A kikötőmester - Robert W.

Chambers
I.

Az egész oly valószerűtlennek, olyan rémítően képtelennek tűnik immár számomra, ahogy itt
ülök a könyvtáramban, ép elmével és biztonságban, hogy habozok megörökíteni egy olyan epizódot,
amit már most sem annyira iszonyúnak, mint inkább groteszknek érzek, De tudom, ha nem vetem
most papírra ezt a történetet, többé sosem lesz bátorságom elmondani az igazat – nem azért, mert
attól félek, hogy kigúnyolnak, hanem azért, mert hamarosan már saját magam sem fogok hitelt adni
annak, amiről most még tudom, hogy igaz. Egy hónap sem telt el azóta, mióta meghallottam azt a
zúgó hangot, amiről azt hittem, hogy egy felszín alatti halrajtól származik – nincs egy hónapja még,
hogy saját szememmel láttam azt, amiről már most is azt kezdem hinni, hogy sosem létezett. Ami a
kikötőmestert illeti – és azt a csapást, amit most készülök mérni a régi világrendre… De erről sem
most, sem később nem beszélhetek; igyekszem egyszerűen és valósághűen elmondani a történetet, s
a barátaimra bízom, hogy szavatolják a hitelemet, s könyvem kiadójára, hogy megerősítse őket.
Február 29-én lemondtam állami hivatalomról és elhagytam Washingtont, hogy elfogadjak egy
ajánlatot, melyet Farrago professzortól kaptam (aki szíves engedélyét adta ahhoz, hogy feltüntessem
a nevét) – és április 1-én elfoglaltam új és kellemes pozíciómat, mint a New York-i Bronx Parkban
akkor épülő állatkert vízimadár-részlegének igazgatója.
Egy hétig követtem a szokásos eljárást: megvizsgáltam az új alapokat, tanulmányoztam az
építmények tervrajzát, követtem a földmérőket Bronx sűrűjébe, javaslatokat tettem rá, miként
rendezzék el a patakokat és tavacskákat az elkülönített részlegekben a hattyúk, ludak, pelikánok,
gémek meg a többi gázló- és úszómadár részére, melyekkel be kívántuk népesíteni a parkot.
Akkoriban az állatkert kurátorainak és hivatalnokainak az volt a politikájuk, hogy nem
alkalmaztak főállású begyűjtőket és expedíciókat sem küldtek ki ritka példányok felkutatására. Az
akadémia úgy döntött, kizárólag önkéntes felajánlásokra fog alapozni, én pedig napjaim nagy
részében azzal voltam elfoglalva, hogy válaszokat diktáltam a rengeteg levélírónak, akik hétpróbás
vadászként, az élővilág minden fajtájának gyűjtőjeként, csapdázóként, netán nyomkeresőként
kínálták fel szolgálataikat, esetleg ritka példányokat ajánlottak eladásra – rendszerint horribilis áron.
Az ötlábú macskák, rühös hiúzok, molyrágta prérifarkasok és táncoló medvék gazdáinak ajánlatát
udvariasan, ám határozottan visszautasítottam – persze előbb az összes ilyen levelet (a válaszaimmal
együtt) bemutattam Farrago professzornak.
Azonban egy május végi napon, mikor épp távozni készültem Bronx Parkból, hogy visszatérjek a
városba, Lesard professzor – a hüllők részlegéből – azzal állított meg, hogy Farrago professzor látni
kíván egy pillanatra; így hát elraktam a pipámat a zsebembe és visszasétáltam abba az ideiglenes
faépületbe, amely Farrago professzornak, az állatkert főigazgatójának szolgált irodául. A professzor –
aki egy halom jóváhagyásra beadott levél és válaszlevél mellett üldögélt az íróasztala mögött – az
orrára tolta okuláréját és furcsa mosollyal nézett rám fölötte, ami egyszerre sugallt szórakozottságot,
türelmetlenséget, ingerültséget, s talán egy leheletnyi sajnálkozást.
– Na már most, van itt egy levél – mondta, s közben határozott mozdulattal egy kartotékhoz
tűzött papírlapra mutatott. – Bizonyára Ön is emlékszik rá. – Leszedte a papirost és átnyújtotta
nekem.
 – Ó, igen – feleltem és vállat vontam. – Ez az ember minden bizonnyal téved… vagy…
– Vagy mi? – érdeklődött Farrago professzor szelíden, miközben a szemüvegét törölgette.
– … vagy hazudik – válaszoltam.
Rövid szünet a professzor hátradőlt a székében és felszólított, hogy olvassam fel újra neki a
levelet, amit én meg is tettem, lenéző türelmet tanúsítva a levélíró iránt, akit vagy egy gyermekien
naiv léleknek, vagy rendkívül ostoba szélhámosnak véltem. Ezt közöltem Farrago professzorral is, ő
azonban – meglepetésemre – habozni látszott.
– Feltételezem – mondta a maga rövidlátó, félszeg mosolyával –, hogy ezer emberből kilencszáz-
kilencvenkilenc eldobná ezt a levelet és hazugnak vagy bolondnak bélyegezné a szerzőjét.
– Álláspontom szerint – feleltem – vagy az egyik, vagy a másik.
– Egyik sem… az én álláspontom szerint – mondta lágyan a professzor.
– Micsoda? – hördültem fel. – Ez a fickó, aki szálegyedül él a vadon meg a tenger között egy
homokos sziklacsíkon, és azt akarja, hogy küldjünk hozzá valakit egy madárért, ami nem is létezik?
– Honnan tudja – kérdezte Farrago professzor –, hogy a kérdéses madár nem létezik?
– Általánosan elfogadott tény – feleltem szarkasztikusan –, hogy az óriás alka 12 már jó néhány éve
kihalt. Ennél fogva engedtessék meg nekem, hogy kétkedve fogadjam a hírt, miszerint egy
levélírónak egy eleven pár van a birtokában!
– Ó, ti fiatal lelkek! – mondta a professzor fáradt mosollyal. – Elméletek hátán utaztok nem
létező úticélok felé!
Hátradőlt a székében; szórakozott tekintete helyet keresett a képnek, mely mosolyra fakasztotta.
– Akár a vízben evickélő mókus, ti is csak a heves szél meg a mennyei közbenjárás segítségével
navigáltok, de sosem érkeztek meg oda, ahova reméltek... nem igaz?
Jócskán elvörösödve szólaltam meg:
– Tán nem hiszi el, hogy az óriás alka valóban kipusztult?
– Audobon látott alkákat.
– De azóta ki más?
– Senki… a levélírónkat kivéve – vágta rá nevetve.
Én is nevettem, abban a meggyőződésben, hogy véget ért a beszélgetés, ám a professzor
higgadtan folytatta:
– Bármi is legyen a levélírónk birtokában – és én merem remélni, hogy csakugyan egy óriás alka
az –, azt akarom, hogy szerezze meg az akadémia számára.
Döbbenetem elmúltával az első tudatos érzésem a szánalom volt. Farrago professzoron
egyértelműen eluralkodott az öregkori szenilitás – ó, mily veszteség a világnak!
Most már úgy vélem, Farrago professzor pontosan tudta, mire gondolok, de nem mutatott sem
türelmetlenséget, sem pedig bősszúságot. Odahúztam egy széket az íróasztal mellé – nem volt mit
tenni, engedelmeskednem kellett, pedig ez a haszontalan kirándulás a legkevésbé sem volt az
ínyemre.
Együtt összeállítottunk egy listát az utazáshoz szükséges holmikról és lajstromba szedtük a
várható kiadásokat, majd megjelöltem visszatérésem időpontját, anélkül, hogy bármi esélyt is adtam
volna az expedíció sikerére.
 – Semmi mással ne törődjön! – mondta a professzor. – Magának az a dolga, hogy épségben
eljuttassa ide azokat a madarakat. Hány embert visz magával?
– Egyet sem – mondtam habozás nélkül. – Szükségtelen költség, hacsak tényleg nem lesz ott
valami, amit érdemes visszahozni. De ha lesz, biztosíthatom róla, hogy sürgönyözni fogok Önnek.
– Helyes – mondta Farrago professzor jókedvűen. – Minden szükséges támogatást meg fog
kapni. Útra tudna kelni már ma este?
Az öregúr tényleg nem teketóriázik. Némileg duzzogva bólintottam; tisztában voltam vele, hogy a
professzor remekül szórakozik.
– Szóval – vettem a kalapomat. – Elindulok északra egy Black Harbor 13 nevezetű helyre, ahol lakik
egy Halyard nevű fickó, akinek – egyéb háztartási limlomok mellett – a birtokában van két kihalt óriás
alka…
Ezúttal mindketten nevettünk. Megkérdeztem, miért ad hitelt egy olyan férfi állításának, akiről
még soha életében nem hallott.
– Úgy vélem – mondta a professzor a szokott félig bocsánatkérő, félig derűs mosolyával –, ez
puszta ösztön. Valahogy érzem, hogy ennek a Halyardnak van egy alkája – vagy talán kettő is. Nem
tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy hajszálnyira állunk attól, hogy megszerezzük a világ
legritkább élőlényét. Szokatlan egy tudóstól az effajta beszéd, biztos csodálkozik is rajta – gyerünk,
vallja csak be!
De nem csodálkoztam; épp ellenkezőleg. Ráébredtem, hogy akaratom ellenére ugyanaz a furcsa
remény kezdi felkavarni a szívemet, amit Farrago professzor is dédelgetett.
– Ha valóban… – kezdtem, aztán elhallgattam.
Csöndben méregettük egymást a professzorral.
– Folytassa! – mondta bátorítóan.
De nem volt több mondanivalóm, mert a lehetőség, hogy a saját szememmel láthassam az óriás
alka egy élő példányát, az érzelmek olyan viharát idézte fel bennem, amely profánul felszínessé tett
minden beszédet.
Felálltam, hogy távozzak; Farrago professzor elkísért az ideiglenes iroda ajtajáig és odaadta
Halyard levelét. Összehajtottam és zsebre tettem, hogy szükség esetén ezzel azonosíthassam magam
Halyard előtt.
– Mennyit kér a madarakért? – kérdeztem.
– Tízezer dollárt. Ne habozzon! Ha azok a madarak tényleg…
– Tudom – feleltem sietve; nem mertem túlságosan felszítani a reményeket.
– Még valami! – mondta Farrago professzor komolyan. – Tudja, a levele utolsó bekezdésében
Halyard említést tesz még valamiről… egy két lábon járó kétéltűről valami ismeretlen fajból… lenne
szíves még egyszer felolvasni azt a részt?
Kivettem a zsebemből a levelet és felolvastam a kért szakaszt:
Ha már látta az óriás alka két élő példányát és meggyőződött róla, hogy igazat
beszélek, talán kész lesz minden előítélet nélkül meghallgatni a beszámolómat a valaha
létezett legkülönösebb teremtmény létezésével kapcsolatban. Egyelőre csak annyit
mondok, hogy a kérdéses lény egy két lábon járó kétéltű, ami az óceánban, az itteni
partszakasz közelében honos. Nem mondhatok többet, mert jómagam nem láttam ezt az
állatot, de van egy tanúm, aki biztosan, és még sokan mások, akik határozottan ezt
állítják. Persze nyilván azt gondolja, hogy a szavam nem bizonyít semmit; de ha majd az
embere ideér – amennyiben hajlandó levetkőzni az előítéleteit –, talán az ő beszámolója is
aláfogja támasztani az egyetlen olyan szemtanúét, akinek megbízhatóságáról
rendíthetetlenül meg vagyok győződve.
Tisztelettel
Burton Halyard
Black Harbor

– Nos – mondtam rövid szünet után. – Akkor hát sárkányvadászatra fel!

– Alkavadászatra, mármint. – Farrago professzor kezet rázott velem. – Már ma este útra kel,
igaz?
– Igen, de csak a Magasságos tudja, hogy fogok majd partra evickélni ennek a Halyardnak a hátsó
kertjében. Ég önnel!
– Ami azt a tengeri kétéltű illeti… – kezdte a professzor habozva.
– Jaj, hagyjuk már! – mondtam. – Hajlandó vagyok lenyelni az egész alka-sztorit, tollastul-
csőröstül, de ha ez a Halyard arra céloz, hogy látott egy kétéltűt, amelyik úgy néz ki, mint egy férfi…
– ... vagy mint egy nő – mondta óvatosan a professzor.
Undorral vonultam el; megrendült a hitem Farrago professzor szellemi frissességében.

II.

A háromnapos hajóút igencsak fárasztónak bizonyult. Sainte Croix-nál – a Central Pacific

vasútvonalán – megvásároltam készleteimet, és június 1-én megkezdtem utam végső szakaszát a
Sainte Isole széles nyomtávú vasútján. Még nappal volt, mikor megérkeztem a vadonba. Egy
bemetszésekkel jelölt ösvényen való fárasztó masírozás után (mondanom sem kell, hogy az összes
jelölés a fák másik oldalán volt) eljutottam a rozsdaette, keskeny nyomtávú vasút északi
végállomásához, amely a csöndes fenyőerdők szívétől egész a tengerig vezet.
A sínekhez érve első pillantásom arra a hosszú, viharverte pőrekocsikból álló, cölöpökkel és
durván nyesett támfákkal megrakott vonatra esett, amely épp most zakatolt el a borús erdei
félhomályba; váratlan és örömteli módon azonban sikerült még levágnom egy végső sprintet,
miközben torkom szakadtából ordítottam. A vonat megállt, én pedig feldobtam magam az utolsó
kocsira, ahol egy kellemes fiatalember ült a hátsó fék mellett, lucfenyőágat rágva és közben egy
levelet tanulmányozva.
– Pattanjon csak fel, uram! – nézett fel mosolyogva. – Úgy látom, maga a sietős fickó.
– Egy Halyard nevű férfit keresek – feleltem, miközben ledobtam puskámat és hátizsákomat egy
halom frissen vágott, illatos fenyőre. – Maga az?
– Nem, én Francis Lee vagyok. Én igazgatom a Port-of-Waves melletti csillámkő-bányát – felelte.
– De ezt a levelet itt Halyard írta, és arra kért benne, hogy keressek egy férfit, aki lóhalálában fog
érkezni a New York-i Bronx Parkból.
– Én vagyok az – mondtam, megtömve pipámat és felkínálva a férfinak egy adagot a
békedohányból; aztán csak ültünk egymás mellett és nyájasan füstöltünk, míg egy füttyszó a
mozdonyról előre nem szólította kísérőmet és én magamra nem maradtam. Lustán henyélve,
fejemet összefont karjaimon pihentetve néztem az ágak közt tovaszálló kék eget a magasban.
Már jóval látótávolságon kívül megéreztem az óceán illatát; a friss, sós aroma belopózott az
áthevült fenyők szagától elkótyagosodott érzékeimbe, így hát felültem és fürkészni kezdtem az
előttem sötétlő fenyőrengeteget.
A tengeri szél egyre frissebbre és frissebbre váltott. Apránként érkezett: előbb lágy, édes
fuvallatokban, aztán folyamatos, élénkítő áramlatként, ami megrázta a fák tollas koronáit,
meghintáztatta a balzsamfenyők kéklő hajtásait.
Lee hanyagul egyensúlyozva visszabandukolt a pőrekocsik hosszú során át; a vonat épp éles
kanyart vett egy frissen épített, víztől csöpögő zsilip körül, ami hirtelen bukkant elő az erdő mélyéből
és a sínnel párhuzamosan futott tovább.
– Idén tavasszal építettük – mondta a művét tanulmányozva, ami hullámzani látszott, ahogy a
vonat elhúzott mellette. – Az öbölig vezet… legalábbis addig kellene… – Hirtelen elhallgatott és
töprengve végigmért. – Szóval a Halyard-házba megy? – folytatta, mintha csak a saját kérdésére
válaszolna.
Bólintottam.
– Még soha nem járt ott… ugye?
– Nem – feleltem. – És valószínűleg nem is fogok többet.
Azt is elárulhattam volna, miért megyek oda, de már így is kezdtem magam kínosan érezni az
egész buta megbízatás miatt.
– Gondolom, a madarait szeretné megnézni – folytatta Lee békésen.
– Én is úgy gondolom – feleltem mogorván; sanda pillantást vetettem a férfira, hogy lássam, nem
vigyorog-e.
De csak annyit kérdezett tőlem – meglehetősen komolyan –, hogy az óriás alka tényleg ritka faj-
e; közöltem vele, hogy 1870 januárjában látták az utolsót Labrador mellett (azt is döglötten). Aztán
megkérdeztem, hogy Halyard szárnyasai valóban óriás alkák-e; erre – némileg közönyösen – azt
mondta, hogy szerinte azok; annyi biztos, hogy Port-of-Waves környékén még soha senki nem látott
efféle madarat.
– Van ott valami más is– – mondta Lee, míg végigfuttatott egy fenyőszilánkot a pipaszárán. –
Valami, ami mindenkit jobban érdekel errefelé az alkáknál, legyenek azok kicsik vagy óriások. Akár
beszélhetek is róla; előbb-utóbb úgyis hallja majd valakitől.
Habozott; láttam rajta, hogy zavarban van, próbálja megtalálni a megfelelő szavakat. Így szóltam:
– Ha van valami ebben a régióban, ami még az óriás alkánál is fontosabb lehet a tudománynak,
hát igazán szívesen hallanék róla.
Talán volt egy csipetnyi szarkazmus is a hangomban, mert éles pillantást vetett rám, aztán
enyhén elfordult tőlem. Kis idő múlva azonban zsebre vágta a pipát, két kézzel megmarkolta a féket,
felmászott a bakjára és onnan pillantott le rám.
– Hallott már valaha a kikötőmesterről? – mondta vészjóslóan.
– Melyik kikötőmesterről? – érdeklődtem.
– Hamarosan megtudja – felelte Lee elégedett pillantással.
 Nem tudtam mit kezdeni ezzel a talányos kijelentéssel. Vártam, hogy folytassa, aztán – mivel
nem tette meg – én kérdeztem rá, hogy mire célzott.
– Elmondanám, ha tudnám. De ha jobban belegondolok, nagy ostobaság lenne tőlem, ha én
kezdenék magyarázni egy szakértőnek. Fog még hallani a kikötőmesterről… sőt, talán látni is fogja. Ez
esetben boldogan eltársalgok majd Önnel az élményről.
Akaratlanul is elnevettem magam kimért és lényegre törő stílusán; egy pillanat múlva ő is
nevetni kezdett.
– Nem tesz jót az ember hiúságának, ha tudja, hogy olyasvalamit tud, amiről más azt hiszi, hogy
nem tudja. Átkozott legyek, ha még egy szót mondok a kikötőmesterről, míg nem járt maga is
Halyard birtokán!
– A kikötőmester – erősködtem – az a hivatalnok, aki a hajók lehorgonyzását felügyeli… ugye?
Lee azonban többé nem volt hajlandó társalgásba bocsátkozni, így aztán csendben lustálkodtunk
a fűrészárun, míg a mozdonyból érkező hosszú, vékony füttyszó és egy csípős, sós szélroham talpra
nem ugrasztott minket. A fákon túl megpillantottam a kékesfekete óceánt, ami a sötétlő
földnyelveken túl nyújtózott, egész addig, míg nem találkozott a felhőkkel; a fák között bömbölt a
szél, ahogy a vonat lassan megállt az őskori erdő peremén.
Lee leugrott a földre és segített levenni a puskámat meg a zsákomat; aztán a vonat rátolatott egy
görbe mellékvágányra, ami (mint Lee közölte) a csillámkő-bányához és a társaságok kirendeltségei
felé vezetett.
– Most mihez fog kezdeni? – kérdezte barátságosan. – Szívesen vendégül látom egy jó vacsorára
és egy elfogadható ágyra ma éjszakára, ha van hozzá kedve – és meg vagyok róla győződve, hogy
Mrs. Lee is örömmel fogadná magát, ha betér hozzánk.
Megköszöntem neki, de elárultam, hogy szeretném még sötétedés előtt elérni Halyard házát.
Segítőkészen elvezetett a sziklák mellett és rámutatott egy ösvényre.
– Ez a Halyard… nyomorék. Egy Black Harbor nevű öbölben lakik. A társaság útján, teherautóval
érkeznek hozzá a készletek. Itt gyűjtjük őket, aztán havonta egyszer elküldünk hozzá egy málhás
öszvért. Találkoztam már a fickóval; nehéz természetű hipochonder, született cinikus, emellett nem
tűr ellentmondást. Ha azt állítja, hogy van egy óriás alkája, hát maga jobban teszi, ha elhiszi.
A szívem izgatottan kezdett verni a lehetőségtől; kitekintettem az erdős földnyelvekre, a buckák
és völgyek kusza egyvelegére, s próbáltam elképzelni, mit jelentene nekem, Farrago professzornak,
sőt az egész világnak, ha úgy térnék vissza New Yorkba, hogy egy élő alka pompázik az oldalamon.
– Igazi különc – mondta Lee. – Hogy őszinte legyek: ki nem állhatom. Ha nem fogja jól érezni
magát nála, nyugodtan jöjjön vissza hozzánk.
– Halyard egyedül él? – kérdeztem.
– Igen… egy hivatásos ápolót leszámítva – szerencsétlen teremtés!
– Ki az? Egy férfi?
– Nem – mondta Lee undorral.
Megint furcsa pillantást vetett rám, habozott, majd végül így szólt:
– Kérje meg Halyardot, hogy meséljen magának a nővérről és… a kikötőmesterről. Isten önnel!
Engem már várnak a kőfejtőnél. Jöjjön és szálljon meg nálunk, amikor csak kedve tartja; Port-of-
Wavesben mindig szívesen látják.
 Kezet ráztunk és elváltunk a sziklánál; ő visszaindult a sínek mentén, az erdő felé, én meg a
vállamra dobtam a motyómat meg a puskát és nekieredtem északnak. Egyszer egy csapat bányász
mellett haladtam el – az arcuk téglavörösre égett, hegekkel teli kezük himbálózott séta közben.
Miután egy biccentéssel elhaladtam mellettük, megfordulva észrevettem, hogy ők is megfordultak és
utánam néztek; a tengeri szél elsodort a fülemig pár szót a társalgásukból. A kikötőmestert
emlegették.

III.
A napnyugta felé haladva egy meredek gránitsziklához értem, ahol tengeri madarak kerengtek és
lármáztak, az óriás törőhullámok pedig kettőzötten mennydörgő visszhanggal gördültek neki a szikla
alatt a napszítta, karmazsinszín homoknak.
A part félholdjának túlsó felén egy másik szikla állt, amely mögül füstoszlopot láttam felszállni a
mozdulatlan levegőbe. Minden bizonnyal Halyard kéményéből jött, bár a szikla meggátolt abban,
hogy magát a házat is megpillantsam.
Megpihentem egy pillanatra, hogy újratömjem a pipámat, aztán visszavettem a puskát meg a
zsákot, és óvatosan elkezdtem lemászni a szikláról. Már félúton voltam a part felé, s a túloldali sziklát
méregettem, mikor a tetején észrevettem valamit – egy ember sötét körvonalait az égbolt hátterén.
Egy pillanat múlva rájöttem, hogy nem lehet ember, mert hirtelen átvetette magát a szikla peremén,
és úgy siklott végig a meredek, tükörsima falon, akár egy gyík. Mielőtt alaposabban is megnézhettem
volna, bekúszott a hullámok közé – legalábbis úgy tűnt –, de olyan hirtelen és váratlanul történt az
egész, hogy abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán láttam-e bármit is.
Az esemény azonban eléggé felkeltette az érdeklődésemet ahhoz, hogy felkaptassak a szikla
szárazföld felőli oldalán, arra a helyre, ahol látni véltem az emberalakot. Természetesen nem volt ott
semmi – semmilyen emberi nyom. Valami viszont járt ott – talán egy vidra –, mert egy frissen megölt
és egész a farkáig felfalt hal maradványai hevertek a sziklán.
Egy pillanat múlva megláttam a házat magam alatt: egy frissen mázolt, takaros, keskeny
építményt; modern volt, és egyáltalán nem illett a körötte tobzódó őstermészethez. Bántó,
disszonáns hangjegyként ütött el a földnyelv és a tenger nemes, szürke monotóniájától.
A lefelé vezető út elég könnyűnek bizonyult. Átszeltem a félhold alakú partot – kemény volt, akár
a rózsamárvány –, és a kövek közt egy kicsi, kitaposott ösvényre bukkantam, ami a ház elülső
verandájához vezetett.
A verandán ketten ültek – a hangjukat hallottam meg először és mikor elértem a falépcsőhöz,
láttam, hogy egyikük – egy nő – felemelkedik a székéről és sietve megindul felém.
– Jöjjön vissza! – rikoltott utána a másik: egy férfi volt az, simára borotvált, mélyen redőzött
arccal és égszínkék, mérgesen csillogó szemekkel. A nő csöndesen hátralépett, s csak egy néma
meghajlással nyugtázta megemelt kalapomat. A férfi – aki tolószékben ült – a kerekekre csapta
jókora, sápadt mancsát és kihajtotta magát a tornácra. Kendők voltak rátűzve, egy koszos, drapp
színű kalap billegett a fején, és ahogy rám nézett, ráncba szaladt a homloka.
– Tudom, ki maga – mondta maró hangon. – Az egyik zoológus fickó a Bronx Parkból. Legalábbis
úgy néz ki.
– Önt is messziről megelőzi a híre – feleltem; bosszantott az udvariatlansága.
 – Meglehet – válaszolta, valahol félúton a nevetés és a megvető vigyor között. – Lenyűgöz a
nyíltsága. Az óriás alkáimra fáj a foga, nem igaz?
– Semmi más nem csábított volna erre a helyre – mondtam őszintén.
– Hála legyen az égnek! – vágta rá. – Üljön le egy kicsit; épp megzavart minket. – Azzal
visszafordult az ifjú hölgyhöz, aki a hivatásos nővérek takaros köpenyét és apró fityuláját viselte, és
intett neki, hogy folytassa, ahol abbahagyta. Ő így is tett, ám előbb rosszalló pillantást vetett rám,
ami újabb megvető vigyort váltott ki a férfiból.
– Az egész olyan hirtelen történt – mondta a nővérke fojtott hangon –, hogy nem volt időm
visszafordulni. A csónak az öbölben sodródott; jómagam hátul ültem és olvastam. Mindkét evező be
volt húzva, a kormányrúd szabadon lengett. Kaparászást hallottam a csónak alól, de azt hittem, csak
a hínár – aztán egy pillanat múlva halk csapkodás hallatszott, mintha egy jókora hal dörgölné az orrát
valami uszadékhoz.
Halyard megmarkolta a széke kerekeit és komor elégedetlenséggel bámulta a lányt.
– Nem tudott eleget ahhoz, hogy megrémüljön? – kérdezte.
– Nem… akkor még nem – mondta a lány kissé elpirulva. – De mikor pár pillanattal később
felnéztem és megláttam a kikötőmestert, ahogy fel-alá rohangál a parton, iszonyúan megijedtem.
– Tényleg? – mondta Halyard szarkasztikusan. – Ideje volt. – Aztán felém fordult és ezt
csikorogta: – És az ifjú hölgy kénytelen volt elevezni egész Port-of-Wavesig és ott szólni Lee
bányászainak, hogy húzzák partra a csónakot.
Teljesen tanácstalan voltam; előbb a lányra, majd Halyardra néztem. Egy szót se értettem az
egészből.
– Ennyi elég lesz – mondta Halyard hálátlanul. A jelek szerint ez a kurta frázis volt a megszokott
szófordulat, amellyel elbocsátotta a nővért.
A lány felemelkedett – ahogy én is –, egy meghajlással elhaladt mellettem és hangtalanul eltűnt
a ház belsejében.
– Erőlevest akarok! – bömbölte utána Halyard, majd barátságtalan pillantást vetett rám. – Úri
neveltetésben részesültem – vicsorogta. – Emellett a Harvardon végeztem, de úgy élek, ahogy
jólesik, azt teszem, amihez kedvem van, és azt mondom, amit akarok.
– Hát nem túl tapintatos, annyi biztos – jegyeztem meg viszolyogva.
– Miért lennék? – csikorogta. – A pénzben, amit annak a nőnek fizetek, a kibírhatatlanságom
eltűrése is benne van; a megállapodásunk része.
– A legkevésbé sem foglalkoztatnak a magánügyei – mondtam. – Azért jöttem, hogy szemügyre
vegyem az alkákat.
– Biztos azt hiszi, hogy közönséges alkák – felelte megvetően. – De nem azok; óriás alkák.
Mikor fölvetettem, hogy engedje megvizsgálni őket, Halyard közönyösen annyit mondott, hogy a
hátsó udvarban vannak egy karámban, és akkor kerülöm meg a házat, amikor csak kedvem tartja.
Leraktam a verandára a puskámat meg a zsákot, és vegyes érzelmekkel elsiettem – melyek közt a
remény immár teljesen háttérbe szorult. Egyetlen épelméjű ember sem tartana ily becses kincseket a
hátsó udvarán elkerítve, érveltem magamban; készen álltam rá, hogy pingvintől északi lundáig
bármit találhatok abban a karámban.
 Míg élek, nem fogom elfelejteni azt a kábult áhítatot, amit a dróthálós kerthez érve éreztem. A
karámban nem csupán két eleven, lélegző óriás alka volt, nemesen fészkelve hínáros ágyukon, de az
egyikük épp két újonnan kikelt, csupacsőr-csupaláb fiókát szemlélt, amik megfontoltan kuporogtak
egy sós vizű pocsolya mellett, melyben apró halak úszkáltak.
Egy darabig teljesen elvakított – nem, inkább letaglózott – az izgalom. Próbáltam felfogni, hogy
egy szinte kihalt faj utolsó egyedeit látom magam előtt – a harminc év óta kipusztultnak nyilvánított
óriás alkák egyedüli túlélőit.
Úgy hiszem, egyetlen izmom, egyetlen porcikám sem mozdult, míg le nem ment a nap és a
sereglő sötétség el nem takarta meredt tekintetein elől a hatalmas, csöndes, csillogó szemű madarak
látványát.
De még utána is képtelen voltam elszakadni a karámtól; hallgattam a hím madár furcsa, álmos
hangjait, a tojó lágy válaszát, a begye alá bújt fiókák panaszos csipogását; hallgattam uszonyszerű,
kezdetleges szárnyuk álmos verdesését, ahogy ásítva összecsattantották csőrüket és lefekvéshez
készülődtek.
– Ha lenne szíves… – szólalt meg egy halk hang az ajtó felől. – Mr. Halyard szeretné, ha
csatlakozna hozzá a vacsoránál.

IV.
Derekasan bevacsoráltam – jobban mondva: élveztem volna a vacsorát, ha sikerült volna
valahogy megszabadulni Halyardtól, és az asztalnál kizárólag a marhaszegy, a csinos nővérke és
jómagam foglaltunk volna helyet. A lányt rendkívül vonzónak találtam; megvolt az a zavaró szokása,
hogy folyton lehajtotta a fejét és sötét szemekkel kukucskált felfelé, ha szóltak hozzá.
Ami Halyardot illeti, egyszerűen elmondhatatlanul viselkedett; magára göngyölte tubákfoltos
kendőit és bárdolatlanul hangoskodott a zabkásája fölött. Annyit azért el lehet mondani, hogy az
asztal mellé érdemes volt leülni, és a bornak sem kellett cégér.
– Fúj! – csattant fel Halyard. – Elegem van ebből az átkozott levesből… és ragaszkodok hozzá,
hogy töltse újra a poharamat…
– Árt magának az ital – mondta a nővérke.
– Ha nem ihatok, annál már az is jobb, ha feldobom a bakancsot – torkolta le.
– Egyetértek! – mondtam és készségesen átnyújtottam a borosüveget, Halyard valamiért
mégsem tudott felhőtlenül örülni a figyelmességemnek.
– Dohányoznom sem szabad – morogta, és addig igazgatta a kendőket, míg úgy nem nézett ki,
mint III. Richárd.
Elég figyelmes volt viszont ahhoz, hogy odatoljon elém egy doboz szivart. Kivettem egyet és
felálltam; a csinos nővérke elsietett mellettem és eltűnt a mellettünk lévő kis társalgóban.
Egy ideig szótlanul üldögéltünk. Halyard ingerülten szedegette a ruhájáról a kenyérmorzsákat,
anélkül, hogy rám nézett volna. Én – a hosszú gyalogtúrától kimerülten – hátradőltem a székemben,
és csöndesen élveztem az egyik legjobb szivart, amit életemben elfüstöltem.
– Nos – csikorogta végül Halyard –, mi a véleménye az alkáimról… és a szavahihetőségemről?
Közöltem vele, hogy mindkettő kifogástalan.
– Senki nem hitte azt a múzeumban, hogy svindler vagyok? – tudakolta.
 Elárultam, hogy hallottam ilyen véleményt is. Aztán úgy döntöttem, tiszta vizet öntök a pohárba,
és bevallottam, hogy én voltam az, aki kételkedett benne; a főnököm, Farrago professzor szándékom
ellenére küldött ide, de most kész vagyok örömmel beismerni, hogy ő, Mr. Halyard, az emberi faj
jótevője.
– Marhaság! – mondta. – Ugyan mi hasznára van egy dongalábú, idétlen madár az
emberiségnek?
De azért jólesett neki; és rögvest megkért – nem is barátságtalanul –, hogy pusztítsam még a
vörösborát.
– Én kész vagyok – mondta. – A finom ételek és italok már nem tesznek jót nekem. Egy nap
eléggé megkergülök hozzá, hogy rohamot kapjak, és aztán–
Elhallgatott, hogy ásítson egyet.
– Aztán – folytatta – a kis nővérkém megihatja az összes boromat és visszatérhet a civilizációba,
ahol udvariasak az emberek.
Így vagy úgy, dacára annak, hogy Halyard egy házsártos vén disznó volt, valahogy mégis
megérintettek a szavai. Már nem sok minden maradhatott neki az életben – ahogy ő az életet
tekintette.
– Rá fogom hagyni a házat – mondta a kendőit rendezgetve. – Nem tud róla. A pénzemet is
ráhagyom. Arról se tud. Jóságos ég! Miféle nő lehet, ha képes elviselni a modoromat havi pár
dollárért?
– Úgy gondolom – feleltem –, hogy részben az az oka, hogy szegény, részben pedig az, hogy
sajnálja magát.
Lidérces mosollyal nézett fel rám.
– Tényleg úgy gondolja, hogy sajnál?
Folytatta, mielőtt még válaszolhattam volna.
– Nem vagyok szenvelgő széplélek, és senkitől nem tűröm el a szánalmat! Világos?
– Ó, én ugyan nem sajnálom magát! – mondtam sietve, Halyard pedig – a találkozásunk óta
először – szívből felnevetett.
Utána láthatólag mindketten jobban éreztük magunkat; én ittam a borát és szívtam a szivarját,
Halyard pedig egyfajta komor elégedettséggel tanulmányozott.
– A fiatal bolond a legnagyobb bolond – mondta kisvártatva.
Mivel nem volt kétségem afelől, hogy rám célzott, ügyet sem vetettem rá.
Miután befejezte a kendői rendezgetését, sanda pillantást vetett rám és megkérdezte, hány éves
vagyok.
– Huszonnégy – feleltem.
– Igazi ebihal, mi? – mondta.
Mivel nem sértődtem meg, még egyszer elismételte.
– Ó, ugyan már! – mondtam. – Engem hiába próbál bosszantani. Átlátok magán; egy jó kis vita
olyan lenne magának, mint egy koktél – de mellettem be kell érnie a zabkásával.
– Ezt nevezem arcátlanságnak! – csikorogta mérgesen.
 – Nem érdekel, minek nevezi – feleltem rendíthetetlen nyugalommal. – Akkor sem fog
felingerelni. Mellesleg – fejeztem be – szerintem maga nagyon élvezetes beszélgetőpartner tudna
lenni, ha akarna.
Ez a felvetés láthatólag beléfojtotta a szót – legalábbis nem mondott utána semmit; jómagam
békén elszívtam a szivart és bedobtam a csonkját egy csészealjba.
– Na már most – mondtam –, mit kér a madaraiért, Mr. Halyard?
– Tízezer dollárt! – vágta rá gonosz vigyorral.
– A madarak leszállítása után kap majd egy igazolt csekket – mondtam csöndesen.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy elfogadja ezt a képtelen ajánlatot? Márpedig én egy centtel
sem elégszek meg kevesebbel! Jóságos ég! Hát nincs magában semmi küzdőszellem? – bömbölte,
félig kiemelkedve a kendőhalomból.
Olyan szánalmas buzgalommal próbált vitát provokálni, hogy hirtelen görcsös nevetőroham
fogott el; ő tátott szájjal méregetett, s láthatóan gyűlt benne a méreg.
Aztán megragadta a kerekesszékét és kihajtott vele a helyiségből, túl dühösen ahhoz, hogy
bármit is mondjon; én – továbbra is nevetve – átsétáltam a társalgóba.
A nővérke ott kötögetett egy függőlámpa alatt.
– Ha nem vagyok indiszkrét… – kezdtem.
– Aki mer, az nyer – mondta a lány, fejét lehajtva, de pillantását rám emelve. Így aztán leültem,
arcomon a csodálatban sütkérező emberek könnyelmű mosolyával.
– Nyilván egy keszkenőn dolgozik.
– Nyilván nem – felelte. – Ez egy hálósipka lesz Mr. Halyardnak.
Lelki szemem előtt megjelent a dühtől fuldokló Halyard, hálósipkával a fején; a gondolattól
majdnem megint kitört belőlem a nevetés.
– Mint Yvetot királya, az ágyban is hordja koronáját 14 – jegyeztem meg nyeglén.
– Mondja ezt maga Yvetot királya – állapította meg a lány, és újra áthúzta a cérnát a tűn.
Nem jó érzés, ha megdorgálnak. Milyen nagy és vörös és forró tud lenni tőle az ember füle!
Kiballagtam a verandára, hogy lehűtsem. Kisvártatva a csinos nővérke is kijött és leült egy székre
a közelemben. Talán megbánta, hogy elszalasztotta az alkalmat a flörtölésre.
– Olyan kevés társaságom van… Igazi megkönnyebbülés látni valakit a nagyvilágból – mondta. –
Ha tud szeretetre méltóan viselkedni, szívesen fogadnám, ha meg is próbálná.
A gondolatot, hogy kijött mellém, oly szeretetre méltónak találtam, hogy meg se bírtam szólalni,
míg bátorítást nem kaptam tőle:
– Meséljen róla, hogy élnek az emberek New Yorkban!
Így hát letelepedtem a lépcsőre és mesélni kezdtem a világ általam lakott részéről, ő pedig ott ült
és kötögetett a társalgó ablakain kiszűrődő gyér fényben.
Tagadhatatlanul volt benne egyfajta kacérság, ami vegyítette a szokásos módszereket a saját –
kétségtelenül elragadó – egyéniségével. Például amikor elvesztette a tűjét; vagy amikor mindketten
négykézláb vadásztunk a gyűszűjére.
Persze, az efféle időtöltéshez számos kortárs klasszikus tartalmaz útmutatást.
 Olyan szórakoztató voltam, amennyire csak telt tőlem – bár talán nem annyira szórakoztató,
mint a fiatalemberek általában hiszik magukat. Azért jól kijöttünk egymással; egészen addig, míg rá
nem kérdeztem, ki az a rejtélyes kikötőmester, akiről olyan titokzatos társalgást folytattak.
– Nem vagyok hajlandó beszélni róla – mondta a lány olyan kimértséggel, amit ki se néztem
volna belőle.
Persze ezek után aligha feszegethettem volna tovább a témát – ami azt illeti, nem is akartam –,
így inkább arról kezdtem mesélni, hogy úgy láttam délután, mintha állna valaki a szirt tetején, aki
aztán úgy csúszott le a kopár sziklán, akár egy kígyó.
A csinos nővérke meglepetésemre kedvesen, ám ellentmondást nem tűrő, jéghideg hangon
megkért, hogy ne mondjak erről többet.
– Csak egy vidra volt – próbáltam megnyugtatni, arra az esetre, ha esetleg félne a kígyóktól.
Magyarázatom azonban láthatóan egyáltalán nem érdekelte, és elszörnyedve állapítottam meg,
hogy a legkevésbé sem tettem rá kedvező benyomást.
Úgy tűnik, nem kedvel engem és a történeteimet, gondoltam, de talán túl fiatal még hozzá, hogy
értékelje őket. Így aztán megbocsátottam neki – főleg, mert még csinosabb volt, mint először
gondoltam –, és magára hagytam, azzal, hogy Mr. Halyard bizonyára elirányít majd a szobámba.
Halyard a könyvtárban volt és egy revolvert tisztított, mikor beléptem.
– A szobája az enyém mellett van – mondta. – Szép álmokat, és legyen szíves tartózkodni a
horkolástól!
– Bátorkodhatom remélni, hogy Ön is hasonlóképpen fog cselekedni? – feleltem udvariasan.
Ettől felbőszült, így sietve elvonultam a szállásomra.
Legalább két órája aludtam már, mikor a szemembe tűző fényre ébredtem, és valami mozgásra
az ágyam mellett. Felültem és pislogva meredtem Halyardra, aki – köntösben és hálósipkában – fél
kézzel behajtotta magát a szobámba, míg a másikban egy gyertyát lengetett a fejem fölött.
– Olyan átkozottul magányos vagyok! – mondta. – Gyerünk, legyen jó hozzám; beszélgessen
velem egy kicsit a maga arcátlan, eredeti módján!
Kitartóan tiltakoztam, de Halyard olyan vékonynak és megviseltnek, magányosnak és
rosszkedvűnek, oly groteszkül szeretetlennek látszott, hogy végül kimásztam az ágyból és egy teli
szivacs hideg vizet zúdítottam a fejemre.
Azután visszatértem az ágyba, felpolcoltam a párnákat a hátam mögé és felkészültem, hogy ádáz
vitát folytassak vele, ha ezzel némi örömöt csempészhetek morbid életébe.
– Nem – mondta nyájasan. – Túlságosan aggódok ahhoz, hogy veszekedni kezdjek, de őszintén
köszönöm kedves ajánlatát. El akarok mondani magának valamit.
– Mit? – kérdeztem gyanakodva.
– Meg akartam kérdezni magától, látott-e valaha olyan embert, akinek kopoltyúi vannak, mint
egy halnak?
– Kopoltyúi? – ismételtem.
– Igen, kopoltyúi! Látott?
– Nem! – vágtam rá mérgesen. – Mint ahogy maga sem.
 – Valóban nem – mondta Halyard szokatlanul békésen. – De van egy halkopoltyús fickó, aki
odakinn él az óceánban. Ó, ne nézzen már úgy– soha senki nem vonja kétségbe a szavamat, és én
mondom magának, hogy az az ember – vagy legalábbis úgy néz ki, mint egy ember – csakugyan
létezik– akkora, mint maga... palaszürke tetőtől talpig… ocsmány, vörös, halszerű kopoltyúkkal!… és
van egy tanúm is, aki igazolja mindezt!
– Kicsoda? – kérdeztem szarkasztikusan.
– A tanú? Az ápolónővérem.
– Ó! Egy palaszínű, kopoltyús embert látott?
– Igen, azt. És Francis Lee, a Port-of-Waves-i Csillámbánya Társaság igazgatója is látta. Meg még
egy tucatnyian, akik ott dolgoznak. Nem muszáj nevetnie. Ez régi történet errefelé; bárki mesélhetne
magának a kikötőmesterről.
– A kikötőmester! – kiáltottam fel.
– Igen, az a palaszürke, kopoltyús férfiszerűség… aki – Isten az Égben!… – csakugyan férfi… az a
kikötőmester. Kérdezze meg bármelyik bányászt, mi sziszeg a rakpartnál veszteglő hajók körül, mi
csomózza ki a vontatóköteleket, mi cseréli át az összes csónak sorrendjét az öbölben az éj leple alatt!
Kérdezze meg Francis Lee-t, mit látott múlt pénteken napnyugtakor fel-alá rohangálni és ugrálni a
homokpadon! Kérdezzen meg bárkit a part mentén, mi az az emberforma lény, ami a sziklákon
mozog és úgy csúszik le róluk a tengerbe, akár egy vidra–
– Azt én is láttam! – tört ki belőlem.
– Ó, csakugyan? Nos: mi volt az?
Bár tucatnyi magyarázat tolult a számra, valamiért mégis csendben maradtam.
Némi szünet után Halyard folytatta:
– A kikötőmestert látta, semmi mást!
Szótlanul meredtem rá.
– Ne értsen félre – mondta ingerülten. – Nem hiszem azt, hogy a kikötőmester szellem vagy
varázslény vagy bármi hasonló badarság. És azt se hiszem, hogy optikai csalódás.
– Akkor mit hisz? – kérdeztem.
– Szerintem ember… vagy legalábbis az emberi faj valamilyen ágából való … én úgy gondolom.
Hadd áruljak el valamit: az Atlanti-óceán legmélyebb pontja öt mérfölddel van a tengerszint alatt – és
bizonyára tudja, hogy az a pont alig negyed mérföldre esik ettől a földnyelvtől. Ha jól emlékszem, az
angol Marotte kapitány felderítőhajója, a Sirály fedezte fel és mérte le. Mindenesetre ott van, és én
azt hiszem, hogy abban a beláthatatlan mélységben egy kétéltű emberfaj utolsó ivadékai laknak!
Ez olyannyira gyerekesen hangzott, hogy válaszra sem méltattam.
– Ha akarja, elhiszi, ha nem, nem – mondta mérgesen. – De egyvalamit tudok, mégpedig: a
kikötőmester ideszokott az öblöm környékére és vonzódik az ápolónővéremhez! Ezt pedig nem
tűröm! Kiloccsantom a kopoltyúit, amint puskavégre kapom! Nem érdekel, hogy emberölésnek
minősül-e – mindenesetre újfajta gyilkosság lenne, ami igencsak érdekel!
Hitetlenkedve bámultam, de Halyard időközben teljesen felhevült, én pedig inkább nem
mondtam ki, hogy mit gondolok.
 – Igen, az a palaszürke, kopoltyús izé ott morog és vicsorog és nyáladzik az ápolónőm körül…
mikor sétál, mikor kievez, mikor a parton üldögél! Istenem! Megőrülök tőle, nem fogom eltűrni, én
mondom!
– Nem – mondtam. – Én se tűrném. – Azzal átfordultam az ágyban és görcsösen nevetni
kezdtem.
A következő pillanatban hallottam, ahogy bevágódik az ajtóm. Magamba fojtottam jókedvemet
és felálltam, hogy becsukjam az ablakot, mert az erdő felől hideg szél fújt, és egész az ágyamig
belepte a szőnyeget az esőpermet.
Az izzó ragyogás – ami a csillagok kihunyta után marad még néha egy ideig – remegő, borongós
fénybe vonta a fövenyt és az öblöt. A hullámtörés tompa zúgásán túl hallottam a tenger morajlását –
hangosabban, mint valaha. Aztán, mikor az ablak becsukása közben egy utolsó pillantást vetettem az
emelkedő-süllyedő tengerre, egy bokáig vízben álló embert pillantottam meg az öbölben; egyes-
egyedül volt, kinn az éjszakában. De vajon... csakugyan ember volt? Hirtelen négykézláb kezdett futni
a parton, akár egy bogár, és úgy lengette a végtagjait, mintha tapogatók lennének. Mielőtt
kilökhettem volna az ablakot, az a valami bevetette magát a vízbe, és mire kihajoltam a dermesztő
esőbe, már nem láttam semmit, csak a partról lekúszó apályt – és nem is hallottam semmit, csak a
fövenyen morajló habok hangját.

V.

Egy hétbe telt, hogy megszervezzem az óriás alkák vízi átfuvarozását Port-of-Wavesbe, ahonnan
egy Petite Sainte Isole-ból érkező rönkszállító szkúnerrel utazunk majd tovább New Yorkba.
Közben fűzfavesszőből összeeszkábáltam egy ketrecet, hogy az szolgáljon az alkák fészkéül a
Bronx Parkba való megérkezésünkig. Farrago professzornak küldött távirataim meglehetősen kurták
voltak. Az egyik csak annyiból állt: „Győzelem.” A másikban előadtam, hogy nem tartok igényt
segítőkre, a harmadikban pedig azt írtam: „Szkúner lefoglalva. Július 1-én érkezem New Yorkba.
Küldje a furgont a Bluff Streetre.”
Egyhetes vendégeskedésem Mr. Halyardnál igen érdekesnek bizonyult. Civakodtam a
nyomorékkal, hogy örömöt szerezzek neki, egész nap a fűzfaketrecen munkálkodtam, aztán meg a
csinos nővérkével vadásztunk a gyűszűjére a holdfényben. Néha meg is találtuk.
Ami a kikötőmesternek hívott valamit illeti, tucatnyi alkalommal láttam, de mindig vagy éjszaka,
vagy oly távolról és oly közel a tengerhez, hogy mire puskával a kezemben odaértem, persze nyoma
sem volt már.
Meg voltam róla győződve, hogy az úgynevezett „kikötőmester” valami ütődött szerecsen, aki a
jó ég tudja, honnan keveredett ide – talán egy hajótörött, aki eszét vesztette a sok szenvedéstől.
Azért a legkevésbé sem volt kellemes érzés, hogy erősen vonzódik a csinos nővérkéhez.
A lány viszont kitartott amellett, hogy a kikötőmester tengeri lény; őszintén bizonygatta, hogy
kopoltyúja van, mint egy halnak, a szája helyén egy puha, húsos lyuk, a szeme pedig héjatlan és
dülledt és foszforeszkál.
– Emellett – mondta borzongva – tetőtől talpig palaszürke, akár egy delfin, és olyan nyirkosnak
látszik, mint egy bonctermi gumilepedő.
Előtte való este, hogy az alkáimmal csónakba szálltam volna, útnak indulni Port-of-Waves felé,
Halyard odagurult mellém a székével és bejelentette, hogy ő is velem szándékozik tartani.
 – Hová? – kérdeztem.
– Előbb Port-of-Wavesbe, aztán meg New Yorkba – mondta halkan.
Kétkedve fogadtam a dolgot; láttam, hogy megbántódott mérsékelt lelkesedésem miatt.
– Persze, ha egy jó tengeri utazásra lenne szüksége... – kezdtem.
– Nem arra; magára van szükségem – mondta ádázul. – A stimuláló, mindennapi
csatározásainkra van szükségem. Életemben nem veszekedtem még ilyen kellemesen senkivel; én
mondom, száz százalékkal jobban érzem magam, mint a múlt héten.
Hajlottam rá, hogy bosszankodjak ezen, de volt valami abban a mélyen redőzött arcban, ami
meglágyította a szívemet. Emellett valahogy meg is kedveltem a vén kópét.
– Nem akarok semmiféle csöpögős szentimentalizmust! – mondta az arcomat fürkészve. – Nem
tűröm el, hogy bárki sajnáljon… világos?
– Meg kell kérnem, hogy ne beszéljen velem ilyen hangon! – feleltem hevesen. – Akkor sajnálom
magát, amikor csak akarom! – Azzal – Halyard legnagyobb megelégedésére – tovább folytattuk jól
megszokott csörténket.
Este hatra becipeltem Halyard poggyászát a csónakba, a csinos nővérke holmiját pedig gondosan
lekötöztem; a kis alkafiókák egy kalapdobozban voltak, legfelül. A lánnyal beemeltük a fűzfaketrecet
a csónakba, gondosan rögzítettük, aztán – terítőt dobva a fejükre – végigvezettük az egyszerű,
méltóságteljes madarakat az ösvényen, utána meg a kis famólóhoz támasztott pallón. Együtt
bezártuk a házat; Halyard bőszen pocskondiázott minket, aztán mérgesen kerekezett fel-alá a parton.
A lány az utolsó pillanatban elvesztette a gyűszűjét, de megtaláltuk – hogy hol, arra már nem
emlékszem.
– Gyerünk már! – kiabálta Halyard, ádázul rázva kendőit. – Mi a fenét művelnek odafenn?
Mérges horkantással fogadta magyarázatunkat, mi pedig minden ceremónia nélkül feltoltuk őt a
fedélzetre.
– Ne rángasson úgy, mint egy utazóládát! – kiabálta Halyard, míg ügyesen bemanővereztem a
csónak orrába. De kezdett elállni a szél, így nem volt időm vitatkozni vele.
A nap nyugovófélben volt a fenyőkkel borított homokzátony felett, amint ellöktem a csónakot és
félig telt vitorlákkal megkezdtük utunkat keletre, dél felé kanyarodva, hogy elkerüljük a hajónk jobb
előrészét fenyegető sziklákat.
A tengeri madarak felhőkben szálltak fel, ahogy átsiklottunk az öblön: a fekete sarkvidéki récék
kisereglettek a nyílt vízre, a sirályok az óceánba mártották napfényes hegyű szárnyukat, hogy
tajtékként lovagolják meg a hullámokat.
Most vitorláztunk át lassan a nagy óceáni árok fölött – öt mérföld mély, a valaha mért
legnagyobb mélység az Atlanti-óceánon. A roppant magasságok és mélységek jelenléte – akár
láthatóak, akár nem – mindig lenyűgöző (és talán nyomasztó) hatással van az emberi elmére.
Mindannyian elcsendesedtünk; a napfényes foltok a partszegélyen és a sziklákon vörösbe, majd zord
bíbor félhomályba fakultak, mely még azután is sokáig megmaradt, hogy a rózsaszín izzás már eltűnt
az égboltról.
Lassan haladtunk; időnként – bár vitorlánkat a feltámadó szárazföldi fuvallat dagasztotta – úgy
tűnt, mintha egy helyben állnánk.
 – Az ugyebár lehetetlen – vélte a csinos nővérke –, hogy az Atlanti-óceán legmélyebb árka fölött
feneklettünk volna meg.
– Aligha – mondta Halyard szarkasztikusan. – Hacsak nem egy bálna hátán.
– Mi ez a koporászás? – kérdeztem. – Nekimentünk egy hordónak vagy valami uszadékfának?
Alig volt elég fény, hogy lássak, de azért áthajoltam a csónak peremén és belemártottam a
kezemet a vízbe.
Rögtön valami sima dolog siklott végig az ujjaim alatt, akár egy óriási hal háta; visszarántottam a
kezem a kormányrúdhoz. Ugyanabban a pillanatban az egész vízfelszín háborogni kezdett, olyan
hanggal, mint a pezsgőspohárban sziszegő hab.
– Mi baja? – kérdezte Halyard élesen.
– Valami hozzáért a kezemhez – feleltem. – Egy delfin vagy ilyesmi...
A csinos nővérke halk sikollyal kapaszkodott a karomba.
– Figyeljen! – suttogta. – A csónak alatt sziszeg!
– Mi az ördög az? – ordította Halyard. – Mellettem aztán nem sziszeghet semmi!
Döbbenten vettem észre, hogy a csónak immár teljesen megállt, noha dagadtak a vitorlák és az
árbocszalag is vadul lobogott. Valami tolni kezdte a kormánylapátot, ami ugrált és rángatózott; a
kormányrúd recsegve feszült a kezemnek. Aztán a lapát hirtelen eltört; a kormányrúd
hasznavehetetlenül fityegett, a csónak pedig megpördült, megbillent az erősödő szélben, majd a part
felé vette az irányt.
És akkor – amint épp lebuktam, hogy kikerüljem a vitorlarudat – megpillantottam magam előtt
valamit… valamit, amit mintha egy hirtelen támadt hullám vetett volna a fedélzetre, hogy aztán
nedvesen csapkodva ott maradjon... egy ember volt az, merev, kerek halszemekkel és puha, palaszín
bőrrel.
De a két kopoltyú volt rajta az igazán iszonyú, ami lüktetve, reszelős, sziszegő hangot adva
duzzadt és ernyedt – két tátogó, vérvörös, hártyás, cakkozott, feszülő kopoltyú.
A döbbenettől és undortól dermedten bámultam a lényt; éreztem a hátamon felmeredő
szőrszálakat, a homlokomon gyöngyöző jeges verejtéket.
– A kikötőmester! – kiáltotta Halyard.
A kikötőmester nedves csomóvá kuporodott és mozdulatlanul ült az árboc alatti padon; héjatlan
szeme foszforeszkált, akár a tőkehalé. Egy idő után úgy éreztem, mintha helyben megfojtana a
rettegés vagy az undor – de csak a csinos nővérke tébolyult félelemmel körém fonódó karjai voltak
azok.
Nem volt a csónakban semmilyen lőfegyver, amit használhattunk volna. Halyard keze hátranyúlt,
egy acélvasalású kötélhorog felé; én is odavetődtem. Máris megmarkoltam és imbolyogva indultam
meg előre, ám bárkánk már a partnak tartott a hullámok között hánykolódva, s mire észbe kaptam, a
kikötőmester úgy rontott nekem, akár egy gigászi patkány; a csónak át- meg átbukfencezett,
szanaszét szórva utasait és rakományát a hínárlepte sziklák között.
Mikor magamhoz tértem, vadul kapálóztam egy köves, térdig érő pocsolyában; a víz elvakított és
félig megfojtott, míg a lábam alatt – akár egy partra vetett delfin – a kikötőmester sziszegve próbált
levetni magáról. A tagjai puhának és csonttalannak tűntek; nem volt sem karma, sem foga, úgy
csapkodott és verdesett és ficánkolt, akár egy hal, én pedig folyamatosan ütlegeltem a
csónakhoroggal, ami olyan hangot adott, mintha egy futball-labdát püfölnék. A kopoltyúi végig
tátogtak és fortyogtak és sziszegtek, héjatlan szeme pedig rám meredt, míg csak – remegve,
rosszulléttel küszködve – ki nem vonszoltam magam a partra, ahol a csinos nővérke ékes
kétségbeeséssel, felváltva szorongatta a kezét és a szoknyáját.
Halyard a tolószékében lebegve bukdácsolt fel-alá a hullámok között, és közben elszántan
próbálta a partra kormányozni magát. A legőrültebb ember volt, akit valaha láttam.
– Megölte már azt a gumifejű izét? – bömbölte.
– Nem bírom! – kiáltottam lélekszakadva. – Ennyi erővel egy focilabdát is csépelhetnék!
– Nem tudná kilyukasztani? – dörmögte. – Ha én egyszer odajutnék…
A szavait mennydörgő csobbanás, a vizet taposó hatalmas, széles úszók robaja fojtotta el;
pillantásom az én két óriás alka-madaram gigászi alakjára vetődött, amint – kacsázó, vízpermetet
fröcskölő csemetéikkel a nyomukban – nyílegyenest belevetik magukat az óceánba.
– Ó, Uram! – mondtam. – Nem bírom én ezt. – És azzal (életemben először) békésen – és jól
pozícionálva – összeestem a csinos nővérke lábánál.
Fennáll a lehetősége, hogy valaki esetleg kétségbe fogja vonni e történet valóságtartalmát. Nem
számít; semmi nem fokozhatja már egy olyan ember fájdalmát, aki elveszített két óriás alkát.
Ami Halyardot illeti, rajta nem fog semmi – kivéve azt az akaratlan tengeri fürdőzést, ami
olyannyira jót tett neki, hogy nemrég megírta nekem délről, elindul egy svájci gyalogtúrán. Engem is
hívott, én pedig el is mennék, ha nem vette volna feleségül a csinos nővérkét. Néha eltűnődöm rajta,
vajon… persze ez nem a találgatás helye.
Ami a kikötőmestert illeti, vagy elhiszik, vagy nem – Önöké a döntés. De ha esetleg hallanának
róla, hogy valahol előkerült két óriás alka, legyenek olyan jók, hogy rádobnak a fejükre egy
asztalterítőt és értesítik a New York-i Bronx Park állatkertjét. Tízezer dollár a jutalom.
(Mező Szabolcs fordítása)