ROBERT E.

HOWARD

CONAN ÖSSZES
A történetek időrendi sorrendjében

Copyright 1932-1936
 1.

YMIR LEÁNYA

Írás-megjelenés: 1932
Helyszín: Nordheim

A kardok és csatabárdok csörgése elhalt, a csatazaj elnémult. Csönd ülte meg a vörös foltos
fehérséget. A sápadt, fátyolos nap, melynek fénye oly vakítóan tükröződött a jégtáblákon és a messzi
hómezőkön, átdöfött vértek és törött pengék ezüstjét villantotta fel, ahol a halottak hevertek,
ugyanabban a pózban, mint ahogy elestek. Élettelen kezek fonódtak még mindig a kardmarkolatokra.
Szárnyas sisakoktól övezett rőt- és aranyszakállú arcok meredtek az égre, mintegy utolsó imában
Ymirhez, a Jégóriáshoz, a harcos fajok istenéhez.
A vörösre színeződött hótorlaszok és az elesettek fölött két férfi bámulta egymást szikrázó
szemmel. Ők voltak az egyedüli élőlények mindeme vigasztalanság közepette. Fagyos égbolt
magasodott felettük, szinte végtelen fehér síkság ölelte körül őket, és holtak hevertek a lábaiknál.
Lassan cammogtak egymás felé az elesettek fölött, szellemekhez hasonlatosan, akik egy halott világ
romjain állnak ki párviadalra. Végül farkasszemet néztek egymással a nyomasztó csöndben.
Mindketten nagy termetűek voltak, és oly erőteljes testfelépítésűek, akár a tigris. Pajzsukat rég
elvesztették, vértjük összevissza horpadt. Vér száradt láncingeikre, kardjaik mocskosak voltak.
Szarvas sisakjaik bősz csapások nyomait viselték. Az egyik férfi szakálltalan volt és fekete hajú; a
másiknak szakálla és fürtjei oly vörösen ragyogtak, akár a vér a naptól csillogó havon.
- Ember - szólt a rőt hajú -, áruld el nekem a neved, hogy vanaheimi testvéreim megtudhassák, ki
esett el utolsónak Wulfher seregéből Heimdul kardja által!
- Nem Vanaheimben - morogta a fekete sörényű harcos -, hanem a Valhallában fogod mesélni
testvéreidnek, hogy a kimmériai Conanba botlottál!
Heimdul felbömbölt és ugrott. Kardja halálos ívben villant fel. Mikor a sivító penge nekicsapódott
sisakjának, s kék szikrák pattantak ki belőle, Conan megingott, és vörös csillagok sziporkáztak föl a
szeme előtt. Még tántorogva, széles vállának minden erejét összeszedve előre döfött. A fegyver kifent
hegye áthatolt a rézpikkelyeken, a csontokon és a szíven, s a rőt hajú ván a kimmériai lábaihoz
hanyatlott.
Conan kiegyenesedett és leeresztette kardját. Megingott a kimerültségtől. A havon tükröződő vakító
napfény késként vágott a szemébe. Az ég töppedtnek és furcsamód szakadozottnak hatott. Elfordult az
összetiport csatatértől, hol szőke szakállú harcosok hevertek utolsó, halálos ölelésben vörös hajú
ellenfeleikkel. Tett néhány lépést, mikor a napsütötte hó vakító ragyogása hirtelen alábbhagyott. A sötétség
örvénylő hulláma átcsapott fölötte, s ő összerogyott. Dühösen egyik kezére támaszkodott, és azon
fáradozott, hogy kirázza szeméből a vakságot, mint egy oroszlán a sörényét.
Ezüstös kacaj vágott át kábultságán, s látása fokozatosan visszatért. Felnézett. A táj hirtelen
szokatlanná vált, különös idegenszerűség töltötte el, melyet nem tudott magának megmagyarázni - a
földnek és az égnek egy furcsa árnyalata okozta. De nem foglalkozott sokáig ezzel a rejtéllyel, mert
előtte, fűzfavesszőként hajladozva a szélben, egy asszony állt. Conan zavart tekintete egy olyan testre
nézett, amely mintha elefántcsontból lett volna, s csak egy finom fátyolszövet takarta. A karcsú lábak
fehérebben csillogtak a hónál, melyen pihentek. A nő egy kacajt szentelt a harcosnak, aki
hitetlenkedve bámulta őt. Nevetése édesebb volt, mint az ezüstcsengettyűk csilingelése, ám metsző a
kíméletlen gúnytól.
 - Ki vagy te? - kérdezte a kimmériai. - Honnan jöttél?
- Olyan fontos ez? - Az asszony hangja zengzetesebb volt, mint egy ezüsthúrú hárfáé, de gúnyos
kegyetlenség csengett benne.
- Hívd az embereidet! - szólította fel Conan, és megragadta kardját. - Még ha az erőm el is
hagyott, akkor sem fogsz élve a kezeid közé kapni. Látom, hogy a vánok közé tartozol.
- Mondtam én ezt?
A férfi rövid ideig újra kusza fürtjeit szemlélte, melyek első pillantásra vörösnek tűntek. Most
azonban már nem látszottak sem rőtnek, sem szőkének, hanem a két szín valamely csodálatos
keverékének. Conan elbűvölten bámulta a nőt. Haja, akár a tündérek aranya. A nap annyira
tükröződött rajta, hogy ha sokáig figyelte, elvakult. Szeme szintén nem volt sem egészen kék, sem
egészen szürke. Úgy látszott, állandóan változtatja színét, és olyan tónusban fénylett, melyre a férfi
nem talált megfelelő szót. Telt, piros ajka mosolygott, és elefántcsont teste kicsiny lábfejétől egészen
lágyan omló, sűrű hajkoronájáig oly tökéletes volt, akár egy isten álma. Conan vére vadul lüktetett
ereiben.
Nem tudom megmondani, hogy Vanaheimből való vagy-e, s így az ellenségem, vagy Ázgardból, s ezért
jóindulattal viseltetsz irántam - mormolta. - Sokfelé megfordultam, de még sosem találkoztam hozzád
hasonlóval. Fürtjeid elvakítanak csillogásukkal. Sohasem láttam ilyen hajat, még az azok legszebb
leányai között sem. Ymirre mondom.
- Ki vagy te, hogy Ymirt szólítod? - gúnyolódott a nő. - Mit tudsz a hó és a jég isteneiről te, aki
délről jöttél ide, hogy idegen népek között keress kalandokat?
- Fajtám sötét isteneire! - szitkozódott a férfi dühödten. - Még ha nem is vagyok aranyhajú áz,
akkor sem volt senki bátrabb nálam a közelharcban! Hat tucat embert láttam ma elesni, és egyedül én
éltem túl a csatát, melyet Wulfher rablói vívtak Bragi farkasaival. Mondd, asszony, láttad a vértek
villogását a hómezőn, és a jégen csúszkáló fegyvereseket?
- Láttam csillogni a napon a zúzmarát - válaszolta a lány -, és hallottam a szél suttogását az örök
hó fölött.
Conan sóhajtva rázta meg a fejét.
- Njördnek még a csatakezdés előtt el kellett volna érnie bennünket. Attól félek, csapdába került
harcosaival. Wulfher és az emberei halottak. Azt hittem, itt közel s távol nincsen település, mert
tudtam, milyen messzire sodort minket a harc. De ilyen pőrén nem tehettél meg nagy távolságot ebben
a hóban. Ha áz vagy, vezess a törzsedhez, mert fáradt vagyok a küzdelemtől, és elgyengültem a kiállt
kardcsapásoktól.
- Az én otthonom távolabb van, mint amennyi utat képes lennél megjárni, kimmériai Conan -
válaszolta a lány nevetve. Kitárta karját és ingerlően ringatózott előtte, félrehajtott fejjel, szemét félig
elrejtve hosszú, selymes pillái alatt. - Szépnek látsz, emberfia?
- Mint a szeplőtelen hajnalt a havon - mormolta a férfi, s szeme égett, akár egy éhes farkasé.
- Akkor miért nem állsz föl és követsz? Miféle erős harcos az, aki térden csúszik előttem? -
gúnyolódott a lány csalogatóan. - Feküdj a többi halott közé, fekete hajú Conan! Úgysem tudsz
követni oda, ahová megyek.
A kimmériai szitkozódva állt föl. Kék szemei megvillantak dühtől eltorzult arcában. Elöntötte a
harag. Vágya ezután az ingerlő teremtés után ott dobolt a halántékában, és forrón korbácsolta fel vérét
az ereiben. Szinte fájdalmas szenvedély rendítette meg úgy, hogy már nem is látott tisztán. A
fáradtság és gyöngeség elenyészett.
Szótlanul visszalökte hüvelyébe a véres kardot, és a lányra vetette magát, hogy kezét szelíd
domborulataira helyezze. Az nevetve hátrált előle, majd futásnak eredt, de gúnyosan visszapillantott
rá a válla fölött. Conan mély farkasmorgással követte. Elfelejtette a csatát, elfelejtette a vérükben
fekvő halottakat, elfelejtette Njördöt és a rablókat, akik nem érték el a harcmezőt. Csak a karcsú
alakot látta, aki inkább lebegett, mint futott előtte.
Vakítóan fehér síkságon át vezetett a hajsza. A véres, összetiport mező már rég a távolba veszett
mögöttük, de a kimmériai, fajtájának kitartásával a lány sarkában maradt. Nehéz csizmái áttörték a hó
kemény kérgét, nemegyszer mélyen belesüppedt a hótorlaszokba, melyekből csak nagy erőfeszítések
árán tudta magát kiszabadítani. És a lány mindig oly könnyedén táncolt tova előle, mint egy csöndes
tó fölött lebegő tollpihe. Csupasz talpa alig hagyott nyomot a zúzmarától bevont hótakarón. A
kegyetlen hideg az ereiben lobogó tűz ellenére átrágta magát a harcos láncingén és szőrmebélésű
zekéjén, míg a lány, fátyolfinom öltözékében, úgy látszott, egyáltalán nem érzi. Könnyű lábbal táncolt
előre, mintha csak a poitani pálma- és rózsakerteket járná.
Egyre tovább csalogatta a kimmériait, és az követte őt, miközben vad káromkodások szakadtak föl
kiszáradt ajkáról. Halántékán lüktettek és kidagadtak az erek, s a fogát csikorgatta.
- Nem menekülsz előlem! - bömbölte. - Vezess csak csapdába, akkor a lábad elé halmozom
testvéreid koponyáját! És ha megpróbálsz elrejtőzni előlem, még a hegyeket is széthasítom, hogy
megtaláljalak! Igen, akár a pokolba is követlek!
Nyál csordult ki a barbár ajkán, ahogy a lány ingerlő kacagása válaszolt neki. Egyre beljebb
vezette őt a pusztaságba. A nap a horizont felé hajlott, a táj megváltozott. A határtalan síkságból
alacsony dombok nőttek elő, melyek fokozatosan hegyláncokká duzzadtak. Conan messze északon
égre törő csúcsokat látott, melyeknek örök havát rőt ragyogásba vonta az alkonyi nap. A sötétedő
égbolton északi fények cikáztak. Legyezőszerűen terjedtek szét, jeges fénypengékhez hasonlatosan,
melyek színüket változtatják, s egyre nagyobbak és vakítóbbak lesznek.
Az ég furcsa fényei és színárnyalatai izzottak és sercegtek a barbár feje fölött. A hó kísértetiesen
csillogott: egyszer fagyos kékben, aztán jeges pirosban, s végül hideg ezüstben. Conan egy csillámló
mesevilágban rohant állhatatosan, akár egy kristálylabirintusban, melyben az egyedüli valóságos
dolog a fehér alak volt, aki ott táncolt a szikrázó havon - mindig épp karnyújtásnyira tőle.
Nem csodálkozott az események furcsaságán, még akkor sem, amikor két gigászi alak állta el az
útját. Páncélzatuk pikkelyei zúzmarától csillogtak, sisakjukat és csatabárdjukat vastagon borította a
jég. Hó szikrázott a hajukban, szakálluk sűrűn egymás mellett lógó jégcsapokból állt, szemük éppoly
hidegnek hatott, mint az égbolton villódzó fények.
- Testvérek! - kiáltotta a lány, és könnyű lábbal hozzájuk szaladt. - Nézzétek, ki üldöz engem!
Hoztam nektek egy embert, hogy megöljétek! Tépjétek ki szívét a testéből, hogy még gőzölögve
tehessük atyánk asztalára!
Az óriások bömbölő hahotázással válaszoltak, mely olyannak hangzott, akár a sziklás partnak
ütköző jéghegyek robaja. Mikor a dühtől őrült kimmériai megrohanta őket, felemelték csillagfényben
szikrázó csatabárdjukat. Egy jéggel bevont penge villant föl szeme előtt, s elvakította őt. Dühödt
kardcsapással viszonozta az ütést, amely átvágta ellenfelének térdét.
Az óriás nyögve omlott össze. Ugyanebben a pillanatban Conan, a másik gigász kábító erejű
ütésétől vállon találva, a hóba zuhant. Csak láncinge akadályozta meg, hogy a csatabárd a csontját
törje. Az óriás jégkolosszusként rajzolódott ki a hidegen izzó égboltra. A bárd újra lesújtott - és
mélyen a hóba
süppedt, amint Conan villámgyorsan félrehengeredett és talpra ugrott. A gigász felbömbölt. Kirántotta
fegyverét a hóból, de még mielőtt ismét meglendíthette volna, a kimmériai kardja lesújtott. Az óriás
térde összecsuklott. A földre rogyott, s a hó körülötte vörösre színeződött az átvágott torokból
fecskendező vértől.
Conan sarkon fordult. A lány nem messze állt tőle, és iszonyodó tekintettel bámulta. Arcáról
minden gúny eltűnt. A kimmériai vadul felbömbölt. Kardjáról vércsöppek szóródtak szerteszét, ahogy
keze beleremegett az emberfölötti szenvedélybe.
- Hívd a többi testvéredet! - kiáltotta. - A farkasokkal fogom megetetni a szívüket! Nem
menekülhetsz előlem.
A lány rémült sikoltással sarkon fordult és elszaladt. Már nem nevetett, ingerlő pillantásokat sem
vetett hátra a válla fölött. Úgy rohant, mint aki az életéért fut. Conannak minden izma, minden ina
megfeszült, s az erek már-már elpattantak halántékán, míg csak a hó vörös színben nem úszott a
szeme előtt. Ám a lány eltávolodott tőle, és zsugorodni látszott, már nem volt nagyobb, mint egy
gyermek, aztán mint egy táncoló lángnyelv a havon, és végül, mint valami csillogás a messzeségben.
Conan összeszorított fogakkal üldözte tovább, míg a csillogásból táncoló, fehér lángnyelv nem lett, a
lángnyelvből pedig csöppnyi gyermekalak, és végül ismét nőként futott előtte, kevesebb mint száz
lábnyira. És ez a távolság most már lassan, lépésről lépésre zsugorodott.
A futás, úgy tűnt egyre inkább nehezére esik a lánynak. Conan hallotta ziháló lélegzetét, és látta
csillogni szemében a félelmet, mikor rettegve hátranézett a válla fölött. Léptei egyre lassultak,
botladozni kezdett. A kimmériai vad lelkében fellángolt a pokoli tűz, melyet a nő szított föl benne.
Embertelen bömböléssel vetette rá magát. A lány nyöszörögve, védekezően nyújtotta ki karját.
Conan kardja a hóba esett, ahogy magához rántotta zsákmányát. A lány kecses teste elhúzódott
előle. Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát a barbár karjából. A szél a férfi arcába fújta
aranyhaját, hogy az teljesen elvakult a csillogástól. A puha test, mely ölelésében vonaglott, tovább
fokozta szenvedélyét. Erős ujjai mélyen belemarkoltak a sima bőrbe, mely olyan hideg volt, akár a
jég. Úgy érezte, nem hús-vér asszonyt ölel, hanem lángoló jégből valót. A lány elfordította arcát, hogy
vad csókjaitól megmeneküljön.
- Hideg vagy, akár a jég - mormolta kábultan a kimmériai. - De én fel foglak melegíteni véremnek
tüzével.
A lány felsikoltott, és sikerült egy heves fordulattal kitépnie magát a férfi karjából. Csak
fátyolfinom ruhája maradt Conan kezében. Gyorsan arrébb futott, anélkül, hogy egy pillanatra szem
elől veszítette volna a másikat. Az aranyszínű fürtök ziláltan lógtak arca körül, a fehér keblek hevesen
emelkedtek és süllyedtek, az azelőtt oly gúnyos szempár rettegve csillogott. Conan dermedten állt egy
pillanatig, hódolva a karcsú test szépsége előtt, melynek a hó kölcsönzött illő keretet.
És ezalatt a pillanat alatt a lány az égbolt fényei felé nyújtotta karját, és felkiáltott olyan hangon,
amit Conan soha nem fog elfelejteni:
- Ments meg, ó atyám, Ymir!
Ám ekkorra már nekilendült a kimmériai. Kiterjesztett karokkal vetette magát reá, mikor az égbolt
egy gleccser repedésére emlékeztető robajjal jeges tűzbe borult. A lányt hirtelen hideg, kék színű
lángok burkolták körül, melyek oly vakítóan égtek, hogy a kimmériainak el kellett takarnia előlük a
szemét. Az ég és a hófödte hegyek egy futó pillanatra fehér, sercegő lobogásba merültek, amelyből
jégkék villámok cikáztak elő.
Conan hátratántorodott és felkiáltott. A lány eltűnt, az izzó hó üresen nyúlt el előtte a messzeségbe.
A boszorkányfények magasan a feje fölött járták táncukat az őrült téli égbolton. A távoli, kék hegyek
felől mennydörgés zendült, mint egy fürge lovaktól húzott gigászi harci szekér robaja.
És aztán az ég, az északi fények és a hegyek megfordultak Conan körül. Ezernyi tűzgolyó pukkant
szét szikraesőben, az égbolt óriási kerékké változott, amely minden fordulattal csillagokat szórt ki
magából. A hó, amelyen állt, örvénylő hullámként csapott feléje. Minden feketébe borult körülötte.
Egy sötét, hideg világegyetemben, melynek napjai eónokkal ezelőtt kialudtak, Conan idegen, nem
sejtett élet moccanását észlelte. Valami földrengés ragadta meg őt és rázta ide-oda, s ugyanakkor
kezét-lábát sebesre dörzsölte, míg fel nem bömbölt fájdalmában és dühében, s meg nem próbált a
kardja után tapogatózni.
- Magához tért, Horsa - mondta egy hang. - Igyekezz, ki kell dörzsölnünk a fagyást a tagjaiból, ha
valaha is akar még kardot forgatni.
- Nem tudom a bal öklét szétfeszíteni - dörmögte egy másik hang. - Szorongat benne valamit.
Conan kinyitotta szemét, és a feléje hajló szakállas arcokba bámult. Nagy termetű, aranyhajú
harcosok vették körül.
- Conan! - mondta egyikük. - Hát élsz!
- Cromra, Njörd! - zihálta a kimmériai. - Valóban élek még, vagy mindnyájan halottak vagyunk a
Valhallában?
- Élünk - biztosította őt Harbard, aki Conan félig elfagyott lábával foglalatoskodott. - Először ki
kellett verekednünk magunkat egy csapdából, különben elértünk volna titeket még a csata kezdete
előtt. Az elesettek még nem voltak túl merevek, mikor a harcmezőre érkeztünk. Nem találtunk téged a
halottak között, így hát követtük a nyomaidat. Ymir nevében, Conan, hogy jutott az eszedbe, hogy
kivánszorogj a jeges pusztaságba? Órákig követtük a csapásodat. Ymirre mondom, ha közben hóvihar
kerekedett volna, sohasem találunk rád!
- Ne szitkozódj olyan sokat Ymir nevében! - dörmögte az egyik áz, és nyugtalanul pillantott a
távoli hegyekre. - Ez itt az ő földje, és az isten a legendák szerint azok közt a csúcsok között lakozik.
- Láttam egy asszonyt - mormogta Conan. - A síkságon ütköztünk meg Bragi
embereivel. Hogy meddig harcoltunk, nem tudom. Egyedül én maradtam életben. Le voltam
gyöngülve, és elfogott a szédülés. A vidék úgy terült el előttem, mint egy álom - csak most tűnik
minden ismerősnek és természetesnek. Jött ez az asszony, és elcsalt magával. Olyan szép volt, akár a
pokol jéggé fagyott lángja. Különös őrület ragadott el, amikor ránéztem, és elfelejtettem minden
egyebet a világon. Hát nem láttátok a nyomait? És a jeges páncélú óriásokat, akiket megöltem?
Njörd megrázta a fejét.
- Csak a te csapásod volt a hóban, Conan. Semmi más.
- Akkor meglehet, hogy valóban erőt vett rajtam az őrület - mormolta Conan zavartan. - Pedig
megesküdtem volna, hogy az aranyfürtű lány, aki meztelenül menekült előlem a havon, nem kevésbé
volt valóságos, mint ti vagytok. És mégis eltűnt a jeges tűzben a szemem elől.
- Félrebeszél - suttogta a harcosok egyike.
- Egyáltalában nem! - kiáltott egy idősebb áz, kinek szeme vadul csillogott. - Atali volt az,
Ymirnek, a Jégóriásnak a leánya! Ha vége egy csatának, a harcmezőre jön, és megmutatkozik a
haldoklók előtt. Én magam láttam őt, amikor még kölyök voltam, és félholtan hevertem a véres
wolfsraveni síkon. A halottak között sétálgatott a havon. Csupasz teste úgy csillámlott, akár az
elefántcsont, és aranyhaja elviselhetetlenül vakítóan villogott a holdfényben. Ott feküdtem és
vonítottam, mint egy döglődő kutya, mert nem bírtam utána kúszni. Kicsalta a csata túlélőit a
hósivatagba, hogy testvérei, a Jégóriások levághassák őket, és szívüket még melegen tehessék atyjuk
asztalára. A kimmériai Atalit látta, Ymir leányát!
- Egy fenét! - dörmögte Horsa. - A vén Gorm feje nem egészen tiszta, mióta kapott rá egy
kardcsapást kölyökkorában. Conant a véres csata utáni lázálom rázta meg annyira. Nézzétek csak,
hány horpadás van a sisakján! Ezek közül az ütések közül bármelyik megzavarhatta az eszét. Egy
délibábot követett a hósivatagba, semmi egyebet. Hiszen délről jön. Mit tudhat ő Ataliról?
- Igazad lehet - mormolta Conan. - Az egész olyan furcsa és kísérteties volt, hogy. Crom
nevére!
Szava elakadt, amint rámeredt arra a valamire, amit még mindig görcsösen szorongatott ökölbe szorított
kezében. A többiek szeme elkerekedett, miközben a magasba emelt egy fátyolfinom szövetdarabot, amely
nem készülhetett emberi kéz által.
 2.

ISTEN A SZARKOFÁGBAN

Írás-megjelenés: 1932
Helyszín: Nemédia

Arus, az őr, remegő kézzel markolta meg nyílpuskáját, és érezte, amint nyirkos verejtékcseppek
ütköznek ki bőrén. Az elcsúfított holttestre meredt, mely elnyúlva hevert a fényes padlón. Nem
kellemes a halál nyomára bukkanni egy elhagyatott helyen éjfélkor.
Az őr egy roppant méretű csarnokban állt, melyet falmélyedésekben égő gyertyák világítottak meg.
A mélyedések között a falat fekete bársony faliszőnyegek borították, és ezeken pajzsok, meg
fantasztikus megmunkálású, keresztbe rakott fegyverek függtek. Itt-ott furcsa istenalakok álltak -
kőből és ritka fémekből készült, vagy bronzba, vasba, ezüstbe öntött szobrok -, melyek homályosan
tükröződtek a csillogó, fekete padlón.
Arus megborzongott. Sosem bírt hozzászokni ehhez a helyhez, pedig több hónapja dolgozott már
itt őrként. Fantasztikus létesítmény volt ez a nagy múzeum, a régiségház, melyet a nép Kallian
Publico Templomának hívott, az egész világból összegyűjtött ritkaságaival, éjféli elhagyatottságában.
Arus a nagy, csendes csarnokban állt, és meredt szemmel bámulta a templom gazdag és hatalmas
tulajdonosának holttestét.
Még az őr tompa agyában is megfordult, hogy a férfi egész máshogy néz ki, mint akkor, mikor
gőgösen és fennhéjázóan, sötét szemében csillogó delejes életerővel elhajtott a paliai úton aranyozott
hintójában. Az emberek, akik gyűlölték, aligha ismertek volna Kallian Publicóra ebben a félig letépett
palástú és ferde bíbor tunikájú, szétfolyó hájtömegben. Arca elfeketedett, szeme kiguvadt, nyelve
kilógott tátott szájából. Hájas keze úgy feküdt, mintha valami hiábavaló mozdulatot tett volna. Vastag
ujjain drágakövek csillogtak.
- Miért nem vitték el a gyűrűit? - suttogta az őr akaratlanul.
Hirtelen összerezzent, kimeresztette a szemét, és tarkóján felállt a szőr. A sötét selyemfüggöny
mögül, mely a sok folyosó egyikét takarta, egy alak lépett a csarnokba.
Arus egy magas, erőteljes felépítésű ifjút látott, aki ágyékkötőjén kívül nem viselt más ruhát, csak a
bokája fölött megkötött szandált. Bőrét a pusztaságok napja cserzette barnára, s Arus idegesen nézte
széles vállát, hatalmas mellkasát és roppant karját. Az őr csak egy pillantást vetett a rosszkedvű,
vastag szemöldökű arcra, és látta, hogy a férfi nem nemédiai. Engedetlen fekete hajtincsei alól
veszélyes, kék szempár parázslott elő. Az övén hosszú kard csüngött a hüvelyében.
Arus érezte, hogy bizsereg a bőre. Feszülten matatott a nyílpuskáján, legszívesebben felszólítás
nélkül belelőtt volna egy nyílvesszőt az idegenbe, azonban félt attól, mi történhet, ha nem sebzi
halálra az első lövéssel.
A férfi inkább kíváncsian, semmint meglepetten szemlélte a földön heverő tetemet.
- Miért ölted meg? - kérdezte Arus idegesen.
A másik megrázta kócos fejét.
- Nem öltem meg - felelte barbár kiejtéssel beszélve a neméd nyelvet. - Ki ez?
 - Kallian Publico - válaszolta Arus hátrébb húzódva.
Parányi érdeklődés villant a komor, kék szempárban.
- A ház tulajdonosa?
- Igen. - Arus egészen a falhoz húzódott. Megragadott egy ott lógó vastag bársonymadzagot, és
vadul megrántotta. Odakint felhangzott a harang, mely ott állt minden üzlet előtt, és arra szolgált,
hogy az őrséget riassza.
- Miért tetted? - riadt meg az idegen. - Mindjárt itt lesz az őr!
- Én vagyok az őr, te gazfickó! - felelte Arus, összeszedve a bátorságát. - Maradj, ahol vagy! Ne
mozdulj, vagy keresztüllőlek!
Ujját nyílpuskája ravaszára tette; a nyílvessző veszedelmes, szögletes hegye egyenesen a másik
széles mellkasára irányult. Az idegen összevonta szemöldökét, sötét arca elborult. Nem mutatott
félelmet, de habozni látszott, hogy engedelmeskedjen-e a parancsnak, vagy próbálkozzon egy váratlan
kitöréssel. Arus megnyalta az ajkát, és vére jéggé dermedt, mert látta, mint küzd az óvatosság a
gyilkolni vágyással az idegen borús tekintetében.
Aztán egy ajtó kivágódott, lárma hallatszott, és az őr megkönnyebbülten fellélegzett. Az idegen
megfeszült, és egy csapdába esett, ijedt állat aggódó tekintetével nézelődött, ahogy féltucatnyi ember
nyomult a csarnokba. Egyiküket kivéve mindegyik a numaliai városőrség vörös tunikáját viselte. Az
övükön kurta szablya lógott, és alabárdot tartottak a kezükben.
- Miféle ördögi munka ez? - kiáltotta az élen haladó férfi, akit polgári ruházatán kívül hideg,
szürke szemei és szikár, éles vonásai is megkülönböztették nagydarab társaitól.
- Mitrára mondom, Demetrio! - kiáltotta Arus. - A szerencse bizton velem van ma éjjel! Nem
reméltem, hogy az őrség ilyen hamar válaszol a hívásra. vagy hogy te is köztük leszel!
- Dionussal járőröztem - felelte Demetrio. - Épp elhaladtunk a templom mellett, amikor a
riasztóharang megszólalt. De ki ez? Istár! Ez maga a templom ura!
- Nem más - felelte Árus -, és aljasul meggyilkolták. Az a dolgom, hogy szünet nélkül járkáljak
ebben az épületben egész éjszaka, mivel, mint tudod, roppant kincs található itt. Kallian Publicónak
gazdag pártfogói voltak. tudósok, hercegek és tehetős ritkasággyűjtők. Hát úgy néhány perce
megnéztem az oszlopcsarnokba vezető ajtót, és láttam, hogy nincs kulcsra zárva, csak elreteszelve. Az
ajtó egy nagy retesszel van ellátva, mely csak egyik oldalról mozgatható, meg egy nagy lakattal,
melyet csak kívülről lehet nyitni. Csak Kallian Publicónak volt hozzá kulcsa, pontosan az a kulcs,
mely az övén lóg. Éreztem, hogy valami nincs rendben, mert Kallian mindig be szokta lakatolni az
ajtót, amikor bezárja a templomot, és őt azóta nem láttam, amióta a nap végén külvárosi villájába
távozott. Van olyan kulcsom, mely nyitja a zárat; beléptem, és így találtam a testét. Nem nyúltam
hozzá.
- Úgy? - Demetrio éles tekintete végigmérte a komor idegent. - És ez ki?
- A gyilkos, semmi kétség! - kiáltotta Arus. - Azon az ajtón jött be. Valamiféle északi barbár.
talán hyperboreai vagy bossoniai.
- Ki vagy? - kérdezte Demetrio.
- Conan vagyok, kimmériai - felelte a barbár.
- Te ölted meg ezt az embert?
A kimmériai a fejét rázta.
- Válaszolj! - csattant fel a kérdező.
A veszélyes kék szem mérgesen megvillant.
- Nem vagyok kutya, hogy így beszéljenek velem!
- Ó, micsoda érzékeny fickó! - fitymálta Demetrio társa, egy hatalmas termetű férfi, aki elöljárói
jelvényt viselt. - Egy szabad akasztófavirág! Hamarosan kiverem belőle a pimaszságot. Gyerünk!
Beszélj! Miért ölted meg.
- Egy pillanat, Dionus - állította le Demetrio. - Ember, én Numalia Inkvizítori Tanácsának
felügyelője vagyok. Jobb lesz, ha megmondod, miért vagy itt, ha pedig nem te vagy a gyilkos,
bizonyítsd be ártatlanságod!
A kimmériai habozott. Nem látszott rajta félelem, inkább egyfajta zavarodottság, mint amikor egy
barbár szembekerül egy bonyolult civilizált rendszerrel, mely oly érthetetlen és rejtélyes számára.
- Amíg gondolkozik - fordult Demetrio Arushoz -, mondd csak, láttad ma este, ahogy Kallian
Publico távozik a templomból?
- Nem, nagyuram; de általában már nincs itt, mire én megérkezem, hogy megkezdjem az őrjáratot.
A nagy ajtó be volt reteszelve és lelakatolva.
- Beléphetett az épületbe anélkül, hogy megláttad volna?
- Hát elképzelhető, de nem nagyon valószínű. Ha visszatért volna a házából, természetesen hintón
jött volna, mert az út hosszú. és ki hallotta már, hogy Kallian Publico máshogy utazik? Még ha a
templom túloldalán lettem volna, akkor is meghallottam volna a hintó kerekének zörgését az
utcaköveken. És semmi effélét nem hallottam.
- És az ajtó akkor még be volt lakatolva?
- Erre megesküszöm. Többször is ellenőriztem minden ajtót az éjszaka folyamán. Körülbelül
félórával ezelőtt az az ajtó még le volt lakatolva, utoljára akkor ellenőriztem, mielőtt nyitva találtam.
- Nem hallottál kiáltásokat vagy dulakodás zaját?
- Nem, uram. De ez nem meglepő, mert a templom falai olyan vastagok, hogy nem hatol át rajtuk
semmi zaj.
- Minek ez a sok kérdezősködés és spekuláció? - kérdezte panaszosan a testes elöljáró. - Itt a mi
emberünk, nem kétséges. Vigyük a törvényszék elé. Kicsikarom belőle a vallomást, még ha péppé kell
is zúznom a csontjait.
Demetrio a barbárra nézett.
- Értetted, mit mondott? - kérdezte. - Mit tudsz mondani?
- Azt, hogy aki hozzám ér, hamarosan találkozik őseivel a pokolban! - préselte ki a kimmériai
erős fogai között. Szemében haragosan fellángolt a tűz.
- Miért jöttél ide, ha nem azért, hogy megöld ezt az embert? - folytatta Demetrio.
- Lopni - felelte mogorván a másik.
- Mit lopni?
Conan habozott.
- Élelmet.
- Ez hazugság! - mondta Demetrio. - Tudtad, hogy itt nincs élelem. Mondd az igazságot, vagy.
A kimmériai a kardja markolatára fektette a kezét, és a mozdulat ugyanolyan fenyegetést hordozott
magában, mint amikor egy tigris kitátja száját, hogy kimutassa agyarait.
- Azokkal fenyegetőzz, akik félnek tőled - morogta. - Én nem városlakó neméd vagyok, hogy
megalázkodjam a bérenc kutyáid előtt. Nálad jobb embert is megöltem már ennél kevesebbért is.
Dionus, aki kitátotta a száját, hogy felüvöltsön dühében, most becsukta. Az őrök határozatlanul
babrálták a nyílpuskáikat, és parancsot várva pillantottak Demetrióra. Elállt a szavuk attól, hogy így
szembeszegült valaki a nagy hatalmú elöljáróval, és parancsot vártak, hogy elkapják a barbárt.
Demetrio azonban nem adott rá utasítást. Arus egyikről a másikra pillantott, és nem értette, mi
játszódhat le abban az éles észben Demetrio sólyomarca mögött. Lehet, hogy a magisztrátus félt
felébreszteni a kimmériai barbár őrjöngését, vagy esetleg őszinte kétely támadt benne.
- Nem vádoltalak azzal, hogy te ölted meg Kalliant - csattant fel. - De el kell ismerned, hogy a
körülmények ellened szólnak. Hogy jutottál be a templomba?
- Elrejtőztem a raktárház árnyékában az épület mögött - válaszolta Conan vonakodva. - Amikor ez
a kutya - hüvelykjével Arus felé bökött - elhaladt mellettem, és befordult a sarkon, a falhoz futottam,
átmásztam.
- Hazugság! - tört ki Arus. - Senki sem képes átmászni azon a sima falon!
- Sose láttad még, hogy mászik fel egy kimmériai a meredek sziklafalon? - kérdezte Demetrio. -
Én vezetem a vizsgálatot. Folytasd, Conan!
- A sarok faragványokkal van díszítve - mondta a kimmériai. - Könnyű volt felmászni. Feljutottam
a tetőre, mielőtt ez a kutya körbejárta volna az épületet. Találtam egy csapóajtót, melyet egy
keresztvas zárt el, és amely belülről volt lelakatolva. Kettétörtem a vasreteszt.
Arusnak a szeme elé villant, milyen vastag is az a retesz, levegő után kapkodott, és hátralépett a
barbártól, aki szórakozottan ráncolta a szemöldökét.
- Bemásztam a csapóajtón - folytatta a barbár -, és egy felső szobába jutottam. Meg sem álltam,
egyenesen a lépcsőhöz mentem.
- Honnan tudtad, merre van a lépcső? Csak Kallian szolgái és gazdag pártfogói léphettek a felső
szobákba.
Conan makacs hallgatással meredt maga elé.
- Mit csináltál azután, hogy a lépcsőhöz értél? - követelte Demetrio.
- Egyenesen lejöttem - motyogta a kimmériai. - Egy helyiségbe vezetett, mely amögött a
lefüggönyözött ajtó mögött van. Ahogy lejöttem a lépcsőn, hallottam, hogy nyílik egy másik ajtó.
Amikor a függöny résén átlestem, ezt a kutyát láttam a halott mellett.
- Miért jöttél elő a rejtekhelyedről?
- Mert eleinte egy másik tolvajnak hittem, aki azért jött, hogy ellopja, amiért. - A kimmériai
hirtelen elhallgatott.
- .hogy ellopja azt, amiért te is jöttél! - fejezte be Demetrio. - Körül sem néztél a fenti szobákban,
ahol a legértékesebb javakat tartják. Téged ideküldött valaki, aki jól ismeri a templomot, hogy ellopj
egy bizonyos holmit!
- És hogy megölje Kallian Publicót! - kiáltotta Dionus. - Mitrára, elkaptuk! Fogjátok el, emberek.
reggelre kiszedjük belőle a beismerő vallomást!
Conan idegen nyelven átkot kiáltva hátraugrott, és olyan vadsággal rántotta elő a kardját, hogy az
éles penge felzümmögött.
- Vissza, ha kedves a korcs életetek! - vicsorogta. - Csak azért, mert árusokat kínoztok, meg
szajhákat korbácsoltok és vertek, ne higgyétek, hogy a puhány kezeteket egy hegylakóra emelhetitek!
Még egy mozdulat az íjaddal, te őr, és a véredben fogom megfüröszteni a pengémet!
- Megállj! - mondta Demetrio. - Hívd vissza az embereidet, Dionus. Még nem bizonyosodtam
meg róla, hogy ő a gyilkos. - Demetrio Dionushoz hajolt, és valamit súgott a fülébe, amit Arus nem
hallott, de gyanította, hogy valami trükk lehet, amivel elvehetik Conantól a kardját.
- Jól van hát - mordult fel Dionus. - Vissza, emberek, de tartsátok rajta a szemeteket!
- Add át a kardod! - mondta Demetrio Conannak.
- Vedd el, ha tudod! - vicsorgott rá a kimmériai.
A felügyelő vállat vont.
- Jól van. De ne próbálj menekülni! Íjászaink körülvették a házat.
A barbár leeresztette a pengéjét, bár nehezen engedett feszült bizalmatlanságából. Demetrio újra a
hulla felé fordult.
- Megfojtották - mormogta. - Miért fojtja meg, amikor egy kardcsapás gyorsabb és biztosabb?
Ezek a kimmériaiak karddal a kezükben születnek, úgy ám; sose hallottam, hogy így ölnének meg
valakit.
- Lehet, hogy el akarta terelni a gyanút - mondta Dionus.
- Elképzelhető. - Demetrio tapasztalt kézzel tapogatta meg a testet. - Legalább félórája halott. Ha
Conan igazat mondott arról, hogy mikor hatolt be a templomba, aligha ölhette meg ezt az embert Arus
belépte előtt. Igaz, lehet, hogy hazudik. korábban is betörhetett.
- Azután másztam át a falon, hogy Arus az utolsó körére indult - morogta Conan.
- Ezt mondod te - tűnődött Demetrio a halott torka fölött, melyet lilás húsmasszává préseltek. A
fej félrenyaklott a darabokra tört csigolyákon. Demetrio kétkedve rázta a fejét. - Miért használna a
gyilkos egy emberkarnál is vastagabb kötelet? És miféle rettenetes szorító erő roppantotta össze
ennyire a nyakát?
Felkelt, és a folyosóra nyíló legközelebbi ajtóhoz ment.
- Van itt egy mellszobor az ajtó közelében, melyet ledöntöttek az állványáról - mondta -, a padló
fel van karcolva, az ajtót takaró függöny félrehúzva. Kallian Publicót abban a szobában támadhatták
meg. Talán kitépte magát a merénylő kezéből, vagy magával vonszolhatta az illetőt menekülés
közben. Bárhogy legyen is, kitántorgott a csarnokba, ahol a gyilkosa utolérte, és végzett vele.
- És ha nem ez a pogány tette, akkor hol a gyilkos? - követelte az elöljáró.
 - Még nem mentettem fel a kimmériait - mondta a felügyelő. - De átvizsgáljuk azt a szobát.
Megtorpant, hátrafordult, hallgatózott. Az utca felől közeledő hintózörgés hallatszott, mely hirtelen
megszűnt.
- Dionus! - kiáltotta a felügyelő. - Küldj ki két embert, keressék meg azt a hintót! Hozzák be a
kocsist!
- A zörgésből ítélve - mondta Arus, aki jól ismerte az utcai zajokat - úgy vélem, Promero háza
előtt állt meg, a selyemkereskedés másik oldalán.
- Ki az a Promero? - kérdezte Demetrio.
- Kallian Publico főírnoka.
- Hozzátok ide a kocsissal együtt! - parancsolta Demetrio.
Két őr elcsörtetett. Demetrio még mindig a tetemet vizsgálgatta. Dionus, Arus, meg az ott maradt
járőrök Conant figyelték, aki tűnődő, fenyegető bronzszoborként állt, karddal a kezében. Hamarosan
szandálos lábak csoszogásának visszhangja hallatszott odakintről, és két idegen lépett be a terembe az
őrök kíséretében. Egyikük erős testalkatú, bőrsisakos, hosszú tunikás, sötét bőrű kocsihajtó volt, aki
ostort tartott a kezében. Mögötte egy alacsony, félénk tekintetű férfi jött, aki jellegzetes típusa volt
annak az osztálynak, mely a kézművesi szintről emelkedett ki, és rövidesen gazdag kereskedők és
kalmárok
jobb kezévé vált. Az alacsony ember felkiáltva hőkölt vissza a padlón elnyúló testtől.
- Ó, tudtam, hogy nem lesz jó vége! - nyüszítette.
- Gondolom, te Promero vagy - mondta Demetrio -, a főírnok. És te?
- Enaro, Kallian Publico kocsihajtója.
- Nem úgy nézel ki, mintha túlságosan megrendített volna a halott látványa - jegyezte meg
Demetrio.
A sötét szem megvillant.
- Miért rendített volna meg? Valaki végre megtette azt, amire én már régóta vágytam, de nem
merészeltem.
- Úgy! - mormolta a felügyelő. - Szabad ember vagy?
Enaro keserű pillantással vonta félre a tunikáját, megmutatva vállán a rabszolgabélyeget.
- Tudtad, hogy a gazdád idejön ma éjjel?
- Nem. Szokás szerint ma este is ideálltam a hintóval a templom elé. Beszállt, és a háza felé
indultunk. Mielőtt a paliai útra értünk volna, azt parancsolta, forduljak meg, és hozzam vissza.
Nagyon izgatottnak tűnt.
- És visszahoztad a templomhoz?
- Nem. Azt parancsolta, hogy álljak meg Promero házánál. Ott elbocsátott azzal az utasítással,
hogy röviddel éjfél után jöjjek érte.
- Hánykor volt ez?
- Nem sokkal napszállta után. Az utcák szinte már kihaltak voltak.
- Ezután mit csináltál?
- Visszatértem a rabszolganegyedbe, és ott maradtam mindaddig, míg el nem jött az ideje, hogy
Promero háza elé álljak. Egyenesen odahajtottam, és az embereid akkor kaptak el, amikor Promeróval
beszélgettem a kapujában.
- Nincs róla tudomásod, miért ment Kallian Promero házába?
- Nem szokott a dolgairól beszámolni a rabszolgáinak.
Demetrio Promeróhoz fordult.
- Mit tudsz minderről?
- Semmit. - Az írnok foga vacogott beszéd közben.
- Valóban bement hozzád Kallian Publico, ahogy a kocsis állítja?
- Igen, uram.
- Meddig maradt nálad?
- Csak rövid ideig. Aztán távozott.
- Tőled a templomba ment?
 - Nem tudom! - Sikoltotta szinte az írnok.
- Miért ment be hozzád?
- Hogy. hogy üzleti ügyeket beszéljünk meg.
- Hazudsz - mondta Demetrio. - Miért ment be hozzád?
- Nem tudom! Semmit sem tudok! - Promero hangja hisztérikussá vált. - Nekem semmi közöm
hozzá.
- Bírd beszédre, Dionus! - csattant fel Demetrio.
Dionus felmordult, odabiccentett az egyik emberének, mire az vad vigyorral a két fogoly felé
lépett.
- Tudod, ki vagyok én? - morogta. Fejét felvetette, és visszariadó prédájára meredt.
- Posthumo vagy - felelte az írnok mogorván. - Kiszúrtad egy leány szemét a törvényszéken, mert
nem akarta beárulni a kedvesét.
- Mindenkiből kiszedem, amit akarok! - ordította az őr.
Vastag nyakán az erek kidagadtak, az arca lilára váltott, ahogy megragadta a nyomorult írnokot a
tunikája gallérjánál, és úgy megcsavarta, hogy a szerencsétlen majdnem megfulladt.
- Beszélj, te patkány! - dörmögte. - Válaszolj a felügyelőnek!
- Ó, Mitra, irgalom! - sikoltotta a nyomorult. - Esküszöm.
Posthumo rettenetes erővel megütötte, először egyik felől, aztán a másikról, majd a padlóra
hajította, és vérszomjas szabatossággal rugdosni kezdte.
- Irgalom! - nyöszörgött az áldozata. - Elmondom. mindent elmondok.
- Akkor kelj fel, te korcs! - ordított rá Posthumo. - Ne szűkölj itt a földön!
Dionus gyors pillantást vetett Conanra, hogy megnézze, hatással volt-e rá az
esemény.
- Látod, mi történik azzal, aki szembeszegül a városi őrséggel? - kérdezte.
Conan leplezetlen megvetéssel biggyesztette le az ajkát.
- Ez egy ostoba puhány - morogta. - Csak próbáljon egyikőtök hozzám érni, a padlóra ontom a
beleit!
- Beszélsz most már? - kérdezte Demetrio fáradtan az írnokot.
- Én csak azt tudom - zokogott Promero, és szűkölve felkászálódott, mint egy megvert kutya -,
hogy nem sokkal hazaérkeztem után jött Kallian. egyszerre távoztunk a templomból. és elküldte a
hintóját. Megfenyegetett, hogy elbocsát, ha bárkinek egy szót is szólok erről. Szegény ember vagyok,
nagyuraim, barátok vagy pártfogók nélkül. Ha elveszítem nála az állásom, éhezni fogok.
- Mit érdekel ez engem? - mondta Demetrio. - Meddig maradt a házadban?
- Azt hiszem, félórával éjfél előttig. Akkor távozott azzal, hogy a templomba megy, majd miután
elvégzi, amit tervezett, visszatér.
- Mit akart itt?
Promero habozott, de egy borzongató pillantás a vigyorgó Posthumótól, aki ökölbe szorította
roppant kezét, hamarosan megnyitotta ajkait.
- Van valami a templomban, amit meg akart vizsgálni.
- De miért jött egyedül, és miért ilyen titokban?
- Mivel az a valami nem az ő tulajdona. Hajnalban érkezett egy keletről jött szállítmánnyal. A
karaván emberei semmit sem tudtak róla, csak azt, hogy egy Stygiából jövő kereskedő adta át nekik,
és hogy Caranthesnek, íbisz papjának szánták Hanumarba. A vezetőjük pénzt kapott azért, hogy
közvetlenül Caranthesnek szállítsa, de a csirkefogó máris tovább akart menni Aquilóniába, és
Hanumar nem arrafelé fekszik. Így megkérte Kalliant, hogy a templomban hagyhassa, amíg Caranthes
érte nem küldet. Kallian beleegyezett, és megígérte, hogy ő maga fog egy szolgát elküldeni, hogy
tudassa Caranthesszel. De aztán, hogy az emberek elmentek, és én szólítani akartam a futárt, Kallian
megtiltotta, hogy útnak indítsam. Töprengve ült az itt maradt valami mellett.
- És mi volt az?
- Egyfajta szarkofág, olyan, amilyeneket az ősi stygiai sírboltokban találtak. De ez kerek volt,
mint egy lefedett fémtál. Mintha ezüstből lett volna, de keményebb volt, és olyan hieroglifákat véstek
bele, mint a dél-stygiai ősi menhirekbe. A fedél vésett, rézszerű pántokkal volt az aljzathoz erősítve.
- Mi volt benne?
- A karaván emberei nem tudták. Csak annyit mondtak, hogy azok, akik rájuk bízták, elárulták,
hogy egy megfizethetetlen ereklye, melyet a piramisok alatti sírboltban találtak, és Caranthesnek
küldik, kifejezve ezzel tiszteletüket Íbisz papjának. Kallian Publico úgy gondolta, hogy az
óriáskirályok koronáját tartalmazta, egy olyan nép ereklyéjét, mely a stygiaiak őseinek megérkezte
előtt lakta azt a sötét földet. Mutatott nekem egy fedélre vésett jelet, és esküdözött, hogy a diadémot
ábrázolja, melyet a legendák szerint a szörnykirályok viseltek. Elhatározta, felnyitja a tálat, hogy
megnézze, mit tartalmaz. Valósággal megszállottnak tűnt, amikor a híres diadémra gondolt, mely
olyan drágakövekkel van kirakva, amilyeneket csak az ősi faj ismert, és melyek közül egyetlenegy is
többet érne, mint a mai világ összes drágaköve. Én figyelmeztettem, hogy ne tegye. Azonban nem
sokkal éjfél előtt egyedül elindult a templomba, az árnyékban rejtőzve, míg az őr el nem tűnt az épület
túloldalán, aztán az övén lógó kulccsal kinyitotta az ajtót. Én a selyemkereskedés árnyékából néztem,
míg be nem lépett, aztán visszatértem a házamba. Elhatározta, hogy ha a tálban a diadém vagy valami
hasonló értékes holmi van, elrejti valahol máshol a templomban, aztán kisurran. Holnap pedig nagy
ribilliót csapott volna, mondván, hogy tolvajok törtek be hozzá, és ellopták Caranthes tulajdonát.
Senki sem fog tudni a titkos útjáról, csak a kocsihajtó meg én, és egyikünk sem árulja el.
- És az őr? - kérdezte Demetrio.
- Kallian úgy akarta intézni, hogy ne lássa meg. Azt tervezte, hogy bevádolja, mintha a tolvajok
bűntársa lenne - felelte Promero.
Arus nagyot nyelt, és elsápadt, ahogy munkaadója kétszínűségét felfogta.
- Hol ez a szarkofág? - kérdezte Demetrio. Promero odamutatott, a felügyelő pedig felmordult. -
Úgy! Pontosan az a szoba, amelyikben Kallianra rátámadtak!
Promero a kezét tördelte.
- Miért küld egy stygiai ajándékot Caranthesnek? Ősi isteneket és furcsa múmiákat ezelőtt is
hoztak már karavánok, de ki szerethet egy Íbisz-papot ennyire Stygiában, ahol még mindig Szethet, az
ősdémont imádják, ki a sötét sírboltokban tekergőzik? Íbisz isten a föld hajnala óta Szeth ellen harcolt,
és Caranthes egész életén át Szeth papjai ellen küzdött. Itt valami sötét, rejtélyes
dolog húzódik meg.
- Mutasd azt a szarkofágot! - utasította Demetrio, és Promero habozva mutatta az utat.
Mindannyian követték, beleértve Conant is, aki szemmel láthatólag mit sem törődött az őrök
figyelő tekintetével, egyszerűen csak kíváncsinak tűnt. Keresztülléptek a letépett függönyön,
bementek a szobába, mely homályosabb volt, mint a folyosó. Egyik oldalon más helyiségekbe nyíló
ajtók sorakoztak, és a falat fantasztikus rajzolatok borították, idegen földek és távoli népek isteneinek
ábrázolatai. Promero élesen felkiáltott.
- Nézzétek! A tál! Nyitva van. és üres!
Középen egy különös, fekete henger állt, majdnem másfél méter magas, és a legszélesebb részén,
félúton az alja és a teteje között közel egy méter átmérőjű. A súlyos, vésett fedél a padlón hevert,
mellette pedig véső és kalapács. Demetrio belenézett, egy pillanatig eltöprengett a kopott hieroglifák
fölött, majd Conanhoz fordult.
- Ezt akartad ellopni?
A barbár a fejét rázta.
- Hogy bírná el ezt egyetlen ember?
- A pántokat a vésővel vágták le - tűnődött Demetrio -, mégpedig sietve. Itt látszik az elhibázott
kalapácsütések nyoma a fémen. Feltételezhetjük, hogy Kallian nyitotta ki a tálat. Valaki rejtőzködött a
közelben. valószínűleg az ajtónyílást elzáró függöny mögött. Amikor Kallian levette a fedelet, a
gyilkos rávetette magát. vagy az is lehet, hogy előbb megölte Kalliant, és ő maga vette le a fedelet.
- Hátborzongató egy holmi - remegett az írnok. - Túl régi ahhoz, hogy megszentelt lehessen.
Látott már valamelyikőtök ilyen fémet? Keményebbnek tűnik, mint az aquilóniai acél, mégis, látjátok,
hogy megette a rozsda egyes részein. És nézzétek. itt a fedélen! - Promero remegő ujjal mutatta. - Mit
gondoltok, mi ez?
 Demetrio közelebb hajolt a vésethez.
- Én azt gondolom, valamiféle koronát ábrázol - dörmögte.
- Dehogy! - kiáltotta Promero. - Én figyelmeztettem Kalliant, de ő nem hitt nekem! Ez egy
farkába harapó pikkelyes kígyó. Szeth jele, a Vén Kígyóé, a stygiaiak istenéé! Ez a tál túl régi ahhoz,
hogy az emberiség korszakából származzon. ez még abból az időből maradt fenn, amikor Szeth
emberformában járta a földet. Talán az ágyékából sarjadt faj helyezte el királyai csontjait ilyen
vázákban, mint ez!
- És azt mondod, azok a korhadó csontok felkeltek, megfojtották Kallian Publicót, aztán
elsétáltak?
- Ebben a tálban nem ember nyugodott - suttogta az írnok tágra nyílt, kimeredt szemmel. - Miféle
ember férhetne bele?
Demetrio káromkodott egyet.
- Ha nem Conan tette, akkor a gyilkos még itt lehet valahol az épületben. Dionus, Arus, itt
maradtok velem, a három fogoly úgyszintén. A többiek kutassák át a házat! A gyilkos. ha megpróbált
volna eltűnni, mielőtt Arus megtalálta a testet. csak abba az irányba mehetett volna, amelyen át Conan
érkezett, és abban az esetben a barbárnak látnia kellett. ha igazat mondott.
- Nem láttam mást, csak ezt a kutyát - mordult fel Conan, Arusra mutatva.
- Persze hogy nem, mert te vagy a gyilkos - mondta Dionus. - Csak az időt vesztegetjük, de puszta
formalitásból megejtjük a házkutatást. És ha nem találunk senkit, megígérem, hogy máglyára kerülsz!
Ismered a törvényt, te fekete hajú vadember: egy kézműves megöléséért a bányába kerülsz, egy
kereskedőért felakasztanak, egy úrért pedig megégetnek!
Conan válaszképpen rávicsorgott. Az emberek megkezdték a kutatást. A teremben maradottak
hallották, ahogy a lépcsőkön fel és le dübörögnek, tárgyakat húzgálnak, ajtókat nyitogatnak, és egyik
szobából a másikba üvöltöznek egymásnak.
- Conan - mondta Demetrio -, tudod, mit jelent, ha senkit sem találnak?
- Nem én öltem meg - csattant fel a kimmériai. - Ha megpróbált volna feltartani, kettéhasítottam
volna a koponyáját; de én már csak a hulláját láttam.
- Azonban téged ide küldött valaki lopni - mondta Demetrio -, és a hallgatásoddal te is a
gyilkosság bűnrészesévé válsz. Ittléted puszta ténye elég ahhoz, hogy a bányába küldjenek, akár
beismered a tettet, akár nem. Azonban ha elmondasz mindent, megmenekülhetsz a máglyától.
- Hát - felelte a barbár vonakodva - azért jöttem, hogy ellopjam a zamorai gyémántserleget. Egy
ember adott térképet a templomról, és pontosan leírta, hol keressem. Abban a teremben tartják -
mutatta Conan -, egy padlómélyedésben, egy sémita isten rézszobra alatt.
- Ez igaz - mondta Promero. - Azt hittem, az egész világon fél tucat ember sem ismeri annak a
rejtekhelynek a titkát.
- És amikor megszerezted - mosolygott rá gúnyosan Dionus -, el kellett volna vinned a
megbízódnak?
A parázsló szempár ismét haragosan villant.
- Nem vagyok én kutya - morogta a barbár. - Tartom a szavam.
- Ki küldött ide? - követelte a választ Demetrio, de Conan komor hallgatásba mélyedt.
A katonák visszaszállingóztak a keresésből.
- Senki sem rejtőzködik a házban - jelentették. - Átkutattuk a helyet. Megtaláltuk a csapóajtót a
mennyezeten, amelyen át a barbár bejutott, és a retesz ketté volt roppantva. Ha valaki ott menekült, a
kinti őreink meglátták volna, hacsak nem az érkezésünk előtt lépett meg. Ráadásul egymásra kellett
volna pakolnia a bútorokat, hogy lentről elérje azt a csapóajtót, és ennek nyoma sincs. Miért nem
mehetett ki a főbejáraton azelőtt, hogy Arus megkerülte volna az épületet?
- Mert az ajtó belülről volt elreteszelve, és az a két kulcs, mely nyitja azt a reteszt, Arusnál van,
illetve még Kallian Publico övén lóg.
- Azt hiszem, láttam a gyilkos által használt kötelet - mondta egy másik.
- Hol, te tökfej?
- A szomszédos teremben - felelte a katona. - Vastag, fekete kötél egy márványoszlopra tekerve.
Nem értem el.
Besietett a terembe, mely márványszobrokkal volt tele, és egy magas oszlopra mutatott. Aztán
megtorpant és rámeredt.
- Eltűnt! - kiáltotta.
- Ott se volt - vágta rá bosszúsan Dionus.
- Mitrára, ott volt! Azok fölé a levelek fölé volt odatekerve. Ott fenn olyan sötét van, hogy nem
tudtam jól kivenni, de biztos, hogy ott volt.
- Részeg vagy - mondta Demetrio, és elfordult. - Az túl magas ahhoz, hogy bárki is elérje, és azon
a sima oszlopon senki sem bírna felmászni.
- Egy kimmériai igen - motyogta az egyik katona.
- Lehetséges. Mondjuk, Conan megfojtotta Kalliant, a kötelet az oszlopra tekerte, átsietett a
folyosón, és elrejtőzött a lépcső melletti teremben. De akkor hogyan távolíthatta el, miután te láttad?
Azóta itt van velünk, mióta Arus megtalálta a holttestet. Nem, én amondó vagyok, nem Conan követte
el a gyilkosságot. Szerintem az igazi gyilkos megölte Kalliant, hogy megszerezze azt a valamit, mely
a tálban volt, és most a templom egy titkos zugában rejtőzködik. Ha nem találjuk meg, akkor a barbárt
fogjuk gyanúsítani, hogy igazságot tegyünk, de. hol van Promero?
Visszamentek a folyosón heverő csendes tetemhez. Dionus Promero nevét üvöltötte, és az írnok
abból a teremből jött elő, ahol az üres tál állt. Remegett, arca falfehér volt.
- Mi bajod? - förmedt rá Demetrio.
- Találtam egy jelképet a tál alján! - nyögte Promero. - Nem egy ősi hieroglifát, hanem egy
újonnan vésett szimbólumot! Toth-Amonnak, a stygiai mágusnak, Caranthes halálos ellenségének a
jelét! Valami hátborzongató járatban találhatta a tálat a kísértetjárta piramisok alatt! A régi korok
istenei nem úgy haltak meg, mint az emberek. hosszú álomba merültek, és híveik szarkofágba zárták
őket, hogy idegen kéz ne háborgathassa álmukat! Toth-Amon halált küldött Caranthesnek. Kallian
mohóságában kiszabadította ezt a rémet. és az most valahol itt ólálkodik a közelünkben. lehet, hogy
már ránk les.
- Te zagyváló bolond! - ordította Dionus, és erősen szájba vágta Promerót. - Hát akkor, Demetrio -
mondta a felügyelőhöz fordulva -, nincs más hátra, mint őrizetbe venni ezt a barbárt.
A kimmériai felkiáltott, a szoborcsarnok felé bámult.
- Nézd! - kiáltotta. - Valami mozog odaát. Láttam a függönyön keresztül. Valami sötét árnyék
suhant át a szobán.
- Eh - horkant fel Posthumo. - Átkutattuk azt a termet.
- Látott valamit! - Promero szinte sikoltott az izgatottságtól. - Elátkozott hely ez! Kibújt valami a
szarkofágból, és megölte Kallian Publicót! Olyan helyen rejtőzött el, ahol ember nem lenne képes, és
most abban a teremben ólálkodik! Mitra, védj meg minket a sötétség erőitől! - Karommá görbült
ujjakkal kapaszkodott Dionus köntösébe. - Kutassátok át azt a termet újra, nagyuram!
Az elöljáró lerázta az írnok fogását, Posthumo pedig így szólt:
- Te leszel az, aki átkutatja, írnok!
Megragadta Promerót a nyakánál meg az övénél, megpördítette a sikoltozó nyomorultat, és olyan
vadul lökte be a másik terembe, hogy az írnok elesett, és kis híján elájult.
- Elég - mordult fel Dionus, és a csendes kimmériait méregette.
Az őrparancsnok felemelte a kezét, a feszültség szinte sercegett a levegőben, de ekkor váratlan
dolog történt. Egy őr lépett be, egy karcsú, gazdag öltözetű alakot noszogatva.
- A templom végénél lapult - szólt az őr, és várta, hogy megdicsérjék. Ehelyett olyan szitkokat
kapott, amiktől égnek meredt a haja.
- Azonnal engedd el az urat, te elfuserált tökfilkó! - förmedt rá a parancsnok. - Nem ismered fel
Aztrias Petaniust, a kormányzó unokaöccsét?
A megszégyenített őr eloldalgott, az ifjú nemesember pedig finnyásan igazgatta hímzett köntösét.
- Hagyja a bocánatkérészt, jó Dionus - selypítette. - Tudom, cak a kötelesszégét teljeszíti. Egy
készei mulatozászból hazatérőben szétáltam egyet, hogy kiszálljon a fejemből a borgőz. Mi esz itt?
Mitrára, esz gyilkosszág?
 - Gyilkosság, nagyuram - felelte az elöljáró. - Azonban máris van egy gyanúsítottunk, aki, bár az
ügyben Demetriónak még kétségei vannak, minden bizonnyal máglyára kerül érte.
- Esz egy gonosz kinészetű barom - mormolta a fiatal arisztokrata. - Hogyan férhet bármi kétszég a
bűnéhesz? Eszelőtt még szohaszem láttam ilyen aljasz arckifejezészt.
- De még mennyire, hogy láttál, te rühös kutya - vicsorogta a kimmériai -, amikor felbéreltél, hogy
lopjam el neked a zamorai serleget! Még hogy mulatozás? Eh! Az árnyékban vártál, hogy vigyem a
zsákmányt. Nem árultalak volna el, ha tisztességesen beszélsz rólam. Most pedig mondd el ezeknek a
kutyáknak, hogy azután másztam át a falon, miután az őr az utolsó körét tette. Ebből tudni fogják,
hogy nem volt időm megölni ezt a kövér disznót, mielőtt Arus belépett, és felfedezte a hulláját.
Demetrio gyorsan Aztriasra pillantott, de annak egy arcizma se rezdült.
- Ha igaz, amit Conan mond, nagyuram - mondta a felügyelő -, az tisztázza őt a gyilkosság
gyanúja alól, a lopási kísérlet fölött pedig könnyen szemet hunyhatunk. A kimmériai tíz év
kényszermunkát is kaphat a betörésért; de ha ön igazolja, futni hagyjuk, és csak mi fogunk tudni róla.
Megértem. nem ön lenne az első ifjú nemesember, aki ily módon akarja kiegyenlíteni a szerencsejáték
adósságait. azonban számíthat a titoktartásunkra.
Conan várakozóan nézett a fiatal nemesemberre, azonban Aztrias megvonta karcsú vállát, és
kecses, fehér kezével eltakarta ásítását.
- Nem iszmerem - mondta. - Esz őrült, hogy aszt állítja, én béreltem fel. Kapja cak, amit érdemel.
Erősz háta van, bírni fogja a bányamunkát.
Conan lángoló tekintettel megrándult, mintha megcsípték volna. Az őrök megfeszültek, és
alabárdjukat szorongatták; aztán megnyugodtak, amikor Conan lesütötte a fejét, mintegy komor
beismerésként. Arus nem tudta megítélni, figyeli-e őket sűrű, fekete szemöldöke alól, vagy sem.
A kimmériai figyelmeztetés nélkül támadott, akár egy lecsapó kobra; kardja megvillant a
gyertyafényben. Aztrias sikoltani kezdett, de kiáltása hirtelen félbeszakadt, mert a feje lerepült a
válláról egy vérzuhatagban, arcvonásaira ráfagyott az iszonyat fehér álarca.
Demetrio kardot rántott, és előrelépett, hogy levágja. Conan macskaszerűen megperdült, és gyilkos
szándékkal a felügyelő ágyéka felé döfött. Demetrio ösztönösen épp hogy annyira félre tudta ütni a
kardhegyet, hogy az a combjába mélyedt, megcsúszott a csonton, és a lába túlsó oldalán bukkant ki.
Demetrio felnyögött fájdalmában, és fél térdre rogyott.
Conan nem állt meg. Dionus életét csak az mentette meg, hogy hirtelen maga fölé kapta az
alabárdját; a süvítő penge keresztülszelte a nyelet, elcsúszott az elöljáró fején, és levágta a jobb fülét.
A barbár hihetetlen sebessége megdermesztette a katonákat. Egy részük máris földre került, mielőtt
harcba bocsátkozhattak volna, kivéve a nagy, tagbaszakadt Posthumót, aki inkább csak szerencsével,
mint ügyességgel, a kimmériai köré fonta a karját, és lefogta kardtartó kezét. Conan a baljával felfelé
csapott az őr fejére, és Posthumo sikoltva dőlt el, odakapva ahhoz a tátongó, vörös üreghez, ahol
nemrég még a szeme volt.
Conan hátraszökkent a suhogó alabárdok elől. Ugrásával kikerült ellenfelei köréből, oda, ahol Arus
próbálta felhúzni nyílpuskáját. Az őr kegyetlen rúgást kapott a gyomrába, és elzöldült képpel, tátogva
bukott fel, majd Conan szandálos lába egyenesen beletaposott a szájába. A nyomorult felsikoltott
kitört fogai résein keresztül, és véres habot fröcskölt szétroncsolt ajkaiból.
Aztán mindannyian megdermedtek arra a velőt rázó, iszonyatos sikolyra, mely abból a teremből
harsant fel, ahová Posthumo Promerót hajtotta. A bársonyfüggönyös ajtóban az írnok tűnt fel
tántorogva, megállt, csendes zokogás rázta, könnyek csorogtak sápadt arcáról és ernyedt ajkairól, mint
amikor egy csecsemő sír.
Mindannyian megdermedtek a döbbenettől - Conan vértől csöpögő kardjával, a katonák felemelt
alabárdjukkal, Demetrio a padlón kuporogva, és próbálva elszorítani a combsebéből patakzó
vérfolyamot, Dionus levágott füle helyét markolva, Arus bőgve és kitört fogait köpködve - még
Posthumo is abbahagyta a nyüszítést, és ép szemével pislogott.
Promero kitántorgott a folyosóra, mereven elbukott előttük, és hihetetlenül magas hangon,
háborodottan felvihogott:
- Az isten keze messzire ér, ha-ha-ha! Ó, átkozottul messzire!
 Aztán borzasztó vonaglás után megmerevedett, és kifejezéstelenül vigyorogva meredt a homályos
mennyezetre.
- Meghalt! - suttogta Dionus rémülten, megfeledkezve saját sérüléséről és a vértől csöpögő kardú
barbárról. A holttest fölé hajolt, majd felegyenesedett, malacszeme kidülledt. - Nincs rajta seb. Mitra
nevében, mi van abban a teremben?
Egyszerre iszonyat lett úrrá rajtuk, és sikoltozva rohantak a kijárati ajtó felé. Az őrök eldobták az
alabárdjukat, és karmolva, rikoltozva tülekedtek kifelé, mint az őrültek. Arus követte őket, és a félvak
Posthumo vakon támolygott társai után, visítva, mint egy megsebzett disznó, és könyörögve, hogy ne
hagyják itt. A leghátsók közé keveredett, azok ellökték, és félelemtől sikoltozva átgázoltak rajta. Posthumo
mászott utánuk, őt követte Demetrio, bicegve, vérző combját markolva. Katona, kocsis, őr és hivatalnok,
sebesült vagy ép, egyaránt sikoltozva tódult ki az utcára, ahol a házat figyelő őrökön is pánik vett erőt, és
menekültek a többiekkel együtt, azt sem kérdezték, miért.
Conan egyedül maradt a folyosón; kivéve a padlón heverő három hullát. A barbár fogást váltott a
kardján, és belépett a terembe. Gazdag selyemdrapériák borították. Selyemvánkosok és díványok
hevertek szerteszéjjel gondatlan összevisszaságban, és egy ilyen díszes vászonfal mögül egy arc nézett
a kimmériaira.
Conan csodálkozva bámult ezeknek az arcvonásoknak a hideg, klasszikus szépségére, amilyet még
sohasem látott az emberi sarjak között. Ezekben a vonásokban nem látszott gyengédség, kímélet,
kegyetlenség, kedvesség, sem más emberi érzelem. Mintha egy isten márvány képmása lett volna,
mesteri kéz által formálva, csakhogy ez félreérthetetlenül élt - hideg és különös élettel, olyannal,
amilyet a kimmériai sohasem ismert, és nem is értett meg. Átsuhant az agyán, miféle tökéletes
márványszerű testet rejthet előle a vászonfal; csak tökéletes lehet, gondolta, hiszen az arc olyan
emberfeletti szépségű volt.
Azonban csak a formás fejet látta, amely jobbra-balra imbolygott. A telt ajkak kinyíltak, és
egyetlen szót szóltak, és ez olyan volt, mint amikor egy aranycsengőt megráznak Khitáj dzsungelbe
veszett templomaiban. Ismeretlen nyelv volt, melyet elfeledtek az emberiség első királyságainak
kialakulása előtt, de Conan tudta, mit jelent:
- Jer!
És a kimmériai ment: kétségbeesett ugrással, zúgó kardcsapással. A szépséges fej leröpült a testről,
a padlóra esett, görgött egy kicsit, mielőtt megállapodott.
Aztán Conan libabőrös lett, mert a vászonfal görcsös rángatózástól remegett és háborgott. Több
tucat haldoklót látott már, azonban még sohasem látott vagy hallott emberi lénytől ilyen haláltusát.
Csapkodás, vergődés zaja hallatszott. A vászonfal remegett, imbolygott, ingadozott, előredőlt, és
fémes csattanással Conan lábához esett. Meglátta, mi van mögötte.
És ekkor teljes iszonyat kerítette hatalmába a kimmériait. Hanyatt-homlok menekült, és meg sem
állt, míg hajnalra Numalia tornyai el nem tűntek mögötte. Szethre és Szeth gyermekeire gondolni,
akik valaha uralkodtak ezen a földön, akik most éjsötét járatokban alusszák álmukat a fekete
piramisok alatt, olyan volt, akár egy rémálom. A díszes vászonfal mögött nem emberi test hevert -
hanem egy gigászi kígyó csillogó, fejetlen gyűrűi.
 3.

AZ ELEFÁNT TORNYA

Írás-megjelenés: 1933
Helyszín: Zamora

Pislogó fáklyák adtak világot a mulatozáshoz a Pörölyben, ahol aznap éjszaka a kelet tolvajai
tartották karneváljukat. Kedvükre dőzsölhettek és ordibálhattak, mert a becsületes polgárok kerülték a
negyedet, a kenőpénzzel lefizetett őrség pedig nem avatkozott bele a szórakozásukba. A girbegurba,
kövezetlen utcákon szeméthalmok és lucskos tócsák között részeg hetvenkedők tántorogtak,
ordítoztak. Az árnyékokban kés villant, női kacagás csendült, és dulakodások, verekedések zaja
hallatszott. Ragyogó fáklyafény világított a törött ablakokból és a kitárt ajtókból, melyeken át
borszag, összezsúfolódott, izzadt testek áporodott bűze tódult ki. Ivókupák csendültek, öklök
csattantak durva asztalokon, obszcén nóták foszlányai hallatszottak, és mindezek együtt úgy hatottak,
akár egy arculcsapás. Az egyik ilyen bűnbarlangban, ahol a jókedv az alacsony, kormos mennyezetig
csapott, csirkefogók gyülekeztek a legkülönbözőbb rongyokban - zsebmetszők, emberrablók, fürge
ujjú tolvajok, hencegő bérgyilkosok szajháikkal, csiricsáré cicomába öltözött, rikácsoló nőkkel. A
helybéli zsiványok voltak többségben - sötét bőrű, sötét szemű zamoraiak, tőrrel az övükön és
csalárdsággal a szívükben. Akadt rajtuk kívül vagy féltucatnyi külföldi haramia is: egy óriás termetű
hallgatag hyperboreán renegát, aki - mint minden férfi a Pörölyben - nyíltan viselte fegyverét, egy
széles kardot az oldalán; volt ott egy horgas orrú sémita hamisító kékesfekete szakállal; egy brythún
szajha: ő unottan bámult egy sárgásbarna hajú gunderman térdén ülve - a gunderman egy vereséget
szenvedett sereg zsoldosa lehetett; végül volt ott egy kövér zsivány is, akinek ocsmány tréfái jókedvű
felzúdulást keltettek. Ez utóbbi hivatásos emberrabló volt, a messzi Kothból érkezett, hogy nőrablásra
tanítsa a zamoraiakat, akik már születésükkor jobban értettek ehhez a mesterséghez, mint amennyire ő
valaha is fog. Épp abbahagyta kiszemelt áldozata bájainak ecsetelését, és pofáját egy hatalmas
kupányi habzó sörbe dugta. Aztán lefújta a habot húsos ajkáról, és így szólt:
- Bélre mondom, minden tolvajok istenére, majd én megmutatom nektek, hogy kell szajhákat lopni.
Hajnalra túl leszek vele a zamorai határon, ahol egy karaván várja, hogy átvegye tőlem. Ofir grófja
háromszáz ezüstöt ígért egy karcsú, ifjú, jobb származású brythún lányért. Hetekig mászkáltam
koldusnak
álcázva a határvárosokban, mire leltem egy megfelelőt. De ez a lány csinos kis áru!
Cuppanós csókot dobott a levegőbe.
- Ismerek olyan urakat Sémben, akik odaadnák érte az Elefánt Tornyának titkát is - mondta, és
újra a sörének szentelte a figyelmét.
Megbökték a zekéjét. Összevont szemöldökkel fordult az alkalmatlankodó felé. Magas, erős
testalkatú ifjú állt mellette. Olyannyira nem illett ebbe a bűnbarlangba, mint ahogy egy szürke farkas
kirí a csatorna rühes patkányai közül. Olcsó zekéje nem rejtette el erőteljes alkatának kemény,
nyúlánk vonalait, széles vállát, masszív mellkasát, karcsú derekát, izmos karját. Bőrét idegen napsütés
égette barnára, szeme kéken izzott; kócos hajtincs hullott széles homlokába. Az övéről kard lógott
kopott hüvelyben. A kothi önkéntelenül meghátrált, mert tudta, hogy ez az ember nem civilizált fajból
származik.
- Az Elefánt Tornyát említetted - mondta az idegen. Furcsa kiejtéssel beszélte a zamorai nyelvet. -
Sokat hallottam már erről a toronyról. Mi a titka?
A fickó viselkedése nem tűnt fenyegetőnek, a kothi bátorságát pedig megnövelte a sör hatása és
hallgatóságának nyilvánvaló rokonszenve. Fontoskodva pöffeszkedett.
- Az Elefánt Tornyának titka? - kiáltotta. - Hisz még a bolondok is tudják, hogy Yara, a pap lakik
benne a hatalmas drágakővel, melyet az emberek az Elefánt Szívének neveznek, és ez a kő
varázserejének a titka.
A barbár emésztette a hallottakat egy darabig.
- Láttam ezt a tornyot - mondta. - Egy kert közepén helyezkedik el, a város fölé nyúlik, és magas
falak veszik körül. Nem láttam őröket. A falakat könnyen meg lehet mászni. Miért nem lopta még el
senki ezt a titokzatos drágakövet?
A kothi eltátotta a száját a másik együgyűségén, majd gúnyos hahotára fakadt, és a többiek
csatlakoztak hozzá.
- Nézzétek ezt a pogányt! - bömbölte. - El akarja lopni Yara drágakövét!. Idefigyelj, pajtás -
mondta, és baljóslatúan fordult a másikhoz. - Feltételezem, hogy valamelyik északi barbár törzsből.
- Kimmériai vagyok - felelte a külhoni, egyáltalán nem barátságosan.
A válasz és annak mibenléte keveset mondott a kothinak; ő egy messzi délen, Sém határainál fekvő
királyságban élt, csak homályosan ismerte az északi fajokat.
- Akkor hegyezd a füled, és tanulj bölcsességet, pajtás! - mondta, és ivókupáját a zavarba hozott
ifjú felé emelte. - Tudd meg, hogy Zamorában, és főképpen e városban merészebb tolvajok élnek,
mint bárhol másutt a világon, még a kothiak sem érnek fel velük. Ha halandó ember képes lenne
ellopni azt a drágakövet, biztos lehetsz benne, hogy már réges-rég elcsenték volna. Azt mondod,
átmászol a falon. de amint átmászol, máris azt kívánod, bár ne tetted volna. Egyszerű az oka, hogy
nincsenek őrök. ugyanis nem emberek őrzik. De az őrszobában, a torony alsó szintjén vannak katonák,
és még ha esetleg átjutnál
is azokon a lényeken, melyek éjszaka a kertben tanyáznak, át kell verekedned magad a katonákon,
mert a drágakő valahol fent a toronyban rejtezik.
- De ha az ember már átjutott a kerten - vitatkozott a kimmériai -, miért ne tudná a toronyban lévő
drágakövet felülről megszerezni, és így elkerülni a katonákat?
A kothi megint csak eltátotta a száját.
- Ezt hallgassátok! - kiáltotta gúnyosan. - Ez a barbár egy sas, aki fel bír repülni a torony ékköves
peremére, amely alig ötvenméternyire van a földtől, lekerekített oldalai vannak, melyek síkosabbak,
mint a csiszolt üveg!
A kimmériai körülnézett, zavarba jött a megjegyzést követő, felcsattanó gúnyos röhögéstől. Ő
egyáltalán nem találta humorosnak, és túlságosan új volt számára a civilizáció, hogy felismerje az
udvariatlanságot. A civilizált emberek udvariatlanabbak, mint a vadak, mivel tudják, gúnyolódhatnak
anélkül, hogy széthasítanák a koponyájukat, mint általában a barbárok közt történik. Zavarba jött és
bosszankodott. Minden bizonnyal megszégyenülten oldalgott volna el, ha a kothi tovább nem
piszkálja.
- Gyerünk, gyerünk! - kiáltotta az. - Meséld el ezeknek a szerencsétleneknek, akik már a te
születésedkor is tolvajok voltak, meséld csak el nekik, hogyan lopnád el a drágakövet!
- Mindig van rá mód, ha a vágy bátorsággal párosul - vetette oda a kimmériai kurtán.
A kothi ezt személyes sértésnek fogta fel. Arca kivörösödött a dühtől.
- Micsoda? - bömbölte. - Kioktatni próbálsz bennünket, és azt állítod, gyávák vagyunk? Lódulj,
tűnj a szemem elől! - Vadul megtaszította a kimmériait.
- Gúnyolni merészelsz, aztán kezet emelsz rám? - csikorogta a barbár.
Dühe azonnal magasra csapott, és a lökést egy pofonnal viszonozta, amellyel
gyötrőjét a gyalulatlan asztalnak csapta. A sör kifröccsent a kupából. A kothi felordított haragjában, és
kardot rántott.
- Pogány kutya! - bömbölte. - Ezért átdöföm a szíved!
Acél villant, és a csőcselék sietve félrehúzódott az útból. Siettükben feldöntötték az egyetlen
gyertyát, és a bűnbarlang sötétségbe borult, amelyben feldöntött bútorok recsegése, futó lábak
dobogása, kiáltások, egymásba botló emberek szitkozódása hallatszott, meg egyetlen fülhasogató
üvöltés, amely megszakadt, mintha elvágták volna. Mikor gyertyát gyújtottak, a legtöbb vendég már
kiszökött az ajtón meg a törött ablakokon, a többiek pedig boroshordók mögött és asztalok alatt
kuporogtak. A barbár eltűnt; a szoba közepe üres volt, eltekintve a kothi átszúrt testétől. A kimmériai
a sötétben és a zűrzavarban a barbárok tévedhetetlen ösztönével döfte le ezt az embert.

A homályos fények és a mulatozás zaja elmaradtak a kimmériai mögött. Ledobta tépett zekéjét, és
egy szál ágyékkötőben, szandálban folytatta útját. Egy nagy tigris hajlékony könnyedségével mozgott,
acélos izmok fodrozódtak barna bőre alatt.
Beért a város templomok számára fenntartott részébe. Mindenfelé fehéren szikráztak a
csillagfényben Zamora furcsa istenségeinek szentélyei - hószínű márványoszlopok, aranykupolák,
ezüstös boltívek. Conan nem zavartatta magát tőlük; tudta, hogy Zamora vallása, mint a civilizált, rég
letelepedett népnél szinte minden, bonyolult, összetett, és elvesztette hajdani jelentését az előírások és
rítusok szövevényében. Egykor órákon át kuporgott a filozófusok udvarán, hallgatva a teológusok és
tanárok fejtegetéseit, és összezavartan távozott; csak egy valamiről győződött meg biztosan: hogy
valamennyiüket alaposan fejbe vághatták.
Az ő istenei egyszerűek és érthetőek voltak. Crom köztük a legfőbb: egy nagy hegyen él, ahonnan
végzetet és halált oszt. Hasztalan Cromhoz imádkozni, mivel ő sötét, vad isten, aki gyűlöli a
gyengéket. De az embert születésekor bátorsággal, elszántsággal és a lehetőséggel ruházza fel, hogy
megölje az ellenségeit, és a kimmériai szerint ez volt a legtöbb, amit az ember bármilyen istentől
elvárhatott.
Szandálos lába nem ütött zajt a csillogó kövezeten. Egyetlen őr sem járt erre, mert még a
Pörölybeli tolvajok is kerülték a templomokat, ahol különös végzet érte utol a szentségtörőket. Előtte
derengett az Elefánt Tornya. Eltöprengett rajta, vajon miért nevezik így. Senki sem tudta. Sosem látott
még elefántot, de annyit azért tudott, hogy egy roppant nagy állat, amelynek elöl is, hátul is van farka.
Ezt egy vándor sémitől hallotta, aki esküdött rá, hogy ezrével látott ilyen állatokat a hyrkánok földjén;
de mindenki tudja, milyen hazugok a sémiták. Bárhogy legyen is, Zamorában nem voltak elefántok.
A csillámló torony fagyosan nyújtózott a csillagok felé. Nappal olyan vakítóan fénylik, hogy csak
kevesen képesek elviselni a ragyogását, és az emberek azt mondják, ezüstből épült. Kör alakú,
nyúlánk henger volt, ötven méter magas, és pereme tündökölt a csillagfényben a belefoglalt
ékkövektől. A torony egy kert imbolygó, egzotikus fáitól körülvéve, jóval a város szintje fölé
emelkedett. Magas fal kerítette be ezt a kertet, és a falon kívül még egy alacsonyabb is húzódott.
Egyetlen fény sem világított; mintha a toronyban nem lettek volna ablakok - legalábbis a belső fal
szintje fölött nem. Csak a fenti ékkövek szikráztak fagyosan a csillagfényben.
Sűrű bozót nőtt az alacsonyabb, külső fal tövében. A kimmériai közelebb húzódott, megállt az
akadály előtt, és felmérte a tekintetével. Magas, de ha felugrik, meg tud kapaszkodni a peremén.
Onnan már gyerekjáték lesz
felhúzódzkodni és átlendülni. Nem kételkedett benne, hogy a belső falon is átjut hasonló módon. De
elbizonytalanodott a gondolatra, hogy milyen veszélyek várhatnak rá belül. Ezek a népek különösek és
rejtélyesek voltak a számára; nem az ő fajtájához tartoztak - még csak nem is ahhoz a vérhez, mint a
legtöbb nyugati brythún, neméd, kothi és aquilón. Hallott már hasonló rejtélyekről a múltban. Zamora
népe ősi eredetű, és Conan tapasztalata szerint nagyon gonosz volt.
Yarára gondolt, a főpapra, aki szokatlan ítéleteket hozott ebben az ékköves toronyban. A
kimmériai haja égnek állt, amikor eszébe jutott a történet, amit egy részeg udvari apród mesélt neki.
Yara egyszer az arcába nevetett egy ellenséges hercegnek, majd feltartott egy izzó, gonosz
drágakövet, melyből vakító sugarak lövelltek elő. A fény elnyelte a herceget, aki sikoltozni kezdett,
lerogyott, és rövidesen egy aszott, megfeketedett halommá zsugorodott, mely fekete pókká változva,
összevissza szaladgált a teremben, amíg Yara agyon nem taposta.
Yara ritkán jött elő mágikus tornyából, és ilyenkor mindig rosszat forralt valamely ember vagy nép
ellen. Zamora királya jobban félt tőle, mint a haláltól, és örökösen részeg volt, mert józanul képtelen
lett volna elviselni rettegését. Yara nagyon régóta - állítólag több évszázada - élt, és sokáig él még a
drágakő jóvoltából, amelyet az emberek az Elefánt Szívének neveztek. Emiatt hívják az épületet az
Elefánt Tornyának.
A gondolataiba mélyedt kimmériai hirtelen a falhoz simult. Valaki kimért léptekkel sétált a
kertben. Acél csörrenése hallatszott. Tehát mégis vannak őrök a kertben. A kimmériai várta, hogy
hallja, amint újra elhalad előtte; de a rejtélyes kertre ismét csend ereszkedett.
A kíváncsiság végül erőt vett rajta. Könnyed ugrással megragadta a fal szegélyét, és fél kézzel
felhúzódzkodott. Hason fekve a széles peremen lenézett a falak közti tágas területre. A közelében nem
nőtt bozót, bár a belső fal alatt gondosan nyírt bokrok sorakoztak, a sima pázsit odáig csillagfényben
fürdött, és valahol a közelben szökőkút csörgedezett.
Óvatosan leereszkedett a belső oldalon, kivonta a kardját, és körülnézett. Vad borzongás rázta meg,
ahogy védtelenül állt a puszta csillagfényben. A fal árnyékában fürgén a fordulóig osont, míg a
kinézett bokrokkal szemközt nem ért. Majd sietve a fedezék felé indult, de megbotlott, és majdnem
átesett egy testen, amely a bokrok szélénél hevert kinyúlva.
Egy gyors pillantással meggyőződött róla, hogy nincs ellenség a környéken, ezért közelebb hajolt,
hogy megvizsgálja a testet. Éles szeme még e homályos csillagfényben is jól látta, hogy egy erős
felépítésű férfi az, a zamorai királyi őrség ezüstös páncéljában és forgós sisakjában. Pajzs meg lándzsa
hevert a közelében, és első pillantásra látszott, hogy megfojtották. A barbár aggódva tekintett körül.
Tudta, hogy ez az az őr lehet, akit hallott elhaladni a rejtekhelye mellett a falnál. Csak rövid idő telt el
azóta, de azalatt ismeretlen kezek nyúltak ki a sötétből, és kiszorították a katonából az életet.
A homályba meresztette a szemét, és valami mozgást észlelt a bokrok között a fal közelében. Nem
ütött nagyobb zajt, mint egy lopakodó párduc, Conan mégis meghallotta. A kimmériai egy hatalmas
test körvonalait pillantotta meg a fal közelében, és hirtelen megkönnyebbülést érzett, amint észrevette,
hogy csak egy ember az. A fickó gyorsan megperdült, elakadt a lélegzete, és úgy tűnt, megijedt.
Ökölbe szorított kézzel máris előrelendült, aztán hátrahőkölt, ahogy a kimmériai pengéjén csillagfény
villant. Egy feszült pillanatig egyikük sem szólt, ugrásra készen álltak.
- Te nem katona vagy - sziszegte végül az idegen -, hanem tolvaj, akárcsak
én.
- És ki vagy te? - suttogta gyanakodva a kimmériai.
- Taurus, Nemédiából.
A kimmériai leengedte a kardját.
- Hallottam rólad. Az emberek a tolvajok hercegének hívnak.
Halk nevetés volt a válasz. Taurus olyan magas volt, mint a kimmériai, ám súlyosabb; nagy hasú és
kövér, de minden mozdulata erőt sejtetett, éles szeméből életerő sugárzott még a csillagfényben is.
Mezítláb volt, és összetekert, vékony, erős kötél volt nála.
- Ki vagy? - suttogta.
- Conan, a kimmériai - felelte a másik. - Azért jöttem, hogy megtaláljam a módját, miként lopjam
el Yara ékkövét, melyet az Elefánt Szívének neveznek.
Conan érzékelte, hogy a férfi nagy hasa rázkódik a nevetéstől, de nem gúnyosan.
- Bélre, a tolvajok istenére! - sziszegte Taurus. - És én még azt hittem, csak én merészelem
megkísérelni ezt a behatolást. És még ezek a zamoraiak nevezik magukat tolvajoknak. eh! Conan,
tetszik a karakánságod. Sosem dolgoztam még senkivel ezelőtt, de Bélre mondom, ha akarod,
próbáljuk meg együtt.
- Ezek szerint te is a kőért jöttél?
 - Mi másért? Hónapokig tervezgettem, de ahogy elnézlek, te hirtelen elhatározásból cselekedtél,
barátom.
- Te ölted meg a katonát?
- Persze. Amikor a kert túloldalán járt, átugrottam a falon. Elrejtőztem a bokrok közt;
meghallotta, vagy azt hitte, hogy hallott valamit. Mikor idebotorkált, nem volt nagy ügy mögé
óvakodni, hirtelen megragadni a nyakát, és kiszorítani a szuszt az ostobájából. Olyan volt, mint a
legtöbb ember: félig vak a sötétben. A jó tolvajnak azonban olyan a szeme, mint a macskáé.
- Elkövettél egy hibát - mondta Conan.
Taurus szeme haragosan megvillant.
- Én? Én hibát? Lehetetlen!
- Be kellett volna húznod a testet a bokrok közé.
- Mondja a kezdő a szakma mesterének. Éjfélig nem váltják az őrt. Ha valaki mégis keresni kezdi,
és megtalálja a testét, a hírt kiáltozva azonnal Yarához
rohan, és lesz időnk elmenekülni. Ha nem találnák meg, elkezdik átkutatni a bokrokat, és elkapnak
bennünket, mint a csapdába esett nyulakat.
- Igazad van - ismerte el Conan.
- Úgy van. Most figyelj! Erre az átkozott fecsegésre vesztegetjük az időt. A belső kertben
nincsenek őrök. mármint emberi őrök, azonban még veszedelmesebb őrzői vannak. Miattuk nem
mertem nekivágni sokáig, de végül kieszeltem egy módot, hogyan intézzem el őket.
- És a torony aljában lévő katonák?
- A vén Yara a fenti szobákat lakja. Arrafelé megyünk. és jövünk is, remélem. Ne kérdezd,
hogyan! Találtam rá módot. A torony teteje felől surranunk le, és megfojtjuk a vén Yarát, mielőtt
egyetlen átkozott varázslatát ránk mondhatná. Legalábbis megpróbáljuk. Előfordulhat, hogy pókká
vagy békává változunk, de ha nem, akkor gazdagok és hatalmasak leszünk. Minden jó tolvajnak tudnia
kell vállalni a kockázatot.
- Vállalok annyit, mint bárki más - mondta Conan, és lehúzta a szandálját.
- Akkor hát kövess! - Taurus megfordult, felugrott, elkapta a fal peremét, és felhúzódzkodott.
Termetét figyelembe véve a ruganyossága elképesztő volt; valósággal felcsusszant a fal tetejére.
Conan követte, hasra feküdtek a fal széles tetején, és óvatosan suttogtak.
- Nem látok fényt - motyogta Conan.
A torony alja pontosan olyan volt, mint a kertben kívülről látható része. Egy tökéletesen zárt,
csillogó henger, látható nyílások nélkül.
- Ügyesen megalkotott ajtói és ablakai vannak - felelte Taurus -, de most zárva mind. A katonák a
fentről beáramló levegőt lélegzik.
A kert olyan volt, mint egy roppant árnyéktó, ahol pelyhes bokrok és alacsony, terjeszkedő fák
hullámzottak sötéten a csillagfényben. Conan kifinomult ösztöneivel megérezte a lesben álló
veszedelem jelenlétét. Láthatatlan szemek égő tekintete perzselte, és megszimatolt egy szagot,
amelytől a szőr ösztönösen felborzolódott a tarkóján, mint ahogy a vadászkutya szőre felborzolódik
ősi ellensége szagára.
- Kövess! - suttogta Taurus. - Maradj mögöttem, ha kedves az életed!
A nemédiai egy rézcsövet húzott elő a derékövéből, és könnyedén leugrott a falon belüli pázsitra.
Conan máris követte, kardját készen tartotta, de Taurus hátrébb tolta, és ő maga sem mutatott
hajlandóságot továbbmenni. Egész viselkedése feszült várakozásról árulkodott, és tekintete, akárcsak
Conané, a pár méterre lévő bozótos árnyas sűrűjét fürkészte. A bokrok remegtek, bár a szél elült.
Aztán hirtelen nagy szempár izzott fel a hullámzó árnyak közt, és mögötte további szikrák is csillantak
a sötétben.
- Oroszlánok! - motyogta Conan.
- Igen. Nappal föld alatti barlangokban tartják őket a torony alatt. Ezért nincsenek örök ebben a
kertben.
Conan sietve számolta a szemeket.
 - Öt látszik, és lehet még több is a bokrok közt. Azonnal támadni fognak.
- Maradj csendben! - sziszegte Taurus.
Ellépett a faltól, olyan óvatosan, mintha borotvapengéken járna, és felemelt egy vékony csövet.
Halk morgás támadt az árnyékban, és a lángoló szempárok közelebb húzódtak. Conan szinte látta a
nyáladzó pofákat, a homokszínű testeket csapkodó, bojtos farkakat. A levegőben növekedett a
feszültség - a kimmériai megmarkolta a kardját, várta a támadást és a hatalmas testek ellenállhatatlan
rohamát. Ekkor Taurus az ajkához emelte a csövet, és erősen belefújt. Hosszú, sárgás porsugár lövellt
ki a végéből, majd sűrű, zöldessárga felhővé duzzadt, a bozótra telepedett, és eltakarta az izzó
szemeket.
Taurus sietve visszafutott a falhoz. Conan értetlenül bámulta. A sűrű felhő beburkolta a bokrokat.
Teljes volt a csönd.
- Mi az a köd? - kérdezte a kimmériai nyugtalanul.
- Halál! - sziszegte a neméd. - Ha szél támad, és visszafújja ránk, át kell másznunk a falon. De
egyelőre szélcsend van, és a por felhője mindjárt szétoszlik. Várj, amíg teljesen eltűnik. Belélegezni
halálos.
Már csak kísérteties sárga foszlányok lebegtek a levegőben; majd azok is eltűntek, és Taurus intett
a társának, hogy mehetnek. A bokrok felé osontak, és Conannak elállt a lélegzete. Az árnyékban
kinyújtózva öt nagy homokszínű test hevert. Fenyegető szemük tüze örökre kialudt. Édeskés, émelyítő
illat lebegett a levegőben.
- Nyikkanás nélkül múltak ki! - motyogta a kimmériai. - Taurus, mi volt az a por?
- Fekete lótuszból készült, melynek virágai Khitáj elveszett dzsungeleiben nyílnak, ahol csak
sárga koponyájú Yun-papok élnek. E virágok azonnal halált hoznak arra, aki megszagolja őket.
Conan letérdelt a nagy testek mellé, meggyőződött róla, hogy már valóban nem árthatnak. A fejét
rázta; az egzotikus vidékek varázslata rejtélyesnek és rettenetesnek hat észak barbárai számára.
- Miért nem ölöd meg a toronybeli katonákat ugyanezzel a módszerrel? - kérdezte.
- Mert mindössze ennyi porom volt. Ennek megszerzése is olyan tett, amely önmagában elég
lenne, hogy híressé tegyen a világ tolvajai között. Egy Stygiába tartó karavántól loptam el. A port
tartalmazó aranyszálas erszényt az azt őrző, összetekeredett kígyó gyűrűi közül emeltem ki anélkül,
hogy felébresztettem volna. De Bél nevére, gyerünk már! Egész éjjel fecsegni fogunk?
Keresztülsurrantak a bozóton a torony csillogó lábához, és ott Taurus csendet parancsoló
mozdulattal kibontotta összetekert kötelét, amelynek az egyik végén erős acélkampó volt. Conan
megértette a tervét, és nem tett fel kérdéseket. A nemédiai a kampó alatt ragadta meg a kötelet, és
pörgetni kezdte a feje fölött. Conan a sima falhoz nyomta a fülét, és hallgatózott, de nem hallott
semmit. A benti katonák nyilván nem gyanították a behatolók jelenlétét, hiszen nem ütöttek
több zajt, mint a szél suhogása a fák között. De a barbáron különös idegesség vett erőt; talán csak a
mindent átható oroszlánszagtól.
Taurus erőteljes karmozdulattal lendítette fel a kötelet. A kampó sajátságos ívet leírva repült
felfelé, és eltűnt az ékköves perem mögött. Nyilván szilárdan beakadhatott, mert sem óvatos cibálásra,
sem az azt követő erőteljes rántásra nem csúszott meg.
- Első dobásra siker - mormolta Taurus. - Én.
Conan vad ösztönétől hajtva hirtelen megperdült; a rá leselkedő halál nem csapott zajt. A
kimmériai egy röpke pillanat erejéig hatalmas, bundás testet látott, amint a csillagok felé rugaszkodik,
és halálos csapásra készül. Egyetlen civilizált ember sem bírt volna olyan gyorsan cselekedni, mint a
barbár. Kardja hidegen villant a csillagfényben, ahogy kétségbeesetten minden erejét beleadta a
mozdulatba. Ember és állat együtt zuhant el.
Taurus suttogva, összefüggéstelenül átkozódott, a testek fölé hajolt, és látta, hogy társa végtagjai
mozognak, ahogy próbál kikászálódni a rajta heverő, ernyedt test roppant súlya alól. Az ijedt nemédiai
azonnal látta, hogy az oroszlán kimúlt, koponyája kettészelve tátongott. Megemelte a tetemet, Conan
kibújt alóla, és vértől csöpögő kardját szorongatva feltápászkodott.
- Megsérültél? - lehelte Taurus, még mindig a villámgyorsan lejátszódott jelenet hatása alatt.
 - Cromra, nem! - felelte a barbár. - De olyan közel álltam hozzá, mint egykor a vad életben. Miért
nem bömbölt ez az átkozott bestia támadás előtt?
- Ebben a kertben minden oly különös - mondta Taurus. - Az oroszlánok csendben támadnak. és
ilyen minden más itteni veszedelem. De gyere. kevés zajt ütöttél, a katonák azonban meghallhatták,
hacsak nem alszanak vagy nem részegek. Ez a fenevad a kert túlsó részében lehetett, s így
megmenekült az illatos haláltól. Valószínűleg nincsenek többen. Fel kell másznunk ezen a kötélen.
gondolom, szükségtelen megkérdeznem egy kimmériaitól, hogy tud-e kötelet mászni.
- Amennyiben elbírja a súlyomat - mordult föl Conan, és kardját a fűbe törölte.
- Az enyém háromszorosát is megbírja - felelte Taurus. - Halott asszonyok hajából fonták, melyet
a sírjukból vettem ki éjfélkor, és upászfa halálos nedvében áztattam, hogy erős legyen. Én megyek
elöl. kövess szorosan!
A nemédiai megragadta a kötelet, lábával átkulcsolta, és mászni kezdett; úgy kúszott, mint egy
macska, meghazudtolva testének látszólagos esetlenségét. A zsineg ingott és megfeszült, de a
mászókat ez nem zavarta; mindketten nehezebb feladatokkal is megbirkóztak már ezelőtt. Az ékköves
perem magasan csillogott fölöttük, kiugrott a körkörös falból úgy, hogy a kötél alig harminc centire
lógott a torony oldalától - s ez a tény nagyban hozzájárult a könnyű mászáshoz.
Egyre feljebb jutottak, a város fényei egyre távolabb és távolabb fénylettek alant, a csillagokat
pedig mindinkább elhomályosították a perem mentén ragyogó
drágakövek. Taurus felnyúlt, megragadta a perem szegélyét, felhúzódzkodott, és átlendült. Conan egy
pillanatig elidőzött a peremnél, mert elbűvölték a hatalmas, hideg fényű drágakövek, melyek
csillogásától káprázott a szeme - csillámló ezüstbe rakott gyémántok, rubinok, smaragdok, zafírok,
türkizek, holdkövek olyan sűrűn, mint a csillagok. Messziről egyetlen lüktető, fehér ragyogássá
olvadtak; de most ilyen közelről a szivárvány minden színében tündököltek, és szinte megbabonázták
sziporkázásukkal.
- Mesés vagyon hever itt, Taurus - suttogta, de a nemédiai türelmetlenül válaszolt.
- Gyerünk már! Ha megszereztük a Szívet, itt minden a miénk lesz.
Conan átmászott a tündöklő peremen. A torony tetejének szintje valamivel lentebb volt a
drágaköves szegélynél. Sima volt, aranyberakásos, sötétkék anyagból készült, amelyen megcsillant a
csillagfény, és az egész olyannak tűnt, mint egy csillogó aranyporral beszórt, széles zafírlap. A
túloldalon valamiféle házikó látszott a tetőre építve. Ugyanabból az ezüstös anyagból készült, mint a
toronyfal, kisebb ékkövekből kirakott jelekkel díszítve; egyetlen ajtaja aranyból volt, melynek
drágaköves pikkelyverete fagyosan csillogott.
Conan még egy utolsó pillantást vetett a messze lent elterülő, lüktető fényóceánra, aztán Taurusra
nézett. A neméd felhúzta a kötelet, és összetekerte. Megmutatta Conannak, hova akadt be a kampó -
majdnem ujjhegynyi bemélyedés látszott a perem belső oldalán egy hatalmas, lángszínű ékkő alatt.
- A szerencse újra velünk volt - mormolta. - Az ember azt hihetné, hogy együttes súlyunknak ki
kellett volna tépnie azt a követ. Utánam! A kaland igazán veszélyes része csak most kezdődik. A
kígyó fészkében vagyunk, és nem tudhatjuk, hol lapul.
Lopakodó tigrisekként osontak a sötéten fénylő kövezet túlsó részére, és megálltak a szikrázó ajtó
előtt. Taurus fürge és óvatos mozdulattal megbökte. Az ajtó nem állt ellen, és ők ugrásra készen
benéztek. A nemédiai válla fölött Conan egy csillogó helyiséget látott: falait, mennyezetét és padlóját
hatalmas, fehér ékkövek díszítették, ragyogón bevilágították, és úgy tűnt, odabenn ez az egyetlen
fényforrás. Mozgásnak nyomát sem látták bent.
- Mielőtt végleg elvágjuk magunk mögött a visszavonulás lehetőségét - sziszegte Taurus -, menj
vissza a peremhez, és jó alaposan nézz körül; ha egyetlen katonát is látsz járkálni a kertben, vagy
valami gyanús mozgást észlelsz, térj vissza, és szólj nekem! Odabent várlak.
Conan ebben nem sok ésszerűséget látott, és társát illetően halvány balsejtelem ébredt gyanakvó
lelkében, de engedelmeskedett Taurusnak. Alig fordult el, a nemédiai máris besurrant az ajtón, és
behúzta maga mögött. Conan körbelopódzott a torony pereme mentén, és anélkül tért vissza
kiindulópontjához, hogy bármi gyanús mozgást észlelt volna a bizonytalanul hullámzó, lenti
lombtengerben. Az ajtón túlról fojtott kiáltás hallatszott.
A kimmériai villámgyorsan előreugrott - a csillogó ajtó kivágódott, és
keretében Taurus alakja rajzolódott ki a hideg ragyogásban. Megingott, ajka szétnyílt, de csak száraz
hörgés tört elő a torkából. Az aranyajtó után kapva kitántorgott a tetőre, aztán torkát markolászva
elzuhant. Az ajtó becsapódott mögötte.
Conan sarokba szorított párducként kuporogva fürkészte a szobát a megsebzett neméd mögött
abban a rövidke pillanatban, amíg az ajtó résnyire nyitva volt. Hacsak nem fényjáték tévesztette meg,
mintha egy árnyék suhant volna át a csillogó termen. Taurust semmi sem követte a háztetőre, így hát
Conan a férfi fölé hajolt.
A nemédiai tágra nyílt, üveges szemmel meredt rá, és tekintetében rettenetes zavarodottság
lakozott. Kezével a torkát markolászta, nyáladzott és hörgött; hirtelen megmerevedett, és a
megdöbbent kimmériai tudta, hogy meghalt. Érezte, Taurus anélkül halt meg, hogy megtudta volna,
miféle halál sújtott le rá. Conan értetlenül meredt a rejtélyes aranyajtóra. Abban az ékkövektől
csillogó falú, üres szobában a halál olyan gyorsan és rejtélyesen érte utol a tolvajok hercegét, mint
ahogy ő bánt el a kertben az oroszlánokkal. A barbár óvatosan végighúzta kezét a férfi félmeztelen
testén, kereste a sebet. Az egyetlen külsérelmi nyom a vállai között látszott, magasan fenn, bikanyaka
kezdeténél - három parányi sebhely; mintha három szöget vertek volna be a húsába, és húztak volna ki
belőle. E sebek széle megfeketedett, és máris rothadás szaga érződött. Mérgezett dárdák - gondolta
Conan -, de azoknak még a sebben kellene lenniük.
Óvatosan az aranyajtóhoz osont, betaszította, és benézett. A szoba üresen tátongott, miriád drágakő
lüktető, hideg fényében fürdött. A mennyezet középpontjánál érdekes jel látszott - egy fekete,
nyolcszögletű ábra, melynek közepén a többi ékkő fehér fényével ellentétben vörösen lángoló
drágakövek szikráztak.
A szoba túloldalán újabb ajtó nyílt, hasonlatos ahhoz, amely előtt Conan állt, de nem díszítették
pikkelyszerű vésetek. Abból az ajtóból jött a halál? És miután lesújtott áldozatára, ugyanarra vonult
vissza?
A kimmériai belépett a szobába, és bezárta az ajtót maga mögött. Meztelen talpa nem ütött zajt a
kristálypadlón. Ebben a helyiségben nem voltak székek vagy asztalok, csak három-négy - arany
szálakkal kígyószerű mintára szőtt - selyemdívány, meg néhány ezüstbevonatú mahagóni láda. Egy
részüket súlyos aranylakatok zárták, mások hátravetett, faragott fedéllel nyitva álltak, feltárva ezzel
egy rakás drágakövet, a pompa oly sziporkázó orgiáját, mely elkápráztatta a kimmériai szemét. Conan
halkan szitkozódott; ezen az éjjelen máris több kincset látott, mint amennyi szerinte a világon létezik,
és megszédült a gondolatra, mennyit érhet az a drágakő, amelyre áhítozott.
Már a szoba közepén állt, óvatosan eltartott fejjel, kinyújtott karddal előre akart hajolni, amikor a
nesztelen veszedelem lecsapott rá. Csak a csillogó padlón átsuhanó árnyék figyelmeztette, és csak
ösztönös oldalt vetődése mentette meg az életét. Villanásnyi időre szőrös, fekete rémséget pillantott
meg, mely
összecsattanó, habzó agyarakkal zúgott el mellette, és valamit csupasz vállára freccsentett; égetett,
mint a pokol folyékony tüzének cseppje. Magasra emelt karddal szökkent hátra. Látta, hogy a
szörnyeteg a padlónak csapódik, megperdül, és megdöbbentő sebességgel lódul feléje. Egy roppant
méretű fekete pók volt, amilyet legfeljebb lidércálmában lát az ember.
Akkora volt, mint egy disznó, és nyolc vastag, szőrös lába nyaktörő iramban lökte el az óriási
testet a padlótól. Nyolc, gonoszul csillogó szemében iszonyú intelligencia fénylett. Agyarairól méreg
csöpögött, és Conan tudta abból a néhány cseppből, mely a vállára fröccsent, mikor a lény elhibázta a
támadását, hogy gyors halált hordoz. Ez volt a gyilkos, mely leereszkedett a magasból, a mennyezet
közepén lévő pókhálóból a neméd nyakára. Milyen ostobák voltak, amikor nem sejtették, hogy a felső
szobákat is legalább úgy őrzik, mint az alsókat!
Ezek a gondolatok villantak át kurtán Conan tudatán, miközben a szörny rárontott. A kimmériai
felugrott, a lény elrohant alatta, megperdült, és máris újra támadott. A barbár egy gyors
oldalszökkenéssel kerülte el a rohamot, és visszafelé csapott, akár egy macska. Kardja leszelte az
egyik szőrös lábat, és éppen csak hogy sikerült elhajolnia, ahogy a szörnyűség pokolian
összecsattintva agyarait, feléje kapott. De a teremtmény nem nyomult utána; megfordult, végigmászott
a kristálypadlón, felfutott a falon a plafonra, ott kuporgott egy pillanatig, és bámulta őt ördögien
gonosz, vörös szemeivel. Aztán nyálkás, szürke szálat húzva maga után, figyelmeztetés nélkül kilőtte
magát a levegőbe.
Conan hátralépett, hogy elkerülje a lezúduló testet - majd kétségbeesetten előrevetette magát, épp
időben, hogy átbújjon a repülő pókszál alatt. Felismerte a szörnyeteg szándékát, és az ajtó felé ugrott,
de a lény gyorsabb volt, és egy ragadós szálat keresztülhúzva az ajtón, bebörtönözte. Conan nem
merte elvágni a kardjával; tudta, hogy az anyag azonnal a pengéhez ragadna, és mire kiszabadíthatná,
a pók a hátába mélyesztené az agyarait.
Ekkor elkeseredett játékba fogott: az ember esze és gyorsasága mérkőzött az óriáspók ördögi
ravaszságával és sebességével. Az már nem próbálkozott közvetlen rohammal, és nem is lőtte ki feléje
a testét a plafonról. Összevissza rohangált a plafonon meg a falakon, és megpróbálta körbevenni a
férfit a hosszú, nyúlós, szürke pókfonalakkal, melyeket pokoli pontossággal szőtt köréje. Hálójának
szálai kötélnyi vastagok voltak, és Conan tudta, hogy ha egyszer köré csavarodnak, kétségbeesett
erőfeszítése sem lesz elég, hogy kiszabaduljon, mielőtt a szörnyeteg lecsap rá.
Ez az ördögi tánc néma csendben folyt a terem teljes szélességében, és csak a férfi zihálása,
csupasz lábának halk csoszogása, meg a rémség agyarainak csattogása hallatszott. A szürke fonál nagy
tekercsekben hevert a padlón, rátapadt a falra, befonta a kincsesládákat, a selyemdíványokat, és sötét
füzérekben lógott a drágaköves mennyezetről. Conant egyelőre megóvta villámgyors szeme és
fürgesége, de a nyúlós hurkok olyan közel zúgtak el
mellette, hogy szinte súrolták meztelen bőrét. Tudta, hogy nem lesz képes állandóan elkerülni őket;
nemcsak a plafonról himbálódzó füzérekre kell figyelnie, de a padlón is rajta kell tartania a szemét,
különben megbotlik az ott heverő tekercsekben. Előbb vagy utóbb egy ragadós hurok köré fog
csavarodni, akár egy kígyó, és akkor ott áll majd beburkolva, mint egy selyemgubó, és ki lesz
szolgáltatva a szörnyeteg kényére-kedvére.
A pók végigszáguldott a padlón, a szürke szál hullámzott mögötte. Conan felugrott - a lény
megkerült egy díványt, gyors fordulattal felszaladt a falra, és a fonál, akár egy élő csáp, felpattant a
padlóról, majd a kimmériai bokájára csavarodott. Conan maga elé kapta a kezét esés közben,
kétségbeesetten vergődött a hálóban, mintha hajlékony satuba fogták volna, vagy egy óriáskígyó kapta
volna el. A szőrös rém máris száguldott lefelé a falon, hogy végezzen áldozatával. Conan őrjöngve
felkapott egy kincsesládát, és teljes erőből hozzávágta. A súlyos láda telibe találta a fekete potrohot,
és undorító, tompa roppanással a falhoz lapította. Véres, zöldes genny fröccsent szerte, és a szétzúzott
test a szétrepedt kincsesládával együtt a padlóra hullott. Lángszínű drágakőrakás ömlött a
szétroppantott, fekete testre; a szőrös lábak céltalanul rángatóztak, a haldokló szemek vörösen izzottak
a tündöklő ékkövek között.
Conan körülnézett, de nem jelent meg újabb rémség, ezért megpróbált kiszabadulni a pókhálóból.
Az anyag állhatatosan tapadt a bokájához meg a kezéhez, de végül megszabadult tőle. Felvette
kardját, és a szürke fonalakat kerülgetve a belső ajtó felé vette útját. Nem tudta, miféle rémségek
leshetnek rá odabenn. A kimmériainak fortyogott a vére, és mivel már ilyen messzire hatolt, és eddig
túljutott minden veszélyen, elhatározta, hogy végigcsinálja a kalandot, bármily komor vége lesz is.
Érezte, hogy az áhított drágakő nincs a csillogó kamrában oly gondatlanul szétszórtak között.
Leszaggatta a belső ajtót bemocskoló hurkokat, és látta, hogy ez sincs zárva. Nem tudta, hogy a
lenti katonák felfedezték-e már a jelenlétét. Nos, magasan fölöttük van, és ha a történeteknek hinni
lehet, megszokták már, hogy különös zajokat hallanak felülről - vészjósló hangokat, gyötrődő
kiáltásokat és rémült ordításokat.
Yarára gondolt, és egyáltalán nem volt nyugodt, amikor kinyitotta az aranyajtót. De csak egy lefelé
vezető ezüstlépcsőt látott; a homályos megvilágítás forrását nem tudta megállapítani. Kardját
markolva, nesztelenül indult lefelé. Nem hallott zajt, és hamarosan vérkövekkel kirakott elefántcsont
ajtóhoz ért. Hallgatózott, de belülről semmit sem hallott; csak furcsa, egzotikus illatot hordozó, ritka
füstgomolyagok lebegtek fel a padló alól. Az ezüstlépcső tovább kanyargott lefelé, míg el nem tűnt a
homályban, és ebből az árnyas kútból sem hallatszott nesz; az a hátborzongató érzése támadt, hogy
egyedül van egy szellemektől és fantomoktól lakott toronyban.

Óvatosan megtaszította az elefántcsont ajtót, és az nesztelenül kinyílt. Conan úgy bámult be a

csillogó küszöbről, akár egy idegen környezetbe tévedt farkas; készen, hogy harcoljon, vagy szökjön,
ha kell. Aranykupolás, tágas szobát látott; a falak zöld jádéból voltak, az elefántcsont padló nagy
részét vastag szőnyegek borították. Egy háromlábú aranyállványon heverő serpenyőből tömjénfüst
szállt fel, mögötte pedig egy bálvány ült egyfajta márványdíványon. Conan szeme tágra nyílt: a szobor
embertestű volt, meztelen és zöld színű, de a feje akár egy őrületes lidércálom: az emberi testhez
képest túl nagy. Nem viselte magán az emberi nem jegyeit. Conan nézte az elálló füleket, a legörbülő
ormányt, melynek mindkét oldalán aranygömbökben végződő agyarak meredeztek. A lény szeme
csukva volt, mintha aludna.
Innen ered hát az elnevezés, az Elefánt Tornya, mert a lény feje pontosan olyan volt, mint
amilyennek a sémi vándor az elefántot leírta. Ez Yara istene, tehát a drágakőnek is itt kell lennie. A
bálványban lenne elrejtve? Hiszen a követ az Elefánt Szívének hívják.
Ahogy Conan tekintetét a mozdulatlan bálványra szegezve előrelépett, a lény hirtelen kinyitotta a
szemét! A kimmériai nyomban megdermedt. Ez nem szobor, hanem élőlény, ő pedig csapdába került a
szobájában!
Hogy nem tört rá azonnal gyilkos őrjöngés, az csak rémületének mértékét mutatja, amely álltó
helyében megbénította. Az ő helyében egy civilizált ember megpróbált volna abban a hitben
menedéket találni, hogy megőrült; a kimmériainak eszébe sem jutott kételkedni az érzékeiben. Tudta,
hogy az ősi világok egyik démonával áll szemtől szemben, és ez a felismerés megfosztotta minden
érzékétől, a látását kivéve.
A szörnyeteg ormánya felemelkedett és tapogatózott, a topázszemek világtalanul bámultak, és
Conan rájött, hogy a szörny vak. Erre a gondolatra megelevenedtek az izmai, és csendesen az ajtó felé
kezdett hátrálni. De a teremtmény meghallotta. Az érzékeny ormány feléje nyúlt, és Conant újra
dermesztő rémület kerítette hatalmába, amikor a lény különös, dadogó hangon megszólalt; változatlan
hangsúllyal, hangszínnel beszélt. A kimmériai tudta, hogy ez a száj nem emberi beszédre termett.
- Ki jár itt? Újra kínozni készülsz, Yara? Sohasem lesz már vége? Ó, Yag- kosha, hát sosincs vége
a gyötrelemnek?
Könnycseppek gördültek a világtalan szemekből, és Conan pillantása a márványdíványon nyugvó
végtagokra vetődött. És érezte, a szörnyeteg nem fog felállni, hogy rátámadjon. Ismerte a kínpad és az
izzó parázs nyomait, és bár kemény lelkű volt, döbbenten állt a megnyomorított testrészek láttán,
melyekről józan esze úgy vélte, hogy egykor ugyanolyan végtagok lehettek, mint az övéi. És hirtelen
minden félelem és iszonyat kiszállt belőle, és puszta sajnálat váltotta
fel. Nem tudta, miféle szörnyeteg ez, de szenvedéseinek látható volta oly rettenetes és szánalmas volt,
hogy furcsa, fájdalmas szomorúság vett erőt a kimmériain, bár nem tudta, miért.
Csak azt érezte, hogy egy kozmikus tragédiát lát, és meggörnyedt a szégyentől, mintha az egész faj
bűne szállna rá.
- Nem Yara vagyok - mondta. - Csak egy tolvaj. Nem bántalak.
- Jer közel, hogy megérinthesselek - mondta akadozva a teremtmény, és Conan félelem nélkül,
leengedett karddal lépett közelebb.
Az érzékeny ormány kinyúlt, végigtapogatta az arcát, a vállát, mint ahogy egy vak ember
tapogatózik. Érintése könnyű volt, mint egy lányé.
- Te nem Yara pokoli fajtájához tartozol - sóhajtott a teremtmény. - A puszták tiszta, szilaj
hevességét hordozod magadban. Ismerem néped a régi időkből. Más néven hívták őket egykoron,
midőn még egy másik világ ékköves tornyai nyújtóztak a csillagok felé. Véresek az ujjaid.
- Egy pók odafenn, meg egy oroszlán a kertben - suttogta Conan.
 - Ma este embert is öltél - felelte a másik. - És odafönn szintén fekszik egy halott. Érzem, tudom.
- Igen - mormolta Conan. - Minden tolvajok hercege hever ott, holtan egy mérgező harapástól.
- És. így tovább! - A furcsa, nem emberi hang mintha halkan kántált volna. - Egy gyilkosság a
kocsmában, egy gyilkosság a tetőn. tudom, érzem. A harmadik pedig oly varázslat lesz, amilyenről
még Yara sem álmodik. ó, a megszabadító varázslat, Yag zöld istenei!
Ismét potyogtak a könnyei, és az elkínzott test váltakozó érzelmek között rángatózott. Conan
értetlenül nézte.
Aztán a görcsök elmúltak; a lágy, világtalan szem a kimmériai felé fordult, az ormány intett.
- Ó, ember, figyelj! - mondta a különös lény. - Ocsmány és iszonyú vagyok számodra, ugye?
Nem, ne válaszolj, tudom! De te legalább olyan furcsának tűnnél a szememben, ha látnálak. Sok más
világ létezik még a Földön kívül, és az élet sokféle alakot ölt. Nem vagyok sem isten, sem démon,
hanem hús és vér, mint te magad, bár alkotóelemeink részben eltérnek, felépítésünk pedig sokban
különbözik. Rettentő öreg vagyok, ó, puszták embere; réges-rég jöttem ezen bolygóra
többedmagammal a világomról, Yag zöld planétájáról, mely örökkön e világegyetem peremén kering.
Az űrt hatalmas szárnyakon szeltük át, és ezek a fénynél is sebesebben repítettek bennünket keresztül
a kozmoszon. Jönnünk kellett, mivel szembeszálltunk Yag királyaival, vereséget szenvedtünk, és
számkivetettek lettünk. De sohasem térhettünk vissza, mert a Földön a szárnyunk lesorvadt vállunkról.
Távol telepedtünk le a földi lényektől. Furcsa és rettenetes létformákkal harcoltunk, amelyek akkor
éltek a Földön, de féltek tőlünk, és ezért ritkán háborgatták telepeinket a keleti homályos
dzsungelekben. Láttuk, mint fejlődik ki az ember a majomból, és építi fel Valúzia, Kamelia,
Commoria fénylő
városait és a többit. Láttuk, mint inognak meg a pogány atlantisziak, piktek, lemúrok rohamai előtt.
Láttuk, mint emelkednek meg az óceánok, és nyelik el Atlantiszt, Lemúriát meg a piktek szigeteit, és
a civilizáció dicső városait. Láttuk, mint építik fel a piktek és Atlantisz túlélői kőkori birodalmukat, és
mint omlanak össze romokban véres háborúkban. Láttuk, mint zuhannak vissza a piktek
barlanglakókká, az atlantisziak pedig újra majmokká. Láttuk, mint özönlenek déli irányba új vadak
hódító hullámokban az északi sarkkör felől, hogy új civilizációt építsenek, új királyságokkal, melyeket
Nemédiának, Kothnak, Aquilóniának és hasonlóknak neveztek el. Láttuk, mint bukkan fel a ti népetek
új néven az atlantisziakból lett majmok őserdejéből. Láttuk, mint emelkednek ki újra a lemúrok
leszármazottai, akik túlélték az özönvizet, újra felülemelkedtek a vadságon, és nyugat felé lovagoltak,
mint hyrkánok. És láttuk, amint ez az ördögi faj, annak az ősi civilizációnak a túlélője, mely Atlantisz
elsüllyedése előtt létezett, újra szárba szökken, és virágozni kezd. ez az átkozott Zamorai Királyság!
Mi mindezt láttuk, nem segítettük, nem akadályoztuk a megmásíthatatlan kozmikus törvényt, és
egymás után haltunk meg; mert mi, yagik sem vagyunk halhatatlanok, habár életünk hossza
bolygókéval, csillagzatokéval vetekszik. Végül magam maradtam, az ősi időkről álmodva Khitáj
dzsungelbe veszett, lerombolt templomában, ahol istenként imádott egy ősi, sárga bőrű faj. Aztán jött
Yara, ki járatos a sötét tudományban, melynek gyökerei a barbarizmus napjain keresztül az Atlantisz
elsüllyedése előtti időkbe nyúlnak vissza. Először a lábamhoz ült, és bölcsességet tanult. De nem
elégedett meg azzal, amit tanítottam neki, mert az fehér mágia volt, ő viszont a gonosz tudományra
áhítozott, hogy rabszolgájává tegye a királyokat, és kielégíthesse pokoli vágyait. Nem akartam
megtanítani neki semmit a fekete titkokból, melyekhez az eltelt eónok alatt önszántamon kívül
jutottam hozzá. De Yara agyafúrtabb volt, mint gondoltam. A sötét Stygia homályos sírboltjaiból
előkotort fortéllyal rászedett, hogy kifecsegjek egy titkot, melyet nem szándékoztam elárulni; és saját
erőmet fordította ellenem, a rabszolgájává tett. Ah, Yag istenei, azon óra óta keserű a sorsom!
Elhozott Khitáj letűnt őserdejéből, hol szürke majmok táncoltak a sárga papok sípszavára, kik áldozati
gyümölcsöt és bort helyeztek törött oltáraimra. Nem vagyok többé a kedves erdei nép istene - hanem
egy ember formájú ördög rabszolgája.
Újra könnyek szöktek elő a világtalan szemekből.
- Bezárt ebbe a toronyba, melyet parancsára egyetlen éjszaka alatt építettem fel neki. Tűzzel és
kínpaddal uralkodott rajtam, és különös, nem földi kínzásokkal, melyeket nem értenél meg.
Gyötrelmemben már rég véget vetettem volna az életemnek, ha lett volna rá módom. De ő életben
tartott megnyomorítva, megvakítva, összetörve, hogy teljesítsem az ocsmány parancsait. És
háromszáz éve már, hogy végrehajtom utasításait erről a márványdíványról, hogy befeketítettem
lelkem kozmikus vétkekkel, és átitattam bölcsességemet bűnökkel, mivel nem volt más választásom.
Mégsem tudta az összes ősi titkomat
kifacsarni belőlem, és az utolsó ajándékom a Vér és Drágakő varázslata lesz. Mert érzem, hogy
közeledik az idő. Te a Sors keze vagy. Könyörgök, vidd a követ, melyet ott találsz, azon az oltáron!
Conan a jelzett arany- és elefántcsont oltár felé fordult, és egy hatalmas, gömbszerű drágakövet
emelt fel, mely olyan volt, mint egy vérszínű kristály; tudta, hogy ez az Elefánt Szíve.
- Most jöjjön a nagy mágia, a hatalmas varázslat, amilyet a föld nem látott még ezelőtt, és nem is
lát újra millió-millió évezredig. Önnön véremmel idézem meg, a vérrel, mely az űr roppant
kékségében lebegő, álmodó Yag zöld mellén született. Fogd a kardod, ember, és vágd ki a szívem;
szorítsd össze, hogy a vér rácsorogjon a vörös kőre. Aztán menj le ezen a lépcsőn, és lépj az ében
szobába, hol Yara ül gonosz lótuszálomba burkolózva. Szólítsd nevén, és felébred. Aztán tartsd felé
ezt a drágakövet, és mondd neki: „Yag-kosha küldi utolsó ajándékát, az utolsó varázslatát." Aztán
gyorsan tűnj el a toronyból! Ne félj, utad tiszta lesz. Az emberi élet nem yagi élet, s az emberi halál
nem yagi halál. Szabadíts meg e megtört, vak húsbörtönből, és újra yagi jógi leszek, fényes
hajnalcsillag; lesz szárnyam, mellyel repülhetek, lábam, mellyel táncolhatok, szemem, mellyel
láthatok, kezem, mellyel törhetek.
Conan bizonytalanul közeledett, és Yag-kosha, avagy a jógi, mintha csak érzékelte volna a
bizonytalanságát, mutatta, hova vágjon. Conan összeszorította a fogát, és mélyen beledöfte a kardot.
Vér folyt a pengére meg a kezére, és a szörnyeteg megkezdte haláltusáját, majd csendesen hátradőlt.
Látván, hogy biztosan kiszállt belőle az élet, legalábbis emberi értelemben, Conan nekilátott rémes
feladatának, és gyorsan kivágott valamit, amiről úgy gondolta, a lény szíve lehet, bár az nem
hasonlított semmire, amit ismert. A még lüktető szervet a tündöklő ékkő fölé tartotta, mindkét kezével
megnyomta, és a kőre vér záporozott. Meglepetésére nem csorgott le róla, hanem beleivódott a
drágakőbe, mint ahogy a vizet felszívja a szivacs.
Óvatosan tartva a követ, kiment a fantasztikus teremből, és az ezüstlépcsőhöz ért. Nem nézett
hátra; ösztönösen érezte, hogy valamilyen átalakulás megy végbe a márványdíványon heverő testben,
és azt is érezte, hogy az nem emberi szemnek való látvány.
Bezárta maga mögött az elefántcsont ajtót, és habozás nélkül megindult lefelé a lépcsőn. Meg sem
fordult a fejében, hogy másképp cselekedjen, mint ahogy kérték. Megállt egy ébenszínű ajtónál,
melynek közepén vigyorgó, ezüst halálfej díszelgett. Benyitott. Benézett az ében, szurokszínű
szobába, és egy fekete selyemdíványon magas, sovány alakot pillantott meg. Yara, a varázslópap
hevert előtte, nyitott szeme kitágult a sárga lótuszfüsttől, távolba nézett, mintha az emberi ismeretet
meghaladó örvényekbe és sötét szakadékokba látna.
- Yara! - szólt Conan, akár egy ítéletet hirdető bíró. - Ébredj!
A fekvő férfi tekintete nyomban kitisztult, hideggé és kegyetlenné vált, mint egy keselyűé. A
magas, selyemruhás alak felegyenesedett, és kísértetiesen
tornyosult a kimmériai fölé.
- Kutya! - Úgy sziszegett, akár egy kobra. - Mit keresel itt?
Conan a nagy, ébenszínű asztalra rakta a drágakövet.
- Aki ezt küldte, a következőt üzeni: „Yag-kosha küldi utolsó ajándékát, az utolsó varázslatát."
Yara hátrahőkölt, arca hamuszürkévé vált. A drágakő már nem volt kristálytiszta; ködös mélye
pulzált, lüktetett, és furcsa, változó színű füsthullámok lebegtek sima felületén. Yara az asztal fölé
hajolt, megragadta a drágakövet, és belebámult kavargó mélyébe, mintha valami hipnotikusan húzná,
mintha egy mágnes vonzaná ki borzongó lelkét a testéből. Conan azt hitte, káprázik a szeme. Mert
amikor Yara felkelt a díványról, természetellenesen magasnak hatott; most pedig alig ért a kimmériai
válláig. Conan pislogott, töprengett, és aznap éjjel először nem hitt az érzékeinek. Aztán egyszerre
rádöbbent, hogy a pap egyre zsugorodik - összemegy a szeme előtt.
 Kívülállóként szemlélte, mintha egy játékot figyelne; elmerült az ellenállhatatlan valótlanságban.
Még saját kilétében sem volt biztos; csak azt tudta, hogy felfoghatatlan, roppant hatalmú, külső erők
láthatatlan játékának bizonyítékát látja.
Yara most már nem volt nagyobb, mint egy gyermek; szinte csecsemőként hevert az asztalon, még
mindig a drágakövet markolva. És a varázsló ekkor hirtelen rádöbbent a sorsára, felpattant, és
elengedte a követ. De még mindig kisebbedett, és Conan egy apró, törpe alakot látott rohangálni vadul
az ébenfa asztallapon, aki apró karjával hadonászott, és olyan erőtlen hangon sikoltozott, mint ahogy
egy rovar ciripel.
Már olyan parányivá zsugorodott, hogy a drágakő hegyként tornyosult föléje, és Conan látta, ahogy
a pap befogja a szemét, mintha védeni akarná a ragyogástól, s közben tántorgott, mint egy
elmeháborodott. Conan érezte, hogy valami láthatatlan erő húzza Yarát az ékkőbe. A pap háromszor
körülfutotta, egyre szűkülő körben, háromszor is igyekezett kitörni, és elszaladni az asztaltól; majd
egy sikoltással, mely gyengén visszhangzott Conan fülében, felvetette a karjait, és egyenesen a
lángoló gömb felé kezdett rohanni.
Conan közel hajolt, és látta, hogy Yara felkapaszkodik a sima, görbülő felületre; olyan
lehetetlenség volt ez, mintha valaki egy üveghegyre mászna fel. A pap már a csúcson állt, még mindig
felemelt karokkal, s csak az istenek tudják, miféle kegyetlen démonokat szólított. Ám hirtelen
belesüppedt az ékkő belsejébe, mintha tenger nyelte volna el, és Conan látta, amint a füsthullámok
összecsapnak a feje fölött. A drágakő karmazsin színű mélye ismét kristálytisztává vált, Conan
belelátott, mintha egy messzi, parányi jelenetet látna nagy távolságból. És a drágakő belsejében egy
zöld, fényes szárnyú, embertestű, elefántfejű alak jelent meg - már nem vakként, nyomorékként. Yara
égnek emelte a karjait, és menekült, mint egy őrült. A nyomában azonban ott repült a bosszúálló.
Aztán, mint ahogy egy buborék elpukkan, a nagy ékkő
szivárványszínekben pompázva felvillant és eltűnt, az ébenfa asztal üressé és elhagyatottá vált - olyan
elhagyatottá, mint a márványdívány a fenti szobában, ahol a Yag-kosha, a jógi, a kozmoszból jött
idegen lény teste hevert korábban.
A kimmériai megfordult, és kirohant a szobából, le az ezüstlépcsőn. Olyan zavart volt, hogy eszébe
sem jutott azon az úton menekülni a toronyból, melyen át behatolt. Lerohant a kanyargós, árnyas ezüst
csigalépcsőn, és a végén egy nagy terembe ért. Ott egy pillanatra megtorpant: az őrszobába jutott.
Látta az őrök csillogó mellvértjét, fényes, drágaköves kardmarkolatát. A nagy asztalra borulva ültek a
padon, barna tollforgójuk komoran lengett asztalon nyugvó sisakos fejük felett; dobókockák és
feldöntött boroskupák hevertek körülöttük, s a lapislazuli padlón bortócsák gyűltek. Conan tudta, hogy
halottak. A lény megtartotta ígéretét. Hogy varázslattal, boszorkánysággal, vagy a lecsapó nagy zöld
szárnyaival csendesítette-e le a mulatozást, azt Conan nem tudta, de megtisztította az útját. Nyitott
ezüstajtó rajzolódott ki előtte a hajnali fehérségben.
A kimmériai a hullámzó, zöld kertbe jutott, és ahogy a hajnali szél ritka növények illatát sodorta
felé, megrázkódott, mintha álomból ébredt volna. Bizonytalanul megfordult, és a kriptaszerű toronyra
meredt, amelyet maga mögött hagyott. Megbűvölték, és bűbáj áldozata lett? Csak álmodta volna
mindazt, ami megtörténtnek tűnt? Ahogy nézte, látta, hogy a csillogó torony meginog a vérszínű
hajnali ég háttere előtt, ékköves pereme szikrázik a növekvő fényben, és ragyogó darabokra hullik.
 4.

ZSIVÁNYOK A HÁZBAN

Írás-megjelenés: 1934
Helyszín: Corinthia

1.
Egy udvari ünnepségen Nabonidus, a Vörös Pap, aki a város igazi uralkodója volt, udvariasan
megérintette Murilo, az ifjú arisztokrata karját. Murilo megfordult, tekintete a pap rejtélyes
pillantásával találkozott, de jelentését nem tudta megfejteni. Egyetlen szó sem hangzott el közöttük,
Nabonidus csak meghajolt, és átnyújtott Murilónak egy kicsiny dobozt. A fiatal nemesember, tudván,
hogy Nabonidus semmit sem tesz ok nélkül, amint tehette kimentette magát, és sietve visszavonult a
szobájába. Ott kinyitotta a dobozkát, és egy emberi fület talált benne, melyet jellegzetes sebhelyéről
azonnal felismert. Verejtékezni kezdett, és semmi kétsége nem maradt a Vörös Pap pillantásának
jelentése felől.
Azonban Murilo, akárcsak a legtöbb illatos, fekete fürtű és kényeskedő udvaronc, nem olyan
ember volt, aki küzdelem nélkül a kés alá hajtja a fejét. Nem tudta, hogy Nabonidus csupán játszik-e
vele, vagy lehetőséget ad neki, hogy önkéntes száműzetésbe vonuljon; az a tény, hogy még él és
szabad, kétségkívül azt bizonyítja, hogy legalább még néhány órát kapott, valószínűleg elmélkedésre.
Azonban neki nem kellett elmélkednie, hogy döntsön; egy eszközre volt szüksége. És a sors a kezére
játszotta azt az eszközt: a nyomornegyedek mulatóiban és bordélyaiban munkálkodott, miközben a
fiatal nemesember a város azon részében reszketett és töprengett, melyet az arisztokrácia bíbor tornyú,
márvány- és elefántcsont palotái foglaltak el.

Volt egy Anu-pap, akinek a temploma a szegénynegyed szélén emelkedett, és nemcsak

szertartásokra szolgált. A pap kövér volt, nem nélkülözött, sőt lopott javak orgazdájaként és a városi
őrség besúgójaként is ismerték. Ez utóbbi két mestersége virágzott, mert az Útvesztő határán élt:
sáros, kanyargó sikátorok és mocskos tanyák szövevénye mellett, melyet csak a királyság
legmerészebb tolvajai látogattak. Mindőjük közül a legmerészebb egy gunderman
katonaszökevény meg egy kimmériai barbár volt. Anu papjának jóvoltából a gundermant elfogták, és
felakasztották a piactéren. A kimmériai azonban elszökött, és különböző mesterkedésekkel rájött a pap
csalárdságára, éjszaka belopódzott Anu templomába, és levágta a pap fejét. Ezt nagy felfordulás
követte, azonban a gyilkos felkutatása eredménytelennek bizonyult mindaddig, míg egy nő fel nem
adta a hatóságoknak, és oda nem vezetett egy őrkapitányt az egységével ahhoz a rejtett szobához, ahol
a barbár részegen hevert.
Amikor megragadták, kissé kóvályogva magához tért, megvadulva kibelezte a kapitányt, áttört az
emberein, és el is menekült volna, ha a szesz nem homályosítja el még mindig az érzékeit. Zavartan és
félvakon hanyatt-homlok menekülésében elhibázta a nyitott ajtót, és olyan rettenetes erővel ütközött
fejével a kőfalnak, hogy azonnal elájult. Amikor eszméletre tért, a város legerősebb várbörtönében
találta magát, úgy a falhoz láncolva, hogy még barbár izmai révén sem tudott elmenekülni.
 Ezt a cellát kereste fel Murilo álarcosan egy bő, fekete köpenybe burkolózva. A kimmériai
érdeklődve szemlélte, mert azt hitte, a hóhér jött, hogy a másvilágra küldje. Murilo megállt a jobbján,
és nem kisebb érdeklődéssel méregette. A barbár ősereje még a börtön félhomályában, láncokkal
terhelve is nyilvánvaló volt. Hatalmas testében és rengő izmú végtagjaiban egy medve ereje és egy
párduc gyorsasága szunnyadt. Gubancos fekete sörénye alatt kék szeme megszelídíthetetlen vadsággal
lángolt.
- Szeretnél élni? - kérdezte Murilo.
A barbár felmordult, új keletű érdeklődés csillant a szemében.
- Ha segítek, hogy megszökhess, megteszel nekem egy szívességet? - kérdezte az arisztokrata.
A kimmériai nem szólt, de szemének villanása válaszolt helyette.
- Azt akarom, hogy ölj meg valakit.
- Kit?
Murilo hangja suttogássá halkult.
- Nabonidust, a király papját!
A kimmériai nem adta jelét meglepetésnek vagy izgalomnak. Hiányzott belőle az a félelem vagy az
a tisztelet, melyet a civilizáció nevel bele az emberbe. Király vagy koldus, számára oly mindegy. És
azt sem kérdezte, Murilo miért pont őhozzá jött, amikor a nyomortanyák tele vannak orgyilkosokkal,
akik nincsenek börtönben.
- Mikor fogok innen kikerülni? - követelte.
- Egy órán belül. Éjszaka csak egy ember őrzi a tömlöcnek ezt a részét. Megvesztegethető; én már
le is kenyereztem. Nézd, itt vannak a láncaid kulcsai. Leveszem rólad, és egy órára rá, hogy távoztam,
az őr, Athicus, ki fogja nyitni a cellád ajtaját. Megkötözöd a tunikádból tépett csíkokkal, hogy amikor
a hatóságok megtalálják, azt higgyék, hogy téged odakintiek szabadítottak ki, és rá ne gyanakodjanak.
Utána menj azonnal a Vörös Pap házához, és öld meg! Majd
menj a Patkányodúba, ahol várni fog egy ember, kapsz tőle egy arannyal telt erszényt meg egy lovat.
Azokkal kiszökhetsz a városból, és elhagyhatod az országot.
- Vedd már le ezeket az átkozott láncokat - követelte a kimmériai. - És hozass valami falnivalót az
őrrel! Cromra, már egy napja penészes kenyéren meg vízen élek, és kezdek éhes lenni.
- Meglesz. De jegyezd meg. addig nem szökhetsz, míg el nem telik annyi idő, hogy hazaérjek!
A barbár megszabadult a láncaitól, felállt, és kinyújtóztatta a várbörtön félhomályában is
roppantnak látszó karjait. Murilo megint érezte, hogy ha van olyan ember a világon, aki képes
elvégezni ezt a feladatot, akkor a kimmériai az. Elismételte az utasításait, és távozott a börtönből, de
előbb még szólt Athicusnak, hogy vigyen be a fogolynak egy tányér húst meg sört. Tudta, hogy
megbízhat az őrben, nemcsak a pénz miatt, amellyel lefizette, hanem mert volt a birtokában némi
kínos információ vele kapcsolatban.

Mire a házába ért, Murilo már teljesen leküzdötte a rettegését. Nabonidus a királyon keresztül fog
lesújtani rá. ebben biztos volt. És mivel a királyi őrség még nem dörömbölt a kapuján, biztos, hogy a
pap még semmit sem mondott a királynak. Holnap azonban minden bizonnyal beszélni fog - már
amennyiben megéri a holnapot.
Murilo biztos volt benne, hogy a kimmériai nem fogja kijátszani. Hogy sikerül-e a merényletet
kivitelezni, az majd elválik. Próbálkoztak már többen is a Vörös Pap megölésével, és iszonyatos,
mindazonáltal ismeretlen módon pusztultak el. Ők azonban városiak voltak, nem volt meg bennük a
barbárok farkasösztöne. Murilo alighogy megkapta az aranydobozkát a levágott füllel, titkos
csatornáin keresztül megtudta, hogy a kimmériait elfogták, és benne látta a problémája megoldását.
Most, hogy újra itt ült a szobájában, ivott a kimmériai egészségére és a vállalkozás sikerére. És
miközben iszogatott, egyik besúgója azzal a hírrel tért vissza, hogy Athicust őrizetbe vették, és
börtönbe vetették. A kimmériai nem tudott kiszabadulni.
Murilo ismét azt érezte, hogy vére jéggé dermed. A sors e fintorában megint csak Nabonidus
baljóslatú kezét látta, és erősödni kezdett benne az a hátborzongató meggyőződés, hogy a Vörös Pap
több mint ember - varázsló, aki belelát az áldozatai fejébe, és zsinóron táncoltatja őket, mint a
bábokat. A csüggedést kétségbeesett elszántság követte. Kardot rejtett fekete köpenye alá, egy titkos
kijáraton távozott a házából, és sietve indult meg a kihalt utcákon. Épp éjfélre ért Nabonidus házához,
mely feketén derengett elő a fallal körülvett kertből, mely a környező telkektől választotta el.
A fal magas volt, de nem leküzdhetetlen. Nabonidus nem helyezte a bizalmát puszta
kőakadályokba. A falon belül voltak azok a dolgok, melyektől félni kellett. Hogy mik azok, azt
Murilo nem tudta pontosan. Annyit tudott, hogy egy hatalmas vad kutya kószál a kertben, és
előfordult már, hogy darabokra tépett egy-egy éjszakai behatolót, pont ahogy egy véreb tép szét egy
nyulat. Hogy mi más lehet még ott, arról sejtelme sem volt. Azok az emberek, akiknek megengedték,
hogy egy-egy rövid látogatás erejéig beléphessenek a házba, azt beszélték, hogy Nabonidus gazdag,
mégis egyszerű bútorok közt él, melyekre meglepően csekély számú szolga felügyel. Sőt, mindössze
egy szolgát említettek, akit láttak - egy magas, csendes, Joka nevezetű férfit. Hallották ugyan, hogy
valaki más is - feltehetően egy rabszolga - járkál valahol a házban, de ezt a személyt soha nem látta
senki. Annak a rejtélyes háznak az összes titka közül a legnagyobb maga Nabonidus volt, aki
cselszövéseivel és manipulációival a királyság legerősebb emberévé tette magát. A nép, a kancellár és
a király mind úgy táncoltak, ahogy ő fütyült.
Murilo átmászott a falon, és leugrott a kertbe, melynek nagy részére árnyék borult, bozótok
takarták el, meg hullámzó lombok. A ház egyetlen ablakából sem szűrődött ki fény; feketén derengett
a fák közt. A fiatalember nesztelenül, mégis gyorsan osont keresztül a bozóton. Minden pillanatban
várta, hogy a hatalmas kutya ugatni kezd, és már szinte látta is, ahogy az óriási test repül felé a
sötétben. Nem bízott benne, hogy a kardjával le tudna küzdeni egy ilyen támadást, azonban mégsem
tétovázott. Oly mindegy, hogy egy állat agyarai végeznek-e vele, vagy a bakó bárdja.
Megbotlott valami rugalmas tömegben. Közel hajolt, és a homályos csillagfényben egy ernyedt
testet látott a földön. A kertet őrző eb volt, döglötten. Kitörték a nyakát, és úgy tűnt, mintha nagy
agyarnyomok lennének rajta. Murilo érezte, hogy ez nem emberi lény műve. Az állat egy nála is
veszedelmesebb szörnyeteggel találkozott. Murilo idegesen meredt a bokrok és fák rejtélyes tömegére;
aztán vállat vont, és a csendes ház felé indult.
Az első ajtó nyitva volt. Óvatosan lépett be, karddal a kezében, és egy hosszúkás, homályos
előcsarnokban találta magát, melyet a másik végén lógó függönyök mögül kiszűrődő fény világított
meg. Teljes csend uralta az egész házat. Murilo a falhoz simulva osont a függönyhöz, és bepillantott.
Egy jól megvilágított szobát látott, melynek az ablakain olyan szorosan elhúzták a
bársonyfüggönyöket, hogy nem szűrődött ki fény. A szoba üres volt, már ami az élő embereket illeti,
azonban volt benne egy zord tetem. A bútor romjai és letépett függönyök közepette, melyek rettenetes
küzdelemről árulkodtak, egy emberi test hevert. Hason feküdt, de a nyakát úgy kitekerték, hogy a férfi
álla a vállán nyugodott. A vonásai iszonyatos vicsorra torzultak, mintha gúnyolni akarnák a
megrettent nemesembert.
Murilo elszántsága most először ingott meg. Bizonytalan pillantást vetett arrafelé, amerről jött.
Aztán a bakó tuskójára és bárdjára gondolt, és ez
megacélozta elhatározását. Keresztülment a szobán, de a középen heverő, vicsorgó iszonyatot
gondosan kikerülte. Habár ezelőtt még sohasem látta ezt az embert, mások leírásaiból tudta, hogy csak
Joka lehet, Nabonidus mogorva szolgája.
Belesett egy lefüggönyözött ajtón, és egy tágas, kör alakú termet látott, melyen karzat futott körbe
félúton a padló és a magas mennyezet között. Ezt a termet királyhoz méltóan rendezték be. A közepén
díszes mahagóni asztal állt, megrakva boroskancsókkal és élelmiszerekkel. És Murilo megdermedt.
Egy nagy székben, melynek széles támlája volt, ült valaki, akinek a díszruhája ismerős volt. Vörös
kámzsás kar nyugodott a szék karfáján; a fej, melyet az ismerős vörös kámzsa takart, kissé előrehajolt,
mintha töprengene. Murilo több mint százszor látta már Nabonidust ugyanebben a pózban a királyi
udvarban.
Átkozva szíve dörömbölését, az ifjú nemesember osonva indult meg a teremben, kinyújtott
karddal, egész testében megfeszülve a döfésre. Leendő áldozata nem mozdult, és úgy tűnt, nem hallja
óvatos lépteit. Alszik a Vörös Pap, vagy csak a holtteste ül abban a nagy karosszékben? Már csak
egyetlen ugrásnyi választotta el Murilót az ellenségétől, amikor a székben ülő ember váratlanul
felemelkedett, és szembefordult vele.
Minden vér kiszaladt Murilo arcából. Kardja kicsúszott az ujjai közül, és csengve hullott a fényes
padlóra. Rettenetes kiáltás szakadt fel hamuszínű ajkáról, ezt a test zuhanása követte. Aztán ismét
csend telepedett a Vörös Pap házára.

2.
Nem sokkal azután, hogy Murilo távozott a várbörtönből, ahol Conant, a kimmériait fogva
tartották, Athicus vitt a fogolynak egy tál ételt, mely többek között egy roppant méretű cubákot és egy
hatalmas kupa sört is tartalmazott. Conan vadul nekiesett, Athicus pedig elment, hogy körbejárjon
megnézni, minden rendben van-e, és hogy senki sem fogja látni a fogoly megrendezett szökését. Míg
ezzel foglalatoskodott, egy szakasz őr nyomult be a börtönbe, és őrizetbe vették. Murilo tévedett,
amikor azt hitte, hogy az őr letartóztatása Conan tervezett szökésével függ össze. Egész másról volt
szó, Athicus óvatlan volt egy alvilági üzelmével. Kiderült egy régebbi bűne, ezért fogták el.
Egy másik börtönőr lépett a helyébe, egy szilárd, megbízható jellem, akit semmilyen összegű
megvesztegetés nem tántoríthatott volna el a kötelességétől. Elég képzeletszegény volt, de nagyon
nagyra tartotta a munkáját.
Miután Athicust elvitték, hogy szabályosan bevádolják a magisztrátus előtt, ez a börtönőr pusztán
rutinból végigjárta a cellákat. Ahogy elhaladt Conané mellett, kötelességérzete szinte felüvöltött,
látva, hogy a rab láncai nélkül, épp lerágja az
utolsó darabkákat a kezében tartott cubákról. A börtönőr olyannyira kijött a sodrából, hogy elkövette
azt a hibát, hogy egyedül lépett a cellába, és nem hívta oda a társait a börtön más részeiből. Ez volt az
első hibája kötelességteljesítés közben, és az utolsó is. Conan kiloccsantotta az agyvelejét a cubákkal,
elvette a kardját meg a kulcsait, és ráérősen távozott. Ahogy Murilo mondta, csak egy őr volt itt
éjszaka. A kulcsok jóvoltából a kimmériai hamarosan kijutott a falak közül a szabadba, olyan
szabadon, mintha Murilo terve vált volna be.
A börtönfalak árnyékában megállt, hogy eldöntse, mihez kezdjen. Megfordult a fejében, hogy
mivel saját erejéből szabadult ki, semmivel sem tartozik Murilónak; azonban mégiscsak a fiatal
nemesember volt az, aki levette róla a láncokat, és küldött neki élelmet, és ezek nélkül nem tudott
volna kiszabadulni. Conan úgy döntött, hogy tartozik Murilónak, és mivel olyan ember volt, aki
teljesíti az ígéreteit, elhatározta, hogy végrehajtja azt a feladatot, amellyel az ifjú arisztokrata
megbízta. Azonban előbb a saját elintéznivalójával foglalkozott.
Ledobta magáról rongyos tunikáját, és csupán egy ágyékkötőben indult tovább. Menet közben a
kardot vizsgálta - széles pengéjű, dupla élű, fél méter hosszú pengéjű, gyilkos fegyver. Sötét
sikátorokon és homályos tereken osont keresztül, míg oda nem ért a céljához - az Útvesztőhöz. Annak
labirintusszerű útjain már több magabiztossággal haladt. Ez valóban a fekete sikátorok, zárt udvarok
és kanyargós utak útvesztője volt, titokzatos zajokkal és bűzzel. Az utca nem volt kikövezve, sár és
szemét keveredett undorító masszává. A csatornákat itt nem ismerték, a szemetet a sikátorokban
halmozták fel, ahol bűzlő dombokat és pocsolyákat képeztek. Ha az ember nem vigyázott a lépteire,
nagy valószínűséggel megcsúszott, és akár derékig is belemerülhetett egy undorító pocsolyába. És az
sem volt szokatlan, ha belebotlott egy hullába, mely átvágott torokkal vagy bezúzott fejjel hevert a
sárban. A becsületes embereknek megvolt rá az okuk, hogy kerüljék az Útvesztőt.
Conan anélkül jutott el a céljához, hogy meglátták volna, ráadásul épp akkor, amikor az, akivel ő
annyira találkozni akart, távozni készült. A kimmériai beosont az udvarba. A lány, aki feladta Conant
az őrségnek, épp most engedte ki új szeretőjét a fenti szobából. Ez az ifjú zsivány, amikor a nő ajtaja
bezárult mögötte, tapogatózva indult meg lefelé a recsegő lépcsőn, töprengésbe merült, s gondolatai,
mint az Útvesztő legtöbb lakójáé, más tulajdonának megszerzésére irányultak. Félúton járhatott,
amikor hirtelen megállt, a haja égnek meredt. Alig kivehető tömeg tornyosult előtte a sötétben, egy
szempár lángolt, akár egy ragadozóé. Egy állatias vicsorgás volt az utolsó zaj, amit életében hallott,
mert a szörnyeteg felé ugrott, és egy éles penge lékelte meg a hasát. Felkiáltott, és ernyedten
hanyatlott a lépcsőre.
A barbár fölé hajolt egy pillanatig, és akár egy ghoulnak, szeme lángolt a félhomályban. Tudta,
hogy a zajt meghallották, azonban az Útvesztő lakói gondosan ügyelnek rá, hogy csak a saját
dolgukkal foglalkozzanak. A sötétben egy fájdalomkiáltás egyáltalán nem szokatlan. Később valaki
majd ide
merészkedik, hogy kifossza a hullát, de csak egy bizonyos idő elteltével.
Conan felsietett a lépcsőn, megállt annál az ajtónál, melyet régről jól ismert. Belülről volt bezárva,
azonban pengéje befért az ajtó és az ajtófélfa közé, és felemelte a keresztfát. Belépett, bezárta az ajtót
maga mögött, és szembefordult azzal a lánnyal, aki feladta a városi őrségnek.
A némber keresztbe tett lábbal ült hálóingében a vetetlen ágyon. Elsápadt, és úgy meredt rá,
mintha kísértetet látna. Hallotta a kiáltást a lépcső felől, és látta a vörös foltokat Conan kardján.
Azonban túlságosan eltelt a saját sorsa felett érzett rémülettel ahhoz, hogy számon kérje szeretője
nyilvánvaló halálát. Rimánkodni kezdett az életéért, szinte összefüggéstelenül a félelemtől. Conan
nem felelt; csak állt, lángoló tekintettel meredt rá, és bőrkeményedéses hüvelykjét végighúzta a kard
pengéjén.
Azután odament az ágyhoz. A nő a falhoz lapult, és zokogva könyörgött irgalomért. Conan
kíméletlenül megragadta a sárga hajfürtöket, és lerántotta a nőt az ágyról. Visszadugta pengéjét a
hüvelyébe, bal könyökhajlatába szorította foglya nyakát, és az ablakhoz vonszolta. Mint minden ilyen
típusú házban, párkány húzódott az épületen, mely az ablak alatti perem folytatása volt. Conan kirúgta
az ablakot, és kilépett erre a keskeny sávra. Ha valaki lett volna a közelben, láthatta volna, ahogy a
hatalmas férfi óvatosan lépked a peremen, és egy félmeztelen, rúgkapáló nőt vonszol a hóna alatt.
Ugyanúgy nem értették volna, miért teszi, mint a lány.
Amikor eljutott a kívánt helyig, Conan megállt, megkapaszkodott a falban a szabad kezével. Az
épület belsejében lárma tört ki, mely arra utalt, hogy a halottat felfedezték. A nő ismét nyöszörögni és
vergődni kezdett, és könyörögni próbált. Conan lepillantott a lenti sikátorok ganéj ára és iszapjára;
egy ideig hallgatta a lenti lármát meg a nő könyörgését, aztán kiszámított mozdulattal egy
pöcegödörbe hajította a némbert. Élvezte egy pillanatig a nő rugdalózását, kapálózását, a dühös
káromkodását, és még egy halk, morajló röhögést is megengedett magának. Aztán felemelte a fejét,
hallgatta az épület belsejében egyre erősödő zsivajt, és úgy vélte, itt az ideje, hogy megölje
Nabonidust.

3.
Visszhangzó fémdöndülés térítette magához Murilót. Felnyögött, és kábán ülő helyzetbe küzdötte
magát. Körülötte minden csendes volt és sötét, és egy pillanatig rettegés mart belé, hogy megvakult.
Aztán eszébe jutott, mi történt vele, és libabőrös lett. A tapintásából ítélve egy simán illeszkedő,
kőlapokból álló padlón hevert. További tapogatózással egy ugyanolyan anyagból készült falat fedezett
fel. Felkelt, nekidőlt, és reménytelenül próbálta kitalálni, hol lehet. Az biztosnak tűnt, hogy valamiféle
börtönben van, de hogy hol és mióta, arra
képtelen volt rájönni. Homályosan emlékezett egy fémes csattanásra, és nem tudta, hogy a várbörtön
vasajtaja zárult-e rá, vagy a hóhér érkezését jelezte.
Erre a gondolatra alaposan megremegett, és tapogatózva indult el a fal mellett. Minden pillanatban
várta, hogy börtöne falához érjen, de egy idő után arra a következtetésre jutott, hogy egy hosszú
folyosón botorkál. Gödröktől vagy más csapdáktól tartva a fal mellett maradt, és hamarosan
rádöbbent, hogy van valaki a közelében. Semmit se látott, de vagy valami lopakodó neszt hallott, vagy
tudatalatti érzéke figyelmeztette. Hirtelen megtorpant, a haja égnek állt; olyan biztos volt benne, mint
ahogy él, hogy valamilyen élő teremtmény lapul előtte a sötétben.
 Majdnem megállt a szíve, amikor barbár kiejtésű hangot hallott:
- Murilo! Te vagy az?
- Conan! - A zuhanástól bicegve a fiatal nemesember tapogatózva haladt előre, és keze hatalmas
meztelen vállhoz ért.
- Még jó, hogy felismertelek - dörmögte a barbár. - Különben felnyársaltalak volna, mint egy
hízott disznót.
- Mitra nevére, hol vagyunk?
- A Vörös Pap háza alatti járatban. De miért.
- Mennyi az idő?
- Nem sokkal múlt éjfél.
Murilo megrázta a fejét, és próbálta összeszedni megingott lelkierejét.
- Mit művelsz itt? - kérdezte a kimmériai.
- Jöttem megölni Nabonidust. Hallottam, hogy leváltották az őrt a börtönödnél.
- Úgy van - morogta Conan. - Betörtem az új börtönőr fejét, és kisétáltam. Már órákkal ezelőtt itt
lehettem volna, de akadt egy kis elintéznivalóm. Hát akkor elkapjuk Nabonidust?
Murilo megborzongott.
- Conan, egy főördög házában vagyunk! Azért jöttem, hogy megöljek egy embert, de helyette egy
pokolbéli, szőrös ördögöt találtam!
Conan bizonytalanul felmordult; emberi ellenfelek ellen megsebzett tigrisként harcolt, azonban a
természetfeletti lényektől babonásan félt.
- Sikerült bejutnom a házba - suttogta Murilo, mintha attól tartana, hogy a sötétség hallgatózókkal
volna tele. - Kinn a kertben megtaláltam Nabonidus kutyáját teljesen szétmarcangolva. Benn a házban
láttam Jokát, a szolgát. Kitört nyakkal. Aztán láttam, hogy Nabonidus ott ül a székében, szokásos
kámzsájában. Először azt hittem, hogy ő is halott. Odalopóztam, hogy megbizonyosodjam róla, de
felállt, és szembefordult velem. Istenem! - Ennek az iszonyatos emléknek a hatására az ifjú
nemesembernek elállt a szava, ahogy újra átélte azt a borzalmas pillanatot. - Conan! - suttogta. - Az,
aki előttem állt, nem ember volt! Sem alkatban, sem testtartásban nem hasonlított emberre; a pap
vörös kámzsája alól egy őrületes, rémséges arc vigyorgott rám! Fekete szőr borította, mely alól kicsi
disznószemek meredtek rám vörösen; az orra lapos volt, orrlyuka tágas, vicsorgó ajkai szétnyíltak,
hatalmas sárga agyarak bukkantak elő, mint egy kutya fogai. Ennek a lénynek a keze a vörös kámzsa
alatt torz volt, és fekete szőrzet borította. Mindezt egyetlen pillantással láttam, aztán erőt vett rajtam a
rettegés; az érzékeim cserbenhagytak, elájultam.
- És azután? - kérdezte Conan kényelmetlenül.
- Csak egy rövid idővel ezelőtt tértem magamhoz; a szörnyeteg valószínűleg lehajított ebbe a
járatba. Conan, én mindig is sejtettem, hogy Nabonidus nem egészen ember! Egy démon. egy
farkasember! Nappal emberi álcában járkál az emberek között, éjszaka azonban felölti igazi valóját.
- Ez nyilvánvaló - felelte Conan. - Mindenki tudja, hogy vannak olyan emberek, akik kedvük
szerint farkasformát öltenek. De miért ölte meg a szolgáit?
- Ki tudná kiszámítani egy ördög cselekedeteit? - kérdezett vissza Murilo. - A legközelebbi
tennivalónk az, hogy kijussunk innen. Emberi fegyverek nem sebzik a farkasembert. Te hogy jutottál
be ide?
- A csatornán keresztül. Úgy gondoltam, a kertet őrzik. A csatorna egy alagútba csatlakozik, mely
ehhez a járathoz vezet. Reméltem, hogy találok majd egy bezáratlan ajtót, mely a házba vezet.
- Akkor meneküljünk arra, amerről bejöttél! - kiáltotta Murilo. - A pokolba a démonnal! Ha
kijutunk ebből a kígyófészekből, megpróbálhatjuk kijátszani a királyi őrséget, és elszökni a városból.
Vezess!
- Reménytelen - mordult fel a kimmériai. - A csatornákhoz vezető út bezárult. Amint beléptem
ebbe a járatba, leereszkedett egy vasrács, és elzárta a visszafelé vezető utat. Ha nem vetettem volna
előre magam teljes erőből, a vasrács lándzsahegyei a padlóhoz szögeztek volna, mint egy hernyót.
Megpróbáltam felemelni, de nem mozdult. Egy elefánt se bírná kimozdítani a helyéből. És a rácsok
között még egy nyúl se férne át.
Murilo átkozódott, és jeges kéz simogatását érezte a gerincén. Tudhatta volna, hogy Nabonidus
egyetlen bejutási lehetőséget sem hagyott őrizetlenül. Ha Conan nem rendelkezik ilyen
villámgyorsasággal, a lehulló rostély felnyársalta volna. Nyilván azzal, hogy belépett a járatba,
hozzáért egy rejtett csapdához, és ettől ereszkedett le a rács. Bárhogy legyen is, mindketten kelepcébe
kerültek.
- Csak egyet tehetünk - mondta Murilo verejtékben úszva. - Keresnünk kell egy másik kijáratot.
Biztos, hogy azok is csapdákkal lesznek ellátva, de nincs más választásunk.
A barbár egyetértőn felmordult, és tapogatózva indultak meg találomra a folyosón. Abban a
pillanatban Murilónak eszébe jutott valami.
- Honnan ismertél rám a sötétben? - követelte.
- Éreztem a hajolajod szagát, amikor a cellámba léptél - felelte Conan. - Nem sokkal ezelőtt újra
megéreztem, ahogy a sötétben lapultam, és arra készültem, hogy ledöfjelek.
Murilo az orrához húzta egy hajfürtjét; civilizált érzékszerve még így is alig
érezte az illatot, és döbbenten gondolt arra, milyen kifinomult lehet a barbár szaglása.
Tapogatóztak tovább, a kezét ösztönösen a kardhüvelyre csúsztatta, és káromkodva fedezte fel,
hogy üres. Abban a pillanatban halvány fény derengett fel előttük, és hamarosan a folyosó egy éles
kanyarulatához értek, onnan szűrődött ki szürkén a fény. Együtt belestek, és Murilo érezte, hogy társa
hatalmas teste megfeszül. A fiatal nemesember is meglátta, miért - egy félmeztelen emberi test hevert
ernyedten a folyosó hajlatán túl, bizonytalan fény világította meg, mely mintha a túlsó falban lévő
széles ezüstkorongból áradt volna. Volt valami ismerős ebben a hason fekvő alakban, és Murilónak
megmagyarázhatatlan, baljós sejtelme támadt. Intett a kimmériainak, hogy kövesse, odaosont, és a test
fölé hajolt. Leküzdötte idegenkedését, megragadta a testet, és a hátára fordította; a kimmériai vadul
felmordult.
- Nabonidus! A Vörös Pap! - tört ki Murilo. Azt se tudta, hol áll a feje a megdöbbenéstől. - Akkor
ki. mi volt az, amit.
A pap felnyögött, és mocorogni kezdett. Conan macskaszerű gyorsasággal hajolt fölé, kardját a
szívének szegezte. Murilo elkapta a csuklóját.
- Várj! Még ne öld meg.
- Miért ne? - követelte a kimmériai. - Levetette a farkasemberi bőrét, és alszik. Felébreszted, hogy
darabokra tépjen bennünket?
- Nem. Várj! - nógatta Murilo, próbálva összeszedni összekuszálódott gondolatait. - Nézd! Ez
nem alszik. látod azt a nagy kék véraláfutást a borotvált halántékán? Leütötték. Lehet, hogy már órák
óta itt hever.
- Azt hittem, megesküdtél rá, hogy őt láttad odafenn fenevad alakjában - mondta Conan.
- Igen! De lehet. kezd magához térni! Fogd vissza a pengéd, Conan; itt még sokkal sötétebb
rejtély húzódik, mint gondoltam. Beszélnem kell a pappal, mielőtt megöljük.
Nabonidus bizonytalanul emelte a kezét felhorzsolt halántékához, valamit motyogott, és kinyitotta
a szemét. Tekintete egy pillanatig kifejezéstelen volt, hiányzott belőle a megértés; aztán hirtelen
visszatért belé az élet, felült, és rájuk meredt. Bármilyen rettenetes lökés zavarta is meg időlegesen
borotvaéles eszét, most már újra megszokott energiájával működött. Tekintete gyorsan körbevillant,
aztán megpihent Murilo arcán.
- Megtiszteled a házam, fiatalúr - nevetett hűvösen, miközben a hatalmas alakra pillantott, mely
ott derengett a fiatal nemesember válla mögött. - Úgy látom, orgyilkost is hoztál magaddal. A saját
kardodat nem tartottad elegendőnek, hogy megszabadítsd a világot szerény porhüvelyemtől?
- Elég ebből - vágott közbe Murilo türelmetlenül. - Mennyi ideje fekszel itt?

- Furcsa kérdés egy olyan emberhez, aki épp most nyerte vissza az öntudatát - felelte a pap. - Nem
tudom, most mennyi az idő. Ám éjfél előtt körülbelül egy órával ért a támadás.
 - Akkor ki az, aki a te kámzsádban járkál odafönt a házban? - követelte Murilo.
- Thak lehet az - felelte Nabonidus, és szomorúan dörzsölgette horzsolásait. - Igen, Thak lehet az.
És az én kámzsámban? A dög!
Conan, aki semmit sem értett az egészből, nyugtalanul mocorgott, és morgott valamit saját nyelvén.
Nabonidus szórakozottan pillantott rá.
- A bérenced a véremet óhajtja, Murilo - mondta. - Azt hittem, van annyi eszed, hogy a
figyelmeztetésem után elhagyd a várost.
- Honnan tudhattam volna, hogy szabad távozást engedsz? - vágott vissza Murilo. - Mindenesetre
ide kötnek az érdekeltségeim.
- Illő társaság számodra ez a gégemetsző - mormolta Nabonidus. - Egy ideje már gyanakodtam
rád. Ez volt az oka, hogy eltüntettem azt a jelentéktelen udvari titkárt. Halála előtt sok dolgot
elmondott nekem, többek között annak a nemes ifjúnak a nevét is, aki megvesztegette, hogy
államtitkokat lopjon el, melyeket aztán továbbadott a rivális hatalmaknak. Nem szégyelled magad,
Murilo, te fehér kezű tolvaj?
- Nincs több okom a szégyenkezésre, mint neked, te keselyűlelkű rabló - felelte Murilo azonnal. -
Az egész királyságot kapzsiságod kielégítésére használod. Önzetlen államférfinak álcázva magad
rászeded a királyt, koldussá teszed a gazdagokat, megnyomorítod a szegényeket, és feláldozod a
nemzet jövőjét könyörtelen céljaid érdekében. Nem vagy egyéb egy kövér disznónál, mely az orrával a
vályúban turkál. Nagyobb tolvaj vagy, mint én. Hármunk közül ez a kimmériai a legbecsületesebb,
mert ő nyíltan lop és öl.
- Hát akkor mindhárman zsiványok vagyunk - értett egyet Nabonidus készségesen. - És most mi
következik? Az életem?
- Amikor megpillantottam az eltűnt titkár fülét, tudtam, hogy végem - mondta Murilo hirtelen -,
és azt hittem, értesítetted a király embereit. Jól gondoltam?
- Pontosan - válaszolta a pap. - Egy udvari titkárocskával könnyen el lehet bánni, de te már magas
állást töltöttél be. Az volt a szándékom, hogy reggel elmesélek rólad egy tréfát a királynak.
- És az a tréfa a fejembe került volna - suttogta Murilo. - Ezek szerint a királynak még nincs
tudomása a külhoni vállalkozásaimról?
- Még nincs - sóhajtotta Nabonidus. - És most már, mivel látom, hogy a társad kardot szorongat,
tartok tőle, hogy azt a tréfát sosem mondhatom el.
- Te tudod, hogyan juthatunk ki ebből a patkányodúból - mondta Murilo. - Tételezzük fel, hogy
meghagyom az életed. Segítesz nekünk elmenekülni, és megesküszöl arra, hogy hallgatsz az
ügyleteimről?
- Mikor tartotta meg egyetlen pap is az esküjét? - vetette közbe Conan,
megértve a beszélgetés irányát. - Hadd vágjam el a torkát; látni akarom, milyen színű a vére. Az
Útvesztőben azt beszélik, fekete a szíve, így hát a vérének is feketének kell lennie.
- Maradj csendben - suttogta Murilo. - Ha nem mutatja meg nekünk a kivezető utat, itt fogunk
elrohadni. Nos, Nabonidus, mit szólsz hozzá?
- Mit szólhatna egy farkas, egyik lábával a csapdában? - nevetett a pap. - A hatalmadban vagyok,
de ha ki akarsz jutni, segítenünk kell egymást. Megesküszöm, ha túléljük ezt a kalandot, minden
ravasz üzletedről megfeledkezem. Mitra lelkére esküszöm!
- Ez elegendő - mormolta Murilo. - Ezt az esküt még a Vörös Pap sem fogja megtörni. Most ki
innen! A barátom egy alagúton át jutott be, de egy rostély zuhant le mögötte, és elzárta az utat. Fel
tudod emelni valahogy?
- Innen lentről nem - válaszolta a pap. - A kezelőberendezés a járat fölötti szobában van.
Mindössze egy kivezető út maradt innen, megmutatom. De hogy jutottál ide te?
Murilo néhány szóban elmesélte, Nabonidus bólintott, és mereven felemelkedett. Végigbicegett a
folyosón, ami hamarosan hatalmas átmérőjű teremmé szélesedett, és egy távoli ezüstkorong felé vette
az irányt. Ahogy közeledtek, egyre világosabb lett, bár a félhomály mindvégig megmaradt. A korong
közelében egy keskeny, felfelé vezető lépcsőt láttak.
 - Ez az egyedüli kijárat - mondta Nabonidus. - És erősen kétlem, hogy a fenti ajtó el lenne
reteszelve. Azonban gyanítom, hogy az, aki fel akar itt menni, jobban teszi, ha saját maga vágja el a
torkát. Nézzetek a korongba.
Ami egy ezüstlapnak látszott, arról most kiderült, hogy egy falba helyezett tükör volt. Bonyolult
rendszerben rézcsövek álltak ki a falból közvetlenül fölötte, és derékszögben hajoltak fölé. Murilo
belenézett ezekbe a csövekbe, és bonyolult elrendezésű kisebb tükröket látott. A falban lévő nagyobb
tükör felé fordította a figyelmét, és megdöbbenésében felkiáltott. Conan a válla fölött odalesett, és
felmordult.
Mintha egy tágas ablakon át bámultak volna be egy jól megvilágított terembe. Széles tükrök voltak
a falon, bársonyfüggönyök lógtak köztük; voltak még selyemkanapék, székek ébenfából és
elefántcsontból, és lefüggönyözött kijáratok vezettek ki a helyiségből. Az egyik kijárat előtt, ami nem
volt elfüggönyözve, egy hatalmas fekete lény ült. Éles ellentétben állt a terem gazdag berendezésével.
Murilo érezte, hogy a vére ismét jéggé dermed, ahogy nézte a rémet, aki mintha egyenesen a
szemébe bámult volna. Önkéntelenül elhátrált a tükörtől, Conan pedig vadul előretolta a képét, míg
fogai szinte már érintették a felületet, és valami fenyegetést morgott saját barbár nyelvén.
- Mitra nevére, Nabonidus - Murilo döbbenten kapkodott levegő után -, mi az ott?
- Thak - felelte a pap, és megdörzsölte halántékát. - Néhányan azt mondanák rá, majom, de
majdnem annyira különbözik egy igazi majomtól, mint amennyire
különbözik az embertől. A fajtája messze keleten él, abban a hegységben, amely Zamora keleti
határvidékét szegélyezi. Nem sok maradt belőlük; azonban ha nem halnak ki, talán százezer év alatt
emberekké válhatnak. A fejlődés szakaszában vannak; már nem majmok, mint távoli őseik, de még
nem is emberek, amivé legfeljebb távoli leszármazottaik lesznek. Majdnem megmászhatatlan hegyek
magas szirtjein élnek, semmit sem tudnak a tűzről, a kunyhókról, a ruházatról vagy a fegyverek
használatáról. Azonban már rendelkeznek egyfajta nyelvvel, mely jórészt mordulásokból és
csettintésekből áll. Thakot kölyökként fogtam el, és ő sokkal gyorsabban megtanulta mindazt, amire
oktattam, mint bármely állat tette volna. Egyszerre volt testőröm és szolgám. Azonban
megfeledkeztem arról, hogy ő, lévén részben ember, nem lehet pusztán az árnyékom, mint egy igazi
állat. Kezdetleges agyában minden bizonnyal gyűlölet, neheztelés és a maga állati céljai lakozhatnak.
Bárhogy legyen is, rám rontott, amikor legkevésbé számítottam rá. Az éjszaka mintha hirtelen
megőrült volna. Cselekedetei állati veszettségnek tűntek, mégis tudom, hogy hosszas és gondos
tervezés eredményei voltak. Küzdelem zaját hallottam a kertből, és kimentem megnézni. mert azt
hittem, te viaskodsz a vérebemmel. és láttam, hogy Thak bukkan elő a bozótból, vértől csöpögő
agyarakkal. Mielőtt rádöbbenhettem volna a szándékára, rettenetes sikollyal rám vetette magát, és egy
ütéssel elkábított. Másra nem emlékszem, csak következtetni tudok. Talán félemberi agyának
valamely szeszélyét követve lehúzta rólam a kámzsám, és élve a lenti járatba vetett. Hogy miért, azt
csak az istenek tudják. Amikor a kertben rátaláltam, a kutyával már végezhetett, és miután engem is
leütött, nyilván megölte Jokát, hiszen te láttad őt holtan heverve a házban. Joka a segítségemre sietett
volna, akár Thak ellen is, hiszen mindig is gyűlölte az állatot.
Murilo rámeredt a tükörben a teremtményre, aki rettenetes türelemmel ült a zárt ajtó előtt.
Megborzongott a hatalmas fekete mancsok láttán, melyeket olyan sűrűn nőtt be a szőr, mintha a
bundája lett volna. A test zömök volt, vaskos és görnyedt. A természetellenesen széles vállon a
kámzsa kiszakadt, és ezen a vállon Murilo ugyanolyan sűrű, fekete szőrzetet látott. A vörös
csuklyából kibámuló arc alapvetően állatias volt, de még Murilo is rádöbbent, hogy Nabonidus igazat
beszélt, amikor azt mondta, hogy Thak nem egészen állat. Volt valami a sötétvörös szemben, valami a
teremtmény esetlen tartásában, valami az egész megjelenésében, ami megkülönböztette az állatoktól.
Abban a roppant testben egy olyan agy és lélek lakozott, melyben már bizonytalanul kezdett
kibontakozni az emberré váló tudat. Murilo megrémült, amikor felismerte, hogy halvány és iszonyatos
rokonság létezik az ő fajtája és a között a kuporgó szörnyeteg között, és émelygett, ahogy futólag
átvillant benne az üvöltő állati lét mélysége, melyből az emberiség nehéz körülmények között
kimászott.
 - Nyilván lát minket - mormogta Conan. - Miért nem támad ránk? Könnyen be tudná törni ezt az
ablakot.
Murilo rájött, hogy Conan ablaknak hiszi a tükröt, melyen át benéznek.
- Nem lát minket - felelte a pap. - Egy fölöttünk lévő terembe nézünk. Az az ajtó, melyet Thak
őriz, ennek a lépcsőnek a tetején van. Csupán a tükrök elrendezése miatt látszik így. Látod azokat a
tükröket a falon? Azok továbbítják a terem képét ezekbe a csövekbe, és más tükrök segítségével jut el
ide felnagyítva erre a nagyobbra.
Murilo rádöbbent, hogy a pap évszázadokkal megelőzhette korát, hogy ilyesmit talált fel; de Conan
úgy döntött, hogy ez boszorkányság, és nem törte tovább rajta a fejét.
- Ezeket a járatokat menedéknek és tömlöcnek egyaránt építettem - mondta a pap. - Vannak idők,
amikor itt kell menedéket találnom, és akkor ezeken a tükrökön át figyelem, miként éri utol a végzet
azokat, akik gonosz szándékkal törnek rám.
- De miért figyeli Thak azt az ajtót? - akarta tudni Murilo.
- Biztosan hallotta a rostély lezuhanását az alagútban. Az csengőkkel van kapcsolatban a fenti
helyiségekben. Tudja, hogy van valaki az alagsorban, és várja, hogy felmenjen a lépcsőn. Ó, jól
megtanulta a leckét, melyre oktattam. Látta, mi történt azokkal, akik azon az ajtón át léptek be, amikor
megrántottam azt a zsinórt, ami ott lóg a szemközti falnál. Arra vár, hogy utánozhasson.
- És amíg vár, mi mihez kezdünk? - kérdezte erőszakosan Murilo.
- Semmit sem tehetünk, legfeljebb őt figyelhetjük. Amíg abban a helyiségben tartózkodik, nem
merészkedhetünk fel a lépcsőn. Olyan erős, mint egy igazi gorilla, és könnyűszerrel darabokra
téphetne bennünket. Ám nincs szüksége izmai kipróbálására; ha kinyitjuk az ajtót, csak megrántja azt
a zsineget, és elrepít bennünket a semmibe.
- Hogyan?
- Abban egyeztünk meg, hogy segítek nektek elmenekülni - felelte a pap -, nem abban, hogy
felfedem a titkaimat.
Murilo válaszolni akart, de aztán hirtelen megmerevedett. Egy óvatos kéz hajtotta félre a függönyt
az egyik ajtónyílásban. Egy sötét arc jelent meg mögötte, és villogó szeme fenyegetően tapadt a vörös
kámzsában kuporgó zömök alakra.
- Petreus! - sziszegte Nabonidus. - Mitra, micsoda gyülekezőhelye van itt a keselyűknek ma
éjszaka!
Az arc ott maradt a széthúzott függöny mögött. A behatoló válla fölött más arcok jelentek meg -
sötét, szikár arcok, baljóslatú buzgóságtól ragyogva.
- Mit keresnek ezek itt? - mormogta Murilo, ösztönösen lehalkítva a hangját, bár tudta, úgysem
hallanák meg.
- Hát mit kereshetnek Petreus és lelkes hazafijai a Vörös Pap házában? - nevetett Nabonidus. -
Nézd, milyen mohón bámulnak arra az alakra, akit ősellenségüknek gondolnak. Ugyanabba a hibába
estek, mint te; érdekes lenne látni, milyen kiábrándult lesz az arcuk hamarosan.
Murilo nem felelt. Az egész ügy különösen valótlannak tűnt. Úgy érezte,
mintha bábjátékot nézne, vagy mintha testetlen szellemként, személytelenül figyelné élő emberek
cselekedeteit, miközben azok nem látják, és nem is gyanítják jelenlétét.
Látta, hogy Petreus figyelmeztetőn az ajkához emeli ujját, és bólint összeesküvő társainak. A fiatal
nemesember nem tudta eldönteni, Thak tudatában van-e a behatolóknak. A majomember testtartása
nem változott, háttal ült az ajtónak, melyen át az emberek besettenkedtek.
- Ugyanaz az ötletük támadt, mint neked - mormogta Nabonidus a fülébe. - Csakhogy őket
hazafiság vezérli, nem önzés. Könnyen bejutottak a házamba, most, hogy a kutya elpusztult. Ó,
micsoda lehetőség, hogy megszabaduljak tőlük egyszer s mindenkorra! Ha én ülnék ott, ahol Thak ül.
egy ugrás a falhoz. egy rántás azon a zsinóron.
Petreus óvatosan átlépte a terem küszöbét; társai a nyomában, pengéik tompán csillogtak. Thak
hirtelen felugrott, és a vezető felé fordult. Külsejének váratlan iszonyata ott, ahol Nabonidus gyűlölt,
de ismerős arcvonásait várták megpillantani, megdermesztette őket, mint ahogy nem sokkal korábban
Murilót is megbénította. Petreus egy sikollyal hátraugrott, és visszafelé terelte társait. Megbotlottak,
és keresztülestek egymáson; abban a pillanatban Thak egyetlen óriási groteszk ugrással átszelte a
termet, megragadta és erőteljes mozdulattal megrántotta a bársonyzsinórt, mely az ajtónyílás
közelében lógott.
A függönyök az egyik oldalon máris visszacsapódtak, az ajtónyílás feltárult, és valami megvillant
furcsa, ezüstös ragyogással.
- Emlékezett rá! - tört ki Nabonidus. - A bestia félig ember! Tőlem látta már, és emlékezett rá!
Most figyeljetek! Figyeljetek!
Murilo látta, hogy egy súlyos üveglap volt az, mely az ajtónyílásba zuhant. Azon keresztül látta az
összeesküvők fakó arcait. Petreus előre tartotta a kezét, mintha Thak rohamát akarná megfékezni, keze
nekiütközött az átlátszó akadálynak, és mozdulataiból ítélve mondott valamit társainak. Most, hogy a
függönyök félrehúzódtak, odalentről is jól látszott, mi játszódik le abban a szobában, ahol a hazafiak
tartózkodtak. Teljesen megrettenve futottak keresztül a szobán ahhoz az ajtóhoz, melyen át bejöttek,
és hirtelen megtorpantak, mintha láthatatlan fal állította volna meg őket.
- A zsinór megrántásával az a szoba le lett zárva - nevetett Nabonidus. - Egyszerű. Az üveglapok
az ajtónyílásokba vágott hornyokban voltak. A zsinór megrántása elhúzta a kallantyút, mely tartotta
őket. Lezuhantak, lezárták a szobát, csak kintről emelhetők fel. Az üveg törhetetlen; pöröllyel se
lehetne bezúzni. Ah!
A csapdába esett embereken hisztérikus rémület vett erőt; vadul rohangáltak egyik ajtótól a
másikig, hiábavalón döngették a kristályfalakat, és vadul rázták az öklüket a kérlelhetetlen fekete alak
felé, mely odakint kuporgott. Aztán az egyikük hátravetette a fejét, felfelé bámult, ajka mozgásából
ítélve sikoltozni kezdett, és a mennyezetre mutogatott.
- A lezuhanó üveglapok elszabadították a végzetes felhőt - mondta a Vörös Pap vad hahotával. -
Khitáj földjén túlról, a Holtak Ingoványából származó szürke lótusz porát.
A mennyezet közepén aranybimbók fürtje lógott; ezek nagy faragott rózsaszirmokként nyíltak ki,
és szürke köd lebegett ki belőlük, mely gyorsan betöltötte a helyiséget. A jelenet egy pillanat alatt
hisztériából iszonyatos őrjöngéssé fokozódott. A csapdába esettek tántorogni kezdtek, részegen
imbolyogtak. Hab fröcskölt a szájukból, arcuk úgy rángatózott, mintha rettenetes nevetés kínozná
őket. Dühöngve estek egymásnak pengékkel és fogakkal, vágtak, téptek, gyilkoltak, az őrületnek
áldozva. Murilo émelyegni kezdett, miközben figyelte, és örült, hogy nem hallja azokat a sikolyokat
és üvöltéseket, melyektől csenghetett az a végzetes helyiség. Akárha képeket nézegetett volna, a
jelenet csendes volt.
A rettenetes szobán kívül Thak fel-le ugrált állati örömében, és magasra vetette hosszú, szőrös
karjait. Murilo válla mellett Nabonidus kacagott, ördögi kacaja hallatszott.
- Ó, milyen szép döfés volt, Petreus! Ezzel alaposan kibelezted a társad! És most te is kapsz
egyet, hazafi barátom! Úgy ni! Mind elhulltak, és az élők a halottak húsát tépik fogaikkal.
Murilo megborzongott. Mögötte a kimmériai halkan szitkozódott faragatlan nyelvén. Csak halottak
látszottak a szürke ködtől lepett szobában; tépetten, vágottan, szétmarcangolva hevertek az
összeesküvők egy vöröslő csomóban, tátogó szájak és vértől nedves arcok bámultak kifejezéstelenül
felfelé a lassan kavargó szürke örvényen át.
Thak görnyedten, akár egy óriás gnóm, odament a falhoz, ahol a zsinór lógott, és furcsa szögben
megrántotta.
- Kinyitja a túlsó ajtót - mondta Nabonidus. - Mitrára, ez emberibb, mint valaha is hittem! Nézd, a
köd kikavarog a helyiségből, és elszivárog, ő megvárja, míg biztonságos lesz. Most felemeli a másik
üveglapot is. Óvatos. ismeri a szürke lótusz hatását, mely őrültséget és halált hoz. Mitrára!
Murilo összerezzent a hirtelen kiáltásra.
- Itt a lehetőségünk! - örvendezett Nabonidus. - Ha néhány percre elhagyja a fenti szobát,
megkockáztathatjuk, hogy felrohanunk a lépcsőn.
Feszülten figyelték, ahogy a szörnyeteg keresztül döcög az ajtónyíláson, és eltűnik. Az üveglap
felemelésével a függöny visszahullott a helyére, és elrejtette a halál szobáját.
 - Meg kell kockáztatnunk! - zihálta Nabonidus, és Murilo látta, hogy verejték ütközik ki az arcán.
- Talán eltávolítja a testeket, ahogy tőlem látta. Gyorsan! Utánam, fel a lépcsőn!
Olyan gyorsasággal száguldott fel a lépcsőn, melytől Murilo megdöbbent. Az ifjú nemesember
meg a barbár szorosan a nyomában futottak, és hallották, ahogy a pap nagyot sóhajt, amint kinyitja az
ajtót a lépcső tetején. Abba a tágas terembe
jutottak, amelyet lentről láttak a tükrök révén. Thak sehol sem látszott.
- Bent van abban a szobában, a hulláknál! - kiáltotta Murilo. - Zárjuk be, mint ahogy ő is
csapdába ejtette őket.
- Nem, nem! - zihálta Nabonidus. Szokatlan sápadtság látszott arcvonásain. - Nem tudhatjuk
biztosan, hogy benn van-e. Ráadásul felbukkanhat azelőtt, hogy megránthatnánk a zsinórt! Utánam, a
folyosóra; el kell jutnom a szobámba, és olyan fegyverekhez jutni, melyekkel elpusztíthatom. Ez a
folyosó az egyetlen kivezető járat ebből a teremből, melyet nem véd semmilyen csapda.
Kisurrantak a pap után egy lefüggönyözött ajtónyíláson, a halálos szobával szemközt, és egy
folyosóra értek, amelyből különböző szobák nyíltak. Nabonidus sietősen kotorászva próbálgatta az
ajtókat mindkét oldalon. Zárva voltak, akárcsak a folyosó túlsó végén lévő ajtó.
- Istenem! - A Vörös Pap a falnak dőlt, bőre hamuszürkére váltott. - Az ajtók zárva vannak, és
Thak elvette tőlem a kulcsaimat. Így hát csapdába estünk.
Murilo döbbenten bámult, hogy ilyen idegállapotban látja ezt az embert, de Nabonidus erőlködve
összeszedte magát.
- Az a bestia rettegéssel tölt el - mondta. - Ha láttátok volna, hogyan tép ketté embereket. hát,
Mitra, segíts minket. de most azzal kell harcolnunk ellene, amit az istenektől kaptunk. Gyertek!
Visszavezette őket a lefüggönyözött ajtónyíláshoz, és belestek a nagyterembe, épp időben, hogy
lássák Thakot felbukkanni a szemközti szobából. Az nyilvánvaló volt, hogy az állatember megsejtett
valamit. Apró, közel ülő fülei meg-megrándultak; mérgesen körülnézett, odament a legközelebbi
ajtónyíláshoz, felrántotta a függönyt, és benézett mögé.
Nabonidus meghátrált, remegett, mint a nyárfalevél. Megmarkolta Conan vállát.
- Ember, van merszed összemérni a kardod az agyaraival?
A kimmériai szeme fellángolt válaszképpen.
- Gyorsan! - suttogta a Vörös Pap, és Conant a függöny mögé tolta a falhoz. - Hamarosan ránk
talál, és akkor magunkra vonjuk a figyelmét. Amikor elrohan melletted, mélyeszd a kardod a hátába,
ha tudod. Te, Murilo, mutasd meg magad neki, aztán iramodj el a folyosón. Mitra a tudója, nincs
esélyünk ellene kézitusában, de ha ránk talál, úgyis végünk.
Murilo érezte, hogy a vér megdermed az ereiben, de megacélozta magát, és kilépett az
ajtónyílásból. A terem másik oldalán Thak azon nyomban megperdült, rámeredt, és mennydörgő
ordítással nekirontott. Vörös csuklyája hátrahullott, és torz fekete feje megmutatkozott; fekete kezén
és vörös kámzsáján élénkpiros foltok látszottak. Vicsorgó agyarakkal, piros-fekete rémként száguldott
keresztül a termen, görbe lábai rettenetes sebességgel repítették roppant testét.
Murilo megfordult, és visszafelé rohant a folyosóra, ám bármilyen gyors volt is, a bozontos
szörnyeteg szinte már a sarkában volt. Aztán a szörny elszáguldott
a függöny mellett, és ebben a pillanatban egy hatalmas alak vágódott ki a bársony mögül, rávetette
magát a majomemberre hátára, és ugyanakkor kardját a teremtmény széles hátába döfte. Thak
iszonyatos ordítást hallatott, ahogy a támadó leverte a lábáról, és a küzdő felek egyszerre csapódtak a
padlónak. Nyomban végtagok vad kavargása és csapkodása kezdődött; démoni küzdelem folyt foggal-
körömmel.
Murilo látta, hogy a barbár lábaival átkulcsolja a majomember derekát, és próbálja megtartani
helyzetét a szörnyeteg hátán, miközben újra és újra belé döfi kardját. Thak viszont megpróbálta
ledobni magáról kapaszkodó ellenfelét, és odarántani hatalmas agyaraihoz, melyek a húsára áhítoztak.
Fújtatva, vöröslő foltként hemperegtek a folyosón, és olyan gyorsan fordultak át, hogy Murilo nem
merte használni azt a széket, melyet fegyverként felkapott, mert félt, hogy a kimmériait vághatja vele
fejbe. Látta, hogy Conan első fogásából szerzett előnyének dacára, és annak ellenére, hogy a
terjedelmes kámzsa a majomember végtagjaira és testére tekeredett, Thak roppant ereje gyorsan
felülkerekedett. Kérlelhetetlenül húzta a kimmériait az agyarai közelébe. A majomember már annyi
sebet kapott, ami egy tucat embert is megölt volna. Conan kardja újra és újra belemélyedt a hátába, a
vállába, bikaszerű nyakába; több tucatnyi sebből vérzett, azonban, ha a penge nem ér létfontosságú
szervet, Thak emberfeletti életereje elég ahhoz, hogy végezzen a kimmériaival, majd azt követően
Conan társaival.
Conan maga is úgy harcolt, akár egy fenevad, csendben, csak fújtatása hallatszott. A szörnyeteg
torz kezének fekete karmai és iszonyatos ujjai tépték, marcangolták, a vicsorgó agyarak a torkát
keresték. Ekkor Murilo, látva egy lehetőséget, odaugrott, és teljes erőből lecsapott a székkel; ütése
kiloccsantotta volna egy emberi lény agyvelejét. A szék elcsúszott Thak lapos, fekete koponyáján, de
a megkábult szörnyeteg egy pillanatra lazított fogásán, és abban a minutumban Conan zihálva és
erősen vérezve előre lendült, és markolatig döfte rövid kardját a majomember szívébe.
Az állat görcsös rándulással meredt rá a padlóról, aztán ernyedten hullott vissza. Szemében kialudt
a tűz, tekintete megüvegesedett, vaskos végtagjai remegtek, majd megmerevedtek.
Conan kábán tápászkodott fel, kirázta az izzadságot és a vért a szeméből. Vér csöpögött pengéjéről
meg az ujjairól, és patakokban folyt le a combján, a karján és a mellkasán. Murilo megragadta, hogy
támogassa, de a barbár türelmetlenül tolta el.
- Ha már nem bírok egyedül megállni, akkor ideje lesz meghalni - mormolta összezúzott ajkaival. -
De egy kancsó bor jólesne.
Nabonidus úgy meredt a mozdulatlan alakra, mintha nem hinne saját szemének. Az iszonyatos
szörnyeteg feketén, szőrösen hevert ott, tépett, vörös kámzsája groteszk külsőt kölcsönzött neki.
Emberinek tűnt még így is, és volt benne valami meghatározhatatlan és rettenetes ünnepélyesség.
Még a kimmériai is érzékelte ezt.
- Embert öltem meg, nem állatot. Azok közé a főnökök közé számítom, akiknek lelkét elküldtem
a sötétbe, és asszonyaim énekelni fognak róla.
Nabonidus lehajolt, és egy aranyláncon csüngő kulcscsomót emelt fel. A majomember övéről
hullott le küzdelem közben. Intett társainak, hogy kövessék. Egy szobához vezette őket, kinyitotta az
ajtót, és előrement. Ugyanolyan megvilágítású szoba volt, mint a többi. A Vörös Pap egy borral telt
kancsót vett kézbe, és kristályserlegekbe töltött belőle. Miközben a társai ittak, ő mormogott.
- Micsoda éjszaka! Szinte már itt a hajnal. Most mihez kezdtek, barátaim?
- Bekötözöm Conan sebeit, ha adsz hozzávalókat - mondta Murilo.
Nabonidus bólintott, és a folyosóra nyíló ajtó felé indult. Volt valami a pap
hajlott fejtartásában, ami arra késztette Murilot, hogy élesen figyelje. Az ajtónál a Vörös Pap hirtelen
megperdült. Arca nagy változáson ment át. Szeme a régi tűzzel fénylett, ajkai hangtalanul nevettek.
- Mind zsiványok vagyunk! - hangja a szokásos gunyorosságával csengett. - De nem mind
bolondok. Csak ti vagytok a bolondok, Murilo!
- Hogy érted ezt? - A fiatal nemes előrelépett.
- Vissza! - Nabonidus hangja korbácsként csattant. - Még egy lépés, és véged!
Murilo vére megdermedt, amikor észrevette, hogy a Vörös Pap egy vastag bársonyzsinórt markol,
mely a függöny mögül lógott ki az ajtón kívül.
- Miféle árulás ez? - kiáltotta Murilo. - Megesküdtél.
- Megesküdtem, hogy nem mondok semmilyen tréfát a királynak veled kapcsolatban! Ám arra
nem esküdtem meg, hogy nem veszem az ügyet saját kezembe, ha módom lesz rá. Azt hiszed,
elszalasztok egy ilyen lehetőséget? Szokásos körülmények között nem mernélek megölni, hiszen a
király megtorolná, de most senki sem fogja megtudni. Thakkal meg a hazafiakkal együtt a savas kádba
kerülsz, és senki sem fog rájönni. Micsoda éjszaka volt ez számomra! Még ha elvesztettem is néhány
értékes szolgát, sikerült megszabadulnom több veszélyes ellenségemtől. Ne mozdulj! Már átléptem a
küszöböt; mielőtt elérhetnél, megrántom a zsinórt, és a pokolba küldelek. Most nem a szürke
lótusszal, de legalább olyan hatásos módon. A házamban szinte minden szoba csapdát rejt. Így hát,
Murilo, ha már olyan bolond voltál.
 Túl gyorsan, hogy szemmel követni lehessen, Conan felkapott egy zsámolyt, és felé hajította.
Nabonidus felkiáltott, és ösztönösen maga elé kapta a karját, de nem időben. A zsámoly fejen találta, a
Vörös Pap megtántorodott, és elterült; lassan szélesedő sötétvörös tócsa vette körül.
- Mégiscsak vörös volt a vére - mordult fel Conan.
Murilo remegő kézzel simította vissza verejtéktől csapzott haját, és a megkönnyebbüléstől hirtelen
legyengülve dőlt az asztalnak.
- Hajnal van - mondta. - Menjünk innen, mielőtt valami végzetes csapdába esünk. Ha nem látnak
meg, amikor átmászunk a külső falon, nem fognak
kapcsolatba hozni bennünket az itt történtekkel. Találjon ki rá az őrség saját magyarázatot.
A Vörös Pap testére pillantott, mely vörös tócsában hevert, és vállat vont.
- Végül is ő volt az ostoba. Ha nem kezd el gúnyolódni, könnyen végezhetett volna velünk.
- Hát - mondta a kimmériai csendesen - rálépett az útra, melyen egyszer minden zsiványnak el
kell indulnia. Szívesen kifosztanám a házat, de gondolom, jobb, ha megyünk.
Ahogy kibukkantak a hajnali fehérségbe vont homályos kertből, Murilo így szólt:
- A Vörös Pap a sötétségbe távozott, így az én utam tiszta a városban, nincs mitől félnem. De te
mihez kezdesz? Ott van annak a papnak az ügye az Útvesztőben, és.
- Úgyis untam már ezt a várost - vigyorodott el a kimmériai. - Említetted, hogy egy ló vár a
Patkányodúban. Alig várom, hogy kipróbálhassam, milyen gyorsan tud elvinni egy másik királyságba.
Sok utat be akarok még járni, mielőtt arra az útra lépek, melyen Nabonidus indult el ma éjszaka.
 5.

ÁRNYAK A HOLFÉNYBEN

Írás-megjelenés: 1934
Helyszín: Vilayet-Sea

1.
Gyors lódobogás a magas nádban. Egy nehéz test zuhanása, kétségbeesett kiáltás. A haldokló ló
mellől feltápászkodott lovasa, egy karcsú lány szandálban és deréköves tunikában. Sötét haja fehér
vállára hullott, tekintete akár csapdába esett állaté. Nem nézett a kis tisztást szegélyező nádrengeteg
felé, sem a kék vízre, mely az alacsony partot nyaldosta mögötte. Tágra nyílt szemmel, elgyötört
tekintettel meredt a lovasra, aki keresztültörtetett a nádfüggönyön, és előtte ugrott le a nyeregből.
Magas, karcsú férfi volt, de kemény, mint az acél. Tetőtől talpig fényes, ezüstözött láncinget viselt,
mely úgy rásimult ruganyos alakjára, akár egy kesztyű. Barna szeme gúnyosan figyelte a lányt
domború, aranyveretes sisakja alól.
- Ne közelíts! - A lány hangját rémület hatotta át. - Ne nyúlj hozzám, Amurath sah, vagy vízbe
vetem magam, és megfulladok!
A férfi nevetett, és nevetése olyan volt, akár a selyemhüvelyből előcsusszanó kard dorombolása.
- Nem, nem fulladsz meg, Olivia, zavarodottság leánya, mert a víz itt túl sekély, és elkapnálak,
mielőtt elérnél a mély részig. Kellemes üldözéssel szolgáltál nekem, istenemre, és az összes emberem
messze lemaradt mögöttünk. De nincs ló a Vilayettől nyugatra, ami felérne íremmel hosszú távon. - A
magas, karcsú lábú, sivatagi mén felé biccentett.
- Engedj elmenni! - könyörgött a lány, s a csalódás könnyekkel áztatta az arcát. - Nem
szenvedtem még eleget? Van még megaláztatás, fájdalom vagy sérelem, amivel nem halmoztál el?
Meddig kell még tartania kínzattatásaimnak?
- Addig, míg örömömet lelem a nyöszörgésedben, a könnyeidben és a gyötrődésedben - felelte
egy mosoly kíséretében a férfi, melyet idegen ember gyengének vélt volna. - Te furcsamód férfias
vagy, Olivia. Csodálnám, ha rád unnék, mint ahogy minden más nőre ráuntam. Friss vagy, és
ténykedésem dacára mocsoktalan. Minden új nap új gyönyört hoz veled. De gyere - térjünk vissza
Akifba, ahol az emberek még mindig a nyomorult kozákok legyőzését ünneplik,
miközben a győztes azzal van elfoglalva, hogy elkapjon egy hitvány szökevényt, egy szépséges,
bolond, ostoba menekülőt!
- Nem! - A lány elhátrált, és a nádas közötti kék víz felé fordult.
- De igen! - A férfi hirtelen dühe olyan volt, mintha szikra pattant volna kováról. Gyors,
kiszámíthatatlan mozdulattal elkapta a lány gyönge csuklóját, pusztán kéjes kegyetlenségből
megcsavarta, míg Olivia fel nem sikoltott, és térdre nem rogyott. - Te nyomorult! A lovam farkához
kötve kellene visszavonszoljalak Akifba, de könyörületes leszek, és a nyeregkápán viszlek, és ezért a
szívességért alázatosan fogsz köszönetet mondani, különben.
Ijedt szitokkal eresztette el a lányt, és hátraugrott, szablyája kivillant, ahogy artikulálatlan,
gyűlölködő ordítással egy rettenetes látomás tört elő a náddzsungelből.
 Olivia, aki a földről bámulta, egy vadembert vagy egy őrültet látott, aki gyilkosan fenyegető
testtartással közeledett Amurath sahhoz. Erőteljes felépítésű volt, és egy vérfoltos ágyékkötőtől
eltekintve, melyre száraz sár tapadt, meztelen. Fekete sörénye iszaptól és alvadt vértől volt ragacsos,
vércsíkok húzódtak mellkasán és tagjain, vér száradt a hosszú, egyenes kardon, amit jobbjában tartott.
Kusza fürtjei alól véraláfutásos szem meredt elő, akár a kék lánggal izzó szén.
- Hyrkán kutya! - dörögte a látomás barbár akcentussal. - A bosszú ördögei vezéreltek ide!
- Egy kozák! - tört ki Amurath sah meghátrálva. - Nem tudtam, hogy egyetlen kutya is életben
maradt közületek! Azt hittem, mind holtan hevertek a pusztában, az Ilbars folyásánál.
- Mind, engem kivéve, a fene beléd! - kiáltott a másik. - Ó, pont ilyen találkozásról álmodoztam,
miközben a hasamon csúsztam a szederbokrok között, meg a sziklák alatt feküdtem, míg hangyák
rágták a húsom, meg a sárba merültem egész az államig - álmodoztam, de sosem reméltem, hogy
valóra válik. Ó, pokol istenei! Mennyire kívántam ezt!
Szörnyű volt látni az idegen vérszomjas tekintetét.
Állkapcsa görcsösen rángatózott, elfeketedett ajkát hab verte ki.
- Megállj! - parancsolta Amurath sah, s összehúzott szemmel méregette.
- Ha! - Mintha egy erdei farkas mordult volna. - Amurath sah, Akif nagyura! Ó, a fene beléd,
mennyire szerettelek volna látni téged, aki keselyűkkel etetted fel a bajtársaimat, aki vadlovak közt
tépetted szét őket, megvakítottad, összetöretted és megcsonkítottad őket. áh, te kutya, te rühes kutya! -
Hangja őrült üvöltésbe csapott át, és támadott.
Rémisztő külseje dacára Olivia azt hitte, halálát leli az első összecsapásnál. Akár őrült, akár
vadember, mit tehet meztelenül Akif páncélos vezére ellen?
Volt egy pillanat, mikor fellángoltak a pengék, körülnyaldosták, látszólag éppen hogy érintették
egymást, és félresuhantak, aztán a pallos félrecsapta a szablyát, és félelmetes erővel sújtott le Amurath
sah vállára. Olivia felkiáltott a
csapás dühének láttán. A széthasadó láncing csikorgásán át tisztán hallotta a vállcsont reccsenését. A
hyrkán megtántorodott, hirtelen hamuszürke lett, vér spriccelt keresztül láncinge kapcsain; szablyája
kicsúszott erőtlen ujjaiból.
- Kegyelem! - zihálta.
- Kegyelem? - Az idegen hangja őrjöngve remegett. - Kegyelem, amilyet te adtál nekünk, te
disznó!
Olivia behunyta a szemét. Ez már nem küzdelem volt, hanem eszeveszett, véres mészárlás,
melyben hisztérikus düh és gyűlölet lángolt; itt hágott tetőfokára a csata szenvedése, a
tömegmészárlástól és félelemtől űzött, szomjúságtól őrült, éhségtől kísértett menekülés.
Olivia ugyan tudta, hogy Amurath sah nem érdemel könyörületet vagy sajnálatot semmilyen élő
teremtménytől, mégis behunyta a szemét, és befogta a fülét, hogy ne kelljen látnia azt a
hentesbárdként suhogó, vértől iszamós kardot, s ne kelljen hallania a hörgésbe fúló gurgulázó
hangokat.
Kinyitotta a szemét, és látta, amint az idegen elfordul attól a véres hústömegtől, mely már csak
távolról emlékeztetett emberi lényre. A férfi melle zihált a kimerültségtől s a pokoli szenvedélytől,
homlokán verejték gyöngyözött, jobb keze merő vér volt.
Nem szólt a lányhoz, feléje se nézett. Olivia látta, ahogy a víztükör szélén növő nádhoz megy,
előrehajol, és húzni kezd valamit. Egy csónak siklott ki nádszárak közti rejtekhelyéről. A lány ekkor
megsejtette a férfi szándékát, és előrelendült.
- Ó, várj meg! - jajgatott feltápászkodva, és feléje szaladt. - Ne hagyj itt! Vigyél magaddal!
A férfi megperdült, és rámeredt. Most más volt a viselkedése. Véraláfutásos szeme józan volt,
mintha az imént kiontott vérrel eloltotta volna őrjöngésének tüzét.
- Te ki vagy? - kérdezte.
- Olivia. A foglya voltam. Elszöktem. Üldözött. Így került ide. Ó, ne hagyj itt! A harcosai nem
maradtak le messze. Megtalálják majd a holttestét, és mellette engem. jaj! - Felnyögött rémületében,
és fehér kezét tördelte.
 A férfi tanácstalanul bámulta.
- Velem jobb lenne? - kérdezte. - Barbár vagyok, és látom a szemedben, hogy félsz tőlem.
- Igen, félek - felelte a lány, túlságosan zavartan ahhoz, hogy eltitkolja. - A hátam borsódzik,
olyan szörnyű vagy. De a hyrkánoktól jobban félek. Ó, hadd menjek veled! Halálra kínoznak, ha
halott uruk mellett találnak.
- Hát gyere! - A férfi félrehúzódott, és a lány gyorsan a csónakba lépett, vigyázva, hogy hozzá ne
érjen a barbárhoz.
Az orrban foglalt helyet. Ekkor a férfi is a csónakba lépett, egy evezőlapáttal ellökte a parttól, majd
az evezőt csáklyaként használva, kanyarogva átküzdötte a vízi járművet a magas nádszárak között,
míg ki nem jutottak a nyílt vízre. Aztán
erős, folytonos, egyenletes csapásokkal mindkét evezővel evezni kezdett. A hullámok kar-, váll- és
hátizmai erőfeszítéseinek ritmusára fodrozódtak.
Egy ideig csend volt; a lány az orrban kuporgott, a férfi az evezőket húzta. Olivia félénk
elragadtatással figyelte őt. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi nem hyrkán, és úgy tűnt, nem is hybóriai. A
barbárokra jellemző farkasszerű keménység érzett rajta. Arcvonásai a csata forgatagától és a
mocsárban való hosszas rejtőzködéstől megviselve bár, de ugyanazt a zabolátlan vadságot tükrözték,
mely mindazonáltal nem volt sem gonosz, sem elkorcsosult.
- Ki vagy? - kérdezte tőle a lány. - Amurath sah kozáknak hívott. Abba a bandába tartoztál?
- Conan vagyok, a kimmériai - mordult fel a férfi. - Kozák voltam, ahogy a hyrkán kutyák
neveztek bennünket.
A lány homályosan sejtette, hogy ez a Kimméria valahol messze északnyugatra terül el, túl népe
különböző királyságainak legtávolabbi határain.
- Én Ofir királyának a lánya vagyok - mondta. - Apám eladott egy sémita főnöknek, mert nem
akartam hozzámenni egy kothi herceghez.
A kimmériai felmordult meglepetésében. A lány ajka keserű mosolyra húzódott.
- Igen, a civilizált emberek néha eladják gyermekeiket a vadak rabszolgájának. És még titeket
neveznek barbárnak, kimmériai Conan.
- Mi nem adjuk el a gyermekeinket - dörmögte az szilaj grimasszal.
- Hát. engem eladtak. De a sivatagi ember nem bántott. Meg akarta vásárolni Amurath sah
jóindulatát, és én is az ajándékok között voltam, melyeket a bíborkertes Akifba hozott. Aztán. -
Megremegett, és kezébe temette az arcát. - Nem lett volna szabad törődnöm a megaláztatásokkal -
mondta azonnal. - Mégis mindegyik emlék éget, mint egy rabszolgakorbács. Amurath sah palotájában
éltem, míg néhány hete ki nem lovagolt seregével, hogy összecsapjon azzal a bandával, mely Turán
határait dúlta. Tegnap diadalmasan tért vissza, és nagy ünnepség vette kezdetét a tiszteletére.
Kihasználva a részegeskedés és a mulatozás kínálta lehetőséget, kiosontam a városból egy lopott
lovon. Azt hittem, megmenekültem. de követett, és dél körül utolért. A csatlósait lehagytam, de előle
nem tudtam elmenekülni. Ekkor jöttél te.
- A nádasban feküdtem rejtőzve - dörmögte Conan. - Azok közé a léha gazemberek közé
tartoztam, a Szabad Társasághoz, akik a határok mentén gyújtogattak és fosztogattak. Ötezren
voltunk, jó néhány törzs és nép fiai. A legtöbben egy lázadó herceg zsoldosaiként szolgáltunk Kelet-
Kothban, és mikor a herceg békét kötött átkozott uralkodójával, bennünket elbocsátottak, így hát
részrehajlás nélkül kifosztottuk Koth, Zamora és Turán félreeső uradalmait. Amurath sah egy hete
csapdába csalt bennünket az Ilbars partján, tizenötezer emberrel. Mitra! Az ég keselyűktől feketéllett.
Mikor a sorok az egész napos küzdelem után felbomlottak, néhányan megpróbáltunk áttörni észak
felé, néhányan meg nyugatra. Kétlem, hogy rajtam kívül bárki megmenekült. A
puszta hemzsegett a lovasoktól, akik legázolták a menekülőket. Én kelet felé verekedtem át magam,
míg végül elértem a Vilayet partján húzódó mocsarakat. Azóta az ingoványban bujkálok. A lovasok
csak tegnapelőtt hagytak fel a nádas csalitok átkutatásával, hozzám hasonló szökevényeket keresve.
Befészkeltem, beástam magam, és lapultam, mint egy kígyó. Pézsmapatkányokat fogtam, és tüzem
nem lévén, nyersen ettem meg őket. Ma hajnalban találtam ezt a nád közé rejtett csónakot. Nem állt
szándékomban tengerre szállni éjszakáig, de miután megöltem Amurath sahot, sejtem, hogy páncélos
kutyái a közelben lehetnek.
- És most?
- Kétségkívül üldözni fognak. Ha nem fedezik fel a csónak helyét, amit, amennyire tudtam,
eltakartam, akkor is rájönnek, hogy a tengerre mentünk, ha nem lelnek sehol a mocsárban. De
előnyünk van, és addig húzom az evezőket, míg biztonságos helyre nem érünk.
- Hol találunk olyat? - kérdezte Olivia reménytelenül. - A Vilayet hyrkán tó.
- Vannak, akik másképp vélekednek - vigyorgott Conan zordul. - Nevezetesen a gályákról
megszökött rabszolgák, akik kalózokká váltak.
- De mik a terveid?
- A délnyugati part több száz mérföldig a hyrkánok kezében van. Még hosszú út áll előttünk,
mielőtt átjutunk az északi határon. Észak felé akarok menni, míg úgy nem gondolom, hogy átléptük a
határt. Akkor nyugatnak fordulunk, és megpróbálunk kikötni a lakatlan pusztával határos parton.
- És ha kalózokkal vagy viharral találkozunk? Vagy éhezünk a sztyeppén?
- Nos - emlékeztette a lányt -, nem kértem, hogy gyere velem.
- Sajnálom. - A lány lehajtotta szép fejét. - Kalózok, vihar, éhezés. mind elviselhetőbb, mint
Turán népe.
- Igen. - Conan sötét arca elkomorult. - Még nem végeztem velük. Ne izgulj, kislány! A viharok
ritkák a Vilayeten az évnek e szakaszában. Ha elérjük a sztyeppét, nem fogunk éhezni. Én a puszta
földön nevelkedtem. Az az átkozott bűzös és csípős legyekkel telt mocsár volt az, ami majdnem
kihozott a sodromból. A felföldön otthon vagyok. Akárcsak a kalózok között. - titokzatosan
vigyorgott, és nekifeküdt az evezőknek.
A nap tompa fényű rézgömbként süllyedt a lángoló tóba. A tenger kékje összevegyült az ég
kékjével, és mindkettő csillagokkal, illetve csillagtükörképekkel teleszórt lágy bársonnyá változott.
Olivia álomszerű, valótlan állapotban hevert a gyengéden ringó csónak orrában. Olyan illúzióban volt
része, mintha a levegőben lebegne, csillagok alatta és fölötte. Csendes társának alakja bizonytalanul
rajzolódott ki a lágyabb, sötét háttérből. Az evezés ritmusa nem változott, nem zökkent ki, akár egy
képzeletbeli evezős is lehetett volna, aki a halál sötét taván át evezett vele. De félelme eltompult, és a
monoton mozgástól elringatva békés szunyókálásba merült.

Hajnali fény hatolt pillái alá, mikor a mardosó éhségre felébredt. A csónak mozgásában történt
változás ébresztette fel; Conan evezőire támaszkodva pihent, és elbámult a lány mellett. A lány rájött,
hogy egész éjszaka megállás nélkül lapátolt, és csodálta acélos kitartását. Megfordult, hogy kövesse a
férfi tekintetét, és zöld fa- és bozótfalat látott emelkedni a víz szélén. Széles körben elkanyarodva kis
kék öblöt fogott közre, amelynek vize csendesen ringott, mint a kék üveg.
- A beltengert tarkító számos sziget egyike - mondta Conan. - Állítólag ezek lakatlanok.
Hallottam, hogy a hyrkánok csak ritkán látogatják őket. Amellett gályáik többnyire partközeiben
maradnak, és mi hosszú utat tettünk meg. Napnyugta előtt eltűnt a látótávolságból a szárazföld.
Néhány csapással partra irányította a csónakot, és a hajókötelet egy hajlott fagyökérhez erősítette,
ami a víz szélén emelkedett ki. Partra lépve segítőn nyújtotta kezét Oliviának. A lány alig pillantva a
vérfoltokra, megfogta, érezve az erőt, mely a barbár izmaiban bujkált.
Álmosító csend honolt a fák fölött, melyek a kék öblöt határolták. Ekkor valahol, messze bent a
sűrűben, egy madár kezdett reggeli énekébe. Szellő suhant a levelek között, és suhogásra késztette
azokat. Olivia azon kapta magát, hogy feszülten figyel valamire, de nem tudta, mire. Mi bujkálhat
abban az ismeretlen erdőben?
Ahogy félénken bámult a fák közötti árnyékok felé, valami gyors szárnycsapkodással röppent a
napfényre: egy nagy papagáj. Leszállt egy lombos ágra, és ott billegett, mint egy csillogó jáde és
karmazsin szobor. Taréjos fejét oldalra fordítva, csillogó szurokgyémánt szemével szemlélte a
betolakodókat.
 - Crom! - suttogta a kimmériai. - Itt a papagájok nagyatyja. Legalább ezeréves lehet! Nézd azokat
a gonosz, bölcs szemeket! Miféle rejtélyeket őrizgetsz, te bölcs ördög?
A madár máris kiterjesztette lángszínű szárnyait, és felröppenve ágáról hangosan felrikkantott.
- Yagkoolan yok tha, xuthalla! - és szörnyű, csikorgó emberi nevetéssel elrebbent a fák között,
majd beleveszett az opálos árnyékba.
Olivia egy névtelen, hideg kéz érintését érezve a gerincén, csak bámult utána.
- Mit mondott? - kérdezte suttogva.
- Emberi szavakat, esküszöm - válaszolta Conan -, de nem tudom, miféle nyelven.
- Én sem - válaszolta a lány. - Azonban emberi ajkakról kellett megtanulnia. Emberi vagy. - A
lombos erődítménybe bámult, és kissé megremegett anélkül, hogy tudta volna, miért.
- Cromra, éhes vagyok! - mordult fel a kimmériai. - Meg bírnék enni egy bivalyt. Keresünk
gyümölcsöt, de előbb megtisztítom magam a rám száradt iszaptól és vértől. A mocsárban rejtőzködés
mocskos dolog.
Félredobta kardját, és a vállig érő kék vízbe gázolva mosakodni kezdett. Mikor kijött a vízből, éles
körvonalú bronzteste fénylett; leomló fekete sörénye már nem volt mocskosan csapzott. Kék szeme,
bár olthatatlan tűzzel parázslott, nem volt homályos, sem véraláfutásos, de tagjainak tigrisszerű
hajlékonysága és veszélyes arckifejezése nem változott.
Megint felszíjazta kardját, intett a lánynak, hogy kövesse, és elindultak a partról, nagy ágak lombos
boltívei alatt haladva. Tömött, zöld füvön jártak, ami meghajlott lépteik alatt. A fatörzsek között
mesebeli táj tárult eléjük.
Conan azonnal felmordult örömében a levelek közt fürtökben csüngő aranyszínű és sárgásbarna
bogyók láttán. Jelezte a lánynak, hogy foglaljon helyet egy kidőlt fatörzsön, megtöltötte az ölét
egzotikus finomságokkal, aztán ő maga is leplezetlen étvággyal esett neki.
- Istár! - mondta két nyelés között. - Ilbars óta patkányokon és bűzlő sárból kikapart gyökereken
éltem. Ez megédesíti az ínyt, bár nem valami laktató. Azonban megteszi, ha eleget eszünk.
Olivia túl elfoglalt volt ahhoz, hogy válaszoljon.
A kimmériai mardosó éhsége csillapodott, és több érdeklődéssel kezdte társnőjét méregetni, mint
előzőleg, felfigyelt sötét hajának fénylő fürtjeire, finom bőrének őszibarackvirág árnyalatára és
ruganyos alakjának gömbölyödő körvonalaira, amit előnyösen kidomborított a szűk selyemtunika.
Vizsgálódásának tárgya befejezte az étkezést, felnézett, és tekintete találkozott a férfi égő,
összeszűkült pillantásával, elsápadt, és a maradék gyümölcs kicsúszott ujjai közül.
Conan megjegyzés nélkül egy mozdulattal jelezte, hogy folytathatják a sziget felfedezését, és
felkelt. A fák közül egy tisztásra értek, melynek túlsó végét sűrű bozót határolta. Ahogy kiléptek a
tisztásra, a bozótból recsegés hallatszott, és Conan, a lányt magával rántva félreugrott, és épp hogy
megmenekültek attól a valamitől, amely keresztülzúgott a levegőn, és robaj ló csattanással egy fának
csapódott.
Conan kardot rántva átrohant a tisztáson, és belevetette magát a bozótosba. Csend lett, miközben
Olivia rémülten és zavarodottan kuporgott a füvön. Conan hamarosan felbukkant, zavart, haragos
kifejezéssel az arcán.
- Nincs semmi a bozótban. de valami volt.
A lövedéket vizsgálgatta, mely épp hogy elkerülte őket, és hitetlenül dörmögött, mintha nem hinne
saját érzékszerveinek. Roppant, zöldes kőtömb hevert a földön a fa lábánál, aminek kérgét az ütés
leforgácsolta.
- Különös kő egy lakatlan szigeten - morogta Conan.
Olivia szeme tágra nyílt a csodálkozástól. A kő szimmetrikus tömb volt, vitathatatlanul emberi
kezek faragták és formálták. A kimmériai két kézzel megragadta, és szétvetett lábakkal, karján és
hátán feszes csomókban dagadó izmokkal a feje fölé emelte, és minden erejét beleadva elhajította.
Egy-két méterre hullott le. Conan káromkodott.
- Lehet, hogy valamilyen gép dobta messziről - sugallta a lány.
Conan a fejét rázta.
 - Nem felülről hullott. Abból a bozótból jött. Látod a törött gallyakat? Ezt úgy dobták, akár egy
kavicsot. De ki? Vagy mi? Gyere!
A lány habozva követte a bozótba. A külső lombgyűrűn belül az aljnövényzet kevésbé volt sűrű.
Csend honolt mindenütt. A ruganyos füvön nem látszottak lábnyomok. Mégis ebből a titokzatos
bozótból repült ki gyorsan és halálosan az a szikla. Conan közel hajolt a gyephez, s már látta, hogy itt-
ott le volt tiporva, és mérgesen rázta a fejét. Még éles tekintete sem fedezte fel, mi állt rajta, vagy
taposta le. Pillantása a fejük fölötti zöld tetőre vándorolt, a vastag levelek és egybefonódó
bolthajtásokból alkotott szilárd fedélre. És hirtelen megdermedt.
Aztán karddal a kezében gyorsan felegyenesedett, és maga mögött tolva Oliviát, hátrálni kezdett.
- Ki innen, gyorsan! - sürgette olyan suttogással, ami megfagyasztotta a lány ereiben a vért.
- Mi az? Mit látsz?
- Semmit - válaszolta Conan tartózkodóan, s meg sem torpant a visszavonulásában. - Halál! -
mondta a férfi, tekintetét még mindig az eget eltakaró zöld boltozatra szegezve.
Amint kiértek a bozótból, megfogta a lány kezét, és gyorsan keresztülvezette a ritkuló fák között,
megmásztak egy fákkal teleszórt, füves emelkedőt, és egy alacsony fennsíkra értek, ahol a fű
magasabbra nőtt, és a fák ritkábban voltak, és szétszórtabbak. És annak a fennsíknak a közepén egy
hosszúkás, szétporladt, zöldes kőből lévő, széles építmény emelkedett.
Ámulva meredtek rá. Egyetlen legenda sem említett ilyen épületet Vilayet valamelyik szigetén.
Óvatosan közeledtek, és látták, hogy moha és zuzmó nőtte be a köveket, és a tető törötten tátongott az
ég felé. Minden oldalon a hullámzó fűtől félig belepve kő- és törmelékdarabok hevertek, azt a
benyomást keltve, hogy valaha számos épület állt ott, talán egy teljes város. De most csak a hosszú,
csarnokszerű építmény emelkedett az ég felé, a kúszó indák között dülöngélő falakkal.
A bejáratok, melyeket egykor őrizhettek, rég elporlottak már. Conan és társa megálltak a tágas
nyílásnál, és benéztek. A falak résein és a tetőn át beszűrődő világosság fény és árnyék homályos
hullámzásává változtatta a belső részt. Conan keményen megmarkolta kardját, és egy vadászó párduc
testtartásával, lehajtott fejjel, nesztelenül lépett be. Olivia lábujjhegyen osont utána.
Beérve Conan felmordult meglepetésében, és Olivia elfojtott egy sikolyt.
- Nézd! Odanézz!
- Látom. Ne félj, ezek csak szobrok!
- De milyen élethűek. és milyen gonoszak! - suttogta, és közelebb húzódott Conanhoz.
Egy nagy csarnokban álltak, falait fénylő kövek alkották, és be volt szórva a
mennyezetről lehullott porral és kőtörmelékkel. A kövek közét is benövő indák elfedték a nyílásokat.
A magas mennyezetet, mely egyenes volt, nem pedig kupolás, a falak mentén sorakozó, vastag
oszlopok tartották. És ezek között az oszlopok között, mindegyik közben, egy-egy különös alak állt.
Szobrok voltak, szemmel láthatóan vasból, feketén és ragyogva, mintha folyamatosan fényesítenék
őket. Életnagyságban ábrázoltak magas, vékony, de erős, kegyetlen, sólyomarcú férfiakat. Meztelenek
voltak, és minden porcikájuk, inuk hihetetlen realizmussal volt ábrázolva. De a legéletszerűbb
jellemző büszke, türelmetlen arcuk volt. Ezek az arcvonások nem egyformán voltak megformálva.
Mindegyik arc egyedi volt, bár valami törzsi hasonlatosság húzódott mindőjük között. A
díszítőművészet monoton egységességének nyoma sem volt; legalábbis az arcokban nem.
- Mintha hallgatóznának. és várnának! - suttogta a lány félénken.
Conan megkocogtatta az egyik szobrot kardmarkolatával.
- Vas - jelentette ki. - De Cromra! Miféle képmásra mintázták őket?
Fejét rázta, és megvonta hatalmas vállát zavarában.
Olivia óvatosan pillantott körül a nagy, csendes csarnokban. Csak a repkénnyel benőtt kövek,
indáktól átölelt oszlopok és a közöttük derengő sötét alakok találkoztak tekintetével. Kényelmetlenül
feszengett, és menni szeretett volna, de társát valósággal megigézték a szobrok. Aprólékosan
megvizsgálta őket, és barbár módon megpróbálta letörni végtagjaikat. De az anyag ellenállt minden
erőfeszítésnek. Sem eltorzítani, sem fülkéjéből kimozdítani nem bírt egyetlen szobrot sem. Végül,
káromkodva csodálkozásában, feladta.
 - Miféle emberekről mintázták ezeket? - követelte a nagyvilágtól. - Ezek az alakok sötétek,
mégsem olyanok, mint a feketék. Sosem láttam hozzájuk hasonlót.
- Menjünk ki a napfényre! - sürgette Olivia, és Conan bólintott, zavart pillantást vetve a falak
mentén álló alakokra.
Így hát kimentek a homályos csarnokból a nyári nap tiszta, tündöklő fényébe. A lány meglepődött
a nap helyzetén az égen; több időt töltöttek a romok közt, mint gondolta.
- Menjünk vissza a csónakhoz! - mondta. - Itt félek. Különös, gonosz hely. Nem tudjuk, mikor
támadhat meg bennünket az, ami a követ dobta.
- Azt hiszem, biztonságban vagyunk, ha nem járunk a fák alatt - válaszolta Conan. - Gyere!
A fennsík, mely a keleti, nyugati és a déli erdős partok felé lejtett, észak felé emelkedett,
szövevényes, sziklás szirtekkel volt határos; ez volt a sziget legmagasabb pontja. Oda vette az irányt
Conan, és a lány járásához igazította öles lépteit. Időről időre kifürkészhetetlenül pillantott rá, és
Olivia érezte ezt.
Elérte a fennsík legészakibb szélét, és felnézett a meredek szirtekre. A szikláktól keletre és
nyugatra sűrűn nőttek a fák, és a hirtelen esésű lejtőben is megkapaszkodtak. Conan gyanakvóan
fürkészte ezeket a fákat, de segítve
társnőjét a mászásban, megindult az emelkedőn, amely nem volt meredek, és kiugrók, sziklák törték
meg. A kimmériai, lévén hegyvidéki születésű, fel is futhatott volna rajta, mint egy macska, de Olivia
nehéznek találta az utat. A lány újra és újra érezte, mint kapja fel könnyedén a lábáról, és teszi át
valami akadályon, melynek megmászása meghaladta volna erejét, és egyre nőtt a csodálata a férfi
nyers fizikai ereje iránt. Már nem találta visszataszítónak az érintését. Biztonság volt a szorításában.
Végre elérték a legmagasabb pontot, hajukat szél cibálta. Lábaiknál a szirt meredeken zuhant le
száz-százhúsz méterre a partot határoló keskeny erdőbe. Dél felé nézve belátták a teljes szigetet, mint
egy nagy, ovális tükröt, aminek rézsútos szélei zöldes perembe ferdültek, kivéve ahol a szirtek
magasodtak. Amilyen messze csak elláttak, minden irányban csendes, kék víz terült el, s beleveszett a
messzeség álmodó homályába.
- A tenger nyugodt - sóhajtott Olivia. - Miért nem folytatjuk utunkat?
Conan bronzszoborként állt a szirten, és észak felé mutatott. Olivia
kimeresztette a szemét, és egy fehér pöttyöt látott, ami mintha a sűrű homályon lógott volna.
- Mi az?
- Vitorla.
- Hyrkánok?
- Ki mondhatná meg ebből a távolságból?
- Itt fognak lehorgonyozni. átkutatják értünk a szigetet! - kiáltotta Olivia hirtelen támadt pánikban.
- Kétlem. Északról jönnek, tehát nem minket keresnek. De megállhatnak valami más miatt, és
abban az esetben el kell bújnunk. De azt hiszem, ez valami északi portyáról visszatérő kalóz vagy
hyrkán gálya. Az utóbbi esetben nem valószínű, hogy lehorgonyoznak. Viszont nem szállhatunk
tengerre, míg el nem tűnnek a láthatárról, mert abból az irányból jönnek, amerre nekünk mennünk
kell. Minden bizonnyal éjszaka elhaladnak a sziget mellett, és hajnalban indulhatunk tovább.
- Itt kell töltenünk az éjszakát? - remegett meg a lány.
- Az a legbiztonságosabb.
- Akkor aludjunk itt a sziklákon!
Conan a lenti erdő satnya fái felé pillantva fejét rázta.
- Túl sok a fa. A romban fogunk aludni.
A lány tiltakozva kiáltott fel.
- Ott semmi sem fog bántani - nyugtatta meg Conan. - Bármi dobta ránk a követ, az erdőn kívül
nem fog követni. Semmi sem mutat arra, hogy valami veszedelem leselkedik a romok közt. Azonkívül
a te bőröd lágy, és menedékhez meg finomságokhoz szoktál. Én meztelenül is elaludnék hóban, és
nem érezném kényelmetlennek, de te görcsöt kapnál a harmattól, ha a szabadban aludnánk.
Olivia tehetetlenül beletörődött, és lemásztak a szirtekről, keresztülmentek a
fennsíkon, és újra a komor, múlttól kísértett romhoz közeledtek. Ekkorra a nap lebukott a fennsík
pereme alá. A szirt közelében lévő fákon találtak gyümölcsöt, ez szolgált vacsoraként, ételül és italul.
A délvidéki éjszaka gyorsan leszállt, nagy fehér csillagokkal szórva tele a sötétkék eget, és Conan
belépett a félhomályos romba, maga után vonva a tétovázó Oliviát. A lány megborzongott a falak
mentén fülkéikben sorakozó fekete árnyak láttán. A sötétben, melyet a csillagfény is csak alig érintett,
nem bírta kivenni a körvonalakat, csak várakozó testtartásukat érzékelte. Vártak, ahogy vártak már
néhány század óta.
Conan hozott egy nagy ölnyi, puha lombot. Ezeket felhalmozva fekvőhelyet készített a lánynak,
aki azzal az érzéssel feküdt le rá, mintha egy kígyófészekben készült volna elaludni.
Bármi volt is a lány előérzete, Conan nem osztotta. A kimmériai kardját a combjára fektetve leült a
közelben, hátát egy oszlopnak vetette. Szeme csillogott a homályban, akár egy párducé.
- Aludj, kislány - mondta. - Az én álmom éber, akár egy farkasé. Semmi se léphet a csarnokba
anélkül, hogy fel ne ébresztene.
Olivia nem válaszolt. Lombágyából az egyik kivehetetlen, mozdulatlan alakot figyelte a lágy
sötétben. Milyen különös, hogy egy barbár társaságában van, hogy egy olyan faj gyermeke védi és
törődik vele, amelynek történeteivel ijesztgették gyermekkorában! Társa véres, zord és kegyetlen
népből származott. A vadonnal való rokonsága minden tettében megmutatkozott; ott égett parázsló
szemében. Mégsem bántotta. Legkegyetlenebb kínzója pedig egy civilizált világból származó ember
volt. Ahogy kellemes bágyadtság lopódzott elernyedő izmaiba, és a szendergés habos párnáiba
süppedt, utolsó éber gondolata a férfi határozott érintésének emlékéhez fűződött puha húsán.
2.

Olivia álmodott, és álmait leselkedő gonoszság hatotta át, mint ahogy egy fekete kígyó tekergőzik
át a virágoskerten. Álmai színes töredékek voltak, ismeretlen mintájú, törött, egzotikus cserépdarabok,
amíg egy rémületes, őrült jelenetté össze nem álltak, ami ciklopszi kövek és oszlopok hátterében
rajzolódott ki.
Nagy csarnokot látott, melynek magas mennyezetét egyenletes sorokban sorakozó kőoszlopok
tartották a masszív falak mentén. Ezek között az oszlopok közt nagy zöldesbarna papagájok verdestek
szárnyaikkal, és a csarnok sötét bőrű, sólyomarcú harcosokkal volt zsúfolva. Nem feketék voltak. Sem
ők, sem öltözékük, sem fegyvereik nem emlékeztettek semmire abból a világból, amit az álmodó
ismert.
Egy oszlophoz kötözött, nyúlánk, fehér bőrű ifjú körül tolongtak, akinek
alabástrom homlokán aranyfürtök göndörödtek. Szépsége összhatásában nem emberi volt. mint egy
élő márványból vésett isten álomképe.
A fekete harcosok nevettek rajta, ismeretlen nyelven sértegették és gúnyolták. A vékony, meztelen
alak vonaglott kezeik között. Vér szivárgott le az elefántcsont combokon, és a padlóra csöpögött. Az
áldozat sikoltásai végigvisszhangzottak a csarnokon, aztán a mennyezet és az azon túli ég felé emelte
fejét, és szörnyű hangon egy nevet kiáltott. Egy ébenfekete kézben szorított szablya kettévágta
kiáltását, és az aranyfej legördült a hófehér mellkason.
Mintegy a kétségbeesett kiáltásra válaszképpen, égi szekérkerekek gördülő robaja hallatszott, és
mintha a puszta levegőből öltött volna formát, egy alak jelent meg a gyilkosok előtt. Egy férfi volt, de
halandó nem viselt még ilyen emberfeletti szépségű arcot. Félreérthetetlen hasonlóság létezett közte és
a láncain élettelenül lógó ifjú közt, de az emberi vonás, mely lágyított az ifjú istenszerűségén,
hiányzott az idegen iszonyú és mozdulatlan szépségű arcáról.
A feketék résnyire szűkült, tüzes szemmel húzódtak össze előtte. Egyik kezét felemelve
megszólalt, és hangja mély, gazdag hullámokban visszhangzott keresztül a csendes csarnokon. A
feketék, akár a transzba esettek, hátráltak, míg szabályos vonalban el nem oszlottak a falak mentén.
Akkor az idegen finom metszésű ajkáról rettenetes varázsige és parancs csendült fel:
„Yagkoolan yok tha xuthalla!"
Erre a lökésszerű, erős hangra a feketék izmai megfeszültek, megmerevedtek. Végtagjaikba
különös merevség kúszott, természetellenes megkövesedés. Az idegen megérintette az ifjú ernyedt
testét, és a láncok lehullottak. Karjába vette a holttestet, majd mielőtt elfordult, csendes pillantása
végigsiklott az ébenszínű alakok mozdulatlan során, és a holdra mutatott, mely átragyogott az
ablakon. És azok a feszült, várakozó szobrok, amik egykor emberek voltak, megértették.

Olivia felriadt, hideg izzadság gyöngyözött bőrén. Szíve hangosan dörömbölt a csendben. Vadul
körbepillantott. Conan, fejét hatalmas vállára hajtva, egy oszlopnak dőlve aludt. A kései hold ezüstös
ragyogása kúszott keresztül a tátongó mennyezeten, hosszú, fehér árnyékokat vetve a poros padlóra.
Homályosan látta a merev, fekete. várakozó szobrokat. Növekvő hisztériáját leküzdve figyelte, mint
pihen meg a fénylő holdsugár az oszlopokon és a közöttük lévő alakokon.
Mi volt az? Ahová a holdfény vetődött, az árnyékok megremegtek. Bénító rémület markolta meg a
lány szívét, mert ahol halálos mozdulatlanságnak kellett volna lenni, mozgás kezdődött. Lassú
fészkelődés, ébenszínű végtagok
nyújtóztak és vonaglottak. Borzasztó sikoly csúszott ki a lány ajkai közül, letépve magáról a némaság
és mozdulatlanság kötelékeit.
Sikoltására Conan villogó fogakkal, felemelt karddal pattant fel.
- A szobrok! A szobrok!. Ó, istenem, a szobrok megelevenednek!
És ezzel a kiáltással keresztülugrott a fal egy hasadékán, őrülten tört át az akadályozó indákon, és
futott, futott. vakon, jajongva, ész nélkül. míg egy marok elkapta a karját, és le nem rántotta. Ő
felsikoltott, és küzdött a kezek ellen, melyek fogták, míg egy ismerős hang át nem hatolt rémülete
ködén, és Conan arcát látta a megdöbbenés álarcaként a holdfényben.
- Crom nevére, kislány! Rémálmod volt? - Hangja furcsán és messziről hallatszott.
A lány zokogástól zihálva Conan vastag nyaka köré vetette a karját, görcsösen kapaszkodott belé,
és levegő után kapkodva sírt.
- Hol vannak? Utánunk jöttek?
- Senki sem jött utánunk.
A lány még mindig belekapaszkodva feküdt, és rettegve nézett körül. Vak menekülése a fennsík
déli széléig vitte. Pont alattuk volt az emelkedő, sűrű fák árnyékától borítva. Mögöttük a romokat látta
derengeni a magasan ringó hold fényében.
- Nem láttad őket?. A szobrokat? Ahogy mozogtak, felemelték a kezüket, a szemük ragyogott a
sötétben.
- Semmit sem láttam - válaszolta a barbár kényelmetlenül. - Mélyebben aludtam, mint szoktam,
mivel olyan rég volt, mikor átaludhattam az éjszakát, mégsem hiszem el, hogy bármi bejöhetett volna
a csarnokba anélkül, hogy felébresszen.
- Nem is jött be semmi - nevetett a lány hisztérikusan. - Már ott volt! Ah, Mitra! Úgy feküdtünk le
közéjük, mint birka a mészárszékre!
- Miről beszélsz? - követelte Conan. - A kiáltásodra ébredtem, de mielőtt körülnézhettem volna,
csak azt láttam, hogy kirontasz a fal egyik nyílásán. Követtelek, nehogy bajod essen. Azt hittem,
rémálmod volt.
- Az volt - remegett a lány. - De a valóság hátborzongatóbb volt az álomnál. Figyelj! - És előadta
mindazt, amit álmodott és látni vélt.
Conan figyelmesen hallgatta. Nem rendelkezett a tapasztalt emberek természetes
szkepticizmusával. Mitológiájában hemzsegtek a manók, vámpírok és a szellemidézők. Miután a lány
befejezte, csendben, elgondolkozva játszadozott kardjával.
- Az ifjú, akit kínoztak, hasonlított a később érkezett férfira? - kérdezte végül.
- Mint apa és fia - válaszolta a lány, majd habozva hozzátette: - Ha az emberi elme képes lenne
elképzelni isten és ember sarjadékát, az ifjú olyan lenne. A legendák szerint a régi korok istenei néha
halandó asszonyokkal párosodtak.
- Miféle istenek? - suttogta Conan.
- A névtelenek, elfeledettek. Ki tudja? Visszatértek a tavak csendes vizére, a hegyeken és a
csillagokon túli nyugodt örvényekbe. Az istenek sem maradandóbbak az embereknél.
 - De ha ezek az alakok valaha emberek voltak, akiket valami isten vagy ördög szoborrá varázsolt,
hogyan elevenedhettek meg?
- Varázserő van a holdban - remegett meg a lány. - Az a férfi a holdra mutatott, mintha azt
jelezné, hogy amíg a hold fénye éri őket, addig élhetnek. Azt hiszem.
- De nem jöttek utánunk - suttogta Conan a derengő romok felé pillantva. - Álmodhattad is, hogy
mocorognak. Azt mondom, menjünk vissza, és nézzük meg!
- Nem! Nem! - kiáltotta a lány kétségbeesetten kapaszkodva bele. - Talán az átok tartja a
csarnokban őket. Ne menj vissza! Cafatokra tépnek! Ó, Conan, menjünk vissza a csónakunkhoz, és
hagyjuk itt ezt a szörnyű szigetet! A hyrkán hajó már biztos elment. Gyerünk!
Olyan őrjöngve rimánkodott, hogy Conanra is hatással volt. A szobrokkal kapcsolatos
kíváncsiságát pedig vallásossága ellensúlyozta. Hús-vér ellenségektől nem félt, bármilyenek voltak is
az esélyek, de bármiféle természetfölötti utalás felkeltette benne a minden barbárban meglévő vallásos
félelem homályos hajlamát.
Megfogta a lány kezét, és lementek a lejtőn, aztán behatoltak a sűrű erdőbe, ahol levelek susogtak,
és láthatatlan éjszakai madarak mormoltak álmosan. A fák alatt vastag árnyékok gyűltek, és Conan
elkerülte a sűrűbb részeket. Tekintete folyamatosan vándorolt oldalról oldalra, és gyakran villant a
fölöttük lévő ágakra. Gyorsan, de óvatosan haladt, karjával olyan erősen ölelve át a lány derekát, hogy
az úgy érezte, inkább viszik, mint vezetik. Egyikük sem szólalt meg. Csak a lány kapkodó, ideges
zihálása hallatszott, és apró lábának súrlódása a füvön. Így értek át az erdőn, a víz széléig, mely
ezüstösen csillogott a holdfényben.
- Szednünk kellett volna gyümölcsöt ennivalónak - dörmögte Conan. - De biztos találunk más
szigeteket. Mindegy, hogy most távozunk-e, vagy később, már csak néhány óra hajnalig.
Hangja elcsuklott. A hajókötél még ott lógott a görbe gyökéren. De a másik végén csak egy
darabokra tört, félig a sekély vízbe merült, szétzúzott roncs hevert.
Olivia ajkát fojtott kiáltás hagyta el. Conan megperdült, és szembefordult az árnyékos sűrűvel, ami
ugrásra kész, fenyegető szobornak tűnt. Az éji madarak szöszmötölése hirtelen elcsendesedett.
Borongó csend uralta az erdőt. Az ágakat nem mozgatta szellő, valahol mégis halkan mocorogtak a
levelek.
Gyorsan, akár egy nagy macska, Conan felkapta Oliviát, és futni kezdett vele. Fantomként
száguldott keresztül az árnyékokon, míg valahol a hátuk mögött a magasból különös, surrogó zaj
hallatszott a levelek közül, ami kérlelhetetlenül
nyomult közelebb és közelebb. Aztán holdfény világított az arcukba, és már a fennsík emelkedőjén
rohantak felfelé. Felérve Conan a földre tette Oliviát, és visszafordulva bámult az árnyékos ösvényre,
amit az imént hagytak maguk mögött. A levelek megremegtek egy váratlan szellő fuvallatától, ennyi
volt az egész. Conan mérges morgással rázta sörényét. Olivia ijedt gyerekként tápászkodott fel. Mély
rémületet tükröző tekintettel nézett fel a társára.
- Mi lesz most, Conan? - suttogta.
A férfi a romokra pillantott, majd újra a lenti erdőre meredt.
- Felmegyünk a szirtekre - jelentette ki, felsegítve a lányt. - Holnap csinálok egy tutajt, és újra
szerencsét próbálunk a tengeren.
- Nem ők. nem ők pusztították el a csónakunkat? - Félig kérdezte, félig kijelentette.
Conan zordan, némán rázta a fejét.
Minden lépés azonban a kísérteties, holdfényes fennsíkon izzadó rémülettel töltötte el Oliviát, de a
homályosan derengő romokból nem lopództak elő vészjósló, fekete alakok, és végre elérték a szirt
lábát, ami határozottan és nyomasztó méltóságteljességgel emelkedett föléjük. Ott Conan némi
bizonytalanság után megállt, végül kiválasztott egy helyet, amit széles párkány vett körül, és a
közelben nem voltak fák.
- Feküdj le, és aludj, ha tudsz, Olivia! - mondta. - Én őrködöm.
 De Olivia szemére nem jött álom, és a távoli romot meg az erdő szélét figyelve feküdt, míg a
csillagok elhalványultak, keleten az ég kifehéredett, és a fűszálakon lévő harmaton rózsaszínben és
aranyszínűen csillant meg a hajnal.
Elmerevedve kelt fel, és gondolatai visszatértek az éjszaka történtekre. A reggeli világosságban a
rémület nagy része csak túlfeszített képzelete koholmányának tűnt. Conan fölé hajolt, és szavai
áramütésként érték a lányt.
- Nem sokkal hajnal előtt hajóárbocok nyikorgását hallottam, meg kötélzet csapkodását és
evezőlapátok csobbanását. Egy hajó futott be, és nem messze a parttól lehorgonyzott. valószínűleg az
a hajó, amelynek tegnap a vitorláit láttuk. Felmászunk a sziklákra, és kikémleljük.
Felmentek, és a sziklák között hason fekve nyugaton a fák közül egy festett árbocot láttak
kiemelkedni.
- A faragása után ítélve hyrkán munka - suttogta Conan. - Vajon a legénység.
Távoli hangfoszlányokat hallottak, és mikor a szirt északi pereméhez kúsztak, tarka hordát láttak
előbukkanni az erdőből a fennsík nyugati szegélyénél: megálltak, és nagy körben vitatkoztak. Sokat
hadonásztak karjaikkal, kardjaikkal, és hangosan, durván vitáztak. Aztán az egész banda megindult a
fennsíkon a rom felé a szirt lábánál elvezető emelkedőn.
- Kalózok! - suttogta Conan zord mosollyal vékony ajkain. - Elfoglaltak egy hyrkán gályát. Gyere.
bújj ezek közé a sziklák közé. Ne mutatkozz, míg nem hívlak! - utasította, és elbújtatta a szirten lévő
sziklák között. - Lemegyek
ezekhez a kutyákhoz. Ha a tervem sikerrel jár, minden rendben lesz, és elvitorlázunk velük. Ha nem.
hát, rejtőzz a sziklák közt, míg el nem mennek, mert nincs olyan ördög itt a szigeten, ami
kegyetlenebb lehetne, mint ezek a tengeri farkasok.
És kitépve magát a lány vonakodó markolásából, ruganyos léptekkel lesietett a szirtről.
Olivia félve pillantott le sasfészkéből a szirt lába felé közeledő bandára. Miközben nézte, Conan
jelent meg a sziklák közül karddal a kezében, és megállt szemben velük. Azok fenyegető és meglepett
ordításokat hallattak, majd megtorpanva, bizonytalanul bámultak erre az alakra, aki oly váratlanul tűnt
fel a sziklák közül. Hetvenen lehettek, különböző nemzetiségűekből álló vad horda: kothiak,
zamoraiak, brythunok, korinthiaiak, sémiták. Arcvonásaikról lerítt vad természetük. Sokan viselték
ostor vagy bélyeg nyomát. Voltak köztük levágott fülűek, lemetszett orrúak, tátongó szemüregűek,
csonka csuklójúak. hóhér okozta hegek csakúgy látszottak, mint csatában szerzett sebhelyek.
Többségükben félmeztelenek voltak, de pompás öltözékeket is viseltek: aranyszegélyű zubbonyokat,
szaténöveket, rongyos, vérrel és kátránnyal átitatott selyembugyogókat, ezüstvésetű páncéldarabokat.
Ékkövek csillogtak fülbevalóikban, orrkarikáikban és tőreik markolatán.
Ezzel a csürhével éles ellentétben állt a magas kimmériai kemény, bronzszínű bőrével és éles
vonású, élettel telt arckifejezésével.
- Ki vagy? - ordítottak felé.
- Kimmériai Conan! - Hangja olyan volt, akár az oroszlánbömbölés. - A Szabad Társaságból.
Szerencsét akarok próbálni a Vörös Testvériségnél. Ki a főnökötök?
- Istárra, én! - harsogta egy bikaszerű hang, és büszkén egy roppant alak lépett elő, egy derékig
meztelen óriás, akinek hatalmas hasát széles selyemöv övezte, ami bő selyemnadrágját tartotta.
Feje egy hajtincstől eltekintve simára borotvált volt; patkányfogó szája fölött bajusz konyult.
Felkunkorodó orrú sémita papucs volt a lábán, hosszú, egyenes kard a kezében. Conan rámeredt, és
ellenségesen méregette.
- Cromra, ez Sergius Khroshából!
- Istárra, igen - dörmögte az óriás, és apró fekete szeme gyűlölettől csillogott. - Azt hitted,
elfelejtettelek? Ha! Sergius sosem feledkezik meg az ellenségeiről. Most a sarkadnál fogva akasztatlak
fel, és elevenen nyúzlak meg! Fiúk, kapjátok el!
- Ez az, uszítsd csak rám a kutyáidat, nagy hasú! - gúnyolta Conan keserű megvetéssel. - Mindig
is gyáva voltál, te kothi korcs!
 - Gyáva, én? - A széles arc elsötétült a szenvedélytől. - Védd magad, te északi kutya! Kivágom a
szíved!
A kalózok egy pillanat alatt kört formáltak a küzdők körül; lángoló szemekkel, fogaik között szíva
a levegőt vérszomjas élvezetükben. Olivia
izgalmában fájdalmasan tenyerébe mélyesztette körmeit, ahogy fentről figyelt.
A küzdő felek minden formalitás nélkül csaptak össze; Sergius akár egy nagy macska, gyors lábain
rontott ellenfelére egész teste lendületével. Ahogy teljes erejéből vágott és hárított, szitkokat morzsolt
összeszorított fogai között. Conan csendben küzdött, baljóslatú, kék, résekké szűkült szemekkel.
A kothi, hogy kímélje lélegzetét, abbahagyta a káromkodást. Csak a gyorsan csoszogó lábak zaja
hallatszott, a kalóz zihálása és az egymásnak csapódó kardok csengése. A pengék fehér izzással
villogtak a korai napfényben, ahogy keringtek és kavarogtak. Egy pillanatra mintha szétváltak volna,
de máris újra összeugrottak. Sergius védekezésre kényszerült, eddig csak páratlan ügyessége óvta meg
a kimmériai vakító sebességű támadásaitól. Aztán egy hangosabb acélcsattanás, csúszó csikorgás,
elfojtott kiáltás. a kalózhordából vad ordítás harsant fel, ahogy Conan kapitányuk roppant testébe
mártotta a kardját. A kard megremegett egy pillanatig Sergius hatalmas vállai között, tenyérnyi széles
tűzsugárként villanva a napfényben, aztán a kimmériai kirántotta az acélját, és a kalózfőnök arccal
előre súlyosan elterült, és egy ideig rángatódzó kezekkel hevert az egyre szélesedő vértócsában.
Conan az ámuló kalózok felé perdült.
- Na, ti kutyák! - ordította. - Pokolba küldtem a vezéreteket. mit mond erről a Vörös Testvériség
törvénye?
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, egy patkányképű brythún, aki társai mögött állt, gyorsan és
halálos pontossággal célozva megpörgette parittyáját. A kő egyenesen szállt célja felé, akár egy
nyílvessző. Conan megtántorodott, és eldőlt, mint egy magas fa a favágó baltája alatt. Fenn a szirten
Olivia a sziklát markolászta rémületében. A jelenet zavarosan úszott szeme előtt, csak annyit látott,
hogy a kimmériai ernyedten hever a füvön, és vér szivárog a fejéből.
A patkányképű diadalittasan felordított, és futott, hogy leszúrja a leterített embert, de egy szikár
korinthiai visszalökte.
- Hé, Aratus, te kutya! Megszegnéd a Testvériség törvényét?
- Nem törvényszegés - csattant fel a brythún.
- Nem? Ha nem tudnád, te kutya, ez az ember, akit leütöttél, jog szerint a kapitányunk!
- Dehogy! - kiáltott Aratus. - Kívülálló volt, nem tartozott a bandához. Nem vettük be a
közösségbe. Sergius megölésével még nem vált kapitányunkká, mint ahogy közülünk bárki azzá
válhatott volna, ha ő öli meg.
- De közénk akart állni - vágott vissza a korinthiai. - Azt mondta.
Erre nagy lárma keletkezett, egyesek Aratus, mások a korinthiai mellé álltak, akit Ivanosnak
neveztek. Sűrűn röpködtek az átkok, kihívások hangzottak el, kezek kulcsolódtak a kardmarkolatokra.
Végül egy sémita kiabálta túl a hangzavart.
- Mit vitatkoztok egy halott fölött?
- Nem halott - válaszolta a korinthiai, felkelve az eszméletlen kimmériai
mellől. - Nem volt pontos a találat, csak elkábult.
Erre újra nagy lárma keletkezett. Aratus megpróbált az eszméletlen emberhez jutni, és Ivanos
végül karddal a kezében, terpeszállásban fölé helyezkedett, és kivétel nélkül szembeszállt
mindenkivel. Olivia érezte, hogy a korinthiai nem annyira Conan védelmében cselekedett, hanem
Aratus ellen. Nyilván ők lehettek Sergius alvezérei, és nem szerették egymást. További viták után úgy
döntöttek, hogy Conant megkötözve magukkal viszik, sorsáról majd később határoznak.
A kimmériait, aki kezdte visszanyerni öntudatát, bőrövekkel megkötözték, aztán négy kalóz
felemelte, és panaszkodva meg átkozódva vitték tovább a bandával, ami újra a fennsík felé vette útját.
Sergius testét ott hagyták, ahová zuhant; egy kiterült, ellenszenves alakot a napfényben fürdő füvön.
Olivia a katasztrófától kábultan feküdt fenn a sziklák között. Képtelen volt gondolkodni vagy
cselekedni, csak feküdt, és rémült tekintettel meredt a védelmezőjét elhurcoló hordára.
 Nem tudta, meddig feküdt ott. Látta, amint a fennsík másik oldalán a kalózok elérnek a romig,
bemennek, behurcolva foglyukat is. Látta, amint ki-be járkálnak az ajtókon és a réseken, halmokba
dobálják a törmeléket, és a falak körül mászkálnak. Egy idő múlva néhányuk visszajött a fennsíkon át,
és eltűnt a fák közt a nyugati részen, elvonszolva magukkal Sergius testét; feltehetően, hogy a
tengerbe vessék. A többiek fákat döntöttek ki a rom körül, és tüzelőt halmoztak fel. Olivia hallotta a
távolból érthetetlen kiáltásaikat és azok hangját visszhangzani a fák közül, akik az erdőbe mentek.
Hamarosan szeszes itallal telt hordókat és bőr élelmiszeres zsákokat cipelve tértek vissza. Teljes
tüdőből szitkozódva terhük alatt a rom felé indultak.
Minderről Olivia csak mechanikusan vett tudomást. Túlfeszített agyát az összeomlás fenyegette.
Egyedül és védtelenül maradt, s rájött, milyen sokat jelentett neki a kimmériai védelme. Valami
halvány csodálat is beférkőzött tudatába a sors őrült csínyjeivel szemben, ami a király lányát egy
véres kezű barbár társává tette. Ezzel együtt ellenszenvet érzett saját fajtájával szemben. Apja és
Amurath sah civilizált emberek voltak, és tőlük csak szenvedést kapott. Sosem találkozott semmilyen
civilizált férfival, aki kedvesen bánt volna vele, hacsak nem valami hátsó gondolat volt cselekedetei
mögött. Conan oltalmazta, megvédte, és. ez ideig. semmit sem követelt viszonzásképpen. Gömbölyű
karjaiba fúrta a fejét, és sírt, míg a távoli mulatozás hangjai rá nem ébresztették a veszélyre.
A sötét rom felé pillantott, amely körül apró, fantasztikus alakok kóvályogtak és dülöngéltek a zöld
erdő sötét mélye felé. Még ha előző éjszakai rémületét a romban csak álmodta, a lombos
mélységekben meghúzódó fenyegetés nemcsak lidércálom koholmánya volt. Ha Conant megölik, vagy
fogolyként elhurcolják, neki két eshetősége marad: feladja magát a tengeri farkasoknak, vagy egyedül
marad ezen az ördögöktől kísértett szigeten.
Helyzetének rémsége elhomályosította tudatát: ájultan bukott előre.

3.
A nap már lenyugodni készült, mire Olivia magához tért. Enyhe szél távoli kiabálás és trágár dalok
foszlányait sodorta fülébe. Óvatosan felemelkedett, és végignézett a fennsíkon. Látta a kalózokat, akik
nagy tüzet vettek körül a rom előtt, és szíve megdobbant, mikor egy csoport bukkant elő a csarnokból,
cipelve valamit, amiről tudta, hogy Conan az. Nyilván még mindig erősen megkötözve a falnak
támasztották, és hosszas megbeszélés következett, sok fegyverrázással kísérve. Végül visszavitték a
csarnokba, és újult erővel estek neki a sör vedelésének. Olivia sóhajtott; legalább megtudta, hogy a
kimmériai még él. Friss elhatározás acélozta meg akaratát. Mikor leszáll az éjszaka, odalopódzik a
komor romhoz, és vagy sikerül kiszabadítania, vagy elfogják, miközben megkísérli. És tudta, hogy
elhatározását nem kizárólag önző érdek sarkallta.
Ezzel a tudattal merészkedett ki rejtekhelyéről, hogy a közelben termett dióból szedjen és egyen.
Miközben ezzel foglalatoskodott, olyan érzése támadt, mintha figyelnék. Idegesen fürkészte a
sziklákat, majd hirtelen gyanakvással felmászott a szirt északi peremére, és onnan bámult le a
hullámzó zöld sűrűre, ami már homályos volt a lenyugvó naptól. Semmit sem látott; lehetetlen, ha az a
fák között bujkáló valami meglátta, mikor nem volt a szirt szélén. Mégis, határozottan leselkedő
szemek pillantását érezte, és valami állati és érző lényt sejtett, ami tudott jelenlétéről és búvóhelyéről.
Visszalopódzott köves sasfészkéhez, és a távoli romokat figyelve feküdt, míg az éjszaka homálya el
nem rejtette, aztán megjegyezte a lobogó lángok irányát, mely körül fekete alakok ugráltak és
tántorogtak.
Felemelkedett. Eljött az idő terve kivitelezésére. De előbb visszalopódzott a szirt északi
pereméhez, és lenézett az erdőre, ami a tengerpartot határolta. És ahogy a csillagfényes sötétben a
szemét meresztette, megdermedt, és jeges kéz markolta meg a szívét.
Messze lenn valami mozgott. Mintha egy fekete árny vált volna ki a lenti árnyékörvényből. Lassan
mászott fel a szirt meredek oldalán. egy roppant, formátlan tömeg a félsötétben. Pánik szorongatta
Olivia torkát, és ajkára toluló sikoltással küszködött. Megfordult, és menekült le a déli lejtőn.
 Ez a menekülés a szirtről olyan volt, akár egy rémálom: csúszott-mászott, jeges ujjakkal
kapaszkodott az egyenetlen kövekbe. Ahogy felhorzsolta feszes bőrét, és göröngyös sziklákba verte
puha tagjait, újra rádöbbent, mennyire függött az acélizmú barbártól. De ez csak hajszálnyi gondolat
volt rémületének kavargásában.
A lefelé vezető út végtelennek tűnt, de lába csakhamar füves talajt érintett.
Félőrült buzgósággal rohant a tűz felé, ami az éjszaka vörös szíveként égett. Ahogy menekült,
kavicsesőt hallott lecsörögni a háta mögötti meredek lejtőn, és a zaj szárnyakat adott lábainak. Hogy
miféle, lefelé mászó lény lazította meg azokat a kavicsokat, arra gondolni sem mert.
A testi erőfeszítés valamelyest eloszlatta rémületét, és mielőtt a romokat elérte, kitisztult a feje,
éber volt, bár tagjai remegtek a megerőltetéstől.
Lehasalt a fűre, hason csúszott egy kis fáig, ami megmenekült a kalózok fejszéjétől, és onnan
figyelte az ellenséget. Azok végeztek vacsorájukkal, de még ittak, ónbögréket és drágaköves kupákat
mártogattak a boroshordókba. Néhányuk már részegen horkolt a füvön, míg mások betántorogtak a
romok közé. Conant sehol sem látta. Feküdt, míg harmatos lett körötte a fű és feje felett a levelek, és a
tűz körül az emberek káromkodtak, kockáztak és vitatkoztak. Már csak néhányan maradtak a tűz
közelében, legtöbben bementek a csarnokba aludni.
Várakozástól feszült idegekkel leste őket, borsódzó háttal gondolva arra, ami viszont őrá leshet.
talán épp most lopódzik mögéje. Az idő ólomlábakon vonszolta magát. A martalócok egymás után
mélyedtek részeg szunnyadásba, míg végül mindannyian elterültek a haldokló tűz mellett.
Olivia habozott. de a fák közötti távoli ragyogás mozgásra késztette. Felkelőben volt a hold.
Zihálva felemelkedett, és a csarnok felé sietett. Teste remegett, ahogy lábujjhegyen lépkedett a
részeg alakok között, akik a tátongó bejárat mellett hevertek. Benn sokkal többen voltak; italtól
áztatott álmaikban forgolódtak és motyogtak, de senki sem ébredt fel, ahogy elsurrant közöttük.
Örömzokogás rázta meg, mikor meglátta Conant. A kimmériai teljesen ébren állt, egyenes háttal egy
oszlopnak kötözve, szemében a kinti tűz visszfénye csillogott.
Az alvók között lépkedve közeledett hozzá. Bármilyen halkan jött, Conan meghallotta. Meglátta
már akkor, mikor először megjelent a bejáratnál. Halvány mosoly villant kemény ajkain.
A lány odaért, és a nyakába vetette magát. Conan érezte gyors szívverését a mellén. A fal egyik
résén holdsugár lopódzott be, és a levegő azonnal megtelt finom feszültséggel. Conan megérezte, és
megmerevedett. Olivia is megérezte, és elakadt a lélegzete. Az alvók tovább horkoltak. A lány
gyorsan lehajolt, kihúzott egy tőrt öntudatlan tulajdonosa övéből, és vágni kezdte Conan köteleit.
Tengerészügyességgel megkötött, vastag vitorlakötél volt. Kétségbeesetten erőlködött, miközben a
beáradó holdfény lassan végigsuhant a padlón, és az oszlopok között kuporgó fekete alakok lába felé
kúszott.
Kapkodva lélegzett. Conan csuklói kiszabadultak, de könyöke és lába is erősen meg volt kötözve.
Futólag a falak mellett sorakozó alakokra pillantott. vártak, vártak. Mintha az élőhalottak szörnyű
türelmével figyelték volna. A padlón heverő részegek mocorogni és nyögni kezdtek álmukban. A
holdfény végigkúszott a csarnokon, és megérintette a fekete lábakat. A kötél lehullott
Conan karjairól, a férfi elvette tőle a tőrt, és egyetlen vágással elmetszette a lábát tartó kötelet.
Végtagjait hajlítgatva ellépett az oszloptól, és nyugodtan tűrte a visszatérő vérkeringés okozta
dermedtséget. Olivia remegve bújt hozzá. A holdfény varázserejére a fekete alakok szeme vörösen
csillogott az árnyékokban.
Conan már egy hiúz könnyedségével mozgott. Felkapta kardját a közelben heverő
fegyverhalomból, könnyedén a karjába vette Oliviát, és keresztülsuhant vele a repkénnyel benőtt fal
egy nyílásán.
Nem beszéltek. A lánnyal a karjában gyorsan megindult a holdfényben fürdő füvön. Az ofiri lány a
férfi acélos nyaka köré fonta karjait, behunyta a szemét, és sötét göndör hajú fejét Conan masszív
vállához szorította. Kimondhatatlan biztonságérzet szállta meg.
Terhének dacára a kimmériai gyorsan haladt át a fennsíkon, és Olivia szemét kinyitva látta, hogy a
szirt árnyékában járnak.
 - Valami felmászott a szirtre - suttogta. - Hallottam, ahogy mászott mögöttem, mikor jöttem le.
- Megkockáztatjuk - mordult fel Conan.
- Nem félek. most már - sóhajtott a lány.
- Akkor sem féltél, mikor kiszabadítani jöttél - válaszolta a férfi. - Cromra, micsoda nap volt!
Ilyen alkudozást és veszekedést sosem hallottam. Majdnem megsüketültem. Aratus ki akarta vágni a
szívem, de Ivanos nem engedte, csak azért, hogy bosszantsa Aratust, akit gyűlöl. Egész nap morogtak
és acsarkodtak egymásra, és a legénység túl gyorsan lerészegedett ahhoz, hogy bármelyikükre
szavazhattak volna.
Hirtelen megtorpant, és bronzszoborként állt a holdfényben. Gyors mozdulattal, könnyedén letette
a lányt maga mögé. Az feltérdelt a puha füvön, és felsikoltott a látványra.
A szirt árnyékából egy szörnyű alak cammogott elő. egy ember formájú szörnyeteg, a teremtés
groteszk paródiája.
Körvonalaiban emberre hasonlított, de a ragyogó holdfénytől megvilágított arca bestiális volt,
közel ülő szemekkel, kiszélesedő orrlyukakkal és nagy, petyhüdt ajkakkal, melyek közt fehér,
agyarszerű tépőfogak villogtak. Bozontos, ezüstbe hajló, szürke szőr borította, ami fénylett a
holdfényben, és idomtalan mancsai majdnem földig értek. Törzse irtózatosan nagy volt; ahogy állt
kurta karikalábain, kerek feje a vele szemközt álló ember fölé emelkedett. Szőrös melle és óriási vállai
lélegzetelállítóan domborodtak, roppant karjai, akár a görcsös fák.
A holdfényes jelenet beúszott Olivia látóterébe. Tehát ez volt az út vége. Mert miféle emberi lény
bírna ellenállni e vad és szőrös izomhegy dühének? Azonban ahogy tágra nyílt szemmel, rémülten
bámult a szörnyeteggel szembeforduló bronzalakra, majdnem szemmel látható rokonságot érzékelt az
ellenfelekben. Inkább két egyformán könyörtelen és vérengző, vad teremtmény küzdelme volt,
mintsem emberé és vadállaté. A szörnyeteg villogó agyarakkal
támadott. Szélesre tárta karjait, ahogy roppant teste és satnya lábai ellenére elképesztő gyorsasággal
rontott előre.
Conan mozgását Olivia szeme nem is bírta követni, csak egy gyors foltot látott, ahogy elkerülte a
halálos fogást, és fehér villámcsapásként villanó kardja levágta az egyik vastag kart a váll és a könyök
között. Vérsugár ömlött a fűre, ahogy a levágott testrész rettenetes vonaglással lehullott, de a vágás
pillanatában a másik idomtalan kéz belemarkolt Conan fekete üstökébe.
Abban a pillanatban a kimmériait csak acélos izmai óvták meg a nyaktöréstől. Bal keze kilendült,
és szorítani kezdte a bestia zömök torkát, bal térdét pedig keményen préselte a fenevad szőrös hasába.
Szörnyű küzdelem kezdődött, ami csak néhány másodpercig tartott, de a lány évszázadoknak érezte.
A majom tovább markolta Conan haját, és fejét fehéren csillogó agyarai felé húzta a holdfényben.
A kimmériai ellenállt ennek az erőnek, bal kezét megfeszítette, míg jobb kezében a kardját forgatta,
mint egy henteskést, újra és újra fogvatartójának ágyékába, mellébe, hasába mélyesztette. A bestia
szörnyű csöndben fogadta büntetését, láthatólag nem gyengülve el a rettenetes sebekből ömlő vértől.
Az emberszabású iszonyatos ereje hamar legyűrte a kimerevített kar és térd ellenállását.
Conan karja lassan meghajolt, fejét a majom egyre közelebb vonta csorgó nyálú állkapcsaihoz,
melyek életére áhítoztak. A barbár lángoló szeme most a majom vérben forgó szemébe bámult. És
ahogy Conan hiába próbálta kirántani a mélyen a szőrös testbe ékelődött kardját, a habzó állkapcsok
görcsösen összecsattantak, ujjnyira a kimmériai arcától, és a szörnyeteg a fűre rántotta
halálvonaglásában.
Olivia félájultan is látta, ahogy a majom csapkodva felemelkedik, rángatózik, emberi mozdulattal
ragadja meg a testéből kiálló kard markolatát. Ez egy émelyítő pillanatig tartott, aztán a nagy test
megremegett és elcsendesedett.
Conan felkelt, és a hullához bicegett. A kimmériai nehezen vette a levegőt, és úgy járt, mint az az
ember, akinek az izmait kirángatták és kificamították majdnem az elviselhetőség határáig.
Megtapogatta véres fejbőrét, és káromkodott a hosszú, fekete, vörös, nedves haj csomók láttán, amiket
a szörnyeteg még holtában is szorított korcs kezében.
 - Crom! - lihegte. - Mintha megkínoztak volna! Inkább egy tucat harcossal verekednék. Még egy
pillanat, és leharapja a fejem. A fene egye meg, gyökerestül kitépte egy maroknyi hajamat!
Mindkét kezével megragadta kardja markolatát, rángatta, és kiszabadította. Olivia közel óvakodott,
belekapaszkodott a férfi kezébe, és tágra nyílt szemmel bámult a kiterített szörnyetegre.
- Mi. mi ez? - suttogta.
- Szürke majomember - mordult fel Conan. - Bamba és emberevő. A tenger keleti partjait határoló
hegyekben él. Fogalmam sincs, hogy került erre a szigetre. Talán valami uszadékfán lebegett ide, amit
egy vihar sodorhatott el a szárazföldről.
- És ez dobta a követ?
- Igen. Gyanítottam, hogy mi lehet, mikor a sűrűben álltunk, és meghajlott ágakat láttam a fejünk
felett. Ezek a teremtmények mindig a legsűrűbb erdőben bujkálnak, amit csak találnak, és ritkán
hagyják el azt. Nem tudom, mi hozta ki a szabadba, de ez volt a szerencsénk; a fák közt nem lett volna
esélyem ellene.
- Engem követett - remegett a lány. - Láttam felmászni a szirtre.
- És hajlamának engedelmeskedve a szirt árnyékában bujkált ahelyett, hogy követett volna a
fennsíkon át. Fajtája a csöndes helyek és a sötétség teremtményei közé tartozik, gyűlölik a napot és a
holdat.
- Gondolod, hogy többen is vannak?
- Nem, különben megtámadták volna a kalózokat, mikor átmentek az erdőn. A szürke majom,
láthattuk, óvatos, mert teljes erejét a fák közt képes kifejteni. Rád vágyott annyira, hogy végül kijött a
szabadba, és megtámadott bennünket. Mi.
Megtorpant, és hátrafordult, amerről jöttek. Szörnyű sikoly hasított az éjszakába. A romok felől
jött.
Azonnal őrült ordítozás kezdődött, a kavalkádból sikoltások és gyötrelem kiáltásai hallatszottak.
Habár acélcsengés kísérte, inkább tömegmészárlásnak hatott, semmint csatának.
Conan megmerevedve állt, a lány belekapaszkodott rémületében. A lárma hangzavarrá erősödött,
erre a kimmériai elfordult, és gyorsan a holdfényes fennsík fáktól szegélyezett pereme felé sietett.
Olivia lába annyira remegett, hogy nem bírt járni, így Conan vitte, és a lány szíve abbahagyta az
eszeveszett kalimpálást, ahogy befészkelődött az ölelő karokba.
Fák árnyékában haladtak, de a fekete árnycsoportok nem tartogattak rémségeket, az ezüstös rések
nem fedtek fel hátborzongató alakokat. Éjszakai madarak duruzsoltak szenderegve. A mészárlás
üvöltései elhalkultak mögöttük, zűrzavaros hangzagyvalékká alakultak. Valahol egy papagáj szólalt
meg, mint egy hátborzongató visszhang: „Yagkoolan yok tha, xuthalla!" Így értek a fákkal
szegélyezett víz széléhez, és meglátták a holdfényben fehéren fénylő vitorlájú, lehorgonyzott gályát.
A csillagok már hajnalt jelezve halványultak.

4.
A hajnal vakító fehérségében egy maroknyi, rongyos, véráztatta alak tántorgott keresztül az erdőn,
ki a keskeny partra. Negyvennégyen voltak; megfélemlített, demoralizált banda. Kapkodó sietséggel
vetették magukat a vízbe, és a gálya felé gázoltak, mikor egy kemény kiáltás késztette őket
megtorpanásra.
- Állj! - parancsolta. - Ne gyertek közelebb! Mit akartok, kutyák?
- Engedj a fedélzetre! - károgta egy szőrös zsivány, aki vérző fülcsonkját
szorongatta. - El kell tűnnünk erről a pokoli szigetről!
- Az elsőnek, aki megpróbál felmászni a hajó oldalán, széthasítom a koponyáját! - ígérte Conan.
Negyvennégyen voltak ellene, de az ő kezében volt a gyeplő. Amazokból kiverték a
küzdőszellemet.
 - Engedj a fedélzetre bennünket, jó Conan - nyüszített egy vörös vágást viselő zamorai, és félve
pillantott válla fölött a csendes erdő felé. - Úgy szétmarcangoltak, harapdáltak, karmoltak és
szaggattak bennünket, és úgy kimerültünk a futástól, hogy egyikünk sem bírja felemelni a kardját.
- Hol az a kutya Aratus? - követelte Conan.
- Halott. a többiekkel együtt. Ördögök rontottak ránk. Darabokra téptek bennünket, mielőtt
felébredhettünk volna. egy tucat jó kalóz álmában halt meg. A rom tele volt lángoló szemű, tépő fogú,
éles karmú árnyakkal.
- Igen - vette át a szót a másik kalóz. - A sziget démonai voltak, öntött szobrok alakjában, hogy
elbolondítsanak bennünket. Istár! Közéjük feküdtünk le aludni! Nem vagyunk gyávák. Harcoltunk
ellenük, amíg csak halandó ember a sötétség erői ellen küzdhet. Aztán kirontottunk, és hagytuk, hogy
széttépjék a hullákat, mint a sakálok. De biztos, hogy követni fognak bennünket.
- Igen, engedj minket a fedélzetre! - lármázott egy szikár sémita is. - Engedj fel békében, vagy
karddal a kézben megyünk, és bár fáradtak vagyunk, és sokunkat megölsz majd, de nem győzhetsz le
mindannyiunkat.
- Akkor lyukat ütök a deszkába, és elsüllyesztem a hajót - válaszolta Conan zordul.
Eszeveszett tiltakozás harsant fel kórusban, amit Conan oroszlánszerű bömböléssel csendesített le.
- Kutyák! Miért segítenék az ellenségeimen? Hagyjam, hogy a fedélzetre lépjetek, és kivágjátok a
szívem?
- Nem! Nem! - kiabálták buzgón. - Barátként. barátként, Conan. A társaid vagyunk, pajtás. Együtt
belevaló zsiványok leszünk. Mi Turán királyát gyűlöljük, nem egymást. - Tekintetük Conan
összehúzott szemöldökű arcán függött.
- Akkor, ha tagja vagyok a Testvériségnek - mordult fel -, a mesterség törvényei rám is
vonatkoznak. És mivel becsületes küzdelemben megöltem a vezéreteket, én lettem a kapitányotok!
Nem hangzott el ellenvetés. A kalózok túl fáradtak és megfélemlítettek voltak, hogy másra is
gondoljanak, mint hogy eljussanak erről a félelmetes szigetről. Conan pillantása a korinthiai véráztatta
alakjára vetődött.
- Na, Ivanos! - szólította meg. - Egyszer már a pártomat fogtad. Támogatod újra a követelésemet?
- Mitrára, igen! - A kalóz érzékelve a közhangulatot, buzgón sietett megkedveltetni magát a
kimmériaival. - Igaza van, legények, ő a törvényes kapitányunk!
Beleegyező hangok hallatszottak, talán kevésbé lelkesek, de hangsúlyozva őszinteségüket, a
csendes erdőt tudva maguk mögött, ami vörös szemű, csöpögő karmú, ébenszínű ördögöket rejthetett.
- Esküdjetek a kardmarkolatnál! - követelte Conan.
Negyvennégy kardmarkolat emelkedett felé, és negyvennégy hang fonódott össze a kalózok
hűségesküjében.
Conan elvigyorodott, és hüvelyébe csúsztatta a kardját.
- Fedélzetre, bátor kalandoraim, és ragadjátok meg az evezőket!
Megfordult, és felemelte a hajóperem mögött rejtőző Oliviát.
- És velem mi lesz, uram? - kérdezte az.
- Mit szeretnél? - kérdezett vissza, behatóan nézve a lányt.
- Veled menni, bárhová vezet is az utad! - kiáltotta a lány, és a bronzszínű nyak köré fonta karját.
A korláton átmászó kalózok eltátották a szájukat meglepetésükben.
- Véres, öldökléssel telt úton vitorlázni? - kérdezte Conan. - Ez a hajótőke pirosra fogja festeni a
kék hullámokat, bármerre jár.
- Igen, veled akarok hajózni kék vagy vörös tengeren - válaszolta a lány szenvedélyesen. - Te
barbár vagy, én pedig kitaszított, a népem kitagadott.
- Mindketten kiközösítettek vagyunk, a föld vándorai.
- Vigyél magaddal!
Conan viharos nevetéssel emelte a lányt tüzes ajkához.
- A kék tenger királynőjévé teszlek! Tűnjetek innen, kutyák! Cromra! Megpörköljük mi még
Yildir király bugyogóját!
 6.

A FEKETE KOLOSSZUS

Írás-megjelenés: 1933
Helyszín: Khoraja

„Hatalom Éjjelén, midőn a Végzet úgy lépked a világ folyosóin,

akár az ősöreg gránittrónusáról nemrég felkelt kolosszus..."

E. HOFFMAN PRICE: A SZAMARKANDI LÁNY

1.
Csak az ősi csönd lebegett Kutchemes titokzatos romjai fölött, de Shevatas, a tolvaj agyában ott
lüktetett a félelem, mely összeszorított fogaihoz préselte lélegzetét.
Az élet parányaként állt a hanyatlás és pusztulás kolosszális relikviái között. A nap hevétől fényes,
mérhetetlenül kék égbolton még egy keselyű sem lebegett fekete folt gyanánt. Mindenfelé egy másik,
egy letűnt korszak maradványai emelkedtek: csipkézett ormukat az ég felé nyújtó, roppant törött
oszlopok, omladozó falak, hosszú kanyargó vonalban, ledőlt, ciklopszi kőtömbök, töredezett szobrok,
melyeknek rémisztő arcvonásait már lekoptatták a maró szelek és homokviharok. Láthatártól
láthatárig életnek semmi jele, csak a rég kiszáradt folyómeder kanyargó vonalával kettészelt,
lélegzetelállító, puszta sivatag. S e határtalan térség közepén, elsüllyedt hajók törött árbocai vagy a
romok villogó agyarai gyanánt oszlopok meredtek az égre - s az egészet az a magasba tornyosuló
elefántcsont kupola uralta, amely előtt Shevatas remegve állt.
Ez a kupola gigantikus márványtalapzatra épült, mely az ősi folyó egykori partjának teraszos
dombján emelkedett. A talapzatán a titáni, felébe vágott tojásként magasodó kupola nagy
bronzkapujához széles lépcsősor vezetett. Maga a kupola tiszta elefántcsontból készült, és úgy
csillogott, mintha ismeretlen kezek tartották volna fényesen. Ugyanígy csillogott a csúcsos
toronysapka és a kupola görbületének mentén futó felirat, méteres aranyhieroglifák hosszú sora. Nem
volt ember a földön, aki el tudta volna olvasni azokat az írásjeleket, de Shevatas beleremegett a benne
ébredő halvány sejtésbe. Egy nagyon ősi nép gyermeke volt, melynek mítoszaiban olyan alakok élnek,
akikről a mai törzsek még álmodni sem álmodnak.
Shevatas izmos volt, és ruganyos, ahogy az Zamora mestertolvajához illett. Kicsi, kerek fejét
leborotválta, egyetlen ruhadarabja egy vörös selyem ágyékkötő volt. Akárcsak népének többi fia,
nagyon sötét bőrű volt. Keskeny, keselyűszerű arcát még jobban kiemelte éles, fekete szeme. Hosszú,
karcsú, elvékonyodó ujjai gyorsak voltak, és érzékenyek, akár a lepkeszárny. Aranypikkelyes övéről
rövid, keskeny, drágaköves markolatú kard lógott ékes bőrhüvelyben. Shevatas szemmel látható
óvatossággal bánt a fegyverrel. Már arra is összerezdült, ha a hüvely meztelen combjához ért.
Elővigyázatossága azonban nem volt alaptalan.
Ő volt Shevatas, a tolvajok tolvaja, kinek nevét tisztelettel ejtették ki Maul lebujaiban és a Bél-
templomok alatti árnyas zugokban, s kinek híre ezer évig élt a dalokban és regékben, szívét mégis
félelem mardosta, mikor Kutchemes elefántcsont kupolája előtt állt. Még a bolond is láthatta, hogy
van valami természetellenes az építményben. Háromezer éven át ostorozta a nap és a szél, arany és
elefántcsont részei mégis ugyanúgy ragyogtak és csillogtak, mint aznap, mikor a névtelen folyó
partján ismeretlen kezek felépítették.
Ez a természetellenesség illett ennek az ördögtől kísértett romnak a levegőjéhez. A sivatag
titokzatos vidék volt Sém földjétől délkeletre. Shevatas tudta, hogy néhány napi ügetéssel teveháton el
lehet jutni a nagy folyóhoz, a Styxhöz, ahol az jobbra tér el korábbi irányától, és nyugat felé folyik,
hogy a tengerbe torkolljon. Azon a parton, a folyókanyarnál kezdődik Stygia földje, Dél sötét keblű
szeretőjéé, kinek a nagy folyó által táplált birtokai élesen elütöttek a környező sivatagtól.
Shevatas tudta, hogy kelet felé a sivatag pusztába megy át, és egészen hyrkán királyságáig nyúlik,
mely barbár pompával emelkedik a beltenger partján. Egyheti lovaglásra észak felé a sivatag kusza,
sivár dombsággá változik, melyen túl Koth termékeny felföldje terül el, a hybóriai népek legdélebbi
országa. Nyugatra a sivatag beleolvad Sém legelőibe, melyek egész az óceánig húzódnak.
Shevatas mindezt anélkül tudta, hogy különösebben belegondolt volna, mint ahogy az ember
szülővárosa utcáit ismeri. Sokat tapasztalt utazó volt, és számos királyság kincstárát fosztotta már ki.
Most azonban tétovázott és remegett a mind közül leghatalmasabb kincs és a legnagyobb kaland előtt.
Abban az elefántcsont kupolában nyugszanak Thugra Khotan, a sötét varázsló csontjai, aki
háromezer éve uralkodott Kutchemesben, mikor Stygia és Akheron királyságai még a nagy folyótól
északra terültek el, Sém lejtőin túl, a felföldeken.
Aztán a hybóriaik vándorlásuk során dél felé hömpölyögtek szülőföldjükről, az Északi-sark
közeléből. Titáni népvándorlás volt ez, századokon és korszakokon keresztül. És Thugra Khotannak,
Kutchemes utolsó mágusának uralkodása alatt szürke szemű, homokszín hajú, farkasbőrös és
pikkelypáncélos barbárok özönlötték el északról a gazdag felföldeket, hogy vaskardjukkal hasítsák ki
belőlük Koth királyságát. Árhullámként zúdultak Kutchemesre, vérben fürösztve meg a
márványtornyokat, és Akheron országa eltűnt a tűzben és a romokban.
De míg a város utcáin törtek-zúztak, és érett gabonaként vágták le íjászait, Thugra Khotan különös
mérget nyelt, papjai egy sírboltba zárták, melyet ő maga készített elő. Hívei e sírbolt körül pusztultak
el, karmazsinvörös áldozati tűzben, de a barbárok nem bírták betörni az ajtót, és az épületben sem
tudtak kárt tenni, sem rombolássál, sem tűzzel. Így hát tovább lovagoltak, romokban hagyva a
nagyvárost, és a hatalmas Thugra Khotan háborítatlanul aludt síremlékében, miközben a pusztulás
gyíkjai rágták az omladozó oszlopokat, s a folyó, mely a régi időkben vízzel látta el földjét, kiszáradt
és elsüllyedt a homokban.
Sok tolvaj áhítozott a kincsre, ami a regék szerint halmokban hevert a porladó csontok között a
kupola belsejében. És sok tolvaj halt meg a sírbolt küszöbén, és sok tolvajt kísértettek iszonyú álmok,
melyekbe végül őrülettől habzó szájjal haltak bele.
Shevatas tehát remegett a sírbolt előtt, és nemcsak a kígyótól félt, amely a legenda szerint a
varázsló csontjait őrizte. Thugra Khotan minden mítosza fölött pallosként lebegett a rémület és a
halál. Ahol állt, onnan láthatta a nagy előcsarnok romjait, melyben valaha megláncolt foglyok
térdeltek százával az ünnepségek alatt, hogy a papkirály lecsapja fejüket Szethnek, Stygia
kígyóistenének tiszteletére. Valahol a közelben kell lennie a sötét és rettenetes veremnek, melybe a
sikoltozó áldozatokat lökték egy megnevezhetetlen, formátlan szörnynek, mely egy még mélyebb
pokoli üregből mászott elő. A legenda emberfelettivé emelte Thugra Khotant; egy korcs, elfajzott
kultusz még mindig imádta, s hívei rányomták képmását azokra az érmékre, melyekkel halottaik útját
fizették a sötétség nagy folyosóján túlra, melynek a Styx csak anyagi vetülete volt. Shevatas ismerte
ezt a képmást a halottak nyelve alól kilopott érmékről, és a vonások kitörölhetetlenül belevésődtek
agyába.
Ám félelmét félretéve felment a bronzkapuhoz, melynek sima felületén nem volt sem zár, sem
retesz. Nemhiába nyert bebocsátást a sötétebb kultuszokba, hallgatta az éjféli fák alatt Skelos híveinek
hátborzongató suttogását, s olvasta a Vak Vathelos tiltott, megvasalt könyveit.
Letérdelt a bejárat előtt, és fürge ujjakkal végigtapogatta a küszöböt. Érzékeny ujjbegyei
megtalálták a dudorokat, melyek túl kicsik voltak ahhoz, hogy szabad szemmel vagy kevésbé
gyakorlott ujjakkal fel lehessen ismerni őket. Ezeket nyomogatta óvatosan, sajátos rendszerben, és
közben egy rég elfeledett varázsigét suttogott. Amint az utolsó dudort megnyomta, eszeveszett
sietséggel szökött talpra, és nyitott tenyérrel gyors, csattanós ütést mért az ajtó közepére.
Nem hallatszott rugó pattanása vagy sarokpánt csikorgása, de az ajtó befelé siklott, és Shevatas
felszisszent. Rövid, keskeny folyosó tárult fel előtte. Az ajtó végigcsúszott benne, és megállapodott a
túlsó végén. Az alagútszerű nyílás padlója, mennyezete és fala elefántcsontból volt, s oldalt egy
nyílásból egy csendes, kígyózó rém bukkant fel, mely felágaskodott, és rettenetes, fénylő
szemével a betolakodóra meredt. Egy hatméteres kígyó, csillogó szivárványszínekben játszó
pikkelyekkel.
A tolvaj nem vesztegette az időt annak találgatására, miféle éj sötét üregek húzódhatnak a kupola
alatt, hogy élelemmel lássák el a szörnyeteget. Óvatosan kivonta kardját, melyről zöldes folyadék
csöppent le, pontosan olyan, mint amilyen a hüllő handzsárszerű méregfogairól csorgott. A penge egy
ugyanilyen kígyó mérgébe volt mártva, s hogy miként szerezte meg azt a mérget Shevatas a gonosz
lelkektől kísértett zingarai mocsarakból, az önmagában is megérne egy történetet.
Shevatas lábujjhegyen, enyhén behajlított térddel, óvatosan közeledett, készen arra, hogy egy
szemvillanás alatt félreugorjon. És minden fürgeségére szüksége volt, mikor a kígyó begörbítette
nyakát, és teljes hosszában, akár a villámcsapás, feléje vágott. Kimunkált reflexei és minden
gyorsasága ellenére Shevatas csak a véletlennek köszönhette életét. Jól kigondolt tervét, hogy
félreugrik, és lecsap a kinyújtott nyakra, meghiúsította a hüllő szemkápráztató gyorsasága. A
tolvajnak csak annyi ideje maradt, hogy maga elé kapja a kardját. Önkéntelenül behunyta a szemét, és
felkiáltott. Aztán a kard kicsavarodott a kezéből, és a folyosót rettenetes csapkodás és vergődés zaja
töltötte be.
Kinyitotta a szemét, és döbbenten konstatálta, hogy még él, aztán a fantasztikus görcsökben
vonagló és hánykolódó szörnyeteget pillantotta meg, melynek átdöfte hatalmas állkapcsát. A puszta
véletlen vezette egyenesen a vakon előrenyújtott kard hegyének. Néhány pillanat múlva, mikor a
pengére kent méreg végzett vele, a kígyó fénylő, alig remegő tekercsbe csavarodott.
A tolvaj óvatosan átlépte és meglökte az ajtót, amely most félrecsúszott, és feltárult a kupola
belseje. Shevatas felkiáltott. Sötétség helyett halandó szemnek szinte elviselhetetlen, lüktető, pulzáló
vörös fény vette körül, mely a kupola bolthajtásos mennyezetébe ágyazott vörös ékkőből áradt.
Shevatasnak, bár hozzáedződött a kincsek látványához, leesett az álla. Pazar, sziporkázó halmokban
hevert a kincs - egy rakás gyémánt, zafír, rubin, türkiz, opál, smaragd. Jádéból, fekete borostyánból és
lapis lazuliból rakott zikkuratok, piramisok arany ékszerekből, ezüstbugákból. Ékköves markolatú
kardok aranyozott szövethüvelyekben, festett lószőrrel meg fekete-vörös tollakkal díszített
aranysisakok. Ezüstpikkelyes vértek, drágakövekkel kirakott páncélok, melyeket háromezer éve
sírboltjukban nyugvó harcos királyok viseltek. Egyetlen darab ékkőből kifaragott serlegek, arannyal
bevont koponyák, holdkövekkel a szemüregekben, nyakláncok ékkövekbe foglalt emberi fogakból. Az
elefántcsont padlót ujjnyi vastagságban sziporkázó fényű aranypor borította, mely tündöklött és
csillámlott a karmazsin színű tűzben. A tolvaj mágikus, káprázatos csodavilágba csöppent, szandálos
lába csillagokon taposott.
Ám ekkor tekintete a csillogó halmok közepén álló kristályemelvényre fordult, amelyen,
közvetlenül a vörös ékkő alatt, az elmúlt évszázadok során lassan elporladó csontoknak kellett volna
heverniük. És ahogy nézte, a vér
kiszökött sötét arcából, veleje jéggé dermedt, háta borsódzott a rémülettől, s ajka hangtalanul
vonaglott. És hirtelen megjött a hangja, rettentő sikolyra nyitotta száját, mely hátborzongatóan
csengett a boltíves kupola alatt. Aztán ismét a letűnt korok csendje borult a rejtelmes Kutchemes
romjaira.

2.
 Hírek szálltak a legelőkön át a hybóriaiak városaiba. A hír együtt terjedt a karavánokkal, a
homokban vánszorgó hosszú teveszerelvényekkel, melyeket szikár, sólyomszemű, fehér kaftános
férfiak tereltek. A füves mezők horgas orrú pásztorai továbbadták a sátorlakóktól a kis kővárosok
lakóinak, melyekben göndör, kékesfekete szakállú királyok különös rítusokkal kerek hasú isteneket
imádtak. A hír a dombok mentén jutott tovább, ahol szikár nomádok szedtek vámot a
tevekaravánokon. Aztán elérték a termékeny felföldeket, ahol kék tavak és folyók között
méltóságteljes városok emelkedtek. A hírek elterjedtek a széles, ökrös szekerektől, tehénbőgéses
hordáktól, gazdag kereskedőktől, acélba öltözött lovagoktól, íjászoktól és papoktól nyüzsgő utak
mentén mindenfelé.
A hírek a Stygiától keletre eső sivatagból származtak, a kothi domboktól messze délre. Új próféta
tűnt fel a nomádok között. Az emberek törzsi háborúkról, délkeleten gyülekező keselyűkről beszéltek,
meg egy rettenetes vezérről, aki győzelemre vezette gyorsan gyarapodó hordáit. A stygiaiak, akik még
mindig fenyegetést jelentettek az északi országoknak, nyilván nem álltak kapcsolatban ezzel a
mozgalommal, mert seregeket vontak össze keleti határaikon, és papjaik mágiával harcoltak a sivatagi
varázsló ellen, akit az emberek Fátylas Natokh néven emlegettek, mert mindig elrejtette arcvonásait.
De az áradat északnyugat felé zúdult, és a kék szakállú királyok meghaltak pocakos isteneik oltárai
előtt, kőfalú városaik vérben áztak. Azt beszélték, hogy Natokh és kántáló hívei célja a hybóriai
felföld.
A sivatagiak portyái nem voltak szokatlanok, de ez a mostani készülődés nemcsak egyszerű
portyának ígérkezett. A hírek szerint Natokh harminc nomád törzset és tizenöt város lakosságát
egyesítette, s egy lázadó stygiai herceg is csatlakozott hozzá. Ez utóbbi miatt volt az esetnek háborús
jellege.
Jellemző módon a hybóriai országok többsége hajlamos volt figyelmen kívül hagyni a fokozódó
fenyegetést.
Khorajában azonban, amit kothi kalandorok kardja hasított ki a sémita földekből, felfigyeltek rá.
Ez a királyság, minthogy Kothtól délkeletre fekszik, fogja majd fel a támadás oroszlánrészét. És ifjú
uralkodója Ofir áruló királyának tömlöcében raboskodott, aki még nem döntötte el, hogy nagy
váltságdíj ellenében szabadon engedje-e, vagy átadja ellenségének, Koth fösvény királyának, aki nem
aranyat ajánlott, hanem egy előnyös egyezséget. Ezalatt a
létéért küzdő királyság sorsa a király fiatal húgának, Yasmela hercegnőnek fehér kacsóiban volt.
Szerte a nyugati világban dalnokok énekelték meg a szépségét és királynői büszkeségét, de aznap
éjszaka a büszkeség úgy hullott le róla, akár a köpönyeg. Lapis lazuli mennyezetű, kupolás
szobájában, melynek márványpadlóját ritka szőrmék borították, falai pedig aranyfrízektől
roskadoztak, tíz nemes lány, kiknek karcsú tagjait drágaköves karkötők és bokaperecek ékesítették,
szendergett bársonykanapékon az aranyozott emelvényen álló, selyembaldachinos királyi ágy körül.
Ám Yasmela hercegnő nem aludt azon a selyemágyon. Meztelenül feküdt feszes hasán a márványon,
akár a legalázatosabb kérelmező; sötét haja szétterült fehér vállán, karcsú ujjai imára kulcsolódtak.
Csak feküdt, és remegett az iszonyattól, mely jéggé fagyasztotta a vért karcsú tagjaiban. Szép szeme
tágra nyílt, sötét hajszálainak gyökere bizsergett, háta borsódzott a gerince mentén.
Fölötte, a márványszoba legsötétebb sarkában, hatalmas, alaktalan árny lebegett. Nem hús-vér lény
volt, hanem maga a megalvadt sötétség, folt a látásban, szörnyű, éj szülte lidércnyomás, amit az
álomtól kábult agy koholmányának is lehetett volna vélni; nem így azonban azt a két lángoló, sárga
pontot, mely szempárként ragyogott elő a feketeségből.
Ráadásul hangot is adott ki, valami halk, fondorlatos, embertelen sziszegést, mely több volt, mint a
kígyó csendes sziszegése, és nem származhatott emberi ajkak közül. Mind a hangzása, mind az, amit
mondott, annyira elviselhetetlen rémületet oltott Yasmelába, hogy karcsú teste nem létező
ostorcsapások alatt vergődött és vonaglott, mintha fizikai kínzással akarná megszabadítani tudatát a
beléje férkőző aljasságtól.
- Megjelöltettél nekem, hercegnő - hallatszott a kéjsóvár suttogás. - Már akkor megjelöltelek és
kívántalak, mielőtt felébredtem volna hosszú álmomból, de erősen tartott az ősi varázs, amellyel
ellenségeim elől megmenekedtem. Fátylas Natokh lelke vagyok! Tekints reám, hercegnő! Hamarosan
megpillanthatsz testi valómban, és szeretni fogsz! - A kísérteties suttogás buja vihogással elhalt, s
Yasmela rémült eksztázisában nyögve püfölte apró öklével a márványlapokat.
- Akbitanai palotám szobájában alszom - folytatódott a sziszegés. - Ott fekszik testem hús-vér
formájában. De az nem más, mint üres porhüvely, melyből kifolyt a lélek egy rövid időre. Ha annak a
palotának az ablakán kitekintenél, rájönnél, milyen hiábavaló ellenkezned. A sivatag olyan a
holdfényben, mint egy rózsakert, ahol százezer harcos tüze virul. Lavinaként zúdulok előre, egyre
jobban duzzadva, és hatalmas lendülettel fogok berontani ősi ellenségeim földjére. Királyaik
koponyáit kupának fogom használni, asszonyaik és gyerekeik rabszolgáim rabszolgáinak rabszolgái
lesznek. Sokat erősödtem a hosszú álom évei alatt. És te leszel az én királynőm, ó, hercegnő!
Megismertetem veled az ősi kéj elfeledett titkait. Mi ketten.
Az árnyékkolosszusból ömlő kozmikus obszcenitás áradatának hallatára Yasmela megvonaglott,
mintha korbács tépné csupasz, gyönge bőrét.
- Ne feledd! - súgta a rém. - Hamarosan eljövök azért, ami az enyém!
Yasmela a padlónak szorította arcát, és befogta a fülét gyönge ujjaival; még
hallott valami furcsa zajt, mintha denevérszárny surrant volna. Aztán mikor félve föltekintett, nem
látta, csak az ablakon besütő holdat, melynek sugarai ezüstkardok gyanánt csillogtak ott, ahol az előbb
a fantom bujkált. Minden ízében remegve állt fel, egy selyemkanapéhoz tántorgott, és sírva vetette rá
magát. A lányok tovább aludtak, egyiküket kivéve, aki felkelt, ásított, kinyújtóztatta karcsú tagjait, és
hunyorgott. Azonnal a kanapé mellé térdelt, és átkarolta Yasmela karcsú derekát.
- Ő... ő volt az? - Sötét szeme tágra nyílt a rémülettől.
Yasmela görcsösen kapaszkodott belé.
- Ó, Vateesa, megint eljött! Láttam. hallottam beszélni! Megmondta a nevét. Natokh! Ó, Natokh!
Nemcsak rémálom. fölém tornyosult, miközben ti kábultan aludtatok. Mit. ó, mit tegyek?
Vateesa arany karkötőjét forgatta dundi karján gondolkodás közben.
- Ó, hercegnő - mondta -, nyilvánvaló, hogy nincs halandó erő, ami elbánhatna vele, és a bűbáj,
amit Istár papjaitól kaptál, nem használ. Ezért hát keresd fel Mitra elfeledett jóshelyét!
Friss rémületének dacára Yasmela megremegett. A tegnap isteneiből lesznek a holnap ördögei. A
kothiak rég felhagytak Mitra imádatával, megfeledkeztek az egyetemes hybóriai istenről. Yasmelának
csak bizonytalan elképzelései voltak róla, lévén nagyon ősi, az istenség következésképp nagyon
rettenetes lehet. Istártól és Koth minden más istenétől is volt elég félnivaló. A kothi kultúra és vallás a
sémita és stygiai befolyás szövevényes keveréke alatt nyögött. A hybóriaiak egyszerű életmódját
nagymértékben módosították Kelet érzéki, fényűző és mégis zsarnoki szokásai.
- Fog Mitra segíteni? - Yasmela csuklón ragadta Vateesát nagy buzgóságában. - Olyan régóta
Istárt imádjuk.
- Biztos lehetsz benne, hogy segít! - Vateesa egy ofiri pap lánya volt, aki magával hozta szokásait,
mikor politikai ellenfelei elől Khorajába menekült. - Keresd fel az oltárát! Veled megyek.
- Indulok! - Yasmela felkelt, de tiltakozott, mikor Vateesa fel akarta öltöztetni. - Nem illő, hogy
selyemruhában járuljak az oltár elé. Meztelenül, térden csúszva fogok menni, ahogy az könyörgőhöz
illik, különben Mitra még úgy vélhetné, nincs bennem alázat.
- Butaság! - vélekedett Vateesa tömören arról, amit ő hamis kultusznak tartott. - Mitra előtt
egyenesen kell állni, nem pedig hason csúszni, mint a féreg, vagy állatok vérével csöpögtetni össze az
oltárát.
Ilyen korholás után Yasmela megengedte a lánynak, hogy ráadja könnyű, rövid ujjú selyemingét,
mely fölé selyemtunikát vett, széles bársonyövvel
megkötve a derekán. Karcsú lábára szaténpapucsot húzott, s néhány fürge kézmozdulattal elrendezte
sötét hajának göndör fürtjeit. Aztán követte a lányt, aki félrehúzott egy nehéz, aranyszövésű
faliszőnyeget, és megnyomta a rejtekajtó nyitószerkezetét. Az ajtó egy kanyargós, szűk folyosóra
nyílt, melyen végighaladva a két lány egy másik ajtón át tágas előcsarnokba jutott. Itt aranyveretes
sisakban, ezüstözött mellvértben, aranyvésetű lábszárvédőben, kezében hosszú nyelű csatabárddal őr
állt.
Yasmela egy intéssel torkára forrasztotta a kiáltást, s az őr tisztelegve újra elfoglalta posztját az
ajtóban, mozdulatlanul, akár egy bronzszobor. A nők átvágtak az előcsarnokon, mely roppant nagynak
és hátborzongatónak tűnt a magas falakon szakaszosan elhelyezett fáklyák fényében, és lementek egy
lépcsőn. Yasmela megremegett a falszögletekben meghúzódó árnyékfoltok láttán. Három emelettel
lejjebb végül egy szűk folyosón állapodtak meg, melynek boltíves mennyezete ékkövekkel volt
kirakva, lábuk kristálypadlón taposott, falát pedig aranyfríz díszítette. Ezen a ragyogó úton lopóztak
végig kézen fogva egy széles, aranyozott kapuig.
Vateesa kinyitotta a kaput, szemük elé tárva a rég elfeledett oltárt, melyet csak néhány hűséges
hívő és a horajai udvarba érkező királyi vendégek látogattak; főleg az utóbbiak kedvéért tartották fenn
a szentélyt. Yasmela, bár a palotában született, sohasem járt még itt. Istár agyondíszített oltáraihoz
képest minden puritán volt, és dísztelen, érződött a Mitrabit magasztos és szép egyszerűsége.
A magas mennyezet nem volt kupolás, és sima márványból készült, akárcsak a padló meg a fal,
utóbbin keskeny aranyfríz futott körbe. Tiszta, áldozati vértől bemocskolatlan jade oltár mögött állt a
talapzat, melyen az istenség földi képe ült. Yasmela félelemmel vegyes tisztelettel nézte a fenséges
vállakat, az éles arcvonásokat - a tágra nyílt, őszinte szemet, a patriarchális szakállt, a dús hajfürtöket,
melyeket egyetlen pánt fogott össze a halántékon. Ez, bár a lány nem tudta, a művészet legmagasabb
szintű formája volt - egy rendkívüli esztétikai érzékkel bíró nép szabad, gátaktól mentes művészi
önkifejezése, a konvencionális szimbolizmus korlátai nélkül.
A hercegnő térdre roskadt, mit sem törődve Vateesa dorgálásával, Vateesa pedig, biztos ami biztos,
követte példáját; elvégre ő is csak egy lány, és Mitra szentélye nagyon félelmetes volt. De még így
sem tudta visszatartani magát, hogy Yasmela fülébe ne súgja:
- Ez csak szimbóluma az istennek. Senki sem tesz úgy, mintha tudná, hogy néz ki Mitra. Ez csak
olyan formában jelképezi őt, amilyet az ember elképzelni képes. Nem lakozik a hideg kőben, mint
ahogyan papjaid Istárról állítják. Ott van mindenhol - fölöttünk, körülöttünk, és időnként odafönn
álmodik a csillagok magasában. De a lénye itt összpontosul. Szólítsd hát!
- Mit mondjak? - suttogta Yasmela, rémülten hebegve.
- Mitra ismeri gondolataidat, mielőtt megszólalnál. - kezdte Vateesa.
Aztán mindkét lány ijedten összerezzent, mert egy hang zendült fölöttük a levegőben. A mély,
hűvös, harangként konduló mondat éppúgy eredhetett a szobortól, mint a szoba bármely más
pontjából. Yasmela megint egy hozzá beszélő testetlen valaki előtt remegett, de most nem
rémületében, és nem is az iszonyattól.
- Ne szólj, leányom, tudom, mire van szükséged. - A szavak úgy lüktettek, mint az arany
tengerpartot ütemesen nyaldosó mély, dallamos hullámok. - Egy módon mentheted meg országodat, s
ezáltal az egész világot a régmúlt sötétjéből előtörő kígyó méregfogától. Menj ki az utcára egyedül, és
tedd a királyság sorsát az első ember kezébe, akivel találkozol!
A visszhangot nem verő szózat elhallgatott; a két nő egymásra meredt. Aztán felkeltek, kilopóztak,
és meg se szólaltak, míg újra Yasmela szobájába nem értek. A hercegnő kinézett az aranyrácsos
ablakon. Feljött a hold. Rég elmúlt éjfél. A mulatozás hangja elhalt a kertekben és a városi háztetőkön.
Khoraja békén szunnyadt a csillagok alatt a fáklyafényben, mely ott csillogott a kertek között, végig
az utcák mentén és a házak lapos tetején, ahol az emberek aludtak.
- Mit fogsz csinálni? - suttogta Vateesa, egész testében reszketve.
- Add a köpenyem! - válaszolta Yasmela összeszorított fogakkal.
- De egyedül, kinn az utcán, éjnek idején! - tiltakozott Vateesa.
- Mitra mondta - válaszolta a hercegnő. - Lehet, hogy az isten hangja volt, lehet, hogy csak a
papok trükkje. Nem számít. Kimegyek!
Jókora selyemköpenyt kanyarított karcsú alakja köré, s bársony főkötőt tett a fejére, melyről sűrű
szövésű fátyol lógott, majd végigsietett a folyosókon, és egy bronzkapuhoz ért, ahol tucatnyi lándzsás
tátotta el a száját, mikor kilépett. A palotának abban a szárnyában járt, mely közvetlenül az utcára
nyílt; másfelől mindenütt magas fallal körülvett tágas kertek határolták. Kilépett a szabályos
térközönként elhelyezett fáklyák által megvilágított utcára. Tétovázott, aztán mielőtt elszántsága
elillant volna, becsukta az ajtót maga mögött. Könnyű remegés futott rajta át, ahogy végigpillantott az
utcán, mely csendesen és kihaltan nyúlt el előtte. Még sohasem merészkedett a palotán kívülre kíséret
nélkül. Aztán megacélozva akaratát, gyorsan elindult az utcán. Szaténpapucsos lába könnyedén suhant
a kövezeten, de a halk nesztől torkában dobogott a szíve. Úgy képzelte, lépései visszhangozva
robajlanak végig a kongó városon, rongyos, patkányképű alakokat riasztva fel a csatornákban
megbúvó rejtett vackukból. Minden árnyékban ólálkodó orgyilkost sejtett, s mintha minden üres
kapualj a sötétség lappangó vérebeit rejtette volna.
Aztán hirtelen megriadt. Egy alak tűnt föl előtte a kísérteties utcán. Hevesen lüktető szívvel
gyorsan az árnyékba húzódott, mely jótékonyan rejtette el. A közeledő alak nem lopakodva járt, mint
egy tolvaj, s nem is félősen, mint egy ijedős utazó. Úgy lépkedett az éji utcán, mint akinek se kedve,
se szüksége rá, hogy halkan járjon. Ösztönös fesztelenség volt a kövön visszhangot verő, öles
léptekben. Ahogy elhaladt egy fáklya mellett, a hercegnő tisztán látta - magas
férfi, a zsoldosok sodronyingében. A lány összeszedte magát, és köpönyegét összébb vonva magán,
kilépett az árnyékból.
- Hohó! - A férfi kardja félig kivillant hüvelyéből, de a mozdulat közepén megtorpant, mikor
látta, hogy csak egy nő áll előtte. Gyors pillantással elnézett a lány feje fölött, és az árnyékokat
fürkészte, esetleges cinkostársak után kutatva.
Az idegen szemközt állt vele, kezével a díszes kardmarkolaton, mely a láncinges válláról hanyagul
lelógó vörös köpeny alól kandikált ki. A fáklyafény tompán csillogott kifényesített acél
lábszárvédőjén és könnyű sisakján. Szemében baljóslatú kék tűz lobogott. Első pillantásra látszott,
hogy nem kothi; mikor megszólalt, a hercegnő azonnal rájött, hogy nem is hybóriai. Zsoldos kapitány
módjára öltözködött, és abban a szedett-vedett seregben számos nép gyermeke szolgált, barbárok
csakúgy, mint civilizált idegenek. Volt valami farkasszerű ebben a harcosban, ami miatt lerítt róla,
hogy barbár. Legyen vad harcos, vagy bűnöző, egyetlen civilizált ember szeme sem izzik ezzel a
tűzzel. Lehelete bortól bűzlött, de nem tántorgott, és nem is dadogott.
- Kizártak az utcára? - kérdezte kothi nyelven, barbár akcentussal, és feléje nyúlt. Ujjai gyengén
zárultak össze a lány csuklója körül, de az érezte, hogy könnyűszerrel szét tudná roppantani a csontját.
- Épp az utolsó nyitva tartó borkimérésből jövök. Istár átka ezekre a szűzi életű reformerekre, akik
bezáratják a csapszékeket! Az emberek inkább aludjanak, mint vedeljenek, mondják. igen, úgy jobban
tudnak dolgozni és harcolni uraikért! Beszari eunuchok, nem mások! Mikor Korinthiában szolgáltam,
egész éjszaka nőztünk meg vedeltünk, utána egész álló nap verekedtünk. igen, bizony, véres volt a
kardunk pengéje. De mi a helyzet veled, kislány? Vedd le azt az átkozott álarcot.
A lány elhajolt a keze elől, de megpróbált nem visszautasítónak tűnni. Érezte a veszélyt, hogy
kettesben van egy részeg barbárral. Ha feltárná neki kilétét, meglehet, kikacagja, vagy faképnél
hagyja. Abban sem volt biztos, nem vágná-e el a torkát. A barbár férfiak furcsa, megmagyarázhatatlan
dolgokat művelnek. Leküzdötte fokozódó félelmét.
- Ne itt - nevetett. - Gyere velem!
- Hová? - A férfi szilaj vére megpezsdült, de óvatos volt, akár a farkas. - Valami rablótanyára
viszel?
- Nem, nem, esküszöm! - Nehezére esett megszabadulnia a kéztől, mely már megint a fátyla után
tapogatózott.
- Az ördög vigyen el, ringyó! - morgott a férfi felháborodottan. - Olyan vagy a fátyladdal, mint
valami átkozott hyrkán nő! Gyerünk. legalább az alakod mutasd!
Mielőtt a lány megakadályozhatta volna, lerántotta róla a köpenyt, és felszisszent a fogai között. A
köpennyel a kezében úgy méregette a lányt, mintha a gazdag öltözék látványa valamelyest
kijózanította volna. Yasmela látta, hogy tekintetében gyanakvás villan.
- Te meg ki az ördög vagy? - suttogta a férfi. - Nem utcalány. hacsak a kedvesed nem lopott
ruhákat a királyi szerájból.
 - Ne törődj vele! - A hercegnő odáig merészkedett, hogy fehér kezét a férfi izmos, páncélos
karjára fektette. - Gyere innen az utcáról!
A férfi habozott, majd megvonta hatalmas vállát. A lány látta, hogy valami nemes hölgynek hiszi,
aki megunta a finomkodó szeretőket, és így keres magának szórakozást. Hagyta, hogy Yasmela újra
felvegye köpenyét, majd követte a lányt, aki szeme sarkából figyelte őt, miközben együtt haladtak az
utcán. Páncélja nem rejtette el hatalmas termete kemény vonalait. Mindene tigrisszerű volt; elemi,
zabolátlan. Idegen volt a lány számára, akár a dzsungel. Más volt, mint a kedélyes udvaroncok,
akikhez hozzászokott. Félt tőle. Azt mondta magának, gyűlöli durva, nyers erejét és szemérmetlen
barbarizmusát, és valahol mélyen a tudata alatt mégis lázasan és veszélyesen vonzódott hozzá.
Felcsendült benne a bujkáló, ősi akkord, mely ott rejtőzik minden nő lelkében, és hatott reá. Nemrég
még ott érezte a férfi kemény kezét a karján, és az érintés emlékére megbizsergett benne valami. Sok
férfi térdelt már Yasmela előtt, és most itt van valaki, akiről úgy érezte, sohasem térdelt le még
senkinek. Olyan érzése támadt, mintha egy megláncolatlan tigrist vezetne; megijedt, és rémülete
elbűvölte.
Megállt a palota kapujában, és könnyedén belökte. Lopva figyelte a férfit, de nem látott gyanakvást
tekintetében.
- A palota, mi? - dörmögte a barbár. - Tehát szolgálólány vagy?
A lány különös irigységet érzett, és kíváncsi volt, vajon elvezette-e már valamelyik szolgálólánya
ezt a harci sast a palotájába. Az őrök meg se rezzentek, mikor átvezette közöttük, de a férfi úgy
méregette őket, mint tüzes kóbor kutya az idegen falkát. Lefüggönyözött ajtónyíláson át egy belső
szobába jutottak, ahol a férfi naivan megtorpant, a faliszőnyegeket nézegetve, míg meg nem pillantott
az ébenfa asztalon egy kristály boroskancsót. Elégedett sóhajjal kapta föl és emelte ajkához. Ekkor
azonban Vateesa szaladt ki az egyik belső szobából, és izgatottan felkiáltott.
- Ó, hercegnőm!.
- Hercegnő!
A boroskancsó szerteszét tört a padlón. A zsoldos szabad szemmel követhetetlen mozdulattal
lerántotta Yasmela fátylát, és rámeredt. Aztán káromkodva hátrahőkölt, széles, acélkéken csillogó
kardja már a kezében is termett. Szeme lángolt, akár a csapdába ejtett tigrisé. A levegő vibrált a
feszültségtől, mint a vihar előtt. Vateesa összerogyott, szólni sem bírt a rémülettől, Yasmela azonban
szemrebbenés nélkül fordult szembe a feldühödött barbárral. Tudta, hogy élete most józanságán múlik:
a gyanakvással és indokolatlan pánikkal eltelt férfi készen állt rá, hogy szembenézzen a halállal, akár a
legcsekélyebb provokációra. Yasmela azonban egyfajta lélegzetelállító vidámságot érzett ebben az
eseményben.
- Ne félj! - mondta. - Yasmela vagyok, de nincs okod a rémületre.
- Miért hoztál ide? - mordult rá a férfi, miközben lángoló tekintete a szobát vizslatta. - Miféle
csapda ez?
- Nincs benne semmi csel - válaszolta a lány. - Azért hoztalak ide, mert te vagy az egyetlen, aki
segíthet nekem. Szólítottam az isteneket, Mitrát, ő pedig azt javasolta, menjek ki az utcára, és kérjek
segítséget az első embertől, aki arra jár.
Ez már olyasmi volt, amit a férfi is értett. A barbároknak is voltak jóshelyeik. Leeresztette kardját,
de nem tette vissza a hüvelyébe.
- Nos, ha te vagy Yasmela, tényleg szükséged van segítségre - morogta. - A királyságod pokoli
zűrben van. De hogy tudok segíteni? Ha valakinek el kell vágni a torkát, természetesen.
- Ülj le! Vateesa, hozz neki bort!
A barbár engedelmeskedett, de a lány észrevette, hogy hátát a szilárd falnak támasztva ül le,
ahonnan az egész szobát beláthatja. Meztelen kardját páncélos térdére fektette. A lány elbűvölten
nézte. A kard tompa, kékes csillogása mintha a vérontás és erőszak történetét tükrözte volna vissza.
Nem hitte, hogy meg bírná emelni, azt azonban tudta, hogy a zsoldos fél kézzel forgatja, oly
könnyedén, mint ahogy ő a lovaglókorbácsot. A férfi széles, erős kezét figyelte; nem egy barlanglakó
tömpe, fejletlen mancsa volt. Riadt bűntudattal azon kapta magát, hogy elképzeli, amint az ujjak sötét
hajába markolnak.
A férfi nyugodtabbnak tűnt, mikor a lány elhelyezkedett a vele szemben álló heverőn. Levette és az
asztalra tette sisakját, poroszlócsuklyáját hátrahúzta, és hagyta a páncélkapcsokat masszív vállára
hullani. A lány most még inkább látta, mennyire valószínűtlen, hogy a hybóriai néphez tartozzon.
Sötét, sebhelyes ábrázata lobbanékony hangulatot sugallt, és anélkül, hogy a romlottság vagy
kimondott gonoszság nyoma látszott volna rajta, baljóslatú arckifejezését csak még jobban
kihangsúlyozta parázsló szeme. Alacsony, széles homlokát egyenesre nyírt, zilált sörény keretezte,
mely olyan fekete volt, akár a hollószárny.
- Ki vagy te? - kérdezte a lány hirtelen.
- Conan, a zsoldos lándzsások kapitánya - felelte a férfi, egy hajtásra kiürítve boroskupáját, és
odanyújtotta Vateesának, hogy töltse tele. - Kimmériában születtem.
A név nem sokat mondott Yasmelának. Csak homályosan sejtette, hogy ez valami vad, zord
hegyvidék, ami messze északon terül el, a hybóriai országok utolsó helyőrségén is túl, és szilaj,
szeszélyes nép lakja. Sosem látott még eleven kimmériait.
Fejét kezébe támasztva nézte a férfit mély, sötét szemével, mely számos szívet rabul ejtett már.
- Kimmériai Conan, miért mondtad, hogy segítségre szorulok?
- Hát - válaszolt a barbár - bárki láthatja. Királyi testvéred egy ofiri börtönben senyved; ott van
az a varázsló, aki a pokol tüzéről meg végső
pusztításról üvöltözik odalent Sémben. és ami még rosszabb, a katonáid napról napra szökdösnek.
A lány nem válaszolt azonnal; szokatlan dolog volt, hogy egy férfi ilyen egyenesen beszél vele,
nem csomagolja szavait udvarias frázisokba.
- Miért szökdösnek el a katonáim, Conan? - kérdezte.
- Akad, akit Koth bérel fel - válaszolta a férfi, s élvezettel húzta meg a korsót. - Egyesek úgy
vélik, Khoraja, mint független állam, halálra van ítélve. Sokan pedig ennek a kutya Natokhnak a
hírétől ijedtek meg.
- A zsoldosok maradni fognak? - kérdezte a hercegnő aggódva.
- Ameddig jól fizetsz - válaszolta őszintén Conan. - A politikád nem érdekel bennünket.
Amalricban, a vezérünkben bízhatsz, de mi többiek csak közönséges emberek vagyunk, akik szeretünk
fosztogatni. Ha kifizeted a váltságdíjat, amit Ofir kér, az emberek azt fogják mondani, nem marad már
pénzed nekünk. Ez esetben talán átállunk Koth királyához, bár az az átkozott fösvény nekem nem
barátom. Vagy kifoszthatjuk a városod. Polgárháborúban mindig bőségesen akad zsákmány.
- Natokhhoz miért nem mennétek?
- Mivel tudna fizetni? - horkant fel Conan. - Pocakos rézbálványokkal, melyeket a sémita
városokból rabolt? Amíg Natokh ellen harcolsz, bízhatsz bennünk.
- Követnének téged a társaid? - kérdezte a hercegnő hirtelen.
- Mire gondolsz?
- Arra - válaszolta Yasmela megfontoltan -, hogy a khorajai hadak főparancsnokává teszlek!
A kupa megállt Conan vigyorra görbülő szája előtt. Szeme új fénnyel izzott
fel.
- Főparancsnokká? Crom! De mit szólnak ehhez a kiillatosított nemeseid?
- Engedelmeskedni fognak! - A hercegnő tapsolva behívott egy rabszolgát, aki belépett, és mélyen
meghajolt. - Thespides báró, Taurus kancellár, Amalric nagyúr és Shupras aga azonnal jelenjen meg
előttem!
- Mitrába helyezem a bizalmam - mondta a hercegnő Conan felé fordulva, aki most a remegő
Vateesa által elébe tett ételt falta. - Sok háborút láttál már?
- Csatában születtem - válaszolta Conan, miközben hatalmas húsdarabot tépett le egy cubákról
erős fogával. - Az első, amit hallottam, kardcsöngés és a haldoklók ordítása volt. De harcoltam már
családi vérbosszúban, törzsi háborúban és birodalmi hadjáratban is.
- És harcba tudnád vezetni az embereket egy igazi nagy csatában?
 - Hát megpróbálhatom - felelte Conan rendíthetetlenül. - Ez is kardforgatás, csak nagyobb
méretekben. Kivéded, aztán szúrsz, vágsz! És vagy az ő feje hull le, vagy a tied.
A rabszolga ismét megjelent, hogy jelentse, megérkeztek a méltóságok. Yasmela kiment a külső
szobába, és elhúzta a bársonyfüggönyöket. A nemesek
térdet hajtottak, szemmel láthatólag meglepte őket a kései hívás.
- Azért hívattam önöket, hogy ismertessem döntésemet - mondta Yasmela. - A királyság
veszélyben van.
- De még mennyire, hercegnőm - szólt közbe Thespides báró, egy magas férfi, illatozó, göndör,
fekete haj fürtökkel. Egyik fehér kezével végigsimította hegyes bajszát, a másik pedig bíborkalpagot
fogott, melyre piros tollforgó volt tűzve aranycsattal. Hegyes orrú csizmája szattyánbőrből készült,
öltözéke arannyal kihímzett bársonyból. Viselkedése kissé megjátszott volt, de acélos izmok húzódtak
meg a selyem alatt. - Jobb lenne több aranyat ajánlani Ofirnak királyi bátyja szabadon bocsátásáért.
- Egyáltalán nem értek egyet - tört ki Taurus, a kancellár, egy hermelinbojtos köntösű, idősebb
férfi, kinek arcvonásain nyomot hagyott a hosszú szolgálat. - Már így is annyit ígértünk, amennyitől a
királyság koldusbotra jut. Nagyobb ajánlattal csak tovább fokoznánk Ofir kapzsiságát. Hercegnőm, én
azt mondom, amit korábban is. Ofir nem fog lépni mindaddig, míg össze nem csapunk ezzel a lázadó
hordával. Ha veszítünk, Kothnak adja át Khossus királyt, ha győzünk, minden bizonnyal kiadja
őfelségét a váltságdíjért.
- Időközben pedig - vágott közbe Amalric - a katonák naponta szökdösnek, a zsoldosok meg
nyugtalankodnak, tudni szeretnék, miért fecséreljük az időt. - Ő nemédiai volt, hatalmas ember, szőke
oroszlánsörénnyel. - Gyorsan kell lépnünk, ha egyáltalán.
- Holnap elindulunk dél felé - válaszolta a hercegnő. - És íme a férfi, aki vezetni fogja önöket!
Félrerántotta a függönyt, és drámai kézmozdulattal mutatott a kimmériaira. Talán nem ez volt a
legszerencsésebb pillanat a leleplezésre. Conan székében terpeszkedett, az ébenfa asztalon nyugtatta
lábát, és teljesen belefeledkezett egy nagy marhacsont lerágásába, amit erősen markolt, két kézre
fogva. Futólag a megrökönyödött nemesekre nézett, halványan rávigyorgott Amalricra, majd
leplezetlen élvezettel folytatta a csámcsogást.
- Mitra óvjon bennünket! - tört ki Amalric. - Ez Conan, az északi! Az összes gazemberem közül a
legféktelenebb! Már rég felakasztattam volna, ha nem ő lenne a legjobb kardforgató, aki valaha is
láncinget öltött.
- Felséged örömét leli a tréfálkozásban! - kiáltotta Thespides, és arisztokratikus arca elsötétült. -
Ez egy vadember. egy kulturálatlan, közrendi fickó! Sértés urakat arra kérni, hogy alatta szolgáljanak!
Én.
- Thespides báró - mondta Yasmela. - Ön a kesztyűmet viseli a kardszíja alatt. Kérem, adja ide,
aztán mehet!
- Mehetek? - kiáltotta riadtan a báró. - Hová?
- Kothba vagy a pokolba! - felelte a hercegnő. - Ha nem szolgál úgy, ahogy kívánom, ne
szolgáljon egyáltalán!
- Félreértett, hercegnő - válaszolta a báró mély meghajlással, megbántottan. - Nem fogom
elhagyni. Az ön kedvéért még a kardomat is e vadember rendelkezésére bocsátom.
- És ön, Amalric uram?
Amalric elnyomott egy káromkodást a bajsza alatt, aztán elvigyorodott. Vérbeli szerencsevadász
lévén, a sorsnak semmilyen fordulata nem lepte meg, legyen az bármennyire felháborító.
- Szolgálok alatta. Rövid és boldog életet szeretnék, szoktam mondani. és a Gégemetsző
Conannal, mint parancsnokommal, életem valószínűleg boldog is lesz, meg rövid is. Mitra! Ha ez a
kutya szolgált már magasabb poszton, mint egy gyilkos rablóbanda vezére, itt rögtön megeszem
páncélostul, mindenestül!
- És ön, agám? - A hercegnő Shuprashoz fordult. Az beletörődve vont vállat. Tipikus képviselője
volt népének - mely Koth déli határait lakta -, magas és szikár, markánsabb és sólyomszerűbb
arcvonásokkal, mint tisztább vérű sivatagi rokonai.
 - Legyen Istár akarata szerint, hercegnő. - Őseinek fatalizmusa beszélt belőle.
- Itt várjanak! - parancsolta a nő, és míg Thespides bosszankodva forgatta bársonykalpagját,
Taurus fáradtan motyogott maga elé, Amalric pedig fel-alá járkált szőke szakállát ráncigálva és éhes
oroszlánként vigyorogva, Yasmela ismét eltűnt a függöny mögött, és rabszolgáiért tapsolt.
Parancsára vértezetet hoztak Conan láncinge helyett. Nyakvédőt, boka-, mell-, karvértet,
lábszárvédőt, combvértet és könnyű sisakot. Mikor Yasmela megint elhúzta a függönyt, egy fényes
acélba bújtatott Conan állt a közönsége előtt. Tetőtől talpig lemezpáncélban, feltolt sisakrostélya alatt
a bólogató fekete tollforgótól beárnyékolt arccal olyan zord benyomást keltett, hogy még Thespides is
morogva, de elismerően bólintott. Amalric ajkán egy készülő tréfa halt el hirtelen.
- Mitrára - mondta vontatottan -, sosem hittem volna, hogy valaha páncélban látlak, de ne ródd fel
bűnömül. Ujj csontjaimra mondom, Conan, láttam királyokat, akik kevésbé fenséges tartással viselték
páncéljukat, mint te!
Conan csendben állt. Bizonytalan gyanú suhant át elméjén, akár egy jóslat. Az elkövetkezendő
években eszébe fognak még jutni Amalric szavai, mikor majd az álom valósággá válik.

3.
A kora hajnali ködben Khoraja utcái zsúfolásig teltek az emberekkel, akik a déli kapun kilovagoló
sereget figyelték. A hadsereg végre útnak indult. Elöl a lovagok csillogtak gazdagon megmunkált
páncéljukban, s színes tollforgók lebegtek fényesre csiszolt sisakjuk felett. Selyemmel, lakkozott
bőrrel és aranycsatokkal feldíszített paripáik táncoltak és ficánkoltak, ahogy lovasaik poroszkálásra
szorították őket. A korai fény visszaverődött a sorok fölé
emelkedő dárdahegyerdőről, melyben itt-ott zászlókat lengetett a szellő. Mindegyik lovag egy hölgy
zálogát viselte, egy kesztyűt, sálat vagy rózsát, a sisakja mellé tűzve vagy a derékövén. Ők voltak
Khoraja lovagi rendje; ötszáz erős lovas Thespides báró vezetésével, aki, mint beszélték, magának
Yasmelának a kezére áhítozott.
Őket karcsú paripákon a könnyűlovasság követte. A lovasok tipikus hegylakók voltak; szikárak és
sólyomarcúak, csúcsos acélsisakot viseltek, s láncingek villantak ki bő kaftánjaik alól. Fő fegyverük a
rettenetes sémita íj volt, mellyel ötszáz lépésnyire lehet kilőni a nyílvesszőt. Ötezren voltak, és
Shupras lovagolt az élükön, komor arccal, csúcsos sisakban.
Szorosan a nyomukban Khoraja lándzsás gyalogsága menetelt, mely mindig viszonylag kis
létszámú volt minden hybóriai országban, ahol a lovasságot tartották az egyetlen valamirevaló
fegyvernemnek. Ezek, akárcsak a lovagok, ősi kothi vérből származtak - elszegényedett családok fiai,
megtört emberek, pénztelen ifjak, akiknek nem állt módjukban lovat vagy páncélt venni. Ötszázan
voltak.
A zsoldosok alkották a hátvédet; ezer lovas, kétezer lándzsás. A lovasság magas lovai nem
táncoltak és fickándoztak, keményeknek és vadaknak látszottak, akárcsak lovasaik. Volt valami zord
üzletszerűség ezekben a hivatásos gyilkosokban, a véres hadjáratok veteránjaiban. Tetőtől talpig
sodronyingben, elöl nyitott sisakot viseltek kapcsos poroszlócsuklyájuk felett. Pajzsuk dísztelen,
hosszú lándzsájukon nem fityeg kis zászló. Nyeregkápájukon csatabárd vagy acélbuzogány lógott, és
mindegyikük hosszú pallost viselt az övén. A gyalogosok hasonlóképp voltak felszerelve, csak náluk
dárda volt lovassági lándzsa helyett.
Számos nép gyermeke és számos bűntett elkövetője volt közöttük. Akadtak magas, sovány, nagy
csontú, lassú beszédű, vad természetű hyperboreánok; szőkésbarna hajú gundermanok az északnyugati
hegyekből; hencegő korinthiai renegátok; füstös képű zingaraiak szúrós fekete szemmel és heves
vérmérséklettel; quilóniaiak a távoli nyugatról. De a zingaraiakat kivéve valamennyien hybóriaiak
voltak.
Leghátul egy gazdagon feldíszített teve következett, amit csataménen ülő lovag vezetett, és a
királyi testőrség válogatott lovasai vették körül. Az állat hátán selyembaldachin alatt karcsú,
selyemruhás nő ült, kinek láttán a királyi tekintélyre mindig fogékony városlakók a magasba dobálták
bőrsapkájukat, és lelkesen éljeneztek.
Conan, a kimmériai nyugtalanul bámulta lemezpáncéljában a feldíszített tevét, és Amalrichoz
fordult, aki csillogó, aranyveretes láncingben, aranyozott mellvértben és lobogó lószőr dísszel ékes
sisakban lovagolt mellette.
- A hercegnő velünk jön? A teste ruganyos, de túl gyenge erre a munkára. Mindenesetre ki kellene
bújnia azokból a köntösökből.
Amalric szőke bajszát pödörgette, hogy leplezze vigyorát. Conan nyilván azt
hitte, hogy Yasmela kardot akar kötni, mint a barbár nők, hogy kivegye részét a harcból.
- A hybóriai asszonyok nem harcolnak, mint a te kimmériai nőid, Conan - mondta. - Yasmela
azért lovagol velünk, hogy lássa a csatát. Azonban - odébb csúszott a nyergében, és lehalkította
hangját -, maradjon köztünk, de azt hiszem, tudom, miért nem mer itthon maradni a hercegnő. Fél
valamitől.
- Lázadástól? Talán fel kellett volna akasztatnunk egy-két polgárt indulás előtt.
- Nem. Az egyik szolgálólánya beszélt. habogott valamiről, ami éjszaka jött a palotába, és
csaknem halálra ijesztette Yasmelát. Natokh valamilyen boszorkánysága, nem kétséges. Conan,
nemcsak hús-vér lények ellen harcolunk!
- Hát - dörmögte a kimmériai -, jobb találkozni az ellenséggel, mint várni rá.
Vaskesztyűs kezével tartva a kantárt, végignézett a szekerek és tábori
szerelvények hosszú során, és puszta megszokásból odavetett egy frázist a menetelő zsoldosoknak.
- Pokol vagy zsákmány, bajtársak. gyerünk!
Khoraja kapui bezárultak a hosszú sor mögött. A polgárok tudták, élet-halál múlik a távozókon. Ha
ezt a sereget szétverik, Khoraja jövőjét vérrel fogják írni. A délről felfelé özönlő hordák számára a
könyörület ismeretlen fogalom volt.
Egész nap kis folyóktól szabdalt füves legelőkön meneteltek a hadoszlopok, majd a terep
fokozatosan emelkedni kezdett. Alacsony hegylánc vonult előttük töretlen sáncként, méltóságteljesen,
keletről nyugatra. Aznap éjszaka a hegyek északi lejtőin táboroztak, és horgas orrú, vad tekintetű
hegyi emberek érkeztek csapatokban, a tüzek köré guggoltak, és elismételték a sivatag felől érkező
híreket. A hírekben úgy hangzott el Natokh neve, mint egy csúszómászó kígyóé. Parancsára a levegő
démonai mennydörgést, szelet és ködöt hoztak, az alvilági gonosz lelkek pedig rettenetes bömböléssel
rázták a földet. Tüzet varázsolt elő a levegőből, fallal körülvett városok kapuit rombolta le, páncélos
embereket égetett elszenesedett csontokká. Megszámlálhatatlan harcosa ellepte a sivatagot, és ötezer
stygiai katonája volt, harci szekerekkel, a lázadó Kutamun herceg parancsnoksága alatt.
Conan higgadtan figyelt. Neki a háború volt a mestersége. Élete folytonos küzdelem volt, véres
csaták sorozata; születésétől fogva állandó társa volt a halál. Ott járt ijesztően az oldalán; válla mögött
állt a szerencsejáték-asztaloknál; csontos ujjai boroskupákon zörögtek. Kámzsás és rémes árnyként
derengett fölötte, mikor aludni tért. Annyit sem törődött vele, amennyit a király a pohárnokával. Egy
nap az a csontos marok ökölbe fog szorulni, ennyi az egész. Nem foglalkozott a jövővel, elég volt
neki a tudat, hogy egyelőre él.
Mások azonban többet adtak a félelemre, mint ő. Az őrvonalaktól visszafelé tartva megtorpant,
mikor egy tárt karú, köpenyes alak megállította.
- Hercegnő! A sátradban kellene lenned!
- Nem tudok aludni. - A nő sötét szeme elgyötörtnek tűnt az árnyékban. - Félek, Conan!
- Van olyan ember a seregben, akitől félsz? - A férfi keze a kardmarkolatra kulcsolódott.
- Nem. nem ember - remegett meg a nő. - Conan, létezik olyasmi, amitől te félsz?
A férfi állát simogatva vette fontolóra a kérdést.
- Igen - ismerte el végül -, az istenek átka.
A nő újra megremegett.
- El vagyok átkozva. Megjelölt a pokol egyik ördöge. Éjszakáról éjszakára ott bujkál az
árnyékban, és rettenetes titkokat suttog nekem. El fog hurcolni, hogy királynője legyek a pokolban.
Nem merek aludni. be fog jönni a sátramba, ahogy bejött a palotámba is. Conan, te erős vagy. hadd
maradjak melletted! Félek!
Már rég nem volt hercegnő, csupán egy rémült lány. Büszkesége lehulltával szemérmetlenül
csupasz maradt. Eszeveszett félelmében ahhoz futott, akit a legerősebbnek látott. A nyers erő, mely
korábban taszította, most vonzotta őt.
Conan válaszul levetette vörös köpenyét, és durván a lány vállára terítette, mintha mindenféle
gyengédség távol állana tőle. Vaskeze egy pillanatra a lány karcsú vállán pihent, s az ismét
megremegett, de most nem a félelemtől. A férfi puszta érintésére a vadállati életerő mindent elsöpörve
lüktetett végig az erein, mintha a túláradó erő egy része költözött volna belé.
- Feküdj ide! - mutatott Conan egy tisztára söpört helyre a pislákoló kis tűz közelében. Semmi
kivetnivalót nem talált abban, hogy a hercegnő egy harcos köpenyébe burkolódzva lefeküdjön a
csupasz földre a tábortűz mellé. És a lány kérdezősködés nélkül engedelmeskedett.
Conan a közelben álló sziklára telepedett, és térdére fektette pallosát. A kék acélpáncélján
megcsillanó tűzfényben ő maga is acélszobornak látszott - az egyelőre tétlen, dinamikus erő
szobrának. Nem pihent, csak pillanatnyilag mozdulatlan volt, várta a jelet, hogy mikor lendüljön ismét
félelmetes akcióba. Arcvonásait a rajtuk játszó tűzfény olyanná varázsolta, mintha valami
árnyékszerű, mégis acélkemény anyagból lennének kifaragva.
Mozdulatlan volt, ám szeme vad fénnyel parázslott. Nem csupán vadember volt. Része a vadonnak,
az élet megszelídíthetetlen eleme, ereiben farkasfalkák vére csörgedezett, agyában az északi éj
tündöklő mélye lappangott. Szíve a lángoló erdő tüzével lüktetett.
Így, félig elmélkedve, félig álmodozva, kellemes biztonságérzetben ringva merült álomba
Yasmela. Valahogy tudta, hogy ma nem fog lángszemű árnyék fölébe hajolni a sötétben, ha ez a zord
idegen áll őrt mellette. Mégis felébredt rövid idő múlva, és beleborzongott a félelembe, bár nem
amiatt, amit látott.
Halkan suttogó hangok riasztották fel. Szemét kinyitva látta, hogy a tűz már alig pislákol. A hajnal
közelsége érződött a levegőben. Homályosan látta, hogy Conan még ott ül a sziklán; megpillantotta
hosszú, kék kardjának csillogását. A
közelében egy másik alak kuporgott, akire halvány világot vetett a haldokló tűz. Yasmela egy horgas,
csőrszerű orrot és csillogó gyöngyszemeket látott a fehér turbán alatt. A férfi valami sémita
dialektusban hadart, amit a lány alig értett.
- Bél sorvassza le a karom! Igazat beszélek! Derketóra, Conan, a hazugok nagyhercege vagyok,
de egy régi cimborának nem hazudok. Azokra a napokra esküszöm, mikor együtt tolvajkodtunk
Zamorában, mielőtt láncinget öltöttél volna!
- Láttam Natokhot. Előtte térdeltem többedmagammal, mikor varázsigéket mormolt Szethhez. De
én nem fúrtam az orrom a földbe, mint a többiek. Shumiri tolvaj vagyok, a szemem élesebb, mint a
menyété. Fel sandítottam, és láttam, hogy a fátyla meglebben a szélben. Félrelebbent, és én
megláttam. megláttam. Bél, segíts, Conan, mondom, hogy láttam! A vér megfagyott az ereimben, és
felmeredt a szőr a hátamon. Amit láttam, vörösen izzó vasként égette a lelkem. Nem tudtam nyugodni,
míg meg nem bizonyosodtam róla. Elmentem Kutchemes romjaihoz. Az elefántcsont kapu nyitva állt;
az ajtóban egy nagy kígyó hevert karddal átdöfve. A kupola belsejében egy ember teste feküdt, úgy
összetörve és eltorzítva, hogy eleinte alig ismertem meg. Shevatas volt, a zamorai! Az egyetlen tolvaj
a világon, akit jobbnak ismertem el magamnál. A kincs érintetlen volt, csillogó halmokban hevert a
holttest körül. Ez minden.
- Nem voltak csontok. - kezdte Conan.
- Semmi sem volt! - vágott közbe a sémita szenvedélyesen. - Semmi! Csak az az egy holttest!
Csend telepedett rájuk egy pillanatra, és Yasmela végigborzongott a fenyegető, névtelen rémségtől.
- Honnan jött Natokh? - hallatszott a sémita vibráló suttogása. - Egy éjszaka érkezett a sivatagból,
mikor vak volt a világ, őrült felhők vágtattak szédülten menekülve a borzongó csillagok között, és a
szél süvítése elvegyült a puszták szellemeinek sikolyaival. Vámpírok vadásztak aznap éjjel, meztelen
boszorkányok lovagolták meg a szelet, és farkasemberek üvöltése töltötte be a vadont. Szélvészként
vágtatva érkezett egy fekete tevén, és ördögi tűz villogott körülötte, a teve hasított patájának nyoma
világított a sötétben. Mikor Aphaka oázisban Szeth oltára előtt Natokh leszállt a tevéről, az állat
elnyargalt az éjszakába, és eltűnt. Több emberrel is beszéltem a törzsből, akik megesküdtek rá, hogy
hirtelen szárnyakat eresztett, és tüzes nyomot hagyva maga után, elvágtatott a felhők közé. Aznap éjjel
óta senki sem látta azt a tevét, de egy fekete, torz, emberszerű alak szokott néha Natokh sátrához
cammogni, és beszélni vele a pirkadat előtti sötétben. Azt mondom neked, Conan, hogy Natokh. Nézd,
mutatok egy képmást arról az arcról, amit Shushanban láttam, mikor a szél félrefújta róla a fátylat!
Yasmela aranyat látott megcsillanni a sémita kezében, s a két férfi közelebb hajolt egymáshoz.
Hallotta Conan dörmögését, és hirtelen átcsapott fölötte a sötétség. Életében először Yasmela
hercegnő elájult.

4.
A hajnalt még alig jelezte keleten némi derengés, mikor a hadsereg újból felkerekedett.
Bennszülöttek vágtattak a táborba, a hosszú lovaglástól támolygó paripákon, jelentve, hogy a sivatagi
horda Altaku Kútjánál táborozik. Így hát a katonák sietve keltek át a hegyeken, hátrahagyva a
szekereket, melyek valamivel később követték őket. Yasmela velük lovagolt elgyötört tekintettel. A
névtelen rém még szörnyűbb alakot öltött, mióta tegnap éjjel felismerte a sémita kezében megcsillanó
érmét, melyet az elkorcsosult zugita szekta öntött titokban, és egy háromezer éve halott férfi
arcvonásait viselte.
Az út csipkézett sziklák és szűk völgyek fölé tornyosuló kísérteties szirtek között kanyargott. Itt-
ott falvak húzódtak meg, szétszórtan elrendezett, sárral betapasztott kőkunyhók. Helybéliek tódultak
elő, hogy csatlakozzanak rokonaikhoz, így mire átkeltek a hegyeken, a sereg körülbelül háromezer
vad íjásszal gyarapodott.
Váratlanul kiértek a csúcsok közül, és elakadt a lélegzetük a dél felé húzódó lenyűgöző horizont
láttán. A déli oldalon a falak meredeken szöktek a magasba, így jelölve ki a pontos földrajzi
határvonalat a kothi felföldek és a déli sivatag között. A felföldek peremén álló hegyek majdhogynem
töretlen falként magasodtak. Itt csupaszok voltak és sivárak, csak a zahimi klán lakta őket, akiknek
kötelessége a karavánutak őrzése volt. A hegyeken túl a sivatag terült el csupaszon, porosan,
élettelenül. Ám a horizonton túl ott volt Altaku Kútja és Natokh hordája.
A hadsereg a Shamla-hágó előtt állt, melyen át észak és dél kincsei cserélődtek ki folyamatosan, s
ahol egyaránt meneteltek Koth, Khoraja, Sém, Turán és Stygia seregei. Itt a sánc meredek fala
megtört. A sivatagba nyúló hegyfokok meddő völgyeket alkottak, melyek mindegyikét barátságtalan
sziklafalak zárták el az északi végeken, egy kivételével. Ez az egy volt a hágó. Olyan volt, akár egy
hegyből kinyúló kéz; elágazó ujjak alkottak egy legyező alakú ösvényt. Az ujjakat széles
hegygerincek jelentették, melyek a külső oldalon függőlegesek, belül meredek lejtők voltak. A völgy
fölfelé haladva egyre szűkült. A felső részén, a hegyi patakoktól tépett, lejtős peremű fennsíkon egy
kút állt, mellette pedig a zahimik kőtornyai.
Conan itt megfordította a lovát, és megállt. Lemezpáncél helyett szokott sodronyingét viselte.
Thespides visszarántotta lova kantárját.
- Miért álltunk meg? - kérdezte.
- Itt várjuk be őket - felelte Conan.
- Sokkal lovagiasabb lenne kivonulni a sík terepre, és ott összecsapni velük! - csattant fel a báró.
- Számbeli fölényük elsöpörne minket - válaszolta a kimmériai. - Ráadásul ott kint nincsen víz. A
fennsíkon fogunk letáborozni.
- Én lovagjaimmal a völgyben táborozok - felelte Thespides mérgesen. - Mi vagyunk az élcsapat,
és mi legalább nem félünk egy rongyos sivatagi csürhétől.
Conan vállat vont, s a mérges nemesember ellovagolt. Amalric, aki eddig parancsokat ordítozott,
elhallgatott, és figyelte, mint lovagol le a csillogó társaság a völgybe.
 - Bolondok! A kulacsaik hamarosan kiürülnek, és vissza kell kaptatniuk a kúthoz, hogy
megitassák a lovaikat.
- Hadd csinálják - felelte Conan. - Nehezen viselik el, hogy az én parancsaimnak kell
engedelmeskedniük. Mondd meg ezeknek a kurafiaknak, hogy vegyék le a páncélt, és pihenjenek!
Kemény és gyors menetelés volt. Itassák meg a lovakat, aztán vedelhetnek!
Szükségtelen volt felderítőket kiküldeni. A sivatag csupaszon nyúlt el a szemük előtt, bár jelenleg
alacsonyan ülő, fehéres fellegek zárták el a kilátást a déli horizonton. A táj egyhangúságát csak egy
kusza kőrom törte meg néhány mérföldnyire a sivatagban; állítólag valami ősi stygiai templom
maradványa. Conan leszállította a nyeregből az íjászokat, és a vad törzsek íjászaival együtt sorban
felállította őket, végig a hegyoldalon. A zsoldosokat és a khorajai lándzsásokat a fennsíkon
állomásoztatta, a kút körül. Valamivel hátrább, ahol a hegyi út a fennsíkba torkollott, ott állították fel
Yasmela sátrát.
Hogy nem volt ellenség a láthatáron, a harcosok lazítottak. Lekerültek a sisakok, a
poroszlócsuklyákat hátravetették a sodronyinges vállakra, az öveket kicsatolták. Nyers tréfák
hangzottak el, miközben a harcosok nagy cubákokat rágtak, és orrukat mélyen a söröskorsókba
dugták. A lejtő mentén a hegylakók is lazítottak, datolyát és olajbogyót majszolva. Amalric
fellovagolt Conanhoz, aki fedetlen fővel ült egy sziklán.
- Conan, hallottad, miket beszélnek a bennszülöttek Natokhról? Azt mondják. Mitra, még
elismételni is szörnyű! Mit gondolsz?
- Néha a mag is évszázadokig alszik a földben anélkül, hogy elrothadna - válaszolta Conan. - De
Natokh akkor is csak ember.
- Nem vagyok biztos benne - mordult fel Amalric. - Mindenesetre olyan jól elrendezted a sorokat,
akár egy tapasztalt hadvezér. Annyi biztos, hogy Natokh ördögei nem fognak készületlenül találni
bennünket. Mitra, micsoda köd!
- Először felhőnek hittem - mondta Conan. - Nézd, hogy hömpölyög!
Ami eleinte felhőnek látszott, az észak felé mozgó sűrű köd volt, mint egy nagy, hullámzó óceán,
mely gyorsan elrejtette a sivatagot a szemük elől. Hamarosan elnyelte a stygiai romokat, és tovább
hömpölygött feléjük. A hadsereg döbbenten figyelte. Példátlan dolog volt. természetellenes és
megmagyarázhatatlan.
- Nincs értelme felderítőket kiküldeni - mondta Amalric undorral. - Úgysem látnának semmit.
Elérte a hegyfokok külső szegélyét. Hamarosan a teljes hágó és maga a hegység is ködbe borul.
Conan, aki egyre idegesebben figyelte a hömpölygő ködöt, hirtelen lehajolt, és fülét a földre
szorította.
Eszeveszett sietséggel, káromkodva szökkent talpra.
- Lovak és szekerek! Több ezer! Reng alattuk a föld! Hé, emberek! - Hangja végigmennydörgött a
völgyön, és felrázta lebzselésükből a katonákat. - Fegyverbe, kutyák! Sorakozó!
Aztán, amint a harcosok tülekedve igyekeztek sorba állni, sietve húzták föl sisakjukat, s bújtatták
karjukat a pajzscsatokba, a köd felgördült, mint valami használhatatlan eszköz. Nem lassan
emelkedett és halványult el, mint a természetes köd, hanem egyszerűen eltűnt, mintha elfújták volna.
Egyik pillanatban még az egész sivatagot elrejtette a hömpölygő, gyapjas hullámzás, hegyszerű
halmokban, réteg réteg fölött, a következőben a nap ragyogta be a felhőtlen égről a csupasz sivatagot -
amely már nem volt üres, hanem a felvonuló hadsereg tolongása töltötte be. Szörnyű ordítozás rázta a
hegyeket.
A megdöbbent khorajaiak első pillantásra csillogó, szikrázó bronz- és aranytengert láttak, ahol
miriád csillagként villogtak az acélhegyek. A köd felemelkedtével a támadók megtorpantak, mintha
megdermedtek volna hosszú, tömött sorokban a tűző napon.
Elöl hosszú szekérsor húzódott, melyet nagytestű, szilaj, tolldíszes stygiai lovak húztak, horkantva
és fel-felágaskodva, mikor meztelen hajtóik hátradőltek, megvetve erőteljes lábukat; barna karjukon
izmok dagadtak. A szekereken álló harcosok nagy termetűek voltak, sólyomszerű arcukat
kihangsúlyozta a bronzsisak, melynek forgójában aranygömb díszelgett. Súlyos íjat tartottak a
kezükben. Ezek nem közönséges íjászok voltak, hanem dél háborúra és vadászatra termett nemesei,
akik hozzászoktak, hogy oroszlánokat terítsenek le íjukkal.
Mögöttük félvad lovakon nyargaló vademberek tarka sokasága következett - ők Kús harcosai
voltak, ami az első a Stygiától délre eső szavannák nagy fekete királyságai között. Ragyogó
ébenfeketék voltak, ruganyosak és karcsúak; anyaszült meztelenül, nyereg és kantár nélkül lovagoltak.
Utánuk hömpölygött egy horda, mely úgy tűnt, az egész sivatagot ellepi. Sém harcos fiai, ezren és
ezren. Lovasoszlopok sodronyingben és hengeres sisakban - Nippr, Shumir, Eruk és testvérvárosaik
asshurijai; vad, fehér köntösű harcosok - a nomád klánok.
Most a sorok örvényleni és kavarogni kezdtek. A szekerek félrehúzódtak, míg a fősereg
bizonytalanul megindult előre. Lenn a völgyben a lovagok nyeregbe szálltak, és Thespides báró
vágtatott fel a lejtőn Conanhoz. Nem kegyeskedett leszállni a lóról, hanem csak úgy a nyeregből
beszélt.
- A felszálló köd megzavarta őket! Most jött el a mi időnk! A kúsitáknak
nincsen íjuk, és ők fedezik az egész előrenyomulást. Lovagjaim rohama visszaveti őket a sémiták
közé, és ez megbontja az egész alakzatot. Kövessetek! Egyetlen rohammal megnyerjük a csatát!
Conan megrázta a fejét.
- Ha szokványos ellenséggel harcolnánk, egyetértenék. De ez a zűrzavar inkább színlelt, mintsem
valódi, és arra szolgál, hogy rábírjon minket a támadásra. Csapdától tartok.
- Tehát nem vagy hajlandó mozdulni? - kiáltotta szenvedélytől elborult arccal Thespides.
- Légy észnél! - vitatkozott vele Conan. - Mi vagyunk helyzeti előnyben.
Thespides dühös káromkodással megfordult, és visszavágtatott a völgybe
lovagjaihoz, akik türelmetlenül várták.
Amalric a fejét rázta.
- Nem lett volna szabad visszaengedned, Conan! Én. Odanézz!
Conan szitkozódva pattant fel. Thespides odaért az embereihez. Szenvedélyes hangját csak
gyengén hallották, de intése a közeledő horda irányába magáért beszélt. A következő pillanatban
ötszáz lándzsa dőlt meg, és az acélba öltözött társaság lerobajlott a völgybe.
Egy fiatal apród érkezett futva Yasmela sátra felől, és éles hangon kiáltotta oda Conannak:
- Uram, a hercegnő kérdezi, miért nem követi és támogatja Thespides bárót?
- Mert nem vagyok olyan ostoba, mint ő - mordult fel Conan, majd visszatelepedett a sziklára, és
rágni kezdett egy cubákot.
- Kijózanított a felelősség - szólt Amalric. - Régebben különösen élvezted az ilyen őrültségeket.
- Igen, mikor csak a saját bőrömet kockáztattam - válaszolt Conan. - Most viszont. Mi a pokol.
A horda megtorpant. A legszélső szárny felől egy szekér robogott elő, a meztelen hajtó őrülten
ostorozta a paripát; utasa egy magas alak volt, kinek köntöse kísértetiesen lobogott a szélben. Nagy
aranyedényt tartott a kezében, melyből a napfényben szikrázó, vékony patakot öntött ki. A szekér
elszáguldott a teljes front előtt, és dübörgő kerekei mögött, mint hullámot a hajó, hosszú, vékony
porszerű vonalat hagyott, mely úgy csillogott a homokban, akár egy kígyó foszforeszkáló nyoma.
- Natokh az! - Amalric szitkozódott. - Miféle pokoli magokat vet el?
A rohamozó lovagok nem fogták vissza lovukat. Még ötven lépés, és belerobajlanak az egyenetlen
kúsita sorokba, melyek felemelt lándzsával, mozdulatlanul várakoztak. A legelső lovagok most érték
el a vékony vonalat, mely keresztben csillogott előttük. Nem foglalkoztak a földön kúszó
fenyegetéssel. De ahogy a lovak acélpatkós patái elérték azt az anyagot, mintha acél csapódott volna
kovához - csak az eredmény volt rettenetesebb. Félelmetes robbanás rázta meg a sivatagot, és egy
szörnyű, fehér láng kígyóként szaladt végig a leszórt vonalon.
A tűz abban a pillanatban mintha a lovagok teljes első sorát elborította volna; lovak és acélruhás
lovasok vonaglottak a tűzben, mint rovarok a nyílt lángban. A következő pillanatban a hátulsó sorok
belerohantak bajtársaik elszenesedett holttesteibe. Nyaktörő tempójukat képtelenek voltak
visszafogni, sor sor után zúdult bele a tumultusba. A támadás rémisztő hirtelenséggel zűrzavarrá
változott, melyben páncélos lovagok százai haltak meg nyerítő lovuk patái alatt.
 Az összevisszaság illúziója ekkor eltűnt, s a horda szabályos sorokba rendeződött. A vad kúsiták
berontottak a zűrzavarba, meglándzsázva a sebesülteket, kövekkel és vaspörölyökkel zúzva be a
lovagok sisakját. Olyan gyorsan vége lett az egésznek, hogy a khorajaiak szédülten álltak a lejtőkön,
és a horda újra meglódult, ketté válva kerülte ki az elszenesedett maradványokat.
- Nem emberek, ördögök ellen harcolunk! - harsant fel egy kiáltás a hegyekben.
Az egyik hegygerincen a hegylakók megremegtek. Egyikük habtól csöpögő szakállal a fennsík felé
rohant.
- Fussatok, fussatok! - nyáladzott. - Ki harcolhat Natokh mágiája ellen?
Conan egy horkantással felpattant sziklájáról, és hozzávágta a nagy cubákot.
A férfi elesett, orrán-száján dőlt a vér. Conan kivonta kardját, szeme
baljóslatú tűzzel résnyire szűkült.
- Vissza a posztotokra! - üvöltötte. - Aki még egy lépést tesz hátrafelé, lenyesem a fejét!
Harcoljatok, a fene belétek!
A megfutamodás abbamaradt, éppoly gyorsan, mint ahogy elkezdődött. Conan ádáz dühe jeges
vizet fröcskölt rémületük elharapózó lángjára.
- Foglaljátok el a helyeteket! - utasította őket gyorsan a barbár. - És fegyverbe! Ma sem ördög,
sem ember nem jöhet fel a Shamla-hágón!
Ahol a fennsík széle a völgy lankájába ment át, a zsoldosok meghúzták az övüket, és
megmarkolták lándzsájukat. Mögöttük dárdások ültek paripáikon, és egyik oldalt állomásoztak a
khorajai lándzsások, tartalékban. Yasmela szemében, aki sápadtan és szótlanul állt sátra bejáratánál, a
sereg nyomorúságosan kicsinynek tűnt a tolongó sivatagi hordához képest.
Conan a lándzsások között állt. Tudta, hogy a támadók nem kísérlik meg felhajtani a szekereket a
lejtőn az íjászok orra előtt, de meglepődött, mikor látta, hogy a lovasok leszállnak a nyeregből.
Ezeknek a vadembereknek nem voltak hadtápszekereik. Kulacsuk és tarisznyájuk a nyeregkápájukon
lógott. Most megitták maradék vizüket, és eldobták kulacsukat.
- Ez a halál keze - suttogta Conan, a gyalogos sorok formálódása láttán. - Jobban elviseltem volna
egy lovasrohamot, ahol sebesült lovak zárják el az utat, és zilálják össze az alakzatokat.
A horda roppant éket formált, melynek hegyét a stygiaiak alkották, és a páncélos asshurik voltak a
törzse, nomádokkal szegélyezve. Zárt alakzatban emelt pajzsokkal hömpölyögtek előre, míg mögöttük
a mozdulatlan szekéren egy
magas alak emelte égnek bő köntösű karját, s hátborzongató varázsigéket kántált.
Ahogy a horda behatolt a széles völgytorokba, a hegylakók kilőtték nyilaikat. A védőformáció
dacára tucatjával hullottak az emberek. A stygiaiak nem hozták az íjukat; sisakos fejüket rohamra
hajtva, sötét szemekkel meredtek előre a pajzsok széle fölött. Kérlelhetetlen áradatban haladtak,
átlépve kidőlt társaikat. De a sémiták viszonozták a tüzet, és nyílfelhők sötétítették el az eget. Conan a
hömpölygő lándzsahullámokon túlra bámult, várta, hogy milyen új rémségeket fog előidézni a
varázsló. Valahogy érezte, hogy Natokh, akárcsak a többi hasonszőrű, félelmetesebb védekezés, mint
támadás közben; nekitámadni katasztrófát jelentene.
De a hordát minden bizonnyal varázslat hajtotta előre a halál torkába. Conan elakadó lélegzettel
figyelte, milyen pusztulás ment végbe az előrenyomuló sorokban. Az ék szélei mintha elolvadtak
volna, és a völgy már szerteszét heverő halottakkal volt tele. A túlélők mégis megszállottakként jöttek
tovább, mit sem törődve a halállal. Roppant mennyiségű nyílvesszővel árasztották el a szirteken álló
íjászokat. A felfelé suhogó nyílvesszők fedezékbe kergették a hegylakókat. Pánik költözött szívükbe e
rendületlen előrenyomulás láttán, és őrülten dolgoztatták íjukat, lángoló szemekkel, mint a csapdába
esett farkasok.
Ahogy a horda a völgytorok szűkülete felé közeledett, sziklák zúdultak le, s fürtökben zúzták össze
az embereket, de a támadás nem tört meg. Conan farkasai szilárdan megvetett lábakkal készültek az
elkerülhetetlen összecsapásra. Zárt alakzatuknak és jobb vértezetüknek hála, a nyilak kevesebb kárt
tettek bennük. Az összecsapás pillanata volt az, amitől Conan félt. Mikor az ék nekifeszül vékony
soraiknak. És most rájött, hogy a támadás nem fog megtörni. Vállon ragadott egy zahimit, aki a
közelében állt.
- Van valamilyen út, melyen át egy szakasz lovas lejuthat a nyugati hegyfokon túli völgybe?
- Igen, egy meredek, veszélyes ösvény, ami titkos, és állandóan őrizzük, de.
Conan magával vonszolta oda, ahol Amalric ült csataménjén.
- Amalric! - csattant fel. - Kövesd ezt az embert! Levezet benneteket abba a külső völgybe.
Lovagoljatok le, kerüljétek meg a hegyfokot, és támadjátok hátba a hordát! Ne szólj semmit, csak
menj! Tudom, hogy őrültség, de mindenképpen végünk. Tegyünk meg mindent, amit tudunk, mielőtt
meghalnánk! Siess!
Amalric bajsza vad vigyorba borzolódott, és dárdásai néhány pillanat múlva követték a vezetőt egy
tekervényes szurdokba, mely lefelé vezetett a fennsíkról. Conan karddal a kezében futott vissza
lándzsásaihoz.
Nem érkezett túl korán. A lejtőkön Shupras hegylakói a közelinek vélt vereségtől őrülten és
elkeseredetten lövöldöztek. Az emberek a völgyben és a lejtőkön úgy hullottak, mint a legyek. és az
ellenállhatatlanul fölfelé törő stygiaiak bömbölve csaptak össze a zsoldosokkal.
Mennydörgő acélhurrikán ingatta meg és hajlította be a vonalakat. Harcra termett nemesek
hivatásos katonák ellen. Pajzs csattant pajzshoz, lándzsák
döftek közéjük, és sugárban ömlött a vér.
Kétoldalt a nomádok megmászták a sziklákat, és közelharcba kezdtek hegyi rokonaikkal. A
hegygerinc mentén végestelen végig vad, ziháló kegyetlenséggel dühöngött a csata. A bennszülöttek
őrülettől, fanatizmustól és vérbosszútól habzó szájjal, foggal-körömmel vágtak, öltek és haltak. A
meztelen kúsiták lobogó hajjal, üvöltve vetették magukat a küzdelembe.
Conan úgy látta, mintha verejtéktől elvakult szeme egyre emelkedő acélóceánra tekintene, mely
kavarogva örvénylik, s betölti a völgyet hegyfoktól hegyfokig. A véres küzdelem holtpontra jutott. A
hegylakók tartották a hegygerincet, s a zsoldosok vértől csöpögő lándzsájukat markolva, megvetették
lábukat az iszapos földön. Tartották az átjárót. Az előnyösebb pozíció és a jobb vértezet egy ideig
kiegyenlítette a többszörös túlerő nyújtotta fölényt. De nem tarthattak ki végig. Fénylő arcok és
villogó lándzsák újabb és újabb hulláma zúdult fel az emelkedőn, s az asshurik betöltötték a réseket a
stygiai sorokban.
Conan tekintetével Amalric dárdásait kereste, mint kerülik meg a nyugati hegyfokot, de nem jöttek,
és a lándzsások hátrálni kezdtek az új és újabb rohamok alatt. Conan felhagyott a győzelembe és az
életbe vetett minden reményével. Parancsot ordítva ziháló kapitányainak, kivált közülük, és a khorajai
tartalékok felé rohant, akik az izgalomtól remegve álltak. Nem nézett Yasmela sátra felé.
Megfeledkezett a hercegnőről, egyetlen gondolata a halálra készülő vadállat gyilkolási vágya volt.
- Ma lovagokká váltok! - nevetett zordul, s vértől csöpögő kardjával a hegylakók közelben
összeterelt lovaira mutatott. - Lóra, és kövessetek a pokolba!
A hegyvidéki paripa vadul ágaskodott a kothi páncél szokatlan zörgése miatt, s Conan viharos
hahotája túlszárnyalta a pokoli lármát, miközben odavezette őket, ahol a keleti hegygerinc elágazott a
fennsíktól. Ötszáz gyalogos - elszegényedett nemesek, másod- és harmadszülöttek, fekete bárányok -
rohant le félvad sémita lovakon egy hadsereget, olyan lejtőn, melyen lovasság még nem merészelt
támadni az írott történelem folyamán!
Elrobogtak a csatától eltorlaszolt hágó torka mellett, ki a hullákkal teleszórt hegygerincre.
Levágtattak a meredek lejtőn. Sokan felbuktak, és bajtársaik lovai alá kerültek. Odalent az emberek
felsikoltottak, az égnek emelték karjukat. és a mennydörgő roham keresztülgázolt rajtuk, mint lavina a
facsemetéken. A khorajaiak keresztülviharzottak az összezsúfolt tömegen, és földbe tiport halottak
jelezték az útjukat.
És ekkor, mikor a horda megvonaglott és összezavarodott, Amalric dárdásai átverekedve magukat
egy lovaskordonon, mellyel a völgyön kívül találkoztak, megkerülték a nyugati hegyfokot, és
acélhegyű ék gyanánt csaptak le a seregre, kettéhasítva azt. A meglepő támadás teljesen demoralizálta
a hátvédet. Azt gondolva, hogy valami nagyobb haderő kapta oldalba seregüket, és kétségbeesve,
hogy elvágják őket a sivatagtól, a nomádok tömegesen törtek ki és
futamodtak meg, megbontva ezzel kitartóbb társaik sorait. Ezek meginogtak, és a lovasok legázolták
őket. A hegygerincen küzdő sivatagi harcosok elbizonytalanodtak, s a hegylakók újult erővel zúdultak
rájuk, lefelé kergetve őket a lejtőn.
A horda a meglepetéstől kábultan megbomlott, mielőtt láthatták volna, hogy csak maroknyian
támadtak rájuk. És az ilyen csőcseléket, ha egyszer széthullik, még egy mágus sem képes újra
összeterelni. Conan őrültjei a fejek és lándzsák tengerén át meglátták Amalric lovasait, amint
állhatatosan törnek át az ellenségen baltával és buzogánnyal, s a győzelem eszeveszett öröme fűtötte
mindnyájuk szívét, és acélozta meg a karjukat.
Megvetve lábukat a dagonyás vértengerben, melynek karmazsin színű hullámai bokájukat
nyaldosták, a lándzsások a hágó torkában előrelódultak, szörnyű erővel zúzva szét az előttük kavargó
sorokat. A stygiaiak kitartottak, de mögöttük elolvadtak az asshuri csapatok, és a déli nemesek
holttestén át, akik az utolsó szálig elestek, a zsoldosok nekilendültek, hogy széthasítsák és
összemorzsolják az előttük hullámzó tömeget.
Fenn a sziklákon, nyíllal a szívében feküdt az öreg Shupras; földre került Amalric is, lándzsával a
combjában, és szitkozódott, mint egy kalóz. Conan lovas gyalogságából alig százötvenen maradtak
nyeregben. De a horda szétszóródott. Nomádok és lándzsás vértesek menekültek futva táboruk felé,
ahol a lovaik voltak, a hegylakók pedig leözönlöttek a lejtőn, hátulról kaszabolták őket, és elvágták a
sebesültek torkát.
A kavargó vörös káoszban hirtelen rettenetes kísértet jelent meg Conan ágaskodó paripája előtt.
Kutamun herceg volt az, egy szál ágyékkötőben, vértezete cafatokban, tarajos sisakja behorpasztva,
tagjai vértől mocskosak. Rettenetes kiáltással Conan arcába vágta törött kardjának markolatát, és
odaugorva megragadta a mén kantárját. A kimmériai megingott a nyeregben, és a sötét bőrű óriás
szörnyű erővel rángatta jobbra-balra a nyihogó paripát, míg az elvesztette lába alól a talajt, s a homok
és a vonagló testek véres trágyájába zuhant. Conan épp hogy leugrott a kidőlő lóról, és Kutamun
ordítva esett neki. Abban az őrült, lidércnyomásos csatában a barbár azt sem tudta, hogy ölte meg
ellenfelét. Csak azt érezte, hogy a stygiai kezében lévő kő többször egymás után csattant a sisakján,
villogó szikrák homályosították el szeme világát, de ő újra és újra ellenfele testébe mélyesztette tőrét,
mely, úgy tűnt, mit sem ér a herceg szörnyű életerejével szemben. A világ ködben úszott Conan szeme
előtt, mikor a nekifeszülő test végre görcsös rándulással megmerevedett, aztán elernyedt.
Feltápászkodott, horpadt sisakja alól vér csorgott az arcára, és szédelegve meredt a szörnyű
pusztításra, ami a völgyben lezajlott. Hegytetőtől hegytetőig szerteszét szórva halottak vörös szőnyege
borította a tájat. Akár egy vörös tenger, melynek minden hullámát szétszórt holttestek vonala alkotta.
Eltorlaszolták a hágó torkát, bemocskolták a lejtőket. És lenn a sivatagban folytatódott a mészárlás,
ahogy a horda túlélői, elérve lovaikat, kivágtattak a
pusztaságba, nyomukban a kimerült győztesekkel. és Conan döbbenten látta, milyen kevesen maradtak
az üldözők.
Ekkor szörnyű sikoly hasított a lármába. Egy villámgyors szekér száguldott fel a völgyből, a
halmokban álló hullákkal mit sem törődve. Nem ló vonta, hanem valami nagy, sötét tevéhez
hasonlatos teremtmény. Azon a szekéren pedig Natokh állt lobogó köntösben, s egy fekete
emberféleség kuporgott mellette a gyeplőt markolva, mely akár egy szörnyeteg majom is lehetett
volna, és őrülten csapkodott az ostorral.
Szélsebesen száguldott fel a szekér a hullákkal teleszórt emelkedőn, egyenest a sátor felé, ahol
Yasmela állt egyedül. Testőrei az üldözés mámorában magára hagyták. Conan dermedten hallotta a
lány őrjöngő sikolyát, amint Natokh karja felrántotta a szekérre. Aztán a hátborzongató paripa
megfordult, a völgy felé száguldott, és egyetlen ember sem merészelt nyilat lőni vagy dárdát vetni rá,
nehogy a varázsló karjában vergődő Yasmelát találja el.
 Conan emberfeletti üvöltéssel kapta fel elejtett kardját, és a zörgő szörnyűség útjába ugrott. Ám
ahogy felemelte kardját, a fekete bestia egyik lába eltalálta, akár a mennykőcsapás, és több méterre
repítette, kábultan és összetörve. Yasmela sikolya csengett fülében, ahogy a szekér elzúgott mellette.
Conan felordított, és ordításában nem volt semmi emberi, amint felpattant a véres földről,
megragadta egy gazdátlan ló kantárszárát, mely ott száguldott el mellette, és nyeregbe ugrott anélkül,
hogy a lovat megállította volna. Átadva magát az őrületnek, a gyorsan távolodó szekér után vágtatott.
A szekér repülve vette a szintkülönbségeket, és forgószélként viharzott keresztül a sémita táboron,
majd lehagyva egy csoport lóhalálában vágtató sivatagi lovast, a pusztaságba menekült.
A szekér száguldott tovább, és Conan vágtatott utána, bár lova tántorogni kezdett alatta. Már szerte
körülöttük nyílt sivatag terült el, a lenyugvó nap ragyogó pompájában. Az ősi romok felé rohantak, s a
fekete hajtó egy rikoltással, melytől Conan ereiben megfagyott a vér, lelökte Natokhot és a lányt a
szekérről. Meghemperedtek a porban, és Conan döbbenten meredt a rémségesen elváltozott szekérre
és paripájára. A fekete szörny, mely már egyáltalán nem hasonlított tevére, hatalmas, sötét szárnyakat
terjesztett ki, s az ég felé repült, vakító lángalakzatot vonva maga után, melyben egy fekete,
emberszerű alak rikácsolt hátborzongató diadallal. Olyan gyorsan eltűnt, mintha rémkép lett volna
csupán valami lidércnyomásos álomban.
Natokh felpattant, gyors pillantást vetett üldözőjére, aki nem torpant meg, hanem keményen
lovagolt tovább, mélyen lengő karddal, melyről vércseppek szóródtak a homokra. Aztán a varázsló
felkapta az ájult lányt, és a romok közé futott vele.
Conan leugrott a lováról, és utánuk rohant. Egy terembe ért, mely gonosz sugárzással ragyogott,
bár odakinn gyorsan leszállt az alkony. Yasmela egy fekete jade oltáron feküdt, meztelen teste
elefántcsont gyanánt ragyogott a
természetfölötti fényben. Ruhái a padlóra szórva hevertek, mintha brutális sietséggel tépték volna le
őket róla. Natokh szemben állt a kimmériaival - embertelenül magas volt, és sovány. Fényes, zöld
selyemköntös volt rajta. Fátylát hátravetette, és Conan arra az arcra meredt, melynek mását már látta a
zugita érmén.
- Igen, sápadj el, kutya! - A hang olyan volt, mint egy óriáskígyó sziszegése. - Thugra Khotan
vagyok! Sokáig feküdtem síromban az ébredés és a szabadulás napjára várva. A varázsigék, melyek
megmentettek egykoron a barbároktól, egyúttal be is börtönöztek, de tudtam, hogy eljő az idő, jönni
fog valaki. és jött is, hogy beteljesüljön a sorsa, és úgy pusztuljon el, ahogy ember nem halt meg
háromezer éve! Ostoba, ne hidd, hogy legyőzhetsz, csak mert az embereim szétszóródtak! Igaz, a
démon, kit rabszolgámmá tettem, becsapott és megszökött. De Thugra Khotan vagyok, és uralni
fogom a világot, nyomorúságos kis isteneitek ellenére! A sivatag tele van az embereimmel, a föld
démonai engedelmeskednek parancsaimnak, ahogyan a föld hüllői is. A vágyam egy nő iránt
meggyengítette a varázserőm. Ez a nő most enyém, s a lelkén lakmározva legyőzhetetlen leszek!
Vissza, bolond! Nem győzheted le Thugra Khotant!
Ledobta pálcáját, ami Conan lábához esett, s a barbár önkéntelen kiáltással hátraugrott. A pálca
esés közben szörnyűmód elváltozott, körvonalai elmosódtak, megvonaglott, s egy csuklyás kobra
ágaskodott fel sziszegve a rémült kimmériai előtt. Conan dühös szitokkal sújtott le, kardja ketté szelte
a csúf alakot, s egyszerre csak a kettévágott ébenfa pálca két darabja hever a lábánál. Thugra Khotan
iszonyút kacagott, és megfordulván felkapott valami undorítót, ami a padló porában mászott.
Kinyújtott kezében egy förtelmes élőlény vonaglott és váladékozott. Ez nem az árnyékok játéka volt.
Thugra Khotan egy majd félméteres, fekete skorpiót tartott csupasz kezében, a sivatag leggyilkosabb
teremtményét, mely hegyes farkának egyetlen szúrásával azonnal ölt. Thugra Khotan kísérteties pofája
múmiaszerű vigyorra torzult. Conan habozott, majd figyelmeztetés nélkül belehajította a kardját.
A támadás felkészületlenül érte Thugra Khotant, és nem volt ideje kitérni a fegyver elől. A kard
hegye a szíve alatt találta el, és harminc centire jött ki a hátán. A varázsló eldőlt, s estében
összeroppantotta markában a mérgező szörnyeteget.
Conan az oltárhoz lépett, és vérmocskos karjába vette Yasmelát. Az hisztérikus zokogással,
görcsösen kapaszkodott fehér kezével megmentője nyakába, és nem akarta elengedni.
 - Crom ördögeire, te lány! - mordult fel Conan. - Eressz! Ötvenezer ember lelte ma halálát, és rám
még munka vár.
- Nem! - zihálta a lány, görcsös erővel csimpaszkodva beléje. Félelmében és szenvedélyében
éppoly barbár volt most, mint Conan. - Nem eresztelek! Tiéd vagyok a tűz, az acél és a vér nevében!
Te meg az enyém! Ott messze másokhoz tartozom. itt a magamé vagyok. és a tied! Nem mehetsz el!
Conan tétovázott; az ő agya is kába volt a rátörő vad szenvedélytől. A ragyogó, földöntúli
világosság, mely ott derengett az árnyékos teremben, kísérteties fényt vetett Thugra Khotan halott
arcára, ami mintha szomorúan és üregesen vigyorgott volna rájuk. Kinn a sivatagban, a hegyek közt,
emberek haldokoltak a hullatengerben, kínlódva üvöltöttek a sebek, a szomjúság, az őrület miatt, és
királyságok rendültek meg. Aztán a Conan lelkében száguldó vörös áradat elsöpört mindent, ahogy
acélos karjába szorította a karcsú, fehér testet, mely a téboly lidércfényeként csillogott előtte.
 7.

A FEKETE TENGERPART KIRÁLYNŐJE

Írás-megjelenés: 1934
Helyszín: Argos – sea – Kush

1.
A VÁGTATÓ LOVAS
Paták dübörögtek a rakpartra vezető utcán. A kiáltozva félreugró járókelők csak egy futó pillantást
vethettek a fekete lovon vágtató alakra, akinek lobogó, skarlátvörös köpenye a háta mögött csapkodott
a szélben. Hátrébb az utcán lódobogás hallatszott, és üldözők kiáltásai harsantak, de a lovas egy
pillantást sem vetett feléjük. Kiszáguldott a rakpartra, és közvetlenül a víztükör széle előtt olyan
hirtelen rántotta vissza hátasa kantárszárát, hogy az riadtan felágaskodott. A tengerészek, akik épp egy
magas orrú, széles hasú gálya csíkos vitorláját vonták föl, tátott szájjal meredtek rá. A kapitány - egy
zömök, fekete szakállú férfi - az orrban állt, és csáklyával igyekezett ellökni a hajót a parttól. Dühösen
felbömbölt, mikor a lovas leugrott a nyeregből, és egy óriási szökkenéssel a főfedélzeten termett.
- Ki hívott a hajóra?
- Induljatok már! - mennydörögte az idegen. Szilaj kézmozdulatára vörös csöppek szóródtak
kardjáról szerteszét.
- De mi a kúsita tengerpart felé tartunk! - kiáltotta a kapitány.
- Hát akkor veletek megyek Kúsba! Induljatok már, ember!
A kapitány gyors pillantást vetett az utcára, ahol vágtató lovascsapat közeledett. Őket, még
nagyobb távolságban, egy szakasz számszeríjász követte.
- Ki tudod fizetni az utat? - kérdezte.
- Csupasz acéllal fizetek! - mennydörögte a láncinges férfi, és meglengette a hatalmas kardot,
mely kékesen csillámlott a napban. - Cromra mondom, ember, ha nem indulsz el azonnal, a
legénységed vérében fürösztöm meg ezt a gályát!
A kapitány jó emberismerő volt. Elegendő volt egy pillantást vetnie a sötét, sebhelyes arcra s az
ádáz szempárba. Kurta parancsot kiáltott, és minden erejével a rakpartnak feszült a csáklyával. A
gálya kisiklott a tiszta víztükörre. Az evezők
ütemes mozgásba lendültek, máris szélfuvallat töltötte be a csíkos vitorlát. A könnyű hajó belefeküdt
a szélbe, és egyre gyorsulva tovasiklott, mint valami sirály.
A rakparton a lovasok kardjukat rázva fenyegetőztek, bömbölve parancsolták a gálya
kapitányának, hogy forduljon vissza, s közben a késlekedő íjászok felé kiabáltak, hogy igyekezzenek,
mielőtt a hajó lőtávolon kívülre ér.
- Hadd dühöngjenek! - mondta a férfi, karddal a kezében és vigyorogva. - Tartsd az irányt,
kormányosmester!
A kapitány lesietett a keskeny orrfedélzetről, át az evezősorok között a főfedélzetre. Az idegen,
hátát az árbocnak vetve állt ott, és éberen tekingetett körbe, kardjával a kezében. A kapitány nem vette
le róla a szemét, s ügyelt rá, hogy keze még véletlenül se kerüljön közel az övébe tűzött hosszú
tőrhöz. Nagy termetű, rendkívül izmos férfit látott maga előtt barna lábszárvédőben, fején kékesen
csillogó, szarvas acélsisakkal. Láncinge fölött az idegen skarlátvörös köpenyt viselt, amely háta
mögött csattogott a tengeri szélben. Széles, aranycsatos bőröv tartotta kardhüvelyét. A sisak alatt az
egyenesre nyírt fekete sörény megdöbbentő ellentétet alkotott a szikrázó kék szemekkel.
- Ha már együtt kell utaznunk - mondta a kapitány -, össze is kell férnünk egymással. Az én
nevem Tito, az argoszi kikötők bejegyzett mesterhajósa vagyok. Kúsba tartok, hogy ott üveggyöngyöt,
selymet, cukrot és rézgombos kardokat cseréljek a fekete királyokkal elefántcsontra, rézércre,
rabszolgákra és igazgyöngyre.
A kardot tartó idegen az egyre inkább elmaradó rakpartot nézte, ahol még mindig tehetetlenül
hadonásztak üldözői - nyilván nem volt könnyű dolguk, ha olyan hajót kerestek, ami elég gyors, hogy
a fürge gályát utolérje.
- Én Conan vagyok, a kimmériai - felelte. - Azért jöttem Argoszba, hogy felkínáljam valakinek a
kardomat, de mivel háborúra semmi kilátás, hát nem állt túl jól a szénám.
- És miért üldöztek a katonák? - érdeklődött Tito. - Persze semmi közöm hozzá, de azt hittem.
- Nincs semmi rejtegetnivalóm - biztosította a kimmériai. - Cromra mondom, épp elég időt
töltöttem már civilizált emberek között, mégsem tudom igazán megérteni a szokásaikat! Nos, tegnap
este egy csapszékben a királyi gárda egyik kapitánya nem úgy viselkedett egy fiatal katona kedvesével
szemben, ahogy az ember egy tiszttől elvárná. Érthető felháborodásában a katona leszúrta. De itt
nyilván van valami feneette törvény, ami tiltja a gárdatisztek megölését. A fiú meg a lány
elmenekültek. Rebesgették, hogy én is a társaságukban voltam, így hát ma törvény elé idéztek, és
megkérdezték tőlem, hová rejtőzött el az a katona. Nem árulhattam el, hiszen a barátom! Ez
felbőszítette a bírót, és mindenféle nagy szavakat használt, hogy nekem állam és társadalom iránti
kötelességem. meg még sok minden más is, csak azt már nem értettem. megmondani, hová szökött a
fiú. Közben persze én is dühös lettem, elvégre már közöltem vele az
álláspontomat, de elfojtottam a haragomat, és visszatartottam magam. Ez nyilván annyira
felidegesítette a bírót, hogy azt állította, semmibe veszem a magas törvénykezést, és úgy rendelkezett,
hogy tömlöcben sínylődjek, míg el nem árulom a barátomat. Mikor láttam, hogy az egész bíróság az
eszét vesztette, kardot rántottam, és a bíró fejére csaptam vele, aztán meg utat vágtam magamnak az
épületből. Belebotlottam a nagyságos bíró úr lovába, ami a közelben volt kikötve, és kölcsönvettem
pár percre. A kikötőbe vágtattam, mert reméltem, hogy találok egy hajót, ami jó messzire elvisz.
- Én sem imádom különösebben a hatóságokat - vallotta be Tito. - Túl gyakran megkopasztottak
már, ha egy-egy gazdag kereskedő igaztalanul bevádolt ilyen-olyan okokból. Bizonyára válaszolnom
kell majd néhány kérdésre, ha újra kikötök itt Messantiában, de bármikor bebizonyítom: fegyveres
erőszakkal kényszerítettél rá, hogy magammal vigyelek. Nyugodtan tedd le hát a kardodat. Mi
békeszerető hajósok vagyunk, és nem látunk benned semmi kivetnivalót. Azonkívül még igazán
hasznosnak bizonyulhat, ha egy ilyen harcos van velünk a fedélzeten. Jöjj velem a tatkabinba, igyunk
egy korsó sört!
- Rendben van - dörmögte készségesen a kimmériai, és hüvelyébe csúsztatta a kardját.
Az Argus kicsiny, robusztus jármű volt, tipikus kereskedőhajó, amely Zingara és Argosz kikötői
között meg a déli tengerpart mentén bonyolítja le üzleteit, s ritkán merészkedik ki a nyílt vizekre. Orra
magasan ívelt volt, közepe széles, alakja mindent összevetve eléggé kecses. Irányítani a taton lévő
hosszú kormányevezővel lehetett, és főleg a széles, csíkos selyemvitorla mozgatta. Az evezők
általában csak arra szolgáltak, hogy kisegítsék a hajót az öblökből és torkolatokból. Mindkét oldalon
tíz volt belőlük, öt a kis főfedélzet előtt és öt mögötte. A rakomány legértékesebb része itt és az
orrban volt leszíjazva. A legénység a fedélzeten vagy az evezőspadok között aludt, a rossz idő ellen
ponyvával védekeztek. Húsz ember az evezőknél, három a kormányrúdnál, plusz még a kapitány -
ezzel teljes volt a létszám.
Tartós jó idő kedvezett az Árgusnak, gyorsan haladt dél felé. A nap minden mérfölddel forróbban
sütött, így hát kifeszítették az evezőspadok fölé a ponyvákat, melyek szintúgy csíkos selyemszövetből
voltak, mint a csillogó vitorla, és csaknem ugyanolyan fénnyel ragyogtak, mint az aranydíszítés az
orron és a korlát mentén.
 Sém tengerpartja tűnt fel a horizonton, széles, hullámzó, füves síkság, mögötte várostornyok fehér
bástyái a messzeségben - de kékesfekete szakállú, horgas orrú lovasok is, akik gyanakodva figyelték
hátasuk nyergéből a gályát. Itt nem kötöttek ki. A Sém szilaj, éber gyermekeivel lebonyolított üzleten
nem sokat nyerhettek volna.
Épp így nem futott be Tito mester abba a tágas öbölbe sem, ahol a Styx ontja hatalmas hullámait az
óceánba, s ahol Khemi zömök, fekete bástyafalai magasodtak a kék víz fölé. A hajók ritkán
merészkedtek hívatlanul ebbe a
kikötőbe, ahol fekete mágusok mormolták iszonyú varázslataikat a sűrű áldozati füst mögött - a
füstköd mögött, amely mindig és mindenütt ott lebegett a vérfoltos oltár felett, hol meztelen nők
sikoltoztak rettenetükben, s hol, mint rebesgették, Szeth, a Vén Kígyó, minden hybóriainak ősdémona
és a Stygiai Birodalom minden gyermekének ősistene kígyózott keresztül csillogó, pikkelyes testével
imádóinak sorain.
Tito mester nagy ívben elkerülte ezt a kristálytiszta vizű álmatag öblöt, ámbár az egyik
földnyelvről egy gondola siklott a tengerre, kígyódíszes orral, melyről sötét bőrű, meztelen nők
kiabáltak át a hajósoknak, hajukban nagy, piros virágokkal, és szégyentelen pózokban csalogatták
őket.
Ezután már nem magasodott az égre több csillogó torony a szárazföldön. A hajó áthaladt a Stygiai
Birodalom déli határvonalán, és elérte a kúsita partokat. Conan számára, aki az északi földek sziklás
hegyei közt született, a tenger szűnni nem akaró rejtélyt jelentett. A nyers lelkű hajósok még szinte
soha nem láttak élő kimmériait, ezért leplezetlenül nagy érdeklődést tanúsítottak iránta.
Tipikus argoszi tengerészek voltak, zömökek és erőteljes felépítésűek. Ennek ellenére kettőjüknek
együtt sem volt akkora ereje, mint a kimmériainak egyedül, aki jóval nagyobb volt náluk. A hajósok
kemények és szívósak voltak, ám Conan olyan kitartással és életerővel bírt, akár egy farkas. A
kimmériai pusztaság kemény élete megacélozta izmait és idegeit. Gyakran nevetett, de ugyanolyan
gyorsan fel is dühödött, és iszonyatos volt haragjában. Sokat bíró tivornyázó volt, az erős ital volt a
szenvedélye, egyben azonban gyöngéje is. Bármennyire is gyermekien naivnak látszott bizonyos
kérdésekben, s bármennyire járatlan volt a civilizáció finomságaiban, mégis természettől fogva
intelligens volt, a maga módján becsületes, és olyan veszélyes, akár egy éhes tigris. Fiatal korának
dacára nagy harci tapasztalatra tett szert, és sokfelé megfordult már. Ez utóbbit a legkülönfélébb
vidékekről származó ruházata árulta el. Fején az aranyhajú nordheimi ázok szarvas sisakját viselte;
lábszárvédője a legjobb kothi munka volt; a karját-lábát is takaró finom láncing Nemédiából
származott; az övén lógó penge hatalmas aquilóniai pallosnak tűnt; pompás skarlátvörös köpenye
pedig csakis ofiri szövőszékről kerülhetett ki.
Egyre délebbre értek. Tito mester keresni kezdte a feketék magas falakkal körülvett településeit, de
csak egy füstölgő romhalmazt találtak az egyik öbölben, meg szétszórtan heverő fekete holttesteket.
Tito szitkozódott.
- Itt általában jó üzleteket kötöttem - dörmögte. - Kalózok műve.
- Mi lesz, ha összefutunk velük? - kérdezte Conan, és önkéntelenül a kardjához kapott.
- Az én gályám nem hadihajó. Nem harcolunk, gyorsan elszelelünk. De ha mégis sikerülne nekik
a közelünkbe férkőzni, meg tudjuk védeni a bőrünket. Nem ez lenne az első alkalom, hogy tengeri
rablókat futamítunk meg, hacsak nem Bélit Tigrisleányával akadunk össze.
- Ki az a Bélit?
- A legvadabb nőstény ördög, akinek még mindig nem jutott kötél. Ha helyesen olvastam a
nyomokat, az ő hóhérlegényei rohanták le a falut az öbölben. Remélem, látni fogom még a
vitorlarúdon himbálózni! A fekete tengerpart királynőjének hívják. Egy sémi nő, aki fekete
legénységet gyűjtött maga köré. Ő a hajósnép ostora, és már nem egy jó kereskedőt küldött a tenger
fenekére.
Tito szegecselt bőrzekéket, acél sisakokat, íjakat és nyilakat hozatott elő a tatfedélzet alól.
- Ha megcsáklyáznak minket, nincs sok értelme védekezni. De fájna a lelkemnek, ha harc nélkül
dobnánk oda az életünket.
 Naplemente tájt az őrszem figyelmeztetően felkiáltott. Jobb oldalt, egy sziget földnyelvének
takarásából egy hosszú, halálosan veszélyes sziluett siklott elő; karcsú gálya volt, melynek magasított
fedélzete az orrtól a tatig húzódott. Mindkétfelől negyven-negyven evező röpítette a vízen. Az
alacsony korlátnál sűrűn egymás mellett szorongva álltak a csupasz feketék, és valamilyen dalt
énekeltek, ütemesen csapkodva lándzsájukkal ovális pajzsukat. Az árboc csúcsán vérvörös zászló
lobogott.
- Bélit! - kiáltotta Tito elsápadva. - Yare! Azonnal fordulni! Az öbölbe! Ha kijutunk a partra,
mielőtt beérnek minket, talán még van esélyünk, hogy élve megússzuk!
Az Argus megfordult, és a pálmás partot ostromló hullámok felé igyekezett. Tito fel-alá szaladgált,
és még nagyobb erőfeszítésre biztatta a ziháló evezősöket. A kapitány fekete szakálla felborzolódott,
szeme szikrázott.
- Adjatok egy íjat! - kérte Conan. - Nem szeretem ugyan különösebben, de hyrkánok közt
megtanultam bánni vele. Ostobán nézne ki, ha nem tudnék kidíszíteni egy-két fickót azon a fedélzeten.
A tatból figyelte a kígyószerű üldöző hajót, mely elképzelhetetlen könnyedséggel hasította a vizet.
Bár nem volt semmilyen tengerésztapasztalata, tisztán látta, hogy az Argus ezt a versenyfutást nem
nyerheti meg. A kalózhajóról megeresztett nyilak már most is a tattól alig húszlépésnyire hullottak a
vízbe.
- Jobb lenne, ha kiállnánk velük - morogta a kimmériai -, különben mind nyíllal a hátunkban
fogunk meghalni, mielőtt egyáltalán kardot ragadtunk volna.
- Feküdjetek neki! - bömbölte Tito, és kétségbeesetten emelte magasba hatalmas öklét.
A szakállas evezősök dörmögtek ugyan, de azért még jobban megerőltették magukat. Izmaik
kidagadtak a bőrük alatt, s arcukon és felsőtestükön patakokban folyt a verejték. A masszív építésű kis
gálya gerendái nyögtek és nyikorogtak a hatalmas terhelés alatt. A szél elült, s így a vitorla petyhüdten
lógott alá. A könyörtelen üldözők egyre közeledtek. Az Argus még jó mérföldnyire volt a parttól,
mikor az egyik kormányos hörögve átbukott a kormányevezőn. Torkából hosszú nyílvessző állt ki.
Tito azonnal átvette a helyét, Conan pedig
szétterpesztett lábbal megállt az imbolygó fedélzeten, és felemelte az íját. Most már tisztán
megkülönböztethető részleteket is ki tudott venni a kalózhajón. Az evezősöket magasított pajzsfal
védte a hajóoldal mentén, de a fedélzeten nyüzsgő harcosok könnyű célpontnak tűntek. A kalózok
egyfajta harci festéket és a fejükön tolldíszt viseltek. Várakozásteljesen lengették lándzsájukat és
toldozottfoldozott pajzsukat.
Egy magasított emelvényen az orrban egy alak állt, kinek fehér bőre izgató ellentétet képezett a
körülötte csillogó feketeséggel. Kétségkívül Bélit volt az. Conan füléig húzta az íjhúrt - ám aztán
valami visszatartotta a kezét, és Bélit helyett az egyik nagy termetű, tolldíszes lándzsásra célzott
mellette.
A kalózgálya egyre inkább beérte a kisebbik hajót. Nyilak záporoztak az Argusra, és a levegő
visszhangzott az eltalált emberek ordításaitól. Mindhárom kormányos a fedélzeten feküdt, úgy
teletűzdelve nyilakkal, mint egy-egy sündisznó. Tito immár egyedül kezelte a kormányevezőt,
miközben sötét átkokat szórt a kalózokra, s az izmok hajókötélként dagadtak ki szétterpesztett lábain.
Ám végül, egy nyíllal bátor szívében, ő is összeroskadt. Az Argus eltért az iránytól, és tehetetlenül
hánykolódott a hullámokon. Az evezősök összezavarodva ordibáltak. Conan a maga jellemző módján
azonnal átvette a parancsnokságot.
- Fölkelni, emberek! - bömbölte, és megeresztett még egy nyilat. - Ragadjatok kardot, és
mutassátok meg a kutyáknak, kik vagytok, mielőtt átvágják a torkunkat. Értelmetlen tovább evezni,
megcsáklyáznak, mire ötvenlábnyira jutnánk!
Az evezősök a kétségbeesés adta bátorsággal kaptak a fegyverükhöz. Bátor gesztus volt, de nem
használt. Még épp elég idejük maradt egy nyílzáporra, aztán a kalózok utolérték őket. Kormányos
híján az Argus félrefordult, és a másik hajó acéllal páncélozott orra recsegve-ropogva zúdult az
oldalának. Csáklyák akaszkodtak a fedélzetbe. A fekete tengeri rablók hajójuk magas mellvédjéről
nyílzáport bocsátottak ellenségeikre, amely áthatolt a szegecselt argoszi bőrzekéken, aztán
lándzsákkal kezükben maguk is leugrottak, hogy befejezzék véres munkájukat. A kalózok fedélzetén
fél tucat holttest hevert Conan céllövő tudományának bizonyítékaként.
A küzdelem az Arguson rövid volt és véres. A zömök hajósok nem jelentettek igazi ellenfelet a
nagy termetű barbároknak, és az utolsó emberig lemészárolták őket. Csak a hajó egyetlen pontján vett
a kézitusa váratlan fordulatot.
Conan, aki egy tatkabin tetején állt, egy magasságban volt a kalózok fedélzetével. Mikor az
acélborítású orr az Argusba fúródott, szétterpesztett lábbal felkészült az összeütközésre, és elhajította
íját.
Egy izmos tengeri rablót, aki átvetette magát a korláton, Conan kardja még ugrás közben ért el, és
derékban kettéhasította. Aztán a kimmériai a Tigrisleány fedélzetén termett, és olyan szörnyű dühvel
vagdalkozott maga körül, hogy egész halom kalóz hevert holtan a deszkákon, mielőtt egyáltalán
felfogták volna, mi történik.
Nemsokára döfködő lándzsák és vadul csapkodó buzogányok orkánjának középpontjában találta
magát - de oly lélegzetelállító fürgeséggel mozgott, hogy a lándzsák vagy lecsúsztak vértezetéről,
vagy célt tévesztve suhantak el mellette a levegőben, mialatt az ő kardja a halált zengte. Magával
ragadta népének harci őrülete, s szikrázó szeme előtt az elképzelhetetlen düh vörös fátylával
koponyákat hasított szét, bordákat zúzott be, végtagokat szelt ketté, szíveket döfött át, míg a holtak
halomba nem gyűltek körülötte.
Átverekedte magát az árbocig, nekivetette hátát, vértezetében sebezhetetlenül, emberrel ember után
végzett, míg végül ellenségei, félelmükben és dühükben zihálva, meg nem hátráltak előle. Aztán
mikor felemelték lándzsáikat, hogy ráhajítsák, Conan ugrásra készen megfeszült, hogy a lehető
legtöbb kalózt rántsa magával a halálba. Ekkor azonban átható kiáltás parancsolt megálljt a fölemelt
karoknak. A fekete óriások szoborrá dermedtek dobásra kész lándzsájukkal, s csakúgy a vértől lucskos
kardú kimmériai.
Bélit ugrott a feketék elé, és sorban leütötte a lándzsahegyeket. Hullámzó keblekkel és villámló
szemmel fordult Conan felé. Valami összeszorította a kimmériai szívét, s mélységes döbbenet töltötte
el. Az asszony, aki előtte állt, karcsú volt és sudár, akár egy istennő; egyszerre kecses és buja a kellő
helyeken. Egyetlen ruhadarabja egy széles selyem öv volt. Fehér tagjai s keblének két
elefántcsontként csillogó félgömbje heves szenvedélyt ébresztett a kimmériaiban, még a harci dühnél
is erősebbet. Bélitnek dús, csillogó haja volt, fekete, akár a stygiai éjszaka, és lágy hullámokban
borult szelíd ívelésű nyakára. Sötét szeme lángolón villant Conanra.
Olyan szabad volt, mint a sivatagi szél, olyan fürge és veszélyes, mint egy vadmacska. Mit sem
törődve a hatalmas pengével, amelyről harcosainak vére csorgott, szorosan a férfi elé állt, úgy, hogy a
csípője még súrolta is. Telt, piros ajka szétnyílt, mikor a komor, fenyegető szempárba nézett.
- Ki vagy te? - kérdezte. - Istárra mondom, sosem láttam még hozzád hasonlót, pedig bejártam a
tengert Zingara partjaitól a messzi Dél tüzes pokláig. Honnan jössz?
- Argoszból - mondta Conan kurtán, minden cselfogásra felkészülve.
Ha a nő ujjai az övébe tűzött drágaköves tőrhöz közelednének, kézfejének egyetlen csapásától
eszméletlenül fog elterülni a fedélzeten. De ettől alapjában véve nem félt. Túl sok asszonyt tartott már
ahhoz izmos karjaiban, civilizáltakat és barbárokat egyaránt, hogy fölismerje a tüzet, ami a
kalózkirálynő szemében lobogott.
- Te nem vagy elpuhult hybóriai! - mondta Bélit. - Szilaj vagy és kemény, akár a szürke farkas.
Ennek a tekintetnek még nem orozták el az élét a város fényei, s ezeket az izmokat sem ernyesztette el
a márványfalak közötti élet.
- Conan vagyok, a kimmériai - mondta a férfi.
A forró Dél gyermekei úgy tekintettek az északi földre, mint egy szinte
mitikus területre, ahol vad, kék szemű óriások élnek, kik időről időre tűzzel- vassal törnek ki jeges
pusztaságukból. Ám rablóportyáik során még sosem jutottak el olyan messze délre, mint Sém, így hát
Sémnek ez a leánya nem tett különbséget áz, ván és kimmériai között. Az örök nő csalhatatlan
ösztönével azonnal tudta, hogy vele egyenértékű férfit talált, s a fajtája itt mit sem számított. Az a tény
pedig, hogy oly távoli és idegen földről jött, csak még érdekesebbé tette.
- Én pedig Bélit vagyok! - mondta. Más talán azt mondaná így: „Én pedig a királynő vagyok!" -
Nézz rám, Conan - a nő kitárta a kezét -, Bélit vagyok, a fekete tengerpart királynője. Ó, Észak tigrise,
hideg vagy, akár a hófödte hegyek, melyek a világra hoztak. Végy magadhoz engem, és morzsolj szét
szilaj szerelmeddel! Gyere velem a világ végére és a tenger végére is! A tűz, az acél és a kiontott vér
tett engem királynővé - légy te a királyom!
Conan tekintete végigvándorolt a legnagyobbrészt sebesült kalózokon, és felháborodás vagy
féltékenység jeleit kereste rajtuk. Az ébenfekete arcok azonban semmi ilyesmit nem mutattak. A harci
düh is eltűnt róluk. Ekkor jött rá, hogy Bélit ezeknek az embereknek több mint asszony. Ő az
istennőjük, akinek óhaja és akarata számukra törvény. Conan az Argusra nézett. A hajó félrebillenve
ringatózott a fedélzetét nyaldosó vértajtékos hullámokon. Már csak a csáklyák tartották vissza, hogy
el ne merüljön. A kék hullámokkal övezett partokra nézett, a tenger távoli, zöldes párájára, a belső
tűzben izzó nőalakra maga előtt, és barbár szíve gyorsan vert. Átvitorlázni a fehér bőrű ifjú
tigrisleánnyal ezeken a kékesen tündöklő messzeségeken, szeretni, kacagni, vándorolni, fosztogatni.
- Veled megyek - dörmögte, és lerázta pengéjéről a vörös csöppeket.
- Hé, N'Yaga! - Bélit hangja zengett, mint a hárfahúr. - Hozz gyógyfüveket, és lásd el urad sebeit!
Ti többiek, hordjátok át a fedélzetre a zsákmányt, induljatok!
Míg Conan hátát a tat korlátjának vetette, és a vén sámán bekötözte a karján és lábán a nem
túlságosan mély sebeket, az Argus rakományát átszállították a Tigrisleányra, és a kis kabinokba
helyezték el a fedélzet alatt. A legénység az elesett kalózok hulláit a cápáknak vetette martalékul, míg
a sebesült feketéket a Tigrisleányra hozták ápolásra, aztán a kalózok eloldották a csáklyák köteleit, és
amint az Argus bugyborékolva eltűnt a vérfoltos vízben, a Tigrisleány elindult dél felé.
A kalózgálya üvegeskék mélység fölött suhant. Bélit egy idő után a tatra jött. Szeme égett a
sötétben, mint egy vadmacskáé. Levette ékszereit, szandálját, a selyemövet, és mindent Conan
lábához hajított. Aztán lábujjhegyre állt, kitárta karját, és megremegett fehér meztelenségében,
miközben legénységét szólította:
- Kék tenger farkasai, nézzétek most a táncot, Bélit násztáncát, kinek atyái Asgalun királyai
voltak!
Úgy táncolt, mint a kavargó sivatagi szél, mint Kezdet és Vég egyesülése. Fehér lába lebegni
látszott a vérmocskos fedélzet fölött. A haldoklók
megfeledkeztek a halálról, míg csodáló tekintetük rajta csüngött. És amikor a csillagok
keresztülhunyorogtak a bársonyosan kék párafüggönyön, s fényük mintha örvénylő tűzzé változtatta
volna Bélit testét, ő vad sikollyal Conan lába elé vetette magát. A kimmériai lángoló vágyának
elsöprő hulláma átcsapott fölötte, és fekete láncingéhez szorította a remegő nőalakot.

2.
A ZARKHEBA KINCSE
A Tigrisleány a tengert szelte, s félelmet és borzadályt terjesztett a feketék falvaiban. Dobok
szóltak egész éjszaka szüntelen, s vitték faluról falura a hírt, hogy a nőstényördög társat talált: egy
acélférfit, akinek dühe felér a sebesült oroszlánéval. A kifosztott stygiai hajók életben maradt
tengerészei elátkozták Bélitet és a kék szemű, fehér harcost, akinek képe mélyen bevésődött a stygiai
fejedelmek emlékezetébe, s fatörzzsé lett, mely az eljövendő években keserű gyümölcsöt hoz majd.
Ám a Tigrisleány a riadalommal mit sem törődve járta a vizeket, akár a feltartóztathatatlan déli
szél, míg horgonyt nem vetett egy széles, komor folyó torkolatában, melynek őserdővel borított partja
ismeretlen titkokat rejtett.
- Ez a Zarkheba, az Eleven Halál - mondta Bélit. - A vize méreg. Látod, milyen sötét és iszapos? A
feketék nem merészkednek a közelébe. Egyszer egy stygiai gálya felmenekült előlem a folyón, és
eltűnt. Lehorgonyoztam itt, ahol most vagyunk, és vártam. Néhány nap múlva visszasodorta az
áramlat. A fedélzete üres volt, és csupa vér. Csak egyetlenegy ember volt a hajón, de elméjét
megszállta az őrület, és mindenféle ostobaságot habogott össze, mielőtt meghalt. A gálya sértetlen
maradt, a legénység azonban kísérteties módon eltűnt. Azt hiszem, drágám, hogy ennek a folyónak a
partján van valahol egy város. Tengerészektől hallottam, akik felóvakodtak egy darabon a folyón,
hogy magas tornyokat és hatalmas falakat láttak a távolban, de szívükben tanyát ütött a félelem, és
nem merészkedtek tovább. Mi viszont nem ismerjük a félelmet, Conan. Gyerünk, raboljuk ki azt a
várost!
Conan bólintott. Szinte mindig egyetértett Bélit javaslataival. Bélit volt a fej, amely a terveket
kovácsolta, ő pedig a kar, amely véghezvitte őket. Számára mindegy volt, hová hajóznak, és kikkel
verekednek, csak hajózzanak és verekedjenek. Tetszett neki ez az élet.
A szüntelen rajtaütések és rablóportyák megritkították legénységük sorait. Csak nyolcvan
lándzsásuk maradt; alig voltak elegen, hogy a hosszú gálya evezőit kezeljék. Bélit azonban nem
vesztegette idejét a hosszú, déli útra a szigeti királyságokig, ahol új embereket szokott toborozni. Nem
gondolt semmi másra, csak a tervbe vett portyára. Így hát a Tigrisleány besiklott a
folyótorkolatba, és a harcosok keményen nekifeküdtek az evezőknek, hogy az erős áramlatot
leküzdjék.
Beeveztek a titokzatos kanyarulatba, amely elzárta a kilátást a tenger felé. Naplemente tájt még
mindig a sodrással küszködtek, és igyekeztek kitérni a számtalan homokpad útjából, melyeken
különös hüllők tekergőztek. Krokodilt azonban egyet sem láttak, mint ahogy más négylábú állatokat
és madarakat sem, melyek a folyóhoz jöttek volna inni. Tovább eveztek a hold felkeltét megelőző
sötétségben. A part az éjszaka homlokzatának tűnt. Titokzatos zörgés, lopakodó léptek nesze
hallatszott a sűrűből, s a hajósok olykor ádáz szempárok villogását pillantották meg. Egyszer
embertelen, vihogó, gúnyos rikoltás harsant valahonnan. Valami majom hangja, jelentette ki Bélit, s
hozzáfűzte, hogy ezekben az emberszerű állatokban gonosz lelkek raboskodnak örök időkre. Conan
azonban nem hitt neki igazán, mert egyszer egy hyrkán városban látott egy elképzelhetetlenül
szomorú tekintetű állatot, aranyketrecbe zárva, melyről azt mondták neki, hogy majom. De azon a
szegény teremtésen nyomát sem látta annak a démoni rosszindulatnak, amely a dzsungellény rikoltó
kacajából sütött.
Felkelt a hold, mint egy friss vérfolt a fekete posztón, s az őserdő felébredt, hogy teli torokból
üdvözölje. A fekete harcosok megremegtek a váratlanul felharsanó bömbölés, vonítás és rikoltozás
hallatán. Conan azonban felfigyelt rá, hogy a fülsiketítő lárma messziről jön, az őserdő mélyéről. Úgy
tűnt, az állatok nem kevésbé irtóznak a Zarkheba zord hullámaitól, mint az emberek.
A sűrű, sötét lombtakaró és a hajladozó páfrány legyezők fölött a hold ezüstös fénnyel sütött a
folyóra, úgyhogy a Tigrisleány nyomdokvize szétpukkanó drágakövek egyre szélesedő, csillogó
ösvényévé változott. Az evezők elmerültek a foszforeszkáló víztükörben, és fagyos ezüsthabbal
borítva bukkantak ki újra. A harcosok tolldísze ringott a szélben, drágakövek sziporkáztak a
kardgombokon meg a fegyveröveken.
A Bélit fekete fürtjeit hátrafogó diadém ékkövei jeges tűzzel lángoltak föl a hideg fényben, amint a
kalózok úrnője kényelmesen elnyújtózott a fedélzetre terített leopárdbőrön. Fél könyékre
támaszkodott, állát tenyerén pihentette. Közben Conant nézte, aki mellé telepedett, s roppant
markának egy hanyag mozdulatával félresimította arcából szélben lobogó sörényét. Bélit szeme sötét
drágakő gyanánt csillant meg a holdfényben.
- Titkok és borzalmak vesznek minket körül, Conan - mormolta -, s mi az iszonyat és a halál
birodalmába tartunk. Nem félsz?
A válasz egy vállrándítás volt.
- Én sem félek - folytatta elmélázva a nő. - Sosem félek. Gyakran néztem már farkasszemet a
halállal. Conan, félsz te az istenektől?
- Nem szeretnék az árnyékukra lépni - felelte a kimmériai megfontoltan. - Egyes isteneknek
pusztító hatalmuk van, mások segítenek az embereknek, legalábbis a papjaik szerint. A hybóriaiak
Mitrája hatalmas isten lehet, mert híveinek szerte a világon vannak városaik. De Szethtől még a
hybóriaiak is
félnek. És Bél, a tolvajok istene jó isten. Mikor tolvaj voltam Zamorában, sokat hallottam róla.
- Mi van a magad isteneivel? Sosem veszed a szádra a nevüket.
- Crom közöttük a legfőbb. Egy égig érő hegycsúcson él. De mi haszna volna szólítani őt?
Mindegy az neki, hogy az emberek élnek-e, vagy halnak. Egyáltalán, jobb nem felhívni magunkra a
figyelmét, mert csak romlást küld, nem segítséget meg világi javakat. Bősz isten, nem ismeri a
szeretetet. De ő adja az újszülötteknek az erőt, hogy harcoljanak az életért. Ki kívánhat többet az
istenektől?
- És mi van a Halál-folyón túli világokkal? - kérdezte Bélit makacsul.
- Népem hitében nincs remény, sem a mára, sem a halál utáni életre - felelte Conan. - Ebben az
életben hiábavalóan küszködnek és szenvednek az emberek, s csak a csata tombolásában lelnek igazi
örömre. Ha pedig meghalnak, lelkük az örökkévalóságig kóborol a mélyen ülő felhők és jeges szelek
szürke árnyékvilágában.
Bélit megborzongott.
- Ennél a sorsnál jobb az élet, bár az sem nyújthat sokat. Miben hiszel te, Conan?
A kimmériai vállat vont.
- Sok istent ismertem meg. Aki tagadja a létezésüket, az éppoly botor, mint aki mindenben rájuk
hagyatkozik. Nem akarok a halálon túlra tekinteni. Talán nincs utána semmi, csak sötétség, ahogy a
nemédiai szkeptikusok állítják, vagy Crom jeges felhő- és ködbirodalma, de az is meglehet, hogy a
nordheimiek Valhallájának széles csarnokai. Nem tudom, és nem is érdekel. Nagy kortyokban
szeretném élvezni az életet, amíg megadatik nekem. Fűszeres húst és erős borokat akarok, puha, fehér
karokat magam körül, és dühöngeni akarok a harcban, mikor a pengék vörösre színeződnek. Igen, ha
ez mind megvan, elégedett vagyok. Törjék csak a bölcsek, a papok meg a filozófusok a fejüket
valóság és illúzió viszonyán. Én csak annyit tudok, hogy ha ez az élet káprázat, én úgyszintén az
vagyok, tehát a káprázat számomra valóság. Élek, s az élet forrón lángol bennem; asszonyt ölelek,
verekszem, elégedett vagyok.
- De az istenek valódiak - mormolta Bélit, s a saját gondolatain merengett. - És mindnyájuk fölött
állnak a sémiták istenei: Istár és Astoreth, Derketo és Adonisz. Bél is sémi, mert elgondolhatatlan
időkkel ezelőtt a régi Shumirban született, onnan kelt útra nevetve, fürtös szakállal és hamiskás
szemmel, hogy elorozza rég elfeledett királyok kincseit. Én tudom, hogy van élet a halál után; és
biztos vagyok benne, kimmériai Conan - Bélit feltérdelt, és szenvedélyesen átkarolta a férfit -, hogy az
én szerelmem erősebb a halálnál. Karodban tartottál, s én nyögtem szerelmünk tüzétől. Átöleltél, erős
karoddal szorítottál, és meghódítottál: követelőző ajkadnak hevével magadhoz vontad lelkemet.
Szívem egy a te szíveddel, lelkem része a te lelkednek. Ha utolérne a halál, s a te életed veszélyben
forogna, mindenhonnan a segítségedre sietnék. lebegjen bár lelkem
bíbor vitorlák alatt a paradicsom kristálytaván, vagy kóboroljon a pokol olvadt lángjai között! A tiéd
vagyok, és még az istenek sem tudnak elválasztani tőled, bármennyire örökkévalók is!
Átható sikoly harsant a megfigyelőállásból az orrban. Conan félrelökte Bélitet, és már talpon is
volt; kardja megvillant a holdfényben. A látványra, mely eléje tárult, felmeredt nyakán a szőr. A
mélységet mérő fekete harcos valami sötét, hajladozó póznán himbálózott a magasban, mely a vízből
a fedélzet fölé nyúlt. A kimmériai csak most vette észre, hogy nem is pózna az, hanem egy hatalmas
kígyó, amely felkapaszkodott a folyóból az orrdíszre, s arasznyi fogai közt tartotta a szerencsétlen
feketét. Nedves pikkelyei csillogva szórták a holdfényt, ahogy magasan a fedélzet fölé tornyosult,
miközben áldozata bömbölt, és kisegérként vonaglott a szörnyű fogak között. Conan odarohant az
orrba. Hatalmas kardjának egyetlen csapásával kis híján kettévágta a roppant kígyótestet, mely
vastagabb volt, mint egy felnőtt férfi törzse. Vér spriccelt a hajókorlátra. A haldokló szörnyeteg
eleresztette az orrdíszt - áldozatát még mindig a szájában tartva -, s végső tusájában rángatózott a
vízben, míg végül gyilkos és prédája együtt merültek el a vértajtékos habokban.
 Innentől fogva Conan őrködött az orrban, ám az iszapos mélységekből nem tekergőztek elő újabb
fenevadak, s mikor az őserdő fölött derengeni kezdett a pirkadat, magas tornyok fekete bástyáit
pillantotta meg a fák fölé magasodni. Odakiáltott Bélitnek, aki skarlátvörös köntösébe burkolózva
aludt a fedélzeten. A nő villámló szemmel sietett mellé. Épp szóra nyitotta ajkát, hogy utasítsa
embereit, kapják föl az íjakat és a lándzsákat - ám ekkor szép metszésű szeme tágra nyílt.
Most, hogy megkerültek egy őserdővel benőtt földnyelvet, és közeledni kezdtek a folyóparthoz,
egy kísértetváros tárult fel előttük. A rakpart töredezett kőlapjai között nád és gyomnövények ütötték
föl a fejüket, s repesztették meg a széles utcák, hatalmas terek és tágas udvarok kövezetét. A dzsungel
már minden oldalról körbe zárta a várost, kivéve a folyó felől eső részt, s bántó méregzölddel vonta be
a kusza, kidőlt oszlopokkal tarkított romhalmazt. Itt-ott ferde tornyok meredtek részegen a hajnali
égre, s törött pillérek álltak ki a beomlott falak törmelékéből. A város közepén egy márványpiramis
csúcsán karcsú oszlop emelkedett; kuporgott rajta valami, amit Conan első pillantásra szobornak vélt,
míg észre nem vette, hogy mozog.
- Egy nagy madár - mondta az egyik kalóz az orrban.
- Egy óriás denevér - szólt egy másik.
- Egy majom - jelentette ki Bélit.
Ebben a pillanatban a különös valami kiterjesztette szárnyát, és elvitorlázott az őserdő irányába.
- Egy szárnyas majom - morogta a vén N'Yaga nyugtalanul. - Okosabban tettük volna, ha
elvágjuk a saját torkunkat ahelyett, hogy idejövünk. Itt a gonosz lélek honol.
Bélit nevetett az öreg sámán babonás rettegésén. Parancsot adott, hogy evezzenek a gályával a
romos rakparthoz, és ott vessenek horgonyt. Elsőnek ugrott a partra. Conan szorosan a nyomában járt,
s a fekete kalózok is követték, bár kissé habozva. Fehér tolldíszük ringott a reggeli szélben, kemény
kézzel markolták lándzsájukat, s szüntelenül aggodalmas pillantásokkal pásztázták maguk körül a
dzsungelt.
Nyomasztó csönd ülte meg a várost, kiszámíthatatlanul, akár az alvó kígyó; Bélitet azonban, úgy
tűnt, nem zavarta. Ruganyos, elefántcsont színű alakja a maga vibráló elevenségével festői kontrasztot
alkotott a romok között honoló sivár pusztulással. A nap lassan az őserdő fölé emelkedett, s tompa
aranyfénnyel árasztotta el a tornyokat, melyben a falak sötét árnyékokat vetettek. Bélit egy karcsú,
hengeres toronyra mutatott, mely imbolyogni látszott lassan szétmálló alapjain. Széles, repedezett,
gyommal felvert lépcsőfokok vezettek fel hozzá. Kétoldalt kidőlt oszlopok hevertek, s közvetlenül a
törmelékkel eltömött bejárat előtt masszív sziklaoltár állt. Bélit gyorsan felszaladt a roskatag lépcsőn,
és megállt az oltár előtt.
- Ez volt az ősök temploma - mondta. - Nézd - fordult Conanhoz, aki követte őt -, még mindig
látni az oldalán a vérnyomokat. Tízezer év minden esője sem tudta lemosni róla a sötét foltokat. Az
idő szétmarta a falakat köröskörül, ám ez a roppant kőtömb dacolt vele meg az elemekkel.
- Kik voltak ezek az ősök? - kérdezte Conan.
Bélit vállat vont.
- Erről a városról még a legendák sem beszélnek. De nézd csak ezeket a vájatokat az oltár négy
sarkán! Bizonyára fogantyúk. A papok gyakran rejtik el a kincseiket az oltárkő alá. Hé, négy ember
ide, emeljétek föl!
Félrelépett, hogy helyet csináljon nekik, és felnézett a toronyra, mely részegen ingott fölöttük. A
három legerősebb fekete a vésett mélyedéseknél fogva megragadta az oltárt - különös fogás esett
rajtuk, mintha nem emberkéznek szánták volna őket -, s ekkor Bélit kiáltva félreugrott. A három
fekete mozdulatlanná dermedt, Conan pedig, aki éppen lehajolt, hogy segítsen nekik, szitkozódva
megpördült.
- Kígyó! - kiáltott Bélit, és hátrált pár lépést. - Gyere, verd agyon! Ti pedig igyekezzetek már
azzal a vacak kővel!
Conan odasietett a nőhöz; helyét egy másik kalóz foglalta el. Miközben türelmetlenül kereste a
magas fűben a kígyót, a feketék pattanásig feszült izmokkal, szétterpesztett lábbal, zihálva igyekeztek
megemelni a kőtömböt. Ehelyett azonban az oltár váratlanul félrecsúszott. Recsegő csikorgás
hallatszott. A torony megroggyant, előre dőlt, és maga alá temette a négy fekete bőrű kalózt.
Bajtársaik rémült borzalommal kiáltottak föl. Bélit karcsú ujjai Conan karjába mélyedtek.
- Ne keresd a kígyót - suttogta. - Nem akartam, hogy az oltárnál légy, mert féltem, hogy az ősök
kitaláltak valamit a kincseik védelmére. Gyere, hordjuk el a törmeléket!
Sok verítékbe telt eltakarítani az oltár fölül a romokat és a véres péppé zúzódott holttesteket.
Alattuk egy kőbe vájt sírra bukkantak. Az oltár volt a zárólapja, amelynek egyik oldalát furcsa
sarokvasakkal látták el. A nap első sugarait milliónyi drágakő verte vissza. Ekkora vagyont
legmerészebb álmaikban sem láttak még a kalózok: briliánsok, rubinok, vérkövek, zafírok, türkizek,
holdkövek, opálok, smaragdok, ametisztek és más, ismeretlen ékkövek, melyek csodaszép asszonyok
érzéki tekintetének tüzével égtek. A sír csordultig volt velük.
Bélit sikoltva roskadt térdre a vérmocskos romok között, a sír peremén, s vállig merítette fehér
karját a csillámló pompába. Az, amit keményen markolva előhúzott, újabb elragadtatott kiáltást csalt
ki belőle. Hosszú nyaklánc himbálózott a jobbjában, vastag aranyfonatra fűzött vörös drágakövekből,
melyek jéggé fagyott, tiszta vércseppekre emlékeztettek.
Bélit teljesen bódultnak tűnt. A vagyon és az anyagi javak könnyen varázslatos mámorba ringatják
a sémita lelket. Ennek a kincsnek a látványa pedig még a shushani uralkodót is megrendítette volna,
akinek mindene megvolt, amit ember csak kívánhatott magának.
- Szedjétek össze a köveket, kutyák! - kiáltotta Bélit az izgalomtól elfúló hangon.
- Odanézzetek! - Egy izmos, fekete kar mutatott a Tigrisleány felé.
Bélit megpördült, és kivicsorította a fogát, mintha azt várná, hogy egy másik kalózhajót lát majd
felbukkanni, amely el akarja orozni tőle a zsákmányt. De csak egy sötét alak rugaszkodott el a
Tigrisleány korlátjáról, s tűnt el nagy szárnycsapkodással az őserdőben.
- Az ördögmajom a fedélzeten járt! - morogta az egyik fekete nyugtalanul.
- Na és? - kiáltott rá Bélit, és szitkozódva hátrasimított a homlokából egy makrancos haj fürtöt. -
Csomózzatok köpenyeket két lándzsa közé, hogy el tudjuk szállítani a drágaköveket. te meg hova az
ördögbe mész?
- A gályára, körülnézni egy kicsit - dörmögte Conan. - Könnyen meglehet, hogy ez a
denevérféleség lyukat fúrt a hajófenékbe.
Lesietett a repedezett kőlapokkal burkolt rakpartra, és a fedélzeten termett. Gyors, de alapos
vizsgálatot tartott a hajón, és elkáromkodta magát. Dühösen meredt abba az irányba, amerre a
szárnyas akármi eltűnt. Sietve visszatért Bélithez, aki a sír kifosztását felügyelte. A drága láncot
többszörösen körülvetette a nyakán, s a vörös vércsöppek most sötéten csillogtak fehér keblén. Egy
óriási, meztelen fekete térdig állt a sír drágaköveiben, s hatalmas mancsában marékszámra adogatta
fel őket bajtársainak. Lélegzetelállító pompájú nyakláncok lógtak fekete ujjairól, s vörös tűzcseppek
szóródtak szerteszét
markából, mely színültig volt a szivárvány minden színében sziporkázó drágakövekkel. Olyannak
tűnt, mintha egy ébenfekete titán állna szétterpesztett lábbal a lángoló pokolban, szikrázó csillagokkal
a kezében.
- Ez a szárnyas ördög beverte az összes hordónkat - mordult föl Conan. - Ha nem tátjuk úgy a
szánkat ezekre a kavicsokra, meg kellett volna hallanunk a zajt. Óvatlanság volt tőlünk, hogy nem
hagytunk őröket a hajón. A folyó vizét nem ihatjuk. Magammal viszek húsz embert, és keresek egy
forrást a dzsungelben.
Bélit szórakozottan meredt rá. Szeme nem látott mást, csak a kincseket, ujjai a vérvörös kövekkel
játszadoztak a nyaka körül.
- Jó - motyogta, de Conan nem volt biztos benne, hallotta-e egyáltalán, hogy mit mondott az
előbb. - Gondom lesz rá, hogy a kincset épségben átszállítsák a fedélzetre.

Az őserdő hamarosan összezárult körülöttük, s kísérteties, szürke derengéssé fakította az aranyló

napfényt. Indák lógtak a zöld ágakról, roppant óriáskígyók gyanánt. A kalózok egymás után sorjáztak,
úgy törtek utat maguknak a félhomályban. Úgy tűnt, mintha fekete fantomok járnának egy fehér
kísértet nyomában.
Az aljnövényzet nem volt olyan sűrű, mint Conan gondolta. A talaj sáros volt, és süppedékeny, de
nem mocsaras. A folyótól a terep emelkedni kezdett. Egyre mélyebbre hatoltak a hullámzó, élénkzöld
lombok közé, ám víznek - nemhogy pataknak, de még egy pocsolyának sem - nyomát se látták.
Conan váratlanul megtorpant. Harcosai mintha zord bazaltalakokká dermedtek volna. Feszült csend
állt be; a kimmériai gondterhelten rázta a fejét.
- Tovább! - utasította N'Gorát, az alvezért. - Menjetek egyenesen, míg ki nem kerülök a
látóteretekből, azután álljatok meg és várjatok. Azt hiszem, követnek minket. Hallottam valamit.
A feketék nyugtalanul toporogtak, de engedelmeskedtek a parancsnak. Míg ők tovább vonultak,
Conan gyorsan egy széles fatörzs mögé lépett, és fürkész tekintettel kémlelte a csapást, melyen jöttek.
De nem látott semmit, és a libasorban menetelő emberek halk zaja fokozatosan elhalt a távolban. Csak
most tűnt fel Conannak, hogy a levegő különös, édeskés illattal terhes. Valami lágyan súrolta a
halántékát. Megpördült. Szokatlanul sűrűn álló levelű, hosszú, zöld szárakon nagy, fekete virágok
bólogattak feléje. Az egyiknek a szirma érintette meg. Mintha integettek volna neki, úgy nyújtották ki
utána hajlékony kocsányaikat. Mozgolódtak és susogtak, bár a levegőben leheletnyi szellő sem
érződött.
Conan elhátrált előlük, mert megismerte a fekete lótuszt, melynek nektárja halált jelent, illata
pedig bódult álmot hoz az emberre. Máris érezte koponyájába lopózni a közönyös kábulatot. Fel
akarta emelni a kardját, hogy kettészelje a
kígyóra emlékeztető növényszárakat, de karja tehetetlenül lógott az oldalán; mozdítani sem bírta.
Kinyitotta a száját, hogy harcosai után kiáltson, ám torkából csupán rekedt krákogás szakadt fel. A
következő pillanatban az őserdő ijesztő hirtelenséggel forogni kezdett körülötte, és minden
elfeketedett a szeme előtt. Már nem hallotta a közvetlen közelről felharsanó iszonyatos
halálordításokat. Térde megcsuklott, s ő ernyedten a földre roskadt. A fekete virágok titokzatosan
bólogattak fölötte a rezzenéstelen levegőben.

3.
A FEKETE LÓTUSZ ÁLMA

Kezdetben a totális űr vaksötétje vette körül, melyben süvöltve tombolt a kozmikus tér hideg szele.
Aztán elmosódott, szörnyeteg formák bontakoztak ki a végtelen semmiből, mintha a sötétség alakot
öltene. A szél egyre csak fújt, majd viharos örvénnyé csavarodott, a mennydörgő éjszaka csúcsára
állított, tajtékzó piramisává. Ködös alakok és dimenziók formálódtak belőle, s aztán hirtelen, mintha
fellegek foszlanának szét, vagy egy nehéz függönyt húznának félre, a sötétség kettévált. Kétoldalt
visszasiklott, s szabad kilátást engedett egy zöld kőből emelt, hatalmas városra, mely egy végtelennek
tűnő síkságon kanyargó folyam partján magasodott. Különös alakú élőlények mozogtak a városban.
Elképesztően nagyra nőttek, és szárnyuk volt. A törzsfejlődésnek bizonyára nem arról az ágáról
származtak, amely később az emberhez vezetett, hanem egy saját gyökerekkel bíró, egzotikus fa érett
gyümölcsei voltak. A szárnyuktól eltekintve körülbelül annyira hasonlítottak az emberhez, mint az
fejlődése legmagasabb fokán a majomhoz. Ami pedig szellemi, esztétikai és intellektuális érettségüket
illeti, e téren olyan magasan fölötte álltak, akár egy neméd filozófus a hegyi gorillának. Ám mikor ők
hatalmas városukat építették, az emberi nem még elő sem mászott az ősiszapból.
Ezek a lények halandók voltak, mint minden hús-vér teremtés. Éltek, szerettek és meghaltak, de
élettartamuk hosszú ezredévekre rúgott. És aztán, évek számolatlan milliói múlva, bekövetkezett a
változás. A kép vibrálni kezdett, és elmosódott. A városon és a tájon úgy hullámzott végig az idő,
mint a tenger árja a parti fövenyen. A bolygó mágneses pólusai áthelyeződtek, s a hatalmas gleccserek
és jégsivatagok útra keltek az új sarkok felé.
 A nagy folyó mentén a tág síkság fülledt mocsárrá változott, melyben undok hüllőfajzatok ütötték
föl a fejüket. A dús füvű pázsit helyén erdők nőttek, s
mindent elnyelő, párás dzsungellé olvadtak össze. A változás a város lakóit sem kímélte. Érthetetlen
okokból nem telepedtek át más, termékenyebb földre, hanem a városukban maradtak, mely már magán
hordta a pusztulás jegyét - mint ahogy ők maguk is. És ahogy a hajdan virágzó, dús vidék egyre
mélyebbre süllyedt a naptalan őserdő fekete dagonyájába, úgy nyelte el a város lakóit is a dzsungel
életének rikoltozó káosza. Hatalmas rengések rázták a talajt, és az éjszakákat vörhenyesre színezte a
tűzokádó vulkánok visszfénye, melyek lángoszlopként emelkedtek körös-körül a zord látóhatáron.
Egy földrengést követően, amely ledöntötte a külső falakat és a város legmagasabb tornyait, valami
halálos méreg tört fel a föld mélyéről, és elkeveredett a folyó vizével. Hamarosan kiderült, hogy a víz,
melyet a városlakók elgondolhatatlan idők óta ittak, visszavonhatatlanul elszennyeződött.
Sokan, akik továbbra is ezzel oltották a szomjukat, belehaltak. És azok, akik életben maradtak,
lassan megváltoztak, iszonyú módokon. Miközben a szárnyas lények alkalmazkodtak a megváltozott
környezeti feltételekhez, eltörpültek és elkorcsosultak. Most pedig a mérgezett víz még szörnyűbb
elváltozásokat idézett elő rajtuk; nemzedékről nemzedékre mindinkább az állatokhoz lettek
hasonlatosak. Ők, akik szárnyas istenek voltak, most rikoltozva csapongó démonokká váltak. Az ősök
tudását egyre egyoldalúbban adták tovább, sötétedő elméjük tiltott ösvényekre tévedt. Annak idején
olyan magasságokba szárnyaltak, amilyet az emberiség elképzelni sem tudott volna; most ugyanolyan
mélyre süllyedtek a fertőbe, s rémálomba illő fenevadak lettek belőlük. A kannibalizmus és a
szüntelen viszálykodás széles rendet vágott soraik között. És végül egész elátkozott fajukból már csak
egyetlenegy leselkedett tovább városuk repkénnyel benőtt romjai között - a természetnek torz,
undorító megcsúfolása.
Ekkor bukkantak fel először a képben az emberek: sötét bőrű, sólyomképű férfiak réz mellvértben,
íjjal-nyíllal felfegyverezve - a történelem előtti Stygia harcosai. Alig ötvenen voltak, arcuk beesett,
bordáikra ráfeszült a bőr az éhezéstől meg a kimerültségtől. Az őserdő indái és tövisei alaposan
megtépázták őket útközben; a száraz vértől a sebekre kérgesedett kötések vad harcokról tanúskodtak.
Ezek a harcosok egy erősebb törzs elől menekültek, amely megverte őket, és addig kergette csapatukat
dél felé, míg el nem tévedtek a folyót körülvevő zöld rengetegben.
Kimerülten tértek nyugovóra a romok között, ahol épp akkor virítottak a százévenként csak egyszer
nyíló, vérvörös szirmú virágok, és hamar elnyomta őket az álom. S miközben aludtak, egy undorító,
rőt szemű alak osont elő az árnyékból, és minden harcos fölött elvégzett egy félelmetes, iszonyú
szertartást. A hold magasan állt az égbolt sötét ívén, fénye vörhenyes pettyekkel tarkázta a dzsungelt.
A skarlátszín virágok úgy csillogtak az alvó férfiak között, mintha vérfoltok lennének. Mikor a hold
végül lebukott a látóhatár mögé, a mágus szörny két szeme felvillant, mint az ébenfába foglalt rubin.
A hajnal első pírja, mely fehér párát varázsolt elő a folyóból, már nem talált
embereket a romok között, csak egy szőrös, szárnyas rémalakot ötven, foltos hiéna gyűrűjében,
melyek remegő pofájukat a rózsaszínben derengő égboltra emelték, és úgy vonítottak, akár a pokolban
senyvedő kárhozott lelkek.
A jelenetek ezután olyan gyors egymásutánban változtak, hogy lehetetlen volt nyomon követni
őket. Elmosódott mozdulatok, egymásba olvadó fények és árnyékok; a háttérben pedig a sohasem
változó, fekete dzsungel, a zöld romok meg az iszapos vizű folyó. Fekete bőrű férfiak eveztek fel a
folyón hosszú csónakokban, amiknek az orrát vigyorgó koponyák díszítették, vagy osontak lándzsával
a kezükben az őserdő fái között. Sikoltozva menekültek a sötétben a rőt szemek és nyáladzó tépőfogak
elől. Elhaló nyöszörgés és halálordítások szaggatták a csöndet. Nesztelen lábak suhantak a
félhomályban, vörös vámpírszemek fénylettek föl. A sápadt hold borzalmas eseményeknek volt tanúja,
s vérvörös korongjára mind többször rajzolódott ki egy csapongó, denevérszerű árnyalak.
A következő kép meglepően tiszta volt az eddigi elmosódott, futó jelenetekhez képest. Egy hosszú
gálya bukkant elő a hajnali napfényben a földnyelv mögül. Ébenfekete alakok kezelték az evezőket, az
orrban pedig egy fehér bőrű óriás állt csillogó vértezetben.
 Conan csak ekkor döbbent rá, hogy álmodik. Mindeddig nem is volt tudatában a saját létezésének.
De mikor meglátta önmagát a Tigrisleány fedélzetén, azonnal rájött, hogy ez nem a valóság, bár
felébredni nem ébredt fel.
Mialatt ezen csodálkozott, a kép hirtelen váltott, és most egy őserdei tisztást mutatott, melyen
N'Gora állt tizenkilenc fekete bőrű lándzsásával, mintha várnának valakire. Épp amikor Conannak
eszébe jutott, hogy ő ez a valaki, egy iszonyú szörnyeteg csapott le az égről, és fájdalomkiáltások
hasítottak a csöndbe. A férfiak páni félelemmel hajigálták el a fegyverüket, vakon rohantak a
dzsungelben. és szorosan a nyomukban ott suhant a nyáladzó lidércnyomás.
Káosz és zűrzavar követte ezt a jelenetet; a kimmériai közben kétségbeesetten igyekezett
felébredni. Homályosan látta önmagát, ahogy mozdulatlanul fekszik néhány mélán bólogató, fekete
szirmú virág alatt, és valami undok lény kúszik feléje a bozótból. Akaraterejének szörnyű
megfeszítésével eltépte a láthatatlan béklyókat, melyek az álomvilághoz láncolták, és fölegyenesedett.
Kábán nézett körül. Mellette ott bólogattak a fekete lótuszok. Gyorsan félrehúzódott tőlük.
A sáros talajon közvetlen közelben egy mancs lenyomata rajzolódott ki, mintha valami állat készült
volna előlopakodni a bozót takarásából, de aztán a kimmériai ébredése láttán meggondolta magát, és
sietve visszavonulót fújt. A nyom leginkább egy óriási hiénamancsra emlékeztetett.
Conan N'Gora után bömbölt. Kiabálása üresnek és rekedtnek érződött a dzsungelre telepedő
nyomasztó némaságban. A napot nem látta, ám vadonban edződött ösztönei azt súgták neki, hogy már
nem lehet messze az este. Ijedten döbbent rá, hogy órákig feküdt eszméletlenül. Elszántan követni
kezdte harcosai
csapását, mely tisztán kivehető volt az őserdő lucskos talaján. Libasorban haladtak, egymás nyomába
lépve. Conan csakhamar egy tisztásra ért - és borzongva megtorpant, mert ráismert: ezt a tisztást látta
a fekete lótusz álmában. Pajzsok és lándzsák hevertek szanaszét szórva a füvön, mintha rémülten
elhajigálták volna őket.
Conan látta a nyomokból, hogy a feketék pánikba estek, és vakon elmenekültek. A lábnyomok
összevissza keresztezték egymást, és eltűntek a páfrányok között. Követte az általános irányt, amerre
vezettek, s nemsokára egy kopasz sziklaplatón találta magát, amely lankásan lejtett egy darabig, hogy
aztán szédítő ívben bukjon alá a feneketlen mélységbe. A szakadék szélén egy alak kuporgott.
Conan előbb egy jókora gorillának tartotta, de aztán rájött, hogy egy majommódra összekuporodó
fekete az, akinek a karja ernyedten lógott a földre, s a szája szélét hab verte ki. Csak akkor ismerte fel
a nyomorult teremtésben N'Gorát, mikor az alvezér elcsukló sikollyal a magasba emelte hatalmas
mancsát, és megrohamozta. Az óriás kalóz ügyet sem vetett Conan kiáltására, hanem kifordult
szemekkel, vicsorogva tovább rohant.
Conant hatalmába kerítette ugyan a félelem, amit az épelméjű ember érez tébolyult társa láttán,
mégis azonnal cselekedett. Kardját egyetlen mozdulattal a hatalmas feketébe döfte, és félrelépett a
karmokként utána kapó ujjak elől. Mikor N'Gora összeroskadt, Conan a szakadék szélére sietett.
Megrendülten látta odalent az éles szegélyű kőtömböket, melyeken megunt és elhajított
bábfigurákként hevertek N'Gora lándzsásai. Már egyikük sem mozgott. Legyek sűrű fellege
zümmögött a vértől csatakos sziklák fölött. A holttesteken már nyüzsögtek a hangyák. A szomszédos
fákon dögkeselyűk gubbasztottak. Egy sakál oda akart osonni a hullákhoz, fölnézett, és észrevette a
fehér bőrű óriást, aztán habozva odébb kullogott.
Conan rezzenéstelenül állt egy darabig. Aztán megpördült, és rohanva indult visszafelé. A
karcolásokra ügyet sem vetve csörtetett át magas füvön és bozótoson, s futtában tiporta el a
kúszónövényeket, melyek alattomos kígyók gyanánt próbálták az útját állni. Kardját leeresztve tartotta
jobb kezében; arcára szokatlan sápadtság ült ki.
A dzsungel csöndjét semmi sem törte meg, csak Conan ziháló fújtatása. Lement a nap, gigászi
árnyak keltek a fekete iszapból. A kimmériai egyre gyorsabban futott, míg végül elérte a folyópartot.
Látta a gályát, amint ott horgonyoz a romos rakpartnál, s mögötte a város romjait, melyek részegen
imbolyogni tűntek az alkonyi fényben. És a rakpart kövezetén meg az odavezető utcán világosabb
foltok rajzolódtak ki, mintha valami hatalmas piktor rázta volna ki hanyagul vörös festékbe mártott
ecsetjét.
Ismét csak halál és pusztulás várta Conant. Lándzsásai itt feküdtek a lába előtt, de nem keltek föl,
hogy az üdvözlésére siessenek. Az őserdő szélétől a folyóig hevertek szétszórtan, a torony tövében, a
törött oszlopok között, a
rakparton; szétmarcangolva, kizsigerelve, megcsonkítva, félig felfalva - holtan.
És a holttestek meg a letépett végtagok körül mindenütt hatalmas hiénamancsok nyomai voltak
láthatók.
Conan némán lépkedett végig a rakparton a gálya felé, amelynek a fedélzete fölött lógott valami,
ami elefántcsontszínben csillogott a félhomályban. A kimmériai visszafojtott lélegzettel meredt a
fekete tengerpart királynőjére, akit tulajdon hajójának keresztrúdján himbált a szél. Nyaka és a rúd
között egy aranylánc feszült, amelynek vörös drágakövei óriási vércseppekként izzottak a kihunyó nap
utolsó sugaraiban.

4.
A SZÁRNYAS DÉMON VÁROSA

Az őserdő fekete kolosszusként, ébenszínű karokkal ölelte körül a romokkal borított tisztást. A
hold még nem kelt fel. A csillagok borostyáncseppek gyanánt csillámlottak a haláltól bűzlő égbolton,
mely mintha visszatartotta volna lélegzetét. Conan, a kimmériai állát az öklére támasztva ült a
leomlott tornyok között emelkedő piramis tetején, akár egy zordon vasszobor. A legtávolibb,
legsötétebb árnyékok között mancsos lábak osontak lopva, rőt szempárok parázslottak. A halottak
még mindig ott hevertek, ahol elestek. Csak Bélit nem lógott már a keresztrúdon. Conan
lándzsanyelekből és széthasogatott evezőspadokból halotti máglyát épített neki. Ezen aludta utolsó
álmát a fekete tengerpart királynője, puha párducbőrökön, Conan skarlátvörös köpenyébe burkolva.
Igazi uralkodónőként feküdt ott, zsákmányolt kincsekkel körülvéve: selyembálák, aranysujtásos
szövetek, ezüstdíszek, drágaköves szelencék, aranypénzek, ezüsttéglák, ékkőberakásos tőrök és kis,
lépcsős aranypiramisok tornyosultak körülötte.
Ám hogy az elátkozott város sírboltjának kincse hol maradt, azt Conanon kívül, aki pogány
átkokkal az ajkán hajította bele, csak a Zarkheba iszapos mélye tudta. És a kimmériai most ádázul
összeszorított fogakkal ült a piramis csúcsán, félelmetes ellenfelére várva. Mindent elsöprő dühe a
félelem utolsó maradékát is kiűzte lelkéből. Hogy miféle ellenfél fog előbukkanni a sötétből, hogy
szembeszálljon vele, azt nem tudta, de nem is érdekelte különösebben.
Nem kételkedett többé a látomás igazában, amit a fekete lótusz mutatott neki. Már értette, hogy mi
történt N'Gorával és harcosaival, miközben a tisztáson rá vártak: páni félelemmel menekültek az ég
magasából lecsapó, szárnyas szörnyeteg elől, amely aztán a szakadékba hajszolta őket - az alvezér
kivételével, aki ezt a sorsot ugyan valahogy elkerülte, az emésztő őrülettől azonban nem
menekedhetett. Eközben vagy közvetlenül ezután, sőt még az is meglehet, hogy előtte, a többiek a
városban és a rakparton lelték szörnyű
halálukat; ráadásul nem becsületes csatában estek el, hanem aljas módon lemészárolták őket. A
feketéket minden bizonnyal babonás félelem szállta meg, s ezért nem védekeztek úgy, mintha az
ellenség emberi alakban támadt volna rájuk.
Hogy őt miért kímélték meg ilyen sokáig, azt Conan nem értette. Lehetséges, hogy az a gonosz
lény, aki a jelek szerint uralmat gyakorol a város és a folyó fölött, egy darabig még életben akarja
hagyni, hogy fájdalommal és rettegéssel gyötörje? Minden egy emberi vagy emberfölötti
intelligenciára utalt - a hordók meglékelése, ami az ellenfél megosztására szolgált, a hajtóvadászat a
feketékre, melynek végén nyakukat szegték a sziklaszirteken, és végül a legkeserűbb tréfa: Bélitet
dédelgetett vérvörös nyakláncánál fogva felakasztani tulajdon hajójának a keresztrúdjára.
 Mivel az ismeretlen ellenfél szemlátomást különleges áldozatnak szemelte ki a kimmériait, s
egészen mostanáig válogatott, ravasz kínzásokkal gyötörte lelkét, számítani lehetett rá, hogy
hamarosan véget vet az utolsó felvonásnak is, és a többi szerencsétlen után küldi a barbárt. Conan ajka
nem húzódott mosolyra erre a gondolatra, szeme azonban ádázul megvillant - és ez a tekintet nem sok
jót ígért.
Fölkelt a hold, sugarai ezüstös táncot jártak a kimmériai szarvdíszes sisakján. Hirtelen különös
csönd telepedett az éjszakára, s a dzsungel visszafojtotta lélegzetét. Conan ösztönösen meglazította
hatalmas kardját a hüvelyében. A piramisnak, melyen ült, négy oldala volt. Az őserdőre néző felébe
széles lépcsőfokokat faragtak. Conan egy hosszú sémi íjat tartott a kezében, amilyet Bélit kalózai is
használtak. Könyökét a térdére támasztotta, a lábához pedig kis halom nyílvesszőt készített, a tollas
végüket maga felé fordítva.
Valami megmozdult a fák alatt a sötétben, s hirtelen élesen kirajzolódott a kelő hold fényében.
Conan egy hiéna fejét és marját pillantotta meg. Ugyanebben a percben mintegy húsz további foltos
bundájú dögevő baktatott elő görnyedten az árnyékból. Nyáltól csöpögő tépőfogaik villogtak a
holdfényben, s szemük olyan tűzzel izzott, mint semmi más teremtett állaté.
Húsz! Akkor hát a kalózok lándzsái mégiscsak rendet vágtak közöttük, gondolta Conan, mert
eszébe jutott, hogy álmában sokkal többen voltak. Felajzotta az íjat. A húr még rezgett, mikor az
egyik hiéna görcsösen a magasba dobta magát, majd rángatózva visszahullott a kőre. Ám ez nem
tartotta vissza a többit. Habozás nélkül tovább loholtak, s a kimmériai nyilai halálos záporként
zuhogtak le rájuk.
Lángoló haragja dacára Conan pontosan célzott: egyetlen nyila sem tévesztett célt. A levegőben ott
suhogott a tollas halál, megtizedelve a rohamozó fenevadakat. A felük sem érte el a piramis lábát, s
újabbak hullottak el a széles lépcsősoron. Conannak elég volt egy pillantást vetnie a szikrázó
szempárokba, hogy lássa: ezek nem közönséges állatok. Nemcsak természetellenes nagyságuk
árulkodott róla, hanem a kisugárzás is, mely szinte tapinthatóan lengte körül
őket, akár a hullamocsarakból kelő fekete köd. A kimmériai nem tudta, miféle istentelen alkímiának
köszönhetik az életüket ezek a fenevadak, azt viszont igen, hogy olyan ördögi fekete mágiával került
szembe, mely sötétebb volt még Skelos Kútjánál is.
Talpon termett, s utolsó nyílvesszőjét egy morgó bestia tátott pofájába lőtte, amelyik épp
nekirugaszkodott, hogy torkának ugorjon. A nyíl elmosódott, röppenő holdsugárként szelte a levegőt,
de nagyon is valóságosan járta át a hiéna torkát; a szörnyállat kurrogva összerándult, és legurult a
lépcsőn.
Ekkor azonban társai a lángoló szempárok és nyáladzó állkapcsok lidércnyomásos örvényében
Conanra vetették magukat. A barbár kardja kettéhasította az első szörnyeteget, aztán elterült a
nekizúduló testek alatt. A markolatgombbal bezúzott egy hosszúkás koponyát, aztán eleresztette a
fegyvert, melynek a közelharcban úgysem vehette volna sok hasznát, és két bestia torka után kapott,
amelyek őrjöngve tépték és karmolták, ahol csak érték. Bűzös leheletüktől elakadt a lélegzete,
verejtéke a szemébe csorgott, és elvakította. Csupán vértezete óvta meg tőle, hogy ízekre
marcangolják. Ujjai rátaláltak egy szőrös torokra, és egyetlen mozdulattal feltépték. Balja elhibázta
egy másik fenevad nyakát, ráfonódott egy inas mellső lábra, és eltörte. A szörnyeteg torka mélyéről
iszonyú, hátborzongatóan emberszerű üvöltés szakadt fel; az első kiáltás ebben az öldöklő tusában.
Conan megborzongott, és önkéntelenül lazított a szorításán.
A másik hiéna, amelynek felszakadt torkából patakzott a vér, végvonaglásában rávetette magát, és
a nyakába mélyesztette fogait, szerencsére azonban holtan hanyatlott vissza, mielőtt létfontosságú
szervet ért volna.
A törött lábú, farkas módjára megpróbálta feltépni a barbár hasát, és sikerült is neki a sodronying
néhány szemét átharapnia. Conan lelökte magáról a felszakított torkú dögöt, és megragadta a másikat.
A szörnyű erőfeszítés fojtott nyögést csalt véres ajkára, ahogy imbolyogva felállt, keményen magához
szorítva a kaffogó bestiát. Egy pillanatra megtántorodott, mert a bűzlő állat dögletes lehelete facsarta
az orrát, s a hiéna morogva a torka után kapott. Aztán megvetette a lábát, s olyan rettenetes erővel
hajította el a fenevadat, hogy az szilánkokra tört csontokkal gurult le a lépcsőn.
Ahogy lélegzet után kapkodva, imbolyogva, szétterpesztett lábbal állt a piramis csúcsán, s az
őserdő meg a hold eltűnt a szemét elborító véres fátyol mögött, erőteljes szárnycsapások zaja ütötte
meg a fülét. Szédülve hajolt le a kardjáért, s kissé még inogva, két kézzel emelte a feje fölé a hatalmas
pengét, miközben kirázta a szeméből a vért, hogy megkeresse maga fölött a levegőben az újabb
ellenfelet.
Ám semmi sem csapott le rá az ég magasából; ehelyett váratlanul a piramis rendült meg a talpa
alatt. Szörnyű recsegés-ropogást hallott, s látta, hogy a fölébe magasodó roppant oszlop úgy inog,
mint egy kidőlni készülő árbocrúd. Gondolkodás nélkül hatalmasat ugrott, s egy körülbelül
félmagasságban lévő
lépcsőfokra érkezett, amely megbillent a súlya alatt. A következő ugrással már a földön termett.
Abban a pillanatban azonban, mikor a csizmatalpa talajt ért, a piramis fülsiketítő robajjal összeomlott
mögötte. Az oszlop ledőlt, s zuhanás közben ezer darabra hasadt. Egy szívverésnyi pillanatra mintha
márvány szilánkok hullottak volna az égből. Aztán már csak egy újabb romhalmaz csillogott
kísértetiesen a holdfényben.
Conan lerázta magáról a szilánkokat, amelyek félig betemették. Egy súlyos kőtömb leverte a
fejéről a sisakot, így egy pillanatra elkábult. A combjára az oszlop egyik darabja nehezedett, és a
földhöz szögezte. Hogy a lába eltörött-e, nem tudta. Fekete sörénye verítéktől lucskosan tapadt a
fejére. A nyakán és a kezén éktelenkedő sebekből vér szivárgott. Fél könyékre támaszkodott, és
megpróbálta kiszabadítani a lábát a márványtömb alól.
Ekkor hirtelen surrogva érkezett valami az égből, s szinte nesztelenül ért földet a közeli gyepen.
Mikor Conan nagy üggyel-bajjal odafordult, megpillantotta - a szárnyas démont!
A szörnyeteg leírhatatlan gyorsasággal vetette rá magát. Conan agyán csak összefüggéstelen,
elmosódott részletek villantak át: egy hatalmas, emberszerű alak torz, görbe lábakon, óriási, szőrös
karok formátlan, fekete karmokkal, egy szabálytalan koponya, melynek lapos arcából csak a
vérvörösen izzó, gonosz szempárt lehet kivenni. Ez a lény nem volt sem ember, sem állat, sem ördög,
de valahogy egyesítette magában mindháromnak a vonásait.
Conannak azonban nem maradt ideje ezen töprengeni. A kardja után kapott, amit zuhanás közben
kiejtett a kezéből, de nem érte el. Kétségbeesetten ragadta meg az oszlopdarabot, mely a földhöz
szögezte. Az erek kidagadtak a halántékán, ahogy minden erejével nekifeszült, hogy lehengerítse a
lábáról. Engedett egy kicsit, ám Conan tisztában volt vele, hogy a szörnyeteg lesz a gyorsabb, és a
fekete karmok széttépik, mielőtt kiszabadíthatná magát.
A szárnyas démon rohama nem torpant meg. Kitárt karokkal, sötét árnyék gyanánt tornyosult
Conan fölé - és ekkor hirtelen vakító, fehér láng lobbant kettejük között.
A kábult kimmériai egy szilaj szerelemtől remegő alakot pillantott meg maga előtt, amely
elefántcsontként csillogott a holdfényben. Látta sötét szemének izzását, a dús, fekete fürtöket, a
cseresznyepiros ajkat; aztán pedig hallotta a pengeéles, metsző kiáltást, ahogy a fénylő jelenés a
szárnyas szörnyetegre vetette magát.
- Bélit! - bömbölte Conan.
A nő gyors pillantást vetett rá, s ő tudta, hogy abban a sötét szempárban olyan elemi erejű szerelem
lobog iránta, mint a tomboló erdőtűz, mint a vulkánok mélyén fortyogó láva. Aztán a jelenés eltűnt, s
a kimmériai már csak a szárnyas fenevadat látta, amely a félelem szokatlan zamatát megízlelvén
hátrahőkölt, s ijedten emelte maga elé otromba karját, mintha valami támadást akarna vele elhárítani.
És Conan ismét elgyötörten döbbent rá, hogy Bélit halotti máglyáján
fekszik a Tigrisleány fedélzetén, s fülében ott visszhangzottak szerelme szenvedélyes szavai: „Ha
engem utolérne a halál, s a te életed veszélyben forogna, mindenhonnan a segítségedre sietnék."
Rettenetes üvöltéssel egyenesedett fel Conan; a márványtömböt egyetlen mozdulattal lökte félre. A
szárnyas démon újra támadásba lendült. A kimmériai vicsorogva rontott neki, ereiben az őrület tüze
lüktetett. Az izmok vastag kötegekben dagadtak ki a karján, ahogy meglendítette roppant pallosát, s
közben körbefordult a sarkán. A penge derékban találta el a támadni készülő szörnyeteget. A hatalmas
test felső része jobbra, alsó része balra hullott a kövekre, ahogy a borotvaéles fegyver keresztülvágta a
bőrt, a húst és a gerincoszlopot.
A holdvilágos csöndben Conan ernyedten markolta vérmocskos kardját, és kettéhasított ellenfelére
meredt. A vörös szemek még mindig ijesztő elevenséggel szikráztak feléje, ám lassan fátyolosak
lettek, és kihunyt bennük a fény. A félelmetes karmok görcsbe rándultak, mielőtt elszállt volna
belőlük az élet. Ezzel a szörnyeteggel a föld legősibb értelmes faja ért dicstelen véget.
Conan fölemelte a fejét, hogy utánanézzen a hiénáknak, melyek ennek a pokolfaj zatnak a
rabszolgái és ítélet-végrehaj tói voltak, de egyet sem látott közülük. A holdsütötte fűben nem
hiénadögök hevertek, hanem emberi holttestek: sólyomképű, sötét bőrű, nyílvesszőktől átjárt,
hatalmas kardcsapásoktól megcsonkított meztelen férfiak. Conan szeme láttára omlottak porrá.
Vajon miért nem sietett a szárnyas démon rabszolgái segítségére, mikor Conannal viaskodtak?
Talán félt túl közel kerülni az éles tépőfogakhoz. nem merte megkockáztatni, hogy ellene forduljanak
és szétmarcangolják? Sok fondorlat és óvatosság szorult abba a torz koponyába, ám a végén sem ez,
sem az nem használt neki.
Conan sarkon fordult. A düledező rakparton a gályához ballagott, és felkapaszkodott a fedélzetére.
Néhány kardcsapással elvágta a horgonykötelet, majd a kormányrúdhoz állt. A Tigrisleány kacéran
meghimbálta magát az iszapos vízben, s végül egyenesbe került a folyó közepén, ahol az erős sodrás
magával ragadta. Conan a kormányrúdnak támaszkodott. Zord pillantása megpihent a karcsú
nőalakon, aki az ő köpenyébe burkolva feküdt halotti máglyáján kincsekkel körülhalmozva, ahogy az
királynőhöz illik.

5.
BÉLIT BÚCSÚJA

Ismét hajnalpír színezte a tengert. A folyótorkolat is vörösen fénylett, de más árnyalatban. A

kimmériai Conan hatalmas kardjára támaszkodva állt a fehér
fövenyen. Tekintete az utolsó útjára induló Tigrisleányon pihent. Tompán meredt maga elé, nem látta
az áttetsző hullámokat. A végtelenbe nyúló, kék messzeség minden varázsát elveszítette a szemében.
A gyomra görcsbe rándult az undortól, mikor a zöldes színű fodrozásra emelte pillantását, mely a
messzi távolban titokzatos, bíbor párába veszett.
Bélit volt a tengernek az a része, amely csillogást és vonzerőt kölcsönzött neki. Nélküle az óceán
sivár pusztaság marad. Igen, Bélit a tengerhez tartozott, így hát Conan visszaadta őt neki és
kifürkészhetetlen titkainak. Többet nem tehetett. Számára a csillámló, kék pompa immár
visszataszítóbb volt, mint a körülötte ringó hatalmas páfrányok, melyek arról a félelmetes vadonról
susogtak a fülébe, melyen keresztül most majd utat kell magának törnie.
A Tigrisleány kormányrúdját ezúttal nem markolta senki, az evezőket sem forgatták ébenszínű
kezek. Ám vitorláját friss tengeri szél dagasztotta, s ő vígan szelte az ismerős hullámokat, mintha vad
sirály lenne, úton a fészke felé, valahová az óceán túloldalára. A lángok magasra csaptak a fedélzetén.
Végignyaldosták a főárbocot, és beburkolták a csöndes alakot, aki skarlátvörös köpenyben
felravatalozva feküdt halotti máglyáján.
Így vett búcsút a világtól a fekete tengerpart királynője. Conan, még mindig vérmocskos kardjára
támaszkodva addig nézett utána, míg a vörös izzás kialudt a távoli, kék párában, s a felkelő nap
bearanyozta tündöklő sugaraival a tengert.
 8.

A VÉGZET ÁRNYÉKA

Írás-megjelenés: 1933
Helyszín: Kush

1.

A végeláthatatlan sivatag fölött hullámokban vibrált a forró levegő. A kimmériai Conan a sivár
pusztaságot bámulta, s roppant keze fejével önkéntelenül megtörölte cserepes ajkát. Úgy állt a
homokban, akár egy bronzszobor, a gyilkos napfénnyel mit sem törődve, pedig minden öltözéke egy
selyem ágyékkötő volt, melynek széles, aranycsatos övéről egy szablya meg egy széles pengéjű tőr
lógott. Izmos tagjain nemrég beforrt sebhelyek éktelenkedtek.
A lábánál egy lány kuporgott. Hófehér karjával Conan egyik térdét karolta át, s szőke fejét
reményvesztetten hozzászorította. Elefántcsont szín bőre élesen elütött a kimmériai erőteljes,
bronzbarna testétől. Rövid, mélyen kivágott, ujjatlan selyemtunikáját a derekán összefogva hordta. A
ruha inkább kihangsúlyozta, semmint eltakarta kecses alakját.
Conan hunyorogva megrázta a fejét. A nap ragyogása félig elvakította. Leoldott az övéről egy
lapos kulacsot, megrázta, s komor képpel hallgatta, milyen kevés folyadék lötyög már benne.
A lány fáradtan, nyöszörögve mozdult meg.
- Ó, Conan, látom már, hogy itt fogunk elpusztulni! Szomjas vagyok!
A kimmériai felmordult, s kihívóan meredt a környező sivatagra. Állkapcsa megfeszült, kék szeme
szilajon parázslott borzas, fekete hajsörénye alatt, mintha a pusztaság személyes ellensége lenne.
Lehajolt, és a lány ajkához emelte a kulacsot.
- Igyál, Natala, míg azt nem mondom, hogy elég! - parancsolta.
A lány apró kortyokban, zihálva ivott, de a barbár nem szólt rá. A kulacs már üres volt, mikor
Natala rádöbbent, hogy társa szántszándékkal hagyta, hogy kiigya teljes víztartalékukat, bármilyen
kevés is volt az.
Könnyek szöktek a szemébe.
- Ó, Conan - nyöszörögte a kezét tördelve -, miért engedted, hogy mind megigyam? Nem tudtam,
hogy. Neked most egy korty sem maradt!
- Csend legyen! - horkant föl a barbár. - Ne pazarold bőgésre az erődet.
Kiegyenesedett, és elhajította a kulacsot.
- Ezt miért csináltad? - suttogta a lány.
Conan nem válaszolt. Mozdulatlanul állt, s ujjai lassan a szablya markolatára fonódtak. Nem a
lányt nézte, szilaj tekintete mintha a látóhatárt ködbe vonó, titokzatos bíborpárát fürkészte volna.
Bármennyire is átitatta őt a barbárok fékezhetetlen életszeretete és életösztöne, a kimmériai Conan
tudta, hogy útja végére ért. Egyelőre még nem lépte túl állóképessége határait, de tudta, hogy ha még
egy napot tölt a víztelen sivatag kegyetlen napja alatt, az a halálát fogja jelenteni. Ami a lányt illeti, ő
már eleget szenvedett. Jobb egy gyors, fájdalommentes kardcsapás, mint az a szörnyűséges kínlódás,
amivel hamarosan szembe kell néznie. A szomját most csillapította egy időre. Hamis irgalmasság
volna meghosszabbítani agóniáját, amíg a delirium és a halál véget nem vet neki. Conan lassan
kivonta a szablyát a hüvelyből.
Hirtelen megtorpant, egész teste megmerevedett. Messze dél felől a sivatagban megcsillant valami
a vibráló hőhullámok mögött.
Először fantomnak hitte, egy újabb délibábnak, mint amilyenek már sokszor űztek csúfot belőle, s
bőszítették az őrjöngésig ebben az elátkozott sivatagban. Beárnyékolta napfénytől káprázó szemét, s
tornyokat, minareteket, fehéren csillogó falakat vett ki a távolban. Zord képpel nézte őket, várta,
mikor mosódnak szét, és tűnnek el a levegőben. Natala abbahagyta a zokogást, nagy erőfeszítéssel
feltérdepelt, és ő is abba az irányba bámult, amerre a férfi.
- Csak nem egy város, Conan? - suttogta félve-reménykedőn. - Lehet, hogy tűnő árnyék ez is?
A kimmériai egy ideig nem válaszolt. Néhányszor megdörzsölte a szemét, aztán elfordította
tekintetét a horizontról, majd visszanézett. A város ugyanott volt, ahol az előbb.
- Ördög tudja - morogta. - Mindenesetre semmi rossz nem sülhet ki belőle, ha közelebb megyünk.
Visszalökte a szablyát a hüvelybe. Lehajolt, s úgy kapta roppant karjába Natalát, mintha csecsemő
lenne. A lány erőtlenül tiltakozott.
- Ne vesztegesd az erődet arra, hogy engem cipelsz, Conan - könyörgött. - Megállok én a
lábamon.
- A terep errefelé egyre sziklásabb - felelte a férfi. - A szandálod órák alatt levásna a lábadról -
tette hozzá, a lány puha, zöld lábbelijére pillantva. - Azonkívül ha egyáltalán el akarjuk érni azt a
várost, sietnünk kell, és így gyorsabban tudunk haladni.
A lehetőség, hogy mégsem kell meghalnia, friss erőt és ruganyosságot kölcsönzött a kimmériai
acélos inainak. Úgy lépkedett a homoksivatagban, mintha csak most kezdte volna meg az utazását.
Barbár volt ő a barbárok között, testében az ősvadon szívóssága és kitartása honolt, s ez életben
tartotta ott, ahol civilizált ember nyomorultul elpusztult volna.
Amennyire tudta, ők ketten voltak az egyedüli túlélők Almuric herceg
seregéből, ebből az őrült, szedett-vedett hordából, amely Koth apja ellen lázadó, ám vereséget
szenvedett trónörököse nyomában úgy söpört végig a sémita földeken, akár a pusztító szélvihar, és
vérrel öntözte Stygia külső tartományait. Mikor aztán a stygiai hadak a sarkukba szegődtek, Almuric
katonái véres ösvényt vágtak maguknak Kús fekete királyságán keresztül, és az utolsó emberig
elhullottak a déli sivatag határain. Conan magában gigászi árhullámhoz hasonlította a lázadó sereget,
mely egyre apadt, ahogy dél felé tört, s végül kifulladt a csupasz sivatag végtelen homokjában. A
bajtársak csontjai - zsoldosoké, kitagadottaké, megtört embereké és bűnözőké - szétszórtan hevertek a
kothi felföldektől a pusztaság első dűnéiig.
A véget jelentő mészárlásból, mikor a stygiaiak meg a kúsiták harapófogóba zárták a lázadók
maradékát, Conan egy teve hátán vágta ki magát, a lánnyal együtt. Mögöttük a vidék nyüzsgött az
ellenségtől. Ha meg akartak menekülni, csak délnek tarthattak, a sivatag szívébe. És ők nem haboztak
vállalni a fenyegető kockázatot.
A lány brythún volt, Conan egy rohammal bevett sémita város rabszolgapiacán akadt rá, és maga
mellé vette. Natalának persze semmi beleszólása nem volt a dologba, de új helyzete annyival jobb volt
a sémita háremekben senyvedő hybóriai nőkénél, hogy hálával fogadta. És attól kezdve ő is osztozott
Almuric pusztulásra ítélt hordájának kalandjaiban.
A stygiai lovasok napokig üldözték őket a sivatagban, olyan sokáig, hogy mire végül lerázták őket,
már nem mertek visszafordulni. Vizet keresve vándoroltak tovább, míg a teve ki nem lehelte páráját.
Utána gyalogszerrel folytatták az utat. Az utolsó napok kibírhatatlan kínszenvedést jelentettek. Conan,
amennyire csak tudta, kímélte Natalát, akit a lázadó tábor kemény mindennapjai amúgy is kitartóbbá
és erősebbé edzettek, mint a legtöbb közönséges nőt. Ennek ellenére azonban a lány már közel járt az
összeroppanáshoz.
A napsugarak ádázul záporoztak Conan kusza, fekete haj sörényére. A szédülés és a hányinger
hullámokban öntötte el az agyát, ám ő összeszorított fogakkal ment tovább, még csak meg se ingott.
Meg volt győződve róla, hogy az a város valóság, nem délibáb. Hogy mi várja ott őket, arról sejtelme
sem volt. Lehet, hogy a helybéliek ellenségesek lesznek. Az esélyük mindenesetre megvolt, és Conan
ennél sohasem kért többet az élettől.
A nap már lemenőfélben volt, mikor az árnyékért hálát adva megálltak a masszív, kétszárnyas kapu
előtt. Conan letette Natalát, és kinyújtóztatta sajgó karjait. Tízméteres falak tornyosultak föléjük,
valami sima felületű, zöldeskék anyagból, ami majdnem ugyanúgy csillogott, mint az üveg. Conan a
mellvédet fürkészte. Arra számított, hogy valaki le fog kiáltani nekik, de mindenütt csönd honolt.
Türelmetlenül bömbölni kezdett, s szablyája markolatával bedörömbölt a kapun, ám csak a gúnyosan
kongó visszhang válaszolt neki. Natala közelebb bújt hozzá. Szemlátomást megrémisztette a
természetellenes némaság. Conan vállal
feszült a kapunak, s mikor az nesztelenül nyílni kezdett befelé, szablyával a kezében hátralépett.
Natala elfúltan felkiáltott.
- Ó, Conan, odanézz!
A kapuban egy emberi test feküdt. Conan szeme résnyire szűkült, mikor észrevette, aztán gyorsan
mögéje nézett. Széles, nyitott térséget látott, talán valami udvart, melyet mindenfelől a már ismert
zöldes anyagból emelt épületek boltíves bejáratai szegélyeztek. A házak kimondottan fényűző és
impozáns benyomást keltettek, tündöklő kupolák és minaretek koronázták őket. Életnek nyoma sem
volt. Az udvar közepén szögletes kútkáva emelkedett, s Conan, aki úgy érezte, mintha a torka száraz
téglaporral lenne tele, zordan bólintott a látványra. Csuklón ragadta Natalát, maga után húzta az
udvarra, és becsukta maguk mögött a kaput.
- Halott? - suttogta a lány, s ösztönösen elhátrált a férfitól, aki ernyedten feküdt a bejáratnál. Erős,
megtermett ember volt, élete virágában járhatott, a bőre sárgás árnyalatúnak tűnt, a szeme pedig kissé
ferdének, ám máskülönben nem sokban különbözött egy átlagos hybóriaitól. Magasra fűzött szandált
és bíborszín selyemtunikát viselt, övéről pedig egy rövid kard lógott aranyhímzéses hüvelyben. Conan
megtapintotta a bőrét. Hidegnek érezte. A testben szikrája sem volt már az életnek.
- Sebet nem látok rajta - morogta a kimmériai -, de a fickó ugyanolyan halott, mint Almuric,
akibe negyven nyilat lőttek a stygiaiak. Crom nevében, nézzük meg azt a kutat! Ha van benne víz,
iszunk, még ha százával is hevernek körülöttünk a hullák.
A kútban volt víz, de nem ihattak belőle. A szintje ötven lábbal a kútkáva alatt volt, és semmit nem
találtak, melyben fel tudták volna húzni. Conan pogányul káromkodott. Megőrjítette, hogy az áhított
víz itt van az orra előtt, és ő mégsem juthat hozzá. Épp körül akart nézni, hogy nincs-e valami vödör a
közelben, mikor felharsant Natala sikolya. Megperdült.
Az állítólagos halott rontott feléje; szeme kétségbevonhatatlan elevenséggel lángolt, kardja vészt
hozón villogott a kezében. Conan döbbenten elkáromkodta magát, de nem vesztegette töprengésre az
időt. Nagy ívű szablyavágással fogadta rohamozó támadóját, mely szinte ellenállás nélkül nyeste át a
bőrt és a csigolyákat. Az idegen feje az udvar kövezetén koppant. A csonka test részegen támolygott
egy darabig, az átmetszett ütőérből sugárban fecskendezett a vér - aztán elhanyatlott.
Conan halkan szitkozódva meredt rá.
- Ez a fickó most se halottabb, mint pár perccel ezelőtt. Miféle őrültek házába kerültünk?
Natala, aki a látottak hatására a tenyerébe temette az arcát, kikukucskált az ujjai közül, és reszketett
félelmében.
- Ó, Conan, a város lakói nem fognak ezért megölni minket?
- Tudod - mordult fel a barbár -, ha nem csapom le a fejét, ez az izé hidegvérrel legyilkolt volna!
Egy pillantást vetett a környező boltívekre, melyek üresen ásítottak a zöld színű falakon. A
legcsekélyebb mozgást sem látta, a leghalkabb zajt sem hallotta.
- Nem hiszem, hogy bárki látott volna minket - mormolta. - Eltüntetem a bizonyítékot.
A derékövénél fogva, bal kézzel felkapta az ernyedt tetemet, míg jobbjával a levágott fej hosszú
hajába markolt, aztán a kútkávához vonszolta a hátborzongató maradványokat.
- Mivel mi nem ihatunk ebből a vízből - vigyorgott diadalmasan -, most gondom lesz rá, hogy
mások se ihassanak belőle!
 Egyetlen nekiveselkedéssel a kútkáva fölé emelte a csonka torzót, majd eleresztette, utánalökve a
fejet is. Odalentről tompa csobbanás hallatszott.
- A kő. csupa vér! - suttogta Natala.
- Lesz még az véresebb is, ha nem találok mihamarabb vizet! - mordult föl a kimmériai, kurtára
szabott türelmének végére érve. A lány félelmében már-már megfeledkezett a kínzó éhségről és
szomjúságról, Conan azonban nem.
- Benézünk az egyik házba - mondta. - Előbb-utóbb majd csak találunk valakit.
- Ó, Conan! - nyöszörgött a lány, és olyan szorosan bújt a férfihoz, amennyire csak tehette. -
Félek! Ebben a városban kísértetek és élőhalottak honolnak! Menjünk vissza a sivatagba! Jobb ott
elpusztulni, mint szembenézni ezzel a névtelen iszonyattal!
- A sivatagba majd akkor megyünk vissza, ha lehajítanak minket a falakról - vicsorogta a barbár. -
Valahol ebben a városban víz van, és én megtalálom, hidd el, még akkor is, ha minden lakóját halomra
kell ölnöm érte!
- De mi van, ha feltámadnak? - suttogta a lány.
- Akkor addig ölöm őket, míg meg nem maradnak halottnak! - csattant föl Conan. - Gyere! Ez a
boltív ugyanolyan jó, mint a többi! Maradj mögöttem, de ne fuss el, csak ha mondom.
A lány erőtlenül, nyöszörögve tiltakozott, aztán ment Conan után, de olyan szorosan a nyomában,
hogy folyton a sarkára lépett. Leszállt az alkony, s bíbor árnyékokat lobbantott életre a különös
városban. Áthaladtak a sötéten ásító boltíven, s egy jókora teremben találták magukat, melynek falait
különös mintájú bársonykárpitok borították. A padló, a mennyezet és a falak a zöldes színű, üveges
fényű anyagból voltak, a helyiséget fej magasságban aranyozott frízek futották körül. A padlón puha
állatbőrök és szaténpárnák hevertek. Néhány ajtó nyílt más, szomszédos szobákba. Beléptek az
egyiken, és áthaladtak még néhány termen, az első szakasztott másain. Senkit sem láttak, ám a
kimmériai gyanakodva morgott.
- Valaki volt itt. Ezen a kereveten, ha megtapintod, még érezni az emberi test melegét. Azon a
selyemvánkoson látszik, hogy nemrég még ültek rajta. A levegőben pedig illatosító szagát érzem.
Mindennek különös, valótlan hangulata volt. Úgy járták be a félhomályos, néma palotát, mintha
mákonyos álmot látnának. Egyes szobák nem voltak megvilágítva, ezeket kerülték. Mások lágy,
hátborzongató fényben fürödtek, mely mintha a falakat fantasztikus mintákban díszítő drágakövekből
áradt volna. Mikor beléptek az egyik ilyen kivilágított terembe, Natala hirtelen megragadta a férfi
karját, és fojtott hangon felkiáltott. Conan káromkodva pördült meg, pillantása az ellenséget kutatta,
de senkit nem talált.
- Mi a baj? - vicsorgott. - Ha még egyszer belekapaszkodsz a kardforgató karomba, elevenen
nyúzlak meg. Azt akarod, hogy elvágják a torkom? Mit visítozol?
- Odanézz! - mutatott előre reszketve a lány.
Conan felhorkant. Egy fényezett ébenfa asztalon ennivalóval megrakott aranytálak sorakoztak. A
szoba máskülönben üres volt.
- Na, akárkinek is szánták ezt a lakomát - morogta -, ma este máshol kell megtömnie a hasát!
- Meg merjük kóstolni, Conan? - vetette föl a lány idegesen. - Lehet, hogy evés közben
meglepnek minket, és.
- Lir an mannanam mac lir! - káromkodta el magát a barbár, miközben nyakon ragadta Natalát, és
minden teketóriázás nélkül az asztalnál álló egyik aranyozott karosszék mellé penderítette. - Az
éhhalál küszöbén járunk, te meg kotnyeleskedsz itt nekem! Egyél!
Maga is helyet foglalt az asztal túloldalán, felragadott egy faragott jáde kupát, és egy hajtásra
kiürítette. Valami különleges zamatú, karmazsin színű, borra emlékeztető folyadék volt benne, amit
nem ismert, de kiszáradt torka valóságos nektárnak érezte. Szomja csillapodtával farkasétvággyal esett
neki az asztalon felhalmozott ételeknek. Ezeket sem találta ismerősnek, egzotikus gyümölcsök és
furcsa ízű húsok. A teríték igazi műremek volt, cizellált aranykésekkel és villákkal. Conan azonban
nem törődött velük, két kézre kapta a szósztól csöpögő cubákokat, s vadul mart beléjük egészséges,
fehér fogaival. A kimmériai étkezési szokásai mindig is hagytak kívánnivalót maguk után. Civilizált
társnője visszafogottabban evett ugyan, ám ugyanolyan kiéhezetten. Conannak eszébe jutott, hogy az
ételben méreg is lehet, ez azonban nem csökkentette étvágyát. Ha már választania kell, inkább
méregtől akart elpusztulni, mint éhen halni.

Éhsége elverése után elégedett sóhajjal dőlt hátra. Hogy a néma városban emberek vannak, azt a
friss étel bizonyította, s minden sötét sarokban ellenség lapulhatott. Ő azonban nem aggódott emiatt,
mert bízott fegyverforgató tudományában. Kezdte álmosnak érezni magát, és fontolóra vette az ötletet,
hogy elnyúlik egy közeli kereveten, szundítani egyet.
Nem így Natala. A lány már nem volt sem éhes, sem szomjas, ám az alvást
egyetlen porcikája sem kívánta. Szép szeme tágra nyílt, ahogy folyton rémült pillantásokat vetett az
ajtónyílásokra, az ismeretlen régiók e kapuira. A különös város csendje és rejtelmessége ugyancsak
próbára tette az idegeit. A terem nagyobbnak, az asztal pedig hosszabbnak tűnt, mint első látásra vélte,
s hirtelen rádöbbent, hogy távolabb van zord védelmezőjétől, mint szeretné. Gyorsan felállt,
megkerülte az asztalt, és a barbár térdére telepedett, miközben ideges pillantásokkal ostromolta a
boltíves bejáratokat. Egyesek mögött fény égett, mások mögött nem, s a lány tekintete ez utóbbiakon
időzött el legtovább.
- Ettünk, ittunk, pihentünk - sürgette a kimmériait. - Hagyjuk el ezt a helyet, Conan. Érzem, hogy
gonosz.
- Eddig mindenesetre senki nem bántott minket - kezdte a férfi, ám ekkor halk, vészjósló, súrlódó
zaj hallatszott. Conan lelökte a térdéről a lányt, és a vadászó párduc ruganyos könnyedségével termett
talpon, s kivont szablyával nézett farkasszemet az ajtónyílással, ahonnan a hangot hallani vélte. Az
azonban nem ismétlődött meg, s ő nesztelenül közelebb osont. Natala torkában dobogó szívvel
követte. A lány tudta, hogy kísérője veszélyt szimatol. A kimmériai hatalmas vállai közé húzta fekete
sörényes fejét, s görnyedt tartásban lopakodott előre, akár a prédára leső tigris, bár egy vadállat több
zajt csapott volna.
A küszöbön megtorpant. Natala rémülten próbált átkukucskálni a válla fölött. A szomszéd
helyiségben nem volt fény, de az ő termükből beszűrődött egy kevés, mely nemcsak ezt a szobát
világította meg széles sávban, hanem a következőt is. Ebben pedig egy férfi feküdt egy lépcsős
emelvényen. A rávetődő halvány fénypászmában látták, hogy szakasztott mása annak az embernek,
akit Conan vágott le a külső kapunál, csupán az öltözéke volt gazdagabb. Drágakövek díszítették,
melyek kísértetiesen csillogtak a félhomályban. Vajon halott, vagy csak alszik? Fülüket ismét
megütötte az a baljós, súrlódó hang, mintha egy függönyt húznának félre valahol. Conan hátrált
néhány lépést, Natala pedig görcsösen belekapaszkodott. A barbár még épp idejében tapasztotta a
szájára a markát, hogy elfojtsa rémült sikoltását.
Ahol most álltak, onnan nem látták az emelvényt, a mögöttes falra vetülő árnyékát azonban igen.
És most egy újabb árnyék jelent meg a falon. Valami hatalmas, alaktalan, fekete folt. Conan bőre
furán bizseregni kezdett, miközben figyelte. Bármilyen elmosódott is volt, azonnal tudta, hogy még
soha életében nem találkozott olyan emberrel vagy fenevaddal, amely efféle árnyékot vetne. Furdalta
a kíváncsiság, de valami homályos ösztön visszatartotta attól, hogy beljebb lépjen. Közvetlen közelről
Natala görcsös, ziháló lélegzetvételét hallotta, ahogy a lány kimeredt szemmel bámulta a látványt.
Más zaj nem zavarta a feszült csöndet. A roppant, szétfolyó árnyék bekebelezte az emelvény képét.
Egy hosszú pillanatig csak a formátlan feketeség imbolygott a sima falon. Aztán a gigantikus árnyék
lassan visszavonult, s az emelvény sziluettje újra élesen kirajzolódott a fal hátterére. Ám az alvó
ember már nem volt rajta.
Natala torka mélyéről hisztérikus gurgulázás szakadt fel, úgyhogy Conan
kénytelen volt figyelmeztetőleg megrázni a vállát. Érezte, hogy az ő ereiben is jeges hidegség árad
szét. Emberi ellenfelektől nem tartott. Amit meg lehetett érteni és magyarázni, az nem tudott félelmet
csepegtetni erőtől duzzadó szívébe, bármilyen rettentő is volt máskülönben. Ám amit most látott, az
kívül esett a józan ész határain.
 Egy idő múlva azonban kíváncsisága úrrá lett az elbizonytalanodásán, és mindenre felkészülten
visszalépett a megvilágítatlan helyiségbe. Csak egy pillantást kellett a túlsó terembe vetnie, hogy
lássa, üres. Az emelvény ugyanúgy állt ott, mint az előbb, ezúttal azonban hiányzott róla az ékköves
ruhájú emberalak. A redőzött selyemleplen pedig egyetlen vércsepp remegett, mint valami karmazsin
fényű drágakő. Natala észrevette, és fojtott hangon felkiáltott, amiért Conan nem büntette meg. Ő is
érezte magán a félelem jeges kezét. Azon az emelvényen egy ember feküdt, valami belopózott a
terembe, és elragadta. Hogy mi lehetett az a valami, arról Conannak sejtelme sem volt, de a
félhomályos termeket a természetfölötti iszonyat légköre lengte be.
Conan rögtön döntött: minél előbb el kell tűnniük innen. Kézen fogta Natalát, és sarkon fordult,
aztán megtorpant. Valamelyik teremből, amin idefelé jövet áthaladtak, léptek zaja ütötte meg a fülét.
A zajt csak emberi láb csaphatta, csupaszon vagy puha talpú szandálban, és Conan a havasi farkasok
éberségével másik utat választott. Úgy gondolta, vissza tud találni a külső udvarba anélkül, hogy
áthaladna a szobán, ahonnan a lépéseket hallotta.
Ám amint beléptek az első szomszédos terembe, selyemfüggönyök suhogása hangzott fel
mögöttük. Megpördültek. Egy lefüggönyözött alkóv előtt megtermett férfialak állt, és átható
tekintettel fürkészte őket.
Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többiek, akikkel találkoztak. Magas volt és izmos, drágaköves
övvel összefogott derekú bíbor ruhában. Borostyánszín szeme nem tükrözött sem meglepetést, sem
rosszindulatot. Pillantása álmatag volt, mint a lótuszevőké. Nem vonta ki az oldalán lógó rövid kardot.
Egy feszült pillanat után bágyadt, dallamos hangon megszólalt, de a nyelvet, amin beszélt, sem
Conan, sem a lány nem értette.
A barbár hirtelen ötlettől vezérelve stygiai nyelven válaszolt, s az idegen ugyanabban a
dialektusban felelt neki.
- Ki vagy te?
- Conan vagyok, a kimmériai - vágta rá a barbár. - Ez pedig Natala, Brythúniából. Miféle város
ez?
A férfi nem válaszolt azonnal. Ábrándos, érzéki tekintete hosszan megpihent Natalán, majd éneklő
hangon beszélni kezdett.
- Minden csodás látomásom közül ez a legkülönösebb! Ó, aranyfürtű leányzó, melyik
álombirodalomból érkeztél hozzám? Andarrából, Tothrából vagy a csillagöves Kuthból?
- Mi ez az őrület? - mordult föl nyersen a kimmériai, akinek nem igazán nyerte meg a tetszését a
férfi viselkedése.
Az idegen azonban ügyet sem vetett rá.
- Álmodtam már bujább szépségekkel - mormolta -, karcsú nőkkel, akiknek a haja feketébb volt a
legmélyebb éjszakánál, sötét szemükben pedig kifürkészhetetlen rejtelmek lapultak. Ám a te bőröd
fehér, akár a tej, pillantásod tiszta, akár a hajnal, s valami friss, élénk illat leng körül, akár a mézé.
Jöjj hát az ágyamra, álombeli hajadon!
Előrébb lépett, és Natala után nyúlt, Conan azonban olyan erővel csapta félre a kezét, hogy a karját
is eltörhette volna. A férfi sebesült tagját szorongatva, elfelhősödő tekintettel tántorodott hátra.
- Miféle ármány ez? Szellemek lázadása? - motyogta. - Távozz tőlem, barbár, parancsolom!
Oszolj szét képzeletem mélységeiben! Halványulj ki a létből! Tűnj el!
- Majd eltüntetem én mindjárt a fejedet a nyakadról! - vicsorgott a felbőszült kimmériai, s kezében
megvillant a csupasz szablya. - Így fogadjátok a látogatókat? Cromra mondom, egy perc még, és
vérrel fogom összemocskolni a selyemfüggönyeiteket!
Az ábrándos csillogás eltűnt a férfi szeméből, helyét zavart, értetlen kifejezés foglalta el.
- Thog! - tört ki belőle. - Ti valódiak vagytok! Honnan jöttetek? Kik vagytok? Mit kerestek
Xuthalban?
- A sivatagból jöttünk - morogta Conan. - Alkonyatkor tévedtünk be a városba, az éhhalál
határán. Megtaláltuk valakinek a vacsoráját, és befaltuk. Az én hazámban egyetlen éhezőtől sem
tagadják meg az ételt, de ti, civilizált emberek bizonyára megkéritek az árát, ha ugyanolyanok
vagytok, mint a többi hasonszőrű, akit eddig megismertem. Nem bántottunk senkit, és éppen távozni
akartunk. De Cromra mondom, nem szeretem az olyan helyeket, ahol a halott emberek elevenként
járnak, és békés alvók tűnnek el kóbor árnyékok gyomrában!
A férfi ijedten rezzent össze erre a megjegyzésre, és sárga bőrű arca hamuszürkére sápadt.
- Mit beszélsz? Árnyékok? Kóbor árnyékok gyomrában?
- Nos - felelte a kimmériai óvatosan -, mászkál itt valami, ami nyomtalanul eltünteti az
emelvényekről az alvó embereket, hogy csupán egyetlen vércsepp marad utánuk.
- Láttad? Láttad? - A férfi már reszketett, akár a nyárfalevél. A hangja egyre hisztérikusabb lett,
végül elcsuklott.
- Csak egy embert láttam egy emelvényen aludni, meg egy árnyékot, ami bekebelezte - válaszolta
Conan.
Szavai iszonyatos hatást gyakoroltak az idegenre. A sárga bőrű férfi hajmeresztő sikollyal sarkon
fordult, és kirontott teremből. Fejvesztett menekülése közben nekiment a boltív falának, nagy nehezen
visszanyerte egyensúlyát, majd vak rohanással vágott neki a termeknek, továbbra is teli
torokból ordítozva. Conan döbbenten bámult utána, miközben a lány reszketve kapaszkodott vaskos
karjába. Már nem látták a menekülő idegent, de még mindig hallották egyre halkuló, rémült
üvöltözését, mely kongva visszhangzott a boltíves mennyezetek alatt. Aztán egyetlen kiáltás harsant,
élesebb és ijedtebb az összes előbbinél, amit már csak néma csend követett.
Conan kissé bizonytalan kézzel letörölte a homlokáról a verítéket.
- Ez a város kész bolondokháza! Szedjük a sátorfánkat, mielőtt még több őrült keveredik az
utunkba!
- Rémálom! Lidércnyomás! - nyöszörögte Natala. - Halottak vagyunk mindketten, és
elkárhoztunk! Elpusztultunk a sivatagban, és a pokolra kerültünk! Testetlen szellemek vagyunk, amik.
aúúú!
A kiáltást a jókora nyakleves csalta a lány ajkára, amit Conan adott neki.
- Ha egy pofontól így visítasz, akkor nem lehetsz szellem - jegyezte meg Conan zord humorával,
mely gyakran a legalkalmatlanabb időpontokban nyilvánult meg. - Egyelőre élünk, bár attól tartok,
már nem sokáig, ha nem tisztulunk el sürgősen erről az ördöngös helyről. Gyere!
Egyetlen termen vágtak csak át, mikor ismét megállásra kényszerültek. Valami vagy valaki
közeledett feléjük. Szembe fordultak az ajtónyílással, ahonnan a lépteket hallották, és vártak. Conan
orrcimpája megremegett, és a szeme résnyire szűkült. Távolról is megismerte az illatszert, amit aznap
este már érzett egy másik teremben. Egy alak rajzolódott ki a boltív alatt. Conan elmorzsolt egy
káromkodást. Natala piros ajka elkerekedett.
Egy asszony állt az ajtóban, és csodálkozva meredt rájuk. Magas volt, karcsú, és az alakjával egy
istennő sem vallott volna szégyent. Csak rövid szoknyát és egy ékkő berakásos övet viselt. Hajának
feketén fénylő zuhataga élesen elütött elefántcsont színben csillogó bőrétől. A sötét szempárt hosszú,
sűrű pillák vonták árnyékba, s érzéki titkokat rejtegető ikerkútnak tetszett. Conannak a lélegzete is
elakadt a szépsége láttán, Natala pedig irigy pillantással méregette. A kimmériai még sosem látott
hozzá hasonló nőt; az arca stygiai származásra vallott, ám bőre nem volt füstös árnyalatú, mint azoké,
hanem a legtisztább alabástromfehér.
Mikor azonban mély, dallamos hangon megszólalt, a stygiai nyelvet használta.
- Ki vagy? Mit csinálsz itt Xuthalban? És ki ez a lány?
- Te ki vagy? - vágta rá nyersen Conan, aki belefáradt már abba, hogy örökké kérdésekre
válaszoljon.
- A nevem stygiai Thalis - felelte a nő. - Őrült vagy, hogy ide merészkedtél?
- Lassan kezdem azt hinni, hogy igen - morogta Conan. - És ha mégse lennék az, akkor Cromra
mondom, rossz helyen járok, mert ennek a népségnek
Crom!
itt elment az esze. Betántorgunk a sivatagból az éh- és szomjhalál küszöbén, és először egy hullába
botlunk, aki utána megpróbál hátulról leszúrni. Bejövünk ebbe a palotába, ahol minden csupa
gazdagság és fényűzés, de sehol egy teremtett lélek. Találunk egy királyi lakomát, ami mellett nem ül
senki. Aztán tanúi leszünk, ahogy egy hatalmas árnyék felfal egy alvó embert. - Conan figyelte a nőt,
és látta, hogy e szavakra az arca egy árnyalatnyival sápadtabbá vált. - Nos?
- Mi nos? - Thalis pillanatok alatt visszanyerte az önuralmát.
- Azt hittem, hogy üvöltve nekieredsz a termeknek, mint egy vadember - felelte Conan. - A fickó,
akinek az előbb beszéltem az árnyékról, ezt csinálta.
A nő megvonta hófehér, karcsú vállát.
- Akkor az ő kiáltásait hallottam. Nos, mindenkinek megvan a maga sorsa, és ostobaság úgy
visongani ellene, mint a csapdába esett patkány. Ha Thog magához akar venni, úgyis eljön értem.
- Ki az a Thog? - akarta tudni Conan gyanakodva.
Az asszony hosszan nézett rá, mintha felmérné őt magának, amitől Natalának pír szökött az arcába,
és beharapta cseresznyepiros ajkát.
- Ülj le arra a díványra, és elmondom neked - szólalt meg végül. - De előbb áruld el, hogy hívnak.
- Conan vagyok, a kimmériai, ez pedig Natala, aki Brythúniában látta meg a napvilágot - felelte a
férfi. - De semmi kedvem leülni egy olyan helyen, ahol sötét árnyékok lopózhatnak a hátam mögé.
A nő csengő, dallamos hangon felnevetett, és hanyagnak tetsző, ám valójában gondosan
megtervezett pózban végignyúlt az egyik kereveten.
- Nyugodj meg - tanácsolta. - Ha Thog el akar ragadni, megteszi, akárhol vagy is. Az az ember,
akit említettél, hogy üvöltözve elfutott. nem hallottad, hogy hirtelen felsikolt, aztán elnémul?
Eszeveszett menekülése közben valószínűleg egyenesen beleszaladt abba, amit mindenáron el akart
kerülni. Senki sem szökhet meg a sorsa elől.
Conan morgott valami érthetetlent, de leült az egyik dívány szélére. Szablyáját a térdére fektette,
pillantása gyanakodva járt ide-oda a teremben. Natala maga alá húzta a lábát, és odabújt hozzá,
féltékenyen a karjába kapaszkodva. Közben gyanakodva és irigyen méregette az idegen nőt. Kicsinek,
porosnak és jelentéktelennek érezte magát e mellett a tündöklő szépség mellett, s nem kerülte el
figyelmét a sötét szempár mohó pillantása, ahogy a stygiai asszony a bronzbőrű óriás alakján
legeltette a tekintetét.
- Mi ez a hely, és kik ezek az emberek? - kérdezte Conan nyersen.
- A város neve Xuthal. Hihetetlenül ősi település. Egy oázis közepére építették, amit Xuthal
alapítói találtak vándorlásuk során. Keletről jöttek, olyan régen, hogy már a leszármazottaik is alig
emlékeznek rá.
- Biztos nincsenek sokan, ezek a paloták konganak az ürességtől.
- Többen vannak, mint hinnéd. Valójában az egész város egyetlen hatalmas
palota, a falakon belül minden egyes épület összeköttetésben áll a többivel. Órákig járhatod ezeket a
termeket úgy, hogy senkivel sem találkozol. Máskor viszont százával nyüzsögnek bennük a xuthaliak.
- Hogy lehetséges ez? - tudakolta Conan elbizonytalanodva. Ennek a dolognak túlságosan
boszorkányságbűze volt.
- Ezek az emberek idejük legnagyobb részét alva töltik. Áloméletük számukra ugyanolyan fontos -
és ugyanolyan valóságos -, mint az igazi világ. Hallottál már a fekete lótuszról? Vannak bizonyos
vermek a városban, ahol buján tenyészik. A xuthaliak évezredeken keresztül nemesítették, és most a
nektárja halál helyett álmokat hoz nekik, káprázatos, bő vérű álmokat. Idejük java részét ezekben az
álmokban töltik. Az életük homályos, bizonytalan és tervszerűtlen. Álmodnak, fölébrednek, isznak,
szeretkeznek, esznek és újra elalszanak. Ritkán fejeznek be valamit, amibe belekezdtek, inkább
otthagyják félkészen, és ismét elmerülnek a fekete lótusz kábulatában. Az étel, amit találtál.
valamelyikük valószínűleg felébredt, éhséget érzett, vacsorát készített magának, aztán megfeledkezett
róla, és visszasüllyedt az álmok rózsaszín ködébe.
- Honnan szerzik az élelmüket? - szakította félbe Conan. - A város körül nem láttam se szőlőket,
se szántóföldeket. Gyümölcskertjeik és istállóik vannak a falakon belül?
 A nő a fejét rázta.
- Az elsődleges elemekből állítják elő az élelmüket. Nagyszerű tudósok, ha nem lebegnek az
álomviláguk kábulatában. Az őseik igazi zsenik voltak, ők emelték ezt a csodálatos várost a
sivatagban, s bár azóta különös szenvedélyük rabjai lettek, az ősi tudásból sok mindent megőriztek.
Nem csodálkoztatok el ezeken a fényeken? Varázstöltésű drágakövek. Ha az ember ujjal megdörzsöli
őket, felragyognak, ha pedig újra megdörzsöli a másik irányban, kialszanak. Ez csak egyetlen példa a
tudományukra. De persze sokat felejtettek. Nem nagyon foglalkoztatják őket az ébrenlét percei,
folyton csak álmodnának, halálszerű transzba meredve.
- Akkor az a halott a kapuban. - kezdte Conan.
- Bizonyára aludt. A lótuszálom rabjai kívülről nézve olyanok, mint a holtak. Az anyagcseréjük
lelassul. Az életnek semmi nyomát nem lehet rajtuk felfedezni. Szellemük elhagyja a testüket, s más,
egzotikus világokban vándorol. Az az ember a kapuban jól példázza a xuthaliak felelőtlenségét. A
kaput őrizte, ahogy azt a hagyomány megköveteli, bár még soha nem tört Xuthalra ellenség a
sivatagból. Másutt a városban megtalálnátok a többi őrt is, a legtöbbjük valószínűleg ugyanolyan
mélyen alszik, mint az a férfi a kapunál.
Conan ezen eltöprengett egy darabig.
- Hol vannak most az emberek?
- A város legkülönfélébb pontjain szétszórva. Kereveteken, selyemdíványokon, vánkosokkal
kipárnázott falfülkékben, puha bőrökkel leterített emelvényeken, a lótuszálom tündöklő fátyla takarja
őket.
Conan érezte, hogy a bőr bizseregni kezdett széles vállai között. Nem volt túl megnyugtató arra
gondolni, hogy a kárpitozott falú palotákban emberek százai hevernek hidegen és némán, üvegesen
előre meredő tekintettel. Eszébe jutott valami más is.
- És mi az a valami, ami lopva járja a termeket, és elragadta azt az embert az emelvényről?
Az idegen nő hófehér tagjain borzongás futott végig.
- Ő az ős Thog, Xuthal istene, aki az Elsüllyedt Kupolában lakik a város közepén. Öröktől fogva
itt él Xuthalban. Hogy a hajdani alapítókkal együtt került-e ide, vagy már itt volt, mikor megépítették
a várost, azt senki sem tudja. De Xuthal népe istenként tiszteli. Többnyire a város mélyén alszik, ám
néha, szabálytalan időközökben megéhezik, s akkor prédára lesve járja a titkos folyosókat és
félhomályos termeket. Olyankor senki nincs biztonságban.
Natala iszonyodva nyögött fel, és átkarolta Conan roppant nyakát, mintha valaki el akarná
vonszolni hatalmas védelmezője mellől.
- Crom! - kiáltott a barbár döbbenten. - Azt akarod mondani, hogy az emberek nyugodtan
lefekszenek aludni, mikor ez a démon itt settenkedik körülöttük?
- Thog csak ritkán éhezik meg - felelte a nő. - Az isteneknek áldozni kell. Mikor gyermekéveimet
töltöttem Stygiában, az emberek ott egy pap árnyékában éltek. Senki sem tudta, mikor ragadják el, és
hurcolják az oltárkőre. Számít az, hogy a papok mutatnak be áldozatot az istenüknek, vagy az isten
maga jön el az áldozatáért?
- Az én népemnek nincsenek ilyen szokásai - morogta mély hangon Conan -, és Nataláénak sem.
A hybóriaiak nem mutatnak be emberáldozatot Mitrának, az istenüknek, ami pedig az én népemet
illeti. Crom nevében, szeretném látni én azt a papot, aki megpróbálna egy kimmériait az oltára elé
vonszolni! Vér folyna ott, az biztos, de nem úgy, ahogy a pap elképzeli.
- Barbár vagy - kacagott Thalis, s érzéki szemében különös fények gyúltak. - Thog rettentő öreg és
rettentő gonosz.
- Ezek a fickók vagy bolondok, vagy hősök - horkantott Conan. - Lefekszenek, és álmodják az
idióta álmaikat, közben pedig tudják, hogy bármikor a szörny gyomrában ébredhetnek.
A nő felnevetett.
- Nem ismernek mást. Thog megszámlálhatatlan nemzedék óta gyilkolja őket. Egyike ő azoknak a
tényezőknek, amik a xuthaliak számát ezrekről százakra csökkentették. Még néhány nemzedék, és
kihalnak, s akkor Thognak vagy neki kell vágnia a világnak, új zsákmányt keresve, vagy visszavonul a
poklok mélyére, ahonnan hajdan előmászott. A xuthaliak tudják, hogy pusztulás vár rájuk, de vérbeli
fatalisták, képtelenek volnának szembeszegülni Thoggal, vagy elmenekülni előle. A mostani
nemzedék legmerészebbjei sem kóboroltak el látótávolságnál messzebb a várostól. Egynapi járóföldre
dél felé van egy oázis -
láttam az egyik régi térképen, amit az őseik róttak pergamenre -, de már három nemzedék óta nem járt
ott Xuthalból senki, és eszükbe sem jut felkeresni azt a termékeny síkságot, ami a térkép szerint az
oázison túl terül el. Gyorsan hanyatló nép ez, belefullad a fekete lótusz álmába, s éber óráit aranyszín
borral édesíti, mely begyógyítja a sebeket, meghosszabbítja az életet, és a legkiégettebb kéjencben is
új vágyakat ébreszt. Mégis elkeseredetten kapaszkodnak az életbe, s félnek az istentől, akit imádnak.
Láttad, hogy vált az egyikük ámokfutóvá, mikor megtudta, hogy Thog fölébredt, és a palotákat járja.
Nemegyszer tanúja voltam, hogy a város minden lakója sikoltozva, haját tépve, egymást tiporva tódult
ki a kapukon, aztán reszketve lapult odakinn a falak tövében. Ilyenkor sorsot húznak, hogy ki legyen
az, akit megkötözve belöknek a boltíves kapun, hogy Thog éhségét és szenvedélyét kielégítse. Ha
most nem aludnának mindnyájan, Thog jövetelének hírére eszelősen üvöltözve rohannának ki a külső
kapukon.
- Ó, Conan! - könyörgött Natala hisztérikusan. - Gyere, meneküljünk innen!
- Majd ha eljött az ideje - vetette oda Conan. Lángoló tekintete Thalis hófehér idomain pihent. -
És mit keres ebben a városban egy stygiai nő?
- Kislánykoromban kerültem ide - felelte Thalis, s karcsú ujjait összefűzte a tarkója mögött,
miközben kecses mozdulattal hátradőlt a kereveten. - Királylány vagyok, nem közönséges nő, mint azt
a bőröm színéről láthatod. A szőke kis ágyasodé sem lehet fehérebb. Egy lázadó herceg rabolt el, aki
egy sereg kúsita íjásszal nekivágott a déli vadonnak, hogy saját országot keressen magának, amit
meghódíthat. Valamennyi harcosával együtt elpusztult a sivatagban, ám az egyik, mielőtt meghalt,
felültetett egy teve hátára, s addig vonszolta magát mellettem gyalogszerrel a homokban, míg
összeesett. A teve ment tovább, én végül eszméletemet vesztettem az éhségtől és a szomjúságtól, s
ebben a városban tértem magamhoz. Később elmesélték, hogy kora hajnalban pillantottak meg a
falakról, ájultan hevertem egy döglött teve mellett. Kimentek, behoztak, és új életre keltettek azzal a
csodálatos, aranyszínű borral. Csakis egy nő látványa vehette rá őket, hogy ilyen messzire
merészkedjenek a biztonságot jelentő falaktól. Természetesen rettenetesen kíváncsiak voltak rám,
különösen a férfiak. Mivel nem beszéltem a nyelvüket, ők tanulták meg az enyémet. Nagyon jó a
felfogásuk, és gyorsan jár az eszük, persze csak ha ébren vannak. De én jobban érdekeltem őket, mint
a szülőhazám nyelve. Én voltam - és én vagyok - az egyetlen dolog a világon, aminek a kedvéért egy
xuthali férfi egy időre le tud mondani a lótusz-álomról.
Kegyetlenül felnevetett, s merész tekintete sokatmondón villant Conanra.
- A nők persze féltékenyek rám - folytatta zavartalanul. - Elég csinosak a maguk sárga bőrű
módján, de ugyanolyan révetegek és bizonytalanok, mint a férfiak, akik nemcsak a szépségemért
szeretnek, hanem azért is, mert valódi vagyok! Nem vagyok látomás! Bár én is aludtam a fekete lótusz
álmát, de igazi asszony vagyok, érzelmeim és vágyaim evilágiak. Össze sem lehet hasonlítani ezekkel
az álmatag szemű, sárga némberekkel. És ezért lenne jobb nektek, ha
elvágnád annak a lánynak a nyakát a szablyáddal, mielőtt még a xuthali férfiak rátalálnak. Olyan
dolgok várnak rá, amiről legszörnyűbb lidércnyomásaiban sem álmodott! Őt túl lágy anyagból
gyúrták, hogy kibírja azt, amit én. Én Luxur leánya vagyok, s mielőtt megértem volna a tizenötödik
nyaramat, már bevezettek Derketónak, a sötét istennőnek a szentélyébe, és beavattak legtitkosabb
misztériumaiba. Nem mintha az első néhány évem Xuthalban a felhőtlen öröm korszaka lett volna!
Xuthal népe többet felejtett, mint amennyit Derketo papnői valaha is tudtak. Kizárólag az érzéki
gyönyöröknek élnek. Akár alszanak, akár ébren vannak, életüket egzotikus kéj tölti ki, mely
meghaladja a közönséges emberek felfogását.
- Elnyomorodott korcsok! - vicsorgott Conan.
- Nézőpont kérdése - mosolyodott el Thalis lustán.
 - Nos - szögezte le a kimmériai -, itt csak az időnket vesztegetjük. Látom már, hogy ez nem
közönséges halandóknak való hely. Eltűnünk innen, mielőtt a holdkórosaid felriadnának, vagy Thog
úgy döntene, hogy belőlünk vacsorázik. Azt hiszem, a sivatag jobban tetszett.
Natala, akinek a vér is megfagyott az ereiben Thalis előbbi szavainak hallatára, buzgón helyeselt.
Csak törve beszélte ugyan a stygiai nyelvet, de így is eleget értett. Conan felállt, és őt is maga után
húzta.
- Ha megmutatod nekünk a legközelebbi kijáratot - mordult föl a barbár -, eltakarodunk innen.
Ám tekintete egy pillanatra még elidőzött a stygiai asszony formás lábán és hófehér keblein.
Thalis figyelmét nem kerülte el ez a tekintet, s miközben egy nagy, lusta macska kecses
érzékiségével felállt a kerevetről, rejtélyesen elmosolyodott.
- Kövess - mondta, és elindult, teljes tudatában annak, hogy Conan pillantása karcsú alakjának,
ruganyosan ringó csípőjének minden mozdulatát követi. Nem arra indult el, amerről jöttek, de mielőtt
Conan gyanakvása felébredhetett volna, megállt egy tágas, elefántcsonttal borított falú teremben, és a
közepén csörgedező apró szökőkútra mutatott.
- Nem akarod megmosni az arcod, kislány? - kérdezte Natalától. - Csupa kosz, és por lepi a
hajadat is.
Natala bűnbánóan elpirult a stygiai asszony mézes-gúnyos hangjában rejlő rosszindulat hallatán, de
engedelmeskedett, s közben letörten eltűnődött azon, vajon mennyire viselte meg a sivatagi nap meg a
könyörtelen szél a külsejét, amire a brythún nők nem ok nélkül voltak büszkék. Letérdelt a szökőkút
mellé, hátrasimította a haját, derékig letűrte tunikáját, és nemcsak az arcát látott neki megmosni,
hanem hófehér karját és vállait is.
- Crom nevében! - morgolódott Conan. - A nők akkor is szépítkezni akarnak, ha maga az ördög
van a sarkukban. Igyekezz, te lány! Ha kikerülünk ebből a városból, két lépést sem teszel meg, és
máris ugyanilyen poros leszel. És Thalis. örömmel fogadnám, ha el tudnál látni minket némi itallal
meg harapnivalóval.
Válaszként Thalis hozzásimult, s fehér jobb karját bronzbarna válla köré fonta. Karcsú, meztelen
csípője Conan combjához ért, bódító illata körüllengte őket.
- Miért kelnél birokra a sivataggal? - búgta halkan. - Maradj itt! Kiokítalak Xuthal titkaira.
Megvédelek majd. Szeretni foglak! Te igazi férfi vagy! Belefáradtam már ezekbe a holdkórosokba,
akik csak sóhajtoznak, elalszanak, fölébrednek, és újra elalszanak. Egy evilági férfi vad, mocsoktalan
szenvedélyére vágyom. Lángoló tekinteted parazsától szilajon kezd lüktetni a szív a keblemben,
acélkarod érintése megőrjít. Maradj itt! Királyt csinálok belőled Xuthalban! Bevezetlek téged az ősök
titkaiba, a tiltott, fűszeres gyönyörökbe! Én.
Lábujjhegyre emelkedett, és átölelte Conant, remegő teste az övéhez simult. Elefántcsont színű
válla fölött a férfi látta Natalát, amint hátraveti nedves, kócos haját, és megdermed; tiszta szeme tágra
nyílt, cseresznyepiros ajka döbbenten elkerekedett. Conan zavartan morogva kibontakozott Thalis
öleléséből, s roppant karjának egyetlen mozdulatával félrelökte. Thalis gyors pillantást vetett a
brythún lányra, rejtelmesen elmosolyodott, s büszke fejével mintha alig észrevehetően bólintott volna.
Natala fölállt, és visszarántotta magára tunikáját. A szeme lángolt, ajka remegett. Conan halkan
szitkozódott magában. Nem volt hűségesebb alkat az átlagos szerencselovagnál, de vele született
tisztességérzete arra ösztönözte, hogy Natala oldalára álljon.
Thalis nem erőltette a dolgot. Intett karcsú kezével, hogy kövessék, majd megfordult, és átvágott a
termen. Itt aztán egy függöny mellett hirtelen megtorpant. Conannak, aki végig figyelte, eszébe
villant, hogy nem a névtelen szörnyet hallja-e, amint alattomosan közeledik hozzájuk az éjféli
termeken keresztül, s bőre bizseregni kezdett a gondolatra.
- Mi az? - kérdezte nyersen.
- Figyeld azt a boltívet! - felelte Thalis, és Conan háta mögé mutatott.
A kimmériai fölemelt karddal pördült meg. Pillantása csak egy üresen tátongó árkádra esett. Ekkor
fürge léptek halk nesze hangzott fel a háta mögött, majd egy elfúló kiáltás. Sarkon fordult. Thalisnak
és Natalának nyoma veszett. A függöny még mozgott, mintha felemelték és gyorsan alá bújtak volna.
Conan zavartan bámult arra - s ekkor a függöny és a fal mögül tompa sikolyt hallott: a brythún lány
hangját!

2.

Mikor Conan Thalis szavára hátrafordult, hogy a szemközti boltívre nézzen, Natala nem sokkal
mögötte állt, a stygiai nő mellett. Abban a pillanatban, amikor a kimmériai hátat fordított, Thalis
szinte hihetetlen, párducszerű fürgeséggel Natala szájára tapasztotta a kezét, elfojtva a lány ajkára
toluló sikolyt. A stygiai
nő másik karja ugyanakkor a szőke lány dereka köré fonódott, s hátrarántotta zsákmányát a fal felé,
amely a válla érintésére nesztelenül megnyílt. A fal egy szakasza mintha semmivé foszlott volna, s
Thalis eltűnt foglyával a falfüggönyön tátongó nyílásban, másodpercekkel azelőtt, hogy a kimmériai
visszapördült volna előző pozíciójába.
Odabent teljes sötétség telepedett rájuk, amint a rejtekajtó becsukódott mögöttük. Thalis megállt
egy pillanatra, és valamit babrált rajta, nyilván egy reteszt csúsztatott a helyére. Mikor levette a kezét
Natala szájáról, hogy ezt megtehesse, a brythún lány teli torokból sikoltozni kezdett. Thalis nevetése
olyan volt a vaksötétben, akár a mérgezett méz.
- Kiabálj csak, ha akarsz, kis bolond. A saját életedet kurtítod meg vele.
Erre Natala hirtelen elhallgatott, s minden ízében reszketve próbált elhúzódni rabtartójától.
- Miért csinálod ezt? - rimánkodott. - Mi a szándékod velem?
- Elkísérlek egy darabig ezen a folyosón - felelte Thalis -, és itt hagylak annak a prédájául, aki
előbb-utóbb el fog jönni érted.
- Ohhhhhh! - Natala hangja iszonyodó zokogásba fúlt. - Miért akarsz bántani? Én nem ártottam
neked!
- A harcosodat akarom. Te az utamban állsz. Szeretne megkapni, kiolvastam a vágyat a szeméből.
Ha te nem volnál, velem maradna, és én királyt csinálnék belőle Xuthalban. Ha eltettelek láb alól,
követni fog.
- Meg fog ölni érte - mondta Natala meggyőződéssel. Ő jobban ismerte Conant, mint Thalis.
- Majd meglátjuk - felelte a stygiai nő hűvösen. Bízott a hatalmában a férfiak fölött. -
Mindenesetre te már nem fogod megtudni, hogy ledöf-e, vagy csókokkal halmoz el, mert addigra már
annak az arája leszel, aki a sötétségben honol. Jöjj!
Az iszonyattól félőrült Natala küzdött, akár egy vadember, de hiába. Thalis a maga ruganyos
módján erősebb volt, mint hitte volna. Egyszerűen felkapta, és a vállára vetve vitte végig a fekete
folyosón, mint egy kisgyereket. Natala nem sikoltozott, mert emlékezett a stygiai nő vészjósló
szavaira. Nem hallatszott más, csak szapora, ziháló lélegzetvétele, meg Thalis halk, gúnyos, érzéki
kacaja. Aztán a brythún lány kaparászó keze ráfonódott valamire a sötétben - egy ékköves tőr
markolatára, amit Thalis aranydíszes övébe tűzött. Natala kirántotta, és bakfistestének minden
erejével, vadul döfött.
Thalis ajkáról egy kiáltás szakadt föl, fájdalmas és dühödt, akár a megsebzett vadmacskáé.
Megingott, s Natala kicsusszant az elerőtlenedő karok közül, felhorzsolva gyönge tagjait az
egyenetlen kőpadlón. Felkászálódott, eltapogatózott a legközelebbi falig, s lihegve, reszketve
hozzásimult. Thalist ugyan nem látta, de hallotta a hangját. A stygiai nő távolról sem volt halott.
Egyre csak szitkozódott, s fellobbanó haragja oly halálos és baljós volt, hogy Natala úgy érezte,
csontjai viasszá válnak, vére pedig jéggé dermed.
- Hol vagy, te kis nőstény ördög? - sziszegte Thalis. - Csak még egyszer
kerülj a kezem közé, akkor majd. - Natalát a rosszullét környékezte, ahogy hallgatta, miféle szörnyű
kínzásoknak akarja alávetni őt riválisa. A stygiai nő olyan szavakat használt, melyek hallatán a
legkiégettebb aquilóniai kurtizán is elszégyellte volna magát.
Natala hallotta ellenfele tapogatózását a sötétségben, s egyszerre csak fény gyulladt. Ha az előbb
megrémült is Thalis ezen a fekete folyosón, félelmét most elmosta engesztelhetetlen haragja. A fény
az egyik rádium drágakőből áradt, melyek Xuthal falait díszítették. Ezt dörzsölte meg az előbb Thalis,
s most mindkettőjüket vörhenyes derengés világította meg. Ez a fény más volt, mint a többi, a
termekben. A stygiai nő fél kezét az oldalára szorította, ujjai közül vér patakzott. Mindenesetre nem
tűnt sem legyengültnek, sem súlyosan sérültnek, s szeme a nőstény oroszlánok dühével lángolt. Ami
kis elszántság maradt Natalában, az abban a pillanatban elpárolgott, mikor meglátta a stygiai nőt a
hátborzongató, vérvörös fényben. Arckifejezése semmivel sem volt kevésbé pokoli, mint a rémisztő
környezet. Párducléptekkel közeledett a brythún lány felé, kezét elvette sérült oldaláról, s ingerülten
lerázta ujjairól a vércsöppeket. Natala látta, hogy nem sebesítette meg komolyan vetélytársnőjét. A
penge lecsúszott a Thalis övét díszítő drágakövekről, s csak egy felszínes hús-sebet ejtett, ami még
jobban felkorbácsolta a stygiai asszony vörösen izzó dühét.
- Add ide azt a kést, te bolond! - sziszegte Thalis, ahogy közelebb ért a reszkető leányhoz.
Natala tudta, hogy míg van rá lehetősége, küzdenie kellene, de egyszerűen képtelen volt rávenni
magát. Sohasem volt valami nagy harcos, s az elmúlt órákban átélt borzadály, erőszak és sötétség
testét-lelkét kiszipolyozta. Thalis kikapta a tőrt ernyedt ujjai közül, és megvető mozdulattal
félredobta.
- Kis szajha! - szűrte a fogai között, és vadul felpofozta a lányt. - Mielőtt végighurcollak a
folyosón, és Thog tátott pofájába hajítalak, magam is megtekintem, hogy milyen színű a véred! Rám
mertél támadni. Ezért a vakmerőségért még megfizetsz!
A hajánál fogva megragadta, és tovább vonszolta a folyosón, egy íves fénykör pereméig. A falból
itt egy vaskos fémgyűrű állt ki, embermagasságnál valamivel feljebb, melyről többszörösen sodrott
selyemzsinór lógott. Natala rémálomként élte át az egészet. Thalis letépte róla a tunikát, hátracsavarta
a csuklóját, rácsomózta a kötelet, és nagyot rántott rajta. A brythún lány anyaszült meztelenül lógott a
gyűrűről, a lába alig érintette a talajt. Addig tekergette a nyakát, míg meg nem pillantotta Thalist, aki
éppen egy drágaköves nyelű korbácsot akasztott le a falról, a fémgyűrű mellől. A korbácsnak hét ága
volt, szorosra font selyemszálakból, ami keményebb, de hajlékonyabb a bőrszíjnál.
Thalis diadalittas elégtétellel szisszent fel, aztán lendületet vett, és Natala felsikoltott, mikor a
selyemszálak végigszántottak az ágyékán. A brythún lány vonaglott, rúgkapált, és elgyötörten rángatta
a csuklóját fogva tartó szíjakat. Teljesen megfeledkezett az alattomos szörnyetegről, melyet a
kiabálása
idecsalhat, s a jelek szerint Thalis is. Minden csapás után kéjes sikoly szakadt fel ajkáról. A verések,
amiket Natala a sémita rabszolgapiacokon kapott, simogatásszámba mentek ehhez a kínzáshoz képest.
Sosem gondolta volna, hogy a keményre font selyemszálak ilyen szörnyű fájdalmat okozhatnak.
Finom érintésük gyötrőbb volt, mint a mogyorófa vesszőé és a bőrszíjaké. Suhogásukban halálos
méreg szisszent, ahogy a levegőt hasították.
És aztán, amint Natala könnyáztatta arcát a mennyezetre emelte, hogy irgalomért könyörögjön, a
torkára fagyott a sikoly. A kínszenvedés bénító erejű iszonyatnak adta át a helyét csodaszép
szemében.
Az arckifejezése láttán Thalis döbbenten nézett fel, majd fürgén megpördült, mint valami macska.
Elkésett! Borzasztó sikoly szakadt föl ajkáról, ahogy fölemelt karokkal hátrahőkölt. Natala egy
pillanatra a testet öltött félelem fehér alakját látta benne, amint kirajzolódik a föléje toronyló sötét,
alaktalan tömegre. Aztán ezt a fehér alakot valami elragadta, és visszahúzódott vele az árnyak közé, s
Natala magára hagyva lógott a halovány fénykörben, félig aléltan az iszonyattól.
A fekete árnyékok mélyéről érthetetlen, vérfagyasztó hangok hallatszottak. Natala hallotta Thalis
eszelős, hadaró könyörgését, de senki sem válaszolt neki. Egy darabig csak a stygiai nő zihálása
hallatszott, mely hirtelen elkínzott üvöltésbe csapott át, aztán zokogó, hisztérikus nevetésbe fulladt. A
hátborzongató kacaj görcsös lihegésnek adta át a helyét, majd ez is elnémult, s minden előbbinél
borzalmasabb csend ülte meg a titkos folyosót.
Natalát a hányinger környékezte a félelemtől, de addig csavarta-tekerte tagjait, míg végül sikerült
egy rémült pillantást vetnie abba az irányba, amerre a fekete alak elvonszolta Thalist. Semmit nem
látott, ám a bőrén érezte a láthatatlan veszélyt, olyan fenyegetőn, hogy szinte felfogni sem volt képes.
Kétségbeesetten küzdött a hullámokban rátörő hisztériával. Felhorzsolt csuklójáról, sajgó tagjairól
megfeledkezett a földöntúli veszedelem torkában, mely - homályosan sejtette - nemcsak a testét,
hanem halhatatlan lelkét is fenyegette.
Feszülten meresztette a szemét a halovány fénykörön túl ásító sötétségbe, s közben rettegett attól,
hogy megpillant valamit. Zokogva nyöszörgött. A sötétség kezdett alakot ölteni. Valami hatalmas,
otromba forma puffadozott a feneketlen űrben. A fény egy óriási, torz fejre vetült - legalábbis Natala
fejnek vélte, bár rögtön tudta, hogy nem tartozhat semmilyen földi lényhez. Látta a roppant
varangypofát, melynek vonásai oly elmosódottak és bizonytalanok voltak, akár a rémálmok tükrében
megpillantott kísérteteké. Hatalmas fényfoltok hunyorogtak feléje, melyek akár szemek is lehettek
volna, s ő érezte a belőlük sütő kozmikus kéjvágyat. A szörnyeteg testét nem tudta kivenni.
Körvonalai folyton változtak és vibráltak, ahogy nézte, ám az anyaga épp elég valóságosnak hatott.
Nem volt benne semmi ködös vagy kísérteties.
Mikor a szörnyeteg megindult feléje, nem tudta volna megmondani róla, hogy
jár, csúszik, ugrál vagy repül. Ahogy mozgott, az teljesen kívül esett az emberi érzékszervek határain.
Hiába merészkedett elő az árnyékból, a lány így sem jött tisztába a külsejével. A rádium drágakő
fénye nem világította meg úgy, mint a közönséges teremtményeket. Bármilyen hihetetlennek tűnt is,
szinte úgy látszott, mintha taszítaná a fényt. Testének részletei továbbra is homályosak és
elmosódottak maradtak, még akkor is, amikor olyan közel járt már, hogy kis híján hozzáért a vacogó
fogú lányhoz. Csak a hunyorgó varangypofát lehetett tisztábban kivenni. A szörny látványa
megzavarta az emberi szemet. Fekete árnyékfolt volt, amit földi fény sem eloszlatni, sem
megvilágítani nem volt képes.
Natala úgy érezte, megőrült, mert nem tudta eldönteni, hogy a lény alulról néz-e föl rá, vagy fölébe
tornyosul. Képtelen volt megmondani, hogy az elmosódott, visszataszító pofa a lábánál gyülekező
árnyékok közül mered rá, vagy szédítő magasságból bámulja. A szeme meggyőzte róla, hogy
bármilyen változékony is a lény külseje, mégis tömör anyagból kell lennie, s most a bőre új
bizonyítékot szolgáltatott erre. Valami sötét, csápszerű végtag simított végig a testén, s ő teli torokból
felsikoltott, mikor megérezte nyirkos érintését. Nem volt sem meleg, sem hideg, sem érdes, sem sima.
Natala még soha nem tapintott ehhez hasonlót, s az érintés olyan rettenettel és szégyennel töltötte el,
aminőt egész eddigi életében nem tapasztalt. Úgy érezte, mintha az élet feneketlen vermeinek
iszapjában tenyésző minden förtelem és istentelen undokság egyetlen kozmikus szennyhullámban
csapna össze a feje fölött. És ebben a pillanatban rádöbbent, hogy az életnek bármilyen korcs
torzulását is képviseli ez a szörny, nem oktalan fenevad.
Hisztérikusan üvöltözni kezdett, miközben a szörnyeteg olykor-olykor rántott rajta egyet, mintha
nyers erővel le akarná tépni a gyűrűről; s ekkor valami reccsent a fejük fölött, egy kapálózó alak
zúgott át a levegőn, és zuhant csattanva a kőpadlóra.

3.

Mikor Conan megpördült, meglátta a helyére libbenő falfüggönyt, és meghallotta Natala tompa
sikolyát, őrjöngő üvöltéssel vetette magát a falnak. Olyan erővel pattant vissza róla, ami más,
közönségesebb embernek csontját törte volna, aztán letépte a függönyt, de mögötte csak sima kőfalat
talált. Az őrülettől eszét vesztve emelte magasba szablyáját, mintha azzal akarna utat vágni magának a
vastag márványon keresztül, ám ekkor valami zajt hallott a háta mögül, és lángoló szemekkel sarkon
fordult.
Tucatnyi férfialak nézett vele farkasszemet, sárga bőrű emberek bíbor tunikában, rövid kardokkal a
kezükben. Mikor megfordult, vérszomjas ordítozással rontottak rá. Conan meg sem próbálta
lecsillapítani őket. Most, hogy az oldala mellől ragadták el kedvesét, tombolva ütközött ki belőle
barbár természete.
Bivalytorka mélyéről vérszomjas, elégedett kurrogás tört fel, ahogy nekirugaszkodott.
Szablyájának íve hosszabb volt az első támadó rövid kardjánál, s a férfi széthasított koponyájából
szertefröccsent az agyvelő, miközben elhanyatlott. Conan úgy pördült meg, mint egy macska, egy
lesújtó csukló elé kapta pengéje élét, s a rövid kardot markoló kéz vérvörös cseppek záporában röpült
a levegőbe. A kimmériai azonban nem torpant meg egyetlen pillanatra sem. Roppant testének
párducszerű mozdulatával kitért két sárga bőrű harcos esetlen rohamának útjából, s az egyik támadó
kardja célját elhibázva a másik mellkasába mélyedt.
Csalódott kiáltások fogadták ezt a balszerencsés esetet, s Conan engedélyezett magának egy kurta,
csaholó kacajt, miközben félreugrott egy sivítő élű penge elől, és visszakézzel alája vágott. Daloló
kardpengéje karmazsinvörös csíkot húzott maga után a levegőben, s egy újabb xuthali roskadt össze
üvöltve, mindhiába igyekezvén visszafogni kiömlő beleit.
A város harcosai úgy vonítottak, mint az őrjöngő farkasok. Rég vettek már részt igazi, vérre menő
küzdelemben, s nevetségesen lassúak és ügyetlenek voltak ehhez az emberbőrbe bújt tigrishez képest,
kinek szemmel alig követhető mozdulatai a barbár acélinak és a számtalan csatán edzett harcos agy
tökéletes összhangján alapultak. Esetlenkedtek, botladoztak, tulajdon túlerőjük akadályozta őket; túl
gyorsan és túl hamar sújtottak le, s fegyverük csak az üres levegőt hasította. Conan egy pillanatig sem
maradt ugyanazon a helyen. Ugrott, félrelépett, kitért, fordult, folyamatosan változó célpontot nyújtva
az ellenséges kardoknak, mialatt a saját görbe pengéje halálos dalt zümmögött a xuthaliak fülébe.
Ám bármi más hibájuk volt is, a sárga bőrű harcosokat nem lehetett gyávának nevezni. Ordibálva,
vagdalkozva kavarogtak ellenfelük körül, s a boltíves ajtókon át egyre többen tódultak befelé,
fölriasztotta őket álmukból a szokatlan ribillió.
Conan, aki már kapott egy vágást a halántékára, iszonyú ívben forgatta meg vérmocskos szablyáját.
Ezzel a szörnyű csapással megtisztította maga körül a terepet egy másodpercre, s gyorsan körülnézett,
hogy merre menekülhetne. Ekkor az egyik falszakaszon valaki félrehúzott egy nehéz bársonyfüggönyt,
ami egy szűk lépcsőfeljárót takart. A nyílásban egy férfi állt díszes palástban. Révetegen hunyorgott,
mint aki nemrég ébredt, és még nem tudta lerázni agyáról az álom ködét. Conan villámgyors döntését
azonnal tett követte.
Lélegzetelállító tigrisbukfenccel vetette át magát a kardok fenyegető gyűrűjén, s a lépcső felé
viharzott, az üldöző falkával a nyomában. Három férfi állta útját a márványlépcsők tövében, s ő
fülsiketítő, fémes csattanással rontott nekik. Egy vad pillanatig a pengék úgy villogtak, akár a tavaszi
villámlás, aztán a xuthaliak csoportja széthullott, és Conan felcsörtetett a lépcsőn. A sarkában törtető
horda elakadt a három véresen vonagló alakban. Az egyik arcra borulva
feküdt a vér és agyvelő förtelmes tócsájában, a másik rogyadozó könyékkel támaszkodott a kőre,
átvágott ütőeréből fekete sugárban lövellt a vér. A harmadik döglődő kutyaként vonítva szorongatta
azt a skarlátszín csonkot, amely egy másodperce még a karja volt.
Ahogy Conan felszáguldott a márványlépcsőn, az odafent álló férfi lerázta magáról a kábaságot, és
kivonta kardját, mely fagyos izzással sziporkázott a rádium drágakövek fényében. Mikor a barbár
nekirontott, lefelé szúrt vele. Conan azonban váratlan mozdulattal lebukott a torkának tartó acélhegy
elől. A penge felhasította a hátán a bőrt - ám ekkor a kimmériai kiegyenesedett, s roppant vállának
minden erejét beleadva felfelé döfött a szablyával, mint valami henteskéssel.
Leszegett fejű rohamának lendülete oly iszonyatos volt, hogy meg sem torpant, amint fegyvere
markolatig szaladt az ellenfél hasába. Vicsorogva rohant neki a lemészárolt nyomorult hullájának. Az
ütközés ereje csattanva vágta a falhoz Conant. Áldozata félrehanyatlott, a szablya kiszakadt testéből, s
ő fejjel lefelé zuhant le a lépcsőn, lágyékától szétrepedt szegycsontjáig kettéhasítva. A tetem a
szerteszét záporozó belek hátborzongató mocskában bucskázott le a márványfokokon felfelé futó
harcosok képébe, és magával rántotta őket.
Conan félig kábán támaszkodott a falnak egy pillanatra, és a lenti zűrzavarra meredt, aztán dacosan
lerázta szablyájáról a vöröslő cseppeket, és nekieredt a lépcsőnek.
Egy emeleti terembe jutott, s csak egy másodpercre torpant meg, hogy megbizonyosodjon róla,
valóban üres-e. A horda a háta mögött olyan egekig csapó iszonyodással és haraggal ordítozott, hogy
rögtön rájött, valami nevezetes személyt ölhetett meg a lépcsőn, talán ennek a fantasztikus városnak a
királyát.
Vaktában, terv nélkül futott tovább. Mindenáron szerette volna megkeresni és megmenteni Natalát,
akiről tudta, hogy ugyancsak szorongatott helyzetben lehet, ám így, Xuthal valamennyi harcosával a
sarkában, nem tehetett egyebet. Rohant és rohant, hátha a szerencse megsegíti, lerázza üldözőit, és
megtalálja a lányt. A teljesen sötét, vagy csak homályos derengéssel megvilágított emeleti termekben
hamar elvesztette minden irányérzékét, úgyhogy nem csoda, hogy végül egy olyan helyiségbe
csörtetett be, amelyikbe szemből csak úgy özönlöttek a sárga bőrű férfiak.
Bosszúszomjasan rikoltozva rontottak feléje. Conan undorodva elvicsorodott, sarkon fordult, és
visszamenekült arra, ahonnan jött. Legalábbis úgy vélte, hogy arra. Hamarosan azonban, mikor egy
különösképp díszes teremben találta magát, rádöbbent a tévedésére. Azok a szobák, amiken a lépcső
óta átvágott, mind üresek voltak. Ebben a helyiségben azonban volt valaki, aki sikoltva egyenesedett
föl, mikor ő becsörtetett.

Conan egy gazdagon felékszerezett, ám máskülönben teljesen meztelen, sárga bőrű nőt pillantott
meg, aki tágra nyílt szemekkel meredt rá. Csak ennyit látott, aztán a nő felemelte a karját, és
megrántott egy zsinórt, ami a falon lógott. A kimmériai lába alatt megnyílt a talaj, s acélizmainak
minden ruganyossága sem tudta megmenteni; a következő pillanatban már pörögve zuhant az alatta
ásító, ismeretlen mélységbe.
Nem esett nagyot, bár a távolság így is elég lett volna hozzá, hogy szilánkokra zúzza egy olyan
ember lábát, aki nem acélrugókból és bálnacsontból van, mint ő.
Két lábán és fél kezén landolt, ösztönösen tovább szorítva szablyája markolatát. Ahogy fölpattant,
akár a vicsorgó hiúz, egy ismerős hang sikolya csendült a fülébe, így pillantotta meg Conan a szemébe
hulló fekete sörényen keresztül Natala hófehér, mezítelen alakját egy lidércnyomásos, fekete árnyék
kéjsóvár ölelésében, mely csak a pokol elveszett bugyrainak szüleménye lehetett.
Ha a kimmériai egyedül csak ezzel a rémséges alakkal kerül szembe, talán percekre mozdulatlanná
dermed a félelemtől. Így azonban, hogy az ágyasa is ott volt, a látványtól Conan agyát vörös
hullámban öntötte el a gyilkos őrület. Skarlátszín fátyol ereszkedett a szeme elé, mikor lesújtott a
szörnyetegre.
Az támadója felé fordulva eleresztette a lányt. A megvadult kimmériai szablyája sivítva szelte a
levegőt, keresztülhasította a fekete, nyúlós tömeget, és csengve csattant a kőpadlónak, kék szikraözön
kíséretében. Conan térdre esett az ütés lendületétől. A penge nem ütközött akkora ellenállásba, mint
várta. Ahogy imbolyogva feltápászkodott, a szörnyeteg rávetette magát.
Úgy magasodott fölébe, mint valami fojtó sűrűségű, éj sötét felleg. Félig folyékony hullámok
csaptak össze fölötte, hogy beburkolják és elnyeljék. Vadul csapkodó szablyája újra és újra
belehasított a förtelmes kocsonyába, hosszú tőre rezgő szélű sebeket tépett-szakított rajta. Valami
iszamós folyadék csorgott a testén, ami akár a rémség nyálkás vére is lehetett. Ám a szörny haragja
nem lankadt.
Conan nem tudta volna megmondani, hogy végtagokat vagdal-e le, vagy csak a lény kocsonyás
testét hasogatja, mely nyomban összeforr a penge éle mögött. Valami megfoghatatlan erő szilajon
rángatta a rettenetes küzdelem hevében, s ő szédülten úgy érezte, nem egy ellenféllel harcol, hanem
testetlen, vérszomjas teremtmények egész seregével. A szörny mintha egyszerre harapta, ütötte, tépte
és marcangolta volna. Agyarakat és karmokat érzett a húsába mélyedni, puffadt, s mégis vaskemény
csápok szorították testét és tagjait. A legrosszabb pedig az a láthatatlan valami volt, ami olykor
skorpiókból font korbács gyanánt vágott végig vállán, hátán és mellkasán, fölmarta a bőrét, és
folyékony tűzként lángoló mérget fecskendezett az ereibe.
A küzdelem túlsodorta őket a halvány fénykörön, s a kimmériai tömény, fullasztó sötétségben
hadakozott. Egy ízben, mint a sarokba szorított patkány, ellenfele petyhüdten remegő testébe
mélyesztette fogait, s rosszullét környékezte, mikor az a valami nyálkás, eleven gumidarabként
kezdett vonaglani a szájában.
Dühödt küzdelemben hemperegtek egymás hegyén-hátán az alagút mélye felé. Conan feje
kóválygott az iszonyú fájdalomtól. Lélegzete elfúló zihálásként szakadt fel a tüdejéből. Messze a feje
fölött megpillantotta a roppant varangypofát. Valami beteges, hátborzongató derengés világította meg,
ami belőle magából áradt. Egy rekedt bömböléssel, ami félig káromkodás volt, félig pedig kínlódó
üvöltés, feléje rugaszkodott, és minden maradék erejét beleadva döfött. A szablya markolatig süllyedt
az undorító pofába. Görcsös rángás futott végig a kimmériai körül vonagló hatalmas, kocsonyás
tömegen. Aztán mintha szétrobbant volna az egész lény, meleg mocsokcseppeket szórva hátrafelé
lódult, s immár eszeveszett igyekezettel hömpölygött tova a folyosón. Az összetört, sebekkel borított,
lerázhatatlan Conant magával hurcolta, mert a barbár buldogként csüngött a szablya markolatán, amit
nem bírt kirántani, s közben őrjöngve tépte-kaszabolta a szörcsögve rezgő tömeget a bal kezében
szorongatott tőrrel.
A szörnynek most már egész testét elborította a különös, foszforeszkáló ragyogás, mely rőten izzó
tűz gyanánt vakította el Conan szemét - s egyszer csak az omlatag, puffadt tömegnek egy cuppanással
nyoma veszett, a szablya kifordult belőle, és ott maradt a barbár görcsbe rándult kezében. Ez a kéz és
a hozzá tartozó kar valami feneketlen verembe lógott, s messze odalent a szörnyeteg foszforeszkáló
teste meteorként zúgva zuhant mind mélyebbre és mélyebbre. Conan kábán ébredt rá, hogy egy nagy,
kerek kútakna mellett fekszik, melynek széle nyálkás tapintású kőből van. A végsőkig ki volt merülve,
mozdulni sem tudott, csak figyelte, hogy lesz egyre kisebb az a vörösen izzó fényfolt odalenn, míg el
nem nyelte valami olajosan csillogó sötétség, amely mintha fölemelkedett volna a kút fenekéről, hogy
találkozzék vele. Egy röpke pillanatra gyorsan halványuló lidércfény világította meg az alvilági
mélységeket, aztán elenyészett, és Conan szédülten meredt az alatta tátongó démoni sötétségbe, amely
némán őrizte titkait a halandó szemek elől.

4.

Natala mindhiába rángatta a kegyetlenül a csuklójába vágó selyemzsinegeket, s közben

kétségbeesetten igyekezett áthatolni tekintetével a halovány fénykörön túli sötétségen. A nyelve
mintha a szájpadlásához fagyott volna. Abban a feneketlen éjszakában látta eltűnni Conant,
élethalálharcba bonyolódva az ismeretlen démonnal, s azóta alig hallott valamit. Csak a barbár rekedt
zihálását, az egymásnak feszülő testek puffanásait, a szilaj csapások hasadó-recsegő zaját. Most
azonban ezeknek is vége szakadt, s Natala félájultan, kóválygó fejjel lógott a kötelekről.
Iszonyat hozta apátiájából léptek nesze riasztotta fel, s Conant pillantotta meg kibontakozni a
sötétségből. A látványtól azonnal visszatért a hangja. Átható sikoly vert tompa ekhókat a boltíves
termekben. A megtépázott kimmériai
borzasztóan nézett ki. Minden lépésével vérnyomokat hagyott maga után. Véraláfutásos arcáról le volt
nyúzva a bőr, mintha szöges bunkóval verték volna össze. Ajka feldagadt, s felszakított fejbőre alól
vér csorgott az ábrázatára. Combján, lábszárán és felsőkarján mély sebek éktelenkedtek, s egész testét
kékzöld foltok borították, ahol a szörnyeteg a falakhoz meg a kőpadlókhoz csapta. Ám leginkább a
válla, a háta és a mellkasa sínylette meg a küzdelmet. Szétmarcangolt, feldagadt húsában mély árkok
húzódtak, bőre pedig cafatokban lógott, mintha szögesdrótból font korbáccsal ostorozták volna meg.
- Ó, Conan! - zokogott a lány. - Mit tettek veled?
 A kimmériaiban nem maradt erő a társalgáshoz, de szétzúzott ajka hátborzongató, ádáz mosolyra
húzódott, ahogy kedveséhez közeledett. Szőrös, vértől és verítéktől csillogó mellkasa rekedt zihálással
emelkedett-süllyedt. Lassan, nehézkesen felnyúlt, elvágta Natala kötelékeit, aztán nekihanyatlott a
falnak, és reszkető lábával kitámasztotta magát, hogy pihenjen egy keveset. A lány fölkászálódott a
padlóról, ahová esett, s hisztérikusan zokogva, kétségbeesetten átölelte.
- Ó, Conan, ezek a sebek halálosak? Most mit tegyünk?
- Tudod - lihegte a férfi -, ha az ember a pokol egyik ördögével verekszik, nem számíthat rá, hogy
ép bőrrel megússza.
- Hol van? - suttogta a szőke lány. - Megölted?
- Fogalmam sincs. Beleesett valami gödörbe. Véres cafatokra szabdaltam, de hogy meg lehet-e
egyáltalán ölni a kardom acéljával, azt nem tudom.
- Ó, az egész tested csupa seb! - sírta el magát Natala, a kezét tördelve.
- Valami csápféleséggel vert - fintorodott el a barbár, és elkáromkodta magát, mikor mozdulni
próbált. - Vágott, mint a késpenge, és égetett, mint a méreg. De a szuszt azzal az átkozott szorításával
préselte ki belőlem. Rosszabb volt, mint egy óriáskígyó. Itt nyuvadjak meg, ha nem sajtolta szét a
zsigereim felét.
- Most mihez kezdjünk? - nyöszörgött a lány.
A kimmériai felnézett. A csapóajtó visszacsukódott. Odaföntről semmi zaj nem hallatszott.
- A rejtekajtón nem mehetünk vissza - motyogta. - Az a terem tele van hullákkal, és bizonyára
őröket állítottak oda. Mikor lezuhantam az emeletről, valószínűleg azt hitték, végem van, de az is
meglehet, hogy nem volt merszük követni ebbe az alagútba. Feszítsd ki a falból azt a drágakövet.
Mikor visszatapogatóztam a folyosón, boltívekre bukkantam, melyek más alagutakra nyílnak. Próbát
teszünk az elsővel, ami az utunkba akad. Lehet, hogy egy másik veremhez vezet, de az is
elképzelhető, hogy a szabad levegőre. Meg kell kockáztatnunk. Nem rohadhatunk itt életünk végéig.
Natala engedelmeskedett, és Conan baljában az apró fényforrást, jobbjában pedig vérmocskos
szablyáját szorongatva megindult a folyosón. Lassan, mereven járt, már csak vadállati életereje
tartotta talpon. Véreres szeme üvegesen meredt előre, s Natala látta, hogy olykor-olykor önkéntelenül
megnedvesíti szétzúzott
ajkát. A lány tudta, hogy iszonyú gyötrelmei lehetnek, ő azonban a vadak sztoikus nyugalmával
fogadja a szenvedést, és nem panaszkodik.
A hunyorgó drágakő fénye egy fekete boltívre esett, és Conan lekanyarodott. Natalának a háta is
beleborsódzott, mikor elképzelte, mi várhat itt reájuk, ám a kő csupán egy ugyanolyan alagutat
világított meg, mint amit az imént hagytak el.
Hogy mennyit mentek, arról sejtelme sem volt, végül azonban megmásztak egy hosszú lépcsőt, s
egy kőajtó előtt találták magukat, amit vastag aranyretesz tartott zárva.
A lány habozott, és Conanra nézett. A barbár már csak imbolyogva állt a lábán, a remegő kezében
szorongatott drágakő kísérteties árnyékokat táncoltatott a környező falakon.
- Nyisd ki az ajtót, te lány - suttogta nehézkesen. - Xuthal harcosai várnak, és én nem akarok
csalódást okozni nekik. Cromra mondom, nem látott még ez a város olyan véráldozatot, amit most én
fogok bemutatni!
Natala látta, hogy alig van már magánál. Az ajtó mögül semmi nesz nem hallatszott. A lány kivette
a rádium drágakövet vérben úszó védelmezője kezéből, félretolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. Egy
aranyszövésű falfüggöny hátoldalával találta szemben magát. Félrehúzta, és torkában dobogó szívvel
kikukucskált mögüle. Egy üres termet látott, amelynek a közepén ezüstös vizű szökőkút csobogott.
Conan hatalmas marka nehezedett csupasz vállára.
- Félre az útból, te lány - motyogta a férfi. - Eljött a kardok ideje.
- Senki nincs a teremben - felelte neki Natala. - De vizet, azt látok.
- Én is hallom. - Conan megnyalta elfeketedett ajkát. - Iszunk belőle, mielőtt meghalunk.
 Úgy viselkedett, mint aki megvakult. Natala megfogta vérszennyes kezét, és bevezette őt a
helyiségbe. Lábujjhegyen járt, s minden pillanatban várta, hogy sárga bőrű alakok tódulnak be
ordítozva a sötét boltíveken.
- Igyál, én addig őrködöm - hörögte a kimmériai.
- Nem, nem vagyok szomjas. Feküdj le a szökőkút mellé, én majd kimosom a sebeidet.
- Hol vannak Xuthal kardjai? - A barbár folyton a szemét dörzsölgette, mintha elhomályosuló
látását akarná kitisztítani.
- Senkit nem hallok. Minden csendes.
Conan bizonytalanul térdre roskadt, fejét a kút kristálymedencéjébe merítette, és hosszú
kortyokban nyeldekelve ivott, mint aki a szomjhalál küszöbén áll. Mire kiemelte csatakos fejét a
vízből, véraláfutásos szemébe visszaköltözött az értelem, s engedelmesen végignyújtóztatta roppant
tagjait a márványpadlón, bár a szablyát továbbra is keményen markolta, s pillantása minduntalan a
sötét boltíveken időzött. Natala megmosta csúful összemarcangolt testét, és egy letépett
selyemfüggöny csíkjaival bekötözte a mélyebb sebeket. A háta láttán megborzongott. Ahol a
szörnyeteg nem marta le egészen Conan csontjairól a
húst, ott kékesfeketére és sárgásra színeződött, s bőven gennyezett. Miközben munkálkodott,
kétségbeesetten igyekezett valami megoldást találni. Ha itt maradnak, előbb-utóbb felfedezik őket.
Hogy a xuthali harcosok mit csinálnak, arról sejtelme sem volt. Talán visszatértek az álmaik közé, de
az sem volt kizárva, hogy módszeresen átfésülik a palotát, az ő nyomaikat kutatva.
Mikor végzett a sebkötözéssel, megdermedt. Egy függönyök takarta alkóvban mintha egy sárga
bőrű kezet pillantott volna meg.
Nem szólt Conannak, csak magához vette a tőrét, felállt, és nesztelenül átosont a termen. Szíve a
torkában dobogott, mikor óvatosan félrehúzta a függönyt. A mögötte megbújó szófán egy fiatal, sárga
bőrű nő feküdt, meztelenül és első ránézésre holtan. A keze egy jáde korsón pihent, mely csaknem
színültig volt valami különös, aranyló folyadékkal. Natalának eszébe jutott, hogy hátha ez a Thalis
által említett elixír, ami életerőt és kitartást kölcsönöz a degenerált xuthaliaknak. Áthajolt a karcsú
nőalakon, s tőrét a lány keblének szegezve megragadta a korsót. Az alvó meg se moccant.
Natala fölemelte a korsót, és habozott, mert felötlött benne, hogy az lenne a legbiztonságosabb, ha
egy tőrszúrással elküldené a lányt a lótuszillatú álmokon túli világba, ahonnan már semmiféleképpen
nem riaszthatja társait. Ám egyszerűen képtelen volt rábírni magát, hogy a kimmériai tőrét abba a
rezzenéstelen kebelbe döfje, így hát végül visszahúzta a függönyt, és Conanhoz sietett, aki továbbra is
félig eszméletlenül hevert a szökőkút mellett.
Lehajolt, és a férfi ajkához illesztette a korsót. Conan ivott, először csak gépiesen, aztán hirtelen
éledő mohósággal. A lány nagy döbbenetére felült, és kikapta az edényt a kezéből. Mikor fölemelte a
fejét, a tekintete tiszta volt, és csillogó. A szörnyű megpróbáltatások nyomai jórészt eltűntek
vonásairól, s amikor megszólalt, hangja nem az önkívület lázának béna motyogása volt.
- Crom! Ezt meg honnan kerítetted?
Natala az alkóvra mutatott.
- Abból a fülkéből, ahol egy sárga bőrű kicsike alszik.
A barbár ismét belekortyolt az aranyszín folyadékba.
- Cromra mondom - jelentette ki mély sóhajjal -, úgy érzem magam, mintha új élet, új erő forrna
az ereimben. Ez nem lehet más, csak az ősi legendák életelixírje!
Fölállt, és felkapta szablyáját.
- Legjobb lenne, ha visszamennénk a folyosóra - jegyezte meg Natala idegesen. - Ha sokáig
maradunk itt, ránk találhatnak. Elrejtőzhetünk, míg a sebeid begyógyulnak, aztán meg.
- Nem én! - mordult föl a barbár. - Nem vagyunk mi patkányok, hogy föld alatti odúkban
bujkáljunk! Itt hagyjuk ezt az ördöngös várost, és szeretném látni azt, aki az utunkat állná!
- De a sebeid! - nyögött fel a lány.
- Nem érzem őket - válaszolta a kimmériai. - Lehet, hogy ez a bor csak
csalárd erőt oltott belém, de esküszöm, hogy nem érzek sem fájdalmat, sem kimerültséget.
 Hirtelen elhatározással átvágott a termen egy ablakhoz, amit Natala az imént nem vett észre. A
brythún lány odasietett hozzá, és ő is kikukucskált a válla fölött. Hűvös szellő borzolta össze arany
fürtjeit. Fölöttük a bársonyfényben sötétlő, csillagokkal pöttyözött égbolt feszült. Alattuk ismeretlen
messzeségbe nyúlt el a homoksivatag.
- Thalis azt mondta, hogy az egész város egyetlen óriási palota - dörmögte Conan. - Akkor
bizonyára vannak olyan termek is, melyek a falba vannak építve, mintha tornyok lennének. Ilyen ez is.
A jó szerencse vezérelt ide minket.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte a lány, ijedt pillantást vetve hátra a válla fölött.
- Azon az elefántcsont asztalon látok egy kristály vázát - felelte a barbár. - Töltsd tele vízzel, és
köss a nyakára egy csíkot abból a széttépett függönyből, hogy legyen minél fogva vinnünk. Én addig
széthasogatom ezeket a falfüggönyöket.
Natala szó nélkül engedelmeskedett, s mikor elkészült, látta, hogy Conan biztos kézzel
összesodorja a hosszú selyemcsíkokat, aztán kötéllé csomózza őket össze, amelynek egyik végét a
súlyos elefántcsont asztal lábához köti.
- Megkockáztatjuk a sivatagot - mondta közben. - Thalis azt mondta, hogy egynapi járásra dél felé
van egy oázis, azon túl meg szavannák terülnek el. Ha elérjük azt az oázist, ott megpihenhetünk, míg a
sebeim begyógyulnak. Ebben a borban boszorkányos varázserő van. Nem sokkal ezelőtt alig voltam
különb egy lebunkózott hullánál, most meg bárkivel szembeszállnék. Nesze, maradt még elég selyem,
hogy valami ruhafélét csinálj belőle magadnak.
Natala teljesen megfeledkezett róla, hogy meztelen. A puszta tény nem zavarta különösebben, ám
finom bőrének szüksége lesz valami védelemre a sivatagi napsütés ellen. Miközben karcsú alakja köré
kanyarított egy nagy darab selymet, Conan az ablakhoz lépett, megvetően elbiggyesztette az ajkát, és
egyetlen rántással kitépte a falból a gyenge arany védőrácsot. Aztán Natala dereka köré hurkolta a
selyemkötél szabad végét, rászólt, hogy fogózkodjon mindkét kezével, átemelte az ablakpárkányon, és
tízméteres magasságból leeresztette a homokra. A lány kibújt a hurokból, ő megint felhúzta a
kötélvéget, s ezúttal a vizes- meg a borosedényt küldte le. Ezeket már ő is követte. Gyors fogásokkal
mászott, a kezén függeszkedve.
Mikor védelmezője leért mellé, Natala megkönnyebbülten felsóhajtott. Ott álltak a hatalmas fal
tövében, fejük fölött a sápadó csillagok, körülöttük a csupasz sivatag. Hogy miféle veszélyek várnak
még rájuk, a lány nem tudta, de szeretett volna dalra fakadni örömében, amiért kijutottak Xuthal
kísérteties, valótlan ízű városából.
- A kötelet persze megtalálhatják - morogta Conan, ahogy vállára vetette a kincset érő korsókat, és
elfintorodott, mikor azok végigsúrolták feltépett hátát. -
Még az is megeshet, hogy üldözni fognak, bár Thalis meséjét tekintve ezt valószínűtlennek tartom.
Erre van dél - mutatott előre izmos, bronzszínű karjával -, úgyhogy erre kell lennie az oázisnak is.
Gyere!
Conan tőle szokatlan óvatossággal fogta kézen a lányt, és nekivágott a sivatagnak, lépteit társnője
rövidebb lábához igazítva. Nem nézett vissza a néma városra, mely álmatagon és kísértetiesen
magasodott föléjük.
- Conan - szánta el magát végül Natala a beszédre -, mikor megvívtál a szörnyeteggel, és később,
mikor visszajöttél a folyosón, nem láttad véletlenül.
A barbár a fejét rázta.
- Sötét volt a folyosón, de nem volt ott senki.
A lány megborzongott.
- Megkínzott. mégis sajnálom.
- Jó forró fogadtatás várt minket abban az elátkozott városban - mordult fel a kimmériai. Aztán
visszatért zord humora. - Nos, lefogadom, hogy sokáig emlékezni fognak a látogatásunkra. Alaposan
beleizzadnak, míg eltakarítják a márványpadlójukról a vért, a beleket meg az agyvelőt, és ha az
istenük életben is maradt, hát ő sínylette meg jobban a találkozásunkat, nem én. Végső soron jól
kivágtuk magunkat a pácból. Van borunk, vizünk és jó esélyünk, hogy valami lakható vidékre érjünk.
Igaz, én úgy nézek ki, mintha lemészároltak volna, neked pedig feldagadt a csuklód, de hát.
- Te tehetsz róla - szakította félbe Natala. - Ha nem meresztgetted volna úgy a szemed arra a
stygiai macskára.
- Crom összes ördögére! - káromkodta el magát Conan. - A nőknek akkor is marad idejük a
féltékenykedésre, ha özönvíz önti el a világot. Ördög vigye az önhittségüket! Én mondtam annak a
stygiai asszonynak, hogy szeressen belém? Elvégre ő is csak ember volt!
 9.

SZÜLESSEN BOSZORKÁNY!

Írás-megjelenés: 1934
Helyszín: Khauran

1.
VÉRVÖRÖS SARLÓ

Taramis, Khauran királynője álomtól kísértett szendergéséből különös csendre ébredt, mely inkább
éji katakombák kongó némaságára emlékeztetett, semmint az alvó palota normális nyugalmára.
Feküdt, a sötétbe bámult, és csodálkozott, miért aludtak ki a gyertyák az arany gyertyatartókban.
Csillagfoltok rajzolták ki az arannyal bevont ablakszárnyat, de a szoba belsejében ettől nem lett
világosabb. És ahogy feküdt, egy izzón sugárzó pontot vett észre a sötétben. Zavartan figyelte. A pont
növekedett, ragyogása elmélyült, miközben kiterjedt, és egyre nagyobbodó tündöklő fénykorongként
lebegett a szemközti fal sötét bársonyfüggönyei előtt. Taramis visszatartotta lélegzetét, és felült. Sötét
kontúr vált láthatóvá abban a fénykörben, egy emberi fej.
A királynő hirtelen rémületében eltátotta száját, hogy szolgálói után kiáltson, de uralkodott magán.
Az izzás mind ragyogóbb lett, a fej egyre életszerűbb. Női fej volt, kicsi, finoman megformált
fenséges tartású, magasra tornyozott, fénylő, fekete hajjal. Az arc is jól kivehetővé vált, miközben
nézte. és ezen arc látványa Taramis torkára forrasztotta a kiáltást. Saját vonásait látta! Mintha tükörbe
nézett volna, ami kissé elváltoztatja külsejét, tigrisszerű csillogást kölcsönöz szemének és
bosszúszomjas görbületet ajkainak.
- Istár! - zihált Taramis. - Megbabonáztak!
Döbbenetére a jelenés megszólalt, s hangja olyan volt, akár a mézzel kevert méreg.
- Megbabonázás? Nem, édes nővérem! Ez nem boszorkányság.
- Nővér? - hebegte a megdöbbent lány. - Nekem nincs testvérem.
- Soha nem is volt? - hallatszott az édes, mérgezően gúnyos hang. - Nem volt soha ikertestvéred,
akinek tiédhez hasonló puha bőrét cirógathattad vagy karmolhattad volna?
- Hát, valaha volt egy húgom - válaszolta Taramis, még mindig
meggyőződve róla, hogy valami rémálmot lát. - De meghalt.
A szép arc a korongban őrült dühvel torzult el; arckifejezése oly pokolivá vált, hogy Taramis szinte
azt várta, hogy kígyószerű hajnyúlványok rángatózzanak az elefántcsont homlok körül.
- Te hazug! - A gyanúsítást úgy köpte ki vicsorgó vörös ajkai közül. - Nem halt meg! Bolond! Ó,
elég ebből a hókuszpókuszból! Nézz ide, és legyen átkozott a szemed világa! - Hirtelen fény futott
végig lángkígyóként a függönyökön, s a gyertyák hihetetlen módon újra fellobbantak
aranytartójukban.
Taramis maga alá húzott, feszülő, ruganyos lábakkal kuporgott kanapéján, és tágra nyílt szemmel
bámult a párducszerű alakra, aki gúnyolódva pózolt előtte. Mintha egy másik Taramisra meredt volna;
minden tagja és vonása ugyanolyan volt, mint az övé, mégis egy idegen és gonosz személyiség honolt
benne. Ennek az idegen némbernek a képe az ellentétét tükrözte mindannak, amit a királynő arca
kifejezett. Kéjvágy és misztérium csillogott szikrázó szemében, kegyetlenség lappangott telt, vörös
ajka görbületében. Ruganyos testének minden mozdulata fondorlatosan sokatmondó volt. Frizurája
akár a királynőé, lábán aranyozott szandál, mint amilyet Taramis viselt a budoárjában. A rövid ujjú,
kivágott tunika, melyet aranyszövésű vászonöv fogott össze a derekán, a királynő hálóruhájának
pontos mása volt.
- Ki vagy te? - lehelte Taramis, és megmagyarázhatatlan jeges borzongás bizsergett végig a
gerincén. - Adj magyarázatot, mielőtt szólok udvarhölgyeimnek, hogy hívják az őrséget!
- Sikíts csak, míg szét nem repeszted a plafont! - válaszolta érzéketlenül az idegen. - A ringyóid
nem ébrednek fel hajnalig, még ha a palota lángra lobban is körülöttük. A testőreid sem fogják hallani
a visításodat, mivel el kellett menniük ebből a palotaszárnyból.
- Mi!? - kiáltotta Taramis, és sértett fenséggel kihúzta magát. - Ki merészelt ilyen parancsot adni
testőreimnek?
- Én, édes nővérem - mosolygott gúnyosan a másik lány. - Nem sokkal azelőtt, hogy ide beléptem.
Azt hitték, drága, imádott királynőjük vagyok. Ha! Milyen szépen játszottam a szerepet! Mily szépen
enyhítette dölyfös méltóságomat a női báj, mikor a nagy fajankókhoz szóltam, akik páncélban és
tolldíszes sisakban térdeltek előttem!
Taramis úgy érezte, hogy a döbbenet fojtogató hálójában vergődik.
- Ki vagy te? - kiáltotta kétségbeesetten. - Miféle őrültség ez? Miért jöttél ide?
- Hogy ki vagyok? - sziszegte rosszindulatúan a nősténykobra halk válaszul. Majd a kanapé
széléhez lépett, hevesen megragadta a királynő vállát, s közelebb hajolva belebámult Taramis rémült
szemébe. És hipnotikus tekintetének hatása alatt a királynő elfelejtett felháborodni a felségsértés miatt,
hogy a vad kezek királyi testhez értek.
- Bolond! - csikorogta fogai között a lány. - Még kérdezed? Tudni szeretnéd? Salome vagyok!
- Salome! - lehelte Taramis a szót, és égnek meredt a haja, ahogy átérezte az állítás hihetetlen
voltát.
- Azt hittem, meghaltál születésed órájában - mondta erőtlenül.
- Sokan azt hitték - válaszolta a nő, aki Saloménak nevezte magát. - A sivatagba vittek meghalni
az átkozottak! Engem, a bőgő, nyafogó csecsemőt, akinek élete olyan ifjú volt még, mint a pislákoló
gyertyaláng. És tudod, miért akarták, hogy meghaljak?
- Ha. hallottam a történetet. - nyögte Taramis.
Salome szilajul felkacagott, és mellére csapott. A kivágott tunika szabadon hagyta feszes mellének
felső részét, és keblei között érdekes anyajegy ragyogott. egy vérvörös sarló.
- A boszorkány jele! - kiáltott Taramis elborzadva.
- Igen! - Salome nevetése borotvaéles volt a gyűlölettől. - Khauran királyainak átka! Igen, a
piactereken mesélik a történetet, fejcsóválva és szemforgatva, a jámbor bolondok! Azt beszélik,
családunk első királynője alkut kötött a sötétség egyik ördögével, s egy lányt szült, akinek emléke a
mai napig is él a legocsmányabb legendákban. És ezt követően minden évszázadban született egy
lánygyermek az askhauriai dinasztiában vörös félholddal a mellén, ami megpecsételte sorsát. Minden
században szülessen boszorkány! - így szólt az ősi átok. És így történt. Néhányat megöltek
születésekor, mint ahogy meg akartak ölni engem is. Néhányuk boszorkányként járt a földön; Khauran
büszke leányai a pokoli égő félholddal elefántcsont mellükön. Mindegyiküket Saloménak hívták. Én is
Salome vagyok. Mindig Salome volt a boszorkány. Mindig is Salome lesz a boszorkány, még akkor is,
mikor a jéghegyek dübörögve lezúdulnak a sarkokról, romba döntik a civilizációkat, és új világ fog
kiemelkedni a porból és hamuból. még akkor is lesznek Salomék a föld képén, akik varázserejükkel
csapdába ejtik a férfiak szívét, táncolnak a világ királyai előtt, és bölcs emberek feje fog lehullani a
kedvükért.
- De. de te. - hebegte Taramis.
- Én? - Salome villogó szeme sötét, titokzatos tűzzel égett. - Kivittek a sivatagba, a várostól jó
messzire, és leraktak meztelenül a forró homokba a tűző nap alá. Aztán ellovagoltak, és otthagytak a
sakáloknak, a keselyűknek meg a sivatagi farkasoknak. De bennem erősebb volt az élet, mint a
közönséges emberekben, mert a halandók tudásán túl kavargó fekete örvények erejéből táplálkozott.
Teltek az órák, és a nap úgy vágott, mint a pokol olvasztó lángja, de nem haltam meg. igen,
emlékszem valamire abból a kínból, gyengén és nagyon messziről, ahogy az ember egy homályos,
formátlan álomra emlékszik. Aztán selyemköntösű, sárga bőrű emberek jöttek tevéken ülve, és furcsa
nyelven szólaltak meg. Letévedtek a karavánútról, és a közelemben haladtak el. A vezetőjük
meglátott, és felismerte a sarlót a mellemen. Felemelt, és életben hagyott. Mágus volt ő, a távoli
Khitájból, hazatérőben egy stygiai utazás után.
Magával vitt a bíbortornyú Paikangba, melynek minaretjei indákkal benőtt bambuszdzsungelek között
emelkednek, és ott nevelkedtem, az ő okítása alatt. A kor elmélyítette benne a fekete bölcsességet,
nem gyöngítette meg a gonosz hatalmát. Sok mindenre megtanított.
Rejtélyes mosollyal elhallgatott, rosszindulatú misztérium csillogott sötét szemében. Aztán
felvetette a fejét.
- Végül elkergetett, mondván, hogy tanításai ellenére is csak közönséges boszorkány maradtam,
és nem illik hozzám, hogy olyan hatalmas varázserőnek legyek ura, mint amilyennel felruházott volna.
A világ királynőjévé tett volna, hogy rajtam keresztül uralja a népeket, mondta, de én csak a sötétség
szajhája maradtam. Na és aztán? Nem bírnám elviselni, hogy bezárkózzam egy arany toronyba, és
hosszú órákat töltsek el kristály gömbökbe bámulva, hogy varázsigéket mormoljak, melyeket szüzek
vérével írtak kígyóbőrre, hogy elmélyülten hajoljak elfeledett nyelveken íródott könyvek fölé. Azt
mondta, csak egyszerű földi lélek vagyok, aki mit sem tud a kozmikus varázstudomány mélyebb
tartományairól. Nos, ebben a világban megvan minden, amire szükségem van. hatalom, pompa,
csillogás, jóképű férfiak szeretőnek, és gyönge nők rabszolgának. Elmondta, ki vagyok, beszélt az
átokról és az örökségemről. Visszatértem, hogy elvegyem, amihez legalább annyi jogom van, mint
neked. A birtokos joga révén mostantól az enyém.
- Mire gondolsz? - Taramis úgy pattant föl, mintha megcsípték volna, döbbenten és ijedten
fordult szembe nővérével. - Csak nem képzeled, hogy néhány szolgálóm elbódításával és néhány
testőröm megtévesztésével jogot formálhatsz Khauran trónjára? Ne feledd, hogy én vagyok Khauran
királynője! Megbecsült tisztséget adhatok neked, mint nővéremnek, de.
Salome gyűlölködve felnevetett.
- Mily nagylelkűség részedről, édes-kedves nővérkém! De még mielőtt besorolnál. talán
elárulnád, kinek a katonái táboroznak a síkságon, nem messze a város falaitól?
- Constantiusnak, a Szabad Társaságok kothi vajdájának a sémita zsoldosai.
- És mit csinálnak ők Khauranban? - gügyögte Salome.
Taramis érezte, hogy finoman gúnyt űznek belőle, mégis olyan méltóságot színlelt válasza közben,
amit alig-alig érzett már.
- Constantius engedélyt kért rá, hogy Khauran határa mentén vonulhasson végig, útban Turán
felé. Ő maga a záloga jó magaviseletüknek, mindaddig, míg birodalmamban tartózkodnak.
- És Constantius - nógatta Salome - nem kérte meg ma a kezed?
Taramis komor, gyanakvó pillantást vetett rá.
- Honnan tudod?
Salome válaszképpen megvonta karcsú, csupasz vállát.
- Elutasítottad, kedves nővérem?
- De el ám! - kiáltotta Taramis mérgesen. - Te, mint askhaurai hercegnő,
csak nem képzeled, hogy Khauran királynője másképp is kezelhetne egy ilyen ajánlatot, mint
megvetéssel? Hozzá menni egy véres kezű kalandorhoz, akit bűnei miatt kiutasítottak a saját
hazájából, és aki szervezett rablók és bérgyilkosok vezére? Nem lett volna szabad megengednem,
hogy Khauranba hozza fekete szakállú gyilkosait! De gyakorlatilag fogoly a déli toronyban, amit
katonáim őriznek. Holnap megparancsolom neki, hogy serege hagyja el a királyságomat. Őt magát itt
tartom túszként, míg át nem lépik a határt. Addig is katonáim őrt állnak a városfalakon, és
figyelmeztetni fogom, hogy ő felel minden kihágásért, amit zsoldosai a falusiakkal vagy a
pásztorokkal szemben elkövetnek.
- Be van zárva a déli toronyba? - kérdezte Salome.
 - Már mondtam. Miért kérdezed?
Salome válaszként tapsolt egyet, és felemelt hangon, kegyetlen vidámsággal így szólt:
- A királynő fogadni méltóztatik, Sólyom!
Kinyílt egy arany arabeszkajtó, és egy magas alak lépett a helyiségbe, kinek látványára Taramis
felkiáltott ámulatában és haragjában.
- Constantius! Veszed magadnak a bátorságot, hogy belépj a szobámba?
- Amint látja, fenség! - hajtotta meg sötét, sólyomra emlékeztető fejét a férfi gúnyos alázattal.
Constantius, akit az emberek Sólyomnak hívtak, magas volt, széles vállú, keskeny derekú,
ruganyos és erős, mint a hajlékony acél. Jóképű is volt, a maga sasszerű, könyörtelen módján. Arcát
sötétre égette a nap, magas, szűk homloka fölött a haja hollófeketén csillogott. Átható, sötét, éber
tekintete volt, s vékony fekete bajsza nem enyhítette keskeny ajkának keménységét. Cipője kordavai
bőrből készült, nadrágja és zekéje pedig sima, sötét selyemből, melyet kifakított a tábori élet és a
páncél rozsdája.
Megpödörte a bajszát, és olyan arcátlanul mérte végig tetőtől talpig a királynőt, hogy az
összerezzent.
- Istárra, Taramis - mondta behízelgőn -, sokkal jobban nézel ki hálóingben, mint királynői
köntösben. Ez tényleg egy jól sikerült éjszaka!
A királynő tekintetében meggyűlt a félelem. Nem volt bolond, tudta, hogy Constantius sosem
vetemedett volna ekkora szemtelenségre, ha nem biztos a dolgában.
- Őrültek vagytok! - mondta. - Ha itt a hatalmatokban vagyok is, ti legalább annyira vagytok az én
alattvalóim hatalmában, akik ízekre tépnek benneteket, ha csak egy ujjal is hozzám értek. Azonnal
menjetek innen, ha kedves az életetek!
Mindketten gúnyosan nevettek, és Salome türelmetlenül legyintett.
- Elég ebből a színjátékból, térjünk át a komédia következő felvonására! Figyelj, kedves
nővérkém: én küldtem ide Constantiust. Mikor úgy döntöttem, hogy megszerzem Khauran trónját,
kerestem egy férfit, aki segíthet nekem, és Sólyomra esett a választásom, mivel ő híján van
mindazoknak a
jellemvonásoknak, amiket összességükben véve jóságnak neveznek.
- Megtisztel, hercegnő - mormolta Constantius cinikusan, mély meghajlással.
- Én küldtem őt Khauranba, és mikor emberei letáboroztak a síkságon odakint, ő pedig a
palotában időzött, a városba jöttem a nyugati fali kis kapun át. Az ostoba őrök azt hitték, te térsz
vissza valamilyen éjszakai kalandról.
- Te boszorkány! - Taramis arca lángolt, sértettsége erőt vett királynői tartózkodásán.
Salome keskeny mosolyra húzta ajkát.
- Alaposan megleptem őket, de kérdezősködés nélkül beengedtek. Ugyanígy jutottam be a
palotába, és parancsoltam meg a testőröknek, hogy távozzanak, csakúgy, mint Constantius őreinek.
Aztán idejöttem - de előbb beugrottam egy pillanatra az udvarhölgyeidhez.
Taramis elsápadt, keze ökölbe szorult.
- És most mi lesz? - kérdezte remegő hangon.
- Figyelj! - Salome félrehajtotta fejét. Az ablakon át páncélos emberek menetelésének zöreje
hallatszott, mogorva hangok harsogtak idegen nyelven, lármájukba riadókiáltások vegyültek.
- Az emberek felébrednek, és ijedeznek - mondta Constantius cinikusan. - Jobb lesz, ha mégy, és
megnyugtatod őket, Salome!
- Nevezz Taramisnak! - válaszolta Salome. - Hozzá kell szoknunk.
- Mit tettél? - kiáltotta Taramis. - Mit tettél?
- Végigjártam a kapukat, és megparancsoltam a katonáknak, hogy nyissák ki őket - válaszolta
Salome. - Meghökkentek, de engedelmeskedtek. Sólyom seregét hallod bemasírozni a városba.
- Te ördög! - kiáltotta Taramis. - Elárultad a népemet az én képemben! Árulónak tüntetsz fel! Ó,
kimegyek hozzájuk.
 Salome kegyetlen nevetéssel elkapta csuklóját, és visszarántotta. A királynő ruganyossága mit sem
ért a bosszúálló erővel szemben, ami megacélozta Salome izmait.
- Tudod, hogy lehet a palotából a várbörtönbe jutni, Constantius? - kérdezte a boszorkánylány. -
Jó. Vidd ezt a méregzsákot, és zárd be a legerősebb cellába. A börtönőrök mind kábultan horkolnak.
Tettem róla. Küldj valakit, aki elvágja a torkukat, mielőtt felébrednének. Senki sem tudhatja meg, mi
történt az éjjel. Mostantól fogva én vagyok Taramis, Taramis pedig névtelen rab egy ismeretlen
tömlöcben.
Constantius kivillantotta erős, fehér fogait vékony bajsza alól, és elmosolyodott.
- Nagyszerű, de ugye, nem tagadsz meg tőlem előtte egy kis. öö. szórakozást?
- Nem én! Törd be a gőgös ringyót kedved szerint. - Salome gonosz nevetéssel a kothi karjába
lökte nővérét, és kifordult az ajtón, ami a külső folyosóra nyílt.
Taramis szeme elkerekedett a rémülettől, hajlékony teste elmerevedett Constantius ölelésében.
Elfeledkezett az utcán menetelő emberekről, elfeledkezett királynői sérelmeiről, elfeledkezett
mindenről a női mivoltát fenyegető veszély tudatában. Minden érzés elhagyta, csak a rémület és a
szégyen maradt, ahogy szembefordult Constantius égetően gúnyos, cinikus pillantásával, és érezte,
ahogy a kothi vonagló testét a karjába szorítja.
Salome végigsietett a kinti folyosón, és rosszindulatúan elmosolyodott, mikor kétségbeesett és
gyötrődő sikoly harsant fel mögötte, s visszhangzott végig a palotán.

2.
A HALÁL KERESZTJE

Az ifjú katona száradt vértől mocskos nadrágja és inge nedves volt az izzadságtól és szürke a
portól. Mély combsebéből s a mellén meg a vállán lévő vágásokból vér szivárgott. Lázrózsás arcán
veríték csillogott, s ujjai a dívány takaróját markolászták, amint feküdt. Szavai mégis inkább lelki
szenvedésről tanúskodtak, mely gyötrőbb volt, mint a testi fájdalom.
- Megőrült! - ismételte újra meg újra, mintha még kába lenne valami szörnyű és hihetetlen
eseménytől. - Akár egy lidércálom! Taramis, akit egész Khauran szeret, elárulja népét annak a kothi
ördögnek! Ó, Istár, miért is nem öltek meg? Jobb meghalni, mint élni, és látni, hogyan válik
királynőnk árulóvá és szajhává!
- Feküdj nyugodtan, Valerius! - könyörgött a lány, aki remegő kézzel mosta és kötözte a sebeit. -
Kérlek, feküdj nyugodtan, drágám! Csak rosszabbodik az állapotod. Nem mertem felcsert hívni.
- Nem - suttogta a sebesült ifjú. - Constantius kék szakállú ördögei átkutatják a várost sebesült
khauraniak után. Mindenkit felakasztanak, akinek a sebeiről látják, hogy harcolt ellenük. Ó, Taramis,
hogy árulhattad el népedet, mely istenített téged? - Megvonaglott lázas vergődésében, miközben
zokogott dühében és szégyenében. A rémült lány átölelte, melléhez szorította hánykolódó fejét, és
esedezett neki, hogy maradjon nyugton.
- Jobb meghalni, mint elviselni azt a szörnyű szégyent, ami Khaurant ma érte - nyögte az ifjú. -
Láttad, Ivga?
- Nem, Valerius. - A lány puha, fürge ujjai újra munkához láttak, gyengéden kitisztították és
összezárták a nyers sebek tátongó széleit. - Az utcai harc zajára ébredtem. kinéztem az ablakon, és
láttam, hogy a sémiták ölik az embereket, aztán váratlanul meghallottam, hogy halkan szólítasz a
sikátor felőli ajtó mögül.
- Elfogyott az erőm - motyogta az ifjú. - Elestem a sikátorban, és nem bírtam felállni. Tudtam,
hamarosan rám találnak, ha ott maradok. három kék szakállú állatot öltem meg, Istárra! Azok már
nem fognak Khauran utcáin fosztogatni, az
istenekre mondom! Az ördögök tépik ki szívüket a pokolban!
 A reszkető lány halkan, csillapító hangon dúdolt neki, mint egy beteg gyereknek, és hűvös, édes
szájával zárta le az ifjú ziháló ajkait. De azt a lelkében dühöngő tűz nem hagyta csendben nyugodni.
- Nem voltam a falon, mikor a sémitákat beengedték - tört ki. - A barakkban aludtam a többiekkel,
akik nem voltak szolgálatban. Nem sokkal hajnal előtt belépett a kapitányunk, és az arca sápadt volt a
sisak alatt. „A sémiták a városban vannak", mondta. „A királynő a déli kapuhoz jött, és parancsot
adott rá, hogy eresszük be őket. Lerendelte az embereket a falról, ahol mindvégig őrködtek, mióta
Constantius az ország területére lépett. Nem értem a dolgot, és senki sem érti, de hallottuk a
parancsot, és engedelmeskedtünk, mint mindig. Az volt a parancs, hogy a palota előtti téren
gyülekezzünk. A barakk előtt sorakozó, és indulj. a fegyvereiteket és a páncélt hagyjátok itt! Istár
tudja, mit jelentsen ez, de ez a királynő parancsa. És mikor a térre értünk, a sémiták már ott
sorakoztak a palotával szemben. Tízezer kék szakállú ördög teljes fegyverzetben, s az emberek
minden ablakból és ajtóból őket bámulták a téren. A térre vezető utcák zsúfolásig teltek a zavarodott
tömeggel. Taramis a palota lépcsőjén állt Constantius mellett, aki a bajszát simogatta, mint egy nagy,
girhes macska, ami épp most falt fel egy verebet. De alattuk ötven sémita állt, íjjal a kezében. A
királynő testőrségének kellett volna ott állnia, de ők a palotalépcső lábánál sorakoztak fel, éppoly
zavartan, akárcsak mi, bár ők a parancs ellenére teljes fegyverzetben jöttek. Aztán Taramis beszédet
intézett hozzánk, hogy átgondolta Constantius ajánlatát. pedig épp tegnap vágta a képébe az egész
udvar színe előtt. és hogy úgy döntött, királyi hitvesévé fogadja. Nem magyarázta meg, miért hozta be
a városba ilyen áruló módon a sémitákat. És azt mondta, hogy mivel Constantius hivatásos harcosok
élén áll, a khaurani seregre nem lesz többet szüksége, következésképp feloszlatja, és azt parancsolta,
nyugodtan menjünk haza. Hát belénk ivódott, hogy engedelmeskedjünk a királynőnek, de csak álltunk
ott bambán, és nem találtunk szavakat. A sorok feloszlottak, mielőtt rádöbbentünk volna, mit teszünk,
és csak kábán kóvályogtunk. De mikor a palotaőrségnek parancsolta meg, hogy tegyék le a
fegyverüket, és oszoljanak, a testőrkapitány, Conan, közbelépett. Azt mondják, éjszaka nem volt
szolgálatban, és berúgott. De most teljesen józan volt. Rákiáltott az őrségre, hogy maradjanak, ahol
vannak, míg őtőle nem kapnak parancsot. és olyan tekintélye volt az emberei előtt, hogy azok a
királynő ellenében is engedelmeskedtek neki. Felsietett a palota lépcsőjén, Taramisra meredt. és akkor
felordított: „Ez nem a királynő! Ez nem Taramis! Valami ördög az ő képében!"
- Erre elszabadult a pokol! Nem tudom pontosan, mi történt. Azt hiszem, egy sémita megüthette
Conant, és Conan megölte. A következő pillanatban a tér csatamezővé változott. A sémiták a
testőrökre vetették magukat, dárdáik és nyilaik számos katonát találtak el az engedelmesek közül is.
Mi egy-néhányan fegyvert ragadtunk, amilyen épp a kezünk ügyébe akadt, és visszaütöttünk. Azt
sem tudtuk, miért harcolunk, de Constantius és ördögei ellen fordultunk. nem Taramis ellen,
esküszöm! Constantius azt kiabálta, kaszabolják le az árulókat! Nem voltunk árulók! - Csüggedés és
zavarodottság rezgett a hangjában.
A lány sajnálkozva mormolt valamit. Nem mindent értett, de együtt érzett szenvedő szerelmével.
- Az emberek nem tudták, melyik oldalra álljanak. Zűrzavaros őrület volt az egész. Nekünk,
harcosoknak, nem volt semmi esélyünk. Soraink felbomlottak, nem volt nálunk páncél, és fegyver is
csak kevés. A testőrség teljes fegyverzetben volt, négyszögbe rendeződtek, de nem voltak, csak
ötszázan. Súlyos veszteségeket okoztak, mielőtt levágták volna őket, de ennek a harcnak csak egy
lehetett a vége. És míg népét mészárolták, Taramis a palota előtt állt, Constantius karjával a derekán,
és nevetett, mint egy gyönyörű, szívtelen ördög! Istenem, kész őrület. őrület! Nem láttam még embert
úgy verekedni, ahogy Conan verekedett. Hátát az udvar falának vetette, és a hullák combmagasságban
tornyosultak körülötte, mielőtt a túlerő lebírta volna. De végül legyűrték, százan egy ellen. Mikor
láttam összerogyni, elvonszoltam magam, mintha a világ dőlt volna össze körülöttem. Hallottam,
amint Constantius azt kiáltja, hogy élve fogják el a kapitányt. a bajszát simogatta, ajkán azzal a
gyűlöletes mosollyal!

E pillanatban is ez a mosoly játszott Constantius ajka körül. Lován ült emberei, a vaskos testű,
göndör, kékesfekete szakállú, horgas orrú sémiták között; az alacsonyan járó nap sugarai
megcsillantak sisakjukon és mellvértjük ezüstözött pikkelyein. A közelben, egy mérföldnyire
mögöttük Khauran tornyai magasodtak ki meredeken a mezőből.
A karavánút mellett egy nehéz keresztet állítottak föl, melyen egy férfi lógott, kezén-lábán
vasszögekkel odaszögezve. Az egyetlen ágyékkötőtől eltekintve meztelen volt. Az óriási termetű férfi
izmai vastag kötélcsomókként dagadtak ki végtagjain és testén, amit a nap réges-rég barnára égetett.
Arcán és hatalmas mellkasán a kín verejtéke gyöngyözött, de kék szeme töretlen tűzzel égett az
alacsony, széles homlokába hulló zilált fekete haj sörény alatt. Kezén-lábán a sebekből lassan
szivárgott a vér.
Constantius gúnyosan tisztelgett neki.
- Sajnálom, kapitány - mondta -, hogy nem maradhatok itt megkönnyíteni utolsó óráidat, de
kötelességem a városba szólít. nem várakoztathatom meg gyönyörűséges királynőnket. - Halkan
nevetett. - Így hát magadra hagylak. azokkal a szépségekkel, ott ni! - Jelentőségteljesen mutatott a
fekete árnyékokra, melyek szüntelenül köröztek magasan fölöttük a levegőben.
- Ha ők nem lennének, egy ilyen erős barom, mint te, gondolom, napokig is
elélne a kereszten. Ne legyenek illúzióid a meneküléssel kapcsolatban, amiért magadra hagylak!
Kihirdettem, hogy aki a testedet élve vagy halva leveszi a keresztről, azt minden hozzátartozójával
együtt máglyán fogom el égettetni a köztéren. Olyan tekintélynek örvendek Khauranban, hogy a
parancsom felér egy regiment testőrrel. Őrt nem hagyok, mert a keselyűk nem merészkednek ide, míg
ember van a közelben, és én nem szeretném akadályozni őket. Ezért hoztalak ki a várostól ilyen
messzire. A sivatagi keselyűk nem jönnek ennél közelebb a falakhoz. Nos hát, isten veled, bátor
kapitány! Gondolni fogok rád, mikor egy óra múlva majd karomba zárom Taramist. - Ismét vér
csordult az átszúrt tenyerekből, ahogy az áldozat hatalmas keze görcsösen ökölbe szorult a szögek
fején. A vastag karokon kidagadtak az izomkötegek, s Conan előrehajolva vadul Constantius arcába
köpött. Az hűvösen felnevetett, letörölte nyakvédőjéről a nyálat, és megfordította lovát.
- Emlékezz rám, mikor a keselyűk eleven húsodat marcangolják! - mondta gúnyolódva. - A
sivatagi dögevő különösen falánk fajta. Láttam embereket órákig lógni a kereszten szemek, fülek és
fejbőr nélkül, mielőtt az éles csőrök eljutottak volna a belsőszervekig.
Ezzel elvágtatott a város felé, s egy pillantást sem vetett hátra többet; ruganyos, sudár alak
csillogóra fényezett páncélban, aki mellett egykedvű, szakállas csatlósok ügetnek. Gyéren szállongó
por jelezte útjukat a kopott ösvényen. A kereszten lógó ember maradt az egyetlen érző lény a
kihaltnak és elhagyatottnak tűnő késő esti tájon. Az alig egy mérföldnyire lévő Khauran akár a világ
túlsó végén is lehetett volna, vagy valami más térben és időben.
Conan kirázta szeméből az izzadságot, és üres tekintettel meredt az ismerős vidékre. A város körül
és a falakon messze túl termékeny rétek terültek el legelésző marhákkal a távolban, egészen addig a
pontig, ahol szántóföldek és szőlőskertek törték meg a síkságot. A nyugati és az északi láthatárt a
távlatok miatt játékszernek tűnő falvak tarkították. Valamivel közelebb, délkelet felé ezüstös csillogás
jelezte a folyó irányát, és a folyó mögött váratlanul kezdetét vette a homoksivatag, mely messze-
messze a horizonton túlra nyúlt. Conan úgy nézte a kései napfényben sárgásan hunyorgó, terméketlen
pusztaságot, ahogy a csapdába esett sólyom kémleli a nyílt eget. Belerázkódott az undorba, mikor
Khauran csillogó tornyaira pillantott. A város elárulta őt. csapdába esett, és most itt lóg egy kereszten,
akár a fához szögezett mezei nyúl.
Véres bosszúvágy söpörte el a gondolatot. Az átkok elapadtak az ajkán. Egész benső, lelki ereje
egy akaratban összpontosult, és csak a négy vasszögre koncentrált, melyek közte és az élet, a
szabadság között álltak. Hatalmas izmai remegtek, kidagadtak, akár a vaskábelek. Szürkülő bőrén
verejték patakzott, amint megkísérelt lendületet venni, hogy kitépje a szögeket a fából. Mindhiába.
Mélyen be voltak verve. Aztán megpróbálta keresztülrángatni a szögfejeket a sebeken, s végül nem a
hasogató, kínzó gyötrelem miatt hagyott fel az erőfeszítésekkel, hanem mert látta, hogy hasztalanok.
A szögek feje széles és
nehéz, képtelenség letépnie róluk a kezét. Életében először a tehetetlenség rohama rázta meg az óriási
testet. Mozdulatlanul lógott, feje a mellére hanyatlott, szemét behunyta, hogy ne bántsa a nap fájó
ragyogása.
Szárnycsapásra riadt fel. Felnézett, épp, amint egy tollas árny csapott le az égből. Éles csőr döfött
a szeme felé, megvágta az arcát, s ő önkéntelenül behunyta szemét, és félrekapta fejét. Rekedten,
fenyegetően felkiáltott - a keselyűk felrebbentek és visszakoztak; megijedtek a hangtól. Ám azért
tovább köröztek a feje felett. Vér csöppent Conan szájára, önkéntelenül megnyalta ajkát, majd a sós
ízt megérezvén kiköpött.
Szörnyű szomjúság kínozta. Tegnap éjjel jó sok bort ivott, és a hajnali csata előtt nem érte víz az
ajkát. A gyilkolás pedig szomjassá tevő, sót izzadó munka. Úgy bámult a távoli folyóra, ahogy a
kárhozott lélek a nyitott rostélyra a pokol lángjai közül. Arra gondolt, hogy bugyogó forrás fehér
vizében fürdik, és vállig merül a folyékony jádéba. Nagy korsó sört képzelt maga elé, csillogó bort
kortyolt gondtalanul, és kiloccsantotta a kocsma padlójára. Beharapott ajakkal tartotta vissza magát,
hogy ne ordítson elviselhetetlen kínjában, mint egy gyötrődő állat.
A nap nyugovóra hajlott, fénylő korong a tüzes vértengerben. A város tornyai álomszerű
valótlansággal lebegtek a láthatárt csíkozó karmazsin sávok között. Conan ködösülő tekintete még az
eget is vérszínűnek látta. Megnyalta elfeketedett ajkát, s véraláfutásos szemmel bámult a távoli
folyóra. Az is karmazsin színűnek látszott, akár a vér, a keletről felkúszó árnyékok pedig
ébenfeketének.
Eltompult fülét hangos szárnycsapkodás zaja ütötte meg. Felemelte fejét, s egy farkas égő
tekintetével figyelte a fölötte keringő árnyakat. Tudta, hogy a kiabálással nem fogja sokáig távol
tartani őket. Egyikük ereszkedni kezdett. tovább ereszkedett. egyre lejjebb és lejjebb. Conan
amennyire csak bírta, hátraszegte fejét, és rettentő türelemmel várt rá. A keselyű hangos
szárnycsattogtatással jelent meg. Csőre megvillant, felhasította a bőrt Conan állán, ahogy az
félrekapta a fejét, aztán, mielőtt a madár elillanhatott volna, a férfi feje előrelendült, s fogsora
csattanva, akár egy farkasé, összezárult a pucér, bőrlebernyeges nyakon.
A keselyű abban a pillanatban vijjogó, csapkodó őrjöngésben tört ki, verdeső szárnyával
elvakította Conant, karmait a mellébe mélyesztette. Ő azonban keményen harapta tovább, s az izmok
görcsbe rándultak állkapcsán. A dögevő nyakcsontja száraz zajjal roppant szét erős fogai között. Még
egy utolsó szaggatott szárnycsapás, és a madár elernyedt. Conan eleresztette, és kiköpte szájából a
vért. A megmaradt keselyűket elijesztette társuk sorsa. Egy távoli fához repültek, és sorra egymás után
letelepedtek rá, tanácskozásra gyűlő fekete démonok gyanánt.
Vérengző diadal érzése áramlott át Conan eltompult agyán. Az élet szilajul és erősen lüktetett
ereiben. Elbánt a halállal is, még mindig élt. Minden szúró érzés, még a gyötrő fájdalom is a halál
tagadása volt.
- Mitrára! - Vagy egy hang szólalt meg, vagy hallucinált. - Soha életemben nem láttam még ilyet!
Kirázva szeméből az izzadságot és a vért, Conan négy lovast látott paripáján ülni az alkonyatban,
amint őt nézegették. Három közülük szikár, sólyomképű zuagir volt, fehér köntösben, kétségtelenül a
folyón túlról való nomádok. A negyedik hozzájuk hasonlóan volt öltözve, fehér, deréköves khalatot és
lobogó fejdíszt viselt, ami halántékán át háromszoros teveszőr fonattal összefogva borult a vállára. Ő
azonban nem volt sémita. A homály nem volt olyan sűrű, és Conan sasszeme sem felhősödött még el
annyira, hogy ne tudta volna kivenni a férfi arcvonásait.
Ugyanolyan magas volt, mint Conan, bár nem annyira tagbaszakadt. Széles vállú, ruganyos alakja
kemény volt, mint az acél és a bálnacsont. Rövid, fekete szakálla nem borította el teljesen sovány,
kiugró, agresszív állkapcsát, és szürke, hideg szeme szúrósan csillogott a kaftán árnyékában, akár a
kardpenge. Gyors, biztos kézzel megnyugtatta berzenkedő paripáját, és megszólalt.
- Mitrára, mintha ismerném ezt az embert!
- Igen! - mondta egyik társa torokhangú zuagir nyelvjárásban. - A kimmériai, aki a királynő
testőrségének a kapitánya volt!
- Úgy tűnik, Taramis meg akar szabadulni minden régi kegyencétől - morogta a lovas. - Ki
gondolta volna róla? Jobban szerettem volna egy hosszú, véres háborút. Akkor nekünk, sivatagiaknak
alkalmunk nyílt volna egy kis fosztogatásra. Most viszont ilyen közel jövünk a falhoz, és csak egy
gebét találunk. - Egy remek herélt lóra pillantott, amit az egyik nomád vezetett kantárszáron. - Meg
ezt a haldokló kutyát.
Conan felemelte véres fejét.
- Ha le tudnék szállni erről a fadarabról, én csinálnék belőled haldokló kutyát, te zaporoskai
tolvaj! - csikorogta elfeketedett ajakkal.
- Mitrára, a gazfickó ismer engem! - kiáltotta a másik. - Honnan ismersz, te gazfickó?
- A te fajtádból csak egy van ezen a környéken - motyogta Conan. - Olgerd Vladislav vagy, a
rablóvezér.
- Igen. És hajdan a zaporoskai kozákok hetmanja, mint sejtetted. Szeretnél élni?
- Ilyet csak egy bolond kérdezhet - zihálta Conan.
- Én kemény ember vagyok - mondta Olgerd -, és nem becsülöm, csak a kemény embereket.
Lássuk, férfi vagy-e, vagy csak kutya, ami nem jó másra, minthogy itt kínlódjon és megdögöljék!
- Ha leszedjük, megláthatnak a falakról - vetette közbe az egyik nomád.
Olgerd a fejét rázta.
- Az alkonyat elrejt. Tessék, fogd ezt a fejszét, Dzsebal, és vágd ki az alapjánál a keresztet!
- Ha előre dől, összezúzza - vélekedett Dzsebal. - Kivághatom úgy is, hogy hátrafelé essen, de
akkor betörhet a koponyája, és kiszakadhatnak a belei.
- Ha érdemes rá, hogy velem lovagoljon, túléli - válaszolta Olgerd rendíthetetlenül. - Ha nem,
nem érdemli meg az életet. Vágd!
Az első fejszecsapás és az azt követő rezgések kínzó lándzsákat küldtek Conan feldagadt kezébe és
lábába. A balta újra meg újra lesújtott, és mindegyik csapás visszhangot vert a kimmériai agyában,
hogy testének összes elkínzott idege beleremegett. Ő azonban összeszorította a fogát, és meg se
nyikkant. A fejsze mélyre hasított, a kereszt megingott szétforgácsolt alapján, és dőlni kezdett
hátrafelé. Conan acélkeményen megfeszítette testét, fejét a fának szorította, és mereven tartotta. A
kereszt nagy erővel csapódott a talajnak, és visszapattant. Az ütés ereje feltépte Conan sebeit, s egy
pillanatra elkábította. Harcolt a rá rontó fekete áradattal, émelygett és szédült, de érezte, hogy a belső
szerveit körülvevő acélos izmok megóvták a maradandó sérüléstől.
És egyetlenegyszer sem nyögött fel, noha orrlyukaiból vér szivárgott, s rekeszizma remegett a
hányingertől. Dzsebal elismerő mormogással hajolt föléje egy fogóval a kezében, melyet patkószegek
kihúzására használtak. Megragadta a Conan jobb kezén átütött szöget, és feltépte a bőrt, hogy
megfelelő fogást találjon a mélyen beágyazott fejen. A fogó túl kicsi volt ehhez a munkához. Dzsebal
izzadva huzigálta, szitkozódva birkózott a makacs vasszöggel, ide-oda ráncigálta. a feldagadt húsban,
éppúgy, mint a fában. Vér csordult a kimmériai ujjaira. Olyan csendben feküdt, mintha meghalt volna,
hatalmas mellkasának szaggatott hullámzásától eltekintve. A szög kijött, és Dzsebal elégedett
mordulással tartotta fel a véres vasdarabot, majd elhajította, és a másik fölé hajolt.
Az eljárás megismétlődött, aztán Dzsebal Conan átszögezett lábára fordította figyelmét. A
kimmériai azonban ülő helyzetbe küzdötte föl magát, kitépte a fogót a zugair kezéből, és vadul ellökte
magától a férfit. Conan keze csaknem duplájára dagadt, ujjait idomtalan hurkáknak érezte, s csak
irtóztató kínok árán bírta behajlítani őket, hogy közben vér serkent összeszorított fogai közül.
Valahogy azonban, ügyetlenül, két kézzel megragadta a fogót, és sikerült kihúznia előbb az egyik,
aztán a másik szöget. Ezek nem voltak olyan mélyen beverve a fába, mint az előző kettő.
Merev testtel kelt föl, s egyenesen megállt feldagadt, összetépett lábán; részegen ingott, jeges
verejték csorgott az arcán és a testén. Görcsök rohanták meg, és össze kellett szorítania száját, hogy ne
öklendezzen.
Olgerd érzéketlenül figyelte, és a lopott ló felé intett. Conan odabotorkált. Minden lépés szúró,
lüktető pokol volt, melytől véres tajték verte ki az ajkát. Idomtalan, tapogatózó kezével a nyeregkápát
kereste, véres lába valahogy rátalált a kengyelre. Összeszorított fogakkal lendült neki, és majdnem
elájult a levegőben, de nyeregbe zöttyent. mire Olgerd csípőset csapott a lóra korbácsával. Az ijedt
állat felágaskodott, és Conan megingott a nyeregben, lefelé
kezdett csúszni, mint egy homokzsák, és majdnem lezuhant a lóról. Kétségbeesett igyekezettel
körültekerte a kezén a gyeplőt, s remegő hüvelykujjával próbálta megtartani. Megfeszített izmokkal,
kábán iparkodott megfékezni a lovat, s az felnyerített, mert közben majdnem kificamította az
állkapcsát.
Az egyik sémita kérdőn emelt fel egy vizeskulacsot. Olgerd a fejét rázta.
- Várjon, míg a táborba érünk! Csak tíz mérföld. Ha alkalmas a sivatagi életre, kibír annyit víz
nélkül.
Fürge szellemek gyanánt ügettek a folyó felé. Conan részegként imbolygott a nyeregben,
véraláfutásos szeme lángolt, elfeketedett ajkára rászáradt a hab.

3.
LEVÉL NEMÉDIÁBA

A tudós Astreas, aki az egész Keletet beutazta, örökké a tudást keresve, írt egy híres levelet
barátjának és filozófustársának, Alcemidesnek szülőföldjére, Nemédiába. Ez a levél összefoglalta
mindazt, amit a korszak nyugati népei a Keleten zajló eseményekről tudtak, mely mindig is ködös,
szinte mitikus tartomány volt a számukra.
Astreas többek között ezt írja:
„Nehezen értheted meg, kedves öreg barátom az állapotokat, melyek jelenleg ebben az apró
királyságban uralkodnak, mióta Taramis királynő beengedte Constantiust és zsoldosait, mely
eseményről legutóbbi, sietős levelemben számoltam be neked. Azóta két hónap telt el, s ezalatt úgy
tűnt, maga a sátán szabadult el ebben a szerencsétlen országban. Taramis mintha teljesen megőrült
volna. Míg korábban erényességéről, igazságosságáról és megfontoltságáról volt híres, cselekedetei
most mindeme tulajdonságok ellenkezőjéről tanúskodnak. Magánélete botrányos - bár lehet, hogy a
magánélet nem is a megfelelő kifejezés rá, hisz a királynő meg sem próbálja leplezni udvara
erkölcstelen züllöttségét. A palotában egymást érik a legromlottabb tivornyák, melyeken kénytelenek
részt venni szerencsétlen udvarhölgyei is, a fiatal férjes asszonyok csakúgy, mint a hajadonok.
Neki magának esze ágában sincs, hogy hozzámenjen szeretőjéhez, Constantiushoz, aki mellette ül
a trónon, és királyi hitvesként uralkodik, tisztjei pedig követik az ő példáját, és habozás nélkül
meggyaláznak bármilyen nőt, akit megkívánnak, annak rangjától vagy pozíciójától függetlenül. A
szerencsétlen ország szörnyű adók alatt nyög, a parasztokat csontig megkopasztják, a kereskedők
pedig rongyokban járnak, mert csak ennyit hagynak meg nekik az adószedők. Sőt szerencsésnek
mondhatják magukat, ha ép bőrrel megússzák.
Érzem, hogy kételkedsz szavaimban, jó Alcemides. Attól tartasz, eltúlzom a khaurani helyzetet.
Ilyen állapotok bármely nyugati országban
elképzelhetetlenek lennének, elismerem. De be kell látnod, mekkora a különbség Nyugat és Kelet
között (különösen Keletnek e részén). Először is, Khauran nem nagy királyság, csak egy a sok kis
ország közül, melyek hajdan a kothi birodalom keleti részét alkották, s később függetlenné
nyilvánították magukat, bár korábban is azok voltak. A világnak ez a része ilyen apró országokból áll,
melyek a Nyugat nagy királyságaihoz vagy a Távol-Kelet hatalmas szultánságaihoz képest parányiak -
mégis jelentősek azonban, mert ellenőrzésük alatt tartják a karavánutakat, és roppant vagyonokat
halmoznak fel.
Ezek közül az államok közül Khauran a legdélkeletibb fekvésű, már Kelet- Sém sivatagával
határos. Khauran városa az egyetlen valamirevaló város az országban, közvetlenül a folyó mellett
épült, mely elválasztja a termékeny földeket a homokos sivatagtól, mint a mögöttes rónákat vigyázó
őrtorony. A föld olyan gazdag, hogy évente háromszor-négyszer is terem, és a várostól északnyugat
felé húzódó síkság tele van parányi falvakkal. Aki a nagy nyugati ültetvényekhez és állatfarmokhoz
van szokva, annak különös látványt nyújtanak az apró szántóföldek és szőlőskertek, mégis úgy árad
belőlük a gazdagság gabona és gyümölcsök képében, akár valami bőségszaruból. A falusiak egyszerű
földművesek, semmi több. Kevert vérű őslakos nép, csöppet sem harcias: képtelenek megvédeni
magukat, és tilos fegyvert viselniük. Teljesen rá vannak utalva a városi katonaságra, s jelen
körülmények között tehetetlenek. Ezért hát a földművesek elemi erejű lázadása, mely bármely nyugati
országban előfordulhatna, itt elképzelhetetlen. Az emberek egykedvűen gürcölnek Constantius
vaskeze alatt, s a fekete szakállú sémiták szakadatlanul a szántóföldeket járják, lóháton és ostorral a
kezükben, mint a rabszolgahajcsárok, akik a Délkelet-Zingara ültetvényein dolgozó fekete
jobbágyokat hajtják.
És a városiak sem boldogulnak jobban. Minden vagyonuktól megfosztják őket, elhurcolják
legszebb leányaikat, hogy Constantiusnak és zsoldosainak telhetetlen kéjvágyát csillapítsák. Ezekben
az emberekben nincs sem érzés, sem könyörület, megtalálhatók viszont bennük mindazon vonások,
melyeket a mi seregeink is megtanultak gyűlölni az Argosz sémita szövetségeseivel vívott harcok
során - az embertelen kegyetlenség, a kéjvágy és a vadállatias vérengző hajlam. A város népe,
Khauran uralkodó osztálya túlnyomórészt hybóriai, derék és harcias. Királynőjük árulása azonban
kiszolgáltatta őket elnyomóiknak. A sémiták képezik az egyetlen fegyveres erőt Khauranban, és a
legpokolibb büntetést azokra a khauraniakra róják ki, akiknél fegyvert találnak. Rendszeresen
zaklatják a fegyverre fogható fiatalokat. Sokat kíméletlenül lemészárolnak, másokat eladnak
rabszolgának a turániaknak. Ezrek menekültek el a királyságból, és vagy más uralkodó szolgálatába
álltak, vagy törvényen kívülivé váltak, és tekintélyes bandákba verődve meghúzódtak a határ mentén.
Pillanatnyilag számolni lehet egy esetleges invázióval is a sivatag felől, amit nomád sémita törzsek
laknak. Constantius zsoldosai a nyugati sémita városokból, Pelishtiából, Anakiából, Akkhariából
valók, és a zuagirok meg a többi nomád
törzs szívből gyűlölik őket. Mint tudod, jó Alcemides, ezeknek a barbároknak a tartományai két részre
oszthatók. Egyrészt a messzi óceánig nyúló nyugati szavannára, ahol a városlakók városai állnak,
másrészt a keleti sivatagra, amit a harcedzett nomádok uralnak. A városok és a sivatag népe
szüntelenül hadakozik egymással.
A zuagirok évszázadokig próbálták sikertelenül felprédálni Khaurant, most azonban zokon veszik,
hogy nyugati rokonaik meghódították. Az a hír járja, hogy született ellenszenvüket még egy férfi is
szítja, aki azelőtt a királynő testőrkapitánya volt. Valahogy megmenekült Constantius markából, aki
keresztre is feszíttette őt, és a nomádokhoz szökött. Conannak hívják, barbár, azok közül a zord
kimmériaiak közül való, kiknek vérszomjasságát katonáink nemegyszer keserűen megtapasztalhatták.
Az a hír járja, hogy ő Olgerd Vladislav jobbkeze, azé a kozák kalandoré, aki az északi pusztákról jött
ide, és egy zuagir banda főnöke lett. Olyan hírek is terjengenek, hogy ez a banda az utóbbi néhány
hónapban jelentősen megnövekedett, és hogy Olgerd, minden bizonnyal a kimmériai unszolására, még
a Khauran elleni támadást is fontolóra vette. Mindenesetre nem sok esélye van, hiszen a zuagiroknak
nincsenek ostromgépeik, nem tudják, hogyan kell bevenni egy várost, és a múltban ismételten
bebizonyosodott, hogy közelharc esetén a nomádok a maguk laza alakzatában - vagy inkább
mindenféle alakzat híján - nem jelentenek ellenfelet a jól kiképzett, nehéz fegyverzetű városlakó
sémitáknak. Khauran népe talán örülne is ennek a hódításnak, mert még a nomádok sem bánhatnának
velük keményebben, mint jelenlegi uraik, és még a teljes pusztulás is kívánatosabb számukra, mint ez
az elviselhetetlen szenvedés. Ám annyira meg vannak félemlítve, és annyira tehetetlenek, hogy nem
tudnának az ostromlók segítségére lenni.
Ők vannak a legelkeserítőbb helyzetben. Taramis, akit nyilván valami démon szállt meg, nem riad
vissza semmitől. Eltörölte Istár hitét, és a templomot bálványimádó szentéllyé változtatta. Ledöntötte
az istennő elefántcsont szobrát, akit ezek a keleti hybóriaiak imádnak (ez a vallás, bár alatta marad az
igaz Mitra- hitnek, melyet mi, nyugati népek követünk, még mindig felette áll a sémiták
ördögimádatának), és az elképzelhető legobszcénabb szobrokkal zsúfolta tele Istár templomát - az
éjszaka isteneinek és istennőinek képmásai ezek, erkölcstelen és perverz pózokban ábrázolva, s
minden olyan visszataszító vonással ékesen, melyet csak egy degenerált agy képes elgondolni. E
szobrok némelyike azonosítható a sémiták, turániak, vendyaiak és khitánok egyes szörnyeteg
istenségeivel, a többi azonban valami förtelmes, félig elfelejtett ősi korszak maradványa; rég feledésbe
merült iszonyú árnyak, melyek csak a leghomályosabb legendák mélyén kísértenek. Hogy a királynő
honnan szerezhetett róluk tudomást, még találgatni sem merem.
Bevezette az emberáldozatot is, és mióta összeállt Constantiussal, nem kevesebb mint ötszáz férfit,
nőt és gyermeket áldoztak fel. Némelyikük a
templomban felállított oltáron halt meg, hol ő maga forgatta az áldozótőrt, de legtöbbjükre
rettenetesebb sors várt.
Taramis valami szörnyeteget helyezett el e templom egyik kriptájában. Hogy mi az és honnét való,
senki sem tudja. De nem sokkal azután, hogy leverte volt katonái kétségbeesett lázadását Constantius
ellen, egy éjszakát töltött egyedül a megszentségtelenített templomban; pontosabban mondva egy tucat
megkötözött fogollyal. A város reszkető népe sűrű, bűzhödt füstöt látott felszállni a kupolából, s egész
éjszaka hallotta a királynő megszállott kántálását és a kínlódó foglyok elgyötört kiáltásait.
Hajnaltájban pedig egy újabb hang vegyült ezekhez a zajokhoz - valami fülhasogató, embertelen
károgás, amitől mindenki ereiben megfagyott a vér. Napkeltekor Taramis bódultan támolygott elő a
templomból, szemében a diadal démoni lángja égett. A foglyokat soha nem látták viszont, és a károgó
hang sem hallatszott többé. De van a templomnak egy terme, ahová senki nem mer bemenni, csak a
királynő, áldozatra szánt embereket terelve maga előtt, akiket soha többé nem lát senki. Mindenki
tudja, hogy abban a vészterhes teremben a múlt sötét éjszakájának valami szörnyetege lappang, s
felfalja a Taramis által odahurcolt sikoltozó szerencsétleneket.
Már rég nem tudok úgy gondolni rá, mint halandó asszonyra, csak mint egy veszett nőstény
ördögre, mely vöröslő, karmos ujjakkal kuporog vérmocskos odújában, áldozatainak csontján és oszló
maradványain. Hogy az istenek büntetlenül hagyják rémületes kegyetlenkedéseit, ez már-már
megrendíti az isteni igazságszolgáltatásba vetett hitem.
Ha összehasonlítom jelenlegi viselkedését a hét hónappal ezelőttivel, mikor Khauranba jöttem,
már-már hajlok rá, hogy higgyek sokak vélekedésében: Taramist valami démon szállta meg. Egy
Valerius nevű fiatal katona más véleményen van. Szerinte egy boszorkány öltötte magára Khauran
szeretett uralkodónőjének alakját. Úgy gondolja, Taramist elnyelte az éjszaka, tömlöcben senyved
valahol, és ez a lény, aki a képében uralkodik, csak egy gonosz varázslónő. Megesküdött, hogy
megkeresi az igazi királynőt, ha még él, de tartok tőle, hogy ő maga esett Constantius önkényének
áldozatul. Valerius belekeveredett a testőrök lázadásába, majd elmenekült, és jó darabig a városban
bujkált, makacsul elutasítva, hogy külföldön keressen menedéket. Ez alatt az idő alatt találkoztam
vele, s kifejtette nekem nézeteit.
Rövidre rá azonban eltűnt, mint oly sokan, akiknek sorsát senki sem meri találgatni, és félek, hogy
elfogták Constantius besúgói.
De be kell fejeznem levelem; egy gyors postagalambbal fogom kijuttatni a városból, ami elviszi
arra az állomásra Koth határában, ahol megvettem. A tevekaravánok útján majd csak eljut hozzád.
Sietnem kell, hogy még pirkadat előtt elindítsam. Késő van, és a csillagok fehéren ragyognak Khauran
kertjei fölött. Csönd borul a reszkető városra, csak a templom felől hallatszik komor dobszó. Nem
kétlem, hogy Taramis az, valami újabb ördöngösségben munkálkodik."

A tudós azonban tévedett annak a személynek a hollétét illetően, akit ő Taramisnak hívott. Az
asszony, akit a világ Khauran királynőjeként ismert, egy tömlöcben állt, amit csak egy pislákoló
fáklya világított meg, annak fénye játszott vonásain, rajzolta ki a gyönyörű arcon az ördögien
kegyetlen kifejezést.
Egy alak kuporgott előtte a csupasz kövön, akinek meztelenségét alig rejtették el a foszlott
rongyok.
Salome megvetően megbökte aranyozott szandáljának felfelé kunkorodó orrával, és bosszúállóan
mosolygott, ahogy áldozata elhúzódott.
- Nem tetszik a gondoskodásom, édes nővérkém?
 Taramis, rongyainak, a bebörtönöztetésnek és a hét kimerítő hónap gyalázatának dacára még
mindig szép volt. Nem válaszolt nővére csúfolódására, csak lehajtotta fejét, mint aki hozzászokott a
gúnyhoz.
Salome nem örült ennek a belenyugvásnak. Beharapta vörös ajkát, szandálja orrát a kövezetnek
szorítva állt, és összevonta szemöldökét nővére passzivitása láttán. Salome a shushami nők barbár
pompájába volt öltözve. Drágakövek csillantak a fáklyafényben aranyozott szandálján, arany mell-
lapjain, s az azokat tartó vékony láncokon. Arany bokaperecek csörrentek, ahogy megmozdult,
drágaköves karkötők húzták le csupasz karjait. Haját sémita módra, magasra feltornyozva viselte,
fülében jade fülbevalók lógtak, melyek csillogón fel sziporkáztak dölyfös fejének minden türelmetlen
mozdulatára. Drágaköves veretű öve átlátszó selyemszoknyát övezett, mely a közerkölcs cinikus
kigúnyolása volt. Sötét, skarlátszín palástját hanyagul átvetette bal karján, hóna alatt egy batyut
tartott.
Salome hirtelen lehajolt, szabad kezével megragadta nővére kócos haját, és kényszerítette a lányt,
hogy a szemébe nézzen. Taramis szemrebbenés nélkül állta a boszorkány tigristekintetét.
- Most már nem fakadsz sírva olyan hamar, mint régebben, édes nővérkém? - morogta a
boszorkány.
- Nem fogsz több könnyet kifacsarni belőlem - válaszolta Taramis. - Túl gyakran lelted kedved a
látványban, mint könyörög Khauran királynője térden állva irgalomért. Tudom, csak azért hagytál
életben, hogy tovább gyötörhess, ezért kínoztál úgy, hogy ne haljak bele, és ne is nyomorodjak meg
túlságosan. De már rég nem félek tőled. Kiölted belőlem a reményt, a rettenet és a szégyen utolsó
szikráit is. Ölj meg, és legyen vége ennek, mert már minden könnyem kiontottam a szórakoztatásodra,
te pokolbeli nőstény ördög!
- Áltatod magad, édes nővérkém - dorombolt Salome. - Idáig csak csinos testecskédnek okoztam
kínokat, és önbecsülésedet és büszkeségedet zúztam össze. Megfeledkezel róla, hogy te lélekben is
képes vagy szenvedni, nem úgy, mint én. Ezt akkor figyeltem meg, mikor nagylelkűen beszámoltam
neked a
komédiáról, melyet néhány ostoba alattvalóddal űztem. Most azonban kézzelfoghatóbb bizonyítékokat
is hoztam magammal. Tudod, hogy hűséges tanácsadód, Krallides nagy duzzogva hazatért Turánból,
és fogságba esett?
Taramis elsápadt.
- Mit. mit csináltál vele?
Salome válaszként előhúzta a titokzatos csomagot palástja alól. Lerázta róla a selyemcsomagolást,
és feltartotta egy fiatal férfi fejét, kinek vonásai görcsös vonaglásban merevedtek meg, mintha
embertelen kínok között érte volna a halál. Taramis felsikoltott, mintha szíven szúrták volna.
- Ó, Istár! Krallides!
- Igen. Megpróbálta fellázítani ellenem az embereket, szegény bolond. Azt terjesztette, hogy
Conan igazat beszélt, mikor azt mondta, én nem vagyok Taramis. Hogy lázadhatnának fel az emberek
Sólyom sémitái ellen? Botokkal és kövekkel? Eh! Fej nélküli testét kutyák falják a piactéren, ezt a
mocskos húsdarabot meg csatornába vetem, hogy ott rohadjon. Na mi van, nővérkém? - mosolygott le
áldozatára. - Rájöttél, hogy vannak még kiontatlan könnyeid? Jó. A lelki kínzást a végére hagytam.
Ezentúl jó néhány ehhez hasonlót mutatok még neked!
Csak állt a fáklyafényben, kezében a levágott fejjel, s hiába volt lenyűgözően szép, nem úgy nézett
ki, mint akit emberi anya szült. Taramis nem nézett fel. Hason feküdt a nyirkos padlón, karcsú testét
kínzó zokogás rázta, öklével a követ püfölte. Salome kényelmesen elindult az ajtó felé, bokaperecei
minden lépésére megcsörrentek, fülbevalója csillogott a fáklyafényben.
Néhány perc múlva kibukkant egy barátságtalan bolthajtás mélyéről, ami egy kanyargó sikátorra
nyíló udvarba vezetett. Egy férfi állt ott, feléje fordulva - egy komor szemű, bikavállú sémita óriás,
kinek nagy, fekete szakálla göndör csigákban hullott ezüstvértes mellkasára.
- Sírt? - Mély, dörgő hangja olyan volt, akár a bivalyé. Zsoldosvezér volt, egyike azon
keveseknek Constantius társai közül, akik ismerték Khauran királynőjének titkát.
 - Igen, Khumbanigash. Sok még az érintetlen terület, ahol hatni lehet rá. Ha valamelyik érzéke
eltompul a folyamatos szenvedéstől, azonnal találok egy új, még fájóbb pontot. Gyere csak ide, kutya!
- Egy remegő, rongyos, piszkos és csapzott hajú alak közeledett sántikálva. Egy a koldusok közül,
akik a sikátorokban és a nyitott udvarokon aludtak. Salome odavetette neki a fejet. - Gyere ide, te
süket! Hajítsd ezt a legközelebbi csatornába!. Mutogasd el neki, Khumbanigash! Nem hall.
A kapitány engedelmeskedett, s a kócos fej biccentett, ahogy a férfi nagy kínnal elfordult.
- Miért folytatod ezt a komédiát? - dörögte Khumbanigash. - Helyzeted a trónon már olyan
szilárd, hogy senki sem tudna megdönteni. Mi van, ha ezek az ostoba khauraniak megtudják az
igazságot? Semmit sem tehetnek. Hirdettesd ki,
ki vagy valójában! Mutasd meg nekik szeretett exkirálynőjüket. és csapasd le a fejét a köztéren!
- Egyelőre még nem, jó Khumbanigash.
A boltíves ajtó csapódása elvágta Salome metsző hangját és Khumbanigash dörgő feleletét. A néma
koldus az udvaron kuporgott, és senki nem volt a közelben, aki láthatta volna, hogy keze, mellyel a
levágott fejet tartja, erősen remeg. az izmos, barna kéz egyáltalán nem illett a görnyedt testhez és a
koszos rongyokhoz.
- Tudtam! - suttogta lázas, remegő hangon, alig hallhatóan. - Él! Ó, Krallides, mártíromságod
nem volt hiábavaló! Abban a tömlöcben tartják fogva! Ó, Istár, ha szereted az igaz embereket, most
segíts!

4.
A SIVATAG FARKASAI

Olgerd Vladislav karmazsinvörös bort töltött díszes serlegébe egy aranykancsóból, aztán a
kimmériai Conan elé lökte a kancsót az ébenfa asztalon. Olgerd öltözéke bármely zaporoskai hetman
hiúságát kielégítette volna.
Khalatja fehér selyemből volt, a mellén gyöngyökkel kivarrva. Derekán bakhauridta öv feszült, a
khalat alja pedig vissza volt hajtva, hogy látszódjék tőle a bő selyemnadrág, melyet aranysujtásos,
puha, rövid szárú bőrcsizmájába tűrt. Fején zöld selyemturbánt viselt aranyveretes csúcsos sisakja
köré tekerve. Egyetlen fegyvere az a széles, görbe cserkészkés volt, amit elefántcsont hüvelyben
hordott, kozák módra, bal oldalt, fönt az övén.
Hátradőlt faragott sasokkal díszített, aranyozott székében, kinyújtotta csizmás lábát, és szürcsölve
kortyolta a csillogó nedűt.
A szemközt ülő kimmériai Olgerd pompájának teljes ellentéte volt rövidre vágott fekete sörény
ével, barna, sebhelyes arcával és parázsló kék szemével. Fekete láncingben volt, s öltözékén csak
derékövének csatja csillogott, amelyről széles kardja lógott kopottas bőrhüvelyben.
Magukban voltak a selyemfalú sátorban, amit aranyozott drapériákkal aggattak tele, és zsúfolva
volt a karavánoktól zsákmányolt pazar szőnyegekkel és bársonyvánkosokkal. Kintről halk, folyamatos
zúgás hallatszott, az ismert zaj, ami nagy embertömegek állandó kísérőjelensége a táborokban és
másutt. Időnként szélrohamok zörgették meg a pálmaleveleket.
- Ma az árnyékban, holnap a napon - mondta Olgerd, meglazította egy kissé vörös övét, és újra a
boroskancsó után nyúlt. - Ez az élet útja. Én hajdan zaporoskai hetman voltam, most sivatagi főnök
vagyok. Te hét hónapja egy kereszten lógtál Khauran határában, most meg a legerősebb rablóbanda
hadnagya vagy Turán és a nyugati legelők között. Hálás lehetsz nekem!
- Amiért rájöttél, hogy használható vagyok? - nevetett Conan, és megemelte a kancsót. - Ha te
hagyod, hogy valaki feltörjön, biztosra lehet venni, hogy te húzol hasznot az előmeneteléből. Vérrel és
verítékkel jutottam el odáig, ahol vagyok. - A tenyerén lévő sebhelyekre pillantott. De testét is
díszítették olyan forradások, melyek hét hónapja még nem voltak ott.
 - Úgy verekszel, akár egy seregnyi ördög - ismerte el Olgerd. - De ne hidd, hogy miattad állnak be
hozzánk az újoncok ilyen tömegesen! A sikeres portyák csalják ide őket, melyeket az én ravaszságom
készített elő. Ezek a nomádok mindig szívesen követnek egy sikeres vezért, és jobban bíznak egy
idegenben, mint a saját fajtájukban. Senki nem állíthat meg minket! Jelenleg tizenegyezer emberünk
van. Egy év múlva akár háromszor ennyien is lehetünk. Mindeddig csupán a turáni helyőrségeket és a
nyugati városállamokat sarcoltuk. Harmincnegyvenezer emberrel nemcsak sarcolni fogjuk őket,
hanem lerohanni és elfoglalni. Uralkodni fogunk rajtuk, Conan! Egyszer még egész Sém császára
leszek, te pedig a fővezérem, amíg csak gondolkodás nélkül végrehajtod a parancsaimat. Addig is, azt
hiszem, keletre lovagolunk, és rajtaütünk azon a turáni helyőrségen Vezeknél, ahol a karavánok vámot
fizetnek.
Conan a fejét rázta.
- Nem hiszem.
Olgerd rámeredt, heves temperamentuma a fejébe kergette a vért.
- Mit értesz azon, hogy nem hiszed? Ezt a sereget én vezetem!
- Most már elég ember gyűlt össze a bandában, hogy valóra váltsam szándékomat - válaszolta a
kimmériai. - Belebetegedtem a várakozásba. Van egy adósságom, amit törlesztenem kell.
- Ó! - Olgerd összevonta szemöldökét, belekortyolt a borába, aztán elvigyorodott. - Még mindig
az a kereszt jár az eszedben, mi? Nos, szeretem a bosszúállókat. De ez még várhat.
- Egyszer azt mondtad, segítenél bevenni Khaurant - mondta Conan.
- Igen, de ez még azelőtt volt, hogy átláttam volna az erőnkből fakadó lehetőségeket - válaszolta
Olgerd. - Csak a város kifosztására gondoltam. Nem akarom hasztalanul elvesztegetni az embereimet.
Khauran most még túl kemény dió ahhoz, hogy megpróbáljuk feltörni. Talán jövőre.
- Még a héten - mondta Conan, és a kozák főnök megdöbbent a magabiztos hangtól.
- Ide figyelj - mondta Olgerd -, még ha hajlandó lennék is eltékozolni az embereimet egy ilyen
kelekótya próbálkozásra. mire számítasz? Gondolod, hogy ezek a farkasok képesek lennének
megostromolni és bevenni egy olyan várost, mint Khauran?
- Nem lesz ostrom - válaszolt a kimmériai. - Tudom, hogy csaljam ki Constantiust a síkságra.
- És akkor - kiáltott Olgerd szitkozódva -, ha nyilazunk egymásra, a mi lovasaink húzzák a
rövidebbet, mert az asshurik páncélzata jobb, ha pedig
kézitusára kerül sor, harcedzett zsoldosaik zárt alakzatban vágnak át a mi laza sorainkon, és
szétszórják az embereinket, mint szél a pelyvát.
- De ha háromezer elszánt hybóriai lovas fog harcolni mellettünk ék alakzatban, ahogy tanítottam
nekik. - mondta Conan.
- És honnan szerzel háromezer hybóriai lovast? - kérdezte Olgerd roppant gúnyosan. - Csak úgy
hipp-hopp, elővarázsolod őket a levegőből?
- Már megvannak - válaszolta a kimmériai rendíthetetlenül. - Háromezer khaurani táborozik
Akrel oázisnál, a parancsaimra várva.
- Micsoda? - Olgerd ijedt farkasként meredt rá.
- Igen. Emberek, akik Constantius zsarnoksága elől menekültek el. Legtöbbjük számkivetettként
élt a Khaurantól keletre eső sivatagban. Szikárak, kemények és elszántak, akár az emberevő tigrisek.
Bármelyikük felér három idegen zsoldossal. Az elnyomás és a nehézségek megkeményítik az ember
lelkét, és a pokol tüzét oltják az izmaiba. Kis bandákban tengődtek, csak vezérre volt szükségük.
Bíztak üzenetemben, melyet lovasokkal küldtem nekik, összegyűltek az oázisnál, és alávetették
magukat a parancsaimnak.
- Mindezt a tudtom nélkül? - vadállati fény kezdett csillogni Olgerd szemében. Megrántotta a
derékövét.
- Engem akartak követni, nem téged.
- És mit ígértél ezeknek a száműzötteknek, hogy elnyerd a hűségüket? - Olgerd hangja vészesen
csengett.
 - Azt mondtam, rá tudom bírni ezt a sivatagi farkascsordát, hogy segítsenek nekik elpusztítani
Constantiust, és visszaadni Khaurant polgárai kezébe.
- Te ostoba - suttogta Olgerd. - Máris főnöknek tartod magad?
Felugrottak. Farkasszemet néztek egymással az ébenfa asztal fölött. Olgerd
szürke szemében ördögi fények táncoltak, a kimmériai kemény ajkán zord mosoly játszott.
- Négy pálmafa közt tépetlek szét - mondta a kozák csendesen.
- Hívd az embereket, és parancsold meg nekik! - mondta Conan. - Lássuk, engedelmeskednek-e!
Olgerd vicsorogva kivillantotta fogát, felemelte kezét, majd megtorpant. Volt valami a kimmériai
magabiztosságában, amitől megremegett. Szeme lángolni kezdett, akár egy farkasé.
- Te nyugati hegyi söpredék - motyogta -, alá merted ásni a hatalmamat?
- Nem volt rá szükség - válaszolta Conan. - Tévedtél, mikor azt mondtad, nincs semmi közöm az
érkező újoncokhoz. Mindent én csináltam velük. A te parancsodra harcoltak, de értem. A zuagirok
között nincs hely két főnöknek. Tudják, hogy én vagyok az erősebb. Jobban megértem őket, mint te,
és ők is engem, hisz én is barbár vagyok.
- És mit fognak szólni, ha azt kéred tőlük, hogy Khauranért harcoljanak? - kérdezte Olgerd
gúnyosan.
- Követni fognak. Ígérek nekik egy teverakomány aranyat a palotából.
Khauran örömmel kifizet ennyi jutalmat, ha megszabadul Constaniustól. Aztán a turániak ellen
vezetem őket, ahogy te tervezted. Zsákmányt akarnak, és ugyanúgy nekitámadnak érte Constantiusnak
is, mint bárki másnak.
Olgerd tekintetében egyre nőtt a vereség felismerése. Majdani birodalmáról szóló véres álmaiban
megfeledkezett róla, mi folyik körülötte. Korábban jelentéktelennek tűnő dolgok most igaz
értelmükkel villantak tudatába, s meggyőzték róla, hogy Conan nem a levegőbe beszél. Az előtte álló
hatalmas, fekete páncélos alak a zuagirok valódi főnöke.
- Meg kell halnod! - motyogta Olgerd, s keze az öve felé kapott.
Ám Conan mancsa fürgén, mint valami nagymacskáé, villant át az asztal fölött, és elkapta Olgerd
alkarját. Törött csontok reccsenése hallatszott, s egy feszült pillanatra a jelenet szinte kimerevedett: a
két férfi mozdulatlan szoborként állt szemben egymással. Olgerd homlokán verejték ütött ki. Conan
felnevetett, de nem enyhítette szorítását a törött karon.
- Alkalmas vagy az életre, Olgerd?
Mosolya meg se rezzent, ahogy kötélszerű izmai csomós taréjként hullámzottak végig alkarján, s
ujjai a kozák remegő húsába mélyedtek. Törött csontok csikorgása hallatszott, és Olgerd arca
hamuszürkévé vált, felharapott ajkából vér szivárgott, de nem jajdult fel.
Conan nevetve elengedte, és hátralépett. A kozák megingott, ép kezével meg kellett kapaszkodnia
az asztal szélében, hogy el ne essen.
- Megajándékozlak az élettel, Olgerd, ahogy te tetted velem - mondta Conan, mit sem törődve vele
-, noha végzetes lett a számodra, hogy levettél a keresztről. Akkor keserű próbának vetettél alá. Nem
bírtad volna ki se te, se senki más, csak egy nyugati barbár. Ülj lóra, és menj! A sátor végénél van
lepányvázva, élelmet és vizet találsz a nyeregtáskában. Senki sem fogja látni távozásodat, de siess!
Bukott főnöknek nincs helye a sivatagban. Ha a harcosok meglátnak így, megcsonkítva és elkergetve,
nem fogják hagyni, hogy élve hagyd el a tábort.
Olgerd nem válaszolt. Lassan, szó nélkül megfordult, és kiment a szélben csattogó sátorlapon
keresztül. Szótlanul a nagy, fehér paripa nyergébe mászott, ami egy terebélyes pálmafa árnyékában
volt kipányvázva, majd törött karját khalatja mellébe rejtve némán megfordította a paripát, és kelet, a
nyílt sivatag felé fordulva kilovagolt a zuagir nép életéből. Conan a sátorban kiürítette a boroskorsót,
és élvezettel nyalta meg az ajkát. A sarokba dobta az üres edényt, szorosabbra húzta övét, és kilépett a
bejáraton a szabadba. Megállt egy pillanatra, míg tekintete körbevándorolt a teveszőr sátrak sokaságán
és a közöttük járkáló, vitatkozó, éneklő, kantárt foltozó, vagy szablyát fenő, fehér köntösű alakokon.
Mennydörgésszerű hangja eljutott a tábor legtávolabbi zugába is.
 - Hé, kutyák, nyissátok ki a fületeket, és idehallgassatok! Gyűljetek körém! Mesélek nektek
valamit!
HANG A KRISTÁLYBÓL
A városfalhoz közeli toronyszobában kis csoport hallgatta figyelmesen a férfi szavait. Fiatalok
voltak, de kemények és izmosak, tartásuk az olyan embereké, akiknek valami sorscsapás ad
elszántságot. Sodronyinget és kopott bőrruhát viseltek, övükön kard lógott.
- Tudtam, hogy Conan igazat beszélt, mikor azt mondta, hogy ez nem Taramis! - kiáltotta a
beszélő. - Hónapokig ólálkodtam a palota kültelkein süket koldusnak álcázva. Végre beigazolódott a
gyanúm, hogy királynőnk a palotával szomszédos várbörtönben raboskodik. Kivártam a lehetőséget,
és elkaptam egy sémita börtönőrt. leütöttem egy éjszaka, mikor átment az udvaron. elvonszoltam egy
közeli pincébe, és kivallattam. Mielőtt meghalt, elmondta, amit az imént közöltem veletek, s amit
mindvégig gyanítottunk - hogy az a nő, aki Khauranban uralkodik, egy boszorkány: Salome! Azt
mondta, Taramist a legmélyebb tömlöcbe vetették. Ez a zuagir invázió tálcán kínálja nekünk az áhított
lehetőséget. Hogy Conan mit szándékozik tenni, nem tudom. Talán csak Constantiuson akar bosszút
állni. De lehet, hogy ki akarja fosztani és lerombolni a várost. Barbár, akinek tetteit nem lehet
kiszámítani. Nekünk azonban, míg tombol a harc, ki kell szabadítanunk Taramist! Constantius kivonul
a síkságra harcolni. Az emberei már készülődnek. Ezt kell tenni, mert nincs annyi élelem a városban,
hogy kibírjon egy ostromot. Conan olyan hirtelen rontott elő a sivatagból, hogy nem volt idő tartalék
beszerzésére. És a kimmériai felszerelkezett az ostromra. Felderítők jelentették, hogy a zuagirok
ostromgépeket hoznak magukkal, minden bizonnyal Conan útmutatásai alapján építették őket, aki a
nyugati népek között mindent megtanult a háború művészetéről. Constantius nem akar hosszú
ostromot, így hát kivonul harcosaival a síkra, ahol egy csapással szét akarja szórni Conan erőit. Csak
pár száz embert hagy a városban, és azok is a falakon meg a tornyokban lesznek, hogy a kapukat
vigyázzák. A rab teljesen őrizetlenül marad. Hogy mi lesz a következő lépésünk Taramis
kiszabadítása után, az a körülmények alakulásától függ. Ha Conan győz, meg kell mutatnunk Taramist
az embereknek, és megparancsolnunk nekik, hogy lázadjanak fel - engedelmeskedni fognak, de még
mennyire! Elegen vannak hozzá, hogy akár puszta kézzel is lebírják a városban hagyott sémitákat, és
bezárják a kapukat mind a zsoldosok, mind a nomádok előtt. Egyik sem juthat a falakon belülre!
Aztán tárgyalunk Conannal. Mindig hűséges volt Taramishoz. Ha megtudja az igazat, és a királynő
megkéri rá, azt hiszem, megkíméli a várost. Ha, ami valószínűbb, Constantius győz, kiszökünk a
királynővel a városból, és bujdosásban keresünk menedéket. Minden világos?
Egy emberként helyeseltek.
- Akkor hát lazítsuk meg kardunkat a hüvelyben, ajánljuk Istárnak a lelkünket, és irány a börtön -
mert a zsoldosok már megkezdték a kivonulást a déli kapun.
Ez igaz volt. A hajnali napfény megcsillant a tömött sorokban menetelő férfiak csúcsos sisakján és
a csatamének fejdíszein a tágas boltív alatt. Olyan lovas csatára kerül itt sor, ami csak keleti földön
lehetséges. A lovasok ezüstös acélfolyamként özönlöttek át a kapukon - fekete és ezüstpáncélos,
komor alakok göndör szakállal, horgas orral és kérlelhetetlen szemekkel, melyekben fajuk gyilkos
vonása csillog: a kétely és az irgalom teljes hiánya.
Az utcákon és a falakon embertömeg tolongott, s csendben figyelte az idegen nép harcosait, amint
kilovagolnak szülővárosuk védelmére. Nem szóltak, tompán és kifejezéstelenül figyeltek a
lesoványodott, ócska ruhás emberek, sapkájukkal a kezükben.
A déli kapuhoz vezető utcára néző toronyban Salome egy bársonykanapén hevert, s cinikusan
figyelte Constantiust, mint köti fel kardövét szikár derekára és húzza fel a kesztyűit. Kettesben voltak
a szobában. Kintről páncélok ütemes zörgése és lópaták csattogása hallatszott be az aranyberakásos
ablaknyílásokon.
- Szürkület előtt - szólt Constantius, keskeny bajszát megpödörve - lesz néhány foglyod, akivel
megetetheted a templomi ördögödet. Nem unt még bele a puha városi húsba? Talán jobban fogja
szeretni a sivatagi nép keményebb izmait.
- Vigyázz magadra, nehogy egy Thaugnál is ádázabb fenevad zsákmányául ess! - figyelmeztette a
lány. - Ne feledd, ki vezeti ezeket a sivatagi állatokat!
 - Nemigen fogom elfelejteni - válaszolt a férfi. - Épp ezért megyek ki elé. A kutya sokat harcolt
nyugaton, és érti az ostrom mesterségét. A felderítőimnek volt egy kis gondjuk, mikor megpróbáltak a
serege közelébe férkőzni, mert a csatlósai olyan éles szeműek, akár a sólyom, de ahhoz elég közel
jutottak, hogy tevékkel, szekéren vontatott gépeket lássanak - katapultokat, faltörő kosokat,
ostromgépeket, kővetőket. Istárra! Legalább tízezer embernek kellett dolgoznia rajtuk éjjel-nappal egy
álló hónapig. Nem bírom felfogni, hogy szerezte a munkához az anyagot. Talán megegyezett a
turániakkal, és ők látták el felszereléssel. De semmi hasznukat nem fogja venni. Harcoltam én már
ezekkel a sivatagi patkányokkal, ismerem a fajtájukat. Egy darabig nyíllal lőjük egymást, csakhogy az
én harcosaimat páncél védi, aztán egy roham, s lovasaim átszáguldanak az összevissza nyüzsgő
nomádokon, majd megfordulnak, visszafelé is átvágják magukat, és szétszórják őket a szélrózsa
minden irányába. Napnyugta előtt belovagolok majd a déli kapun, és száz meztelen fogoly fog a
lovam után tántorogni. Éjszaka a nagy téren fogunk ünnepelni. Katonáim majd azzal szórakoznak,
hogy elevenen nyúzzák meg az ellenséget. nagy nyúzást rendezünk, és kényszerítjük ezeket a remegő
térdű városi népeket, hogy végignézzék. Conant pedig, ha rendkívüli örömömre, élve tudnánk elkapni,
a palota lépcsőjén húzatnám karóba.
- Nyúzass meg, amennyit csak akarsz - felelte Salome érzéketlenül. -
Szeretnék egy emberbőr ruhát. De legalább száz rabot adnod kell - az oltárra és Thaugnak.
- Úgy lesz - válaszolta Constantius, s kesztyűs kezével hátrasimította vékony szálú haját
napbarnított, magas homlokából. - A győzelemért és Taramis igaz becsületéért! - mondta gúnyosan, és
rostélyos sisakját hóna alá kapva tisztelgésre emelte kezét, majd csörömpölve távozott a szobából.
Csak hangja hallatszott be továbbra is, amint harsány parancsokat osztogat tisztjeinek.
Salome hátradőlt a kanapén, ásított, kinyújtózkodott, mint valami ruganyos testű nagymacska,
aztán megszólalt.
- Zang!
Egy puha léptű pap jelent meg nesztelenül. Arcvonásai, akárha pergamennel vontak volna be egy
csupasz koponyát. Salome egy elefántcsont állvány felé fordult, melyen két kristálygömb állt, levette a
kisebbiket, és odanyújtotta a papnak.
- Lovagolj Constantiusszal! - mondta. - Tájékoztass a csata alakulásáról! Eredj!
A halálfő képű pap mélyen meghajolt, és a gömböt sötét köpenye alá rejtve kisietett a szobából.
Odakinn a városban nem hallatszott más zaj, csak a paták csattogása és a becsukódó kapu
dördülése. Salome felment egy széles márványlépcsőn, ami a lapos, kandeláberekkel ékes,
márványoromzatú tetőre vezetett. Most magasabban volt a város minden más épületénél. Az utcák
kihaltak voltak, a palota előtti tér üres. Az emberek általában elkerülték a vészjósló templomot, mely a
tér túloldalán állt, most azonban az egész város úgy nézett ki, mintha kihalt volna. Életnek csak a déli
falon és azokon a háztetőkön volt jele, ahonnan ki lehetett látni a síkra. Az emberek ott gyűltek össze.
Nem biztatták a seregeket, mert nem tudták, Constantius győzelmében vagy Constantius vereségében
reménykedjenek-e. A győzelem további nyomorúságot jelent a sémiták elviselhetetlen uralma alatt; a
vereség pedig valószínűleg a város felprédálását és véres mészárlást. Conan nem üzent semmit. Nem
tudták, mit várhatnak tőle. Hiszen barbár.
A zsoldosok századai a síkság felé tartottak. A távolban, épphogy a folyón innen, másik sötét
tömeg mozgott; alig volt kivehető, hogy azok is lovasok. A túlpartot hatalmas alkalmatosságok
tarkították. Conan nem hozta át az ostromgépeket a folyón, nyilván attól tartott, hogy közben
megtámadják. Lovashadserege azonban teljes számban átkelt. Feljött a nap, sugarai tüzesen verődtek
vissza a sötét sokaságról. A városi lovasok vágtába csaptak, a falon állók fülét mély dübörgés ütötte
meg.
A hömpölygő tömegek összevegyültek és elkeveredtek. Messziről zavaros forgatagnak tűnt az
egész, amiből lehetetlen volt részleteket kivenni. Nem lehetett megkülönböztetni rohamot és
ellenrohamot. Porfelhő kélt a síkságról a dobogó paták alól, s eltakarta, mi történik. A porfelhőben
időnként lovas
tömegek derengtek föl, majd vesztek bele ismét, és lándzsahegyek villogása látszott.
 Salome vállat vont, és lement a lépcsőn. A palota csendes volt. Az összes rabszolga a falon volt a
polgárokkal együtt, s mindhiába meresztette dél felé a szemét.
Salome abba a szobába tért vissza, ahol Constantiusszal beszélt, s észrevéve, hogy a kristálygömb
belsejében csak vérszín skarlát foltok gomolyognak, az állványhoz lépett. A gömb fölé hajolt,
miközben egy szitkot morzsolt el a foga között.
- Zang! - kiáltott. - Zang!
A gömbben köd örvénylett, kavargó porfelhővé változott, melyben azonosíthatatlan fekete alakok
tolongtak; acél csillant villám gyanánt a sűrű homályban. Aztán Zang arca tűnt fel megdöbbentő
közelségben, tágra nyílt szeme mintha Salomét bámulta volna. Vér csorgott egy sebből halálfőszerű
képén, bőre szürke volt a verítékkel átitatott portól. Ajka rángatózva szétnyílt. Saloméén kívül minden
más fül számára úgy tűnt volna, hogy az arc a kristályban hangtalanul vonaglik. A nő azonban olyan
tisztán hallotta a hangokat a hamuszín ajkakról, mintha a pap vele egy szobában lenne, nem pedig
mérföldnyi távolságról kiabálna a kisebbik kristályba. Csak a sötétség istenei tudják, miféle
láthatatlan, mágikus szálak kötik össze a csillogó gömböket.
- Salome! - sikoltotta a véres fő. - Salome!
- Hallom - kiáltott a nő. - Beszélj! Hogy áll a csata?
- Végünk van! - üvöltötte a halálfőre emlékeztető jelenés. - Khauran elveszett! Jaj, kidőlt a
lovam, és nem látok tisztán! Emberek halnak körülöttem! Hullanak az ezüstpáncélosok, akár a legyek!
- Hagyd abba a nyafogást, és mondd el, mi történt! - kiáltott rá a nő harsányan.
- Rárontottunk a sivatagi kutyákra, ők pedig elénk jöttek! - vonította a pap. - Felhőkben szálltak a
nyilak a seregek között, és a nomádok meginogtak. Constantius rohamot vezényelt. Zárt sorokban
robajlottunk rájuk. Erre a horda szétnyílt előttünk, s a résen háromezer hybóriai lovas vágtatott elő,
akiknek a jelenlétét nem is gyanítottuk. Gyűlölettől őrült khauraniak! Hatalmas férfiak teljes
vértezetben, erős lovakon! Acélos ék gyanánt sújtottak le ránk, akár a mennykő. Széthasították a
sorainkat, mielőtt rádöbbentünk volna, mi történik, és akkor ránk törtek a szárnyakon a sivatagiak.
Szilánkokra zúzták a csatarendünket, összetörtek és szerteszórtak minket! Ez annak az ördög
Conannak a műve volt! Az ostromgépek hamisak - csak pálmatörzs váz és festett selyem, ez
tévesztette meg a távolból a felderítőinket. Ezzel a trükkel csaltak minket a végzetünkbe! Harcosaink
menekülnek. Khumbanigash halott. Conan megölte. Nem látom Constantiust. A khauraniak tombolva
törnek át összezavarodott sorainkon, akár a vérszagtól őrült oroszlánok, a sivatagiak nyíllal vágnak
rendet közöttünk. Én. ááá!
Valami lesújtott, mint a villám, vagy mint az edzett acél, aztán vörösen fénylő vérszökőkút - és a
kép hirtelen eltűnt, akár a szétpukkanó buborék. Salome az üres kristálygömbbe bámult, melyben csak
dühtől eltorzult arca tükröződött.
Néhány pillanatig egyenes testtel állt, tökéletes csendben, s közben a levegőbe meredt. Aztán
tapsolt egyet, s egy másik halálfő képű pap lépett be, éppoly nesztelenül és észrevétlenül, mint az
előző.
- Constantius vereséget szenvedett - mondta gyorsan Salome. - Végünk van. Conan egy órán belül
betöri a kapukat. Ha a kezébe kerülök, nincsenek illúzióim, hogy milyen sors vár rám. Előbb azonban
gondoskodom róla, hogy átkozott nővérem se ülhessen ismét a trónra. Kövess! Lesz, ami lesz,
megetetjük Thaugot.
Miközben lesietett a palota lépcsőin és folyosóin, halk, egyre erősödő morajlást hallott a távoli
falak felől. Az ottaniak kezdtek rájönni, hogy Constantius csatát vesztett. A porfelhőben a város felé
vágtató lovasok százai látszottak.
A palota és a börtön hosszú, fedett folyosóval volt összekötve, melynek íves mennyezete sötét
bolthajtásokra támaszkodott. Az álkirálynő és rabszolgája ezen sietett végig, s egy nehéz ajtóhoz értek
a túlsó végén, melyen át a gyér megvilágítású börtönépületbe jutottak. Széles, bolthajtásos folyosón
bukkantak ki, a sötétbe vezető kőlépcső közelében. Salome hirtelen szitkozódva hátrahőkölt. A
sötétben derengő folyosón egy mozdulatlan test hevert - egy sémita börtönőr, mennyezet felé meredő,
fekete szakállal, feje természetellenes szögben csüngött a félig átvágott nyakon. Odalentről ziháló
hangok hallatszottak; a lány behúzódott egy bolthajtás sötét árnyékába, maga mögé tolta a papot, és az
övéhez kapott.

6.
A KESELYŰ SZÁRNYA

Taramist, Khauran királynőjét füstös fáklyafény ébresztette fel szendergéséből, amelyben feledést
keresett. Feltámaszkodott, hátrasimította gubancos haját, és ülő helyzetbe kuporodott. Igyekezett
felkészíteni magát Salome gúnyos arcára, és az újabb rosszindulatú kínzásokra. Ehelyett sajnálkozó és
rémült kiáltást hallott.
- Taramis! Ó, királynőm!
A hang olyan furcsa volt fülének, hogy azt hitte, álmodik. Most már ki tudta venni a fáklyaláng
mögött az alakokat, az acél csillogását, aztán az öt, felé hajló alakot, a nem barna bőrű és horgas orrú,
hanem keskeny, sasszerű, napbarnított arcokat. Ijedten nézte őket, és összébb húzódott rongyaiban. Az
egyik alak előreugrott, térdre borult előtte, s feléje nyújtotta karját.
- Ó, Taramis! Istárnak hála, megtaláltunk! Nem emlékszel rám, Valeriusra? Egyszer tulajdon
száddal dicsértél meg, a korvekai csata után!
- Valerius! - dadogta Taramis. Váratlanul könnyek szöktek a szemébe. - Ó, álmodom! Ez is
Salome valamelyik varázslata, melyet a kínzásomra eszelt ki!
- Nem! - csengett az örvendező kiáltás. - Igaz alattvalóid jöttek a megmentésedre! De sietnünk
kell! Constantius a síkon harcol Conannal, aki átkelt a zuagirokkal a folyón, háromszáz sémita
azonban még tartja a várost. Megöltük a börtönőrt, elvettük a kulcsait, és nem láttunk más őröket. De
el kell tűnnünk! Jöjj, úrnőm!
A királynő lába összecsuklott, nem a gyengeség, hanem a hallottak miatt. Valerius felemelte, mint
egy gyermeket, s élen a fáklyavivővel elhagyták a tömlöcöt, megmászták a nyirkos kőlépcsőt,
melynek nem akart vége szakadni, végül kiértek egy folyosóra.
Épp egy sötét bolthajtás mellett haladtak el, mikor a fáklya hirtelen kialudt, s hordozója egy
pillanatra felkiáltott fájdalmában. Kék tűz lobbant fel a sötét folyosón, melyben Salome dühtől
eltorzult arca rajzolódott ki egy pillanatra, egy mellette kuporgó vadállatias alakkal, aztán az ifjakat
elvakították a lángok.
Valerius megpróbált elszaladni a királynővel a folyosón; kábultan hallotta maga mögött a rettentő
erejű, gyilkos csapások zaját, amit halálhörgés és valami bestiális morgás kísért. Aztán a királynőt
durván kitépték karjából, és egy sisakján csattanó vad csapás a földre taglózta.
Elkeseredetten kászálódott talpra, s a fejét rázta igyekezetében, hogy kiűzze kábult agyából a kék
lángot, mely mintha még mindig ördöngös táncot járt volna a szeme előtt. Mikor látása kitisztult,
egyedül találta magát a folyosón - egyedül, a halottakat nem számítva. Négy társa vérbe fagyva feküdt
a padlón, széthasított fejjel, feltépett mellkassal. Vakon és kábán haltak meg abban a pokoli fényben,
anélkül, hogy lehetőségük lett volna a védekezésre. A királynő eltűnt.
Valerius keserű káromkodással kapta fel a kardját, és letépte fejéről az elrepedt sisakot, mely
csattanva hullott a kőre; vér csordult arcára a fején lévő sebből.
Tettvágytól égve, de határozatlanul fordult sarkon - s ekkor egy hang ütötte meg a fülét, mely az ő
nevét kiabálta, egyre kétségbeesettebben.
- Valerius! Valerius!
A hang irányába botorkált, s alig fordult be a sarkon, egy puha, ruganyos alak vetette magát a
karjába.
- Ivga! Te megőrültél?!
 - El kellett jönnöm! - zokogta a lány. - Követtelek. A külső udvar bolthajtásában bújtam meg.
Egy perce sincs, hogy felbukkanni láttam az álkirálynőt egy tagbaszakadt alak kíséretében, aki egy nőt
cipelt magával. Tudtam, hogy Taramis az, és hogy nem jártatok sikerrel. Jaj, megsebesültél?
- Karcolás! - Valerius félretolta a lány aggódó kezét. - Gyorsan, Ivga, mondd, merre mentek?
- Keresztül a téren, a templom felé.
- Istár! - sápadt el Valerius. - Ó, a sátán! Oda akarja vetni Taramist az ördög
elé, melyet imád! Gyorsan, Ivga! Fuss a déli falhoz, ahol az emberek a csatát figyelik! Mondd el
nekik, hogy megtaláltuk az igazi királynőt, és hogy a bitorló a templomába hurcolta! Eredj!
A lány zokogva elrohant, könnyű szandálja csattogott az udvar kövén, kiugrott az utcára, és
átszaladt a téren a túloldalt álló hatalmas épület felé.
Valerius talpa alig ért hozzá a márványhoz, úgy száguldott fel a széles lépcsőn és az oszlopos
bejáraton. A fogoly nyilván okozott némi nehézséget elhurcolóinak. Taramis, úgy látszott, megsejtette
a neki szánt sorsot, és pompás ifjú testének minden erejével küzdött ellene. Egyszer sikerült
kiszabadulnia a vadállat pap markából, de ismét legyűrték.
A csoport félúton volt a tágas templomhajóban, melynek túlsó végén ott állt a zord oltár, mögötte
pedig az obszcén domborművekkel díszített hatalmas fémajtó, melyen be lehetett ugyan menni, de
mindeddig csak Salome jött ki rajta élve. Taramis szaggatottan zihált. Rongyos ruháját letépték róla a
küzdelemben. Úgy vonaglott a majomszerű pap mancsában, akár egy fehér bőrű, meztelen nimfa a
szatír karjában. Salome cinikusan, bár türelmetlenül nézte, s a domborműves ajtó felé intett. A magas
falak mentén ólálkodó félhomályból rosszindulatúan meredtek elő az obszcén istenszobrok és
vízköpők, mintha buja élettel teltek volna el.
Valerius a dühtől fulladozva, karddal a kezében rontott a nagy csarnokba. Salome éles kiáltására a
halálfő képű pap felpillantott, aztán eleresztette Taramist, előhúzott egy vérmocskos kést, és a
közeledő khauranira vetette magát.
De más dolog volt lemészárolni a Salome ördöglángjától elvakított embereket, mint szembeszállni
ezzel a gyűlölettől és dühtől feltüzelt, szívós hybóriai ifjúval.
A vértől csöpögő kés a magasba emelkedett, ám még mielőtt lecsaphatott volna, Valerius keskeny,
éles pengéje a levegőbe hasított, és a kést tartó kéz, vérzáportól kísérve, csuklóstól hullott a porba.
Valerius őrjöngve sújtott le újra, aztán még egyszer, mielőtt még az összeroskadó alak eldőlhetett
volna. A penge mélyen belemart a húsba és a csontba. A halálfőszerű fej az egyik irányba zuhant, a
félig kettészelt test a másikba.
Valerius megperdült, fürgén és szilajul, akár egy hiúz, s tekintetével Salomét kereste. A
boszorkány nyilván elhasználta a börtönben összes tüzes porát. Most épp Taramis fölé hajolt, fél
kézzel nővére fekete fürtjeit ragadta meg, a másikkal pedig egy tőrt emelt a magasba. Valerius
eszeveszetten felordított, és olyan erővel mártotta mellébe a kardját, hogy a hegye kibukkant a
lapockák között. A boszorkány iszonyatos sikollyal összeroskadt, görcsösen megvonaglott, s a
kihúzott csupasz penge után kapott, melyen füstölögve csorgott végig a vére. A nő szemében nem volt
semmi emberi; emberfeletti erővel kapaszkodott az életbe, mely egyre rohamosabban szivárgott tova a
mellén ragyogó vörös sarlót kettészelő seben keresztül. Hason feküdt a földön, s kínjában a csupasz
követ
karmolta és harapdálta.
Valerius a látványtól émelyegve hajolt le, és felemelte a félájult királynőt. Elfordult a padlón
vonagló alaktól, és sietősen botladozva az ajtó felé futott. Kitámolygott a bejáraton, s megállt a lépcső
tetején. A tér zsúfolásig volt emberekkel. Néhányan Ivga összefüggéstelen kiabálása hallatán jöttek
ide, mások a sivatag felől elővágtató hordáktól megijedve hagyták ott a falat, és oktalan módon a
városközpont felé menekültek. A bamba beletörődésnek vége szakadt. A tömeg forrongott és
kavargott, ordítozott és kiabált. Valahonnan az út felől pedig olyan zaj hallatszott, mint amikor kő
törik, és fa hasad.
Egy csapat zord sémita vágott át a tömegen, az északi kapu őrei, útban a déli kapu felé, hogy
erősítést vigyenek ottani bajtársaiknak. A lépcsőn álló ifjú láttán, aki az erejét vesztett, mezítelen
Taramist tartotta karjában, hirtelen megtorpantak. A csődületben a fejek a templom felé fordultak; a
tömeg meghökkent, az új esemény csak fokozta a döbbent zűrzavart.
- Itt a királynőtök! - ordította Valerius, megpróbálván túlharsogni a lármát.
Az emberek zavart üvöltözéssel válaszoltak. Nem értették, és Valerius hiába
próbálta túlkiabálni tébolyodott harsogásukat. A sémiták a templomlépcső felé nyomultak,
lándzsákkal törve utat maguknak.
Ekkor új, hátborzongató elem vegyült az általános őrjöngésbe. A templom homályából egy karcsú,
fehér, vérfoltos alak imbolygott elő Valerius háta mögött. Az emberek döbbenten kiáltottak fel.
Valerius karjában ott volt a nő, akit királynőjüknek hittek, a templomajtóban imbolygó alak mégis
mintha az ő tükörképe lett volna. Forgott velük a világ. Valerius ereiben megfagyott a vér, amint
megpillantotta a támolygó boszorkányt. Hisz felnyársalta a kardjával, keresztüldöfte a szíve alatt. Meg
kellett volna halnia, a természet minden törvénye szerint halottnak kellene lennie! Mégis ott
imbolygott, rettenetes erővel kapaszkodott az életébe.
- Thaug! - sikoltotta, és megfordult az ajtóban. - Thaug!
Mennydörgő károgás harsant a templomból, mintegy a szörnyű kiáltásra válaszul, majd fa és fém
ropogása.
- Az ott a királynő! - üvöltötte a sémiták kapitánya, és felemelte íját. - Lőjétek le azt a férfit meg
a másik asszonyt.
Ám ekkor a tömeg felordított, mint a felzavart vadászfalka. Végre rádöbbentek az igazságra,
megértették Valerius őrjöngő kiáltásait, felfogták, hogy az ernyedten karjában lógó lány az igazi
királynőjük. Lélekrengető ordítozással zúdultak a sémitákra, foggal-körömmel és puszta kézzel ütve-
tépve őket, oly sok idő után végre elszabadult dühük kétségbeesésével. Salome megingott fölöttük, és
holtan bukfencezett le a márványlépcsőn.
Valerius körül nyílvesszők surrogtak, ahogy hátraszökkent a bejárati oszlopok között, testével
fedezve a királynőt. Az eszeveszetten lövöldöző és vagdalkozó sémiták védekezni próbáltak a
megvadult tömegben. Valerius a templomajtóhoz ugrott. Fél lábbal már a küszöbön állt, de
visszahőkölt, majd felkiáltott rémületében és kétségbeesésében.
A hatalmas csarnok túlsó végén titáni sötét alak bukkant elő a homályból - és gigászi békára
emlékeztető ugrásokkal feléje rontott. Nagy, földöntúli szeme lángolt, foga és karma villogott.
Valerius visszahátrált az ajtóból, mire egy nyílvessző süvített el a füle mellett, figyelmeztetve őt, hogy
hátul is a halál les rá. Kétségbeesetten fordult sarkon. Négy-öt sémita keresztülvágta magát a tömegen,
és most lövésre emelt íjjal ösztökélték felfelé lovukat a lépcsőn. Valerius egy oszlop mögé ugrott,
melyen csak úgy kopogtak a nyilak. Taramis úgy lógott a karjában, akár egy halott.
Mielőtt a sémiták újra lőttek volna, a kijáratot eltorlaszolta valami gigászi test. A zsoldosok ijedt
üvöltéssel sarkon fordultak, és ordítozva igyekeztek átvágni a tömegen, mely hirtelen hátrahőkölt a
rémülettől; az emberek egymást taposták le a pánikszerű menekülésben.
A szörnyeteg azonban, úgy tűnt, Valeriust meg a lányt figyeli. Roppant, alaktalan testét átpréselte
az ajtón, s a lépcsőn lefelé futó férfi felé ugrált. Valerius hatalmas árnyékot érzett maga mögött
felderengeni, mint valaminek a paródiáját, amit a természet a legsötétebb éjszakából formált. Fekete,
alaktalan tömeget, melyből csak a bámuló szempárt meg a villogó tépőfogakat lehetett kivenni.
Hirtelen patadobogás hallatszott. Véresen és tépetten menekülő sémiták tódultak a térre dél felől,
és vakon vergődtek át a tömegen. Mögöttük ismeretlen nyelven ordítozó lovas horda vágtatott, véres
kardokat lengetve - a száműzöttek visszatértek! Ötven fekete szakállú, sivatagi lovas lovagolt velük,
egy fekete páncélos óriással az élen.
- Conan! - sikoltotta Valerius. - Conan!
Az óriás valami parancsot ordított. A sivatagiak anélkül, hogy lovukat visszafogták volna, a
magasba emelték íjukat, felvonták őket, és lőttek. Nyilak felhője zúgott át a téren a kavargó sokaság
feje fölött, melyek aztán mélyen a fekete iszonyatba mélyedtek. A szörny megtorpant, megremegett,
és sötét folt gyanánt ágaskodott fel a márványoszlopok előtt. A tüskés felleg ismét felzúgott, a rém
összeroskadt, s holtan gurult le a lépcsőn, akárcsak a boszorkány az előbb, aki megidézte őt a letűnt
korok éjszakájából.
 Conan a bejárat felé rántotta a kantárt, és leugrott. Valerius a márványra fektette a királynőt, és
végső kimerültségében melléje hanyatlott. Az emberek ide-oda hullámzottak, összezsúfolódtak. A
kimmériai átkozódva zavarta vissza őket, felemelte a lány sötét fejét, és páncélos vállára fektette.
- Cromra, mi ez? Az igazi Taramis! De ki az a másik amott?
- A démon, aki felvette az alakját - zihálta Valerius.
Conan teli tüdőből elkáromkodta magát. Letépte egy katona válláról a köpenyt, és a mezítelen
testre terítette. A királynő hosszú, sötét szempillája megrebbent, szeme kinyílt, s hitetlenkedve meredt
a kimmériai sebhelyes arcába.
- Conan! - A lány belekapaszkodott puha ujjaival. - Álmodom? Salome azt mondta, meghaltál.
- Bajosan! - vigyorgott a kimmériai keményen. - Nem álmodsz. Megint Khauran királynője vagy.
A folyónál megvertem Constantiust. A legtöbb kutyája nem érte el a falat, megparancsoltam, hogy ne
ejtsenek foglyokat - az egy Constantiust kivéve. A város őrsége a képünkbe vágta a kaput, de betörtük
a lovakra kötött faltörő kossal. A farkasaim kinn maradtak, ezt az ötvenet kivéve. Itt benn nem bízom
bennük, ezek a khaurani legények meg elegen vannak a kapuőrökhöz.
- Lidércálom volt! - nyöszörögte a nő. - Ó, szegény népem! Segítened kell, hogy megpróbáljam
kárpótolni őket minden szenvedésükért, Conan! Ezentúl a tanácsadóm is leszel, nemcsak a
kapitányom.
Conan nevetett, de a fejét rázta. Felállt, felsegítette a királynőt, és intett néhány khaurani lovasnak,
akik nem üldözték a menekülő sémitákat. Azok leugráltak lovukról, hogy buzgón alávessék magukat
újonnan megtalált királynőjük parancsainak.
- Nem, kislány, ennek vége. Most a zuagirok főnöke vagyok, s ígéretem szerint a turániak ellen
kell portyára vezetnem őket. Ez a Valerius nevű legény jobb kapitányod lesz nálam. Különben is, nem
arra születtem, hogy márványfalak közt éljek. De most itt kell hagyjalak, hogy befejezzem, amit
elkezdtem. Még akad eleven sémita Khauranban.
Ahogy Valerius elindult Taramis nyomában a téren át a palota felé, a lelkesen éljenző sokaság által
nyitott átjárón, érezte, amint egy puha kéz siklik félénken az ujjai közé, és megfordult, hogy karjába
zárja Ivga karcsú testét. Magához szorította a lányt, s a fáradt harcos hálájával itta csókjait, mint aki
végre békére lel számtalan megpróbáltatás és vihar után.
De nem minden ember keresi a nyugalmat és a békességet. Vannak, akik viharos hévvel a vérükben
születnek, a vadság és vérszomj nyugtalan hírnökével, és nem ismernek más utat.
Felkelt a nap. Az ősi karavánutat fehér ruhás lovasok lepték el, imbolygó vonalban Khauran falától
a síkság egy távoli pontjáig. A hadoszlop élén a kimmériai Conan ült a lován, egy földből kiálló
facsonkhoz közel. A csonktól nem messze egy nehéz kereszt állt, s ezen a kereszten egy ember lógott,
kinek kezén-lábán acélszögeket vertek át.
- Hét hónapja - mondta Conan - én lógtam ott, és te ültél itt, Constantius.
Constantius nem felelt; megnyalta az ajkát, szeme üveges volt a fájdalomtól
és a félelemtől. Szikár testén mindenütt kötélként kidagadó izmok vonaglottak.
- Jobban értesz a kínzáshoz, mint a kín elviseléséhez - folytatta Conan zavartalanul. - Én egy
ugyanilyen kereszten lógtam, és életben maradtam, hála a körülményeknek és az életerőmnek, ami a
barbárok sajátja. Ti, civilizált emberek azonban puhányok vagytok, életetek nincs úgy a gerincetekhez
szegezve, mint a mienk. Csak a kínzásban vagytok következetesek, a kínok tűrésében már nem.
Napnyugtára halott leszel. Így hát, sivatag sólyma, magadra hagylak, néhány más sivatagi madár
társaságában.
A fejük fölött köröző keselyűk felé intett, melyeknek árnyékai a homokon suhantak. Constantius
ajkát a kétségbeesés és a rémület embertelen sikolya hagyta el.
Conan megrántotta a gyeplőt, és elvágtatott a folyó felé, mely ezüstösen fénylett a reggeli
napfényben. Mögötte ügetésbe csaptak a fehér ruhás lovasok, s ahogy elhaladtak egy bizonyos pont
mellett, mindegyikük személytelenül és a sivatagi emberek szenvtelenségével fordult a kereszt és a
szikár alak felé, mely feketén rajzolódott ki a nap fényében. Lovuk patája vert gyászindulót a porban.
S az éhes keselyűk szárnya mind lejjebb és lejjebb suhogott.
 10.

A VASÖRDÖG

Írás-megjelenés: 1934
Helyszín: Vilayet-Sea Xapur Isle

1.

A halász meglazította kését a hüvelyében. Ösztönös mozdulat volt, hiszen amitől félt, azt nem
ölhette volna meg késsel, még a fűrészfogas, sarló alakú jüecsi késsel sem, amelynek egyetlen felfelé
irányuló vágásával ki lehetett belezni egy embert. De nem ember, és nem állat fenyegette őt a
parttalan magányban, mely Xapur bástyás szigete fölött honolt.
Megmászta a szirteket, átkelt a dzsungelen, mely a partot szegélyezte, és most egy letűnt ország
maradványai vették körül. A fák közül törött oszlopok villantak ki, leomlott falak kanyarogtak
rendetlen sorban az árnyékokban, talpa alatt pedig széles, kövezett út nyújtózott, amit feltörtek az
alulról kibújó gyökerek.
A halász tipikus képviselője volt fajának, annak a furcsa népnek, mely eredete a múlt szürke
hajnalába veszett, s akik durva halászkunyhókban éltek a Vilayet- tenger déli partja mentén
emberemlékezet óta. Durva felépítésű volt, hosszú, majomszerű karokkal és hatalmas mellkassal, de
sovány ágyékkal és vézna karikalábakkal. Arca széles volt, homloka beeső, haja sűrű és gubancos.
Egy öv, ami kését tartotta, és egy rongy, amit ágyékkötőként viselt, volt minden öltözete.
Hogy ott volt, ahol volt, ez bizonyította, hogy kevésbé olyan tunya és közömbös, mint népének
többi tagja. Xapuron ritkán jártak emberek. Lakatlan volt, majdnem elfeledett, csupán egy a miriádnyi
sziget közül, mely a nagy beltengert tarkította. Bástyás Xapurnak nevezték, valami történelem előtti
királyság romos maradványai miatt, mely rég letűnt, és feledésbe merült, mikorra a hódító hybóriaiak
megindultak dél felé. Senki sem tudta, ki emelte azokat a romokat, bár homályos legenda keringett a
jüecsik körében, mely - félig érthetetlenül - valami hihetetlenül ősi kapcsolatot sugallt a halászok és
az ismeretlen sziget királysága között.
Ám ezer év telt el, mióta meghalt az utolsó jüecsi, aki megértette ezt a regét; most mint
értelmetlen, ósdi zagyvaságot emlegették, mely puszta megszokásból formálódik ajkukon. Egy
évszázada nem lépett jüecsi Xapurra. A közeli szárazföld partja lakatlan volt, nádas mocsár, amit
átengedtek az ott kísértő kegyetlen fenevadaknak. A halász faluja valamelyest északra volt a
szárazföldön.
Törékeny bárkáját vihar sodorta el megszokott halászterületéről, s roncsolta össze lángoló
villámfényében, az üvöltő víz éjszakáján a sziget feltornyosuló szirtjein. Most, hajnalban az ég kéken
és tisztán ragyogott, a felkelő nap drágakövekké változtatta a leveleken csillogó harmatcseppeket. A
halász megmászta a szirteket, melyekbe éjszaka kapaszkodott, mert a vihar kellős közepén lenyűgöző,
kettős villámlándzsát látott lezúdulni a fekete égből, s becsapódásának iszonyú dördülését, mely az
egész szigetet megrengette, valami kataklizmikus robaj követte, amit nemigen okozhatott egy
széthasított fa.
Lanyha kíváncsisága késztette vizsgálódásra, s most, hogy megtalálta, amit keresett, megérezte a
leselkedő veszélyt, és a vadállatok ösztönös, kényelmetlen előérzete szállta meg.
 Törött, kupolaszerű építmény emelkedett ki a fák közül, mely különleges, vasra emlékeztető
anyagú, gigantikus, zöld kőtömbökből épült, amiket csak a Vilayet szigetein lehet találni.
Hihetetlennek tűnt fel, hogy emberi kezek formálták és rakták őket, és úgy tűnt, emberfeletti hatalom
szükséges az építmény ledöntéséhez. De a mennykőcsapás úgy zúzta szét a tonnányi kőtömböket, akár
az üveget, néhányat zöld porrá változtatott, és a teljes kupolát szétrepesztette.
A halász felmászott a törmelékre, lenézett, és a látvány hatására felmordult. A romos kupola
belsejében a kőpor és törött faldarabok között egy aranytömbön egy férfi feküdt. Valami
szoknyaféleséget és selyemövet viselt. Vállára omló fekete haját szoros aranypánt fogta össze a
halántékán. Csupasz, izmos mellén érdekes tőr hevert drágaköves gombbal, selyembevonatú
markolattal és széles, görbe pengével. Nagyon hasonlított a késhez, melyet a halász viselt a derekán,
de az éle nem volt fűrészfogas, és sokkal nagyobb szakértelemmel készült.
A halász megkívánta a fegyvert. A férfi természetesen halott volt; több évszázada halott lehetett.
Ez a kupola volt a sírja. A halászt nem érdekelte, miféle varázserővel tartósították ennyire élethűen az
ősök a testet, hogy nem zsugorodtak össze a végtagok, és a sötét bőr szinte elevennek tetszett. A
jüecsi lanyha tudatában csak a késért való vágyakozásnak volt helye, vonzotta a tompán csillogó
penge mentén hullámzó sok vonal.
Lemászott a kupolába, és leemelte a fegyvert a férfi melléről. Erre különös és rettenetes dolog
történt. Az izmos, sötét kezek görcsbe rándultak, a szemhéjak kinyíltak, és lángoló, nagy, sötét
szemek lobbantak fel mögöttük. A férfi tekintete úgy érte az ijedt halászt, mint egy ökölcsapás.
Hátrahőkölt, és zavarában elejtette a drágaköves kést. A férfi felült az emelvényen, hatalmas méretei
láttán a halásznak tátva maradt a szája. Az idegen összeszűkült szemmel tartotta fogva a jüecsit, s
résnyire látszó pupilláiból sem barátságosságot, sem hálát nem lehetett kiolvasni. A halász csak
valami idegen, rosszindulatú tüzet látott, olyat, amilyen a tigris tekintetében ég.
A férfi hirtelen felállt, és minden ízében fenyegetően a halász fölé tornyosult. A jüecsi tompa
agyában nem volt helye félelemnek, legalábbis ilyen félelemnek,
ami a természet alapvető törvényeinek megcáfolásakor öntheti el. Ahogy a nagy kéz a vállára
nehezedett, kivonta fűrészfogú kését, és ugyanazzal a mozdulattal felfelé szúrt. A penge darabokra
tört az idegen öles hasán, mintha egy acéloszlopnak csapta volna, aztán a halász vastag nyaka korhadt
ágként roppant szét az óriási kezekben.

2.

Jehungir aga, Khawarizm ura és a keleti határ őre újra a pávapecsétes, díszes pergamentekercset
fürkészte, és kurtán kajánul felkacagott.
- Nos? - kérdezte tompán tanácsadója, Ghaznavi.
Jehungir vállat vont. Markáns arcú férfi volt, irgalmatlanul büszke származására és adottságaira.
- A királynak fogytán a türelme - mondta. - Örökösen panaszkodik rám, hogy képtelen vagyok
megvédeni a határvidékeket. Tárimra, ha nem bírok egy csapásra elbánni ezekkel a pusztai
haramiákkal, Khawarizmnak hamarosan új ura lesz.
Ghaznavi gondolatokba merülten ráncigálta őszes szakállát. Yezdigerd, Turán királya a világ
leghatalmasabb uralkodója volt. Palotájában, Aghrapur nagy kikötővárosában kifosztott birodalmak
kincseit halmozta fel. Bíborvitorlás gályái hyrkán tóvá tették a Vilayetet. Zamora sötét bőrű népe
sarcot fizetett neki, akárcsak Koth keleti provinciái. Nyugaton a sémiták meghajoltak hatalma előtt
egészen Shushanig. Seregei délen Stygia határait dúlták, északon pedig Hyperboreáét. Lovasai karddal
és fáklyával törtek nyugat felé Brythúniába, Ofirba és Corinthiába, egészen Nemédia határáig.
Aranysisakos vitézei seregeket tiportak le lovuk patái alatt, és fallal körülvett városok lángoltak fel a
parancsára. Aghrapur, Szultanapur, Khawarizm, Shahpur és Khoroszun túltelített rab szolgapiacain
három kis ezüstérméért adták a nőket - szőke brythúnokat, lenhajú stygiaiakat, sötét zamoraiakat,
ébenszínű kúsitákat, olajbőrű sémitákat.
Mégis, miközben fürge lovasai hadseregeket söpörtek el távol a birodalomtól, tényleges határain
vértől csöpögő, füstös kézzel egy arcátlan ellenség rángatta a szakállát.
A Vilayet-tenger és a legkeletibb hybóriai királyságok között húzódó pusztán az elmúlt fél
évszázadban új nép alakult ki; elmenekült bűnözőkből, megtört emberekből, szökött rabszolgákból és
katonaszökevényekből. Számos bűnt követtek el, és számos országból származtak, némelyikük a
pusztában született, mások a nyugati királyságokból menekültek el. Kozákoknak nevezték őket, ami
hontalan senkiházit jelentett.
A vadonban, a nyílt pusztaságban éltek, nem ismertek más törvényt, csak saját külön szabályaikat,
és olyan néppé váltak, mely képes volt dacolni még a nagy uralkodóval is. Szüntelenül a turáni
határokat dúlták, és a pusztába vonultak vissza, ha alulmaradtak; a velük egyívású vilayeti kalózokkal
együtt
nyugtalanították a partvidéket, kifosztották a hyrkán kikötők közt közlekedő kereskedőhajókat.
- Hogy zúzzam szét ezeket a farkasokat? - fakadt ki Jehungir. - Ha követem őket a pusztába,
kockáztatom, hogy elvágnak a főseregtől, és megsemmisítenek, vagy egyszerűen megkerülnek, és
távollétemben felégetik a várost. Újabban merészebbek, mint valaha.
- Mert új főnökük van - válaszolta Ghaznavi. - Tudod, kire gondolok.
- Igen! - mondta Jehungir felindultan. - Conan, az ördög, aki még a kozákoknál is vadabb, mégis
ravasz, akár a hegyi oroszlán.
- Inkább vadállati ösztön ez nála, semmint intelligencia - vélte Ghaznavi. - A többi kozák legalább
civilizált emberektől származik. Ő viszont barbár. De ha elintéznénk, nagy érvágás lenne számukra.
- De hogyan? - akarta tudni Jehungir. - Újra és újra kivágja magát a biztos halálból is. És
ösztönnel vagy ravaszsággal, de minden neki állított csapdából megmenekült.
- Minden vad és minden ember számára létezik egy olyan csapda, amit nem kerülhet el - mondotta
Ghaznavi. - Mikor a kozákokkal fogolycseréről tárgyaltunk, alaposan szemügyre vettem azt a Conan
nevű férfit. Él-hal a nőkért és az erős italért. Hozasd ide Octaviát, a rabnődet!
Jehungir tapsolt, és egy selyemnadrágos, egykedvű kúsita eunuch lépett be, mint egy fényes,
ébenszínű szobor. Meghajolt, majd ment, hogy teljesítse a parancsot. Hamarosan egy magas, markáns
arcú lány csuklóját fogva tért vissza, kinek szőke hajáról, tiszta szeméről és világos bőréről lerítt,
hogy fajának tiszta vérű képviselője. A derekán övvel összefogott, szegényes tunika kihangsúlyozta
tökéletes testének pompás körvonalait. Szép szeme vonakodóan villogott, vörös ajka duzzogva szorult
össze, de rabsága alatt megtanulta az engedelmességet. Lehajtott fejjel állt ura előtt, míg az nem intett
neki, hogy üljön le mellé a díványra. Aztán az aga kérdőn nézett Ghaznavira.
- El kell csalni Conant a kozákoktól - mondta a tanácsadó hirtelen. - Jelenleg a Zaporoska folyó
alsó folyása közelében táboroznak - ami, mint tudod, nádas vadon, ingoványos dzsungel. Ott
aprították fel a katonáinkat nem is oly rég azok a hazátlan ördögök.
- Nemigen fogom elfeledni - mondta Jehungir kényszeredetten.
- Van a szárazföld közelében egy lakatlan sziget - mondta Ghaznavi -, amit Bástyás Xapur néven
ismernek a rajta lévő ősi romok miatt. Van valami, ami miatt tökéletesen beleillik a tervünkbe. Nincs
partja, hanem ötvenméteres, meredek szirtfalakkal emelkedik ki a tengerből. Még egy majom sem
tudná megmászni őket. Csak egyetlen hely van, ami emberek számára is járható: egy szűk ösvény a
nyugati oldalon, mely a szirtek kemény sziklájába vágott elkoptatott lépcsőhöz hasonlít. Ha oda
tudnánk csalni Conant arra a szigetre egymagában, kényelmesen lenyilazhatnánk, ahogy az oroszlánt
szokták.
- Akár a holdtól is kívánhatnád, hogy szálljon le oda! - mondta Jehungir
türelmetlenül. - Küldjek hírnököt, és parancsolja meg neki, hogy mássza meg a szirteket, és várja meg,
míg odamegyünk?
- Lényegében igen! - kiáltotta Ghaznavi, majd látván Jehungir döbbent tekintetét, folytatta. -
Tárgyalni hívjuk a kozákokat a foglyok ügyében a puszta szélén Ghori erődjébe. Szokás szerint
sereggel megyünk, és a váron kívül táborozunk le. Ők is hasonló erőkkel jönnek, és a tárgyalás a
szokásos bizalmatlansággal és gyanakvással fog zajlani. De most, mintegy véletlenül, magunkkal
visszük szépséges rabnődet. - Octavia elvörösödött, és fokozott érdeklődéssel figyelt, mikor a
tanácsadó feléje bólintott. - Minden csáberejét latba fogja vetni, hogy Conan figyelmét magára vonja.
Nem lesz nehéz. A vad martalóc szemében a szerelem káprázatos istennőjének tűnik majd. Vitalitása
és csodás alakja sokkal inkább magával ragadja, mint háremed bármelyik babaarcú szépsége.
Octavia talpra szökkent, fehér keze ökölbe szorult, szeme lángolt, és egész teste remegett sértett
dühében.
- Arra kényszerítetek, hogy cafkaként viselkedjek ezzel a barbárral? - kiáltotta. - Azt már nem!
Nem piacon lebzselő ringyó vagyok, hogy szemezzek egy pusztai haramiával, és mosolyogjak rá.
Nemédiai nemes lánya vagyok.
- Nemédiai nemes leány voltál, mielőtt a lovasaim elhurcoltak volna - vágott vissza Jehungir
cinikusan. - Most azonban csak rabszolga vagy, aki azt teszi, amit én akarok.
- Nem teszem meg! - dühöngött a lány.
- Épp ellenkezőleg - felelte Jehungir tanult kegyetlenséggel -, megteszed. Tetszik Ghaznavi terve.
Folytasd, tanácsadók hercege!
- Conan valószínűleg szeretné majd megvenni, te azonban természetesen nem adod oda, és nem
cseréled el hyrkán foglyokért. Lehet, hogy megkísérli majd elrabolni vagy ellopni - bár nem hiszem,
hogy megsértené a tárgyalási fegyverszünetet. Akárhogy is legyen azonban, fel kell készülnünk
mindenre, amivel csak megpróbálkozhat. Aztán nem sokkal a tárgyalás után, mielőtt még
megfeledkezhetne Octaviáról, követet küldünk hozzá békezászlóval, megvádoljuk őt, hogy ellopta a
lányt, és követeljük, hogy adja vissza. Lehet, hogy megöli a hírnököt, de legalább azt hiszi, a lány
elmenekült. Aztán egy kémet küldünk a kozákok táborába - mondjuk egy jüecsi halászt -, aki
elmondja Conannak, hogy Octavia Xapuron bujkál. Ha emberismeretem nem csal, Conan azonnal
odasiet.
- És ha nem egyedül megy? - vitatkozott Jehungir.
- Visz magával harcos sereget egy férfi, ha az imádott hölggyel készül találkozni? - vágott vissza
Ghaznavi. - Nagy esély van rá, hogy egyedül megy. De figyelembe vesszük a többi lehetőséget is.
Nem a szigeten várjuk, ahol mi magunk eshetnénk csapdába, hanem egy mocsaras félsziget
nádasában, ami Xapurtól alig pár száz méternyire nyúlik ki a tengerbe. Ha nagy csapattal jön,
visszavonulunk, és más tervet eszelünk ki. Ha egyedül jön, vagy csak pár
emberrel, elkapjuk. Hogy eljön-e, az azon múlik, mennyire emlékszik elragadó rabszolganőd
mosolyára és sokat ígérő pillantásaira.
- Sohasem fogok ilyen mélyre süllyedni! - Octavia elvesztette önuralmát a dühtől és a
megaláztatástól. - Inkább meghalok!
- Dehogy halsz meg, háborgó szépségem - mondta Jehungir -, csak nagyon fájdalmas és megalázó
élményben lesz részed.
Tapsolt, és Octavia elsápadt. Most nem a kúsita lépett be, hanem egy izmos, középmagas sémita
férfi, rövid, göndör, kékesfekete szakállal.
- Munkád akadt, Gilzan - mondta Jehungir. - Vidd innen ezt a bolondot, és játssz vele egy
darabig! De vigyázz, kárt ne tégy a szépségében!
A sémita artikulálatlan mordulással ragadta meg Octavia csuklóját, és acélos ujjainak markolásától
a lányból minden dac elszállt. Szánalmas sikollyal tépte ki a kezét a szorításból, térdre vetette magát
kérlelhetetlen ura előtt, és összefüggéstelenül zokogott irgalomért.
Jehungir egy intéssel elbocsátotta a csalódott kínzómestert, és Ghaznavihoz fordult.
- Ha sikerrel jár a terved, arannyal töltöm tele az öled.

3.
 A pirkadat előtti sötétben szokatlan zaj zavarta meg a nádas ingovány és a part menti ködös víz
fölött szendergő magányt. Nem egy álmos vízimadár volt az, és nem is valami ébredező vad. Egy nő
verekedte át magát az embernél magasabb nádrengetegen.
Bárki láthatta rajta, hogy gyönyörű teremtés; magas volt, és szőke, pompás tagjai kivillantak sáros
tunikája alól. Octavia valóban megszökött, minden sértett idegszála remegett még a rabság
élményétől, mely immár elviselhetetlenné vált.
Elég rossz volt az is, hogy Jehungir uralkodott fölötte, de Jehungir megfontolt ördögi gonoszsággal
odaadta őt egy nemesnek, akinek neve még Khawarizmban is közmegvetés tárgya volt.
Octavia feszes bőre remegett az emlékek hatására. A kétségbeesés adott neki erőt, hogy
drapériákból tépett, csíkokból font kötélen lemásszon Jelal kán várából, és a véletlen egy kikötött
lóhoz vezérelte. Egész éjszaka vágtatott, s a tenger ingoványos partján érte a hajnal, egy elcsigázott,
lesántult paripán. Remegett az irtózattól, hogy visszahurcolják, és Jelal kán megvalósítja vele
kapcsolatos felháborító terveit, s az üldözők elől búvóhelyet keresve bevetette magát az ingoványba.
Mikor a nád sűrűsödni kezdett körülötte, és a víz a combjáig ért, egy szigetet pillantott meg maga előtt
halványan derengeni. Széles vízsáv terült el közte és a sziget között, de nem habozott. Belegázolt, míg
a lomha hullámok a csípőjét nem nyaldosták, aztán teljes erővel úszni kezdett, ami
szokatlan megerőltetést jelentett számára.
A sziget felé közeledve látta, hogy erődre emlékeztető szirtfalakkal, meredeken emelkedik ki a
vízből. Végre odaért a parthoz, de nem talált sem víz alatti párkányt, sem semmi olyan helyet, ahol
felkapaszkodhatott volna. Úszott tovább a szirtek hajlata mentén, miközben a hosszú, megerőltető
meneküléstől elnehezedtek végtagjai. Reszkető kézzel tapogatta végig a meredek szirtet, és váratlanul
egy horpadásra bukkant. Megkönnyebbült, zokogó sóhajjal húzódzkodott ki a vízből, és nedves fehér
istennőként kapaszkodott fel a homályos csillagfényben.
Mintha lépcsők lettek volna a sziklafalba vágva. Felmászott rajtuk, és a kőhöz simult, mikor halk,
tompa evezőcsapásokat hallott. Kimeresztette a szemét, és úgy tűnt, mintha valami
meghatározhatatlan tömeget látna az imént maga mögött hagyott nádasban mozogni. De túl messze
volt ahhoz, hogy a sötétben biztos lehessen benne, és a halk zaj most megszűnt. Gyorsan mászott
tovább. Ha az üldözői voltak, nem tudott jobbat, mint elrejtőzni a szigeten. Tudta, hogy emellett az
ingoványos partrész mellett a szigetek nagy része lakatlan. Lehet, hogy kalóztanya, de még a rablókat
is elviselhetőbbnek tartotta azoknál a vadállatoknál, akiktől megszökött.
Kósza gondolat suhant át agyán mászás közben. Összehasonlította volt urát a kozák főnökkel,
akivel - kényszer alatt - szégyentelenül flörtölt Ghori erődjénél a sátorban, ahol a hyrkán urak a
puszták harcosaival tárgyaltak. A férfi égető pillantása megijesztette és megalázta, de tiszta, elemi
robbanékonysága Jelal kán fölé emelte, aki olyan szörnyeteg volt, amelyet csak egy túlontúl gazdag
civilizáció képes kitermelni.
Felmászott a szirt szélére, és félénken nézte a sötét árnyékokat, amikkel szemben találta magát. A
szirtek közelében növő fák szilárd, fekete tömeget alkottak. Valami suhogott a feje felett,
összerezzent, bár rájött, hogy csak egy denevér. Nem szerette azokat az ébenszínű árnyakat, de
összeszorította a fogát, és arrafelé indult, miközben megpróbált nem gondolni a kígyókra. Csupasz
talpa nem csapott zajt a fák alatti puha agyagon.
Amint a fák közé ért, a sötétség rémisztően zárult össze körülötte. Még néhány lépést sem tett meg,
mikor visszanézett, és már nem látta maga mögött sem a szirteket, sem a tengert.
Újabb néhány lépés után reménytelenül összezavarodott, és elvesztette irányérzékét. Az
összefonódott lombok között egyetlen csillag sem ragyogott át. Vakon tapogatózott és bukdácsolt
tovább, aztán hirtelen megtorpant.
Valahol előtte ritmikus, morajló dobszó hangzott föl. Nem olyan hang volt, amilyenre itt és most
számított volna. Aztán megfeledkezett róla, mert érezte, hogy valaki van a közelében. Nem látta, de
tudta, hogy valami ott áll mellette a sötétben. Fojtott kiáltással hátrált el, és ekkor valami, amiről még
rémületében is érezte, hogy emberi kar, átkarolta a derekát. Felsikoltott, s fiatalságának minden erejét
latba vetve próbált szabadulni, de foglyul ejtője felkapta, akár egy
gyermeket, és könnyedén leküzdötte a lány eszeveszett ellenkezését. A némaság, mellyel a lány őrült
kapálózását és könyörgését fogadta, csak fokozta Octavia rémületét, aki érezte, amint a sötétben a
távoli, egyre csak lüktető és mormoló dobszó felé hurcolják.

4.

Ahogy a pirkadat első árnyalata vörösre festette a tengert, egy apró ladik közeledett magányos
utasával a szirtek felé. A csónakban ülő férfi festői figura volt. Karmazsin szalagot csavart a homloka
köré, lángszínű, bő selyemnadrágját széles selyemöv tartotta, melyen egy szablyát hordott sagrén
hüvelyben. Aranyozott bőrcsizmája inkább lovasra, semmint tengerészre vallott, mégis mesterien
irányította a csónakot. Nyitott selyeminge alól széles, izmos, napbarnított mellkas látszott.
Nehéz, bronzszínű karizmai hullámzottak, ahogy szinte macskaszerűen könnyed mozdulatokkal
húzta az evezőket. Minden vonásában és rezdülésében tüzes életerő nyilvánult meg, és ez
megkülönböztette őt az átlagos emberektől; arckifejezése mégsem volt sem vad, sem sötét, bár
parázsló kék szeme könnyen felébreszthető kegyetlen szenvedélyt sejtetett. Ő volt Conan, aki egy szál
karddal és rátermettséggel sétált be a kozák táborba, s rövid időn belül főnökségig vitte.
A sziklába vágott lépcsők felé evezett, mintha ismerné a környéket, majd egy kiálló kőhöz kötötte
ki a csónakot. Aztán habozás nélkül felment az elkoptatott lépcsőn. Rendkívül éber volt; nem mintha
veszélyt gyanított volna, hanem mert az éberség léte részévé vált, hála vad életmódjának.
Amit Gaznavi vadállati ösztönnek vagy valami hatodik érzéknek vélt, csupán a barbárok
borotvaéles helyzetmegítélő képessége és vad felfogása volt. De most az ösztöne nem súgta meg neki,
hogy a szárazföldi nádasból, fedezékből emberek figyelik.
Ahogy mászott fel a szirtre, ezek közül az egyik mélyet lélegzett, és óvatosan felemelte íját.
Jehungir elkapta a csuklóját, és szitkozódva súgta a fülébe:
- Elárulnál bennünket, ostoba?! Nem látod, hogy túl messze van? Hadd menjen csak a szigetre.
Keresni fogja a lányt. Egy darabig még itt maradunk. Meglehet, hogy megérezte a jelenlétünket, vagy
már sejtette, mit tervezünk. Lehet, hogy harcosai a közelben rejtőznek. Várunk. Ha egy óra hosszat
nem történik semmi gyanús, elevezünk a lépcsőig, és ott várunk rá. Ha ésszerű időn belül nem tér
vissza, néhányan felmegyünk a szigetre, és levadásszuk. De ha lehet, ezt elkerülném. Páran biztos
meghalnak, ha bemegyünk utána a bozótba. Jobb lenne akkor elkapni, mikor lefelé jön a lépcsőn, ahol
biztonságos távolból teletűzdelhetjük nyílvesszőkkel.
Időközben a gyanútlan kozák eltűnt az erdőben. Csendesen járt puha bőrcsizmájában, pillantásával
felmért minden árnyékot, és buzgón kutatott a pompás, homokszín hajú szépség után, akiről azóta
álmodott, mióta
megpillantotta Ghori mellett, Jehungir aga sátrában. Akkor is megkívánta volna, ha a lány
ellenszenvvel viseltetik iránta. Ám azok a rejtélyes mosolyok és pillantások lángra gyújtották vérét, és
vele született törvénytelen vadságával kívánta azt a fehér bőrű, aranyhajú, civilizált nőt.
Egyszer már járt Xapuron. Egy hónapja sincs, hogy itt ült tanácsot egy kalózbandával. Tudta, hogy
közeledik a helyhez, ahol a rejtélyes romok állnak, melyekről a sziget a nevét kapta, és kíváncsi volt,
vajon ott rejtőzködik-e a lány. Még ennél a gondolatnál tartott, mikor megtorpant, mintha halálos
csapás érte volna.
Előtte, a fák között volt valami, ami egyszerűen valószínűtlennek tűnt. Nagy sötétzöld fal, melynek
lőrésein túl tornyok emelkednek.
Conan bénultan, hitetlenkedve állt, hisz józan ésszel felfoghatatlan dologgal került szembe. Nem
kételkedett sem a szemében, sem az agyában, valami mégis szörnyen rendellenes volt. Alig egy
hónapja csak töredezett romokat látott a fák közt. Miféle emberek emelhették ezeket az épületeket az
eltelt néhány hét alatt? Ráadásul a kalózok, akik szüntelenül a Vilayetet járják, mindenféle munkáról
hallottak volna, ami ilyen elképesztő méreteket ölt, s informálták volna róla a kozákokat.
Nem volt rá magyarázat, mégis ott magasodott előtte. Ő most Xapuron volt, akárcsak az a
tornyosuló, fantasztikus építmény, s mindez őrültség volt, és paradoxon; egyszersmind igaz.
Megperdült, hogy visszarohanjon a dzsungelen keresztül, le a sziklába vágott lépcsőn, és átevezzen
a vízen táborához, a Zaporoska folyásánál. E megmagyarázhatatlan pánik pillanatában még a
menekülés is ellenszenvesnek tűnt. Elszökik, otthagyja a fegyveresek táborát meg a pusztákat, és ezer
mérföldnyire vágtat a rejtélyes, kék kelettől, ahol valamiféle ismeretlen ördöngösség semmibe veszi a
természet alapvető törvényeit.
Egy pillanatra mérlegre került mindazon királyságok eljövendő sorsa, melyek ettől a tarka ruhás
barbártól függtek. A mérleg nyelvét egy apró dolog billentette ki. egy bokron árulkodó
selyemfoszlány. Conan meglátta, közelebb hajolt, orrlyuka kitágult, idegei megremegtek a finom
ingerre. Azon a tépett ruhadarabon olyan gyengén, hogy inkább ösztönével, semmint érzékszervével
érezte a szívfájdító parfüm illatát: annak a nőnek az édes, feszes bőrét idézte, akit Jehungir sátrában
látott. Tehát a halász nem hazudott, a lány itt járt! Aztán egy lábnyomot pillantott meg a földön az
agyagban. Egy nagy, erőteljes, csupasz talp nyomát, de nem nőét, hanem férfiét, mely a szokásosnál
mélyebbre süppedt. A következtetés nyilvánvaló volt: a nyomot hagyó férfi terhet cipelt, és mi más
lehetett volna az, ha nem a lány, akit a kozák keresett.
Conan némán állt, arccal a sötét tornyok felé, melyek keresztülderengtek a fák között, szeme
baljóslatú, kék réssé szűkült. A szőke nő iránti vágya elvegyült a zord, ősi dühvel az iránt, aki
elragadta őt tőle. Az emberi szenvedély legyűrte az emberfeletti félelmeket, és Conan egy vadászó
párduc settenkedő járásával
surrant a fal felé, kihasználva a sűrű lombokat, melyek elrejtették a lőrések éber szemei elől.
Ahogy közeledett, látta, hogy a falat ugyanabból a zöld kőből építették, melyből a romok voltak, és
mintha homályosan ismerősek lettek volna. Mintha olyasvalami előtt állna, amit még sosem látott, de
már álmodott róla, vagy elképzelte gondolatban. Végre azonosította az érzést. A fal és a tornyok a
romok alaprajzát követték. Mintha az omladozó sáncok visszanőttek volna az eredeti épületek képére.
A kora hajnali csendet egyetlen zaj sem zavarta meg, ahogy Conan a fal tövébe lopódzott, mely
meredeken emelkedett ki a buja vegetációból. A beltenger déli peremén a növényzet szinte trópusi
volt. Senkit sem látott a lőrésekben, és zajokat sem hallott belülről. Nem messze tőle bal kéz felé egy
masszív kaput látott, elképzelhetetlennek tűnt, hogy nyitva legyen, és nem őrzik. De szilárdan hitte,
hogy az áhított nő valahol azon a falon túl van, és jellegzetesen vakmerő utat választott.
Fölötte indákkal benőtt ágak nyúltak a lőrések fölé. Macskaként mászott fel rájuk, és mikor a
mellvédhez ért, két kézzel megragadott egy vastag ágat. Himbálózni kezdett, egy karhossznyit előre,
egyet hátra, míg lendületbe nem jött, akkor elengedte az ágat, a levegőbe röpült, és
macskaügyességgel érkezett meg az egyik lőrésbe. Ott kuporgott, és a város utcáit nézte. A fallal
körülvett terület nem volt nagy, de meglepően sok zöld kőépületet tartalmazott. Három- vagy
négyszintesek voltak, nagyrészt lapos tetejűek, és ízléses stílusban épültek. Az utcák, mint a kerék
küllői, összefutottak egy nyolcszög alakú udvarban a város közepében, ahol egy magas építmény állt,
mely kupoláival és tornyaival az egész várost uralta. Senkit sem látott az utcán és az ablakban, noha
már felkelt a nap. Az itt honoló csend akár egy halott város némasága is lehetett volna. Keskeny
kőlépcső vezetett le Conan közelében a falról, ezen ment le. A házak széle olyan közel volt a falhoz,
hogy a lépcső közepén karnyújtásnyira találta magát egy ablaktól, és megállt, hogy benézzen. Nem
volt rajta rács, és a szaténzsinóros selyemfüggönyt félrehúzták. Sötét bársonydrapériával takart falú
helyiséget látott. A padlót vastag szőnyegek borították, akadt néhány ébenfa pad meg egy szőrmékkel
megrakott elefántcsont emelvény.
Épp azon volt, hogy tovább menjen lefelé, mikor meghallotta, hogy valaki közeleg az utcán.
Mielőtt az ismeretlen személy a sarkon befordulva megláthatta volna őt a lépcsőn, gyorsan átlépte a
közbeeső mélységet, és kivont pengével, könnyedén a szobába ugrott. Egy pillanatig szobormereven
állt, aztán mikor nem történt semmi, elindult egy boltíves ajtónyílás felé. Ekkor az egyik drapéria
félrehúzódott, és egy kipárnázott hálófülke vált láthatóvá, melyből egy karcsú, sötét hajú lány figyelte
őt méla tekintettel.
Conan feszülten meredt rá, azt várta, hogy azon nyomban sikoltozni kezd. Ám ő csupán egy ásítást
nyomott el kecses kezével, felkelt, kilépett a hálófülkéből, és hanyagul a függönynek dőlt, amit fél
kézzel tartott.
Kétségkívül szép fehér leány volt, bár bőre nagyon sötétnek tűnt. Egyenesre nyírt haja fekete volt,
mint az éjfél, s mindössze egy selyemkötőt viselt ruganyos csípője körül.
Megszólalt, de a nyelv ismeretlen volt Conan számára; a fejét rázta. A lány ismét ásított, légiesen
kinyújtózkodott, s mindenféle félelem vagy meglepődés nélkül átváltott egy másik nyelvre, melyet a
férfi is értett; egy jüecsi dialektusra, mely fura mód archaikusnak hangzott.
- Keresel valakit? - kérdezte a lány olyan közömbösen, mintha a legszokványosabb dolog lenne,
hogy egy fegyveres idegen hatol be a szobájába.
- Ki vagy te? - kérdezte Conan.
- Yateli - felelte bágyadtan. - Biztos mulattam tegnap éjjel, attól vagyok ilyen álmos. És te ki
vagy?
- Conan, hetman a kozákok között - válaszolta, miközben összeszűkült szemmel figyelte a lányt.
Színlelésnek vélte a viselkedését, és várta, mikor próbál menekülni, vagy fellármázni a házat. Jóllehet
egy bársonyzsinór lógott a közelében, ami akár jelzőzsinór is lehetett volna, nem nyúlt érte.
- Conan - ismételte a lány álmosan. - Te nem dagoni vagy. Inkább zsoldos. Sok jüecsi fejet vágtál
már le?
- Vízi patkányok ellen nem harcolok! - horkant fel Conan.
- De ők rettenetesek - mormolta a lány. - Emlékszem, valaha a rabszolgáink voltak. De
fellázadtak, gyújtogattak, öltek. Csak Khosatral Khel varázsereje tartotta őket távol a falaktól. -
Elhallgatott, zavart pillantása leküzdötte álomittas kifejezését. - Most jut eszembe - motyogta -, múlt
éjszaka már átmásztak a falakon. Kiabálás hallatszott, minden lángolt, és az emberek hiába szólították
Khosatralt. - Megrázta a fejét, mintha így akarná kitisztítani. - De az nem lehet - mormolta -, mivel
élek, és azt hittem, meghaltam. Ó, vigye el az ördög!
Conanhoz lépett, kézen fogta, és az emelvényhez vonta. Ő bizonytalanul és zavarodottan
engedelmeskedett. A lány álmos gyermekként mosolygott rá, hosszú, selymes szempillái
beárnyékolták homályos, felhős szemét. Végigsimított ujjaival Conan sűrű, fekete fürtjein, mintha így
akarna meggyőződni a férfi létezéséről.
- Álom volt - ásított. - Talán mindez csak álom. Most is mintha álmodnék. Nem érdekel. Nem
emlékszem semmire. elfelejtettem. valamit nem értek, de olyan álmos leszek, ha megpróbálok
rágondolni. Mindegy, nem számít.
- Mire gondolsz? - kérdezte Conan kényelmetlenül. - Azt mondtad, múlt éjszaka átmásztak a
falon. Kik?
- A jüecsik. Legalábbis azt hiszem. Füstfelhő lepett el mindent, de egy meztelen, véres ördög
torkon ragadott, és a mellembe mártotta a kését. Ó, de fájt! De csak álom lehetett, hisz látod, nincs
sebhely. - Lustán szemügyre vette sima keblét, aztán Conan ölébe hanyatlott, és puha karját izmos
nyaka köré fonta. - Képtelen vagyok visszaemlékezni - mormolta, s a férfi hatalmas mellkasába
fúrta sötét fejét. - Minden olyan homályos és ködös. Nem számít. Te nem vagy álom. Te erős vagy.
Éljünk, amíg tudunk. Szeress!
Conan erős kezébe fogta a lány fejét, és palástolatlan élvezettel csókolta meg telt, piros ajkát.
- Erős vagy - ismételte a lány elhaló hangon. - Szeress. szeress. - Az álmos mormolás elhalkult, a
bágyadt szemek lecsukódtak, a hosszú szempillák az érzéki arcra hullottak. A ruganyos test elernyedt
Conan karjában.
Conan haragosan nézett le rá. Mintha a lány is része lett volna az illúziónak, ami ezt az egész
várost kísértette, de testének ruganyossága a karjában meggyőzte róla, hogy eleven lányt tart átölelve,
nemcsak egy álom árnyát. Zavarában sietve lefektette a lányt az emelvényen lévő szőrmékre. Álma túl
mély volt ahhoz, hogy természetes legyen. Conan úgy vélte, valami kábítószer hatása alatt lehet, mint
amilyen Xuthal fekete lótusza.
Aztán talált valami mást, amitől elcsodálkozott. Az emelvény szőrméi között volt egy pettyes bőr,
melynek uralkodó árnyalata az aranyszín volt. Nem ügyes másolat, hanem valódi állat bőre. És ez az
állat, Conan tudomása szerint, legalább ezer éve kihalt. A nagy aranyleopárd, mely oly gyakran
szerepel a hybóriai legendákban, és amit az ősi művészek oly előszeretettel örökítettek meg
festővásznon és márványban.
Conan zavartan rázta a fejét, miközben egy boltív alól egy kanyargós folyosóra ért. Csend uralta a
házat, de odakintről zajt hallott, s éles füle felismerte, hogy valaki felfelé halad a fal lépcsőjén,
amelyről a házba lépett. Egy pillanatra rá ijedten hallotta, amint valaki halk, de súlyos puffanással
dobban a helyiség padlóján, ahonnan ő épp az előbb távozott. Gyorsan sarkon fordult, és végigsietett a
kanyargós folyosón, amíg bele nem botlott valamibe a padlón.
Egy emberi alak volt az, aki félig az előcsarnokban, félig pedig egy falból nyíló rejtekajtóban
hevert. Férfi volt, sötét és szikár, egy szál selyem ágyékkötőben, borotvált fejjel, kegyetlen
arcvonásokkal, és úgy feküdt, mintha akkor csapott volna le rá a halál, mikor kilépett a rejtekajtón.
Conan föléje hajolt, hogy kiderítse halálának okát, de rájött, hogy nem halt meg, csak ugyanabba az
álomba merült, mint a lány a szobában.
De miért választotta pont ezt a helyet a szunyókáláshoz? Míg ezen töprengett, zajt hallott a háta
mögül, és összerezzent. Valami közeledett feléje a folyosón. Gyorsan előre pillantott, és látta, hogy a
folyosó egy nagy ajtóban végződik, ami zárva is lehet. Conan kirántotta a testet a rejtekajtóból,
belépett, és behúzta az ajtót maga után. Egy kattanás jelezte, hogy az a helyére ugrott. Teljes
sötétségben találta magát. Csoszogó lépteket hallott megállni az ajtó előtt, és enyhe borzongás futott
végig gerincén. Nem emberi léptek voltak azok, de nem is olyan állatéi, amilyennel valaha is
találkozott.
Egy pillanatra csend volt, aztán fa és fém halk recsegése hallatszott. Conan kinyújtott kézzel
érezte, hogy az ajtó megfeszül, és befelé hajlik, mintha valami nagy súly nyomná kívülről. Ahogy a
kardjáért nyúlt, a zaj megszűnt, és különös,
cuppogó csámcsogás ütötte meg a fülét, ami felborzolta a szőrt a tarkóján. Karddal a kezében hátrálni
kezdett, és lába lépcsőre lelt, melyen majdnem lebukfencezett.
Tapogatózva haladt a sötétben, keresve, de nem találva más nyílást a falban. Épp, mikor úgy vélte,
hogy már nem a házban jár, hanem mélyen a föld alatt, a lépcsőnek vége szakadt, s útja vízszintes
alagútban folytatódott.

5.

Conan a sötét, csendes alagútban tapogatózott tovább, minden pillanatban attól tartva, hogy valami
láthatatlan lyukba zuhan, de végül ismét lépcsőhöz ért. Felment rajta, s egy ajtóhoz jutott, amelyiken
kotorászó ujjai egy fémzárat találtak. Roppant méretű, homályos és magas terembe ért. A
márványfalak mentén fantasztikus oszlopok sorakoztak; ezek támasztották alá a mennyezetet, mely
egyszerre látszott sötétnek és áttetszőnek, mint a felhős éjféli ég, hihetetlen magasság illúzióját keltve.
Ha szivárgott is be valami fény kintről, érdekes módon elváltozott.
Conan derengő homályban ment át a csupasz, zöld padlón. A nagy terem kör alakú volt, egyik
oldalt hatalmas kapu díszelgett, rajta bronzzár. Ezzel átellenben, egy emelvényen a fal mellett, melyre
széles, kanyargó lépcső vezetett fel, réztrónus állt, és mikor Conan meglátta, mi tekeredik rá mellette
a trónra, felemelt karddal kezében, sietve meghátrált.
Aztán, hogy a dolog nem mozdult, közelebbről szemügyre vette, felhágott a lépcsőn, és rámeredt.
Egy gigantikus méretű kígyó volt az, nyilván valami jáde- szerű anyagból kifaragva. Mindegyik
pikkelyét jól ki lehetett venni, akár az életben, és a szivárványszínek is életszerűen voltak
reprodukálva. A nagy, ék alakú fej eltűnt a test karikáiban, így sem a szemek, sem a fogak nem
látszottak. Kezdte felismerni. Ez a kígyó nyilván az egyik olyan zord mocsári szörnyeteg, mely a
régmúlt korokban a Vilayet déli partvidékének nádasaiban kísértett, de az aranyleopárdhoz hasonlóan
több száz éve kihalt. Conan látott durva, kisalakú szobrocskákat a bálványok között a jüecsi
kunyhókban, és volt róluk szó Shelos Könyvében, mely történelem előtti forrásokon alapult.
Conan megcsodálta a combvastagságú, pikkelyes törzset, mely valószínűleg nagyon hosszú volt, s
kinyújtott kézzel megérintette. És ekkor majdnem megállt a szívverése. Jeges félelem fagyasztotta
meg a vért az ereiben, és tarkóján felmeredt a haj. Keze alatt nem sima, törékeny üveg-, fém- vagy
kőfelületet érzett, hanem hajlékony, rostosan tömör, eleven húst. Hideg, lomha élet lüktetett ujjai
alatt.
Ösztönös mozdulattal visszarántotta kezét. Kardja remegett a markában; rémület, ellenérzés és
félelem fojtogatta. Elhátrált, fájdalmas óvatossággal ment le az üveglépcsőn, és szörnyülködő
csodálattal meredt a hátborzongató lényre, mely ott szendergett a trónuson. A kígyó meg sem mozdult.
Conan a bronzajtóhoz ért, és torkában dobogó szívvel próbálta kinyitni; izzadt a félelemtől, hogy
bezárva találja magát azzal a csúszómászó rémmel. De a zár engedett, a kimmériai kisurrant az ajtón,
aztán becsukta maga mögött.
Magas, kárpitozott falú folyosón találta magát, alkonyi félhomályban. A távoli tárgyakat alig
lehetett látni, és ez kényelmetlen gondolatokat keltett Conanban, hogy kígyók tekeregnek láthatatlanul
a homályban. A folyosó túlsó végén nyíló ajtó mérföldnyi távolinak tűnt a csalóka fényben. A keze
ügyében lévő faliszőnyeg olyan furán lógott, hogy az nyílást sejtetett mögötte, és ahogy Conan
óvatosan felemelte, egy felfelé vezető, keskeny lépcsőt fedezett fel.
Míg habozott, a nagy terem felől, ahol az imént járt, ugyanolyan csoszogó lépteket hallott, mint
korábban a bezárt rejtekajtónál. Követték volna az alagúton át? Helyrecsúsztatta maga mögött a
faliszőnyeget, és felsietett a lépcsőn.
Most egy kanyargós folyosón bukkant elő, és bement az első bolthajtáson, ami ott volt a közelben.
Látszólag céltalan kószálása mögött kettős szándék állt: egyrészt elmenekülni az épület és titkai elől,
másrészt megtalálni a nemédiai lányt, aki valahol ebben a várban vagy templomban lehet
bebörtönözve. Úgy vélte, hogy most a városközpontban álló nagy, kupolás épületben jár, ahol a város
uralkodója él, a fogoly nőt pedig minden bizonnyal elébe vezették.
Egy szobában találta magát, nem újabb folyosón, és épp vissza akart fordulni, mikor hangot hallott
az egyik fal mögül. Abban a falban nem volt ajtó, de ha közelebb hajolt, tisztán hallotta a szavakat. És
lassan jeges borzongás kúszott végig a gerincén. A nyelv nemédiai volt, ám a hang nem emberi.
Rettenetes rezonancia övezte, akár az éjfélkor megkongatott harangot.
- A Szakadékban nem volt élet, csak az, mi észben nem testesült meg - kongott. - Nem volt sem
fény, sem mozgás, sem hang. Csak az életen túli és inneni vágy vezérelt és hajtott felfelé vak,
érzéketlen, meghatározhatatlan utamon. Korokon és korokon keresztül másztam, át a sötétség újabb és
újabb bugyrain.
A csengő rezonanciától elbűvölve Conan minden egyébről megfeledkezve lekuporodott, míg a
hipnotikus erő különös módon össze nem zavart ingereket és érzékszerveket, s a hang látvány látszatát
nem keltette. A tünemény kiragadta őt saját korából és egyéniségéből, és látta a lény metamorfózisát,
akit az emberek Khosatral Khelnek hívtak. Látta, mint mászott ki korszakokkal ezelőtt az Éjszakából
és a Szakadékból, hogy magára öltse a megfogható univerzum anyagát.
De az emberi hús túl törékeny, túl értéktelen volt, semhogy megtarthassa Khosatral Khel iszonyú
erejét. Így hát, bár emberi alakot és külsőt öltött, húsa nem hús volt, csontja nem csont, vére nem vér.
Az egész természet megcsúfol ójává vált, mert egy olyan ősanyagot kényszerített életre,
gondolkodásra, cselekvésre, amely soha nem ismerte még eleven lény lüktetését és rezdüléseit.
Istenként járta a világot, mert földi fegyver nem tehetett kárt benne, s számára
egy évszázad egy óra volt csupán. Vándorlásai során eljutott egy primitív néphez, mely Dagonia
szigetét lakta; örömét lelte benne, hogy e népnek kultúrát és civilizációt adjon, s az ő segítségével
építették fel Dagon városát, ahol letelepedtek, és őt imádták. Szolgái, akiket a bolygó sötét zugaiból
idézett elő, különösek és hátborzongatóak voltak, elfeledett korok félelmetes maradékai. Háza
Dagonban minden más házzal összeköttetésben állt, föld alatti alagutak révén, melyeken borotvált fejű
papjai vittek áldozatokat a szertartáshoz.
Számos korszak múlt el, s egy tüzes, kegyetlen nép jelent meg a tengerparton. Jüecsiknek nevezték
magukat. Egy heves csata után vereséget szenvedtek, rabszolgákká váltak, és sok-sok nemzedéken át
Khosatral oltárain pusztultak el.
Varázserő kötötte őket gúzsba. Aztán a papjuk, egy furcsa, ismeretlen nemzetségű, szikár férfi
bevette magát a vadonba, és mikor visszatért, egy nem e világi eredetű kést viselt. Meteorból
kovácsolták, mely lángoló nyílvessző gyanánt villant keresztül az égbolton, s egy távoli völgybe
zuhant. A rabszolgák fellázadtak. Fűrészfogas késükkel úgy vágták le Dagon népét, akár a birkákat, és
az ellen a földönkívüli kés ellen Khosatral varázsereje hatástalan maradt. Míg a vérontást és
mészárlást kísérő üvöltések harsogtak keresztül az utcákat eltömő vörös ködön, az ádáz dráma
legádázabb jelenete a hátborzongató kupolában játszódott le, az emelvényes, réztrónos terem mögött,
melynek fala éppoly foltos volt, akár a kígyóbőr.
Abból a kupolából egyedül jött a jüecsi pap. Ellenfelét nem ölte meg, mert fenn kívánta tartani az
állandó fenyegetést, hogy kordában tartsa saját lázongó embereit. Az aranyemelvényen fekve hagyta
ott Khosatralt, keresztbe téve mellén a kését, melynek varázsereje vakon, süketen és mozdulatlanul
fogja tartani ítéletnapig.
De teltek a korszakok, a pap meghalt, az elhagyott Dagon tornyai leomlottak, a mesék kifakultak, a
jüecsiket járványok, éhínség és háború tizedelte, s a szétszóródott túlélők nyomorogva tengették
életüket a tengerpart mentén.
Csak a baljós kupola állt ellen a bomlasztó időnek, míg egy véletlen villámcsapás össze nem
omlasztotta, s egy kíváncsi halász le nem emelte az isten melléről a mágikus kést, ezzel megtörvén a
varázst. Khosatral Khel felkelt, feléledt, és újra hatalmassá vált. Örömét lelte benne, hogy visszaállítsa
a várost ugyanúgy, mint amilyen bukása előtt volt. Varázserejével feltámasztotta a tornyokat az
elfeledett évezredek porából, és a nép, mely korszakokkal ezelőtt elporladt, most újra megelevenedett.
De az a nép, amely valaha megízlelte a véget, csak részben élhet. Lelkük és tudatuk sötét zugaiban
még ott lappang a halál, legyőzhetetlenül. Éjszaka Dagon népe megmozdul, szeret, gyűlöl és dőzsöl,
Dagon bukásának emléke és saját lemészárlásuk csak homályos álomként él bennük. Az illúzió
varázslatos ködében mozognak, érzik létük furcsaságát, de nem keresnek további magyarázatot. A
nappal eljöttével mély álomba zuhannak, és csak az éjszaka beköszöntével elevenednek meg újra, hisz
az éjszaka rokona a halálnak.
Mindez rettenetes látomásként pergett le Conan tudatában, ahogy a kárpitozott fal mellett
kuporgott. Ép esze megbolydult. A hang minden bizonyosságot és józanságot félresöpört, egy árny ék-
világegyetemet hagyott maga mögött, melyben hátborzongató erejű kámzsás alakok lopakodtak. A
diadalharang gyanánt kongó hangon át emberi zaj horgonyozta le Conan tudatát a valóság talajába,
hogy el ne szálljon az őrület szféráiban. Egy nő hisztérikus zokogása.
Ösztönösen felpattant.

6.

Jehungir aga növekvő türelmetlenséggel várakozott csónakjában a nád között. Több mint egy óra
telt el, és Conan még nem tért vissza. Kétségkívül még mindig a szigeten kutat a lány után, akiről azt
hiszi, hogy ott tartózkodik. Az agának azonban volt egy másik feltevése is. Mi van, ha a hetman
harcosokat hagyott a közelben, akik gyanút fognak és idejönnek, hogy utánajárjanak a hosszú távollét
okának? Jehungir intett az evezőseinek. A hosszú csónak kisiklott a nád közül, és a kőbe vágott lépcső
felé billegett.
Fél tucat embert hagyott a csónakban, a többit magával vitte; tíz hatalmas, csúcsos sisakú és
tigrisbőrös khawarizmi íjászt. Ahogy a vadászok közelítenek a meghátráló oroszlánhoz, úgy lopóztak
előre a fák alatt, nyilakkal az íjhúron. Az erdőben csend honolt, csak néha suhogott el a fejük felett
halk szárnycsattogással egy-egy nagy, zöld papagáj, hogy aztán eltűnjön a fák közt. Jehungir hirtelen
intéssel megállította csapatát, és hitetlenkedve meredt a zöldellő növényzeten átderengő tornyokra a
távolban.
- Tárim! - mormolta Jehungir. - A kalózok újjáépítették a romokat! Biztos, hogy Conan ott van.
Meg kell vizsgálnunk! Egy erődítmény, ilyen közel a szárazföldhöz!. Gyerünk!
Újult óvatossággal lopakodtak a fák között. A játék megváltozott, üldözőkből és vadászokból
kémekké váltak.
És miközben a szövevényes aljnövényzetben lopóztak, nem is sejtették, hogy Conanra nagyobb
veszély leselkedik az ő finom megmunkálású nyílvesszőiknél.
Conan borsódzó háttal döbbent rá, hogy a fal mögött kongó hang elhallgatott. Mozdulatlanul állt,
mint egy szobor, pillantásával a lefüggönyözött ajtót fürkészte, melyen át hamarosan megjelenik a
rémek réme.
A helyiség homályos volt, és ködös, és Conan haja kezdett égnek meredni a látványtól. Egy fejet és
két gigászi vállat látott előbukkanni a végzetes homályból. Léptek nem hallatszottak, csak a nagy,
sötét forma vált egyre inkább kivehetővé, s Conan egy emberi alakra ismert benne. Szandált, inget és
sötét selyemövet viselt.
Egyenesre nyírt sörényét aranypánt fogta össze. Conan a hatalmas, ívelt vállakra nézett, a
domború, széles mellkasra, az izmok roppant kötegeire és
bütykös csomóira törzsén és tagjain. Arcán nem látszott sem gyengeség, sem könyörület. Szeme mint
két sötét tűzgömb. És Conan tudta, hogy ez Khosatral Khel, az őslény a Szakadékból, Dagonia istene.
Egyetlen szó sem hangzott el. Nem volt szükség szavakra. Khosatral széttárta hatalmas karját,
Conan pedig lebukott, és handzsárjával az óriás hasára vágott. Aztán meglepetéstől izzó szemmel
ugrott hátra. A kard köszörült éle megcsendült a hatalmas testen, akár egy üllőn, és visszapattant
anélkül, hogy a legcsekélyebb sebet ütötte volna rajta. Aztán Khosatral ellenállhatatlan rohammal
rontott rá.
Összecsaptak, kezük és testük hevesen rángatózva fonódott össze egy pillanatig, aztán Conan
kiszabadult. Minden izma remegett a szörnyű erőfeszítéstől, vér csordult ki, ahol az óriás kemény ujjai
feltépték a bőrét, amint egymáshoz értek. Conan megérezte a megcsúfolt természet végső őrületét.
Bőrét nem emberi hús sértette fel, hanem élő és érző fém; eleven vastesttel állt szemben. Khosatral
Conan fölé tornyosult a homályban. Ha hatalmas ujjai egyszer fogást találnak, nem eresztik el addig,
míg teste el nem ernyed szorításukban. Abban a félhomályos helyiségben úgy tűnt, mintha valami
álomszörnnyel harcolna egy lidércnyomásban. Conan elhajította a használhatatlan kardját, felkapott
egy nehéz padot, és teljes erőből ellenfeléhez vágta. Akkora pad volt, hogy sok ember fel sem bírta
volna emelni, de szilánkokra tört Khosatral hatalmas mellkasán. Az óriás meg sem ingott. Arca
veszített valamit emberi mivoltából, tüzes dicsfény villódzott lenyűgöző feje körül, és mozgó
toronyként lódult előre.
Conan kétségbeesett rántással egy teljes szelvényt letépett a falikárpitból, megforgatta maga fölött,
s még nagyobb erővel, mint a pad eldobásakor, az óriás fejére hajította. Khosatral egy pillanatra
megzavarodott; fulladozott és elvakult a testéhez tapadó szövettől, mely jobban ellenállt erejének,
mint a fa vagy az acél. Ezt a pillanatot kihasználva Conan felkapta handzsárját, és kirontott a
folyosóra. Lassítás nélkül átvetette magát a szomszéd szoba bejáratán, bevágta az ajtót, és berántotta a
reteszt.
Aztán ahogy megperdült, megtorpant a látványra, és vére a fejébe tolult. Egy halom
selyemvánkoson, vállára hulló aranyhajjal, a rémülettől kifejezéstelen tekintettel ott kuporgott a nő,
akiért olyan sokra vállalkozott. Majdnem megfeledkezett a sarkában lévő rémről, de az ajtót
forgácsoló reccsenés a háta mögött észre térítette. Felkapta a lányt, és a szemközti ajtóhoz szökkent.
Az túlságosan tehetetlen volt a félelemtől, semhogy ellenkezzen vele, vagy segítsen neki. Mindössze
egy erőtlen nyöszörgésre volt képes.
Conan nem vesztegetett időt a zárra. Handzsárjának egyetlen rettenetes csapásával kettéhasította.
Ahogy a szemközti lépcsőhöz ugrott, hátranézett, és Khosatral Khel fejét és vállát látta keresztültörni
a másik ajtón. A kolosszus úgy forgácsolta szét a tömör fatáblát, mintha papírból volna.
Conan száguldott a lépcsőn, olyan könnyedén hordozva a lányt fél vállán,
mintha gyermek lenne. Sejtelme sem volt, hová megy, de a lépcső egy kerek, kupolás terem ajtajában
végződött. Khosatral csendesen és gyorsan jött mögöttük a lépcsőn, akár a halál szele.
A szoba fala tömör acélból volt, akárcsak az ajtó. Conan becsukta, és helyére csúsztatta a
reteszként szolgáló nagy acélrudakat, amikkel el volt látva. Eszébe jutott, hogy ez Khosatral szobája
lehetett, ahová azok elől a szörnyek elől zárkózott be, melyeket ő maga szabadított el a Vermekből,
hogy engedelmeskedjenek parancsainak.
Alig kerültek helyükre a reteszek, mikor a nagy ajtó megrázkódott, és beleremegett az óriás test
rohamába. Conan vállat vont. Ez volt az út vége. A helyiségből nem vezetett ki másik ajtó, sem ablak.
A levegő meg a furcsa, ködös fény nyilván kupolanyílásokból áramlik be. Megnézte handzsárja
kicsorbult élét, és most, hogy sarokba szorították, eléggé lehiggadt. Minden tőle telhetőt elkövetett,
hogy megmeneküljön. Mikor az óriás betöri majd az ajtót, használhatatlan kardjával újra neki fog
rontani, nem mintha valami eredményt várna tőle, hanem mert természetéből fakad, hogy haláláig
harcoljon. Pillanatnyilag nem volt szükség semmiféle cselekvésre, és nyugodtsága nem volt sem
erőltetett, sem színlelt.
Olyan intenzív tekintettel csodálta végig szőke társnőjét, mintha még száz év állna előtte. Mikor
megállt, hogy bezárja az ajtót, minden teketória nélkül ledobta őt a padlóra, és a lány most térdelt fel,
gépiesen megigazítva arcába hulló fürtjeit és hiányos ruházatát. Conan tüzes szeme elismerően
ragyogott, amint a lány dús aranyhaját, tiszta szemét, tej finom bőrét, kicsattanó egészségtől fénylő
mellének feszes domborulatát, csípője pompás ívét falta.
A lány halkan felkiáltott, ahogy az ajtó megrendült, és az egyik retesz csikordulva elpattant.
Conan meg sem fordult. Tudta, hogy az ajtó még kitart egy darabig.
- Hallottam róla, hogy megszöktél - mondta. - Egy jüecsi halásztól tudtam meg, hogy itt bujkálsz.
Mi a neved?
- Octavia - lehelte gépiesen a lány. Aztán hirtelen megeredt a nyelve. Kétségbeesetten
csimpaszkodott a férfiba. - Ó, Mitra, miféle lidércálom ez? Egy férfi. a sötét bőrűek közül elkapott az
erdőben, és idehozott. Odavittek ahhoz. ahhoz. a dologhoz. Azt mondta. azt, hogy. megőrültem?
Álmodom?
Conan a befelé domborodó ajtóra pillantott, aminek mintha egy faltörő kos ment volna neki.
- Nem - mondta Conan. - Nem álmodsz. A sarokvas hamarosan kitörik. Különös, hogy egy
ördögnek ugyanúgy kell betörnie egy ajtót, mint egy közönséges embernek, de végső soron már az
ereje önmagában is ördögi.
- Nem tudod megölni? - zihálta a lány. - Te erős vagy.
Conan túl őszinte volt ahhoz, hogy hazudjon neki.
- Ha halandó ember meg tudná ölni, már halott lenne - válaszolta. - Kicsorbítottam a pengémet a
hasán.
A lány szeme kimeredt.
- Akkor meg kell halnod. és nekem is. Ó, Mitra! - sikoltotta hirtelen őrjöngve, és Conan elkapta a
kezét, attól tartva, hogy valami kárt tesz magában. - Elmondta, mit akar csinálni velem! - zihálta a
lány. - Ölj meg! Ölj meg a saját kardoddal, mielőtt betöri az ajtót!
Conan ránézett, és a fejét rázta.
- Megteszem, ami tőlem telik - mondta. - Nem túl sok, de lesz egy lehetőséged, hogy kirohanj
mellette a lépcsőre. Aztán fuss a szirtekhez! Egy csónak van kikötve a lépcső lábánál. Ha ki tudsz
jutni a várból, megmenekülhetsz előle. A város népe alszik.
 A lány kezébe temette az arcát. Conan felemelte kardját, és a visszhangzó ajtó elé állt. Senki sem
mondta volna róla, hogy az elkerülhetetlen halálra vár. Szeme élénkebben parázslott, izmos keze
keményebben szorította a markolatot, ennyi volt az egész.
A vaspántok kiszakadtak az óriás rettenetes rohama alatt, és az ajtó, amit már csak a reteszek
tartottak, őrülten rengett, a tömör acélrudak meghajlottak. Conan személytelen elragadtatással figyelt,
irigyelve a szörnyeteg emberfölötti erejét.
Aztán, minden átmenet nélkül, a rohamok abbamaradtak. A beálló csendben Conan más zajokat
hallott a lépcsőforduló felől. szárnycsapásokat és valami suttogó hangot: olyan volt, mint mikor a szél
süvít keresztül éjfélkor a fák ágain. Aztán csend lett, ám a levegő valami új érzéssel volt terhes. A
kozák főnök csak éles, barbár ösztöneivel érzékelte, de tudta anélkül, hogy látta volna, hogy Dagon
ura már nem áll az ajtó előtt.
Átkukkantott a résen, ami az ajtó és a fal között volt. A lépcsőforduló üresnek tűnt. Félrehúzta az
elgörbült reteszeket, és óvatosan kinyitotta a megereszkedett ajtót. Khosatral nem volt a lépcsőn, de
messze lentről egy fémajtó csattanása hallatszott. Nem tudta, hogy az óriás új ördöngösséget eszelt-e
ki, vagy az a suttogó hang hívta el, ám nem vesztegette az időt találgatásokra.
Szólt Octaviának, s új hangneme hallatára a lány felkelt, és szinte önálló akarat nélkül odament
hozzá.
- Mi az? - lehelte.
- Nincs idő beszélni! - Elkapta a lány csuklóját. - Gyere! - A cselekvés lehetősége átformálta;
szeme lángolt, hangja csikorgott. - A kés! - suttogta, míg valósággal végigvonszolta a lányt a lépcsőn
nagy sietségében. - A mágikus jüecsi penge! A kupolában maradt! Én. - Hangja elhalt, ahogy hirtelen
egy tiszta kép villant fel előtte. Az a kupola a nagyterem szomszédságában volt, ahol a réztrónus állt.
Verejték verte ki testét. Ahhoz a helyhez az egyetlen út a réztrónos szobán át vezet, ahol az az
undorító lény szunnyad.
De nem habozott. Gyorsan lementek a lépcsőn, át a szobán, le a következő lépcsőn, s egy súlyos
függönyökkel telt, nagy, homályos csarnokba értek. A kolosszusnak nyomát se látták. Megálltak a
nagy bronzzáras kapu előtt. Conan megragadta Octavia vállát, és erősen megrázta.
- Figyelj! - csattant fel. - Bemegyek abba a szobába, és elreteszelem az ajtót. Állj itt, és figyelj!
Ha Khosatral jön, szólj! Ha hallod, hogy azt kiabálom, hogy menekülj, akkor fuss, mintha az ördög
volna a sarkadban. ami valószínűleg úgy is lesz. A csarnok túlsó végén nyíló ajtó felé tarts, közben én
megpróbálok majd segíteni. A jüecsi késért megyek!
Mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, Conan besurrant a kapun, és bezárta maga mögött.
Óvatosan eresztette le a reteszeket, és nem vette észre, hogy kívülről is mozgathatók. Szemével a zord
réztrónust kereste a homályos szürkeségben; igen, a pikkelyes fenevad még ott volt, betöltötte a trónt
testének gyűlöletes karikáival. Látott egy ajtót a trón mögött, és tudta, hogy az vezet a kupolába. De
ahhoz, hogy odajusson, fel kellett mennie az emelvényre, s ott csak néhány lépés választja majd el a
tróntól.
Ha szellő fújt volna végig a zöld padlón, az is több zajt csapott volna, mint Conan óvatos lába. Az
alvó hüllőre függesztett tekintettel ért az emelvényhez, és indult felfelé a lépcsőn. A kígyó nem
mozdult. Conan az ajtó felé nyúlt.
A bronzajtón megcsikordult a retesz, és Conan szörnyű szitkot fojtott el, mikor látta, amint Octavia
a terembe lép. A lány bizonytalanul nézett körül a homályos teremben, a férfi pedig dermedten állt,
nem mert figyelmeztetést kiáltani. Aztán a lány meglátta Conan árnyékát, és kiabálva futott az
emelvény felé.
- Veled akarok menni! Félek egyedül. Ó! - Rettenetes sikollyal vetette égnek a karját, mikor
megpillantotta a trón bitorlóját. Az ék alakú fej kiemelkedett a gyűrűk közül, s feléje meredt a
méteres, csillogó nyakon.
Aztán a szörny olajozott, hullámzó mozgással, tekercsről tekercsre kezdett lesiklani a trónról, csúf
fejével a bénult lány felé bólogatva.
 Conan kétségbeesett ugrással hidalta át a közte és a trón között lévő távolságot, és teljes erejéből
meglendítette handzsárját. A kígyó azonban oly vakító sebességgel mozgott, hogy visszaperdülve
röptében kapta el a barbárt, és fél tucat tekerccsel hurkolta körül a testét. Conan hiába csapott az
emelvény felé, csak megvágta a pikkelyes törzset, de nem hasította át.
Kétségbeesetten vergődött az üveglépcsőkön, ahogy a kígyó újra és újra körültekeredett rajta, s
rángatta, szorította, fojtogatta. Jobb keze még szabad volt, de nem nyílt alkalma a gyilkos csapásra, és
tudta, hogy csak egyszer sújthat le. Felnyögött, és minden erejét végsőkig feszítve, hogy majdnem
elpattantak az erek a halántékán, s elkínzott izmai remegve, görcsösen rándultak össze, talpra állt, és a
magasba emelte annak a tizenkét méteres ördögnek a teljes súlyát.
Egy pillanatig imbolyogva, szétvetett lábbal állt, érezte, hogy feszülnek rá bordái belső szerveire, s
pillantása elködösült, amint handzsárja megcsillant a feje fölött.
Aztán lesújtott, átszelte a pikkelyeket, a húst, a csigolyákat. És ahol az előbb egyetlen roppant
kígyó tekergőzött, most két rettenetes törzs vonaglott, és vívta haláltusáját. Conan félretántorgott vak
csapkodásuk elől. Émelygett, szédült, és
vér szivárgott az orrából. Sötét ködben tapogatózva ragadta meg Octaviát, és rázta meg úgy, hogy az
levegő után kapkodott.
- Ha legközelebb azt mondom, hogy maradj ott valahol, akkor nyugton legyél!
Túlságosan kába volt, hogy tudja, válaszolt-e a lány. Csuklón ragadta, akár egy engedetlen
kisgyermeket, és megkerülte vele a förtelmes csonkokat, melyek még ide-oda rángatóztak a padlón.
Valahol a távolban mintha emberek ordítottak volna, de még zúgott a füle, úgyhogy nem volt biztos
benne.
Az ajtó engedett erőfeszítésének. Ha Khosatral azért rakta oda a kígyót, hogy őrizze a tárgyat,
amitől félt, nyilván elegendő óvintézkedésnek vélte. Conan már- már azt várta, valami újabb
szörnyűség ront rá az ajtó mögül, ám a halványabb fényben csak a fölötte magasodó boltozat roppant
ívét látta, egy tompán csillogó aranytömböt, meg valami félhold alakú ragyogást a kövön.
Elégedett vigyorral kapta föl, és nem fecsérelte az időt további kutatásra. Sarkon fordult, átsietett a
szobán, majd végig a nagy csarnokon a távoli ajtó felé, mely érzése szerint a szabad ég alá vezetett.
Jól sejtette. Néhány perc múlva, társnőjét félig vezetve, félig vonszolva maga után, kibukkant a
csendes utcára. Senkit sem láttak, de a nyugati falon túlról ordítozás és nyüszítő sikolyok
hallatszottak, amitől Octavia remegni kezdett. Conan a délnyugati falhoz sietett, és különösebb
nehézség nélkül talált egy kőlépcsőt, mely a gyilokjáróra vezetett. A nagy csarnokban magához vett
egy vastag falikárpitzsinórt, és most, a mellvédhez érve a lány dereka köré tekerte a puha, de erős
kötelet, majd leengedte őt a földre. Aztán a kötél egyik végét két lőrés között egy bástyafokhoz
erősítette, és lecsúszott utána. A szigetről csak egy úton lehetett menekülni - a nyugati szirtfalba
vágott lépcsőn. Arrafelé siettek, nagy ívben elkerülve azt a pontot, ahonnan a kiabálás és a szörnyű
csatazaj hallatszott.
Octavia érezte, hogy iszonyú veszély les rájuk azok közt a lombok közt. Lélegzete akadozott, és
közelebb húzódott védelmezőjéhez. Ám az erdő most csendes volt, és nem láttak fenyegető alakokat,
míg csak ki nem bukkantak a fák közül, és meg nem pillantották az embert, aki a szirtfal szélén állt.
Jehungir aga megmenekült a végzet elől, mely harcosait utolérte, mikor hirtelen egy vasóriás
rontott ki a kapun, s cafatokra tépte, és pozdorjává zúzta őket. Mikor látta, hogy az íjászok kardja
szilánkokra törik azon a pusztító erejű emberi jelenésen, rájött, hogy természetfölötti ellenséggel
állnak szemben, és megfutamodott. Az erdő mélyén bujkált, míg a mészárlás zaja abba nem maradt.
Akkor visszalopózott a lépcsőhöz, de a csónakban hagyott emberei nem várták meg.
Hallották a sikoltásokat, és nem sokkal később egy vérrel bemocskolt szörnyeteget pillantottak
meg a föléjük magasodó szirtfalon, amint gigászi karját rázza feléjük rettenetes diadalában. Nem
vártak tovább. Épp akkor tűntek el a nádasban, mikor Jehungir a szirtfalhoz ért, hallótávolságon kívül.
Khosatral elment - vagy visszatért a városba, vagy az erdőben kószált, s azt az embert kereste, aki
megszökött végzete elől.
 Jehungir épp azon volt, hogy leereszkedjék a lépcsőn, és Conan csónakjában távozzon, mikor
meglátta a hetmant meg a lányt kilépni az erdőből. A látvány, mely megfagyasztotta ereiben a vért, és
majdhogynem elvette józan eszét, nem változtatott szándékain a kozák főnököt illetően. A férfi láttán,
akinek a meggyilkolására ide jött, elégedettség töltötte el. Mikor megpillantotta a lányt, akit Jelal
kánnak adott, megdöbbent, de nem fecsérelte találgatásra az idejét. Felemelte íját, füléig húzta a húrt,
és eleresztette. Conan félreugrott, a nyílvessző szilánkokra tört egy fatörzsön, s a kimmériai
felnevetett.
- Kutya! - gúnyolódott. - El se tudsz találni? Nem arra születtem, hogy hyrkán nyíltól haljak meg!
Próbáld meg újra, te turáni disznó!
Jehungir nem próbálta meg újra. Ez volt az utolsó nyílvesszeje. Kivonta handzsárját, és csúcsos
sisakjában, apró szemű láncingében magabiztosan indult előre. Conan félúton találkozott vele, kardok
szemkápráztató forgatagában. A görbe pengék összecsendültek, szétváltak, csillogó íveket írtak le, s
Octavia szeme könnybe lábadt, mikor megpróbálta követni őket. A lány, bár figyelt, nem látta a végső
csapást, de hallotta a hasadó fém reccsenését, és látta Jehungirt összeesni. Oldalából, ahol a kimmériai
acélja szétvágta láncingét, és a gerincéig hatolt, vér fecskendezett.
Octavia azonban nem volt urának halála láttán sikoltott fel. Faág reccsent mögöttük, és Khosatral
Khel már rájuk is rontott. A lány képtelen volt menekülni; nyöszörgő kiáltás hagyta el ajkát, ahogy
lába felmondta a szolgálatot, és arccal a pázsitra zuhant.
Conan, aki az aga teste fölé hajolt, meg sem kísérelt menekülni. Vöröslő handzsárját bal kézre
fogva előhúzta a nagy, félköríves jüecsi pengét. Khosatral Khel fölébe tornyosult, ám a pengén
megvillant a nap fénye, és az óriás hirtelen hátrahőkölt.
Conan vére forrongott. Rárontott, és feléje döfött a sarlós pengével. És az nem tört össze. Éle alatt
engedett Khosatral sötét fémteste, mint a közönséges hús a hasítóbárdnak. A mély sebből furcsa
váladék csordult ki, és Khosatral felkiáltott; olyannak hangzott az, mint egy nagy harang
gyászkondulása. Lesújtott rettentő öklével, ám Conan gyorsabb volt, mint az íjászok, kik szörnyű
csapásai alatt szenvedtek ki. Elkerülte az ütéseket, s újra és újra vágott. Khosatral tántorgott és
botladozott, rettenetes volt hallgatni kiáltásait: mintha a fém adott volna hangot a fájdalmának, mintha
a vas sikoltozott és ordítozott volna kínjában.
Aztán sarkon fordult, és bebotorkált az erdőbe, tántorgó lépteivel bokrokat tiport le, és fáknak
ment neki.
Lassúnak tűnt, és jóllehet Conan felfűtött szenvedélyének minden gyorsaságával követte, mégis
közel jártak már Dagon fák közt átderengő falához és tornyaihoz, mire késszúrásnyi távolságba jutott
az óriáshoz.
Akkor Khosatral ismét megfordult, kétségbeesett ütésekkel csépelte a levegőt, ám a gyilkos dühben
égő Conant nem lehetett feltartóztatni. Ahogy a párduc csap
le a sarokba szorított jávorszarvas bikára, úgy vetette magát a hatalmas karok közé, és markolatig
döfte sarlós pengéjét oda, ahol a szívnek kellett volna lennie.
Khosatral megtántorodott, és döngve elzuhant. Emberi alakban tántorodott meg, de nem emberi
alakban terült el az agyagon. Ahol az arca emberinek tűnt, ott most egyáltalán nem volt arc, a fém
végtagok megolvadtak és alakjukat vesztették. Conan, aki nem hátrált meg az élő Khosatraltól,
undorodva hőkölt vissza a halottól; borzalmas átalakulásnak lett tanúja. Haláltusájában Khosatral
Khel újra azzá a dologgá változott, ami évezredekkel ezelőtt kimászott a Szakadékból. Conan a
kibírhatatlan undortól elnémulva fordult meg, hogy elmeneküljön ettől a valamitől, és hirtelen
rádöbbent, hogy Dagon csúcsai már nem derengenek ott a fák közt. Füstként foszlottak szét - a
lőrések, a csipkézett tornyok, a nagy bronzkapuk, a bársony, az arany, az elefántcsont, meg a sötét
hajú nők és a borotvált fejű papok. A természetfölötti intellektus pusztulásával, aki újrateremtette
őket, visszahanyatlottak a porba, melyben megszámlálhatatlan évezred óta pihentek. Csak a törött
oszlopcsonkok meredtek a leomlott falak, a töredezett kövezet meg a szétzúzott kupola fölé. Conan
ismét úgy látta a xapuri romokat, amilyennek megismerte őket.
 A vad hetman egy ideig szobormereven állt, homályosan felderengett neki valami az emberiségnek
nevezett tiszavirág életű lények és a rajtuk élősködő, sötét, kámzsás alakok kozmikus drámájából.
Aztán mikor hallotta, hogy félénken szólítják, mintegy álomból ébredve újra a földön heverő sötét
tömegre pillantott, összerázkódott, és elindult a szirtfalnál várakozó lány felé.
Octavia félve kukucskált a fák alatt, és fojtott, megkönnyebbült kiáltással fogadta a visszatérőt.
Conan lerázta magáról a homályos, szörnyű látomásokat, melyek gyötörték, és megint régi önmagává
vált.
- Hol van? - remegett a lány.
- Visszament a pokolba, ahonnan előmászott - válaszolta Conan derűsen. - Miért nem ereszkedtél
le a lépcsőn, és menekültél el a csónakomban?
- Nem hagyhattalak itt. - kezdte a lány, aztán meggondolta magát, és lassan hozzátette: - Nincs
hová mennem. A hyrkánok megint rabszolgává tennének, a kalózok pedig.
- Mit szólnál a kozákokhoz?
- Ők tán jobbak, mint a kalózok? - kérdezte a lány megvetően.
Conan csodálata egyre nőtt, látván, milyen gyorsan visszanyeri a lány a tartását azok után, amennyi
eszeveszett lidércnyomást élt át. A fennhéjázása meg szórakoztatta.
- Mintha a táborban, Ghorinál másképp gondoltad volna. Akkor elég szabadon bántál a
mosolyaiddal.
A lány vörös ajka lefelé görbült a megvetéstől.
- Azt hitted, beléd szerettem? Csak nem gondolod, hogy lealacsonyodtam volna egy sörvedelő,
húszabáló barbár előtt, ha nem kényszerítenek rá? A gazdám - akinek ott hever a teste - kényszerített
rá, hogy így viselkedjem.
- Ó! - Conan eléggé leforrázottnak látszott. Aztán töretlen lelkesedéssel felkacagott. - Nem
számít. Most már hozzám tartozol. Csókolj meg!
- Hogy merészelsz. - kezdte a lány mérgesen, mikor érezte, hogy lekapják a lábáról, és a hetman
izmos mellkasának szorul. Csodás ifjúságának minden erejével küzdött ellene, de Conan csak
túláradóan nevetett, megrészegülve a karjaiban vergődő pompás teremtés közelségétől.
Könnyedén leküzdötte a lány ellenállását, s szabadjára engedett szenvedélyével itta ajka nektárját,
míg a mellének feszülő karok el nem ernyedtek, és szenvedélyesen izmos nyaka köré nem fonódtak.
Akkor belenevetett a tiszta szempárba, és azt mondta:
- Miért ne lenne kívánatosabb a szabad nép egyik főnöke egy városban nevelkedett turáni
kutyánál?
A lány megrázta homokszínű fürtjeit, még minden ízében remegett a férfi tüzes csókjától. Nem
vette le a karját a nyakáról.
- Egyenlőnek tartod magad egy agával? - kérdezte ingerkedőn.
Conan nagyot hahotázott, és megindult a lépcső felé, karjában a lánnyal.
- Majd meglátod - hencegett -, felgyújtom egész Khawarizmost, hogy fáklyaként világítsa meg az
utadat a sátramba!
 11.

A FEKETE KÖR NÉPE

Írás-megjelenés: 1934
Helyszín: Vendhya, Himelian Mountain, Afghulistan, Yimsha Mountain

1.
EGY KIRÁLY MEGHAL

Vendhya királya haldoklott. A forró, fülledt éjszakában templomi gongok zúgtak, és kagylókürtök
harsogtak. Lármájuk halk visszhangot vert az aranykupolás teremben, ahol Bhunda Chand küzdött a
halállal a selyemmel borított emelvényen. Izzadságcsöppek fénylettek sötét bőrén, ujjai az aranyozott
szövetet markolták, melyen feküdt. Fiatal volt, nem lándzsa járta át testét, és borát sem festette méreg.
De halántékán az erek kék zsinórként dagadtak ki, szeme a közeli halál érzésére tágra nyílt. Reszkető
rabszolgalányok térdeltek az emelvény lábánál, s a király fölé hajolva aggódó figyelemmel nézte őt
nővére, Yasmina dévi. Vele volt a wazam, a királyi udvarban megőszült öreg nemes úr.
A lány haragos és kétségbeesett mozdulattal kapta fel a fejét, amint fülét megütötte a távoli
dobszó.
- A papok és a lármájuk! - kiáltotta. - Ők sem bölcsebbek ezeknél a piócáknál, amelyek mit sem
érnek! A király meghal, és senki sem tudja, miért. Haldoklik, én meg itt állok tehetetlenül, én, aki az
egész várost felgyújtanám, és ezrek vérét ontanám ki, hogy megmentsem.
- Nem egy ember Ayódhyából szívesen meghalna helyette, ha tehetné, dévi - válaszolta a wazam.
- Ez méreg.
- Én mondom neked, ez nem méreg! - kiáltotta a lány. - Születése óta olyan gondosan őrzik, hogy
a föld legagyafúrtabb méregkeverői sem tudták elérni. A Sárkányok Tornyára kitűzött öt koponya a
tanúja kudarcos próbálkozásaiknak. Mint jól tudod, tíz férfinak és tíz nőnek csak az a feladata, hogy
az ételeit és italait előre megkóstolják, és ötven páncélos harcos őrzi a szobáját, ahogy most is. Nem,
ez nem méreg, ez fekete mágia, szörnyű varázslat.
Elhallgatott, mert a király kezdett beszélni; ajka nem mozdult, üveges szemében nem tükröződött
felismerés. De hangja hátborzongatónak tűnt, homályosnak és távolinak, mintha hatalmas szélvihar
mögül szólna.
- Yasmina! Yasmina! Nővérem, merre vagy? Nem látlak. Minden sötét, és zúg a vihar!
- Bátyám! - kiáltotta Yasmina, petyhüdt kezét erősen megszorítva. - Itt vagyok! Nem ismersz meg.
A lány hangja elhalt, ahogy a kifejezéstelen arcra pillantott. Mély, zavart sóhaj szakadt fel ajkáról.
A rabszolgalányok nyöszörögtek félelmükben, Yasmina pedig a mellét verte kínjában.
 A város egy másik részében egy férfi állt egy rácsozott balkonon, amely a fáklyákkal
megvilágított, hosszú utcára nézett, a felfelé tekintő, sötét arcokra és villogó szemekre. Elnyújtott
jajveszékelés hallatszott a tömegből.
A férfi megvonta széles vállát, és visszalépett a díszes szobába. Magas volt, testes, és drága ruhát
viselt.
- A király még nem halt meg, de már felcsendül a gyászének - szólt oda egy másik férfinak, aki
egy sarokban ült keresztbe tett lábbal egy matracon. Ez a férfi barna teveszőr köntöst viselt, és
szandált, fején pedig zöld turbánt. Arca nyugodt volt, tekintete kifejezéstelen.
- Az emberek tudják, hogy nem éri meg a holnapot - válaszolta.
Az első férfi hosszan, fürkész tekintettel bámult rá.
- Amit nem értek - kezdte -, az az, hogy miért kellett olyan soká várni arra, hogy az uraitok
lesújtsanak. Ha most el tudják pusztítani a királyt, miért nem tudták megtenni már hónapokkal
ezelőtt?
- Még az általatok boszorkányságnak hívott művészetet is kozmikus szabályok irányítják -
válaszolta a zöld turbános. - A csillagok vezérelték ezt az akciót is csakúgy, mint a többit. Még az én
uraim sem képesek a csillagokat eltéríteni a pályájukról. Addig, míg a menny nem nyerte el a
megfelelő elrendezést, nem tudták végrehajtani ezt a varázslatot. - Hosszú, mocskos körmével
felvázolta a konstellációt a márványpadlóra. - A hold állása előre jelezte a rosszat Vendhya királya
számára, a csillagok zűrzavaros állapotban vannak, a Kígyó az Elefánt házában található. Ilyen
elhelyezkedésnél a láthatatlan őrök elhagyják Bhunda Chand szellemét. Út nyílik a láthatatlan
birodalomba, és ha egyszer létrejött egy kapcsolódási pont, gonosz erőket lehet mozgósítani rajta.
- Kapcsolódási pont? - érdeklődött a másik. - Arra a hajfürtre gondolsz, amely Bhunda Chandtól
származik?
- Igen. Az emberi testnek minden eltávolított tartozéka része marad továbbra is annak, nem
érzékelhető kapcsolatok fűzik hozzá. Asura papjai halványan sejtik az igazságot, így aztán minden
levágott körmöt meg a királyi család tagjainak egyéb hulladék anyagait gondosan hamuvá égetik, és a
hamut elrejtik.
De Kósala hercegnőjének esedezésére, aki viszonzatlanul szerette Bhunda Chandot, a király egy
hajtincset ajándékozott neki hosszú, fekete hajából emlékbe. Mikor az uraim meghozták felette az
ítéletet, a hajfürtöt aranyozott és drágakövekkel kirakott dobozkájával együtt ellopták a lány párnája
alól, miközben aludt, és egy másikkal helyettesítették, amely pont olyan, mint az eredeti, így aztán
sohasem fedezi fel a különbséget. Ezután az eredeti hajfürtöt egy tevekaravánnal elküldték a távoli
Peskhauriba, onnét pedig tovább a Zhaibar-hegyszoroson át, mígnem azoknak a kezébe jutott, akiknek
szánták.
- Csak egy hajfürt - mormolta a nemes.
- Amely a visszhangos űr sötét mélységébe vonzza a lelket a halandó porhüvelyéből - válaszolt a
matracon ülő férfi.
A nemes kíváncsian tanulmányozta a másikat.
- Nem tudom, hogy ember vagy démon vagy-e, Khemsa - szólalt meg végül. - Csak kevesen
vagyunk azok, aminek látszunk. Én, akit a Ksátriják Kerim sahnak ismernek, Iranistán hercegének,
nem vagyok nagyobb képmutató, mint a legtöbben. Mindannyian árulók ilyen vagy olyan módon, de
legtöbbjük még azt sem tudja, kit szolgál. Nekem legalább nincs kétségem felőle, hogy Yezdigerd
királyt, Turán uralkodóját.
- Én pedig Yimsa Fekete Látnokait - mondta Khemsa -, és az én uraim hatalmasabbak a tieidnél,
mert tudományuk által olyasmit vittek végbe, ami Yezdigerdnek nem sikerült kardok ezreivel sem.
Odakint a megkínzottak ezreinek iszonyú kiáltása szállt a csillagok felé, melyek beborították a
verejtékes Vendhya éjszakáját, s a kagylókürtök úgy bőgtek, mint a fájdalomtól őrjöngő ökrök.
A palotakertben fáklyák fénye villant a kifényezett sisakokon, görbe kardokon és az arannyal
díszített vérteken. Valamennyi nemesi születésű harcos összegyűlt a hatalmas palotában vagy
körülötte, és minden széles ívű kapunál ötven fegyveres állt őrt, íjjal a kezében. De most a halál osont
át a királyi palotán, és az ő szellemlépteinek senki sem tudott az útjába állni.
Az aranykupola alatt az emelvényen a király ismét felkiáltott, rettenetes roham gyötörte. Hangja
gyengén és elhal ón szólt, s a dévi ismét fölé hajolt, szörnyű félelemtől remegve, mely sötétebb volt a
halál minden borzalmánál.
- Yasmina! - hangzott ismét a messzi, keserves, hátborzongató szózat a sötétség küszöbén túli
birodalomból. - Segíts rajtam! Messze járok halandó porhüvelyemtől! Varázslók szívják ki a lelkem a
szélfútta sötétségen át. El akarják tépni az ezüstszálat, mely haldokló testemhez köt. Körém gyűlnek,
kezük karommá görbül, a szemük vörös, mint az izzó láng a sötétben. Jaj, ments meg, nővérem!
Ujjaik égetnek, mint a tűz! Elpusztítják a testem, és kárhozatra taszítják a lelkem! Mi ez, amit elém
hoznak? Jaj!
Reményvesztett kiáltásának borzalmas hangjára Yasmina önkéntelenül felsikoltott, és
kétségbeesésében rávetette magát bátyjára. Rettenetes görcs rángott végig a férfin, hab verte ki
eltorzult ajkát, keze görcsösen markolta a lány
vállát. De az üveges sötétség eltűnt a szeméből, ahogy a füst elillan a tűz fölül, és tisztuló tekintettel
pillantott a húgára.
- Bátyám! - szipogta a lány. - Bátyám.
- Gyorsan! - zihálta a király, és gyöngülő hangjából az értelem beszélt. - Most már tudom, mi
kerget a halotti máglyára. A Himelián-hegység varázslói bocsátottak rám bűbájt. Lelkemet kiragadták
a testemből, egy messzi kőszobába. Ott aztán azon igyekeztek, hogy az élet ezüstfonalát
megszakítsák, és lelkemet egy ocsmány, éjszülött szörny testébe akarták vetni, akit a pokolból idéztek
meg. Ah! Még most is érzem a vonzást! A kiáltásod és a karod szorítása visszahozott a valóságba, de
most már gyorsan távolodom. Lelkem ragaszkodik a testemhez, de kitartása gyengül. Ölj meg hamar,
mielőtt örökre csapdába ejtenék a lelkemet!
- Nem tudom megtenni! - sírta a lány, meztelen mellét verve.
- Gyorsan, parancsolom! - A régi, ellentmondást nem tűrő erő volt elhaló suttogásában. - Sosem
tagadtad meg, amit kértem tőled, ne tagadd meg hát utolsó parancsomat sem! Küldd a lelkem
egyenesen Asurához! Igyekezz, nehogy arra kárhoztass, hogy a sötétség mocskos kísérteteként töltsem
időmet az örökkévalóságig! Szúrj, én parancsolom! Szúrj!
Görcsös zokogással, Yasmina egy ékkövekkel kirakott tőrt húzott elő az övéből, és markolatig a
férfi mellkasába döfte. Az egész testében megfeszült, azután elernyedt, ajkán megadó mosollyal.
Yasmina a gyékénnyel borított padlóra vetette magát, ökölbe szorított kezével csépelve azt. Odakint
harsogtak és mennydörögtek a gongok és a kagylókürtök, a papok pedig rézkésekkel szabdalták össze
magukat.

2.
EGY BARBÁR A HEGYEKBŐL

Chunder Shan, Peskhauri kormányzója letette aranytollát, és gondosan átolvasta a szöveget, amit a
hivatalos pecsétjét viselő pergamenre vetett. Csak azért uralhatta ilyen régóta Peskhaurit, mert
gondosan mérlegelte minden kimondott és leírt szavát. A veszély óvatosságot szül, és csak az óvatos
ember élhet hosszú életet ezen a vad vidéken, ahol a forró vendhyai síkságok találkoznak a Himelián-
hegység szirtjeivel. Egy óra lovaglással kelet vagy nyugat felé az ember átlépi a határt, és a hegyek
között találja magát, ahol a törzsek az erőszak törvénye szerint élnek.
A kormányzó egyedül volt a szobájában, ébenfa berakásos, díszesen faragott asztalánál ült. A
hűvös levegő miatt szélesre tárt ablakon keresztül láthatta a sötétkék himeliáni éjszaka egy szeletét,
amelyet nagy, fehér csillagok pöttyöztek. A közeli mellvéd homályos sáv volt csupán, és távolabbi
lőrések és tornyok
alakja éppen csak felsejlett a gyenge csillagfényben. A kormányzó erődítménye erős volt, és az
őrizetére bízott város falain kívül emelkedett. A szellő, amely meglebbentette a faliszőnyeget, halk
zajokat sodort magával Peskhauri utcáiról, siratóénekek foszlányait és hangokat.
A kormányzó lassan olvasta, amit írt, szabad kezével árnyékolva szemét a bronz olajlámpa
fényétől, miközben ajka mozgott. Míg olvasott, távolról hallotta az őrtorony felől a lópaták
csattogását, az őrjárat közeledtének éles, szaggatott jelét. Nem szentelt neki különösebb figyelmet, a
levélre koncentrált. Vendhya wazamjának volt címezve, Ayódhya királyi udvarába, és ez állt benne a
szokásos üdvözlések után:

Hadd tudassam Excellenciáddal, hogy lelkiismeretesen végrehajtottam Excellenciád utasításait. A hét

vadat gondosan őrzik a börtönben, és én ismételten üzenetet küldtem a hegyek közé, hogy főnökük
személyesen jöjjön el, hogy a kiszabadításukról tárgyaljunk. Ő azonban nem engedelmeskedett, csak
üzenetet küldött, mely szerint, ha nem szabadulnak ki a foglyok, akkor felégeti Peskhaurit, és a bőrömmel
borítja be a nyergét. Excellenciád bocsánatáért esedezve írom le ezeket. Mivel nagyon is képes lenne
erre, megháromszoroztam a páncélos őrök számát. A férfi nem ghulisztáni származású. Nem tudom teljes
bizonyossággal megjósolni következő lépését. De mivel ez a dévi óhaja...

Egy pillanat alatt felpattant elefántcsont székéből, és a boltíves ajtóra meredt. Felkapta görbe
kardját, amely díszes hüvelyében feküdt az asztalon, aztán figyelt.
Egy nő lépett be bejelentés nélkül, akinek finom, áttetsző palástja nem takarta el az alatta viselt
díszes öltözetet, mint ahogy a magas, karcsú alak hajlékonyságát és szépségét sem. Arcát mellig érő
vékony fátyol takarta, amit egy hármas aranyzsinór fonású fejdísz tartott, és arany félhold díszített.
Sötét szemét a fátylon keresztül a kormányzóra vetette, aztán fehér kezének egy uralkodói
mozdulatával felfedte magát.
- Dévi! - A kormányzó térdre borult előtte, meglepetése és zavarodottsága egy kissé lerombolta
hódolatának méltóságát.
A nő egy mozdulattal jelezte, hogy emelkedjen fel, s a férfi igyekezett őt az elefántcsont szék felé
tessékelni, miközben folyamatosan hajbókolt. Ám első szavai rosszallóak voltak.
- Fenség! Ez egyáltalán nem volt bölcs dolog! A határvidéken eluralkodott a zűrzavar. A
hegyekből mindennaposak a betörések. Nagy kísérettel érkezett?
- Elegendően kísértek el Peskhauriba - válaszolt. - Ott szállásoltam el az embereimet, és az
erődbe a szolgálómmal, Gitarával jöttem.
Chunder Shan rémülten felnyögött.
- Dévi! Nem vagy tudatában a veszélynek. Egyórányi lovaglásra innen, a hegyekben nyüzsögnek
a barbárok, akik hivatásszerűen gyilkolnak és
erőszakoskodnak. A nőket elrabolják, a férfiakat megtámadják és leszúrják az erőd meg a város közti
úton. Peskhauri nem olyan, mint a déli tartományok.
- De itt vagyok sértetlenül - szakította félbe a nő türelmetlenül. - Megmutattam a pecsétgyűrűm a
kapuban álló őrnek meg az ajtónállódnak, és anélkül, hogy ismertek volna, bejelentés nélkül
átengedtek. Biztos azt hitték, hogy titkos futár vagyok Ayódhyából. Ne vesztegessük most az időt.
Nem kaptál üzenetet a barbárok főnökétől?
- Semmit, csak fenyegetést és szidalmat. Óvatos és gyanakvó. Csapdát gyanít, és ezért nem is
lehet elmarasztalni. A ksátriják nem mindig tartják be a hegylakóknak tett ígéreteiket.
- Meg kell egyezni vele! - fakadt ki Yasmina, ökölbe szorított kezének ujjpercei elfehéredtek az
erőfeszítéstől.
- Nem értem - rázta a fejét a kormányzó. - Mikor véletlenül fogságba ejtettem ezt a hét hegyi
embert, jelentettem a wazamnak, ahogy az szokás, és aztán, mielőtt még felkötöttem volna őket, jött a
parancs, hogy őrizzem őket tovább, és vegyem fel a kapcsolatot a főnökükkel. Így tettem, de ahogy
előre mondtam, az a férfi távol maradt. Ezek az emberek az afghulik törzséből valók, de ő egy
nyugatról jött idegen, akit Conannak hívnak. Megfenyegettem, hogy fellógatom őket holnap
hajnalban, ha nem jön.
 - Helyes! - kiáltotta a dévi. - Jól cselekedtél. És most elmondom, miért adtam ki ezeket a
parancsokat. A bátyám. - a hangja elcsuklott.
A kormányzó fejet hajtott a szokásos gesztussal, mely az eltávozott uralkodó iránti tiszteletet
fejezte ki.
- Vendhya királyát varázslat pusztította el - mondta végül a nő. - Életemet gyilkosai
megsemmisítésének szentelem. Mikor meghalt, hagyott nekem nyomot, melyen elindulhattam.
Elolvastam Skelos Könyvét, és beszéltem névtelen remetékkel a Jhelai alatti barlangokban. Rájöttem,
hogy mi módon és kik ölték meg. Az ellenségei a Yimsa-hegy fekete mágusai.
- Asura! - suttogta elfehéredve Chuder Shan.
A nő szinte átdöfte szemével.
- Félsz tőlük?
- Ki nem fél, fenség? - válaszolt. - Fekete ördögök, akik Zhaibar lakatlan hegyein túl kísértenek.
De a bölcsek azt mondják, hogy ritkán avatkoznak be a halandó emberek életébe.
- Hogy miért ölték meg a bátyámat, nem tudom - válaszolta a nő. - De Asura oltára előtt esküdtem
meg, hogy elpusztítom őket! És szükségem van egy férfi segítségére a határon túlról. Egy ksátrija
sereg egyedül, segítség nélkül sosem jutna el Yimsába.
- Igen - mormolta Chuder Shan. - Most igazat szóltál. Minden egyes lépésért meg kellene harcolni
az úton, szőrös hegylakók zúdítanának ránk sziklákat, minden magaslaton és minden völgyben
lerohannának minket hosszú tőreikkel. A turániak egyszer keresztülküzdötték magukat a Himeliánon,
de hányan tértek
vissza Khuru-sunba? Azok közül, akik megmenekültek a ksátriják kardjától, miután bátyád, a király,
legyőzte seregüket a Jhemda folyónál, csak kevesen látták viszont Secunderamot.
- Így aztán ellenőrzésem alá kell vonnom olyan embereket a határ másik oldalán, akik ismerik a
Yimsha-hegyhez vezető utat.
- De a törzsek félik a Fekete Látnokokat, és kerülik a szentségtelen hegyet - vágott közbe a
kormányzó.
- A főnök, Conan is fél tőlük? - kérdezte a nő.
- Nos, ami azt illeti - mormogta a kormányzó -, kétlem, hogy létezik olyasmi, amitől az az ördög
félne.
- Így mondták nekem is. Ezért aztán ő az, akivel üzletet kell kötnöm. Szeretné hét emberét
kiszabadítani. Nagyon jó! A váltságdíj a Fekete Látnokok feje lesz! - Hangja gyűlölettel telt meg,
ahogy az utolsó szavakat kimondta, kezét ökölbe szorította. Ő volt a megtestesült szenvedély maga,
ahogy ott állt felszegett fejjel, ziháló mellkassal.
A kormányzó újra térdre borult, mivel bölcsességének része volt az a tudás is, hogy egy nő ilyen
viharos érzelmi állapotban legalább annyira veszélyes, mint egy vak kobra, méghozzá mindenkire, aki
a közelében tartózkodik.
- Úgy lesz, ahogy óhajtod, fenség. - Aztán mikor a nő kissé lecsillapodott, felállt, és
megkockáztatott egy figyelmeztető megjegyzést. - Nem tudom előre megjósolni, hogy mi lesz Conan
következő lépése. A törzsek folyton lázonganak, és jó okom van azt hinni, hogy turáni titkos
megbízottak a határaink megtámadására uszítják őket. Mint fenséged tudja, a turániak bevették
magukat Secunderamba, és más északi városokba is, bár a hegyi törzseket nem hódították meg.
Yezdigerd király már régóta mohón dél felé kacsingat, és talán arra törekszik, hogy pénzen vegye meg
azt, amit fegyverek útján nem tudott elérni. Úgy gondolom, hogy Conan lehet az egyik kémje.
- Majd meglátjuk - válaszolt a nő. - Ha szereti embereit, hajnalban a kapunál lesz, hogy tárgyaljon
velünk. Az éjszakát az erődben töltöm. Álöltözetben jöttem Peskhauriba, és kíséretemet a palota
helyett egy vendéglőben szállásoltam el. Az embereimen kívül csak te tudsz a jelenlétemről.
- Visszakísérem a lakosztályába fenségedet - mondta a kormányzó, és amint kiléptek az ajtón,
odaintette az őrt álló harcost. A férfi fölzárkózott mögéjük, lándzsáját tisztelgésre emelve.
A szolgálólány az ajtóban várt, úrnőjéhez hasonlóan lefátyolozva, s a kis csapat egy széles,
kanyargós, füstös fáklyákkal megvilágított folyosón haladt végig. Így érték el a látogató előkelőségek
részére - akik tábornokok és alkirályok voltak nagyobbrészt - fenntartott lakosztályt. A királyi család
tagjai közül még senki sem tisztelte meg látogatásával az erődöt. Chunder Shannak az a zavaró érzése
volt, hogy a lakosztály nem felel meg egy ilyen magas rangú személyiségnek, mint a dévi, és bár a nő
igyekezett fesztelen légkört fenntartani, a kormányzó mégis örült, mikor elbocsátották, és ő
meghajolva távozhatott. Az
erőd minden szolgája összesereglett, hogy a királyi vendéget kiszolgálják, bár Chunder Shan nem
fedte fel előttük a nő kilétét, és egy szakasz lándzsást állított az ajtaja elé, köztük azt a harcost is, aki
azelőtt az ő szobáját őrizte. Annyira belefeledkezett a dolgokba, hogy elfelejtett helyette másikat
állítani.

Nem sokkal a kormányzó távozása után Yasminának eszébe jutott valami, amit meg akart beszélni
vele. Egy Kerim sah nevű iranisztáni nemessel volt kapcsolatos, aki egy darabig Peskhauriban élt,
mielőtt az ayódhiyai udvarba jött volna. Yasmina aznap este látott valakit egy pillanatra Peskhauriban,
aki nagyon hasonlított rá. Eltűnődött rajta, nem őt követte-e Kerim sah Ayódhyától egészen idáig.
Mivel igazán figyelemre méltó dévi volt, nem hívatta magához a kormányzót, hanem kisietett a
folyosóra, és a férfi szobája felé vette az irányt.
Chunder Shan a szobájába érve becsukta az ajtót, és az asztalához lépett. Felvette az előbb írt
levelet, és apró darabokra tépte. Alig fejezte be, mikor meghallotta, hogy valami puhán az ablak előtti
mellvédhez ütődik. Egy hatalmas alakot pillantott meg egy másodpercre a csillagos égboltra
kirajzolódni, majd egy férfi szökkent be könnyedén a szobába. A fény megcsillant a kezében tartott
hosszú penge lapján.
- Pszt! - figyelmeztette. - Ne csapj zajt, különben küldök az ördögnek egy szolgát!
A kormányzó megtorpant, félúton az asztalon heverő kard felé. Alig karnyújtásnyira volt tőle a
méteres zhaibari kés, amely a betolakodó kezében fénylett, és ismerte a hegylakók elszánt
gyorsaságát.
A támadója magas volt, egyszerre erős és ruganyos. A hegylakók ruháját viselte, de sötét vonásai
és kéken parázsló szeme nem illettek öltözékéhez. Chunder Shan sosem látott még hozzá fogható
embert. Nem keleti származású volt, hanem egy nyugati barbár. Ám viselkedése ugyanolyan vad és
félelmetes volt, mint bármely más szőrös vadembernek, aki ghulistáni hegyek között él.
- Úgy jöttél, mint egy besurranó tolvaj - jegyezte meg a kormányzó, némiképp visszanyervén a
lélekjelenlétét, bár eszébe jutott, hogy nincsen a közelében őr hallótávolságon belül. A hegylakó
azonban nem tudhatott erről.
- Megmásztam egy bástyát - mordult rá a betolakodó. - Egy őr éppen időben dugta ki a fejét a
lőrésen, hogy késem nyelével fejbe vágjam.
- Te Conan vagy?
- Ki más lennék? Üzentél a hegyekbe, hogy szeretnéd, ha idejönnék, és üzletet kötnék veled. Nos,
eljöttem! Maradj távol az asztaltól, különben kibelezlek!
- Csak le akarok ülni - válaszolta a kormányzó, óvatosan letelepedve elefántcsont székére,
amelyet odébb húzott az asztaltól.
Conan nyugtalanul járkált előtte, gyanakvó pillantásokkal ostromolta az ajtót, hosszú késének
borotvaélét próbálgatva hüvelykujjával. Nem úgy mozgott, mint egy afghuli, s nyers őszinteséggel
viselkedett akkor is, amikor a keleti lélek óvatos finomkodásra intett.
- Nálad van hét emberem - szólalt meg hirtelen. - Visszautasítottad a felajánlott váltságdíjat. Mi
az ördögöt akarsz?
- Beszéljünk a feltételekről - válaszolta óvatosan Chunder Shan.
- Feltételek? - A barbár hangját veszedelmes düh élezte. - Mire gondolsz? Nem ajánlottam neked
elég aranyat?
Chunder Shan felnevetett.
- Aranyat? Több arany van Peskhauriban, mint amennyit valaha láttál.
- Hazudsz! - vágott vissza Conan. - Én láttam a khurusuni aranyművesek sukjait.
 - Hát akkor több mint amennyit eleven afghuli valaha látott - helyesbített Chunder Shan. - És ez
csak egy cseppje Vendhya gazdagságának. Miért vágynánk aranyra? Inkább a javunkat szolgálná, ha
felkötnénk ezt a hét tolvajt.
Conanból cifra káromkodás szakadt ki, s a hosszú penge remegett a kezében, ahogy az izmok
kidagadtak barna karján.
- Széthasítom a fejedet, mint egy érett dinnyét!
Vad, kékes fény villant fel a hegylakó szemében, de Chunder Shan csak a vállát vonta meg, bár
szemmel tartotta az éles pengét.
- Könnyedén megölhetsz, és talán el is tudsz menekülni utána a falon át. Csakhogy ezzel nem
mented meg a hét emberedet. A harcosaim bizonyára fellógatják őket. És ezek a foglyok vezetők az
afghulik között.
- Tudom - mordult rá Conan. - Az egész törzs a sarkamban csahol, amiért még nem eszközöltem
ki a szabadon bocsátásukat. Mondd el egyszerű szavakkal, hogy mit akarsz, máskülönben, Cromra
mondom, fellázítom a hordát, és egyenesen Peskhauri kapujához vezetem!
A barbár láttán, aki szétvetett lábakkal, késsel a kezében, villogó szemmel állt vele szemben,
Chunder Shannak szemernyi kétsége sem volt, hogy képes megtenni. A kormányzó nem hitte, hogy
bármilyen hegyi csürhe beveheti Peskhaurit, de nem akart letarolt földeket látni az erőd körül.
- Van itt egy feladat, amit végre kell hajtanod! - mondta, olyan óvatosan megválogatva szavait,
mintha csak borotvaélen táncolna. - Van.
Conan hirtelen hátraszökkent, arccal az ajtó felé fordulva, és kivicsorította a fogát. Barbár füle
puha papucsok fürge lépteit észlelte az ajtón túlról. A következő pillanatban az ajtó feltárult, és egy
vékony, bársonyköntösbe burkolózó alak lépett be rajta sietősen, behúzta maga mögött az ajtót - aztán
a hegylakó láttára megtorpant.
Chunder Shan felpattant, szíve a torkában dobogott.
- Dévi! - kiáltotta önkéntelenül, rémületében egy pillanatra elvesztette a fejét.
- Dévi! - harsant öblös visszhangként a szó a hegylakó ajkáról.
Chunder Shan a felismerés és az azonnali elhatározás lángját látta a tüzes kék szemekben
felvillanni.
A kormányzó elkeseredetten felkiáltott, és kardja után kapott, ám a hegylakó a hurrikán pusztító
gyorsaságával reagált. Előreszökkent, késmarkolatának egy vad ütésével a földre terítette a
kormányzót, majd felnyalábolta a meglepett dévit egyik izmos kezével, és az ablak felé ugrott.
Chunder Shan őrjöngve próbált feltápászkodni. Látta, ahogy a férfi egy pillanatra az ablakpárkányon
egyensúlyozik, látta a királyi fogoly rúgkapáló, hófehér tagjait, és hallotta a szilaj, diadalittas kiáltást.
- Most merd felköttetni az embereimet! - Ezzel Conan a mellvédre szökkent, és eltűnt.
Kétségbeesett, női sikoly visszhangzott a kormányzó fülében.
- Őrség! Őrség! - kiáltotta a kormányzó, amint feltápászkodott, és bizonytalan léptekkel az
ajtóhoz sietett. Feltépte, és kiordított a folyosóra. Kiáltásai visszhangot vertek a folyosókon; harcosok
érkeztek futva, majd felordítottak a látványra, amint a kormányzó betört fejét fogja, melyből ömlik a
vér.
- Szedjétek össze a lándzsásokat! - üvöltötte. - Emberrablás történt! - Őrjöngése közepette is volt
annyi esze, hogy ne árulja el a teljes igazságot. Megtorpant, mert hirtelen patkódobogást hallott
kívülről, egy sikoly és egy vad, barbár, diadalittas kiáltás kíséretében.
A kormányzó a megzavarodott őrök kíséretében a lépcső felé rohant. Az erődítmény udvarán
állandóan egy lándzsás csapat tartózkodott felnyergelt paripákkal, készen rá, hogy pillanatokon belül
nyeregbe pattanjon. Chunder Shan maga vezette szakaszát a menekülő nyomában, bár feje kóválygott,
így aztán mindkét kezével a kápába kellett kapaszkodnia. Nem fedte fel az áldozat kilétét, csupán azt
árulta el, hogy a királyi pecsétgyűrűt viselő nemes asszonyt az afghuli főnök magával ragadta. Az
emberrabló látó- és hallótávolságon kívül járt, de tudták, hogy melyik úton haladhat - azon, amelyik
egyenesen a Zhaibar torkához vezet. Nem világított a hold, a parasztkunyhók kísértő árnyaknak
látszottak a gyenge csillagfényben. Mögöttük elmaradtak az erőd félelmetes bástyái és Peskhauri
tornyai. Előttük a Himelián-hegység fekete bércei komorlottak.

3.
KHEMSA VARÁZSOL
Az erődben a nagy felfordulás közepette, amely addig tartott, míg az őrök el
nem vonultak, senki sem vette észre, hogy a dévit kísérő lány kisurran a hatalmas, boltíves kapun és
eltűnik a sötétségben. Szoknyáját felkapva, egyenesen a város felé szaladt. Nem a kövezett úton ment,
hanem egyenesen átvágott a mezőkön és emelkedőkön, olyan biztonsággal kerülgetve a kerítéseket és
öntözőárkokat, mintha csak teljes nappali világosság lenne, ő pedig nem törékeny lány volna, hanem
edzett férfi futó. Az őrök lovainak patadobogása elenyészett a hegyek közé vezető úton, mielőtt a lány
elérte volna a városfalat. Nem a kapu felé vette az útját, amelynek boltíve alatt emberek toporogtak, és
nyújtogatták nyakukat a sötétségbe, suttogva társalogva a szokatlan mozgolódásról az erődben. Addig
ment körbe a fal mentén, míg arra a pontra nem ért, ahonnan a lőrések fölött láthatóvá vált az egyik
torony csúcsa. Aztán kezeiből tölcsért formált, és halk, elnyújtott, hátborzongató hangot hallatott.
Majdnem azonnal megjelent egy fej az egyik lőrésben, és egy kötél hullott alá a fal mentén. A lány
megragadta, egyik lábát beledugta a végén kialakított hurokba, és intett a karjával. Gyorsan és simán
felhúzták a terméskő mellvédig. Sietve átmászott a párkányon, s egy lapos háztetőn találta magát,
mely a városfalnak támaszkodott. Nyitott csapóajtó tátongott rajta, s egy teveszőr csuhás férfi tekerte
fel a kötelet. Fáradtságnak semmilyen jelét sem adta, pedig egy felnőtt nőt húzott fel a negyven láb
magas fal tetejére.
- Hol van Kerim sah? - zihálta a lány kifulladva a hosszú futástól.
- Odalent alszik a házban. Híreid vannak?
- Conan elrabolta a dévit az erődből, és magával vitte a hegyek közé! - hadarta a lány egy
szuszra, egyik szavát másikba öltve.
Khemsán nem látszott érzelem, csak biccentett turbános fejével.
- Kerim sah boldog lesz, ha meghallja - mondta.
- Várj! - A lány puha karját a mágus nyaka köré fonta. Még mindig zihált, de nem csupán az
erőfeszítéstől. Szeme fekete ékkőként ragyogott a csillagfényben. Felfelé fordított arca közel volt
Khemsáéhoz, de a férfi, bár eltűrte ölelését, nem viszonozta azt.
- Ne mondd el a hyrkánnak! - zihálta a lány. - Használjuk fel ezt a tudást a magunk számára! A
kormányzó lovasaival a hegyek közé ment, de ennyi erővel akár szellemet is üldözhetne. Senkinek
nem mondta el, hogy a dévi volt az, akit elraboltak. Peskhauriban és az erődben sem tud róla senki,
minket kivéve.
- De milyen hasznot hajthat ez nekünk? - szállt vele vitába a férfi. - Az én uraim azért küldtek
Kerim sahhal, hogy minden lehetséges módon segítsem őt.
- Segíts magadon! - kiáltotta a lány tüzesen. - Rázd le magadról az igát!
- Azt akarod mondani, hogy tagadjam meg mestereimet? - nyögte a férfi, és a lány érezte, ahogy
ölelésében az egész teste hideggé válik.
- Igen! - rázta meg őt szenvedélyesen. - Te varázsló is vagy! Miért lennél hát szolga, aki arra
használja hatalmát, hogy másokat emeljen fel? Használd a tudományodat a saját magad javára!
- De hisz ez tilos! - A mágus úgy reszketett, mintha lázas rohama lenne. - Én
nem tartozom a Fekete Kör tagjainak sorába. Csak uraim parancsára merem használni a tudományt,
amire tanítottak.
- De tudod használni! - vitatkozott a lány szenvedélyesen. - Tedd meg, amiért könyörgök! Conan
persze azért ragadta el a dévit, hogy túszként használja a hét afghuli harcosért cserébe, akik a
kormányzó börtönében sínylődnek. Pusztítsd el őket, így Chunder Shan nem tudja visszaszerezni
általuk a dévit. Aztán menjünk a hegyek közé, és vegyük vissza őt az afghuliktól. Nem állhatnak
ellent a késeikkel a mágiádnak. A vendhyai királyság kincsei a mieink lesznek váltságdíjként, és
aztán, mikor már minden a kezünkben van, becsapjuk őket, és a lányt eladjuk a turáni királynak.
Gazdagabbak leszünk, mint legmerészebb álmainkban gondoltuk volna. A pénzen harcosokat
fogadhatunk. Bevesszük Khorbhalt, kiűzzük a turániakat a hegyek közül, majd délre küldjük
csapatainkat. Egy hatalmas birodalom királyává és királynőjévé válunk!
Khemsa is zihált, nyárfalevélként reszketett a lány karjában, arca hamuszürke volt a
csillagfényben, kövér izzadtságcsöppekkel pettyezve.
- Szeretlek! - kiáltotta a lány, és egész testével hozzásimult, kis híján megfojtva vad ölelésével. -
Királyt csinálok belőled! Én a te szerelmedért megtagadtam a kedvesemet, te az én szerelmemért
hagyd cserben a mestereidet! Miért félsz a Fekete Látnokoktól? Az irántam érzett szerelmeddel már
így is megszegted egy törvényüket! Szegd meg a többit is! Vagy olyan erős, mint ők!
Még egy jégember sem tudott volna ellenállni szenvedélye perzselő tüzének. Khemsa artikulálatlan
kiáltással magához szorította a lányt, hátrahajlította felsőtestét, és csókokkal borította el szemét, arcát
és ajkát.
- Megteszem! - hangja háborgó érzelmekkel volt terhes. Úgy imbolygott, mint egy részeg. - A
művészet, melyet átadtak nekem, az én javamra fog dolgozni, és nem mestereim javára. A világ urai
leszünk, a világé.
- Akkor induljunk! - mondta a lány, amint kiszabadította magát a férfi öleléséből, megragadta a
kezét, és a csapóajtó felé vezette. - Először is azt kell elintéznünk, hogy a kormányzó ne cserélhesse
ki azt a hét afghulit a dévire.
A férfi úgy mozgott, mint aki el van kábulva, amíg le nem eresztették a létrát, és a lány le nem
mászott az alattuk lévő szobába. Kerim sah egy karosszékben feküdt mozdulatlanul, karját keresztbe
tette az arca előtt, mintha csak lehunyt szemét akarta volna a rézlámpa halvány fénye elől
leárnyékolni. A lány megrántotta Khemsa karját, s kezével gyors mozdulatot tett a saját torka előtt
keresztben. Khemsa felemelte a kezét, aztán arckifejezése megváltozott, és odébb lépett az alvótól.
- A kenyerét ettem - motyogta. - És amúgy sem keresztezheti a tervünket.
Átvezette a lányt egy ajtón, amely egy kanyargós lépcsősorra nyílt. Miután
könnyű lépteik elhaltak a távolban, a karosszékben fekvő ember felült. Kerim sah letörölte arcáról az
izzadságot. Késszúrástól nem tartott, de Khemsától úgy félt, ahogy az ember a mérges
csúszómászóktól szokott.
- Akik a tetőkön szőnek összeesküvéseket, azoknak ügyelni kéne rá, hogy
lehalkítsák hangjukat - mormolta. - De mivel Khemsa a mesterei ellen fordult, és ő volt az egyedüli
kapcsolatom velük, nem számíthatok tovább a segítségükre. Mostantól a magam módján játszom a
játékot.
Felállt a székből, az asztalhoz sietett, övéből tollat, majd pergament vett elő, és pár sorban,
szűkszavúan az alábbiakat firkantotta rá:

Khosru kánnak, Secunderam kormányzójának: a kimmériai Conan Yasmina dévit az afghulik falujába
hurcolta. Itt a lehetőség, hogy a dévit a kezünk közé kaparintsuk, amit a király olyan régóta kíván. Küldj
azonnal háromezer lovast! Gurashah völgyében találkozom velük, bennszülött vezetőkkel együtt.

Olyan néven írta alá, ami még csak nem is hasonlított a Kerim sahra.
Aztán egy aranykalitkából postagalambot vett elő, s a lábára erősítette a küldeményt, amelyet apró
hengerré tekert össze, és aranyfonallal kötött meg. Majd gyorsan az egyik ablakszárnyhoz lépett, és
kiengedte a madarat az éjszakába. Az heves szárnycsapkodással egyensúlyba hozta testét, aztán
suhanó árnyékként tűnt el. Kerim sah sisakot húzott, köpenyt kanyarított maga köré, fölkapta a
kardját, és kisietett a szobából a lefelé kanyargó lépcsőre.
 Peskhauriban a börtön területét tömör kőfal választotta el a város többi részétől, melyen csak
egyetlen vasalt ajtó nyílt, egy boltív alatt. A bolthajtás felett füstös, vörös fényű fáklya égett, s az ajtó
mellett egy lándzsás, pajzsos harcos ücsörgött.
A katona, aki lándzsájára támaszkodott, és időről időre ásított egyet, hirtelen talpra szökkent.
Biztosra vette, hogy nem aludt el, most mégis egy férfi állt előtte, egy férfi, akit nem hallott
közeledni. Az alak teveszőr csuhát és zöld turbánt viselt. A fáklya imbolygó fényében vonásai
homályban maradtak, meglepő intenzitással csillogó szeme kivételével.
- Ki az? - kérdezte a katona, előrenyújtva lándzsáját. - Ki vagy te?
Az idegen nem jött zavarba, bár a lándzsa hegye a mellkasát érintette. Szeme különleges erővel
tartotta fogva a katona tekintetét.
- Mi a kötelességed? - kérdezte furcsa hangon.
- A kaput őrzöm! - A katona hadarva, gépiesen beszélt, merev szoborként állt, pillantása lassan
kifejezéstelenné vált.
- Hazudsz! Az a kötelességed, hogy nekem engedelmeskedj! A szemembe nézel, és a lelked már
nem a sajátod többé. Nyisd ki az ajtót!
Esetlenül, egy szobor merevségével fordult meg az őr, nagy kulcsot húzott elő az övéből, bedugta a
masszív zárba, elfordította, és kitárta az ajtót. Aztán vigyázzba állt, kifejezéstelen tekintettel maga elé
bámult.
Egy nő surrant elő a sötétből, és mohón a delejező karjára tette a kezét.
- Parancsold meg neki, hogy szerezzen nekünk lovakat - suttogta.
- Fölösleges - válaszolta a raksha. Kissé felemelte a hangját, és így szólt az őrhöz: - Nincs rád
többé szükségem. Öld meg magad!
Mint aki transzban van, a harcos lándzsája nyelét a fal tövébe támasztotta, hegyét pedig a törzsének
irányította, a bordák alá. Aztán lassan, egykedvűen, teljes súlyával beledőlt, úgyhogy a lándzsa
átütötte testét, és a lapockái között bukkant elő. Végigcsúszott a lándzsa egész hosszán, és elterült a
földön. A fegyver teljes egészében kiállt a testéből, mintha valami borzalmas kocsány nőtt volna a
hátából.
A lány beteges izgalommal bámult le rá, míg Khemsa megragadta a karját, és be nem vezette a
kapun. Fáklyák világították meg a külső és az alacsonyabb belső fal közötti szakaszt, amelyről
szabályos térközökben ajtók nyíltak. Egy katona rótta útját ezen az elzárt területen fel-alá, s mikor a
kapu kitárult, odabandukolt. Olyan biztos volt a börtön védműveiben, hogy egészen addig nem
gyanakodott, míg Khemsa és a lány fel nem bukkant a bolthajtás alatti átjáróban. Akkor pedig már
késő volt. A raksha nem vesztegette az idejét hipnotizálásra, bár amit tett, az a lány számára
varázslatnak tűnt. Az őr fenyegetően előreszegezte a lándzsáját, szája figyelmeztető kiáltásra nyílt; ha
megszólal, fegyveresek özönlöttek volna elő az őrszobákból, a sikátor két végén. Khemsa úgy ütötte
félre bal kezével a lándzsát, ahogy más ember egy szalmaszálat fricskázott volna odébb, jobbját
hirtelen kinyújtotta és visszahúzta, mintha e mozdulat közben gyöngéden megcirógatta volna a harcos
nyakát. Az őr törött nyakcsigolyával bukott arcra a kövön.
Khemsa rá sem pillantott, hanem egyenesen az egyik boltíves ajtóhoz ment, és nyitott tenyerét a
súlyos bronzlakatra helyezte. Az ajtó szaggatott remegéssel berepedt. Ahogy a lány követte kedvesét,
látta, hogy a vastag tikfa ajtó szilánkokban lóg, a bronzretesz meghajlott és kiszakadt a helyéről, a
hatalmas pántok eltörtek és kifordultak. Egy ötszáz kilós faltörő kos, melyet negyven ember kezel,
sem tudta volna tökéletesebben szétrombolni az akadályt. Khemsa a szabadságtól és hatalmának
gyakorlásától megrészegült, büszkélkedve fitogtatta az erejét, ahogy egy ifjú óriás próbálgatja izmait,
szükségtelen energiával mutogatva bátorságát.
A betört ajtó egy fáklyafénnyel megvilágított kis udvarra nyílt. Az ajtóval szemben széles,
vasrácsos boltív volt látható. Egy szőrös kéz markolta a rudak egyikét, és a mögötte lévő sötétségből
elővilágított a foglyok szeme fehérje.
Khemsa egy ideig csak állt a sötétségbe meredve, ahonnan a fénylő szempárok forrón viszonozták
pillantását. Aztán kezével benyúlt köpenye alá, és amint ismét előhúzta, tenyeréből sziporkázó
porfelhő lebegett alá a kövezetre. A börtönudvart hirtelen fellobbanó, zöldes tűzcsóva világította meg.
A szemkápráztató, kurta fényvillanásban hét férfi mozdulatlan alakja rajzolódott ki
teljes részletességgel a rácsok mögött: magas, szőrös férfiak, rongyos hegylakóruhában. Nem szóltak
egy szót sem, de szemükből halálfélelem sugárzott, és szőrös ujjaik a rácsot markolták.
A láng kialudt, de megmaradt a ragyogás, egy vibráló, zöld tűzgömb, amely Khemsa lábánál
lüktetett és reszketett a kövön. A hegyi emberek tágra nyílt szeme megigézetten szegeződött rá. A
gömb pörgött, forgott és rángatózott, mint egy hatalmas kígyó, aztán kitágult, s ragyogó hullámokban
és örvényekben tört ki. Felhővé nőtt, mely csendben szétterült a kövezet felett, és egyenesen a zárka
felé úszott. A férfiak csodálkozó szemmel figyelték a közeledését, a rács rázkódott ujjaik elkeseredett
szorítása alatt. A szakállas ajkak szétnyíltak, de nem tört fel hang belőlük. A zöld felhő a rácsokhoz
gomolygott, és eltakarta a férfiakat. Ködként árasztotta el a cellát, elborította az odabent lévőket. A
mindent elfedő felhő mélyén valaki fuldokolva levegőért kapkodott, úgy, mintha hirtelen a víz alá
bukna. Ez volt minden.
Khemsa megérintette a lány karját, aki tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel figyelt, majd gépiesen
engedelmeskedve elfordult, de egyszer még hátranézett a válla felett. A köd már ritkult, a rácsokhoz
közel megpillantott egy szandálos lábat - a lábujjak felfelé álltak -, aztán felfedezte a földön fekvő hét
alaknak a homályos körvonalát.
- És most olyan paripát keresünk magunknak, amely gyorsabb az elavult istállóban nevelkedett
lovaknál - szólt Khemsa. - Hajnalra Afghulisztánban leszünk.

4.
TALÁLKOZÁS A HÁGÓN

Yasmina dévi sosem tudott visszaemlékezni később elrablásának részleteire. A dolog váratlansága
és erőszakossága elkábította, csak zavaros emlékképei maradtak az események örvényéről - egy erős
kar félelmetes fogása, elrablójának villogó szeme és testét égető, tüzes lehelete. Emlékezett rá, hogy
az ablakon keresztül a mellvédre szökkentek, aztán az őrült rohanásra a párkányokon és tetőkön,
mikor a lezuhanástól való félelem megbénította, emlékezett a falhoz erősített kötélen való vakmerő
menekülésre - rohanvást ereszkedtek alá, közben a barbár a foglyát erős vállára vetette -, ezek a képek
mind zavaros összevisszaságban kavarogtak a dévi fejében. Elevenebb emléket őrzött a férfiról akkor,
mikor az fürgén a fák árnyékában szaladt, úgy cipelve őt, mintha kisgyerek lenne, és egy tüzesen
fújtató-nyerítő bhalkhanai csődör nyergébe vetette magát. Aztán ott volt a fantasztikus vágta, mikor a
száguldó patkók tűzszikrákat vetettek az út kemény kövezetén, ahogy a mén felfelé viharzott az
emelkedőn.
Amint tudata lassan kitisztult, első érzése az ádáz düh és a szégyen volt. Tiltakozott. A Himelián-
hegyektől délre fekvő aranykirályságok uralkodóit istenhez közelinek tartották, ő pedig Vendhya
dévije volt! Félelmét elnyomta királyi haragja. Dühösen kiabálni kezdett, és ki akarta magát
szabadítani. Őt, Yasminát, egy hegyi főnök a nyergébe csapva hurcolja el, akár egy közönséges
parasztlányt a piacról! A férfi csupán hatalmas izmait feszítette meg a dévi vonaglására, és a lány
életében először tapasztalta meg a fizikai erőfölény kényszerítő erejét. Karcsú tagjait vaskapocsként
tartotta Conan karja. A barbár széles vigyorral a képén nézett le rá. Foga fehéren világított a
csillagfényben. A gyeplő szabadon lógott a csődör lebegő sörényén, s az állat minden izma és
idegszála megfeszült, ahogy az úton vágtatott. De Conan könnyedén, szinte gondtalanul ült a
nyeregben, mintha csak kentaur volna.
- Te hegyi kutya! - zihálta a lány, szégyenében, dühében és tehetetlenségének tudatában reszketve.
- Hogy merészelsz, hogy merészelsz? Életeddel fogsz ezért fizetni! Hová viszel?
- Afghulisztán falujába - válaszolt a férfi, hátranézve a válla felett.
Mögöttük az emelkedőn túl fáklyákat tűztek az erőd falára, és a kimmériai
figyelmét nem kerülte el a fellobbanó fény sem, mely azt jelezte, hogy kinyitották a nagykaput.
Harsány hahotára fakadt, mely úgy zúgott, akár a hegyek között süvítő szél.
- A kormányzó utánunk küldi a lovasait - nevetett. - Cromra, vidám kis üldözés lesz! Mit
gondolsz, dévi, kifizetnek-e hét életet egy ksátrija hercegnőért?
- Hadsereget küldenek, hogy fellógassanak téged meg az ördögfattyaidat - ígérte a lány
meggyőződéssel.
Conan viharos kacajra fakadt, és kényelmesebb pózba helyezte a lányt karjai között. Ám Yasmina
ezt újabb gyalázatnak érezte, s újrakezdte a hiábavaló vonaglást, míg észre nem vette, hogy
erőfeszítései csak mulattatják a férfit. Mellesleg pedig könnyű selyemruhája, melyet a szél igencsak
összekuszált, szégyenteljesen rendezetlenné vált kapálózása közben. Úgy döntött, hogy megvető
beletörődéssel jobban meg tudja őrizni méltóságát, így aztán csendben maradt, de haragja izzott.
Érezte, ahogy a félelem elnyomja a dühét, amint a hegyszoros torkához értek, amely úgy ásított
előttük, mint egy sötét kútnyílás az éjfekete falon, mely hatalmas bástyaként emelkedett ki a földből,
hogy elzárja útjukat. Olyan volt, mintha egy hatalmas kés metszette volna ki a Zhaibar-szorost a
tömör sziklafalból. Kétoldalt meredek falak szöktek fel ezer láb magasságba, és a hágó bejárata
szuroksötét volt. Még Conan sem látott egészen tisztán, de tudta az utat még éjszaka is. És mivel
tisztában volt vele, hogy fegyveresek vágtatnak a csillagfényben a nyomukban, nem csökkentette a
paripa sebességét. A hatalmas állat nem mutatta jelét a fáradtságnak. Végigmennydörgött a völgy
ágyában futó úton, felkaptatott egy emelkedőre, végigszáguldott egy széles hegygerincen, ahol laza
szikladarabok leselkedtek az óvatlanokra, és egy ösvényen bukkant fel, mely a bal kéz felé eső fal
vonalát követte.
Még Conan sem vette észre a sötétben a Zhaibar törzsbéliek által felállított leshelyet. Mikor egy
szurdok sötét szája előtt viharzottak el, amely a völgy felé nyílt, egy dárda süvített keresztül a
levegőn, és a ló izmos marja mögé csapódott be. A hatalmas állat hangos nyerítéssel összerándult
futtában, és kiadta a páráját. De Conan észlelte a dárda röptét, és rugalmas gyorsasággal cselekedett.
Amint a ló összeesett, leszökkent róla, a lányt a karjában tartva, hogy védje a lezúduló
szikladaraboktól. Macskaként a talpára esett, Yasminát egy sziklahasadék fedezékébe lökte, majd
kirántott késsel a sötét szurdoknyílásban termett.
Yasmina, akit az események gyorsasága úgy megzavart, hogy abban sem volt biztos, mi is történt
egyáltalán, egy homályos árnyalakot pillantott meg, amint előront a sötétségből, meztelen talpa puhán
csattogott a köveken, szakadozott ruhája a sietségtől a levegőt csapkodta. Acél villogását látta, hallotta
a vágás, védés és ellenvágás fémes csendülését, majd a csont ropogását, amint Conan hosszú kése
kettéhasította a másik koponyáját.
Conan hátraszökkent, a sziklák fedezékébe kuporodott. Az éjszakában emberek mozogtak, és egy
harsány hang azt ordította:
- Mi van, kutyák? Meghátráltok? Gyerünk, a fene belétek, kapjátok el őket!
Conan a sötétséget fürkészte, és felemelte a hangját.
- Yar Afzal! Te vagy az?
Döbbent káromkodás hallatszott, aztán a hang óvatosan megszólalt.
- Conan. Te vagy az, Conan?
- Igen! - nevetett a kimmériai. - Bújj elő, vén harci eb. Megöltem az egyik emberedet.
A sziklák között mozgolódás támadt, halvány fény lobbant fel, azután láng lett belőle, s ahogy
imbolyogva közeledni kezdett, egy szakállas arc tűnt elő a sötétből. A banditaképű férfi magasan
maga elé tartotta a fáklyát, s a nyakát nyújtogatva igyekezett bekukkantani a sziklák közé, másik
kezében görbe handzsárt szorongatott. Conan előrelépett, kését visszalökte a hüvelybe, a szakállas
idegen pedig odabömbölt neki.
- Igen, ez Conan! Gyertek elő a sziklák mögül, kutyák! Ez Conan!
Mások tűntek fel az imbolygó fénykörben - vad, viharvert, szakállas férfiak, szemük akár a
farkasoké, markukban hosszú késeket szorongattak. Nem vették észre Yasminát, mert Conan hatalmas
teste elrejtette előlük. De búvóhelyéről kikukucskálva, aznap éjjel először, jeges rémület lett úrrá a
lányon. Ezek a harcosok inkább hasonlítottak farkasokra, mint emberi lényekre.
 - Mire vadászol éjszaka a Zhaibárban, Yar Afzal? - érdeklődött Conan a nagydarab főnöktől, aki
szakállas vámpírként vigyorgott.
- Ki tudja azt, hogy mi bukkan fel a szorosban sötétedés után? Mi, vazulik éjszakai sólymok
vagyunk. De mi van veled, Conan?
- Van egy foglyom - válaszolta a kimmériai. És oldalra lépve benyúlt a sziklahasadékba, és egy
mozdulattal előrántotta a reszkető leányzót.
Yasmina uralkodói tartása eltűnt. Félénken pillantott végig a szakállas arcok gyűrűjén, melyek
körülfogták, és hálás volt a birtokló mozdulattal köréje fonódó erős karnak. A fáklyát közelebb
tartották hozzá, és a körben állók mindegyike egy emberként sóhajtott föl.
- Ő a foglyom - figyelmeztette őket Conan, félreérthetetlen pillantást vetve az általa megölt
férfira, akinek teste épp a fénykörön belülre esett. - Afghulisztánba viszem, de elintéztétek a lovamat,
és a ksátriják a sarkamban vannak.
- Gyere velünk a falunkba - javasolta Yar Afzal. - A szurdokban rejtettük el a lovainkat. A
sötétben nem tudnak minket követni. Azt mondod, szorosan a nyomodban vannak?
- Olyannyira közel, hogy már hallom is lovaik patkóinak dobogását a kövön - válaszolt zordan
Conan.
Hirtelen mozgolódás támadt. A fáklyát kioltották, és a rongyos alakok fantomként olvadtak bele a
sötétségbe. Conan felnyalábolta a dévit, a lány nem ellenkezett. A sziklás talaj sértette a vékony
papucsba bújtatott karcsú lábat, s nagyon kicsinek és tehetetlennek érezte magát ebben a kegyetlen,
ősi feketeségben, ezek között a hatalmas, komor sziklák között.
A hegyszoros felől süvítő szélben Conan érezte, hogy a lány teste remeg, így aztán lerántott egy
rongyos köpenyt a viselője válláról, és a lány köré csavarta. Ezzel egy időben egy figyelmeztetést is
fülébe súgott, hogy ne hangoskodjon. A lány nem hallotta a távoli patkódobogást, amely felhívta a
veszélyre az éles hallású hegylakók figyelmét, de túlságosan is ijedt volt ahhoz, hogy ellenszegüljön,
bármi történjék is.
Nem látott egyebet, csak messze felettük néhány távoli csillagot, de az elmélyülő sötétségből tudta,
mikor léptek be a szurdokba. Nyugtalanság támadt körülöttük, lovak mozgolódtak. Halk szóváltás
után Conan felkapaszkodott annak a lónak a hátára, amelynek a gazdáját megölte, s a lányt maga elé
emelte a nyeregbe. A szellemek csendességével száguldott végig a csapat az árnyas szurdokon, csak a
lópaták dobogása hallatszott. Az ösvényen hátrahagyták az elpusztult lovat és a megölt embert, akire
alig fél óra múltán bukkantak rá az erőd lovasai. A férfiról megállapították, hogy vazuli, és levonták a
megfelelő következtetést.
Yasmina befészkelte magát elrablójának karjába, és akarata ellenére elálmosodott. A ló
mozgásának, bár egyenetlen volt, hegynek föl, hegynek le, mégis olyan ritmusa volt, mely a
fáradtsággal és az érzelmi kimerültséggel párosulva a lányra szinte ráerőltette az alvást. Elvesztette
tér- és időérzékét. Puha, tömör sötétségben mozogtak, melyben a lány néha gigantikus kőfalakat
pillantott meg halványan, amint fekete bástyaként tornyosulnak fölébe, vagy hatalmas sziklatömböket,
melyek mögül csillagok kandikálnak elő. Időnként nagy mélységeket sejtett alattuk, vagy érezte a
szédítő magasságok hideg szelét maga körül. Ezek a dolgok fokozatosan álomképszerű
öntudatlansággá
halványultak, melyben az álomtól idegen elemként jelent meg a patadobogás és a nyergek nyikorgása.
Félig öntudatlan állapotban volt, mikor a mozgás megszűnt, leemelték a nyeregből, és pár lépést
ölben vitték. Ott valami puha, zörgős dologra fektették rá, és valamit, talán egy összehajtogatott
palástot tettek a feje alá, a köpenyt pedig, melybe előzőleg be volt csavarva, gondosan ráterítették.
Hallotta, amint Yar Afzal felnevet.
- Ritka szép zsákmány, Conan, méltó az afghulik főnökéhez.
- Nem magamnak lesz - jött Conan dörgő válasza. - Ez a lány fogja megváltani hét főemberem
életét, hogy a Gyehenna tüzén senyvedne a lelkük.
Ez volt az utolsó, amit hallott, mielőtt mély, álomtalan álomba zuhant volna.
 Aludt, miközben fegyveresek lovagolták be keresztül-kasul a sötét hegyeket, és királyságok sorsa
függött hajszálon. A sötét szurdokok és hegyszorosok mélye aznap éjszaka vágtató lovak patáitól volt
hangos, s a csillagfény sisakokon és görbe pengéken csillant meg, míg a szirtek közt kísértő sötét,
rémületes alakok a vad táj szikláit és vízmosásait fürkészve tűnődtek, hogy mi folyhat itt.
Egy csapat ilyen árnyalak ösztövér lovakon ülve húzódott meg egy szurdok koromfekete
nyílásában, amíg a sietősen csattogó lópaták elviharzottak előtte. Vezetőjük, egy jó kötésű férfi
sisakban és aranypaszományos köpenyben, figyelmeztetőleg feltartotta a kezét, míg a lovasok el nem
távolodtak. Aztán könnyedén felnevetett.
- Bizonyára elvesztették a nyomot! Vagy úgy találták, hogy Conan már elérte az afghulik faluját.
Sok lovas kell ahhoz, hogy azt a sasfészket kifüstöljék. Hajnalra lovasszázadok vágtatnak majd fel a
Zhaibarba.
- Ha harc lesz a hegyek között, akkor zsákmány is lesz - dünnyögte egy hang irakzáj
nyelvjárásban.
- Lesz zsákmány - válaszolta a sisakos. - De nekünk most az a dolgunk, hogy elérjük Gurashah
völgyét, és bevárjuk a lovasokat, akik Secunderámból fognak érkezni, még napfelkelte előtt.
Felemelte a kantárszárat, és kilovagolt a hegyszorosból. Az emberei követték - harminc
szakadozott kísértet az éjszakában.

5.
A FEKETE PARIPA

A nap már magasan járt, mikor Yasmina felébredt. Nem riadt meg, nem is
bámult vaksin, csodálkozva, hogy hol is van. Úgy ébredt, hogy teljesen tudatában volt annak, ami vele
történt. Ruganyos tagjai a lovaglástól elmerevedtek, és karcsú testén még mindig érezte az izmos kar
érintését, amely idáig cipelte.
Egy báránybőrön feküdt, melyet levelekből készült alom borított, s mindez döngölt földpadlóra
volt terítve. Egy összehajtogatott báránybőr bekecs volt a feje alatt, és valami szakadozott köpennyel
takarták be. Egy jókora helyiségben feküdt, melynek kezdetleges, de erős építésű falait terméskőből
emelték, és vályoggal vakolták be. Nehéz gerendák tartották a hasonló anyagból készült tetőt; rajta
egy csapóajtó nyílt, amelyhez létra vezetett fel. A vastag falakon nem voltak ablakok, csak
kémlelőnyílások. Ajtó csak egy volt, egy masszív bronzalkalmatosság, melyet bizonyára valami
vendhyai határvárosból zsákmányoltak. Szemben vele széles nyílás tátongott a falon; ezt nem ajtóval,
hanem néhány erős farúddal zárták le. A túloldalán Yasmina egy csodálatos, fekete paripát pillantott
meg, amely éppen száraz füvet evett. A ház egyszerre volt erődítmény, lakóhely és istálló.
A szoba másik végében egy lány, aki a hegyvidéki nők szokásos alsóingét és buggyos nadrágját
viselte, az apró tűz mellett kucorgott. Hússzeleteket sütött kődarabokra fektetett vasrácson. A padlótól
pár lábnyira kormos hasíték nyílt a falon, a füst egy része itt távozott. A maradék kékes pamacsokban
gomolygott a szobában.
A hegyi lány a válla fölött Yasminára pillantott, feléje fordítva merész tekintetű, csinos arcát, aztán
folytatta az étel készítését. Kívülről hangok moraja szűrődött be, aztán az ajtót berúgták, és Conan
lépett be. Így, a reggeli napfényben kirajzolódva Yasmina sokkal hatalmasabbnak látta, mint bármikor
azelőtt, és olyan részleteket is megfigyelt, amelyek az éjszaka elkerülték a figyelmét. A ruhája tiszta
volt, és nem rongyos. A széles bakharióta öv, melyen díszes hüvelyben lógott a kése, egy
fejedelemnek sem vált volna szégyenére, az inge alól pedig finom mívű turáni vért acélja csillant ki.
- A foglyod felébredt, Conan - mondta a vazuli lány.
A kimmériai felmordult, a tűzhöz lépett, és a birkahússzeleteket egy kőtányérra seperte.
A guggoló lány jókedvűen felnevetett rá, ő farkasvigyorral válaszolt, aztán a feneke alá nyúlt a
lábával, és felbukfenceztette. Úgy tűnt, a lány határozottan élvezi ezt a kicsit durva játékot, de Conan
nem törődött vele többet. Valahonnan kerített egy szelet kenyeret, aztán kupa borral a kezében, a
hússal együtt az egészet odavitte Yasminának, aki felemelkedett fekvőhelyéről, és kétkedve tekintett a
férfira.
- Szegényes koszt egy dévi számára, de ez a legjobb, amivel szolgálhatunk, kislány - morogta. -
Legalább megtölti a gyomrod.
Letette a tálat a földre, és a lányt hirtelen mohó éhség kerítette hatalmába. Nem fűzött a dologhoz
megjegyzést, keresztbe tett lábbal leült a padlóra, és a
tányért az ölébe véve elkezdett enni, az ujjait használva, mivel más evőeszköze nem volt. Végül is az
alkalmazkodóképesség az igazi arisztokraták egyik fontos mércéje. Conan csak állt, és a lányt nézte,
hüvelykujját az övébe akasztva. Sosem ült keresztbe tett lábbal, keleti módra.
- Hol vagyok? - kérdezte hirtelen Yasmina.
- Yar Afzal kunyhójában, aki a khurum vazulik főnöke - válaszolt a férfi. - Afghulisztán még jó
pár mérfölddel nyugatabbra van. Egy darabig elrejtőzünk itt. A ksátriják felverik a hegyeket érted,
már sok csapatukat kergették szét a törzsek.
- Mit szándékozol tenni? - kérdezte a lány.
- Addig tartalak fogva, amíg Chunder Shan hajlandó nem lesz becserélni a hét marhatolvajomért -
morogta Conan. - A vazuli nők már préselik a tintát a shoki leveleiből, úgyhogy nemsokára levelet
írhatsz a kormányzónak.
Yasminát elöntötte régi uralkodói haragja, mikor belegondolt, milyen őrjítően hiúsultak meg
tervei. Annak a fogságába került, akit szándéka szerint a hatalmába akart keríteni! A tányért az
ételmaradékkal a földhöz csapta, és tomboló dühében talpra szökkent.
- Nem fogok levelet írni! Ha nem viszel vissza, felkötik a hét emberedet, és mellé még egy-
kétezret!
A vazuli lány gúnyosan felnevetett. Conan haragos tekintettel meredt rá, azután az ajtó kinyílt, és
Yar Afzal vonult be rajta. A vazuli főnök olyan magas volt, mint Conan, de testesebb, s kövérnek és
lomhának tűnt a kimmériai kemény tömörsége mellett. Vörös, foltos szakállát húzogatta, és
jelentőségteljesen a vazuli lányra nézett, aki felállt, és késlekedés nélkül kisietett. Ekkor Yar Afzal a
vendégeihez fordult.
- Az átkozott emberek morgolódnak, Conan - szólalt meg. - Azt akarják, hogy öljelek meg, és
tartsam meg a lányt váltságdíj gyanánt. Azt mondják, a ruházatáról bárki láthatja, hogy nemes hölgy.
Azt mondják, hogy miért az afghuli kutyák húzzanak a lányból hasznot, mikor ők azok, akik a
megőrzésével járó kockázatot vállalják!
- Add kölcsön a lovadat - mondta Conan. - Fogom a lányt, és elmegyek.
- Ugyan már! - dörögte Yar Afzal. - Azt hiszed, hogy nem tudok a saját embereimmel elbánni?
Gatyába rázom őket, ha keresztezik az akaratomat! Nem szeretnek téged, mint ahogy senki más
kívülállót sem, de egyszer megmentetted az életemet, és ezt sosem fogom elfelejteni. Gyere ki, Conan,
egy felderítő tért vissza.
Conan rántott egyet az övén, és követte a főnököt a kunyhón kívülre.
Bezárták maguk mögött az ajtót. Yasmina egy kémlelőnyíláson leskelődött kifelé. Sík, egyenletes
térséget látott a kunyhó előtt. A tér távolabbi felén néhány kőből és vályogból emelt kalyibát pillantott
meg, a sziklák között pedig játszadozó, pucér gyerekeket és sudár termetű, karcsú hegyi asszonyokat,
akik a ház körüli munkákat végezték.
Közvetlenül a főnök kunyhója előtt szőrös, rongyos alakok kucorogtak félkörben, arccal az ajtó
felé. Conan és Yar Afzal pár lépésnyire állt az ajtótól, köztük és a harcosok között pedig egy másik
férfi ült keresztbe tett lábbal. Ez a férfi durva vazuli akcentussal szólította meg a főnökét, amelyet
Yasmina alig- alig értett, bár királyi neveltetésének részeként megtanították az iranisztáni nyelvre és
az azzal rokon ghulisztánira is.
- Beszéltem egy dagozájjal, aki tegnap éjjel látta a lovasokat - számolt be a felderítő. - A közelben
ólálkodott, amikor arra a helyre értek, ahol megleptük Conan uraságot. Kihallgatta a beszélgetésüket.
Chunder Shan is velük volt. Megtalálták a döglött lovat, és az egyikük ráismert, hogy a Conané. Aztán
rábukkantak a Conan által meggyilkolt férfira, és felismerték, hogy vazuli. Úgy gondolták, hogy
Conant meggyilkolták a vazulik, a lányt meg elhurcolták, így aztán eltértek eredeti szándékuktól,
hogy kövessék őket Afghulisztánba. De azt nem tudták, hogy a halott ember melyik faluból jött, és mi
nem hagytunk magunk mögött olyan nyomot, amit a ksátriják követni tudnának. Így aztán a
legközelebbi vazuli faluhoz lovagoltak, Jugrához, aztán felégették, és sok embert legyilkoltak. De a
khojuriak rajtuk ütöttek a sötétben, megölték néhányukat, és megsebesítették a kormányzót. A túlélők
visszavonultak még hajnal előtt a sötétben a Zhaibáron, napkeltére erősítéssel tértek vissza, és egész
délelőtt folyt a csetepaté meg a harc a hegyekben. Azt beszélik, nagy hadsereget szerveznek a Zhaibar
környéki hegyek átfésülésére. A törzsek fenik a kardokat, és leshelyeket állítanak minden ösvényen a
szorostól a Gurashah völgyig. Ráadásul Kerim sah is visszatért a hegyekbe.
Moraj futott végig a harcosok során, és Yasmina közelebb hajolt a kémlelőnyíláshoz a név
hallatán, amelyben kezdett nem bízni.
- Hová ment? - érdeklődött Yar Afzal.
- A dagozáj nem tudta. Harminc irakzáj volt vele az alacsonyabban fekvő falvakból. A hegyekbe
lovagoltak, és eltűntek.
- Ezek az irakzájok sakálok, akik a maradékért követik az oroszlánt - morgott Yar Afzal. - Két
kézzel kapkodják fel az aprópénzt, amit Kerim sah hint szét a határszéli törzsek között, hogy
megvásárolja vele az embereket, ahogy a lovakat szokás. Nem kedvelem őt, annak ellenére, hogy
iranisztáni rokonunk.
- Nemigen az - mondta Conan. - Régóta ismerem. Hyrkán nemes ő, Yezdigerd kémje. Ha
elkapom, egy tamariszkuszra akasztom a bőrét.
- De a ksátriják! - zúgták a félkörben ülő férfiak. - Itt fogunk ülni a fenekünkön, és tanakodunk,
míg kifüstölnek minket? Előbb-utóbb rájönnek, melyik vazuli faluban tartják a lányt. A zhaibáriak
nem szeretnek minket, segíteni fognak a ksátrijáknak, hogy a nyomunkra bukkanjanak.
- Hadd jöjjenek csak - horkantott Yar Afzal. - Egy egész sereggel szemben is tartani tudjuk a
hegyszorost.
Az egyik férfi felnézett, és az öklét rázta Conanra.
- Mi vállaljuk helyette az összes kockázatot, míg az övé minden dicsőség? -
kiáltotta. - Mi vívjuk meg az ő csatáját?
Conan egy ugrással előtte termett, és kissé előrehajolt, hogy egyenesen szőrös arcába meredjen. A
kimmériai nem húzta elő hosszú kését, de bal kezével megragadta a hüvelyt, a fegyver markolatát
sokatmondóan előreszegezve.
- Nem kérek senkit, hogy az én csatámat vívja meg! - mondta halkan. - Húzd csak ki a kardod, ha
mered, te csahos kutya!
A vazuli szűkölve hátrált.
- Merj csak hozzám nyúlni, itt van ötven ember, hogy miszlikbe aprítson! - sikoltotta.
- Micsoda! - üvöltötte Yar Afzal, dühtől bíbor arccal. Szakálla felborzolódott, pocakja hullámzott
a méregtől. - Te vagy tán Khurum főnöke? A vazulik Yar Afzaltól fogadnak-e el parancsot, vagy egy
korcs kutyától?
A férfi hátrahőkölt legyőzhetetlen vezére elől, Yar Afzal pedig odaszökkent hozzá, torkon ragadta,
és addig szorította, míg az arca el nem feketedett. Aztán vadul a földhöz csapta, és fölébe állt görbe
handzsárjával a kezében.
- Van még valaki, aki kétségbe vonja az uralmamat? - üvöltötte.
Harcosai lesütötték a szemüket, amint magabiztos pillantását végighordozta a félkörön. Yar Afzal
megvetően felmordult, és olyan mozdulattal lökte vissza a fegyverét a hüvelyébe, mely önmagában
felért egy sértéssel. Aztán bosszúszomj asan belerúgott a földön fekvő lázítóba, ami nyögések
sorozatát váltotta ki az áldozatból.
- Menj le a völgybe, a magaslatokon posztoló őrökhöz, és add hírül, hogy látnak-e valamit! -
parancsolta Yar Afzal, és a férfi ment; félelemtől remegve, dühös fogcsikorgatással, de ment.
 Yar Afzal lomhán letelepedett egy kőre, a szakállába morogva. Conan a közelében állt
szétterpesztett lábbal, övébe akasztott hüvelykujjal, és figyelmesen szemlélte az összegyűlt
harcosokat. Azok barátságtalanul néztek vissza rá. Nem mertek Yar Afzal dühével szembeszállni, de
olyan vadul gyűlölték az idegent, ahogy csak egy hegylakó képes.
- Most figyeljetek rám, nevesincs kutyák kölykei! Elmondom, hogy Conan uraság meg én mit
terveltünk ki a ksátriják elbolondítására. - Yar Afzal bivalybömbölése nyomon követte a legyőzött
harcost, amint az a gyülekezettől elsompolygott.
A férfi a kunyhók előtt haladt el, ahol az asszonyok, akik látták a vereségét, kinevették, csipkelődő
megjegyzéseket kiabáltak neki, és egyre csak noszogatták előre az ösvényen, amely
sziklakiszögellések és jókora kőtömbök között kanyargott a völgytorok felé.
Amint befordult az első kanyarban, amely eltüntette a falubeliek szeme elől, megtorpant, és
ostobán meredt maga elé. Nem hitte volna, hogy lehetséges egy idegen számára úgy bejutni Khurum
völgyébe, hogy a magaslatokon posztoló, sasszemű őrök észre ne vegyék, most mégis egy férfi ült az
ösvény mellett egy alacsony szirten, keresztbe tett lábbal - teveszőr csuhát és zöld turbánt viselt.
A vazuli szája riadókiáltásra nyílt, s kezével a kése markolata felé kapott. De ebben a pillanatban
tekintete találkozott az idegenével, s a kiáltás a torkára forrt, ujjai lehanyatlottak. Szoborként állt ott,
szeme üvegessé és üressé vált.
Pár pillanatig nem történt semmi, aztán a szirten ülő férfi mutatóujjával egy rejtélyes szimbólumot
rajzolt a szikla porába. A vazuli nem látta, hogy rátett volna valamit az ábrára, most azonban valami
különös tárgy csillogott ott - egy gömbölyű, csillogó, fekete golyóbis, mely úgy nézett ki, mint egy
kifényesített széndarab. A turbános felemelte a földről, és odadobta a vazulinak, aki automatikusan
elkapta.
- Vidd el Yar Afzalnak! - mondta az idegen, s a vazuli robotként megfordult, és megindult
visszafelé az ösvényen, a fekete széngolyót kinyújtott kezében tartva. Még a fejét sem fordította oda
az asszonyok újabb gúnyolódására, mikor ismét elhaladt a kunyhók mellett. Úgy tűnt, nem is hallja
őket.
A szirten ülő férfi rejtélyes mosollyal bámult utána. A kőszirt pereme fölött egy lány arca tűnt fel,
és elragadtatással vegyes félelemmel bámult a férfira; tegnap este még hiányzott szeméből ez a
félelem.
- Ezt miért csináltad? - kérdezte.
Khemsa cirógatóan átfuttatta ujjait a lány sötét hajfürtjein.
- Még mindig el vagy szédülve a levegő paripáján tett repüléstől, hogy kétségbe vonod a
bölcsességem? - nevetett. - Amíg Yar Afzal életben marad, Conan biztonságban van a vazuli harcosok
között. A késük éles, és sokan vannak. Ez a csel biztonságosabb lesz - még számomra is -, mintha
Conan életére törnék, hogy aztán kiragadjam a dévit a vazulik közül. Nem kell bölcsnek lenni ahhoz,
hogy megjósolja az ember, mit fognak tenni a vazulik és Conan, mikor az áldozatom átnyújtja Yezud
gömbjét Khurum főnökének.
A kunyhó előtt Yar Afzal megszakította szónoklatát. Meglepve és elégedetlenül látta, hogy a férfi,
akit a völgybe küldött, utat tör feléje a tömegben.
- Azt parancsoltam, hogy menj az őrökhöz! - üvöltött rá. - Ennyi idő alatt nem tehetted meg az utat.
A másik nem válaszolt, csak dermedten állt, és üres tekintettel bámult a főnök arcába, kinyújtott
kezében a széngolyót szorongatva. Conan Yar Afzal válla fölött átpillantva morgott valamit, és
kinyújtotta a kezét, hogy megérintse vele a főnök karját, közben azonban a dühöngő Yar Afzal öklével
a hegylakóra sújtott, és letaglózta, mint egy ökröt. Amint az a földre zuhant, a széngolyó Yar Afzal
lábához gurult, és a főnök, szemlátomást most látott először ilyesmit, lehajolt és felkapta. A férfiak,
akik meghökkenve bámulták kába bajtársukat, látták, hogy a főnökük lehajol, de azt nem, hogy mit
vesz fel a földről.
Yar Afzal felegyenesedett, a széndarabra nézett, és olyan mozdulatot tett, mintha az övébe akarná
dugni.
 - Vigyétek ezt a bolondot a kunyhójába - üvöltötte. - Úgy néz ki, mint a lótuszevők. Üres
tekintettel mered rám. Én. aúúú!
Jobb kezében, mely az öv felé tartott, hirtelen mozgást érzett, ott, ahol semminek nem lett volna
szabad mozogni. Hangja elhalt, ahogy ott állt, a semmibe bámult, és összeszorított jobb markában
megérezte a változás, a mozgás, az élet remegését. Már nem egy fénylő gömböt szorongatott. És nem
mert odanézni, nyelve a szájpadlásához tapadt. Képtelen volt kinyitni a markát. Meglepett harcosai
látták, amint Yar Afzal szeme tágra nyílik, és arcából kifut a vér. Aztán hirtelen halálsikoly szakadt
fel az ajkáról, összerándult, és a földre rogyott, mintha csak villám sújtotta volna agyon, jobb kezét a
feje fölé nyújtva. Hason feküdt, s ernyedten szétnyíló ujjai közül egy pók mászott elő - egy förtelmes,
fekete, szőrös lábú szörnyeteg, amelynek a potroha sötét széndarabként csillogott. A harcosok
felkiáltottak, hátrahőköltek. A förtelmes teremtmény egy sziklahasadékba iszkolt, és eltűnt.
A hegylakók vad tekintettel megmozdultak, és ekkor egy hang vágott zavart zsivajukba, egy
messzire hallatszó parancsszó, melyről senki sem tudta, honnan jön. Később minden túlélő harcos
tagadta, hogy ő kiáltott volna, de mindannyian hallották a szavakat.
- Yar Afzal halott! Öljük meg az idegent!
Ez a kiáltás kavargó gondolataikat egy pontba sűrítette. Kétségek, zavarodottság és félelem
egyaránt elhalványultak a vérszomj feltámadó hullámában. Tomboló üvöltés reszkettette meg a
levegőt, amint a törzs tagjai egy emberként reagáltak a parancsra. Gyorsan átvágtak a nyílt térségen, a
köpönyegek repdestek, a szemek villogtak, a kések szisszenve hagyták el hüvelyüket.
Conan ugyanilyen gyorsan reagált. A hang hallatán rögtön a kunyhó ajtajához ugrott. De az
emberek közelebb voltak hozzá, mint ő az ajtóhoz, s fél lábbal a küszöbön állva arrébb kellett
szökkennie, hogy kivédje egy méteres penge vágását. Behasította a férfi koponyáját - elhajolt egy
másik csapás elől, és kiontotta a belét a fegyverforgatónak - bal kezével letaglózott egy férfit, közben
hasba szúrt egy másikat, és tiszta erőből a bezárt ajtónak vetette magát a vállával. Vagdalkozó pengék
szabdalták szilánkokká a feje mellett az ajtófélfát, ám az ajtólap engedett az elsöprő lendületű
rohamnak, ő pedig hátrafelé bezuhant a kunyhóba. Egy szakállas harcos, aki őrjöngve döfött a
visszavonuló barbár felé, elszámította magát, s a támadás lendülete botladozva besodorta a helyiségbe.
Conan megragadta buggyos nadrágja korcát, mindenestül behajította a tűzhely mellé, majd a sarkában
befelé nyomuló vazulik képébe vágta az ajtót. Csontok törtek az ütközés erejétől, s a következő
pillanatban Conan a helyére tolta a reteszt, és kétségbeesett gyorsasággal pördült meg, hogy
szembenézzen a férfival, aki felpattant a földről, és őrültként vetette magát a küzdelembe.
Yasmina az egyik sarokban kucorgott, elborzadva bámulta, amint a két férfi a
szobában keresztül-kasul küzd egymással, időnként majdnem legázolva őt. Pengéik villanása és
csengése betöltötte a szobát, míg kívül a tömeg farkasfalkaként üvöltött, fülsiketítően verte a
bronzajtót hosszú késekkel, és hatalmas köveket vagdosott hozzá. Valaki kerített egy fatörzset, és az
ajtó recsegni-ropogni kezdett a tokjában a viharos csapások alatt.
Yasmina a karjába temette az arcát, s időről időre riadtan tekingetett körül. Erőszak és harag
idebent, őrült felfordulás odakint. A paripa az istállóban nyerített és ágaskodott, patáival a falat
rugdalva. Egyszer csak megpördült, és kirúgott a rácson keresztül, éppen akkor, amikor a szakállas
vazuli hátraszökkenve Conan gyilkos suhintása elől, a rudaknak esett. A férfi gerince három helyen
tört el, akár a korhadt gally. Teste nekihanyatlott a kimmériainak, és magával rántotta, így aztán
mindketten a döngölt padlóra zuhantak.
Yasmina felkiáltott és odaszaladt, elbódult agyával úgy látta, hogy mindketten meghaltak. Épp
akkor ért oda, mikor Conan lerázta magáról a hullát, és felegyenesedett. A lány megragadta a karját,
egész testében remegve.
- Ó, hát élsz! Azt hittem, azt hittem, hogy meghaltál!
A férfi gyors pillantást vetett a feléje fordított falfehér arcra és a kerekre nyílt, sötét szemekbe.
- Miért remegsz? - kérdezte. - Mit törődsz te vele, hogy élek-e vagy halok?
Lelki egyensúlyának maradványa visszatért Yasminába, és elhúzódott a
férfitól, szánalmas kísérletet téve, hogy ismét megjátssza a dölyfös dévit.
 - Inkább te, mint azok a farkasok, akik kint vonítanak - válaszolta, az ajtó felé intve, amelynek
kőküszöbe kezdett széttöredezni.
- Nem bírja már sokáig - morogta magában a férfi, aztán megfordult, és gyorsan az istállóban
termett.
Yasmina ökölbe szorította a kezét, és visszafojtotta lélegzetét, amint látta, hogy félrelöki a
szilánkokra hasadt rudakat, és besétál a megvadult bestia istállójába. A paripa föléje ágaskodott,
félelmetes nyerítéssel, kapálózó patákkal, villogó szemekkel és fogakkal, hátrasunyt füllel, de Conan
el őre szökkent, és olyan elemi erővel ragadta meg a sörényét, hogy az szinte lehetetlennek tűnt, és
lerántotta álló helyzetbe. A ló fújtatott és remegett, de nyugodtan állt, míg a barbár fel szerszámozta,
és rátette az aranyozott nyerget a széles ezüstkengyelekkel.
Miközben körbefordította az állatot az istállóban, Conan gyorsan odakiáltott Yasminának, ő pedig
jött, idegesen oldalazva el a ló hátsó patái mellett. Conan a kőfalon motoszkált, és közben gyorsan
beszélt.
- Egy titkos ajtó van itt a falban, melyről még a vazulik sem tudnak. Yar Afzal mutatta meg
egyszer nekem, amikor részeg volt. A kunyhó mögötti vízmosásra nyílik. Ha!
Megnyomott egy természetesnek tűnő kiszögellést, mire egy egész falszakasz siklott félre olajozott
görgőkön.
Kipillantva a nyíláson a lány egy meredek kőfalban tátongó szűk hegyszoros
száját látta, a kunyhó hátsó falától pár lábnyi távolságra. Ekkor Conan a nyeregbe pattant, Yasminát
maga elé emelve. Mögöttük a bronzajtó felnyögött, mint valami élőlény, aztán betört, és a levegőt
szörnyű ordítás remegtette meg, ahogy a bejáratot pillanatokon belül szőrös arcok özönlötték el,
szőrös kezükben késekkel. A hatalmas paripa szálló gerelyként röpült át a rejtekajtón, és dübörgött be
a hegyszorosba, a szája sarkát hab verte ki.
Az események ilyetén alakulása teljes meglepetésként érte a vazulikat, de nemcsak őket, hanem azt
a két alakot is, akik a szakadékban lopakodtak. Olyan hihetetlenül gyors volt a nagy ló hurrikánszerű
vágtája, hogy a zöld turbános férfi képtelen volt kitérni az útjából. A viharos sebességgel kavargó
paták alá került, mellette egy lány sikoltott fel. Conan látta egy pillanatra, amint eldübörgött mellette -
karcsú, sötét bőrű lány volt selyemnadrágban, ékkövekkel kirakott melltartóban, s a száguldó állat elől
a vízmosás falához lapult. Azután a nagy, fekete ló vágtatva végigmennydörgött kettős terhével a
szurdokon, mintegy a közeledő vihar előjeleként, és a férfiak, akik mögöttük nyomakodtak befelé a
nyíláson keresztül a szorosba, olyasmivel találták szembe magukat, ami vérszomjas üvöltésüket a
rémület és a halál jeges sikolyává változtatta.

6.
A FEKETE MÁGUSOK HEGYE

- Most hova? - Yasmina megpróbált egyenes derékkal ülni a rázkódó nyereghajlatban,

fogvatartójába kapaszkodva. Tudatában volt a szégyennek, amelyet amiatt érzett, hogy egyáltalán nem
találta kellemetlennek ujjai alatt az izmos test érintését.
- Afghulisztánba - válaszolt a barbár. - Veszélyes út, de ez a ló könnyedén elvisz minket anélkül,
hogy akár a barátaid, akár a törzsem ellenségei karjába futnánk. Most, hogy Yar Afzal halott, azok az
átkozott vazulik a sarkunkban lesznek. Csodálom, hogy még nem lihegnek a nyakunkban.
- Ki volt az a férfi, akit legázoltál? - kérdezte a lány.
- Nem tudom. Sosem láttam azelőtt. Az biztos, hogy nem ghuli. Hogy mi az ördögöt keresett ott,
nem tudnám megmondani. Egy lány is volt vele.
- Igen. - Yasmina tekintete komor volt. - Nem értem. Az a lány a szolgálóm volt, Gitara.
Gondolod, hogy azért jött, hogy rajtam segítsen? Akkor az a férfi barát volt. Ha így van, a vazulik
mindkettőjüket foglyul ejtették.
 - Nos - válaszolt a férfi -, semmit sem tehetünk. Ha visszamennénk, elevenen nyúznának meg
mindkettőnket. Nem értem, hogy egy ilyen lány hogyan tudott egyetlen férfi kíséretében ennyire
mélyen behatolni a hegyek közé, aki ráadásul csak egy rongyos tudósféle, vagy legalábbis annak tűnt.
Van az egészben valami pokolian különös. Az a fickó, akit Yar Afzal megvert és elzavart, úgy
mozgott,
mint egy alvajáró. Láttam már a zamora papokat undorító szertartásaik közben, a tiltott
templomaikban. Az ő áldozataiknak volt ehhez a férfihoz hasonló tekintetük. A papok a szemükbe
néztek, és varázsigéket mormoltak, mire az emberek üveges pillantású, sétáló halottakká váltak, akik
azt csinálták, amit parancsoltak nekik. Azt is láttam, mi volt a fickó kezében, amit Yar Afzal felvett.
Egy nagy, fekete széngolyónak tűnt, éppen olyannak, mint amilyet Yezud templomának lányai
viselnek, mikor az istenük, a fekete kőpók előtt táncolnak. Yar Afzal ezt fogta a kezében, nem vett fel
semmi mást. Mégis, mikor holtan esett össze, egy pók szaladt ki az ujjai közül, pont olyan, mint
Yezud isten, csak kisebb. És aztán, miközben a vazulik tanácstalanul álldogáltak, egy hang szólt
hozzájuk, hogy öljenek meg, és én tudom, hogy a hang nem a harcosok valamelyikéé volt, és nem is
az egyik nőé, akik a kunyhók mellől figyeltek. Úgy tűnt, hogy fentről jön.
Yasmina nem válaszolt. A környező hegyek fűrészes gerinceit bámulta, és megborzongott. Lelke
visszariadt nyers zordságuk láttán. Sivár, csupasz vidék volt ez, ahol bármi megtörténhet. Évszázados
hagyományok oltották be a tőle való iszonyodó rettegést mindenkinek a szívébe, aki a forró,
termékeny déli síkságokon született.
A nap magasan járt, tüzes sugarakkal ostorozta a földet, a görcsös széllökések mégis jéghideg
rohamokkal söpörték végig a lejtőket. Yasmina egyszer különös, surrogó neszt hallott a magasból,
mely nem a szél süvítése volt, és abból, ahogyan Conan felnézett az égre, rájött, hogy ez az ő számára
sem lehet ismerős hang. Úgy tűnt, hogy a kék ég egy sávja egy pillanatra elhomályosult fölöttük,
mintha valami láthatatlan tárgy húzott volna el köztük és az égbolt között, de a lány nem volt biztos
benne. Conan szintén nem fűzött a dologhoz megjegyzést, de a kését meglazította a tokjában.
Egy alig látható ösvényt követtek, mely olyan mélyen kanyargott a vízmosásban, hogy az alját
sosem érte napfény, s meredek emelkedőkön küzdött felfelé, ahol a meglazult palalemezek, félő volt,
hogy kicsúsznak a lábuk alól. Pengeéles hegygerincek kísérték mindkét oldalon, kék párába
burkolózó, szédítő mélységgel szegélyezve.
A nap túljutott a delelőjén, mikor egy sziklák között kanyargó ösvényt kereszteztek. Conan
eltérítette a lovat, és követte dél felé a csapás vonalát, majdnem derékszögben előző útirányukhoz
képest.
- Egy galzáj falu van az ösvény egyik végén - magyarázta. - Az asszonyaik ezen járnak a forráshoz
vízért. Új ruhára van szükséged.
Vékony köntösére pillantva Yasmina egyetértett vele. Aranyszövet papucsai cafatokban lógtak,
köpenye és selyem alsóneműje rongyokká foszlott, és nem bírta már tovább. A Peskhauri utcáira
készült ruházat aligha volt megfelelő a Himelián-hegyek sziklái között.
Az ösvény egyik kanyarulatába érve Conan leszállt a nyeregből, lesegítette Yasminát, és várt.
Hirtelen bólintott egyet, bár a lány nem hallott semmit.
- Egy nő közeledik az ösvényen - jegyezte meg.
A lány hirtelen feltörő pánikkal megragadta a karját.
- Ugye, nem fogod. nem fogod megölni, igaz?
- Általában nem ölök nőket - morogta a barbár -, bár ezek közül a hegylakó nőstények közül páran
valódi nőstényfarkasok. Nem - vigyorgott, mintha jó tréfát hallott volna -, Cromra mondom. Fizetni
fogok a ruháiért! Mit szólsz hozzá? - Egy marék aranypénzt mutatott a lánynak, és a legnagyobb
kivételével mindet elrakta.
Yasmina megkönnyebbülten bólintott. A férfiak számára talán természetes az öldöklés és a halál,
de az ő teste megborzongott a gondolattól, hogy egy nő lemészárlását nézze végig.
Hirtelen egy nő bukkant fel az ösvény kanyarulatában, egy magas, karcsú galzáj lány, sudár
termetű, akár egy fiatal facsemete. Egy jókora üres tökkorsót tartott.
 Megtorpant, és kiejtette a kezéből a korsót, amikor megpillantotta őket. Habozott, hogy elfusson-e,
aztán rájött, hogy Conan túl közel áll hozzá, és nemigen engedné elmenekülni, így aztán
mozdulatlanul állt, kíváncsisággal vegyes félelemmel bámulva rájuk.
Conan elővette az aranypénzt.
- Ha odaadod ennek a nőnek a ruháidat - morogta -, én odaadom neked ezt a pénzt!
Nem késett a válasz. A lány meglepetésében és örömében szélesen elmosolyodott, és hegylakó
módra fittyet hányva a prűd illemszabályoknak, gyorsan lehúzta magáról díszes, rövid ujjú bekecsét,
kilépett buggyos szárú nadrágjából, levetette bő szabású blúzát, és lerúgta a szandálját. Az egészet
batyuba kötve odaadta Conannak, aki átnyújtotta a meglepett dévinek.
- Menj a mögé a szikla mögé, és vedd fel ezeket! - parancsolta, újabb bizonyítékát adva ezzel,
hogy nem hegylakók véréből való. - Csavard össze a rongyaidat, és ha kijössz, add ide!
- A pénz! - követelte a hegylakó lány, és mohón nyújtotta a kezét. - Az arany, amit megígértél!
Conan odapöckölte neki a pénzdarabot, ő elkapta, eldugta a hajába, lehajolt, felvette a korsót, és
megindult az ösvényen, teljesen ruhátlanul és kissé még mindig kábultan az események hatásától.
Conan türelmetlenül várt, míg a dévi, először elkényeztetett élete során, egyedül átöltözött. Mikor a
lány kilépett a szikla mögül, a férfi felkiáltott meglepetésében, és Yasmina érezte, hogy különös
érzelemhullámok borzongatják meg a kimmériai testét, vad, kék szemében kigyúló féktelen
szenvedély láttán. Szégyenkezett és zavarban volt, mégis legyezgette hiúságát a dolog, és amikor
tekintete találkozott a férfiéval, jóleső bizsergés futott végig a testén, amilyet még sosem tapasztalt. A
barbár a vállára tette a kezét, és körbeforgatta, mohón szemrevételezve mindenfelől.
- Cromra! - szólalt meg. - Azokban a lebegő, titokzatos rongyokban hideg és
távoli voltál, mint a csillagok. Most valódi, hús-vér nő lett belőled! Úgy mentél be a szikla mögé, mint
Vendhya dévije, és úgy jöttél ki, mint egy hegylakó lány - bár ezerszer szebb vagy minden zhaibari
hajadonnál! Istenség voltál - most valóság vagy!
Elismerően a fenekére csapott, a lány pedig rájött, hogy ez csupán az elragadtatás kifejezésre
juttatása nála, ezért nem háborodott fel. Valóban úgy tűnt, mintha a ruhacsere a személyiségét is
megváltoztatta volna. Az érzelmek és érzések, amelyek eddig elnyomva szunnyadtak belül, most
felszínre törtek, és uralomra jutottak benne, mintha csak levetett királynői rongyai anyagiasult
béklyók és tabuk lettek volna.
Ám Conan friss lelkesedésében sem felejtette el, hogy körös-körül veszély leselkedik rájuk. Minél
messzebb jutnak Zhaibar körzetéből, annál kevésbé valószínű, hogy ksátrija csapatokba botlanának.
Másrészt viszont Conan egész úton figyelmesen fülelt, nincsenek-e a nyomukban a bosszúszomjas
khurumi vazulik.

A dévit fellendítette a nyeregbe, ő is mögéje szökkent, és újra nyugat felé irányította a lovat. A
ruhacsomagot, melyet a lány nyújtott oda neki a szikla felett, egy ezer láb mély szakadékba dobta.
- Ezt miért csináltad? - kérdezte Yasmina. - Miért nem adtad oda annak a nőnek?
- A lovasok Peskhauriból átfésülik ezeket a hegyeket - mondta a barbár. - Minden sarkon lesni és
zaklatni fogják őket, ők pedig megtorlásul minden útjukba eső falut elpusztítanak. Bármikor nyugatra
fordulhatnak. Ha találnak egy lányt, aki a te ruháidat viseli, addig kínozzák, amíg szóra nem bírják, és
ő a nyomunkra vezethetné őket.
- Mit fog tenni a lány? - kérdezte Yasmina.
- Visszamegy a faluba, és elmeséli, hogy egy idegen megtámadta - válaszolt Conan. - A
nyomunkra küldi őket, az igaz. De először el kell mennie vízért, mert ha anélkül merne visszatérni,
elevenen megnyúznák. Ez alapos egérutat biztosít számunkra. Sosem érnek utol. Mire leszáll az éj,
átlépjük az afghuli határt.
- Errefelé nincsenek sem ösvények, sem emberi településre utaló jelek - jegyezte meg a lány. -
Nagyon kihalt vidék még a Himelián-hegységhez képest is. Azóta nem láttunk ösvényt, mióta
elhagytuk azt a helyet, ahol a lánnyal találkoztunk.
 Válaszként a férfi nyugatra mutatott, ahol a lány egy sziklaszorosból kiemelkedő csúcsot pillantott
meg.
- Yimsha - mordult fel Conan. - A törzsek olyan messze építik a falvaikat ettől a hegytől,
amennyire csak tudják.
A lány teste azonnal megfeszült.
- Yimsha! - suttogta. - A Fekete Látnokok hegye!
- Így mondják - válaszolt a férfi. - Most járok hozzá a legközelebb életemben. Északra fordulok,
hogy elkerüljük azokat a ksátrija csapatokat, akik esetleg a hegyekben portyáznak. A Khurumból
Afghulisztánba vezető állandó ösvények délebbre vannak. Ez egy régi, ritkán használt út.
A lány feszült figyelemmel bámulta a távoli csúcsot. Körmeit rózsaszín tenyere húsába
mélyesztette.
- Mennyi időbe telne innen elérni Yimshát?
- A nap hátralevő része és az egész éjszaka kellene hozzá - mondta a férfi, és vigyorgott. - Csak
nem oda akarsz menni? Cromra, a hegylakók szóbeszéde szerint nem közönséges földi halandónak
való hely.
- Miért nem gyűlnek össze, és pusztítják el a hegyen élő sátánokat? - akarta tudni a dévi.
- Varázslókat karddal elkergetni? Amúgy sem avatkoznak az emberek dolgába, hacsak azok nem
avatkoznak bele az övékébe. Sosem találkoztam még egyikükkel sem, bár már beszéltem olyanokkal,
akik megesküdtek rá, hogy látták őket. Azt mondták, embereket pillantottak meg a szirti torony
tövében, napfelkelte és naplemente idején. magas, csöndes férfiakat, fekete köpenyben.
- Félnél megtámadni őket?
- Én? - A gondolat újdonságnak tűnt Conan számára. - Nos, ha zavarnának, akkor élethalálharc
lenne. De nekem semmi közöm hozzájuk. Azért jöttem ezek közé a hegyek közé, hogy az emberi
lények üldözésétől megszabaduljak, nem azért, hogy varázslókkal háborúzzam.
Yasmina nem válaszolt azonnal. Úgy meredt a hegyoromra, mintha hús-vér ellensége lenne, s
kebelében ismét felizzott minden haragja és gyűlölete. És egy másik gondolat is halványan
körvonalazódni kezdett benne. Úgy tervezte, hogy azt a férfit veti be Yimsha urai ellen, akinek most a
karjában volt. Talán van más mód is azon kívül, amit kezdetben kigondolt, hogy a célját elérje. Nem
érthette félre a pillantást, amely ennek a vad férfinak a szemében kigyúlt, valahányszor csak a
tekintete megpihent rajta. Birodalmak buktak el, mikor a nők vékony, fehér keze a végzet húrját
kezdte pengetni. Hirtelen előremutatva megfeszült.
- Odalenn!
Különös megjelenésű felhő lebegett alig láthatóan a távoli hegycsúcs fölött. Hideg karmazsinvörös
színű volt, csillogó arannyal erezett. A felhő mozgott: egyre jobban magába húzódva forgott és
örvénylett. Lassan, fokozatosan egy pörgő orsóalakká zsugorodott össze, mely csillámlott a nap
fényében. És hirtelen levált a hófödte hegycsúcsról, kilibbent az űr fölé, akár egy élénk színű tollpihe,
és beleolvadt az égszínkék égbe.
- Mi lehetett ez? - kérdezte a lány szorongva, amikor egy sziklahát eltakarta előlük a hegyet; a
tünemény szépsége ellenére is zavaró volt.
- A hegylakók Yimsha Szőnyegének hívják, bármit is jelentsen ez - válaszolt Conan. - Egyszer
legalább ötszáz hegyi harcost láttam úgy rohanni, mintha az
- ördög lenne a sarkukban, hogy barlangokban és sziklák mögött keressenek fedezéket, csak mert
látták a csúcsról felszálló karmazsinvörös felhőt. Mi a,?
Éppen egy szűk, keskeny, magasra toronyló falú szurdokvölgyet hagytak maguk mögött, s egy
széles párkányra jutottak, amit egyik oldalról egyenetlen lejtő, a másikról pedig égre törő meredély
szegélyezett. A halványan kivehető ösvény a párkányon kígyózott tovább, elkanyarodott egy
sziklanyúlvány mögé, és hellyel-közzel ismét felbukkant mélyen alattuk, fárasztó ereszkedést ígérve.
Mikor kibukkantak a szurdokból, melynek vége a párkányra nyílott, a fekete paripa megtorpant és
felhorkant. Conan türelmetlenül ösztökélte tovább, a ló azonban továbbra is csak prüszkölt, a fejét
rázta, reszketett és megfeszítette magát, mintha valami láthatatlan akadályba ütközött volna.
 Conan szitkozódott, és leugrott a nyeregből, leemelve Yasminát is. Előrement, egyik kezét maga
elé nyújtva, mintha azt várná, hogy láthatatlan ellenállásba ütközik, de semmit sem talált. Mégis,
mikor a lovat próbálta meg átvezetni, az hangosan nyerített, és visszahőkölt. Aztán Yasmina
felkiáltott, és Conan megpördült, kezével a kése markolatához kapva.
Egyikük sem vette észre a jövetelét, most mégis ott állt karba tett kézzel a teveszőr csuhás, zöld
turbános férfi. Conan meglepetésében felmordult, mikor felismerte. Ő volt az, akit a paripa
megtaposott, mikor a vazuli faluból elmenekültek.
- Ki az ördög vagy te? - kérdezte.
A férfi nem válaszolt. Conan látta, hogy szeme tágra nyílik, elréved, és különös módon
foszforeszkál. És az a szempár mágnesként tartotta fogva az övét.
Khemsa mágiája a legtöbb keleti varázslathoz hasonlóan a hipnózison alapult. A delejezőnek
megszámlálhatatlan évszázad nemzedékei taposták ki az utat, akik mind abban a szilárd
meggyőződésben éltek és haltak, hogy a hipnózis létezik, és hatalma van az emberek fölött. Ez a
meggyőződés az elmélet és gyakorlat révén felhalmozott ismereteken alapult, olyan hatalmas, bár
bizonytalan atmoszférát teremtve, mellyel szemben az adott vidék hagyományain nevelkedett egyén
tehetetlen volt.
De Conan nem Kelet szülötte volt. A Kelet hagyományai mit sem jelentettek a számára, ő egy
teljesen más világ szülötte volt. A hipnózist még mítoszként sem ismerték Kimmériában. Az örökség,
mely a Kelet ivadékait fogékonnyá tette a hipnózisra, Conannak nem volt a sajátja.
Tudatában volt, hogy mit akar tenni vele Khemsa, de misztikus hatalmának erejét csupán halvány
bizsergésként érezte, melyet az ember úgy ráz le magáról, akár az ökörnyálat őszidőn.
Most már tudta, hogy olyan ellenféllel áll szemben, aki fekete mágiával élhet. Hosszú kését
kirántva, hegyi oroszlánként szökellt előre.
Ám a hipnotizálás nem az egyetlen varázseszköze volt Khemsának.
Yasmina figyelt, de nem vette észre, miféle csellel vagy szemkápráztató
mozdulattal tudta elkerülni a zöld turbános Conan borzasztó csapását. De az éles penge szisszenve
suhant el a férfi oldala mellett, és a dévi úgy látta, mintha Khemsa felemelt kezének nyitott tenyerével
gyengéden megsimítaná Conan bikanyakát. A kimmériai mégis letaglózott ökörként csuklott össze.
Conan azonban nem halt meg. Bal karjára támaszkodva még estében Khemsa lába felé vágott
késével, és a raksha ezt a kaszáló mozdulatot egy korántsem varázslóhoz illő szökkenéssel tudta csak
elkerülni. Yasmina élesen felkiáltott, mert megpillantott egy nőt, akiben felismerte Gitarát, elősuhant a
sziklák közül, és a turbánoshoz lépett. Az üdvözlés azonban a torkán akadt, amint meglátta a lány
csodaszép arcán a rosszindulatú vigyort.
Conan lassan tápászkodott fel, még mindig kábán reszketve az irgalmatlan ütéstől, amelynek titkát
az emberi nem már az Atlantisz elsüllyedése előtt elfeledte, s amely száraz gallyként törte volna el a
nyakát bárkinek, aki kevésbé férfi nála. Khemsa óvakodva és kissé bizonytalanul nézte. A raksha
megtapasztalta saját erejének teljes hatását, mikor a Khurum mögötti sziklaszorosban sarokba szorítva
a megvadult vazulik késeivel került szembe, de a kimmériai ellenállása kissé megrendítette frissen lelt
önbizalmát. A mágiát a siker táplálja, nem a kudarc.
Előrelépett, kezét emelve - aztán megtorpant, mintha jéggé dermedt volna, fejét hátravetette, szeme
tágra nyílt, és csak állt ott magasra tartott karral. Conan ösztönösen követte a tekintetét, csakúgy, mint
a nők - a lány, a remegő paripa takarásában és a másik, Khemsa mellett.
A hegyoldalban alattuk, akár a vihar előtt örvénylő-csillogó por, egy karmazsinvörös, kúp alakú
felhő kavargott. Khemsa sötét arca elsápadt, keze reszketni kezdett, aztán lehanyatlott. A mellette álló
lány érezte a férfiban végbemenő változást, és kérdő pillantást vetett rá.
A vöröses árnyék elmozdult a lejtőről, és íves kanyarral lecsapott. Conan és Khemsa között
állapodott meg a párkányon, és a raksha tompa kiáltással ugrott hátra. A mágus visszahőkölt, és
tapogatózva, óvatos kezekkel hátratolta Gitarát is. A vörös felhő búgócsigaként pörgött egy pillanatig
vakítóan fényes csúcsain. Aztán minden figyelmeztetés nélkül eltűnt, mint egy szétpukkanó buborék.
A párkányon a helyén négy ember állt. Varázslatos volt, hihetetlen, lehetetlen és mégis igaz. Nem
szellemek vagy fantomok álltak ott. Négy magas férfi volt az, borotvált, keselyűre emlékeztető fejjel,
fekete köpenyben, mely a lábukat is takarta, bő ujja pedig elfedte karjukat. Némán álltak, és kopasz
fejükkel mintha egyszerre bólogattak volna. Bár Khemsa felé fordultak, de Conan a hátuk mögött is
úgy érezte, hogy megfagy az ereiben a vér. Felállt, és lopva hátrálni kezdett, míg a paripa remegő
marját nem érezte a hátában és a dévi puha testét a karjai között. Senki sem szólt. A csend fojtogató
fátyolként borította be őket.
Mind a négy fekete köpenyes Khemsára nézett. Keselyűarcuk rezzenéstelen volt, tekintetük tűnődő,
befelé forduló. Khemsha viszont úgy reszketett, mintha lázrohama lenne. Lábát megvetette a sziklán,
combján kidagadtak az izmok,
mintha csak kézitusára készülne. Az izzadság patakokban csorgott sötét arcán. Jobb keze a barna
csuha alatt olyan szorosan kulcsolódott valamire, hogy kifutott belőle a vér, és az ujjpercei
elfehéredtek. Balja Gitara vállán nyugodott, és kínjában olyan erősen markolta, mint egy fuldokló. A
lány arcizomrándulás és nyöszörgés nélkül tűrte, bár az ujjak karomként vájtak feszes húsába.
Conan vad élete folyamán több száz küzdelemnek volt már szemtanúja, de ilyet, amelyben négy
ördögi akarat azon volt, hogy egyetlen, ellenük szegülő csekélyebb, ám nem kevésbé gonosz elmét
térdre kényszerítsen, még sohasem látott. Ám ő csak halványan érzékelte a rettenetes küzdelem
méreteit. Egykori tanítómesterei által a sarokba szorítva, Khemsa most az életéért küzdött, összes
sötét erejét, minden pokoli tudományát bevetve ellenük, amelyeket tőlük tanult a szolgaság és a
megaláztatás hosszú, csúf esztendei alatt.
Erősebb volt, mint hitte volna, s varázshatalma korlátlan, saját célokat szolgáló használata olyan
tartalék erőforrásokat szabadított fel benne, amelyekről sejtelme sem volt. Az eszeveszett félelem és
elkeseredés csak tetézte ezt az energiatöbbletet. Szédült ugyan a delej tekintetek tüzétől, de talpon
maradt. Arcvonásai vad vicsorba torzultak az erőfeszítéstől, tagjai kifacsarodtak, mintha kínpadra
vonták volna. A lelkek csatája volt ez, rettentő elmék merültek el az emberek számára évmilliók óta
tiltott tudományban, hogy zord szellemóriások tusázzanak egymással, akik megjárták a pokol
legmélyebb bugyrait, s kifürkészték a sötét csillagok méhét, ahol az őrület árnyai fogannak.
Yasmina jobban értette ezt, mint Conan. És halványan arról is volt valami fogalma, hogy miért tud
ellenállni Khemsa a négy koncentrált, pokoli akaratnak, melyek képesek lettek volna atomjaira
robbantani a sziklát, amelyen a férfi állt. Az ok Gitara volt, akibe a férfi a kétségbeesés adta erővel
kapaszkodott. Háborgó lelke számára, mely kábán tántorgott a négy ellenfél pszichikai csapásai alatt,
olyan volt ez a lány, mint valami horgony. A gyengesége volt most az ereje. A lány iránt érzett
szerelme, mely bár szenvedélyes és ördögi volt, mégis olyan kötelék maradt, mely az emberiség többi
részéhez kötötte, földi kapcsolatot jelentve az akarata számára, egy olyan láncot, melyet nem emberi
ellenfelei képtelenek elszakítani - legalábbis Khemsán keresztül.
A mágusok előbb döbbentek rá erre, mint a zöld turbános rájött volna. És egyikük hirtelen a
raksháról Gitarára nézett. Ebben az esetben szó sem volt csatáról. A lány összezsugorodott és elaszott,
mint falevél a szárazságban. Ellenállhatatlan erővel kitépte magát szerelme karjából, mielőtt az rájött
volna, mi a baj. Aztán rettenetes dolog történt. Gitara a szakadék irányába kezdett hátrálni, arccal a
kínzói felé, szeme tágra nyílt, tekintete üres volt, mintha egy csillogó, sötét üveg mögött egyszerre
elfújták volna a lámpát. Khemsa felnyögött: feléje tántorodott, és beleesett a neki állított csapdába.
Megosztott elmével nem bírta tovább az egyenlőtlen küzdelmet. Legyőzték, élete a mágusok kezében
volt. A lány egyre hátrált, robotként lépkedve, és Khemsa részegen tántorgott utána, kezét reszketve
előrenyújtva, nyögve és könnyezve
fájdalmában, lába olyan nehezen mozgott, mintha holtsúlyos kolonc volna.
Gitara a szakadék legszélén megállt egy pillanatra, merev derékkal, sarkával a peremen, a férfi
térdre borulva, nyüszítve kúszott felé, vakon tapogatózva utána, hogy a pusztulás torkából
visszarántsa. És épp mikor ügyetlen ujjával elérte volna, az egyik varázsló felnevetett. Úgy hangzott,
mint a pokol bronzharangjának kondulása. A lány hirtelen megingott, és - a tökéletes kegyetlenség
csúcspontjaként - a tekintetébe visszatért az értelem fénye, és rettenetes félelem lobbant fel benne.
Felsikoltott, vadul a kedvese keze után kapott - ám már nem menekülhetett, és a következő pillanatban
egy keserves sikoly kíséretében lezuhant.
Khemsa a szakadék szélére vonszolta magát, és lepillantott a mélybe, elgyötört ajka úgy mozgott,
mintha magában motyogna. Aztán megfordult, és egy hosszú pillanatig meredt kínzóira, tágra nyílt
szeméből eltűnt minden emberi vonás. Ekkor egy kiáltás kíséretében, mely majdnem meghasította a
sziklákat, talpra küzdötte magát, és a mágusok felé lódult, késsel a kezében.
A rakshák egyike előrelépett, és toppantott; toppantására moraj támadt, mely hamarosan csikorgó
dübörgésbe csapott át. Ahol lába a földet érte, a tömör szikla meghasadt, és a nyílás egyik pillanatról a
másikra szélesre nyílt. Aztán fülsiketítő csattanással a perem egy egész szakasza leszakadt. Khemsa
tűnt még fel utoljára, amint karját vadul az ég felé veti, aztán elnyelte őt a szakadékban lefelé
mennydörgő földcsuszamlás.
A négy másik elgondolkozva nézte a sziklaszegély cakkos szélét, mely a szakadék peremét alkotta,
aztán hirtelen megfordultak. Conan, akit a hegy rázkódása levert a lábáról, most állt fel, Yasminát is
felsegítve. Olyan vontatottnak tűntek a mozdulatai, mint amilyen tompa az valójában volt. Elméje
ködbe borult. Bár tudta, hogy a dévinek igen nagy szüksége lenne arra, hogy a fekete paripa hátára
emelje, és szélvész gyanánt elvágtassanak, de valami megmagyarázhatatlan tunyaság nyomta rá a
bélyegét minden mozdulatára és gondolatára.
És most a varázslók feléje fordultak, felemelték a karjukat, s ő szörnyülködve látta, amint
körvonalaik elmosódnak, elhomályosodnak és ködös-bizonytalanná válnak, majd karmazsinvörös
felhő csap fel a lábuk alól, és gomolyog felfelé. A hirtelen támadt örvénylő füstfelleg eltakarta őket, -
s csak ekkor vette észre Conan, hogy őt is beburkolja az kavargó vörös ködfüggöny. - aztán
meghallotta Yasmina sikolyát, és a paripa is felnyerített, mint ahogy egy nő kiált fel fájdalmában. A
dévit kiragadták a karjából, és ahogy vakon csapkodott késével, egy viharos erejű széllökés leverte a
lábáról, és a sziklához csapta. Kábultan látta, amint a kúp alakú vörös felhő felszáll, és elszáguld a
hegygerinc fölött. Yasmina eltűnt, csakúgy, mint a négy fekete ruhás férfi. Csupán a rémült paripa
osztotta meg vele a párkányt.

7.

IRÁNY A YIMSHA
Ahogy az erős szél oszlatja szét a ködöt, úgy foszlott semmivé a zűrzavar Conan fejében.
Káromkodva a nyeregbe vetette magát, és a ló nyerítve felágaskodott alatta. Felnézett az emelkedőre,
habozott, aztán visszafordult az ösvényen, abba az irányba, amerre azelőtt haladtak, mielőtt Khemsa
varázslata megállította volna őket. De most nem fogta vissza a lovat. Megeresztette a kantárszárat, és
a paripa mennydörgésként viharzott tova vele, mintha ez a megfeszített erőkifejtés megnyugtatta
volna. Nyaktörő sebességgel robogtak vissza a párkányon, megkerülték a kőszirtet, és beszáguldottak
a lefelé vivő, keskeny vízmosásba.
Az út egy hepehupás sziklasávot követett, mely végeláthatatlanul kanyargott durva rézsűk során át,
és Conan egyszer messze odalent megpillantotta a leomlott törmeléket - egy hatalmas rakás
összezúzódott kő- és szikladarab a gigantikus szakadék fenekén.
A völgy alja még mindig messze alatta volt, mikor egy hosszú, magas hegygerincre ért, mely
természetes töltésként vezetett ki a lejtőről. Mindkét oldalán meredeken lefelé bukó falak
szegélyezték. Conan egy pillantással felmérte az utat, melyet követnie kellett; messze előtte
elkanyarodott a gerinctől, és bal keze felől egy nagy kerülőt írt le a folyóágyban. Átkozódott, amiért
szükség volt ezeknek a külön mérföldeknek a megtételére, de ez volt az egyetlen lehetőség. Itt
lehetetlen leereszkedni az ösvény lentebbi szakaszára. Csak egy madár érne le nyaktörés nélkül a
folyóágyba.
 Így aztán tovább ösztökélte a kimerült lovat, mígnem patkódobogás ütötte meg a fülét odalentről.
Behúzta a kantárt, a lovat a meredély szélére terelte, és lenézett a száraz folyóágyba, mely a
hegygerinccel együtt kanyarodott. A vízmosásban viharvert lovascsapat haladt - felfegyverzett,
szakállas férfiak félvad lovakon, körülbelül ötszázan. És Conan hirtelen elkiáltotta magát, háromszáz
láb magasban a szörnyű mélység fölé hajolva.
Kiáltására visszahőköltek, és ötszáz szakállas arc fordult felfelé; mély, visszhangos bömbölés
töltötte be a kanyont. Conan nem vesztegette az időt, egyenesen a tárgyra tért.
- Éppen Ghorba tartottam! - kiáltotta. - Remélni sem mertem volna, hogy útközben találkozom
veletek, kutyák! Kövessetek, amilyen gyorsan csak a gebéitek bírják! Yimshába megyek, és.
- Áruló! - Az üvöltés úgy érte, mintha jeges vizet zúdítottak volna a nyakába.
- Micsoda? - bámult le rájuk. Vad, ellenséges pillantásokat látott, dühtől eltorzult arcokat és acélt
markoló kezeket.
- Áruló! - kiáltották ismét, tiszta szívükből. - Hol van az a hét főnök, akit Peskhauriban tartottak
fogva?
- Gondolom, a kormányzó börtönében - felelte.
Torkok százaiból felharsanó vérszomjas üvöltés válaszolt neki, olyan fegyvercsörgéssel és zajjal,
hogy nem értette, mit mondanak. Egy hatalmas üvöltéssel elvágta a lármát, és lekiáltott nekik:
- Miféle ördögi játék ez? Egyszerre csak egy beszéljen, hogy megértsem, mit akartok.
Egy komor, öreg főnök vállalta magára a feladatot, bevezetésképpen görbe handzsárját Conan felé
rázta, majd vádlón így kiáltott:
- Nem engedted, hogy Peskhauriba lovagoljunk a testvéreinket kiszabadítani!
- Ti bolondok, hát persze hogy nem - üvöltötte a felbőszült kimmériai. - Még ha át is törtetek
volna a falon, amit igen kétlek, felkötötték volna a foglyokat, mielőtt elérhettétek volna őket!
- Így hát egyedül mentél, hogy alkut köss a kormányzóval! - üvöltötte az afghuli, tajtékzó dühbe
lovalva magát.
- Na és?
- Hol van a hét főnök? - bömbölte az öreg főnök, görbe kardját bőszen forgatva a feje fölött. - Hol
vannak? Halottak.
- Micsoda? - Conan meglepetésében majdnem leesett a lováról.
- Igen, halottak! - Ötszáz ember egyszerre felharsanó vérszomjas kiáltása biztosította felőle, hogy
amit hallott, az igaz.
- Nem kötötték fel őket - rikoltotta az öreg. - Egy másik cellában lévő vazuli látta a halálukat. A
kormányzó egy varázslót küldött, hogy fortélyosan meggyilkolja őket!
- Ez hazugság - mondta Conan. - A kormányzó nem merne ilyet tenni. Tegnap este beszéltem
vele.
Ennek az említése szerencsétlen dolog volt. A gyűlölet kiáltása reszkettette meg a levegőt.
- Igen! Egyedül mentél hozzá! Hogy elárulj minket! Ez nem hazugság. A vazuli azon az ajtón
keresztül menekült el, melyet a varázsló tört be, és mindent elmondott a kémeinknek, akikkel
Zhaibarban találkozott. Ezeket a te felkutatásodra küldtük, mikor nem tértél vissza. Mikor
meghallották a vazuli elbeszélését, sietve visszatértek Ghorba, és mi felnyergeltünk, és felkötöttük
kardjainkat!
- És most, ti szerencsétlen bolondok, mit szándékoztok tenni? - érdeklődött a kimmériai.
- Megbosszuljuk testvéreinket! - üvöltötték. - Halál a ksátrijákra! Öljük meg őt, testvéreim, egy
áruló!
Nyílvesszők zúgtak el Conan mellett. A barbár felegyenesedett a kengyelében, igyekezvén
túlkiabálni a csődületet, és aztán a harag, a dac és az undor keverékéből származó üvöltéssel
megfordult, és felfelé galoppozott az ösvényen. Odalent az afghulik folyton vissza-visszacsúszva
tódultak felfelé, dühüknek szabad folyást engedve. Túlságosan is elvakultak ahhoz, hogy eszükbe
jusson, az egyetlen út, amelyen elérhetik a magaslatot, melyen Conan tartózkodott, az visszafelé vezet
a folyóágyon keresztül, széles kanyart ír le, és követi a kanyargós ösvényt a hegygerincen túl. Mire
erre rájöttek, és visszafordultak, kitaszított főnökük már majdnem elérte azt a pontot, ahol a gerinc a
meredek lejtőbe torkollt.
A meredélyhez érve nem azt az utat választotta, amin leereszkedett, hanem egy másikra fordult,
mely csupán halványan kirajzolódó csapás volt a sziklák között, ahol a ló minden lépésnél kereste a
szilárd talajt. Még nem jutott messzire, mikor a paripa felhorkant és hátrahőkölt valamitől, ami előttük
feküdt az ösvényen. Conan lenézett rá; egy emberi roncs volt, egy törött, rongyos, véres kupac, mely
összevissza motyogott, és kitört fogainak maradványait csikorgatta.
Csak a varázslók ádáz végzete felett uralkodó sötét istenek tudják, hogyan volt képes Khemsa
összezúzott testét kivonszolni a szörnyű sziklaomlás alól, és felküzdeni magát a meredek emelkedőn
az ösvényig.
Conan homályos késztetéstől hajtva leszállt a nyeregből, aztán csak állt és nézte a szörnyű alakot.
Tudta, hogy olyan dolognak a szemtanúja, mely varázslatos, és ellentmond a természet törvényének.
A raksha felemelte alvadt vérrel borított fejét, és különös tekintete, amit a kín és a közeledő halál
érzete üvegessé tett, megpihent Conanon, és felismerés villant benne.
- Hol vannak? - Rekedt krákogás volt, mely távolról sem emlékeztetett emberi hangra.
- Visszatértek az átkozott kastélyukba, Yimshába - morogta Conan. - Magukkal vitték a dévit.
- Én is megyek! - hörögte a férfi. - Követem őket! Megölték Gitarát, ezért az életükkel fizetnek. a
tanítványok, a Fekete Kör négy beavatottja, a Mester maga! Megölöm. megölöm mindet! - Küszködve
próbálta megcsonkított testét továbbvonszolni a sziklák mentén, de még az ő rettenthetetlen akarata
sem volt képes többé életet lehelni a véres masszába, melyben a törött csontszilánkokat csak felhasadt
szövetek és elszakadt inak tartották úgy-ahogy össze.
- Kövesd őket! - zihálta Khemsa, miközben véres nyál csordult ki a száján. - Kövesd!
- Követni fogom - mordult fel Conan. - Azért mentem, hogy összeszedjem az afghuliakat, de
ellenem fordultak. Egyedül megyek Yimshára. Visszaszerzem a dévit, még ha a csupasz kezemmel
kell is lerombolnom azt az átkozott hegyet. Nem hittem volna, hogy a kormányzó meg meri öletni a
főnökeimet, mikor a dévi a kezemben van, de úgy tűnik, meg merte. Ezért a fejét veszem. A lánynak
túszként már nem veszem hasznát, de.
- Yizil átka rájuk! - nyögte Khemsa. - Menj! Én, Khemsa, meghalok! Várj, fogd az övemet! -
Szétroncsolódott kezével megpróbált benyúlni rongyai alá, és Conan, megértve, hogy mit akar átadni,
lehajolt, és véres derekáról egy különös övet oldott el.
- Kövesd az aranyfonalat a poklok mélyén keresztül - mormolta Khemsa. -
Viseld az övet. Egy stygiai paptól kaptam. Segítségedre lesz, bár legutóbb kudarcot vallott velem.
Zúzd össze a négy arany gránátalmás kristálygömböt. Vigyázz a mester alakváltozásaira. én Gitarához
megyek, vár rám a pokolban - aie, ya Skelos yar! - És meghalt.
Conan az övet nézte. Nem lószőrből szőtték. Meg volt győződve róla, hogy ez egy nő vastag,
fekete hajfonata. A sűrű szövetbe sosem látott fajtájú apró ékkövek voltak beleszőve. A csat
különleges formájú volt, arany sárkányfejet mintázott; lapos, ék alakú fej volt, mesterien
lekicsinyítve. Conan erősen megborzongott, ahogy hozzáért, és elfordult, mintha a szakadékba akarná
hajítani, aztán habozott egy darabig, végül a dereka köré fűzte a bakhariot öv alá. Ezután nyeregbe
szállt és továbbsietett.

A nap lenyugodott a sziklák mögött. Conan fölkaptatott az ösvényen a roppant bércek árnyékában,
mely sötétkék palástként borult a mélyen alatta lévő völgyekre és hegygerincekre. Nem járt messze a
csúcstól, éppen egy kiugró szirtet került meg, mikor patadobogást hallott maga előtt. Nem fordult
vissza. Ami azt illeti, az ösvény olyan keskeny volt, hogy a ló nem tudta volna hatalmas testét
megfordítani rajta. Miután túljutott a kiszögellésen, az ösvénynek olyan szakaszára ért, mely
valamivel szélesebb volt. Fenyegető üvöltések kórusa hasított a fülébe, paripája azonban keményen a
sziklához szorított egy lovat, Conan pedig vasmarokkal kapta el a lovas karját, félúton megakasztva a
gyilkos kardcsapást.
- Kerim sah! - motyogta Conan, és vörös fény izzott tüzesen a szemében.
 A turáni nem kapálózott. Mellük majdnem összeért, úgy ültek a lovukon, Conan ujjai a sah kardot
tartó kezére kulcsolódva. Kerim sah mögött egy csapatnyi szikár irakzáj ült, gebéken. Farkasokként
bámultak rá, kezükben íjat és tőrt szorongatva, de bizonytalanná tette őket az ösvény szűkössége és az
alattuk tátongó szakadék mélysége.
- Hol van a dévi? - kérdezte Kerim sah.
- Mi közöd hozzá, te hyrkán kém? - mordult rá Conan.
- Tudom, hogy elraboltad - válaszolta Kerim sah. - Éppen úton voltam néhány emberemmel,
mikor a Shalizah-hágónál az ellenség rajtunk ütött. Sok emberemet legyilkolták, a többi pedig
sakálként futott szét a hegyekben. Mikor az üldözőket visszavertük, nyugatra, az Amir Jehun-hágó
felé vettük az irányt, és ma reggel a hegyek között egy magányosan kóborló vazulira akadtunk.
Teljesen őrült volt, de sok mindenre rájöttem összefüggéstelen fecsegéséből, mielőtt kilehelte a lelkét.
Megtudtam, hogy ő volt az egyetlen túlélője a csapatnak, mely az afghuli főnököt és a fogoly ksátrija
nőt követte a Khurum mögötti hegyszorosba. Sokat halandzsázott valami zöld turbános férfiról, akit
az afghuli legázolt, de mikor az üldöző vazulik megtámadták, olyan végzettel sújtotta őket,
mely elsöpörte az egész csapatot, ahogy egy szélroham által felkorbácsolt tűz elsöpör egy sáskarajt.
Hogy miként menekült meg az az egy ember, sem én, sem ő nem tudjuk, de rájöttem a fecsegéséből,
hogy ghori Conan Khurumban volt, királyi foglyával együtt. És amikor átkeltünk a hegyeken, utunk
során egy meztelen galzáj lányra bukkantunk, aki egy tökkorsóban vizet cipelt, s előadta nekünk azt a
mesét, hogy egy hatalmas idegen, aki az afghuli főnökök ruháját viselte, levetkőztette és
megerőszakolta, és a ruháit egy, a társaságában lévő vendhyai nőnek adta oda. Azt mondta, hogy
nyugat felé lovagoltatok el.
Kerim sah nem tartotta szükségesnek elmagyarázni, hogy épp a Secunderámból remélt csapatokkal
megbeszélt találkozójára igyekezett, mikor ellenséges bennszülöttek feltartóztatták. A Gurashah-völgy
felé vezető út a Shaliza-hágón keresztül hosszabb volt, mint az Amir Jehun-hágón át, ez utóbbi
azonban afghuli területen haladt át, amit Kerim sah igyekezett elkerülni, míg hadsereggel nem jön.
Miután azonban a Shalizah-szorost elzárták előle, mégis a tiltott utat választotta, és amikor hírt kapott
róla, hogy Conan és a foglya még nem érte el az afghuli határt, embereit vakmerőn hajszolva délnek
fordult, hátha még a hegyek között utoléri a kimmériait.
- Így aztán jobban teszed, ha megmondod, hol van a dévi - javasolta Kerim sah. - Túlerőben
vagyunk.
- Ha csak egyetlen kutyád is nyílvesszőt helyez az idegre, lelöklek a szakadékba - ígérte neki
Conan. - Másrészt nem is érnél vele semmit, ha megölnél. Ötszáz afghuli van a kanyonban, és ha
rájönnek, hogy becsaptad őket, elevenen megnyúznak. A dévi már mindenesetre nincs velem. Yimsha
Fekete Látnokainak kezében van.
- Tarimra! - átkozódott Kerim sah halkan, első ízben zökkenve ki a nyugalmából. - Khemsa.
- Khemsa halott - morogta Conan. - Mesterei egy földcsuszamlással a pokolra küldték. És most
álljatok félre az utamból. Boldogan megölnélek, ha lenne rá időm, de éppen úton vagyok Yimsha felé.
- Veled tartok - mondta a turáni hirtelen.
Conan kinevette.
- Azt hiszed, megbízom benned, te hyrkán kutya?
- Nem kérlek rá - válaszolt Kerim sah. - Mindketten a dévit akarjuk. Te tudod, hogy mi az én
indítékom; Yezdigerd király az ő királyságát is a birodalmához óhajtja csatolni, a lányt pedig a
háremébe vetni. És én ismerlek téged még azokból az időkből, amikor a kozák sztyeppék atamánja
voltál, úgyhogy jól tudom, mi hajt. Ki akarod fosztani Vendhyát, és magas váltságdíjat akarsz
Yasmináért cserébe. Nos, javaslom hát, hogy egyelőre fogjunk össze, mindenféle illúzió nélkül
egymást illetően, egyesítsük erőinket, és próbáljuk meg a dévit a mágusok karmából kiszabadítani. Ha
sikerrel járunk, és életben maradunk, megküzdünk azért, hogy ki tartsa meg a lányt.
Conan egy pillanatig összevont szemöldökkel méregette a másikat, aztán bólintott, és elengedte a
turáni karját.
- Egyetértek. És mi van az embereiddel?
 Kerim sah a csöndes irakzájokhoz fordult, és röviden így szólt:
- Ez a főnök és én a Yimshára megyünk, hogy megküzdjünk a varázslókkal. Velünk tartotok, vagy
itt maradtok és megvárjátok, hogy az afghulik, akik ezt az embert követik, felkoncoljanak benneteket?
Komor beleegyezéssel a szemükben néztek vissza rá. Halálra voltak ítélve, és ezt tudták is már
azóta, hogy a rejtekhelyről rájuk lecsapó dogozájok nyilai zizegve repültek feléjük, és visszaűzték
őket a Shaliza-hágó felé vezető útról. A zhaibári dombok népének túl sok elintézetlen viszálya volt a
szirtlakókkal. A csapatuk pedig kicsi volt ahhoz, hogy átvágjon hegyeken a határszéli falvakba, az
agyafúrt turáni vezetése nélkül. Már halottnak könyvelték el magukat, így aztán olyan választ adtak,
ami halottakhoz illik:
- Veletek megyünk, és meghalunk a Yimshán.
- Akkor Crom nevében, induljunk - morogta Conan, türelmetlenül izegve- mozogva, amint az
egyre mélyülő árnyék kéklő félhomályába bámult. - Farkasaim órákkal járnak mögöttem, de pokolian
sok időt vesztegettünk el.
Kerim sah hátralépett a lovával a fekete paripa és a szakadék közül, hüvelyébe dugta a kardját, és
óvatosan megfordította a hátasát. A csapat olyan gyorsan haladt az ösvényen, ahogy csak mert. Egy
hegytetőre értek, amely közel egy mérfölddel keletre húzódott attól a helytől, ahol Khemsa
megállította a kimmériait és a dévit. Az ösvény, amelyen haladtak, veszélyes volt még a hegylakók
számára is, és ezért Conan elkerülte aznap, mikor Yasminát vitte magával. Az őket üldöző Kerim sah
azonban ezt választotta, mert azt hitte, hogy a kimmériai is erre ment. Még Conan is
megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a lovak túljutottak az utolsó peremen. Szellemlovasokként
mozogtak egy elvarázsolt árnyékvilágban. Bőrnyergek halk nyikorgása és acélcsörgés jelezte az
útjukat; mögöttük a sötét hegyvidéki lejtők újra csupaszon és némán terültek el a csillagfényben.

8.
YASMINA MEGISMERI A RETTEGÉST

Yasminának csak egy sikoltásra volt ideje, mikor érezte, hogy a vörös örvény elnyeli, és hihetetlen
erővel kiragadja védelmezője karjaiból. Egyet kiáltott, aztán már nem maradt több levegője. Elvakult,
megsüketült, megrémült, és végül eszméletét vesztette a rémisztő sebességgel körülötte kavargó
levegőtől. Szédítő magasság és ijesztő sebesség kusza öntudatlansága volt ez, a természetes érzékelés
őrültté válásának zavaros impressziója, mely elszédíti és kábulatba ejti az embert.
Ennek az érzésnek halvány maradványát még érezte, mikor öntudatát visszanyerte, így aztán
felkiáltott, és vadul kapaszkodott, mintha ellen akarna állni a sebes, akaratán kívüli repülésnek. Ujjai
puha textilen záródtak össze, és a stabilitás megnyugtató érzése járta át. Lassan beszűrődött a tudatába
környezetének képe.
Egy fekete bársonnyal borított emelvényen feküdt. Az emelvény egy hatalmas, homályos szobában
állt, melynek sötét kárpitborításán sárkányok kúsztak-másztak, visszataszító élethűséggel ábrázolva.
Lebegő árnyékok jelezték csupán a magas plafont, s a minden emberi érzékszervből csúfot űző homály
lappangott a sarkokban. Úgy tűnt, sem ajtó, sem ablak nincs a falon, vagy csak a sötét mintájú
faliszőnyegek eltakarják. Yasmina meg nem tudta volna mondani, hogy honnan jön a halovány fény.
A nagy szoba a misztérium, az árnyak és az árnyalatok birodalma volt, melyben a lány nem esküdött
volna meg rá, hogy mozgást észlel, mégis homályos, alaktalan félelem töltötte el az agyát.
Pillantása hirtelen egy valóságos, kézzelfogható tárgyon állapodott meg. Egy másik, kisebb fekete
emelvényen, néhány lábnyira tőle, egy férfi ült keresztbe tett lábbal, és tűnődő tekintettel nézett rá.
Hosszú, fekete, aranyszállal hímzett bársonyköpenye lazán omlott le alakján, elfedve körvonalait. A
karját az ölében összefonta. Bársonysapka fedte a fejét. Arca nyugodt, szelíd, szeme ferde vágású volt.
Egyetlen izma sem rezdült, amint ott ült, és bámult a lányra. Arckifejezése akkor sem változott, mikor
látta, hogy a lány eszméletre tér.
Yasmina érezte, hogy a félelem jeges hullámként borzong végig a gerincén. Könyökére
támaszkodott, és nyugtalanul bámult az idegenre.
- Ki vagy te? - kérdezte. Hangja törékenyen és bizonytalanul csengett.
- Én Yimsha ura vagyok. - A férfi hangja mély volt és dallamos, mint a templomi harangok
ünnepélyes zengése.
- Miért hoztál ide? - kérdezte a lány.
- Nem engem kerestél?
- Ha egyike vagy a fekete mágusoknak, akkor igen! - vallotta be őszintén a lány, arra gondolva,
hogy a másik úgyis ki tudja ezt olvasni a gondolataiból.
A férfi halkan felnevetett, és újra a hideg futkározott a lány gerincén.
- A hegyek vad gyermekeit Yimsha mágusai ellen fordítanád! - mosolygott az idegen. -
Kiolvastam a gondolataidból, hercegnő. Gyönge, emberi agyad tele van kisszerű gyűlölettel és
bosszúvággyal.
- Meggyilkoltátok a bátyámat! - A dévi lelkében a félelem és a feltoluló düh vívott küzdelmet
egymással, keze ökölbe szorult, teste megfeszült. - Miért üldöztétek őt? Sosem ártott nektek. A papok
azt mondják, hogy a mágusok felette állnak annak, hogy a halandó emberi ügyekbe beavatkozzanak.
Miért pusztítottátok el Vendhya királyát?
- Hogyan lenne képes egy közönséges halandó megérteni a mágusok indítékait? - válaszolt
nyugodt hangon a Mester. - Hű tanítványaim, akik Tarin papjai mögött működnek papként Turánban,
arra ösztökéltek, hogy Yezdigerd
javára beavatkozzam a dolgokba. Olyan okokból, melyek csak rám tartoznak, eleget tettem a
kérésüknek. Hogyan tudnám misztikus indítékaimat elmagyarázni csekély értelmednek? Nem értenéd.
- Egy valamit tudok, a bátyám meghalt! - A bánat és a düh könnyeitől reszketett a hangja.
Feltérdelt, és tágra nyílt szemmel bámult a férfira, olyan hajlékonyan és veszélyesen abban a
pillanatban, mint egy nőstény párduc.
- Amint Yezdigerd óhajtotta - helyeselt a Mester. - Egy ideje az a hóbortom, hogy becsvágyát
kielégítsem.
- Yezdigerd a hűbéresed? - szólalt meg Yasmina, próbálván a hangján uralkodni. Érezte, hogy a
térde valami kemény és határozott körvonalú tárgyat érint a bársony ráncai alatt. Óvatosan
megváltoztatta a helyzetét, és kezét a gyűrődés alá csúsztatta.
- A kutya, mely a templomudvar hulladékain tengődik, talán az isten hűbérese? - kérdezett vissza
a Mester.
Látszólag nem vette észre a mozdulatot, amelyet a lány igyekezett eltitkolni. A bársony által rejtve,
ujjai egy aranytőr nyelén záródtak össze. Fejét lehajtotta, hogy elrejtse a győzelem felvillanását a
szemében.
- Meguntam Yezdigerdet - mondta a Mester. - Egyéb szórakozás után kell néznem - ha!
Yasmina vad üvöltéssel dzsungelbeli nagy macskaként ugrott, halálos döfésre lendítve a tőrt. Aztán
megbotlott, és a földre zuhant, majd felpillantott az emelvényen ülő férfira. A férfi meg sem mozdult,
és rejtélyes mosolya is változatlan maradt. A lány remegve felemelte a kezét, és tágra nyílt szemmel
bámult rá. Nem tőr volt a markában, egy aranylótusz szárat szorongatott, melynek elfonnyadt virágai a
megsebzett szárra borultak.
Mintha viperát tartana a kezében, úgy hajította el, és négykézláb kúszott el kínzója közeléből.
Visszatért a saját emelvényéhez, mert ez legalább méltóságteljesebb volt egy királynő számára, mint
egy varázsló lábainál a porban csúszni, és óvatosan tekinteni rá, a várható megtorlástól félve.
De a Mester nem mozdult.
 - Minden létező anyag egy egységes egész annak, ki a kozmosz kulcsát birtokolja - szólalt meg
rejtélyesen. - Az adeptus számára semmi sem megváltoztathatatlan. Ha úgy akarja, a névtelen
kertekben virágot hajt az acél, vagy sziromkardok villognak a holdfényben.
- Ördög vagy! - zokogta a lány.
- Nem én! - nevetett a férfi. - Valamikor régen, ezen a bolygón megszülettem. Egyszer én is
közönséges ember voltam, s beavatásom hosszú esztendei alatt sem veszítettem el minden emberi
vonásomat. Egy sötét tudománnyal átitatott emberi lény hatalmasabb az ördögnél. Emberivadék
vagyok, de démonok felett uralkodom. Láttad a Fekete Körök Urait. Meglepődnél, ha tudnád, milyen
távoli birodalomból szedtem össze, és milyen végzetes módon irányítom őket a varázsgömb és az
aranykígyó által. De csak én
vagyok képes felettük uralkodni. Az én bolond Khemshám azt hitte, hogy naggyá válhat! Szegény
bolond, amiért ajtókat képes betörni, magát és a szeretőjét hegyről hegyre tudja tovarepíteni a
levegőben! Mégis, ha nem pusztítottam volna el, hatalma az enyém riválisává nőhette volna ki magát.
- Újra felnevetett. - És te, kis ostoba teremtmény! Azt tervezed, hogy egy szőrös hegyi főnököt
küldesz a Yimsha megrohamozására! Ez olyan mókás, hogy akár én is kitervelhettem volna, ha
megfordul a fejemben, hogy kerülj a keze közé. Kiolvastam gyerekes gondolataidból a szándékot,
hogy női fortélyodat bevetve elcsábítsd, és így próbálod meg elérni a célod. Ám az ostobaságodat nem
tekintve, olyan nő vagy, akire jó ránézni. Szeszélyből megtartalak rabszolgámnak.
Ezernyi büszke uralkodó leszármazottja szégyenében és dühében zihálni kezdett a szó hallatán.
- Nem mered megtenni!
A Mester gúnykacaja úgy vágott belé, mintha korbáccsal csapott volna meztelen vállára.
- A király nem meri eltaposni a férget az úton? Kis bolond, nem veszed észre, hogy királyi
büszkeséged nem jelent többet nekem, mint a szelek szárnyán hánykolódó szalmaszál? Nekem, aki
megismertem a pokol királynőinek csókjait! Láttad, hogyan bánok el a lázadókkal!
Halálra váltan, megfélemlítve rogyott a lány a bársonnyal fedett emelvényre. A fény homályosabbá
és kísértetiesebbé vált. A Mester arcvonásai elmosódtak. Hangja új, parancsoló tónust vett fel.
- Soha nem fogok behódolni neked! - A lány hangja félelemtől remegett, de elszánt maradt.
- Engedelmeskedni fogsz - válaszolta a férfi borzalmas meggyőződéssel. - A félelem és fájdalom
megtanít majd rá. Iszonyattal és gyötrelemmel foglak ostorozni az ellenálló képességed utolsó
pislákoló szikrájáig, amíg csak olyanná nem válsz, mint az olvadt viasz, amelyet tetszésem szerint
alakíthatok, formázhatok. Olyan büntetésben lesz részed, amilyet halandó nő még nem élt át, mígnem
a legapróbb kívánságomat is úgy fogod lesni, mint az istenek akaratát. És először, hogy büszkeségedet
megtörjem, vissza kell utaznod az elmúlt korokba, hogy megtekintsd azokat az alakokat, akik mind te
voltál. Aie, yij la kosha!

Ezekre a szavakra a homályos szoba elúszott Yasmina tekintete elől. Fejbőre bizsergett, és nyelve a
szájpadlásához tapadt. Valahol mély és baljóslatú gongszó kondult. A falikárpit sárkányai kék tűzzel
izzottak, aztán kihunytak. A Mester az
emelvényen nem volt egyéb egy alaktalan árnynál. A halvány fény sűrű, puha, majdhogynem
tapintható sötétségnek adta át a helyét, mely különleges sugárzásoktól lüktetett. Nem látta tovább már
a Mestert. Semmit sem látott. Az a különös érzése támadt, hogy a falak és a plafon visszahúzódott
körülötte.
Aztán valahol a sötétségben baljós ragyogás öltött testet, mely ütemesen, szentjánosbogárként
lüktetett. Arany gömbbé terebélyesedett, és amint kiterjedt, fényereje is megnőtt, fehéren lángolt.
Hirtelen felrobbant, vakító szikrákat szórva szét a sötétségben, amelyek azonban nem világították meg
azt. Mintha csak egy lenyomat volna a homályban, gyenge világosság maradt utána, felfedve a karcsú,
sötét növényt, mely az árnyas padlóból nőtt elő. A lány tágra nyílt szeme előtt szétterjedt, és alakot
öltött, szárai, széles levelei és hatalmas, fekete, mérgező virágai nőttek, amelyek fölé tornyosultak,
amint a lány szorosan a bársonyhoz simult. Finom illat járta át a levegőt. A fekete lótusz félelmetes
figurája volt az, mely szeme láttára bontotta meg szirmait ugyanúgy, ahogy Khitáj kísértetjárta, tiltott
dzsungeleiben.
A széles levelekben zsongott az ördögi élet. A virágok, mintha érző anyagból lennének, hajlottak
feléje hajlékony szárukon, kígyóként bólogatva. A puha, áthatolhatatlan sötétségben kirajzolódtak a
növény körvonalai, ahogy Yasmina fölé magasodott, mintha valami tébolyítóan természetellenes,
fekete fény világítaná meg. A dévi szédült a kábító illattól, és le akart kúszni az emelvényről. Aztán
belekapaszkodott, mert hirtelen úgy tűnt, hogy lehetetlen szögben megdől. Rémülten felkiáltott, és a
bársonyba markolt, de érezte, amint ujjait durván letépik róla. Olyan érzés volt, mintha a józan ész és
a stabilitás szétfoszlott és eltűnt volna. Yasmina egy reszkető atom volt csupán, a fekete, üvöltő, jeges
űrben hányta-vetette a vágtató szélvihar, mely, félő volt, hogy életének gyönge lángját kioltja, mint
ahogy a hurrikán elfújja a gyertyalángot.
Aztán a sötétben tapogatózó mozgás időszaka következett, mikor az atom, aki lány volt, elvegyült
és egybeolvadt számtalan egyéb élet atomjaival a lét nyugtalan mocsarában, és formázó erők addig
alakították, míg ismét tudatos egyénként emelkedett ki belőle az élet végtelen spirálján visszafelé
sodródva.
A rémület ködében újra átélte valamennyi előző létét, felismerte és belebújt újra azokba a testekbe,
melyek a változó korokban a lelkét hordozták. Újra végigjárta fárasztó útját, mely hosszan kiterítve
nyúlt el előtte vissza a végtelen múltba. Jóval az idő hajnala előtt az ősdzsungelekben lapult remegve,
nyálcsorgató, ragadozó bestiák elől rejtőzve. Bőrruhájában combig gázolt a rizsföldeken, rikoltozó
vízimadarakkal hadakozva az értékes magvakért. Igavonó ökrök fölé görnyedve szántotta fel a
kihegyezett farúddal a makacs talajt, és végeérhetetlenül hajlongott a szövőszék felett
parasztkunyhókban.
Látott fallal körülvett városokat lángolni, és sikoltva menekült a gyilkosok elől. Csupaszon és
vérezve vonszolták az égetően forró homokban, a kengyelvashoz kötve, megismerte a heves-tüzes
kezek szorítását vonagló testén, a brutális vágy szégyenét és kínját. Sikoltott korbácsütések alatt, és
nyögött a
kínpadon: a rémülettől őrülten küzdött a kezekkel, amelyek kérlelhetetlenül nyomták le a fejét a véres
tuskóra.
Megismerte a gyerekszülés kínját és a hűtlenül elhagyatottság keserűségét. Megszenvedte az összes
rosszat, amit a férfiak a különféle korokban a nőknek okoztak, a nők iránt érzett minden rosszindulatot
és intrikát. És tüzes ostorcsapásként mindvégig megőrizte dévi mivoltának tudatát. Ő volt valamennyi
nő, aki valaha is létezett, mégis tudta magáról, hogy ő Yasmina. Ez a tudat nem tűnt el a reinkarnáció
kínjában. Egyszerre, egy időben volt ő a meztelen parasztlány, aki a porban fetrengett az
ostorcsapások alatt, és Vendhya büszke dévije. És nemcsak a rabszolgalány kínjait szenvedte el, de
Yasminaként is bűnhődött, akinek büszkesége számára az ostorcsapások fehéren izzó szégyenbélyegek
voltak.
Élet olvadt életbe ebben a szárnyaló összevisszaságban, mindegyik magával hozta szomorúságát,
szégyenét és kínjait, mígnem halványan meghallotta saját hangját, amint elviselhetetlenül üvölt,
mintha a szenvedés elnyújtott sikolyát hallaná az éveken keresztül visszhangzani.
Aztán felébredt a bársonyborítású emelvényen, a titokzatos teremben.
A kísérteties szürke fényben újra látta a szemközti emelvényt és a rejtélyes köpenyes alakot, aki
rajta foglalt helyet. A csuklyás fej előrehanyatlott, és a széles vállak halványan rajzolódtak ki a
bizonytalan homályban. Nem tudta tisztán kivenni az vonásokat, de az, hogy most csuklyát látott a
bársonysüveg helyén, kényelmetlen érzést ébresztett benne. Ahogy a másikat nézte, megnevezhetetlen
félelem költözött belé, mely nyelvét a szájpadlásához tapasztotta - egy érzés, hogy a fekete
emelvényen csendben ülő alak nem a Mester.
Aztán az alak megmozdult, felemelkedett, és föléje tornyosult. Felé hajolt, és a fekete ruhaujjakban
rejtőző hosszú kezek köréje fonódtak. A lány néma riadalommal küzdött, meglepte a csontos ujjak
szikár ereje. A kámzsás fej lefelé fordult, szemben a lány elfordított fejével. És akkor Yasmina
felsikoltott, vergődött a belé hasító jeges félelemtől és undortól. Csontkarok szorították rugalmas
testét, és abból a csuklyából a halál és a rothadás tekintett rá - mállatag koponyán rothadó
pergamenvonások.
Még egy utolsó sikolyra futotta erejéből, aztán a zörgő, vigyorgó állkapocs az ajka fölé hajolt, s ő
elvesztette az eszméletét.

8.

A VARÁZSLÓK KASTÉLYA

A nap a Himelián-hegyek ormai fölé emelkedett. A hosszú kaptató tövében egy csapat lovas állt, és
nézett felfelé. Magasan felettük a hegyoldalban egy torony állt. Valamivel feljebb egy még nagyobb
várerőd falai ködlöttek, nem messze attól a vonaltól, melyen túl hó borította a Yimsha csúcsát. Az
egész olyan álomszerűnek tűnt - bíbor meredélyek vezettek a fantasztikus kastélyhoz, mely a nagy
távolság miatt játékszernek tűnt csupán, és mögötte szikrázóan fehér hegyorom tartja a vállán a kék
eget.
- Itt hagyjuk a lovakat - szólalt meg Conan. - Ezt a kaptatót biztosabb lesz gyalogszerrel
megmászni. Amúgy is kikészültek.
Leugrott a fekete paripa nyergéből, mely szétterpesztett lábbal és lehajtott fejjel állt. Kemény
iramban haladtak az éjszaka, a nyeregtáskából morzsákat rágcsálva közben, és csak annyi időre
pihentek meg, amennyire a lovaknak feltétlenül szükségük volt.
- Azt az első tornyot a fekete mágusok tanítványai tartják - mondta Conan. - Vagy legalábbis ezt
beszélik. A mesterek csahos kutyái, kisebb hatalmú varázslók. Nem fognak a fenekükön ülni és
malmozni, míg mi megmásszuk ezt a lejtőt.
Kerim sah felpillantott a hegyre, aztán visszanézett maguk mögött az útra. Már igen magasra
jutottak a Yimsha oldalában, sok kisebb szirtet és meredélyt elhagytak. A turáni ebben az útvesztőben
hiába keresett bármiféle mozgást, ami emberekről árulkodna. Az üldöző afghulik valószínűleg
elvesztették éjszaka a főnökük nyomát.
- Akkor induljunk!
A fáradt lovakat egy tamariszkuszcserjéhez kötötték, és további megjegyzések nélkül elindultak
felfelé a lejtőn. Fedezék nem volt. A kopár emelkedőt csak kisebb kőtömbök borították, melyek
mögött nem húzódhattak meg az emberek. Valami más viszont igen.
A csapat még ötven lépést sem tett meg, mikor egy szikla mögül vicsorgó alak rontott elő. Egyike
volt azoknak a vad, kísérteties kutyáknak, amelyek a hegyi falvakban élnek; szeme vörösen izzott, és
szájából nyálas hab csöpögött. Bár Conan haladt elöl, nem őt támadta meg. Elrohant mellette, és
Kerim sahra vetette magát. A turáni félreszökkent, s a hatalmas kutya lendületből a mögötte haladó
irakzájra zúdult. A férfi felüvöltött, és égnek vetette a karját, amelyet a vadállat tépőfogaival
felhasított, ezzel hátrarántotta támadóját, és a következő pillanatban fél tucat tőr hasított a bestia
testébe. Amíg a szó szoros értelmében szét nem szabdalták a rettenetes fenevadat, nem hagyta abba a
támadást és az acsarkodást.
Kerim sah kötötte be a sebesült harcos feltépett karját. Egy ideig behatóan
nézte a férfit, majd egy szó nélkül elfordult és távozott. Conanhoz csatlakozott, és folytatták néma
útjukat felfelé.
Hirtelen Kerim sah szólalt meg.
- Különös, hogy falusi kutyákat találunk ezen a helyen.
- Itt nincs hulladék, amin megélhetnének - morogta Conan.
 Mindketten hátrafordították a fejüket, és egy pillantást vetettek a sebesült harcosra, aki társai
körében küszködve követte őket. Sötét arcán izzadságcseppek fénylettek, s szája a fájdalomtól torz
grimaszba rándult.
A hegyvidéket álmatag csend ülte meg. A torony nem mutatta az életnek semmi jelét, mint ahogy a
mögötte emelkedő különös, piramis alakú építmény sem. De a férfiak, akik küszködve másztak felfelé
a kaptatón, úgy mozogtak, mintha egy működő vulkánkráter szélén egyensúlyoznának. Kerim sah
lekanyarította válláról az erős turáni íjat, amely ötszáz lépésről képes volt ölni, és az irakzáj ok is
előkészítették a maguk könnyebb és kevésbé veszedelmes fegyvereit.
Ám még nem jártak nyíllövésnyire a toronytól, mikor valami figyelmeztetés nélkül lecsapott rájuk
az égből. Olyan közel haladt el Conanhoz, hogy az a bőrén érezte a szapora szárnycsapások szelét, de
egy irakzáj volt az, aki megtántorodott és elesett; feltépett nyaki ütőeréből sugárban fröcskölt a vér.
Egy sólyom húzott vissza a magasba acélként csillámló szárnyakon, vértől csöpögő csőrrel, hogy
aztán Kerim sah íjhúrjának pendülésére összeránduljon a levegőben. A madár ólomdarabként zuhant
alá, de senki sem látta, hol ért földet.
Conan a támadás áldozata fölé hajolt, de a férfi már halott volt. Senki sem szólalt meg, felesleges
volt megjegyezni, hogy sosem hallottak még olyasmit, hogy a hegyi sólyom emberre támadjon. A
vörös harag kezdte kiszorítani az irakzájok szilaj lelkéből a beletörődést. Szőrös ujjak fektettek
nyílvesszőket az íj húrokra, és férfiak bámultak bosszúra szomjazva a toronyra, melynek néma
hallgatása mintegy kigúnyolta őket.
De a következő támadás is hirtelen érkezett. Mindannyian látták a fehér füstgömböt, mely
átgördült a torony szegélyén, és pattogva feléjük gurult a lejtőn. Több másik is követte az elsőt.
Ártalmatlannak tűntek, egyszerű, gyapjasan gomolygó habfelhőnek, Conan mégis félrelépett, hogy
elkerülje az elsőt. Mögötte az egyik irakzáj kinyúlt, és kardját a bizonytalan masszába döfte. Abban a
pillanatban hangos robbanás rázta meg a hegyoldalt. Vakító fény villant, és a füstpamacs eltűnt, a
túlságosan kíváncsi harcosból pedig csak egy megpörkölődött, elszenesedett csont maradt. A megégett
kéz még mindig az elefántcsont kardmarkolatot szorította, de a penge eltűnt - megsemmisült, elolvadt
a pokoli hőségben. Ám azok a harcosok, akik szinte karnyújtásnyira voltak az áldozattól, nem
szenvedtek sérüléseket, csak megszédítette és félig- meddig elvakította őket a hirtelen fellobbanó
fény.
- A fém érintése robbantja fel - morogta Conan. - Vigyázat, itt jön a többi!
A fölöttük lévő lejtőrészt szinte teljesen ellepték a hullámzó gömbök. Kerim
sah kifeszítette íját, és egy nyílvesszőt küldött az egyikbe; az az acélhegy érintésére hirtelen
fellobbanó fény kíséretében buborékként robbant szét. Emberei követték a sah példáját, és az
elkövetkezendő néhány percben mintha csak égiháború támadt volna a hegyoldalban, villámcsapások
dühével és a felvillanások özönével. Mire a zárótüzet beszüntették, az íjászok tegzében már csak pár
nyílvessző maradt.
Zordan meneteltek tovább a megpörkölődött, megfeketedett talajon, melyen a csupasz sziklák
helyenként folyékony lávává olvadtak szét az ördögi bombák robbanásától.
Most már majdnem nyíllövésnyire jártak a csöndes toronytól, így hát széthúzták az arcvonalukat,
feszült idegszálakkal készülve bármilyen borzalomra, mely rájuk törhet.
A tornyon egy magányos figura jelent meg, és tíz láb hosszú bronzkürtöt emelt a szájához.
Fülhasogató harsogása visszhangot vert a környező lejtőkön, és úgy zengett, akár az ítéletnapi
harsonák. Szörnyű válasz érkezett rá. A talaj megremegett a támadók lába alatt, és a föld alatti
mélységekből moraj és iszonyú csikorgás tört fel.
Az irakzájok sikoltoztak, és részegen támolyogtak a rázkódó hegyoldalban, Conan azonban késsel
a kezében, elszánt tekintettel haladt a lejtőn felfelé egyenesen az ajtóhoz, amely a torony falában nyílt.
Fölötte a hatalmas kürt kegyetlen gúnnyal üvöltött és harsogott. És akkor Kerim sah egy nyílvesszőt
helyezett az íjára, kifeszítette és elengedte.
Ehhez a lövéshez turáni kéz, turáni szem és turáni íj kellett. A kürt harsogása hirtelen abbamaradt,
és magas, éles sikoly vette át a helyét. A zöld köpönyeges alak a tornyon megingott, megragadta a
mellkasából kiálló hosszú nyílvesszőt, aztán átbukott a mellvéden. A hatalmas kürt átesett a
párkányon, és bizonytalan helyzetben lógott róla. Egy másik köpönyeges alak rohant, hogy
megragadja, rémülten sikoltozva. A turáni íj újra megpendült, és a válasz ismét halálsikoly volt rá. A
második tanítvány estében könyökkel meglökte a kürtöt, átlendítve azt a mellvéden, hogy aztán
mélyen a torony tövében darabokra törjön a sziklákon.
Conan olyan sebesen tette meg a távolságot az ajtóig, hogy mire az esés visszhangja elült volna,
már be is rúgta azt. Vad ösztönei figyelmeztetésére hátraszökkent, éppen akkor, mikor felülről olvadt
ólom hulláma zúdult alá. De a következő pillanatban ismét az ajtóban állt, s megkettőzött dühvel
rohamozta meg. Az, hogy az ellenségei evilági fegyverekhez folyamodtak, csak még jobban
felvillanyozta. A tanítványok mágiájának határai voltak. Lehet, hogy varázserejük kimerülőfélben
van.
Kerim sah száguldott felfelé az emelkedőn, nyomában a hegylakók szétszórt félkörben. Futás
közben is nyilaztak, nyílvesszőik hol lepattantak a falról, hol kecses ívben átrepültek a mellvéd fölött.
A nehéz tikfa ajtó végül is engedett a kimmériai támadásának, és ő elővigyázatosan mögéje
pillantott, minden lehetséges támadásra készen. Kör alakú szoba, amelyből lépcső vezetett felfelé. A
szoba túloldalán egy ajtó állt tárva-nyitva, felfedve a külső lejtőt - és fél tucat zöld köpönyeges alak
hátát, amint épp hanyatt-homlok menekültek.
Conan felkiáltott, egy lépést tett előre a toronyban, aztán természetes ösztöneitől vezérelve
visszahőkölt, éppen amikor egy hatalmas kőtömb zuhant arra a helyre, ahol egy pillanattal azelőtt még
ő állt. Erre figyelmeztető kiáltást vetett oda a nyomában járóknak, és futva megkerülte a tornyot.
A tanítványok kiürítették az első védelmi vonalat. Amint Conan megkerülte a tornyot, látta zöld
köpenyeiket, amint meg-megvillannak az előtte lévő hegyoldalon. Üldözőbe vette őket,
csillapíthatatlan vérszomjtól hajtva, Kerim sah és az irakzájok mögötte pedig teljes iramban követték,
az utóbbiak farkasokként vonítva az ellenség menekülése láttán, jós előérzetüket egyelőre elnyomta a
győzelem íze.
A torony egy szűk plató alacsonyabbik végén állt, melynek hajló íve alig volt látható. Néhány száz
lábnyira ez a fennsík egy szakadékban végződött. A tanítványok nem haboztak egy másodpercig sem,
futtában vetették bele magukat a szakadékba. Üldözőik látták a zöld köpönyegeket, amint
meglibbennek, majd eltűnnek a szakadék pereme mögött.
Néhány pillanat múlva ők is ott álltak a hatalmas sáncárok szélén, amely elválasztotta őket a fekete
mágus kastélyától. Meredek falú szakadék tátongott a lábuk előtt, mely minden irányban addig nyúlt,
ameddig csak ellátott a szemük, nyilván az egész hegyet körülvette, négyszáz láb széles és ötszáz láb
mély lehetett. És színültig volt valami különös, áttetszően csillogó-villogó köddel.
Conan lenézett és felmordult. Odalent, a szakadék halványan elő-előtűnő fenekén, mely fénylő
ezüstként csillogott, megpillantotta a zöld köpönyeges tanítványok alakját. Körvonalaik bizonytalanok
és hullámzóak voltak, mintha csak vastag vízrétegen keresztül látta volna az alakokat. Libasorban
haladtak a szemközti fal felé.
Kerim sah egy nyílvesszőt feszített ki, és lefelé irányítva kilőtte. De mikor az beleütközött a
szakadékot megtöltő ködbe, úgy tűnt, lendületét és irányát veszti, és messzire eltér röppályájáról.
- Ha ők lejutottak, mi is lejutunk! - morogta Conan, miközben Kerim sah megbabonázva bámult
nyílvesszeje után. - Utoljára ezen a helyen láttam őket.
Lepillantva észrevett valamit, ami aranyösvényként ragyogott, mélyen alattuk átszelve a kanyont.
A tanítványok láthatóan ezt az ösvényt követték, és Conannak hirtelen eszébe jutottak Khemsa
rejtélyes szavai: „Kövesd az aranyfonalat!" A szakadék szélén, pont a keze alatt megtalálta a ragyogó
aranyszálat, mely egy kitüremkedő érctelérből eredt, s csillogva futott a szakadék széléig, majd lefelé
a sziklafalon. És valami mást is talált, ami azelőtt láthatatlan
volt a különös fénytörés miatt. Az aranyfonál egy keskeny sávot követett, mely kőbe vájt
kapaszkodókkal kísérve ereszkedett le a szakadékba.
- Itt mentek le - szólt oda Kerim sahnak. - Ők sem képesek a levegőben repülni. Követjük őket.
 Ebben a pillanatban a férfi, akit a veszett kutya megmart, egy borzalmasat kiáltott, és Kerim sahra
vetette magát habzó szájjal, fogát csikorgatva. A turáni macskagyorsasággal félreugrott, és az őrült
fejjel lefelé a szakadékba esett. A többiek a mélység szélére siettek, és csodálkozva bámultak utána. A
mániákus nem kődarabként zuhant. Lassan süllyedt alá a rózsaszínű ködben, mintha csak mély vízbe
merülne. Végtagjai úgy mozogtak, mintha úszni próbált volna, arca vörössé vált, s vonásai jobban
rángatóztak, mint azt őrültsége indokolná. Végül mélyen alant, a szakadék csillogó alján a teste
megállapodott, és mozdulatlanul fekve maradt.
- Halál honol ebben a szakadékban - morogta Kerim sah visszahúzódva a rózsaszínű ködtől, mely
már majdnem a lábainál csillogott. - Most mi lesz, Conan?
- Tovább! - válaszolta a kimmériai zordan. - Azok a tanítványok is emberi lények, ha a köd nem
öli meg őket, engem sem fog.
Megigazította az övét, s a keze hozzáért a derékszíjhoz, melyet Khemsa adott neki. Összevonta
szemöldökét, aztán halványan elmosolyodott. Elfeledkezett erről a szíjról, mégis a halál három
alkalommal elkerülte, csak hogy egy másik áldozatra sújtson le.
A tanítványok elérték a túlsó oldalon a falat, és nagy, zöld legyekként haladtak felfelé. Conan a
lejtőre lépve óvatosan elkezdett leereszkedni. A rózsaszínű felhő a bokáját nyaldosta, és egyre
emelkedett, amint lefelé haladt. Elérte a térdét, a combját, a csípőjét, a hónalját. Olyasféleképpen
érezte magát, mint egy nyirkos éjszakán a nyúlós, sűrű ködbe merülve. Mikor már az álláig ért a köd,
egy pillanatig habozott, majd alábukott. Abban a pillanatban elakadt a lélegzete, minden levegő
kiszorult a tüdejéből, s érezte, hogy bordáit valami hihetetlen erő sajtolja a belső szerveihez.
Elkeseredett erőfeszítéssel felfelé rántotta magát, az életéért küzdve. Feje a felszín fölé emelkedett, s
nagy kortyokban nyelte az éltető levegőt.
Kerim sah lehajolt hozzá, mondott neki valamit, de Conan nem hallotta, nem is figyelt rá.
Makacsul arra összpontosítva, amit a haldokló Khemsa mondott neki, a kimmériai tapogatózva
megkereste az aranyfonalat, és úgy találta, hogy leereszkedése közben elmozdította. Számtalan
fogódzó volt a lejtő falába vájva. Conan közvetlenül a szál fölött helyezkedett el, újra nekivágott. A
rózsaszínű köd egyre emelkedett körülötte, végül teljesen elnyelte. Ez alkalommal, bár a feje a felszín
alatt volt, kapott levegőt. A feje fölött látta, hogy a társai utánabámulnak, vonásaik a közöttük lévő
csillámló köd miatt elmosódtak. Intett nekik, hogy kövessék, és gyorsan haladt lefelé anélkül, hogy
megbizonyosodott volna róla, engedelmeskedtek-e.
Kerim sah szó nélkül a hüvelyébe dugta a kardját, és követte, az irakzájok pedig, akik az odalent
leselkedő borzalmaknál sokkal jobban féltek attól, hogy magukra maradnak, a hyrkán nemes nyomába
tódultak. Mindegyikük az aranyfonálba kapaszkodott, ahogy azt a kimmériaitól látták.
A kapaszkodó a szakadék alján véget ért, s ők elindultak a fénylő talajon, kötéltáncosként
egyensúlyozva az aranyfonálon. Mintha egy láthatatlan alagútban haladtak volna, melyben szabadon
áramlik a levegő. Úgy érezték, a halál súlya nehezedik rájuk fentről és két oldalról, de mégsem érinti
őket.
A fonál az előzőhöz hasonló sávban kúszott fel a másik falon, amelyről közben eltűntek a
tanítványok, úgyhogy a maroknyi csapat pattanásig feszült idegekkel haladt felfelé, nem tudván, hogy
mi vár rájuk a szakadék szélét szegélyező sziklanyúlványok között.
A zöld köpönyeges tanítványok vártak rájuk, karddal a kezükben. Talán elértek addig a határig,
amíg visszavonulhattak. Talán a Conan derekát övező stygiai öv volt a magyarázat arra, hogy miért
bizonyult olyan gyengének, és miért merült ki olyan hamar a varázserejük. Talán a kudarcot vallókra
kiszabott halálbüntetés volt az ösztönző erő, melynek hatására előbukkantak a sziklák közül, izzó
szemekkel és villogó késekkel, végső elkeseredésükben az anyagi fegyverekhez folyamodván.
A szakadék sziklás szélén nem varázserővel folyt a harc. A pengék örvénye volt az, ahol valódi
fém sújtott le, és igazi vér fröccsent, ahol erős karok valódi csapásokat mértek, melyek belehasítottak
az élő húsba, férfiak buktak el, és taposták agyon őket, amint a küzdelem áthömpölygött felettük.
 Az egyik irakzáj elvérzett a sziklák között, de a tanítványok is mind odavesztek - szétszabdalva,
darabokra aprítva, vagy áttaszítva a szakadék peremén, hogy lomhán süllyedjenek le a mélyen alattuk
csillogó ezüstös talajig.
A támadók aztán kitörölték szemükből a vért és az izzadságot, egymásra pillantottak. Conan,
Kerim sah és négy másik irakzáj még állva maradt.
Sziklás fogak között álltak, s az egészet valami zöld, jáde kőre emlékeztető anyagból faragták ki,
ahonnan egy ösvény kanyargott felfelé a lankás emelkedőn egy széles lépcsősorig, mely fél tucat, száz
láb hosszú lépcsőfokból áll. Ez a lépcsősor hatalmas fedetlen galériára nyílt, melynek padlója
hasonlóan kifényesített kövekből állt, és efelett magasodott sorról sorra a fekete mágusok kastélya.
Úgy tűnt, mintha a hegy durva köveiből faragták volna. Az építmény hibátlan konstrukció volt, de
egyszerű, dísztelen. Az ablakok sokaságát vastag függönyök takarták. Életnek nyoma sem volt, sem
barátinak, sem ellenségesnek.
Csöndben haladtak felfelé az ösvényen, ahogy az ember a kígyó fészkét közelíti meg. Az irakzájok
némák voltak, mint akik a végzetük felé menetelnek. Még Kerim sah is szótlan maradt. Csak Conan
tűnt úgy, hogy nincs tudatában annak, micsoda torz gondolkodásra és cselekvésre vall ez a támadás,
milyen példa nélkül álló megsértése a hagyományoknak. Ő nem keleti származású volt, olyan fajta, aki
habozás nélkül, magától értetődően veszi fel a küzdelmet az ördögökkel és a varázslókkal ugyanúgy,
ahogy evilági lényekkel.
Felkapaszkodtak a csillogó lépcsősoron, és átvágtak a széles zöld galérián az aranyveretes tikfa
ajtóhoz. Conan egy pillantást vetett csupán a fölébe magasodó, hatalmas, piramis alakú építmény felső
teraszaira, aztán kinyújtotta kezét a bronzvilla felé, mely kilincsként állt ki az ajtóból - majd
megtorpant, és keményen elvigyorodott. A kilincs kígyót formázott, a fej íves nyakon pihent, és
Conannak az a gyanúja támadt, hogy a fémfej keze érintése alatt szörnyű életre kel.
Egyetlen suhintással lecsapta az ajtóról, de a bronz csattanása a csillogó padlón nem csökkentette
óvatosságát. Kése hegyével odébb pöckölte, és újra az ajtó felé fordult. Halotti csend ült a tornyon.
Mélyen alattuk a hegyoldal a messzeség bíborködébe bújt. A nap hófödte csúcsokon csillant meg
mindkét oldalon. Magasan az ég hideg kékjében egy keselyű csüggött fekete pontként. De számára
csak az aranyveretes ajtó előtt álló emberek voltak az élet egyetlen bizonyítékai, apró alakok a szédítő
magasságba emelkedő, zöld jáde csarnokban, a föléjük tornyosuló, elképesztő sziklapiramissal. Éles
havasi szél hasított beléjük, meglebegtetve a rongyaikat. Conan hosszú késének hangja, amint
belehasított a tikfa ajtószárnyba, visszhangot vert. Újra és újra lesújtott, kettészelve a fényezett fát
csakúgy, mint a fémpántokat. Aztán bepillantott a széthullott roncs mögé, elővigyázatosan és
gyanakvón, mint egy farkas. Tágas szobát látott, melynek csupasz, csiszolt kőfalai és szőnyeg nélküli
mozaikpadlója volt. Néhány négyszögletes, sima ébenfa szék és egy kőből készült emelvény alkotta a
szoba összes bútorzatát. A helyiségben az élet legkisebb jele sem látszott. Egy másik ajtó nyílt a
szemközti falon.
- Hagyj kint egy embert őrségben! - szólt oda Conan a sahhoz. - Én bemegyek.
Kerim sah kijelölt egy harcost, és a férfi visszavonult a galéria közepe felé, íjjal a kezében. Conan
sietős léptekkel behatolt a kastélyba, nyomában a turánival és a maradék három irakzájjal. A negyedik
a kastélyon kívül kiköpött, és a szakállába morgott, majd hirtelen összerezzent, amint egy mély,
gúnyos kacaj ütötte meg a fülét.
Felemelte a tekintetét, és egy magas, fekete csuhás figurát látott az egyik fenti teraszon, aki kopasz
fejével bólogatva nézett le rá. Viselkedése gúnyt és ellenségességet sugárzott. Az irakzáj egy
szempillantás alatt kifeszítette íját, és kiröpítette a nyílvesszőt, mely felfelé suhanva egyenesen a
fekete csuhás mellkasába fúródott. A gunyoros mosoly nem változott. A mágus kirántotta a
nyílvesszőt, és visszahajította az íjász felé, de nem úgy, mintha komolyan ártani akarna neki, ez
csupán megvető gesztus volt. Az irakzáj félreugrott, ösztönösen a magasba emelve a kezét. Ujjaival
megmarkolta a pörgő-forgó nyílvesszőt.
Ekkor felsikoltott. Kezében a fából készült nyílvessző hirtelen vonaglani kezdett. Határozott
körvonalai rugalmassá váltak, és szorításában felolvadtak. Megpróbálta ellökni magától, de akkor már
túl késő volt. Élő kígyót tartott csupasz kezében, amely máris a csuklója köré tekeredett, és gonosz, ék
alakú feje a karja felé lendült. A harcos megint felsikoltott, szemei kidülledtek, arca bíborvörössé vált.
Szörnyű görcsökben rángatózva térdre esett, majd elcsendesedve a földre rogyott.
A kastély belsejében az emberek visszafordultak az első sikoly hallatán. Conan a nyitott ajtó felé
rohant, majd ott zavarodottan megtorpant. A mögötte lévőknek úgy tűnt, a puszta levegőnek feszül
neki. Ő azonban, bár látni nem látott semmit, a tenyere alatt egyenletes, sima felületet érzett, és rájött,
hogy egy kristálylapot eresztettek le az ajtónyílásba. Azon keresztül látta a mozdulatlan irakzájt,
amint a galéria fényes padlóján fekszik, és egy közönséges nyílvesszőt szorongat a kezeiben.
Conan felemelte a kését, lesújtott vele, és a többiek döbbenten látták, hogy a vágás elakad a puszta
semmin, olyan hang kíséretében, mint amikor fém csattan szilárd felületen. Nem pazarolta újabb
kísérletre az erejét. Tudta, hogy még Khusum emír legendás handzsárja sem tudná a láthatatlan falat
kettészelni.
Pár szóban elmagyarázta a dolgot Kerim sahnak, a turáni vállat vont.
- Nos, ha a kijáratunkat eltorlaszolták, másikat kell találnunk. Közben mehetünk tovább, nem?
A kimmériai morogva megfordult, és nagy léptekkel átvágott a termen a szemközti ajtóig,
baljóslatú előérzettel a lelkében. Amint felemelte kését, hogy lesújtson az ajtóra, az nesztelenül
kinyílt, mintha csak önszántából tenné. Egy tágas csarnokba jutott, amit üvegszerűen csillogó
oszlopok szegélyeztek. Százlábnyira az ajtótól egy széles, zöld jáde lépcső kezdődött, mely a csúcsa
felé fokozatosan keskenyedett, csakúgy, mint a piramis oldala. Hogy mi feküdt a lépcsősoron túl, nem
tudta megmondani. De közte és a lépcső csillámló töve között egy különös, fénylő, fekete oltár
emelkedett. Négy hatalmas aranykígyó tekerte a farkát az oltár köré, s nyújtották ék alakú fejüket a
négy égtáj felé, mint egy mesebeli kincstár elvarázsolt őrei. Ám az oltáron, a kinyújtott nyakak között,
csupán egy kristálygömb állt, valami homályos füstszerű anyaggal teli, melyben négy arany
gránátalma lebegett.
A látvány halvány emlékképeket villantott fel a kimmériai agyában, aztán már nem törődött többet
az oltárral, mert a lépcsősor alsó fokain egyszerre csak négy, fekete csuhás alak állt. Nem látta őket
megérkezni. Egyszerűen ott voltak. Magas, kísérteties figurák, keselyűszerű fejük egy ütemre bólogat,
és kezüketlábukat elrejti a leomló öltözék.
Egyikük felemelte a karját, s a köpeny ujja lehullott, felfedve a kezét - és az nem egy emberi kéz
volt. Conan akarata ellenére két lépés között megtorpant. Olyan erővel találta szembe magát, amely
különbözött Khemsa delejező hatalmától, és nem bírt előre haladni, bár érezte, hogyha akarna, vissza
tudna
vonulni. Társai is hasonlóképpen megtorpantak, és még elesettebbnek tűntek; képtelenek voltak
bármelyik irányba mozdulni.
A mágus, aki felemelte a kezét, odaintette magához az egyik irakzájt, s a férfi úgy mozgott, mintha
transzban lenne, merev-egyenesen előre szegezett tekintettel, markában erőtlenül lógott a kése. Amint
elhaladt Conan mellett, a kimmériai derékon ragadta, hogy feltartóztassa. Conan sokkal erősebb volt
normális körülmények között az irakzájnál, puszta kézzel el tudta volna törni a gerincét. De most az ő
izmos karját söpörték félre szalmaszálként, s az irakzáj döcögős, gépies lépésekkel továbbhaladt.
Elérte a lépcsőfokokat, és mereven letérdelt, felkínálva kését, és lehajtva fejét. A mágus elvette a
pengét. Megvillant, ahogy felemelte, aztán lesújtott vele. Az irakzáj feje lerepült a nyakáról, és súlyos
koppanással a fekete márványpadlóra hullott. A vér sugárban spriccelt ki az átvágott ütőerekből, a test
előrebukott, és széttárt karral terült el a padlón.
Újra felemelkedett egy idomtalan kéz, és magához intett egy újabb irakzájt, aki mereven botorkált
a végzetébe. A szörnyű dráma újból lejátszódott, és egy másik fej nélküli alak került az első mellé.
Amikor a harmadik harcos csoszogott el nehézkesen Conan mellett a halálába, a kimmériai, akinek
a homlokán kidagadtak az erek, annyira erőlködött, hogy áttörjön az őt feltartóztató láthatatlan
akadályon, hirtelen úgy érezte, mintha anyagtalan erők ocsúdnának körülötte, s állnának mellé. Ez az
érzés minden előzetes figyelmeztetés nélkül fogta el, de olyan erős volt, hogy nem kételkedhetett az
ösztöneiben. Bal keze önkéntelenül bakhasióta derékszíja alá csusszant, és a stygiai övre kulcsolódott.
És amint megragadta, érezte, amint zsibbadt tagjaiba új erő áramlik; fehér tűzzel lüktetett ereiben az
élni akarás vágya, melyet lángoló dühének ereje lobbantott lángra.
Már a harmadik irakzáj is fej nélküli test volt, és a förtelmes ujj ismét emelkedett, mikor Conan
érezte, hogy felrobban a láthatatlan gát. Vad, önkéntelen kiáltás szakadt fel ajkáról, ahogy
előreszökkent a felgyülemlett indulattól hajtva. Bal kezével Khemsa övét markolta, ahogy a fuldokló
kapaszkodik az úszó deszkába, jobbjában pedig megvillant a penge hideg vasa. A lépcsőn álló alakok
nem mozdultak. Nyugodtan, gúnyosan figyelték, ha meg is lepődtek, nem mutatták. Conan nem
engedhette meg magának, hogy azon tépelődjön, mi történik majd, ha elég közel ér hozzájuk. Vére az
agyában lüktetett, vörös köd ereszkedett a szeme elé. A gyilkolás vágya hajtotta - kését mélyen a
húsba és csontokba akarta mártani, és megforgatni azt a belekben.
Pár lépésnyire járt csak a lépcsőtől, ahol a gúnyosan mosolygó démonok álltak. Mélyen beszívta a
levegőt, dühe csak fokozódott, ahogy egyre nagyobb lendületet szerzett támadás közben. Épp az
aranykígyós oltár mellett száguldott el, amikor villámcsapásszerűen eszébe ötlöttek - újra olyan
erővel, mintha csak most hallaná - Khemsa titokzatos szavai: „Törd szét a kristálygömböt!"
A reakciója szinte öntudatlan volt. A sugallatot olyan ösztönösen követte a cselekedet, hogy még a
kor leghatalmasabb varázslói sem lettek volna képesek a
gondolataiban olvasva megakadályozni. Eltért heves támadásának addigi irányától, akár egy macska,
késével lecsapott a kristályra. A levegő azonnal megtelt rémült zúgással. Hogy a lépcsők felől, az
oltárról, vagy magából a kristályból szólt-e, azt Conan meg nem mondhatta volna. Sziszegés ütötte
meg a fülét, amint az aranykígyók hirtelen szörnyeteg életre keltek, megvonaglottak és feléje kaptak.
De ő egy megvadult tigris gyorsaságával cselekedett. Késének acélvihara miszlikbe aprította a feléje
csapkodó testeket, aztán újra meg újra lesújtott a kristálygömbre. És a gömb mennydörgésszerű
robajjal hullott darabjaira, tüzes szilánkokat záporoztatva a fekete márványra, és az arany
gránátalmák, mintha csak fogságból szabadultak volna, a magas mennyezet felé szökkentek, és
nyomuk veszett.
Őrjöngő, vad és kísérteties sikoly töltötte be visszhangozva a hatalmas termet. A lépcsőfokokon
négy, fekete csuhás alak vonaglott szörnyű görcsökben fetrengve, hamuszínű szájukat hab verte ki.
Aztán az embertelen üvöltés tébolyult crescendójával megmerevedtek, elcsendesedtek, és Conan
tudta, hogy meghaltak. Lepillantott az oltárra és a kristályszilánkokra. A négy fej nélküli aranykígyó
még mindig az oltár köré csavarodott, de most már semmiféle idegen mágia nem tudott volna életet
lehelni a tompán csillogó fémbe.
Kerim sah lassan felemelkedett térdelő helyzetéből, amelybe valami láthatatlan erő kényszerítette.
Megrázta a fejét, hogy elűzze a füléből a csengőbongó hangokat.
- Hallottad azt a csattanást, mikor lesújtottál? Mintha ezernyi kristálytábla tört volna össze szerte
a kastélyban, amikor a gömb meghasadt. A varázslók lelke volt talán abba az aranygömbbe zárva? Hé!
Conan megpördült, amikor Kerim sah kardot rántott, és a háta mögé mutatott vele. Egy újabb alak
állt a lépcső tetején. Az ő köpenye is fekete volt, de gazdagon díszített bársonyból varrták, s a fejét is
bársonysüveg fedte. Arca nyugodt volt, és jóindulatú.
- Én a Yimsha ura vagyok! - hangja templomi haragként zúgott, de valami kegyetlen humor is
érződött benne.
- Hol van Yasmina? - kérdezte Kerim sah.
A Mester a szemébe nevetett.
- Mi közöd hozzá, halott ember. Olyan gyorsan elfelejtetted volna az erőmet, amit egyszer a
rendelkezésedre bocsátottam, hogy fegyverrel támadsz ellenem, szegény bolond? Azt hiszem,
elveszem a szívedet, Kerim sah!
Kinyújtotta a kezét, mintha csak meg akarna fogni valamit, és a turáni élesen felkiáltott, mint egy
haláltusáját vívó ember. Bizonytalanul tántorgott, közben csontok ropogtak, izmok szakadtak,
láncszemek pattantak el a sodronyingén, majd mellkasa valóságos vérözön kíséretében felhasadt, s a
rettenetes nyíláson át egy vörösen rángó, vértől lucskos valami türemkedett ki, és röppent a levegőn
keresztül a Mester kinyújtott kezébe, mintha mágnes vonzotta vasdarab lett volna. A turáni a földre
rogyott, és mozdulatlanul elterült, a Mester pedig
felkacagott, és Conan lába elé hajította azt a valamit, ami nem volt más, mint egy még lüktető emberi
szív.
Conan egyet káromkodva és üvöltve rohamozta meg a lépcsőt. Érezte a Khemsa övéből belé
áramló erőt és az elapaszthatatlan gyűlöletet, mely megóvta a mérhetetlen erőkisugárzástól, amellyel a
lépcsőn találta szembe magát. A levegő megtelt csillámló fémes köddel, amelybe úszóként vetette bele
magát, leszegett fejjel, bal kezét az arca elé tartva, a kést erősen markolva jobb kezével. Félig elvakult
szemével a könyöke fölött kikukucskálva a Mágus gyűlöletes alakját vette ki, valamivel feljebb, a
lépcsőkön, körvonalai hullámzottak, akár a tükörkép vibrál a zavaros vízben.
Felfogóképességét meghaladó erők kínozták-szaggatták, de érezte, amint a rajta kívül álló vezérlő
erő kérlelhetetlenül emeli őt felfelé, előre, a varázsló ereje és saját kínjai ellenére.
Elérte a lépcső tetejét, s a Mester arca fémes ködben lebegett előtte, a rejtélyes szemeket különös
félelem árnyékolta. Conan átgázolt a homályon, mintha csak hullámokon kelne át, és kése úgy lendült
felfelé, mint valami élőlény. A hegye felszakította a Mester köpenyét, ahogy az egy kiáltás
kíséretében hátraugrott. Aztán a varázsló Conan szeme láttára eltűnt - egyszerűen levegővé vált, mint
egy szétpukkanó buborék. A két kisebb lépcső egyikén, melyek jobb és bal oldalt vezettek tovább a
teraszról, valami hosszú, tekergőző test igyekezett eltűnni.
Conan üldözőbe vette a bal kéz felé eső lépcsőn. Nem igazán tudta, hogy mi is lehetett az, amit
megpillantott felfelé vonaglani rajta, de olyan vad dühvel eredt a nyomába, hogy csírájában fojtotta el
a tudata mélyén mozgolódó hányingert és iszonyatot.

Mikor kirontott egy folyosóra, melynek szőnyeg nélküli padlója és kárpitozatlan falai sima, fényes
jáde kövekből voltak, valami hosszú és gyors suhant végig előtte, egyenesen be egy lefüggönyözött
ajtón. A helyiségből rémült sikoltás hallatszott. A hang szárnyakat adott Conan lépteinek, nagy
lendülettel tört át a függönyön, és esett be a szobába.
Ijesztő kép tárult a szeme elé. Yasmina kucorgott a szoba túlsó végén, egy bársonnyal borított
emelvényen, sikoltozott félelmében és undorában, s fél kezét az arca elé emelte védelemül, hogy
felfogja vele a támadást, előtte pedig egy óriási kígyó ocsmány feje imbolygott, melynek fatörzsnyi
nyaka csillogva magasodott testének sötét fényben fürdő gyűrűi fölé. Conan elfojtott kiáltással
elhajította kését.
A szörnyeteg azonnal megpördült, és olyan gyorsasággal rontott rá, ahogy a havasi szél söpör
végig a magas füvön. A kés remegve állt a nyakában, s a túloldalon tenyérnyi hosszan meredt elő
testéből a penge vége, ám úgy tűnt, ez csupán még inkább feldühítette az óriás csúszómászót. A
hatalmas fej a
kimmériai fölé tornyosult, aki szembenézett vele, aztán lecsapott, méregtől csöpögő fogakkal zsúfolt
állkapcsát szélesre nyitva. Conan azonban tőrt rántott elő az övéből, s mikor a kígyó lecsapott, felfelé
döfött vele. A tőr hegye átszúrta az alsó állkapcsot, és beleszaladt a szájpadlásba, így beszögezve a
szörnyeteg pofáját. A következő pillanatban a hatalmas törzs a kimmériai köré fonódott; mivel a kígyó
képtelen volt méregfogait használni, úgy támadott, ahogy tudott.
Conan bal karját fogva tartotta a kígyó csonttörő szorítása, de a jobbja szabad volt. Szétterpesztette
a lábát, hogy talpon maradjon, kezét kinyújtotta, megragadta a kígyó nyakából kiálló hosszú tőr
markolatát, és valóságos vérszökőkút kíséretében kitépte. A kígyó, mintha valami állati intelligencián
túli tudattal megsejtette volna a célját, vadul vonaglott és tekergőzött, s megpróbált hurkot vetni a
jobb karja köré. De a hosszú kés szemvillanásnyi idő alatt felemelkedett és lesújtott, félig átszelve a
csúszómászó vaskos törzsét.
Mielőtt Conan újra lecsaphatott volna, a hatalmas, hajlékony kígyótest lehullott róla, és a szörny
átvonszolta magát a termen, rettenetes sebéből sugárban patakzott a vér. Conan utána vetette magát,
felemelte tőrét, de csak az üres levegőt hasította vele, mert a kígyó továbbvonaglott előle, és tompa
orrával egy szantálfa burkolólapra ütött. Az egyik lap megnyílt befelé, a hosszú vérző henger
átcsúszott rajta, és eltűnt.
Conan azonnal megrohamozta a fatáblát. Néhány csapás darabjaira hasította, és egy homályos
hálófülkét látott mögötte. Nem tekergőzött ott a borzalmas alak, ám a márványpadló csupa vér volt, és
véres nyomok vezettek egy titokzatos, boltíves ajtóhoz. Meztelen, emberi talpak nyomai.
- Conan! - A kimmériai épp időben fordult vissza a szoba felé, hogy karjába zárhassa Vendhya
dévijét, aki szinte eszét vesztve szaladt oda hozzá, és eszelősen csimpaszkodott a nyakába. A lány
félig hisztérikus állapotban volt az átélt borzalmaktól, no meg a hálától és a megkönnyebbüléstől.
Conan szilaj vérét a történtek az egekig felkorbácsolták. Olyan erővel szorította magához a lányt,
amitől az máskor talán felszisszent volna, és ajkát az ajkára tapasztotta. Yasmina nem ellenkezett. A
dévit elfojtotta benne az ősi nő. Becsukott szemmel itta a férfi szenvedélyes, tüzes, féktelen csókjait
az elfojtott indulat szomjával. Zihálva vált el Conantól, mikor levegőt kellett, hogy vegyenek, s ekkor
lenézett a kezére, mely a barbár vaskos markában pihent.
- Tudtam, hogy eljössz értem - suttogta. - Nem hagytál volna itt ezen az sátántanyán.
A lány szavaira Conan hirtelen tudatára ébredt, hogy hol vannak. Felemelte a fejét, és feszülten
hallgatózott. Csend volt a yimshai kastélyban, de olyan csend, mely veszéllyel volt terhes. Veszély
leselkedett minden sarkon, minden homályos beugróból.
- Jobban tesszük, ha indulunk, míg lehet - mormolta. - Azokba a vágásokba minden közönséges
állat - vagy ember - belepusztulna, de a varázslónak tucatnyi élete van. Ha megsebzel egyet,
megnyomorított kígyó képében odébb
vonaglik valami zugba, hogy varázslat útján friss mérget szívjon magába.
Felkapta a lányt, és kisgyermekként vitte a karjában, sietős léptekkel haladva végig a csillogó jáde
kővel kirakott folyosón, majd le a lépcsőn; közben pattanásig feszült idegekkel figyelve minden
árulkodó jelre vagy neszre.
- Találkoztam a Mesterrel - suttogta a lány a férfihoz simulva, és megborzongott. - A
varázserejét használta, hogy megtörje az akaratomat. A legszörnyűbb egy rothadó hulla volt, amely a
karjába vett. aztán elájultam, és halottként feküdtem, nem is tudom, mennyi ideig. Röviddel azután,
hogy visszanyertem az eszméletemet, küzdelem hangjait hallottam lentről, és kiáltásokat, aztán az a
kígyó besiklott a függönyön. ó! - Összerázkódott ennek a borzalmas emléknek a hatására. - Valahogy
tudtam, hogy ez nemcsak képzelgés, hanem egy igazi kígyó, amely az életemre tör.
- Árnyéknak nem volt árnyék, az biztos, de igazi kígyó.? - válaszolt titokzatosan Conan. - Tudta,
hogy legyőztem, s inkább meg akart ölni, semhogy kiszabadulj.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte szorongva a lány, aztán a férfihoz bújt, felkiáltott, és
elfelejtette kérdését. Megpillantotta a lépcső tövében heverő testeket. Nem volt kellemes látni azokat a
mágusokat, amint ott feküsznek kicsavarodott tagokkal, eltorzult arccal, fedetlenül maradt kézzel és
lábbal. Yasmina elsápadt a látványra, s fejét Conan erős vállára hajtotta.

10.
YASMINA ÉS CONAN

Conan elég gyorsan maga mögött hagyta a csarnokot, átvágott a külső helyiségen, és az ajtó felé
sietett, mely a galériára nyílt. Aztán meglátta, hogy a padlón csillogó szilánkok hevernek szanaszét. A
kristálylap, amely az ajtónyílást fedte, darabokra tört, s neki eszébe jutott a szörnyű csörömpölés,
mely a kristálygömb összezúzását kísérte. Úgy gondolta, a kastélyban minden egyes kristálydarab
egyszerre törhetett össze, és valami homályos ösztön vagy a titkos tanok visszaidézése halványan
megsejtette vele, hogy mi az igazság a Fekete Kör Urai és az arany gránátalmák közötti szörnyű
összefüggéssel kapcsolatban. Érezte, amint a tarkóján felágaskodnak a szőrszálak, és gyorsan
elhessegette a fejéből a gondolatot.
Megkönnyebbülésében mélyet sóhajtott, amikor maga mögött hagyta a zöld jáde galériát. Még
előttük állt a szakadék, melyen át kellett kelni, de legalább látták a napfénytől szikrázó hófödte
csúcsokat és a hosszú lejtőket, melyek a távoli kék homályba vesztek.
Az irakzáj ott feküdt, ahova lerogyott; egy csúnya folt a fényes, sima felületen. Amint Conan lefelé
lépdelt a kanyargós ösvényen, meglepődve látta a nap állását. Még nem jutott túl a zeniten, neki mégis
úgy tűnt, órák teltek el
azóta, mióta behatolt a fekete mágusok kastélyába.
Késztetést érzett rá, hogy siessen. Nemcsak pánik volt ez, az ösztöne is azt súgta, hogy a háta
mögött egyre nő a lappangó veszély. Nem szólt Yasminához, s a lány, úgy tűnt, elégedetten hajtja
sötét fejét bozontos mellkasára, és biztonságban érzi magát vaskemény karjának szorításában. Conan
egy pillanatra megállt a szakadék szélén, és lenézett. Az odalent gomolygó köd már nem volt
rózsaszínű és ragyogó. Füstös volt, homályos és kísérteties, mint az élet gyertyája, amely halványan
pislákol egy sebesült emberben. Conannak eszébe villant, hogy a mágusok varázslatai talán szorosabb
szálakkal kötődnek fizikai létükhöz, mint a közönséges halandók keze műve.
De mélyen alattuk fénylő ezüstként csillogott a szakadék alja, s az aranyösvény is tisztán
ragyogott. Conan a vállára vetette Yasminát, aki engedelmesen tűrte, és elkezdte a leereszkedést.
Sietősen mászott le a sziklafalon, és rohanvást vágott át a visszhangos szakadékon is. Meg volt róla
győződve, hogy az idővel fut versenyt, és hogy az életük attól függ, hogy át tudnak-e kelni a
borzalomnak ezen a szakadékán, mielőtt a kastély sebesült ura elegendő erőt gyűjt, hogy valami
másfajta végzetet hozzon a fejükre.
Mikor felküzdötte magát a túloldali falon, és kiért a szakadékból, hatalmas, megkönnyebbült sóhajt
hallatott, és talpra állította Yasminát.
- Innen gyalog jössz - szólt oda neki. - Végig lefelé visz az út!
A lány lopva egy pillantást vetett a szakadékon túli piramisra, mely a havas lejtők fölé tornyosult a
csönd fellegváraként és az örökkévaló gonosz jelképeként.
- Talán varázsló vagy te, ghori Conan, hogy legyőzted a Yimsha Fekete Látnokait? - kérdezte a
lány, miközben lefelé haladtak az ösvényen, s Conan nehéz karja az ő karcsú derekán nyugodott.
- Egy övön múlt az egész, amit Khemsa adott nekem a halála előtt - válaszolta Conan. - Igen,
megtaláltam őt az ösvényen. Fura egy izé, majd megmutatom, ha lesz rá időm. Néhány varázslattal
szemben gyengének bizonyult, de mások ellenében hatásos volt, és egy jó tőr mindig felér egy
erőteljes varázslattal.
- De ha az öv segítségedre volt a Mester legyőzésében - szállt vele vitába a lány -, miért nem
segített akkor Khemsán?
Conan megrázta a fejét.
- Ki tudja? De Khemsa régebben a Mester szolgálója volt, és ez talán gyengítette a varázserejét.
Felettem nem volt olyan hatalma, mint Khemsa felett. Mégsem mondhatom, hogy legyőztem őt.
Meghátrált, de van egy olyan érzésem, hogy nem most láttuk utoljára. Annyi mérföldet akarok magam
és az ő búvóhelye között tudni, amennyit csak meg bírunk tenni.
Még inkább megkönnyebbültek, amikor megtalálták a lovakat a tamariszkuszok között
kipányvázva. Conan gyorsan eloldozta őket, és a fekete paripa nyergébe pattant, maga elé ültette a
lányt. A többi ló a pihenőtől felfrissülve követte őket.
- És most mihez kezdünk? - kérdezte Yasmina. - Megyünk Afghulisztánba?
- Egyelőre nem! - Conan keményen elmosolyodott. - Valaki - lehet, hogy a kormányzó - megölte
hét emberemet. Az ostoba csatlósaim azt hiszik, hogy nekem is közöm van hozzá, és hacsak nem
tudom meggyőzni őket az ellenkezőjéről, úgy fognak rám vadászni, mint egy sebesült sakálra.
- Akkor velem mi lesz? Ha az embereid halottak, akkor én, mint túsz, haszontalan vagyok. Meg
fogsz gyilkolni, hogy megbosszuld őket?
Conan vadul parázsló szemmel nézett a lányra, és kinevette a javaslatot.
 - Akkor lovagoljunk a határ felé - mondta a dévi -, ott biztonságban leszel az afghulik elől.
- Igen, egy vendhyai akasztófán.
- Én vagyok Vendhya királynője - emlékeztette őt a lány régi uralkodói hanghordozásával. -
Megmentetted az életemet. Megkapod a jutalmad érte.
Nem úgy gondolta, ahogy végül kimondta, de Conan megbántva morgolódott.
- Tartsd meg a nagylelkűségedet a városi kutyáknak, hercegnő! Ha te a síkságok királynője vagy,
akkor én a hegyek ura, és egy lépést sem viszlek tovább a határ felé!
- De ott biztonságban lennél. - kezdte a nő zavartan.
- Te pedig ismét dévi lennél - vágta rá Conan. - Nem, kislány, nekem így kellesz, ahogy most
vagy. hús-vér nőként, a nyeregkápámon.
- De. te nem tarthatsz meg! - kiáltotta a nő. - Nem lehet.
- Dehogynem! Majd meglátod - jegyezte meg a férfi komoran.
- Hatalmas váltságdíjat fizetnék.
- Ördög vigye a váltságdíjat! - felelte Conan nyersen, és szorítása egy fokkal erősebb lett a karcsú
testen. - Vendhya királysága semmi olyasmit nem tud adni nekem, amit annyira kívánnék, mint téged.
A nyakamat kockáztattam miattad! Ha az udvaroncaid vissza akarnak kapni, jöjjenek fel a Zhaibarba,
és verekedjenek meg érted.
- De hiszen most követőid sincsenek! - tiltakozott Yasmina. - Vadásznak rád. A saját életedet sem
tudod majd megőrizni. nemhogy az enyémet.
- Vannak barátaim a hegyek közt. Van egy khurakzáj főnök, akinél biztonságban ellehetsz, míg
én az afghulikkal verekszem. Ha pedig nem kérnek belőlem, Cromra, északra lovagolok veled, a
kozákok sztyeppéire. Mielőtt délre jöttem, hetman voltam a Szabad Társaságban. A Zaporoska folyó
királynőjévé teszlek!
- Lehetetlen! - tiltakozott a nő. - Ezt nem szabad.
- Ha a gondolat olyan visszataszító számodra, akkor miért csókoltál az imént olyan hevesen? -
akarta tudni Conan.
- Még egy királynő is ember - felelte a lány elpirulva. - De mivel királynő vagyok, gondolnom
kell a királyságomra is. Nem hurcolhatsz el valami külhoni országba. Gyere vissza velem Vendhyába!
- Királyodul fogadsz? - kérdezte a barbár gunyorosan.
- Hát, a szokások. - kezdte a nő hebegve, és nem tudta folytatni a férfi harsány nevetése miatt.
- No igen, a civilizált szokások, melyek nem hagyják, hogy akaratod szerint cselekedj. Majd
hozzámégy valami vén síkföldi királyhoz, én pedig távozhatok néhány csók halovány emlékével az
ajkaimon. Ha!
- De nekem vissza kell térnem a királyságomba! - ismételte Yasmina tehetetlenül.
- Miért? - követelte a választ Conan mérgesen. - Hogy felhorzsold a farod az aranytrónusokon, és
bársonyba öltözött majmok makogását hallgasd? Mit nyersz ezzel? Figyelj: én a kimmériai hegyek
közt születtem, ahol csak barbárok élnek. Voltam már zsoldos, kalóz, kozák, és vagy száz hasonló.
Melyik király járt be annyi földet, vívott meg annyi csatát, szeretett annyi asszonyt, szerzett annyi
zsákmányt, mint én? Azért jöttem Ghulisztánba, hogy összeszedjek egy bandát, és a déli királyságokat
fosztogassam. köztük a tiédet is. Az, hogy az afghulik főnöke lettem, csak a kezdet. Ha össze tudom
békíteni őket, tucatnyi törzs fog majd követni egy éven belül. Ha pedig nem, visszalovagolok a
sztyeppékre, és a turáni határokat fogom fosztogatni a kozákokkal. És te is velem jössz. Az ördögbe a
királyságoddal; már akkor is elvolt magának, mikor te még meg sem születtél.
A nő a karjában feküdt, Conant nézte, és érezte, hogy valami nyugtalan, törvénytelen vágy rángatja
a lelkét, de az ezeréves uralkodói vér nem engedte szabadulni.
- Nem lehet, nem lehet! - ismételte kétségbeesetten.
- Nincs más választásod - biztosította Conan. - Egyszerűen. Mi az ördög!
Már több mérföldnyire maguk mögött hagyták Yimshát, és egy magas
hegynyeregben lovagoltak, mely két mély völgyet választott el. Feljutottak egy meredek nyúlvány
tetejére, ahonnan leláttak a jobb kéz felőli völgybe. És ott egy javában zajló csatát pillantottak meg.
Erős szél fújt felőlük, elsodorva a hangokat, de az acélcsattogás és a paták dübörgése még így is
fülsiketítő volt.
Látták, amint a nap fénye lándzsahegyeken és csúcsos sisakokon csillan meg. Háromezer páncélos
lovas hajtott maga előtt egy turbános, rongyos lovas bandát, akik vicsorogva és le-lecsapva
menekültek, mint a megriasztott farkasok.
- Turániak - morogta Conan. - Secunderamból. Mi az ördögöt keresnek itt?
- Kik azok, akiket üldöznek? - kérdezte Yasmina. - És miért nem menekülnek eszüket vesztve?
Nem szállhatnak szembe ekkora túlerővel!
- Ötszáz megveszekedett afghulim - morogta Conan, és haragos tekintettel meredt a völgybe. -
Csapdába kerültek, és nagyon jól tudják.
A völgy valóban zsákutca volt. Magas falú, keskeny szorossá szűkült, s
távolabb egy kerek medencébe nyílt, melyet szinte teljesen sima, megmászhatatlan falak vettek körül.
A turbános lovasok bekényszerültek ebbe a szorosba, mivel minden más irányt elzártak előlük, ám
csak vonakodva engedtek az erőszaknak, nyílzáportól és kardcsapásoktól űzve. A sisakos lovasok
kergették őket, de nem nyomultak előre túlságosan. Jól ismerték a hegyi törzsek kétségbeesett dühét,
és azt is tudták, hogy már úgyis olyan csapdába ejtették ellenségüket, amelyből nincs menekvés.
Látták, hogy ezek afghulik, sarokba akarták szorítani őket, és kicsikarni tőlük a megadást. Valami
célból hadifoglyokra van szükségük.
Az emírjük egy határozott, kezdeményező ember volt. Amikor odaért a Gurashah völgyhöz, és
látta, hogy sem vezető, sem követ nem várja, tovább nyomult, bízva saját helyismeretében. Egész úton
Secunderamtól idáig csaták kísérték az útját, és a hegylakók számos faluban nyalogatják a sebeiket.
Jól tudta, hogy sem ő, sem az emberei nem lovagolnak be már soha Secunderam kapuin, mert
mostanra az összes törzs a nyomukban jár, de akkor is végre akarta hajtani a kapott parancsot - bármi
áron elragadni Yasmina dévit az afghuliktól, és fogolyként Secunderamba vinni, vagy ha erre semmi
esély, lecsapni a fejét, mielőtt a csapat megsemmisülne.
Erről természetesen a hegyormon figyelők mit sem tudtak. Conan azonban idegesen fészkelődött.
- Mi az ördögért hagyták, hogy csapdába ejtsék őket? - követelte a világtól úgy általában. -
Tudom, mit keresnek ezen a környéken. rám vadásztak a kutyák! Bekukkantottak minden völgybe. és
azon kapták magukat, hogy beszorultak, mielőtt megléphettek volna. Szerencsétlen barmok!
Megvetették a lábukat a szorosban, de nem tarthatnak ki sokáig. Amikor a turániak beterelik őket a
medencébe, könnyedén lemészárolják valamennyiüket.
A lárma egyre erősödött és élénkült. A szűk hegyszorosban az afghulik vitézül tartották magukat a
páncélos lovasok ellen, akik nem zúdulhattak rájuk teljes fölényükkel.
Conan sötéten ráncolta a szemöldökét, nyugtalanul mozdult, s ujjai a kardmarkolatra fonódtak.
Végül komoran megszólalt.
- Oda kell mennem, dévi. Keresek egy helyet, ahol elrejtőzhetsz a visszatértemig. A
királyságodat emlegetted. nos, én úgy tekintek azokra a szőrös ördögökre, mint a saját gyermekeimre,
bárhogy is van, legyenek akármilyenek, végül is a csatlósaim. Egy főnök sohasem hagyja cserben az
embereit, még akkor sem, ha azok ellene fordulnak. Azt hiszik, igazuk volt, hogy kiebrudaltak. A
pokolba is, nem hagyhatom, hogy kivessenek! Még mindig az afghulik főnöke vagyok, és ezt be is
bizonyítom! Le tudok mászni a szorosba.
- És velem mi lesz? - siránkozott a nő. - Erővel elragadtál a népemtől, most meg hagynád, hogy itt
pusztuljak egyedül, miközben te lemégy, és értelmetlenül feláldozod magad?
A barbár erei kidagadtak a háborgó érzelmektől.
- Ez igaz - motyogta tehetetlenül. - Crom se tudja, mit kellene tennem.
A nő kissé oldalra hajtotta a fejét, és furcsa kifejezés jelent meg szépséges arcán. Aztán:
- Figyelj! - kiáltotta. - Hallgasd!
Távoli kürtszót sodort feléjük a szél. Lebámultak a bal felőli völgybe, és acél csillanását
pillantották meg a túlsó oldalon. Lándzsák és fényes sisakok hosszú sora csillogott odalenn.
- Vendhyi lovasok! - kiáltotta a nő kitörő örömmel.
 - Több ezren! - motyogta Conan. - Rég fordult már elő, hogy egy ksátrija sereg ilyen mélyen
bemerészkedett volna a hegyek közé.
- Engem keresnek! Add a lovad! Levágtatok a harcosaimhoz! A hegyoldal nem olyan meredek bal
felől, le lehet jutni az ottani völgybe. Menj az embereidhez, és segíts nekik, hogy kitartsanak még egy
ideig. Én pedig hátulról rázúdítom a lovasaimat a turániakra! Szétmorzsoljuk őket! Gyorsan, Conan!
Feláldoznád az embereidet a saját vágyad kielégítéséért?
A sztyeppék és a fagyos erdők égető éhsége villogott a férfi tekintetében, de aztán megrázta a fejét,
leugrott a paripáról, és a kantárszárat odavetette a nőnek.
- Nyertél! - morogta. - Vágtass, mint az ördög!
A nő nekifordította a lovat a lejtőnek, Conan pedig végigfutott a hegynyergen, mely a két völgyet
elválasztotta egymástól. A töredezett sziklafalon majomként mászott le, egyenest a szoros szájában
dühöngő csatához. Pengék csengtek- csattogtak körülötte, lovak ágaskodtak és kapáltak, sisaktollak
libegtek a vérben ázó turbánok között.
Az utolsó méterekről leugrott, felüvöltött, mint egy farkas, elkapott egy aranymíves kantárt,
elhajolt a felé zúgó szablya elől, és hosszú késével felfelé döfött, a lovas hasára. A következő
pillanatban máris a megüresedett nyeregbe pattant, és vad parancsokat ordított az afghuliknak. Azok
egy pillanatig ostobán meredtek rá, aztán mikor látták, micsoda rendet vág pengéjével az ellenségeik
között, ellenkezés nélkül elfogadták vezetőjüknek. Ebben a pokoli kavarodásban és vérengzésben nem
volt idő kérdésekre.
A csúcsos sisakú, aranyozott mellvértes lovasok a szoros szája felé nyomultak, ütöttek-vágtak, és a
szoros torkát hamarosan elzárták a lemészárolt lovak és lovasok, az egymásnak feszülő harcosok,
rövid csapásokkal, szúrásokkal osztogatva a halált, mert nem nagyon volt hely egy kard
meglendítésére. Aki itt elesett, többé nem kelhetett fel, eltiporták a forgolódó lovak patái. A súly és a
puszta erő itt nagyon sokat számított, és az afghulik főnöke tíz helyett verekedett. Ilyenkor a
beidegzett szokások irányítják az embereket, és a harcosok, akik hozzászoktak, hogy Conant látják az
élükön harcolni, felbátorodtak hősiességétől, dacára annak, hogy nem bíztak benne.
Azonban a túlerő is rengeteget számított. A hátulról jövők nyomása egyre beljebb és beljebb
kényszerítette a turáni lovasokat a szorosba, bár a szablyák az orruk előtt villogtak. Az afghulik
lépésről lépésre szorultak vissza, és a
hegyszoros talaján hullahegyeket hagytak maguk mögött, ám ezeket a lovasok letiporták. Conan
megszállottként vagdalkozott, és még arra is volt ideje, hogy kétségek mardossák a lelkét. vajon
betartja-e Yasmina a szavát? Csak le kellett lovagolnia a harcosaihoz, délnek fordulni, és itt hagyni őt
meg a bandáját a pusztulásnak.
De végül, évszázadnyi idő elteltével, a külső völgy felől újabb hang harsant az acélcsattogás és a
halálordítások fölött. És aztán olyan dübörgéssel, hogy a sziklák is beleremegtek, ötezer vendhyi lovas
csapott le a secunderami seregre.
Ez a roham kettéválasztotta a turáni csapatot, megtizedelte, szétszórta őket, és hamarosan
menekülők százai vágtattak szerte a völgyben. A szorosba kényszerült afghulik egy pillanat alatt
ellentámadásba mentek át; kizúdultak a hegyszorosból, és hatalmas káosz uralkodott el a véráztatta
csatatéren. Megzavarodott lovak ágaskodtak, levetették magukról kimerült lovasukat, és akik
nyeregben maradtak, azokat vendhyi harcosok kaszabolták; az emír mellkasát hamarosan ksátrija
lándzsa járta át, alattvalói pedig megfordították a lovukat, és veszetten menekültek, amerre láttak. A
frissen érkezettek a nyomukba szegődtek, levágták őket, úgyhogy a völgy tele lett menekülőkkel és
üldözőkkel. Az afghulik kirontottak a hegyszorosból, és beszálltak az üldözésbe, kérdés nélkül
fogadva a váratlan szövetséget, akárcsak kéretlen főnökük visszatértét.
A nap már a távoli szirtek felé ereszkedett, amikor Conan, cafatokra tépett ruhában és véres,
behorpasztott mellvértben, vértől csöpögő pengével átlépkedett a hullákon, egyenesen oda, ahol
Yasmina dévi ült a lován nemesei körében, egy sziklanyúlvány árnyékában, az elválasztó hegygerinc
közelében.
 - Betartottad a szavad, dévi! - bömbölte. - Cromra mondom, volt néhány kínos pillanatom a
szorosban. vigyázz!
Az égből egy roppant méretű keselyű csapott le mennydörgő szárnycsapásokkal, melyek lovasokat
sodortak le a nyeregből.
A szablyaszerű csőr a dévi puha nyaka felé csapott, de Conan gyorsabb volt - rövid futás,
tigrisszerű ugrás, egy vad döfés a vértől csöpögő pengével, és a keselyű egy iszonyatos, emberi
kiáltást hallatott, oldalt billent, nekicsapódott a sziklafalnak, és lezuhant a szakadékba, a több száz
méterrel lentebbi folyóba. Miközben lefelé hullott, fekete szárnyai a levegőt csapkodták, s alakot
váltott - nem madár volt immár, hanem egy fekete köntösű emberi test, mely széttárt karokkal,
csapkodó köpennyel zuhant alá.
Conan Yasminához fordult, vörös pengéjével még a kezében; kék szeme izzott, s hatalmas izmaira
vér szivárgott a tátongó sebekből.
- Ismét dévi vagy hát - mondta szélesen elvigyorodva az aranyozott szegélyű palást láttán, amit a
nő a parasztlány ruhája fölé kanyarított, és úgy tűnt,

egyáltalán nem zavarják a csillogó-villogó vértesek. - Köszönettel tartozom neked, amiért

megmentetted háromszázötven zsiványom életét, akik most már legalább tudják, hogy nem árultam el
őket. Ismét a hódítás mezejére irányítottál.
- Még tartozom neked a váltságdíjjal - mondta a nő, és sötét szeme ragyogott, ahogy végigmérte a
férfit. - Tízezer aranyat fizetek.
Conan vad, türelmetlen mozdulatot tett, lerázta a vért a pengéjéről, a hüvelyébe dugta, és
megtörölte a kezét a mellvértjén.
- Majd beszedem én azt a váltságdíjat, akkor és ott, ahol én akarom - mondta. - Elmegyek érte a
palotádba, Ayódhyába, méghozzá ötvenezer emberrel, hogy az összeg pontos legyen.
A nő felnevetett, és megragadta a kantárszárat.
- Én pedig százezer harcossal megyek eléd a Jhumda partjaihoz!
Conan szeme elismerően és csodálóan felfénylett, hátralépett, és felemelte a kezét, mintegy királyi
módon jelezve, hogy szabad az út a királynő előtt.
 12.

ÁRNYAK ZAMBULÁBAN

Írás-megjelenés: 1935
Helyszín: Turan

1.
TÁVOLI DOBSZÓ

- Veszély les rád Aram Baksh házában!

A beszélő hangja remegett a komolyságtól, s fekete körmű ujjai Conan hatalmas karizmaiba
mélyedtek, miközben figyelmeztetését károgta. Szikár, napbarnított férfi volt, bozontos fekete
szakállal és rongyos ruhában. Lerítt róla, hogy nomád. A fekete szemöldökű, széles mellkasú, erőteljes
felépítésű, hatalmas kimmériaihoz viszonyítva még kisebbnek és jelentéktelenebbnek tűnt fel. A
kardkészítők bazárjának sarkán álltak, kétoldalt a soknyelvű, sokszínű zambulai utcák egzotikus,
hibrid, színpompás és lármás folyama hömpölygött.
Conan tekintetével egy kerek szemű, vörös ajkú ghanarai nőt követett, akinek rövid, kivágott
szoknyája alól minden lépésnél szemérmetlenül kivillant barna combja. Most megfordult, és összevont
szemöldökkel meredt tolakodó társára.
- Mit értesz veszélyen? - kérdezte.
A sivatagi ember lopva hátrapillantott válla fölött, mielőtt válaszolt volna, és lehalkította a hangját.
- Ki tudja? De számos sivataglakó és utazó aludt már ott, akikről soha senki nem hallott többet. Mi
lett velük? Baksh megesküdött, hogy felkeltek, és útjukra indultak - és az igaz, hogy egyetlen helybéli
lakos sem tűnt még el a házából. De az utazókat senki sem látta többet, és azt beszélik, felismerték
néhány holmijukat a bazárban. Ha nem Aram adta el őket, miután végzett tulajdonosukkal, hogy
kerültek oda?
- Nekem nincs semmim - mordult fel a kimmériai, s megérintette derekán lógó kardjának
sagréndíszes markolatát. - Még a lovamat is eladtam.
- De nemcsak gazdag idegenek tűnnek el éjszaka Aram Baksh házából - karattyolt a zuagir. -
Nem, aludtak ott szegény sivatagi emberek is, mert olcsóbb a többi fogadónál, és soha többé nem
látták őket. Egyszer az egyik zuagir főnök, akinek a fia ugyanígy tűnt el, bepanaszolta a szatrapának,
Jungir kánnak, aki katonákkal kutattatta át a házat.
- És hullákkal telt pincét találtak? - kérdezte Conan gúnyos humorral.
- Nem! Semmit sem találtak! És a főnököt fenyegetőzve és átkozódva kergették ki a városból.
De. - közelebb húzódott Conanhoz, és megborzongott - . találtak valami mást! A sivatag szélén, túl a
házakon, van egy pálmacsoport, és köztük egy gödör. Abban a gödörben pedig összeégett és
megfeketedett emberi csontokat találtak! Nem egyszer, de sokszor!
- Ami mit bizonyít? - dörmögte a kimmériai.
- Aram Baksh démon! Nem, nincs ember ebben az átkozott városban, amit stygiaiak építettek, és
amiben most a hyrkánok uralkodnak. ahol fehér, barna és fekete nép keveredik, mindenféle hibrid
bőrszínt hozva létre. mondom, nincs, aki meg tudná mondani, ki ember, és ki álruhás démon. Aram
Baksh démon, emberi álcában! Éjszaka felölti valódi alakját, és kihurcolja vendégeit a pusztaságba,
ahol a sivatag többi démona gyülekezik.
- Miért csak idegeneket hurcol el? - kérdette Conan szkeptikusan.
- A városiak nem tűrnék, hogy legyilkolja valamelyiküket, de az erre kószáló idegenekkel mit sem
törődnek. Conan, te nyugatról jöttél, és semmit nem tudsz ennek az ősi földnek a titkairól. A sivatag
démonai az idők kezdete óta Yogot, az Üres Vidékek urát imádják, méghozzá tűzzel - az
emberáldozatok tüzével. Figyelmeztetlek! Te sok holdon át a zuagirok sátrában éltél, és a testvérünk
vagy. Ne menj Aram Baksh házába!
- Tűnj el a szem elől! - mondta Conan hirtelen. - Ott jön egy szakasz városi őr. Ha meglátnak,
még eszükbe juthat egy ló, amit a szatrapa méneséből loptak el.
A zuagir felcsuklott, és görcsösen nekilendült. Egy bódé és egy kő csatornaállvány közé ugrott, és
csak annyi időre állt meg, hogy visszaszóljon:
- Figyelmeztetlek, testvér! Démonok vannak Aram Baksh házában. - Aztán bevetette magát egy
szűk sikátorba, és eltűnt.
Conan megigazította széles kardövét, és nyugodtan viszonozta a városi őrök tekintetét, ahogy
elmasíroztak mellette. Kíváncsian és gyanakvóan méregették, mert olyan férfi volt, aki még a
zambulai kanyargó utcák zsúfolt tömegéből is kiemelkedett. Kék szeme és idegen arcvonásai
megkülönböztették a keleti sokaságtól, az oldalán lógó egyenes kard még jobban kihangsúlyozta a faji
eltérést.
Az őrszemek nem szólították meg, csak masíroztak tovább az utcán, ahogy a tömeg utat nyitott
nekik. Pelishticiak voltak, zömökek, horgas orrúak, kékesfekete szakálluk láncinges mellükre borult -
a turániak zsoldosokkal biztosították uralmukat, a korcs népesség gyűlölte is eléggé őket ezért.
Conan a napra pillantott, az épp hanyatlani kezdett a bazár nyugati oldalán álló házak mögött, és
még egyet rántva kardövén Aram Baksh fogadójának irányába indult.
A hegylakók öles lépteivel haladt az állandóan színüket váltó utcákon, ahol nyöszörgő koldusok
rongyos köpenye súrlódott úri kereskedők hermelin
khalatjához és gazdag kurtizánok gyöngyökkel kivarrt szaténköntöséhez. Óriási fekete rabszolgák
ballagtak lomhán, kékes szakállú sémita vándorok lökdösődtek, rongyos nomádok a környező
sivatagokból, kereskedők és kalandorok Kelet minden földjéről.
A helybéli nép sem volt kevésbé vegyes. Itt állapodtak meg sok-sok évszázada a stygiai hadak,
hogy birodalmat faragjanak a keleti sivatagból. Zambula akkor csupán egy oázisgyűrűvel körülvett
kicsiny kereskedőfalu volt, amit nomád származékok laktak. A stygiaiak építették ki várossá, és saját
népüket telepítették ide, sémita és kúsita rabszolgákkal együtt. A sivatagon keletről nyugatra és
viszont át- meg áthaladó karavánok hoztak gazdagságot, és segítették elő a fajok további keveredését.
Aztán jöttek a hódító turániak; bevágtattak Keletről, visszaszorítván Stygia határait, s Zambula immár
egy nemzedék óta Turán legnyugatibb helyőrsége volt, egy turáni szatrapa kormányzása alatt.
A miriádnyi nyelv bábeli kavalkádja bántotta a kimmériai fülét, ahogy a zambulai utcák nyugtalan
áradata tovább hömpölygött körülötte. A zűrzavart néha-néha csörtető lovas osztag törte meg; magas,
szikár turáni harcosok, sötét sólyomarccal, csengő acéllal és görbe kardokkal. A csődület
félrehúzódott lovuk patája elől, hiszen ők voltak Zambula urai. Az árnyékba húzódott, magas, komor
stygiaiak azonban, régi dicsőségükre emlékezve, sötét pillantásokkal méregették őket. A hibrid
lakosság nem sokat foglalkozott vele, hogy a király, aki sorsukra felügyel, a sötét Khemiben vagy a
csillogó Aghrapurban lakik-e. Jungir kán volt Zambula uralkodója, s azt rebesgették, hogy rajta meg
Nafertari, a szeretője uralkodik; de az emberek élték az életüket, milliónyi színben pompáztak az
utcákon, alkudoztak, vitatkoztak, szerencsejátékokat játszottak, vedeltek, szeretkeztek, végezték
mindazt, amit Zambula népe évszázadokon át végzett tornyaiban és minaretjeiben, melyek a
Kharamun-sivatag homokja fölé magasodtak.
Az utcákon már meggyújtották a kacsintó sárkányokkal díszített bronzlámpákat, mire Conan elérte
Aram Baksh házát. A fogadó volt az utolsó lakóház a nyugati utcán. Fallal körülvett, nagy
datolyapálmakert választotta el a keletebbre eső házaktól. A fogadótól nyugatra egy másik
pálmacsoport állt, ezen keresztül kígyózott a sivatag felé az immár országúttá szélesedő utca. Az út
túloldalán a kocsmával átellenben elhagyott kunyhók sora húzódott, melyeket összevissza növő
pálmafák árnyékoltak be, és csupán denevérek meg sakálok lakták. Conan errefelé haladtában azon
morfondírozott, miért nem használja hálóhelynek ezeket az üres házakat az oly nagyszámú zambulai
koldussereg. A közvilágítás valamivel odébb megszűnt. Itt már nem voltak lámpák, azt az egyet
kivéve, ami a fogadó kapuján lógott: csak fenn a csillagok, az út lágy pora a talpa alatt, meg a
pálmalevelek susogása a sivatagi szellőben.
Aram kapuja nem az útra nyílt, hanem arra a sikátorra, amely a fogadó meg a pálmakert között
húzódott. Conan vadul megrángatta a lámpás melletti
harangból lógó kötelet, s ráadásként még kardjának markolatával is bedörömbölt a vasalt tölgyfa
kapun. Egy kis rostély nyílt a bejáraton, s egy fekete arc nézett ki rajta.
- Nyisd ki, a fene egyen meg! - követelte Conan. - Vendég vagyok, fizettem Aramnak egy
szobáért, és Cromra mondom, azt a szobát meg is fogom kapni!
A fekete nyakát nyújtogatva bámult a csillagfényes útra Conan mögé, de szó nélkül kinyitotta a
kaput, majd újra bezárta a kimmériai mögött, és el is reteszelte. A fal szokatlanul magas volt, de
Zambulában sok volt a tolvaj, és egy sivatag széli házat a nomádok éjszakai rajtaütésétől is védeni
kellett. Conan átment a kerten, ahol nagy, sápatag virágok bólogattak a csillagfényben, és belépett a
söntésbe, ahol borotvált fejű stygiai tudós hajolt az egyik asztalnál ismeretlen titkok fölé, a sarokban
pedig néhány félvér pörlekedett a kocka fölött. Aram Baksh eléje jött; halk léptű, pocakos férfi, mellig
érő fekete szakállal, előreugró horgas orral, és apró, nyugtalan szemekkel.
- Kérsz enni? - kérdezte. - Inni?
- Ettem egy bélszínt és egy cipót a sukban - dörmögte Conan. - Hozz egy kupa gházai bort. Épp
annyim maradt, hogy ki tudjam fizetni. - Egy rézérmét dobott a borfoltos pultra.
- Nem nyertél a játékasztalnál?
- Hogy nyerhettem volna, mikor csak egy maréknyi ezüstöm volt a kezdéskor? Ma reggel
kifizettem neked a szobát, mert tudtam, hogy valószínűleg veszteni fogok. Biztos akartam lenni, hogy
ma éjszakára még lesz fedél a fejem felett. Úgy vettem észre, Zambulában senki nem alszik az utcán.
Még a koldusok is keresnek egy falfülkét, ahol elbarikádozhatják magukat sötétedés után. Biztos
valami különleges vérszomjas rablóbanda ütött tanyát a városban.
Élvezettel hajtotta fel az olcsó bort, aztán követte Aramot, kifelé a söntésből. Mögötte a játékosok
abbahagyták a kockázást, és rejtélyes töprengéssel a szemükben bámultak utána. Nem szóltak semmit,
a stygiai azonban hátborzongatóan fölnevetett, cinikusan gúnyos, embertelen kacajjal. A többiek
kényelmetlenül sütötték le szemüket, kerülve egymás tekintetét. A stygiai tudós túlságosan elmerült
már a sötét tudományokban, semhogy osztozni tudott volna a normális emberi lények érzéseiben.
Conan követte Aramot a rézlámpásokkal megvilágított folyosón, és nem túl nagy lelkesedéssel
figyelte házigazdája nesztelen lépteit. Aram puha papucsot viselt, és a folyosót vastag turáni
szőnyegek borították. Volt azonban valami kellemetlen alamusziság a zambulai mozgásában.
A kanyargós folyosó végén Aram megállt egy ajtónál, melyet masszív fém sarokvasakba ágyazott
nehéz vasrúd biztosított. Aram felemelte, s egy jól megvilágított szobát mutatott a kimmériainak,
melynek ablakai, Conan azonnal felfigyelt rá, kicsik voltak, ízléses díszítésűek, és erős, sodrott
vasrácsok zárták el őket. A padlót szőnyegek borították, berendezése egy keleties díszítésű heverőből
és néhány ékesen faragott székből állt. Sokkal jobban nézett ki, mint
amilyet Conan ugyanezért a pénzért a város központjához közelebb kaphatott volna - ez vonzotta
leginkább, mikor rá kellett döbbennie, milyen lapos lett az erszénye az elmúlt néhány nap duhajkodása
után. Egy hete érkezett Zambulába a sivatagból.
Aram meggyújtott egy bronzlámpást, és felhívta Conan figyelmét a két ajtóra. Mindkettő súlyos
reteszekkel volt biztosítva.
- Biztonságban alhatsz ma éjjel, kimmériai - mondta Aram, bozontos szakálla felett pislogva a
küszöbről.
 Conan felmordult, és csupasz kardját a heverőre dobta.
- Erősek a zárjaid és a reteszeid, de én mindig acéllal az oldalamon alszom.
Aram nem felelt, sűrű szakállát simogatva állt egy pillanatig, s közben a zord
fegyvert nézte. Aztán csendesen visszavonult, és becsukta maga mögött az ajtót. Conan helyére
csúsztatta a reteszt, átvágott a szobán, kinyitotta a szemközti ajtót, és kinézett. A szoba a háznak azon
az oldalán volt, amely a városból nyugat felé vezető útra nézett. Az ajtó egy kis udvarra nyílt, az
udvart külön fal vette körül. Ahol a fogadó más lakrészeivel volt határos, a falat magasra építették,
átjárók nélkül, ahol azonban az utat szegélyezte, alacsony volt, és a kapun Conan nyomát sem látta
zárnak.
Conan az ajtóban állt egy pillanatra, háta mögött az égő bronzlámpás fényével, és az utat nézte,
amerre eltűnt a sűrű pálmák között. A levelek susogtak a gyenge szellőben, rajtuk túl a csupasz sivatag
terült el. A másik irányban, az utca túlsó végén fények csillogtak, és halkan idáig hallatszottak a város
neszei. Itt nem volt egyéb, csak a csillagfény, a pálmalevelek zizegése, és azon az alacsony falon túl
az út pora meg a lapos tetejű, elhagyatott kunyhók. Valahol, a pálmacsoporton túl dobszó zendült.
Conannak eszébe jutott a zuagir izgatott figyelmeztetése, ami most valahogy kevésbé tűnt
fantasztikusnak, mint a népes, napfényes utcán. Újra az üres kunyhók titkán csodálkozott. Miért
menekültek el belőlük a koldusok? Visszafordult a szobájába, bezárta az ajtót, és elreteszelte.
A fény pislákolni kezdett; megnézte, mitől. Szitkozódott, mikor látta, hogy a pálmaolaj már
majdnem kifogyott a lámpából. Aramért kezdett kiabálni, aztán vállat vont, és elfújta a lángot. A puha
sötétségben ruhástul nyúlt végig az ágyon, izmos keze ösztönösen a kardmarkolat után tapogatózott,
majd mikor megtalálta, ujjai ráfonódtak. Lustán pillantott a rácsos ablakkeretben derengő csillagokra.
Hallotta a szellő mormolását a pálmafák között, és elszenderedett, bizonytalan tudatában a pufogó
dobszónak ott kinn a sivatagban - egy bőr borítású dob dörgő kongásának, melyet lágy, ritmikus
mozdulatokkal ver egy fekete tenyér.

2.

ÉJSZAKAI ÓLÁLKODÓK
Lopva nyíló ajtó nesze ébresztette fel. Nem úgy ébredt, mint a civilizált emberek általában,
álmosan, kábán és bambán. Azonnal éber volt, tiszta fővel, s azonosította az álmát félbeszakító zajt.
Feszülten feküdt a sötétben, és látta, amint az udvar felőli ajtó lassan kinyílik. Egyre szélesedő
nyílásában egy hatalmas, vaskos, görnyedt test s egy idomtalan fej takarta el a csillagfényes eget.
Conan érezte, hogy borsódzik a háta. Biztonságosan bereteszelte azt az ajtót. Hogy nyithatták ki
máshogy, ha nem természetfölötti úton? És hogy lehet egy emberi lénynek olyan feje, mint ami a
csillagok hátterén kirajzolódott? Az összes démonokról és manókról szóló mese emléke, amit a
zuagirok sátraiban hallott, most nyirkos verejtékgyöngyökben ütközött ki bőrén. A szörnyeteg
görnyedten sántikálva beosont a szobába. A kimmériai orrát ismerős szag csapta meg, ez azonban
nem szolgált a megnyugtatására, mert a zuagir legendákban szerepeltek hasonló szagú démonok.
Conan nesztelenül maga alá húzta hosszú lábát, s mikor csupasz kardjával jobbjában
nekirugaszkodott, olyan váratlan és jól megtervezett volt a támadása, mint amikor a tigris ront elő a
sötétből. Ezt a kirobbanó erejű rohamot még egy démon sem kerülhette volna ki. Kardja húst és
csontot ért, s a test fojtott kiáltással a padlóra zuhant. Conan vértől csöpögő karddal a kezében fölébe
hajolt. Akár ördög volt, akár fenevad, akár ember, most holtan hevert a padlón. Conan érezte a halált,
akár a vadak. Kinézett a résnyire nyitott ajtón a csillagfényes udvarra. A kapu nyitva állt, de az udvar
üres volt.
 Conan becsukta az ajtót, de nem reteszelte el. A sötétben tapogatózva megkereste a lámpát, és
meggyújtotta. Körülbelül egy percre elegendő olaj volt benne. Aztán a padlón a vértócsában heverő
alak fölé hajolt.
Hatalmas termetű, fekete férfi volt az, egy szál ágyékkötőben. Kezében még mindig egy bütykös
fejű bunkósbotot markolt. Göndör gyapja gallyacskák és száraz iszap segítségével szarvszerű
nyúlványokká volt formázva. Ez a barbár hajviselet kölcsönzött fejének olyan torz formát a
csillagfényben. Hogy megfejtse a talányt, Conan felhúzta a vastag, vörös ajkat, s felmordult a
hegyesre reszelt fogak láttán.
Most már értette, hogy hová tűnnek Aram Baksh házából az idegenek, hogy miért szól a dob a
pálmaligeten túlról, s hogy mit jelent a gödör az összeégett csontokkal. Abban a gödörben különös
hús sülhet a csillagok alatt, míg fekete bestiák guggolnak körülötte, hogy iszonyú éhségüket
csillapítsák. A padlón fekvő férfi egy darfari kannibál rabszolga volt.
Jó néhányan voltak fajtájából a városban. Zambulában nem tűrték meg nyíltan
a kannibalizmust, de Conan most már tudta, miért zárkóznak be az emberek olyan gondosan éjszakára,
s miért hagyták el a koldusok a nyílt sikátorokat meg az ajtó nélküli romokat. Felmordult undorában,
ahogy maga elé képzelte a baromszerű, fekete árnyakat, amint az éji utcákon ólálkodva emberi
prédára vadásztak. az ilyen emberek pedig, mint Aram Baksh, ajtót nyitnak nekik. A fogadós nem
démon volt; rosszabb. A darfari rabszolgák hírhedt tolvajok voltak, az ellopott értékek némelyike
kétségkívül megtalálta az utat Aram Baksh kezéhez. És viszonzásként emberhúst adott.
Conan elfújta a lángot, az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és végigsimított a külső díszítésen. Az egyik
faragványt félre lehetett tolni, s a benti reteszt mozgatta. A szoba csapda volt, ahol úgy el lehetett
kapni az embert, akár egy nyulat. De nyúl helyett most kardfogú tigris esett bele.
Conan visszament a másik ajtóhoz, félrehúzta a vasrudat, és nekifeküdt. Meg sem mozdult, s a
kimmériainak eszébe jutott a túloldalon lévő retesz. Aram nem kockáztatott, sem áldozataival, sem
azokkal, akikkel üzletelt. A kimmériai felcsatolta kardövét, kilépett az udvarra, és bezárta maga
mögött az ajtót. Nem akarta halogatni az ügy elintézését Aram Bakshsal. Vajon hány szegény ördögöt
ütöttek már agyon itt álmában, és hurcoltak ki a szobából a pálmák felé vivő úton a sütőgödörhöz?
Az udvaron megtorpant. A dob még pufogott, és a pálmákon túl ugráló vörös lángokat pillantott
meg. A darfari emberek számára a kannibalizmus nemcsak perverz étvágy volt, hanem szervesen
hozzátartozott hátborzongató kultuszukhoz. A fekete keselyűk már gyülekezni kezdtek. De akármilyen
hús tölti is meg ma este a bendőjüket, az nem az övé lesz.
Hogy Aram Bakshhoz hozzájusson, meg kell másznia az egyik falat, amely az elkerített kis udvart
elválasztotta a fő lakórésztől. A falak magasak voltak, hogy távol tartsák az emberevőket. Conan
azonban nem mocsári fattyú volt, mint a feketék, az ő izmai gyermekkorában szülőföldje meredek
szirtjein edződtek. Már a közelebb eső fal lábánál állt, mikor kiáltás harsant a fák közül.
Conan egy pillanat alatt a kapu mögé lapult, és onnan nézett ki az útra. A hang a kunyhók árnyéka
felől hallatszott, az út túloldaláról. Eszeveszett fuldoklást és gurgulázást hallott, mintha az illető
sikítani próbálna, de egy fekete kéz szorulna a szájára. Egybemosódó alakok csoportja bukkant elő az
árnyékból a kunyhók mögül, és megindult az úton - három megtermett fekete, akik egy karcsú,
vonakodó alakot hurcolnak maguk között. Conan fehér tagokat látott megvillanni a csillagfényben,
épp amint a fogoly egy görcsös vonaglással kicsusszant a brutális szorításból, és futni kezdett az úton
a város felé: egy anyaszült meztelen, ruganyos, fiatal nő. Conan tisztán látta őt, mielőtt leszaladt volna
az útról, és bevette volna magát a kunyhók közötti árnyékba. A feketék a sarkában voltak, s az
árnyékban alakjuk egybemosódott, majd elviselhetetlen, kínzó, rettegő kiáltás harsant.
Conan, akit vad haragra gerjesztett a hátborzongató epizód, gondolkodás nélkül átrohant az úton.
Sem az áldozat, sem kínzói nem tudtak jelenlétéről, míg sarkon nem fordultak porban surrogó
lábának halk neszére, addigra pedig már majdnem odaért, s a hegyi szél viharos dühével rontott rájuk.
Két fekete felemelt bunkóval fordult szembe vele, ám rosszul becsülték föl a sebességét. Egyikük
kibelezve dőlt el, mielőtt üthetett volna, Conan macskaként megperdülve kerülte el a másik fütykös
csapását, s visszakézből lesújtott. A fekete feje a levegőbe röpült, a fej nélküli test tett három tántorgó
lépést, vér fröcskölt belőle, és iszonyú mód markolászta a levegőt tapogatózó kezekkel, aztán
elvágódott a porban.
A megmaradt kannibál fojtott hangon felkiáltott, s ellökte magától a foglyát. A lány megbotlott,
meghemperedett a porban, a fekete pedig őrült pánikba esve menekült a város felé. A félelem
szárnyakat adott neki, de még mielőtt elérhette volna a legkeletibb kunyhót, megérezte a halált a háta
mögött, és felordított, akár az ökör a vágóhídon.
- Pokol fekete kutyája! - Conan olyan bosszúálló dühvel döfte a kardot a sötét vállak közé, hogy a
széles penge félhossznyira bukkant ki elöl a fekete melléből. Az ember fojtott kiáltással, fejjel előre
elzuhant, és Conan, szilárdan megvetve lábát, dőltében rántotta ki belőle a kardját.
Csak a szél zörgette a leveleket. Conan megrázta a fejét, ahogy az oroszlán rázza sörényét, és
morgott kielégítetlen vérszomjában. Ám az árnyékban nem ólálkodott több alak, és a kunyhók előtt
üresen nyúlt el a csillagfényes út. Gyors lábdobogásra fordult meg, de csak a lány volt az, aki a
nyakába vetette magát, és kétségbeesetten csimpaszkodott belé, eszét vesztve a rémülettől, az
iszonyatos sorsra gondolván, amitől épphogy megmenekült.
- Nyughass, te lány! - mordult fel Conan. - Semmi bajod. Hogy kaptak el?
A lány valami érthetetlent zokogott. Conan egészen megfeledkezett Aram Bakshról, ahogy a lányt
nézegette a csillagok fényénél. Fehér bőrének határozottan barna árnyalata volt, nyilván Zambula
valamelyik keverék fajába tartozott. Magas volt, karcsú és simulékony, ami jól látszott jelen
helyzetében. Csodálat égett Conan tüzes szemében, ahogy a lány pompás mellére, légiesen könnyed
combjára nézett, mely még mindig remegett a rémülettől és a megerőltetéstől. Conan erős karjával
átölelte a lány ruganyos derekát, és nyugtatóan így szólt:
- Hagyd abba a remegést, némber! Most már biztonságban vagy.
A férfi érintése, úgy tűnt, visszaadja a lány felkavart lelki nyugalmát. Hátravetette dús, fényes
fürtjeit, ijedt pillantást vetett a háta mögé, miközben közelebb húzódott a kimmériaihoz, mintha
biztonságot keresne érintésében.
- Az utcán kaptak el - motyogta megborzongva. - Egy sötét boltív alatt leselkedtek ezek a fekete
emberek, akár a nagy, behemót majmok! Szeth legyen könyörületes hozzám! Kísérteni fognak az
álmaimban!
- Mit kerestél az utcán ebben az éji órában? - kérdezte Conan, akit elbűvölt a selyem sima bőr
keresgélő ujjai alatt.
A lány hátrasimította haját, és tompán nézett a kimmériai arcába, mintha észre se venné a férfi
cirógatását.
- A kedvesem - mondta. - A kedvesem kikergetett az utcára. Megőrült, és meg akart ölni. Mikor
előle menekültem, akkor ragadtak meg azok a bestiák.
- A te szépséged meg tudja őrjíteni a férfiakat - mondta Conan, és próbaképpen végigsimított
ujjaival a lány fénylő fürtjein.
Az a fejét rázta, mintha kábulatból ocsúdna. Már nem remegett, és hangja határozott volt.
- Totrasmek, a pap rosszakarata az oka. Hanumán főpapja, és magának kívánt engem. a kutya!
- Ne kárhoztasd érte! - vigyorgott Conan. - A vén hiénának jobb ízlése van, mint hittem.
A lány nem törődött a nyers bókkal. Hamar visszanyerte nyugalmát.
- A kedvesem egy. egy fiatal turáni katona. Totrasmek, hogy ártson nekem, adott neki valami
szert, amitől megőrült. Az éjjel felkapott egy kardot, és tombolva rám rontott, hogy megöljön, de én
kiszöktem előle az utcára. A feketék elkaptak, és erre hurcoltak. Mi volt az?
De Conan már reagált is. Nesztelenül, akár egy árnyék, a legközelebbi kunyhó mögé húzta a lányt,
a hajladozó pálmafák közé. Feszült csendben vártak, míg a halk motyogás, amit mindketten
meghallottak, annyira felerősödött, hogy a hangokat meg lehessen különböztetni. Egy csapat fekete
közeledett az úton a város felől; úgy kilenc vagy tíz. A lány megmarkolta Conan karját, s a kimmériai
érezte a hozzá simuló test rémült remegését.
Most már értették a feketék torokhangú szavait.
 - Testvéreink már összegyűltek a gödörnél - mondta egyikük. - Mi nem jártunk szerencsével, de
remélem, ők szereztek eleget nekünk is.
- Aram ígért nekünk egy férfit - suttogta egy másik, és Conan gondolatban ígért Aramnak valamit.
- Aram betartja a szavát - mordult fel egy harmadik. - Jó néhány embert vittünk már el a
fogadójából. De jól megfizetjük. Én magam tíz selyembálát adtam neki, amit a gazdámtól loptam.
Szethre, micsoda selyem volt!
A feketék elcsoszogtak, csupasz talpukkal felverve a port, és hangjuk elhalkult az úton.
- Szerencsénk, hogy a hullák a kunyhók mögött vannak - mormolta Conan. - Ha megnézik Aram
halálszobáját, találnak még egyet. Tűnjünk innen!
- Igen, siessünk! - könyörgött a lány, ismét szinte hisztérikusan. - A kedvesem egyedül kószál
valahol az utcán. A feketék elkaphatják.
- Ördögi szokás! - dörmögte Conan, ahogy elindult a város felé, az úttal párhuzamosan, de mindig
a kunyhók és az összevissza növő fák között. - Miért nem tisztítják meg a polgárok a várost ezektől a
fekete kutyáktól?
- Értékes rabszolgák - mormolta a lány. - Olyan sokan vannak, hogy fellázadnának, ha nem
kapnának olyan húst, amilyenre áhítoznak. Zambula népe
tudja, hogy éjszaka az utcán ólálkodnak, és mindenki gondosan otthon marad, zárt ajtók mögött,
hacsak nem történik valami előre nem látható, mint most velem. A feketék mindenkire lecsapnak, akit
el tudnak kapni, de ritkán esik a kezükbe idevalósi. Zambula lakóit pedig nem érdeklik a városon
áthaladó idegenek.
- Az Aram Bakshhoz hasonlók eladják ezeket az idegeneket a feketéknek. Egy helybélivel nem
mernének ilyesmit tenni.
Conan kiköpött utálatában, s egy pillanatra rá kilépett társával az útra, ami utcává vált, csendes,
kivilágítatlan házakkal mindkét oldalon. Az árnyékban bujkálás nem illett természetéhez.
- Hová akartál menni? - kérdezte. Úgy tűnt, a lány nem bánja, hogy átöleli a derekát.
- A házamba, hogy felkeltsem a szolgáimat - válaszolt a lány. - Megparancsolni nekik, hogy
keressék meg a kedvesemet. Nem akarom, hogy a város. a papok. vagy bárki tudomást szerezzen az
őrületéről. Ő. ő ígéretes jövőjű fiatal tiszt. Talán kiűzhetjük belőle azt a tébolyt, ha megtaláljuk.
- Ha megtaláljuk? - dörmögte Conan. - Miből gondolod, hogy egy holdkóros keresgélésével
akarom tölteni az éjszakát?
A lány gyors pillantást vetett Conan arcára, és helyesen értelmezte a csillogást kék szemében.
Bármely nő tudta volna, hogy követni fogja, akárhová vezeti is - legalábbis egy darabig. Ám nő lévén,
nem árulta el, hogy tudatában van ennek.
- Kérlek - könyörgött szinte sírós hangon. - Senki mástól nem kérhetek segítséget. te olyan
kedves vagy.
- Jól van! - mordult fel Conan. - Jól van. Hogy hívják azt a semmirekellőt?
- Hát. Alafdhalnak. Én Zabibi vagyok, a táncosnő. Gyakran táncolok Jungir kán, a szatrapa, meg a
szeretője, Nafertari és Zamboula összes ura és királyi hölgye előtt. Totrasmek megkívánt, és mivel
elutasítottam, akaratlanul is eszközévé váltam Alafdhalon vett bosszújának. Szerelmi báj italt kértem
Totrasmektől, nem sejtvén, milyen mély csalárdsága és gyűlölete. Adott valami szert, hogy keverjem
kedvesem borába, s megesküdött rá, hogy ha Alafdhal megissza, őrültebben szeret majd, mint valaha,
és minden kívánságomat teljesíti. Titokban belekevertem a szert a borba. Mihelyt azonban ivott
belőle, dühöngő őrültté változott, és az történt, amit már elmeséltem. Átkozott legyen Totrasmek, a
korcs kígyó. áááh!
Görcsösen megragadta Conan karját, és mindketten megtorpantak. Bódék és boltok között voltak,
amelyeknek mindegyike kihalt és kivilágítatlan volt ebben a kései órában. Egy sikátorban jártak,
melynek végében egy férfi állt csendben és mozdulatlanul. Fejét lehajtotta, ám Conan elkapta
hátborzongató tekintetének furcsa csillogását, ahogy egyetlen pislantás nélkül méregette őket. Nem a
férfi kezében lévő kardtól borsódzott a háta, hanem baljóslatú tartásától és csendességétől. Lerítt róla,
hogy őrült. Conan félretolta a lányt, és kivonta kardját.
 - Ne öld meg! - könyörgött a lány. - Szeth nevére kérlek, ne öld meg! Te erős vagy. Fegyverezd
le!
- Meglátjuk - morogta Conan, jobbjában a kardját markolva, balját pedig pöröly gyanánt ökölbe
szorítva.
Óvatosan a sikátor felé lépett. és a turáni rettenetes, nyöszörgő vihogással rontott rá. Kardját
lengetve támadott, és lábujjhegyre emelkedett, ahogy minden erejét összeszedve lesújtott. Kék szikrák
villantak, mikor Conan félreütötte a pengét, és a következő pillanatban a kimmériai bal öklének
iszonyatos csapásától az őrült öntudatlanul terült el a porban. A lány odaszaladt.
- Ó, nem. csak nem. ?
Conan gyorsan lehajolt, oldalra fordította a férfit, és gyors kézzel végigtapogatta.
- Nem sérült meg súlyosan - morogta. - Vérzik az orra, de ekkora pofontól bárkié vérezne.
Hamarosan magához tér, és talán a tudata is helyrerázódik. Addig is összekötözöm a kezét a
kardövével. így. Most mit akarsz, hová vigyem?
- Várj! - A lány letérdelt az eszméletlen alak mellé, megragadta az összekötözött kezeket, és
vadul rájuk meredt. Aztán, mintegy csalódott zavarban, megrázta a fejét, és felállt. Közelebb lépett a
hatalmas kimmériaihoz, s karcsú kezét domború mellkasán nyugtatta. Sötét szeme nedves, fekete
drágakőként nézett fel rá a csillagfényben.
- Te férfi vagy! Segíts! Totrasmeknek meg kell halnia! Öld meg nekem!
- És dugjam a fejemet egy turáni hurokba? - mordult fel Conan.
- Nem! - A simulékony, ámde erős karok a férfi izmos nyaka köré fonódtak. Finom teste
Conanénak feszülve lüktetett. - A hyrkánok nem szeretik Totrasmeket. Szeth papjai félnek tőle. Egy
korcs, aki megfélemlítéssel és babonával uralkodik az embereken. Én Szethet imádom, a turániak
Erliknek hódolnak, de Totrasmek az átkozott Hanumánnak áldoz! A turáni urak félnek fekete
mágiájától meg a hatalmától a kevert népesség felett, és gyűlölik őt. Még Jungir kán és szeretője,
Nafertari is gyűlölik és félik. Ha valaki éjszaka megölné a templomában, nem keresnék túl buzgón a
gyilkosát.
- És mi a helyzet a mágiájával? - morgott a kimmériai.
- Te harcos vagy - válaszolta a lány. - A mesterségeddel jár, hogy kockáztasd az életed.
- Fizetségért - ismerte el Conan.
- Lesz fizetség - lehelte a lány, és lábujjhegyre emelkedve nézett Conan szemébe.
A lány vibráló teste láttán fellángolt a vér a férfi ereiben. Leheletének illata rátelepedett agyára.
Ám ahogy karjával átölelte volna a hajlékony alakot, az egy légies mozdulattal kitért előle.
- Várj! Előbb tedd meg, amit kívánok!
- Nevezd meg, mi lesz a jutalmam! - mondta Conan némileg vonakodva.
- Vedd a hátadra a kedvesemet! - szólt a lány, s a kimmériai könnyedén fölkapta, és széles vállára
vette a magas alakot.
Abban a percben úgy érezte, hasonló könnyedséggel fel tudná dönteni Jungir kán palotáját. A lány
kedveskedőn dúdolt az öntudatlan férfinak, és nem volt képmutató a viselkedése. Látszott, hogy
őszintén szereti Alafdhalt. Bármiben egyezik is meg Conannal, nem fogja befolyásolni Alafdhallal
való kapcsolatát. A nők gyakorlatiasabbak az ilyesmiben, mint a férfiak.
- Kövess! - A lány végigsietett az utcán, s a kimmériai, ernyedt terhének súlyát föl se véve,
könnyedén lépkedett utána.
A darfariak minden bizonnyal valamennyien a sütőgödörnél gyűltek össze. A lány befordult egy
szűk mellékutcába, és óvatosan bekopogott egy boltozatos ajtón.
Szinte azonnal keskeny rés nyílt fel a falban, és egy fekete arc jelent meg. A lány közelebb hajolt,
és gyorsan suttogott valamit. Reteszek csikorogtak tokjukban, és az ajtó kinyílt. Hatalmas fekete férfi
állt az ajtóban, egy rézlámpás halvány fényében. Conan egy gyors pillantással megállapította, hogy
nem darfari. Fogát nem hegyezte ki, és göndör haját sem nyírta le a koponyájáig. Wadaiból
származott.
 Conan Zabibi egyetlen szavára átadta a feketének az ernyedt férfitestet, és látta, hogy az lefekteti a
fiatal tisztet egy bársony heverőre. Nem látszott rajta, hogy kezdene magához térni. A csapás, melytől
elájult, egy barmot is letaglózott volna. Zabibi föléje hajolt egy pillanatra, ujjai idegesen
összekulcsolódtak és rángatóztak. Aztán felegyenesedett, és intett a kimmériainak.
Az ajtó halkan becsukódott, a zárak bekattantak mögöttük, és a becsukódó kis rés eltakarta a
lámpafényt. Zabibi kézen fogta Conant a csillagfényes utcán. Egy kicsit remegett a keze.
- Nem fogsz cserbenhagyni?
Conan megrázta busa, sörényes fejét.
- Akkor kövess Hanumán szentélyéhez, és az istenek legyenek irgalmasak a lelkünkhöz!
Egy letűnt kor fantomjaiként suhantak végig a néma utcákon. Szótlanul haladtak. A lány talán az
eszméletlenül a heverőn fekvő kedvesére gondolt, vagy begubózott félelmében, hogy mi várhat rájuk
Hanumán démonok által kísértett szentélyében. A barbár csak a mellette lépkedő ruganyos testű nőre
gondolt. A lány hajának illatát érezte orrában, jelenlétének érzékisége betöltötte az agyát, és nem
hagyott helyet más gondolatnak.
Egy ízben rézveretes csizmák csattogását hallották, és egy sötét boltív árnyékába húzódtak, míg
egy szakasz pelisthiai őr elvonult előttük. Tizenöten, zárt alakzatban meneteltek, készenlétben tartott
lándzsával, s a legutolsók a hátukra csatolták széles rézpajzsukat, hogy megvédje őket a hátulról jövő
késszúrásoktól. Az ólálkodó, fekete emberevők még a fegyveresek számára is veszélyt jelentettek.
Amint csizmájuk csattogása elhalt az utcán, Conan és a lány kiléptek búvóhelyükről, és tovább
siettek. Néhány percre rá megpillantották maguk előtt a zömök, lapos tetejű épületet, amit kerestek.
Hanumán temploma magányosan állt egy széles tér közepén, mely csendesen és kihaltan feküdt a
csillagok alatt. A szentélyt márványfal vette körül, közvetlenül az oszlopcsarnok előtt széles
bejárattal. A nyílást nem zárta el sem kapu, sem másféle akadály.
- Miért nem itt keresnek zsákmányt a feketék? - morogta Conan. - Semmi sem tartja távol őket a
templomtól.
Érezte, hogy Zabibi reszket, amint közelebb húzódik hozzá.
- Félnek Totrasmektől, mint ahogy Zambulában mindenki fél tőle, még Jungir kán és Nafertari is.
Gyere! Gyere gyorsan, mielőtt kifolyna belőlem a bátorság, akár a víz.
A lány félelme szemmel látható volt, de mégsem habozott. Conan kivonta kardját, és átvette a
vezetést, amint áthaladtak a tágas kapunyíláson. Ismerte a keleti papok félelmetes szokásait, és tudta,
hogy aki behatol Hanumán szentélyébe, szinte bármiféle lidércnyomásos iszonyattal találkozhat.
Tudta, nagy esélyük van rá, hogy sem ő, sem a lány nem hagyják el élve a templomot, de túl sokszor
kockáztatta már az életét, mintsem hogy sokat töprengjen ezen a lehetőségen.
Márványpadlójú udvarba értek, mely fehéren tündökölt a csillagfényben. Néhány széles, márvány
lépcsőfok vezetett fel az oszlopcsarnokhoz. A nagy bronzkapuk szélesre tárva álltak, mintha
évszázadok óta nyitva lettek volna. De nem voltak benn tömjént égető hívők.
Nappal férfiak és nők jöttek félénken a szentélybe, és adományokat ajánlottak föl a fekete oltáron
ülő majomistennek. Éjszaka az emberek elkerülték Hanumán templomát, mint ahogy a nyulak kerülik
a kígyófészket.
Az égő füstölők különleges, furcsa fényben fürösztötték a templombelsőt, a valótlanság érzetét
keltették. A hátsó fal közelében, a fekete kőoltár mögött ült az isten, örökkön a nyitott ajtóra
függesztett tekintettel, ezen át érkeztek évszázadok óta áldozatai, rózsaláncokon vonszolódva. A
küszöbtől az oltárig alig észrevehető mélyedés húzódott, és mikor Conan talpa megérezte, olyan
gyorsan ugrott félre, mintha kígyóra lépett volna. A mélyedést azoknak a lába koptatta ki, akik
sikoltva haltak meg a komor oltáron.
Hanumán bestiálisan és rosszindulatúan meredt rájuk a bizonytalan fényben, faragott maszkjával.
Nem úgy ült, mint ahogy a majom szokott, hanem keresztbe tett lábakkal, akár egy ember, de külseje
ettől még nem lett kevésbé majomszerű. Fekete márványból faragták ki, ám szeme rubinból volt, mely
oly vörösen és kéjvágyóan izzott, akár a pokol legmélyebb bugyrának szene. Hatalmas keze tenyérrel
felfelé nyugodott az ölében, karmos ujjai széttárva és begörbítve. Jellemző vonásainak ily durva
kihangsúlyozása és szatírtekintetének üressége az őt istenítő degenerált kultusz undorító cinizmusát
tükrözte vissza.
A lány megkerülte a szobrot, a hátsó falhoz lépett, s ahogy karcsú dereka súrolta az egyik faragott
térdet, félrehúzódott és megremegett, mintha valami hüllőhöz ért volna. Néhány lábnyi szabad tér volt
a bálvány széles háta és az aranyleveles frízzel díszített márványfal között. Kétoldalt elefántcsont
ajtók nyíltak a falban, egy-egy aranyboltozat alatt.
- Azok az ajtók egy hajtű alakú folyosó két végébe nyílnak - mondta Zabibi sietve. - Voltam
egyszer a szentély belsejében. egyszer! - Megremegett, és keskeny válla megrezzent a rettenetes és
obszcén emléktől. - A folyosó íves, mint egy patkó, és mindkét szára ebbe a terembe fut. Totrasmek
szobái a görbületben vannak, és a folyosóra nyílnak. De ebben a falban van egy rejtekajtó, amely
közvetlenül az egyik belső szobába vezet.
Végighúzta kezét a sima felületen, ahol nem látszott sem rés, sem hasadék. Conan karddal a
kezében állt mellette, és óvatosan nézelődött. A csend, a szentély üressége, meg ahogy elképzelte, mi
lehet a falon túl, olyanná tette, akár egy csapdát szimatoló bestia.
- Á! - A lány végre megtalálta a rejtett rugót, és egy szögletes nyílás ásított feketén a falban.
Aztán felsikoltott: - Szeth! - és Conan, amint feléje ugrott, látta, ahogy egy nagy, idomtalan kéz
markol bele a lány hajába. Lekapta a lábáról, és fejjel előre berántotta a nyíláson. Conan hiába
próbálta megragadni, ujja lecsúszott csupasz bokájáról, s a lány egy pillanat alatt eltűnt. A következő
másodpercben a fal ugyanolyan sima és egyenletes volt, mint előzőleg. Csak a falon túlról hallatszott
még egy pillanatra dulakodás elfojtott zaja, egy alig hallható sikoly, és valami mély hangú kacaj,
melynek hallatán Conan ereiben megfagyott a vér.

3.
MARKOLÓ FEKETE KEZEK

A kimmériai elkáromkodta magát, és rettenetes ütést mért a falra kardgombjával. A márvány

ropogott és csikorgott, ám a rejtekajtó nem nyílt ki, s az esze azt súgta neki, minden bizonnyal
elreteszelték a fal túloldalán. Sarkon fordult, és átszaladt a termen, az egyik elefántcsont ajtóhoz.
Felemelte kardját, hogy szétzúzza az ajtólapot, de előtte ballal megpróbálta kinyitni. Könnyen
nyílt, s Conan egy hosszú folyosót látott mögötte, mely elkanyarodván a homályba veszett.
Ugyanolyan furcsa fényű füstölők világították meg, mint a szentélyt. Az ajtón nehéz aranyretesz volt;
a kimmériai puhán megérintette ujjhegyével. A fém leheletnyi melegét csak olyan ember érezhette
meg, kinek érzékszervei a farkaséval vetekedtek. Azt a reteszt megfogták - következésképp pedig
elhúzták - pár másodperccel ezelőtt. A dolog egyre inkább kezdett csapdára hasonlítani. Gondolhatták
volna, hogy Totrasmek azonnal megtudja, mihelyt valaki a templomba lép.
Behatolni a folyosóra minden bizonnyal annyit jelent, mint besétálni valami csapdába, amit a pap
állított neki. Zabibi fogoly volt valahol ott bent a homályban, és amennyire Conan Hanumán papjait
ismerte, biztos volt benne, hogy a lánynak okvetlenül szüksége van a segítségére. Conan párducszerű
mozdulattal lépett a folyosóra, készen rá, hogy lesújtson akár jobbra, akár balra.
Balján boltozatos, elefántcsont ajtók nyíltak a folyosóra, sorra egymás után mindegyikkel
megpróbálkozott. Mind zárva volt. Talán tíz métert haladt, mikor a folyosó élesen balra kanyarodott,
olyan ívet írva le, amilyenről a lány beszélt. Ebben a görbületben volt egy ajtó, mely engedett
kezének. Tágas, négyzet alakú szoba volt mögötte, mely valamivel jobban meg volt világítva, mint a
folyosó. Falai fehér márványból voltak, padlója elefántcsontból, a mennyezet míves ezüstből. Conan
pazar selyem díványokat látott, aranyozott elefántcsont lábzsámolyokat, egy kör alakú asztalt valami
fémre emlékeztető, tömör anyagból. Az egyik díványon hátradőlve egy férfi heverészett az ajtó felé
nézve. Ahogy tekintete találkozott a kimmériai meglepett pillantásával, felkacagott.
 A férfi egy ágyékkötőtől és egy magasra fűzött szandáltól eltekintve meztelen volt. Barna bőrű
volt, tövig nyírt fekete hajjal és nyugtalan fekete szemmel, mely kiemelte széles, arrogáns arcát.
Széltében-hosszában egyaránt óriás, roppant végtagokkal, amelyeken a legkisebb mozdulatra is
megfeszültek és kidagadtak a hatalmas izmok. Neki volt a legnagyobb keze, amit Conan valaha is
látott. Rettentő fizikai erő sütött testének minden porcikájából és rezdüléséből.
- Miért nem lépsz be, barbár? - kérdezte gúnyosan, eltúlzott hívogató kézmozdulattal.
Conan szeme baljóslatúan izzani kezdett, de kardját készenlétben tartva, óvatosan belépett a
helyiségbe.
- Te meg ki az ördög vagy? - mordult fel.
- Baal-pteor - felelte a férfi. - Valaha régen egy másik országban más nevem volt. De ez jó név, és
hogy miért hív így Totrasmek, bármelyik templomszolga megmondhatja.
- Tehát az ő kutyája vagy! - morogta Conan. - Hát akkor átok a barna irhádra, Baal-pteor! Hol az
a lány, akit berántottál a falon?
- A gazdámnál vendégeskedik! - nevetett Baal-pteor. - Hallgasd csak!
A szemközti ajtón túlról női sikoly hallatszott, gyengén és tompítottan.
- A rosseb beléd! - Conan tett egy lépést az ajtó felé, majd bizsergő bőrrel megperdült. Baal-pteor
kikacagta, és ez a kacaj burkolt fenyegetés volt. Hallatára Conan tarkóján felmeredt a haj, és a gyilkos
vágy vörös hullámai borították el agyát.
Baal-pteor felé lépett, s ujjpercei kifehéredtek kardja markolatán. A barna férfi gyors mozdulattal
feléje hajított valamit - egy fényes kristálygömböt, mely bántón csillogott a földöntúli fényben.
Conan ösztönösen félreugrott, ám a gömb csodamód megtorpant a levegőben, tőle félméternyire.
Nem esett le a padlóra. Mozdulatlanul lebegett másfél
méternyire a földtől, mintha láthatatlan szálak tartanák. Aztán, miközben Conan döbbenten bámulta,
fokozódó sebességgel pörögni kezdett. És ahogy forgott, úgy nőtt, tágult, homályosodott. Betöltötte a
helyiséget. Elnyelte őt. Eltakarta a bútorokat, a falakat, Baal-pteor mosolygó ábrázatát. A kimmériai
beleveszett az örvénylő sebességgel kavargó, kékes izzású ködbe. Rettenetes, süvítő szél ráncigálta,
igyekezett ledönteni a lábáról, beletaszítani az őrülten kavargó forgatagba.
Conan fojtott kiáltással hátratámolyogott, és a szilárd falnak vetette hátát. A fal érintésére az
illúzió szertefoszlott. A hatalmas pörgő gömb eltűnt, akár a szétpukkanó buborék. Conannal forgott az
ezüstmennyezetű szoba, szürke köd örvénylett a lábánál, és látta, hogy a díványon heverő Baal-pteor
rázkódik a hangtalan nevetéstől.
- Kurafi! - rontott rá Conan.
Ám a köd felcsapott a padlóról, és eltakarta a hatalmas, barna alakot. A kimmériai hömpölygő
felhőben tapogatózott, amelyben elvakult, és minden tájékozódását elveszítette - s ekkor a szoba, a
köd meg a barna férfi eltűnt. Egyedül állt egy mocsaras nádasban, és egy bivaly rontott rá leszegett
fejjel. Félreugrott a hegyes, görbe szarvak elől, s a mellső lábak közé döfte a kardját, keresztül a
bordákon és a szíven. És erre nem a bivaly haldoklott a sárban, hanem a barna bőrű Baal-pteor. Conan
egy káromkodással lecsapta a fejét, ám a fej a levegőbe emelkedett, és a barbár nyakába mélyesztette
fenevadszerű agyarait. Teljes erejével sem bírta letépni magáról. fuldoklott. hörgött, aztán bömbölő
robaj rázta meg a teret, majd egy elviselhetetlen ütközés zökkenő sokkja, s Conan megint a szobában
találta magát a sértetlen Baal-pteorral, akinek a feje ismét ott volt a nyakán, s aki hangtalanul nevetett
felé a heverőről.
- Hipnózis! - suttogta Conan összekuporodva, és keményen a márványnak nyomta talpát.
Szeme lángolt. Ez a barna kutya játszik vele, csúfot űz belőle! De ez a hókuszpókusz, ez a ködből
és gondolatok árnyékából formált gyermekjáték nem árthat neki. Csak ugrania és vágnia kell, s a
barna papnövendék széttiport hullává válik a sarka alatt. Most nem fogják árnyékillúziók
elbolondítani. Vérfagyasztó morgás hallatszott a háta mögül; megperdült, és villámként sújtott le a
párducra, mely lekuporodva készült ráugrani a fémszínű asztalról. Ahogy lecsapott, a jelenés eltűnt, s
a penge fülsiketítőt csattant a gyémántkeménységű anyagon. Abban a pillanatban valami
rendellenességet érzett. A penge az asztalhoz ragadt! Vadul rángatta. Nem engedett. Ez nem volt
illúzió. Az az asztal egy jókora mágnes! Mindkét kezével megragadta a markolatot - s ekkor zajt
hallott a háta mögül. Megfordult, és szemben találta magát a barna férfival, aki végre felkelt a
heverőről.
Nála valamivel magasabban és sokkal súlyosabban emelkedett előtte Baal- pteor, mint az erőtől
duzzadt izmok ijesztő szobra. Hatalmas karja természetellenesen hosszú volt, nagy keze kinyílt és
összezárult, görcsösen
rángatózott. Conan eleresztette rabul ejtett kardjának markolatát, és lecsendesedve, összehúzott
szemmel figyelte ellenségét.
- A fejed, kimmériai! - gúnyolódott Baal-pteor. - Puszta kézzel fogom letépni, letekerni a
nyakadról, ahogy egy baromfi nyakát tekerik ki! Így mutatnak be áldozatot Yajurnak Kósala fiai.
Yota-pong egyik gyilkosa áll előtted, barbár. Yajur papjai választottak ki csecsemőkoromban, és
gyermekként, serdülőként, ifjúként egyaránt a puszta kézzel való ölés művészetére tanítottak - mert az
áldozás csak így hajtható végre. Yajur szereti a vért, és egyetlen cseppet sem pocsékolhatunk el az
áldozat vénáiból. Mikor gyerek voltam, csecsemőket kellett megfojtanom; fiúként lányokat
gyilkoltam; ifjúként nőket, öregeket és fiatal fiúkat. Csak férfivá válásom után ölhettem meg egy erős
férfit Yota-pong oltárán. Évekig áldoztam Yajurnak. Több száz nyak tört ki ezek között az ujjak
között. - megbillegette ujjait a kimmériai dühös szeme előtt. - Hogy miért hagytam ott Yota-pongot,
és lettem Totrasmek szolgája, az ne érdekeljen. Egy pillanat csak, és megszűnik a kíváncsiságod.
Kósala papjai, Yajur gyilkosai elképzelhetetlenül erősek. És én mindnyájuknál erősebb voltam. Puszta
kézzel töröm ki a nyakad, barbár!
És mintha két kobra csapott volna előre, a nagy kezek elkapták Conan nyakát. A kimmériai meg
sem próbálta elhárítani őket, vagy félreugrani előlük; viszonzásként ő is megragadta a kósalai
bikanyakát. Baal-pteor fekete szeme tágra nyílt, mikor megérezte a barbár nyakát védő vastag
izomkötegeket. Vicsorogva latba vetette emberfeletti erejét, s izomcsomók, bütykök és kötegek
dagadtak ki masszív karján. Aztán fojtott kiáltás tört fel belőle, ahogy Conan ujjai összezárultak a
torkán. Egy pillanatig szoborként álltak, arcuk akár az eleven erőfeszítés maszkja, ereik bíborvörösen
kezdtek kidagadni halántékukon. Conan vicsorogva mutatta ki az ínyét. Baal-pteor szeme kimeredt,
szörnyű meglepetés és félelem csillant benne. Mindkét férfi mozdulatlanul állt, akár egy szobor, a
merev karjukon és szilárdan megvetett lábukon kidagadó izmokat kivéve, ám minden közönséges
képzelőerőt meghaladó erők harcoltak ott - olyan erők, melyek képesek voltak gyökerestül tépni ki
fákat, és ökrök koponyáját összezúzni.
Baal-pteor nyitott fogai közül hirtelen levegő süvített ki. Arca belilult. Félelem öntötte el
tekintetét. Izmai már-már kiszakadtak karjából és vállából, míg a kimmériai vastag nyakizmai nem
engedtek; olyannak érezte őket kétségbeesett ujjaival, mintha összefont vasszálakat markolna. Az ő
húsa azonban megadta magát a kimmériai acélos ujjai alatt, melyek egyre mélyebben és mélyebben
süllyedtek bele rángó nyakizmaiba, összezúzva a torkot és a nyelőcsövet.
A szoborszerű mozdulatlanság hirtelen őrjöngő vonaglássá változott, ahogy a kósalai tekeregni és
rángatózni kezdett, s megpróbálta hátravetni magát. Elengedte Conan torkát, és a csuklóját ragadta
meg; megkísérelte letépni azokat a kérlelhetetlen ujjakat.
Conan hirtelen lendülettel hátrataszította, hogy a veséje az asztalnak csattant. Aztán tovább
szorította, neki az asztal szélének, hátra, még hátrább, míg a gerince majdnem kettétört. Conan mély,
könyörtelen kacaja olyan volt, mint az acél csengése.
- Te ostoba! - épp csak hogy suttogott. - Azt hiszem, sosem találkoztál még igazi nyugati férfival.
Erősnek hitted magad, csak mert ki tudtad törni a civilizált emberek nyakát, szegény puhányokét,
akiknek rothadó madzagok az izmai? A pokolba is! Törd ki egy vad kimmériai bivaly nyakát, mielőtt
erősnek neveznéd magad! Én megtettem, még kölyökkoromban. így ni!
És vad lendülettel félrecsavarta Baal-pteor fejét, míg a holtsápadt arc a bal váll felé nem nézett, és
a hátgerinc nagyot nem reccsent, akár a korhadt faág.
Conan a padlóra lökte a magába roskadó hullát, és lábát megvetve, két kézzel ragadta meg kardja
markolatát. Vér szivárgott széles mellkasára a sebekből, melyeket Baal-pteor körmei téptek a
nyakbőrébe. Fekete haja csapzott volt, arcán verejték csorgott, és zihált. Annak ellenére, hogy
kigúnyolta Baal-pteor erejét, majdnem emberére talált a szörnyű kósalaiban. Ám egyetlen
szusszanásnyi késedelem nélkül összeszedte minden erejét, és letépte a kardot a mágnesről. Egy
pillanatra rá már be is lökte az ajtót, amely mögül a sikoly hallatszott, és egy hosszú, egyenes
folyosón találta magát, melyen elefántcsont ajtók sorakoztak. Túlsó végét pazar bársonyfüggöny
takarta el, a függöny mögött pedig olyan ördögi zene szólt, amilyet Conan még rémálmaiban sem
hallott. Egy nő ziháló, hisztérikus zokogása vegyült bele. A barbár keményen megmarkolta a kardját,
és végigosont a folyosón.

4.
TÁNCOLJ, KISLÁNY, TÁNCOLJ!
Mikor Zabibit fejjel előre berántották a résen, ami a bálvány mögötti falban nyílt meg, első szédült,
összefüggéstelen gondolata az volt, hogy utolérte a vég. Ösztönösen behunyta szemét, és várta a
lezúduló csapást. Helyette azonban érezte, hogy minden teketória nélkül ledobják a sima
márványpadlóra, melybe alaposan beleverte a térdét és csípőjét. Szemét kinyitva rémülten nézett
körül, épp mikor tompa puffanás hallatszott a falon túlról. Egy ágyékkötős, barna bőrű óriást látott
maga fölé magasodni, a helyiség másik végében pedig egy férfi ült a heverőn, háttal egy pazar fekete
bársonyfüggönynek; pocakos, hájas alak, húsos, fehér kezekkel és kígyóra emlékeztető szemmel. És
ettől a látványtól megremegett, mert ez a férfi Totrasmek volt, Hanumán papja, aki évek óta
szövögette nyálkás hatalmi pókhálóit Zambula városában.
- A barbár megpróbálta betörni a falat - mondta Totrasmek cinikusan -, de a retesz ki fog tartani.
A lány látta a rejtekajtó elé tolt nehéz aranyreteszt; az ajtót magát alig lehetett
megkülönböztetni a faltól. A retesz és pántjai egy elefánt rohamának is ellenállnának.
- Menj, nyisd ki neki az egyik ajtót, Baal-pteor! - parancsolta Totrasmek. - Öld meg a négyzetes
szobában, a folyosó túlsó végén.
A kósalai mélyen meghajolt, és a helyiség egyik oldalfalában nyíló ajtón át távozott. Zabibi felkelt,
félve bámult a papra, kinek tekintete mohón falta a lány pompás alakját, bár az érzéketlen volt ez
iránt. A zambulai táncosnők hozzá vannak szokva a meztelenséghez. Ám a férfi tekintetéből sütő
kegyetlenségbe beleremegett.
- Újra eljöttél hát a kuckómba, szépségem - dorombolta a pap cinikus képmutatással. - Nem várt
megtiszteltetés. Az előző látogatásod után remélni sem mertem, hogy megismétled. Mégis minden
tőlem telhetőt megtettem, hogy érdekes élményben részesíthesselek.
Egy zambulai táncosnő sohasem pirul el, Zabibi tágra nyílt szemében azonban félelemmel vegyes
harag izzott fel.
- Hájas disznó! Tudod, hogy nem a te szerelmedért jöttem.
- Nem - nevetett Totrasmek. - Úgy jöttél, mint egy bolond, éjszaka lopózva be egy ostoba
barbárral, hogy elvágd a torkomat. Miért törsz az életemre?
- Tudod te, miért! - kiáltotta a lány, érezvén, milyen hiábavaló lenne színleléssel próbálkozni.
- A kedvesedre gondolsz - nevetett Totrasmek. - A tény, hogy itt vagy, és az életemre törsz, jelzi,
hogy megitta a szert, amit adtam neked. Hát nem te kérted? És én az irántad való szerelemből nem
küldtem-e el neked, amit kértél?
- Olyan szert kértem tőled, amitől néhány órán át békésen alszik - mondta a lány keserűen. - És te.
te olyan szert küldtél, amitől megőrült! Én voltam a bolond, hogy megbíztam benned. Tudhattam
volna, hogy hazugság volt, amit a barátságról mondtál; csak gyűlöletedet és rosszindulatodat álcáztad
vele.
 - Miért szeretted volna elaltatni a kedvesed? - vágott vissza a pap. - Hogy ellopd tőle az egyetlen
dolgot, amit önszántából sohasem adott volna neked - a drágaköves gyűrűt, amit az emberek Khorala
Csillagának hívnak. az Ofir királynőjétől lopott gyűrűt, aki egy szobányi aranyat fizetne azért, hogy
visszakapja. Önszántából nem adta volna neked, mert tudta, hogy varázsereje van, mellyel ha
megfelelően használják, bárkinek a szívét rabul lehet ejteni. El szeretted volna lopni tőle, mert féltél,
hogy mágusai előbb-utóbb rájönnek, mi a nyitja, és a világ királynőinek meghódítása közben
megfeledkezik majd rólad. Vissza akartad juttatni Ofir királynőjének, aki ismeri a gyűrű hatalmát, és
azt felhasználva rabul ejthetne engem, mint mielőtt ellopták volna tőle.
- És miért akartad te a gyűrűt? - kérdezte a lány durcásan.
- Én értem a hatalmát. Növelné a varázserőmet.
- Hát - csattant fel a lány - most már nálad van!
- Khorala Csillaga nálam? Nem, tévedsz.
- Mi értelme hazudni? - vágott vissza a lány keserűen. - A kedvesem ujján
volt, mikor az utcára kergetett. Mikor újra ráleltem, nem volt nála. A szolgád bizonyára figyelte a
házat, és elvette tőle, miután én elmenekültem. A pokolba vele! A kedvesemet akarom, épen és
sértetlenül. Megkaptad a gyűrűt; mindkettőnket megbüntettél. Miért nem adod vissza neki az
öntudatát? Képes vagy rá?
- Képes lehetnék - biztosította Totrasmek a lányt, szemmel láthatóan élvezve annak gyötrődését.
Egy fiolát húzott elő köntöséből. - Aranylótusz nedve van benne. Ha megissza, a kedvesed újra
épeszűvé válik. Igen, könyörületes leszek. Mindketten az utamban álltatok, és kigúnyoltatok nem
egyszer, de sokszor; ő pedig állandóan szembeszegült kívánságaimmal. De könyörületes leszek.
Gyere, és fogd a fiolát!
A lány Totrasmekre nézett, remegett a buzgóságtól, hogy elvegye tőle, de félt, hogy ez csak valami
kegyetlen tréfa. Fél kezét kinyújtva, tétován közeledett, a férfi pedig szívtelenül felkacagott, és
hátralépett. A lány, ahogy átokra nyitotta száját, valami ösztöntől vezérelve felpillantott. Az
aranyozott mennyezetről négy jade színű edény hullott le. Félreugrott, de nem ő volt a céljuk.
Körülötte csattantak a padlóhoz, négyszöget formálva. És Zabibi felsikoltott, majd újra és újra. Mert
mindegyik cseréphalomból egy-egy kobra kámzsás feje ágaskodott elő, és az egyik a lány csupasz
lába felé csapott. Görcsös mozdulattal szökkent félre, de ezzel közel került egy másikhoz, és megint
ugrania kellett, mint a villám, hogy elkerülje a rettenetes fej csapását.
Pokoli csapdába került. Mind a négy kígyó ide-oda ingott, és a lába, bokája, lábikrája, térde,
combja, csípője felé csapkodott, ami épp a legközelebb került hozzájuk, s ő nem ugorhatta át vagy
kerülhette ki őket biztonságosan. Csak megperdülni tudott, félreugrani, és elrántani testét a csapás
elől. És valahányszor félreugrott egy kígyó elől, közel került egy másikhoz, úgyhogy állandóan
ugrálnia kellett, oly sebesen, akár a fény. Csak kis tere volt minden irányban, a félelmetes kámzsás
taréjok pedig minden másodpercben fenyegették. Abban a szörnyű négyszögben csak egy zambulai
táncosnő maradhatott életben.
Cikázó folttá vált. A fejek hajszálnyira hibázták el, de elhibázták, úgy kapkodta villanó lábát, fürge
combját és éles pillantását a vakító sebességű pikkelyes démonok felé, melyeket a pap a levegőből
idézett elő.
Valahonnan halk, nyüszítő zene csendült, mely összevegyült a kígyósziszegéssel, és olyan volt,
mint mikor gonosz éji szél süvít egy koponya üres szemüregein keresztül. Zabibi még kapkodó
szökkenései közben is észrevette, hogy a kígyók már nem véletlenszerűen mozognak. A
hátborzongató muzsika rémes sípolásának ütemét követték. Iszonyú ritmusban csapkodtak, és
szükségképpen a lány szökellő, hajladozó, erre-arra forgó teste is átvette ritmusukat. Eszeveszett
mozdulatai őrjöngő tánccá olvadtak össze, melyhez képest a legobszcénabb zamorai tarantella is
épelméjűnek és mértékletesnek látszott. Zabibi szégyenkezve és iszonyodva hallotta könyörtelen
kínzójának gyűlöletes kacaját.
- Ez a kobrák tánca, szépségem! - nevetett Totrasmek. - Évszázadokkal ezelőtt a szüzek ezzel a
tánccal áldoztak Hanumánnak. de soha ilyen szépséggel és kecsességgel. Táncolj, kislány, táncolj!
Meddig vagy képes elkerülni a Mérgező Nép agyarait? Percekig? Órákig? Egyszer csak elfáradsz.
Fürge, izmos lábad megbotlik, elvéted a lépést, csípőd lelassul a forgásban. És akkor a fogak
belemélyednek majd elefántcsont bőrödbe.
Ekkor a pap mögött hullámzani kezdett a függöny, mintha szélroham rázná, és Totrasmek
felvisított. Szeme tágra nyílt, s görcsösen kapott a hosszú acél után, mely váratlanul előbukkant a
melléből.
A zene elhallgatott. A lány szédülten ingott meg táncában, felkiáltott, várta a borzalmas fogak
villanását - és hirtelen csak négy ártalmatlan füstcsík kunkorodott felfelé a padlóról, ahogy Totrasmek
fejjel előre lezuhant a heverőről. A függöny mögül, széles pengéjét törölgetve, Conan lépett elő. A
drapérián átkukucskálva látta, hogy a lány kétségbeesetten táncol négy imbolygó füstspirál között, de
sejtette, hogy Zabibi egészen mást láthat bennük. Tudta, hogy meg kell ölnie Totrasmeket.
Zabibi a padlóra roskadt, zihált, ám ahogy Conan feléje lépett, újra feltápászkodott, bár lába
remegett a kimerültségtől.
- A fiola! - zihálta. - A fiola!
Totrasmek még ott markolta megmerevedő kezében. A lány szilajon kitépte a rákulcsolódó ujjak
közül, majd eszeveszetten kutatni kezdett a pap ruhájában.
- Mi az ördögöt keresel? - akarta tudni Conan.
- Egy gyűrűt. amit Alafdhaltól lopott. Valószínűleg akkor vette el, mikor a kedvesem őrülten járta
az utcákat. Szeth ördögeire!
Meggyőződött róla, hogy a gyűrű nincs Totrasmeknél. A helyiségben kezdett keresgélni, feltépte a
díványhuzatokat, a drapériákat, és egy átizzadt hajfürtöt simított hátra a szeméből.
- Megfeledkeztem Baal-pteorról!
- Kitört nyakkal jutott pokolra - nyugtatta meg Conan.
A lány kielégült bosszúszomjjal mosolyodott el a hírre, de egy pillanatra rá már folyékonyan
szitkozódott.
- Nem maradhatunk itt. Pár óra hajnalig. Alacsonyabb rangú papok az éjszaka bármely órájában
felkereshetik a templomot, és ha itt találnak minket Totrasmek holttestével, a csürhe darabokra tép
bennünket.
Visszatolta a reteszt a rejtekajtón. Néhány pillanattal később az utcán jártak, és elsiettek a csendes
térről, ahol Hanumán ősi szentélye derengett.
Nem messze onnan, egy kanyargós utcán Conan megállt, és nehéz kezét társnője csupasz vállára
tette.
- Ne feledd a fizetséget.
- Nem felejtettem el! - fordult ki a lány a keze alól. - De előbb el kell mennünk. Alafdhalhoz!
Néhány perc múlva a rostélyos ajtó előtt álltak, és a fekete rabszolga
beengedte őket. A fiatal turáni a díványon feküdt, keze-lába vastag bársonykötelekkel volt összekötve.
Nyitott szeme olyan volt, akár egy veszett kutyáé, ajkát vastag hab lepte el. Zabibi megborzongott.
- Feszítsd szét a száját! - parancsolta, és Conan acélos ujjai végrehajtották a feladatot.
Zabibi a fiola tartalmát a megszállott ifjú torkába ürítette. A hatás varázslatos volt. A férfi azonnal
megnyugodott. Szeméből eltűnt az őrült csillogás, zavartan nézett fel a lányra, de megismerte, és
tekintete értelmes volt. Aztán normális álomba zuhant.
- Mikor felébred, teljesen épelméjű lesz - suttogta Zabibi, és intett a csendes szolgának.
Az mélyen meghajolt, egy kis bőrzacskót adott a lány kezébe, és egy selyemköpenyt terített vállára.
Zabibi viselkedése valamelyest megváltozott, mikor intett Conannak, hogy kövesse őt, ki a szobából.
Egy bolthajtás alatt, mely az utcára nyílt, szembefordult vele, és fejedelmien kihúzta magát.
- Most meg kell mondanom az igazat - mondta. - Nem Zabibi a nevem, hanem Nafertari. És ő
nem Alafdhal s szegény őrkapitány, hanem Jungir kán, Zambula szatrapája.
Conan nem tett megjegyzést. Sötét, sebhelyes arca meg se rezzent.
- Azért hazudtam, mert senkinek nem mertem elárulni az igazat - mondta a lány. - Egyedül
voltunk, mikor Jungir kán megháborodott. Senki sem tudta, csak én. Ha megtudnák, hogy Zambula
szatrapája megőrült, azonnal lázadás és forradalom törne ki, ahogy Totrasmek tervezte - ő eszelte ki
ezt az egészet. Érted már, hogy lehetetlen megadni a fizetséget, amit ígértem? A szatrapa ágyasát nem.
te nem kaphatod meg. De nem maradhatsz jutalom nélkül. Itt egy erszény arany.
Odaadta Conannak a zacskót, amit a rabszolgától kapott.
- Most menj, és mikor a nap felvirrad, ráveszem Jungir kánt, hogy tegyen meg őrkapitánynak. De
titokban nekem fogsz engedelmeskedni. Első feladatod az lesz, hogy elmenj egy szakasszal Hanumán
szentélyébe, és a pap gyilkosa után nyomozz; valójában azonban Khoraja Csillagát fogod keresni.
Valahol ott lesz elrejtve. Ha megtalálod, hozd el nekem! Most elbocsátalak.
Conan csendben bólintott és távozott. A lány a férfi széles vállának íve láttán bosszankodva
konstatálta, hogy tartásában semmi sem utal neheztelésre vagy szégyenkezésre. Conan befordult a
sarkon, aztán visszajött, majd irányt változtatott, és meggyorsította lépteit. Néhány perc múlva a
városi lópiac negyedébe ért. Addig dörömbölt egy ajtón, míg a fenti ablakból elő nem bukkant egy
szakállas fej, hogy morcosan megkérdezze, mi az oka a háborgatásnak.
- Lovat! - követelte Conan. - A leggyorsabb paripádat add, amid csak van.
- Éjnek idején nem nyitok kaput - zúgolódott a lókupec.
- Nem látod, hogy fehér ember vagyok és egymagam? Gyere le, mielőtt betöröm az ajtót!
És Conan hamarosan egy pej ménen lovagolt Aram Baksh háza felé.
Lefordult az útról a fogadó lakrésze és a datolyapálmák közötti ösvényre, de nem állt meg a
kapunál. Tovább lovagolt a fal északkeleti sarka felé, aztán befordult, az északi fal mentén haladt,
majd az északnyugati szöglettől néhány lépésnyire megállt. A fal mellett nem nőttek fák, de akadt
néhány alacsony bokor. Ezek egyikéhez kötötte ki a lovát, és épp azon volt, hogy gyalog folytassa
útját, mikor mély hangú motyogást hallott a sarok mögül.
Kilépett a kengyelből, a sarokhoz osont, és kikukucskált. Három ember tartott az úton a
pálmacsoport felé, és lomha járásukról látszott, hogy feketék. Conan odakiáltott nekik. Mély hangja
hallatán megálltak, és összébb húzódtak, ahogy karddal a kezében feléjük indult. Szemük fehéren
villogott a csillagfényben. Ébenszínű arcukon állatias szenvedély fénylett, de tudták, mint ahogy
Conan is, hogy a három bunkósbot nem ér fel a karddal.
- Hová mentek? - szólította meg őket a kimmériai.
- Szólni a testvéreinknek, hogy oltsák el a tüzet a gödörben a pálmákon túl - jött a mogorva
torokhangú válasz. - Aram Baksh ígért nekünk egy embert, de hazudott. A csapdaszobában az egyik
testvérünket találtuk holtan. Ma este éhen maradunk.
- Alig hiszem - mosolyodott el Conan. - Aram Baksh adni fog nektek egy embert. Látjátok azt az
ajtót?
Egy kicsi, vasalt kapura mutatott a nyugati fal közepén.
- Ott várjatok! Kaptok majd Aram Bakshtól egy embert.
Óvatosan elhátrált, míg kívül nem ért egy esetleges bunkócsapás távolságán, aztán megfordult és
eltűnt a fal északnyugati szöglete mögött. Lovához érve megállt, hogy megbizonyosodjék róla, nem
lopakodnak-e utána a feketék, aztán felmászott a ló hátára, felállt rá, halk szóval megnyugtatta ideges
hátasát. Felnyúlt, megragadta a fal peremét, felhúzódzkodott és átmászott. Egy pillanatig a talajt
vizsgálgatta. A fogadó az elkerített rész délnyugati sarkán épült, a többi területet ligetek és kertek
foglalták el. Senkit sem látott a közelben. A fogadó csendes volt és sötét, és tudta, hogy az összes ajtó
és ablak be van zárva és eltorlaszolva.
Tudta, hogy Aram Baksh szobája a ciprusokkal határolt ösvényre nyílik, ami a nyugati falban lévő
ajtóhoz vezet. Árnyékként suhant át a fák között, és néhány pillanatra rá halkan bekopogott a szoba
ajtaján.
- Mi az? - kérdezte belülről egy mély, álmos hang.
- Aram Baksh! - sziszegte Conan. - A feketék átmásztak a falon!
Az ajtó szinte abban a pillanatban kinyílt, és ott állt a kocsmáros egy szál ingben, tőrrel a kezében.
Nyakát nyújtogatva bámult a kimmériai képébe.
- Miféle mesét. Te vagy az?!
Conan bosszúálló ujjai torkára fojtották az ordítást. Mindketten a földre
zuhantak, és Conan kicsavarta a tőrt ellenfele kezéből. Aztán a penge megvillant a csillagfényben, és
vér fecskendezett Conan mellére. Aram Baksh rettenetes hangokat hallatott, ahogy vérrel teli szájjal
kapkodott levegő után. Conan talpra állította, a penge újra lecsapott, és a fogadós göndör szakállának
nagy része a porba hullott.
A barbár még mindig szorította foglya torkát - mert kivágott nyelvvel is lehet összefüggéstelenül
sikoltozni -, és kivonszolta őt a sötét szobából, végig a ciprusok árnyékolta ösvényen a külső fal vasalt
kapujáig. Fél kézzel félretolta a reteszt, és kivágta az ajtót, felfedve ezzel a három sötét alakot, akik
fekete keselyűk gyanánt várakoztak odakinn. Conan mohó karjukba lökte a fogadóst.
Iszonyú, vérbe fúló sikoly harsant a zambulai torkából, de a csendes fogadóból nem jött válasz. Az
emberek hozzászoktak a falon túli sikoltozáshoz. Aram Baksh úgy küzdött, mint egy vadember; tágra
nyílt szeme eszeveszetten fordult a kimmériai arca felé. De nem talált irgalmat rajta, csak közönyt.
Conan azokra a szegény ördögökre gondolt, akik e férfi kapzsiságának köszönhették véres végzetüket.
A három néger vidáman rángatta le az útról a fogadóst, és kigúnyolta őrjöngő zagyválását. Hogyan
ismerhették volna fel Aram Baksht ebben a félmeztelen, vérben úszó alakban, a groteszk nyírású
szakállal és az érthetetlen gagyogással? Conan a kapu mellett állva még akkor is hallotta a dulakodás
zaját, mikor a maroknyi csapat eltűnt a pálmák között.
Ekkor becsukta maga mögött az ajtót, és visszatért a lovához. Nyeregbe szállt, és nyugat felé
fordult, a nyílt sivatagnak, messze kikerülve a baljóslatú pálmákat. Lovaglás közben egy gyűrűt húzott
elő övéből, melyben egy drágakő tündökölt, mintha a csillagfényt ejtette volna csapdába ragyogó
színpompájában. Feltartva csodálta meg, és ide-oda forgatta. Az arannyal tömött zacskó halkan
csilingelt a nyeregkápáján, mint az eljövendő még nagyobb gazdagság ígérete.
- Kíváncsi vagyok, mit szólna, ha tudná, hogy abban a pillanatban felismertem benne Nafertarit, a
kedvesében pedig Jungir kánt, amint megláttam őket - merengett. - Khorala Csillagát is felismertem.
Érdekes lesz, ha rájön, hogy akkor húztam le a férfi ujjáról, mikor a kardövével megkötöztem. De
ilyen nagy előnnyel sosem kapnak el.
Visszapillantott az árnyékos pálmaliget felé, ahol vörös lángnyelv csapott a magasba. Kántálás kélt
az éjszakában, vad diadallal vibrált. És egy másik hang vegyült el vele, valami őrült, összefüggéstelen
sikoly, őrjöngő zagyválás, amit nem lehet szavakkal leírni. Ez a hang kísérte Conant, amint nyugatnak
tartott a halványuló csillagok alatt.
 13.

ELVESZETT ASSZONYOK VÖLGYE

Megjelenés: 1967
Helyszín: Black Kingdoms

1.

A dobok dörgése és a hatalmas elefántagyar kürtök harsogása fülsüketítő volt, ám Livia fülében a
lárma csak zavaros mormogásnak hatott - tompának és nagyon távolinak. Állapota a delírium és az
eszméletlenség között ingadozott, ahogy ide-oda vetette magát derékalján a nagy kunyhóban. Ami
odakint játszódott le, alig tudatosult benne. Elmosódottan és zavarosan még mindig azt a borzalmas
képet látta maga előtt: fájdalmában vonagló testvérét s a combján patakzó vért. Az egymásba szövődő
formák és árnyékok háttere is oly bizonytalan, oly kivehetetlen volt. A levegő szinte remegett a
fájdalmas sikolyoktól, és közben állandóan gúnyos, ördögi kacaj hallatszott.
Livia nem volt tudatában önmagának, mint kozmosztól elválasztott, különálló lénynek. Hatalmas
kíntengerben úszott, ő maga sem volt egyéb, mint a megtestesült fájdalom. Így feküdt ott anélkül,
hogy tudatosan gondolkozna vagy mozogna, miközben odakint dobok peregtek, kürtök harsogtak, és
barbár hangok zengték monoton éneküket a tapsnak és a csupasz lábak dobogásának ritmusára.
Ám tudata fokozatosan kezdett átszivárogni szellemi dermedtségén. Először tompa megdöbbenés
töltötte el, hogy testileg sértetlen. Különösebb hálaérzés nélkül tudomásul vette ezt a csodát. Úgy
érezte, semmi jelentősége. Gépiesen felült derékalján, és hunyorogva körülnézett. Végtagjai
igyekeztek megmozdulni az ébredező idegek parancsára. Csupasz talpa öntudatlanul csoszogott a
simára döngölt agyagpadlón. Ujjai egyetlen ruhadarabjának, a szűk tunikának szegélyét ráncigálták.
Tompán emlékezett rá, hogy mintha hosszú-hosszú idővel ezelőtt durva kezek tépték volna le róla
ruháját, s neki könnyek csorogtak az arcán a szégyentől és a rettegéstől. Most már furcsának tartotta,
hogy egy ilyen csekély sérelem olyannyira fájt neki. Az erőszak és a gyalázat mértéke végül is, mint
minden más dolog, viszonylagos.
A kunyhó ajtaja kinyílt. Egy igéző, fiatal nőstény párducra emlékeztető nő lépett be. Kecses teste
csiszolt ébenfaként csillogott. Egyedüli öltözéke egy
leheletvékony, a csípője köré tekert selyemkendő volt. Szeme fehérje visszatükrözte a kunyhó előtt
lobogó tűz fényét. Rosszindulatúan forgatta a szemét.
Bambusztálcán hozta az ételt: füstölt húst, egy óriási lepényt, sült yamgyökeret, főtt kukoricát és
egy vert arany korsót yarati sörrel. Letette a tálcát egy asztalkára, de Livia nem figyelt oda. A
szemközti falat bámulta tompán, mely bambuszszárból font gyékényekkel volt teleaggatva. A fiatal
bennszülött nő felnevetett villogó, sötét szemmel és fehér fogakkal. Aztán feltűnő szisszenéssel és
gúnyos mozdulattal, mely még jobban kifejezte lebecsülését, sarkon fordult, és ringó csípővel kisétált
a kunyhóból, ami sokkal kihívóbban öntötte formába megvetését, mint azt egy civilizált ember szavai
tették volna.
 De a fekete lány viselkedése egyáltalán nem jutott el Livia tudatáig. Még minden érzékszerve
befelé irányult. A lelki szemei előtt tolongó képek tisztasága és élessége továbbra is homályos
árnyvilágnak tüntette föl valós környezetét. Gépiesen evett és ivott, anélkül, hogy tudatosulna benne,
mit. Éppily gépiesen állt végül fel, és bizonytalanul a kunyhó falához ment, hogy kikukucskáljon a
bambusz egyik repedésén. A dobok és kürtök zajának hirtelen megváltozása riadóztatta tudatalattiját,
s ez arra ösztönözte, derítse ki a jelenség okát.

Először nem tudott képet alkotni magának abból, amit látott. Minden zavaros volt. Árnyékszerű
alakok mozogtak, rángatóztak, tömörültek, tekeregtek és rajzolódtak ki feketén a nyugtalan, vérvörös
háttérre. És aztán értelmet nyertek a mozdulatok, az alakok pedig kézzelfogható formát öltöttek.
Férfiakat és asszonyokat látott egy nagy tűz körül mozogni. A lángok ezüst és elefántcsont ékszereken
tükröződtek, fehér tolldíszek ringtak a levegőben, meztelen alakok járkáltak kevélyen fel-alá, vagy
feszítettek különféle pózokban a sötétségből kimetszett karmazsinvörös sziluettekként.
Egy elefántcsont zsámolyon, tolldíszes óriásoktól körülvéve, visszataszítóan ronda, zömök, hájas,
békára emlékeztető alak ült. Olyan bűz áradt belőle, mint a rothadó őserdőből és a poshadt
mocsarakból. Húsos keze hatalmas hasának domborulatán nyugodott. Hájas tokájának súlya szinte
lehúzta a fejét. A szemek tompa feketében izzottak, akár a szén, és ijesztő életerejük meghazudtolta a
formátlan test látszólagos mozdulatlanságát.
Ahogy a lány tekintete megakadt ezen az alakon, teste megfeszült, és újra lüktető, tüzes élet járta
át. Lélektelen bábból hirtelen éber, értelmes lénnyé változott. Kínszenvedését elsöpörte a gyűlölet,
mely vad hevében maga is fájdalommá vált. Teste még jobban megfeszült, kemény lett, akár a vas.
Szinte kézzelfoghatónak érezte a tekintetéből sugárzó gyűlöletet, mely elég erősnek tűnt ahhoz, hogy
halálra sújtsa indulatainak célpontját.
Ám amennyiben Badzsujt, Bakalah királyát kellemetlenül érintette foglya
gyűlölködő pillantása, nem nagyon adta ennek tanújelét. Teli marokkal tovább tömte békapofájába a
kukoricát, melyet egy térdelő asszony által tartott tálból szedett magának, s közben az alattvalói sorai
közt nyíló széles ösvényt nézte.
Livia úgy döntött, hogy ezen az izzadó feketéktől szegélyezett átjárón, a lármás dobszóból és
kürtharsogásból ítélve, kétségtelenül valami fontos személyiségnek kell közelednie. És ebben igaza is
volt.
Egy csapat harcos menetelt hármas sorokban az elefántcsont zsámoly felé. Tolldíszük ringott a
levegőben, és lándzsájuk csillogva emelkedett ki a tarka tömegből. A lándzsások előtt egy férfi haladt,
kinek látványára Livia szíve megszűnt dobogni egy pillanatra, hogy aztán annál hevesebben kezdjen
verni. Lélegzet után kapkodott. Ez a férfi egészen világosan elütött a sötét háttértől. Akárcsak kísérői,
ő is tolldíszt és párducbőr ágyékkötőt viselt. De fehér ember volt!
Ahogy a faragott zsámolyon ülő király felé közeledett, nyilvánvalóvá vált, hogy nem
kérelmezőként vagy alárendeltként jön. Alighogy megállt előtte, hirtelen néma csend támadt. Livia
érezte a feszültséget, bár okát csak homályosan sejtette. Badzsuj egy pillanatra még ülve maradt, mint
egy óriás béka, és a nyakát nyújtogatta, de aztán mintha a másik kemény tekintete vonzaná,
lecsusszant a zsámolyról. Felegyenesedett, és groteszk módon meghajtotta tar fejét az érkező előtt.
Tüstént feloldódott a feszültség. Hatalmas ordítás tört fel Badzsuj alattvalóinak torkából, az idegen
intésére pedig harcosai kinyújtott lándzsával üdvözölték a királyt, ahogy azt rangja megkövetelte.
Livia tisztában volt vele, hogy ennek a fehér embernek, bárki legyen is, valóban nagy hatalma van e
vad vidéken, ha a bakalahi Badzsuj felállt, hogy köszöntse őt. És a hatalom ebben az esetben
fegyverrel kivívott tekintélyt jelentett, mert a barbár fajok nem tiszteltek semmi mást, csak a nyers
erőszakot.

A lány szinte megbabonázva figyelte az idegent a fal repedésén át. Harcosai elvegyültek a bakalák
között, velük táncoltak, ettek, és az ő sörüket itták. Ő maga és alvezérei keresztbe tett lábbal ültek a
bambuszgyékényeken Badzsujjal és Bakalah főnökeivel, s szintúgy buzgón tömték a hasukat, és
döntötték magukba a sört. Livia látta, hogy a fehér ember, akárcsak a többiek, kézzel szed magának
ételt a bográcsokból, és egy korsóból iszik Badzsujjal. Észrevette azonban, hogy királyi tiszteletben
részesítik. Mivel neki nem volt zsámolya, Badzsuj lemondott a magáéról, és megosztozott vendégével
egy gyékényen. Ha megtöltötték a korsót, a Bakalah királya épp csak hogy kortyintott egyet belőle,
aztán átnyújtotta a fehér embernek. Hatalom! A szertartásos udvariasságból hatalomra, erőre,
tekintélyre lehetett következtetni. Livia reszketett izgalmában, mert egy lélegzetelállító ötlet jutott az
eszébe, s kezdett belőle tervet kovácsolni magának.
Így tehát még nagyobb figyelemmel kísérte az idegent, s elraktározta emlékezetében külsejének
minden részletét. Nagy termetű volt, és még az óriási feketék között sem akadt olyan, aki magasság és
izomzat tekintetében versenyre kelhetett volna vele. Olyan ruganyosan mozgott, mint egy párduc.
Mikor a lángok visszatükröződtek szemében, mintha kék tűz lobogott volna benne. Lábát magasan
szíjazott szandál védte, és széles övéről kard lógott le bőrhüvelyben. Livia furcsának találta
megjelenését. Még sosem látott hozzá hasonlót, de nem is vette a fáradságot, hogy találgassa, miféle
fajtából való. Elég volt neki az a tény, hogy a bőre fehér.

Múltak az órák, és a hangulat fokozatosan nyugodtabb lett, ahogy egyre több férfi és nő merült
sörmámoros álomba. Badzsuj végül ingadozva felállt, és felemelte a kezét, de nem annyira azért, hogy
az ünnepséget feloszlassa, mint inkább annak beismeréseként, hogy feladta a zabálási és gégelocsolási
versenyt. Mikor elbotlott, harcosai a kunyhóba vitték. A fehér ember felállt. A rettenetes mennyiségű
sörnek, amit magába döntött, úgy látszott, nincsen rá különösebb hatása. Azok a főnökök, akik még
meg tudtak állni a lábukon, tántorogva a vendégkunyhóhoz kísérték. Ő eltűnt benne, és Livia
észrevette, hogy egy tucat lándzsása őrhelyet foglal a kunyhó körül. Az idegen nyilván nem akart
kockázatot vállalni, már ami Badzsuj vendégszeretetét illeti.
Livia tekintete végigpásztázta a teret, amely majdnem úgy nézett ki, mint a csatatér harc után.
Mindenütt részegek hevertek mozdulatlanul mindenféle pózban. A lány persze tudta, hogy a falu körül
őrök róják a köreiket, akiknek tartózkodniuk kell a sör élvezetétől, de a téren nyilvánvalóan egyes-
egyedül a kunyhó körüli őrszemek voltak ébren, és úgy látszott, még közülük is elnehezedett
néhánynak a feje, mert legtöbben a lándzsájuk nyelére támaszkodtak.

Livia torkában dobogó szívvel lábujjhegyen kunyhója hátsó ajtajához osont, és átlépett a horkoló
feketéken, akiket az őrizetére állítottak oda. Elefántcsontszín árnyékként suhant át az ő és az idegen
kunyhója közötti szabad térségen. Négykézláb ez utóbbinak hátoldalához lopakodott. Itt egy óriási
néger kuporgott, tolldíszes feje a térdén pihent. A lány elsurrant mellette a kunyhó falához. Kezdetben
ebben az épületben tartották fogva. Egy fáradságos munkával tört lyuk a bambuszfalon, melyet most
belülről egy gyékénnyel takartak el, még mindig tanúskodott hiábavaló szökési kísérletéről. Oldalvást
áterőltette magát rajta, és félretolta a fali gyékényt.

Az odakint lobogó tűz visszfénye a kunyhó belsejébe vetült. Livia haját még a gyékény mozgatása
közben megragadta egy durva kéz, amely nyersen beráncigálta őt a kunyhóba, és aztán a földre
hajította.
A dolog olyan gyorsan történt, hogy a lánynak szüksége volt néhány pillanatra, míg összeszedte
magát, hátravetette arcából zilált fürtjeit, és belemeredt a föléje hajló fehér idegen arcába. A férfi
vonásai félreismerhetetlen csodálkozást árultak el. Kardját jobbjában tartotta, s a szeme szikrázott, de
hogy a dühtől, a gyanakvástól vagy a meglepetéstől-e, nem lehetett kitalálni. Mondott valamit egy
nyelven, amit Livia nem értett - nem olyan torokhangú volt, mint a feketéké, de olyan folyékony sem,
mint amilyet a civilizált földeken beszélnek.
- Ó, kérem! - könyörgött. - Ne olyan hangosan! Még meghallják!
 - Ki vagy te? - kérdezte az idegen, ezúttal ofiri nyelven, de barbár akcentussal. - Cromra
mondom, sosem gondoltam volna, hogy ezen a pokoli vidéken egy fehér lányt találok!
- Liviának hívnak - felelte -, és Badzsuj foglya vagyok. Ó, kérem, hallgasson meg! Nem
maradhatok sokáig. Vissza kell térnem a kunyhómba, mielőtt észrevennék a távollétemet. A testvérem.
- Zokogás kezdte fojtogatni, ahogy folytatta: - A testvérem Theteles volt. Chelkus házából, az ofiri
bölcsek és nemesek közül származunk. Stygia királyának különleges engedélye lehetővé tette
Thetelesnek, hogy felkeresse Kheshattát, a mágusok városát, hogy ott tanulmányozhassa a
művészetüket. Én kísértem el. Csak egy fiú volt, nálam is fiatalabb. - Hangja megint cserbenhagyta.
Az idegen némán figyelte őt, égő szemekkel és áthatolhatatlan arckifejezéssel. Volt benne valami
vad és szilaj, ami megijesztette és elbizonytalanította a lányt.
- A fekete kúsiták rajtaütöttek Kheshattán - folytatta sietve. - Mi épp akkor értünk a városhoz egy
tevekaravánnal. Az őreink elmenekültek, és a rablók foglyul ejtettek bennünket. Tisztességesen bántak
velünk, és azt mondták, váltságdíjat fognak kialkudni értünk a stygiaiaknál. Az egyik főnök azonban
magának akarta a teljes váltságdíjat, ezért egy éjjel kiosont a táborból az embereivel, s magával vitt
engem meg a testvéremet. Ez a csapat délkeletre cipelt minket, egészen Kús határáig. Ott rajtunk ütött
egy csapatnyi bakalahi portyázó. Lemészárolták a kúsitákat, és bennünket ebbe a faluba hurcoltak. -
Újra erőt vett rajta a zokogás, és eltartott egy darabig, míg folytatni tudta: - Ma reggel a szemem
láttára kínozták meg és darabolták föl elevenen az öcsémet. A maradványait a sakáloknak vetették.
Hogy meddig feküdtem ájultan, nem tudom.
Mikor a hangja megint fölmondta a szolgálatot, a homlokát sötéten ráncoló idegenre emelte
tekintetét. Hirtelen ádáz düh ragadta el. Öklével verni kezdte a férfi mellkasát, amit az annyiba se vett,
mint egy légy zümmögését.
- Hogy állhatsz itt csak így egyszerűen?! - kiáltott elfúlva. - Te is olyan szívtelen fenevad vagy,
mint az itteniek? Ó, Mitra, hajdan hittem a férfiak becsületében. Most már tudom, hogy mindennek
megvan a maga ára. Te. mit tudsz te már a becsületről. vagy az irgalomról. vagy az állhatatosságról?
Csak a bőröd fehér, a lelked ugyanolyan fekete, mint az övék. Neked teljesen mindegy, hogy egy
embert, aki a te fajtádból való, vadállati módon lemészárolnak - és hogy én ezeknek a fekete
kutyáknak a rabszolgája vagyok! Jól van hát!
Elhátrált a férfitól.
- Meg fogod kapni a fizetségedet! - suttogta, és feltépte elefántcsontszín mellén a vékony tunikát.
- Nem vagyok szép? Nem vagyok kívánatosabb ezeknél a bennszülött asszonyoknál? Nem érek meg
egy kis vérontást? Egy fehér bőrű hajadon nem éri meg, hogy öljenek érte? Vágd le Badzsujt, azt a
fekete kutyát! Öld meg! Öld meg! - Felindultságában összeütötte ökleit. - Akkor megkaphatsz engem,
és azt tehetsz velem, amit akarsz. A rabszolgád leszek!
Az idegen ezúttal sem szólalt meg azonnal, csak sötéten bámult le rá, kezével a kardmarkolaton.
- Úgy beszélsz, mintha szabadon, kedved szerint adhatnád oda magadat - mondta végül. - Mintha
tested olyan értékes ajándék lenne, hogy királyságokat tudna megrendíteni. Miért kéne ahhoz
megölnöm Badzsujt, hogy téged megkapjalak? A nők ezen a vidéken olyan olcsók, akár a bambusz, és
az nem játszik szerepet, hogy akarják-e vagy sem. Túl nagyra tartod magad. Ha akarnálak, még csak
meg sem kéne ölnöm Badzsujt, hogy az enyém legyél. Nekem ajándékozna, mielőtt kenyértörésre
kerülne a sor.
Livia felzokogott. A tüze kihunyt. Megfordult körülötte a kunyhó. Megtántorodott és végigterült
egy derékaljon. Most, hogy az idegen ily brutális szavakkal ébresztette tudatára teljes
tehetetlenségének, feneketlen keserűség töltötte el. Az ember önkéntelenül a számára ismerős
értékekbe és eszményekbe kapaszkodik, még a teljesen idegen környezetben is, ahol azok nem
érvényesek. És ezért mindannak ellenére, ami az utóbbi időben történt vele, azt hitte, ha egy nő
odaadja magát, úgy, ahogy ő felajánlotta, az fordulópont lehet a játszmában. Iszonyú csapás volt neki,
mikor rájött, hogy tőle semmi, egyáltalán semmi nem függ, hogy nem mozgathatja úgy a férfiakat,
mint bábukat a táblán, hanem ő maga a tehetetlen játékfigura.
 - Már látom, milyen ostoba dolog volt azt gondolni, hogy a világnak e sarkában bármiféle férfi is
azok szerint a szabályok és erkölcsök szerint cselekszik, amelyek másutt szokásosak - mormolta
halkan, anélkül, hogy teljesen tudatában lenne annak, amit beszél. Valójában csak gépiesen kimondta,
amit gondolt.
Ettől az új sorscsapástól teljesen kábultan hevert mozdulatlanul a derékaljon, míg az idegen
kemény ujjai vállon nem ragadták, és talpra nem állították.
- Azt mondod, barbár vagyok - mondta nyersen -, és ez így is van, Cromnak
legyen hála. Ha az én hazámból való férfiak védtek volna téged, híg vérű civilizált puhányok helyett,
most nem lennél egy fekete disznó rabszolgája. Én Conan vagyok, a kimmériai, és kardforgatásból
élek. De nem vagyok kutya, aki egy vadállat karmai között hagyna egy asszonyt. Bár a hozzád
hasonlók rablónak neveznek, még sosem tettem egyetlen nőn sem erőszakot. Az erkölcsök az egyes
földeken különbözhetnek ugyan, de ha egy férfi elég erős, bárhol érvényesíteni tudja a saját szokásait.
És engem még soha senki nem nevezett gyöngének. Még ha olyan vén és ronda volnál, mint az ördög
kedvenc keselyűje, akkor is megmentenélek téged Badzsujtól, csupán csak a bőröd színe miatt. De te
fiatal vagy és szép, én pedig már torkig vagyok a bennszülött nőkkel. Ebben a játszmában hozzád
fogok igazodni, de csak azért, mert az ösztöneim igazat adnak neked. Térj vissza a kunyhódba!
Badzsuj ma éjszaka túl részeg ahhoz, hogy meglátogasson, és én gondoskodni fogok róla, hogy
holnapra már másfajta dolgokkal legyen elfoglalva. A következő éjszaka pedig már Conan ágyát
fogod melegíteni, nem az övét.
- Hogy. hogy akarod ezt megcsinálni? - kérdezte Livia, reszketve és ellentmondó érzelmektől
eltöltve. - Ez minden harcosod, itt a kunyhó előtt?
- Elegen vannak - dörmögte a férfi. - Ezek bamulák, akik az anyatejjel szívják magukba az ölés
mesterségét. Badzsuj kérésére jöttem ide, aki azt akarja, hogy csatlakozzak hozzá egy rablóportyára a
dzsihijik ellen. Ma este ünnepeltünk. Holnap haditanácsot fogunk tartani. Ha elintézem Badzsujt, a
legközelebbi haditanácsát már a pokolban fogja megülni.
- Meg akarod szegni a szerződéseteket?
- Ebben az országban a szerződéseket nyilván csak azért hozzák, hogy megszegjék őket -
válaszolt Conan dühösen. - Hiszen ő is fel akarja rúgni a dzsihijikkel kötött szerződést, és miután
közösen kiraboltuk a várost, az első adandó alkalommal megpróbál majd végezni velem, ha nem
vagyok résen. Ami más országban a legalávalóbb árulás volna, itt bölcs dolognak számít. Nem úgy
verekedtem fel magamat a bamulák hadifőnökévé, hogy belém ne vésődtek volna ezek a leckék,
melyekre a fekete föld tanított meg. Most menj vissza a kunyhódba, és aludj egy jót abban a tudatban,
hogy nem Badzsujnak, hanem Conannak őrzöd szépségedet!

Livia reszketve és izgatottan figyelte, mi zajlik a kunyhója előtt. A bakalák a tegnap esti dáridót
követő késői ébredésük óta egész nap azon munkálkodtak, fáradtan és nehéz fejjel, hogy mindent
előkészítsenek az éjszakára. Conan, a kimmériai az egész napot Badzsuj kunyhójában töltötte, és Livia
még csak nem is sejtette, hogy miről tanácskoznak ott. Igyekezett eltitkolni izgalmát az egyetlen
személy előtt, aki beléphetett kunyhójába - ez a gyűlöletes bennszülött asszony volt, aki az ételt hozta
neki. Ám a csípőjét ringató leányzó még túlságosan kábult volt a tegnap éjjeli kicsapongásoktól,
semhogy feltűnt volna neki a fogoly viselkedésében beállott változás.
Újra leszállt az éjszaka. Tűz világította be a falut, és a király szállásáról végre előjöttek a főnökök,
hogy összeüljenek a lakomára és egy szertartásos befejező haditanácsra a kunyhók közötti szabad
térségen. Ezúttal nem ittak annyi sört. Livia észrevette, hogy a bamulák, mintegy véletlenül,
fokozatosan egyre szűkebb körbe vonják a főnökök csoportját. Látta a királyt is, és vele szemben
Conant, aki nevetve társalgott Badzsuj hadifőnökével, az óriás Ajával.
A kimmériai egy hatalmas marhacsonton rágódott, és a lány, miközben figyelte, látta, hogy gyors
pillantást vet hátra a válla fölött. A bamulák, mintha ez lenne a jel, melyre vártak, mindnyájan
Conanra szegezték tekintetüket. A kimmériai mosolyogva felállt, mintha az egyik bográcsba akarna
nyúlni - ehelyett azonban macskafürgeséggel lesújtott Aja fejére a nehéz csonttal. A bakala főnök
szétzúzott koponyával rogyott össze, és a következő pillanatban átható kiáltások hasítottak a levegőbe,
ahogy a bamulák vérszomjas párducokként a bakalákra vetették magukat.
Bográcsok borultak föl, és forró tartalmuk a kuporgó asszonyokra ömlött. Bambuszfalak hasadtak
szét recsegve az egymással harcoló testek súlya alatt, halálsikolyok visszhangoztak az éjszakában, és
mindezek fölött ott harsogott a harci dühtől elragadott bamulák lelkes „Jih! Jih! Jih!" kiáltása, s
lándzsáik villogtak a tűz fényében.
A falu véres csatatérré változott. A bamulák hirtelen rajtaütése megbénította a bakalákat. A
vendéglátóknak eszükbe sem jutott ilyen alattomos támadásra gondolni. A legtöbb lándzsát a
kunyhókban hagyták, és sok harcos már leitta magát. Aja halála volt a jel, amelyre a bamulák villámló
pengéi tucatnyi mit sem sejtő testbe döftek. Iszonyú mészárlás volt.
Livia szinte szoborrá dermedve állt kémlelőnyílása mögött. Visszasimította szőke fürtjeit, s a
halántékára szorította kezét. Szeme elkerekedett. Fájdalomsikolyok és dühös kiáltások tépték elkínzott
idegeit. A véres jelenet időnként elmosódott a szeme előtt, hogy aztán rettenetes részletességgel újra
kirajzolódjék. Lándzsákat látott vonagló testekbe hatolni, buzogányokat, ahogy tolldíszes koponyákat
zúznak szét. Égő ágakat és fahasábokat ragadtak ki a
tűzből, és dobtak a bambuszkunyhókra, amelyek egy szempillantás alatt lángba borultak. Fülét még
iszonyúbb fájdalomsikolyok ütötték meg, ahogy élő testek zuhantak fejjel lefelé a lángoló pokolba. Az
égő hús bűze elkeveredett a verejték és a frissen kiontott vér szagával.
Livia nem bírta tovább. Metszőn felsikoltott, és öklével verte halántékát, míg végül az őrület
kezdte hatalmába keríteni, és kiáltozása hisztérikus kacajjá vált. Hiába próbálta az eszébe idézni, hogy
az ellenségei pusztulnak el ilyen rettenetes módon - hogy most éppen az történik, amit remélt s amiért
fohászkodott -, hogy ez a borzalmas mészárlás csak méltó büntetése annak a számtalan
igazságtalanságnak, amit a testvérével és vele követtek el. Rettentő iszonyat rázta.
Nem érzett szánalmat az áldozatok iránt, akik tucatjával terültek el a vértől csöpögő lándzsák alatt,
csupán őrült, hisztérikus rettegés töltötte el. Látta Conant; fehér alakja élesen elütött a feketékétől.
Nézte villogó kardját, és a körülötte elzuhanó halottakat. Egy nagy tűzrakás körül heves kézitusa
zajlott, és a lány észrevett egy formátlan, hájas alakot az őt oltalmazó testek gyűrűjében. Conan utat
vágott magának, és eltűnt a harcoló feketék között. A gyűrűből velőtrázó sikoly harsant. A kézitusa
egy pillanatra abbamaradt, és szabad kilátást engedett Liviának egy kövér, vérmocskos alakra. Ám
aztán a küzdőfelek újra összecsaptak, és az acél úgy villant át a testeken, mint villámcsapás az őszi
alkonyatban.
Egy szinte állati ordítás hasított a levegőbe, iszonyatos a maga vad lelkesedésében. Aztán Conan
utat tört magának a csata forgatagán át, egyenest Livia kunyhója felé. Kezében egy kísérteties trófeát
tartott - a tűz fénye vörösen csillogott Badzsuj király levágott fején. A hajdan oly életerős szemek
befelé fordultak, és nem látszott belőlük más, csak a fehérjük. Az állkapocs lazán csüngött, mintha
gyengeelméjű vigyorra nyílt volna. Vér csöpögött a földre.
Livia nyöszörögve hátrált kémlelőnyílásától. Conan megtette a magáét, és most jön, hogy követelje
tőle a fizetséget. Meg fogja érinteni őt véres ujjaival, s a harctól még ziháló száját az ajkára nyomja.
Erre az elképzelésre elvesztette józan esze maradékát.
Sikoltva vetette magát a hátsó ajtónak, mely recsegve engedett. Livia úgy futott végig a szabad
térségen, mint egy fehér kísértet a fekete és vörös árnyak birodalmán.
Homályos ösztön vezette a lovakhoz. Egy harcos éppen félrelökte a gerendát, mely elválasztotta a
karámot a legelő többi, bekerítetlen részétől. Döbbenten felkiáltott, mikor a lány elviharzott mellette.
Utánakapott, és sikerült megragadnia vékony tunikája nyakát. Livia kétségbeesetten rántott egyet
rajta, s a ruhadarab a fekete kezében maradt. A lovak fújtattak. Három inas kúsita ló a tűz fényétől és
a vérszagtól megvadulva kitört a karambol és legázolta a harcost.
Livia vakon egy lobogó sörény után kapott, elvesztette a talajt a lába alól, majd egy pillanatra
ismét földet ért, elrugaszkodott, és a száguldó állat hátára
szökkent. A lovak rémületükben keresztülvágtattak a tűzön, patájuk szikrákat szórt. A zavart feketék
elkerekedett szemmel nézték a szőke, lobogó hajú, meztelen leányt a lovon, aki egy lélegzetelállító
ugratással átszökkent a falu tüskebokor sáncán, és eltűnt az éjszakában.

3.

Livia képtelen volt hátasát irányítani, de ez nem is volt szükséges. A kiáltozás és a tűz fénye
messze elmaradt. A szél a hajával játszadozott, és csupasz bőrét becézgette. Kábulatában csak arra
gondolt, hogy megkapaszkodjon a lobogó sörényben, és átszáguldjon a világ peremén, el minden
bánattól, fájdalomtól és iszonyattól.
A kitartó állat órákig vágtatott, míg egy csillagfényes dombháton botladozni nem kezdett, s le nem
vetette lovasát.
Livia viszonylag puhán landolt a sűrű fűben, ennek ellenére egy ideig kábultan feküdt. Alig
tudatosult benne, hogy lova továbbporoszkál. Mikor végül talpra kászálódott, legelőször a tökéletes
csönd nyűgözte le. A barbár kürtök szüntelen harsogása és a dobok dörgése után, mely napokig
őrjítette őt, e csönd majdhogynem kézzelfogható volt - akár a puha, sötét bársony. Felnézett a
szokatlanul nagy, fehér csillagokra, melyek sűrűn egymás mellett sziporkáztak az égen. Holdtalan
éjszaka volt, de a csillagfény csalóka módon bevilágította a tájat és elmosódott árnyékokat vetett. A
lány egy füves dombtetőn állt, melytől elindulva szelíd lejtő veszett bele a sötétségbe. Az egyik
irányban fák sűrű, sötét sorát fedezte föl a távolban, egy erdő peremét. Körülötte éjszaka volt, és
szédítő némaság, melyet csak a gyönge szellő susogása tört meg.
A sötétben a végtelen messzeségbe nyúló táj aludni látszott. Csak a szél simogatása ébresztette
tudatára meztelenségének. Önkéntelenül megpróbálta magát elfödni a kezével. Érezte az éjszaka
magányát, a környező csöndet. Egyedül állt a széles síkság egyetlen magaslatán, és senkit sem látott;
semmi egyéb nem volt körülötte, csak a sötétség meg a suttogó szél.
Hálás volt a magányért és az éjszakáért. Itt senki nem fenyegette, senki sem akarta durva,
követelőző kezével megragadni. Lenézett az előtte elterülő lejtőre. Egy látszólag véget nem érő
völgybe vezetett, melyben páfrányok ringtak a szélben, s a csillagfény számtalan apró, fehér folton
tükröződött. Először virágoknak vélte őket, de aztán megmoccant benne valami homályos emlék. A
feketék rettegve beszéltek egy völgyről, ahová annak a különös, barna bőrű fajnak a szüzei
menekültek, amely eredetileg ezen a vidéken élt, mielőtt a bakalák ősatyái idejöttek volna. Ott, úgy
beszélik, a régi istenek fehér virágokká változtatták a leányokat, hogy meggyalázóiktól
megmeneküljenek. Egyetlen bennszülött sem merészkedett ebbe a völgybe.
Livia azonban igen. Le fog ereszkedni a dombról, melynek füve puha bársonynak tetszik érzékeny
talpa alatt. Itt fog élni a bólogató, fehér virágok
között, és soha egyetlen férfi sem jön majd ide, hogy rátegye a kezét. Maga Conan mondta: a
szerződések azért vannak, hogy megszegjék őket. Így hát ő is megszegi a vele kötött alkut. Vissza fog
vonulni az elveszett asszonyok völgyébe, s a csöndben és magányban békére lel.
Még ezeknek a szinte álomszerű és felszabadító gondolatoknak a lázában égve leereszkedett a
szelíd lejtőn. A völgy falai kétoldalt egyre magasabbra emelkedtek.
Ívük azonban oly szelíd volt, hogy neki, a völgyfenékre érve, távolról sem támadt az az érzése,
mintha falak közé lenne bezárva. Körös-körül árnyéktavak fodrozódtak; nagy, fehér virágkelyhek
bólogattak és suttogtak feléje. Találomra sétálgatott a völgyben, vigyázva hajtogatta félre kezével a
magas szárakat, hallgatta a szél susogását a levelek között, s gyermekként örvendezett egy láthatatlan
patak dallamos csobogásán. Úgy mozgott, mint egy alvajáró, valami furcsa illúzió bűvöletében. És
mindig újra megnyugtatta az a gondolat, hogy itt biztonságban van a férfiak durvasága elől. Sírt, de
ezek a könnyek az öröm és a megkönnyebbülés könnyei voltak. Végignyújtózott a gyepen, és
belekapaszkodott a buja fűszálakba, mintha keblére akarná ölelni új menedékét, s mindörökre ott
tartani.
Egy idő után megint felállt, és virágokat szedett. Koszorúvá fonta őket selymes aranyhajára. Illatuk
olyan volt, mint minden egyéb ebben a völgyben: álomszerű, szelíd, elbűvölő.
Végül egy tisztásra ért, a völgy közepén. Egy nagy kő állt ott, melyet mintha emberkéz faragott
volna. Páfrányokkal, szirmokkal és virágfüzérekkel volt díszítve. Ezt nézegette, mikor hirtelen
mozgást és életet érzékelt maga körül. Megfordult. A sötétebb árnyékokból barna bőrű alakok osontak
elő - karcsú, kecses, meztelen asszonyok, virágokkal éjfekete hajukban. Álombeli lényekként
közeledtek feléje, néma csendbe burkolózva. Ám Liviát hirtelen rettegés töltötte el, ahogy a szemükbe
nézett. A szemek sápadtan ragyogtak a csillagfényben, de többé nem voltak emberiek. Elárulták a
változást, ami ezeknek az asszonyoknak a lelkében végbement. Liviában egyre nőtt a félelem.
Reszketett. A kígyó megmutatkozott frissen szerzett Paradicsomában.
De nem tudott elmenekülni. A kecses, barna bőrű asszonyok már bekerítették. Egyikük, még
bájosabb, mint a többi, némán a reszkető leányhoz lépett, és átölelte puha, barna karjával. Lehelete
olyan volt, akár a csillagfényben ringó virágok illata. Ajka hosszú, borzalmas csókot nyomott
Liviáéra. Az ofiri lány valami hideget érzett szétáradni ereiben, és többé nem tudott mozogni, sőt még
beszélni sem. Fehér márványszoborként pihent a szép, barna bőrű asszony karjában.
Puha, fürge ujjak egy virágszőnyegre helyezték őt az oltárkövön. A barna bőrű nők körülötte
láncba kapcsolódtak, és különös ritmusú körtáncba kezdtek az oltár körül. A nap s a hold még
sohasem látott e rítushoz hasonlót, s a csillagok, úgy tűnt, egyszerre csak erősebben izzanak, mintha
varázserő szítaná őket.
Halk dúdolás hallatszott, melynél még a messzi patakcsobogás is emberibbnek tűnt. Olyannak
hatott, mint a szél suttogása a virágok között. Livia teljesen éber volt, de nem tudott megmozdulni.
Eszébe sem jutott kételkedni az épelméjűségében. Nem keresett indokokat vagy magyarázatot,
egyszerűen csak létezett, akárcsak ezek a különös teremtmények itt körülötte. Létének tompa
felismerése töltötte el, s ezzel egy időben ráeszmélt arra is, hogy ez a lidércnyomás maga a valóság.
Tehetetlenül nézte a csillagos eget, amelyből - és ezt valami olyasmi súgta meg neki, ami nem halandó
tudásából táplálkozott - le fog jönni hozzá valami, ahogyan hosszú-hosszú idővel ezelőtt a meztelen,
barna bőrű asszonyokhoz is eljött, és azokká a lélek nélküli teremtményekké tette őket, melyeket most
lát az oltár körül.
Először egy kis fekete pontot pillantott meg magasan a feje felett, a csillagok között, amely
fokozatosan növekedett, és egy denevér alakját öltötte. Tovább nőtt, de formáját már nem változtatta.
Ott lebegett fölötte, a csillagok között, aztán zuhanni kezdett a föld felé. A lány fölött kiterjesztette
hatalmas szárnyait, árnyékba borítva Livia testét. Körülötte egyre erősödtek a hangok, lélektelen
himnuszba csaptak át, mely az istent köszöntötte, ki új áldozatot szerzett magának, oly fiatalt és
ártatlant, akár egy harmatos virág a hajnali verőfényben.
Az isten közvetlenül Livia fölött lebegett. A lány lelke összefacsarodott a látványra, s jeges hideg
öntötte el. Noha az isten szárnya olyan volt, mint egy óriási denevéré, a test és az az elmosódott arc
ott fölötte semmire nem hasonlított a föld, a víz vagy a levegő teremtményei közül. Livia tudta, hogy
a megtestesült iszonyatra bámul, arra a sötét, kozmikus gonoszra, aki még az őrület legszörnyűbb
lidércnyomásain is túli éjfekete szakadékokból ered.
A rémület visszaadta hangját. Úgy sikoltott, ahogyan még soha. Mély, fenyegető bömbölés felelt
neki, majd futva közeledő, nehéz lépteket hallott. Minden morajló vízörvényként kavargott körülötte.
A fehér virágok hevesen hajladoztak, a barna bőrű asszonyok eltűntek. Livia fölött ott lebegett a nagy
fekete árnyék, és egy magas fehér alak rohant feléje, akinek a tolldísze mintha a csillagoknak
integetett volna.
- Conan! - A név elkínzott sikolyban szakadt fel ajkáról.
 A barbár oroszlánként bömbölve rontott a tisztásra, s csillagfényben szikrázó kardjával a lény felé
sújtott.
A hatalmas szárnyak emelkedtek-süllyedtek. Az iszonyattól újra elnémult Livia látta, ahogy a
kimmériait beborítja a fölötte lebegő alak fekete árnyéka. Conan zihált, lába megcsúszott a talajon, és
széttiporta a fehér virágokat. Pengéje mélyre hatolt, s dühös csapások tompa zaja visszhangzott az
éjszakában. A szörnyeteg ide-oda rázta őt, mint egy kutya a fogai közt kapálódzó patkányt. Vér
spriccelt a fűre, és vörösre festette a szőnyegként szerteszét heverő virágszirmokat.
A lány, aki mintegy lidércálomban kísérte figyelemmel a démoni küzdelmet, látta, hogy a
denevéralak meginog és megtántorodik a levegőben. Törött szárny
csapkodása hallatszott. Aztán a szörnyeteg eltaszította magát ellenfelétől, hihetetlen gyorsasággal az
égre röppent, s eltűnt a csillagok között. Legyőzője tántorgott, szétterpesztett lába ellenére.
Meghökkenten, felemelt karddal bámult a magasba. Diadala őt magát is meglepte, de bármely
pillanatban kész volt újra folytatni az iszonyatos párviadalt.
Néhány perccel később a barbár zihálva és vérmocskosan az oltárhoz lépett. Hatalmas mellkasán
verejték csillogott. Nyakáról és válláról vér csorgott a karjára. Mikor Livia után nyúlt, megtört a
varázs, mely a lányt hatalmában tartotta. Elhúzódott a keze elől, és lecsúszott az oltárról. Conan a
kőnek támaszkodott, és lenézett a lábánál kuporgó Liviára.
- Néhány emberem látott téged kilovagolni a faluból - mondta. - Mihelyt tehettem, utánad
indultam, és követtem a csapásodat, bár nem volt egyszerű a fáklyafényben szemmel tartani.
Mindenesetre elég kivehető volt addig a pontig, ahol a lovad ledobott. Utána már nem tudtam
megtalálni a nyomodat, de sejtettem, hogy lementél a völgybe. Az embereim nem akartak velem jönni,
így hát egyedül és gyalog kerestelek tovább. Milyen ördögi völgy ez? Miféle szörnyeteggel
harcoltam?
- Egy istennel - suttogta a lány. - A feketék gyakran beszéltek róla. Régi idők és távoli tájak
istene.
- Egy ördög a csillagtér sötétjéből - dörmögte Conan. - Az ilyesféle lények nem szokatlanok.
Sűrűn egymás mellett szorongva leselkednek a fényöv körül, amely ezt a világot körülveszi, akár a
bolhák! Zamorában bölcs embereket hallottam beszélni róluk. Néhányan közülük utat találnak a
földre, de ha elérik, valamiféle e világi, hús-vér formát kell ölteniük. Egy hozzám hasonló férfi egy jó
karddal a kezében mégoly sok agyarral és karommal is felveszi versenyt, legyen az földi vagy démoni.
Most gyere! Az embereim a völgy peremén várnak rám.
A lány mozdulatlanul kuporgott a lábánál, és kétségbeesetten kereste a megfelelő szavakat,
miközben a barbár homlokát ráncolva nézett le rá. Végül halkan így szólt:
- Előled menekültem el, mert nem akartam megtartani az ígéretem. Az egyezség szerint, amit
kötöttünk, a tiéd vagyok. Büntess úgy, ahogy jónak látod.
Conan kirázta sörényéből a vért és a verítéket, s visszatette kardját a hüvelybe.
- Állj föl! - dörmögte. - Piszkos alku volt. Csöppet sem sajnálom, hogy Badzsuj, az a fekete kutya
halott, de te nem vagy rabszolga, akit vesznek és eladnak. Az emberek erkölcse és szokásai eltérnek
ugyan az egyes vidékeken, ez azonban még nem ok arra, hogy egy férfi embertelenül viselkedjék,
akárhol van is. Nem kellett sokat töprengenem, hogy tisztába jöjjek vele: szavadon fogni téged éppoly
rossz volna, mint erőszakot tenni rajtad. Azonkívül nem vagy elég szívós ehhez az országhoz. Te a
város gyermeke vagy, a könyveké meg a finom modoré - ami természetesen nem a te bűnöd, de így
nem sokáig bírnád azt az
életet, amit én élek, és ami tetszik nekem. Egy halott pedig nem sok hasznomra válna. Elkísérlek
téged a stygiai határhoz. Ők aztán majd biztos elvisznek Ofirba.
Livia úgy bámult fel rá, mintha nem jól hallotta volna.
- Haza? - ismételte döbbenten. - Haza? Ofirba? A földijeimhez? Városok, tornyok, béke, az
otthonom?
Hirtelen könnyek kezdtek gyöngyözni arcán. Leroskadt, és átölelte Conan térdét.
 - Crom nevében, te lány - morgott a kimmériai zavartan. - Ezt ne csináld! Még a végén azt fogod
gondolni, szívességet teszek neked azzal, hogy kitoloncollak ebből az országból. Nem magyaráztam
meg elég egyértelműen, hogy nem te vagy a megfelelő asszony a bamulák hadi főnöke számára?
 14.

CONAN ÉS A FEKETE ÓRIÁSOK TAVA

Írás-megjelenés: 1934
Helyszín: Barachan Isle

Mióta világ a világ, hajók indultak

az ismeretlen felé nyugatra.
Olvasd hát, ha van merszed
'mit Skelos holt keze írt.
A kéz, mely reszketve érintett selymet.
És kövesd a hajókat át a partra vetett hínáron.
Kövesd hát őket: nyomukat többé úgysem találod.

1.

Sancha, aki a Kordava család szülötte volt, macskaszerűen ásított egyet, majd szemet
gyönyörködtetően kinyújtóztatta hajlékony végtagjait, és még kényelmesebb testtartást vett fel a gálya
tatjára terített hermelinszegélyes selymen. Lustán tudomásul vette az elő- és középső fedélzeten
tartózkodó legénység felől áradó perzselő pillantásokat, és tudta, hogy azok mind a rövid
selyemtunikája alatt felsejlő testének vágyakat ébresztő vonalaira szegeződtek. Lenéző mosolyra
biggyesztette száját és megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy az éppen az óceán víztükre fölé emelkedő
nap aranyszínű korongjának sugaraitól lehetőleg ne káprázzon a szeme.
Abban a pillanatban valami zaj hallatszott, ami más volt, mint a hajótörzs nyikorgása, a kötélzet
pengése és a hullámok loccsanása. Sancha felült, tekintetét a korlátra szegezte, melyen át -
legnagyobb csodálkozására - egy csuromvizes alak kapaszkodott a hajóra. A lány sötét szeme
elkerekedett, ajka a meglepetéstől kör alakúra nyílt. A betolakodó ismeretlen volt számára. A víz
patakokban folyt a férfi hatalmas vállairól, végig a roppant karokon. Mindössze egy teljesen átázott,
fényes, karmazsin színű selyem térdnadrág volt rajta és egy széles, aranycsatos öv, melyen a
hüvelyébe dugott kardja lógott, s amely szintén csöpögött a víztől. Ahogy ott állt a korlátnál, a felkelő
nap körülvette alakját, amely így egy hatalmas bronzszobornak tűnt. Ujjaival végigszántott átázott,
fekete sörényén, és kék szemei felvillantak, ahogy a lányra nézett.
- Ki vagy te? - csattant fel Sancha hangja. - Hogy kerülsz ide?
Az idegen a tenger felé intett, amely már betöltötte a láthatár negyedét, de a szemét nem vette le a
kecses alakról.
- Talán sellő vagy, hogy egyszerűen kiemelkedsz a tengerből? - kérdezte a lány, aki bár
hozzászokott már az elismerő pillantásokhoz, most összezavarodott a férfi leplezetlen csodálatot
kifejező tekintetétől.
 Mielőtt a másik felelhetett volna, sietős léptek dobbantak a deszkákon, és a gálya kapitánya dühödt
pillantásokat lövellve, ujjaival a kardja markolatát szorítva megállt az idegen előtt.
- Ki az ördög vagy, te semmirekellő? - kiáltott rá barátságtalanul.
- A nevem Conan - válaszolta a másik nyugodtan.
Sancha e szavak hallatán megújult figyelemmel hallgatta a szóváltást. Az idegen olyan kiejtéssel
beszélte a zingarai nyelvet, amely ismeretlen volt előtte.
- És hogyan jutottál fel a hajómra? - A kapitány hangja szinte csikorgott a kérdés mögött megbújó
gyanakvástól.
- Ideúsztam.
- Ideúsztál! - kiáltotta mérgesen a kapitány. - Te kutya, gúnyt akarsz űzni belőlem? Itt se közel, se
távol nincs föld. Honnan jöttél?
Conan kinyújtotta izmos, barna karját kelet felé, ahol a felkelő nap vakító sugarai elborították a
láthatárt.
- A szigetekről.
- Á! - A kapitány figyelmét szemmel láthatóan felkeltette a válasz. Fekete szemöldökét felhúzta
sötét szemei felett, és vékony ajka visszataszítóan felhúzódott. - Szóval a barachai kutyák közé
tartozol?
Conan ajkain alig észrevehető mosoly suhant át.
- És azt tudod-e, hogy én ki vagyok? - kérdezte csípősen a hajó vezére.
- Ez a hajó a Wastrel, tehát te bizonyára Zaporavo vagy.
- Igen! - A kapitány hiú lelkének hízelgett, hogy a férfi már hallott róla. Legalább olyan magas
volt, mint Conan, de nem olyan izmos. Acélsisakot viselt, arca sötét volt, mogorva és sólyomszerű,
ezért az emberek csak Sólyomnak hívták. Díszes páncélja és öltözete a zingarai grandok ízlése szerint
készült. Kezét mindig a kardja markolata közelében tartotta.
Nem sok jóindulat rejtőzött a tekintetében, ahogy végigmérte Conant. A zingarai renegátok és a
Zingara déli partjaitól távolabb fekvő Baracha-szigeteken tanyázó zsiványok nem szívlelhették
egymást. Az utóbbiak többnyire argoszi tengerészek voltak, egy-két egyéb nemzet fiaival kiegészülve.
Megtámadták a hajókat, és végigrabolták Zingara part menti városait ugyanúgy, ahogy a zingarai
kalózok, csakhogy ők a hangzatos Kalózok névvel illették magukat, és lenézték a barachai
martalócokat. Nem ők voltak az elsők, de nem is az utolsók, akik bemocskolták a martalóc nevet.
Ilyesféle gondolatok jártak Zaporavo agyában, miközben ujjaival kardjának
markolatát babrálgatta, és szúrós szemmel nézte hajójának hívatlan vendégét. Conanról egyáltalán
nem lehetett megállapítani, mire gondolt. Olyan nyugodtan állt ott karjait összefonva, mintha csak a
saját hajójának fedélzetén lett volna; az arcán mosoly játszott és szemeiben nyoma sem volt
félelemnek.
- Mit keresel itt? - kérdezte váratlanul a kalóz.
- Tegnap éjjel volt egy összejövetel Tortagenál, amit jobbnak láttam még holdfelkelte előtt
otthagyni - felelte Conan. - Egy lyukas csónakban vágtam neki az útnak, és egész éjjel mertem kifelé a
vizet. Virradatkor láttam meg a hajótok derékvitorláját, mire hagytam, hadd süllyedjen el az a
szánalmas teknő, mert tudtam, úszva hamarabb elérem.
- Ezek a vizek tele vannak cápákkal - mordult fel Zaporavo, akit kissé bosszantott, hogy a választ
Conan egy vállrándítással elintézte. Aztán a középső fedélzetre pillantott, és meglátta az eseményeket
mohó kíváncsisággal szemlélő arcok sorát. Elég lenne egyetlen feléjük kiáltott szó, és máris valóságos
karderdő teremne, amellyel szemben még ez a harcosnak látszó idegen is tehetetlen lenne.
- Miért kellene nekem a hajómra venni minden senkiházi csavargót, aki felbukkan a tengeren? -
vicsorogta Zaporavo. Tekintete és hanghordozása még a szavainál is sértőbbnek tűnt.
- Egy hajón mindig jól jön még egy használható tengerész - válaszolta sértődöttség nélkül Conan.
Zaporavo mérgesen összevonta szemöldökét, de igazat adott az idegennek. Habozott és meg is volt
rá minden oka, hiszen a hajóját, a parancsnoki rangot, a lányt és a puszta életét is kockáztatta.
Számára Conan nem jelentett többet egy újabb jöttmentnél, akit - akárhogy is nézte - csak a tengerből
szedett ki. Nem tetszett neki ez a férfi, bár az a javára vált, hogy nem próbált szembeszegülni. Nem
látszott szemtelennek, ennek ellenére magabiztosabb volt annál, amit Zaporavo elviselt az embereitől.
- Dolgoznod kell, hogy itt maradhass - mordult fel végül a Sólyom. - Tűnj el a tatról! És jól vésd
az eszedbe, a hajón én vagyok a törvény!
E szavak hallatán, mintha még szélesebb mosoly ült volna Conan vékony ajkaira. Azonnal - de
sietség nélkül - megfordult, és lement a középső fedélzetre. Rá sem pillantott Sanchára, pedig a lány
tágra nyílt szemekkel és minden szóra figyelve hallgatta az iménti rövid párbeszédet.
Amint Conan leért a fedélzetre, a legénység azonnal köréje sereglett. Mindnyájan zingaraiak
voltak, akik alig viseltek magukon valami ruházatot, rikító selyemből készült rongyaikat szurokfoltok
borították, fülbevalóikban és tőreik markolatában drágakövek csillogtak. Már alig várták, hogy az
idegent is alávethessék a hagyományos, gyötrő próbáknak. Conannak is ki kell állnia ezeket, melyek
meghatározzák a legénység soraiban betöltendő pozícióját. A taton álló Zaporavo szemmel láthatóan
már az idegen létezéséről is megfeledkezett, ám Sancha megfeszített figyelemmel nézte a jelenetet.
Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyet látott, így jól tudta, hogy a próba kegyetlen, és minden
bizonnyal véres lesz.
Ám az ő tapasztalatait nem lehetett egy lapon említeni Conanéval. A férfi halványan
elmosolyodott, ahogy leért a fedélzetre, és meglátta a körülötte fenyegetően tolongó alakokat.
Megállt, és kifürkészhetetlen tekintetét rendületlen nyugalommal végighordozta az embergyűrűn. Az
egész eddigi viselkedésének megvolt az ésszerű magyarázata. Ha ugyanis rátámad a kapitányra, az
egész legénység a torkának ugrik, így azonban lehet némi esélye azzal szemben, akit kijelölnek arra,
hogy megverekedjen vele.
A kiválasztott férfi előrelépett. Vékony, de szívós izomzatú, állati külsejű alak volt, a feje köré,
mint valami turbánt, egy karmazsin sálat tekert. Hegyes, előreugró álla és sebhelyes arca hihetetlen
gonoszságot sugárzott. Minden egyes pillantása, becsmérlő mozdulata felért egy sértéssel. A
természetével tökéletes összhangban fogott hozzá a hecceléshez, primitíven, durván és kíméletlenül.
- Szóval barachai vagy?! - szólt gúnyosan. - Ahol kutyákat nevelnek férfiak helyett? Mi, Kalózok
leköpjük őket...
Azzal Conan arcába köpött, és máris a kardja után kapott.
A barachai mozdulata az emberi szem számára követhetetlen volt. Pörölyszerű ökle borzalmas
erővel csapódott ellenfele állkapcsára, amitől a zingarai a levegőbe emelkedett, és rongycsomóként a
korlátra zuhant.
Conan a többiek felé fordult. A szemében felparázsló ragyogást leszámítva a viselkedése semmit
sem változott. Ám a próbának ezzel az incidenssel, amilyen gyorsan kezdődött, olyan hirtelen vége is
szakadt. A tengerészek felemelték törött állkapcsú, természetellenesen himbálózó fejű társukat.
- Mitrára, kitört a nyaka! - szitkozódott az egyik fekete szakállas alak.
- Ti, Kalózok, gyenge csontozatúak vagytok - nevetett Conan. - Mi, barachaiak fel sem veszünk
egy ilyen kis legyintést. Akar még valamelyikőtök megvívni velem? Senki? Akkor minden rendben,
barátok vagyunk, ugye?
Többen azonnal biztosították az állítása helyességéről. Az izmos karok átlendítették a holttestet a
korláton, és az alámerülő test mellett máris tucatnyi uszony hasította a vizet. Conan felnevetett, és
mint egy nyújtózkodó macska kinyújtotta hatalmas karjait, eközben tekintete a felső fedélzetet
pásztázta. Sancha áthajolt a korláton, vörös ajkai szétnyíltak, sötét szemei szinte izzottak a
megfeszített figyelemtől. A nap sugarai hátulról világították meg, és kecses alakja szemkápráztatóan
kirajzolódott lenge ruházata alatt. Az igéző látványt azonban egy pillanattal később megzavarta
Zaporavo sötét árnyéka, és a lány törékeny vállára egy súlyos kéz nehezedett, egyértelművé téve
Sancha hovatartozását. A kapitány sokatmondó és fenyegető pillantással mérte végig az odalent álló
Conant, aki egy vigyorral válaszolt, mintha fogalma sem lett volna a másik gondolatairól.
Zaporavo ugyanabba a hibába esett, mint a többi zsarnok: fenn a taton, hatalmának komor
ragyogásában alábecsülte az odalent álló férfit. Pedig megvolt a lehetősége, hogy megölje Conant, de
elszalasztotta, mert inkább a saját sötét
gondolatain töprengett. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy bármelyik odalent szolgáló kutya
számottevő fenyegetést jelenthetne számára. Olyan régóta volt hatalom a kezében és annyi ellenségét
taposta el, hogy tudat alatt már régóta fölé helyezte magát az alacsonyabb rendűnek tartott vetélytársai
mesterkedéseinek.
Az is igaz, hogy Conan ezután sem tett semmi olyan dolgot, ami a kapitány hatalma ellen
irányulhatott volna. Elvegyült a legénységben, ugyanúgy élt, mint ők, és részt vett a tréfáikban is.
Ügyes tengerésznek bizonyult, és messze a legerősebb volt közöttük. Három ember helyett dolgozott,
és mindig elsőként ugrott, ha valami nehéz vagy veszélyes feladatot kellett végrehajtani. A társai
lassanként bízni kezdtek benne. Soha nem vitatkozott senkivel, de a legénység is vigyázott, nehogy
összetűzésre kerüljön sor. Részt vett a szerencsejátékaikban, tétként feltette az övét és a kardhüvelyét,
aztán elnyerte az összes pénzüket és fegyvereiket, de később mindent visszaadott, s csak nevetett az
egészen. A legénység szép lassan, ha nem is mondták ki, őt tekintette az előfedélzet vezetőjének, bár
sohasem volt hajlandó arról beszélni, mi késztette a barachaiak elhagyására. Az a tudat azonban, hogy
nem bírta tovább elviselni a véreskezű rablók kegyetlenkedéseit és inkább vállalta az önkéntes
száműzetést, egyre jobban fokozta a vad Kalózok Conan iránt érzett elismerését. Továbbra is higgadt
előzékenységet mutatott Zaporavo és társai iránt, soha nem sértett meg senkit, de az alázatosság
ismeretlen fogalomnak tűnt számára.
A leglassúbb észjárásúaknak is szembeötlött, mekkora a különbség a szigorú, hallgatag, komor
parancsnok és a martalóc közt, aki bármikor kész volt az önfeledt nevetésre, aki tucatnyi nyelven
harsogta sikamlós énekeit, és úgy vedelte a sört, mint egy nagyivó, s szemmel láthatóan egy fikarcnyit
sem törődött a holnappal.
Zaporavo, ha meg is sejtette volna, hogy egy tengerésszel hasonlítják össze, akkor sem adott volna
hangot elképedt dühének. Ám erről szó sem volt. A kapitányt teljesen lefoglalták sötét gondolatai,
melyek az évek múltával egyre komorabbá és gyászosabbá váltak. Átadta magát bizonytalan, nagyra
törő álmainak, és sokszor eszébe jutott a lány is, akinek birtoklása csak egyike volt keserű örömeinek.
Sancha pedig egyre többször felejtette tekintetét a fekete sörényű óriáson, aki mind a munkában,
mind a játékban kimagaslott a tengerészek közül. Conan sohasem beszélt a lánnyal, de a szeméből
áradó csodálatot nem lehetett félreérteni. Sancha tisztában volt azzal, hogy a férfi gyakran felé
tekintett, és maga is meglepődött azon, hogy vállalni merte a férfival való nyílt kacérkodást.
Nem is olyan rég még Kordava palotáinak lakói közé tartozott, de most szinte egy világ választotta
el a régi életétől, amelyből Zaporavo szakította ki, amikor az embereivel megtámadta és felgyújtotta
az őt szállító kis hajót, s elrabolta a sikoltozó lányt. És Sancha, Kordava hercegének elkényeztetett és
agyondédelgetett lánya megtudta, hogy mit jelent egy kalóz játékszerének lenni. Mivel az istenek a
végtelenségig alkalmazkodó természettel áldották meg,
életben maradt ott, ahol más nő elpusztult volna, sőt mi több, fiatal és életerős lévén, még örömét is
lelte jelenlegi helyzetében.
Az élet bizonytalan volt és álomszerű, szöges ellentétben állt ezzel a sok harc, a fosztogatás, a
gyilkolás és a menekülés. Zaporavo eszelős látomásai miatt a hajón tartózkodók élete
bizonytalanabbnak látszott a hétköznapinak mondható kalózokénál. Senki sem tudta, mi lesz a
kapitány következő parancsa. Már jócskán elhagyták a szárazföldet, és most egyre beljebb hatoltak
abba az ismeretlen, hullámzó végtelenbe, amelyet a tengerészek rendszerint messziről elkerültek, és
ahová az idők kezdete óta bemerészkedett ugyan néhány hajó, de azok is csak azért, hogy aztán
mindörökre eltűnjenek az emberek szeme elől. Maguk mögött hagyták valamennyi ismert
szárazföldet, és nap nap után nem láttak mást, csupán a kék színű, hullámzó víztömeget. Itt semmit
sem lehetett kifosztani, nem voltak kirabolható városok, sem felgyújtható hajók. Az emberek
morgolódtak, de arra vigyáztak, hogy a hangjuk ne jusson könyörtelen uruk fülébe, aki
megközelíthetetlenül és komoran éjjel-nappal fel-alá járkált a taton, vagy réges-régi térképek és
megsárgult feljegyzések fölött töprengett, s szúette pergamenek vaskos kötegeinek olvasásával töltötte
az idejét. Időnként szenvedélyes beszédeket tartott Sanchának bizonyos eltűnt szárazföldekről és
mesés szigetekről, amelyek az ismeretlen öblök kék habjaiban alusszák örök álmukat, ahol szarvakkal
felfegyverzett sárkányok vigyázzák a réges-régen, az emberiség története előtti időkben élt királyok
összeharácsolt kincseit.
A lány semmit sem értett abból, amit a kapitány mesélt, kecses térdeit átkarolva hallgatta
Zaporavót, és gondolatai állandóan elkalandoztak zord társának szavaitól mindig ugyanoda, a pompás
termetű, bronzszínű óriáshoz, akinek nevetése harsányan szólt és messze hangzóan, akár a tengeri
szél.
Jó néhány unalmas hét telt el így, amikor váratlanul szárazföldet pillantottak meg nyugaton, és
hajnalban lehorgonyoztak egy sekély öbölben, amely egy fehér szalaghoz hasonlított leginkább, amit
hosszan elnyúló, zöldellő fákkal borított, füves lejtők szegélyeztek. A szél virágzó növények fűszeres
illatát hozta a fedélzetre, és Sancha az elkövetkező partraszállást és új kalandokat sejtve, ujjongva
tapsolni kezdett. Ám a lelkesedése egy csapásra duzzogásba fordult, amikor Zaporavo ráparancsolt,
hogy maradjon a fedélzeten, amíg érte nem küld valakit. A kapitány soha, egyetlen szóval sem
indokolta meg döntéseit, ezért a lány sohasem tudta, mi állt az utasítások mögött, bár az is igaz, hogy
a Zaporavóban lakozó ördög számtalanszor késztette a férfit arra, hogy minden ok nélkül fájdalmat
okozzon a lánynak.
Így hát Sancha morcosan téblábolt a taton és nézte, ahogy a férfiak partra eveztek a csendes vízen,
amely úgy szikrázott a reggeli napsütésben, mint a folyékony jáde. Látta, amint gyanakvóan, a
fegyvereiket készenlétben tartva

összeverődtek a fövenyen, miközben többen szétszóródtak a partot szegélyező fák között. Azt is
észrevette, hogy Conan az utóbbiakkal tartott. Nem volt nehéz felismernie magas, barna alakját és
ruganyos lépteit. A matrózok szerint barbár volt, méghozzá egy kimmériai, egyike azoknak a barbár
törzsekben élő férfiaknak, akik a távoli észak szürke hegyeiben éltek, és akiknek gyakori rajtaütései
rettegésben tartották a déli szomszédaikat. A lány mindenesetre érezte, hogy rejtőzik benne valami
különleges, egyfajta mérhetetlen életerő vagy barbarizmus, ami megkülönböztette a primitív
matrózoktól.
Amikor a partraszállók biztonságban érezték magukat, hangos kiáltások verték fel a partot. A
csoportok felbomlottak, és a kalózok gyümölcs után kutatva szétszóródtak a parton. Sancha látta,
ahogy felmásztak a fákra és leráncigálták a terméseket, s formás szájában összefutott a nyál. Törékeny
lábával dobbantott egyet, és eleresztett egy - a legénységgel való érintkezés során megtanult -
káromkodást.
A partraszállók tényleg találtak gyümölcsöket, és két kézzel tömték magukba a zsákmányt. Az
egyik számukra ismeretlen, aranyszínű héjjal bevont fajtát különösen ízletesnek találták. Zaporavo
nem keresett és nem is evett gyümölcsöt. A felderítői nem találtak sem emberi, sem állati életre utaló
jelet a környéken, s a kapitány most a szárazföld belsejét kémlelte, ahol szinte egymásba olvadt a
számtalan füves lejtő. Aztán egy rövid parancsot adott, megigazította a kardját, és elindult a fák közé.
A kísérője megpróbálta lebeszélni arról, hogy egyedül kószáljon, mire válaszul a kapitány rettenetes
erővel szájon vágta. Zaporavónak alapos oka volt, hogy egyedül menjen. Alig várta már, hogy
meggyőződjön arról, valóban ez az a sziget, amelyet a titokzatos Skelos Könyve említett, a hely, ahol az
ismeretlen bölcsek szerint különös szörnyek őrizték a hieroglifákkal ékesített, arannyal teli
sírkamrákat. Ezt a baljóslatú tényt, persze, ha egyáltalán igaznak bizonyul, senkivel sem akarta
közölni, különösen nem a legénységgel.
Az eseményeket mohó érdeklődéssel szemlélő Sancha látta, ahogy a kapitány alakja eltűnt a
lombok közt. A következő pillanatban észrevette, amint Conan, a barachai megfordult, és tekintete
végigszáguldott a parton szétszóródott embereken. Aztán hirtelen elindult arrafelé, amerre Zaporavo
távozott, s egy másodperc múlva ő is eltűnt a fák között.
Sancha kíváncsiságát felcsigázták a látottak. Várta, hogy a két férfi újra megjelenjen, de hiába. A
tengerészek céltalanul mászkáltak fel-alá a parton, néhányan pedig bemerészkedtek a sziget belsejébe.
Sokan lefeküdtek az árnyékba, hogy aludjanak egyet. Az idő egyre telt, és a lány nyugtalanul járkált
ide-oda. Hiába helyeztek védőernyőt a tat fölé, az egyre magasabbra ívelő nap sugaraitól lassan
elviselhetetlenné vált a hőmérséklet. Sanchának melege lett, idegesítette a csend, az alig múló idő.
Szinte hallani vélte, ahogy alig pár méternyire a sekély víz kék sávján túl a fákkal szegélyezett, hűvös
árnyékot nyújtó, csupa rejtély föveny és a facsoportokkal tarkított mező hívogatja. Azonkívül
Zaporavo és Conan eltűnése túlságosan izgatta.
Nagyon is tisztában volt azzal, milyen büntetésre számíthat könyörtelen urától, ha megszegi az
utasítását, így néhány percig kibírta ülve, de közben folyton fészkelődött, és nem merte elszánni
magát. Végül úgy döntött, hogy a két rossz közül még mindig jobb, ha az engedetlenségéért reá váró
korbácsolást választja, így minden teketória nélkül lerúgta lábairól a puha bőrszandálokat, kibújt a
ruhájából, és anyaszült meztelenül kiegyenesedett a fedélzeten. Átmászott a korláton, aztán
leereszkedett a horgony láncszemein, belemerült a vízbe, és a partra úszott. A fövenyen várt néhány
percig, amíg apró lábujjai megszokták a homokszemek csiklandozását, közben tekintete a legénységet
kutatta. Mindössze néhány matrózt látott a part mentén nem túl messzire onnan, ahol ő állt. Sokan
édesen aludtak a fák alatt, ujjaik közt még akkor is szorongattak egy darabot abból az aranyszínű
gyümölcsből. Sancha nem tudta, miért alszanak olyan csendesen és főleg ilyen korai napszakban.
Senki sem köszönt rá, ahogy átvágott a fehér homoksávon, és behatolt az árnyat adó fák közé.
Megpillantotta a szabálytalan csoportokban növő fákat és a közöttük hullámzó, fűvel borított lejtők
messze nyúló sorait. Ahogy egyre messzebbre hatolt a szárazföld belseje felé ugyanazon az útvonalon,
amerre Zaporavo is ment, teljesen magával ragadta a szemei előtt lassanként kibontakozó táj szépsége,
a zöld gyepszőnyeggel borított és kis ligetekkel tarkított szelíd lejtők egymást követő sora. A kis
dombok közt fűvel benőtt lankák bújtak meg. A táj szinte tökéletesen egybefolyt, mintha minden
részlete ugyanolyan lett volna, mint az előző. A kilátás lenyűgöző volt. Néhol egészen messzire
ellátott, máskor alig néhány hajításnyira. S mindenre ráborult a csend, mint egy varázslat.
Aztán hirtelen felért egy magas fákkal körbevett dombtetőre, és attól a látványtól, amely a vörösre
festett és letaposott fűben eléje tárult, egy csapásra véget ért a tájról egészen odáig kialakult álomszerű
és tündérkerthez hasonló érzése. Önkéntelenül felkiáltott és hátrahőkölt, aztán tágra nyílt szemekkel,
minden porcikájában remegve előrelopakodott.
Zaporavo feküdt ott a fűben, szemei vakon felfelé meredtek, a mellkasán pedig egy seb tátongott.
A kardja nem messzire feküdt ernyedt kezétől. A Sólyom már soha többé nem fog lecsapni.
Tévedés lenne azt állítani, hogy Sancha minden érzelem nélkül bámulta urának holttestét. Semmi
oka nem volt, hogy szeresse Zaporavót, mégis ugyanolyan érzések kerítették hatalmába, mint
bármelyik lányt, aki megpillantja a testét legelőször birtokba vevő férfi holttestét. Nem könnyezett,
nem is érezte, hogy szüksége lenne rá, viszont erőt vett rajta a heves reszketés, mintha egy pillanatra
megfagyott volna ereiben a vér, és csak nagy nehezen gyűrte le egy hisztériás roham rátörő hullámát.
Körbenézett, hátha megpillantja a férfit, akit látni szeretett volna. Azonban a körülötte lévő
hatalmas, sűrű lombozatú faóriásokon és a mögöttük húzódó kék lankákon kívül semmit sem látott.
Lehet, hogy a Kalóz gyilkosa halálos sebet
kapva elvonszolta magát? Ám a hullától egyetlen vérnyom sem indult el.
Tanácstalanul végigpásztázta a környező fákat, és hirtelen megmerevedett, mert a smaragdszínű
levelek között felfigyelt valami suhogásra, ami mintha eltért volna a szél zajától. Elindult a fák felé, és
tekintetét mereven a levelek sűrűjére szegezte.
- Conan? - Kiáltása segélykérésnek hangzott, hangja furcsa és halk volt a mérhetetlen csendben,
amely hirtelen megtelt feszültséggel.
A lány térdei a rátörő megnevezhetetlen eredetű félelemtől remegni kezdtek.
- Conan! - sikította kétségbeesetten. - Én vagyok az, Sancha! Hol vagy? Conan, kérlek... - Aztán
elnémult. Barna szemei elkerekedtek a hihetetlen félelemtől. Vörös ajkai artikulálatlan sikolyra
nyíltak. A lábai egyszerűen megmerevedtek. Most, amikor elengedhetetlen szüksége lett volna rájuk,
hogy villámgyorsan elrohanjon, meg sem tudott moccanni. Csak állt ott, és hangtalanul sikított.

2.
 Amikor Conan meglátta, hogy Zaporavo kíséret nélkül hatolt be a fák közé, úgy érezte, eljött az
idő, amire régóta várt. Conan nem evett a gyümölcsből, és nem vett részt a többiek durva játékaiban
sem, minden idegszálát a kalózkapitány megfigyelésére összpontosította. A Zaporavo különc
természetéhez szokott emberek nem voltak különösebben meglepődve azon, amikor a kapitány
egyedül vágott neki az ismeretlen és minden bizonnyal barátságtalan sziget felfedezésének. Mindenki
tovább szórakozott és észre sem vették, amikor Conan, mint egy lopakodó párduc, a vezérük után
surrant.
A kimmériai tisztában volt a legénység körében betöltött vezető szerepének súlyával. De
mindeddig még nem nyerte el a csatában vagy fosztogatásban kimagaslóknak járó jogot, hogy életre-
halálra szóló párbajra hívhassa ki a kapitányt. Ezeken a kihalt vizeken semmi esélyt nem látott arra,
hogy a Kalózok törvénye szerint bizonyíthassa rátermettségét. A legénység egyöntetűen ellene
fordulna, ha nyíltan a kapitányra támadna. De jól tudta, hogy ha a többiek tudta nélkül végezne
Zaporavóval, a vezető nélkül maradt matrózok valószínűleg nem akarnának meghalni csak azért, hogy
ezzel bizonyítsák a kapitányuk iránt érzett hűségüket. Az ilyen farkascsordában a legfontosabb
szempontnak az életben maradás számít.
Így hát kardjával a kezében, szívében mohó tettvággyal követte Zaporavót, amíg oda nem ért egy
magas fákkal körülvett magaslatra, ahol a fatörzsek között látta a kék messzeségbe nyúló, egymásba
fonódó lejtők alkotta fenséges tájat. A tisztás közepén járó Zaporavo megérezte, hogy valaki követi,
ezért kezét a kardmarkolatára téve megfordult.
Aztán szitkozódva megszólalt.
- Miért követsz, te kutya?
- Netán megőrültél, hogy ezt kérdezed? - nevetett Conan, és fürge mozgással közeledett egykori
vezére felé. Ajkán mosoly játszott, kék szemében elszánt csillogás vibrált.
Zaporavo egy szörnyű átkot kiáltott, előrántotta kardját, és úgy várta a vakmerő, testét fedezék
nélkül hagyó, pengéjét sivító kék csóvaként a feje körül pörgető barachai támadását.
A kapitány tömérdek tengeri és szárazföldi csatában edzett harcos. Nem volt nála jobb,
tapasztaltabb kardvívó az egész világon. Ám eddig sohasem került szembe olyan pengével, melyet a
civilizált világ határain túl nevelkedett és edződött kar forgatott. A vívótudományát ezúttal olyan
villámgyors mozgással és rettenetes erővel kellett összemérnie, melyhez hasonlót addig nem
tapasztalt. Conan harcmodora eltért a megszokott stílusoktól, olyan ösztönös és természetes volt, mint
az erdei farkasé. A kapitány bonyolult mozdulatai olyan haszontalannak bizonyultak a kimmériai
primitív dühével szemben, mint egy bokszoló tudása egy párductámadás esetén.
Zaporavo most úgy küzdött, mint még soha. Erejének minden morzsáját összeszedte, hogy
elhárítsa a fejénél villámként cikázó penge csapásait. Kétségbeesésében mégis elhibázott egy
mozdulatot, a rettenetes erejű csapás a kardmarkolathoz közel találta el, és teljesen elzsibbasztotta a
karját. Ezt szinte azonnal követte egy halálpontos döfés, amelytől az éles penge hegye úgy szaladt át a
páncélingen és a bordákon, mint a papíron, s pontosan Zaporavo szívébe fúródott. A kapitány ajkai
néhányszor megvonaglottak a rövid haláltusa közben, de természetéhez hűen meg sem nyikkant. Már
halott volt, amikor elernyedt teste a letaposott fűre csuklott, melyen a vércseppek, mint megannyi
rubin csillogtak a napfényben.
Conan lerázta kardjáról a vércseppeket. Az őszinte örömtől elmosolyodott, nyújtózkodott egyet,
mint egy óriási macska, majd hirtelen megmerevedett, és elégedett arckifejezése zavart figyelemmé
változott. Kardjának hegyét a földre irányítva szoborként állt a fűben.
Levette tekintetét legyőzött ellenfeléről, elgondolkodva nézte a körülötte magasodó fákat és a
mögöttük lévő tájat. S akkor megpillantott egy fantasztikus dolgot, amely hihetetlen és felfoghatatlan
volt. A távoli dombok szelíd, gömbölyű vállai fölött egy magas, fekete, csupasz alak szökellt, és a
vállain egy ugyancsak meztelen, fehér dolgot cipelt. A jelenség ugyanolyan gyorsan eltűnt, ahogy
felbukkant, s Conannak a meglepetéstől tátva maradt a szája.
 Aztán körbenézett a tisztáson, bizonytalanul visszapillantott arrafelé, ahonnan jött, és káromkodott
egyet. A látvány megdöbbentette, talán még egy kissé izgatottá is tette, ha ezt a jelzőt egyáltalán
alkalmazni lehet egy olyan acélidegzetű emberre, mint amilyen ő volt. Egy - az egzotikumait
leszámítva - érthető világ közepén egyszerre csak felbukkant előtte a megtestesült borzalom
és rémálom. Conan egy percig sem kételkedett abban, hogy jól látott, és az ítélőképességében is
tökéletesen megbízott. Biztos volt abban, hogy egy ismeretlen és hátborzongató dolgot pillantott meg.
Már maga a tájon átrohanó, fehér foglyát cipelő fekete alak is elég bizarrnak tűnt, ráadásul az a sötét
lény még természetellenesen magasnak is látszott.
Conan hitetlenkedve megrázta fejét és elindult arrafelé, amerre a jelenést látta. Elhatározását
teljesen helyénvalónak tartotta. Mivel a látottak módfelett felkeltették az érdeklődését, nem volt egyéb
választása, mint hogy elfogadja azt, amit az ösztönei súgtak.
Egymás után hagyta maga mögött az alacsony fűvel benőtt, ligetekkel tarkított emelkedőket.
Annak ellenére, hogy hol felfelé gyalogolt, hol pedig leereszkedett a monoton szabályossággal
sorakozó, szelíd lejtőkön, érezte, hogy alapvetően felfelé halad. A szabályos dombtetők és a köztük
húzódó sekély lankák sora lassan összezavarta a fejét, és az egésznek mintha sosem akart volna vége
szakadni. Ám végül feljutott a sziget legmagasabbnak tűnő pontjára, s ott megtorpant az eléje táruló
falak és tornyok zöld ragyogása láttán, melyek olyan tökéletesen beleolvadtak a tájba, hogy addig,
amíg el nem érte azt a helyet, ahol most állt, még az ő éles szeme számára is láthatatlanok maradtak.
Egy kis ideig tétovázott, ujjaival megérintette kardját, aztán elindult előre, hiszen a kíváncsiság
már bogarat tett a fülébe. Senkit sem látott, miközben egy magas, boltíves árkádhoz közeledett a
görbe falak alatt, de nem talált egyetlen ajtót sem. Ahogy óvatosan bekémlelt, egy tágas, nyitott
udvarnak látszó teret látott, melyet fű borított, és egy félig átlátszó anyagból készült fal vett körül. Az
udvarra több boltív is nyílt. Találomra kiválasztotta az egyiket, és meztelen lábbal, lábujjhegyen, a
kardját készenlétben tartva elindult. Egy másik udvarra jutott, amely hasonló volt az elsőhöz. Egy
belső falon túl meglátta a különös alakú, toronyszerű építmények csúcsait. Az egyik tornyot
beépítették és átnyúlt abba az udvarba, ahová Conan került, s egy széles lépcső vezetett fel a tetejére,
amely a fal mellett húzódott. Conan felment rajta, közben azon gondolkodott, vajon mindez tényleg
valóság, vagy a fekete lótusz okozta álom kellős közepében jár.
A lépcső tetejénél egy fallal körülvett párkányon vagy erkélyen találta magát, nem tudta eldönteni,
melyik a kettő közül. Innen még jobban szemügyre vehette a tornyokat, ám így sem tudott meg többet
róluk. Sejtette, hogy az építőik nem közönséges emberek lehettek. A tornyok szerkezete és
elrendezése szimmetrikusnak hatott, de őrületet sugallt, és idegennek tűnt az emberi gondolkodástól.
Ami az egész város, kastély - vagy ördög tudja, mi is volt valójában - alaprajzát illeti, Conan éppen
eleget látott belőle ahhoz, hogy fogalma legyen az udvarok sokaságáról. Mindegyiket a saját fala
övezte és nyitott boltívekkel kapcsolódtak a többi udvarhoz, s valamennyi szemmel láthatóan a
középen álló, fantasztikus toronycsoport körül összpontosult.
Ahogy elfordult a tornyoktól, borzalmas látvány tárult elé, így habozás nélkül lekuporodott az
erkély mellvédje mögé, és döbbenten nézte a jelenetet.
Az erkély vagy párkány magasabbra épült, mint a szemközti fal, így Conan belátott a mögötte lévő
füves udvarra. A távolabbi fal belső íve eltért az előzőektől. Nem sima volt, hanem mintha hosszú
vágatok vagy élek szegélyezték volna, s a belső tér szinte hemzsegett valamilyen apró dolgoktól,
melyek mibenlétéről a kimmériainak fogalma sem volt.
A falnak nem szentelt különösebb figyelmet, annál inkább a csoportba verődött lényeknek, melyek
egy zöld tavacska körül guggoltak az udvar közepén. Azok a teremtmények fekete színűek és
csupaszok voltak, ám felegyenesedve még a legkisebb is föléje magasodott volna a magas
kimmériainak. Inkább karcsúnak, mint zömöknek mondható, mutatós testük volt, amely - szokatlan
magasságukat leszámítva - nem látszott se torznak, se rendellenesnek. Mindezek ellenére Conan még
ilyen nagy távolságból is érezte a lényükből áradó gonoszságot.
Középen egy alázatos testtartású, meztelen fiatal férfi állt, akiben Conan felismerte a Wastrelről
partra szállt legfiatalabb matrózt. Ő volt hát az a foglyul ejtett kalóz, akit végigcipeltek a fű borította
lejtőkön át idáig. Conan nem hallotta küzdelem zaját, és egyetlen vérfoltot vagy sérülést sem látott az
óriás ébenfekete végtagjain. A zöldfülű matróz nyilván elkóborolt a többiektől a szárazföld belseje
felé, és így kapta el a bozótban lapuló fekete óriás. Conan jobb meghatározás híján fekete óriásoknak
nevezte a teremtményeket, hiszen ösztönösen érezte, hogy azok a magas, ébenfekete lények messze
állnak attól, hogy embernek nevezhesse őket.
Egyetlen hang sem jutott el hozzá. Az óriások bólogattak és mutogattak egymásnak, valahogy az
egész mégsem hatott igazi beszélgetésnek, mintha hangok nélküli társalgás folyt volna. Egyikük, aki
összekuporodva ült a meghunyászkodó fiú előtt, egy pipaszerű dolgot tartott a kezében. Időnként az
ajkaihoz illesztette és nyilván megfújta, bár Conan ebből semmit sem hallott. Viszont a zingarai ifjú
hallhatta vagy érezhette, mert összegörnyedt. Aztán reszketni és vonaglani kezdett, mintha
haldokolna, majd a végtagok rángása fokozatosan rendezetté vált, és pillanatok alatt ritmikussá
változott. A vonaglások átalakultak erőteljes rángatózássá, majd ismétlődő mozdulatokká. A fiú táncra
perdült ugyanúgy, ahogy a kobrák is, amikor felhangzik a fakír hangszerének mozgásra kényszerítő
dallama. A fogoly táncában azonban nyoma sem volt a tánc örömének vagy élvezetének. Conan
csupán egy féktelen, ám örömtelen, szánalmas látványt nyújtó mozgást látott. Mintha a sípok néma
hangjai érzéki ujjakkal megragadták volna a fiú lelkének legbelső részeit, és kegyetlen kínok árán
facsarták volna ki belőle az elfojtott szenvedély minden egyes önkéntelen megnyilvánulását. Mocskos
rángatózás, buja vonaglás volt ez, a titkos vágyak felszínre törése egy külső akarat hatására. Vágy,
amely nem jelentett élvezetet, bujaság, mely borzalmas kínnal párosult. Olyan volt, mintha az ember
végignézte volna, hogyan válik teljesen csupasszá egy emberi lélek, s miként kerülnek felszínre a
legmélyebb és elmondhatatlan titkok.
Conan az undortól reszketve és hányingerrel küszködve nézte a jelenetet. Ő is, mint az erdei
farkas, teljesen ösztönlény volt, ám ismerte a haldokló civilizációk perverz titkait. Bebarangolta
Zamora városait, és megismerte a Gonosz Shadizar asszonyait. Ám itt olyan mérhetetlen aljasságot
érzékelt, amely meghaladta az emberi gyarlóságot, elkorcsosult ág volt az élet fáján, amely az emberi
értelmet meghaladó irányban fejlődött. Nem a fiú agonizáló vonaglása és kicsavarodott teste
döbbentette meg, hanem a lények mérhetetlen obszcenitása, amely a felszínre tudta rángatni az emberi
lélek kifürkészhetetlen sötétségében szunnyadó legmélyebb titkokat, és örömük az olyan dolgok
büszke mutogatásában, melyek még zavaros rémálmainkban is ritkán jönnek elő.
A fekete kínzó hirtelen letette sípját, felemelkedett, és a reszkető, fehér alak fölé tornyosult. A
nyakánál és a csípőjénél brutálisan megragadta a remegő fiút, majd hasra fordította, és fejjel előre a
zöld medencébe hajította a szerencsétlent. Conan látta a meztelen test fehér villanását a zöld
hullámokban, ahogy a fekete óriás mélyen a víz alá nyomta foglyát. Ekkor nyugtalan mozgolódás
támadt a többi fekete között, mire Conan gyorsan lebukott az erkély fala mögé, és nem merte
felemelni a fejét, nehogy meglássák.
Néhány perc múlva mégis győzött a kíváncsisága, és óvatosan kinézett a fedezéke mögül. Az
óriások éppen ki özönlöttek egy árkádsorból egy másik udvarra. Egyikük abban a pillanatban tett
valamit a távolabbi fal peremére, és Conan felismerte benne a fiú kínzóját. A lény magasabb volt
társainál, és ékes homlokszalagot viselt. A zingarai fiúnak nyoma veszett. Az óriás követte a többieket
és Conan látta, ahogy előbukkantak abból a folyosóból, amelyen át nemrég maga is a rettegés
kastélyába jutott, s a zöld lankákon át elvonultak arrafelé, amerről ő érkezett. Nem volt náluk fegyver,
Conan mégis érezte, hogy újabb támadásra készülnek a Kalózok ellen.
Ám mielőtt elindult, hogy figyelmeztesse a gyanútlan matrózokat, utána akart járni annak, mi
történt a fiúval. Egyetlen nesz sem törte meg a csendet. A kimmériai azt hitte, a tornyok és az udvarok
őt leszámítva teljesen elnéptelenedtek.
Sietve lement a lépcsőn, átvágott az udvaron, és egy boltíven keresztül abba az udvarba jutott,
amelyet a feketék az imént hagytak el. Végre alaposan megnézhette a rovátkolt falat. Vékony élek
barázdálták, melyeket szemmel láthatóan kemény kőből véstek ki, és a párkányok vagy peremek
mentén ezernyi apró, többnyire szürkés figura sorakozott. A szobrocskák, melyek nem voltak
nagyobbak egy férfi karjánál, embereket ábrázoltak, és olyan élethűen voltak elkészítve, hogy Conan a
számtalan bálványban tucatnyi embertípus jellegzetes vonásait ismerte fel. A szobrok a zingarai,
argoszi, ofiri és kúsita kalózok arcvonásait viselték. A legutolsók ugyanolyan feketék voltak, mint a
modellként szolgáló lények. Miközben Conan döbbenten nézte a néma, világtalan szobrokat, egyre
jobban hatalmába kerítette egy nyugtalanító érzés. Valahogy zavarta a
szobrok élethűen megformált mimikája. Óvatosan megérintette azokat, de nem tudott rájönni, milyen
anyagból készültek. A tapintásuk olyan volt, mint a megkövült csonté, de a férfi képtelenségnek
tartotta, hogy egy ilyen szigeten annyi megkövült anyag legyen, hogy ennyire pazarlóan bánhassanak
vele.
Észrevette, hogy a számára ismerős arcokat mintázó szobrok mind a felső peremeken sorakoztak.
Az alattuk lévő alakok arcvonásait nem tudta hová tenni. Vagy teljesen a művészi képzelet szülöttei
voltak, vagy pedig olyan fajokat ábrázoltak, amelyek régen eltűntek és elfelejtődtek.
Türelmetlenül megrázta fejét, és a medence felé fordult. A kör alakú udvar nem nyújthatott
búvóhelyet, és mivel sehol sem látta a fiú testét, tudta, hogy egyedül a tavacska alján lehet.
A sima, zöldes korong felé közeledve mereven nézte a csillogó vízfelszínt. Mintha egy vastag, zöld
üvegen nézett volna át, mely tiszta ugyan, mégis furcsán csalóka. A tavacska kör alakú és nem túl
nagy méretű medencében volt, s zöld jáde szegély határolta. Ahogy a kimmériai belenézett, látta a kör
alakú alját, de nem tudta, milyen mély lehet. Mindenesetre hihetetlen mélységnek tűnt, Conan jobban
megszédült, mintha egy szakadékba nézett volna. Minden áron meg akarta tudni, hol van a medence
alja, de a tekintete nem tudott eljutni a hihetetlen távolságban lévő, megtévesztő, árnyékos és mégis
látható fenékig. Időnként mintha halvány fény derengett volna fel a jáde színű mélységben, de Conan
nem volt biztos benne. Abban viszont igen, hogy a csillogó vizet leszámítva, a medence teljesen üres
volt.
De Crom nevére, akkor hova tűnt a fiú, akit olyan kegyetlenül a vízbe hajítottak? Conan ujjaival a
kardját babrálgatva felegyenesedett, és még egyszer körbenézett az udvaron. S akkor észrevett egy
magas, fekete valamit, amitől azonnal hideg veríték lepte el a kimmériai barna testét.
Tétova léptekkel, mintha egy láthatatlan mágnes vonzásának engedelmeskedne, közeledett a
csillogó falhoz. A szörnyű gyanútól kábultan és hangtalanul felnézett a szegélyen lévő legutolsó kis
szoborra. Abban a pillanatban megértette a rettenetes hasonlóság okát. A magasból a zingarai fiú
megkövült, mozdíthatatlan, törpe nagyságú, mégis felismerhető teste meredt rá világtalanul. Conan
hátrahőkölt, a látvány a lelke legmélyéig megrázta. Megdermedt kezéből majdnem kihullt a kard,
ahogy száját nyitva felejtve a hullára meredt. Teljesen elkábította a felismerés, amely túl sokatmondó
és borzalmas volt ahhoz, hogy józan ésszel felfogja.
Ennek ellenére a látvány magáért beszélt. Megoldódott a törpe alakok rejtélye, bár a titok mögött
ott lapult az áldozatok kilétének még sötétebb és iszonyúbb titka.
Conan nem tudta, meddig állt ott szédítő gondolatainak örvényében. Egy hang szakította el a
látványtól, egy fokozatosan erősödő női sikítás, amely mintha egyre közelebbről hallatszott volna.
Conan felismerte a hangot, és bénultsága nyomban szertefoszlott.
Gyors szökkenéssel a keskeny szegélyen termett, ott megkapaszkodott, és félrerugdosta a
csoportokban elhelyezett alakokat, hogy elegendő helye legyen a lábainak. Még egy ugrás és mászás,
s máris ott csüngött a fal szélén, közben átnézett felette. Egy külső falon lógott, ahonnan rálátott a
kastélyt körülvevő zöld mezőre.
A füves síkságon egy fekete óriás lépkedett, az egyik karja alatt hozta ficánkoló foglyát pont úgy,
mint amikor az ember felkapja rosszcsont gyermekét. Sancha volt az, fekete haja zilált, repkedő
hullámokban hullt alá, olajzöld bőre élesen elütött fogva tartója fényes, ébenfekete irhájától. Az óriás
ügyet sem vetett a rángatózó és sikoltozó lányra, egyenesen a külső, boltíves folyosó felé tartott.
Ahogy eltűnt az oszlopok mögött, Conan vakmerően leugrott a falról, és besurrant a távolabbi
udvarra nyíló folyosóra. Lekuporodott és látta, amikor a vergődő áldozatát cipelő óriás belépett a
medencés udvarra. Most már elég közel guggolt a feketéhez, hogy alaposan szemügyre vehesse.
A test és a végtagok pompás szimmetriája közelről még hatásosabb volt. Az ébenfekete bőr alatt
gömbölyded izmok hullámzottak, és Conan biztosra vette, hogy a szörnyeteg képes lenne hosszában
kettészakítani egy átlagos embert. Az ujjak végen lévő körmök fegyvernek is beillettek, olyanok
voltak, mint egy vadállat karmai. Az arca faragott ébenfa álarchoz hasonlított. Ragyogó és csillogó
szemei pedig mint két homokszínű, vibráló aranygolyó. Ez az arc teljesen eltért az emberi ábrázattól.
Minden vonalán, minden részletén látszott az ördög kézjegye, amelytől olyan gonosszá vált, amilyen
egy halandó emberé sohasem lehet. Ez az óriás nem volt ember, egyszerűen nem lehetett az. Az élet
vadhajtása volt a teremtés istenkáromló bugyraiból, mellékvágány az evolúciós fejlődésben.
Az óriás letette a fűre Sanchát, aki hason fekve sikoltozott a fájdalomtól és a félelemtől. A lény
gyanakodva körülnézett és sárgás szemei összehúzódtak, amikor meglátta a fal tetején felborogatott és
földre rugdosott szobrocskákat. Ekkor lehajolt, a nyakánál és a combja tövénél fogva megragadta
áldozatát, és céltudatos léptekkel megindult a zöld medence felé. Ebben a pillanatban Conan is
kisurrant a folyosóról, és mint a halál szele rohant át a pázsiton.
Az óriás megfordult és szemei felvillantak, amikor észrevette a feléje száguldó, bronzszínű
bosszúállót. Annyira meglepődött, hogy kegyetlen szorítása egy másodpercre kiengedett, mire a lány
kicsusszant a kezeiből, és a fűre zuhant. A karomszerű ujjakban végződő karok azonnal szétnyíltak és
lecsaptak, ám Conan lehajolt, és kardját átdöfte az óriás ágyékán. A fekete lény kidőlt faként a földre
rogyott, testéből sugárban ömlött a vér. A következő
pillanatban Conan egy eszeveszett szorításban vergődött, mert Sancha a nyakába ugrott, s a
kibírhatatlan félelem és az utána rászakadó hisztérikus megkönnyebbülés adta erővel kapaszkodott a
férfiba.
A kimmériai szitkozódva kibújt a lány szorításából, és felkészült az óriással való újabb
összecsapásra. Az ellenfele azonban már halott volt, a homokszínű szemek üvegessé váltak és a
hosszú, ébenfekete lábak sem rángatóztak tovább.
- Ó, Conan - zokogta Sancha, és kitartóan kapaszkodott a férfiba -, mi lesz velünk? Mik ezek a
szörnyek? Biztosan a pokolban vagyunk, és az ott maga az ördög.
- Akkor a pokolnak szüksége lesz egy új ördögre - vigyorgott gonoszul a barachai. - De hát, hogy
kapott el? Már a hajót is elfoglalták?
- Nem tudom. - A lány meg akarta törölni a szemét, a szoknyája után nyúlt, mire eszébe jutott,
hogy teljesen meztelen. - Kijöttem a partra. Láttam, amikor Zaporavo után mentél, és követtelek
benneteket. Megtaláltam Zaporavót. te. te voltál az, aki.
- Ki más? - mordult fel Conan. - És mi történt azután?
- Valami mozgást láttam a fák közt - válaszolta a lány, és megremegett. - Azt hittem, te vagy. A
nevedet kiáltoztam. aztán megláttam azt. azt a fekete valamit, ahogy az ágak között kuporgott, mint
egy majom, és engem bámult. Olyan volt, mint egy rémálom. Képtelen voltam elrohanni onnan. Csak
sikítani tudtam. Aztán az a valami leugrott a fáról, és elkapott. Ó, ó, ó! - Sancha a kezébe temette
arcát, és a félelem emlékétől megint reszketni kezdett.
- Nos, mindenképpen ki kell jutnunk innen - morogta Conan, és megfogta a lány csuklóját. -
Gyerünk, meg kell találnunk a többieket.
- Amikor beléptem a fák közé, szinte mindannyian a parton aludtak - motyogta Sancha.
- Aludtak? - kiáltotta Conan, mintha az alvás a legsúlyosabb vétség lett volna, amelyet matrózok
elkövethetnek. - A kénköves pokol hét ördöge csapjon beléjük.
- Hallgasd csak! - A lány a félelemtől elsápadt és remegni kezdett.
- Hallottam! - vakkantotta Conan. - Jajveszékelés! El ne mozdulj innen!
Ismét felugrott a peremre, átlesett a fal fölött, és felhangzó szitkozódása olyan
mérhetetlen dühről tanúskodott, hogy Sanchának elállt a lélegzete. A fekete emberek jöttek visszafelé,
de nem egymagukban és nem is üres kézzel. Mindegyikük hozott egy-egy erőtlen emberi alakot, sőt
némelyik kettőt is. A kalózok voltak a foglyaik. A testek petyhüdten csüngtek a feketék karjaiban, és
ha időnként erőtlenül meg nem moccannak vagy nem fészkelődnek egy kicsit, Conan le merte volna
fogadni, hogy mindannyian halottak. Fegyvertelenek voltak, de nem meztelenek, a hüvelyeikbe dugott
kardokat az egyik fekete hozta, hatalmas karjai alig bírták el a tömérdek acélt. A tengerészek közül
időnként felhangzott egy-egy halk óbégatás, mint amikor a részeg ember felriad borgőzös álmából.
 Conan úgy nézett körbe, mint a csapdába esett farkas. A medencés udvarról három árkádon át
lehetett kijutni. A feketék a keleti árkádon át hagyták el az udvart, és feltehetően azon keresztül is
fognak visszatérni. Ő a déli boltívsoron át jutott a medencéhez, most pedig a nyugatiban lapult, és már
nem volt elég ideje arra, hogy kiderítse, hová juthat innen. Úgy kellett azonnali döntést hoznia, hogy
nem ismerte a kastély alaprajzát.
Leugrott a falról, sebtében visszarakta az alakokat, a medencéhez húzta legyőzött ellenfelét, és
beledobta a vízbe. A test azonnal elmerült, és Conan - ahogy a szemével követte a hullát - nem túl
tisztán, de látta a borzalmas összehúzódást, a zsugorodást és a megkeményedést. A látványtól
megborzongott, és gyorsan elfordult. Aztán megragadta a lány karját és sietve a déli boltívsor felé
vezette Sanchát, aki egyfolytában kérlelte Conant, hogy mondja el neki, mi történt.
- A feketék elkapták a legénységet - felelte a férfi sietve. - Fogalmam sincs, mit csináljak,
mindenesetre elrejtőzünk valahol, és figyelni fogunk. Ha a szörnyetegek nem néznek a medencébe,
nem jönnek rá, hogy itt vagyunk.
- De észrevehetik a véres füvet!
- Talán azt hiszik majd, hogy valamelyik démonjuktól származik. Egyébként pedig nincs más
választásunk.
A szökevények abban az udvarban jártak, amelyből Conan végignézte a fiú kínszenvedéseit, és
most gyorsan felmentek a déli falra vezető lépcsőkön. Amikor felértek, a férfi leguggoltatta a lányt az
erkély mellvédje mögé. Gyengécske búvóhely volt ugyan, de ennyi idő alatt úgysem találtak volna
ennél jobbat.
Éppen elhelyezkedtek, amikor a feketék bevonultak az udvarra. A lépcső aljánál visszhangzó
csattanások hallatszottak, mire Conan minden izma megfeszült, és megragadta kardját. Ám a feketék
átmasíroztak a délkeleti oldalon lévő árkádok alatt, s néhány pillanattal később Conan meg a lány
tompa puffanásokat és nyögéseket hallott. Az óriások ledobálták áldozataikat a fűre. Sancha ajkairól
kis híján kibuggyant egy hisztérikus kacaj, ám Conan a kezével gyorsan betapasztotta a lány száját és
elnémította, mielőtt annak hangja elárulta volna őket.
Kis idő elteltével meghallották a fűben lépkedő, számtalan láb neszezését, utána csend lett. Conan
kikandikált a fal mögül. Az udvar kiürült. A feketék ismét csoportokba verődve kuporogtak a
szomszédos udvarban lévő medence körül, teljesen belefeledkeztek érthetetlen tanácskozásaikba. A
magas fekete ismét az aranysípján játszott, társai pedig - mint megannyi ébenfekete szobor - hallgatták
a játékát.
Conan megfogta Sancha kezét, összegörnyedt annyira, hogy a feje ne emelkedjen a fal pereme
fölé, és lesurrant a lépcsőn. A szorosan belekapaszkodó Sancha kénytelen-kelletlen követte, de közben
félelemmel teli pillantásokkal méregette a medencés udvarra vezető árkádsort, pedig abból a szögből
se a
medencét, se a körülötte összecsődült borzalmas társaságot nem láthatta. A lépcső aljánál hevertek a
zingaraiak kardjai. Conan rájött, hogy az elkobzott és a lépcső aljánál földre hajított fegyverek
csattanását hallották az imént.
A kimmériai a délnyugati boltívsor felé húzta a lányt, csendben végigmentek a pázsiton, és
beléptek a mögötte kezdődő udvarra. Ott feküdtek egymásra hajigálva az összekuszált bajszú, csillogó
fülbevalós kalózok. Egyik-másik megmozdult vagy nyugtalanul felnyögött álmában. Conan lehajolt
hozzájuk, Sancha is letérdelt mellette, és kezeit a combjaira téve előrehajolt.
- Mi ez az édes, émelyítő illat? - kérdezte izgatottan. - Mindegyikük leheletén érezni lehet.
- Az az átkozott gyümölcs, amit megettek - felelte halkan Conan. - Felismerem az illatát. Olyan
hatása lehet, mint a fekete lótusznak, amitől az ember elalszik. Cromra, ezek mindjárt felébrednek.
Ám nincsenek fegyvereik, és van egy olyan érzésem, hogy azok a fekete démonok hamarosan
kezelésbe veszik őket. Milyen esélyük lehet ezeknek a fegyvertelen, álomittas fickóknak?
Néhány pillanatig teljesen elmerült gondolataiban, aztán megragadta Sancha olajzöld vállát, de
olyan erővel, hogy a lány felszisszent.
 - Figyelj rám! Én elcsalom azokat a fekete disznókat a kastély másik részébe, és egy ideig
lekötöm a figyelmüket. Addig te életet versz ezekbe a bolondokba, és visszaadod nekik a kardjaikat. A
harc az egyetlen esélyünk. Meg tudod csinálni?
- Én. én. nem tudom megígérni! - dadogta a félelemtől reszkető lány, és szinte nem is tudta, mit
beszél.
Conan káromkodott egyet, megragadta a lány egyik vastag, vállaira omló hajfürtjét és úgy
megrázta a bájos fejecskét, hogy Sancha kábult szemei előtt táncra perdültek a falak.
- Meg kell csinálnod! - sziszegte Conan. - Ez az egyetlen esélyünk!
- Megteszem, ami tőlem telik! - lihegte a lány, mire Conan helyeslően felmordult és biztatóan
hátba verte, amitől Sancha kis híján felborult, majd a barachai már el is surrant.
Néhány pillanat múlva már a medencés udvarra nyíló boltívsornál kuporgott, és az ellenfeleit
figyelte. A feketék még mindig a medence körül ültek, de már látszott rajtuk az ördögi türelmetlenség
jele. Eközben az udvarról, ahol a felkeltett martalócok feküdtek, egyre hangosabban hallatszottak a
nyögések, melyekbe lassanként zavaros szitkozódások is belevegyültek. Conan izmai megfeszültek,
felvette egy ugrásra kész párduc testhelyzetét, közben összezárt fogsorán át könnyedén lélegzett.
A drágaköves fejpánttal ékesített óriás felállt, és elvette ajkaitól a sípot. Ebben a pillanatban Conan
egy tigrisszerű ugrással a meghökkent feketék közt termett. Mozdulatai ugyanolyanok voltak, mint az
áldozatára ugró és lesújtó tigrisé. A pengéje háromszor villant meg, mielőtt bármelyik fekete
védekezően felemelhette volna a kezét, aztán kiugrott az óriások gyűrűjéből, és átrohant a
pázsiton. A háta mögött három fekete alak maradt szétnyílt koponyával a földön.
Bár meglepetésszerű támadásának hihetetlen hevessége ellen az óriások szinte nem is védekeztek,
az életben maradottak villámgyorsan feleszméltek. Szorosan Conan nyomába eredtek, miközben
végigrohant a nyugati árkádon. Hosszú lábaikkal hihetetlen sebességre voltak képesek, Conan mégis
biztosan tudta, hogy bármikor egérutat nyerhetne, de nem ez volt a célja. Azt akarta, hogy az üldözés
sokáig tartson, időt kellett nyernie, hogy Sancha felébreszthesse és felfegyverezze a zingaraiakat.
Ám amikor beszaladt a nyugati folyosóból nyíló udvarra, a látvány szitkozódásra késztette. Az
udvar más volt, mint amiket addig látott. Nyolcszögletű térre jutott, és az egyetlen be- és kijáratát az a
boltívsor képezte, amelyen az előbb végigrohant.
Ahogy megfordult, azonnal felmérte, hogy az összes fekete utána vetette magát. Néhányan elzárták
a bejáratot, a többiek egy hosszú láncot alkotva közeledtek felé. Conan szembefordult velük, közben
lassan hátrálni kezdett az északi fal felé. A feketék sora most félkör alakot vett fel, majd szétnyílt,
hogy bekerítse a szökevényt. Conan tovább hátrált, de egyre lassabban és lassabban, mivel észrevette,
hogy a feketékből álló lánc tagjai közötti távolság nagyobb lett. Az óriások attól féltek, hogy Conan
megpróbál a félkör széleinél kitörni, ezért meghosszabbították az arcvonalukat.
Conan a farkasok higgadt éberségével nézte őket, és amikor támadott, a villámcsapás mindent
elsöprő váratlanságával tette, pontosan a félkör közepénél. Az útjában álló óriás kettéhasított
mellcsonttal rogyott a földre, s mielőtt a jobbról és balról érkező, a sebesült bajtársuk segítségére siető
feketék odaértek volna, Conan már kívül járt a kis híján bezárult gyűrűn. A kijáratnál állók
felkészültek a rohamra, ám Conan nem rontott rájuk. Megfordult, s szemmel látható érzelmek és
nyilvánvaló félelem nélkül nézett üldözőire.
A feketék ezúttal nem lazították fel az arcvonalukat. Rájöttek, hogy ellenfelükkel szemben, aki
maga volt a testet öltött, mindenkit darabokra tépő, szétszaggató düh, végzetes hiba volt megosztani
erejüket. Zárt egységbe tömörültek és túlzott sietséggel, az alakzatukat megtartva közeledtek a
barachai felé.
Conan tudta, ha nekimegy a kegyetlen karmok, izmok és csontok visszataszító tömegének, semmi
esélye sem marad. Csak nekik adna előnyt, hogy maguk közé rántsák, ahol elérhetnék a karmaikkal, és
kihasználhatnák a testsúlyukból adódó előnyüket. Abban a helyzetben semmire sem menne primitív
vadságával. Végignézett a falon, és a nyugati oldalon, egy sarok fölött megpillantott egy peremszerű,
kiálló részt. Nem tudta, mi lehet, de a céljának megfelelt. Újra hátrálni kezdett, most már a sarok felé,
mire az óriások is megszaporázták lépteiket. Nyilván arra gondoltak, hogy ellenfelüket beszorítják a
sarokba. Conan agyán végigfutott a gondolat, hogy a feketék szemében ő valószínűleg csupán egy
alacsonyabb rendű faj képviselője, aki szellemileg
fejletlenebb, mint ők. Ha így gondolták, annál jobb. Nincs végzetesebb tévedés az ellenfél
alábecsülésénél.
Már csak néhány lépésnyire állt a faltól, s a feketék gyűrűje majdnem bezárult; nyilvánvalóan azt
tervezték, hogy sarokba szorítják, mielőtt felfogná a helyzetét. A kapuban állók is elhagyták
őrhelyüket és gyorsan közeledtek, hogy a többiekhez csatlakozzanak. Az óriások félig leguggoltak,
szemük úgy ragyogott, mint a pokol aranyszínű tüze, fogaik fehéren csillogtak, karmokban végződő
kezüket pedig védekezően felemelték. Váratlan és heves támadásra számítottak, ám a következő
pillanatok eseményei meglepték őket.
Conan felemelte kardját, tett egy lépést feléjük, aztán megfordult, és a fal felé rohant. Az aljához
érve dobbantott egyet, és acélkemény izmai a levegőbe repítették, ahol kinyújtott kezének ujjai a
kiszögellésre kulcsolódtak. Abban a pillanatban reccsenés hallatszott, a szegély letört, s Conan
visszazuhant az udvarra.
A hátára esett, amely a ruganyos izmai ellenére eltört volna, ha a fű nem tompítja az esés erejét,
így viszont mint egy hatalmas macska talpra szökkent, és szembefordult ellenfeleivel. A szemében
táncoló nyugodt fénynek már nyoma sem volt. Szemében most egy kék halotti máglya fénye
csillogott, haja felborzolódott, keskeny ajka vicsorgott. Az eddigi vakmerő játékból egy szempillantás
alatt élethalál harc lett, és Conan kegyetlen természete érzékenyen reagált a dühödt vadság
kihívásaira.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy a feketék egy pillanatra megtorpantak, ám most nekilódultak,
hogy lerohanják, és a földre rántsák ellenfelüket.
Ám abban a pillanatban ordítás törte meg a csendet. Az óriások megfordultak és meglátták a
boltívsorban tolongó, gyalázatos kinézetű tömeget. A kalózok támolygó sora kígyózott feléjük,
összefüggéstelenül káromkodva. Még kábultak és zavarodottak voltak, de megragadták kardjaikat és
az sem lassította vad rohamukat, hogy halvány fogalmuk sem volt arról, mi történik velük.
A feketék csodálkozva bámultak, ezt használta ki Conan. Fülsértően felkiáltott, majd borotvaéles
villámlásként lecsapott rájuk. Az óriások érett kalászként hullottak a pengéje alatt, a zavart dühtől
ordító zingaraiak pedig kacsázva átrohantak az udvaron, s vérszomjas buzgósággal estek neki gigászi
termetű ellenségeiknek. A kalózok még mindig bódultak voltak, nemrég tértek magukhoz kábító
szendergésükből, csak azt érezték, hogy Sancha eszeveszetten rázta őket, és kardot nyomott a
kezükbe. Tompán hallották azt is, ahogy valaminek a megtételére ösztökéli őket. Sok minden
érthetetlen volt abból, amit a lány mondott, de a furcsa lények látványa és a patakzó vér megtette
hatását.
Az udvar néhány másodperc múlva csatatérré változott, nem sokkal később pedig mészárszékké. A
zingaraiak csetlettek-botlottak, ennek ellenére bátran és hatásosan forgatták a kardjukat, közben
bámulatra méltóan káromkodtak, és ügyet sem vetettek a sebesüléseikre - legalábbis azokra,
amelyekbe nem haltak bele azonnal. Sokkal többen voltak az óriásoknál, de azok nem tartották
ellenfeleknek őket. A támadóiknál lényegesen magasabb feketék szörnyű sebeket ejtettek a
karmaikkal és a fogaikkal, feltépték a matrózok torkát, és ökölbe zárt mancsukkal betörték a
koponyájukat. A zűrzavarban a kalózok képtelenek voltak teljes mértékben kihasználni a
fürgeségükben rejlő lehetőséget, és sokan túl fáradtak voltak még a kábító álomtól, ezért nem tudták
elkerülni a rájuk zúduló ütéseket. Ám elvakult, vadállati szenvedéllyel küzdöttek, és szemmel
láthatóan fittyet hánytak a rájuk leselkedő halálra. A vagdalkozó kardoknak olyan hangja volt, mint a
hentesek hasítóbárdjának, az ordítások, kiáltások és szitkok pedig borzalmas hangzavart keltettek.
A boltívek alatt kuporgó Sanchát elkábította a zaj és az eszeveszett öldöklés látványa. Zavaros
képekben jutott el tudatáig az örvénylő káosz, amelyben pengék villantak és csendültek, karok
csapkodtak, vicsorgó arcok bukkantak fel, hogy ismét eltűnjenek, s megfeszült testek ütköztek össze,
majd váltak szét, aztán újra összekapcsolódtak és elvegyültek az őrület eme démoni táncában.
 A harc részletei csak pillanatokra rajzolódtak ki előtte, mint fekete rézkarcok egy véres háttérben.
Megpillantott egy zingarai matrózt, aki semmit sem látott a szemeire boruló, letépett hatalmas
skalpjától, de szétterpesztett lábait megfeszítve markolatig döfte kardját egy fekete hasba. Sancha
tisztán hallotta, ahogy a martalóc döfés közben felmordult és látta, amikor az áldozat sárga szemei
kifordultak a rövid haláltusában, miközben a vér és a belek kitódultak a penge nyomán. A haldokló
fekete puszta kézzel elkapta a pengét, amit a tengerész - semmit sem látva közben - ostobán rángatott.
Aztán a fekete kar átölelte a zingarai fejét, és egy fekete térd iszonyatos erővel a férfi hátának
közepébe vágódott. A zingarai feje rettenetes szögben hátrarándult és roppanó hang hallatszott a
küzdelem zajában, mint amikor egy vastag ág eltörik. A győztes lehajította a földre áldozata testét, s
abban a pillanatban a két válla között balról jobbra, egy kék fénysugárhoz hasonló valami villant
végig. Az óriás megtántorodott, a feje először a mellkasára, onnan pedig - visszataszító látványt
nyújtva - a földre hullt.
Sancha gyomra felfordult. Émelygett és hányni akart. Megpróbált elfordulni és elfutni a látványtól,
de hiába, a lábai nem engedelmeskedtek. Még a szemét sem tudta becsukni. Sőt, még tágabbra
nyitotta. Undorodott, oda se bírt nézni, hányingere volt, mégis élvezte azt a varázslatos érzést, amit a
kiömlő vér látványa mindig előidézett benne. Ám ez a harc túlszárnyalta az összes addig látott csatát,
amelyeket emberi lények vívtak egy kikötő kifosztásakor vagy egy kalóztámadás alkalmával. S akkor
meglátta Conant.
A barachait egy egész csapat óriás választotta el a társaitól, és szinte teljesen elborította.
Mindenképpen a földre akarta kényszeríteni a karok és testek fekete hulláma. A tömeg pillanatok alatt
kitaposta volna belőle a lelket, ám Conan magára rántotta az egyik óriást, s a fekete test megvédte az
alatta lévő barachait. A támadók rugdostak és vagdalkoztak feléje s vonagló társuk után kapdostak, de
Conan fogai elszántan mélyedtek a fekete torkába, és szívósan kapaszkodott a haldokló pajzsába.
A tengerészek rohama egy pillanatra enyhítette a rá nehezedő nyomást, mire Conan félredobta a
holttestet, és vértől bűzölögve, félelmetes látványt nyújtva felállt. Az óriások hatalmas, fekete
árnyakként fölébe magasodtak, felé kapdostak, s szörnyű csapásokkal fenyegették az életét. De ő úgy
ütött és küzdött, mint a vértől részeg párduc, s kardjának minden csapása és villanása nyomán
vérpatakok fakadtak körülötte. Annyi ütést kapott, amitől három közönséges ember is meghalt volna,
ám az ő életereje egy cseppet sem lankadt.
Csatakiáltása túlharsogta a küzdelem zaját, és a kábult, de dühös zingaraiak új erőt merítettek
belőle. Megkétszerezték csapásaikat, s a kardjaik nyomán szétnyíló izmok és a szétroppanó csontok
zaja szinte beleveszett a fájdalmas és haragos üvöltések zajába.
A feketék ellenállása meggyengült és a kijárat felé törtek, mire Sancha sikítani kezdett, s elrohant
az útjukból. Az óriások beszorultak a szűk nyílásba, s a zingaraiak kardjaikkal vagdalkozva,
fülhasogató, örömittas kiáltásokkal támadtak a hátul maradottakra. Mire az utolsó túlélő fekete is
átverekedte magát a kapun és csak magával törődve elrohant, az átjáró úgy nézett ki, mint egy
mészárszék.
A harc innentől üldözéssé változott. A menekülő óriások átvágtak a füves udvarokon, felrohantak a
csillogó lépcsőkön, átugráltak a fantasztikus tornyok lejtős teteje felett, még a falak széles fedőkövein
is végigszaladtak. Minden lépésüket vércseppek jelezték, nyomukban - mint egy lerázhatatlan
farkascsorda - ott loholtak könyörtelen üldözőik. Akadt egy-két fekete, amelyik megfordult, és
sarokba szorított vadállatként szembeszállt. Néhány tengerész holtan maradt a helyszínen, de a
végeredmény mindig ugyanaz volt: egy széttépett fekete test a füvön vonaglott, vagy rángatózva,
kitekeredett testtel lebucskázott a mellvédről vagy a tetőről.
Sancha a medencés udvarban bújt el, lekuporodott, és a félelemtől reszketve várta a fejleményeket.
Kívülről ádáz üvöltözés hangjai hallatszottak, rohanó lábak dobbantak a pázsiton, s a boltívek alól
kivágódott egy vérfoltos, fekete alak. A szalagot viselő óriás volt az. Egy zömök matróz már majdnem
utolérte, amikor a fekete a medence szélénél szembefordult üldözőjével. Szorult helyzetében felkapott
egy kardot, amelyet egy haldokló tengerész ejtett a földre, s amikor a vakmerő zingarai nekirontott,
lesújtott rá a szokatlan fegyverrel. A matróz szétnyílt koponyával összerogyott, de a csapás olyan
ügyetlenre sikeredett, hogy a penge darabokra tört az utolsó életben maradt óriás kezében.
 A fekete a boltívsorban tolongó alakok felé hajította a kardmarkolatot és a medence felé szökellt,
maszkszerű arca eltorzult a gyűlölettől. Conan félrelökdöste a bejáratban állókat, a lábai szinte nem is
érintették a pázsitot, ahogy fejét leszegve támadásba lendült.
Ekkor azonban az óriás széttárta hatalmas karjait, és emberfeletti hangon elkiáltotta magát. Ez volt
az egyetlen hang, amelyet a feketéktől az egész csata
folyamán hallottak. A hang világgá kürtölte a fekete rettenetes gyűlöletét, amely úgy hangzott, mint
egy veremből felhangzó üvöltés. A hang hallatára a zingaraiak megtorpantak, és nem tudták, mitévők
legyenek. Conan azonban továbbrohant az óriás felé. Némán és gyilkos indulatoktól hajtva száguldott
egyenesen a medence szélénél egyensúlyozó, ébenfekete alak irányába.
Ugyanabban a pillanatban, amikor vértől csöpögő kardja megvillant a levegőben, az óriás
megfordult, és a magasba szökkent. Egy villanásnyi ideig látták, ahogy a medence közepe fölött lebeg,
ekkor a zöld hullámok egy földrengésszerű robajjal megemelkedtek és felágaskodtak, hogy elérjék az
óriást, aztán a hullámok zöld vulkánja elnyelte a feketét.
Conannak sikerült idejében lelassítania rohanását, mielőtt a medencébe zuhant volna. Hátraugrott,
és erős karjaival visszatartotta az odarohanó embereket. A zöld medence most gejzírhez hasonlított. A
hatalmas vízoszlop robajának hangja szinte az elviselhetőség határáig erősödött, miközben a tetején -
egy hatalmas tajtékkoronában szétnyílva - a víz egyre magasabbra emelkedett.
Conan a kardlapjával gyorsabb haladásra ösztökélve, maga előtt terelve a bejárat fele hajtotta
embereit. A vízoszlop robaja teljesen megbabonázta őket. Amikor a férfi megpillantotta a
mozdulatlanul álló, a kavargó hullámtölcsért tágra nyílt szemmel bámuló Sanchát, a víz dübörgését
túlharsogva ráordított, mire a lány azonnal magához tért a kábulatból. Tárt karokkal Conanhoz szaladt,
aki elkapta az egyik kezével, és kirohant vele az udvarról.
A túlélők összegyűltek a sokkal békésebb, külső udvaron. Fáradtak voltak, a ruhájuk cafatokban
lógott, sebek és vérfoltok borították a testüket, s némán bámulták az óriási, állandóan változó
vízsugarat, amely másodpercről másodpercre közelebb emelkedett a kék égbolthoz. A vízoszlop zöld
színű törzsét fehér foltok csipkézték, tajtékzó koronája háromszor szélesebb volt, mint az alapja. Néha
már azzal fenyegetett, hogy szétrobban, és mindent elsöprő áradatként a földre hull, de egyre csak
száguldott az ég felé.
Conan tekintete végigsöpört a véres, rongyos csapaton, megszámolta őket, és az eredményt látva
szitkozódni kezdett: csupán húszan maradtak. Képtelen volt megfékezni feltörő dühét, megragadta az
egyik kalóz nyakát és olyan erősen megrázta a férfit, hogy a szerencsétlen sebeiből szanaszét fröcskölt
a vér.
- Hol vannak a többiek? - ordított a tengerész fülébe.
- Ennyien vagyunk! - rikoltotta válaszként a gejzír robaját túlharsogva egy másik. - A többieket
megölték azok a fekete...
- Akkor, gyerünk innen! - ordította Conan és meglökte a kalózt, mire az fejjel előre, majdnem orra
bukva megindult a külső árkádsor irányába. - Az a szökőkút bármelyik percben szétrobbanhat.
- Mindnyájan megfulladunk! - sopánkodott az egyik kalóz, miközben a kijárat felé sántikált.
- A fenéket fulladunk! - kiáltotta Conan. - Az összes csontunk kővé változik! Kifelé, a fene esne
belétek!
A külső boltívsorhoz rohant, közben egyik szemét a föléjük magasodó, zöld vízoszlopon tartotta, a
másikkal az elcsatangolókat figyelte. A vérontástól, a harctól és a mennydörgő hangtól megszédülve
néhány zingarai úgy mozgott, mintha hipnózisban lenne. Conan pofonegyszerű módszerrel ösztökélte
őket gyorsabb mozgásra. A tarkójuknál megragadta az elcsatangolókat, egy erőteljes farba rúgással
áttessékelte őket a kapun, és a siker érdekében még a delikvensek felmenőire vonatkozó csípős
megjegyzésekkel is fűszerezte mondandóját. Sancha mindenáron vele akart maradni, de Conan
borzalmas káromkodások kíséretében lerázta magáról a testére fonódó karokat, és hogy meggyorsítsa
a lány mozgását, egy hatalmasat sózott a fenekére, amitől Sancha sietős léptekkel megindult a
fennsíkon keresztül.
 Conan a kapunál állt és csak akkor indult el, amikor már biztos volt benne, hogy az összes életben
maradt embere elhagyta a kastélyt, majd elindult a mezőn keresztül. Akkor még egyszer ránézett az
égbe nyúló, dübörgő vízoszlopra, amely mellett a tornyok szinte eltörpültek, és ő is otthagyta a
névtelen borzalmak kastélyát.
A zingaraiak közben már túljutottak a fennsík határán, és a tenger felé lejtő dombok között
haladtak. Sancha az első dombtetőn járt és Conant várta, közben megállt egy pillanatra, hogy
megnézze a kastélyt. Mintha egy óriási, zöld szárú, fehér szirmú virág himbálózott volna a tornyok
felett, a dübörgés teljesen betöltötte az eget. Ekkor olyan csattanás hallatszott, mintha kettéhasadt
volna az égbolt. A jádezöld és hófehér színben pompázó oszlop ledőlt, s az alatta lévő falakat és
tornyokat elsöpörte a rettenetes áradat.
Conan elkapta Sancha kezét, és rohanni kezdtek. Előttük ott hullámzott a számtalan lejtő, a hátuk
mögött felhangzott a rohanó víz morajlása. Conan hátranézett izmos válla fölött, és egy széles
szalagot pillantott meg, amely felemelkedett majd lezúdult, ahogy végigszáguldott a dombokon. Az
áradat nem terült szét és oszlott el a lejtők közt, hanem mint egy óriási kígyó, elárasztotta a
mélyedéseket, és körülölelte a kerek dombtetőket. Mintha hullámai egy határozott irány felé zúdultak
volna, mintha az áradat őket követné.
A felismerés mozgósította Conan minden erejét. Sancha megbotlott, egy kétségbeesettségről és
kimerültségről árulkodó, panaszos kiáltással térdre rogyott. Conan felkapta, hatalmas vállaira fektette
a lányt, és továbbrohant. Kapkodva szedte a levegőt, a térdei is remegtek, lélegzete hangos
zihálásokban tört elő a fogai közül. Már csak tántorogni tudott. Látta maga előtt a vánszorgó
tengerészeket, akiket ugyanaz a rettegés űzött előre, amely őt is a hatalmában tartotta.
Hirtelen megpillantotta az óceánt, és könnybe lábadt tekintete végigsuhant a sértetlen Wastrelen. A
matrózok fejvesztetten beugráltak a csónakokba. Sancha bezuhant az egyik csónak aljába, és élettelen
bábuként terült el. Bár Conan füleiben dübörögve száguldott a vér és szeme előtt minden vörös
ködben úszott, segített evezni a lihegő tengerészeknek.
A szívük majdnem kiszakadt a fáradtságtól, miközben a hajó felé eveztek. A zöld folyó kitört a
part menti fák közül. A fák úgy dőltek el, mintha a törzsüket kettévágták volna, és ahogy
belesüllyedtek a jáde színű áradatba, azonnal megsemmisültek.
Az ár végigsöpört a parton, hullámai belenyaltak az óceán vizébe, amitől a színe mélyebbé és
fenyegetőbbé változott.
A kalózok megmagyarázhatatlan, ösztönös rettegéstől hajtva még nagyobb erőfeszítésre
kényszerítették meggyötört testüket és szédülő agyukat. Nem tudták, hogy pontosan mi is az, amitől
félnek, de azt igen, hogy a feléjük tartó undorító, kitartóan közeledő zöld szalag halálos veszélyt jelent
mind a test, mind a lélek számára. Egyedül Conan ismerte az igazságot, s amikor látta, hogy a széles
sáv a hullámok közé siklik, és az áradat feléjük tart anélkül, hogy alakja vagy útiránya megváltozott
volna, olyan hévvel mozgósította utolsó erőtartalékait, hogy az evező kettétört a kezében.
Végre-valahára a csónak orra nekiütődött a Wastrel oldalának, és a tengerészek - sorsukra hagyva
mentőcsónakjaikat - a horgonyláncon kínkeservesen felkapaszkodva a hajóra másztak. A teljesen
kimerült Sancha úgy csüngött Conan széles vállain, mint egy halott, miközben a férfi a fedélzetre
kapaszkodott vele. Ám a következő pillanatban már a deszkákon találta magát, mert amint felértek,
Conan minden teketória nélkül megszabadult terhétől és kezébe vette a kormánykereket, miközben
utasításokat osztogatott a megmaradt legénységnek. A lezajlott események alatt kétségbevonhatatlanul
átvette az irányítást, és az emberek ösztönösen engedelmeskedtek neki. Úgy tántorogtak, mint a
részegek, gépiesen nyúltak a kötelekhez és a rudakhoz. A felhúzott horgonylánc kettészelte a
hullámokat, a kibontott vitorlák kidagadtak a feltámadó szélben. A Wastrel megremegett, megrázta
magát, és pompás látványt nyújtva megindult az óceán felé. Conan hátranézett. A szalag, mint egy
ragyogó, smaragdzöld nyelv, a Wastrel tőkesúlyától csupán egy evezőnyi távolságra lecsendesedett a
vízben. A szörnyű áradat kifulladt. Conan tekintete végigfutott a hajó mögött kezdődő, egybefüggő,
csillogó folyamon, amely átszelte a part fehér sávját, végigkígyózott a lejtők között, végül beleveszett
a kék messzeségbe.
 Amikor a barachai lelki nyugalma helyreállt, rávigyorgott a lihegő tengerészekre. Sancha mellette
állt, és arcán végigfolytak a könnyek. Conan térdnadrágja vérfoltos cafatokban lógott, kardtartó öve
hüvelyestől eltűnt, lába mellett a deszkába állított kardja kicsorbult, és a penge nem is látszott a
vöröslő vértől. Fekete sörényét vastagon borították az alvadt vércsomók, és az egyik füle félig
leszakadt. Karjai, lábai, mellkasa és a vállai tele voltak zúzódásokkal és karmolásokkal, mintha egy
párduccal harcolt volna. De arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly, miközben erős lábaira
támaszkodva, iszonyú izmainak túláradó erejével kormányozta a hajót.
- És most mi lesz? - kérdezte félénken a lány.
- Kifosztjuk az összes tengert! - nevetett Conan. - Toprongyos legénységünk
romokban hever, de el tudják látni a feladataikat, és mindig lehet találni új embereket. Gyere ide, és
csókolj meg!
- Megcsókolni? - kiáltotta Sancha hisztérikusan. - Hogy tudsz most erre gondolni?
A férfi nevetése túlharsogta a vitorlák csattogását és robaját, hatalmas karjába kapta a lányt, és egy
csattanós csókot nyomott Sancha vörös ajkaira.
- Az életre gondolok! - mennydörögte. - Ami halott, az halott, és borítsunk fátylat a történtekre!
Van hajóm, bátor legényeim és egy mézédes ajkú kedvesem. Sosem akartam ennél többet.
Nyalogassátok csak a sebeiteket, haramiák, és verjetek csapra egy hordó sört! Úgy megdolgoztatlak
benneteket a Wastrelen, hogy a vén hajó rátok sem ismer majd! Táncoljatok és énekeljetek, mert
nemsokára kemény munka vár rátok, kurafiak! Pokolba a kihalt tengerekkel! Olyan vizekre hajózunk,
ahol gazdagok a kikötők, és a kereskedelmi hajók dugig vannak zsákmánnyal!
 15.

TÚL A FEKETE FOLYÓN

Írás-megjelenés: 1935
Helyszín: Pictish Wilderness

Conan észak felé vándorol a Hybóriai Királyságokba, egykori zord szülőföldje felé. Negyvenévesen hazatér
és azt tapasztalja, hogy a hódító aquilónok felhagytak Kimméria elfoglalásának kísérletével. Az aquilónok most
nyugat felé terjeszkednek, és a vad pikt törzsek vadonjaiból rabolnak egyre nagyobb területeket. A kegyetlen
csaták során az aquilónok egészen a Fekete- folyóig törnek, és felépítik cölöperődjeiket. Conan
felderítőszolgálatot vállal egykori ellenségei zsoldjában, és egyre inkább kezdi érzékelni a helyzet
kilátástalanságát.

1. CONAN ELVESZTI A BALTÁJÁT

Az erdei ösvényen olyan ősi csend honolt, hogy még a puha talpú csizmás léptek is ijesztően
harsánynak hatottak. Legalábbis a vándor fülében így hallatszott, bár olyan óvatosan haladt, mint
ahogy kell is annak az embernek, aki a Mennydörgés-folyón túlra merészkedik. Fiatal, középtermetű
férfi volt, nyílt arccal, kócos, homokszínű hajjal, melyet nem takart sem sapka, sem sisak. Ruházata
elég szokványos volt ezen a vidéken - durva tunika, a csípőnél övvel összefogatva, alatta rövid
bőrnadrág és puha szarvasbőr csizma, amely majdnem térdig ért. Tőrmarkolat állt ki az egyik
csizmából. A széles bőrövről súlyos, rövid kard lógott, meg egy szarvasbőr erszény. Tágra nyílt
szeme izgatottság nélkül fürkészte az ösvényt szegélyező zöld erdőfalat. Bár nem volt magas, jó
felépítésű volt, és a karja, melyet tunikája bő ujja szabadon hagyott, igencsak izmosnak tűnt.
Zavartalanul lépkedett, bár az utolsó telepes kunyhója mérföldekre elmaradt mögötte, és minden
lépéssel közelebb került a fenyegető veszélyhez, mely homályos árnyként lógott az ősi erdő fölött.
Még annyi zajt sem ütött, mint gondolta, azonban jól tudta, hogy puha csizmás, halk léptei is
vészharangként hangozhatnak a vad füleknek, amik a zöld rengetegben ólálkodhatnak. Gondatlan
viselkedése csak látszólagos volt, szeme és füle résen volt, különösen a füle, hiszen tekintete egyetlen
irányban sem tudott egy-két méternél beljebb hatolni a lombok közé.
Azonban inkább csak ösztönére, mint érzékeire hallgatva torpant meg hirtelen, és kezével
megragadta a kardmarkolatot. Mozdulatlanul állt az ösvény közepén, öntudatlanul visszafogta a
lélegzetét, nem tudta, mit hallott, és nem tudta, hallott-e egyáltalán valamit. Úgy tűnt, teljes csend
honol. Még egy mókus sem zörgött, egy madár sem csicsergett. Aztán a pillantása megállapodott az út
menti bokorrengetegen, néhány méternyire előtte. Szellő se rezdült, mégis úgy látta, mintha az egyik
ág remegne. Tarkóján felmeredt a szőr, és ő egy pillanatig határozatlanul állt. Biztos volt benne,
bármelyik irányba mozdul is, a halál lecsap rá a bokrok közül.
 Hangos reccsenés hallatszott a levelek mögül. A bokrok vadul megremegtek, és a zajjal egy időben
nyílvessző röppent ki kiszámíthatatlanul, és eltűnt az ösvény menti fák között. A vándor még látta az
ívét, miközben eszeveszetten fedezékbe vetette magát.
Egy vastag fatörzs mögé kuporodott, kardja remegett az ujjai közt, látta, hogy a bokrok szétválnak,
és egy magas alak lép ki ráérősen az ösvényre. A vándor meglepetten meredt rá. Az idegen az övéhez
hasonló öltözetet viselt, tekintettel a csizmára és a nadrágra, bár ez utóbbi selyemből volt bőr helyett.
Azonban ujjatlan, sötét láncing volt rajta tunika helyett, és sisak ült fekete sörényén. Erre a sisakra
meredt a vándor. Nem tollforgó volt rajta, hanem rövid bikaszarvak díszítették. Ezt a fejrevalót nem
civilizált kéz kovácsolta. És az arc sem civilizált ember arca volt: sötét, sebhelyes bőr, parázsló kék
szem. Olyan megszelídítetlen volt ez az ábrázat, mint a háttérül szolgáló őserdő. A férfi széles kardot
tartott jobb kezében, a pengéje vörösben égett.
- Gyere elő! - szólalt meg a vándor számára idegen kiejtéssel. - Most már nincs vész. Csak
egyetlen kutya volt. Gyere elő.
A másik bizonytalanul bújt elő, és az idegent bámulta. Különös módon tehetetlennek és
jelentéktelennek érezte magát, ahogy az erdei ember méreteit szemlélte - a páncélingben is kidagadó
mellkast, a vértől vörös kardot tartó, izmoktól dagadozó kart, melyet a nap sötétre égetett. Egy párduc
veszedelmes könnyedségével mozgott. Túlságosan ruganyos volt ahhoz, hogy civilizált fajból
származhasson, még abból a félig civilizált fajtából sem, mely a határvidéket lakta.
Megfordult, visszalépett a bokorhoz, és szétnyitotta. A keleti vándor még nem volt benne biztos,
hogy mi történt, közelebb ment, és benézett a bokrok közé. Egy sötét bőrű, tömzsi, izmos férfi hevert
ott, ágyékkötőjétől eltekintve meztelenül, emberi fogakból készült nyakláncot és réz karkötőket viselt.
Rövid kard lógott az ágyékkötőt tartó övből, egyik kezében még mindig szorított egy súlyos, fekete
íjat. Hosszú, fekete haja volt, de ennél többet a vándor nem láthatott a fejéből, mert arcát vér és
agyvelő borította. Koponyáját az álláig kettészelték.
- Istenemre, egy pikt! - kiáltotta az utazó.
Az égő kék szempár feléje fordult.
- Talán meglep?
- Hát, Velitriumnál meg később a telepesek kunyhóinál mondták, hogy ezek az ördögök néha a
határ környékén ólálkodnak, de nem vártam, hogy ennyire bemerészkednek.
- Alig négy mérföldnyire vagy a Fekete-folyótól - tájékoztatta az idegen. - Behatoltak ezek már
Velitriumhoz egy mérföldnyire is. Mennydörgés-folyó és Tuscelan-erőd között egyetlen telepes sincs
biztonságban. Ennek a kutyának a nyomát az erődtől három mérföldnyire délre fedeztem fel ma
reggel, azóta követtem. Éppen akkor értem mögé, amikor az íjával téged célba vett. Még egy pillanat,
és egy idegen a pokolba került volna. Megzavartam célzás közben.
Az utazó tágra nyílt szemmel meredt a nagyobb férfira, elképedten döbbent rá, hogy ez az ember
képes volt nyomon követni egy erdei ördögöt és úgy csapott le rá, hogy az nem is sejtette. Ez olyan
erdőjárói képességeket sejtetett, melyről még Conajoharában sem álmodnak.
- A helyőrséghez tartozol? - kérdezte.
- Nem katona vagyok. Tiszti fizetséget kapok, de én az erdőben végzem a dolgom. Valannus
tudja, hogy több hasznára vagyok, ha a folyó mentén kószálok, mint ha az erődben üldögélnék.
Mintha mi se történt volna, lábával még mélyebbre rúgta a testet a sűrűbe, aztán összehúzta a
bokrokat, és megindult az ösvényen. A másik követte.
- A nevem Balthus - mutatkozott be az ifjú. - Múlt éjszaka Velitriumban aludtam. Még nem
döntöttem el, hogy a földet műveljem, vagy belépjek-e a helyőrségi szolgálatba.
- A legjobb földeket Mennydörgés-folyó közelében már elfoglalták - morogta a láncinges. -
Bőséges jó föld terül el a Skalp-patak, néhány mérfölddel arrébb keltél át rajta. és az erőd között, de
pokolian közel van a folyóhoz. A piktek gyakran beosonnak, gyújtogatnak és fosztogatnak. mint
ahogy az a fickó is. Nem mindig jönnek egyedül. Egy napon lehet, hogy megpróbálják kiűzni a
telepeseket Conajoharából. És lehet, hogy sikerül is nekik. valószínűleg sikerül. Ez a gyarmatosítás
mindenképp őrültség. Akad bőven jó föld a bossóniai határtól keletre. Ha az aquilónok feldarabolnák a
báróik hatalmas birtokait és búzát vetnének oda, ahol most csak őzre vadásznak, nem kellene
átlépniük a határt, és elvenni a piktek földjét.
- Fura beszéd ez egy olyan embertől, aki Conajohara kormányzójának szolgálatában áll - jegyezte
meg Balthus.
- Engem ez nem érdekel - vágott vissza a másik. - Zsoldos vagyok. Azé a kardom, aki a legtöbbet
kínálja. Sohasem ültettem búzát, és nem is fogok mindaddig, amíg van más aratnivaló a kardom
számára. Azonban ti, hybóriaiak addig terjeszkedtek, amíg terjeszkedhettek. Átléptétek a határokat,
felégettetek néhány falut, kiirtottatok néhány klánt, és visszaszorítottátok a határt a Fekete- folyóhoz.
Csakhogy én kételkedem abban, hogy meg is tudjátok tartani azt a
területet, amit meghódítottatok, abban pedig biztos vagyok, hogy nem tudjátok a határt még
nyugatabbra tolni. Az ostoba királyotok nem ismeri az itteni körülményeket. Nem fog elég erősítést
küldeni, és nincs annyi telepes, hogy ellen tudjon állni egy egyesült támadásnak, ha a piktek átkelnek
a folyón.
- Csakhogy a piktek kis klánokra oszlanak - ellenkezett Balthus. - Sohasem fognak egyesülni.
Egyetlen klánnal pedig könnyedén elbánunk.
- Akár három-négy klánnal is - ismerte el a harcos. - Azonban eljön az a nap, amikor lesz köztük
egy ember, aki egyesít harminc-negyven klánt, mint ahogy a kimmériaiakkal is történt, amikor
évekkel ezelőtt a gundermanok megpróbálták északra tolni a határt. Megpróbálták gyarmatosítani
Kimméria déli határait. Kiirtottak néhány kisebb klánt, építettek egy erődvárost, Venariumot. biztos
ismered a történetet.
- Valóban ismerem - felelte Balthus megrezzenve. Annak a véres öldöklésnek az emléke fekete
foltként szerepelt a büszke, harcias nép históriájában. - A nagybátyám Venariumban tartózkodott,
amikor a kimmériaiak átmásztak a falakon. Ő azon kevesek közé tartozik, akik megmenekültek a
mészárlásból. Sokszor hallottam elmesélni a történetet. A barbárok figyelmeztetés nélkül, ragadozó
hordákban özönlöttek elő a hegyek közül, olyan dühvel rohamozták meg Venariumot, hogy senki sem
állhatott meg előttük. Férfiakat, nőket, gyerekeket, mindenkit lemészároltak. Venariumból füstölgő
rom maradt, és még a mai napig is az. Az aquilónokat visszakergették a határok mögé, és ők azóta
sem próbálták gyarmatosítani a kimmériai vidéket. Úgy beszélsz Venariumról, mintha ismernéd.
Talán te is ott voltál?
- Ott ám - mordult fel a másik. - Ahhoz a hordához tartoztam, amelyik átmászott a falakon. Még
tizenöt telet sem láttam, de a nevemet már emlegették a tanácskozótüzeknél.
Balthus önkéntelenül is elhúzódott, és rámeredt a vándorra. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez a
férfi, aki itt lépked nyugodtan mellette, azok közé a rikoltozó, vérszomjas ördögök közé tartozott, akik
azon a réges-régi napon elözönlötték Venarium falait, hogy vérbe borítsák az utcákat.
- Akkor te is barbár vagy! - kiáltotta önkéntelenül.
A másik bólintott, anélkül, hogy megsértődött volna.
- Conan vagyok, a kimmériai.
- Rólad már hallottam. - Friss érdeklődés csillant Balthus tekintetében.
Nem csoda, hogy a piktek áldozatul estek az övéhez hasonló vadságnak! A
kimmériaiak legalább olyan vad barbárok, mint a piktek, de sokkal intelligensebbek. Conan biztosan
sok időt töltött civilizált emberek között, bár ez a kapcsolat valószínűleg nem puhította el, és primitív
ösztöneit sem gyengítette. Balthus nyugtalansága tiszteletté változott, amint azt figyelte, milyen
macskaszerű léptekkel halad a kimmériai. Minden erőfeszítés nélkül, teljesen nesztelenül lépkedett az
ösvényen, láncingének olajozott szemei nem csörögtek, és Balthus érezte, hogy Conan a legsűrűbb
bozóton vagy a legszövevényesebb
csaliton is olyan nesztelenül tudna keresztülsurranni, mint bármelyik pikt.
- Te nem gunderman vagy? - Ez inkább állítás volt, semmint kérdés.
Balthus a fejét rázta.
- Tauranból jöttem.
 - Találkoztam már jó taurani erdőjárókkal, de a bossónok túl sok évszázad óta védelmeznek
benneteket, aquilónokat a külső vadontól. Keményednetek kell.
Ez igaz volt. Az elszánt íjászokkal teli, megerődített falvak a bossóniai határon régóta ütközőként
szolgálták Aquilóniát a kinti barbárság ellen. Most a telepesek között, túl a Mennydörgés-folyón,
kifejlődött egy új erdei faj, mely képes felvenni a versenyt a barbárokkal, ők azonban még kevesen
voltak. A legtöbb határvidéki olyan volt, mint Balthus - inkább telepes típus, mint erdőjáró.
A nap még nem nyugodott le, de már nem látszott, elrejtette a sűrű erdő. Az árnyékok megnyúltak,
az erdő komorabb lett, miközben ők az ösvényen lépkedtek.
- Besötétedik, mielőtt az erődbe érünk - jegyezte meg Conan, csak úgy mellékesen, majd felkapta
a fejét. - Figyelj csak!
Megtorpant, kissé előrehajolt, kardját kihúzta, gyanakvó és fenyegető vad alakká változott, ugrásra
és vágásra készen állt. Balthus is hallotta - vad sikoly volt, mely a legmagasabb pontján félbeszakadt.
Egy ember leplezetlen félelemvagy gyötrelemkiáltása.
Conan máris meglódult, végigrohant az ösvényen, minden egyes lépéssel nőtt a távolság közte és
erőlködő társa között. Balthus szitkot préselt ki magából. A tauraniak között jó futónak számított, de
Conan őrjítő könnyedséggel lehagyta. Aztán Balthus megfeledkezett bosszúságáról, mert egy olyan
iszonyatos sikoly harsant fel, amilyet még sohasem hallott. Ez nem embertől eredt. Mintha egy démon
rikoltott volna diadalában örvendezve az elesett emberek felett, és ez a hang vert volna visszhangot az
emberi érzékeket meghaladó fekete örvényekben.
Balthus botladozott futtában, és nyirkos verejték ütött ki a bőrén. Conan azonban nem tétovázott,
máris eltűnt egy kanyarulatban. Balthus megrémült attól, hogy egyedül maradt azzal a rettenetes
sikollyal, mely még ott remegett a levegőben, hátborzongató visszhangokkal. Teljes erejéből rohant,
és Conan után vetette magát.
Az aquilóniai botladozva torpant meg, majdnem összeütközött a kimmériaival, aki az ösvény
közepén állt egy kiterült test fölött. Conan azonban nem a vörös-nedves, sáros porban heverő hullát
nézte. Az ösvényt szegélyező erdő mélyébe meredt.
Balthus szörnyű szitkot mormolt. Egy férfi teste hevert az ösvényen, egy zömök, kövér férfié, aki
aranyozott csizmát és - a hőség dacára - egy gazdag kereskedő prémszegélyes köntösét viselte. Sápadt,
kövér arcára rémült kifejezés merevedett, vaskos torkát fültől fülig elmetszették, mintha egy
borotvaéles pengével tették volna. A hüvelyében lévő rövid kard arra utalt, hogy anélkül érte utol a
végzete, hogy lehetősége lett volna harcolni az életéért.
- Egy pikt? - suttogta Balthus, ahogy megfordult, és ő is az erdő sűrűsödő árnyaira meredt.
Conan a fejét rázta, kihúzta magát, és összevont szemöldökkel nézte a halott embert.
- Az erdei ördög. Cromra, ez már az ötödik!
- Hogy érted ezt?
- Hallottál már a Zogar Sag nevű pikt sámánról?
Balthus zavartan rázta a fejét.
- Gwawelában él, a folyón túli legközelebbi faluban. Három hónappal ezelőtt lesben állt az
ösvény mellett, és elrabolta a málhás öszvéreket az erődbe tartó karavánból. valahogy elkábította a
hajtókat. Az öszvérek tulajdonosa ez az ember volt - Conan hanyagul megbökte a hullát a lábával -,
Tiberias, velitriumi kalmár. A rakomány söröshordókból állt, és a vén Zogar megállt vedelni, még a
folyó innenső oldalán. Egy Soractus nevezetű erdőjáró a nyomára bukkant, és odavezette Valannust
meg három katonáját, ahol a fickó tökrészegen hentergett a sűrűben. Tiberias sürgetésére Valannus
börtönbe vetette Zogar Sagot, és ennél nagyobb sértés nem is érhet egy piktet. Zogar Sag valahogy
megölte az őrét, megszökött, és megüzente, hogy oly módon fogja megölni Tiberiast meg azt az öt
embert, aki foglyul ejtette, hogy az aquilónok még évszázadok múlva is megborzonganak, ha eszükbe
jut. Nos, Soractus meg a katonák már halottak. Soractus a folyónál halt meg, a katonák pedig szinte az
erőd tövében. És most Tiberiasnak is vége. Egyiküket sem a piktek ölték meg. Mindegyik áldozatnak.
Tiberiast kivéve, mint látod. hiányzott a feje. Ezek most minden bizonnyal Zogar Sag sajátságos
istenének az oltárát díszítik.
- Honnan tudod, hogy nem piktek ölték meg? - kérdezte Balthus.
 Conan a kalmár tetemére mutatott.
- Szerinted ezt késsel vagy karddal vágták? Nézd meg jobban, és látni fogod, hogy ilyen sebet
csak karmok okozhatnak. A húst tépték, nem vágták.
- Talán párduc. - kezdte Balthus, minden meggyőződés nélkül.
Conan türelmetlenül rázta a fejét.
- Egy tauraninak ismernie kellene a párduc karomnyomait. Nem. Ez egy erdei ördög, amit Zogar
Sag idézett meg, hogy véghezvigye a bosszúját. Tiberias ostoba volt, hogy egyedül kelt útra
Velitriumba, és ilyen közel az alkonyathoz. De mindegyik áldozaton mintha őrület vett volna erőt,
mielőtt utolérte a végzete. Nézd csak, a nyomok jól olvashatók. Tiberias öszvéren lovagolt az
ösvényen, talán egy csomó válogatott vidrabőr volt a nyerge mögé kötözve - amiket Velitriumban
akart értékesíteni -, és az a valami a mögül a bokor mögül vetette rá magát. Nézd, hogy le vannak
tiporva a gallyak! Tiberias felsikoltott, de a torkát máris feltépték, és most már a pokolban árulhatja a
vidrabőrt. Az öszvér bevágtatott az erdőbe. Hallgasd csak! Még most is hallatszik a dobogása a fák
alatt. A démonnak nem volt ideje letépni Tiberias fejét, megzavartuk azzal, hogy
ideértünk.
- Te értél ide - helyesbített Balthus. - Nem lehet valami rettenetes teremtmény, ha elmenekül
egyetlen fegyverestől. De honnan tudod, hogy nem pikt volt valamilyen horogféleséggel, ami nem
vág, hanem szakít? Láttad talán?
- Tiberiasnál is volt fegyver - morogta Conan. - Ha Zogar Sag démonokat hívott segítségül,
megmondta nekik, melyik embert öljék meg, és melyiket hagyják békén. Nem, nem láttam. Csak azt
láttam, hogy a bokrok remegnek, ahogy eltűnt az ösvényről. Ám ha további bizonyítékot akarsz, nézz
oda!
A gyilkos belelépett a halott embert körülvevő vértócsába. A bokrok tövében, az ösvény szélén egy
véres lábnyom rajzolódott ki a kemény talajon.
- Embertől származik ez? - követelte Conan, hogy társa szembenézzen az igazsággal.
Balthus érezte, hogy a fejbőre bizseregni kezd. Sem ember, sem egyetlen általa ismert állat nem
hagyhatta azt a különös, iszonyatos, háromujjú lábnyomot, mely madárkarmok és hüllőnyomok furcsa
keveréke volt, de igazából egyik sem. Széttárt kezét a lenyomat fölé tartotta, vigyázva, hogy ne érjen
hozzá, és dühösen felhördült. Nem bírta átfogni a nyomot.
- Mi lehetett ez? - suttogta. - Nem láttam még állatot, ami ilyen nyomot hagy.
- Egyetlen épelméjű ember sem látott még - felelte Conan zordul. - Ez egy mocsári démon. csak
úgy hemzsegnek, mint a denevérek, túl a Fekete-folyón. Hallhattad már őket, ahogy elátkozott
lelkekként üvöltenek, amikor a szél erősen fúj délről a forró éjszakákon.
- Mit tegyünk? - kérdezte az aquilóniai, és kényelmetlenül meredt a sötétkék árnyakra. Az áldozat
arcára fagyott rettenet nem hagyta nyugodni. Miféle iszonyatos fejet látott a szerencsétlen, vigyorogva
előbukkanni a bokrok közül, hogy megfagyott ereiben a vér a rémülettől?
- Nincs értelme követni egy démont - morogta Conan, és egy rövid favágóbaltát húzott elő az
övéből. - Amikor Soractust megölte, megpróbáltam utánamenni. Pár lépésen belül elvesztettem a
nyomát. Lehet, hogy szárnyakat növesztett és elrepült, de az is lehet, hogy lesüllyedt a föld mélyére,
egyenesen a pokolba. Nem tudom. Az öszvér után sem megyek. Majd csak visszatér az erődbe vagy
valamelyik telepes kunyhójába.
Miközben beszélt, Conan dolgozni kezdett baltájával az ösvény szélén. Néhány csapással kivágott
egy pár két-három méteres facsemetét, és legallyazta azokat. Aztán vágott egy hosszú szálat a bokrok
közelében kígyószerűen tekergő indákból. Az egyik végét az egyik rúdra kötötte, egyméternyire az
egyik végétől, átvetette a másik rúdon, és oda-vissza szőni kezdte. Néhány pillanat múlva elkészült
egy durva, ám erős hordággyal.
- Ha rajtam múlik - dörmögte -, a démon nem fogja megkaparintani Tiberias fejét. Elvisszük a
tetemet az erődbe. Nincs messzebb három mérföldnél. Sose szerettem ezt a hájas bolondot, de nem
hagyhatjuk, hogy pikt ördögök ilyen
átkozottul szabadon garázdálkodjanak a fehér emberek fejével.
 A piktek is a fehér fajhoz tartoztak - még ha a bőrük barna volt is -, de a határ menti népek
sohasem emlegették úgy őket.
Balthus fogta a hordágy hátsó végét - melyre Conan teketória nélkül rágördítette a pórul járt
kalmárt -, és amilyen gyorsan csak bírtak, megindultak tovább az ösvényen. Conan ezzel a teherrel
sem csapott több zajt, mint korábban, teher nélkül. A hordágy két tartórúdjára rátekerte a kalmár
szíját, és egy kézzel cipelte, míg a másikban csupasz pallosát szorongatta, és cikázó pillantásával a
baljóslatú erdőt fürkészte. Az árnyak egyre sűrűsödtek. A sötétedő kék ködben a növények körvonalai
összemosódtak. Az alkonyi erdő rejtélyes, kísértetjárta hellyé vált, melyben elképzelhetetlen lények
tanyáznak.
Már több mint egy mérföldet megtettek, és Balthus karizmai kissé sajogni kezdtek, amikor
hátborzongató kiáltás harsant fel az erdőből, melynek kék árnyai időközben lilává váltak.
Conan görcsösen megrántotta a hordágyat, és Balthus majdnem elejtette a rudakat.
- Egy nő! - kiáltotta a fiatalabb férfi. - Nagy Mitrára, ez női kiáltás volt!
- Egy telepes felesége az erdőben kószál - csattant fel Conan, és lerakta a hordágy végét. -
Valószínűleg egy elcsatangolt tehenet keres, és. maradj itt!
Vadászó farkasként vetette magát a bokrok közé. Balthusnak bizsergett a tarkója.
- Itt maradjak egyedül ezzel a hullával meg az erdőben leselkedő démonnal? - üvöltötte. - Megyek
veled!
És máris lódult a kimmériai után. Conan visszapillantott rá, de nem ellenkezett, ámbár nem is fogta
vissza lépteit rövidebb lábú társa tempójához. Balthus kifogyott a lélegzetből és szitkozódott, mert a
kimmériai újra lehagyta; fantomként suhant el a fák között. Ám ekkor Conan egy homályos tisztásra
ért, és előrehajolva torpant meg, vicsorogva, felemelt karddal.
- Miért álltunk meg? - zihálta Balthus. Letörölte az izzadságot a homlokáról, és megmarkolta rövid
kardját.
- Az a sikoly erről a tisztásról jött, vagy a közeléből - válaszolta Conan. - Én nem tévedek a
hangok forrásának megállapításában, még az erdőben sem. De hol.
A hang újra felharsant - most mögülük; épp abból az irányból, amerről jöttek. Fájdalmas és
szánalomra méltó sikoly volt, egy rémületében fél őrültté vált nő sikoltása - és ekkor, megdöbbentő
módon, gúnyos kacajjá változott, mely akár a pokol legmélyén élő ördögtől is eredhetett.
- Mitra nevére, mi ez? - Balthus arca fakó foltnak tűnt a félhomályban.
Conan heves káromkodással megperdült és visszafelé rohant, amerről jöttek;
az aquilóniai zavartan botladozott utána. A kimmériai hirtelen megtorpant, Balthus beleütközött, és
úgy pattant le a barna vállról, mintha egy vasszobornak ment volna neki. Az ütközéstől zihált és
hallotta, ahogy Conan kifújja a levegőt a fogai közt. A kimmériai mintha megmerevedett volna.
Balthus elnézett a válla fölött és érezte, hogy égnek áll a haja. Valami mozgott az ösvényt
szegélyező kékes bokrok között - valami, ami sem nem járt, sem nem repült, hanem úgy tűnt, mintha
siklott volna, akár egy kígyó. Azonban nem kígyó volt. A körvonalait nem lehetett kivenni, de egy
embernél magasabb volt, és nem túl testes. Hátborzongató fény vette körül, egy halovány, kék láng.
Valójában a természetellenes tűz volt az egyetlen kézzelfogható dolog rajta. Lehet, hogy egy
megtestesült láng mozgott keresztül, önálló akarattal a feketedő erdőn.
Conan vadul káromkodott, és kegyetlen erővel hajította utána a baltáját. A lény azonban siklott
tovább, még csak az útirányát sem változtatta meg. Valójában csak egy röpke pillanatig látták, ahogy
egy magas, homályos lény - amelyet ködös láng borít -, keresztüllibeg a bozótoson. Aztán már el is
tűnt, és az erdőben ismét lélegzetelállító csend honolt.
Conan vicsorogva tört át a növényzeten, és az ösvényre rontott. Ahogy Balthus utolérte, hallotta,
hogy hevesen és szenvedélyesen átkozódik. A kimmériai a hordágy mellett állt, melyen Tiberias teste
hevert. Csakhogy erről a testről most már hiányzott a fej.
- Átvert bennünket az átkozott a nyivákolásával! - dühöngött Conan, és pallosát a feje fölött
lengette haragjában. - Tudhattam volna! Rájöhettem volna, hogy csak csel! Most már öt fej fogja
díszíteni Zogar oltárát!
 - De miféle lény az, amelyik úgy sikolt, akár egy asszony, úgy nevet, akár egy ördög, és
kísérteties tűz lengi körül, miközben a fák közt siklik? - zihálta Balthus, miközben a verejtéket
törölgette sápadt arcáról.
- Mocsári démon - felelte Conan bosszúsan. - Fogd meg a rudakat. A testet akkor is elvisszük.
Legalább most már valamivel könnyebb a terhünk.
Ezzel a komor filozófiával megragadta a bőrszíjat, és megindult tovább az ösvényen.

2. GWAWELA SÁMÁNJA

Tuscelan-erőd a Fekete-folyó keleti partján állt, s a folyó hullámai az erődítmény tövét nyaldosták.
Ez az erőd cölöpökből épült, mint benne az összes épület, beleértve a vártornyot is - melyet ezzel a
megnevezéssel tüntettek ki. Itt volt a helytartó lakrésze, ahonnan kilátás nyílt az erődre és a komor
folyóra. Azon a folyón túl a part mentén roppant rengeteg terült el, mely szinte dzsungelszerű volt. A
folyómeder felőli fa mellvéden éjjel-nappal őrök járkáltak, és a sűrű, sötét erdőt figyelték. Nagy ritkán
feltűnt egy-egy veszedelmes alak, és az őrök tudták, hogy ezek őket figyelik, hevesen, éhesen, az ősi
gyűlölet könyörtelenségével. A gyakorlatlan szemnek a folyón túli erdőrész elhagyatottnak, kihaltnak
tűnt, valójában azonban csak úgy nyüzsgött az élettől. Nemcsak madaraktól, emlősöktől és hüllőktől,
de emberektől is. Az összes
ragadozó közül ezek az utóbbiak voltak a legvadabbak.
Itt, ennél az erődítménynél végződött a civilizáció. Tuscelan-erőd volt a civilizált világ utolsó
helyőrsége, az uralkodó hybóriai fajok legnyugatibb behatolásának helye. A folyón túl még
ősállapotok uralkodtak a sötét erdőben. Gallytetős kunyhók, melyekről vigyorgó emberkoponyák
lógtak, és sárból tapasztott falú elkerített területek, ahol tüzek pislákoltak, dobok dübörögtek, sötét
kezek dárdát élesítettek. Hallgatag emberek üldögéltek gubancos, fekete hajjal és kígyószerű
szemmel, azok a szemek gyakran pillantottak a bozótoson át a folyón túli erődítmény felé. Ahol
jelenleg az erőd áll, ott valaha sötét bőrű emberek építették fel kunyhóikat, igen, és ott is az ő
kunyhóik álltak, ahol most a legelők terülnek el, meg a szőke telepesek cölöpházai sorakoznak.
Távolabb, azon a nyers, szilaj határvároson, Velitriumon túl a Mennydörgés-folyó partján, annak a
másik folyónak a partján, mely a bossóniai határ mentén kanyarog. Először csak kereskedők érkeztek,
meg Mitra papjai, akik mezítláb és fegyvertelenül jártak. Legtöbbjükre iszonyatos halál várt. Azonban
katonák követték őket és kezükben baltát szorongató emberek asszonyaikkal és gyerekeikkel, ökrös
szekereken. Az őslakosok visszaszorultak a Mennydörgés- folyóig, majd még visszább, a Fekete-
folyón túlra. Vérontás és mészárlás kísérte útjukat. Ám a sötét bőrű nép sohasem felejtette el, hogy
Conajohara egykor az övék volt.
A keleti kapu őre kiáltásra lett figyelmes. Egy nyíláson át látta, hogy a libegő fáklyafény
acélsisakon és gyanús szemeken csillan meg.
- Nyisd ki a kaput - horkant fel Conan. - Látod, hogy én vagyok, nem?
A katonai fegyelmezettségnek nyoma sem volt benne.
A kapu befelé nyílt, Conan és társa bementek. Balthus látta, hogy a kapu mindkét oldalán egy-egy
torony áll, melynek csúcsa az erőd fölé emelkedik. Látta az íjászok számára kiképezett lőréseket.
Az őrök felhördültek, amikor meglátták, miféle terhet cipelnek. Lándzsáik egymásnak csörrentek,
ahogy behúzott nyakkal siettek becsukni a kaput.
- Mi van, nem láttatok még fejetlen testet? - kérdezte Conan ingerlékenyen.
A katonák sápadtan meredtek rá a holdfényben.
- Ez Tiberias - bökte ki az egyik. - Megismerem a prémszegélyes tunikáját. Valerius máris
tartozik nekem öt lúnával. Mondtam neki, hogy Tiberias is megkapta a loon hívását, amikor fénylő
szemmel kilovagolt öszvérén az erődből. Én arra fogadtam, hogy fej nélkül fog visszakerülni.
 Conan rejtélyesen felmordult, intett Balthusnak, hogy rakja le a hordágyat a földre, aztán elsietett a
helytartó házához, az aquilónnal szorosan a nyomában. A kócos fejű ifjú buzgón és kíváncsian
bámészkodott, látta a barakkok sorát a falak mentén, az istállókat, az apró kereskedőbódékat, a
kiserőd tornyait meg a többi épületet. Közöttük a nyílt térséget, a katonák gyakorlóterét, ahol most
tüzek táncoltak, és szolgálaton kívüliek lézengtek. Ezek most odasiettek a többiekhez, ahol már tömeg
gyűlt össze a kapunál a hordágy körül. Szálas aquilóniai
lándzsások és erdőjárók, alacsonyabb, tömzsibb bossóniai íjászokkal vegyesen.
Balthus meg se lepődött rajta, hogy a helytartó személyesen fogadja őket. Az autokratikus
társadalom merev kaszttörvényei itt kevésbé érvényesültek, mint a határtól messze keletre. Valannus
még fiatal ember volt, jó kötésű, finom metszésű arcvonásokkal, melyeken már nyomot hagyott a
kemény munka és a felelősség.
- Mondták, hogy napkelte előtt távoztál az erődből - szólt Conanhoz. - Már kezdtem félni, hogy a
piktek végül mégiscsak elkaptak.
- Amikor az én fejemet kezdik füstölni, arról az egész folyó tudni fog - morogta Conan. - A
halottjaikat sirató pikt asszonyok jajgatása egészen Velitriumig elhallatszik majd. Felderítésen voltam.
Nem tudtam aludni. Hallottam a dobok folyamatos dübörgését a folyón túlról.
- Minden éjszaka verik őket - emlékeztette katonáját a helytartó. Gyönyörű szemére árnyék borult,
ahogy közelről meredt Conanra. Megtanulta már, hogy ne becsülje le a vademberek ösztönét.
- Tegnap éjjel más volt - morogta Conan. - Azóta dobolnak, mióta Zogar Sag hazakerült.
- Ajándékokkal kellett volna hazaengedni, vagy felakasztani - sóhajtott a helytartó. - Te ezt
tanácsoltad, de.
- De ti, hybóriaiak, nehezen tudjátok megtanulni az idegenek életmódját - mondta Conan. - Hát
most már ezen nem lehet változtatni, de addig nem lesz béke a határon, amíg Zogar Sag él, és
emlékszik a börtönre, amelyben izzadt. Egy harcost követtem, aki a közelben ólálkodott, hogy néhány
fehér rovátkát vághasson az íjába. Miután kettéloccsantottam a fejét, találkoztam ezzel a legénnyel,
akit Balthusnak hívnak. Tauranból jött, hogy segítsen védeni a határvidéket.
Valannus elismerően mérte végig a fiatalember nyílt arcvonásait és jó felépítésű alakját.
- Örülök, hogy itt üdvözölhetlek, fiatalúr. Bár többen jönnének a tieid közül! Szükségünk van az
erdei életet ismerő emberekre. Legtöbb katonánk és telepesünk a keleti tartományokból érkezett,
semmit sem tudnak az erdei életmódról, de a növénytermesztésről sem.
- Velitriumtól innen nem sok van az ilyenekből - morogta Conan. - Az a város viszont tele van
velük. Azonban figyelj csak, Valannus, Tiberiast holtan találtuk az ösvényen.
Néhány szóban elmesélte a hátborzongató esetet. Valannus elsápadt.
- Nem is tudtam, hogy elhagyta az erődöt. Megőrült az az ember?
- Meg - felelte Conan. - Mint a másik négy. Amikor eljött az idő, mindegyikük megőrült és
kirohant a vadonba, hogy ott érje a halál, mint ahogy egy nyúl rohan az óriáskígyó torkába. Valami
hívta őket az erdő mélyéről, ezt nevezik az emberek a loon hívásának, mert nem tudnak rá jobb
kifejezést, és csak a halálra ítéltek hallják. Zogar Sag olyan mágiát használ, amilyet az aquilóniai
civilizáció nem bír legyőzni.
Erre a döfésre Valannus nem válaszolt. Remegő kézzel törölte meg a homlokát.
- A katonák tudnak róla?
- A keleti kapunál hagytuk a testet.
- El kellett volna titkolni, elrejteni valahol az erdőben. A katonák már így is elég idegesek.
- Valahogy úgyis rájöttek volna. Ha elrejtettem volna a testet, az úgy került volna elő, mint
Soractus hullája: kívülről a kapura kötözve, hogy reggel az emberek megtalálják.
Valannus megborzongott. Megfordult, odament az ablakhoz, és némán meredt a folyóra, mely
feketén meg-megcsillant a csillagfényben. A folyón túl a dzsungel ébenszínű falként emelkedett. Egy
párduc távoli sikoltása törte meg a csendet. Egyre sötétebb lett az éjszaka, a kiserődön kívül a katonák
zaja zsongássá halkult, a tüzek alig pislákoltak. Szél motoszkált a fekete lombok között, fodrozta a
sötét vizet. A szél szárnyán ütemes dübörgés hallatszott, ugyanolyan baljóslatú volt, akár egy leopárd
mancsainak dobogása.
- Végtére is - mondta Valannus, mintha szavakba foglalná gondolatait -, mit tudunk arról. mit tud
egyáltalán valaki arról. ami a dzsungelben rejtezik? Vannak homályos információink nagy
mocsarakról és folyókról, hatalmas erdőkről, végeérhetetlen síkságokról és dombságokról, melyek
egészen a nyugati óceánig terjeszkednek. De hogy miféle lények élnek a folyó és az óceán közötti
területen, azt találgatni sem merjük. Egyetlen fehér ember sem hatolt még be mélyen abba a
rengetegbe, aki élve visszatért volna, hogy elmondja, mit látott. Civilizált tudásunk nagy, azonban a
tudományunk csak eddig terjed. ennek az ősi folyónak a nyugati partjáig. Ki tudja, miféle
teremtmények ólálkodhatnak a tudásunk által vetett fénykörön kívül? Ki tudja, miféle isteneket
imádnak e pogány erdő sűrűjében, vagy miféle démonok másznak elő a gőzölgő, fekete mocsarakból?
Ki lehet biztos benne, hogy annak a fekete vidéknek minden lakója földi teremtmény? Zogar Sag.
akinek a keleti bölcsek kigúnyolnák a hókuszpókuszait, mint egy fakírét, mégis már megőrjített és
megölt öt embert oly módon, amire senki sem tud magyarázatot adni. Már abban is kételkedem, hogy
ember-e egyáltalán.
- Ha baltadobásnyi közelségbe kerülhetnék hozzá, megfelelnék erre a kérdésre - morogta Conan.
Kiszolgálta magát a helytartó borából, és Balthus kezébe is odanyomott egy serleget. Az ifjú
bizonytalanul vette el, és Valannusra pillantott.
A helytartó Conan felé fordult, és gondterhelten meredt rá.
- A katonák, akik nem hittek a szellemekben vagy az ördögökben, most szinte félőrülten
rettegnek. Te, aki hiszel a szellemekben, ghoulokban, manókban meg hasonló rejtélyes lényekben,
látszólag nem félsz semmi olyasmitől, amiben hiszel.
- Nincs olyan lény a világon, amit hideg acéllal ne lehetne megsebezni - felelte Conan. - A
baltámat a démonra dobtam, nem sérült meg, de lehet, hogy a félhomályban elhibáztam, vagy egy ág
eltérítette a baltát. Önszántamból nem szoktam ördögöket keresni, de az útjából sem térek ki, ha
találkozom eggyel.
Valannus felemelte a fejét, és Conan szemébe nézett.
- Conan, rajtad több múlik, mint hiszed. Te ismered ennek a tartománynak a gyengeségét. ennek a
szelídítetlen vadonba nyúló, keskeny éknek. Tudod, hogy a határtól nyugatra minden ember élete ettől
az erődtől függ. Ha elesne, véres balták törnék be Velitrium kapuit, mielőtt egyetlen lovas is
eljuthatna a határvidékre. Őfelsége, pontosabban őfelsége tanácsadói nem foglalkoznak a
kérvényemmel, melyben több csapatot kérek a határvidék őrzésére. Ők mit sem tudnak az itteni
körülményekről, és idegenkednek attól, hogy még több pénzt áldozzanak erre a tájra. A határvidék
sorsa azoktól függ, akik most őrzik. Tudod, hogy a Conajoharát meghódító hadsereg nagy részét
visszavonták. Tudod, hogy az itt maradt erő elégtelen, különösképpen mióta annak az ördögi Zogar
Sagnak sikerült megmérgezni a víztartalékunkat, és negyven ember halt meg egyetlen nap alatt. Sokan
még mindig betegek, néhányukat kígyó marta meg, vagy vadállatok marcangolták szét, amelyek
mintha megszámlálhatatlanul nyüzsögnének az erőd környékén. A katonák elhiszik Zogar dicsekvését,
hogy ha akarja, az erdei állatokkal gyilkoltatja le az ellenségeit. Háromszáz lándzsásom, négyszáz
bossóniai íjászom van, és legfeljebb ha ötven olyan emberem, akik hozzád hasonlóan járatosak az
erdei életben. Ezek tízszer annyi katonával felérnek, de olyan kevesen vannak. Conan, őszintén
megmondom, hogy a helyzetem igencsak bizonytalanná vált. A katonák már szökésről sugdolóznak.
Elbátortalanodtak, azt hiszik, Zogar Sag ördögöket szabadított ránk. Félnek a fekete ragálytól, az
ingoványok fekete halálától, amellyel megfenyegetett bennünket. Ha meglátok egy beteg katonát,
azonnal leizzadok, mert attól tartok, hogy elfeketedik, összezsugorodik, és meghal a szemem előtt.
Conan, ha járvány tör ránk, a katonák együttesen fognak szökni! A határ őrizetlenül marad, és semmi
sem fogja megállítani a sötét bőrűek rohamát egészen Velitrium kapuiig. de lehet, hogy még ott sem!
Ha mi nem bírjuk tartani az erődöt, ők hogyan védhetnék meg a várost? Zogar Sagnak meg kell
halnia, ha meg akarjuk tartani Conajoharát. Te mindenkinél jobban ismered az erdő mélyét, tudod,
merre van Gwawela, és sok ösvényt ismersz a folyón túl. Nem indulnál útnak egy csapattal éjszaka,
hogy megpróbáljátok megölni vagy foglyul ejteni Zogar Sagot? Ó, tudom, milyen őrültség. Az esély
egy az ezerhez, hogy valamelyikőtök is élve visszatér. De ha nem végzünk vele, az mindannyiunk
halálát jelenti. Annyi embert vihetsz, amennyit akarsz.
- Egy tucat ember alkalmasabb az ilyen munkára, mint egy hadsereg - felelte Conan. - Ötszáz
ember nem tudná elverekedni magát Gwaweláig meg vissza, de egy tucat besurranhat, és ki is. Hadd
válasszam meg én az embereimet. Katonákra nincs szükségem.
- Hadd menjek veled! - kiáltotta Balthus buzgón. - Egész életemben őzre vadásztam Taurannál.
- Jól van. Valannus, ott fogunk enni, ahol az erdőjárók gyülekeznek, és kiválasztom az
embereket. Egy órán belül indulunk, csónakon lecsorgunk majdnem a faluig, aztán keresztülosonunk
az erdőn. Ha túléljük, napkeltére visszatérünk.

3. A SÖTÉTSÉG ÖRDÖGEI

A folyó bizonytalan vonalként húzódott az ébenszínű erdő fái között. Az evezők, melyek a hosszú
csónakot hajtották a keleti part sűrű árnyékában, lágyan mélyedtek a vízbe, nem ütöttek több zajt,
mint egy gém csőre. Balthus előtt az emberek széles válla kékesen derengett a sűrű homályban. Tudta,
hogy még az orrban térdelő barbár éles szeme sem lát néhány méternél messzebbre eléjük. Conan az
ösztönére bízta magát és arra, hogy jól ismerte már a folyót.
Senki sem beszélt. Balthus jól megnézte társait, mielőtt kisurrantak az erődítményből, le a
várakozó kenuba. Számára új fajhoz tartoztak, a durva határvidéken nőttek fel - olyan emberek, akiket
a zord szükségszerűség tanított meg az erdőismeretre. Akárcsak a nyugati tartományok aquilóniai
embereiben, bennük is sok közös vonás volt. Egyformán öltözködtek - szarvasbőr csizmát,
bőrnadrágot és őzbőr inget viseltek, széles övükben balta és rövid kard lógott. Mindannyian szikárak
voltak, sebhelyesek és szúrós szeműek, inasak és hallgatagok.
Egyfajta vademberek voltak, mégis óriási szakadék tátongott köztük és a kimmériai között. Ők
civilizált emberek fiai voltak, akik félbarbarizmusba süllyedtek vissza, Conannak viszont több ezer
generációra visszamenőleg barbárok voltak az ősei. Ők tanulták a lopakodást és az ügyességet, Conan
viszont ezekkel született. A ruganyos mozgásban is túltett rajtuk. Társai farkasok voltak, ő viszont
tigris.
Balthus tisztelettel nézte őket meg a vezetőjüket, és büszkeség töltötte el, hogy közéjük állhatott.
Büszke volt rá, hogy az ő evezője sem ütött több zajt, mint a többieké. Legalább ebben a tekintetben
felért velük, még ha a taurani erdőben vadászat közben elsajátított erdőismeretet nem is lehetett azon
emberek tudásához mérni, akik a vad határvidéken nőttek fel.
Az erőd alatt a folyó széles kanyart írt le. A helyőrség fényei gyorsan eltűntek szem elől, de a kenu
majd egy mérföldön át haladt tovább, és rejtélyes precizitással kerülte el a kiálló fatönköket és úszó
rönköket.
Ekkor a vezetőjük mély hangon felmordult. Elfordították a hajó orrát, és a szemközti part felé
siklottak. Kibukkantak a partot szegélyező bozótos fekete árnyékából, és a folyó közepére értek, ahol
különös kiszolgáltatottság érzése kerítette hatalmába őket. A csillagok azonban csak halványan
világítottak, és Balthus tudta, hogy hacsak valaki nem őrködik, még a legélesebb szem sem veheti
észre a folyót keresztező kenu sötét foltját.
Besiklottak a nyugati parton kinyúló bokrok alá. Balthus tapogatózott, és a kezébe akadt egy kiálló
gyökér, ezt megragadta. Egy szó sem hangzott el. Minden utasítást megtárgyaltak, mielőtt a
felderítőcsapat elhagyta az erődöt. Csendesen, akár egy párduc, Conan átmászott a kenu oldalán, és
eltűnt a bokrok közt. Hasonló nesztelenséggel kilenc ember követte. Balthus számára, aki a gyökeret
markolta, az evezője pedig a térdén hevert, elképzelhetetlennek tűnt, hogy tíz ember így beolvadhat a
szövevényes erdőbe egyetlen nesz nélkül.
 Elhelyezkedett és várt. Egyetlen szót sem váltottak a másik férfival, aki vele együtt itt maradt.
Valahol, megközelítőleg egy mérföldnyire északra áll Zogar Sag faluja, sűrű erdőtől körülvéve.
Balthus megértette a parancsot. Neki és társának itt kell várniuk, míg a rajtaütő csapat vissza nem tér.
Ha Conan és emberei nem jönnek meg a hajnal első sugarára, teljes sebességgel vissza kell evezniük a
folyón, és jelenteni, hogy az erdő ismét vámot szedett a behatoló fajból. Nyomasztó csend uralkodott.
A kinyúló bokrok ébenszínű tömegétől takart, fekete fák között egyetlen nesz sem hallatszott. Balthus
már nem hallotta a dobolást. Órák óta csend volt. Folyamatosan hunyorgott, próbált tekintetével
áthatolni a sűrű homályon. A folyó nedves, éji szaga és a nyirkos erdő nyomasztotta. Valahol a
közelben csobbanás hallatszott, mintha egy hal dobta volna fel magát. Balthus úgy vélte, olyan közel
ugorhatott fel a kenuhoz, hogy bizonyosan az oldalához csapódott, mert a vízi jármű kissé
megremegett. A csónak fara imbolygott, távolodott a parttól. A mögötte ülő férfi nyilván elengedte az
ágat, amit markolt. Balthus hátrafordította a fejét, hogy figyelmeztetően rászisszenjen, de alig látta a
társa testét, egy valamivel feketébb testet a fekete háttérben.
A férfi nem válaszolt. Nem tudván, hogy vajon elaludt-e, Balthus odanyúlt, és megragadta a vállát.
Legnagyobb megdöbbenésére a férfi lerogyott az érintése alatt, és elnyúlt a csónakban. Balthus most
már derékból fordult oda és felé tapogatózott, a szíve a torkában dobogott. Kaparászó ujjaival társa
torkához ért - és csak úgy tudta visszatartani a feltörni készülő kiáltást, hogy görcsösen az ajkába
harapott. Ujjaival egy tátongó, szivárgó sebet tapintott ki - társa torkát fültől fülig felvágták.
Az iszonyat és rémület e pillanatában Balthus felpattant - ám ekkor izmos kar nyúlt ki a sötétből,
kegyetlenül a torkára fonódott, és belefojtotta az ordítást. A kenu vadul imbolygott. Balthus a kezében
érezte a kését - bár nem tudta, mikor rántotta elő a csizmaszárból -, és hevesen, vakon döfött. Érezte,
hogy a penge valamibe belemélyed, és pokoli üvöltés harsant a fülébe, egy üvöltés, amire rettenetes
válasz érkezett. A sötétség mintha megelevenedett volna körülötte. Állati lárma harsant fel
mindenfelé, és újabb karok ragadták meg. Az odasereglő testek alatt a kenu oldalra dőlt, de mielőtt
Balthus a vízbe zuhanhatott volna, valami a fején csattant, és ettől rövid időre lángoló fényesség
vakította el, mielőtt ráborult volna a csillagtalan feketeség.

4. ZOGAR SAG BESTIÁI

Tűzfény kápráztatta el Balthust, amikor kezdte visszanyerni az öntudatát. Hunyorgott, és a fejét
rázta. A fény bántotta a szemét. Zavaros lárma vette körül, egyre távolabbról hallatszott, ahogy
érzékei kitisztultak. Felemelte a fejét, és bambán nézett körül. Fekete alakok vették körbe, akik
kirajzolódtak a vérvörös lángnyelvek előtt.
Egyszerre megértette, hol van. Állva kötözték egy cölöphöz egy nyílt területen, aminek a szélén
dühös és rettenetes alakok kört formáltak. Azon a gyűrűn kívül tüzek égtek, amiket meztelen, sötét
bőrű nők tápláltak. A tüzeken túl sárból és vesszőből összerótt, gallyfedeles kunyhók sorakoztak. A
kunyhókon túl cölöpkerítés húzódott, széles kapuval. Ám ezeket csak másodlagosan érzékelte. Még az
érdekes frizurájú, rejtélyes, sötét asszonyokat is csak úgy mellékesen látta. Teljes figyelme - mintha
iszonyatosan elbűvölték volna - az előtte álló, rámeredő férfiakra összpontosult.
Zömökek voltak, széles vállúak, domború mellkasúak, sovány derekúak, rövid ágyékkötőjüktől
eltekintve meztelenek. A tűzfény merészen hangsúlyozta dagadozó izmaik játékát. Sötét arcuk
rezzenéstelen volt, de keskeny szemük olyan tűzzel csillogott, mint amilyen a prédára leső tigris
szemében ég. Bozontos sörényüket rézpánttal fogatták össze. Kardot és baltát tartottak a kezükben.
Durva kötés volt néhányuk végtagjain, és száradt vérnyomok látszottak a barna bőrön. Nem túl rég
halálos küzdelmet vívhattak.
Balthus tekintete elkóborolt az őt bámuló fogva tartóiról, és iszonyatában majdnem felkiáltott.
Néhány méternyire tőle egy alacsony, szörnyű piramis állt. Alvadt vérrel borított emberi fejekből
rakták. Halott szemek meredtek üvegesen a fekete égre. Zsibbadtan ismerte fel a felé forduló arcokat.
Azoknak a feje volt, akik Conannal együtt jöttek az erdőbe. Azt nem látta, hogy a kimmériai feje is
köztük van-e. Csak néhány arc hevert felé fordítva. Úgy látta, legalább tíz tizenegy fej lehet.
Elviselhetetlen émelygés tört rá. Leküzdötte hányingerét. A fejeken túl féltucatnyi pikt teste hevert, és
ettől kissé felderült. Az erdőjárók legalább néhányat magukkal vittek.
Elfordította a fejét a hátborzongató látványosságtól, és csak most fedezte fel, hogy egy másik
pózna is áll a közelében - egy feketére festett cölöp. Ugyanolyan, mint az, amelyikhez őt kötözték.
Egy férfi lógott a kötelékén, bőrnadrágjától eltekintve meztelenül, és Balthus felismerte benne Conan
egyik erdőjáróját. Vér szivárgott a szájából, és lustán folyt az oldalába vágott sebből. Miközben
megnyalta hamuszürke ajkait, felemelte a fejét, suttogott, és hangja alig hallatszott a piktek pokoli
lármájában.
- Tehát téged is elkaptak!
- Odalopództak a vízhez, és elvágták a másik fickó torkát - nyögte Balthus. - Meg se hallottuk
őket, míg ránk nem ugrottak. Mitrára, hogy tud valaki ilyen csendesen mozogni?
- Ördögök ezek - motyogta a határvidéki. - Azóta leshettek ránk, hogy átvágtunk a folyón.
Csapdába sétáltunk. Mielőtt észbe kaphattunk volna, mindenfelől nyilak záporoztak ránk. Legtöbbünk
az első sortűzben elesett. Hárman-négyen áttörtünk a bokrokon, és közelharcba kezdtünk. De olyan
rengetegen voltak! Conannak sikerülhetett kijutni, nem láttam a fejét. Mi ketten jobban jártunk volna,
ha minket is azonnal megölnek. Nem hibáztatom Conant. Általában el szoktunk jutni a falujukhoz
anélkül, hogy felfedeznének. Nem szoktak odáig felderítőket küldeni, mint ahol kikötöttünk.
Valószínűleg egy délről idefelé tartó nagy csapatba botlottunk. Valami ördögi tettre készülnek. Túl
sok pikt van itt. Ezek nem mind gwawelaiak, vannak itt a nyugati törzsekből meg a folyón fentről és
lentről.
Balthus a kegyetlen alakokra meredt. Keveset tudott a piktek életmódjáról, mégis sejtette, hogy a
körülöttük gyülekező férfiak jóval többen vannak, mint azt a falu méreteiből gondolni lehetne. Nincs
annyi kunyhó, hogy befogadja mindegyiküket. Aztán észrevette, hogy különbségek mutatkoznak az
arcra és mellkasra mázolt barbár törzsi jelekben is.
- Valami ördögi tettre készülnek - mormogta az erdőjáró. - Lehet, hogy azért gyűltek össze, hogy
megtekintsék Zogar hókuszpókuszát. Valami szokatlan varázslatot fog bemutatni a tetemeinkkel. Hát,
mi határvidékiek nem hisszük, hogy ágyban halunk meg, de bár estünk volna el a többiekkel együtt.
A piktek farkasüvöltése felerősödött, örvendezővé vált, és a soraikban bekövetkezett
mozgolódásból, buzgó sürgölődésből, tülekedésből Balthus arra következtetett, hogy fontos
személyiség érkezik. Fejét jobbra-balra forgatta és látta, hogy a cölöpök egy hosszú épület előtt
állnak, mely nagyobb, mint a többi kunyhó, és emberi koponyák lógnak az ereszről. Annak az
építménynek az ajtajában most egy fantasztikus alak táncolt.
- Zogar! - motyogta az erdőjáró, és arckifejezése olyan lett, mint a farkasé, ahogy ösztönösen a
kötelének feszült.
Balthus egy középtermetű, szikár alakot látott, majdnem teljesen beburkolva strucctollakkal,
melyeket bőrszíjakkal és rézcsatokkal erősített a testére. A tollak közül iszonytató, rosszindulatú arc
bámult elő. A tollak zavarba ejtették Balthust. Tudta, hogy a struccok a világ másik felén délre élnek.
A tollak csapkodtak és susogtak, ahogy a sámán szökdécselt és ugrabugrált.
Fantasztikus ugrásokkal és tánclépésekkel hatolt be a körbe, és a megkötözött, csendes foglyok elé
perdült. Ha más lett volna a helyében, mindez nevetségesnek tűnt volna - bolondos, vad ugrándozás
suhogó tollakban -, azonban az a kegyetlen arc, mely a hullámzó tolltömegből meredt elő, zord
jelentőséget adott a jelenetnek. Ilyen arccal egyetlen ember sem látszana nevetségesnek vagy bármi
másnak, csak annak, ami: ördöginek.
Hirtelen szoborként megmerevedett. A tollak egyszerre szétváltak és lekonyultak, az üvöltöző
harcosok elcsendesedtek. Zogar Sag mereven,
mozdulatlanul állt, és mintha valamelyest nőtt volna - nőtt és szélesedett. Balthusnak az a benyomása
támadt, mintha a pikt föléje tornyosulna, megvetően bámulna le rá nagy magasságból, pedig tudta,
hogy a sámán valójában alacsonyabb nála. Csak nehezen tudott megszabadulni az illúziótól.
 A sámán most beszélni kezdett, érdes torokhangokkal, melyek mégis egy kobra sziszegéséhez
hasonlítottak. Hosszú nyakát a cölöphöz kötözött sebesült felé nyújtogatta, szeme vörösen fénylett,
mint vér a tűzfényben. A határvidéki az arcába köpött.
Zogar démoni rikoltással görcsösen a levegőbe ugrott, és a harcosok akkorát ordítottak, hogy
hangjuk még a csillagokat is megreszkettette. A cölöpön lógó emberre rontottak volna, de a sámán
visszatartotta őket. Felcsattanó parancsszavára az emberek a kapu felé rohantak. Kitárták,
megfordultak, és rohantak vissza a körhöz. Az emberek gyűrűje szétnyílt, kétségbeesett sietséggel
húzódtak jobbra és balra. Balthus látta, hogy a nők és a gyerekek a kunyhókba menekülnek, az ajtókon
és ablakokon át leskelődtek kifelé. Széles sávot hagytak szabadon a nyitott kapuhoz - amelyen túl a
fekete erdő derengett -, és mogorván egymáshoz húzódtak a térség azon részén, amit nem világítottak
meg a tüzek.
Feszült csend uralkodott, ahogy Zogar Sag az erdő felé fordult, lábujjhegyre emelkedett, és
hátborzongató, idegenszerű rikoltást eresztett meg az éjszakába. Balthus megborzongott. Annak a
kiáltásnak a hangszínéből tudta, hogy emberi torokból nem származhat. Emlékezett Valannus szavaira
- miszerint Zogar azzal dicsekedett, képes vadállatokat hívni, hogy azok engedelmeskedjenek a
parancsainak. Az erdőjáró arca hamuszínűvé vált a véres massza alatt. Görcsösen rágta az ajkát.
A falu visszafogott lélegzettel várt. Zogar Sag csendesen állt, mint egy szobor, tollai enyhén
remegtek körülötte. És hirtelen a kapu már nem volt üres.
Borzongás futott végig a falun, az emberek sietve húzódtak vissza, egymáshoz préselődtek a
kunyhók között. Balthus érezte, hogy a fejbőre bizseregni kezd. A kapuban álló teremtmény olyan
volt, mintha egy lidércnyomásos legenda elevenedett volna meg. Színe érdekesen fakó volt, ami
szellemszerűvé és valótlanná tette ebben a homályos megvilágításban. Azonban semmi valótlan nem
volt az alacsonyan ülő vad fejben és a hatalmas, görbe agyarakban, melyek megcsillantak a
tűzfényben. A múlt fantomjaként, nesztelen léptekkel közeledett. Egy régebbi, egy zordabb korszak
túlélője volt, számos ősi legenda óriása - egy kardfogú tigris. Egyetlen hybóriai vadász sem látott
ilyen ősi vadat évszázadok óta. Az időtlen legendák természetfölötti képességekkel ruházták fel ezt a
teremtményt, melyeket kísérteties színe és pokoli kegyetlensége is indokolt.
A bestia, mely a cölöphöz kötözött foglyok felé surrant, hosszabb és súlyosabb is volt, mint egy
közönséges, csíkos tigris, majdnem olyan nagy testű, mint egy medve. Válla és mellső lábai olyan
vaskosak voltak és olyan hatalmas izomzatúak, hogy ettől különleges feje nehézkesnek tűnt. Hátsó
lábai azonban
még így is erőteljesebbek voltak, mint egy oroszláné. Állkapcsa vaskos volt. Agykapacitása kicsi
lehetett. Nem volt hely benne más ösztönnek, csak a gyilkolásnak. A ragadozók fejlődésének
csúcspontja volt, ahol az evolúció ámokfutása ilyen iszonyatos agyarakban és karmokban nyilvánult
meg.
Ezt a szörnyet hívta elő Zogar Sag az erdőből. A fogoly már nem kételkedett a sámán
varázserejének létezésében. Csak a fekete tudományok révén uralkodhat valaki ilyen kicsi agyú, izmos
szörnyetegen. Balthus tudata mélyén sóhajként emelkedett a sötétség és az eredendő félelem ősi
istene, nevének bizonytalan emléke, aki előtt valaha az emberek és az állatok egyformán hajlongtak,
és akinek a gyermekei - az emberek azt suttogták - még mindig ott ólálkodnak a világ sötét
szögleteiben. Balthus megújult rémülettel meredt Zogar Sagra.
A szörnyeteg anélkül haladt el a testek kupaca és a véres fejrakás mellett, hogy figyelemre méltatta
volna azokat. Nem dögevő volt. Csak élőkre vadászott, életét kizárólag a gyilkolásnak szentelte.
Szörnyű éhség lángolt zölden a széles, rezzenéstelen szemekben. Nemcsak a gyomra ürességére utaló
éhség, hanem szenvedélyes ölési vágy is. Kitátott szája nyáladzott. A sámán hátralépett, kezével a
kikötözött erdőjáró felé intett.
A nagy macska lekuporodott, és Balthus zsibbadtan gondolt azokra a történetekre, amelyeket az
állat kegyetlenségéről hallott, hogyan vetette rá magát egy elefántra, és mélyesztette kardszerű
agyarait olyan mélyen az óriás koponyájába, hogy soha többé nem bírta kihúzni, és ott maradt az
áldozatához szögezve, míg éhen nem halt. A sámán élesen felrikoltott, és a szörnyeteg fülrepesztő
ordítással ugrott.
Balthus el sem tudott képzelni ilyen hatalmas ugrást. Maga a pusztítás öltött testet az acélos izmok
és a tépő karmok ezen óriási testében. A favágó mellkasára ugrott, a cölöp megreccsent és a tövénél
eltört, az ütközés hatására a földre zuhant. Aztán a kardfogú tigris megindult a kapu felé, félig
vonszolva, félig cipelve magával azt az iszonyatos, véres masszát, mely már alig emlékeztetett
emberre. Balthus szinte bénultan meredt rá, agya nem akarta hinni, amit a szemével látott.
A nagy macska ugrásával nemcsak a cölöpöt törte ki, de az áldozata szétmarcangolt testét is letépte
az oszlopról, amihez oda volt kötve. A roppant karmok az ütközés pillanatában kizsigerelték és
részben feldarabolták az embert. A hatalmas agyarak a feje felső részét leharapták, olyan könnyedén
roppantották ketté a koponyát, mint a húst. A nyersbőr kötelek papírként szakadtak szét. Ahol a
bőrszíjak kitartottak, ott a hús és a csont engedett. Balthus hirtelen öklendezni kezdett. Vadászott már
medvére és párducra, de meg sem álmodta, hogy létezhet olyan állat, mely egy emberi testből ilyen
véres roncsot képes csinálni egy szemvillanás alatt.
A kardfogú tigris már eltűnt a kapun keresztül, és néhány másodperc múlva ordítás harsant fel az
erdőből, egyre távolodva. A piktek még mindig a kunyhók falánál lapultak, és a sámán még mindig a
kapu felé fordulva állt, mely olyan volt, akár egy nagy nyílás, amin át beeresztették az éjszakát.
Hirtelen hideg veríték ütközött ki Balthus bőrén. Miféle rém érkezik mindjárt azon a kapun át, ami
az ő testéből fog döghúst csinálni? Émelyítő rettegés töltötte el, és teljes erejéből rángatta a bőrszíjait.
Az éjszaka nagyon fekete és rettenetes volt a tűz fényén kívül. Maguk a tüzek olyan élénken
lángoltak, mint a pokol máglyái. A fogoly érezte magán a piktek tekintetét. Több száz éhes, kegyetlen
szem, ami azt a minden emberséget nélkülöző vágyat tükrözte vissza, mely - amennyire ő tudta - a
lelkükben kavargott. Már nem tűntek embereknek. Ennek a fekete dzsungelnek az ördögei voltak,
ugyanolyan embertelenek, mint azok a teremtmények, melyeket a libegő tollakat viselő démon hívott
elő a sötétségből a rikoltásaival.
Újra csak Zogar hátborzongató rikoltása reszkettette meg a levegőt, de ez egész más volt, mint az
előző. Rettenetes sziszegő hangok vegyültek bele - Balthus megdermedt a sejtéstől. Ha egy kígyó
tudna ennyire hangosan sziszegni, az adhatna ki ilyen hangot.
Ez alkalommal nem kapott választ. Lélegzet-visszafojtott csend következett, miközben a férfi szíve
úgy kalimpált, hogy majdnem megfojtotta, és aztán a kapun kívülről zizegés hallatszott, száraz zörgés,
amitől a fogolynak borsódzni kezdett a háta. A tűzfénytől megvilágított kapuban megint megjelent
egy rém.
Az ősi legendák alapján Balthus ismét felismerte a szörnyeteget. Az ősi, gonosz kígyót látta ott
tekergőzni maga előtt. Ék alakú feje akkora volt, mint egy lóé, olyan magasan, akár egy ember feje, s
halványan csillogó teste ott hullámzott mögötte. Villás nyelve ki-be járt, és a tűzfény megcsillant
csupasz fogain.
Balthus képtelen volt bármit is érezni, a rá váró iszonyatos sors megbénította. Az a hüllő volt, amit
az ősök Kísértetkígyónak neveztek, a fakó, undorító rém, mely éjszakánként besurrant egy-egy
kunyhóba, és egész családokat falt fel. A pythonokhoz hasonlóan ez is összeroppantotta áldozatát, más
óriáskígyókkal ellentétben azonban agyarain méreg volt, mely őrültséget és halált okozott. Már rég
kihaltnak tartották. Valannusnak igaza volt. Egyetlen fehér ember sem tudhatja, miféle kísértetek
mászkálnak a Fekete-folyón túli erdőkben.
A rém csendesen közeledett a földön tekeregve, iszonyatos fejét magasra tartva, nyaka csapásra
készen, enyhén hátragörbült. Balthus hipnotizáltan, üveges szemmel meredt abba a gyűlöletes torokba,
amely hamarosan le fogja nyelni. Nem érzett mást, csak bizonytalan hányingert.
Ekkor valami megcsillant a tűzfényben a kunyhók árnyéka felől, a nagy hüllő visszapördült, és
görcsös rángatózásban tört ki. A fogoly mintha álmodna, látta, hogy a hatalmas nyakból rövid
hajítódárda mered elő, valamivel a tátott állkapcsok alatt. A nyél állt ki az egyik oldalról, az acélhegy
a másikról.
 Az őrjöngő hüllő összetekeredett, teste hurkokba, csomókba csavarodott, berángatózott az emberek
közé, és azok elhúzódtak tőle. A dárda nem törte el a gerincét, csak a nagy nyakizmokat döfte át.
Dühös farokcsapásaival tucatnyi
embert lekaszált, állkapcsát görcsösen csattogtatta, a menekülőkre mérget fröcskölt, amely úgy
égetett, mint a folyékony tűz. Üvöltözve, átkozódva, eszeveszetten sikoltozva szóródtak szét előle,
felborítva egymást menekülés közben, eltiporták az elesetteket, keresztültörtek a kunyhókon. Az
óriási kígyó belehengeredett a tűzbe, szikrák és üszkök röpdöstek, és a fájdalomtól még őrjöngőbben
csapkodott. Egy kunyhó fala beszakadt óriási erejű farokcsapása alatt, és üvöltő emberek rohantak ki
belőle.
A menekülők széttaposták a tüzeket, póznákat döntöttek ki mindenfelé. A lángok fellobbantak,
majd kihunytak. Vöröses homály világította be azt a helyszínt, ahol az óriáshüllő vergődött,
csapkodott. Az emberek egymást tépték, és sikoltoztak szédült menekülésükben.
Balthus rántást érzett a csuklóján, aztán csodálatos módon megszabadult, és egy erős kéz a pózna
mögé húzta. Kábultan ismerte fel, hogy Conan szorítja erősen a karját.
A kimmériai láncinge véres volt, karján alvadt vérfoltok látszottak. Óriásként derengett a
homályban.
- Gyerünk! Mielőtt úrrá lesznek a rémületükön!
Balthus érezte, hogy megmentője egy baltanyelet nyom a kezébe. Zogar Sag eltűnt. Conan
vonszolta Balthust maga után, míg az ifjú zsibbadt agya fel nem ébredt, és lábai maguktól
engedelmeskedtek. Ekkor Conan elengedte, és berohant abba az épületbe, ahol a koponyák lógtak.
Balthus követte. Egy zord kőoltárt pillantott meg a kívülről beszivárgó vöröses fényben. Öt emberi fej
vigyorgott azon az oltáron, és a legfrissebbnek tűnő vonásai hátborzongatóan ismerősek voltak; a
kalmár Tiberias feje volt. Az oltár mögött egy bálvány ült, homályos, alig látható, állatias, valahogy
mégis emberszerű körvonalakkal. Ekkor friss rémület mart Balthusba, mert az alak lánccsörgés
közepette hirtelen felágaskodott, és hosszú, torz karjait feléjük emelte.
Conan kardja lecsapott. Átvágta a húst és a csontot, aztán a kimmériai elvonszolta Balthust az oltár
mellől. Megkerülték azt, elmentek a padlóra rogyó, bozontos test mellett egy ajtóhoz a kunyhó
végében. Ezen keresztül újra az elkerített részbe jutottak. Azonban alig néhány méternyire ott
derengett a cölöpkerítés.
Az oltárkunyhó mögött sötét volt, az őrülten szétugró piktek nem menekültek ebbe az irányba. A
falnál Conan megállt, megragadta Balthust, és kinyújtott karral a magasba emelte, mintha csak egy
gyerek lenne. Balthus elkapta a napszárította sárba illesztett cölöpkerítés tetejét, és mit sem törődve
azzal, hogy felkarcolja a bőrét, felkapaszkodott rá. Épp lenyújtotta kezét a kimmériainak, amikor az
oltárkunyhó sarka mögül egy menekülő pikt ugrott elő. A tűzfényben megpillantotta a kerítés tetején
lovagló férfit, és azonnal megtorpant. Conan halálos pontossággal lendítette meg baltáját, ám a harcos
már kitátotta száját, hogy figyelmeztesse társait. Üvöltése élesen harsant fel és szakadt meg, ahogy
bezúzott koponyával eldőlt.
A vakrémület nem tompított el minden ösztönt. Ahogy a vad üvöltés túlharsogta a lármát, egy
pillanatra csend támadt, aztán száz torokból harsant a kegyetlen válasz, és harcosok ugrottak, hogy
visszaverjék a támadást, amelyre az üvöltés figyelmeztetett.
Conan magasra ugrott. Nem Balthus kezét kapta el, hanem a karját a válla alatt, és
felhúzódzkodott. Balthus összeszorította fogát az erőfeszítéstől, de a kimmériai már ott is volt a fal
tetején mellette, aztán mindketten leugrottak a túlsó oldalon.

5. JHEBBAL SAG GYERMEKEI

- Merre van a folyó? - Balthus zavarban volt.

 - Most nem kockáztathatjuk meg a folyót - morogta Conan. - A falu és a folyó közti erdő
harcosoktól nyüzsög. Gyerünk! Arra fogunk menni, amerre legkevésbé várják. nyugatra!
Balthus visszapillantott, mielőtt behatoltak a sűrűbe, és a fal szinte tarkállott a fekete fejektől,
ahogy a vadak a menekülőket keresve lestek át rajta. A piktek összezavarodtak. Nem érték el a falat
időben, hogy lássák, merre futnak a menekülők. Azért tódultak a falhoz, hogy visszaverjenek egy erős
támadást. Látták a halott harcos tetemét, ellenséget azonban sehol.
Balthus rájött, valószínűleg még fogalmuk sincs arról, hogy a foglyuk elmenekült. Más zajokból
arra következtetett, hogy a harcosok - akiket Zogar Sag rikoltozó hangja irányított -, nyilakkal
elpusztították a sebesült kígyót. A szörnyeteg kikerült a sámán uralma alól. Egy pillanattal később az
ordítások jellege megváltozott. Dühös rikoltások harsantak fel az éjszakában.
Conan zordan felnevetett. Egy keskeny ösvényen vitte Balthust, amelyik nyugatra vezetett a fekete
lombok alatt. Olyan gyorsan és határozottan lépkedett, mintha egy kivilágított főútvonalon haladna.
- Azóta már megkezdték az üldözést. Zogar felfedezte, hogy eltűntél, és tudja, hogy az én fejem
nem volt az oltárkunyhó előtti rakásban. A kutya! Ha lett volna egy másik dárdám is, előbb őt
nyársaltam volna fel, csak utána a kígyót. Maradj az ösvényen! Fáklyafénynél nem tudnak követni, és
tucatnyi ösvény vezet el a falutól. Először a folyó felé vezetőket fogják megvizsgálni. mérföldeken át
harcosok fognak elhelyezkedni a folyó mellett, várva, mikor próbálunk kitörni. Addig nem
próbálkozunk az erdővel, míg rá nem kényszerülünk. Ezen az ösvényen gyorsabban haladunk. Most
veselkedj neki és fuss, ahogy még soha!
- Átkozottul gyorsan úrrá lettek a pánikon! - zihálta Balthus, és megpróbálta tartani a sebességet.
- Hosszú ideig semmitől sem félnek - morogta Conan.
Egy ideig egyikük sem szólt. A szökevények minden figyelmüket annak szentelték, hogy minél
nagyobb távolságot tegyenek meg. Egyre mélyebbre
hatoltak a vadonba és minden lépéssel távolodtak a civilizációtól, de Balthus nem kételkedett Conan
bölcsességében. A kimmériai hamarosan felmordult.
- Amikor elég messze jutunk a falutól, nagy körben visszakanyarodunk a folyóhoz. Gwawela
közelében több mérföldes körzetben nincs falu, az összes pikt arra a tájra csoportosult. Nagy körben
megkerüljük őket. Hajnalig nem tudják követni a nyomainkat. Akkor majd utánunk erednek, de hajnal
előtt letérünk az ösvényről, be az erdőbe.
Haladtak tovább. Az ordítozás elhalt mögöttük. Balthus sípolva lélegzett, fájdalom nyilallt az
oldalába, és a futás kínlódássá vált. Nekiesett az ösvény melletti bokroknak. Conan hirtelen
felrántotta, megfordult, és visszafelé bámult a homályos ösvényen.
Valahol felkelt a hold, és halovány, fehér fény szűrődött át az összegabalyodott lombok között.
- Letérünk az erdőbe? - zihálta Balthus.
- Add ide a baltádat! - mormolta Conan halkan. - Valami van a nyomunkban.
- Akkor jobb, ha letérünk az erdőbe! - kiáltotta Balthus.
Conan a fejét rázta, és behúzta társát a sűrűbe. A hold magasabbra emelkedett, és halványan
megvilágította az ösvényt.
- Nem harcolhatunk az egész törzzsel! - suttogta Balthus.
- Emberi lény nem találhatta volna meg ilyen hamar a nyomunkat, és nem követhetett volna
bennünket ilyen gyorsan - mormogta Conan. - Maradj csendben!
Feszült csend következett. Balthus úgy érezte, hogy a szívdobogása mérföldekre hallatszik. Ekkor
hirtelen, anélkül, hogy a legcsekélyebb nesz jelezte volna jövetelét, vad fej tűnt fel a homályos
ösvényen. Balthus szíve a torkában dobogott; első pillantásra azt hitte, a kardfogú tigris rettenetes
fejét látja. Azonban ez a fej kisebb volt, keskenyebb. Egy leopárd állt ott, csendesen vicsorgott, és az
ösvényre meredt. A kevéske szél a rejtőzködő emberek felé fújt, így elrejtette a szagukat. A bestia
lehajtotta fejét, az ösvényt szimatolta, majd bizonytalanul lódult előre. Balthusnak borsódzott a háta.
A fenevad nyilvánvalóan őket követi.
És gyanakodott. Felvetette a fejét, szeme tűzgolyóként lángolt, halk torokhangokat hallatott. És
ebben a pillanatban hajította Conan a baltát.
 Teljes kar- és vállizmának erejét beleadta a dobásba, és a balta ezüstös csíkként suhant át a hold
előtt. Szinte az előtt, hogy felfoghatta volna, mi történt, Balthus látta, hogy a leopárd a földre zuhan,
haláltusáját vívja, és egy baltanyél áll ki a fejéből. A fegyver foka kettéhasította a keskeny koponyát.
Conan kiugrott a bokrok közül, kicsavarta a baltát a koponyából, bevonszolta az ernyedt testet a
fák közé, és elrejtette szem elől.
- Most aztán gyerünk, méghozzá gyorsan! - mordult fel Conan, és máris megindult az ösvénytől
déli irányba. - Mindjárt itt lesznek a harcosok is a macska után. Zogar, amint magához tért, máris
utánunk küldte. A piktek követik,
de a leopárd messze maga mögött hagyta őket. Gondolom, körbement a falun, míg meg nem
szimatolta a nyomunkat, aztán máris suhant, mint a nyíl. Nem bírnak lépést tartani vele, de nagyjából
tudják, merre tartunk. Az ordításait figyelve követhetik. Hát most már nem fogják hallani, de
megtalálják a vérét az ösvényen, körülnéznek, és a testet is meglelik a bokrok közt. Meg fogják
keresni a nyomunkat, ha tudják. Járj vigyázva!
Könnyedén kerülte el a marasztaló tüskebokrokat és az alacsonyan csüngő lombokat, anélkül
surrant a fák közt, hogy a törzsüket érintette volna, és a lábát mindig kiszámított helyekre rakta, hogy
a legcsekélyebb nyomot hagyja, de Balthusnak ez lassúbb, nehézkesebb munka volt.
Egyetlen neszt sem hallottak mögülük. Már több mint egy mérföldet tettek meg, amikor Balthus
megszólalt:
- Zogar Sag leopárdkölyköket kap el, és azokat idomítja vérebekké?
Conan a fejét rázta.
- Ezt a leopárdot az erdőből idézte meg.
- Ha képes engedelmességre késztetni az erdő fenevadjait, miért nem küldi mindegyiket utánunk?
Az erdő tele van leopárdokkal, miért csak egyet küldött?
Conan egy darabig nem válaszolt, és azután is csak furcsa szűkszavúsággal.
- Nem parancsol minden állatnak. Csak azoknak, amik emlékeznek Jhebbal Sagra.
- Jhebbal Sag? - Balthus habozva ismételte az ősi nevet. Egész életében csak három-négy
alkalommal hallotta.
- Valaha minden élőlény őt imádta. Réges-rég volt ez, amikor az emberek és az állatok még egy
nyelvet beszéltek. Az emberek már elfeledkeztek róla, már az állatok is elfelejtették, csak néhány
emlékszik. Azok az emberek és azok az állatok, akik emlékeznek Jhebbal Sagra, azok testvérek, és
ugyanazt a nyelvet beszélik.
Balthus nem felelt. Ő állt már egy pikt cölöphöz kötözve és látta, hogy az éjszakai dzsungelből
agyaras rémek bukkannak elő egy sámán hívására.
- A civilizált emberek nevetnek ezen - folytatta Conan -, azonban egyikük sem tudja, hogyan
képes Zogar Sag óriáskígyókat, tigriseket és leopárdokat előhívni a vadonból, és engedelmességre
késztetni őket. Ha mernék, hazugnak neveznének, amikor erről beszélek. A civilizált emberek ilyenek.
Ha valamit nem tudnak megmagyarázni a tökéletlen tudományukkal, nem hajlandók hinni benne.
A tauraniak közelebb álltak az őseredethez, mint a legtöbb aquilóniai. A babonák még
fennmaradtak, és ezek forrásai az ősidőkbe nyúltak vissza. És Balthus olyasmit látott, amitől még
mindig borsódzott a háta. Nem cáfolhatta meg azt az iszonyú dolgot, ami hozzátartozott Conan
világához.
- Hallottam, hogy van valahol egy ősi liget ebben az erdőben, melyet Jhebbal Sagnak szenteltek -
mondta Conan. - Nem tudom, merre. Sose jártam ott. Ezen a környéken azonban több állat emlékszik,
mint bárhol másutt.
- Ezek szerint más is lesz még a nyomunkban?
- Nem lesz, már van - jött a lehangoló válasz. - Zogar sohasem hagyná, hogy csak egyetlen állat
szegődjön a nyomunkba.
- Akkor mit tegyünk? - kérdezte Balthus zavartan. Megmarkolta baltáját, és a fölöttük összeboruló
sötét lombokra meredt. Húsa bizsergett attól a gondolattól, hogy a következő pillanatban tépő karmok
és agyarak bukkanhatnak elő a sötétből.
 - Várj!
Conan megfordult, leguggolt, és késével érdekes jelet kezdett belekarcolni a talajba. Balthus a
válla fölé hajolva nézte és érezte, hogy borzongás fut végig a gerince mentén, de nem tudta, miért.
Nem érezte, hogy szél suhanna végig az arcán, de a levelek susogni kezdtek fölöttük, és hátborzongató
nyögés kélt kísértetiesen a lombok között. Conan kifürkészhetetlenül pillantott fel, majd felkelt, és
komoran nézte a szimbólumot, amit rajzolt.
- Mi ez? - suttogta Balthus. Számára archaikusnak és jelentés nélkülinek tűnt. Feltételezte, hogy
azért nem ismerte fel ezt a jelet valamelyik letűnt kultúra jellegzetes jelöléseként, mivel semmit sem
tudott a művészetről. Azonban még ha a legműveltebb művész lett volna a világon, akkor sem jutott
volna közelebb a megoldáshoz.
- Egy sziklabarlang falába vésve láttam, ahol ember nem járt egymillió éve - mormogta Conan -, a
Vilayet-tengeren túl, a lakatlan hegységben, fél világra innen. Később láttam, amint egy kúsi fekete
sámán karcolja egy névtelen folyó partjára. A jelentését is elárulta. ez szent Jhebbal Sagnak, és az őt
imádó teremtményeknek. Figyeld meg!
Visszahúzódtak a sűrű növényzet közé néhány méternyire, és feszült csendben vártak. Keleten
dobok dübörögtek, és valahol északon meg nyugaton más dobok válaszoltak rá. Balthus
megborzongott, bár tudta, hogy hosszú mérföldeken át sötét erdő választja el a dobok püfölőitől,
akiknek tompa pufogása egy véres dráma baljóslatú színterét készíti elő.
Balthus azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét. Aztán a levelek enyhén megrezzentek, a
bokrok szétnyíltak, és egy fönséges párduc jelent meg. A lombokon keresztül szivárgó holdvilág
ragyogott fényes bundáján, és jól látszott alatta az izmok fodrozódása.
Fejét a talaj fölött tartva surrant feléjük. A nyomukat szimatolta. Azután megtorpant, mintha
megdermedt volna, orra szinte érintette a talajba karcolt szimbólumot. Hosszú ideig mozdulatlanul
kuporgott, hosszú testével a földhöz simult, fejét a földre fektette a jel előtt. Balthus érezte, hogy a
fejbőre bizseregni kezd, mert a hatalmas ragadozó viselkedésében tisztelet és imádat érződött.
Aztán a párduc felkelt, óvatosan elhátrált, hasa szinte a földet súrolta. Hátsó része már a bokrok
közt volt, amikor megperdült, mintha hirtelen pánik tört volna rá, és eltűnt, mint egy villanás.
Balthus megdörzsölte a homlokát remegő kezével, és Conanra pillantott.
A barbár szemében olyan tűz parázslott, amilyen sohasem égett olyan emberekében, akik a
civilizációban nevelkedtek. Ebben a pillanatban teljesen vad volt, és megfeledkezett a mellette heverő
emberről. Lángoló tekintetében Balthus ősi képeket és félig elfeledett emlékeket pillantott meg és
ismert fel, árnyakat az idő hajnalából, melyeket a kifinomult fajok elfeledtek és elutasítottak -
megnevezhetetlen és névtelen, régi, ősi képzeteket.
Aztán ezek a mély tüzek elhalványultak, és Conan megindult befelé az erdőbe.
- Nem kell többet tartanunk a fenevadaktól - mondta egy idő múlva -, azonban az emberek meg
fogják találni azt a jelet. Nem fogják tudni könnyen követni a nyomunkat, és amíg azt a jelet meg nem
találják, addig nem fogják biztosan tudni, hogy dél felé fordultunk. Még akkor sem lesz könnyű
dolguk az állatok nélkül. Az ösvénytől délre azonban az erdő tele lesz minket kereső harcosokkal. Ha
napkelte után is megyünk tovább, biztosak lehetünk benne, hogy belefutunk valamelyikükbe. Amint
találunk valami jó helyet, elrejtőzünk, megvárjuk, míg ismét este lesz, aztán visszakanyarodunk, és a
folyónak tartunk. Figyelmeztetnünk kell Valannust, de azzal nem sokat segítünk, ha leöletjük
magunkat.
- Figyelmeztetni Valannust?
- A pokolba is, az erdő a folyó mentén piktektől hemzseg! Ezért tudtak elkapni bennünket. Zogar
hadi mágiát kotyvaszt, ez alkalommal nemcsak egy kis rajtaütést. Olyasmit művelt, amit pikt
emberemlékezet óta nem tett: egyesített tizenöt-tizenhat klánt. A mágiája segítségével. Jobban fognak
követni egy sámánt, mint egy hadifőnököt. Láttad, mennyien voltak a faluban, és további százak
rejtőztek még a folyó partján, akiket nem láttál. És a távolabbi falvakból még többen érkeznek.
Legalább háromezer harcosa lesz. A bokrok közt lapultam és hallottam, hogy erről beszéltek, amikor
elhaladtak mellettem. Meg akarják támadni az erődöt. Hogy mikor, azt nem tudom, de Zogar nem mer
sokáig késlekedni. Összecsődítette és feltüzelte őket. Ha nem vezeti őket mielőbb csatába, egymásnak
esnek. Olyanok, mint a vérszomjas tigrisek. Nem tudom, el bírják-e foglalni az erődöt, vagy sem.
Azonban át kell jutnunk a folyón, és mielőbb figyelmeztetni őket. A velitriumi út mellett élő
telepeseknek azonnal be kell menniük az erődbe, vagy vissza Velitriumba. Miközben a piktek az
erődöt ostromolják, csapatok fognak portyázni az úton messzi keletig. még a Mennydörgés-folyón is
átkelhetnek, és megtámadhatják a Velitrium mögötti sűrűn lakott vidéket.
Ahogy beszélt, egyre beljebb és beljebb hatolt az ősi vadonba. Hamarosan elégedetten felmordult.
Elértek egy olyan helyet, ahol az aljnövényzet kevesebb volt és egy sziklanyúlvány vált láthatóvá,
mely dél felé húzódott. Balthus itt valamivel nagyobb biztonságban érezte magát, a csupasz sziklán
még egy pikt sem lehet képes követni a nyomaikat.
- Te hogy menekültél meg? - kérdezte egy idő múlva.
Conan megveregette láncingét és sisakját.
- Ha több határvidéki viselne páncélt, kevesebb koponya függene az oltárkunyhókon. A legtöbb
ember azonban zajt csap, ha páncél van rajta. A piktek mozdulatlanul lapultak az ösvény mindkét
oldalán. És amikor a piktek mozdulatlanul lapulnak, még az erdő fenevadjai sem veszik észre őket.
Látták, hogy keresztezzük a folyót, és egyenesen feléjük tartunk. Ha akkor ütöttek volna rajtunk,
amikor kiszálltunk a kenuból, számítottunk volna rá. Azonban ők vártak, és még egy levél se rezdült.
Maga az ördög se gyanított volna semmit. Amikor először gyanakodni kezdtem, egy íjhoz súrlódó
nyílvessző hangjára lettem figyelmes, ahogy hátrahúzták. Hasra vágtam magam, és ráüvöltöttem az
embereimre, hogy hasaljanak le, de túlságosan meglepődtek, és túlságosan lassúak voltak. Legtöbbjük
az első sortűzben elesett a mindenfelől záporozó nyílvesszők alatt. Némelyik nyílvessző elszállt az
ösvény fölött, és a túloldalon pikteket talált el. Hallottam az ordításukat. - Kegyetlen elégtétellel
elvigyorodott. - A megmaradt embereimmel bevetettük magunkat a fák közé, és összecsaptunk velük.
Amikor láttam, hogy a többiek már mind elestek vagy fogságba kerültek, keresztültörtem rajtuk. Ott
voltak mindenütt. Futottam, másztam, szimatoltam, és néha hason fekve lapultam a bokrok közt, míg
elhaladtak mellettem. Megpróbáltam a part felé venni az irányt, de láttam, hogy ők épp erre a lépésre
számítva valóságos sorfalat képeznek. Mégis át tudtam volna vágni köztük és megkockáztathattam
volna az úszást, de hallottam, hogy a dobok dübörögnek a faluban, és ebből megtudtam, hogy valakit
élve elfogtak. Mind úgy belefeledkeztek Zogar varázslatába, hogy át tudtam mászni a falon az
oltárkunyhó mögött. Volt ott egy harcos, akinek valószínűleg ezt a részt kellett volna figyelnie, de ő a
kunyhó mögött kuporgott, és a sarok mögül a szertartást leste. Mögé settenkedtem és kitörtem a
nyakát, mielőtt felfoghatta volna, mi történt. Az ő dárdáját dobtam a kígyóba, és az ő baltája van a
kezedben.
- De mi volt az. a lény, amit az oltárkunyhóban megöltél? - kérdezte Balthus, és megborzongott a
homályosan látható rém emlékére.
- Zogar egyik istene. Jhebbal egyik gyermeke, amelyik nem emlékezett, és ezért az oltárhoz
kellett láncolni. Egy hím majom. A piktek azt tartják, hogy ezek az állatok szentek a holdon élő
Szőrös Isten. Gullah, a gorillaisten számára. Kezd világosodni. Ez jó hely, hogy elrejtőzködjünk, míg
meg nem látjuk, milyen közel járnak a nyomunkban. Valószínűleg ki kell várnunk az éjszakát, hogy
visszajussunk a folyóhoz.
Alacsony hegy emelkedett előttük, sűrű fák és bokrok övezték és borították. A csúcs közelében
Conan bemászott egy kőnyúlvány alá, amit bokrok takartak. Itt heverve jól ráláttak az alattuk elterülő
dzsungelre. Ez jó hely volt a rejtőzködésre és a védelemre. Balthus kizárt dolognak tartotta, hogy egy
pikt követni tudja a nyomaikat a sziklás talajon négy-öt mérföldön át, de félt azoktól a fenevadaktól,
amelyek engedelmeskednek Zogar Sagnak. A különös szimbólumba vetett hite most kissé megingott.
Conan azonban kizárta azt a lehetőséget, hogy az állatok követik őket.
Kísérteties fehérség terjedt szét a sűrű lombokon, az égen látható foltok színt váltottak,
rózsaszínből kékké lettek. Balthus mardosó éhséget érzett, a szomját viszont oltotta egy kis
csermelynél, amit kereszteztek. Teljes csend honolt, legfeljebb néha-néha rikkantotta el magát egy-
egy madár. A dobolás már nem hallatszott. Balthus gondolatai visszatértek az oltárkunyhó előtti zord
jelenetre.
- Zogar Sag strucctollakat viselt - mondta. - Láttam már ilyeneket azoknak a lovagoknak a
sisakján, akik keletről lovagoltak ide, hogy meglátogassák a határok báróit. Ebben az erdőben
nincsenek struccok, igaz?
- Kúsból származnak - felelte Conan. - Innen nyugatra, sok határnyira van a tengerpart. Néha
hajók érkeznek Zingarából, és fegyvereket, díszeket meg bort cserélnek a parti törzsekkel bőrre,
rézércre meg aranyporra. Néha strucctollakat is hoznak, amiket a stygiaiaktól szereznek be, akik
viszont Kús fekete törzseitől jutnak hozzá, Stygiától délre. A pikt sámánok sokat megadnak érte. Az
ilyen kereskedelem azonban nagy kockázattal jár. A piktek szívesen próbálkoznak azzal, hogy
elfoglalják a hajót, és a part menti vizek nehezen hajózhatók. Én már végigvitorláztam rajta, amikor a
barachai kalózokkal tartottam, Zingarától délnyugatra.
Balthus tisztelettel szemlélte társát.
- Tudom, hogy nem ezen a határvidéken élted le az életed. Számos távoli helyet említettél. Sokat
utaztál már?
- Sok földet bejártam, messzebb jutottam, mint bárki más a népemből. Láttam az összes hybóriai,
sémita, stygiai és hyrkán nagyvárost. Jártam ismeretlen országokban Kús fekete királyságaitól délre és
a Vilayet-tengertől keletre. Voltam zsoldoskapitány, kalóz, kozák, pénztelen csavargó, tábornok. a
pokolba is, voltam én már minden, csak civilizált ország királya nem, de lehet, hogy még az is leszek,
mielőtt meghalok. - Ez a lehetőség felderítette és keményen elvigyorodott, majd megvonta a vállát, és
hatalmas testét kinyújtóztatta a köveken. - Ez legalább olyan jó élet, mint a többi. Nem tudom, meddig
maradok még a határvidéken; egy hétig, egy hónapig vagy egy évig. A lábam már hiányolja a
vándorlást, de a határon ugyanolyan jó, mint máshol.
Balthus a lenti erdőre meredt. Minden pillanatban azt várta, hogy vad, festett arcok bukkannak elő
a levelek közül. Ám az órák teltek, és egyetlen lopakodó nesz sem zavarta meg a békés csendet.
Balthus úgy vélte, a piktek elvesztették a nyomot, és felhagytak az üldözéssel. Conan nyugtalanná
vált.
- Már látnunk kellett volna az erdőt átfésülő csapatokat. Ha felhagytak az üldözéssel, az csak
azért van, mert nagyobb vadra mennek. Lehet, hogy már gyülekeznek, hogy átkeljenek a folyón, és
megtámadják az erődöt.
- Eljönnének ilyen messzire délre, ha elvesztették a nyomot?
- Nyilván elvesztették a nyomunkat, különben már rég ránk vetették volna magukat. A
megszokott körülmények között átfésülnék az erdőt, néhány mérföldnyire minden irányba.
Néhányuknak el kellett volna haladniuk anélkül,
hogy meglátták volna ezt a magaslatot. Valószínűleg már készülődnek arra, hogy átkeljenek a folyón.
Meg kell kockáztatnunk a visszatérést a folyóhoz.
Lemásztak a sziklák közül, és Balthus úgy érezte, borsódzik a háta, mert minden pillanatban várta,
hogy nyílzápor zúdul rájuk a zöld sűrűből. Attól tartott, hogy a piktek felfedezték őket, és most
rajtaütésre készen hevernek a közelben. Azonban Conan meg volt győződve arról, hogy nincs ellenség
a környéken, és a kimmériainak volt igaza.
- Mérföldekre délre vagyunk a falutól - morogta Conan. - Ha egyenesen átvágunk, a folyóhoz
jutunk. Nem tudom, milyen messzire nyúlik a folyó. Remélem, valamivel lentebb érjük el, mint ahol
ők vannak.
Balthus úgy vélte, túl ideges sietséggel haladnak kelet felé. Az erdőben mintha nem is lett volna
élet. Conan szerint az összes pikt Gwawela környékén gyülekezik, ha még nem keltek át a folyón. Azt
azonban nem hitte, hogy ezzel nappal próbálkoznának meg.
- Valamelyik erdőjáró biztosan meglátná őket, és figyelmeztetné az erődöt. Az erődön innen és
azon túl fognak partra szállni, ahol az őrök már nem láthatják őket. Aztán a többiek kenukba ülnek, és
egyenesen az erőd víz felőli falának veszik az irányt. Amint megkezdik a támadást, a keleti parton
rejtőzködők szintén támadni fognak a másik oldalról. Ezelőtt is próbálkoztak már ezzel, de
visszaverték őket, és megfutamodtak. Ez alkalommal azonban elegen vannak hozzá, hogy igazi
vérontást rendezzenek.
Megállás nélkül nyomultak tovább, habár Balthus hosszan nézte a fákon hintázó mókusokat,
amiket egy baltadobással könnyedén leteríthetett volna. Sóhajtva húzta meg széles övét. Az örökös
csend és a primitív erdő derengése kezdte nyomasztani. Azon kapta magát, hogy Tauran nyílt
ligeteiről és napsütötte legelőiről, apja toronytetős, gyémántüveges, derűs házáról, a magas, zöldellő
fűben legelésző kövér tehenekről és az izmos, csupasz karú szántóvetők és pásztorok szívélyességéről
álmodozik.
Társa jelenléte ellenére magányosnak érezte magát. Conan legalább annyira része volt ennek a
vadonnak, mint amennyire ő nem. A kimmériai éveket tölthetett a világ nagyvárosaiban, civilizációk
uralkodóival sétált, és lehet, hogy egy napon beteljesül vad óhaja, és belőle is király lesz. Különös
dolgok történtek vele, de ettől nem lett kevésbé barbár. Az apró, meleg szívélyességek,
kedveskedések, a szentimentalitás és a gyönyörűséges jelentéktelenségek - amik oly nagyon
hozzátartoznak a civilizált ember életéhez - számára mit sem jelentenek. Egy farkas nem lesz kevésbé
farkas attól, hogy szeszélyből egy ideig házőrző kutyákkal futkározik. Vérontás, vadság, kegyetlenség
voltak a természetes alkotóelemei annak az életnek, amit Conan ismert. Nem érti, és soha nem is fogja
megérteni azokat az apróságokat, amik olyan kedvesek a civilizált férfiak és nők számára.
Az árnyékok megnyúltak, mire Conan és Balthus elérték a folyót, és kilestek a bokrok mögül.
Minden irányban legalább egy mérföldnyire belátták a vizet. A
mogorva folyam üres volt, és elhagyatott. Conan összevont szemöldökkel fürkészte a túlsó partot.
- Újabb kockázatot kell vállalnunk. Át kell úsznunk. Nem tudjuk, hogy ők vajon átkeltek-e már.
Lehet, hogy túlnan hemzseg tőlük az erdő. Meg kell kockáztatnunk. Hat mérföldre délre vagyunk
Gwawelától.
Megperdült és lebukott, mert íjhúr pendülését hallotta. Fehér fénycsík húzott át a bokrok közt,
Balthus tudta, hogy egy nyílvessző volt. Conan tigrisugrással átvetette magát a bokrokon. Balthus acél
villanását látta, ahogy Conan meglendítette a kardját, és máris halálsikoly harsant fel. A következő
pillanatban az erdőjáró áttört a bokrokon a kimmériai után.
Egy szétroncsolt koponyájú pikt hevert a földön, ujjai görcsösen tépkedték a füvet. Fél tucat másik
nyüzsgött Conan körül, karddal és baltával hadonászva. Mivel íjaik ilyen közelről használhatatlanok
voltak, azokat eldobták. Fehérre mázolt álluk élesen elütött sötét arcuktól, és az izmos mellkasukon
lévő rajzolat nem hasonlított semmi olyanra, amit Balthus már látott.
Egyikük Balthusra hajította baltáját, és döfésre emelt késsel rontott rá. Balthus elhajolt a balta elől,
aztán elkapta a csuklót, amely a torka felé döfött a késsel. Együtt zuhantak a földre, és áthengeredtek.
A pikt olyan volt, akár egy fenevad, izmai kemények voltak, akár az acélrugók.
Balthusnak sikerült fogva tartani a vadember csuklóját, és munkába kezdett a saját baltájával, de
olyan gyors és dühös küzdelmet vívtak, hogy minden ütési kísérlete meghiúsult. A pikt dühödten
próbálta kirántani a kezét, a másikkal Balthus baltáját markolta, és térdét az ifjú aquilóniai ágyékába
vágta. Hirtelen megpróbálta átvenni a kést a szabad kezébe. Balthus abban a pillanatban feltérdelt, és
egy kétségbeesett baltacsapással kettészelte a festett koponyát.
Felpattant és vadul kereste társát, azt várta, hogy a túlerőtől legyűrve fogja látni. Ekkor döbbent rá
igazán a kimmériai teljes erejére és vadságára. Conan átlépett két támadóján, akiket már kettészelt
rettenetes pallosával. Ahogy Balthus nézte, látta, amint a kimmériai félrecsap egy döfésre lendülő
rövid kardot, macskaügyességgel szökik félre egy baltacsapás elől, és pont egy zömök vad mellé ér,
aki épp lehajol az íjáért. Mielőtt a pikt felegyenesedhetett volna, a vértől vöröslő kard lecsapott, és
vállától egész a mellcsontjáig vágta, ott a penge megakadt. A megmaradt harcosok két oldalról
rontottak Conanra. Balthus halálos pontossággal hajította el baltáját, és a támadók száma egyre
csökkent. Conan felhagyott az erőfeszítéssel, hogy kiszabadítsa a kardját, megperdült, és puszta
kézzel szállt szembe a megmaradt pikttel. A köpcös harcos egy fejjel alacsonyabb volt, mint magas
ellensége, odaugrott, lecsapott a baltájával, és ugyanakkor gyilkos döfést irányzott Conan felé a
késével. A kés összetört a kimmériai láncingén, a balta pedig megállt a levegőben, mivel Conan keze
acélbilincsként fonódott a lefelé vágódó csuklóra. Csont reccsent és Balthus látta, hogy a pikt arca
megrándul, és lába megroggyan. A következő pillanatban Conan felkapta, a feje fölé emelte - a pikt
egy pillanatig a levegőben
kapálódzott, rúgkapált és hadonászott. Aztán Conan fejjel lefelé olyan erővel csapta a földhöz, hogy
valósággal visszapattant, majd csendben elterült. Ernyedt testtartása szilánkokra tört végtagokról és
törött gerincről árulkodott.
- Gyerünk! - Conan kirántotta a kardját, és felkapott egy baltát. - Fogj egy íjat meg egy maroknyi
nyilat, és siess! Jobb, ha újra a nyakunk közé szedjük a lábunkat. Azt az ordítást meghallották. Rögtön
itt lesznek. Ha úszni próbálnánk, teletűzdelnének bennünket nyílvesszőkkel, mielőtt a folyó közepére
érnénk!

6. VÖRÖSLŐ BALTÁK A HATÁRON

Conan nem hatolt be mélyen az erdőbe. Néhány száz méterre a folyótól oldalirányba fordult, és a
mederrel párhuzamosan futott. Balthus látta Conan szemében az elszántságot, hogy nem távolíthatják
el őket a folyótól, amin át kell úszniuk azért, hogy riasztani tudják az erődbelieket. Mögöttük egyre
hangosabb lett az erdei emberek üvöltése. Balthus úgy vélte, a piktek most érhettek oda a tisztáshoz,
ahol a legyilkoltak tetemei hevernek. Aztán újabb üvöltözés jelezte, hogy a vadak szétszóródtak az
erdőben, úgy keresik őket. A nyomot, amit hagytak, bármelyik pikt képes könnyedén követni.
Conan növelte a sebességét, Balthus zordan összeszorította a fogát, és nem maradt le tőle, bár úgy
érezte, bármelyik pillanatban összeeshet. Úgy tűnt, mintha évszázadok óta nem evett volna. Inkább
csak az akaratereje vitte előre, mint az izmai. Vére olyan erősen dörömbölt a dobhártyájában, hogy
észre sem vette, mikor szűnt meg az üvöltözés mögöttük.
Conan hirtelen megtorpant. Balthus egy fának dőlt, és zihált.
- Feladták! - mordult fel a kimmériai gúnyosan.
- Settenkednek. utánunk! - zihálta Balthus.
Conan a fejét rázta.
- Ilyen rövid távú üldözésnél végigüvöltöznék az utat. Nem. Visszamentek. Hallottam, hogy
valaki ordítozik mögöttük, mielőtt a lárma kezdett megszűnni. Visszahívták őket. Ez jó nekünk, de
nem annyira jó az erődbelieknek. Azt jelenti, hogy a harcosokat felszólították, készüljenek a
támadásra. Azok, akikbe belefutottunk, egy forrásvidéki törzshöz tartoztak. Minden bizonnyal
Gwawelába tartottak, hogy csatlakozzanak az erődöt ostromló csapatokhoz. A fenébe is, most
távolabbra sodródtunk, mint valaha. Át kell jutnunk a folyón.
Keletnek fordult, és meg sem próbálva rejtőzködni, megindult a bozótoson át. Balthus követte, és
most először érzett fájdalmat a mellkasán és a vállán, ahová a pikt kegyetlen fogait mélyesztette.
Keresztültört a medret szegélyező sűrű bozóton, ám Conan visszarántotta. Ekkor ütemes
loccsanásokat hallott, és ahogy kinézett a bokrok közül, látta, hogy egy fatörzsből vájt kenu siklik
felfelé a folyón, egyetlen utasa keményen evezett az ár ellen. Erős testalkatú pikt volt, fehér gémtollat
tűzött a homlokára, az egyenesre nyírt haját összefogó rézpántba.
- Ez egy gwawelai - mormogta Conan. - Követségben Zogartól. A fehér toll jelzi. Békeüzenetet
vitt a folyó menti törzsekhez, és most próbál visszatérni, hogy részt vegyen a mészárlásban.
A magányos követ már majdnem egy szintre ért a rejtekhelyükkel, és Balthus hirtelen majd
kiugrott a bőréből. Szinte a füle mellett egy érdes, pikt torokhang harsant fel. Aztán rájött, hogy
Conan kiáltott oda az evezősnek a saját nyelvén. A pikt megrezzent, a bokrokat fürkészte,
visszakiáltott valamit, majd ijedt pillantást vetett a folyó túloldalára. Nekifeküdt, és a nyugati part felé
irányította a csónakot. Balthus értetlenül nézte, hogy Conan kiveszi a kezéből a tisztásról hozott íjat,
és egy nyílvesszőt illeszt a húrra.
A pikt kenuja a közelben ért partot, a vadember a bokrok felé bámult, és kiáltott valamit.
Íjhúrpendülést kapott válaszul, és a nyílvessző - egész a tollazatig - domború mellkasába fúródott.
Fojtott nyögéssel dőlt ki a csónakból, és a sekély vízbe zuhant. Egy pillanat múlva Conan máris lenn
volt a parton, belegázolt a vízbe, és elkapta az ellebegő kenut. Balthus utánabotorkált, és kissé kábán
mászott be a csónakba. Conan is beszállt, megragadta az evezőt, és ellökte a vízi alkalmatosságot a
keleti part irányába. Balthus irigységgel vegyes tisztelettel szemlélte a napégette bőr alatti hatalmas
izmok játékát. A kimmériai acélembernek tűnt, aki nem ismeri a kimerültséget.
- Mit mondtál a piktnek? - kérdezte Balthus.
- Mondtam neki, hogy szálljon partra, mert egy fehér erdőjáró leselkedik rá a túlsó partról íjjal a
kezében.
- Ez nem tűnik valami sportszerűnek - tiltakozott Balthus. - Azt hitte, hogy egy barát beszél
hozzá. Tökéletesen utánoztad a pikt beszédet.
- Szükségünk van a csónakjára - mordult fel Conan, és egy pillanatra sem hagyta abba az evezést.
- Csak így tudtam a partra csalni. Melyik a rosszabb? Becsapni egy piktet, aki mindkettőnket szívesen
megnyúzna élve, ha tehetné, vagy elárulni azokat az embereket, akiknek az élete azon múlik, hogy
odajutunk- e időben?
Balthus eltöprengett egy pillanatig ezen a pompás etikai problémán, majd megvonta a vállát.
- Milyen messze vagyunk az erődtől?
Conan egy patakra mutatott, mely kelet felől ömlött a Fekete-folyóba, néhány száz lépésnyivel
lentebb.
- Az a Déli-patak, a torkolatától tíz mérföldnyire van az erőd. Ez Conajohara déli határa. Attól
délre több mérföld hosszan mocsár terül el. Onnan nem kell támadást várnunk. Kilenc mérfölddel az
erőd fölött az Északi-patak a másik határ. Azon túl is mocsárvidék van. Ezért kell a pikteknek
nyugatról támadniuk, a Fekete-folyón át. Conajohara olyan, akár egy lándzsa, amelynek tizenkilenc
mérföld széles a hegye, úgy nyúlik be a Pikt-vadonba.
- Miért nem próbálkozunk a kenuban a vízen megtenni a hátralévő távolságot?
- Mert, tekintettel az árra, amivel meg kellene birkóznunk, meg a kanyarokra, gyalog gyorsabban
haladunk. Ráadásul ne feledd el, hogy Gwawela az erődtől délre van. Ha a piktek átkelnek a folyón,
egyenesen beléjük futnánk.
Már alkonyodott, mire a keleti partra léptek. Conan megállás nélkül indult tovább észak felé, olyan
iramban, amitől Balthus izmos lába sajogni kezdett.
- Valannus egy-egy erődöt akart építeni a Déli-patak és az Északi-patak torkolatához is -
dörmögte a kimmériai. - Akkor teljesen az ellenőrzése alatt tarthatná a folyót. A kormány azonban
nem egyezett bele. Pocakos bolondok, akik bársonypárnákon heverésznek, meztelen lányok
szolgálnak fel nekik jeges vizet. ismerem azt a fajtát. Képtelenek a palotájuk falánál tovább látni.
Diplomácia. egy frászt! A területi terjeszkedés elméletével akarnak harcolni a piktek ellen. Valannus
meg a hozzá hasonlók kénytelenek engedelmeskedni az ilyen tökkelütött bolondok parancsainak.
Sohasem fognak több földet rabolni a piktektől, mint ahogy Venariumot sem építik fel még egyszer.
Eljöhet még az idő, amikor azt látják, hogy barbárok másznak át a keleti városaik falain!
Egy héttel ezelőtt Balthus még nevetett volna egy ilyen képtelen jóslaton. Most nem válaszolt. Már
tapasztalta a határvidéken túl lakó emberek megtörhetetlen vadságát.
Megborzongott, oda-odapillantott a komor folyóra, mely már alig látszott a bokrok és a part menti
fák lehajló lombja között. Emlékeztette magát rá, hogy a piktek már átkelhettek a folyón, és lehet,
hogy itt lapulnak valahol köztük és az erőd között. Gyorsan sötétedett.
Halk nesz hallatszott előttük, ettől a torkába ugrott a szíve, Conan kardja pedig megvillant a
levegőben. Leengedte, amikor egy kutya, egy nagy, sovány, sebhelyes állat oldalgott elő a bokrok
közül, és rájuk meredt.
- Ez a kutya egy telepesé volt, aki megpróbálta a folyó partjára felépíteni a kunyhóját az erődtől
több mérföldnyire délre - mormogta Conan. - A piktek odaosontak, megölték, és persze felgyújtották a
kunyhóját. Holtan találtuk a hamuban, a kutya pedig eszméletlenül hevert három pikt között, akiket
megölt. Szinte feldarabolták. Elvittük az erődbe, bekötöztük a sebeit, ám miután rendbe jött, elszökött
az erdőbe és elvadult. Na, mi van, Marcang, még mindig azokra vadászol, akik megölték a gazdádat?
 A vaskos fej egyik oldalról a másikra lendült, és a szem zöldesen villant. Nem morgott vagy
ugatott. Nesztelenül, akár egy fantom, melléjük oldalgott.
- Hadd jöjjön csak - morogta Conan. - Hamarabb megszagolja ezeket az ördögöket, mint ahogy
mi megláthatnánk.
Balthus elmosolyodott, és megcirógatta a kutya fejét. Az állat ajkai ösztönösen felhúzódtak,
agyarai kivillantak, aztán megadóan lehajtotta a fejét, és bizonytalanul csóválta a farkát, mintha szinte
már teljesen megfeledkezett volna a barátságosságról. Balthus gondolatban összehasonlította a nagy,
sovány, kemény testet apja falkájának jól táplált, nyúlánk kutyáival, amelyek csaholva tülekedtek.
Felsóhajtott. A határvidék az állatokkal sem bánik kíméletesebben,
mint az emberekkel. Ez a kutya szinte már elfelejtette a kedvesség és a barátság érzését.
Marcang állt az élre és Conan hagyta, hogy vezesse őket. Az utolsó homályos sávot is teljes
sötétség váltotta fel. A mérföldek elmaradtak kitartó lépteik alatt. Marcang valósággal némának tűnt.
Hirtelen megtorpant, felmeredő füllel, feszülten figyelt. Egy pillanatra rá az emberek is meghallották -
démoni üvöltözés harsant fel messze előttük, halk volt, akár egy sóhaj.
Conan őrülten szitkozódott.
- Megtámadták az erődöt! Elkéstünk! Gyerünk!
Növelte az iramot, az előttük surranó kutya szaglására bízta magát. A rátörő feszültség izgalmában
Balthus megfeledkezett az éhségről és a fáradtságról. Ahogy közeledtek, az üvöltözés egyre
hangosodott, és az ördögi rikoltozás közepette hallották a katonák mélyebb hangú ordításait is. Épp
amikor Balthus már kezdett attól félni, hogy belerohannak a vadakba - akik szinte már közvetlenül
előttük üvöltöztek -, Conan széles félkörben elkanyarodott a folyótól. Egy kisebb magaslathoz értek,
ahonnan jól ráláthattak az erődre. Látták az erődöt a mellvédre tűzött hosszú póznákon lévő fáklyák
fényénél. A fáklyák libegő, bizonytalan fényt vetettek a tisztásra, és ebben a fényben meztelen, festett
alakok csoportosultak a tisztás szélén. A folyó kenuktól nyüzsgött. A piktek teljesen körülvették az
erődöt.
Szűnni nem akaró nyílzápor zuhogott a cölöpfalakra az erdőből és a folyóról. Az íjhúrok mély
pengése jól hallatszott az üvöltésben. Vonítva, mint a farkasok, néhány száz meztelen harcos baltával
a kezében kirontott a fák közül, és a keleti kapu felé rohant. Alig százlépésnyire lehettek már a
céljuktól, amikor a falakról nyílzápor hullott rájuk, a föld tele lett hullákkal, a túlélők pedig
visszamenekültek az erdőbe. Az evezősök a part felé terelték kenuikat, és ők is rőfös vesszők záporát
kapták a nyakuk közé, meg egy sortüzet egy kis hajítógépből, amit a torony itteni oldalán állítottak
fel. Kövek és gerendák zúgtak keresztül a levegőn, fél tucat kenut törtek ripityára és süllyesztettek el,
ölték meg utasaikat. A többi csónak visszahúzódott a lőtávolból. Mély diadalordítás szállt fel az
erődítmény falairól, amire állati üvöltés felelt mindenfelől.
- Megpróbálunk keresztültörni? - kérdezte Balthus, remegve a buzgóságtól.
Conan a fejét rázta. Karba tett kézzel állt, komor, merengő testtartásban, fejét
kissé lehajtotta.
- Az erődnek vége. A piktek megőrültek a vértől, és addig nem hagyják abba, míg mind meg nem
halnak. És túl sokan vannak ahhoz, hogy az erődben lévők elbánhassanak velük. Nem tudunk
keresztültörni, és még ha sikerülne is, semmit sem érnénk vele, csak Valannussal együtt halhatnánk
meg.
- Tehát semmit sem tehetünk, csak a saját bőrünket menthetjük?
- De igen. Figyelmeztetnünk kell a telepeseket. Tudod, hogy miért nem próbálják a piktek tüzes
nyilakkal felgyújtani az erődöt? Mert nem akarják, hogy a lángok figyelmeztessék a keleten élőket. El
akarják törölni az erődöt a föld
színéről, aztán kelet felé vonulni, mielőtt bárki megtudhatná, hogy a vár elesett. Átkelnek a
Mennydörgés-folyón és elfoglalják Velitriumot, mielőtt az emberek megtudhatnák, mi történt. De az
biztos, hogy minden élőlényt el fognak pusztítani az erőd és a Mennydörgés-folyó között. Az erődöt
nem sikerült figyelmeztetnünk, és már abból sem származna sok jó, ha sikerült volna. Túl kevesen
védik. Még néhány roham, a piktek átjutnak a falakon, és betörik a kapukat. De figyelmeztethetjük a
telepeseket Velitrium felé. Gyerünk! Kívül vagyunk a körön, amit a piktek az erőd köré vontak. El
fogjuk kerülni őket.
Széles ívben kikerülték az ostromlókat, hallották a hangosodó és halkuló üvöltözést, mely a
rohamokat és az ellentámadást jelezte. Az erődbeliek tartották magukat, de a piktek rikoltozásából
nem csökkent a vadság. Olyan hangszín vibrált benne, ami a biztos végső győzelmet hirdette.
Mielőtt Balthus sejthette volna, hogy már eddig jutottak, váratlanul a keletre vezető úthoz értek.
- Most aztán futás! - mordult fel Conan.
Balthus összeszorította a fogát. Velitrium tizenkilenc mérföldre van, a Skalppatak jó ötre, és azon
túl kezdődnek a települések. Az aquilóniainak úgy tűnt, mintha már évek óta harcolnának és futnának.
Azonban az ideges izgatottság, ami serkentette a vérét, herkulesi erőfeszítésre késztette.
Marcang előttük futott, orrát a földhöz nyomta, és most először mordult fel mély hangon, mióta
velük volt.
- Piktek vannak előttünk! - recsegte Conan. Fél térdre ereszkedett, és a csillagfényben a talajt
vizsgálgatta. Zavartan rázta meg fejét. - Nem tudom megmondani, hányan vannak. Valószínűleg csak
egy kisebb csapat. Néhányan nem várták meg az erőd bevételét. Előrementek, hogy az ágyukban
mészárolják le a telepeseket! Gyerünk!
Hamarosan gyér fényt pillantottak meg előttük a fák között, és vad, kegyetlen kántálást hallottak.
Az ösvény ott elkanyarodott, letértek róla, és a bozótoson áttörve levágták a kanyart. Néhány pillanat
múlva rettenetes látvány tárult a szemük elé. Egy ökrös szekér állt az úton, rajta kevéske bútor, ami
égett. Az ökör a közelben hevert, átvágott torokkal. Egy férfi és egy nő feküdt az út szélén,
levetkőztetve és megcsonkítva. Öt pikt táncolt körülöttük fantasztikus ugrásokkal és szökellésekkel,
véres baltákat lengetve. Egyikük a nő vértől ázott ruháját rázta.
A látványra vörös köd telepedett Balthus agyára. Felemelte az íját, célba vette a tűz fényében
feketén kirajzolódó alakot, és lőtt. A gyilkos görcsösen felugrott, és holtan esett össze, nyílvesszővel a
szívében. Aztán a két fehér ember meg a kutya már rá is vetette magát az ijedt túlélőkre. Conant
csupán a harci szellem és egy réges-régi faji gyűlölet hajtotta, de Balthus őrjöngött dühében.
Összecsapott az első nekitámadó pikttel, kegyetlen csapással kettéhasította a festett koponyát, és
máris átugrott a lehanyatló testen, hogy megölje a többieket. Azonban Conan már megölte a kiszemelt
kettő közül az egyiket, és mire az
aquilóniai odaugrott, már a másikhoz is elkésett. A pikt harcos kardtól átjárva dőlt el, mire Balthus
felemelte a baltáját. Balthus a megmaradt pikt felé fordult és látta, hogy Marcang vértől csöpögő
agyarakkal kel fel áldozatáról.
Balthus egy szót sem szólt, amikor megnézte az égő szekér mellett heverő, sajnálatra méltó
alakokat. Mindketten fiatalok voltak. A nő még alig lehetett túl a leányságán. Valami szeszélytől
hajtva a piktek nem szabdalták össze az arcát, és még a gyötrelmes halál kínjában is látszott, hogy
szép volt. Puha, ifjú testét azonban rettenetesen összekaszabolták számos vágással. Balthus tekintete
elfelhősödött, és elszorult a torka. A tragédia teljesen megrázta. Legszívesebben lerogyott volna a
talajra, hogy sírva harapdálja a földet.
- Valami fiatal pár, akik egyedül keltek útra - mondta Conan, miközben közönyösen törölgette a
kardját. - Az erődbe tarthattak, amikor a piktek rajtuk ütöttek. Lehet, hogy a fiú be akart állni
katonának, vagy le akart telepedni a folyónál. Hát ez történik minden férfival, nővel, gyerekkel a
Mennydörgés- folyón innen, ha nem indulnak sietve Velitriumba.
Balthus remegő térddel indult Conan után. A kimmériai könnyed, nyújtott lépteiben azonban
nyoma sem volt elérzékenyedésnek. Volt valami közös benne és az oldalán surranó nagy állatban.
Marcang már nem szaglászta az ösvényt. Az út tiszta volt előttük. Az üvöltözés a folyónál egyre
halkult, de Balthus bízott benne, hogy az erőd még tartja magát. Conan hirtelen káromkodva torpant
meg.
Egy ösvényt mutatott Balthusnak, amely az úttól északra vezetett. Egy régi ösvény volt, amelyet
részben új növényzet nőtt be, és ezeket a növényeket nemrégiben letaposták. Balthus inkább csak
érezte, mint látta ezt, de úgy tűnt, Conan macskaként lát a sötétben. A kimmériai megmutatta neki, hol
fordultak le a széles szekérnyomok a főútról, és hatoltak be az erdei humuszra.
- Telepesek, akik sóért mentek a szikeshez - morogta. - A mocsár szélénél vannak, innen kilenc
mérföldre. A pokolba! Levágják és lemészárolják őket az utolsó emberig! Figyelj! Egyikőnk
figyelmeztetheti az út mellettieket. Menj tovább, verd fel őket, és tereld őket Velitriumba. Én
elmegyek a sógyűjtőkért, a szikesnél táborozhatnak. Egyenesen át fogunk vágni az erdőn.
Conan további szavak nélkül letért az útról, megindult a homályos ösvényen. Balthus bámult utána
néhány pillanatig, aztán ment tovább az úton. A kutya vele maradt, és nesztelenül surrant mögötte.
Balthus alig tett meg néhány métert, hallotta, hogy az állat felmordul. Megperdült, visszafelé bámult
az úton, amerről jött, és ijedten látta, hogy egy bizonytalan, kísérteties ragyogás tűnik el a fák között
abban az irányban, amerre Conan ment. Marcang mély torokhangon morgott, nyakán felállt a szőr,
szeme zöld tűzben égett. Balthusnak eszébe jutott a zord kísértet, amely letépte a kalmár Tiberias fejét
innen nem messze, és habozott. Az a lény Conant követi. A kimmériai már többször is megmutatta azt
a képességét, hogy tud vigyázni magára, és Balthus úgy érezte, neki az a kötelessége, hogy
figyelmeztesse a békésen szendergő telepeseket, mielőtt a vörös hurrikán odaér. A tüzes fantom
iszonyatát elhomályosította az ökrös szekér
mellett heverő, ernyedt, megcsonkított testek képe. Balthus sietett tovább az úton, átkelt a Skalp-
patakon, és hamarosan megpillantotta az első telepeskunyhót - gerendákból összerótt, hosszúkás,
alacsony építményt. Kisvártatva máris az ajtaján dörömbölt. Álmos hang szólt ki, hogy hagyja már
abba.
- Kelj fel! A piktek átkeltek a folyón!
Erre azonnal dübbenés hallatszott, majd halk kiáltás ismételte a szavait, és az ajtó máris kitárult.
Egy asszony állt ott szegényes hálóingben, haja kócosan hullott meztelen vállára. Egyik kezében
gyertyát tartott, a másikban baltát. Arca színtelen volt, szeme tágra nyílt a rémülettől.
- Gyere be! - könyörgött. - Megvédjük a kunyhót.
- Nem. Máris mennünk kell tovább Velitriumba. Az erőd nem tudja feltartóztatni őket. Lehet,
hogy azóta már elesett. Nincs idő felöltözni. Fogd a gyerekeidet, és gyerünk!
- De az emberem oda van a többiekkel sóért! - nyöszörögte a nő, a keze remegett. Mögüle három
kócos gyerkőc meredt rá hunyorogva, értetlenül.
- Conan elment értük. Biztonságba helyezi őket. Sietnünk kell tovább az úton, figyelmeztetni a
többi kunyhót is.
A nő vonásain megkönnyebbülés suhant át.
- Hála legyen Mitrának! - kiáltotta. - Ha a kimmériai ment el értük, akkor biztonságban lesznek,
ha halandó ember képes biztonságba helyezni őket!
Egyszerre megélénkült, sietve kapta ölbe a legkisebb gyereket, a többieket pedig kiterelte az ajtón
maga előtt. Balthus elvette a gyertyát, és eloltotta. Hallgatózott egy pillanatig. Egyetlen nesz sem
hallatszott a sötét út felől.
- Van lovad?
- Az istállóban - nyögte a nő. - Ó, siess!
Balthus félretolta a nőt, aki remegő kezekkel babrált a retesszel. Kivezette a lovat, felültette a
gyerekeket a hátára, és mondta nekik, hogy kapaszkodjanak a sörényébe meg egymásba. Azok komoly
képpel meredtek rá, és nem fakadtak sírva. A nő megragadta a ló kantárát, és vezetni kezdte. Még
mindig szorongatta a baltát, és Balthus biztos volt benne, hogy ha sarokba szorítják, egy nőstény
párduc kétségbeesett bátorságával fog harcolni.
Ő kissé lemaradt, hallgatózott. Nyomasztotta a gondolat, hogy az erőd ezóta már eleshetett, hogy a
sötét bőrű hordák már özönlenek az úton Velitrium felé, vérszomj asan, a mészárlástól megrészegülve.
Az éhes farkasok sebességével fognak jönni.
Hamarosan egy másik kunyhó derengett fel előttük. A nő figyelmeztetést kezdett kiabálni, de
Balthus rászólt, hogy hallgasson. Az ajtóhoz sietett, és bezörgetett. Női hang felelt neki. Megismételte
a figyelmeztetést, és a kunyhó lakói hamarosan kitódultak - egy öregasszony, két fiatal nő és négy
gyerek. Akár az előző asszony férje - nem gyanítva a veszélyt -, az itteni férfiak is elmentek sóért. Az
egyik fiatal nő kábultnak tűnt, a másik hisztérikusan zokogni kezdett. A kemény, határvidéki veterán
öregasszony azonban harsányan lecsendesítette.
Segített Balthusnak kihozni a két lovat a kunyhó mögötti karámból, és felültette rájuk a gyerekeket.
Balthus sürgette, hogy ő maga is szálljon fel, de az öregasszony csak a fejét rázta, és az egyik
fiatalabb nőt ültette fel.
- Gyereket vár - dörmögte az öregasszony. - Én tudok gyalogolni. és harcolni is, ha arra kerül a
sor.
Ahogy továbbindultak, az egyik fiatal nőnek eszébe jutott valami.
- Egy ifjú pár ment erre az úton szürkülettájt. Hívtuk őket, hogy töltsék az éjszakát a
kunyhónkban, de siettek, hogy még ma éjszaka az erődbe jussanak. Mi. mi lett.
- A piktek rajtuk ütöttek - válaszolta Balthus kurtán, és a nő felzokogott az iszonyattól.
Alig hagyták maguk mögött a kunyhót, hosszan elnyújtott, magas hangú üvöltés harsant fel a
távolból.
- Farkas! - kiáltott fel az egyik nő.
- Festett farkas, baltával a kezében! - mormolta Balthus. - Tovább! Keltsétek fel a többi telepest is
az út mentén, és menjetek velük! Én visszamaradok egy kicsit.
Az öregasszony szó nélkül terelte maga előtt a menekülőket. Ahogy eltűntek a sötétségben, Balthus
halványan még látta a hátratekingető gyerekek arcát. Eszébe jutott a saját népe Tauranban, és egy
pillanatra szédítő émelygés kerítette hatalmába. Egy pillanatra elgyengült, és leroskadt az úton. Izmos
karja Marcang vaskos nyakára esett és érezte, ahogy a kutya meleg, nedves nyelve megnyalja az arcát.
Felemelte a fejét, és fájdalmas erőfeszítéssel elvigyorodott.
- Gyerünk, fiú - motyogta felkelve. - Dolgunk van.
Hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy valami vörösen ragyog az erdőben. A piktek felgyújtották a
legutolsó kunyhót. A férfi elvigyorodott. Hogy fog tajtékozni Zogar Sag, ha megtudja, hogy harcosai
csak jót tettek pusztító cselekedetükkel. A tűz messzire ellátszik, és figyelmeztetni fogja az
embereket. Ébren lesznek és készenlétben, mire a menekülők odaérnek. De nyomban el is múlt a
jókedve. A nők gyalog meg a túlterhelt lovakkal csak lassan haladnak. A gyors lábú piktek egy
mérföldön belül utolérik őket, hacsak - az út melletti farakás mögül - fel nem tartóztatja őket. Tőle
nyugatra az utat bevilágította az égő kunyhó, és amikor a piktek jöttek, ő látta meg őket először -
lopakodó fekete alakok rajzolódtak ki a távoli ragyogásban.
A nyílhegyig feszítette íját, lőtt, és az egyik alak összerogyott. A többi bevetette magát az erdőbe
az út két oldalán. Marcang ölési vágytól nyüszített mellette. Hirtelen egy alak tűnt fel az ösvény
szélén a fák alatt, és a farakás felé surrant. Balthus íj húrja megpendült, a pikt felüvöltött,
megtántorodott, és combjába fúródott nyílvesszővel zuhant a sötétbe. Marcang egyetlen ugrással
kiugrott a farakás mögül, és a bokrok közé vetette magát. A bozót vadul remegett, aztán a kutya véres
agyarakkal somfordált vissza Balthus mellé.
Többen nem tűntek fel az ösvényen. Balthus kezdett attól tartani, hogy az erdőn át lopakodnak a
közelébe, és amikor bal felől halk neszt hallott, vakon lőtt oda. Káromkodott, amikor hallotta, hogy a
vessző egy fának csapódik, de Marcang olyan csendesen suhant el, akár egy fantom, és Balthus
hamarosan vergődést, hörgést hallott, majd Marcang szellemként tért vissza, és odanyomta nagy,
véráztatta fejét Balthus karjához. A vállán egy vágott sebből vér szivárgott, de az erdőben végleg
megszűntek a neszek.
Az út szélén lopakodók nyilván érzékelték társuk sorsát és rájöttek, hogy egy nyílt támadás
megfelelőbb, mint hogy lopakodás közben megölje őket egy ördögi bestia, amit nem látnak, és nem is
hallanak. Lehet, hogy rájöttek, csak egy ember rejtőzik a farakás mögött. Hirtelen kirontottak
fedezékükből, az ösvény mindkét oldaláról. Hárman nyílvesszőktől átlőve terültek el - a másik kettő
habozott. Egyikük megfordult és visszafelé rohant az úton, de a másik átugrott a mellvéden, szeme és
foga megvillant a homályos fényben, és felemelte baltáját. Balthus megcsúszott, amikor fel akart
pattanni, de épp ez a csúszás mentette meg az életét. A lecsapó balta levágott egy fürtöt a hajából, és a
pikt elvesztette az egyensúlyát a félresikerült csapástól. Mielőtt feltápászkodhatott volna, Marcang
már átharapta a torkát.
Azután feszült várakozás következett, amely közben Balthus nem tudta, hogy az elmenekült pikt
volt-e a csapat egyetlen életben maradt tagja. Valószínűleg csak egy kisebb banda volt, amely vagy
otthagyta az erőd ostromát, vagy felderítő volt a fősereg előtt. Minden pillanat növelte a Velitrium
felé haladó nők és gyerekek biztonságba jutásának lehetőségét.
Ekkor figyelmeztetés nélkül nyílzápor zúgott el fedezéke fölött. Vad üvöltés harsant fel az erdőből,
az ösvény mellől. Vagy a túlélő hívott segítséget, vagy egy másik csapat érte utol az előzőt. Az égő
kunyhó még parázslott annyira, hogy adjon egy kis fényt, aztán Balthust máris megrohamozták az
ösvény szélén. Kilőtt három nyilat, aztán eldobta az íját. Mintha csak érzékelték volna nehéz
helyzetét, a piktek most nem üvöltöttek, csak jöttek tovább halálos csendben, csak sok láb gyors
dobogása hallatszott.
Hevesen megölelte a nagy kutya hozzásimuló fejét.
- Jól van, fiú - suttogta -, tanítsd móresre őket!
Talpra ugrott, kihúzta baltáját, aztán a sötét alakok átzúdultak a mellvéden és lengő baltákkal,
döfésre emelt késekkel, vicsorgó agyarakkal rontottak rá.

7. A LÁNGOLÓ ÖRDÖG

Amikor Conan letért a velitriumi útról, arra számított, hogy kilenc mérföldet kell futnia, és
nekiiramodott. Azonban még négy mérföldet sem tett meg, amikor közeledő emberek zaját hallotta
maga előtt. Akkora zajt csaptak menet közben, hogy Conan tudta, nem lehetnek piktek. Odakiáltott
nekik.
- Ki van ott? - kiáltott vissza egy harsány hang. - Maradj, ahol vagy, míg meg nem nézünk,
különben nyílvesszőt kapsz a bordáid közé.
- Ebben a sötétben még egy elefántot sem találnátok el - felelte Conan türelmetlenül. - Gyertek
már, ostobák! Én vagyok az. Conan. A piktek átkeltek a folyón.
- Gyanítottuk - felelte a férfiak vezetője, ahogy előmerészkedett társaival. Magas, nyúlánk,
szigorú arcú emberek voltak, íjjal a kezükben. - Egyik társunk megsebzett egy antilopot, és egészen a
Fekete-folyóig üldözte. Hallotta, hogy üvöltöznek az erőd közelében, és visszafutott hozzánk.
Hátrahagytuk a sót meg a szekereket, elengedtük az ökröket és jöttünk olyan gyorsan, ahogy csak
bírtunk. Ha a piktek az erődöt ostromolják, portyázó csapatok kószálhatnak az úton a kunyhók felé.
- A családotok biztonságban van - dörmögte Conan. - A társam előrement, hogy Velitriumba
vigye őket. Ha a főúton megyünk vissza, belerohanhatunk a teljes hordába. Délkeletnek fogunk tartani
az erdőn át. Menjetek előre! Én hátramaradok.
Egy pillanat múlva az egész társaság délkelet felé sietett. Conan valamivel lassabban követte őket,
vigyázva, hogy hallótávolságon belül maradjon. Átkozódott a zaj miatt, amit csaptak. Ennyi pikt vagy
kimmériai nem ütött volna annyi zajt sem, mint a szél, ami a fekete lombokat mozgatja.
Épp egy kis tisztáson vágott keresztül, amikor primitív ösztöne azt súgta neki, hogy követik;
megperdült. Mozdulatlanul állt a bokrok között, és hallotta a távolodó telepesek zaját. Aztán egy halk
hang hallatszott arról, amerről jött.
- Conan! Conan! Várj meg, Conan!
- Balthus! - Zavartan káromkodott. Óvatosan odakiáltott. - Itt vagyok!
- Várj meg, Conan! - A hang most már érthetőbben hallatszott.
Conan haragosan lépett ki az árnyékból.
- Mi az ördögöt keresel te itt?. Crom!
 Kissé lehajolt, bőre bizsergett a gerince mentén. Nem Balthus bukkant elő az erdőből a tisztás
túloldalán. Kísérteties ragyogás világított a fák közt. Felé közeledett, természetellenesen fénylett - egy
zöld lidércfény, mely határozott céllal haladt.
Néhány méterre arrébb megállt. Conan rámeredt, és próbálta kivenni a tűzbe mosódó körvonalakat.
A libegő lángok alatt szilárd test látszott. A zöld tűz csak valami ruhaféle lehetett, ami elrejtette a lény
állati vagy ördögi kilétét. A kimmériai képtelen volt meglátni az alakját vagy az arcát. Aztán
legnagyobb megdöbbenésére egy hang szólalt meg a tűzoszlopból.
- Miért állsz úgy, mint a mészárosra váró birka, Conan?
Emberi hang volt, mégis olyan rezgésekkel, amelyek nem voltak emberiek.
- Birka? - Conant a harag átsegítette pillanatnyi megdöbbenésén. - Azt hiszed, megijedek egy
átkozott pikt mocsári démontól? Egy barátom hangját hallottam.
- Én szóltam az ő hangján - felelte a másik. - Az emberekre, akiket követsz, a testvérem tart
igényt, nem fosztom meg kését a vérüktől. De te az enyém vagy. Ó, te ostoba, jó messzire eljöttél
Kimméria szürke hegyeitől, hogy Conajohara erdejében érjen utol a vég.
- Ezelőtt is volt már alkalmad találkozni velem - horkant fel Conan. - Miért nem öltél meg akkor,
ha tudtál volna?
- Testvérem nem festett érted feketére egy koponyát, és nem hajította Gullah fekete oltárának
örökké égő tüzébe. Nem súgta oda a neved a Sötétvilág felföldjein kísértő fekete szellemeknek. De
egy denevér repült a Holtak-hegye fölé, és vérrel rajzolta a képedet a fehér tigris bőrére, mely a
hosszú kunyhó előtt lóg, ahol az Éj Négy Testvére alszik. A nagy kígyó tekereg a lábuknál, és a
csillagok szentjánosbogarakként csillognak a hajukban.
- Miért ítéltek halálra a sötétség istenei? - dörmögte Conan.
Valami, egy kéz, láb vagy karom - Conan nem tudta kivenni - nyúlt ki a tűzből, és gyors vonalakat
húzott a talajon. Egy tűzzel írt szimbólum lángolt fel egy pillanatra és halványult el, de nem az előtt,
hogy Conan felismerhette volna.
- Oly jelet merészeltél rajzolni, melyet csak Jhebbal Sag papjai tehetnek. Mennydörgés morajlott
keresztül a holtak fekete hegyén, és Gullah oltárkunyhóját ledöntötte a Szellemek Szakadékából
felszálló orkán. Az Éj Négy Testvérének hírnöke, a loon azonnal hozzám repült, és a fülembe súgta a
neved. A fajtád menekül. Te máris halott ember vagy. A fejed testvérem oltárkunyhójában fog lógni.
Testeden Jhil fekete szárnyú, éles csőrű gyermekei fognak lakmározni.
- Ki az ördög a te testvéred? - követelte Conan a választ. Megszorította kardja markolatát, és
kissé meglazította baltáját az övében.
- Zogar Sag, gyermeke annak a Jhebbal Sagnak, aki néha még meglátogatja szent ligeteit. Egyszer
egy gwawelai nő Jhebbal Sag szent ligetében aludt, ő szülte Zogar Sagot. Én szintén Jhebbal Sag fia
vagyok, egy távoli világból származó tűzlénytől. Zogar Sag a Ködvilágból idézett meg. Igézetekkel,
varázslatokkal és saját vérével öntött formába saját bolygója húsába. Egyek vagyunk, láthatatlan
szálak kötnek össze bennünket. Az ő gondolatai az én gondolataim, ha őt megsebzik, nekem fáj. Ha
engem megvágnak, ő vérzik. De most már eleget beszéltem. Lelked hamarosan Sötétvilág
szellemeivel fog társalogni, és akkor majd hallani fogsz a régi istenekről, akik nem haltak meg, csak a
külső létsíkokon alszanak, és időről időre felébrednek.
- Szeretném látni, hogy nézel ki - morogta Conan, és kihúzta baltáját -, te, aki olyan nyomot
hagysz, akár egy madár, aki lángolsz, és mégis emberi hangon beszélsz.
- Látni fogsz - jött a hang a lángok közül -, láthatsz, és magaddal viszed ezt a tudást a
Sötétvilágba.
A lángok fellobbantak és lecsillapodtak, kisebbek lettek és halványodtak. Egy arc kezdett
kibontakozni a tűzből. Conan eleinte azt hitte, maga Zogar Sag az,
zöld tűzbe burkolózva. Azonban az arc valamivel magasabban ült az ő fejénél, és volt benne valami
démoni. Conan különböző rendellenességeket látott Zogar Sag arcvonásain: a szeme nem volt ferde, a
füle hegyes volt, ajka farkasszerűen elvékonyodott. Ezek a sajátosságok még hangsúlyosabbá lettek az
előtte imbolygó jelenésben. A szeme vörös volt, mint az eleven tűzben izzó szén.
 Még több részlet vált láthatóvá. Kígyópikkelyekkel borított, deréktól felfelé ember alakú karcsú
test, emberszerű karral, alul hosszú, daruszerű láb, amely ferde, három ujjú karomban végződött, mint
egy roppant nagy madáré. A szörnyű végtagokon kék tűz lobogott. Conan csillogó ködön át látta.
Ekkor hirtelen a rém föléje tornyosult, bár ő nem látta, mikor mozdult meg. Egy sarlószerű
karmokkal ellátott, hosszú kar emelkedett a magasba, lecsapott a barbár nyaka irányába. Conan heves
kiáltással megtörte a varázst, és baltáját meglendítve oldalra ugrott. A démon keskeny fejének
hihetetlenül gyors mozdulatával elkerülte a csapást, és sistergő lángokkal újra nekirontott.
Amikor más áldozataival harcolt, a démont az ellenfél rettegése is segítette. Conan azonban nem
félt. Tudta, hogy minden lény, ami anyagból van, anyagból készült fegyverrel megölhető, bármilyen
hátborzongatóan néz is ki.
Egy lecsapó karmos végtag leütötte a sisakot a barbár fejéről. Ha egy kicsivel lentebb talál,
lefejezte volna. Vad élvezet futott végig a harcoson, amikor hevesen előredöfő kardja a szörnyeteg
ágyékába mélyedt. Egy zúgó csapás elől hátraszökkent, és ugrás közben kirántotta kardját a testből. A
karmok súrolták a mellkasát, és úgy szakították fel a láncingét, mintha rongyból lett volna. Ám ő úgy
ugrott vissza, mint egy éhes farkas. Belül került a lecsapó karmokon, és kardját mélyen a szörnyeteg
hasába döfte. Érezte, ahogy a karok körülfogják, és a karmok - belső szerveit keresve - lehántják
hátáról a láncinget. Jéghideg, kék szikrák pattogtak és kápráztatták el. Vadul kitépte magát a gyengülő
karok öleléséből, és kardja rettenetes csapással hasította a levegőt.
A démon megtántorodott, oldalra bukott, fejét csak néhány húscafat tartotta. A testét beburkoló
lángok most vörösen szöktek magasba, mint a kibuggyanó vér, és eltakarták a testet szem elől. Égő
hús szaga hatolt Conan orrába. Kirázta a vért és az izzadságot a szeméből, megperdült, és imbolyogva
futott keresztül az erdőn. Vér patakzott végtagjain. Valahol, mérföldekre délre látta a lángok fakó
fényét, amik egy égő kunyhót jeleztek. Mögüle, az út felől távoli üvöltözés kelt, és ez még nagyobb
erőfeszítésre késztette.

8. CONAJOHARA NINCS TÖBBÉ

Nagy harc folyt a Menny dörgés-foly ónál. Heves küzdelem Velitrium falai előtt, balták és fáklyák
villogtak a folyó partján, és sok telepes kunyhója hamuvá vált, mire a festett hordát visszaszorították.
Különös csendesség követte a vihart, amikor az emberek összegyűltek,
elcsukló hangon beszéltek, és vöröslő kötést viselő férfiak csendesen kortyolták sörüket a folyó menti
fogadókban.
Conanhoz, aki nagy kortyokban, komoran ivott egy borospohárból, odajött egy szikár erdőjáró,
akinek fejét kötés borította, karja sínben volt. Ő volt a Tuscelan-erőd egyetlen túlélője.
- Voltál a katonákkal az erőd romjainál? - kérdezte.
Conan bólintott.
- Nekem nem volt hozzá erőm - mormolta a másik. - Nem volt harc?
- A piktek visszavonultak a Fekete-folyón túlra. Valami elvehette a kedvüket, de csak az ördög,
aki teremtette őket, tudja, hogy micsoda.
Az erdőjáró bekötözött karjára pillantott, és felsóhajtott.
- Azt mondják, egyetlen test se maradt, amit eltemethettek volna.
Conan a fejét rázta.
- Csak hamu. A piktek összehordták a halottakat az erődben és meggyújtották, mielőtt átkeltek a
folyón. A saját halottaikat és Valannus embereit egyaránt.
- Valannus az utolsók közt halt meg kézitusában, amikor keresztültörtek a torlaszon.
Megpróbálták élve elfogni, de ő megölette magát. Tízet közülünk foglyul ejtettek, amikor már olyan
fáradtak voltunk a harctól, hogy mozdulni se bírtunk. Kilencet azon nyomban lemészároltak. Én akkor
menekültem el, amikor Zogar Sag meghalt.
- Zogar Sag meghalt? - tört ki Conan.
 - Igen. Láttam meghalni. Ezért nem nyomultak tovább a piktek Velitriumba olyan vadul, mint
ahogy az erődöt ostromolták. Különös dolog volt. Zogar nem sebesült meg a csatában. A legyilkoltak
között táncolt egy baltával a kezében, és épp kiloccsantotta az utolsó bajtársam agyát. Odaért hozzám,
üvöltött, mint egy farkas. aztán megtántorodott, elejtette a baltát, forogni kezdett maga körül és úgy
sikoltozott, ahogy eddig még sem embert, sem állatot sikoltozni nem hallottam. Összerogyott köztem
és a tűz között, amit számomra raktak. Tátogott, a szája habzott, egy szempillantás alatt
megmerevedett, és a piktek azt kiáltozták, hogy meghalt. A zűrzavarban sikerült megszabadulnom a
szíjaktól, és az erdőbe rohantam. Láttam, ahogy ott fekszik a tűzfényben. Egyetlen fegyver sem
érintette, mégis véres kardvágások tátongtak az ágyékán, a hasán, a nyakán. ez az utóbbi olyan volt,
mintha a fejét teljesen leszelték volna a testéről. Mit gondolsz erről?
Conan nem válaszolt, és az erdőjáró a barbárt ismerve, hogy bizonyos dolgokban milyen hallgatag,
folytatta:
- A mágia éltette, és valahogy a mágia lett a halála is. Rejtélyes halála bátortalanította el a
pikteket. Azok közül, akik látták, egyetlenegy sem volt ott a Velitrium előtti küzdelemben. Sietve
menekültek át a Fekete-folyón. Csak azok a harcosok mentek el a Mennydörgés-folyóig, akik már
továbbindultak Zogar Sag halála előtt. Ők magukban kevesen voltak ahhoz, hogy bevegyék a várost.
Én az
úton jöttem, a főerőik mögött és tudom, hogy az erődből senki sem jött utánam. Átsurrantam a
vonalaikon, és sikerült bejutnom a városba. Te időben behoztad a telepeseket, de az asszonyaik meg a
gyerekeik épphogy csak bejutottak a városba azok előtt a festett ördögök előtt. Ha az ifjú Balthus meg
a jó öreg Marcang nem tartóztatták volna fel őket egy darabig, minden nőt és gyereket lemészároltak
volna Conajoharában. Eljöttem amellett a hely mellett, ahol Balthus meg a kutya az utolsó csatáját
vívta. Egy rakás halott pikt között hevertek. hetet számoltam meg, akinek balta loccsantotta ki az
agyát, vagy a kutya tépte szét, és az úton még hevertek egypáran nyílvesszőtől felnyársalva. Istenem,
micsoda küzdelem lehetett!
- Férfi volt - jelentette ki Conan. - Balthus és a kutya lelkére iszom, mert ők ketten nem ismertek
félelmet. - A bor nagy részét bekortyolta, a maradékot pedig furcsa pogány gesztussal a padlóra
loccsantotta, és a poharat földhöz csapta. - Tíz pikt fog a fejével fizetni a fiúért és hét a kutyáért,
amely sok embernél jobb harcos volt.
És az erdőjáró, amikor belenézett Conan zord, parázsló kék szemébe, tudta, hogy a barbár meg
fogja tartani az esküjét.
- Nem építik újjá az erődöt?
- Nem. Aquilónia elvesztette Conajoharát. A határokat visszatolták. Mennydörgés-folyó lesz az
új határ.
Az erdőjáró sóhajtott és merev kezét nézte, mely megsebesült egy baltanyéllel és kardmarkolattal
való találkozástól. Conan hosszú karját a boroskancsó után nyújtotta. Az erdőjáró rámeredt, és
összehasonlította a körülöttük ülőkkel. Azokkal, akik az elveszített folyó partján pusztultak el, és
összehasonlította a folyó túlsó partján élő vademberekkel. Conan mintha észre se vette volna a
pillantását.
- A barbarizmus az emberiség természetes állapota - mondta az erdőjáró, még mindig komolyan
bámulva a kimmériaira. - A civilizáció természetellenes. Nem egyéb, mint a körülmények hóbortja.
De végül is mindig a barbarizmus győzedelmeskedik.
 16.

A FEKETE IDEGEN

Megjelenés: 1967
Helyszín: Pictish Wilderness

1.
A FESTETT EMBEREK
Az egyik pillanatban még üres volt a tisztás; a következőben hirtelen egy ember jelent meg óvatos
testtartásban a bozótos szélén. Pisszenés sem hallatszott, ami figyelmeztette volna a szürke bundás
mókusokat. Ám a napfényes réten röpködő tarka tollú madarak megriadtak váratlan feltűnésétől, és
lármás felhőként emelkedtek a magasba. Az ember arca torz grimaszba rándult, és komor pillantást
vetett hátra, amerről jött - mintha csak attól tartana, a madarak elárulják helyét valami láthatatlan
lénynek. Aztán óvatos léptekkel keresztülvágott a tisztáson. Erős, izmos teste egy párduc hajlékony,
magabiztos mozdulataival osont. Az ágyéka köré csavart rongyot leszámítva teljesen meztelen volt.
Kezeit és lábait keresztül-kasul karcolások borították, bőrére több helyen sár száradt. Izmos bal karján
barnára kérgesedett kötést viselt. Csapzott, fekete sörénye alól feszült, komor arc tűnt elő; szemei úgy
izzottak, mint egy sebzett párducé. Enyhén bicegve követte a nyílt terepen átvezető, alig kivehető
ösvényt.
A tisztás közepén hirtelen megtorpant, és macskaszerű fürgeséggel megperdült, arccal arra
fordulva, amerről jött; elnyújtott, hosszú üvöltés rezegtette meg az erdőt. Másnak ez talán csak
farkasüvöltésnek tűnt volna. Ő azonban tudta, nem farkast hall. Kimmériai volt, és úgy értette a vadon
hangjait, mint a városi ember a társai beszédét.
Szemében vörösen izzott a harag, ahogy ismét megfordult, és végigsietett az úton, amely -
elhagyva a tisztást - a fák és cserjék közt növő sűrű bozótsáv mentén futott. Egy mélyen a füves
földbe ágyazódó, vaskos farönk hevert az ösvénnyel párhuzamosan, a bozót mellett. Mikor a
kimmériai meglátta a kidőlt fát, megtorpant, és visszapillantott a tisztásra. Átlagos szem nem vette
volna észre a nyomait, ám vadon edzette szemeinek - amint üldözői számára is - nyilvánvalóak voltak
a jelek, melyeket hagyott. Halkan elvicsorodott, a harag egyre vörösebben izzott benne - a sarokba
szorított vadállat dühe volt ez, amely készen áll szembefordulni támadóival.
Az eddigihez képest óvatlan léptekkel végigment a csapáson, több helyen is letaposva a fűszálakat.
Majd elérvén a fatörzs távolabbi végét, felszökkent rá, megfordult és könnyed léptekkel visszafutott
rajta. A kidőlt fa kérge már rég lemállott az elemek viszontagságaitól. A legkifinomultabb erdei szem
számára sem maradt áruló nyoma, hogy kétszer tette meg az utat. Mikor elérte a bozótos legsűrűbb
részét, árnyként olvadt a növényzetbe; mozgását levélrezdülés sem jelezte.
A percek ólomlábakon vánszorogtak. A szürke mókusok ismét csacsogni kezdtek az ágak közt -
majd hirtelen meglapultak és elnémultak. A tisztás újra benépesült. Éppoly hangtalanul, mint ő az
imént, három másik ember bukkant elő az irtás keleti szegélyén - alacsony termetű, sötét bőrű alakok.
Karjukon és mellkasukon vaskos izmok dagadtak. Pettyes szarvasprémből készült ágyékkötőt hordtak,
fekete sörényükbe sastollat tűztek. Förtelmes jeleket festettek magukra, és súlyos fegyvereket viseltek.
Alaposan körülkémlelhettek a tisztáson, mielőtt a nyílt terepre merészkedtek, mivel tétovázás
nélkül jöttek elő a bokrok közül; szorosan egymás után, puha léptekkel osontak, és meggörnyedve
bámulták az ösvényt maguk előtt. A kimmériai nyomait követték, ám ez még ezeknek az emberi
kopóknak is komoly feladatot jelentett. Lassan vágtak át a tisztáson, majd egyikük megmerevedett, és
morranva mutatott széles pengéjű hajítódárdájával egy megtört fűszál felé, ahol az ösvény ismét az
erdőbe kanyarodott. Abban a pillanatban mindnyájan mozdulatlanná váltak, mélyen ülő szemeikkel az
erdőfalat kémlelték. Ám zsákmányuk jól elrejtőzött; semmi olyat nem láttak, ami felkeltette volna
gyanújukat. Újra megmozdultak hát, immáron gyorsabban követve a halovány jeleket, melyeket
prédájuk hagyott - látszólag kétségbeesése vagy gyengülése miatti növekvő gondatlanságban. Épp
elhagyták a pontot, ahol a bozótos a legközelebb nőtt az ősrégi csapáshoz, mikor a kimmériai hirtelen
az ösvényen termett mögöttük, és markolatig döfte kését a leghátsó alak lapockái közé. Támadása
olyan gyors és váratlan volt, hogy a piktnek esélye sem maradt a védekezésre. A penge átjárta a
szívét, mielőtt még egyáltalán megsejtette volna, hogy veszélyben van. A két másik rögtön
megperdült, a vadak acélos reflexével, de még abban a pillanatban, hogy a kés célba ért, a kimmériai
hatalmasat sújtott jobbjában tartott csatabárdjával. A második pikt épp fordult, mikor a bárd lecsapott;
a fegyver egészen a fogsoráig hasította ketté a koponyáját.
A harmadik pikt, aki a vörös hegyű sastolla alapján főnök lehetett, vad rohamra indult. A
kimmériai mellkasa felé döfött, mikor az épp a csatabárdját szabadította ki a legyilkolt fejéből.
Ellenfele felé lökte a testet, és egy sebzett tigris dühödt kétségbeesésével támadott vissza. A pikt,
megtántorodva a nekicsapódó tetem súlyától, meg sem próbálta hárítani a vértől csöpögő baltát;
gyilkolási dühe még túlélési ösztönén is felülkerekedett, és vadul szegezte lándzsáját ellenfele széles
mellkasának. A kimmériai - intelligensebb lévén, ráadásul mindkét kezében fegyvert tartva - előnyben
volt. Bárdja lefelé söprő
mozdulatával félreütötte a lándzsát, baljában tartott kése pedig felhasította a pikt festett hasát.
Szörnyű üvöltés hagyta el ajkait, ahogy kibelezve földre roskadt - nem félelem, vagy fájdalom
hangja volt, sokkal inkább a megzavarodott, bestiális dühé: egy párduc halálordítása. A tisztás keleti
vége felől tucatnyi hasonló üvöltés válaszolt rá. A kimmériai görcsösen megperdült, vicsorgó ajakkal,
mint valami sarokba szorított vad, és kirázta az izzadságot arcából. Alkarján vér csorgott végig a
kötése alól.
Szaggatott, összefüggéstelen szitkozódással megfordult, és nyugat felé iramodott. Most nem nézte,
hova lép: hosszú lábai minden erejével rohant, csaknem kimeríthetetlen erőtartalékaira és kitartására
számítva - ami a barbár létezés természet adta ajándéka. Mögötte egy ideig csendes volt az erdő, majd
démoni üvöltés harsant azon a helyen, melyet nemrég hagyott maga mögött. Tudta, üldözői rátaláltak
áldozatai tetemeire. Nem maradt ereje, hogy hangosan átkozza a frissen felnyílt sebeiből hulló, áruló
vércseppeket, melyek olyan nyomot hagytak utána, hogy egy gyerek is könnyűszerrel követhette
volna. A támadás előtt arra számított, talán csak ez a három pikt üldözte még mindig abból a
csapatból, ami több mint száz mérföldön át volt a nyomában. Tudhatta volna, hogy ezek az emberi
farkasok sosem hagyják félbe az üldözést, és nem mondanak le a zsákmányról.
Az erdőre ismét csend borult, és ez azt jelentette, hogy a nyomában voltak. Felfedezték az áruló
vércseppeket, melyekre nem tudott figyelmet fordítani. Sós párától terhes nyugati szél fújt az arcába.
Álmélkodva szaglászott. Ha ilyen közel jutott a tengerhez, ez azt jelenti, hogy az üldözés még sokkal
hosszabbra nyúlt, mint azt eredetileg sejtette. De hamarosan vége. Még az ő farkasszerű életereje is
apadni kezdett a szörnyű megerőltetéstől. Lihegve szedte a levegőt, és oldalába éles fájdalom nyilallt.
Lábai reszkettek a kimerültségtől, és a bal, amelyikre sántított, úgy fájt, mintha minden lépésnél
késsel vágtak volna az inaiba. A vadon ösztönét követte, mely felnevelte: megfeszítette minden erejét
és idegeit, kihasznált minden fortélyt és cselfogást a túléléshez. Most pedig, végső szorultságában egy
másik ösztönnek engedelmeskedett; helyet keresett, ahol harcra készen szembeszállhat üldözőivel.
Felkészült rá, hogy drágán adja a bőrét.
Nem tért le a csapásról a kusza sűrűbe. Tudta, most hiábavaló volna lesből az üldözőire támadni.
Tovább futott hát a csapáson, miközben fülében egyre hangosabban és hangosabban dobolt a vér.
Kiszáradt torokkal, gyötrelmes kortyokban kapkodta a levegőt. Mögötte őrült csaholás tört ki - annak
jeléül, hogy már a sarkában voltak, és azt remélték, gyorsan utolérik prédájukat. Olyan iramban
közeledtek, mint egy éhező farkascsorda, minden lépésnél vonyítva.
Váratlanul kiért a sűrűből, és látta, hogy az út előtte felfelé vezet. Az ősi csapás párkányok és
csipkézett szélű kősziklák közé futott kanyarogva. Minden zavaros, vörös ködben úszott a szemei
előtt, de annyit kivett, hogy egy hegyhez érkezett. Érdes szirt emelkedett meredeken az erdőszélen. A
gyenge csapás pedig egyenesen egy csúcs melletti széles párkányra vezetett.
Ez épp olyan jó helynek tűnt a halálra, mint bármi más. Felsántikált az ösvényen, a meredekebb
részeken négykézláb mászva, késével a fogai között. Még nem érte el a kiszögellést, mikor vagy
negyven festett vadember rontott elő a fák közül, farkasként vonyítva. Mikor meglátták zsákmányukat,
üvöltésük démonivá fokozódott, és a szikla felé iramodtak, nyilakat lőve ellenfelükre. A vesszők
záporoztak a kimmériai körül, aki kitartóan mászott felfelé. Az egyik nyíl átfúrta a lábikráját.
Pillanatnyi megtorpanás nélkül mászott tovább, kitépve húsából, és félrelökve, nem törődve a
körülötte a sziklákon szilánkosra törő pontatlanabb lövésekkel. Ádázul felrántotta magát a
kiszögellésre, és előhúzva bárdját és kézbe kapva vadásztőrét, megfordult. Lefeküdt a párkányra, és
ellenséges tekintettel méregette üldözőit. Csak néhány hajtincse és izzó szemei látszottak a szikla
pereménél. Mellkasa rázkódva emelkedett, ahogy hatalmas kortyokban, reszketve szedte a levegőt, és
összeszorította fogait, hogy leküzdje feltörő rosszullétét.
Csak pár vessző süvített fel odáig. A horda tudta: zsákmányuk sarokba szorult. A harcosok
vonyítva közeledtek, fürgén ugrálva a sziklákon a hegy tövénél, hatalmas csatabárdokat lóbálva. Az
első, aki elérte a kőszirtet, egy magas, izmos harcos volt. Vöröslő sastolla elárulta, hogy ő a főnökük.
Megtorpant, egyik lábát a meredek ösvényre támasztotta, és vesszőt illesztve íjára, félig felhúzta. Fejét
hátravetve győzelemittas kiáltásra nyílt szája; ám a nyílvesszőt már nem lőtte ki. Mozdulatlanságba
dermedt, és a vérszomj ijedt felismerésnek adta át helyét fekete szemeiben. Kiáltva lépett vissza,
szétvetett karokkal, hogy megállítsa üvöltve rohanó csapatát. A párkányon guggoló ember értette
ugyan a piktek nyelvét, de a távolság túl nagy volt, hogy kivehesse a szaggatott kifejezések jelentését,
melyeket a vörös tollú főnök vakkantott oda harcosainak.
Ám mindnyájan abbahagyták a kiáltozást, és elnémulva bámultak felfelé - úgy tűnt, nem a
kimmériaira, hanem magára a hegyre. Majd minden teketória nélkül leeresztették íjaikat, az öveiken
lógó szarvasbőr tokba helyezték, hátat fordítottak, és anélkül, hogy egy pillantást is vetettek volna
maguk mögé, a nyílt terepen át sebesen visszaügettek a fák közé.
A kimmériai elképedve bámult utánuk. Túl jól ismerte a piktek természetét ahhoz, hogy lássa,
véglegesen távoztak. Tudta, hogy nem jönnek vissza. A jó száz mérföldnyire keletre eső falvaik felé
tartottak.
Nem tudta értelmezni a látottakat. Mi lehet a menedékében, ami egy egész pikt hordát arra késztet,
hogy veszni hagyja az oly régóta, az éhes farkasok kitartásával és szenvedélyével üldözött prédát?
Tudta, léteznek szent helyek; olyan területek, melyeket a különböző klánok menedékhelynek
nyilvánítottak, és hogy egy szökevény, aki ilyen helyen keres oltalmat, biztonságban tudhatta magát a
család oltalmában, amely a szentélyt emelte. Ám a különböző törzsek csak ritkán tisztelték egymás
szentélyeit; és azoknak, akik idáig üldözték,
kétséget kizáróan nem rendelkeztek efféle területekkel ebben a régióban. Ők a Sas emberei voltak,
akiknek otthona messze keleten feküdt, a Farkas-piktek szomszédságában.
 A Farkasok voltak, akik elfogták őt egy Mennydörgés-folyó menti aquilóniai település
kifosztásakor, és ők adták át a Sasoknak a szintén foglyul esett Farkas klánvezérért cserébe. A Sas-
pikteknek véres adósságuk volt az óriás kimmériaival szemben, ami most csak még véresebbé vált,
hisz menekülése egy híres harci főnökük életét követelte. Ez volt, amiért olyan engesztelhetetlenül
üldözték őt hegyen-völgyön át, sötét erdők mélyén, ellenséges törzsek vadászterületein. Most pedig -
mikor zsákmányukat végül sarokba szorították és csapdába ejtették - a hosszú hajsza túlélői
egyszerűen fogták magukat és hátat fordítottak!? Hitetlenkedve csóválta a fejét, képtelen volt felfogni
a viselkedésüket.
Óvatosan felemelkedett, még kábán a hosszú rohanástól, alig értve, hogy vége. Lábai
elmerevedtek, sebei sajogtak. Szárazon kiköpött, és szitkozódva dörzsölte kézfejével véreres, égő
szemeit. Pislogott, majd szemügyre vette környezetét. Alatta a zöld vadon hullámzott sűrűn, ameddig
a szem ellátott. A nyugati horizonton a növényzet felett acélkék ködpára lebegett - tudta, az óceán az.
A szél felborzolta fekete sörényét, sós szaga felüdítette. Megfeszítette hatalmas mellkasát, és mélyen
beleszippantott a levegőbe.
Aztán mereven, fájdalmasan megfordult, magában dörmögve a lábikrájába hasító fájdalom miatt,
és vizsgálni kezdte a párkányt, melyen állt. Mögötte meredek sziklafal emelkedett jó harminc láb
magasan, egész a szirt csúcsáig. Egy keskeny, létraszerű mászóalkalmatosság mélyedt a sziklába.
Néhány lábnyira tőle pedig hasadék tátongott a falon; elég széles és magas, hogy egy ember
beléphessen rajta.
Odasántikált, majd belesett, és felmorrant. A nyugati erdők felett magasan álló nap sugarai
rézsútosan besütöttek a nyílásba, egy folyosószerű barlangot világítva meg; a fény a folyosó végén
levő boltívre esett. A boltív alatt pedig súlyos, fémpántos tölgyajtó állt!
Ez egyenesen lenyűgözte. A kimmériai tudta, az egész táj szörnyű vadon; a nyugati part ezer
mérföldre lakatlanul és elhagyatottan húzódott, leszámítva néhány vad tengeri törzs faluját, akik még
erdőlakó testvéreiknél is civilizálatlanabbak voltak. A civilizáció legközelebbi hírnökeinek a
Mennydörgés-folyó menti települések számítottak, innen több száz mérföldre keletre. A kimmériai
tudta, ő az egyetlen fehér ember, aki valaha is átszelte a folyó és a tengerpart közt húzódó vadont.
Mégis, az ajtó ott állt, és nem pikt kéz készítette.
Lévén teljesen megmagyarázhatatlan a dolog, gyanútól eltelve közelítette meg, késsel és
csatabárddal a kézben. Majd, ahogy véres szemei kezdtek hozzászokni a napsugarak pászmája körüli
lágy félhomályhoz, valami mást is észrevett. Vastag acélpántos ládák sorakoztak a falak mentén. A
felismerés fénye
csillant szemeiben. Fölé hajolt az egyiknek, de a fedele ellenállt erőfeszítésének. Felemelte bárdját,
hogy szétverje az ősi zárat, de aztán meggondolta magát, és az ívelt ajtó felé sántikált. Viselkedése
magabiztosabbá vált, fegyverei ismét az oldalán lógtak. Betaszította a díszesen faragott
ajtószárnyakat, és azok ellenállás nélkül megnyíltak.
Villámgyorsan ismét megváltozott a viselkedése; döbbent szitokkal ugrott hátra, kése és
csatabárdja védelmezőn villant előtte. Egy pillanatig úgy állt ott mozdulatlanul, izmos nyakát az ajtó
felé nyújtva, mint a fenyegető veszedelem élő szobra. A nagy, természetes kamrában sötétebb volt
ugyan, mint a folyosón, de egy jókora kristályból áradó tompa izzás mégis beragyogta a helyiséget. A
kristály egy apró elefántcsont emelvényen állt a hatalmas ébenfa asztallap közepén, melyet sötét
alakok ültek körül. Az ő jelenlétük lepte úgy meg a betolakodó barbárt. Nem mozdultak, a fejüket sem
fordították felé.
- Hé! - mordult rájuk nyersen. - Tán mind részegek vagytok?
Nem érkezett válasz. Nem volt az a fajta, aki könnyen zavarba jön, ám most mégis meghökkent.
- Felajánlhatnátok nekem is egy pohárral a borból, amit nyakaltok! - morogta ismét.
Természetes vadsága kezdett felülkerekedni óvatosságán a kínosan furcsa helyzet miatt.
- Cromra! Átkozottul udvariatlanok vagytok az emberrel, aki pedig a testvéretek! Csak nem
fogtok. - Hangja némaságba fulladt, és csendben állt egy darabig, a bizarr figurákat bámulva, akik oly
némán ülték körül a hatalmas ébenfekete asztalt. - Nem részegek. - motyogta magában. - Még csak
nem is isznak. Miféle ördögi játék ez?!
Átlépett a küszöbön, és a következő pillanatban már az életéért küzdött, ahogy a torka köré
gyilkos, láthatatlan ujjak fonódtak.

2.
A TENGERI EMBEREK

Beleza lustán játszott egy kagylóhéjjal finom papucsba bújtatott lábujjaival, gondolatban a sötét
tengerparton felszálló első hajnali pára rózsás árnyalatához hasonlítva a héj rózsaszín szegélyét. Már
elmúlt a hajnal, de a nap csak nemrég jött fel, és a víz felett úszó gyöngy szürke felhők még nem
engedték, hogy szétszórja fényét.
Beleza felemelte csodás, finom formájú fejét, és végigbámult a számára idegen és visszataszító,
mégis minden részletében oly fájóan ismerős tájon. Kecses lábfejéről sárga homok pergett a lágyan
csobbanó hullámok közé, melyek nyugat felé egész a kéken izzó horizontig nyújtóztak. A széles öböl
déli hajlatában állt; tőle délre lankásan emelkedett a táj az öböl egyik torkolatát
alkotó alacsony gerincig. Tudta, arról a sziklás gerincről dél felé csak a végtelenbe vesző víz látszana,
és északi és nyugati irányban is ugyanilyen látvány fogadná.
Fásultan pillantott a szárazföld felé, tekintete szórakozottan futott át az erődön, amely immár egy
éve volt az otthona. A bizonytalan, kék- és gyöngyház fényű ég háttere előtt ott lobogott a ház arany-
és skarlátvörös színű zászlaja - a szimbólum, amely egyáltalán nem keltett lelkesedést ifjú kebelében,
hiába lobogott már győztesen sok véráztatta harcmezőn a messzi délen. Már kivehette az emberek
alakját is, akik serényen dolgoztak az erőd körül megbúvó kertekben és szántókon - úgy tűnt, egészen
az erdő sötét szegélyéig húzódnak, amely keleten a nyílt sávot szegélyezte, északi és déli irányban
pedig addig nyújtózott, amíg a szem ellát. Félt attól az erdőtől, és félelmében az apró erőd minden
lakosa osztozott. Nem is volt alaptalan a félelmük, mert halál leselkedett mindenfelé az erdő suttogó
mélységeiben - gyors és rettenetes, lassú és iszonyatos, rejtett, fáradhatatlan és könyörtelen halál.
Felsóhajtott, és egykedvűen a víz szegélyéhez sétált, minden határozott cél nélkül. Az ólomlábakon
vánszorgó napok egyformán szürkék voltak, és úgy tűnt számára, a városok, kastélyok és vigasság
világa nemcsak több ezer mérföldnyire, de évezredekre is esik innen. Újra és újra hiába kereste az
okot: vajon mi lehet az, amiért Zingara grófja kíséretével együtt erre a vad partra menekült, mérföldek
ezreire a vidéktől, ami untatta, és amiért kastélyát erre a fabódéra cserélte.
Tekintete meglágyult, ahogy meghallotta a homokban tipegő apró lábak neszét. Egy fiatal lány
közeledett felé futva az alacsony gerinc felől. Meztelen volt, könnyű teste víztől csöpögött, lenszőke
haja nedvesen tapadt kicsiny fejéhez. Szomorkás, vágyakozó szemei most tágra nyíltak az izgalomtól.
- Beleza úrnő! - kiáltotta, enyhe ofiri akcentussal ejtve ki a zingarai szavakat. - Ó, Beleza úrnő!
A futástól elfúló lélegzettel, összefüggéstelenül hadonászva hebegett. Beleza elmosolyodott, és
karját a kislányéra tette, nem törődve azzal, hogy selyemruhája a nedves, meleg testhez ér. Magányos,
elszigetelt életében Beleza szeretetteljes, természetes gyengédséggel bánt a szegény kis lelenccel, akit
egy brutális gazdától szerzett meg párviadalban azon a hosszú úton a déli partok mentén.
- Mi az, amit szeretnél elmondani, Tina? Várj! Előbb juss lélegzethez!
- Egy hajó! - kiáltotta a lány, dél felé mutatva. - Épp egy kis tóban úszkáltam a gerinc másik
oldalán, ami a dagály után maradt a homokban, amikor egyszer csak megláttam! Egy hajó közeledik
dél felől!
Félénken húzni kezdte úrnője kezét, kis teste reszketett, és Beleza érezte, hogy az ismeretlen
látogató puszta gondolatára neki is hevesebben kezd verni a szíve. Mióta megérkeztek erre a kietlen
partra, még egyszer sem láttak vitorlát.
 Tina előreszaladt a sárga homokban, fürgén kerülgetve az apró medencéket, melyeket a dagály
hagyott hátra a sekély mélyedésekben. Felmásztak az
alacsony, hullámos gerincre, és Tina csak állt ott, mozdulatlanul, apró, reszkető karocskáit széttárva -
egy törékeny fehér figura a tisztuló ég háttere előtt. Nedves, szőke haja arca körül lobogott.
- Nézd, úrnőm!
Beleza is látta már a hullámzó, fehér vitorlát, melyet a friss déli szél dagasztott. A hajó a part felé
manőverezett, mindössze pár mérföldre onnan. A szíve pár pillanatra megszűnt dobogni. Az
eseménytelen, izolált életek számára egy kis dolog is fenyegető látszatot ölthet; ám Belezában most
különös, erőszakos események balsejtelme kezdett kavarogni. Érezte, nem véletlen, hogy a hajó épp
itt, ezen az elhagyatott parton készül kikötni. Északra nem volt kikötőváros, pedig valaki már egészen
az északi jeges partokig felhajózott; délre pedig a legközelebbi kikötő is jó ezer mérföldre esett. Vajon
mi hozhatta ezt az idegent az elhagyatott Korvela-öbölbe?
Tina közelebb húzódott úrnőjéhez, vékony kis testét baljós előérzet szorongatta.
- Ki lehet az, úrnőm? - hebegte, miközben a szél pirosra csípte arcocskáját. - Ő az, akitől a grófúr
fél?
Beleza lepillantott rá, arca elkomorult.
- Miért kérded ezt, gyermekem? Honnan veszed, hogy a nagybátyám bárkitől is fél?
- Bizonyára így van - válaszolta naivan a kislány -, különben sosem jött volna ide, hogy ezen a
magányos helyen bujkáljon. Nézd, úrnőm, milyen gyorsan közeledik a hajó!
- Menjünk! Értesítenünk kell a nagybátyámat! - mormolta Beleza. - A halászcsónakok még nem
futottak ki, és valószínűleg senki nem látta meg a hajót. Tina, vedd a ruhád! Siess!
A kislány leszaladt a lankás lejtőn a medencéhez, oda, ahol úszkált, mikor észrevette a
jövevényeket. Felkapta a homokban heverő cipőcskéjét, övét és tunikáját. Visszaszaladt a gerincre,
furcsán ugrálva, ahogy futtában magára öltötte hiányos öltözékét.
Beleza, aggódva figyelve a gyorsan közeledő vitorlást, kézen fogta a lányt, és az erőd felé
igyekezett. Pár pillanattal azután, hogy beléptek az épületet védő, fából ácsolt cölöpkapun, harsány
trombitaszó dermesztette meg a munkásokat a kertben és a csónakházaknál, akik épp arra készültek,
hogy a csónakokat a víz szélére tolják görgőiken. Az erődön kívül mindenki eldobta szerszámát, és
abbahagyta, amivel foglalatoskodott; késlekedés nélkül, pillanatot sem vesztegetve a riadó okának
kiderítésére, a cölöpkerítés felé rohantak. A futó emberek rendetlen sorokban igyekeztek a kitárt
kapuhoz. Vállaik mögött félelemmel teli pillantásokat vetettek a keleten sötétlő erdősáv felé. Senki
nem nézett a tenger irányába.
Keresztülzsúfolódtak a kapun, kérdéseket kiabálva az őrszemeknek, akik a cölöpkerítés kiugró
felső gerendái alatt futó párkányon járőröztek.
- Mi az? Mi történt? Miért a riadó? Jönnek a piktek?
Válaszul az egyik szófukar, elnyűtt bőrmellényt és rozsdás fegyvert viselő katona dél felé mutatott.
Posztjáról már ő is jól látta a vitorlát. Férfiak másztak mellé a deszkapalánkra, és kezdték kémlelni a
tengert.
A majorsági ház tetején, egy - a többi épülethez hasonlóan - deszkákból épített apró őrtoronyból
maga Valenso gróf figyelte a hajó gyors közeledtét, ahogy az megkerülte az öböl déli fokát. A gróf
szikár, de izmos, középmagas, korosodó ember volt. Arckifejezése és ruházata baljósan sötétlett.
Combközépig érő nadrágja és zekéje fekete selyemből készült, megjelenésében az egyedüli színfoltot
a kardmarkolatán szikrázó drágakő, és a hanyagul vállára vetett, borvörös palást jelentette. Idegesen
pödörte vékony, fekete bajuszát, és komoran pillantott udvarmesterére, egy szaténba és acélba öltözött
katonára.
- Mit gondolsz, Galbro? Kik lehetnek?
- Egy gálya, uram. Úgy van felszerelve és felvitorlázva, mint a barachai kalózok bárkái. Nézd!
Lentről egész kórus ismételte kiáltását; a hajó irányt váltva egyenesen az öböl felé tartott, és maga
adott választ az előbbi kérdésre. Mindenki láthatta a hirtelen kibomló zászlót - egy fekete
kalózlobogót, rajta a napfényben vöröslő koponyával.
 Az emberek a cölöpkerítés mögül ádázul szemlélték a rettegett jelet; majd minden szem a toronyra
szegeződött, ahol az erőd ura állt komoran, vörös köpenye vadul csapkodott körülötte a szélben.
- Igen, barachai - mormogta Galbro. - És amennyiben nem ment el az eszem, ez Strom Vörös
Keze. Mi az ördögöt keres itt, ezen a kietlen parton?
- Akárhogyan is, semmi jót nem jelenthet a számunkra - dörmögte a gróf.
Egy lefelé vetett pillantással meggyőződött róla, hogy a masszív kapukat
bezárták, és fegyveresei kapitánya, talpig csillogó fémben, már a helyükre vezényelte embereit;
egyeseket a palánkra, másokat a tornyok lőréseibe. Fő harci erejüket a nyugati fal mentén vonultatta
fel, melynek közepén a kapu magaslott.
Valensót csaknem száz ember követte a száműzetésbe: katonák, szolgák és jobbágyok. Közülük jó
negyven lehetett kardforgató, akik most sisakot és páncélt viseltek, és kardokkal, baltákkal és íjakkal
fegyverezték fel magukat. A többiek kétkezi munkások voltak, akik megerősített bőrvértjeiket
leszámítva nem rendelkeztek fegyverzettel. Ám mind megtermett, erős és bátor ember volt, akik
ügyesen forgatták íjaikat, favágó fejszéjüket és medveölő lándzsáikat. Mindenki elfoglalta a helyét, és
komor pillantásokat vetettek örökös ellenségeikre. A Baracha-szigetek, a Zingara délnyugati partjaitól
nem messze elszórt apró szigetcsoport kalózai már több mint egy évszázada fosztogatták a szárazföld
lakosait.
Az emberek a sánc mentén szorosabban markolták íjaikat és lándzsáikat, és komor pillantásokkal
méregették a karakát, ami időközben a part közelébe ért. Bronzdíszei csillogtak a napfényben. Látták
a fedélzetre özönlő alakokat, és
hallották a tengeri emberek harsogó kiáltásait. Acél csillogott a hajóperem mentén.
A gróf visszavonult az őrtoronyból, maga előtt hessegetve unokahúgát és annak izgatott, ifjú
védencét. Sisakot és páncélt öltött, és a cölöpfalhoz indult, hogy a védelem élére álljon. Emberei
komoran, halálra szántan figyelték jöttét. Eltökélték, hogy olyan drágán adják az irhájukat, ahogy csak
tudják, de csekély reményük volt a győzelemre, még védett pozíciójuk ellenére is. A végzetbe vetett
hitük győzte le őket. Egy év azon a csupasz parton, a démonok lakta, komor erdők egyre növekvő
fenyegetésével, mely ott leselkedett rájuk nap mint nap, sötét előérzettel árnyékolta be lelküket.
Asszonyaik némán álltak a kerítésen belül épített kunyhók ajtajaiban, és elcsitították zajongó
gyermekeiket.
Beleza és Tina izgatottan figyelték az eseményeket egy magas ablakból az udvarház emeletén.
Beleza érezte, ahogy a feszült kislány egész testében reszket védelmező karjai ölelésében.
- A csónakházak közelében vetnek horgonyt - suttogta a nő. - Igen! Már meg is álltak, száz
yardnyira a parttól. Ne reszkess úgy, gyermekem! Nem vehetik be az erődöt. Talán csak friss vízért és
élelemért jöttek. Talán csak egy tengeri vihar sodorta őket ezekre a partokra. Talán.
- Nézd, hosszú csónakokban közelednek a parthoz! - kiáltotta a gyermek. - Ó, úrnőm, annyira
félek! Hatalmas férfiak, fegyverrel a kezükben! Nézd, hogy csillog a nap a lándzsáik és vértjeik
hegyén! Meg fognak enni minket?
Beleza, nyugtalansága ellenére, hangos nevetésben tört ki.
- Dehogyis! Honnan veszed ezt a butaságot?
- Zingelito mondta, hogy a barachák nőket esznek.
- Csak ugratott téged. A barachák kegyetlenek, de nem rosszabbak a zingarai renegátoknál, akik
kalózoknak hívják magukat. Valaha maga Zingelito is közéjük tartozott.
- Ő kegyetlen volt - motyogta a gyermek. - Örülök, hogy a piktek levágták a fejét!
- Csitt, kicsim! - Beleza enyhén megborzongott. - Nem szabad így beszélned! Nézd, a kalózok
partra szállnak. Felsorakoznak a fövenyen, és egyikük az erőd felé tart. Ez bizonyára Strom lesz.
- Hahó az erődnek! - hangzott fel egy kiáltás, viharos, akár a tengeri szél. - A béke zászlajával
jövök!
A gróf sisakos feje előtűnt a sánc mögül; acéllal keretezett, merev arccal, sötéten mérte végig a
kalózt. Strom megállt jó hallótávolságra. Hatalmas, kopaszodó ember volt; maradék lenszőke haja
lobogott a szélben. Az összes tengeri ördög közül, aki a Barachákon kísértett, senki nem volt nála
ördöngösebb.
- Beszélj! - rendelkezett Valenso. - Nincs sok kedvem fajtád bélivel társalogni.
Strom felnevetett, ám a szeme komor maradt.
- Mikor tavaly a vitorlásod kereket oldott előlem abban a szélviharban a Tralliboknál, nem
gondoltam volna, hogy valaha is újra látlak itt, a pikt partokon, Valenso! - mondta. - Bár akkor
eltűnődtem azon, mi lehet az úti célod. Mitrára! Ha tudtam volna, már akkor követlek! Nemrég
azonban újra nekiindultam, mikor megláttam a skarlát lobogódat egy olyan erőd felett, ahol azt hittem,
csupán a puszta part húzódik. Megtaláltad, ugyebár?
- Mit találtam meg? - kérdezett vissza türelmetlenül a gróf.
- Ne próbáld megjátszani magad előttem! - A kalóz viharos természete elővillant, ahogy egy
pillanatra elvesztette türelmét. - Tudom, miért jöttél ide, és én is ugyanezért vagyok itt. Nem akarom,
hogy bárki az utamba álljon. Hol van a hajód?
- Az nem tartozik rád.
- Nincs hajód - jelentette ki magabiztosan a kalóz. - Látom a vitorlásod árbocait a kerítésedbe
építve! Bizonyára hajótörést szenvedtél, mikor ideértetek. Ha volna hajód, már rég odébbálltál volna a
zsákmányoddal!
- Miről beszélsz, te átkozott? - kiáltotta a gróf. - Az én zsákmányom? Hát baracha vagyok én, aki
gyújtogat és fosztogat? És még ha így is volna, ugyan mit zsákmányolhatnék ezen a kietlen parton?
- Azt, amiért idejöttél - válaszolta a kalóz higgadtan. - Ugyanazért, amit én is keresek. és amit
meg akarok szerezni. De velem könnyű alkut kötni! Csak add át a zsákmányt, és már itt sem vagyok,
békében távozom.
- Őrült vagy! - vicsorgott Valenso. - Azért jöttem, hogy élvezzem a magányt és visszavonultságot!
És ez így is volt, egészen addig, míg elő nem másztál a tengerből, te sárga fejű féreg! Takarodj! Nem
én kértem ezt az egyezkedést, és elegem van belőle. Fogd a hitvány embereidet, és menj utadra!
- Mikor elmegyek, a kunyhódból csak füstölgő rom marad! - bömbölte a kalóz, a haragtól
elragadva. - Utoljára kérdem, ideadod a zsákmányodat az életetekért cserébe, vagy sem? Körül
vagytok véve, és százötven felfegyverzett emberem csak a szavamra vár, hogy a torkotoknak essen.
Válaszként a gróf egy gyors mozdulatot tett a kezével a palánk takarása alatt. Szinte abban a
pillanatban halálos nyílvessző röppent ki egy rejtett lőrésből, és csattanva tört szilánkokra Strom
széles mellvértjén. A kalóz vérszomjasan felbődült, hátraugrott és a part felé kezdett rohanni, mialatt
körülötte újabb nyílvesszők fütyültek. Az emberei üvöltve, mindent elsöprő hullámként indultak
rohamra, fegyvereik vadul csillogtak a napfényben.
- Átkozott kutya! - tajtékzott a gróf, acélba bújtatott kezével letaglózva a védekező íjászt. - Miért
nem a torkára céloztál, a vért felett? Emberek, készítsétek az íjakat. itt jönnek már!
Strom azonban megfékezte társai heves rohamát. Irányítása alatt a kalózok széles vonalba
fejlődtek, elérve a nyugati fal széleit, és folyamatosan nyílvesszőket eregetve, óvatosan közelítettek.
Fegyvereik közt nagy, hosszú íjakat hordtak, és mesterlövészeik is jobbak voltak a zingaraiaknál. Ám
az
utóbbiakat védelmezte az erőd sánca. A hosszú nyilak átíveltek a cölöpkerítésen, és rezegve álltak
bele a földbe. Az egyik az ablaknak csapódott - annak, mely mögül Beleza kémlelt, egy rémült sikolyt
előcsalva Tinából, aki hátralapult, és tágra nyílt szemekkel figyelte a gyilkosan rezgő vesszőt. A
zingaraiak saját nyílzáporukkal válaszoltak a támadásra, gondosan és felesleges kapkodás nélkül
célozva. A nők a kunyhókba terelték a gyermekeket, és együtt várták, milyen sorsot szánt nekik az ég.
A barachák hírhedtek tomboló, fékevesztett harci stílusukról, de most éppoly elcsigázottak voltak,
mint vérszomjasak, és nem akarták arra fecsérelni az erejüket, hogy közvetlen rohamot indítsanak a
sáncok ellen. Megtartották a laza támadó alakzatot, és óvatosan araszoltak előre, kihasználva minden
természetes mélyedést és fedezéket - ami nem volt sok, mivel a pikt támadások fenyegetése miatt a
zingaraiak már minden oldalon lecsupaszították a földet az erőd körül.
 Néhány alak máris arccal a homokba bukva feküdt, hátvértjeik megcsillantak a napon; ellenséges
vesszők meredeztek a torkukból és karhajlataikból. Ám a kalózok macskafürgeséggel mozogtak,
folyton változtatták helyzetüket, és könnyű vértjük is védte őket. Folyamatos, rézsútos nyílzáporuk
állandó fenyegetést jelentett a sánc mögött lapulóknak. Mégis, teljesen nyilvánvaló volt, hogy amíg a
csata az íjászokon múlik, a fedezékben lévő zingaraiak maradnak előnyben.
Ám a csónakházak mellett a parton a kalózok fejszékkel ügyködtek. A gróf vadul káromkodott,
mikor látta a pusztítást, amit a csónakok közt vittek végbe - amiket ők fáradságosan építettek
farönkökből fűrészelt lécekből.
- Hordozható fedezéket készítenek az átkozottak! - dühöngött. - Törjünk ki rájuk, mielőtt
befejezik. amíg még szét vannak szóródva.
Galbro, az otromba lándzsákat markoló szolgákra pillantva, megcsóválta a fejét.
- Szitává lőnek majd, és a közelharcban sem vagyunk méltó ellenfelük. Fedezékben kell
maradnunk, a falak között, és bíznunk az íjászainkban!
- Na persze - mordult fel Valenso -, ha egyáltalán a falakon kívül tudjuk tartani őket.
Ekkor a kalózok szándéka mindenki számára nyilvánvalóvá vált, ahogy jó harminc emberük
előrenyomult, egy hatalmas, a hajódeszkákból és magából a csónakház falaiból összetákolt pajzsot
tartva maguk előtt. Találtak valahol egy ökrös szekeret, és ráhelyezték a pajzsot a kerekeire - a nagy,
vaskos tölgykorongokra. Ahogy fáradságosan maguk előtt tolták a tákolmányt, az - mozgó lábaiktól
eltekintve - eltakarta őket a védők tekintete elől.
Tovább gördítették a mozgó fedezéket a kapu felé, és a szétszórtan küzdő íjászok sora is futott
utánuk, közben folyamatosan lövöldözve.
- Lőjetek! - kiáltozta Valenso elsápadva. - Állítsátok meg őket, mielőtt elérik a kaput!
Egész nyílfelhő záporozott át a kerítés felett, de a vesszők ártalmatlanul álltak
bele a tömör fapajzsba. Gúnyos üvöltés volt a válasz a nyílzáporra. A kalózok vesszői viszont lassan
megtalálták a lőréseket, ahogy egyre közelebb nyomultak. Egy katona hörögve, fuldokolva tántorodott
meg, majd zuhant le a párkányról, a torkából kiálló rőfnyi nyílvesszővel.
- Lőjétek a lábaikat! - kiáltotta Valenso. - Negyven fejszés embert a kapuhoz! A többiek tartsák a
falat!
Nyílvesszők hasítottak a földbe a mozgó pajzs előtt. Vérszomjas csataüvöltés jelezte, hogy egyikük
eltalálta célpontját, és egy kalóz támolygott ki fedezéke mögül, ugrálva és átkozódva, miközben azon
iparkodott, hogy kirántsa a lábán átfúródott nyilat. Egy pillanat múlva tucatnyi tollas vessző állt ki
belőle.
Ám egy mély, öblös kiáltással végül a falhoz tolták a guruló fedezéket. A kaput nehéz, acélvégű - a
pajzs közepén lévő résen kitolt - faltörő kos kezdte döngetni; vaskos, izmos kezek lendítették, és
vérszomjas düh húzta vissza, újra meg újra. A masszív kapu nyikorgott és dülöngélt, miközben fentről
szakadatlan nyílzápor zuhogott az ostromlókra, és több vessző is célba talált. Azonban a tenger vad
gyermekeiben a harci mámor egyre hevesebben lángolt.
Mély kiáltásokkal lengették a faltörő kost, társaik pedig minden oldalról odagyűltek, dacolva a
falak felől időközben egyre gyengülő nyílzáporral, és gyors, erőteljes lövésekkel viszonozták azt.
A gróf őrültként átkozódva lesietett a falról, és kardját elővonva a kapuhoz rohant. Csapatnyi
elszánt fegyveres zárkózott mögé, és megragadták lándzsáikat. A kapu bármelyik pillanatban
beszakadhatott, és a nyílást saját eleven testükkel kell majd betömniük.
Ekkor új hang vegyült a csatazajba. Egy trombita volt az, amely fülsértően harsogott a
kalózhajóról. Az árboc keresztrúdján egy alak lengette karjait, és hevesen gesztikulált.
A hang nem kerülte el Strom fülét sem, aki épp a lengő faltörőnek feszült teljes erővel. Hatalmas
izmaival ellenállt a többi kar rántásának, és kitámasztotta lábát, hogy megállítsa a súlyos gerendát
hátralendülésében. Körbefordította fejét, arca verítékben úszott.
- Várjatok! - bömbölte. - Várjatok, a pokolba is! Figyeljetek!
A bődülést követő, hirtelen beállt csendben a harsogó trombitaszó tisztán hallatszott, és a hang is,
mely a védők számára érthetetlen szavakat kiáltozott.
 Strom azonban bizonyára megértette őket, mivel ismét felemelte hangját, és durva parancsot
vakkantott. A faltörő kost elengedték, és amilyen gyorsan közeledett, a guruló pajzs most épp olyan
gyorsan kezdett visszavonulni a kaputól.
- Nézd! - kiáltott fel Tina az ablaknál, fel-le ugrálva vad izgatottságában. - Elfutnak! Mindnyájan
menekülnek! Visszarohannak a partra! Nézd! Otthagyták a pajzsot! Beugrálnak a csónakjaikba, és
visszaeveznek a hajóhoz! Ó, úrnőm, győztünk?
- Nem hiszem! - Beleza a tenger felé bámult. - Nézd!
Félrerántotta a függönyt, és kihajolt az ablakon. Tiszta, fiatal hangja túlszárnyalta a védők
álmélkodó kiáltásait, és az általa mutatott irányba fordította tekintetüket. Mély moraj lás támadt,
ahogy észrevették az öböl déli csúcsánál méltóságteljesen ringó másik hajót. Ahogy szájtátva
bámulták, egyszerre kibontotta Zingara aranyszínű királyi zászlaját.
Strom kalózai felözönlöttek karakájuk oldalán, és sietve felvonták a horgonyt. Mire az idegen hajó
félig átvágott az öblön, a Vörös Kéz már el is tűnt a torkolat északi fokán.

3.
A FEKETE EMBER ÉRKEZÉSE

- Gyorsan, kifelé! - förmedt embereire a gróf, a kapu reteszeit rángatva. - Elpusztítani a mozgó
pajzsot, mielőtt az idegenek partot érnek!
- De Strom elmenekült - ellenkezett Galbro -, és az a hajó zingarai!
- Tedd, ahogy parancsoltam! - dörögte Valenso. - Nem minden ellenségem idegen. Kifelé, kutyák!
Harminc fejszést oda! Csináljatok tűzifát abból a pajzsból! És hozzátok be a kerekeket!
Harminc alak rohant a partra, csupa izmos, ujjatlan zekét viselő alak. Fejszéik éle megvillant a tűző
napon. Uruk hanghordozása és parancsai azt sugallták, hogy az új hajó is veszélyt jelenthet a
számukra; pánik rejlett sietségükben. Suhogó fejszéik alatt vadul repkedtek a forgácsok, és mielőtt a
zingarai hajó horgonyt vethetett volna azon a helyen, ahol nemrég még a Vörös Kéz állt, máris
visszafelé rohantak a homokos parton, maguk előtt görgetve a hatalmas tölgyfa kerekeket.
- Miért nem nyittatja ki a gróf a kapukat, és megy az érkezők fogadására? - csodálkozott Tina. -
Attól tart, hogy akiktől fél, talán azon a hajón vannak?
- Hogy érted ezt, Tina? - kérdezte Beleza követelő hangon.
A gróf soha nem méltatta válaszra, mikor önkéntes száműzetése felől érdeklődött. Nem volt az a
fajta, aki megfutamodik ellenségei elől, bár jócskán akadt belőlük. Azonban Tinának ezt a
meggyőződéssel határos hitét nyugtalanítónak, sőt már-már hátborzongatónak találta.
A kislány látszólag meg sem hallotta a kérdést.
- A fejszeforgatók visszajöttek - mondta. - A kaput újra bezárták és elreteszelték. Az emberek
továbbra is a helyükön maradtak a fal mentén. Ha az idegenek Stromot üldözték, miért nem követték a
hajóját? De ez nem csatahajó, csak egy karaka, mint a kalózoké. Nézd! Egy csónak indul a part felé.
Egy sötét köpenyes alakot látok az orrában.
Mikor a lélekvesztő partot ért, az illető komótosan lépdelt végig a homokon, és három másik
követte. Magas, szikár alak volt, fekete selyembe öltözött, oldalán fényesre csiszolt acél.
- Megálljatok! - kiáltotta a gróf. - Majd a vezetőtökkel tárgyalok, négyszemközt!
A magas idegen levette könnyű sisakját, és íves mozdulattal meghajolt. Társai megtorpantak,
maguk köré vonták széles köpönyegüket, mögöttük a tengerészek az evezőikre dőltek, és az erőd
felett lobogó zászlót bámulták. Mikor az idegen jó hallótávolságba ért a kapuhoz, megszólalt:
- Nem ildomos, hogy két úriember így gyanakodjon egymásra ezeken a vizeken!
Valenso gyanakodva méregette. Az idegen sötét bőrű volt, szikár, ragadozószem arccal, és vékony,
fekete bajusszal. Nyakán csipkegallért viselt, és csipke díszítette csuklóit is.
 - Én ismerlek téged - mondta Valenso lassan. - Fekete Zarono vagy, a kalóz.
Az idegen ismét meghajolt, méltóságteljes eleganciával.
- És ki ne ismerné fel a Korzetták vörös sólymát!
- Úgy látszik, ez a part lett a találkahelye a déli tengerek összes zsiványának. - mormogta
Valenso. - Mit akarsz tőlünk?
- Ugyan, ugyan, uram - tiltakozott Zarono. - Ez igen modortalan üdvözlési mód annak, aki épp
szívességet tett neked, nemdebár? Vagy nem az az argoszi kutya, Strom ostromolta a kapuidat? És
nem ő futamodott meg fejvesztve, mikor észrevett minket az öböl bejáratánál?
- Igaz - morrant fel a gróf kelletlenül. - Ámbár. kalóz vagy renegát, csaknem egyre megy!
Zarono neheztelés nélkül felnevetett, és megpödörte bajszát.
- Őszinték a szavaid, uram. Én azonban csupán annyit szeretnék, hogy az öbölben
horgonyozhassunk, az embereim hadd vadásszanak erdődben némi élelemnek valót, és hadd töltsék
fel ivóvíz-készleteinket. és talán, hogy megihassak egy pohár bort az asztalodnál.
- Nem látom, hogyan akadályozhatnálak meg. - morogta Valenso -, de egyvalamit jól véss az
eszedbe, Zarono! Senki az embereid közül nem teheti be a lábát az erődömbe! Ha bárki akár csak száz
lábnyira megközelíti falainkat, nyilat kap a gyomrába! És gondoskodom róla, hogy ne dézsmáljátok
meg a kertjeimet és a jószágaimat az ólakban. Három ökröt kaphattok friss húsnak, de nem többet. És
amennyiben másképp gondolnátok, figyelmeztetlek, hogy meg tudom védeni az erődömet a haramiáid
ellen!
- Strom ellen nem védted valami sikeresen. - mutatott rá a kínos igazságra Zarono, gúnyos
mosoly kíséretében.
- Nem találtok elég fát, hogy újabb pajzsot építsetek, hacsak nem magatok vágjátok ki az erdőből,
vagy bontjátok szét saját hajótokat - biztosította a gróf zordan. - Az embereid pedig nem baracha
íjászok; semmivel sem jobbak az enyéimnél. Továbbá, ami kevés zsákmányt találnátok e falakon
belül, nem érné meg az árat, amit fizetnetek kellene érte.
- Ki beszél itt zsákmányról és hadakozásról? - ellenkezett Zarono. - Nem, az
embereim csak elepednek, hogy végre szilárd talajt érezhessenek a lábuk alatt, és füstölt húst
rághassanak. Kezeskedem róla, hogy nem lesz panasz rájuk. Partra szállhatnak hát?
Valenso kelletlenül beleegyezése jelét adta, mire Zarono kajánul újra meghajolt, és olyan kimért,
méltóságteljes léptekkel távozott, mintha csak a kordavai királyi kastély fényesre csiszolt
kristálypadlójú termeiben lépegetne - ahol egyébként, ha hinni lehet a szóbeszédnek, egykor valóban
ismert alak volt.
- Senki ne hagyja el az erődöt! - adta ki a parancsot Valenso Galbrónak. - Nem bízom a renegát
kutyában. Csak mert elkergette Stromot, még nincs rá garancia, hogy nem akarja torkunkat szegni.
Galbro biccentett. Nagyon is tudatában volt a kalózok és a zingarai renegátok közt feszülő
ellenségeskedésnek. A kalózok főként a törvény elől menekülő argoszi tengerészekből kerültek ki,
ráadásul az Argosz és Zingara közti ősi viszályhoz a kalózok részéről még az ellentétes érdekeltségek
miatti versengés is hozzájárult. Mindkét fél a part menti városokat és a kereskedőhajókat fosztogatta,
és egymást is egyforma mohósággal rohanták le.
Így hát senki sem mozdult ki az erődből, mikor a haramiák - sötét arcú, csillogó selyembe öltözött,
oldalukon fényesre csiszolt acélfegyvert, fejük köré csavart kendőt és fülükben aranykarikát viselő
emberek - partra szálltak. A tenger mellett vertek sátrat; lehettek vagy százhetvenen. A gróf
észrevette, hogy Zarono minden oldalra őrszemeket állíttatott. Nem zargatták a kerteket, és csupán a
Valenso által kijelölt három ökröt vezették el, és ölték le. Tüzeket gyújtottak a homokban, és egy nagy
söröshordót gurítottak a partra, hogy csapra verjék. Más, kisebb hordókat az erődtől délre eső, közeli
forrás vizével töltöttek meg, és az emberek, vadászíjjal a kezükben, elkezdtek az erdő felé
szállingózni. Ezt látva Valenso odakiabált a táborban fel-alá járkáló Zaronónak:
- Ne engedd az embereidet az erdőbe! Végy még egy ökröt a karámból, ha nincs elég húsotok! Ha
az erdőben kóborolnak, könnyen összetűzésbe kerülhetnek a piktekkel. Azoknak a festett ördögöknek
egész törzsei rejtőznek a fák közt. Nem sokkal partra szállásunk után visszavertük egy támadásukat,
azóta viszont hat emberem veszett oda az erdőben. Most épp béke van köztünk, de csak egy hajszálon
függ. Ne kockáztassátok, hogy felbolygatjátok őket!
Zarono meglepett pillantást vetett a sötétlő erdőre, mintha leselkedő vademberek feltűnésére
számítana. Majd meghajolt, és így válaszolt:
- Köszönöm, uram, a figyelmeztetést! - Azzal érdes hangon visszarendelte embereit; ez különös
ellentétben állt a választékos szavakkal, amikkel eddig a grófhoz beszélt.
Ám ha Zarono pillantása áthatolhatott volna a levelek álcáján, bizonyára jobban aggódni kezd,
mikor észreveszi a lapulva leselkedő, baljós figurát, aki kifürkészhetetlen, fekete szemekkel figyelte.
A harcos, ijesztő testfestését és szarvasbőr ágyékkötőjét leszámítva meztelen volt. Bal füle mögül
tukántoll lógott.
Ahogy az este múlt, vékony szürke hártya kúszott fel a tenger szegélyéről, és lassan beborította az
eget. A nap alásüllyedt a karmazsin színű vízbe, vérvörösre festve a fekete hullámok taraját. Köd
szállt fel a tengerről, és az erdő lábához telepedett, gomolygó pamacsaival körülfonva az erődöt. A
parti tüzek tompa vörösben izzottak a ködön át, és a matrózok éneklése egyre távolibbá halkult. Öreg
vitorlavásznakat hoztak a karakáról, és menedéket készítettek belőlük a tüzek körül, melyeken még
mindig sültek a húsok, és aprókat kortyoltak a kapitányuk által juttatott kevéske sörből.
A nagy kaput bezárták és elreteszelték. A katonák egykedvűen járőröztek a cölöpkerítés palánkjain,
vállukon lándzsával; acélsisakjukon csillogó cseppekben vált ki a ködpára. Szorongva pislogtak a parti
tüzek felé, és merev tekintettel bámultak az erdő irányába, ami most csak egy homályos, sötét árny
volt a mindent beborító ködben. A tábor - csupasz, sötét terület - mozdulatlanul pihent. A gyertyafény
halványan pislákolt a kunyhók rései közül, és a majorság ablakaiból is gyenge fény sugárzott. Az
őrszemek lépteit, a levelekről csepegő pára neszét és a matrózok távoli énekét leszámítva teljes volt a
csend.
A danolászás távoli visszhangja beszűrődött a nagy csarnokba is, ahol Valenso kéretlen vendégével
ücsörgött egy üveg bor társaságában.
- Az embereid igen vígak, uram! - mordult fel a gróf.
- Örülnek, hogy ismét homokot érezhetnek a talpuk alatt - válaszolta Zarono. - Fárasztó utunk
volt. igen, egy hosszú, könyörtelen hajsza.
Udvariasan megemelte serlegét a gróf jobbján ülő, hűvösen viselkedő lány felé, aki szertartásosan
ivott.
Egykedvű személyzet sorakozott a falak mentén; szuronyos-sisakos katonák és szaténruhás
szolgák. Valenso udvartartása ezen a kietlen, vad helyen csupán halovány utánzata volt annak, amivel
kordavai birtokán rendelkezett.
A majorsági ház - ragaszkodott ehhez az elnevezéshez - szinte csodaszámba ment azon a parton.
Száz ember dolgozott rajta hónapokig, éjt nappallá téve, míg elkészült. Gerendaborítású külső fala
mentes volt minden dísztől, ám belül csaknem teljesen utánozta a korzettai kastély egykori pompáját -
amennyire csak lehetett. A főterem falát alkotó léceket nehéz, arannyal átszőtt selyemkárpitok
takarták. A fenséges mennyezetet festett és csiszolt hajógerendák alkották. A padlót gazdagon
borították a szőnyegek. A főteremből felvezető széles lépcsőt hasonlóképpen kárpit fedte, masszív
oszlopos korlátja egykor egy gályán díszlett.
A széles kőkandallóban lobogó tűz szétoszlatta az éj nyirkosságát. Az óriási mahagóniasztal
közepén álló hatalmas, ezüstkandeláberekben égő gyertyák beragyogták a helyiséget, és hosszú
árnyékokat vetettek a lépcsőkre. Valenso gróf az asztalfőn ült, jobbján unokahúgával; másik oldalán
kalóz vendége, Galbro és az őrség kapitánya foglalt helyet. A kicsiny csapat csak még jobban
kihangsúlyozta az asztal hatalmas méreteit, ahol akár ötven vendég is kényelmesen elfért volna.
- Te követted Stromot? - kérdezte Valenso. - Te üldözted ilyen távol otthonától?
- Nos, valóban követtem őt - nevetett Zarono -, azonban nem előlem menekült. Strom nem az az
ember, aki bárki elől is elmenekülne. Nem. azért jött, mert keresett valamit. valamit, amire magam is
vágyom.
 - Vajon mi csábíthat egy kalózt, vagy egy magadfajta renegátot ezekre a kietlen földekre? -
mormolta Valenso, a kelyhében szikrázó vörös folyadékot bámulva.
- Vajon mi csábította ide Kordava grófját? - kérdezett vissza Zarono, és egy pillanatra mohó fény
villant a szemében.
- A királyi udvar romlottsága elundoríthat egy talpig becsületes embert, nem? - válaszolt Valenso.
- A becsületes Korzetták generációkon át nyugalommal viselték ezt a romlottságot - jegyezte
meg Zarono színtelen hangon. - Uram, kérlek bocsásd meg kíváncsiságomat, de miért adtad el
birtokaidat, miért pakoltad meg hajódat kastélyod kincseivel, és hajóztál el a király és a zingarai
nemesek által ismeretlen, távoli vidékre? És vajon miért telepedtél le itt, mikor kardod ereje és híred
bármelyik civilizált földön helyet biztosított volna a számodra?!
Valenso a nyakában lógó aranylánccal játszadozott.
- Hogy miért hagytam el Zingarát, az csak az én dolgom - válaszolta. - De a véletlen volt, ami
miatt itt ragadtam. Az embereimmel és az általad említett javakkal kikötöttünk, hogy egy átmeneti
hajlékot építsünk ezen a parton. Azonban az öbölben horgonyzó hajóm az északi zátonyokra
sodródott, és egy nyugatról érkező hirtelen vihar miatt szétroncsolódott. Az efféle viharok elég
gyakoriak erre az év bizonyos szakában. Ezek után nem tehettünk mást, mint hogy itt maradunk, és
próbáljuk a lehető leghasznosabban eltölteni napjainkat.
- Ezek szerint ha tehetnéd, visszatérnél a civilizációba?
- Kordavába semmiképp. De talán valami távoli vidékre. Vendiába, vagy Khitájba.
- Nem találod itt unalmasnak az életet, hölgyem? - kérdezte Zarono, most először címezve kérdést
egyenesen Belezának.
Aznap éjjel a kíváncsiság hajtotta a lányt a nagyterembe, hogy új arcot lásson, új hangot halljon.
Most viszont azt kívánta, bárcsak a szobájában maradt volna Tinával. Nem lehetett félreérteni Zanoro
pillantását, ahogy felé fordult. Szavai díszesek és udvariasak voltak, józanul, választékosan és
tiszteletteljesen fejezte ki magát; ám ez csupán maszk volt, ami alól elővillant a férfi fenyegető,
erőszakos jelleme. Nem tudta elrejteni a szemében izzó vágyat, ahogy az arisztokratikus megjelenésű,
kivágott nyakú selyemruhát és ékköves övet viselő ifjú hölgyre nézett.
- Kevés erre a változatosság - válaszolta halkan.
- Ha volna hajód - fordult Zarono nyíltan házigazdájához -, elhagynád ezt a helyet?
- Talán. - ismerte el a gróf.
- Nekem van hajóm - mondta Zarono. - Ha valahogy egyezségre juthatnánk.
- Miféle egyezségre? - Valenso felkapta a fejét, és gyanakodva bámulta vendégét.
- Egyenlően megosztozunk - válaszolt Zarono, nyitott tenyerét az asztallapon nyugtatva. A póz
különösképpen emlékeztetett egy nagy pók széttárt lábaira. De ujjai furcsamód különös feszültséggel
reszkettek, és a kalóz szemében újfajta fény parázslott.
- Megosztozunk? Min? - Valenso szemmel láthatóan megrökönyödve nézett rá. - Az arany, amit
magammal hoztam, a tenger fenekén pihen, és a falécekkel ellentétben, azt nem sodorta partra a
tenger.
- Nem arra gondolok! - Zarono türelmetlen mozdulatot tett a kezével. - Legyünk őszinték,
nagyuram! Tényleg azt hiszed, eljátszhatod nekem, hogy a vak véletlen sodort erre a pontra, mikor
több mint ezer mérföldnyi partszakasz állt a rendelkezésedre a kikötéshez?
- Nem kell eljátszanom - válaszolta Valenso hidegen. - A hajóskapitányom, egy Zingelito nevű
alak volt, korábban maga is kalóz. Már hajózott ezeken a partokon; ő győzött meg, hogy kössünk ki
itt, mondván, hogy jó oka van rá, amit később elárul. Ám ez az ok sosem derült ki, mivel
partraszállásunk másnapján nyoma veszett az erdőben. Fej nélküli tetemére csak később bukkant rá
egy vadászcsapatom. Nyilvánvalóan a piktek csaptak le rá, és gyilkolták meg.
Zarono mereven bámulta a grófot egy ideig.
- Az ördögbe is - szólt végül -, hiszek neked, nagyuram! A Korzetták nem jól hazudnak,
függetlenül egyéb erényeiktől. Teszek neked egy ajánlatot. Beismerem, mikor horgonyt vetettünk
ebben az öbölben, mást forgattam a fejemben. Feltételezvén, hogy már rég megszerezted és
biztonságba helyezted a kincset, azt terveztem, hogy taktikával beveszem ezt az erődöt, majd
elmetszem a torkotokat. Ám bizonyos körülmények miatt meggondoltam magam. - Itt olyan pillantást
vetett Belezára, amitől az elpirult, és dühösen lehajtotta a fejét. - Van hajóm, mellyel véget vethetek a
száműzetésednek. beleértve családodat, háztartásodat és kíséretedet, kívánságod és választásod
szerint. A többiek pedig majd gondoskodnak magukról.
A falak mentén álló szolgák aggódó pillantásokat vetettek egymásra. Zarono folytatta, túl
kegyetlenül és cinikusan, hogy egyáltalán leplezni próbálja szándékait.
- Először azonban segítened kell, hogy biztonságban tudjam a kincset, amiért ezer mérföldet
hajóztam.
- Mitra nevére, miféle kincset? - követelte a gróf dühösen. - Most úgy sóvárogsz itt nekem, mint
az a kutya Strom legutóbb.
- Hallottál valaha Véres Tranikoszról, a leghatalmasabb barachai kalózról? - kérdezte Zarono.
- Ki ne hallott volna róla? Ő volt az, aki feldúlta a Stygiából száműzött herceg, Tothmekri
szigetbirtokát. Ám harcosai elrejtették a kincset, amit egykor a herceg hozott magával, mikor
elmenekült Khemiből.
- Úgy bizony! És a legenda arról a kincsről úgy vonzotta rajokban a Vörös Testvériség tagjait.
kalózokat, renegátokat, sőt még a délvidéki fekete rablókat is. mint tetem a keselyűket.
Tranikosz, kapitányai árulásától tartva, egyetlen hajóval menekült észak felé, és eltűnt az
emberek ismerte világból. Ez majd száz éve történt. Ám a mendemondák szerint egyetlen
ember túlélte azt az utazást, és visszatért a Baracha-szigetekre, ahol aztán foglyul ejtette egy
zingarai csatahajó legénysége. Mielőtt felkötötték, elmondta történetét, és saját vérével rajzolt
térképet egy pergamenre, melyet valahogy sikerült kicsempésznie fogva tartói kezei közül.
Íme a történet, amit elmondott: Tranikosz messze a kereskedőhajók útvonalán túl vándorolt,
míg végül egy öbölhöz ért a magányos part mentén, ahol horgonyt vetett, és kikötött. A
szárazra ment, magával vitte a legendás kincset és tizenegy legmegbízhatóbb kapitányát, akik
vele tartottak azon a hajón. Követve utasításait, a vitorlás távozott, hogy egy hét múltán
visszatérjen, és felvegye a parancsnokot és kapitányait. Eközben Tranikosz el akarta rejteni a
kincset, valahol az öböl szomszédságában. A hajó a megbeszélt időpontban visszatért, de
Tranikosznak és a kapitányoknak nyomuk veszett, a parton álló durva kalyibát leszámítva. Ezt
lerombolták, és meztelen talpak nyomai látszottak körülötte, ám semmilyen jel nem utalt
küzdelemre. mint ahogy a kincs hollétére sem. A kalózok behatoltak az erdőbe, hogy
megleljék a parancsnokot és embereit, azonban vad piktek támadtak rájuk, mire
visszamenekültek a hajójukra. Kétségbeesésükben felhúzták a horgonyt, és elvitorláztak. Ám
még mielőtt elérték volna a Baracha-szigeteket, egy rettenetes vihar elsüllyesztette a
hajójukat, és csak az az egy ember maradt életben. Ez hát Tranikosz kincsének a története, a
kincsé, amit az azóta eltelt évszázadban hiába kerestek az emberek. Azt tudjuk, hogy létezik a
térkép, de hogy hol, az mind a mai napig rejtély. Én magam is vethettem egy pillantást arra a
térképre. Strom és Zingelito is ott volt velem, meg egy nemédiai, aki a barachákkal hajózott.
Egy bizonyos zingarai kikötőváros egyik kunyhójában láttuk meg, ahol álruhában rejtőztünk.
Valaki leverte a lámpát, aztán egy ember felüvöltött a sötétben, és mikor ismét fény gyulladt
körülöttünk, a vén fösvény, akié a térkép volt, holtan hevert, tőrrel a szívében. A térkép eltűnt,
a lándzsás éjjeliőrök pedig csörömpölve közeledtek az utcán, hogy kiderítsék a lárma okát.
Szétfutottunk, és mindenki ment a maga útján. Ezután négy évig figyeltük egymást Strommal,
mindketten arra gyanakodván, hogy a másiknál van a térkép. Nos, amint kiderült, egyikünknél
sem volt, azonban nemrég a fülembe jutott, hogy Strom észak felé indult. így hát követtem. A
hajsza végét pedig magad is láthattad. Csak egy pillantást vethettem a térképre, ahogy a vén
fösvény asztalán hevert, és semmit nem mondhatok róla. Azonban Strom viselkedése
világosan jelzi, hogy tudta: ez az az öböl, ahol hajdan Tranikosz horgonyt vetett. Úgy hiszem,
valahol ebben az
erdőben rejtette el a kincsét, és a visszaúton piktekbe botlott, akik lemészárolták őt és az embereit. A
piktek nem szerezték meg a kincset. Hajósok kereskedtek egy ideig a part mentén, mit sem tudva a
kincsről, és soha egyetlen aranydíszt vagy ritka ékszert sem láttak a parti törzsek birtokában. íme tehát
az ajánlatom: egyesítsük erőinket! Strom valahol a közelben vár, támadásra készen. Elmenekült
ugyan, mert attól tartott, hogy két tűz közé szorul, de vissza fog térni, erre mérget vehetsz. Viszont ha
szövetségre lépünk, a képébe nevethetünk. Nyugodtan elhagyhatjuk az erődöt, hisz marad elég ember,
aki megvédje, ha Strom újra támad. Biztos vagyok benne, hogy a kincs itt rejtőzik valahol a közelben.
Tizenkét ember nem cipelhette messzire. Meg fogjuk találni, berakjuk a hajómba, és már indulhatunk
is valami idegen kikötő felé, ahol arannyal vásárolhatunk magunknak új múltat. Elegem van ebből az
életből! Vissza akarok térni a civilizációba, és úgy élni, mint egy nemes: szolgákkal, birtokkal,
kastéllyal. és egy kékvérű feleséggel.!
- Valóban? - A gróf szeme résnyire szűkült a gyanakvástól.
- Add hozzám feleségül az unokahúgodat! - kérte a kalóz nyíltan.
Beleza élesen felsikoltott, és talpra szökkent. Valenso hasonlóképpen felemelkedett székéről;
sápadt arccal, görcsösen szorongatta serlegét, mintha azt mérlegelné, hozzávágja-e vendégéhez.
Zarono nem mozdult; nyugodtan ült a helyén. Egyik karja az asztalon pihent, ujjai azonban karmokká
görbültek. Szeme szenvedélyesen, baljósan izzott.
- Mit merészelsz! - kiáltott fel Valenso.
- Úgy tűnik, elfelejtetted, hogy már nincs meg a régi hatalmad, gróf Valenso! - morogta Zarono. -
Most nem a kordavai udvarban vagyunk, nagyuram! Ezen a kietlen parton a nemességet a karok és
kardok erejével mérik. És ebben fölötted állok! Idegenek járják a Korzetták kastélyát, és az egykori
lakók vagyona a tenger mélyén pihen. Itt fogsz meghalni, számkivetetten, hacsak nem segítek neked a
hajómmal! Hidd el, nem lesz rá okod, hogy megbánd házaink egybekelését! Az új névvel új szerencse
jár; látni fogod, ahogy Fekete Zarono elfoglalja méltó helyét a világ nemesei közt, és olyan vőddé
válik, akire egy Korzettának sem lenne oka szégyenkezni.
- Teljesen elment az eszed, ha ilyesmit tervezel! - kiáltotta a gróf vadul. - Te. ki az?
Apró, papucsos lábak tipegése terelte el a figyelmét. Tina sietett be a terembe, és tétovázva
megtorpant, mikor meglátta a gróf dühösen rászegeződő tekintetét. Mélyen meghajolt, és az asztal
mellett Belezához sompolygott, hogy ujjai közé dugja apró kezét. Kissé lihegett, papucsa nyirkosan
csillant, és lenszőke haja nedvesen tapadt fejecskéjéhez.
- Tina! - kiáltott fel Beleza aggódva. - Hol voltál? Azt hittem, már órák óta a hálószobádban vagy!
- Ott voltam - válaszolta a kislány elakadó lélegzettel -, de nem találtam a korall nyakláncomat,
amit tőled kaptam. - és szavai bizonyságául feltartotta a
közönséges bizsut, ami mégis többet ért számára minden más tulajdonánál, mert ez volt az első
ajándék, amit Belezától kapott. - Féltem, hogy nem engednél el, ha megtudnád. Egy katona felesége
segített kisurrannom az erődből, aztán visszajutnom. Kérlek, úrnőm, ne kényszeríts rá, hogy
eláruljam, ki volt, mert megígértem, hogy titokban tartom! Megtaláltam a láncot a medencénél, ahol
ma reggel jártunk. Kérlek, büntess meg, ha helytelenül cselekedtem!
- Jaj, Tina! - sóhajtotta Beleza, magához ölelve a gyermeket. - Nem foglak megbüntetni. Viszont
nem lett volna szabad kiszöknöd a falakon túlra, most, hogy a matrózok a parton tanyáznak!
Azonkívül mindig megvan az esélye, hogy piktek rejtőznek a közelben. Gyere, a szobádba kísérlek, és
lecseréljük ezeket a nedves ruhákat.
- Igen, úrnőm - mormolta Tina -, de előbb beszélnem kell a fekete emberről.
- Micsoda? - Az ijedt kiáltás Valenso ajkait hagyta el. Serlege csattanva hullott a padlóra, ahogy
mindkét kezével az asztallap után kapott. Ha villám csapott volna bele, a gróf ábrázata akkor sem
festhetett volna ijesztőbben. Arca fakóvá vált, szemei majd kiguvadtak koponyájából.
- Mit mondtál az előbb? - kérdezte zihálva, vadul bámulva a gyermekre, aki rémülten hátrált
Beleza felé. - Kiről beszéltél, te lány?
- A fekete emberről. - hebegte, míg a többiek csodálkozva figyelték Valenso reakcióját. - Mikor
lementem a medencéhez a nyakláncomért, észrevettem őt. A szél furcsán nyöszörgött, és a tenger is
úgy szűkölt, mint egy rémült vad, aztán egyszer csak ott termett. Én féltem, és elbújtam egy
homokkupac mögé. Furcsa, fekete csónakkal érkezett, amit kék lángok nyaldostak körül, de fáklyát
egyet se láttam. Kivonszolta a bárkáját a fövényre az öböl déli csúcsánál, és nagy léptekkel az erdő
felé indult. Olyan volt, mint egy óriás a ködben. egy hatalmas, fekete ember. mint egy kúsita.
Valenso megtántorodott, mintha halálos lövés érte volna. Torkához kapott, a durva mozdulattól
kiszakadt az aranylánc a nyakából. Őrült arckifejezéssel végigtámolygott az asztal mellett, és üvöltve
tépte ki a gyermeket Beleza karjai közül.
- Hazudsz, te kis szajha! - zihálta. - Kihallgattad, ahogy álmomban motyogtam, és most azért
mondtad el ezt, hogy engem kínozz! Mondd, hogy hazudsz, mielőtt szíjat hasítok a hátadból!!
- Bácsikám! - kiáltotta Beleza, és zavarodott dühvel próbálta kiszabadítani Tinát a markai közül. -
Megőrültél? Mit művelsz?
A gróf vicsorogva söpörte le unokahúga kezeit a válláról, és Galbro karjai közé penderítette a
megtántorodó lányt, aki alig leplezett, kéjsóvár pillantással kapta el.
- Kegyelem, uram! - zokogott Tina. - Nem hazudtam!
- Azt mondtam, hazudsz!! - bömbölte Valenso. - Gebblero!
A közönyös felszolgáló megragadta a reszkető gyermeket, és egyetlen durva
rántással letépte róla hiányos öltözékét. Majd törékeny karjainál megragadva, a saját vállai
magasságába emelte a kislányt, akinek így vonagló és kapálózó lábacskái jócskán a talaj fölé
emelkedtek.
- Bácsikám!! - sivította Beleza, hasztalanul kapálózva Galbro kéjes ölelésében. - Megőrültél??!
Nem teheted ezt. jaj, istenem. nem teheted. - Hangja elfulladt, ahogy Valenso felkapott egy ékköves
lovaglóostort, és olyan vad erővel sújtott le a gyermek törékeny testére újra és újra, hogy véres
csíkokat hasított a vállán.
Beleza a kínszenvedéstől émelyegve jajveszékelt, ahogy hallotta Tina fájdalmas sikolyait. A világ
hirtelen megőrült. Mint valami rémálomban, látta a szolgák és katonák közönyös arcát - vadállatok és
barmok arcát, melyek nem tükröztek sajnálatot, vagy együttérzést. Zarono gúnyos vigyorgása része
volt a rémálomnak. Abból a vörös ködből semmi nem volt valódi. csak Tina fehér kis teste, amit
vállától a térdéig keresztül-kasul beborítottak a korbács véres nyomai, és éles kínsikolyai, meg
Valenso ziháló lélegzete, ahogy egy őrült eszelős tekintetével csapkodott, és vijjogott:
- Hazudsz! Hazudsz, te átkozott!! Ismerd be, vagy elevenen megnyúzlak! Ő nem követhetett ide.
- Jaj, kegyelem, uram! - sikoltott a kislány, az izmos szolga hátán hasztalanul vonagló testtel. A
félelemtől és fájdalomtól képtelen volt arra, hogy hazugsággal mentse a bőrét. Karmazsin cseppekben
csorgott le a vére reszkető kis combjain. - Láttam őt! Nem hazudok! Kérlek, uram! Kegyelmezz!
Irgalom!
- Te bolond! Te bolond! - sikoltotta Beleza, szinte magánkívül. - Nem látod, hogy igazat mond?!
Ó, te szörnyeteg! Szörnyeteg! SZÖRNYETEG!!
Úgy tűnt, erre hirtelen a józan ész szikrája kezdett visszatérni Valenso Korzetta gróf elméjébe. Az
ostort eldobva hátratántorodott, és az asztallapnak dőlt, vakon kapva a pereme után. Úgy reszketett,
mintha malária rázná. Haja nedves, sötét csíkokban tapadt a homlokára, és izzadság csöpögött fakó
arcáról, amely most a félelem eleven szobrához hasonlított. Tina, miután Gebblero elengedte,
nyöszörgő kupacba roskadt a padlón. Beleza kitépte magát Galbro karjaiból, és zokogva rohant oda
hozzá. Térdre roskadt, és felnyalábolta a szánalomra méltó kis lelencet. Rettenetes pillantást vetett a
grófra, hogy rázúdítsa minden haragját; de ő nem nézett unokahúgára. Úgy tűnt, róla és áldozatáról is
megfeledkezett. Beleza kábán, hitetlenkedve hallotta a renegáthoz intézett szavait:
- Elfogadom az ajánlatod, Zarono! Mitra nevére, keressük meg azt az átkozott kincset, és tűnjünk
el erről az istenverte helyről!
Ezen a ponton a lány összes dühe hamvába roskadt. Kába némasággal emelte fel karjaiba a szipogó
kislányt, és az ölében vitte fel a lépcsőn. Egy hátravetett pillantással érzékelte: Valenso inkább csak
kuporgott, semmint ült az asztalnál, és mohó kortyokban nyelte a bort a reszkető kezeiben markolt
hatalmas serlegből; Zarono közben úgy tornyosult fölé, mint egy baljós, sötét ragadozó
madár - megzavarodva bár az események váratlan fordulatától, de elég gyorsan reagálva, hogy
kihasználja a gróf megrázó átalakulását. Mély, határozott hangon beszélt, Valenso pedig néma
beleegyezéssel bólogatott, mint aki nem is figyel az elhangzottakra. Galbro visszahátrált az árnyak
közé, állát hüvelyk- és mutatóujja közé fogva töprengett, a szolgák a falak mellett pedig lopva
pillantottak egymásra, uruk összeomlásától megzavarodva.
Fenn a szobájában Beleza lefektette a félájult kislányt az ágyra, és nekilátott, hogy hűs gyógyírral
bekenje rettenetesen felsebzett, puha bőrét. Tina teljesen átadta magát úrnője ápoló kezeinek, és
halkan nyöszörgött. Beleza úgy érezte, mintha világa a szeme láttára hullt volna szét. Émelygett és
meg volt zavarodva, idegei elcsigázottan reszkettek a brutális sokktól, amelynek a szemtanúja volt.
Lelkében növekvő félelem és gyűlölet ébredt nagybátyja iránt. Soha nem szerette igazán; nyers volt és
durva, mohó és kapzsi - szemmel láthatólag híján minden természetes gyengédségnek. De ő
igazságosnak és félelem nélkülinek tartotta. Megrázkódott, ahogy újra maga elé idézte kimeredő
szemeit és vértelen arcát. Valami rettenetes félelem lehetett, ami előidézte ezt az őrületet. és eme
szörnyű rettegés miatt Valenso azzal az egyetlen lénnyel kegyetlenkedett, akit szerethetett és
dédelgethetett, őt pedig, a saját unokahúgát, eladta egy rossz hírű földönfutónak. Mi áll e mögött az
őrület mögött? Ki az a fekete ember, akit Tina látott?
A gyermek félig önkívületben motyogni kezdett:
- Nem hazudtam, úrnőm. tényleg nem. Láttam a fekete embert a fekete csónakban, ami kék
lángokkal égett a vízen. Magas volt, fekete, mint egy néger, és fekete volt a köntöse is. nagyon féltem,
amikor megláttam, szinte megfagyott ereimben a vér. otthagyta a csónakját a parton, és az erdőbe
ment. Miért korbácsolt meg a gróf. azért, mert megláttam. ?
- Ssss, kicsim, maradj csendben! - nyugtatta Beleza. - Feküdj nyugodtan! A fájdalom mindjárt
elmúlik.
Az ajtó kinyílt mögötte, mire megperdült, felkapva egy ékköves markolatú tőrt. A gróf állt az
ajtóban. A lány megreszketett a látványtól. Nagybátyja mintha éveket öregedett volna; arca
megszürkült és összeaszott, szemei pedig úgy bámultak, hogy félelem kelt keblében. Soha nem állt
igazán közel hozzá a gróf; most viszont úgy érezte, roppant szakadék választja el őket egymástól. Nem
a nagybátyja volt, aki ott állt, csak egy fenyegető idegen.
Felemelte a tőrt.
- Ha még egyszer hozzáérsz, akár csak egy ujjal is - suttogta kiszáradt ajkaival -, Mitrára
esküszöm, a szívedbe mártom ezt a pengét!
Amaz nem is figyelt a lány szavaira.
- Erős őrséget állítottam az épület köré - mondta. - Holnap Zarono az erődbe hozza az embereit.
Nem távozik innen, míg meg nem leli a kincset. Ha megtaláltuk, együtt, közösen elhajózunk valami
kikötőbe. hogy hová, még nem döntöttük el.
- Te pedig eladsz neki. - suttogta a lány. - Mitra nevére.
A gróf rideg tekintettel bámult unokahúgára - olyannal, amelyben az önös érdeken kívül semmi
másnak nem maradt hely. A lány visszahőkölt, meglátva szemében az eszelős kegyetlenséget, ami
titokzatos félelmében szállta meg.
- Azt teszed, amit parancsolok - mondta a férfi.
Hangjában annyi emberi érzés sem csendült, mint mikor acél csikordul a kován. Megfordult, és
elhagyta a szobát. Beleza pedig az elsöprő hullámban rátörő iszonyattól ájultan hanyatlott az ágy
mellé, melyen Tina feküdt eszméletlenül.

4.
DÜBÖRGŐ FEKETE DOB
 Beleza nem tudta, mennyi ideig fekhetett ott ájultan, összetörten. Az első dolog, ami eljutott a
tudatáig, a hüppögő Tina nyaka köré fonódó karja volt. Gépiesen kinyújtózott, és ölébe zárta a
kislányt. Aztán csak ült ott kiszáradt szemekkel, és vakon bámult a reszkető gyertyalángba. Pisszenés
sem hallatszott a házban. A parti matrózok éneklése is abbamaradt. Tompán, szinte személytelenül,
végiggondolta a helyzetét.
Valenso megőrült; eszét vesztette, mikor hírét vette a titokzatos fekete idegennek. Azért akarja
elhagyni az erődöt, és Zaronóval kereket oldani, hogy az ismeretlen ember elől elmeneküljön. Ez
teljesen nyilvánvaló volt. Mint ahogy az is, hogy cserébe ezért készen állt gondolkodás nélkül
feláldozni őt Zaronónak. A szellemi sötétségben, ami most körülvette, a remény egyetlen fénysugara
sem csillant. A szolgák kérges szívűek, közömbösek, asszonyaik ostobák és apatikusak - még ha
érdekelné is őket, akkor se mernének segíteni neki. Teljesen magára maradt.
Tina felemelte könnyáztatta arcocskáját, mintha valami belső sugallatra figyelt volna. Szinte
hátborzongató volt, ahogy a kislány megérezte és megértette Beleza legrejtettebb gondolatait, és
ahogy felismerte a kérlelhetetlen végzetet, mely egyetlen esélyt hagyott a gyengéknek:
- Mennünk kell, úrnőm! - suttogta. - Zarono nem szerezhet meg téged! Meneküljünk be az erdőbe!
Addig fussunk, ameddig csak tudunk, aztán feküdjünk le a földre, és haljunk meg együtt!
A végső kétségbeesés ereje, a gyengék utolsó menedéke áradt szét Beleza lelkében. Igen, ez volt az
egyetlen menekülési lehetőségük az árnyak elől, melyek azóta vették körül, hogy elhagyta Zingarát.
- Menjünk, gyermekem!
Felemelkedett, és köpeny után kezdett turkálni, mikor Tina halk kiáltása megfordulásra késztette.
A lányka talpon termett, ujját az ajkaira szorította, szemei tágra nyíltak a rémülettől.
- Mi az, Tina? - A gyermek látható ijedtsége jelezte Belezának, hogy jobb, ha suttogóra fogja
hangját. Névtelen, rossz előérzet kezdett eluralkodni rajta.
- Valaki van odakinn. - suttogta Tina, görcsösen markolva úrnője kezeit. - Megállt a külső ajtónál,
aztán tovább ment a gróf szobája felé, a folyosó másik végére!
- A te füleid élesebbek, mint az enyémek - suttogta Beleza -, de ebben nincs semmi különös.
Maga a gróf volt az, vagy talán Galbro. - Indult, hogy kinyissa az ajtót, de Tina rémülten kulcsolta
karjait a nyaka köré, és Beleza érezte, milyen hevesen ver kicsi szíve.
- Ne! Úrnőm, ne! Ne nyisd ki az ajtót! Nagyon félek! Nem tudom, miért, de úgy érzem, valami
gonosz ólálkodik a közelben!
Beleza, akire hatással volt a figyelmeztetés, bátorítóan megveregette a kislány karját, és az
aranykorong felé nyúlt, ami az ajtó közepén lévő apró kémlelőnyílást takarta el.
- Újra erre tart! - reszketett a kislány. - Hallom, ahogy közeledik!
Beleza is hallott valamit - egy különös, halk, osonó neszt. Jeges, névtelen iszonyat markolt bele;
tudta, nem ismeri a hang gazdáját. És nem is Zarono, vagy más csizmás alak lépései hallatszottak.
Lehet, hogy egy meztelen talpú kalóz, aki azért osont végig a folyosón, hogy álmában végezzen
házigazdájukkal? Emlékezett a katonákra, akiknek elvileg most is ott kellett strázsálniuk a ház előtt.
Ha Zarono az udvarházban maradt volna éjszakára, bizonyára egy fegyveres katona őrködne
hálószobája ajtaja előtt. De akkor ki lehetett, aki a folyosón osont? Rajta, Tinán és a grófon kívül
csupán Galbro aludt az emeleten.
Gyors mozdulattal eloltotta a gyertyát, hogy a fénye ne szűrődjön ki a kémlelőnyíláson, és
félretolta az aranylemezt. A nagyteremben, melyet általában gyertyák sokasága ragyogott be, most
nem világított semmi. Valaki mozdult a sötét folyosón. Inkább csak érezte, mint látta, ahogy egy
hatalmas, sötét tömeg haladt el az ajtaja előtt, de nem tudta kivenni a körvonalait - csak annyit, hogy
emberszerű. A rémület nagy hullámban csapott át rajta; némán összekuporodott, a sikoly ajkaira
fagyott. Nem olyan iszony volt ez, melyet nagybátyja ébresztett benne, nem is az a félelem, melyet
Zaronóra, vagy akár a sötét erdőre gondolva érzett. Nem. Ez maga a vak, eszeveszett iszonyat volt,
ami jeges karmokkal markolt a lelkébe, és nyelvét némává dermesztette.
 Az alak a lépcsők felé lopózott, ahol egy pillanatra megvilágította a lentről szűrődő tompa
ragyogás; a vörös háttér előtt kirajzolódó fekete, homályos alakra vetett pillantástól a lány majdnem
elájult.
Ott kuporgott a sötétben, várva a kiáltást, mely azt volt hivatott jelezni, hogy a lent őrködő katona
észrevette a betolakodót. Azonban a ház csendes maradt; csak a szél süvített metszően a távolban.
Semmi több.
Beleza kezei nyirkosak voltak a verítéktől, ahogy puhatolózva próbálta újra meggyújtani a
gyertyát. Még mindig reszketett a rémülettől, bár nem tudta eldönteni, vajon mi váltotta ki belőle
abban a sötéten kirajzolódó alakban ezt az eszelős irtózást. Ugyan emberszerű volt az alakja, a
körvonalai mégis valahogy furcsán idegennek, természetellenesnek tűntek - azt azonban nem tudta
volna megmondani, miért. Csak annyit tudott, hogy amit látott, nem lehetett emberi lény - és hogy a
látvány teljesen megfosztotta az imént támadt eltökéltségétől. Elcsüggedve, cselekvésre képtelenül
reszketett.
A gyertya fellángolt, és a sárga ragyogás megvilágította Tina fehér arcocskáját.
- Ő volt az, a fekete ember! - suttogta. - Tudom! Meghűlt bennem a vér, éppúgy, mint mikor a
parton láttam. Katonák vannak lenn; vajon miért nem vették észre? Menjünk és szóljunk a grófnak?
Beleza megrázta a fejét. Csöppet sem kívánta még egyszer átélni a jelenetet, ami azután
következett, hogy Tina először tett említést neki a fekete emberről. Történjék bármi, ő ki nem
merészkedik arra a sötét folyosóra.
- Nem mehetünk az erdőbe! - reszketett Tina. - Ott leselkedik.
Beleza nem kérdezte a lányt, honnan tudja, hogy a fekete ember az erdőben rejtőzik; hisz ez volt az
ésszerű, ideális búvóhelye minden gonosz lénynek, legyen az ember vagy ördög. És tudta, Tinának
igaza van: most nem kockáztathatják, hogy elhagyják az erődöt. Szándéka, ami nem ingott meg a
biztos halál lehetőségétől, most semmivé foszlott arra a gondolatra, hogy átvágjanak a sötét erdőn,
nyomukban azzal a szabadon kószáló fekete rémséggel. Reménytelenül ülő helyzetbe roskadt, kezeibe
temette az arcát, és nem mozdult.
Tina is elaludt az ágyon, néha fel-felnyüszítve álmában. Könnyek csillogtak hosszú szempilláin.
Sajgó kis testét nehézkesen forgatta nyugtalan szendergésében.
Hajnal felé Beleza észrevette, milyen fullasztóvá vált a levegő. Egy mély, morajló égzengés
hallatszott valahonnan a tenger irányából. Kioltva az amúgy is csonkig égett gyertyát, az ablakhoz
ment, ahonnan egyszerre látott rá az öbölre és a kerítés mögötti erdősávra.
A köd eltűnt, de kinn a tengeren egy sötét tömeg tornyosult a horizont fölé. Villám csapott ki
belőle, és újra mély dörgés morajlott végig a vízen. Válaszul egy hasonló morajlás kelt a fák közül.
Döbbenten fordult meg, és bámult a sűrű, sötét erdő felé. Különös, ritmikus dobolás ütötte meg a fülét
- mélyen visszhangzó döngés; más, mint a pikt tamtamdoboké.
- A dob. - sírt fel Tina, görcsösen ökölbe szorítva, majd újra széttárva ujjacskáit. - A fekete
ember. egy fekete dobot ver. a fekete fák közt. ó, ments meg.
Beleza megborzongott. A keleti láthatáron egy vékony fehér csík tűnt fel a
hajnal előjeleként. Ám az a fekete felhő a nyugati horizonton hullámzott, fodrozódott, és egyre dagadt.
Lenyűgözve bámulta, mivel errefelé az évnek ebben a szakában a vihar olyan volt, mint a fehér holló;
ráadásul még soha életében nem látott ehhez hasonló felhőt.
Hatalmas, feketén fortyogó, villám erezte masszaként közeledett. Hömpölyögve tornyosult,
gyomrában viharos szél kavargott. Dörgése megrezegtette a levegőt, és visszhangzó morajába egy
másik félelmetes hang keveredett - a bömbölő orkáné, mely előtte söpört végig a tájon. A tintakék
égboltot szétszabdalták és görcsös, villózó fénybe borították a villámok. Beleza látta, ahogy a nyílt
tengeren a fehér tajtékos hullámok toronymagasra korbácsolódtak a viharban, hallotta az egyre
hangosabb morajlásukat, ahogy a part felé hömpölyögtek. Azonban a szárazföldön egyelőre szellő se
rebbent. A levegő forrón, fullasztóan nehezedett a tájra. Az éles ellentét furcsa, valótlan képzetet
keltett; odakinn a tomboló vihar és mennydörgés, míg itt a fojtó nyugalom honolt. Valahol alatta
becsapódott egy ablakkeret, hirtelen felverve a nyomott csendet, és egy asszony kiáltott éles hangon.
Ám úgy tűnt, az emberek többsége még aludt az erődben, mit sem tudva a közelgő hurrikánról.
Ráébredt, hogy még mindig hallja azt a titokzatos dobolást, és borzongva bámult a sötét fák közé.
Semmit nem látott, de egyfajta homályos ösztön vagy megérzés sugallatára maga elé képzelte az ágak
alatt kuporgó, rémisztő fekete alakot, amint ősi, rég elfeledett, névtelen varázsszertartást hajt végre
valamin, ami úgy szólt, mint egy nagy dob.
Kétségbeesetten lerázta magáról a kísérteties látomást, és a tenger felé pillantott, ahogy egy
hatalmas villámlás szinte kettéhasította az eget. A felvillanó ragyogásban egy pillanatra kirajzolódtak
Zarono hajójának árbocai; olyan tisztán látta a parton a matrózok sátrait, az öböl homokos fövenyét
délen és sziklás szirtjeit északon, mintha fényes nappal lett volna. A szél egyre hangosabban és
hangosabban zúgott, és végre a majorság is kezdett magához térni. Léptek dobogtak fel a lépcsőn;
Zarono félelemmel teli, metsző hangon rikoltozott.
Ajtók csapódtak, és Valenso kiabálva válaszolt neki, túlharsogva az elemek zaját.
- Miért nem figyelmeztettél, hogy nyugat felől vihar közeleg? - üvöltötte a kalóz. - Ha a horgony
nem tart ki.
- Ezelőtt sosem jött vihar nyugat felől az évnek ebben a szakában! - harsogta Valenso, ahogy
hálóingben, sápadt arccal és kócosan kirontott hálószobájából. Ez nem lehet más, csak. - Szavai
elfulladtak, ahogy őrülten a kilátótoronyba vezető létrához rohant, nyomában az átkozódó kalózzal.
Beleza rettegve, süketen kuporgott az ablaknál. A szél egyre hangosabban süvített, míg végül
minden mást túlharsogott - mindent, kivéve az őrjítő dobolást, ami most úgy zengett, mint valami nem
emberi győzelmi ének. A part felé közeledő orkán mérföld hosszú, fehéren habzó hullámtaréjt hajtott
maga előtt. aztán a pusztítás minden démona rászabadult az öbölre. Az eső úgy
szakadt, mintha dézsából öntötték volna; dühöngő, vad áradattal ostromolta a partot. A széllökések
mennydörgésszerű robajjal szaggatták az erődöt; a cölöpök és deszkák recsegve inogtak az
ítéletidőben. A hullámok vadul zúdultak a homokra, kioltva a tengerészek parázsló tüzeit. A sűrű
esőfüggönyön át a villámfényben Beleza látta, ahogy a matrózok sátrait cafatokra tépte, és elmosta a
vihar; maguk az emberek pedig tántorogva próbáltak eljutni az erődhöz, miközben a heves
szélrohamok és a zuhogó áradat majd ledöntötte őket a lábukról. A ragyogásban újra kirajzolódott
Zarono hajója az ég kék háttere előtt: horgonyai elszakadtak, és elszabadulva sodródott egyenesen a
fűrészes zátonyok felé, amelyek úgy meredeztek, mintha csak erre vártak volna.

5.
EGY EMBER A VADONBÓL

A vihar kitombolta magát. Hajnalodott, a ragyogó kék ég lassan kitisztult. Ahogy a nap aranyló
sugarakkal egyre magasabbra emelkedett, a fényes tollú madarak kórusban zendítettek rá énekükre a
fák közt. A lágy reggeli szélben finoman reszkető, széles leveleken apró gyémántokként szikráztak az
esőcseppek.
Az erdőszélen, a fák takarásában egy ember hajolt a kis csermely fölé, amely a homokban a tenger
felé kanyargott, hogy megmossa arcát és kezeit. Klánja szokásai szerint végezte a tisztálkodást:
kéjesen morgott, és úgy pancsolta szét a vizet, mint egy bivaly. Azonban zajos fürdőzése közepén
hirtelen felkapta a fejét; haja csöpögött a nedvességtől, a víz apró patakokban csorgott le izmos
vállain. A pillanat töredékéig guggolva hallgatózott, majd egyetlen lendülettel talpon termett, kézbe
kapta kardját, és a szárazföld belseje felé indult. Aztán hirtelen mozdulatlanná merevedett, és
szájtátva bámult maga elé.
Egy ember - akkora, mint saját maga - közeledett felé hosszú léptekkel a homokban, meg sem
próbálva elrejtőzni. A kalóz szemei elkerekedtek, ahogy felismerte a száz éve hordott, testhezálló
selyemnadrágot, a bő szárú csizmát, széles ujjú kabátot és jellegzetes fejfedőt. Széles pengéjű, rövid
szablya volt az idegen kezében, és félreérthetetlen volt szándéka, ahogy közeledett. A kalóz elsápadt,
ahogy a felismerés fénye kigyulladt tekintetében.
- Te! - nyögte, mint aki nem hisz a szemeinek. - Mitrára! Te!
Szitkokat szórva kapta fel rövid, görbe kardját. A madarak színpompás felhőkben rebbentek fel a
fákról, ahogy az egymásnak csendülő acélok hangja megzavarta éneküket. Kék szikrák pattogtak az
összecsapó pengékről, és homok
csikorgott a dobbanó csizmatalpak alatt. Aztán az acélcsattogás reccsenő vágással végződött, és az
egyik küzdő fél fuldokolva rogyott térdre. Elerőtlenedő kezéből kihullt a szablya, és teljes hosszában
elterült a vérétől vöröslő homokban. Utolsó erőfeszítésével az övéhez nyúlt, és előhúzott belőle
valamit. Megpróbálta a szájához emelni, de félúton görcsösen megmerevedett, majd végleg elernyedt.
A győztes lehajolt, és kíméletlenül lefeszegette a merevedő ujjakat a galacsinná gyűrt papirosról,
melyet áldozata még halálában is kétségbeesetten markolt.
Zarono és Valenso a parton álltak, és nézték, ahogy embereik kimentik a hullámok közül a vízen
sodródó fadarabokat - törött árbocokat, deszkákat, rudakat. A vihar olyan vadul csapta Zarono hajóját
a zátonyokhoz, hogy a maradványok jó része is pozdorjává tört. Nem messze tőlük Beleza állt, egyik
kezével Tinát átölelve, és úgy tűnt, a beszélgetésüket hallgatja. A lány sápadt volt és egykedvű;
közönyösen várta, mit tartogat számára a sors. Hallotta ugyan, amiről a férfiak beszéltek, de nem sok
érdeklődést mutatott iránta. Összetört a felismerés súlya alatt, hogy ő csak egy bábu ebben a
játszmában, akit bárhogy is akarná kijátszani - akár egy nyomorult életre szánva ezen a kietlen parton,
akár kieszközölve, hogy visszatérhessen valami civilizáltabb vidékre -, egyre megy.
Zarono vadul szitkozódott, Valenso azonban kábának tűnt.
- Ez nem a nyugati viharok évszaka. - motyogta, elkínzott tekintettel bámulva, ahogy az emberek
a partra vonszolják a maradványokat. - Nem a véletlen műve volt ez a semmiből jött vihar, mely
szilánkokra törte a hajót - az egyetlen esélyemet a menekülésre! Menekülés? Csapdába estem, mint
egy patkány. mind azok vagyunk, kelepcében ragadt patkányok.
- Nem tudom, miről locsogsz itt - vicsorogta Zarono, dühödten rángó bajusszal. - Egy szavadat se
értem, mióta tegnap éjjel az a kis fürtös ribanc felbosszantott a tengerről érkező fekete emberek
meséjével. De azt tudom, hogy nem fogom az életem hátralévő részét ezen az átkozott parton tölteni!
Tízen pokolra szálltak a hajómmal, de még mindig van százhatvan emberem. Neked pedig száz.
Vannak szerszámok az erődben, és elegendő fa az erdeidben. Építünk egy új hajót! Amint a szárazra
húzzák a roncsot, mindenkit elküldök fát vágni az erdőbe.
- Hónapokba telik majd. - motyogta Valenso.
- Nos, van bármi jobb ötleted, amivel elüthetnénk az időt? Itt ragadtunk, és soha nem jutunk ki
innen, hacsak nem építünk egy hajót. Fel kell állítanunk valami fűrészmalmot; eddig még sosem
találkoztam olyan dologgal, ami hosszú távon akadályt jelentett volna a számomra. Remélem, a vihar
szilánkokra zúzta Stromot, azt az argoszi kutyát! Miközben épül a hajó, megkeressük a vén Tranikosz
kincsét.
- Sosem készülünk el a hajóval. - jelentette ki Valenso sötéten.
- A piktektől tartasz? Van elég emberünk, hogy legyőzzük őket!
- Nem róluk van szó. hanem a fekete emberről!
Zarono mérgesen fordult felé.
- Volnál szíves végre értelmesen beszélni? Kicsoda ez az átkozott fekete ember?
- Átkozott, valóban! - mondta Valenso, a tengert bámulva. - Egy árny saját vérvörös múltamból,
aki azért kelt életre, hogy engem a pokolra juttasson. Őmiatta menekültem el Zingarából, azt remélve,
hogy nyomomat veszti a hatalmas óceánon. Azonban tudhattam volna, hogy végül kiszimatolja, merre
rejtőzöm.
- Ha valóban partra szállt, bizonyára a fák között bujkál! - morogta Zarono. - Átfésüljük az erdőt,
és levadásszuk.
Valenso harsányan felnevetett.
 - Kergesd a holdat takaró felhő előtt sodródó árnyakat; tapogatózz a sötétben egy kobra után;
kövesd a lápi lidércfényt!
Zarono bizonytalan pillantást vetett rá, láthatólag kételkedve a gróf épelméjűségében.
- Ki ez az ember? Hagyd abba végre a homályos célozgatást!
- A saját őrült kegyetlenségem és becsvágyam árnya; egy ősi, elveszett korból feltámadt iszonyat;
nem hús-vér ember, hanem.
- Vitorla a láthatáron! - kiáltotta az őr az északi poszton.
Zarono megperdült, és hangja végigvágott a légen.
- Felismered?
- Igen! - jött végül a bizonytalan válasz. - A Vörös Kéz az!
Zarono eszelősen káromkodott.
- Strom! Az ördög vigyáz az övéire! Hogy úszhatta meg azt az ítéletidőt? - A kalóz hangja éles
üvöltésbe csapott, ami fel-alá verődött a parton: - Vissza az erődbe, kutyák!
Mielőtt még a némileg viharvertnek tűnő Vörös Kéz az öbölbe kanyarodhatott volna, a fövenyről
minden ember eltűnt, az erőd mellvédjei viszont megteltek sisakos és kendős fejekkel. A kalózok a
kalandorok könnyen alkalmazkodó rugalmasságával, a gróf emberei a szolgák közönyével fogadták a
kényszerű szövetséget.
Zarono csikorgatta a fogait, ahogy egy dereglye komótosan kikötött az öbölben. Látta vetélytársa
lenszőke fejét a csónakorrban. Partot értek; Strom egyedül indult az erőd felé.
Nyíllövésnyire megtorpant, és egy bika mély hangján, mely tisztán hallatszott a reggeli csendben,
elbődülte magát:
- Üdv az erődnek! Tárgyalni szeretnék!
- A pokolba, miért is ne szeretnél.? - vicsorodott el Zarono.
- Legutóbb, mikor fehér zászlóval jöttem ide, nyílvesszőt kaptam a mellkasomba! - bőgte a kalóz.
- Szeretném szavatokat venni, hogy ez nem történik meg újra!
- A szavamat adom! - kiáltotta Zarono gúnyosan.
- Köpök a szavadra, te zingarai kutya! Én Valenso ígéretét akarom hallani!
Maradt még némi méltóság a grófban. Hangjában tekintély csendült, ahogy válaszolt:
- Jöjj közelebb, de tartsd távol az embereidet! Ígérem, nem lövünk rád!
- Ennyi elég nekem - felelte Strom azonnal. - Legyen bármi is egy Korzetta bűne, ha egyszer a
szavát adja valamire, megbízhatsz benne!
Azzal közelebb jött, és megállt a kapuk előtt. Felnevetett, ahogy meglátta Zarono gyűlölettől izzó,
sötét tekintetét, amivel az méregette.
- Nos, Zarono - vetette oda gúnyosan -, úgy tűnik, eggyel kevesebb hajód van, mint mikor utoljára
találkoztunk! De hát ti, zingaraiak sosem voltatok igazi tengerészek.!
- Hogy menekültél meg, te messanti csatornatöltelék? - vicsorgott a kalóz.
- Van egy rejteköböl innen néhány mérföldre északra, amit magas, sziklás földnyelv övez; az
védett meg a vihartól - válaszolta Strom. - Ott húzódtam meg. A horgonyaim elmozdultak ugyan, de a
part közelében tartottak.
Zarono mogorva arcot vágott. Valenso nem szólt semmit. Nem ismerte azt a kis öblöt. Igazából alig
derítette fel birtoka környékét. A piktektől való félelem, és a bátorság hiánya tartotta őt és embereit az
erőd közelében. A zingaraiak természetüknél fogva nem voltak sem felderítők, sem telepesek.
- Azért jöttem, hogy üzletet ajánljak - kezdte Strom kényelmesen.
- Köztünk nem lesz üzlet, csak harc! - morgott Zarono.
- Én másképp gondolom - vigyorgott Strom pengevékony ajakkal. - Meggyilkoltad és kiraboltad
Galakuszt, az első emberemet! Egészen ma reggelig arra gyanakodtam, hogy Valensónál van
Tranikosz kincse. Ám ha bármelyikőtök is birtokolná, nem bajlódtatok volna azzal, hogy kövessetek,
megöljétek a cimborámat, és megszerezzétek tőle a térképet!
- A térképet?! - kiáltott fel Zarono, a döbbenettől megmerevedve.
 - Ó, ne játszd meg magad! - nevetett Strom, ám a harag sötéten izzott a szemeiben. - Tudom, hogy
nálatok van! A piktek nem hordanak csizmát!
- De. - kezdte a gróf elképedve, azonban elnémult, ahogy Zarono oldalba bökte.
- És ha nálunk van a térkép - kérdezte Zarono -, mit tudsz felajánlani érte?
- Hadd menjek be az erődbe, ott beszélhetünk! - javasolta Strom.
Nem vetett ugyan célzatos pillantást a falak mentén sorakozó és hallgatózó katonákra, de a gróf és
társa megértette, mire akar kilyukadni. ahogy az emberek is. Stromnak van hajója. Ezt mindenképp
számításba kell venni, legyen szó üzletről vagy harcról. Azonban a hely a karakán véges, bárki is a
kapitány; mindegy, ki hajózik el vele, mindenképp lesz, akinek itt kell maradnia. A mellvédeken a
néma tömeg gyors spekulációba kezdett.
- Az embereid maradjanak, ahol vannak! - figyelmeztette Zarono, egyaránt célozva a partra húzott
csónakra, és az öbölben horgonyzó hajóra.
- Rendben! De ne forgassatok olyasmit a fejetekben, hogy túszul ejtetek! - nevetett zordan. -
Valenso, add a szavad, hogy egy órán belül szabadon, sértetlenül távozhatok az erődből, akár sikerül
megegyeznünk, akár nem!
- A szavamat adom! - válaszolt a gróf.
- Jól van hát! Nyisd ki a kaput, és beszéljünk nyíltan!
A cölöpkapu kitárult, majd újra bezárult; a vezetők eltűntek szem elől. A közemberek mindkét
oldalon - kalózok és katonák a sáncok mögött; a tőlük széles homoksávval elválasztott, csónaknál
kuporgó alakok, és a kék vízen ringó, csillogó korlátú karaka legénysége - némán tovább méregették
egymást.
A nagyterem felett, a széles lépcsőn Beleza és Tina kuporgott; a férfiak odalenn ügyet sem vetettek
rájuk. Az asztalt négyen ülték körül: Valenso, Galbro, Zarono és Strom. Rajtuk kívül senki nem
tartózkodott a teremben.
Strom kiitta borát, és az üres serleget visszahelyezte az asztalra. Őszinteséget sugalló
arckifejezését meghazudtolta a tágra nyílt szemeiben izzó kegyetlenség és csalárdság. Ám kertelés
nélkül beszélt.
- Mindhármunknak a kincsre fáj a fogunk, amit a vén Tranikosz rejtett el valahol itt, az öböl
közelében. És mindhármunknak van valamink, amire a másik kettőnek szüksége lesz. Valensónak
munkásai, tartalékai és menedéke a piktek elől. Nálad, Zarono, ott a térkép, nekem pedig van egy
hajóm.
- Én arra volnék kíváncsi - jegyezte meg Zarono -, hogy ha annyi éven át a birtokodban volt a
térkép, miért nem indultál a zsákmányért már sokkal hamarabb?
- Nem volt a birtokomban. Az a kutya Zingelito gyilkolta meg a vén fösvényt, és lopta el tőle a
térképet. De nem volt se hajója, se legénysége, és több mint egy évébe telt, mire megszerezte őket.
Mikor aztán idejött a kincsért, a piktek megakadályozták a partraszállását. Az emberei fellázadtak, és
arra kényszerítették, hogy visszatérjen Zingarába. Az egyikük ellopta tőle a térképet, nemrég pedig
eladta nekem.
- Hát ezért ismerte fel Zingelito az öbölt! - suttogta Valenso.
- Az a kutya vezetett ide, grófom? Sejthettem volna. Hol van most?
- Semmi kétség, a pokolban, hisz valaha kalóz volt. A piktek lemészárolták, gondolom, mialatt a
kincset kereste az erdőben.
- Remek! - Strom szívből helyeselt. - Nos, nem tudom, hogy jöttetek rá, hogy Galakusznál van a
térkép. Megbíztam benne, az embereim pedig még inkább, mint bennem, így hát hagytam, hadd
legyen nála. Ma reggel azonban a szárazföld belseje felé indult néhány társával, akiktől aztán
elkeveredett. Holtan találtunk rá a part közelében. Kard végzett vele, és a térképnek nyoma veszett.
Az emberek engem vádoltak a meggyilkolásával, de megmutattam az ostobáknak a nyomokat,
melyeket a gyilkos hagyott maga után, és
bebizonyítottam nekik, hogy az én nyomaim másmilyenek. Azt is tudom, hogy senki nem lehetett a
csapatból, mert egyikőjük sem hord olyan csizmát, mely afféle nyomot hagy. A piktek pedig végképp
nem, ők mokaszint viselnek. Így hát csak egy zingarai lehetett a gyilkos. Nos, ha nálad is a térkép,
nincs még meg a kincs. Ha így lenne, nem engedtetek volna be. Itt ragadtál, ebben az erődben. Nem
mehetsz ki, hogy a zsákmány után kutass, és még ha rá is bukkannál, nincs hajód, hogy elszállítsd!
Íme az ajánlatom. Zarono, add vissza a térképet! Te, Valenso, biztosíts a számunkra friss húst és
gyümölcsöt! Az embereim kis híján skorbutot kaptak a hosszú úton. Cserébe ti hármótokat és Lady
Belezát a kislánnyal elviszlek egy zingarai kikötőhöz. Zarono, téged valami kalóztanya közelében
teszlek partra, ha jobb szeretnéd, hisz kétségkívül bitó vár rád Zingarában. És hogy megkoronázzam
az alkut, mindnyájan jelentős részt kaphattok a kincsből.
A renegát elgondolkodva pödörte a bajszát. Tudta, hogy Strom semmit sem tartana be a
megállapodás rá eső részéből, ha belemennének az alkuba. Mint ahogy ő sem szándékozna még csak
fontolóra sem venni az együttműködést. Ám ha nyíltan visszautasítanák, azzal az ügyet a fegyverek
erejére kellene bízniuk. Elméjében olyan terv után kutatott, amivel túljárhatna a kalóz eszén. Éppoly
mohón meg akarta szerezni Strom hajóját, mint ahogy az elveszett kincsre fájt a foga.
- Mi tart vissza minket attól, hogy foglyul ejtsünk, és a hajódat követeljük váltságdíjul az
embereidtől az életedért cserébe? - kérdezte.
Strom a képébe nevetett.
- Azt hiszed, elment az eszem? Az embereimnek kiadtam a parancsot, hogy vonják fel a horgonyt,
és távozzanak, ha egy órán belül nem vagyok ismét köztük, vagy ha árulást szimatolnak. Akkor sem
adnák nektek a hajónkat, ha elevenen nyúznátok meg a parton. Azonkívül a gróf a szavát adta nekem.
- Amit megfogadtam, állom! - jelentette ki Valenso sötéten. - Zarono, hagyd abba a fenyegetőzést!
Zarono nem válaszolt, minden figyelmét a probléma vonta magára; hogyan szerezhetné meg Strom
hajóját, és hogy folytathatná az alkudozást anélkül, hogy elárulná: nincs nála a térkép. Mitrára is,
kinél lehet hát? - töprengett.
- Hadd vigyem magammal az embereimet a hajódon, mikor elvitorlázunk! - mondta végül. - Nem
hagyhatom sorsukra hűséges követőimet.
Strom felhorkant.
- Miért nem kéred mindjárt a kardomat, hogy azzal metszd el a torkom? „Hűséges követőimet".
hah! A saját anyádat is eladnád az ördögnek, ha nyernél vele valamit! Nem! Nem fogsz annyi embert
a fedélzetre hozni, hogy zendülésen, és a hajó megszerzésén törhesd a fejed!
- Adj nekünk egy napot, hogy megfontolhassuk az ajánlatod! - sürgette Zarono, próbálva időt
nyerni.
Strom nehéz ökle akkorát döndült az asztalon, hogy a bor belerezdült a
serlegekben.
- Mitrára! Nem!! Adjatok választ. most!
Zarono talpon termett, sötét dühe elsöpörte óvatos ravaszságát.
- Te baracha kutya! Adok én neked választ! Egyenesen a beledbe!
Félresöpörte köpenyét, és kardmarkolatához kapott. Strom üvöltve ugrott fel,
széke csattanva dőlt el a padlón. Valenso is felpattant, békítően tárva szét karjait köztük, ahogy az
asztalon át farkasszemet néztek egymással félig kivont pengékkel, előreugró állkapoccsal és dühtől
rángó arccal.
- Uraim, elég ebből! Zarono, megígértem neki.
- A bűzlő démonok tépjék szét az ígéretedet! - vicsorgott Zarono.
- Ne állj közénk, nagyuram! - dörmögte a kalóz, gyilkolásvágytól érdes hangon. - Arra adtad
szavad, hogy nem leszek álnokul megvendégelve. Nem szeged meg a fogadalmad azzal, ha egyenlő
eséllyel, szemtől szemben megvívok ezzel a kutyával!
- Jól szóltál, Strom! - zendült egy mély, erőteljes hang mögöttük, vad élvezettől vibrálva.
Mindhárman megperdültek, leesett állal. Fenn a lépcsőn Beleza önkéntelen kiáltással termett talpon.
Az egyik ajtót takaró drapéria mögül egy ember lépett elő, és bármilyen sietség vagy tétovázás
nélkül egyenesen az asztal felé indult. Azonnal átvette az uralmat a csoport felett; mindenki érezte,
hogy a helyzet egyszeriben új, dinamikus légkörrel telítődött.
 Az idegen olyan magas volt, mint akármelyikük, csak épp sokkal izmosabb termetű; azonban
tekintélyes méretei ellenére párducszerű hajlékonysággal mozgott bő szárú csizmáiban. Combjain
fehér selyemnadrág feszült, és ahogy széles gallérú, kék kabátja szétnyílt, alóla szintén fehér
selyemből készült ing, és a derekát övező skarlátvörös szalag villant elő. Oldalán súlyos, rövid
szablya lógott. Kabátját tölgymakk alakú ezüstgombok, aranyozott mandzsetták és zsebek, valamint
fodros szaténgallér díszítették. Egy lakkozott kalap tette teljessé a csaknem százéves, divatjamúlt
öltözéket.
- Conan! - kiáltott fel mindkét kalóz egyszerre.
A név hallatán Valensónak és Galbrónak elakadt a lélegzete.
- Ki más? - Az óriás az asztalhoz lépett, gúnyosan nevetve elképedésükön.
- Mit. mit keresel te itt? - hebegte a gróf. - Hogy kerülsz ide ilyen váratlanul és hívatlanul?
- Átmásztam a cölöpfal keleti oldalán, míg ti, bolondok a kapunál perlekedtetek - válaszolta
Conan. - Az erődben mindenki nyugat felé nyújtogatta a nyakát. Beosontam a házba, míg ti Stromnak
nyitottatok kaput. Azóta abban a fülkében voltam, és minden szavatok hallottam.
- Azt hittem, meghaltál - motyogta Zarono lassan. - Három évvel ezelőtt látták a hajód összetört
roncsait egy zátonyos partszakaszon szétszórva, és úgy hírlett, már nem vagy az élők sorában.
- Nem vesztem a tengerbe a csapatommal - felelte Conan. - Ahhoz egy kicsit
nagyobb óceánra volna szükség, hogy belefulladjak.
Fenn a lépcsőn Tina izgatottan markolta Beleza kezeit, és elkerekedett szemekkel bámult az
oszlopos korlát rései közt.
- Conan! Úrnőm, nézd! Ő az, Conan! Ó, nézd!
Beleza bámulta a férfit; olyan volt, mintha egy megelevenedett, hús-vér legendát látna. Melyik
tengerész ne hallott volna vad, véres történeteket Conanrol, a tenger ördögéről, aki egykor a baracha
kalózok kapitánya, és a vizek egyik legrettegettebb veszedelme volt? Egész sor hősi ének ünnepelte
vad és rettenthetetlen felfedezőútjait. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Megjelent a helyszínen, és
rögtön, ellenállhatatlanul egy új uralkodó tényezőt hozott az amúgy is bonyolult, szövevényes
helyzetbe. Rémült ámulata közepette Beleza női ösztöne azt sugallta, puhatolja ki, Conan hogy
viszonyul hozzá - talán Strom brutális érzéketlenségével, vagy esetleg mint Zarono, vad
vágyakozással?
Valenso lassan magához tért az első döbbenetéből, hogy egy idegen hatolt be a házába. Tudta,
Conan kimmériai származású, a messzi északon született és nevelkedett, vagyis nem vonatkoznak rá
azok a fizikai korlátok, melyek egy civilizált ember életét behatárolják. Nem volt hát annyira
meglepő, hogy sikerült észrevétlenül bejutnia az erődbe. Valenso megborzongott, ahogy felvetődött
benne, hogy ezt talán más barbárok is ugyanilyen könnyűszerrel megtehetik - példának okáért a
piktek.
- Mit akarsz itt? - kérdezte parancsoló hangon. - A tengerről jöttél?
- A vadonból. - A kimmériai kelet felé bökött a fejével.
- A piktek között éltél? - kérdezte Valenso hidegen.
Egy pillanatra kéken izzó harag lángolt fel az óriás szemeiben.
- Még egy zingarai is tudhatná, hogy sosem volt béke a piktek és a kimmériaiak között, és soha
nem is lesz! - vágott vissza fogadkozva. - Viszályunk ősibb, mint maga a világ. Ha ezt valamelyik
vadabb testvéremnek mondtad volna, már nem élnél. Én azonban elég ideig jártam köztetek, civilizált
emberek közt, hogy ismerjem a tudatlanságotokat és az illendőségetek teljes hiányát. a
modortalanságot, mellyel az ezer mérföldes vadonból váratlanul elétek toppanót számon kéritek, és
céljait firtatjátok. Mindegy, felejtsd el, amit az imént mondtam! - Azzal a két ácsorgó kalóz felé
fordult, akik morcosan bámultak rá. - Abból, amit hallottam, úgy veszem ki, valami térkép körül
folyik a vita.
- Ez nem a te dolgod! - morogta Strom.
- Ez volna az? - Conan rejtélyesen vigyorogva húzott elő a zsebéből egy összegyűrt papirost; egy
négyszögletes pergament, melyen karmazsinvörös jelek és ákombákomok futottak.
 Strom vadul, elsápadva bámult rá.
- A térképem! - kiáltott fel. - Hol szerezted?
- A cimborádtól, Galakusztól vettem el, mikor meggyilkoltam - felelte Conan vad élvezettel.
- Te kutya! - Strom tombolva fordult Zarono felé. - Sosem volt nálad a térkép! Hazudtál.
- Nem mondtam, hogy nálam van - vicsorgott Zarono. - Te ámítottad ezzel magad! Ne légy
bolond! Conan egyedül van. Ha volnának emberei, már rég elmetszette volna a torkunkat! Elvehetjük
tőle a térképet.
- Arról ne is álmodjatok! - nevetett vadul a kimmériai.
A két férfi átkozódva rontott neki. Hátraugorva, gombóccá gyűrte a pergament, és a tűzhely izzó
parazsa közé vetette. Strom artikulátlan üvöltéssel lendült utána, hogy aztán a füle mögé mért
ökölcsapástól félájultan terüljön el a padlón. Zarono előrántotta kardját, de mielőtt egyet is döfhetett
volna vele, Conan szablyája kiütötte a fegyvert a kezéből.
Zarono az asztalhoz támolygott, szemeiben a pokol tüze izzott. Strom lassan talpra kecmergett,
összezúzott füléből vér csepegett. Conan kissé az asztal fölé hajolt, kinyújtott kardja épp megérintette
Valenso mellkasát.
- Kérlek, ne hívd a katonáidat, grófom! - kérte lágyan. - Egy hangot se halljak. és tőled se,
kutyapofájú! - fordult Galbro felé, aki láthatólag nem akarta felkelteni a kimmériai haragját. - A
térkép hamuvá égett, és semmi értelme, hogy kiontsam a véreteket. Üljetek le, mindnyájan!
Strom tétovázott, hasztalan pillantást vetve fegyvere markolata felé, aztán megrántotta a vállát, és
mogorván egy székre roskadt. A többiek követték a példáját. Conan állva maradt, az asztal fölé
tornyosulva. Ellenségei gyűlölettől keserűen figyelték.
- Épp üzletet akartatok kötni - mondta. - Nos, én is pont ezért jöttem.
- És mégis, mi az, amit felajánlhatnál?
- Tranikosz kincse!
- Micsoda? - A négy ember egyszerre termett talpon, és hajolt feléje.
- Leülni! - hördült fel a barbár, az asztalhoz csapva széles pengéjét. Azok lassan
visszaereszkedtek a helyükre, feszülten és sápadtan az izgatottságtól.
Conan nagy élvezettel vigyorgott szavai hatásán.
- Igen! Még a térkép megszerzése előtt rábukkantam a kincsre! Ezért égettem el a pergament.
Mert nincs rá szükségem. Mostantól soha senki nem találhatja meg, hogy hol van elrejtve, csak ha én
megmutatom neki.
Gyilkos indulattal bámulták.
- Hazudsz! - csikorogta Zarono, minden meggyőződés nélkül. - Már az előbb is legalább egyszer
hazudtál nekünk. Azt mondtad, az erdőből jöttél, és mégsem éltél a piktek közt. Minden ember tudja,
hogy ez a vidék nem más, mint barbárok lakta vadon. A civilizáció legközelebbi előfutárai a
Mennydörgés-folyó menti aquilóniai települések, innen több száz mérföldre keletre.
- Igen, onnan jöttem - válaszolta Conan anélkül, hogy elvesztette volna nyugalmát. - Azt hiszem,
én vagyok az első fehér ember, aki valaha keresztülverekedte magát a pikt dzsungelen. Átvágtam a
Mennydörgés-folyón, hogy kövessek egy portyázó csapatot, mely a határvidéket fosztogatta. Mélyen
behatoltam utánuk a vadonba, és megöltem a főnöküket, azonban a csetepaté közben egy
parittyalövedéktől elvesztettem az eszméletem; azok a kutyák élve foglyul ejtettek. A Farkas klánba
tartoztak, de elcseréltek engem a Sas klán harcosaival a főnökükért cserébe, akit a Sasok ejtettek
foglyul. Ezek majd száz mérföldön át hurcoltak nyugat felé, hogy elevenen megégessenek a
legnagyobb falujukban, de sikerült megölnöm harci vezérüket, és még vagy három-négy másikat azon
az éjjel, és elszöktem. Nem fordulhattam vissza. A nyomomban voltak, és egyre csak nyugat felé
tereltek. Pár nappal ezelőtt sikerült leráznom őket, és Cromra mondom, kiderült, hogy a hely, ahol
menedékre leltem, nem más, mint ahol a vén Tranikosz elrejtette a kincsét! Mindent megtaláltam, a
ládákat, teli fegyverekkel és ruhákkal. onnan van ez az öltözék és a szablya is. egy nagy rakás pénzt,
drágakövet és aranydíszt. és az egész kellős közepén Tothmekri ékszereit, melyek úgy fénylettek, mint
a megfagyott csillagfény! A vén Tranikosz és tizenegy kapitánya pedig ott ült egy ébenfekete asztal
körül, és a lapját bámulták. mintha egy egész évszázada bámulnának.
- Micsoda?
- Úgy ám! - nevetett Conan. - Tranikosz és az emberei mind ott haltak meg a kincsek között! A
tetemeik nem rothadtak el, és nem aszalódtak össze. Ott ülnek a széles szárú csizmáikban, fodros
kabátjaikban és lakkozott kalapjaikban, megmerevedett kezükben boroskupáikat szorongatva, már egy
egész évszázada.
- Balszerencsés, átkozott egy dolog ez! - mormolta Strom szorongva, de Zarono vicsorogva
közbevágott.
- Ugyan, mi értelme a babonaságnak? A kincset akarjuk, nem? Folytasd, Conan!
A kimmériai felült az asztalra, teletöltött egy serleget, és belekortyolt, mielőtt válaszolt volna.
- Cromra! Ez az első pohár bor, amit azóta kóstolok, hogy elhagytam Konawagát! Azok az
átkozott Sas-piktek a vadonban nagyon a sarkamban voltak. Arra is alig maradt időm, hogy a talált
kevéske diót és gyökereket elrágcsáljam. Néha békát fogtam, és nyersen ettem meg, mert nem mertem
megkockáztatni, hogy tüzet rakjak.
Türelmetlen hallgatói káromkodva adták tudtára, hogy nem kíváncsiak a kincs megtalálása előtti
kalandjaira. Zordan elmosolyodott, és folytatta.
- Nos, miután rábukkantam a kincsre, néhány napig élelmet gyűjtöttem és pihentem; hurkot
vetettem a nyulaknak, és vártam, hogy begyógyuljanak a sebeim. Láttam a nyugati égen emelkedő
füstöt, de azt hittem, valami pikt falu az a tengerparton. A közelben voltam ugyan, de a kincs
történetesen olyan helyen van elrejtve, melyet a piktek elkerülnek. Ha bármelyikük kémkedett is
utánam, nem mutatkozott. Múlt éjjel nyugat felé indultam, azzal a szándékkal, hogy néhány
mérfölddel északra jussak ki a partra attól a ponttól, ahol a füstöt láttam. Nem lehettem messze a
tengertől, mikor az a rettenetes vihar kitört. Egy szikla
szélárnyékában kerestem menedéket, és megvártam, míg az ítéletidő kitombolja magát. Aztán
felmásztam egy fára, hogy piktek nyomai után kutassak; onnan vettem észre a horgonyzó karakádat,
Strom, és az embereidet, ahogy a part irányába eveznek. A táborotok felé tartottam a homokos parton,
mikor összefutottam Galakusszal. Régi viszály volt köztünk, így hát megküzdöttünk, és belemártottam
a kardom. Sejtelmem sem volt róla, hogy nála van a térkép, és nem is igen jöttem volna rá, ha nem
próbálja megenni a halála előtt. Természetesen felismertem, mit ábrázol, és épp azt fontolgattam,
mihez kezdjek vele, mikor te és a többi kutya megjelentetek, és megleltétek a holttestet. Ott feküdtem
tőletek tíz méterre, míg te, Strom, az embereiddel az ügyön vitatkoztál. Úgy ítéltem, az idő még nem
alkalmas rá, hogy megmutatkozzam. - Felnevetett a Strom arcára kiülő harag és bosszúság láttán. -
Nos, míg ott feküdtem, és a beszédeteket hallgattam, lassan összeállt bennem a kép. Az elejtett
szavaidból megtudtam, hogy Zarono és Valenso is itt van, néhány mérföldnyire délre egy öbölben. Így
hát, mikor hallottam, hogy szerinted csak Zarono lehetett, aki Galakuszt meggyilkolta és
megkaparintotta a térképet, és hogy arra készülsz, hogy megpróbálj egyezségre jutni vele, majd az
első adandó alkalommal eltenni láb alól.
- Te kutya! - vicsorgott Zarono.
Strom ólomszürke arccal, örömtelenül nevetett fel.
- Csak nem gondoltad, hogy egy magadfajta árulóval tisztességes játékot űznék?! Folytasd,
Conan!
A kimmériai elvigyorodott. Nyilvánvaló volt, hogy szándékosan szította a két ember közt a
gyűlölet lángját.
- A többiről nem sokat mondhatok. Egyenesen átvágtam az erdőn, míg te a part mentén
közeledtél; előtted jutottam be az erődbe. A sejtésed, miszerint a vihar elpusztította Zarono hajóját,
helyes volt. persze, hiszen már ismerted az öblöt. Nos, ez a helyzet. Nálam a kincs, Stromnak van
hajója. Valenso rendelkezik tartalékokkal. Cromra, Zarono, azt nem látom, te hogyan illesz a képbe,
de hogy elkerüljem a felesleges vérontást, téged is beveszlek társnak. Az ajánlatom egyszerű: négyfelé
osztjuk a kincset. Strom és én elhajózunk a magunk részével a Vörös Kéz fedélzetén. Te és Valenso
fogjátok a magatokét, és itt maradtok a vadon uraiként, avagy építetek egy saját hajót. ahogy tetszik.
Valenso elfehéredett, Zarono pedig szitkozódni kezdett, míg Strom csendben vigyorgott.
- Tényleg olyan bolond vagy, hogy egyedül Strommal a Vörös Kéz fedélzetére lépnél? -
vicsorgott Zarono. - Elvágja a torkod, mielőtt még eltűnnétek a láthatárról!
Conan igazi élvezettel hahotázott.
- Nos, ez tényleg „a farkas, a kecske és a káposzta" helyzet - ismerte el. - Hogy juttassuk át őket a
folyón, anélkül, hogy felfalnák egymást?
- És ez tetszik a kimmériai humorérzékednek, igaz? - kérdezte Zarono panaszosan.
- Én nem maradhatok itt! - kiáltott fel Valenso. Sötét szemei vadul csillogtak. - Kinccsel vagy
sem, de nekem mennem kell!
Conan résnyire szűkült szemmel, töprengve pillantott rá.
- Jól van - szólalt meg aztán -, és mit szóltok ehhez a tervhez? Elosztjuk a kincset, ahogy
javasoltam. Strom elhajózik Zarono, Valenso és azon emberek társaságában, akiket a gróf
háztartásából kiválaszt. Én itt maradok az erőd parancsnokaként, és építek egy saját hajót. Zarono
összes embere, és mindazok, akik nem mentek a gróffal, itt maradnak velem.
Zarono láthatólag kényelmetlenül érezte magát.
- Jól értem? Választhatok, hogy itt maradok száműzetésben, vagy hátrahagyom a csapatom, és
egyedül felszállok a Vörös Kézre, hogy elvágják a torkom?!
Conan hahotája vidáman zengett a teremben. Kedélyesen hátba veregette Zaronót, fittyet hányva a
kalóz pillantásában izzó gyilkos indulatra.
- Pontosan, Zarono! - mondta. - Itt maradsz, miközben én és Strom elhajózunk, vagy te mész
Strommal, de az embereid nélkül.
- Én inkább Zaronót választom - jelentette ki Strom őszintén. - Conan, te a saját embereimet is
ellenem fordítanád, és torkom szegnéd, mielőtt még elérjük a Baracha-szigeteket!
Zarono holtsápadt arcán veríték csorgott.
- Sem én, sem a gróf, sem az unokahúga nem jutunk el élve a szárazföldre, ha ezzel az ördöggel
egy hajón szállunk tengerre! - mondta. - Mindketten a hatalmamban vagytok ebben a teremben! Az
embereim körülvették az épületet. Mi akadályozhatna meg abban, hogy levágassalak titeket?
- Az égvilágon semmi - ismerte el Conan vidáman -, azon kívül, hogy ha így teszel, Strom
emberei elhajóznak, és itt hagynak téged ezen a barbár helyen, ahol a piktek hamarosan
mindnyájatokat lemészárolnak. Továbbá nélkülem sosem találod meg a kincset, és végül az, hogy ha
csak megpróbálod az embereidet hívni, egészen az álladig széthasítom a koponyádat!
Conan nevetve beszélt, mintha csak bolondozna, ám még Beleza is érzékelte, hogy komolyan
gondolta, amit mondott. Csupasz pengéje a térdén feküdt, míg Zaronóé valahol az asztal alatt, a kalóz
számára elérhetetlenül. Galbro nem volt harcos, Valenso pedig jelenleg teljesen tehetetlennek és
döntésképtelennek tűnt.
- Úgy ám! - helyeselt Strom. - Azt hiszem, nem volnánk valami könnyű préda a számodra. Én
elfogadom Conan javaslatát. Te mit gondolsz, Valenso?
- Én nem maradhatok itt! - suttogta a gróf, vakon bámulva maga elé. - Gyorsan! Mennem kell.
azonnal. el innen. messze.
Strom összeráncolt szemöldökkel hallgatta; nem tudta mire vélni a gróf különös viselkedését. Majd
gonosz vigyorral a renegát felé fordult.
- Hát te, Zarono?
- Mit mondhatnék? - vicsorgott az. - Hadd vigyem magammal a három tisztem, és negyven
emberem a Vörös Kéz fedélzetére, és áll az alku!
- A tisztek és harminc ember!
- Legyen!
- Rendben!
Nem fogtak kezet, és nem koccintottak szertartásosan, hogy megpecsételjék a megállapodást. A két
kapitány éhes farkasként bámulta egymást. A gróf reszkető kézzel húzgálta a bajuszát, sötét
gondolataiba mélyedve. Conan kéjesen nyújtózott, mint egy nagy macska, kiitta a borát, és a
társaságra vigyorgott - de ez a zsákmányát becserkésző tigris baljós vigyora volt. Beleza érezte, ahogy
a köztük feszülő gyilkos indulattól szinte vibrált a levegő; elméjüket áruló szándékok uralták.
Egyikőjük sem akarja betartani az alku rá eső részét, egyedül talán Valensót leszámítva. Mindhárom
kalóz magának akarja megkaparintani a hajót és a teljes zsákmányt. Úgy tűnik, egyikük sem érné be
kevesebbel. De hogyan? Vajon milyen fondorlatos terveket szőnek egymás ellen? Belezát szinte
fojtogatta az a gyűlölködéstől és árulástól terhes légkör. A kimmériai, vad őszinteségével együtt
semmivel sem tűnt kevésbé körmönfontnak, mint a többiek, ám még náluk is sokkal ádázabb volt.
Nem csupán fizikailag uralta a helyzetet, bár hatalmas vállai és izmos combjai még a nagy teremben is
óriásinak festettek. Sugárzó, acélos életenergiája volt az, ami beárnyékolta a kalózkapitányok vad
erejét.
- Vezess minket a kincshez! - követelte Zarono.
- Várj egy kicsit! - válaszolta Conan. - Ki kell egyenlítenünk az erőinket, hogy egyikünk se
kerekedhessen a többi fölé. A következőt fogjuk csinálni: Strom emberei partra szállnak, kivéve vagy
fél tucat matrózt, és letáboroznak a fövenyen. Zarono emberei elhagyják az erődöt, és szintén a parton
vernek tanyát, a másik fél közelében, látótávolságon belül. Így mindkét csapat szemmel tarthatja
egymást, és biztosíthatják, hogy senki ne osonjon utánunk, mikor a kincsért megyünk, és ne állítson
kelepcét nekünk. Azok, akik a Vörös Kéz fedélzetén maradnak, kihajóznak az öbölből, így a karaka
mindkét csapat számára elérhetetlen lesz. Valenso emberei az erődben maradnak, de nyitva hagyják a
kapukat. Velünk tartasz, grófom?
- Hogy én, abba az erdőbe? - Valenso megrázkódott, és szorosabbra fogta vállai körül köntösét. -
Tranikosz összes aranyáért sem!
- Nos, rendben. Magunkkal viszünk harminc embert teherhordónak, tizenötöt mindkét csapatból.
Indulunk, amilyen hamar csak tudunk.
Beleza, aki élénken követte az alant kibontakozó játszma minden egyes mozzanatát, látta, amint
Zarono és Strom alattomos pillantást váltottak egymással, majd gyorsan lesütötték a tekintetüket és a
poharukért nyúltak, hogy leplezzék a szemeikben villanó sötét szándékot. Beleza látta Conan tervének
végzetes hiányosságát, és fel nem foghatta, hogy kerülhette el az óriás figyelmét. Talán túl önhitt és
magabiztos a saját erejét illetően?! A lány azonban tudta, hogy így sosem hagyja el élve az erdőt.
Amint megkaparintják a kincset, a két
haramia ideiglenes szövetségre lép; ahhoz elegendő időre legalábbis, hogy közösen eltegyék láb alól
gyűlölt ellenfelüket. Megreszketett, és betegesen bámult az emberre, aki - tudta - a vesztébe rohan.
Különös volt látni, ahogy az izmos harcos ott ül ereje teljében, bort iszik és nevetgél, és ugyanakkor
tudni, hogy sorsa máris megpecsételődött, véres, kegyetlen halál várja.
Az egész helyzet baljós, sötét előjelekkel volt terhes. Tudta, ha tehetné, Zarono kicselezné és
megölné Stromot; és tisztában volt vele, hogy Strom is halálra szánta a renegátot - mint ahogy
kétségkívül őt és a grófot is. Ha Zarono nyeri a gonosz elmék végső csatáját, az életük biztonságban
lesz - ám amint a kalózra nézett, ahogy ott ült bajuszát rágva, és sötét arcára leplezetlenül kiült
kérlelhetetlen, velejéig romlott természete, nem tudta eldönteni, melyik rosszabb: a halál vagy Zarono.
- Milyen messze van? - kérdezte Strom.
- Ha egy órán belül indulunk, éjfélre visszaérhetünk - válaszolta Conan. Kiürítette serlegét, majd
felállt, megigazította övét, és a grófra pillantott. - Valenso - szólt -, neked meg elment a józan eszed,
hogy megölettél egy vadászfestést viselő piktet?!
A gróf felpattant helyéről.
- Hogy érted ezt?
- Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudtál róla, hogy az embereid múlt éjjel megöltek egy
pikt vadászt az erdőben?
Valenso megrázta a fejét.
- Múlt éjjel senki nem hagyta el az erődöt az embereim közül.
 - Nos, valaki mégis kinn járt - mordult Conan, a zsebében matatva. - Láttam a pikt fejét egy fához
kiszögezve, nem messze az erdő szélétől. Nem harci festést viselt. Nem találtam csizmanyomokat
körülötte, amiből arra következtetek, hogy még a vihar előtt kiszögezték. De volt ott jócskán egyéb
jel. mokaszinnyomok a nedves talajon. Piktek jártak arra, és megtalálták a fejet. Valami másik klán
tagjai lehettek, mint az áldozat, máskülönben levették volna. Ám ha történetesen békében állnak a
törzzsel, melyhez a halott vadász tartozott, elmennek hozzájuk, és hírül viszik, ami történt.
- Talán ők ölték meg. - vélte Valenso.
- Nem, nem ők voltak. Azonban tudják, ki tette; ugyanazért, amiért én is. Ez a lánc volt a levágott
fej csonkja köré csomózva. Bizonyára teljesen elment az eszed, hogy ilyen nyilvánvaló jelet hagysz
magad után.
Előhúzott valamit a zsebéből, és a gróf elé lökte az asztalra. Az felugrott, és tántorogva a torkához
kapott, mintha fuldoklana. Az az aranylánc volt az, amit rendszerint a nyaka körül hordott.
- Felismertem rajta a Korzetták pecsétjét - mondta Conan. - Ez a lánc bármelyik piktnek elárulná,
hogy a tettes egy idegen volt.
Valenso nem válaszolt. Visszarogyott székére, és úgy bámult a láncra, mint valami halálos mérgű
kígyóra. Conan mogorván nézte, majd kérdőn a többiek
felé pillantott. Zarono gyors mozdulattal jelezte, hogy a gróf fejében valami nagyon nincs rendben.
Conan a hüvelyébe dugta kardját, és fejébe nyomta a lakkos kalapot.
- Rendben. Gyerünk!
A kapitányok kihörpintették serlegeiket, és kardjukat az oldalukra csatolva felemelkedtek
helyükről. Zarono megfogta Valenso karját, és finoman megrázta. A gróf felpattant, rábámult, és teljes
kábulatban utánuk indult; az aranylánc ott himbálózott az ujjai közt.
Azonban nem mindenki hagyta el a termet. Beleza és Tina, akikről teljesen megfeledkeztek, a
lépcsőkorlát résein át leselkedve látták, ahogy Galbro lemaradt a többiektől, és addig őgyelgett, míg a
nehéz faajtó bezárult mögöttük. Majd a kandallóhoz sietett, és óvatosan átvizsgálta a füstölgő hamut.
Térdre ereszkedett, és hosszasan bámult valamit. Aztán kiegyenesedett, és egy másik ajtón át óvatosan
kilopózott a teremből.
- Mit talált Galbro a tűzben? - kérdezte Tina suttogva.
Beleza megrázta a fejét, majd sürgető kíváncsiságának engedelmeskedve felegyenesedett, és
lesietett a nagyterembe. Néhány pillanat múlva ugyanott térdelt, ahol az imént az udvarmester, és
ugyanazt látta, amit ő.
Az elszenesedett pergamen volt az, melyet Conan vetett a tűzbe. Egy érintésre szétporlott volna,
néhány halvány vonal és írásjel azonban még látszott rajta. A betűket ugyan nem tudta elolvasni, de
valahogy kisilabizálta, hogy a görbe vonalak egy hegyet vagy valami sziklát ábrázoltak, melyet
valamiféle fákat jelölő szimbólumok vettek körül. Az egészből képtelen volt bármit is kisütni, de
Galbro viselkedéséből úgy sejtette, hogy az felismerte, mit ábrázol a rajz - vagy legalábbis ismerős
volt számára. Tudta, az udvarmester messzebbre hatolt a szárazföld belsejébe, mint bármelyik más
zingarai.

6.
A HOLTAK KIFOSZTÁSA

Beleza lejött a lépcsőn, és megtorpant, ahogy meglátta az asztalnál ülő grófot, aki az ujjai köré
csavart, elszakadt aranylánccal játszott. Szeretet nélkül, viszont annál nagyobb félelemmel pillantott
rá. Hirtelen átalakulása több volt, mint rémisztő; úgy tűnt, csapdába esett saját kegyetlen
képzeletvilágában, ami annyira telítve volt rettegéssel, hogy a maradék emberi vonásait is kiölte
belőle.
 Az erőd furcsán csendes volt a hajnali vihart követő hőségben. Az emberek hangja tompán,
elfojtottan szűrődött át a falakon. Ugyanez az álomittas nyugalom uralkodott odakinn a parton is, ahol
az állig felfegyverzett rivális csapatok gyanakodva méregették egymást a köztük lévő néhány száz
yardos távolságból. Messze kinn az öbölben a Vörös Kéz - maroknyi emberrel a
fedélzetén - újra lehorgonyzott, készen arra, hogy az árulás legcsekélyebb jelére kereket oldjon. A
karaka volt Strom ütőkártyája, a legbiztosabb garancia vetélytársai cselvetéseivel szemben.
Conan gondosan kitervelte, hogyan zárhatja ki annak az esélyét, hogy akármelyik fél tőrbe csalja a
dzsungelben. Ám amennyire Beleza meg tudta ítélni, teljes kudarcot vallott abban, hogy saját társai
árulásától megvédje magát. Eltűnt az erdőben, nyomában a két kapitánnyal és harminc emberével. A
lány biztos volt benne, hogy soha többé nem látja őt viszont élve.
Jelenleg épp beszélt. Hangja saját füleinek is erőltetetten, nyersen csengett:
- A barbár az erdőbe vezette a kapitányokat. Mikor a kezük közt lesz az arany, meg fogják őt ölni!
És amikor visszatérnek a kinccsel, akkor mi lesz? Hogyan tovább? Felszállunk velük a hajóra?
Szerinted megbízhatunk Stromban?
Valenso szórakozottan megrázta a fejét.
- Strom mindnyájunkat megölne a kincs ránk eső részéért. De Zarono titokban megsúgta nekem a
tervét. Ne aggódj, nem szállunk a Vörös Kéz fedélzetére, csak mint az urai. Zarono kivárja, hogy rájuk
sötétedjen az erdőben, kénytelenek lesznek majd tábort verni éjszakára. Megleli a módját, hogy
elintézze Stromot és az embereit álmukban. Aztán a kalózok a partra lopakodnak. Mielőtt felkel a nap,
titokban kiküldöm az erődből néhány halászomat, akik a hajóhoz úsznak, és elfoglalják. Strom nem
gondolt erre, de Conan sem. Zarono és az emberei előjönnek az erdőből, és a parton táborozó
társaikkal megrohanják a sötétben Strom embereit, miközben én az erődből kivezetem a
fegyvereseimet, és csatlakozom hozzájuk. A kapitányuk nélkül elvesztik a fejüket, és szétszóródnak.
Könnyű prédáink lesznek. Aztán Strom hajóján elmegyünk, és az összes kincset magunkkal visszük.
- És velem mi lesz? - kérdezte a lány száraz ajakkal.
- Téged odaígértelek Zaronónak - válaszolta a gróf nyers hangon. - De az ígéretemért cserébe
életben hagy minket!
- Soha nem leszek a felesége! - mondta a lány kétségbeesetten.
- De igen - válaszolta a gróf komoran, az együttérzés leghalványabb jele nélkül. Felemelte a
láncot. Újra megcsillantak rajta az ablakon betűző nap sugarai. - Bizonyára a homokban hagytam el -
dünnyögte magában. - Ő nagyon közel volt, itt járt a parton.
- Nem a parton vesztetted el - mondta Beleza, éppoly kíméletlen hangon, mint a gróf; mintha a
lelke kővé dermedt volna. - Te magad tépted ki véletlenül a nyakadból, ebben a teremben, mikor
tegnap éjjel megkorbácsoltad Tinát. Láttam, ahogy megcsillant a padlón, mikor felvittem a lányt.
A gróf erre felkapta a fejét, arca elszürkült a rettegéstől. Beleza keserűen felnevetett, látva a néma
kérdést hatalmasra tágult szemeiben.
- Igen! A fekete ember! Ő volt itt, ebben a teremben! Bizonyára megtalálta a láncodat a padlón.
Az őrök nem vették őt észre. De tegnap éjjel az ajtódnál járt! Láttam, ahogy végiglopakodott a sötét
folyosón!
Egy pillanatig azt hitte, a gróf menten szörnyet hal az ijedtségtől. Lerogyott a székébe, érzéketlen
ujjai közül kicsúszott az eltépett lánc, és csörrenve hullt az asztallapra.
- A főteremben! - suttogta. - Azt hittem, a sáncok, reteszek és fegyveres őrök távol tudják tartani;
én bolond! Éppúgy nem tudok őröket állítani ellene, mint elmenekülni előle! A saját ajtómnál! A saját
ajtómnál! - A puszta gondolat merő iszonyattal töltötte el. - De hát miért nem jött be? - rikoltotta, a
gallérját tépkedve, mintha az fojtogatná. - Miért nem fejezte be végre? Az éjjel rémálmom volt. Arra
riadtam, hogy fölém görnyed a sötét hálókamrában. a kék lángok körülnyaldosták szarvas fejét.!
Miért? - Aztán a roham elmúlt, reszketve, félájultan hevert.
- Értem már! - zihálta. - Játszik velem, mint macska az egérrel! Ha tegnap éjjel megöl a
szobámban, az túl egyszerű, túl könyörületes lett volna. Így inkább elpusztította a hajót, amivel szökni
próbálhattam volna, aztán megölte azt a szerencsétlen piktet, és ott hagyta rajta a láncomat, hogy a
többi vad azt higgye, én tettem. hiszen épp elég alkalommal láthatták a nyakam körül. De miért?
Miféle ravasz ördöngösség lakozik sötét elméjében? Miféle emberi ésszel felfoghatatlan, fondorlatos
cél lebeg előtte?
- Ki ez a fekete ember? - kérdezte Beleza, miközben a jeges rémület futkározott a hátán.
- Egy démon, akit a saját kapzsiságom és kéjvágyam szabadított a nyakamra, hogy az
örökkévalóságig gyötörjön! - suttogta a gróf.
Széttárta hosszú, vékony ujjait az asztallapon, és úgy meredt a lányra mélyen ülő, furcsán fénylő
szemeivel, mintha egyáltalán nem is látná, csak keresztülnézne rajta, valami sötét, homályos végzet
felé.
- Fiatal koromban volt egy ellenségem a királyi udvarnál - mondta, inkább magának beszélve,
mint unokahúgának. - Egy hatalmas ember, aki az útjában állt nagyra törő terveimnek. A hatalom és
gazdagság utáni féktelen sóvárgásomban a fekete mágia űzőihez fordultam segítségért. egy fekete
mágushoz, aki kívánságomra megidézett egy démont a lét külső, sötét áramlataiból, és emberi alakba
öltöztette. Az legyőzte és lemészárolta az ellenfelemet. Hatalmassá és gazdaggá váltam, senki nem
tudott ellenállni nekem. Azonban azt hittem, rászedhetem démoni szolgámat, és megúszhatom az árat,
amit a halandó léleknek kell fizetnie, ha a „fekete embert" hívja, hogy teljesítse a parancsait. Sötét
praktikáival a mágus tőrbe csalta a sötétség lélek nélküli gyermekét, és a pokol egyik bugyrához
láncolta, ahol tehetetlenül vonyított. azt gondoltam, az örökkévalóságig. De mert a varázsló emberi
alakot adott a démonnak, sosem tudta igazán megtörni a kapcsot, mely az anyagi világhoz kötötte, és
sosem tudta teljesen bezárni a kozmikus folyosót, melyen át az erre a planétára érkezhetett. Egy évvel
ezelőtt Kordavában hírét vettem, hogy a mágust, akkor már öregembert, holtan találták kastélyában,
torka körül démoni karmok nyomaival. Rögtön tudtam, hogy a fekete lény elszabadult a pokolból,
ahová egykor a mágus láncolta, és hogy bosszút akar majd állni rajtam. Az egyik éjjel megláttam
démoni pofáját, ahogy a kastélyterem árnyai közül rám bámult. Nem az anyagi teste volt az, csak a
szellemét küldte, hogy lesújtson rám. a szellemét, ami nem követhette nyomaimat a széles tengeren.
Mielőtt testben is elérhetett volna Kordava udvarába, elhajóztam, hogy minél nagyobb távolságot
tudhassak közte és köztem. Neki is megvannak a maga korlátai. Ahhoz, hogy az óceánon át
követhessen, hús-vér emberi formájában kell maradnia. Ám a húsa nem emberi hús. Úgy vélem, a tűz
talán el tudja pusztítani, bár a mágusnak, aki feltámasztotta, ehhez nem volt elég ereje. nos, a
varázslóknak is ilyen korlátozott a hatalma. Azonban a fekete ördög túl ravasz, hogy csak úgy tőrbe
csalják, vagy elpusztítsák. Ha elrejtőzik, nincs ember, aki megtalálná. Úgy lopózik az éjben, mint
valami árny. A fegyverek és zárak mit sem érnek ellene. Az őröket képes álomba bűvölni. Vihart
támaszthat, és a mélység kígyóinak, meg az éj démonainak parancsol. Azt reméltem, a hullámzó, kék
végtelenben nyomomat veszti. azonban rám talált, és eljött, hogy behajtsa rajtam zord adósságát.
A gróf kísérteties szemei fakón fénylettek, ahogy a drapériás falakon túli, láthatatlan messzeségbe
bámult.
- Mégis rászedem - suttogta. - Hadd késlekedjen csak ma éjjel. ha most nem csap le rám, a hajnal
már hajóval a talpam alatt talál, és újra egy egész óceán választ majd el tőle.
- Kénköves pokol!
Conan egy pillanatra megállt, és felpillantott. Mögötte a kalózok is megtorpantak - két kis csoport,
felajzott íjakkal és gyanakvó tekintettel. Egy ősi, keleti irányba futó pikt vadászösvényt követtek; és
bár még csak harminc yardnyit haladtak rajta, a part képe máris eltűnt mögöttük.
- Mi az? - kérdezte Strom gyanakodva. - Miért álltál meg?
- Megvakultál? Odanézz!
A vastag faágról, mely az ösvény fölé hajolt, egy fej vigyorgott le rájuk - egy sűrű, fekete haj
keretezte, sötét, festett arc, tukántollal bal füle mögött.
- Leszedem azt a fejet, és elrejtem a bozótban - morogta Conan, gondosan fürkészve az erdőt
körülöttük. - Miféle bolond tűzhette vissza oda? Úgy tűnik, mintha valaki szántszándékkal mindent
elkövetne, hogy a pikteket az erődhöz vezesse!
 Az emberek sötéten pillantottak egymásra, egyre növekvő gyanakvással. Conan felmászott a fára,
kiszabadította a fejet, és mélyen a sűrűbe vitte. Belelökte egy patakba, és nézte, ahogy az elsüllyed.

- A piktek, akiknek a fa körül látszanak a nyomai, nem Tukánok voltak - morogta, visszatörtetve
a sűrűn az ösvényre. - Eleget vitorláztam ezeken a vizeken, hogy tudjak egyet s mást a parti
törzsekről. Ha jól értelmezem a mokaszinnyomokat, Kormoránok lehettek. Remélem, hadban állnak a
Tukánokkal! Ha nem, most egyenesen a Tukán falvakhoz tartanak, és annak pokolian megfizetjük az
árát. Nem tudom, milyen messze lehet az a falu, de amint hírét veszik a gyilkosságnak, éhes
farkasokként rontanak majd át az erdőn. Ez a létező legkomolyabb sértés a pikteknek. megölni egy
törzsbélit, aki nem visel harci festést, és kitűzni a fejét egy fára, hogy a keselyűk széttépjék.
Átkozottul különös dolgok történnek errefelé. De hát mindig ez van, ha civilizált ember érkezik a
vadonba. Mind eszelősek, mint a fene! Na, gyerünk!
Az emberek meglazították pengéiket hüvelyeikben, és vesszőiket tegzeikben, ahogy egyre
mélyebbre hatoltak a sűrűben. A hullámzó, tágas vízhez szokott tengeri farkasok egyre jobban
szorongtak a köréjük boruló titokzatos, zöld levél- és liánrengetegben. Az ösvény úgy kanyargott és
tekergett, hogy legtöbbjük percek alatt elvesztette az irányérzékét, és fogalma sem volt, merre lehet az
öböl.
Conant valami más dolog nyugtalanította. Tovább vizsgálta az ösvényt, és végül felmordult.
- Nemrég valaki erre járt. jó órányira lehet előttünk. Egy csizmás, aki nem otthonos az erdőben.
Vajon ő volt az, aki megtalálta a levágott piktfejet, és visszaszögezte a fára? Nem, ő nem lehetett. Az
ő nyomait nem láttam a fa körül. De akkor ki volt? Nem találtam más nyomot arra, csak a piktekét,
amiket már korábban is. És ki ez, aki előttünk halad? Ti kutyafattyak! Nem küldte valamelyikőtök
előre egy emberét, bármilyen oknál fogva is?
Strom és Zarono hevesen tiltakozott, kölcsönös hitetlenséggel méregetve egymást. Egyikük sem
látta a jeleket, melyekre Conan célzott; gyakorlatlan szemeik számára észrevétlenek maradtak a
halvány talpnyomok a csupasz, keményre taposott ösvényen.
Conan meggyorsította lépteit, ők pedig újult gyanakvással siettek utána; bizalmatlanságuk füstölgő
lángjai egyre magasabbra csaptak. Az ösvény épp észak felé kanyarodott, és Conan letért róla,
délkeleti irányban kezdett utat törni a sűrűben. Strom lopva egy nyugtalan pillantást váltott Zaronóval.
Ez megváltoztatta terveiket. Néhány száz lábnyira az ösvénytől már mindketten teljesen eltévedtek, és
bebizonyosodott számukra, hogy egyedül képtelenek volnának visszatalálni az ösvényre. A félelem
rázta őket attól, hogy végtére is Conan hatalmában vannak, aki könnyűszerrel csapdába is csalhatja
őket.
Gyanakvásuk nőttön-nőtt, ahogy egyre mélyebbre hatoltak, és szinte már pánikba csapott, mikor
hirtelen kiértek a sűrűből, és meglátták a komor, csaknem az orruk előtt tornyosuló, csupasz szirtet.
Halovány ösvény vezetett ki keletről a fák közül, és a hatalmas sziklák közt kanyarogva futott fel a
kőteraszokon, egészen a csúcs közelében húzódó keskeny párkányig.
Conan bizarr, felcicomázott kalózruhás alakja megtorpant.
- Ez az az ösvény, melyen a Sas piktek elől menekültem - mondta. - Egész a fenti párkány mögött
húzódó barlangig vezet. Abban a barlangban rejtőzik Tranikosz és kapitányai teste, és a Tothmekritől
rabolt kincsük. Csak még egy szót, mielőtt nekivágunk. Ha itt végeztek velem, sosem lelitek meg a
partra visszavezető utat! Jól ismerem a tengerjárókat! A vadonban képtelenek vagytok a
tájékozódásra. Persze tudjátok, hogy az erőd nyugatra fekszik, de ha a kusza rengetegen kellene
átverekednetek magatokat, ráadásuk a kinccsel megrakottan, az nem órákba, de napokba telne nektek.
És nem hiszem, hogy ez a dzsungel biztonságos hely lesz a fehér ember számára, mikor a piktek
megtudják, mi történt a vadászukkal!
Conan felnevetett a kísérteties, komor tekintetek láttán, amivel az ellene irányuló tervük
lelepleződését fogadták. A barbár azzal is tisztában volt, hogy most az villan át a fejükön: rendben,
hadd vezessen minket a barbár biztonságban vissza a kinccsel a partra vezető ösvényig, majd akkor és
ott elintézzük!
 - Mindenki itt marad, kivéve Stromot és Zaronót! - mondta hangosan. - Mi hárman elegen
leszünk, hogy kihordjuk a kincset a barlangból!
Strom zordan elvigyorodott.
- Hogy egyedül menjek fel oda veled és Zaronóval? Bolondnak nézel? Legalább egy emberem
velem jön! - Azzal intett vitorlamesterének, egy izmos, félmeztelen, durva arcvonású óriásnak, aki a
fülében aranykarikát, fején pedig vörös kendőt hordott.
- Velem meg az altisztem jön! - vicsorogta Zarono. Bólintott tisztjének, egy szikár tengeri
farkasnak, aki csontos vállain átvetve kétkezes, hosszú handzsárt vitt, arca pedig olyan volt, mintha
pergamennel lenne borítva.
Conan megrántotta a vállát.
- Rendben! Kövessetek!
Szorosan a sarkában lépkedtek, ahogy felfelé haladt a kanyargó ösvényen, és a párkány felé
mászott. Akkor is közvetlenül mögötte tolongtak, mikor - felérve - átfurakodott a falon tátongó résen.
Mohón sziszegve szívták be a levegőt fogaik közt, ahogy meglátták a rövid, folyosószerű barlang falai
mentén sorakozó, acélpántos ládákat.
- Gazdag rakomány hever itt! - vetette oda Conan félvállról. - Selymek, ruhák, fegyverek, díszek.
a déli tengerek kincsei. Azonban az igazi kincs az ajtó mögött hever!
A masszív tölgyajtó résnyire tárva állt. Conan összeráncolta a szemöldökét. Tisztán emlékezett,
hogy bezárta maga után, mikor elhagyta a barlangot. De nem szólt semmit a dologról izgatott
társainak, ahogy félrehúzódott, hagyva, hogy ők is belessenek a nyíláson.
Széles üregre láthattak, melyet különös, kékes fény ragyogott be a ködszerű, füstös félhomályon át.
Egy óriási ébenfa asztal állt a helyiség közepén, mellette egy hatalmas, széles karfájú, magas támlás
faragott széken, mely valaha egy
zingarai báró kastélyában állhatott, ott ült egy óriás. Egy csodás és meseszerű figura - maga Véres
Tranikosz! Nagy feje mellkasára billent, egyik izmos kezében még mindig ékköves serleget markolt,
melyben bor csillant; ott ült lakkozott kalapban, arannyal hímzett, ékkövekkel kirakott kabátjában,
melyek hunyorogtak a kékes ragyogásban, széles szárú csizmáiban és aranyveretes kardszíjával, amin
drágaköves markolatú, aranyhüvelybe bújtatott szablya függött.
Az asztal körül pedig ott ült a tizenegy kapitány, álluk zsinórdíszes mellkasukon pihent. A kékes
ragyogás, mely az apró elefántcsont talapzaton álló, hatalmas kristályból áradt, hátborzongatóan
játszott rajtuk és óriás kapitányukon. Fénye fagyott lángok szikráit táncoltatta a Tranikosz előtt nagy
halmokban heverő, fantasztikus formájúvá csiszolt drágaköveken - Khemi kincsén, Tothmekri
ékszerein; a drágaköveken, amiknek nagyobb volt az értékük, mint a világ összes többi ismert
kincsének együttvéve!
Zarono és Strom arca sápadtan derengett a kék ragyogásban, vállaik mögül az embereik
bámészkodtak ostobán.
- Csak rajta, menjetek be értük! - állt félre Conan az útjukból, és a két kapitány mohó sietségében
egymást taszigálva furakodott át mellette a szűk nyíláson; embereik szorosan a nyomukban. Zarono
egy rúgással szélesre tárta az ajtót - és megtorpant, fél lábbal a küszöbön, ahogy észrevette a földön
heverő alakot, akit a félig zárt ajtó eddig eltakart a szemük elől. Egy hason fekvő, kifacsarodott testű
ember volt, feje hátracsavarodott a vállai közt, fehér arca a halálos agónia vicsorgó grimaszába
torzult, karmos ujjaival saját torkát markolta.
- Galbro! - kiáltott fel Zarono. - Holtan! Mi a. - Hirtelen támadt gyanúval nyújtotta át fejét a
küszöbön a termet betöltő, kékesen ragyogó ködbe. Majd egy pillanat múlva: - Gyilkos gáz! -
sikoltotta fuldokolva.
Ezzel egyidejűleg Conan egész testsúlyát latba vetve betaszította a négy embert az ajtónyíláson,
hogy mind megtántorodtak - de nem zuhantak fejjel előre a ködbe, ahogy eredetileg tervezte.
Visszahőköltek a holt ember látványától, és felismerték a csapdát, így erőszakos lökése letaszította
ugyan őket a lábukról, mégsem érte el a kívánt hatást. Strom és Zarono térdre vetődtek, félig a küszöb
fölött. A vitorlamester keresztülbukott a lábukon, az altiszt pedig a falnak csapódott. Mielőtt Conan
bevégezhette volna könyörtelen tervét, és átrugdoshatta volna a földre bukott embereket a küszöbön.
hogy aztán az ajtónak veselkedjen, míg a mérges gáz elvégzi odabenn halálos munkáját, fordulnia
kellett, hogy védje magát a tajtékzó altiszt vad támadásától, aki először nyerte vissza az egyensúlyát
és a lélekjelenlétét.
A kalóz hatalmas suhintása mellé talált, ahogy a kimmériai kitért hóhérpallosa útjából. Az óriási
penge döngve, kék szikrákat hányva csapódott a kőfalnak. A következő pillanatban Conan
megsuhintotta szablyáját, és a hullaarcú feje a barlang padlójára gurult.
A gyors küzdelem csupán a pillanat töredékéig tartott, közben azonban a
vitorlamester is talpon termett, és olyan vadul záporozó kardcsapásokkal rontott a kimmériaira, ami
egy gyengébb embert pillanatok alatt elsodort volna. Hangos, a szűk folyosón csaknem fülsiketítő
csengéssel csattant acél az acélhoz, ahogy a szablyáik találkoztak. A két kapitány ellilult arccal,
zihálva vetődött át a küszöbön - túlságosan fulladozva ahhoz, hogy kiáltsanak. Conan megkétszerezte
erőfeszítését, azon igyekezve, hogy megszabaduljon ellenfelétől, és levágja riválisait, mielőtt még
magukhoz térhetnének a méreg utóhatásaiból. A vitorlamester minden mozdulattal több vért vesztett,
ahogy lépésről lépésre egyre hátrább szorult a féktelen támadás elől, és kétségbeesetten bömbölt
társainak. Ám mielőtt Conan megadhatta volna neki az utolsó, halálos csapást, a két kapitány -
fulladozva bár, de gyilkos elszántsággal, vérontásra készen - mellette termett, és rikoltva előrántották
kardjaikat.
A barbár hátravetődött, és kilépett a peremre. Egyenlő vetélytársnak érezte magát három
ellenfelével, bár mindhárom neves kardforgató hírében állt; azonban nem kívánt két tűz közé szorulni,
és tudta, a csapatok felrontanak a hegyre, amint meghallják a csatazajt.
Ezek azonban mégsem jelentek meg olyan gyorsan, mint ahogy számított rá. Meg voltak zavarodva
a barlang felől hallatszó, elfojtott kiáltásoktól és zajoktól, és egyikük sem merészelt felrontani az
ösvényen, attól tartva, hogy hátba támadják. A két csapat feszülten nézett egymással farkasszemet,
fegyvereikhez kapkodva, ám döntésképtelenül, és mikor a kimmériai megjelent felettük a párkányon,
még akkor is tétováztak. Amíg ott álltak felajzott íjaikkal, a barbár fürgén felkapaszkodott a hasadék
mellett a sziklába vájt keskeny létrán, és a szirt csúcsán, kikerülve látóterükből, hasra vetette magát.
A kapitányok tombolva és kardjaikat vadul lengetve kiviharzottak a párkányra
- embereik pedig, látva, hogy vezetőik nem egymással harcolnak, abbahagyták egymás fenyegetését,
és megzavarodva bámultak.
- Te kutya! - üvöltötte Zarono. - Meg akartál mérgezni minket! Áruló!
Conan gúnyosan ingerelte őket odafentről.
- Miért, mit vártál? Ti ketten azt terveztétek, hogy elvágjátok a torkomat, amint megkaparintjátok
a kincset! Ha nincs az az ostoba Galbro, mind a négyőtöket csapdába ejtettelek volna, és már halottak
lennétek! Az embereiteknek pedig elmondtam volna, hogy rohantatok egymást taposva a saját
végzetetekbe!
- Miután pedig eltettél minket láb alól, tied lett volna a hajó és az összes kincs! - tajtékzott Strom.
- Úgy bizony! És a csapataitok legjava! Már hónapok óta terveztem, hogy visszatérek a tengerre,
és most itt kínálkozott a remek alkalom! Galbro nyomait láttam ott az ösvényen. Kíváncsi vagyok, az
a bolond vajon hogyan jött rá a kincs rejtekhelyére, és hogy akart egyedül meglógni a zsákmánnyal.
- És ha nem látjuk meg a tetemét, mi is besétálunk abba a halálos kelepcébe!
- mormolta Zarono. Napbarnított arca még mindig sápadt volt. - Az a kék füstköd. Mintha
láthatatlan ujjak fojtogatták volna a torkomat!
- Nos, mit szándékoztok tenni? - kiáltotta gúnyosan a kínzójuk.
- Valóban, mihez kezdjünk most? - fordult Zarono Stromhoz. - A kincses terem el van árasztva
azzal a gyilkos gázzal, bár valamilyen oknál fogva nem lépi át a küszöböt.
- Nem szerezhetitek meg a kincset! - biztosította őket elégedetten Conan a sziklafészkéből. - Az a
füst megfojt titeket! Engem is majdnem elintézett, mikor beléptem. Figyeljetek, mert elmondok egy
történetet, melyet a piktek mesélnek a kunyhóikban, mikor a tűz hamvadni kezd. Egyszer, réges-rég,
tizenkét különös ember érkezett a tengerről, találtak egy barlangot, telepakolták arannyal és
drágakővel. Ám egy pikt sámán varázslatba fogott, és a föld megrázkódott; füst tört elő, és
megfojtotta őket a barlangban, ahol épp boroztak. A füstöt, amit a pokol lángjai eregettek, a sámán
varázslata bezárta a barlang falai közé. A történet törzsről törzsre járt, és azóta az összes klán elkerüli
az átkozott helyet. Mikor bekúsztam oda, ahogy a Sas-piktek elől menekültem, rájöttem, az ősi
legenda igaz, és a vén Tranikoszról és embereiről szól. Egy földrengés megrepesztette a sziklabarlang
padlóját, amíg benn ültek és boroztak, és kiengedte a föld mélyéből a gyilkos párát. nem kétséges,
egyenesen a pokol bugyraiból, ahogy a piktek mondják. Maga a Halál őrzi Tranikosz kincsét!
- Hozzátok az embereket! - tajtékzott Strom. - Felmászunk, és levágjuk a kutyát!
- Ne légy ostoba! - vicsorodott el Zarono. - Gondolod, hogy bárki emberfia képes volna felmászni
oda azon a létrán, mikor fenn Conan kardja várja? Állítsuk ide az embereket! Eleget ahhoz, hogy
teletűzdeljék nyilakkal, ha mutatkozni merészel. Azonban még meg kell szereznünk azokat a
drágaköveket! Neki biztosan volt valami terve, hogy megkaparintsa a kincset, máskülönben nem
hozott volna harminc embert, aki majd visszacipeli a partra! És ha ő meg tudja szerezni, akkor mi is!
Meghajlítunk egy kardot, hogy legyen egy kampónk, kötelet kötünk rá, és az asztal lábába akasztjuk;
aztán az asztalt az ajtóhoz vonszoljuk.
- Jó ötlet, Zarono! - hangzott fentről Conan csúfondáros hangja. - Én is pont ezt terveztem. De
hogy találsz vissza a partra vezető ösvényhez? Ha pedig a fák közt kell tapogatóznotok, rég rátok
sötétedik, mire kiérnétek a fák közül, én pedig utánatok megyek, és egyesével levadászlak titeket!
- Ez nem üres hencegés! - mormolta Strom. - Olyan csendben képes osonni és lecsapni a sötétben,
mint valami szellem. Ha tényleg vadászni fog ránk a visszaúton az erdőben, csak nagyon kevesen
látjuk meg élve a partot!
- Akkor végezzünk vele itt és most! - mondta Zarono fogcsikorgatva. - Néhányan folyamatos
nyílzápor alatt tartjuk, míg a többiek megmásszák a sziklát. Ha nem találja el valami nyílvessző, akkor
elérjük a kardunkkal! Hallgasd! Miért nevet?
- Mert halott embereket hallok terveket szőni! - felelte Conan zord elégedettséggel.
- Ne figyeljetek rá! - ráncolta össze a homlokát Zarono, majd felemelve hangját lekiáltott az
embereinek, hogy csatlakozzanak hozzájuk a párkányon.
A tengerészek nekivágtak a lejtős ösvénynek, és egyikük egy kérdést akart visszakiáltani. Ebben a
pillanatban halk dongás hallatszott - mint valami dühödt méhzümmögés -, ami tompa puffanásban
végződött. A kalóz fuldokolva kapott a torkához, és vér kezdett patakzani nyitott szájából. Térdre
roskadt, görcsösen markolászva a mellkasában rezgő fekete nyílvesszőt. Figyelmeztető kiáltások
harsantak körülötte.
- Mi a gond? - kiáltott le Strom.
- Piktek!! - üvöltötte teli torokból egy kalóz, és felemelve íját, vakon ellőtte a nyilat. Mellette egy
társa feljajdult, és földre rogyott; a nyakát tollas vessző járta át.
- Fedezékbe, bolondok! - rikoltotta Zarono.
A magasból a bozótban mozgó, festett alakokat pillantott meg. A kígyózó ösvényen az egyik ember
holtan hanyatlott hátra. A többi fejvesztve rohant vissza a nagy kövek között a hegy lábához.
Esetlenül próbáltak elrejtőzni, nem lévén hozzászokva az efféle harcmodorhoz. Nyilak repkedtek a
sűrűből, és törtek szilánkokra a sziklákon. Az emberek fejvesztve vetődtek hasra a párkányon.
- Csapdába estünk! - kiáltotta Strom sápadt arccal. Neki, aki olyan bátor volt a hajódeszkákon, ez
a csendes, kíméletlen harc most felmorzsolta idegeit.
- Conan azt mondta, a piktek félnek ettől a sziklától - mondta Zarono. - Mikor leszáll az éj, az
embereknek fel kell mászniuk ide! A sziklán kitarthatunk. A piktek nem fognak ránk rohanni.
- Úgy bizony! - mondta Conan. - Nem fognak felmászni értetek, ez igaz. Egyszerűen csak
körbevesznek, és megvárják, míg éhen és szomjan vesztek!
- Igaza van! - mondta Zarono kétségbeesve. - Mihez kezdjünk?
- Kössünk vele fegyverszünetet! - dünnyögte Strom. - Ha van valaki, aki ki tud jutni ebből a
slamasztikából, hát ő az! Ráérünk később is elvágni a torkát! - A hangját felemelve, odakiáltott a
barbárnak. - Conan! Felejtsük el egy időre az ellenségeskedést! Te éppúgy benne vagy a pácban, mint
mi! Gyere le, és segíts ki minket ebből!
 - Hogy képzeled ezt? - kérdezte a kimmériai. - Nekem mindössze annyit kell tennem, hogy
sötétedésig várok, aztán lemászom a szikla másik oldalán, és eltűnök az erdőben. Könnyűszerrel
keresztülosonok a piktek gyűrűjén, amit a szirt köré állítottak, aztán visszatérek az erődbe hírül vinni,
hogy mindnyájatokat lemészárolták. ami hamarosan be is következik!
Strom és Zarono némán, sápadtan pillantottak egymásra.
- De nem fogom ezt tenni! - harsogta Conan. - Nem azért, mert bármi szeretetet érzek irántatok, ti
kutyák! Hanem mert fehér ember nem hagyhatja, hogy egy másik fehér embert, még ha az az
ellensége is, így lemészároljanak a piktek.
A kimmériai kócos fekete haja előtűnt a szirt taraja mögül.
- Na, jól figyeljetek! Az ott odalenn csak egy kis csapat. Láttam őket, ahogy a bozótban kúsztak,
mikor az imént felnevettem. Egyébként, ha sokan lennének, a szirt lábánál már minden emberetek
holtan heverne. Úgy vélem, ez csak egy gyors lábú, fiatal harcosokból álló felderítőcsapat, akiket a
főseregből küldtek előre, hogy elvágjanak minket a többiektől a parton. Biztos vagyok benne, hogy
egy nagy csapat pikt tart felénk valahonnan. Kordont vontak a hegy nyugati oldala köré, de nem
hiszem, hogy bárki is lenne közülük a keleti oldalon. Lemászom arra, behatolok az erdőbe és a
hátukba kerülök. Eközben ti lekúsztok az ösvényen a lent rejtőző társaitokhoz, és csatlakoztok
hozzájuk a sziklák közt. Mondjátok meg nekik, hogy tartsák készenlétben a fegyvereiket! Mikor
meghalljátok a kiáltásomat, rohanjatok a fák közé a tisztás nyugati oldalán!
- És mi lesz a kinccsel?
- Pokolba a kinccsel! Örülhetünk, ha egyáltalán ép bőrrel kikerülünk innen!
A fekete sörényű fej eltűnt. Figyeltek, hátha meghallják, ahogy Conan a csaknem függőleges keleti
fal felé kúszik és elkezd rajta leereszkedni; azonban egy pisszenés sem hallatszott. Mint ahogy az
erdőből sem. Egyetlen nyílvessző se koppant a sziklákon, amik mögött a kalózok rejtőztek. De
mindnyájan tudták, hogy vad, fekete szemek fürkészik őket gyilkos nyugalommal. Strom, Zarono és a
vitorlamester óvatosan elkezdtek leereszkedni a kanyargó ösvényen. Félúton járhattak, mikor a fekete
vesszők elkezdtek surrogni körülöttük. A vitorlamester felnyögött, és ernyedten lebucskázott a lejtőn,
nyíllal a mellkasában. Lövedékek csattantak a főnökök mellvértjén és sisakján is, ahogy eszeveszett
iramban botladoztak lefelé a meredek ösvényen. Kapkodó rohanással érték el a hegy lábát, és zihálva
vetették magukat a sziklák közé, elfulladt hangon szitkozódva.
- Ez talán Conan valami újabb trükkje? - kérdezte Zarono nyersen.
- Most az egyszer bízhatunk a szavában! - jelentette ki Strom. - Ezek a barbárok a saját külön
becsületkódexük szerint élnek, és Conan soha nem hagyná cserben a saját fajtársait, hogy más
bőrszínű emberek lemészárolják őket! Segíteni fog nekünk a piktek ellen, még akkor is, ha azt tervezi,
hogy utána saját maga végez velünk. Hallgasd!
Vérfagyasztó üvöltés hasított a csendbe. A nyugati erdő felől érkezett, és ugyanebben a pillanatban
egy tárgy repült ki nagy ívben a fák közül, majd a földhöz csapódott, és pattogva gurult a sziklák felé
- egy levágott emberi fej. Rémséges, kifestett arcára halálos vigyor fagyott.
- Conan jele! - bődült fel Strom, és a kétségbeesett kincsvadászok villámgyorsan emelkedtek fel
a sziklák mögül, hogy a fák felé rohanjanak.
Nyilak süvítettek elő a bokrok közül, de a lövések pontatlanok és elhamarkodottak voltak, így
csupán hárman estek el. Aztán a tenger vad gyermekei berontottak a lombos növényzet közé, és már
rá is vetették magukat a meztelen, kifestett alakokra, akik előbukkantak az árnyak közül. Néhány
gyilkos pillanatig csak a zihálás hallatszott, és a vad erőfeszítés nyögései, ahogy ember
ember ellen küzdött. Szablyák söpörtek félre csatabárdokat, csizmás lábak tiportak meztelen testekre.
Majd csupasz talpak zörögtek a bozótban, ahogy a rövid mészárlás túlélői fejvesztve menekültek a
harctérről, hét mozdulatlan, kifestett harcos tetemét hagyva maguk mögött a véráztatta leveleken,
melyek a földön hevertek szerteszét. Hátrébb, a sűrűben morgás, csapkodás és vetődés zaja hallatszott,
majd minden elcsendesedett, és Conan tűnt fel a színen - lakkozott kalapja nélkül, széttépett kabátban,
kezében vértől csöpögő szablyával.
 - Hogyan tovább? - zihálta Zarono. Tudta, a rohamuk csak azért volt sikeres, mert Conan váratlan
hátbatámadása összezavarta a festett harcosokat, és megakadályozta, hogy kitérjenek előlük. Azonban
éktelen káromkodásba kezdett, amint látta, hogy Conan beledöfi pengéjét egy emberébe, aki sérült
derékkal vonaglott a földön.
- Nem vihettük volna magunkkal - mordult fel Conan -, és nem lett volna köszönet abban sem, ha
itt hagyjuk, hogy élve kerüljön a piktek kezére. Gyerünk!
Szorosan a nyomában tolongtak, ahogy utat tört a sűrűn át. Egyedül órákig bolyonghattak volna az
erdőben, hogy megleljék az ösvényt - ha meglelték volna egyáltalán. A kimmériai viszont olyan
csalhatatlanul vezette őket, mintha egy kivilágított utat követne, és a matrózok hisztérikus
üdvrivalgásban törtek ki, mikor hirtelen kiértek a nyugat felé vezető, kitaposott ösvényre.
- Bolond! - csapott Conan egy kalóz vállára, aki rohanni kezdett a csapáson, és visszapenderítette
a társai közé. - Túlerőlteted a szíved, és ezer yard múlva összeesel! Még mérföldekre vagyunk a
parttól. Haladjatok minél kisebb erőfeszítéssel! Meglehet, hogy az utolsó mérföldet rohanva kell
megtennünk! Jobb, ha arra tartogatjátok az erőtöket. Na, indulás!
Könnyű, ruganyos léptekkel lassú ügetésbe fogott; az emberek követték, lépteiket az övéhez
igazítva.
A lenyugvó nap fénye végigtáncolt a nyugati óceán hullámain. Tina az ablaknál állt, ahonnan
Beleza figyelte hajnalban a vihart.
- A nap vérvörösre festi a tengert - mondta. - A karaka vitorlája csak egy kis fehér petty a
karmazsin színű vízen. Az erdő máris megtelt növekvő árnyakkal.
- Mi van a matrózokkal a parton? - kérdezte Beleza bágyadtan. Egy díványon hevert, szemei
csukva voltak, kezei összekulcsolva a feje mögött.
- Mindkét tábor vacsorát készít - jelentette Tina. - Tűzifát gyűjtenek, és tüzeket raknak. Hallom,
hogy kiáltoznak egymásnak. Mi az? - A kislány hangjában csendülő hirtelen feszültségtől Beleza felült
a díványon. Tina falfehér arccal markolta az ablakpárkányt. - Hallgasd! Mintha ezer farkas vonyítana
a távolban!
- Farkas? - Beleza felpattant, szívét félelem szorította össze. - A farkasok

nem vadásznak falkában az évnek ebben a szakában!

- Ó, nézd! - sikoltotta a lány. - Emberek rohannak ki a fák közül!
Egy pillanat múlva már Beleza is ott állt az ablaknál, és tágra nyílt szemmel bámulta a távoli, apró
alakokat, ahogy kifelé özönlöttek az erdőből.
- A tengerészek! - kapkodott levegő után. - Üres kézzel! Látom Zaronót. Stromot.
- Hol van Conan? - kérdezte suttogva a kislány.
Beleza megrázta a fejét.
- Hallgasd! Ó, hallgasd! - nyüszített a gyermek, szorosan markolva úrnője kezeit. - A piktek!
Már mindenki hallotta őket az erődben - az őrült diadalmámor és vad vérszomj üvöltéseit, ahogy
egyre közeledtek a sűrű, sötét erdőben.
Az a hang arra sarkallta a távolban lihegő embereket, hogy a kapu felé tántorogjanak.
- Siessetek! - zihálta Strom, görcsösen feszülő arca maga volt a megtestesült kimerültség. -
Mindjárt utolérnek. A hajóm.
- Túl messze van, hogy elérjük! - zihálta Zarono. - Gyerünk az erődbe! Látod? Az emberek a
parton észrevettek minket!
Lélegzet után kapkodva meglengette feléjük a karját, de az emberek amúgy is értették, ahogy
kezdték felismerni annak a győztes rivalgásba forduló vad vonyításnak a jelentőségét. A matrózok
elhagyták a tűzhelyeiket és üstjeiket, hogy fejvesztve rohanjanak a kapuhoz. Keresztül özönlöttek
rajta, ahogy az erdőből menekülő csapat is - megkerülve az öböl déli szegletét - beszállingózott lassan,
mint valami tántorgó, a kimerültségtől félholt, eszeveszett csőcselék. A kaput pánikszerű gyorsasággal
reteszelték el, és a tengerészek elkezdtek a mellvédekre kapaszkodni, hogy csatlakozzanak a már ott
sorakozó fegyveresekhez.
 Beleza szembetalálkozott Zaronóval.
- Hol van Conan?
A kalózkapitány ujjával hátra bökött, a feketéllő erdő felé; mellkasa vadul hullámzott, arcán
verejték csorgott.
- A járőreik a sarkunkban voltak, mielőtt még elértük a partot. Megállt, hogy legyilkolja
néhányukat, és időt nyerjen nekünk.
Odébb támolygott, hogy elfoglalja helyét a mellvéden, ahol Strom már várta. Valenso is ott állt;
egy sötét köpönyeges figura, furcsán csendben és közömbösen, mintha meg lenne bűvölve.
- Nézzétek! - kiáltott fel élesen egy kalóz, túlharsogva a láthatatlan horda fülsiketítő vonyítását.
Egy ember bukkant elő az erdőből, és fürgén rohant keresztül a nyílt terepen.
- Conan!
Zarono farkasvigyorral nézte.
- Biztonságban vagyunk az erődben, tudjuk, hol a kincs. Most végre
- teletűzdelhetjük nyílvesszővel!
- Ne! - Strom megragadta a karját. - Szükségünk lesz a kardja erejére! Nézd!
A gyors lábú kimmériai mögött egy vad horda rontott ki vonyítva a fák közül;
meztelen piktek, százszámra. Tollas vesszőik záporoztak a barbár körül. Még néhány lépés, és Conan
elérte az erőd keleti falát. A magasba rugaszkodott, megragadta a cölöpöket, felhúzta magát és
átvetődött a falon, fogai közt szablyájával. Nyilak csapódtak rezegve a fába, ahol egy pillanattal
azelőtt még a teste volt. Díszes kabátja odalett, fehér selyeminge csíkokra szakadt, és mindenütt vér
borította.
- Állítsátok meg őket! - bömbölte. - Ha feljutnak a falon, végünk!
A kalózok és katonák azonnal reagáltak, és nyílzápor zúdult a vészesen közeledő hordára.
Conan meglátta Belezát, és a kezébe csimpaszkodó Tinát. Színes, választékos szavakkal szólította
meg őket, és váltott velük pár szót.
- Menjetek a majorházba! - kérte végül. - A nyilaik átrepülnek majd a falakon, és. Na, mit
mondtam? - Egy fekete, tollas vessző csapódott rezegve a földbe Beleza lábai előtt. Conan felkapott
egy nehéz vadászíjat, és a mellvédhez ugrott. - Valaki készítse a fáklyákat! - üvöltötte, túlharsogva a
csatazajt. - Nem harcolhatunk velük sötétben!
A nap lassan alámerült a vérszínű habokban; kinn az öbölben, a karaka fedélzetén az emberek
elvágták a horgonyköteleket, és a Vörös Kéz sebesen távolodott a karmazsinvörös horizont felé.

7.
AZ ERDEI EMBEREK

Leszállt az éj, de fáklyák világítottak a parton, sápadt fénybe borítva a tébolyult jelenetet. Tetőtől
talpig kifestett, meztelen emberek özönlötték el a homokot. Hatalmas hullámokban rontottak az
erődre, fogvicsorgatva; a falakon átdobott fáklyák fénye megcsillant izzó szemeikben. Fekete
sörényükbe tukán-, tengerisólyom- és kormorántollakat fontak. Néhány harcos pedig, a legvadabbak
és legbarbárabbak mind között, cápafogakat fontak tincseik közé. A tengerparti törzsek a partszakasz
jókora területéről, mindenfelől összegyűltek, hogy megszabadítsák otthonukat a fehér bőrű
betolakodóktól.
Sűrű nyílzáport zúdítva maguk elé, a cölöpfalaknak rontottak; a védők lövedékei azonban hatalmas
pusztítást végeztek soraik között. Néha olyan közel jutottak a falakhoz, hogy csatabárdjaikkal
vagdalni kezdték a kapuszárnyakat, és lándzsáikkal bedöfhettek a lőréseken. Azonban minden
alkalommal, mikor - anélkül, hogy el tudták volna özönleni a falakat - áradatuk meghátrált, halottak
tömegét hagyták maguk mögött. Az effajta küzdelemben a tengeri farkasok
otthonosak voltak, és igen kemény ellenállást tanúsítottak. Lövedékeikkel nagy réseket szaggattak a
rohamozó hordákba, és szablyáikkal levagdosták a vad harcosokat, akik igyekeztek a falakon
felmászni. Mégis, az erdei emberek újra és újra ugyanazzal az ádáz, csökönyös vadsággal tértek vissza
a vérontásba, amit szívük táplált.
- Olyanok, mint a veszett kutyák! - zihálta Zarono, lecsapva a cölöpöket markoló sötét kezekre, és
az arcokra, amik lentről vicsorogtak rá.
- Ha hajnalig kitartunk, megtörik a lelkesedésük - morogta Conan, szakértő pontossággal hasítva
ketté egy tollas koponyát. - Nem tudnak hosszú távon ostrom alatt tartani minket. Nézd, meghátrálnak!
A támadó tömeg hömpölyögve visszakozott, és a falakon az emberek fáradtan rázták ki a vért és
verítéket szemükből, rendezték soraikat, és számba vették veszteségeiket, hogy aztán újult erővel
markolják vértől iszamós fegyvereiket. Mint a vérszomjas farkasok, kelletlenül hátrahagyva a sarokba
szorított áldozatot, a piktek visszasompolyogtak a sötétbe, a fáklyák fénykörén túlra. Csak a
meggyilkoltak tetemei maradtak a falaknál.
- Elmentek? - kérdezte Strom, hátrarázva nedves, szőke tincseit. Markában tartott szablyája
kicsorbult és vértől vöröslött; izmos, meztelen karja is az ellenség szétfröcskölt vérétől csillogott.
- Még mindig ott vannak kinn - biccentett Conan a fáklyakörön kívüli sötétségbe, melyet a fények
csak még sűrűbbé tettek. Pillantása mozgó árnyékokra, csillanó szemekre és tompán villanó acélra
esett. - De legalább egy rövid időre visszavonultak - mondta. - Állítsatok őröket a falakra, a többiek
pedig pihenjenek egy keveset, és egyenek-igyanak! Elmúlt éjfél. Már órák óta küzdünk, gyakorlatilag
szinte megszakítás nélkül.
A kapitányok lemásztak a mellvédekről, és lehívták az embereiket is a helyükről. Mind a négy
égtáj felé, a fal közepére egy-egy őrszemet állítottak, a kapunál pedig egy csapat fegyveres katona
maradt. A pikteknek ahhoz, hogy az erőd közelébe jussanak, egy széles, kivilágított sávon kellett
volna keresztülvágniuk, a védők pedig jóval azelőtt újra elfoglalhatták a posztjukat, hogysem a
támadók elérhették a falakat.
A katonák a tábor közepén hatalmas tüzet raktak. Kalózok, renegátok és zingarai szolgák vegyültek
egymás közé, és falták a húst, meg vedelték a sört, amit az asszonyok hoztak, a sebesülteknek pedig
bekötözték a sebeiket.
- Hol van Valenso? - kérdezte Conan egy hatalmas cubákot rágcsálva a tűz mellett.
- Egy jó órája eltűnt - morogta Strom. - Mellettem harcolt a falon, mikor hirtelen megtorpant egy
pillanatra, és úgy bámult ki a sötétségbe, mintha kísértetet látna. „Nézzétek!", kiáltotta. „A fekete
ördög! Látom! Ott kinn, az éjszakában!" Hát, akár meg is esküdnék rá, hogy én is láttam egy alakot az
árnyak közt mozogni, ami magasabb volt, mint egy pikt. De csak egy pillanatig láttam, aztán nyoma
veszett. De Valenso leugrott mellőlem a mellvédről, és
betámolygott a házába, mintha halálos sebet kapott volna. Azóta nem láttam.
- Talán egy erdei ördögöt látott - mondta Conan nyugodtan. - A piktek szerint ez a környék
hemzseg tőlük. Amitől azonban sokkal jobban tartok, azok a gyújtónyilak. A piktek bármelyik
pillanatban elkezdhetnek velük lövöldözni ránk. Mi ez? Úgy hangzott, mintha valaki segítségért
kiáltott volna!?
Mikor a harc egy időre elcsendesedett, Beleza és Tina az ablakhoz kúsztak, ahonnan addig a
repkedő nyílvesszők miatt arrébb kellett húzódniuk. Csendben figyelték, ahogy az emberek a tűz köré
gyűltek.
- Nincs elég ember a falakon - jegyezte meg Tina.
A sánc körül szétszórt tetemek láttán Belezát a rosszullét környékezte, ennek hallatán azonban
mégis nevetnie kellett:
- Azt hiszed, többet tudsz a harcról és az ostromról, mint a kincsvadászok? - korholta gyengéden.
- Többen kellenének a falakra! - tartott ki a reszkető gyermek a véleménye mellett. - Mi lesz, ha
visszajön a fekete ember?
Beleza megborzongott a gondolatra.
- Félek! - suttogta Tina. - Remélem, Strom és Zarono meghaltak!
 - És Conan, ő nem? - kérdezte Beleza kíváncsian.
- Conan nem bántana minket! - jelentette ki a kislány magabiztosan. - Ő a saját becsülete szerint
él, de azok ketten már elvesztették minden becsületüket!
- Jóval többet tudsz a korodnál, gyermekem! - mondta Beleza, azzal a homályos, bizonytalan
szorongással, amit gyakran érzett a kis lelenc koraérettsége miatt.
- Nézd! - dermedt kővé Tina. - Az őrszem eltűnt a déli falról! Egy perce még ott állt a mellvéden,
láttam! Most meg nyoma sincs!
Az ablakukból egy kunyhósor ferde tetőin át láttak rá a déli falra, melyek csaknem az egész fal
mentén húzódtak, azzal párhuzamosan.
A tömött sorban épült viskók - ezek voltak a jobbágyok szállásai - hátsó falai és a cölöpsor közt
egy jó három-négy yard széles nyílt terület húzódott.
- Hova tűnhetett az őrszem? - suttogta Tina aggodalmasan.
Beleza a kunyhósor közelebbi végét figyelte, mely a majorsági épület egyik hátsó bejárata
közelében feküdt. Esküdni mert volna, hogy az imént egy homályos árnyat látott előosonni egy
kunyhó mögül, és eltűnni a bejáratnál. Talán a hiányzó őrszem volt? Vajon miért hagyta el a posztját,
és miért lopózott be olyan óvatosan a házba? Nem hitte, hogy az őr volt az; és névtelen félelem
dermesztette meg ereiben a vért.
- Tina, hol a gróf? - kérdezte.
- A főteremben, úrnőm. Egyedül ül az asztalnál, köpenyébe burkolózva, és halálosan szürke
arccal bort iszik.

- Menj és mondd el neki, amit az imént láttunk! Én addig tovább figyelek az ablakból, nehogy a
piktek közben az őrizetlen falhoz lopózhassanak.
Tina eliramodott. Beleza hallotta az apró papucsos lábak tipegését, ahogy a kislány végighaladt a
folyosón, és elindult lefelé a lépcsőn. Majd hirtelen szörnyű sikoly hallatszott, olyan heves és
félelemmel teli, hogy a rémülettől egy pillanatra elállt Beleza szívverése. Mielőtt egyáltalán
felocsúdhatott volna, lábai maguktól mozdultak; kirontott a szobájából, és végigszáguldott a folyosón.
Lerohant a lépcsőn - aztán megtorpant, és kővé dermedt.
Ő nem sikoltott fel, mint Tina. Egyszerűen képtelen volt mozdulni, vagy bármilyen hangot kiadni.
Látta a kislányt, érezte, ahogy apró kezei kétségbeesetten markolják az övét. Ám ez volt az egyetlen
épeszű dolog, amit érzékelt. A teremben maga a fekete rémálom és téboly és halál kelt életre egy
rettenetes, emberszerű árny képében, pokoli lángok kísérteties ragyogásában kirajzolódva, ahogy
széttárta ocsmány karjait.

Kinn az udvaron Strom megrázta a fejét Conan kérdésére.

- Semmit sem hallottam!
- De én igen! - A barbár vad ösztönei feléledtek. Teste megfeszült, szemei rémesen izzottak. - A
déli fal felől jött, a kunyhók mögül!
Elővonta szablyáját, és a cölöpsánc felé indult. A tábor felől a kunyhósor miatt nem látszott a déli
fal és az őrszem. Strom, a kimmériai viselkedésének hatása alá kerülve, követte őt.
A kalyibák és a fal közti nyitott sáv előtt Conan óvatosan megtorpant. A területet tompán
megvilágították a tábor sarkaiban lobogó fáklyák. A nyílt szakaszon, nagyjából félúton, egy
mozdulatlan alak hevert a földön.
- Brakusz! - átkozódott Strom. - Mitrára! Fültől fülig elvágták a torkát!
Conan villámgyorsan felmérte a terepet. A déli sáv - rajtuk és a holttesten
kívül - teljesen üres volt. Kikémlelt egy lőrésen. A fal körül, a fáklyák fénygyűrűjében teremtett lélek
sem látszott.
- Vajon ki tehette? - töprengett.
 - Zarono! - Strom felpattant, mint egy vadmacska, dühösen fújtatva, felborzolt szakállal és
eltorzult arccal. - Utánunk küldte a tolvajait, hogy hátba szúrják az embereimet! Azt forgatja a
fejében, hogy árulással tesz el láb alól! Ördög és pokol! Kívül-belül ellenség vesz körül!
- Várj! - nyújtotta ki Conan a kezét, hogy visszatartsa. - Nem hiszem, hogy Zarono.
Azonban a dühöngő kalóz elrántotta a karját, és előszáguldott a kunyhósor mögül, átkokat szórva.
Conan káromkodva utána rohant. Strom egyenesen a tűz felé tartott, ahol Zarono magas, vékony
alakja látszott. A kalózkapitány épp egy kupa sört ivott nagy kortyokban.
Teljes volt a döbbenete, mikor a korsót hirtelen vadul kiverték a kezéből, a mellvértjére fröccsent a
hab, aztán körberángatták, hogy végül szembetalálja magát a dühtől eltorzult arcú barachai
kapitánnyal.
- Te gyilkos kutya! - bömbölte Strom. - Hátba szúrod az embereimet, amíg azok a mocskos
irhádat mentik?
Conan feléjük rohant. Körülöttük az emberek mind abbahagyták az evést, és megrökönyödve
bámulták őket.
- Miről beszélsz? - fröcsögte Zarono.
- Arról, hogy az embereiddel megöletted az őrszemeimet!! - üvöltötte magából kikelve a
megvadult barachai.
- Hazudsz! - A parázsló gyűlölet hirtelen fellángolt.
Egy artikulátlan üvöltéssel Strom meglendítette szablyáját, és a kalóz feje felé sújtott. Zarono
páncélozott baljával hárította a csapást, és szikrák röpködtek, ahogy hátraugrott, előrántva saját
fegyverét.
Egy pillanat múlva a kapitányok úgy küzdöttek, mint akiknek elment az eszük. Pengéik vadul
villogtak a tűz fényénél. Csapataik azonnal, vakon reagáltak. Mély bömbölés támadt, ahogy a kalózok
előrántották fegyvereiket, és egymásnak rontottak. A falakon álló harcosok is elhagyták őrhelyeiket,
és karddal a kézben az udvaron termettek. A tábor pillanatokon belül dühöngő csatatérré változott,
ahol összeakaszkodott, vonagló emberek ütötték és gyilkolták egymást vak őrületben. Néhány
fegyveres katona és jobbágy is csatlakozott a csetepatéhoz, és a kapunál őrködő katonák is döbbenten
bámészkodtak a harc irányába, megfeledkezve a kint ólálkodó ellenségről.
Minden olyan gyorsan történt - ahogy az elfojtott, parázsló indulatok hirtelen kirobbantak -, hogy
mire Conan odaért a megvadult kapitányokhoz, már az egész táborban folyt a küzdelem. Nem törődve
pengéikkel, olyan vad erővel lökte szét őket, hogy hátratántorodtak, Zarono pedig megbotlott, és teljes
hosszában elvágódott.
- Ti átkozott bolondok! Odadobnátok mindnyájunk életét?
Strom tajtékzott a dühtől, Zarono pedig erősítésért kiáltozott. Egy kalóz rohant Conan felé, és a
fejére sújtott. A kimmériai félrehajolt, és elkapta a támadó karját, még félúton hárítva a csapást.
- Nézzétek, ostobák! - bömbölte, kardjával intve a fal felé. Volt valami a hangjában, ami
megállította a harci őrületben égő tömeget; az emberek mozdulatlanná dermedtek a helyükön, felemelt
karddal - Zarono fél térdre emelkedve -, és fejüket forgatva bámultak. Conan az egyik katonára
mutatott a mellvéden; a férfi megtántorodott, kezei a semmit markolászták, ahogy fuldokolva próbált
kiáltani. Hirtelen fejjel a földre zuhant. Mindnyájan látták a torkából kiálló fekete tollas nyílvesszőt.
Riadó harsant a táborban; nyomában vérfagyasztó üvöltések kavalkádja kelt, és falat rengető
ütésekkel rontottak a csatabárdok a kapunak. Lángoló nyilak repültek át nagy ívben a falakon, és
álltak bele a gerendákba. Mindenfelé
kékesfekete füstkígyók emelkedtek a magasba. Majd a déli falnál sorakozó kunyhók mögül gyors,
lopakodó alakok özönlöttek a táborba.
- Bejutottak a piktek! - bömbölte Conan.
A kiáltást tébolyult zsivaj követte. A kalózok egyszerre abbahagyták az ellenségeskedést;
némelyikük a vadak elé vágott, mások rohantak a mellvédekre. A piktek egyre csak tódultak a
kunyhók mögül, és elözönlötték az erődöt. Csatabárdjaik a kalózok pengéin csattogtak.
 Zarono talpra küzdötte magát, mikor egy kifestett barbár hátulról rárontott egy harci fejszével, és
kiloccsantotta az agyvelejét.
Conan egy maroknyi kalózzal a háta mögött az erődbe tóduló piktekkel küzdött, Strom pedig -
legtöbb emberével együtt - a falakon termett, és aprítani kezdte a már onnan is rajzó sötét alakokat. A
piktek, akik észrevétlenül megközelítették és körbefogták a tábort, míg a védők egymással
hadakoztak, most egyszerre minden oldalról támadtak. Valenso emberei a kapu köré csoportosultak,
és próbálták tartani azt a győzelemittas, vijjogó démonok áradata ellen.
Egyre többen özönlöttek elő a kunyhók mögül, ellepve a védtelenül hagyott déli falat. Stromot és
kalózait visszaverték a cölöpsánc másik oldalán, és pillanatokon belül mindenütt meztelen piktek
hemzsegtek. Farkasként rántották le a védőket; a csata egyszerre festett alakok kavargó forgatagává
alakult, ami kétségbeesett fehér emberek apró, elszigetelődő csoportjai körül hullámzott. Piktek,
kalózok és szolgák tetemei hevertek szanaszét a földön, rohanó lábak tapostak rajtuk. Vérrel
bemocskolt alakok rontottak vonyítva a kunyhókba, és a bentről feltörő sikolyok túlszárnyalták a
csatazajt, ahogy az asszonyok és a gyerekek sorra hulltak a véres fejszecsapások alatt. A gróf
fegyveresei elhagyták a kaput, mikor meghallották ezeket a vérfagyasztó, siralmas sikolyokat. A
piktek így pillanatok alatt betörték a védtelenül hagyott bejáratot, és most már onnan is özönlöttek. A
kunyhók sorra lángra kaptak.
- Vissza a majorba! - üvöltötte Conan, és egy tucatnyi ember sietett utána, ahogy
feltartóztathatatlanul vagdalkozott keresztül a vicsorgó hordán.
Strom ott harcolt az oldalán, cséphadaróként forgatva vértől vöröslő szablyáját.
- Nem tudjuk tartani a majort! - hörögte a kalóz.
- Miért nem? - Conant túlságosan elfoglalta véres munkája, hogysem odapillantson.
- Mert. Aaahhh! - hördült fel, ahogy egy sötét kéz tőrt döfött mélyen a hátába. - Az ördögök
faljanak fel, te féreg! - Strom támolyogva megfordult, és egy csapással egészen a fogakig
kettéhasította a pikt koponyáját. Majd megtántorodott, és térdre esett. Vér kezdett patakzani a
szájából. - Ég a major! - csikorogta, azzal a porba hanyatlott.
Conan gyors pillantást vetett rá. Az emberek, akik eddig követték, már mind vérbe fagyva hevertek
mögötte. Az utolsó pikt, aki eltorlaszolta az útját, épp
most lehelte ki a lelkét - ha ugyan volt neki. A kimmériai körül mindenfelé dúlt a harc, de egy
pillanatig egyedül állt ott. Nem volt messze a déli faltól. Néhány ugrás, és máris a párkányon lehetne,
ahonnan - átlendülve a falon - beleolvadhat az éjszakába. Azonban emlékezett a majorban ragadt,
kétségbeesett lányra. Az épületből most sűrűn gomolygó füst áradt. Futva arrafelé vette az irányt.
Egy tollas főnök fordult ki az ajtón, és felemelte csatabárdját. A kimmériai fürge lábú, meztelen
harcosokkal a nyomában rohant felé. Nem ügyelt arra, hová lép. Lendületből lefelé sújtott
szablyájával, ami eltérítette a bárd útját, és kettéhasította a támadója fejét. Egy pillanat múlva Conan
már az ajtón belül volt; bevágta maga mögött, és gyorsan elreteszelte. A másik oldalon csatabárdok
csapódtak döndülve a fába.
A főterem teli volt sűrűn gomolygó füsttel; vakon tapogatózott keresztül rajta. Valahol egy nő
nyöszörgött, halk, hisztérikus hangon zokogva. Idegtépő iszonyat sütött ebből a sírásból.
Conan kilépett a füstből, és kővé dermedve torpant meg, végigbámulva a helyiségen.
A teremben a sodródó füsttől tompa félhomály uralkodott. Az ezüst gyertyatartók felborulva, a
gyertyák füstölögve hevertek az asztalon. Az egyetlen fényforrás az a kísérteties ragyogás volt, mely a
hatalmas tűzhelyből és a körülötte lévő falból áradt, ahogy a lángok végignyaldosták az égő padlótól
egészen a füstölgő mennyezetig. És abban a baljós ragyogásban Conan észrevette az emberi alakot,
ahogy lassan himbálózott egy kötélen. A halott a lengés közben arccal felé fordult, ám vonásai a
felismerhetetlenségig el voltak torzulva. Azonban Conan tudta, hogy ez Valenso gróf, a saját
tetőgerendájára felkötve.
Ám volt valami más is abban a teremben. Conan látta a gomolygó füstön át - egy óriási fekete alak,
akinek a körvonalai sötéten kirajzolódtak a pokoli lángok izzó hátterében. Azok a kontúrok csak
távolról voltak emberiek. A falra vetülő árnyéka pedig egyáltalán nem hordozott semmi emberi
vonást.
- Cromra! - dünnyögte döbbent rémülettel, megdermedve a felismeréstől, hogy olyan lénnyel néz
farkasszemet, aki ellen a kardja hasznavehetetlen. Látta Belezát és Tinát egymásba kapaszkodva, a
lépcső alján kuporogva.
A fekete monstrum felegyenesedett, homályos árnya óriásivá nőtt a lángok közt. Széttárta hatalmas
karjait, homályos arc bámult rá a gomolygó füstön át - félig démoni, félig emberi, ám összhatásában
rettenetes. Conan megpillantotta közel ülő szarvait, tátongó száját, kihegyesedő füleit, ahogy súlyos
léptekkel, lassan felé cammogott a füstön át - és egy ősi, kétségbeesett emlék éledt fel benne újra.
A kimmériai közelében egy díszes faragású, masszív ezüstpad állt - egykor része a Korzetta-kastély
pompájának. Conan megragadta, és körbelendítette a feje felett.
- Ezüst és tűz! - mennydörögte a viharos szél hangján, és acélos izmai
minden erejével a közelgő rémséghez vágta a bútort. A százfontos ezüst súlya szörnyű lendülettel
csattant a széles, fekete mellkasnak. Ilyen erejű lövedékkel szemben még a fekete szörny sem
maradhatott talpon. Felborult, és nagy robajjal csúszott hátra - egyenesen a nyitott kandalló szájába,
ahol vadul lobogtak a lángok. Rettenetes üvöltés rázta meg a termet, ahogy a földöntúli lény hirtelen a
földi halál karmai közt találta magát. A kandalló párkánya megrepedezett, és kövek kezdtek hullani a
nagy kéményből, félig betemetve a vonagló fekete combokat, melyeket elemi tombolással faltak a
lángok. Tüzes gerendák zuhantak le a mennyezetről, és hangos robajjal csattantak a kőpadlóra, majd
az egész halmot elborították a vadul feltörő lángok.
A tűz végigrohant a lépcsőn. Conan hóna alá kapta a félájult kislányt, és talpra rángatta Belezát. A
lángok pattogásán és ropogásán is áthallatszott az ajtót forgácsoló, zuhogó fejszecsapások zaja.
Körbepillantott, és észrevett egy ajtót a lépcső aljával szemben. Keresztülrohant rajta a kislánnyal,
félig-meddig maga után vonszolva Belezát, aki teljesen kábának tűnt. Ahogy a kis szobába értek, egy
hatalmas robaj mögöttük jelezte, hogy a nagyterem mennyezete leszakadt. A fojtogató füstfalon
keresztül a szoba másik végében Conan meglátott egy nyitva álló, szabadba vezető ajtót. Ahogy
keresztültaszigálta rajta a két lányt, észrevette, hogy az egész törött sarokvasakon fityeg, a zárak és
reteszek összetörve és leszaggatva - mintha valami rettenetes erővel csapódott volna neki.
- A fekete ember ezen az ajtón át jött be! - zokogott Beleza hisztérikusan. - Láttam! De nem
tudtam, hogy.
Kijutottak a lángoló udvarra, pár lépésnyire a déli fal mentén sorakozó kunyhóktól. Egy pikt osont
az ajtó felé, magasra emelt csatabárddal, a tűz fényében vörösen izzó szemekkel. Conan félrefordította
a karjai közt lapuló lányt, hogy elkerülje a csapást, és átdöfte pengéjét a pikt mellkasán, majd
elsodorta Belezát, és - mindkét lánnyal a hóna alatt - a déli fal felé rohant.
Az udvar megtelt fojtogató, sűrűn gomolygó füsttel, mely a vérengzés jó részét eltakarta a szemek
elől, ám a szökevények nem maradtak észrevétlenek. A tompa izzás mögül meztelen harcosok ugráltak
elő a füstből, villogó bárdokat lóbálva. Még mindig méterekre lehettek tőlük, mikor Conan a kunyhók
és a fal közti résbe vetődött. A nyitott folyosó másik végén is vonyító alakok tűntek fel, akik rohanni
kezdtek, hogy levágják őket. Röviden megtorpanva, egyetlen mozdulattal feltaszította Beleza testét a
mellvédre, és maga is utána ugrott. Majd - átlendítve a cölöpkarók fölött - a kinti puha homokba
hajította, és Tinát is utána lódította. Egy elhajított fejsze a válla mellett csapódott a fába. A következő
pillanatban már ő is kívül volt a falakon, és felnyalábolta a tehetetlen, kába lányokat. Mire a piktek a
falhoz értek, az erőd előtti nyílt területen már csak a halottak hevertek.

8.

EGY KALÓZ, AKI VISSZATÉR A TENGERRE

 A hajnal halvány, rózsás pírral festette be a sötét vizet. Messze, kinn a lágy hullámokon fehér folt
bukkant elő a ködből - egy vitorla. Úgy tűnt, mintha egyenesen a gyöngyszínű égről függeszkedne alá
a tengerre. Egy bozótos földnyelven Conan, a kimmériai egy rongyos kabátot tartott a zöld ágakból
rakott tűz fölé. Ahogy lengette a kabátot, nagy füstpamacsok szálltak a magasba és gomolyogtak a
hajnali fényben, majd elenyésztek. Beleza mellette guggolt, egyik karja Tina vállán nyugodott.
- Gondolod, hogy észreveszik és megértik? - kérdezte.
- Észre fogják venni, ne aggódj! - biztosította Conan a lányt. - Egész éjjel itt cirkáltak a partok
mentén, azt remélve, hogy találnak valami túlélőt. Holtra lehetnek rémülve. Csak féltucatnyian vannak
a fedélzeten, és egyikük sem tud elég jól navigálni ahhoz, hogy visszakormányozza a hajót a Baracha-
szigetekre. Meg fogják érteni a jelzést, a kalóz rejtjelt használom. Tudtukra adtam, hogy a kapitányok
meghaltak, és az összes társuk is; meg azt, hogy jöjjenek értünk, és vegyenek fel a fedélzetre.
Tisztában vannak vele, hogy én képes vagyok elnavigálni a Vörös Kézt, és örömmel szolgálnak majd
alattam, ugyanis nincs más választásuk. Én vagyok az egyetlen kapitány, aki életben maradt.
- De mi lesz, ha a piktek is meglátják a füstöt? - Megborzongott, ahogy visszapillantott a ködös
homokpart és bozótos felé, ahol - mérföldekre északra tőlük - vastag füstoszlop kanyargott a magasba.
- Ez nem túl valószínű. Miután elrejtettelek titeket a sűrűben, visszalopóztam, és láttam, hogy
boros- meg söröshordókat gurítanak elő az élelemraktárból. A legtöbbjük már akkor tántorgott.
Mostanra bizonyára szanaszét hevernek, ahhoz is túl részegen, hogy egyáltalán mozduljanak. Ha lenne
száz emberem, az egész hordát könnyűszerrel elsöpörném. Nézd! Fellőttek egy lángoló nyilat a Vörös
Kézről. Ez azt jelenti, értünk jönnek, és felvesznek!
Conan eltaposta a tüzet, visszaadta Belezának a kabátot, és nagyot nyújtózott, mint valami óriási,
lusta macska. Beleza csodálkozva nézte. Nyugodt viselkedését nemcsak megjátszotta. A tűz, vér és
halál szörnyű éjszakája, meg az azt követő menekülés a sötét erdőben szinte érintetlenül hagyta acélos
idegeit. Olyan nyugodt volt, mintha az éjszakát lakomával és szórakozással töltötte volna. Beleza nem
félt tőle. Úgy érezte, Conan mellett nagyobb biztonságban van, mint eddig bármikor, mióta csak
kikötöttek ezen az elhagyatott, vad parton. Nem olyan volt, mint a „civilizált" kincsvadászok, akik
megtagadták a tisztesség és becsület szavát, és becstelenségben éltek. Nem. Ő a saját fajtája
törvényeinek engedelmeskedett - melyek barbárok voltak ugyan, és véresek -, mégis rendelkezett egy
sajátos becsületességgel.
- Gondolod, hogy meghalt? - kérdezte a lány, látszólag mellékesen.
Conan nem kérdezte, kire céloz.
- Azt hiszem, igen. Az ezüst és a tűz egyaránt halálosak a gonosz szellemek számára, és ő
mindkettőből jócskán megkapta a részét.
Egyikük sem beszélt róla többet. Beleza elméje meghátrált a feladattól, hogy felidézze a jelenetet,
mikor a fekete alak belopózott a nagyterembe, és beteljesített egy rég esedékes bosszút - a maga
rettenetes módján.
- Mihez kezdesz, mikor visszaérünk Zingarába? - kérdezte Conan.
A lány tanácstalanul megrázta a fejét.
- Nem tudom. Nincs se pénzem, se barátaim. Azt sem tudom, hogyan keressem meg a betevőre
valót. Talán jobb is lett volna, ha az egyik nyílvessző szíven talál.
- Kérlek, ne beszélj így, úrnőm! - könyörgött Tina. - Majd én dolgozom mindkettőnkre!
Conan lassan előhúzott egy apró bőrerszényt az övéből.
- Nem szereztem meg Tothmekri kincsét - dünnyögte maga elé. - De van itt pár csecsebecse, amit
abban a ládában találtam, ahonnan a ruhámat vettem. - Azzal egy maroknyi vörösen csillogó rubint
szórt a tenyerébe. - Ezek is megérnek egy kisebbfajta vagyont. - Azzal visszaöntötte őket a zacskóba,
és átnyújtotta Belezának.
- Én nem fogadhatom el. - kezdte a lány.
- Dehogyisnem! Ilyen erővel akár itt is hagyhattalak volna, hogy a piktek megskalpoljanak,
minthogy visszavigyelek Zingarába éhezni. - mondta. - Tudom, milyen egy garas nélkül tengődni a ti
vidéketeken. Az én hazámban is előfordul néha éhínség, de az embereink csak akkor éheznek, ha
semmilyen élelem sincs a földeken. Azonban a ti civilizált országotokban láttam már embereket éhen
halni, miközben mások szinte betegre zabálták magukat. Úgy ám! Láttam, ahogy holtan esnek össze
az utcán, az élelemmel teletömött boltok falának támaszkodva. Néha én is éhes voltam, de aztán a
kardom erejével elvettem, amit akartam. Te azonban nem teheted ezt. Fogd hát a rubint! Eladhatod
őket, és vehetsz egy kastélyt, szolgákat és finom ruhákat. úgy pedig nem lesz túl nehéz férjet találnod,
mert a civilizált férfiak már csak ilyenek. Mind az efféle földi javakkal rendelkező nőkre vágynak.
- És mi lesz veled?
Conan elmosolyodott, és a lassan partot érő Vörös Kéz felé intett.
- Egy hajó és legénység. ez minden, amire vágyom. Ahogy a fedélzetre teszem a lábam, lesz egy
hajóm, és amint összegyűjtöm a baracha kalózokat, lesz csapatom is. A Vörös Testvériség legényei
örömmel tartanak majd velem, mert tudják, hogy mindig ritka zsákmányhoz vezetem őket. És amint
partra raklak téged és a lányt Zingarában, mutatok is a kutyáknak olyan zsákmányt. Nem, nem,
köszönöm! Mit nekem egy maroknyi drágakő, mikor a déli tengerek összes kincse csak engem vár?!
 17.

VÖRÖS SZÖGEK

Írás-megjelenés: 1936
Helyszín: Darfar

1. KOPONYA A SZIRTEN
A nő megfékezte kimerült paripáját. A ló szétvetett lábbal állt meg, feje lekonyult, mintha még az
aranyrojtos bőrkantárt is túl súlyosnak találná. Lovasa kihúzta csizmás bal lábát az ezüstkengyelből,
és lelendült a nyeregből. A kantárt egy facsemete kiálló ágához kötötte, majd csípőre tett kézzel
fordult meg, hogy szemügyre vegye a vidéket.
Nem volt valami barátságos a környék. A kis tavat, amelyből lova épp ivott, óriás fák vették körül.
Az egybefonódó, komoran derengő lombok formálta magas boltívek alatt bokorcsoportok állták útját a
nő fürkésző tekintetének. Borzongás futott végig pompás vállán, és ez az érzés káromkodásra
késztette.
Magas volt, telt keblű, termetes és vaskos vállú. Egész alakja szokatlan erőt sugallt anélkül, hogy
külseje nőiességét csökkentette volna. Testtartása és öltözete ellenére ízig-vérig nő volt. Ruhája
egyáltalán nem illett jelenlegi körülményeihez. Szoknya helyett tenyérnyivel a térde fölött végződő,
rövid, bő szárú selyemnadrágot viselt, széles selyemövvel. Kiszélesedő szárú, majdnem térdig érő
bőrcsizma és mélyen kivágott, széles gallérú, bő ujjú selyeming egészítette ki öltözékét. Formás
derekán kétélű kardot viselt, a másik oldalon hosszú tőrt. Vállig érő, egyenesre nyírt, rakoncátlan
aranyhaját vörös szaténszalag fogta össze.
A komor őserdei háttérhez egyáltalán nem illő, bizarr, festői testtartást vett fel. Úgy állt ott, mintha
tengeri felhők, festett árbocok és köröző sirályok előtt feszítene. Tágra nyílt szemében a tenger színe
tükröződött. És ez így volt rendjén, hiszen ő Valeria volt, a kalóznő, a Vörös Testvériség tagja.
Cselekedeteiről számos dalban és balladában emlékeznek meg a tengerjárók, valahányszor
összejönnek.
Igyekezett keresztülfúrni tekintetét a barátságtalan zöld lombkupolán, hogy megpillantsa az eget,
amelynek valahol ott kellett volna lenni fölötte, de szitkokat mormolva hamarosan feladta.
Otthagyta kikötött lovát, kelet felé indult, de időről időre visszatekintett a tó felé, hogy rögzítse az
irányt az emlékezetében. Az erdő feltűnő csendje nyomasztotta. Egyetlen madár sem énekelt az
ágakon, egyetlen bokor zizegése sem jelezte apró állatok jelenlétét. Mérföldeket tett meg az átható
csend e birodalmában, s csak az ő menekülésének zaja hallatszott.
Csillapította szomját a tónál, ám most mardosó éhséget érzett. Tekintetével olyan gyümölcsöt
keresett, mint amilyenen azóta élt, amióta nyeregtáskájából kifogyott az élelem. És ekkor egy
kovaszerű sziklát pillantott meg, amely érdes szirtként emelkedett ki a fák közti homályból. Csúcsa a
környező lombok felhőjébe veszett. Lehet, hogy a fák fölé nyúlik és látható róla, mi terül el a
közelben? Már amennyiben van valami más is a közelben, nemcsak ez a határtalan erdő, melyben oly
sok napja bolyongott már.
Természetes feljáró gyanánt keskeny gerinc vezetett fel a szirt meredek felületén. Valeria
megközelítőleg tizenöt métert kapaszkodott fölfelé, mire elérte a sziklát körülölelő lombövezetet. A
fatörzsek nem a szirt közvetlen közelében nőttek, de kinyúló ágaik körbekerítették, lombjaik
elfüggönyözték azt. Tapogatózva haladt tovább a levelek homályában, nem látott se le, se fel.
Egyszerre csak a kék ég tárult elé, egy pillanattal később tiszta, forró napsütésre ért, és lába alatt terült
el az erdő teteje.
Széles párkányon állt, megközelítőleg a fák csúcsainak magasságában, ahonnan a megmászott
szirtből - mint egy torony - meredek rész emelkedett. Ebben a pillanatban azonban valami más vonta
magára a figyelmét. Lába hozzáért valamihez a párkányt borító, zörgő avarban. Félrerugdosta az
avart, és tekintete egy emberi csontvázra esett. Tapasztalt szemmel méregette a kifehéredett csontokat,
de törésnek vagy más jellegű torzulásnak nyomát sem látta rajta. Az illető természetes halállal
múlhatott ki, bár Valeria el sem tudta képzelni, miért mászhatott fel erre a magas sziklára meghalni.
Valeria felkapaszkodott a szirt legmagasabb pontjára, és a láthatárt fürkészte. Az erdő teteje - mely
jelenlegi helyzetéből zöld levélszőnyegnek tűnt - innen is éppoly áthatolhatatlannak látszott, mint
alulról. Még azt a tavat sem látta, ahol a lovát hagyta.
Észak felé pillantott, arra, amerről jött. Csak a hömpölygő zöld óceán húzódott messze-messze, és
a távolban halvány, kékes vonal látszott: az a hegylánc, amin pár napja kelt át, amikor bevette magát
ebbe a lombtengerbe.
Nyugaton és keleten hasonló látvány tárult elé, csak a hegyek kék vonala hiányzott. Ám amikor dél
felé fordította tekintetét, elakadt a lélegzete. Egy mérföldnyire abban az irányban az erdő megritkult,
váratlanul megszűnt, és kaktuszokkal tarkított síkság váltotta fel. És e síkság közepén városfalak,
tornyok emelkedtek. Valeria meglepetten káromkodott. Ez túlmegy a józan ész határán! Nem lepődött
volna meg, ha emberek jelenlétének más jelét látja. A feketék kaptárszerű kunyhóit, vagy annak a
rejtélyes barna bőrű fajnak a sziklaüregeit, akik a legendák szerint e felfedezetlen terület környékét
lakják. Az azonban, hogy városra bukkant itt, a civilizáció legközelebbi helyőrségétől oly sok heti
járóföldre, ijesztő élmény volt.
Mivel a keze már elzsibbadt a kapaszkodástól, Valeria leereszkedett a párkányra, és homlokát
ráncolta bizonytalanságában. Messziről jött - Sukhmet határváros zsoldostáborából, a sík legelők
közepéről, ahol számos fajból összetevődő, mindenre elszánt kalandorok védik a határt a Darfar felől
közeledő, véres támadások ellen. Vakon menekült erre a vidékre, amelyről mit sem tudott. És most két
lehetőség között ingadozott: lovagoljon be egyenesen a síkon lévő városba, vagy hallgasson
óvatosságra intő ösztönére, nagy ívben kerülje ki, és folytassa magányos vándorlását?
Levélsuhogás hallatszott a lába irányából. Valeria macskaként perdült meg, kardja után kapott,
aztán dermedten, tágra nyílt szemmel meredt az előtte álló férfira.
Az valóságos óriás volt, izmai simán hullámzottak napbarnított bőre alatt. A nőéhez hasonló
öltözéket viselt, eltekintve attól, hogy széles bőrszíj feszült rajta selyemöv helyett. Derekáról pallos és
tőr lógott.
- Kimmériai Conan! - tört ki Valeria. - Mit keresel a nyomomban?
A férfi elvigyorodott, kék szeme lángolt, ahogy végigfuttatta tekintetét a nő csodás alakján,
elidőzött melle domborulatain, a nadrág meg a csizmaszár közti fehér bőrön. E tekintet jelentését
bármelyik nő megértette volna.
- Nem tudod? - nevetett fel Conan. - Nem fejeztem ki elég nyilvánvalóan az irántad érzett
csodálatomat már akkor, amikor először megpillantottalak?
- Egy csődör se fejezhette volna ki nyilvánvalóbban - válaszolta Valeria megvetően. - De meg se
fordult a fejemben, hogy Sukhmet söröshordóitól és húsosfazekaitól ily távol találkozom veled.
Utánam jöttél Zarallo táborából, vagy korbáccsal űztek el valamely gaztettedért?
Conan nevetett a lány gúnyolódásán, és megfeszítette bicepszeit.
- Tudod, hogy nincs Zarallónak annyi gazembere, amennyi elég lenne, hogy kikorbácsoltathasson
a táborból. - Elvigyorodott. - Persze, hogy utánad jöttem. És ez volt a szerencséd, némber! Azzal,
hogy leszúrtad azt a stygiai tisztet, eljátszottad Zarallo jóindulatát és védelmét. Törvényen kívülivé
lettél.
- Tudom - felelte a lány mogorván. - De mi mást tehettem volna? Tudod, mivel ingerelt fel.
- Persze - ismerte el a férfi. - Ha ott vagyok, én magam szúrom le. Azonban ha egy nő a férfiak
haditáborában él, számíthat effélékre.
 Valeria dobbantott és káromkodott.
- Miért nem hagyják a férfiak, hogy férfiként éljek?
- A válasz nyilvánvaló! - Conan újra szinte falta a nőt mohó tekintetével. - Okosan tetted, hogy
elszöktél. A stygiaiak elevenen nyúztak volna meg. A tiszt bátyja követett. Szerintem gyorsabban,
mint gondoltad volna. Már nem sokkal volt elmaradva tőled, amikor utolértem. Jobb lova volt, mint
neked. Néhány mérföldön belül elvágta volna a torkod.
- És? - kérdezte a nő.
- Mit és? - értetlenkedett Conan.
- Mi lett a stygiaival?
- Miért, mit gondolsz? - vágta oda türelmetlenül a barachai. - Természetesen megöltem, és a
tetemét a dögevőkre hagytam. Ez azonban késleltetett, és majdnem elvesztettem a nyomodat, amikor
átkeltél azon a sziklás hegynyúlványon. Különben már rég utolértelek volna.
- És most azt hiszed, visszavihetsz Zarallo táborába? - nézett rá kihívóan Valeria.
- Ne beszélj bolondokat! - mordult fel Conan. - Gyere, kislány, ne légy ilyen méregzsák! Nem
vagyok olyan, mint az a stygiai, akit leszúrtál, és ezt te is tudod.
- Nincstelen csavargó vagy - gúnyolta a lány.
Conan kinevette.
- És te mi vagy? Annyi pénzed sincs, hogy új ülepet vegyél a nadrágodra, hiába játszod meg
magad. Tudod, hogy nagyobb hajókon és több embernek parancsoltam, mint te egész életedben. Ami
pedig a nincstelenséget illeti, melyik vándor nem az élete jelentős részében? Annyi aranyat
elherdáltam már a világ nagy kikötőiben, hogy egy gálya tele lenne vele. Ezt is tudod.
- Hol vannak most azok a remek hajók meg azok a bátor fickók, akiknek parancsoltál? -
gúnyolódott Valeria.
- Legtöbbjük a tenger fenekén - válaszolta Conan derűsen. - Az utolsó hajómat a zingaraiak
süllyesztették el a sémita part mellett. Ezért álltam be Zarallo Szabad Társaságába. Ám amikor a
darfari határhoz vonultunk, rájöttem, hogy melléfogtam. A fizetség kevés, a bor savanyú, a néger
nőket pedig nem kedvelem. És a sukhmeti táborba csak effélék jártak. Orrukban karikával és hegyesre
reszelt fogakkal. Eh! És te miért álltál be Zarallóhoz? Sukhmet messze van a sós víztől.
- Vörös Ortho azt akarta, hogy a szeretője legyek - válaszolta a nő mogorván. - Amikor a kúsita
vidék mellett horgonyoztunk Zabbelától nem messze, egy éjjel vízbe vetettem magam, és a partra
úsztam. Egy sémita kereskedőtől hallottam, hogy Zarallo délre vonul a Szabad Társasággal, hogy a
darfari határt őrizze. Nem kínálkozott jobb lehetőség. Csatlakoztam egy kelet felé tartó karavánhoz, és
hamarosan Sukhmetbe értem.
- Őrültség volt dél felé menekülnöd - fűzte hozzá Conan -, de ugyanakkor fortélyos is, hiszen
Zarallo járőrei nem gondoltak rá, hogy ebben az irányban üldözzenek. Csak a leszúrt tiszt bátyjának
sikerült a nyomodra bukkannia.
- És most mi a szándékod?
- Nyugatnak fordulni. Jártam már itt délen, de ennyire keleti részen még nem. Ha nyugatnak
tartunk, néhány nap alatt eljutunk a nyílt szavannára, ahol a fekete törzsek legeltetik a jószágaikat.
Vannak köztük barátaim. Elmegyünk a partig, keresünk egy hajót. Torkig vagyok a dzsungellel.
- Akkor menj utadra! - tanácsolta a nő. - Nekem más terveim vannak.
- Ne légy bolond! - Conan most először tűnt ingerültnek. - Nem kóborolhatsz örökké ebben az
erdőben.
- Miért ne, ha kedvem tartja.
- De miféle célzattal?
- Nem a te dolgod - csattant fel a nő.
- Dehogynem - válaszolta Conan nyugodtan. - Azt hiszed, azért követtelek ilyen hosszan, hogy
most megforduljak, és üres kézzel lovagoljak el? Légy észnél, némber, nem akarlak bántani!
Előrelépett. Valeria hátraszökkent, és kardot rántott.
- Egy lépést se, te barbár kutya, vagy felnyársallak, mint egy disznót!
 Conan habozva torpant meg.
- Azt akarod, hogy elvegyem tőled azt a játékszert, és elfenekeljelek vele?
- Szavak! Semmi több, csak szavak! - gúnyolódott a lány, s a fény úgy táncolt vakmerő
tekintetében, mint ahogy a napsugár csillan meg a kék vízen.
Conan tudta, hogy ez nem tréfa. Nincs ember, aki képes lenne puszta kézzel lefegyverezni Valeriát.
Ellentétes érzésekkel vonta össze a szemöldökét. Dühöngött, mégis mulatott magában, és csodálat
töltötte el a lány bátorsága láttán. Égett a vágytól, hogy megragadja azt a pompás testet és acélos
karjaiba szorítsa, azonban eszében sem volt bántani a lányt. Két óhaj közt vívódott: szerette volna
megragadni, jó alaposan megrázni, és ugyanakkor szerette volna cirógatni. Azonban tudta, ha
közelebb lép, a kard a szívébe mélyed. A határ menti portyázásokban és kocsmai verekedésekben túl
sok férfit látott már meghalni Valeria kardjától, akik valamilyen illúziót tápláltak a lánnyal
kapcsolatban. Tudta, hogy gyors és kegyetlen, akár egy nőstény tigris. Kivonhatta volna a pallosát,
hogy kiütve a kardot Valeria kezéből lefegyverezze őt, azonban annak még a gondolata is, hogy
kardot rántson egy nőre - még ha a sebzés szándéka nélkül is -, rendkívül ellenszenves volt számára.
- Fene a lelkedbe, te arcátlan nőszemély! - kiáltotta ingerülten. - Elveszem tőled azt a.
Feléje lépett. Dühös szenvedélye vakmerővé tette, és a lány halálos döfésre készülve megfeszült.
Aztán ijesztő dolog történt, ami egyszerre volt nevetséges és vészterhes.
- Mi volt az?
Valeria kiáltott fel, de mindketten alaposan megijedtek. Conan macskaként perdült meg, és nagy
kardja megvillant a kezében. Mögöttük, lenn az erdőben, megdöbbentő sikolykavalkád harsant fel.
rémült, kínlódó lovak nyerítése, szilánkokra törő csontok recsegése hallatszott.
- Oroszlánok mészárolják a lovakat! - kiáltotta Valeria.
- Egy frászt oroszlánok! - horkant fel Conan lángoló szemmel. - Hallottál oroszlánüvöltést? Mert
én nem! Hallgasd a csontok ropogását... egyetlen oroszlán sem csapna ekkora zajt egy ló megölésével.
Sietve elindult lefelé a szirt meredek oldalán, és a lány - megfeledkezve személyes ellentétükről -
követte. A kalandorok ösztöne egyesítette őket a közös
fenyegetéssel szemben. Mire átverekedték magukat a sziklát beburkoló zöld levélfüggönyön, a
nyerítés abbamaradt.
- A tónál találtam meg a lovad - suttogta Conan. Olyan nesztelenül lépkedett, a lány már nem
csodálkozott azon, hogy a férfi meg tudta lepni őt a sziklán. - Mellékötöttem az enyémet, és a csizmád
nyomát követtem. Most vigyázz!
Kibukkantak a levélövezetből, és az alsóbb régiókat fürkészték. Az erdő homályos, zöld
mennyezetként borult föléjük. A napfény épp csak annyira szűrődött át, mintha jáde árnyalatú
szürkület lenne. Az óriási fatörzsek alig ötven méterre már homályosnak, kísértetiesnek tűntek.
- Azon a bozótoson túl kellene lenniük a lovaknak - súgta Conan olyan hangon, mintha szellő
suhant volna végig a lombok között. - Hallgasd csak!
Valeria már hallotta, és ereiben meghűlt a vér; fehér kezét öntudatlanul társa izmos, barna karjára
fektette. A bozótoson túlról hangos csontropogtatás és húsmarcangolás hallatszott, rettenetes
csámcsogással és csikorgással vegyesen.
- Oroszlánok nem csapnának ilyen zajt - suttogta Conan. - Valami eszi a lovakat, de nem
oroszlán. Cromra!
A zaj hirtelen megszűnt, és Conan halkan szitkozódott. Váratlanul szellő kerekedett és éppen abba
az irányba kezdett fújni felőlük, amerre a láthatatlan gyilkos rejtőzködött.
- Már jön is! - dörmögte Conan, és kissé megemelte a kardját.
A bozótos vadul megbolydult, és Valeria keményen Conan karjába markolt. Nem volt járatos a
dzsungel élővilágában, mégis tudta, hogy egyetlen általa ismert állat sem lenne képes így rázni a
csalitot, mint ez.
- Akkora lehet, mint egy elefánt - morogta Conan, a lány gondolatait visszhangozva. - Mi az
ördög.
Hangja döbbent csendben halt el.
 A bozótosból rémséges, őrületes fej bukkant elő. Vicsorgó pofájában vértől csöpögő sárga agyarak
sora villogott, tátott szája fölött gyíkszerű orr ráncolódott. Roppant szeme - ezerszer akkora, mint egy
óriáskígyóé - pislogás nélkül meredt a feje fölött a sziklához tapadó, megkövült emberekre.
Vérmocsok tapadt pikkelyes, petyhüdt ajkaihoz, csöpögött hatalmas szájából.
A krokodilénál nagyobb fej hosszú, pikkelyes nyakban folytatódott, fűrészes tüskesor meredezett
rajta. Még lentebb, letiporva a tüskebokrokat meg a facsemetéket, titáni test, gigászi hordóhasú törzs
döcögött, valószínűtlenül kurta lábakon. Fehéres hasa szinte a földet súrolta, míg tüskés hátcsontja
magasabbra nyúlt, mint amit Conan ágaskodva elért volna. Hosszú, tüskés farkát maga mögött
vonszolta, akár egy rettentő nagy skorpió.
- Vissza a szirtre! Gyorsan! - harsant Conan kiáltása, és maga mögé rántotta a lányt. - Nem
hiszem, hogy felmászik, de ha felágaskodik, elérhet bennünket.
A szörnyeteg bokrokat, facsemetéket törve szaggatva száguldott keresztül a csaliton, és ők úgy
szöktek fel a sziklára előle, mint ahogy a leveleket fújja maga előtt a szél. Amikor Valeria befúrta
magát a levélfalba, hátratekintve látta a
titánt, mint ágaskodik fel félelmetesen vaskos hátsó lábain, pontosan úgy, ahogy Conan megjósolta. A
látványra pánik vett erőt a lányon. Így felágaskodva a szörnyeteg még gigászibbnak tűnt, krokodilfeje
a fák között tornyosult. Ekkor Conan acélos marka megragadta a lány csuklóját, felrántotta a vakító
levélfolyamba, majd ki ismét az afölötti forró napsütésbe, épp amikor a szörnyeteg elülső lábaival a
sziklára esett, és az ütődés hatására a szirt megremegett.
A nagy fej a menekülők mögött bukkant ki a lombok közül, és egy borzasztó pillanatig a zöld
levelektől körülvett, lángoló szemű, tátott pofájú, lidérces ábrázatba meredtek. Aztán a hatalmas
agyarak eredménytelenül csattantak össze, a fej visszahúzódott, eltűnt a szemük elől, mintha egy tóba
merült volna le.
A sziklát körülvevő törött ágak között lenéztek és látták, amint a rém letelepszik a hátsó részére a
szikla tövében, és rezzenéstelen tekintettel mered rájuk.
Valeria megborzongott.
- Vajon meddig fog itt kuporogni?
Conan a lábával megbökte az avarral borított párkányon heverő koponyát.
- Ez a fickó valószínűleg azért mászott fel ide, hogy megszabaduljon ettől vagy egy hozzá
hasonlótól. Bizonyára éhen pusztult. Nincs törött csontja. Az ott lenn egy sárkány lehet, hallani róla a
feketék legendáiban. Ha így van, addig nem fog távozni, míg mindketten meg nem halunk.
Valeria sérelmeiről megfeledkezve, kifejezéstelenül meredt társára. Leküzdötte a pánikot. Ezerszer
bizonyította már bátorságát vad csatákban, szárazon és vízen, égő hadihajók vértől csúszós fedélzetén,
kőfalú városok ostromában, letaposott, homokos partokon, ahol a Vörös Testvériség mindenre elszánt
kalózai fürösztötték a késüket egymás vérében a főnökségért vívott küzdelemben. Ettől a mostani
lehetőségtől azonban megfagyott ereiben a vér. Egy kardvágás a csata hevében mit sem számít, de ülni
tétlenül és tehetetlenül a csupasz kövön, míg az éhség fel nem emészti, miközben egy letűnt kor
szörnyű túlélője les rá. A gondolatra pánik lüktetett át a lány agyán.
- Egyszer csak elmegy enni vagy inni - mondta tehetetlenül.
- Egyikhez sem kell messzire mennie - jegyezte meg Conan. - Épp most zabálta tele magát
lóhússal, és lévén hüllő, sokáig kibírja evés vagy ivás nélkül. Csakhogy úgy tűnik, nem alszik evés
után, mint egy igazi hüllő. Erre a sziklára azonban nem bír felmászni.
Conan higgadtan beszélt. Barbár volt, és a vadon gyermekeinek roppant türelme ugyanúgy része
volt a személyiségének, mint gerjedelme és dühe. Civilizált ember számára lehetetlennek tűnő
hidegvérrel viselte el az ilyen helyzeteket.
- Nem tudnánk átmászni egy fára, és ágról ágra haladva, mint a majmok, eltűnni? - kérdezte a
lány elkeseredetten.
Conan a fejét rázta.
- Gondoltam rá. A sziklával érintkező ágak ott lenn túl vékonyak. Letörnének a súlyunk alatt.
Ráadásul szerintem ez a pokolfajzat bármelyik környékbeli fát képes kitépni gyökerestül.
 - Akkor hát itt csücsülünk a hátsónkon, míg éhen nem veszünk, mint ez? - kiáltotta a lány
dühösen, és belerúgott a koponyába. Az zörögve gurult arrébb a párkányon. - Én ugyan nem!
Lemegyek, és levágom azt az átkozott fejét.
Conan letelepedett egy kiálló részre az orom tövénél. Elismerően pillantott a lány lángoló szemébe,
feszült, remegő alakjára, de nem adott hangot csodálatának, mert tudta, hogy a lány ebben az
állapotban bármilyen őrültségre képes lenne.
- Ülj le! - dörrent rá.
Megragadta a csuklójánál fogva, és lehúzta a térdére. Valeria jobban meglepődött, semhogy
ellenkezni tudott volna, így hát Conan kivette a kardot a lány kezéből, és a hüvelyébe dugta.
- Maradj nyugton, csillapodj le! Csak eltörnéd a kardod a pikkelyein. Bekapna egy falatra, vagy
szétlapítana a tüskés farkával, mint egy tojást. Valahogy majd csak kimászunk ebből a
kutyaszorítóból, de nem úgy, hogy felfalatjuk és lenyeletjük magunkat.
A lány nem felelt, de nem is próbálta lerázni a férfi karját a derekáról. Félt, és ez az érzés új volt a
Vörös Testvériség kalózának. Olyan engedelmesen ült társa - vagy fogva tartója - térdén, hogy ennek
láttán Zarallo igencsak meghökkent volna, hiszen átkaiban Valeriát a pokolbéli hárem egyik nőstény
ördögének szokta nevezni.
Conan tétován játszadozott a lány göndör, sárga fürtjeivel, nyilvánvalóan csak azzal törődött, hogy
meghódítsa. Sem a lábánál heverő csontváz, sem az alant kuporgó szörnyeteg nem zavarta gondolatait
a legcsekélyebb mértékben sem.
A lány nyugtalan tekintete az alattuk lévő lombokat kutatta, és színes foltokat fedezett fel a zöld
levelek között. Gyümölcsök. Jókora sötétvörös golyók függtek egy faágon, melynek széles levelei
különösen dúsnak és élénkzöldnek mutatkoztak. Tudatosult benne, hogy máris éhes és szomjas, bár a
szomjúság mindaddig nem kínozta, míg úgy nem alakult, hogy most már nem mászhat le a szikláról
élelmet meg vizet keresni.
- Nem fogunk éhezni - mondta. - Van gyümölcs elérhető közelségben.
Conan a jelzett irányba pillantott.
- Ha ennénk belőle, nem lenne szükség a sárkány agyaraira - mordult fel. - Ezeket nevezi Kús
fekete népe Derketa almáinak. Derketa a holtak királynője. Igyál egy keveset a levéből vagy
loccsantsd a bőrödre, és meghalsz, mielőtt lebukfencezhetnél a szikla tövébe.
- Ó! ,
A lány ismét csüggedt hallgatásba mélyedt. Úgy tűnik, nincs menekvés a kutyaszorítóból,
töprengett komoran. Nem látott kiutat, és Conan semmi mással nem foglalkozott, csak az ő karcsú
derekával és göndör fürtjeivel. Ha próbált is kiötleni valami menekülési tervet, az nem látszott rajta.
- Ha levennéd rólam a kezed annyi időre, hogy felmássz arra az oromra - szólalt meg váratlanul a
lány -, láthatnál valami érdekeset.
Conan kérdő pillantást vetett rá, majd vállat vont, és engedelmeskedett. Felkapaszkodott a
toronyszerű oromra, és elnézett az erdő teteje fölött. Hosszú pillanatokig csendben állt a szikla tetején,
akár egy bronzszobor.
- Fallal körülvett város, ez igen - morogta aztán. - Ide készültél, amikor rá akartál venni, hogy
egyedül menjek a nyugati partra?
- Érkezésed előtt fedeztem fel. Amikor Sukhmetből eljöttem, mit sem tudtam róla.
- Ki gondolta volna, hogy itt városra bukkanunk? Nem hinném, hogy a stygiaiak hatoltak volna
be ilyen messzire. Építenek ilyen várost a feketék, mint ez? Nem látok csordákat a legelőn, sem
földművelés jelét, sem emberi mozgást.
- Hogy is láthatnál ilyen messziről?
Conan vállat vont, és leugrott a párkányra.
- Hát, a város népe most nem segíthet nekünk. És lehet, hogy akkor sem segítenének, ha
módjukban állna. A fekete országok lakói többnyire ellenszenvvel fogadják az idegeneket.
Valószínűleg teletűzdelnének bennünket dárdákkal.
Hirtelen elhallgatott, csendben állt, mintha elkalandoztak volna közben a gondolatai, majd
homlokát ráncolva nézett le a levelek közt csillogó vörös gömböcskékre.
 - Dárdák! - dörmögte. - Micsoda istenverte bolond vagyok, hogy előbb nem jutott eszembe!
Ebből is látszik, mit művel egy csinos lány a férfi eszével.
- Miről beszélsz?
Conan válasz nélkül lemászott a levélövezetig, és azon át lenézett. A gigászi állat a gyíkfélékre
jellemző borzasztó türelemmel leste a szirtet. Így bámulhatott fel valamelyik fajtársa a múlt ködbe
vesző hajnalán a kiugró sziklára menekülő barlanglakóra. Conan minden indulat nélkül átkokat szórt
rá, aztán ágakat kezdett vagdosni. Előrehajolt és a végüktől olyan távol metszette el őket, ameddig
csak elért. A rázkódó levelek nyugtalanították a szörnyeteget. Felkelt hátsó feléről, rettenetes farkával
csapkodni kezdett. Úgy roppantotta ketté a facsemetéket, mintha csak fogpiszkálók lennének. Conan
óvatosan leste a szeme sarkából, és éppen amikor Valeria azt hitte, hogy a sárkány ismét a szirtnek
ront, a kimmériai visszavonult, és a levágott ágakkal a kezében felmászott a párkányra. Három volt
nála ezekből a két méter hosszú, alig ujjnyi vastag, karcsú vesszőkből. Vágott néhány szívós, vékony
indát is.
- Az ágak túl könnyűek dárdanyélnek, és a kúszónövények alig kötélvastagságúak - jegyezte
meg a szirtet övező lombozat felé intve. - Nem bírná el a súlyunkat. De egységben az erő. Az
aquilóniai renegátok is ezt mondták nekünk, kimmériaiaknak, amikor a hegységben sereget akartak
toborozni saját országuk meghódítására. Mi azonban mindig klánokban és törzsekben harcoltunk.
- Mi köze ennek azokhoz a botokhoz?
- Mindjárt meglátod.
Tömör nyalábba fogta a botokat, egyik végén beékelte közéjük a tőrét, majd az indákkal
összekötözte. Amikor ezzel végzett, nem csekély erejű, két méter hosszú, vastag nyelű dárdája lett.
- Mire lesz ez jó? - kérdezte a lány. - Azt mondtad, a penge nem hatol át a pikkelyein.
- Nem mindenhol pikkelyes. Egy párducot többféleképpen is meg lehet nyúzni.
Leereszkedett a levélövezet széléig, és a kés pengéjét óvatosan beledöfte az egyik Derketa almába.
Elhúzódott, nehogy az átszúrt gyümölcsből szivárgó sötét bíbor lé rácsöppenjen. Máris kihúzta a
pengét, és odamutatta a lánynak a bíborvörösre festett, matt színű, kékes acélt.
- Nem tudom, elég lesz-e vagy sem - szólt. - Ennyi méreg egy elefánttal is végezne, de. hát, majd
elválik.
Conan leereszkedett az ágak között. Valeria közvetlenül a háta mögött haladt. A férfi gondosan
eltartotta magától a mérgezett dárdát, kidugta fejét a levelek közül, és a szörnyeteghez intézte szavait.
- Mire vársz ott lenn, kétes szülők korcs ivadéka, te! - Ez volt az egyik legnyomdaképesebb
kiszólása. - Fordítsd ide megint azt a csúf pofád, te hosszú nyakú barom. vagy azt akarod, hogy
lemenjek, és szétrúgjam a korcs tüskéidet?
Ehhez hasonlókat harsogott, és véleményét olyan ékesszólóan öntötte szavakba, hogy Valeria - a
kalózok között szerzett világias műveltsége dacára - csak bámult. És ez megtette hatását a
szörnyetegre. Mint ahogy a kutya szakadatlan ugatása idegesíti és felbőszíti a legtöbb alkatilag
csendes állatot, úgy az emberi lárma félelmet kelt egyes állatokban, és őrült dühöt másokban. A
masztodonszerű lény váratlanul, megdöbbentő gyorsasággal erős hátsó lábaira ágaskodott és dühös
erőfeszítéssel nyújtóztatta testét, nyakát, hogy elérje azt a handabandázó törpét, aki lármájával
megzavarta ősi birodalmának ódon csöndjét.
Conan azonban jól ítélte meg a távolságot. A hatalmas fej másfél méterrel alatta ijesztően, de
sikertelenül tört át a levélzeten. És ahogy az éktelen pofa ott tátongott, akár egy nagy kígyó szája,
Conan az állkapocscsont vöröslő szélébe vágta a dárdáját. Két karjának teljes erejével lefelé döfött,
markolatig szúrta a hosszú pengéjű tőrt a húsba, ínba, csontba.
Az állkapocs abban a pillanatban görcsösen összecsattant, elroppantotta a három vesszőből álló
nyelet, és majdnem lerántotta Conant. Lezuhant volna, ha mögötte álló társnője kétségbeesetten el
nem kapja a kardtartó övét. Így meg tudott kapaszkodni egy kőnyúlványban, és hálásan vigyorgott
hátra.
Odalenn a szörnyeteg a földön fetrengett, akár egy kutya, akinek bors ment a szemébe. Összevissza
rázta fejét, mancsával tapogatta, és pofáját újra meg újra a
lehető legszélesebbre tátotta. Roppant metszőfogával a csonka nyelet harapdálta, és megpróbálta
kitépni a pengét. Aztán felvetette a fejét, kitátotta a pofáját, amelyből ömlött a vér, és olyan célzatos,
intelligens dühvel bámult fel a szirtre, hogy Valeria megborzongott, és kardot rántott. A szörnyeteg
hát- és horpaszpikkelyei rozsdabarnáról tompa égővörösre változtak. A legrettenetesebb az volt, hogy
a szörnyeteg némasága megtört. A vércsatakos pofából előtörő hangok nem hasonlítottak egyetlen
olyan hangra sem, amely földi teremtménytől származhatott.
A sárkány harsány, csikorgó ordítással vetette magát ellenségei fellegvárára. A hatalmas fej újra
meg újra kibukkant a lombok közül, de csak az üres levegőt kaphatta el. Teljes súlyával a sziklának
vetette magát úgy, hogy a szirt alapjától a csúcsáig remegett. Felágaskodott, mellső lábaival
megragadta, mint egy ember, és megpróbálta kitépni gyökerestül, mintha fa lenne.
Az elemi düh ilyen megnyilvánulása megfagyasztotta a vért Valeria ereiben. Conan azonban maga
is elég közel állt az őselemekhez, nem érzett mást, megértő érdeklődésen kívül. A barbár szemében
nem volt olyan nagy a különbség önmaga, illetve más emberek és állatok között, mint Valeria
gondolkodásmódja szerint. Conan számára a lenti szörnyeteg csupán az élet - tőle főképp külsejében
különböző - másfajta megnyilvánulása volt. A férfi felruházta önmaga jellemzőivel, és az állat
őrjöngésében csupán saját dühének hasonmását látta, ordításában és üvöltésében pedig csak azoknak
az átkoknak a hüllőszerű megfelelőjét, amikkel maga is szidta. Minden vad lényt a rokonának érzett,
még a sárkányokat is. Képtelen volt átérezni azt a szédítő rettenetet, mely Valeriát gyötörte az állat
tombolása láttán.
Nyugodtan ült, figyelt, és felhívta a lány figyelmét a sárkány hangjában és tetteiben végbemenő
változásokra.
- Kezd hatni a méreg - mondta meggyőződéssel.
- Alig hiszem.
Valeria nevetségesnek tartotta azt a feltételezést, hogy bármilyen halálos legyen is az a valami,
hatással lehetne arra az izomkolosszusra.
- Kihallom a fájdalmat a hangjából - jelentette ki Conan. - Eleinte csak a pofáját ért szúrás miatt
mérgelődött. Most már érzi a méreg hatását. Nézd! Tántorog! Néhány percen belül megvakul. Mit
mondtam?
A sárkány hirtelen megtántorodott, és elcsörtetett a bokrok közt.
- Elmenekül? - kérdezte Valeria szorongva.
- A tóhoz tart! - Conan gyors cselekvésre szánta el magát. Felugrott. - Szomjas a méreg miatt.
Gyerünk! Néhány pillanat múlva megvakul, de a szimatával visszatalálhat a sziklához, és ha még itt a
szagunk, itt ül majd mindaddig, míg ki nem múlik. És az ordításával más fajtársát is idecsődítheti.
Menjünk!
- Oda le? - rémült meg Valeria.
- Persze. A városnak tartunk! Lehet, hogy ott levágják a fejünket, de nincs
más lehetőségünk. Lehet, hogy útközben ezernyi sárkánnyal találkozunk, de a maradás biztos halál.
Ha megvárjuk, míg kimúlik, lehet, hogy újabb tucattal lesz dolgunk. Siess utánam!
Olyan gyorsan mászott lefelé a természetes lejárón, akár egy majom, s csak akkor állt meg, amikor
kevésbé fürge társnőjét segítette. Valeria eddig, míg nem látta mászni a kimmériait, bármely férfival
egyenrangúnak tartotta magát akár a hajóárbocon, akár egy kopár sziklán.
Lemásztak a lombok alatti homályba és nesztelenül siklottak a talajra, bár Valeria úgy érezte, hogy
a szívdobogását messziről is hallani lehet. A sűrű bozótoson túlról hangos csobogás és lefetyelés
jelezte, hogy a sárkány a tónál iszik.
- Visszajön, amint tele a hasa - morogta Conan. - Órákba telhet, mire a méreg végez vele. Ha
végez egyáltalán.
Valahol az erdőn túl a nap a láthatárra ereszkedett. Az alkonyi köd beborította az erdő fekete
árnyait és homályos tisztásait. Conan megragadta Valeria csuklóját, és elsurrant a szirt tövétől.
Kevesebb zajt csapott, mint a fatörzsek közt elsuhanó szellő, ám Valeria úgy érezte, mintha puha
csizmája az egész erdőnek hírül adná szökésüket.
 - Nem hiszem, hogy követni tudná a nyomunkat - morogta Conan -, de ha a szél az orrába fújja a
testünk szagát, megérez minket.
- Mitra, add, hogy ne fújjon a szél! - lehelte Valeria.
Sápadt tojásdad arca derengett a homályban. Szabad kezével megmarkolta kardját, de a bőrrel
bevont markolat csak tehetetlenségérzetét növelte.
Még igen messze jártak az erdő szélétől, amikor ropogást és csörtetést hallottak a hátuk mögül.
Valeria beharapta az ajkát, hogy fel ne kiáltson.
- A nyomunkban van! - suttogta hevesen.
Conan a fejét rázta.
- Nem érezte a szagunkat a szirtnél, és most összevissza botorkál az erdőben, hogy szagot fogjon.
Gyerünk! A városba vagy sehova! Bármelyik fát képes kitépni, amire felmászhatnánk. Bár ne támadna
fel a szél.
Lopakodtak tovább, míg a fák ritkulni nem kezdtek előttük. Mögöttük az erdő árnyak
áthatolhatatlan, fekete óceánjává vált. A baljóslatú ropogás még mindig hallatszott mögöttük, a
sárkány botladozva rótta kiszámíthatatlan útját.
- Az ott már a mező - lehelte Valeria. - Még egy kicsi, és.
- Crom! - káromkodott Conan.
- Mitra! - suttogta Valeria.
Délről szél kerekedett.
Felőlük fújt, pontosan a mögöttük álló fekete fák felé. Az erdőt máris rettenetes ordítás rázta meg.
A céltalan ropogás és bokortördelés kitartó csörtetéssé változott. A sárkány forgószélként viharzott
egyenesen abba az irányba, amerről ellenségeinek szaga lebegett felé.
- Rohanj! - vicsorogta Conan egy csapdába esett farkas lángoló tekintetével.
- Csak ennyit tehetünk!
A tengerészcsizmák nem futásra készültek, és a kalózélet sem teszi az embert jó futóvá. Valeria
száz méter megtétele után már levegő után kapkodott, botladozott, és mögöttük a recsegés-ropogás
dübörgő robajlássá változott, ahogy a szörnyeteg kirontott a bozótosból, és nyíltabb terepre ért.
Conan acélos karjával átfogta a lány derekát, és valósággal a levegőbe emelte. Valeria lába alig
érintette a talajt, olyan sebességgel hurcolták, amire saját maga nem lett volna képes. Ha egy ideig ki
tudnának térni az állat útjából, talán az árulkodó szél megváltozna. A szél azonban kitartott, és Conan
egy hátravetett pillantással látta, hogy a szörnyeteg már csaknem utolérte őket. Jött, mint egy
szélvihartól sodort hadigálya. Conan olyan erővel lökte el magától Valeriát, hogy a lány öt métert
bukdácsolt, és rongycsomóként bukott egy fa tövéhez, a kimmériai pedig szembefordult a dübörgő
titánnal.
Meg volt győződve róla, hogy ütött az utolsó órája, mégis ösztönéhez híven cselekedett. Teljes
erejéből nekirontott a felé kapó szörnyű pofának. Ugrott, vágott, akár egy vadmacska és érezte, hogy a
kardja mélyen beleszalad a hatalmas pofát borító pikkelyek közé. Ekkor iszonyú ütés verte le a
lábáról, tizenöt métert gurult és bukfencezett. Félig elszállt belőle az élet.
Hogy a szédelgő kimmériai miként volt képes lábra állni, még ő maga sem tudta volna
megmondani. Csak egyetlen gondolat foglalkoztatta: hogy a lány kábán és tehetetlenül hever szinte a
száguldó ördög útjában, és mielőtt a lélegzet sípolva visszatért volna a nyelőcsövébe, már ott is
termett a nő fölött, karddal a kezében.
Valeria ott hevert, ahová esett, de felküzdötte magát ülő helyzetbe. Sem agyar nem tépte, sem láb
nem tiporta. Conant a sárkány válla vagy mellső lába találhatta el. A szörnyeteg megállás nélkül
rohant tovább, haláltusájának kínjai közepette megfeledkezett áldozatairól, akiknek a szagát követte.
Hanyatt-homlok dübörgött előre, míg lehorgasztott feje neki nem csapódott egy útjába kerülő gigászi
fának. Az ütközés gyökerestül tépte ki a fát, és valószínűleg szétloccsantotta az agyat az ormótlan
koponyában. Fa és szörnyeteg együtt dőltek el, és a két kábult ember látta, mint rázkódnak az ágak és
a levelek a teremtmény vonaglásától. míg végül lecsillapodtak.
 Conan felsegítette Valeriát, és botladozó léptekkel eredtek futásnak. Néhány pillanat múlva kopár
síkságra érkeztek a csendes alkonyban.
Conan egy pillanatra megtorpant, és visszapillantott a mögöttük hagyott ébenszínű erdőre. Egy
levél se rezdült, egy madár se csiripelt. Olyan csend uralkodott, mint amilyen az ember megjelenése
előtt lehetett.
- Gyerünk! - morogta Conan, és megfogta társa kezét. - Veszélyes helyzet. Ha több sárkány jön
utánunk az erdőből.
Nem fejezte be a mondatot.
A város rendkívül távolinak tetszett a pusztaság túlfelén, távolibbnak, mint a szirtről. Valeriának
annyira kalimpált a szíve, úgy érezte, rögtön megfullad tőle.
Minden lépésnél várta, hogy recsegést-ropogást hall, és újabb óriás démon csap le rájuk. A
rengeteg csendjét azonban semmi sem háborgatta.
Az első megtett mérföld után Valeria valamelyest fellélegzett. Lendületes magabiztossága kezdett
visszatérni. A nap lenyugodott, sötétség telepedett a tisztásra, csak a csillagok világították meg egy
kicsit, és satnya kísértetekké változtatták a kaktuszokat.
- Nincsenek marhák, nincsenek szántóföldek - morogta Conan. - Hogyan élnek ezek az emberek?
- Lehet, hogy a marhákat karámban tartják éjszaka - sugallta Valeria -, és a szántóföldek meg a
legelők a város túloldalán vannak.
- Lehet - dörmögte Conan -, de a szirtről ott sem láttam.
A város mögött felkelt a hold, a falak meg a tornyok feketén rajzolódtak ki a sárga izzásban.
Valeria megborzongott. Így feketén, a holddal a háttérben, ez a különös város komornak,
baljóslatúnak tűnt.
Lehet, hogy valami hasonló érzést kelthetett Conanban is, mert a barbár megállt, körülnézett, és
felmordult.
- Itt megállunk. Semmi értelme éjszaka menni a kapuhoz. Valószínűleg úgysem engednének be.
Ráadásul pihenésre van szükségünk, és nem tudhatjuk, miképpen fogadnak bennünket. Néhány órás
alvás után jobban tudunk majd harcolni vagy futni.
Előrement egy kört alkotó kaktuszligethez - az ilyen képződmény mindennapos a sivatagban.
Kardjával utat vágott és intett Valeriának, hogy lépjen be.
- Itt legalább a kígyóktól biztonságban leszünk.
A lány hátratekintett a hat mérfölddel mögöttük lévő fekete sáv felé, mely az erdőt jelezte.
- És ha újabb sárkány bukkan elő az erdőből?
- Őrködünk - felelte Conan, arról azonban nem ejtett szót, mihez kezdenek majd abban az
esetben. A néhány mérföldnyire lévő városra meredt. Egyetlen bástyából vagy toronyból sem
szűrődött ki fény. Titokzatos, nagy fekete tömegként emelkedett a holdfényes ég alatt. - Feküdj le, és
aludj! Én őrködöm először.
A lány habozott, bizonytalanul pillantott társára, de Conan keresztbe tett lábbal letelepedett a
nyílás elé, arccal a síkság felé, kardjával a térdén, háttal neki. Valeria szó nélkül leheveredett a
homokra a tüskés várban.
- Ébressz fel, amikor a hold eléri a csúcspontját! - utasította a kimmériait.
Conan nem válaszolt, és nem is nézett felé.
Mielőtt elnyomta volna az álom, Valeria a férfi izmos alakját nézte, ahogy ott ül mozdulatlanul,
mint egy bronzszobor, élesen kirajzolódva az alacsonyan fénylő csillagok előtt.

2. TÜNDÖKLŐ TŰZKÖVEK
Valeria arra riadt fel álmából, hogy szürke hajnal lopódzik a síkra. Szemét dörzsölve ült fel. Conan
a kaktusz mellett guggolt, vastag hajtásokat vágott le, és ügyesen kirángatta belőlük a tüskéket.
- Nem keltettél fel - mondta a lány vádlóan. - Hagytad, hogy egész éjszaka aludjak.
 - Fáradt voltál - felelte Conan. - Az alfeled is sajoghatott az után a hosszú lovaglás után. Ti,
kalózok, nem szoktatok hozzá a lovagláshoz.
- Te talán igen?
- Kozák voltam, mielőtt kalóz lettem. A kozákok nyeregben élnek. Kis megszakításokkal alszom,
mint a csapás mellett leselkedő párduc, ami az arra jövő őzre les. A fülem éber, míg a szemem pihen.
A megtermett barbár valóban olyan frissnek látszott, mintha baldachinos ágyon aludta volna végig
az éjszakát. Eltávolította a tüskéket, lehántotta a bőrt a kaktuszról, és a lány felé nyújtotta a vastag,
lédús levelet.
- Mélyeszd bele a fogad! Ez a hajtás a sivatagi emberek étele és itala. Egykor a zuagírok főnöke
voltam. egy sivatagi népé, mely karavánok kifosztásából él.
- Van olyasmi, ami még nem voltál? - kérdezte a lány félig csúfondárosan, félig elbűvölten.
- Hybóriai király még nem voltam - vigyorodott el Conan, s közben roppant mennyiségű kaktuszt
gyömöszölt a szájába. - De megálmodtam, hogy leszek. És egyszer leszek is. Miért is ne?
A lány csodálkozva rázta a fejét e higgadt arcátlanság hallatán, és nekifogott befalni a levelet. Nem
volt kellemetlen íze, és jóllakott a hűvös, szomjoltó lével. Conan befejezte az étkezést, beletörölte
kezét a homokba, felkelt, végighúzta ujjait dús fekete sörényén, és felkötötte a derékszíját.
- Akkor hát induljunk! Ha a városiak elvágják a torkunkat, tegyék inkább most, a hőség
beköszönte előtt.
Valeria eltöprengett a barbár zord humorán, vajon nem profetikus-e? Felkelt, ő is felcsatolta a
kardját. Éjszakai rémülete elmúlt. A távoli erdő bömbölő sárkányai homályos álomnak tűntek.
Könnyed léptekkel indult meg a kimmériai mellett. Bármiféle veszély vár is rájuk, ellenfeleik
emberek lesznek, és Valeria, a kalóz, nem találkozott még olyan emberrel, akitől megijedt volna.
Conan a mellette haladó lányra pillantott, aki ruganyos léptekkel vette fel a tempót.
- A járásod inkább hegylakóé, mint tengerészé - mondta. - Tehát aquilóniai vagy. Fehér bőrödet
Darfar napja sem tudta barnára égetni. Számos hercegnő megirigyelhetné.
- Aquilóniai vagyok - felelte a lány. Már valahogy nem ingerelték a férfi bókjai. Jólesett neki a
nyilvánvaló csodálat. Ha egy másik férfi őrködött volna
helyette, míg ő aludt, az feldühítette volna. Mindig hevesen elutasított minden kísérletet, hogy egy
férfi oltalmazza és védje, csak azért, mert nő. Most azonban titokban örült neki, hogy ez a férfi így tett
és nem élt vissza ijedtségével, sem az abból eredő gyengeségével. Elvégre, gondolta, most nem akárki
a társa.
A nap felkelt a város mögött, és baljóslatú vörös fénnyel vonta be tornyait.
- Múlt éjszaka fekete volt a holdfényben - dörmögte Conan mély barbár babonával, komor arccal.
- A hajnali napfényben pedig vérvörös, mint a véres veszedelem. Nem tetszik nekem ez a város.
Mégis mentek tovább, és Conan felhívta a lány figyelmét arra, hogy északról nem vezet út a
városba.
- A város innenső oldalán nem taposta ki jószág a síkságot. Nem érintette ekevas a földet évek, de
lehet, hogy évszázadok óta. De nézd csak, valaha művelték ezt a földet.
Valeria ősi öntözőcsatornákat látott, amelyeket helyenként félig ellepett és benőtt a kaktusz.
Megrökönyödve ráncolta a szemöldökét. Tekintetével végigpásztázta a várost minden oldalról
körülvevő síkságot, melyet az erdő széle határolt, mint valami roppant, homályos gyűrű. A tekintet
nem hatolt át azon a gyűrűn.
Kényelmetlenül fürkészte a várost. A lőrésekben nem csillantak sisakok vagy lándzsahegyek, nem
hallatszott kürtszó, nem harsant felszólítás a tornyokból. Abszolút csend honolt a falakon túl, akárcsak
az erdőben.
A nap magasan állt a keleti láthatár fölött, mire elérték a nagy kaput az északi falban, a magas
bástya árnyékában. Rozsda tarkította a hatalmas bronzkapu vaspántjait. Pókhálók csillogtak a
sarokvasakon, az ászokfán és az elhúzható fatáblán.
- Évek óta nem nyitották ki! - kiáltott fel Valeria.
- Holt város - dörmögte Conan. - Ezért omlottak be a csatornák, ezért műveletlen a mező.
 - De ki építette? Ki élt itt? Hová mentek? Miért hagyták el?
- Ki tudja? Talán egy kitaszított stygiai klán építette. Valószínűleg mégsem. Nem hasonlít a
stygiai építészetre. Lehet, hogy ellenség irtotta ki a lakóit, vagy járvány végzett velük.
- Ha így van, akkor a kincseik még ott benn pókhálósodnak és porosodnak - vetette fel Valeria,
akiben feltámadt mesterségének kapzsi ösztöne, mely még nőies kíváncsisággal is társult. - Ki tudjuk
nyitni a kaput? Menjünk be, nézzünk szét!
Conan bizonytalanul szemlélte a súlyos nyílászárót, de nekifeszítette izmos vállát, és vádlija meg
combja teljes erejével nyomta. A rozsdás sarokvasak csikorogtak, nyikorogtak, a kapu súlyosan befelé
mozdult. Conan kiegyenesedett, és kivonta kardját. Valeria benézett a férfi válla fölött, és felkiáltott
meglepetésében.
Nem nyílt utcát vagy udvart láttak, mint várni lehetett volna. A kapu
közvetlenül egy hosszú, széles folyosóba nyílt, mely hosszan-hosszan húzódott, és vége a távoli
homályba veszett. Roppant méretű volt, és szögletesre vágott, különös, vörös kövekből álló padlója
izzani látszott, mintha lángokat verne vissza. A falak csillogó, zöld anyagból voltak.
- Sémita legyek, ha ez nem jáde! - esküdözött Conan.
- Ilyen mennyiségben lehetetlen!
- Épp eleget raboltam belőle a khitáji karavánoktól, hogy tudjam, mit beszélek - állította Conan. -
Ez jáde!
A boltíves lazurit mennyezetet méregzölden csillogó nagy kőcsoportok ékesítették.
- Zöld tűzkövek - mordult fel Conan. - Punt népe így nevezi. Állítólag a történelem előtti
aranykígyók megkövült szemei. Csillognak a sötétben, mint a macskaszemek. Éjszaka be fogják
világítani ezt a folyosót, de ez pokolian kísérteties megvilágítás lesz. Nézzünk körül! Hátha találunk
egy drágakövekkel telt kincseskamrát.
- Csukd be a kaput! - tanácsolta Valeria. - Nem szeretnék ezen a folyosón sárkánnyal versenyt
futni.
- Nem hiszem, hogy a sárkányok kijönnének az erdőből - válaszolta vigyorogva Conan.
Ennek ellenére becsukta a kaput, majd a belső oldalon lévő, törött reteszre mutatott.
- Mintha hallottam volna valami reccsenést, amikor feszítettem. Ez a retesz az előbb tört el. A
rozsda majdnem szétrágta. Ha az itteniek elmenekültek, hogyan reteszelhették el belülről?
- Valószínűleg másik kapun át távoztak - vélte Valeria.
Kíváncsi volt, vajon hány évszázad telhetett el azóta, hogy a kinti nap fénye utoljára beszűrődött a
nyitott kapun át arra a tágas folyosóra. A napfény azonban valahogy utat talált, és hamar meglátták,
honnan ered. Magasan fenn a boltíves mennyezetben keskeny tetőablakok helyezkedtek el - áttetsző
lapok valami kristályszerű anyagból. A köztük lévő árnyékos foltokból a zöld kövek haragos
macskaszemekként pislogtak. Lábuk alatt a tompán fénylő padló a láng különböző árnyalataiban és
színeiben izzott. Mintha a pokol padlóján lépkedtek volna, hunyorgó, gonosz csillagokkal a fejük
fölött.
A folyosó minden oldalán egymás fölött három, karfás karzat futott.
- Négyszintes épület - dörmögte Conan -, és ez a folyosó a tetőig ér. Hosszú, akár egy utca. Mintha
ajtót látnék a túlsó végén.
Valeria megvonta fehér vállát.
- Akkor jobb szemed van, mint nekem, pedig engem éles szeműnek ismernek a tengeri rablók
között.
Találomra befordultak egy nyitott ajtón, és keresztülmentek egy sor üres szobán. Mindegyiknek a
padlója olyan volt, mint a folyosóé, és a faluk ugyanolyan jáde-, márvány-, elefántcsont-, vagy bronz-,
arany-, ezüstfrízekkel
ékesített kalcedon. Mennyezetüket zöld tűzkövek díszítették, olyan kísértetiesen, olyan csalókán
fénylettek, mint ahogy Conan mesélte. A behatolók csillogó boszorkánytűz alatt haladtak, akár a
kísértetek.
 Némelyik helyiségből hiányzott ez a megvilágítás és ajtaja feketén tátongott, mint a szakadék
szája. Conan és Valeria ezeket elkerülték, csak a megvilágított termeket járták.
Pókhálók lepték be a sarkokat, de nem halmozódott fel érzékelhető por a padlón, sem a
helyiségeket megtöltő márvány-, jáde, vagy vöröses kalcedonszékeken, asztalokon. Itt-ott
elpusztíthatatlan, khitáji selyemszőnyegek hevertek. Sehol sem találtak utcára, udvarra néző ajtót vagy
ablakot. Mindegyik ajtó újabb szobába vagy folyosóba nyílt.
- Miért nem jutunk már egy utcához? - zúgolódott Valeria. - Ez a palota vagy mi legalább akkora,
mint a turáni király szerája.
- Nem járványban pusztultak el - mondta Conan a kihalt város rejtélyén töprengve. - Különben
találnánk csontvázakat. Lehet, hogy kísértetek járták, ezért mindenki felkerekedett, és elment. Talán.
- Pokolba a talánnal! - tört ki Valeria nyersen. - Sosem fogjuk megtudni. Nézd azokat a frízeket!
Embereket ábrázolnak. Miféle fajhoz tartoznak?
Conan jól megnézte, és a fejét rázta.
- Sosem láttam még ilyen népeket. De van bennük valami keleties. vindhyaiak talán, vagy
kosalaiak.
- Király voltál Kosalában? - kérdezte a lány gúny mögé rejtve kíváncsiságát.
- Nem. De hadifőnök voltam az afghulik között, akik a himéliai hegyekben élnek Vindhya határán
túl. A képeken látható emberek a kosalaiakra hasonlítanak. De miért építenének a kosalaiak várost
ilyen messze nyugaton?
A megmintázott karcsú, olaj szín bőrű férfiaknak és nőknek finom metszésű, egzotikus arcvonásaik
voltak. Fátyolszerű köntöst és pompás, drágaköves ékszereket viseltek. Többnyire ünneplés, tánc,
szeretkezés közben örökítették meg őket.
- Minden bizonnyal keletiek - dörmögte Conan -, de nem tudom, honnan. Visszataszítóan békés
életet élhettek, különben lennének háborús meg csatajeleneteik is. Menjünk fel azon a lépcsőn!
Elefántcsont csigalépcső kanyargott fel a szobából. Megmásztak három lépcsőfordulót, a negyedik
szinten tágas terembe jutottak. Úgy tűnt, ez az épület legfelső emelete. A termet tetőablakok
világították meg, a tűzkövek sápadtan hunyorogtak a fényben.
Sorra járták az ajtókat, és az egyik kivételével mindegyik mögött hasonlóan megvilágított szobák
sorát látták. Ez a kivételes ajtó egy karfás karzatra nyílott, mely egy sokkal kisebb csarnok fölött
vezetett körbe, mint amit az alsóbb szinten korábban felfedeztek.
- A pokolba! - Valeria undorodva telepedett le egy jáde-padra. - Azok, akik itt hagyták a várost,
minden kincsüket magukkal vitték. Belefáradtam, hogy összevissza mászkáljak ezekben az üres
szobákban.
- Az összes fenti helyiség felülről kapja a világítást. Bár találnánk valami ablakot, ahonnan
beláthatnánk a várost! Vessünk egy pillantást azon az ajtón túlra!
- Nézd csak meg egyedül! - tanácsolta Valeria. - Én addig itt ülök, és pihentetem a lábam.
Conan eltűnt a karzatra nyíló ajtóval szemközti kijáraton, Valeria pedig összekulcsolta kezét a feje
mögött, hátradőlt, és kinyújtóztatta csizmás lábát. Ezek a csillogó zöld ékkőcsoportokkal díszített,
égővörös padlójú csendes szobák és folyosók kezdték nyomasztani. Azt kívánta, bár találnának egy
utcára vezető utat a labirintusból. Merengve tűnődött, vajon miféle titokzatos, sötét lábak surrantak
azokon a lángoló padlókon az elmúlt századokban, hány kegyetlen és rejtélyes cselekedetnek lehettek
tanúi azok a hunyorgó díszkövek?
Tűnődéséből halk nesz riasztotta fel. Karddal a kezében pattant fel, még mielőtt rájött volna, mi
zavarta meg. Nem Conan tért vissza, és tudta jól, hogy nem őt hallotta.
A zaj valahonnan a karzatra nyíló ajtón túlról hallatszott. Puha bőrcsizmájában nesztelenül surrant
ki rajta, a korláthoz húzódott, és a vaskos karfák között lepillantott.
Egy férfi lopakodott odalenn.
Ijesztő élmény volt emberi lényt látni ebben a kihaltnak hitt városban. Valeria lekuporodott egy
tartóoszlop mögé, minden idegszála bizsergett, és a lopakodó férfit leste.
A férfi semmiben sem emlékeztetett a frízeken megmintázott alakokra. Alig volt magasabb
középtermetűnél, és nagyon sötét bőrű volt, bár nem néger. Egy ágyékkötőnek használt, szegényes
selyemrongytól eltekintve teljesen meztelen volt, az ágyékkötő is csak részben takarta izmos derekát.
Tenyérnyi széles bőröv lógott karcsú csípőjéről. Vállát verdeső, hosszú, egyenes szálú haja vad
kinézetet kölcsönzött neki. Sovány volt, karján és lábán izomkötegek dagadoztak, de kevés volt a hús
ahhoz, hogy kellemes szimmetriát adhatott volna külsejének. Olyan takarékos felépítésű volt, hogy az
már szinte visszataszítónak tűnt.
Mégsem annyira a külseje, mint inkább a viselkedése tett nagy hatást az őt figyelő nőre. Kissé
meggörnyedve ólálkodott, fejét jobbra-balra forgatta. Jobb kezében széles kardot szorongatott, és a
fegyver remegett a férfit rázó indulattól. A lenti alak félt és reszketett szörnyű rémületében. Balra
fordította a fejét, és Valeria lángoló, vad tekintetet pillantott meg a fekete hajtömeg alatt.
A férfi nem vette észre Valeriát. Lábujjhegyen keresztülsurrant a termen, és eltűnt egy nyitott ajtón
át. Egy pillanat múlva fojtott kiáltás hallatszott, majd ismét csend borult a folyosóra.
Valeria kíváncsiságtól hajtva végigsurrant a galérián, és egy ajtóhoz ért afölött, amelyiken át a férfi
eltűnt. Az ajtó újabb, kisebb galériába vezetett, mely tágas termet vett körül.
Ez a terem a harmadik szinten lehetett, mennyezete nem volt olyan magasan, mint az előző
folyosóé. Csak a tűzkövek világították be, és természetfölötti, zöld ragyogásuk árnyékban hagyta az
erkély alatti területet.
Valeria szeme tágra nyílt. A férfi, akit látott, még ott volt a teremben.
Hason feküdt egy sötétvörös szőnyegen a szoba közepén, ernyedt testtel, szétvetett karokkal.
Görbe kardja a közelében hevert.
Valeria nem értette, miért fekszik ott olyan mozdulatlanul. Aztán jobban szemügyre vette a
szőnyeget. A férfi alatt és közelében a szövet kicsit más színű, mélyebb, ragyogóbb vörös volt.
Kissé megborzongva közelebb húzódott egy tartóoszlophoz, és feszülten fürkészte a túloldali
erkély alatti árnyékokat. Azok azonban nem árulták el titkaikat.
Hirtelen újabb alak tűnt fel a komor dráma színhelyén. Hasonló felépítésű volt az előzőhöz, és a
folyosóval szemközti ajtón jött be.
Szeme a padlón heverő férfira villant, és szaggatott hangon mondott valami olyasmit, hogy
„Chicmec!". A másik nem mozdult.
A férfi odasietett, lehajolt, megragadta a fekvő férfi vállát, és hanyatt fordította. Fojtott kiáltás tört
fel ajkáról, mert a másik férfi feje hátrabiccent, és láthatóvá vált, hogy a torkát fültől fülig
elmetszették.
A férfi elengedte a hullát, és az visszahullott a véráztatta szőnyegre. A másik felegyenesedett és
remegett, mint egy széltől rázott levél. Arca hamuszürkére változott a félelemtől. Egyik lába ugrásra
készen megfeszült. Ám ekkor hirtelen megmerevedett, olyan mozdulatlanná vált, mint egy szobor, és
tágra nyílt szemmel meredt a terem egy pontjára.
Az erkély alatti árnyékban kísérteties fény kezdett lebegni és növekedni, egy fény, amelyet nem a
csillogó tűzkövek okoztak. Valeria érezte, hogy a háta borsódzni kezd, mert a lüktető sugárzásban egy
emberi koponya derengett fel és úgy tűnt, mintha ebből az emberi, de mégis feltűnően torz koponyából
eredt volna a kísérteties fény. Testetlen fejként lebegett, mintha az éjszakából és a homályból idézték
volna meg, és egyre kivehetőbbé vált. Emberi volt, és mégsem az, már amennyire Valeria meg tudta
ítélni.
A férfi mozdulatlanul állt, mint a rémület szobra, és változatlanul a jelenést bámulta. Az árny
lassan láthatóvá vált. Emberszerű alak volt, meztelen teste és tagjai olyan színben fénylettek, mint a
kifehéredett csontok. Válla fölött a csupasz koponya üres szemüregekkel vigyorgott az istentelen
dicsfény közepén, és a férfi, aki szemben állt vele, képtelen volt levenni róla a tekintetét. Némán állt,
kardja erőtlen ujjai közt fityegett és olyan volt az arckifejezése, mint akit hipnózis tart fogva.
Valeria rájött, hogy nemcsak a félelem bénította meg. A lüktető fény ördögi tulajdonsága
megfosztotta a férfit a gondolkodástól és a cselekvéstől. Valeria - bár biztonságban volt a helyszín
fölött - érezte ennek a megnevezhetetlen kisugárzásnak egy csekély hatását, és ez a józan eszét
fenyegette.
 A rém közeledett áldozatához. Az végre megmozdult, de csak azért, hogy elejtse a kardját, kezével
eltakarja szemét, és térdre rogyjon. Bambán várta, hogy lecsapjon rá a penge, mely ott csillogott a
jelenés kezében. A kísértet úgy magasodott fölébe, mint ahogy a halál győzedelmeskedik az
emberiség fölött.
Valeria azt cselekedte, amit önfejű természete sugallt. Tigrisszerű ugrással átvetette magát a
korláton. A szörnyű alak mögött ért földet. Az meghallotta a puha csizmák tompa puffanását, és
megperdült. Mielőtt megfordulhatott volna, a lány éles pengéje lecsapott. Heves öröm söpört végig
Valeria lelkén, mert érezte, hogy a kard éle szilárd húsba és halandó csontba mélyedt.
A kísértet hörögve felkiáltott, és átvágott vállal, mellcsonttal és gerinccel esett össze. Ahogy
elzuhant, az égő koponya elgurult, egyenes szálú hajköteg és a halál kínjaitól rángatózó, sötét arc vált
láthatóvá. A rettenetes álarc mögött emberi lény rejtőzött, hasonlatos ahhoz, aki megadóan térdelt a
padlón.
Az utóbbi felnézett a csapás és a kiáltás hallatán, és most döbbent, vad tekintettel meredt a fehér
bőrű nőre, aki vértől csöpögő karddal a kezében állt a hulla fölött.
A térdelő alak nyöszörögve tápászkodott fel, mintha a látvány megfosztotta volna az eszétől. A
lány döbbenten fedezte fel, hogy megérti a férfi szavait. Stygiai nyelven beszélt, bár ismeretlen
tájszólásban.
- Ki vagy te? Honnan jövél? Mi dolgod Xuchotlban? - Majd anélkül, hogy választ várt volna,
gagyogta: - De hiszen te egy barátságos. istennő vagy démon lehetsz, mindegy, melyik! Megölted az
Égő Koponyát! Bár. csak egy ember volt alatta! Démonnak hittük, akit a katakombákból idéztek meg!
Figyelj!
Hirtelen abbahagyta a zagyválást, szimatolt, és feszült erőlködéssel hallgatózott. A lány mit sem
hallott.
- Sietnünk kell! - suttogta a férfi. - A nagy folyosótól nyugatra vannak! Itt bekeríthetnek! Lehet,
hogy máris körülvettek!
Görcsösen megragadta a lány csuklóját, és ő alig bírta kitépni kezét.
- Miről beszélsz?
A férfi értetlenül bámult rá, mintha csak nehezen fogná fel a lány tudatlanságát.
- Kikről? - hebegte bizonytalanul. - Hát. hát a xotalanciakról! Annak a klánjáról, akit megöltél.
Akik a keleti kapunál élnek.
- Azt akarod mondani, hogy ez lakott város? - kiáltott fel Valeria.
- Igen! Igen! - A férfi remegett türelmetlenségében. - Gyerünk el! Gyerünk gyorsan! Vissza kell
térnünk Tecuhltliba!
- Az merre van?
- A nyugati kapunál! - Újra megragadta a nő csuklóját, és afelé az ajtó felé húzta, amelyen át
érkezett. Nagy izzadságcseppek csöpögtek sötét homlokáról, szemében félelem lángolt.
- Várj egy kicsit! - morogta a lány, kirántva kezét. - Engedd el a kezem, vagy széthasítom a
koponyádat! Mi ez az egész? Ki vagy te? Hova akarsz vinni?
A férfi erőt vett magán, mindenfelé pillantgatott, és olyan gyorsan kezdett beszélni, hogy szavai
összefolytak.
- Techotl a nevem. Tecuhltliból vagyok. Én meg ez az ember, aki átvágott torokkal fekszik itt,
azért jöttünk a Csendes Csarnokokba, hogy megpróbáljunk lecsapni valami xotalancira. Különváltunk,
és mire visszatértem, itt találtam elmetszett torokkal. Az Égő Koponya tette, tudom, és engem is
legyilkolt volna, ha meg nem ölöd. Lehet, hogy nem volt egyedül. Más xotalanci is ólálkodhat a
közelben! Az istenek is elszörnyednek azok sorsától, akiket élve fognak el!
A gondolatra megborzongott, mintha malária rázná, és sötét bőre hamuszürkévé vált. Valeria
zavartan ráncolta a homlokát. Érezte, hogy rejlik valami értelem ebben a zagyválásban, de ő nem
értette.
A koponya felé fordult, amely még ott ragyogott és lüktetett a padlón, és csizmás lábát
próbaképpen arrafelé nyújtotta. A Techotl nevezetű ember egy kiáltással elé ugrott.
 - Ne érintsd! Ne is nézz rá! Őrület és halál bujkál benne. Xotalanc varázslói ismerik a titkát. a
katakombákban találták, ahol azoknak a rettenetes királyoknak a csontjai nyugszanak, akik egykor
Xuchotlban uralkodtak a múlt fekete évszázadaiban. Megdermeszti a vérét és elsorvasztja annak agyát,
aki úgy néz rá, hogy nem ismeri a titkát. Érintése őrültséget, pusztulást okoz.
Valeria haragos tekintettel nézett a beszélőre. Ez a sovány, izomkötegekből rakott, kígyózó fürtű
alak nem volt valami bizalomgerjesztő. A szemében a rémület csillogása mögött olyan hátborzongató
fény bujkált, amilyet még sosem látott épeszű ember szemében. Kijelentései mégis őszintének tűntek.
- Gyere! - könyörgött a férfi, és a lány bal keze után nyúlt, majd vissza is rántotta a sajátját,
amikor eszébe jutott Valeria figyelmeztetése. - Te idegen vagy. Nem tudom, hogyan jöttél ide, de ha
istennő vagy démon lennél, aki Tecuhltli megsegítésére jött, tudnád mindazt, amit tőlem kérdeztél. A
nagy erdőn túlról érkezhettél, ahonnan őseink jöttek. De a barátunk vagy, különben nem ölted volna
meg az ellenségemet. Gyere gyorsan, mielőtt a xotalanciak ránk találnak és megölnek!
Valeria a visszataszító, közömbös arcról a vészjósló koponyára pillantott, amely a halott ember
közelében pislákolt és csillogott a padlón. Mintha álmában látta volna. Tagadhatatlanul emberi volt,
mégis zavaróan torz és idomtalan. A koponya tulajdonosa, míg élt, idegen és szörnyű kinézetű
lehetett. Míg élt? Mintha most is valami saját életet élt volna. Állkapcsai tátogtak és összecsattantak.
Sugárzása felragyogott, élénkebbé vált, még rémesebb lett. Álom az egész élet.
Techotl sürgető hangja rántotta vissza Valeriát a homályos örvényből, amelybe süllyedt.
- Ne nézz a koponyára! Ne nézz a koponyára! - Mintha távoli kiáltás lett volna, felfoghatatlan
messzeségből.
Valeria megrázkódott, mint ahogy egy oroszlán rázza meg a sörényét.
- Míg élt - hadarta Techotl -, egy máguskirály szörnyű agyát vette körül! Még mindig őrzi a külső
térből magához vont mágia létét és tüzét!
Valeria átkozódva odaugrott - kecsesen, akár egy párduc -, és a koponya lángoló darabokra hullott
kardcsapása alatt. Valahol a szobában, a térben vagy tudata legmélyén egy nem emberi hang kiáltott
fel fájdalmában és dühében.
Techotl a karját rángatta, és makogott.
- Összetörted! Elpusztítottad! Xotalanc összes fekete mágiája sem rakhatja már össze! El innen!
Gyorsan el innen most már!
- De én nem mehetek. Van egy társam valahol a közelben.
A férfi szeme felizzott, ahogy elnézett a lány mellett, és arca holtsápadttá vált. Valeria megfordult
és látta, hogy négy ember ront be más-más ajtón át. A szoba közepén álló pár felé tartottak.
Olyanok voltak, mint azok, akiket már látott. Nagy izomkötegek tapadtak egyébként sovány
végtagjaikra, ugyanaz az egyenes szálú, kékesfekete haj hullott a vállukra, ugyanaz az őrült tekintet
lángolt tágra nyílt szemükben. Techotlhoz hasonló ágyékkötőt és fegyvert viseltek, de mindegyikük
mellén festett fehér koponya díszelgett.
Nem harsogtak sem kihívást, sem csatakiáltást. A xotalanciak vérszomjas tigrisekként ugrottak
ellenségeik torkának. Techotl elszánt dühvel szállt szembe velük. Lebukott a süvítő, széles hegyű
penge elől, ellenfelére vetette magát, a földre rántotta, és gyilkos csendben hengergőztek, birkóztak.
A másik három támadó Valeriát vette körül, különös szemük vörösen izzott, mint a veszett
kutyáké.
A lány megölte az első közeljövőt, mielőtt az lecsaphatott volna. Valeria hosszú, egyenes kardja
kettészelte ellenfele koponyáját, amint az csapásra emelte kardját. Ellépett egy szúrás elől, s közben
kivédett egy vágást. Szeme táncolt, ajkán kíméletlen mosoly jelent meg. Újra a Vörös Testvériség
kalóza lett, és az acél zümmögése olyan volt számára, akár egy nászdal.
Kardja félresöpört egy védekező pengét, és tenyérnyire mélyedt ellenfele rekeszizmába. A férfi
kínlódva kapkodta a levegőt és térdre rogyott, magasabb társa azonban tovább támadott olyan
vérengző csendben, oly dühösen halmozva csapást csapásra, hogy a lánynak nem volt lehetősége
ellentámadásra. Higgadtan hátrált, hárította a csapásokat és leste a lehetőséget, mikor szúrhat. A férfi
nem bírhatja sokáig ezt a forgószélszerű csépelést. Karja elfárad, lendülete alábbhagy, elgyengül,
remegni kezd, és akkor simán a szívébe mélyesztheti pengéjét. Oldalt pillantva látta, hogy Techotl az
ellenfele mellén térdel, és megpróbálja kiszakítani csuklóját a szorításból, hogy beledöfhessen egy
tőrt.
Valeria ellenfelének homlokán izzadság gyöngyözött, a szeme parázslott, akár az izzó szén.
Csapást csapásra mért, de a nő védelmén nem tudott áttörni. Nagyokat nyelve vette a levegőt, és
csapásai egyre bizonytalanabbul suhogtak. Valeria hátralépett, hogy kicsalja. és érezte, amint combját
acélkezek ragadják meg. Elfeledkezett a földön heverő sebesültről.
A fickó a földön térdelt, és mindkét kezét a lány lába köré kulcsolta. Társa diadalmasan felhördült,
és balról próbált támadni. Valeria vadul vonaglott és rángatózott, de hiába. Egyetlen lefelé irányozott
csapással megszabadulhatott volna a belé kapaszkodó veszedelemtől, de abban a pillanatban a magas
harcos görbe pengéje bezúzná a koponyáját. A sebesült vad bestiaként marcangolni kezdte fogaival a
lány csupasz combját.
Bal kezével lenyúlt, belemarkolt a hosszú hajba, és hátrarántotta a fejet. A fehér fogak és a vérben
forgó szem rávillant. A magasabbik xotalanci hevesen felkiáltott, és karjának minden erejével
lecsapott. A lány esetlenül próbálta hárítani a csapást. Az ütés alatt a saját kardlapja a fején csattant,
hogy csillagokat látott. Megtántorodott. A kard diadalmas, mély, vadállati morgás kíséretében újra
felemelkedett - ám ekkor egy óriási alak bukkant fel a xotalanci háta mögött és acél villant, mint egy
kék villám. A kiáltás megszakadt. A harcos elzuhant, mint egy ökör a tagló alatt, agya kiloccsant
torkáig kettészelt koponyájából.
- Conan! - zihálta Valeria. Hirtelen indulatában a xotalancihoz fordult, akinek haját még mindig
markolta bal kezével. - Pokol kutyája! - Kardja suhogva szelte a levegőt egy felfelé lendülő félkörben,
és a leroskadó, fejetlen testből vér lövellt elő. A lány elhajította a levágott fejet.
- Mi az ördög folyik itt? - Conan karddal a kezében átlépett a férfi hulláján, akit ő ölt meg, és
megrökönyödve nézett körül.
Techotl most kelt fel az utolsó xotalanci rángatózó testéről, és vörös vércseppeket rázott le tőréről.
Mély vágás vöröslött a combján. Tágra nyílt szemmel bámult Conanra.
- Mi ez az egész? - követelte Conan újra a választ, még mindig nem térve magához a meglepetés
kábulatából, hogy Valeriát csatába bonyolódva találta ezekkel a fantasztikus alakokkal egy olyan
városban, amit üresnek és lakatlannak hitt. A felső szobák eredménytelen átkutatásából visszatérve
látta, hogy Valeria eltűnt onnan, ahol hagyta, és a csatazajokat követve ért ide.
- Öt döglött kutya! - kiáltotta Techotl, lángoló tekintete hátborzongató örömöt fejezett ki. - Öt
kinyúlt. Öt vörös szög a fekete oszlopba! Hála a vér isteneinek!
Magasra emelte remegő kezét, majd démoni arccal leköpködte a hullákat és az arcukba taposott,
táncolt hátborzongató jókedvében. Új társai döbbenten figyelték, és Conan aquilóniai nyelven
kérdezte.
- Ki ez az őrült?
Valeria vállat vont.
- Azt mondja, Techotl a neve. Hebegéséből azt vettem ki, hogy a népe ennek az őrült városnak a
túlfelén él, ezek a többiek pedig a másik végén. Talán jobb, ha vele megyünk. Barátságosnak látszik,
és a történtekből kitűnik, hogy a másik törzs nem az.
Techotl abbahagyta táncát, és fejét oldalra hajtva mint a kutya, újra hallgatózott. Viselkedéséből
látszott, hogy diadala félelemmel viaskodik.
- Most már el innen! - suttogta. - Eleget tettünk! Öt döglött kutya! Népem örömmel fogad
benneteket! Tisztelni fognak titeket! De gyerünk! Tecuhltli messze van. A xotalanciak bármelyik
pillanatban olyan erővel támadhatnak ránk, amivel még a ti kardotok sem bír.
- Mutasd az utat! - dörmögte Conan.
Techotl azonnal felhágott a galériára vezető lépcsőre, intett nekik, hogy kövessék, és ők mentek,
sietve haladtak, hogy lépést tartsanak vele. Elérték a galériát, vezetőjük bement egy észak felé nyíló
ajtón, és sietett tovább helyiségről helyiségre. Ezek mindegyikét tetőablakok vagy zöld tűzkövek
világították meg.
 - Miféle hely lehet ez? - motyogta Valeria az orra alatt.
- Crom tudja! - felelte Conan. - Bár már láttam a fajtáját ezelőtt. A Zuad-tó partján élnek, a kúsi
határ közelében. Amolyan korcs stygiaiak, akik egy másik fajjal keveredtek, mely néhány száz éve
keletről vándorolt Stygiába, és beleolvadt. Tlazitlaniaknak hívták őket, de lefogadnám, hogy nem ők
építették ezt a várost.
Úgy tűnt, Techotl félelme nem szűnt meg azzal, hogy maguk mögött hagyták azt a termet, ahol a
halottak hevertek. Állandóan rángatta a fejét, hogy hallgatózzon, követik-e őket, és égő buzgalommal
bámult be minden ajtónyílásba, amely mellett elhaladtak.
Valeria érthetetlen módon didergett. Embertől nem félt, azonban a kísérteties padló a lába alatt, a
hátborzongató ékkövek a feje felett - melyek bujkáló árnyakat vetettek közéjük -, vezetőjük
lopakodása és rémülete, megnevezhetetlen feszültséggel töltötte meg. Ólálkodó, emberfölötti veszélyt
sejtett.
- Köztünk és Tecuhltli közt lehetnek! - suttogta egyszer csak Techotl. - Vigyáznunk kell, lesben
állhatnak!
- Miért nem hagyjuk itt ezt a sátáni palotát, és megyünk az utcára? - kérdezte Valeria.
- Xuchotlban nincsenek utcák. Sem terek, sem nyitott udvarok. Az egész város úgy épült, mint
egy nagy palota, egyetlen fedél alatt. Csak a nagy folyosón át juthatunk ki a szabadba, az köti össze a
város északi és déli kapuját. Csak a városkapuk nyílnak a külvilágra, de azokat ötven éve nem lépte át
élő ember.
- Mennyi ideje éltek itt? - kérdezte Conan.
- Én Tecuhltli várban születtem, harmincöt évvel ezelőtt. Sosem tettem ki a lábam a városból. Az
isten szerelmére, menjünk csendben! Ezek a termek lesben álló ördögökkel lehetnek tele. Olmec majd
elmond mindent, ha elértük Tecuhltlit.
Csendben surrantak tovább. Tűzkövek hunyorogtak a fejük felett, lángszínű padló izzott a lábuk
alatt. Valeriának úgy tűnt, mintha a poklon át menekülnének, és egy sötét képű, egyenes hajú manó
vezetné őket.
Mégis Conan volt az, aki megállította őket, amikor egy szokatlanul tágas
termen mentek keresztül. Vadonhoz szokott hallása élesebb volt, mint Techotlé, még ha ő egész
életében ezekhez a csendes folyosókhoz szokott is.
- Gondolod, hogy ellenség van előttünk, és ránk les?
- Állandóan ezekben a szobákban portyáznak - válaszolta Techotl -, akárcsak mi. Tecuhltli és
Xotalanc között a szobák és folyosók vitatott területet képeznek, senki földjének számítanak. A
Csendes Csarnokoknak nevezzük. Miért kérdezed?
- Emberek lapulnak az előttünk lévő szobában - válaszolta Conan. - Hallottam, ahogy acél
csendült a kőhöz.
Techotlon megint remegés vett erőt, és összeszorította a fogát, hogy ne vacogjon.
- Lehet, hogy a barátaid - sugallta Valeria.
- Nem kockáztathatjuk meg - zihálta az emberke, és eszeveszett gyorsasággal mozdult. Oldalt
fordult, és keresztül surrant egy bal oldali ajtónyíláson. Egy szobába jutottak, ahonnan elefántcsont
lépcső kanyargott le a sötétségbe. - Ez egy megvilágítatlan alagútba vezet! - sziszegte. Nagy
verejtékcseppek ütköztek ki a homlokán. - Ott is ólálkodhatnak. Lehet, hogy arra ment ki az egész,
hogy idecsaljanak. De meg kell kockáztatnunk, ha a fenti szobákban állnak lesben. Most gyertek
gyorsan!
Halkan, mint a szellemek, lesurrantak a lépcsőn, és egy éjfekete alagút szájához értek. Egy ideig
meglapulva hallgatóztak, aztán behatoltak. Valeria háta borsódzott, minden pillanatban várta, mikor
kap egy kardszúrást a sötétből. Ha Conan acélos ujjai nem markolják a karját, nem érezte volna társai
fizikai jelenlétét. Annyi zajt sem ütöttek, mint amennyit egy macska okozott volna. Áthatolhatatlan
sötétség vette körül őket. Valeria kinyújtott fél kezével a falat tapogatta, és néha ajtót érzett ujjai alatt.
Az alagút végeérhetetlennek tűnt.
 Hirtelen zajt hallottak maguk mögött. Valeria háta újra borsódzni kezdett, mert egy halkan nyíló
ajtó neszét ismerte fel. Emberek léptek az alagútba mögöttük. Még ezen járt az esze, amikor
megbotlott valamiben, ami olyan volt, akár egy koponya. A valami hangos zörgéssel gurult végig a
padlón.
- Futás! - üvöltötte Techotl hisztérikus hangon, és máris eliramodott az alagútban, akár egy
suhanó szellem.
Valeria újra azt érezte, hogy Conan húzza és cipeli, úgy száguldottak vezetőjük után. Conan sem
láthatott jobban a sötétben, mint ő, de rendelkezett egyfajta ösztönnel, amellyel csalhatatlanul követte
az irányt. Segítsége és irányítása nélkül a lány elesett vagy a falnak ütközött volna. Miközben
rohantak az alagútban, a lábdobogás egyre közelebbről és közelebbről hallatszott mögöttük. Techotl
hirtelen felkiáltott.
- Itt a lépcső! Gyorsan utánam! Ó, gyorsan!
Kinyúlt kezével a sötétből, elkapta Valeria csuklóját, aki vakon megbotlott a lépcsőben. A lány
érezte, hogy Techotl húzza, szinte vonszolja a kanyargó lépcsőn. Conan elengedte és megfordult, mert
füle és ösztöne elárulta neki, hogy
ellenségeik már közvetlenül mögöttük járnak. És azok a zajok egyáltalán nem emberi lábaktól eredtek.
Valami vonaglott felfelé a lépcsőn. Valami, ami csúszkált, suhogott, és hűvös levegőt hozott
magával. Conan lesújtott nagy kardjával és érezte, hogy a penge keresztülszel valamit - ami akár hús
és csont is lehet -, és mélyen a lépcsőbe vágódik. Valami a lábához ért; hideg volt, mint a jég. Aztán a
lenti sötétséget rémisztő csapkodás és vergődés töltötte meg, egy ember felkiáltott kínjában.
A következő pillanatban Conan már felfelé száguldott a kanyargó lépcsőn, és átvetette magát a
fenti ajtón.
Valeria és Techotl már átért. Techotl becsapta az ajtót, és elhúzta a reteszt - az elsőt, amit Conan
látott, mióta elhagyták a külső kaput.
Aztán megfordult, átszaladt a szobán, amibe jutottak. Átsiettek a szemközti ajtón. Conan
hátrapillantott és látta, hogy az előző ajtó nyög és megfeszül a másik oldalról rá gyakorolt, súlyos
nyomás alatt.
Bár Techotl nem csökkentette sem sebességét, sem óvatosságát, most magabiztosabbnak tűnt.
Mintha hazai területre ért volna, ahol barátokat hívhat segítségül.
Conan kérdésére azonban kiújult a rémülete.
- Mi volt az, amivel a lépcsőn harcoltam?
- Xotalanciak - válaszolta Techotl anélkül, hogy hátranézett volna. - Mondtam, hogy a
Csarnokok tele vannak velük.
- Az nem ember volt - morogta Conan. - Inkább valami csúszómászó, aminek olyan hideg volt az
érintése, mint a jég. Azt hiszem, kettőbe vágtam. Visszazuhant a mögötte tülekedő emberekre, és
legalább egyet megölt haláltusájában.
Techotl feje hátrarándult, arca újra hamuszürkévé vált. Görcsösen gyorsított léptein.
- A Csúszó! A szörnyeteg! A katakombákból hozták, hogy segítse őket! Nem tudjuk, mi az, de
rábukkantunk már embereink rettenetesen szétzúzott holttestére, akiket az ölt meg. Szeth nevére,
siessünk! Ha a nyomunkra állítják, egész Tecuhltli kapujáig követni fog bennünket!
- Kétlem - morogta Conan. - Alapos vágást kapott a lépcsőnél.
- Siessünk! Siessünk! - nyögte Techotl.
Egy sor zöld világítású szobán futottak át, kereszteztek egy tágas csarnokot, és megálltak egy
óriási bronzajtó előtt.
- Íme, Tecuhltli! - mondta Techotl.

3. A VISZÁLY
 Techotl öklével bedörömbölt a bronzajtón, majd oldalt fordult, hogy beláthassa a mögöttük lévő
csarnokot.
- Megesett már, hogy ez előtt az ajtó előtt csaptak le a mieinkre, amikor azok már biztonságban
hitték magukat - mondta.
- Miért nem nyitnak ajtót? - kérdezte Conan.
- Megnéznek minket a szemen át. Nem tudják, hogy ti kik lehettek. - Felemelte a hangját. - Nyisd
ki az ajtót, Excelan! Én vagyok, Techotl, az erdőn túli nagy világból jött barátokkal. Mindjárt nyitják -
nyugtatta meg társait.
- Akkor jobb lesz, ha sietnek! - mondta Conan zordan. - Mintha csúszkálna valami a padlón az
előző folyosón túl.
Techotl újra hamuszínű lett, és két ököllel esett neki az ajtónak.
- Kinyitni, ostobák, kinyitni! A Csúszó a sarkunkban van!
Ahogy ütötte és kiabált, a nagy bronzajtó nesztelenül kitárult, és egy súlyos lánc vált láthatóvá a
bejárat előtt, amelyen túl lándzsahegyek meredeztek, és szilaj ábrázatok szemlélték őket egy
pillanatig. Aztán a lánc lehullt, Techotl eszeveszetten megmarkolta barátai karját, és valósággal
berántotta őket a küszöbön túlra. Ahogy az ajtó zárulni kezdett, Conan visszanézett a hosszúkás,
homályos folyosóra, és a másik végén egy derengő, kígyószerű alakot látott lassan és fájdalmasan
bevonaglani. Tompán fénylő, hosszú teste befolyt egy helyiség ajtaján, iszonyú, véráztatta feje
részegen ingadozott. Aztán a bezáruló ajtó eltakarta előle a látványt.
A szögletes szobában, amelybe megérkeztek, súlyos reteszekkel biztosították az ajtót, és a lánc a
helyére került. Az ajtó úgy készült, hogy egy ostrommal is dacoljon. Négy ember állt őrt. Ugyanahhoz
az egyenes hajú, sötét bőrű fajhoz tartoztak, mint Techotl, lándzsa volt a kezükben és kard az
oldalukon. Az ajtóhoz közeli falban bonyolult tükrös szerkezet volt, és Conan rájött, hogy ez lehet az
a szem, amelyet Techotl említett. Úgy rendezték el, hogy a fal keskeny, kristálytáblás résén át ki
lehetett látni, de kívülről nem lehetett észlelni. A négy őr csodálkozva bámult az idegenekre, de nem
tettek fel kérdéseket, és Techotl sem kezdett magyarázkodni. Most már könnyed magabiztossággal
haladt, mintha abban a pillanatban levetkőzte volna határozatlanságának és félelmének palástját, amint
átlépte a küszöböt.
- Gyertek! - sürgette újsütetű barátait, de Conan az ajtó felé pillantott.
- És azok, akik követtek bennünket? Nem próbálják megrohamozni a kaput?
Techotl a fejét rázta.
- Tudják, hogy képtelenek betörni a Sas ajtaját. Visszaszöknek Xotalancba, a csúszómászó
démonukkal együtt. Gyertek! Elviszlek benneteket Tecuhltli uralkodóihoz.
A négy őr egyike kinyitotta a szemközti ajtót és egy folyosóra jutottak, melyet
- mint a legtöbb szobát ezen a szinten - keskeny tetőnyílások és hunyorgó tűzkőcsoportok világítottak
meg. Azonban az eddig bejárt szobákkal ellentétben, ezen a folyosón jól látszott, hogy emberek
lakják. Bársony faliszőnyegek ékesítették a helyiségekben a fényes jáde falakat, értékes szőnyegek
borították a vörös padlót, és az elefántcsont ülőkéken, heverőkön és díványokon szaténpárnák
hevertek.
A folyosó díszes ajtóban végződött, mely előtt nem állt őr. Techotl ceremónia nélkül benyitott az
ajtón, és egy tágas terembe vezette barátait, ahol valami harminc sötét bőrű férfi és nő henyélt
bársonnyal bevont kanapékon. A megdöbbenéstől felkiáltva ugráltak fel.
A férfiak - egyiküket kivéve - ugyanolyan típusúak voltak, mint Techotl, a nők hasonlóan sötétek
és furcsa szeműek, ámbár nem csúnyák, csak különösek. Szandált, arany mellvértet, drágakő berakású
öveket, piciny selyemszoknyákat viseltek, és vállig érő, egyenesre nyírt, fekete hajukat ezüstpánt
fogta össze.
Jáde emelvényen, széles elefántcsont trónon egy pár ült, akik alig különböztek a többiektől. A férfi
óriás termetű volt, roppant mellkassal, bikaszerű vállal. A többiekkel ellentétben szakállt viselt, és ez
a sűrű, kékesfekete szőrzet majdnem a derekáig ért. Bíbor selyemköntöse minden mozdulatánál
változó, ragyogó színeket vert vissza; bő ujját könyökéig feltűrte, így látni lehetett vaskos, izmos
alkarját. Csillogó drágakövekkel kirakott pánt fogta össze kékesfekete fürtjeit.
A mellette ülő nő ijedt kiáltással pattant fel az idegenek beléptekor, égő tekintete elsiklott Conan
mellett, és megdöbbenve tapadt Valeriára. Magas volt és karcsú, messze a legszebb nő a szobában.
Még hiányosabban öltözött, mint a többiek. Szoknya helyett széles, aranyszálas bíborszövetet viselt,
mely övének közepéről hullott a térdéig. Öve hátulján egy másik szövet egészítette ki ruházatát,
melyet kiábrándult közönnyel viselt. Mellvértjét és hajpántját szintén drágakövek ékesítették. A sötét
bőrű nép közül egyedül az ő szemében nem bujkált az őrület csillogása. Első felkiáltása után nem
szólt egy szót sem, feszülten állt, és ökölbe szorított kézzel bámult Valeriára.
Az elefántcsont trónon ülő férfi nem kelt fel.
- Olmec herceg! - szólt Techotl, és kinyújtott karral, felfelé fordított tenyérrel mélyen meghajolt. -
Szövetségeseket hozok az erdőn túli világból. Tezcoti szobájában az Égő Koponya megölte
Chicmecet, a társamat.
- Az Égő Koponya! - suttogták a tecuhltliak, megborzongva a félelemtől.
- Igen! Akkor érkeztem én, és elvágott torokkal találtam Chicmecet. Mielőtt elmenekülhettem
volna, az Égő Koponya rám támadt, és amikor ránéztem, a vérem jéggé dermedt, a csontvelőm
elolvadt. Képtelen voltam harcolni vagy menekülni. Vártam a csapást. Ekkor jött ez a fehér bőrű nő,
lesújtott rá a kardjával. És lám, az Égő Koponya csak egy xotalanci kutya volt fehérre festett bőrrel,
egy ősi varázsló lüktető koponyájával a fején! Most a koponya darabokban hever, az azt viselő kutya
pedig halott!
Leírhatatlan, heves rivalgás követte az utolsó mondatot és mély, vad kiáltások hangzottak fel a
hallgatóságból.
- De várjatok! - kiáltotta Techotl. - Ez még nem minden! Míg a nővel beszélgettem, négy
xotalanci esett nekünk! Egyet megöltem. a szúrás a combomon bizonyítja, milyen keserves küzdelem
volt. Kettőt a nő ölt meg. Azonban épp rosszul állt a szénánk, amikor ez a férfi odaért, és
kettéhasította a negyedik koponyáját! Igen! Öt vörös szöget verhetünk a bosszú oszlopába!
Egy ébenfekete oszlopra mutatott, mely a kanapé mögött állt. Több száz vörös petty tarkította
fényes felületét - a fekete fába vert vaskos rézszögek vörös feje.
- Öt vörös szög öt xotalanci életért! - rivalgott Techotl, és a hallgatók arca eltorzult a rettenetes
örvendezéstől.
- Kik ezek az emberek? - kérdezte Olmec herceg, és hangja olyan volt, akár egy bika mély, távoli
bőgése. Xuchotlban senki sem beszélt hangosan. Mintha lelkükbe ivódott volna az üres csarnokok és
az elhagyatott szobák csendje.
- Conan vagyok, a kimmériai - válaszolta a barbár kurtán. - Ez a nő Valeria, a Vörös
Testvériségből; aquilóniai kalóz. Elszöktünk a fenn északon, a darfari határon állomásozó seregből, és
a part felé tartunk.
A trónon ülő nő megszólalt, annyira sietett mondandójával, hogy szavai megbicsaklottak.
- Sohasem éritek el a partot! Xuchotlból nincs menekvés! Életetek végéig itt fogtok maradni
ebben a városban!
- Hogy érted ezt? - morogta Conan. Kardja markolatához kapott és hátralépett, hogy
szembeforduljon a trónnal és mindenki mással. - Azt mondod, foglyok vagyunk?
- Nem úgy értette - vágott közbe Olmec. - A barátaitok vagyunk. Nem tartunk itt benneteket
akaratotok ellenére. De attól félek, egyéb körülmények lehetetlenné teszik, hogy elhagyjátok
Xuchotlot.
Tekintete Valeriára esett, de azonnal le is sütötte a szemét.
- Ez a nő Tascela - mutatta be társát. - Tecuhltli hercegnője. Hozzatok ételt és italt a
vendégeinknek! Bizonyára éhesek és fáradtak a hosszú utazástól.
Egy elefántcsont asztal felé intett, és a kalandorok - miután pillantást váltottak - helyet foglaltak. A
kimmériai gyanakvó volt. Kék szeme a szobát kutatta és kardját a keze ügyében tartotta, evésre és
ivásra buzdító meghívást azonban sosem utasított vissza. Tekintete Tascelára vándorolt, de a hercegnő
csak fehér bőrű társát nézte.
 Techotl egy selyemszalaggal bekötötte sebesült combját és szintén elhelyezkedett az asztalnál,
hogy segédkezzen barátai kiszolgálásában, mintha ez előjog és megtiszteltetés lett volna.
Megvizsgálta az ételt és az italt, amit a többiek hoztak be aranyedényekben és tálakon, és mindegyiket
megízlelte, mielőtt a vendégei elé helyezte. Míg ettek, Olmec csendben ült elefántcsont trónján, vastag
fekete szemöldöke alól figyelte őket. Tascela tenyerébe hajtott állal, térdére könyökölve ült mellette.
Sötét, kiismerhetetlen szeme rejtelmes fénnyel égett, és tekintetét nem vette le Valeria ruganyos
alakjáról. Trónja
mögött egy morcos, de csinos lány strucctollal legyezte lassú ritmusban.
A vándorok ismeretlen fajta, de nagyon ízletes, egzotikus gyümölcsöt kaptak, és részegítően erős,
világospiros bort.
- Messziről jöhettetek - mondta Olmec végül. - Olvastam atyáink könyveit. Aquilónia a stygiai és
sémita földeken túl fekszik, túl Argoszon és Zingarán. Kimméria pedig még Aquilónián is túl.
- Mindketten sokat barangoltunk - válaszolta Conan könnyedén.
- Csodálom, hogyan jutottatok át az erdőn - szólt Olmec. - A régmúlt napokban ezer harcos is
alig tudott utat vágni annak veszélyei közt.
- Találkoztunk egy masztodon méretű, tuskólábú szörnyeteggel - mondta Conan félvállról.
Kinyújtotta boroskupáját, és Techotl máris látható örömmel töltötte tele. - Miután megöltük, nem sok
gondot okozott.
A boroskancsó kicsúszott Techotl kezéből, és széttört a padlón. Barna bőre ismét hamuszürkévé
vált. Olmec kábult megdöbbenéssel talpra ugrott, és a többiek is levegő után kapkodtak a tisztelettől
vagy a rémülettől. Néhányan térdre rogytak, mintha a lábuk nem bírná meg őket. Csak mintha Tascela
nem hallotta volna. Conan zavartan bámult.
- Mi a baj? Mit tátogtok?
- Te. megölted a sárkányistent?
- Istent? Sárkányt öltem. Miért ne? Fel akart falni bennünket.
- De hiszen a sárkányok halhatatlanok! - kiáltotta Olmec. - Egymást megölik, de egyetlen ember
sem gyilkolt még sárkányt! Őseink ezer harcosa, akik Xuchotlban küzdötték útjukat, sem tudták
legyőzni őket! A harcosok kardjai gallyakként törtek szét a pikkelyeiken!
- Ha őseid gondoltak volna rá, hogy lándzsáikat a Derketa almák mérgező levébe mártsák - felelte
Conan tele szájjal -, és hogy a szemébe, szájába vagy egyéb hasonló helyre döfjék, láthatták volna,
hogy a sárkányok sem halhatatlanabbak, mint bármi más húsdarab. A tetem az erdő szélén hever, épp
csak belül a fák közt. Ha nem hisztek nekem, menjetek, és győződjetek meg róla!
Olmec a fejét rázta, de nem hitetlenségében, hanem csodálatában.
- Őseink a sárkányok miatt kerestek menedéket Xuchotlban - mondta. - Nem mertek
keresztülmenni a síkon, és be az azon túli erdőbe. Rengeteget kaptak el közülük és faltak fel a
szörnyetegek, mielőtt a várost elérték volna.
- Ezek szerint nem az őseitek építették Xuchotlot? - kérdezte Valeria.
- Ez a város már akkor is ősinek számított, amikor apáink először jöttek erre a földre. Hogy
milyen rég állhatott már, azt még elkorcsosult lakói sem tudták.
- Néped a Zuad-tótól jött? - kérdezte Conan.
- Igen. Több mint fél évszázaddal ezelőtt a tlazitlaniak egy törzse fellázadt a stygiai király ellen,
és miután csatában vereséget szenvedtek, dél felé szöktek. Sok-sok hétig mezőkön, sivatagokon és
hegyeken vándoroltak, végül a nagy erdőbe értek; ezer harcos, asszonyaival és gyerekeivel. Az
erdőben rájuk támadtak a sárkányok, és sokukat darabokra tépték. Az emberek eszeveszett
félelemben menekültek előlük, végül a síkságra értek, és meglátták Xuchotl városát a közepén.
Letáboroztak a város előtt és nem merték elhagyni a síkságot, mert az egész erdő tele volt a marakodó
szörnyetegek zajával. Szüntelenül egymással viaskodtak, a síkságra mégsem jöttek. A város népe
bezárta a kapukat, és a falakról nyilazott népünkre. A tlazitlaniak csapdába kerültek a síkságon -
mintha az erdő gyűrűje egy nagy fal lett volna -, mert az erdőbe behatolni őrültség lett volna. Aznap
éjszaka egy rabszolga érkezett titokban a táborukba, saját vérükből való, aki réges-rég egy felfedező
csapattal vágott neki az erdőnek, még fiatal korában. A sárkányok felfalták minden társát, de ő be
tudott menekülni a városba, hogy ott szolgasorban éljen. Tolkemec volt a neve. - A sötét szemek
fellángoltak a név említésére, és néhányan trágárságokat motyogtak. - Megígérte, hogy kaput nyit a
harcosoknak, csak annyit kért, hogy minden foglyot adjanak az ő kezébe. Hajnalban kinyitotta a
kapukat. A harcosok betódultak, és Xuchotl csarnokait vér festette vörösre. Csak néhány százan éltek
a palotában, egy ősi nagy nemzet hanyatló maradványai. Tolkemec szerint réges- rég keletről jöttek,
az ősi Kosalából, amikor azok elődei, akik most élnek Kosalában, feltűntek délről, és elűzték a föld
eredeti lakóit. Messze nyugatra vándoroltak, míg végül rábukkantak erre az erdőtől körbekerített
síkságra, amit akkor egy fekete törzs lakott. Őket rabszolgasorba vetették, és felépítettek egy várost. A
keleti hegyekből hoztak jáde követ, márványt, lazuritot, aranyat, ezüstöt és rezet. Elefántcsordák
biztosították nekik az elefántcsontot. Amikor a város elkészült, az összes fekete rabszolgát
legyilkolták. Mágusaik rettenetes varázslattal őriztették a várost. Halottbűvölő művészetükkel
újraélesztették a sárkányokat, melyek egykor ezt az elveszett földet lakták, és amelyek roppant
csontjait az erdőben találták. A mágusok ezeket a csontokat ruházták fel hússal és élettel, és az élő
fenevadak most úgy járnak a földön, akárcsak az idők hajnalán. Azonban a varázslók szőttek egy
varázslatot, amely az erdőben tartja a szörnyeket, és nem jönnek ki a síkságra. Így hát Xuchotl népe
hosszú évszázadokon át élt a városában és művelte a termőföldet, míg bölcs embereik rá nem jöttek,
hogyan termeljenek gyümölcsöt a városon belül. gyümölcsöt, amely nem a termőföldből, hanem a
levegőből nyeri táplálékát. Hagyták kiszáradni az öntözőcsatornákat, és egyre kényelmesebb és
kényelmesebb tunyaságban éltek, míg a hanyatlás utol nem érte őket. Mire őseink áttörtek az erdőn, és
a síkra értek, halódó faj lettek. Varázslóik már meghaltak, és a nép elfeledkezett az ősi tudományról.
Sem karddal, sem varázslattal nem tudtak küzdeni. Így hát apáink leölték Xuchotl népét, százat
kivéve. Ezeket élve adták Tolkemec kezébe - aki addig a rabszolgájuk volt -, és a termek számos
éjszakán át visszhangzottak sikoltásaiktól, kínzásuk közben. Így a tlazitlaniak egy ideig békében éltek
itt, és két testvér, Tecuhltli és Xotalanc uralkodott fölöttük, meg Tolkemec. Tolkemec benősült a
törzsbe, és mivel ő nyitotta ki a kapukat, és mivel a xuchotliak számos tudományát ismerte, osztozott
az uralkodásban a lázadást és a szökést vezető testvérekkel. Néhány évig békében éltek a városban,
csak ettek, ittak, szeretkeztek meg gyerekeket neveltek, mivel Tolkemec megtanította őket a levegőből
táplálkozó növények termesztésére. Ráadásul a xuchotliak halála megtörte a varázserőt, amely a
sárkányokat az erdőben tartotta. Éjszaka kijöttek a síkságra, és a város kapuinál bömböltek. A síkság
vörös volt az örökös küzdelmeikben kifolyó vértől, és ekkor történt, hogy. - Nyelvébe harapott a
mondat közepén, majd folytatta, de Conan és Valeria érezte, hogy eltitkolt valamit, amit nem tartott
bölcsnek elárulni.
- Öt évig éltek békében. Akkor. - Olmec tekintete egy pillanatig a mellette ülő nőn nyugodott. -
Xotalanc feleségül vett egy nőt, egy nőt, akit Tecuhltli és Tolkemec is kívánt. Tecuhltli őrületében
ellopta az asszonyt a testvérétől. Igen, a nő elég szívesen ment. Tolkemec segítette Tecuhltlit Xotalanc
ellen. Xotalanc követelte, hogy adják vissza a nejét, és a törzs tanácsa úgy döntött, hogy a nőre bízza a
választást. Ő azonban Tecuhltlit választotta. Xotalanc dühében erővel akarta visszaszerezni, és a
testvérek csatlósai a nagy teremben csaptak össze. Keserű időszak következett, ömlött a vér mindkét
oldalon. A veszekedés viszállyá vált, a viszály pedig nyílt háborúvá. A zűrzavar három részre
szakította a népet. Tecuhltli, Xotalanc és Tolkemec. Még a béke napjaiban felosztották a várost maguk
között. Tecuhltli élt a város nyugati részében, Xotalanc a keletiben, Tolkemec pedig a családjával a
déli kapunál. A düh, a harag és az irigység vérontássá, erőszakká és gyilkolássá vált. Ha egyszer
kivonták a kardot, nem volt visszaút. A vér vért követelt, és azonnali bosszúállás követte a
szörnyűségeket. Tecuhltli Xotalanccal harcolt, és Tolkemec először az egyiket, majd a másikat
segítette, és elárulta mindkét felet, ha a céljai úgy diktálták. Tecuhltli és népe visszavonult a nyugati
kapu környéki városrészbe, ide, ahol most ülünk. Xuchotl ovális alakban épült. Tecuhltli, mely
hercegéről nyerte nevét, az ovális nyugati részét foglalja magában. Az emberek eltorlaszolták az
összes kaput, mely a város többi részébe vezetett, kivéve egyet mindegyik szinten, de azt könnyen
meg lehet védeni. Lementek a város alatti üregekbe és felhúztak egy falat, mellyel elvágták a
katakombák nyugati részét, ahol az ősi xuchotli testek nyugszanak, és azok a tlazitlaniak, akik a
viszályban haltak meg. Úgy éltek, akár egy ostromlott várban, néha kitörtek, és lecsaptak
ellenségeikre. Xotalanc népe hasonlóképpen megerősítette a város keleti részét, és Tolkemec is
ugyanígy cselekedett a déli kapunál. A város középső része csupaszon, lakatlanul maradt. Azok az
üres csarnokok és termek csatatérré váltak, és a leselkedő szörnyűségek színterévé. Tolkemec mindkét
klánnal hadban állt. Emberbőrbe bújt démon volt, rosszabb, mint Xotalanc. A város számos olyan
titkát ismerte, amit sosem mondott el másoknak. A katakombák kriptáiból szerezte meg. Megszerezte
az ősi királyok és varázslók holt titkait, amelyeket már azok az elkorcsosult xuchotliak is rég
elfeledtek, akiket az őseink öltek meg. Azonban minden mágiája sem segített rajta azon az éjszakán,
amikor mi, tecuhltliak megrohantuk a várát, és egész népét lemészároltuk. Tolkemecet napokon
keresztül kínoztuk.
Hangja kellemesen elhalkult, és tekintetével a távolba meredt, mintha az
elmúlt éveken át olyan jelenetre pillantott volna vissza, mely végtelen örömet okozott neki.
- Igen, életben tartottuk, és végül már úgy könyörgött a halálért, mint egy menyasszonyért. Végül
élve elvittük a kínzókamrából és egy tömlöcbe vetettük, hogy a patkányok rágják haldoklása közben.
Valahogy sikerült megmenekülnie, és a katakombákba vonszolta magát. Ott kétségkívül meghalt,
mivel az egyetlen kiút a lenti katakombákból Tecuhltlin át vezet, és nem láttuk többé. Csontjait sosem
találtuk meg, és babonás embereink megesküsznek rá, hogy szelleme a mai napig is kísért a
kriptákban, és jajong a halott csontok között. Tizenkét éve mészároltuk le Tolkemec népét, de a
viszály tovább dühöngött Tecuhltli és Xotalanc között, és dühöngeni is fog mindaddig, míg az utolsó
férfi és nő is meg nem hal. Ötven éve annak, hogy Tecuhltli ellopta Xotalanc feleségét. Fél évszázada
tart a viszály. Én már beleszülettem. A teremben lévők, Tascelát kivéve, beleszülettek. És abban is
fogunk meghalni. Halódó faj vagyunk, akárcsak azok a xuchotliak, akiket őseink megöltek. A viszály
kezdetekor több százan voltak mindegyik csoportban. Most mi, tecuhltliak csak annyian vagyunk,
ahány emberünket itt láttok magatok előtt, meg azok, akik a négy ajtót őrzik; összesen negyvenen.
Hogy a xotalanciak mennyien lehetnek, nem tudjuk, de kétlem, hogy sokkal többen, mint mi. Tizenöt
éve nem születik gyermekünk, és nem láttunk ifjakat a xotalanciak között sem. Halódunk, de mielőtt
meghalnánk, annyi xotalancit ölünk meg, amennyit az istenek csak engednek.
Olmec lángoló, kísérteties tekintettel hosszasan beszélt arról a szörnyű viszályról, melyet a
csendes termekben és homályos csarnokokban vívtak a zöld tűzkövek ragyogása alatt, a pokolian
parázsló padlókon, melyek még vörösebbek lettek az átvágott erekből ömlő vértől. Egy teljes
generáció pusztult el abban a hosszan tartó mészárlásban. Xotalanc már rég meghalt, egy elefántcsont
lépcsőn vívott, zord csatában ölték meg. Tecuhltlit megszállott xotalanciak ejtették foglyul, és élve
égették el.
Olmec érzelmek nélkül beszélt a fekete folyosókban vívott irtózatos csatákról, a kanyargó
lépcsőkön való rajtaütésekről és a véres mészárlásokról. Vörösebb, mélyebben csillogó sötét szemmel
mesélt azokról a férfiakról és nőkről, akiket feldarabolva és megcsonkítva, élve égettek el.
Foglyokról, akik olyan hátborzongatóan üvöltöttek a kínzások közben, hogy még a barbár kimmériai
is felmordult. Nem csoda, ha Techotl rettegett a foglyul eséstől! Mégis, ha tehette kiment gyilkolni,
olyan gyűlölettől hajtva, mely erősebb volt a félelménél. Olmec tovább beszélt. Sötét és rejtelmes
dolgokról, fekete mágiáról és boszorkányságról, a katakombák fekete éjéből származó, hátborzongató
teremtményekről, melyeket a sötétségből hívtak elő, szörnyű szövetségesekké. Ezekben a dolgokban a
xotalanciak voltak előnyben, mert az ősi Xuchotl legnagyobb varázslóinak csontjai - az időtlen
titkokkal - a keleti katakombákban hevertek.
Valeria szörnyű elragadtatással hallgatta. A viszály rettenetes elemi erővé
vált, kérlelhetetlenül hajtotta Xuchotl népét végzete és kihalása felé. Ez töltötte meg életüket. Ebbe
születtek és azt várták, hogy ebben is halnak meg. Sosem hagyták el eltorlaszolt várukat, csak akkor,
amikor a Csendes Csarnokokba lopakodtak, hogy öljenek, vagy őket öljék meg. Néha a portyázók
félőrült foglyokkal vagy zord győzelmi jelképekkel tértek vissza. Néha egyáltalán nem tértek vissza,
vagy csak a levágott lábaik és kezeik, amiket az ellenfél a boltíves ajtók elé szórt. Ezek az emberek
hátborzongató, lidércnyomásos létezésben éltek, elzártan a kinti világtól. Egyazon csapdába esett
veszett patkányokként mészárolták egymást éveken át, a naptól elzárt folyosókon lapultak és
mászkáltak, hogy csonkoljanak, kínozzanak, gyilkoljanak.
Míg Olmec beszélt, Valeria állandóan magán érezte Tascela rátapadó tekintetét. A hercegnő mintha
nem is hallotta volna Olmec szavait. Az ő arckifejezése - miközben a férfi a győzelmeket vagy a
vereségeket ecsetelte - nem tükrözte a vad dühöt vagy a démoni örvendezést, mely a többi
Tecuhltliban élő arcán váltakozott. A viszály, mely megszállta klánbelijeit, neki látszólag mit sem
számított. Valeria ezt a közömbös érzéketlenséget ellenszenvesebbnek találta, mint Olmec nyílt
kegyetlenségét.
- Sosem hagyhattuk el a várost - folytatta Olmec. - Ötven éve senki sem hagyta el a várost, kivéve
azokat. - Újra visszafogta magát. - Még ha a sárkányok nem lennének is, mi, akik itt születtünk és itt
nőttünk fel a városban, nem mernénk elhagyni. Sosem tettük lábunkat a városfalakon kívülre. Nem
szoktunk hozzá a nyílt éghez és a meztelen naphoz. Nem, mi Xuchotlban születtünk, és Xuchotlban is
fogunk meghalni.
- Hát - mondta Conan -, ha megengeditek, mi megkockáztatnánk a sárkányokat. Ez a viszály nem
a mi ügyünk. Ha elvezetnétek bennünket a nyugati kapuhoz, mennénk utunkra.
Tascela keze ökölbe szorult és mondani akart valamit, de Olmec félbeszakította.
- Majdnem alkonyodik. Ha éjszaka merészkedtek ki a síkságra, biztos, hogy a sárkányok prédájául
estek.
- Tegnap éjszaka kereszteztük útjukat és nyílt területen aludtunk, de nem láttunk egyet sem.
Tascela örömtelenül elmosolyodott.
- Nem meritek elhagyni Xuchotlot!
Conan ösztönös ellenszenvvel bámult rá, de a hercegnő nem nézett felé, csak Valeriára.
- Azt hiszem, merik - állította Olmec. - De nézzétek, Conan és Valeria, titeket bizonyára az
istenek küldtek hozzánk, hogy a tecuhltliak ölébe hulljon a győzelem! Ti hivatásos harcosok vagytok.
Miért ne harcolnátok értünk? Rengeteg kincsünk van. A ritka drágakövek Xuchotlban olyan
mindennaposak, mint a macskakövek a világ más városaiban. Néhányat a xuchotliak hoztak magukkal
Kosalából, a tűzköveket pedig a keleti hegyekben találták. Segítsetek
nekünk kiirtani a xotalanciakat, és annyi drágakövet kaptok, amennyit csak el bírtok vinni.
- És segítetek nekünk elpusztítani a sárkányokat? - kérdezte Valeria. - Íjjal és mérgezett nyilakkal
harminc ember az erdő összes sárkányát megölhetné.
- Igen - válaszolta Olmec azonnal. - A közelharc évei alatt elfeledkeztünk az íj használatáról, de
újra megtanulhatjuk.
- Mit szólsz hozzá? - érdeklődött Valeria Conantól.
- Mindketten pénztelen csavargók vagyunk - vigyorgott a barbár zordan. - Nekem mindegy, hogy
xotalancit ölök, vagy mást.
- Tehát beleegyeztek? - kiáltotta Olmec herceg, miközben Techotl meglehetős önelégültséggel
nézett rá.
- Igen. De ha most mutatnátok nekünk szobákat, ahol alhatunk, holnap frissen kezdhetnénk az
öldöklést.
Olmec bólintott, intett, és Techotl meg egy nő egy folyosóra vezette a kalandorokat, mely a jáde
emelvénytől balra volt. Valeria hátrapillantott és látta, hogy Olmec öklére támasztott állal bámul
utánuk. Tekintete különös tűzben égett. Tascela hátradőlt ültében, Yasalának, a mogorva arcú
szolgálólánynak suttogott valamit, aki előrehajolva tartotta fülét a hercegnő mozgó ajkához.
A folyosó nem volt olyan széles, mint a legtöbb, amelyen átmentek, de hosszan húzódott. A nő
hamarosan megállt, kinyitott egy ajtót és félrehúzódott, hogy Valeria beléphessen.
- Várj egy kicsit! - mordult fel Conan. - Én hol alszom?
Techotl egy másik ajtóra mutatott a folyosón, mely kissé távolabb volt. Conan habozott és látszott
rajta, hogy ellenkezni akar. Valeria azonban kajánul rámosolygott, és bevágta előtte az ajtót. Conan
motyogott valami nem túl hízelgőt a nőkről általában, aztán elindult a folyosón Techotl után.
 A gazdagon díszített szobában, amit kapott, felpillantott a tetőnyílásokra. Némelyik elég széles
volt ahhoz, hogy egy vékony ember bebújhasson rajta, de ehhez be kell törnie az üveget.
- Miért nem másznak fel a xotalanciak a tetőre, és törnek be azokon a tetőablakokon? - kérdezte.
- Betörhetetlenek - felelte Techotl. - Ráadásul a tetőre nehéz lenne felmászni. Tele van
tornyokkal, kupolákkal és meredek párkányokkal.
Techotl ezután magától mondott még néhány dolgot a tecuhltli várról. Mint a város többi része, ez
is négy szintből vagy emeletből állt, és a tetőről felfelé meredő tornyokból. Mindegyik emelet nevet
viselt, sőt Xuchotl népe minden szobát, csarnokot, termet és lépcsőt névvel illetett a városban. Mint
ahogy más városokban elnevezik az utcákat és a városrészeket. Tecuhltliban a szinteket a Sas
Emelete, a Majom Emelete, a Tigris Emelete és a Kígyó Emelete néven nevezték, ebben a sorrendben,
a Sas Emelete van a legfelső szinten.
- Ki ez a Tascela? - kérdezte Conan. - Olmec felesége?
Techotl megborzongott és lopva körülpillantott, mielőtt válaszolt volna.
- Nem. Ő. Tascela! Ő volt Xotalanc felesége. az a nő, akit Tecuhltli ellopott, és ezzel a viszályt
okozta.
- Miről beszélsz? - hitetlenkedett Conan. - Az a nő szép és ifjú. Azt próbálod bemesélni nekem,
hogy ötven évvel ezelőtt már asszony volt?
- Igen. Esküszöm! Felnőtt nő volt, amikor a tlazitlaniak elindultak a Zuad- tótól. Xotalanc és
fivére őmiatta lázadt fel és szökött a vadonba, mert Stygia királya ágyasának kívánta. Egy boszorkány
ő, ismeri az örök ifjúság titkát.
- Mi az? - kérdezte Conan.
Techotl ismét megborzongott.
- Ne kérd tőlem! Nem merek beszélni róla. Túl hátborzongató még Xuchotl rejtélyeihez képest is!
Ujját ajkához érintve kisurrant a szobából.

4. A FEKETE LÓTUSZ ILLATA

Valeria lecsatolta kardövét, és hüvelyében nyugvó fegyverével együtt a heverőre rakta, ahol aludni
szándékozott. Megfigyelte, hogy az ajtókra reteszeket szereltek, és megkérdezte, hová vezetnek azok
az ajtók.
- A szomszédos szobákba nyílnak - intett a nő jobbra és balra. - Az pedig - mutatott egy rézzel
bevont ajtóra szemben azzal, melyen át beléptek - egy folyosóra nyílik, ami lépcsőben végződik, és
levisz a katakombákba. Ne félj, itt nem eshet bántódásod.
- Ki beszélt félelemről? - csattant fel Valeria. - Csak szeretem tudni, miféle kikötőben horgonyzok
le. Nem, nem akarom, hogy a heverőm lábánál aludj. Nem szoktam hozzá, hogy kiszolgáljanak.
különösen nem nők. Megengedem, hogy távozz.
A kalóznő egyedül maradt szobájában, és az összes ajtón eltolta a reteszt. Lerúgta csizmáját, és
kényelmesen elterült a heverőn. Elképzelte Conant hasonló helyzetben a folyosó túlfelén, de női
hiúsága másként mutatta. A férfi biztosan haragosan ráncolja szemöldökét, bosszankodva morog, úgy
veti magát magányos heverőjére. Valeria derűs kajánsággal készült elszunnyadni.
Odakinn beesteledett. Xuchotl csarnokaiban a zöld tűzkövek, történelem előtti macskaszemekként
lángoltak. Valahol a sötét tornyok között az éjszakai szél úgy jajongott, mint valami elkárhozott lélek.
A homályos folyosókon keresztül, testetlen árnyakként, lopakodó alakok osontak.
Valeria hirtelen felriadt a heverőjén. A tűzkövek homályos, smaragdszínű fényében egy árnyalakot
látott fölé hajolni. Egy bódult pillanatig úgy érezte, mintha a jelenés álmának része lett volna. Mintha
egy heverőn feküdt volna a szobában, ahogy valójában, míg fölötte óriási fekete virág lüktetett és
dobogott,
mely eltakarta a mennyezetet. Egzotikus illata átjárta Valeria lényét, gyönyörűséges, érzéki
bágyadtságot keltett, valamivel több és kevesebb volt, mint az álom. A lány öntudatlan boldogság
illatos hullámaiba süllyedt, amikor valami az arcához ért. Elkábított érzékei túl érzékennyé váltak, a
könnyű érintés olyan volt, mint egy kizökkentő ütközés, és ettől durván magához tért. És ekkor nem
egy rettentő nagy virágot, hanem egy sötét bőrű nőt látott állni maga fölött.
A felismerést düh követte, és Valeria azonnal akcióba lépett. A nő könnyedén megfordult, de
mielőtt elfuthatott volna, Valeria talpra ugrott, és elkapta a karját. A másik asszony vadmacskaként
küzdött egy pillanatig, majd megadta magát, amikor érezte, hogy foglyul ejtőjének jóval nagyobb
ereje összeroppantja. A kalóz megperdítette a nőt, hogy szembeforduljon, megragadta az állát szabad
kezével és kényszerítette foglyát, hogy az arcába nézzen. A mogorva Yasala volt, Tascela
szolgálólánya.
- Mi az ördögöt műveltél az előbb? Mi van a kezedben?
A nő nem válaszolt, de el akarta dobni a tárgyat. Valeria megcsavarta a kezét, és a holmi a padlóra
hullott - egy nagy egzotikus virág jádezöld száron. Nagysága egy női fejé, de a valóság jóval kisebb
volt a felnagyított látványnál.
- A fekete lótusz! - sziszegte Valeria. - A virág, melynek illata mély álmot hoz. Megpróbáltál
elkábítani! Sikerült is volna, ha nem érsz hozzá az arcomhoz a szirommal. Miért tetted? Mi ez a játék?
Yasala durcásan szorította össze ajkait. Valeria szitkozódva megperdítette, térdre kényszerítette, és
háta mögé csavarta a karját.
- Válaszolj, vagy kitépem a karod a helyéből!
Yasala fészkelődött gyötrelmében, de csak vad fejrázás volt a válasza.
- Ringyó! - Valeria ellökte magától, hogy elterült a padlón. A kalóz lángoló szemmel meredt a
földön heverő alakra. Félelem és Tascela égő szemének emléke bukkant fel benne, és ez felkeltette
minden önfenntartó ösztönét. Ezek az emberek hanyatlóban vannak, bármiféle gonoszság kitelhet
tőlük. Valeria azonban itt valami olyasmit érzékelt, ami a színfalak mögött játszódott, valami
titokzatos szörnyűséget, ami még a közönséges elkorcsosulásnál is mocskosabb. Félelem és harag tört
rá e kísérteties várossal kapcsolatban. Ezek az emberek nem épeszűek, nem normálisak. Valeria még
abban is kételkedni kezdett, hogy emberek-e egyáltalán. Őrület parázslik valamennyiük szemében.
Mindenkiében, kivéve Tascela kegyetlen, rejtélyes szemét, ám az még az őrültségnél is feneketlenebb
titkokat és rejtelmeket tartogat.
Valeria felemelte a fejét, és feszülten figyelt. Xuchotl termei olyan csendesek voltak, mintha
valóban kihalt város lenne. A zöld drágakövek lidérces ragyogásban fürösztötték a szobát, melyben a
padlón heverő nő szeme hátborzongatóan csillogott fel rá. Páni félelem lüktetett át Valerián, és ez az
irgalom utolsó maradékát is kiölte tüzes lelkéből.
- Miért próbáltál elkábítani? - motyogta. Megragadta a nő fekete haját és hátra rántotta a fejét,
hogy komor, hosszú szempillájú szemébe nézhessen. - Tascela küldött?
Semmi válasz. Valeria dühösen káromkodott, és kétszer egymás után pofon vágta a nőt. Az ütések
visszhangzottak a szobában, de Yasala nem kiáltott fel.
- Miért nem sikoltasz? - követelte Valeria vadul. - Attól félsz, hogy meghallja valaki? Kitől
félsz? Tascelától? Olmectől? Conantól?
Yasala nem válaszolt. Baljóslatú, baziliszkusz-szerű szemmel, kuporogva figyelte foglyul ejtőjét.
A makacs hallgatás mindig haragot szít. Valeria elfordult, és letépett egy tenyérnyi zsinórköteget a
közeli függönyről.
- Te mogorva ringyó! - sziszegte a foga közt. - Pucérra vetkőztetlek, a heverőre kötözlek, és
addig korbácsollak, míg meg nem mondod, mit keresel itt, és ki küldött!
Yasala nem tiltakozott és nem is állt ellen, miközben Valeria beváltotta fenyegetésének első részét.
A fogoly makacssága csak fokozta a kalóznő szenvedélyét. Ekkor egy ideig nem hallatszott más zaj a
szobában, csak a súlyos szövésű selyemzsinórok süvítése és csattanása a meztelen bőrön. Yasala meg
se mozdította lekötözött kezét vagy lábát. Teste megrándult és remegett a fenyítés alatt, feje a
csapások ütemére lendült egyik oldalról a másikra. Fogai alsó ajkába mélyedtek és vére szivárgott,
ahogy a verés folytatódott, de nem kiáltott fel. A hajlékony zsinegek nem ütöttek nagy zajt, ahogy
találkoztak a fogoly remegő testével. Csak egy éles csattanás, de mindegyik zsineg vörös csíkot
hagyott Yasala sötét bőrén. Valeria csatában edződött karjának teljes erejével mérte ki az ütéseket,
minden könyörtelenségével, amit egy olyan élet folyamán szerzett, ahol a fájdalom és a kínzás
mindennapos dolog volt, és mindazzal a cinikus leleményességgel, amit csak egy nő mutathat egy
másik nő felé. Yasala fizikailag és lelkileg is jobban szenvedett, mint ha egy jóval erősebb férfi
kezében lett volna az ostor.
E női cinizmus alkalmazása törte meg végül Yasalát.
Halk nyöszörgés hagyta el ajkát. Valeria felemelt kézzel leállt, és hátrasimította nedves, sárga
haját.
- Beszélsz hát? - követelte. - Egész éjszaka folytathatom, ha szükséges!
- Kegyelem! - suttogta a nő. - Elmondom.
Valeria levágta a zsineget a fogoly csuklójáról meg a bokájáról, és lábra állította. Yasala lerogyott
a heverőre. Majdnem csupasz csípőjére dőlt, karjára támaszkodott és megrándult, amikor sajgó húsa a
heverőhöz ért. Minden ízében remegett.
- Bort! - könyörgött kiszáradt szájjal. Az elefántcsont asztal felé intett egy arany kancsóra. - Hadd
igyak. Legyengültem a fájdalomtól. Aztán elmondok mindent.
Valeria felkapta az edényt, és Yasala bizonytalanul nyúlt érte. Elvette, ajka felé emelte - majd
tartalmát az aquilóniai arcába löttyintette. Valeria megtántorodott, fejét rázta, és dörzsölte a csípős
folyadékot a szeméből. Csípős ködön át látta, hogy Yasala átszalad a szobán, elhúzza a reteszt, kilöki
a
rézveretes ajtót, és átfut a csarnokon. A kalóznő a következő pillanatban már a nyomában volt, kivont
karddal és gyilkolásra készen.
Yasala azonban előnyben volt, és egy olyan nő eszelős fürgeségével rohant, akit a hisztérikus
őrjöngésig korbácsoltak. Befordult egy sarkon a folyosón, méterekkel Valeria előtt, és amikor a
kalóznő is befordult, csak egy üres termet látott, és a másik végében egy feketén tátongó ajtót. Dohos,
penészes szag bűzölgött belőle, és Valeria megborzongott. Ez az ajtó vezethetett a katakombákba.
Yasala a holtak között keresett menedéket.
Valeria az ajtóhoz ment és lenézett a kőlépcsőn, mely hamar beleveszett a teljes feketeségbe.
Nyilván egy tárna volt, mely egyenesen a város alatti üregekbe vezetett anélkül, hogy más szintekre
nyílt volna. A nő kissé megborzongott, amikor az ezernyi hullára gondolt, melyek ott lenn hevernek
kriptáikban, foszladozó ruháikba burkoltan. Nem kívánt lemenni azon a kőlépcsőn. Yasala minden
bizonnyal ismeri a föld alatti alagutak minden zugát és fordulóját.
Csalódottan és dühösen fordult vissza, ám ekkor zokogó kiáltás tört fel a feketeségből. Mintha
nagy mélységből jött volna, de alig kivehető, emberi szavak voltak, egy női hang.
- Ó, segítség! Segítség, Szeth nevében! Ahhh! - Elnyújtott sikoltás hangzott fel, és Valeria mintha
egy hátborzongató vihogás visszhangját hallotta volna.
Valeria érezte, hogy libabőrös lesz. Mi történhetett Yasalával ott lenn a sűrű sötétségben? Semmi
kétség, hogy ő kiáltott fel. De miféle veszély fenyegette? Egy xotalanci állt ott lesben? Olmec
biztosította őket, hogy a Tecuhltli alatti katakombákat falak választják el a többitől, elég biztosan
ahhoz, hogy ellenségeik áttörhessenek. Ráadásul az a vihogás egyáltalán nem hangzott emberinek.
Valeria visszasietett a folyosón, meg sem állt, hogy bezárja a lépcsőre nyíló ajtót. Szobájába érve
bezárta az ajtót, és elreteszelte. Felhúzta a csizmáját, és felcsatolta kardját. Elszánta magát, hogy
Conan szobájába megy, és ha a férfi még él, sürgeti őt, próbálják meg együtt kiverekedni magukat
ebből a pokoli városból.
De alig ért a folyosóra nyíló ajtóhoz, elnyújtott, kínlódó sikoly csengett keresztül a termeken. Ezt
futó lábak dobogása és hangos kardcsattogás követte.
 5. HÚSZ VÖRÖS SZÖG
Két harcos henyélt a Sas Emeleteként ismert szint őrszobájában. Úgy
viselkedtek, mint máskor, bár megszokásból éberek voltak. Mindig fennállt a lehetőség, hogy kívülről
támadás éri a nagy bronzajtót, de hosszú évek óta egyik oldalon sem kíséreltek meg ilyen merényletet.
- Az idegenek erős szövetségesek - mondta az egyik. - Azt hiszem, Olmec holnap megtámadja az
ellenséget.
Úgy beszélt, mint egy katona a háborúban. Xuchotl kicsiny világában a viszálykodók maroknyi
csapata volt a hadsereg, és a várak közötti üres termek képezték azt a területet, melyért hadakoztak.
A másik eltöprengett egy ideig.
- Tegyük fel, hogy a segítségükkel elpusztítjuk Xotalancot - mondta. - Akkor mi lesz, Xatmec?
- Hát - felelte Xatmec -, beverünk egy szöget mindegyikükért. A foglyokat elégetjük,
megnyúzzuk, felnégyeljük.
- De utána? - nógatta a másik. - Miután az összest megöltük. Nem tűnik különösnek, hogy nem
lesz ki ellen harcolnunk? Egész életemben harcoltam, és gyűlöltem a xotalanciakat. Ha a viszálynak
vége, mi marad?
Xatmec vállat vont. Gondolatai sosem léptek túl ellenségeik elpusztításán. Nem is léphettek túl.
Hirtelen mindketten megmerevedtek, mert zaj hallatszott az ajtón kívülről.
- Az ajtóhoz, Xatmec! - sziszegte az utoljára szóló. - Kinézek a szemen.
Xatmec karddal a kezében a bronzajtónak dőlt, és fülét hegyezve a fémen
keresztül hallgatózott. Társa a tükörbe nézett. Görcsösen megrándult. Emberek zsúfolódtak össze az
ajtó előtt. Zord, sötét képű férfiak, karddal a foguk közt - és ujjaikkal bedugták a fülüket. Egyikük, aki
tollas fejdíszt viselt, sípkészletet tartott a kezében, az ajkához illesztette, és épp amikor a Tecuhltliból
való figyelmeztetőleg kiabálni kezdett, a sípok felvisítottak.
A kiáltás elhalt az őr torkában, ahogy a vékony, természetfölötti sípolás áthatolt az ajtón, és
lecsapott dobhártyájára. Xatmec dermedten dőlt az ajtónak, mintha megbénult volna abban a
helyzetben. Arca akár egy faszoboré, kifejezése a feszült hallgatózásé. A másik őr eltávolodott a hang
forrásától, mégis érzékelte a bekövetkező szörnyűséget, a hátborzongató fenyegetést, amely abban a
démoni sípolásban rejlett. Érezte, amint a természetfölötti hangok láthatatlan ujjakként tépik
agyszöveteit, megtöltik az őrület idegen érzelmeivel és lökéseivel. Lélekbe markoló erőfeszítéssel
megtörte a varázst és figyelmeztető hangon felsikoltott, de nem ismerte fel a saját hangját.
A sípszó elviselhetetlenül sivítóvá vált, mintha késsel hasogatták volna a dobhártyáját. Xatmec
felsikoltott a rátörő kíntól, és minden épelméjűség úgy kiszaladt fejéből, mint ahogy egy lángot kiolt a
szél. Őrültként engedte le a láncot, tépte fel az ajtót, és felemelt karddal rontott ki a csarnokba, mielőtt
társa megállíthatta volna. Tucatnyi penge sújtott le rá, és megcsonkított testén át a xotalanciak
bezúdultak az őrszobába. Elnyújtott, vérszomjas ordításuktól szokatlan visszhangok képződtek.
A megmaradt őr körül forgott a világ a megdöbbenéstől, de ugrott, hogy feltartott lándzsával
szálljon szembe velük. A szörnyű varázserőt leküzdötte az a kábító felismerés, hogy az ellenség
behatolt Tecuhltliba. Lándzsahegye átszúrt egy sötét bőrű hasat, de ez volt az utolsó tette, mert egy
lecsapó kard szétzúzta a koponyáját. Rémült tekintetű harcosok özönlöttek be az őrszoba mögötti
teremből.
Conant az emberek üvöltése és az acélcsattogás ugratta ki az ágyból. Azonnal felébredt, és máris a
pallosát markolta. Egy pillanat alatt az ajtónál termett, megtaszította, és kibámult a folyosóra. Techotl
épp akkor rohant el előtte, őrülten lángoló szemmel.
- A xotalanciak! - sikoltotta alig emberi hangon. - Bejutottak!
Conan rohanni kezdett a folyosón, Valeria ekkor bukkant elő a szobájából.
- Mi az ördög ez? - kiáltotta.
- Techotl azt mondja, a xotalanciak betörtek - válaszolta Conan sietve. - A lármából ítélve így
lehet.
 Tecuhltliakkal a sarkukban a trónterembe rohantak, és egy olyan jelenettel találták magukat
szemközt, mely túltett legvéresebb, legeszelősebb és legtombolóbb álmaikon. Húsz, lobogó fekete
hajú, mellükön csillogó fehér koponyaábrázolatot viselő férfi és nő csapott össze a tecuhltliakkal. A
nők mindkét oldalon olyan őrülten harcoltak, akár a férfiak, és a szobában meg az azon túli teremben
hullák hevertek szerteszéjjel.
Olmec egy ágyékkötőtől eltekintve meztelenül verekedett trónja előtt, és a kalandorokkal egy
időben egy belső szobából Tascela rontott elő karddal a kezében.
Xatmec és társa holtan hevert, így hát senki sem mondhatta meg a tecuhltliaknak, hogyan jutottak
be ellenségeik a fellegvárukba. És azt sem tudta senki, mi okozta ezt az őrült kísérletet. A xotalanciak
vesztesége súlyosabb volt, helyzetük reménytelenebb, mint a tecuhltliak gondolták. Pikkelyes
szövetségesük megcsonkítása, az Égő Koponya elpusztítása és a hír - amit egy haldokló társuk zihált
el -, hogy rejtélyes fehér bőrű szövetségesek csatlakoztak ellenségeikhez, kétségbeesett őrjöngésbe és
vad elszántságba kergette őket, és úgy akartak meghalni, hogy elbánnak ősi ellenségeikkel.
A tecuhltliak felocsúdtak a meglepetés első kábulatából, mely - társaik hulláit hátrahagyva -
visszakergette őket a trónterembe, és most már ugyanolyan kétségbeesett dühvel verekedtek, mint
támadóik. Az őrök száguldva érkeztek az alsóbb szintekről, hogy belevessék magukat a csatába.
Veszett farkasok vak, ziháló, irgalmatlan halálküzdelme volt ez. Előre-hátra hullámzottak, az ajtótól
az emelvényig, pengék sivítottak és vágtak húsba, vér serkent, lábak topogtak a karmazsin színű
padlón, ahol még vörösebb tócsák formálódtak. Elefántcsont asztalok borultak fel, székek törtek
darabokra, bársonyfüggönyök szakadtak le, és áztak vérben. Egy véres fél évszázad véres csúcspontja
volt ez, és ezt minden jelenlévő érezte.
A végkimenetel azonban kétségtelen volt. A tecuhltliak majdnem kétszeres túlerőben voltak a
behatolókkal szemben, és nekik erőt adott ez a tény, meg az, hogy világos bőrű szövetségeseik is
beavatkoztak.
Ők ketten a facsemetéket kitépő szélvihar elsöprő erejével vetették magukat a küzdelembe. Nyers
erőben három tlazitlani sem ért fel Conannal, és súlya ellenére gyorsabb volt, mint bármelyikük.
Olyan biztosan és pusztítóan vágott át a kavargó, örvénylő tömegen, akár egy szürke farkas a sikátori
korcsok falkája között, és amerre járt, összeomló alakok maradtak utána.
Valeria mellette verekedett, mosolyogva, lángoló szemmel. Erősebb volt, mint egy átlagos férfi, és
sokkal gyorsabb, sokkal vérengzőbb. Kardja mintha életre kelt volna a kezében. Conan csapásai
puszta súlyával és erejével ütötte le ellenfelét, tört lándzsákat, hasított koponyákat, és szelte a
mellkast a mellcsontig. Valeria fortélyos kardjátékot mutatott be, amellyel elkápráztatta és
megdöbbentette ellenfeleit, mielőtt megölte őket. Újra és újra egy felemelt pengéjű harcos kapta
torkába a lány kardhegyét, mielőtt lecsaphatott volna. Conan a csatatér fölé tornyosulva, jobbra-balra
csapkodva vágott át a hömpölygésen, Valeria pedig csalóka fantomként mozgott, állandóan változtatta
a helyét, és szúrt, vágott mozgás közben. Az ellenfelek kardcsapásai újra és újra célt tévesztettek, csak
a levegőt szelték, és a lány kardja hegyével a szívükben vagy a torkukban, gúnyos kacajával a
fülükben hanyatlottak le.
Az őrjöngő küzdő felek nemtől és rangtól függetlenül harcoltak. Öt xotalanci nő már átvágott
torokkal hevert a padlón, mire Conan és Valeria a küzdelembe avatkozott, és amint egy férfi vagy nő a
dobogó lábak alá esett, mindig akadt egy kés kéznél, amely elvágta a tehetetlen harcos torkát, vagy
egy szandálos láb, mely buzgón tiporta szét a földön heverő koponyáját.
Faltól falig, ajtótól ajtóig hömpölyögtek a csata hullámai, és átcsordultak a szomszédos szobákba
is. Hamarosan csak a tecuhltliak és fehér bőrű szövetségeseik álltak lábon a nagy trónteremben. A
túlélők kifejezéstelenül, üres tekintettel meredtek egymásra, mintha az ítéletnapot vagy a világ
pusztulását élték volna túl. Szétvetett lábbal, vértől csöpögő kardokat szorongatva, karjukon lecsorgó
vérrel meredtek egymásra, barátaik és ellenségeik megcsonkított holttestei fölött. Nem maradt annyi
levegőjük, hogy kiabáljanak, csak őrült, állati üvöltésre tellett az erejükből. Ez nem emberi
diadalüvöltés volt, hanem az áldozataik tetemei között mászkáló, veszett farkasfalka üvöltése.
Conan megragadta Valeria karját, és maga felé fordította.
 - Vágás van a lábikrádon - morogta.
A lányban most először tudatosult, hogy szúró fájdalmat érez a lábizmaiban. Valamelyik padlón
haldokló döfhette tőrét a húsába utolsó erőfeszítésével.
- Úgy nézel ki, mint egy mészáros - nevetett a lány.
Conan vörös vérzuhatagot rázott le kezéről.
- Nem az én vérem, csak egy karcolás itt-ott. Nem komoly. De azt a lábikrát be kellene kötözni.
Olmec érkezett a rendetlenségen át, és vaskos, meztelen vállával - mely merő vér volt -, valamint
vörös, nedves fekete szakállával olyan volt, mint egy ghoul. Szeme vörösen izzott, mintha láng
tükröződne fekete vízen.
- Győztünk! - krákogta zavartan. - A viszálynak vége! A xotalanci kutyák döglötten hevernek!
Bár lenne egy fogoly, akit elégethetnénk élve! Mégis jó a halott képüket nézni. Húsz döglött kutya!
Húsz vörös szög a fekete oszlopba!
- Jobb lenne, ha bekötöznétek a sebesültjeiteket! - dörmögte Conan, és elfordult tőle. - Gyere
csak, kislány, hadd nézzem azt a lábat!
- Várj egy kicsit! - rázta le a lány türelmetlenül. A küzdelem heve még fennen lángolt lelkében. -
Honnan tudhatjuk, hogy csak ennyien voltak? Lehet, hogy ez csak egy portyázó csoport volt.
- Nem osztanák meg a klánt egy ilyen összecsapásnál - mondta Olmec a fejét rázva, és
valamelyest visszanyerte szokásos intelligenciáját. Bíbor köntöse nélkül a férfi inkább nézett ki
prédára éhes, visszataszító fenevadnak, mint hercegnek. - A fejemet teszem rá, hogy mindőjüket
megöltük. Kevesebben maradtak, mint álmodtam, és kétségbeestek. De hogyan juthattak be
Tecuhltliba?
Tascela lépett elő, meztelen combjába törölte a kardját. Egy tárgyat tartott a kezében, melyet a
xotalanciak tolldíszes vezetőjétől vett el.
- Az őrület sípjai - mondta. - Az egyik harcos azt mondja, hogy Xatmec nyitott ajtót a
xotalanciaknak, és őt levágták, amint az őrszobába rontottak. Ez a harcos épp akkor érkezett az
őrszobába a belső csarnokból, látta, mi történik, hallotta a természetfölötti zene utolsó hangjait, és az
megdermesztette a lelkét. Tolkemec beszélt egykor ezekről a sípokról, és a xuchotliak esküdtek rá,
hogy valahol a katakombákban vannak elrejtve annak az ősi varázslónak a csontjaival együtt, aki
életében használta őket. A xotalanci kutyák valahogy megtalálták, és rájöttek a titkára.
- Valakinek el kellene menni Xotalancba, és megnézni, maradt-e valaki életben - mondta Conan.
- Én megyek, ha odavezet valaki.
Olmec maradék népére pillantott. Mindössze húszan maradtak életben, és néhányan nyögve
feküdtek a padlón. Tascela volt az egyetlen tecuhltli, aki megúszta seb nélkül. A hercegnő nem
sebesült meg, habár ugyanolyan vadul verekedett, mint bárki más.
- Ki megy Conannal Xotalancba? - kérdezte Olmec.
Techotl sántikált elő. Combsebe megint vérzett, és másik vágás is volt a bordáin.
- Majd én megyek!
- Nem - vétózta meg Conan. - És te sem, Valeria. Egy kis ideig az a láb merev lesz.
- Megyek én - jelentkezett egy harcos, aki éppen az alkarsebét borító kötést csomózta.
- Jól van, Yanath. Menj a kimmériaival. És te is, Topal - intett Olmec egy másik férfinak, akinek
nem volt jelentős a sérülése. - De először segítsetek
felrakni a súlyos sérülteket ezekre a heverőkre, hogy bekötözhessük a sebeiket.
Ezzel gyorsan végeztek. Ahogy lehajoltak, hogy felemeljenek egy nőt, akit harci buzogánnyal
csaptak fejbe, Olmec feje Topal fülét súrolta. Conan úgy vélte, mintha a herceg súgott volna valamit a
harcosnak, de nem volt biztos benne. Néhány pillanat múlva társai élén útnak indult.
Conan hátrapillantott, ahogy kilépett az ajtón, ahol a halottak hevertek szerteszét, a parázsló
padlón. Véráztatta, sötét végtagjaik görcsbe merevedtek a heves erőfeszítéstől, arcukra a gyűlölet
sötét álarca telepedett, üveges szemükkel a zöld tűzköveket bámulták, melyek homályos smaragdszínű
lidércfényben fürösztötték a hátborzongató helyszínt. A halottak között az élők céltalanul ődöngtek,
mintha transzba estek volna. Conan hallotta, amint Olmec odaszól egy nőnek, hogy kötözze be Valeria
lábát. A kalózlány kissé sántítva követte a nőt egy szomszédos szobába.
A két tecuhltli óvatosan vezette végig Conant a bronzajtón túli folyosón, és szobáról szobára
haladtak a pislákoló zöld tűzben. Nem láttak senkit, és nem hallottak zajt. Miután keresztezték a Nagy
Folyosót, mely a várost északi és déli részre osztotta, óvatosabban lépkedtek, érezték, hogy már
közelednek az ellenséges területhez. A szobák és termek azonban üresen tátongtak a szemük előtt.
Végül tágas folyosón mentek végig, és megálltak egy bronzajtó előtt, mely hasonlított Tecuhltli Sas
ajtajához. Hevesen megtaszították, és az nesztelenül tárult ki ujjaik alatt. Tisztelettel bámultak a zöld
világítású terembe, mert ötven év alatt nem lépett tecuhltli azok közé a falak közé, legfeljebb
fogolyként, akire szörnyű sors várt. A Xotalancba jutás volt a legnagyobb szörnyűség, mely a nyugati
vár lakójával megtörténhetett. Ez kísértett álmaikban gyermekkoruk óta. Yanath és Topal számára az a
bronzajtó olyan volt, akár a pokol kapuja.
Szemükben indokolatlan rémület villant, és visszahőköltek. Conan eltolta őket, és belépett
Xotalancba.
Kísérői félénken követték. Ahogy betették lábukat az erődítménybe, kimeresztették szemüket, és
vadul forgolódtak. Csak gyors, kapkodó lélegzetük zavarta meg a csendet.
Egy szögletes őrszobába értek, mely hasonlatos volt ahhoz, mint Tecuhltliban a Sas ajtaja mögötti.
Ebből is folyosó vezetett egy tágas terembe, mely Olmec tróntermének megfelelője volt.
Conan végigpillantott a szőnyegekkel, díványokkal és függönyökkel zsúfolt előcsarnokon, és
feszülten hallgatózott. Nem hallott zajt, és a szobákat üresnek érezte. Nem hitte, hogy maradt még élő
xotalanci Xuchotlban.
- Gyerünk! - motyogta, és az előcsarnok felé indult.

Nem jutott messzire, amikor tudatosult benne, hogy csak Yanath követi. Megperdült és látta, hogy
Topal rémült testtartásban áll, egyik karját kinyújtva, mintha valami fenyegető veszélyt akarna
elhárítani. Dülledt szeme hipnotikus izzással tapadt valamire, ami kilátszott egy dívány mögül.
- Mi az ördög? - Aztán látta, mire bámul Topal, és kissé megborsódzott tőle a háta. Éktelen nagy
fej meredt elő a dívány mögül. Gyíkszerű fej, széles, akár egy krokodil feje, lefelé görbülő
agyarakkal, melyek túlértek alsó állkapcsán. Természetellenesen lankadt volt, de rettenetes szeme
lángolt.
Conan bekukkantott a heverő mögé. Egy nagy kígyó hevert ott ernyedten, halottan, de olyan kígyó,
amilyet még sosem látott vándorlásai során. A mély, fekete föld bűze és hűvössége lengte körül, színe
meghatározhatatlan árnyalatú volt; ha más szögből vették szemügyre, változott. A nyakán tátongó
hatalmas vágás elárulta, mi okozta a halálát.
- A Csúszó! - suttogta Yanath.
- Ezt vágtam meg a lépcsőn - mordult fel Conan. - Miután követett bennünket a Sas ajtajához,
idevonszolta magát meghalni. Hogyan parancsolhattak a xotalanciak ilyen állatnak?
A két tecuhltli megborzongott, és a fejét rázta.
- A katakombák alóli fekete alagutakból hozták fel. Sok olyan titkot tudtak, amit mi nem.
- Hát ez halott. És ha lett volna még több, magukkal hozták volna Tecuhltliba. Gyerünk!
Majd a sarkára tapostak, ahogy keresztülment a termen, és betaszított egy ezüstveretes ajtót a
másik végében.
- Ha ezen a szinten nem találunk senkit - mondta -, lemegyünk az alsóbb szintekre. Átkutatjuk
Xotalancot a tetőtől a katakombákig. Ha Xotalanc olyan, mint Tecuhltli, ezen az emeleten minden
szoba és csarnok meg lesz világítva. mi az ördög?
A tágas trónterembe értek, mely hasonlatos volt a tecuhltlibelihez. Ugyanaz a jáde emelvény és
elefántcsont trón, ugyanazok a díványok, szőnyegek és függönyök a falakon. Nem állt fekete, vörös
pettyes oszlop a trónemelvény mögött, de a zord viszály tanúbizonysága innen sem hiányzott.
 Hosszában az emelvény mögötti fal mentén üvegpolcok sorakoztak. És azokon a polcokon
tökéletesen tartósított emberi fejek százai bámultak kifejezéstelen szemmel, mint ahogy csak az
istenek tudják, hány hónapja vagy éve bámultak már.
Topal mormogva szitkozódott, az őrület fénye növekedett tágra nyílt szemében. Conan a homlokát
ráncolta, mivel tudta, hogy a tlazitlaniak eszének épségét csak egy hajszál választja el az őrülettől.
Yanath hirtelen remegő ujjal mutatott az egyik hátborzongató földi maradványra.
- A bátyám feje! - mormolta. - És az ott apám öccséé! És amott a nővérem legidősebb fiáé!
Hirtelen sírva fakadt, száraz szemmel, harsány, hangos zokogással; egész teste rázkódott belé.
Nem vette le szemét a fejekről. Zokogása vékonyodott, ijesztő fejhangú kacajjá vált, majd azt
követően elviselhetetlen sikoltássá. Yanath tisztára megháborodott.
Conan a katona vállára fektette kezét, akinek ez az érintés mintha minden őrületet felszabadított
volna a lelkében. Yanath felsikoltott, megperdült, és kardjával a kimmériai felé sújtott. Conan kivédte
a csapást, Topal pedig megpróbálta lefogni Yanath karját. Az őrült kitépte magát, és habzó szájjal
mélyen Topal testébe mélyesztette kardját. Topal egy nyögéssel leroskadt, Yanath egy pillanatig
pörgött, mint egy szédült dervis, aztán a polcokra rontott, és istentelenül rikoltozva vagdalni kezdte az
üveget a kardjával.
Conan hátulról vetette rá magát, hogy megpróbálja a most nem figyelő embert elkapni és
lefegyverezni, de az őrült megperdült, és üvöltve, akár egy elkárhozott lélek, a barbárra támadt.
Felismerve, hogy a harcos reménytelenül megháborodott, a kimmériai oldalt lépett. Ahogy a
megszállott elrobogott mellette, Conan feléje csapott, és belevágott a vállcsontján át a mellébe. A férfi
holtan zuhant haldokló áldozata mellé.
Conan Topal fölé hajolt és látta, hogy ő már a végét járja. Hasztalan lett volna a rettenetes sebből
bugyogva ömlő vérzés elállításával próbálkozni.
- Véged van, Topal - morogta Conan. - Akarsz üzenni valamit a népednek?
- Hajolj közelebb! - zihálta Topal.
Conan engedelmeskedett. és egy pillanattal később elkapta a sebesült csuklóját, mert az a mellébe
akarta mártani a tőrét.
- Cromra! - szitkozódott Conan. - Megőrültél te is?
- Olmec parancsolta! - zihálta a haldokló. - Nem tudom, miért. Amikor feltettük a sebesültet a
heverőre, odasúgta, hogy öljelek meg a visszaúton Tecuhltliba.
És klánjának nevével az ajkán, Topal meghalt.
Conan összevont szemöldökkel, zavartan meredt rá. Ez az egész ügy holdkórosnak tűnt. Olmec is
megőrült? Az összes tecuhltli őrültebb, mint hitte? Vállat vont, majd keresztülment a csarnokon, ki a
bronzajtón, otthagyta a két halott tecuhltlit rokonaik fejének bámuló tekintete előtt.
Conannak nem volt szüksége vezetőre, hogy visszajusson a labirintusban. Primitív irányérzéke
tévedhetetlenül vezette őt az úton, amelyen jöttek. Olyan óvatosan haladt, mint korábban, karddal a
kezében, és tüzes tekintete átkutatott minden árnyékos zugot és szögletet, mert most már korábbi
szövetségeseitől tartott, nem a legyilkolt xotalanciak kísérteteitől.
Keresztülment a Nagy Folyosón, és belépett az azon túli szobába. Ekkor valami mozgást hallott
maga előtt - valaki hörgött, levegő után kapkodott és különös, bukdácsoló, csúszkáló zajokkal
mozgott. Egy pillanat múlva Conan egy férfit látott felé mászni az izzó padlón - egy férfit, aki széles
vércsíkot hagyott
maga után a parázsló felületen. Techotl volt az, és szeme már égett. Egy mély mellsebből -
rátapasztott ujjai között - szünet nélkül vér csorgott. A másik kezével kapaszkodott, és vonszolta
magát előre.
- Conan! - kiáltotta fuldokolva. - Conan! Olmec elvitte a sárga hajú nőt!
- Tehát ezért mondta Topalnak, hogy öljön meg! - mormolta Conan, és letérdelt a férfi mellé.
Tapasztalt szeme látta, hogy haldoklik. - Olmec nem is olyan őrült, mint gondoltam.
Techotl tapogató ujjai megrántották Conan karját. Tecuhltli hideg, szeretet nélküli, szörnyű
életében e férfi csodálata és ragaszkodása a külvilági behatolók iránt olyan volt, mint egy meleg,
emberi oázis. Kötelék, mely emberibbé tette, ellentétben társaival, akik csak a gyűlöletet,
bosszúvágyat és a szadista kegyetlenkedést ismerték.
- Megpróbáltam szembeszállni vele - hörögte Techotl, és habos vér buggyant ki ajkán -, de
leszúrt. Azt hitte, megölt, de én elmásztam. Ah, Szeth, milyen messzire csúszkáltam saját véremben!
Óvakodj, Conan! Olmec csapdát állíthat visszatértedre! Öld meg Olmecet! Egy vadállat. Fogta
Valeriát, és elszökött! Ne félj keresztülmenni az erdőn! Olmec és Tascela hazudott a sárkányokról.
Évekkel ezelőtt leölték egymást mind, kivéve a legerősebbet. Tucatnyi éve már csak egy sárkány élt.
Ha te megölted azt, akkor semmi sincs az erdőben, ami bánthatna. Olmec istenként imádta,
emberáldozatokkal táplálta, a nagyon öregekkel és a nagyon fiatalokkal. Megkötözve vetette le őket a
falról. Siess! Olmec abba a terembe vitte Valeriát, ahol.
Feje lehanyatlott, és mire a padlóhoz koppant, a férfi már halott volt.
Conan felpattant, szeme égő szénként izzott. Ez volt hát Olmec játéka, miután előbb arra használta
az idegeneket, hogy kiirtsák az ellenségeit! Gondolhatta volna, hogy valami efféle zajlik le az
elkorcsosult, fekete szakállas férfi elméjében.
A kimmériai szédítő gyorsasággal indult Tecuhltli felé. Sietve vette számba korábbi szövetségesei
számát. Olmeccel együtt csak huszonketten élték túl azt a pokoli csatát a trónteremben. Azóta hárman
meghaltak, így csak tizenheten maradtak, akikkel számolnia kell. Conan haragjában úgy érezte, egyes-
egyedül képes leszámolni az egész klánnal.
Vele született vadonbéli ravaszsága azonban felülemelkedett dühén. Eszébe jutott, hogy Techotl
csapdára figyelmeztette. Teljesen valószínű volt, hogy a herceg ilyen óvintézkedéseket tesz, számítva
arra a lehetőségre, hogy Topal kudarcot vallhat parancsa teljesítésében. Olmec ugyanazon az úton
fogja várni visszatértét, mint amelyiken át Xotalancba indult.
Conan felpillantott a tetőnyílásra, és elmosódottan fénylő csillagokat látott. Még nem kezdtek
halványulni, a hajnalt jelezve. Az éjszakai események viszonylag rövid idő alatt játszódtak le.
Eltért az egyenes iránytól, és egy kanyargós lépcsőn lement az alsóbb szintre. Nem tudta, hol
találhatja azt az ajtót, amelyik azon a szinten a várba vezet, de
biztos volt benne, hogy megtalálja. Hogy miként fogja feltörni a zárakat, arról fogalma sem volt.
Hitte, hogy Tecuhltli ajtói mind be lesznek zárva és elreteszelve, ha nem más okból, a fél évszázados
megszokásból biztosan. De nem volt más választása, mint megkísérelni.
Karddal a kezében nesztelenül sietett tovább, zöldes fényű vagy árnyékos szobák és csarnokok
útvesztőjén át. Tudta, hogy már Tecuhltli közelében kell járnia, amikor zajt hallott, és hirtelen
megtorpant. Felismerte, miféle zaj az - emberi lény próbál kiabálni, egy erős száj pecek ellenére.
Valahonnan elölről hallotta, és balról. Ezekben a termekben, ahol síri csend volt, még egy apró nesz is
messzire hallatszott.
Conan oldalt fordult, és keresni kezdte a folyamatosan ismétlődő zaj forrását. Egy ajtónyíláson át
hamarosan hátborzongató jelenetet pillantott meg. A szobában, amelybe nézett, alacsony, állványszerű
vaskeret hevert a padlón, és egy óriási alak volt hanyatt rákötözve. Feje vastüske párnán pihent, a
tüskék már felsérthették a fejbőrét, és vértől vöröslöttek. Sajátságos kantárt kötöttek a feje köré oly
módon, hogy a bőrpánt nem védte fejbőrét a tüskéktől. Ez a kantár vékony lánccal kapcsolódott egy
szerkezethez, mely roppant nagy vasgolyót tartott az áldozat szőrös mellkasa fölött. Amíg a férfi
mozdulatlan tud maradni, a vasgolyó egy helyben lóg. Ám amikor a vastüskék okozta fájdalomtól
felemeli fejét, a golyó lefelé billen néhány centit. Sajgó nyakizmai hamarosan nem bírják megtartani a
fejét ebben a természetellenes pózban, és az újra vissza fog hullani a tüskékre. Nyilvánvaló volt, hogy
a végén a golyó péppé fogja lapítani, lassan és kérlelhetetlenül. Az áldozat szája fel volt peckelve, és a
pecek fölött nagy fekete szemét vadul fordította Conan felé, aki csendes megdöbbenéssel állt az
ajtóban. A szerkezetre feszített férfi Olmec volt, Tecuhltli hercege.

6. TASCELA SZEME
 - Azért hoztál ebbe a szobába, hogy bekötözd a lábam? - kérdezte Valeria. - Nem tudtad volna
legalább olyan jól bekötözni a trónteremben?
Sebesült lábát kinyújtva ült egy heverőn, és a tecuhltli nő selyempólyát tekert rá. Valeria véráztatta
kardja ott hevert az ágyon.
Szemöldökét összevonva beszélt. A nő csendben és hatékonyan végezte feladatát, de Valeria nem
szerette sem karcsú ujjainak lassú, cirógató érintését, sem a tekintetét.
- A többi sebesültet más szobákba vitték - felelte a nő a tecuhltli asszonyok lágy beszédével, de ez
a beszéd valahogy nem sugallta a beszélő lágyságát vagy gyengédségét. Kis idővel ezelőtt Valeria
látta ugyanezt a nőt, amint mellbe szúr egy xotalanci asszonyt, és kitolja egy sebesült xotalanci férfi
szemét.
- A halottak tetemeit leviszik a katakombákba - tette hozzá -, különben a kísérletük az itteni
termekben jön elő, és ott lakik majd.
- Hiszel a szellemekben?
- Tudom, hogy Tolkemec kísértete a katakombákban él - válaszolta a nő megborzongva. -
Egyszer láttam, amikor egy kriptában kuporogtam, egy halott királynő csontjai között. Vénember
alakjában haladt el mellettem, hosszan lelógó fehér szakállal, hajjal, és világító szemmel, mely
ragyogott a sötétben. Tolkemec volt az. Láttam életében, amikor még gyerek voltam, és kínozták.
Hangja félénk suttogássá halkult.
- Olmec kinevet, de én tudom, hogy Tolkemec szelleme a katakombákban bolyong! Azt mondják,
patkányok rágják le a húst az új halottak csontjairól. de a kísértetek is hússal táplálkoznak. Ki tudja,
hogy.
Gyorsan felpillantott, mert egy árnyék vetült a heverőre. Valeria felnézett és látta, hogy Olmec
bámul le rá. A herceg megtisztította kezét, testét és szakállát a vértől, mely ráfröccsent, de nem vett
fel köntöst. Nagy, sötét bőrű, szőrtelen teste és végtagjai, újfent határozottan állati benyomást
keltettek. Mély fekete szeme égett, és mintha szakállát babráló ujjai megrándultak volna.
Szúrósan meredt a nőre, aki felkelt, és kisurrant a szobából. Ahogy kilépett az ajtón, válla fölött
csúfondárosan és obszcén gúnnyal pillantott vissza Valeriára.
- Ügyetlen munkát végzett - jelentette ki a herceg, amikor a díványhoz lépett, és a kötés fölé
hajolt. - Hadd nézzem.
Termetéhez képest megdöbbentő gyorsasággal kapta fel Valeria kardját, és elhajította. Következő
mozdulatával a lányt akarta óriás karjaiba szorítani.
Bármilyen gyors és váratlan volt is a mozdulata, Valeria majdnem elbánt vele, mert ahogy a férfi
megragadta, előrántotta tőrét, és gyilkosan a herceg torka felé bökött. Olmec inkább csak
szerencsésen, mint ügyesen kapta el a lány csuklóját, és ekkor vad dulakodás kezdődött. A lány
ököllel, lábbal, térddel, foggal és csodálatos testének minden erejével küzdött, felhasználta minden
ismeretét a közelharcban, amit a kóborlásai alatt csatákban szerzett, szárazon és vízen. Ez mit sem
használt a férfi baromi ereje ellen. Valeria tőrét a birkózás első pillanatában elejtette, és azt követően
erőtlennek érezte magát hozzá, hogy érezhető fájdalmat okozzon hatalmas ellenfelének.
Olmec hátborzongató fekete szeméből nem tűnt el a csillogás. Az amit kifejezett, haraggal töltötte
el a lányt, és még csak szította dühét a kaján vigyor, amit mintha rávéstek volna a szakállas arcra. Az
a szem és az a mosoly megmutatta egy kifinomult és elkorcsosult faj minden felszín alatt forrongó,
kegyetlen cinizmusát, és Valeria életében most először ijedt meg férfitól. Mintha roppant elemi erő
ellen küzdött volna, az acélos karok olyan könnyedén hiúsították meg erőfeszítéseit, hogy végtagjai
remegni kezdtek a rémülettől. A férfi érzéketlennek tűnt bármi fájdalommal szemben, amit a lány
okozni bírt neki. Csak egyszer reagált, amikor Valeria olyan vadul mélyesztette fehér fogait a herceg
csuklójába, hogy eleredt a vére. Ekkor Olmec brutálisan a lány fejére csapott tenyerével. Valeria
csillagokat látott, és a feje hátrahanyatlott.
Inge elszakadt a küzdelemben, és a férfi cinikus kegyetlenséggel nyomta sűrű szakállát a nő
melleinek, hogy vér serkent világos bőréből. Valeria fájdalmában és a sértett dühtől felkiáltott.
Görcsös ellenállása hiábavaló volt. Olmec lenyomta a heverőre - fegyvertelenül és zihálva -, és a lány
szeme úgy villogott, akár egy csapdába esett nőstény tigrisé.
Egy pillanat múlva a király a karjaiba kapta a lányt, és kisietett vele a szobából. Valeria nem
ellenkezett, de parázsló szeme elárulta, hogy - legalább lélekben - még nem győzték le. Nem kiabált.
Tudta, hogy Conan hallótávolságon kívül jár, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy bármelyik
tecuhltli szembeszegüljön hercegével. Azt azonban észrevette, hogy Olmec lopakodva halad, fejét
oldalra tartva, mintha üldözők neszeire figyelne. És nem a trónterem felé tart. Keresztülvitte terhét
egy ajtón, mely szemközt volt azzal, amin át belépett, átment egy másik szobán, és osonva indult meg
egy hosszúkás teremben. Amint a lány megbizonyosodott róla, hogy elrablója tart valakitől, aki
elveheti tőle, hátravetette a fejét, és teljes erejéből felsikoltott.
Egy ütéstől félig elkábult, és Olmec cammogó futássá gyorsította lépteit.
A sikoltás azonban visszhangot vert, és ahogy Valeria elfordította fejét, könnyein és az elvakító
csillagokon át Techotlot pillantotta meg, aki sántikálva eredt utánuk.
Olmec vicsorogva fordult meg, kényelmetlen - és bizonyára nevetséges - helyzetben fogta a nőt
egyik roppant karja alá, ott tartotta, hiába rángatózott és rugdosott, mint egy gyerek.
- Olmec! - tiltakozott Techotl. - Nem lehetsz olyan kutya, hogy ezt tedd! Ő Conan nője! Segített
megölni a xotalanciakat, és.
Olmec szó nélkül ökölbe szorította szabad kezét, ütött, és a sebesült harcos öntudatlanul terült el a
lábánál. Lehajolt és foglyának átkaitól és küzdelmétől egyáltalán nem akadályozva, kivonta Techotl
kardját a hüvelyéből, és a harcos mellébe döfte. Aztán félredobta a fegyvert, szaladt tovább a
folyosón. Nem látta, hogy egy sötét női arc mered rá óvatosan, az egyik függöny mögül. Az arc eltűnt,
Techotl felnyögött és mocorgott, kábultan emelkedett fel, és Conant szólongatva, tántorogva
elvonszolta magát.
Olmec sietett tovább a folyosón, és lement egy kanyargó elefántcsont lépcsőn. Keresztezett néhány
folyosót, és végül egy tágas teremben állapodott meg, amelynek ajtóit nehéz faliszőnyegek borították -
egy súlyos bronzajtó kivételével, mely ugyanolyan volt, mint a Sas ajtaja a felső szinten.
Odalépett, és rámutatott.
- Ez az egyik Tecuhltliból kivezető ajtó. Ötven éve most először őrizet nélkül. Nincs többé
szükség őrökre, mivel nincsenek többé xotalanciak.
- Hála Conannak és nekem, te véres zsivány! - sziszegte Valeria haragtól és a megalázó fizikai
kényszertől remegve. - Te áruló kutya! Conan elvágja a torkod emiatt!
Olmec nem törődött azzal, hogy szavakba öntse meggyőződését, miszerint
azóta Conan már átvágott torokkal hever, az ő parancsára. Túl cinikus volt ahhoz, hogy érdekeljék a
lány gondolatai vagy a véleménye. Lángoló szeme Valeriát falta, égőn időzött el tiszta fehér bőrén,
domborodó idomain, ahol inge és nadrágja elszakadt a küzdelemben.
- Felejtsd el Conant! - hadarta gyorsan. - Olmec Xuchotl ura. Xotalanc nincs többé. Nem lesz több
harc. Ivással és szeretkezéssel töltjük a hátralévő életünket. Először is igyunk!
Rátelepedett egy elefántcsont asztalra, és a lányt a térdére fektette, mint egy sötét szatír, aki fehér
nimfát tart a karjában. Nem törődött Valeria nimfához nem illő káromkodásaival, egyik hatalmas
karjával a derekánál fogva tartotta, a másikkal átnyúlt az asztal fölött, és felkapott egy boroskancsót.
- Igyál! - parancsolta, majd mikor a lány elrántotta a fejét, az ajkához préselte a kancsót.
A folyadék kifolyt, csípte a lány ajkát, és meztelen mellére fröccsent.
- A vendégednek nem ízlik a borod, Olmec - szólalt meg egy hideg, csúfondáros hang.
Olmec megmerevedett, félelem villant lángoló szemében. Lassan oldalt fordította nagy fejét, és
Tascelára meredt, aki egyik kezét csípőjére téve hanyag pózban állt a lefüggönyözött ajtónyílásban.
Valeria megrántotta testét a férfi vasmarkában, és amikor szeme találkozott Tascela égő tekintetével,
hűvösség bizsergett végig karcsú gerince mentén. Új élmények formálták Valeria büszke lelkét aznap
éjszaka. Nemrég megtanult félni egy férfitól, most megtudta, milyen érzés félni egy nőtől.
Olmec mozdulatlanul ült, szürkés sápadtság terjedt barna bőre alatt. Tascela előhúzta másik kezét
a háta mögül, és egy kis aranyedény csillant meg benne.
 - Féltem, hogy nem fog ízleni neki a borod, Olmec - dorombolta a hercegnő -, így hát itt van egy
kevés a sajátomból, amit még a Zuad-tó partjáról hoztam magammal. Érted, Olmec?
Olmec homlokán hirtelen verejtékcseppek jelentek meg. Izmai elernyedtek, Valeria kiszabadult, és
megkerülte az asztalt. Esze azt súgta, hogy szaladjon ki a szobából, mégis valami
megmagyarázhatatlan bűvölet ejtette rabul, és a jelenetet figyelte.
Tascela ingadozó, hullámzó, csúfondáros járással közeledett a herceg felé. Hangja lágy volt,
elmosódottan becézgető, de a szeme csillogott. Karcsú ujjaival könnyedén megsimította a férfi
szakállát.
- Önző vagy, Olmec - dúdolta mosolyogva. - Magadnak akarnád csinos vendégünket, bár tudod,
hogy én óhajtottam foglalkozni vele. Nagyot hibáztál, Olmec!
Álarca eltűnt egy pillanatra. Szeme megvillant, arca eltorzult, meglepő erővel megragadta a herceg
szakállát, és nagy maroknyit kitépett belőle. Természetellenes erejének e megnyilvánulásánál még
rettenetesebb volt az, hogy szabadjára engedte pokoli haragját, mely ott dühöngött közömbösnek tűnő
viselkedése mögött.
Olmec ordítva ugrott fel és ingadozva állt, akár egy medve, hatalmas kezei ökölbe szorultak, és
kinyíltak.
- Mocsok! - Dörgő hangja betöltötte a szobát. - Boszorkány! Nőstény ördög! Tecuhltlinak meg
kellett volna ölnie ötven évvel ezelőtt! Eredj innen! Túl sokat tűrtem már tőled! Ez a fehér bőrű
némber az enyém! Menj innen, mielőtt megöllek!
A hercegnő felnevetett, és a férfi képébe vágta a véráztatta szőrszálakat. Nevetése pontosan olyan
rideg volt, mint a kova csengése az acélon.
- Valaha másképp beszéltél, Olmec - gúnyolódott. - Egyszer ifjúkorodban szerelmes szavakat
suttogtál. Igen, valaha, évekkel ezelőtt a szeretőm voltál, és mivel szerelmes voltál belém, elaludtál a
karjaimban a megbűvölő lótusz alatt. és következésképp a kezembe adtad a bilincset, amellyel
rabszolgámmá lettél. Tudod, hogy nem szállhatsz szembe velem. Tudod, hogy elég, ha a szemedbe
nézek azzal a misztikus erővel, amelyre egy stygiai pap tanított hosszú idővel ezelőtt, és elerőtlenedsz.
Emlékszel arra az éjszakára, amelyet együtt töltöttünk a felettünk ringó lótusz alatt, amit nem evilági
szellő mozgatott? Újra érezni fogod azt a földöntúli illatot, mely köréd fonódott, és felhőként betakart,
hogy rabszolgává tegyen. Nem tudsz harcolni ellenem. A rabszolgám vagy, akárcsak azon az
éjszakán. mint ahogy az is maradsz, életed végéig, Olmec, Xuchotl ura!
Hangja mormolássá halkult, mintha egy patak csörgedezne keresztül a csillagfényes sötétségen.
Közel hajolt a herceghez, és hosszú, elvékonyodó ujjait a férfi roppant mellére fektette. A herceg
szeme izzott, nagy keze ernyedten hullott oldalához.
Tascela kegyetlen, kaján mosollyal emelte fel az edényt, és a férfi szájához tartotta.
- Igyál!
A herceg gépiesen engedelmeskedett. Az izzás azon nyomban eltűnt a szeméből, harag, öntudat,
szörnyű rettegés foglalta el a helyét. Szája kinyílt, de nem hagyta el hang. Egy pillanatig rogyadozó
térddel tántorgott, majd nedves halomként bukott a padlóra.
Zuhanása kizökkentette Valeriát bénultságából. Megfordult, és az ajtó felé szaladt, de Tascela
párducot megszégyenítő ugrással eléje került. Valeria feléje sújtott az öklével, és ruganyos testének
minden erejét belevitte az ütésbe. Ettől még egy férfi is eszméletlenül terült volna el a padlón, Tascela
azonban alig valamit rántott a testén, elkerülte az ütést, és elkapta a kalóznő csuklóját. A következő
pillanatban Valeria bal keze is rab volt, és Tascela egy kézzel összefogva csuklóit, nyugodtan
megkötözte egy zsineggel, melyet az övéből húzott elő. Valeria ezen az éjszakán megízlelte a végső
megalázottságot, de az a szégyen, hogy Olmec elbánt vele, semmi sem volt ahhoz az érzéshez képest,
mely most megrázta nyúlánk alakját. Valeria mindig is hajlamos volt arra, hogy
lenézze nemének más képviselőit, és most lesújtó érzés volt találkozni egy másik nővel, aki úgy elbánt
vele, akár egy gyerekkel. Alig ellenkezett. Tascela egy székbe kényszerítette, lehúzta megkötözött
kezét a térde közé, és a székhez erősítette.
 Hanyagul átlépte Olmecet, a bronzajtóhoz ment, elhúzta a reteszt, és kinyitotta. Egy folyosó vált
láthatóvá.
- Erről a folyosóról nyílik egy szoba - Tascela most először szólt a foglyához -, melyet a régi
időkben kínzókamrának használtunk. Amikor visszahúzódtunk Tecuhltliba, a felszerelés nagy részét
magunkkal hoztuk, de volt valami, ami túl súlyos volt ahhoz, hogy mozgatni tudjuk. Még
működőképes. Azt hiszem, most pont megfelel.
Olmec tudta, miről beszél a nő, és a rémület fénye villant meg szemében. Tascela visszament
hozzá, lehajolt, és a hajánál fogva megragadta.
- Csak időlegesen béna - jegyezte meg társalogva. - Képes hallani, gondolkozni és érezni. igen,
nagyon jól érez!
Ezzel a baljóslatú megállapítással az ajtó felé indult, olyan könnyen vonszolta a roppant testet,
hogy a kalóznő szeme tágra nyílt. Tascela a folyosóra lépett és habozás nélkül végigment rajta,
hamarosan eltűnt foglyával egy szobában, és onnan nem sokkal utána vas csörrenése hallatszott.
Valeria halkan káromkodott, lábát a széknek feszítve eredménytelenül rángatta magát. A zsinór,
mely odarögzítette, nyilvánvalóan eltéphetetlen volt.
Tascela hamarosan egyedül tért vissza, mögüle fojtott nyögés hallatszott a szobából. Bezárta az
ajtót, de nem reteszelte el. Tascela fölötte állt a megszokásnak, vagy más emberi ösztönöknek és
érzelmeknek.
Valeria némán ült és a nőt figyelte, aki most karcsú kezében tartotta a sorsát.
Tascela megragadta a lány sárga fürtjeit, hátrarántotta a fejét, és közömbösen nézett le az arcába.
Azonban sötét szemében a csillogás nem volt közömbös.
- Nagy megtiszteltetésre választottalak ki - mondta. - Te fogod visszaadni Tascela fiatalságát.
Csak bámulsz, mi? Külsőm ifjúnak tűnik, de ereimet a közeledő öregség lomha dermedtsége hatja át,
mint ahogy éreztem ezt már ezerszer is ezelőtt. Öreg vagyok, olyan öreg, hogy már a gyermekkoromra
sem emlékszem. De valaha ifjú lány voltam, egy stygiai pap belém szeretett, és megajándékozott a
halhatatlanság és az örök ifjúság titkával. Aztán meghalt. némelyek szerint méregtől. Én azonban
éltem tovább a Zuad-tó partján, és a múló évek nem érintettek. Míg végül egy stygiai király
megkívánt, népem fellázadt, és a herceg erre a földre hozott. Olmec hercegnőnek nevezett. Nem
származom királyi vérből, de egy hercegnőénél is nagyobb a hatalmam. Tascela vagyok, akinek a
fiatalságát a te dicső ifjúságod fogja visszaadni.
Valeria nyelve a szájpadlásához tapadt. Sötétebb rejtelmeket érzékelt itt, nemcsak az
elkorcsosulást, melyre gyanakodott.
A magasabb nő kikötözte az aquilóniai csuklóját, és lábra állította. Nem a hercegnőben rejlő erőtől
való félelem tette Valeriát tehetetlen, remegő fogollyá a
kezében, hanem Tascela hipnotikusan lángoló, szörnyű szeme.

7. A SÖTÉTSÉG LAKÓJA

- Kúsita legyek menten! - Conan a vasszerkezetben fekvő férfira meredt. - Mi az ördögöt csinálsz
abban a vacakban?
Összefüggéstelen hangok törtek elő a száj pecek mögül. Conan lehajolt, kitépte a herceg szájából a
rongyot, és félelemüvöltés tört fel a fogolyból. Erre a nagy vasgolyó lezökkent, és majdnem széles
melléhez ért.
- Szeth nevére, óvatosan! - könyörgött Olmec.
- Mi végből? - háborgott Conan. - Azt hiszed, érdekel, mi történik veled? Csak azt szeretném, bár
lenne időm itt maradni és végignézni, ahogy az a vastömb kinyomja a beled. De sietnem kell. Hol van
Valeria?
- Szabadíts ki! - sürgette Olmec. - Akkor mindent elmondok!
 - Előbb mondd el!
- Soha! - A herceg vaskos állkapcsa makacsul összeszorult.
- Jól van. - Conan letelepedett egy közeli padra. - Magam is megtalálom, miután kocsonyává
lapulsz. Azt hiszem, fel tudom gyorsítani a folyamatot, ha a füledbe bökdösöm a kardom hegyét - tette
hozzá, és kísérletképpen kinyújtotta a kardot.
- Várj! - Szavak tódultak elő a fogoly hamuszürke ajkáról. - Tascela elvette tőlem. Mindig is csak
báb voltam Tascela kezében.
- Tascela? - horkant fel Conan, és köpött. - Hát az a piszkos.
- Nem, nem! - zihált Olmec. - Rosszabb, mint gondolnád. Tascela öreg. több évszázados öreg.
Szép, fiatal lányok feláldozásával újítja meg az életét és az ifjúságát. Ennek is része volt abban, hogy
a klán létszáma ennyire lecsökkent. Tascela saját testébe vonja Valeria életének lényegét, és friss
életerővel, szépséggel virágzik majd tovább.
- Zárva vannak az ajtók? - kérdezte Conan, végighúzva hüvelykjét kardja élén.
- Igen! De én tudom az utat, hogyan lehet Tecuhltliba jutni. Csak Tascela és én ismerjük, és ő
tehetetlennek hisz engem, téged pedig halottnak. Szabadíts ki, és megesküszöm, hogy segítek
megmenteni Valeriát! A segítségem nélkül sosem jutsz be Tecuhltliba, mert még ha kínzással ki is
szednéd belőlem a titkot, nem tudnád végrehajtani. Engedj el, meglepjük Tascelát és megöljük,
mielőtt működésbe hozhatná a mágiáját. Mielőtt ránk vethetné a szemét. Egy késszúrás hátulról
megteszi. Már rég meg kellett volna ölnöm, de féltem, hogy a segítsége nélkül a xotalanciak fölénk
kerekednek. Neki is szüksége volt a segítségemre, azért engedte meg, hogy ilyen sokáig éljek. Most
már nincs szükségünk egymásra, és egyikünknek meg kell halnia. Esküszöm, amikor megöltük a
boszorkányt, te és Valeria szabadon elmehettek, nem esik bántódásotok. A népem engedelmeskedni
fog nekem, ha Tascela meghalt.
Conan lehajolt, és megfontoltan elvágta a herceget tartó köteleket. Olmec óvatosan kicsusszant a
nagy golyó alól, felkelt, a fejét rázta, mint egy bika, és szitkokat mormolt, ahogy megtapogatta
feltépett fejbőrét. Váll váll mellett állva a két férfi a primitív erő félelmetes megtestesülésének hatott.
Olmec olyan magas volt, mint Conan, és súlyosabb, de volt valami visszataszító a tlazitlaniban,
valami feneketlen, szörnyű erő, mely ellentéte volt a kimmériai élesen kirajzolódó, vaskos
keménységének. Conan eldobta inge tépett, véráztatta maradványait, és hatásosan megmutatkoztak
bámulatra méltó izmai. Hatalmas válla olyan széles volt, akár Olmecé, de tisztábban kirajzolódott
roppant domborodó mellkasa, látványosabban ívelt kemény csípője felé. Hiányzott belőle Olmec
középtáji, potrohszerű vékonysága. Olyan volt, mint az őserő bronzból faragott szobra. Olmec
sötétebb volt, de nem a nap barnította. Ha Conan olybá tűnt, mint az idők hajnalából származó alak,
akkor Olmec mintha az idő hajnal előtti sötétségéből cammogott volna elő.
- Vezess! - követelte Conan. - És maradj előttem! Nem bízom benned jobban, mint egy bikában,
amit a farkánál fogok.
Olmec megfordult és elindult, egyik keze kissé megrándult, és összetapadt szakállát rángatta.
Olmec nem a bronzajtóhoz vezette vissza Conant - mert a herceg feltételezte, hogy azt Tascela
bezárta -, hanem egy bizonyos szobába Tecuhltli határán.
- Ezt a titkot fél évszázada őrizzük - mondta. - Még saját klánunk sem ismeri, a xotalanciak pedig
sohasem tudtak róla. Még maga Tecuhltli építtette ezt a titkos járatot, aztán leölte a rabszolgákat, akik
a munkát végezték. Félt, hogy egy napon kizárva találhatja magát saját királyságából Tascela
rosszindulata révén, hiszen iránta érzett szenvedélye hamarosan gyűlöletté változott. Tascela azonban
rájött a férfi titkára, és egy nap eltorlaszolta a rejtett ajtót belülről, amikor Tecuhltli egy sikertelen
rajtaütésből menekült vissza. A xotalanciak elfogták és elégették. De egyszer, amikor Tascela után
kémkedtem, láttam, hogy itt lép be Tecuhltliba, és így tudtam meg a titkot.
Elmozdított a falban egy arany díszítőelemet, a panel benyílt, és egy felfelé vezető elefántcsont
lépcső vált láthatóvá.
- Ez a lépcső a falon belül épült - folytatta Olmec. - Egy tetőtoronyba vezet, és onnan más lépcsők
kanyarognak le különböző termekbe. Siess!
- Csak utánad, bajtárs! - vágott vissza Conan cinikusan, és meglendítette pallosát beszéd közben.
 Olmec vállat vont, és megindult a lépcsőn. Conan habozás nélkül követte, és az ajtó bezárult
mögöttük. Messze a magasban egy csoport tűzkő vonta a lépcsőt homályos sárkányfénybe.
Felfelé lépkedtek. Conan úgy becsülte, hogy már a negyedik szint fölött lehetnek. Henger alakú
toronyba értek, annak a domború kupolájában voltak a tűzkövek, melyek bevilágították a lépcsőt.
Aranykeretes, törhetetlen
kristálylapok voltak benne, az első ablakok, amiket Conan Xuchotlban látott. Párkányok, kupolák és
más tornyok derengtek sötéten a csillagfényben. Látta Xuchotl tetejét.
Olmec nem nézett ki az ablakokon. Lesietett egy lépcsőn, és néhány méterrel lentebb ez a lépcső
keskeny folyosóvá szűkült, mely tekervényesen kanyargott egy ideig, majd egy újabb lefelé vezető
meredek lépcsőnél megszűnt. Itt Olmec megállt.
Alulról fojtottan, de félreismerhetetlenül, női sikoly hallatszott, melyben ijedtség, düh és
szégyenkezés keveredett. Conan felismerte Valeria hangját.
A sikoly és a döbbent csodálkozás féktelen haragra gerjesztette, nem értette, miféle veszély csalhat
ilyen hangokat a rettenthetetlen Valeria ajkára. Megfeledkezett Olmecről. Félrelökte a herceget, és
lefelé indult a lépcsőn. Éledező ösztöne újra feltámadt és épp időben, mert Olmec kalapácsszerű,
hatalmas öklével felé sújtott. A heves és csendes csapás Conan fejére irányult. A kimmériai azonban
időben perdült meg, így az ütést a nyaka oldalára kapta. Az ütés egy kisebb ember gerincoszlopát
kettéroppanthatta volna. Conan megtántorodott, elengedte a kardját - melyet ilyen közelről úgysem
használhatott volna -, megragadta Olmec nyújtott karját, és magával rántotta a herceget esés közben.
Együtt gurultak le a lépcsőn, kezek, lábak, fejek és testek kavalkádjában. Gurulás közben Conan
acélos ujjai megtalálták Olmec bikanyakát, és megszorították.
A barbár nyaka és válla elzsibbadt Olmec nagy öklének pörölyszerű csapásától, hiszen az vaskos
alkarjának, izmainak és nagy vállának minden erejét beleadta. Ez azonban nem csökkentette jelentősen
a kimmériai vadságát. Buldogként kapaszkodott ellenfelébe, bukdácsoltak, görögtek, a lépcsőfokoknak
csapódtak, miközben lefelé gurultak. Végül a lépcső alján olyan lendülettel ütköztek egy elefántcsont
ajtótáblának, hogy az beszakadt a testük súlyától. Keresztülgördültek a romjain. Olmec ekkorra már
nem élt. Conan acélos ujjai kiszorították belőle az életet, és eltörték a nyakát zuhanás közben.
Conan felkelt, lerázta a törmelékeket hatalmas válláról, kipislogta a vért és a port a szeméből.
A nagy trónterembe került. Rajta kívül tizenöten tartózkodtak a helyiségben. Az első, akit
meglátott, Valeria volt. Különös fekete oltár állt a trónemelvény előtt. Körötte hét arany gyertyatartós
fekete gyertyából nyugtalanító illatú, sűrű zöld füstcsiga szállt fel. Ezek a füstcsigák a mennyezet
közelében felhőben egyesültek, és füstboltívet formáltak az oltár fölött. Azon az oltáron feküdt Valeria
anyaszült meztelenül, fehér bőre éles ellentétben állt a csillogó, ébenfekete kővel. Nem kötözték oda.
Hanyatt feküdt, kinyújtott keze a feje fölött. Az oltárfőnél egy fiatalember térdelt, keményen tartotta
Valeria csuklóját. Egy fiatal nő térdelt az oltár másik végén, és a kalóznő bokáját tartotta. Valeria meg
sem bírt mozdulni köztük.
Tizenegy férfi és nő térdelt némán félkörben, forró, kéjvágyó szemmel
figyelték a jelenetet. Az elefántcsont trónon Tascela terpeszkedett. Bronztálakból tömjénfüst
kanyargott körülötte, a füstgomoly cirógató kézként fonta körül meztelen combját. Nem nyugodtan ült,
izgett-mozgott és érzéki mozdulatokkal fészkelődött, mintha örömét lelné benne, hogy a sima
elefántcsont érintkezik fénylő bőrével.
A bezúduló testek által beszakított ajtó robaja mit sem változtatott a jeleneten. A térdeplő férfiak
és nők csupán kíváncsian pillantottak hercegük hullájára és az ajtó roncsaiból feltápászkodó férfira,
aztán mohón fordították pillantásukat vissza a fekete oltáron vonagló fehér testre. Tascela arcátlanul
nézett Conanra, és gúnyos nevetéssel dőlt hátra trónján.
- Ringyó! - Conan előtt vörössé vált a világ. Keze acélpöröllyé szorult, ahogy a nő felé indult. Első
lépésénél valami hangosat kattant, és vad fájdalmat okozva, acél mélyedt a lábába. Megbotlott és
majdnem elesett, ahogy megtorpant rohantában. Acélcsapda csattant a lábára, mélyen a húsába
mélyedt, és fogva tartotta. Láb szárcsontját csak lábikrájának kidolgozott izmai óvták meg a
kettéroppanástól. Az az átkozott dolog figyelmeztetés nélkül pattant elő az izzó padlóból. Most már
látszottak a rések a padlóban, ahol a fogak tökéletesen álcázva hevertek.
- Ostoba! - nevetett Tascela. - Azt hitted, nem számolok a visszatérésed lehetőségével? Ebben a
teremben minden ajtót ilyen csapdák védenek. Most állj ott, és figyeld, miként teljesítem be csinos
barátnőd sorsát! Aztán döntök a tiédről.
Conan keze ösztönösen öve után tapogatott, de csak üres kardhüvelyt talált. Kardja a lépcsőn
maradt, valamivel fentebb, tőrét pedig az erdőben hagyta, ott, ahol a sárkány kitépte a pofájából. A
lábába harapó acélfogak égettek, akár a parázs, de a fájdalom nem volt oly heves, mint a düh, mely
lelkét emésztette. Csapdába esett, mint egy farkas. Ha nála lett volna a kardja, levágta volna a lábát, és
a földön kúszva megölte volna Tascelát. Valeria szeme néma könyörgéssel fordult felé, és Conan
agyát az őrület vörös hullámai borították el a tehetetlenségtől.
Szabad lábával letérdelt, megpróbálta ujjait a csapda fogai közé ékelni, és nyers erővel
szétfeszíteni. Vér csorgott ujjai alól, de a fogak tökéletesen körülfogták a lábát. Úgy összehúzódtak,
hogy nem maradt hely a szétmarcangolt hús és a fogazott acél között. Valeria meztelen testének
látványa csak fokozta dühét.
Tascela nem törődött vele. Vontatottan emelkedett fel trónjáról, és kutató pillantása végighaladt
alattvalóin.
- Hol van Xamec, Zlanath és Tachic? - kérdezte.
- Nem tértek vissza a katakombából, hercegnő - válaszolta egy férfi. - Velünk együtt hordták az
elesettek tetemeit a kriptákba, de nem tértek vissza. Lehet, hogy Tolkemec szelleme kapta el őket.
- Elhallgass, ostoba! - parancsolta harsányan a hercegnő. - A szellem csak mese.
Lejött az emelvényéről, és vékony, aranymarkolatú tőrével játszadozott. Szeme úgy égett, mint
semmi más a pokol innenső oldalán. Megállt az oltár előtt, és a feszült csendben megszólalt.
- Az életed fog megfiatalítani engem, fehér asszony - mondta. - A melledre fogok dőlni, ajkamat
az ajkadra tapasztom, és lassan. de még milyen lassan. a szívedbe mélyesztem ezt a pengét. Amikor az
életed szökik a megmerevedő testedből, behatol az enyémbe, és én újra ifjún és halhatatlanul fogok
virágozni!
Lassan, mint ahogy egy kígyó közelít az áldozata felé, előrehajolt a gomolygó füstön át, közelebb
és közelebb a most már mozdulatlan nő fölé. Valeria felbámult izzó szemébe - az egyre tágult és
mélyült, lángolt a kavargó füstben, akár két fekete hold.
A térdelő emberek ökölbe szorították kezüket, visszatartották lélegzetüket, feszülten várták a véres
eseményt, csak Conan zihálása hallatszott, ahogy ki akarta tépni lábát a csapdából.
Minden tekintet az oltárra és a rajta fekvő fehér alakra szegeződött, mennydörgés robaja sem igen
törhette volna meg a varázst. Mégis elég volt egy halk kiáltás, hogy szétzúzza a jelenet szilárdságát, és
mindenki megperdüljön - halk kiáltás volt, mégis égnek állt tőle a hajuk. Odanéztek és meglátták.
Az emelvénytől balra lévő ajtóban egy rémalak jelent meg. Ember volt, gubancos fehér hajjal és
mellére hulló fehér szakállal. Sovány alakját csak részben takarták a rongyok, és kilátszottak
különösen természetellenes, félmeztelen végtagjai. A bőre nem olyan volt, mint más emberé. Mintha
pikkelyes lett volna, mert tulajdonosa sokáig élt olyan körülmények között, melyek nem alkalmasak
emberi életre. És nem volt semmi emberi a fehér haj csomók alól villogó szemben. Két hatalmas,
fénylő, nem pislogó korong, ragyogóak, fehéresek, de normális érzelmeknek vagy észnek a
legcsekélyebb jelét sem hordozták. A száj kinyílt, de nem érthető szavak hangzottak fel belőle - csak
fejhangú vihogás.
- Tolkemec! - suttogta Tascela elsápadva, a többiek pedig szótlanul kuporogtak rémületükben. -
Nem mese hát, nem szellem! Szeth! Tizenkét évig éltél sötétségben! Tizenkét évig a halottak csontjai
közt! Micsoda rettenetes élelemmel táplálkoztál? Miféle eltorzult életet éltél az örökös éj sivár
sötétjében? Most már tudom, miért nem tért vissza Xamec, Zlanath és Tachic a katakombából. és nem
is fog visszatérni többé. De miért vártál ilyen hosszan a támadással? Kerestél valamit odalenn?
Valami titkos fegyvert, amiről tudtad, hogy ott rejtették el? És végül megtaláltad?
Rettenetes vihogás volt Tolkemec egyetlen válasza. Egy hosszú ugrással átvetette magát az ajtó
előtti rejtett csapdán - véletlenül, vagy mivel még halványan emlékezett Xuchotl módszereire? Nem
volt őrült abban az értelemben, ahogy egy ember őrült lehet. Olyan hosszan élt külön az emberektől,
hogy már nem is volt ember. Csak a gyűlöletben és bosszúvágyban testet öltő töretlen
emlékfoszlányok kötötték össze az emberiséggel - amelytől elvágva élt -, és tartották a gyűlölt
emberek közelében. Csak az a vékony szál tartotta vissza, hogy elrohanjon és örökre belevesszen a
föld alatti világ fekete folyosóiba, amit már régen felfedezett.
- Valami rejtett tárgyat kerestél! - suttogta Tascela, és elhúzódott. - És megtaláltad! Emlékszel a
viszályra! A sötétség ennyi éve után is emlékszel!
Tolkemec sovány kezében most egy érdekes, jáde árnyalatú pálca jelent meg, melynek végén
vörös, gránátalma alakú gomb ragyogott. A férfi előredöfött vele, akár egy lándzsával, és vörös
tűzsugár vágódott ki a gránátalmából. Tascela félreugrott, a sugár nem találta el. A Valeria bokáját
fogó nőt azonban igen, a vállai közé vágódott. Éles, reccsenő zaj hallatszott, a tűzsugár a nő melléből
villant elő, és - kékes szikrákat szórva - a fekete oltárnak csapódott. A nő oldalra hanyatlott. Már esés
közben összezsugorodott és elfonnyadt, akár egy múmia.
Valeria áthengeredett az oltár másik oldalára, és négykézláb indult az ellenkező fal felé. A halott
Olmec tróntermében elszabadult a pokol.
A Valeria kezét tartó férfi halt meg másodikként. Futni akart, de alig tett fél tucat lépést, Tolkemec
- külsejéhez képest megdöbbentő fürgeséggel - úgy ugrott, hogy a férfi közéje és az oltár közé
kerüljön. Újra villant a vörös tűzsugár, a tecuhltli élettelenül gurult a padlóra, és a sugár kékes
szikrákkal fejezte be útját az oltáron.
Aztán elkezdődött a mészárlás. Az emberek eszelősen sikoltozva rohangáltak összevissza a
teremben, egymásnak ütköztek, megbotlottak és elestek. Tolkemec köztük ugrabugrált, és halált
osztogatott. Nem menekülhettek el az ajtókon át, mert a fémajtók - a fémerezetű kőoltárhoz hasonlóan
- zárták a kört, bármiféle pokoli erő villant is ki villámcsapásszerűen abból a boszorkányos pálcából,
amit a volt rabszolga a kezében lengetett. Ha egy férfi vagy nő Tolkemec és az oltár, vagy egy ajtó
közé került, azonnal meghalt. Nem válogatta áldozatait, elkapta őket, ahogy jöttek. Rongyai vadul
repkedtek lengő végtagjain, és vihogásának viharos visszhangja betöltötte a szobát. És az oltár és az
ajtók körül hullottak a testek, akár az őszi levelek. Egy harcos felemelt tőrrel a kezében
kétségbeesetten rontott rá, de elhullott, mielőtt lecsaphatott volna. A többiek pedig olyanok voltak,
akár az őrült juhok. Nem gondoltak ellenállásra, menekülésre pedig nem volt lehetőségük.
Az utolsó tecuhltli - Tascelát nem számítva - akkor hullott el, amikor a hercegnő elérte a
kimmériait és a lányt, aki a férfi mellett keresett menedéket. Tascela lehajolt, megérintette a padlót, és
rárajzolt valamit. Az acélfogak azonnal elengedték a vérző lábat, és visszasüllyedtek a padlóba.
- Öld meg, ha bírod! - zihálta a nő, és egy súlyos kést nyomott Conan kezébe. - Nincs ellene
varázsszerem!
A kimmériai felmordult, a nők elé ugrott, a harci szenvedély hevében mit sem törődött
szétmarcangolt lábával. Tolkemec feléje lépett, furcsa szeme lángolt, de habozott, mert látta
megcsillanni a kést Conan kezében. Zord játék kezdődött.
Tolkemec kerülgetni kezdte Conant, megpróbálta maga és az oltár vagy valamelyik fémajtó közé
szorítani a barbárt, míg Conan megpróbálta elkerülni ezt, és beledöfni ellenfelébe a kését. A nők
visszatartott lélegzettel, feszülten figyeltek.
Nem hallatszott más zaj, csak a gyorsan mozgó lábak dobogása és súrlódása. Tolkemec most már
nem ugrabugrált. Rájött, hogy komolyabb játék vár rá, mint amilyen a sikoltozó és menekülő emberek
legyőzése. A barbár szemének lángolásában a magáéhoz hasonló halálos elszántságot látott. Előre-
hátra táncoltak, és amikor egyikük mozdult, mozdult a másik is, mintha láthatatlan szálak kötnék őket
össze. Conan azonban egyre közelebb és közelebb került ellenségéhez. Dagadozó combizmai már
kezdtek megfeszülni, hogy előreugorjon, amikor Valeria felkiáltott. Egy röpke pillanatig az egyik
bronzajtó egy vonalba került Conan mozduló testével. A vörös vonal kivágódott, és átszelte a
félreugró Conan lágyékát, ám a barbár ugrás közben elhajította kését. A vén Tolkemec elvágódott,
most már tényleg holtan, mert a kés markolata rezgett a mellében.
 Tascela előreugrott - nem Conan felé, hanem a pálca felé, mely úgy pislogott a padlón, mintha
élne. Ám nemcsak ő ugrott, hanem Valeria is, és egy halott embertől elszedett tőr villant a kezében.
Izmait teljes erejéből megfeszítve, szinte felnyársalta pengéjével Tecuhltli hercegnőjét. A tőrhegy
kibukkant elöl a mellei között. Tascela egyszer felsikoltott, aztán holtan esett össze. Valeria
megvetően tolta el a tetemet a sarkával.
- Ezt meg kellett tennem, hogy visszanyerjem az önbecsülésemet! - zihálta Valeria, ahogy Conan
felé fordult az elernyedt hulla fölött.
- Hát ezzel véget ért a viszály - morogta Conan. - Pokoli éjszaka volt! Hol tartják ezek az ételt?
Éhes vagyok.
- Be kell kötözni a lábad. - Valeria lehasított egy jókora darabot az egyik függönyből és a dereka
köré csavarta, aztán kisebb csíkokat tépett le, melyekkel hozzáértően kötözte be a barbár
szétmarcangolt lábát.
- Tudok járni rajta - nyugtatta meg Conan. - Menjünk innen! Ezen a pokoli városon kívül
hajnalodik. Elegem van Xuchotlból. Még jó, hogy a fajtája kiirtotta magát. Nem kérek az átkozott
drágaköveikből sem. Lehet, hogy szellemek lakják.
- Van elég tiszta zsákmány a világon kettőnknek - mondta a lány. Felegyenesedett és magasan,
gyönyörűen állt Conan előtt.
Conan szemébe visszatért a régi tűz, és a lány most nem ellenkezett, amikor a harcos hevesen a
karjába szorította.
- Hosszú az út a partig - mondta Valeria, nem sokkal az után, hogy visszavonta ajkát a férfiétól.
- Mit számít? - nevetett Conan. - Semmi sem állhat az utunkba. A lábunkat hajó fedélzetére
tesszük, mire a stygiaiak megnyithatnák kikötőiket a kereskedők előtt. És akkor megmutatjuk a
világnak, mi az a fosztogatás!
 18.

GWAHLUR FOGAI

Írás-megjelenés: 1935
Helyszín: Keshan

Conan románca nem tart sokáig Valériával. Valószínűleg az az oka szétválásuknak, hogy mindketten
parancsoláshoz szoktak. Valeria visszatér a tengerre, Conan pedig a Fekete Királyságokban próbál szerencsét.
Egy homályos legendát követve jut el Keshanba, hogy megtudja, valóban létezik-e az a mérhetetlen kincs,
melyet Gwahlur Fogaiként emlegetnek.

1. SZÖVEVÉNYES INTRIKA
A sziklafal meredeken emelkedett ki a dzsungelből. A felkelő nap fényében jádekéken, tompa
karmazsin színben csillogó, toronyszerű kősáncot alkotott, mely messze-messze elnyúlt keletre és
nyugatra a pálmalevelek és lombok hullámzó smaragdóceánja fölött. Ez az óriási sziklafal
megmászhatatlannak tűnt meredek, puszta kőfalával, melyen szemkápráztató kvarcdarabok csillogtak
a napfényben. De az a férfi, aki fáradhatatlanul mászott felfelé, már félúton volt a csúcshoz.
Hegylakó fajtából származott, hozzászokott már, hogy félelmetes szirtekre kapaszkodjon fel,
ráadásul szokatlan erejű és fürgeségű ember volt. Mindössze egy vörös selyem térdnadrágot viselt,
szandálját, akárcsak a kardját és tőrét, a hátára kötötte, hogy ne zavarják a mászásban.
Erőteljes testalkatú férfi volt, hajlékony, akár egy párduc. Bőrét bronzszínűre égette a nap, rövidre
nyírt, fekete sörényét ezüstpánt fogta össze a halántékánál. Kemény izmai, éles látása és biztos lába jó
szolgálatot tett neki itt, mert ez a mászás alaposan próbára tette még az ő képességeit is. Ötven
méternyire alatta a dzsungel hullámzott. Hasonló távolságra fölötte a szirt pereme rajzolódott ki a
reggeli égre.
Úgy mászott, mint akit roppant sietségre sarkall valami, mégis kénytelen volt csigatempóban
haladni, hozzátapadva a sziklához, mint légy a falhoz. Tapogatózó keze és lába bemélyedésekre,
bütykökre és - legjobb esetben - bizonytalan kapaszkodókra talált, és néha úgy tűnt, mintha a sziklába
vájná körmeit, és csak azon lógna. Mégis haladt fölfelé, kapaszkodva, izegve- mozogva, megküzdve
minden egyes fogódzóért. Néha megállt, hogy pihentesse
sajgó izmait, kirázza az izzadságot a szeméből, és kutatóan fordítsa fejét a dzsungel felé. Emberi élet
vagy mozgás jeleit fürkészte a zöld rengetegben.
Most már nem volt messze az oromtól, és alig valamivel a feje fölött egy törést fedezett fel a
puszta sziklafalban. Egy pillanat sem telt el, s elérte. Kicsiny barlang volt, nem sokkal a szirt pereme
alatt. Amikor a feje elérte a barlang padlójának szintjét, a férfi felmordult. Ott lógott, könyökén
támaszkodva. A kicsiny barlang alig valamivel volt nagyobb egy kőbe vájt mélyedésnél, de volt benne
valami. Egy zsugorodott, barna múmia ült a barlangban, lába keresztben, keze karba téve, aszott feje
fonnyadt mellére bukva. Végtagjait bőrszíjakkal rögzítették, de a szíjak mostanra rothadó hánccsá
váltak. Ha ez az alak valaha viselt is ruhát, az idő pusztítása rég szétmállasztotta. Azonban a karba tett
kéz és a mellkas közé egy pergamentekercset dugtak, mely elefántcsontszínű volt.
A hegymászó kinyújtotta kezét, és kihúzta ezt a tekercset. Anélkül, hogy megvizsgálta volna, az
övébe dugta, és addig mászott, míg a fülke padlóján nem állt. Felugrott, elkapta a szirt felső peremét,
és szinte ugyanazzal a mozdulattal felhúzódzkodott.
Ott megállt, és zihálva bámult lefelé a túloldalra.
Olyan volt, mintha egy roppant tál belsejébe meredt volna, melynek egy körkörös kőfal a pereme.
A tál alját fák és sűrű növényzet borította, habár a benti erdő semmivel sem volt sűrűbb, mint a kinti.
A szirt egyetlen törés vagy szintkülönbség nélkül vette körül. Ennek a természeti csodának talán az
egész világon nincs párja. Egy roppant méretű, természetes amfiteátrum, három-négy mérföld
átmérőjű, kör alakú erdőrész, elvágva a világtól, körülkerítve ezzel a meredek sziklafal-gyűrűvel.
A sziklafal tetején álló férfi azonban nem ezen a földrajzi jelenségen gondolkodott. Feszülten
fürkészte a lenti facsúcsokat és hevesen felsóhajtott, amikor márványkupolákat látott elővillanni a
zöld lombok közül. Tehát mégsem csak legenda. Alatta terül el Alkmeenon híres, elhagyatott palotája.
Conan, a kimmériai, bejárta a Baracha-szigeteket, a Fekete-partot és számos más égtájat, ahol az
élet vad volt, és idejött a Keshan Királyságba. Idecsalta annak a mesebeli kincsnek a híre, mely
állítólag elhomályosítja a turáni királyok kincseskamráit.
A Keshan barbár királyság Kús keleti hátországaiban terült el, ahol a tágas legelők összevegyültek
a délről hömpölygő nagy rengeteggel. Lakosai kevert fajba tartoztak; a néger népen barna bőrű
nemesség uralkodott. Az uralkodók - hercegek és főpapok - egy fehér faj leszármazottai voltak, amely
egy misztikus korszakban a fölött a királyság fölött uralkodott, melynek fővárosa Alkmeenon volt.
Egymásnak ellentmondó legendák igyekeztek magyarázatot adni annak a fajnak a bukására és arra,
miért hagyták el a várost a túlélők. Ugyanilyen homályos mesék emlegették Gwahlur Fogait,
Alkmeenon kincsét. Ám ezek a ködös legendák is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy Conant
Keshanba csábítsák a roppant síkságon, folyóktól szabdalt dzsungelen és hegyeken keresztül.
Megtalálta Keshant - melyet számos északi és nyugati nemzet önmagában is mitikus városnak
tartott -, és eleget hallott, ami meggyőzte a Gwahlur Fogainak nevezett kincs létezéséről. A
rejtekhelyét azonban nem tudta meg, és hamarosan rákényszerült, hogy magyarázatot adjon arra, hogy
mit keres Keshanban. Itt nem szívesen látták a hívatlan idegeneket.
Ő azonban nem jött zavarba. Hűvös magabiztossággal felajánlotta szolgálatait a barbár pompájú
udvar méltóságteljes, tolldíszes, gyanakvó hatalmasságainak. Hivatásos harcos volt, azt mondta,
munkát keresve jött Keshanba. Jó pénzért hajlandó kiképezni a keshani sereget, és örök ellenségük,
Punt ellen vezetni őket, mely királyság hadi sikerei felkeltették Keshan hirtelen haragú királyának
dühét.
Ez az ajánlkozás nem volt olyan arcátlan, mint amilyennek látszik. Conan hírneve még a távoli
Keshanba is eljutott. A fekete kalózok, a déli partok farkasainak főnökeként elkövetett tettei jóvoltából
nevét tisztelték és félték mindenütt a Fekete Királyságokban. Nem utasította el a próbákat, amiket a
barna bőrű uraságok kigondoltak. A szüntelen határ menti csetepaték bőséges lehetőséget nyújtottak a
kimmériainak, hogy bizonyságot tegyen közelharci tudásáról. Féktelen vadsága nagy hatást gyakorolt
a keshani urakra, már ismerték hírből, tudták, hogy képes az emberek vezetésére, és a kilátások
kedvezőknek tűntek. Conan titokban csak azt remélte e beosztásától, hogy így lesz elég ideje
törvényesen Keshanban tartózkodni, hogy megtalálja Gwahlur Fogainak rejtekhelyét. Ám valami
közbejött. Keshanba érkezett Thutmekri, egy zembabwei követség fejeként.
Thutmekri, a kalandor és csirkefogó, eszével feljutott a soknapi menetelésre keletre fekvő nagy,
kereskedő királyság ikerkirályaihoz. Ő és a kimmériai régről ismerték, de nem annyira szívelték
egymást. Thutmekri hasonló ajánlatot tett Keshan királyának, és az szintén Punt meghódításával
függött össze - mely királyság, mellékesen megjegyezve, Keshantól keletre feküdt, és mostanában
elűzték a zembabwei kereskedőket, és felgyújtották az erődjeiket.
 Az ő ajánlata még Conan tekintélyénél is többet nyomott a latban. Megígérte, hogy egy fekete
lándzsásokból, sémita íjászokból és zsoldos kardforgatókból álló sereggel rátörnek keletről Puntra, és
segítenek Keshan királyának elfoglalni az ellenséges királyságot. Zembabwe jóakaratú királyai csak
kizárólagos jogot kívántak Keshan és adófizetőinek kereskedelmére, valamint - a hűség zálogaként -
egy keveset Gwahlur Fogaiból. Ezeket nem vennék használatba, sietett Thutmekri elmagyarázni a
gyanakvó főnököknek, Zembabwe templomában helyeznék el Dagon és Derketa ülő aranyszobra közé,
szent vendégként a királyság szentélyében, megpecsételvén Keshan és Zembabwe szövetségét. Ez a
kijelentés vad vigyort csalt Conan ajkaira.
A kimmériai meg sem kísérelte, hogy vitába szálljon Thutmekri és sémita társa, Zargheba
áskálódásával, mert tudta, hogy ha Thutmekri nyer, javasolni fogja ellenlábasa azonnali elűzetését.
Conan csak egyet tehetett. Megtalálja a
drágaköveket és elszökik velük, mielőtt Keshan királya elhatározza magát. Ekkorra azonban már
biztos volt benne, hogy a kincset nem Keshiában, a királyi fővárosban rejtegetik, mely egy csomó
zsúpfedeles kunyhóból állt a vályogfal körül, mely körülvette a kőből, sárból, bambuszból épült
palotát.
Amíg Conan ideges türelmetlenséggel bosszankodott, Gorulga, a főpap bejelentette, hogy mielőtt
bármilyen döntésre jutnának, meg kell bizonyosodni az istenek akaratáról a javasolt zembabwei
szövetséggel kapcsolatban, és arról, hogy a szövetség hosszú ideig szent és sérthetetlen lesz-e. Meg
kell kérdezni az alkmeenoni orákulumot.
Ez félelmetes dolog volt, és izgatott szóbeszéd kezdődött a palotában és a kaptárszerű kunyhókban.
Száz éve, hogy nem látogatták már papok a csendes várost. Az orákulum, mondták az emberek,
Yelaya hercegnő volt, Alkmeenon utolsó uralkodója, aki ifjúsága és szépsége teljes virágzásában halt
meg, és akinek a teste csodálatos módon szeplőtlen maradt az eltelt időszak alatt. Régebben a papok
rendszeresen elmentek a kísértetjárta városba, és ő bölcsességre tanította őket. Az utolsó jóslatért
menő pap bűnös teremtmény volt, el akarta lopni magának az érdekes formájú drágaköveket,
amelyeket az emberek Gwahlur Fogainak neveznek. Iszonyatos halál várt rá az elhagyatott helyen, és
az elmenekülő akolitusok olyan rémtörténeteket meséltek, amik száz évre elrettentették a papokat a
várostól és az orákulumtól.
Azonban Gorulga, a jelenlegi főpap olyan biztos volt saját sérthetetlenségében, hogy kijelentette,
maroknyi kísérettel fog menni, és feléleszti az ősi szokást. Az izgatott nyelvek mindent kifecsegtek, és
Conan meghallott egy utalást, melyre oly sok hete áhítozott - kihallgatta egy alacsonyabb rangú pap
suttogását. Így hát a kimmériai éjszaka kilopózott Keshiából, mielőtt a papok hajnalban útnak
indulnak.
Olyan keményen vágtatott, ahogy csak mert, egész éjszaka, nappal és a következő éjszaka. Kora
hajnalra odaért Alkmeenon sziklafalához, amelyik a királyság délnyugati szögletében állt, lakatlan
dzsungel közepén, mely tabu volt a közembereknek. Sok mérföldnyi távolságon belül csak a papok
merészelték megközelíteni a kísértetjárta völgyet, Alkmeenonba pedig száz éven át még pap sem
lépett be.
A legendák szerint nem akadt még ember, aki megmászta volna ezt a sziklafalat, és csak a papok
ismerték a titkos bejáratot a völgybe. Conan nem vesztegette az időt a bejárat keresésére. Az olyan
meredély, mely akadályt jelentett ezeknek a fekete népeknek - a lovasoknak, a síkvidékieknek meg az
erdőlakóknak -, nem volt leküzdhetetlen olyan ember számára, aki Kimméria zord hegyvidékén
született.
Most már a sziklafal tetejéről nézett le a kör alakú völgybe, és kíváncsi volt, miféle járvány,
háború vagy babona űzte ki azt az ősi fehér fajt ebből az erődítményből, hogy keveredjenek és
beleolvadjanak az őket körülvevő fekete törzsekbe.
Ez a völgy volt a fellegváruk. Ott állt a palota, és ott csak a királyi család élt az udvartartásával. A
valódi város a szirten kívül helyezkedett el, a hullámzó, zöld dzsungelnövényzet rejtette a romjait.
Azok a kupolák azonban, melyek kivillantak odalenn a levelek alól, Alkmeenon királyi palotájának
tornyocskái voltak, és ellenálltak a pusztító időnek.
 Conan átvetette lábát a szirt peremén, és megindult lefelé. A sziklafal belső része töredezettebb
volt, nem olyan sima. Feleannyi idő alatt ért le a völgy füves talajára, mint amennyibe a
felkapaszkodás került.
Egyik kezével a kardját fogva, ugrásra készen nézett körül. Nem volt értelme feltételezni, hogy
hazudtak azok, akik azt mondták, hogy Alkmeenon kihalt és elhagyatott, csak a halott múlt szellemei
kísértenek benne. Conan természetéhez azonban hozzátartozott, hogy mindig gyanakvó és óvatos
legyen. Ősi csend honolt; egyetlen levél sem rezdült. Amikor lehajolt, hogy benézzen a fák alá, semmi
mást nem látott, csak fatörzseket, amelyek belevesztek az erdőmélyi kékes homályba.
Mindazonáltal óvatosan haladt, karddal a kezében, nyughatatlan tekintete az árnyékokat fürkészte,
ruganyos lépteivel nem ütött zajt a gyepen. Mindenfelé egy ősi kultúra jeleit látta. Márvány
szökőkutak nesztelenül és beomolva álltak sudár fák gyűrűjében, melyek túl szimmetrikusan voltak
elrendezve ahhoz, hogy a természet műve legyen. Erdei növényzet és aljnövényzet lepte el az
egyenletesre tervezett ligeteket, a körvonalaik azonban még mindig kirajzolódtak. Széles, kövezett
utak vezettek a fák alatt, töredezetten, a tágas repedésekben fű nőtt. Díszes oromzatú falak tűntek fel,
faragott kőrácsok, melyek egykor az örömtanyák falaiként szolgáltak.
Elöl, a fák között egyre tisztábban látszottak a kupolák és az azokat tartó építmények. Conan
hamarosan átverekedte magát az összegabalyodott indák falán, és egy viszonylag nyílt térségbe ért. A
fák itt rendszertelenül nőttek, aljnövényzet nem volt, és előtűnt a palota széles, oszlopos kapuja.
Ahogy fellépkedett a széles márványlépcsőn, felfigyelt rá, hogy a palota sokkal jobb állapotban
maradt meg, mint azok a kisebb építmények, amiket eddig látott. A vastag falak és a masszív oszlopok
túlságosan erősnek tűntek, semhogy összedőljenek az idő és az időjárás támadásai alatt. Ugyanaz a
varázslatos csendesség honolt mindenütt. Conan szandálos lábának macskaszerű surranása ijesztően
hangosnak tűnt a nagy csendben.
Valahol ebben a palotában hever az a képmás vagy szobor, mely a régmúlt időkben a keshani
papok orákulumaként szolgált. És hacsak az a fecsegő pap nem valami hazugságot zagyvált össze,
valahol a palotában rejtezik Alkmeenon elfeledett királyainak kincse.
Conan egy tágas, magas mennyezetű csarnokba ért, melyet vaskos oszlopok vettek körül, köztük
boltívek tátongtak, ajtajuk rég elkorhadt. Alkonyi homályban vágott át a csarnokon, a túlsó végén
pedig keresztülment egy nagy, kétreteszes bronzajtón, mely nyitva állt már évszázadok óta. Roppant
méretű,
kupolás helyiségbe jutott, amely egykor Alkmeenon királyainak fogadóterme lehetett.
Nyolcszögletes alapú volt, és fölül a hatalmas kupola - amely felé a magas mennyezet fortélyosan
görbült - át lehetett lyuggatva, mivel ez a terem sokkal világosabb volt, mint az a csarnok, amely ide
vezetett. A nagy terem túlsó végében lévő emelvényre széles lazúrkő lépcső vitt fel, és azon az
emelvényen állt egy masszív szék díszes karfákkal és magas támlával; valaha minden bizonnyal
aranyhuzat borította. Conan hevesen felmordult, és a szeme felcsillant. Alkmeenon aranytrónja, mely
annyi nevezetes legendában szerepel! Gyakorlott szemmel méregette. Önmagában is vagyont érhetne,
ha el bírná vinni. Ez a gazdagság felgyújtotta a képzeletét a kinccsel kapcsolatban, és égett a
buzgóságtól. Ujjai már alig várták, hogy belemarkoljanak a drágakövek közé. Számos leírást hallott
már Keshia piactereinek mesemondóitól, akik szájhagyomány útján terjedő történeteket ismételgettek
olyan drágakövekről, amelyeknek nincs párja a világon. Rubinok, smaragdok, gyémántok, vérkövek,
opálok, zafírok, az ősi világ kincsei.
Azt várta, hogy az orákulum szobrát a trónon találja, de mivel nem volt ott, valószínűleg a palota
egy másik részében található, már amennyiben létezik egyáltalán. Azonban mióta Keshan felé
fordította a figyelmét, olyan sok mítosz igaznak bizonyult, hogy nem kételkedett benne, rá fog találni
az isten valamiféle képmására.
A trón mögött egy keskeny, boltíves ajtónyílás tátongott, amelyet Alkmeenon idejében kétségkívül
függönnyel takartak el. Bepillantott és látta, hogy egy üres hálófülkébe nyílik, és jobb felé keskeny
folyosó vezet ki belőle. Elfordult, felfedezett egy másik ajtónyílást az emelvénytől balra, amelyet - a
többivel ellentétben - ajtó védett. Nem is közönséges ajtó. Ugyanabból a nemesfémből készült, mint a
trón, és számos furcsa arabeszk díszítette.
A barbár érintésére olyan készségesen tárult ki, mintha a sarokvasait csak most olajozták volna be.
Conan belépett, megállt, körülnézett.
Nem túl nagy kiterjedésű, szögletes helyiségbe jutott, melynek márványfalai arannyal berakott,
gazdagon díszített mennyezetben végződtek. Aranyfrízek húzódtak végig a fal alján és a tetején, és
nem volt más ajtó, csak az, amelyen át belépett. Ezeket a részleteket azonban csak gépiesen érzékelte.
Teljes figyelme arra az alakra összpontosult, amely egy aranyemelvényen hevert előtte.
Szoborra számított, melyet valószínűleg egy azóta elfelejtett művészet eszközeivel faragtak ki.
Azonban nincs olyan művészet, mely utánozhatta volna az előtte fekvő alak tökéletességét.
Ez a képmás nem kőből, fémből vagy elefántcsontból készült. Valódi női test volt. Conan nem is
sejtette, hogy az ősök miféle sötét tudománnyal őrizték meg oly hosszú éveken át sértetlenül ezt a
testet. Még a ruhája is érintetlennek tűnt! Conan összevonta a szemöldökét, és bizonytalan érzés
suhant át a tudatán. A testet konzerváló balzsamok nem őrizhetik meg a ruhát is, mégis épségben
maradtak. Arany kebeltányérok, koncentrikus körökben kirakva apró drágakövekkel, pántos szandálok
és egy ékköves övvel felfogatott rövid selyemszoknya. Sem a ruha, sem a fém nem mutatta korhadás
jeleit.
Yelaya még halálában is hűvös szépség volt. Teste mint az alabástrom, karcsú, mégis érzéki.
Hatalmas karmazsin színű drágakő csillogott sötét hajkoronájában.
Conan homlokát ráncolva nézte, majd megkopogtatta az emelvényt a kardjával. Arra gondolt, hogy
talán az emelvény üregében lehet a kincs, az azonban tömören csengett. Elfordult, némileg
határozatlanul átment a helyiségen. Hol kezdje a keresést a rendelkezésére álló korlátozott időben? A
pap valami kurtizánról zagyvált, aki szerint a kincs a palotában van. Ez a megfogalmazás azonban
roppant kiterjedésű helyet takar. Lehet, hogy el kell rejtőznie, amíg a papok jönnek és elmennek, aztán
folytatni a kutatást. Csakhogy fennáll a lehetőség, hogy magukkal viszik a drágaköveket Keshiába.
Mert abban a kimmériai biztos volt, hogy Thutmekri megvesztegette Gorulgát.
Conan tudta, mire készül Thutmekri, hiszen ismerte azt az embert. Tudta, hogy Thutmekri volt az,
aki Punt meghódítását javasolta Zembabwe királyainak, és ez csak egy lépés volt a valódi célja felé -
megszerezni a Gwahlur Fogait. Az óvatos királyok bizonyítékot akarnak rá, hogy a kincs valóban
létezik, mielőtt bármit is tesznek. Azok a drágakövek lesznek a bizonyítékok, amelyeket Thutmekri
zálogba kért.
Zembabwe királyai amint megbizonyosodtak a kincs létezéséről, lépni fognak. Puntot
megtámadják keletről és nyugatról, a zembabweiek azonban gondoskodni fognak arról, hogy a harc
nagy része Keshanra háruljon. Amikor pedig Punt és Keshan kimerült a küzdelemtől, a zembabweiek
lecsapnak mindkét népre, kifosztják Keshant és elveszik a kincset erővel, még ha minden épületet le
kell rombolniuk, és minden embert meg kell kínozniuk a királyságban.
És van még egy másik lehetőség is. Ha Thutmekri ráteheti kezét a kincsre, semmi kétség, becsapja
még a megbízóit is, ellopja magának a drágaköveket, szedi a sátorfáját, és otthagyja a követeket a
pácban.
Conan biztos volt abban, hogy az orákulum megkérdezése csak trükk, mellyel rávehetik a királyt,
hogy egyezzen bele Thutmekri kívánságaiba. Sohasem kételkedett benne, hogy Gorulga olyan
fortélyos és körmönfont, mint mindazok, akik belekeveredtek ebbe a nagy szélhámosságba. Conan
maga nem közeledett a főpaphoz, mivel a megvesztegetési játszmában esélye sem lett volna
Thutmekrivel szemben, és ha megkísérli, közvetlenül a stygiai kezére játszik. Gorulga leleplezte volna
a kimmériait a nép előtt, megszilárdította volna tisztességes hírét, és egy csapásra megszabadította
volna Thutmekrit az ellenlábasától. Conan kíváncsi volt arra, mivel vesztegethette meg Thutmekri a
főpapot, mit ajánlhatott annak az embernek, akinek kezében van a világ legnagyobb kincse.
Bárhogy legyen is, Conan abban biztos volt, hogy a jóslat azt fogja
tartalmazni, hogy az istenek azt óhajtják, Keshan kövesse Thutmekri kívánságait, és abban is biztos
volt, hogy őt magát néhány kemény megjegyzés fogja érni. Ezek után Keshia túl forró lenne a
kimmériainak. Éjszaka úgy lovagolt el, hogy nem is állt szándékában visszatérni.
A jósterem semmit sem tartogatott számára. Visszament a nagy trónterembe, és a trónra tette kezét.
Súlyos volt, de meg bírta billenteni. A vastag márványemelvény tömör volt. Ismét az alvófülke felé
indult. Azon járt az esze, hogy lennie kell egy titkos üregnek a jósterem közelében. Gondosan
elkezdte végigkopogtatni a falakat, és ütései hamarosan üregesen kongtak egy helyen, szemben a
keskeny folyosó szájával. Közelebbről is megvizsgálta és látta, hogy a márványlap itt és arrébb
szélesebb, mint általában. Közédugta tőre hegyét, és feszíteni kezdte.
A márványlap nesztelenül kitárult, egy fülke jelent meg a falban, de nem volt benne semmi. Conan
teljes szívéből káromkodott. A fülke üres volt, és nem is úgy nézett ki, mintha kincs rejtekének
használták volna. Behajolt a fülkébe, és apró lyukak rendszerét pillantotta meg a falban, körülbelül
szájmagasságban. Conan belenézett a lyukakba, és megértően felmordult. A falon túl a jósterem
látszott. Onnan ezeknek a lyukaknak semmi nyomuk. Conan elvigyorodott. Ez megmagyarázta a
jóslatok rejtélyét, de a magyarázat kissé durvább volt, mint gondolta. Gorulga azt tervezheti, hogy ő
vagy valamelyik megbízható híve bebújik ebbe a fülkébe, a lyukakon keresztül beszél, és a hiszékeny
akolitusok - mindannyian fekete emberek - Yelaya valós hangjának fogják vélni.
Conannak eszébe jutott valami. Előhúzta a múmiától elvett pergamentekercset, gondosan tekerte
ki, mert félt, hogy szétporlad a kortól. A rajta látható jelek láttán összevonta a szemöldökét. Miközben
bekalandozta a világot, felszedett némi tudást, számos idegen nyelvet megértett és olvasott. Sok
nyugodt életű tudós megdöbbent volna a kimmériai nyelvtudásán, azonban ő számos olyan kalandon
ment át, ahol a nyelvtudás az élet és a halál közti különbséget jelentette.
Ezek a jelölések zavarba ejtették. Egyszerre voltak ismerősek és ugyanakkor érthetetlenek, és
hamarosan arra is rájött, miért. Archaikus pelisztikus betűk voltak, melyek számos pontban eltértek a
modern írásmódtól, amelyben a barbár jártas volt, és amely három évszázada módosult, egy nomád
törzs hódítása révén. Ez a régibb, tisztább írásmód zavarba hozta. Azonban felismert egy ismétlődő
kifejezést, amit egy névként azonosított: Bit-Yakin. Megértette, hogy ez csak az író neve lehet.
Homlokát ráncolta, ajka öntudatlanul mozgott, ahogy a feladattal birkózott. Átrágta magát a
kéziraton, nagy részét lefordíthatatlannak találta, a többit pedig homályosnak.
Annyit megértett, hogy az író - a rejtélyes Bit-Yakin - messziről érkezett a szolgáival, és behatolt
Alkmeenon völgyébe. Az ezt követő részek érthetetlenek voltak, tele ismeretlen szavakkal és
kifejezésekkel. Amennyire le tudta fordítani,
a szöveg meglehetősen hosszú időperiódust fogott át. Yelaya neve állandóan ismétlődött, és a kézirat
vége felé nyilvánvalóvá vált, hogy Bit-Yakin tudta, halál vár rá. Conan némileg riadtan döbbent rá,
hogy a barlangban talált múmia a kézirat írója, a rejtélyes pelishtiai, Bit-Yakin lehetett. Az az ember
meghalt, mint ahogy jövendölte, és valószínűleg a szolgái helyezték el abban a nyitott kriptában,
magasan a sziklafal tetején, halála előtti utasításaihoz híven.
Furcsa, hogy Bit-Yakinról semmit sem említettek az alkmeenoni legendák. Valószínűleg azután
jött ide, hogy eredeti lakói már elhagyták a területet. A kéziratból ennyi kiderült, az azonban
különösnek tűnt, hogy azok a papok, akik a régmúltban idejöttek az orákulumhoz, nem látták azt az
embert, sem a szolgáit. Conan biztosan érezte, hogy a múmia és pergamenje öregebb százévesnél. Bit-
Yakin a völgyben élt, amikor a papok egykor idejártak fejet hajtani a halott Yelaya előtt. Vele
kapcsolatban a legendák mégis némák voltak, csak az elhagyott várost említették, amit csak a halottak
kísértenek.
Miért élt az az ember ezen az elhagyatott helyen, és mi lett a szolgáival, miután elhelyezték a
holttestét?
Conan megvonta a vállát, és visszadugta a pergament az övébe. Aztán vadul megrándult, és keze
fején felállt a szőr. Ijesztően, megdöbbentően egy nagy gong mély, fülhasogató hangja döndült a
szunnyadó csendben!
 Conan megperdült, lekuporodott, mint egy nagy macska. Karddal a kezében bebámult a keskeny
folyosóra, ahonnan a zaj eredt. Keshia papjai érkeztek volna meg? Ez elképzelhetetlen. Abban biztos
volt, hogy még nem érhettek a völgybe. A gongszó azonban félreérthetetlenül emberek jelenlétéről
árulkodott.
Conan alapvetően az azonnali cselekvés híve volt. Ennek nagy hasznát látta a csavarosabb
észjárású fajokkal való kapcsolatában. Amikor valamilyen váratlan esemény készületlenül érte,
ösztönösen vágott vissza. Így hát most ahelyett, hogy elrejtőzött vagy elsurrant volna az ellenkező
irányba, ahogy egy átlagember tette volna, ő egyenesen a zaj irányába rohant a folyosón. Szandálja
nem ütött nagyobb neszt, mint egy párduc mancsa tette volna, szeme résnyire szűkült, ajka
öntudatlanul vicsorgott. Pillanatnyi pánik suhant végig a lelkén a váratlan visszhangra, és az a
primitív, égető düh, mely feléledt a veszélyes fenyegetésre, mindig is közel lappangott a kimmériai
viselkedésének felszínéhez.
A kanyargó folyosóról hamarosan egy kicsi, nyitott udvarra ért. Valami csillogást kapott el a
tekintetével. A gong volt az. Nagy aranylemez lógott a rogyadozó falból kinyúló aranykaron. Egy
rézkalapács hevert a közelében, de embernek nyoma sem volt. A környező boltívek üresen tátongtak.
Conan hosszú ideig kuporgott az ajtónyílásban, de a nagy palotában semmi mozgást nem lehetett
érzékelni. Végül elfogyott a türelme, végigsurrant az udvar szélén, belesett a boltívek alá,
villámgyorsan ugrált oldalra, kardjával jobbra-balra csapkodott, akár a támadó kobra.
Odaért a gonghoz, és benézett a legközelebbi bolthajtásba. Csak egy homályos helyiséget látott,
teleszórva a korhadás roncsaival. A gong alatt a
fényes márványlapokon nem látszottak lábnyomok, de a levegőben furcsa szag lebegett - kissé büdös
szag, amit nem tudott hova tenni. Orrlyukai kitágultak, akár egy ragadozóé, de ettől sem lett okosabb.
A boltív felé fordult. A látszólag szilárd márványlapok megdöbbentő hirtelenséggel szétnyíltak, és
beszakadtak a lába alatt. Ahogy zuhanni kezdett, kinyújtotta a karját, és elkapta az alatta tátongó
nyílás szélét. A szélek szétmorzsolódtak az ujjai alatt. Conan lezuhant az áthatolhatatlan sötétségbe.
Jeges, fekete vízbe csobbant, az elragadta, és nyaktörő sebességgel sodorta.

2. EGY ISTENNŐ ÉLETRE KÉL

A kimmériai eleinte meg sem kísérelt küzdeni az árral, amely a fénytelen éjszakában sodorta. A
felszínen tartotta magát, kardját a fogai között szorította, még zuhantában sem engedte el, és meg se
próbálta kitalálni, miféle végzet várhat rá. Hirtelen fénysugár fúrta át a sötétséget előtte. Látta a
vágtató, kavargó, fekete vízfelszínt, mely olyan nyugtalan volt, mintha a mélység valamely
szörnyetege zavarta volna fel és látta, hogy a csatorna sima kőfalai egészen a mennyezetig érnek.
Mindkét oldalon keskeny perem húzódott, épphogy a boltíves mennyezet alatt, de messze fenn. Nem
érhette el. Egy ponton ez a tető megtört, valószínűleg beszakadt, és ezen a nyíláson át hatolt be a fény.
Azon a megvilágított részen túl teljes sötétség uralkodott, és rémület hasított a kimmériaiba, amikor
látta, hogy az ár hamarosan túlsodorja azon a fényfolton, bele az ismeretlen feketeségbe.
Aztán valami mást is megpillantott. Bronzlétrák nyúltak a peremről a víz felszínébe egymástól
szabályos távolságra, és az egyik épp ott volt előtte. Azonnal arrafelé csapott, küzdött az árral, mely a
folyam közepén tartotta volna, és úgy vonszolta, mintha a víznek hajlékony, mozgó, síkos kezei
lennének. Ő azonban kétségbeesett erőfeszítéssel birkózott a vágtató árral. Egyre közelebb, közelebb
jutott a parthoz, és dühösen megküzdött minden centiért. Most már egy vonalba került a létrával és
heves, vad alámerüléssel megragadta az alsó fokot, belekapaszkodott, és zihálva lógott rajta.
Néhány másodperc múlva kikapaszkodott a kavargó vízből, bizonytalanul helyezte testsúlyát a
rozsdás fokokra. Elgörbültek és meghajlottak, de kitartottak. Sikerült felkapaszkodnia a keskeny
peremre, melyen alig lehetett felállni a tető alatt. A magas kimmériainak le kellett hajtania a fejét,
amikor felállt. Súlyos bronzajtó látszott a kőben a létra tetejénél, de ellenállt Conan erőfeszítéseinek.
Vért köpött, mert a kard éles pengéje megvágta ajkát. Most végre a fegyvert fogai közül a derekán
lógó kardhüvelybe helyezhette, s a folyóval vívott heves küzdelem után a törött mennyezetet vette
szemügyre.
Fel tudott nyúlni a réshez, megragadni a szegélyét, és gondos próbálkozás után megbizonyosodott
róla, hogy az el fogja bírni a súlyát. Máris
felhúzódzkodott, kibújt a lyukon, és egy tágas teremben találta magát, mely rendkívül elhanyagolt
állapotban volt. A tető nagy része beomlott, akárcsak a padló, mely a föld alatti folyó mennyezete
volt. Rozzant boltívek nyíltak más helyiségekbe és folyosókba, s Conan úgy vélte, még mindig a
hatalmas palotában van. Aggódva gondolt arra, mennyi szoba alatt húzódhat közvetlenül a föld alatti
folyó. Ha az ősi kőtömbök és kőlapok ismét beszakadnak, akkor újra belezuhan abba az árba,
amelyből csak most mászott ki.
És az is megfordult a fejében, hogy zuhanása vajon csak a véletlen műve volt- e. Azok a régi
kőlapok csak véletlenül szakadtak be a súlya alatt, vagy valami baljóslatúbb magyarázat van rá?
Egyvalami mindenesetre biztos: nem ő az egyetlen élőlény a palotában. A gong nem magától szólalt
meg, akár arra szolgált, hogy csapdába csalja őt, akár nem. A palota csendje hirtelen hátborzongatóvá
vált, ólálkodó veszélyt sejtetett.
Valaki ugyanolyan szándékkal jár itt, mint ő? Eszébe jutott a rejtélyes Bit- Yakin, és váratlan
gondolat mart belé. Nem lehetséges, hogy az az ember hosszú ittléte alatt megtalálta Gwahlur Fogait -
a szolgái pedig magukkal vitték, amikor távoztak? A lehetőség, hogy ez megtörténhetett,
lidércnyomásként nehezedett a kimmériaira.
Kiválasztott egy folyosót, mely szerinte ahhoz a palotarészhez vezetett, ahová először érkezett,
végigsietett rajta, de óvatosan lépkedett, mert nem felejtette el a lába alatt vágtató és kavargó föld
alatti folyót.
Gondolatai folyamatosan a jósterem és síron túli lakója körül keringtek. Valahol annak a
közelségében kell lenni valami utalásnak a kincs hollétére, ha az még ott maradt időtlen rejtekén.
A hatalmas palota csendesebb volt, mint valaha, csak Conan gyorsan haladó, szandálos lábának
surrogása hallatszott. A termek és helyiségek - amelyeken átsietett - romokban hevertek, de ahogy
haladt előre, a pusztulásnak egyre kevesebb nyomával találkozott. Egy pillanatig eltöprengett rajta,
vajon miféle céllal függesztették a létrákat a peremről a föld alatti folyóba, aztán egy vállrándítással
elvetette az ügyet. Nem nagyon érdekelték a nem kifizetődő régészeti problémák.
Nem volt benne biztos, merre lehet a jósterem onnan, ahol ő volt, de hamarosan egy folyosóra ért,
mely az egyik boltíven keresztül a nagy trónterembe vezetett. Elhatározásra jutott. Semmi értelme
céltalanul kószálni a palotában, s a kincset keresni. Valahol itt elrejtőzik, megvárja a keshani papok
érkezését, és miután azok végigcsinálták az orákulum megkérdezésének komédiáját, követni fogja
őket a drágakövek rejtekhelyéhez. Biztos volt benne, hogy oda fognak menni. Hátha csak egy keveset
akarnak magukkal vinni belőle. A többit majd ő veszi gondjaiba.
Beteges vonzerő húzta vissza a jósterembe, ismét rámeredt az istennőként imádott hercegnő
mozdulatlan alakjára, és elmerült a nő hűvös szépségében. Miféle síron túli titkot hordoz ez a
csodálatosan megőrzött test?
Vadul rámeredt. A lélegzet kipréselődött fogai között, a szőr felállt tarkóján. A test ugyanúgy
feküdt, ahogy előzőleg találta, csendesen, mozdulatlanul, ékköves arany mellvédőben, aranyozott
szandálban és selyemszoknyában. Csakhogy most volt egy kis eltérés. A hajlékony végtagok nem
voltak merevek, arca hamvas rózsaszín volt, az ajka piros.
Conan rémült szitokkal rántotta ki kardját.
- Crom! Ez él!
Szavaira a hosszú, sötét szempillák felemelkedtek, a szemek kinyíltak és felpillantottak rá
kifürkészhetetlen, sötét, fényes, misztikus tekintettel. Conan dermedten, szótlanul bámulta.
A nő ruganyos könnyedséggel ült fel, még mindig elvarázsolt arckifejezéssel.
Conan megnyalta száraz ajkát, és megtalálta a hangját.
- Ye. Ye. Yelaya vagy? - hebegte.
 - Yelaya vagyok! - Gazdag és dallamos hang volt, és ettől Conan még inkább elcsodálkozott. - Ne
félj! Nem bántalak, ha teljesíted a kívánságaimat!
- Hogyan kelhet életre egy nő ennyi évszázad után? - kérdezte a barbár elképedve, mintha nem
akarna hinni az érzékeinek. Kíváncsiság kezdett izzani a szemében.
A nő misztikus mozdulattal felemelte kezét.
- Istennő vagyok. Ezer évvel ezelőtt hatalmasabb istenek átka szállt reám: a fény határain túli
sötétség isteneinek átka. A halandó elpusztult, a bennem lakozó istenség azonban sohasem tudott
meghalni. Sok-sok évszázada fekszem már itt, minden alkonyatkor felébredek, és magam köré
gyűjtöm hajdani udvaroncaimat: szellemeket, a múlt árnyait. Ember, ha nem kívánsz olyasmit látni,
ami örökre megrontja lelkedet, nyomban távozz innen! Parancsolom! Menj! - A hang nem tűrt
ellentmondást, a karcsú kéz felemelkedett, és utat mutatott.
Conan lángoló szemmel lassan a hüvelyébe rejtette kardját, de nem engedelmeskedett a
parancsnak. Közelebb lépett, mintha megigézték volna, és a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül -
mint egy medve - átölelte a nőt. Egyáltalán nem istennőhöz méltó volt a sikoltás, és tisztán hallatszott
a hasadó selyem hangja, ahogy Conan könyörtelen mozdulattal elszakította a nő szoknyáját.
- Még hogy istennő! - vakkantott rá haragosan. Nem törődött foglya eszeveszett rángatózásával. -
Különös, hogy egy alkmeenoni hercegnő korinthiai kiejtéssel beszél! Amint gondolkodni kezdtem,
tudtam, hogy már láttalak valahol. Te Muriela vagy, Zargheba korinthiai táncosnője. Ez a sarló alakú
anyajegy a csípődön bizonyítja. Egyszer már láttam, amikor Zargheba megkorbácsolt téged. Még hogy
istennő! - Tenyerével haragosan rácsapott az árulkodó csípőre, csak úgy csattant. A lány szánalmasan
felkiáltott.
Minden dölyfösség eltűnt belőle. Már nem egy ősi, rejtélyes alak volt, csak egy rémült, megalázott
táncosnő, olyan, amilyet bármelyik sémita piacon lehet vásárolni. Fennhangon, szemérmetlenül sírva
fakadt. Fogva tartója haragos diadallal nézte.
- Még hogy istennő! Tehát te voltál az egyik lefátyolozott asszony, akit Zargheba magával hozott
Keshiába. Azt hitted, át tudsz verni, te kis bolond? Egy évvel ezelőtt láttalak Akbitanában azzal a
disznó Zarghebával, és én nem felejtem el az arcokat, sem a női alakokat.
A nő fészkelődött a szorításban, karcsú karjaival átölelte a férfi vaskos nyakát, és alábbhagyott a
rémülete. Könnyek csorogtak le az arcán, teste hisztérikus zokogástól rázkódott.
- Kérlek, ne bánts! Ne! Meg kellett tennem! Zargheba azért hozott ide, hogy eljátsszam az
orákulum szerepét!
- Miért, te szentségtörő kis ringyó? - förmedt rá Conan. - Nem félsz az istenektől? Cromra! Hát
már mindenhonnan kiveszett a tisztesség?
- Ó, kérlek! - könyörgött a nő, nyomorultul remegve a félelemtől. - Nem szállhattam szembe
Zarghebával. Mit is tehettem volna? Rám fog szállni e pogány istenek átka!
- Mit gondolsz, mit tesznek majd veled a papok, ha rájönnek, hogy csaló vagy?
Erre a gondolatra a lány összeroskadt, remegő rongycsomóként borult Conan térdére, és alig
érthetően rimánkodott irgalomért, segítségért. Szánalomra méltóan igyekezett bizonygatni, hogy ő
ártatlan minden gonosz szándékú ügyben. Ez élénk, de nem meglepő változás volt ahhoz képest, hogy
az előbb még istennőként viselkedett. A félelemtől azt sem tudta, mit csinál.
- Hol van Zargheba? - akarta tudni Conan. - Hagyd abba a nyafogást, a fenébe is, és felelj!
- A palotán kívül - nyöszörögte a lány. - Várja a papokat.
- Hányan vannak vele?
- Senki. Csak mi ketten jöttünk.
- Ah! - Ez olyan volt, mint egy vadászó oroszlán elégedett mordulása. - Néhány órával utánam
jöhettetek el Keshiából. Megmásztátok a sziklafalat?
A lány a fejét rázta. Túlságosan fojtogatta a zokogás ahhoz, hogy értelmesen tudjon beszélni.
Conan türelmetlenül káromkodott, megragadta a lány törékeny vállát és addig rázta, míg az lélegzetért
nem kapkodott.
- Abbahagynád végre a bőgést, és válaszolnál? Hogy jutottatok be a völgybe?
 - Zargheba ismerte a titkos utat - zihálta a lány. - Gwarunga, a pap elárulta neki és Thutmekrinek.
A déli oldalon van egy jókora tó a sziklafal tövében. Létezik egy barlangnyílás a vízfelszín alatt, ami
nem fedezhető fel véletlenül. Alá kell merülni a vízbe, csak úgy lehet bejutni. A barlang kiemelkedik
a vízből, és átvezet a sziklafalon. A völgy felőli nyílást sűrű bozót takarja.
- Én keleten másztam át - morogta Conan. - És utána mi történt?
- Idejöttünk a palotához, Zargheba elbújtatott a fák között, míg ő elment megkeresni a jós termét.
Nem hiszem, hogy teljes egészében megbízik Gwarungában. Míg távol volt, mintha gongszót
hallottam volna, de nem vagyok
biztos benne. Zargheba hamarosan visszatért, behozott a palotába, ebbe a szobába, ahol Yelaya
istennő hevert az emelvényen. Levetkőztette a testet, és rám adta a ruháit meg a díszeit. Aztán elment,
hogy elrejtse a testet és meglesse a papokat. Én féltem. Amikor beléptél, fel akartam ugrani és
könyörögni neked, hogy vigyél el innen, de féltem Zarghebától. Amikor felfedezted, hogy élő vagyok,
megpróbáltalak elijeszteni innen.
- Mit kellene mondanod orákulumként?
- Megparancsolni a papoknak, hogy vigyék Gwahlur Fogait, adjanak belőle néhányat
Thutmekrinek zálogul, a többit pedig a keshiai palotában rejtsék el. Azt kellett volna mondanom
nekik, hogy rettenetes végzet vár Keshanra, ha nem fogadják el Thutmekri ajánlatát. És. ó, igen, azt is
meg kellett volna mondanom nekik, hogy téged haladéktalanul nyúzzanak meg élve.
- Thutmekri azt akarja, hogy a kincs olyan helyen legyen, ahol ő. vagy a zembabweiek. könnyen
rátehetik a kezüket - mormolta Conan, rá se hederítve a rá vonatkozó megjegyzésre. - Egyszer még
kivágom a máját. Gondolom, Gorulga megfelelő társ ebben a disznóságban.
- Nem. Ő hisz az isteneiben, és megvesztegethetetlen. Mit sem tud erről. Engedelmeskedni fog a
jóslatnak. Mindent Thutmekri tervelt ki. Tudta, hogy a keshaniak megkérdezik az orákulumukat, ezért
rávette Zarghebát, hogy hozzon magával a zembabwei követséggel, lefátyolozva és elkülönítve.
- Átkozott legyek! - mormogta Conan. - Egy pap, aki becsületesen hisz a jóslatban, és akit nem
lehet megvesztegetni! Crom! Vajon Zargheba ütötte meg azt a gongot? Tudja, hogy itt vagyok?
Tudhatott arról az elkorhadt kőlapról. Most hol van, kislány?
- A lótuszfák sűrűjében rejtőzött el, közel az ősi úthoz, mely a déli sziklafaltól a palotához vezet
- felelte a lány. Aztán újra sürgetni kezdte a férfit. - Ó, Conan, szánj meg! Félek ettől a gonosz, ősi
helytől. Biztos vagyok benne, hogy osonó lábak surrogását hallottam a közelből. Ó, Conan, vigyél
magaddal! Tudom, hogy Zargheba meg fog ölni, amint. elvégeztem a feladatomat! A papok
úgyszintén megölnek, ha rájönnek, hogy csaló vagyok. Zargheba egy ördög. egy rabszolga-
kereskedőtől vett, aki pedig egy Dél-Kothba tartó karavántól rabolt el, és azóta is cselszövényei
eszközéül használ. Vigyél el tőle! Te nem lehetsz olyan kegyetlen, mint ő. Ne hagyj itt meghalni!
Kérlek! Kérlek!
Térdelt, hisztérikusan szorongatta Conan lábát, felfelé fordította szépséges, könnyáztatta arcát,
selymes, sötét haja rendetlenül omlott fehér vállára. Conan felemelte, és a térdére ültette.
- Figyelj rám. Megvédelek Zarghebától. A papok nem fognak rájönni az álnokságra. De azt kell
tenned, amit mondok.
A lány dadogva ígérte meg, hogy mindenben engedelmeskedik, és úgy ölelte a férfi izmos nyakát,
mintha biztonságot akarna meríteni az érintésből.
- Jó. Amikor megjönnek a papok, el fogod játszani Yelaya szerepét, ahogy Zargheba kieszelte.
Sötét lesz, a fáklyafénynél észre sem fogják venni a
különbséget. Te azonban ezt fogod mondani nekik: „Az istenek akarata az, hogy a stygiai és a sémita
kutyákat zavarják ki Keshanból. Ők tolvajok és árulók, akik meg akarják rabolni az isteneket. Bízzák
Gwahlur Fogait a tábornokuk, Conan gondjaira. Vezesse ő a keshani seregeket. Őt szeretik az
istenek."
A lány kétségbeesett arccal megremegett, de belenyugodott mindenbe.
- És Zargheba? - kiáltotta. - Meg fog ölni!
 - Ne törődj Zarghebával - mordult fel Conan. - Majd én elbánok azzal a kutyával. Te tedd, amit
mondtam. Tessék, kontyozd fel újra a hajad. Teljesen a válladra omlott, és a drágakő kihullott belőle.
Ő maga rakta be a nagy, ragyogó drágakövet, és elégedetten bólintott.
- Ez magában megér egy szobányi rabszolgát. Gyerünk, vedd vissza a szoknyád. Elszakadt az
oldalán, de a papok észre se fogják venni. Töröld meg az arcod. Egy istennő nem bőg, mint egy
megkorbácsolt iskolás lány. Cromra, te pont úgy nézel ki, mint Yelaya, arcra, hajra, alakra, mindenre!
Ha olyan jól játszod az istennőt a papoknak is, mint nekem, könnyen rászedheted őket.
- Megpróbálom - rebegte a lány.
- Jó. Én megyek, megkeresem Zarghebát.
Erre ismét rémület vett erőt a lányon.
- Ne! Ne hagyj egyedül! Ez kísértetjárta hely!
- Nincs itt senki, aki bánthatna - nyugtatta meg a lányt türelmetlenül Conan. - Senki, csak
Zargheba, és megyek, hogy elbánjak vele. Hamarosan visszatérek. A közelben fogok rejtőzködni
azért, nehogy valami mégis rosszul sikerüljön a szertartás alatt, de ha jól fogod játszani a szerepedet,
nem lehet baj.
Megfordult, kisietett a jósteremből, mögötte Muriela nyomorultul nyöszörgött távozását látva.
Bealkonyodott. A hatalmas termek és szobák árnyékba borultak, és homályosak lettek. Rézfrízek
csillogtak a félhomályban. Conan csendes fantomként lépkedett keresztül a nagy termeken, és az a
kényelmetlen érzése támadt, mintha a múlt láthatatlan szellemei bámulnának rá az árnyékos zugokból.
Nem csoda, hogy a lány ilyen körülmények között ideges.
Úgy surrant le a márványlépcsőkön karddal a kezében, akár egy lopakodó párduc. Csend honolt a
völgyben, és a sziklafal pereme fölött a csillagok pislákoltak. Ha Keshia papjai már beléptek a
völgybe, egyetlen nesz vagy mozgás sem árulkodott róluk az erdőben. Conan meglátta az ősi,
kikövezett utat, amely délnek vitt, és beleveszett a páfrányok és vastag levelű bokrok sűrűjébe.
Óvatosan indult meg rajta, az út széléhez húzódva ott, ahol a bozót túl sűrű volt, amíg meg nem látott
maga előtt homályosan a szürkületben egy csoport lótuszfát, azokat a különös növényeket, melyek
csak Kús fekete földjein honosak. A lány szerint Zargheba valahol ott rejtőzködik. Conan maga volt a
megtestesült lopakodás. Bársonyos talpú árnyként olvadt bele a sűrűbe.
Nagy kört írva le közeledett a lótuszligethez, és szinte egy levél sem rezdült körülötte. A fák
szélénél hirtelen megtorpant, és gyanakvó párducként
kuporodott le a bokrok közé. Előtte, a sűrű levelek között egy fakó ovális látszott homályosan a
bizonytalan fényben. Akár egy nagy fehér virág is lehetett volna, olyan, amilyenek sűrűn villantak ki a
lombok közül. Conan azonban tudta, hogy az egy ember arca. Méghozzá felé fordulva. Gyorsan
visszahúzódott az árnyékba. Vajon meglátta Zargheba? Az a férfi egyenesen feléje nézett.
Másodpercek teltek. A fakó arc nem mozdult. Conan ki tudta venni Zargheba rövid fekete szakállának
sötét foltját.
És Conan hirtelen rádöbbent, hogy itt valami nincsen rendjén. Tudta, hogy Zargheba nem magas
ember. Kiegyenesedve is alig ér a kimmériai válláig, az az arc mégis egy magasságban volt Conan
arcával. Felállt volna valamire? Conan lehajolt és arra a helyre bámult, ami fölött az arc látszott,
látását azonban az aljnövényzet és a vastag fatörzsek akadályozták. Hirtelen meglátott valami mást,
amitől megdermedt. A bokrok közti résen át megpillantotta annak a fának a törzsét, mely alatt
Zargheba állt. Az arc egy vonalban volt azzal a fával. Az arc alatt nem a fatörzset kellett volna látnia,
hanem Zargheba testét - csakhogy ott nem volt test.
A zsákmányra leső tigris feszültségével Conan még előbbre osont a sűrűbe, félrehúzott egy leveles
ágat, és rámeredt a mozdulatlan fejre. Látta, hogy soha többé nem is fog mozdulni, legalábbis saját
elhatározásából nem. Zargheba levágott feje lógott a fa ágáról, hosszú fekete hajánál fogva felkötve.

3. AZ ORÁKULUM VISSZATÉR
 Conan ruganyosan megperdült, és heves, kutató pillantással fürkészte az árnyakat. A meggyilkolt
ember testének nyoma sem volt, de kissé távolabb a magas, buja füvet letiporták, letörték, és a gyepen
sötét, nedves foltok látszottak. Conan lélegzetvisszafojtva hallgatózott a csendben. A fák és a nagy,
fakó virágú bokrok sötéten, csendesen, baljóslatúan rajzolódtak ki az egyre mélyülő szürkületben.
Primitív félelmek suhantak át Conan elméjének minden zugában. A keshani papok tették ezt? Ha
igen, akkor hová tűntek? És végül is Zargheba volt az, aki megszólaltatta a gongot? Újra eszébe jutott
Bit-Yakin és rejtélyes szolgái. Bit- Yakin meghalt, teste összezsugorodott ráncos bőrében, és ott ül
nyitott sírkamrájában, hogy örökké a felkelő napot köszöntse. Bit-Yakin szolgáiról azonban semmit
sem tudni. Semmi sem bizonyítja, hogy valaha is elhagyták volna a völgyet.
Conannak eszébe villant, hogy Muriela ott van egyedül és őrizetlenül a hatalmas, árnyékos
palotában. Megperdült és rohant visszafelé a homályos úton, úgy futott, akár egy gyanakvó párduc,
még rohantában is készen állt arra, hogy jobbra vagy balra vesse magát, és halálos csapást mérjen
bárkire.
A palota keresztülderengett a fák közt, és a férfi valami mást is megpillantott
- tűz fénye tükröződött vissza vörösen a fényes márványról. Conan beleolvadt az utat szegélyező
bokrokba, keresztülosont a sűrű bozótoson, és a bejárat előtti nyitott térség széléhez ért. Hangokat
hallott. Fáklyák lobogtak, és fényük olajos, ébenszínű vállakon csillant. Keshan papjai megérkeztek.
Nem azon a széles, fűvel benőtt úton jöttek, ahol Zargheba várta őket. Nyilván nemcsak egy titkos
bejárat nyílt Alkmeenon völgyébe.
Magasra tartott fáklyákkal lépkedtek fel a márványlépcsőn. Gorulga haladt az élükön, arcéle
kirajzolódott a fáklyafényben. A többiek akolitusok voltak, óriás termetű feketék, akiknek bőrszínét a
fáklyák igencsak hangsúlyozták. A menet végén egy roppant nagy termetű néger haladt, akinek
szokatlanul gonosz vonásai láttán Conan haragosan összevonta a szemöldökét. Gwarunga volt, akiről
Muriela azt mondta, hogy elárulta a tavi bejárat titkát Zarghebának. Conan kíváncsi volt, vajon
mekkora szerepet játszik ez a férfi a stygiai cselszövésében.
A barbár megkerülte a nyitott térséget, és - mindig az árnyékban maradva - a kapu felé sietett. A
bejárat őrzésére senkit sem hagytak. A fáklyák határozottan imbolyogtak végig a hosszú, sötét
folyosón. Mielőtt a papok a kettős reteszű ajtóhoz értek volna a túlsó végén, Conan már felsietett a
külső lépcsőn, és máris a csarnokba lépett mögöttük. Gyorsan végigsurrant az oszlopsorok mentén és
a nagy ajtóhoz ért, amikor azok beléptek a trónterembe; árnyékuk imbolygott a fáklyafényben. Hátra
se néztek. Összetömörülve, billegő strucctollas fejdíszben, leopárdbőr tunikájukban különös ellentétet
képeztek az ősi palota márvány és arabeszkmintás fémdíszítéseivel. Keresztülmentek a tágas szobán,
és egy pillanatra megálltak a trónemelvény balján lévő aranyajtónál.
Gorulga hangja hátborzongatóan visszhangzott a nagy, üres térségben, hangzatos kifejezéseket
formált, melyeket a hallgatózó férfi nem értett. Aztán a főpap kinyitotta az aranyajtót, belépett,
többször is meghajtotta derekát, és mögötte a fáklyák lesüllyedtek és felemelkedtek, szikrák
záporoztak, ahogy a hívek utánozták mesterüket. Az aranyajtó bezárult mögöttük, eltakarta a fényt és
a zajt, és Conan keresztülszaladt a tróntermen, a trón mögötti fülkéhez. Kevesebb zajt ütött, mintha
szél fújt volna át a termen.
Apró fénysugarak szűrődtek át a fali nyílásokon, amikor sikerült kinyitnia a titkos ajtót. Bebújt a
bemélyedésbe, és keresztüllesett. Muriela egyenesen ült az emelvényen, karba tett kézzel, fejét
lehajtva, háttal a falnak, alig néhány centire Conan szemétől. A férfi érezte pompás parfümjének
illatát. Természetesen nem látta az arcát, de a lány tartása olyan volt, mintha a tér valamely távoli
pontjára meredne, valahová az előtte térdelő fekete óriások feje fölé. Conan elégedetten elvigyorodott.
„A kis ringyó jól csinálja", gondolta. Tudta, hogy a lány bizonyára remeg félelmében, de ez nem
látszott rajta. A fáklyák bizonytalan fényében pontosan olyan volt, mint az az istennő, akit korábban
az emelvényen talált - már amennyiben valaki el tudja képzelni, hogy az istennőt vibráló élet tölti el.
Gorulga - Conan számára ismeretlen kiejtéssel - Alkmeenon ősi nyelvén valószínűleg idéző
varázsszavakat kezdett kántálni, amiket a főpapok
generációról generációra adtak tovább. Sehogy sem akart a végére érni. Conan egyre nyugtalanabb
lett. Mennél tovább tart a dolog, annál feszültebb lesz Muriela. Mi lesz, ha a lány összeroppan? Erre a
gondolatra a kimmériai előkészítette kardját és tőrét. Nem bírta volna látni, hogy a kis nőcskét a
feketék megkínozzák és megölik.
Azonban a mély, leírhatatlanul baljóslatú kántálás végre a végéhez ért, és az akolitusok kiáltásával
zárult. Gorulga felemelte fejét, karját az emelvényen fekvő csendes alak felé tárta, és a rá jellemző
mély, zengő hangon felkiáltott:
- Ó, nagy istennő, ki a sötétség hatalmasságaival élsz, olvadjon meg szíved, nyisd szádat
rabszolgáid füléhez, kiknek feje a porban hever a lábaidnál! Szólalj meg, szent völgy hatalmas
istennője! Mutass utat nékünk, a sötétség zavar minket, ahogy a déli nap fénye zavar téged. Ontsd
sugárzó bölcsességed szolgáid ösvényére! Mondd el nekünk, ó, istenek szószólója, mi vagyon
akaratuk Thutmekri, a stygiai ügyében?
A feltornyozott hajkorona, melyen tompa bronzszínben csillant meg a fáklyafény, kissé
megremegett. Viharos sóhaj szakadt ki a feketékből, részben a tisztelettől, részben a félelemtől.
Muriela hangja tisztán csengett a lélegzetvisszafojtott csendben. Hűvösnek, tárgyilagosnak,
személytelennek tűnt, bár Conan megrezzent az erős korinthiai kiejtéstől.
- Az istenek akarata az, hogy a stygiai és a sémita kutyákat zavarják ki Keshanból. - A lány
szóról szóra ismételte Conan szavait. - Ők tolvajok és árulók, akik meg akarják rabolni az isteneket.
Bízzák Gwahlur Fogait a tábornokuk, Conan gondjaira. Vezesse ő a keshani seregeket, őt szeretik az
istenek.
A vége felé kissé megremegett a hangja, és Conan verejtékezni kezdett, mert biztos volt benne,
hogy a lány a hisztéria határán áll. A feketék azonban nem vették észre, mint ahogy a korinthiai
kiejtésre sem figyeltek fel. Halkan összesimították a tenyerüket, és csodálkozó, tiszteletteljes
mormolás hallatszott felőlük. Gorulga szeme fanatikusan csillogott a fáklyafényben.
- Yelaya szólt hozzánk! - kiáltotta átszellemült hangon. - Ez az istenek akarata! Réges-rég, őseink
korában, e kincsre tabut mondtak ki, és elrejtették az istenek parancsára, akik kirángatták azt a
sötétség királyának, Gwahlurnak az állkapcsából, a világ születésekor. Az istenek parancsára Gwahlur
Fogait elrejtették, és az ő parancsukra most ismét előhozzuk azokat. Ó, istennő, csillagok szülötte,
engedd meg, hogy távozzunk a fogak rejtekhelyére, hogy átadhassuk annak, akit az istenek szeretnek!
- Megkapjátok engedélyemet a távozásra - felelte az álistennő olyan dölyfös, elbocsátó intéssel,
hogy Conan ismét elvigyorodott. A papok kihátráltak, strucctollaik és fáklyáik csak úgy imbolyogtak,
ahogy térdet hajtottak.
Az aranyajtó bezárult, és az istennő nyöszörögve, ernyedten hanyatlott vissza az emelvényre.
- Conan! - nyöszörögte halkan. - Conan!
- Pszt! - suttogta az a nyílásokon keresztül. Megfordult, kibújt a bemélyedésből, és bezárta az
ajtót. Elnézett a faragott ajtó ajtófélfája mellett, és látta a trónteremtől távolodó fáklyák sorát.
Ugyanakkor arra is rádöbbent, hogy valami világít, és ez a fény nem a távolodó fáklyáktól ered.
Megijedt, de a megoldás magától kínálkozott.
Aznap korán kelt fel a hold, annak fénye szűrődött át a kupolán, mely valami mestermunka révén,
felerősítette saját fényét. Ezek szerint Alkmeenon fénylő kupolái mégsem mesebeliek. Talán a belseje
abból a különös, fehéren lángoló kristályból készült, mely csak a fekete vidékek hegységeiben
található. A fény elárasztotta a tróntermet, és beszűrődött a szomszédos szobákba.
Ám ahogy Conan az ajtó felé indult, mely a trónterembe nyílt, hirtelen megtorpant egy zajra, mely
a fülkétől elvezető folyosó felől hallatszott. Lekuporodott a bejáratnál, belesett a folyosóra. Eszébe
jutott a gongszó, mely onnan visszhangzott, és csapdába csalta. A kupolából beszűrődő fény csak egy
kicsit hatolt be a keskeny folyosóra, és ott csak az üresség látszott. Conan mégis megesküdött volna
rá, hogy lopakodó lábak neszét hallotta valahol bentebb.
Habozásából fojtott női sikoly rázta fel. Beugrott a trón mögötti ajtón, és váratlan látvány tárult elé
a kristályos fényben.
 A papok fáklyái már eltűntek a nagy csarnokból - de egy pap még a palotában tartózkodott:
Gwarunga. Gonosz arcvonásai rángatóztak a haragtól, a rémült Muriela torkát szorongatta, elfojtotta
annak sikoltását és rimánkodását, brutálisan rázta a szerencsétlent.
- Áruló! - sziszegte vastag vörös ajkai között, akár egy kobra. - Miféle játékot játszol? Nem
megmondta Zargheba, hogy mit kell mondanod? Igen, Thutmekritől tudom! Te árultad el a gazdádat,
vagy ő árulta el a barátait rajtad keresztül? Szutyok! Kitekerem azt a csalárd nyakad, de előbb,
Az, hogy foglyának szépséges szeme tágra nyílt, és a válla fölött elnézett, figyelmeztette a roppant
termetű feketét. Elengedte a lányt és megperdült, épp amikor Conan kardja lecsapott. A csapás
erejétől a fekete hanyatt esett a márványpadlón, ott rángatózott, vér szivárgott csúnya fejsebéből.
Conan előrelépett, hogy befejezze a munkát - mert tudta, a feketét váratlan mozdulata miatt a
kardlap találta el -, azonban Muriela görcsösen rátapadt.
- Úgy tettem, ahogy parancsoltad! - zihálta hisztérikusan. - Vigyél el innen! Ó, kérlek, vigyél el
innen!
- Még nem mehetünk - mordult fel a kimmériai. - Követni akarom a papokat, és megnézni, honnan
veszik elő a drágaköveket. Lehet, hogy még több kincs is van ott. De velem jöhetsz. Hol az a drágakő,
amit a hajadban viseltél?
- Leeshetett az emelvényre - motyogta a nő, és tapogatva keresni kezdte. - Annyira féltem. amikor
a papok elmentek, kirohantam, hogy megkeresselek, de ez a nagy állat hátramaradt és elkapott.
- Hát akkor menj és hozd ide, míg én eltávolítom ezt a tetemet - parancsolta. - Gyerünk! Az a
drágakő magában is egy vagyont ér.
A lány habozott, mintha undorodna visszamenni abba a kriptaszerű helyiségbe. Végül amikor
Conan megragadta Gwarunga övét és bevonszolta a fülkébe, a lány megfordult, és bement a
jósterembe.
Conan lelökte az eszméletlen feketét a padlóra, és felemelte kardját. A kimmériai túl sok időt
töltött már a világ legvadabb helyein ahhoz, hogy bármilyen illúziót tápláljon a könyörülettel
kapcsolatban. Az egyetlen biztonságos ellenség a lefejezett ellenség. Azonban mielőtt lecsaphatott
volna, iszonyatos sikoly fogta vissza a felemelt pengét. A jósteremből jött.
- Conan! Conan! Az istennő!
A sikoly hörgésben és súrlódó csoszogásban végződött.
Conan szitkozódva kirohant a fülkéből, át a trónemelvényen, be a jósterembe, szinte az előtt, hogy
a zaj elült. Ott megtorpant, zavartan meredt a lányra. Muriela látszólag békésen feküdt az emelvényen,
lehunyt szemmel, mintha szenderegne.
- Mi az isten nyilát művelsz? - förmedt rá Conan dühösen. - Szerinted ez a legjobb időpont a
tréfára.
Elakadt a szava. Tekintete végigsiklott a szűk selyemszoknyán, az elefántcsontszínű combon.
Azon a szoknyán egy nagy szakadásnak kellene lennie deréktól az aljáig. Tudta, mivel saját kezével
szakította szét, amikor könyörtelenül letépte a ruhát a rángatózó táncosnőről. Csakhogy ezen a
szoknyán nem látszott szakadás. Egyetlen ugrással az emelvény mellett termett, és kezét az
elefántcsontszínű testre fektette. De el is rántotta rögtön. Mintha forró vasat érintett volna, a halál
hűvös merevsége helyett.
- Crom! - mormogta. Szeme baljóslatúan izzott. - Ez nem Muriela! Ez Yelaya!
Most már értette azt az eszeveszett sikolyt, ami Muriela ajkairól tört fel, amikor belépett a
helyiségbe. Az istennő visszatért. A test, amit Zargheba levetkőztetett, és ruházatát utánzójára adta,
most mégis selyembe és drágakövekbe volt öltözve, ahogy Conan először látta. A férfi fejbőre furcsán
bizsergett, és tarkóján felállt a szőr.
- Muriela! - kiáltotta hirtelen. - Muriela! Hol a pokolban vagy?
A falak gúnyolódva verték vissza a hangját. Egyetlen bejáratot sem lehetett látni, kivéve az
aranyajtót, de azon keresztül senki sem jöhetett vagy távozhatott volna anélkül, hogy észre ne vette
volna. Valami kétségtelen: Yelayát az alatt a néhány perc alatt helyezték vissza, míg Muriela először
hagyta el a helyiséget, hogy Gwarunga elkapja. Conan fülében még ott csengett Muriela sikolyának
visszhangja, a korinthiai lány mégis eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Csak egyetlen magyarázat
létezhet, ha elveti a sötétebb, természetfölötti magyarázatot. Valahol ebben a helyiségben van egy
titkos ajtó. És ahogy a gondolat átsuhant a fején, máris megtalálta.
A látszólag szilárd márványfalban egy vékony, függőleges rés húzódott, és abban a résben
selyemfoszlány látszott. Muriela tépett szoknyájából szakadhatott
le. A dolog egyértelmű volt. Beleakadt a bezáródó ajtóba és elszakadt, miközben elcipelték szegényt.
A ruhadarab azonban megakadályozta az ajtó tökéletes becsukódását.
Conan bedugta tőre hegyét a résbe, és izmos alsókarjával megfeszítette azt. A penge, mely
törhetetlen akbitanai acélból készült, kissé elhajolt, a márványajtó pedig kinyílt. Conan felemelt
karddal bámult be a mögötte tátongó nyílásba, de nem látott fenyegető alakot. A jósterembe szűrődő
fényben egy rövid, márványból faragott lépcső látszott. Az ajtót annyira nyitotta ki, amennyire
lehetett, és tőrét a padló egy repedésébe dugta, hogy kitámassza a nyílást. Habozás nélkül lesietett a
lépcsőn. Nem látott semmit, nem hallott semmit. Tucatnyi lépcsőfok után a lejárat keskeny folyosóban
végződött, mely egyenesen vezetett a homályba.
A lépcső lábánál hirtelen megtorpant, szoborként megmerevedett, és a falat díszítő freskókra
meredt, melyek alig látszottak a fentről beszűrődő halvány fényben. Félreérthetetlenül pelishtiai
vonásokat viseltek. Conan látott már hasonló jellegű freskókat Asgalun falain. Az itt ábrázolt
jeleneteknek azonban semmi közük nem volt Pelishtiához, kivéve egyetlen emberi alakot, mely szinte
minden képen felbukkant, egy szikár, fehér szakállú vénember, akinek faji jellegzetessége mással
összetéveszthetetlen volt. A festmények a fenti palota különböző részeit ábrázolták. Néhány jelenet
egy helyiséget mutatott, melyben Conan felismerte a jóstermet. Ott hevert Yelaya alakja az
elefántcsont emelvényen, és hatalmas termetű feketék térdeltek előtte. És ott a fal mögött a
bemélyedésben rejtőzködött a vén pelishtiai. És voltak más alakok is - alakok, amelyek az elhagyott
palotában járkáltak, végrehajtották a pelishtiai kívánságait, és megnevezhetetlen dolgokat vonszoltak
ki a föld alatti folyóból. Conan néhány másodpercig dermedten állt, mivel a pergamen kézirat ez ideig
érthetetlen kifejezései most hűvös tisztasággal megvilágosodtak az elméjében. A minta összeállt. Bit-
Yakin rejtélye most már nem volt rejtély, és a szolgáié sem.
Conan megfordult, belebámult a sötétségbe, és úgy érezte, mintha jeges ujjak cirógatnák a
gerincét. Aztán megindult a folyosón, nesztelen léptekkel, habozás nélkül, egyre mélyebben hatolva a
sötétségbe, ahogy a lépcsőtől távolodott. A levegőt súlyosan ülte meg az a bűz, amit a gong udvarában
érzett.
Most a teljes sötétben zajt hallott elölről - meztelen talpak surrogását vagy lelógó ruhák kőhöz
súrlódását, ezt nem tudta eldönteni. Azonban egy pillanat múlva kinyújtott keze akadályba ütközött,
melyet szilárd fémajtóként azonosított. Nekifeszült, de nem járt eredménnyel, és kardhegyével hiába
keresett rést. Az ajtó úgy illett a keretébe, mintha beleöntötték volna. Teljes erőből nekifeküdt, lábát a
padlónak feszítette, az erek kidagadtak a halántékán. Minden hiába. Egy elefánt rohama se nagyon
bírta volna megingatni azt a titáni kaput.
Ahogy nekidőlve állt, túlfelől valami zajt hallott, amit füle azonnal felismert - rozsdás vas
csikorgása volt, ahogy egy fémkar súrlódik a vájatában. Az ösztönös
cselekvés olyan gyorsan követte a felismerést, hogy a csikorgás, a felfogás és a cselekvés
gyakorlatilag egyszerre történtek. És ahogy hatalmas ugrással hátravetette magát, roppant tömegű
tárgy zúdult le felülről, és az alagutat fülsiketítő robaj rázta meg. Repülő szilánkok találták el.
Roppant kőtömb - ezt a hangjából tudta - hullott oda, ahol az előbb még ő állt. Ha egy pillanatig is
késlekedik, a kő összelapította volna, mint egy hangyát.
Conan visszavonult. Valahol annak a fémajtónak a túloldalán Muriela fogságban van, ha él még
egyáltalán. Ő azonban nem juthat be azon az ajtón, és ha továbbra is az alagútban marad, újabb tömb
zuhanhat le, és lehet, hogy nem lesz ilyen szerencsés. A lány semmit sem nyer vele, ha ő péppé
zúzódik. Ebben az irányban nem folytathatja a keresést. Fel kell jutnia a felszínre, és találni
valamilyen másik utat.
 Megfordult, a lépcső felé sietett és felsóhajtott, mert a feje fölül világosság szűrődött be. Ám
ahogy lábát a legalsó lépcsőfokra tette, a fény kihunyt, és fölötte a márványajtó nagy döndüléssel
zárult be.
Erre már valami pánikféle ragadta el a kimmériait, csapdába esve ebben a fekete alagútban.
Megperdült a lépcsőn, felemelte kardját, és gyilkos pillantással meredt a sötétségbe, várva, hogy
hátborzongató támadók rontanak rá. Az alagútban azonban nem hallatszott és nem is látszott mozgás.
Vajon az ajtón túli emberek - már amennyiben emberek - azt hiszik, hogy a mennyezetről lezuhanó
kő, melyet nyilván valamilyen gépezettel engedtek le, szétlapította?
Akkor miért csukták be a fenti ajtót? Conan felhagyott a töprengéssel. Tapogatózva haladt felfelé a
lépcsőn, háta borsódzott a gondolatra, hogy bármelyik lépésnél késszúrást kaphat a hátába, és szerette
volna ijedelmét barbár vérontásban feloldani.
A lépcső tetején nekiesett az ajtónak, és tiszta szívből átkozódott, amikor rájött, hogy nem enged
az erőfeszítésének. Ám amikor felemelte kardját és nagyot csapott a márványajtóra, tapogatózó bal
keze egy fémkallantyút érzett, mely nyilván a helyére esett az ajtó bezáródásakor. Egy pillanat alatt
kiemelte helyéből ezt a kallantyút, és az ajtó most már engedett a nyomásnak. Résnyire szűkült
szemmel, vicsorgó dühvel ugrott a jósterembe, és vadul kívánta, bár szembetalálkozna az őt üldöző
ellenséggel.
A tőr hiányzott a padlóból. A helyiség üres volt, az emelvény úgyszintén. Yelaya ismét eltűnt.
- Cromra! - mormogta a kimmériai. - Végül mégiscsak él?
Zavartan sietett ki a trónterembe, és akkor váratlan gondolat jutott eszébe. A trón mögé lepett, és
bepillantott a fülkébe. A márvány véres volt ott, ahová az eszméletlen Gwarungát dobta - ez volt
minden. A fekete ember ugyanúgy eltűnt, mint Yelaya.

4. GWAHLUR FOGAI
Conan, a kimmériai agyában csalódottság és harag kavargott. Sejtelme sem volt arról, hol fogjon
hozzá Muriela kereséséhez, mint ahogy azt sem tudta, hol keresse a Gwahlur Fogait. Csak egy
gondolat jutott eszébe - követni a papokat. Talán a kincs rejtekhelyén talál némi utalást. Ez csekély
lehetőség, de jobb, mint összevissza ténferegni.
Ahogy keresztülsietett a hatalmas, árnyas csarnokon, mely a bejárathoz vezetett, mindig azt várta,
mikor kelnek életre mögötte a lopakodó árnyak agyarakkal és karmokkal. Azonban csak gyors
szívdobogása kísérte a csillogó márványt mintázó holdfényben.
A széles lépcső lábánál körülnézett, lát-e valami jelet, mely megmutatja neki, merre kell mennie.
És megtalálta - a gyepen szétszóródott szirmok mutatták, hogy egy kéz vagy egy ruha lesodorhatta
őket a bokorról. A gyepen súlyos lábak lenyomata látszott. Conannak - aki valaha farkasokat követett
szülőföldje hegységeiben - nem okozott túl nagy nehézséget, hogy kövesse a keshani papok nyomát.
A nyom távolodott a palotától, egzotikus illatú bozótoson vezetett keresztül, ahol nagy, fakó
virágok terítették ki szirmaikat, aztán zöldellő, összegabalyodott bokrokon haladt át, ahol virágeső
hullott az érintésére. Végül egy hatalmas kőtömbhöz ért, mely titáni kastélyként nyúlt ki a palotához
legközelebbi ponton a sziklafalból, ezt azonban szinte teljesen elrejtették szem elől az összefolyó
indák és fák. Az a fecsegő pap Keshiában nyilván tévedett, amikor azt állította, hogy Gwahlur Fogai a
palotában vannak elrejtve. Ez a nyom elfelé vezetett attól a helytől, ahol Muriela eltűnt, de Conanban
egyre jobban erősödött az a meggyőződés, hogy föld alatti járatokon a völgy minden része
összeköttetésben áll a palotával.
A bokrok mély bársonyfekete árnyékában kuporogva egy jókora kiugró sziklát vett észre, mely
merész domborműként nyúlt ki a holdfénybe. Különös, groteszk vésetek borították, állatokat és
embereket ábrázoltak, és félig állat teremtményeket, amik akár istenek vagy ördögök is lehettek. A
dombormű stílusa olyan erősen eltért a völgy többi részén található vesétektől, hogy Conan
csodálkozott, vajon nem egy másik korszakból és fajtól származott-e, egy távoli korból, amit
Alkmeenon népe már itt talált az elhagyatott völgyben, amikor először behatolt.
Nagy ajtó állt nyitva a puszta sziklafalban. Gigászi sárkányfej volt köré faragva úgy, hogy a nyíló
ajtó olyan volt, mintha a sárkány tátott szájába vezetne. Maga az ajtó vésett bronzból volt, és
láthatólag több tonnát nyomhatott. Zár nem látszott, csak egy csomó retesz sorakozott az ajtó szélén,
és ebből kitűnt, hogy mégiscsak létezik valami rendszer az ajtó zárására és nyitására - egy olyan
rendszer, melyet minden bizonnyal csak a keshani papok ismernek.
A nyomokból látszott, hogy Gorulga és csatlósai már bementek azon az ajtón. Conan azonban
habozott. Ha vár, míg a papok kijönnek, egyszerűen becsaphatják az ajtót az orra előtt, és lehet, hogy
nem lesz képes megoldani a zár
rejtélyét. Másrészt viszont ha követi őket, lehet, hogy valahol máshol jönnek ki, és az ajtót egyszerűen
rázárják.
Az óvatosságot sutba dobva, keresztülosont a nagy kapun. Ott benn vannak a papok, Gwahlur
Fogai, és talán még némi utalás Muriela sorsával kapcsolatban is. A személyes kockázat Conant még
soha semmitől nem rettentette vissza.
Néhány méterig még bevilágított a holdfény a széles alagútba. Valahol elöl derengő világosságot
látott, és különös kántálás visszhangját hallotta. A papok nem jártak olyan sokkal előtte, mint
gondolta. Az alagút egy tágas terembe torkollott, melyet a holdfény megvilágított. Nem túl nagy
kiterjedésű, üres barlang volt, de magas, boltíves mennyezete foszforeszkáló kőlapoktól ragyogott.
Ezekről Conan tudta, hogy ezen a vidéken ez általános jellegzetesség. A kísérteties félhomályban a
kimmériai egy állatot ábrázoló szobrot látott kuporogni az oltáron, de felmérte azt is, hogy ebből a
helyiségből hat-hét alagút fekete szája nyílik. A legszélesebbikben - abban, amelyik közvetlenül a
szobor háta mögött nyílt, és egyenesen a kijárat felé nézett - fáklyák libegő fényét pillantotta meg. A
foszforeszkáló fény elhalványult, és egyre erősödő kántálás hallatszott.
Vakmerően megindult azon a járaton, és hamarosan egy nagyobb barlanghoz ért, mint az,
amelyiket maga mögött hagyott. Itt nem volt foszforos ragyogás, de a fáklyák fénye egy nagyobb
oltárra esett, amelyen egy még undorítóbb, visszataszítóbb isten kuporgott, mint egy béka. Ez előtt az
ellenszenves istenség előtt ott térdelt Gorulga és tíz akolitusa. Fejüket a földhöz verdesték monoton
kántálásuk közben. Conan rájött, miért haladtak olyan lassan. A fogak kriptájának megközelítése
minden bizonnyal bonyolult, körülményes szertartást követelt.
A kimmériai türelmetlenül izgett-mozgott, míg a kántálás és hajlongás véget nem ért, azonban a
papok hamarosan felkeltek, és beléptek a bálvány mögötti járatba. Fáklyáik fénye a magas
mennyezeten táncolt. Conan sietve indult utánuk. Nem különösebben fenyegetett annak a veszélye,
hogy felfedezik. Úgy surrant az árnyékban, mint egy éjszakai lény, a fekete papok pedig teljesen
belefeledkeztek a ceremóniájukba. Valószínűleg még Gwarunga távollétét sem vették észre.
Egy roppant méretű barlangba értek, melynek felfelé ívelő falai körül szintenként karzatszerű
perem vonult körbe, és a papok újra kezdték az imádkozást egy oltár előtt, mely az eddigieknél
nagyobb volt, és az isten rajta még ocsmányabb, mint azok, amelyekkel a férfi eddig találkozott.
Conan az alagút fekete szájában kuporgott, és az élénk fáklyafényt visszaverő falakat bámulta.
Látta, hogy egy faragott kőlépcső kanyarog fel karzatszintről karzatszintre. A mennyezet beleveszett a
sötétségbe.
Conan vadul megrezzent, a kántálás félbeszakadt, és a feketék hirtelen felkapták a fejüket.
Embertelen hang hangzott fel fölöttük. Térdelve megmerevedtek, felfelé fordított arcuk kísérteties
kékes árnyalatot öltött abban a
vakító, hátborzongató fényben, mely a mennyezet közelében lobbant fel, aztán lüktető ragyogással
égett. A fény bevilágította a karzatokat, és a főpapból sikoly tört fel, melyet visszhangként követett
akolitusai sikolya. A felvillanó fény rövid időre láthatóvá tett számukra egy nyúlánk, fehér alakot,
amely egyenesen állt csillogó selyembe és káprázatos drágakő berakásos aranyba öltözve. Aztán a
fény kihunyt, alig lüktetett, fényessége csökkent, már semmit sem lehetett tisztán látni, és a nyúlánk
alak pislákoló elefántcsontszínű folttá vált.
 - Yelaya! - sikoltotta Gorulga, barna arca hamuszürkévé vált. - Miért jöttél utánunk? Mi a célod
vele?
Ismét az a hátborzongató, emberinek csöppet sem mondható hang dördült fel a mennyezet felől és
visszhangzott a boltíves kupolában, mely felerősítette, és a felismerhetetlenségig eltorzította.
- Jaj a hitszegőknek! Jaj Keshia hamis gyermekeinek! Eléri őket a végzet, amiért megtagadták
istenüket!
Iszonyodó sikoltás tört fel a papokból. Gorulga úgy nézett ki a fáklyafénynél, mint egy
megdöbbent keselyű.
- Nem értem - hebegte. - Mi hűek vagyunk. A jósteremben azt mondtad.
- Ne hidd el, amit a jósteremben hallottál! - dörgött a rettenetes hang, mely felerősödött, és végül
már olyan volt, mintha ezernyi hang suttogná és dörögné ugyanazt a figyelmeztetést. - Óvakodjatok a
hamis prófétáktól és a hamis istenektől! A palotában egy démon beszélt hozzátok, aki magára öltötte a
képemet, és hamis jóslatot adott. Most figyeljetek és engedelmeskedjetek, mert az igazi istennő én
vagyok! Adok nektek egy lehetőséget, hogy megmeneküljetek a végzettől! Vegyétek el Gwahlur
Fogait a kriptából, hol annyi ideje nyugszanak. Alkmeenon már nem szent, mivel gyalázatos
istenkáromlók megszentségtelenítették. Adjátok Gwahlur Fogait Thutmekri, a stygiai kezébe, hogy
elhelyezze Dagon és Derketa szentélyében. Csak ez mentheti meg Keshant attól a végzettől, melyet az
éj démonai szántak nektek. Fogjátok Gwahlur Fogait és menjetek! Azonnal térjetek vissza Keshiába,
ott adjátok a drágaköveket Thutmekrinek, fogjátok el Conant, azt az idegen ördögöt, és élve égessétek
el a főtéren.
A papok nem haboztak engedelmeskedni. A félelemtől motyogva tápászkodtak fel, és rohantak a
bestiális isten mögött nyíló ajtóhoz. Gorulga vágtatott az élen. Az ajtóban egy rövid időre
összetömörültek, jajgattak, ahogy a vadul lengetett fáklyák hozzáértek a remegő fekete testekhez.
Berontottak, és sietős lábdobogásuk visszhangzott végig az alagútban.
Conan nem követte őket. Dühös vágy hajtotta, hogy kiderítse az igazságot ebben a fantasztikus
ügyben. Valóban Yelaya volt, mint ahogy a kézfején kiütköző verejték mutatta, vagy csak Muriela
volt, az a kis ringyó, aki végül mégiscsak árulóvá vált? Ha így van.
Mielőtt az utolsó fáklya is eltűnt volna a fekete alagútban, Conan bosszúszomjasan ugrott a
kőlépcsőre. A kékes ragyogás már szinte teljesen
kialudt, azonban ő még látta azt a mozdulatlan elefántcsontszínű alakot a karzaton. Ereiben
megdermedt a vér, mégsem habozott. Felemelt karddal ért oda, és halálos fenyegetésként tornyosult a
rejtélyes alak fölé.
- Yelaya! - mordult rá. - Halott, mint ahogy az volt már ezer év óta! Ah!
Az alagút sötét szájából fekete test ugrott elő. Ám a kimmériai éles hallása felismerte a váratlan,
halálos rohamra induló, meztelen talpak súrlódását. Macskaként perdült meg, és elkerülte a tarkójára
irányzott gyilkos csapást. Ahogy a sötétben megvillanó acél elzúgott a füle mellett, ő egy megzavart
óriáskígyó dühével sújtott vissza, és egyenes, hosszú pengéjével felnyársalta ellenfelét. A kard hegye
majd fél méterre szaladt ki a nyomorult hátán.
- Aha! - Conan kirántotta kardját. Az áldozat tátogva, hörögve a padlóra rogyott. A férfi még egy
ideig vonaglott, aztán megmerevedett. A kihunyó fényben Conan egy fekete testet látott, ébenszínű
arcvonásokat, melyek iszonyatosak voltak a kékes izzásban. Gwarunga volt az.
Conan a hullától az istennő felé fordult. A térdénél és a mellén szoros kötelek tartották egy
kőoszlophoz kötözve, és az oszlophoz kötözött sűrű haja tartotta egyenesen a fejét. A bizonytalan
fényben ezek a kötelek néhány méternyi távolságból már nem látszottak.
- Gwarunga utánam jöhetett, amikor bemásztam abba a járatba - mormogta Conan. - Gyaníthatta,
hogy lementem. Tehát ő húzta ki a tőrt. - Conan lehajolt, és kicsavarta az ismerős fegyvert a
megmerevedő ujjak közül, rápillantott, és visszarakta az övébe - .aztán rám zárta az ajtót. Majd fogta
Yelayát és idehozta, hogy elbolondítsa vele azokat az idiótákat. Ő kiáltott. Nem lehetett felismerni a
hangját a visszhangos kupola miatt. Az a fellobbanó kék láng pedig - azonnal ismerős volt. Stygiai
papi fogás. Thutmekri adhatott belőle egy keveset Gwarungának.
 Könnyen ideérhetett a társai előtt. Hallomásból vagy a papság között közkézen forgó térképről már
valószínűleg ismerte a barlangok elrendezését, és belépett a járatba a többiek után. Valami
oldaljáraton megkerülte a társait és terhével együtt elbújt a karzaton, míg Gorulga és az akolitusok
belefeledkeztek végeérhetetlen szertartásukba.
A kék fény már teljesen kihunyt. Conan azonban most egy másik ragyogásra lett figyelmes, mely a
peremen nyíló egyik járat szájából eredt. Valahol beljebb azon a folyosón újabb foszforeszkáló terület
lehetett. Felismerte a jellegzetes sugárzást. A folyosó abba az irányba vezetett, amerre a papok
mentek, és Conan úgy határozott, inkább itt követi őket, semhogy lemenjen a lenti nagy, sötét
barlangba. Ez a járat minden bizonnyal egy másik karzathoz fog vezetni abba a terembe, mely minden
kétséget kizáróan a papok célja lehet. Sietve indult meg rajta. A világosság egyre nőtt, ahogy
közeledett, míg végül már ki tudta venni a járat tetejét és falait. Valahol előtte, lentről ismét
meghallotta a papok kántálását.
Váratlanul a bal oldali falban egy ajtónyílás rajzolódott ki foszforeszkáló ragyogással, és halk,
hisztérikus zokogás hallatszott. A kimmériai megperdült, és belesett az ajtón.
Egy kisebb termet látott. Szilárd sziklából vájták ki, nem természetes barlang volt, mint a többi. A
boltíves mennyezet foszforeszkáló ragyogással világított, és a falakat vert arany arabeszkek borították.
A túlsó fal mellett egy gránittrónon, örökké a boltíves ajtónyílás felé nézve ült az iszonyú és
ocsmány Pteor, a pelishtiaiak istene. Rézből kifaragott, hangsúlyozott jellemzői adták vissza kultusza
hatalmasságát. Az isten ölében egy ernyedt fehér alak hevert.
- Átkozott legyek, ha nem ő az! - morogta Conan. Gyanakvóan pillantott körbe a helyiségben, de
nem látott más bejáratot, sem más jelen lévő személyt. Nesztelenül közelebb ment és rámeredt a
lányra, aki arcát a karjába fúrta, és akinek karcsú vállait keserves zokogás rázta. A bálvány karjain
lévő vastag aranypántokat vékonyabb aranyláncok kötötték össze a lány csuklóin lévő kisebb
pántokkal. Conan a meztelen vállra tette kezét. A lány görcsösen megrándult, felsikkantott, és
könnyáztatta arcát erővel fordította felé.
- Conan! - Görcsösen a férfi nyakába akarta vetni magát, de a láncok visszarántották. Conan
amilyen közel csak tudta, elvágta a lágy aranyláncot a lány csuklója mellett.
- Addig viselned kell ezeket a karkötőket - morogta -, míg nem találok egy vésőt vagy egy
reszelőt. Eressz el, a fenébe is! Ti, táncosnők, átkozottul érzelmesek vagytok! Inkább azt mondd el, mi
történt veled!
- Amikor visszamentem a jósterembe - nyöszörögte a lány -, megláttam, hogy az istennő ott hever
az emelvényen, ahogy először láttam. Felkiáltottam, aztán futni akartam az ajtó felé. De valaki
elkapott hátulról. A számra tapasztotta kezét, becipelt a fal egy nyílásán, le a lépcsőn és végig egy
sötét folyosón keresztül. Addig nem láttam, mi tart fogva, míg keresztül nem mentünk egy óriási
fémajtón és egy folyosóra nem értünk, melynek mennyezete éppen ilyen megvilágítású volt, mint ezé.
Ó, majdnem elájultam, amikor megláttam! Ezek nem emberek! Szürke, szőrös ördögök, akik két lábon
járnak, mintha emberek lennének, és érthetetlenül makognak. Úgy álltak ott, mintha várnának
valamire, és egyszer úgy tűnt, mintha valaki az ajtónál kaparászott volna. Akkor az egyik ilyen lény
meghúzott egy fémkart a falban, és hatalmas dübbenés hallatszott az ajtó túloldaláról. Azután
kanyargós folyosókon vonszoltak végig, majd kőlépcsőkön fel ebbe a helyiségbe, ideláncoltak ennek
az ocsmány bálványnak a térdére, aztán elmentek. Ó, Conan, mik ezek?
- Bit-Yakin szolgái - dörmögte. - Találtam egy pergament, amiből sok mindent megtudtam, aztán
néhány freskóba botlottam, azokból rájöttem a többire. Bit-Yakin egy pelishtiai volt, aki szolgáival
együtt jött ebbe a völgybe, miután Alkmeenon népe elvándorolt. Megtalálta Yelaya hercegnő testét és
rájött, hogy a papok időről időre visszatérnek, hogy áldozzanak az istennőnek, mert már akkor is
istennőként imádták. Bit-Yakin orákulumot csinált belőle, és ő beszélt helyette az emelvény mögötti
fülkéből, amit ő vágatott a falba. A papok
sohasem sejtették, sohasem látták meg sem őt, sem a szolgáit, mert mindig elrejtőztek, valahányszor
emberek jöttek erre. Bit-Yakin anélkül élt és halt meg itt, hogy a papok rájöttek volna ittlétére. Crom
tudja, meddig élt ő itt, de lehet, hogy évszázadokig is. Pelishtia bölcsei tudják, miként hosszabbítsák
meg életüket több száz évre. Néhányukat saját szememmel láttam. Hogy miért élt itt egyedül, és miért
játszotta el az orákulum szerepét, emberi lény fel nem foghatja. Gyanítom, a jósszerep arra szolgált,
hogy megtartsa a várost szent és sérthetetlen mivoltában, hogy ne háborgassák. Azt az élelmet ette,
amit a papok áldozat gyanánt hoztak Yelayának, a szolgái pedig más dolgokkal táplálkoztak. Mindig
is tudtam, hogy létezik egy föld alatti lefolyása annak a tónak, amelybe a punt felföldek népe a
halottait veti. Az a folyó itt vezet a palota alatt. Létrák nyúlnak a folyóba, amelyeken
megkapaszkodhattak, és kihalászhatták a leúszó hullákat. Bit-Yakin mindent feljegyzett a pergamenre,
és megörökített a falon. Ám ő végül meghalt, a szolgái mumifikálták azon utasítások szerint, melyeket
halála előtt adott nekik, és kiültették a tetemét egy barlangnyílásba a sziklafal tetejére. A többit
könnyű kitalálni. A szolgái, akik még nála is halhatatlanabbak, továbbra is itt éltek, amikor azonban a
következő alkalommal egy főpap érkezett, hogy megkérdezze az orákulumot, már nem volt, aki
megfékezhette volna őket. Darabokra tépték a papokat. Így hát azóta. egészen mostanáig. senki sem
jött jóslatot kérni. Valószínű, hogy felújították az istennő ruházatát és ékszereit, ahogy Bit-Yakintól
látták. Minden bizonnyal vannak valahol lezárt helyiségek, ahol a selymet tartják, hogy ne fogjon rajta
a rothadás. Miután Zargheba elvitte, felöltöztették az istennőt, és visszavitték a jósterembe. És míg el
nem felejtem, levágták Zargheba fejét, és felakasztották a ligetben.
A lány megborzongott, de ugyanakkor megkönnyebbülten fel is sóhajtott.
- Soha többé nem fog megkorbácsolni.
- A poklon innen aztán nem - értett egyet Conan. - Azonban gyerünk innen! Gwarunga alaposan
kitolt velem az ellopott istennővel. Követni fogom a papokat, és megpróbálom elszedni tőlük a
zsákmányt. Te pedig maradj a közelemben. Nem tölthetem minden időmet azzal, hogy örökké téged
keresselek.
- És Bit-Yakin szolgái? - suttogta a lány rettegve.
- Meg kell kockáztatnunk - mordult fel Conan. - Nem tudom, mi jár a fejükben, de ez ideig még
semmi hajlandóságot nem mutattak rá, hogy előjöjjenek, és nyíltan harcoljanak. Gyerünk!
A csuklójánál fogva vezette ki a lányt a helyiségből, majd végigsétáltak a folyosón. Ahogy
közeledtek a nagy barlang felé, hallották a papok kántálását, mely összevegyült a rohanó víz komor
morajlásával. Egyre világosabb lett, ahogy a hatalmas barlang meredek falán lévő karzatra értek.
Lenéztek a hátborzongató, fantasztikus helyszínre.
Fölöttük a foszforeszkáló mennyezet csillogott, harminc méterre alattuk pedig a barlang sima
padlója terült el. A túlsó falnál mély és keskeny vágatban a folyó vágtatott sziklaágyában.
Átláthatatlan homályból zúdult elő, keresztülszáguldott
a barlangon, és újra a sötétségbe veszett. A látható vízfelület visszaverte a fenti ragyogást. A kavargó,
sötét víz úgy csillogott, mintha élő drágakövek szikráznának benne. Kéken, élénkpirosan, csillámló
zölden, örökké váltakozó árnyalatokban.
Conan és társnője az egyik karzatszerű peremen álltak, mely követte a magas fal görbületeit, és
erről a peremről természetes kőhíd szelte át lélegzetelállító ívben a barlang roppant szakadékát és a
folyót. Három méterrel lejjebb egy másik, szélesebb ív nyúlt a barlang fölé. E szédületes ívek egyik
széléhez faragott lépcső csatlakozott.
Conan tekintete végigfutott annak az ívnek a görbületén, mely az ő szintjükről nyúlt ki, és valami
fényt látott, ami nem a barlang foszforeszkáló mennyezetéből eredt. Velük szemben a kis peremen egy
nyílás tátongott a barlangfalban, amelyen át a csillagok ragyogtak.
Conan teljes figyelmét a lenti jelenet kötötte le. A papok odaértek céljukhoz. A barlang hatalmas
hajlatában egy kőoltár állt, ám azon nem ült bálvány. Hogy mögötte volt-e valami, azt Conan nem
tudta megítélni, mert egy fénytrükk vagy a barlang hajlata miatt az oltár mögötti területet teljes
sötétség borította,
A papok beékelték fáklyáikat a kőpadló réseibe, fényes félkört formáltak néhány méternyi
távolságban az oltár előtt. Aztán maguk a papok is félkörben felsorakoztak a fáklyák sarlója előtt,
majd Gorulga magasra emelve a kezét varázsszavakat mormolt, az oltárra hajolt, és ráfektette a
tenyerét. Az oltár megemelkedett, hátrafelé kinyílt a fedele, akár egy ládáé, és egy kis kripta tárult fel
előttük.
Gorulga belenyúlt hosszú karjával az üregbe, kis rézládikót emelt ki onnan. Lecsukta az oltárt,
rárakta a ládikót, és felnyitotta a fedelét. A magas karzaton mohón figyelő számára úgy tűnt, mintha
ezzel a cselekedettel a pap élő tüzet szabadított volna ki, mely a nyitott ládikó körül lüktetett és
remegett. Conan szíve megdobbant, keze ökölbe szorult a kardmarkolaton. Végre megpillantotta
Gwahlur Fogait! A kincs, melynek birtoklója a leggazdagabb ember lesz a világon! Szaporán szedte a
levegőt a fogai között.
Ekkor hirtelen rádöbbent, hogy új elem lépett be a fáklyák és a foszforeszkáló mennyezet fényébe,
elnyomva mindkét területet. Sötétség borult az oltárra - kivéve azt a tündöklő helyet, ahová Gwahlur
Fogainak gonosz ragyogása vetült - , és a sötétség egyre csak mélyült. A feketék bazaltszobrokká
merevedtek, árnyékuk groteszk óriássá nyúlt mögöttük.
Az oltár most már fényben úszott, Gorulga megdöbbent arcvonásai élesen kirajzolódtak. Aztán az
oltár mögötti rejtélyes feketeség tűnt elő a szélesedő megvilágításban, és a kúszó fénnyel együtt lassan
alakok váltak láthatóvá, mintha az éjből és csendből nőttek volna ki.
Eleinte szürke kőszobroknak tűntek ezek a mozdulatlan alakok, szőrösnek, alig emberszerűnek,
mégis rettenetesen emberinek. A szemük azonban élt, jeges szürke tűzzel égett. És ahogy a kísérteties
fény megvilágította állatias vonásaikat,
Gorulga felsikoltott, meghátrált, és iszonyatos rémülettel emelte maga elé a karját.
Ám egy hosszabb kar nyúlt ki az oltár fölött, és egy torz kéz kulcsolódott a torkára. A sikoltozó és
vergődő főpapot bevonszolták az oltár mögé, egy pörölyszerű ököl lecsapott, és Gorulga sikolya
abbamaradt. Ernyedten roskadt az oltárra, agyveleje szivárgott a szétzúzott koponyából. Bit-Yakin
szolgái a pokol rohanó folyamaként zúdultak elő, és rávetették magukat a papokra, akiknek földbe
gyökerezett a lábuk a rémülettől.
Zord, szörnyű mészárlás vette kezdetét.
Conan látta, ahogy az emberéhez csöppet sem hasonlító gyilkos kezek pelyvaként szórják szét a
fekete testeket. Rettenetes erejük és vadságuk ellen a papok tőrei, kardjai hatástalanok voltak. Látta,
ahogy egyszerűen felkapják az ember testét, és fejét szétloccsantják a kőoltáron. Látta, ahogy egy égő
fáklyát egy szörnyű kéz kérlelhetetlenül gyömöszöl le egy kínlódó nyomorult torkán, aki hiába
vonaglott az őt lefogó karok között. Látta, mint téptek kettőbe egy akolitust, mintha csak egy csirke
lenne, és a véres darabokat a barlang túlfelére hajították. A vérontás olyan rövid és pusztító volt, akár
egy hurrikán. Feneketlen, véres vadság kezdődött, és már véget is ért. Csak egy szerencsétlen
menekülő sikoltott arról, amerről jöttek, és egy csapat vérmocskos rémalak üldözte, felé nyújtva vörös
kezét. Üldözött és üldözői egyaránt eltűntek a fekete alagútban, és az ember jajkiáltása egyre
messzebbről és zavarosabban hallatszott.
Muriela Conan előtt térdelt, és a férfi lábát szorongatta. Arcát a barbár térdéhez préselte, és szemét
szorosan behunyva tartotta. Reszketett, remegett iszonyatos rémületében. Conan azonban hirtelen
megrázkódott. Gyors pillantást vetett a tátongó résre, melyen át beragyogtak a csillagok, egy másik
pillantás a még nyitva álló, tündöklő ládikóra a vértől iszamós oltáron. Felismerte és kihasználta a
kockázatos lehetőséget.
- Lemegyek a ládikóért! - recsegte. - Maradj itt!
- Ó, Mitrára, ne! - A lány elszörnyedve borult le, és elkapta Conan szandálját. - Ne tedd! Ne
tedd! Ne hagyj itt!
- Feküdj csendben, és csukd be a szád! - csattant fel a férfi, és kirántotta lábát a lány eszelős
szorításából.
Nem akart a fárasztó lépcsőkön lemászni. Nyugtalan sietséggel ugrott peremről peremre. Odalenn
a szörnyetegeknek nyomuk sem volt, amikor lába a padlót érintette. Néhány fáklya még égett
foglalatában, a foszforeszkáló ragyogás lüktetett és remegett, a folyó már-már érthető morajlással
folyt, elképzelhetetlen sugaraktól csillámlott. A ragyogás, mely mintegy jelezte a szolgák
megjelenését, velük együtt eltűnt. Csak a rézládikóban lévő ékkövek fénye lüktetett és tündökölt.
 Conan megragadta a ládikót. Egyetlen mohó pillantással felmérte a tartalmát - furcsa, érdekes
formájú drágakövek voltak benne, melyek jeges, nem e világi tűzzel ragyogtak. Rácsapta a fedelét, a
hóna alá vette a ládikót, és futni kezdett
vele felfelé a lépcsőn. Nem szívesen találkozott volna Bit-Yakin pokoli szolgáival. Harc közben látva
őket, küzdőképességük minden illúziót eloszlatott. Hogy miért vártak ilyen sokáig, mielőtt lecsaptak a
behatolókra, arról Conannak sejtelme sem volt. De melyik ember találhatná ki ezeknek a szörnyeknek
az észjárását? Az, hogy legalább olyan eszesek és fondorlatosak, mint az emberek, már
megmutatkozott. És ott a barlang padlóján hevert vadállati kegyetlenségük bizonyítéka.
A korinthiai lány még ott lapult a karzaton, ahol hagyta. Conan megragadta a csuklóját, és felhúzta.
- Szerintem ideje menni! - morogta.
A lány túlságosan kába volt ahhoz, hogy felfogja, mi történik körülötte, hagyta, hogy átvezessék a
szédítő magasságban átívelő nyúlványon. Ám amikor a rohanó víz fölé értek, lenézett, ijedt sikoltás
tört ki belőle, és lezuhant volna, ha Conan erős karja nem öleli át. Conan korholón mordult a fülébe,
szabad karjába kapta, és hiába rúgkapált, átsietett vele az íven a túloldalon tátongó réshez. Anélkül,
hogy a lányt letette volna, besietett a rövid alagútba, amelybe a rés nyílt. Rövidesen a völgyet övező
sziklafal külső szegélyén bukkantak ki. Alig harmincméternyire alattuk a dzsungel ringott a
csillagfényben.
Conan lenézett, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Úgy hitte, hogy még a lánnyal és a ládikával
terhelve is le tud mászni, abban azonban kételkedett, hogy akár még teher nélkül is fel tudott volna
kapaszkodni ide. Lerakta a Gorulga vérével és agyvelődarabkáival szennyezett ládikót a szegélyre, és
épp le akarta csatolni az övét, hogy a hátára kötözze a dobozt, amikor felfigyelt egy mögüle eredő
zajra, egy baljóslatú és összetéveszthetetlen zajra.
- Maradj itt! - förmedt rá a rémült korinthiai lányra. - Ne mozdulj!
Kivont karddal besurrant az alagútba, és lenézett a barlangba.
A felső nyúlványon félúton meglátott egy torz, szürke testet. Bit-Yakin egyik szolgája már a
nyomába eredt. Semmi kétség, hogy a hatalmas barom meglátta, és követni fogja őket. Conan nem
habozott. Könnyebb lett volna az alagút szájában védekezni - csakhogy ezt a küzdelmet gyorsan be
kell fejezni, mielőtt a többi szolga visszatér.
Kirohant a nyúlványra, egyenesen a közeledő szörnyeteg felé. Nem majom volt, de nem is ember.
Cammogó rém, mely dél misztikus dzsungelében született, ahol különös élet nyüzsgött az emberi
uralmat mellőző bűzös rothadásban, és dobok dübörögtek olyan templomokban, ahová ember még
nem tette be a lábát. Hogy a vén pelishtiai hogyan tett szert uralomra fölöttük - és örökös
kitaszítottságra az emberiségből -, ocsmány rejtély volt, amin Conan nem kívánt töprengeni, még
akkor se, ha lett volna rá lehetősége.
Ember és szörnyeteg az ív legmagasabb pontján találkoztak, ahol harminc méterrel alattuk a dühös
fekete folyó zúgott. Ahogy a leprás, szürke testű, nem emberi bálvány arcvonásait viselő szörnyalak
föléje magasodott, Conan a megsebzett tigris lendületével támadott, és minden erejét és dühét beleadta
az
ütésbe. Ezzel a csapással egy emberi testet kettészelt volna, ám Bit-Yakin szolgájának csontja
olyan volt, mint az edzett acél. Sőt még az edzett acél sem bírt volna ellenállni ennek a dühös
vágásnak. A vállcsont eltört, és vér ömlött a nagy sebből.
Második csapásra nem volt idő. Mielőtt a kimmériai ismét felemelhette volna a kardját vagy
elugorhatott volna, a szörny hatalmas karja lesodorta az ívről, mintha csak egy legyet hessegetett
volna el a falról. Ahogy lefelé zuhant, a folyó lélekharangként zúgott a fülében, rángatózó teste
azonban a félúton lévő alsóbb nyúlványra zuhant. Egy vérfagyasztó pillanatig bizonytalanul lógott,
aztán erős ujjaival megragadta a túlsó szegélyt, és sikerült biztonságosan megállnia. Másik kezében
még szorította a kardját.
Ahogy felpattant, látta, hogy a szörnyeteg a híd sziklafal felőli vége felé rohan, valószínűleg le
akar jönni a nyúlványokat összekötő lépcsőn, folytatni a küzdelmet. A perem szélénél a rém
megtorpant futás közben - és Conan is meglátta, miért. Muriela jelent meg a drágaköves ládikóval a
hóna alatt, és vadul bámult az alagút szájára.
A szörnyeteg diadalmas üvöltéssel nyalábolta fel a lányt az egyik karjára, a másikkal elkapta a
leeső ládikót, megfordult, és visszafelé cammogott a hídon. Conan szenvedélyesen átkozódott, és ő is
a másik oldal felé rohant. Nem hitte, hogy fel tud jutni a lépcsőn a magasabb ívre és elkapja a
szörnyet, mielőtt az beér az alagút-labirintusba a másik oldalon.
Azonban a szörnyeteg is lassult, mint ahogyan az óra jár le néha. Vér patakzott a mellkasán
tátongó rettenetes sebből, és mint a részeg támolygott jobbra-balra. Hirtelen megbotlott, megperdült
és oldalra bukott - fejjel lefelé lezuhant a hídról. A lány és a ládikó kihullott érzéketlen kezeiből, és
Muriela rettenetes sikolya hasított a levegőbe a zúgó víz felett.
Conan majdnem az alatt a pont alatt állt, ahonnan a teremtmény lezuhant. A szörnyeteg egy
pillanatra nekicsapódott az alsó ívnek, de lecsúszott. A kalimpáló lány azonban nekiütődött és
megkapaszkodott. A ládikó a közelében találta el a nyúlvány szélét. A lány Conan egyik oldalán, a
ládikó a másikon. Mindkettő kartávolságon belül. A másodperc tört részéig a ládikó ott billegett a híd
szélén, Muriela pedig fél kézzel kapaszkodott, arca kétségbeesetten fordult Conan felé, szeme kitágult
a halálfélelemtől, ajka kétségbeesett sikolyra nyílt.
Conan nem habozott, még csak rá se pillantott a legendás kincset tartalmazó ládikóra. Egy éhes
jaguárt is megszégyenítő gyorsasággal lecsapott, megragadta Muriela karját, épp amikor a lány ujjai
lecsúsztak a kőről, és egyetlen erőteljes mozdulattal felrántotta őt. A ládikó lecsúszott és huszonhét
méterrel lentebb a vízbe csobbant ott, ahol Bit-Yakin szolgájának teste már eltűnt. Egy csobbanás,
felszökő habok jelezték, hol tűntek el Gwahlur Fogai örökre az emberi szem elől.
Conan nem vesztegetett rá további pillantást. Végigszaladt a nyúlványon, macskaként futott fel a
sziklafalra, és úgy húzta magával az ernyedt lányt, mintha valami gyerek lenne. Iszonyatos üvöltés
harsant fel, amikor elérték a magasabb
ívet. A barbár lepillantott és látta, hogy Bit-Yakin szolgái özönlenek be a lenti barlangba, vértől
csöpögő agyarakkal. Megindultak felfelé a szintről szintre vezető, kanyargó lépcsőkön, és
bosszúszomjasan ordítottak. Conan azonban nem sokat teketóriázott, vállára kapta a lányt,
keresztülrohant az alagúton, és nyaktörő sebességgel mászott lefelé a sziklafalon támaszról támaszra
szökellve, akár egy majom. Amikor a dühös arcvonású fejek megjelentek a perem felett, már csak azt
látták, ahogy a kimmériai és a lány eltűnnek a sziklafalat övező erdőben.
- Hát - mondta Conan, és letette a lányt a védelmet nyújtó lombok alatt -, most már ráérünk. Nem
hiszem, hogy ezek a vadak kijönnének utánunk a völgyből. Ráadásul egy ló vár kikötve egy
víztócsánál, ha nem ették meg az oroszlánok. Crom ördögeire! Most meg mit bőgsz?
A lány a kezébe rejtette könnyáztatta arcát, és karcsú válla rázkódott a zokogástól.
- Elvesztettem a drágaköveidet - nyöszörögte szánalomra méltóan. - Az én hibám volt. Ha szót
fogadok és kinn maradok a peremen, az az állat nem látott volna meg. A drágaköveket kellett volna
elkapnod, nem engem!
- Igen, szerintem is - ismerte el a férfi. - De hagyjuk! Ami elmúlt, azon kár bánkódni. Nem
hagynád már abba a bőgést? Így már jobb. Gyerünk!
- Ezt úgy érted, hogy megtartasz? - kérdezte a lány reménykedve. - Magaddal viszel?
- Mit gondoltál, mi mást tehetnék veled? - Elismerő pillantással jártatta végig tekintetét a lány
alakján, elvigyorodott a tépett szoknya láttán, mely bőségesen feltárta a csábos, elefántcsontszínű
idomokat. - Jól jön egy ilyen jó színésznő. Semmi értelme visszamenni Keshiába. Semmi sincs már
Keshanban, amit akarnék. Puntba megyünk. Punt népe egy elefántcsont istennőt imád, és a folyóból
aranyat mosnak. Majd azt mondom nekik, Keshan összejátszik ellenük Thutmekrivel, hogy
rabszolgaságba hajtsa őket, és hogy az istenek engem azért küldtek, hogy megvédjem őket. persze egy
rakás aranyért. Ha sikerülne becsempésznem téged a templomukba, és kicserélni az elefántcsont
istennőjükkel, még a bőrt is lenyúzzuk róluk, mire végzünk velük!
 19.

FŐNIX A KARDON

Írás-megjelenés: 1932
Helyszín: Aquilonia

Conan hosszú utat jár be, eljut Aquilóniába, s a testőrök parancsnoka lesz. Hamarosan azonban rádöbben,
hogy Numenides király halálra gyötri népét. Conan ellene fordul. Megöli Numenidest, és megszerzi Aquilónia
trónját. Conan álma beteljesült. Am uralkodni nem könnyű dolog.

Hajnal előtti kísérteties sötétség és csend honolt a derengő háztetők és csillogó tornyok fölött.
Rejtélyesen kanyargó utcák szövevényében egy homályos sikátorban négy álarcos alak lépett ki sietve
egy kapualjból, melyet egy barna kéz tárt ki lopva. Köpenyükbe burkolózva, szó nélkül olvadtak bele
a sötétbe, akárha meggyilkolt emberek szellemei lennének. Mögöttük kajánul nevető arc rajzolódott ki
a résnyire nyitott ajtóban, gonosz szempár izzott kárörvendően a sötétben.
- Menjetek csak, éjszaka teremtményei - gúnyolódott egy hang. - Ó, ti ostobák, a végzet már vak
kutyaként lohol a nyomotokban, s nektek sejtelmetek sincs róla!
A beszélő becsukta az ajtót, elreteszelte, aztán megfordult, és gyertyával a kezében végigment a
folyosón. Sötét óriás volt, barna bőre stygiai származásról árulkodott. Egy belső helyiségbe ért, ahol
viseltes bársonyöltözékben magas, szikár férfi terpeszkedett egy selyemheverőn, akár egy nagy lusta
macska, és egy jókora aranyserlegből bort szürcsölt.
- Nos, Ascalante - mondta a stygiai, letéve a gyertyát -, ezek a balekok úgy surrantak ki az utcára,
akár a patkányok az odújukból. Különös eszközeid vannak.
- Eszközeim? - felelte Ascalante. - Hát éppen hogy ők hisznek engem az ő eszközüknek. Már
hónapok óta, mióta a négy lázadó visszahívott a déli sivatagból, itt élek ellenségeim között, nappal
ebben a komor házban rejtőzködöm, éjjel pedig sötét sikátorokban és még sötétebb folyosókon kell
osonnom. És én elértem, amire azok a lázadó nemesek nem voltak képesek. Rajtuk és más
megbízottakon keresztül ügyködve - akik közül sokan még az
arcomat sem látták - a birodalom levegőjét zendüléssel és nyugtalansággal mételyeztem. Egyszóval a
háttérből dolgozva előkészítettem a király bukását, hiába ül trónján a fényben. Mitrára, száműzetésem
előtt államférfi voltam.
- És ezek a balekok, akik az uraidnak képzelik magukat?
- Hadd higgyék csak, hogy őket szolgálom, míg ez a mostani feladat véget nem ér. Kik ők, hogy
Ascalantéhoz mérjék magukat? Volmana, Karaban törpe grófja; Gromel, a Fekete Légió óriás termetű
parancsnoka; Dion, Attalus hájas bárója: Rinaldo, az a kelekótya rímfaragó. Én vagyok az az erő, mely
acélossá kovácsolta össze őket, és ha eljön az idő, én fogom agyagként összepréselni az egész csürhét.
De ez még később lesz. Ma éjszaka a király meghal.
- Pár napja láttam, hogy a királyi had kilovagol a városból - mondta a stygiai.
- A határra vágtattak, ahol betörtek a piktek. annak az erős italnak köszönhetően, amit a határra
csempésztettem, hogy megőrjítse őket. Ezt Dion vagyona tette lehetővé. És Volmanának köszönhető,
hogy megszabadultunk a városban maradt többi katonától. Nemédiai hercegi rokonán keresztül
könnyen rá tudtuk venni Numa királyt, hogy hívassa magához Trocerót, Poitain grófját, és persze,
hogy illő látogatás legyen, a királyi kíséret is vele tart, csakúgy a katonái és Prospero, Conan király
jobb keze. Így csak a király személyi testőrsége marad a városban. a Fekete Légión kívül. Gromel
révén lefizettem egy pénzéhes őrkapitányt, hogy éjfélkor távolítsa el az embereit a király ajtaja elől.
Aztán tizenhat elszánt zsiványommal egy titkos alagúton belopózunk a palotába. Ha a tettünket
véghezvittük, Gromel Fekete Légiója még akkor is elegendő lesz, hogy megtartsa a hatalmat és a
koronát, ha a nép nem köszönt ujjongva bennünket.
- És Dion azt hiszi, övé lesz a korona?
- Igen. Az a hájas bolond - királyi vérből való származására hivatkozva - igényt tart rá. Conan
hibát követett el, amikor életben hagyta annak az ősi dinasztiának a leszármazottait, akiktől
megszerezte Aquilónia koronáját. Volmana azt várja, hogy visszakerüljön a királyi kegybe, és
szegényes birtokait régi dicsőségükre emelhesse. Gromel gyűlöli Paliantidest, a Fekete Sárkányok
parancsnokát, és a teljes hadsereg vezetésére vágyik, teljes bossóniai makacsságával. Közülünk
mindössze Rinaldónak nincs személyes ambíciója. Ő véres kezű, retkes talpú barbárnak tartja Conant,
aki északról érkezett, hogy kifosszon egy civilizált országot. Isteníti azt a királyt, akit Conan megölt,
amikor megszerezte tőle a koronát. Csak arra emlékszik, hogy Numenides néha-néha pártolta a
művészetet, a gonosz cselekedeteiről viszont megfeledkezett, s ezt a néppel is elfeledteti. Már nyíltan
énekelgetik a Királysiratót, melyben Rinaldo dicsőíti a szentté avatott gazembert, Conant pedig
„sötétből jött, fekete szívű vad"-nak nevezi. Conan csak nevet rajta, de az emberek acsarkodnak.
- Miért gyűlöli Conant?
- A költők mindig gyűlölik a hatalmasokat. Számukra tökéletesség mindig csak egy utcával odébb
létezik, vagy még eggyel odébb. A jövőről és a múltról álmodozva menekülnek a jelenből. Rinaldo az
idealizmus lángoló fáklyájának
tartja magát aki azért lázad, hogy megdöntse a zsarnokot, és felszabadítsa az embereket. És én. nos,
néhány hónappal ezelőtt még nem volt más ambícióm, mint karavánokat fosztogatni életem végéig, de
most a régi álom újraéled. Conan meghal, Dion foglalja el a trónt. Aztán ő is meg fog halni. Azok,
akik ellenem fordulnak, egytől egyig halálukat lelik. tűztől, vastól vagy attól a végzetes főzettől,
melynek elkészítését ismered. Ascalante, Aquilónia királya! Hogy hangzik?
A stygiai megvonta széles vállát.
- Volt idő - vallotta be leplezetlen keserűséggel -, amikor nekem is voltak nagy terveim,
melyekhez képest a tied eltörpül, és gyermetegnek tűnik. Micsoda hatalmat vesztettem el! Régi
vetélytársaim és ellenségeim hogy bámulnának, ha látnák, hogy Gyűrűs Thoth-Amon egy idegenbéli
kitaszított nemes rabszolgájaként szolgál, és bárók meg királyok jelentéktelen ambícióit segíti!
- Te mágiába meg hókuszpókuszokba helyezted a bizalmad - válaszolta Ascalante könnyedén. -
Én az eszemre és a kardomra támaszkodom.
- Ész és kard csak szalmaszál a sötét tudományhoz képest - mordult fel a stygiai, szemében
fenyegető fények és árnyak táncoltak. - Ha nem vesztettem volna el a gyűrűt, a helyzet fordított lenne.
- Mindazonáltal - vágta rá Ascalante türelmetlenül - te viseled a korbácsom lenyomatait a hátadon,
és valószínűleg viselni fogod továbbra is.
- Ne légy ebben olyan biztos! - Egy pillanatig démoni gyűlölet parázslott fel vörösen a stygiai
szemében. - Valahogy megtalálom a gyűrűt, és amikor ez bekövetkezik, Szeth méregfogaira mondom,
megfizetsz még.
A heves vérmérsékletű aquilóniai felpattant, és erőteljesen szájon vágta. Thoth megtántorodott, vér
szivárgott az ajkából.
 - Túlságosan elszemtelenedtél, kutya! - morogta Ascalante. - Jól vigyázz! Még mindig a gazdád
vagyok, és ismerem a sötét titkodat. Menj csak fel a háztetőre, kiáltsd ki, hogy Ascalante a városban
van, és merényletet tervez a király ellen. ha van merszed hozzá!
- Nincs merszem - suttogta a stygiai, s letörölte a vért ajkáról.
- Persze hogy nincs - vigyorodott el Ascalante zordan. - Mert ha ármány vagy árulás végez velem,
egy remete a déli sivatagban értesül róla, és feltöri annak az iratnak a pecsétjét, amit nála hagytam. És
ha elolvasta, el fog terjedni egy bizonyos hír Stygiában, éjfélkor nagy szél kerekedik majd dél felől. És
akkor hol fogod majd meghúzni magad, Thoth-Amon?
A rabszolga megborzongott, barna arca hamuszürkévé vált.
- Elég ebből! - váltott hangnemet Ascalante ellentmondást nem tűrően. - Munka vár rád. Nem
bízom Dionban. Megmondtam neki, hogy lovagoljon el a vidéki birtokára, és maradjon ott mindaddig,
míg nem végzünk az éjszakai munkával. Az a hájas bolond képtelen lenne ma leplezni az idegességét
a király előtt. Lovagolj utána! Ha nem éred be az úton, menj a birtokára s maradj vele, amíg érte nem
küldünk. Ne veszítsd szem elől! Megzavarodott a félelemtől, még
az is eszébe juthat, hogy visszalépjen. rémületében Conanhoz fusson, és feltárja neki az egész
összeesküvést, remélve, hogy úgy mentheti a bőrét. Indulj!
A rabszolga meghajolt, leplezte a szemében izzó gyűlöletet, és tette, ahogy parancsolták. Ascalante
újra a serlege felé nyúlt. A drágaköves tornyok fölött vérvörös hajnal kelt fel.
A terem hatalmas volt és díszes, gazdag falikárpit takarta a tükörfényes falakat, vastag szőnyegek
borították az elefántcsont padlót, a magas mennyezetet bonyolult vésetek, ezüstminták díszítették.
Aranyberakásos elefántcsont íróasztal mögött egy férfi ült, akinek széles válla, napbarnított bőre nem
illett ebbe a fényűző környezetbe. Inkább a nap, a szél meg a külhoni magas hegyek gyermeke volt.
Legcsekélyebb mozdulatai is acélos izmokról árulkodtak, melyeket egy harcra született férfi éles esze
irányított. Semmi megfontoltság vagy kimértség nem befolyásolta cselekedeteit. Vagy tökéletesen
nyugodt volt - akár egy bronzszobor -, vagy mozgásba lendült. Nem a túlfeszített idegek remegő
gyorsaságával, hanem szemmel követhetetlen macskaszerű villanással.
Öltözete drága anyagból készült, de egyszerű munka volt. Nem viselt sem gyűrűt, sem díszeket, és
egyenesre nyírt fekete sörényét is csupán egy ezüst hajpánt fogta össze.
Lerakta az aranytűt, mellyel nehézkesen jeleket karcolt a viasztáblára, öklére hajtotta az állát, és
irigykedve fordította parázsló kék szemét az előtte álló férfira. Ez a személy jelen pillanatban saját
ügyeivel foglalatoskodott, épp aranymívű páncélja csatjait igazgatta, és közben szórakozottan
fütyörészett. Elég szokatlan megnyilvánulás volt ez, ha azt vesszük, hogy a király előtt állt.
- Prospero - mondta az asztalnál ülő férfi -, ezek az államügyek úgy kimerítenek, mint még
egyetlen csata sem életemben.
- Mindenkinek a maga dolga, Conan - felelte a sötét szemű poitaini. - Te király vagy. rád ez a
szerep jut.
- Bár veled mehetnék Nemédiába - mondta Conan irigyen. - Azt se tudom, mikor volt utoljára ló a
térdem közt. de Publius azt mondja, hogy a város ügyei megkövetelik a jelenlétemet. Átok reá!
Amikor megfosztottam trónjától a régi dinasztiát - folytatta Conan olyan közvetlen stílusban, melyet
csak a poitainival szemben használt -, elég könnyen ment, bár akkoriban igen keservesnek tűnt.
Visszagondolva rá, milyen vad utakon jártam akkoriban, a gürcölés, az intrika, a mészárlás és bánat
napjai csak álomnak tűnnek. Nem álmodtam eléggé előre, Prospero. Amikor Numenides király holtan
hevert a lábam előtt, és letéptem a koronát a véres fejéről és a sajátomra tettem, elértem álmaim végső
határát. Csak a korona megszerzésére készültem fel, a megtartására nem. A régi szép szabad
életemben csak egy éles kardot akartam, meg egyenes utat az ellenségeimhez. Most már nincsenek
egyenes utak, és a kardom nem használhatom. Amikor

végeztem Numenidesszel, akkor felszabadító voltam. most köpködnek az árnyékomra. Szobrot

emeltek annak a disznónak Mitra templomában, az emberek mennek és nyöszörögnek előtte, úgy
emlegetik, mint egy szentéletű uralkodó képmását, akit egy véres kezű barbár sújtott halálra. Amikor
zsoldosként győzelemre vezettem a seregeit, Aquilónia elnézte nekem, hogy idegen vagyok, de most
nem tudja megbocsátani. Most Mitra templomában füstölőket égetnek Numenides emlékére azok az
emberek, akiket hóhérok csonkítottak és vakítottak meg, azok az emberek, akiknek fiai a
vártömlöcökben sorvadtak el, akiknek a feleségét és leányait elhurcolták a háremébe. Az ingatag
bolondok!
- Rinaldo a felelős érte - felelte Prospero, és meghúzta kardövét. - Az ő dalai őrjítik meg az
embereket. Akasztasd fel a csörgősipkájában a város legmagasabb tornyára. Faragjon rímeket a
keselyűknek!
Conan megrázta oroszlánszerű fejét.
- Nem, Prospero, ezt nem tehetem. Egy nagy költő bármely királynál hatalmasabb. A dalai
erősebbek az én jogaromnál, mert majdnem kihasítja szívem a mellemből, amikor nekem énekel. Én
meghalok és elfelednek, de Rinaldo dalai örökké fognak élni. Nem, Prospero - folytatta a király, s
kétségek árnyékolták be tekintetét -, van valami rejtett, alulról munkálkodó erő, amiről nem tudunk.
Érzem, mint ahogy ifjú koromban megéreztem a magas fűben lapuló tigris jelenlétét.
Megnevezhetetlen nyugtalanság kél szerte a királyságban. Olyan vagyok, mint egy vadász, aki kicsiny
tüzénél kuporog az erdő közepén, lopakodó lábak neszét hallja a sötétből, és szinte látja a lángoló
szemek csillogását. Bár lenne valami kézzel fogható, amit kettészelhetnék a kardommal! Én mondom
neked, nem véletlen, hogy a piktek mostanában olyan hevesen támadják a határokat, és a bossónok
segítséget kértek, hogy visszaverhessék őket. Oda kellett volna lovagolnom a katonákkal.
- Publius attól félt, hogy csapdába csalnak, és megölnek téged a határon túl - felelte Prospero.
Lesimította selyemköpenyét fényes páncélja fölé, majd megtekintette magas, karcsú alakját az
ezüsttükörben. - Azért akarta, hogy a városban maradj. Ezeket a kétségeket a barbár ösztöneid szülik.
Hadd acsarkodjon csak a nép! A zsoldosok mellettünk vannak, és a Fekete Sárkányok meg Poitain
összes zsiványa rád esküszik. Az egyetlen veszély az orgyilkosság, ez pedig lehetetlen, hiszen a
királyi testőrség éjjel-nappal őrködik fölötted. Min dolgozol?
- Egy térképen - felelte Conan büszkén. - Az udvari térképeken jól látszik dél, kelet és nyugat, de
az északi részek hiányosak, hibásak. Hozzárajzolom az északi földeket. Itt van Kimméria, ahol
születtem. És.
- Ázgárd, Vanaheim - vizsgálta Prospero a térképet. - Mitrára, én meg biztos voltam benne, hogy
ezek a helyek csak a mesében léteznek.
Conan vadul elvigyorodott, és önkéntelenül megérintette a sebhelyeket sötét arcán.
- Máshogy vélekednél, ha az ifjúságodat Kimméria északi határán töltötted volna! Ázgárd
északra, Vanaheim pedig északnyugatra fekszik Kimmériától, és örökös háború dúl a határok mentén.
- Mifélék ezek az északiak? - kérdezte Prospero.
- Magasak, szőkék, kék szeműek. Az istenük Ymir, a jégóriás, mindegyik törzsnek megvan a
maga királya. Csökönyösek, heves vérűek. Egész nap harcolnak, éjszaka pedig sört vedelnek, és vad
nótákat üvöltöznek.
- Akkor szerintem olyanok, mint te - nevetett Prospero. - Harsányan nevetsz, sokat vedelsz, és jó
dalokat harsogsz, bár még sosem láttam más kimmériait sem, aki csak vizet inna, vagy kacagna, vagy
szomorú siratókat kántálna.
- Lehet, hogy az ottani környezet teszi - felelte a király. - Sosem találkoztam még borongósabb
vidékkel. csupa hegy, sötét erdők, örökösen szürke ég alatt, a völgyben sivár szelek süvítenek.
- Nem csoda, ha az ottaniak mélabússá válnak - jegyezte meg Prospero egy vállrándítással, és a
mosolygós, napfényes síkságokra, kék, lusta folyókra gondolt Poitainban, Aquilónia legdélibb
tartományában.
- Nem derűs sem az itteni, sem a másviláguk - felelte Conan. - Az istenük Crom és sötét fajtája,
akik örökös ködben uralkodnak egy naptalan helyen, a holtak világában. Mitra! Az ázok élete inkább
kedvemre való.
- Hát - vigyorodott el Prospero -, jó messzire eljöttél Kimméria sötét hegyeitől. Most pedig
megyek. Üríteni fogok egy kupa fehér nemédiai bort az egészségedre Numa udvarában.
 - Jó - mordult fel a király -, de Numa táncosnőit csak a saját nevedben csókolgasd, különben
államügyet csinálsz belőle.
Harsány nevetése kísérte ki Prosperót a teremből.

A nap lenyugodott, arannyal rajzolta ki az erdő zöldjét és bizonytalan kékjét. A halványuló sugarak
megcsillantak az aranyláncon, melyet Attalusi Dion megállás nélkül csavargatott puffadt kezében,
miközben kertje színpompás virágai közt üldögélt. Megmozdította kövér testét a márványpadon, és
lopva pillantott körül, mintha ólálkodó ellenség után kutatna. Kör alakú ligetben üldögélt, a karcsú fák
összefonódó lombjai árnyékot vetettek rá. A közelében szökőkút csobogott ezüstösen, a nagy kert más
részein láthatatlan szökőkutak suttogták egybemosódó szimfóniájukat.
Egyedül volt, kivéve azt a nagy barna bőrű alakot, aki egy márványpadon terpeszkedett a
közelében, és mély, komor tekintettel figyelte a bárót. Dion keveset törődött Thoth-Amonnal. Csak
annyit tudott róla, hogy valami rabszolga, akiben Ascalante megbízik, de mint annyi gazdag, ő is alig
vette észre azokat az embereket, akik nála alacsonyabb sorban voltak.
- Kár idegeskedned - mondta Thoth. - A terv nem vallhat kudarcot.
- Ascalante is hibázhat, mint bárki más - csattant fel Dion, és a kudarc puszta gondolatára
verejtékezni kezdett.
- Ő ugyan nem - vigyorgott vadul a stygiai -, különben én nem a rabszolgája lennék, hanem a
gazdája.
- Micsoda beszéd ez? - vágott vissza ingerülten Dion, bár csak félig figyelt oda a társalgásra.
Thoth-Amon szeme összeszűkült. Dacára acélos önuralmának, majdnem feltört belőle a hosszan
visszafojtott szégyenérzet, gyűlölet és düh, készen arra, hogy lecsapjon bármilyen csekély lehetőségre.
Ám nem számolt azzal, hogy Dion nem aggyal, ésszel megáldott emberi lényként tekint rá, hanem
csupán rabszolgaként, s mint ilyen, nem nyerheti el a figyelmét.
- Figyelj rám! - mondta Thoth. - Király leszel. Ascalante gondolatairól azonban keveset tudsz.
Amint Conan meghalt, nem szabad bíznod benne. Én tudok segíteni neked. Ha megvédsz, amikor
hatalomra jutsz, a segítségedre leszek. Figyelj, uram. Én hatalmas mágus voltam délen. Az emberek
úgy emlegették Thoth-Amont, mint ahogy Rammonról beszéltek. Stygia királya, Ctesphon mély
tisztelőm volt, letaszította a legnagyobb mágusokat is, hogy engem föléjük helyezzen. Azok persze
gyűlöltek, de ugyanakkor féltek is tőlem, mert a hatalmamban állt megidézni és akaratom alá vonni a
külső létsík kreatúráit. Szethre, az én ellenségeim sohasem tudhatták, mikor ébrednek arra éjfélkor,
hogy egy leírhatatlan rém karmos ujjait érzik a torkukon! Sötét és iszonyatos varázslatokat hajtottam
végre Szeth kígyógyűrűjével, melyet egy éj sötét sírboltban találtam, egy mérföldnyire a föld mélyén,
mely már akkor feledésbe merült, amikor az első ember kimászott a nyálkás tengerből. Ám egy tolvaj
ellopta a gyűrűt, a hatalmam összeomlott. A mágusok meg akartak ölni, menekülnöm kellett.
Álruhában, tevehajcsárként utaztam egy karavánnal Koth földjén, amikor Ascalante rablói rajtunk
ütöttek. Engem kivéve mindenkit legyilkoltak. Én is csak úgy menekültem meg, hogy bevallottam a
kilétem Ascalanténak, és megesküdtem, hogy szolgálni fogom. Keserű kötelék lett ez! Hogy fogva
tartson, mindent leírt rólam, az irományt egy Koth határán élő remete gondjára bízta. Nem merek kést
döfni belé álmában, vagy elárulni az ellenségeinek, mert akkor az a remete felbontja a kéziratot,
elolvassa. Ascalante így hagyta meg neki. És akkor a remete eljuttatja a hírt Stygiába.
Thoth ismét megborzongott, barna bőre hamuszín árnyalatúra vált.
- Aquilóniában senki sem ismer. De ha stygiai ellenségeim értesülnek a hollétemről, félvilágnyi
távolság sem lenne képes megmenteni egy olyan rettenetes sorstól, mely még egy bronzszobor lelkét
is megrepesztené. Csak egy várakkal és kardforgató seregekkel rendelkező király védhetne meg. Ezért
mondtam el a titkomat. Javaslom, kössünk egyezséget. Én segítségedre lehetek a bölcsességemmel, te
pedig megvédelmezhetsz. És egy napon meg fogom találni a gyűrűt.
- Gyűrű? Gyűrű? - Thoth alábecsülte a férfi egoizmusát. Dion oda se figyelt a
rabszolga szavaira, annyira belefeledkezett a saját gondolataiba, ám az utolsó szó megmozdított
valamit a lelkében. - Gyűrű? - ismételte. - Ez az én szerencsegyűrűmet juttatja eszembe. Egy sémita
tolvajtól szereztem, aki esküdött rá, hogy egy délvidéki varázslótól lopta, és hogy szerencsét fog
hozni. Mitra a megmondhatója, hogy alaposan megfizettem az árát. Az istenek tudják, szükségem van
minden szerencsére, amit csak kaphatok, ha már Volmana meg Ascalante belerángatott ebbe a véres
merényletbe. Hol is az a gyűrű?
Thoth felugrott, vér tódult sötéten az arcába, szeme egy olyan ember elfojtott dühével lángolt, aki
csak most döbbent rá, valaki végzetes ostobaságára. Dion oda se figyelt rá. Felemelt egy titkos fedelet
a márványülőkén, kotorászott egy darabig a különféle limlomok - barbár amulettek, csontdarabkák,
csiricsáré drágakövek -, szerencsehozó és varázstárgyak között, melyeket csak egy babonás ember
képes összegyűjteni.
- Ah, itt van! - Diadalmasan emelt fel egy érdekes megmunkálású gyűrűt. Rézszerű fémből
készült, és egy saját farkába harapó, három karikába tekeredő, pikkelyes kígyót ábrázolt. A szemet
sárga ékkövek alkották, melyek rosszindulatúan csillogtak. Thoth-Amon felkiáltott, mintha
megütötték volna. Dion megperdült, eltátotta a száját, és arcából minden vér kiszökött. A rabszolga
szeme lángolt, szája tágra nyílt, roppant barna kezeit karmokként nyújtotta ki.
- A gyűrű! Szethre! A gyűrű! - rikoltotta. - Az én gyűrűm. amit elloptak tőlem.
Acél villant a stygiai kezében, s egy erőteljes vállmozdulattal a báró hájas testébe döfte tőrét. Dion
magas hangú, vékony nyüszítése fojtott gurgulázásba fulladt, roppant kövér teste összeomlott, mint az
olvadó vaj. Ostoba véget ért, őrült rémületben halt meg, és azt sem tudta, miért. Thoth félredobta a
hullát, már meg is feledkezett róla, mindkét kezével megragadta a gyűrűt, sötét szeme félelmetes
mohósággal lángolt.
- A gyűrűm! - suttogta rettenetes diadallal. - A hatalmam!
Hogy milyen hosszan kuporgott a baljóslatú tárgy fölött, mozdulatlan szoborként befogadva annak
gonosz auráját sötét lelkébe, még a stygiai sem tudta. Amikor felrázta magát révedéséből és
visszahívta tudatát a mélységes szakadékból, melybe belemerült, a hold már felkelt, hosszúkás
árnyékokat vetett a kerti pad sima márványtámlájára, melynek lábánál ott hevert kiterülve a még
sötétebb árny, mely valaha Attalus ura volt.
- Nincs tovább, Ascalante, nincs tovább! - suttogta a stygiai. Szeme olyan vörösen izzott a
homályban, akár egy vámpíré. Lehajolt, felvett egy maroknyit a megalvadt vérből, melyben áldozata
hevert, és addig dörzsölte a rézkígyó szemét, míg a sárga szikrákat vörös bevonat borította. - Vakítsd
el a szemed, rejtélyes kígyó - kántálta vérfagyasztó suttogással. - Vakítsa el szemed a

holdfény, és fúrd tekinteted az éjsötét mélységekbe! Mit látsz, ó, Szeth kígyója? Kit hívsz elő az
éjszaka szakadékából? Kinek az árnyéka hullik a fakuló fényre? Szólítsd őt hozzám, ó, Szeth kígyója!
Ujjainak furcsa, körkörös mozgásával simogatni kezdte a pikkelyeket, és valahányszor ujjai
visszatértek a kiindulóponthoz, hangja még mélyebb lett, miközben sötét neveket, baljóslatú igéket
suttogott, melyeket már elfeledett a világ, kivéve sötét Stygia eldugott zord vidékeit, ahol iszonyatos
alakok csúsztak-másztak a komor katakombákban.
A levegőben mozgás támadt körülötte, olyan kavargás, mint amikor egy teremtmény emelkedik a
víz mélyéről a felszínre. Leírhatatlan fagyos fuvallat suhant el, mintha ajtó nyílt volna. Thoth érezte,
hogy megjelenik valami a háta mögött, de nem fordult meg. A holdvilágos márványpadlón tartotta
tekintetét, amelyre halovány árnyék vetült. Ahogy folytatta igéit, ez az árnyék egyre hatalmasabb,
tisztább lett, most már jól kivehetően és iszonytatóan látszott. Körvonalaiban nem különbözött egy
óriás páviántól, ám ilyen pávián sohasem járt a földön, még Stygiában sem. Thoth még mindig nem
fordult meg, de előhúzta övéből gazdája szandálját - mindig magával hordta, mert remélte, hogy
egyszer lehetősége lesz használni -, és maga mögé dobta.
- Ismerd meg jól, gyűrű szolgája! - kiáltotta. - Keresd meg a viselőjét, és pusztítsd el! Nézz a
szemébe, rémítsd halálra, mielőtt széttéped a torkát! Öld meg! Igen - vak szenvedély zúdult át rajta -,
és mindenkit a közelében!
 Thoth látta a szemközti falon a szörnyeteg árnyékát, amint lehajtott fejjel a szandált szaglássza,
mint valami roppant nagy kutya. Aztán felvetette rettentő nagy fejét, megperdült, és eltűnt a fák közt.
A stygiai szétvetette karjait eszelős mámorában, és a foga meg a szeme villogott a holdfényben.
Egy őrt álló katona a falon kívül felüvöltött az iszonyatos rémülettől, amikor egy lángoló szemű
fekete árny vált el a faltól, és forgószélként viharzott el mellette. Ám a jelenés olyan gyorsan eltűnt,
hogy a harcos nem tudhatta biztosan, álom volt-e, vagy hallucináció.
Conan király egyedül aludt a magas, aranykupolás, hatalmas hálószobában, és álmodott. Kavargó
szürke ködön át furcsa, távoli, elmosódott kiáltást hallott, és bár nem értette, nem tudta figyelmen
kívül hagyni. Karddal a kezében csörtetett át a sűrű ködön, mintha felhők közt járna. Ahogy
közeledett, a hang egyre kivehetőbbé vált - őt szólították nevén a Tér és az Idő szakadékán túlról.
A köd most megritkult. Látta, hogy egy hosszú, sötét alagútban van, melyet mintha szilárd fekete
kőbe vágtak volna. Nem volt világítás, valami csoda folytán azonban mégis tisztán látott. A padló, a
mennyezet és a falak fényesek voltak, tompán csillogtak, ősi hősök meg félig elfeledett istenek
faragott képmásai díszítették őket. Megborzongott a névtelen ősök sötét körvonalai láttán és tudta,
hogy nem taposta halandó láb e folyosó padlatát évszázadok óta.
A szilárd kőbe vájt széles lépcsőhöz ért. A lépcső oldalfalait olyan ősi és ezoterikus jelek
borították, hogy Conan király háta borsódzott. Minden egyes lépcsőfokra a Vén Kígyót, Szeth
ábrázolatát vésték, úgyhogy Conan lába minden lépésnél a kígyó fejére tiport úgy, ahogy
évszázadokkal ezelőtt ezt tervezték. De ettől Conan egyáltalán nem könnyebbült meg.
Ám a hang hívta tovább, és végül - emberi szem számára áthatolhatatlan sötétségben - egy különös
kriptához ért. Bizonytalan, fehér szakállú alakot látott, egy sírkövön ült. Conannak égnek állt a haja,
megragadta kardját, de az alak síri hangon megszólalt.
- Ó, ember, megismersz-e engemet?
- Nem én, Cromra! - káromkodott a király.
- Ember - mondta a vénség -, én Epemitreus valék.
- De a Bölcs Epemitreus ezerötszáz éve halott! - hebegte Conan.
- Hallgass! - szólott a másik parancsolóan. - Ahogy egy sötét tóba vetett kavics hullámokat ver a
partok felé, úgy a Láthatatlan Világ történései hullámokként vernek föl szunnyadásomból.
Odafigyelek rád, Kimmériai Conan, hatalmas cselekedetek és nagy tettek bélyegét látom rajtad. Ám
oly végzet szabadult e földre, mely ellen a te kardod is tehetetlen.
- Rejtvényekben beszélsz - mondta Conan zavartan. - Csak lássam meg az ellenségem, és
széthasítom a koponyáját egész a fogáig.
- Hús-vér ellenségeken töltsd ki barbár dühödet - mondta a vénség. - Nem ember az, mely
ellenségedtől megvédenem kell téged. Sötét világok léteznek az ember képzeletén túl, hol formátlan
szörnyek mászkálnak. démonok, melyeket meg lehet idézni a külső létsíkról, hogy testet öltsenek és
tépjenek, marcangoljanak gonosz mágusok parancsára. Kígyó lopódzott a házadba, ó, király. egy
vipera kúszott be a királyságodba. Stygiából jött, s az árnyak fekete bölcsességét hordozza setét
lelkében. Mint ahogy az alvó ember megálmodja a hozzá tekergőző kígyót, én is megéreztem Szeth
imádójának mocskos jelenlétét. Megittasult a rettenetes hatalomtól, s a csapás, mit ellenségeire mér,
pusztulásba sodorhatja a királyságot. Magamhoz kellett szólítanom téged, hogy adjak néked egy
fegyvert ellene és vérebei ellen.
- De miért? - kérdezte zavartan Conan. - Azt beszélik, Golamira sötét mélyén nyugszol, onnan
küldöd elő láthatatlan szárnyakon a kísérteted, hogy megsegítsd Aquilóniát a szükség idején, de én. én
külhoni vagyok, és barbár.
- Nyugalom! - zengett végig a kísérteties hang a sötét barlangban. - Sorsod eggyé vált Aquilónia
sorsával. Hatalmas történések öltenek formát a Sors méhében és hálójában, s egy vérszomjas varázsló
nem állhat a kialakuló birodalom útjába. Évezredekkel ezelőtt Szeth úgy tekeredett a világ köré, mint
egy zsákmányát fogva tartó piton. Egész életemben, mely felért három emberi élettel, ellene
küzdöttem. Elűztem a rejtélyes dél legtávolabbi zugába, ám a sötét Stygiában az emberek még mindig
ezt az ősdémont imádják. Harcoltam Szeth
ellen, harcoltam az imádói, követői és gyertyahordozói ellen. Tartsd elöl a kardod!
Conan csodálkozva engedelmeskedett, s a nagy pengére - nem sokkal a súlyos ezüst keresztvas alá
- a vénség csontos ujjával egy különös szimbólumot rajzolt, mely fehér tűzzel kezdett izzani a
sötétben. És a kripta, sírkő, kísértet azon nyomban eltűnt. Conan zavartan ugrott fel ágyáról a
hatalmas, aranykupolás teremben. Miközben különös álmán tűnődött, rádöbbent, hogy kardját ott
szorítja a kezében. A haja égnek állt, mert a széles pengén egy vésett szimbólum díszelgett - egy főnix
rajzolata. Emlékezett rá, hogy a kriptában hasonló formájú kőtömböt látott. Lehet, hogy egy kőszobor
volt? Háta borsódzott a sok furcsaságtól.
Ahogy ott állt, odakintről lopakodó lábak nesze hallatszott. Conan megélénkült, és anélkül, hogy
ellenőrizte volna a zajok forrását, elkezdte felöltem a páncélját. Ismét a barbár volt, gyanakvó, óvatos,
mint egy sarokba szorított szürke farkas.

A királyi palota folyosóját uraló csendben húsz sötét alak osont. Csupasz vagy puha bőrbe burkolt
lopódzó lábuk nem ütött zajt sem a vastag szőnyegen, sem a puszta márványon. A falon sorakozó
fáklyák fénye vörösen csillant meg tőrön, kardon és kiélezett baltán.
- Óvatosan! - sziszegte Ascalante. - Abbahagyni ezt az átkozott hangos szuszogást, bárki is az!
Az éjszakai őrkapitány elvitte innen az embereit, a többieket pedig leitatta, de akkor is óvatosnak kell
lennünk. Vissza! Itt jön az őrség!
Faragott oszlopok mögé húzódtak, és szinte azonnal tíz fekete páncélos óriás vonult el kényelmes
menetben. Arcukon kétkedés látszott, ahogy a tisztre néztek, aki elvezette őket kijelölt őrhelyükről. Ez
a tiszt elég sápadt volt. Ahogy az őrség elhaladt az összeesküvők rejtekhelye mellett, remegő kézzel
törölte meg verejtékező homlokát. Ifjú volt, és a királyárulás nem ment könnyen neki. Gondolatban
átkozta saját tékozlását, melynek révén a pénzkölcsönzőknél kötött ki, s most ármányos politikusok
eszköze lett.
Az őrség zörögve tűnt el a folyosón.
- Nagyszerű! - vigyorodott el Ascalante. - Conan őrizetlenül alszik. Sietni! Ha elkapnak
merénylet közben, vége. de ha sikerül, kevesen fognak a halott király mellé állni.
- Igen, siessünk! - kiáltotta Rinaldo. Kék szeme jobban villogott, mint a feje fölött lengetett kard.
- Szomjas a pengém! Szinte hallom, ahogy gyülekeznek a keselyűk! Gyerünk!
Nyugtalan igyekezettel siettek végig a folyosón, és egy ajtóhoz érkeztek, mely Aquilónia királyi
sárkányjelét viselte.
- Gromel! - csattant fel Ascalante. - Törd be az ajtót!
Az óriás mély lélegzetet vett, és nekivetette roppant súlyát az ajtónak; az nyikorogva hajolt meg az
ütközéstől. Elhúzódott, és ismét nekivetette magát. A reteszek elroppantak, az ajtó recsegve szakadt
be.
- Befelé! - ordította Ascalante tűzben égő lélekkel.
- Befelé! - üvöltötte Rinaldo. - Halál a zsarnokra!
Hirtelen megtorpantak. Conan ott állt velük szemben. Nem egy mély álmából felriasztott meztelen,
fegyvertelen, zavarodott ember, akit birkaként le lehet mészárolni, hanem egy igencsak éber barbár,
sarokba szorítva, félig vértezetben és hosszú kardjával a kezében.
Egy pillanatig mozdulatlanul álltak - a négy lázadó nemes az ajtóban meg a mögöttük tolongó vad,
szőrös képű horda -, mindannyian megdermedtek a gyertyafénytől megvilágított terem közepén álló
fegyveres óriás láttán. Ekkor Ascalante a királyi ágy közelében a kis asztalon megpillantotta az
ezüstjogart meg a vékony aranykarikát, Aquilónia koronáját, és a látvány az őrületig fokozta
vágyakozását.
- Befelé, zsiványok! - üvöltötte. - Húszan vagyunk egy ellen, és nincs rajta sisak!
Ez igaz volt. Conannak nem maradt ideje feltenni súlyos, tolldíszes sisakját, sem felcsatolni a
mellvért oldallemezeit, még a jókora pajzsot sem volt ideje lekapni a falról. Mégis jobb páncélzatban
volt, mint legtöbb ellenfele, kivéve Volmanát és Gromelt, akik teljes csatapáncélt viseltek.
 A király rájuk meredt, a kilétükön töprengett. Ascalantét nem ismerte, a lecsapott sisakrostélyokon
nem látott keresztül, Rinaldo pedig a szemébe húzta nagy puhakalapját. De nem volt idő találgatni.
Mennyezetig csapó üvöltéssel, Gromellel az élen a merénylők beözönlöttek a terembe. Gromel támadó
bikaként rontott be, leszegett fejjel, döfésre emelt karddal. Conan eléje ugrott, tigriserejét beleadta
kardtartó karjának csapásába. A nagy penge süvítve szelte át a levegőt, és a bossóniai sisakján
csattant. A penge meg a sisak darabokra tört, Gromel élettelenül hanyatlott a padlóra. Conan
hátraugrott, kardjának csonkját még ott szorongatta a kezében.
- Gromel!
Köpött, szeme lángolt a megdöbbenéstől, amikor a szétroncsolt sisak feltárta halott ellenfele
összezúzott fejét. Aztán a többiek is rávetették magukat. Egy tőrhegy csusszant mellvértje és hátvértje
közé, kardél villant a szeme előtt. Bal karjával félrelökte a tőrös fickót, kardja csonkját pedig a
kardforgató halántékába döfte, mintha ököllel vágott volna oda. A férfi agya az arcába loccsant.
- Ti öten az ajtóhoz! - rikoltotta Ascalante, a villogó acélkavalkád szélén táncolva, mert félt, hogy
Conan kitör közülük, és elmenekül. A zsiványok megtorpantak, vezetőjük megragadta és az egyetlen
kijárathoz lódította néhányukat. Eközben Conan a falhoz ugrott, letépett onnan egy ősi csatabárdot,
mely rozsdátlanul függött ott fél évszázad óta.
Hátát a falnak vetve, vészterhesen fordult szembe a zsiványok körbezáruló gyűrűjével, aztán rájuk
vetette magát. Nem védekező harcmodorhoz szokott. A jókora túlerő dacára is ő támadta az
ellenséget. Bárki más már meghalt volna itt, és maga Conan sem hitte, hogy megússza, de vad ösztöne
arra sarkallta, hogy annyi veszteséget okozzon, amennyit csak bír, mielőtt elesik. Barbár lelke tűzben
égett, régi hősi énekek zengtek a fülében.
Előrelódult a faltól, csatabárdja levágta egy fickó karját, és egy iszonyatos csapással visszakézből
bezúzta egy másik koponyáját. Kardok suhogtak körötte veszedelmesen, de a halál hajszállal mindig
elkerülte. A kimmériai szemkápráztató gyorsasággal mozgott. Olyan volt, mint egy tigris a páviánok
között. Ahogy ugrott, oldalt lépett, megperdült, örökösen mozgó célpontot nyújtott, miközben
bárdjával halálos hálót szőtt maga köré.
Egy kurta pillanatig a merénylők szorosan körülvették, csapások zuhogtak, de épp nagy számuk
miatt akadályozták egymást, aztán hirtelen visszahúzódtak - két hulla hevert a padlón, néma
bizonyítékát szolgáltatva a király dühének, bár Conan is számos sebből vérzett a karján, nyakán és a
lábán.
- Csibészek! - rikoltotta Rinaldo lángoló szemmel, lekapva tollas kalapját. - Megfutamodtok a
harctól? Életben hagynátok a zsarnokot? Reá!
Támadott, őrülten vagdalkozva, de Conan felismerte. Egy rövid, rettenetes csapással szétzúzta a
költő kardját, és nyitott tenyerével jókora ütést mért rá, amitől összeesett. A király bal karjába szúrt
Ascalante kardhegye, és a lázadó életét csupán az mentette meg, hogy villámgyorsan lehúzta a fejét,
és hátravetette magát a süvítő csatabárd elől. A farkasok ismét támadtak, Conan bárdja süvített, és
csontot tört. Egy szőrös gazember lebukott a csapás elől, megpróbálta ledönteni a királyt a lábáról.
Ám olyan volt, mintha egy merev acéltoronnyal birkózott volna. Ahhoz időben pillantott fel, hogy
lássa a lefelé zúgó bárdot, de ahhoz nem elég hamar, hogy kitérhessen előle. Eközben egyik társa két
kézre fogta pallosát, keresztülvágta a király váll-lapját, s megsebezte a vállát alatta. Conan vértje egy
pillanat alatt merő vér lett.
Volmana jobbra-balra ellökdöste a támadókat türelmetlenségében, áttört köztük, és veszedelmesen
Conan védtelen feje felé sújtott. A király lebukott, a kard lemetszett egy fürtöt fekete hajából, ahogy
elsüvített fölötte. Conan megpördült, oldalról csapott. A bárd bezúzta az acél mellvértet, és Volmana
behorpadt bal oldallal zuhant el.
- Volmana! - zihálta Conan. - Felismerném ezt a törpét a pokolban is.
Kiegyenesedett, és ekkor érte Rinaldo félőrült támadása. A költő védekezés
nélkül, nyíltan rontott rá, egyetlen tőrrel a kezében. Conan hátraugrott, felemelte csatabárdját.
- Rinaldo! - Hangja csikorgott a kétségbeesett sürgetéstől. - Vissza! Nem akarlak megölni.
- Dögölj meg, te zsarnok! - sikoltotta az őrült dalnok, és a királyra vetette magát.
 Conan addig késlekedett a csapással, amit nem akart megtenni, hogy a végén már késő volt. Csak
akkor csapott le vad kétségbeeséssel, amikor védtelen oldalában érezte a költő tőrét.
Rinaldo szétroncsolt koponyával hanyatlott le, Conan visszaugrott a falhoz, vér csorgott az ujjai
közül, ahol a sebét fogta.
- Rá, most már, és öljétek meg! - üvöltötte Ascalante.
Conan a falnak vetette hátát, és felemelte csatabárdját. A legyőzhetetlen őserő megtestesüléseként
állt. Szétvetett lábbal, felszegett fejjel, egyik kezével a falnak támaszkodott, a másikkal magasra
tartotta a csatabárdot, acélos izomkötegei vasszirtként meredtek, arcvonásai halálos nevetésbe
torzultak. Szeme rettenetesen lángolt az agyát elborító véres ködön keresztül. A támadók
visszahőköltek - vadak voltak, bűnözők és romlottak, azonban olyan fajból származtak, amelyet
civilizáltnak hívtak, civilizált háttérrel. Itt pedig egy barbár állt - egy született gyilkos. Távol maradtak
tőle - a haldokló tigris még képes a halálos csapásra.
Conan érzékelte határozatlanságukat, és örömtelenül, vadul rájuk vigyorgott.
- Ki akar elsőnek halni? - morogta sebesült, véres ajkán át.
Ascalante farkasként ugrott előre. Hihetetlen gyorsasággal, szinte a levegőben torpant meg és hasra
vetette magát, hogy elkerülje a felé süvítő halált. Eszeveszetten lökte el magát a lábával, hogy
kikerüljön Conan közeléből, mert a király máris újra csapott. A csatabárd többujjnyi mélyen a padlóba
fúródott Ascalante lába mellett.
Egy meggondolatlan bandita ezt a pillanatot választotta a támadásra, társai ímmel-ámmal követték.
A fickó meg akarta ölni Conant, mielőtt kirántja fegyverét a padlóból, de rosszul mérte fel a helyzetet.
A véres bárd fellódult, lecsapott, és egy vöröslő emberroncs röpült vissza társai lábához.
Ekkor iszonyatos sikoly tört ki az ajtónál álló zsiványokból. Torz, fekete árnyék vetült a falra.
Ascalante kivételével mindannyian megfordultak arra a sikoltásra, majd kutyaként vonítva vakon
kirohantak az ajtón, és sikoltozva menekültek a folyosón.
Ascalante nem nézett az ajtó felé. Nem tudta levenni tekintetét a megsebzett királyról. Feltételezte,
hogy a felriasztott palotaőrség csapott ekkora zajt, és hogy a hűséges őrök ütöttek rajtuk. Bár kissé
különösnek találta, hogy az elszánt zsiványok ilyen sikoltozva menekülnek az őrség elől. Conan sem
nézett az ajtó felé, egy haldokló farkas égő tekintetével meredt a lázadóra. Ascalantét ezen a
csúcsponton sem hagyta el a cinizmusa.
- Úgy tűnik, mindennek vége, méltóságos úr - mormolta. - Csakhogy a király már haldoklik. és.
Bármi más gondolat suhant is végig a tudatán, már nem mondta el. Félbehagyta a mondatot és
Conanra rontott, épp amikor a kimmériai kénytelen volt arra használni baltaforgató kezét, hogy
kitörölje a vért szeméből.
Ám Ascalante alig indult meg, különös surrogás hallatszott a levegőből, és
rettenetes súly zuhant a vállára. Előrebukott, és roppant karmok mélyedtek kínzóan a húsába.
Kétségbeesetten vonaglott támadója alatt, hátrafordította a fejét. Egy rémséges, iszonyatos pofát látott.
Hatalmas, fekete lény kuporgott rajta, melyről tudta, nem az ép ésszel felfogható emberi világon
született. Szörnyű fekete agyarai a férfi torkát keresték, sárga tekintete megbénította Ascalante
végtagjait, mint ahogy a gyilkos szél ledönti a sarjadó gabonát.
A pofa rettenetessége állatiságában rejlett. Egy ősi, gonosz múmia arca lehetett, mely démoni
életre kelt. A lázadó kitágult szeme - miközben elborította az őrület - ezekben az undorító vonásokban
egy árnyat látott, mely halványan és kísértetiesen a rabszolga Thoth-Amonra emlékeztette. Aztán
Ascalantét elhagyta a cinizmusa meg a mindent felölelő életereje. Hátborzongató kiáltást hallatva
elájult, mielőtt azok a hatalmas agyarak érintették volna.
Conan kirázta a vércseppeket a szeméből, és dermedten bámult. Először azt hitte, egy nagy fekete
kutya áll Ascalante eltorzult teste fölött, aztán amikor a látása kitisztult, látta, hogy nem kutya, de nem
is pávián.
Egy kiáltással - mely mintha Ascalante halálsikolyának visszhangja lett volna - ellökte magát a
faltól, és minden erejét beleadta az ütésbe, melyet a feléje ugró rémre mért. A zúgó fegyver csengve
pattant le a ferde koponyáról, melyet szét kellett volna loccsantania. A király szinte keresztülrepült a
szobán, a hatalmas testtel való ütközéstől.
A csorgó nyálú állkapcsok összezárultak Conan karján - melyet torka védelmére emelt fel - ám a
szörnyeteg nem tett erőfeszítést, hogy halálos csapást mérjen a harcosra. A szétroncsolt kar fölött
démonian bámult a király szemébe, amelyben kezdett ugyanolyan iszonyat tükröződni, mint az előbb
Ascalantéében. Conan érezte, hogy a lelke megborzong és kezd kikúszni a testéből, hogy
belefulladjon annak a kozmikus rémségnek a sárga kútjába, mely kísértetiesen csillogott abban a
formátlan káoszban, ami növekedett körülötte és elnyelt minden életet, minden józan észt. Azok a
szemek csak nőttek, gigásziakká váltak, s a kimmériai valóságosan megpillantotta bennük mindazokat
a síron túli, istentelen rémségeket, melyek a formátlan űr és éjsötét szakadékok mélyén rejtőznek.
Kinyitotta véres ajkait, hogy felsikoltson az undortól, a gyűlölettől, de csak száraz csikorgás tört fel a
torkából.
Azonban a rémület, mely megbénította és elpusztította Ascalantét, őrjöngéssel határos dühödt
haragot váltott ki a barbárból. Egész testében megrándult, hátrafelé vetette magát - mit sem törődve
szétszaggatott karjával -, és vonszolta magával a szörnyeteget.
Keze hozzáért valamihez, amit kábult, harcoló agya, törött kardjának markolataként azonosított.
Ösztönösen megmarkolta és minden erejével döfött vele, mint ahogy az ember egy tőrrel döf. A
csonka penge mélyre hatolt, Conan karja kiszabadult, ahogy az undorító száj szétnyílt a kíntól.
Az állat vadul félrelökte a királyt, aki felkönyökölve, félig kábultan látta a szörnyeteg görcsös
vonaglását, ahogy sűrű vér bugyogott abból a nagy sebből,
melyet a törött penge okozott. És míg figyelte, a rémség abbahagyta a küzdelmet, görcsösen
rángatózva feküdt, hátborzongató, üveges szemmel meredt fölfelé. Conan pislogott, kirázta a vért
szeméből. Úgy látta, mintha a lény olvadna és átváltozna sikamlós, alaktalan masszává.
Aztán lárma hatolt a fülébe. A terem megtelt a végre felébredt udvaroncokkal - lovagokkal,
főrendekkel, hölgyekkel, fegyveresekkel, tanácsosokkal -, mind összevissza beszéltek, és egymást
zavarták. A Fekete Sárkányok is megjelentek, dühöngve, szitkozódva és fogadkozva, kezük a
kardmarkolaton, ajkukon idegen káromkodás. Az ajtóőrök fiatal tisztje nem volt sehol, később sem
találták meg, bár igen buzgón keresték.
- Gromel! Volmana! Rinaldo! - kiáltotta Publius, a főtanácsos, kövér kezével a hullákat rángatva.
- Gaz árulás! Ezért valaki felelni fog! Hívjátok az őrséget!
- Itt van már az őrség, te vén bolond! - csattant fel fennhéjázóan Callantides, a Fekete Sárkányok
parancsnoka, a pillanat feszültségében megfeledkezve Publius rangjáról. - Jobb lesz, ha abbahagyod a
siránkozást, és segítesz bekötözni a király sebeit! Még elvérzik.
- Igen, igen! - kiáltotta Publius, aki inkább a tervezés embere volt, mint a tetteké. - Be kell
kötöznünk a sebeit. Küldjetek ide minden udvari piócát! Ó, nagyuram, mekkora szégyen ez a városra!
Halálos a sebed?
- Bort! - zihálta a király az ágyról, ahová fektették. Egy serleget tartottak véres ajkához, és ő úgy
ivott, mintha a szomjúságtól lett volna félholt. - Jó! - mordult fel, és visszahanyatlott. - A gyilkolástól
kiszárad az ember!
Elállították a vérzést. A barbár hallatlan életereje legyőzte a halált.
- Nézzük először a tőrszúrást az oldalamban - parancsolta az udvari orvosoknak. - Rinaldo
halálos dalt írt oda, elég éles stílusban.
- Rég fel kellett volna már akasztatnunk - hebegte Publius. - A költőktől ne várj jót. Ez ki?
Idegesen megérintette Ascalante testét szandálos lábával.
- Mitrára! - tört ki a parancsnok. - Ascalante az, Thune egykori grófja! Miféle ördögi mesterkedés
hozta ide a sivatagi száműzetésből?
- De miért bámul így? - suttogta Publius.
Elhúzódott, az ő szeme is tágra nyílt, és hájas tarkóján felállt a szőr. A többiek is elcsendesedve
nézték a lázadó tetemét.
 - Ha láttátok volna, amit ő és én láttunk - morogta a király, és dacára a doktorok tiltakozásának,
felült -, akkor nem csodálkoznátok! Elátkoznátok saját szemeteket, ha. - Hirtelen elhallgatott, eltátotta
a száját, és előremutatott. Ahol a szörnyeteg meghalt, most csak a puszta padló látszott.
- Crom! - szitkozódott. - Az a valami beleolvadt a mocsokba, amiből kiszakadt!
- A király félrebeszél - suttogta egy nemes.
Conan meghallotta, és barbár szitkokat mormolt.
- Babdre, Morriganre, Machára és Nemainre! - fejezte be dühöngve. -
Eszemnél vagyok! Mintha egy stygiai múmia meg egy pávián keresztezése lett volna. Az ajtón át
érkezett, és Ascalante zsiványai elmenekültek előle. Megölte Ascalantét, épp amikor ő végezni akart
velem. Aztán ez a rém rám rontott, én pedig megöltem. Nem tudom, hogyan, mert a bárdom lepattant
a fejéről, mint egy szikláról. De gyanítom, hogy Bölcs Epemitreus keze van a dologban.
- Hallgassátok csak, az ezerötszáz éve halott Epemitreust emlegeti! - suttogták egymásnak.
- Ymirre! - mennydörögte a király. - Ma éjjel beszéltem Epemitreusszal! Álmomban szólt
hozzám, és én végigmentem egy fekete alagúton, melyet régi istenek ábrázolatai díszítettek, aztán le
egy kőlépcsőn, melynek fokain Szeth képmásain lépkedtem, egy kriptába értem, és egy sírkövön,
mely főnix alakú volt.
- Mitra nevére, uram királyom, hallgass! - Mitra főpapja kiáltott fel hamuszínű arccal.
Conan felvetette a fejét, mint ahogy egy oroszlán veti hátra a sörényét, és hangja egy mérges
oroszlán mordulása volt.
- Rabszolga vagyok én, hogy a parancsodra becsukjam a számat?
- Nem, dehogy, nagyuram! - A főpap remegett, de nem a király dühösségét félte. - Nem akartalak
megsérteni. - Közel hajolt Conan füléhez, és úgy beszélt, hogy szavait csak a király értse.
- Nagyuram, ez a dolog meghaladja az emberi felfogást. Csak a papság legbelsőbb köre tud a
Golamira-hegy mélyén vezető fekete alagútról, melyet ismeretlen kezek vájtak, vagy arról a főnix
alakú sírkőről, mely alá Epemitreust nyugodni helyezték ezerötszáz évvel ezelőtt. És azóta nem lépett
be oda élő ember, mert a kiválasztott papjai - miután elhelyezték a mágust a kriptában - úgy elzárták a
folyosó külső bejáratát, hogy ember nem tudja megtalálni, s ma már a főpapok sem tudják, hol van.
Csak ők adják át szóban egymásnak, csak a kiválasztott kevesek tudják, hol nyugszik Epemitreus,
Golamira mélyén, és e titkot féltékenyen őrzik. Ez azon rejtélyek egyike, melyeken Mitra kultusza
nyugszik.
- Nem tudom, miféle mágiával vitt el Epemitreus magához - felelte Conan -, de beszéltem vele, és
ő jelet rakott a kardomra. Hogy miért vált ettől ez a fegyver halálossá a démon számára, nem tudom,
azonban a penge hiába tört el Gromel sisakján, még a csonkja is elég volt, hogy megölje a szörnyet.
- Hadd lássam a kardod - suttogta a főpap, hirtelen kiszáradó torokkal.
Conan kinyújtotta a törött fegyvert, a főpap felkiáltott, és térdre hullott.
- Mitra őrködik felettünk a sötétség hatalmaival szemben! - zihálta. - A király valóban beszélt
Epemitreusszal ma éjjel! A kardon ott a titkos jel. Senki más nem rakhatta rá, csak ő. a halhatatlan
főnix jelképe, mely ott őrködik sírköve fölött! Gyertyát, gyorsan! Nézzétek meg újra a helyet, ahol a
király szerint a rém meghalt!
Egy tépett vászonfal árnyékában hevert. Félrehúzták a vászonfalat, a padlót
gyertyák fénye világította meg. És ahogy nézték, borzongató csend zuhant az emberekre. Néhányan
térdre hullottak, Mitra nevét emlegették, mások sikoltozva szaladtak ki a teremből.
A padlón, ahol a szörnyeteg kimúlt, tapintható árnyékként széles, sötét folt maradt, később sem
lehetett eltüntetni. A szörny alakja tisztán kirajzolódott a saját vérében, és ez nem evilági teremtmény
körvonala volt. Komoran, iszonyatosan derengett ott, mintha annak a zömök majomistennek az
árnyéka lenne, mely Stygia sötét templomainak fekete oltárain kuporog.
 20.

A VÖRÖS CITADELLA

Írás-megjelenés: 1933
Helyszín: Aquilonia, Ophir, Koth

A csatazaj elhalt, a győztesek diadalordítása összevegyült a haldoklók hörgésével. Mint tarka

levelek őszi vihar után, elesettek hevertek szerte a mezőn. A lenyugvó nap fénye ragyogó sisakokon,
aranyozott páncélokon, ezüst mellvérteken, törött kardokon csillogott, és a királyi lobogók selyme
alvadó vértavakban ázott. Csendes halmokban csatamének hevertek acélba öltözött lovasaikkal,
hosszú sörények, lengő tolldíszek egyaránt átáztak a vörös áradatban. Körülöttük és közöttük - mint a
törmelékek vihar után - szétszórtan, összevagdalt, összetiport testek hevertek acélsisakokban,
bőrzekékben - íjászok és lándzsások.
Győzelmi fanfárok harsogtak az egész csatatéren, a győztesek lovainak patái a legyőzöttek mellén
tiportak, ahogy távolból a fényes sorok mind egy irányba tartottak, akár egy kerék csillogó küllői -
oda, ahol az utolsó túlélő még vívta esélytelen küzdelmét.
Azon a napon Conan, Aquilónia királya látta, mint kaszabolják le válogatott lovagjait, mint zúzzák
pozdorjává, söprik el őket a föld színéről. Ötezer lovaggal kelt át Aquilónia délkeleti határán Ofir
fűben gazdag legelőire, és azt tapasztalta, hogy korábbi szövetségese, Amalrus, Ofir királya egyesült
ellene Strabonusnak, Koth királyának hadaival. Túl későn vette észre a csapdát. Mindent megtett, amit
csak tehetett ötezer lovagjával az összeesküvők harmincezer lovagja, íjásza és lándzsása ellen.
Gyalogság vagy íjászok nélkül nekifordította nehézlovasságát a rárontó seregnek s látta, mint
hullanak el az ellenséges lovagok fénylő páncéljukban az ő seregének lándzsái alatt. Darabokra
szaggatta az ellenség derékhadát, fejvesztett menekülésre késztette a felbomlott sorokat, ám, amikor
az ellenséges szárnyak rárontottak, satuba került. Strabonus sémita íjászai hatalmas pusztítást vittek
véghez a lovagjai között. Teletűzdelték őket nyílvesszőkkel, melyek minden rést megtaláltak a
páncélon. Lenyilazták a lovakat, a kothi lándzsások pedig felnyársalták az elesett lovasokat. A
megfutamodott páncélos derékhad ismét összeállt, megerősítve a szárnyakkal újra meg újra
rohamoztak, és elsöpörték ellenfeleiket puszta számbeli fölényükkel.
Az aquilónok nem menekültek, ott haltak meg a csatamezőn, és az ötezer
lovagból, aki délre jött Conannal, egyetlenegy sem hagyta el Shamu síkját élve. Most már maga a
király is gyűrűbe szorítva állt lekaszabolt testőreinek hullái között, hátát egy döglött lovakból és
emberi tetemekből álló halomnak vetette. Aranyozott páncélzatú ofiri lovasok ugratták át a
hullahegyeket, hogy a magányos alak felé vágjanak. Kékesfekete szakállú, zömök sémiták és sötét
arcú kothi lovagok vették körbe gyalogosan. Az acél fülsiketítően csengett, a nyugati király fekete
páncélos alakja kimagaslott nyüzsgő ellenségei közül, úgy osztogatta a csapásokat, mint egy mészáros
a hentesbárddal. A megcsonkított tetemek gyűrűje növekedett. Támadói hamuszínű arccal hátráltak
meg féktelen vadságától.
Az üvöltöző, átkozódó sorokon át most érkeztek a hódító nagyurak. Strabonus széles, sötét arcával,
fortélyos tekintetével; Amalrus, nyúlánk, finnyás, áruló, veszélyes, mint egy kobra; és a szikár
keselyű, Tsotha-lanti, mindössze selyemköntösbe öltözve, nagy fekete szeme olyan arcból csillogott,
ami egy ragadozó madárra emlékeztetett. Erről a kothi varázslóról sötét történeteket meséltek. Kócos
hajú asszonyok az északi és nyugati falvakban az ő nevével ijesztgették a gyerekeiket. Az
elégedetlenkedő rabszolgákat a korbácsnál is hamarabb lecsendesítette, ha azzal fenyegették őket,
hogy neki adják el. Azt beszélték, hogy teljes könyvtára van olyan könyvekből, amiket élve
megnyúzott s elégetett emberek bőrébe köttetett, és hogy a palotája alatti iszonyatos föld alatti
járatokban a sötétség erőivel kereskedik, sikoltozó rabszolganőket ad cserébe szentségtelen titkokért.
Ő volt Koth igazi ura.
Most zordan elvigyorodott, ahogy a királyok biztonságos távolságban visszafogták hátasaikat, és
rámeredtek a magányosan védekező, páncélos alakra. A tollforgós, horpadt sisakja alól gyilkosan
parázsló, vad, kék szem elől még a legbátrabbak is visszahőköltek. Conan sötét, sebhelyes arca most
még inkább elsötétült a szenvedélytől. A feszültség hatására a civilizáció minden máza lepergett róla;
egy barbár fordult szembe a legyőzőivel. Conan Kimmériában született, egyike volt azoknak a tüzes,
komor hegylakóknak, akik kietlen, ködös vidéken éltek északon. A története, míg eljutott Aquilónia
trónjáig, hőstörténetek hosszú sora.

A királyok tehát távol maradtak, és Strabonus szólt a sémita íjászoknak, hogy messziről nyilazzák
le ellenségét. Kapitányai már érett gabonaként hullottak el a kimmériai pallosa alatt, és a fösvény
Strabonus - aki drága pénzen képezte ki lovagjait - tajtékzott a dühtől. Tsotha azonban a fejét rázta.
- Élve fogasd el!
- Könnyű azt mondani! - csattant fel Strabonus azt figyelve, a fekete páncélos óriás nehogy
valami módon keresztültörjön a lándzsások között. - Ki tud élve elfogni egy emberevő tigrist? Istárra,
lába a legremekebb kardforgatóim
nyakán tapos! Hét évbe és egy halom aranyba telt kiképezni mindegyiküket, és most itt hevernek,
héják fognak lakmározni belőlük. Azt mondom, nyilakat!
- Ismétlem, nem! - ripakodott rá Tsotha, és lecsusszant a lováról. Hűvösen felnevetett. - Még
mindig nem tanultad meg, hogy az én agyam bármely kardnál erősebb?
Keresztülsietett a lándzsások sorain. Az acélsisakos, vértes katonák rettegve húzódtak hátra,
nehogy hozzáérjenek köpenye szegélyéhez. A tolldíszes lovagok sem késlekedtek helyet adni neki. A
varázsló átlépkedett a hullákon, és szemtől szembe került a zord királlyal. A katonák lélegzet-
visszafojtva, feszült csendben figyeltek. A fekete páncélos alak fenyegetően magasodott a szikár,
selyemköntösű férfi fölé, a kicsorbult, vértől csöpögő kard a magasba emelkedett.
- Életet kínálok neked, Conan - mondta Tsotha, s kegyetlen diadal bujkált a hangjában.
- Én meg halált adok neked, varázsló - vicsorogta a király. Vasizmai megfeszültek, és a vad
gyűlölettől sarkallva a nagy kard lecsapott, hogy kettészelje Tsotha szikár testét. Ám ahogy a katonák
felkiáltottak, a varázsló közel lépett, szemmel nem lehetett követni a mozdulatát. Mindössze annyit
csinált, hogy kezét Conan bal alkarjára fektette, ahonnan már lefoszlott a páncél. A süvítő penge íve
megtört, a páncélos óriás nagy dübbenéssel zuhant a földre, és ott is maradt mozdulatlanul. Tsotha
halkan felnevetett.
- Emeljétek fel! Ne féljetek tőle, az oroszlán agyarait kihúztam.
A királyok megrántották lovaik gyeplőjét, és dermedten meredtek az elesett oroszlánra. Conan
mereven feküdt, mint egy halott, de tágra nyílt szemmel bámult fel rájuk, tehetetlen düh lángolt
tekintetében.
- Mit tettél vele? - kérdezte Amalrus zavartan.
Tsotha odamutatott egy érdekes vésetű, széles gyűrűt az ujján. Egymásnak nyomta az ujjait, és a
gyűrű belső oldalából egy apró acéltű vágódott ki, akár egy kígyó nyelve.
- Át van itatva a bíbor lótusz levével, mely Dél-Stygia kísértetjárta mocsaraiban nő - magyarázta
a mágus. - Érintése időleges bénulást eredményez. Vasaljátok meg, és rakjátok egy szekérre. A nap
lenyugodni készül, épp ideje, hogy meginduljunk Khorshemish felé.
Strabonus a tábornokához, Arbanushoz fordult.
 - Mi visszatérünk Khorshemishbe a sebesültekkel. Csak a királyi lovasság egy csapata fog
elkísérni bennünket. Ti hajnalban vonuljatok az aquilóniai határra, és vegyétek körül Shamar városát.
Az ofiriak ellátnak benneteket élelemmel menet közben. Amint lehet, csatlakozunk hozzátok
erősítéssel.
Így hát a sereg az acélba öltözött lovagokkal, lándzsásokkal, íjászokkal, tábori szolgákkal
letáborozott a legelőn, a csatamező közelében. A csillagos éjszakában a két király meg a bármely
királynál hatalmasabb mágus - fényes páncélzatú palotaőröktől körülvéve - ellovagolt Strabonus
fővárosába. Sebesültekkel rakott
szekerek hosszú sora kísérte őket. Az egyik ilyen szekéren feküdt Conan, Aquilónia királya
megláncolva, a vereség ízével szájában, egy csapdába esett tigris vak dühével a lelkében.
A méreg, mely tehetetlenségre kárhoztatta hatalmas tagjait, nem bénította meg agyát. Miközben a
szekér a legelőkön zötykölődött, az ő agya őrjítően háborgott a vereség fölött. Amalrus követet
küldött hozzá, segítségért könyörögve Strabonus ellen, aki, mint írta, nyugati tartományait dúlta, mely
elvékonyodó ékként terült el Aquilónia határa és a roppant nagy déli királyság, Koth között. Amalrus
csak ezer lovast kért, meg a király személyes jelenlétét, hogy lelket öntsön elbátortalanodott
alattvalóiba. Conan most szitkozódott gondolatban. Nagylelkűségében ötször annyi lovaggal jött, mint
amennyit az álnok uralkodó kért. Jóhiszeműen belovagolt Ofirba, ahol azt találta, hogy a feltételezett
ellenségek szövetkeztek ellene. Nem becsülték le a vitézségét, hiszen egy egész sereget vonultattak fel
ellene és ötezer embere ellen.
Vörös köd függönyözte el látását, erei kidagadtak a dühtől, a halántéka őrjítően lüktetett. Sohasem
ismert még ennél nagyobb és tehetetlenebb dühöt. Gyorsan tovatűnő jelenetekben elrepültek lelki
szemei előtt életének fejezetei, számos szerepben, számos külsővel tűnt fel - bőrökbe öltözött
barbárként; szarvsisakos, láncinges zsoldosként; kalózként egy sárkányfejes hajón, mely vérvörös
hullámokat szántott, a nyugati partokat fosztogatta; fényes páncélba öltözött hadvezérként egy
ágaskodó csataménen; királyként aranytrónon, aki fölött oroszlános zászló lengedezik, aki előtt
udvaroncok és hölgyeik hajtanak térdet. Ám a szekér örökös zötykölődése idegtépő monotóniával
mindannyiszor visszatérítette Amalrus árulásához, Tsotha varázslatához. Az erek majd kiszakadtak a
halántékán, és a szekereken kínlódó sebesültek nyögései vad elégtétellel töltötték el.

Éjfél előtt átkeltek az ofiri határon. Hajnalra a délkeleti láthatáron csillogva és rózsaszínben ott
meredtek előttük Khorshemish kupolái. A karcsú tornyok eltörpültek a komor vörös citadella mellett,
mely ebből a távolságból csak egy élénkvörös foltnak tűnt az égen. Tsotha kastélya volt az. Mindössze
egyetlen keskeny, márvánnyal kikövezett és nehéz vaskapukkal őrzött utca vezetett oda, a várost uraló
hegy csúcsára. Ennek a hegynek meredek oldalait máshonnan lehetetlen volt megmászni. A falakról le
lehetett látni a város széles, fehér utcáira, a tornyokra, üzletekre, templomokra, udvarházakra és a
piacterekre. Látni lehetett a király palotáját is, tágas kertek közepén, magas fallal körülvéve, ritka
gyümölcsfáktól, virágoktól övezve, ahol mesterséges patakok csörgedeztek, és ezüstös szökőkutak
sustorogtak szüntelenül. Mindezek fölött úgy emelkedett a citadella, mint ahogy egy kondorkeselyű
hajol prédája fölé, elmélyedve saját sötét gondolataiban.
A külső fal roppant tornyai között csikorogva feltárult a hatalmas kapu, és a király csillogó vértű
lándzsásai körében belovagolt a fővárosba, miközben ötven trombita harsogott üdvözletet. Nem
tolongott azonban tömeg a fehér kövezetű utcákon, hogy rózsákat szórjon a hódító lovának patái elé.
Strabonus a csata hírei előtt ért haza, és a népe - épphogy elkezdve szokásos munkáit - szájtátva
bámult a csekély kísérettel hazatérő királyra. Nem tudták megállapítani, hogy győzött-e, vagy
vereséget szenvedett.
Conan ereiben lustán újra megindult az élet, nyakát tekergetve meredt ki a szekérből, hogy lássa a
Dél Királynőjének nevezett város csodáit. Tervezte, hogy egy napon belovagol ezen az aranyveretes
kapun páncélos seregei élén, nagy, oroszlános lobogójával sisakos feje fölött. Ehelyett láncokban,
páncéljától megfosztottan és rabszolgaként, a hódító szekerének bronz aljára lökve érkezett.
Csökönyös, gúnyos, ördögi diadal emelkedett dühe fölé, ám a szekeret hajtó katona olyannak hallotta
nevetését, mintha egy felébresztett oroszlán morgott volna.
A citadellában, egy vésett borostyánkupolás mennyezetű teremben, ahol az ajtók díszes boltívei
különös sötét kövektől csillogtak, furcsa tanácskozás vette kezdetét. Aquilóniai Conan, bekötözetlen
sebekből vérezve, végtagjait dörzsölve fordult szembe foglyul ejtőivel. Egyik oldalán egy tucat fekete
óriás állt, hosszú nyelű baltákat markolva. Előttük Tsotha, Strabonus meg Amalrus a díványokon
terpeszkedett selyemben és aranyban, csillogó drágakövekkel, mellettük pucér rabszolgafiúk töltöttek
bort egyetlen zafírból kifaragott serlegekbe. Velük szemben állt Conan, zordan, véresen, egy
ágyékkötőtől eltekintve meztelenül, bilincsekkel hatalmas tagjain. Kék szeme lángolt bozontos fekete
sörénye alatt, mely alacsony, széles homlokára hullott. Ő uralta a jelenetet, a győztesek pompáját
aranyfüstté változtatva elementáris személyiségének puszta életerejével. A büszke, fényűző királyok
érezték ezt lelkük mélyén, és nem voltak valami nyugodtak. Csak Tsotha nem zavartatta magát.
- Gyorsan szavakba öntjük kívánalmunkat, Aquilónia királya - mondta Tsotha. - Ki óhajtjuk
terjeszteni a birodalmunkat.
- És ezért az én királyságomat akarjátok, ti disznók - csikorogta Conan.
- S te mi vagy, ha nemcsak egy kalandor, aki megszerezte a koronát, melyre nincs több joga, mint
bármelyik más vándorló barbárnak? - vágott vissza Amalrus. - Elszántuk magunkat, hogy megfelelő
végkielégítést kínáljunk.
- Végkielégítést? - Brummogó nevetés szakadt fel Conan hatalmas mellkasából. - A becstelenség
és árulás árát! Mivel barbár vagyok, eladom a királyságom, a népet, az életemért meg a mocskos
aranyatokért? Ah! Te hogy szerezted a királyságod, meg az a fekete képű disznó melletted? Az
apáitok harcoltak és szenvedtek meg érte, és aranytálcán nyújtották nektek a koronáikat.

Amit ti úgy örököltetek, hogy a kisujjatokat sem mozdítottátok érte. legfeljebb megmérgeztétek egy-
két testvéreteket. azért én megküzdöttem. Ti bársonyon ültök, olyan bort szürcsöltök, amiért az
emberek megizzadtak, és az uralkodás isteni jogát emlegetitek. eh! Én a meztelen barbarizmus
szakadékából kapaszkodtam fel a trónig. E felemelkedés közben ingyen hullajtottam a vérem, többet,
mint bárki más. Ha közülünk valakinek joga van emberek fölött uralkodni, Cromra, akkor az én
vagyok! Mivel bizonyítjátok, hogy fölöttem álltok? Egy hozzátok hasonló disznó mancsában találtam
Aquilóniát. aki ezer évre vissza tudta vezetni a származását. Az országot a bárók háborúja
marcangolta, a nép elnyomás és adók alatt nyögött. Ma egyetlen aquilóniai nemes sem mer rosszul
bánni a legalázatosabb alattvalómmal sem, a nép adója kevesebb, mint bárhol másutt a világon. És ti?
Az öcséd, Amalrus, a kezében tartja a királyságod keleti felét, és dacol veled. És te, Strabonus? A
katonáid még most is egy tucatnyi lázadó báró kastélyait ostromolják. Mindkettőtök királyságának
népét a földbe tiporják a zsarnoki adók és bírságok. És ti akarnátok az én birodalmamat kifosztani. ha!
Oldozzatok el, és az agyvelőtökkel kenem fel a padlót!
Tsotha komoran vigyorgott, látva királyi társainak haragját.
- Mindez, bár igaz lehet, nem tartozik a tárgyhoz. A mi tervünk nem esik egybe a tiéddel. A
felelősséged véget ér, mihelyst aláírod ezt az okmányt, melyben lemondasz a trónról Pelliai Arpello
herceg javára. Kapsz tőlünk fegyvereket, lovat meg ötezer aranylúnát és kíséretet a keleti határig.
- Visszavetnétek oda, ahonnan elindultam, hogy Aquilónia szolgálatába álljak, ráadásul most
még az áruló bélyegét is viselnem kellene! - Conan nevetése egy erdei farkas mély morranására
hasonlított. - És Arpellót, mi? Már rég gyanakodtam arra a pelliai mészárosra. Még lopni, rabolni sem
tudtok nyíltan és őszintén, ürügyre van szükségetek, még ha csak egy csekélyre is? Arpello azt állítja,
hogy csörgedezik az ereiben egy kevés királyi vér, így hát ürügyül használjátok a rablásra, és
szatrapát csináltok belőle, hogy rajta keresztül uralkodjatok! Előbb lássalak benneteket a pokolban!
- Te bolond! - kiáltotta Amalrus. - A kezünkben vagy, ha akarjuk, elvesszük a koronádat az
életeddel együtt!
Conan válasza nem volt sem királyhoz illő, sem illedelmes, de jellegzetesen rá vallott arra az
emberre, akinek barbár mivoltát sohasem tudta elmosni felvett kultúrája. Szemen köpte Amalrust. Ofir
királya tajtékzó dühvel pattant fel, és vékony kardjáért kapott. Kirántotta, Conanra emelte, de Tsotha
közbelépett.
- Megálljon méltóságod! Ez az ember az én foglyom!
- Félre, varázsló! - rikoltotta Amalrus, őrjöngve a kimmériai szemében rejlő pillantástól.
- Azt mondtam, vissza! - ordította Tsotha, és iszonyatos dühre gerjedt. Szikár keze előbukkant
köntöséből, egy maroknyi port szórt az ofiri eltorzult arcába. Amalrus felkiáltott, megtántorodott, a
szeméhez kapott, és a kard kiesett a
kezéből. Ernyedten a díványra rogyott. A kothi testőrök meg se rezzentek, Strabonus király pedig
sietve temetkezett kupájába, de remegett a keze. Amalrus leengedte a kezét, vadul megrázta fejét, az
értelem lassan visszatért szürke szemébe.
- Megvakultam - dörmögte. - Mit tettél velem, varázsló?
- Csupán arról kívántalak meggyőzni, ki az igazi úr - csattant fel Tsotha. Korábbi szerepéből
kiesett, és nyíltan felszínre tört gonosz személyisége. - Strabonus már megtanulta a leckét. tanuld meg
te is! Ezt a port, amit a szemedbe szórtam, egy stygiai sírboltban találtam. s ha még egyszer ki kell
oltanom a látásodat, teszek róla, hogy örök sötétségben tapogatózz életed végéig.
Amalrus vállat vont, szeszélyesen elmosolyodott. Hogy leplezze félelmét és dühét, egy serlegért
nyúlt. Jól képzett diplomata volt, s gyorsan visszanyerte a tartását. Tsotha Conanhoz fordult, aki
zavartalanul állt a közjáték alatt. A varázsló intésére a feketék megragadták Conant és arra vezették,
amerre mutatta. Tsotha kiment a teremből egy boltíves ajtónyíláson át egy kanyargó folyosóra,
melynek padlója sokszínű mozaikokból állt, falait vékony aranylapok, ezüst vésetek díszítették, és
faragott, boltíves mennyezetén aranyfüstölők himbálóztak, megtöltve a folyosót álomszerű, illatos
felhőkkel. Befordultak egy kisebb, jádéból és fekete borostyánból készült komor, sötét oldaljáratba,
mely rézajtóban végződött. Boltíve fölött egy iszonyatos emberi koponya vigyorgott. Ennél az ajtónál
egy kövér, visszataszító alak állt, az övén kulcscsomóval - Tsotha főeunuchja, Shukeli, akiről
hátborzongató történeteket suttogtak -, egy férfi, akiben a kínzás iránti állati vágy foglalta el minden
normális emberi szenvedély helyét.
A rézajtó egy keskeny lépcsőre nyílt, amely mintha egyenesen a hegy mélyébe kanyargott volna, a
citadella alá. Ezen a lépcsőn lementek, végül egy rettenetesen erősnek látszó vasajtónál álltak meg.
Nyilván nem a szabadba nyílt, mégis mintha úgy épült volna, hogy ostromgépekkel és faltörő
kosokkal is dacolni tudjon. Shukeli kinyitotta, s ahogy sarkig tárta a roppant kaput, Conan felfigyelt
rá, hogy óriás termetű fekete őrei zavartan feszengeni kezdenek. Shukelin is némi idegesség látszott,
ahogy bebámult a sötétbe. A nagy ajtón belül még egy akadály következett, egy nagy acélrács. Nem
volt rajta zár, de ötletes retesz biztosította, melyet csak kívülről lehetett mozgatni. Elhúzták a reteszt,
a vasrostély belesiklott a falba. Keresztülmentek rajta, tágas járatba értek, melynek falait és
mennyezetét mintha a szilárd kőbe vágták volna. Conan tudta, hogy a föld alatt járnak, messze lenn a
hegy mélyében. A sötétség úgy ráült az őrök fáklyáira, mintha valami élő, értelmes lény lett volna.

A király láncait a kőfal egyik vasgyűrűjéhez rögzítették. Feje fölé egy falmélyedésbe fáklyát
raktak, így homályos fényfélkör vetült elé. A feketék alig várták, hogy mehessenek. Egymás közt
suttogtak, és rettegő pillantásokat vetettek a sötétbe. Tsotha intett nekik, hogy eltűnhetnek, s ők sietve
tolongtak az ajtónál, mintha attól félnének, hogy a sötétség tapintható alakot ölt, és a hátukra veti
magát. Tsotha Conan felé fordult. A király idegesen fedezte fel, hogy a varázsló szeme fénylik a
félhomályban, és farkasagyarakra emlékeztető fogai fehéren villognak a sötétben.
- Hát akkor minden jót, barbár! - gúnyolódott a mágus. - Nekem Shamarba kell lovagolnom,
ostromolni. Tíz napon belül Tarantiában leszek a palotádban, a harcosaimmal. Mit mondjak az
asszonyaidnak, mielőtt lenyúzom a finom bőrüket, hogy beléjük köttessem Tsotha-lanti győzelmeinek
krónikáját?
Conan olyan heves kimmériai átokkal válaszolt, hogy egy átlagos ember dobhártyája megrepedt
volna tőle. Tsotha felvihogott, és visszavonult. Conan még látta keselyűszerű alakját a vastag rácson
keresztül, ahogy helyére rakta a rostélyt, aztán a súlyos külső ajtó döndülve becsapódott, majd olyan
csend lett, mint egy koporsóban.
Conan király megnézte a falban lévő vasgyűrűt s a fogva tartó láncokat. Végtagjait szabadon
hagyták, de tudta, hogy bilincseitől még acélos erejével sem tud megszabadulni. A hüvelyknyi vastag
láncszemek a derekán acélpánthoz csatlakoztak, egy tenyérnyi széles és félujjnyi vastag pánthoz.
Bilincsei puszta súlyának viselésébe egy gyengébb ember belehalhatott volna. A pántot és láncot tartó
zárak vaskosak voltak, még egy pöröllyel sem lehetett volna szétverni őket. A gyűrű pedig nyilván
túlnyúlt a falon, és a másik oldalon rögzítették.
Conan káromkodott, ahogy belebámult a fényfélkörnek feszülő sötétbe. A barbárok minden
babonás félelme ott szunnyadt a lelkében, a civilizált logika sem volt képes kiirtani belőle. Primitív
képzelete hátborzongató lényekkel népesítette be a föld alatti sötétséget. Ráadásul józan esze is azt
súgta, hogy ide nem azért hozták, hogy itt tartsák tömlöcben. Fogva tartóinak nincs okuk életben
hagyni. Azért hozták ide, mert itt valamilyen halál vár rá. Átkozta magát, hogy visszautasította az
ajánlatukat, ám közben férfiasan lázadozott még a gondolat ellen is, és tudta, ha még egyszer
elővezetnék és kapna még egy lehetőséget, a válasza ugyanaz lenne. Nem adná el az alattvalóit a
mészárosnak. Pedig amikor megszerezte a királyságot, nem gondolt senki más érdekére, csak a
sajátjára. Néha még egy véres kezű barbárban is kialakul a legmagasabb szintű felelősségérzet.
Conan a varázsló utolsó undorító fenyegetésére gondolt, és felnyögött

tehetetlen dühében, mert tudta, hogy nemcsak léha hencegés volt. A férfiak és nők annyit se
számítanak a varázslónak, mint egy tudósnak a vizsgálandó rovarok. Puha fehér kezekről, melyek
cirógatták, vörös ajkakról, melyek az ő ajkához préselődtek, finom fehér keblekről, melyek remegtek
forró csókjai alatt, le fogja nyúzatni a pompás elefántcsont fehér és nyílószirom-rózsaszínű bőrt.
Conan ajkáról olyan rettenetes, embertelen üvöltés tört föl őrült dühvel, hogy aki hallja, bizonyára
megdöbbent volna, ha megtudja, hogy ez az üvöltés emberi torokból fakadt.
A visszhangok felriasztották és élesen ráébresztették saját helyzetére a királyt. Félve meredt a
homályba, végigfutott agyán az összes hátborzongató történet, amelyet Tsotha kegyetlen
cselekedeteiről hallott. Jeges borzongás kúszott végig a gerincén, amikor rádöbbent, hogy ez a hely
csak a Rémségek Csarnoka lehet, hírhedt a legendákból. Ezekben az alagutakban és tömlöcökben
Tsotha szörnyűséges kísérleteket végez emberi lényekkel, állati - és azt suttogják, démoni - módon
avatkozik bele az élet alapvető elemeibe. Azt beszélik, hogy Rinaldo, az őrült költő járt idelenn, a
varázsló megmutatta neki a rémségeket, és a leírhatatlan szörnyűségek, melyekre borzongató
versében, a Mélység dalában utalt, nemcsak megbomlott agyának szüleményei voltak. Az az agy
szétloccsant Conan csatabárdja alatt azon az éjszakán, amikor a király az életéért küzdött az
orgyilkosok ellen - akiket az őrült rímfaragó vezetett az elárult palotába -, ám annak a borzasztó
dalnak a hátborzongató szavai még mindig ott csengtek a király fülében, ahogy ott állt láncaiban.
A kimmériai épp erre gondolt és megdermedt, mert halk, súrlódó zaj hallatszott, vérfagyasztó
dolgot sugallva. Feszülten hallgatózott szinte egész testével, jeges kéz simított végig a gerincén.
Hajlékony pikkelyek súrlódtak halkan a rideg kőhöz. Hideg verejték verte ki a testét, amikor látta,
hogy a fénykörön túli homályból egy bizonytalan körvonalú, kolosszális alak bontakozik ki, mely így
elmosódottan még ijesztőbb volt. Magasra ágaskodott, kissé ingadozott, és sárga szeme jegesen
meredt Conan felé a homályból. Hamarosan egy roppant nagy, rettenetes, ék alakú fej bontakozott ki a
kimmériai tágra nyílt szeme előtt, és a sötétségből lassan előfolyó pikkelyes gyűrűivel elősiklott a
hüllők rendjének legiszonyatosabb példánya.
Akkora volt, hogy eltörpült mellette Conan minden előzetes elképzelése a kígyókról. Farka
hegyétől háromszögletű fejéig huszonöt méter volt, és a feje nagyobb, mint egy lóé. A gyér fényben a
pikkelyei hidegen csillogtak, fehéren, mint a zúzmara. Ez a hüllő nyilván sötétségben született és ott
is élt, szeme gonoszsággal telve, s jól látott. Odasiklott a fogoly elé, felgörbülő nyaka ujjnyira
imbolygott a férfi arcától. Villás nyelve szinte súrolta Conan ajkát, miközben ki be járt, s bűze
hányingert keltett a barbárban. A nagy sárga szempár Conan szemébe mélyedt, és ő a csapdába esett
farkas tekintetével állta. Leküzdötte esztelen kényszerét, hogy megragadja a görbe nyakat, és birkózni
kezdjen vele. Egy civilizált ember számára felfoghatatlan erejével kitörte már egy óriáskígyó
nyakát egy pokoli küzdelemben a stygiai parton, kalózkodása idején. Ez a hüllő azonban mérges kígyó
volt; látszottak hatalmas, harminccentis, szablyaszerű méregfogai. Színtelen folyadék csöpögött róluk,
s Conan ösztönösen érezte, hogy halálos lehet. Valószínűleg be tudná zúzni azt az ék alakú koponyát
egy elszánt ökölcsapással, de tudta, hogy a mozdulat első jelére a szörnyeteg lecsapna rá, mint a
villám. Conan azonban nem egy okos döntés eredményeként maradt mozdulatlan, nem azért, mert
józan esze azt súgta neki, hogy - ha már úgyis mindenképp vége - ösztökélje a kígyót támadásra, és
legyen vége minél előbb. Nem, az önfenntartás vak ösztöne tartotta olyan mereven, mint egy
vasszobor. A nagy, hengeres test most még inkább megemelkedett, a kígyó feje magasabbra került
Conanénál, ahogy a szörnyeteg megvizsgálta a fáklyát. Egy csepp méreg Conan meztelen combjára
csöppent, és a kimmériai úgy érezte, mintha fehér-forró tőrt döftek volna a húsába. Vörös kínhullám
öntötte el agyát, mégis mozdulatlan maradt. Egyetlen izomrezdülés vagy szemrebbenés sem árulta el,
hogy fájdalmat érez, pedig a méreg nyomát viselni fogja halála napjáig.
A kígyó úgy imbolygott fölötte, mintha azt fürkészné, van-e élet ebben az alakban, aki olyan
élettelenül áll előtte. Aztán hirtelen, váratlanul, a sötétbe vesző külső ajtó élesen becsapódott. A kígyó
fajtájára jellemző gyanakvással pördült meg, hatalmas testéhez képest elképzelhetetlen gyorsasággal,
s máris eltűnt az alagútban. Teste még sokáig siklott utána.
Az ajtó kitárult, és nyitva maradt. A rostélyt felvonták, egy testes, sötét alak rajzolódott ki a kinti
fáklyák fényében. Az alak besurrant, félig lehúzta maga mögött a rostélyt, de a reteszt egyensúlyban
hagyta. Ahogy a Conan feje fölötti fáklya fényébe ért, a király látta, hogy egy hatalmas termetű fekete
férfi az, teljesen meztelenül, egyik kezében roppant nagy karddal, a másikban kulcscsomóval. A
fekete egy tengerparti nyelvjárást beszélt, Conan megértette. Megtanulta ezt a beszédet, amikor Kús
partjai mentén kalózkodott.
- Rég vártam már arra, hogy találkozhassak veled, Amra. - A fekete azon a néven hívta Conant,
ahogy a kúsiták közt ismerték kalózkodása idején: Amra, az Oroszlán. A rabszolga gyapjas feje maga
volt a megtestesült vigyor, ahogy kivillantotta hófehér fogait, de szeme vörösen csillogott a
fáklyafényben. - Sokat kockáztattam, hogy találkozhassak veled. Nézd! A láncaid kulcsa. Elloptam
Shukelitől. Mit adsz érte?
Megrázta a kulcscsomót Conan szeme előtt.
- Tízezer aranylúnát - felelte a király sietve, és új remény éledt hevesen a mellkasában.
- Nem elég! - kiáltotta a fekete, és vad érzelmek villantak ébenszínű arcvonásain. - Nem elég a
vállalt kockázatért. Tsotha jószágai előbújhatnak a sötétből, felfalhatnak, és ha Shukeli rájön, hogy
elloptam tőle a kulcsait, fel fog akasztani a. Mit adsz hát érte?
- Tizenötezer lúnát meg egy palotát Poitainben - ajánlotta a király.
A fekete felüvöltött, és őrült barbár elégtétellel dobbantott.
- Még! - kiáltotta. - Kínálj többet! Mit adsz még?
- Te fekete kutya! - Vörös köd homályosította el Conan szemét. - Ha szabad lennék, letörném a
derekad! Shukeli küldött, hogy gúnyolódj velem?
- Shukeli mit sem tud a jövetelemről, fehér ember - felelte a fekete, és nyakát kinyújtva bámult
Conan vad szemébe. - Régóta ismerlek, akkorról, amikor még egy szabad nép főnöke voltam, mielőtt
a stygiaiak elfogtak és eladtak északra. Nem emlékszel Akombi kifosztására, amikor a tengeri
farkasaid ránk rontottak? Aj aga király palotája előtt megöltél egy főnököt, egy másik főnök pedig
megfutamodott előled. A testvérem maradt ott holtan, s én futottam az életemért. A véreddel fogsz
fizetni, Amra!
- Szabadíts ki, és megkapod a súlyod aranyban - morogta Conan.
A vörös szem felcsillant, a fehér fogak megvillantak a fáklyafényben.
- Igen, te fehér kutya, ugyanolyan vagy, mint mindenki a fajtádból, de egy fekete embernek
sohasem fizethetsz arannyal a vérért. Az ár, amit kérek. a fejed!
 Ezt az utolsó szót megszállottan sikoltotta, és sikolya hátborzongató visszhangokat vert. Conan
megfeszült, ösztönösen rángatta a láncait, mert irtózott attól a gondolattól, hogy lemészárolják, mint
egy birkát. Aztán egy még nagyobb rémület dermesztette meg. A fekete háta mögött egy bizonytalan
alakot látott imbolyogni a homályban.
- Tsotha nem tudja meg! - nevetett a fekete démonian. Túlságosan belemerült gúnyos diadalába,
semhogy bármi mással is törődött volna, megittasult a bosszúállás lehetőségétől, semhogy észrevegye
a válla fölött imbolygó halált. - Addig úgysem jön le, míg a démonok ki nem tépték csontjaidat a
láncokból. Enyém lesz a fejed, Amra!
Megfeszítette ébenfekete cölöplábát, két kézzel a feje fölé emelte a vaskos kardot, nagy, fekete
izmai mozogtak a fáklyafényben. És ebben a pillanatban a titáni árny lesújtott rá hátulról. Az ék alakú
fej olyan erővel csapott le, hogy a csattanás végigvisszhangzott az alagutakon. Egyetlen hang sem
hagyta el a gyorsan múló kíntól szélesre nyíló fekete ajkakat. A csattanással egy időben Conan látta,
amint az élet olyan hirtelenséggel száll el a tágra nyíló fekete szemekből, mint egy elfújt gyertyaláng.
A kígyó a padlóra taglózta áldozatát, rettenetes, csillogó tekervényeivel úgy körbefonta, hogy
elrejtette. Conan tisztán hallotta az összepréselődő hús és csontok recsegését. Aztán a szíve valamitől
megdobbant. A kard és a kulcsok kihullottak a fekete kezéből, csörömpölve estek a kőre - a
kulcscsomó szinte ott hevert a király lábánál.
Megpróbált lehajolni érte, ám a lánc túl rövid volt. Szíve úgy vert, majd kiugrott a melléből.
Kihúzta egyik lábát a szandálból, csupasz lábujjaival ragadta meg a kulcsot, felhúzta a térdét, vadul
megmarkolta szabadulásának eszközét, és alig tudta visszafojtani ösztönösen ajkára toluló
diadalüvöltését.
Egy pillanatig babrált a vaskos zárakkal, s már ki is szabadult. Felkapta az elejtett kardot,
körülnézett. Csak az üres sötétséget érzékelte, a kígyó már
elhurcolta azt az összezúzott, összepréselt valamit, ami már alig emlékeztetett emberi testre. Conan a
nyitott ajtó felé fordult. Néhány gyors lépéssel a küszöbnél termett. Magas hangú, vihogó kacaj
harsant a boltíveknél, a rostély szinte az orra előtt zuhant le, és a retesz a helyére kattant. A rácson
túlról egy ördögi arc bámult rá gúnyosan, akár egy kőből faragott vízköpő - Shukeli, az eunuch, aki
ellopott kulcsai után jött. Gúnyolódása közben nyilván nem vette észre a kardot a fogoly kezében.
Conan rettenetesen szitkozódva támadott, akár egy kobra. A nagy penge átsuhant a rácsok közt, és
Shukeli kacaja halálsikolyba fúlt. A hájas eunuch összegörnyedt, mintha meg akarna hajolni gyilkosa
előtt. Leroskadt, s valósággal szétfolyt, akár a faggyú, puffadt kezével hiába próbálta visszatartani
kiomló beleit.
Conan kegyetlen elégtétellel horkant fel, csakhogy még mindig fogoly maradt. Kulcsaival semmire
sem ment a retesszel, melyet csak kívülről lehetett mozgatni. Tapasztalt harcosként egy érintéssel
megállapította, hogy a rács erősebb, mint a kardja, ha megpróbálná kettészelni, csak egyetlen
fegyverét törné szilánkokra. Ennek ellenére vágásnyomokat, bemélyedéseket talált ezen a nagyon
kemény rácson, mintha hihetetlen agyarak nyomai lennének. Önkéntelenül megborzongott, ha arra
gondolt, miféle leírhatatlan szörnyetegek rongálták meg a rácsot ilyen rettenetesen. Ennek ellenére
csak egyvalamit tehetett: keres egy másik kijáratot. Kivette a fáklyát a tartóból, és karddal a kezében
megindult a folyosón. Nem látta sem a kígyót, sem áldozatát, csak egy nagy, véres csíkot a kőpadlón.
A sötétség nesztelenül settenkedett körülötte, a fáklya pislogó fénye alig-alig tudta visszaterelni.
Egyik oldalon sötét járatok sorakoztak, de ő a főfolyosón maradt, gondosan figyelte maga előtt a
padlót, nehogy valami lyukba zuhanjon. Hirtelen női zokogást hallott. Tsotha még egy áldozata,
gondolta, és ismételten megátkozta a varázslót. A hangot követve oldalra tért, és megindult egy dohos,
nyirkos, szűkebb járaton.
A sírás egyre hangosabb lett, ahogy közeledett, és amikor felemelte a fáklyát, bizonytalan alakot
pillantott meg a sarokban. Közelebb lépett, és dermedten torpant meg az előtte elterülő alaktalan test
láttán. Ingadozó körvonalai valamelyest polipra emlékeztettek, ám torz csápjai túl rövidek voltak a
méretéhez képest, és egy remegő, kocsonyaszerű anyag alkotta, melynek láttán Conannak felfordult a
gyomra.
 Ebből a nyúlós masszából békaszem fej emelkedett ki, és a barbár hányingerrel vegyes rémülettel
döbbent rá, hogy a zokogás ennek a valaminek az undorító, puffadt ajkai közül hallatszik. A zokogás
visszataszító, magas hangú vihogássá változott, ahogy a szörnyűség nagy, ingatag szemei rámeredtek,
s a remegő kocsonyatest meglódult Conan felé.
A barbár elhátrált, és a járatba menekült. Nem bízott a kardjában. Meglehet, hogy a teremtmény
testét földi anyag alkotja, de Conannak még a lelkét is megrázta, ha rá kellett néznie és kételkedett
benne, hogy emberi kéz által
készített fegyver kárt tudna tenni benne. Egy ideig még hallotta, hogy a lény pufogva ugrál, evickél
utána, és rettenetes kacajt hallat. E kacaj egyértelműen emberi jellege majdnem megingatta Conan
józan eszét. Pontosan ilyen nevetést hallott a Bűn Városa, Shadizar kéjvágyó asszonyainak kövér
ajkairól, amikor meztelenre vetkőztetett fogoly lányokat mustráltak az árverési területen. Miféle
pokoli tudomány révén keltette életre Tsotha ezt a természetellenes lényt? Conan valahogy érezte,
hogy az előbb a természet örök törvényeinek ellentmondó istenkáromlást látott.
A főfolyosó felé rohant, de mielőtt elérhette volna, egy négyzetes helyiségbe jutott, két folyosó
kereszteződésébe. Amikor ideért, kicsi, szögletes alakot pillantott meg maga előtt a padlón, és mielőtt
megtorpanhatott vagy kikerülhette volna, valami puhára lépett, ami élesen felsikoltott. A barbár
lehajította magáról, csak úgy nyekkent. A fáklya kirepült Conan kezéből, a kőpadlónak csapódott, és
kialudt. Conan kissé kábultan az eséstől felkelt, és tapogatózni kezdett a sötétben. Irányérzéke
összezavarodott, és képtelen volt eldönteni, merre lehet a főfolyosó. Nem kereste a fáklyát, és eszébe
sem volt, hogy újra meggyújtsa. Tapogatózó keze megtalált egy alagútnyílást, és találomra arra indult.
Hogy milyen hosszan rótta a síri sötétséget, arról sejtelme sem volt, de barbár ösztönével hirtelen
veszélyt érzett, erre megtorpant.
Ugyanolyan érzése támadt, mint amikor egyszer egy szakadék szélén állt a sötétben. Négykézlábra
ereszkedett, úgy araszolt előre, és kinyújtott keze hamarosan egy kút peremét érintette, a járat nyilván
ide vezetett. Amilyen mélyen le tudott nyúlni, érezte, hogy az oldalak nyirkosan, sikamlósan,
meredeken tartanak lefelé. Kinyújtotta a kezét, kardja hegyével így is alig tudta megérinteni a kút
túlsó szélét. Átugorhatta volna, de nem látta semmi értelmét. Rossz járatot választott, a főfolyosó
valahol mögötte lehetett.
Épp amikor erre gondolt, gyenge légmozgást érzett. Enyhe szellő szállt fel a kútból, és
meglebbentette fekete haját. Conan libabőrös lett. Próbált arra gondolni, hogy ez a kút valahogy
kapcsolatban lehet a külvilággal, de ösztöne azt súgta, hogy ez természetellenes. Nem csupán a hegy
belsejében volt, de alatta is, jóval a város utcáinak szintje alatt. Hogyan tudna akkor a szél kívülről ide
behatolni, és alulról fújni? Ezzel a kísérteties széllel halk lüktetés is hallatszott, mintha valaki messze
lenn egy dobot püfölne. Aquilónia királya erősen megborzongott.
Felkelt, elhátrált, s eközben valami fellebegett a kútból. Hogy mi, azt Conan nem tudta. A sötétben
semmit sem látott, de határozottan érezte, hogy van ott valami - egy láthatatlan, megfoghatatlan
értelem, mely baljóslatúan lebegett a közelében. Conan megfordult, és menekült arra, amerről jött.
Messze elöl apró vörös szikrát látott. Arra tartott, de jóval az előtt, hogy számítása szerint odaért
volna, fejével egy kemény falnak ütközött, és a lábánál pillantotta meg a szikrát. A fáklyája volt. A
láng már kialudt, de még maradt egy kis parázs. Óvatosan felemelte, ráfújt, sikerült felszítania.
Felsóhajtott, amikor az első lángnyelv
megjelent. Ismét abba a helyiségbe került, ahol a két alagút keresztezte egymást. Tájékozódó
képessége visszatért.
Megtalálta azt az oldaljáratot, amelyen letért a főfolyosóról, s amint arrafelé indult, a fáklya lángja
vadul megremegett, mintha láthatatlan ajkak próbálták volna elfújni. Ismét érezte, hogy valaki vagy
valami van a közelében, hát felemelte a fáklyát, és körülnézett.
Semmit sem látott. Valahogy mégis érezte, hogy egy láthatatlan, testetlen dolog lebeg a levegőben.
Nyálkás és olyan obszcenitásokat mormol, amiket nem lehet hallani, de érezni igen. Meglendítette a
kardját, és olyan érzése támadt, mintha pókhálókat vagdalna. Ekkor jeges iszonyat markolt belé, és
futva indult meg a főfolyosó felé, miközben érezte, hogy egy undorító, forró lélegzet liheg a tarkójára
futás közben.
Amikor azonban a széles folyosóra ért, már nem érzett sem látható, sem láthatatlan lényt a
közelében. Ment tovább. Minden pillanatban várta, hogy agyarakkal, karmokkal ellátott démonok
vetik rá magukat a sötétből. Az oldaljáratok nem voltak csendesek. A föld beleiből minden irányból
olyan zajok, hangok hallatszottak, amik nem tartozhattak az ép ésszel felfogható világhoz. Vihogás,
démoni jajongás, hosszú, hátborzongató vonítások, és egyszer egy hiéna mással össze nem téveszthető
kacagása is felhangzott, ám ez emberi szavakat rikoltó káromlással végződött. Settenkedő lábak neszét
hallotta, egyes járatok szájában homályos, szörnyű, torz alakokat pillantott meg.
Mintha a pokolban vándorolt volna - egy Tsotha-lanti által készített pokolban. Határozottan
hallotta a nyáladzó ajkak mohó szörcsögését és magán érezte az éhes szemek izzó pillantását, a
homályos lények azonban nem léptek a főfolyosóra. Hamarosan azt is megtudta, miért nem. Súrlódó
zaj ütötte meg a fülét. Egy közeli alagútba ugrott, eloltotta fáklyáját. Hallotta, ahogy a folyosó végén
lustán, nem sokkal ezelőtti étkezésétől jóllakottan siklik a nagy kígyó. Közvetlenül Conan mellett
valami ijedten felnyüszített, és beleolvadt a sötétségbe. A főfolyosó valószínűleg a hatalmas kígyó
vadászterülete volt, a többi szörnyeteg átengedte neki.
Conan számára a kígyó jelentette a kevésbé ijesztő érzést. Szinte rokonának érezte, amikor eszébe
jutott a zokogó, vihogó ocsmányság, meg a kútból kiemelkedő nyálkás, lihegő valami. Ez legalább
földi anyagból volt - a földön kúszó halál, de csak fizikai értelemben -, míg a többi iszonyat a tudatát
és a lelkét fenyegette.
Amikor a hüllő elsiklott előtte, Conan várt egy kicsit, ismét felszította fáklyáját, majd
biztonságosnak vélt távolságból követte a szörnyet. Nem kellett messzire mennie, amikor halk nyögést
hallott, mely mintha az egyik közeli járat felől jött volna. Az óvatosság arra intette, hogy menjen
tovább, ám a kíváncsiság odavonzotta ahhoz a járathoz. Magasra emelte a csonkig égett fáklyát.
Bármire felkészült, ám ez a látvány minden képzeletét felülmúlta.
Tágas cella fogadta, melyet minden oldalról rácsok zártak le, s ezek a rácsok
erősen belemélyedtek a sziklába. Belül egy alak feküdt. Conan, ahogy közeledett, látta, hogy ember -
vagy legalábbis egy ember pontos mása -, körülfonva és megkötözve vastag indákkal, melyek mintha
a szilárd kőpadlóból nőttek volna ki. Az indákat furcsa, hegyes levelek borították, meg kárminpiros
virágok - nem természetes vörös, hanem szokatlanul élénkpiros szirmok, mintha romlott életű virág
lenne. Kapaszkodó, hajlékony indáival körülfonta a férfi meztelen testét és végtagjait, mintha kéjsóvár
csókokkal falná ráncos testét. Egy nagy virág pontosan a szája fölött lebegett. Mély, állati nyögés tört
fel a mozgó ajkakból. A fej úgy megrándult, mintha elviselhetetlen gyötrelem kínozná, a szemek
Conant nézték. Nem csillogott bennük értelem, egy féleszű üres, üveges tekintete volt.
A nagy piros virág lemerült, és a férfi vonagló ajkára nyomta szirmait. A szerencsétlen fogoly
végtagjai kínlódva megrándultak, a növény kacsai szinte élvezkedve megremegtek, s a kígyószerű
indákon kéjes reszketés lett úrrá. Változó színárnyalatok suhantak végig rajtuk, színük mélyült,
sötétebb lett.
Conan nem értette, amit látott, de abban biztos volt, hogy ez is egyfajta rémség. Ember vagy
démon a fogoly? Szenvedése megindította Conan egyszerű és heves lelkét. Bejárat után kutatott és
talált egy rostélyszerű ajtót a rácsok közt, melyet vaskos lakat zárt el. A nála lévő kulcsok közül
megtalálta a hozzávalót, és belépett. Az élő virág szirmai azonnal megfeszültek, mint egy kobra feje,
az indák fenyegetően felágaskodtak, az egész növény megremegett és felé ingott. Ez nem természetes
növény volt. Conan érezte a belőle sugárzó gonosz, rosszindulatú értelmet. A növény látta őt, és ő
érezte, ahogy gyűlölet áramlik feléje, szinte tapintható hullámokban. Óvatosan közelebb lépett,
felfedezte a gyökérszárat, az undorító, hajlékony törzset, mely még a combjánál is vastagabb volt.
Ahogy a hosszú indák nagy levélzörgéssel, sziszegéssel feléje lódultak, meglendítette kardját, és
egyetlen csapással keresztülvágta a törzset.
A nagy inda csapkodott, összecsavarodott, akár egy lefejezett kígyó. Elfordult a körbefont
szerencsétlentől, és jókora szabálytalan labdává gömbölyödött. A kacsok vergődtek, vonaglottak, a
levelek remegtek, zörögtek, mint a kasztanyetták. A szirmok görcsösen nyíltak, zárultak, aztán az inda
teljes hosszában ernyedten kiegyenesedett és elterült. Az élénk színek elhalványultak, kifakultak és
bűzös, fehér folyadék kezdett szivárogni az átvágott csonkból.
Conan úgy meredt rá, mintha megigézték volna, aztán zajt hallott, és karddal a kezében
megperdült. A kiszabadított ember már állt, és őt fürkészte. Conan eltátotta a száját meglepetésében.
Nem kifejezéstelen szempár meredt rá az elgyötört arcból. Sötét és töprengő szem volt, értelem
csillogott benne, a gyengeelméjű kifejezés lehullott, mint egy álarc. Feje keskeny, formás, magas
homlokkal. Egész testfelépítése arisztokratikus volt, magas, karcsú törzse ugyanúgy, mint ahogy
ápolt, apró keze és lába. Első szavai különösen, ijesztően hatottak.
- Miféle év ez? - kérdezte kothi nyelven.
- Yuluk havának tizedik napja van a Gazella évében - felelte Conan.
- Yagkoolai Istár! - mormolta az idegen. - Tíz év! - A homlokára tette kezét és a fejét rázta,
mintha pókhálóktól akarna megszabadulni. - Még minden homályos. Nem várható el az agytól, hogy
tízéves üresség után azonnal működni kezdjen. Ki vagy te?
- Conan, Kimmériából. Most Aquilónia királya.
A másik szemében meglepetés csillant.
- Valóban? És Numenides?
- Megfojtottam a trónján aznap éjjel, amikor elfoglaltam a királyi várost.
Volt valami meghatározhatatlan naivitás Conan szavaiban, s az idegen ajka legörbült.
- Bocsánat, felség! Még meg sem köszöntem a szolgálatot, amit nekem tettél. Halálnál is mélyebb
álomból ébredtem, és a pokolnál is tüzesebb rémálmok gyötörtek, de annyit tudok, hogy te
szabadítottál meg. Mondd csak. miért vágtad el a yothga szárát ahelyett, hogy megpróbáltad volna
gyökerestül kitépni?
- Rég megtanultam már, hogy kerüljem az érintését minden olyasminek, amit nem ismerek.
- Jól tetted - mondta az idegen. - Ha sikerült volna kitépned, olyasmiket találtál volna a gyökerére
csimpaszkodva, amik ellen mit sem ér a kard. A yothga gyökerei a pokolba nyúlnak.
- De ki vagy te? - tudakolta Conan.
- Peliasnak hívtak.
- Micsoda! - kiáltotta a király. - A varázsló Pelias, Tsotha ellenfele, aki tíz évvel ezelőtt eltűnt a
föld felszínéről?
- De csak a felszínéről - felelte Pelias cinikus mosollyal. - Tsotha életben akar tartani, olyan
bilincsekben, melyek még a rozsdás vasnál is kegyetlenebbek. Bezárt ide ezzel az ördögi növénnyel,
melynek magja a fekete kozmoszon át érkezett az Átkozott Yagból, és csak a pokol padlatán fortyogó,
féregrágta romlottságban talált termőföldet. Nem emlékszem a varázserőmre, sem hatalmam szavaira
és jeleire, mert az az átkozott dolog megragadott, ocsmány szeretettel itta a lelkemet. Éjjel-nappal
szívta a tudatom tartalmát, és az agyam olyan üres lett, mint egy törött borospohár. Tíz évig! Istár
legyen irgalmas!
Conan nem talált szavakat, csak állt a csonkkal a kezében, kardját a földre lógatva. Ez az ember
biztosan őrült, gondolta. A sötét szempárban azonban ennek semmi nyomát nem tapasztalta, a férfi
tekintete hűvösen pihent a kimmériain.
- Mondd csak, a fekete mágus Khorshemishben van? Nem. nincs szükség válaszra. Az erőm kezd
visszatérni, érzékelem a tudatodban azt a nagy csatát meg az árulást, amivel csapdába ejtettek. Látom,
amint Tsotha-lanti keményen lovagol a Tybor felé Strabonusszal meg Ofir királyával. Annál jobb. A
hosszú szunnyadás miatt még túl erőtlen a tudományom ahhoz, hogy szembeszállhassak Tsothával.
Időre van szükségem, hogy erőt gyűjtsek, és visszanyerjem a hatalmam. Menjünk fel ebből a lyukból!
Conan bátortalanul rázta meg a kulcsait.
- A külső ajtó rostélyát egy retesz tartja, de azt csak kívülről lehet mozgatni. Nincs más kijárat
ezekből a járatokból?
- Csak egy, de azon jobb, ha nem indulunk el, mert lefelé tart, nem fel - nevetett Pelias. - De nem
számít. Nézzük meg azt a rostélyt!
 Bizonytalan lépésekkel indult a folyosó felé, ám rég használt lábai egyre biztosabbakká váltak.
Conan indult utána, és zavartan nézett körül.
- Egy óriási kígyó csúszkál ezen a folyosón. Legyünk óvatosak, nehogy a szájába sétáljunk!
- Emlékszem rá régről - felelte Pelias zordan. - Kénytelen voltam végignézni, mint falatják fel
vele tíz akolitusomat. Ő Satha, a Vén, Tsotha jószágainak főnöke.
- Tsotha csak azért vájatta ezeket a járatokat, hogy itt tartsa az átkozott szörnyetegeit? - kérdezte
Conan.
- Nem ő ásatta ezeket. A város alapításakor, háromezer évvel ezelőtt, egy korábbi város romjai
vették körül ezt a hegyet. Ötödik Khossus király, az alapító a hegytetőre építette palotáját, és amikor
pincéket ásatott alája, egy befalazott boltívre bukkant. Betörte, és akkor lelt ezekre a járatokra, melyek
nagyjából akkor is ilyenek voltak, mint most. Ám a nagyvezíre oly szörnyű véget ért benne, hogy
Khossus rémülten visszafalaztatta a bejáratot. Azt mondta, a nagyvezír egy kútba esett. aztán teljesen
feltöltette a pincét. Később ő maga is elhagyta a palotát, és épített egy másikat a külvárosban. Ám egy
reggel valami fekete penészfélét fedezett fel a márványpadlóján, és fejvesztve menekült. Aztán egész
udvartartásával a királyság keleti sarkába költözött, új várost alapított. A palota a hegy tetején
használatlanul állt, elromosodott. Amikor Első Akutho újraélesztette Khorshemish letűnt dicsőségét,
erődítményt épített ide. Tsotha-lanti volt az, aki felhúzta a vörös citadellát, és újra kibontatta a
lejáratot. Tsotha elkerülte azt a sorsot, mely Khossus nagyvezírét utolérte. Ő nem esett bele a kútba,
de leereszkedett belé, és különös arckifejezéssel tért vissza belőle, mely azóta is ott lakozik a
szemében. Én is láttam azt a kutat, ám én nem próbáltam bölcsességet meríteni belőle. Varázsló
vagyok, öregebb, mint gondolnád, de ember. Tsotha viszont. Azt beszélik, hogy egyszer egy shadizari
táncosnő a Dagoth-hegy közelében töltötte az éjszakát, az ember előtti romok között, és egy fekete
démon karjaiban ébredt. Ebből a szentségtelen egyesülésből egy átkozott hibrid emberdémon fogant,
Tsotha-lanti.
Conan élesen felkiáltott, megtorpant, társát is visszarántotta. Felbukkant előttük Satha hatalmas,
csillogó fehér alakja, szemében ősi gyűlölet izzott. Conan megfeszült, mint egy vérszomjas fenevad,
készült, hogy a démoni pofába mártsa pengéjét, rábízza életét egyetlen kardcsapásra. Ám a kígyó nem
őt nézte. Elbámult fölötte, tekintetét a Pelias nevű férfira vetette, aki karba tett kézzel, mosolyogva
állt. És a hatalmas, hideg, sárga szemben a gyűlölet kihunyt, puszta
félelem váltotta fel. Conan most először látott ilyen kifejezést egy hüllő szemében. Gyors rándulás,
súrlódás, és a kígyó már el is tűnt.
- Mit látott, ami megijesztette? - kérdezte Conan, és zavartan méregette társát.
- A pikkelyes nép olyasmit is lát, amit halandó szem nem - felelte Pelias rejtélyesen. - Te a
testemet látod, ő a csupasz lelkemet pillantotta meg.
Jeges borzongás kúszott végig Conan gerincén. Még mindig nem tudta, hogy végül is Pelias
ember-e, vagy a mélység egyik démona, emberi alakban. A barbár fontolóra vette, nem lenne-e
tanácsosabb további habozás nélkül a varázsló hátába döfni a kardját. Ám míg töprengett, odaértek az
acélrostélyhoz, mely feketén rajzolódott ki a kinti fáklyák fényében. Shukeli összegörbült teste még
mindig ott hevert a rácsnál egy vértócsában.
Pelias felnevetett, és nevetését nem volt valami jó hallani.
- Istár elefántcsont csípőjére, ki az ajtónállónk? Lám, nem más, mint maga a nemes Shukeli, aki
lábuknál fogva akasztotta fel az ifjaimat, és az örömtől sikoltozva nyúzta meg őket! Csak nem alszol,
Shukeli? Miért fekszel olyan mereven, ily kidudorodó hassal, mint egy felöltöztetett disznó?
- Halott - morogta Conan, e kegyetlen szavak hallatán.
- Élve vagy holtan - nevetett Pelias -, de mindenképp ajtót fog nyitni nekünk.
Élesen összeütötte a tenyerét.
- Kelj fel, Shukeli! - kiáltotta. - Kelj fel a pokolból, kelj fel a véres padlóról, nyiss ajtót az
uraidnak! Azt mondtam, kelj fel!
Iszonyatos nyögés visszhangzott végig a boltívek közt. Conan haja az égnek állt, nyirkos verejték
verte ki a bőrét. Shukeli hájas teste megrezzent és megmozdult. Gyengeelméjűen tapogatózott kövér
kezével. Pelias nevetése olyan kegyetlen volt, akár egy kovabárd csikorgása, ahogy az eunuch teste a
rácsba kapaszkodva feltápászkodott. Conan, miközben nézte, úgy érezte, vére jéggé dermed,
csontvelője pedig vízzé válik. Shukeli tágra nyílt szeme üres volt, üveges, az oldalában tátongó vágott
sebből kilógó belei a padlót söpörték. Az eunuch lába beleakadt saját beleibe, miközben agyatlan
gépként elhúzta a reteszt. Amikor először megrezzent, Conan még azt hitte, valami hihetetlen csoda
folytán az eunuch életben maradt, most azonban már látta, hogy halott - halott már órák óta.
Pelias keresztülsétált a nyitott rostélyon, Conan sietett a nyomában. Izzadság patakzott a barbár
testéről, elhúzódott az iszonyatos alaktól, ami roskadozó lábakon állva, a rostélyt nyitva tartotta.
Pelias hátra se pillantva ment tovább, és Conan rémségektől gyötörten, émelyegve követte. Fél tucat
lépést sem tett, amikor tompa dübbenés hallatszott, Shukeli teteme ismét ernyedten hevert a rostély
aljánál.
- Elvégezte a feladatát, a pokol ismét magába nyelte - jegyezte meg Pelias, és udvariasan úgy tett,
mintha nem venné észre, milyen borzongás rázza Conan hatalmas alakját.
Ment elöl a hosszú lépcsőn, át a koponyával díszített rézajtón. Conan megmarkolta a kardját,
várva, hogy rabszolgák rontanak rá, de csend ülte meg a citadellát. Végigmentek a fekete folyosón,
odaértek ahhoz, ahol a füstölők égtek, felhőként árasztva örökké tartó füstjüket. Még mindig nem
láttak senkit.
- A rabszolgák és katonák szállása a citadella egy másik részében van - közölte Pelias. - Ma este,
mesterük távoztát megünnepelve, bizonyára bortól vagy lótusz-létől részegen fetrengenek.
Conan kinézett egy boltíves, aranykeretes ablakon, mely egy tágas erkélyre nyílt, és szitkokat
mormolt meglepetésében, amikor sötétkék, csillagokkal teleszórt eget pillantott meg. Röviddel
napfelkelte után vetették börtönbe, mostanra már elmúlt éjfél. Meg sem fordult a fejében, hogy ilyen
sokáig a föld alatt volt. Hirtelen tudatosult benne, hogy iszonyatosan szomjas és éhes. Pelias egy
aranykupolás terembe vezette, melynek padlója ezüstből volt, lapis lazuli falait pedig számos boltíves
ajtó osztotta szakaszokra.
Pelias sóhajtva omlott le egy selyemdíványra.
- Ismét selyem és arany - sóhajtotta. - Tsotha úgy tesz, mintha nem érdekelnék a testi örömök, de
ő félig ördög. Én viszont ember vagyok, dacára fekete tudományomnak. Szeretem a könnyed életet, a
mulatozást. így tudott Tsotha csapdába csalni. Akkor csapott le rám, amikor italtól tehetetlenül
hevertem. A bor átok. Istár fekete keblére, alig nevezem meg, máris itt az áruló! Barátom, légy szíves,
tölts nekem egy pohárral. maradj csak! Elfelejtettem, hogy király vagy. Majd töltök én.
- A pokolba vele - mordult fel Conan. Megtöltött egy kristályserleget, odanyújtotta Peliasnak.
Aztán felemelte a korsót, mélyet húzott belőle, majd utánozta Pelias elégedett sóhaját. - Tudja ez a
kutya varázsló, hogy milyen a jó bor - mondta, és megtörölte a száját keze fejével. - De, Cromra,
Pelias, itt fogunk üldögélni, amíg a katonái magukhoz térnek, és elvágják a torkunkat?
- Ne félj - felelte Pelias. - Szeretnéd látni, hogy állnak a dolgok Strabonusszal?
Haragos tűz lángolt fel Conan szemében, és úgy megszorította kardja markolatát, hogy ujjpercei
elkékültek.
- Ó, ha kardélre hányhatnám! - mordult fel.
Pelias leemelt egy jókora csillogó gömböt az ébenfekete asztalról.
- Tsotha kristálya. Gyermeteg eszköz, de használható, ha nincs idő a magasabb tudományokra.
Nézz bele, felség!
Lerakta az asztalra Conan szeme elé. A király felhős mélységekbe bámult, melyek mélyültek és
egyre tágultak. Lassan képek bontakoztak ki a ködből és árnyakból. Ismerős táj tűnt fel. Tágas
síkságok húzódtak egy széles, kanyargó folyóig, melyen túl a sík vidéket szinte azonnal alacsony
hegyek váltották fel. A folyó északi partján fallal körülvett város állt, melyet a folyóval összekötő
vizesárok vett körül.
- Cromra! - tört ki Conan. - Ez Shamar! A kutyák már ostromolják!
 A támadók már átkeltek a folyón, sátraik ott sorakoztak a folyó és a hegyek közötti keskeny síkon.
Harcosaik a falak körül nyüzsögtek, páncéljuk halványan csillogott a holdfényben. Nyíl- és kőzápor
zuhogott rájuk a tornyokból, visszavonultak, de aztán újra támadtak.
Miközben Conan átkozódott, a helyszín megváltozott. Magas tornyok, csillogó kupolák meredtek
ki a ködből. Conan saját fővárosát, Tarantiát pillantotta meg, ahol nagy volt a zűrzavar. Acélba
öltözött poitaini lovagokat látott, leghűségesebb támogatóit, akikre a város őrzését bízta. Az utcán
nyüzsgő tömegek pfujolása és átkozódása közepette lovagoltak ki a kapun. Fosztogatás, lázongás vette
kezdetét. A pajzsukon Pellia jelvényét viselő fegyveresek álltak a tornyokban, tántorogtak a piacon.
Mindenekfölött, mint egy képzeletbeli arckép, Arpello, Pellia hercegének sötét, diadalmas arca jelent
meg. A képek kifakultak.
- Hát így! - szitkozódott Conan. - A népem azon nyomban ellenem fordul, amint hátat fordítok.
- Nem egészen - vágott közbe Pelias. - Úgy tudják, hogy meghaltál. Azt hiszik, nincs senki, aki
megvédené őket a külső ellenségtől meg a polgárháborútól. Persze, hogy a legerősebb nemeshez
fordulnak, hogy elkerüljék az anarchia rémségeit. Nem bíznak a poitainiakban, emlékeznek még a
régebbi háborúkra. Arpello azonban kéznél van, és ő a központi tartomány legerősebb hercege.
- Amint ismét Aquilóniába érek, csak egy fejetlen hulla lesz, aki az Árulók Közterén fog rothadni
- csikorgatta Conan a fogát.
- Mielőtt elérhetnéd a fővárosodat - emlékeztette Pelias -, Strabonus már előtted ott lesz. A
lovasai biztosan feldúlják a királyságod.
- Igaz! - Conan fel-alá járkált a teremben, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. - A leggyorsabb lóval
sem érhetnék Shamarba dél előtt. És még akkor is, nem lenne semmi haszna, legfeljebb együtt
halhatnék az embereimmel, amikor a város elesik. és már legfeljebb csak néhány napig bírhatja.
Shamarból Tarantiába öt napig tart az út lovon, még ha a lovamat halálra hajszolom is az úton. Mielőtt
a fővárosomba érhetnék és sereget gyűjthetnék, Strabonus már a kapukat fogja döngetni. Mivel a
sereggyűjtés pokoli akadályokba fog ütközni. Az összes átkozott nemesem bizonyára hazatért a
birtokára a halálom hírére. És mivel a nép elűzte Poitaini Trocerót, semmi sem akadályozza meg
Arpellót, hogy rátegye a mocskos kezét a koronára. meg a kincstárra. Át fogja engedni az országot
Strabonusnak viszonzásképpen azért, hogy a trónra ülhessen. És amint Strabonus hátat fordít, felkelést
szít. A nemesek azonban nem fogják támogatni, és ez csak egy jó ürügyet fog szolgáltatni
Strabonusnak arra, hogy nyíltan megszállja a királyságot. Ó, Crom, Ymir és Szeth! Ha szárnyaim
lehetnének, hogy szélvészként Tarantiába repüljek!
Pelias, aki körmeivel a jáde asztallapon kopogott, hirtelen abbahagyta, határozottan egyenesedett
fel és intett Conannak, hogy kövesse. A király komor gondolatokba merülve engedelmeskedett. Pelias
kivezette a teremből, fel egy
márványlépcsőn, aranymíves lépcsőfokokon, melyek kivezettek a citadella pillértornyára, a
legmagasabb torony tetejére. Éjszaka volt, az égen csillagok ragyogtak, erős szél fújt, Conan fekete
sörényét cibálta. Messze alattuk Khorshemish fényei pislákoltak, úgy tűnt, bármely csillagnál
távolabb. Pelias visszahúzódónak, zárkózottnak tűnt itt, hűvössége, emberfeletti nagysága a
csillagokkal vetekedett.
- Nemcsak a földön és a vízben - kezdte Pelias -, de a levegőben, az ég távoli magasságában is
élnek olyan teremtmények, amelyekről az embereknek sejtelmük sincs. Azok számára azonban, akik
ismerik az Uralom Szavát, a Jelét és a mindent behálózó Tudást, ezek a teremtmények nem
rosszindulatúak, nem elérhetetlenek. Figyelj, ne félj semmit!
Az ég felé tárta karjait, elnyújtott rikoltást hallatott, mely mintha végeérhetetlenül rezgett volna
végig a téren, egyre távolodott, egyre halkult, mégsem szűnt meg soha, egyre távolabb és távolabb
hatolt, valami ismeretlen létsíkra. Az azt követő csendben Conan hirtelen szárnycsapásokat hallott a
csillagok felől és hátrahőkölt, mert egy roppant nagy denevérszerű teremtmény rajzolódott ki előtte.
Hűvösen méregette őt hatalmas szemével, szárnyait tizenkét méterre terjesztette ki. Nem denevér volt,
de nem is madár.
- Szállj fel, indulj! - mondta Pelias. - Hajnalra eljuttat Tarantiába.
 - Cromra! - mormolta Conan. - Mindez csak rémálom, amiből hamarosan fel fogok ébredni a
tarantiai palotámban? És te? Nem hagyhatlak egyedül, ellenségek között.
- Miattam ne izgulj - felelte Pelias. - Hajnalra Khorshemish értesülni fog róla, hogy mostantól új
ura van. Téged kétségkívül az istenek küldtek. Hamarosan találkozunk a shamari síkságon.
Conan kétségek közepette kapaszkodott fel a nyeregszerű hátra, megragadta a görbe nyakat. Még
mindig meg volt győződve róla, hogy csak valami rémes álom gyötri. Titáni szárnyait csattogtatva,
surrogtatva, a teremtmény a levegőbe emelkedett, a király megszédült, amikor látta, mint zsugorodnak
össze a város fényei messze odalent.

Tarantia utcái üvöltöző, öklüket rázó, rozsdás pikás tömegektől hemzsegtek. A shamari csatát
követő második nap hajnal előtti óráján az események olyan gyorsan peregtek, hogy az emberek
beleszédültek. Csak Tsotha-lanti tudja, hogyan, de a király halálának híre a csata után hat órával már
eljutott Tarantiába. Nagy zűrzavar támadt. A bárók otthagyták a királyi fővárost, ellovagoltak, hogy
megvédjék a kastélyukat a fosztogató szomszédaiktól. A jól képzett lovagság, melyet Conan kovácsolt
össze, most a széthullás szélén állt, a közemberek meg a
kereskedők pedig a hűbéri rendszer visszatértének rémétől reszkettek. A nép királyt akart, aki
megvédi őt saját arisztokráciájától meg a külhoni ellenségektől is. Trocero gróf - akire Conan a város
őrzését bízta - próbálta megnyugtatni őket, de indokolatlan félelmükben eszükbe jutottak a régi
polgárháborúk, és hogy pontosan ez a gróf ostromolta Tarantiát tizenöt évvel ezelőtt. Azt kiabálták az
utcákon, hogy Trocero árulta el a királyt, mert ki akarja rabolni a várost. A zsoldosok fosztogatni
kezdtek, sikoltozó kalmárokat, rémült asszonyokat rángattak elő.
Trocero lecsapott a fosztogatókra, az utcák megteltek hullákkal, a zsoldosokat visszakergette az
állomáshelyükre, a vezetőiket őrizetbe vette. A nép mégis összevissza rohangált, esztelenül jajongva,
sikoltozva azt kiabálták, hogy a gróf szította a lázadást saját céljaira.
Arpello herceg a zaklatott tanács elé állt és kijelentette, hogy kész átvenni az uralkodást, amíg nem
döntenek az új királyról, mivel Conannak nincs fia. Míg tanácskoztak, a herceg ügynökei a nép közé
vegyültek s azt terjesztették, hogy Arpello királyi vérből származik. A tanács hallotta a kinti vihart a
palotaablakok alatt, ahol a tömegek Arpellót kiáltották ki megmentőnek. A tanács megadta magát.
Trocero először tiltakozott az ellen, hogy lemondjon a rábízott hatalomról, de a tömeg körülfogta,
pfujolt, üvöltözött, kövekkel dobálta a lovagjait. Trocero látta, hogy ilyen körülmények között a szűk
utcákon semmi esélye sincs elkeseredett csatába bocsátkozni Arpello martalócaival. A marsallbotot
riválisa képébe vágta, utolsó hivatalos cselekedeteként a piactéren felakasztatta a zsoldosok vezetőit,
és ezerötszáz páncélos lovagja élén kilovagolt a déli kapun. A kapuk becsapódtak mögötte, Arpellóról
lehullott a nyájas álarc, feltárult a kiéhezett farkas zord ábrázata.
A levágott vagy barakkjaikban lapuló zsoldosokon kívül, csak az ő katonái tartózkodtak a
városban. A nagy téren, csataménje hátán Arpello kikiáltotta magát Aquilónia királyának - a becsapott
tömegek üdvrivalgása közepette.
Publiust, a kancellárt, aki ellenezte ezt, tömlöcbe vetették. A kereskedők, akik megkönnyebbülten
fogadták egy király kikiáltását, most csüggedten tapasztalták, hogy az új király első teendője az volt,
hogy jókora adót rójon ki rájuk. Hat gazdag kalmár ment tiltakozó küldöttségbe, de megragadták őket,
s teketória nélkül levágták a fejüket. Döbbent és kábult csend követte a kivégzést. A kereskedők -
mint ahogy az tőlük megszokott, ha olyan hatalommal kerülnek szembe, melyet nem bírnak lefizetni -
kövér hasukra vetették magukat, és az elnyomó cipőjét nyalogatták.
A közemberek nem háborodtak fel a kereskedők sorsán, de morgolódni kezdtek, amikor kiderült,
hogy az ingatag pelliai katonaság - annak örvén, hogy fenntartja a rendet - legalább olyan kegyetlen,
mint a turáni banditák. Panaszáradat özönlött erőszakról, gyilkosságról és nemi erőszakról
Arpellóhoz, aki Publius palotájában rendezkedett be, mivel az elszánt tanácsosok, akiket
halálra ítélt, védték a királyi palotát a katonái ellen. Az örömtanyát azonban elfoglalta, és Conan nőit
a szállására hurcolták. A nép morgolódott, látva, hogy a királyi szépségek ott vonaglanak a
fémvértezetes martalócok durva kezei között - sötét szemű poitaini lányok, karcsú, fekete hajú
nőstények Zamorából, Zingarából és Hyrkániából, brythún lányok kócos szőke hajjal. Mind sírtak
félelmükben, szégyenkezésükben. Nem szoktak hozzá a durvasághoz.
A zűrzavaros, feldúlt városra leszállt az éj, és éjfél előtt rejtélyesen elterjedt a hír az utcán, hogy a
kothiak nem elégedtek meg a győzelmükkel, és Shamar falait döngetik. Ezt Tsotha valamelyik
szolgája terjesztette titokban. Félelem rázta az embereket, mint egy földrengés, és még azon sem
csodálkoztak el, hogyan juthatott el hozzájuk a hír ilyen gyorsan. Megrohamozták Arpello ajtaját, azt
követelték, hogy vonuljon délre, és űzze vissza az ellenséget a Tyboron túlra. A király csupán annyit
válaszolt, hogy a serege ehhez csekély, és addig nem tud nagyobb sereget gyűjteni, míg a bárók el
nem ismerik a koronához való jogát. De megittasult a hatalomtól, s a képükbe nevetett.
Athemides, egy fiatal diák felkapaszkodott a piactér egyik oszlopára, és lángoló szavakkal
gyanúsította meg Arpellót, hogy összejátszik Strabonusszal. Élénk színekkel ecsetelte, milyen élet vár
rájuk kothi uralom alatt, ha Arpello lesz a szatrapa. Mielőtt befejezte, a tömeg már sikoltozott a
félelemtől, és üvöltött haragjában. Arpello katonákat küldött oda, hogy fogják el az ifjút, ám az
emberek melléálltak, és segítették szökését. Feltartották az üldözőket, és kövekkel meg döglött
macskákkal hajigálták őket. Számszeríj nyílvesszők sortüze zúdult a tömegre, lovasok gázoltak
közéjük, holttestek maradtak utánuk a piactéren, de Athemidest kicsempészték a városból, hogy
könyörögjön Trocerónak, vegye vissza Tarantiában a hatalmat, és vonuljon Shamar megsegítésére.
Athemides táborbontás közben találta Trocerót, készült hazatérni Poitainba, a királyság délnyugati
szegletébe. Az ifjú sürgető rimánkodására azt felelte, nincs hozzá elég ereje, hogy megostromolja
Tarantiát - még a benti tömeg segítségével sem -, és ahhoz is gyenge, hogy szembeszálljon
Strabonusszal. Ráadásul kapzsi nemesek kifosztanák Poitaint, míg ő a kothiakkal harcol. A király
halála után mindenkinek magának kell megvédeni, ami az övé. Indul Poitainba, hogy legjobb tudása
szerint megvédje Arpello és idegen szövetségesei ellenében.
Míg Athemides Trocerót kérlelte, az emberek csendben rótták a várost tehetetlen dühükben. A
királyi palota melletti nagy torony alatt kavargott és tört zúzott a tömeg, gyűlölködve, sikoltozva
Arpellónak, aki a lőtoronyban állt, és kinevette őket, miközben íjászai felhúzott, töltött nyílpuskával
járkáltak a mellvéden.
Pellia hercege zömök testalkatú, középmagas férfi volt, rideg, sötét arccal.

Intrikus volt, de ugyanakkor harcos is. Arannyal hímzett és hasított ujjú selyemzekéje alól fényesített
páncél villogott. Illatosított, hosszú, fekete, göndör haját ezüst színű szövetpánt fogta össze, ám a
derekán drágaköves markolatú széles kard lógott, mely számos csatában és hadjáratban vett már részt.
- Bolondok! Üvöltözzetek csak! Conan halott, és Arpello a király!
Mi lenne, ha egész Aquilónia összefogna ellene? Volt elég embere, hogy tartsa a vaskos falakat
Strabonus érkeztéig. És Aquilónia már most sem volt egységes. Máris mindegyik báró elhatározta,
hogy megszerzi a szomszédja kincsét. Arpellónak csak a tehetetlen tömeggel kell elbánnia. Strabonus
át fog vágni a hadakozó bárók vonalain - mint ahogy egy hadigálya átszeli a habokat -, és jöveteléig
Arpellónak csak a fővárost kell tartania.
- Bolondok! Arpello a király!
A nap felkelt a keleti tornyok fölött. A vörös hajnalból egy repülő pont vált ki, mely először
denevérnek tűnt, aztán sasnak. Majd mindenki, aki látta, felsikoltott a megdöbbenéstől, mert Tarantia
falai fölött egy olyan lény lebegett, amilyet az emberek csak a félig elfeledett legendákból ismertek.
És ahogy elsuhant a nagy torony mellett, titáni szárnyai közül apró alak szökkent le, aztán a
teremtmény fülsiketítő szárnycsattogással már el is tűnt. Az emberek hunyorogtak, mert nem tudták,
vajon nemcsak álmodtak-e. Ám a lőtoronyban egy vad, barbár alak állt félmeztelenül, véresen, nagy
kardot lengetve. És a tömegből olyan ordítás szakadt fel, hogy még a torony is beleremegett.
- A király! A király az!
Arpello dermedten állt, aztán egy kiáltással kardot rántott, s Conanra rontott. A kimmériai oroszlán
bömböléssel hárította a süvítő pengét, aztán elengedte a kardját, megragadta a herceget, és magasan a
feje fölé emelte a nyakánál és a lábánál fogva.
 - Vidd magaddal a cselszövéseidet a pokolba! - bömbölte, és mint egy zsák sót, messze hajította
Pellia hercegét.
A test negyven métert zuhant a levegőben. Az emberek szétrebbentek a lefelé zúgó test alól, az
nekicsattant a márványkövezetnek, vér és agyvelő fröccsent szét. Az egykori herceg úgy feküdt
összelapult páncéljában, mint egy szétnyomott bogár.
Az íjászok a toronyban visszahúzódtak, elszállt a bátorságuk. Megfutamodtak. A halálra ítélt
tanácsosok pedig kirontottak a palotából, és ujjongó nemtörődömséggel vetették rájuk magukat. Pelliai
lovagok és fegyveresek próbáltak az utcán menedéket találni, ám a tömeg darabokra tépte őket. Az
utcákon hullámzó küzdelem dúlt, tollforgós sisakok és fémsapkák repültek a kócos fejek között, aztán
eltűntek. Kardok vagdalkoztak őrülten a felemelkedő pikák erdejében. Zúgott a tömeg ordítása, lelkes
éljenzés vegyült össze vérszomjas sikoltásokkal és kínlódó üvöltésekkel. Magasan, mindenek fölött ott
integetett a király meztelen alakja a torony tetején, és harsogó nevetéssel kigúnyolta a tömeget, a
hercegeket, még önmagát is.

A déli napsugár megcsillant a Tybor békés vizén, mely Shamar déli bástyáit mosta. Az elszánt
védők tudták, hogy kevesen fogják megérni a következő napkeltét. Az ostromlók sátrai lepték el a
síkságot. Shamar népe nem tudta megakadályozni, hogy az ellenség átkeljen a folyón, túl kevesen
voltak hozzá. Egymáshoz erősített bárkák alkották a hidat, melyen átözönlöttek a hódító hordák.
Strabonus nem mert úgy bevonulni Aquilóniába, hogy otthagyja Shamart a hátában, míg el nem
foglalta. A könnyűlovasságát, a szpáhijait előreküldte, hogy dúlják a vidéket, és felállította
ostromgépeit a síkságon. Csónakflottáját lehorgonyozta a folyó közepén, Amalrus látta őket a folyó
felőli falnál. Ezen csónakok némelyikét elsüllyesztették a város hajítógépeivel ledobott kövekkel,
melyek átlyukasztották a fedélzetet, vagy szétzúzták a palánkot. Ám a többi tartotta a helyét, és az
orrtól az árbocig - fedezéktől védve - íjászok pásztázták a folyó felőli mellvédeket. Ezek sémiták
voltak, akik íjjal a kezükben születtek. Az aquilóniai íjászok nem értek fel velük.
A szárazföld felőli oldalon ostromgépek záporoztattak köveket és fatörzseket a védők közé,
betörve a tetőket, bogarakként nyomva szét az embereket. Faltörő kosok döngették szüntelenül a
falakat, árkászok vájkáltak vakondként a földben, és alagutakat fúrtak a tornyok alá. A vizesárkokat a
folyó felőli végén feltöltötték, leengedték a vizet, megtöltötték kövekkel, földdel, döglött lovakkal és
emberi tetemekkel. A páncélos alakok ott nyüzsögtek a falak alatt, a kapukat döngették, létrákat
állítottak, lándzsásokkal telt ostromtornyokat toltak a mellvédekhez.
A városban már felhagytak a reménnyel, hiszen alig ezerötszázan védték, negyvenezer harcos
ellen. A királytól nem érkezett hír. Conan halott, kiabálták az ostromlók diadalmasan. Csak az erős
falak meg az elszánt védők bátorsága dacolt az ostromlókkal, s ez nem tarthatott örökké. A nyugati
falak már romba dőltek, a védők közelharcba bonyolódtak a támadókkal. A többi fal is megroggyant
az alájuk ásott alagutaktól, és a tornyok részegen megdőltek.
A támadók ismét rohamra gyülekeztek. Megszólaltak a harsonák, az acélvértes sorok megindultak
a síkon. A nyers bivalybőrökkel borított ostromtornyok zörögve lódultak előre. Shamar népe látta,
hogy Koth és Ofir zászlaja ott lobog egymás mellett középen, a fényes lovagok között észrevették
Amalrus aranypáncélos, nyúlánk s halálos alakját és Strabonus zömök, fekete páncélos testét.
Közöttük lovagolt egy alak, akinek láttán még a legbátrabbak is elsápadtak a rémülettől: szikár,
keselyűszerű férfi volt, leheletvékony köpenyben. A lándzsások megindultak, elözönlötték a talajt,
mintha egy folyékony acélfolyó öntött volna ki. A lovagok vágtázni kezdtek, felemelték lándzsájukat,
és a zászlócskák lengedeztek. A harcosok a falakon mély lélegzetet vettek, Mitrának ajánlották
lelküket, és megmarkolták kicsorbult, vértől ázott fegyvereiket.
Ekkor váratlanul kürtszó hasított bele a zajba. Paták robaja nyomta el a közeledő sereg
csörömpölését. A síkság északi részén alacsony hegyek sora emelkedett, mely északra és nyugatra
egyre magasabb lett, mintha lépcsőt alkotna. Most ezek közül a hegyek közül - mint vihar előtt hajtott
tajték - azok a szpáhik robogtak elő, akiket a vidék fosztogatására küldtek. A lovuk nyakába dőlve,
keményen sarkantyúzva vágtattak, és mögöttük a napfény páncélos lovasokon villant. Most már jól
lehetett látni őket, ahogy beözönlöttek - páncélos lovasok, akik fölött Aquilónia oroszlános zászlaja
lengett.
A megélénkült védőkből olyan harsány kiáltás tört ki, hogy az ég is beleremegett. A harcosok
mámorosan csapkodták kicsorbult kardjukat behorpadt pajzsukhoz, és a város népe, rongyos koldusok,
gazdag kereskedők, vörös ruhás szajhák és szaténba, selyembe öltözött úrihölgyek térdre rogytak, s
kiabálva áldották Mitrát. Hálakönnyek patakzottak az arcukon.
Strabonus eszeveszetten parancsokat ordibált a hadvezérnek, fordítsák meg a roppant sorokat, hogy
szembetalálkozzanak a váratlan támadással. Aztán felmordult.
- Még mindig túlerőben vagyunk, hacsak nem hagytak tartalékokat a hegyek közt. A városiaktól
nem kell tartanunk. A csatatornyokban lévő embereink elbánnak bármiféle kitöréssel. Ezek poitainiak.
sejthettük volna, hogy Trocero megpróbálkozik valami hasonló őrült lovagiassággal.
Amalrus hitetlenkedve kiáltott fel.
- Ott van Trocero meg a kapitánya, Prospero. de ki lovagol köztük?
- Istár irgalmazzon nekünk! - sikoltotta Strabonus elsápadva. - Conan király az!
- Megőrültél! - sziszegte Tsotha görcsösen megrándulva. - Conan napok óta Satha gyomrában
van! - Hirtelen elhallgatott, és vadul meredt a közeledő seregre, mely csapatonként ereszkedett le a
síkságra. Jól kivehette az óriás alakot az aranyozott, fekete páncélban, a hatalmas fekete ménen, az
oroszlános zászló lobogó selyme alatt. Állati sikoly tört fel Tsotha ajkáról, szakálla tajtékos lett.
Strabonus életében először látta a varázslót teljesen kiborulni, és elhúzódott tőle.
- Ez mágia! - rikoltotta Tsotha, és őrülten tépkedte a szakállát. - Hogyan menekülhetett meg, és
érhetett időben a királyságába, hogy ilyen gyorsan sereggel térjen vissza? Ez Pelias műve, átok rá!
Érzem benne a keze nyomát! Átkozott legyek, hogy nem öltem meg, amikor meglett volna hozzá a
hatalmam!
A királyok eltátották a szájukat annak a férfinak az említésére, akit tíz éve halottnak hittek. A
vezetőkből áradó rémület megrázta a sereget. Mindannyian felismerték a fekete ménen lovagló királyt.
Tsotha érezte emberei babonás rettegését, és a dühtől pokoli ábrázattá torzult az arca.
- Támadás! - rikoltotta, és sovány karját rázta. - Sokkal erősebbek vagyunk! Támadjatok,
tiporjátok el ezeket a kutyákat! Ma este akkor is Shamar romjain fogunk diadalt ülni! Ó, Szeth! -
Széttárta karjait, a kígyóistent szólította, és ettől
még Strabonus is megrettent. - Segíts minket győzelemre, és esküszöm, ötszáz shamari szűz fog a
vérében vonaglani a tiszteletedre!
Időközben az ellenséges sereg lezúdult a síkságra. A lovagokkal mintha egy másik, szabálytalan
sereg is érkezett volna szívós, gyors pónikon. Ők leszálltak a nyeregből és gyalogos csapatokat
formáltak - határozott bossóniai íjászok, éles vonású gunderman pikások, akiknek homokszínű haja
kifolyt az acélsapka alól.
Ez szedett-vedett hadsereg volt, melyet Conan a fővárosba való visszatérése után toborzott a
zűrzavaros órákban. Elzavarta a habzó szájú csőcseléket a Tarantia külső falait őrző pelliai katonák
közeléből, és a szolgálatába fogadta a gundermanokat. Gyors lovast küldött Trocero után, hogy
visszahívja. Ők lettek a sereg magja, őket vezetve száguldott dél felé, és ahol tudott, újoncokat és
hátasokat szerzett. Tarantia, valamint a környező vidék nemesei csatlakoztak hozzá, s útja mentén
minden faluból, várból embereket toborzott. Ám még így is csak csekély sereg volt ez az ellenséges
hadhoz képest, még ha elszántabb is.
Ezerkilencszáz páncélos lovas követte, melynek fő teste a poitaini lovagokból állt. A megmaradt
zsoldosok és hivatásos katonák a hűséges nemesek kíséretéből alkották a gyalogságot - ötezer íjász és
négyezer pikás. Ez a sereg most már rendezett sorokban nyomult tovább - elöl az íjászok, aztán a
pikások, mögöttük a lovagok, lépésben haladva.
Arbanus szembefordította velük csapatait, és a szövetséges seregek villogó acélóceánként
hömpölyögtek. A város védői döbbenten látták, hogy a roppant nagy sereg méreteiben messze túltesz a
megmentésre érkezők csapatán. Elöl a sémita íjászok vonultak, aztán a kothi lándzsások, majd
Strabonus és Amalrus páncélos lovagjai. A hadvezér szándéka nyilvánvaló volt - saját gyalogosaival
elsöpörtetni Conan gyalogságát, és utat nyitni nehézlovassága elsöprő rohamának.
A sémiták ötszáz lépésről tüzet nyitottak, záporozó nyílvesszők sötétítették el az eget a két sereg
között. A nyugati íjászok, akiket megkeményített a pikt vadak elleni ezeréves kíméletlen hadviselés,
rendületlenül jöttek tovább, és feltöltötték soraikat, ahonnan a bajtársaik kidőltek. Az ellenfél nagy
túlerőben volt és a sémita íj hosszabb távra vitt, de célzási pontosságban a bossónok felértek a
sémitákkal, és íjásztudományukat erkölcsi fölényük is támogatta, úgyszintén kiváló vértezetük.
Amikor lőtávolságba értek, ők is eleresztették nyilaikat, és a sémiták teljes sorokban hanyatlottak le. A
könnyű láncinges, kék szakállú harcosok nem állták olyan jól a sortüzet, mint a súlyosabb páncélzatú
bossónok. Soraik felbomlottak, elhajigálták íjaikat, és menekülésükkel szétzilálták a mögöttük
menetelő kothi lándzsások sorait.
Az íjászok támogatása nélkül ezek a fegyveresek százával hullottak a bossóniai nyílzápor alatt, és
amikor őrülten nekiiramodtak, hogy közel kerüljenek az ellenséghez, a pikásokkal találták szemközt
magukat. Egyetlen gyalogság sem ér fel a vad gundermanokkal, akiknek a szülőföldje, Aquilónia
legészakibb tartománya, csak egynapi lovaglásra van a bossóniai mocsarakon át
Kimméria határától, és akik csatára születtek, harcban nevelkedtek, és az összes hybóriai fajból a
legtisztább vérűek voltak. A kothi lándzsások - kábultan a nyílzápor okozta veszteségtől - darabokra
szakadoztak, rendetlenül vonultak vissza.
Strabonus ordított dühében, amikor látta gyalogsága visszaverését, és általános rohamot vezényelt.
Arbanus habozott, mutatva, hogy a bossónok sorai újraformálódnak az aquilóniai lovagság előtt, akik
mozdulatlanul ültek csataménjeiken az ütközet alatt. A hadvezér időleges visszavonulást javasolt,
hogy kicsalják a nyugati lovagokat az íjak fedezékéből, de Strabonus őrjöngött a dühtől. Végignézett
lovagjai csillogó, hosszú sorain, aztán a szemben álló maroknyi páncélos seregre pillantott, és
ráordított a hadvezérre, hogy adja ki a parancsot a támadásra.
A hadvezér Istárnak ajánlotta lelkét, és megfújta az aranyharsonát. A hatalmas sereg előreszegezte
lándzsáit, nagy robajjal megindult, és vágtatni kezdett. Az egész síkság remegett a paták morajló
földrengésétől, arany meg acél villogása kápráztatta el a shamari tornyokról figyelőket.
A lovashad átgázolt a gyalogságon, letaposva barátot, ellent egyaránt, és belevágtattak a bossónok
nyílzáporába. Keresztülzúdultak a síkon, s közben úgy hullottak a nyílvesszőktől, mint az őszi levelek.
Azt hitték, száz lépésen belül a bossónok közé vágtatnak, és levágják őket, mint a gabonát, de húsból
és vérből lévő emberek nem állhattak ellen annak a halálos zápornak, ami ott csattogott, süvített
közöttük. Az íjászok váll váll mellett, lábukat megvetve álltak, fülig húzták az íjhúrt, és rövid
kiáltással, egy emberként lőtték ki nyilaikat.
A támadó lovagok teljes első sora kidőlt, a teletűzdelt lovakban és lovasokban a mögöttük
vágtatok megbotlottak, felbuktak. Arbanus elesett, nyílvessző fúrta át a torkát, koponyáját széttaposta
haldokló csataménje. Zűrzavar uralkodott el a megbomlott seregen. Strabonus parancsot sikoltott,
Amalrus mást üvöltözött, és a Conan láttán érzett babonás rettegés most mindenkiben újraéledt.
Miközben a csillogó páncélosok a zűrzavarban forgolódtak, Conan kürtjei megszólaltak, és az
íjászok szétnyíló sorain keresztül az aquilóniai lovagok rettentő rohamra indultak.
A seregek egymásnak rontottak, és amikor összecsaptak, olyan volt, mintha földrengés rázta volna
meg Shamar tornyait. A hódítók szétzilált serege nem tudott ellenállni a villámként beléjük fúródó
szilárd acéléknek. Az élen lovagló támadók lándzsái szétszórták soraikat, és a rettenetes kétkezes
pallosokat forgató poitaini lovagok betörtek a közepükbe.
Az acél csengése és csattogása olyan volt, mintha millió kalapács verne ugyanannyi üllőt. A
falakról figyelők elkábultak és megsüketültek a robajtól, miközben a mellvédbe kapaszkodva lestek a
kavargó, örvénylő acélforgatagot,

ahol sisakforgók emelkedtek a villogó kardok között, és harci lobogók hullottak le és bukkantak fel.
Amalrus lezuhant a nyeregből, elpusztult a vérben taposó paták alatt, vállcsontját Prospero
kétkezes pallosa szelte ketté. A hódítók számbeli fölényben körülvették Conan ezerkilencszáz
lovagját, ám ez a tömör ék egyre mélyebbre és mélyebbre fúrta magát ellenségei mindjobban fellazuló
alakzatába, és a kothi meg az ofiri lovasok hiába forgolódtak, vagdalkoztak, nem bírták szétzilálni az
éket.
Az íjászok és a pikások - miután megszabadultak a kothi gyalogságtól, mely rendetlenül menekült
a síkságról - a csatázók széléhez mentek, közvetlen közelről lőtték ki nyilaikat. Közel férkőztek,
elvágták a hevedereket, felhasították a lovak hasát a késeikkel, és felnyársalták a lovasokat hosszú
pikájukkal.
Az acélék hegyében Conan elharsogta pogány csatakiáltását, halálos félköröket írt le hatalmas
kardjával, melynek nem tudott ellenállni sem páncél, sem vértezet. Egyenesen lovagolt keresztül az
acélrengetegben, a kothi lovagok összezártak mögötte, és elvágták a harcosaitól. Conan úgy
vagdalkozott, mint ahogy a villám csapkod, puszta erejével és lendületével átverekedte magát odáig,
ahol Strabonus várakozott hamuszürkén, palotaőrségétől körülvéve. A csata most kiegyenlítődött,
mert a számbeli fölénnyel Strabonus előtt még mindig ott volt a lehetőség, hogy leszakítsa a győzelem
koszorúját az istenek térdéről.
Ám amikor karnyújtásnyi távolságra megpillantotta ellenségét, felrikoltott, s vadul előrecsapott
csatabárdjával. Az szikrázva csattant Conan sisakján. A kimmériai odafordult, visszaütött, és a másfél
méteres pallos szétzúzta Strabonus sisakját a koponyájával együtt. A király csataménje felnyerített,
felágaskodott, és levetette az elernyedő, megroggyant hullát a nyergéből. A seregből ordítás szállt fel,
meginogtak, meghátráltak. Trocero és testőrei elszántan vagdalkoztak, odaverekedték magukat Conan
mellé, és Koth nagy zászlaja elhullott. Aztán a kábult hódítók mögött hatalmas lárma harsant, és
roppant tűzvész kezdődött. Shamar védői elszántan kirohantak, levágták a kapukat támadókat, az
ostromlók táborát dúlták, lekaszabolták a táborkövetőket, felgyújtották a sátrakat, elpusztították az
ostromgépeket. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A csillogó had megfutamodott, a dühöngő
győztesek kaszabolták őket menekülés közben.
A menekülők a folyó felé tartottak, ám a csónakosok a polgárok köveitől és nyilaitól űzve elvágták
a horgonyokat, a déli parthoz eveztek, sorsukra hagyva bajtársaikat. Ezek közül számosan elérték a
partot, keresztül száguldottak a hídként szolgáló bárkákon, míg a shamariak el nem vágták a köteleket,
és a sodrásra nem bízták őket. Ettől kezdve a küzdelem mészárlássá fajult. A folyóba szorították a
lovagokat, akik megfulladtak nehéz páncéljukban, vagy lekaszabolták őket a parton. Ezrével
pusztultak a hódítók. Nem ígértek kegyelmet, nekik sem kegyelmeztek.
Az alacsony dombok lábától a Tybor partjáig a síkságon mindenfelé hullák hevertek, és a folyó,
melynek hullámai vörösre váltak, ezernyi hullát sodort. Az
ezerkilencszáz lovagból, aki délre lovagolt Conannal, alig ötszáz maradt meg, hogy sebeivel
dicsekedhessen, és az íjászok meg a pikások között is iszonyatos volt a veszteség. Azonban Strabonus
és Amalrus hatalmas, csillogó seregét eltörölték a föld színéről. A megmenekülök száma jóval
kevesebb volt a halottakénál.
Miközben a mészárlás tovább folytatódott a folyó mentén, a komor dráma végső felvonása azon
túl, a legelőn játszódott le. Tsotha azok között volt, akiknek sikerült átvergődniük a bárkahídon, a híd
megsemmisülése előtt. Szélvészként vágtatott szikár, hátborzongató külsejű paripáján, melynek
iramával igazi ló nem versenyezhetett. Könyörtelenül legázolt barátot és ellenséget, elérte a déli
partot, aztán hátrapillantott és látta, hogy hatalmas csataménen egy zord alak üldözi. A kötelékeket
már elvágták és a bárkák sodródni kezdtek, de Conan rendíthetetlenül jött tovább, csataménje
csónakról csónakra ugrott, mint ahogy egy ember ugrana egyik jégtömbről a másikra. Tsotha
átkozódva felsikoltott, de a nagy csatamén hatalmas ugrással és nagyot nyögve elérte a déli partot. A
varázsló menekülni kezdett a tágas réten, és a nyomában ott vágtatott a király néma csendben, és a
nagy kardot lengette, amiről vörös vércseppek hullottak alá.
Ahogy száguldottak, az űzött és az üldöző, a nagy csatamén egy lépéssel sem jutott közelebb, bár
inaszakadtából vágtatott. A lenyugvó nap homályában és csalóka árnyékaiban suhantak, és a
mészárlás látványa, zaja elveszett mögöttük. Aztán az égen egy pont jelent meg, és ahogy közeledett,
sas formát öltött. Lefelé vágódott az égből, nekirepült Tsotha paripája fejének. A ló nyerítve
ágaskodott fel, majd levetette hátáról lovasát.
A vén Tsotha felkelt, és szembefordult üldözőjével. Szeme akár egy feldühödött kígyóé, arcát
iszonyatos düh torzította. Mindkét kezében valami csillogót tartott, és Conan tudta, hogy azok
halálosak lehetnek.
A király leszállt lováról, megindult ellensége felé. Páncélja csörömpölt, nagy kardját magasra
tartotta.
- Ismét találkoztunk, varázsló! - vicsorgott vadul.
- Ne közeledj! - sikoltotta Tsotha, mint egy vérszomjas sakál. - Leszedem a húst a csontjaidról!
Engem nem győzhetsz le. Még ha darabokra vagdalsz is, a húsom és a csontom egyesülni fog, és
rettenetes végzetet mér rád! Látom, hogy Pelias keze van ebben, de szembeszállok mindkettőtökkel!
Én Tsotha vagyok, az én apám.
Conan megrohanta, kardja megvillant, szeme összeszűkült. Tsotha jobb keze előre-hátra mozdult,
és a király villámgyorsan alábukott. Valami elzúgott sisakos feje mellett, mögötte robbant, és pokoli
tűzzel maga a homok kezdett égni. Mielőtt Tsotha eldobhatta volna a bal kezében tartott golyót is,
Conan pallosa keresztül szelte sovány nyakát. A varázsló feje lerepült a válláról, nagy vérszökőkút
követte. A köpenyes alak megroggyant, megtántorodott, mint egy részeg. Az őrült fekete szem még
mindig bámult Conanra, az állatias csillogás nem hunyt ki belőle, az ajkak rettenetesen rángatóztak, a
kezek iszonyatosan tapogatóztak, mintha a levágott fejet keresnék. Ekkor gyors szárny suhogással
valami lecsapott az égből - az a sas, amelyik megtámadta Tsotha lovát. Erős karmaival megragadta a
vértől csöpögő fejet, az ég felé suhant, és Conan dermedten állt, mert a sas felől emberi nevetés
hallatszott, a mágus Pelias jellegzetes kacaja.
Aztán rettenetes dolog történt. A fejetlen test felkelt a homokból, és iszonyatos járással, merev
lábakon, kinyújtott karral tántorogni kezdett abba az irányba, amerre a már csak pontként látszó sas
beleolvadt a leszálló éj homályába. Conan úgy állt, mintha kővé vált volna, nézte, ahogy a gyorsan
távolodó test belevész a legelőre boruló bíbor homályba.
- Crom! - Hatalmas válla megrándult. - Dögvész essen ezekbe a viszálykodó varázslókba! Pelias
rendes volt hozzám, de inkább sose találkozzam vele többet! Tiszta karddal akarok harcolni, hús-vér
ellenséggel. Ördög és pokol! Mit meg nem adnék egy kulacs borért!
 21.

CONAN, A BOSSZÚÁLLÓ

Írás-megjelenés: 1935-1936
Helyszín: Aquilonia, Nemedia, Argos, Stygia

Két évvel a vörös citadella eseményeit követően Aquilónia birodalma virágzásnak indult Conan szigorú, de
toleráns uralkodása alatt. A korábbi évek törvényt nem ismerő, keménykötésű, szívós kalandora az évek
folyamán a körülmények hatására ügyes és felelősségteljes államférfivá érett. A szomszédos Nemédia
Királyságban azonban tervet szőttek ellene és célul tűzték ki, hogy egy ősi, baljóslatú varázslat segítségével
elpusztítják Aquilónia királyát. Ez idő tájt Conan úgy negyvenhat éves volt, és az életkorára már több jel is
utalt. Többek között azok a sebhelyek, melyek egész testét elborították. Óvatosabban és megfontoltabban kezdett
bánni a borral, az asszonyokkal és a vérengzéssel, mint azt szilaj ifjúkorában tette. Fenntartott ugyan egy
háremet, tele buja ágyasokkal, eddig azonban hivatalosan még nem volt felesége, királynője. így aztán
törvényes fia sem született, aki örökölhette volna a trónját. Titkos ellenfelei ennek a ténynek az előnyét
igyekeztek kihasználni.

1. ÉBREDJ, SZUNNYADÓ!

A hosszú, vékony gyertyák lobogva égtek, fekete árnyékok lengtek a falakon, és a bársony
falikárpitok hullámzottak, noha a szobában egyáltalán nem lehetett légfuvallatot érezni. Négy férfi
állta körül az ébenfából készült asztalt, amelyen egy zöld szarkofág feküdt s úgy csillogott, mint a
faragott jáde. Mindegyik férfi felemelt jobb kezében különleges fekete gyertya égett, amely
természetfeletti zöld fényt bocsátott ki magából. Odakint éjszaka honolt, és a fekete fák között a szél
zúgása hallatszott.
A kamrában feszült csend volt, árnyak libegtek-lobogtak, miközben a négy csillogó szempár egy
hosszúkás, zöld ládára szegeződött, melyet rejtélyes hieroglifák borítottak. A láda úgy remegett a
bizonytalan fényben, mintha életre akarna kelni.
Az a férfi, aki a szarkofág lábánál állt, most fölé hajolt, és a gyertyáját
tollként mozgatta, mintha írna valamit a levegőbe, mintha misztikus jeleket rajzolna fel. Ezután a
gyertyát a láda lábához ragasztotta egy kis fekete pálcára, s vaskos, fehér kezét prémmel szegélyezett
köntösébe dugta. Társai értetlenül nézték, hogy mit művel. Amikor kihúzta kezét, a markában egy
golyót tartott, melynek a belseje eleven tűzzel lángolt.
Három társa a lélegzetét is visszafojtotta, és az a barna bőrű, erőteljes felépítésű férfi, aki a
szarkofág fejénél állt, azt suttogta:
 - Ez Ahriman Szíve!
A gömböt tartó férfi gyors kézmozdulattal csendre intette. Valahol kint egy kutya gyászosan
vonítani kezdett, óvatos lépések hallatszottak a lezárt és elreteszelt ajtón kívül. Azonban egyik férfi
sem vette le tekintetét a múmia szarkofágjáról, amelynek túlfelén a hermelinnel díszített köntösű
társuk most felemelte a hatalmas, lángoló drágakövet, s közben varázsigéket mormogott, melyek még
Atlantisz elsüllyedésének idejéből származtak. A csiszolt ékkőből áradó fénysugár elvakította a
szemüket, így aztán nem is voltak bizonyosak abban, hogy mit látnak. Váratlanul reccsenés hallatszott,
a szarkofág faragott teteje széthasadt, mintha belülről hatalmas nyomás feszítette volna. A négy férfi
kíváncsian előrehajolt s látták, hogy a szarkofágban egy összezsugorodott, összeaszott alak fekszik,
száraz barna lába korhadt faként meredt elő a foszladozó vászoncsíkok alól.
- Ezt a vackot akarod életre kelteni? - motyogta a jobboldalt álló alacsony, barna férfi, s röviden,
kényszeredetten felnevetett. - Ha megérinted, szétmállik! Micsoda bolondok vagyunk, hogy.
- Csendet! - Ez a sürgető parancs attól a férfitól származott, aki a drágakövet tartotta. Széles, fehér
homlokáról izzadság csöpögött, szeme tágra nyílt. Előrehajolt, és anélkül, hogy megérintette volna azt
a valamit a kezével, a vörösen fénylő gömböt a múmia mellére fektette. Ezután visszahúzódott,
feszülten figyelt, s közben ajkai hangtalanul imádkozva mozogtak.
Úgy tűnt, mintha a lángszínű gömb hunyorogna, és a halott összeaszott mellén lángra lobbanna.
Feszülten figyeltek, s csak összeszorított fogukon keresztül lélegeztek. Szörnyű átalakulás vette
kezdetét a szemük láttára. Az összeaszott alak a szarkofágban nőni, dagadni, hosszabbodni kezdett. A
vékony kötözőpólya-csíkok szétszakadtak, és barna porként hullottak le. Az összezsugorodott lábak
feldagadtak és kiegyenesedtek. A feketés bőrárnyalat kezdett kifakulni.
- Mitrára! - suttogta a magas, szőke férfi baloldalt. - Ez nem stygiai volt. Lehet, hogy a legenda
mégis igaz?
A szertartás vezetője reszkető ujjal intette csendre. Odakint a kutya már nem vonított tovább,
hanem szűkölt, mintha lidércálom gyötörné, majd ez a hang is elhalt. Síri csend támadt. A szőke férfi
tisztán hallotta, ahogy a súlyos ajtó megfeszül, mintha valaki odakintről megpróbálná benyomni. A
férfi félig megfordult, a fegyveréhez nyúlt, ám a hermelinköntösbe öltözött férfi dühösen förmedt rá.
- Megállj! Ne törd meg a kört! Ha kedves az életed, ne menj az ajtóhoz!
A szőke fickó vállat vont, azután döbbenten meredt előre. A szarkofágban most már egy élő ember
feküdt! Egy magas, izmos férfi, meztelenül. Fehér volt a bőre, a haja meg a szakálla pedig sötét.
Mozdulatlanul feküdt, tágra nyílt szemmel, ám ez a szem üres volt és minden értelem nélküli, mint
egy újszülött csecsemő szeme. A mellén a nagy drágakő izzott és szikrákat szórt.
A hermelinköntösű férfi megtántorodott, mintha a feszültség teljesen kimerítette volna.
- Istár! - zihálta. - Xaltotun... életre kelt! Valerius! Tarascus! Amalric! Látjátok? Látjátok? Nem
hittetek nekem. de nem tévedtem. Ma éjjel közel kerültünk a pokol nyitott kapujához! És a sötétség
gonosz lelkei gyülekeztek körülöttünk. igen, követték őt a pokol ajtajáig. mégis sikerült a nagy
varázslót visszahozni az életbe!
- És lelkünket az idők végezetéig kárhozatra ítéltük, ez már nem kétséges - motyogta Tarascus, az
alacsony, sötét hajú férfi.
Szőke társa, Valerius élesen felnevetett.
- Mivel rosszabb a kárhozat, mint az élet maga? Mindannyian átkozottak vagyunk születésünk
óta. S ráadásul, ki ne adná oda szánalmas lelkét a trónért?
- Nem látok értelmet a tekintetében, Orastes.
- Régóta halott lehetett - válaszolta Orastes. - Most ébred új életre. Üres a feje a hosszú álom
után. nem halott volt ő, hanem aludt. Mi hoztuk vissza a lelkét az éjszaka, a feledés ürességéből és
szakadékából. Megpróbálok beszélni vele.
A szarkofág fölé hajolt, tekintetét a benne fekvő férfi tágra nyílt, barna szemére összpontosította,
és halkan, lassan így szólt:
- Ébredj, Xaltotun!
Az életre kelt múmia ajkai gépiesen mozogtak.
- Xaltotun - suttogta bizonytalanul.
 - Te vagy Xaltotun! - kiáltott fel Orastes, mint egy hipnotizőr, aki gondolatátvitelt végez. -
Python Xaltotun vagy, Acheronból.
A sötét szempárban halovány szikra lobbant.
- Csak voltam Xaltotun - suttogta a férfi. - Most halott vagyok.
- Xaltotun vagy! - kiáltotta Orastes. - Már nem vagy halott! Élsz.
- Xaltotun vagyok - hallatszott a hátborzongató suttogás. - Halott vagyok. Stygiai otthonomban,
Khemiben pusztultam el.
- És azok a papok, akik megmérgeztek, a testedet mumifikálták sötét tudományukkal, s épségben
megőrizték az összes szervedet! - kiáltotta Orastes. - Most már újra élsz! Ahriman Szíve visszaadta az
életedet, a homályból, az örökkévalóságból visszahozta a lelkedet.
- Ahriman Szíve! - Az emlékezés lángja erősebben égett. - Barbárok lopták el tőlem.
- Emlékszik - suttogta Orastes. - Emeljétek ki a szarkofágból!
A többiek habozva teljesítették a parancsot, mintha féltek volna megérinteni a férfit, akit ők hívtak
újra életre. Nehezen tudták felfogni ép ésszel, hogy amikor megérintették a szarkofágban fekvő testet,
akkor már egy izmos, élő testet tapintottak ujjaik, amelyben vér lüktetett. Kiemelték, az asztalra
tették, és Orastes különleges, sötét bársonyköntösbe bújtatta, amelyet arany csillagok és félhold
díszítettek. A homlokára aranyszálakból szőtt pántot erősített, ezzel fogatta össze a hullámos, fekete
hajat, hogy ne hulljon a vállára. Mindezt egyetlen szó nélkül végezték, azután a férfit egy trónszerű,
faragott székbe ültették, amelynek ébenfából volt a támlája, széles ezüst a karja, a lába pedig olyan,
mint egy arany pata. Xaltotun mozdulatlanul ült, de lassanként a sötét szempárban kezdett felragyogni
az értelem, s a tekintetét ez különössé, méllyé és áttetszővé tette. Mintha egy régen elsüllyedt lámpa
emelkedne ki az éjszakai sötétség tengeréből.
Orastes lopva a társaira pillantott, akik elbűvölten nézték a különleges vendéget. Acélos idegekkel
viselték el a megpróbáltatást, mely gyengébb idegzetű embereket megőrjített volna. Orastes azonban
tudta, hogy nem lehet semmi gyengeség azokban, akikkel ő összeesküdött. Ezek a férfiak legalább
olyan bátrak, mint amilyen elszántak, hogy véghezvigyék tervüket. Ha kell, az ördöggel is
lepaktálnak. Orastes újra az ébenfa székben ülő alak felé fordult, aki most lassan, vontatottan
megszólalt:
- Emlékszem - mondta az idegen erőteljes, zengő hangon. Nemédül beszélt ugyan, de furcsa,
archaikus akcentussal. - Xaltotun vagyok, aki valaha Szeth főpapja voltam az acheroni Pythonban.
Hol van Ahriman Szíve? Azt álmodtam, hogy megtaláltam.
Orastes odaadta neki a tűzpiros gömböt, Xaltotun mélyet lélegzett, és belemélyesztette tekintetét a
különleges drágakőbe.
- Ellopták tőlem nagyon régen. Az éjszaka vörös szíve ez, erős védelmet nyújt és átkot hordoz.
Nagyon messziről és nagyon régi időkből került ide. Amíg nálam volt, senki sem tudott szembeszállni
velem. Ám egy napon ellopták tőlem, Acheron elbukott, és engem a sötét Stygiába száműztek. Sok
mindenre emlékszem, de sok mindent elfelejtettem. Messzi világban jártam, ködös űrben, sötét
örvényekben, fénytelen tengerek mélyén. Milyen évet írunk most?
- Az Oroszlán fogyó évében járunk - válaszolta Orastes. - Háromezer évvel Acheron bukása után.
- Háromezer év! - mormolta az idegen. - Ennyi ideje már? Kik vagytok?
- Én Orastes vagyok, Mitra papja. Ez a férfi Amalric, Torh bárója Nemédiában. Ő pedig
Tarascus, Nemédia királyának öccse. Ez a magas férfi Valerius, Aquilónia trónjának törvényes
örököse.
- Miért adtátok vissza nekem az életet? - kérdezte Xaltotun. - Mit kívántok tőlem?
A férfi most már teljesen felébredt. Szigorú szemében egyértelműen
tükröződött, hogy tiszta ésszel gondolkodik. Beszédmódjában nyoma sem volt habozásnak vagy
bizonytalanságnak. Pontosan a lényegre tért. Tudta, hogy az emberek semmit sem adnak ingyen.
Orastes hasonló nyíltsággal válaszolt.
 - Ma éjjel megnyitottuk a pokol kapuját, hogy lelkedet kiszabadítsuk, és visszatérjen a testedbe.
Azért tettük, mert szükségünk van a segítségedre. Azt akarjuk, hogy Tarascus kerüljön Nemédia
trónjára, Valerius pedig nyerje el Aquilónia koronáját. A te varázserőd segítségünkre lehet ebben.
Xaltotun esze élesen vágott, és szemében furcsa fény csillant.
- Te magad sem lehetsz éppen járatlan a sötét tudományokban, Orastes, ha képes voltál engem
életre kelteni. Hogy lehet az, hogy Mitra papja ismeri Ahriman Szívét és a skelosi varázsigéket?
- Már nem vagyok Mitra papja - felelte Orastes. - Kivetettek a rendemből, mert fekete mágiát
gyakoroltam. Ha Amalric nem lép közbe, elevenen elégetnek, mint varázslót. Azonban kiszabadultam,
és folytathattam kutatásaimat. Zamorába utaztam, onnan a Khitáj dzsungeleibe. Olvastam Skelos
vaskötésű tekercseit, mély kutakban lakozó, láthatatlan szörnyekkel és a fekete dzsungelekben
bujkáló, arc nélküli teremtményekkel beszéltem. Stygia mélyén, Szeth hatalmas, falakkal körülvett
föld alatti templomában, a démonokkal őrzött kriptában pillantottam meg a szarkofágodat, és ott
tanultam meg azon tudományokat, melyekkel sikerült összezsugorodott testedbe visszaadni az életet.
Szétmálló tekercsekből olvastam ki, hol van Ahriman Szíve, aztán egy év múlva megtaláltam a
rejtekhelyet, és rábukkantam Ahriman Szívére.
- Akkor miért vesződtél azzal, hogy engem visszahozz az életbe? - kérdezte Xaltotun, és tekintetét
a papra szögezte. - Miért nem használtad a Szívet saját hatalmad növelésére?
- Mivel ma már nincs egyetlen ember sem, aki ismerné a Szív titkát - válaszolta Orastes. - Még
legendákban sem maradt fenn az a tudomány, amellyel Ahriman Szívének teljes hatalmát ki lehetne
szabadítani. Tudtam, hogyan keltselek életre vele, viszont a Szív mélyebb titkaiban járatlan vagyok.
Felhasználtam hát arra, hogy visszahozzalak az életbe. A te tudásod az, melyre szükségünk van. Mert
te vagy az egyetlen, aki ismeri Ahriman Szívének minden titkát.
Xaltotun a fejét rázta, és merengve nézett a gömb lángoló mélyébe.
- Nekromanta tudományom hatalmasabb, mint az összes többi emberé együttvéve - mondta
Xaltotun. - Ám még én sem ismerem e drágakő teljes hatalmát. Nem kutathattam ki minden benne
rejlő lehetőséget. Rejtegetnem kellett, nehogy felhasználják ellenem. Végül mégis ellopták, és egy
tolldíszes sámán kezében legyűrte minden varázserőmet. Aztán eltűnt, engem pedig megmérgeztek
Stygia irigy papjai, mielőtt megtudtam volna, hová került.
- Egy barlangban bukkantam rá Tarantiában, Mitra szentélye alatt - mondta Orastes. - Nem sokkal
azt követően leltem rá, hogy megtaláltam a szarkofágodat Szeth föld alatti, stygiai templomában.
Zamorai tolvajokat béreltem fel, és
felvérteztem őket mindenféle védelmező varázslatokkal, amiket olyan helyeken tanultam meg,
melyekről jobb nem beszélni. Ezek a tolvajok szinte a kriptát őrző démonok karmai közül lopták el a
mumifikált testedet, aztán tevekaravánon, gályán és ökörszekéren sikerült idehoznunk. Ugyanazok a
tolvajok. pontosabban azok, akik életben maradtak az előző kaland után. lopták el Ahriman Szívét a
jól őrzött barlangból, Mitra temploma alól. Minden ügyességük és a védelmező varázslat ellenére
majdnem kudarcot vallottak. Egyetlenegy maradt közülük, aki valahogy eljutott hozzám, és a kezembe
adta a drágakövet. Halála előtt félrebeszélt, nyáladzott, és értelmetlenségeket zagyvált arról, mit látott
abban az elátkozott kriptában. A zamorai tolvajok igen hűséges, megbízható emberek. Még az én
védelmező varázslataimmal felvértezve sem lett volna képes más ellopni Ahriman Szívét abból a
kriptából, ahol Acheron bukása óta démonok őrizte sötétségben hevert háromezer éve.
Xaltotun felemelte fejét és sokáig a semmibe nézett, mintha megpróbálna az elszállt évszázadok
mélyére látni.
- Háromezer év! - mormogta. - Szeth nevére! Meséljétek el, mennyit változott a világ!
- Azok a barbárok, akik feldúlták Acheront, új királyságokat alapítottak - mondta Orastes. - Ahol
egykor a birodalom terült el, most új országok vannak, amelyeket Aquilóniának, Nemédiának és
Argosznak neveznek, azokról a törzsekről, akik alapították. Ofir, Korinthia és Nyugat-Koth, melyek
valaha Acheronhoz tartoztak, megerősítették függetlenségüket a birodalom bukásával.
- És mi lett Acheron népével? - akarta tudni Xaltotun. - Amikor Stygiába menekültem, Python
romokban állt, és Acheron hatalmas, bíbortornyú városain a barbárok véres kardja tiport.
 - A hegyek között élnek kisebb népcsoportok, amelyek azzal hencegnek, hogy az acheroniak
leszármazottai - válaszolta Orastes. - A többieket elpusztították barbár őseink, és eltörölték a föld
színéről. Ők. vagyis az őseim. sokat szenvedtek Acheron királyaitól.
Zord mosoly jelent meg a pythoni ajka körül.
- Igen! Rengeteg barbár, férfiak és nők vegyesen, pusztultak el zokogva ezen kéz alatt az oltáron.
Láttam, amint hatalmas gúlába rakták a fejüket Python főterén, miután a király zsákmánnyal és
meztelen rabokkal tért vissza nyugatról.
- Igen, amikor eljött a leszámolás napja, igencsak villogtak a kardok. Szóval Acheron megszűnt
létezni, és a bíbortornyú Python az elfeledett napok emléke lett. Fiatalabb királyságok nőttek ki a régi
birodalom romjain, és fejlődtek. És mi most életre keltettünk téged, hogy segíts kormányozni ezeket a
királyságokat, melyek ugyan idegenek számodra és kevésbé csodálatosak, mint a régi Acheron,
azonban mégis gazdagok és hatalmasok, megéri harcolni értük. Nézd! - Orastes kitekert egy hatalmas
térképet.
Xaltotun szemügyre vette, aztán zavartan megrázta a fejét.
- A kontinens körvonalai is megváltoztak. Mintha egy fantasztikusan eltorzult álomképet látnék.
- Ez itt Belverus - Orastes a térképre mutatott -, Nemédia fővárosa, most ebben vagyunk. Itt
húzódik Nemédia határa, tőle délre és délkeletre fekszik Ofir és Korinthia, keletre pedig Brythúnia és
Aquilónia.
- Ezt a világot, melyet a térkép ábrázol, én nem ismerem - mondta Xaltotun lágyan, ám Orastes
megpillantott egy különös fényt a sötét szempárban, amely gyűlölettel volt tele.
- E térkép megváltoztatásában kell segítened - válaszolta Orastes. - Azt kívánjuk először is, hagy
Tarascus kerüljön Nemédia trónjára. Azt akarjuk, hogy ez harc nélkül történjen és oly módon, hogy
még csak ne is gyanakodjanak, hogy az események mögött Tarascus áll. Nem akarunk az országban
belviszályt, mert minden erőnket Aquilónia elfoglalására óhajtjuk összpontosítani. Nimed király és
fiai természetes halállal pusztuljanak el, például járvány vihetné el őket. Így aztán Tarascus jogos
örökösként kerülne a trónra, békésen, minden ellenállás nélkül.
Xaltotun bólintott, de nem válaszolt. Orastes folytatta.
- A másik feladat sokkal bonyolultabb. Nem tudjuk Valeriust háború nélkül Aquilónia trónjára
ültetni, és ez a királyság félelmetes ellenfél. Népe kemény, harcedzett fajta, megkeményítette őket a
piktekkel, zingaraiakkal és a kimmériaiakkal vívott folyamatos küzdelem, Ötszáz éve vív Aquilónia és
Nemédia harcot egymással, váltakozó szerencsével, de végül is mindig az aquilónok kerültek ki
győztesen. Jelenlegi királyuk a leghíresebb harcos a nyugati nemzetek között. Egy külhoni kalandor,
aki puszta kézzel fojtotta meg Numenides királyt a saját trónján. A neve Conan, és nincs férfi, aki
legyőzné őt csatában. Valerius a jogos trónörökös, de őt száműzte királyi rokona Numenides, és
évekig kénytelen volt távol élni szülőföldjétől. Valerius ereiben azonban a régi dinasztia vére
csörgedezik, és sok báró titkon támogatná Conan trónfosztását, hiszen az az ember egy senki, még
csak nem is nemesi vérből származik. Az egyszerű emberek azonban hűségesek hozzá, és a külső
provinciák nemesei is kedvelik. Ám ha csatában legyőznénk a seregeit, és maga Conan is elpusztulna,
azt hiszem, nem lenne nehéz Valeriust trónra juttatni. Sőt, Conan meggyilkolásával összeomlana az
állam központja, hiszen ő nem egy dinasztia tagja, csak magányos kalandor.
- Szeretném látni azt a királyt - merengett el Xaltotun, és egy ezüst tükörbe pillantott, amely a
falon lógott. Ebben a fényes téglalapban nem látszott tükörkép, ám Xaltotun rájött, hogy mi is ez
valójában, és Orastes büszkén pillantott rá, akár egy jó kézműves, amikor sikerül mestere elismerését
kivívnia.
- Megpróbálom megmutatni őt - mondta Orastes, és a tükör elé ülve hipnotikusan bámult bele, s
hamarosan halvány árnyék kezdett alakot ölteni.
Hátborzongató volt az egész, de akik figyelték, tudták, hogy mindössze Orastes gondolatai öltenek
testet a mágikus kristályban. Eleinte csak egy homályos folt látszott, aztán éles kép jelent meg. Egy
magas férfi, erőteljes
vállakkal, zömök testtel, izmos nyakkal és vaskos végtagokkal. Selyem-bársony ruhát viselt, melyen
Aquilónia királyi oroszlánjai díszelegtek. Egyenesre nyírt, fekete haján Aquilónia koronája ragyogott.
Oldalán hatalmas kard lógott, melyet sokkal természetesebben viselt, mint a királyi jelvényeket.
Homloka alacsony volt és széles, a szemei égő kékek, mintha valami belső láng hevítette volna őket.
- Ez az ember nem hybóriai! - kiáltotta Xaltotun.
- Nem, ő kimmériai. Az északi hegyek között lakó vad törzsek leszármazottja.
- Harcoltam egykor az ősei ellen - motyogta Xaltotun. - Acheron királyai sem tudták meghódítani
őket.
- Még mindig rettegnek tőlük a déli országok - válaszolta Orastes. - Conan ebből a vad fajból
származik, és ez idáig. legyőzhetetlennek bizonyult.
Xaltotun nem felelt. Csendesen meredt a kezében lévő piros drágakőre, mely szikrázott a kezében.
Odakinn a kutyák újra vonítani kezdtek, hosszan, hátborzongatóan.

2. HALÁLT HOZÓ SZÉL

A sárkány éve háborúval, dögvésszel és zavargásokkal kezdődött. Fekete járvány szennyezte

Belverus utcáit. Egyaránt lecsapott a kereskedőre a boltjában, a pásztorra a nyája mellett, s a lovagra
lakoma közben. Az orvosok tudománya sem segített az áldozatokon. Azt beszélték, hogy ez az egész a
pokolból érkezett, az emberi büszkeség és kéjvágy büntetéseként. A kór gyors volt és halálos,
akárcsak a vipera harapása. Az áldozat teste bíborszínűvé vált, megfeketedett, majd néhány perc
múlva haldokolva esett össze. Saját rothadásának bűzét érezte orrlyukaiban, mielőtt a halál
elválasztotta volna lelkét rothadó testétől. Kitartó, forró, süvöltő szél fújt délről, a termés elszáradt a
földeken, a tehenek összerogytak, és álltó helyükben meghaltak.
Az emberek Mitrához fohászkodtak, és szerte a királyságban az uralkodó ellen ágáltak. Azt
suttogták, hogy a király titokban, palotája védelmében valamiféle aljas és gyűlöletes szenvedélynek
hódol. Nemsokára azonban a palotába is besétált vigyorogva ez a borzalmas, szörnyű járvány. Egyik
éjjel a király - három fiával együtt - meghalt, és a feldübörgő dobszó elnyomta a rothadó halottakat
gyűjtő kocsik kolompját.
Ezen az éjszakán még hajnal előtt, a forró szél, amely hetek óta fújt és ördögi kórt hozott,
megszűnt. Északról hatalmas szél kerekedett, a tornyok között süvöltött, pokoli zivatar támadt,
hatalmas villámlásokkal és félelmetes záporral. A hajnali napfény azonban már tisztán és fényesen
ragyogott fel. A kiszáradt mezők feléledtek, a szomjazó növények megújultak, és a baljóslatú járvány
eltűnt. A hatalmas szél kisöpörte az országból a borzalmas kórt.
Az emberek azt beszélték, hogy az istenek elégedettek, hogy a gonosz király
és örökösei meghaltak, és amikor öccsét, Tarascust királlyá koronázták a palotában, a nép olyan
hangosan éltette, hogy a tornyok szinte összerogytak, és mindenki örül, hogy ismét olyan uralkodójuk
van, akire mosolyognak az istenek.
A megkönnyebbülés és az öröm hulláma végigsöpört az országon, ami többnyire hódító háborúk
előjele szokott lenni. Így aztán senki sem lepődött meg, amikor Tarascus király bejelentette, hogy a
korábbi király által kötött fegyverszünetet felbontja, és sereget gyűjt Aquilónia megtámadására.
Indoklása őszintének tűnt, magyarázata egyfajta keresztes hadjárat jelleget adott a harcnak.
Kijelentette, hogy Valerius Aquilónia trónjának jogos örököse, és nem Aquilónia az ellenség, csak a
népet akarja a bitorló és idegen zsarnoktól megszabadítani.
Még ha itt-ott cinikus mosollyal fogadták is ezt a bejelentést, és a király barátjáról, Amalricról azt
suttogták, hogy ez a háború megtölthetné meglehetősen üres kincstárát, ez a szóbeszéd nem
terjedhetett el, mivel Tarascus népszerűsége elsöpörte ezeket a gondolatokat. Ha bárki is gyanította,
hogy valójában Amalric uralja Nemédiát a színfalak mögül, az ilyen szóbeszédek gyorsan elhalkultak.
A háború nagy lelkesedéssel indult.
 A király és szövetségesei ötvenezer ember élén indultak meg nyugatnak - csillogó fegyverzetű
lovagok, acél fejvédős pikások, bőrzekés íjászok. Átlépték a határt, a határ mentén elfoglaltak egy
kastélyt, három hegyi falut pedig felégettek. Ezután megtettek tíz mérföldet a Valkia völgyében, és a
határtól nyugatra találkoztak Aquilónia királyának, Conannak a harcosaival. Negyvenötezer fős,
lovagokból, íjászokból, csatlósokból álló seregével, Aquilónia katonáival és nemességével. Csak a
poitaini lovagok nem érkeztek meg a harctérre, mivel ők a királyság délnyugati csücskéből nem értek
oda időben. Tarascus hadüzenet nélkül támadott. Az invázió a fegyverszünet semmissé nyilvánítását
követően azonnal megindult, anélkül, hogy formálisan bejelentették volna a háborút.
A két sereg egy széles, lankás völgyben találkozott, amelyet sziklák tarkítottak, és amelynek
mélyén nádassal és fűzfákkal körülvett kis folyó csörgedezett. Mindkét sereg táborverői ehhez a
patakhoz jártak vízért, átkiabáltak egymásnak, és kövekkel dobálták egymást. A nap utolsó sugarai
Nemédia aranyszínű, skarlátvörös sárkánnyal díszített lobogójára vetültek, melyet Tarascus király
szálláshelye fölött lobogtatott a szél. A roppant nyugati sziklák árnyéka azonban hatalmas, bíborszínű
köpönyegként hullott az aquilónok sátrai és a seregek közé, ahol Conan király szálláshelye fölött a
saját, aranyoroszlánnal díszített fekete lobogója lengett.
Egész éjjel égtek a völgyben az őrtüzek, s a szél trombiták hangját, fegyverek csörgését, és az
őrszemek éles rikkantásait sodorta a patak mentén.

Hajnal előtti sötétség honolt még, amikor Conan felriadt fekhelyén, amely nem volt egyéb, mint
halomba dobált selyem és szőrme. Conan felült, élesen felkiáltott, és a fegyveréhez kapott.
Pallantides, a király főkapitánya rohant be a kiáltásra, és meglátta a mereven ülő, kardmarkolatát
szorongató királyt, akinek különösen sápadt arcát verejték borította.
- Királyi felség! - kiáltotta Pallantides. - Rosszul vagy?
- Mi van a táborban? - kérdezte Conan. - Felállítottad az őrséget?
- Ötszáz lovas őrzi a patakot, felséges úr - válaszolta a főkapitány. - A nemédek nem támadnak
éjszaka. Megvárják a hajnalt, akárcsak mi.
- Cromra! - dünnyögte Conan. - Olyan érzés ébresztett fel, mintha a végzet kúszott volna be az
álmaimba.
A király egy nagy, aranyszínű lámpa fényére meredt, amely lágy árnyékot vetett a bársony
drapériára és függönyökre, amelyek a hatalmas sátort borították. Senki sem volt itt kettejükön kívül.
Még egy rabszolga, vagy egy apród sem aludt a szőnyeggel borított padlón. Conan szeme úgy
villogott, mintha hatalmas veszedelem torkából menekült volna meg. Fegyvere remegett a kezében.
Pallantides bizonytalanul nézett királyára. Conan hallgatózott, erősen fülelt.
- Figyelj csak! - súgta a király. - Hallod ezt? Egy titokzatos, lopakodó lépés.
- Hét lovag őrzi a sátradat, felség - ellenkezett Pallantides. - Senki nem közelítheti meg óvatlanul.
- Nem kintről - válaszolta Conan. - Mintha idebent hallanám a hangot.
Pallantides gyorsan és alaposan szétnézett. Bekukkantott a bársonyfüggönyök
mögé, de a szálláshelyen rajtuk kívül senki nem tartózkodott, és a főkapitány nem talált senkit. Újra
megrázta a fejét.
- Nincs itt senki, uram. Seregeidtől körülvéve alszol.
- Történt már olyan, hogy valaki megölt egy királyt, akit több ezer embere vett körül - morogta
Conan. - Valami láthatatlan lény járkál itt.
- Valószínűleg csak álmodtad - mondta Pallantides, némileg zavartan.
- Meglehet - felelte Conan. - Pokolian furcsa álmom volt. Újra végigjártam azt a nehéz utat,
melynek végén Aquilónia élére kerültem.
A király elhallgatott, és Pallantides szótlanul bámult rá. A főkapitány szemében Conan ugyanolyan
rejtély volt, akárcsak a többi civilizált ember számára. Pallantides tudta, hogy Conan vad és
eseményekben dús élete során nagyon különös utakat járt be és fura dolgok történtek vele, mielőtt a
sors Aquilónia trónjára emelte.
 - A szemem előtt láttam azt a csatateret, ahol megszülettem - mesélte Conan, és két hatalmas
öklére támasztotta az állát. - Párducbőr ruhában dárdával vadásztam hegyi állatokra. Ismét zsoldossá
váltam, hetman lettem a kozákok között, a Zaporoska folyó partján. Végigdúltam Kús partjait, a
Baracha-szigetek között kalózkodtam, és később a himéliai hegyi emberek főnöke lettem. Mindez a
valóságban is megtörtént velem, és most az életem lepergett álmomban. Láttam
korábbi önmagamat minden formában, minden alakomban, amilyen csak voltam. Ám ezekben az
álomképekben különös alakok és félelmetes árnyékok kísértek, és egy távolról jövő hang gúnyolt
engem. Aztán amikor eljutottam a pergő álomképekben odáig, hogy végül láttam magamat itt feküdni
a sátramban, akkor egy kámzsás, ünnepi köntöst viselő sötét alak hajolt fölém. Én csak feküdtem, és
mozdulni is képtelen voltam. Aztán a csuklya hirtelen lehullt, és egy szétporladó koponya vigyorgott
rám alóla. Ekkor ébredtem fel.
- Ez gonosz álom volt, felséges úr - mondta Pallantides, és próbálta leplezni borzongását. - De
csak álom, nem egyéb.
Conan kétkedőn rázta a fejét. Barbár fajból származott, a babona és a megérzés számára
természetes dolgok, melyek ott lakoznak a tudatában.
- Már nagyon sokszor gyötörtek gonosz álmok - folytatta -, legtöbbjük értelmetlen zagyvaság.
Azonban Cromra mondom, ez más volt, mint az eddigiek. Bárcsak túl lennék már ezen a csatán, mert
amióta Nimed királyt elvitte a dögvész, szörnyű balsejtelem kínoz. Miért szűnt meg a dögvész rögtön
Nimed király halála után?
- Azt beszélik, vétkezett.
- Az emberek ostobák, mint mindig - dünnyögte Conan. - Ha dögvész pusztítana el minden
vétkezőt, akkor, Cromra mondom, senki nem maradna életben. Miért mészároltak le az istenek ötszáz
parasztot, kereskedőt és nemesembert, mielőtt a királyt elpusztították volna, hogyha a dögvész
célpontja a király volt? Az istenek vakon csapkodnak, vakon gyilkolnak, mint egy harcos a ködben?
Mitrára, ha az én csapásaim nem találtak volna célba, Aquilóniának már rég új királya lenne. Nem! Ez
a dögvész nem közönséges járvány volt. Ezt a járványt varázslók idézték elő a komor stygiai
sírboltokból. Amikor Almaric herceg seregében forgattam a kardot Stygia lerohanásakor, harmincezer
harcosunkból tizenötezret stygiai nyilak pusztítottak el, a maradékot pedig a dögvész, mely úgy söpört
keresztül rajtunk, mint a déli szél. Egyedül én maradtam életben.
- Nemédiában csak ötszázan haltak meg - vitatkozott Pallantides.
- Bárki hívta is életre ezt a fekete ragályt, tudnia kellett, hogyan képes leállítani, amikor akarja -
válaszolta Conan. - Szerintem ez előre megtervezett, ördögi mesterkedés volt. Valaki előhívta és
valaki megszüntette, amikor a terve beteljesedett. Amint Tarascus már biztonságban ült a trónon és az
emberek úgy éltették, mint aki megszabadította őket az istenek bosszújától. Cromra mondom, az egész
mögött valami sötét, megfoghatatlan elmét érzek. Hogy néz ki az az idegen, akit az emberek Tarascus
tanácsadójaként emlegetnek?
- Fátyollal takarja el az arcát - felelte Pallantides. - Azt mondják, külhoni, valami idegen
Stygiából.
- Idegen Stygiából! - ismételte Conan gunyorosan. - Inkább egy idegen a pokolból! Hallgasd
csak. mi ez?
- A nemédek trombitája harsog! - kiáltotta Pallantides. - Hallgasd csak, a
mieink is megszólalnak. Eljött a hajnal, és a kapitányok rohamra készítik a csapataikat. Mitra legyen
velünk! Még napnyugta előtt elsöpörjük őket.
- Küldd ide az apródjaimat! - kiáltotta Conan. Nagy vehemenciával kelt fel, és lerántotta magáról
éjszakai köntösét. Úgy tűnt, megfeledkezett a baljós előjelekről. - Menj a kapitányokhoz és ügyelj,
hogy minden rendben történjen! Követlek, mihelyst páncélt öltök.
Conan gondolkodásmódja, viselkedése sokszor érthetetlen volt a civilizált ember számára, és ezen
szokásai közé tartozott, hogy a sátrában teljesen egyedül aludt. Pallantides csörömpölő páncéljában
kisietett a sátorból. Végignézett az ébredező táboron, hallotta a fegyverek zörgését és látta, ahogy az
emberek sürgölődnek a bizonytalan hajnali fényben a sátrak hosszú sorai között. A csillagok még
halványan ragyogtak a nyugati égen, de egy hosszú, vöröses fénycsík jelezte a keleti horizonton a
hajnal megérkeztét, túlfelől pedig a nemédiai sárkánydíszes zászlók fennen lobogtak a szélben.

Pallantides a királyi apródok sátra felé igyekezett. A trombiták már felébresztették az egész tábort,
és amikor Pallantides odakiáltott az apródoknak, hirtelen félelmetes bömbölés dermesztette meg. A
királyi sátor belsejéből hatalmas csattanás hallatszott, melyet egy eldőlő test szívet megállító
döbbenése követett. Ezután halk nevetés hallatszott, amelytől a főkapitány vére jéggé dermedt.
Pallantides felordított, sarkon fordult, és visszarohant a szálláshelyre. Ismét felkiáltott, amikor
meglátta, hogy Conan hatalmas teste a szőnyegen hever. A király roppant méretű, kétkezes pallosa a
keze közelében hevert, és a kettészelt sátortartó pózna sejtetni engedte, milyen hatalmas ütést
mérhetett az a királyra. Pallantides kivonta fegyverét és óvatosan szétnézett a sátorban, de semmi
különöset nem tapasztalt. Üres volt, akárcsak akkor, amikor itt hagyta a királyt.
- Királyi felség! - Pallantides térdre rogyott a kiterült óriás mellett.
Conan nyitott szemmel, ép eszének birtokában nézett rá. Az ajka remegett, de hang nem jött ki
rajta. Láthatóan képtelen volt mozdulni.
Pallantides hirtelen felállt, és egyetlen szó nélkül az ajtóhoz lépett. Az apródok és az egyik lovag,
aki a sátrat őrizte, tanácstalanul néztek rá.
- Hallottunk valamit bentről - mondta a lovag bocsánatkérően. - A királynak nem esett baja?
Pallantides kutatóan nézett rá.
- Lépett be vagy ki a sátor ajtaján bárki is ma éjszaka?
- Rajtad kívül senki, uram - válaszolta a lovag, és Pallantides nem kételkedett őszinteségében.
- A király megbotlott, és elejtette a fegyverét - közölte röviden Pallantides. - Térj vissza a
posztodra!
Ahogy a lovag elment, a főkapitány alig észlelhető mozdulattal intett az öt apródnak, velük együtt
lépett a sátorba, majd elhúzta a bejáratot takaró szőnyeget. A szőnyegen heverő király láttán
valamennyien elsápadtak, de Pallantides gyors mozdulattal megakadályozta, hogy felkiáltsanak
meglepetésükben.
A főkapitány ismét Conan fölé hajolt, és királya újra szólni próbált. Az erek a halántékán és az
inak a nyakán megfeszültek az erőlködéstől, ahogy megpróbálta a földről felemelni fejét. Végül alig
érthető nyöszörgéssel szólalt meg:
- Az a lény... a lény a sarokban!
Pallantides felemelte fejét, és idegesen nézett körül. Látta a lámpafényben az apródok sápadt arcát,
és a bársony árnyékát a sátor falán. Mást semmit.
- Nincs itt semmi, felséges úr - mondta.
- Ott a sarokban - nyöszörögte a király, megpróbálva egyik oldalról a másikra fordítani hatalmas,
oroszlánszerű fejét. - Egy ember. legalábbis embernek tűnt. olyan rongyokban, mint egy bepólyált
múmia. Csuklyát viselt meg egy foszladozó köntöst. Én csak a szemét láttam, amint a fickó ott
kuporgott az árnyékban. Azt gondoltam, hogy ő is csak egy árnyék, amíg a szemébe nem néztem. A
szeme olyan volt, mint a fekete gyémánt. Rátámadtam és felé sújtottam a kardommal, azonban
elvétettem. hogy hogyan, azt csak Crom tudja. és helyette a faoszlopot találtam el. Amikor
elveszítettem az egyensúlyomat, az idegen elkapta a csuklómat, és az ujjai úgy égettek, mint a forró
vas. Az összes erőm elhagyott, a földre zuhantam, akár egy fatörzs. Azután az idegen elment, én itt
maradtam, mozdulni sem bírok. Megbénultam.
Pallantides felemelte királya hatalmas kezét és látta, hogy az izmok remegnek rajta. A király
csuklóján hosszú, vékony ujjak szorításának nyoma látszott. Miféle kéz lehetett az, amely ezen a
vastag csuklón lenyomatot hagyott? Pallantidesnek az a halk nevetés jutott az eszébe, amit akkor
hallott, amikor a sátorba rohant, és erre az emlékre kiverte a veríték. Biztos, hogy nem Conan volt az,
aki nevetett.
- Egy pokolbéli teremtmény volt az - suttogták a megrémült apródok. - Azt beszélik, hogy a
sötétség gyermekei harcolnak Tarascus oldalán.
 - Csendet! - reccsent rájuk röviden Pallantides.
Kint a hajnal elhalványította a csillagokat, a fény már megvilágította a csúcsokat, és a szél több
ezer harsona hangját hozta. Erre a hangra a király hatalmas testén reszketés futott át. Újra görcsbe
rándultak halántékán az erek, mintha egy láthatatlan erő ellen harcolna.
- Adjátok rám a páncélomat, és kössetek a nyereghez! - suttogta a király. - Akkor is én fogom
vezetni a támadást! - Pallantides megrázta a fejét, az egyik apród viszont megrántotta a köpenye
szélét.
- Nagyuram, elvesztünk, ha az ellenség megtudja, hogy a király nem tud harcolni, mert
megbénult! Csak ő vezethet bennünket győzelemre.
- Segíts, tegyük az emelvényre, a fekhelyére! - mondta a főkapitány.
A jelenlévő férfiak engedelmeskedtek, a mozdulni képtelen testet a szőrmékre fektették, és
selyemtakarókkal betakarták. Pallantides az öt apródhoz fordult, mielőtt megszólalt, hosszan fürkészte
a sápadt arcokat.
- Titokban kell tartanunk, amit ebben a sátorban láttunk, hallottunk - mondta végül. - Aquilónia
léte függ ettől. Egyikőtök menjen, hozza ide Vallonust, a pelliai lándzsások vezérét!
Az egyik apród bólintott, kisietett a sátorból. Pallantides a mozdulatlan királyra bámulva állt,
miközben kinn a harsonák és a dobok szóltak, és a sokaság nyüzsgése hallatszott. Hamarosan
visszatért az apród a tiszttel. Ez a férfi magas, széles vállú, hatalmas termetű volt, felépítésében
hasonlított Conanhoz. Neki is dús, fekete haj hullott a vállára, a szeme azonban szürke volt, vonásai
egyáltalán nem hasonlítottak Conanéhoz.
- Különleges betegség terítette le a királyt - közölte Pallantides kurtán. - Nagy tisztességben lesz
részed. Te viselheted a király fegyverzetét, és ma te lovagolsz a sereg élén. Senki sem tudhatja meg,
hogy nem a király az, aki a sereget vezeti.
- Ez olyan megtiszteltetés, amelyért az ember akár az életét is áldozza - felelte a kapitány, és
leküzdötte meglepetését. - Mitrára fogadom, nem fogok kudarcot vallani e nagy megbízatásban!
És miközben a mozdulatlan király égő tekintettel nézett maga elé, amelyben szívbe markoló keserű
harag és megaláztatás tükröződött, az apródok átöltöztették Vallonust Conan fekete páncéljába,
ráadták Conan királyi díszítésű sisakját. Aztán ráadták oroszlános selyemköpönyegét, végül pedig
felcsatolták rá azt az arany csattal ékesített széles övet, amely a drágaköves markolatú fegyvert
tartotta. Miközben a tisztet öltöztették, odakintről harsonák hangja hallatszott, fegyverek csörögtek, és
a folyó mellett a lovas csapatok egymás után indultak meg a csatatér felé.
Vallonus térdre rogyott, és meghajtotta királya előtt tolldíszes sisakját.
- Királyi fenség, Mitrára fogadom, hogy nem leszek méltatlan ehhez a páncélhoz, melyet a mai
napon viselek.
- Hozd el nekem Tarascus fejét, és báróvá teszlek! - A kínok szorításában Conanról lehullott
minden civilizált viselkedésmód. Szeme lángolt, a fogát csikorgatta, akárcsak egy közönséges
barbár, mint a kimmériai hegyek harcosai közül bármelyik.

3. A SZIKLAFAL LEDŐL

Az aquilón sereg épp hosszú, tömött sorokba rendeződött - pikások és lovasok alkottak oszlopokat,
csillogó acéllal kezükben -, amikor a királyi szálláshelyről előbukkant egy hatalmas, páncélos alak, és
miközben négy apród segítségével a fekete csődör nyergébe szállt, a seregből olyan ordítás tört fel,
mely megrázta a környező hegyeket. A harcosok a pajzsukhoz csapkodták fegyverüket, és kiáltozva
üdvözölték királyukat. Az aranyozott-páncélos lovagok, a láncinges pikások és a bőrzekés íjászok
egyaránt lelkesen éljeneztek.
A völgy túloldalán sorakozó sereg a folyó felé indult az enyhe lejtőn, fegyvereik megcsillantak a
reggeli ködben, mely a lovak lába körül kavargott.
 Az aquilóniai sereg megfontoltan lódult előre, hogy találkozzon az ellenséggel. A páncéllal
borított lovak patái alatt dübörgött a föld. Selyemlobogók szálltak a reggeli szélben, és a felfelé
meredő dárdahegyek úgy festettek messziről, mintha az erdő kelt volna életre, s emelkedve, süllyedve,
hullámozva indult volna meg.
Tíz fegyveres vitéz, elszánt és megbízható veterán, akik képesek voltak titkot tartani, őrizték a
királyi sátrat. Egy apród bent maradt a sátorban, és az ajtóhasadékon keresztül figyelt. Olyan ügyesen
titokban tartották a királlyal történteket, hogy a katonák közül senki sem sejtette, hogy nem Conan
vezeti a sereget a nagy csődör hátán.
Az aquilón sereg felvette a szokásos csatarendet. A sereg legerősebb része, a páncélos lovagok
tömörültek középre, a szárnyakat a többi lovasok és csatlósok alkották. Ezeket védték a gyalogos
pikások és az íjászok. Az utóbbiak a nyugati mocsarakból származó bossónok voltak, közepes
termetű, erős testalkatú férfiak, bőrzekében és acélsisakban.
A nemédek is hasonló formációt vettek fel, és a két sereg megindult a folyó felé, a szárnyak kissé
hátrábbról kísérték a középső éket. Az aquilóniai sereg közepén jól látszott a hatalmas, oroszlánnal
díszített lobogó, amely a fekete paripán ülő, páncélos férfi felett lengett.
Conan azonban a királyi sátorban feküdt az emelvényén, és nyöszörögve, átkozódva furcsa,
pogány szitkokat szórt valakire.
- A seregek összecsaptak - informálta az apród, aki az ajtóból figyelte a harcot. - Hallgasd csak a
harsonák hangját! Ha! A felkelő nap sugarai szinte lángra lobbannak a dárdások fegyverein és a
sisakokon, szinte megvakítják a szememet. Vörösre festi a folyót. Igen, és még vörösebb lesz, mielőtt
a nap lenyugszik! Az ellenség elérte a folyót. A két sereg közt úgy röpködnek a nyilak, hogy a cikázó
vesszők eltakarják a napot. Hajrá, íjászok! A bossónok a legjobbak ebben a fegyvernemben. Hallod az
üvöltésüket?

A harsonák rivalgása és a fegyvercsörgés mellett a király fülébe eljutott a bossónok csatakiáltása

is, mellyel egy időben, tökéletesen egyszerre lőtték ki nyilaikat.
- Az íjászok feltartóztatják az ellenséget, amíg a mi lovagjaink bele nem gázolnak a folyóba -
meséli az apród. - A part a víz szélénél nem nagyon meredek. Az ellenség lovagjai most érkeznek,
átzúdulnak a fűzfák között. Mitrára mondom, hogy az íjászok minden egyes nyila megtalálja a
páncéljuk hasadékát. Lovak és lovagok zuhannak a vízbe. A folyó nem túl mély, a sodrás sem erős, de
a lovagok mégsem tudnak felállni, mert a nehéz páncélzat lehúzza őket, és az ijedt lovak eltapossák
azokat, akik a vízbe estek. Most rontanak rájuk a mi lovagjaink. Belegázolnak a vízbe, és nekiesnek a
nemédiai lovasoknak. A víz szinte forr a lovak hasa alatt, a fegyverek egymásnak csattannak.
- Cromra! - tört ki Conan ajkai közül. Az élet lassan kezdett visszatérni az ereibe, de még mindig
képtelen volt arra, hogy felüljön.
- A szárnyak most zárnak össze - közölte az apród. - A pikások és a lándzsások közelharcba
bonyolódtak a vízben, mögöttük az íjászok továbbra is lövik a nyilaikat. Mitrára. a nemédek hullanak,
mint a legyek, a bossóniai nyilak megtizedelik a hátsó soraikat. A központi ékjük nem tudja megvetni
a lábát, a szárnyat pedig már visszaszorítottuk.
- Crom, Ymir és Mitra! - dühöngött Conan. - Ördög és pokol, bárcsak én is ott lehetnék, még ha
meghalnék is az első csapástól!
Odakinn a csatatéren, a hosszú forró napon tovább dühöngött és forrongott a csata. A völgy
remegett a rohamoktól és az ellentámadásoktól, nyílvesszők süvítettek mindkét oldalról, pajzsok
hasadtak, láncingek pattantak el. Az aquilón seregek azonban keményen nyomultak előre. Egyszer
visszakényszerültek a folyópartra, de aztán egy viharos ellentámadás következett, és a fekete zászló -
amely a vezér fekete paripája felett lobogott - visszafoglalta a területet. Acél védőbástyaként tartották
a folyó jobb oldali partját, és az apród hamarosan azt a hírt közölte Conannal, hogy a nemédeket
visszaszorították a folyótól.
 - Mindkét szárnyuk összezavarodott! - kiáltotta az apród. - A lovagjaik meghátráltak a mieinktől.
De mi ez? A zászlód meglódult, és a derékhad bezúdul a folyóba. Mitrára! Vallonus átviszi a sereget a
folyón!
- Bolond! - nyögte fogcsikorgatva Conan. - Belesétál a csapdába! Ahelyett, hogy alkonyatig
tartaná a pozícióját! Ekkorra érkezik Prospero az erősítéssel.
- A lovagok belelovagolnak a nyílzáporba! - kiáltotta az apród. - De nem inognak meg, nem
szórja szét őket a nyílzápor. Átkeltek a folyón, és felfelé vágtatnak az emelkedőn. Pallantides a
szárnyakat a folyóhoz összpontosítja,

hogy segítse a támadást. Ennél többet nem tehet. Az oroszlános zászló ott leng a zűrzavar közepén. A
nemédiai lovasok szembefordulnak, de. a mieink elsöprik őket! Felbomlottak a soraik!
Visszavonulnak! A balszárnyuk teljes egészében menekül, és a pikásaink kaszabolják őket futás
közben. Látom Vallonust! Ott lovagol, és úgy vagdalkozik, mint egy megszállott. Elragadta a harci
láz. Az emberek már nem figyelnek Pallantidesre, Vallonust követik. Conannak gondolják, és vakon
mennek utána!
- De nézd csak! Ő sem esztelenül ront előre. Szétteríti ötezer válogatott lovagját a nemédiai
frontvonal előtt, és a nemédiai fősereg összezavarodik. És. a mindenit! Az oldalszárnyat sziklák védik,
de van egy szoros, amelyet őrizetlenül hagytak. Ez olyan, mint egy lyuk a falban, mely a nemédiai
vonalak mögé vezet. Mitrára. Vallonus meglátta és felmérte a lehetőséget, viszi a harcosokat magával,
a lovagok a szoros felé zúdulnak.
- Csapda! - kiáltotta Conan, és összeszedte minden erejét, hogy felüljön.
- Nem! - kiáltotta ujjongva az apród. - Belátni az egész nemédiai sereget! Megfeledkeztek arról az
átjáróról. Nem számítottak arra, hogy ennyire visszaszorulnak. Ó, az az ostoba Tarascus,
mekkora hibát vétett! Látom a lándzsásokat és a lobogókat, ahogy az átjáró hátsó szárnyán
jönnek ki, és hátba támadják a nemédiai sereget. Le fogják őket mészárolni hátulról, győzni
fogunk! De. Mitrára, mi ez?!
Az apród megtántorodott, mert a sátor fala megremegett. Messziről, a csatazaj fölött leírhatatlan,
baljóslatú morajlás hallatszott.
- Megmozdultak a sziklák! - hebegte az apród reszketve. - Istenem, mi az? A folyó kilép
medréből, és a sziklák ledőlnek. A föld reng, a lovasok és az emberek elpusztulnak, a sziklák. a
sziklák pedig leomlanak!
Ahogy ezeket a szavakat kimondta, a föld megremegett, és leomló sziklák dübörgése hallatszott. A
csatazajt őrült jajveszékelés hangja nyomta el.
- A sziklák összeomlottak! - rikoltotta az eszét vesztett apród. - Elpusztította a harcosainkat.
mindent maga alá temetett. Láttam az oroszlános lobogót, egy pillanatig még lengett a lezuhanó kövek
és por között, aztán eltűnt. A nemédek máris győzelmet kiáltanak. Igazuk van, mert a leomló sziklák
ötezer emberünket, a legjobb harcosainkat pusztították el.
Conan fülébe egy messziről jövő zúgás hatolt, amely egyre rémültebben erősödött.

- Meghalt a király! Meghalt a király! Meneküljünk! Meneküljünk! Meghalt a király!

- Hazugok! - zihálta Conan. - Kutyák! Gazfickók! Gyávák! Ó, Cromra mondom, bár fel tudnék
állni. bárcsak el tudnék kúszni egy tőrrel a fogam között! Fiú, mondd csak, megfutamodtak?
- Igen! - zokogta az apród. - A folyó felé rohannak, a soraink felbomlottak, és mint vihar előtt a
tajték, árasztják el a folyót. Látom Pallantidest, ahogy megpróbálja meggátolni a menekülést, de most.
lebukik, és a lovak eltapossák.
A harcosaink rohannak a folyó felé, a lovasok, az íjászok, a pikások és minden katona
összekeveredve, egyetlen őrült tömegben menekül. A nemédek a sarkukban vannak, és úgy vágják
őket, mint kaszás a gabonát.
 - Állást kell foglalniuk az innenső parton! - nyögte a király. Annyira erőlködött, hogy a
halántékát a veríték is kiverte, amikor valamennyire a könyökére tudott támaszkodni.
- Nem! - kiáltotta az apród. - Nem fordulnak meg. Teljesen felbomlott a seregünk! Menekülnek!
Ó, istenem, miért kellett megérnem ezt a napot?
Ezután eszébe jutott a kötelessége. Azoknak a fegyvereseknek kiáltott, akik egykedvűen figyelve a
menekülést, a sátor ajtajában álltak.
- Hozzatok lovat gyorsan, és segítsetek a királyt lóra emelni! Nem engedhetjük meg, hogy itt
találják!
De még mielőtt bármit is tehetett volna, a menekülő áradat elérte őket. A lovagok, lovasok és
íjászok elárasztották a területet, és a sátrak között rohangáltak a kötelek és a holmik közt bukdácsolva,
összekeveredve a nemédiai harcosokkal, akik jobbra-balra csapkodva ölték őket. Elvágták a sátortartó
köteleket, felgyújtották a sátrakat, és megindult a fosztogatás. A Conan sátrát őrző fegyveresek is
elestek, a megcsonkított holttesteket a győztesek lovainak patái a földbe taposták.
Azonban az apród a sátorbejáratot takaró szőnyeget jól összehúzta, és ebben az őrült mészárlásban
senki sem gondolta, hogy ennek a szálláshelynek lakója van. Így aztán menekülők és üldözők
áthaladtak a táboron, és őrjöngve, kiabálva a völgybe vonultak tovább. Az apród kifelé nézett,
figyelte, mi történik kint, aztán hamarosan látta, hogy néhány férfi siet a királyi sátor felé.
- Nemédia királya közeledik négy társával és az apródjaival - közölte Conannal az apród. - Meg
kell adnod magad, felség.
- Megadjam magam ennek az ördögfajzatnak? - mondta fogcsikorgatva Conan.
Nagy nehezen sikerült felülnie, aztán fájdalmasan lerakta a lábát, és tántorogva felállt, mintha
kábulatban lenne. Az apród odament, hogy segítsen neki, de Conan eltolta maga mellől.
- Add az íjamat! - recsegte Conan, és a sátortartó póznáról függő íjára és tegezére mutatott.
- De királyi felség! - kiáltotta a zavarodott apród. - A csatát elvesztettük! És úgy illik, hogy a
királyi felség méltósággal fogadja ezt a hírt.
- Csakhogy én nem származom királyi vérből! - morogta Conan. - Barbár vagyok, egy kovács fia.
Felhúzta az íjat, nyílvesszőt illesztett a húrra, és tántorogva indult a sátor bejárata felé. Félelmetes
látványt nyújtott, hiszen majdnem teljesen meztelen volt, csak egy rövid bőrnadrág feszült a testén
meg egy ujjatlan ing, és az is nyitva. Jól látszott hatalmas szőrös mellkasa és izmos végtagjai. Kék
szeme ragyogott összegubancolódott fekete haja alatt. Az apród jobban megijedt saját
királyától, mint az egész nemédiai seregtől.
Conan tántorogva lökte félre az ajtót takaró szőnyeget, és kilépett a sátor elé. Nemédia királya és a
társaságában lévő kísérők épp ekkor szálltak le a lóról, megálltak és csodálkozva bámulták a velük
szemben álló jelenséget.
- Itt vagyok, sakálok! - kiáltotta a kimmériai. - Én vagyok a király! Halál rátok, kurafiak!
Conan kilőtte a nyilat, és az a nemédiai király helyett az előtte álló lovag szívébe fúródott. Conan
dühösen vágta az íjat a nemédiai királyhoz.
- Fene a reszkető kezembe! Gyere ide és fogj el, ha mersz!
Bizonytalan lábon hátratántorodott és érezte, hogy a sátortartó rúd támasztja meg a vállát, így
tudott megállni. Felemelte hatalmas pallosát, és mindkét kezével megmarkolta.
- Mitrára, ez valóban a király! - Tarascus átkozódott. Aztán gyors pillantást vetett Conanra, és
felnevetett. - Az a másik sakál csak felöltötte a király páncélját. Gyerünk, gazfickók, vegyétek a fejét!
A három katona, akik a király testőrségét alkották, Conanra rontott. Egyikük egyetlen csapással
megölte az apródot, ám a másik kettőnek nem volt ilyen szerencséje. Ahogy az első felemelt karddal
Conanra rontott, a király úgy vágta át a testőr páncélját, mintha közönséges ruha lenne, és levágta a
jobb karját meg a vállát. A testőr összecsuklott, és holtan terült el a földön. A másik férfi megbotlott
társa tetemében, és mielőtt felállhatott volna, Conan átdöfte roppant pallosával. Aztán kihúzta a
pengét a holttestből, és tántorogva újra a sátortartó póznának támaszkodott. Hatalmas végtagjai
remegtek, teste elnehezedett, verejték folyt végig az arcán és nyakán, a szeme azonban veszedelmes
tűzben égett.
 - Miért állsz olyan messze, te belverusi kutya? Nem tudlak elérni. Gyere ide, és dögölj meg!
Tarascus habozott, megmaradt kíséretére nézett meg az apródjára, egy vékony, komor tekintetű
férfira, aki fekete páncélt viselt, aztán tett egy lépést előre. Tarascus méretben és erőben nem
versenyezhetett a hatalmas termetű kimmériaival, azonban egész testét páncél védte, és a nyugati
nemzetek közt legendás kardforgatónak tartották. Az apródja azonban megfogta a kezét.
- Nem, felség, ne dobd el az életed. Hívom az íjászokat, majd ők lelövik ezt a barbárt, mint egy
sarokba szorított oroszlánt.
Egyikük sem vette észre, hogy egy szekér jelent meg, és nem sokkal mögöttük megállt. Conan
azonban mindent látott ellenségei válla fölött, és gerincébe valami borzalmas érzés kúszott. Volt
valami természetellenes a fekete lovakban, melyek a szekeret húzták, de a kocsi hajtója még inkább
magára vonta a király figyelmét.
Jó felépítésű, magas férfi volt, dísztelen selyemköntösben. A sémitákra jellemző fejdíszt viselt,
erről fátyol lógott, mely eltakarta az arcát, csak fekete, delejes tekintetű szeme villogott ki alóla. A
gyeplőt keményen markoló keze
fehér volt, de erős. Conan az idegenre meredt, és minden primitív ellenérzése feltámadt. Egyfajta
veszélyérzet töltötte el, mely ebből az eltakart arcú emberből áradt. A veszély jelenléte ugyanolyan
volt, mint amikor a magas fűben, szélcsendes időben a fű mozgása elárulja a mérges kígyó útját.
- Üdv, Xaltotun! - kiáltott Tarascus. - Ez itt Aquilónia királya! Nem halt meg a
földcsuszamláskor, mint gondoltuk.
- Tudom - felelte az idegen, de nem magyarázta meg, hogy honnan tudja. - Mi a terved vele?
- Hívom az íjászokat, hogy öljék meg - válaszolta a nemédiai. - Amíg ő él, veszélyes lehet
számunkra.
- Még egy ilyen kutya is hasznunkra lehet egyszer - mondta Xaltotun. - Élve fogjátok el!
Conan harsányan felröhögött.
- Gyere, próbáld meg! - kiáltotta kihívóan. - Ha nem hagytak volna cserben a lábaim, úgy
levágnálak arról a szekérről, mint favágó a fát. Soha nem fogsz el élve, a fene beléd!
- Igazat beszél, attól tartok - mondta Tarascus. - Ez az ember barbár, vad és érzéketlen, akár a
megsebzett tigris. Engedd, hogy hívjam az íjászokat!
- Figyelj rám, és tanulj bölcsességet! - tanácsolta Xaltotun.
Kezét köntöse alá dugta, és egy ragyogó gömböt húzott elő. Ezt hirtelen Conanhoz vágta. A
kimmériai megpróbálta kardjával félrecsapni a repülő valamit. Abban a pillanatban, ahogy a fegyver a
csillogó gömbhöz ért, fehér, szemvakító láng lobbant, és Conan eszméletlenül rogyott a földre.
- Meghalt? - Tarascus kérdésében sokkal inkább kijelentés volt, mint kérdés.
- Nem, csak eszméletlen. Néhány óra múlva magához tér. Parancsold meg az embereidnek, hogy
kötözzék meg a kezét és a lábát, aztán tegyék a kocsimra!
Tarascus intett az embereinek, és csatlósai a kocsira emelték az eszméletlen királyt. Xaltotun egy
bársonyköntössel letakarta, olyan alaposan, hogy egyáltalán nem látszott ki alóla. Ezután megragadta
a gyeplőt, és indulni készült.
- Belverusba megyek - mondta Xaltotun. - Mondd meg Amalricnak, hogy jövök, ha szüksége lesz
rám. De így, hogy Conan már nincs útban és az aquilón hadsereg felbomlott, nem hiszem, hogy
Aquilónia még gondot jelenthet. Prospero nem hoz több embert tízezernél, és ha ezek megtudják,
hogy a királyuk meghalt, akkor nem fognak igazából harcolni. Ne mondd el sem Amalricnak, sem
Valeriusnak, hogy ki a foglyom. Gondolják csak azt, hogy Conan meghalt a sziklák alatt.
Xaltotun addig nézte a fegyvereseket, amíg az egyik nyugtalanul össze nem rezzent az átható
tekintet alatt.
- Mi van az öveden? - kérdezte Xaltotun.
- Miért kérdezed, nagyuram? Ez az én övem. Akarod, hogy neked adjam? - kérdezte az elbűvölt
katona.
- Hazudsz! - nevetett Xaltotun félelmetesen. - Ez egy mérges kígyó! Bolond
vagy, hogy egy ilyen veszedelmes csúszómászót hordasz a derekadon!
 A férfi döbbenten pillantott a derekára és úgy látta, mintha közeledne hozzá az övcsat. Úgy látta,
mintha egy kígyó feje lenne, látta a borzalmas szempárt és a harapni akaró fogait. Hallotta a sziszegést
és érezte, hogy a kígyó a testéhez ér. Iszonyodva felordított, és puszta kezével megfogta. Úgy érezte,
mintha egy kígyó fogai marnának a kezébe, és hirtelen összeesett. Tarascus kifejezéstelen arccal
nézett az összerogyó fegyveresre. Ő nem látott egyebet, mint egy övet és az övön egy csatot,
amelynek vége a fegyveres tenyerébe ragadt. Xaltotun hipnotikus tekintettel Tarascus apródjához
fordult. A férfi elsápadt, és remegni kezdett. A király azonban megszakította a színjátékot.
- Ne! Benne megbízhatunk!
A varázsló megfogta a gyeplőt, és a lovak közé csapott.
- Gondoskodj róla, hogy mindez titok maradjon! Ha szükséged lenne rám, akkor Orastes szolgája,
Altaro hívjon engem úgy, ahogy tanítottam neki. A palotámban leszek, Belverusban.
Tarascus köszönésre emelte kezét, de az arckifejezésében nem tükröződött öröm, ahogy a távolodó
mágus után nézett.
- Miért hagyta meg a kimmériai életét? - suttogta az apród.
- Én magam is ezen gondolkozom - mormogta Tarascus.
Az elzörgő szekér mögött a csata és az üldözés tompa zaja hallatszott a távolból. A lemenő nap
skarlátvörösre festette a sziklákat, és a kocsi hamarosan beleolvadt a kelet felé felszálló kék árnyakba.

4. „MIFÉLE POKOLBÓL MÁSZTÁL ELŐ?"

Conan Xaltotun szekerében semmit nem érzékelt a hosszú utazás alatt. Halottként hevert a
kocsiban, miközben a bronzzal bevont kerekek hegyi országutak kövein zörögtek. Ezután termékeny
völgyek mélyén vitt keresztül az útjuk, majd a hegyes vidéket végképp maguk mögött hagyva egy
széles, fehér úton folytatták tovább az útjukat. Dús réteken haladtak át, s végül Belverus falaihoz
értek.
Mielőtt még a nap lement volna, az élet gyenge fuvallatként megérintette Conant. Hangokat hallott
és mormogást. Takaróján keresztül fáklyák gyenge fénye látszott, és épp egy kapu hatalmas fekete
boltívén haladtak át, amikor Conan szakállas fegyvereseket látott, meg fáklyákat, amelyek fénye
sisakokon és a lándzsahegyeken csillogott.
- Hogy ment a csata, nagyuram? - szólalt meg neméd nyelven egy kíváncsi hang.
- Tűrhetően - jött a kurta válasz. - Aquilónia királya elesett, serege felbomlott.
Izgatott fecsegés hallatszott, aztán a következő pillanatban már a kocsi kerekei zörögtek tovább. A
kerék szikrákat vetett, mert Xaltotun őrült iramban hajtott keresztül a boltív alatt. Conan mégis
meghallotta az egyik őr mormogását.
- A határtól Belverusig ideért egyetlen éjszaka alatt, és a lovak még csak meg sem izzadtak.
Mitrára, ez aztán. - Majd a csend elnyelte a hangokat, csak a patkók és kerekek csattogása hallatszott a
sötét utcán.
Amit hallott, megragadt Conan tudatában, de semmit sem jelentett számára. Olyan volt, mint egy
értelem nélküli bábu, amely hall és lát, de nem ért semmit. A hangok és képek értelem és jelentés
nélkül folytak át rajta. Újra mély letargiába esett és alig jutott el a tudatáig, amikor a szekér megállt
egy magas falakkal körülvett kerítés előtt. Kiemelték a kocsiból, egy kőlépcsőn át felcipelték, majd
egy hosszú, sötét folyosón lefelé vitték. Suttogások, óvatos léptek, furcsa hangok vették körül, és ő
mindebből semmit sem tudott felfogni, mintha minden távol lett volna tőle.
Végül aztán hirtelen magához tért, és minden kitisztult a fejében. Visszaemlékezett arra, mi lett a
csata kimenetele a hegyek között, és tisztában volt annak következményével. Még azt is világosan
tudta, hogy hol van.
 Bársony fekhelyen feküdt és ugyanazt a ruhát viselte, mint egy nappal ezelőtt, azonban a
végtagjaira hatalmas láncok nehezedtek, melyeket képtelen lett volna eltörni. A szobát, amelyben
feküdt, komor és méltóságteljesen előkelő bútorok töltötték be. A falakat fekete bársonydrapéria
borította, a padlón pedig vastag, bíborszínű szőnyegek hevertek. Ablaknak vagy ajtónak nyoma sem
látszott, a freskókkal díszített mennyezetről különös vésetű aranykandeláber csüngött, ez világította
meg a szobát.
Ebben a fényben Conan egy alakot látott ülni egy ezüstös, trónszerű székben, és úgy tűnt számára,
mintha ez valamilyen irreális és fantasztikus alak lenne. Teste körvonalai határozatlanul sejlettek,
mivel vékony selyemköntös borította. Azonban az arcvonásai ebben a bizonytalan világításban
meglepően jól látszottak. Olyan volt, mintha a férfi feje körül különös fénykoszorú ragyogna, és
ahogy Conan a szakállas arcra pillantott, olyan érzése támadt, mintha egy domborművet látna. Ez volt
az egyetlen jól kivehető valós dolog ebben a misztikus, kísérteties szobában.
Pompás arcvonásai voltak, olyanok, mint egy klasszikus szépségé. Volt azonban valami
nyugtalanító ebben a békés arcban, valami olyasmi, ami túlmutatott az emberi tudáson. Furcsa
felismerés bontakozott ki Conan tudatában. Még soha nem látta ezt az arcot, mégis ismerősnek hatott.
Valamire emlékeztették őt a férfi arcvonásai. Olyan volt, mintha a rémálmaiban kísértő lidérces alak
változott volna hús-vér emberré.
- Ki vagy? - követelte a király támadóan, s láncai ellenére megpróbált felülni.
- Az emberek Xaltotunnak hívnak - hangzott érces, erős hangon a válasz.
- Hol vagyunk most? - Ez volt a kimmériai újabb kérdése.
- Tarascus király palotájának egyik termében, Belverusban.
Conant ez nem lepte meg. Belverus a főváros volt abban az időben, és egyben a legnagyobb
nemédiai város a határ közelében.
- És Tarascus hol van?
- A sereggel.
- Nos - morogta Conan -, ha meg akarsz ölni, miért nem teszed meg most azonnal, hogy túl
legyünk rajta?
- Nem azért mentettelek meg a király íjászai elől, hogy Belverusban megöljelek - válaszolta
Xaltotun.
- Mi az ördögöt műveltél velem? - kérdezte Conan.
- Megbénítottam a tudatodat - felelte Xaltotun. - Hogy hogyan, azt úgysem értenéd. Hívd fekete
mágiának, ha úgy tetszik.
Conan már rájött minderre, és valami más járt a fejében.
- Azt hiszem, értem már, miért mentetted meg az életemet - dörmögött magában.
- Amalric meg akar tartani, hogy szükség esetén felhasználhasson Valerius ellen. Abban az
esetben, ha valami lehetetlenné tenné, hogy ő lehessen Aquilónia királya. Azt mindenki tudja, hogy
Torh bárói Valeriust akarják a trónomra ültetni. És amennyire Amalricot ismerem, Valeriust is
bábként akarja mozgatni, akárcsak Tarascust.
- Amalric nem tud arról, hogy foglyul ejtettelek - válaszolta Xaltotun. - Még Valerius sem tudja.
Mindketten azt hiszik, hogy elestél Valkiánál.
Conan összehúzta a szemét, úgy nézett csendben a férfira.
- Éreztem, hogy áll valaki a háttérben - morogta -, de azt hittem, Amalric az. Amalric, Valerius,
Tarascus, valamennyien csak bábuk a te kezedben? Ki vagy te?
- Miért fontos ez? Ha megmondanám, nem hinnéd el. De mit szólnál hozzá, ha azt mondanám,
hogy egyszer még visszaültethetlek Aquilónia trónjára?
Conan szeme úgy égett, mint egy farkasé.
- És mi ennek az ára?
- Feltétlen engedelmesség nekem.
- Menj a pokolba az ajánlatoddal! - mondta mogorván Conan. - Én nem leszek senki bábja, a
koronámat a saját kardommal szereztem! Ráadásul nem áll hatalmadban, hogy Aquilónia trónját eladd
vagy megvásárold, amikor csak akarod. A királyságot még nem foglalták el. Egyetlen csata még nem
dönti el a háború sorsát.
- Nemcsak kardok ellen háborúztok - jegyezte meg Xaltotun. - Szerinted csupán egy kard volt az,
amely a harc kezdete előtt a sátradban lesújtott rád? Nem, a sötétség egyik gyermeke volt az, a külső
űr árva teremtménye, akinek az ujja megérintett, és megfagyasztotta a vért az ereidben. Olyan hideg
volt ez az érintés, hogy úgy égetett, mint a fehéren izzó vas! Véletlen volt, hogy az az ember, aki a
páncélodat viselte, a szűk átjáróba vezette a lovagokat? Véletlen volt, hogy a sziklák megmozdultak,
és maguk alá temették őket?
Conan szótlanul meredt az idegenre és érezte, hogy a gerince mentén a hideg felkúszik a nyakáig.
Az általa ismert barbár mitológiában varázslók és boszorkányok veszik körül az embereket, és a
bolond is láthatja, hogy ez a férfi nem közönséges ember. Conan érzékelte azt a megmagyarázhatatlan
dolgot, ami olyan volt, mintha az idő és a tér idegen aurája venné körül a vele szemben ülő férfit - egy
baljóslatú és ősi kisugárzás. Makacs lelke azonban elutasította a meghátrálást.
- A sziklák leomlása véletlen volt - motyogta durván. - Bárki megkísérelte volna, hogy a szűk
szorosban az ellenség háta mögé kerüljön.
- Ez nem így van. Te nem vezettél volna támadást azon a helyen. Te csapdát gyanítottál volna.
Nem lépted volna át a folyót addig, amíg meg nem győződsz arról, hogy a nemédek visszavonulása
valódi. Hipnotikus szuggesztióval nem lehetne a te tudatodra hatni, még a csata őrületében sem. Te
sohasem sétáltál volna bele vakon abba a csapdába, mint ahogy a téged helyettesítő ember tette.
- Ha mindezt előre kitervelted - morogta Conan szkeptikusan -, ha kitervelted, hogy csapdába
csald a hadseregem. akkor a „sötétség gyermeke" miért nem ölt meg engem a sátramban?
- Azért, mert élve akartalak elfogni. Nem kellett különösebb varázserő annak megjóslásához,
hogy Pallantides beöltöztet valakit a te páncélodba, és azt küldi csatába. Élve és sértetlenül akartalak
elfogni. Jól illesz a terveimbe. Akkora életerő van benned, ami sokkal nagyobb, mint az összes
szövetségesem ügyessége és eszessége. Kellemetlen ellenség vagy, de jó vazallusom lehet belőled.
Erre a szóra Conan durván kiköpött. Xaltotun oda sem figyelve a feltámadó dühre, felemelt a
közeli asztalról egy kristály gömb öt, és maga elé helyezte. Semmi sem tartotta ezt a tárgyat, mégis a
levegőben maradt mozdulatlanul és olyan határozottan, mintha vasállványon nyugodna. Conan kissé
meglepődött, de nem mutatta ki.
- Akarod tudni, mi történik Aquilóniában? - kérdezte Xaltotun.
Conan nem válaszolt, de hirtelen hallgatása elárulta kíváncsiságát. Xaltotun a homályos mélységbe
meredt, majd megszólalt.
- A csatát követő nap éjszakája van. Tegnap este a sereg nagy része Valkiánál táborozott,
miközben a lovagság üldözte a menekülő aquilónokat. Hajnalban a sereg tábort bontott és nyugatra, a
hegyek közé vonult. Prospero tízezer poitaini harcosával mérföldekre járt a csatatértől, amikor kora
hajnalban találkozott a túlélőkkel. Egész éjjel vágtattak, remélve, hogy megérkezhetnek még az
összecsapás előtt. Azonban elkéstek, és mivel nem tudták a szétszóródott sereget egyesíteni,
visszavonultak Tarantia felé. Most épp keményen lovagolnak, a fáradt lovakat a környékről elrabolt
hátasokra cserélik, és valószínűleg eljutnak Tarantiába. Látom az izzadt lovagokat, páncéljuk szürke a
portól, zászlóikat fáradt lovaik után húzzák a földön. És látom Tarantia utcáit is. A városban zűrzavar
uralkodik. Az emberek értesültek a vereségről és királyuk haláláról. A
csőcselék félőrült a rettegéstől! Azt kiabálják, meghalt a király, és nincs senki, aki a nemédek ellen
vezethetné őket. Hatalmas árnyak rontanak Aquilóniára keletről, és az ég keselyűktől feketéllik.
Conan dühösen szitkozódott.
- Ezek csak szavak! A legrongyosabb koldus is tud hasonlót jósolni. Ha azt mondod, hogy mindezt
az üveggömbben láttad, akkor ugyanolyan hazug vagy, mint amilyen gyáva. És az utóbbi nem
kétséges. Prospero tartani fogja Tarantiát, a bárók egyesülnek, és a segítségére sietnek. Távollétemben
a királyságot Trocero báró fogja irányítani, ő majd kiveri a nemédeket, akár a veszett kutyákat. Mi az
az ötvenezer nemédiai? Aquilónia egy falatra lenyeli őket. Sohasem fogják újra látni Belverust. Nem
Aquilóniát győzték le Valkiánál, csupán csak Conant.
 - Aquilónia sorsa megpecsételődött - mondta Xaltotun rendíthetetlenül. - Lándzsák, balták és
fáklyák fogják meghódítani, és ha mégsem így lenne, akkor a messzi múltból származó hatalom fog
ellene harcba lépni. Ahogy a sziklák leomlottak Valkiánál, ugyanúgy le fognak omlani a városfalak és
a hegyek is, hogyha szükséges. Ha kell, a folyók kilépnek a medrükből, és elárasztják az egész
tartományt. Azonban jobb, ha kard és íj uralkodnak a varázstudomány helyett, mert ha gyakran
használják a sötét erőt, az egész világegyetem kimozdulhat a helyéből.
- Miféle pokolból másztál elő, te átkozott kutya! - motyogta Conan, és a férfira meredt. A
kimmériai öntudatlanul megborzongott, valami megfoghatatlanul ősi dolgot, valami hihetetlenül
ördögit érzékelt.
Xaltotun felemelte fejét, mintha a messzeségből jövő suttogásra figyelne. Úgy tűnt, mintha
megfeledkezett volna foglyáról. Azután megrázta a fejét, és Conanra bámult.
- Miféle? Ha megmondanám, nem hinnéd el. Azonban most már fáraszt ez a beszélgetés! Sokkal
könnyebb elpusztítani egy falakkal körülvett várost, mint a te esztelen, barbár tudatodhoz igazítani a
gondolkodásmódomat.
- Ha a kezem szabad lenne - vágott vissza Conan -, esztelen holttestet csinálnék belőled!
- Ezt nem kétlem. Csakhogy én nem vagyok olyan bolond, hogy megadjam neked ezt a lehetőséget
- válaszolta Xaltotun.
Viselkedése megváltozott, nyugtalanság és idegesség kerítette hatalmába, bár Conan sejtette, hogy
ez nem ővele kapcsolatos.
- Gondolkodj el azon, amit mondtam, barbár. Rengeteg időd lesz rá. Még nem döntöttem el, mihez
kezdek veled, ez olyan körülményektől függ, melyek még ki sem alakultak. Azonban egy dolgot véss
az eszedbe. Ha elhatároztam, hogy a terveimben felhasznállak, akkor jobban teszed, ha ellenállás
nélkül engedelmeskedsz, különben megtapasztalod haragomat.
Conan szitkokat szórt felé, miközben egy rejtett ajtó kinyílt, és négy hatalmas termetű szerecsen
lépett be. Csupán egy selyem ágyékkötőt viseltek, amit egy öv tartott, az övön pedig nagy kulcs lógott.
Xaltotun türelmetlenül intett a király felé és elfordult, mintha már nem is érdekelné, hogy a
továbbiakban mi történik. Ujjai görcsösen rángatóztak. Egy faragott, zöld jáde dobozból csipetnyi
ragyogó, fekete port vett ki, egy szénserpenyőbe helyezte, ami a könyökénél lévő aranyállványon
feküdt. A kristálygömb - amelyről látszólag elfeledkezett - leesett a földre, mintha a láthatatlan
állvány eltűnt volna.
A fekete szolgák felemelték Conant - aki a súlyos láncok miatt nem tudott lépkedni -, és kicipelték
a szobából. Conan még egyszer visszapillantott, mielőtt elhagyta volna a szobát és a nehéz,
aranyveretes ajtó bezárult volna. Látta, ahogy Xaltotun hátrahanyatlik trónusszerű székén, karjait
összefonja, s a parazsat tartalmazó serpenyőből vékony füstgomoly száll fel. Conan fejbőre bizseregni
kezdett. Stygiában, abban az ősi és ördögi királyságban, már látott hasonló fekete füstöt. Nem más ez,
mint a fekete lótusz virágpora, mely a halálhoz hasonlatos álmot idéz elő. Conan tudta, hogy a Fekete
Gyűrű legördögibb varázslói használják ezt a szert önként, és merülnek bele a fekete lótusz
rémálmaiba, hogy megújítsák varázserejüket.
A Fekete Gyűrű a nyugati világ legtöbb népe számára csak mese és hazugság, de Conan hitt a
létezésében. Ismerte félelmetes követőit, akik Stygia fekete pincéiben és az elátkozott Sabatea sötét
kupolái alatt gyakorolták ezeket a fertelmes varázslatokat.
Conan még egy pillantást vetett vissza az aranyveretes ajtóból, aztán az ajtó becsukódott mögötte.
Conan nem tudta volna megmondani, hogy nappal van vagy éjszaka. Tarascus király palotája
homályos volt és sötét, hiányzott a természetes megvilágítás. A sötétség és homály szelleme kísértett a
palotában, és Conan úgy érezte, hogy mindez az idegen Xaltotunból sugárzik. A szerecsenek hosszú,
széles folyosón vitték végig, amelyet alig-alig világított meg valami, és a szolgák is úgy mozogtak,
mintha maguk is kísértetek lennének. Ezután egy végtelennek tűnő kőlépcsőn mentek le. Az egyikük
fáklyát tartott a kezében, az világította meg a falat, és mindez olyan volt, mintha a pokolba cipelnék
lefelé ezek a fekete démonok. Végül elérték a lépcső alját, aztán egy rövid, egyenes folyosó
keresztezte útjukat, amelynek egyik végében - a boltíves ajtónyíláson túl - egy lépcső vezetett felfelé,
a másik irányban pedig - szabályos közönként, egymástól néhány méternyire - súlyos vasrudakkal
megerősített rácsok sorakoztak.
Az egyik ilyen rács előtt megálltak, az egyik szolga leemelte a kulcsot az övéről, és kinyitotta a
zárat. Benyomta a rácsot és becipelték a foglyot a kis cellába, amit nehéz kőből készült fal, padlózat,
illetve mennyezet határolt. A szemközti falon egy másik rácsos ajtó volt. Hogy a mögött az ajtó
mögött mi lehet, Conan nem tudta volna megmondani, de abban biztos volt, hogy nem egy másik
folyosó. A fáklyából előszűrődő fény a rácson túl homályos teret és visszhangzó ürességet jelzett.
A tömlöc egyik sarkában, ahhoz az ajtóhoz közel, amelyen beléptek, nagy
halom rozsdás lánc csüngött egy hatalmas, kőbe ágyazott vasgyűrűről. Ezen a láncon egy csontváz
lógott. Conan kíváncsian végigmérte és látta, hogy a legtöbb csont repedt vagy törött, a koponyát
letépték a gerincről, mintha valami őrült csapást mértek volna rá.
Az egyik fekete ember - nem az, aki az ajtót kinyitotta, hanem egy másik - saját kulcsával
egykedvűen levette a láncokat a vasgyűrűről, és a rozsdás fémet meg a csontokat a másik sarokba
rugdosta. Aztán Conan láncát rögzítették a gyűrűre, a harmadik szerecsen szolga a saját kulcsát
belepróbálta a távolabbi ajtó zárjába és elégedetten mormogott, amikor megbizonyosodott arról, hogy
rendesen be van zárva.
Ezután a szerecsen szolgák Conanra vetették tekintetüket. A fáklyaláng visszatükröződött sima
bőrükről. Az, akinél a távolabbi ajtó kulcsa volt, torokhangon megszólalt.
- Mostantól ez lesz a palotád, te fehér kutya! Csak a gazdánk meg mi tudjuk, hogy itt vagy. A
palotában mindenki alszik, senkinek sem áruljuk el a titkot. Itt élsz és itt döglesz meg, akárcsak ő! -
Gúnyosan belerúgott a széttört koponyába, az csörömpölve gördült végig a kőpadlón.
Conan nem akart válaszolni a sértésre, de a feketét még inkább felbosszantotta a fogoly nyugalma.
Átkozódott, aztán a király arcába köpött. Ezt rosszul tette. Conan a padlón ült, láncai a dereka mellett
hevertek. Bokáját és csuklóját a falba mélyesztett gyűrűhöz rögzítették, nem tudott sem felállni, sem
egy arasznyinál messzebb elmozdulni a faltól. Egy nagy halom lánc hevert azonban a keze ügyében,
és még mielőtt a köpködő szerecsen visszahúzta volna a fejét, a király felnyalábolta ezt a lánccsomót,
és a fekete szolga fejéhez vágta. A szerecsen összeesett, mint egy letaglózott ökör, társai meglepődve
nézték szétnyílt koponyáját, és az orrán-száján ömlő vért.
Azonban nem torolták meg a tettét, és egyáltalán nem vettek tudomást arról, hogy Conan gúnyos
szidalmakkal invitálta volna őket közelebb. Dörmögtek valamit, azután felemelték halott társukat.
Ketten a vállukra vették, mint egy zsák gabonát, és elvitték magukkal. Kulcsra zárták az ajtót maguk
mögött, de a kulcsot nem vették le közben az övükről. Vitték magukkal a fáklyát, és ahogy távolodtak
a folyosón, a sötétség megelevenedett lényként osont utánuk. Halk, meztelen lépteik elhaltak a
sötétben, fáklyájuk fénye sem látszott már, csupán sötétség és félelem maradt mögöttük.

5. KÍSÉRTET A FÖLD ALATT

Conan csendben feküdt a nehéz láncok súlya alatt, és - kilátástalan helyzete ellenére - vad fajtája
egykedvűségével viselte sorsát. Nem mozgott, mert láncai csörgése félelmetesen riasztóan hangzott a
sötétben és a csendben. Valahol mélyen az ösztöneiben - ami több ezer vadon élő ősétől maradt rá -
úgy érezte, nem szabad zajjal elárulnia reménytelen helyzetét. Nem tudta volna megindokolni, hogy
miért, mégis csendben feküdt, mert attól tartott, hogy a sötétben megbúvó, rá leselkedő veszély
felfedezheti e kiszolgáltatott állapotában. Xaltotun azt mondta, nem akarja megölni, és Conan hitt
neki, mert arra gondolt, ennek a férfinak érdekében áll, hogy életben tartsa őt, legalábbis egy ideig.
Vad ösztönei azonban - amelyek még gyerekkorában kifejlődtek benne - azt sugallták, hogy húzza
össze magát és csendben feküdjön, mert valami fenevad mászkálhat a búvóhelye körül.
 Még Conan éles tekintete sem tudott áthatolni a sötétségen. Egy idő múlva azonban nagyon gyenge
fényt pillantott meg, gyér fényfolt vetült a könyökénél lévő rudakra és a láncon lógó csontvázra.
Conan sehogy sem értette, honnan ered. Aztán egyszer csak rájött a magyarázatra. Mélyen a föld alatt
tartják fogva, a palota alatti tömlöcben. A fénysugár felülről jött egy keskeny résen, s csak addig,
amíg a hold egy bizonyos ponton állt. Rájött, hogy így számolni tudja majd a nappalokat és az
éjszakákat. Lehet, hogy a nap fénye is ugyanígy lehatol majd. Lehet, hogy ez is a kínzáshoz tartozik,
mindössze egyetlen pillanatra engedik látni a rabnak a napfényt vagy a hold sugarát.
Tekintete a távolabbi sarokban heverő, törött csontokra tévedt, amelyek halványan látszottak. Nem
terhelte az agyát semmiféle körmönfont spekulációval arról, vajon hogyan kerültek azok ide, kik
lehettek és miért pusztultak el. A csontok széttört állapotán azonban elcsodálkozott. Nem
kínzóeszközzel törték szét azokat. Aztán egy szörnyű részlet megadta a magyarázatot. A csontok
hosszában repedtek szét, és erre csupán egyetlen magyarázat van. Azért törték széjjel így, hogy
kiszívják belőle a csontvelőt.
Vajon miféle szörnyeteg lehetett? Ember, aki képes volt a csontvelőért széttörni a csontokat? Talán
ezek a csontok egy borzasztó, kannibalisztikus lakoma bizonyítékai, de az is lehet, hogy az éhség
őrületbe kergette a szegény rabokat. Conan elgondolkodott, hogy vajon az ő csontjait is itt találják
majd ezeken a rozsdás láncokon? Megmagyarázhatatlan pánik fogta el, akár a csapdába esett farkast.
A kimmériai nem átkozódott, nem sírt és nem beszélt félre, egy civilizált ember bizonyára ezt tette
volna. Azonban szívében a fájdalom és a kétségbeesés ugyanolyan erős volt. Hatalmas végtagjai
reszkettek az érzések intenzitásától. Valahol messze nyugaton a nemédiai sereg most mészárolja le a
népét, gyújtja fel a királyságát, a poitainiak kis serege nem képes megállítani őket. Prospero talán
sikerrel védelmezi Tarantiát néhány hétig vagy néhány hónapig, de ha
végül nem jön a felmentő sereg, megadja magát a nagyobb számú ellenségnek. Csupán a bárók tudnák
egyesíteni erejüket a betolakodók ellen. S közben ő, Conan, kiszolgáltatottan fekszik ebben a sötét
cellában, míg mások vezetik a lándzsásait, és harcolnak a királyságáért. Elkeseredésében a fogát
csikorgatta.
Hirtelen megmerevedett, mert a távolabbi ajtón kívülről, lopakodó lépteket hallott. Kimeresztette a
szemét és látta, hogy egy nehezen kivehető alak hajol a rácshoz kívülről. Ezután két fém csikordult
egymáshoz, és Conan a zár kattanását hallotta ugyanúgy, mintha kulcsot fordítottak volna el a zárban.
Aztán az alak nesztelenül eltűnt, mintha az egész csak a képzelet játéka lett volna. Valamelyik őr
próbálta kinyitni a zárat, feltételezte Conan. Egy idő múlva azonban valamivel távolabb is zaj volt
hallható, egy ajtót lágyan megnyitottak, majd a távolban elhalt a halkan surranó lábak nesze. Újra
csend lett.

Conan még sokáig hallgatózott, de nem hallott semmit. Azonkívül, hogy a hold még mindig
bevilágított azon a rejtett résen, semmi más nem történt. Conan végül megmozdult, és a láncai
megcsörrentek. Ekkor újra zajt hallott, könnyű lábak neszezését, és a közelebbi ajtón túl halk lépteket.
Annál az ajtónál, amelyen behozták a zárkájába, egy pillanattal később egy karcsú alakot vett észre a
tompa fényben.
- Conan király! - szólalt meg a lágy hang sürgetően. - Ó, uram, itt vagy?
- Hol másutt lehetnék? - felelte Conan keményen, és odafordította fejét, hogy megpillantsa a
hozzá szóló személyt.
Egy lány állt az ajtó előtt, és a rácsokba kapaszkodott vékony ujjaival. A gyenge fényben
körvonalai jól kivehetők voltak, selyemköpenybe burkolódzott, és drágakövek ragyogtak rajta. Sötét
szeme csillogott a homályban, fehér végtagjai lágyan fénylettek, akár az alabástrom. Haja barna
zuhatagként hullott a vállára, s még a sötétben is csillogott.
- Itt vannak a kulcsok a bilincseidhez és a távolabbi ajtóhoz - suttogta a lány. Karcsú, fehér kezét
a rácsok közé dugta, és bedobta a három tárgyat Conan elé.
- Miféle játék ez? - kérdezte Conan. - Neméd nyelven beszélsz, nekem viszont nincs nemédiai
barátom. Miféle ördöngösséget eszelt ki a gazdád? Ő küldött, hogy kigúnyolj?
 - Ez nem gúnyolódás! - A lány hevesen reszketni kezdett. Karperecei és nyaklánca a rácshoz
ütődve csilingeltek, ahogy megszorította a rácsot. - Mitrára esküszöm! A kulcsokat a szerecsen
őröktől loptam. Ők a föld alatti tömlöcök őrzői, mindegyik egy kulcsot hord magánál, amellyel egy
zár nyitható. Leitattam őket. Az egyiküket, amelyiket leütötted, elvitték, így az ő kulcsát nem tudtam
megszerezni, de a többit elloptam, kérlek ne késlekedj! A cellák alatt mélyebb
tömlöcök vannak, melyek ajtajai a pokolhoz vezetnek.
Conan meglepetten, némi kétkedéssel próbálta ki a kulcsokat, és azt várta, hogy csalódni fog, és a
lány gúnyosan kineveti. Már az első kulcsnál rájött azonban, hogy az valóban illik bilincsei zárjába, és
nemcsak a lábán vagy a kezén lévőbe, hanem abba is, amelyhez az összes láncát rögzítették. Néhány
pillanat múlva már felállt, és viszonylag szabadon nézett körül. Gyors léptekkel az ajtórácshoz sietett,
ujjaival megragadta a rácsokat, a karcsú kis csuklót megszorította és megsimogatta. A lány felemelte
fejét, és merészen Conan tüzes szemébe nézett.
- Ki vagy te, lány? - kérdezte Conan. - Miért teszed ezt?
- Csak Zenobia a nevem - suttogta a lány, és lélegzet után kapkodott. - A király egyik
háremhölgye vagyok.
- Hacsak nem valami átkozott trükk az egész - morogta Conan -, nem tudom belátni, hogy miért
hoztad el nekem ezeket a kulcsokat!
A lány lehajtotta fejét, és amikor újra felemelte, egyenesen Conan kétkedő szemébe nézett. Mint
ragyogó drágakövek, könnyek csillogtak a szempilláin.
- Csak egy egyszerű lány vagyok a király háreméből - mondta büszke alázatossággal. - Soha nem
pillantottál rám és bizonyos, hogy soha nem is fogsz rám nézni. Annyit sem számítok, mint az a kutya,
amelyik a király lakomája alatt a csontok után kapkod. Csakhogy én nem bábu vagyok, nem csupán
egy játékszer. Lélegzem, érzek gyűlöletet, félelmet, örömet és szerelmet. És én beléd szerettem,
Conan király. Azonnal szerelmes lettem beléd, amikor három évvel ezelőtt megpillantottalak, ahogy
lovagjaid élén belovagoltál Belverus utcáira, hogy meglátogasd Numa királyt. A szívem ki akart
ugrani a mellemből, hogy az út porába hulljon a lovad patái elé.
Az arcát pír borította el, de sötét szemei nem remegtek. Conan nem válaszolt azonnal. Vad volt és
szenvedélyes, mégis - akárcsak a legtöbb igazi férfit - őt is megérintette egyfajta csodálat, ahogy ez a
lány lemeztelenítette előtte a lelkét.
A lány lehajtotta fejét, és vörös ajkait Conan ujjaira szorította. Azokra az ujjakra, amelyek karcsú
csuklóját fogva tartották. Ezután felkapta a fejét, mintha hirtelen összeszedte volna magát, és sötét
szemében rémület tükröződött.
- Siess! - suttogta sürgetően. - Elmúlt éjfél. Menned kell!
- De téged elevenen nyúznak meg a kulcsok ellopásáért, nemde?
- Soha nem fogják megtudni. Ha a feketék emlékeznének is reggel, hogy adtam nekik bort, nem
mernék bevallani, hogy elloptam tőlük a kulcsokat, míg ők részegek voltak. A kulcs, amelyet nem
tudtam megszerezni, pontosan az, amelyik ezt az ajtót nyitja. Így aztán csak a lenti tömlöcökön át
szabadulhatsz meg. Nem tudom, milyen szörnyű teremtmény lakozik az ajtón túl, de ha itt maradsz a
celládban, sokkal nagyobb veszélyben vagy. Tarascus király visszatért.
- Micsoda? Tarascus?
- Igen! Nagy titokban érkezett, és nem sokkal később lejött a tömlöcbe és
sápadtan, reszketve jelent meg, mintha halálosan megrémült volna valamitől. Hallottam, ahogy
suttogva utasítja az apródját, Arideust, hogy Xaltotun parancsa ellenére meg kell halnod.
- És Xaltotun? - morogta Conan. Érezte, hogy a lányt kirázza a hideg.
- Ne is beszéljünk róla. A démonok megjelennek, ha a nevüket kiejtjük. A rabszolgák azt
beszélik, hogy a szobájában fekszik zárt ajtók mögött, és a fekete lótusz álmát látja. Azt hiszem,
titokban még Tarascus is fél tőle, különben téged nyíltan öletne meg. Tarascus ma éjjel lenn járt a
tömlöcben, és Mitrára mondom, nem tudom, mit művelt ott!
- Lehet, hogy Tarascus volt az, aki nemrég a cellám ajtaja elé lopózott? - motyogta Conan.
 - Itt egy tőr - suttogta a lány, és a rácsok közt áttolt valamit. Conan kíváncsi ujjai a tárgyat
megérintve ismerős fegyvert tapintottak. - Menj gyorsan keresztül a túlsó ajtón, fordulj balra, és siess
végig a cellák előtt, amíg egy kőlépcsőhöz érsz. Ha kedves az életed, le ne térj a cellák előtti
folyosóról. Menj fel a lépcsőn, és nyisd ki az ottani ajtót. Az egyik kulcs nyitja. És ha Mitra is
megsegít, én ott várlak téged. - A lány máris megfordult, és könnyű, papucsos lábainak távolodó
surrogása hallatszott.

Conan megvonta a vállát, és a távolabbi rács felé indult. Lehet, hogy Tarascus valamilyen ördögi
csapdába akarja csalni, de Conan szívesebben kockáztatta meg, hogy meggondolatlanul belesétál a
csapdába, semmint hogy tétlenül üljön, és várja az ítéletet. Megvizsgálta a lánytól kapott tőrt, és
elmosolyodott. Bárki legyen is ez a lány, az biztos, hogy ért a fegyverekhez. Nem könnyű tőr volt,
nem egy olyan drágakő díszítésű vagy arany foglalatú, amelyik semmi egyébre nem alkalmas, mint
hogy egy úrnő hálószobájában orgyilkosságot kövessenek el vele. Ez egyenes, húsz centi hosszú tőr
volt, egy harcos fegyvere, széles pengéjű, éles és hegyes.
Conan elégedetten mormogott magában. A tőr markolatát fogva melegség árasztotta el, és jó érzés
volt kezében tartani ezt a fegyvert. Bármiféle összeesküvést szőttek is körülötte, bármiféle trükkel
próbálják beugratni, ez a tőr igazi fegyver. Conan jobb kezének hatalmas izmai szinte feléledtek a
gyilkos fegyver tapintásától.
A távolabbi ajtóhoz ment, és megpróbálta a kulcsot beledugni. Döbbenten jött rá, hogy az ajtó
nincs bezárva. Pedig határozottan emlékezett rá, hogy a szerecsenek ezt az ajtót is bezárták. Ám ezek
szerint az a lopakodó, hajlott alak valószínűleg nem börtönőr volt, aki azért jött, hogy megnézze,
helyén van-e a zár. Az az ember - kinyitotta az ajtót. Volt valami baljóslatú ebben a nyitott
ajtóban, Conan azonban nem habozott, kinyitotta a rácsokat, és kilépett cellájából a kinti sötétségbe.
Úgy ahogy gondolta, ez az ajtó nem egy másik folyosóra nyílt. A kikövezett padló a lába alatt
kiszélesedett és jobbra meg balra cellák sorakoztak, de Conan nem tudta eldönteni, mi lehet a
hatalmas helyiség szemközti részében. Nem látott semmit, sem a mennyezetet, sem másik falat. A
holdfény a cellák rácsain keresztül szűrődött be, és még ez a gyenge fény is majdnem teljesen
elveszett a feketeségben. Conan szeme hamarosan hozzászokott a sötéthez, és minden egyes cellaajtó
előtt egy apró foltot fedezett fel.
Megfordult és gyorsan, nesztelenül elsietett a cellasor előtt. Meztelen talpa nem ütött zajt a
kövezeten. Sietve bepillantott a cellákba, amelyek előtt elhaladt: valamennyi üresen tátongott, de
bezárva. Néhány cellában csupasz fehér csontokat látott. Ezek a tömlöcök egy borzalmas korból
maradtak fenn, sokkal régebben épültek még annál az időnél is, amikor Belverus nem város volt, csak
egy erőd. Ám mostanában sokkal jobban kihasználták, mint ahogy azt a készítői képzelték volna.
Hamarosan egy lépcsőt pillantott meg maga előtt, amely meredeken emelkedett felfelé, és Conan
tudta, hogy ez az a lépcső, amiről a lány beszélt. Hirtelen lekuporodott a sötétben.
Valahol mögötte mozgott valami - valami testes, lopakodó teremtmény, amely nem emberi lábakon
lépkedett. Conan visszafelé nézett és látta a cellák hosszú sorát, melyek mindegyike előtt gyér
fénykocka látszott. Alig tudta megkülönböztetni ezeket a szürkésebb részeket a feketeségtől, mégis
egyértelműen érezte, hogy e kockák mentén valami mozog. Hogy mi lehet, azt nem bírta
megállapítani, de azt tudta, hogy ez a lény súlyos testű és hatalmas, mégis emberfeletti könnyedséggel
és erővel mozog. Conan a sötétbe meredt, miközben ez a valami a fakóbb árnyékfoltok mentén
végighaladt, és eltűnt két árnyék között. Hátborzongató volt és félelmetes, ahogy újra előtűnt és
eltűnt, akár egy kifakuló látomás.
Hallotta a rácsok zörgését, ahogy ez a teremtmény megpróbálta kinyitni az egyik ajtót. Éppen
annak a cellának az ajtaját, ahol nem sokkal ezelőtt még Conan tartózkodott. Conan látta, ahogy a
hatalmas alak belép a sötét ajtónyíláson, és eltűnik az ő egykori cellájában. Conan arcán és kezén
izzadság gyöngyözött, és most döbbent rá, miért is lopódzott Tarascus olyan óvatosan a cellájához, és
aztán miért sietett el olyan gyorsan. Tarascus előbb kinyitotta Conan zárkájának ajtaját, aztán egy
másik ajtót, hogy azt a szörnyeteget kieressze.
 A szörnyeteg kilépett a cellából, és hatalmas, torz fejét a földhöz szögezve Conan után indult. Most
már nem rázta meg a lezárt ajtókat, érezte áldozata szagát. Conan sokkal jobban látta most. Látta,
hogy a halvány fényben egy hatalmas, emberszabású test tűnik fel, de sokkal hatalmasabb, mint
akármelyik ember. Két lábon járt, de előrehajolt, szürke volt és nagy, csimbókos bundája
meg-megcsillant a fényben. A feje torz emberi fejre hasonlított, hosszú kezeit a földhöz közel lógatta.
Conan rádöbbent és megértette a cellájában talált szétdarabolt csontok jelentését, felismerte a föld
alatti tömlöc kísértetét: egy szürke gorilla, a Vilayet- tenger partvidékének erdőiből. Ezek a félig
mitikus, borzalmas gorillák a hybóriai legendák kísértetei, valójában pedig emberevő óriások, a távoli
hegyvidék kannibáljai és gyilkosai.
Conan tudta, hogy a szörny kiszagolta a jelenlétét, és egyenesen feléje jön. Hatalmas, hordószerű
testét rövid, zömök, hajlott lábain egyensúlyozta. A barbár egy pillantást vetett a hosszú folyosóra, de
tisztában volt azzal is, hogy nem tud a távoli ajtóhoz felszaladni a lépcsőn, mielőtt ez a szörny elérne
hozzá. Úgy döntött, szemtől szembe felveszi vele a harcot.
A legközelebbi világosabb folthoz ugrott, ki akarta használni a megvilágítás előnyét, mert tudta,
hogy a szörnyeteg sokkal jobban lát sötétben, mint ő. A gorilla hirtelen megpillantotta áldozatát.
Hatalmas sárga agyarai kivillantak, de egy hang sem hagyta el a száját. Ez az állat az éjszaka és a
csend teremtménye, ezek a gorillák hangtalanul támadnak és ölnek. Iszonyatos, zord vonásaiból
azonban egyfajta különleges, kísérteties örvendezés sugárzott.
Conan feszülten állt, rezzenéstelenül figyelte a közeledő szörnyeteget. Tudta, hogy most egyetlen
szúráson múlik az élete, nincs több választása sem időben, sem térben, hogy még egyszer szúrjon,
vagy el tudjon menekülni. Az első szúrásnak halálosnak kell lennie, akkor talán remélheti, hogy túléli
a borzalmas rémséggel való találkozást. Tekintetét a rövid, zömök torokra irányította, látta a bestia
lecsüngő, szőrös hasát és hatalmas mellkasát. Ez a mellkas olyan volt, mint egy páncél. A szívre kell
döfnie! Lehet, hogy a hatalmas bordákon elcsúszhat a penge és olyan helyre talál, ahol nem okoz
azonnali halált, de akkor is ott kell próbálkoznia. Felmérte az összes esélyt, és szemének, kezének
gyorsaságát, izomerejét összehasonlította az emberevő majom baromi méreteivel és kegyetlenségével.
A mellkasába kell döfnie, mégpedig úgy, hogy halálos legyen, utána pedig bízni abban, hogy képes
túlélni ezt a találkozást a szörnyeteggel.
Az emberszabású majom széttárt karokkal rontott Conanra, és ő a bordák közé döfte pengéjét.
Összes erejét beleadta ebbe a szúrásba. Érezte, hogy a tőr markolatig hatolt a szőrös mellkasba, a
majom teste egyetlen izomgörcsbe rándult. Conan felrántotta a térdét és erősen a fenevad hasának
szorította, így támasztva ki magát, hogy a szörnyeteg össze ne roppanthassa.
Egy őrjítő pillanatig a férfi úgy érezte, mintha földrengés rázta volna meg, de aztán a szörnyeteg
hirtelen elvágódott a földön és kilehelte a lelkét. A szeme felakadt, a tőr markolata ott reszketett a
mellkasában. A döfés halálosra sikerült.
Conan úgy zihált, mintha órákig harcolt volna, és minden tagja remegett. Úgy érezte, mintha
ízekre szakadt volna, és ahol bőrét a szörnyeteg karmai felhasították, bőven omlott a vér, izmai és inai
őrülten reszkettek, remegtek. Ha a
hatalmas majom egyetlen pillanattal is tovább él, darabokra tépi Conant. Azonban a kimmériai
hatalmas ereje ellenállt, és szerencséjére a lezuhanó szörnyeteg sem nyomta agyon. A haldokló barom
teste egy kisebb embert szétlapított volna.

6. EGY KÉSSZÚRÁS

Conan lehajolt, és kihúzta a szörnyeteg melléből a fegyverét. Aztán felsietett a lépcsőn. Hogy a
sötétségben miféle veszedelem kerülhet még elé, elképzelni sem tudta, de nem kívánt újabb
szörnyeteggel találkozni. Ez a kimerítő harc nagyon megviselte még az óriási kimmériait is. A
holdfény elenyészett a padlózaton, sötétség vette körül, és Conant valami pánikszerű sejtelem hajtotta
felfelé a lépcsőn. Amikor felért, megkönnyebbült sóhaj tört ki belőle, bár csak a harmadik kulccsal
sikerült kinyitnia a zárat. Óvatosan betaszította az ajtót, a fejét kidugva kipillantott, emberi vagy állati
ellenség támadását várva kinézett.
Egy gyéren megvilágított folyosót látott maga előtt, s az ajtó előtt egy karcsú, törékeny alak várta.
- Felséges uram! - Félig megkönnyebbült, félig félelemmel telt kiáltás hallatszott. A lány Conan
mellé lépett, és reszketve nézett rá. - Vérzel - motyogta. - Megsérültél!
Conan türelmetlen kézmozdulattal elhárította az aggodalmaskodást.
- Ezek a sebek még egy csecsemőnek sem árthatnának. Jól jött a fegyver, amit adtál. Ha az nincs,
Tarascus majma épp most repesztené ketté a csontjaimat, hogy kiszívja belőlük a velőt. Hogyan
tovább?
- Kövess! - suttogta a lány. - Elvezetlek a külső városfalhoz. Egy lovat rejtettem el ott.
A lány megfordult és megindult a folyosón, de meztelen vállára egy súlyos kéz nehezedett.
- Mellettem gyere! - morogta Conan, és hatalmas kezével átkarolta a lány karcsú derekát. - Eddig
még becsületes voltál velem, bízom benned, de azért éltem ilyen sokáig, mert nem hittem vakon sem
férfinak, sem nőnek. Ha mégis kijátszol, nem sok jóval tudlak biztatni.
A lány meg sem rezzent a véres fegyver láttán, nem ijedt meg még a testét szorító izmos maroktól
sem.
- Ne irgalmazz nekem, ha kijátszalak! - válaszolta. - Még ha fenyegető is az érintésed, én örülök
neki - mert valóra váltja álmaimat.
A boltíves folyosó végén ajtó zárta el az útjukat, de a lány ügyesen kinyitotta. Túloldalt egy óriás
termetű szerecsen feküdt, turbánban és selyem ágyékkötőben, görbe kardja a kezétől nem messze a
földön hevert. A szerecsen nem mozdult.
- Altatót raktam a borába - suttogta a lány, és kikerülte a fekvő alakot. - Ő az
utolsó, a legkülső őr a föld alatti tömlöcben. Még soha senki sem szabadult ki, és senki sem próbált
megszökni. Csak ezek a szerecsen szolgák tudták, hogy Conan király volt az, akit Xaltotun hozott a
szekerén. Én álmatlanul hánykolódtam éjszaka, és a felső ablakszárnyból, mely a kertre nyílik,
kihallgattam a beszélgetésüket, míg a többi lány aludt. Így aztán megtudtam, hogy a csata véget ért
nyugaton, és nagyon féltettelek. Láttam, ahogy a feketék felcipelnek a lépcsőn, és a fáklyafénynél is
felismertelek. A palotának ebbe a szárnyába osontam, és pont akkor érkeztem, amikor téged a föld
alatti tömlöcbe vittek. Nem mertem visszajönni ma éjszakáig, de te valószínűleg egész nap Xaltotun
szobájában feküdhettél elkábítva. Nagyon óvatosnak kellett lennem! Ma este nagyon különös dolgok
történtek a palotában. A rabszolgák azt mondják, hogy Xaltotun a stygiai lótusz mély álmába merülve
alszik, amit gyakran meg szokott tenni. Csakhogy most Tarascus is itt van a palotában. Titokban jött, a
hátsó ajtón keresztül, és köpönyege poros volt a hosszú utazástól. Csak az apródját fogadta, a sovány
és csendes Arideust. Nem értem, mi folyik itt, de nagyon félek.
Egy keskeny csigalépcső aljához értek, felsiettek rajta, és átsurrantak egy rejtett résen, melynek
köveit a lány csúsztatta szét. Amikor ezen a keskeny résen átbújtak, a lány visszacsúsztatta az álcázó
falemezt a helyére, így nem látszott semmi a díszes falon. Most már egy sokkal tágasabb folyosóra
kerültek, amelyet szőnyegek és függönyök díszítettek, függőlámpák fénye világította meg. Conan
feszülten hallgatózott, de semmilyen zajt nem hallott. Nem tudta, hogy a palota melyik részében
vannak és azt sem, vajon melyik irányban lehet Xaltotun szobája. A lány reszketett, miközben
végigvezette őt a folyosón, és egy szatén faliszőnyeggel takart alkóvnál megállt. Ezt a faliszőnyeget
elhúzta, Conannal együtt beléptek a mélyedésbe, és ott megszólalt.
- Itt várj! A folyosó végénél az ajtó mögött rabszolgákba vagy eunuchokba botolhatunk, a nap
bármely szakában. Megyek megnézem, hogy minden rendben van-e, mielőtt keresztülmennénk rajta.
Conanban hirtelen hajmeresztő gyanú támadt.
- Csapdába akarsz csalni?
A lány sötét szeméből könnyek záporoztak. Térdre borult, és Conan izmos kezét szorongatta.
 - Ó, királyom, most bíznod kell bennem! - A hangja félelemtől remegett. - Ha kételkedsz bennem
és habozol, mindketten elvesztünk. Miért hoztalak volna fel a föld alatti börtönökből, ha most meg
elárulnálak?
- Rendben van - morogta Conan -, hiszek neked. Bár, Cromra mondom, hogy egy egész élet
szokását nem könnyű félretolni. Most már akkor sem bántanálak, ha Nemédia összes fegyveresét
ellenem hoznád. Nélküled Tarascus átkozott emberevője lakmározna a húsomon. Úgy teszek, ahogy
kívánod.
A lány megcsókolta Conan kezét, felállt, elszaladt a folyosón, és eltűnt a nehéz kettős ajtó mögött.

Conan utánanézett és az járt a fejében, vajon helyesen cselekszik-e, ha megbízik a lányban. Aztán
vállat vont és összehúzta a szaténfüggönyt, hogy jobban álcázza rejtekhelyét. Semmi különöset nem
talált abban, hogy egy szenvedélyes ifjú szépség, az életét kockáztatva segít neki. Ilyesmi gyakran
megesett már életében. Sok nő nézett rá szerelmesen vagy odaadóan mind kalandorsága, mind
királykodása idején.
Azonban mégsem várta mozdulatlanul az alkóvban a lány visszatértét. Ösztönét követve
megsejtette, hogy a falmélyedésnek lehet egy másik kijárata is, és meg is találta azt. Egy keskeny
átjáróra nyílt, amelyet faliszőnyeg takart, s amely egy díszes, aranyozott ajtóhoz vezetett. Innen már
látni lehetett a külső folyosóról beszűrődő fényt. Conan bepillantott ezen az ajtón, s valahol távol egy
másik ajtó nyílását és csukódását hallotta, s aztán halk hangok szűrődtek be hozzá. Az egyik hang
ismerősnek tűnt, és ez a felismerés mint baljóslatú árnyék suhant át Conan arcán. Pillanatnyi habozás
nélkül kisurrant az átjáróba és az ajtóhoz hajolt, mint egy lopakodó párduc. Az ajtó nem volt zárva, és
nem védte különösebb zárszerkezet. Conan egyetlen mozdulattal benyitott, nem törődött vele, hogy
ennek milyen következménye lehet.
A másik oldalon is faliszőnyeg takarta az ajtót, de a bársonyszőnyegen egy keskeny rés húzódott,
amelyen át be lehetett látni a helyiségbe. Odabenn egy ébenfa asztalon gyertya világított. Két ember
tartózkodott a helyiségben. Egyikük sebhelyes arcú, gonosz képű bűnöző lehetett, bőrnadrágban és
koszos köpönyegben, a másik Tarascus volt, Nemédia királya.
Tarascus láthatóan nagyon izgatottan viselkedett. Sápadtan nézegetett maga köré, mintha attól
félne, hogy valamilyen hangot vagy lépést hall.
- Sietve indulj máris! - parancsolta Tarascus. - Most mélyen, mámorosan alszik, nem tudni, mikor
ébred fel.
- Furcsa ilyen félelemmel teli szavakat hallani az ajkaidról, Tarascus - mormogta a másik férfi
durva, mély hangon.
A király a homlokát ráncolta.
- Tudhatod jól, hogy élő embertől nem félek, de saját szememmel láttam, hogyan zuhantak le a
sziklák Valkiánál, és meggyőződtem róla, hogy ez az ördög, akit felélesztettünk, nem sarlatán. Félek
az erejétől, mert nem tudom, meddig terjed. Annyit azonban tudok, hogy bárhogy legyen is, az ereje
összefügg azzal az átkozott dologgal, amit elloptam tőle. Az adta vissza az életét, bizonyára a
varázsereje is abban rejlik. Jól eldugta, de az egyik rabszolga az én titkos parancsomra kileste, és látta,
hogy egy aranyládába tette. És azt is látta, hogy ezt a ládát hova rejtette. Mégsem mertem ellopni
Xaltotuntól, amíg lótuszálomba nem merült. Azt hiszem, az erejének ez a titka. Orastes ezzel hozta
vissza belé az életet. Ezzel mindannyiunkat a rabszolgájává tehet, ha nem vigyázunk. Fogd hát, vidd
és vesd a tengerbe, ahogy parancsoltam! És gondoskodj róla, hogy távol légy a szárazföldtől, hogy se
dagály, se hullámzás ne moshassa partra. Megkaptad a fizetséged.
- Megkaptam - morogta a gonosztevő. - És nemcsak az aranyakat köszönöm neked, királyom.
Nagyon hálás vagyok. Még a tolvajok is éreznek hálát.
- Bármi adósságot érzel is irányomban, vedd úgy, hogy kiegyenlítetted, amint ezt a vacakot a
tengerbe hajítod.
- Zingarába lovagolok, és Kordavában hajóra szállok - ígérte a másik férfi. - Argoszban nem
mutatkozhatom, amiatt a gyilkosság miatt.
 - Nem számít, nekem így is jó. Itt van, fogd, és a kertben vár rád a ló. Indulj, intézd el gyorsan.
Tarascus átadott valamit, valamit, ami úgy lángolt, mint a valódi tűz. Conan csak egy kurta
pillantást vethetett rá, aztán a gazfickó szemére húzta kalapját, vállára terítette köpönyegét, és kisietett
a szobából. Az ajtó alig záródott be mögötte, Conan egy fékezhetetlen, vérszomjas fenevad haragjával
lódult meg. Ameddig csak bírta, türtőztette magát, de az a tény, hogy az ellenségét ilyen közel érezheti
magához, minden óvatosságot és hidegvért elsöpört, és vad vére forrni kezdett.
Tarascus még a túlsó ajtó felé bámult, amikor Conan letépte a faliszőnyeget, és vérszomjas
párducként rontott a szobába. Tarascus megperdült, de mielőtt felismerhette volna támadóját, Conan
fegyvere elérte.
Azonban a döfés nem volt halálos, és ezt Conan is azonnal tudta. A lába beleakadt a függöny
ráncába, és megbotlott ugrás közben. A tőr hegye Tarascus vállát találta el, áthatolt a bordái között, és
Nemédia királya felordított.
A roham lendületétől és Conan zuhanó testétől Tarascus az asztalnak ütközött, az felborult, és a
gyertya lezuhant róla. Mindketten a földre kerültek, a faliszőnyeg rájuk tekeredett. Conan a sötétben
vakon szurkált, és Tarascus vonított eszelős félelmében. Ám rettegése emberfeletti erőt kölcsönzött
neki, kiszabadította magát, és ordítva rohant ki a sötétbe.
- Segítség! Őrség! Arideus! Orastes! Orastes!
Conan felpattant, valahogy kiszabadította magát az összetekeredő faliszőnyegből, és vérszomjas
elégedetlenséggel szitkozódott magában. Zavart volt és fogalma sem volt arról, hogy a palota melyik
részében lehet. Tarascus kiabálása még visszhangzott a távolból, amikor őrült kiáltozás hallatszott
válaszképpen. A nemédiai megszökött a sötétségben, és Conan nem tudta, melyik irányba rohanhatott
el. A kimmériai hirtelen támadása nem sikerült, nem maradt más hátra, mint hogy a saját rejtekhelyét
megtartsa, ha tudja.
Szörnyen káromkodva rohant vissza az átjáróba, aztán az alkóvba. A kivilágított folyosóra bámult,
amikor rémülettől tágra nyílt szemmel befutott Zenobia.
- Mi történt? - kiáltotta a lány. - A palotát felverték! Esküszöm, nem árultalak el!
- Tudom, én kavartam fel ezt a darázsfészket - mormogta Conan. - Megpróbáltam visszafizetni
az elszenvedett sérelmeket. Merre vezet ki innen a legrövidebb út?
A lány megfogta Conan kezét, és futni kezdett a folyosón. Ám még mielőtt elérték volna a folyosó
másik végén lévő nehéz ajtót, zajokat, kiáltásokat hallottak, és a másik oldalról megpróbálták betörni
az ajtót. Zenobia a kezét tördelte, és nyöszörgött.
- Be vagyunk kerítve. Bezártam ezt az ajtót, de most azonnal be fogják törni. Erre juthattunk
volna a hátsó ajtóhoz.
Conan sarkon fordult, s visszafelé rohant a folyosón. Mögöttük egyre erősödött a dübögés, és az
elölről közeledő lárma jelezte, hogy arra is ellenség nyüzsög.
- Gyorsan! Be az ajtón! - kiáltotta a lány elkeseredetten, és kinyitotta az egyik szoba ajtaját.
Conan sietve követte és hallotta, hogy mögöttük kattan a zár. Különös bútorozású szobába
kerültek. Rajtuk kívül nem volt itt senki, és a lány máris egy aranyráccsal védett ablakhoz húzta
Conant, amelyen keresztül a kert fái és bokrai látszottak.
- Te erős vagy - mondta a lány. - Ha széjjel tudod törni ezeket a rácsokat, akkor
megmenekülhetsz. A kert tele van őrökkel, de a bozót nagyon sűrű, elkerülheted őket. A déli fal a
város külső fala. Hogyha azon átmászol, akkor megmenekültél. A bokrok közt elrejtettem egy lovat a
nyugat felé vezető út mellett, a thrallosi szökőkúttól néhány száz lépésre déli irányban. Tudod, hol
van?
- Igen! De veled mi lesz? Magammal akartalak vinni.
A lány szép arcát az öröm pírja borította el.
- Boldogságom csordultig telt! De nem szabad akadályoznom téged a szökésben. Ha menet
közben rólam is gondoskodnod kellene, biztosan nem sikerülne megszöknöd. Nem, ne félts engem!
Senki sem gyanítja majd, hogy én segítettelek. Menj! Előbbi szavaid hosszú évekig megszépítik az
életem!
 Conan acélos karjába kapta a lányt, és magához szorította. Tüzesen megcsókolta a szemét, az arcát,
a nyakát és az ajkait, míg a lány pihegni nem kezdett az ölelésében. Conan még a szeretkezésben is
szilaj volt és vad, mint a viharos szél.
- Mennem kell! - mondta morogván. - De Cromra mondom, egy napon visszajövök érted!
Megfordult, megragadta az arany ablakrácsot, egyetlen mozdulattal kitépte az aljzatból, aztán
átlépett az ablakpárkányon, és a fal faragványain lépkedve mászott lefelé. Odalenn a kertben hatalmas
fákat, tornyosodó rózsabokrokat látott. Amikor leért, még egyszer visszanézett a lányra, aki az
ablakon kihajolva, lemondóan integetett utána.
A kertben őrök rohangáltak, a palota felé igyekeztek, ahol a nyüzsgés percről percre hangosabb lett
- magas férfiak csillogó vértezetben és sisakban. A csillagfény visszaverődött a páncélokról, és a fák
között elárulták minden mozdulatukat. Azonban felülről is egyre közeledett a lárma. Conan számára,
aki a vadonban nőtt fel, úgy tűnt, mintha marhák csatangolnának összevissza a bozótban. Az őrök
közül néhány pár lépésnyire haladt el a bokroknál fekvő Conan mellett, és nem is képzelték, hogy ott
rejtőzködik. A palota felé tartottak, arrafelé figyeltek. Kiabálva siettek tovább. Conan felállt és
keresztülrohant a kerten, csendesen, akár egy párduc.
Zavartalanul eljutott a déli falhoz, és felszaladt a mellvédre vezető lépcsőn. Ezt a falat arra
építették, hogy kívülről védje a palotát, nem pedig azért, hogy benntartsa a szökevényeket. A
mellvéden járőröző őrség sehol sem látszott. Conan egy lőrésbe húzódott, és még egy pillantást vetett
a ciprusok fölé emelkedő, hatalmas palotára. Minden ablakból fény szüremlett ki és látta, ahogy az
emberek előre és hátra szaladgálnak, mintha láthatatlan madzagon mozgatott bábuk lennének.
Elvigyorodott, búcsúzóul és fenyegetésképpen az öklét rázta feléjük, aztán leereszkedett a külső
falrészen.
Egy alacsonyabb fa állt alig néhány méternyire a fal tetejétől, Conan ráugrott, és egy pillanattal
később már az ágain kapaszkodott. Lemászott, és a hegyi emberek ruganyos járásával, amellyel képes
volt nagyon gyorsan haladni, sietve megindult az árnyak között.
Kertek és pihenőlakok vették körül Belverus falait. Elcsigázott rabszolgák aludtak a földeken, s a
rájuk vigyázó pikás őrszemek nem vették észre a gyorsan lopakodó alakot, aki lemászott a falon, a fák
lombjai között haladt tovább, és hangtalanul vágott keresztül a kerteken, a gyümölcsösökön és a
szőlőskerteken. A kutyák felébredtek, felemelték fejüket, és félig kiszagolva félig csak sejtve érezték
a tovasuhanó árnyékot.
A palota egyik szobájában Tarascus reszketett és átkozódott vérmocskos fekhelyén, miközben
Orastes gyors és ügyes ujjaival bekötözte a sebét. A palota megtelt reszkető és ijedt szemű szolgákkal,
de a szobában csak a király és a renegát pap tartózkodott.
- Biztos vagy benne, hogy még mindig alszik? - kérdezte Tarascus újra, és összeszorította a fogát,
mert Orastes éppen a vállát és a bordáit kötözte be olyan vászonnal, amelyet előzőleg csípős növényi
kivonattal itatott át. - Istár, Mitra és Szeth! Éget, mint a pokol tüze!
- Azon égnél most, ha nincs melletted a szerencse - jegyezte meg Orastes. - Bárki támadott meg
azzal a késsel, meg akart ölni. Igen, már mondtam, hogy

Xaltotun még mindig alszik. Miért olyan lényeges ez számodra? Mi köze lehetne a merénylethez
Xaltotunnak?
- Semmit sem tudsz arról, mi történt éjszaka a palotában? - Tarascus kutató tekintettel nézett a
papra.
- Semmit. Mint tudod, nekem néhány hónapj a az a feladatom, hogy kéziratokat fordítsak le
Xaltotunnak, és átírjam azokat egy olyan nyelvre, melyen Xaltotun is el tudja olvasni. Jól ismeri az
összes nyelveket és kéziratokat, melyek az ő korában készültek, de az újabb nyelveket még nem
tanulta meg, és nem akar időt szakítani arra, hogy ő maga fordítsa le az újabb műveket, de tudni
szeretné, hogy milyen új felfedezések születtek azóta. Én addig azt sem tudtam, hogy tegnap este
visszatért, amíg értem nem küldetett, és be nem számolt a csatáról. Aztán dolgoztam tovább. Azt sem
tudtam, hogy te visszajöttél, ameddig a felfordulás zaja elő nem csalt a szobámból.
 - Akkor azt sem tudod, hogy Xaltotun fogolyként a palotába hozta Aquilónia királyát?
Orastes, különösebb meglepetés nélkül rázta meg a fejét.
- Xaltotun csak annyit mondott, hogy Conan már nem árthat nekünk. Azt gondoltam, hogy elesett
a csatában, de nem kérdeztem a részleteket.
- Xaltotun megkímélte Conan életét, amikor én meg akartam öletni - mondta dühösen Tarascus. -
Azonnal átláttam a célját. Azért tartja magánál Conant fogolyként, hogy ezzel bennünket sakkban
tartson. Ez egy ütőkártya Amalric, Valerius és énellenem. Mindaddig, amíg Conan él, biztosíték
Aquilónia számára, és fel lehet használni ellenünk, ha nem akarjuk teljesíteni Xaltotun kéréseit. Nem
bízom ebben a feltámasztott pythoniban, és lassan már félni kezdek tőle. Távozása után néhány órával
én is hazafelé indultam, kíváncsi voltam rá, mit szándékozik tenni Conannal. Rájöttem, hogy a föld
alatti tömlöcbe börtönözte be és elhatároztam, hogy megölöm a barbárt, Xaltotun akarata ellenére is.
És ezért.
Óvatos kopogtatás hallatszott az ajtón.
- Ez Arideus lesz - morogta Tarascus. - Engedd be!
A komor apród lépett be, és szemében elfojtott izgalom fénylett.
- Mi újság, Arideus? - kérdezte Tarascus. - Megtaláltátok már a támadómat?
- Nem láttad őt, uram? - kérdezte Arideus, mint aki már feltételezi is a választ. - Nem ismerted fel
a támadódat?
- Nem. Olyan gyorsan történt az egész, és a gyertya is kialudt. Azt hittem, Xaltotun varázslata
szabadított rám valamilyen ördögöt.
- A pythoni alszik a bezárt szobájában, de jártam lenn a föld alatti üregekben is. - Arideus vékony,
sovány válla izgatottan megrándult.
- Beszélj már, ember! - kiáltott fel Tarascus türelmetlenül. - Mit találtál?
- Egy üres cellát - suttogta az apród. - És a nagy majom tetemét!
- Micsoda? - Tarascus felpattant, és megnyíló sebeiből ömleni kezdett a vér.
- Igen, az emberevő meghalt. Szíven döfték. Conan pedig eltűnt!
Tarascus arca elszürkült, gépiesen hagyta, hogy Orastes lefektesse, és sebeit újra bekötözze.
- Conan! - ismételte Tarascus. - Nincs szétmarcangolt holttest. megszökött. Mitra! Ez nem is
ember, hanem maga az ördög! Azt hittem, Xaltotun keze van a merényletben. Ördög és pokol! Conan
támadott meg! Arideus!
- Igen, felséges úr.
- Kutassátok át a palota minden zugát! Lehet, hogy valamelyik sötét folyosón lapul, mint egy éhes
tigris. Mindent nézzetek át, de vigyázzatok, mert nem egy civilizált embert kerestek, hanem egy
vérszomjas barbárt, akinek az ereje és bátorsága a vadállatokéhoz hasonló. Kutassátok át a palotát és a
várost! Vonjatok kordont a város körül! Ha mégis sikerül megszöknie a városból, ami elképzelhető,
akkor lovasok kövessék! Ha már kijutott a városból, úgy üldözzétek, mint a farkast a hegyek között.
Siessetek, ne hagyjátok megszökni!
- Ennek az ügynek a fontossága túllép a szokásos emberi értelmen - mondta Orastes. - Ki kellene
kérnünk Xaltotun tanácsát!
- Nem! - kiáltott fel élesen Tarascus. - A katonák üldözzék Conant, és öljék meg! Xaltotun nem
neheztelhet meg azért, ha megöljük a szökevény foglyot.
- Nos - mondta Orastes -, én nem vagyok acheroni, de ismerek néhány tudományt, és úrrá lehetek
bizonyos szellemeken, melyek anyagi külsőt öltenek. Talán segítségedre lehetek valamelyest.

Thrallos szökőkútja a városfaltól egy mérföldnyire lévő út mentén állt, kis tölgyes közepén. Conan
már messziről meghallotta a szökőkút csörgedezését a csöndes éjszakában. A hideg vízből nagyot
ivott, aztán délnek indult egy kis bozótos felé. Megkerülte azt, és észrevette a bokrok között kikötött
nagy fehér lovat. Mély lélegzetet vett, közelebb lépett, ám ekkor gúnyos nevetés hallatszott.
A holdfény páncélon csillant, egy férfi lépett ki a tisztásra. Nem úgy öltözött, mintha a palota
katonái közé tartozna, sisakján nem lengett toll, szürke láncinget viselt. Magas férfi volt, egy
kalandor, a nemédiai társadalom jellegzetes harcosai közé tartozott. Nem nemes, nincs birtoka, de
kemény harcos, aki életét a harcnak és a kalandnak szenteli. Gyakran összeállnak hozzájuk
hasonlókkal, vagy csapatot vezetnek, de nem tartoznak elszámolással, csak a királynak. Conan ismerte
ezt a fajtát és tudta, hogy ennél veszélyesebb ellenféllel nem is találhatta volna szembe magát.
Gyors pillantással meggyőződött arról, hogy a férfi egyedül van, és izmait megfeszítve támadásra
készen állt.
- Belverusba igyekeztem, Amalric megbízásából - mondta a kalandor, és óvatosan előrelépett. A
csillagfényben jól látszott kezében az éles pengéjű,
kétkezes kard. - Egy ló nyerített a lovamnak a bozótból. Leszálltam, körülnéztem és láttam, hogy egy
paripát rejtettek el ide. Vártam. és íme, megkaptam a jutalmam!
A kalandorok a kardjukból élnek, azzal tartják el magukat.
- Ismerlek - morogta a nemédiai. - Te Conan vagy, Aquilónia királya. Azt hittem, meghaltál a
Valkia völgyében, de.
Conan egy halálosan megsebzett tigris sebességével vetette magát előre. Bár a kalandor gyakorlott
harcos volt, nem is álmodta, hogy ilyen eszméletlen gyorsaság bujkál a barbár izmaiban. Őrizetlenül
hagyta magát, csak félig emelte fel a kardját. Mielőtt még szúrni vagy ütni tudott volna, a király tőre a
torkába fúródott a láncing fölött. A kalandor hörögve megtántorodott, és a földre zuhant. Conan
kíméletlenül kirántotta tőrét összeeső áldozata nyakából. A fehér ló felnyerített és megijedt a
fegyveren lévő vér szagától, és annak látványától.
Conan élettelen ellenségére pillantott. Megszorította vértől csöpögő tőrét, széles mellkasán
izzadság csillogott. Állt, mint egy szobor, és feszülten hallgatózott. A fák között nem hallott semmit,
csak az ébredező madarak álmos csipogását. Ám a város felől, egy mérfölddel arrébb már lehetett
hallani a trombiták hangját.
Gyorsan a férfi fölé hajolt. Néhány másodperces kutatás meggyőzte arról, hogy az áldozata
valószínűleg szóbeli üzenetet hozhatott Amalrictól. Nem késlekedhetett sokáig, hamarosan virrad.
Néhány perccel később már a fehér lovon ügetett nyugat felé, és a nemédiai kalandor szürke
mellvértjét viselte.

7. A FÁTYOL FELLEBBEN

Conan tudta, hogy egyetlen esélye a gyorsaság. Eszébe sem jutott, hogy valahol Belverus
környékén elbújjon, amíg az üldözés át nem halad a városon. Biztos volt abban, hogy Tarascus
rejtélyes szövetségese képes lesz felkutatni őt. Azonkívül a lapulás és bujkálás nem illett jelleméhez,
sokkal inkább a nyílt harc, vagy a nyílt üldözés. Tisztában volt azzal is, hogy nagy az előnye. Kemény
vágtában indult a határ felé.
Zenobia jól választotta ki a fehér lovat. Az állat gyorsasága, szívóssága és állóképessége kitűnő. Ez
a lány ismeri a fegyvereket, a lovakat és - ahogy Conan bizonyos elégedettséggel visszagondolt -
valószínű, hogy ismeri a férfiakat is.
Nyugat felé lovagolt, olyan testtartásban, amelyben több mérföldet is ki lehet bírni.
Alvó vidéken vágtatott keresztül, ligetekkel körülvett falvak, fehér falú udvarházak mellett, tágas
mezőkön és gyümölcsösök között. Ezek mind ritkábbá váltak, ahogy nyugat felé haladt. Ahogy a
falvak egyre kisebbek lettek, a talaj úgy vált egyre egyenetlenebbé. A távoli csúcsokról letekintő
tornyok több
évszázados határ menti háborúról tanúskodtak. Most azonban senki sem lovagolt le ezekből a
rablólovag várakból, hogy megvámolja vagy megállítsa őt. A tornyok urai most Amalric lobogóját
követik, és azok a zászlók, amelyek ezeken a tornyokon szoktak lengeni, most valahol az aquilón
síkság felett hullámzanak.
 Amikor az utolsó kopár falat is maga mögött hagyta, Conan letért az országútról, amely most
kezdett északnyugatnak kanyarodni a távoli szurdokok felé. Ha az úton maradna, a határ menti
tornyoknál kellene keresztülmennie, amelyek fegyveres katonákkal vannak tele, akik nem engednék
kérdések nélkül áthaladni. Tudta, hogy most egyik oldalon sem kell számolni őrjárattal, mint
fegyverszünet idején, de azt is tudta, hogy ezekben a tornyokban emberek laknak, és ahogy a nap
feljön, sebesült katonákat kísérő fegyveresek fognak feltűnni.
Belverusból ez volt az egyetlen út, mely keresztezte a határt, ötven mérföld távolságban északra és
délre. Ez az út a hegyeken keresztülvezető völgyek, szurdokok, hágók sorát követte, és mindkét
oldalán vad, ritkán lakott hegyek sorjáztak. Conan a nyugati irány felé fordult, itt akarta a hegyek
rengetegében átlépni a határt. Ez a rövidebb út sokkal meredekebb volt, de mégis biztonságosabb egy
üldözött szökevény számára. Egyetlen ember lóháton átszelheti az országot olyan utakon, melyeket
egy hadsereg járhatatlannak találna.
Mégsem sikerült hajnalra elérnie a hegyeket, hosszú kék sáncként húzódtak előtte. A tanyák és
apró falvak elmaradtak, fehér falú udvarházak sem villantak elő a facsoportok közül. A hajnali szél
felborzolta a magas füvet, és körös-körül nem volt itt semmi, csak a barna földbuckák, amelyeket
száraz fű borított, és a távolban az embert próbáló hegyek hatalmas fala tűnt fel. Rengeteg aquilón
portyázó lépte át ezeket a hegyeket a nem is olyan távoli múltban, hogy megsarcolja a sűrűn lakott,
keleti falvakat.
A hajnal úgy tört elő, mint préri tűz a füves pusztán, és magasan az égen különös zaj hallatszott, a
délre repülő vadludak gágogása. Conan megállt egy füves tisztáson, és lenyergelte a lovat. A paripa
mindkét oldala elnehezült, izzadság borította. Gazdája hajnal előtt órákon keresztül könyörtelenül
hajtotta.
Míg a ló a szegényes füvet rágcsálta és járkált, Conan lehasalt egy domb tetejére, és kelet felé
bámult. Messze északon látta azt az országutat, amit maga mögött hagyott. Úgy nézett ki, mint egy
fehér szalag a távoli messzeségben. Nem tűnt fel semmilyen fekete pont ezen a szalagon, semmi jele
nem volt annak, hogy a távoli kastélyokból észrevették volna a magányos utazót.
Egy órával később a táj még mindig teljesen kihaltnak tűnt. Csak egy távoli erődítményben csillant
meg acél, egy holló keringett az égen, emelkedett és lezuhant, mintha keresne valamit. Conan
felnyergelte a lovat, és sokkal kényelmesebb iramban nyugat felé indult.
Ahogy az emelkedő tetejére ért, rekedt károgás harsant a feje fölött, és amikor felnézett, látta, hogy
a felette lebegő holló szakadatlanul károg. Ahogy
továbblovagolt, a madár követte, tartotta helyzetét és állandó, szakadatlan, fülhasogató károgásával
kísérte tovább.
És ez így tartott órákon át, míg Conan már a fogát csikorgatta és úgy érezte, hogy fele királyságát
is odaadná, ha kitekerhetné a madár fekete nyakát.
- Ördög és pokol! - kiáltotta rettenetes haragjában, és öklét rázta a madár felé. - Miért zaklatsz a
rikácsolásoddal? Távozz, te kárhozat fekete ivadéka, menj a parasztok földjére gabonát csipegetni!
Conan felfelé kaptatott egy hegyoldalon, és a madár rikácsolásának visszhangját hallotta maga
mögött. Megfordult a nyeregben, és egy másik fekete pontot látott feléje lebegni. Messze a távolban a
délutáni nap fénye valamilyen acélfegyveren csillant. Ez csak egy dolgot jelenthet: páncélos
harcosokat. És azt, hogy ezek nem a szokványos úton lovagolnak, amely kívül esne Conan látóhatárán.
Ezek az emberek őt keresik.
Conan arca elkomorult, teste enyhén remegni kezdett, ahogy a fölötte keringő hollóra nézett.
- Ez nemcsak egy esztelen madár szeszélye - mormogta magában. - Azok a lovasok nem látnak
téged, te pokoli teremtmény, de a másik madár igen, a fegyveresek pedig azt a madarat látják. Te
követsz engem, a másik madár követ téged, azok az emberek pedig azt a madarat követik. Csak egy jól
idomított tollas szörnyeteg lennél, vagy pedig valami madár formába bújtatott ördög? Xaltotun állított
a nyomomba, vagy te magad vagy Xaltotun?
Hangos károgás volt a válasz, és ez a károgás, mintha gúnyos diadaltól vibrált volna.
 Conan nem foglalkozott többet a fekete árulóval, nekiindult a nehéz, egyhangú útnak a hegyek
között. Félt, hogy túlhajszolja hátasát, mert a csekély pihenés alatt a ló nem frissülhetett fel. Üldözői
még meglehetősen távol jártak, de folyamatosan követték. Majdnem biztos volt abban is, hogy az
üldözők lovai pihentebbek az övénél, és kétségtelen az is, hogy azokban a kastélyokban, amelyek közt
Conan is átkelt, lovat váltottak.
A járás egyre nehezebbé vált, a terep egyre kövesebb lett, a füves emelkedőket mind
körülményesebb volt megmászni. Conan tudta, hogy itt kitérhet üldözői elől, de az az ördögi madár
állandóan felette rikácsolt. Nem tudott messzire látni ezen a hegyes vidéken, de biztos volt benne,
hogy még mindig követik, és ez a madaraknak köszönhető. Mint egy démoni lidércnyomás, úgy
nehezedett rá a fekete madarak képe. Megpróbálta kővel leütni a hollót, de vagy nem talált, vagy a kő
hamarabb visszahullott, akárcsak fiatal korában, amikor a sólymok szárnyát akarta eltalálni.
A lova gyorsan kifáradt. Conan rájött, hogy a helyzete egyre reménytelenebb. Úgy érezte, a
kérlelhetetlen végzet követi, ami elől nem fog tudni elmenekülni. Most sokkal inkább fogolynak érezte
magát, mint a belverusi cellában. De nem lett volna a Kelet fia, ha egyszerűen belenyugszik az
elkerülhetetlenbe. Ha megszökni nem is tud, legalább néhány ellenségét magával viszi a halálba. Egy
széles, bozótos részbe fordult, ahol vörösfenyők magasodtak, és olyan helyet keresett, ahol sarokba
szoríthatja ellenfeleit.
Ekkor nem messze tőle különös, metsző kiáltás hallatszott. Emberi kiáltás volt. Egy pillanattal
később, ahogy a fák ágai között kipillantott, meg is látta e hátborzongató hang forrását. A tisztáson
négy vértbe öltözött nemédiai katona hurkot vetett egy paraszti öltözetben lévő asszony nyakára. Nem
messze tőle egy rőzseköteg hevert a földön, az asszony nyilván rőzsét gyűjtött, amikor ezek az
útonállók megtámadták. Conan szívében harag gyúlt, amikor látta, ahogy a gazfickók egy fa alá
taszigálják a nőt, amelynek alacsonyan lehajló ágai láthatóan alkalmasak voltak arra, hogy akasztófául
szolgáljanak. Conan körülbelül egy órája lépte át a határt, a saját földjén állt és néznie kellett, hogyan
gyilkolják meg egyik alattvalóját. Az öregasszony meglepően erősnek és energikusnak bizonyult, nem
hagyta magát. Felemelte a fejét és ismét azon a különös, hátborzongató hangon rikoltott, mint az
előbb. A katonák durván röhögtek, és egyikük szájon vágta az öregasszonyt.
Conan leugrott izzadt lováról a sziklás talajra, és eközben páncélja megcsörrent. A négy férfi a
hangra megfordult, a fegyverükhöz kaptak, és meglepődtek a páncélos óriás láttán, aki karddal a
kezében állt velük szemben.
Conan rekedten felnevetett, tekintete olyan kemény volt, mint a kovakő.
- Kutyák! - mondta szenvedély és irgalom nélkül. - A nemédiai sakálok fogják magukat, és
kedvükre akasztgatják az alattvalóimat? Először a királyuk fejét vegyétek! Itt állok előttetek, és
örömmel várlak benneteket.
A katonák bizonytalanul Conanra néztek, ahogy az feléjük indult.
- Ki ez az őrült? - szólalt meg az egyik szakállas útonálló. - Nemédiai páncélt visel, de aquilón
akcentussal beszél.
- Nem számít - mondta a másik. - Vágjuk le, aztán lógassuk fel végre az öreg boszorkányt.
Ahogy ezt kimondta, felemelt karddal Conanra rontott. Ám mielőtt lesújtott volna, a király
hatalmas pengéje széthasította a sisakját és a koponyáját. A férfi felbukott, de társai már keményebb
ellenfélnek bizonyultak. Kilógatták a nyelvüket, mint a farkasok, körülfogták a szürke páncélos alakot,
és az acélcsattogás most már összevegyült a felettük keringő holló károgásával.
Conan nem kiabált, a szeme parázslott, ajkain zord mosoly játszott, jobbra és balra vágott kétkezes
pallosával. Minden egyes találata gyors volt, mint a macska futása, állandó mozgásban volt, mozgó
célpontot nyújtott támadóinak, így aztán ellenfelei többnyire csak az üres levegőt vagdalták. Conan jól
egyensúlyozott, találatai nagy erővel sújtottak le. Négy ellenfele közül három már a földre került és a
saját vérében haldoklott, a negyedik is fél tucat sebből vérzett, és összevissza bukdácsolt fekvő
bajtársai között, amikor Conan megbotlott az egyik férfi bundáján.
Mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát, a nemédiai olyan kétségbeesett lendülettel rontott
neki, hogy Conan átbukott az egyik holttesten, és elterült. A
nemédiai diadalmasan felordított, előreszökkent, lábait megvetette, hatalmas kardját két kézre fogva
emelte a válla fölé, így készült a halálos döfésre. Ám ekkor a földön fekvő király fölött valami
hatalmas és szőrös teremtmény ugrott villámként a támadó katona mellére, és a nemédiai
diadalkiáltása halálhörgéssé változott.
Conan feltápászkodott, látta, hogy ellenfele a földön fekszik, valami elharapta a torkát. Egy jókora
szürke farkas volt az, mely még ott állt a hulla mellett, fejét lehajtotta és a tócsába gyűlő vért
szaglászta.
Az öregasszony megszólalt, s a király odafordult. Az idős nő egyenes tartással állt, és foltos
öltözéke ellenére arca tisztának tűnt, szúrós tekintete, szigorú fekete szeme jelezte, hogy nem
közönséges parasztasszony. Az öregasszony odaszólt valamit a farkasnak, az mellélépdelt - akár egy
hatalmas kutya -, és hatalmas vállát az öregasszony térdének támasztotta, közben Conant nézte óriási
zöld szemével. Az asszony a farkas vaskos nyakára tette kezét, és ekkor mindketten Aquilónia
királyára néztek. Conan úgy érezte, hogy a tekintetük nem éppen szeretetteljes, de nem látott bennük
ellenségességet.
- Azt beszélik, hogy Conan király életét vesztette, amikor Valkiánál a sziklák megmozdultak -
mondta az öregasszony, mély és harsány hangon.
- Igen, azt beszélik - bólintott Conan. Nem volt kedve magyarázkodni, és azokra a páncélos
lovasokra gondolt, akik minden pillanatban egyre közelebb jönnek hozzá. A holló odafönn
folyamatosan rikoltozott, Conan akaratlanul is felpillantott, és a fogát csikorgatta a rettenetes
károgásra.
A szirt peremén a fehér ló lehajtott fejjel állt. Az öregasszony a lóra nézett, azután a hollóra, majd
furcsán felrikoltott, akárcsak az előbb. A holló szinte azon nyomban megfordult, abbahagyta a
károgást, és kelet felé repült. Ám mielőtt eltűnt volna, egy hatalmas szárnyas árnyék emelkedett utána.
Egy sas szállt fel a közeli facsoportból, a holló felé suhant, elkapta, és a földre szorította a fekete
hírvivőt. Az áruló hang egyszer s mindenkorra elnémult.
- Cromra! - morogta Conan, és az öregasszonyra bámult. - Te is varázsló vagy?
- Zelata a nevem - felelte az öregasszony. - A völgyek népe boszorkánynak tart. Az éjszaka
gyermeke vezette a fegyvereseket a nyomodra?
- Igen. - Úgy tűnt, az asszony nem találta ezt furcsának. - Már nem lehetnek messze,
- Fogd a lovadat, és gyere utánam, Conan király! - mondta az asszony kurtán.
Conan szó nélkül vezette lovát a kanyargós ösvényeken. Látta, hogy a sas
visszatér, és kényelmesen elhelyezkedik Zelata vállán, széttárva hatalmas szárnyait, hogy súlyával ne
terhelje az idős asszonyt.
Zelata szótlanul ment Conan előtt, a nagy farkas ott lépkedett az oldalán, a sas pedig fölöttük
lebegett. Sűrű bozótosokat és mély szakadékokat kerülgettek, és végül egy fából készült különös
építményhez értek. Félig kunyhó volt, félig barlang, békésen bújt meg a sziklák alatt. A sas a szikla a
tetejére szállt, és letelepedett, akár egy mozdulatlan őrszem.
Még mindig csend volt. Zelata a barlangban lenyergelte a lovat, faleveleket és füveket rakott elé
nagy halomba abrakként, s alig egy lépésnyire egy forrás fakadt fel a félhomályban.
A kunyhóban az öregasszony leültette a királyt egy durva, kemény borítású padra, ő maga pedig
leült egy székre a pici tűzhely elé, miközben tamariszkusz forgácsokat tett a tűzre, és egyszerű ételt
készített. A nagy farkas mellételepedett, hatalmas fejét a mancsára fektette, a tűzbe bámult, és a fülei
mozogtak álmában.
- Nem félsz leülni egy boszorkány kunyhójában? - kérdezte az öregasszony, megtörve a csendet.
Vendége csak egy türelmetlen vállrándítással válaszolt. Zelata Conan kezébe nyomott egy fatálat,
amely szárított gyümölccsel, sajttal és árpakenyérrel volt tele, és végül egy korsó felvidéki erős sört is
adott. A sört a magasan fekvő völgyekben termő árpából főzték.
- Én sokkal jobban kedvelem a völgyek csendjét, mint a városi utcák lármáját - mondta az
öregasszony. - A vadon gyermekei sokkal kedvesebbek számomra az ember gyermekeinél.
Kezével megsimogatta az alvó farkas nyakát.
 - Ma távol jártak tőlem a gyermekeim, különben nem lett volna szükség a kardodra, királyom. Ők
mindig eljönnek a hívásomra.
- Mi bajuk volt azoknak a nemédiai kutyáknak veled? - kérdezte Conan.
- Az egész vidéket ellepték a támadó hadsereg kóbor katonái - felelte az öregasszony. - A
völgyekben élő tudatlan falusiak azt mondták nekik, hogy rengeteg elrejtett aranyam van. Azért
találták ki, hogy eltereljék a katonák figyelmét a saját falujukról. Követelték tőlem a kincseket, tagadó
válaszom pedig felingerelte őket. Azonban itt nem talál meg sem kóbor katona, sem azok, akik
üldöznek. Itt elrejtőzhetsz.
Conan megrázta a fejét, és mohón falt tovább.
- Tarantiába megyek.
Az öregasszony a fejét csóválta.
- A sárkány pofájába dugod a fejed. Jobban tennéd, ha elbújnál. Alattvalóid lelke már nincs veled.
- Hogy érted ezt? - kérdezte Conan. - Volt már olyan, hogy csatát vesztettünk, de a háborút mégis
megnyertük. A királyság nem veszett el egyetlen vereség miatt.
- Tehát Tarantiába mégy?
- Igen. Prospero még biztosan tartja a várost Amalric ellen.
- Biztos vagy ebben?
- Ördög és pokol, asszony! - kiáltotta Conan. - Mi más történhet?
Az asszony a fejét rázta.
- Én azt gondolom, máshogy állnak a dolgok. Gyere, nézd meg! Nem könnyű fellebbentem a
fátylat, de talán sikerül megmutatnom a fővárosodat.
Conan nem látta, hogy mit dobott az öregasszony a tűzre, de a farkas felnyögött álmában, és zöld
füst gyűlt össze és kavargott a kunyhóban. A falak és a mennyezet egyre távolodtak, egyre
elmosódottabbá váltak, és belevesztek a mérhetetlen messzeségbe. A füst zöldesen kavargott, betöltött
mindent, aztán alakok mozogtak és tűntek elő, és a képek végül meglepően kitisztultak.
Conan Tarantia jól ismert tornyait és utcáit pillantotta meg, ahol most a csőcselék gyülekezett
kiabálva, és ezzel egy időben Conan azt is tudta, hogy a nemédiai zászlók megállíthatatlanul haladnak
nyugat felé, a kifosztott földek füstjén és lángján keresztül. Tarantia legnagyobb terén őrjöngő tömeg
kavargott és ordibált, és azt kiáltozták, hogy a király meghalt, és hogy a bárók egymás között akarják
felosztani az országot, és azt is, hogy egy király uralkodása - még ha az Valerius is - jobb mint az
anarchia. Prospero csillogó páncélban lovagolt közéjük és megpróbálta megbékíteni az embereket.
Megparancsolta nekik, hogy bízzanak Trocero báróban, és sürgette őket, hogy jöjjenek a városfalakra,
segítsenek megvédeni a várost. A lakosok Prospero ellen fordultak, félelemmel telve kiabáltak, azt
ordították, hogy Prospero, Trocero mészárosa sokkal ördögibb ellenség, mint maga Amalric. Szemetet
és köveket dobáltak a lovagokra.
A kép kissé elhomályosodott, mintha jelezte volna, hogy közben eltelt némi idő, aztán Conan
Prosperót és lovasait látta a város kapuján kiáramlani és délnek indulni. A városban nagy zűrzavar
uralkodott.
- Bolondok! - mormogta Conan. - Bolondok! Miért nem hisznek Prosperónak? Zelata, ha most
csak játszol velem valami trükkös.
- Ez történt - felelte Zelata rendíthetetlenül, és meglehetősen komoran. - Tegnap este történt,
hogy Prospero kilovagolt Tarantiából, és a távolban már látni lehetett Amalric seregeit. A falakról az
emberek látták a gyújtogatások füstjét. Nos, én tudok olvasni a füstből. Napnyugtára a nemédek
Tarantiába vonultak, s nem találkoztak ellenállással. Nézd! Nézd, mi folyik Tarantiában, a királyi
palota tróntermében.
Conan hirtelen a nagy tróntermet pillantotta meg. Valerius a királyi emelvényen állt,
hermelinpalástban, és Amalric porosan, vérpecsétes páncélban egy gazdagon vésett, csillogó karikát
tett a férfi szőke hajfürtjeire. Ez a karika nem más volt, mint Aquilónia koronája. A nép ujjongott, és a
páncélba öltözött nemédiai harcosok hosszú sora komoran nézett. A Conan udvarában kegyvesztett
nemesek pedig ruhaujjukon Valerius jelvényével parádéztak és pöffeszkedtek.
 - Cromra! - tört ki az átok Conan ajkai közül. A kimmériai felpillantott, és hatalmas öklét
fenyegetően rázta. Halántékán az erek kidagadtak, arca eltorzult. - Egy nemédiai helyezi Aquilónia
koronáját az áruló fejére! Tarantia királyi palotájában!
Mintha ez a haragos átok megzavarta volna a képet, a füst megritkult, és Conan Zelata fekete
szemét látta a füstön keresztül csillogni.
- Most láthattad, hogy a fővárosod népe hogyan veszíti el a szabadságát, amelyet te verejtékkel és
vérrel szereztél nekik. Eladják magukat a rabszolgatartóknak és a mészárosoknak. Megmutatták, hogy
nem hisznek a céljaidban. Azt gondolod, fel tudod őket rázni, hogy visszaszerezzék a királyságot?
- Azt hiszik, meghaltam - mormogta Conan, és újra visszanyerte nyugalmát. - Nekem nincs fiam,
és az embereket egy emlék nem kormányozhatja. Mi van, ha a nemédek elfoglalták Tarantiát? Még
mindig ott maradtak a tartományok, a bárók és a vidéken élő nép. Valerius csak egy üres dicsőséget
szerzett.
- Makacs vagy, és ez így illik egy harcoshoz. Nem tudom neked megmutatni a jövőt, és nem
tudom megmutatni a múltat sem teljes egészében. Nem. Nem mutatok neked semmit. Csupán egy kis
ablakot nyitottam a fátylon keresztül, hogy megmutassam a kiszámíthatatlan erőket. Akarsz még
egyszer a múltba tekinteni, hogy kulcsot szerezz a jelenhez?
- Igen. - Conan újra leült.
A zöld füst emelkedett és kavargott a kunyhóban. Újra különböző képek bukkantak fel, de ez
alkalommal idegen, jelentéktelen alakokat látott. Egy magasra emelkedő, fekete fal jelent meg a
füstben, egy félig látható emelvény, egy bestiális isteneket ábrázoló, szobrokkal tarkított kép.
Emberek mozogtak a homályban, sötét bőrű, szikár emberek, vörös selyem ágyékkötőben. Egy nagy
zöld jáde szarkofágot cipeltek egy fekete folyosón. Mielőtt Conan bármit is kérdezhetett volna arról,
amit látott, változott a kép. Most egy barlangot látott, és mintha valami különös, meghatározhatatlan
rémület lopakodott volna be ebbe a barlangba. Fekete kőből készült oltáron egy különleges aranykorsó
állt, olyan, akár a kagyló héja. Ebbe a barlangba néhány sötét, varázsló külsejű ember lopakodott be,
egy múmiaszarkofágot cipeltek magukkal. Felemelték az aranykorsót, körülöttük árnyak keringtek, de
hogy valójában mi történt, azt Conan nem tudta volna megmondani. Azt azonban látta, hogy a
sötétség örvényéből valami csillogó dolog válik ki, ami olyan volt, mint egy égő tűzgolyó. Ezután a
füst újra csupán füst lett, és a tamariszkusz parázs fölött megritkult a füst, és minden kép eltűnt.
- Mit jelent ez? - kérdezte Conan elbizonytalanodva. - Amit Tarantiában láttam, azt megértettem.
De mit jelent ez a mostani álom, amelyben zamorai rablók surrantak be egy föld alatti, stygiai Szeth
templomba? És az a barlang. Még sohasem láttam hozzá hasonlót kóborlásaim során. Ha ennyi
mindent meg tudsz mutatni, mint ezeket a látomás töredékeket, amelyek nem jelentenek számomra
semmit és nem kapcsolhatók semmihez, akkor miért nem mutatod meg nekem mindazt, ami történik?
Zelata válasz nélkül piszkálgatta a tüzet.
- Ezeket a dolgokat örökkévaló törvények kormányozzák - mondta végül. - Nem tudom neked
megmagyarázni. Én magam sem értem, noha hosszú évek óta keresem a bölcsességet a csendben. Nem
tudlak megvédeni, bár ha tudnálak,
akkor megtenném. S az embereknek végső soron maguknak kell a saját üdvösségüket megszerezni. De
talán valami bölcsességre jutok álmaimban, s akkor lehet, hogy reggel tudok majd adni valami kulcsot
vagy utalást a rejtvény megfejtésére.
- Miféle rejtvényhez? - kérdezte Conan.
- A rejtély, amellyel meg kell birkóznod, ha nem akarod végképp elveszíteni a királyságod -
válaszolta az öregasszony. Aztán egy birkabőrt terített a tűz elé a földre. - Aludj! - mondta kurtán.
Conan szó nélkül leheveredett a birkabőrre és nyugtalan, de mély álomba merült, amelyben
fantomok mozogtak csendesen, és hatalmas, alaktalan árnyak mászkáltak. Egyszer csak a bíborszínű,
nap nélküli látóhatáron kirajzolódott valami. Conan látta a hatalmas falakat és a nagyváros tornyait.
Egy olyan város volt, amit még soha nem látott; ezzel tisztában volt. Hatalmas oszlopok és bíborszínű
tornyok emelkedtek a csillagok felé, és mindezek fölött - mint egy hatalmas égi tünemény - lebegett a
Xaltotun nevezetű ember szakállas arca.
 Conan kora hajnalban ébredt s látta, ahogy Zelata a kis tűz fölé hajol. Egész éjszaka egyszer sem
ébredt fel, pedig a távozó és visszatérő farkas zajára fel kellett volna ébrednie. A farkas most is a
kunyhóban hevert a tűz mellett, és bozontos bundája nedves volt a harmattól, s még valami mástól is.
Vér csillogott a vastag farkasbundán, harapás látszott a vállán.
Zelata bólintott, mintha csak olvasott volna királyi vendége gondolataiban.
- Hajnal előtt vadászni ment, és vadászata véresre sikerült. Azt hiszem, az az ember, aki a királyt
kereste, most már nem fog sem emberre sem állatra vadászni.
Conan különös elragadtatással meredt a nagy állatra, amikor az a Zelata által kínált ennivaló felé
fordult.
- Ha újra trónra kerülök, nem fogok elfeledkezni rólatok - mondta Conan. - Megsegítettél, és
Cromra mondom, nem felejtem el, hogy az elmúlt éjjel milyen jól aludtam. De beszélj nekem a
rejtvény kulcsáról, ahogy ígérted.
Hosszas csend következett, amelyben csupán a tamariszkusz parázs pattogása hallatszott a
tűzhelyen.
- Keresd meg a királyságod szívét - mondta végül az öregasszony. - Ezen múlik a vereséged vagy
a győzelmed. Nemcsak halandó emberek ellen harcolsz. Csak akkor kerülhetsz újra a trónra, ha
megtalálod a királyságod szívét.
- Tarantia városára gondolsz? - kérdezte Conan.
Az öregasszony megrázta fejét.
- Én csak egy orákulum vagyok, ajkaimon keresztül az istenek szólnak. És ők

lepecsételik ajkaimat, nehogy túl sokat beszéljek. Meg kell találnod a királyságod szívét! Nem
mondhatok többet. Ajkaimat az istenek nyitják és zárják.
A nap még nem kelt fel a hegycsúcsokon, amikor Conan nyugat felé lovagolt. Egy pillantást vetett
Zelatára, aki kunyhója ajtaja előtt állt, kifürkészhetetlen arckifejezéssel, mint mindig, oldalán
hatalmas farkasával.
A szürke égbolt borult Conan fölé, és a hideg reggeli szél a tél közeledtét jelezte. Barna levelek
hullottak a csupasz ágakról, és betakarták páncéllal borított vállát.
Egész nap a hegyeken keresztül lovagolt, elkerülte az utakat és a falvakat. Estefelé ereszkedett le a
csúcsokról, és megpillantotta maga alatt a hatalmas aquilón síkságot.
A hegy lábához közel fekvő tanyák és falvak fél évszázada még az aquilón határ menti
portyázások színhelyei voltak, most azonban csak parázs és hamu utalt a tanyák és falvak helyére.
Az egyre gyülekező sötétségben Conan lassan lovagolt tovább. Most már kevésbé félt attól, hogy
barát vagy ellenség felfedezi. A nemédek még jól emlékeztek a nyugati szomszédjuktól elszenvedett
sérelmekre, és Valerius nem próbálta meg visszatartani szövetségeseit. Valerius nem akarta megnyerni
az egyszerű emberek szeretetét. Ezt az is bizonyította, ahogy elpusztította a falvakat és tanyákat.
Conan átkozódott, amikor látta a felégetett, valaha dús legelőket és az elüszkösödött házak sorát.
Kihalt, elhagyatott földön lovagolt tovább, akárcsak egy régmúlt és elfelejtett idő kísértete.
A nyomokból tisztán kitűnt, hogy a nemédiai hadsereg gyorsan vonult át a területen, és csak
csekély ellenállásba ütközött. Ha Conan vezette volna a harcot az aquilónok élén, akkor a betolakodó
hadseregnek minden egyes talpalatnyi területért a vérével kellett volna fizetnie. Conan lelkét átjárta a
keserű felismerés. Ő nem volt egy dinasztia leszármazottja, csupán egy magányos kalandor. Az az
egyetlen csepp királyi vér, amely Valerius ereiben csordogál, többet jelent az embereknek, mint
mindaz a szabadság és hatalom, amit Conan adott a királyságnak.
A hegyeken leereszkedve senki sem követte Conant. Látta az előretörő és visszatérő nemédiai
csapatokat, de nem találkozott senkivel. A menekülők kitértek az útjából, mert azt gondolták, hogy ő
is a hódító katonák egyike, mivelhogy nemédiai páncélt viselt. A ligetek és folyók a hegység nyugati
oldalán sokkal gazdagabbak voltak, és rejtekhelyekben sem volt hiány.
Rendületlenül haladt tovább a kifosztott földön, csak akkor állt meg, amikor a
lovát pihentette, és a Zelatától kapott élelmet ette. Alkonyatkor fűzfákkal és tölgyfákkal övezett
folyóparton feküdt megbújva, és ahogy a távolba nézett az elterülő síkság fölött, látta Tarantia
tornyait.
Nem elhagyatott területen volt most már, hanem olyanon, ahol az élet sokféle formájával lehet
találkozni. Így aztán lassabban jutott előre, nagyon kellett vigyáznia, ezért főleg erdőkön és néptelen
mellékutakon haladt tovább. Egészen sötét volt már, amikor Servius Galannus ültetvényéhez érkezett.

8. KIHUNYÓ PARÁZS

A Tarantia környéki vidék megmenekült a legkeletibb tartományokat sújtó rablástól. Itt is látszott a
hódító hadsereg csapatainak nyoma a széttört kerítéseken, a tönkretett mezőkön és a kifosztott
terménytárolókon, de a fáklya és az acél nem pusztított el mindent.
A területen egy sötét folt látszott, egy hamuval és megfeketedett kővel borított, elszenesedett
terület, ahol - ahogy Conan visszaemlékezett rá - egyik leghűségesebb támogatójának pompás villája
állt.
A király nem mert nyíltan Galannus ültetvényére menni, amely alig néhány mérföldre feküdt csak
a várostól. Alkonyatkor egy nagy, erdős területen lovagolt át, és a fák között megpillantotta az
erdőkerülő házikóját. Leszállt a nyeregből, megkötötte a lovát, azután óvatosan megközelítette a
vastag, boltíves ajtót, azzal a szándékkal, hogy az erdőkerülőt elküldi Serviusért. Hiszen lehet, hogy
egy egész csapat ellenséges katonát szállásoltak el a földesúr házába. Nem látta őket, de tudta jól,
hogy az egész vidéket ellepték. Ahogy közeledett, látta, hogy az ajtó kinyílik, és egy selyemruhás,
gazdagon díszített mellényű, zömök férfi lép ki a házból, és az erdőbe vezető ösvény felé fordul.
- Servius!
A halk kiáltásra az ültetvény gazdája sarkon fordult, és meglepetésében felkiáltott. Kezét a derekán
levő rövid vadásztőrére tette, és visszahőkölt a sötétben előtte álló magas, szürke páncélú embertől.
- Ki vagy? - kérdezte Servius. - Mit keresel. Mitrára!
A férfi lélegzete elakadt, vörös arca elsápadt.
- Távozz tőlem! - tört ki belőle a kiáltás. - Miért jöttél vissza a halál sötét birodalmából? Azért,
hogy megijessz engem? Én mindig igaz alattvalód voltam életedben.
- És remélem, hogy még most is az vagy! - válaszolta Conan. - Ne reszkess, ember! Hús és vér
vagyok.
Servius bizonytalanul közeledett Conanhoz, és belebámult a páncélos óriás arcába. Amikor rájött,
hogy valóság, amit lát, fél térdre esett, és levette tolldíszes kalapját.
- Felséges uram! Igaz, most már hiszek a csodákban. A citadella nagy harangja zúgta a
gyászéneket, és napokig sirattunk. Azt mondták, elestél Valkiánál. Több millió tonnányi föld és
törmelék zúzott halálra.
- Valaki más viselte a páncélomat - morogta Conan. - Majd később elmesélem. Ha esetleg lenne
egy jókora cubák a ládádban.
- Bocsáss meg, uram! - kiáltotta Servius. - Az út pora látszik a páncélodon, és én itt tartalak téged
anélkül, hogy szállást és ennivalót kínálnék neked. Mitrára! Most már látom, hogy élő vagy, de
esküszöm, hogy amikor megfordultam és megpillantottalak a szürkületben, a vér is megfagyott a
lábamban. Elég borzasztó olyan emberrel találkozni, akiről azt hittük, hogy meghalt.
- Parancsold meg az erdőkerülőnek, hogy lássa el a lovamat, amelyet a távoli tölgyfához kötöttem
- kérte Conan, és Servius bólintott, miközben követte a királyt az ösvényen. Most, hogy a nemesember
magához tért a természetfelettitől való félelméből, meglehetősen ideges lett.
 - Inkább a majorból küldök ide egy szolgát - mondta Servius. - Az erdőkerülő itthon van, de
ezekben a napokban még a saját szolgáimban sem bízhatok. Jobb, ha csak én tudom, hogy itt vagy.

Ahogy közeledtek a nagy házhoz, ami a fákon keresztül világított, Servius egy elhagyatott ösvény
felé vezette Conant egy sűrű tölgyes között, így a sötétben elkerülték a házból kivetülő fényt. Servius
szótlanul sietett a sötétségben, és valami szörnyű félelem látszott rajta. Aztán Conant - egy kis
oldalajtón keresztül - bevezette a keskeny, gyéren megvilágított folyosóra.
Gyorsan és csendben haladtak végig a folyosón, és Servius egy tágas szobába vitte a királyt,
amelynek magas, tölgyfa gerendákkal borított mennyezete volt, és gazdagon díszített falai. A széles
kandallóban vaskos fahasábok égtek, mivelhogy igen lehűlt a levegő. A hatalmas mahagóniasztalon
pedig kőedényben óriási mennyiségű húspástétom párolgott. Servius bezárta a nehéz ajtót és eloltotta
a lámpákat, amelyek az asztalon egy ezüsttartóban égtek. Így aztán a szobát csak a kandallóból
kiáramló fény világította meg.
- Bocsánat, felséges uram - mentegetőzött Servius. - Veszélyes időket élünk. Mindenfelé kémek
bujkálnak. Jó lenne, ha senki sem látna meg bennünket az ablakon keresztül, nehogy felismerje valaki
felséges uramat. Ezt a pástétomot épp most vették ki a kemencéből, mivel az erdőkerülőtől
visszatértemkor akartam vacsorázni. Ha meg nem sértem felségedet.
- A fény megfelelő - morogta Conan. Különösebb ceremónia nélkül leült, és előhúzta tőrét.
Mohón falni kezdett, és a finom ételt hatalmas korty borral öblítette le. Ez a bor Servius
szőlőskertjében termett. Látszott, hogy Conan teljesen megfeledkezik a veszélyhelyzetről, azonban
Servius nyugtalanul ült a tűz mellett, és idegesen fogdosta a nyakában lógó aranyláncot. Állandóan az
ablak felé nézegetett és a fülét hegyezte az ajtó felé, mintha a folyosón közeledő, lopakodó lábak
hangját próbálná meghallani.
Conan befejezve az étkezést felállt, és a tűz elé ült.
- Nem akarlak jelenlétemmel sokáig veszélybe sodorni, Servius - mondta Conan röviden. -
Hajnalra már távol leszek az ültetvénytől.
- Felséges uram! - Servius tiltakozva emelte fel a kezét, de Conan egy kézmozdulattal leintette.
- Tisztában vagyok a hűségeddel és a bátorságoddal. De ha Valerius bitorolja trónomat, rád halál
vár, ha felfedezik, hogy engem bújtatsz.
- Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy nyíltan ellenálljak - ismerte el Servius. - Ötven fegyverest
tudnék csak a csatába vezetni, és ez nagyon csekély erő. Láttad Emirius Scavonus udvarházának
romjait?
Conan bólintott, és sötéten összehúzta szemöldökét.
- Ő volt a legerősebb nemesember a vidéken, ahogy ezt te jól tudod. Megtagadta a
hűségnyilatkozatot Valeriustól, ezért aztán a nemédek a saját villájában égették meg. Miután mi
megmaradtak láttuk, hogy az ellenállás teljesen reménytelen, különösen így, hogy Tarantia népe sem
harcolt, behódoltunk Valeriusnak, aki meghagyta az életünket, bár hatalmas adókat szed, ami
mindannyiunkat tönkre fog tenni. De mit tehettünk volna? Azt hittük, meghaltál. Sok bárót megöltek,
másokat börtönbe vetettek. A hadsereg felbomlott és szétszóródott, neked pedig nincs örökösöd. Nem
volt, aki vezessen bennünket.
- De hát ott volt Poitain grófja, Trocero - mondta keményen Conan.
Servius gyámoltalanul széttárta a kezét.
- Az igaz, hogy Prospero vezetése alatt állt egy kisebb sereg, amely hátrált Amalric előtt.
Prospero azt akarta, hogy az emberek egyesítsék erőiket az ő lobogója alatt. Azonban a haláloddal,
felséges uram, az embereknek újra eszébe jutottak a régi háborúk meg a helyi viszályok és emlékeztek
rá, hogy Trocero és poitaini katonái egyszer már végiglovagoltak ezen a vidékeken ugyanúgy, ahogy
Amalric, fáklyával és fegyverrel. A bárók féltékenyek Troceróra. Néhány ember. talán Valerius
kémei. azt terjesztették, hogy Poitain grófja a koronát magának szeretné megszerezni. A régi
gyűlöletek újra fellobbantak, és ha lett volna egy ember, aki a dinasztia örököse lenne, azonnal
megkoronázzuk és követjük a nemédek ellen. De hát nem volt örökös. A bárók, akik téged hűségesen
követtek, maguk közül senkit nem követtek volna. Mindegyik
ugyanolyan jónak tartotta saját magát, mint a szomszédja, és féltette ambícióit a másiktól. Te voltál az
a kötelék, ami a rőzsét egybe tartotta. Ez a kötél most szétszakadt, és a rőzse szétszóródott. Ha lett
volna fiad, a bárók egyesülnek a fiad nevében. De mivelhogy nincs fiad, nem volt, aki a hazaszeretetet
egybegyűjtse. A kereskedők meg a polgárok anarchiától rettegtek és attól, hogy visszatérnek a
feudális idők, amikor minden báró a saját törvényei szerint kormányozza a birtokát. Azt kiabálták,
hogy bármilyen király jobb, mint ha nincs király, még Valeriusra is igaz ez, akinek a vérében a régi
dinasztia néhány cseppje található. Senki nem volt, aki ellent mondjon nekik és ellenálljon
Valeriusnak, amikor páncélba öltözött seregeivel megjelent a nemédiai bíborszínű, sárkányos lobogó
alatt, s Tarantia kapuinak szegezte fegyverét. Nem volt ellenállás. A nép kinyitotta a kapukat, és a
porba borult előtte. A nép nem segítette Prosperót a város védelmezésében. Azt mondták, még mindig
jobb, ha Valerius uralkodik rajtuk, mint ha Prospero. Azt beszélték, és ez igaz is, hogy a bárók nem
segítik Trocerót, sokan inkább elfogadják Valeriust. Azt is beszélték, hogy ha Valeriusnak hűséget
fogadnak, akkor elkerülhetik a polgárháború veszélyét és a nemédek haragját. Prospero délnek vezette
a seregét, körülbelül tízezer lovast és katonát, és ahogy elhagyta a várost, néhány órával később a
nemédiai lovasság belovagolt. Trocerót nem követte a nép. A városban maradtak és nézték, hogyan
koronázzák meg Valeriust Tarantiában.
- Tehát a vén boszorkány füstje az igazságot mutatta - morogta magában Conan. és valami hideg
fájdalmat érzett a szívében. - Amalric koronázta meg Valeriust?
- Igen, a trónteremben. Alig száradt meg kezén a mészárlások vére.
- És a nép jól él a jótékony uralom alatt? - kérdezte Conan dühös iróniával.
- Valerius úgy él, mint egy idegen herceg egy elfoglalt ország közepén - válaszolta Servius
keserűen. - Az udvar tömve van nemédekkel, a palotát vigyázó seregek is nemédek, ők töltik meg a
citadella körüli nagy laktanyákat is. Igen, végül elérkezett a neméd Sárkány órája. Úgy parádéznak az
utcákon, mint a nemesemberek. Az asszonyokat meggyalázzák, a kereskedőket naponta kifosztják, és
Valerius vagy nem tud, vagy nem is akar kísérletet tenni a megfékezésükre. Nem, Valerius csupán egy
bábu, egy kötélen rángatott figura. Az emberek érzik, hogy csakis ez lehet, és a nép kezd rádöbbenni,
hogy is van ez. Amalric továbbnyomult előre az erős hadsereggel, hogy legyőzze a külső
tartományokat, ahol néhány báró még ellenáll neki. A bárók között azonban nincs egység, egymás
iránti féltékenységük eresebbnek bizonyult, mint Amalrictól való félelmük. Amalric aztán egyenként
el fogja pusztítani őket. Sok kastély és város - miután rájött, hogy nem tehet másként - már behódolt,
megadta magát. Azok, akik ellenállnak, nagyon megjárják. A nemédek kitöltik rajtuk régi
gyűlöletüket. Soraikat megfélemlített, arannyal pénzelt aquilónokkal töltik fel, és a hadseregbe
kényszerítik a köznépet. Ez is egy természetes következmény.
Conan komoran bólintott, és a gazdagon faragott falat burkoló lemezeken tükröződő kandallótüzet
bámulta.
- Aquilóniának van királya és nem következett be az anarchia, amitől annyira félt a nép - mondta
végül Servius. - Valerius nem fogja megvédeni az alattvalóit a szövetségesei ellen. Azokat, akik nem
tudják a hatalmas adókat megfizetni, eladják a kothi rabszolga-kereskedőknek.
Conan felkapta a fejét, és kék szemében félelmetes fény gyúlt ki. Magában átkozódott, és hatalmas
keze görcsbe rándult.
- Igen, fehér ember árul fehér embert és fehér asszonyt, mint a feudális időkben. Sém és Turán
palotáiban fognak élni rabszolgákként. Valerius a király, de az az egység, amire az emberek vártak,
még ha karddal is, nem alakult ki. Északon Gunderföld és délen Poitain még nincs meghódítva, és
nyugaton is vannak még független tartományok, ahol a határ menti bárók még élvezik a bossóniai
íjászok támogatását. De ezek a külső provinciák nem valódi ellenfelei Valeriusnak. Védekezésre
kényszerülnek és szerencsés esetben is csak arra képesek, hogy megőrizzék a függetlenségüket. Itt
Valerius és az idegen nemesek kezében a hatalom.
 - Hadd tegyék csak, amit a legjobbnak gondolnak - mondta Conan elkeseredetten. - Az időm
rövid. Az emberek majd fellázadnak, ha megtudják, hogy még életben vagyok. Vissza fogjuk foglalni
Tarantiát, mielőtt Amalric visszatérne a seregével. Ki fogjuk söpörni ezeket a kutyákat a királyságból.
Servius hallgatott. Csak a fa ropogása törte meg a csendet.
- Nos? - kérdezte Conan nyugtalanul. - Miért ülsz itt lehajtott fejjel és bámulsz a tűzbe?
Kételkedsz abban, amit mondtam?
Servius kerülte a király tekintetét.
- Amit halandó ember meg tud tenni, azt te megteszed, felséges uram - válaszolta Servius. -
Mögötted lovagoltam a csatában és tudom, hogy a te kardod előtt emberi lény nem állhat meg.
- Hát akkor?
Servius összehúzta magán prémmel szegett köpenyét, és a lángok melege ellenére megrázkódott.
- Az emberek azt mondják, hogy varázslat tört meg téged - mondta ekkor.
- Hát aztán?
- Halandó ember harcolhat varázslat ellen? Ki volt az a lefátyolozott ember, aki azon az éjszakán
Valeriusnak és szövetségeseinek tanácsokat adott? Azt beszélik, hogy titokzatosan eltűnt, aztán
hirtelen újra megjelent. Az emberek azt suttogják, hogy egy nagy varázsló az, aki több ezer évvel
ezelőtt meghalt, de visszatért a halál szomorú, sötét völgyéből, hogy Aquilónia királyát eltávolítsa a
trónról, és Valeriust emelje a helyére, mint a dinasztia örökösét.
- Mit számít? - kiáltott fel Conan mérgesen. - Megszöktem Belverus ördögi poklából, és a hegyek
közül. Ha az emberek fellázadnak.
Servius megrázta a fejét.
- Leghűségesebb támogatóid keleten és a központi tartományokban már halottak, elmenekültek,
vagy börtönben vannak. Gunderföld és Poitain nagyon messze vannak. A bossónok is visszatértek a
csapataikhoz nyugatra. Heteket venne igénybe, hogy összegyűjtsd és koncentráld ezeket az erőket. És
mielőtt még ezt meg tudnád tenni, Amalric külön-külön megtámad és elpusztít minden egyes csapatot.
- De hát, ha a központi tartományok fellázadnának, azzal segítenének! - kiáltott fel Conan. -
Megszerezzük Tarantiát, elfoglaljuk, és addig tartjuk Amalric ellenében, amíg a gunderföldiek és a
poitainiak segítségünkre nem jönnek.
Servius habozott, és a hangja suttogássá alakult.
- Az emberek azt mondják, hogy átok pusztított el. Azt is mondják, hogy ez a lefátyolozott idegen
elvarázsolt téged és a hadseregedet. A nagyharang már elzengte a halotti dalodat, és az emberek azt
hiszik, hogy meghaltál. És a központi tartományok akkor sem lázadnának fel, ha tudnák, hogy élsz.
Nem mernének. Varázslat pusztított el Valkiánál. Varázslat hozta a híreket Tarantiába, amikor azon az
éjszakán az emberek erről suttogtak a főváros utcáin. Egy nemédiai pap fekete mágiát szabadított rá
Tarantia utcáira, hogy elpusztítsa azokat az embereket, akik még hűségesek az emlékedhez. Saját
szememmel láttam. Páncélos emberek estek össze és haltak meg az utcákon úgy, hogy az ember nem
tudta felfogni haláluk okát. A sovány pap pedig csak nevetett és azt mondta: „Én csak Altaro vagyok,
Orastes akolitusa, aki szintén csak szerény akolitusa annak, aki a fátylat viseli. Nem az enyém ez az
erő, csak rajtam keresztül nyilvánul meg."
- Nos - mondta Conan élesen -, nem jobb dolog meghalni becsületben, mint szolgaságban élni? A
halál rosszabb lenne, mint az elnyomás, a szolgaság, a végső pusztulás?
- Amikor varázslat félemlíti meg az embereket, akkor kudarcot vall az ésszerűség - vágott vissza
Servius. - A központi tartományokban a félelem sokkal nagyobb, mint hogy fellázadjanak. A külső
tartományok talán harcolnának veled, de a varázslat, ami Valkiánál elpusztította a hadseregedet, téged
újra elpusztíthat. A nemédek elfoglalták a legnagyobb, leggazdagabb és legsűrűbben lakott aquilón
területeket. Őket már akkor sem lehet legyőzni, ha te állsz a seregek élére. Értelmetlenül fogod
feláldozni az alattvalóidat. Szomorú ezt mondanom, de ez az igazság. Conan király, te király vagy - de
nincs királyságod.
Conan szó nélkül meredt a tűzbe. Az elégett fadarab a lángokba hullott. Conan csak nézte.
Ugyanígy pusztul el a királysága is.
 Conan újra érezte a borzasztó valóság realitását, azt, hogy a könyörtelen sors beleszól a dolgok
menetébe. Rettenetes pánik fogta el a lelkét és úgy érezte, mintha csapdába került volna. Ez az erő
elpusztíthatná őt is.
- Hol vannak a tisztviselőim? - kérdezte végül.
- Pallantides súlyosan megsebesült Valkiánál, fogságba esett, de a családja kiváltotta. Most a
kastélyában fekszik, Attalusban. Ha szerencséje lesz, akkor egyszer talán még lóra ülhet. Publius, a
kancellár, álruhában menekült el a királyságból, senki sem tudja, hova ment. A tanács szétszéledt.
Néhányukat bebörtönözték, néhányan eltűntek. Hűséges alattvalóid legtöbbjét megölték. Ma éjszaka
például Albiona grófnőt fogják lefejezni.
Conan Serviusra nézett, és olyan gyűlölet égett a szemében, hogy a nemesember visszahőkölt.
- Miért?
- Azért, mert nem akart Valerius ágyasa lenni. A földjeit elvették, a katonáit rabszolgának adták
el, és éjjel a vastoronyban le fog hullani a grófnő feje is. Azt tanácsolom neked, királyom. mert
számomra te mindig a királyom maradsz. hogy menekülj, mielőtt fölfedeznének. Manapság nincs
biztonság. Kémek és informátorok vesznek körül bennünket, és elárulják a legenyhébb tettet vagy szót
is, ami összefüggésben lehet árulással vagy lázadással. Ha hagyod, hogy az alattvalóid tudjanak rólad,
a vége az lesz, hogy elfognak és kivégeznek. A lovaim és megbízható embereim a rendelkezésedre
állnak. Hajnal előtt messzire jutunk Tarantiától, és folytathatjuk az utunkat tovább a határig. Ha nem
tudok a segítségedre lenni abban, hogy visszaszerezd a királyságodat, legalább megpróbállak követni
a száműzetésbe.
Conan megrázta fejét. Servius bizonytalanul pillantott a királyra, aki a tűz mellett ült, és állát
hatalmas öklén nyugtatta. A tűz fénye vörösen csillogott a király páncélzatán és baljóslatú szemében.
A szeme tűzben égett, mint a farkas szeme. Servius újra ráébredt, akárcsak a múltban, de most még
erősebben mint valaha, hogy mennyire idegen számára a király. A páncélos, hatalmas test túl kemény,
túl megfoghatatlan egy civilizált ember számára. Abban a lángoló szempárban a primitív emberek
elementáris tüze égett. Most még sokkal jobban hangsúlyozódott a király barbár kisugárzása. Mintha
még inkább kívül került volna a civilizáción és visszatért volna eredeti primitív énjéhez. Nem úgy
cselekedett, mint ahogy egy civilizált ember cselekedett volna ugyanilyen körülmények között, és a
gondolatai is másfajta csatornákon futottak. Kiismerhetetlen és megjósolhatatlan volt, hogyan fog
cselekedni. Úgy tűnt, mintha Aquilónia királyából újra a kimmériai hegyek bőr ágyékkötős gyilkosa
tört volna elő.
- Poitainba lovagolok, ha tudok - mondta végül Conan. - Egyedül megyek, és elvégzem az utolsó
kötelességemet, amit Aquilónia királyának meg kell tennie.
- Mit értesz ez alatt, felséges uram? - kérdezte Servius, és összerázkódott a baljós előérzettől.
- Még ma este belopózom Tarantiába, és kiszabadítom Albionát. Úgy látszik, minden hűséges
alattvalómat elvesztettem, s ha a grófnő fejét is leütik. akkor vegyék az enyémet is vele együtt!
- Hiszen ez őrültség! - kiáltotta Servius döbbenten, és úgy érezte, mintha hurok szorítaná a torkát.
- Sok titka van a toronynak, amelyek közül számosat ismerek - mondta Conan. - Akárhogy is
állnak a dolgok, átkozott kutya lennék, ha hagynám Albionát meghalni csak azért, mert
hűséges maradt hozzám. Lehet, hogy király vagyok királyság nélkül, de nem lehetek férfi
becsület nélkül.
-Ez a vesztünket jelentheti - suttogta Servius.
- Csak az én vesztemet, ha kudarcot vallok. Te már eleget kockáztattál, egyedül megyek. Mindaz,
amit kérek tőled a következő: szerezz nekem egy szemkötőt, a kezembe egy nagy botot, meg
egy olyan ruhát, amilyet az utazók viselnek.
-

9. A KIRÁLY AZ, VAGY A SZELLEME!

 Sok ember lépett be Tarantia nagy, boltíves kapuin naplemente és éjfél között. Megkésett utazók,
kereskedők, akik nehéz ládákkal megrakott öszvérekkel érkeztek, szabad napszámosok a környező
tanyákból és szőlőkből. Most hogy Valerius lett az úr a központi tartományokban, nem voltak szigorú
vizsgálatok a nagy városkapuknál, amelyeken a nép állandóan ki-be járkált. A törvények fellazultak.
A nemédiai katonák, akik őrségben álltak félig részegek voltak, és inkább a csinos parasztlányoknak
és gazdag kereskedőknek szentelték a figyelmüket, akiket ijesztgetni lehetett, így aztán nem sok
idejük maradt a napszámosokra vagy a poros utazókra. Még azt a magas utazót sem vették észre, aki
köpenyével sem tudta eltakarni hatalmas termetét, kemény izomzatát.
Ez a férfi egyenes, agresszív járással haladt. Túlságosan természetes volt számára ez a testtartás,
így aztán jól tette, hogy nem próbálta titkolni. Egyik szemét szemfedő takarta, és mélyen a szemébe
húzott bőrsapkája beárnyékolta arcvonásait. Izmos barna kezében hosszú, nehéz botot tartott.
Kényelmesen haladt át a kapun, ahol fáklyák világítottak, és az őrszemek figyelmét elkerülve belépett
Tarantia széles utcáira, és a tömegbe vegyült.
A jól kivilágított sikátorokban a szokásos tömeg élte mindennapi életét. Az üzletek és bódék
nyitva tartottak, előttük kirakva a sok áru. Csak egy valami volt most más, mint régen. Nemédiai
katonák járkáltak egyedül vagy csoportosan, keresztülfurakodtak a tömegen. Az asszonyok kitértek az
útjukból és a férfiak is arrább léptek, miközben a szemöldöküket összehúzták és ökölbe szorult a
kezük. Az aquilónok büszke faj, és öröklött ellenségei a nemédeknek.
A magas utazó ujjai görcsösen fogták a botot, de akárcsak a többiek, ő is kitért a páncélos katonák
elől, hogy utat engedjen nekik. A tolongás és az állandó tömeg között ez az utazó sem hívta föl
magára a figyelmet különösebben drapp,
poros köpenyében. Ám egyszer, amikor egy fegyverkereskedő boltja előtt haladt el és a széles ajtón
kiáramló fény pontosan rá esett, úgy érezte, mintha valaki figyelné. Gyorsan megfordult, és egy a
szabad napszámosok barna zekéjében lévő férfit vett észre, aki kitartóan nézte. Ez az ember gyorsan
megfordult, és eltűnt a nyüzsgő tömegben. Conan sietve befordult egy keskeny mellékutcába. Lehet,
hogy az egész csak puszta kíváncsiság volt az illető részéről, Conannak mégsem volt más választása.
A komor Vastorony jól elkülönült a Fellegváron belül a keskeny, házaktól zsúfolt utcáktól, ahol
kopottabb épületek látszottak. A Vastorony mintegy ellentétben állt ezekkel az épületekkel. Valójában
kastély volt, egy súlyos kövekből és fekete vasból épített hatalmas, ódon épület, amely egy
évszázaddal korábban fellegvárként szolgált.
Nem messze tőle - a részben elhagyott bérkaszárnyák és boltok tömegében - állt egy ősi óratorony.
Olyan régi volt és elfelejtett, hogy száz évre visszamenőleg még a város térképein sem tüntették fel.
Eredeti rendeltetését már elfelejtették, és senki sem vette észre - már azok közül, aki odafigyelt
egyáltalán -, hogy a meglehetősen ősi zár, amely arra hivatott, hogy zárva tartsa ezt a tornyot a
tolvajoktól, koldusoktól, valójában meglehetősen új volt, csak ravaszul rozsdás külsejűnek álcázták. A
királyságban fél tucat ember sem ismerte a torony titkát.
A masszív, zöld bevonatú záron nem látszott kulcslyuk, azonban Conan gyakorlott ujjaival
megtalálta a láthatatlan gombot, és megnyomta. Az ajtó csendesen kinyílt, Conan belépett az átható
sötétségbe, és behúzta maga után az ajtót. A torony üres volt belül: masszív kövekből épített, csupasz,
hengerszerű oszlop.
Az egyik sarokban tapogatózva megtalálta azt a kiszögellést, amelytől elindulva kitapogatta a
padlózat egyik kőtábláját. Gyorsan felemelte, és pillanatnyi habozás nélkül leereszkedett. Lábaival
érezte a kőlépcsőket, amelyek lefelé vezettek. Ismerősként haladt tovább a szűk föld alatti alagúton,
amely egyenesen a Vastorony alapja felé vezetett, három utcahosszon keresztül.

A citadella harangja, amely csak éjfélkor vagy a király halálakor szólal meg, hirtelen megcsendült.
A Vastorony sötéten megvilágított szobájában kinyílt egy ajtó, és egy alak lépett a folyosóra. A torony
belseje épp olyan félelmetes volt, mint külső megjelenése. Masszív kőfalai durvák és díszítés
nélküliek voltak. A padlózat köveit generációk botladozó léptei mélyítették ki, és a mennyezet boltívei
sötéten merengtek a fal kiszögelléseibe helyezett fáklyák fényében.
 A férfi, aki a sötét folyosón botladozott, megjelenésében hasonlított környezetéhez. Magas, jó
felépítésű férfi volt, testhez simuló fekete
selyemruhában. Fekete csuklya libegett a fején, a válláig ért, és két lyuk volt rajta a szemrésznél. A
válláról laza fekete köpönyeg hullott le, és egyik válla fölött roppant súlyos bárdot cipelt, amely
formáját tekintve nem munkaeszköz, de nem is fegyver volt.
Ahogy a folyosón lépkedett, egy másik alak sántikált felé, egy hajlott, mogorva öregember, aki
meggörnyedt pikája és lámpása súlya alatt.
- Nem vagy olyan pontos, mint az elődöd, hóhér uram - mondta zsémbesen az öregember. - Már
elütötték az éjfélt, és az álarcos uraságok már lementek az úrhölgy cellájába. Rád várnak!
- A harang kondulása még visszhangzik a tornyok között - vágott vissza a hóhér. - Ha nem is
vagyok olyan gyors az aquilónok kiszolgálásában, mint az elődöm, tapasztalni fogják, hogy a karom
nem kevésbé erős. Foglalkozz a saját dolgoddal, vén strázsa, és hagyj engem békén! Úgy hiszem, hogy
az én kötelességem sokkal fárasztóbb, mint a te munkád. Míg te a folyosón járkálsz és bekukucskálsz
a rozsdás zárkaablakokon, zárkaajtókon, addig én Tarantia legelragadóbb fejét csapom le ma éjszaka.
Az őr tovasántikált a folyosón és még mindig zsémbelődött, a hóhér pedig nyugodtan folytatta
útját. Néhány lépéssel később kanyarodott a folyosó és a hóhér látta, hogy tőle balra az egyik ajtó félig
nyitva áll. Ha gondolkodott volna, akkor rájön, hogy az őr nem erről jött, nem ő hagyta nyitva az ajtót.
Azonban a gondolkodás nem volt az erőssége, így hát belépett a nyitott ajtón, mielőtt észrevette volna,
hogy valami nem stimmel, és ekkor már késő volt.
Puha tigrisléptek és egy köpönyeg surranása figyelmeztette, de mielőtt megfordulhatott volna,
izmos kéz kapta el hátulról a torkát és belefojtotta a kiáltást, mielőtt az ajkáig ért volna. Csupán egy
rövid pillanatig tartott, amíg rádöbbent, hogy támadója olyan félelmetesen erős, hogy még az ő jól
fejlett izomzata sem tud ellenállni neki. Mielőtt megláthatta volna az illető arcát, halálos szúrás érte.
- Te nemédiai kutya! - mormogta egy szenvedéllyel telt hang. - Nem fogsz több aquilón fejet
levágni.
És ez volt az utolsó mondat, amit a hóhér életében hallott.
A nedves zárkában, amelyet csak egy pislákoló fáklya világított meg, három férfi állt egy fiatal nő
mellett, aki a hepehupás padlón térdepelt, és vadul meredt a férfiakra. A nő ruházata hiányos volt,
aranyszínű haja csillogó hullámokban omlott fehér vállára, és csuklóit hátul bilincs fogta. Szépsége
még ebben a bizonytalan fáklyafényben, zilált állapota és a félelem miatti sápadtsága ellenére is
bámulatos volt. Némán térdepelt, és tágra nyílt szemmel nézett kínzóira. A

férfiak álarcot és köpönyeget viseltek. Olyat tettek éppen, amihez egy megszállt országban is álarc
kellett. A fiatal nő még a maszk ellenére is felismerte őket, de nem tudott semmi olyat tenni, ami ezen
éjszaka után veszélyes lett volna bármelyikükre.
- Kegyes uralkodónk még egy lehetőséget ajánl, grófnő - mondta a három férfi közül a
legmagasabb, aki akcentus nélkül beszélte az aquilón nyelvet. - Megkért, hogy mondjam meg, ha
büszkeséged meglágyult és lázadó szellemed megtört, még mindig tárt karokkal vár téged. Viszont ha
nem. - Egy mozdulattal a zárka közepén levő farönkre mutatott, egy fekete bevonatú fatuskóra,
melyen mély fejszenyomok látszottak.
Albiona megborzongott, elsápadt és visszahanyatlott. Fiatal, életerős testének minden porcikájával
reszketett az életéért. Valerius fiatal és jóképű, sok asszony szerelmes belé, ismételgette magában
kétségbeesetten, de mégsem tudta kimondani azt a szót, ami megmentette volna fiatal testét a
lefejezéstől. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért nem volt képes igent mondani. Csak annyit tudott,
hogy amikor Valerius ölelő karjára gondol, testét olyan undor rázza, mely sokkal erősebb, mint a
halálfélelem. Megrázta fejét.
- Ezek után nincs mit mondanunk - kiáltott fel az egyik férfi türelmetlenül, nemédiai kiejtéssel. -
Hol a hóhér?
Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, nyílt a zárka ajtaja, egy hatalmas férfi lépett be rajta, eltakarva a
kinti világot.
 Albiona halk, önkéntelen sikoltást hallatott, amikor megpillantotta a komor alakot, a többiek pedig
egy megmagyarázhatatlan félelemtől megnémulva, csendben meredtek a csuklyás alakra. A belépő
férfi szeme parázsként égett, és akinek a szemébe nézett, érezte, hogy gerincében különös érzés árad
szét.
Ezután a magas aquilón durván felemelte a lányt, és a fatönkhöz vonszolta. A lány iszonyodva
sikoltozott, és reménytelenül harcolt az életéért, de a férfi durván térdre kényszerítette, és a szőke
fejet a véres fatönkre nyomta.
- Miért késlekedsz, hóhér? - kiáltotta a férfi durván. - Végezd el a feladatod!
A csuklyás alak kurta, gúnyos nevetéssel válaszolt, amely leírhatatlan
fenyegetést hordozott. E pillanatban még a levegő is megdermedt, és valamennyien a csuklyás férfira
bámultak. A térdelő grófnő megpróbálta kiszabadítani fejét, hogy fölpillantson.
- Mit jelent ez az illetlen jókedv, te kutya? - kérdezte nyugtalanul az aquilón.
A hóhér lehúzta fejéről a csuklyát, és a földre dobta. Behúzta maga mögött az
ajtót, kulcsra zárta, aztán felemelte a hóhérbárdot.
- Ugye, megismertek, kutyák!? - kiáltotta dühösen. - Ugye, megismertek?
A fojtott csendet kiáltás törte meg.
- A király! - Albiona reszketett, és próbálta magát kiszabadítani. - Ó, Mitra, a király az!
A három férfi szoborként, dermedten állt, majd az aquilón szólalt meg, mintha saját érzékeiben is
kételkedne.
- Conan! - tört ki belőle. - A király az, vagy a szelleme? Miféle ördöngösség ez?
- Az ördögökhöz ördöngösség illik - mondta gúnyosan Conan, és bár az ajka nevetett, a szeme
lángban égett. - Gyertek, nemes uraim, nektek kardotok van, nekem pedig itt ez a mészárosbárd. Hát
igen, nemes uraim, ez a kedves szerszám éppen az alkalomhoz illő.
- Reá! - nyögte az aquilón, és kardot rántott. - Ez Conan! És meg kell, hogy öljük, különben ő öl
meg bennünket!
És mint akik kábulatból ébredtek, a nemédek is előhúzták kardjukat, és a királyra rontottak.
A hóhérbárd nem ilyenfajta munkához készült, de a király éppen olyan ügyesen bánt vele, mintha
egy könnyű tőr lenne. Gyorsan mozgott, állandóan változtatta a helyét, és mindhárom ellenfelét távol
tudta tartani, ki tudta védeni a támadásukat.
Conan bárdjával felfogta az első férfi kardcsapását, és egy gyilkos csapással zúzta be az illető
mellkasát, mielőtt az elhátrálhatott vagy kitérhetett volna a támadás elől. A második nemédiai - akinek
egy erős csapása csak a levegőt szelte ketté - szétloccsant koponyával került a földre, mielőtt
visszanyerhette volna az egyensúlyát. Egy pillanattal később az aquilón beszorult az egyik sarokba, és
elkeseredetten próbált kitérni a támadások elől, de még arra sem volt lehetősége, hogy segítségért
kiáltson.
Conan hirtelen odanyúlt a bal karjával, és lerántotta a maszkot ellenfele fejéről, feltárva ezzel a
sápadt arcvonásokat.
- Te kutya! - csikorogta a király. - Gondoltam, hogy ismerlek! Áruló! Átkozott renegát! Még ez a
mocskos acél is túlságosan nemes a te szennyes fejednek. Nem, halj meg úgy, ahogy a tolvajok
halnak!
A bárd merész ívet írt le, az aquilón felkiáltott, térdre rogyott, s eszelősen szorította leszelt jobb
karjának csonkját, melyből patakokban ömlött a vér. A bárd újra lecsapott, mélyen az oldalába vágott,
kifordította a beleit.
- Fetrengj csak, dögölj meg a véredben! - mormogta Conan, utálattal eldobva a fejszét. - Gyerünk,
grófnő!
Lehajolt és elvágta a zsineget, amellyel a fiatal nő csuklóját összekötötték, az ölébe kapta, mint
egy gyereket, és kiszaladt a zárkából. A fiatal nő hisztérikusan zokogott, és karjaival megmentője
izmos nyakát szorította rémült öleléssel.
- Még nem vagyunk kint, el kell jutnunk a titkos alagútba! Az ördög vigye el, meghallották a
lármát!
 A folyosón fegyverek zörgése, katonák kiabálása visszhangzott. Egy hajlott hátú férfi bicegett
feléjük, és magasra tartott lámpája megvilágította Conant és a lányt. A kimmériai szitkozódva lódult
felé, de a vén strázsa - eldobva lámpáját és pikáját - segítségért kiáltozva szaladt el. Mély hangú
kiáltás volt a válasz.
Conan gyorsan megfordult, és a másik irányba futott. Elvágták a börtön titkos ajtajától, amelyen
keresztül a toronyba lépett, és amelyen keresztül ki akart jutni
a börtönből, de elég jól ismerte az épület felépítését. Mielőtt király lett volna, itt tartották
bebörtönözve.
A következő átjárónál elfordult, és gyorsan berohant egy szélesebb folyosóra, amely párhuzamosan
haladt azzal, amelyiken jött, és amelyik még üres volt. Tudta, hogy üldözői nem sokkal maradhattak el
mögötte. Ismét elfordult, és egy másik oldalátjáróba rohant. Ezen visszajutott arra a folyosóra,
amelyet elhagyni kényszerült. Néhány lépéssel arrább a folyosón egy súlyos, boltozatos ajtó zárta el
az utat, és ez előtt, neki háttal egy szakállas nemédiai állt, sisakban és páncélban. A fickó a másik
folyosót figyelte, amelyen ellenkező irányban egyre erősödött a zavar és a lámpafény.
Conan nem habozott. A lányt a földre csúsztatta, kezében a kardjával gyorsan és nesztelenül az
őrhöz lopakodott. A férfi megfordult amikor a király odaért, és meglepetten, félve maga elé kapta a
pikáját. De mielőtt használni tudta volna, Conan lecsapott a kardjával, és az őr letaglózott marhaként
zuhant a földre.
Egy pillanat múlva Conan betaszította a zárt ajtót, amely egy hétköznapi ember számára túlságosan
nehéz lett volna, és hívta maga után Albionát, aki tántorogva rohant utána. Conan minden ceremónia
nélkül a bal hóna alá kapta a nőt, és vitte keresztül az ajtón, a kinti sötétségbe.
Kint egy szűk sikátorhoz értek, amely olyan fekete volt, mint a verem. Egyik oldalát a torony fala
alkotta, a másikat komor épületsor. Conan rohant a sötétben, amilyen gyorsan csak mert, és
megpróbált a falon egy rejtett ajtót vagy ablakot találni, de nem sikerült.
Egy nagy ajtó tárult ki mögötte, férfiak jöttek ki kezükben fáklyával, melynek fénye fegyvereiken
és páncéljukon csillogott. A katonák körbenéztek, kiabáltak, de képtelenek voltak átlátni a sötéten,
amelyet fáklyájuk is csak néhány méter távolságra tudott megvilágítani. Összevissza rohangáltak a
sikátorban, pontosan ellenkező irányba, mint amerre Conan és Albiona tartottak.
- Hamarosan rájönnek, hogy tévedtek - mormogta magában Conan, meggyorsítva lépteit. - Bár
találnánk ezen a pokoli falon valami kijáratot. Itt vannak az őrök!
Előttük halvány fény vált láthatóvá, ahol a sikátor egy szűk utcára nyílott, és Conan sötét alakokat
látott fegyverrel rohangálni. Valóban a városi őrség volt, akik felfigyeltek a lármára, amely
visszhangzott a sikátorban.
- Ki jár itt? - kiáltozták.
Conan gyűlölködve csikorgatta a fogát a neméd akcentusra.
- Maradj mögöttem! - mondta a fiatal nőnek. - Ki kell jutnunk innen, mielőtt a börtönőrök
elkapnának!
Megragadta a kardját, és egyenesen a szembejövő emberek felé rohant. A meglepetés előnyét
élvezte. Látta a járőröket, a gyér fényben ki tudta venni a körvonalaikat, viszont a támadói nem látták
őt, mivelhogy a sikátor sötétjéből rontott elő. Conan köztük termett, mielőtt azok észrevették volna, és
egy megsebzett oroszlán elszántságával harcolt.
Egyetlen reménye az volt, hogy mielőtt észbe kapnának, levágja őket, de számítása csak félig jött
be. Olyan emberekkel került szembe, akik ösztönükre hagyatkozva harcoltak, és nem egykönnyen
ijedtek meg. Hármat már leszúrt közülük, mielőtt rájöttek, hogy csupán egyetlen ember támadta meg
őket, de még mindig nem voltak elég magabiztosak. A fegyverek fülsiketítően csattogtak, szikrák
szálltak a levegőben, ahogy Conan fegyvere a páncéljukon csattant. Conan jobban látta őket, mint ők a
támadójukat. A gyér fényben a gyorsan mozgó alak bizonytalan célpontnak bizonyult, kardjuk sokszor
csak az üres levegőt suhogtatta.
Ekkor azonban Conan mögött felhangzott a börtönőrök kiabálása - akik feléje igyekeztek a
sikátorból -, előtte pedig még mindig ott voltak a támadók. Egy pillanat múlva az őrök hátba
támadják, gyűrűbe zárják. Észrevette, hogy valahonnan mögüle fekete alakok közelednek nagy
sebességgel. A fegyverük csillogott a fényben, kiabálás hallatszott, és egy pillanat múlva a sikátor
megtelt mozgó alakokkal. A messziről érkezett köpönyeges alakok Conan felé tartottak, jobb
kezükben fegyver csillogott. Egyikük a kezében nem tartott kardot, és hangja sürgetően hangzott fel.
- Erre, felség! Gyorsan!
Conan káromkodott meglepetésében, aztán bal kezével elkapta Albionát, és követte az ismeretlen
segítőt. Nem volt lehetősége arra, hogy gondolkodjon, vajon helyesen cselekszik-e, mert szorosan
mögötte harminc felfegyverezett börtönőr közeledett.
A rejtélyes emberektől körülvéve rohant tovább a sikátorban, bal karja alatt cipelve a grófnőt, aki
csak annyit látott a megmentőiből, hogy sötét köpönyeget és kámzsát viselnek. Conan fejében kétség
és gyanakvás cikázott, de látta, hogy nem tehet mást, mint hogy kövesse ezeket a kámzsás férfiakat.
A kámzsások vezetője mintha megérezte volna Conan kétségeit, megérintette a karját és így szólt:
- Csak bátorság, Conan király! Hűséges alattvalóid vagyunk. - A hang nem volt ismerős, de
aquilón nyelven beszélt, a központi tartományok akcentusával.
Mögöttük az őrök kiabálása egyre távolabbról hangzott, a hangjuk elhalt az éjszakában, ők pedig
továbbhaladtak a sötét sikátorban. Aztán a kámzsás férfiak hirtelen a látszólag üres fal felé fordultak,
és Conan látta, hogy ajtó nyílik a falban. Magában átkozódott, mert nap mint nap átment ezen a
sikátoron, és soha nem vette rajta észre az ajtót. Most azonban áthaladtak rajta, az ajtó bezárult
mögöttük, zár kattant. Ez nem volt valami megnyugtató, de a csapat vezetői továbbrohantak, és
ismerősként vezették tovább Conant. Olyan volt, mintha egy alagútban rohannának, és Conan érezte,
hogy Albiona karcsú végtagjai remegnek a kezében. Ezután valahol előttük egy nyílás tűnt fel, ami
csupán azért volt kivehető a sötétségben, mert kevésbé volt sötét, mint a környezete. Áthaladtak rajta.
A sötét alagút megtévesztően összeszűkült, végül azonban egy tágas, jól
megvilágított szobában találták magukat, amelynek pontos helyéről Conannak fogalma sem volt,
mivel ez a kanyargós út még az ő primitív irányérzetét is megzavarta.

10. EGY ÉRME ACHERONBÓL

Nem lépett be valamennyi kísérője a terembe. Amikor az ajtó becsukódott, Conan csupán egyetlen
embert látott maga előtt, egy vékony, csuklyás, fekete lepelbe öltözött alakot. Az idegen lehúzta
fejéről a csuklyát, s így láthatóvá vált sápadt, finom metszésű, nyugodt tekintetű, ovális arca.
A király letette Albionát, aki még mindig görcsösen kapaszkodott belé, s riadt szemmel nézett
végig a termen. Hatalmas helyiségbe jutottak. A márványból készült falakat takaró súlyos, fekete
bársonyfüggönyök és a mozaikpadlót borító vastag, süppedős, gazdagon díszített szőnyegek a
bronzlámpák tündöklő, aranyos fényében fürödtek.
Conan egyik kezével ösztönösen kardja markolatához nyúlt. Keze véres volt, csakúgy mint
kardhüvelye, amelybe véresen dugta vissza kardját.
- Hol vagyunk? - kérdezte.
Az idegen mélyen meghajolt, s e gesztusban nyoma sem volt gúnynak.
- Asura templomában, felség.
Albiona erőtlenül felkiáltott, még közelebb húzódott Conanhoz, s rémülten meredt a fekete boltíves
ajtóra. Mintha attól tartott volna, hogy egyszer csak megjelenik a gonosz rémisztő alakja.
- Ne féljen, hölgyem! - mondta a kísérőjük. - A hiedelemmel ellentétben itt biztonságban van. Ha
az uralkodót már sikerült meggyőznünk vallásunk ártatlanságáról, s ő megvédett minket a hitetlenek
üldözésétől, akkor alattvalóinak sincs okuk a félelemre.
- Ki vagy te? - kérdezte Conan.
 - Hadrathus vagyok, Asura papja. Egyik hívünk felismert téged, amikor átlépted városunk
küszöbét, és jelentette nekem.
Conan felmordult.
- Nem kell attól tartanod, hogy mások is felismertek - biztosította Hadrathus. - Az álöltözeted
mindenkit megtévesztett, kivéve Asura papjait, akik a lélekbe látnak. Követtek az óratoronyba, és
néhány emberem utánad ment az alagútba, hogy segítsen neked, amikor majd visszatérsz. A többiek
velem együtt körülvették a tornyot. És most, Conan királyunk, a te kezedben van a hatalom. Itt Asura
templomában te vagy a király.
- Miért kockáztatjátok értem az életeteket? - kérdezte Conan.
- Barátként segítettél nekünk, amikor trónra kerültél - válaszolta Hadrathus. -
Megvédtél minket Mitra papjaitól, amikor azok el akartak űzni a földünkről.
Conan kíváncsian nézett körül. Soha nem járt még Asura templomában, azt sem tudta, hogy létezik
ilyen Tarantiában. A vallás követőinek ugyanis az volt a szokásuk, hogy templomaikat gondosan
elrejtették. A hybóriai nemzetek körében Mitra imádata volt a legelterjedtebb, ám Asura kultusza az
állandó tiltás és ellenségeskedés ellenére is tovább élt. Conannak annak idején sötét történeteket
meséltek elfeledett templomokról, ahol fekete oltárok mélyéről fojtó füst száll fel időtlen idők óta,
melyek előtt elrabolt embereket áldoznak egy hatalmas, tekergő kígyónak. Ez a szörny uralkodik
ebben a kísérteties homályban. Az üldöztetés kényszerítette arra Asura híveit, hogy rafinált módon
elrejtsék templomaikat, és eltitkolják szertartásaikat a világ elől. Ez a titokzatosság keltette életre
aztán a szörnyű gyanúkat és bűnös gondolatokat.
Ám Conan a barbárok nyugalmával utasította el Asura követőinek üldözését, s védelmet nyújtott
híveinek, mivel kétes híreszteléseken és megalapozatlan vádakon kívül, valódi bizonyíték nem szólt
ellenük.
„Ha valóban fekete mágiával foglalkoznak - mondta -, miért nem akadályozzák meg saját
pusztulásukat? Márpedig nem teszik, tehát nincs közük a gonoszhoz. Crom ördögeire! Ne akarjuk
eltéríteni az embereket saját hitüktől!"
Hadrathus szívélyes invitálására Conan egy elefántcsont székbe ült, s Albiona is egy hasonlóban
foglalt helyet, bár jobban szeretett volna a férfi biztonságot nyújtó közelségében egy aranyzsámolyra
telepedni. Mint a legtöbb ortodox Mitra-hívőnek, neki is téves elképzelései voltak Asura követőiről és
kultuszáról. Gyermekkorában hosszú történeteket hallott feláldozott emberekről, misztikus templomok
mélyén lakozó iszonyú istenekről.
Hadrathus mélyen meghajolt Conan előtt.
- Mi a kívánságod, felség?
- Először is ennék valamit - felelte a király, mire a pap egy ezüstütővel megkondított egy
aranygongot.
Alig halt el a lágy rezgő hang, négy csuklyás alak jelent meg a lefüggönyözött ajtónyílásban, óriási
négylábú tálcával a kezükben, rajta illatozó ételekkel és kristályedényekkel. Mélyen meghajolva
Conan elé tették, aki megtörölte kezét a damaszt térítőben, miközben alig leplezett mohósággal nyalta
meg a száját.
- Vigyázz, felség! - suttogta Albiona. - Ezek emberhúst esznek.
- Fogadok a királyságomba, hogy ez közönséges marha - felelte Conan. - Gyere, kedvesem, egyél,
éhes lehetsz a fogság után!
Az unszolás - na meg a jó példa, amit ura és parancsolója mutatott - megtette hatását, s a grófnő
végül mégis hozzálátott. Farkasétvággyal, ugyanakkor mégis finoman evett, míg hűbérura két kézzel
marcangolta, tömte szájába a húst, s úgy öntötte magába a bort, mint aki már régen evett és ivott
utoljára.
- Agyafúrtak a papjaid, Hadrathus - mondta teli szájjal, kezében egy óriási marhacsontot
szorongatva. - Szívesen venném a szolgálataitokat a hadjáratban. Vissza akarom szerezni a trónomat.
Hadrathus lassan megrázta fejét, mire Conan dühösen lecsapta a marhacsontot az asztalra.
 - Crom ördögeire! Mi ütött Aquilónia népébe? Először Servius, most pedig ti. Csak rázzátok azt
az idióta fejeteket, mikor én ezeknek a kutyáknak a kiűzéséről beszélek.
Hadrathus halkan sóhajtott, majd csendesen megszólalt.
- Felség, fáj nekünk erről beszélni, és hidd el, szívesen mondanék mást, de Aquilónia
szabadságának vége. Sőt, talán az egész világ szabadságának vége. Kor kort követ a
világtörténelemben, és most elérkezett a rettegés és a rabszolgaság kora, ahogyan az valamikor régen
volt.
- Miről beszélsz? - kérdezte a felbőszült király.
Hadrathus leereszkedett egy székbe, könyökével a combjára támaszkodott, és a padlót bámulta.
- Nemcsak Aquilónia lázadó nemesei és Nemédia katonái sorakoztak fel ellened - magyarázta
Hadrathus -, a világ, félelmetes, boszorkányos fekete mágiája áll ellenfeleid oldalán. Félelmetes alak
tűnt fel a múlt homályából, és senki sem állíthatja meg.
- Miről beszélsz? - kérdezte újra Conan.
- Acheroni Xaltotunról, akiről úgy tudjuk, hogy háromezer éve halott. Most mégis itt van a
földön.
Conan egy szót sem szólt. Mélyen az emlékezetében egy kép elevenedett fel. Egy szakállas,
hidegvérű, kegyetlen szépségű arc képe. Nyugtalanító gondolatok cikáztak át agyán. Acheron. E név
hallatán emlékezete lassan kitisztult, s végre azonosította Xaltotunt.
- Acheron - ismételte. - Acheroni Xaltotun. Megőrültél, ember? Acheron már jó néhány
évszázaddal ezelőtt is csupán legenda volt. Gyakran tettem fel magamban a kérdést, vajon létezett-e
egyáltalán?
- Kegyetlen valóság volt az. A fekete mágusok birodalma bűnös útra tért. Végül a nyugati
hybóriai törzsek döntötték meg az uralmukat. Acheron mágusai a bűnös, hátborzongató varázslatokat
és szellemidézéseket csakis az ördögtől tanulhatták. Egyikük sem volt azonban olyan hatalmas abban
az átkozott királyságban, mint Python Xaltotun.
- Akkor mégis hogyan tudták őt letaszítani a trónról? - kérdezte kételkedve Conan.
- Egyesek szerint sikerült elrabolni, és ellene fordítani a gondosan őrzött kozmikus erőforrást. Ez
az erőforrás azonban most visszakerült hozzá, így immár legyőzhetetlen.
Albiona görcsösen magához szorította ura fekete köpenyét, s hol a papra, hol a királyra nézett. Egy
szót sem értett az egészből. Conan bosszúsan ingatta fejét.
- Miféle tréfa ez? - dörögte. - Ha Xaltotun már háromezer éve halott, akkor az az ember hogy
lehet mégis ő? Talán valaki bitorolja a nevét?
Hadrathus az elefántcsont asztal fölé hajolt, és kinyitotta a rajta lévő kis
aranyládikát. Egy tompán fénylő valamit vett ki belőle, egy nagyon régi pénzverdéből származó
aranyérmét.
- Te láttad Xaltotunt a fátyla nélkül? Akkor nézd meg ezt! Ezt az érmét az ősi Acheronban verték,
még a leigázása előtti időkben. Ez a sötét birodalom olyannyira átitatódott a mágiával, hogy még
ennek az érmének is bűvös kisugárzása van.
Conan a kezébe vette, és alaposan megvizsgálta. Kétségtelenül ősrégi darab volt. A kimmériai
fosztogatással és rablással eltöltött évei alatt számtalan érmével találkozott, így hát ezen a téren már
elég tapasztalatot szerzett. A szélei megkoptak, az írásból alig látszott valami, de a másik oldalra
nyomott arckép még mindig tisztán kivehető maradt. Conan mély lélegzetet vett összeszorított fogain
keresztül. A teremben kellemes meleg uralkodott, hirtelen mégis kirázta a hideg. Az érme egy
hidegvérű, embertelen, szakállas szépség. kifürkészhetetlen, rejtélyes arcát ábrázolta.
- Cromra! Ez ő - morogta. Most értette meg azt a különös érzést, amit már az első pillanatban
érzett, a szakállas ember képének felidézésekor. Valamikor régen, egy nagyon távoli helyen már látott
ilyen érmét.
Vállat vont, és azt morogta:
- A hasonlóság csupán véletlen. Vagy ha nem, hát ha valaki olyan agyafúrt, hogy egy elfelejtett
varázsló nevén lép színre, akkor biztosan elég ravasz ahhoz is, hogy hozzá hasonlóvá tegye magát. -
Mindezt azonban minden meggyőződés nélkül mondta. Ez az érmére nyomott arc a világegyetem
alapjait rengette meg. Úgy érezte, hogy a realitás, a valóság beomlik a káprázat, a mágia szakadékába.
Egy varázslat még úgy-ahogy érthető, ez azonban az ördög játéka, túl a józan ész határán.
- Nem fér hozzá kétség. Ez valóban Python Xaltotun - mondta Hadrathus. - Ő volt az, aki a
bűbájosság erejével, mely a földi elemeket is uralja, ledöntötte Valkia szikláit. Ő volt az, aki a
sátradra küldte a sötétség teremtményét napkelte előtt.
Conan összevonta szemöldökét, és a papra nézett.
- Honnan tudod mindezt?
- Asura híveinek megvannak a maguk titkos hírforrásai. Ám ez most nem fontos. De te vajon
tisztában vagy-e azzal, milyen értelmetlen feláldozni alattvalóid életét azért a hiú ábrándért, hogy
sikerülhet visszaszerezned a koronádat?
Conan állát az öklére támasztotta, és keserűen nézett a semmibe. Albiona nyugtalanul fürkészte.
Megpróbálta ugyan megérteni, miről van szó, de gondolatai összezavarodtak az urára zúduló gondok
útvesztőiben.
- Nincs olyan mágus a világon, aki fel tudná venni a harcot Xaltotun mágikus erejével? - kérdezte
végül a király.
Hadrathus tagadóan rázta a fejét.
- Ha volna, mi, Asura papjai tudnánk róla. Az emberek azt mondják, hogy a
mi vallásunk az ősi stygiai kígyó kultuszából táplálkozik. Ez hazugság. A mi őseink Vindhyából
származnak. A Vilayet-tenger túlsó partjáról, a himéliai kék hegyeken túlról jöttek ide. Mi nem a dél,
hanem a kelet fiai vagyunk. Rendelkezünk a keleti mágusok minden tudásával és bölcsességével, akik
hatalmasabbak és bölcsebbek a nyugati mágusoknál. Xaltotun sötét erőivel azonban a mieink sem
tudnának szembeszállni.
- Egyszer mégis legyőzték - állhatatoskodott Conan.
- Igen, egy kozmikus erőforrást fordítottak ellene. Most azonban ez az erőforrás az ő kezében
van, és többé senki sem rabolhatja el tőle.
- És mi az az átkozott erőforrás? - kérdezte dühösen Conan.
- Ahriman Szívének nevezik. Amikor Acheront megdöntötték, egy primitív pap ellopta, és
Xaltotun ellen fordította, majd egy kísérteties barlangba rejtette, s a barlangra ráépítettek egy kis
templomot. Idővel a templomot háromszor is átépítették. Egyre nagyobb és szebb lett, ám az eredeti
oltárhoz soha nem nyúltak, jóllehet már régen elfelejtették a titkát. Az emberek emlékezetéből lassan
kikopott az elrejtett kincs története. Már csak a szerzetesek titkos könyvei őrizték a dokumentumokat,
hogy az a kincs honnan való, senki sem tudja. Egyesek szerint nem lehet más, mint egy igazi isten
szíve, mások viszont azt vallják, hogy egy csillag az, amely valaha nagyon régen lehullott az égről.
Háromezer éven át, amíg el nem rabolták, senki nem foglalkozott vele különösebben. Amikor
Xaltotun hű tanítványának, Altarónak a bűvös ereje megtörte Mitra papjainak mágikus erejét, a
veszteseknek eszükbe jutott a Szív ősi legendája. A főpap és tanítványa lementek a templom
gyomrában lévő sötét, kísérteties kriptába, ahová háromezer év alatt egyetlen pap sem tette be a lábát.
A legendát őrző vaspántos könyvben azonban a sötétség egyik teremtményéről is említést tesznek,
akit a papok még háromezer évvel ezelőtt bíztak meg a Szív őrzésével. Mélyen a templom belsejében
boltíves kapukon át vezetett az út egy félelmetesen sötét, négyszögletes terembe. A főpap és
tanítványa egy fekete kőoltárra találtak, amely valami megmagyarázhatatlan, homályos fényt
sugárzott magából. Az oltáron egy különös, kagylóra emlékeztető aranyszelence feküdt, amely kagyló
módjára tapadt a kőhöz. A szelence azonban üresen tátongott. Ahriman Szíve eltűnt. A két férfi
kétségbeesetten meredt az őket fogadó látványra, miközben egyre közeledett feléjük a kriptát a bűnös
világtól őrző teremtmény, s egy hirtelen támadással kegyetlenül megmarta a főpapot. A tanítványnak
sikerült elszabadulnia a különös teremtménytől, a pokol esztelen, lelketlen fattyújától. Lélekszakadva
rohant fel a keskeny lépcsőkön, ölében a haldokló főpappal, aki halála előtt a kínzó fájdalom
közepette utolsó szavaiban megparancsolta híveinek, hogy vessék alá magukat az immár
legyőzhetetlen hatalomnak, és titkukat senki előtt ne fedjék fel. Ennek ellenére a papok között
megindult a suttogás, így hamarosan mi, Asura hívei is tudomást szereztünk a bűvös Szívről.
- Xaltotun csakugyan ebből a szimbólumból meríti az erejét? - kérdezte még mindig kételkedve
Conan.
- Nem. Az ő ereje a fekete örvényekből származik. Ahriman Szíve egy távoli univerzumból került
hozzánk, a fényesség birodalmából. Ha biztos kezekbe kerül, a sötétség erői nem képesek felvenni
vele a harcot. Csakhogy nagyon óvatosan kell bánni vele, nehogy az a különös fegyver az ellenség
helyett a használójára sújtson le. Életet ad, ugyanakkor el is veheti azt. Xaltotun sem azzal a céllal
rabolta el, hogy ellenségei ellen fordítsa, hanem azért, hogy azok ne használják fel őellene.
- Egy kagylószerű aranyszelence a templom mélyének sötét oltárán - morogta fennhangon
Conan, összeszorított fogakkal. Láthatóan azon igyekezett, hogy minél tisztábban maga elé képzelje a
részletesen lefestett látványt. - Ez a kép emlékeztet valamire, amiről korábban már hallottam, vagy
amit esetleg már láttam is. De Cromra. valójában mi is ez a nevezetes Szív?
- Egy hatalmas drágakő, mely olyan, akár a rubin. Csakhogy ebben a drágakőben szikrázó,
mindent elvakító tűz lüktet. Olyan, mint a tüzes láng.
Conan hirtelen felugrott, és jobb öklével bal tenyerébe csapott, akár egy mennykőcsapás.
- Cromra! - üvöltötte. - Milyen bolond voltam! Ahriman Szíve! A királyságom szíve! „Találd
meg királyságod szívét", mondta Zelata. Ymirre, ezt a követ láttam a zöld füstben. A követ, amit
Tarascus lopott el Xaltotuntól, amíg az a fekete lótusz álmát aludta.
Erre már Hadrathus is azonnal felpattant. Korábbi nyugalma könnyű lepelként hullott le róla.
- Miről beszélsz? Xaltotuntól ellopták a követ?
- Igen! - dörögte Conan. - Tarascus félt Xaltotun erejétől, ezért meg akarta törni ezt a bűvös
hatalmat, amiről úgy tudta, hogy a Szívben lakozik. Talán úgy gondolta, hogy ha a Szív eltűnik, a
varázsló meghal. Cromra! Ó! - Összeszorított ökleit dühödten, tehetetlenül ejtette maga mellé. - Hogy
feledkezhettem meg róla? Tarascus a követ odaadta egy rablónak azzal a paranccsal, hogy dobja a
tengerbe. Vagyis a kő mostanra talán már Kordavában van. Mielőtt utolérhetném azt a rablót, hajóra
száll, és Ahriman Szíve az óceán mélyén lel új otthonra.
- Csakhogy azt a követ a tenger sem fogadja be - magyarázta Hadrathus. Hangja remegett az
izgatottságtól. - Sok-sok évvel ezelőtt maga Xaltotun is az óceánba vetette volna a bűvös Szívet, ha
nem tudta volna, hogy az első tengeri vihar úgyis partra dobja majd. Csak azt nem lehetett tudni, hogy
milyen ismeretlen partszakaszon veti ki magából a víz.
- Nos - Conan lassan összeszedte magát -, egyáltalán nem biztos, hogy az a rabló az óceánba
dobja a követ. Amennyire én ezeket a gazfickókat ismerem. márpedig jól ismerem őket, hiszen
Zamorában kora ifjúságom idején én magam is az voltam. Ahriman Szíve nem süllyed az óceán
mélyére. Valószínű, hogy inkább eladja valami gazdag kereskedőnek. Cromra! - Egyre izgatottabban
járkált fel-alá. - Meg kell találnom! Zelata megígértette velem, hogy
megkeresem a királyságom „szívét", és amiket mutatott, azok mind igaznak bizonyultak. Biztos, hogy
az erő, ami képes volna legyőzni Xaltotunt, abban a vörösen izzó csecsebecsében van?
- A fejemet rá! - kiáltotta Hadrathus tüzelő arccal. A szeme ragyogott, kezét vadul ökölbe
szorította. - Azzal a kővel a kezünkben, végre megtörjük Xaltotun hatalmát. Erre megesküszöm. Ha
sikerül visszaszereznünk, van rá esély, hogy a koronádat is visszakapod, és kiűzzük földünkről a
betolakodókat. Nem Nemédia harcosai tartják rettegésben Aquilóniát, sokkal inkább a legyőzhetetlen,
sötét Xaltotun.
Conan megbabonázva nézte a pap szenvedélytől kipirult arcát.
- Olyan ez, mint egy lidércnyomás - mondta végül. - A szavaid Zelatát idézik, s mivel ő igazat
beszélt, a te szavaid is igazak. Megkeresem azt a drágakövet.
- Aquilónia sorsa a kezedben van - mondta Hadrathus mély meggyőződéssel. - Adok melléd
néhány embert.
- Nem! - tiltakozott a király. Nem akarta, hogy a papok az útjában legyenek, jóllehet, a titokzatos
tudományokban meglehetősen jártasak. - Ez harcosnak való feladat. Egyedül megyek. Első utam
Poitainba vezet, ahol Albionát Trocero gondjaira bízom. Aztán továbbmegyek Kordavába, vagy ha
kell, hát egészen az óceánig. Ha annak a rablónak mégis szándékában áll teljesíteni Tarascus
parancsát, akkor sem valószínű, hogy talál hajót ebben az évszakban.
- Ha megtaláltad a Szívet - mondta szenvedélyesen Hadrathus -, én itthon megteszem a szükséges
előkészületeket a trónod visszaszerzésére. Mire visszatérsz Aquilóniába, a titkos csatornákon
keresztül mindenhova eljuttatom a hírt, hogy életben vagy és olyan mágikus erővel térsz vissza, amely
erősebb Xaltotun sötét erőinél. Segítek neked biztonságban kijutni innen.
Felemelkedett, és megütötte a gongot.
- A templom belsejéből titkos alagút vezet a város falain túlra. Onnan egy zarándokcsónak visz
tovább Poitainig. Senki sem fog háborgatni az úton.
- Ahogy akarod. - Conan, energiával telten, türelmetlenül várta, hogy elindulhasson kitűzött célja
felé. - Sietnünk kell!
A város egy másik pontján eközben szintén gyors iramban zajlottak az események. A palotában
éppen táncosnők szórakoztatták Valeriust, amikor egy kimerült, fújtató hírnök esett be a terem ajtaján,
és térdre vetette magát uralkodója előtt. Zihálva előadott egy történetet egy véres szökésről, egy
bűbájos fogoly szökéséről. Másik hírt is hozott, miszerint az Albionára kiszabott ítélet végrehajtásával
megbízott Thespius gróf haldoklik, de mielőtt átköltözne a másvilágra, szeretne egy szót szólni
Valeriusszal.
Valerius gyorsan magára terítette palástját, majd követte a futárt. Kanyargós, hosszú folyosókon
mentek végig, míg végre megérkeztek abba a terembe, ahol Thespius feküdt. A gróf kétségtelenül
haldoklott. Minden levegővételnél görcsös remegés rázta meg a testét, szájából habzó vér bugyogott.
Levágott karjának csonkját erős kötés szorította, hogy megállítsák a vérzést, ámbár az oldalán esett
seb már önmagában is halálos volt. Miután a teremben egyedül maradt a haldoklóval, Valerius
csendesen szitkozódni kezdett.
- Mitrára, azt hittem, egyetlen ember létezett a földön, akinek ekkora ereje volt. „
- Valerius! - hörögte a haldokló. - Ő tette. Conan él.
- Mit mondasz? - kiáltott fel a király.
- Mitrára esküszöm! - nyöszörögte Thespius, a szájában felbuggyanó vérrel küszködve. - Ő
szabadította ki Albionát. Nem halott, ahogyan hittük. Nem a szelleme jött fel a pokolból, hogy
kísértsen minket. Valódi hús-vér ember, s iszonyatosabb, mint valaha. A torony mögötti sikátor tele
van halottakkal. Vigyázz, Valerius! Azért jött vissza, hogy elpusztítson minket!
A megfeszült, vérben úszó test hirtelen fájdalmasan összerándult, majd örökre elernyedt.
Valerius homlokát ráncolva nézte a halottat. Futó pillantást vetett az üres teremre, majd az ajtóhoz
sietett, és egy gyors mozdulattal kitárta azt. A futár és a nemédiai testőrök egy csoportja néhány
lépésnyire állt a folyosón. Valerius motyogott valamit, ami akár elégedetlenséget is jelenthetett.
- Minden kapu zárva van? - kérdezte.
- Igen, felség.
- Minden kapuhoz állítsatok háromszoros őrséget. Mindenkit alaposan vizsgáljatok meg, akár
kifelé tart a városból, akár be akar jönni. Az embereitek fésüljék át az utcákat, a városnegyedeket.
Nagyon értékes fogoly szökött meg a börtönből, egy aquilón lázadó segítségével. Felismerte
valamelyikőtök a férfit?
- Nem, felség. A vén strázsa látta ugyan egy pillanatra, de csak annyit tudott mondani, hogy óriási
volt, és a hóhér fekete palástját viselte, akit egy pincében találtunk meg meztelenül.
- Veszélyes ember - mondta Valerius. - Ne kockáztassatok! Mindannyian ismeritek Albiona
grófnőt. Keressétek meg, és ha megtaláltátok, azonnal öljétek meg, és azt is, aki vele van! Ne
próbáljátok élve elfogni őket!
Palotatermébe visszatérve Valerius maga elé hívatott négy különös, idegen kinézésű embert.
Magas, sovány, sárgás bőrű, zord tekintetű férfiak voltak. Nagyon hasonlítottak egymásra.
Mindannyian hosszú, fekete ruhát viseltek, amiből csak szandálba vagy saruba bújtatott lábuk látszott
ki. Arcukra mély árnyékot vetett fekete csuklyájuk. Karjukat összefonták ruhájuk bő ujja alatt, így
álltak Valerius előtt. Valerius kedvetlenül nézett rájuk. Hosszú utazásain sok különös néppel
találkozott.
- Khitáj dzsungelében éheztetek, amikor rátok találtam - szólalt meg hirtelen. - Száműzöttek
voltatok, és megesküdtetek, hogy hű szolgáim lesztek. Eddig rendesen szolgáltatok engem, a magatok
förtelmes módján. Most utoljára veszem igénybe a szolgálataitokat, azután feloldozlak titeket az
eskütök alól. Kimmériai Conan, Aquilónia királya életben van. Xaltotun varázslata ellenére, vagy
talán éppen annak hatására. Nem tudom. Annak a feltámadott ördögnek a sötét észjárása csavarosabb,
rafináltabb annál, hogysem egy halandó ember a mélyére láthatna. Ám amíg Conan él, addig én nem
vagyok biztonságban. Az emberek úgy fogadtak el engem, mint két rossz közül a kisebbik rosszat,
amikor azt hitték, hogy ő meghalt. Ha nem akadályozzuk meg, hogy újra feltűnjön, a trónom
darabokra hullik alattam, mielőtt felemelhetném a kezem. A szövetségeseim talán úgy gondolják,
hogy ő majd felvált engem, ha úgy döntenek, hogy rám már nincs szükségük. Nem tudom. Csak azt
tudom, hogy ez a planéta túl kicsi ahhoz, hogy Aquilóniát két király kormányozza. Keressétek meg a
kimmériait! Használjátok különleges képességeiteket, és találjátok meg nekem, bárhová is rejtőzött.
Tarantiában sok barátja van, Albiona kiszabadításakor is segítségére voltak. A torony mögötti
sikátorban rengeteg embert lemészároltak. Ilyen öldöklésre egyedül senki sem képes, még maga
Conan sem. De nem is beszélek tovább. Szedjétek össze az embereiteket, és eredjetek a nyomába!
Hogy a nyomok merre vezetnek majd benneteket, nem tudom, de találjátok meg, és ha megtaláltátok,
pusztítsátok el!
A négy khitáji férfi egyszerre hajolt meg, majd még mindig szótlanul megfordultak és kimentek a
teremből.

11. DÉL KARDJAI

A távoli hegyek mögül felkelő nap első sugarai a kis csónak vitorláira estek. A folyó, amin a
csónak haladt, a város falaitól egy mérföldre kanyargott, hogy aztán hurokszerűen forduljon dél felé,
akár egy hatalmas, csillogó kígyó. Ez a csónak különbözött azoktól a széles, halászok és kereskedők
által használt uszályoktól, amelyeket gazdagon megraktak áruval. Ez a hajó hosszú volt és keskeny,
magas, felfelé ívelő orral. Fekete volt, akár az ébenfa, s a peremére fehér halálfejeket festettek. A
fedélzet közepén kicsiny kabin emelkedett, aminek az ablakait gondosan lefüggönyözték. Az uszályok
elkerülték az ilyen zarándokhajókat, amik Asura jobblétre szenderült híveit vitték utolsó
zarándokútjukra dél felé, messze a poitaini hegyek mögé, ahol a folyó a kék óceánba ömlik. Minden
bizonnyal a kabinban helyezték el a halott hívő testét. Minden ember jól ismerte ezeket a
gyászcsónakokat, de még Mitra legfanatikusabb hívei sem merték volna keresztezni útjukat.
Hogy mi volt a végállomás, azt az emberek nem tudták. A találgatás során néhányan Stygiára
gondoltak, mások egy - a horizonton túl fekvő - névtelen szigetre, míg a többiek azt állították, hogy a
holtak a varázslatos, bűbájos Vindhya földjén térnek örök nyugalomra. Biztosat azonban senki sem
tudott. Csak annyit tudtak, hogy ha Asura egyik híve meghal, akkor testét a nagy folyón leviszik délre
egy fekete csónakkal, amiben egy hatalmas termetű rabszolga evez. A szemtanúk azonban sem a
csónakot, sem a halottat, sem pedig a rabszolgát nem látták többé. Hacsak nem igaz az a sötét történet,
miszerint a csónakot mindig ugyanaz a rabszolga viszi le a folyón. A különös vízi alkalmatosságot
irányító férfi olyan testes és barna bőrű volt, mint a többiek, de alaposabb megfigyelés után kiderült
volna, hogy ezt a látszatot a gondosan használt festékek keltik. Bőrből készült ágyékkötőt és sarut
viselt, s feltűnően ügyesen bánt az evezőkkel és a kormánylapáttal. Arra azonban senki nem
vállalkozott, hogy közelebbről is szemügyre vegye a halálcsónakot, hiszen mindenki jól tudta, hogy
Asura híveit átok sújtja, hogy ezeken a csónakokon fekete mágia uralkodik. Így hát az emberek
távolabb eveztek a fekete csónaktól, s varázsszavakat mormoltak magukban, amint az elhaladt
mellettük. Azt azonban álmukban sem gondolták, hogy a hajó utasai királyuk és Albiona grófnő
szökésében segédkeznek.
Különös utazás volt ez a keskeny fekete csónakban, lefelé a nagy folyón.
Az örökké változó táj álomként suhant el mellettük. Nappal Albiona holttestként feküdt a kicsiny
kabinban, s csak késő éjszaka merészkedett ki a fedélzetre, amikor az örömhajók selyempárnákon
henyélő bájos utasai rabszolgák fáklyáinak lobogó fényében elhagyták a folyót. Napkelte előtt
Albionának újra vissza kellett térnie a kabinjába, hogy a fürge halászhajók utasai észre ne vegyék. Így
éjszakánként a grófnő feladata volt a kormánylapát irányban tartása, bár nagy segítségére voltak a
kötelek, amikkel Conan kikötötte a lapátot. Ezalatt Conan, a király is alhatott néhány órát. Sok
pihenésre amúgy sem volt szüksége. A cél, ami állandóan a szeme előtt lebegett, ha lehet, még jobban
megacélozta testét s lelkét. Megállás nélkül haladtak.

Így menekültek lefelé a folyón éjszakákon át, amikor a hullámzó víztükörben visszatükröződött a
milliónyi ragyogó csillag, és nappalokon át, az aranyosan fénylő napsütésben. Egyre délebbre értek, a
telet lassan a hátuk mögött hagyták. Éjszakánként városok mellett mentek el, melyek felett gazdag
ültetvények, folyó menti főúri rezidenciák fényei ragyogtak, végül Poitain kék hegyei emelkedtek
föléjük. Magasabbnál magasabb csúcsok, akár az istenek bástyái. A megduzzadt folyó hatalmas
robajjal zúdult le a tornyosuló sziklák közül - akár mennydörgés
az égből -, s a tajtékzó zuhatag vad erővel koptatta simára Poitain köveit.
Conan alaposan szemügyre vette a partvonalat, majd végül elfordította a kormánylapátot,
megcélozta azt a részt, ahol a part beékelődik a folyóba. Ezen a kis földnyelven a fenyők különös,
szimmetrikus gyűrűként vettek körül egy érdekes alakú szürke sziklát.
- Érthetetlen, hogyan jutnak át a csónakok azokon a vízeséseken, amiknek a hangját hallottuk -
morogta. - Hadrathus szerint átjutnak, de mi itt azért megállunk. Azt mondta, hogy itt vár majd minket
egy ember lovakkal, de senkit nem látok. Egyébként sem értem, hogyan előzhetett volna meg minket
az érkezésünk híre.
Kievezett a partra, s a csónakot egy parti gyökérhez kötötte. Miután elkészült, belegázolt a folyóba,
s alaposan lemosta magáról a barna festéket. Lassan láthatóvá vált eredeti bőrszíne. A kabinból
kihozott egy aquilón öltözéket, amit Hadrathustól kapott, és a kardját. Mialatt öltözködött, a kabinban
maradt Albiona is felvett egy másik ruhát, amiben könnyebben tud majd hegyet mászni. Miután
Conan felfegyverezte magát, a part felé fordult, és kezét kardjának markolatára téve elindult a
szárazföld belseje felé. A parton a fák alatt egy fekete kaftános alak állt, kezében egy fehér és egy pej
ló kantárjával.
- Ki vagy? - kérdezte a király.
A férfi mélyen meghajolt.
- Asura híve. Parancsot kaptam, és most teljesítem.
- Hogy jött a parancs? - érdeklődött Conan, de a másik válasz helyett újra csak meghajolt.
- Azért vagyok itt, hogy mutassam nektek az utat a hegyen át, az első poitaini erődítményig.
- Nincs szükségem vezetőre - válaszolta Conan. - Jól ismerem ezeket a hegyeket. Köszönöm a
lovakat, de a grófnő és én egyedül nem keltünk olyan nagy feltűnést, mint ha Asura híve is elkísérne
minket.
A férfi alázatosan meghajolt, a kantárszárakat átadta Conannak, majd belépett a csónakba.
Eloldozták a kötelet, s a csónak sebesen megindult a távolban morajló vízesés irányába. Conan
zavartan rázta a fejét, miközben a grófnőt a fehér ló nyergébe segítette. Ezután ő is lóra szállt, s
elindultak a bástyaszerűen az ég felé törő hegyormok felé.
A tornyosuló hegyek lábánál elterülő dimbes-dombos vidék határsáv volt egy zűrzavaros államban,
ahol a főurak visszatértek a hűbéri rendszerhez, és ahol a rablók szabadon garázdálkodhattak. Poitain
ugyan nem jelentette be Aquilóniától való különállását, mégis minden tekintetben önálló királyság
volt, amelyet Trocero, az örökös gróf irányított. Ez a déli vidék névlegesen ugyan behódolt
Valeriusnak, ő azonban nem sok kísérletet tett arra, hogy elárassza katonáival az erődítményekkel
védett hegyszorosokat, amiknek a csúcsán kihívóan lobogtak a vörös jaguárt ábrázoló zászlók.
A király és bájos útitársa megállás nélkül haladtak felfelé a véget nem érő
emelkedőn. Ahogyan magasabbra és magasabbra értek, az alattuk elterülő dimbes-dombos vidék egyre
csodálatosabb látványt nyújtott. Mintha egy hatalmas bíborszínű palást terült volna a tájra, amit a
folyók és tavak csillogása, a mezők aranyló sárgája, s a távoli tornyok fehérsége tarkított. Kis idő
múlva messze, egy magasabb hegyen megpillantották Poitain első erődítményét, amely büszkén uralta
a keskeny hegyszorost. Zászlója fenségesen lobogott a tiszta kék égbolton. Mielőtt még elérték volna
az erődöt, a fák közül fényes páncélba öltözött lovagok vágtattak elő. Vezetőjük ellentmondást nem
tűrő hangon megállásra szólította fel a két utast. Magas férfiak voltak, a déliekre jellemző sötét
szemmel és hollófekete, fürtös hajjal.
- Állj meg, uram, és mondd el, mi dolgod errefelé!? Miért lovagolsz Poitainba?
- Talán Poitain fellázadt - kérdezte Conan mereven a másik szemébe nézve -, hogy idegennek
nézik, megállítják és kérdésekkel zaklatják azt az embert, aki Aquilóniában nyergelte fel a lovát?
- Sok gazember hagyta ott ezekben a napokban Aquilóniát - válaszolta ridegen a másik. - Ami
pedig a lázadást illeti, ha a bitorló elutasítására gondolsz, akkor Poitainban valóban lázadás folyik.
Inkább szolgáljuk egy halott férfi emlékét, mint egy élő kutyát.
Conan lerántotta fejéről a sisakot, megrázta sötét üstökét, és mélyen a beszélő szemébe nézett. A
poitaini előbb hevesen megindult felé, majd hirtelen elsápadt.
- Szentséges ég! - kiáltotta. - Hiszen ez a király! A király él!
A többiek elkerekedett szemmel bámulták az idegent. A csodálkozás halk moraját lassan a kitörő
öröm felszabadult hangjai váltották fel. Csatakiáltásokat üvöltve, kardjukat csörgetve,
megmámorosodva gyűltek Conan köré. A poitaini katonák kiáltozása önmagában képes volt
megijeszteni egy gyáva embert.
- Ó, uram! Trocero örömkönnyeket fog sírni, ha meglát! - kiáltott az egyik.
- Úgy van. Hát még Prospero! - harsogta egy másik. - A tábornok súlyos melankóliába esett.
Éjjel-nappal átkozza magát, amiért nem ért idejében a Valkiához, hogy királya oldalán halhasson meg.
- Most lecsapunk rájuk a birodalom nevében! - kiáltotta valaki. Hatalmas kardját megforgatta a
feje fölött. - Légy üdvözölve, Conan, Poitain királya!
A fényes pengék csengése és a vad kiáltozások felijesztették a környező fákon gubbasztó
madarakat, s most riadtan, tarka foltokban szálltak fel az égre. Tüzet fogott a forró déli vér. A
katonáknak minden vágyuk az volt, hogy újra csatákban, zsákmányszerző hadjáratokban vehessenek
részt, megtalált uralkodójuk oldalán.
- Mi a parancsod, nagyuram? - harsogták. - Engedd meg, hogy egyikünk előrelovagoljon és
megvigye Poitainba érkezésed hírét! Minden toronyban zászlók lengenek majd a tiszteletedre, rózsák
borítják majd az utat, amin visszatérsz a birodalmadba.
Conan megrázta fejét.
- Ugyan, ki vonná kétségbe a hűségeteket? Ám a szél hamar elviszi a hírt az ellenségeim földjére,
most azonban még nincs itt az ideje, hogy megtudják, valóban élek. Vezessetek Troceróhoz, és a
kilétemet tartsátok titokban!
Jó iramban haladtak. Senkivel nem beszéltek, kivéve azt a néhány szót, amit a hegyszorosoknál
szolgálatban lévő kapitányokkal váltottak, akik előtt Conan leeresztett sisakrostéllyal lovagolt el.
A hegyvidék teljesen lakatlan volt, kivéve persze a rablók tanyáit, és az utakat őrző katonák
szállásait.
Poitain gazdag földjei a hegylánctól délre egészen az Alimane folyóig húzódtak, de a folyón túl
már Zingara földje terült el.
Még most télen is - amikor a hegyen túl a levelek már leperegtek a fákról - a dús, magas fű még
mindig hullámzott a legelőkön. Itt legeltek Poitain híres lovai és marhái. Pálmafák és narancsligetek
tündököltek a napsütésben. Várak és városok tornyainak csodás bíbor, arany és vörös színeit tették
még pompásabbá az aranysárga fények. Ez a bőség, a gazdagság, a szép nők és a bátor katonák földje
volt. Nemcsak a zord éghajlat nevel kemény embereket. Poitaint nyugtalan szomszédok vették körül.
Fiai szakadatlan háborúkban tanulták meg, mi is az a bátorság. Északon ugyan elég jó védelmet
nyújtottak a hegyek, de délen Poitain legelőit csak az Alimane folyó választotta el Zingara földjétől.
És ennek a folyónak a medrében nem egyszer, de legalább százszor, vérrel vörösre festett víz
hömpölygött. Keletre Argosz fekszik, azon túl pedig Ofir, büszke, fösvény királyságok. Poitain
lovagjai a kardjukkal védték meg területüket, és nemigen ismerik a tétlenséget.
Így hát Conan hamarosan megérkezett Trocero gróf várába.

Conan egy gazdagon díszített terem selyemkárpitos díványára ült. A hártyavékonyságú függönyök
a meleg levegő hatására már megereszkedtek. Trocero úgy járkált fel-alá a teremben, mint egy párduc.
Ruganyos mozgású, nyughatatlan ember volt. A dereka olyan, mint egy asszonyé, a vállai viszont
kardforgató életmódot folytató férfira vallottak.
- Engedd, hogy Poitain királyává koronázzunk! - sürgette a gróf. - Hadd viseljék azok az északi
barmok a jármot, amibe önként dugták a fejüket. A dél még a tiéd. Maradj itt, és uralkodj felettünk a
pálmafák és a virágok között!
Conan megrázta fejét.
- Nincs a földnek csodálatosabb vidéke, mint Poitain, de egyedül nem képes megmaradni, még ha
oly bátrak is a fiai, mint amilyenek.
- Hiszen generációkon át egyedül is megvédtük magunkat - vágott vissza Trocero, fajtájának
féltékeny büszkeségével. - Mi nem tartoztunk mindig Aquilóniához.
- Tudom. De a körülmények most nem olyanok, mint akkor, amikor a királyságok
fejedelemségekre szakadtak, akik egymással háborúztak. A hercegségek és a szabad városok ideje
lejárt, most a birodalmak korszakát éljük. Az uralkodók birodalomról álmodoznak, hiszen azokban
van az erő.
- Akkor csatoljuk Zingarát Poitainhoz! - ajánlotta Trocero. - Zingarában fél tucat herceg küzd
egymással. Országukat belviszályok rombolják. Mi leigázzuk őket provinciáról provinciára, és a
királyságodhoz csatoljuk a területet. Azután a zingaraiak segítségével meghódítjuk Argoszt és Ofirt.
Felépítünk egy új birodalmat.
Conan ismét a fejét rázta.
- Hagyjunk másokat birodalmakról álmodozni. Én csak azt akarom megtartani, ami az enyém.
Nem akarok tűzzel és vérrel összetapasztott birodalmat kormányozni. Más dolog az alattvalók
segítségével megszerezni egy trónt, és az ő jóváhagyásukkal uralkodni, és megint más leigázni egy
királyságot, és félelemkeltéssel kormányozni. Nem akarok második Valerius lenni. Nem, Trocero.
Vagy Aquilónia uralkodója leszek, vagy senkié.
- Akkor vezess minket a hegyeken túlra, és mi kiverjük a nemédeket!
Conan szeme felragyogott az örömtől.
- Nem, Trocero. Hiábavaló áldozat volna. Már elmondtam, mit kell tennem, hogy visszaszerezzem
a királyságomat. Meg kell találnom Ahriman Szívét.
- De hát ez őrültség! - ellenkezett Trocero. - Nem más, mint egy eretnek pap, vagy egy őrült
boszorkány zagyvasága.
- Te nem voltál ott a sátramban Valkiánál - válaszolta dühösen Conan, akaratlanul is jobb
csuklójára pillantva, ahol még halványan látszottak a kék jelek. - Te nem láttad a lezuhanó sziklákat,
amik elpusztították a seregem legjavát. Nem, Trocero. Én meggyőződtem a varázslat létezéséről.
Xaltotun nem egyszerű halandó, és a Szív nélkül nem vehetem fel vele a harcot. Kordavába megyek.
Egyedül.
- De az veszélyes - ellenkezett Trocero.
- Nem Aquilónia királyaként, vagy Poitain lovagjaként megyek oda, hanem kóbor zsoldos
katonaként, mint egykor Zingarában. A déli földeken és vizeken, az Alimanétól délre sok ellenségem
van. Sokan közülük nem is úgy ismernek mint Aquilónia királyát, hanem mint Conant, a barachai
kalózok vezérét, vagy mint Amrát, a fekete kalózok vezérét. De barátaim is vannak, akiknek
számíthatok a segítségére. - Halvány mosoly jelent meg Conan száján.
Trocero tehetetlenül maga mellé ejtette kezeit, majd Albionára pillantott, aki egy közeli díványon
ült.
- Én megértem a kétségeidet, uram - szólt a hölgy -, de én is láttam azt az érmét Asura
templomában. Hadrathus azt mondta, hogy a rajta lévő dátum olyan
évet jelez, amit Acheron eleste előtt ötszáz évvel éltek az emberek. Ha Xaltotun képmása van azon az
érmén - márpedig királyunk esküszik rá, hogy igen -, akkor nem lehet egy átlagos kis varázslócska,
hiszen ő évszázadokban számolja életét, nem pedig években.
Mielőtt Trocero válaszolhatott volna, az ajtó felől tisztelettudó kopogtatás hallatszott, majd
megszólalt egy hang.
- Uram. Elfogtunk egy embert, aki a vár körül ólálkodott. Azt mondja, beszélni szeretne a
vendégeddel. Várom a parancsaidat.
- Aquilón kém - sziszegte Trocero a tőre után kapva, mire Conan ellentmondást nem tűrő hangon
megszólalt.
- Nyissátok ki az ajtót! Hadd lássam az illetőt!
Az ajtó kinyílt, s egy sötét csuklyás köpenybe öltözött ember állt a király előtt. Szigorú tekintetű
fegyveresek fogták két oldalról.
- Asura híve vagy? - kérdezte Conan.
A férfi bólintott, mire a nagydarab fegyveresek zavartan Troceróra pillantottak.
- Úgy hallottuk, dél felé kívánsz menni - mondta a férfi. - Az Alimanén túl azonban nem
segíthetünk neked, mivel a mi szektánk nem dél, hanem kelet felé terjeszkedik. És itt az üzenet: „A
gazfickó, akire Tarascus rábízta Ahriman Szívét, nem jutott el Kordaváig. Poitain hegyei között
rablók támadták meg és megölték. A kő a vezérük kezébe került, aki - mivel nem ismerte a valódi
értékét és azonnal menekülnie kellett a bandáját elpusztító poitaini lovagok elől - gyorsan eladta a
kincset Zorathusnak, a kothi kereskedőnek."
- Ó! - Conan azonnal talpra ugrott. Egészen felvillanyozta a hír. - És mi hír Zorathusról?
- Négy nappal ezelőtt egy kis csapat felfegyverzett szolgával Argosz irányában átkelt az Alimane
folyón.
- Megőrült, hogy ilyen időben akar keresztülvágni Zingarán? - motyogta Trocero.
- Igen. Nem a legjobb idő az átkeléshez, de Zorathus bátor, sőt vakmerő ember. Valószínűleg
nagyon siet, hogy elérje Messantiát, ahol remélhetőleg talál vevőt a kőre. Vagy talán azt reméli, hogy
Stygiában adja majd el. Az is lehet, hogy érdekelni kezdi a kő valódi értéke. Bárhogy álljon is a dolog,
a hosszú út helyett, ami Poitain határa mentén, majd azon túl kanyarog, s végül a Messantiától igen
messze lévő Argoszba vezet, Zorathus biztosan a rövidebbet választja, és kelet felé átvág Zingarán.
Conan olyan erővel csapott az asztalra, hogy az beleremegett.
- Akkor hát, Cromra, a szerencse ismét rám mosolygott. Egy lovat, Trocero, és a Szabad Társaság
páncélját! Zorathus nagy előnyt szerzett, de nem elég nagyot ahhoz, hogy ne tudjam behozni.
Akár a világ végére is követni fogom.
-

12. A SÁRKÁNY FOGA

Hajnalra Conan átjutott lovával az Alimane folyó gázlóján, és megindult a széles karavánúton,
mely délkelet felé vezetett. Mögötte a túlparton Trocero csendesen ült a lován, acélba öltözött lovagjai
élén, Poitain karmazsin színű jaguáros zászlaja alatt, mely lágyan lengett a reggeli szellőben. Ezek a
sötét hajú, páncélos harcosok csendesen ültek a nyeregben, amíg királyuk bele nem veszett a
kékségbe, mely a napkelte felé egyre fehéredett.
 Conan egy nagy fekete csataménen lovagolt, melyet Trocerótól kapott. Már nem Aquilónia
páncélját viselte. Vértezete alapján bárki a Szabad Társaság veteránjának gondolhatta, s e
martalócsereg a legkülönbözőbb nációkból tevődött össze. A fején dísztelen, ütött-kopott sisakot
viselt, bőrvértje és láncinge ugyancsak viseltes volt, mintha számos ütközetet megjárt volna. Vörös
köpenye, mely láncinges válláról hanyagul lógott alá, foltos volt és zsírpecsétes. Úgy nézett ki, mint
egy pénzért mindenre kapható zsoldos, aki egyik nap a szerencséje révén gazdag zsákmányra tesz
szert, s másnap már üres erszénnyel, összehúzott övvel lovagol tovább.
És nemcsak úgy nézett ki, úgy is érezte magát. Conanban régi emlékek éledtek, vad, őrült, dicső
napok abból az időből, mielőtt király lett volna, amikor még vándor zsoldosként rótta a világot,
vedelt, verekedett, zabált, nőzött, harcolt, nem gondolt a holnappal, és nem volt más vágya, mint
gyöngyöző sör, vörös ajkak meg egy éles kard, amit forgathat a világ nagy harcterein.
Öntudatlanul visszatért a régi életmódhoz. Újfajta fesztelenség nyilvánult meg a tartásában, ahogy
megülte a lovat, félig elfeledett szitkok jöttek a szájára, és lovaglás közben régi dalokat dúdolt,
melyeket valaha együtt harsogott társaival számos kocsmában, a poros utakon vagy a véres mezőkön.
Nyugtalan vidéken vitt az útja. A lovas járőr, aki felügyelve a külső támadásokra, szüntelenül a
folyó partját járta, most sehol sem látszott. A belviszály miatt a határok védtelenek maradtak. A
hosszú fehér út láthatártól láthatárig nyújtózott. Most nem siettek rajta megrakott tevekaravánok, sem
zörgő szekerek, sem marhacsordák. Csak sólyomarcú lovasok tünedeztek fel acélban és bőrvértben,
akik szorosan együtt maradtak, és óvatosan lovagoltak. Ők fürkészve mérték végig Conant, de
megállás nélkül lovagoltak tovább, hiszen a magányos lovas ruhája nem ígért jelentős zsákmányt,
legfeljebb egy kemény csatát.
A falvak felégetve, elhagyatottan köszöntötték, a termőföldek és mezők kihaltak voltak. Csak a
legmerészebb emberek járták az utakat mostanság, és az őslakosságot megtizedelték a belviszályok
meg a folyón túlról jövő támadások. Békeidőben ezeken az utakon nyüzsögnek a Poitainból
Messantiába vagy visszafelé tartó kereskedők. Most azonban bölcsebbnek vélték a Poitainon keleten
átvivő utat követni, s csak később térni le Messantia felé. Hosszabb, de biztonságosabb útvonal. Csak
egy igazán nyughatatlan ember kockáztatja az életét és javait ezen az úton Zingarán át.
Az éjszakai horizontot lángok világították be, nappal pedig sűrű füstoszlopok kanyarogtak felfelé.
A déli városokban és síkságokon emberek haldokoltak, trónokat döntöttek le, és kastélyok álltak
lángokban. Conan a hivatásos harcosok ősi vágyát érezte, hogy megfordítsa a lovát, oda vágtasson, és
ő maga is rabolni és fosztogatni kezdjen, mint a régi szép időkben. Miért törekszik arra, hogy
visszanyerje az uralmat egy nép fölött, mely máris megfeledkezett róla? Miért követi ezt a lidércfényt,
hogy visszaszerezze azt a koronát, mely már úgyis örökre elveszett? Miért nem próbálja inkább
elfelejteni, és belevetni magát a háború és az erőszak vörös hullámaiba, mely már annyiszor magába
nyelte azelőtt? Miért ne szerezhetne egy másik királyságot magának? A világ az acél, a háború és a
birodalmi törekvések korába lépett, egy elszánt és erős férfi mindenható hódítóként emelkedhet a
nemzetek romjai fölé. Miért ne lehetne ő az? Sötétebbik énje folyamatosan ezeket suttogta a fülébe,
törvénytelen és véres múltjának fantomjai ott nyüzsögtek körülötte. Azonban Conan nem tért le az
útról, lovagolt tovább, követve egy reményt, mely egyre halványabb és halványabb lett, ahogy
közeledett felé, és a végén úgy tűnt, mintha egy nem létező álmot kergetne.
Amennyire csak merte, hajszolta a fekete csődört, azonban a fehér út hosszan és siváran nyújtózott
előtte láthatártól láthatárig. Zorathusnak nagy előnye volt, de Conan kitartóan lovagolt, tudta, hogy
sokkal gyorsabban halad, mint egy áruval megrakott kereskedő. Így ért el Valbroso gróf kastélyához,
mely keselyűfészekként tekintett le egy kopár hegyről az útra.
Valbroso szinte azonnal lelovagolt a fegyvereseivel. Szikár, sötét férfi volt, csillogó szemmel és a
ragadozó madár csőréhez hasonlatos orral. Fekete lemezvértet viselt, harminc lándzsás követte,
határháborúkban megedződött, fekete bajszos sólymok, ugyanolyan nyersek és kíméletlenek, mint
uruk. Mostanában alig-alig sikerült megvámolni egy-egy kereskedőt, s Valbroso átkozta a belviszályt,
mely miatt a zsúfolt útvonal elnéptelenedett, ugyanakkor áldotta is, hiszen végre leszámolhatott
kellemetlen szomszédaival.
 Nem remélt sokat a magányos lovastól, akit a tornyából megpillantott, de manapság a
legcsekélyebb adomány is kapóra jött. Gyakorlott szemmel vette szemügyre Conan kopott mellvértjét,
sötét, sebhelyes arcát, és azt a következtetést vonta le, hogy a fickó erszénye valószínűleg üres, a
fegyvere viszont éles.
- Ki vagy te, gazfickó? - követelte.
- Egy zsoldos, aki Argoszba tart - felelte Conan. - Mit számít a név?
- Ha a Szabad Társasághoz tartozol, rossz felé lovagolsz - morogta Valbroso. - Délen vannak a jó
csaták és a zsákmány. Állj be hozzám! Nem fogsz éhezni. Igaz, az útról eltűntek a hájas kereskedők,
de azt tervezem, hogy a zsiványaimmal délnek vonulok, és felkínálom a szolgálataimat annak, aki
többet ad érte.
Conan nem válaszolt azonnal, tudta, hogy ha nyíltan visszautasítja az ajánlatot, Valbroso
fegyveresei nyomban megtámadhatják. Mielőtt átgondolhatta volna, mit válaszoljon, a zingarai
tovább beszélt.
- Ti, zsiványok megtanultátok a Szabad Társaságban a trükkjét annak, hogyan bírjatok szóra
valakit. Van egy foglyom. egy kereskedő. Mitrára, az egyetlen, aki hetek óta erre járt, s ő is hallgat,
mint a csuka. Van nála egy vasdoboz, melyet képtelenek vagyunk kinyitni, és nem bírom rávenni a
gazfickót, hogy árulja el a nyitját. Pedig Istárra, azt hittem, bárkinek képes vagyok kinyitni a száját,
tudod, de talán te, mint egykori Szabad Harcos tudhatsz valami olyasmit, amit én nem. Bárhogy
legyen is, most gyere velem, és lássuk, mire jutunk!
Conan azonnal határozott Valbroso szavai hallatán. Úgy tűnik, Zorathust fogta el. Conan nem
ismerte a kereskedőt, de az az ember, aki elég makacs hozzá, hogy megpróbáljon ilyen zűrzavaros
időkben a zingarai úton utazni, valószínűleg ahhoz is elég makacs, hogy dacoljon minden kínzással.
Valbroso mellé léptetett, és lovagolni kezdtek felfelé a bizonytalan úton a hegy csúcsa felé, ahol a
komor kastély meredt az ég felé. Mint csatlósnak, neki is a gróf mögött kellett volna lovagolnia,
azonban már elszokott ettől és óvatlan volt, de Valbroso nem foglalkozott vele. A határ mentén töltött
évek alatt a gróf megtanulta, hogy a határvidék nem a királyi udvar. Tudta, mennyire függ embereitől,
akik számos királyt segítettek már trónra a kardjukkal. Egy kiszáradt várárok fogadta őket, melyet itt-
ott hulladékok, facsonkok töltöttek meg. Végigcsattogtak a felvonóhídon, be a kapu boltíve alatt.
Mögöttük nagy zörgéssel hullott le a csapórács. Egy kopár várudvarra értek, melyen néhol fonnyadt
fű nőtt, s melynek a közepén egy kút állt. A csatlósok kunyhói sorakoztak a külső várfal mentén, és
nők bámultak ki a félig nyitott vagy teljesen kitárt ajtók mögül. Rozsdás vértezetű harcosok kockáztak
a boltívek alatti kövezeten. Inkább volt ez rablóbarlang, semmint egy nemes kastélya.
Valbroso leszállt a nyeregből és intett Conannak, hogy kövesse. Keresztülmentek egy ajtónyíláson,
és végig egy boltíves folyosón, ahol egy sebhelyes, páncélos harcossal találkoztak, aki épp lefelé jött
az őrtoronyból. Valószínűleg az őrkapitány volt.
- Na, mi van, Beloso? - vetette oda Valbroso. - Beszélt már?
- Makacs, mint egy öszvér - motyogta Beloso, és gyanakvó pillantást vetett Conan felé.
Valbroso káromkodott egy cifrát, és megindult felfelé a lépcsőn. Conan és az őrkapitány a
nyomában. Amint felértek, egy halálosan szenvedő férfi nyögése hallatszott. Valbroso vallatóterme
magasan az udvar fölött helyezkedett el, nem a lenti vártömlöcben. Abban a teremben, ahol egy
sovány, szőrös, bestiális külsejű férfi kuporgott bőrnadrágban, egy jókora cubákot harapdálva, álltak a
kínzóeszközök. Kínpadok, vascsizmák, horgok és mindazon fortélyos szerkezetek, melyeket az
emberi elme kiagyalt a hús felszaggatására, csontok összetörésére, erek és ínszalagok felszaggatására,
megrepesztésére.
Az egyik kínpadon egy férfi feküdt meztelenül és Conan egyetlen pillantással látta, hogy halálán
van. Végtagjainak természetellenes megnagyobbodása, testének torzulásai és vérző sebei
gyógyíthatatlan csonkolásokról árulkodtak. Sötét hajú férfi volt, intelligens arcú, sasorrú, értelmes,
sötét szemű. Ám ez a szem most üveges volt és vérben úszott a fájdalomtól, és a gyötrelem verejtéke
csillogott a homlokán. Szájából megfeketedett fogcsonkok kandikáltak elő.
 - Itt ez a vacak - mondta Valbroso, és dühödten belerúgott egy kicsi, de súlyos vasládába, mely a
közelben hevert a padlón. Bonyolult vésetek díszítették, apró koponyák, torz sárkányok érdekesen
egybefonódva, de Conan nem látott sem vaspántot, sem reteszt, mely a láda nyitására szolgálhatna.
Nem túl mély karcolások és más nyomok mutatták, hogy próbálták már kinyitni baltával, tűzzel,
feszítővassal.
- Ez a gazfickó kincsesládája - mondta Valbroso mérgesen. - Itt délen mindenki hallott már
Zorathusról meg a ládikájáról. Mitra tudja, mit rejtegethet benne! Ez a kutya nem hajlandó felfedni a
titkát.
Zorathus! Tehát mégis igaz, az ember, akit annyira szeretett volna megtalálni, most itt fekszik
előtte. Conan szíve hevesebben kezdett verni, ahogy lehajolt a vonagló test fölé, ámbár titkolnia
kellett buzgóságát.
- Lazíts a kötelein, te kutya! - reccsent rá a kínvallatóra haragosan, hogy Valbroso meg a
kapitánya csak bámultak. A pillanat hevében Conan fejedelmi hanghordozását használta, és a szőrös
barom ijedten sietett engedelmeskedni a pengeéles parancsnak. Fokozatosan lazított a köteleken, mert
már a kötelek szorításának enyhülése is nagy fájdalmat okozott a szétszaggatott ízületű embernek.
Conan felkapta a közelben álló boroskancsót, és peremét a szétroncsolt ajkakhoz érintette.
Zorathus görcsösen kortyolt bele, az ital lecsurgott véres mellkasára.
A véreres szemekben értelem csillant, és a vérhabos ajkak szétnyíltak. Csikorgó motyogás
hallatszott kothi nyelven.
- Ez hát a halál? Véget ért a hosszú gyötrelem? Hiszen ez itt Conan király, aki elesett Valkiánál, s
én is a halottak közé kerültem.
- Nem haltál meg - mondta Conan. - De haldokolsz. A kínzásod véget ért, erről kezeskedem.
Másban azonban már nem tudok segíteni. Azonban mielőtt meghalsz, áruld el, hogyan nyílik a
vasládikád!
- A vasládikám - motyogta Zorathus eszelős, zavaros szavak kíséretében. - Ezt a ládát
szentségtelen tűzben kovácsolták Khrosha lángoló hegyei között, nincs véső, mely ártani tudna neki.
Mennyi kincset hordoztam benne szerte a világban! De egyetlenegy sem volt ahhoz fogható, melyet
most tartalmaz!
- Áruld el, hogy nyílik! - sürgette Conan. - Néked már úgy sincs rá szükséged, nekem viszont
segítségemre lehet.
- Igen, te Conan vagy - motyogta a kothi. - Láttalak egyszer, amint a trónodon ültél Tarantia
nagytermében, koronával a fejeden, jogarral a kezedben.
De te már meghaltál, elestél Valkiánál. Innen tudom, hogy már nekem is végem.
- Mit beszél ez a kutya? - követelte Valbroso türelmetlenül, mivel nem értett kothiul. -
Megmondja, hogyan lehet kinyitni a dobozát?
Mintha az érdes hangtól visszatért volna az élet Zorathus véres mellébe, véreres szemét a beszélő
felé fordította:
- Csak Valbrosónak árulom el - zihálta zingarai nyelven. - Már közelít a halál. Hajolj közelebb,
Valbroso!
A gróf engedelmeskedett, sötét képe ragyogott a mohóságtól, mögötte mogorva kapitánya, Beloso
is közelebb nyomult.
- Nyomd meg a két koponyát a fedélen balról jobbra, egyiket a másik után - zihálta Zorathus. -
Aztán nyomd meg a sárkányfejet a fedél közepén. Majd a sárkány mancsai között lévő gömb
következik. Az pattintja ki a titkos reteszt.
- Gyorsan a dobozt! - rikkantotta Valbroso, egy szitok kíséretében.
Conan felemelte, egy padra rakta, de Valbroso már félre is taszította.
- Majd én kinyitom! - kiáltotta Beloso hevesen.
Valbroso átkozódva taszigálta vissza a kapitányt, kapzsiság lángolt fekete szemében.
- Senki más nem nyithatja ki, csak én! - kiáltotta.
 Conan, akinek keze ösztönösen rászorult kardja markolatára, Zorathusra pillantott. A férfi szeme
lángolt, véreres volt, de tekintete heves mohósággal tapadt Valbrosóra, és mintha egyfajta gunyoros
mosoly lengedezett volna a haldokló szétroncsolt ajkain? A kereskedő mindaddig nem volt hajlandó
elárulni titkát, míg rá nem jött, hogy a halálán van. Conan ugyanúgy rámeredt Valbrosóra, mint ahogy
a haldokló kereskedő.
A fedélen a hét koponyát összefonódó falombok közé vésték. Egy faragott sárkány díszelgett a
fedél közepén. Valbroso eszelős sietséggel nyomogatta a koponyákat. Ahogy hüvelykjét a sárkány
fejére nyomta, élesen felszisszent, és elrántotta az ujját.
- Egy kiálló szeg - morogta. - Megszúrta az ujjamat.
Megnyomta az aranygömböt, mely a sárkány karmai között díszelgett, és a láda fedele felpattant.
Szemüket káprázatos csillogás vakította el. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a láda eleven tűzzel lenne
tele egészen a pereméig, mely most szinte kicsapott. Beloso felkiáltott, és Valbroso hitetlenkedve
sziszegett. Conan szótlanul állt, nemcsak a szemét, az agyát is elkápráztatta a ragyogás.
- Mitrára, micsoda drágakő! - Valbroso keze becsusszant a ládikába, és a tenyerén kiemelte a
hatalmas, pirosan lüktető gömböt, mely lobogó tündökléssel töltötte be a helyiséget. Ebben a
ragyogásban Valbroso olyan volt, akár egy hulla. És a haldokló ember a kínpadon vadul és váratlanul
sikoltva felnevetett.
- Ostoba! - visította. - A drágakő a tied lett! Neked adtam! És vele halált is. A szúrás az ujjadon.
Nézd a sárkány fejét, Valbroso!
Mindannyian megperdültek, és rámeredtek. Valami apró, tompán csillogó szög állt ki a sárkány
tátott szájából.
- A sárkányfog! - rikoltotta Zorathus. - A stygiai fekete skorpió mérgével átitatva! Ostoba. az
ostoba csupasz kézzel akarta kinyitni Zorathus ládikáját! Halál! Ember, máris halott vagy!
És véres habbal a száján meghalt.
Valbroso megtántorodott, és felordított.
- Ah Mitra, az egész testem lángol! Folyékony tűz csorog az ereimben! A tagjaim elnehezültek!
Halál! Halál! - Megperdült, és elzuhant. Egy szörnyű pillanatig rettenetes görcsök rángatták a tagjait
természetellenes pózokba, aztán hirtelen megdermedt, üveges szeme meredten bámult felfelé, szája
szétnyílt.
- Meghalt! - motyogta Conan. Lehajolt, és felvette a drágakövet a padlóról, ahová Valbroso merev
kezéből gurult. A gömb úgy hevert a padlón, mintha alkonyi tűz lüktetne benne.
- Meghalt! - motyogta Beloso őrült tekintettel. Aztán meglódult.
Conant védtelenül érte a támadás, agyát elkápráztatta az ékkő tündöklése. Nem vette észre Beloso
szándékát, csak akkor, amikor valami rettenetes erővel csattant a sisakján. A drágakő ragyogását
vörösebb tűz váltotta fel, és a barbár térdre rogyott a csapás alatt.
Lábdobogást hallott és egy üvöltést, mely olyan volt, mint egy kínlódó ökör bődülése. Kába volt,
de nem vesztette el minden érzékét. Rájött, hogy Beloso a ládikóval ütötte fejbe, amikor lehajolt. Csak
a sisakja mentette meg a koponyáját a széthasadástól. Valahogy talpra állt, kivonta kardját, és próbálta
kirázni a homályt szeméből. A helyiség imbolygott a szeme előtt. Az ajtó nyitva állt, és futó léptek
dobogtak lefelé a lépcsőn. A padlón a kínvallató épp ekkor lehelte ki a lelkét, egy jókora vágás
látszott a mellkasa alatt. És Ahriman Szíve eltűnt.
Conan karddal a kezében kitántorgott a teremből, vér csorgott szemébe a sisakja alól. Részeg
kábulatban dübörgött le a lépcsőn és hallotta, hogy acél csattog odalenn, többen ordítoznak, paták
dobognak. Odaért az őrtoronyhoz, ahol csatlósok bámultak egymásra csodálkozva, és nők sikoltoztak.
Az őrtorony kapuja nyitva állt, és egy katona hevert a lándzsáján, széthasított koponyával. Felnyergelt
lovak rohangáltak vadul nyerítve az udvaron, köztük Conan fekete ménje.
- Ez megveszett! - üvöltötte egy nő, aki kezét eszelősen rázva rohangált összevissza. - Kirontott a
kastélyból, mint egy veszett kutya, vagdalkozva jobbra, balra! Beloso megveszett! Hol van Lord
Valbroso?
- Merre ment? - ordította Conan.
 Mind odafordultak és rámeredtek az idegen véráztatta arcára, és csupasz kardjára.
- Ki a kapun! - rikoltotta egy nő, és kelet felé mutatott.
- Ez meg kicsoda? - nyekeregte egy másik.
- Beloso megölte Valbrosót! - üvöltötte Conan. Odaugrott a ménjéhez, és megmarkolta a
sörényét. A csatlósok bizonytalanul közeledtek. Vad ordítozás tört ki a hírre, azonban Conan éppen
erre a reagálásra számított. Ahelyett, hogy
azon nyomban bezárták volna a kaput, foglyul ejtve őt, vagy azonnal a gyilkos üldözésére indultak
volna, szavaitól csak még nagyobb lett a zűrzavar. Ezeket a farkasokat csak a Valbrosótól való
félelem tartotta össze, nem tartoztak hűséggel sem a kastélynak, sem egymásnak.
Kardok villantak elő az udvaron, nők sikoltoztak. És mindezen összevisszaság közepette senki sem
figyelt Conanra, aki kiszáguldott a kapun, és ledübörgött a hegyről. Tágas síkság terült el előtte, és
nem sokkal később a karavánút kettéágazott: az egyik út délnek vitt, a másik keletnek. És a keleti úton
egy másik lovas vágtatott, paripája nyakára dőlt, és kegyetlenül sarkantyúzta az állatot. Elmúlt a véres
köd Conan szeméről, tisztán látta a síkságot, és hogy a napsugár vörös ragyogásba vonta a tájat. A
barbár megingott a nyeregben, és még erősebben markolta ménje sörényét. Vér csorgott a páncéljára,
de nem törődött vele. Zordan megsarkantyúzta lovát.
Mögötte füst szállt fel a kastélyból, és már senki sem törődött a gróffal, akinek teste ott hevert
korábbi foglya teteme mellett.
A nap lenyugodni készült, s alkonyi sugarai vörös fénybe vonták a két veszettül vágtató, fekete
alakot.
A csődör nem volt friss, de fáradt volt az a ló is, melyen Beloso lovagolt. Szerencsére Conan
hátasa reagált a noszogatásra, és még gyorsabban ügetett. Hogy a zingarai miért menekült egyetlen
üldözője elől, ezt Conan sehogy sem bírta felfogni. Lehet, hogy a drágakőben őrület bujkál, és az
sugárzott pánikot Belosóba. A nap lenyugodott, az út fehér csíkja homályosan világított a kísérteties
alkonyi vörösségben.
A csődör fújtatott, egyre darabosabb lett a mozgása. A táj megváltozott a leszálló éjszaka
homályában, a pusztát tölgyesek és égerfák váltották fel, alacsony hegyek tünedeztek fel a távolban.
Csillagok kezdtek előbukkanni. A csődör nagyot fújt, és megingott vágtázás közben. Előttük sűrű erdő
tűnt fel - mely egészen a láthatáron húzódó hegyekig nyújtózott -, és közte meg az erdő között Conan
megpillantotta a menekülő sötét foltját. Ismét lova véknyába vágta a sarkát, mert látta, hogy méterről
méterre közelít az üldözöttjéhez. A paták csattogását túlharsogva furcsa kiáltás kelt az árnyak közül,
de sem az üldözött, sem az üldöző nem törődött vele.
Ahogy bevágtattak az út fölé hajló lombok alá, szinte már egymás mellett voltak. Vad kiáltás
szakadt fel Conan ajkairól, s a barbár meglengette kardját. Egy halovány, tojásdad arc fordult felé, egy
kard villant az alig látható kézben, Beloso is elharsogta saját kiáltását - és ekkor Conan fáradt ménje,
megbotlott, előrebukott, és kábult lovasa kirepült nyergéből. Conan lüktető feje egy kőnek csapódott,
és a csillagokat elhomályosította egy még sötétebb éjszaka.

Hogy Conan mennyi ideig hevert ott eszméletlenül, ezt sohasem tudta meg.
Arra tért magához, hogy valami vonszolja a karjánál fogva a durva, köves talajon, keresztül a sűrű
aljnövényzeten. Aztán egyszerűen lehajították, és erre a megrázkódtatásra magához tért.
Sisakja eltűnt, a feje elviselhetetlenül sajgott, hányingerrel küszködött, és a vér vastagon rászáradt
fekete haj fürtjeire. Vadállati életösztöne azonban visszatért, és tudatára ébredt helyzetének.
Kerek képű, vörös hold bámult keresztül a lombokon, és Conan az állásából látta, hogy már rég
elmúlt éjfél. Órákig feküdt eszméletlenül, elég hosszan ahhoz, hogy magához térjen abból a roppant
csapásból, melyet Beloso mért a fejére, és a bukásból, melynek hatására eszméletét vesztette. Agya
most már sokkal tisztább volt, mint az őrült vágta közben, amikor a menekülőt követte.
Nem a széles út mentén fekszik, vette észre megrökönyödve, ahogy kezdte megfigyelni a
környezetét. Az utat sehol sem látta. Egy aprócska tisztás füvén hevert, fekete fatörzsek vették körül,
és fölötte egymásba fonódtak a lombok. Arca és keze tele volt horzsolással, mintha akkor vonszolták
volna keresztül egy szederbokron. Kissé oldalt fordult, hogy jobban körülnézzen. És ekkor döbbenten
dermedt meg - valami kuporgott fölötte.
Conan először nem akart hinni a szemének, azt gondolta, csak képzelete játszik vele. Az a furcsa
lény, mely ott kuporog mellette mozdulatlanul a hátsó lábain és őt lesi rezzenéstelen, lélektelen
tekintetével, bizonyára nem lehet valóság!
Conan csak feküdt és nézte, mintha azt várná, hogy eltűnik, akár egy álomkép, aztán eszébe jutott
valami, és jeges érzés kúszott végig a gerincén. Rég elfeledett emlékek tolultak fel benne, azok a
rémtörténetek, melyeket erről a lakatlan erdőről suttogtak, amelyik a zingarai-argoszi határt jelzi.
Ebben az erdőben a szóbeszéd szerint emberevő ghoulok élnek, a sötétség szülöttei, az elveszett,
elfeledett faj és a túlvilági démonok szentségtelen nászából sarjadt teremtmények. Valahol ebben az
erdőben rejteznek egy ősi, elátkozott város romjai, beszélik az emberek, és a sírhantok között szürke,
emberszabású árnyak mászkálnak. Conan már a gondolattól megborzongott.
A hátán hevert, csendben bámult fel az eldeformálódott fejre, és óvatosan a tőre után nyúlt. A
szörnyeteg rettenetes ordítással esett a torkának.
Conan előrecsapott a jobb karjával, és a kutyaszerű állkapocs azon csattant össze, a láncing szemei
belepréselődtek a kemény húsba. A torz, mégis emberszerű kezek a torka után kaptak, de Conan
lebukott, oldalra gördült, és ugyanakkor sikerült előrántania tőrét a bal kezével.
Újra és újra tovagördültek a füvön, csapkodtak és vagdalkoztak. A szürke, hullaszerű bőr alatt
feszülő izmok kemények és ruganyosak voltak, akár az acélrugók, s meghaladták egy ember erejét.
Conan izmai is acélosak voltak, és a láncinge megvédte a torkára áhítozó agyaraktól és a marcangolni
vágyó karmoktól, s közben újra és újra ellenfele testébe mártotta veszedelmes pengéjét. Az ember
formájú szörnyeteg életereje kimeríthetetlennek tűnt, és Conan
libabőrös lett a nyálkás, penészes bőr érintésétől. Minden gyűlölete és vad szenvedélye a karizmait
segítette. Egy döfése után a szörnyeteg megrándult - ahogy a tőr a szívébe fúródott -, aztán
mozdulatlan maradt.
Conan feltápászkodott, remegett és hányingerrel küszködött. Bizonytalanul egyenesedett fel a
tisztás közepén, tőrével a kezében. Nem vesztette el teljesen az irányérzékét, tudta, merre van észak,
viszont arról fogalma sem volt, az út merre lehet. Sejtelme sem volt arról, hová vonszolta el a ghoul.
Csak bámulta a csendes, fekete, holdfényes fákat és érezte, hogy verejték kezd gyöngyözni a bőrén. Itt
állt ló nélkül, eltévedve ebben a kísértetjárta erdőben, és az a meredt szemű, torz lény a néma
bizonyítéka, hogy a mendemondák nem túloznak az erdő szörnyű lakóit illetően. Szinte a lélegzetét is
visszatartotta, olyan feszülten próbált hallgatózni, vagy meglátni valamit.
Hirtelen zajt hallott, és vadul összerándult. Az éjszakából egy halálra rémült ló nyerítése hangzott
fel. Az ő ménje! Párducok garázdálkodnak az erdőben. vagy. lehet, hogy a ghoulok állatokat is
esznek!
Vadul rohanni kezdett a hang irányába, tüdeje sípolt futás közben, félelme hatalmas dühvé
változott. Ha a lovát megölik, oda az utolsó esélye, hogy kövesse Belosót és visszaszerezze a
drágakövet. A csődör ismét felnyerített félelmében és dühében, most valamivel közelebb. Patadobogás
hallatszott, és egy dobbanás, mint amikor egy pata nekicsapódik valaminek.
Conan figyelmeztetés nélkül rontott ki a fehér útra, és a ménjét pillantotta meg, amint
felágaskodik, és fogait veszedelmesen villogtatja. A csődör patái mellbe rúgtak egy szürkés árnyat, és
az berepült a bokrok sötétjébe - és ekkor Conan közelében más árnyak is megmozdultak. Szürke,
kivehetetlen árnyak, melyek mindenfelől körülvették. Iszonyatos kriptabűz töltötte be az éjszakai
levegőt.
A levelek közt megcsillant valami a holdfényben, és ez felkeltette Conan figyelmét. Széles kardja
még mindig ott hevert, ahová esett, amikor Conan kizuhant a nyeregből. A barbár egy szitok
kíséretében felkapta fegyverét, és jobbra, balra vagdalkozni kezdett. Gennytől csöpögő agyarak
villogtak a holdfényben, mocskos mancsok kapkodtak feléje, de neki sikerült kivágnia magát közülük.
Elkapta ménje kantárát és nyeregbe vetette magát, kardja emelkedett, lecsapott, csillogó ívet írt le,
torz fejeket hasított ketté, és esetlen testekbe mélyedt. A mén ágaskodott, rúgott és harapott. Sikerült
kitörniük a borzalmas alakok közül, és elvágtattak az úton. Az irtózatos szürke árnyak utánuk
lódultak, aztán elmaradtak mögöttük, s Conan nem sokkal később felérve egy fákkal benőtt
magaslatra, roppant kiterjedésű lankás hegyoldalt látott maga előtt.

13. SZELLEM A MÚLTBÓL

Röviddel napkelte után Conan átlépte az argoszi határt. Belosónak nyomát se találta. Vagy a
kapitány szervezte meg jól szökését - miközben a király eszméletlenül feküdt -, vagy áldozatul esett a
félelmetes zingarai erdő emberevőinek. Conan azonban semmilyen jelét nem látta annak, ami a
második lehetőségre utalt volna. A tény, hogy olyan sokáig feküdt háborítatlanul, azt jelezte, hogy a
szörnyetegek figyelmét a kapitány hiábavaló üldözése kötötte le. És ha ez az ember él, akkor valahol
előtte lovagol az úton. Ha nem szándékozott volna Argoszba menni, nem választja azonnal a kelet felé
vezető utat.
A sisakos határőrök nem tettek fel kérdéseket a kimmériainak. Az egyedül vándorló zsoldosnak
nincs szüksége sem útlevélre, sem menlevélre, különösen amikor dísztelen, egyszerű páncélinge
elárulja, hogy nem áll egyetlen úr szolgálatában sem. Conan alacsony, füves dombokon lovagolt
keresztül, ahol folyók zúgtak és tölgyligetek tarkították fényeikkel és árnyaikkal a réteket. Követte a
hosszú utat, ami hol emelkedett, hol lejtett előtte völgyek során keresztül, és a kék messzeségbe tűnt.
Nagyon régi út volt, Poitainból vezetett a tengerhez.
Argoszban béke honolt, megrakott szekerek zörögtek az út mentén, emberek dolgoztak keményen
a gyümölcsösökben, izmos, meztelen, barnára sült karokkal, és szántóföldek nyúltak messzire az út
menti fák koronája alatt. A fogadók előtti terjedelmes tölgyek lombja alatt öregemberek üldögéltek, és
barátságosan köszöntötték az elhaladó vándort.
Conan megpróbált híreket szerezni Belosóról a földeken dolgozó munkásoktól, a bőbeszédű
öregektől a fogadókban - ahol szomját habzó sörrel csillapította -, és a szúrós szemű, selyemruhás
kereskedőktől.
A történetek egymásnak ellentmondtak, de Conan így is sokat megtudott: hogy egy ösztövér, de
szívós és erős, villogó fekete szemű és nyugati módi szerint vágott bajszú zingarai valahol előtte jár az
úton, és nyilvánvalóan Messantiába igyekszik. Logikus cél ez. Argosz összes kikötője nyüzsgő és
zsúfolt - erős ellentétben az ország belsejében elterülő tartományokkal -, és közülük is Messantia a
legsokszínűbb. Az összes tengerparti nép hajója befutott ebbe a kikötőbe, de sok ország menekültje és
hontalan csavargója is itt gyűlt össze. A törvények lazák voltak, hiszen Messantia a tengeri
kereskedelem révén gyarapodott, és polgárai kifizetődőnek találták, ha vaknak tettetik magukat a
kalózokkal folytatott ügyletek során. Nemcsak a törvényes kereskedők érkeztek Messantiába, hanem a
csempészek és kalózok is partra szálltak itt. Mindezt Conan is jól tudta még azokból a régi időkből,
amikor ő is barachai kalóz volt, és éjszaka hajóztak be Messantia kikötőjébe, hogy kirakodják rablott
zsákmányukat.
A Baracha-szigetek kalózainak többsége argoszi matróz volt - a kis szigetek
egyébként Zingara délnyugati partjainál húzódtak -, és ha figyelmük más népek hajórakományára
szorítkozott, Argosz hatóságai nem voltak túl szigorúak a tengeri törvények értelmezésében.
Conan pedig nem szabott határt a Baracha-szigeteken véghezvitt cselekedeteinek. Hajózott
zingarai kalózokkal, sőt azokkal a vad fekete kalózokkal is, akik a távoli délről érkeztek, hogy
végigdúlják az északi partokat, így aztán törvényen kívüli lett. Ha Argosz bármelyik kikötőjében
felismernék, az a fejébe kerülne. Mégis habozás nélkül lovagolt be Messantiába, hogy egy napig vagy
csak egy éjszakára megpihentesse csődörét, és maga is aludjon egy szemhunyásnyit. Kérdezősködés
nélkül engedték be a városba, elvegyült a tömegben, amely megállás nélkül ömlött be és ki a
színpompás kereskedelmi központból. Messantiát nem vették körül falak, a tenger és a hajók őrizték a
hatalmas déli kereskedővárost.
 Már este volt, amikor Conan átlovagolt azokon az utcákon, melyek a vízpartra vezettek. Ezeknek
az utcáknak a végén látta a rakpartot, a hajók árbocait és vitorláit. Évek óta először érezte újra a sós
víz illatát, hallotta a kötélzet nyikorgását és az árbocrudak recsegését a szélben. Ismét a távoli
vándorlások sürgetése szorította össze a szívét.
Ő azonban nem a rakpartra igyekezett. Félrerántotta a gyeplőt, és fellovagolt a meredek, széles,
kopott kő lépcsősoron arra a széles utcára, ahol díszes, fehér paloták tekintettek le a vízpartra és a
kikötőre. Itt azok laktak, akik a tengeren gazdagodtak meg. Néhány öreg tengerészkapitány, akik
kincset találtak messze, sok nagy- és kiskereskedő, akik soha nem tapodták a csupasz hajófedélzetet
és nem ismerték a tengeri vihar üvöltését, vagy a tengeri ütközetet. Conan egy arannyal megmunkált
kapuhoz irányította hátasát és belovagolt az udvarra, ahol szökőkút csörgedezett és galambok szálltak
a márvány fedőkövekről a márvány kövezetre. Egy apród jött elé érdeklődve, csipkés selyemingben és
térdnadrágban. Messantia kereskedői sok furcsa és durva alakkal kötnek üzletet, de többségük
tengerész. Az azonban valóban különös volt, hogy egy lovas zsoldoskatona csak úgy egyszerűen
belovagoljon egy nagykereskedő udvarára.
- Publio kereskedő itt lakik?
Ez inkább állítás volt, mint kérdés, és volt valami Conan hangszínében, ami arra késztette az
apródot, hogy lekapja tollas kalapját és meghajoljon.
- Igen, kapitány uram, itt lakik.
Conan leszállt a lóról, az apród pedig hívott egy szolgát, aki futva érkezett, hogy megfogja a
csődör zabláját.
- Itthon van az urad? - Conan lehúzta hosszú szárú kesztyűjét, leveregette az út porát
köpönyegéről és vértjéről.
- Igen, kapitány úr. Kit jelenthetek be?
- Majd bejelentem magam - morogta Conan -, elég jól ismerem az utat. Várj itt!
Az apród engedelmeskedve ennek az ellentmondást nem tűrő parancsnak ott maradt, s csak bámult
a márványlépcsőn felsiető Conan után, és kíváncsian gondolt arra, vajon milyen kapcsolat lehet az ő
ura és e között az óriás termetű harcos között, aki az arcvonásai alapján északi barbár.
A szolgák abbahagyták munkájukat és tátott szájjal bámulták, ahogy Conan keresztülment az
udvarra néző tágas, hűs erkélyen, és belépett egy széles, széljárta folyosóra. Félúton egy tollszár
sercegését hallotta, és befordult a tágas szobába, amelynek számos ablaka a kikötőre nézett.
Publio egy tiszafából faragott asztalnál ült s egy drága pergamenre írt, aranyozott tollszárral.
Alacsony ember volt, vaskos fejjel és éber, fekete szemmel. Kék köntöse a legfinomabb mintás
selyemből készült, aranysujtás szegélyezte, fehér nyakáról pedig vastag aranylánc lógott.
Ahogy a kimmériai belépett, a kereskedő bosszúsan pillantott fel. Aztán az arcára fagyott ez a
haragos kifejezés. Kitátotta száját, úgy bámult, mintha egy kísértetet látna a múltból. Hitetlenség és
félelem csillogott tágra nyílt szemében.
- Na, mi van - kérdezte Conan -, nem is üdvözölsz, Publio?
Publio megnyalta ajkait.
- Conan! - suttogta hitetlenkedve. - Mitrára! Conan! Amra!
- Bizony ám! - A kimmériai kikapcsolta köpenyét, és ledobta az asztalra kesztyűjével együtt. -
Na, mi van, cimbora? - kiáltott fel ingerülten. - Egy kupa borral sem kínálsz? Teljesen kiszáradt a
torkom az út porától.
- Igen, bort! - visszhangozta Publio gépiesen. Ösztönösen a gongért nyúlt, aztán visszahőkölt,
mintha izzó széndarabot fogott volna meg, és megborzongott. Miközben Conan a zord élvezet
fényével szemében nézte, a kereskedő felkelt, és sietősen bezárta az ajtót, de előbb végignézett a
folyosón, hogy biztos legyen benne, egyetlen rabszolga sem ténfereg arra. Aztán visszatért, elvett a
közeli asztalról egy arany borosedényt, és már azon volt, hogy teletölti a karcsú serleget, amikor
Conan udvariatlanul kikapta kezéből, két marokra fogva felemelte, és nagy élvezettel mélyet kortyolt
belőle.
 - Igen, ez Conan, semmi kétség - motyogta Publio. - Ember, megvesztél?
- Cromra mondom, Publio - morogta Conan leengedve a serleget, de még mindig a kezében tartva
azt -, most szebb negyedben laksz, mint régen. Argoszi kereskedő kell ahhoz, hogy meggazdagodjon a
vízparti rothadt halból és olcsó bortól bűzlő üzletéből.
- A régi idők elmúltak - mormolta Publio, és összehúzta magán köntösét. - Úgy vetettem le a
múltat, mint egy kopott köpenyt.
- Csakhogy - vágott vissza Conan - engem nem tudsz olyan egyszerűen levetni, mint egy ócska
köpenyt. Igazán nem kívánok sokat tőled, de arra szükségem van. Biztosan nem utasítasz vissza, túl
sok közös ügyünk volt régen. Azt hiszed, olyan bolond vagyok, hogy ne tudnám, ez a csinos kis palota
az én
verítékemből és véremből épült? Hány rakomány vándorolt át a gályámról az üzletedbe?
- Messantia minden kereskedője üzletelt a kalózokkal néha - morogta Publio idegesen.
- De nem a fekete kalózokkal - válaszolta Conan zordul.
- Mitra szerelmére, maradj csendben! - kiáltott fel Publio, s homlokát kiverte a veríték. Ujjai
idegesen rángatóztak köntöse aranycsipkés szegélyén.
- Csak emlékeztetni szerettelek volna - vigyorgott Conan. - Ne légy annyira megijedve! A múltban
sok kockázatot vállaltál, amikor az életedért és a jómódért küzdöttél abban a tetves kis rakparti
boltban, és jó viszonyban voltál minden martalóccal, csempésszel és kalózzal innentől a Baracha-
szigetekig. A jómód biztosan megpuhított.
- Tekintélyes ember vagyok - kezdte Publio.
- Ami azt jelenti, hogy pokolian gazdag vagy - horkant fel Conan. - Miért? Miért gazdagodtál meg
gyorsabban, mint a vetélytársaid? Talán bizony azért, mert nagy üzletet csináltál elefántcsonttal,
strucctollal, vörösrézzel, bőrökkel, gyöngyökkel és kovácsolt arany dísztárgyakkal meg hasonlókkal,
amik mindmind Kús partjairól származtak? És hol tettél szert rájuk olyan olcsón, míg a többi
kereskedő ezüstben fizetett értük a stygiaiaknak? Én megmondom néked, ha esetleg már elfelejtetted
volna. Tőlem vásároltad meg jelentősen olcsóbban, mint amennyit értek, én pedig a Fekete-part
törzseitől és a stygiai hajókról raboltam a fekete kalózaimmal.
- Mitrára kérlek, hagyd abba! - könyörgött Publio. - Nem felejtettem el. De mit csinálsz most itt?
Én vagyok Argoszban az egyetlen ember, aki tudja, hogy Aquilónia királya azonos a kalóz Conannal.
De hallottuk a hírt Aquilónia bukásáról és a király haláláról.
- Az ellenségeim szóban már százszor elpusztítottak - morogta Conan. - Mégis itt ülök, és kyrosi
bort vedelek.
S úgy is cselekedett, ahogy mondta. Aztán leengedte a majdnem üres korsót, és azt mondta:
- Mindössze egy apróságot kérek tőled, Publio. Tudom, hogy mindenről hallasz, ami
Messantiában történik. Azt akarom tudni, hogy egy Beloso nevű zingarai a városban van-e? Lehet,
hogy most más nevet visel. Magas, szikár és sötét bőrű, akár az egész fajtája, és valószínűleg
megpróbál eladni egy igen ritka ékszert.
Publio megrázta a fejét.
- Nem hallottam ilyen emberről, de hát ezrek jönnek és mennek Messantiában. Ha itt van, az
embereim megtalálják.
- Rendben. Küldd őket a keresésére! És ezalatt lássátok el a lovamat, és hozass ennivalót a
szobába!
Publio buzgón helyeselt, Conan pedig kiürítette kupáját, gondtalanul a sarokba hajította, és
odalépett egy közeli ablakhoz. Önkéntelenül is kidüllesztette
a mellkasát, amikor mélyet lélegzett a sós levegőből. Lenézett a kanyargós vízparti utcákra. Értő
pillantással mérte végig a kikötőbeli hajókat, aztán felemelte a fejét, s az öblön túlra bámult a távoli,
kék, ködös messzeségbe, ahol a tenger találkozik az éggel. Gondolatban már a horizonton túl
száguldott a déli aranyló tengereken ragyogó napsütés alatt, ott, ahol nem létezik törvény, és az élet
szenvedélyesen zajlik. A kóbor fűszer- vagy pálmaillat tiszta emlékképeket ébresztett benne idegen
partokról, ahol mangrovék nőttek és dobok dübörögtek, és vérben úszó fedélzetekről, tűzről, füstről,
az öldöklés kiáltásairól. Elmerült gondolataiban és alig vette észre, amikor Publio kilopódzott a
teremből.

A kereskedő köntösét összefogva sietett végig a folyosón, míg egy bizonyos szobához nem ért,
ahol egy forradásos halántékú, magas, sovány ember írt folyamatosan egy pergamenre. Volt ebben az
emberben valami, ami sehogy sem illett írnoki foglalatosságához. Publio kapkodva szólalt meg.
- Conan visszatért!
- Conan? - A sovány ember felpattant, a toll kiesett a kezéből. - A kalóz?
- Igen.
A sovány ember arca hamuszínűvé vált.
- Megőrült? Ha itt felfedezik, nekünk végünk. A kalózt azonnal felakasztják, de azonnal
fellógatják azt is, aki rejtegeti, vagy kereskedett vele. Mi lesz, ha a kormányzó megtudja, hogy régen
kapcsolatban álltunk vele?
- Nem fogja megtudni - válaszolta Publio ádázul. - Küldd az embereidet a piacra meg a rakparti
kocsmákba! Tudják meg, van-e egy Beloso nevű zingarai Messantiában? Conan azt mondta, hogy egy
drágakő van nála, amin valószínűleg megpróbál túladni. Az ékszerészeknek tudniuk kell róla, ha
megpróbálja. És van egy másik megbízatásom is számodra. Szedj össze egy tucat vagy még több
elszánt bűnözőt, akikre rá lehet bízni, hogy elpusztítsanak egy embert, s utána tartják a szájukat.
Megértettél?
- Értem. - A másik lassan és komoran bólintott.
- Nem azért loptam, csaltam, hazudtam és küzdöttem fel magam a nyomornegyedből, hogy a
múltam egy kísértete tönkretegyen - morogta Publio, és az a baljós sötétség a tekintetében igencsak
meglepte volna a gazdag nemesurakat és hölgyeket, akik az ő selymeit és gyöngyeit vásárolták a sok
árusítóbódéjában. De amikor rövid idő múlva visszatért Conanhoz, saját maga tálalva fel egy tál
gyümölcsöt és húst, már nyugodt arccal tekintett hívatlan vendégére. Conan még mindig az ablaknál
állt, és nézte a kikötőben a gályák és más hajók bíborszínű, karmazsin, cinóbervörös és skarlátvörös
vitorláit.
- Az ott stygiai gálya, ha nem vagyok vak - jegyezte meg rámutatva egy
hosszú, alacsony, karcsú, fekete hajóra, ami a többitől külön állt, lehorgonyozva az alacsony, széles,
homokos part mellett, ami elkanyarodott a távoli hegyfok felé. - Stygia és Argosz békét kötött?
- Ugyanaz a helyzet, mint azelőtt - válaszolta Publio, megkönnyebbült sóhajjal téve le a tálat az
asztalra, mivel jól megrakta, ismerve vendégét a régi időkből. - A stygiai kikötők egyelőre nyitva
állnak hajóink előtt, akárcsak a mieink előttük. De egyetlen hajóm se találkozhat átkozott gályáikkal,
ha nem látható a szárazföldről. Ez a gálya tegnap éjjel futott be az öbölbe, de hogy mit akarhat a
kapitánya, nem tudom. Eddig még nem vásároltak, és el sem adtak semmit. Nem bízom azokban a
fekete bőrű ördögökben. Az árulás azon a sötét földön született.
- Tőlem üvöltöttek - mondta Conan, gondtalanul elfordulva az ablaktól. - Fekete kalózokkal
rakott gályámon odalopództam a fekete falú Khemi tengermosta bástyái tövéhez éjszaka, és
felégettem az ott horgonyzó gályáikat. Ami pedig az árulást illeti, kedves vendéglátóm, nem kóstolnád
meg ezt az ételt és innál egy kortyot ebből a borból, csak hogy bebizonyítsd, a szíved a jó oldalon áll?
Publio olyan készségesen engedelmeskedett, hogy Conan gyanakvása elenyészett. Leült, és három
ember helyett falni kezdett.
Miközben evett, emberek járták a piacokat és a vízpartot, egy zingarait kerestek, aki egy ékszert
kínál eladásra, vagy aki olyan hajót keres, mely elvinné őt idegenbe. A forradásos halántékú férfi egy
borpecsétes asztalon könyökölve ült egy mocskos pincében, ahol rézlámpás lógott a füstös, fekete
gerendáról, és tíz elszánt emberrel beszélgetett, akiknek baljós arckifejezésük és durva ruházatuk
elárulta foglalkozásukat.
És ahogy az első csillagok felragyogtak, különös csapatot világítottak meg, amely lóhalálában
vágtatott azon a fehér úton, ami Messantiába visz nyugat felől. Négyen voltak. Magasak, soványak,
fekete ruhában, csuklyás köpönyegekben, és nem beszéltek. Könyörtelenül hajszolták paripáikat,
melyek maguk is csontosak voltak, verejtékesek és olyan kimerültek, mintha messzi utazásról, távoli
vándorlásról tértek volna meg.

14. SZETH FEKETE KEZE

Conan olyan hirtelen ébredt mély álmából, mint egy macska. Azon nyomban talpra szökkent,
kirántotta kardját, s az az ember, aki megérintette, alig tudott visszahúzódni.
- Mi van, Publio? - kérdezte Conan, amikor felismerte házigazdáját. Az aranylámpa alacsonyan
égett, meleg izzásba borította a vastag
faliszőnyegeket és a gazdagon díszített díványtakarókat, amelyen Conan pihent. Publio magához tért
megrázkódtatásából, amit a hirtelen ébredés okozott, s így válaszolt:
- Megtaláltuk a zingarait. Tegnap, napnyugtakor érkezett. Néhány órával ezelőtt megpróbált
eladni egy hatalmas, különös drágakövet egy sémita kereskedőnek, de a sémitának nem kellett. Azt
beszélik, hogy a sémitának még a fekete szakálla is elsápadt a látványától, bezárta az üzletét és úgy
menekült, mintha átok üldözné.
- Ez csak Beloso lehet - morogta Conan, s érezte, hogy a vér a halántékában nyugtalan vágytól
égve lüktet. - Hol van most?
- Servio házában alszik.
- Ismerem azt a lebujt a régi időkből - morogta Conan. - Jobb lesz, ha sietek, mielőtt a vízparti
tolvajok elvágják a torkát az ékszerért. - Felkapta köpenyét, vállára terítette, aztán felvette azt a
sisakot, amit Publio szerzett neki.
- Nyergeltesd fel a lovamat, és álljon készen az udvaron! - mondta. - Lehet, hogy sietősen kell
távoznom. Nem fogom elfelejteni a ma esti segítségedet, Publio.
Néhány pillanattal később Publio a kis kijárati ajtónál állva nézte, ahogy a király magas alakja
eltűnik a homályba borult utcán.
- Isten veled, kalóz - suttogta a kereskedő. - Nem akármilyen ékszer lehet ez, ha így tűzbe hoz egy
olyan embert, aki épphogy elvesztette a királyságát. Meg kellett volna mondanom a gazfickóknak,
hogy várják ki, amíg a kincset megszerzi, csak azután végezzék el a munkájukat. De meglehet, hogy
valami esetleg nem sikerülne. Hadd felejtse el Argosz Amrát, és közös piszkos ügyleteink vesszenek a
múlt homályába! A Servio háza mögötti sikátorban. Conan nem lesz tovább veszélyes számomra.
Servio háza, egy piszkos, rossz hírű tanya a rakparthoz közel emelkedett, homlokzata a tenger felé
nézett.
Otromba kőépület volt, nehézkes vitorla-keresztrudakkal megerősítve, és egy hosszú, keskeny
sikátor vezetett el mellette.
Conan végigsietett a sikátoron, és ahogy a házhoz közeledett, az a kényelmetlen érzése támadt,
hogy követik. Erősen meresztette a szemét a nyomorúságos házak közti homályba, de nem látott
semmit - bár egyszer ruha vagy bőr neszezését hallotta, amint nekisúrlódott valaminek. Ebben
azonban nem volt semmi szokatlan. Tolvajok és koldusok csavarognak ezekben a sikátorokban egész
éjszaka, de az nem valószínű, hogy megtámadják, ha megpillantják termetét és páncélját.
Ám az előtte levő falban hirtelen kinyílt egy ajtó, és Conan egy boltív árnyékába húzódott. Egy
alak bukkant fel a nyitott ajtóban, kilépett a sikátorba,

és megindult. Nem lopakodott, olyan természetes nesztelenséggel járt, ahogy csak a dzsungel állatai
képesek mozogni. Elegendő csillagfény szűrődött be a sikátorba ahhoz, hogy az ember körvonalai
tisztán kirajzolódjanak, amint elhaladt az előtt a kapubejáró előtt, ahol Conan rejtőzködött. Az idegen
stygiai volt. Nem lehetett eltéveszteni még csillagfénynél sem azt a karvalyképű, borotvált fejet, sem a
bő köpennyel borított széles vállakat. Lefelé haladt a sikátorban, a tengerpart irányába. Conan először
azt gondolta, bizonyára lámpást visz a köpenye alatt, mivel halvány fényvillanást látott, ahogy az
ember eltűnt.
A kimmériai azonban máris megfeledkezett az idegenről, amint észrevette, hogy az ajtó, ahonnan
felbukkant, még mindig nyitva áll. Conan a főbejáraton szándékozott belépni és kényszeríteni Serviót,
hogy mutassa meg neki a zingarai szobáját. Ám ha sikerül anélkül bejutnia a házba, hogy bárki
figyelmét magára vonná, az még jobb.
Néhány hosszú lépéssel az ajtónál termett, és ahogy kezét a zárra tette, elfojtott egy önkéntelen
morgást. Gyakorlott ujjai - melyek Zamora tolvajai között tettek szert ügyességükre sok évvel ezelőtt -
elárulták, hogy a zárat egyetlen erőteljes nyomással felfeszítették kívülről. Elgörbítették és
kifordították a nehéz vas tolózárat, sőt még a tokot is kitépték az ajtófélfából. Hogy lehetett ekkora
kárt okozni erőszakkal anélkül, hogy a szomszédban mindenki fel ne ébredne, Conan el sem tudta
képzelni. Ám abban bizonyos volt, hogy a tett aznap éjjel történt. Egy törött zár, ha felfedezték, nem
maradna javítatlan Servio házában, tolvajok és gyilkosok szomszédságában.
Conan lopakodva lépett be, tőrrel a kezében, és nem tudta, hogyan fogja megtalálni a zingarai
szobáját. A tökéletes sötétségben tapogatózva hirtelen megállt. A halál jelenlétét érezte a legközelebbi
szobában, ahogy a vadállat is megérzi azt. Nem az őt fenyegető veszélyt, hanem a halottat, akit
nemrég öltek meg. A sötétségben megbotlott, majd rögtön vissza is hőkölt valami nehéz, ruganyos
dologtól. Hirtelen megérzésére hallgatva végigtapogatózott a fal mentén, amíg meg nem találta a
polcot, rajta a rézlámpást a kovakővel, az acéllal és mellette a taplóval. Pár pillanattal később
reszkető, bizonytalan lángocska csapott fel, és Conan gondosan körülnézett. A fekhely a nyirkos kőfal
mellett állt, egy csupasz asztal és egy priccs egészítették ki a nyomorúságos szoba berendezését.
Túloldalt is látszott egy ajtó, amit bezártak és bereteszeltek. És a keményre döngölt földpadlón Beloso
hevert. A hátán feküdt, fejét vállai közé húzta, mintha tágra nyílt, üveges szemeivel a pókhálós
mennyezet kormos gerendáit bámulná. Ajkai felhúzódtak fogairól, a haláltusa kínja arcára fagyott.
Kardja hüvelyében pihent, ott hevert nem messze tőle. Széttépett inge alól kibukkanó izmos, barna
mellkasán egy fekete hüvelykujj és négy ujj tisztán kivehető lenyomata látszott.
Conan csendben méregette, érezte, hogy a tarkóján felmered a szőr.
- Cromra! - suttogta. - Szeth fekete keze!
Már látta ezt a jelet valamikor, a sötét Stygiában uralkodó félelmetes kultusz
követőinek, Szeth fekete papjainak haláljelét. És hirtelen eszébe jutott az a furcsa villanás, ami a
titokzatos stygiaiból áradt, aki ebből a szobából bukkant fel.
- Cromra, a Szív! - suttogta. - A köpönyege alatt vitte. Ellopta. Mágiával berobbantotta az ajtót, és
megölte Belosót. Szeth papja volt!
Egy rögtönzött kutatás meggyőzte arról, hogy gyanújának legalább egy része igaz. A drágakő nem
volt a zingarainál. Conannak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy mindez nem véletlenül vagy
tervezetlenül történt. Az a szilárd meggyőződés alakult ki benne, hogy a titokzatos stygiai gálya
határozott céllal érkezett Messantia kikötőjébe. Hogyan tudhatták meg Szeth papjai, hogy a Szív
ideérkezett? A gondolat mégsem volt fantasztikusabb, mint az a varázslat, hogy egy ember nyitott,
üres kezének érintésével képes ölni.
Az ajtón túl lopakodó lépések hallatszottak, ami magához térítette Conant. Egyetlen mozdulattal
eloltotta a lámpát, és kirántotta kardját. Tisztán hallotta, hogy a kinti sötétségben emberek közelednek
a bejárathoz. Mivel szeme megszokta a hirtelen támadt sötétséget, meglátta a bejáratot bekerítő
homályos alakokat. Nem találhatta ki szándékukat, de mint mindig, most is ő kezdeményezett.
Hirtelen előugrott, nem várta meg a támadást.
A lopakodókat meglepte a váratlan cselekedet. Conan érezte és hallotta a hozzá közeli alakokat,
látta, hogy sokan vannak, látta a homályos, álarcos figurákat maga előtt. Visszadugta kardját és
elszaladt a sikátorban, mielőtt a lassú felfogású és mozgású támadók feltartóztathatták volna.
Ahogy rohant, valahol előtte evezővillák halk nyikorgását hallotta, és máris megfeledkezett
üldözőiről. Egy csónak távolodott a parttól! Conan fogát csikorgatva próbált még gyorsabban futni, de
mielőtt még elérte volna a partot, meghallotta a kötélzet recsegését, nyikorgását, és a nagy evezők
csikordulását tokjukban.
Sűrű felhők szálltak fel a tengerről, és elhomályosították a csillagokat. Conan végigsietett a parton
és kimeresztette szemét, hogy tekintetével áthatoljon a nyugtalan, fekete vízen. Valami mozgott a
távolban. Egy alacsony, hosszúkás, fekete test siklott be a sötétségbe, s egyre jobban lendületbe jött,
ahogy haladt. Conan füléhez eljutott a hosszú evezők ritmikus kattogása. A fogát csikorgatta
tehetetlen dühében. A stygiai gálya kifutott a tengerre, és magával vitte azt a drágakövet, amely
Aquilónia trónját jelentheti. Dühösen szitkozódva tett egy lépést a homokfövenyt nyaldosó hullámok
felé, azzal a szándékkal, hogy a vízbe veti magát, és utánaúszik az eltűnő hajónak. De hirtelen egy
sarok csikordult a homokon, és ez magához térítette. Elfeledkezett üldözőiről! Sötét alakok közeledtek
feléje rohanó léptekkel. Az első elterült a kimmériai lecsapó kardja alatt, de a többiek meg sem
torpantak. Pengék villantak a sötétben, és csikordultak Conan vértjén. Vér loccsant a kezére és valaki
felüvöltött, amikor Conan gyilkos csapással alulról felfelé vágott. Suttogó hang sürgette támadásra az
orgyilkosokat, s ez a hang valahogy ismerősen hangzott. Conan vagdalkozva tört át ellenfelein a hang
irányába. A hold egy pillanatra kibukkant a viharfelhők
mögül, s fénye egy forradásos halántékú, magas, sovány emberre esett. Conan kardja úgy hasította
ketté a koponyáját, akár egy érett citromot.
Aztán egy vaktában elhajított bárd csattant a király fején, és tűzkarikák kezdtek táncolni a szeme
előtt. Megtántorodott, előrelendült, érezte, hogy kardja mélyen besüllyedt egy vaskos testbe, és
halálsikolyt hallott. Aztán megbotlott egy testben, s abban a pillanatban egy bunkósbot leverte fejéről
horpadt sisakját. A következő pillanatban a bunkó telibe találta védtelen koponyáját.
Aquilónia királya összeesett a nedves homokon. Fölötte kegyetlen alakok ziháltak a homályban.
- Vágd le a fejét! - hörögte az egyik.
- Meghalt - morogta a másik. - Szétrepedt a koponyája. Segíts bekötözni a sebeimet, mielőtt
elvérzek! A dagály majd bemossa az öbölbe.
- Segíts levetkőztetni - sürgette egy másik. - A vértezete megér pár ezüstöt. És siessünk! Tiberio
meghalt, és hallom, hogy részeg matrózok gajdolnak a parton tántorogva. Gyerünk innen!
Ezután alig lehetett követni, hogy mi történik a sötétben, majd gyorsan távolodó futólépések zaja
hallatszott. A tengerészek részeg gajdolása felerősödött.
Publio a szobájában idegesen járkált fel-alá a homályba borult öbölre néző ablak előtt. Hirtelen
megperdült, mert idegei bizseregni kezdtek. Legjobb tudomása szerint az ajtót belülről reteszelte be,
de most nyitva állt, és négy ember vonult be rajta. Láttukra Publio összerázkódott. Sok különös dolgot
látott már életében, de ilyeneket még soha. A jövevények magasak és soványak voltak, fekete
köpenyben, és tojásdad arcukra csuklyáik árnyéka vetült. Publio nem látta az arcvonásaikat, de valami
megmagyarázhatatlan módon érezte, hogy talán jobb is így. Mindegyikük fura, tarka botot tartott a
kezében.
- Kik vagytok? - kérdezte Publio, hangja tompának és törékenynek tűnt. - Mit akartok itt?
- Hol van Conan, Aquilónia volt királya? - kérdezte négyőjük közül a legmagasabb szenvtelen
hangon, és Publio remegni kezdett. Olyan volt ez a hang, mint a khitáji templomharang kongása.
- Nem tudom, mire gondolsz - dadogta a kereskedő. - Nem ismerek ilyen embert.
- Itt volt - szólalt meg a másik ugyanolyan hangon. - A lova az udvaron áll. Mondd meg, hol van,
mielőtt kárt tennénk benned!
- Gebal! - kiáltotta Publio őrjöngve, a falig hátrálva. - Gebal!
A négy khitáji érzéketlenül, rezzenéstelen arccal figyelte.
- Ha behívod a szolgádat, az meghal - figyelmeztette az egyik, s ez csak még jobban megrémítette
Publiót.

- Gebal! - sikoltotta. - Hol vagy, te átkozott? Meg akarják ölni a gazdádat!

Fürge futó lépések hallatszottak a folyosóról, Gebal rontott be a terembe -
egy közepes termetű, erős fizikumú sémita, göndör, borzas, kékesfekete szakállú, aki rövid,
levélformájú kardot tartott a kezében. Megrökönyödve meredt a négy betolakodóra, képtelen volt
felfogni jelenlétüket. Homályosan emlékezett arra, hogy megmagyarázhatatlan módon elaludt a
lépcsőn, ahol őrködött, biztosan akkor jöhettek fel. Azelőtt soha nem aludt még el őrségben, ám
gazdája hisztérikus sikoltására felébredt, és most úgy támadt az idegenekre, mint egy bika. Izmos
karját gyilkos döfésre emelte, mozdulatát azonban soha többé nem fejezhette be.
Egy fekete kar emelkedett felé, kezében egy hosszú bottal. A bot vége épphogy érintette a sémita
izmos mellét, aztán rögtön vissza is húzták. Az ütés kísértetiesen hasonlított a kígyó fejének
csapásához és visszahúzódásához.
Gebal megtorpant rohamában, mintha váratlan akadályba ütközött volna. Busa feje a mellkasára
csuklott, a kard kicsúszott kezéből, aztán lassan a padlóra rogyott, mintha teste összes csontja hirtelen
kocsonyássá vált volna. Publio félrefordult, és hányni kezdett.
- Ne kiálts még egyszer! - tanácsolta a legmagasabb khitáji. - A szolgáid mélyen alszanak, de ha
felébreszted őket, meghalnak, s te is meghalsz velük együtt. Hol van Conan?
- Servio házához ment a parton, hogy megkeresse a zingarai Belosót - zihálta Publio, akiből
összes ellenállása elszállt. A kereskedő nem volt híján a bátorságnak, de ezek a hátborzongató
látogatók megfagyasztották ereiben a vért. Görcsösen összerándult a hirtelen futó lépések zajára,
amelyek a lépcsőn siettek fel odakint, hangosan a baljós csendben.
- A szolgád jön? - kérdezte az egyik khitáji.
Publio némán megrázta fejét, mivel nyelve megbénult, nem tudott beszélni.
Az egyik khitáji felkapta a selyemtakarót a díványról, és rádobta azt Gebal elkocsonyásodott
testére. Aztán beolvadtak a falikárpit mögé, de mielőtt a legmagasabb is eltűnt volna, azt morogta:
- Beszélj ezzel az emberrel, és küldd el gyorsan! Ha elárulsz bennünket, sem ő, sem te nem éritek
el élve azt az ajtót. Ne jelezd neki, hogy nem vagytok egyedül! - A sárga ember jelentőségteljesen
felemelte botját, és rejtélyesen eltűnt a függöny mögött.
Publio megremegett, de uralkodott magán, hogy ne öklendezzen. Lehet, hogy csak a fény játéka
volt, de néha úgy tűnt neki, a tarka botok önszántukból mozdultak, mintha önálló életet élnének.
Nagy erőfeszítés árán összeszedte magát, és nyugodt arckifejezést erőltetett magára a szobába
rontó, rongyos bandita előtt.
- Megtettük, amit kívántál, uram - kiáltott fel a rabló. - A barbár holtan fekszik a homokban a
tengerparton.
Publio érezte, ahogy meglebben mögötte a kárpit, és majdnem szétrobbant a félelemtől. A férfi
elővigyázatlanul hadart tovább.
- A titkárod, Tiberio halott. A barbár megölte, meg még másokat is. Elvittük onnan a testüket. A
barbárnál nem volt semmi értékes, csak néhány ezüstpénz. Van további parancsod?
- Nincs! - dadogta Publio elfehéredett ajkakkal. - Menj!
A bandita meghajolt, és azzal a határozatlan érzéssel sietett ki, hogy Publio a kevés beszéd és a
gyenge gyomor embere. A négy khitáji előlépett a függöny mögül.
- Kiről beszélt ez az ember? - kérdezte a magasabbik.
- Egy csavargóról, aki kárt okozott nekem - hebegte Publio.
- Hazudsz! - mondta a khitáji nyugodtan. - Aquilónia királyáról beszélt. Leolvastam az arcodról.
Ülj le arra a heverőre, és ne mozdulj, ne beszélj! Én itt maradok, amíg három társam elmegy
megkeresni a testet.
Publio leült, és remegett e néma, kifürkészhetetlen alak rémképétől, aki itt maradt vigyázni rá.
Három társa azzal a hírrel tért vissza, hogy Conan teste nem fekszik a homokban. Publio nem tudta,
örüljön-e vagy bánkódjon.
- Megtaláltuk a helyet, ahol a küzdelem lezajlott - mondták. - A homok véres, de a király eltűnt.
A negyedik khitáji képzeletbeli szimbólumokat rajzolt a szőnyegre pálcájával, s a jelek sejtelmesen
felfénylettek a lámpafénynél.
- Nem olvastatok ki semmit a nyomokból? - kérdezte.
- De igen - felelték. - A király él, és elhajózott dél felé.
 A magas khitáji felemelte a fejét és úgy nézett Publióra, hogy a kereskedőt kiverte a verejték.
- Mit kívánsz tőlem? - dadogta.
- Egy hajót - válaszolta a khitáji. - Hosszú utazásra felszerelt hajót.
- Milyen hosszú lesz az utazás? - dadogta Publio, nem is gondolt arra, hogy visszautasítsa.
- Lehet, hogy a világ végére - válaszolta a khitáji -, vagy a pokol fortyogó tengeréig, ami még
napkeleten is túl van.
-

15. A KALÓZ VISSZATÉR

Conan arra nyerte vissza eszméletét, hogy egész teste imbolyog. Nem szilárd talaj nyugodott alatta,
hanem egy állandóan emelkedő és süllyedő padló. Aztán meghallotta a szél zúgását a kötélzet és az
árbocok között, és azonnal tudta, hogy egy hajó fedélzetén van, pedig homályos látása még ki sem
tisztult. Hangokat hallott, aztán leöntötték egy vödör vízzel, és ettől teljesen magához tért. Pokolian
káromkodva emelkedett fel, megvetette a lábát, és körülnézett. Durva röhögést
hallott, és mosdatlan testek bűzét érezte.
Egy hosszú gálya tatfedélzetén állt, amelyet északi szél röpített előre, és csíkos vitorlái
megduzzadva feszültek neki a feszes vitorlaköteleknek. A nap épp csak felkelt. Arany, kék és vakító
zöld fényt árasztott. Balra a partvonal homályos, lila árnyéka húzódott, jobbra a nyílt óceán terült el.
Mindezt Conan egyetlen pillantással mérte fel, csakúgy, mint magát a hajót.
Hosszú és keskeny volt, a déli partvidék tipikus kereskedőhajója, magas tattal és hajófarral,
kajütökkel mindkét végében. Conan lenézett a nyitott derékrészre, ahonnan az undorító, förtelmes
szag terjengett. Ismerte régről, a padjaikhoz láncolt evezősök testének szaga volt ez. Mindnyájan
szerecsenek voltak, negyven ember mindkét oldalon, mindegyiknek lelakatolt láncok húzták le a
derekát. E láncok egyik végét egy súlyos gyűrűhöz kovácsolták, a gyűrű pedig egy vastag rúdhoz
kapcsolódott, amely a hajó orrától a faráig húzódott az evezőpadok között. A rabszolgák élete egy
argoszi gályán maga a mérhetetlen pokol. A négerek többsége kúsita volt, de közülük úgy harmincan -
akik most épp pihentek leállított evezőik mellett, és tompa érdeklődéssel bámultak fel az idegenre - a
távoli déli szigetekről, a kalózok hazájából származtak. Conan felismerte őket nyílt arckifejezésükről
és hajukról, szikár, de szívós felépítésű testükről. És látott közöttük olyanokat is, akik őt követték
valaha.
Mindezt egyetlen gyors, mindent áttekintő pillantással ismerte fel, amikor felkelt, mielőtt figyelmét
a körülötte levő alakokra fordította. Merev lábain tántorogva haragosan ökölbe szorította kezét, és
rámeredt a körülötte csoportosulókra. Az a tengerész, aki leöntötte, vigyorogva állt, és még mindig
kezében tartotta az üres vödröt. Conan mérgesen átkozta meg, és ösztönösen kardja markolatához
kapott. Csak most döbbent rá, hogy egy rövid bőr ágyékkötőtől eltekintve teljesen csupasz és
fegyvertelen.
- Miféle vacak teknő ez? - bömbölte. - Hogy kerültem ide?
A tengerészek - zömök, szakállas argosziak - gúnyosan nevettek, és egyikük, aki gazdagabb ruhát
viselt, mint a többiek, karba fonta kezét, és fennhéjázva vetette oda:
- A parton hevertél. Valaki fejbe vágott, és elvitte a ruhád. Mivel emberre volt szükségünk, a
fedélzetre hoztunk.
- Miféle hajó ez? - kérdezte Conan.
- A Kalandor Messantiából. Tükröket, skarlátvörös selyempalástokat, pajzsokat, aranyozott
sisakokat és kardokat szállítunk a sémitákhoz, hogy rézért és aranyércért eladjuk. Demetrio vagyok, a
hajó kapitánya, és mától fogva a gazdád.
- Tehát végül is éppen arra tartok, amerre menni akartam - motyogta Conan, figyelmen kívül
hagyva az utolsó megjegyzést.
 Délkeleti irányba haladtak, az argoszi partok vonalát követték. Ezek a kereskedelmi hajók soha
nem távolodtak el messzire a partvonaltól. Conan tudta, hogy valahol előtte száguldhat dél felé az a
sötét stygiai gálya.
- Nem láttatok egy stygiai gályát. - kezdte Conan, de a termetes és brutális kapitány szakálla
felborzolódott. Nem érdekelte foglya egyetlen kérdése sem, és épp időszerűnek érezte, hogy ezt a
független senkiházit az őt megillető helyre kényszerítse.
- Épp elég időt vesztegettem már rád. Kitüntettelek azzal, hogy a fedélzetre hoztalak, és ez épp
elég válasz az átkozott kérdéseidre. Le innen! Meg fogsz dolgozni azért, hogy ezen a hajón utazhatsz.
- Megveszem a hajódat. - kezdte Conan, mielőtt még eszébe jutott volna, hogy jelenleg pénztelen
csavargó.
Durva röhögés harsant fel e szavakra, a kapitány pedig elvörösödött, azt hitte, gúnyt űznek belőle.
- Te lázadó disznó! - ordította. Előrelépett, s keze az övén levő késhez közeledett. - Tűnj el,
mielőtt megkorbácsoltatlak. Mostantól tartsd a pofád, különben Mitrára mondom, odaláncoltatlak a
feketék közé, hogy húzd az evezőt.
Conan robbanékony természete, mely a hosszú évek alatt sem csillapodott, most feltört belőle.
Hosszú évek óta, sőt még a királyságát megelőző időkben sem tűrte el, hogy így beszéljenek vele.
- Hogy mered felemelni a hangod előttem, te mocskos kutya! - üvöltötte olyan hangon, hogy a
tengerészek döbbenten elhallgattak. - Csak merd előrántani azt a játékszert, és hulládat a halaknak
vetem!
- Kinek képzeled te magad? - zihálta a kapitány.
- Majd mindjárt megmutatom! - üvöltötte a veszett kimmériai. Megperdült, és a korlát felé ugrott,
ahol a fegyverek lógtak tokjaikban.
A kapitány kihúzta kését és bömbölve rohant utána, de mielőtt lesújthatott volna, Conan
megragadta a csuklóját, és egy rántással kificamította a tengerész karját. A kapitány úgy bőgött, mint
egy halálán levő barom, és miután támadója megvetően eltaszította, keresztülesett egy kötélcsomón.
Conan egy súlyos baltát kapott le és megperdült, akár egy macska, hogy fogadja a tengerészek
rohamát. A matrózok ebekként csaholva, a párduc mozgású kimmériaihoz képest esetlen léptekkel,
ügyetlenül mozogtak. Mielőtt elérhették volna késeikkel, Conan közöttük termett és olyan viharosan
csapkodott jobbra és balra, hogy szemmel alig lehetett követni. Vér és agyvelő fröccsent, és két test
máris a padlóra került.
A kések vadul szabdalták a levegőt, miközben Conan keresztültört a botladozó, levegő után
kapkodó csőcseléken, majd felugrott a keskeny hídra, ami a hajótattól az előfedélzetig átívelte a
derékrészt, a lent levő rabszolgák fölött. Mögötte a maréknyi tengerész bukdácsolt a taton, cimboráik
pusztulása láttán kissé visszarettentek, ám a többiek - úgy harmincan - futva érkeztek feléje a hídon,
fegyverrel kezükben.
Conan tett egy lépést a hídon, megállt a felfelé fordított fekete arcok fölött, baltáját felemelte, s
fekete sörénye lobogott a szélben.
- Ki vagyok? - üvöltötte. - Nézzetek meg, kutyák! Nézzetek ide, Ajonga, Yasun-ga, Laranga! Ki
vagyok én?
A hajóderékból égrengető kiáltás szállt fel, s hatalmas üvöltéssé duzzadt:
- Amra! Ez Amra! Az Oroszlán visszatért!
A tengerészek, akik meghallották és megértették e félelmetes kiáltás jelentését, elsápadtak,
meghátráltak, és hirtelen támadt rettegéssel nézték a hídon álló vad alakot. Tehát mégis igaz a legenda
a déli tengerek vérszomjas óriásáról, aki olyan titokzatosan tűnt el évekkel ezelőtt, de akinek nevét
még mindig véres legendák zengték. A feketék őrült módon őrjöngeni kezdtek, láncaikat rázva és
tépve Amra nevét sikoltozták, mintegy könyörgésül. Kúsiták, akik soha nem látták azelőtt Conant,
átvették az ordítást. A rabszolgák az utolsó kajüt alatti ketrecben ördögi módon döngetni kezdték a
falakat.
Demetrio fél kézen és térden csúszva vonszolta végig magát a fedélzeten, sápadt volt a kificamított
karja okozta fájdalomtól, és sikoltozott:
 - Gyerünk, öljétek meg, kutyák, mielőtt a rabszolgák kiszabadulnak!
E szavaktól a kétségbeesésig feltüzelten, a legelszántabb tengerészek mindkét oldalról
megrohamozták a hidat. Conan azonban egy oroszlánhoz méltó ugrással elhagyta a hidat, s a padok
közötti folyosón a talpára érkezett, akár egy macska.
- Halál a rabszolgatartókra! - mennydörögte.
Baltáját felemelte, majd nagy robajjal sújtott le vele a béklyókra, úgy vágta szét azokat, mint az
aprófát. Egy pillanat múlva az első ordító rabszolga már kiszabadult és kettétörte evezőjét, hogy
bunkóként forgathassa. A négerek tombolva rohantak fel a hídra, és a Kalandoron elszabadult a pokol
és a téboly. Conan fejszéje szünet nélkül emelkedett és sújtott, minden egyes ütéssel egy ordítozó
fekete óriás szabadult ki, és a bosszú fúriájaként, gyűlölettel telve rontott korábbi gazdáira.
A tengerészek leugráltak a hajóderékba, hogy megöljék a meztelen, fehér óriást, aki megszállottan
vagdosta a béklyókat, s azon kapták magukat, hogy a még ki nem szabadított rabok rájuk vetik
magukat, lefogják, s közben súlyos láncaikkal csapkodják, püfölik őket. Akik pedig kiszabadultak,
fekete ördögökként rontanak elő a hajóderékból, és törött evezőikkel, vasdarabokkal, foggal és
körömmel tépik, szaggatják ellenfeleiket. A csata forgatagában a ketrecbe zárt rabszolgák kitörték a
falat, felzúdultak a fedélzetre, és Conan - az ötven megszabadított feketével együtt - abbahagyta a
láncvagdosást és felugrott a hídra, hogy megsegítse újdonsült társait, kicsorbult baltájával.
Roppant vérfürdőt rendeztek. Az argosziak erősek, izmosak és félelem nélküliek voltak, akárcsak
egész fajtájuk, ami a tenger kemény iskolájában edződött meg. De nem tudtak ellenállni ezeknek az
őrült óriásoknak, akiket a barbár tigris vezetett. A négerek bosszút álltak az ütlegekért, a
gyalázkodásért és a pokoli szenvedésért, úgy tomboltak, akár a tájfun, a hajó egyik végétől a másikig,
s amikor bosszújukat bevégezték, mindössze egyetlen fehér ember maradt élve a Kalandor fedélzetén,
az a vérfoltos óriás, aki előtt a feketék összecsődültek, a véres fedélzetre vetették magukat, és hősi
imádatuk eksztázisában fejüket a padlóhoz verték.
Conan, akinek széles mellkasa zihált és izzadságtól fénylett, vértől maszatos kezébe ragadta
vöröslő baltáját s úgy nézett körül, ahogy a legelső ember nézhetett körül a hajnalok hajnalán, és
hátravetette fekete sörényét. E pillanatban nem Aquilónia királya volt. Újra a fekete kalózok ura lett,
aki tűzzel és vérrel szerzett magának hajót.
- Amra! Amra! - zengték a mámoros feketék. - Az Oroszlán visszatért! A stygiaiak sakálokként
fognak vonítani, s Kús fekete kutyái szintúgy! Falvakat emészt el a tűz, s hajók süllyednek majd el!
Igen! Asszonyok fognak jajveszékelni, és dárdák süvítenek majd!
- Elég ebből a nyafogásból, kutyák! - üvöltötte Conan olyan hangon, ami a vitorla kattogását is
túlharsogta a szélben. - Tízen menjetek le, és szabadítsátok meg a még mindig megláncolt evezősöket.
A többiek az evezőkhöz, s lássatok hozzá az evezéshez! Crom ördögeire, nem látjátok, hogy harc
közben a part felé sodródtunk? Zátonyra akartok futni, s máris visszaadni az argosziaknak a hajót? A
hullákat dobáljátok vízbe! Gyerünk, gazemberek, vagy szíjat hasítok a bőrötökből!
Kiabálva, nevetve s vadul énekelve ugrottak valamennyien teljesíteni a parancsait. A fehér és
fekete holttesteket vízbe hajigálták, s máris háromszögletű uszonyok szelték a hullámokat.
Conan a taton állt s homlokát ráncolva figyelte a feketéket, akik várakozóan néztek rá. Izmos
karjait összefonta, vándorlásai alatt hosszúra nőtt fekete haja lobogott a szélben. Soha vadabb és
barbárabb alak nem lépett még hajó fedélzetére, s ebben a kegyetlen kalózban kevés aquilón udvaronc
ismerte volna fel királyát.
- A raktér tele van élelemmel! - harsogta. - Mindenkinek bőségesen jut fegyver, mivel a hajó
kardokat és páncélokat szállított volna a partvidéken élő sémitáknak. Mindenkinek jut munka bőven a
hajón és a harcban! Láncra verve eveztetek az argoszi kutyák rabszolgáiként; akartok-e szabad
emberként Amráért evezni?
 - Igen! - zúgták. - A gyermekeid vagyunk! Vezess minket, amerre akarsz!
- Akkor lefelé, tisztítsátok meg a derékrészt! - parancsolta. - Szabad emberek nem dolgoznak ilyen
mocsokban. Hárman közületek velem jönnek élelemért az utolsó kabinba! Cromra mondom,
felhizlallak benneteket, mielőtt az utazás véget ér!
Helyeslő üvöltés volt a válasz, s a kiéheztetett feketék rohantak, hogy eleget tegyenek a
parancsnak. A vitorla dagadt, ahogy a szél újult erővel söpört végig a hullámokon, s a szélrohamok
nyomában fehér hullámtaréjok támadtak. Conan megvetette lábait a fedélzet magaslatán, mélyet
lélegzett, és kitárta izmos karjait. Igaz, hogy már nem Aquilónia királya, de még mindig a kék óceán
ura.

16. KHEMI FEKETE FALAI

A Kalandor úgy suhant dél felé, mintha élne. Evezőit szabad emberek húzták, saját akaratukból.
Békés kereskedőhajóból hadigályává alakult át, már amennyire ez az átalakulás lehetséges volt.
Emberek ültek a padokon, oldalukon karddal, és göndör hajú fejükön aranyozott sisak csillogott. A
hajókorlátról pajzsok lógtak, és lándzsa, íj-, nyílkötegek díszítették az árbocot. Úgy tűnt, még az
elemek is Conant segítik, a széles lila vitorlát erős szél dagasztotta, napról napra kitartott, ritkán volt
szükség evezőkre.
Bár Conan parancsára éjjel-nappal tartózkodott valaki az árboccsúcson, nem látták maguk előtt a
hosszúkás, alacsony építésű, dél felé tartó fekete gályát. Nap mint nap csak a kék víz vette körül őket,
néha teherhajók tűntek fel, de szinte azonnal rémült madarakként röppentek el előlük, a hajókorláton
lógó pajzsok láttán. A kereskedés ideje lejárt, s nem láttak más hajót.
Amikor az őrszem mégis vitorlát pillantott meg, az északi irányban volt, s nem délen. Messze a
horizont mögött tűnt fel a gyors gálya, kifeszített lila vitorlájával. A feketék sürgették Conant, hogy
forduljanak arra és süllyesszék el a hajót, de ő a fejét rázta. Valahol délre tőle egy karcsú, fekete gálya
halad Stygia kikötői felé. Aznap éjszaka, mielőtt a sötétség leszállt, a megfigyelő utolsó pillantása
ismét felfedezte az előbbi gályát a láthatáron, s az pirkadatkor még mindig látszott a távolban. Conan
kíváncsi volt, vajon őt követik-e, bár nem tudott logikus magyarázattal szolgálni erre a feltevésére.
Mindenesetre nem szentelt nagy figyelmet ennek. Minden nappal, ahogy egyre délebbre jutott, mind
hevesebb türelmetlenség vett rajta erőt. Soha nem voltak kétségei. Ahogy hitt a napfelkeltében és a
napnyugtában, úgy hitt abban, hogy Szeth papja lopta el Ahriman Szívét. És hova máshova vinné
Szeth papja, ha nem Stygiába? A feketék érezték vágyát, s bár nem ismerték a célját, úgy dolgoztak,
ahogy a korbács alatt sem. Tudták, hogy valahol majd bőséges zsákmány vár rájuk, és ha erre
gondoltak, már elégedettek voltak. A déltengeri szigetek emberei nem ismertek más életmódot, a
legénység kúsita tagjai pedig - fajtájuk érzéketlenségével - teljes szívvel csatlakoztak ahhoz a tervhez,
hogy kifosszák saját népüket. A vérkötelék kevés. A személyes nyereség a minden.
A partvonal arculata hamarosan megváltozott. Már nem meredek sziklák mellett hajóztak el,
melyek mögött kék hegyek húzódtak. Most a tengerpart egy széles síkságot szegélyezett, mely alig
emelkedett a vízszint fölé és távoli, ködös világba veszett. Kevés kikötő s még kevesebb rakpart volt
erre, de a zöld síkságot sémita városok tarkították, zöld tenger nyaldosta a síkság szegélyét és a
napfényben fehéren csillogó városokat, zikkuratokat, melyek parányi gúláknak látszottak a távolban.
A legelőkön marhacsordák vonultak és lovuk nyakába dőlő, öles termetű lovasok hengeres
sisakban, göndör, kékesfekete szakállal, kezükben íjjal. Sém
földjének partvonala volt ez, ahol semmilyen törvény nem uralkodott, mivel minden városállam a
sajátját érvényesítette. Conan tudta, hogy messze keleten a legelőket sivatag váltja fel, ahol nincsenek
városok, csak nomád törzsek kóborolnak akadálytalanul.
Még mindig dél felé haladtak, elúsztak a városokkal tarkított egyhangú mezők mellett, de végül a
táj ismét kezdett átalakulni. Tamariszkusz csoportok jelentek meg, és a pálmaligetek is sűrűbben
nőttek. A partvonal szaggatottabbá vált, elmaradtak a zöld pálmalevelek, és mögöttük csupasz,
homokos hegyek nőttek ki a földből. Folyók ömlöttek a tengerbe, és nedves partjaik mentén sűrű
növényzet burjánzott a legváltozatosabb formákban.
Végül elhaladtak egy széles folyó torkolatánál, amelynek vize összevegyült az óceán vizével, és
meglátták Khemi horizont felé emelkedő csodás fekete falait és tornyait.
A folyó a Styx volt, Stygia határa. Khemi Stygia legnagyobb kikötője volt, és abban az időben a
legfontosabb város is. A király a sokkal ősibb Luxurban székelt, de Khemiben a papok uralkodtak, bár
az emberek azt mondták, hogy sötét kultuszuk központja messze benn fekszik, egy titokzatos sivatagi
városban, a Styx partjaihoz közel. Ez a folyó Stygia ismeretlen déli területén számos névtelen
forrásból eredt és északnak tartott több ezer mérföldön át, mielőtt nyugat felé fordulva néhány száz
mérföldön át hömpölygött, s végül az óceánba torkollott.
A Kalandor nesztelenül úszott el a város mellett az éjszakában, s mielőtt a hajnal felfedezte volna,
lehorgonyzott a várostól néhány mérföldre délre, egy kis öbölben. Körös-körül mocsár terült el, a
mangrove, pálma és a liánok zöld hínárja hemzsegett a krokodiloktól és kígyóktól. Itt nem valószínű,
hogy felfedezik. Conan még kalózkodása idejéről ismerte ezt a helyet, sokszor bújt itt meg.
Ahogy csendesen elsiklottak a város mellett - melynek hatalmas, fekete bástyái a kikötőt félkörbe
záró, kiszögellő földnyelveken emelkedtek -, izzó, ragyogó fáklyafényt láttak, és halk dobpergést
hallottak. A kikötő nem volt olyan zsúfolt, mint Argosz kikötői. A stygiaiak erejét és dicsőségét nem a
hajók jelentették. Voltak kereskedőhajóik és harci gályáik, azonban ezek száma nem volt arányban
országuk nagyságával. Hajóik nagy részét a folyókon, s nem a tengeren használták.
A stygiaiak egy ősi faj leszármazottai, sötét, rejtélyes emberek, erőteljesek és irgalmatlanok.
Hatalmuk régebben egészen a Styx forrásvidékéig terjedt, s magába foglalta Sém legelőit és
termékeny földjeit, melyeket most Koth, Argosz és Ofir fiai laknak. Valaha az ősi Acheronnal volt
határos, ám Acheron elesett, és a hybóriaiak barbár ősei farkasbőrben és szarvasbőr sisakban
végigsöpörtek a

déli országokon is, és földre tiporták az ősi törvényeket. A stygiaiak azonban nem felejtették el
azokat.
A Kalandor egész nap a zöld ágaktól és hínáros kúszónövények falától körülvett kis öbölben
horgonyzott, ahol élénk tollazatú, rikácsoló madarak röpködtek, és fényes pikkelyű, néma
csúszómászók siklottak. Napnyugta felé egy kis csónak evezett végig a part mentén, és Conan
hamarosan megtalálta, amit keresett - egy stygiai halászt, sekély merülésű, egyenes orrú csónakban.
A Kalandor fedélzetére hurcolták a magas, sötét, katonás tartású férfit, akinek arca foglyul ejtőitől
való félelmében hamuszürkévé változott, és aki valóságos óriásnak számított ezen a vidéken. Bő
selyembugyogót viselt, mint a hyrkánok - mert Stygiában még a közemberek és a rabszolgák is
selymet viselnek -, s a csónakjában egy bő köpeny hevert, amilyet az itteni halászok terítenek vállukra
az éjszaka hidege ellen.
A halász térdre rogyott Conan előtt, kínzásra és halálra számított.
- Állj fel, ember, és hagyd abba a remegést! - mondta a kimmériai türelmetlenül. Nem nagyon
tudta megérteni a félelem ilyen megnyilvánulását. - Nem esik bajod. Csak azt mondd meg, tért-e
vissza egy fekete, gyors járású gálya Argoszból Khemibe az utóbbi néhány napban?
- Igen, uram - felelte a halász. - Thutothmes, a pap tegnap pirkadatkor érkezett vissza, messzi
északi utazásából. Azt mondják, Messantiában járt.
- Mit hozott Messantiából?
- Ó, jaj, uram, nem tudom.
- Miért ment Messantiába? - kérdezte Conan.
- Nem tudom, uram, én csak egy közember vagyok. Ki vagyok én, hogy ismerjem Szeth papjának
gondolatait? Csak azt mondhatom, amit láttam és hallottam, meg amit az emberek a rakparton
suttognak. Azt beszélik, hogy nagyon fontos hírek érkeztek délről, de hogy mik, azt senki sem tudja, s
az is ismert, hogy Thutothmes úr nagyon sietve távozott fekete gályáján. Most visszatért, de hogy mit
csinált Argoszban, vagy milyen rakományt hozott vissza, senki sem tudja, még azok a tengerészek
sem, akik a hajóján dolgoztak. Azt mondják, szembeszállt Thoth-Amonnal, Szeth főpapjával, aki
Luxurban lakik, és hogy Thutothmes valami titokzatos erőt keres, mellyel legyőzheti a főpapot. De ki
tudja, valóban így van-e? Amikor a papok egymásnak esnek, a közember jobban teszi, ha arcát a
porba dugja és reménykedik, hogy senki sem tapos rá.
Conan a fogát csikorgatta ideges elkeseredésében, ezt a szolgalelkű filozófiát hallva, és az
embereihez fordult:
- Egyedül megyek Khemibe, megkeresem a tolvaj Thutothmest. Tartsátok fogva ezt az embert, de
egy ujjal se bántsátok. Crom ördögeire, fejezzétek már be ezt a vinnyogást. Azt hittétek, hogy
bevitorlázhatunk a kikötőbe, és ostrommal bevesszük a várost? Egyedül kell mennem!
Elhallgattatva a tiltakozó lármát levetette saját ruháit, s felvette a fogoly selyemnadrágját és
szandálját, a pántot a férfi hajából, de nem fogadta el a rövid
halászkést. Stygia közembereinek nem szabad kardot viselniük, és a köpeny nem volt elég bő, hogy
elrejtse Conan hosszú pengéjét. Conan azonban felcsatolt a csípőjére egy ghanatai kést, a Stygia déli
részén lakó, vad, sivatagi emberek fegyverét egy széles, kissé görbe acélpengét, melynek éle úgy
vágott, mint a borotva, s elég hosszú volt ahhoz, hogy feldaraboljon egy embert.
Aztán a stygiait a kalózok őrizetére bízva otthagyta, és bemászott a csónakjába:
- Virradatig várjatok rám! - mondta. - Ha nem jövök addig vissza, soha nem is fogok, tehát
siessetek haza, délre!
Ahogy átmászott a korláton, a kalózok gyászos jajgatásba kezdtek távozása miatt, de Conan hangos
káromkodással intette csendre őket. Aztán belépett a csónakba, megragadta az evezőket, ügyes
mozdulattal ellökte magát, evezni kezdett, és a kis csónak sebesebben siklott, mint ahogy tulajdonosa
valaha is hajtotta.

17. AKI MEGÖLTE SZETH GYERMEKÉT

Khemi kikötője két hatalmas, meredeken az óceánba nyúló földnyúlvány között feküdt. Conan
megkerülte a déli nyúlványt - ahol a hatalmas, fekete bástyák emberi kéz emelte hegyekként
magasodtak -, és alkonyatkor ért a kikötőbe, amikor még éppen elég fény volt ahhoz, hogy az őrök
felismerjék a halász csónakját és ruházatát, de már nem volt elég ahhoz, hogy az árulkodó részleteket
is észrevegyék. Háborítatlanul folytatta útját a nagy, fekete hadigályák között - amelyek csendben,
kivilágítatlanul lebegtek horgonyaikon -, és egy széles kőlépcsősorhoz evezett, amely a víztől felfelé
vezetett. Egy kőbe ágyazott vasgyűrűhöz kötötte csónakját, mint ahogy jó pár más hajó is oda volt
kikötve. Semmi furcsa nincs abban, ha egy halász őrizetlenül itt hagyja a csónakját. Egy ilyen
csónaknak csakis egy halász veheti hasznát, ők pedig nem lopják el egymástól.
Futó pillantásnál többet senki nem vetett rá, miközben felfelé lépkedett a hosszú lépcsősoron,
feltűnés nélkül elkerülte a fáklyákat, amelyek időnként felfellobbantak a hullámzó fekete víz fölött.
Átlagos, markos hal ászembernek látszott, aki a part menti vízen töltött eredménytelen nap után
visszatér.
Ha valaki alaposabban megnézi, feltűnhetett volna, hogy a lépte túl ruganyos és magabiztos,
testtartása túl egyenes egy egyszerű halászemberhez. Ő azonban gyorsan tovahaladt, és mindig az
árnyékban maradt. Stygia köznépére ugyanúgy oda se figyeltek, mint más, kevésbé egzotikus
népeknél.
Conan testfelépítésében nem különbözött a stygiaiak harcos kasztjától, amely magas, erős fajta
volt. Naptól cserzett bőre majdnem olyan sötét volt, mint
közülük jó néhánynak. Egyenesre nyírt, rézpánttal összefogott haja csak még inkább fokozta a
hasonlóságot. Azok a jellegzetességei, amelyek megkülönböztették tőlük - hajszálnyi különbség a
járásában, idegen arcvonásai és kék szeme - nem tűntek fel.
 A köpeny jól takarta, amennyire csak lehetett, árnyékban maradt, és elfordította a fejét, ha egy
bennszülött túl közel ment el mellette.
Kellemetlen játék volt és Conan tudta, hogy nem maradhat sokáig rejtve. Khemi nem olyan, mint a
hybóriai kikötővárosok, ahol mindenféle emberfajta keveredik. Az egyedüli idegenek itt csak a néger
és sémita rabszolgák, viszont ezekre még annyira sem hasonlított, mint a stygiaiakra. Stygia
városaiban nem látják szívesen az idegent, csak akkor viselik el, ha nagykövetként vagy bejegyzett
kereskedőként érkezik, de még őket sem engedik partra szállni sötétedés után. Most pedig egyáltalán
nem horgonyzott hybóriai hajó a kikötőben. Egyfajta különös nyugtalanság futott át a városon, ősi
vágyak ébredtek, suttogások keltek, melyek forrását senki nem tudta meghatározni, csak aki
elsuttogta. Ezt Conan inkább érezte, mint tudta, kifinomult ösztönei érzékelték a körülötte lévő
nyugtalanságot.
Ha felfedezik, élete rettenetes véget ér. Pusztán azért megölnék, mert idegen, és felismerik benne
Amrát, a kalózvezért, aki acéllal és tűzzel végigdúlta a partjaikat - akaratlan borzongás rázta meg
Conan széles vállait. Embertől nem félt, sem acél vagy tűz okozta haláltól, csakhogy Stygia a fekete
mágia és a névtelen rettegés földje. Azt beszélik, hogy Szeth, az Ősi Kígyó, akit a hybóriai fajok
valaha réges-rég elűztek, még ma is ott ólálkodik a rejtélyes templomok árnyaiban, ahol a sötét
szentélyekben iszonyatos, titokzatos dolgokat művelnek.
Conan letért a tengerparti utcáról, és hamarosan bejutott a város központi részének hosszú,
homályos utcáiba. Itt semmi olyasmi nem volt, ami a hybóriai városokban megszokott - nem pislákolt
lámpafény, sem tűzkosarak fénye, nem sétáltak nevetgélve tarka ruhás emberek, nem tárták szélesre
ajtóikat az áruikat mutogató üzletek és elárusítóbódék.
Az üzleteket itt alkonyatkor bezárták. Az összes fényt az egymástól nagy távolságra elhelyezett,
füstölögve lobogó fáklyák adták. Az utcákon viszonylag kevés ember járt, sietve, szótlanul mentek
dolgukra, és számuk az idő múlásával egyre csökkent. Conan komornak és valószerűtlennek találta a
látványt, az emberek csendességét, titokzatos sietségét, az utcák mindkét oldalán egyformán
emelkedő, hatalmas, fekete kőfalakat. Volt valami zord vaskosság a stygiai építészetben, ami
ellenállhatatlanul és nyomasztóan hatott.
Mindenütt kevés volt a fény, kivéve az épületek felső részeit. Conan tudta, hogy az emberek
többsége a lapos tetőkön alszik, a mesterséges kertek pálmái között, a csillagok alatt. Valahonnan
hátborzongató zene mormolása hallatszott. Időnként egy bronzkerekes harci szekér zörgött végig a
kövezeten, és egy magas, sólyomarcú nemes képe tűnt fel futólag, selyemköpenybe burkolózva,
homlokán egy felfelé álló kígyófej emblémát formázó aranypánt, mely összefogta fekete
sörényét. Ébenfekete, meztelen kocsihajtó feszítette meg bütykös lábait, hogy fékezze kissé a tüzes
stygiai lovakat.
Ám a gyalogosok - közemberek, rabszolgák, iparosok, szajhák, rakodómunkások - egyre
kevesebben lettek. Conan Szeth templomába igyekezett, mert úgy gondolta, valószínűleg ott fogja
megtalálni azt a papot, akit keres. Bízott benne, hogy felismeri Thutothmest, ha meglátja, bár csak
egyetlen pillantást vetett rá a messantiai sikátor félhomályában. Hogy a férfi, akit ott látott, pap volt,
abban biztos volt. Csak a rettenetes Fekete Gyűrű tudományaiban jártas, legrangosabb okkultisták
rendelkeznek a fekete kéz erejével, amely érintéssel halált oszt, és csak egy ilyen ember merészelne
szembeszállni Toth- Amonnal, akit a nyugati világ az erőszak és a misztikum legfélelmetesebb
alakjaként ismer.
Az utca kiszélesedett és Conan rájött, hogy elért a városnak abba a részébe, amit a templomoknak
szenteltek. A hatalmas épületek fekete tömegei komoran emelkedtek a homályos csillagok alatt,
leírhatatlanul fenyegetőnek tűntek a csekély számú fáklya lobogó fényében. Hirtelen az utca
túloldaláról halk asszonyi sikoly hallatszott, és kiugrott valami Conan elé - egy meztelen kurtizán, aki
kasztjának hosszú fejfedőjét viselte. Háttal a falnak dőlt s rámeredt valamire, amit Conan még nem
láthatott. Kiáltására az a pár ember, akik még az utcán jártak, hirtelen megtorpant, mintha
megdermedtek volna. Conanban abban a pillanatban tudatosult valami, egy baljóslatú csúszómászót
pillantott meg maga előtt. Aztán az épület sötét sarka mögül - amely felé Conan közeledett - egy
undorító, ék alakú fej jelent meg, aztán gyűrű gyűrű után hömpölygött elő a fodrozódó, sötéten
csillogó törzs.
A kimmériai hátrahőkölt, mert eszébe jutottak a történetek, amiket korábban hallott: a kígyók
szentek Szeth, Stygia istenének szemében, akiről azt beszélték, hogy ő maga is kígyó. Az ehhez
hasonló szörnyetegeket Szeth templomaiban tartják és amikor megéheznek, kiengedik őket az utcára,
hogy szerezzenek maguknak prédát. Hátborzongató lakomáikat az emberek a kígyóisten áldozati
szertartásának tartják.
A stygiaiak Conan közelében térdre rogytak, s a férfiak és nők sorsukba beletörődve várták
végzetüket. A hatalmas kígyó ki fogja választani valamelyiküket, köré tekeredik pikkelyes testével,
véres péppé préseli és lenyeli, mint egy nyulat. A többiek megússzák. Ez az istenek akarata.
Conannak azonban ez nem tetszett. Az óriáskígyó épp felé tekergett, valószínűleg az terelte rá az
állat figyelmét, hogy ő volt az egyetlen ember, aki állva maradt. Conan megmarkolta kése nyelét a
köpeny alatt és remélte, hogy a hatalmas csúszómászó tovasiklik mellette. Ám az megállt előtte, és
rémisztően felágaskodott a pislákoló fáklyafényben. Villás nyelve ki-be járt, hideg szeme a hüllők ősi
kegyetlenségével csillogott. Nyaka begörbült, de mielőtt lecsaphatott volna, Conan előrántotta a tőrét,
és villámgyorsan előredöfött. Az éles penge az ék alakú fejbe fúródott, és mélyen felhasította a vaskos
nyakat.
Conan kicsavarta kését a pikkelyes testből és elugrott onnan, mert a hatalmas kígyó olyan
iszonyatos tekergést, vonaglást vitt véghez haláltusájában, hogy könnyen agyoncsaphatta volna őt.
Egy pillanat múlva már jóval távolabbról bámulta zord elégtétellel, mint döngeti a követ és a falakat a
kígyó iszonyatos farkával.
Ám ekkor a döbbent járókelőkből rettenetes sikoly tört elő.
- Istenkáromló! Meggyilkolta Szeth szent gyermekét! Öljétek meg! Öljétek meg!
Kövek süvítettek Conan felé, és eszeveszett stygiaiak rontottak rá hisztérikusan sikoltozva, s
közben egyre újabbak és újabbak jelentek meg a környező házakból. Conan átkozódva megperdült, és
egy sikátor sötét szája felé iramodott. Meztelen talpak dobogását hallotta maga mögött, ahogy inkább
csak megérzésére mint látására hagyatkozva rohant, és körötte a falak bosszúra éhes üldözői
kiáltásaitól remegtek. Bal kéz felé a fal hirtelen véget ért, és Conan élesen befordult egy még szűkebb
sikátorba. Mindkét oldalán meredek, fekete kőfalak emelkedtek, magasan fölöttük a csillagok keskeny
sávját látta. Tudta, hogy ezek az égig érő falak csak a templomok falai lehetnek. Hallotta, hogy a
nyomában loholó csürhe ordibálva tovarohan az előbbi sikátorban. Kiáltásaik egyre halkultak,
elenyésztek. Nem vették észre a szűkebb sikátort, és vakon rohantak tovább a sötétben. Conan gyors
léptekkel indult tovább, és arra a gondolatra, hogy a vaksötétben Szeth „gyermekeivel" találkozhat,
megborzongott.
Aztán valahol előtte egy mozgó fényforrást fedezett fel, mely olyan volt, akár valami hason kúszó
világító féreg. Conan megtorpant, a falhoz lapult, és megmarkolta kése nyelét. Tudta, mi az: egy
fáklyás ember közeledik. Már olyan közel jutott, hogy a kimmériai szinte látta a fáklyát markoló barna
kezet, és egy halvány, tojásdad arcot. Még néhány lépés, és az illető meglátja. Ugrani készülő
tigrisként kuporodott le - és a fáklya hirtelen megállt. Egy pillanatra ajtó körvonalai rajzolódtak ki,
amíg a férfi a zárral babrált. Aztán az ajtó kitárult, a magas alak belépett rajta, és a sikátor ismét
sötétbe borult. Volt valami baljóslatú ebben a sötétben mászkáló alakban, valami pap lehetett, aki
most tért vissza a dolgáról.
Conan azonban máris az ajtó felé tapogatózott. Ha egy ember már erre jött fáklyával, jöhetnek
mások is. Ha arra próbálna visszavonulni, amerről jött, előfordulhatna, hogy egyenesen üldözői
karjába rohan. Bármelyik pillanatban visszaérhetnek, megtalálhatják ezt a keskeny sikátort, és üvöltve
megindulhatnak rajta. Conan fogolynak érezte magát ezek között a meredek, megmászhatatlan falak
közt, és inkább vállalta, hogy behatol valamilyen ismeretlen épületbe, mint hogy itt beszorítsák.
A súlyos bronzajtót nem zárták kulcsra. Kinyílt a matató ujjak alatt, s Conan belesett a résen.
Vaskos fekete kövekből épült, szögletes termet látott. Egy közeli falmélyedésben fáklya füstölgött. A
terem üres volt. Conan besurrant a résnyire nyitott ajtón, aztán bezárta maga mögött.
 Szandálos lába nem ütött zajt, ahogy átsuhant a fekete márványpadlón. Szemközt egy tölgyajtó állt
félig nyitva, Conan késsel a kezében keresztülsurrant rajta. Jókora, homályos helyiségbe jutott,
melynek mennyezete, fekete falai belevesztek a homályba. Minden oldalán hatalmas boltívek vezettek
a csendes termekbe. Furcsa bronzlámpák világították meg, melyek kísérteties fényt árasztottak. A
nagyterem túloldalán korlát nélküli, fekete márványlépcső vitt fölfelé a homályba, és fölötte
mindenfelé sötét galériák futottak, mintha csak párkányok lennének.
Conan megborzongott. Valamelyik stygiai istenség templomába került, ha nem egyenesen
Szethébe, akkor valami hasonlóan ocsmány istenébe. És e templom nem volt üres. A nagyterem
közepén dísztelen fekete kőoltár emelkedett, s ezen az oltáron egy összetekeredett, hatalmas, szent
kígyó nyugodott, színpompás pikkelyei csillogtak a lámpafényben. A hüllő nem mozdult és Conannak
eszébe jutott az a szóbeszéd, miszerint a papok általában elaltatva tartják ezeket a teremtményeket. A
kimmériai tett egy bizonytalan lépést az ajtó felé, aztán hirtelen visszahúzódott, nem abba a terembe,
amerről érkezett, hanem egy bársonyfüggönnyel takart mélyedésbe. A közelben halk léptek
közeledtek.
Az egyik sötét boltíven át egy magas, erőteljes felépítésű alak lépett be szandálban, selyem
ágyékkötőben, s válláról lelógó bő köpönyegben. Arcát és fejét szörnymaszk takarta, félig állati, félig
emberi arcvonásokkal, s a maszk csúcsán strucctollak lengedeztek.
Bizonyos szertartásokon a stygiai papok álarcban vesznek részt. Conan azt remélte, hogy a férfi
nem fogja felfedezni, azonban valami ösztön figyelmeztethette a stygiait. Azonnal eltért eredeti
céljától - mely látszólag a lépcső lett volna -, és a fali fülkéhez lépett. Még mielőtt bármit is tehetett
volna, Conan keze villant elő a sötétből, a pap torkára forrasztotta a kiáltást, berántotta az alkóvba, és
egy kés szaladt belé.
Conan következő lépése az volt, amit a helyében bárki megtett volna. Lehúzta áldozatáról a
vicsorgó maszkot, és saját fejére rakta. A halász köpenyét a véres testre hajította, melyet elrejtett a
függönyök mögött, aztán a pap bő köpönyegét kanyarította barna vállára. A sors álruhához segítette.
Most már akár egész Khemi keresheti a szentségtörőt, aki meg merte védeni magát a szent kígyó
ellen, de ki merészelne arra gondolni, hogy bepillantson egy pap maszkja alá?
Merészen kilépett az alkóvból és határozottan indult meg az egyik bolthajtás felé, amit találomra
kiválasztott. Ám még egy tucatnyi lépést sem tett, amikor újra megperdült, mert érzékei veszélyt
sejtettek.
Egy csoport álarcos figura igyekezett lefelé a lépcsőn, pontosan abba az irányba, amerre ő állt.
Conan megállt - ha már így meglátták -, és bár izzadság patakzott a homlokán, bízott az álcájában.
Egyetlen szó sem hangzott el. A papok fantomokként lépkedtek le a lépcsőn a nagyterembe, és
elhaladtak
mellette egy fekete bolthajtás felé. Az elöl haladó egy ébenfa botot tartott, melyen egy vicsorgó, fehér
koponya imbolygott és Conan tudta, hogy most valami olyan szertartásos menetnek a tanúja, melyet
egy idegen nem érthet meg, de amelyik fontos szerepet játszhat Stygia vallásában. A leghátul haladó
pap a mozdulatlan kimmériai felé fordította fejét, mintha azt várná, hogy kövesse őket. Ha nem azt
cselekszi, amit elvárnak tőle, gyanút kelthet. Conan beállt a sor végére, és felvette kimért tempójukat.
Végigmentek egy hosszú, sötét, boltíves folyosón, ahol - Conan legnagyobb megrökönyödésére -
egy pálcán hordozott koponya izzott foszforeszkálva. A természetfeletti látvány vad, állati pánikra
sarkallta a barbárt, hogy előrántsa kését, és jobbra, balra vagdalkozzon, aztán őrülten meneküljön
ebből a komor, fekete templomból. Azonban visszafogta magát, leküzdötte a rémképeket, melyek
babonás képzeletéből támadtak. Hamarosan átjutottak egy hatalmas, kettős zárú ajtón, mely háromszor
olyan magas volt, mint egy ember. Csillagfény világította meg őket.
Conan azt fontolgatta, kockáztassa-e meg, hogy beugrik valamelyik sötét sikátorba. Habozott, nem
tudta, mit tegyen, s közben haladtak tovább a csendes utcán, s akivel útközben találkoztak, az
félrefordította a fejét, és menekült előlük. A menet messzire távolodott a falaktól, ha most
megfordulna és beugrana valamelyik sikátorba, az túl gyanús lenne. Amíg gondolatban dühöngött és
átkozódott, egy alacsony, boltíves kapuhoz értek, és besorakoztak rajta. Előttük és körülöttük
alacsony, lapos tetős vályogházak álltak, s a csillagfény pálmaligeteket világított meg. Most vagy
soha, gondolta Conan. Ideje meglépni hallgatag társaitól.
Abban a pillanatban azonban, amint a kapun beléptek, társai felhagytak némaságukkal. Izgatottan
motyogni kezdtek egymás között. A kimért, szertartásos lépkedés megszűnt, a vezető ceremónia
nélkül a hóna alá kapta a koponyás botot, a menet felbomlott, és egy emberként sietni kezdtek. Conan
is velük tartott, mert a halk motyogások közepette elkapott egy szót, ami felvillanyozta: Thutothmes!

18. A NŐ, AKI SOHASEM HALT MEG

Conan égő kíváncsisággal meredt álarcos társaira. Vagy valamelyikük Thutothmes, vagy épp vele
fognak találkozni. És azonnal tudta, hogy mi végből kerül sor erre a találkozásra, amint a pálmákon túl
egy homályos háromszög alakot pillantott meg.
Elhaladtak a kunyhók és ligetek között, és ha valaki esetleg látta is őket, vigyázott rá, hogy ne
mutatkozzon. A kunyhókban sötétség honolt. Mögöttük Khemi fekete tornyai komoran nyújtóztak a
sziporkázó csillagok felé, melyek képe visszatükröződött az öböl vizében, előttük a sivatag a
sötétségbe nyúlt,
valahol egy sakál vonított. Az újra elnémuló papok szandálos lába nem ütött zajt a porban. Mintha
szellemek vonultak volna a gigászi piramis felé, mely büszkén emelkedett ki a sivatag porából.
Semmilyen zaj sem hallatszott ezen a szunnyadó vidéken.
Conan szíve gyorsabban kezdett verni, miközben a csillagok előtt kirajzolódó komor, fekete
háromszöget nézte, és a türelmetlensége, hogy találkozhasson végre Thutothmesszel, most az
ismeretlentől való félelemmel keveredett. Nincs ember, aki képes lenne szorongás nélkül
megközelíteni egy ilyen óriási, fekete kőépítményt. Már a nevük is eggyé vált a rettegés
szimbólumával az északi népek legendáiban, és azt mesélték, hogy nem a stygiaiak építették őket. Már
akkor is itt álltak, amikor a sötét bőrű stygiaiak ősei a nagy folyó partjára vándoroltak.
Ahogy a piramis felé közeledtek, halvány fényt pillantottak meg az alap közelében, amiről
nemsoká kiderült, hogy egy ajtónyílás, melynek mindkét oldalán asszonyi felsőtestű kőoroszlánok
kuporogtak, mint az ősi rémképek kövületei. A papok vezetője egyenesen az ajtónyílás felé tartott,
melyen belül Conan egy homályos alakot látott.
A vezető megállt egy pillanatra e homályos alak mellett, aztán eltűnt odabenn, és a többiek egytől
egyig követték. Ahogy az álarcos papok egymás után az ajtóhoz értek, a rejtélyes őr megállította őket,
és vagy kérdezett valamit, vagy csak intett, de hogy mit, azt Conan nem tudta kivenni. A kimmériai
ezért szándékosan utoljára maradt, lehajolt és úgy tett, mintha a szandálját igazgatná. Csak akkor
egyenesedett fel, amikor az utolsó álarcos alak is eltűnt az ajtó mögött.
Kényelmetlenül feszengett arra a gondolatra, mi van, ha a bejárat őre nem emberi lény, hiszen a
zord legendák egészen mást emlegettek. Ám kétségekre jelenleg nem volt ideje. Homályos
bronzlámpás pislákolt közvetlenül az ajtón belül, és a feketeségbe nyúló, hosszú folyosót világított
meg. Egy férfi állt némán a folyosó torkában, karba font kézzel, fekete köpenyben. Senki más nem
látszott. Valószínűleg az álarcos papok már elmentek a folyosón.
A köpeny teljesen eltakarta a fickó arcának alsó részét, csak szúrós fekete szeme vizslatta Conant
élesen. Az őr furcsa mozdulatot tett a bal kezével, Conan bizonytalanul utánozta. A másik azonban
nyilván másféle választ várt, keze kibukkant a köpeny alól, s váratlan döfése átszúrta volna egy
átlagos ember szívét.
Csakhogy most Conannal állt szemben, akinek izmai és gyorsasága az őserdő macskáival
vetekedett. A penge még meg sem villant a félhomályban, Conan máris elkapta a barna csuklót, és
öklével az őr állába vágott. A fickó feje a kőfalnak vágódott, a tompa csattanás jelezte, hogy
koponyája betört.
 Conan csak egy pillanatig állt fölötte, és hallgatózott. A lámpás sercegve égett, bizonytalan
árnyakat vetett az ajtóra. Odabenn a sötétségben semmi sem moccant, de mintha a távolból elmosódott
gongszó hallatszott volna.
Conan lehajolt és bevonszolta a testet a félig nyitva álló hatalmas bronzajtó mögé, aztán óvatosan,
de fürgén megindult a folyosón. Hogy hová? Meg sem próbálta kitalálni.
Nem ment messzire, amikor csalódottan megtorpant. A folyosó elágazott, és neki fogalma sem volt
arról, merre mentek az álarcos papok. Megkockáztatta a bal oldali elágazást. A padló enyhén lefelé
lejtett és simasága jelezte, hogy lábak koptatták ilyenre. Néha-néha egy-egy bronzlámpás homályos
fénye vetett kísérteties árnyékokat. Conan nyugtalanul gondolt arra, vajon miféle célból emelték
ezeket a roppant kőépítményeket, és miféle elfeledett korban. Ez egy hihetetlenül ősi föld. Senki sem
tudja, hány emberélet óta merednek Stygia fekete templomai a csillagokra.
Néha sötét boltívek nyíltak jobbra vagy balra, de Conan a főfolyosón maradt, bár az a szilárd
meggyőződése, hogy a rossz oldalt választotta, egyre erősödött. Már utol kellett volna érnie a papokat.
Kezdett ideges lenni. A csend egyszerűen rátelepedett s mégis az az érzés gyötörte, hogy nincs
egyedül. Valahányszor elhaladt egy-egy boltív előtt, úgy érezte, mintha láthatatlan szempárok
tapadnának rá. Megtorpant, már-már visszafordult, hogy visszatérjen a folyosó elágazásához. Ám
ekkor hirtelen megperdült, kését döfésre készen tartotta, és minden izma megfeszült.
Egy lány állt egy keskenyebb alagút szájában, és merőn bámult rá. Elefántcsontszínű bőre ősi
stygiai nemesi származásra utalt, és mint ilyen, magas volt, karcsú, érzéki, haja dús fekete tincsekben
hullott alá, s a tincsek közt egy szikrázó rubin tündökölt. Eltekintve bársony szandáljától és drágakő
berakásos övétől, teljesen meztelen volt.
- Mit keresel itt? - kérdezte követelően.
Conan elárulta volna idegen származását, ha megszólal. Mozdulatlanul állt, maszkja tetején
strucctollak imbolyogtak. Kutató pillantása a lány mögötti homályt fürkészte, de senki mást nem
látott. Ettől függetlenül egy egész horda pap tartózkodhat hallótávolságon belül.
A lány szorongás nélkül, de nyilvánvaló gyanakvással indult meg felé.
- Te nem pap vagy - jelentette ki -, hanem harcos. A maszkod ellenére is lerí rólad. Annyira
különbözöl a papoktól, mint amennyire egy férfi a nőtől. Szethre! - kiáltotta. Hirtelen megtorpant, a
szeme tágra nyílt. - Te nem is vagy stygiai!
Egy szemmel követhetetlen mozdulattal Conan keze megvillant, és rászorult a lány torkára, de nem
erősen, csak mintha cirógatná.
- Egy pisszenést se! - morogta.
A lány sima, elefántcsontszínű bőre hideg volt, mint a márvány, mégsem érződött félelem a tágra
nyílt, csodaszép szempárban, mely a férfit szemlélte.
- Ne félj! - felelte a lány nyugodtan. - Nem árullak el. De megőrültél, hogy idegen és külhoni
létedre ide merészeltél jönni Szeth tiltott templomába?
- Thutothmest keresem - felelte Conan. - Itt van a templomban?
- Miért keresed? - vágott vissza a lány.
- Van nála valami, amit tőlem lopott.
- Odavezetlek hozzá - ajánlkozott a lány olyan készségesen, hogy Conan gyanakvása azonnal
feléledt.
- Ne szórakozz velem, te lány! - mordult rá.
- Nem szórakozom. Nem szeretem Thutothmest.
Conan habozott egy pillanatig, aztán döntött. Végül is legalább annyira ki van szolgáltatva a
lánynak, mint az őneki.
- Mellettem gyere - parancsolta, és a lány torka helyett most a csuklóját markolta meg. - De
nagyon vigyázz! Ha bármilyen gyanús mozdulatot teszel.
A lány egyre lejjebb vezette az enyhe ereszkedésű alagútban, s amikor az utolsó bronzlámpás is
elmaradt, sötétben botorkáltak tovább. Conan inkább csak érezte, mint látta az útját. Majd mondott
valamit, mire lány odafordult, s Conan döbbenten látta, hogy a csodás szempár aranyos tűzzel ragyog
a sötétben. Halvány sejtelmek és szörnyű gyanúk lopóztak a férfi elméjébe, mégis követte a lányt a
fekete alagutak labirintusában, ahol még az ő ösztönös irányérzéke is összezavarodott. Gondolatban
átkozta magát, amiért olyan ostoba volt, hogy hagyta magát bevezetni ebbe a misztikus mélységbe, de
most már késő lett volna visszafordulni. Ismét mozgást és élőlények jelenlétét érezte maga előtt a
sötétben, s mintha a veszélyen kívül valami hátborzongató éhségérzet is sugárzott volna felé a
feketeségből. Úgy tűnt, mintha elsuttogott parancsokat hallott volna maga mellett.
A lány végül egy nagy terembe vezette, ahol egy furcsa, hétágú kandeláber szolgáltatta a világítást,
melynek díszes ágaiból fekete gyertyák árasztottak kísérteties fényt. Conan tudta, hogy mélyen a föld
alatt vannak. A terem szögletes volt, falai és mennyezete csiszolt fekete márványból készült,
berendezése is jellegzetesen stygiai volt. Fekete bársonnyal borított ébenfa pad, egy fekete
kőemelvényen pedig egy faragott szarkofág hevert.
Conan várakozóan állt, és kutatóan nézte a fekete boltíveket a terem falai mentén. A lány azonban
nem úgy nézett ki, mint aki tovább akar menni. Macskaszerű könnyedséggel letelepedett a padra,
ujjait összefonta a tarkója mögött, és a férfit szemlélte hosszú szempillái alól.
- Na, mi lesz? - türelmetlenkedett Conan. - Mit csinálsz? Hol van Thutothmes?
- Nincs értelme sietni - felelte a lány lustán. - S ha már itt tartunk, mit számít egy óra. egy nap,
egy év, vagy egy egész évszázad? Vedd le a maszkod! Hadd lássam az arcodat!
Conan bosszúsan morogva rángatta le a maszkot, és a lány elégedetten bólintott, amikor meglátta a
sebhelyes arcot és a lángoló szempárt.
- Micsoda erő van benned. hatalmas erő, te könnyedén letaglózol egy ökröt.
Conan nyugtalanul lépett előre, gyanakvása ismét feléledt. Kezét tőre markolatán nyugtatva bámult
a sötét boltívek felé.
- Ha csapdába csaltál - mondta -, nem sokáig fogod élvezni a diadalodat. Felkelsz rögtön arról a
padról és vezetsz, ahová ígérted, különben.
Hangja elhalkult. Rámeredt a szarkofágra, melyre ijesztő életszerűséggel vésték rá a benne heverő
múmia arcvonásait. Volt valami ismerős abban az arcban, és Conan szinte azonnal rádöbbent, mi az.
A szarkofágba vésett arc káprázatosan hasonlított a padon heverésző lány arcára. Azt hihette volna,
hogy a lány állt modellt a vésethez, de tudta, hogy az a szarkofág több száz éves lehet. Ősi hieroglifák
kanyarogtak lezárt fedelén, és Conan - kalandor múltja alatt felcsipegetett információkból -
összerakosgatta a betűk jelentését, és hangosan szótagolta:
- Akivasha!
- Talán hallottál Akivasha hercegnőről? - érdeklődött kedvesen a lány.
- Ki nem? - morogta Conan. Ennek az ősi, gonosz hercegnőnek a neve túlélte az évezredek
múlását, és még mindig legendák és dalok szóltak arról az időről, amikor Tuthamon szépséges lánya
véres lakomáit ülte, Luxur fekete falai között.
- Mindössze annyi bűne volt, hogy szerette az életet és az élet minden megnyilvánulását - mondta
a stygiai lány. - Hogy élhessen, megalkudott a halállal. Képtelen volt elviselni annak a gondolatát,
hogy ő is megöregedjen, fogatlanul és ráncosan haljon meg, mint a vénasszonyok. A hercegnő a Sötét
Nagyúr szeretője lett, s életet kapott ajándékba. ez az élet nem olyan, mint amilyet a halandók
ismernek, mivel sohasem öregszik meg és nem enyészik el. Ám ahhoz, hogy megcsalja a halált, örök
sötétségben kell élnie.
Conan résnyire szűkült, lángoló szemmel meredt a lányra. Megperdült, és letépte a szarkofág
fedelét. A koporsó üres volt. Mögötte a lány felnevetett, és ez a hang megfagyasztotta a vért a férfi
ereiben. Visszafordult, és tarkóján felállt a szőr.
- Te vagy Akivasha!
A lány tovább nevetett, megrázta szétömlő fürtjeit, és érzékien kitárta karjait.
- Akivasha vagyok! Én vagyok az a nő, aki sohasem hal meg, aki nem öregszik! Akiről az
ostobák azt mesélik, hogy az istenek magukhoz emelték a földről ifjúságában, legszebb virágzásában,
hogy a mennyek királynője legyen! Nem, épphogy a sötétség az, ahol a halandók halhatatlanságra
bukkannak! Tízezer éve meghaltam, hogy örökké élhessek! Add az ajkad, erős vitézem!
 Kecsesen felkelt, Conanhoz lépett, lábujjhegyre állt, és karjait a férfi vaskos nyaka köré fonta.
Ahogy Conan lepillantott a felfelé néző, csodaszép arcra, tudatára ébredt, hogy lelkét félelmetes
bűvölet és bűvöletes félelem marcangolja.
- Szeress! - suttogta a lány, fejét hátravetette, szemét behunyta, ajkai kinyíltak. - Add a véred,
hogy megújíthassam ifjúságom, s folytassam örökké tartó életem! Halhatatlanná teszlek téged is!
Megtanítalak a letűnt korok bölcsességére, megismertetlek mindazon titkokkal, melyek fennmaradtak
az
évezredek folyamán ezen sötét templomok alatt. Az árnyékhorda királyává teszlek, mely lenn
mulatozik az ősök kriptájában, amikor az éj fátylat terít a sivatagra, és denevérek szárnya lebben a
hold előtt. Unom már a papokat, a varázslókat meg azokat a fogoly lányokat, akiket sikoltva
vonszolnak keresztül a halál kapuján. Férfira vágyom! Szeress engem, barbár!
Sötét fejét a férfi hatalmas mellkasához nyomta, és Conan éles fájdalmat érzett a torkán. A
kimmériai egyetlen átokkal elrántotta magától a lányt, és áthajította a padon.
- Átkozott vámpír! - Vér csorgott a torkából egy parányi sebből.
A lány úgy ágaskodott fel a pad mögül, mint egy lecsapni készülő kígyó, s aranyos tüzek lobogtak
csodaszép szemében. Ajka hátrahúzódott, kimutatva tűhegyes fogait.
- Ostoba! - sikoltotta. - Azt hiszed, elmenekülhetsz tőlem? Sötétségben fogsz élni és meghalni!
Mélyen lehoztalak a templom alá. Egyedül sohasem fogsz kitalálni. Sohasem fogod átvágni magad
azokon az őrökön keresztül, akik a járatokat őrzik. Ha én nem védelek, már rég Szeth gyermekeinek
bendőjében lennél. Én mindenképp iszom a véredből, te ostoba!
- Maradj, ahol vagy, különben miszlikbe aprítalak! - recsegte Conan, és borsódzott a háta a
feszültségtől. - Lehet, hogy halhatatlan vagy, de ne akard megismerni az acélomat!
Ahogy kifelé hátrált, amerről jöttek, a világítás hirtelen kihunyt. Az összes gyertya egyszerre aludt
ki, bár Conannak fogalma sem volt, hogyan, hiszen Akivasha hozzájuk sem nyúlt. A vámpír kacaja
hirtelen a háta mögött csendült fel, mérgező bűbájjal, mint a pokol csengettyűje, és Conan félőrülten
tapogatózott a boltív után. Ujjai egy nyílásra találtak, és ő beugrott. Hogy az az alagút volt-e, amelyen
át lejöttek, azt nem tudta, de nem is érdekelte. Csak az járt a fejében, hogy kijusson ebből a kísérteties
helyiségből, mely annyi évszázadon keresztül otthont adott ennek a szépséges és ugyanakkor
iszonyatos élőhalott démonnak.
Verejtékes lidércnyomás közepette kóborolt ezekben a fekete, kanyargó járatokban. Mögüle és
körülötte halk suhogásokat, súrlódásokat hallott, és egyszer mintha Akivasha mézédes, mégis pokoli
kacaját sodorta volna felé valami kísérteties léghuzat. Vadul vagdalkozott abba az irányba, amerről
sziszegést hallott, vagy úgy képzelte, hogy hallott, és egyszer a kardja beleakadt valami nyúlós,
ragacsos anyagba, mely valószínűleg pókháló lehetett. Az a kétségbeesett érzése támadt, hogy
játszanak vele, egyre lentebb és lentebb csalják a föld mélyébe, mielőtt a démoni karmok és agyarak a
húsába marnak.
Ám a felfedezés émelyítő undora még a félelmén is túltett. Akivasha legendája a legősibbek közé
tartozott, és más gonosz történetekkel szemben a szépség, az idealizmus és az örök ifjúság eszményét
hordozta. Megannyi álmodozó, költő és szerelmes számára ez a nő nemcsak a stygiai legendák gonosz
hercegnőjét jelentette, de a szépség és az örök ifjúság szimbólumává vált,
aki fenn tündököl örökké valami mennyei birodalomban. És ezzel szemben itt az iszonyatos valóság.
Ez a mocskos perverzió az örök élet titka. Conan testi undora mellé olyan érzés társult, mint amikor a
bálvány ledől, mint amikor a csillogó arany sárnak és mocsoknak bizonyul. A hiábavalóság hulláma
söpört végig lelkén, az emberi álmok és bálványok hamisságától való rejtett félelem.
És most már tudta, hogy a hallása nem csapta be. Követik, és üldözői egyre közelebb érnek. A
sötétben csoszogások és surrogások hallatszottak, melyek nem emberi lábaktól eredtek, és nem is
valami szokványos állattól. Meglehet, hogy ez a föld alatti terület saját állatvilággal rendelkezik, amik
mögötte járnak. Conan megfordult, nehogy hátba támadják, s bár semmit sem látott, lassan hátrált.
Aztán a neszek hirtelen megszűntek - mintha szél fújta volna el őket -, s amikor a kimmériai
megfordította fejét, valahol lenn a hosszú folyosó végén fényt pillantott meg.
 19. A HALOTTAK CSARNOKÁBAN

Conan óvatosan haladt a fény felé. Feszülten hallgatózott, de senkit sem hallott előbbi követői
közül, bár a sötétséget élettől terhesnek érezte.
A fény nem maradt egy helyben, groteszk módon ugrálva mozgott. Hamarosan megpillantotta a
forrását is. Az alagút, melyen lépkedett, nem sokkal távolabb egy szélesebb folyosót keresztezett. És
ebben a tágasabb járatban egy bizarr menet haladt - négy magas, hajlott hátú ember, fekete, kámzsás
köntösben, botjukra hajolva. Az élen haladó fáklyát tartott a feje fölé, s ez a fényforrás furcsa,
mozdulatlan ragyogással világított. Fantomokként keresztezték Conan korlátozott látómezejét, s máris
eltűntek, csak a halványuló fény árulkodott ittlétükről. Megjelenésük leírhatatlanul kísérteties volt.
Ezek nem stygiaiak voltak, de nem is olyan fajba tartoztak, amit Conan valaha is látott. Kételkedett
benne, hogy emberek-e egyáltalán. Fekete szellemek, melyek húsra éhezve kísértenek a sötét
járatokban.
A barbár helyzete a jelenleginél már nem lehetett kétségbeejtőbb. Mielőtt a nem emberi lábak
mögötte ismét neszezni kezdtek volna, mielőtt a fény kihunyt, Conan futni kezdett a keresztfolyosó
felé. Befordult a tágasabb járatba, és valamivel messzebb megpillantotta a kísérteties menetet.
Nesztelenül lopódzott utánuk, majd a falhoz lapult, amikor látta, hogy megállnak és közelebb lépnek
egymáshoz, mintha megtanácskoznának valamit. Hirtelen megfordultak, mintha most már visszafelé
akarnának haladni, és Conan behúzódott egy keskeny alagútba. A sötétségben tapogatózva - mivel
már hozzászokott, hogy úgysem lát - rájött, hogy az alagút nem egyenes, hanem kanyarog. Conan
behúzódott az első fordulóba, hogy ha az idegenek visszafelé jönnek, a fáklyájuk fénye ne vetüljön rá.
Ám ahogy ott állt, mély zsongást hallott valahonnan a háta mögül, mintha
emberi hangok mormognának. Megindult a hangok felé, s első gyanúja megerősödött. Letett eredeti
szándékáról - hogy a kísérteties alakokat kövesse, bárhová mennek is -, és a hangok irányába indult.
Hamarosan fényt pillantott meg, és amikor arra a folyosóra fordult, ahonnan a fény eredt, egy tágas
bolthajtást látott, melynek homályos fény áradt a túlsó vége felől. Bal felől keskeny kőlépcső vitt
felfelé, és Conant ösztönös óvatossága arra sarkallta, hogy lopakodjon fel azon a lépcsőn. A hangok,
amiket hallott, a megvilágított helyiségből eredtek.
Ahogy felsietett a lépcsőn, a zsongás abbamaradt alatta, és hamarosan egy alacsony ajtónyíláshoz
ért, melyen túl egy kísérteties fénnyel megvilágított, roppant nagy terem látszott.
Látta, hogy egy sötét galériára került, ahonnan lelátott a tágas, félhomályos, kolosszális méretű
terembe. A halottak csarnoka volt ez, amelyet kevesen láttak még a stygiai papokon kívül. Körben a
falakon, szintről szintre, faragott és festett szarkofágok sorakoztak. Mindegyik egy poros falfülkében
volt, és az egymás fölötti szintek belevesztek a fenti homályba. Ezernyi faragott maszk bámult le
közönyösen a csarnok közepén tartózkodókra.
E kis csoportból tízen papok voltak, s bár a maszkjukat már nem viselték. Conan biztos volt benne,
hogy azok lehetnek, akikkel együtt jött a piramishoz. Egy magas, sólyomképű férfit bámultak, aki egy
fekete kőoltár előtt állt, melyen egy rothadó, foszlányokba tekert múmia hevert. És úgy tűnt, mintha
az oltárt eleven tűz nyaldosná, mely sziporkázott, lüktetett, és aranyszínű lángokat vetett a kőpadlóra.
Ez a szemkápráztató tündöklés az oltáron nyugvó hatalmas, vörös drágakőből áradt, és fényében a
papok hamuszürkének, hullaszerűnek tűntek. Ahogy nézte, Conan érezte, hogy hosszú útja
mérföldjeinek, nappalainak és éjszakáinak fáradtsága a lelkére nehezedik. Egész testében remegett a
vad vágytól, hogy lerohanjon a néma papok közé, hatalmas csapásokkal utat törjön köztük, és
szenvedélytől remegő ujjai közé kaparintsa a drágakövet. Acélos önuralommal azonban visszafogta
magát, és meglapult a sötét korlát árnyékában. Egy pillantással felmérte, hogy a közelében lépcső
vezet le a csarnokba a fal mentén, félig beleveszve az árnyékokba. Tekintetét a csarnok roppant
homályába mélyesztette, más papokat vagy akolitusokat keresett, de csak az oltár előtti csoportot látta.
A csatornák kriptái ürességében az oltár mellett álló férfi hangja síron túlian visszhangzott:
- .így kaptuk a hírt délről. Azt suttogta az éjszakai szél, azt károgták a varjak röptükben, és a fekete
denevérek továbbadták a baglyoknak és a romok mélyén csúszkáló kígyóknak. Megtudták a
farkasemberek és a vámpírok, meg az ében testű démonok, az éjszaka vámszedői. A világ felriadt
szunnyadó Éjszakájából, a sötét mélységekben dobok kezdtek pufogni, és távoli rikoltások ijesztgették
az alkonyatkor sétálókat. Mert Ahriman Szíve ismét napvilágra került, hogy bevégezze szörnyű sorsát.
Ne kérdezzétek, miként lehet, hogy én,
Thutothmes, Khemi városából, az Éjszaka szolgálójaként Thoth-Amon előtt értesültem e hírről, aki
pedig minden varázslók hercegének nevezi önmagát. Léteznek titkok, melyek nem valók még ily
füleknek sem, mint a tiétek, és nem Thoth-Amon a Fekete Gyűrű egyetlen tagja. Értesültem róla, és
elébe mentem a dél felé tartó Szívnek. Mágnesként vonzott engem magához, eltéveszthetetlenül.
Amerre elhaladt, halál járt a nyomában, emberi vér folyamán utazott. Vérből táplálkozik, s vértől
gyengül. Hatalma akkor a legnagyobb, ha véres kéz markolja, ha gyilkossággal veszik el
tulajdonosától. Ahol csak megcsillan, vér ömlik, királyságok hullnak darabjaikra, s a természet erői
megbolydulnak. És itt állok most én, Ahriman Szívének ura, és azért hívattalak ide benneteket
titokban, a hűséges követőimet, hogy osztozzak veletek az eljövendő fekete birodalomban. Ma éjjel
tanúi lesztek, mint töröm le a nyakunkról Thoth-Amon láncait - melyek valamennyiünket rabszolgává
tettek -, s mint születik egy új birodalom. De ki vagyok én, még én, Thutothmes is, hogy tudjam,
miféle erők és álmok rejteznek e kő vérvörös belsejében? Háromezer éves titkai feledésbe merültek,
de majd megtanulom. Majd ők elmondják nekem!
Kezével a csarnok falában sorakozó néma szarkofágok felé intett.
- Nézzétek, milyen mélyen alszanak, s hogyan bámulnak ránk faragott maszkjaikon keresztül!
Királyok, királynők, tábornokok, papok, varázslók, a dinasztiák, és Stygia nemessége tízezer évre
visszamenőleg! A Szív érintése visszahozza őket évezredes álmukból. Réges-rég Ahriman Szíve az
ősi Stygiában lüktetett és tündökölt. Itt volt az otthona évszázadokon át, mielőtt Acheronba vándorolt.
Őseink ismerték minden hatalmát és elárulják majd nekem, amikor varázserőmmel visszahozom őket
az életbe, hogy segítségemre legyenek. Megrázom és felélesztem őket, megtanulom az elfeledett
bölcsességet, a tudást, mely ott lakozik azokban a zsugorodott koponyákban. A halottak tudásával
rabszolgánkká tehetjük az élőket! Igen, királyok, tábornokok és varázslók mind, mind a segítőink és
rabszolgáink lesznek. Ki állhat meg előttünk? Nézzétek! Ez a fonnyadt, aszott valami itt az oltáron
valaha Thothmekri volt, Szeth főpapja, aki háromezer évvel ezelőtt halt meg. A Fekete Gyűrű
adeptusa volt. Ő ismerte a Szívet. Megismerteti velünk az erejét.
A beszélő felemelte a drágakövet, a múmia behorpadt mellkasára helyezte, és felemelt kézzel
kántálni kezdett. A varázsigéket azonban sohasem fejezhette be. Felemelt kézzel és tátott szájjal
megdermedt, elbámult akolitusai feje fölött, és azok szinte megperdültek, hogy ők is lássák, mit néz.
Az ajtó fekete boltívén túl négy hajlott hátú, csontsovány, fekete köntösű alak lépett a nagy
csarnokba. Arcuk halványsárgán villant elő kámzsájuk alól.
- Kik vagytok? - reccsent rájuk Thutothmes olyan fenyegető hangon, mint a kobra sziszegése. -
Elment az eszetek, hogy be merészeltek hatolni Szeth szentélyébe?
A legmagasabb jövevény szólalt meg, és hangja tompán csendült, mint a khitáji templom harangja.
- Aquilóniai Conan után jöttünk.
- Nincs itt - felelte Thutothmes, és fenyegető mozdulattal hátravetette köpönyegét a jobb kezével.
E gesztus olyan volt, mint amikor egy párduc kimereszti a körmeit.
- Hazudsz. Itt van a templomban. Láttuk a keze nyomát azon a hullán, amelyik e labirintus külső
kapujának bronzajtaja mögött fekszik. E nyomot követtük, amikor felfedeztük e csoportosulást.
Azonnal indulunk tovább, de előbb add át Ahriman Szívét!
- Haljanak meg az őrültek! - mormolta Thutothmes, és előrelépett.
 Papjai fenyegetően követték, de az idegenek rájuk sem hederítettek.
- Ki ne kívánná meg, aki látja? - mondta a magas idegen. - Híre Khitájba is eljutott. Ez majd
hatalmat ad a nép fölött, mely elűzött bennünket. Dicsőség és csodás álmok lakoznak a belsejében.
Add ide, mielőtt a hullátoktól vesszük el!
Vad kiáltás harsant, s az első pap kezében acél villant. Ám mielőtt szúrhatott volna, egy pikkelyes
bot érintette a támadó mellkasát, s a pap holtan rogyott össze. Egy pillanat múlva a múmiák maszkjai
előtt véres és hátborzongató jelenet játszódott le. Görbe kések villantak elő, vörösre vált, kígyózó
botok csapkodtak, és akihez hozzáértek, az sikoltva halt meg.
Conan már az első csapás után felugrott, és rohant lefelé a lépcsőn. Csak villanásokat érzékelt
ebből a rövid, de démoni küzdelemből - ahogy az emberek imbolyogva csapnak össze a vértócsák
fölött. Látta, amint az egyik khitájit jószerivel miszlikbe vágják, de ő még mindig áll a lábán, és halált
osztogat a botjával mindaddig, amíg Thutothmes rá nem csap nyitott tenyerével a mellére, s bár az
éles acél nem tudta megtörni életerejét, e csapásra holtan rogy össze.
Mire Conan lába elhagyta az utolsó lépcsőfokot, a küzdelem már majdnem véget ért. Három khitáji
már szétvagdalva, kizsigerelve hevert a vérében, de a stygiaiak közül is csak Thutothmes maradt állva.
Nyitott tenyerét fegyverként magasra emelte, így rontott a megmaradt khitájira, és ez a kéz fekete
volt, akár egy szerecsen keze. Ám mielőtt lecsaphatott volna, a khitáji kezében kígyózó bot
megvillant, valósággal meghosszabbodott, ahogy a sárga ember előreszúrt vele. Hegye Thutothmes
mellkasát érintette, s ő megtántorodott. A bot újra és újra előrevillant, míg egyszer csak Thutothmes
hátrahanyatlott, és elterült a padlón. Arcvonásai ugyanúgy megfeketedtek, mint veszedelmes keze.
A khitáji a múmia mellén tündöklő drágakő felé fordult, de Conan megelőzte.
A két férfi feszült csendben fordult egymás felé, miközben a falakról a halotti maszkok vicsorogva
bámultak le rájuk.
- Régóta követlek, Aquilónia királya - mondta a khitáji hűvösen. - Végig a

hosszú folyón, át a hegységen, keresztül Poitainon és Zingarán, keresztül Argosz hegyein és a

tengerparton. Tarantiában nem könnyen akadtunk a nyomodra, mert Asura papjai fortélyosak.
Zingarában szem elől vesztettünk, de a határ környékén rábukkantunk a sisakodra, ahol az erdei
ghoulokkal verekedtél. Ma éjszaka majdnem ismét nyomodat vesztettük e labirintusban.
Conannak eszébe villant, milyen szerencséje volt, hogy másik úton szökött el a vámpír szobájából,
mint amelyiken lejutott. Különben egyenesen e sárga démonok karjaiba szaladt volna ahelyett, hogy
messziről fedezi fel őket, amint ördögi képességeik révén az ő nyomait követik.
A khitáji enyhén megrázta fejét, mintha olvasna a barbár gondolataiban.
- Most már nem számít, a hosszú út itt véget ér.
- Miért loholtatok a nyomomban? - követelte a választ Conan, s közben kész volt ugrani
bármelyik irányba, ha a másik támadni próbál.
- Egy tartozást kell visszafizetnünk - felelte a khitáji. - Előtted, ki úgyis a halálba mégy, miért
tagadnám meg a választ? Mi Aquilónia királyának, Valeriusnak a vazallusai vagyunk. Régóta
szolgáljuk, ám e szolgálatból csak most szabadulhatunk meg. a testvéreim halálával és azzal, hogy én
teljesítem a megbízatást. Két szívvel fogok visszatérni Aquilóniába. Magamnak megtartom Ahriman
Szívét, Conan szívét pedig Valeriusnak adom. Csak egy csók e bottól, melyet a Halál Fájáról vágtam.
A bot előrelendült, akár egy támadó vipera, de Conan kése gyorsabb volt. A bot egy része
rángatózva hullott a padlóra, s egy újabb villanást követően a khitáji feje pörögve repült le a nyakáról.
Conan megperdült, és a drágakő felé nyújtotta kezét. Vissza is rántotta azon nyomban! Minden
szál szőre égnek állt, ereiben a vér jéggé dermedt.
Már nem egy összeaszott barna test hevert az oltáron. A drágakő egy meztelen, élő ember hordónyi
mellkasán csillogott, aki rothadó rongydarabokban hevert. Hogy a test él-e valójában? Conan ezt nem
tudta biztosan. A szeme üveges volt, ám alatta emberfeletti értelem tüze égett.
A férfi lassan felkelt, és kezébe vette a drágakövet. Leszállt az oltárról, s ott állt a barbár mellett
barna bőrével, meztelenül, olyan arccal, akár egy szobor. Némán nyújtotta a kezét Conan felé, benne a
drágakő élő szívként lüktetett. Conan elvette, s fura érzés kerítette hatalmába amiatt, hogy ajándékot
kapott egy halottól. Valahogy érezte, hogy a varázsigéket nem mondták végig - tehát a test nem kapta
vissza teljesen az életét.
- Ki vagy te? - kérdezte a kimmériai.
A válasz monoton hangon érkezett, mely olyan volt, mint amikor a víz sztalaktitokról csepeg egy
föld alatti barlangban.
- A nevem Thothmekri. Halott vagyok.
- Hát akkor vezess ki ebből az átkozott templomból! - indítványozta Conan, s közben
megborzongott.
A halott férfi kimért, gépies léptekkel indult az egyik fekete bolthajtás felé.
Conan követte. Még egyszer visszapillantott a roppant méretű, félhomályos csarnokra, amelynek falán
szarkofágok sorakoztak, hullák hevertek az oltár körül, és a khitáji feje, amit ő vágott le, üvegesen
meredt fel a sötét mennyezetre.
A drágakő ragyogása úgy világította be a fekete járatokat, mint egy arany tűzzel égő, elvarázsolt
lámpa. Conan egyszer mintha elefántcsontszínű bőr villanását látta volna az egyik homályos sarokban,
és mintha az Akivasha nevezetű vámpír húzódott volna hátra a drágakő ragyogásától, és vele együtt
más, kevésbé emberszerű alakok is beleolvadtak a sötétségbe.
A halott ember rendületlenül ment tovább, nem nézve se jobbra, se balra, lépteinek üteme olyan
változatlan volt, mint a végzet dübörgése. Conan bőrén izzadság gyöngyözött. Fagyos kétségek
marcangolták. Honnan tudhatja, hogy a múlt e letűnt alakja a szabadulás felé vezeti-e? Abban azonban
biztos volt, ha egyedül kellene boldogulnia, sosem találna ki az alagutak és sötét járatok rettenetes
szövevényéből. Ment iszonyatos vezetője után a sötétségen át, mely ott lebegett előttük és mögöttük,
telve iszonyatos, ólálkodó alakokkal, melyek nem merészkedtek a Szív vakító fényébe.
Aztán egyszer csak a bronzajtó tűnt fel előtte és Conan érezte, hogy éjszakai szél fúj a sivatagból,
és megpillantotta a csillagokat, a csillagfényes sivatagot, s a hatalmas piramis fekete árnyékát.
Thothmekri némán a sivatagra mutatott, aztán megfordult, és hangtalanul indult vissza a sötétségbe.
Conan utánabámult a hallgatag alaknak, mely cammogva tűnt el a feketeségben, olyan nesztelenül és
olyan rendíthetetlenül, mint aki tisztában van az elkerülhetetlen végzettel, s visszatér az örökké tartó
szunnyadásba.
A kimmériai káromkodva ugrott ki az ajtón és futva indult meg a sivatagban, mintha démonok
üldöznék. Nem nézett vissza a piramisra, és nem nézett Khemi fekete tornyai felé sem. Egyenesen
délnek tartott, a partra, és úgy rohant, mint akinek elment az esze. A vad erőkifejtés kiszabadította
agyát az iszonyat fekete pókhálójából, a tiszta sivatagi szél kifújta a rémképeket lelkéből, és undora
vad mámorrá változott, mire elérte a posványos mocsarat, melynek szélén ott horgonyzott a Kalandor.
Átverekedte magát a szövevényes aljnövényzeten, derékig merült a posványba, és nem törődve
sem cápákkal, sem krokodilokkal, a gályához úszott, és mielőtt az őr meglátta volna, víztől csöpögve,
kimerülten fekapaszkodott a horgonyláncon a fedélzetre.
- Felkelni, kutyák! - ordította Conan, és félrelökte a dárdát, melyet az őr ijedtében a mellének
szegezett. - Horgonyt fel! Feküdjetek az evezőknek! Adjatok a halásznak egy arannyal telt sisakot, és
vigyétek ki a partra! Hamarosan megvirrad, és mire felkel a nap, már úton kell lennünk a legközelebbi
zingarai kikötőbe!
Megforgatta a hatalmas drágakövet a feje körül, s az teleszórta a fedélzetet arany tűzzel.

20. KIKÉL ACHERON A PORBÓL..

A tél elvonult Aquilóniából. Levelek sarjadtak a fák ágain, és friss fű mosolygott a meleg déli
szellők cirógatásában. Azonban sok föld üres és terméketlen maradt, több megüszkösödött rom is
jelezte azokat a helyeket, ahol valaha villák, falvak álltak. A farkasok nyíltan kószáltak a fűvel benőtt
országutakon, és zord, gazdátlan emberek bandái ólálkodtak az erdőkben. Csak Tarantiában folyt a
lakoma, mulatozás, dőzsölés.
Valerius úgy uralkodott, mintha őrület szállta volna meg. Még azok a bárók is panaszkodtak rá,
akik örömmel fogadták a visszatérését. Adószedői nem kímélték sem a gazdagokat sem a szegényeket,
s a kifosztott királyság minden kincse Tarantiába vándorolt, mely fővárosból egyre inkább a
megszálló seregek garnizonjává változott. Kereskedői gyorsan gazdagodtak, ám ez csak látszólagos
jólét volt, mert egyikük sem tudhatta, mikor gyanúsítják felségárulással, fosztják meg minden
vagyonától, s akkor örülhet, ha csak száműzik, nem pedig a vérpadra küldik.
Valerius meg sem kísérelt alattvalói kedvére tenni. Nemédiai katonák és elszánt zsoldosok
segítették uralkodását. Tudta magáról, hogy Amalric bábja. Tudta, hogy csak a nemédiai
jóváhagyásával uralkodhat. Tudta, hogy esélye sincs arra, hogy egyesítse Aquilóniát az uralma alatt és
elűzze a nemédiai hódítókat, hiszen a külső tartományok az utolsó csepp vérükig hadakoznának
ellene. És ráadásul a nemédek azon nyomban lependerítenék a trónról, amint kiderülne, hogy meg
akarja szilárdítani a királyságát. Saját csapdájába sétált. Büszkeségén folt esett, ez megrontotta lelkét,
s belevetette magát az uralkodás örömeibe. Napról napra élt, nem törődött a holnappal.
Mégis volt némi elgondolás az őrültségében, de oly mélyen lakozott, hogy még Amalric sem
sejtette. Lehet, hogy a kaotikus, kóborlásban és számkivetettségben töltött évek oly keserű érzéseket
élesztettek Valeriusban, ami meghaladta az átlagos felfogást. Lehet, hogy jelenlegi helyzetének
gyűlölete növelte ezt a keserűséget őrületté. Bárhogy legyen is, mindössze egyetlen vágy vezérelte,
hogy minél több kárt okozzon mindenkinek, akivel csak kapcsolatba kerül.
Tudta, hogy uralkodása azon nyomban véget ér, amint kiszolgálta Amalric terveit, és azt is tudta,
hogy mindaddig, amíg folytatja birodalma elnyomását, a nemédiai hagyja őt uralkodni. Hiszen
Amalricnak az a célja, hogy a feltétlen kiszolgáltatottságig nyomorítsa Aquilóniát, függetlenségének
utolsó foszlányait is elpusztítsa, hogy aztán majd saját kezébe kaparintsa, saját roppant gazdagságával
újraépítse, saját képére formálja és népével, saját erőforrásaival elragadja Nemédia koronáját
Tarascustól. Mert Amalric végső célja az egységes birodalom trónjának megszerzése, és Valerius
tudta ezt. Valerius abban nem volt biztos, hogy vajon Tarascus is tisztában van-e ezzel, de annyit
látott, hogy
Nemédia királya elismerően néz az ő könyörtelen uralkodására. Tarascus a vele született ősi
nacionalizmussal gyűlölte Aquilóniát, szívből kívánta a nyugati királyság pusztulását.
És Valerius úgy le akarta rombolni az országot, hogy még Amalric gazdagsága se legyen képes
újraépíteni. Legalább annyira gyűlölte a bárókat, mint az átlag aquilónokat és remélte, hogy megéri
azt a napot, amikor Aquilónia teljesen romokban hever, és Tarascus meg Amalric viszályba
bonyolódnak, mely ugyanúgy elpusztítja Nemédiát is.
Valerius biztos volt benne, hogy ha sikerül meghódítani a legkülső provinciákat, mármint
Gunderföldet, Poitaint és Bossóniát, királykodása véget ér. Akkor Amalric elérte a célját, és nem lesz
tovább szüksége rá. Így hát minden erejével azon volt, hogy késleltesse e tartományok meghódítását,
és Amalric sürgetésére folyamatos kifogásokkal és halogatásokkal válaszolt.
Élete egymást követő lakomák és dorbézolások sorozata volt. A palotába hozatta a királyság
leggyönyörűbb lányait, akár akarták, akár nem. Káromolta az isteneket, aranykoronájával a fején
részegen fetrengett a lakomaterem padlóján, és királyi bíborpalástját vörösborral öntötte le.
Vérszomjasan teleaggatta a piacterek akasztófáit ártatlanok hulláival, a bakó bárdját sohasem hagyta
pihenni, és nemédiai lovagjai az ő parancsára fosztogatták és égették fel a környező falvakat. Az
őrületig fokozott nyomás alatt a vidéket állandó felkelések, lázongások rombolták még tovább.
Valerius fosztogatott, erőszakoskodott, gyújtogatott, pusztított, és a végén még Amalric is
megelégelte és intette társát, hogy ha így folytatja, visszafordíthatatlanul koldussá teszi a királyságot.
Nem sejtette, hogy ez Valerius igazi célja.
Amíg azonban Aquilóniában és Nemédiában a király őrültségéről beszéltek, Nemédiában még több
szó esett Xaltotunról, a lefátyolozott varázslóról. Kevesen látták őt Belverus utcáin. Azt beszélték,
rengeteg időt tölt a hegyek közt, és különös megbeszéléseket tart egy régi faj túlélőivel. Egy sötét
bőrű, szófukar néppel, akik egy ősi királyság leszármazottainak vallják magukat. Az emberek arról
suttogtak, hogy dobszó pufog messze fenn a Szunnyadó-hegységben, és különös kántálást sodor a
szél. Kántálást, mely egykor hátborzongató szertartások tartozéka volt, manapság viszont már csak
jelentéktelen formulák gyűjteménye, melyeket az a furcsa, hegyvidéki nép motyogott.
Ezen találkozások indokát senki sem ismerte, legfeljebb Orastes, aki gyakorta elkísérte a pythonit,
és akinek az arca egyre inkább elkomorult.
A tavaszi áradáskor azonban hirtelen egy szóbeszéd kezdett elterjedni a pusztuló királyságban,
mely új reményt hozott. Mintha egyenesen a szelek szárnyán érkezett volna hír délről, hogy felrázza a
csüggedés apátiájában élőket, de hogy honnan eredt, azt senki sem tudta. Néhányan valami zord képű
öregasszonyt emlegettek, aki állítólag lobogó ősz hajával jött elő a hegyek közül, oldalán egy roppant
nagy farkassal, mely hűségesen követte, akár egy kutya. Mások Asura papjairól suttogtak, akik
fantomokként lopóztak Gunderföldről a poitaini mocsarakig, és a bossóniai falvakig.
Bárhogyan jutott is el a hír, a lázadások préritűzként terjedtek a határok mentén. Nemédiai
helyőrségeket rohantak le és hányták kardélre a katonáit, portyázó csapatokat aprítottak miszlikbe. A
nyugat fegyvert fogott és a levegő valósággal forrongott a heves indulatoktól, s ez mintegy az utolsó
hatalmas lázadás előszele volt. Nemcsak a közemberek lázadoztak, a bárók megerősítették váraikat, és
szembeszálltak a tartományi kormányzókkal. Bossóniai csapatokat láttak mozgolódni a határ mentén,
zömök, elszánt embereket láncingben és acélsisakban, visszacsapó íjjal a kezükben. A bomlás és
pusztulás folyamatos merengéséből az ország hirtelen vibráló és veszélyes tűzfészekké vált. Így hát
Amalric sietve Tarascusért küldött, és ő azonnal megindult a sereggel.
Tarantiában, a királyi palotában a két király és Amalric a lázadás ügyében tanácskozott. Nem
üzentek Xaltotunért, aki elmélyedt az ősi tudomány tanulmányozásában a nemédiai hegyek között.
Azóta a valkiai véres nap óta nem kérték a mágus segítségét, és ő félrevonult, alig érintkezett velük.
Szemmel láthatóan nem érdekelték az intrikák.
Orastesért sem küldtek, ő mégis jött, és olyan fehér volt, mint a vihar előtt sodródó tajték. Megállt
a nagyteremben, ahol a királyok tanácskoztak, és ők döbbenten hallgattak el, amikor megpillantották
elgyötört arcát, és el sem tudták képzelni, mi viselhette meg ennyire.
- Fáradtnak látszol, Orastes - mondta Amalric. - Ülj ide a díványra, azonnal hozatok bort.
Keményen lovagolhattál.
Orastes elhessegette a kínálást.
- Három ló dőlt ki alólam Belverustól idáig. Egy korty bor nem menne le a torkomon, leülni is
képtelen lennék, amíg el nem mondom, amiért jöttem.
Fel-alá járkált, mintha valami belső hév nem hagyná nyugton, aztán hirtelen megállt a három
döbbent férfi előtt.
- Amikor arra használtuk Ahriman Szívét, hogy felélesszünk egy halottat - kezdte Orastes remegő
hangon -, nem számoltunk azzal, miféle következményekkel járhat, ha a múlt fekete porában
kotorászunk. Az én hibám volt, az én bűnöm. Csak saját ambícióinkra gondoltunk, az meg sem fordult
a fejünkben, hogy ennek az embernek is lehetnek saját céljai. És mi egy démont, egy elpusztíthatatlan
ördögi teremtményt szabadítottunk rá a világra. Én is elég mélyre nyúltam a gonoszságban, azonban
van egy határ, amelyet sem én, sem más fajtámbéli nem képes átlépni. Őseim tiszták voltak, nem itatta
át lelküket a démoni mentalitás, csak én süllyedtem kissé mélyebbre a gonoszságban, de az én bűnöm
is csak személyes előnyök szerzése volt. Xaltotun mögött azonban több ezer éves fekete mágia és
ördögidézés áll, számára a gonoszság ősi tradíció. Amit ő tud, az meghaladja az értelmünket, nemcsak
azért, mert ő maga is varázsló, hanem mert eleve egy varázsló faj szülötte. Olyasmit láttam, ami még
az én lelkemet is alapjaiban rázta meg. A szunnyadó hegység mélyén tanúja voltam, amint Xaltotun
kapcsolatot teremt elátkozott lelkekkel, és megidézi a rég elfeledett Acheron legősibb démonait. Saját
szememmel láttam, ahogy annak az átkozott fajnak a leszármazottai istenként imádják, és leborulnak
előtte. Megvilágosodott előttem, mit tervez. és én mondom nektek, nem kevesebbet, mint Acheron ősi,
iszonyatos birodalmának újraélesztését!
- Hogy érted ezt? - csapott le rá Amalric. - Acheron ma már csak por. Nincs elég túlélő, akik
birodalmat csinálhatnának. Még Xaltotun sem képes életre kelteni a háromezer éves port.
 - Keveset tudtok ti az ő sötét tudományáról - felelte Orastes komoran. - Én a saját szememmel
láttam, hogy varázsszavára még a hegyek is idegen, szokatlan alakzatot vettek fel. Olyan volt, mintha
a valóság árnyékát látnám, és csak néztem a homályos völgyeket, az erdőket, a hegyoldalakat és
tavakat, melyek nem olyanok, mint voltak, hanem olyanok, mint egykor lehettek. évezredekkel
ezelőtt. S mintha még az ősi Python bíbor tornyainak csillogását is láttam volna a tejszerű ködben. És
a legutóbbi találkozón, melyre elkísértem, végre megértettem varázslata mibenlétét, miközben a
dobok pufogtak, és állati külsejű imádói port szórtak a fejükre. Én mondom nektek, Xaltotun arra
készül, hogy visszaállítsa az ősi Acheron birodalmat, akár mágiával, akár démonok segítségével, akár
világméretű mészárlással. Rabszolgájává teszi az egész világot, és özönvíznyi vérrel elmossa a jelent,
hogy visszaállítsa a múltat!
- Te megvesztél! - kiáltotta Tarascus.
- Mármint én? - Orastes elgyötört képpel odafordult. - Melyik ember lenne képes megőrizni a
józan eszét, ha tanúja annak, aminek én? De akkor is igazat beszélek. Azt tervezi, hogy visszahozza a
múlt homályából Acheront a tornyaival, varázslóival, királyaival és minden iszonyatával egyetemben,
pontosan úgy, ahogy egykor volt. Acheron leszármazottai lesznek az a mag, melyre építhet, de a mi
testünk és vérünk lesz az az építőanyag, melyet felhasznál a munkájához. Az agyam tiltakozik, ha
megpróbálok belegondolni. Csakhogy én láttam! Acheron megint Acheron lesz, és még a hegyek, az
erdők, a tavak is felveszik régi formájukat. Miért is ne? Ha én a parányi tudásommal képes vagyok
életre kelteni egy háromezer éve halott embert, akkor miért ne kelthetne életre a világ leghatalmasabb
varázslója egy háromezer éve elporladt birodalmat? Acheron felkél a porból az ő parancsára.
- Hogyan akadályozhatjuk meg? - kérdezte Tarascus mélyen megrendülve.
- Csak egy mód van rá - felelte Orastes. - El kell lopnunk tőle Ahriman Szívét!
- Hiszen én már. - kezdte önkéntelenül Tarascus, de aztán gyorsan elhallgatott. Senki sem vette
észre elszólását, és Orastes folytatta.
- A kőben lakozó erőt fel lehetne használni ellene. Ha a kezemben lenne, szembeszállhatnék vele.
De hogyan lopjuk el? Valami titkos helyre rejtette,
ahonnan még egy zamorai tolvaj sem tudná elcsenni. Képtelen vagyok beazonosítani a rejtekét. Ha
esetleg ismét a fekete lótusz álmát aludná. de utoljára Valkiát követően aludt, amikor nagyon
kimerítette a felhasznált mágia, és.
Az ajtót korábban kulcsra zárták és belülről elreteszelték, de most hirtelen kitárult, és Xaltotun
jelent meg előttük hűvösen, nyugodtan, pátriárkaszakállát simogatva, szemében azonban pokoli tűz
izzott.
- Túl sok mindenre megtanítottalak - mondta, és ujját vádlón Orastes felé nyújtotta. És mielőtt
bárki mozdulhatott volna, maréknyi port szórt a renegát pap lába elé, aki úgy állt ott, mintha
márvánnyá változott volna. A por lángra lobbant, füstölni kezdett, s a füstszálak enyhe spirálban
körülfonták Orastes testét. Amikor vállmagasságba értek, hirtelen a torkára fonódtak, akárha kígyók
lennének. Orastes sikolya hörgésbe fulladt. A nyakához kapott, szeme kidülledt, nyelve kilógott. A
füst kék kötélként szorította a nyakát, aztán szétfoszlott és eltűnt - Orastes pedig holtan rogyott a
padlóra.
Xaltotun összeütötte a kezét, és az a két ember lépett be, akik gyakorta elkísérték útjaira -
alacsony, visszataszítóan sötét bőrű, vörös szemű, hegyes fogú férfiak. Egy szót sem szóltak.
Felemelték a hullát, és kivonszolták.
Xaltotun egy kézlegyintéssel elintézte az ügyet, és helyet foglalt az elefántcsont asztalnál a sápadt
királyok mellett.
- Mire fel ez a tanácskozás? - kérdezte parancsolóan.
- Az aquilónok fellázadtak nyugaton - felelte Amalric, felocsúdva az Orastes halála miatti
megrázkódtatásából. - Az ostobák azt hiszik, hogy Conan él, és a poitaini sereg élén megindult
visszafoglalni a királyságát. Ha Valkia után váratlanul újra feltűnt volna, vagy ha az a hír terjedt volna
el, hogy életben van, a központi tartományok akkor sem lázadtak volna fel a vezetése alatt, annyira
rettegtek a hatalmadtól. Mostanra azonban annyira elkeseredetté váltak Valerius sanyargatásai miatt,
hogy készek követni bárkit, aki egyesíti őket ellenünk, és még a gyors halált is jobbnak tartják, mint a
hosszú szenvedést. A történet, hogy Conan nem halt meg Valkiánál, mindig is szóbeszéd tárgya volt,
de a tömegek nem hitték el. Azonban Pallantides visszatért Ofirból és esküvel állítja, hogy a király
aznap betegen feküdt a sátrában, egy csatlósa viselte a páncélját, és ráadásul egy apród - aki nemrég
gyógyult fel egy buzogánycsapásból - alátámasztja ezt a történetet. vagy legalábbis úgy tesz. És egy
öregasszony, aki kedvenc farkasa társaságában járja a vidéket, mindenhol hirdeti, hogy Conan még él.
És mostanában azok az átkozott Asura papok is ugyanezt a nótát fújják. Terjesztik, hogy valami
misztikus módon értesültek arról, hogy Conan elindult visszahódítani az országát. Sehogy sem bírom
elfogni valamelyiküket. Ez természetesen Trocero trükkje. A kémeim jelentették, hogy a poitainiak
minden kétséget kizáróan sereget gyűjtenek Aquilónia meghódítására. Szerintem Trocero valami
hasonmással fog előállni, akiről azt állítja, hogy Conan.
Tarascus nevetett, de nem sok meggyőződéssel. Egy sebhely viszketni kezdett
a palástja alatt, és a hollók jutottak eszébe, melyek a menekülő fölött károgtak. Eszébe jutott az
apródja, Arideus, akit rettentően szétmarcangolt állapotban cipeltek vissza a határmenti hegységből, s
mint katonái elmondták, egy hatalmas szürke farkas bánt el vele. Azonban emlékezett a vörös drágakő
ellopására is, és inkább nem szólt semmit.
Valeriusnak pedig a haldokló nemesember utolsó szavai jutottak eszébe, meg a négy khitáji, akik
eltűntek a szövevényes déli utakon, és nem tértek vissza. Azonban tartotta a száját, mert gyűlölte
szövetségeseit és gyanította, hogy azok folyamatosan rágják őt, akár a férgek, és még legalább azt
szerette volna végignézni, ahogy a lázadók és a nemédek egymásnak esnek.
Amalric azonban felkiáltott.
- Abszurdum azt feltételezni, hogy Conan él!
Xaltotun válaszként egy pergament hajított az asztalra.
Amalric felkapta, rámeredt, és ajkáról dühös, értelmetlen kiáltás fakadt. Olvasta:

Xaltotunnak, Nemédia nagy fakírjának! Te acheroni kutya, visszatérek a

királyságomba, és ágyelőt csinálok a bőrödből!

Conan

- Hamisítvány! - kiáltotta Amalric.

Xaltotun a fejét rázta.
- Eredeti. Összehasonlítottam az aláírást az udvari könyvtárban található dokumentumok
szignójával. Senki sem tudná ilyen hűen utánozni azt a macskakaparást.
- Márpedig ha Conan él - suttogta Amalric -, ez nem akármilyen felkelés lesz, hiszen ő az
egyetlen ember, aki képes egyesíteni az aquilónokat. De. ez nem vall Conanra. Miért figyelmeztetne
bennünket ilyen üres hősködéssel? A barbárok többnyire figyelmeztetés nélkül támadnak.
- Mindenképp értesültünk volna róla - jegyezte meg Xaltotun. - Kémeink beszámoltak a poitaini
harci készülődésről, és úgysem tudott volna átkelni a hegyeken a tudtunk nélkül. Így hát ebben a
jellegzetes stílusban mutatta ki nekem a foga fehérjét.
- De miért neked? - kérdezte Valerius. - Miért nem engem vagy Tarascust fenyegette meg?
Xaltotun kifürkészhetetlen pillantást vetett a királyra.
- Conan bölcsebb nálad - mondta végül. - Conan már tudja azt, amit nektek még meg kell
tanulnotok. hogy nem Tarascus, nem Valerius, de nem is Amalric a nyugati nemzetek igazi ura, hanem
én, Xaltotun.
A királyok nem feleltek, csak ültek némán, és magukban mind tudták, hogy
kénytelenek elfogadni ezt az igazságot.
- Számomra nincs más út, csak az, mely a birodalom felé vezet - mondta Xaltotun. - Ám előtte
végeznünk kell Conannal. Fogalmam sincs, hogyan menekült el Belverusban a hatalmamból, mert
miközben megtörtént, én a fekete lótusz álmában szunnyadtam. De ő az, aki északon sereget gyűjt.
Egy utolsó, kétségbeesett csatára szólítja az elkeseredett embereket, akik megszenvedték Valerius
uralkodását. Lázadjanak csak fel, valamennyien a kezemben vannak. Megvárjuk, amíg megindulnak
ellenünk, aztán szétzúzzuk őket egyszer s mindenkorra. Aztán eltapossuk Poitaint, Gunderföldet és az
ostoba bossónokat. Utána Ofir, Argosz, Zingara és Koth következik. a világ összes nemzetét egyetlen
roppant birodalommá olvasztom. Ti a kapitányaim és a helytartóim lesztek, és sokkal nagyobb
hatalmatok lesz, mint most. Legyőzhetetlen vagyok, mert Ahriman Szívét úgy elrejtettem, hogy soha
senki nem fordíthatja ellenem.
Tarascus lesütötte szemét, nehogy Xaltotun kiolvassa belőle, mire gondol. Biztos volt benne, hogy
a varázsló még nem nézett bele az arany kígyós faragású ládikóba, mióta a Szívet beletette. Furcsának
tűnt, hogy a hatalmas mágus mit sem tudott a Szív ellopásáról. A drágakő ereje valahogy bizonyára
kívül esett sötét tudománya határán, természetfeletti képességei nem figyelmeztették arra, hogy a
ládikó üres. Tarascus biztos volt benne, hogy Xaltotun nem tudja pontosan, mi mindent mondott el
Orastes, hiszen a pythoni egy szót sem szólt Acheron újraélesztéséről, csak egy teljesen evilági
birodalom kovácsolásáról beszélt. S Tarascus abban is biztos volt, hogy Xaltotun még saját
képességében sem bízik teljesen, különben mi szüksége lenne a segítségükre. A mágia végtére is egy
bizonyos fokig egy jó kardvágástól és egy lándzsadöféstől is függ. A király kiolvasta Amalric
szeméből az elhatározást. Hadd használja csak fel a varázsló sötét tudományát a legveszélyesebb
ellenségükkel szemben, majd ráérnek akkor ellene fordulni. Csak van talán valami mód rá, hogy
kijátsszák ezt a sötét hatalmat, melyet ők keltettek életre!

21. DÜBÖRGŐ VESZEDELEM

Hadüzenet nem érkezett, de a tízezres poitaini sereg lobogó zászlókkal, csillogó páncélban
átmasírozott a déli hágókon. Élükön - a kémek megesküdtek rá - egy hatalmas termetű alak lovagolt
fekete páncélban, pompás selyemköpenyének mellrészén Aquilónia aranyból kimunkált királyi
oroszlánja díszelgett. Conan él! A király él! Most már semmi kétség sem férhetett hozzá, sem barát
sem ellenség előtt.
A délről fenyegető invázió hírén kívül a gyors lovasfutárok még azt is elmondták, hogy egy
gunderman sereg tart dél felé, megerősítve az északi bossónokkal és az északi bárók egyesült
csapataival. Tarascus harmincegyezer emberrel Galparan felé vonult a Shiriki folyón, amelyen a
gundermanoknak át
kell kelniük ahhoz, hogy rajtaüssenek a még mindig a nemédek kezén lévő városokon. A Shiriki, ez a
sebes sodrású, féktelen folyó sziklás szurdokokon és kanyonokon át rohant délnyugat felé, és az évnek
ebben a szakában - amikor a hóolvadás miatt a folyam kis híján kilépett a medréből - csak nagyon
kevés olyan hely volt rajta, ahol egy sereg át tud kelni. A Shirikitől keletre fekvő területek a nemédek
uralma alatt álltak, tehát logikus volt arra számítani, hogy a gundermanok vagy Galparannál, vagy az
ettől délre fekvő Tanasulnál kísérlik meg az átkelést. A nemédiai utánpótlást minden nap várták,
egészen addig, míg híre nem kelt, hogy Ofir királya ellenséges felvonulásokat tart Nemédia déli
határánál. Így a seregek további tartalékainak bevetése Nemédiát egy délről fenyegető invázió
kockázatának tette volna ki.
Amalric és Valerius huszonötezer emberrel vonult ki Tarantiából, jókora helyőrséget hagyva hátra
ahhoz, hogy távollétük alatt elejét vegyék a lázadásnak. Szerettek volna megütközni Conannal, mielőtt
egyesülni tudna a királyság lázadó erőivel.
A király és poitainjai átkeltek a hegyeken, de ütközetre nem került sor, nem támadták meg a
városokat és az erődítményeket. Conan felbukkant, és eltűnt. Nyilván nyugatra fordult, keresztülment
a vad, gyéren lakott hegyvidéken, átlépte Bossónia határát, menet közben pedig újoncokat toborzott.
Amalric és Valerius a seregükkel - nemédekkel, aquilón renegátokkal és kegyetlen zsoldosokkal -
átmasíroztak a vidéken, dühödten és zavartan keresték az ellenséget, de annak nyoma veszett.
 Amalric rájött, hogy Conan manővereivel kapcsolatban bizonytalan általánosságokon kívül nem
számíthatnak többre. Felderítőik ugyan kilovagoltak, de csak nagy ritkán tértek vissza, és gyakran
találtak meg egy-egy kémet egy tölgyfára feszítve. A környék ellenséges volt, a parasztok és a falvak
lakosai dühödten, vérszomjasan és meglepetésszerűen ütöttek rajtuk. Amalric csak abban lehetett
biztos, hogy valahol tőle északra a Shiriki másik partján van a gundermanok és az északi bossónok
nagy serege, Conan pedig a poitainiak és a déli bossónok kisebb csapatával valahol délnyugatra
táborozik.
Amalricban egyre nőtt a félelem attól, hogy ha ő és Valerius továbbnyomul előre a vad vidéken,
Conan egérutat nyer előlük, megkerüli őket, és lerohanja a mögöttük levő központi provinciákat.
Amalric ezért visszavonult a Shiriki völgyéből, és egy sík területen táborozott le, mintegy egynapi
lovaglásra Tanasultól. Ott várt. Tarascus Galparannál rendezkedett be, mert félt, hogy Conan
manővereinek valódi célja az, hogy őt délre csalja, és ezáltal szabaddá tegye az utat a gundermanok
előtt az északi átjáróknál.

Xaltotun azon a harci szekerén érkezett Amalric táborába, melyet a soha el nem fáradó, titokzatos
lovai húztak. Belépett Amalric sátrába, ahol a báró épp
egy elefántcsont tábori asztalon kiterített térkép fölött tanácskozott Valeriusszal.
Xaltotun összegyűrte a térképet, és félredobta.
- Amit a felderítőitek nem voltak képesek megtudni, azt az én kémeim elmondták nekem, bár az
információik elég ködösek és hiányosak, mintha láthatatlan erők áskálódnának ellenem. Conan a
Shiriki mentén nyomul előre tízezer poitainival, háromezer déli bossónnal meg a nyugati és a déli
bárókkal, akikkel együtt tart körülbelül ötezer csatlósuk is. Harmincezer gunderman és északi
bossóniai tart délre, hogy csatlakozzon hozzá. Asura átkozott papjai által használt titkos hírközlés
segítségével tartják a kapcsolatot. Úgy látszik, a papok ellenem szegültek, de valamennyit kígyó elé
vettetem, ha véget ér a csata, ezt Szethre fogadom! Mindkét sereg a tanasuli átkelőhöz tart, de nem
hiszem, hogy a gundermanok átkelnek a folyón. Szerintem inkább Conan csatlakozik hozzájuk.
- Miért kelne át Conan? - tudakolta Amalric.
- Mert előnyösebb számára, ha késlelteti a csatát. Minél tovább vár, annál erősebb lesz, és annál
bizonytalanabb a mi helyzetünk. A folyó túloldalán levő hegyekben szinte nyüzsögnek az olyan
emberek, akik szenvedélyesen hűek hozzá. Menekültek, reményvesztettek, Valerius kegyetlensége
elől bujdosók. A királyság minden részéből sietnek a férfiak, egyenként vagy csapatosan, hogy
beálljanak a seregébe. A vidék népe nap mint nap rátámad seregünk kisebb egységeire, és darabokra
szabdalja őket. A központi provinciákban nő az elégedetlenség, és hamarosan nyílt lázadásba fog
torkollni. A hátrahagyott helyőrségünk ennek megakadályozására már nem elegendő, és - a dolgok
pillanatnyi állása szerint - Nemédiából nem remélhetünk erősítést. Úgy sejtem, Pallantides keze van
az ofiri határ menti villongásokban. Rokona van Ofirban. Ha nem kapjuk el és zúzzuk szét gyorsan
Conant, akkor a hátunk mögötti tartományokban lángra kap a felkelés. Vissza kell vonulnunk
Tarantiába, hogy megvédjük azt, amit eddig megszereztünk, és talán át kell verekednünk magunkat a
lázadó vidékeken, sarkunkban Conan teljes seregével, aztán védhetjük a várost az ostromlóktól,
miközben ellenség vesz körül bennünket kívül-belül. Nem, nem várhatunk. Szét kell zúznunk Conant,
mielőtt túl naggyá nőne a serege, még azelőtt, hogy a központi provinciák fellázadnak. Meglátjátok,
milyen pillanatok alatt elcsitul a lázadás, ha majd Conan fejét kitűzzük Tarantia kapujára.
- Miért nem pusztítod el mindannyiukat a varázserőddel? - kérdezte némi gúnnyal Valerius.
Xaltotun úgy meredt az aquilónra, mintha most olvasná ki azokból az akaratos szemekből a bennük
lappangó gúnyolódó őrület maradékát.
- Ne aggódj! - mondta végül. - Tudományom úgy tiporja majd el Conant, akár a gyíkot az ember
sarka. De még a mágiának is szüksége van lándzsák és kardok támogatására.
- Ha átkel a folyón és beveszi magát a gorali hegyek közé, nehéz lesz onnan
kimozdítani - mondta Amalric. - De ha a folyónak ezen a partján levő völgyben kapjuk el, akkor
lemoshatjuk a föld színéről. Milyen messze van Conan Tanasultól?
 - Azzal a sebességgel, amivel halad, talán valamikor holnap estére éri el az átjárót. Emberei
szívósak, és ő keményen hajtja őket. Legalább egy nappal a gundermanok előtt oda kell érnie.
- Remek! - csapott összeszorított öklével az asztalra Amalric. - Még előtte elérhetem Tanasult.
Küldök egy lovast Tarascushoz, hogy kövessen Tanasulba. Mire megérkezik, addigra elűzöm Conant
az átjárótól, és elpusztítom. Azután egyesített erőinkkel átkelhetünk a folyón, és elintézhetjük a
gundermanokat.
Xaltotun türelmetlenül rázta meg a fejét.
- Nagyszerű terv lenne, ha nem Conannal állnál szemben. Így viszont a te huszonötezer embered
nem elég ahhoz, hogy megsemmisítse az ő tizennyolcezrét, mielőtt megérkeznek a gundermanok.
Olyan elszántan fognak küzdeni, mint a megsebzett párducok. És ha a gundermanok már akkor
megérkeznek, amikor a seregek még javában küzdenek? Két tűz közé kerülünk és szétvernek, mielőtt
Tarascus odaér. Túl későn ér Tanasulba ahhoz, hogy megsegítsen.
- Hát akkor mi legyen? - tudakolta Amalric.
- A teljes sereggel Conan ellen kell vonulni - válaszolta az acheroni. - Küldj egy lovast
Tarascushoz, hogy jöjjön ide, és csatlakozzon hozzánk. Megvárjuk, amíg ideér. Akkor aztán együtt
masírozunk Tanasulba.
- De amíg mi várunk - tiltakozott Amalric -, addig Conan átkel a folyón, és egyesül a
gundermanokkal.
- Conan nem fog átkelni a folyón - válaszolta Xaltotun.
Amalric felkapta a fejét, és a rejtélyes, sötét szempárba bámult.
- Mire gondolsz?
- Tegyük fel, hogy messze északon, a Shiriki forrásvidékén hatalmas felhőszakadások lesznek.
Tegyük fel, hogy a folyó annyira megárad, hogy lehetetlen rajta átkelni Tanasulnál. Kényelmesen
összeszedhetjük minden erőnket, elkaphatjuk Conant, és szétverhetjük a folyónak ezen az oldalán.
Aztán, ha elvonult az árhullám, átkelhetünk a folyón, megsemmisíthetjük a gundermanokat. Így teljes
erőnkkel léphetnénk fel mindkét kisebb sereg ellen egymás után.
Valerius úgy nevetett, mint mindig, amikor valakinek a pusztulására volt kilátás. Legyen az barát
vagy ellenség, kacaja egyformán csengett. Izgága kezével görcsösen végigsimította kócos, sárga
hajfürtjeit. Amalric szemében aggodalom és csodálat volt egyszerre, amikor az acheroni férfira
bámult.
- Ha elkapnánk Conant a Shiriki völgyében, ahol jobbról a hegygerincek, balról az áradó folyó
fogja közre - elmélkedett -, akkor egyesített seregünkkel megsemmisíthetnénk. Gondolod, hogy.
biztos vagy benne. hiszed-e, hogy ilyen esők lesznek?
- Megyek a sátramba - válaszolta felemelkedve Xaltotun. - A varázslatokhoz nem elég egy
vesszővel integetni. Küldjetek egy lovast Tarascushoz. És senki ne közelítsen a sátramhoz!
Ez az utolsó parancs felesleges volt. Az egész seregben nem akadt olyan ember, akit rá lehetett
volna venni, hogy ahhoz a titokzatos fekete selyempavilonhoz közelítsen, melynek ajtószárnyai
állandóan szorosan össze voltak húzva. Oda csak Xaltotun lépett be, mióta világ a világ, ennek
ellenére gyakran szűrődtek ki onnan különböző hangok. Falai néha szélcsendben is hullámzottak, és
hátborzongató zene áradt belőle. Késő éjszaka időnként a sátor selyemfalait vörösre festették a benn
ficánkoló lángnyelvek, miközben torz, ide- oda ugráló alakok rajzolódtak ki rajtuk.
Amalric aznap éjjel a saját sátrában fekve hallgatta a Xaltotun sátrából kiszűrődő ütemes dobszót.
Egész éjszaka egyenletesen hallatszott a pufogás, és a nemédiai megesküdött volna rá, hogy a dob
ütemébe néha egy mély, káráló hang is keveredett. Megborzongott, mert tudta, hogy ez nem Xaltotun
hangja. A dob úgy dübörgött és pufogott tovább, mintha távoli vihar dörögne, és amint Amalric hajnal
előtt kikukucskált a sátrából, a messzi északi horizonton elkapta a villámlás vörös villanását. Az
égbolt többi részén fényesen ragyogtak a csillagok, de a távoli villámfények szakadatlanul villogtak,
mint ahogy a tűz fénye csillog karmazsin színben egy kicsiny, forgó pengén.
 Másnap naplementekor megérkezett Tarascus a seregével, fáradtan és koszosan a kemény
meneteléstől. A gyalogosok órákon át masíroztak a lovasok mögött. Az Amalric tábora melletti
síkságon éjszakáztak, aztán hajnalban az egyesített haderő nyugat felé indult.
Amalric türelmetlenül várta az előtte kóborló felderítők híreit, hogy a poitainiak csapdába estek a
dühöngő ár miatt. Ám amikor a felderítők találkoztak a menetoszloppal, azt a hírt hozták, hogy Conan
átkelt a folyón!
- Micsoda? - kiáltott fel Amalric. - Átkelt még az árvíz előtt?
- Nem volt árvíz - válaszolták zavartan a felderítők. - Conan tegnap éjszaka ért Tanasulhoz, és
átgázolt a seregével.
- Nincs árvíz? - kiáltotta Xaltotun döbbenten. Amalric még sosem látta ilyen felindultnak. - Az
lehetetlen! Tegnap és tegnapelőtt éjszaka hatalmas esőzések voltak a Shiriki forrásvidékén!
- Az meglehet, nagyuram - válaszolta a felderítő. - A víz valóban sáros, és a tanasuliak azt
mondták, hogy a folyó vize talán egy lábnyit is emelkedett tegnap, de ez kevés volt ahhoz,
hogy meghiúsítsa Conan számára az átkelést.
Xaltotun varázslata kudarcot vallott! A gondolat szinte villámként csapott bele Amalric agyába.
Egyre jobban irtózott ettől a furcsa embertől azóta az éjszaka óta, amikor látta, hogyan dagad meg
egy barna, összeaszott múmia és
válik élő emberré. És aztán az Orastes titokzatos halála óta benne bujkáló iszonyat egyre erősebb
félelemmé vált. Szívében ott élt a szörnyű gyanú, hogy ez az ember - vagy ördög - legyőzhetetlen.
Most meg itt van a tagadhatatlan bizonyíték, hogy kudarcot vallott.
Még a legnagyobb varázslók is hibázhatnak esetenként, gondolta a báró. Mindenesetre nem mert
szembeszállni az acheroni férfival - egyelőre. Orastes halott, csak Mitra a tudója, miféle
megnevezhetetlen pokolban vonaglik, és Amalric tudta, hogy az ő kardja aligha győzedelmeskedhet
ott, ahol a renegát pap sötét bölcsessége hibázott. Ami rémeset-undorítót csak kieszelt Xaltotun, még
mind ott lapult a kiszámíthatatlan jövőben. Most azonban Conan és serege jelenti a fő veszélyt, ami
ellen még szükség lehet Xaltotun mágiájára, mielőtt a játszma véget ér.

Annál a helynél értek Tanasulba, a megerősített kis faluba, ahol a sziklazátonyok természetes hidat
képeznek a folyón át, olyat, ami csak a legnagyobb árhullámok idején nem járható. A felderítők azt is
elmondták, hogy Conan bevette magát a folyótól néhány mérföldnyire emelkedő gorali hegyek közé,
és még naplemente előtt megérkezett táborába a gundermanok hada.
Amalric Xaltotunt nézte, aki a fáklyák fényében még kifürkészhetetlenebbnek és idegenebbnek
hatott. Leszállt az éj.
- Most mit tegyünk? A varázslatod nem jött be. Conan olyan sereggel áll velünk szemben, amely
majdnem olyan erős, mint a mienk, és ő van előnyösebb helyzetben. Két rossz közül választhatunk.
Letáborozunk itt és várjuk a támadást, vagy visszavonulunk Tarantia felé, és várjuk az utánpótlást.
- Elpusztítanak, ha várunk - felelte Xaltotun. - Átkelünk a folyón, és letáborozunk a síkságon.
Hajnalban támadunk.
- De az ő állása sokkal erősebb! - hördült fel Amalric.
- Ostoba! - tört ki dühödten a látszólag nyugodt varázsló. - Hát elfelejtetted már Valkiát? Amiért
néhány jelentéktelen elemi erő meghiúsította az árt, már hülyének nézel? Azt terveztem, hogy a te
lándzsáid pusztítják el az ellenségeinket, de ne félj, az én tudományom fogja tönkrezúzni a seregüket.
Conan csapdába került. Nem fog látni több napfelkeltét. Keljetek át a folyón!
A fáklyák fényénél hajtották végre az átkelést. A lovak patája csattogott a sziklahídon, fröcskölt a
gázlón át. A pajzsokon és mellvérteken csillogó fáklyafény vörösen tükröződött a fekete vízen. Bár a
sziklahíd, amin átkeltek, elég széles volt, mégis elmúlt éjfél, mire kiértek a táborozásra kiszemelt
síkságra a túloldalon. Vörösen pislákoló tüzeket láttak a távolban. Conannak harcolnia kell a gorali
hegyek között, s ez a hely nemegyszer volt már Aquilónia királyának utolsó hadállása.
 Amalric kijött a sátrából, és nyugtalanul lépdelt a táboron át. Xaltotun sátrában valami
természetfölötti parázs pislákolt, és időről időre démoni sikoly reszkettette meg a levegőt, miközben
egy dob vészjósló dörömbölése hallatszott, amely inkább suhogásnak hatott, mint pufogásnak.
Az éjszaka és a körülmények hatására Amalric ösztönösen megérezte, hogy Xaltotun most
nemcsak fizikai erőkkel áll szemben. A hadvezért kétségek gyötörték a varázsló hatalmát illetően.
Felpillantott a magasban levő tüzekre, és arcára kiültek a félelem ráncai. Ő és serege mélyen benn
járnak egy ellenséges ország belsejében. Odafönn a hegyek között több ezer kegyetlen fickó áll
lesben, akiknek szívét és lelkét áthatja a remény és az indulat, no meg a hódítók elleni eszeveszett
gyűlölet, az őrült bosszúszomj. A vereség egyenértékű a megsemmisüléssel, hiszen vérszomjas
ellenséggel teli vidéken kell visszavonulniuk. Holnap oda kell vetnie seregét a nyugati népek
legfélelmetesebb harcosa és egy mindenre elszánt horda elé. Ha Xaltotun most is elhibázza.
Fél tucat felfegyverzett harcos lépett elő a sötétből, a tűz fénye megcsillant mellvértjükön és
sisaktaréjukon. Egy ösztövér alakot hoztak félig vezetve, félig vonszolva, akin cafatokban lógott a
ruhája. Tisztelegtek.
- Uram, ez az ember odajött az őrszemhez és azt mondta, hogy Valerius királlyal szeretne
beszélni. Aquilóniából való.
A jövevény úgy nézett ki, mint egy farkas, sőt mint egy csapdák által felsebzett farkas. Csuklóján
és bokáján olyan régi sebhelyek látszottak, amilyeneket csak a bilincs okozhatott. Hatalmas, forró vas
ütötte bélyeg torzította el az arcát. Összecsomósodott hajfürtjei mögött is látszott csillogó szeme,
amikor kissé meghajolt a báró előtt.
- Ki vagy te, te mocskos kutya? - tudakolta a nemédiai.
- Szólíts Tiberiasnak - válaszolta a férfi, és fogai önkéntelenül is összekoccantak egy görcsös
rohamtól. - Azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan ejtheted csapdába Conant.
- Áruló vagy, mi? - mennydörögte a báró.
- Azt mondják, sok aranyad van - nyögte a férfi, rongyai alatt dideregve. - Adj belőle! Adj nekem
aranyat, és én megmutatom, hogyan győzheted le a királyt! - Szeme tágra nyílt, kinyújtott, felfelé
fordított reszkető kezét széttárta.
Amalric utálkozva vonta meg a vállát, most azonban bármilyen segítségbe bele kellett
kapaszkodni.
- Ha igazat beszélsz, több aranyad lesz, mint amennyit elbírsz - mondta. - Ha hazudsz és
kémkedsz, fejjel lefelé foglak keresztre feszíteni. Hozzátok utánam!
Valerius sátrában a báró rámutatott az előttük alázatosan meghajolva didergő, rongyaiba burkolózó
emberre.
- Azt mondja, tudja a módját annak, hogyan segítsen bennünket holnap. Szükségünk lesz
segítségre, ha Xaltotun terve most sem jobb, mint az előző. Beszélj, kutya!
A férfi teste furcsán rángatózott. Szavai is meg-megakadva hagyták el a száját.
- Conan tábora az Oroszlánok Völgyének bejáratánál van. Ez olyan mint egy legyező, mindkét
oldalán meredek hegyekkel. Ha holnap megtámadjátok Conant, egyenesen a völgyhöz kell
vonulnotok. Egyik oldalon sem tudjátok megmászni a hegyeket, ám ha Valerius király méltóztatik
elfogadni a szolgálataimat, én átvezetem a hegyeken és megmutatom, hogyan lepheti meg hátulról
Conan királyt. Ha így akarják, akkor hamarosan indulnunk kell. Sok óra lovaglás az út, először
ugyanis nyugatra kell több mérföldet menni, aztán északra, aztán keletre fordulni, és így hátulról
hatolni be az Oroszlánok Völgyébe úgy, ahogy a gundermanok is jöttek.
Amalric az állát dörzsölgetve habozott. Ezekben a zavaros időkben sűrűn találni olyan embert, aki
egy kevés aranyért hajlandó eladni a lelkét.
- Ha félrevezetsz, meghalsz! - szólt Valerius. - Tudod ezt, ugye?
A férfi didergett, de tágra nyílt szeme meg sem rebbent.
- Ölj meg, ha elárullak!
- Conan nem meri majd kettéosztani a seregét - tűnődött Amalric. - Összes emberére szüksége
lesz a támadásunk visszaveréséhez. Nem tud senkit sem nélkülözni, hogy lesbe állítsa a dombok közé.
Mindezek mellett ez a fickó jól tudja, hogy az irháját csak akkor mentheti meg, ha úgy vezet
bennünket, ahogy ígérte. Feláldozná az életét egy ilyen kutya, mint ez? Nonszensz! Nem, Valerius, azt
hiszem, ez az ember őszintén beszélt.
- Vagy nagyobb betyár, mint a legtöbb, mivel eladja a felszabadítóját - nevetett Valerius. - Jól
van. Követem ezt a kutyát. Hány embert tudsz mellém adni?
- Ötezer elég kell, hogy legyen - válaszolta Amalric. - A meglepetésszerű támadás megzavarja
őket, és ennyi elég lesz. Dél körül számítok a támadásodra.
- Tudni fogod, mikor ütök rajtuk - nyugtázta Valerius.
Amikor Amalric visszatért a pavilonjához, megelégedetten tapasztalta, hogy Xaltotun még mindig
a sátrában van, és e tényt megerősítették azok a vérfagyasztó rikoltások is, melyek újra és újra
megremegtették az éjszaka levegőjét. Amikor rögtön ezután meghallotta az acél csengését és a
kantárok csörgését a sötétségből, arcára elkeseredett mosoly ült ki: Valerius készült célja
végrehajtására. A báró tudta, hogy Conan olyan, mint egy megsebzett oroszlán, még a halál küszöbén
is tör, zúz. Ha majd Valerius hátulról csap le rá, a kimmériai elszánt visszavágása kitörölheti riválisát
az élők sorából, még mielőtt ő maga kilehelné a lelkét. Ez lenne a legjobb. Amalric úgy érezte,
nagyon jól meglenne Valerius nélkül, ha már egyszer kikövezte az útját a nemédiai győzelemnek.
A Valeriusszal tartó ötezer lovas elsősorban keménykötésű aquilón renegátokból állt. Csendes,
csillagfényes éjszakában hagyták el az alvó tábort, és
a csillagok felé emelkedő, nagy fekete halmok irányába, nyugatra mentek. Valerius lovagolt az élen,
mellette Tiberias, csuklóján egy bőrszíjjal, melyet egy fegyveres tartott, aki a másik oldalán ügetett.
Szorosan mögöttük jöttek a többiek kivont karddal.
- Ha a bolondját járatod velünk, azonnal meghalsz - adta értésére újra Valerius. - Nem ismerek
ugyan minden birkacsapást ebben a hegységben, de ismerem annyira a vidék fő alakzatait, hogy
tudjam, milyen irányba kell menni ahhoz, hogy az Oroszlánok Völgye mögé jussunk. Jól vigyázz, ne
próbálj félrevezetni bennünket!
A férfi lehorgasztotta fejét, fogai össze-összekoccantak, amint bőbeszédűen biztosította fogva
tartóját lojalitásáról. Közben bambán bámulta a fölötte lobogó zászlót, egy régi dinasztia
aranykígyóját.
Az Oroszlánok Völgyét szegélyező hegyek szélénél nagy ívben nyugatra fordultak. Egy órányi
lovaglás után észak felé vették az irányt, s az alig kivehető nyomokat és tekervényes ösvényeket
követve áttörtek a vad, zord hegyeken. A napfelkelte Conan táborhelyétől néhány mérföldnyire
nyugatra találta őket, itt a vezetőjük keletre fordult, és kőszirtek meg szurdokok útvesztőin vezette át a
sereget. Valerius bólintott, helyzetüket a többiek fölé emelkedő csúcsok segítségével állapította meg.
Tudta, hogy még mindig jó irányba haladnak.
Egyszer csak minden előjel nélkül szürke, gyapjúszerű köd hullámzott le északról, s eltakarva a
lejtőket szétterült a völgyekben. A nap eltűnt, a világ üres, vaksi szürkeséggé vált, a látótávolság
néhány méternyire csökkent. Csak tapogatózva lehetett továbbhaladni. Valerius szitkozódott. Már nem
látta a csúcsokat, amik világítótoronyként szolgálták az előbb. Teljesen a vezetőjükre voltak utalva.
Az aranykígyós lobogó lankadtan csüngött a mozdulatlan levegőben.
Most már Tiberias is zavarodottnak látszott, megállt, és bizonytalanul meresztgette a szemét.
- Eltévedtél, kutya? - szólt rá élesen Valerius.
- Csendet!
Valahol előttük erőtlen rezgés kezdődött, egy dob ritmikus pufogása.
- Conan dobjai! - kiáltott fel az aquilón.
- Ha elég közel vagyunk ahhoz, hogy halljuk a dobszót - szólt Valerius -, akkor miért nem halljuk
a csatakiáltásokat és a fegyverek csörgését is? Biztosan most kezdődött az ütközet.
- A szurdok és a szél furcsa trükköket játszik - válaszolta Tiberias. Fogai vacogtak a maláriás
láztól, ami gyakori az olyan embereknél, akik sok időt töltöttek nyirkos, föld alatti tömlöcökben. -
Figyeljetek!
Alig kivehető, mély, tompa moraj hallatszott.
- Lenn a völgyben harcolnak! - kiáltotta Tiberias. - A dobot teljes erővel verik. Siessünk!
 Egyenesen a távoli dobszó hangja felé lovagolt, mint akinek megvan rá a jó
oka. Valerius követte, s a ködöt átkozta. Közben az jutott eszébe, hogy a köd legalább álcázza az
előnyomulását, Conan nem fogja észrevenni a jövetelüket. A kimmériai hátába kerülhet, mielőtt a déli
napsütés feloszlatja a ködfátyolt.
Most nem tudta volna megmondani, mi van kétoldalt, sziklák, bozót vagy szurdokok. A dob
szakadatlanul lüktetett, egyre hangosabb lett, amint közeledtek, de semmi mást nem hallottak a
csatából. Valeriusnak halvány fogalma sem volt arról, hogy a szélrózsa melyik irányába tartanak.
Megijedt, amikor egyszer csak szürke sziklafalak bukkantak elő mindkét oldalon a szürke
gomolygásból, és felismerte, hogy egy szűk hegyszoroson lovagolnak keresztül. Vezetőjükön azonban
nyoma sem volt az idegességnek. Valerius megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a falak
kiszélesedtek, és eltűntek a ködben. Túljutottak a szoroson. Ha támadást terveztek volna ellenük, azt
itt hajtották volna végre, ebben a hegyszorosban.
Tiberias most újra megállt. A dob még hangosabban szólt, de Valerius nem tudta meghatározni,
milyen irányból jön a hang. Egyszer úgy tűnt, hogy előtte van, aztán úgy, hogy mögötte, most mintha
jobbról jönne, aztán meg mintha balról. Valerius értetlenül nézett körül, mert csataménjén ülve
ködfoszlányok lengtek körülötte és nedvesség csillogott a páncélján. Mögötte a páncélos lovasok
hosszú sorban vesztek bele a ködbe, mintha fantomok lennének.
- Kire vársz, kutya? - tudakolta.
Úgy látszott, mintha a férfi a szellemhangú dobra figyelne. Lassan felegyenesedett nyergében,
megfordította fejét, és rettenetes mosollyal az arcán nézett Valeriusra.
- Oszlik a köd, Valerius - szólalt meg teljesen más hangon, mint eddig, s csontos ujjával
előremutatott. - Nézd csak!
A dob elhallgatott. A köd szétoszlott. Először a sziklák magas, kísérteties csúcsa vált láthatóvá a
szürke felhők felett. Egyre lejjebb siklott a ködgomolyag, amint visszahúzódott, majd eltűnt. Valerius
nagyot kiáltva felpattant kengyelében, s a mögötte levő lovasok visszhangozták kiáltását. Minden
oldalon sziklák tornyosultak. Nem egy széles, nyílt völgyben voltak, mint ahogy számította. Meredek,
több száz láb magas sziklák által határolt, zárt szurdokba kerültek. Az egyetlen kijárat az a szűk
szoros volt, amelyen át belovagoltak.
- Te kutya! - Valerius ökölbe szorított páncélos kezével szájon vágta Tiberiast. - Miféle ördögi
trükk ez?
- Olyan, amelyik megszabadítja a világot egy szörnyetegtől! Nézd csak, kutya!
Valerius ismét felkiáltott, inkább dühödten, mint félve.
A szorost vad, zord kinézetű csapat állta el csendesen, mintha szobrok lennének - rongyos, boglyas
fejű emberek, kezükben lándzsákkal - sok százan. És fenn a sziklákon más arcok bukkantak fel - ezrek
- vad, komor, kegyetlen arcok, tűz, acél és éhség által megbélyegzettek.
- Conan trükkje! - őrjöngött Valerius.
- Conan semmit sem tud erről - nevetett Tiberias. - Ez olyan kisemmizett emberek terve, akiket te
tettél tönkre, taszítottál vadállati sorba. Amalricnak igaza volt. Conan nem osztotta ketté a seregét. Mi
az a csőcselék vagyunk, akik követtük őt, azok a farkasok, akik itt lapultak a dombok között, az
otthontalanok, a kilátástalan helyzetűek. Ez a mi tervünk volt, és Asura papjai segítettek a köddel.
Nézd csak meg őket, Valerius! Mindegyiken ott a kezed nyoma, a testén vagy a lelkén! Nézz csak
rám! Ugye, nem ismersz meg a hóhérod által belém égetett forradás miatt? Valaha ismertél. Valaha én
voltam Amelius ura, akinek a fiait megölted, akinek a lányát a zsoldosaid megerőszakolták és
meggyilkolták. Azt mondtad, hogy nem áldoznám fel magam azért, hogy csapdába ejtselek? Hatalmas
isten, ha ezer életem lenne, valamennyit odaadnám, hogy megvásároljam vele a végzeted! És meg is
vettem már! Nézd csak az embereket, akiket tönkretettél, te királyt játszó, halott ember! Eljött az ő
órájuk! Ez a szurdok lesz a sírod. Próbálj csak felmászni a sziklákon, meredekek, magasak. Próbáld
átverekedni magad a szoroson! Lándzsák fognak megállítani, sziklák fognak agyonzúzni! Te kutya!
Megvárlak a pokolban!
 Fejét hátravetve úgy nevetett, hogy belecsengtek a sziklák. Valerius nyergéből kiemelkedve
lecsapott rá hatalmas kardjával, átvágta a kulcscsontját és a mellkasát. Tiberias a földre rogyott, de
még mindig nevetett rémes gurgulázással a feltörő vér miatt.
A dobok újra rákezdtek, bekerítve a szurdokot hangokkal; sziklatömbök zuhantak lefelé, a
haldokló emberek sikolyain is túlsüvítettek a sziklákról záporozó nyílvesszők vakító felhői.

22. ÚT ACHERONBA

Még alig pitymallott, amikor Amalric az Oroszlánok Völgye bejáratánál csatarendbe állította
seregét. A völgyet alacsony, de meredek dombok szegélyezték, talaja szabálytalan, természetes
teraszokat képezve emelkedett. Conan serege a legfelső teraszon várta a támadást. Az a sereg, amely
Gunderföldről érkezve csatlakozott hozzá, nemcsak lándzsásokból állt. Hétezer bossóniai íjász is jött
velük, meg a bárók és csatlósaik északról és nyugatról, négyezerrel szaporítva ezzel lovassága
létszámát.
A pikások tömör ék alakú formációban álltak fel, a völgy szűk szájánál. Tizenkilencezren voltak,
legtöbben gundermanok, bár megközelítőleg négyezer aquilón is akadt a többi provinciából. Őket
mindkét oldalról ötezer bossóniai íjász övezte. A lándzsások mögött a lovagok ültek mozdulatlanul,
felemelt dárdával paripáikon. Tízezer poitaini lovag, kilencezer aquilón, bárók és csatlósaik.
Ez bizony erős felállás volt. A sereg szárnyát nem tudták volna megfordítani,
mert az a meredek, erdős hegyek megmászását jelentette volna, a bossónok nyilaival és kardjaival
szemben. Conan tábora mindjárt mögötte feküdt egy szűk, meredek falú völgyben, amely valójában
csak az Oroszlánok Völgyének folytatása volt valamivel magasabban. Nem félt a hátulról jövő,
meglepetésszerű támadástól, mivel a mögötte levő hegyek között szinte nyüzsögtek az olyan
menekültek és kisemmizettek, akiknek a hűsége vitán felül állt.
De amennyire nehéz lett volna megrendíteni ebben a pozícióban, éppoly nehéz lett volna
elmenekülni is belőle. A védők számára ez legalább annyira csapda is volt, mint erődítmény, olyan
mindenre elszánt emberek végső állása, akik nem számítanak arra, hogy túlélik a dolgot, kivéve, ha
győznek. Az egyetlen lehetséges visszavonulási út a hátuk mögötti keskeny völgy volt.
Xaltotun felkapaszkodott a völgy bal oldalán a széles bejárat mellett levő hegyre. Ez magasabb
volt, mint a többi, és valami feledésbe merült okból a Király Oltára nevet viselte. Csak Xaltotun tudta,
hogy miért, és memóriáját háromezer évvel ezelőttre állította vissza.
Nem egyedül mászott fel. Vele volt két csendes, szőrös, rejtélyes és sötét bizalmasa, akik egy
fiatal, kezén-lábán összekötözött aquilón lányt hurcoltak magukkal. Lefektették egy ősi kőre, mely
csakugyan oltárra emlékeztetett, és mintegy megkoronázta a hegytetőt. Hosszú századokon át itt állt,
kitéve az elemek koptatásának egészen addig, míg már sokan kételkedtek abban, hogy bármi más
lenne, mint egy furcsán formálódott természetes szikla. De hogy mi is volt és miért állt itt, arra
Xaltotun a múltból merített magyarázatot. Xaltotun kísérői elmentek - hajlott hátukkal hallgatag
gnómokra emlékeztettek -, ő pedig egyedül állt a kőoltár mellett, sötét szakállát emelgette a szél,
amikor végigmérte a völgyet.
Tisztán látta a kanyargó Shirikit és a völgy túloldalán a hegyeket. Látta a teraszok elején felállított
acél ék csillogását, a sziklák és bokrok között várakozó íjászok vértjén megcsillanó fényt, a
mozdulatlan, csendes lovagokat harci paripáikon, a sisakjaik felett lengő zászlókat, felemelt lándzsáik
sűrű erdejét.
A másik irányba nézve a nemédek hosszú, tömött sorait látta, ahogy a völgy szájánál csatarendbe
állnak, úgy, mint egy ragyogó acélhenger. Mögöttük látszottak az urak és lovagok szürke pavilonjai
meg a közkatonák barnásszürke sátrai, majdnem a folyóig hömpölyögve.
A nemédiai sereg úgy özönlött be a völgybe, mint egy megolvadt acélfolyó, a nagy skarlátpiros
sárkány hullámzott a fejük felett. Elöl az íjászok mentek, még csatasorban, számszeríjuk félig
felemelve, nyílvesszővel megtöltve, ujjaik a nyílvesszőn. Utánuk jöttek a lándzsások, azok mögött
pedig a csapat valódi ereje

- a lovagok. Zászlóik lobogtak a szélben, lándzsáikat felemelték, úgy léptettek hatalmas paripáikon,
mintha bankettre mennének.
Az emelkedőn még fentebb pedig a kisebb aquilón sereg állt vészterhes csendben.
Harmincezer nemédiai lovag várta a csatát, és mint a legtöbb hybóriai nációnál, itt is a lovagi rend
volt a hadsereg fő erőssége. A gyalogosok csak arra kellettek, hogy megtisztítsák az utat a páncélos
lovagok rohama előtt. Huszonegyezer volt ezekből, pikások, íjászok.
Az íjászok sorai menet közben kezdtek fellazulni. Anélkül azonban, hogy megtörték volna az
alakzatot, éles süvítéssel eregették nyilaikat. A nyílvesszők viszont vagy el sem érték az ellenfelet,
vagy lepattogtak a gundermanok egymáshoz tolt pajzsairól. És mielőtt a számszeríjasok elérték volna
az íjaik hatótávolságának megfelelő közelséget, a bossóniai nyilasok bosszúszomjas nyílvesszői
tizedelték meg soraikat.
Nem sokkal később, miután megpróbálták a nyílzáport viszonozni, a nemédiai íjászok sorai
felbomlottak, és elkezdtek rendezetlenül visszavonulni. Vértezetük könnyű volt, kézi íjaik nem értek
fel a bossónok visszacsapó íjaival. A nyugati íjászok bokrok és sziklák mögött kerestek fedezéket.
Ráadásul a nemédiai gyalogság nélkülözte a lovasok erkölcsi tartását, tudván, hogy őket csupán a
lovasok útjának megtisztítására használják.
A nyílpuskások is meghátráltak, és szétnyíló soraik között megindultak a pikások. Ezek jórészt
zsoldosok voltak, és parancsnokaik lelkifurdalás nélkül feláldozták őket. Az volt a dolguk, hogy
lefoglalják az ellenséget, amíg a lovagok szúrótávolságra nem érnek. S miközben a nyílpuskások az
oldalszárnyból lőtték záporozó lövedékeiket, a pikások egyenesen belemasíroztak az ellenség
nyílzáporába. Mögöttük megindultak a lovasok.
Amikor a pikások kezdtek szétzilálódni a halálhozó vesszők alatt, megszólaltak a harsonák, a
zsoldosok sorai jobbra és balra szétnyíltak, s elődübörögtek közülük a páncélos lovagok.
Teljes rohammal nekivágtattak a halálfelhőnek, s a tollas nyílvesszők megtalálták a réseket
páncéljukon és paripáik takaróján. Lovak buktak fel a füves hegyoldalban, vagy felágaskodtak,
megbokrosodtak, és magukkal ragadták lovasukat is. Az acélruhás alakok szétszóródtak a
hegyoldalban. A roham megingott, a katonák meghátráltak.
Lenn a völgyben Amalric rendezte a sorokat. Tarascus kivont karddal harcolt a vörös sárkányos
lobogó alatt, de aznap Torh bárója volt a parancsnok. Amalric káromkodott, amikor megpillantotta a
gundermanok lándzsahegyeinek erdejét, és alattuk az acélsisakok sorát. Azt remélte, hogy
visszavonulásával maga után csalja az ellenséges lovagságot, és megtizedelheti őket a szárnyakon
elhelyezkedő íjászaival és visszaforduló lovagjaival. Ezek a lovagok azonban nem mozdultak. Tábori
szolgák vizestömlőket hordtak a folyóról, a lovagok levették sisakjukat, és megmosták verejtékes
homlokukat. A lejtőn heverő
sebesültek hiába sikoltoztak vízért. A fenti völgyben a források bőséges vízzel látták el az ellenséget,
ők nem szomjaztak ezen a hosszú, forró tavaszi napon.
Xaltotun a Király Oltárán, az ősi, faragott kő mellől nézte a hullámzó acélfolyamot. Látta a
rohamozó lovagok tolldíszes sisakjait és előreszegezett lándzsáit. A fütyülő nyílzáporban a roham
megtört a feléjük meredő dárdák és pajzsok falán. Balták emelkedtek a tolldíszes sisakok fölé és
csaptak le, dárdák szúrtak felfelé, átdöfve a lovat, földre terítve a lovast. A gundermanok hevessége
semmivel sem volt enyhébb a lovagokénál. Ők nem töltelék voltak, akiket feláldoznak a jobb
harcosok sikere érdekében. Ők alkották a legpompásabb gyalogságot a világon, s ez a tradíció csak
még inkább emelte moráljukat. Aquilónia királyai már réges-rég megtanulták értékelni e gyalogság
hatékonyságát. Soraik nem bomlottak fel, fölöttük ott lobogott a nagy, oroszlános zászló, és az ék
hegyében egy fekete páncélos alak ordított és csapkodott, mint a villám, hatalmas, vértől csöpögő
csatabárdja átszelt acélt és csontot egyaránt.
 A nemédek olyan elszántan küzdöttek, mint ahogy hírük megkövetelte, azonban képtelenek voltak
megtörni az acélos éket, és az erdő felől folyamatos nyílzápor ritkította soraikat. Saját íjászaik
használhatatlanok voltak, pikásaik nem bírták megmászni az emelkedőt, hogy összecsaphassanak a
bossónokkal. A zord lovasok lassan, de biztosan visszafelé szorultak, és az üres nyergek száma egyre
szaporodott. A gundermanok nem hallattak diadalordításokat. Zárták soraikat, betöltötték az elesettek
helyét. Izzadság csorgott a szemükbe acélsisakjuk alól. Dárdájukat szorongatva vártak, s mellkasuk
dagadozott a büszkeségtől, hogy egy hatalmas király gyalogosan küzd az élükön. Mögöttük az aquilón
lovasság még nem mozdult. Komoran, rendíthetetlenül ültek paripáikon.
Egy lovag kaptatott fel verítékes paripáján a meredek emelkedőn a Király Oltárának nevezett
hegyre, és keserűen meredt Xaltotunra.
- Amalric azt üzeni, itt az ideje, hogy használd a varázserőd, mágus - mondta a lovag. - Legjobb
embereink hullanak, mint a legyek. Nem tudunk áttörni rajtuk.
Úgy tűnt, mintha Xaltotun méreteiben megnövekedett volna.
- Térj vissza Amalrichoz! - parancsolta. - Mondd neki, hogy rendezze a sorokat egy újabb
rohamhoz, de várja meg a jelemet! Mielőtt e jelet megkapja, olyan látványban lesz része, melyet holta
napjáig emlegetni fog!
A lovag kedve ellenére tisztelgett, és nyaktörő iramban vágtatott le a lejtőn. Xaltotun a sötét oltár
mellett állt és a völgyet szemlélte, a halottakat és a sebesülteket a hegyoldalban, a véráztatta füvet és a
poros, acélpáncélos lovasokat, ahogy visszavonulnak és rendezik soraikat. Felpillantott az égre, aztán
le a sötét kőoltáron fekvő törékeny, fehér alakra, és miközben hieroglifákkal televésett kését a
magasba emelte, különös, kántáló szavak hagyták el ajkait.
- Ó, Szeth, sötétség istene, árnyak pikkelyes ura, a szűz vérével és a hétszeres szimbólummal
szólítom gyermekeidet a föld mélyéről! Mélység lakói a vörös
föld alatt, a fekete föld alatt ébredjetek, és rázzátok meg szörnyűséges sörényeteket! Rengessétek meg
a sziklákat, és temessétek be kövekkel az ellenségeimet! A fekete mélységek hideg szele bújjon elő a
lábaik alól, és rothassza el őket.
Hirtelen elhallgatott, és magasra emelte a kést. A feszült csendben hallatszott a hadakozó seregek
ordítása odalentről. Az oltár másik oldalán egy alak jelent meg kámzsás fekete csuhában, a kámzsa
beárnyékolta fakó arcvonásait, sötét szeme tűnődve nézett előre.
- Asura kutyája! - suttogta Xaltotun, és hangja olyan volt, akár a haragos kobra sziszegése. -
Elment az eszed, hogy kihívod a végzeted? Hé, Baal! Chiron!
- Szólítsd ismét a szolgáidat, te acheroni kutya! - mondta a másik, és felnevetett. - De jó
hangosan kell hívnod őket, hogy meghallják hangodat a pokol bugyraiban!
Az egyik sziklanyúlványon lévő bozótosból egy parasztruhás öregasszony lépett elő, ősz haja a
válla fölött lobogott, nyomában egy hatalmas szürke farkas lépkedett.
- Egy boszorkány, egy pap meg egy farkas - motyogta Xaltotun komoran, aztán felnevetett. -
Ostobák, mit akartok a hókuszpókuszaitokkal az én sötét tudományom ellenében? Egy kézlegyintéssel
elhessegetlek benneteket az utamból!
- A te tudományod olyan, akár egy szalmaszál a szélben, te pythoni kutya - felelte Asura papja. -
Nem csodálkoztál el, miért nem áradt meg a Shiriki, és miért nem rekesztette Conant a túlsó oldalon?
Amikor láttam a villámfényeket, azonnal kitaláltam, mit tervezel, és varázsigéim eloszlatták a
felhőket, melyeket a tiszta égre parancsoltál. Észre sem vetted, hogy az esőcsináló varázslatod
kudarcot vallott.
- Hazudsz! - kiáltotta Xaltotun, de hangja mintha valamelyest veszített volna magabiztosságából. -
Éreztem, amint egy erős varázserő ellenem szegül. de nincs ember a földön, aki szét tudná oszlatni a
varázsfelhőket, hacsak nem hordozza magánál minden varázstudomány eredetét.
- A tervezett áradásod mégsem valósult meg. Nézd a szövetségeseidet a völgyben, pythoni! Te
küldted bele őket ebbe a mészárlásba! A csapda bezárult, és te már nem tudsz segíteni rajtuk. Nézd!
Lemutatott. A felső völgy torkában a poitainiak mögött egy vágtató lovas jelent meg, aki valamit
pörgetett a feje fölött, ami csillogott a napfényben. A lovas egyenesen levágtatott a gundermanokhoz,
akik mély hangú ordítással üdvözölték, és fegyvereiket a pajzsukhoz csapkodták, hogy a lármába
szinte az egész hegy beleremegett. A két sereg közti, sebesültekkel és halottakkal borított csatatéren a
verejtékes ló felágaskodott, és lovasa úgy rázta a kezében tartott valamit, mint egy megszállott. Egy
vörös lobogó tépett maradványa volt, és a nap fénye az arany kígyót ábrázoló pikkelyeken csillogott.
- Valerius halott! - kiáltotta Hadrathus csengő hangon. - A köd és a dobszó a végzetébe csalta! Én
varázsoltam ködöt, te pythoni kutya, és én is oszlattam szét! A varázserőmmel, mely hatalmasabb,
mint a tiéd!
- Mit számít ez? - recsegte Xaltotun, s rettenetes látványt nyújtott. A szeme lángolt, arcvonásai
rángatóztak. - Valerius bolond volt. Nincs szükségem rá. Eltiprom én Conant emberi segítség nélkül
is!
- Akkor miért késlekedsz? - gúnyolta Hadrathus. - Miért tűrted, hogy oly sok jó szövetségesed
otthagyja a fogát?
- Mivel mennél több a kiontott vér, annál erősebb a mágia! - mennydörögte Xaltotun, s hangjától
még a sziklák is majdnem megremegtek. Csalóka dicsfény játszott rettenetes feje körül. - Mivel egy
igazi varázsló nem vesztegeti az erejét feleslegesen. Mivel gyűjtenem kell az erőmet az igazi nagy
napokra, nem elfecsérelni egy hegyvidéki csetepatéra. De most már, Szethre, elszabadítom hatalmam!
Rettegj, Asura kutyája, az erőtlen isten hamis papja, mert olyat látsz, amiről eddig álmodni sem
mertél!
Hadrathus hátravetette fejét, és pokoli kacajjal nevetni kezdett.
- Ide nézz, te pythoni ördög!
Csuhája alá nyúlt, s egy drágakövet húzott elő, mely lángolt, tündökölt a napfényben, s aranyszínű
ragyogásában Xaltotun bőre holtsápadtnak tűnt. Xaltotun akkorát ordított, mintha megszúrták volna.
- A Szív! Ahriman Szíve!
- Igen! Az egyetlen hatalom, mely nálad is erősebb!
Úgy tűnt, mintha Xaltotun összezsugorodott, megöregedett volna. Szakálla hirtelen kifehéredett,
haja úgyszintén.
- A Szív! - motyogta. - Elloptad! Kutya! Tolvaj!
- Nem én! Hosszú utat tett meg messze délen. Ám most az én kezemben van, s fekete tudományod
mit sem ér ellene. Ahogy felélesztett, úgy fog elporlasztani is. Visszatérsz a sötét úton Acheronba, az
örök csendbe és éjszakába. A sötét birodalom, melynek újraélesztéséről ábrándoztál, csak legenda és
rossz emlék marad. Conan ismét trónra kerül. Ahriman Szíve pedig visszajut a Mitra templom alatti
kriptába, ahol tündökölve fogja biztosítani Aquilónia hatalmát mindörökké!
Xaltotun embertelen módon felrikoltott, és felemelt tőrrel rohanva megkerülte az oltárt, ám
valahonnan - talán az égből vagy a Hadrathus kezében tündöklő nagy drágakőből - vakító kék
fénysugár vágott elő. Telibe találta Xaltotun mellét, nagyot villant, és a hegyeket mennydörgés rázta
meg. Az acheroni varázsló eldőlt, mintha villám csapott volna belé, és mielőtt teste a földre ért volna,
iszonyatosan megváltozott. Az oltár tövében nem egy frissen megölt tetem hevert, hanem egy barna, a
felismerhetetlenségig zsugorodott és aszalódott múmia.
A vén Zelata komoran pillantott le rá.
- Nem élő ember volt - mondta. - A Szív hamis fénnyel vette körül, mely
megtévesztett mindenkit, még őt magát is, de én sohasem láttam másnak, csak múmiának.
Hadrathus lehajolt, eloldozta az oltáron nyüszítő lányt, és e pillanatban az erdőből egy különös
jelenés tűnt fel. Xaltotun szekere, melyet a fáradhatatlan lovak húztak. Csendesen közeledtek az
oltárhoz, megálltak, a szekér kereke szinte érintette a füvön fekvő múmiát. Hadrathus felemelte a
varázsló testét, és a szekérre rakta. S a szokatlan külsejű igavonók hang nélkül megfordultak és
megindultak dél felé, le a hegyről. Hadrathus, Zelata és a szürke farkas hosszan néztek utána, amint
haladt az úton Acheronba, melyet már nem láthat emberi szem.

Odalenn a völgyben Amalric felhorkant haragjában, amikor megpillantotta a vágtató, galoppozó,

lovát táncoltató harcost a vérrel átitatott vörös zászlóval a kezében. Aztán valami belső sugallatra a
Király Oltára felé kapta a fejét. És ajkai némán szétnyíltak. A völgyben minden ember látta azt az
aranyszínű fényívet, mely a hegy fölé feszült, s szikrákat hányt. Magasan a seregek fölött égett,
szembántó fénnyel, mely e pillanatban elhalványította a napot.
- Ez nem Xaltotun jele! - ordította a báró.
- Nem! - kiáltotta Tarascus. - Ez a jel az aquilónoknak szól! Nézd!
Odafönn a lovagok mozdulatlanul várakozó alakzata most meglódult, és
dübörögve vágtatott lefelé a völgybe.
- Xaltotun kijátszott bennünket! - bömbölte Amalric dühösen. - Valerius kudarcot vallott!
Csapdában vagyunk! Mitra átka szálljon Xaltotunra, amiért idehozott bennünket!
Visszavonulást fújni!
- Már késő! - üvöltötte Tarascus. - Nézd!
A hegyoldalon a vágtató lovagok szinte egyszerre szegezték előre lándzsáikat. A gundermanok
jobbra és balra szétváltak, mint egy elhúzott függöny. És Aquilónia lovagsága mennydörögve zúdult
le a lejtőn.
A roham lendülete megállíthatatlannak tűnt. A sarokba szorított íjászok nyilai a pajzsokon és a
lehajtott sisakokon csattogtak. Sisakjukon a toll libegett, lándzsáik veszedelmesen meredtek előre,
ahogy a gyalogosok szétnyíló sorai között acélos árhullámként zúdultak lefelé.
Amalric üvöltve adott parancsot az ellenrohamra. A nemédek, összeszedve bátorságukat,
megsarkantyúzták lovaikat, és felfelé vágtattak a hegyoldalon. Még mindig számbeli fölényben voltak
az ellenséggel szemben.
Azonban fáradt harcosok ültek az elcsigázott lovakon, s ráadásul felfelé kellett kaptatniuk. A lefelé
mennydörgő lovagok viszont aznap még egy kardvágást sem tettek. Friss lovakon ültek és olyan
lendülettel zúdultak lefelé,
mint a lavina. Mennykőként csapkodva nyomultak be az erőlködő nemédiai lovagok közé - kivetették
őket a nyeregből, lekaszabolták, felaprították, a megmaradtakat pedig magukkal sodorták a lejtőn.
A gyalogos gundermanok ott loholtak a nyomukban, a vértől megveszett bossónok pedig
leözönlöttek a hegyekről, és nyílvesszőt lőttek minden mozgó ellenségbe.
A csata árhulláma lefelé robogott a hegyoldalon, és a kába nemédeket tajtékként sodorta maga
előtt. Íjászaik elhajigálták fegyvereiket, és megfutamodtak. Azokat a pikásokat, akik túlélték a
lovagság rohamát, a gundermanok könyörtelenül levágták.
Az egymásba gabalyodott seregek kisodródtak a völgy száján, a kinti nagy síkságra. A hatalmas rét
menekülő és üldöző harcosoktól nyüzsgött, akik csapkodó, vagdalkozó lovagok és forgolódó lovak
együttesébe olvadtak. A nemédek alakzata felbomlott, megtört, és nem bírták rendezni a soraikat.
Százasával szakadtak le, és a folyó felé menekültek. Számosan elérték, átúsztattak rajta, és elvágtattak
kelet felé. A vidék azonban bosszúszomjas aquilón parasztoktól nyüzsgött, akik csapatosan vadászták
őket, csak kevés nemédiai jutott el Tarantiáig.
A végső összeomlás azonban egészen Amalric elestéig váratott magára. A báró - aki hasztalan
próbálta összeszedni embereit - testőreivel együtt egyenesen nekilovagolt annak az ellenséges
csapatnak, amelynek élén egy hatalmas termetű, fekete páncélos harcos lovagolt a királyi oroszlán
jelvényével köpönyegén, és az aranyoroszlános zászló és a poitaini vörös leopárd lebegett fölötte. Egy
fényes páncélú, magas harcos felfedezte Torh báróját, és lándzsáját előreszegezve rontott neki.
Dübörögve csaptak össze. A nemédiai báró lándzsája felhasította ellenfele sisakját, beleakadt az
orrvédőbe, és szinte az egészet letépve feltárta Pallantides arcát. Azonban az aquilón lovag
lándzsájának hegye szétzúzta a pajzsot, a mellvértet, és Amalric szívében állapodott meg.
Hatalmas ordítás reszkettette meg a levegőt, amikor Amalric kizuhant a nyeregből, s a lándzsa,
mely felnyársalta őt, reccsenve tört ketté. A nemédek egy emberként futamodtak meg. Vak vágtában
lovagoltak a folyó felé, s lovaik patái alatt reszketett a föld. A sárkány órája véget ért!
Tarascus nem menekült. Amalric elesett, zászlóvivőjét meggyilkolták, a királyi zászlót vérbe és
mocsokba taposták. Legtöbb lovagja megfutamodott, és az aquilónok üldözték őket. Tarascus tudta,
hogy a csata elveszett, de maroknyi hűséges követőjével megszállottan tört át a zűrzavaron, és
mindössze egyetlen vágyat érzett - hogy találkozzon kimmériai Conannal. És végül megtalálta.
Az alakzatok már végképp szétzilálódtak, a zárt sorok feloszlottak, és kisebb csoportokra
szakadoztak. Trocero zászlaja a síkság egyik szélén lobogott, Prosperóé és Pallantidesé pedig egészen
máshol. Conan egyedül maradt. Tarascus testőrei egymás után hullottak el. A két király szemtől
szemben találkozott.
Ahogy egymásnak rontottak, Tarascus lova megbotlott, és felbukott. Conan is leugrott paripájáról
és épp akkor ért oda, amikor Nemédia királya kihámozta magát valahogy a kengyelből, és felállt.
Acélok villantak vakítóan a napfényben, hangosan összecsattantak, kék szikrák záporoztak, aztán
Conan roppant méretű kétkezes pallosa Tarascus páncélján csattant, és a nemédiai király döngve
vágódott el a földön.
A kimmériai ellensége mellkasára taposott fémcsizmás lábával, és magasra emelte a kardját.
Sisakja eltűnt, fekete sörénye lebegett a szélben, és kék szemében a régi tűz lángolt.
- Megadod magad?
- Kegyelmet adsz? - kérdezte a neméd.
- Igen. Jobb vagyok hozzád, mint te lennél hozzám, te kutya! Meghagyom az életed és
mindazokét, akik leteszik a fegyvert. Bár a fejedet kellene vétetnem azért, amit tettél - fűzte hozzá.
Tarascus oldalra fordította fejét, és végignézett a síkságon. A nemédiai sereg maradványai
eszeveszetten menekültek, a győztes aquilónok a nyomukban vágtattak, s kaszabolták őket. A
bossónok és a gundermanok a nemédiai tábort dúlták, szétvagdosták a sátrakat, foglyokat ejtettek,
felhasították a zsákokat, az élelmiszeres szekereket dézsmálták.
Tarascus hevesen káromkodott, aztán vállat vont, ennél többet nem tehetett a jelenlegi
körülmények között.
- Rendben van. Nincs más választásom. Mik a követeléseid?
- Minden helyőrséged adja meg magát Aquilóniában. Parancsold meg a katonáidnak, hogy rakják
le a fegyvert, hagyják el a megszállt várakat és városokat, és amilyen gyorsan csak lehetséges,
kivonulsz a seregeddel Aquilóniából. Továbbá kifizeted a váltságdíjat minden rabszolgának adott
aquilónért, s kifizeted a hadisarcot, melynek összegét majd később fogom megállapítani, miután
felmértem, hogy mekkora kárt okoztatok az országnak. Te mindaddig a foglyom maradsz, míg e
követelések nem teljesülnek.
- Rendben van - egyezett bele Tarascus. - Ellenállás nélkül átadok minden várat és várost, mely a
katonáim kezén van, és gondoskodom róla, hogy követeléseid teljesüljenek. Értem mennyi
váltságdíjat kérsz?
Conan felnevetett, levette lábát a páncélos mellkasról, megragadta a nemédiai király vállát, és
talpra állította. Mondani akart valamit, de látta, hogy Hadrathus közeledik felé. A pap ugyanolyan
nyugodt és magabiztos volt, mint mindig, és gondosan kerülgette a halott embereket és lovakat.
Conan vérmocskos kezével elmázolta a verejtékkel keveredett port az arcán. Egész nap harcolt,
először gyalogosan a pikásokkal, aztán pedig nyeregben vezette a rohamot. Köpenye leszakadt a
válláról, páncélja merő vér volt, és kardcsapásoktól horpadt. Óriásnak tűnt a vértől, mészárlástól
zsúfolt háttérben, mint valami mitologikus hős.
- Jól csináltad, Hadrathus! - kiáltotta már messziről. - Cromra, micsoda öröm
volt látni a jeledet! A lovagjaim már majdnem megőrültek a türelmetlenségtől, és alig várták, hogy
kardot ránthassanak. Már nem sokáig bírtam volna visszatartani őket. Mi van a varázslóval?
- Megindult a sötét úton Acheronba - felelte Hadrathus. - Én pedig, indulok Tarantiába. A
munkám itt véget ért, és Mitra templomában még feladat vár rám. Itt minden munkát elvégeztünk. E
síkságon megmentettük Aquilóniát. sőt, még annál is többet. Győzedelmesen lovagolhatsz be
Tarantiába, és az egész királyság őrjöngeni fog az örömtől. Egész Aquilónia a király visszatértét fogja
ünnepelni. És. amíg nem találkozunk ismét a trónteremben. isten veled!
Conan némán nézett a távozó pap után. A csatatér különböző pontjairól lovagok vágtattak felé.
Pallantidest, Trocerót, Prosperót, és Servius Galannust ismerte fel vértől vöröslő páncélban. A csata
dübörgését mennydörgő diadalordítás váltotta fel. Minden szemben diadal csillogott, és mindenki a
fekete páncélos, hatalmas termetű királyt nézte, páncélos karok véres fegyvereket ráztak. Eleinte
zavarosan, majd egyre érthetőbben hallatszott az ütemes ordítás, ahogy mindenki egyszerre, teli
tüdőből harsogta:

- Éljen Conan, Aquilónia királya!

Tarascus szólalt meg.
- Még nem nevezted meg a váltságdíjam összegét.
Conan nevetett, és kardját hüvelyébe csúsztatta. Kinyújtóztatta hatalmas karizmait, s vérmocskos
ujjaival hollófekete hajába túrt, mintha visszanyert koronáját keresné.
- Van egy Zenobia nevű lány a háremedben.
- Hát. igen, van, azt hiszem.
- Jól van - mosolyodott el a király a kellemes emlékre. - Őt kérem váltságdíjul, semmi mást. Érte
megyek Belverusba, ahogy megígértem. Ez a lány csak rabszolga Nemédiában, de Aquilóniában
királynővé teszem!

Összeállítás: 2015
 TARTALOMJEGYZÉK

Tartalomjegyzék
ROBERT E. HOWARD............................................................................................................................................1
1.................................................................................................................................................................................2
YMIR LEÁNYA......................................................................................................................................................2
2.................................................................................................................................................................................7
ISTEN A SZARKOFÁGBAN................................................................................................................................7
3...............................................................................................................................................................................18
AZ ELEFÁNT TORNYA.......................................................................................................................................18
4...............................................................................................................................................................................31
ZSIVÁNYOK A HÁZBAN...................................................................................................................................31
1.........................................................................................................................................................................31
2.........................................................................................................................................................................34
3.........................................................................................................................................................................35
5...............................................................................................................................................................................45
ÁRNYAK A HOLFÉNYBEN..............................................................................................................................45
1.........................................................................................................................................................................45
3.........................................................................................................................................................................57
4.........................................................................................................................................................................60
6...............................................................................................................................................................................62
A FEKETE KOLOSSZUS....................................................................................................................................62
1.........................................................................................................................................................................62
2.........................................................................................................................................................................64
3.........................................................................................................................................................................72
4.........................................................................................................................................................................75
7...............................................................................................................................................................................83
A FEKETE TENGERPART KIRÁLYNŐJE....................................................................................................83
1.........................................................................................................................................................................83
A VÁGTATÓ LOVAS......................................................................................................................................83
2.........................................................................................................................................................................88
A ZARKHEBA KINCSE..................................................................................................................................88
3.........................................................................................................................................................................93
A FEKETE LÓTUSZ ÁLMA...........................................................................................................................93
4.........................................................................................................................................................................96
A SZÁRNYAS DÉMON VÁROSA.................................................................................................................96
5.........................................................................................................................................................................99
BÉLIT BÚCSÚJA.............................................................................................................................................99
8.............................................................................................................................................................................100
A VÉGZET ÁRNYÉKA.....................................................................................................................................100
1.......................................................................................................................................................................100
2.......................................................................................................................................................................111
3.......................................................................................................................................................................113
4.......................................................................................................................................................................116
9.............................................................................................................................................................................121
SZÜLESSEN BOSZORKÁNY!.........................................................................................................................121
1.......................................................................................................................................................................121
VÉRVÖRÖS SARLÓ......................................................................................................................................121
2.......................................................................................................................................................................125
A HALÁL KERESZTJE.................................................................................................................................125
3.......................................................................................................................................................................130
LEVÉL NEMÉDIÁBA....................................................................................................................................130
4.......................................................................................................................................................................134
A SIVATAG FARKASAI...............................................................................................................................134
6.......................................................................................................................................................................140
 A KESELYŰ SZÁRNYA...............................................................................................................................140
10...........................................................................................................................................................................144
A VASÖRDÖG....................................................................................................................................................144
1.......................................................................................................................................................................144
2.......................................................................................................................................................................145
3.......................................................................................................................................................................147
4.......................................................................................................................................................................149
5.......................................................................................................................................................................152
6.......................................................................................................................................................................154
11...........................................................................................................................................................................161
A FEKETE KÖR NÉPE.....................................................................................................................................161
1.......................................................................................................................................................................161
EGY KIRÁLY MEGHAL...............................................................................................................................161
2.......................................................................................................................................................................163
EGY BARBÁR A HEGYEKBŐL..................................................................................................................163
3.......................................................................................................................................................................168
KHEMSA VARÁZSOL..................................................................................................................................168
4.......................................................................................................................................................................171
TALÁLKOZÁS A HÁGÓN............................................................................................................................171
5.......................................................................................................................................................................174
A FEKETE PARIPA.......................................................................................................................................174
6.......................................................................................................................................................................179
A FEKETE MÁGUSOK HEGYE...................................................................................................................179
7.......................................................................................................................................................................185
IRÁNY A YIMSHA........................................................................................................................................185
8.......................................................................................................................................................................189
YASMINA MEGISMERI A RETTEGÉST....................................................................................................189
8.......................................................................................................................................................................193
A VARÁZSLÓK KASTÉLYA.......................................................................................................................193
10.....................................................................................................................................................................201
YASMINA ÉS CONAN..................................................................................................................................201
12...........................................................................................................................................................................207
ÁRNYAK ZAMBULÁBAN...............................................................................................................................207
1.......................................................................................................................................................................207
TÁVOLI DOBSZÓ.........................................................................................................................................207
2.......................................................................................................................................................................210
ÉJSZAKAI ÓLÁLKODÓK.............................................................................................................................210
3.......................................................................................................................................................................216
MARKOLÓ FEKETE KEZEK.......................................................................................................................216
4.......................................................................................................................................................................219
TÁNCOLJ, KISLÁNY, TÁNCOLJ!...............................................................................................................219
13...........................................................................................................................................................................224
ELVESZETT ASSZONYOK VÖLGYE...........................................................................................................224
1.......................................................................................................................................................................224
3.......................................................................................................................................................................230
14...........................................................................................................................................................................234
CONAN ÉS A FEKETE ÓRIÁSOK TAVA.....................................................................................................234
1.......................................................................................................................................................................234
15...........................................................................................................................................................................252
TÚL A FEKETE FOLYÓN...............................................................................................................................252
1. CONAN ELVESZTI A BALTÁJÁT..........................................................................................................252
2. GWAWELA SÁMÁNJA............................................................................................................................258
3. A SÖTÉTSÉG ÖRDÖGEI..........................................................................................................................261
4. ZOGAR SAG BESTIÁI..............................................................................................................................262
5. JHEBBAL SAG GYERMEKEI..................................................................................................................266
6. VÖRÖSLŐ BALTÁK A HATÁRON.........................................................................................................273
7. A LÁNGOLÓ ÖRDÖG...............................................................................................................................279
8. CONAJOHARA NINCS TÖBBÉ...............................................................................................................281
16...........................................................................................................................................................................283
A FEKETE IDEGEN..........................................................................................................................................283
 1.......................................................................................................................................................................283
A FESTETT EMBEREK.................................................................................................................................283
2.......................................................................................................................................................................287
A TENGERI EMBEREK................................................................................................................................287
3.......................................................................................................................................................................292
A FEKETE EMBER ÉRKEZÉSE...................................................................................................................292
4.......................................................................................................................................................................299
DÜBÖRGŐ FEKETE DOB............................................................................................................................299
5.......................................................................................................................................................................302
EGY EMBER A VADONBÓL.......................................................................................................................302
6.......................................................................................................................................................................312
A HOLTAK KIFOSZTÁSA............................................................................................................................312
7.......................................................................................................................................................................321
AZ ERDEI EMBEREK...................................................................................................................................321
8.......................................................................................................................................................................326
EGY KALÓZ, AKI VISSZATÉR A TENGERRE.........................................................................................326
17...........................................................................................................................................................................329
VÖRÖS SZÖGEK...............................................................................................................................................329
1. KOPONYA A SZIRTEN............................................................................................................................329
2. TÜNDÖKLŐ TŰZKÖVEK........................................................................................................................338
3. A VISZÁLY................................................................................................................................................347
4. A FEKETE LÓTUSZ ILLATA...................................................................................................................354
5. HÚSZ VÖRÖS SZÖG.................................................................................................................................357
6. TASCELA SZEME.....................................................................................................................................362
7. A SÖTÉTSÉG LAKÓJA.............................................................................................................................366
18...........................................................................................................................................................................372
GWAHLUR FOGAI...........................................................................................................................................372
1. SZÖVEVÉNYES INTRIKA.......................................................................................................................372
2. EGY ISTENNŐ ÉLETRE KÉL..................................................................................................................378
3. AZ ORÁKULUM VISSZATÉR.................................................................................................................382
4. GWAHLUR FOGAI....................................................................................................................................387
19...........................................................................................................................................................................395
FŐNIX A KARDON...........................................................................................................................................395
20...........................................................................................................................................................................407
A VÖRÖS CITADELLA....................................................................................................................................407
21...........................................................................................................................................................................428
CONAN, A BOSSZÚÁLLÓ...............................................................................................................................428
1. ÉBREDJ, SZUNNYADÓ!..........................................................................................................................428
2. HALÁLT HOZÓ SZÉL...............................................................................................................................433
3. A SZIKLAFAL LEDŐL..............................................................................................................................437
4. „MIFÉLE POKOLBÓL MÁSZTÁL ELŐ?"...............................................................................................442
5. KÍSÉRTET A FÖLD ALATT.....................................................................................................................446
6. EGY KÉSSZÚRÁS.....................................................................................................................................450
7. A FÁTYOL FELLEBBEN..........................................................................................................................456
8. KIHUNYÓ PARÁZS..................................................................................................................................463
9. A KIRÁLY AZ, VAGY A SZELLEME!....................................................................................................467
10. EGY ÉRME ACHERONBÓL...................................................................................................................472
11. DÉL KARDJAI.........................................................................................................................................478
13. SZELLEM A MÚLTBÓL.........................................................................................................................489
14. SZETH FEKETE KEZE............................................................................................................................493
15. A KALÓZ VISSZATÉR...........................................................................................................................497
16. KHEMI FEKETE FALAI..........................................................................................................................500
17. AKI MEGÖLTE SZETH GYERMEKÉT.................................................................................................502
18. A NŐ, AKI SOHASEM HALT MEG.......................................................................................................506
19. A HALOTTAK CSARNOKÁBAN..........................................................................................................510
20. KIKÉL ACHERON A PORBÓL..............................................................................................................513
21. DÜBÖRGŐ VESZEDELEM....................................................................................................................518
22. ÚT ACHERONBA....................................................................................................................................525