DOKTOR WHO – Az emberbe bújt szörnyek

A TARDIS különös helyre viszi a világűrben barangoló Doktort és Rose-t – a Justiciára,

egy hat bolygóból álló börtönrendszerbe, ahová a földi kolóniák küldik a bűnözőiket.
Rose hamarosan egy javítóintézetben találja magát, a Doktor pedig egy tudományos
munkatábor foglya lesz. Mindketten elszántan próbálnak a másik nyomára bukkanni, és
rövidesen Rose és a Doktor is a tőlük megszokott stílusban, élete kockáztatásával próbál
megszökni.
Veszélyes terveiket azonban néhány régi ellenség felbukkanása bonyolítja. Valóban
egyszerű rabok ezek a lények, mint állítják? Vagy ez csak trükk saját gonosz céljaik
leplezésére?
 GABO

Az eredeti mű címe:
Stephen Cole
Doctor Who
The Monsters Inside
BBC Books, London, 2005

Fordította Kövesdi Gábor Miklós

Copyright © Stephen Cole, 2005

Copyright © BBC Worldwide Limited, 2005
Hungarian translation © Kövesdi Gábor Miklós, 2006

Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részlete csak a kiadó előzetes engedélyével használható fel.

Az eredeti filmsorozatot a BBC sugározta

Format © BBC 1963
A „Doctor Who” és a „TARDIS” kifejezések, valamint a Doctor Who logo, a British
Broadcasting Corporation védjegyei, és szerzői jogi védelem alatt állnak.

ISBN 963 9635 65 0

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Várlaki Tibor
Tipográfia: Haiman Ágnes
Tördelés: Szmrecsányi Mária
A borítót tervezte: Henry Steadman
Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben
Felelős vezető: Ducsai György

Ez a könyv kitalált történet. A benne szereplő nevek, személyek, helyek és események a

szerző képzeletének szüleményei. Bármely valós személlyel, eseménnyel vagy helyszínnel
való azonosság a véletlen műve.
 Jason Loboriknak, aki csak mosolygott,
amikor nem tudtam mit mondani neki.

Bevezetés

Akárhol voltak is, nem a Földön.

Rose Tyler kitárta a TARDIS ajtaját és széles mosollyal az arcán bámult kifelé. Az ég
színe élénkzöld volt. Három nap fénye ragyogott a gomolygó ködön keresztül, melegük égette
a bőrét. A saras föld színe az olívára emlékeztetett és meredeken szaladt fölfelé. Valamivel
messzebb magas hegyek, tökéletes piramisformák elmosódott sziluettje rajzolódott ki. Óriás
sátrakként tornyosultak az égre.
Nem, ez nem a Föld. Rose hivatalosan is Valahol Másutt volt.
– Egy másik világ...
A lány behunyta a szemét, széttárta a karjait, és kicsit kihajolt a gépből. Picit megszédült,
amint egy enyhe szélfuvallat szétfújta vállára omló, hosszú szőke haját.
– Szóval sikerült – mondta Rose a férfinak, aki idehozta.
– Huh? – kérdezte az szórakozottan. – Ja, persze. A földön kívüli bolygóizé.
– Itt volt már az ideje. Voltunk már űrállomásokon... űrhajókon...
– A te bolygódon is annyiszor jártunk már, hogy lassan csináltathatnánk egy pólót.
Rose hallotta a Doktor lépteit, amint közelednek fel, és magában elmosolyodott.
– Valami olyat, hogy Megmentettem a Földet, de nem kaptam mást, mint...
– Seggbe rúgást?
A férfi finoman meglökte a lányt, amitől Rose kibotladozott az űrhajóból. Az idegen talaj
cuppogott fehér tornacipője alatt.
– Hé, Doktor, még fel akartam készülni rá!
A Doktor rávigyorgott. Magas, impozáns férfi volt, markáns vonásokkal és sötét, rövidre
vágott hajjal. Bőrkabátja, farmere és pólója lezser, igénytelen külsőt kölcsönzött neki. Fel se
tűnne, ha szembetalálkoznánk vele az utcán. De közelebbről szemügyre véve minden
mozdulatából, minden elnyújtott pillantásából egyfajta intenzitás sugárzott.
– Mi a terved? – kérdezte a lánytól. – Letűzöl egy zászlót? Beszédet tartasz? – Ő is
kilépett a bolygó felszínére és körülnézett. – Nem. Tégy egy óriási lépést az emberiségnek, és
tízből kilencszer széttaposod, ami a lábad alatt van. A legjobb dolgokba úgyis véletlenül
botlik bele az ember.
– Mint ahogy te belém botlottál? – kérdezte Rose szemtelenül.
Ez még a Földön történt egy idegen invázió kellős közepén, amit közösen vertek vissza.
A Doktor megmutatta a lánynak, milyen sokat tehet a dolgok megváltoztatásáért. Most pedig
együtt utaztak. Rose sosem gondolta volna, hogy valaha valakihez ilyen erős kötődést fog
érezni.
– Nézd – mondta gyöngéden a Doktor, és a TARDIS túloldalán növő, magányos
virágszálra mutatott.
Rose közelebb ment, hogy megnézze. Csenevész növényfaj volt, de finom illatot
árasztott. Piros szirmai kis színfoltok voltak a sártengerben.
– Hát tessék – mormolta a Doktor. – Első találkozásod egy idegen létformával a saját
életterében.
– Nem semmi!
Rose felemelt egy lehullott szirmot. Bársonyos tapintású volt, bizseregtek tőle az ujjai.
– Könnyen lehet, hogy ez a világegyetem legritkább virága, fajtája utolsó képviselője. –
Ekkor a Doktor tiszta, észbontóan kék szemei hirtelen megálltak a lányon. – De nem kizárt,
hogy csak egy a millióból. Olyan közönséges, mint a százszorszép. Csupán ez az első, amely
kidugta a fejét a földből, hogy köszöntse a három nappal ragyogó tavaszt.
– Mit számít? – mosolygott a lány. – Itt van, és mi is itt vagyunk.
A férfi visszamosolygott.
– De hol vagyunk?
A Doktor vállat vont.
– Gőzöm sincs. Valahol a galaxis szélén.
– A TARDIS nem mutatja meg?
A TARDIS a Time and Relative Dimension In Space (Idő és Relatív Dimenzió az Űrben)
rövidítése. Készítői szerint ez a név kellőképpen megmagyarázza, miként rejtheted el azt a
hatalmas irányítótermet egy ócska bodega belsejében, és hogyan utazhatsz vele bárhová az
időben és az univerzumban, Rose mégsem érezte okosabbnak magát tőle.
– Lehet, hogy elromlott. Gyorsabban landoltunk, mint általában szoktunk. Mintha valami
idevonzott volna minket... – A Doktor elgondolkodott, aztán megint körbejáratta a tekintetét.
– Mit gondolsz?
– Te vagy a kilencszáz éves űrlény. Mondd meg te.
– Úgy értem, mit gondolsz erről az egészről? A szokatlan levegőhöz a tüdődben. Az új
napokhoz az égen.
– Hát éppen ez az. A három naptól irtó hamar lebarnulhatunk. – Rose farmert, piros pólót
és fehér dzsekit viselt, de arca védtelen volt. – Nem ártana egy kis napozókrém.
A Doktor elgondolkozott.
– Nézzünk körül, mielőtt nekiállunk barnulni. – Felfelé indult a saras emelkedőn. –
Meglátjuk, érdemes-e itt ragadni.
– Ha már a ragadásról beszélünk – mondta a lány –, mitől ilyen süppedős a talaj ilyen
melegben?
A férfi rásandított.
– Ez nem a Föld. A földi szabályok itt nem érvényesek.
– Igaz. Könnyebbnek érzem magamat – ismerte el Rose, és balettozó mozdulattal szökellt
társa után.
– Kisebb a gravitáció – erősítette meg a Doktor.
 – Szóval cirka négy kilóval kevesebbet nyomok, és háromszor olyan gyorsan barnulok le
– mosolygott Rose, miközben botladozva utolérte a Doktort. – Örökre itt kell maradnunk.
Rendben?
– Mondok valamit. Ha tetszik, amit a hegytetőről látunk, előbányászom a nyugágyakat –
felelte a férfi, és segítőn odanyújtotta kezét a lánynak. – Megegyeztünk?
– Meg – mondta a lány, elfogadva a segítő kezet.
Még mindig kéz a kézben mentek, amikor elérték az emelkedő végét. Rose észrevette,
hogy magasabban vannak, mint gondolta. Aligha számíthatott volna ennél elképesztőbb
látványra.
– Szóval nincs több virág.
Úgy érezte magát, mintha egy nagyszabású hollywoodi eposz díszletét nézné.
– Azt hittem, azok a távolban piramis alakú hegyek.
– De nem, igaziak – erősítette meg a Doktor.
– Azok pedig valódi egyiptomiak?
Messze, lent a völgyben jelenleg is zajlott egy piramis építése. A földszint kétszer
akkorának tűnt, mint a londoni Trafalgar tér, bár Nelson oszlopa a piramis oldalába vájt öt
meredek lépcsőfokból alig érne fel a másodikig. A piramisok oldalát teljesen ellepték a
munkások, akik azon fáradoztak, hogy eltüntessék a kiszögelléseket és igazi piramisformát
alakítsanak ki. Olajozott mellkasú őrök figyelték keresztbe tett karokkal, amint az izzadó,
ágyékkötős rabszolgák hatalmas köveket húztak fel a terméskő rámpákon, hogy
hozzáillesszék a masszív építményekhez. Több százan küszködtek kötelekkel és csigákkal,
hogy a záróköveket a helyükre emeljék.
– Ugyanúgy csinálják, mint a földi piramisaitokat – állapította meg a Doktor. – Egy
központi üreg köré támfalakat építenek. Körülbelül negyedik dinasztia kori lehet.
– Ez nem éppen az a látvány, amire a galaxis túlsó végén járva számítanál.
Rose nézte, amint egy férfi felbukik, amint egy terméskővel megpakolt szánt próbál
küszködve letolni valamelyik rámpán. Az egyik őr azonnal ott termett, kezében félelmetes
korbáccsal és ütni kezdte. A férfi felkiáltott, amint a korbács a húsába vájt.
– Ennek semmi értelme – szögezte le Rose. – Mi folyik itt? Űrutazó, ősi egyiptomi
rabszolgák?
– Kétlem.
– Embernek tűnnek.
A Doktor tovább nézte, amint a korbács felszántotta a levegőt.
– Igen, emberien viselkednek.
A véresre korbácsolt férfit talpra állította két társa és visszakísérte a szánhoz. A
szerencsétlen ismét nekifeszült a munkának.
– Ez szörnyűséges – fakadt ki Rose. – Nem tudnánk tenni valamit?
– Nem.
A lány dühösen a férfire nézett.
– Igen? Már megint az a flancos űrlény-erkölcsöd tiltja?
– Dehogy, örömmel segítenék – felelte a Doktor miközben hátrafelé nézett, ahonnan
jöttek. – De ők ott aligha örülnének neki.
 Rose visszafordult a lejtő irányába. Négy napbarnított, pucér mellkasú, jól megtermett,
fenyegető megjelenésű őr mászott fel az emelkedőre utánuk. Mindegyikük korbácsot tartott az
egyik kezében.
Ja, és egy futurisztikus lézerpisztolyt a másikban.

Egy

– Oké, ki itt a főnök? – kérdezte a Doktor vigyorogva, miközben magasba emelte mindkét
kezét. – Szentelt földre léptünk? Féltek, hogy ellopjuk az építészeti titkaitokat, és nagyobb
piramisokat építünk egy sarokkal lejjebb?
Rose is feltette a kezét.
– Higgyék el, bármit is gondolnak rólunk, tévednek.
A négy férfit mindez nem hatotta meg és közelebb mentek hozzájuk egy lépéssel. Azután
az egyik korbács nagyot csattant. Rose felszisszent, amint a bőr a bokájába harapott.
– Ez hiba volt – sziszegte a Doktor.
Kirúgta a korbácsot az őr kezéből, megszabadítva Rose-t. Azután megpróbálta kicsavarni
ellenfele kezéből a pisztolyt.
Rose sem tétlenkedett. Amint az őrök a Doktorra emelték a fegyvereiket, a lány vállal
nekirontott az egyiknek és ledöntötte a lábáról. Egy másik Rose felé lendült, de a lány olyan
gyorsan tért ki előle, hogy magát is meglepte – az alacsony gravitáció, ismerte fel. Rose
megpróbálta megkaparintani támadója fegyverét, de az elhúzta előle, és a szakadék felé lökte
a lányt.
Rose megpróbált átbújni az őr mellett, de a férfi vastag, csúszós ujjai megragadták a
csuklóját.
– Jól vagy? – kiáltotta a Doktor.
Egyik támadója elterült a sárban.
– Soha nem voltam még ennél jobban – nyögte a lány az őr szorításában vergődve.
Azután taktikát váltott: nem birkózott fogvatartójával, hanem leült a fenekére, felhúzta a
lábait, és teljes erővel gyomorba rúgta. Ez meghozta a hatását, az őr elvágódott.
– Futás! – kiáltotta a Doktor két eszméletlen őrrel a lábainál. – Irány a TARDIS!
Csakhogy az az őr, aki először Rose-ra emelte a korbácsot, most útját állta. A lány felé
kapott, aki hátralépett előle. Úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, mivel a Doktor már futott
segíteni, és...
Remegni kezdett alattuk a föld. Rose riadtan hátranézett, és émelyegve vette észre, hogy
az emelkedő peremén áll. Alig bírta megőrizni az egyensúlyát. Olyan volt minden, mintha
lassított felvételt látna.
Azután az őr kiáltása és a korbács csattanása törte meg a pillanatot. Éles fájdalom hasított
a karjába.
A Doktor tartotta a korbács végét.
 Rose ujjai belemarkoltak a durva bőrbe, mivel a perem, amin állt, beszakadt, ő pedig
zuhant volna lefelé.
Még kiáltani sem volt ideje, és már ott himbálózott a rövid korbács végén. Őrjítő, kavargó
képek villogtak előtte a sziklafalról, a zöld égről és messze alatta az óriási kő hangyabolyon
nyüzsgő emberekről.
– Fogd erősen! – kiáltotta a Doktor, aki ekkor tűnt fel a szakadék peremén kuporogva.
– Te is! – felelte Rose, miközben hasztalan próbálta megvetni a lábát az agyagos
sziklafalon, hogy felmásszon a korbácsszíjba kapaszkodva.
Kisebb gravitáció ide vagy oda, ólomnehéznek érezte magát. A Doktor arcát figyelte. A
Doktor majd segít, biztonságban felhúzza őt.
Ám ekkor az egyik őr tűnt fel a Doktor mögött, felemelt fegyverrel.
– Vigyázz! – kiáltott.
A Doktor nem fordult meg, tovább húzta felfelé a lányt. Gépiesen mozgott, mind
gyorsabban és gyorsabban. Végre Rose a szakadék szélére támaszthatta könyökét, és az
agyagos föld megtartotta a súlyát. A Doktor megragadta Rose karját és rávigyorgott.
Aztán elszakították őket egymástól. A Doktort két őr talpra állította, és fegyvert nyomott
a halántékához. A lány tehetetlenül nézte, amint erős karok nyúlnak utána, és fegyvercsövet
tartanak a nyakához.
– Hagyjanak! – mondta, miközben dühösen próbált kiszabadulni. – Miért nem képesek
beszélni, ahelyett...
Ám Rose ekkor hirtelen elhallgatott, amikor földönkívüli hajtóművek berregését hallotta
meg, és két kis űrhajó emelkedett fel a szakadékból. Az alakjuk helikopterre emlékeztetett,
csak a rotor helyén kék fény örvénylett. Az egyik egészen a TARDIS közelében landolt.
Rose-nak futólag eszébe jutott az idegen jármű alá szorult színes virág, melyet a földbe
tiportak. A másik gép a lány mellett landolt, sötét, hideg árnyékot vetve rá.
Rose émelyegve vette tudomásul, hogy egyenesen a jármű felé hurcolják.
– Doktor! – sikított Rose.
A fegyver csöve a torkának nyomódott, ahogy hátranézett a válla fölött.
– Doktor, nem tudom megállítani őket!
A Doktor kikerekedett, hitetlenkedő szemekkel nézte a lányt, és próbálta odaküzdeni
magát hozzá. Ám a másik jármű is földet ért, és az őrök afelé vonszolták.
– Ne harcolj, ne hagyd, hogy bántsanak! – kiabálta a férfi. – Megtalállak, ígérem!
Megtalállak.
Egy ajtó nyílt ki berregve az ezüstszínű hajó oldalán. Rose a szivacsos sárba mélyesztette
a sarkait, de egyszerűen felemelték és behajították a hideg fémkapun.
– Bárhová vigyenek is – hallotta a Doktor kiáltását –, érted megyek.
A lány most már valósággal megvadult, úgy rugdosott és kalimpált fogvatartói felé. A
fagyos sötétben nem törődött többé a fegyvereikkel. Aztán megdöbbenve tapasztalta, hogy
megmerevedik a teste. Nem bírt mozogni. Az űrhajó ajtaja lassan bezárult.
– Doktor!
– Neeee!
Az ajtó bezárult, és Rose semmit sem hallott a koromsötétben.
Az űrhajó megremegett. A levegő mintha nehezebbé vált volna. Nyomást érzett a
füleiben, mintha víz alatt lenne. Elvitték valahova, ahol isten tudja, mivel kell szembenéznie.
 Egyedül.

Kettő

A Doktor csak nézte, amint az ezüstszínű űrhajó Rose-zal a fedélzetén elsuhant a ködös
égbe. Csaknem elrántotta az őreit, annyira igyekezett bejutni a másik járműbe.
Nyomasztó sötétség fogadta a gép belsejében. A Doktor úgy vélte, nyilván
megfélemlítésnek szánják. Fülei recsegtek, amint az űrrepülő meredeken emelkedni kezdett,
kiszabadulva a bolygó gravitációs teréből.
Nem számít, hogy mit tesznek vele. Meg fogja találni a lányt.
Talán két óra telhetett el, amikor az űrhajó ajtaja ismét kinyílt. A Doktor előkecmergett,
és egy szögletes, szürke, sivár helyiségben találta magát. Körülnézett, látja-e bármi nyomát
Rose-nak vagy pedig a fogvatartóinak. Egyik törekvése sem járt sikerrel. Egyetlen lezárt ajtó,
ablak sehol.
Ez minden.
Néhány pillanatig tompábbak lettek a fények. A Doktor bőre bizseregni kezdett, amikor
valami láthatatlan erő végigpásztázta. Tudta, hogy átvizsgálják.
– Fegyvertelen vagyok – közölte mogorván. – Mit műveltek Rose-zal?
Semmi válasz.
A Doktor elővette a szonikus csavarhúzóját és ajtónak szegezte. Kék energiafolt gyulladt
ki a hegyén. De az ajtó zárva maradt. A Doktor összeráncolta a szemöldökét. Az ajtóknak
többnyire esélyük sincs vele szemben...
Végül mégis kinyílt. De a Doktor mosolya hamarosan lehervadt. Szürke egyenruhás, állig
felfegyverzett őrök gyűltek a folyosón az ajtó előtt.
A vezetőjük felemelte a fegyverét, és pirospozsgás tésztaképén ellenséges grimasszal a
fogolyra ripakodott:
– Vissza!
– Örömmel szót fogadnék, haver – csattant fel a Doktor. – De nem megyek sehová Rose
Tyler nélkül. – A fegyverről tudomást sem véve közelebb lépett az őrhöz. – Biztos látta.
Hosszú, szőke haj, kábé ilyen magas. Hol van?
– Látjátok, fiúk? – mondta a csapat vezetője, tudomást sem véve róla. – Egy aranybánya.
A szkenner szerint idegen, nem ember.
– Semmi különös, én csak a Doktor vagyok. Hol vagyok, a sóhivatalban?
– Úgy is beszél, mint egy idegen – állapította meg az egyik őr.
A Doktor felsóhajtott.
– Szóval, le vagyok tartóztatva?
Erre páran felnevettek.
– Azt kérdezi, le van-e tartóztatva! – gúnyolódott a vezetőjük. – Ha még nem vetted volna
észre, „haver”, ez a Justicia. Akármiért jöttél is ide, most már az emberiség tulajdona vagy.
– Mit beszélsz?
 – Bűnösnek találtak a Justice Alfa börtönbolygó területének megsértéséért. Téged és a
szoknyás barátodat.
A Doktor előrelépett.
– Mit csináltatok...
Az őrök felröhögtek, amikor a Doktor nekiütközött egy láthatatlan pajzsnak és
visszatántorodott a cellájába.
– A csaj szóra sem érdemes – károgta az őrök vezetője. – Sima ügy. Lerendeztük. –
Elvigyorodott. – Ami viszont téged illet, aranybánya... Te idegen vagy. Az idegenek pedig
különleges bánásmódban részesülnek.
A Doktor hirtelen alig hallható sziszegést érzékelt a fülében. Sarkon perdült, hogy
megkeresse a hang forrását, de a mozdulattól elszédült. A látása elhomályosult. Dühösen
kiabált, de elkésett. A gáz megtette a hatását. Térdre rogyott.
– Hol van Rose? – hörögte. – Mit... Mit csináltatok...?
– Rendben, fiúk – visszhangzott az őrség parancsnokának hangja a Doktor cellájában. –
Gyűrűzzük meg az agyát, aztán szállítsuk el a fickót. Utána végre megint lógathatjuk a
lábunkat kicsit.

Több mint száz ülés sorakozott a jellegtelen, szürke kabinban, de Rose volt az egyetlen
utas. Fásultan ült egy sarokban. Újból és újból hátranézett a válla fölött az üres széksorokra,
mintegy ellenőrizendő, hogy még mindig egymaga van.
Az ezüstszínű űrhajó gyér megvilágítású, üres teremben tette ki. Úgy tűnt, mintha
suttogásokat hallana a fejében, mintha apró ujjak tapogatnák végig minden egyes gondolatát.
Aztán elájult.
Amikor felébredt, nagyon bízott benne, hogy ott találja a Doktort. Hogy minden csak
tévedés, félreértés volt.
De nem.
Rose a mellette lévő kis ablak füstüvegének támasztotta a fejét. Érezte arcán a
hűvösségét. Odakint a világűr csillagfényes feketeségét látta. Három nap izzott fehéren. Fehér
fényük távoli világok kopár, rejtélyes darabkáira világított rá. Egyikük nyilván a kis, piros
virág bolygója. Az első új világ, ahol Rose megfordult.
Az űrhajó halkan, minden figyelmeztetés nélkül megindult. Rose letörölte a szeméből
kibuggyanó könnyeket a kabátujjával, amelyet még mindig vastagon borított a sár. Nagy,
maszatos kéznyom éktelenkedett rajta.
A Doktoré.
Egy pillanatra újból ott érezte a férfi szorítását a csuklóján, amint visszahúzza őt.
Rose rátette saját kezét a kéznyomra.
– Megtalállak. – Összehúzta a szemét, és harciasan suttogta magának: – Majd meglátod.

A Doktor felébredt. Egy vizsgálóasztalon feküdt. Egy nő figyelte.

 Alacsony, köpcös kis nő volt, rövid, szürke hajjal. Matrónakülsejét alaktalan, szürke
kezeslábasba bújtatta, de hegyes orrán, mélyen ülő kék szemei előtt világos rózsaszínű
szemüveget hordott, mintha csak azt mondaná: Nézd! Valójában nagyon érdekes vagyok!
A Doktor mozdulni próbált. Nem bírt.
– Hol van Rose? – A hang hörgésszerűen tört fel belőle.
Megnyalta cserepes ajkait.
– A lány, aki az útitársam?
– Kérem, ne erőlködjön, Doktor. Bilincsmezőben van. – A nő a kezében tartott
futurisztikus irattartóra mutatott. – Átolvastam a megtalálásának, elfogásának és
ideszállításának teljes beszámolóját. Önt sokoldalú idegen doktorként jellemzik.
Szabályszegő, lázadó, nem emberi entitás.
– Találó jellemzés – ismerte el a Doktor. – De csak vesztegetjük az időt...
– Doktor, elhiheti nekem, nálunk bőven lesz ideje mindenre. – Csaknem szánakozva
nézett a férfira. – A nevem Lazlee Flowers szenátor. Isten hozta a LAFEKT-en.
– Hol? – pislogott a Doktor.
– A LAFEKT annyi, mint Lények Alkotta Fejlett Kreatív Technológiák. Egy föld alatti
komplexum a Justice Prime bolygón. – Flowersből mély sóhaj szakadt fel. – Meg kell
mondanom, maga megdöbbentően hasonlít az emberekre. Az itt található létformák
némelyike...
– A barátomról kérdeztem.
– Ja, a lány. Ő ember. Sajnos másik osztályhoz tartozik.
– Ha bántották...
– Nem vagyunk szadisták, sem pedig vademberek. Rehabilitálni akarjuk, nem bántani. –
Flowers hangja megkeményedett kissé. – Fogalmam sincs, hogyan és miért törtek be a
Justiciára, de tudniuk kellett, hogy büntetést von maga után.
– Nem láttam egyetlen tiltó táblát sem.
– Doktor, az automatikus jelzőfények a Justicia rendszer két fényéves közeléből
elküldenek minden űrhajót, a terelőkerítés tízmilliárd mérföld távolságból lép működésbe!
Mekkora tiltó táblát akar még?
– Fényévek? Terelőkerítés? – ráncolta homlokát a Doktor. – Tehát... ez az egész
naprendszer egyetlen óriási börtön?
– Való igaz, hogy az emberek többnyire szabadulni akarnak innen – mondta Flowers
savanyúan. – De a „börtönt” kissé túlzásnak tartom. Én sokkal szívesebben gondolok rá úgy,
mint egy kísérleti telepre.
– Mivel kísérleteznek? – nyelt nagyot a Doktor. – Mi történik Rose-zal?
Flowers sóhajtott.
– Doktor, tegyük félre kicsit azt a kérdést, hogyan került a Justice Alfára. Komolyan azt
akarja mondani nekem, hogy maga és a lány egy kis, kék űrhajóban átkeltek a
csillagrendszerek közti űrön, minden észlelhető hajtóerő nélkül...
– Igen.
– ... észrevétlenül áttörtek három védelmi vonalon...
– Igen.
– ...és tényleg nincs a leghalványabb elképzelése sem arról, hogy mivel áll szemben?
A Doktor a nő szemébe nézett.
 – Mivel állunk szemben?
Flowers megköszörülte a torkát.
– Minden engedély nélküli behatolás a Justiciára automatikusan huszonöt éves
börtönbüntetést von maga után.
– Na és a tárgyalás?
– Átvizsgálták és elítélték.
– Helytelenül. Meg sem kérdezi, hogy kerültem...
Flowers felemelte a hangját.
– Ez nem az én hatásköröm, Doktor. Az információs és fellebbezési osztály majd beszerzi
a szükséges információkat, ha itt lesz az ideje.
– Szerezzék be most! – mennydörögte a Doktor, láthatatlan bilincseivel harcolva. –
Biztosan vannak jogaim.
– Attól tartok, nincsenek. – A nő közelebb lépett hozzá és szomorkásan lemosolygott rá. –
Az önnel szemben foganatosított eljárás teljes mértékben legális, a kölcsönös idegen
bebörtönözési egyezmény értelmében.
– Sosem hallottam róla.
A nő vállat vont.
– Ha a szülőbolygója nincs regisztrálva, kiadjuk – mihelyt a nagykövetük tiltakozást nyújt
be, és kifizetik a felmerült költségeket.
A Doktor ránézett.
– Na és ha nincs nagykövetem? Ha egyedül vagyok?
– Akkor itt marad, és leüli a büntetését. – Flowers erőltetett, tanárnős vidámsággal
összecsapta a kezét. – De biztos vagyok benne, hogy a lehető leghasznosabban fogja tölteni.
– Az ebihal először, a remény hal meg utoljára.
– Igyekszünk, amennyire lehet, megkönnyíteni a dolgokat – ecsetelte tovább Flowers. –
Például alacsony szintű implantátumot helyeztünk az agyába.
– Szóval meggyűrűztek, mint egy galambot. Hurrá.
– Tudja, itt nem mindenki beszél emberi módon. Az implantátum segíti a fajok közti
kommunikációt, valamint a helyi automata rendszerekkel való érintkezést.
– Nem értem, Flowers. – A Doktor felnézett a nőre. – Itt vannak maguk, emberek, az űr
mélyén, több ezer parszekre az otthonaiktól. Maguk az idegenek, maguk keverednek az
idegen fajokkal az ő életterükben. Álljon meg a menet! Lehet, hogy mindenkit, aki nem olyan,
mint maguk, bedugnak idekint egy gettóba?
Flowers ismét vállat vont.
– A földi kormány szavazta meg, hogy összegyűjtsük a nem emberi bűnözőket. Az idegen
raboknak mások az igényeik, mint az embereknek. Ésszerűnek tűnt egy nekik tervezett
börtönbe tenni őket.
– Ezért épült a Justicia?
– Először csak a LAFEKT-ház.
– Várjon. Lények Alkotta Fejlett Kreatív Technológiák... Ez nem csak egy börtön, ugye?
Hanem műhely! Tudományos munkatábor!
– Ez üzlet – helyesbített a szenátor. – Lehet, hogy önök csak rabok, de így is sokat
tehetnek az emberiségért.
 – Például csillogóbb fegyvereket a hadseregeiknek? Nagyobb bombákat? Gyorsabb
hadiűrhajókat?
Flowers mentegetőzni kezdett.
– Nem csak a hadseregnek dolgozunk. Egyébként is, ha jó eredményeket ér el, rövidülhet
a büntetési ideje – ezenkívül 1,37 százalék jogdíjat kap az intergalaktikus eladásokból. Ez
bruttó összeg...
– Nekem mondja?
– ...de így is rendkívül nagyvonalú.
Miközben ezt mondta, kikapcsolta a bilincsmezőt.
A Doktor felült és hűvösen méregette Flowerst.
– Nem túl kockázatos ez? Elengedni? Ami azt illeti, momentán nem csordul túl a lelkem a
boldogságtól és szeretettől.
– Nem hiszem, hogy megtámadna, Doktor – mondta Flowers magabiztosan. – Örömmel
válaszolok a kérdéseire, és segítek akklimatizálódni. Különben is, tisztában vagyok vele, hogy
maga egy intelligens egyed.
– Az okos emberek is szörnyűségeket tudnak elkövetni. – A Doktor megdörzsölte a kezeit
és lábait. – Például fogolytáborrá alakíthatnak egy egész naprendszert. Ráuntak az idegenekre,
ugye? Ezért úgy gondolták, beengednek néhány embert is.
– A birodalom gyorsan terjeszkedett, egymás után kolonizálta a bolygókat. A
csillagrendőrök túl kevesen voltak, hogy mindegyiket megfelelően kordában tartsák. Egekbe
szöktek a bűnözési mutatók. A börtönök túlzsúfoltakká váltak, kezelhetetlenek lettek. –
Flowers egy pohár vizet töltött a férfinak. – Ezért Justicia lakói megkörnyékezték a földi
kormányzatot, és felajánlották, hogy elhelyezik a létszámfölösleget. Majd szétszedtek minket
örömükben.
A Doktor elfogadta a poharat és kiitta.
– És mi ebben a buli a Justiciának? A pénz?
– A terjeszkedés. Az extra jövedelem segített a Justiciának növelni a LAFEKT-ből
származó találmányok fejlesztésének és piacra dobásának hatékonyságát. Mindig is mi álltunk
az üzlet középpontjában. – Újratöltötte a poharat. – Aztán, ahogy egyre több bolygó döntött
úgy, hogy nálunk szabadulnak meg fölösleges börtöntöltelékeiktől, és a naprendszer mind
nagyobb részét szentelték az elhelyezésüknek, a Justicia irányítói rádöbbentek, mekkora
lehetőség van a kezükben. Túlléphetnek a pusztán tudományos kutatásokon.
– Kísérleti központot említett.
Flowers komoly arccal bólintott.
– Ha nem veszi tolakodásnak a kérdést – a Doktor egyetlen korttyal kiitta a poharat –,
mégis mivel kísérleteznek?

Három
 Rose nyugtalanul aludt a hosszú űrutazás alatt. Alighanem elvesztette az óráját a
küzdelemben, így fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett el – de a világ, amit elhagytak,
most már inkább csak egy üveggolyóra emlékeztetett, nem pedig strandlabdára.
Összerázkódott ültében, amikor az űrhajó finoman megállt. Azonnal felállt, hátát a falnak
vetette, és azon töprengett, hogyan tovább.
Kinyílt az ajtó a kabin elejében. Egy férfi és egy nő lépett be rajta. Mindketten feketék
voltak, és egyaránt szürke egyenruhát, csúcsos sapkát és fanyar arckifejezést viseltek. Úgy
néztek ki, mintha most léptek volna ki egy amerikairendőr-valóságshow-ból, és a beszédjük is
erősen az amerikaiakra emlékeztetett.
– A neve Rose Tyler? – kérdezte a karcsú, inas nő.
Hátrakötött haja kiemelte markáns vonásait.
Rose bólintott, és keresztbe fonta a karjait.
– Így van.
– Én Blanc fegyőr vagyok. Ő pedig Norris fegyőr.
Norris nagydarab, széles vállú fickó volt. Arcáról sugárzott a ne szórakozz velem
hozzáállás. Sapkája túl kicsinek tűnt. Homlokán a ráncok valóságos repedésekké mélyültek,
amikor összevonta a szemöldökét.
– A Justice Béta hatos számú büntetőközpontjába irányították.
– Büntetés? Nem találnak kicsit öregnek ahhoz, hogy százszor leírjam a nevemet iskola
után?
Nem reagáltak. Csak közönyösen álltak. Rose úgy döntött, békülékenyebb hangot üt meg.
– Nézzék, itt valami félreértés történt – mondta. – Én nem ide való vagyok. A maguk
szemszögéből nézve én nem is létezem.
Blanc Norrishoz fordult és bólintott.
– Azt mondták, nem találtak nála semmilyen azonosítót.
– Figyeljenek, megmutatnám a hitelkártyámat vagy valamit, de abban a kék
dobozszerűben hagytam a táskámat. Ha gondolják, vigyenek vissza oda, és én majd...
Norris felhorkantott. Úgy nézett Rose-ra, mint egy koszfoltra.
– Az időnket vesztegetjük.
Az ajtó felé biccentett, jelezve a lánynak, hogy menjen ki rajta.
Rose nem mozdult. Nem akarta elhagyni az űrhajót. Nem akart még egy akadályt maga és
a Doktor közé.
Blanc közelebb lépett. A vonásai meglágyultak.
– Nézze, Rose, tudom, hogy sokféle érzelem dúl most magában. Ijedtség... sajnálat...
Kicsúszott a lába alól a talaj. Úgy érzi, ártatlan, nem kéne itt lennie.
Norris vonakodva bólintott.
– A szokásos történet.
– Az én esetemben történetesen ez igaz.
Blanc vállat vont.
– Akár igaz, akár nem, Rose, az egészen biztos, hogy most ezt nem tudja bebizonyítani
nekem és Norrisnak. És ha tudná, az sem jelentene semmit. Mi csak fegyőrök vagyunk, nem
tehetünk semmit. – Blanc szemei meglepően érzelmesen csillogtak. – Holnap előadhatja az
érveit az igazgatónak. Most azonban nincs más választása, mint átmenni azon az ajtón. Csak
szépen sorjában, rendben?
 Rose bólintott.
– Jól van – mondta Blanc, és halványan elmosolyodott.
Norris mutatta, hogy most rögtön ki kell mennie az ajtón.
Rose nagy levegőt vett, és kiment.
– Magunkkal hoztunk néhányat a lányok közül, hogy segítsenek beilleszkedni – szólt
utána Blanc. – Odakint várnak. Megmutatják, mi a dörgés, vigyáznak magára.
– Köszönöm – felelte Rose fátyolos hangon.
Az ajtó egy áttetsző műanyag alagútba vezetett. Mint amilyenben E. T.-t vitték, amikor
haldoklott. A két fegyőr nem követte Rose-t, ő pedig nem várt rájuk. Kiviharzott a folyosóra,
minden lépéssel növelte a lendületét. Most nem mutatkozhatott gyengének. Ha ez valamiféle
javítóintézet, akárhol legyen is, úgy gondolta, rosszabbat nem is tehetne, mint hogy kimutassa
a félelmét.
Az alagút fehér, szögletes szobába vezetett. Négy lány várakozott ott szürke zubbonyban.
– Sziasztok. A nevem Rose. – Egyik kezét magabiztosan hajába túrta.
A lányok nem feleltek, csupán ökölbe szorították a kezüket, a szemük hűvösen, kihívón
csillogott.
Rose ösztönösen megérezte, hogy ezek a lányok nem vigyázni akarnak rá, sokkal inkább
pokollá tenni az életét.
Maga mögé pillantott. Semmi jele a fegyőröknek. Szép. Nem akarta elhinni, hogy így
bedőlt ennek a szappanoperába illő színjátéknak.
– Vissza – figyelmeztette a lányokat, amikor közeledni kezdtek. – Ha tudnátok, milyen
napom volt, békén hagynátok.
A lányok nem álltak meg, de Rose-nak feltűnt, hogy hárman a negyedikre néznek, tőle
várják a döntést. A vezetőjük jól megtermett, de a maga lecsúszott módján helyes lány volt,
vörös, tüsire vágott hajjal.
Rose őt vette célba.
– Helyére tesszük az új lányt, mi?
A másik elmosolyodott. Elöl hiányoztak a fogai.
– A nevem Kazta. A te helyed pedig közvetlenül a csizmám talpa alatt van.
Hirtelen előrelendült, és belemarkolt Rose hajába.
– Skalpoljuk meg, lányok! – kiabált Kazta.
Rose felszisszent a fájdalomtól, és erősen Kazta lábára lépett. Kazta arca eltorzult, de csak
még erősebben csimpaszkodott Rose hajába, miközben a csatlósai közelebb jöttek, kezükben
borotvaélesre kifent kanalakkal.
Rose most már nem próbált megszabadulni Kaztától, inkább szorosan magához szorította.
Kazta tekergőzve próbálta kiszabadítani magát, de Rose erősen fogta és pajzsként forgatta
körbe maga előtt, hogy megakadályozza a többiek támadását.
Azután Kazta füléhez nyomta a száját, és torkaszakadtából beleordított.
Kazta hátratántorodott, és a barátnőire zuhant. Rose ekkor már a szoba túloldalán lévő
ajtó felé rohant és erősen megragadta.
Nem nyílt ki.

*
 – A Justicia új, úttörő stratégiákat dolgoz ki a jogérvényesítés, a büntetési technikák és a
mentális korrekció terén – magyarázta Flowers. – Minden idedeportált bűnöző produktív
célokat szolgál. Segítenek Justiciának hatásos módszereket találni a társadalmi
rendellenességek kezelésére.
A Doktor felpattant a heverőről.
– Szóval a börtönlakókkal kísérleteznek. Őket tesztelik. Például, mint az a piramisépítés.
Az milyen célt szolgál?
Flower habozott.
– Azt hiszem, azt vizsgálják, hogy a nehéz fizikai munka és az embert próbáló
körülmények varázsa ráveszi-e a kisstílű bűnözőket a bűnözéssel való felhagyásra.
– Nehéz fizikai munka? – méltatlankodott a Doktor. – Nekem inkább kínzásnak tűnt!
– Szóval kémkedett?
– Nem tudtam nem látni.
Flowers érezte, hogy elpirul az arca.
– Justicia eredményei alapján az egész birodalom számára kedvező államvezetést
alakítunk ki.
– Persze, olyan államvezetést, amelyet csinos haszon reményében kényszerítenek rájuk.
– Segítünk boldog, egészséges kolóniákat kialakítani, elenyésző bűnözési rátákkal és
minimális börtönpopulációval.
– Minimális börtönpopulációval, hiszen a bűnözőiket ide zsuppolják potom áron! – A
Doktor arcán jól látszott az undor. – Elvégre Justiciának minden kísérleti nyúlra szüksége van.
– Erről nem tudok – felelte Flowers kimérten. – Már megmondtam, hogy a LAFEKT-ház
csak a tudományos kutatásokkal foglalkozik. Nem kérik ki a véleményemet, és nem is
informálnak.
– Akkor nem a maga lelkén szárad. – A Doktor kicsit közelebb lépett. – Sosem töprengett
még el rajta, hogy mi folyhat a Justicia többi világain? Mi történik Rose-zal?
– A Justiciát nem szörnyetegek irányítják, Doktor – válaszolta Flowers. – Nálunk a
szörnyeket bezárva tartják. Gyilkosok, szatírok, drogkereskedők...
A Doktor egyenesen a nő szemébe nézett.
– Ha történik valami a barátommal, Flowers... – Megcsóválta a fejét. – Akkor én is
megismertetem egy szörnyeteggel.

Rose megfordult, az ajtónak vetette a hátát és kihívón nézett a fenyegetőn közeledő

lányokra.
Erre az ajtó kinyílt, ő pedig hátraesve nekidőlt annak, aki a túloldalon állt. Egy fiú volt,
aki nagyot nyögött, amint elkapta a lányt, aztán talpra segítette.
– Fogd vissza magad, Kazta – mondta a fiú. – Engem rúgnak fenékbe, ha az új lány a
körlete helyett a kórházban köt ki.
– A seggbe rúgást most is megkaphatod, haver – mondta Kazta a folyosóőrnek.
A mögötte álló lány még mindig a kiélezett fémkanalat szorongatta.
– Fogd be a szád. Itt csak nekem lenne jogom pofázni!
 A feltételes mód találó, gondolta Rose. Lenne. A srác nem volt az a macsótípus.
Nagyjából egyidős lehetett vele. Horgas orr, szemöldökéig érő, hamvasszőke haj. Mint aki
lavórba dugta a fejét, és úgy vágta le a kilógó tincseket.
– Ha kiszórakoztátok magatokat, menjetek vissza a celláitokba.
– Blanc megengedte, Dennel – nyafogta az egyik lány. – Azt akarta, hogy ruházzuk meg
az új lányt.
– Nem érdekel, Maggi – felelte Dennel. – Blanc ide vagy oda, tűnjetek el és maradjatok
csendben. Most nem kaptok büntetőpontot.
Kazta gúnyosan nézett rá.
– Veszélyes tud lenni egy folyosóőr munkája – mondta. – Egyedül őrjáratozni...
Dennel nem törődött a fenyegetéssel.
– Kezdesz elhízni, Kazta. Kocogj vissza a celládba, rendben? Jót tenne neked.
Rose reszketve fújta ki a levegőt, amint a lányok elmentek mellette. Ám abban a percben,
ahogy elmentek, Blanc és Norris tűnt fel a műanyag alagút szájában.
– Játszd el, hogy megvertek! – sziszegte Dennel.
Rose azon nyomban a fiúnak dőlt és lehajtotta a fejét, hogy összeborzolt haja elrejtse az
arcát.
– Itt találtam az új elítéltet, Blanc fegyőr – jelentette Dennel. – Csúnyán megverték.
– Maga a folyosóőr, Dennel – mondta Blanc. – A maga dolga lenne megakadályozni,
hogy ilyesmi történjen. Tíz büntetőpontot kap érte. Még tíz pont, és búcsút mondhat a csodás
kis állásának, és mehet vissza a cellájába.
Norris elmosolyodott.
– Amikor pedig egy folyosóőr visszakerül a köztörvényesek közé, nem talál túl sok
barátot közöttük.
– Sajnálom. Köszönöm.
– Ne feledje, azzal rakom össze, akivel csak akarom – tette hozzá Blanc. – Ha akarok,
rettenetesen süket és vak tudok lenni.
– Jó tulajdonság, ha Norrisszal kell együtt szolgálnia – mormolta Rose.
– Mi volt ez? – csattant fel Norris.
Rose fájdalmas nyögést erőltetett ki a torkán.
– Tartsd észben, kislány – mondta Blanc –, hogy bármikor megismétlődhet ez az eset.
Hidd el, hogy jóban akarsz lenni velem, Rose.
Rose bólintott, arcát még mindig a hajfüggönye mögé rejtve.
– Tüntesse el a szemem elől.
Dennel átsegítette Rose-t az ajtón, és végigsietett vele a fakó pasztellszínekkel kifestett
folyosón. Lépteik halkan visszhangzottak, ahogy a járólapokon koppantak.
– Jól van – suttogta Dennel. – Nem követnek.
Rose kiegyenesedett, és kirázta a haját az arcából.
– Kösz, hogy pont időben jöttél.
A fiú girbegurba fogaival rámosolygott.
– Muszáj volt. Folyosóőr vagyok. Ez a dolgom, szemmel tartani a dolgokat. Kazta
cellaajtaját nyitva találtam, és tudom, hogy Blanc szereti ezeket a kis üdvözlőpartikat, amikor
újak érkeznek. Az első percben elveszi a kedvüket a hadakozástól.
– Bájos – mondta Rose.
 Vastag fémajtóhoz értek. Dennel meglóbálta előtte a csuklópántját, mire komótosan
kinyílt. Mögötte ugyanolyan folyosó húzódott.
Börtönben vagy, emlékeztette magát Rose félelemmel vegyes szégyenérzettel. Pedig anyu
mindig azt hitte, hogy Mickey végzi rácsok mögött. Valahogy annyira valószerűtlen volt az
egész. A lepukkant környezet sehogy sem passzolt össze a csúcstechnikás űrhajókkal és
lézerfegyverekkel, amiket látott.
– Tudom, hogy furcsán hangzik, Dennel, de milyen évet írunk?
A fiú megint elmosolyodott.
– Meddig voltál a tranzithajón? Igaz, hogy az idő vánszorog a Justicián, de...
– Kérlek.
– Tudom, hogy úgy néz ki, mintha a középkorban lennék, de ez mind része a kísérletnek.
– Kísérlet?
– Úgy élünk, mintha 1985 lenne... de valójában 2501-et írunk.
Ötszáz év időkiesés, gondolta Rose elkeseredetten.
– Kíváncsiak, érdemes-e visszatérni a régi módszerekhez. Tudod, egyszerűen bezárni az
embereket, implantátumok és korlátozók nélkül... – Dennel elmosolyodott. – Úgy nézel rám,
mintha megőrültem volna. Talán amnéziád van? Elég sok furcsaságot hallok a blokkok közt
járkálva, de te...
– Várj egy kicsit – szólt közbe Rose bizonytalanul. – A folyosóőr olyasmi, mint a
börtönőr lazább változata? Azt jelenti, hogy te valamiféle kollaboráns vagy a hatóságokkal?
Rose azt remélte, végre szert tehet némi befolyásos kapcsolatra, de Dennel szemmel
láthatóan személyes támadásnak vette a kérdést.
– Látod, hogy bánt velem Blanc – védekezett. – Nem vagyok besúgó. A folyosóőr egy új
pozíció itt, az igazgató újításainak egyike. Az a dolgom, hogy körbemászkáljak, ügyeljek a
rendre, hogy senki sem sántikál semmi rosszban. Ám én itt inkább afféle jó szamaritánus
vagyok, különösen a kisebbekkel. Ha nem tudnak aludni, gondjaik vannak, beszélgethetnek
velem az ajtajukon keresztül.
Rose visszamosolygott.
– Az biztos, hogy velem szemben tényleg szamaritánusként viselkedtél. Sajnálom, hogy
bajba keveredtél miattam.
Dennel vállat vont.
– Ha legközelebb engem akar Blanc fenéken billenteni, majd te segítesz nekem. Jobb lesz
szereznünk neked egy egyenruhát – tette hozzá, és minden lelkesedés nélkül megráncigálta a
zubbonyát. – Segít beolvadni.
Rose hirtelen támadt izgatottsággal nézett le a kabátujján éktelenkedő kéznyomra.
– Nem szándékozom olyan soká maradni, hogy beolvadjak – mondta. – Tévedésből
hoztak ide, és vissza kell jutnom valakihez. A lehető leghamarabb találkoznom kell az
igazgatóval és tisztáznom a dolgokat. Tudsz segíteni?
– Az igazgató mindig kihallgatja az újonnan érkezőket – felelte Dennel óvatosan. – Még
mielőtt az információs és fellebbezési osztály markába kerülsz. Akkor mondja meg azt is,
meddig kell maradnod.
– Ő mondja meg? Hiszen ott sem volt!
– A legtöbb büntetési tétel fix. Automatikus. – Dennel szomorúnak tűnt. – Azt hiszem,
már szólnom kellett volna, Rose. Mindenki, aki idejön, azt mondja, hogy nem sokáig lesz itt.
Hogy vannak barátaik, fellebbeznek... Én is így voltam. Fiatalkorú voltam, különleges
körülményekkel, könnyfakasztó történettel... Azt hittem, megúszom.
– Mióta vagy itt?
– Tizenhárom éves korom óta – felelte a fiú. – Hét éve.
Rose rámeredt.
– Ilyen sok időre bezártak? Miért?
Dennel csak annyit felelt:
– Kisebb vád.
– Meddig leszel még itt?
– Szépen haladok, nem? Folyosóőr vagyok. Felelős beosztás. – Aztán megharapta az
ajkát. – Még vagy tíz év.
Rose nem akart hinni a fülének.
– Tíz év – mormolta.
– Ez a Justicia, Rose – mondta Dennel, mintha ez mindent megmagyarázna. – Idővel
majd megtanulod.
Újabb vaskos fémajtóhoz értek. Dennel megint használta a csuklópántját.
– De ne aggódj. Elvégre én ismerem, hogy mennek itt a dolgok, igaz? – Szégyenlősen a
lányra nézett. – Segítek neked.
Rose összerezdült, amint az ajtó becsapódott mögöttük. Ha Dennel tizenhét évet kapott
egy kisebb vádért...
– Nagyon remélem, hogy valaki tényleg segít – mondta.

Négy

Rose úgy érezte, sosem ér véget az éjszaka. Dennel vele maradt, ameddig csak mert.
Aztán egy gyűjtőszobában hagyta, ahol várnia kellett, hogy felvegyék az adatait. Rose órákig
várt. Aludni nem mert, hátha Kazta és a lányok belopóznak, hogy megskalpolják vagy valami
még rosszabbat tegyenek vele. Vigasztalódásul anyukájára és a Doktorra gondolt. A közös
kalandjaikra. Voltak már ennél rosszabb helyzetben is, de eddig mindig ők nevettek a végén.
A Doktor megígérte, hogy megtalálja. Megígérte.
Végül egy unott hivatalnoknő jött be. Rose-t levetkőztették, átkutatták, lezuhanyozták és
elmondták mindennek. Azután elvették a ruháját és a személyes tárgyait – fülbevalókat, rúzst,
mindent –, és megkapta a beígért szürke zubbonyt. Valamilyen gusztustalan műszálas
anyagból készült. Idegennek érezte, ahogy a bőréhez ért. Megnézte magát egy szutykos
tükörben, vizes hajjal, piros szemekkel. Siralmasan festett.
Egy fegyőr – szerencsére nem Blanc, sem pedig Norris – a cellájába vezette. Már volt ott
valaki, egy lány. Félig a dohos pokrócok alá temette magát, és méltatlankodott, amiért
zavarják. Rose aggodalmasan megállt a kis szobácska közepén, és körbenézett a fegyőr
zseblámpájának fényénél – egy keskeny priccs, repedezett mosdó, a csapja csöpög, valamint
egy ajtó nélkül szekrény, igen kis belső térrel. Aztán az őr elment, neki pedig a sötétben
kellett betalálnia a helyére.
Csúnya, új egyenruháját le sem véve feküdt le a hepehupás matracra. Kezei a kopott
pokrócot gyűrögették. Feszülten hallgatózott a sötétben, hátha a szobatársa bántani próbálja,
félig reménykedve, félig aggódva, míg az álom végre ideiglenesen véget vetett a
megpróbáltatásainak.

A Doktor egy hatalmas, föld alatti folyosóra ért Flowersszel. Széles volt, mint egy
autópálya és magas, mint egy templom. Hatalmas acéloszlopok sorakoztak a falak mentén,
megszakítva a magasan föléjük boruló, árnyékba burkolózó tető egyhangúságát.
Flowers látta, hogy körbenéz.
– Van néhány „nagymenőnk”. Elkel a sok hely, amikor sorba állnak a kantinban.
– Úgy beszél róla, mint egy vidám űrtáborról.
Tovább nézelődött, remélve, hogy rájön, miként juthatna ki innen.
– Higgye el, sokkal gyorsabban telik el az idő, ha annak fogja fel.
– Annyi biztos, hogy maga nem egy szokványos fegyőr.
– A dolgokat nem kell feleslegesen bonyolítani – magyarázta Flowers. – Az élet olyan... –
Elhallgatott, rózsaszín szemüvegét visszatolta az orrára és elmosolyodott, mintha szeretné
vidámabbá varázsolni a hangulatot. – Nézze, milyen jól fel vagyunk szerelve itt.
– Az jó. Szükségem van egy lapátra, egy vödörre és egy erős lóra, hogy elhordhassam a
sok sarat, követ meg a felszerelést – mondta a Doktor vigyorogva, és bizalmaskodón
előrehajolt. – Tudja, az alagútásáshoz.
– Már mondtam, Doktor, innen nem lehet megszökni.
– Mi akadályoz meg, hogy most azonnal elszaladjak?
– Messze vagyunk, Doktor, a Justicia napjaitól. A bolygó felszíne lakhatatlan, a
LAFEKT-ház pedig mélyen a föld alatt helyezkedik el. A személyzetnek is épp elég
nehézséggel jár ki-be közlekedni, elhiheti. – Flowers halkan felsóhajtott. – Elképesztően
nehéz.
– Hátha csak blöfföl. Lehet, hogy az egyik piramis belsejében vagyunk, amelyeknek
láttam az építését. Mi van, ha a hajóm odakint áll? Csak beugrom, és már itt se vagyok.
– Na igen, a hajója... – Flowers ismét az irattartójára pillantott. – Nem tudjuk kinyitni.
Nem tudjuk elmozdítani.
– Lokális gravitációzavar miatt szálltunk le. Lehúzott minket. Behúztam a kéziféket, hogy
ne kelljen olyan helyre mennünk, ahová nem akarunk. – Elmosolyodott. – Szeretné látni
belülről? Jó, vigyen oda.
– Amennyiben az egyik piramis belsejében vagyunk, akkor odakint vár – felelte Flowers
hűvösen. – Miért nem nézi meg?
– Próbáljak megszökni? – A Doktor összedörzsölte a két kezét és a folyosót kémlelte. –
Na jó, ez az ajtó ígéretesnek tűnik...
Még oda sem ért, a magasan lévő folyosótető sötétjéből egy csoport szürke golyó repült
elő. Mindegyik akkora, mint egy futball-labda. Belepték a testét, mintha óriási, ragacsos
kiütések lennének. A Doktor mozdulni sem bírt.
 – A legtöbb területre tilos a belépés – szólt utána Flowers. – A golyók éberen őrködnek.
Ha véletlenül rossz irányba fordul, hamarosan megtudja.
A Doktor a golyókra nézett, amelyek közelről rágógumiknak tűnnek. Folyamatos
mozgásban volt a felszínük, mintha épp rágná őket valaki. Aztán egyesével felrepültek, mint
bizarr léggömbök, és eltűntek a sötétben.
– Gyorsak – ismerte el a Doktor. – Gyorsak, mint a gondolat. Az implantátumomat
használják?
A nő bólintott, miközben tovább indultak a folyosón.
– Ugyanez történik, ha antiszociális magatartást tanúsít valakivel szemben a LAFEKT-
házban.
– Na és ha valakinek nem tetszik a képem? Ugyanezt kapja?
– Pontosan. Így nem kell folyton az őröket kerülgetnünk, és nekem sem kell folyton
keménykednem. Mindannyian hasznosan tölthetjük az időnket. Ha már erről beszélünk...
A Doktor felfújta az arcát.
– Hadd halljam. Mit csinálnak itt? Mit jelölnek ki életem céljául?
– Lehet választani – mondta Flowers felélénkülve. – Egyfelől közel járunk az áttöréshez
egy olyan eszköz kifejlesztésében, amely képes megállítani és eltárolni a napkitöréseket.
– Minek?
– Hogy a csillagokhoz közel elhelyezkedő világokat lakhatóvá tegyük. Így az űrforgalom
sokkal közelebb merészkedhet a napokhoz.
A Doktor elfintorodott.
– Nem az én világom. Nehezen barnulok le.
– Oké – sóhajtott Flowers. – Mit szól a hidroponikus növénytermesztéshez? Növényeket
termeszteni talaj nélkül?
A Doktor megfenyegette az ujjával a nőt.
– Úgy nézek én ki, mint egy kertész?
– Mindegy. Issabel konzul átmenetileg úgyis leállította a kísérleteket.
– Ki az? A főgóré?
– Igen, ő irányítja a LAFEKT-házat. Mit szólna a gravitációgyorsításhoz? Konyít valamit
hozzá?
– Nem igazán – felelte a Doktor.
Az egyik sarkon befordulva egy HÁLÓKÖRLET feliratú térségbe értek.
– Különben is, mi értelme felgyorsítani a gravitációt?
– A szupergyors gravitációval reményeink szerint képesek leszünk meghajlítani a teret és
az időt, eltorzíthatjuk a távolságot, hogy a távoli űrutazások is lehetővé váljanak. – Szemmel
láthatóan ez volt Flowers szívügye, úgy fellelkesült. – A csapatomat sok kudarc érte, de közel
járunk az áttöréshez. Akkor végre az ember megteheti a következő nagy ugrást: átjutni más
galaxisokba.
A Doktor grimaszolva rázta a fejét.
– Nem tudom. Többnyire bolygók felszabadításával foglalom el magam, emberek millióit
mentem meg, satöbbi. Úgy érzem, eltékozolnám magam a műhelyében.
– Ha nem akar közreműködni, akkor is itt rohad meg, az emberi hulladéklerakóban –
privilégiumok nélkül. – Flowers felsóhajtott. – Végül is ez még csak az első napja. Hátravan
még kilencezer. Biztos vagyok benne, hogy idővel el tudom csábítani valamivel.
 Flowers megállt egy fémajtó előtt és bedugott egy fehér kártyát a beléptetőazonosítóba. A
Doktor hátratántorodott, amikor az ajtó kinyílt, és borzalmas levegő áramlott ki. Mintha egy
szuvas fogú óriás lehelne a képébe.
Felismerte a szagot, és átható pillantást vetett Flowersre.
– Mi ez?
– Átmeneti szállás.
– Mi az már? – hallatszott egy földönkívüli-torokhang a helyiségből. – Most kezdtem a
pihenőmet. Mért nem hagynak békén kicsit?
A Doktornak pislognia kellett, amint egy csaknem három méter magas óriáslény
csoszogott a képbe. Meztelen volt, a bőre puha és viaszos, olyan színű, mint a lefolyóban
fennakadt kosz. Az arca, mint egy felpuffadt babáé, kerek, kíváncsi, fekete színű szemekkel,
száj gyanánt pedig egy nyáladzó lyukkal.
A Doktor már találkozott ilyen lényekkel. Élethalál-harcot vívott velük.
Ők szliténeknek nevezték magukat.
Flowers felmosolygott a fölé tornyosuló teremtményre.
– Helló, Dram Fel Fotch. Elnézést a tapintatlanságért, de itt az új cellatársad.
– Cellatárs? – A Doktor a hatalmas monstrumra mosolygott, aztán visszafordult
Flowershez. – Többnyire nem csinálok ügyet belőle, hol alszom, de...
– Itt rendelésre készülnek a cellák – magyarázta Flowers. – Ha telt házunk van, újabbakat
kell fúrnunk a sziklába.
– Ez kiszúrás – méltatlankodott a lény.
– Nekem mondod? – nézett rá a Doktor. – A Raxacori-cofallapatorius bolygóról jöttél,
ugye?
Dram Fel Fotch megrázta a fejét.
– Az őseim ott születtek. De én sose láttam az anyabolygómat.
– Én sem – vont vállat a Doktor. – Csak hallottam róla. Találkoztam már a népeddel. Rég
volt, tán igaz sem volt. A szlitén nevű családdal.
– Szlitén? – A lény feje előrehajolt és megszagolta a Doktort, mintha valami büdöset
érezne. – Szlitén?
– Mi is szlitének vagyunk – hallatszott egy mélyebb hang a Doktor mögül.
Még egy hatalmas lény tornyosult a Doktor fölé, óriási mancsának göcsörtös ujjait a
Doktor vállaira helyezte.
– A nevem Ecktosca Fel Fotch Heppen-Bar Szlitén. Dram Fel Fotch a fivérem.
– Igazán? – A Doktor fogta és megrázta az egyik mancsot. – Nagyon örvendek.
– Úgy tűnik, fiúk, mintha már ismernétek egymást – állapította meg Flowers.
– Nem is tudom. Ti is olyan könyörtelen, hazug gyilkosok vagytok, mint az őseitek?
Ecktosca és Dram összehúzott szemmel nézett rá.
– Tökéletes biztonságban van, Doktor – mondta Flowers feszengve. – A gömbök minden
antiszociális viselkedést megakadályoznak, emlékszik? Intézkedem, hogy hozzanak ide egy
ágyat. Mindjárt itt lesz. Segítsetek neki, fiúk, hogy otthon érezze magát.
Flowers elsétált, a Doktor pedig egyedül maradt a szlitének nagy, alaktalan árnyékában.
Puha, nyálkás arcukat egész közel nyomták a Doktoréhoz.
– Na szóval – mondta a Doktor élénken. – Ki alszik felül?
Öt

Rose épp feladta a harcot és végre elaludt, amikor felgyulladtak a fények. Valaki
dörömbölt az ajtón – ami, mivel nem volt bezárva, nagy dübörgéssel felpattant –, és rájuk
kiabált, hogy keljenek fel és könnyítsenek magukon. Miután Rose megdörgölte csipás, szúró
szemeit, észrevett egy fémvödröt a mosdó alatt.
– Biztos csak viccel – motyogta.
A lány a másik fal mellett lévő ágyon vonakodva megmozdult. Rose először csak egy
fekete hajfoltot látott a párnán, de lassan a lány többi része is előkerült a takaró alól. Ázsiai
volt, kicsi, törékeny, tágra nyílt, rémült szemekkel. Bonyolult, hennával festett minta húzódott
végig az arcán. Amikor felállt, a haja ráomlott szürke zubbonyára, s csaknem a derekáig ért.
– Szia – nyögte, törékeny termetéhez képest komikusan mély hangon. – Rizwana Mani.
Hívhatsz Riznek.
– Szia. Rose vagyok. Rose Tyler.
– Sirály. Riz és Rose – mosolygott a lány. – Magányos voltam, amióta elvesztettem az
utolsó szobatársamat, Sallyt.
– Mi lett vele?
– Kinyírtam.
Rose a lányra nézett. Riz állta a tekintetét, és felhúzta a szemöldökét.
– Ugratsz – mondta Rose idegesen.
– Gondolod?
De Riz nem bírta megőrizni komolyságát, és elnevette magát. Rose megkönnyebbülve
hunyta le a szemét.
– Hülye.
– Beugrattalak, mi?
– Soha – felelte Rose, de ő sem bírta ki mosolygás nélkül. – Szóval mi történt igazából a
cellatársaddal?
– Öngyilkos lett.
Riz elővette a vödröt a mosdó alól. Kellemetlen, zsíros hangja volt.
– Egy éjjel a magánzárkában. Nem is láttam a testét.
Rose várta, hátha megint csak viccelt. De ezúttal elmaradt a nevetés. Riz csak bámult
maga elé.
– Sajnálom... Jól vagy, Riz?
– Persze. – Riz magára erőltetett egy mosolyt. – Gyere. Kiöntjük ezt, azután reggelizünk.

A kantin nagy volt, zsúfolásig tele emberekkel. Az éjszakai csend és üresség után
sokkolón hatott Rose-ra látni, milyen sokan gyűltek össze. Kaztát kereste, és közben ráébredt,
hogy nemcsak lányokat, hanem fiúkat is lát. Addig valamiért azt gondolta, hogy Dennel mint
folyosóőr a szabályerősítő kivétel, akire nem vonatkozik az elkülönítés.
– Itt van az egész börtön? – kérdezte Rizt a hosszú-hosszú sorban kígyózva, hogy
megkapja ő is a tányért, amiben valami polyocsa kinézetű étel gőzölgött, és a szaga sem volt
jobb.
– Csak a főépület.
– A fiúk és a lányok egész nap együtt vannak?
– Új előírás. Minden börtönt koedukálttá tesznek. Állítólag együtt is fogunk dolgozni. –
Riz tréfásan meglökte. – Talán valami nem tetszik?
– Dehogynem – vágta rá Rose gyorsan. – Csak csodálkozom.
– Mondd csak, van valakid?
Rose a Doktorra gondolt, és úgy érezte, sírni szeretne.
– Van valaki, aki visszavár – felelte.
– Mázlista – állapította meg Riz réveteg tekintettel. – Hat éve vagyok itt. Sohasem jöttem
össze senkivel. De ha igen, itt akkor sem jutnék sokra vele. Legalábbis amíg meg nem
engedik, hogy együtt dolgozzunk.
– Mit csináltál?
– Anyám segélyt csalt. Felvette a családi pótlékot utánam, továbbá két nem létező bátyám
és nővérem után. Lecsukták... Engem pedig ide raktak, amíg kiengedik.
– A mocskok! Nem csináltál semmi rosszat! – Rose megcsóválta a fejét. – Igaz, én mi
rosszat csináltam?
– Tényleg, mit csináltál? – kérdezte Riz.
Így hát Rose elmesélte a történetét, amíg a sorban araszoltak. Az összetűzést az őrökkel.
A hosszú űrutazást. Ahogy Blanc és Norris beugratta. Kaztát.
– Kazta, az a hárpia – mondta Riz. – De nincs egyedül. Ez a hely tele van őrültekkel. –
Idegesen felnevetett, amely azt sugallta, egy őrültet csak egy másik ismer fel. – De semmi
para, majd én megmondom, melyik lánytól tartsd magad távol... és melyik a döglesztő pasi.
Rose elmosolyodott.
– Mi van Dennellel? Nem különösebben jóképű, de kedves. Olyasmi.
– Ó, Dennel aztán nagyon döglesztő – nevetett Ritz. – Vigyázz, össze ne törje a szíved,
Rose.
– Jól van, jól van – mosolygott Rose. – Ő az első srác, akivel találkoztam itt. Légy belátó.
– Megint körülnézett. – Azért mégiscsak fura. Lányok és fiúk együtt a börtönben.
Riz vállat vont.
– Szeretnek új dolgokat kipróbálni. Tudod, ez az egész csak egy nagy kísérlet.
– Igen, Dennel is mondott valami ilyesmit.
– Örülök, hogy nem a Justice Alfán vagyok. Azok a történelmi rekonstrukciók meg a
nehéz fizikai munka... – Riz elfintorodott. – Életre keltik a múltat, közben meg halálra
hajtanak. Bedugnak egy régimódi bányába és halálra dolgoztatnak. Gályákon eveztetnek...
még piramisokat is kell építeni!
– Nekem mondod? – mormolta Rose, miközben elvett egy tányér kemény tésztát. – De
mit akarnak ettől a történelmi izétől?
– Új távlatokat nyit, nem? – Riz a „pocsolyából” vett. – Bármelyik bolygó képes
munkatáborba zárni a bűnözőit. De, mint Robsen mondja, ha megbolondítod egy kis
történelemmel, akkor eladhatod a világnak, mint „büntetésmegoldást”. A turistákat is
idevonzza, ráadásul oktató jellegű, tehát tanulmányi utakat is szervezhetnek.
– Ez beteges. De ki az a Robsen?
– Az egyik smasszer. Elég engedékeny. – Leültek egy üres asztalhoz, Riz pedig csendben
folytatta: – Egész jó fej, legalábbis ahhoz képest, hogy közéjük való. Az Alfán dolgozott, de
otthagyta. Nem szerette.
Rose megborzongott, amint eszébe jutottak az őrök és a véres korbácsaik.
– Nem csodálom. Mi folyik még a Justicián?
Riz elmondta. Rose nem is tudta, mit nehezebb lenyelnie: a piszkos részleteket vagy az
ételt.

Reggeli után rendet kellett rakni a cellákban a szemle előtt. Rose-nak ez most nem tartott
túl soká; nem volt semmije, ami rendetlen lehetne. Egy fegyőr adott neki valami
hitelkártyaszerű dolgot, és azt mondta neki, hogy olyasmiket vehet vele, mint pipereholmik
vagy csokoládé. Persze meg kell keresnie rá a pénzt.
Rose-t a konyhára osztották be. Szívesebben ment volna a mosodába Rizzel. Így megint
egyedül maradt, és görcsbe rándult a gyomra a gondolattól.
Ám ebédidőben találkoznia kellett az igazgatóval, hogy átbeszéljék a vétkeit, és kiszabják
a büntetését. Rose tudta, hogy nagyon óvatosnak kell lennie. Kizárt, hogy a következő
akárhány évre itt ragadjon, elveszve ebben a naprendszerben, mint Dennel és Riz, vagy mint
alighanem a többiek túlnyomó része. Muszáj kiszabadulnia és visszajutnia a Doktorhoz. Riz
teletömte a fejét mindenféle rémtörténettel a Doktor lehetséges tartózkodási helyére
vonatkozóan. A Justice Gamma közép-keleti börtönkolóniáján... az Epszilon
savültetvényein... De állítólag volt egy külön terület a földönkívüli észkombájnoknak. A
Doktor is valószínűleg ott van. Ott kell lennie.
Biztosan megérti az igazgató, milyen szörnyű tévedés történt. Még csak nem is
szándékosan landoltak a piramisbolygón. Lehúzták őket. A Doktor azt mondta...

Egész délelőtt ideges volt. A gyomra összehúzódott és morgolódott. Rose a konyhai sütők
sercegése, az edények csörömpölése között is hallotta pocakja méltatlankodó mordulásait. A
konyhában pokoli forróság uralkodott, és a szaga sem volt jobb a pokolnál. A lány haja
pillanatok alatt nedvesen csüngött az arcába. Izzadság folyt a szemébe, végig a hátán, amitől
folyton fészkelődnie és vakaróznia kellett.
Krumplit pucolt. Millió krumpli tornyosult mellette nagy kupacokban. A hámozókés
életlen volt, csaknem használhatatlan, nyilván azért, nehogy pillanatnyi elmebajában a vele
együtt dolgozó rabtársai ellen emelje. Itt nem látott fiúkat. Minden lány olyan trikót viselt,
mint amilyet Rizen is látott, fekete izzadságfoltokkal.
Rose a gőzölgő helyiségen keresztül is kiszúrta, hogy valaki az óriási mosogatót pucolja.
Tegnap esti támadóinak egyike volt az, Maggi. Most egyedül volt. Magabiztosan mosolygott
Rose-ra.
 Aztán Rose nagyot ugrott. A meghámozott krumplik mintha felrobbantak volna mellette
az asztalon, s szanaszét gurultak.
Egy magas, vékony, mandulaszemű lány mosolygott rá rosszindulatúan.
– A serpenyőbe kell rakni őket, nem az asztalra.
Rose ránézett, azután lehajolt, hogy összeszedje őket. Csakhogy a körülötte lévő lányok
kuncogva rátapostak a krumplikra, és szétrugdosták őket.
– Nőjetek már fel! – méltatlankodott Rose.
– Nőjetek fel! – mondta valaki a közelében. – Nőjetek fel!
A gyerekes kántálás folytatódott, először csak összevissza, de hamarosan hangosabbá és
lelkesebbé vált. Mindenki abbahagyta, amit épp csinált és odanézett. Hamarosan mindenki
beszállt, még a mosolygó Maggi is.
– Fogjátok be! – kiabálta Rose.
Még akkor is teljes tüdőből ezt ordította, amikor mindenki elhallgatott.
Blanc fegyőr lépett be a helyiségbe, Norrisszal az oldalán. Vészjóslón nézett Rose-ra,
azután az összetaposott krumplikra a földön.
Remek. Miért nem jöhetett Riz haverja, Robsen, az elnéző? Nincs olyan szerencséje.
– Te csináltad ezt a felfordulást, Tyler? – kérdezte Blanc halkan.
Rose végignézett a kipirult, goromba arcokon maga körül. Tudta, hogy neki kell elvinnie
a balhét, bár nem tehet semmiről. De nem volt spicli.
– Igen – felelte hát. – Sajnálom. Valahogy megcsúsztam, és levertem őket.
– Megcsúsztál, az biztos – mondta Blanc. – Kövess minket.
– Hová?
– Semmi kérdezősködés – vakkantotta Blanc. – Mozgás.
Rose nem törődött a kárörvendő vigyorokkal, a gesztusokkal és a felé súgott
fenyegetésekkel, miközben a fegyőrök nyomában kivonult a konyhából. Legalább a pokolnak
ebből a sarkából kiszabadulhat.
– Úgy látszik, Kazta túlságosan kesztyűs kézzel bánt veled tegnap éjjel – állapította meg
Blanc. – Imádkozz, hogy az igazgató is hasonlóan elnéző legyen veled.
– Az igazgató? – kérdezte Rose a homlokát ráncolva. – De hisz még órák múlva lesz csak
a kihallgatás nála.
– Az még azelőtt volt, hogy rumlit csináltál – mondta Norris. – Szégyen. Nem éppen jó
bemutatkozás – már azelőtt a nagy ember elé küldenek, hogy köszöntött volna...
Rose behunyta a szemét.
– Ez nem fair.
– Tegnap este verekedést provokáltál, ma zendülést szítottál a konyhában néhány szem
krumpli miatt...
– Zendülést? Ugyan már...
Blanc megfordult és megragadta a lányt a vállainál fogva.
– Bomlasztó elem vagy, Tyler – sziszegte. – Gondoskodom róla, hogy ezt az igazgató is
megtudja, még mielőtt bármiféle fellebbezésben reménykednél.
Rose szilárdan állta a tekintetét.
– Mitől vált ilyen szar alakká?
Blanc ütésre emelte a kezét, de Norris megragadta a csuklóját, és megrázta a fejét. Blanc
szeme megvillant, de azután bólintott. Vett egy mély levegőt és lehiggadt. Megragadta Rose-t
izzadságtól nedves tarkójánál fogva, és továbbtolta a folyosón. Hamarosan az igazgató
tömbjébe értek. A dekoráció barátságosabbá vált. A padlót szőnyegek borították, és
dísznövények zöldelltek mindenfelé. Légkondicionáló berregett halkan a háttérben. Egy üres
asztal állt mindezek mellett.
– Hol az asszisztens? – mormolta Blanc.
Valami zörgés hallatszott a folyosó vége felől.
– Uram? – kiáltotta Blanc.
Maga előtt tolta Rose-t, Norris követte őket.
– Uram, sajnálom, amiért zavarnom kell...
Rose-nak azonban úgy tűnt, nem ők az elsők, akik zavarják az igazgatót.
Az irodájának nagy tölgyfa ajtói nyitva voltak. Kísérteties, elektromos áramhoz hasonló,
kékes fény szikrázott odabent. Büdös rothadásszag áradt ki a szobából.
– Uram? – kérdezte Blanc, a homlokát ráncolva.
Rose megdermedt. Felismerte a fényt és a szagot, egy, a Doktorral átélt korábbi
kalandból. Szörnyű emlékek tolultak fel benne.
Blanc továbbindult, de Rose megragadta a karját.
– Ne menjünk be oda! – kérte. – Az ott nem az igazgatójuk.
– Miről beszélsz? – kérdezte Blanc, miközben dühösen elrántotta a kezét. – Még soha
életedben nem is láttad az igazgatót.
– Ez egy szlitén! – felelte Rose hátrálva. – Vagy legalábbis a szlitének bolygójáról jött. –
Rose érezte, hogy Norris lapátkezei megfogják a karját. – Gonoszok. Gyilkosok! Emberek
bőrét húzzák magukra. Tudják, van egy szerkezetük, amely összetömöríti a testüket, és
amikor visszaveszik az eredeti alakjukat, akkor jön az a fény, és...
– Hallgattasd el! – bömbölte Blanc. – Megőrült.
Rose vergődött Norris szorításában.
– Higgyék el, az igazgatójuk halott! – ismételte kétségbeesetten. – Egy szörnyeteg van
odabent. Ha bemegyünk, mi is meghalhatunk!

Hat

A Doktor a szlitének cellájának sarkában feküdt egy vékony matracon. Ami azt illeti, volt
már jobb társbérletben is. A szoba sokkal inkább hasonlított egy sziklába vájt óriási barlangra.
A falakat a raxacoricofallapatoriasiak képeivel tapétázták ki. Némelyik teljesen meztelen volt,
mint Dram és Ecktosca Fel Fotch, mások pimaszul kukucskáltak ki különféle lények bőreiből,
a meepektől a kraalokig. A plafon a messzi sötétségbe veszett. Ha hunyorított az ember, épp
csak kivette a magasban gubbasztó gömbök körvonalait.
Dram Fel Fotch és Ecktosca ágy helyett egy aprólékosan kidolgozott, ragacsos
fészkekben tespedtek. A padló is ragacsos volt, mintha pezsgőt öntöttek volna rá. A
Doktornak csaknem ottmaradt mindkét cipője, mire ideiglenes nyughelyéhez ért. Rothadó
szemét szaga töltött be a cellát.
 – Otthonos hely – mondta a Doktor. – Szépen kicsinosítottátok. Tetszik.
– Én még mindig azt mondom, hogy kitolásból rakták ide – mormogta Dram Fel Fotch. –
Ha nem lennének a gömbök...
– Nem horkolok, meg semmi. Észre se veszitek, hogy itt vagyok. – A Doktor unottan
fújta ki a levegőt. – Szóval, tűrhető a hely? Ehető a kaja? Na és a könyvtár?
– A napműhely jó – mondta Dram. – Jól felszerelt.
– Tudtok barkácsolni ezt-azt? Vannak szabályok?
– Szabályok vannak – vakkantotta Ecktosca. – De hozzá tudsz szokni.
– Azt mondod, hozzá? – mormolta a Doktor.
A következő pillanatban egy hang a fejében közölte: „Villanyoltás!”, amitől nagyot
ugrott. A cella hamarosan sötétségbe borult. Hallgatta, ahogy a szlitének morgolódnak,
nyújtózkodnak, készülődnek aludni. Aztán szimatoló hangot hallott.
– A szaga alapján igazán ígéretes kuncsaft lenne, nem igaz, Dram? – kérdezte Ecktosca.
– Egzotikus – ismerte el Dram.
– Rusnya, mint egy ember, de az illata az ritka, izgalmas. Nyers, zaklatott és leheletnyit
szomorú...
– Ráadásul kemény falat.
– Csodálatos préda lennél, Doktor! – bókolt Ectosca. – Arról fogok álmodni, hogy
levadászlak és ízekre téplek. Ne vedd sértésnek.
– Nem veszem, feltéve, hogy nem vagy alvajáró.
Nem érkezett válasz. A Doktor felbámult a derengő gömbökre. Ne menjetek sehová.
Elmúlt egy perc. A Doktor hamarosan ráunt az aludni készülő szlitének szortyogását-
fortyogását hallgatni.
– Mondjátok – szólalt meg fennhangon –, működik még a régi családi biznisz? Más
lényeknek kiadva magatokat, elsugarasítjátok azok bolygóit, és a radioaktív hulladékot
eladjátok olcsó üzemanyagként a galaxis minden útba eső űrhajójának?
A mély szuszogás abbamaradt egy pillanatra.
– Honnan tudsz erről? – tudakolta Eckotosca. – Történész vagy?
A Doktor elgondolkozott ezen.
– Igen, olyasmi.
– A szlitének több száz évig űzték az ipart. De a régi cég csődbe ment.
– Az őseink ideiglenesen átnyergeltek a drogbizniszbe, hogy valahogy egyenesbe jöjjenek
– tette hozzá Dram. – De az egy olyan piszkos üzletág...
– Így kerültetek a Justiciára? – kérdezte a Doktor. – Drog miatt?
– Minek nézel minket?
– Dram Fel Fotch és én a gyökereinket kutattuk – magyarázta Ecktosca. – Tudtad, hogy
mintegy ötszáz éve a szlitének a méretüknél több számmal kisebb bőrökben rohangáltak?
– Tudtam – felelte a Doktor. – De ha nem tudtam volna, a falon lévő képeitek
önmagukban is elég beszédesek. A rokonaitok kis szerkentyűt viseltek a nyakukban,
kompressziós mezőket, hogy felvehessék az áldozatuk méretét. De ettől egy kissé gázosak
lettek. Ha összepréselsz valamit, ami olyan nagy, mint te, akkorára, ami alig nagyobb, mint én
vagyok, a fölös energiának ki kell mennie valahová nem igaz? Elereszt egy galambocskát.
„Jobb kint, mint bent.”
– Meglepően jól informált vagy.
 – A pletykák gyorsan terjednek – szerénykedett a Doktor. – Tudod, a szlitének majdnem
levegőbe repítették a Földet. De végül önmagukat repítették levegőbe. – Sóhajtott egyet. –
Milyen kár.
– Akkoriban hullámvölgyben volt a család – jegyezte meg Dram.
– De mint klánunk történészei, a kudarcainkat éppúgy megünnepeljük, mint a
vívmányainkat – tette hozzá Ecktosca. – Amennyire csak lehet, mindent kiderítettünk törekvő
ősünk, Jocrassa Fel Fotch Pasameer-Day Szliténről és kortársairól.
A Doktor felemelkedett a priccsén.
– Néha jobb nem bolygatni a múltat.
– Ez ránk nem érvényes. Mi ugyanis régiségkereskedők vagyunk – magyarázta Ecktosca.
– Őseink ingóságai után kutatunk. A kompressziós mezőik önmagukban is tetemes summát
érnének a gyűjtőknek.
– Elpusztultak a viselőikkel együtt. – A Doktor pillanatra elhallgatott. – Vagy nem?
– Azt rebesgetik, hogy megúszták azt az ötszáz évvel ezelőtti robbanást a Földön – felelte
Dram. – Bepakolták őket egy kormányzati raktárba és iktatták, hátha egy nap az emberiség
képes lesz megérteni a technológiájukat és hasznosítani tudják valamire. A nyomok ide
vezettek...
– Imádok nyomokat követni – sóhajtott Dram.
– ...és megpróbáltunk tárgyalni a vezetőséggel, hogy visszaszerezzük értékes
örökségeinket. De elárultak minket. Issabel konzul egy titkosított épülethez irányított minket a
Justice Deltán. Az emberek meg azt hitték, betörtünk, és letartóztattak minket.
A Doktor elfintorodott.
– A főnök asszony csőbe húzott?
– Kellett neki az agyunk – morogta Dram. – Mindketten harminc évet kaptunk itt, a
Prime-on.
– Az biztos, hogy jó feltalálók vagytok – ismerte el a Doktor –, és nagy svihákok is. A
családotok már biztos dolgozik a szabadulásotokon.
– Hát persze – felelte Dram.
– Akkor ti nevettek a végén.
Mintha parancsszóra tennék, a szlitének röhögni kezdtek. Ecktosca megköszörülte a
torkát.
– Előbb-utóbb biztosan célba érünk. De sok időbe telik. Jogi kiskapuk, elveszett
bizonyítékok... Addig tovább dolgozunk Flowers szánalmas napenergia-projektjén.
– Muszáj hamarosan kiszabadulnunk – böfögte Dram. – Sürgős elintéznivalónk van.
– Igazán? – kérdezte a Doktor.
Cuppanás hallatszott, mint amikor egy földönkívüli oldalba böki a másik földönkívülit.
– Családi ügy.
– De nem a családi üzlet, ugye?
– Ezúttal nincsenek más fajok a dologban. – Ecktosca Fel Fotch hangos recsegéssel
megfordult a fészkében. – Doktor, magának rendkívül csábító szaga van. Bárcsak lenne
helyünk futkosni kicsit! Annyira hiányzik a vadászat...
– Sosem gondoltatok a szökésre?
– Szinte lehetetlen – közölte Ecktosca. – Még külső segítséggel is.
– Szinte lehetetlen dolgokat eszem reggelire.
 – Neked van külső segítséged? – érdeklődött Dram.
Hangja komoran csengett a sötét cellában.
– Az egyetlen személyt, aki segíthetne, bezárták, akárcsak engem. Vagyis... – Számba
vette a körülötte lévő bűzös sötétséget. – Remélhetőleg nem pont úgy, ahogy engem.

– Hinniük kell nekem – mondta Rose, miközben még mindig próbált kiszabadulni Norris
szorításából. – Ez nem lehet az igazgató!
– Mit zagyválsz itt össze? – dühöngött Blanc.
Kopogott az ajtón. A földöntúli kék fény elhalt.
– Uram?
– Jöhetnek.
A hang eléggé emberien hangzott. Norris betuszkolta Rose-t, aki félt az elé táruló
látványtól. De csak egy túlsúlyos férfit látott az asztal mögött ülni viseltes, nem éppen rá
szabott öltönyben. Rose a homlokon lévő, árulkodó cipzárt kereste – a szlitének mindig a
fejnél nyitják fel élőlénykosztümjeiket, hogy kipréselhessék magukat belőle a szabadba. Ám
az igazgató homlokába fésült ősz tincs miatt nem látszott semmi.
A férfi várakozón nézett rájuk.
– Bocsásson meg, uram – kezdte Blanc. – Furcsa fényt láttunk és úgy gondoltuk,
utánajárunk...
– Csak az asztali lámpám – mondta az igazgató, és felkapcsolta, mire kék fény gyulladt. –
A nejem küldte. Állítólag megnyugtat.
Blanc megsemmisítő pillantást küldött Rose felé. De Rose egyáltalán nem nyugodott
meg.
– Állandóan villog. Próbáltam megcsinálni.
Az igazgató a zsinórral babrált, mire a kék fény ijesztően vibrálni kezdett. A férfi
felsóhajtott.
– Egyáltalán nem nyugtat meg.
– Igen, uram, bocsásson meg – kezdte Blanc –, de...
Hirtelen az igazgató böffentett egyet. Megint elárulta magát, gondolta Rose. A szlitének,
akikkel találkozott, mind rengeteget böfögtek és szellentettek az emberi formájukban. Valami
„gázcsere” nevű dolgot használtak, hogy dagadt űrlényalakjukat emberi formába préseljék.
Mivel a szlitének teste kalciumból épül fel, a gáz irtó büdös volt, márpedig az igazgató
irodájában igazán nem volt kellemes a levegő.
– Bocsánat – vetette oda mellékesen az igazgató. – Valami rosszat ehettem. Mi ez a
felfordulás?
Blanc úgy tűnt, összeszedte magát.
– Délben kellett volna találkoznia ezzel a lánnyal. De kénytelen voltam hamarabb
idehozni, megfegyelmezni. Bomlasztó hatással bír, uram.
Az igazgató végigmérte Rose-t.
– Igazán?
– A konyhában kis híján...
 – Köszönöm, Blanc, úgy vélem, jobb, ha rám bízza a lányt – szólt közbe az igazgató. –
Ön és Norris várjanak odakint.
Blanc és Norris köszönt és visszavonult. Az ajtó halkan csukódott be mögöttük.
Az igazgató komolyan nézett Rose-ra. Ő az ajtó felé pillantott, felmérte a távolságot, azon
töprengve, elérheti-e.
– Néha idegesítő tud lenni – mondta az igazgató.
– Tessék? – bámult rá Rose.
– Blanc fegyőr. Mindig kombinál és bűnbakokat keres. De fegyelmet tart. Nekem pedig
fegyelemre van szükségem itt.
Az igazgató felállt. Rose felkészült egy újabb árulkodó, eget rengető szellentésre vagy
böffenésre, de egyik sem történt.
– Átküldték az aktádat a helyi hatóságok. A Justice Alfán történt, ugye?
Rose vállat vont.
– Engedély nélküli területháborítás... Tartok tőle, a Justicia szabályzata értelmében
minimum huszonöt évet kell kiszabnom rád.
– Most biztos csak viccel.
Rose érezte, hogy felkavarodik a gyomra.
– Huszonöt? Ez az egész életem és még egy kicsi!
– Volt egy bűntársa is.
– Tud a Doktorról? – Szlitén ide vagy oda, Rose-nak meg kellett tudnia, amit lehet. –
Kérem, megmondaná, hol van? Muszáj tudnom, hová került...
– Mit kerestetek ti ketten a Justicián? – kérdezte az igazgató. – Áttörtetek a Justicia
erőmezején és az összes biztonsági rendszerén, mégis hagytátok, hogy simán elkapjanak
titeket az Alfán. Mintha azt vártátok volna, hogy elfogjanak.
– Dehogy akartuk! Fogalmunk sem volt róla, hogy rosszat teszünk!
– Legalább ennyire zavarba ejtő, hogy látszólag te és a barátod hivatalosan nem is
léteztek – annak dacára, hogy te legalább ember vagy.
Rose felvonta a szemöldökét.
– Úgy érti, mint ön?
– Igen – felelte az igazgató a homlokát ráncolva. – Mint én. – Megköszörülte a torkát. –
Mindez eléggé különös, nem gondolod? Talán elmagyarázhatnád, miért jöttél ide és mit
akarsz elérni, most, hogy itt vagy?
– Azt hiszi, hogy szándékosan vagyok itt?
– Szerintem ideküldtek. Csak azt nem értem, miért...
– Még csak nem is a maguk idejébe tartozunk...
– Pletykák, szóbeszédek. Lefogadom, hogy erről van szó. Szóval? Mit hallottál az én kis
börtönömről, hmm? – Az igazgató egyre idegesebb lett, papírokat vett fel az asztalról, és Rose
orra alá dugta őket. – Ha problémáink lennének, a vezetőség aligha bízna ránk extra
börtönlakókat, nem igaz? – Felemelte a hangját. – Pedig azt teszik, Isten a tanúm. És miért?
Mert nincsenek problémáink. Ha pedig lennének, akkor is megoldanánk őket.
Rose a férfira nézett.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
Az igazgató szemmel láthatóan erőt vett magán, hogy lehiggadjon.
 – Nézd, ha tudnám, miért vagy itt, Tyler, esetleg segíthetnék. Például csökkenthetném a
büntetésedet. Persze beszélhetünk másképp is.
– Ez fenyegetés, igaz?
A férfi halk, de jól hallható szellentést eresztett el a baljós csöndben. Rose bólintott.
– Semmi baj.
– Nem mentegetőzöm rabok előtt – felelte az igazgató. – Elmehetsz. Blanc és Norris
visszakísér a celládba. – Megállt egy percre. – Rajtad tartom a szemem, Tyler.
Rose megfordult és az ajtóhoz lépett.
– Igen – suttogta. – Abban biztos vagyok.

Hét

Rose a kemény, keskeny priccsén hevert. Riz halk légzése töltötte ki a sötétséget. Rose
halálosan kimerült volt, a konyhában töltött nap és a blokk társalgójában töltött feszült este
után. Kínos beszélgetéseket váltott, az arca égett a kíváncsi tekintetek és Kazta gyűlölködő
pillantásának tűzében.
Az itteni órák földi idő szerint jártak. Megkönnyebbülést jelentett, hogy este 10-kor van
villanyoltás. Nem mintha bírna aludni. A gondolatai összevissza cikáztak, pillanatra sem
hagyták megnyugodni.
Egy nap eltelt, még huszonöt év hátra van. Hihetetlennek tűnt, rémületesnek. De
leginkább az igazgatóval való találkozása miatt nem jött álom a szemére. Muszáj, hogy szlitén
legyen... vagy nem? Ha pedig az, vajon el akarja sugarasítani a bolygót, rakéta-üzemanyagot
csinálni belőle? Nem gondolhatta komolyan, hogy Rose valami titkosügynök, akit ellene
helyeztek ide...
Persze lehet, hogy csak egy közönséges igazgató béna lámpával és béna emésztéssel,
akinek az a rögeszméje, hogy titkos vizsgálatot folytatnak a börtönében.
Riz halk szuszogása és saját elméje őrült munkálkodása közepette Rose másfajta hangot
is hallott. Lépéseket.
Az igazgató érted küldött valakit, gondolta. A szíve kalapálni kezdett. Kazta? Blanc?
Nem, a férfi – a lény – személyesen. Bármelyik percben kibújhat emberi formájából, hogy
levadássza őt. Szimatolva keresi az utat a cellájához, készen arra, hogy megölje...
– Rose? – hallatszott egy hang az ajtón keresztül. – Ébren vagy?
Hála istennek, csak Dennel volt az.
– Itt vagyok – suttogta Rose, miközben kikászálódott az ágyból, és az ajtóhoz ment. –
Nem láttalak az este.
– Én csak felügyelem ezt a blokkot. De nem itt lakok. – Pillanatra elhallgatott. – Jól vagy?
Ugye Kazta nem próbálkozott semmivel azóta?
– Csak szemmel veréssel.
– Túl fog lépni a dolgon, de ha lehet, azért kerüld ki. Reggel dolgoznod kell, délben pedig
itt ebédel az igazgató, úgyhogy nem lesz bajod a...
 – Az igazgató? – kérdezte Rose a homlokát ráncolva. – Együtt eszik a köznéppel? Miért?
– Gondolom, jót tesz a morálnak, hogy ugyanazt a mocskot eszi, mint mindenki. Vagy
szeret kétszer ebédelni. Csak azt tudom, hogy mindig másik blokkban eszik.
– Nem vetted észre, hogy furcsán viselkedne az utóbbi időben? – kérdezte Rose mohón. –
Vagy mondjuk, hogy más lett a szaga? Hogy folyton puffogtat?
– Agyadra ment valami, Rose? – kérdezte Dennel. – Bár azt hiszem, mostanában mintha
tényleg eregetett volna néhányat... Biztosan a stressz. Úgy hírlik, a Justice Gamma
megszabadul egy csomó narkós fogolytól, és megpróbálják itt, a Bétán elhelyezni őket. Ez
rengeteg extra papírmunkát jelent a...
– Hagyd a fenébe. Dennel, tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de szerintem az igazgatótok
földönkívüliek áldozata lett – suttogta Rose. – Ezek az űrlények bele tudják passzírozni
magukat az áldozatuk bőrébe, és senki sem jön rá a változásra. Kivéve, ha ügyelünk az
árulkodó jelekre...
Hosszú, hosszú csönd támadt az ajtó másik oldalán.
– Higgy nekem, Dennel. Nekem ez a dolgom – szörnyekkel harcolok, meg ilyesmi.
– Amikor épp nem szítasz lázadást a konyhában – felelte Dennel nyomatékosan. – Na
igen, terjed a híred.
– Csak azt kérem, tartsd szemmel az igazgatót, jó? Szólj, ha furán viselkedik, vagy ha
stikában más dagadtakkal találkozgat. Vagy ha nukleáris tölteteket próbál kézbe kaparintani.
– Neked teljesen elment az eszed. De nekem is, hogy végighallgatlak.
– Kérlek!
– Oké – mondta végül a fiú. – Figyelek és szólok, ha van valami. Most mennem kell.
Szia.
Rose megborzongott, most vette észre, milyen hideg van a cellájában, ő meg egy szál
hálóingben volt. Visszament az ágyához, és bebújt a takaró alá.
– Te súlyos elmebeteg vagy – mormolta Riz. – Ugye tudod?
– De még mennyire – felelte Rose.
Ha leleplezhetné a szörnyet... Megmutatná mindenki előtt, mi rejtőzik közöttük... Ez
biztos megérne egy szabadon bocsátást a vezetőségnek, nem? Vagy legalábbis elhinnék neki,
hogy már harcoltak ilyenekkel, ő és a Doktor. Ha az egész Justicián szörnyek mászkálnak,
csak a jóisten tudja, mi vár rájuk... Ha visszaengednék a Doktorhoz, ők ketten lelepleznék a
gonosztevőiket.
Ha.
Magára húzta a dohos, durva takarót és néhány percig arról álmodozott, hogy ismét
otthon van, anyukája házában, kényelmes párnák között, pihe-puha paplantorony alatt. De
hamarosan elhessegette az álmokat.
Mert most börtönben volt. Bár rosszul álltak a dolgok, tudta, hogy képes szembenézni a
nehézségekkel. Nem volt más választása.
Ez ő. Holnap talán alkalma lesz bebizonyítani.

*
 Az ébresztő olyan volt a Doktor fülének, mintha egy megkergült elektromos csirkét
hallana kocka alakú tojást tojni. E zagyva huhogástól egy másodperc alatt talpon termett. A
fények felgyulladtak, a szlitének pedig mocorogni kezdtek.
– Hasatokra süt a nap – mondta a Doktor, miközben belebújt a kabátjába – ez az egyetlen,
amit levett alvás előtt. – Most mi jön? Reggeli?
A szlitének fészkelődni kezdtek. Ecktosca Fel Fotch háttal állt neki, kis hegyes farka úgy
meredezett a Doktor felé, mint valami goromba kézjel.
– A szlitének sokszor hosszú ideig nem esznek.
– Vallási okokból? – töprengett a Doktor. – Vagy lustaságból?
– A mi emésztőrendszerünk magasabb rendű a tiednél. Mi hatékonyan emésztjük meg a
táplálékot, és minimális mennyiséget vesztegetünk el ürülék formájában.
– Mint cellatársatok, ezt örömmel hallom.
Hirtelen, mint egy léghajóraj, szürke gömbök ereszkedtek le a magasban gomolygó
sötétségből és a Doktor testére tapadtak.
– Mit csináltam? Nem voltam agresszív!
A cellaajtó kinyílt, és a gömbök kitessékelték a helyiségből.
A Doktor hamarosan rájött, hogy nem ő az első, aki ébren van a széles, sziklás
folyosókon. Egy hatalmas, háromlábú illető botorkált el mellette a másik irányba, és unott,
narancssárga szemével végigmérte őt. Félig mogyorós pelére, félig örvösmedvére emlékeztető
kreatúrák csoportja érte be. Egyetlen fölöttük lebegő gömb terelgette őket, mint holmi selejtes
zeppelin. Rabtársak, akik a számos high-tech projekt egyikében húzták az igát.
A Doktor hamarosan széles ajtóhoz ért a folyosón. A gömbök ellebegtek, ő pedig egy
barlangszerű, kör alakú teremben találta magát. Nagy, középen lyukas, ovális alakú asztal
töltötte ki a helyiséget. Különböző székeket, sámlikat és iszaptócsákat helyeztek el körülötte.
Többségüket már elfoglalták más rabok.
A Doktor elképedve nézett körül. Sokkal inkább állatkertben érezte magát, mint
börtönben. Például narancssárga, négy ormányú mamutszerű lény ült egy zöld, sovány, búbos
fejű, hártyás ujjú csúszómászó-féleség mellett. Fénylő, fekete rücskök tarkították a hüllő
bőrét, mintha kaviárban hempergőzött volna. Valami nagy paca ment el a Doktor mellett: bőre
állagában a karamellpudingra emlékeztetett. Leült az asztal alatt egy tejsodóra emlékeztető
folyadéktócsában, három furcsa, kék szeme törékeny marcipánrudakon helyezkedett el.
– Üdv, Doktor – köszöntötte integetve Flowers.
Fekete forgószéken ült az asztal egyik végén.
– Kérem, figyeljen ide mindenki, ez itt a Doktor.
Letargikus huhogások és morgások érkeztek felé, miközben Flowers bemutatta a
többieknek. A mamut neve Yahoomer volt. A hüllőé Blista. A karamellizált illető a
tejsodópárnán pedig a tetszetős Nesshalop névre hallgatott.
– Jól aludt, Doktor? – kérdezte Flowers. – A szobája néhány napon belül elkészül.
– Ez a nemtörődöm nyáritábor-hangulat, amit erőltet, nem igazán működik, amikor egy
csomó gömb hurcolt ide erőnek erejével.
– Csak addig lesz így, amíg egyedül is kiismeri magát.
– No meg segít nem elfelejteni, hogy fogoly vagyok. – Bármilyen színes is volt a
helyiség, a Doktor hányni tudott volna a gondolattól, hogy nap mint nap, évről évre
ugyanabban a szobában kelljen megjelennie. – Hol van Rose?
 – Egy javítóintézet-szimulációban.
– Jól van?
– A büntetését tölti. – Flowers félrenézett. – Már mondtam, hogyan működik a dolog,
Doktor. Ha kisegít minket, magát is kisegítheti innen. – Körbemutatott. – Ez a
gravitációgyorsító csoport. Itt gyűlünk össze, hogy áttekintsük az anyagokat, megosszuk az
eredményeinket, kiöntsük a gondolatainkat. Szó szerint.
A Doktor csak most vette észre az ülőhelyek elé kihelyezett takaros fejhallgatókat,
amelyek mind az asztal közepén lévő csillogó, krómozott, hordó alakú konzolba vezettek. A
Doktor kihúzott egy széket, és kézbe vette a fejhallgatót.
– Bejön rajta valami jó kis zenei adó?
– A gondolatátvivő készülékek összekapcsolódnak az implantátummal a fejében, és
leküzdik a nyelvi korlátokat. Lefordítják a gondolatait és az itt látható képernyőre vetítik.
Flowers egy nagy, villogó téglalapra mutatott, amely a sziklafalon jelent meg két
fémoszlop között.
– Tényleg?
A Doktor izgatottan felrakta a fejhallgatót, és a krómkonzol kék izzásba kezdett. Flowers
képe tűnt fel a képernyőn, amint a Macarenát táncolja, mígnem nagy sikítás közepette
betemeti őt egy rakás gömb és kihurcolja a színről.
A többi rab vígan rázkódott és huhogott, de Flowers lesújtó pillantása azt sugallta, hogy
kevésbé tetszett neki a mutatvány.
– Igen, Doktor, még egy tökfej is könnyedén használhatja. Folytathatjuk? Yahoomer,
legyen szíves, ossza meg velünk a ciklikus gravitációs kísérleteinek eredményeit az erősítőn
keresztül.
Blista segített a mamut fejére tenni a gondolatátvivőt. A konzol ezúttal tűzpirosan izzott
fel, és bonyolult egyenletek tűntek fel a képernyőn.
A Doktor átfutotta őket.
– Igen, így is megközelíthető a probléma. A normális gravitációgyorsító sávokkal. –
Villogó piros fénybe vonta az egyenletek bizonyos részeit. – De ezekben a gyorsítókban
sosem lesz elegendő vonóerő ahhoz, hogy lyukakat hozzanak létre az űrben.
Flowers pislogott egyet, és kitörölte a Doktor aláhúzásait.
– Doktor, minden komoly hozzászólásnak örülünk...
– Komoly vagyok – biztosította a Doktor. – Ez a megközelítés nem működik. Mondjanak
neki búcsút.
Barátságosan intett Yahoomernek. Azután jelentőségteljesen körbenézett a kíváncsi
egybegyűlteken; a kezét hullámoztatta és várt.
Flowers nagyot ugrott, amikor Blista érdes kiáltást hallatott.
– Hullám! – mondta, magasba tartva hártyás hüllőkezét, miközben neonzöld egyenletek
szaladtak végig a képernyőn. – Gravitációs hullámok.
Flowers az ajkába harapott, amint lassan felderengtek előtte a lehetőségek.
– A hullámelmélet, igen... ha az indítórakéták képesek lennének gravitációs hullámot
generálni...
– Természetesen túllépnénk a fénysebességet – mondta a Doktor.
– Túllépni a fénysebességet? – hitetlenkedett Flowers. – Az lehetetlen.
– Hová tette a K-t a LAFEKT-ből? Mi lett a kreativitásával?
 – Doktor, én tényleg úgy hiszem...
– Mit is csinál a gravitáció? Nehézzé tesz, igaz? A nehézkedés leküzdéséhez pedig fény
kell. – Mosolyogva hátradőlt a székében. – Gyorsabban, mint a fény.
Nesshalop szemei valósággal leszakadtak a rózsaszín pálcikákról. Magas csiripeléssel
kifejtett egy elméletet, amely cukormázrózsaszín irományokkal világította ki a képernyőt. Az
ovális asztal közepén lévő konzol aranyszínben izzott. Remegni és sziszegni kezdett.
– Igen, Nesshalop! – vigyorgott a Doktor. – Pont ilyesfajta gondolkodásra van szükség.
– A fordító áramkörök nem birkóznak meg az egyenletekkel! – figyelmeztette Flowers.
– Semmi baj. Tudom, mire gondol – felelte a Doktor Nesshalop ragyogó kék szemeibe
nézve. – De adjuk hozzá az egyenlethez – húzzuk át a t-ket, tegyük fel az i-re a pontot,
rajzoljunk kis szívet az iksz köré...
Flowers csak bámult. Nem teljesen értett mindent, amit látott, de az nyilvánvaló volt,
hogy az egyenletek mögött valós premissza állt, egy olyan bizonyítás, amilyet még sose látott.
A konzol füstölni kezdett.
– Doktor, Nesshalop, állj! – csattant fel Flowers. – Vegyék le a gondolatátvivőket!
Gömbök ereszkedtek alá a plafonról, érezték, hogy valami baj van. De igazság szerint
Flowers bizonyos fokig azt kívánta, bár folytatná a két idegen. Valamiféle különös
matematikai igazságot keltettek életre. Flowers nyakán felborzolódtak a szőrök.
A Doktor talpra szökkent, feldöntve a székét, Nesshalop pedig felkelt a földről. Mintha
elvesztek volna egymás szemében. Nem pislogtak, nem néztek félre, miközben az egyenletek
önmaguktól oldódtak meg és tűntek el. Flowers képtelen volt követni őket. A konzol
remegett, mintha valami nagy állat lenne odabent, és úgy ragyogott, hogy Yahomer mind a
négy ormányával nagyot trombitált és elhátrált. Blista felsikított és fejéhez kapta hártyás
kezeit.
Flowers már azon volt, hogy ráküldi a gömböket a Doktorra és Nesshalopra, amikor
különös dolog jelent meg a képernyőn.
Egy vázlat volt, ami a Justicia naprendszer bolygóinak pályáját ábrázolta.
Nesshalop bólintott, szemcsápjai összefonódtak, amint a diagramok háromdimenziós
életre keltek az asztal fölött. Az izzó konzol fehéren, aranyszínben, sárgán izzott, amint
napokat hozott létre, amelyek körül a bolygók keringtek.
Azután a konzol felrobbant, látványos szikrákat szórva. Flowers a földre vetette magát,
összekuporodott.
A gömbök leereszkedtek a Doktorra és Nesshalopra, de ők másodpercekig nem vettek
tudomást róluk, csak egymást látták.
Flowers feltápászkodott. Fuldoklott a füsttől.
– Mit műveltek maguk ketten?
Flowers a maszatos szemüvegén keresztül látta, hogy a konzol tönkrement, a sziklafal
pedig, ahol korábban a képernyő állt, most kormos és üres volt.
– Bocsánat, kicsit elragadtattuk magunkat...
A Doktor elhallgatott, és levegőért kapkodott. Az arcát fájdalom torzította el, Nesshalop
pedig szánalmas sikítást hallatott, mivel ugyanez történt vele is.
A gömbök hamuszürke fénnyel pulzálni kezdtek. Bizonyos esetekben meg volt engedve
nekik, hogy „megdorgálják” a renitenseket. Ez a vandalizmus nyilvánvalóan túllépte a határt
náluk.
 – Ne bántsák Nesshalopot! – kiáltotta kikerekedett szemmel a Doktor. – Nem ő tehet róla,
hanem én... Nem ismertem fel a konzol korlátait...
Térdre rogyott, és esdeklőn nézett Flowersre.
– Engedjétek el őket! – rendelkezett Flowers.
Csakhogy a gömbök maradtak, még sötétebben világítottak, ragacsossá és nedvessé
váltak, mint a piócák.
– Azt mondtam, engedjétek el őket! Elsőbbségi parancs, hangazonosítás, Lazlee Flowers
– elengedni őket!
A gömbök vonakodva elengedték foglyaikat, és visszaköröztek a magasban rejlő,
homályba burkolózó vackukba.
A Doktor Nesshalophoz sietett, aki zokogva ült reszkető tápanyagpocsolyájában, és
halkan zihált csillogó bőrén keresztül: Nesshalop népe így fejezi ki a fájdalmat.
Legszívesebben Flowers is csatlakozott volna a Doktorhoz, de ez tabunak számított. Egy
ilyen gesztus csak egyenlő társadalmi rangban lévők között elfogadható – Flowers pedig nem
volt egy szinten Nesshaloppal. A börtönőre volt. Bármivel próbálta is megnyugtatni magát,
ezek a lények sem a barátai nem voltak, sem pedig a kollégái. Az alárendeltjei. Uralkodott hát
az érzésein. Kábának, haszontalannak érezte magát, amint azok ketten egymást istápolgatták.
A Doktor mérgesen nézett fel Flowersre.
– Azt mondta, maguk nem szadisták vagy vademberek.
– Ehhez semmi közöm nem volt – tiltakozott a nő. – Kárt okoztak az infrastruktúrában,
aminek a gömbök is a részei.
– Meg akartak nyomorítani azok az izék!
– Biztosíthatom, nem arra programozták őket, hogy...
Ekkor panaszosan közbeüvöltött Yahoomer zengő földönkívüli nyelvén. Blista is
mérgesen ugrált.
– Nem értem, mit mondanak – mondta Flowers csalódottan. – Ahogy ők sem értenek
engem. Tönkrement a tolmácsolórendszer.
– Annyi baj legyen – felelte a Doktor és otthagyta Nesshalopot, aki úgy tűnt,
megnyugodott kissé. – Bármilyen nyelven köszönetét mondhat nekünk. Elvégre megoldottuk
a gravitációs problémáját.
– Hogyan? – bámult rá Flowers.
Attól tartott, hogy a Doktor csak bosszantani akarja, így vesz elégtételt rajta.
– Én... Egy részét értettem ugyan annak, amit láttam de... Doktor, azt akarja mondani,
hogy alig tíz perccel azután, hogy csatlakozott a csoportunkhoz, megoldotta a kérdést, amit
több mint öt éve kutatok?
– Nincs semmi baj a hosszabb megközelítéssel – válaszolta a Doktor. – Sok érdekeset
láthat az ember útközben. De én rögtön a célra törtem, Nesshalop pedig segített odaérni –
közölte mosolyogva. – Érdekli, mire jutottunk?
– Hogy érdekel-e? – kérdezte kissé hisztérikusan. – Mondja már, Doktor. Mondja már!
Mondja már, mondja már, mondja már, mondja már...
– Nem is tudom... – A Doktor fontolóra vette a dolgokat. – Nesshalop is elmondhatja.
– Hogyan? A konzol tönkrement, a fordító áramkörök kiégtek.
– Ja, tényleg! – kapott a fejéhez a Doktor, mint akinek ez eddig eszébe se jutott, aztán
elszörnyedve nézett Flowersre. – Nem tart magánál pótkonzolt?
 – Nesshalop nálunk az egyetlen szacharóziai, Doktor – mondta Flowers felhúzott orral, és
öntudatosan helyére tolta a szemüvegét. – Napokba kerül áttölteni az implantátuma
gondolatkódjait egy új fordítóba.
– Napokba? – ismételte meglepve a Doktor. – Szóval kizárólag tőlem kaphatja meg az
információt, ami után annyira sóvárog...
– Maga is nagyon jól tudja – erősítette meg keserűen Flowers.
A Doktor sokatmondón felhúzta a szemöldökét.
– Valami olyasmit mondott, hogy Rose egy javítóintézetben van. Próbáljunk meg
megegyezni.

Nyolc

Rose második reggele a konyhában majdnem olyan szörnyű volt, mint az első. Pokoli
meleg volt, kiabálások, füst és idegeskedés. Gyakorlatlan kezeivel folyton megvágta,
megszúrta magát. Közben feszülten figyelt maga köré, hogy senki ne jöhessen túl közel
hozzá, és ne próbálhasson kiszúrni vele megint.
A vékony lány, aki a tegnapi murit kezdte, most tisztes távolságot tartott. Rose nem
feszegette a dolgot – így is épp elég ellenséget szerzett már magának –, de azért kíváncsi lett
volna, hogy miért volt az előző napi balhé.
– Nix miatt nem kell aggódnod – mondta neki a nagydarab, bamba képű Maggi, halvány
mosollyal. – Kazta leállította.
– Tényleg?
– Igen, azt mondta, saját kezűleg akar elintézni.
Rose elkomorodott.
– Ó.
– Ne menj sehová egyedül. De nem én mondtam – tette hozzá Maggi szomorúan. – Majd
igyekszem, hogy ne okozzak komolyabb sérülést, amikor elgyepálunk. Jó?
– Drága vagy – felelte Rose.
Maggi elmosolyodott, a szarkazmust nyilvánvalóan nem értette.
– Az isten szerelmére – fakadt ki Rose –, ez annyira dedós! Ha Kazta a méhkirálynőt
akarja itt játszani, áldásom rá, csak engem hagyjon békén.
– Sajnálom, Rose, de neki itt minden újnak meg kell mutatnia, ki a főnök. Ha ő nem teszi,
akkor majd valaki más.
– De miért figyelmeztetsz?
– Nem akarlak bántani. Tetszik a hajad – mosolygott szégyenlősen. – Nagyon szép.
– Tudod mit? Ha Kazta megskalpol, talán egy részét neked adja. – Rose hirtelen
felvillanyozódott. – Figyelj, miért ne szállhatnál szembe vele? Ha ketten összefognánk,
talán...
De Maggi megrázta a fejét, és visszacsoszogott az edényekkel teli mosogatóhoz.
Rose ismerős szorítást érzett a gyomrában.
 De az sem kizárt, hogy Kazta gyűlöletét a hasznára fordíthatja.

Ebédidőben egy kimerült Rose találkozott Rizzel a kantinban. Az igazgatót leste, aki a
főasztalnál ült néhány fegyőrrel, köztük volt Blanc és Norris is. Ennek örült.
– Biztos nem baj, ha veled eszem? – kérdezte Rose Riztől, miután megkapták az
ebédjüket, és asztalt kerestek. – Elvégre, ha vadásznak rám...
– Semmi gond – felelte Riz, aki éppen egy csoport háttal álló fiú fenekét mustrálta. – De
ha Kazta sleppje elgyepál, próbáld meg nem összevérezni a chipsemet, okés? – azzal
megeresztette szokásos, eszelős nevetését.
Rose a kantin végében lévő főasztal felé vezette Rizt. Vagy túl szégyenlősek voltak a
rabok közel ülni az igazgatóhoz, vagy pedig a nagy ember szaga tartotta távol őket. Rose az
igazgatótól és Kazta Maggit is magába foglaló bandájától egyaránt három asztalra állapodott
meg.
Rose széles mosolyt küldött Kazta felé, és pimaszul integetett neki. Kaztának egyetlen
arcizma sem rándult. Komoly arccal mérte végig Rose-t. A hosszú, átható pillantást nyilván
megfélemlítésnek szánta.
– Nem nyugszom bele – közölte Rose. – Riz, segíthetnél nekem.
– Nem küzdök.
– Nem is azt kérem, hogy harcolj – mosolygott Rose. – Legalábbis nem az ökleiddel.
Ellenőrizte az igazgatót. Először úgy tűnt, nem vett tudomást a lány jelenlétéről,
csöndesen üldögélt a tányérja fölött. Aztán felnézett, egyenesen Rose-ra, mintha csak valami
különös szenzorral érzékelné a lányt.
A szlitének remek vadászok – emlékeztette magát Rose. Ezután Kaztára nézett. Az a
tekintet. Az a mosoly. Az a tüskékbe zselézett haj önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy
be akarjon mosni neki.
Rose a csomós, vizes krumplipürébe fúrta a kanalát. Tizenhárom évesen járt egy fiúval a
fölötte lévő osztályból. A srác valóságos zseni volt a kajacsatákban, a konyhás nénik
rémálma. Halálosan pontosan célzott, egész étkezőket bírt felforgatni egy teletömött villával
és ügyes csuklómozgással. Pocsékul csókolózott, de más tekintetben sok mindent megtanított
Rose-nak.
Rose tudta, hogy minden az időzítésen múlik. Várt, míg az igazgató fél fenekére helyezte
a súlyát és halvány mosolya azt sugallta, hogy mindjárt elereszt egyet.
Amíg az igazgató nem figyelt, Rose gondosan célzott, és a pépes lövedéket kilőtte Kazta
irányába.
A fehér massza átrepült három asztal fölött, mígnem nagy cuppanással Kazta egyik
barátnőjének vállán landolt és mindenfelé szétspriccelt. Nevetés, méltatlankodás,
gyanúsítgatás támadt, de mindez hamar elhalt. Túlságosan tartottak az igazgatótól és a
fegyőröktől.
Rose tudta, hogy le kell küzdenie a gátlásaikat.
Kazta arca elvörösödött a dühtől. Rose csókot dobott neki, bízott benne, hogy ezzel
provokálhatja, de Kazta gonosz szemei folyton a nagy ember felé villantak.
 Rose újabb adagot helyezett a kanalára – a krumpli mellé néhány golyószerű babszemet is
–, és újból tüzelt.
Ezúttal pontosan mellbe találta Kaztát. Elégedetten látta, hogy a harag szikrája villan a
malacszemekben.
– Kajacsata? – sziszegte Riz. – Elment az eszed? – suttogta, egy pillantással az igazgató
felé sandítva. Azután elmosolyodott. – Bár még mindig jobb, mint megenni.
Riz a kanalára vett egy nagy adag krumplipürét, és találomra kilőtte a válla fölött.
Toccsanva landolt valakinek a fején, ragacsos darabjai egy közeli fickó hajából csöpögtek. Az
asztaltársai jót nevettek rajta, így a pórul járt srác nagy hévvel megsorozta őket a kanalával.
Ugyanakkor Kazta – aki nem tűrhette, hogy áldozata megússza ezt, és ekkor már magasról tett
az igazgatóra – megtöltötte a saját kanalát, és nagy adag krumplipüré-bab töltetet repített Rose
irányába. Maggi és Kazta többi csatlósa buzgón követte a példáját. Rose azonban lebukott, a
massza a mögötte lévő asztalnál ülő lányokat találta el. Ők bosszúból a kezükkel markoltak
bele az ételükbe, és úgy dobták hátra a válluk felett, megint másokat találva el, akik kiáltozva,
nevetve gyűjtöttek saját lőszert...
Másodperceken belül elszabadult a pokol, az egész étkezőt elborító kajacsata bontakozott
ki. Kazta záporozó lövések célpontjában találta magát; sok régóta félelemben tartott áldozata
fordult most ellene – mivel krumplival a szemében nem láthatta, ki támadott, sem azt, honnan
várható a következő adag.
A fegyőrök felpattantak a helyükről, pont ahogy Rose remélte, lecsatolták gumibotjaikat
az övükről, és szétszóródtak rendet tenni. Az igazgató megbotránkozott, elvörösödött képpel
ott maradt egyedül, őrizetlenül. Rose lebukott az asztala alá, és sebesen átkúszott a szék- és
emberlábak között, hogy a vezető közelébe juthasson. Szíve a torkában dobogott, krumplipüré
tapadt a hajára, kiáltozás és csörömpölés zengett a fülében.
Rose látta az asztal alól, amint az igazgató felállt, és a kijárat felé indult. Egész közel
kellett elhaladnia a lány búvóhelye mellett, aki biztos volt benne, hogy nem szalasztja el.
Eszelősen ugrott elő az asztal alól, és megragadta az igazgató lábát. Erősen megrántotta és
kicsavarta. A férfi nagyot kiáltva elvágódott. Nekiütközött egy másik asztalnak, és a hátára
esett. Rose azonnal a férfi mellkasára ült, térdeivel földhöz szögezte a karjait. Félresöpörte az
ősz hajtincset, hogy felrántsa a cipzárt és leleplezze őt.
De csak egy ráncos homlokot látott.
Rose úgy kutatta végig a halántékán növő hajat, mint amikor egy gorilla bolhákat keres a
társa bundájában. Mind nagyobb pánik kerítette hatalmába. Tévedett. De nem tévedhetett! A
kék fény, a szag, a szelelés... De nem volt cipzár, nem volt bizonyíték, nem tehet semmit...
Hirtelen a magasba emelték. Szürke egyenruhát látott, dühös hangokat hallott, és saját
kétségbeesett kiabálását:
– Ő egy űrlény, ő egy űrlény!
Aztán lesújtott egy gumibot, és a világ elcsendesült.

Miután a Doktor első munkanapja a vártnál jóval hamarabb véget ért, Flowers elküldte,
hogy nézzen körül alaposan a LAFEKT-házban, miközben ő Issabel konzul elé tárja a Doktor
feltételeit. A Doktor, miután elhúzta a gravitációs mézesmadzagot, nem tehetett egyebet, mint
hogy hátradőlt, és várta Flowers és főnöke reakcióját.
A gömbök laboratóriumokon és kísérleti területeken vezették végig a Doktort. Az
egyikben látta, hogy a szlitének mindenféle lényeket egzecíroztatnak. Minden egyes nyelvet
és akcentust úgy beszéltek, mint a bennszülöttek. Nyilván ez volt a szolárműhely.
– Min dolgoztok? – kérdezte a Doktor.
– Hatalmas napkitörések készülnek a legnagyobb napon – felelte Ecktosca Fel Fotch, épp
csak egy rövid pillantásra méltatva cellatársát. – Azon dolgozunk, hogy teljes egészében
elszigetelhessük őket.
– Mit használtok?
Sem ő, sem Dram, sem az eszközeikkel bíbelődő többi munkatársuk nem válaszolt.
– Ne mondjátok meg, kitalálom! Minden kompressziós mező anyját! Ami elég nagy,
hogy összepréseljen egy napot!
A Doktor gyerekes lelkesedést látott csillogni a szlitének nagy, fekete szemében.
Nyilvánvalóan rájöttek valamire...
Vagy készültek valamire.
– Később találkozunk, fiúk! – kiáltott a Doktor, amikor a gömbök továbbnoszogatták a
következő állomás felé.

Flowers egy kemény széken feszengett Issabel konzul irodája előtt, bebocsátásra várt. Bár
a hátsó fertálya jócskán elzsibbadt, az agya fürgén járt, a reggel történései kavarogtak benne.
Felidézte az egyenletek darabkáit, amiket megértett, és a mögöttük álló csalóka bizonyítást. A
szélső értékű gravitációs hullámok létrehozásának ötlete rengeteg új lehetőséget nyitott meg.
Úgy tűnt, nem annyira gyorsulás kérdése volt az egész, mint inkább a volumené... a
Doktornak pedig konkrét elképzelései voltak a kérdések megválaszolására.
Végül Issabel ajtaja berregve kinyílt. Flowers alig bírta ki, hogy ne rohanjon be és
ömlessze rá az egész történetet.
Issabel konzul ötvenes éveiben járó, görnyedt, vékony nő volt. A feje túl nagynak tűnt
hajlott vállaihoz képest, sápadt bőre feszesen tapadt magas arccsontjaira. Bár szemeiből sütött
az intelligencia – úgy tűnt, szándékosan –, sohasem nézett beszélgetőtársa szemébe, inkább a
vállára vagy a mellkasára fókuszált.
– Azt mondja, tönkrement a gondolatátvivő készülék?
Ez volt a konzul első, meglehetősen közönyös reagálása a történtekre.
– Valószínűleg lementhetjük az információkat az adattárolóból, de amíg új
fordítószoftvert szerzünk...
– A károkat meg kell fizetni, Flowers, egy új konzol pedig nem olcsó. – Elmosolyodott. –
Gondolom a gömbök megbüntették a rendbontókat.
– Igen – felelte Flowers hűvös tekintettel. – De igazságtalanul. A Doktor és Nesshalop
pillanatok alatt átlendült a holtponton, amely évek óta hátráltatta a projektet! Megnyílt
előttünk az út, és biztos vagyok benne, ezúttal célba érünk.
Issabel kétkedőnek tűnt.
– Kibővített gravitációs hullámokkal áttörni a fénysebességet?
 – És ha sikerül olyan űrhajókat építenünk, amelyek képesek meglovagolni ezeket a
hullámokat... – Flowers gyomra izgatottan remegett. – Emlékszem, ön hasonló elmélettel állt
elő, amikor kigondoltuk a projektet. Képzelje el, hogy az űrhajóink több millió fényévet
tesznek meg csupán néhány hét alatt! Akár napok alatt! Valódi intergalaktikus utazás és a
szabadalom birtokosa a Justicia! Az időzítés is tökéletes, a szenátus holnapi ülése előtt!
Kéthavonta a Justicia világainak minden szegletéből küldöttek érkeztek, hogy Isabell
konzul bemutathassa a LAFEKT-ház legújabb eredményeit. Az utóbbi két ülés elmaradt, és
Flowers fölöttébb fájlalta, hogy az elmúlt év során alig volt mit bemutatniuk. De most...
– Azt javaslom, tartsa kordában a lelkesedését, amíg valami kézzelfoghatóbb
bizonyítékkal nem rendelkezik – figyelmeztette Issabel. – Nem ok nélkül vetettem el ezt az
elméletet. Képtelenség akkora energiaszintet kreálni.
– A Doktor szerint lehetséges. Már dolgozik a problémán. Furcsa, de zseniális pasas.
Majdnem hozzátette, hogy szívdöglesztő is, és érezte, hogy elpirul.
– Úgy látom, találkoznom kéne ezzel a Doktorral – mondta Issabel elgondolkozva.
– Viszont – vetette közbe Flowers – azt állítja, hogy szüksége van a barátja segítségére.
Egy asztrofizikusra, aki jelenleg a Justice Bétán raboskodik.
Issabel most Flowers szemébe fúrta a tekintetét.
– Igazán?
Flowers visszahőkölt ettől a hirtelen bizalmaskodástól, és lenézett a cipőjére.
– A Doktor azt kérte, adjunk egy esélyt a lánynak, hogy bebizonyítsa a képességeit...
Hogy megmutassa, képes segíteni a Doktornak a projekt előremozdításában. Tisztában
vagyok vele, a Doktor csupán rab, és nincs abban a helyzetben, hogy követelésekkel álljon
elő, de...
– Úgy véli, érdemesebb a kedvében járni, hogy szabadon kiteljesedhessen, semmint az
akarata ellenére kinyerni az agyából a tudást?
– Igen – mondta Flowers határozottan. – Adjuk meg neki az esélyt, hogy önszántából
segítsen nekünk, legalábbis első nekifutásra.
– Túl engedékeny a rabokkal szemben, Flowers. Ne felejtse el, hogy ez egy munkatábor,
akármilyen ruhába is bújtattuk.
– Engem nem érdekel, minek hívják – felelte Flowers kerülve felettese szemét.
– Ám legyen – mondta Issabel. – Vessünk horgot a Doktornak, hátha bekapja.
– Köszönöm, konzul. Na és az asztrofizikus barát a Bétán?
Issabel megint Flowersre nézett. Az arcán megjelenő mosoly szemernyit sem javított
durva vonásain.
– Ezen még gondolkoznom kell. Most rögtön hozzák elém a tönkrement konzol
adatrögzítőjét.
– De Issabel konzul, már mondtam, hogy a fordítás nélkül...
– Hozzák ide! – förmedt rá a konzul. – Személyesen akarom felmérni a kárt.
– Máris, konzul – bólintott Flowers, és kirohant a szobából. – Maga a főnök – mormolta.
– Így van, Flowers – mondta Issabel hűvösen, amint az ajtó becsukódott. – Én vagyok a
főnök.

*
 Pár óra múlva a Doktor körútja véget ért, visszakísérték a cellájába. A szlitének még nem
tértek vissza, nyilván a szolárműhelyben szorgoskodtak, így a helyiség üres volt.
Leheveredett a priccsére, és malmozni kezdett. Unatkozott. Szeme a falon sorakozó
fotókra tévedt, a különböző fajok bőreibe bújt szlitén ősökre.
Ettől Ecktosca és Dram jutott az eszébe. Lehet, hogy tényleg csupán történészek, akiket
az antikvitások és a családfa foglalkoztat, jelenleg pedig mintarabokként tengetik napjaikat?
Hiszen minden családnak megvannak a fekete bárányai, és ez alól valószínűleg a szlitének
sem kivételek. Teljesen elképzelhetőnek tűnt, hogy a Doktor a család gonosz, könyörtelen,
pénzhajhászó részével ismerkedett meg, a többiek pedig szeretetreméltó, kedves, jó szándékú
lények voltak.
De, bár a szlitének kétségtelenül egyformák voltak – vitathatatlanul jellegzetes családi
vonásokkal bírtak –, az egyik képen látható egyén Ecktosca Fel Fotch kiköpött mása volt.
Vigyorogva kecmergett elő egy marslakó bőréből. Miért? Történelmi rekonstrukció? Életben
tartják a családi hagyományokat?
A Doktor huncutul elmosolyodott, és úgy vélte, remek alkalom ez átkutatni a fészkeket.

Rose hasogató fejfájással ébredt, egyedül egy cellában, egyetlen pislákoló villanykörte
alatt. A helyiség kicsi és üres volt, kivéve egy matrac nélküli fapriccset és egy vödröt. Biztos
magánzárka, gondolta a lány. Egy hely, távol mindenki mástól.
Hogy mehettek ennyire félre a dolgok? Rose megtapogatta a fejét, nem tört-e be a fegyőr
ütésétől. Biztos volt benne, hogy legalább még húsz évvel sikerült megtoldania a büntetését,
Kazta pedig jobban gyűlöli, mint valaha – és mindezzel semmit nem ért el. Azon töprengett,
mióta lehet a zárkában, és vajon mikor engedik ki. Ha a büntetések is olyanok a Justicián,
mint az ítéletek, hetekre itt felejthetik.
– Rose? – A lány nagyot ugrott Dennel hangjára. – Jól vagy?
– Te követsz engem? – tréfálkozott Rose. – Hány óra van?
– Este tíz múlt. Csak tudni akartam, jól vagy-e? – felelte a fiú. – Igazi sztár lett belőled.
Másról sem pletykálnak a blokkokban, mint a lányról, aki kajacsatát robbantott ki, aztán
ráugrott az igazgatóra, hogy letépje az arcát. Igaz ez?
– Ha a szemtanúk ezt mondják – sóhajtott.
– Mert azt hitted, hogy űrlény. Ahogy mondtad.
– Tényleg azt hittem – nyögte Rose, és a kezébe temette a fejét. – Biztos voltam benne.
– Akármit is gondoltál, hős vagy mindenki szemében.
– Inkább totál nulla – felelte Rose. – Elszúrtam. A jó ég tudja, mit csinál velem az
igazgató.
– Megpróbálom kideríteni, meddig tartanak idebent – ígérte Dennel.
– Szabad neked egyáltalán itt lenned és beszélni velem?
– Nem.
– Mi van, ha elkapnak? Megőrültél!
– Bagoly mondja verébnek – mondta Dennel. – Mennem kell. Jön valaki.
 Rose hallotta, ahogy a fiú csoszogó léptekkel gyorsan visszavonul, majd kimért, katonás
léptek csattannak a padlón. Rose elhátrált az ajtótól, azon tűnődött, ki közeledhet és milyen
szándékkal.
A lépések megálltak az ajtó előtt. Hosszú, rémes csönd következett.
Aztán kis ablak nyílt ki az ajtón.
Egy tál hideg, fagyos ételt dugtak be rajta.
Óriási kő gördült le Rose szívéről. Elvette az ételt, és visszahuppant a priccsre.
Aztán erősen kopogtak az ajtón. Rose akkorát ugrott ijedtében, hogy csaknem a plafonba
verte amúgy is sajgó fejét.
– Tyler?
Norris volt az. Miért kopog Norris, mielőtt belépne?
– Mi-mi az? – kérdezte a lány reszketve.
Kulcs fordult a vaskos ajtóban. Norris gyorsan kinyitotta, majd szétnézett minden
irányba, mielőtt belépett, mint aki fél, hogy észreveszik. Ahogy belépett, megremegett hájas
teste, ami alig fért az egyenruhájába.
– Mit akar?
A férfi feszülten nézett a lányra. Apró izzadtságcseppek szivárogtak a sapkája alól.
A sapka alól, ami elrejtette a homlokát.
Rose szája kiszáradt. Lelki szemei előtt egy cipzárt látott végigfutni a fegyőr fején...
– Úgy hiszem, beszélnünk kell, Tyler – mondta Norris, gonosz szemét rászegezve. – Édes
kettesben. Zavartalanul...
Rose orrát kellemetlen szájszag ütötte meg. A cellája sarkába hátrált, amint Norris
közeledni kezdett.

Kilenc

A Doktor már csaknem teljesen átkutatta a szlitének celláját. Nem talált semmi
érdemlegeset, a kezét viszont ragacsos mocsok lepte. Nem tudta, milyen folyadékkal
tapasztották össze a szlitének a fészküket, de a testhőjüktől megkeményedett és olyan lett,
mint az oltott mész. Vörös lett tőle a keze, kirepedezett és fájt. Kész lebukás.
Ezért úgy döntött, ennyi erővel akár tovább is kutathat.
Az oltottmész-réteg alatt Ecktosca fészkének alja kemény volt, és majdnem úgy
csillogott, mint a márvány. Hozzádörgölte a csuklóit, amitől egy repedés tűnt elő.
Hoppá. Most már nincs megállás.
Keresztülerőltette a kezét a repedésen, és az ujjaival kis üreget tapintott ki. Az ujjhegyei
valami keményet értek. A Doktor a homlokát ráncolva megragadta és kihúzta.
Olyan volt első ránézésre, mint egy búvármaszk, csak épp az eleje különös, átlátszatlan
anyagból készült, a fémkeret pedig görbe, durva kidolgozású volt. Nem volt szíja, bár a
kétoldalt látható lyukak azt sugallták, hogy megvolt a helye.
 – Házi készítésű kompressziós mező – mormolta a Doktor. – A LAFEKT-ház
műhelyeinek figyelmessége.
– No és egy kis szlitén találékonyság.
A Doktor sarkon pördült. Ecktosca Fel Fotch állt az ajtóban. A Doktort annyira lekötötte
a felfedezése, hogy nem hallotta az ajtónyitódást.
– A napkitörés befogásához használt felszerelést alkalmaztátok – kockáztatta meg a
Doktor. – De miért? Ha nem találhatjátok meg az őseitek kompressziós mezőjét, készítetek
sajátot, erről van szó?
Dram viharzott a cellába a testvére mellett, és mancsait a Doktor torka felé nyújtotta. Még
a szoba feléig sem jutott, amikor a gömbök leereszkedtek és megállították.
– Ne gondolj ilyen hevesen rá, te bolond! – sziszegte Ecktosca, miközben előrelépett,
hogy a cellaajtó becsukódhasson mögöttük. – Ha a gömbök felfedezik, mire készülünk,
nekünk annyi. Akkor is, ha épp most adtunk Flowersnek teljes hatalmat a napkitörések felett.
– Szóval kikísérleteztétek neki? Szép munka – vigyorgott a Doktor. – Azt fogja hinni,
karácsony van. Jó hangulatban lesz, ami kedvez nekem...
A gömbök lassan elengedték Dram remegő testét. A szlitén összehúzott fekete szemei
még mindig a Doktorra szegeződtek.
– Nem ajánlatos beleavatkoznia a dolgainkba, Doktor – figyelmeztette Ecktosca.
– Mit érdekel titeket? Úgyis megszöktök! Lefogadom, hogy van még egy ilyen
mütyürötök Dram Fel Fotch fészkében is... De hogy törtök ki anélkül, hogy aktiválnátok a
gömböket, he? – kérdezte vigyorogva. – Már értem. A kompressziós mező lekicsinyíti az
alakotokat, megváltoztatja az agyatok és a testetek molekuláris állapotát. Lekicsinyíti az
implantátumotokat is, ami épp eléggé összezavarja a jeleket, hogy leléphessetek. Ugye?
Dram felé dobta a kompressziós mezőt, aki egyik kezével elkapta.
– A kérdés az, még ha kijátsszátok is az implantátumot, és tegyük fel, összeférceltétek
magatoknak a világ legtökéletesebb álruháját a LAFEKT-ház varrógépével – hova mennétek?
– Ez nem tartozik rád – sziszegte Dram.
– Mint ahogy a házi készítésű kompressziós mezők sem tartoznak Flowersre – mondta a
Doktor vidáman. – Fura, hogyan juthattak ki azok a dolgok a műhelyből...
Ecktosca nagy, fekete szemei összeszűkültek.
– Meg akarsz állítani minket?
– Hogy végre saját külön cellám lehessen?
– Akkor velünk akarsz szökni?
– Ez igazán nagylelkű ajánlat – vigyorgott. – Mikor indultok?
– Nem tudjuk – felelte Dram.
– Amikor segítséget kapunk – tette hozzá ugyanolyan kitérőn Ecktosca.
– Jó. Nekem is van még dolgom addig. Megpróbálom megszervezni egy közeli barátom
látogatását. – A Doktor elgondolkozott. – De ha összejön is, nem szökhetek csak úgy,
bárhová. Vissza kell szereznem, ami az enyém.
– Így állunk? – kérdezte Ecktosca halkan. – Akkor reménykedjünk, hogy nem halsz meg
addig.
– Mit akarsz ezzel mondani?
A szlitén közelebb lépett, groteszk babaarcát egész közel nyomta a Doktoréhoz.
– Nem csak a gömbök tartanak szemmel minket itt, a Justicia Prime-on, Doktor.
 *

– Szerintem tudod, miért vagyok itt, Tyler – mondta Norris, miután megállt a lány előtt.
– Maga egy szlitén – nyögte Rose a falhoz lapulva, ugrásra készen.
Norris összeráncolta a homlokát.
– Már megint ez a név... Mi ütött beléd?
– Nem mondok semmit, amíg nem veszi le a sapkáját.
Levette. Nem volt alatta más, csak a sapka által hagyott óriási benyomódás.
– Elégedett vagy?
Rose csak bámult. Azután becsukta a szemét, és megkönnyebbülten fellélegzett.
– Oké, totál paranoiás vagyok, most pedig irtó hülyén érzem magam. Mit akar itt?
– Tudni akarom, ki küldött – felelte Norris.
– Jaj ne, már maga is ezzel jön? – sóhajtott Rose. – Az igazgató küldte ide, hogy
beszéljen velem? Azt hiszi, valamiféle titkosügynök vagyok.
– Miért, nem vagy az?
– Nem! Én és a barátom véletlenül kerültünk a Justiciára, őt elvitték valahova máshová,
én meg itt kötöttem ki.
– Az igazgató pedig meg van róla győződve, hogy idejön valaki ellenőrizni a kócerájt. –
Norris felsóhajtott. – Amiben igaza is van. Én vagyok az.
Rose elképedt.
– Maga?
– De honnan tudhatja, hogy ráküldtek valakit? – Norris leült a földre a lány elé, és szigorú
vonásai megenyhültek. – A földi kormányzat egy titkos szervezete küldött, hogy épüljek be a
Justiciára, és jelentsem nekik, hogyan működik, miként bánnak valójában a foglyokkal, s
hogy mire fordítják a kolóniáink pénzét. Megér-e ennyit, amit cserébe kapunk?
– Mióta van itt? – kérdezte Rose gyanakvón.
– Kilenc hónapja. – Norris megrázta a fejét és összerándult. – Kéthetes betanításon vettem
részt a Justice Deltán a vezetőségnél – ahol ellenőrzik a kísérleteket és koordinálják az egész
rendszert –, aztán ide tettek őrjáratozni mint Blanc alárendelt társa.
– És maga hagyja, hogy így bánjon az emberekkel?
– Ez fedőtevékenység. Megteszem, ami tőlem telik, de nem azért vagyok itt, hogy
helyrehozzam az igazságtalanságokat. Az én dolgom kideríteni a dolgokat, azután jelenteni. –
Megdörgölte a fejét. – Jesszusom, sok mindent kiderítettem. Sokra megyek vele...
Rose bátorítón bólintott.
– Mi a gond?
– Amióta idekerültem, négy fegyőr és egy gondnok tűnt el furcsa körülmények között –
ja, és tizenhat rab. Mindannyian egyszerűen eltűntek. Persze olykor kiderül, hogy lába kelt
egy űrsiklónak, vagy találunk egy-egy nyomot a felszínen, de ha kicsit alaposabban
megvizsgáljuk a tényeket, nem klappolnak.
– Az igazgató tud minderről?
– Nem akar tudni róla. Azt mondta, fölösleges a vezetőséget háborgatni, mindent a
szőnyeg alá söpör, nehogy rossz fényben tűnjön fel. – Elfintorodott. – Láthatja, mit tett vele a
stressz. Idegileg és testileg egyaránt roncs. Nem is csodálom. A vezetőségnek már rég fel
kellett volna ismernie, hogy valami nem stimmel itt. Ehelyett azonban még több rabot
küldenek.
– Na és akik magát küldték? Mit csinálnak?
– Mi a francot csinálnak? – helyeselt Norris keserűen. – Amikor ideküldtek, azt ígérték,
hogy négy hónap múlva idejön majd valaki, aki kapcsolatba lép velem. Vártam ezt a valakit –
de semmi. Ahogy azóta se.
– De... maga nem tud kapcsolatba lépni velük?
– Egy titkosrendőr? – csattant fel Norris. – Én pedig még azt reméltem, talán te tudsz
valamit. De ha ilyen hülyeségeket kérdezel, akkor tényleg fogalmad sincs semmiről, ugye?
Rose vállat vont.
– Mégis, mit gondol... azok, akik ideküldték, cserbenhagyták?
– Nem tudom, mit gondoljak – Norris esdeklőn nézett a lányra. – Esküszöl, hogy nem
tudsz semmit? Nem éppen úgy viselkedsz, mint egy átlagos lány és ez az űrlénydolog...
– Egy barátommal jöttem ide – mondta Rose. – Ő segíthetne magának, csak tudnám, hol
van...
Norris megrázta a fejét.
– Nem segíthetek neked, kislány. Magamon sem tudok segíteni.
A cellaajtó hirtelen kitárult.
– Ebben marhára igazad van, Norris.
Blanc állt az ajtóban.
Norris talpra állt.
– Oké, Tyler – mondta gyorsan, és keménységet erőltetett a hangjába. – Próbáltam
kedvesen a bizalmadba férkőzni, de nem akarsz együttműködni. Blanc most megmutatja
neked!
– Abban biztos lehetsz – mondta Blanc.
Kinyújtotta a karját, és Norris nyaka köré kulcsolta.
Norris nagydarab férfi volt, könnyedén le kellett volna ráznia magáról. Ehelyett a szemei
kidülledtek és vaskos, gurgulázó hang hallatszott a torkából, ahogy Blanc mind jobban
szorította.
– Engedje el! – kiabálta Rose felugorva.
De Blanc visszarúgta a priccsre.
Az összetörő tojáshéj recsegéséhez hasonló hanggal Norris feje előrebukott. Egy utolsó
levegőfoszlány tört fel a torkából, miközben a földre rogyott.
Rose megdöbbenve nézett Blancra.
– Megölte!
Blanc vállat vont.
– Jobb neki így. Az emberek, akinek a jelentkezését várja, meghaltak, vagy kicseréltük
őket. Teljesen egyedül volt szegény flótás. – A fegyőr szemei csillogtak. – Most csatlakozott
hozzájuk.
– Maga gonosz...
– Igen, miért vagyok én ilyen gonosz és komisz? – mondta Blanc tettetett
szörnyülködéssel. – Miért bántom a gyerekeket? Megvertek, kínoztak az iskolában? –
Böfögött egyet. – Vagy lehet, hogy egy gonosztevő vagyok ebbe a nevetséges emberbőrbe
bújva, aki bármit megtesz, hogy kicsit elszórakozhasson?
 – Ó, ne – nyögte Rose, amint a rossz lehelet megütötte az orrát.
Blanc elvigyorodott.
– Ó, igen!
Szétválasztotta fekete haját, hogy apró, aranyszínű cipzárt fedjen fel, amely függőlegesen
futott végig a fején.
– De maga túl vékony! – ellenkezett Rose. – Hogy férhetett bele abba? Azt hittem... –
Aztán megértette.
Ő a saját idejében találkozott a szliténekkel – most pedig több száz évvel a jövőben volt.
Ki mondta, hogy a szlitének nem fejlődhettek időközben?
Blanc azonban nem foglalkozott ezzel.
– Túl közel vagyunk a célunkhoz, semhogy hagyjuk egy semmiből itt termett, furcsa
kislánynak, aki ismeri a szliténeket, hogy mindent elrontson. Ezért rád ijesztettem. Addig
ijesztgettelek, amíg ilyen bűzös kismalac nem lettél, ami valójában vagy... Most pedig tartok
egy jó kis vadászatot!
Rose Blancnak rohant. Mintha egy falba ütközne. A vállai belesajdultak, de sikerült
annyira félrelökni a fegyőrt, hogy kipréselhesse magát az ajtón.
– Azt akarom, hogy fuss, Tyler – kiáltott utána gúnyosan Blanc. – Így még élvezetesebb
lesz!
Rose megállt a folyosó végén, és visszanézett. A fegyőr csak állt egy helyben. Azután a
keze a fejéhez nyúlt, és elhúzta a cipzárt. Kék és sárga fény szikrázott a fejen lévő nyílásból.
Az arcbőre elcsúszott, mint egy gumi álarc, amint a nagy, csillogó űrlény elkezdte kipréselni
magát emberi álcájából. A feje hosszú és széles volt, tekegolyónyi nedves, fekete szemekkel.
A bőre rücskös és szürkészöld. Hosszú karjai három óriás, görbe karomban végződtek.
Csillogó, cső alakú szerkezet függött szorosan vastag, rücskös nyakára erősítve.
A rémkép, amely Rose-t azóta üldözte, hogy az igazgató elé vitték, végül alakot öltött:
egy ragacsos, félelmetes idegen alakját, csupán néhány méterre tőle.
Semmi kétség nem lehetett. Egy szlitén volt.
Rose magában szitkozódva megfordult, és futásnak eredt, miközben a szörny elégedetten,
diadalmasan felvihogott.
– Meztelenül csodálatos vagyok! – illegette magát, ide-oda himbálva hatalmas fejét.
Azután a lány után dübörgött.
Rose szíve sebesen vert, de agya még gyorsabban járt. Nem kellett zseninek lennie, hogy
tudja, hová tűntek a hiányzó fegyőrök és rabok, amikor egy pszichopata szlitén vadászgat és
gyilkolászik szabadon, hogy elüsse az unalmas estéit. De mit keresett itt? Miként segítheti a
szlitének terveit, ha elfoglalnak egy ilyen isten háta mögötti börtönt? Pénz állhat a dolgok
hátterében – Rose tudta, hogy a szlitének ugyanolyan kíméletlenül hajtottak a profit után, mint
az áldozataik után.
Utóbbit ő tudta a legjobban.
Hirtelen az egyik sarkon befordulva megtorpant. Rácsos ajtó állta útját. Csapdába esett.
– Hahó, kislány – kiáltott a szlitén valahonnan a háta mögül, mint amikor egy anya vicces
hangon próbálja szórakoztatni a kisgyerekét. – Érzem a félelmedet... csodálatos illat. A zaftos
testedben csak úgy tobzódik az adrenalin...
Kétségbeesésében Rose az ajtónak rontott. Simán kinyílt.
 Először fellelkesült. Aztán ráébredt, Blanc alighanem szándékosan hagyta nyitva. A
szlitének imádnak vadászni, megnyújtani áldozataik szenvedéseit.
Bevágta maga mögött az ajtót, és továbbfutott. Ez a szárny lepusztult és elhagyatott volt.
Lehet, hogy már nem is használták a magánzárkát. Talán csak Blanc járta ki neki, hogy ide
tegyék, egy kellemes, csöndes helyre, ahol zavartalanul megszabadulhat tőle. Eggyel több
eltűnt személy.
Azok után, amit látott, Rose tudta, hogy Blanc nem hagyhatja életben. Újabb mohó
vihogás visszhangzott a kopár folyosókon. A szörny a nyomában lihegett.
Végül újabb ajtóhoz ért, ez azonban nem nyílt ki. Dörömbölt rajta, lehorzsolta a csuklóit
és rekedtre ordította magát, hogy nyissák ki, engedjék ki onnan.
– Csodás, csodás – mondta a szlitén, amint befordult a sarkon. – Vérzel...
– Ne gyere közelebb! – figyelmeztette Rose lihegve.
A szörny megint felnevetett, és összekoccintotta hatalmas karmait.
– Hadd pusziljam meg azt a csúnya bibit...
A rémség remegő orrlukakkal, félelmetes, nyáladzó szájjal közeledett.

Tíz

Rose megfordult és dörömbölt az ajtón. Még volt rá esély, hogy meghallják.

Hallotta a súlyos lépteket, amint az űrlény lábai koppantak mögötte a padlón.
Könnyek buggyantak a szeméből, még keményebben dörömbölt sebes ökleivel. Úgy
döngött, mint egy hibás ebédgong.
– Kisláááány...
Az ajtó visszadörömbölt. Több kopogás hallatszott a túloldalról, és egy durva férfihang
azt kérdezte:
– Ki van ott?
– Rose Tyler! – kiáltotta a lány. – Van itt valami, ami el akar kapni, könyörgök...
Az ajtó nagyot kattant, ahogy elfordították benne a kulcsot. Az ajtó lassan kinyílt, Rose
pedig megfordult, hogy ránézzen a szliténre, és obszcén, ám fölöttébb kárörvendő gesztusra
lendítette a karját.
De a lény elmenekült. A folyosó üres volt.
Hirtelen valaki felemelte Rose-t és a falhoz nyomta.
– Hogyan szöktél ki a celládból?
Egy nő tartotta, karját a háta mögé csavarta.
– Blanc fegyőr... nem is ő, egy szörny... Rám támadott – hadarta. – Megölte Norris
fegyőrt.
– Norris nincs is szolgálatban.
– Megölte! Gyorsan, menjenek a cellámba, és meglátják...
– Dührohama van – jelentette ki egy másik hang, ezúttal egy férfié.
Rose összeszorította a fogát a fájdalomtól, és megpróbált lehiggadni.
 – Akkor mivel magyarázza, hogy itt vagyok? Saját magamat csak nem engedhettem ki?!
Csönd. Azután húzni kezdték vissza, amerről jött. Úgy tűnt, sosem fogy el a folyosó.
Hogy tudott ilyen messzire elfutni?
– Gyerünk, gyorsabban! – sürgette az őröket. – Blanc előttünk jár. A végén még eltünteti
a testet. Gyorsan, nem úszhatja meg.
De mire odaértek, a cella üres volt, a vacsorájának padlón szétszóródott darabjait kivéve.
– Megúszta – mondta Rose erőtlenül.
Most vette szemügyre először az egyik fegyőrt, amint az ajtóhoz lépett, és kivett belőle
egy nagy kulcscsomót. Magas, sovány férfi volt, rövid, göndör hajjal.
– Ellenőrzöm, kié – mondta.
Furcsa kiejtéssel beszélt, valahol a New York-i és a liverpooli között.
– Hamarosan megtudjuk, ki engedte ki.
– Most rögtön megmondhatom, kinek a kulcsai. Norris fegyőré – mondta Rose rekedten.
– Azért jött hozzám... Most ne menjünk bele ebbe. A lényeg, hogy Blanc azt szeretné, ha azt
hinnék, Norris ki akart szabadítani engem, és aztán elszökött. Elég gyenge sztori, de miután
Norris halott, soha nem fogják hallani tőle az igazat, sem pedig látni...
– Tudod te egyáltalán, miről beszélsz? – kérdezte a nő.
– Meg kell találniuk Blanc fegyőrt, még mielőtt... Á, semmi értelme. – Rose hagyta testét
elernyedni a fegyőrnő szorításában. – Hát nem értik? Ha hazudni akarnék, miért találnék ki
ilyen őrült, eszement sztorit?
– Fogalmam sincs – ismerte el a fegyőr, aki még mindig hátracsavarva tartotta Rose
karját. – Mint ahogy arról sem, mi ez a felhajtás maga körül, s miért akarja az igazgató
ilyenkor, az éjszaka közepén látni.
– Légy kíméletesebb hozzá, Jamini – mondta a férfi. – Láthatod, hogy fél.
– Mi van veled? – sóhajtott Jamini, de azért lazított a szorításán. – John Robsen, a rabok
szívszerelme.
Tehát ő volt Riz kedvenc fegyőre. A homlokát redőző ráncokból és a szeme környéki
sima bőrből úgy tűnt, sokat aggódott és keveset mosolygott. De Rose érezte benne a
kedvességet.
– Jobb lesz most rögtön az igazgatóhoz vinni.
Már megint... gondolta Rose.
Jamini kituszkolta a lányt a cellából, Robsen pedig utánuk cammogott. Senki sem vette
észre a folyosó fordulójának árnyékából őket figyelő figurát.

– Keljen fel – suttogta egy hang a Doktor fejében.

Pislogott, ahogy hirtelen felébredt a sötétségben. Nyilván az implantátum volt, gondolta.
– Menjen a terembe, ahol korábban is járt. Flowers ott vár önre.
– Miért? – suttogta a Doktor.
De nem kapott választ.
A Doktor óvatosan felállt, a cellaajtó kinyílt.
Erős karmok záródtak a lába köré és megállították.
– Készülsz valahová, Doktor? – sziszegte Ecktosca Fel Fotch.
 – Az implantátum mondta. Hívattak.
– Igen? Kicsoda?
– Gondolom, Flowers.
– Biztosan Issabelhez megy – fortyogott mérgesen Dram. – Feldob minket!
– Dehogyis! – felelte a Doktor sértődötten. – Fogalmam sincs, mi ez az egész. Az ajtó
magától nyílt ki. Nem én nyitottam ki, ugye?
– Legutóbb a gömbök vittek el – jegyezte meg Ecktosca.
– Igen, ezért most már egyedül is odatalálok.
– Elad minket, hogy kialkudjon magának valamit – füstölgött Dram. – Én a helyében azt
tenném.
– De nem vagy a helyemben, igaz? – felelte a Doktor.
A karom olyan volt, mint a nyálkás kő, és erősen szorította a bokáját.
– Bízzatok bennem. Nem doblak fel.
A karom összeszorult a lábikráján. Felszisszent a fájdalomtól. A sötétben hallotta az
alászálló gömbök hangját, amint előjöttek magasban lévő, láthatatlan búvóhelyükről, hogy
harcképtelenné tegyék Ecktoscát. A karmok szétnyíltak, és a Doktor félreugrott, felhorzsolt
bőrét dörzsölgetve.
– Csak egy kis ízelítő, Doktor, abból – suttogta a szlitén –, hogy mire számíthatnak az
informátorok.
– Gyorsnak kell lenned, hogy megelőzd a gömböket.
– Semmi sem állíthat meg, Doktor. Semmi.
A cella bűzös légköre hirtelen fojtogatóvá vált. A Doktor megfordult, és fellélegezve
lépett ki a folyosó tiszta levegőjére.
Flowers a gyűlésteremben várta. Fáradtnak és megtörtnek tűnt, ugyanakkor boldognak is.
– Mi történt? – kérdezte a Doktor.
– Tudom, hogy kissé késő van, de ha Issabel konzul eldönt valamit, azonnal intézkedik –
felelte Flowers. – Engedélyezett egy megbeszélést a szakértőjével.
A Doktor hitetlenkedve nézett a nőre, aztán nagyot kiáltott és összeütötte a kezeit.
– Mikor ér ide?
– Semmikor. Videotelefonon keresztül beszélhetnek.
– Ez nem fair – panaszkodott a Doktor.
– Kell vagy nem?
A Doktor elmosolyodott.
– Kell.
– Azt mondta, Rose Tyler asztrofizikus és a gravitációs hullámmechanizmusok
szakértője.
– Tényleg? – kérdezte. – Na igen, többek között az is.
– Egy icipicit én is konyítok a területhez – folytatta Flowers, a Doktorra pillantva
rózsaszín szemüvege fölött. – Fel tudom mérni, hogy hozható összefüggésbe mindazzal, amit
mondott.
– Mit mondtam?
– A csodálatos elképzeléseire gondolok arról, miként tehetnénk szert megfelelő volumenű
gravitációra.
– Ja igen. Azokra.
 Flowers átható, fájdalmas pillantást vetett rá.
– Jöjjön. Issabel konzul az előadóteremben vár minket egy óra múlva. Lehet, hogy magát
nem izgatja, mennyire lesz elájulva magától. De, hacsak a barátja be nem bizonyítja, mekkora
zseni – tette hozzá Flowers –, talán soha többé nem találkozik vele.

Robsen utálta az éjszakai szolgálatot. Utálta a cellákból kiszűrődő sírást, a hosszú

járőrözést a sötét folyosókon, amikor volt ideje végiggondolni, mi minden várja otthon. A
gyerekei felnőnek. Az anyja megöregszik. Ugyanolyan rabnak érezte magát, mint a kis
gazemberek, akikre vigyázott.
Többnyire félálomban kóborolt körbe, várva a megváltó reggeli harangot, hogy
aludhasson kicsit, vagy reggelit vegyen a tisztviselők bevásárlóközpontjában. De ezen az
estén ébren volt és aggódott. Borzasztóan aggódott.
A cellaajtóban talált kulcsok tényleg Norriséi voltak, ahogy a lány mondta. Ha bármilyen
rejtélyes okból megpróbált eljutni a lányhoz – vagy a lányért –, miért hagyta volna ott a
kulcsait? Miért kompromittálná magát?
Halk sírást hallott, amikor befordult a következő folyosóra. Ha eltöltesz itt egy évet,
pontosan tudod egy sírásból, hogy ki az. Ezúttal azonban nem így történt.
Robsen összeráncolta a szemöldökét. Ez a zokogás Kazta cellájából hallatszott. Márpedig
Kazta kizárólag az öklével fejezi ki az érzéseit. Lehet, hogy van nála valaki?
Robsen kinyitotta az ajtaját és benézett. Kazta összegömbölyödve feküdt az ágyán, és
bizalmatlan, pirosra sírt szemekkel nézett rá. Az arcán patakzottak a könnyek.
– Mi baj? – kérdezte a férfi, nem számítva válaszra.
– Semmi – felelte Kazta. – Jól vagyok. Blanc fegyőr járt itt, hogy ellenőrizzen.
Robsen elgondolkozott. Kazta még sose osztott meg senkivel önkéntesen információt.
– Igazán?
– Igen – mondta a lány lefelé nézve. – Volt itt párszor az elmúlt két órában.
– Szóval ebben a tömbben járőrözött?
Kazta könnyes szemei megvillantak.
– Már megmondtam, nem?
– Ha tényleg jól vagy, legyél kicsit halkabban.
Robsen otthagyta a lányt, és bezárta maga mögött az ajtót. Vissza kéne mennie Jaminihez
az igazgató irodájába, hogy szóljon Norris kulcsairól.
De előbb benéz Blanchoz.
Hogy mennyire utálja az éjszakai szolgálatot!

Az előadóterem tágas és visszhangos volt. Okkersárga falai a magas, sötét plafonig

nyúltak. A hatalmas auditórium első részét párnázott székek töltötték ki. A hátrább lévő
ülőalkalmatosságok folyékonyabb természetűek voltak a szokatlanabb létformák számára.
Nagy, villogó, négyszögletes képernyő állt a terem középpontjában.
 Flowers levette a szemüvegét és megdörgölte a szemeit. Elfáradt ugyan, de még mindig
eufórikus hangulatban volt. Nemcsak a gravitációgyorsítási projekt által vett új, váratlan
fordulat miatt, hanem a napkitörés-tárolási projekt látszólagos áttörése miatt is. Azt hitte, még
fényévekre vannak egy ilyen mértékű áttöréstől, de a szlitének hihetetlen sebességgel hozták
az eredményeket.
Az esze egyfolytában azon járt, mi lesz a következő, mint egy gyerek, aki egy nagy
ajándék színes csomagolópapírjával játszik. Másnap reggelre hívták össze a szenátus gyűlését
– és hirtelen annyi mutatnivalójuk lett. Az elkövetkező hetekben teljes mértékben letesztelheti
és finomíthatja a napkitörés-tárolási eljárást, aztán átadhatja a vezetőségnek a Justice Deltán
áthatóbb tesztelésre.
Visszatérve a jelenbe, előhívta a Justicia rendszer ábráját. A hat bolygót mutatta, amint a
három nap körül keringenek.
A Doktor lehuppant az első sorban, és a képernyőre meredt.
– Valami még nem az igazi – közölte Flowersszel.
– Állítsak a képtisztaságon vagy az élességen?
– Nem. Valami más kellene – mosolygott. – Kaphatnék egy adag pattogatott kukoricát?
– Figyeljen, kérem. Nincs sok időnk. – Flowersnek sejtelme sem volt, miről beszél, és
most nem engedhette meg magának, hogy levegye a lábáról a mosolyával. – Nyilvánvaló, ha
ilyen nagyban játszunk a gravitációval, biztosaknak kell lennünk abban, hogy nem ártunk a
többi bolygónak a rendszerben. Ezért gondoltam, gyakorlatképpen a barátja megmondhatná...
– Ez a térkép méretarányos? – tudakolta a Doktor.
– Gondolom a bolygók elhelyezkedése nem éri újdonságként, igaz? – kérdezte Flowers. –
Nesshalop már felvázolta őket a képernyőn ma reggel, ugye?
A Doktor bólintott.
– Azok a pályák valósak?
– Ezt a rendszertérképet – közölte Flowers büszkén – az én személyes méréseim alapján
készítettük két évvel ezelőtt. Az egész az én munkám. Azért nem minden tudást merítünk a
foglyainktól.
– Nekem az egész inkább olyannak tűnik, mint egy gyerekrajz. A miénket kivéve az
összes pályát tökéletes kör alakúra rajzolta.
– Azért, mert többé-kevésbé azok.
– Igazán? – vonta fel a szemöldökét a Doktor. – A bolygók közti távolságok is azonosnak
tűnnek.
– Többé-kevésbé. A Justice Alfa van a legközelebb, körülbelül 100 millió mérföldre
kering a napoktól, a Justice Béta 148 millió mérföldre, a Justice Gamma pedig 201 millióra...
A Doktor felnevetett.
– Maga viccel!
– Ha nekem nem hiszi el...
Előhívta a pontos adatokat az ábrán.
– Nocsak, nocsak – mondta a Doktor megadón. – A természet nem szokott ilyen gondos
és pedáns lenni. Mekkora ennek az esélye?
– Billió az egyhez – mosolygott Flowers. – Többek között ezért hozták létre itt a Justiciát
– az elképesztő egyensúly jó PR-szempontból. Tudja, az igazság mérlege meg minden...
A Doktor elhúzta a száját.
 – Ravasz.
– A Justice Prime a rendszer egyetlen rebellise, elliptikus pályát jár be messze-messze a
többitől. Talán valami ütközés történhetett a rendszer történetének kezdetén.
– És zabolátlan szelleme tovább él önben – mondta a Doktor, nyelvével kinyomva az
arcát.
– Maradjunk a tárgynál – kérte Flowers. – Mit gondol, a barátja ki tudja számítani,
meddig gyorsíthatjuk biztonságosan a helyi gravitációt anélkül, hogy befolyásolnánk a
rendszer többi bolygóját?
– Gondolom, számítógép nélkül, ugye?
Flowers meglepve nézett.
– Ha ön szerint nem lesz szüksége rá...
– Nem hinném – felelte a férfi ismét mosolyogva. – A válaszok persze csak megközelítő
pontosságúak lesznek, de így jobb benyomást tehetünk Issabelre, nem? Egy kis fifika.
– Mindenesetre nekünk szükségünk lesz számítógépre, hogy tudjuk a válaszokat – mondta
Flowers, és ravasz pillantást vetett a Doktorra. – Másképp honnan tudhatnánk, hogy a barátja
nem csak hasraütésszerűen mond valamit?
– Köszönöm, hogy megadták neki ezt az esélyt – felelte a Doktor.
Flowers elpirult kissé.
– Nem kedvességből teszem – jelentette ki határozottan. – Azt akarom, hogy kellőképpen
motiváltán vegyen részt a projektben, és mivel ez a lány nyilván sokat jelent önnek...
– Jó, tegye meg a számítógépük a magáét – mosolygott biztatón a nőre a Doktor, majd
magában hozzátette: – Reméljük, én is megteszem a magamét.

Egy gyors pillantás a beosztásra elmondta Robsennek, hogy Blancnak Kazta épületében
kell járőröznie aznap éjjel, Norris pedig szabadnapot vett ki. De miután Blancnak semmi
nyomát nem találta, úgy döntött, Norris keresésére indul. Meghallgathatja az ő sztoriját is –
lehet, hogy valaki ellopta a kulcsát?
Norris szállását nyitva, üresen találta. Robsen gyorsan belesett. Megelégedve látta, hogy a
férfi ágya érintetlen volt.
Ez eddig Rose Tyler igazát támasztja alá.
De Blanc fegyőr szolgálatban volt. Kétszer is járt Kaztánál.
Robsen nem úgy ismerte kollégáját, mint gondoskodó típust. Ahogy nem bírta elképzelni
Kaztát sem, amint kisírja magát Blanc vállán.
Mivel Blancot nem találta szolgálatban, úgy döntött, a szobájában keresi. A krémszínű
szőnyeg felfogta a léptei zaját, ahogy közeledett.
Hangok jöttek ki a szobájából.
– Óvatlan és fegyelmezetlen voltál, lányom – mondta egy nő.
Szigorú, idős hangja volt.
– Nem engedhetjük meg, hogy magunkra vonjuk, a figyelmet.
– Szereztem alibit. Nem mer elárulni.
Robsen megesküdött volna rá, hogy ez Blanc volt, amíg a nő fel nem nevetett. Ilyen
örömteli hangot sosem hozna összefüggésbe a fegyőrnővel.
 – Majdnem halálra rémítettem.
– Várd a parancsaimat, gyermekem – szólt ismét az első nő. – Hamarosan segítséget
kapsz.
Robsen közelebb kúszott az ajtóhoz. Ám hirtelen, mintha kicsúszott volna a talaj a lába
alól, valóságos földrengés támadt. Aztán abbamaradt. Mi az ördög...? Homlokát ráncolva
kopogott az ajtón.
– Blanc? Itt Robsen. Minden rendben?
Csönd. Nem hallott semmit.
Azután kinyílt az ajtó. Blanc várakozón nézett rá.
– Szolgálatban kéne lennie. Már mindenütt kerestem. – Robsen benyomult a nő
szobájába. – Azt hittem, van idebent valaki.
Blanc körbemutatott az üres szobában, és Robsen a hozzá kapcsolódó másik helyiségbe is
benézett. Üres volt.
– Egy hangfelvételt hallgattam – mosolygott Blanc, és csillogó hanglemezt emelt fel. –
Kazta cellájából jöttem. Zaklatott volt. Azt állítja, valaki rászállt, megfenyegette és ő felvette.
Úgyhogy idejöttem meghallgatni.
– És?
Blanc elutasítón nézett.
– Szerintem megrendezett az egész. Ő találta ki. Figyelemfelkeltés.
Robsen felidézte a hangokat, amiket hallott.
– Szeretném hallani.
Blanc vállat vont, és betette a lemezt.
– Ha csak egy szót is köpsz, megemlegeted...– mondta egy mély torokhang.
A háttérben Kazta zokogása hallatszott.
– Úgysem hinne senki egy akkora hazugnak, mint te. Ha pedig beszélsz, megtudom. Te is
tudod. Akkor pedig megmutatom neked megint a bennem lakó szörnyet...
Robsen kellemetlenül feszengett, amikor kollégája kikapcsolta.
– Látja? – kérdezte Blanc halkan, elfojtva egy mosolyt. – Képtelenség. Biztos
megrendezték... Maga nem így látja?

Tizenegy

Végre, gondolta Rose, amikor Jamini fegyőr betessékelte őt az igazgató irodájába. Jamini
kicsit durva volt – minden értelemben –, de Rose örült a karcsú, hosszú arcú nő jelenlétének.
Még mindig nem bízott az igazgatóban. Rossz helyen kereste a cipzárt a fején – ennyi erővel
nyugodtan lehet szlitén. De ha valóban az, miért mentené meg Blanctól azzal, hogy az
irodájába hívja az éjszaka közepén?
Legalább ezúttal nem világítottak ijesztő fények az irodájában – bár ami a szagokat illeti,
még mindig elengedett egyet-egyet. Elegáns, pávakék öltönyben és fekete nyakkendőben ült
az asztala mögött. Valószínűleg részben a kiöltözés miatt váratta meg úgy Rose-t.
 Robsen kopogott és belépett az ajtón.
– Semmi kétség nem férhet hozzá, uram – mondta az igazgatónak –, a kulcs Norrisé és...
– ...Norris pedig eltűnt – vágott közbe Rose. – Nem találta sehol?
– Így van – felelte Robsen feszengve. – Nyoma veszett.
Rose bólintott.
– Blancot viszont megtalálta, ugye?
– Én vezetem ezt a kihallgatást – mennydörögte az igazgató.
– Elnézést, uram – mondta Robsen előrenézve, mint egy katona a díszszemlén. – Tudja,
amikor megtaláltuk Tylert, ő már tudta, hogy Norris eltűnt.
– Persze, hogy tudta! Mivel együtt fundálták ki! – közölte az igazgató. – Menekülnie
kellett, mert lelepleztük a kis tervét. Sosem bíztam Norrisban. Mindig hibákat keresett.
Folyton arról győzködött, hogy az emberek...
– Eltűnnek? – kérdezte nyomatékosan Rose.
Súlyos csönd telepedett a szobára, amit csak az igazgató hangos, szaftos hangú böffenése
szakított meg. Kinyitotta az íróasztala fiókját, és egy üvegből valami tejszerű folyadékot ivott.
– A stressz – motyogta. – Az életem merő stressz.
– Talán beszélnünk kéne Blanc fegyőrrel? – vetette fel Jamini.
Robsen megint szólni próbált.
– Ne akarja azt mondani nekem, hogy elhiszi ezt a szörnyeteg baromságot Blancról! –
fortyogott az igazgató.
– Ha közelről megnézi a fejét, felfedezhet egy arany cipzárt, amely középen osztja ketté a
fejét – mondta Rose.
– Amikor megtámadtál, a cipzárt kerested?
Rose elpirult.
– Akkor még azt hittem, a homlokán kell keresnem a cipzárt.
Az igazgató úgy nézett rá, mint egy komplett őrültre.
– Nos, ha ez segít megszabadulnod ettől a kényszerképzettől...
Az igazgató szépen kettéhajtotta a haját mindkét oldalra. Rose-nak el kellett ismernie,
hogy sehol sem lát árulkodó fémet csillogni.
Robsen feszengve nézett Jaminire, aztán megköszörülte a torkát.
– Mi legyen Norrisszal?
– Előbb-utóbb biztosan előkerül – csattant fel az igazgató. – Robsen, maga térjen vissza a
szolgálatához. Nem akarok többet hallani erről a képtelenségről!
Robsen távozott, az igazgató pedig lassan közelebb ment Rose-hoz és folytatta:
– Ám ugyanez, úgy látszik, nem mondható el Issabel konzulról. Ő a Justice Prime
technokrata úrnője. Azonnal beszélni akar veled, olyannyira, hogy képes volt kirángatni az
ágyból. Követelte, hogy készítselek elő a meghallgatásra.
– Miért? Mit csináltam?
– Majd kiderül. – Az igazgató váltóruhát és egy zacskó kozmetikai cikket dobott oda a
lánynak. – Jamini, vigye a vezetőségi mosdóba, és legyen gondja rá, hogy rendbe hozza
magát. – Szünetet tartott. – Issabel a Justicia egyik legfontosabb tényezője. Azt akarom, hogy
jó benyomása legyen a börtönömről.
– Ne is törődjön a valósággal – mormolta Rose, miközben Jamini elvezette.
 *

A Doktor átadta Flowersnek a számítógépből frissen kinyomtatott adatokat.

– Tessék. A tervezett biztonsági szintek. Ezekkel kell Rose-nak előállnia.
Flowers bólintott, és egy kis, dobozszerű szerkentyűt húzott elő.
– Ezen ellenőrzőm az adatokat. A gravométeren.
– A min?
– Blista dolgozta ki – magyarázta Flowers. – Ez a belső szkenner beolvassa a bolygók és
csillagok naprakész adatait és a gravitációs mezőjüket. Ha valóban működik, évekkel
csökkentheti Blista büntetési tételét. – Elkomorodott. – Ráállítottam a Justiciára. De más
eredményeket kaptam.
A Doktor elvette a gravométert.
– Próbálja a számítógéppel. Az az ön által két éve felvett adatokat használja, ugye?
– Igen – felelte Flowers, és úgy tett, ahogy a Doktor tanácsolta. – Aha. Most stimmel.
Szegény Blista. Biztos valami hiba csúszott a programba.
A Doktor homlokát ráncolva nézte a gravométer képernyőjén sorakozó adatokat.
– Igen. Az lehet a probléma.
Egyszer csak Flowers felugrott. Egy kissé görbe hátú nő vágta ki az ajtót, és viharzott be
az előadóterembe. Feketébe öltözött, amitől sápadt, sovány arca még fehérebbnek tűnt. Gyér,
ősz haja kócos volt, mint aki elfelejtette rendbe hozni magát, mielőtt ideviharzott volna.
– Issabel konzul, ő a Doktor – mondta Flowers.
– Tisztelegnem kéne? – töprengett a Doktor.
– Azt ajánlom, ne provokáljon – felelte Issabel szigorúan. – Sok vesződséget vállaltam a
kedvéért.
– Biztos, mert tudja, hogy megéri.
– De vajon tényleg? – kérdezte Issabel, miközben végigmérte. – Hogy akar a fénynél
gyorsabb gravitációs hullámokat generálni egy kisebb bolygó méretű hajtómű nélkül?
– A hat meglévő bolygójuk segítségével.
Issabel rámeredt.
– Magyarázza meg.
– Elképesztő véletlen, de gondolja végig. A Justicia bolygói egyenlő távolságra
helyezkednek el egymástól, ugye? Mind tökéletes, kör alakú pályán kering és forog a három
nap körül... – A Doktor vállat vont. – Olyan, mint egy óriási, kozmikus centrifuga, amely csak
arra vár, hogy beindítsuk, nem?
Flowers elfojtott egy kiáltást mögötte.
– Hát persze! Egy közönséges centrifuga képes szimulálni a gravitációgyorsítás hatását az
emberekre és állatokra... de ha valahogy szolgálatunkba állíthatnánk az egész bolygórendszer
energiáját...
Ám Issabelt nem volt könnyű elkápráztatni. Kicsit sem tűnt meglepettnek.
– Na és hogyan állítja szolgálatunkba ezt az erőt, Doktor?
Vállat vont.
– Építenék egy gravitációerősítőt.
Flowers izgatottan babrált szürke topja szélével.
 – Ha a természetes gravitációt a fénynél gyorsabb gravitációs hullámokká erősítjük,
lehetővé tesszük azokat a rövidítéseket az űrben, amelyekről beszéltünk.
– Igen. Na persze, a világűrnek csupán egy kis részén kell dolgoznia. A felerősített
gravitációval elég egy akkora féreglyukat létrehozni, amelyen átfér egy űrhajó.
Flowers összecsapta a kezét.
– Egy alagút, téren és időn keresztül! Kapuk a csillagközi utazáshoz! Minél jobban
felerősítjük a hullámokat, annál messzebb utazhatunk a féreglyukakon keresztül.
– Mit gondol, Issabel konzul? – kérdezte a Doktor. – Kiérdemeltem egy kekszet?
– Briliáns elmélet! – ömlengett Flowers.
– De csupán elmélet, Doktor – jegyezte meg Issabel higgadtan. – Kíváncsi lennék egy
ilyen erősítő korlátaira.
– Elméletileg nincsenek korlátai.
– Bizonyítsa be!
– Nem lesz nehéz. Blista barátunk már lefektette az alapokat a kísérleteivel. Csak
alkalmazni kell őket.
– Komolyan beszél?
A Doktor vállat vont.
– Ha idehozzák a barátomat, talán megmutathatjuk.
– Azt teszi, amit mondunk, Doktor – sziszegte Issabel.
– Ezt megígérhetem. – Volt valami sötét, gyilkos a szemeiben. – Most pedig, ha Flowers
felkészült, letesztelhetjük a „barátját”... Azt javaslom, kezdjük.

Amikor Rose kimosakodott, Jamini visszakísérte az igazgató irodájába. Egy magas

támlájú székbe ültette. A szék egy csupasz fal felé nézett, de amikor Rose leült, egy nő jelent
meg rajta. Ijesztőnek hatott beesett, aggodalmas arcvonásaival. Kissé görnyedten állt, és
kerülte a szemkontaktust.
– Üdvözlöm, Issabel konzul – mondta az igazgató. – Megtettem, amit kért. Öröm
számomra, hogy láthatom.
– Ez a fogoly? – kérdezte Issabel. – Rose Tyler?
– Én vagyok. Mit akar tőlem?
– Hogy lenyűgözzön – felelte a nő halványan elmosolyodva. – Rendben van, Doktor.
– Doktor! – kiáltott Rose.
Boldogan felugrott a székéből, de Jamini visszanyomta.
– Ott vagy, Doktor?
– Igen! Itt vagyok! – felelte a Doktor, és vigyorogva megjelent a képben.
Rose sírni tudott volna a megkönnyebbüléstől.
– Azt hittem, soha többé nem látlak.
– Jól bánnak veled?
– Van itt egy szlitén...
– Elég ebből! – sziszegte az igazgató.
– Szlitén? – kérdezte döbbenten Issabel konzul képen kívül. – Igazgató...?
 – Úgy érti... – Az igazgató nyelt egyet. – Bocsásson meg, Issabel konzul, de... de azt
akarja mondani, hogy ön hallott már ezekről a... szlitén izékről?
– Én egy cellában lakom kettővel – mondta a Doktor vidáman. – Nem rossz fejek, ha
egyszer sikerül beletörődniük, hogy nem ölhetnek meg.
– Mit keresne egy szlitén egy fiatalkorú embereknek szánt javítóintézetben? – kérdezte
egy másik nő, akit nem láthattak.
– Például szét akar tépni engem! – válaszolta Rose.
A Doktor arca elkomorult.
– Milyen börtönt vezet, igazgató, ahol földönkívüli lények veszélyeztethetik az önre
bízott fiatalokat?
Az igazgató szó szerint reszketett.
– A lány képzelődik! – ellenkezett.
– Úgy van – mondta Issabel hirtelen magabiztossággal a hangjában. – A lány téved.
Néhány pillanattal korábban még rémültnek tűnt. Akkor miért seperte félre így Rose
állításait?
– Doktor, ön bizonyítani kíván valamit. Azt javaslom, fogjon hozzá azonnal.
– Bizonyítani? – értetlenkedett Rose.
– Nem hiszik el nekem, hogy zseni vagy – magyarázta a Doktor, Rose pedig észrevette a
huncut csillogást a férfi szemeiben. – Azt hiszik, nincs rád szükségem itt, de tévednek. A
lényeg az, bármennyire sajnálom, hogy tesztelni akarnak.
– Zseni. Teszt. Oké – felelte Rose, és igyekezett összeszedni magát, bár valahol mélyen
az agyában egy vészcsengő szólt megállíthatatlanul. – Nekem mindegy. Kezdhetjük.
– A gravitációs hullámmechanizmusokról van szó – mondta a Doktor, és hosszas
fejtegetésbe kezdett a bolygók relatív fajsúlyáról, orbitális elhajlásáról és a jó ég tudja, még
miről.
A Doktor többnyire szerette átugrani a technikai részleteket, ezért Rose feltételezte, hogy
a Doktor Issabel konzult és a többi jelenlévőt akarta lenyűgözni. Felsandított Jaminire, aki
üveges szemmel bámult. A Doktor tízből tizenegyet ért el a tudományos rizsázás skáláján,
Rose-nak pedig nyilvánvalóan elvileg pontosan kellett értenie mindent.
– Minden világos – mondta Rose óvatosan. – Azt akarjátok, hogy megoldjam ezt a
gravitációs problémát. Segítség nélkül.
– Így van – felelte a Doktor, de alig láthatóan megrázta a fejét. – Segítség nélkül.
Alacsony, leharcolt külsejű nő furakodott a képbe. A Doktor mellkasáig ért.
– Rose? – mosolygott a nő magabiztosan. – Flowers szenátor vagyok, a Doktor őre és a
gravitációs hullámprojekt vezetője.
– Üdv – köszönt vissza Rose, és kicsit el is mosolyodott. Szívesen elcserélte volna
Flowerst Blancra vagy az igazgatóra.
– A Doktor vázolta a helyzetet, és ismertette a relatív keringési pályákat. A kérdésem az,
hogy 96 százalékos gravitációs elhajlásnál a rendszerűrben mennyi lesz az érintőleges
görbüléseltolódási szám?
Rose megesküdött volna, hogy érzi, ahogy kimegy a szín az arcából.
– Megéri válaszolnod, Rose – mondta a Doktor, és kicsit közelebb hajolt. – Ha sikerül a
projekt, szabadalmi díjat kapunk, ami csomó pénzt hozhat a konyhára. Telefonszám
hosszúságú összegekről van szó, igaz, Flowers?
 – Maradjon csöndben, Doktor – szólt rá Issabel.
– Bocsánat! – Megint Rose-ra nézett. – Anyuci rám szólt.
Flowers összeráncolt homlokkal nézett a lányra.
– Nos, Rose?
Rose igyekezett bevetni a legmegfontoltabb arckifejezését. A Doktor csalni próbál
valahogy. Sebesen járt az agya. Telefonszámok... Anyuci...
Rose anyukájának a telefonszáma? Azt kellene elmondania?
Minden szem rászegeződött. Csak egy lehetősége volt.
Izzadtság csörgött a hátán a lapockái között. Mi van a 020-as előhívó kóddal? Azzal vagy
anélkül?
Megköszörülte a torkát.
– Nem lep meg, hogy Issabel konzul magára szólt, Doktor. Biztos azt hiszi, hogy kódolt
üzenetet küldesz.
A férfi felnevetett, mintha képtelenségnek tartaná a feltételezést.
– Nem. Semmi kód.
Rose úgy érezte, mindjárt ő is csatlakozik az igazgatóhoz az eregetésben, miközben
kibökte a számot:
– 7... 398...
Flowers elmosolyodott, amikor Rose elhallgatott.
– Elég közel van, konzul, ha figyelembe vesszük, hogy fejben számolt. Na és a
lyukátfedés?
Rose jókedve hamar semmivé vált.
A Doktor rosszallón feszengett.
– Már átment a teszten, Flowers.
Flowers meglepve nézett a Doktorra.
– Nem jelenthet gondot neki, Doktor, figyelembe véve a szellemi képességeit, amiknek
imént adta tanúbizonyságát.
– Úgy is van, Doktor – szólt közbe Rose, hogy időt nyerjen. – Nem probléma.
– De az – akadékoskodott a Doktor. – Ezeknek semmi bizonyíték nem elég. Mint amikor
a házban járt Pauline, Martin és Sonia...
– Csönd legyen, Doktor – szólt rá Issabel.
– ...annyi hülye kérdést címeztek nekem...
– Hallgasson!
Rose értetlenül nézett a férfira. Miért beszél az EastEnders című tévésorozatban szereplő
Fowlerékről? Egyszer Rose egy egész napon át a sorozatot nézette videón a Doktorral, hogy
bepótolja, amit kihagyott a történetből. Gondolkozni, gondolkozni...
– Nem beszélhetnénk szemtől szembe? – kérdezte a Doktor reménykedve. – Egy
képernyőn keresztül annyira leszűkül a tér.
Tér... Fowlerék... A házban jártak... A saját házukban? Kérdést címeztek...
– A cím! – bökte ki Rose tágra nyílt szemmel.
– Megbocsát? – pislogott Flowers.
– Semmi. – Rose erőltette az agyát, hogy eszébe jusson Fowlerék címe, akik a sorozatban
az Albert téren laktak. A Queen Vic az 46...
– Válaszolj nekik, Tyler – figyelmeztette az igazgató.
 – Persze. Bocsánat. A lyukátfedésre kíváncsiak.
– Így van – mondta Flowers árgus szemekkel figyelve.
43 – nem, az Sharon régi lakása... Gyerünk, gyerünk...
– 45-ös átfedés! – közölte.
Flowers elmosolyodott.
– Igen, pontosan.
A Doktor büszkén mosolygott rá. Ám akkor Issabel lépett mellé, és a képernyő közepébe
állt.
– Negyvenöt micsoda? – kérdezte fagyosan.
Rose nem egészen értette.
– Megismételné?
– Az átfedés 45 micsoda?
Ám ekkor óriási megkönnyebbülésére megmentette egy csengő. Vagy inkább valami
furcsa, nyávogó, csilingelő hang, ami úgy tűnt, a képernyőből szólt. Valamiféle kürt lehetett.
– Tűzriadó? – tudakolta az igazgató.
– Elsőfokú riadó – kiáltotta Issabel, megfeledkezve Rose-ról, és Flowershez fordult. –
Szökési kísérlet.
– Úgy látom, elfoglaltsága támadt, konzul – jegyezte meg az igazgató.
Aggódó arca sem leplezhette a hangjában csengő kárörömöt.
Issabelnek túl kellett ordítania a szirénát.
– Küldje ide a lányt azonnal.
– A következő űrsiklóval átküldöm.
– Azt mondtam, azonnal – förmedt rá a konzul.
– Rendben van – vágta rá gyorsan az igazgató. – Azonnal intézkedem.
Issabel nem tűnt elégedettnek.
– A megbeszélésnek vége.
A képernyő fehér fénye vibrálni kezdett, majd elhalt. A riasztás is azonnal elhallgatott.
Az igazgató zavartnak tűnt.
– Elképesztő asszony.
– Jöttünk, láttunk, győztünk – sóhajtott Rose boldogan.

Flowersen úrrá lett a pánik.

– Mi történt?
Issabel konzul a főképernyő alatt lévő komputerpulthoz ment. Elnémította a riasztót, és
belépett a biztonsági rendszerbe.
– A szlitének. Eltűntek.
– Megszöktek? – A Doktor Flowersre nézett.
– Azt hittem, ez lehetetlen.
– Nem jutnak messze – csattant fel Issabel, és a Doktorhoz lépett. – Maga a cellatársuk
volt. Nem vett észre semmi gyanúsat?
– Semmit – felelte a Doktor közömbösen. – Lehet, hogy büdösnek tartottak. Maga szerint
büdös vagyok?
 – Valami bűzlik, Doktor, az biztos – felelte Issabel. – Ki fog derülni az igazság. Gömbök!
Kísérjétek vissza a Doktort a cellájába.
A Doktor megadón nyújtotta ki a karját. Egy csoport gömb lebegett alá a sötét plafonról
és rátapadtak, mint idomtalan galambok. A dupla szárnyú ajtón keresztül kiterelték az
előadóból.
– Menjen a szobájába, Flowers! – utasította Issabel. – Beszélek a biztonsági szolgálattal,
és utána újabb utasításokat adok ki.
Flowers bólintott és elsietett.

– Ez nagyszerű – közölte az igazgató az egybegyűltekkel, amikor a képernyő és a sziréna

is kikapcsolt. – Nem elég, hogy megszabadulhatok ettől a bajkeverő Tylertől, de ráadásul
Issabelnek egy szökéssel kell megbirkóznia.
– Ez miért nagyszerű, uram? – kérdezte Jamini akadozva.
– Használja a tökfejét, fegyőr. Egy zendülés rátereli a vezetőségi vizsgálatok figyelmét,
engem pedig békén hagynak.
Rose összeráncolta a homlokát.
– Hogy érti ezt?
– A vezetőség, a Justice Deltán. Akik figyelnek, megszerveznek minket, segítenek
meghatározni a működési elveinket... – Nagy mellkasa büszkén dagadt. – Az utolsó hét
hónapban senki nem talált kivetnivalót a börtönünkben, a te képtelen vádjaid dacára.
Hét hónap... Norris azt mondta, a vezetőség ugyanolyan hirtelen elhallgatott, mint az ő
főnökei a földi kormányzatnak abban a titkos szervezetében. Blanc, a szlitén azt mondta, a
földi főnökök már halottak...
– Beszélt bárkivel is a vezetőségből mostanában? – kérdezte Rose, azon töprengve, hátha
ők is ugyanígy eltűntek.
– Jakkson konzulon, a javítóintézet fő ellenőrén keresztül fejezik ki a kívánságaikat, te kis
liba – felelte az igazgató. – Jamini, intézkedjen, hogy egy űrsikló a Justice Prime-ra vigye a
lányt, és maradjon mellette, amíg a fedélzetre nem lép. Isten veled, Rose Tyler. – Böfögött
egyet. – Örülök, hogy megszabadulok tőled.
Jamini a karjánál fogva felállította és kivezette az irodájából.
– Ellenőrizze Blancot, ahogy mondtam – kérlelte Rose. – Ha nem teszi, akkor...
– Azt mondtam, isten veled! – mordult rá az igazgató.
– Miért nem hagyod már ezt, Tyler? – kérdezte Jamini, amikor kiléptek az irodából. – Mi
értelme az egésznek? Úgyis elmész innen.
– Minden, amit mondtam, igaz – mondta Rose harciasan.
Jamini fáradtan csóválta a fejét.
– Minél előbb elmész, annál jobb.
De Rose látta a nyugtalanságot Jamini szemében, amint végigmentek a sötét folyosókon.

*
 A Doktor érezte, hogy melankólia lesz úrrá rajta, amikor visszaért a kiürült cellába. A
szlitének nyilván azt hitték, hogy elmondja Flowersnek és Issabelnek a titkukat a házi
készítésű kompressziós mezőkről, és ezért hozzáláttak a tervük megvalósításához.
Járjanak szerencsével. Akár sikerül megszökniük, akár nem, három szempontból teljesen
mindegy.
Egy, ha Rose megérkezik, nem szökhetnek meg a szlitének segítségével.
Kettő, kétségtelenül megerősítik ezek után a biztonsági intézkedéseket, így még nehezebb
lesz megszökni.
Három, nagyon nehezen viselte, hogy itt ragadt tehetetlenül...
A Doktor frusztráltan rúgott a matracba. Legalább Rose végre úton van. Legalább együtt
lesznek. De látta a hideg, gonosz kifejezést Issabel konzul szemében, amikor a végén kérdést
intézett Rose-hoz. Mit csinál, ha rájön, hogy Rose mégsem zseniális asztrofizikus?
Visszaküldi? Megbünteti? Vagy rosszabb?
Na és mit keres az a szlitén Rose javítóintézetében? Az idegeneket ide küldik, Flowers ezt
rögtön ideérkezésekor leszögezte. Mégis, Issabel látszólag megrémült először az eshetőségtől,
mielőtt váratlanul elhessegette volna. Azt mondta, Rose téved. Csak téved.
Eszébe jutott, mit mondott Ecktosca Fel Fotch előző nap, mielőtt kialudtak a fények. Nem
csak a gömbök tartanak szemmel minket itt a Justice Prime-on...

Issabel konzul visszatért az irodájába, és fáradtan ült le az asztala mögött. Egy halom nem
túl biztató jelentés futott a számítógép képernyőjén. Úgy tűnt, a szliténeknek valóban sikerült
megszökniük. Gyűlöletes kreatúrák. Púpok a hátán.
Szerencsére minden bohóckodásuk dacára sem húzhatják keresztbe a terveit. Főleg most,
hogy úgy tűnik, a Doktor és a barátja felgyorsítja az eseményeket. A Doktor szellemi
bűvészmutatványának eredményei ott feküdtek a konzul asztalán. Kézbe vette és
tanulmányozgatta őket egy ideig.
Megnyomott egy gombot az asztala alatt, mire kis képernyő tűnt fel mellette a falon.
Ismerős, jól megtermett figura jelent meg, rövid füstölőgyertyáktól körülvéve.
– Én vagyok – mondta Issabel. – Személyesen is találkoztam a Doktorral, és
tanulmányoztam a gondolatimpulzusait. Az agya fegyelmezetlen és liberális gondolkodású, de
magasan fejlett – máris rájött, milyen jelentősége lehet a bolygók keringési pályája
pozicionálásának. A lány is értékes lehet – felőle vannak még ugyan kétségeim, de
valószínűtlen, hogy egy olyan intelligens lény, mint a Doktor, idiótákkal álljon össze.
– Akkor miért háborgatsz? – mérgelődött a homályos alak.
– Azt hiszem, felgyorsíthatnánk a műveletet. Megnyílt előttünk az út. Nem szabad
késlekednünk.
– Itt az ideje – felelte az alak a képernyőn. – Lépjünk tovább az utolsó pontra.

Tizenkettő
 Az ember annyira közel kerül az itteniekhez, gondolta Flowers másnap reggel, útban a
szenátus ülésére. Persze ez nem meglepő, hiszen többé-kevésbé te is fogoly vagy.
Issabel elutasította az utóbbi három eltávozási kérelmét az egyik helyi szabadidő-
műholdra, mivel szerinte túl sok projektje jutott „kritikus” stádiumba. Persze Flowerst cseppet
sem lepte meg. A Justicia határát sem hagyhatom el, nehogy megpróbáljak titkokat
kiszivárogtatni a technikai nagyvállalatoknak. A környezetváltozás kedvéért rövid látogatást
akart tenni a Justice Deltán. De Issabel szerint a vezetőségi konzulok nem értek rá fogadni őt.
Már hónapok óta ragaszkodtak ehhez az állásponthoz, és ez már kezdte nyomni a szívét –
különösen figyelembe véve, milyen kitűnő munkát végzett Flowers az elmúlt hét évben.
Még három év, és lejár a szerződése. Negyvenéves lesz addigra. Az élet negyvenéves
korban kezdődik, tartja a régi mondás, és Flowers esetében igaz is volt. Először is, addigra
tekintélyes összeg gyűlik össze neki a fizetéséből és a különböző szabadalmi díjakból –
sikeresebbé teszi majd a férfiaknál, vagy legalábbis kényelmes függetlenséget biztosít neki. A
korszerű technológiákban szerzett tapasztalata és irigylésre méltó ismeretei a földön kívüli
kultúrákról és intelligens fajokról értékessé teszik a katonai titkosszolgálatok szemében.
Sosem izgatta magát a munkáltatói erkölcsei miatt. Nyilvánvalóan szégyen, hogy a
legtöbb pénzt a fegyverkutatáson keresztül kapja a tudomány, de Flowers mindig azt gondolta
magáról, hogy ő csupán gyakorlatias gondolkodású. Ha ő nem fogadná el a hadsereg
dollárjait, több százan jelentkeznének a helyére, talán magasabbak, csinosabbak és általában
vonzóbbak – tehenek –, hogy megtömhessék a zsebüket. Meg aztán, ha a hadsereg jut is
hozzá az úttörő technológiákhoz, úgyis átszivárog a mindennapi életbe – akkor meg hol a
probléma?
Sajnos azonban a mindennapi élet a Justicián szép lassan kikezdte Flowers eltökéltségét
az utóbbi években. Tényleg azt hitte, hogy elbújhat a Justicián, mint hernyó a bábjába,
lemondva tíz évről az életéből, hogy olyan nőként bújjon elő, amilyenné lenni akart – érett,
lendületes és életrevaló amazonként? Most úgy tűnt, hogy a lányt, aki hét évvel ezelőtt volt,
becsapták teljesíthetetlen ígéretekkel.
Szörnyű, megalázó összeomlás volt. Az olyan napokon, mint a tegnapi, amikor két
projekt is jelentős áttörést ért el, úgy érezte, méltóságteljesen szárnyra kap és kitör ebből az
előnytelen, esetlen testből, amivel megverte a sors. De a tegnapihoz hasonló esték
megtanították neki, hogy a LAFEKT-ház nem annyira báb, sokkal inkább sír. Ahol időről
időre új arcokat látott, de új életet soha.
Legalábbis a Doktor érkezéséig.
Valaki elrobogott mellette a folyosón. A görnyedt, elegáns, hegyes őszülő szakállú, fekete
férfi figyelemre se méltatta. Flowers a vezetőség egyik rangidős fő elemzőjét ismerte fel
benne. Biztos a szenátusi gyűlésre érkezett.
– Dr. Meldow – szólt utána. – Dr. Meldow, én azt hiszem, a megbeszélés erre van...
A férfi nem fordult meg, tudomást sem vett a nőről. Csak besietett az akvakultúra-
részlegbe. Az ajtó hangtalanul nyílt ki és csukódott be mögötte. Ez különös volt, mivel Issabel
leállíttatta a hidroponikus kísérleteket a gravitációkutatások érdekében. Igaz, Meldow VIP-
nek számított, talán csak körül akart nézni a gyűlés előtt.
 Egy pillanatra eszébe jutott, hogy figyelmeztetni kéne a szliténekre. Sehol sem találták
őket a LAFEKT-házban, bár hogy miért szöktek meg és hogyan tudták kijátszani az
implantátumokat, az örök rejtély marad. Flowers tudta, hogy hiányozni fognak neki. A
szövegelésük, különös bájuk, harcias intellektusuk... Meleg fájdalmat érzett a mellkasában.
Legalább kifejlesztették a napkitöréskontrollt, mielőtt elmentek. Lehet, hogy hálából
mindazért, amit Flowers igyekezett tenni értük odabent? Hízelgő gondolat volt, és teljesen
átengedte magát neki, miközben a szenátusi ülésre tartott.
Ám amikor odaért, az üléstermet üresen találta. Meglepődve hívta fel Issabel konzult a
videofonon.
Issabel csaknem leharapta a fejét, amikor feltűnt a képernyőn.
– Lemondtam a szenátusi megbeszélést! Nem nézte meg az üzeneteit?
– Nem, én...
– Elsőfokú vészhelyzetben vagyunk, szökött rabokat üldözök, maga meg azt várja, hogy
nekiálljak divatbemutatót játszani?
– De most láttam dr. Meldow-t a folyosón. Ha pedig ő itt van...
– Nincs itt. Összetévesztette, Flowers.
– Már megbocsásson, konzul, minden tiszteletem mellett, tudom...
– Téved. – Fagyos mosoly suhant át Issabel arcán. – Ha nem hisz nekem, ellenőrizze az
űrhajóforgalmat. Egy sem érkezett, és nem is fog, amíg ide nem ér a Doktor börtöntöltelék
barátja.
– Sajnálom, konzul. Bocsássa meg a tévedésemet.
– Így már jobb. Azt akarom, hogy készítsen elő neki egy magáncellát. Amint megérkezik,
azonnal állítsa munkába a Doktorral együtt a gravitációhullám-erősítőnél.
– Természetesen, Issabel konzul – felelte Flowers rákvörösen, miközben félelem futott
végig a gerincén.
Kellemetlen emlékeztető volt arra, hogy van gerince.

Az ücsörgés, a fel-le járkálás véget ért. Rose ugyanolyan űrkabinban ült, mint amiben
ideérkezett, csakhogy ezúttal óvatos optimizmus töltötte el. Útban a Justice Bétára az
ismeretlen várta. Most viszont a Doktor várta az út túlsó végén, kettesben pedig talán esélyük
nyílik visszajutni a TARDIS-hoz...
Feltéve, hogy eljut odáig. Valami csavarta az orrát. Füst.
Egy ajtó alól szivárgott ki a fal közepén, és betöltötte a levegőt.
Rose a kabin másik végébe ment és dörömbölni kezdett a pilótafülkébe vezető ajtón.
– Hé! Van ott valaki? Azt hiszem, valami ég.
Csönd.
– Nézze, nem hibáztatom, ha azt hiszi, hogy ez valami trükk, de nem az! – A füst egyre
sűrűbb lett, sötétebb, Rose pedig még erősebben dörömbölt. – Nem tudom, mit tartanak az
ajtó másik oldalán, de valami egész biztosan kigyulladt, érti? Ha lenne füstérzékelője ezen a
béna űrhajón... – Ekkor fülsüketítően hangos, magas csipogás harsant fel. – Szóval van
füstérzékelő. Most már hisz nekem?
Hirtelen kinyílt az ajtó, és barna bőrű férfi tűnt fel a túloldalán, a pilóta.
 – Hátra – utasította Rose-t, és kicsi, nem túl bizalomgerjesztő kinézetű fegyvert nyomott
az arcának.
Rose gyorsan engedelmeskedett. Miután a pilóta kilépett a fülkéjéből, az ajtó bezárult
mögötte. A füstölgő ajtóhoz ment.
– Valami a raktérben – mormolta.
A tenyerét egy fémlaphoz érintette az ajtó mellett. Az ajtó kinyílt. Még több füst áramlott
ki rajta.
A pilótát pedig valaki berántotta.
Rose kétségbeesett kiáltást hallott – aztán csönd lett. Rose a pilótafülke ajtajához hátrált,
de nem bírta kinyitni. Fuldokolni kezdett a kabint betöltő füsttől.
Csörömpölés hallatszott a raktérből. Azután sziszegő, sistergő hang jött – talán egy
tűzoltó készüléké. A riasztó azonnal elhallgatott.
– Ki van ott? – kérdezte Rose ijedten.
Könnyező szemekkel kutatott valami önvédelemre alkalmas eszköz után, de nem talált
semmit.
– Azt kérdeztem, ki van ott?
Azután sötét alak tűnt fel a füstben.
– Csak a te barátságos éjjeliőr szomszédod – mondta Dennel félénk mosollyal.
– Dennel! – meredt rá Rose szörnyülködve. – Mi az ördögöt csinálsz itt?
Dennel összeráncolt a homlokát.
– Hú, mit is. Azt hiszem, éppen megmentelek! El kellett bújnom, amikor Norris
meglátogatott. Kihallgattam, amit mondott, és láttam, mit csinált vele a Blancban lakó szörny.
Láttam, ahogy üldöz téged...
– Ez nagyszerű – mondta Rose, és az ég felé dobta a kezét. – Köszönöm szépen, de eszem
ágában sincs megszökni erről az űrhajóról. Oda visz, ahová menni akarok! – Megint
fojtogatni kezdte a füst. – A Justice Prime-ra, a Doktorhoz!
Dennel csalódottan nézett.
– De... azt hittem, örülni fogsz. Elszökhetnénk!
– Nem mehetek sehová a Doktor és a TARDIS nélkül. – A füstölgő raktérbe nézett. – Mit
csináltál a pilótával?
– Fejbe vágtam a tűzoltó készülékkel. Kiterült.
Rose visszatartotta a lélegzetét, bement a raktérbe és kihúzta a pilóta arccal lefelé fekvő
testét.
– Akkor segíts!
Dennel látta, mit akar csinálni, és közösen felemelték a pilóta kezét a pilótafülke ajtaja
mellett lévő érintőlemezhez. Berregve kinyílt, ők pedig bezuhantak a kis irányítófülkébe.
Örömmel szívták be a tiszta levegőt. A körbeérő ablakon keresztül Rose kinézett az űr
csillagpöttyös sötétjébe és a közeli bolygók halvány ragyogására. A kilátást sokkal könnyebb
volt megemésztenie a szemnek, mint az irányítópultot – ismeretlen lámpácskák és gombok,
villódzó képernyők, tarka összevisszaság.
– Vidíts fel – kérte Rose. – Mondd, hogy tudod irányítani ezt az izét.
Dennel az irányítópultra nézett.
– A többség automata. Ha a pilóta magához tér, rávehetjük, hogy átadja az irányítást.
– Én nem akarom az irányítást! Oda akarok menni, ahová visznek!
 – De eldobják a cellám kulcsát, ha ezek után elkapnak.
Dennel szerencsétlennek és összetörtnek tűnt. Egyik arcán jókora koromfolt
éktelenkedett.
– Azt hittem, veszélyben vagy. Hogy örülni fogsz nekem.
Rose felsóhajtott, és megpaskolta a fiú lábát.
– Nézd, örülök, hogy látlak – mondta elmosolyodva. – Te bolond! Hogy kerültél a
fedélzetre?
– Amikor Blanc utánad eredt, láttam, hogy Norris meghalt. Úgyhogy elvettem az
azonosító kártyáját a testéről, mielőtt a szörny megszabadulhatott volna tőle. –
Visszamosolygott. – Hirtelen bárhová bemehettem. Ezért amikor meghallottam, hogy Robsen
előkészíti neked az űrsiklót, elrejtőztem a fedélzeten.
– Hogy megments... és hogy elmenekülj a nagy, csúnya szörny elől, amit láttál. Ugye?
Dennel bűntudatos képet vágott.
– Mi a fene volt az a szörny?
– Már találkoztam ilyenekkel. Szliténeknek hívják őket. – Megborzongott. – Gyilkosok.
Ami azt illeti, te is megölhettél volna minket a hülye tüzeddel.
– Nem. Értek a lángokhoz. – Dennel csillogó ezüst öngyújtót vett elő a zsebéből. – Tüzet
csinálok, érted? – Felgyújtotta az öngyújtót, és megbabonázva meredt a lángra. – Gyújtogató
voltam, Rose. Ezért csuktak le.
Rose nézte, amint Dennel a lángba bámul, és hirtelen megborzongott. Eszébe jutott,
ahogy Riz incselkedett vele a javítóintézetben, mert nyilván tudta, amit ő nem.
– Ő nagyon tüzes. Vigyázz, Rose, meg ne perzseljen.
– Bántottál valakit?
– Nem. Mindig üres helyeket gyújtottam fel – válaszolta Dennel, miközben az
öngyújtóval játszott. – Elterelésnek, az apámnak, érted? Amíg én a tűzzel felfordulást
csaptam, ő kirámolta a közeli bankot, vagy ami akadt.
– Jó példát mutatott.
– Ő volt a legjobb – mondta Dennel harciasan. – Amikor a rendőrség elkapott, feladta
magát, hogy megpróbáljon megmenteni. Persze bevarrták. Mindkettőnket bevarrtak.
– Mi lett vele?
– A Justice Epsilonra helyezték. Néha ír ugyan, de... – Vállat vont, és megtörölte az orrát.
– Hiányzik.
Rose bólintott.
– Tudom milyen kemény apa nélkül felnőni. Bár mellettem legalább ott volt az anyukám
– mosolyodott el. – Még akkor is, ha sokszor kiabált...
Elharapta a mondatot, mivel sípolni kezdett a műszerfal.
PILÓTAMEGERŐSÍTÉS, villódzott a képernyőn pirosan-feketén,
PILÓTAMEGERŐSÍTÉS.
– Szerinted mi ez? – töprengett Rose. – Mit kell megerősíteni?
– Gőzöm sincs – felelte Dennel. – Megnézzük, hogy magához tért-e a pilóta?
– Igen – mondta Rose, mivel a műszerfal megint felvisított. – De gyorsan.

*
 Riz Mani reggeli után visszalopózott a cellájába, hogy ne lássák sírni.
A reggelinél körbejárt a pletyka, hogy Rose Tyler elment – amilyen váratlanul jött,
ugyanolyan váratlanul el is vitték. Voltak, akik úgy vélték, túl sok bajt okozott. Még a
magánzárkából is kiszökött. Most a Justice Gamma legkeményebb börtöneinek egyikébe
kerül. De az sem kizárt, hogy piramist épít, vagy gályázik az Alfán. Mások szerint egyenesen
az Epsilon ültetvényeire került. De mindannyian egyetértettek abban, hogy sehol a Justicián
nem képesek visszatartani.
A hatos számú javítóintézet lakóinak szemében Rose Tyler már legenda volt.
Riznek viszont barát. Évek óta az első ember, akinek a mosolya őszinte volt és meleg,
akiben volt valami élet. Most elvitték, és Riz megint egyedül maradt.
Azaz nem teljesen, mert amikor elfordult a tükrétől, észrevette, hogy Kazta áll a cellája
ajtajában.
Riz megragadta a hennás ecsetét, és Kazta felé hadonászott vele.
– Menj innen!
Kazta nem törődött vele, Rose bevetetlen ágyát nézte.
– Szóval Tyler igazán elment?
– Van szemed, nem?
– Igen. De könnyen becsaphat.
Kazta beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Figyelmeztetlek...
Kazta kicsavarta az ecsetet Riz kezéből. Azután megragadta Riz kezét.
A nagydarab lány reszketett és úgy tűnt, a sírás kerülgeti.
– Mondott neked valamit Tyler a szörnyekről? – sziszegte Kazta. – Képzeld, valódiak! Én
láttam egyet. Blanc belsejében él.
– Ugratsz – felelte Riz. – Vagy elment az eszed.
Riz alaposan megnézte Kazta szemeit. Látott már őrült szemeket; például az előző
cellatársáé, Sallyé is olyan volt. Rémült szemeket is látott eleget, például a saját tükrében,
amikor senki nem volt a közelben. Meg tudta különböztetni a kettőt.
Beleborzongott, amikor felismerte a rémületet Kazta szemében.

Rose és Dennel belépett az utaskabinba, ahol a pilóta még mindig élettelen kupacban
hevert.
– Mekkorát ütöttél? – méltatlankodott Rose.
Az irányítópult most már tombolt. A képernyőn megváltozott az üzenet, most ez állt rajta:
IRÁNYÍTÁSLEZÁRÁSHOZ VISSZASZÁMOLÁS MEGINDULT.
PILÓTAMEGERŐSÍTÉS SZÜKSÉGES. Rose észrevett egy vörösen villogó ujjlenyomat-
azonosító lemezt a műszerfal mellett, ugyanolyat, amilyet az ajtóknál is használtak.
80... 79... 78...
Rose az ajkába harapott.
– Már értem. Az űrhajó komputere nyilván érzékelte, hogy a pilóta jó ideje elhagyta a
fülkéjét, nem ér hozzá semmihez.
Dennel szitkozódott.
 – Le fogják zárni az irányítórendszert. Nem tudunk sehová repülni. Itt fogunk lebegni,
amíg értünk nem jönnek, hogy begyűjtsenek!
– Azt már nem! – Rose kiviharzott, és megragadta a pilóta csuklóját. – Úristen, legalább
egy tonna. Segíts – hogy ő is segíthessen. – Teljes erejéből nekiveselkedett. – Ha a kezét a
lemezre tennénk, akkor talán...
Hirtelen torkára fagyott a szó. A pilóta keze szétjött. A bőre úgy nyúlt, mint a gumi.
Amikor elengedte, visszaugrott a helyére.
Dennel felnyögött.
– Istenem...
Rose óvatosan előrekúszott, és szétválasztotta a pilóta bozontos haját.
Húsos barázda szaladt végig a tarkójától a homloka csúcsáig – ott pedig aranyszínű cipzár
kandikált ki.
– Ez is egy szörny – nyöszörgött Dennel. – Bármelyik percben felébredhet.
Rose bólintott.
– Mi pedig csapdába estünk vele. Nincs hová futnunk.
A pilótafülkében csipogás jelezte a rohamosan fogyó, értékes másodperceket, amint
folytatódott, a visszaszámlálás: 61... 60... 59...
– Mit... mit csináljunk? – hebegte Dennel, miközben az űrsikló komputere tovább sípolt.
A haja a fejére tapadt az izzadságtól.

Tizenhárom

– Mi az ördögöt csináljunk?
– Először is, ne essünk pánikba – felelte Rose higgadtan. – Ha megmozdítjuk, a végén
még felébred. De egy részét elvihetjük.
– Mire készülsz?
Rose-nak eszébe jutott, hogy ő szokott ilyeneket kérdezni a Doktortól. Némi bűntudattal
gondolt rá, hogy vajon ő is ennyire idegesítő szokott lenni?
De igazából a komputer lármája idegesítette: 47... 46...
– Van késed? – kérdezte Dennelt.
– Nem. Mire készülsz, elvágod a torkát?
– Ne idétlenkedj! Jól van, akkor add ide az öngyújtódat.
Dennel odaadta. A lány melegnek, csúszósnak érezte a kezében, miközben meggyújtotta
az apró lángot.
– Remélem, beválik... és hogy nem hányom el magam...
Meghúzta a pilóta csuklóját, mire a bőre kinyúlt, mint a PVC. Rose alátartotta a lángot,
mire néhány másodperc után a bőr feketedni és szakadni kezdett.
– Fel fogja ébreszteni! – sziszegte Dennel. – Fájni fog neki!
– Ez csak egy álca. Az igazi bőre alatta van. Szerencséd volt, amikor fejbe vágtad... –
Rose homlokát ráncolva összpontosított rettenetes munkájára. – Mennyi időnk maradt?
 – 33... 32...
Rose ujjai elvörösödtek és fájtak. Füst csípte a szemét. Aztán bűzös lehelet csapott az
arcába, amitől majdnem hátratántorodott.
– Fúj – nyögte könnyes szemekkel Dennelre nézve. – Ez kiütne egy lovat is!
– Vigyázz! – figyelmeztette Dennel.
A kéz, amit Rose húzott, hirtelen felfújódott, mint egy húsos luftballon, aztán
kettészakadt és vaskos szlitén-mancs bújt ki alóla. A kézen lévő hús is elszakadt, amint az
alatta lévő földönkívülihús nőni és dagadni kezdett.
– Jesszusom, jesszusom, jesszusom! – Rose gyorsan félreugrott. – Biztos a láng, biztos
beindította a gázcserét.
– A mit?
19... 18...
– Így tudja a testét belegyömöszölni egy emberbe.
Felkapta a pilóta kezét a földről, ami úgy hevert ott, mint egy gumikesztyű, és a villogó-
sípoló műszerfalhoz rohant vele.
– A kompressziós mező gázcserét hoz létre, ami... – Te jó ég, már úgy is beszél, mint a
Doktor. – Mindegy.
A bőrdarabot a fémlapra nyomta.
13... 12... VISSZASZÁMLÁLÁS LEÁLLÍTVA.
– Igen! – kiáltott Rose.
– Megcsináltad! – mosolygott rá Dennel, és szorosan megölelte.
– Nem én csináltam – felelte a lány, miközben feszengve kiszabadította magát az
ölelésből. – Ő csinálta. – Felemelte az üres bőrt az egyik hüvelykujjánál fogva. – Robotpilóta.
Érted?
Dennel zavart tekintete azt súgta, hogy nem értette.
A szlitén hirtelen hörgése pedig azt a benyomást keltette, hogy ő sem találta viccesnek.
Rose és Dennel ijedten pattant föl, amint az emberi külső megmaradt maradványai is
szétrepedtek, és előtűnt a szlitén a maga förtelmes, undok valóságában. Kiterülve hatalmas
tömege kitöltötte az ülések közti folyosót, karmai felszakították az üléseket.
Rose az ajtó melletti lemezhez ugrott, félrelökve Dennelt. Az üres pilótakezet a
fémlaphoz nyomta, mire az ajtó gyorsan bezárult, elrejtve a szörnyet előlük.
Ekkor az űrsikló erősen oldalra dőlt, és Rose a falnak esett.
– Mit csinál az űrhajó? Mit csinál az űrhajó? – nyögte.
– Azt hiszem, én csinálom – állapította meg Dennel, akit Rose az irányítópultnak lökött,
és a hátával megnyomott különféle gombokat és kapcsolókat.
– Akkor szállj le róla! – Rose gyorsan lesegítette. – Mit kerestél ott egyáltalán?
– Rálöktél – méltatlankodott a fiú. – Az az izé... ugyanaz a szörny, amelyik Blancban
volt?
– Hát, attól függ.
– Mitől?
– Akár egy csomóan is lehetnek.
Az űrsikló megint hintázott egyet, Rose gyomra pedig utána. IRÁNYVÁLTÁS
olvashatták a képernyőn. PARAMÉTEREK. ADJA MEG A PARAMÉTEREKET.
 – Mit gondolsz – kérdezte Rose aggodalmasan –, ha még egyszer hozzáváglak, rendbe
jön?
– Irányt váltottunk – állapította meg Dennel. – Vakon repülünk.
Dörömbölő zaj támadt mögöttük, mivel a szlitén hozzáfogott kidönteni a pilótafülke
ajtaját.

A Doktor nem vesztegette az időt, nekilátott a gravitációs műhelyben az erősítő magjának

az előállításához. Süketnéma jelekkel és bátorító zajokkal irányította a csapatát, és a munka
látszólag olajozottan folyt.
Nesshalop egy lassan szétfolyó pocsolyában ült, és erőfókuszáló eszközöket készített.
Yahoomer kristályalapú rácsot fabrikált. Úgy tekeregtek az ormányai, mint tengeri állatok a
korallzátonyok között. Blista milliónyi valószínűtlennek tűnő egyenletet ellenőrzött újra és
újra, hogy biztosak lehessenek az eredményekben.
– Szép volt, pajtás – paskolta meg a hüllő rücskös hátát a Doktor. – Szégyen, hogy
idebent vagytok.
Megérezte, hogy áll valaki mögötte. Megfordulva Flowerst találta ott. Fehér volt, mint a
hó. Rózsaszín szemüvege csak még jobban vörös szemeire terelte a figyelmet. A gravométert
tartotta a kezében.
– Azért jött, hogy megmondja Blistának, hiba van a szerkentyűjében?
– Igen.
– Én nem tenném – felelte a Doktor, kivette a nő kezéből a gravométert, és ellenőrizte
vele a Justicia rendszerét. – Jól jönne a szonikus csavarhúzóm. Mit gondol, visszakaphatom?
– Majd... Majd megkérdezem Issabel konzultól. Ha legközelebb látom.
– Köszönöm. A kalibráló kristályt később rákötjük a központi magra. Könnyebb lenne
nulla gravitációban.
– Természetesen. Létrehozhatunk egy nullagravitációs mezőt – mondta Flowers
bosszúsan. – Ha akarnánk, az egész LAFEKT-házban súlytalanságot csinálhatnánk.
– Aha. Gondoltam, hogy túl földszerű a gravitáció egy ilyen kis bolygóhoz. Tehát
mesterséges!
– Szerintem időnként jó lenne – felelte Flowers halkan –, ha nem éreznénk az életet
ennyire súlyosnak. – Felsóhajtott, aztán igyekezett összeszedni magát. – Rendben, teljes
beszámolót kérek arról, amit délelőtt csinált.
– Csak ugráltattam az embereket, dolgoztattam őket... – Alaposan megnézte a nőt. – Na és
maga, hogy van? Nagyon megfingatta a főnök?
– Azt kértem, jelentse a munka állását, Doktor.
– Ez válasz a kérdésemre. Nyomára jutottak a szliténeknek?
Flowers elfordult.
– Semmi köze hozzá.
– Ezzel ismét válaszolt. – A gravométer csipogni kezdett, és adatok sorjáztak a
képernyőjén. A Doktor bólintott magában. – Ahogy gondoltam. Beszélgetni akar? Jó. Az a
mellékszoba üres.
 – Itt én parancsolok – erősködött a nő, de aztán elbizonytalanodott. – Ööö, rendben.
Menjünk abba a szobába.
A Doktor követte.
– Nos, Flowers szenátor, a munka jól halad. Sétagaloppnak tűnik. Különösen, hogy
segítséget is kapunk.
– Segítséget? – értetlenkedett Flowers.
– Igen. Ismeretlen erőktől – válaszolta széles vigyorral, és elé tartotta a gravométert. –
Nincs ennek semmi baja. A rendszer bolygóinak pályáját megváltoztatták.
– Az lehetetlen – ellenkezett Flowers.
A Doktor odaadta neki a gravométert.
– Ezek a bolygók aktuális pozíciói. Ha összehasonlítja a két évvel ezelőtt felvett
adataival, látni fogja, mekkora a különbség.
Flowers áttanulmányozta a számokat.
– Itt valami tévedés lesz...
– Vagy tévedés, vagy valami hatalmas gravitációs erő megváltoztatta a rendszer összes
bolygójának a keringési pályáját. Emlékszik, hogy a pályák csaknem teljesen kör alakúak
voltak? Mostanra tökéletesen kör alakúak lettek. A Justice Alfa most már pontosan 100 millió
mérföldre kering a napoktól. A Justice Béta pontosan 150 millió mérföldre és így tovább.
– Ahhoz kevés az eltérés, hogy klímaváltozást okozzon.
– Igen. Bár a Gammának és a Deltának időbe telik, mire elérik a teljes kört. Bármi
csinálta is, még nem fejezte be az elmozgatásukat.
– De ez hihetetlen – felelte Flowers. – Ééés... mi a helyzet velünk, a Justcie Prime-mal?
– Ja, velünk? – A Doktor közelebb lépett. – Velünk más a helyzet. Minket távolabb
nyomtak a napoktól. Nem is kicsit. Talán tizenöt, húszmillió mérföldre? Nem tudom pontosan
megmondani, mert még mindig tart a folyamat. Az orrunk előtt. A lábunk alatt. De egyikük
sem vette észre – még a fejesek sem a Justice Deltán.
– Ez... ez valami természeti jelenség kell hogy legyen.
– Bármi is, ajándék nekünk, a gravitációgyorsító projekthez. Minden sokkal könnyebb,
hatékonyabb, hatásosabb lesz. Most már annyira messze kerültünk a többi bolygótól, hogy
nyugodtan felhasználhatjuk és felerősíthetjük az energiáikat. Nem kell attól tartanunk, hogy
ellenünk fordul a hatás. Létrehozhatjuk azokat a féreglyukakat az űrben, amikre olyan nagyon
vágyik. – Velejéig ható pillantást vetett a szenátorra. – Már-már olyan, mintha már valakik
előttünk is kitalálták volna, hogy a rendszer bolygóit centrifugának használják és már
dolgoznának a problémán egy ideje.
– Ami azt jelentené... – nézett vissza rá Flowers –, hogy csak befejezzük nekik a munkát.
– Vagy lehetővé tesszük nekik, hogy magasabb szintre emeljék a munkájukat.
– Hogy érti?
A Doktor hirtelen elmosolyodott.
– Mikorra várható Rose érkezése?
– Néhány óra múlva – felelte Flowers szórakozottan. – Bocsásson meg. Azt hiszem,
beszélnem kell Issabel konzullal.
– Ha megkérdezné a szonikus csavarhúzómról... – szólt utána a férfi.
Azután felsóhajtott. Vissza kellett térnie a munkájához. Nem az igazi munkához persze –
hanem a saját kicsi projektjéhez.
 A bolygókat persze elmozdították. Ehhez valami nagyon nagy teljesítményű szerkezet
szükséges. Mágnesek az űrben. De hová rejthetnének ekkora mágneseket? Nagyon magasnak
kell lenniük. Hol lehet elrejteni őket anélkül, hogy gyanút keltsenek?
Azonnal számos megoldás jutott a Doktor eszébe. De a következtetései egyáltalán nem
kecsegtettek sok jóval.
Fogta a gravométert, és rácsatlakoztatta a műhely komputerére. Vonakodva nyomogatta a
gombokat – szinte félt, hogy igaza lesz.

– Nem tudjuk irányítani – kiáltotta Rose, miközben az űrsikló úgy fickándozott, mint hal
a horgon.
Dennellel ide-oda dülöngéltek, de a szlitén ökleinek erős püfölése az ajtón csak nem
szűnt. Az űrsikló bizonytalan zúgása sem tudta elnyomni. Legalábbis egyelőre.
– Figyelj! – kiáltotta Dennel a pilótaszékbe kapaszkodva. – Ez honnan jött?
Miközben Rose beékelte magát az irányítópult és a fal közé, smaragdzöld bolygó tűnt fel
ijesztően közel hozzájuk.
– Talán nem ütközünk neki, hanem ráállunk a keringési pályájára.
– Remek. Most vagyunk csak igazán bajban – nyelt nagyot Dennel, mert az ajtó mögöttük
kezdett engedni. – A csúnya farkas mindjárt elfújja a házunkat.
– Lehet, hogy már nem lesz rá ideje – motyogta Rose. – Nem sokáig áll a lábán.
Látta, hogy a bolygó felhőtakarója és a göröngyös, terebélyes kontinensek émelyítő
gyorsasággal közelednek.
Végül kivágódott az ajtó. Ott állt a szlitén. Nagy, ragacsos, ovális feje ide-oda
himbálódzott. Mint egy szörnyű óriás, aki megehető gyerekeket keres.
– Milyen finom adrenalinszag! – jelentette ki dörmögő, érdes hangján.
A fekete szemek összeszűkültek, amint megállapodtak Dennelen. Egy kézzel megragadta
és a plafonhoz nyomta.
– Te megütötted a fejem, én is megütöm a tiédet – sziszegte a lény.
– Ne öld meg! – kiáltotta Rose a motorok növekvő dübörgésében. – Nincs időd! Úgyis ki
akartuk nyitni az ajtót. Le fogunk zuhanni, te vagy az egyetlen, aki megakadályozhatja.
A szlitén a közeledő smaragdzöld foltra nézett. Azután szitkozódott, félredobta Dennelt és
bepréselte magát a pilóta ülésébe. Rémisztő ujjai az irányítópulton matattak.
– Szerencsétlen, gerinctelen bolondok! – gurgulázta, és ellenséges pillantást vetett Rose-
ra. – Pedig állítólag nagy koponya vagy. Nem szabad bántanom téged.
Rose a homlokát ráncolta.
– Hogyan?
– Én is elég okos vagyok – nyafogott Dennel.
– Fogd be – gorombította le a szlitén.
Az űrhajó áthatolt a felhőtakarón. Egyre több részlet rajzolódott ki az alattuk lévő
alaktalan olívazöld vidékből.
– Remélem, meg tudom menteni az irhánkat...
 A hajtóművek hangosabbak lettek, a zötykölődés, hánykolódás rosszabbodott. Remek,
gondolta Rose. Az életem egy földönkívüli, gülüszemű, gyilkos szörnyeteg mancsában van.
Akiről annyit sem tudok, hogy átment-e a vezetői vizsgán.
Dennel gyorsan Rose-hoz sietett, és egymásba kapaszkodtak. Hatalmas erdőség tűnt fel
alattuk. Ha tovább süllyednek, kihajolva megérinthetik a fákat.
– Még mindig süllyedünk! – kiabálta Rose.
– Azt hiszed, nem vettem észre?
A szlitén túl nagy volt, hogy beférjen a székbe, ezért nehezére esett átvennie az irányítást.
Ide-oda imbolygott a különböző rendszerek között, erősen zihált, sikamlós bőrén bűzös
izzadság folyt. Ám lassan, fájdalmasan lassan, sikerült visszaszereznie a jármű irányítását, és
a repülésük egyenletessé vált.
– Igen! – kiáltotta Rose. – Megcsináltad!
A pilóta leereszkedő pillantást vetett a fiatalokra, miközben beállította az új irányt, és
visszafordult az űr felé.
– Ne örüljetek annyira. Itt az ideje, hogy befejezzem, amit...
– Vigyázz! – kiáltott Rose az ablakra mutatva. – Gyorsan!
A szlitén összefonta ormótlan karjait.
– Ugye, nem gondolod, hogy bedőlök egy ilyen...
Valamiféle miniatűr fémépület lebegett az égen, pont előttük. Hatalmas csattanással
összeütköztek. A szlitén vékony, fájdalmas morgást hallatott, mivel ellepték a pilótakabin
széttörő ablakának szilánkjai, a műszerfal pedig lángba borult. A fények kihunytak, metsző
szél csapott be, szétfújva a lángokat.
– Kapaszkodj! – kiáltotta Rose, erősen fogva Dennelt, haja eltakarta szeme elől a rémisztő
látványt. – Most tényleg leszállunk!
A hajó úgy zuhant alá, mint egy darab kő. Mennydörgésszerű hanggal törte keresztül
magát a fákon.

Amikor megszólalt a műszak végét jelző sziréna, Flowers elszántan Issabel irodája felé
indult. Előre elpróbálta magában, mit fog mondani. Többször is ellenőrizte az adatokat, és
jegyzeteket készített, amelyek szemléltetik Issabelnek mindazt, amit a Doktor mutatott neki.
Megborzongott. A Doktornak persze igaza volt. Valaki manipulált a bolygókkal. De mit
akar ez a „valaki”? Milyen tervei voltak a LAFEKT-házzal, amely egyre messzebb sodródott
a napok melegétől?
Flowers eltökélte, hogy nem jön zavarba. Gyakorlatias és higgadt lesz. Titkon abban
bízott, hogy a mondanivalója még Issabel konzult is kizökkenti a nyugalmából, és végre
egyszer felfigyel rá. De ahogy közeledett Issabel irodájához, rettenetes, fájdalmas kiáltást
hallott odabentről.
Első gondolata az volt, hogy odafut, megnézi, jól van-e Issabel. De az ajtó előtt hezitálni
kezdett. Volt valami állatias abban a kiáltásban. Valami már-már... embertelen.
Issabel odabent zokogott.
– A kuzinom – bőgte. – Szegény, drága kuzinom...
Flowers érezte, hogy feláll a szőr a hátán és a nyakán.
 Mit hallott? Az ajtó résnyire nyitva volt, így hát belesett. Flowers sosem hitte volna, hogy
ennyi érzelem lakik Issabel görnyedt testében. De látni, ahogy kalimpál a karjaival és a haját
tépi...
Mintha talált volna benne valamit – egy hajfürtöt vagy – csomót. Issabel kezei
megragadták, amit talált és húzni kezdték.
– Clem Sel Hetch – mondta a konzul rekedt hangon. – Ó, édes kuzinom... Teljesen érezni
akarlak. Ez a gyűlöletes test megfojt...
Flowers rémülten nézte, ahogy kékes-sárgás elektromos fény kezd cikázni Issabel vállai
körül. A feje kettényílt, és csigaszerű hústömeg nyomult keresztül a repedésen. Amint a fény
elhalt, a vékony, beesett test lehullott, mint egy gumihüvely.
Az Issabel konzulban rejlő szörny végre megmutatta magát.

Tizennégy

Issabel valódi, izmos teste csak úgy duzzadt az energiától. Ragacsos húsának lárvaszíne
volt. A nagy, fekete szemekből tejszerű váladék folyt, könnycseppek, melyek sisteregve
hullottak a földre. A lény dühöngeni kezdett. Dührohamában nagy, háromujjú ökleivel a falat
verte, viaszszerű lábaival belerúgott a szekrényekbe. Nagyobb és sápadtabb volt, mint
Ecktosca vagy Dram, az arcát pedig vastag, fekete redők szántották.
Fuss, te hülye!, mondta magának Flowers. Fuss, mielőtt észrevesz!
Ám ekkor a kreatúra megnyomott valamit Issabel asztala alatt, és világító négyszög jelent
meg a falon. Sötét alak látszott rajta, részben sűrű füst fedte el. Flowers szörnyű higgadtsággal
érezte, hogy maradnia kell. Túl sok volt itt a rejtély. Meg kell próbálnia kideríteni, hogy mi ez
az egész.
– A kuzinom haldoklik, Don Arco – sziszegte a ráncos szlitén a képernyőnek. – Érzem.
Érzem a fájdalmát. Mi történt?
– A zseniális lánnyal hozzád igyekvő űrsiklónak problémái akadtak, Ermenshrew – felelte
egy idegen hang – a durva, dörmögő tónusból ítélve ő is raxacoricofallapatoriusi volt. – Eltért
a Justice Deltára, ahol összeütközött egy ellenőrző platformmal. Clem Sel Hetch volt a gép
pilótája.
– Ragaszkodnom kellett volna, hogy használja az ösvényeket – felelte Issabel, vagyis
inkább Ermenshrew, aki a görnyedt, öreg testben élt. – Hipp Sel Hetch bácsikám is itt járt ma
reggel, hogy átnézze az egyenleteket, amiket a tönkrement konzolról mentettem le...
– ...és már értesített, hogy megfelelnek a céljainknak – mondta Don Arco, a képernyőn
látható lény. – Nagyon jól tudod, hogy míg a mi csodálatos testünknek meg se kottyan az
ösvény, ezek az emberállatok kevésbé robosztusak.
– Igen – kuncogott Ermenshrew. – Láttam a lányom próbálkozásainak az eredményét.
– Kutatócsoportot küldünk a hajó után. Amíg Clem Sel Hetch él, van remény. – Kis
szünet következett, amint Don Arco közelebb csúszott a képen. – De térjünk az üzletre. Ha a
Doktor szakértője halott, késleltetheti ez a műveletet?
 – Nem tűrök semmilyen késlekedést – felelte Ermenshrew komoran.
– Jól mondod. Eleget vártatok azokban a gyűlöletes testekben. A helyettesítési folyamat
utolsó fázisába lépett.
– Remek.
– A másod-unokatestvéreim készen állnak, hogy helyettesítsék a Justice Epsilon
ültetvényigazgatóit. A Bétán leváltjuk az összes javítóintézet igazgatóját. A legkisebb
mostohafiaim veszik át a helyeiket – remek kölykök, de kissé vadak. Jót tesz majd nekik a
felelősség. A Gammán...
Flowers egyre növekvő rémülettel hallgatta a személycserék sorolását. Imposztorok
kerültek vezető pozícióba a Justicia összes világán – úgy tűnt, már jó ideje. Vajon meddig ér
el ez az űrlénykorrupció? Mik lehetnek azok az „ösvények”, amiket Ermenshrew említett, és
hová vezetnek? Na és mi lehet az a művelet, ami ennyire sürgős?
A kezében tartott adatokra nézett, és elhűlve döbbent rá, hogy az információk,
amelyekhez olyan nagy nehézségek árán jutott, aligha jelentenének meglepetést egykori
főnökének.
A Doktor. Meg kell keresnie a Doktort.
Ahogy megfordult, félelmében jóformán hallhatatlan szellentés tört fel belőle. Ám
Ermenshrew-t mintha áramütés érte volna.
– Várj, Don Arco – csattant fel a levegőt szimatolva. – Hagytam, hogy a bánatom elfedje
a többi érzékemet. Kémet szimatolok. Egy ronda, nagy csontú embert, aki túl sokat tud.
Flowers elkúszott az ajtótól.
– Ne ájulj el – biztatta magát erőtlenül. – Ne ájulj el, ne ájulj el.
– Nem tudsz megszabadulni tőle? – hallotta Don Arco morgását.
– Végső stádiumban vagyunk – felelte Ermenshrew. – Többé nem látjuk hasznát.
– Akkor jó vadászatot – sziszegte Don Arco. – Ha jól halad a munka, hamarosan újra
láthatlak.
Flowers futásnak eredt. A papírok kicsúsztak a kezéből. Hallotta maga mögött, amint
kivágódik az iroda ajtaja, és súlyos lépések döngenek a mozaikpadlón.
Ahogy menekült a folyosókon, érezte, hogy könnyek buggyannak ki szeméből, a félelem,
frusztráltság és hitetlenkedés könnyei. Nem volt könnyű futni, amikor a világ a feje tetejére
állt, különösen, ha az oldala is rettenetesen nyilallt.
És ekkor, amint átfordult a sarkon, meglátta a Doktort. A férfi felvonta a szemöldökét.
Gömbök tapadtak a nyakára és a vállára, hogy visszakísérjék a cellájába.
– Én még dolgoztam volna, de ezek az izék rám tapadtak – sóhajtott. – Közel vagyok az
áttöréshez, most nem állhatok le!
Flowers levegőért kapkodva, nyilalló tüdővel nem bírt megszólalni. Próbált elmutogatni
egy szlitént óriási karmokkal.
A Doktor rámosolyodott, miközben a gömbök tovább noszogatták.
– A konditeremből jön, Flowers?
A nő megrázta a fejét, és a Doktor után ment. Próbálta legyőzni a fájdalmat és levegőhöz
jutni, hogy elmondhassa, amit akar.
– Gömbök el – nyögte, és az őrök eltűntek a magasban.
– Ez valami edzésprogram? – próbálkozott újból a Doktor.
 Ekkor Ermenshrew fordult be a sarkon. Nyál csorgott az állkapcsáról. Amikor meglátta
Flowerst a Doktorral, a ráncai elmélyültek a dühtől.
– Á – mondta a Doktor.
– Issabel – nyögte Flowers. – Ez Issabel!
– Hát ez remek! – morogta a férfi.

Robsen az ablaka alatt zajló építkezés hangjára ébredt. Elhúzta a függönyöket, és

hátrahőkölt a napfénytől, mint egy vámpír. Daruk, buldózerek sorakoztak a bolygó
világoszöld, mocsaras felszínén.
Felöltözött és lement reggelizni az étkezőbe. Ott találta az egyedül ücsörgő Jaminit.
Kávéval és croissant-nal tömte magát.
Robsen mellé húzott egy széket.
– Nem tudsz aludni a zajtól?
A nő morgott valamit.
Robsen a kávéját szürcsölte.
– Gondolom, valahová tenniük kell az új foglyokat.
– Egy csomót bezsúfolnak ide, amíg megépül az új szállóépület – felelte Jamini. – Az
igazgató mondta a reggeli eligazításon... – Elkomorult. – Nem hallottad?
Robsen megrázta a fejét.
– Hogy legyen hely, jelentősen megnövelik a közös cellában lakó foglyok számát. A
lányok és a fiúk közös cellákba kerülnek.
– De... ez őrültség! – méltatlankodott Robsen. – Ez nem is meggondolatlanság, hanem
egyenesen esztelenség! Mire számít az igazgató?
– Azt mondja, új direktíva fentről – magyarázta Jamini, miközben újabb fánkfalatot
öblített le kávéval. – Ismered, megtesz bármit, csak békén hagyják. Nem csoda, hogy Norris
megpattant. Talán előre látta.
– Talán – ismételte Robsen erőtlenül.
Az ablakon keresztül nézte, amint az építőmunkások lefektették egy új börtön alapjait.

– Jöjjön!
A Doktor kézen fogta Flowerst, és visszafelé indult vele, amerről jött. A nő görcsölő
lábakkal, sajgó bordával próbált lépést tartani vele. Ermenshrew lépteinek dobogása
visszhangzott mögöttük, mint valami szörnyű szívdobogás. Flowers azon töprengett, mit
hallhatnak mindebből a celláikba biztonságosan bezárt rabok.
– Nincs... hová... menni – lihegte.
A Doktor egy oldalfolyosóra tért, de a gömbök megint megjelentek, hogy megállítsák. A
férfi fájdalmasan felkiáltott, amint a gömbök sárgán villogva szívni kezdték az energiáját.
– El – mondta Flowers rekedten, küszködve a szavakkal. – Tűnjetek el! Van eng...
engedélye.
A gömbök vonakodva vonultak vissza a magasba.
 – Valahová mehetünk – mondta a Doktor a száját törölgetve. – De szükségem van a
szonikus csavarhúzóra.
Flowers megütögette a zsebét. A Doktor belenyúlt és kihalászta belőle a csavarhúzót.
– Szóval épp meg akarta kérdezni, hogy visszakaphatom-e? – vigyorgott a Doktor.
– Igen, túl lágyszívű vagyok – ismerte be Flowers.
Egyre hangosabbá vált mögöttük a dübögés.
– Hol a rendszer központja?
– Rendszer... központ...? – Flowers nekidőlt a falnak és az energiaközpont irányába
mutatott.
A Doktor megragadta a nőt, és maga után vonszolta.
Ermenshrew a nyomukban volt. Izgatottan csattogtatta óriási karmait.
– Most merre? – kérdezte a Doktor egy T alakú elágazásban. – Gyorsan! Mondja meg!
A nő balra mutatott.
– Engem üldöz... Magára még szüksége van. Magát nem... nem fogja megölni.
– Többet kellene mozognia, Flowers – dorgálta a Doktor, és továbbtuszkolta. – A
munkája, a sok ülés, a friss levegő hiánya nem tesz jót magának...
Az egész folyosó remegett Ermenshrew lépteitől.
– A rendszerközpont itt van lent – mondta Flowers fújtatva, s egy keskeny, fekete és sárga
jelzésű folyosóra mutatott.
– A belépést emberekre tervezték – állapította meg a Doktor elégedetten féloldalt
fordulva, hogy mindketten beférjenek. – Nem lesz könnyű utánunk jönnie.
Szürke ajtó magaslott előttük.
– Mit akar tenni?
– Reménykedem, hogy nem túlzott.
– Tessék?
A Doktor leültette Flowerst, és babrált valamit a csavarhúzójával. Az ajtó kinyílt, és egy
sötét termet tárt fel. De azonnal óriási gömbök vetették rá magukat, és óriási piócaként
tapadtak rá, hogy kiszívják az energiáit. A Doktor megint fájdalmasan felkiáltott.
– Engedélyeztem ennek a rabnak... hogy sürgős javításokat eszközöljön... a rendszeren! –
Flowers hasztalan ütögette a műlényeket, hogy elengedjék a Doktor vállát. – Eresszétek el!
De ez alkalommal igen súlyos vétség történt a védelmi rendszer ellen, és a gömbök, úgy
tűnt, mindenáron ki akarják szívni a Doktor összes erejét. Pulzáltak, dagadtak, a testükön lévő
horpadások kikerekedtek.
Amint a Doktor térdre rogyott, Flowers izzadó kezébe nyomta a szonikus csavarhúzót. A
gömbök csak ezután tértek vissza csigalassúsággal a sötét plafonra.
– Kár volt bajlódnia – mondta Flowers az orra alá tartva a belépőkártyáját. – Én
beléphetek.
– Jókor szól – felelte a Doktor, reszketve a fájdalomtól. – Ez a gömb megint itt van a
csuklómon. Már volt szerencsém hozzá a műhelyben.
– Maga felismer egy gömböt?
– Higgyen nekem. Nagyon jellegzetes a harapása. – Erőtlenül mosolygott. – Tudja mit?
Szerintem ez jó dolog. – A feltáruló sötét terem felé bólintott. – Jobb, ha maga csinálja.
– De mit? – kérdezte kétségbeesetten. – Doktor meg se mondta, mit...
 Elhallgatott, amikor egy hosszú árnyék vetődött rá. Ermenshrew jelent meg mögöttük a
folyosón. Diadalittas sikolyt hallatott, amikor megpillantotta őket, és széles, ragacsos
babaarca rosszindulatú grimaszba torzult.
Flowers úgy érezte magát, mint egy eltévedt kisegér. Csapdába esve. A macska pedig
nem akarta feladni.
Ermenshrew óvatosan oldalt fordulva bepréselte magát a folyosóra, és araszolni kezdett
feléjük.

Amikor Rose magához tért, úgy érezte magát, mintha egy óriás beletuszkolta volna egy
kövekkel teli zsákba, és fél órán keresztül pörgette volna a feje fölött.
A roncsban sötétség volt. Dennel arccal lefelé feküdt a lány lábán, a szlitén füstölgő lába
pedig a mellkasát nyomta. Az űrsikló zuhanás közben egy fél erdőt letarolt, ami
környezetvédelmi szempontból kifejezetten károsnak nevezhető, viszont megállította őket.
Rose kibújt Dennel teste és a hatalmas, súlyos, füstölgő láb alól, és ellenőrizte a sérüléseit,
esetleges töréseit.
Miután konstatálta, hogy többé-kevésbé egy darabban van, bizonytalanul felállt. Zöld
pálmalevelek és trópusi virágok nyomultak be a kitört ablakokon. Alig szűrődött be tőlük
valami napfény. Rose földönkívüli állatok ciripelését és csivitelését hallotta, és
megborzongott. Jellemző lenne, ha ennyi viszontagság túlélése után megcsípné egy mérges
hangya vagy valami.
Lehajolt, hogy megnézze Dennelt. Lélegzett, bár csúnya, bíborszínű horzsolás
éktelenkedett a homlokán.
– Szóval élsz.
A mély, dörmögő hangra Rose nagyot ugrott és megfordult. A szlitén felemelte
elfeketedett, porhanyós fejét, hogy megnézze őt. Vastag, sárga genny szivárgott a szemén
keletkezett sebből. Rossz bőrben volt.
A szlitén feltámaszkodott egyik megdagadt könyökével. Rose a műszerfalhoz hátrált.
Gyászosan zümmögött, jelezve, hogy maradt még benne valami élet.
– Nekimentünk egy ellenőrző platformnak, a Justice Delta egyik szemének és fülének –
magyarázta a pilóta. – Elértük a Justicia adminisztrációs központját. A rendszer szívét.
Hívhatsz segítséget.
Rose összeráncolta a homlokát.
– Miért jó az neked?
– Nem akarok meghalni – mondta őszintén. – Nem bírok mozogni. Hívj segítséget,
muszáj.
– Miért ilyen sürgős? Ha az emberek meglátnak a jelenlegi formádban...
– Meggyógyítanak, hogy aztán börtönbe zárhassanak. – A szörny felnevetett, s ép szeme
felcsillant. – Éppen abba a börtönbe, ahová tartottunk. Szerintem egyenesen oda visznek
minket.
Rose az ajkába harapott. A segélyhívás egyenesbe hozná őt és a szlitént. De Dennelt a
vezetőség visszapaterolná a javítóintézetbe, ahonnan aztán aligha szabadulhatna ki valaha is.
 – Hívok segítséget – egyezett bele –, egy feltétellel. Nem említed Dennelt senkinek.
Elbújtatjuk, és itt hagyjuk. Ha kiszabadulok a Doktorral, felvesszük és elvisszük magunkkal.
– Rendben – sziszegte a lény, ellenkezés nélkül. – De most siess.
Nehézkes, erőlködő lélegzetvételek között megadta neki a pilótakódot, hogy használhassa
a műszerfalat és megmondta, melyik gombot kell megnyomnia.
– Mayday... vagy S. O. S. vagy... akármi... – hadarta a lány.
Valamivel magabiztosabb volt most, hogy egy mikrofonba beszélt, és egy szörny leste
minden szavát.
– Itt Rose Tyler. Egy javítóintézetben tartottak fogva a Justice Bétán. Át kellett volna
szállítaniuk, de lezuhantunk. A helyzetem... – egy kis kijelzőre sandított – ...északi kvadrát,
hét-nyolc alfa.
A műszerfal képernyőjén statikus csíkok villództak.
– Nagyon súlyos a helyzet. A pilótáról kiderült, hogy egy szlitén, és volt egy kis harc...
– Szikén? – hörögte a pilóta, szinte fojtogatta a szó. – Hogy merészelsz szliténnek
nevezni?
– Elnézést – csodálkozott Rose. – Mivel a Justice Prime-on is volt egy szlitén, azt
hittem...
– A szlitének fafejű bagázs. Mihaszna, fantáziátlan, régimódi...
Rose összeszorította a fogát.
– Elnézést kérek, nem tudom, hall-e valaki, de a pilóta nem szlitén. Valami más randa
szörnyeteg, aki ugyanúgy néz ki, és ugyanarról a kimondhatatlan nevű bolygóról jött...
– Mi blaterének vagyunk – sziszegte a lény.
– Blaterén? – Rose a homlokát ráncolta. – Mi ez a királyi többes?
A blaterén szemei csaknem lecsukódtak, de megeresztett még egy sátáni kacajt. Úgy tűnt,
Rose mögött néz valamit.
Rose megfordult és felugrott.
A képernyőn szörnyű kép jelent meg. Egy tucat, a pilótához hasonló lény gyűlt össze,
vadul vigyorogtak és tülekedtek egymással, hogy láthassák őt.
– Ez az irányítóközpont a Justice Deltán – kuncogta az egyik szörny.
– Pillanatnyilag blaterén befolyás alatt – röhögött egy másik.
Rose a pilótára förmedt.
– Átvertél!
– Úgy kell neked – hörögte, mielőtt elájult.
– Köszönjük az üzenetet és a helyzetmeghatározást, kis ember – folytatta az első blaterén,
miközben a barátai röhögésben törtek ki. Undorító fejét olyan közel nyomta a képernyőhöz,
mintha meg akarná szagolni Rose-t. – Hamarosan érted jövünk.

Tizenöt

A Doktor még mindig gyenge és sápadt volt. A központi magra mutatott.

 – Menjen, gyorsan! A vezérlőpultra van szükségünk. Ki kell találni, hogy mi mire szolgál
rajta.
Flowers elhaladt mellette, és belépett a sötét terembe. Tompa, fehér fény gyulladt fel,
ahogy körülnézett és próbálta kiismerni a rendszereket.
– Ó, kicsi, kövér Flowers, te bolond! – kuncogott Ermenshrew, amint lassan közeledett
feléjük.
– Ő egy űrlény! Miért nem kapják el a gömbök? – kiáltotta Flowers.
– Nincs implantátuma – emlékeztette a Doktor feltápászkodva. – Arról nem is szólva,
hogy alighanem ő irányítja a gömböket.
– Ideje meghalnod, kicsikém – kiáltotta a lény.
– Ha bántod, egy szalmaszálat se teszek keresztbe a drágalátos projektedért, érted? –
csattant fel a Doktor. – A kisujjamat sem mozdítom.
Ermenshrew megvonta hatalmas, nyálkás vállait. A mozdulat lehetővé tette neki, hogy
még egy kicsit közelebb kússzon.
– Ha nem mozdítod az ujjadat, akkor majd a kis barátnőd ujjait töröm le egyesével.
Feltéve, hogy életben van még.
Flowers hallotta, hogy a Doktor hangja elcsuklik.
– Hogy érted?
– Úgy értem, hogy az űrsiklója lezuhant a Justice Deltán.
– Hogyan?
– De kit érdekel a lány? Az egyik családtagom megsérült. Nagyon remélem, hogy a kis
barátodat használta, hogy puhára essen. Annyi évet elvesztegetett arra, hogy emberként éljen.
Ha épp most hal meg, amikor az erőfeszítéseink meghozzák a gyümölcsüket...
Flowers az ajkába harapott, és figyelmeztette magát, hogy ne hallgatózzon, hanem a
gombokra összpontosítson.
– Akármit is terveztek, megakadályozom – közölte a Doktor nyugodtan.
– Igen? – Ermenshrew szemei még jobban kitágultak a csodálkozástól. – Mit tehetsz? A
foglyom vagy.
– Leleplezlek – fenyegetőzött a Doktor. – Megmondom a többieknek, ki vagy. Lehet,
hogy nem dolgoznak továbbra is olyan lelkesen neked.
– Mert kiderül, hogy a Raxacoricofallapatoriusról jöttem és nem a Földről? – kuncogott a
szörny. – Még ha hinnének is neked, szerintem örömmel hallanák, hogy az emberi
mocsadékokat, akik bebörtönözték őket... eltávolították.
– Eltávolították?
– Hosszú ideje munkálkodunk itt a háttérben – hencegett Ermenshrew. – De végre
fölöslegessé vált a bujkálás. – Fekete szemei rosszmájban csillogtak. – A sok középszerű
elmével lassan haladtunk előre. De a te kitűnő munkád, Doktor, lehetővé tette, hogy
előrelépjünk a terveinkben.
– Ez igaz – fuvolázta Flowers. – Hallottam, amint egy másikkal beszélt. Kicserélik a
különböző beosztásokban lévő embereket a rendszerben.
– Csak összegyűlik a család, édesem – ömlengett Ermenshrew. – A Justicia hamarosan
teljes egészében a mi irányításunk alá kerül.
– És aztán? – A Doktor látta, hogy kicsit közelebb férkőzik. – Minek az nektek? Miért
akarjátok a Justicia-rendszert egy óriási gravitációgyorsító centrifugává alakítani?
 – A zsenik mind egyformák. Sosem ismerik fel a saját munkájukban rejlő lehetőségeket. –
Ermenshrew mély lélegzetet vett, és behúzta a hasát, hogy még gyorsabban haladhasson a
folyosón. – A Justicia régóta profitál a földönkívüli-elmék kihasználásából. A mi irányításunk
alatt egész bolygókból fog profitálni! – Előrekapott, de inas teste ismét megakadt. A karmai
centikre voltak a doktor mellkasától. – Senki és semmi nem védhet meg, Flowers.
Flowers a könnyeivel küszködött.
– Mit csinálunk, Doktor?
– A gravitációszabályzó!
– Mi van vele?
– Használjuk ki. Azt mondta, az egész LAFEKT-házban képes nulla gravitációt előidézni.
– Elvileg – felelte Flowers izgatottan. – De az ehhez szükséges energia...
– Csinálja! – mennydörögte a Doktor.
Flowers állítgatni kezdte a kapcsolókat, remélte, hogy beválik.
Aztán felsikoltott, mivel a teste a levegőbe emelkedett.
A Doktor vele együtt felemelkedett. Ermenshrew tehetetlenül nézte, beékelődve a
keskeny folyosóra, ahogy a prédája szó szerint elrepült előle. Dühödt bömböléssel Flowers
után kapott hosszú karmaival, de túl lassú volt. Flowers kilebegett a hatóköréből.
– Te akartad! – üvöltötte a lény – A többieket fogom dolgoztatni helyetted, Doktor.
Rendesen megdolgoztatom őket. Mondtam neked, Flowers, hogy a kedvesség nem vezet
sehova!
– Ne törődjön vele. Rúgja magát a lábaival – utasította a Doktor a levegőben úszva. –
Gyorsan kell haladnunk. Meddig képes a rendszer fenntartani ezt?
– Nagyon leszívja az energiacellákat. – Flowers csinált egy bukfencet, és izgatottan nézett
rá. – Maximum néhány perc, míg visszatér a földi gravitáció.
Rémülten értette meg, hogy mindjárt elérik a plafont borító sűrű sötétséget. Ráébredt,
hogy bár évek óta élt a LAFEKT-házban, fogalma sem volt róla, mi is van ott valójában, a
szemek látósugarán kívül. A gömbök hozzátartoztak az intézményhez. Mindig természetesnek
vette a jelenlétüket. De ez mégis csak az ő rejtőzködő-helyük, a sötét hely, ahol Justicia őrei
gyülekeztek, éberen és bosszúszomjasan, vigyázva a lenti világra.
– Hová megyünk? – kérdezte aggodalmasan a nő.
– Kipróbálni egy elméletet – felelte a doktor, amint a sötétség felszívta őket.
– És ha téved?
– Meghalunk.
– Nem úgy hangzik, mint aki félne ettől. – Flowers lecsukta a szemeit. – Istenem, ugye
nem akar öngyilkos lenni, miután a barátja...
– Fogja be – morogta a Doktor. – Rose jól van. Egy kis zuhanás. Semmiség.
Flowers már nem is látta őt a sűrű sötétben. Kezével megfogta a szemüvegét, nehogy
ellebegjen. Ahogy lenézett, látta, amint Ermenshrew igyekszik kiszabadítani magát a folyosó
fogságából. Ha most lezuhanna, felnyársalná magát azokra a hosszú, csattogó karmokra...
– Kapcsolja be a csavarhúzót – utasította a Doktor. – Szükségünk van fényre.
Flowers engedelmeskedett, és el kellett fojtania egy kiáltást. A kísérteties kék fényben
látta, hogy egyenesen egy fészeknyi gömb felé tartanak. Körülbelül húsz kreatúra várakozott a
száraz, sziklás plafonba vágott polcon.
– Miért nem reagálnak ránk? – suttogta a nő.
 – Nyilván nem szerepel a programjukban, hogy idefent is betolakodókra kell számítani –
vélte a Doktor a sűrű sötétségbe bámulva. – Arra tervezték őket, hogy a lenti világot figyeljék.
Á!
– Mi az?
– Először azt hittem, a gömböket csoportokra osztották a LAFEKT-ház stratégiailag
fontos pontjain. De mi van, ha kitör egy börtönlázadás? Egy maroknyi gömb kevés lehet.
Tehát! Valahogy mozogniuk kell a börtön területén, igaz? – Egyenletes csapásokkal úszni
kezdett a füstszerű sötétségben. – Mint az, amelyiket felismertem a folyosón. Elhagyta a
műhelybeli őrhelyét. Mire következtet ebből?
– Azt, hogy ha baj van, gyorsan ott kell teremniük, méghozzá sokan. – Flowers képtelen
volt nem lenézni. – Figyeljen, Doktor, a nulla gravitáció bármelyik percben kikapcsolhat...
– Látott valaha is egy gömböt az ajtókon keresztül közlekedni?
– Nem. Ami azt sugallja, hogy... – Most már értette, hová akar kilyukadni a Doktor, és
haragosan bólintott.
– Valamiféle alagúthálózat húzódik a tetőzetben. Összeköti az összes szobát és folyosót!
– Helyes. Tehát itt is kell lennie egy járatnak, ahol ezek a gömbök ücsörögnek – kiabálta
a Doktor a nő előtt kalimpálva a sötétben. – Gyorsan, kapaszkodjon belém!
Flowers elkapta a Doktort, és hagyta, hogy maga után húzza. Lágyan lebegett a párkány
felett. Ám ekkor visszakapcsolt a földi gravitáció, és az utolsó centiket zuhanva tette meg.
Körbepásztázott a csavarhúzóval, és koromsötét lyukat látott maguk előtt, szépen a sziklába
vájva. A Doktor eszelősen vigyorgott.
– Nem sokon múlt, igaz? – kérdezte a férfi vidáman.
– Maga szerint a börtön összes falán ilyen párkányok vannak? – kérdezte Flowers
remegve.
– Energiapocsékolás lenne, ha a gömbök folyamatosan őrjáratoznának, nem igaz? Ezért
idefent ülnek, hogy maximálisan feltöltve maradjanak. – Kúszni kezdett a párkányon. –
Jöjjön. Épp elég széles kell hogy legyen nekünk, ha hasra fekszünk és kúszunk.
– Csakhogy én nagyobb vagyok fekve, mint maga – panaszkodott Flowers, miközben
követni próbálta. – Egyébként hová megyünk? Nem bujkálhatunk idefönt örökké. Issabel –
vagyis Ermenshrew – hamarosan rájön, hova tűntünk.
– El kell jutnunk valahova – mondta neki a Doktor.
– Hova?
– A Justice Deltára. Tudnom kell, hogy Rose jól van-e.
– Doktor, sajnálom, ami a barátjával történt, de nem hinném, hogy ezek az alagutak
elvezetnének minket egy több millió mérföldre lévő bolygóra!
– Nem. Ezek az alagutak nem – felelte.

– Dennel! – sziszegte Rose. – Gyerünk már!

Rose az első félig öntudatlan nyögést meghallva megragadta és felállította a fiút. Dennel
körbenézett, elszörnyedt attól, hogy mit élt túl.
– El kell tűnnünk innen minél előbb! – A blaterénre mutatott. – Ugyanilyenek tartanak
felénk, hogy levadásszanak minket.
 – Ó – felelte Dennel, még mindig sokkos állapotban – Nincs sok esélyünk, igaz?
– Meg kell próbálnunk.
Dennel bólintott. Rose kézen fogta és elvezette a blaterén ájult, füstölgő teste fölött, a
kijárat felé.

Az igazgató az üres képernyőt bámulta a falon. Megpróbált kapcsolatba lépni a

feletteseivel. Senki nem válaszolt.
A nyugtató kék lámpa megint szikrázni kezdett. Mérgesen kikapcsolta, hogy a sötét
megnyugtassa a szemét. Hallotta, hogy a személyzet zúgolódik az új direktívák miatt. Pedig
igazán nagy meggyőződéssel igyekezett kihirdetni a szabályokat és biztosítani az embereket,
hogy így lesz minden a legjobb.
Ám valójában már ő is kezdett elbizonytalanodni.
Annyi mindent megtett az elmúlt években, hogy a vezetőség kedvére tegyen. Zokszó
nélkül elfogadott minden vezetőségi döntést, bármilyen furcsának tűntek is, azt remélve, hogy
cserébe szemet hunynak a javítóintézet hibáiról szóló pletykák felett. Elvégre tényleg nem
voltak többek pletykáknál. Egy morzsányi bizonyíték nélkül.
De nem jött senki ellenőrizni. Most, miután egy napot elvesztegetett arra, hogy
megpróbálja utolérni a területi igazgatók valamelyikét, kezdte azt hinni, a vezetőség
egyáltalán nem is létezik.
Hirtelen kinyílt az ajtaja. Nem látta, ki az, úgyhogy bekapcsolta a kék fényt.
Blanc fegyőr.
– Nem hallottam a kopogását – komorodott el az igazgató. – Nem adtam engedélyt, hogy
belépjen.
– Sajnálom, uram – felelte Blanc mosolyogva. – Beszélnem kell önnel.
– Hát jó. Történetesen én is beszélni akartam magával – mosolyodott el a férfi
kényszeredetten. – A bajkeverő – a lány, Rose Tyler – nagyon furcsa panasszal élt maga ellen.
Blanc felvonta a szemöldökét. A mosolya még szélesebb lett.
– Ó?
Az igazgató felhorkant.
– Valami ostobaság, hogy maga egy szörny! De akkor is...
– Ez ostobaság – kuncogott Blanc, aztán füttyentett valakinek, aki az ajtó előtt várt. – Ő a
szörny.
Magas, csupasz bőrű, szürkészöld lény csoszogott be az igazgató irodájába. Fekete
szemei csillogtak, hatalmas karjai végén rettenetes karmok meredeztek.
– Annak a Tyler nevű embernek volt mersze azt feltételezni, hogy maga közénk tartozik,
igazgató úr – mondta Blanc. – Őrültség.
Az igazgató a félelemtől megdermedve figyelte őket a villódzó kék fényben.
– Ez a személy leszel – mondta Blanc a szörnynek. – Tudom, patetikus, hasznavehetetlen
állat. Ezért nem cseréltük le már hamarabb. De ez van. Az itteni csőcselék kedveli. Azt hiszik,
hogy... igazságos. – Mély megvetéssel ejtette ki a szót. – Don Arco szerint sok mindent
hajlandók megtenni a kedvéért. Sokkal jobb eredményeket érhetünk el, mintha kábítószerrel
vennénk rá a foglyokat az együttműködésre.
 – Mi... – Az igazgatónak végre sikerült megszólalnia. – Mit jelentsen ez, Blanc? Miféle
viccet űznek velem?
– Akasztófaviccet – nevetett Blanc.
Az igazgató értetlenül nézett rá.
– Haláli lesz – mondta a szörny.
Nagyot lendített az öklén, és kétszer az igazgató fejére ütött.
A második ütéssel a mahagóni íróasztalhoz vágta a fejét, amitől mindkettő széthasadt. A
kék lámpa feldőlt, és sisteregve feküdt egy vértócsában.
– Szerinted értette a poént? – kuncogott a szörny, Blanc pedig majd’ megszakadt a
röhögéstől.

Ugyanekkor Justicia-szerte lezajlottak a végső személycserék.

A koloniális kormány a Justice Epsilonon gyűlt össze, hogy megvitassák a radikális új
törvényeket, amelyeket a rendszer elnök asszonya nyújtott be a halálbüntetésről. A tervei
szerint minden huszonegy év feletti alkalmas férfit és nőt nehéz fizikai munkára osztanak be.
Aki ellenáll, kivégzik. A politikusok tiltakoztak. Ők a kemény fizikai munka szükségességét
sem értették.
De a blaterének igen. Miután lemészárolták a minisztereket, és átvették a helyüket,
egyhangúan megszavazták az új irányelveket, hogy haladéktalanul életbe léphessenek.
A Justice Alfán a vezetőség tagjai értesítették a gályaparancsnokokat, hogy a történelmi
büntetésmódoknak ezt az ágát lezárják. Az összes rabszolgamunkást a piramisépítésekhez
irányítják. Közben a piramisok főellenőrét levadászták és brutálisan meggyilkolták. Egy
blaterén préselte magát a bőrébe és bejelentette, hogy mostantól a rabszolgák azon dolgoznak,
hogy egy új, hasznosabb tárolóalkalmatosságot építsenek.
A Justice Gamma-i büntetőtelepeken a még megmaradt igazgatókat kivégezték blaterén
helyettesítőik. A liberális rendszerek hamarosan megszűntek, mint ahogy a durvább
fogolytáborok véres szélsőségei is. Az emberi rabokat többé nem használták különféle
kísérletekben, ahelyett dolgoztatták őket, mint az igavonó állatokat, és bekábítószerezték őket,
hogy elhárítsanak minden ellenállást.
Hamarosan megkezdődik ezeknek az embereknek a munkája. Kemény, veszélyes munka,
amelyben több százan, ha nem ezren fognak meghalni.
De a blaterének tudták, hogy épp elég élő állatuk van, hogy szép kis profitot biztosítsanak
az új művelet első három évében. Ha pedig ügyelnek a látszat fenntartására, új rabok is
érkeznek, hogy biztosítsák a munkaerő-utánpótlást. Egyetlen karmukat sem kell mozdítaniuk.

Flowers már jó ideje követte a Doktort a párkányokon és alagutakon keresztül. A

végtagjai sajogtak, a könyökeit és térdeit lehorzsolta, ráadásul sötét és klausztrofobikus
helyeken jártak. Sötétben haladtak előre, hogy spóroljanak a szonikus csavarhúzó
energiájával. Időnként összetalálkoztak egy-egy nedves, ruganyos gömbbel, de szelíden
kitértek előlük, felemelkedve megvárták, amíg elhaladnak alattuk.
 – Mit gondol, mihez kezd most Ermenshrew? – kérdezte Flowers.
– Én a helyében mindent elkövetnék, hogy a gömbök megtámadjanak minket idefent –
jött a lesújtó válasz.
– Na és Ecktosca és Dram Fel Fotch? – kérdezte a nő.
– Az ő helyükben pedig gyömbérsört innék és koccintanék a szabadságra.
– Nem, úgy értem, egyáltalán miért akartak megszökni? Ha a szlitének átvették a börtön
irányítását, tudniuk kellett róla. – Flowers elámult. – Lehet, az egészet megrendezték!
Ermenshrew valahol másutt akarta szolgálatba állítani őket, ezért kicsempészte a cimboráit.
– Ez nem stimmel – vélte a Doktor. – Ecktosca és Dram házi barkácsolású kompressziós
mezőt készített. Megtaláltam a cellában.
– Lehetetlen!
– Pedig így volt. Hihetetlenül fifikásak. De miért bajlódtak volna ennyit, ha egyetlen
szavukra Issabel bármikor kiengedi őket? Eleve ő juttatta őket oda...
Flowers lecsitította. Valami csavarta az orrát, a testét elöntötte az adrenalin.
– Doktor, szliténszagot érzek!
A Doktor megállt kúszás közben.
– Gömbök állják el az utat.
– Ermenshrew az! – mondta kétségbeesetten Flowers. – A túlsó végén vár minket. El fog
kapni.
A Doktor szippantott egy nagyot.
– Az biztos, hogy van előttünk valaki... Ki van ott? – kérdezte.
Flowers visszatartotta a lélegzetét, hogy a legkisebb zaj se kerülje el a figyelmét.
Halk, szellentésszerű hang hallatszott feléjük a sötétségből.
– A csavarhúzót! – súgta a Doktor.
Flowers remegő kezekkel kapcsolta be. A kísérteties, kék fényben a Doktor sziluettje
mögött két gömb zárta el az utat előttük.
De nem közönséges gömbök.
Ezen a kettőn körös-körül cipzár húzódott.
– Tehát nem szöktetek meg – állapította meg Flowers. – Ecktosca Fel Fotch? Dram?
– Flowers szenátor, álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen messzire megy a
keresésünkben – dörmögte a közelebbi gömb Ecktosca hangján.
– Nem titeket kerestünk – nyugtatta meg a Doktor. – Egy fajtatársatok elől futunk. Ez az
egyetlen hely, ahol nem tud elkapni.
Ecktosca gömb próbált megfontoltan bólintani.
– Tehát megtudtátok az igazat Issabel konzulról – vagyis inkább arról a hárpia
Ermenshrew-ról.
– Ti tudtátok? – csodálkozott Flowers.
– Persze, egész idő alatt.
– Miért nem figyelmeztettetek?
– A szlitének nem kevernek idegeneket a családi ügyeikbe – közölte a gömb fennhéjázva.
– A blaterének a mi problémáink, és boldogulunk velük. Előbb-utóbb.
– Blaterének! Ha! – mondta a Doktor felvidulva. – Tudtam, hogy Ermenshrew más
családból kell hogy származzon! Ez megmagyarázza, hogy Issabel konzul miért hessegette el
Rose állítását, hogy egy szlitént látott a Justice Bétán.
 – A barátod mondta ezt? – sziszegte Dram gyorsan.
– Igen, de valójában egy blaterént látott.
– Itt van egy egész hordányi – mondta Ecktosca undorodva. – A blaterének még évekkel
ezelőtt elárasztották a Justiciát.
– Valami nagyszabású terven dolgoznak – helyeselt a Doktor. – De min?

Tizenhat

Riz sose hitte volna, hogy egy nap Kazta mellett fog ülni a közös teremben. Mégis így
történt, együtt kuporogtak a dohos terem végében, csak ők ketten.
Egy titkos klub tagjai, akik hittek a szörnyekben.
Kaz elhagyta a sleppjét, akik mindenki máshoz hasonlóan csak a koedukált cellákra
tudtak gondolni. Ez és Rose hollétének a firtatása voltak az egyedüli beszédtémák. A jobb
kinézetű rabok menő leszólító dumákon dolgoztak. A gyakorlatiasabbak fojtófogásokat és
erőszakos taktikákat gyakoroltak.
Aztán Maggi odajött Kaztához. Sima, narancssárga haja és ostoba arckifejezése miatt
mindig is ő volt Riz szemében Kazta bandájának egyik legijesztőbb tagja – és a legostobább
is.
– Kaz, beszélni szeretnék veled a szörnyekről – mondta Maggi.
– Hiszel nekem?
– Hiszek. Komolyan.
Kazta elkomorodott.
– Ha az a tehén Blanc nem jön rá, hogy felvettem, amit mond, mindenkinek
bebizonyíthatnám az igazamat.
– Próbáltam rábeszélni a többieket, hogy higgyenek neked. – Maggi odahúzott egy
hokedlit. – Mondtam nekik, hogy a szörnyek léteznek. Meg hogy Rose Tylert is azért küldték
el, mert tud róluk. De másról sem tudnak beszélni, mint a fiúk, fiúk, fiúk.
– A fiúk meg másról sem tudnak beszélni, mint a csajok, csajok, csajok – helyeselt Riz. –
Szerintünk elterelő hadművelet.
Kaz bólintott.
– A szörnyek átveszik az irányítást.
– Csak Rose és Dennel tudtak róluk – mondta Riz. – Mindketten eltűntek.
Maggi elkerekedett szemmel nézett rájuk.
– Tényleg láttál egyet, Kaz?
– Nekem elhiheted – felelte Kaz összerezzenve. – Blancban lakik. Bejött a cellámba. Azt
mondta, megöl, ha nem mondom azt, hogy velem volt, amikor Norris, Rose és Dennel
eltűntek. Kicipzározta a fejét és... – Kaz lopva megtörölte a szemét, nem akarta, hogy lássák a
könnyeit... – Az az izé valahogy... kipréselte magát belőle. Szörnyűséges volt. Nagy. Nyálkás.
Azok az ijesztő, fekete szemek...
Maggi az egyik hajfürtjét rágcsálva figyelt.
 – Folytasd.
– Mit tehettem? Amikor Robsen bejött, azt mondtam, hogy Blanc velem volt. – Lenézett a
földre. – Mit tehettem?
– Elmehetnénk és elmondhatnánk Robsennek, mi történt valójában aznap éjjel –
tanácsolta Maggi.
– Persze, biztos hinne is nekünk! – horkant fel Riz.
– Ő a jobbak közé tartozik – vitatkozott Kaz.
– Egy smasszer, az smasszer – erősködött Riz. – Ha kiderül, hogy köptünk, mind
eltűnünk.
– Én nem várok, amíg egy szörny belopódzik a cellámba az éjszaka közepén – közölte
Maggi váratlan elszántsággal. – Ti azt csináltok, amit akartok. Én megkeresem Robsent.
Riz nézte, amint átcsörtet a termen.
– Mi ütött ebbe? – kérdezte Kaz.

Rose kivezette Dennelt az összetört, füstölgő hajóból a mentaillatú őserdőbe. A férfi

elkábult a három nap fényétől, és mindent úgy látott, mint egy túlexponált képen. De kint
voltak a szabadban, ráadásul tombolt a tavasz. Nagy kontrasztot jelentett a javítóintézet
szűkös, izzadt szürkesége után. Rostos levelek és szárak törtek fel a földből zölden
burjánozva. Rose és Dennel alig haladt valamennyit, a növényzet máris teljesen elfedte az
űrsikló minden nyomát.
– Mit tehetünk? – kérdezte Dennel reménytelenül. – Azok az izék elkapnak és megesznek
minket.
– A blaterének nem esznek meg – biztosította Rose.
– Tényleg nem?
– Dehogy. Csak simán megölnek. – Félrehúzott néhány ágat, hogy tovább mászhassanak.
– Ezért keressük meg azt az ellenőrző platformot, aminek nekimentünk. Ha nem ment tropára,
talán megtudhatjuk, hányan vannak, és honnan jönnek.
– Akkor mi futhatunk az ellenkező irányba.
– Vagy elslisszolhatunk mellettük.
– De hogyan találjuk meg? – Dennel előhúzta az öngyújtóját. – Talán leégethetném a
dzsungel egy részét.
– Amivel egyenesen idevezetnéd őket. – Rose mászni kezdett egy csokoládébarna
fatörzsön. – Próbálkozzunk meg a légi felderítéssel.
Félúton fölfelé meglátta azt, amit keresett, egy közeli tisztáson. Úgy nézett ki, mint egy
nagy, fekete fémtorony, amely oldalára dőlve billeg. Hosszú, letaposott ösvény húzódott
mögötte – akkor már nem is toronynak, inkább nagy, ezüstszínű csigának látszott, amely
előrecsúszik a növényzetben. Mögötte a távolban a fák fölé emelkedő fehér épületet látott.
Rondább volt, mint bármelyik bérház, amit otthon látott – pedig ez nagy szó. Az egyik
adminisztratív központ lehet, gondolta Rose. A blaterén pilóta biztos a haverjai közelében
próbálta letenni őket.
– Többé-kevésbé jó irányba megyünk – jelentette, miután visszacsúszott a földre. –
Gyere, nézzük meg.
 Dennel tört az élre. Rose úgy döntött, az övénél sokkal rosszabb fenék mögé is kerülhetett
volna, miközben az életét próbálja menteni egy földön kívüli dzsungelben, szörnyekkel a
nyomában.
Ám a fiú hirtelen megdermedt.
– Gyerünk – mondta a lány. – Nem lehetsz fáradt. Még kilométerekre vagyunk...
Aztán ő is megmerevedett, amikor meglátta, amitől Dennel elborzadt. Nagy, természetes
tisztásra értek. Holttestek és csontvázak borították, mind javítóintézetes egyenruhát viselt.
– Ronika – suttogta Dennel egy sötét hajú lány testére mutatva, aki valaha talán szép volt,
de most rothadó ajkai rémült grimaszba torzultak, és kis zöld bogarak hemzsegtek ki-be a
száján.
Dennel tovább lépkedett két kifacsart, természetellenes pózban fekvő hulla felé.
– Malc... Dix... – Visszafordult Rose-hoz. – A kölykök, akik eltűntek. Azt mondták,
áthelyezték őket.
– De Blanc tette – mondta Rose eltakarva a száját. – Nézd.
Egy fának támasztva ott állt Norris fegyőr teteme.
Dennel vett néhány mély lélegzetet. Sápadtnak, betegnek látszott.
– Nem csoda, hogy sose bukkantak a nyomukra ezeknek az embereknek. Itt dobta el őket.
– De hogy hozta ide mindegyiküket? – csodálkozott Rose. – Nem köthetett el
mindannyiszor egy űrsiklót, nem? Hogy hozta ide Norrist ilyen gyorsan?
– Mit számít? – mérgelődött Dennel. – Ezek az emberek meghaltak, téged pedig csak az
érdekel, hogy kerültek ide!
– Nem igaz! – ellenkezett a lány.
Tett egy lépést Dennel felé, és valami ragacsosba lépett. Lenézett és elsápadt.
– Például az is érdekel, hogy lehet, hogy ezt a szerencsétlent... mintha kifordították volna.
Egy csontváz mellkasán keresztül porózus, vörös hússzövet-törmelékkel borított
egyenruhára lépett. Óvatosan kiemelte a lábát.
– Vigyázz, sosem tudhatod, mibe lépsz!
Halovány poén volt, ami csak egy halovány mosolyt váltott ki. De amikor Rose
kinyújtotta a kezét, Dennel megfogta, és továbbmentek a fodormentadzsungelben.

Flowers kényelmetlenül feküdt a hasán a homályos, büdös párkányon, azt kívánva,

bárcsak siettetné a Doktor kicsit a beszélgetést Ecktoscával és Drammel. Ha Ermenshrew
tényleg azon van, hogy ismét a karmaiba kaparinthassa őket...
– Rajta, ki vele – noszogatta a Doktor a szliténeket. – Lehet, hogy nem tudjuk, mire
készülnek a blaterének, de mire készültök ti? Miért vagytok itt?
– Már elmagyaráztuk.
– Az a rizsa a családtörténet-kutatásról... – A Doktor megcsóválta a fejét. – Láttam a
képeiteket a cellafalon. A szlitén családi üzlet még mindig virágzik, igazam van?
– Amit láttál, az csak egy történelmi színjáték. Aukciókra mindig beöltözöm, a licitálók
imádják. – Előrehajolt, és a cipzárjával játszogatott. – Az üzemanyagüzletet be kellett fejezni,
mert a blaterének alánk vágtak és elhappolták a megrendelőinket. Jobban szervezettek,
korszerűbbek és kisebbek a költségeik.
 – Szóval eljárt felettetek az idő – állapította meg a Doktor. – Kiütöttek a nyeregből. Ezért
ide jöttetek.
– Hogy visszaszerezzük az őseink motyóit – erősködött Ecktosca. – Persze tudtuk, hogy a
blaterének elfoglalják a Justiciát, de kit érdekelt? Szerintem az emberek csak azt kapják, amit
érdemelnek. – Az összepréselődött szlitén böfögött egyet. – Aztán az a mocsadék
Ermenshrew minket is berántott, mert szüksége volt az agyunkra.
– Amit meg is kapott, igaz?
– Nem akartuk, hogy gyanút fogjon, amíg a szökésünkön dolgoztunk – mondta Dram.
– Csodálom, hogy nem vett észre semmit – vallotta be Ecktosca. – Elvégre ha a
zsenialitásunkból kitelik, hogy összezsugorítsuk egy napkitörés energiáit, logikus, hogy
magunkat is képesek vagyunk látványosan összezsugorítani – legalábbis egy időre. És igazad
volt, Doktor, ez kellőképpen kiüti azt a béna implantátumot.
Dram felkuncogott, és eleresztett egy hatalmas szellentést.
– Bár a végletekig fokozza a gázcserét.
– Észre se vettem – udvariaskodott Flowers, és igyekezett nem öklendezni.
– De hogy kerültetek ide fel? – kérdezte a Doktor, aztán csettintett egyet. – Egyszerűen!
Verekedni kezdtek teljes nagyságban, megvárjátok a gömböket, hogy lejöjjenek értetek,
bekapcsoljátok a kompressziós mezőt, és beléjük csimpaszkodtok, amikor visszaszállnak.
– Nagyon jó, Doktor – mondta Ecktosca szárazon. – Ha ennek az izének lenne keze,
megtapsolnálak.
– De mire volt ez jó? Annyi csak a különbség, hogy most idefent vagytok fogságban.
Nem jelent nagy változást, vagy tévedek?
– Miután felfedezted a kompressziós mezőinket, kénytelenek voltunk előbb cselekedni,
mint akartuk – felelte Ecktosca. – Még nem találtuk meg az egyetlen kiutat.
– De senki sem mehet ki vagy be a Justiciáról – szólt közbe Flowers. – Hacsak...
A Doktor kinyújtotta a nyakát, hogy a nőre nézhessen.
– Folytassa.
– Kihallgattam Issabelt – illetve Ermenshrew-t. Valamilyen... ösvényekről beszélt.
Létezik valamiféle folyosó, ami összeköti ezt egy másik világgal.
– Nem csak egy másik világgal – helyesbített Ecktosca.
– Ösvények kötik össze a Justicia összes világát.
– Az összeset? – kérdezett vissza Flowers.
– Nem ösvények, hanem féreglyukak. – A Doktor a hátára fordult, veszélyesen közel a
peremhez, hogy rendesen láthassa Flowerst a tompa, kék fényben. – Pontosan olyanok,
amilyeneket maga akart használni az űrutazáshoz. Csak a blateréneknek már van. Arra
használták, hogy gyanúkeltés nélkül közlekedhessenek a Justicia világai között.
– Mi pedig majd arra használjuk őket, hogy kijussunk innét – sziszegte Dram eltökélten.
– De ha a blateréneknek már megvannak a féreglyukaik, miért dolgoztatnak minket a
gravitációgyorsítón? – tűnődött Flowers.
– Talán hogy a kis féreglyukakból nagyokat csinálhassanak. Hogy növeljék a centrifuga
erejét – válaszolt a Doktor. – Ezért próbálták a blaterének más pályára állítani a bolygókat
pontos mérésekkel, hogy fejlesszék a rendszert. Az egyenlőtlenségek instabilitáshoz vezettek.
– A Justice Prime-ot pedig a szabálytalan pályájával kitessékelik a rendszerből. – Flowers
megborzongott a gondolattól. – De a bolygók mozgatásához szükséges energia...
 – Ébredjen fel végre, Flowers! – csattant fel a Doktor. – Hála a maga kis
munkacsoportjainak, megvan a szükséges energiájuk! A kutatásaik, a találmányaik, a
felfedezéseik...
– Egész idő alatt a saját céljaikra használtak minket – ismerte fel Flowers. – Az orrunknál
fogva vezettek, irányították a kutatásainkat.
A Doktor bólintott.
– Miközben az erősítőn dolgoztam, a számítógép észlelt valami interferenciát.
Ellenőriztem, és mit találtam? Három óriási gravitációelhajlási generátort – amely nemcsak
kimozdítja a természetes pályájukról a bolygókat, de működésben tartja a féreglyukakat is. Az
egyik generátort valahol itt rejtették el, a Justice Prime-on. Egy másikat a Justice Alfán.
Valószínűleg az vonzotta ide az űrhajómat. A harmadik kint van a világűrben. De egy csomó
kisebb erőforrás is van szerte a Justicia rendszerében.
– Biztos a féreglyukak bejáratai – jött rá Flowers. – Amolyan ajtófélék.
– Azokon keresztül jön reményeink szerint a segítség – jegyezte meg halkan Ecktosca. –
Minden kulcsfontosságú helyen van belőlük. Félreeső helyeken, ahol nem kell félni, hogy
meglátják a jövés-menést.
– Valószínűleg. De mi van a harmadik fő erőforrással, a Justicia rendszerén kívül? Az hol
lehet? – A Doktor felváltva hol a gömbökre, hol Flowersre nézett. – Van valakinek
elképzelése?
– Lefogadom, hogy az anyahajójukon! – böffentette Ecktosca. – Így tudták a blaterének
megnövelni a létszámukat. A féreglyukak segítségével egész hadseregeket csempésztek a
Justiciára egyesével.

– Az egyik lány akar beszélni veled. Négyszemközt.

Robsen felnézett a közös helyiség ajtajában mosolygó Jaminira, és felvonta a
szemöldökét.
– Ki mondta?
– Tiller, amikor leadta a szolgálatot. Maggi Jalovitch. Kazta barátnője – Jamini
elfintorodott. – Nem valami észlény. Igaz, máskülönben miért akarna találkozni veled?
– Haha – mondta Robsen elgondolkodva.
Még sohasem kértek tőle kihallgatást. Ha nem Kazta barátnőjéről lenne szó...
Jamini hirtelen elkomolyodott.
– Kaztát mintha kicserélték volna, amióta Blanc, mint mondtad, járt nála. Szerinted
összefügg a kettő?
– Lehet, majd később megkeresem Maggit.
– Akarod, hogy veled menjek?
Robsen fontolóra vette.
– Nem, semmi gond. Talán jobban megnyílik négyszemközt.
– Lehet, hogy csak átverés vagy trükk.
Robsent mosolygásra késztette, hogy aggodalmat lát a nő hosszú, finom vonású arcán.
– Majd szólok.
 *

– Valami bajom van – kérdezte Flowers –, vagy a fény halványodik?

Megrázta a szonikus csavarhúzót izzadt kezében.
A Doktor megint hasra fordult.
– Fogytán az elem. Jobb, ha kikapcsolja. Takarékoskodjunk.
Flowers engedelmeskedett. A Doktor gyászos hangja a sötétségből szólt:
– Meg kell találnunk a kaput. El kell jutnom a Justice Deltára, megmenteni Rose-t.
– Azt hiszem, tudom, hol lehet a kapu – szólt Flowers hirtelen felismeréssel. – Reggel
láttam a vezetőségből az egyik szenátort itt mászkálni. Azt hittem, egy megbeszélésre jött, de
azt lemondták, és nem érkezett űrsikló. Issabel meg akart győzni, hogy tévedtem, de én
láttam. Bement az akvakultúra-részlegbe.
– Látta kijönni? – kérdezte a Doktor.
– Nem, bár nem maradtam ott nézelődni. De minek ment volna oda egyedül?
– Csendes, elhagyatott?
– A kísérleteket néhány hónapja lelassították – közölte Ecktosca.
– Azután Issabel teljesen felfüggesztette őket – tette hozzá Flowers –, és sosem indokolta
meg, miért.
– Milyen gyorsan juthatunk oda? – sziszegte a Doktor.
Dram és Ecktosca fürgén tovagurultak az alagútban.
A Doktorék továbbkúsztak. A férfi valahogy a sötétben is megérezte, mikor fogta el
Flowerst a csüggedés.
– Gyerünk, Flowers – suttogta. – Mindjárt vége. Innen már guggolva is...
Ám ekkor hirtelen elkezdtek félresiklani a dolgok.
– Doktor – súgta Flowers –, van valami a lábamon!
– Hogy?
– Van valami...
– Azt értettem, de mi?
Aztán újabb valami tapadt a karjára, mintha óriási rágógumit nyomnának rá.
– Gömbök! Teljesen... Teljesen ellepnek!
Flowers cuppogó hangot hallott felülről.
– Hirtelen érdeklődővé váltak, mi? Gyorsan, Dram! Milyen messze vagyunk?
– Nem nagyon... – Hirtelen elhallgatott és metsző fájdalomkiáltást hallatott. – Egy
elkapott! Elkapott!
Flowers összerezzent, amint egy gömb finoman a nyakára tapadt.
– Ermenshrew biztos átprogramozta őket, hogy támadjanak meg mindent idefent!
– Köszönjük szépen – füstölgött Ecktosca. – Tökéletes biztonságban voltunk, amíg ide
nem jöttek.
– Fogd be és mozgás – szólt rá a Doktor. – A gömbök lassúak. Még nem szokták meg az
új programjukat. Még van idő... Nézd, már majdnem ott vagyunk! Már látom a fényt az alagút
végén!
Flowers nem tudta eldönteni, hogy a Doktor metaforában beszél, vagy tényleg látja, mert
egy gömb az arcába nyomódott, mint egy tehetségtelen csókolózó. Megpróbált megszabadulni
tőle, de szüksége volt a könyökeire az előrehaladáshoz. A gömbök bármelyik percben
elkezdhetik kiszívni az energiáját... kiszárítani...
– Itt vagyunk! – nyögte Dram. – Az akvakultúra-részleg.
– Túl magasan vagyunk, hogy leugorhassunk – ismerte fel a Doktor. – Nagyon magasan.
Flowers félresöpörte az arcáról a gömböt, de megvonaglott, mivel az ezúttal inkább a
hajába csimpaszkodott bele. Épp időben vált szabaddá a kilátás, hogy láthassa, amint a Doktor
a mélybe veti magát a sziklapárkányról.
– Hát persze – mormogta Ecktosca.
Mint egy nagy labda, pattant egy nagyot, és lezuhant a lyukon a Doktor nyomában. Dram
habozás nélkül követte.
Hirtelen Flowers is megértette. Összeszedte minden erejét, és leugrott a Doktor után.
A gömbök azonnal működésbe léptek – és a levegőben tartották. A Doktor nyilván arra a
gondolatra alapozott, hogy a gömbök nem engedhetik meghalni őket. Büntetésre
programozták őket, nem gyilkolásra.
Az Ermenshrew dolga.
Flowers lenézett az akvakultúra-részlegre. Nagy, kör alakú terem volt. A szélén és a
helyiség közepén lévő nagy körben fák és növények nőttek tápanyagokkal feltöltött
öblöcskékben. Gumicsöveken keresztül táplálták őket, amelyek indaként lógtak alá a
fémtartályokról. A fehér falakról mesterséges napfény sütött rájuk.
Senki sem volt ott, a Doktort leszámítva, akinek két gömb szorította a vállát és egy a
lábát. Flowers a saját gömbjeit nagyon segítőkésznek találta. Óvatosan elvitték a középen
burjánzó növények fölött és finoman letették a Doktor mellé a földre.
Azután legnagyobb meglepetésére elengedték, és a Doktorra vetették magukat.
– Magának nincs implantátuma – mondta a doktor fogcsikorgatva, miközben erővel
próbálta a végtagjait mozgásra bírni.
– Ermenshrew azt remélte, hogy sikerül fönt tartaniuk?
– Hogy aztán pedig elé hurcoljanak minket – helyeselt a Doktor. – Szedje már le rólam
őket!
– Gömbök, engedjétek el – parancsolta Flowers, de nem történt semmi. – Elengedni!
– Hiába. Ermenshrew elvette öntől az irányítást. Ne vesztegesse az időt. Keresse meg a
kaput. Ez az egyetlen esély!
– Hol vannak a szlitének? – kérdezte Flowers, és őrjöngve nézett körül. – Ők
segíthetnének!
– Lehet, hogy már el is mentek.
Újabb négy gömb szállt alá az égből, és mohón a Doktor testére tapadt, aki térdre rogyott.
– Találja meg a kaput! Gyorsan! – kiáltotta.

Tizenhét
 Flowers izgatottan rohangálni kezdett az akvakultúra-részlegben. Hogy néz ki egy
űrkapu?
– Mi ez? – hallotta a Doktor nyöszörgését.
Flowers visszafordult hozzá, és elszörnyedve kiáltott fel. A Doktort ellepték a gömbök.
Legalább harminc tapadt rá, sötéten villóztak és mozogtak. A Doktor keze kinyúlt a tömegből,
a legközelebbi fémpárkányra mutatva.
– Ez... ez nitrogénvezeték – felelte Flowers.
Két újabb gömb bukkant fel, hogy csatlakozzon a társasághoz, egyik a Doktor combjára
tapadt, másik az arcára.
– Ne aggódjon, Doktor, megtalálom a kaput...
– Gondoltam, hogy nitrogénvezeték. Honnan adagolja a nitrogént?
– A bolygó felszínéről. Van egy cső, ami egyenesen odavezet. Most hagyjon, hogy...
– A légkör nitrogén?
Flowers kétségbeesetten tördelte a kezét.
– Csaknem teljes egészében. Ha elérjük a legtávolabbi pontot a három naptól, megfagy és
nitrogénhó fog esni. Ebben a tartályban dolgozzák fel, ammóniával kombinálják, és ezzel
táplálják a növényeket...
– Nyissa fel a vezetéket – nyögte a Doktor, miközben arrafelé vonszolta magát.
– Tessék?
– A szonikus csavarhúzóval! Az ellenőrző panelen! – Újabb öt gömb telepedett rá.
Teljesen beborították. – Gyorsan! Ermenshrew már úton lehet!
Flowers az ellenőrző panelre irányította a szerszámot. A csavarhúzó felzúgott, de a
kibocsátott energia kevésnek bizonyult. A csavarok alig mozdultak.
– Sózzon oda neki!
Flowers a tartálynak ütötte a csavarhúzót. A kék energiahullámok nagy reccsenést
hallattak, és az ellenőrző panel hirtelen feltárult. Flowers sikítva ugrott hátra, mert
nagynyomású, halálos nitrogén-hóförgeteg tört elő, amely belepte a járatot és a Doktort.
Pontosabban a Doktoron hemzsegő gömböket, amelyek kellemetlen, sikító hanggal
elengedték őt és gömbölyű jégcsapokként zuhantak a földre. A Doktor lesöpörte magáról a
zúzmarát. A kabátján jégvirágok képződtek, de néhány, az arcán és homlokán éktelenkedő
vörös folttól eltekintve sértetlennek tűnt.
– Szép volt – mondta a Doktor, miközben félrerugdosta az elpusztult gömböket, és
odament felsegíteni a nőt. – Akartam szólni, hogy ugorjon félre.
– Honnan tudta, hogy ez lesz?
A Doktor körbenézett.
– Ez a bolygó húszmillió mérföldre eltávolodott a napoktól, ugye? Ettől a légkör nagyobb
része megfagyott – sokkal több vált hóvá, mint amivel a feldolgozó szerkezet meg tud
birkózni.
Flowers nem tűnt elégedettnek.
– Ennél többről kell hogy szó legyen.
A Doktor egy közeli paradicsombokrot nézett.
– Akkor magyarázza meg maga.
– Az a valami, amivel az űralagutakat csinálják... a gravitációgörbítő! – kiáltott Flowers.
– Biztosan a bolygó felszínén építették fel, ahol senki nem látja!
 – Gondolja, hogy a rövidhullámú gravitációs mező magas nyomással kinyomta a csaknem
folyadék halmazállapotú nitrogént? – A Doktor Flowersre nézett és elmosolyodott. – Tehát
így történt!
Flowers mosolyát hirtelen orrfacsaró bűz zavarta meg.
– Mi ez a szag?
A Doktor is szimatolni kezdett.
– Ammónia. Biztos megrepesztettük a tápanyagtartályt, és szökik a... Á! – Hirtelen
megragadta egy magas, kecses facsemete törzsét. – Ha már a szökés került szóba...
Flowers átölelte a karját.
– Megtalálta a kaput?
– Ez egy poppito-fa. Kizárólag a szlitének bolygóján nő. – A Doktor megragadta,
meghúzta és körbenézegette. – Több mint gyanús, nem?
– Zseniális észrevétel, Doktor.
Flowers ijedten kapta fel a fejét a fülsértő űrlényhangra.
Ermenshrew lépett be a terembe, még mindig eredeti szörnyalakban. Fekete, összeszűkült
pillantással nézett rájuk.

Robsent már a puszta tény is nyugtalansággal töltötte el, hogy Maggi Jalovitch
mindenáron találkozni akar vele. Lehet, hogy semmi az egész – valami apróság. Robsen tudta,
hogy a rabok engedékenynek tartják őt. De Maggi Kazta barátnője, és mindig megvolt az
esélye, hogy tud valamit, amit ő nem. Valamit, amit Kazta sose mondana el egy smasszernak.
Valamit Blancról.
Felidézte a hangokat, amelyek Blanc szobájából szűrődtek ki, és a kárörvendő
arckifejezést, amikor kollégája lejátszotta neki azt a felvételt. Kénytelen volt elfogadni az
állítást, hogy azokat a hangokat hallotta. De legbelül tudta, hogy Blanc beszélgetett valakivel
a szobájában. De hová tűnt az a valaki?
Állandóan az jutott eszébe, amit Rose Tyler hordott össze a szörnyekről...
Maggit ma rendkívüli konyhaszolgálatra osztották be. Vasárnap volt, ilyenkor az összes
blokk együtt evett, beleértve az igazgatót is. Robsen közben elhatározta, hogy megkeresi
Blancot, és feltesz neki még néhány kérdést most, hogy átgondolta a dolgokat.
A kantinban ellenőrizte a beosztást. Blancnak a mosodában kellett lennie. Most
beosonhatna a szobájába körülszimatolni...
Ha elkapják, azonnal hazazsuppolják, és félévi fizetésmegvonással számolhat. Elment az
esze. Kizárólag a pénz miatt jelentkezett erre a melóra, és most kész lenne feláldozni mindazt,
amiért idejött. A sok, gyerekeitől távol töltött hónap, akiket nevelőotthonba adott...
De amikor odaért Blanc szobájához, azon tépelődve, hogyan törjön be, észrevette, hogy
résnyire nyitva van az ajtó.
Nagyszerű. Így már nem csinál semmi rosszat. Csak utánajár a dolgoknak. Blancnak
elvben szolgálatban kéne lennie. Ha pedig ott van, miért van nyitva az ajtaja?
Óvatosan kinyitotta az ajtót.
Maggi volt odabent.
 – Mi a... – Robsen már nyúlt a gumibotjáért, de látta, hogy szükségtelen. A lány arca
rákvörös volt, és reszketett a félelemtől. – Jalovitch! Mit keresel itt?
– Ó, Robsen fegyőr – hadarta, miközben kövér könnycsepp gördült végig az arcán. –
Blanc tudta, hogy beszélni akarok magának a szörnyekről, ezért idehozott.
– Ő hozott ide? Mikor?
– Egy órával ezelőtt. Meg is kötözött.
Robsen valóban dulakodás nyomait látta. Egy magas, vörösesbarna levelű növény feldőlt.
– Hol van most?
– Nem tudom, uram. Azt mondta, majd később intéz el.
– Idehozott mindenki szeme láttára?
– Nem találkoztunk senkivel – mondta Maggi szerencsétlen hangon. – Megkötözött, de
kiszabadultam. Muszáj volt... Ő egy szörnyeteg, uram! Cipzár van a fején...
– Ez a sületlenség a szörnyekről! – csóválta Robsen a fejét. – Kiterveltétek az egészet,
ugye? Az egész csak egy rakás hazugság, nem igaz?
Robsen annyira szerette volna elhinni, hogy neki van igaza!
– Akkor arra válaszoljon – ellenkezett Maggi –, miért hozott Blanc ide?
Robsen nem tudott válaszolni. Aztán látta, hogy Maggi egy nagy fekete lemez előtt
kuporog.
– Másokat is ide szokott hozni – súgta Maggi. – Meg más szörnyeket is. Esküszöm, hogy
ez nem kitaláció. Ezen a lemezen keresztül tűnnek elő a semmiből. Ha rálépnek, megint
eltűnnek.
– Rendben – felelte Robsen. – Gyere, elmegyünk az igazgatóhoz. Blancot is odahívatjuk.
Tisztázzuk a dolgot.
– De most már az igazgató is közéjük tartozik! – ellenkezett a lány rémülten. – Ő is
szörny!
– Nyugodj meg, Jalovitch, vagy megbilincsellek...
Maggi átölelte a férfit.
– Bebizonyítom!
Robsen próbált kiszabadulni. Amikor a lány váratlanul elengedte, hátratántorodott a
fekete lemezre.
Elektromos zümmögés hallatszott.
Miközben saját kiáltása visszhangzott a fülében, Robsen érezte, hogy szétporlad a teste.
Elmálló ujjaival a forró levegőt markolta, aztán semmivé foszlott.

Rose és Dennel zihálva és izzadva végre elérte az ellenőrző állomást. Akkora volt, mint
egy kis bungaló, és billegve feküdt, mint valami sebzett lény.
– Antigravitáció – mondta Dennel. – Még mindig próbál a levegőbe emelkedni.
– Jó tudni, hogy van bennünk valami közös – sóhajtott a lány, miközben átmászott a
tátongó bejáraton. – A reménytelen optimizmus.
Lehet, hogy egyszer régen ellenőrző platform volt, de most inkább egy vidámparki játékra
hasonlított. Azok után, amit idejövet láttak, Rose alig bírta egyben tartani a gyomrát, és
megtartani az egyensúlyát, úgy hánykolódott a szerkezet. Por kavargott a levegőben körülötte.
A tompa neonfényben látta, hogy a padló, amelyen áll – s amely valaha egy fal volt – tele van
képernyővel.
Rálépett egy „be” feliratú kapcsolóra, és valamelyik képernyő életre kelt. Megpróbálta a
következőt is, de az nem működött. Ám a mellette lévő hirtelen bekapcsolódott, mintha egy
nagy szem nyílt volna ki.
Rose elmosolyodott és a monitorokat figyelte. Aztán felismerte, mit lát maga előtt.
Gondolta, az itteni emberek biztosan amolyan Nagy Testvérként használták ezeket a
helyeket. A különböző börtönök szerencsétlen foglyai után kémkedtek. Ám úgy tűnt, sokkal
inkább a blaterének használták, hogy a saját fajtájukat ellenőrizzék. Kis feliratok informáltak
a különböző helyszínekről.
Justice Epsilon, a miniszterelnöki iroda: egy blaterén ült bőrfotelban, asztalra tett lábbal.
Justice Alfa, a felvigyázók állomáshelye: három blaterén állt a kamerának háttal. Tömpe
farkincájukat csóválták, miközben a távoli piramisépítést figyelték. De az előtérben más
épületeket is emeltek. Hatalmas, ronda, négyszögletes kőmonstrumokat. Mik az ördögök
azok...?
Aztán a jobb lábánál lévő képernyőre tévedt a tekintete. Justice Béta, hatos javítóintézet,
igazgatói iroda.
– Dennel, ezt nézd – suttogta.
A fiú melléje lépett, és némán figyelte a blaterént, amint bepréseli magát egy húsos,
kényelmes jelmezbe, majd magára cipzározza az igazgató bőrét, és eligazgatja az arc és nyak
lötyögős részeit. Aztán bevetésre készen kiegyenesedik.
– Jaj ne... – suttogta Dennel.
– Miért csinálják ezt a blaterének? Mit akarnak?
– Megölni bennünket – csattant fel Dennel. – Mint Ronikát, Malcet meg odakint a
többieket.
– Nem. Nem mindannyiunkat. Az emberek egy része élve kell nekik, különben miért
vacakolnának a rejtőzködéssel?
– Nem számít – mondta Dennel tompán. – Mi már nem bújhatunk el előlük. Nincs hová
mennünk. – Rose-ra nézett. – Mindent elfoglaltak.

Flowers összehúzódott, amint Ermenshrew közelebb lépett.

– Mit akarsz már megint? – sóhajtott a Doktor, mint akit sért a blaterén hirtelen feltűnése.
– Hogy szabadultál meg a gömböktől? – sziszegte a lény.
A Doktor vállat vont.
– Kicsit lehűtöttem a lelkesedésüket.
– Elegem van a szánalmas próbálkozásaidból, hogy elodázd az elkerülhetetlent.
– Úgyis épp menni készültünk – felelte a Doktor. – Mindjárt lecsúszunk a kis
űrcsúszdátokon.
– Az csak a miénk – fröcsögte a blaterén. – A mi páncélunk elég erős a féreglyukakon
való utazáshoz, negatív mellékhatás nélkül. Az emberek nem ennyire kemények. Ez felettébb
kényelmetlen – ha megkockáztathattuk volna, hogy a csinos kis malacka barátodat áthozzuk a
kapun, az unokatestvérem még mindig egészséges lenne.
 – De nem csak a kényelmes utazás kedvéért készítitek ti ezeket az alagutakat, igaz? A
gravitációgyorsító segítségével felerősítitek a féreglyukhálózat energiáit, és billiószor
nagyobb alagutakat készíthettek. – A Doktor Ermenshrew-ra bámult. – De miért? Minek
nektek egy ekkora lyuk?
– Nemsokára magad is rájössz – felelte a szörny csillogó, fekete szemekkel. – A csapatod
szerencsére nélküled is csodálatosan halad az éjszakai műszakban, Doktor. Az erősítő
hamarosan elkészül. – Ermenshrew oldalt hajtotta hatalmas fejét. – Most, hogy megmutattam
nekik, mi lesz, ha cserbenhagynak.
Ledobott valamit a padlóra. Nedves cuppanással landolt.
Flowers riadtan nézte a sűrű, sárga tócsát, amiben egyetlen cukormázas szem lebegett.
– Ó, Nesshalop – suttogta.
– Most pedig Flowers, azt hiszem, ideje, hogy meghalj.
– Nem – mennydörögte a Doktor dühtől remegve. – Mielőtt bármit teszel, én a helyedben
szippantanék egyet a levegőből a kifinomult orroddal.
Ermenshrew úgy tett.
– Ammónia?
– Bezony ám. – A Doktor a tárva-nyitva lifegő ellenőrző panelra mutatott. – Pusztító
impulzust tápláltam a nitrogénvezetékbe. Az ammónia szerepel hordozóként. Miközben mi itt
beszélgetünk, az ammónia átalakítja az energiát, hogy fellője a fölöttünk lévő
gravitációgenerátorba.
– Hazudsz – lépett előre Ermenshrew felemelt öklökkel.
– Nincs sok időd, hogy leállítsd. Nemsokára a generátor szétszóródik a bolygó befagyott
felszínén. Akkor pedig fasírt lesz mindenkiből, aki megpróbál átmenni a féreglyukaitokon,
ugye?
Ermenshrew egy villogó falhoz fordult, és mérgesen sziszegett. A fal hangtalanul
elcsúszott. Függőleges szerelőfolyosó tűnt fel mögötte, vaskos fém létrafokokkal.
– Csak a miheztartás végett, tisztában vagyok vele, hogy ez valami trükk, érted?
– Hát persze.
– Ne feledd, nem szökhetsz meg előlem – felelte a lény, és eltűnt a szerelőfolyosón.
Kísértetiesen visszhangzott a hangja. – Még ha megkockáztatnátok is a kapu használatát, nem
lép működésbe idegeneknek. Hamarosan találkozunk.
A Doktor gyorsan fölvette Nesshalop ragacsos lében úszó szemét, amely szomorúan
pislogott rá. A Doktor csókot nyomott ráncos, cukros szemhéjára.
– Egy tápanyagtálcában hagyjuk. Ha nem szárad ki, Nesshalop talán képes lesz
újjáépíteni a szemet.
– Mi értelme? – nyögte Flowers. – Az a gonosztevő! Megöli Nesshalopot, ahogy
mindannyiunkat! Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy a blaterének azt tegyék, amit akarnak?
– Hogy találhatom meg Rose-t? – A Doktor gyengéden egy paradicsombokor alá helyezte
a szemet. – Úgy biztos nem, hogy itt ülök és siránkozom.
Flowers megtörölte a szemét.
– Az ammóniától van – mormogta kaparó torokkal. – Egyre nagyobb a szivárgás.
Hirtelen Flowers két oldalán elektromos kék fénnyel felrobbant a föld. Flowers rémülten
ugrott fel, amikor egyik pillanatról a másikra a két szlitén tűnt fel köhögve mellette.
– Azt hittük, megpucoltatok – vigyorgott a Doktor, hátba veregetve őket.
 – Vártuk, hogy végre leszálljatok a kapuról – morgott Dram.
– Próbálnál csak te megbirkózni egy ilyen adag ammóniával, amikor a tüdőd akkora, mint
egy disznó csöcse. – tette hozzá Ecktosca. – Mocskos anyag.
Még mindig köhögve megragadta a poppito-fa aranyszínű törzsét, amely ragyogni kezdett
és eltűnt. Helyén nagy fekete lemez tűnt fel egy virágcserép alján.
– Egy idegennek nem lép működésbe, de a saját fajtájuknak kinyílik – vigyorgott a
Doktor.
– Azok után, amin keresztülmentünk, nem akarjuk, hogy Ermenshrew megint bezárjon,
ammóniagőzbe fulladjunk, vagy felrobbanjunk a romboló impulzusodtól – közölte Ecktosca,
miközben a lemezre lépett.
– A mimtől? – értetlenkedett a Doktor. – Ja, attól!
– Gyere, Dram – hívta Ecktosca. – Bárhol jobb, mint itt.
Dram követte. Lassan elhalványultak és szétfoszlottak.
A Doktor kézen fogta Flowerst.
– Nekünk is mennünk kell.
A nő köhögött, a torkát még mindig égette az ammónia.
– De azt se tudjuk, hová vezet a folyosó!
– Nem maradunk itt sokáig. Rögtön továbbmegyünk a Justice Deltára. Kivéve persze, ha
rögtön odavisz.
– Hallotta, hogy a folyosó nem biztonságos.
– Miért, itt maradni talán az? – A Doktor megfogta a nő vállát, és a szemébe nézett. –
Látta a gravométert. A bolygók most vannak a leghatásosabb, legkiegyensúlyozottabb
pozícióban. Biztosan kéjutazás lesz.
– Biztos? – Flowers meghúzta a tunikája gallérját.
Valahonnan fentről, a szervizalagútból bősz, mérges ordítás hallatszott.
– Talán rájött, hogy blöfföltem?
A Doktor felugrott a növények közé, és maga után húzta Flowerst.
A nő a Doktor mögé állt a lemezen. Úgy érezte, tűket döfködnek a testébe. A fülei
recsegtek. Elakadt a lélegzete. Mintha valami szúrós marok gyúrná össze, mint a tésztát.
Aztán a világ elhomályosult és Flowers sikoltva zuhanni kezdett egy égető, sercegő
ürességbe.

Tizennyolc

Rose talált egy Justice Delta jelzésű képernyőcsoportot, amelyek helybeli képeket
mutattak. Irodákat látott, egyértelműen emberi és nem blaterén használatra tervezve. Az egyik
helyiségben összetört forgószékeket halmoztak fel – a támlájuk túl gyengének bizonyult a
blaterén hátakhoz. Egy következő monitor sötét, baljós helyet mutatott. Nagy, elmosódó alak
mozgott a közepén. Homályos, sárga fénybe és füstbe burkolózott. De épp amint Rose és
Dennel kétségbeesetten elhagyta volna a remegő platformot, megláttak egy képernyőt, ami a
holtestekkel borított mezőt mutatta, ahol korábban jártak.
– Talán jobb lesz itt maradni – sóhajtott Dennel. – Így legalább ha a blaterének ugyanarra
jönnek, mint mi, látni fogjuk, hogy csak tíz perc van hátra az életünkből.
Rose gyengéden hátba vágta.
– Míg élünk, remélünk. – Aztán elkomorodott. – Egy pillanat. Minek kamerázná be ezt
egy blaterén?
– Talán szeretnek halott emberekben gyönyörködni.
Ekkor szürkés, örvénylő tünemény jelent meg a semmiből. Rose nagyot pislogott, amint a
tünemény hirtelen átváltozott...
– Robsen! Ez Robsen fegyőr! – meredt a látványra döbbenten Dennel. – Hogyan...
Honnan...
– Azt tudjuk, honnan, nem? A javítóintézetből. – Rose nézte a képernyőn, ahogy Robsen
lassan, reszketve körülnéz. – Ami a hogyant illeti... a varázslatot szerintem kizárhatjuk.
Dennel hátrasimította a frufruját.
– Biztos?
– Nem is tudom, valamiféle átjáró lehet ott. Azért filmezik, hogy szemmel tartsák, ki
közlekedik rajta. – Megragadta Dennel karját, és elvigyorodott. – Talán azon át leléphetünk
innen!
Dennel gyászosan viszonozta a szorítást.
– De ahogy mi láttuk Robsent átjönni, a blaterének is láthatták.
– Akár minket is láthattak, ahogy átjöttünk a tisztáson!
Rose kikecmergett a nyirkos levegőre.
– Szedjük össze Robsent, és tűnjünk el innen gyorsan!

Flowers kinyitotta a szemét, és elállt a lélegzete. Egy blaterén nézett le rá, aki egészen
betöltötte a látómezejét. Kinyitotta a száját, hogy sikítson, de egy erős, síkos mancs befogta.
– Ecktosca vagyok – sziszegte egy ismerős hang. – Már azzal is pont elég veszélybe
sodortak minket, hogy utánunk jöttek. Legalább annyi jóérzés legyen magában, hogy nem
kezd sikongatni, mint egy gyerek, hogy idevonzza az őröket.
Flowers bólintott, mire Ecktosca elengedte. Egy barátságtalan, ablaktalan szobában
voltak. Az ismerős fekete-sárga dekorációból ítélve egy vezetőségi konferenciateremben
lehettek. Borzalmasan érezte magát, de legalább túlélte az utat. Ami azt jelentette, hogy a
bolygók többé-kevésbé tökéletes pozícióba kerültek ahhoz, amit a blaterének terveznek.
Volt egy sejtése, hogy az ő helyzete momentán kevésbé tökéletes.
– Hol a Doktor? – suttogta.
Ecktosca Flowers háta mögé mutatott. A szenátor imbolyogva megfordult, és látta a
Doktort egy ugyanolyan fémlemez fölé hajolni, mint amilyenre ráléptek az akvakultúra-
részlegben, és a szonikus csavarhúzóval ügyködött nagy serényen. Időről időre megállt, és jól
megrázta, mielőtt folytatta volna a munkát.
 – Nem ajánlatos használni ezeket a vackokat, amikor majdnem kimerült bennük az elem –
sóhajtott a Doktor. – A sugár nem fókuszál tökéletesen. Mindenféle kóbor molekulákat
gerjeszt.
– Örülök, hogy legalább van valami, ami gerjed – morgolódott Dram.
– Mit csinál? – érdeklődött Flowers.
A Doktor széles mosollyal fordult felé.
– Á, hát itt van! Megérkeztünk a Justice Deltára! Kicsit tengeribetegnek érzi magát, ugye?
– Inkább, mintha bennem lenne a tenger.
– Nem is olyan rossz, ugye?
– Ez volt a legszörnyűbb dolog, ami valaha történt velem.
– Eddig. – A Doktor visszatért a foglalatosságához. – Várjon. Épp próbálom
megakadályozni, hogy Ermenshrew egyenesen utánunk jöjjön.
– Hogyan?
Ecktosca adta meg a választ helyette.
– Ellentétes gravitációs impulzust táplál az elhajlást szabályozó relébe.
– Igen, ahogy mondja – mormolta a Doktor. – Itt aztán nem jön keresztül. Kicsit
mellékvágányra kerül...
Flowers Dram és Ecktosca felé fordult.
– Ti miért vagytok még itt?
– Mert őrök állnak az ajtó előtt – sziszegte Ecktosca. – Hallottuk, ahogy mozgolódnak.
– Csakhogy nem tudjuk, hányan vannak – tette hozzá Dram. – Óvatosnak kell lennünk.
Leütjük őket, talán néhánynak a bőrét is elvesszük.
Ecktosca bólintott.
– Akkor talán kitrükközhetjük magunkat...
– Sikerült! – kiáltott a Doktor boldogan. – Ez biztosan...
– Shhhh! – A Doktort csaknem ellepte a nyál, amint mindenki egyszerre csendesítette el.
Ekkor felpattant az ajtó, és egy felfegyverzett blaterén rontott a szobába. Rögtön a
nyomában még egy. És még egy. Flowers ösztönösen körbenézett, hogy hova szaladhatna
vagy bújhatna, de már jöttek is érte. Megvonaglott, amint egy acélos mancs szorította össze
csuklóját, térdre kényszerítve őt. Dram harciasan ökölbe szorította a markát, de Ecktosca
megrázta a fejét, és megadón feltartotta a kezét.
A Doktor vágott egy grimaszt.
– Ez legalább megválaszolta az egyik kérdést. Sok őr van az ajtó előtt.
Ellenkezés nélkül tűrte, hogy egy blaterén megragadja a vállát hatalmas karmaival, és jó
méterrel a föld fölé emelje.
– Helló – köszönt nekik a Doktor vidáman. – Vigyetek a főnökhöz.

Riz és Kazta együtt vacsoráztak. Reménytelen vállalkozás ekkora tömegben. A

beszélgetés középpontjában még mindig Rose Tyler két nappal ezelőtti bemutatója volt. Riz
elismerő pillantások össztüzében találta magát, mint az elkövető társa. Kaz mindezzel nem
törődött. Az ő szemei az igazgatóra összpontosítottak, amint bejött Blanc társaságában.
 Riz tudta, miért. Volt valami a járásában, egy kis szökkenés a lépésében, ami nem illett
hozzá. Az arca is húsosabbnak tűnt. Ráadásul sülve-főve együtt volt Blanc-kal.
Kaztának is feltűntek ezek a dolgok. Riz látta, hogy az ujjpercei elfehérednek a műanyag
kanál körül.
Maggi sápadt arccal csatlakozott hozzájuk.
– Hol voltál? – kérdezte Kaz. – A lányok azt mondják, otthagytad a munkahelyedet.
– Blanc szobájában jártam – mondta Maggi egyszerűen. – Feltételezi, hogy beszéltél
velem, és kérdőre vont.
Riz és Kaz hitetlenkedő pillantást váltottak.
– A szobájába vitt? – Riz majdnem kiabált, és Kaz megrúgta az asztal alatt, hogy
maradjon csöndben.
Blanc arra nézett, de az arca kifejezéstelen maradt.
– Azt hiszi, úgy rám ijesztett, hogy befogom a számat – felelte Maggi. – Rémes volt. Nem
jutok ki élve, ha Robsen...
– Robsen? – Kaz elhúzta a száját.
– Te jó ég! – Riz hangyányi féltékenységet érzett. – Megmentett téged?
– Nem, nem egészen úgy történt – mondta Maggi, reszketve, rémült, üveges tekintettel,
mintha valamiféle sokkos állapotban lenne. – Figyeljetek, találtam ezt-azt. El sem hinnétek,
hogy miket.
Riz körülnézett, hogy nem jár-e a közelükben fegyőr.
– Tégy próbára.
– Nem kell. Be fogom bizonyítani. Mindenkinek. – Hirtelen bevetette ismerős, kissé
reménytelen mosolyát. – Amikor megteszem, Kaz, neked kell átvenned a vezetést.
Gondoskodnod kell róla, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie.
Kaz aggodalmasan nézett rá.
– Most meg miről beszélsz?
De a szemük kikerekedett, akárcsak Rizé, mert Maggi egy csillogó, fehér belépőkártyát
emelt fel.
Riznek leesett az álla.
– Ez Robsené?
Maggi bólintott.
– Nem hiszem, hogy szüksége lesz rá ott, ahol most van.

Robsen egy gyógynövényágyásban találta magát. A növények illata rothadó hús szagával
keveredett, és felfordult tőle a gyomra. Az ég epezöld volt, ami most tökéletesen illett a férfi
közérzetéhez. Aztán megpillantotta Dennel éjjeliőrt és Rose Tylert. Az agyában próbálta
összerakni a kirakós darabkáit, mindhiába.
– A Justice Deltán van – mondta Rose. – Hogy került ide?
– Maggi Jalovitch lökött...
Rose felsegítette.
– Az igaz, hogy nagydarab lány, de ekkorát talán még ő sem tud lökni.
 – Norris... – Robsen nem bírta levenni a szemét a nagydarab férfi testéről, élettelen, fekete
szemeiről. – Tehát Blanc tényleg megölte?
Dennel bólintott.
– És itt rejtette el a többi áldozatával együtt.
Robsen szótlanul csatlakozott a bólogatáshoz.
– Végre kinyílt a szeme – állapította meg Rose. – Ja és emlékszik a szörnyekre, amikről
beszélni próbáltam? Azt hiszem, egy csomó olyan tart éppen ide felénk. – Rose a férfi mögé
pillantott. – Nekem úgy tűnt, mintha a semmiből termett volna itt, valahol arra...
Robsen a fejét dörzsölte.
– Minden összekavarodott. Maggi – úgy értem, Jalovitch – Blanc szobájában volt és
mutatott valami lemezt...
– Olyat, mint ez? – kiáltotta Dennel.
Rose felsegítette Robsent, és látta, hogy Dennel egy sötét, kerek lemezre mutat. Olyan
volt, mint egy flancos fürdőszobamérleg, félig az aljnövényzet alá rejtve.
– Szóval, ha ráállunk erre, Blanc szobájában termünk? – nézte Dennel reménykedve. –
Otthon!
– A börtönben – emlékeztette Rose. – Visszajutunk a startmezőre.
Dennel megrázta a fejét.
– A szabadság eszménye igencsak el van túlozva. Vissza akarok menni. Semmi másra
nem vágyom.
– Tudod, hogy Blanc kitöri a nyakad, ha visszamész – figyelmeztette Rose. – Ott sem
biztonságosabb.
– Már hogyne volna!
– Jól van, elég legyen! – Robsen önérzetesen kiszabadult Rose kezéből. – Dennelnek
igaza van. Vissza kell mennünk.
Rose összefonta a karjait.
– Igazán? Akkor lássuk, hogy működik.
Robsen megmerevedett.
– Nos, az előbb valahogy... – Ezzel ráállt a lemezre.
Az égvilágon semmi nem történt.
Dennel és Robsen körülnézett valami irányítószerkezet után, de nyomát se látták
ilyennek.
– Blanc át tud küldeni rajta embereket – intett körbe Rose a hullamezőn. – De azt nem
akarja, hogy visszamenjenek, igaz? Nem mintha tudnának.
– Tudom, hogy elvileg én vagyok a fegyőr, de... – Robsen a kezébe temette az arcát. –
Mihez kezdünk? Tényleg vannak itt szörnyek?
Rose idegesen nézett körbe.
– Ha még sokáig várunk, látni fogja őket, amikor jönnek megölni minket.
Miközben beszélt, hatalmas robaj hallatszott a távolból.
– Nem kell tovább várni – állapította meg Dennel.

*
 Flowers, Ecktosca és Dram a Doktor mögött vonult a folyosón. Körülbelül ötven métert
tettek meg, mígnem a blaterének megálljt parancsoltak nekik egy dupla ajtó előtt.
– Nem csoda, hogy ennyire őrzik a kaput – jegyezte meg a Doktor. – A nagykutya
ajtajában vagyunk.
– Don Arco – mormogta Dram.
Flowers elkomorodott. Vele beszélt Ermenshrew az irodájában!
– A blaterén pátriárka. Hogy sorvadnának el a belei! – Ecktosca megjegyzését egy
tockossal jutalmazták. – Szóval itt rendezték be a boltot.
– Ez a vezetőség fő előadóterme – mondta Flowers.
A Doktor megrázta a fejét.
– Csak volt.
Justicia új vezetése már eszközölt néhány változtatást.
Odabent nyomasztó sötétség uralkodott. Az áporodott, avas levegőt szinte harapni
lehetett. A gazdag díszítéssel tervezett ablakokat barna, ragadós nyálka borította, mintha
direkt ki akarnák szorítani a napfényt. Az üléseket feltépték, és egyenetlen üvegszerű anyag
borította a földet a helyükön. Flowers úgy érezte, mintha valami hatalmas, alvó élőlény
páncélján állna. E rémálomba illő helyiség közepét pedig egy másik lény foglalta el. Több
száz, körben elhelyezett, illatos gyertya borította füstbe.
Az őrök hátrább maradtak, szemmel láthatóan vonakodtak belépni a lerombolt terembe, a
Doktor pedig Ecktoscához fordult.
– Miért füstölnek?
Ám ezúttal Dram felelt ijesztő lelkesedéssel.
– Don Arco kétszer szökött meg a kivégzés elől. Másodszor egy teljes évig kellett
bujkálnia egy mérgező hulladék-lerakóhelyen. Tönkretette a tüdejét.
– A gyógyító gyertyák megkönnyítik a belégzést neki – tette hozzá Ecktosca. – De ha
engem kérdezel, szerintem csak pózol. Az égegyadta világon semmi baja.
– Gyertek közelebb – mennydörögte egy síri hang a kavargó füstön keresztül.
Flowers rögtön felismerte a hangját, őt hallotta, amikor Ermenshrew-nál hallgatózott. A
foglyokat előrelökték a homályba. Lábuk ragadt a szirupos padlón. Flowerst fojtogatta a füst.
Aztán a libbenő, változó árnyékokból egy hatalmas, hájas blaterén bontakozott ki. Hasa
túllógott az ölén, csaknem elérte viasszerű térdeit. Nyaka úgy ráncolódott, akár egy
megduzzadt zsák, ahogy ide-oda forgatta a fejét, mígnem duzzadt, vizenyős szemei
megállapodtak a Doktoron.
– Maga Don Arco, ugye? – biccentett felé a Doktor. – A főgóré. A pátriárka.
A kérges száj mosolyra nyílt.
– Isten hozta a világaimban.

Riz az előtte gőzölgő löttyre bámult, túl ideges volt ahhoz, hogy egyen, hiába biztatta
Kaz, hogy szüksége lesz az erejére az előttük álló megpróbáltatásokhoz.
Volt egy fegyőrkulcsuk – amivel ő, Kaz és Maggi oda mehetett a börtön területén, ahová
csak akart. Robsen utolsó figyelmessége. Riz remélte, hogy jól van, bárhol legyen is.
 Most szerezhetnek egy űrsiklót, és kényszeríthetnek valakit, hogy vigye el őket innen.
Elfelejthetik ezt a helyet. Megszökhetnek. Újrakezdhetik valahol szabadon...
De Maggi Jalovitch közismerten a legostobább lány volt – és az ő kezében volt a
megoldás kulcsa. Mi lesz, ha elszúrja?
Maggi hirtelen nyögni, nyöszörögni kezdett, és a hasát fogta.
– Rosszul vagyok! Nagyon!
Riz Kazra nézett. Mit művel Maggi? Néhány fegyőr máris feléjük indult, Blanc és az
igazgató pedig homlokukat ráncolva figyelték őket az asztaluktól.
– Add ide a belépőkártyát! – súgta Kaz. – Maggi, ha átkutatnak...
De már elkéstek. Maggi jámboran hagyta, hogy a fegyőrök kivigyék a kantinból.
– Elcseszte! – suttogta rekedten Kaz.
Riz a gőzölgő tányérjába bámult, ezért nem látta, mi történt ezután, de Maggi nyilván
valahogy kiszabadult, és visszaosont az étkezőbe, mert néhány pillanat múlva már pontosan
Blanc és az igazgató mögött állt, és torkaszakadtából kiabált:
– Nem hisztek a szörnyekben?
Egyik kezével Blanc, a másikkal az igazgató fejére csapott. Azok megdöbbenve próbáltak
a lány felé fordulni, de Maggi eközben megrántott valamit a hajukban.
– Nézzétek, kik irányítanak itt!
A kantin elnémult, amint kék fény tört fel Maggi előtt. Blanc ekkor már talpon volt. A
földöntúli ragyogásban valami kibújt a fejéből, mint valami sűrű, viaszos genny egy cisztából.
Az igazgató bőre is elcsúszott, amint valami idegen, valami nálánál sokkalta nagyobb próbált
kiszabadulni belőle.
– Ezt láttam – zokogott Kazta. – Amikor Blanc megmutatta.
Riz rémülten figyelte, amint a szörnyek előkecmeregtek emberi rejtekhelyükről. Az
emberek sikítoztak, hánytak vagy zokogtak.
Blanc Maggi felé csapott hatalmas, izmos karjaival, de lassú volt. A lány helyett egy
pánikba esett fegyőrt talált el az ökle. A férfi az asztal alá esett, a feje természetellenes pózba
csavarodott.
Maggi félrelökte az igazgatót, és a fegyőr testére lépve felállt az asztalra.
– Válasszatok! – kiabálta, túlüvöltve a felfordulást. – Vártok, amíg megölnek titeket is,
vagy ti ölitek meg őket?

– Szóval te vagy az a nagyra becsült Doktor – mondta zihálva Don Arco, és elismerőn
bólintott. – A férfi, aki megmutatta nekünk az utat. Olyan közel voltunk a szükséges
áttöréshez, hogy nem láttunk a szemünktől.
A Doktor a groteszk lényre nézett.
– Nem sokat látsz ebben a füstben, mi?
– Azt látom, hogy két szlitén is van veled.
Felkacagott. A kacagása olyan volt, mint ha köveket morzsolnának.
– Pechetek volt, fiúk. Eleinte tele voltatok lelkesedéssel. De nem tudtatok megállítani
minket.
– Várd ki a végét – horkant fel Ecktosca.
 A mögötte álló őr belerúgott hátulról a lábába, amitől térdre kényszerült.
– Lehet, hogy újraszervezem a csapatot. Kell munka, szlitén? – nevetett megint. Váladék
hörgött a tüdejében. – Tudod, az a baj, hogy ilyen jó nagy fenekem van. Szeretem, ha sűrűn
csókolgatják. Tudsz csücsöríteni, szlitén? He?
– Főjön anyád a pokol bugyraiban, Arco! – sziszegte Ecktosca.
Az őr megütötte. Az ütésnek olyan hangja volt, mint amikor cukrozott almába harapnak.
– Kis senkik – fröcsögte Don Arco, lenézve a szliténre. – Nézzetek magatokra. A
családotokat tisztelet övezte. Jól ment az üzlet is. Piszkos karmaitokban tartottátok a külső
bolygótengert. De aztán minden odalett, ugye? – Előrehajolt a székében, amitől riadtan
meglibbentek körülötte a gyertyalángok. – Mikor puhultatok el így, szlitén?
Dram küszködött az őr szorításában, de őt is térdre kényszerítették.
– Szóval téged is a maga oldalára állított ez a csőcselék, Doktor? – Arco közelebb hajolt,
hogy közelebbről is szemügyre vegye a Doktort. – Felcsaptál hozzájuk tudományos
tanácsadónak?
– Miről beszélsz?
– A nagy visszatérésükről – nevetett fel megint a blaterén. – Segítenél nekik újraindítani a
bolygóégető üzletágat, ugye?
A Doktor őszinte csalódottsággal nézett Ecktoscára és Dramre.
– Ennyit az antikvitásról meg a beöltözésről.
A szlitének nem szóltak semmit, de Don Arco beszélt helyettük is.
– Idejöttek, a régi relikviáik után szimatolni. Csakhogy közben rájöttek, hogy mi is itt
vagyunk. Azután meg azt hitték, hogy átvehetik a műveletünket. Azt hitték, elég erősek
velünk szemben. – Megint felnevetett, nagy, fröcsögő nevetéssel, miközben a szlitének felé
fordította a figyelmét. – Tudjátok mit? Az sem okoz örömet, ha láthatlak könyörögni titeket.
Nekem ti semmik vagytok. Legjobb lenne, ha most rögtön megölnélek benneteket.
– Ne velük foglalkozz. Miért nem mondod meg inkább, hogy ti mit kerestek itt? Mit is
segítettem én elérni? – A Doktor elmosolyodott. – Aminek az elérésében továbbra is
segíthetnék.
Flowers megütközve nézett rá, de ő csak vállat vont.
– Ideje új terveket szőni.
Dühödt ordítás hallatszott az elsötétített ablakok mögül. Don Arco intett, mire a Flowerst
fogva tartó őr elment, hogy utánanézzen. A nőt is vitte magával. A szörnyeteg megtörölte
mancsával a mocskos ablakot. Flowers elburjánzott pázsitot pillantott meg, kusza műkertet.
Egy pusztulásnak indult, valaha csodálatos kertet.
Az egyik bokor közepén pedig egy blaterén lábai kapálóztak a levegőben.
– Ermenshrew az – jelentette az őr. – Fejjel lefelé egy bokorban. Menjek, segítsek neki?
– Világokat robbantott fel. Milliókat mészárolt le. Tehetségkutató ügynökséget vezet a
Hastus Minoron. – Don Arco az őrre nézett. – Gondolod, hogy nem bír kikecmeregni egyedül
egy bokorból?
Flowers félrenézett, amint Ermenshrew kikászálódott a bokorból, és az épület felé indult.
A Doktor szabotázsa végül is működött – bár így se sokkal jobb a helyzetük.
Don Arco a Doktorra nézett.
– Mi baja a kapunak? Ti rendben megérkeztetek.
 – Becsapósak lehetnek ezek a kis féreglyukak az űrben – mondta a Doktor. – Mire
használjátok? Spóroltok a taxin?
– Praktikus kis közlekedési módként szolgálnak a Justicia területén. De ha elkészül a
gravitációerősítőd és működésbe lép...
– Felnagyíthatjátok őket. Erre készültetek egész idő alatt.
Don Arco kuncogni kezdett. Mint amikor elefántok ugrálnak egy zúzott kővel megrakott
billencsen.
– Tudtuk, hogy a földönkívüli-slepp előbb-utóbb megtalálja a megoldást. Úgyhogy
folyamatosan készültünk...
– Így most összeköthetitek a lyukakat, hogy egy hatalmas kaput hozzatok létre az űr
szövetében.
– Pontosan.
– De miért?
A pátriárka mosolyogva nézett végig rajtuk, még a térdeplő szliténeken is.
– A szuperkapun, amit létrehozunk, átmehet az egész Justicia rendszer. A bolygók, a
napok – minden!

Tizenkilenc

Rose a közeledő hangokkal ellentétes irányban vezette Dennelt és Robsent. A nagy

épületek felé tartottak, amelyeket korábban látott: a vastag erdő most átláthatatlan volt minden
irányban.
– Legalább ötvenen jönnek utánunk! – lihegte Dennel.
Robsen bólintott.
– Semmi esélyünk.
– Shhh! – Rose megállt, és feltartott kézzel lassításra utasította a többieket is. – Azt
hiszem, hallottam valamit föntről. Tartsatok bakot nekem.
Robsen aggodalmasan pillantott hátra, miközben bakot tartott Rose-nak, hogy
felmászhasson a legközelebbi fára. Azután ő is követte.
– Siessetek! – sürgette őket Dennel, ahogy a töredező ágak reccsenése egyre közelebbről
hallatszott. – Mindjárt ideérnek!
De ebbe az irányba sem számíthattak sok jóra. Körülbelül száz méterre egy kis tisztáson
hat blaterén állt, feszülten figyeltek körbe – mögöttük pedig egy sérült, aki alig bírta tartani
magát. Biztos ő volt a pilóta.
– Íme, a szörnyek – suttogta Rose.
Robsen bólintott. Az arca annyira elfehéredett, hogy vörösesszőke haja úgy tűnt, mintha
izzana.
Rose leugrott a földre.
– Csapdába estünk.
– Nem tudjuk kikerülni őket? – kérdezte Robsen.
 – Talán ha lenne egy tucat bozótvágó késünk.
– Vagy lángszórónk – tette hozzá Dennel komoran.
Robsen felnyögött, amikor egy különösen nagy reccsenés hallatszott mögötte.
– Mintha keresztülfutnának a fákon.
– Akkora zajt csapnak, amekkorát csak bírnak, hogy beijedjünk és a cimboráik karjaiba
fussunk – magyarázta Rose.
Ekkor egy hatalmas fa dőlt feléjük recsegve-ropogva.
Robsen hátraugrott.
– Mi a...
– Megtaláltak! – kiáltotta Dennel.
– Nem – felelte Rose, aki valami nagy, fémes tárgyat látott áthaladni a fák közt. – Nem,
nézzétek csak!
Mint valami bizarr lövedék, az ellenőrző platform lavírozott feléjük. Az oldalán billegett,
feltartóztathatatlanul szántotta fel az erdő talaját.
– Biztos a gravitációs motorok – mondta Dennel megrökönyödve. – Üzemzavar lehet.
Tolja magát előre.
– Ez az egyetlen esélyünk – közölte Rose. – Nyitva az ajtaja. Hátha be tudunk szállni.
– És átjuthatunk a szörnyek fellett – helyeselt Robsen. Az ellenőrző platform után rohant,
és felugrott rá. – Gyertek!
– Gyorsan, Dennel! – Rose kézen fogta a fiút, és maga után vonszolta.
Épp csak beugrottak a kabinba, amikor nekiütköztek még egy fának, amitől
körbepördültek, mint a ringlispíl.
Rose fejjel a képernyőknek esett. Megkapaszkodott, remélte, hogy nem törik ki az üveg a
lába alatt.
– Robsen fegyőr! – mondta Dennel, miközben a platform folytatta útját. – Ha visszaérünk
a javítóintézetbe, megtenné, hogy bezár, és soha többé nem enged ki?
– Be kell zárnunk az ajtót – kiabálta Robsen –, még mielőtt a blaterének...
Rose kongó hangot hallott, és bősz földönkívüli-üvöltést. Az ajtó nyílásán keresztül egy
pillanatra megpillantott két szörnyet, amint félreugranak a jármű elől.
– Most már mindegy – állapította meg Robsen. – Mit gondolsz, megláttak?
– Ha nem, akkor is kiszagoltak – felelte Rose.
Dennel a kezébe temette a fejét.
– Még ádázabban jönnek majd utánunk, mint eddig!
Hirtelen az ellenőrző platform forogni kezdett az óramutatóval egy irányba, miközben
tovább nyomult előre. Rose úgy érezte magát, mint egy hörcsög a mókuskerékben, ahogy
próbált állva maradni. Nem sikerült és megint rázuhant a képernyőkre. Amikor a platform
abbahagyta a pörgést, az ajtóból tetőablak lett.
– Így nehezebb lesz bejönniük – mondta Robsen.
Dennel bólintott, és egy vágást törölgetett a fején maszatos ingujjával.
– Mi hogyan szállunk majd ki?
– Maradjatok csöndben! – csattant fel Rose.
A képernyők még mindig működtek. Az egyik különösen felkeltette az érdeklődését. A
sötét, vészjósló helyiség, amit már látott... Közelebbről látta, hogy az elmosódott, sárga füst
gyertyáktól ered. Azok füstölnek.
 És ott volt a Doktor.
– Ez ő! – kiáltott Rose, és a képernyőnek szorította az arcát. – Fel kell hangosítani! Most
rögtön!
Robsen megtalálta a gombokat. Elszántan kapaszkodtak és figyeltek, miközben a
járművük utat tört magának az erdőn keresztül.
Eddig is nyakig voltak a szószban. Most, ahogy meghallották az igazságot a néhány épen
maradt hangszóróból, Rose úgy érezte, hogy kezdenek teljesen elmerülni.

Felbolydult a javítóintézet kantinja, miután a szörnyek kitörtek emberi búvóhelyükről.

Riz halálos félelemmel nézte, amint egy csapat kemény legény, valóságos díjbirkózók,
fenyegetőn a szörnyeteggé vált Blancra rohannak. A rémség az egyik fiúnak támadt, aki
székkel a kezében rontott rá. Blanc félreütötte a széket, és letépte vele a fiú karját.
De a fiú kiáltása, a vére valóságos áradatot indított el a pánikba esett tömegben. Az, hogy
ijesztő szörnyek smasszereket ölnek, egy dolog – de most egy társukat nyomorították meg.
Abbamaradt a rémült kiáltozás és az emberek székeket ragadtak, asztallábakat próbáltak
leszakítani. A fiúk, legalább húszan, a szörnyre vetették magukat, és egyre többen
csatlakoztak hozzájuk – köztük Kaz is. Segített földhöz szorítani az egyik óriási mancsot,
miközben két fiú székeket tört szét a borzalmas fejen. A rém hamarosan eltűnt Riz szeme elől
a gyerekáradatban.
A másik szörny már majdnem elérte az ajtót. De még mindig félig rajta volt az emberi
bőr, nem tudott akadálytalanul mozogni és harcolni. A tömeg földre gyűrte, ellepte és csúnyán
ellátta a baját.
Maggi ide-oda ingázott a két kupac között, és eszelősen vigyorgott.
– Üssétek! Nyírd ki a földönkívüli mocskot!
– Most már mi parancsolunk! – kiáltotta Kaz diadalmasan. Szörnyvér csorgott az arcán.
– Mindannyian kitörhetünk innen! – kiáltotta Maggi, felvillantva a belépőkártyáját. –
Látjátok? Gyertek velem, és én kiviszlek innen titeket! Mindenkit!
A tömeg egyetértőn morajlott. Riz látta, ahogy Kaz és Maggi kivezeti a menetet a
teremből. Látott néhány smasszert, Jaminit és Tillert, akik az asztalok mögé bújva tehetetlenül
nézték, ahogy a foglyok összeverődnek és otthagyják őket a szörnyek rángatózó, összetört
testével.
Maggi új szörnyeteget keltett életre, egy feltartóztathatatlan erőt, amely annyi év után
végre kitört a börtönéből. Miközben csatlakozott a népvándorláshoz, Rizt izgatottsággal
töltötte el, hogy most már ő is a része.

Flowers elképedve hallgatta Don Arco szavait.

– Lehetetlen. Nem sikerülhet. Az erő, ami ahhoz kell, hogy napokat mozdítsanak ki a
pályájukról a bolygóikkal együtt...
– Képesek vagyunk rá – biztosította Don Arco.
– De nem repülhetnek keresztül az űrön egy egész naprendszerrel!
 – Dehogynem – bólintott Don Arco derűsen. – Harmincévnyi kutatásomba került és
további nyolc évembe itt, a helyszínen, miközben lassan irányításunk alá vontuk az egész
helyet. A vezetőség főhadiszállását egyetlen hatalmas számítógéppé alakítottuk, hogy
kidolgozzuk a szükséges kvantummechanikát. Hála Flowers szenátor csapatának és néhány
leleményes megoldásuknak a hardverfejlesztés terén, már majdnem indulásra készek
vagyunk. A Justice Prime-ról fogjuk irányítani a rendszert, biztonságos távolságra a
centrifuga erejétől.
– Az egész, úgy ahogy van, képtelenség.
Flowers képtelen volt megemészteni. Levette a szemüvegét és céltalanul tisztogatni
kezdte.
– Nevetséges törekvés.
– Nevetséges – helyeselt a Doktor is. – Valószínűtlen. Abszurd. Lehetetlen. – Közelebb
lépett Don Arcóhoz, valahogy sikerült magával húznia az őrét is. – Talán pont ez a célod,
hogy a bíróság is ezt gondolja, ha a törvény lecsap rád, ugye? Miután elkövetted a bűntényt,
amire valójában készülsz.
– Ugyan már – szólt közbe Ecktosca hirtelen. – Egy naprendszerrel cirkálni az űrben?
Elég feltűnő közlekedőeszköz.
– Senki nem lát semmit, szlitén – felelte Don Arco. – A féreglyukak azonnali utazást
tesznek lehetővé, igaz? Nyitunk egy lyukat az űrben, és a Justicia átugrik rajta. Egy másik
naprendszer mellett bukkanunk fel.
A Doktor rámeredt.
– De akkor ott minden elpusztul. Gravitációrengést idéztek elő, ami kiüti a bolygókat a
pályájukról.
– Ugyan, dehogy – felelte Don Arco. – Mire ez megtörténhetne, a három nap már rég
elégette őket. – Megpaskolta Dram fejét. – Ezek a gyerekek napkitörés-kompresszort építettek
nekünk. Ha megfordítjuk az áramköröket, a világegyetem legnagyobb lángszóróját kapjuk.
Akármennyi világot felégethetünk, akárhol... Azután visszaugrunk az űrön keresztül Justicia
normális helyére, mintha mi sem történt volna.
– Tehát nukleáris sugárzással bombáznak más világokat a Justicia napjaiból – összegezte
Flowers. – Szénné égeti őket. De miért?
– Mert óriási hasadóüzemanyag-készletekhez jutnak általuk – mondta a Doktor. – A
blaterének eladhatják a maradványokat bárkinek, aki űrflottát üzemeltet.
– De a terv valódi zsenialitását nem látod át – zihálta Don Arco. – Nem csak a tökéletes
elhelyezkedésük miatt olyan hasznosak számunkra a Justicia világai. Nem is csak azért, mert
briliáns földönkívüli-agyakhoz férhetünk hozzá.
– A Justicia többi világa? – kérdezte a Doktor. – Mit csináltok velük?
Don Arco élvezettel ütötte össze sikamlós mancsait.
– Semmi sem vész kárba! A Justice Epsilon kolóniáit ráállítjuk a sugárzó anyag
feldolgozására, amit a felégetett bolygók után gyűjtünk be.
– Ekkora sugárzásnak kitéve nem lesznek hosszú életűek.
– Éppen ezért a Justice Bétán elrendeltük, hogy a fiatal férfi foglyok szabadon
keveredjenek a női rabokkal a javítóintézetekben – kuncogott. – Új munkaerőt nemzenek
nekünk. Na és persze a földi birodalom bolygói továbbra is elküldik a nemkívánatos rablókat,
szélhámosokat és gyilkosokat a Justiciára. – Egész teste remegett a kacagástól. – Tárt
karokkal várjuk őket. Nagyszerűen hasznunkra lehetnek!
– Nem fél, hogy a földi kormány megsejt valamit? – kérdezte Flowers.
– Ó, a titkos vizsgálóbizottságokban kuksoló emberkék biztosan megorrontanának
valamit – nevetett a Don.
– Mármint, ha nem cseréltem volna le őket réges-rég a keresztgyermekeimmel! – Rázta a
röhögés, sűrű nyál csorgott vaskos nyakán. – Úgyhogy nem kell aggódni.
Flowers érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra.
– Csakhogy a Justicia büntetési megoldásokat árul a birodalom kolóniáinak. Maguk pedig
összezavarták a kísérleteket!
Don Arco elhessegette a feltevést.
– Legfeljebb néhányan megőrizzük emberi karakterünket, és időről időre eladunk a
Földnek néhány látszateredményt. Miért is ne? Abból is jön egy kis pénz.
– Emberekről beszél – fakadt ki mérgesen a Doktor. – Emberi életekkel játszik!
– Úgy kell nekik, nem kellett volna bűnözővé lenniük – mondta Don Arco, és csettintett
egyet. – Amint pedig már mondtam, hasznos célt szolgálnak. Példaként említhetném a Justice
Alfa történelmi büntetésmódjait – a piramisépítést meg ezeket. Mind megszüntettük. Azok a
szerencsés fickók ezentúl raktárakat építenek a feldolgozott nukleáris anyagnak, ahol
elhelyezhetjük addig, amíg vevő jelentkezik.
– Megmérgezik a bolygót, az embereket...
– Hát aztán? Amikor a Justicia egyik része túl szennyezetté válik, a kapuk segítségével az
egész munkaerőt átpateroljuk egy másik világra – kuncogta Don Arco. – Ezért nagyszerű
uralmunkba venni egy egész naprendszert: van hová terjeszkedni. Ez minden üzlet
alapfeltétele, nem gondolod?
– Milyen nagyszabású! – lelkendezett Dram. – Milyen merész!
Ecktosca egyetértett.
– Azt gondoltuk, hogy talán nukleáris hulladékot csináltok a napokból, vagy valami, de
ez...
– Na igen – mondta a Doktor. – Hihetetlen, vakmerő... meg minden. Ha sikerülne
megvalósítani. – Félelem nélkül nézett az undok szörnyetegre. – De nem sikerülhet. Kizárt.
Ugyanis én megakadályozom.
Ebben a pillanatban felpattant a blaterén barlang ajtaja, és Ermenshrew viharzott be. A
gyertyák megremegtek, Don Arco őszinte rémületére.
– Óvatosan, féltestvér, óvatosan! – mondta köhögve. – A frászt hozod rám.
– Öld meg a Doktort, Don Arco! – üvöltötte Ermenshrew. – Öld meg! Annyi gondot
okozott ma nekem!
A Doktor vigyorogva fordult oda hozzá.
– Szívesen, máskor is!
– Ne kapkodd el a dolgot – dorgálta testvérét Don Arco. – Még használhatjuk az agyát.
– Igen. Tisztító bőrnek – fröcsögte Ermenshrew. – Azzal pucoltatom le Flowersszel a
gravitációgyorsítót, mielőtt eltöröm a hátát!
Flowers megborzongott. A Doktor nyilván észrevette.
– Ne féljen – próbálta megnyugtatni. – Nem fogja arra kényszeríteni, hogy az agyammal
polírozzon. Annyi mocsokkal járna.
 – Csillapodj a jelenlétemben, féltestvér! – parancsolta Don Arco.
– Bocsáss meg – kérte az egykori Issabel –, de... a lányom. A Justice Bétán van. Valami
szörnyűség történt vele. Érzem.
– Akkor később utánanézünk – nyugtatta meg Don Arco. – Hamarosan, rendben? De
most ne kalandozzon el a figyelmed. Koncentrálnunk kell. Mikor mehetünk el a
rendszerünkkel egy jó kis próbakörre?
– Órák kérdése – felelte Ermenshrew tompán. – Már előkészítettük a helyedet a
LAFEKT-házban, kedvesem.
Don Arco teste megremegett az elégedettségtől.
– Akkor rövidesen odamegyünk.
Flowers elfordult. Érezte a blaterén őr karmainak hegyét a vállaiban. Kinézett a
napfényben fürdő kert azon részére, amit a koszos ablakon át láthatott.
Sötét árnyék kúszott keresztül rajta.
Pislogott egyet.
Az árnyék olyan volt, mint egy ellenőrző platform.
Egy másodperc sem telt belé, és az épület megrázkódott, amint a platform beleütközött a
fölöttük lévő emeletbe. Flowers kiszabadult az őr szorításából. Az ablakok szilánkokra törtek,
éles üvegdarabok záporoztak, az őr pedig felordított, amint a plafon egy darabja rázuhant. A
falazat egy része kis híján Flowers fején landolt. Reszketve gurult félre.
– Mi történt? – sikoltott Don Arco. Az őrei azonnal körülvették. – Ah! Bejön a friss
levegő az ablakokon!
– Megtámadtak! – kiáltotta Ermenshrew.
A Doktor is értetlenül nézett körbe, de nyilvánvalóan nem szándékozott elszalasztani egy
ilyen jó kis figyelemelterelést. Kiszabadulva az őre szorításából, az ablak alatt kuporgó
Flowershez rohant.
– Mi ütközött nekünk? – kérdezte a férfi. – Egy nagy, lebegő torony?
Flowers leporolta a szemüvegét és ránézett.
– Igen, egy ellenőrző platform. Honnan...
– Jön még egy, egyenesen felénk!
Épp csak felsegítette a nőt, amikor egy hatalmas robbanás megint földre taszította. A
Doktor azonban valahogy megőrizte az egyensúlyát. Miközben megint talpra állította
Flowerst, és a főbejárat felé siettek, méretes repedés jelent meg előttük az üvegtörmelékkel
borított földön. A Doktor gyorsan áttuszkolta Flowerst a repedés túloldalára, mielőtt kisebb
szakadékká szélesedett.
Ermenshrew gyűlöletes pillantást vetett feléjük.
– Nem mentek sehová!
– A levegő! – fuldoklott Don Arco. Úgy vergődött blaterénjei védőgyűrűjében, mint a
partra vetett hal. – Evakuálnunk kell! Átcsoportosítás! Helyzetértékelés! Ellenintézkedés!
– Tényleg máris mennetek kell? – vigyorgott a Doktor.
Megfordult, átugrott a repedésen, s esetlen akrobatamozdulattal ért földet. Flowers
megkönnyebbülésére a repedés tovább nőtt.
– Szerintem jobban teszed – mondta még a Doktor Ermenshrew-nak –, ha a bratyód után
mész.
Ermenshrew haragjában tehetetlenül fújtatva Don Arco felé indult.
 A Doktor felnyalábolta Flowerst, miközben egyre nagyobb lett a felfordulás.
– Gyorsan, mielőtt az egész ránk omlik!
– Na és Ecktosca Fel Fotch? Meg Dram?
A Doktor kíváncsian kémlelt körbe.
– Már leléptek. Kövessük a példájukat.
– De hallotta Don Arcót és Ermenshrew-t, a LAFEKT-házba mennek, és beindítják a
gyorsítót!
– Ha ránk dől az épület, nem állíthatjuk meg őket. Jöjjön!

Rose sztereóban hallotta a blaterén barlangban bekövetkezett robbanásokat – élőben és a

kis monitor hangszóróján keresztül. Látta, hogy leomlik a plafon a Doktor fülei körül, és a
kabin ajtaján – jobban mondva a rögtönzött tetőablakon – keresztül sötét füstöt látott az égre
kúszni.
– Mi volt ez? – kiabált Dennel.
– Fogalmam sincs – felelte Rose –, de meg kell találnunk a Doktort.
– Nem. A legrövidebb időn belül el kell hagynunk a Justiciát, és értesíteni a földi
kormányt – erősködött Robsen. – Ha belegondolok, hogy ezek az izék manipuláltak minket...
felhasználtak minket.
– Higgye el, ha valaki, akkor a Doktor az, aki tudja, hogyan juthatunk ki innét.
– Nézd, Rose, én vagyok a fegyőr...
– Maga nem fegyőr! – füstölgött Rose. – Már hónapok óta. A blateréneknek maga is
ugyanolyan bentlakó! Egyenlők vagyunk, igaz? Akárhová megyünk is, mindent csak szép
sorjában. Először is kerüljünk ki ebből a vacakból!
Robsen tiltakozásra nyitotta a száját, de nem bírt megszólalni. A fülke megbillent és a
padlóra döntötte őket.
– Nem a motorok tolnak miket – jelentette Dennel. – Mintha valami óriási mágnes húzna!
Egy utolsó rázkódás után elfogytak az akadályok. Az ellenőrző platform most ismét sima
felszínen haladt és egyre gyorsult.
– Azt hiszem, kiértünk az erdőből – állapította meg Robsen.
– De a sűrűje még hátravan – felelte Rose. – Még mindig gyorsulunk. Ha most
nekimegyünk valaminek...
A fülke nagyot zökkent és drámaian rázkódni kezdett. Az óramutató járásával ellenkező
irányba pörgött, amitől ismét elérhető távolságba került az ajtó.
– Azt hiszem, hányni fogok – jelentette be Dennel.
Robsen Rose felé grimaszolt.
– Ugorjunk ki, mielőtt még jobban összerondítja ezt a helyet.
Rose az ajtónyíláshoz mászott és kihajolt. Suhant a fű alatta. Az ellenőrző platform roncsa
úgy robogott, mint egy lövedék. Mély barázdát szántott az elburjánzott kertben. A szél az
arcába fújta a haját, miközben próbált előrenézni.
Nagyot káromkodott.
– Az épület, amit már láttam – kiáltott be az ajtón a többieknek. – Valami nekiütközött a
tetejének. Mi pedig nekimegyünk az aljának! Mozogjatok, gyors...
 Elhallgatott, mert két alak jelent meg egy ajtónyílásban az épület tövében. Dermedten
nézték, ahogy az ellenőrző platform feléjük száguld.
Rose eszelősen integetni kezdett.
– Doktor! – sikította.
A férfi ugrálni kezdett. Hosszú bőrkabátja repdesett hórihorgas teste körül.
– Rose!
Rose érezte, hogy Robsen nyomul keresztül mellette az ajtón, aztán látta, amint lezuhan a
földre és gurulni kezd.
– Vigyázz az útból, Doktor! – kiáltott a lány.
Flowers elvetődött, de a Doktor állva maradt.
– Jól vagy? – kiáltotta vadul vigyorogva.
– Igen! – ordított vissza Rose, és önmagát meghazudtolva visszavigyorgott. – De vigyázz
az útból!
– Gyere! – kiabálta Dennel, miközben ő is kibukfencezett a kapszulából.
– Igen, ugorj! – A Doktor futni kezdett a csúszó platform felé. – Ugorj! Majd én...
Rose nagy levegőt vett, és leugrott a platformról, épp amikor az eltrafált egy virágágyást.
A lány átsuhant a levegőn. Egy pillanatra megint gyereknek érezte magát, amikor leugrott a
hintáról egy különösen nagy lengés után, és úgy tett, mintha repülne.
Bár nagy puffanással landolt a Doktor karjaiban, belül még mindig repült.
De a Doktor nem bírta megtartani ilyen sebességnél. Összegabalyodva zuhantak a fűre.
Aztán a fülke összeütközött az épület oldalával. Forróság égette Rose bőrét, a földet pedig
újabb óriási robbanás rázta meg.
Kilométer magas lángcsóva csapott fel a ház oldalánál. De Rose szemei a Doktorra
tapadtak.
– Megtaláltalak – mosolygott a férfi.
Rose megrázta a fejét.
– Inkább én találtalak meg téged. Jellemző. Lefogadom, hogy rég meg is feledkeztél
rólam.
Rose megfordulva látta, amint Robsen és Dennel fut feléjük egyik irányból, Flowers
pedig a másikból. Az arcát korom lepte, kivéve a szemüvegétől védett, pandaszerűen fehéren
maradt szemeit.
– Rose Tyler, gondolom – mondta kinyújtva a kezét. – A zseni.
– Zseni a bajkeverésben – helyeselt Rose.
A többiek is odaértek. Miközben a tűz tovább ropogott és kavargott, a lány bemutatta őket
egymásnak. Dennel esetében ez nem ment könnyen, mivel valóságos transzban bámulta a
tüzet.
– Mi baja? – suttogta Flowers.
– Van egy kis gondja, ha tüzet lát – informálta Rose, aztán, amikor látta a nő rosszalló
kifejezését, hozzátette: – De sose bántott senkit!
– Csak régi épületeket – helyeselt Dennel erőtlenül. A Doktor gyanakodva nézett ide-oda
Rose és Dennel között.
– Remélem, nem kapott el a honvágy?
– Nem! – ellenkezett a lány.
– Csak mert tudom, ti, emberek mennyire hajlamosak vagytok rá.
 – Röviden összefoglalná, Doktor – sürgette Flowers –, hogy mi történt? – A mögöttük
tomboló pokolra mutatott. – Miért rohantak belénk azok az ellenőrző platformok? Épphogy
megúsztuk.
– Igen – csatlakozott hozzá Robsen a roncsok felé hadonászva. – Amelyikben mi voltunk,
vagy fél kilométernyi erdőn jött keresztül, mielőtt nekiment volna az épületnek. Azt hiszem,
ennél még a láthatatlan alagút is jobb volt.
– Á, a féreglyuk! – mondta Flowers együtt érzőn. – Azok elég kellemetlenek.
– És még kellemetlenebbé tehetjük őket – mondta a Doktor kissé félénken. – Flowers...
Tudja, hogy megbütyköltem azt a féreglyukkaput? Taszítómezőt hoztam létre, hogy kitérítsen
bárkit, aki utánunk jönne.
A nő bólintott, aztán felhördült.
– Hadd találjam ki. A taszítómező kiegyensúlyozására egy lokális vonómezőt alkotott,
hogy megpróbálja stabilizálni.
A Doktor elhúzta a száját.
– Csakhogy a csavarhúzó túl sok energiahullámot táplált a portálba.
Rose úgy érezte, megkockáztathat egy feltételezést.
– A lokális vonómeződ hatalmas vonónyalábbá nőtt. Ugye?
A Doktor bólintott.
– A gravitációs és antigravitációs mezők összeütköznek, összeomlanak. Mindent, ami
ugyanilyen energiát használ, behúzzák az örvénybe.
– Például mindent, ami antigravitációs – ismerte fel Dennel. – Elbúcsúzhatnak néhány
ellenőrző platformtól!
Rose a Doktor bordái közé nyomta a könyökét.
– Mindig irtó mázlid van!
– Dehogy, ez adottság – felelte a Doktor sértődötten.
– Csupán szerencsés véletlen volt!
– Szerencsés véletlent előidézni mindig a megfelelő pillanatban, az adottság.
– Ööö... bocsánat – mondta Robsen mögéjük mutatva. – Ez is szerencsés véletlen?
Rose megfordult, és összeszorult a szíve.
A füstön és lángokon keresztül blaterének hada tűnt fel a beomlott kijáratnál. Hat, nyolc,
egy tucat... Végeérhetetlenül kígyóztak elő kormosan, meggyötörtén és rendkívül dühösen.
Rettenetes karmaikat csattogtatták, fekete szemeik vérszomjasan szikráztak.
– Vissza az erdőbe! – rendelkezett Rose, ahogy a szörnyek közeledni kezdtek. – Ez az
egyetlen esélyünk!
Egyszerre fordultak meg és eredtek futásnak, amint a blaterének az üldözésükre indultak.
Rose úgy érezte magát, mint egy róka, aki megpróbálja lerázni az őt üldöző kutyafalkát.
Furcsa, néma hajsza volt. Semmi morgás, fenyegetőzés vagy kárörvendő megjegyzés – csak a
szörnyetegek lépteinek dobogása mögöttük a földön. Ettől valahogy még félelmetesebb volt
az egész.
Flowers fáradt el először.
– Nem bírom – lihegte.
– Muszáj! – torkolta le a Doktor.
– Ha elérjük az erdőt – mondta Robsen –, talán lerázhatjuk őket.
– Ott van! – kiáltotta Dennel.
 Az erdőhatár látványa feltüzelte. Vágtatni kezdett. Aztán megtorpant, mert négy blaterén
tört elő az erdőből, legyezőszerűen szétszóródva, hogy bekerítsék őket.
– Biztos ezeket ütöttük el – állapította meg Robsen gyászosan.
– Csapdába estünk – futott vissza a többiekhez Dennel. Összebújtak, amint a blaterének
hörögve és nyáladzva, hatalmas karmaikat csattogtatva közeledtek.

Húsz

Rose lehunyta a szemét, várta az elkerülhetetlent. Ám ekkor más hang is hallatszott az

erdőből. Éljenzés, csattogás, recsegés, visongatás...
A lány megint kinyitotta a szemét, pont időben, hogy lássa, ahogy több száz
javítóintézetes gyerek özönlik ki az erdőből, botokat és ökleit rázva, a dühtől, félelemtől és
szabadságélménytől ordítva. Hatalmas, rémisztő lincselő tömeg, amely vért akar. Blaterén
vért.
– Kapjátok el őket! – kiabálta Maggi. – Állítsátok meg a szörnyeket! Csak így juthatunk
haza!
– Már megint ő az – morogta Robsen.
– Ezt nem néztem volna ki belőle – jegyezte meg Rose, míg Dennel csak bámult.
A tömeg nem vesztegette az időt, az erdőbe vezető utat elzáró blateréneket a nagy számok
törvényszerűsége miatt hamarosan legyűrte az iszonyú túlerő. Rose látta, hogy a többi
blaterén tanácstalan pillantásokat vált. Nem tudták, hogy folytassák-e a vadászatot és
harcoljanak, vagy inkább jó katonához illően vonuljanak vissza új parancsokért. Végül az
utóbbi mellett döntöttek, és visszafordultak az épület felé.
A tőrbe csalt blateréneknek nem volt kegyelem. Rose gyomra felfordult, ahogy tetőfokára
hágott az erőszak.
– A barátaid? – kérdezte a Doktor halkan. – Összevissza rohangálnak terv nélkül,
szervezetlenül, alulbecsülik az ellenséget. Mind kipurcanhatnak.
Flowers Robsenhez fordult.
– Nem a maga dolga lenne kordában tartani ezt a csőcseléket?
Robsen összerázkódott.
– Felmondtam.
– Pillanat... Hé, Riz! – kiabált Rose fel-le szökdécselve. – Nézd, Dennel, ez Riz!
Riz összekarcolt arccal, kócos hajjal, hitetlenkedve nézett a lányra.
– Rose! – Odarohant és fura nevetését hallatva magához ölelte. – Jól vagy? Egyikünk sem
tudta, mi történt veled. Mindenki rólad beszélt... Hős vagy mindenki szemében! Dennel, te is
jól vagy? És... – elvigyorodott, amikor észrevette Robsent. – Robsen fegyőr!
– A fegyőrt mellőzheted – felelte a férfi. – Én is azért vagyok itt, mint te. Próbálok
életben maradni.
– Akkor jobb, ha nem mutatkozik – figyelmeztette Riz. – A srácok eddig sem voltak
valami kedvesek az útjukba eső fegyőrökkel.
 – Jamini jól van?
– Legutóbb még jól volt – felelte Riz kurtán.
– Hogy kerültetek ide? – kérdezte Flowers. – Egy féreglyukon át?
– Azon a kis fekete lemezen keresztül, Blanc szobájában. Maggi azt mondta, biztonságba
jutunk, de ide kerültünk....
Rose nem tudta elhinni.
– Engedelmeskednek Magginek?
– Megmutatta nekik, hogy Blanc és az igazgató szörnyek. Mindkettőt kinyírták. Ezek után
elhiszik Magginek, hogy tudja, mit beszél.
– Na és Kazta? – kérdezte Rose. – Az ember azt gondolná, egy lázadásban az első
sorban...
Ekkor észrevette, ahogy Kaz sebesen, véresen, de elégedetten előbukkan a tömegből.
Egyenesen Rose-hoz sietett, és felé nyújtotta a kezét.
– Sajnálom, amit tettem.
Rose óvatosan elfogadta a ragacsos, vörös kezet.
– Csak most is vigyázz, hogy mit csinálsz.
A Doktor türelmetlen pillantást váltott Flowersszel.
– Szép ez az egymásra találás, de rengeteg a dolgunk. El kell...
– El kell foglalnunk a szörnyek búvóhelyét! – üvöltötte Maggi torkaszakadtából. – Ott
mindenki talál űrhajót magának! Űrhajókat, amikkel elrepülhetünk...
– Lennél szíves nem közbeszólni, amikor épp készülök megmenteni a világot? – kiabálta
a Doktor ingerülten. – Nem is egy világot, ami azt illeti!
A zsivaj lecsendesült néhány másodpercig.
– Ki az ördög maga? – kérdezte Maggi.
– Igen, kinek képzeli magát? – hallatszott egy mérges hang a tömegből.
– Egy smasszerral van – szólt valaki más. – Biztos ő is smasszer!
Kazta helyre tette őket.
– Rose Tylerrel van!
Erre döbbent csend telepedett a tömegre. A Doktor kissé bosszúsnak tűnt.
– Ne is törődjetek vele... – kezdte Maggi.
– Fogd már be egy kicsit, Jalovitch! – kiabált rá Kaz.
Riz megbökte Rose-t.
– Te biztosan tudnál hatni rájuk. Valóságos hőssé váltál, amióta elmentél.
– Beszélj velük – sürgette a Doktor.
– Jól van, srácok – kezdte Rose bizonytalanul.
Fölöttébb kellemetlenül érezte magát, amiért egy tömeget kellett irányítania.
– Higgadjatok le egy kicsit, rendben? Ezek a szörnyek veszélyesek. Higgyetek nekem, én
már csak tudom. Most már nem számíthattok a meglepetés erejére.
– Különben sem magukat a blateréneket kell elpusztítanotok – tette hozzá a Doktor, és
ezúttal senki nem szólt közbe –, hanem a technológiájukat. Most a Justice Deltán vagytok, a
Justicia idegközpontjában. Valaha ezekben az épületekben emberek hemzsegtek. Most
földönkívüliek számítógépei töltik meg őket, és e gépek azon dolgoznak, hogy elpusztítsanak
minden életet...
– Romboljuk le az épületeket! – kiabálta egy türelmetlenkedő. – Nyomás!
 – Várjatok! – kiáltotta Rose.
– Igen, Rose beszél! – mennydörögte Kaz.
Rose Dennelhez fordult.
– Az épületek a te szakterületed, ugye, tűzfelelős?
Dennel csillogó szemekkel bólintott.
– Meg tudom csinálni, Rose. Menni fog.
– Amikor Dennel éjjeliőr volt, meghallgatta a problémáitokat – mondta Rose a tömegnek.
– Most közös a problémánk, és nektek kell meghallgatni Dennelt. Megmutatja, hogyan
gyújthattok fel minden épületet, de azt kell tennetek, amit mond. Rendben? Ne haragudj,
Maggi... – A lány már nem volt ott. – Hol van Maggi?
Magginek nyoma veszett.
– Kinek kell Maggi? – kiáltotta Riz. – Itt van nekünk Rose!
– Bocsánat – szólt közbe a Doktor, átkarolva a lányt. – De nekem most nagyobb
szükségem van rá.
– Nektek itt van Kaz – mondta Rose. – Na és Dennel.
Dennel a kezébe nyomott valamit. Az öngyújtója volt az.
– Egy kis emlék – mondta.
– Nincs rá szükséged?
– Á... – Dennel megrázta a fejét és egy maroknyi műanyag öngyújtót húzott elő a
zsebéből. – Nem cigizek, a csokitól pedig kiütést kapok. Mi másra költhettem volna az
éjjeliőri fizetésemet?
Rose elmosolyodott.
– Még találkozunk.
Dennel feszengve megpuszilta a lányt és a tömeghez fordult.
– Rendben, akkor rajta!
Kazzal az oldalán futni kezdtek a sereg élén.
– Vigyázzatok magatokra! – tette hozzá Rose.
– Rajtuk tartom a szemem – ígérte Riz.
Megszorította Rose kezét, és cuppanós csókot nyomott Robsen szájára, mielőtt a tömeg
után rohant volna.
– Őrültség – mondta Robsen a száját dörgölve. – Tiszta őrültség.
Flowers nem nézett a távozó tömeg után. A blaterének összetört testét bámulta az erdő
szélén.
– Remélem, Dram és Ecktosca elkerüli a csőcseléket – motyogta.
– Két szlitén szélhámos ismerősünk – magyarázta a Doktor a többieknek.
– Tudom, hogy bűnözők – sóhajtott Flowers –, de senkinek nem kívánom ezt.
– Én sem. De ha nem látunk azonnal a dolgunkhoz, több halál és pusztulás lesz, mint
amennyit el tud képzelni. Vissza kell menni a LAFEKT-házba.
– Szét kell szednünk a gravitációgyorsítót – helyeselt Rose.
– Honnan tudod? – csodálkozott a Doktor.
– Maga tényleg egy zseni! – lelkendezett Flowers.
– Nem, csak kihallgattuk a fő blaterénnel való beszélgetésüket – felelte a lány vállat
vonva. – Ha az ember egy ellenőrző platformban reked...
Robsen aggodalmasan nézett körül.
 – Kijuthatott az épületből a főgóré, Doktor? Képes véghezvinni, amit ígért?
– Gondoskodnunk kell róla, hogy ne sikerüljön neki. Megmutatnátok a féreglyukat, amin
idejöttetek?
– Igen, csak követnünk kell az ellenőrző platform vájta ösvényt – mondta Rose. – Erre!

Flowers úgy érezte, szétszakad az oldala, mire a tisztásra értek. Ott a gyomra kezdett
rakoncátlankodni, ahogy befogadta az emberi maradványok látványát. Szerencsétlen
teremtések, akiket azelőtt kényszerítettek át a kapukon, hogy a bolygók együttállása tökéletes
lett volna.
A Doktor barátját látszólag nem viselte meg mindez annyira, amikor a fekete lemezre
lépett. Flowers önkéntelenül is arra gondolt, mennyi mindenen eshetett már át a lány rövid
élete során.
– Szóval ez a féreglyuk elvihet bárhová a Justicián? – kérdezte Rose. – Elmehetünk a
TARDIS-ért?
– Remélem. Később.
– Hogy jutottak át a javítóintézetesek? – töprengett Flowers. – Emlékszik? A
féreglyukakat csak raxacoricofallapatoriusiak használhatják.
Rose ránézett.
– Riz pedig azt mondta, a Blancban és az igazgatóban rejlő blateréneket megölték. Akkor
hogy hozta ide őket Maggi?
– Erre egyszerű felelni.
Megfordulva Maggit pillantották meg a tisztásra lépni. Mögötte pedig...
– Vigyázz! – kiáltotta Robsen. – Újabb szörnyek!
Rose megragadta a Doktor karját.
– Elfussunk?
– Semmi baj – felelte a Doktor. – Legalábbis azt hiszem.
– Ecktosca! Dram! – vigyorgott Flowers. – Szóval megúsztátok.
Ecktosca bólintott száraz, elfeketedett fejével.
– Hála a mi drága nénikénknek.
Meglepő fürgeséggel elhúzott egy ezüstszínű cipzárt Maggi homlokán. Kis madarak
rebbentek szét a közeli fákról, amint a most már ismerős kék fény beragyogta a tisztást a lány
furcsán álló fejéből.
Robsen elszörnyedve nézte.
– Istenem...
– A nénikéjük – hörögte Flowers. – Még egy szlitén.
– Csodálkoztam is, hogy Maggi mennyire megváltozott.
– Jobban, mint gondoltad – bólintott a Doktor.
A szlitén lehámozta magáról az emberbőrt, és lihegve, izzadva állt előttük.
– Majd megfojtott ez a szűk hacuka – mondta Ecktosca és Dram felé fordulva. – Hadd
szorítsalak magamhoz! – Azzal érzelmes, forró ölelésbe zárta őket. – Gyertek Callis nénihez!
– Elnézést! – szóltközbe a Doktor. – Te hogy kerülsz ide?
Callis Fel Fotch kinyitotta a mancsát. Díszes arany melltűt szorongatott benne.
 – Lokális teleportszerkezet. Igen hasznos. Ott tűnhetek fel, ahol akarok.
– Emlékszel, Doktor, mondtuk, hogy útban van a segítség! – közölte diadalmasan Dram.
A Doktor a fejét csóválta.
– Úgy értem, hogy játszottad ki a Justicia védelmi rendszerét, hogy jutottál a
javítóintézetbe, szegény kislány testébe... hogy kerültél ide.
– Lopva, leleménnyel és fortéllyal – mondta Callis szerényen. – Elbújtam egy
űrhajóroncson, átteleportáltam magam a blaterén űrhajóra, közéjük valónak álcáztam magam,
a Justice Gammára küldettem magam – ahol, mint kiderült, isteni boltok vannak! –, azután
pedig...
– Hagyjuk! Azért kösz.
A Doktor folytatta a féreglyuklemez vizsgálatát.
– Miért ölted meg Maggit? – kérdezte Rose.
– Pont a méretem volt – magyarázta Callis némi hiúsággal a hangjában, és kissé illegetve
magát. – Emellett megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett. Tudtam, hogy kisebb hadsereg
szükséges, hogy kiszabadítsam az unokaöccseimet, és a javítóintézeti lázadás be is hozta a
hozzá fűzött reményeimet. De ha megmutattam volna valós énemet...
– Szóval a teleportizével bukkant fel ott, ahol akart – összegezte Robsen.
Callis kuncogott.
– Igen, és Blanc féreglyukán keresztül a Justice Prime-ra mentem. De elkéstem. A
kapuhasználati naplóból kiderült, hogy az utolsó kimenő utak a Justice Deltára vezettek.
Dram elcsodálkozott.
– Ez milyen napló?
– A fatörzsben rejtették el.
– Gondoltam, hogy nem stimmel valami azzal a fatörzzsel – motyogta a Doktor.
Rose Callisra nézett.
– Azt mondtad a kölyköknek a javítóintézetben, hogy kiszabadulhatnak. Pedig csak
kihasználtad őket. Meg is halhattak volna!
– Elég blaterénen segítettek átjutnom ahhoz, hogy megtaláljam az unokaöccseimet –
kiabálta Callis. – Engem csak ez érdekel.
– Akkor – mondta Flowers vidáman – talán ideje lenne rendesen bemutatkozni.
– Igaz – helyeselt Ecktosca. – Callis Fel Fotch, ez az a nő, aki rabszolgaként bánt velünk,
és el akarta lopni a tudásunkat, hogy gazdaggá tegye a főnökeit.
– Hadd öljem meg – kérte Callis. – Hadd öljem meg mindannyiukat!
– Még engem is? – kérdezte a Doktor. – Engem, aki hazavágja a legyőzhetetlen
riválisaitokat? Ki akadályozza meg a blateréneket, hogy véghezvigyék a Justiciával
kapcsolatos terveiket? – A Doktor a fejét csóválta. – Nem vall jó üzleti érzékre.
– Nagy szavak, kis ember! – recsegte Callis. – Miből gondolod, hogy megállíthatod Don
Arcót, ha nekünk sem sikerült?
– Megúszta a robbanásokat, Doktor – szólt közbe Ecktosca. – Láttuk eltűnni. A széke a
saját űrkapuján állt.
– Paranoiás mocsadék – köpött Dram.
– Igaza volt, nem? – Ecktosca egyik mancsát nénikéje izmos karjára tette. – Callis, én
láttam a Doktort akcióban. Találékony. Intelligens.
– Nem volt már elég belőle egy napra? – nyögte Dram.
 – Persze, le is lécelhettek, ha akartok. Mentsétek a menthetőt – mondta a Doktor, és
integetett nekik a kezével. – De ha Don Arco ma nyer, a blaterének örökre fölétek
kerekednek.
A szlitének egymásra néztek.
– Ám legyen – sóhajtott Ecktosca.
– Jó. – A Doktor bólintott, és belerúgott a fémlemezbe. – Akkor állítsátok ezt a vacakot a
LAFEKT-házra. Én nem boldogulok vele.
Callis morgolódva odament.
– Bízhatunk bennük? – kérdezte Rose.
– Nincs más választásunk – ismerte be a Doktor. Flowershez fordult. – Tudja, hogy el kell
pusztítanunk mindent, amiért dolgozott?
– Csak csináljuk már – felelte Flowers.
– A féreglyuk készen áll – közölte Callis keserűen.
– Akkor járjunk a végére – szólt a Doktor. – Így vagy úgy, de ez lesz az utolsó felvonás.

Flowers ezúttal könnyebbnek találta az utat, mint először. Miután materializálódott az

akvakultúra-részlegben, rájött, hogy ez rosszat jelent. A bolygók elhelyezkedése most már
nyilván teljesen tökéletes. A blaterének készen állnak a cselekvésre.
– Mi a terv? – érdeklődött Rose.
– Jó kérdés – sóhajtott a Doktor.
Nesshalop szemébe nézett, amely még mindig ott hevert a paradicsombokor mellett, ahol
hagyta: becsukva finom, cukormázas tojásként.
– De lesz válasz.
– Doktor – szólt Ecktosca. – Szerintem valósítsuk meg a korábbi blöffjét. Romboljuk szét
a gravitációgenerátort, ami odafönt van. Ezzel szétrombolnánk az egész űralagút-hálózatot.
– Jó ötlet – vélte Flowers, és a szerelőfolyosó létrájára mutatott. – Ermenshrew védőruha
nélkül ment fel, úgyhogy a kezelőszekrény biztonságos mélységben a felszín alatt lehet.
– Rendben. Ecktosca, Callis, lássatok munkához – rendelkezett a Doktor. – Robsen, maga
őrködjön itt, rendben?
– Inkább nem – felelte Robsen bizalmatlan pillantásokat vetve a szlitének felé.
– Most ugyanazon az oldalon állunk – biztosította a Doktor. – Épp ezért akarom, hogy
Dram velem jöjjön.
Dram hatalmas szemei összeszűkültek.
– Minek?
– Izomnak. Ha valami probléma adódna.
– Menj csak, Dram – mormolta Ecktosca a szerelőlétra felé fordulva.
– Sok szerencsét – mondta a Doktor. – A többiek jöjjenek. A fő előadás a gravitációs
műhelyben zajlik. Erre!

Végre készen állt.

 A műhelyben Ermenshrew elégedetten gyönyörködött az elkészült gravitációgyorsító
konzolban. A szerkezet úgy nézett ki, mint egy csillogó krómkupola, ijesztő kábelrengetegbe
ágyazva, csatlakozószekrényekkel, amelyek félig kitöltötték a barlangszerű műhelyt.
A blaterén elvesztette a lányát és a kuzinját. Távolabbi rokonságából is sokan meghaltak a
blaterén főhadiszállást ért rajtaütésben. De haláluk nem volt hiábavaló. Terveiket most végre
siker koronázza, a szánalmas emberek minden igyekezete ellenére.
Blista, Yahoomer és a szaharóziai, akit meg kellett marcangolnia kicsit, hogy
megmutassa, ki diktál, a fal mellett hevertek. Ha lettek volna szabad gömbjei, visszavitette
volna a mocskos idegeneket a celláikba. De amiket nem pusztított el a Doktor, azoknak
másutt volt dolguk.
Don Arco elesetten ült egy székben. Beszívta a körülötte elrendezett gyertyák füstjét, és
kétségbeesetten bámult az egyik képernyőre. Az embereket látta rajta, amint nagy vidámság
és örömünnep közepette szisztematikusan felgyújtják a vezetőség tornyait.
Ökölbe szorította a mancsát.
– Az elemzőgépeink, az előrejelző rendszereink – mind elpusztultak!
– A szükséges adatok zömét megmentettük – emlékeztette Ermenshrew. – Újakat építünk.
Ezentúl ez lesz a műveleti központunk. – Elmosolyodott. – Legalább az irányítórendszerre
nem tehetik rá az enyves kezüket.
– Ott kellett volna maradni és megölni a kis férgeket.
– Hogy elveszítsük az emberi tenyészállományunkat? – rázta meg a fejét Ermenshrew –
Jók lesznek még azok a kölykök. Arról a világról nincs kijárat. Hamarosan éhezni kezdenek.
Akkor könnyedén összegyűjtjük őket, és újabb raktárakat építtetünk velük.
– Tudom, tudom – sóhajtott Don Arco. – De nem bírom megemészteni, hogy az emberek
csatát nyerhettek ellenünk.
– Ez talán elvonja a figyelmedet. – Ermenshrew a gyorsítóra mutatott.
– Kész van? – Don Arco megremegett az izgatottságtól. – Képes lesz rá? Átvinni az egész
naprendszert az űrön?
– Ha összekapcsoljuk az irányítórendszerrel, igen – felelte Ermenshrew.
– De a Delta adatgyűjtő rendszere nélkül...
– Igaz, üzleti útra egyelőre nem mehetünk – ismerte el Ermenshrew. – Nem tudjuk
precízen kiszámítani és ellenőrzés alatt tartani. De egy kis furikázás azért belefér.
Felégethetünk néhány bolygót. Egész napokat üthetünk ki a helyükből, és nézhetjük, ahogy
elsüvítenek.
– Akkor mire várunk még?
Don Arco feltápászkodott a székéből. Húsos ajka méltóságteljesen reszketett.
– Őrök, segítsetek állni! Szerelők, kapcsoljátok össze a vezérlőrendszereket!
Don Arco kuncogni kezdett, meglibbentve a füstölő gyertyák lángját.
– A világegyetem két legértékesebb dolga végre egymás mellé került. A vezérlőrendszer
és a seggem!
Ermenshrew boldogan kacagott. A szerelők is kuncogtak, miközben elvégezték a
szükséges összekapcsolásokat.
– Még mindig meleg! – mondta egyikük.
Az őrök is csatlakoztak a röhögéshez. Yahoomer, Blista és Nesshalop összebújtak, ahogy
a nevetés egyre hangosabb lett.
 – Most kezdődik – sziszegte Ermenshrew. – A féreglyukak gyűjteni kezdik a bolygók
potenciális energiáit az űrön keresztül. Az energiát felerősítjük, kapuról kapura küldjük,
sebességet és erőt gyűjtünk... Egy hatalmas, négydimenziós centrifuga, amely elég energiát
gyűjt, hogy rést nyisson magán az űrön!
Don Arco nevetett.
– Rajta hát!

Huszonegy

A műhely ajtaja előtt Rose, a Doktor, Flowers és Dram Fel Fotch komoran hallgatózott.
– Úgy hallom, már majdnem készek az indulásra – mondta Flowers.
– Tudhattam volna, hogy nem állnak meg helyrehozni a Deltán keletkezett károkat –
bosszankodott a Doktor. – Olyanok, mint a gyerekek karácsonykor. Alig várják, hogy
játszhassanak az új játékkal, akkor is, ha elrontják, mert nem olvasták még el a használati
utasítást.
– Te is ugyanilyen lennél – vélte Rose.
– Ez igaz. De ma én fogom visszarakni a játékot a dobozába.
– Úgy hallom, rengetegen vannak odabent – suttogta Flowers. – Nem sétálhat be csak
úgy.
– Nem?
– Dehogy. – Flowers egy piros fényre mutatott az ajtó mellett. – Először is belülről
bezárta az ajtót.
Rose meglepődött.
– Belülről zárható ajtók egy börtönben?
– Vészhelyzetben a konzul egy speciális kóddal bezárhatja magát bármelyik helyiségbe.
Saját védelmére.
– Az biztos, hogy most vészhelyzet van – mondta a Doktor, és előhúzta a szonikus
csavarhúzót, de az alig pislákolt. – Erre pedig, úgy tűnik, nem számíthatunk. Akkor mit
csináljunk? Hogy hozzuk ki őket onnan?
– Van bombánk? – kérdezte Dram.
– Nincs – közölte Flowers határozottan.
– Megvárhatjuk, hogy a többi szlitén tönkretegye a generátorizét – javasolta Rose.
– Sajnos megvan az esély rá, hogy a Justicia anélkül is képes elmozdulni – felelte a
Doktor. – Csak még rosszabb eredménnyel.
Flowers bólintott.
– Ettől instabillá válna a gravitációs szerkezet. Amint átlépnek a kapun, a Justicia összes
bolygója kipördülne az űrbe. Vagy eltűnnek egy hasadékban az űr szövetében, és soha többé
nem kerülnek elő.
Rose riadtan nézett rájuk.
– Nem kéne szólni a szliténeknek, hogy várjanak, amíg elintézzük Don Arcót?
 – Akkor a Justiciával elpusztítanak egy másik naprendszert, azután a következőt és így
tovább. – A Doktor megrázta a fejét. – Nem lehet.
– Szóval elterelő hadműveletre van szükség. – Rose a zsebébe nyúlt, és elővette Dennel
öngyújtóját. – Beindíthatjuk a tűzriasztót! Az legalább talán az őröket odacsalja.
Flowers a fejét rázta.
– Minden tüzet a helyi öntöző automaták semlegesítenek.
– Tűz – suttogta a Doktor. – Kíváncsi vagyok... – Flowershez fordult. – Itt a
figyelemelterelés ideje. Vigye magával Rose-t, és menjenek a rendszerközponthoz. Megint
zéró gravitációra van szükségem. Csak ebben a szekcióban.
– Mire készül? Fellebeg, és megint átkúszik a gömbök folyosóján?
– Most ne azzal törődjön – vigyorgott a Doktor. – Mindenkinek van órája? Tizenöt percet
kérek, aztán mehet.
Rose a Doktorra nézett.
– Mire készülsz?
– Kockáztatok. Kísértem a szerencsémet. A szokásos – tette hozzá, mancson fogva
Dramet. – De előbb a szolárműhelybe megyünk. Nemsokára találkozunk!
– Ajánlom is – mondta Rose, aztán Flowers nyomába eredt.

Ecktosca és Callis levegőért kapkodott a szerelőlétrán a hosszú mászás után. Az egyetlen

fényforrást az a foszforeszkáló zselé nyújtotta, amelyet a blaterén mérnökök karcoltak a
sziklákba.
Krómhenger nyúlt le a plafonról, csillogott a félhomályban. A gravitációgenerátor úgy
nézett ki, mint egy hatalmas fog – mechanikus gyökerei idelent voltak, a LAFEKT-házban,
míg maga a szerkezet több száz méteren keresztül fúrta át a bolygó kérgét a felszínig.
– Számíthatunk új biztonsági intézkedésekre? – tűnődött Callis. – Ostoba csapdákra?
– Még ha tudnának is a szerkentyű létezéséről, a rabok nem léphetnének be ide –
okoskodott Ecktosca, a karmaival próbálgatva a generátor burkát –, ha pedig netán maradtak
működőképes gömbök, biztos nincs bejárásuk egy blaterén rejtekhelyre.
– Gömbök?
– Biogépek. Őrök... Ne aggódj, szerintem...
Ám amint letépte a fémlemezt, buborékszerű alakok lebegtek elő a csaknem teljes
sötétségből, és a szliténekre tapadtak.
– Ezek a gömbök, ugye? – sóhajtott Callis.
A gömbök sárgászölden kezdtek izzani, ő pedig nagyot szitkozódott fájdalmában.
– Mi a fenét csinálnak?
– Ermenshrew átprogramozta őket – nyögte Ecktosca. – Hogy hatástalanítsanak bárkit,
aki a generátorral babrál.
– Ha csak hatástalanítanának! – A gömbök egyre világosabban izzottak, ahogy mohón
szívták a szlitén életerejét. – De meg fognak ölni!

*
 A Doktor a szolárműhelybe sietett, Dram mögötte loholt.
– Létrehoztatok egy olyan kompressziós mezőt, amely képes eltárolni egy napkitörést,
igaz?
Dram bólintott.
– A kompresszor egy űrben keringő műholdról lép működésbe.
A Doktor a szobában látható különös technológiát figyelte.
– Mekkora a hatósugara?
– Nem tudom pontosan. Talán egymilliárd mérföld?
A Doktor kihúzta a zsebéből a gravométert, és ellenőrizte a képernyőjét.
– Az nem biztos, hogy elég.
– Mihez?
– Ahhoz, amit kitaláltam – vigyorgott Dramre. – Turbózd fel, Dram! Meg kell
próbálnunk! – Az órájára nézett. – Már csak tíz percünk maradt.

Flowers és Rose végigfutott a folyosókon. A lánynak időről időre meg kellett állnia, hogy
Flowers utolérhesse. A szenátor igyekezett leplezni izgatottságát.
– Bocsánat – lihegte. – De ne aggódjon. Már majdnem ott vagyunk.
Rose a karjánál fogva húzta maga után. Flowers nemsokára egy fekete-sárga
oldalfolyosóra fordult.
– Ott van.
Most Flowers ment elöl. Elővette a belépőkártyáját és betette a szürke ajtó érzékelőjébe.
Rose nézte, ahogy kinyílik az ajtó, és feltűnik a helyiség, amely első ránézésre flancos
biztosítódobozokkal volt tele.
– Mennyi időbe telik megbütykölni a gravitációt?
– Nem sokba – zihált Flowers. – Ó.
Az egyik biztosítódobozt leláncolták, és hatalmas lakat lógott rajta.
Flowers az ajkába harapott.
– Úgy látszik, Ermenshrew nem szeret kétszer áldozatul esni ugyanannak a trükknek.

Ermenshrew átölelte Don Arcót. A rácsozat elementáris fehér fénnyel izzott, az erősítő
pedig remegni kezdett az energiától.
– Az erőgyűjtés megkezdődött – mondta Ermenshrew, a pillanat varázsától és a
füstgyertyáktól megrészegülve.
– Hová menjünk? – tűnődött Don Arco. Elnevette magát, amikor egy technikus
csillagtérképet kapcsolt be egy közeli képernyőfalon. – Mit szólnátok, ha kezdetnek csak ide a
közelbe ruccannánk el?
– Mondjuk húsz fényévre?
– Valahová, ahol rengeteg ember van...
Ermenshrew felröhögött.
 – Képzeld csak el, milyen kétségbeesettek lesznek az emberek ellenőrei, amikor
megpróbálják majd kideríteni, hogy mi is történt!
– Akkor se hinnék el, ha megmondanánk nekik.
Az oldalukat fogták a nevetéstől.

Robsen tanácstalanul várt az akvakultúra-részlegnek steril csendjében. Az is lehet, hogy a

blaterének pont azt a bolygót készülnek felégetni, ahol a gyerekei élnek. Egy pillanat alatt
végük lenne. Nekik és több milliárd más embernek is.
Ő pedig mit csinál? Vár, és két gülüszemű szörnyre vigyáz.
Hallotta, hogy kiáltások és sikolyok visszhangoznak a szerelőaknában. Felkémlelt a
félhomályba.
– Használd a teleportot!
– Ahhoz két kézre van szükségem, de mozdulni se bírok!
– Mi van? – kiáltotta Robsen. – Mi történt?
Heves izgő-mozgó hangot hallott a közelből, egy paradicsombokor tövéből.
Undorodva látta, hogy egy tojás alakú szem mocorog a növény tövében, és dühösen
pislog rá. Nem, nem is rá – valamire a háta mögött.
Robsen megfordulva egy blaterént látott fölé tornyosulni, amint felé kap a mancsával.
Félreugrott, s egy növényekkel és virágokkal teli medencében landolt. Amint a blaterén
megint felé nyúlt, elgurult előle.
– Mindig az emberek... – mormogta a borzalmas szörny. – Ha van valami, amit utálok,
hát titeket, nyavalyás embereket!
– Akkor inkább ne menj fel a szerelőaknába – intette Robsen. – Nyolc haverom épp nagy
bulit csap a gravitációgenerátorotokkal.
A blaterén felbőszült, félrelökte Robsent, és mászni kezdett felfelé a szerelőaknába.
– A bulinak vége, kicsi emberkék – kiáltotta. – Elkaplak titeket...
Néhány perccel később felsikoltott, és nagy robajjal visszazuhant a földre. Robsen
feltápászkodott és egy csomó furcsa, szürke gömböt látott a blaterén fejére és nyakára
tapadva. Úgy néztek, ki, mint ha óriási kelések lennének. A gömbök lassan elengedték a
szörnyet, és léggömbszerűen visszalebegtek a magasba. Az őr nem mozdult többé.
Robsen az életét megmentő szemhez fordult. Nem talált szavakat. A szem szerénykedve
nézett rá, aztán megrebegtette a szempilláit.
Néhány pillanattal később Ecktosca és Dram kecmergett le a félhomályból, újabb
gömböket söpörtek le a fejükről és a vállukról. A két szlitén összetaposta az őr testét azon
való igyekezetében, hogy kiszabaduljanak.
– Megmentettél – lihegett Ecktosca. – Elég gömb támadott az őrre, hogy kiszabadíthassuk
a végtagjainkat és lecsúszhassunk a létrán.
– Ahhoz képest, milyen szánalmasan primitívek az emberek, néha meglepően hasznosak
tudnak lenni – tette hozzá Callis. – Nagyon ritkán.
– Na és ti? – kérdezte Robsen. – Elintéztétek a gravitációgenerátort?
– Nem – vallotta be Ecktosca. – Jóformán még hozzá sem kezdtünk.
 – Akkor le kell kötnünk a gömböket, hogy ne állíthassanak meg titeket. Használjátok a
teleportokat! Dolgozhatnátok váltásban. Mindig elteleportáltok, ha kezd kibírhatatlan lenni a
dolog.
– Álljon meg a menet! – ellenkezett Ecktosca. – Azok a gömbök nagyon fájnak ám!
Robsen elképzelte a gyerekeit, amint felnéznek az égre, és elképedve bámulják, ahogy
három nap jelenik meg az égen – aztán porrá égnek.
– Én... Én felmehetek előre a létrán, és hagyom, hogy néhány gömb rám tapadjon.
Elterelem őket, ahogy az őr is. Időt szerzek nektek.
A szörnyek kifürkészhetetlen tekintettel néztek rá.
– Kérlek benneteket.

Rose teljes erejéből rohant megkeresni azt a szerszámos-szekrényt, ahol Flowers szerint
talál valami vágóeszközt. Magában ismételgette a megadott irányokat. Persze egyedül
gyorsabb volt, de ha most eltéved, vagy nem talál vissza...
Hét perce maradt.
A Doktor a napkitörés-kompresszort tanulmányozta. Időnként a gravométerre pillantott,
és utasításokat osztott Dramnek.
– Megváltoztatod a kompresszorsugár irányát – konstatálta a szlitén.
– De nem lesz elég a hatótávolság – csapott a Doktor öklével az irányítórendszerre. –
Valahogy meg kell növelnünk.
– Extra energiát csak egy helyről nyerhetünk...
– A gravitációgyorsítóból! Igen! – A Doktor nagy csókot nyomott Dram fejére. – Át
tudod irányítani az energiát innen?
– A LAFEKT-házban minden ugyanazon az energiaszabályozó relén fut keresztül –
felelte Dram, és bekapcsolt egy bonyolult egyenletekkel teli képernyőt. – De addig nem
férhetünk hozzá az energiához, amíg Don Arco meg nem nyomja a start gombot, hogy
átrepítsen minket az űrön.
– Nem probléma – mondta a Doktor, és az órájára nézett – Hat perc maradt. Tudok
segíteni?
– Csak azzal, ha befogod – közölte Dram.

Robsen felordított a fájdalomtól, amint a gömbök előjöttek a sötétből és a vállára

telepedtek. A fegyőr görcsösen szorította a létrát, miközben a gömbök élénksárgán
világítottak. Gyengének érezte magát, és émelygett. Lassan felőrlődött az ereje.
Hallotta a szliténeket valahol a magasban, ahogy a hengerrel csörömpölnek.
– Gyorsan! – kiáltotta, és erőnek erejével igyekezett kitartani.
Ekkor két gömb tapadt az arcára. Kövérek voltak, gömbölyűek. Fehéren izzó, kis napok.
Mint azok a napok, amelyek feltűnnek majd egy távoli égbolton, mielőtt...
A lába lecsúszott a fokról, és Robsen két métert zuhanva a hason fekvő blaterénre esett.
Az ütközéstől magához tért.
 Callis jelent meg mellette a semmiből, mancsában a teleporttal.
– Strapáid magad kicsit jobban – torkollta le, miközben Ecktosca fájdalmas ordítása
hallatszott a sötétből. – Vedd komolyan!
Robsen felkecmergett. Forgott körülötte a világ. Lassan ismét mászni kezdett a létrán.

– Mennyi idő alatt éri el az erő az optimumot? – kérdezte Don Arco izgatottan.
– Négy perc múlva – jelentette egy technikus.
– Itt vagyunk – mutatott Ermenshrew a csillagtérképre. – Ez pedig az Új-Washington
rendszer, 18,9 fényévre. Tizenkét világ, amiből négy lakott. – Felnevetett. – A jövő évben
békekonferenciát akartak tartani az egyiken.
Don Arco fölmordult.
– Tarthatnak helyette Béke poraira konferenciát.
Ermenshrew nevetett, elégedetten csóválta a farkát.
– Technikus, táplálja be a koordinátákat.

Rose egy szekrényhez ért. De vajon a megfelelő szekrényhez? Zárva volt. Előhúzta a
fehér kódkártyát és bedugta a helyére.
Az ajtó kinyílt. Különböző eszközök hevertek benne. Rose kutatni kezdett köztük.
Többnyire csúcstechnikás ketyerék, amiket fel sem ismert. Kezdett pánikba esni.
Végül talált egy feszítővasat, amely olyan vastag volt, mint a csuklója.
– Igen! – nyögte. – Igen, igen, igen! – Azzal visszasprintelt a folyosón.
Három percig tartott ideérnie. Gyorsabban kell futnia. Gyorsabban.

– Magadra kell hagyjalak téged, Dram – mondta a Doktor. – Időben oda kell érnem a
gravitációs műhelyhez. – Megállt az ajtóban. – Bízhatok benned?
– Mi bízhatunk benned? – kérdezett vissza Dram, miközben mancsai megállás nélkül
dolgoztak a megfelelő összekapcsolásokon.

Rose berobogott a kis oldalfolyosóra.

– Hoztam egy feszítővasat! – kiáltotta.
Flowers elvette tőle, és feszegetni kezdte a biztosítódoboz láncait.
– Valamivel kifinomultabb eszközökhöz vagyok szokva – ismerte be.
– Akkor adja ide! – Rose kivette a kezéből a pajszert, egy láncszem és a biztosítódoboz
közé illesztette, és rátehénkedett.
A lánc recsegett, de nem tört el.
– Mind a ketten kellünk hozzá. Segítsen! – mondta Flowersnek.
 *

A blaterén technikus felállt az erősítő mellől.

– Az erőgyűjtés befejeződött.
– Úgy vélem, a rendszer bekapcsolása az én tisztem, Ermenshrew – mondta Don Arco
méltóságteljesen. – Szerinted is?
Kinyújtott mancsokkal a konzol felé csoszogott. A többiek követték.

Huszonkettő

Flowers és Rose egyesült erővel nehezedtek a feszítővasra. Végre elpattant a lánc. A

pajszert is magával húzta, amikor a földre hullott.
Rose kezei vörösen lüktettek. Flowers felnyitotta a lemezt.
– Le kell zárnom a műhelyszektor gravitációját.
– Azt mondta, nem tart sokáig, ugye?
– Mennyi időnk van?
Rose az órájára nézett.
– Istenem, már csak harminc másodperc.
Flowers a gombokra meredt.
– Bepárásodott a szemüvegem – panaszkodott.
– Gyorsan!
– Előfordul, ha izgatott vagyok...
– Tizenöt másodperc, Flowers!
– Nem tudom lokalizálni. Lekapcsolom az egész LAFEKT-házban. Kapaszkodjon!

Ermenshrew riadtan sipítozott. Lebegett.

– Mi történt? – kiabált Don Arco, amint a levegőbe emelkedett.
A kísérői riadtan kapaszkodtak nagy, kövér végtagjaiba, miközben együtt pörögtek
felfelé.
– Doktor! – üvöltötte Ermenshrew, hiábavalóan kalimpálva a levegőben. – Tudom, hogy
te vagy! – Felfelé bámult a sötétbe. – Figyeljetek felfelé! Onnan próbál bejutni!
De Don Arco lefelé mutatott rémülten.
– Nézzétek! – recsegte.

– Sikerült! – kiáltott Rose, miközben lebegni kezdett.

 – Nem lesz sok ideje – fortyogott Flowers, a biztosítódobozba csimpaszkodva. – Néhány
perc múlva visszatér a normális gravitáció.
– Reméljük, elég lesz – mondta Rose.
Dennel öngyújtója lebegett ki a zsebéből. Rose elkapta, és idegesen játszani kezdett vele.
Kis kék tűzpamacsok szálltak fel belőle. Az öngyújtó hirtelen átforrósodott, és Rose
elengedte.
– Ez az! – kiáltott Flowers. – Súlytalanságban a tűz másképp viselkedik! Erre épít a
Doktor!

Gravitáció nélkül a láng nem tud felfelé emelkedni, ezért Don Arco gyertyái kéken izzó,
lebegő lánggolyócskákat köpdöstek. Egy szerelő magatehetetlenül nekik sodródott.
Felvisított, amint a tűz átlyuggatta a bőrét, a viasz pedig kiégette a sebeket. A gyógyító füst
sem tudott felemelkedni. Don Arco értékes gyógyító füstje szétterült a padló fölött, és kezdte
kioltani a gyertyákat.
– Ne! – recsegte a blaterén főnök, miközben hasztalan próbálta elérni őket. – A tüdőm! A
tüdőm nem bírja!
– Hol vagy, Doktor? – kiabálta Ermenshrew, változatlanul a plafont kémlelve.
Nem vette észre, hogy a sérült szerelő összetörte az ajtó zárszerkezetét, amint
kétségbeesetten próbált kiszabadulni. Miközben a szerelő távozott, az ajtókeretbe kapaszkodó
Doktor belökte magát a helyiségbe.
– Gyere és nézz szembe velem, Doktor! – kiabálta Ermenshrew.
– Oké! – felelte a Doktor alatta lebegve, és felintegetett neki.
– Őrök! Elkapni!
Egy közelben lebegő őr utána kapott, de a Doktor beúszott a füstbe és felrúgta a
gyertyákat. A kék lánggömböcskék megsokszorozódtak, elváltak a kanócokról, és elvakították
az őrt az izzásukkal. Most azonban egy másik tartott felé, kis híján elérte a Doktor karját.
Bizarr balettszerű mozdulatokkal úsztak el egymás mellett, centiken múlt, hogy az őr nem
kapta el a Doktort.
– A gyertyáim! – hörgött Don Arco. – A tüdőm! Add fel, Ermenshrew, mert ez megöl
minket!
– Ezért végzek veled, Doktor! – ígérte Ermenshrew.
A levegőt markolászva hajtotta magát a Doktor felé.
A Doktor nem tudott időben kitérni. A karmok a torka után nyúltak.
Ám ebben a pillanatban nagy harci kiáltás hallatszott, majd egy ragacsos, óriási
édességpaca ütközött a dühöngő blaterénnek, és félrelökte az útból. Nesshalop
fogolytársainak ünneplése közepette lebegett felfelé, és egyik megmaradt szemével a
Doktorra kacsintott. Kristálycukorszemek peregtek a mosolyából.
Yahoomer, a szőrös mamut hatalmas agyarával egy irányítópulthoz szögezte magát.
Egyik ormányával lehalászta Nesshalopot a levegőből, a másikat a Doktornak nyújtotta, hogy
megkapaszkodjon.
– Oké, Doktor! – kiáltotta Don Arco. – Egyezzünk meg!
Ermenshrew rákiabált.
 – Ne légy ilyen szánalmas, Don Arco!
– Jól van, egyezzünk meg! – egyezett bele a Doktor. – Megadod magad. Segítesz az
embereknek eltüntetni innen az összes blaterént.
– Bármennyit kérsz, megfizetem! – felelte Don Arco.
Ermenshrew dühösen nézett rá.
– Nem fizetsz semmit!
– Zabáld meg a pénzed. Ezek a feltételeim! – jelentette ki a Doktor.
– Nem fogadjuk el!
Ermenshrew ismét támadó pozícióba manőverezte magát. Széttárt karokkal hajtotta magát
előre.

– Utálom a súlytalanságot! – kiabált Callis az akvakultúra-telep poppito-fájának ágaiba

kapaszkodva. – Nem bírja a gyomrom.
– Az az idióta emberke fellebegett a szerelőaknába – sóhajtott Ecktosca a létrába
kapaszkodva, és felfelé kémlelt. – A gömbök megölik.
– Ne törődj az emberrel!
De Ecktosca mégis törődött Robsennel, mert az egykori fegyőr bátorsága imponált neki.
Ha nem tereli el a gömböket, sosem férnek hozzá a gravitációgenerátorhoz.
A biolények most a lebegő Robsenre tapadtak, hogy kiszívják belőle maradék életerejét
is, csontszárazra szívják. Ecktosca morogva fellökte magát a létra mentén, erős mancsával
megragadta Robsent, és húzni kezdte lefelé.
Az ember a szerelőfolyosó aljára libbent, mire a gömbök szétszéledtek. Ecktosca ismerős
fájdalmat érzett, amint a legközelebbi gömbök belé haraptak.
Ekkor visszatért a gravitáció. Ecktosca hangos kiáltással a földre zuhant.
– Ostoba, csökönyös fiú! – dorgálta Callis. – Most már mehetünk?

A gravitáció másodpercekkel azelőtt szakította el Ermenshrew-t a Doktor közeléből, hogy

elkaphatta volna. Hangos cuppanással landolt a még megmaradt gyertyákon.
A Doktor finoman landolt a lábán, Yahoomer ormánya segítségével. De a földhöz ragadt
füst hirtelen felszállt, és ködbe burkolta a helyiséget. A drótrács fehér fénye baljós ragyogásba
vonta a füstöt.
A Doktor Yahoomerhez fordult, és a kijárat felé mutatott.
– Mindenki kifelé! Gyerünk, igyekezzetek!
Nesshalop és Blista megragadtak egy-egy ormányt, és kirobogtak Yahoomerrel a füstön
keresztül.
– Gyere elő, Don Arco! – kiáltotta a Doktor. – Az ajánlatom még mindig áll!
– Kár a gőzért – sziszegte Ermenshrew valahonnan a félhomályból. – A vezérem nem hall
már téged.
Hirtelen előbukkant, mancsában Don Arco vérző torkát szorítva. Karmai mélyen a vastag,
zsíros bőrbe mélyedtek.
 – Valami kaparja a torkát – mondta Ermenshrew csillogó szemekkel, a Doktor és az ajtó
között állva.
– Te tényleg elmebeteg vagy – mondta a Doktor szomorúan.
– Most már én vagyok a családfő! Az első dolgom pedig az lesz, hogy megszabadulok
tőled.
A blaterén ütésre emelte a szabad öklét. Ám ekkor meglepett kiáltással előretántorodott,
mintha hátulól meglökték volna. Nekiesett a falnak, a Doktor pedig gyorsan átbújt a lábai
között és szemtől szembe került megmentőjével.
– Rose! – vigyorgott.
– Biztos, hogy ezek az izék élő kalciumból vannak és nem téglából? – kérdezte a lány.
Köhögnie kellett a megerőltetéstől, a szeme könnyezett a füsttől.
Hirtelen megremegett alattuk a padló, és óriási robbanás hallatszott. Rose megragadta a
Doktor karját.
– Nincs semmi baj. Csak Ecktosca és Callis felrobbantotta a gravitációelhajlás-generátort
a felszínen.
Kezdett eloszlani a füst. Rose és a Doktor egyszerre kapta fel a fejét, amint egy hatalmas,
izmos alak tornyosult feléjük.
De csak Dram volt az.
– Kész – jelentette.
– Remek. – A Doktor megveregette a karját és körülnézett. – Várjunk, hol van
Ermenshrew?
– Itt vagyoook!...
A Doktor előrébb lépett, és megpróbált átlátni a félhomályon. Ermenshrew a
gravitációerősítő konzolnál állt, három megrémült őrtől és egy technikustól védve. Mancsát az
indítókapcsoló fölé tartotta.
– Kész vagyunk – suttogta fagyosan. – A Justicia indulásra kész.
– Ne! – mondta a Doktor. – Kérlek, ne tedd!
– Legalább végre az engem megillető tisztelettel beszélsz hozzám. – Ermenshrew
önelégülten bólintott. – Hirtelen megvilágosodott előttem. Nem elég, ha megöllek. Előbb
megszégyenítlek! Több millió ártatlant pusztítok el, csak hogy kipróbáljam a szerkezetet.
Azután öllek meg.
– Tönkretettük a bolygó felszínén lévő gravitációgenerátort. Ha most megpróbálsz
áthajózni az űrön...
– Újabb szánalmas blöff, Doktor?
– Gondoltam, hogy annak tartod majd. Hát jó, akkor próbálkozzunk fenyegetéssel. – A
szliténre mutatott. – Dram átállította a napkitörés-kompresszort. Az anyahajótokra
irányítottuk. Bélyeg nagyságú darabokra fog hullani, és vele együtt a második
gravitációelhajlás-generátor is!
Ermenshrew megrázta a fejét. A füst körbeölelte.
– A kompresszor egy szondában kering a Justicia napjai körül. Nincs elég nagy
hatótávolsága ahhoz, amit mondasz.
– Rossz hírem van: megnöveltük a hatótávolságot. Ugyanazt az energiát használjuk fel,
amit a gomb megnyomásával felszabadítasz. – A Doktor hangja érdes volt, és nem csak a
füsttől. – Kérlek, Ermenshrew! Ha megnyomod azt a kapcsolót, a saját fajtád életét veszed el
az anyahajótokon!
– Szánalmas – mondta a szörny felemelt manccsal.
A Doktor felemelte a hangját.
– A nagy erejű visszacsatolásról nem is beszélve! Te is meghalsz, Ermenshrew.
Könyörgök neked...
– Nem hallgatom tovább a szánalmas próbálkozásaidat, hogy eltántoríts.
– Ebben az esetben... mindenki kifelé! – bömbölte a Doktor.
A blaterén megnyomta a kapcsolót.
Rose, a Doktor és Dram kiléptek az ajtón.
Semmi sem történt.
Rose arcán rémület ült.
– Csak blöff volt?
A Doktor nem nézett rá, homlokát a karjára hajtotta.
– Kérdezd Ermenshrew-t.
Rose visszanézett a műhelybe. Ermenshrew ott állt, dühödt bénultságban, miközben fehér
fény kezdett cikázni a teste körül. A bőre áttetszővé vált, láthatóvá téve az alatta lüktető,
titokzatos űrlényszerveket. Sikoly hagyta el rángatózó ajkait. Füst és szikraeső vette körbe. A
mancsa még mindig a kapcsolót markolta, miközben hamuvá égett.
– A visszacsatolás – kapott észbe Dram. – Itt nem vagyunk biztonságban. Be kell
csuknunk az ajtót!
– Egy pillanat! – mondta Rose, majd elővette Flowers kártyáját a zsebéből és a nyílásba
dugta.
Az ajtók lassan csukódni kezdtek.
Flowers is megérkezett, lihegett, mint egy kiöregedett kutya.
– Mi történt?
A fehér fény elborította a műhelyt, és kiáramlott a folyosóra, megolvasztva a padlót. Rose
eltakarta a szemét.
Miközben Ermenshrew halálsikolya üvegrepesztő magasságba emelkedett, az ajtók
becsukódtak, elrekesztve a fényt és a hangokat.
Néhány pillanat múlva fülsüketítő robaj rázta meg a folyosót, amikor fölrobbant a
műhely. Az ajtó kifelé horpadt, mintha egy nagy tekegolyó fúródott volna bele. Az
utórengések egy teljes percig eltartottak, de Rose fülében még sokkal tovább ott
visszhangoztak.
– Vége – suttogta Dram, aztán a melléhez kapott és megtántorodott. – Ecktosca? Callis?
– Mi az? – kérdezte Flowers.
– Azt hiszem... Azt hiszem, hogy ők...
Végigdübörgött a folyosón. A Doktor még mindig a padlón feküdt. Rose mellé ült, kezét
a férfi fejére tette, és összeborzolta rövidre nyírt haját.
– Megcsináltad – mondta neki.
A Doktor a hátára fordult, és ránézett, de arcán nyoma sem volt diadalnak.
– Tudom – felelte.
Huszonhárom

Robsen Ermenshrew régi irodájában ült, és a képernyőt bámulta. Várta, hogy valaki
válaszoljon a hívásra.
Egyszer csak Tiller nézett szembe vele hitetlenkedve.
– Robsen? Mi a franc...
Jamini izgatott arca tolakodott a képbe.
– Jól vagy, John? Mi történt?
– Hol is kezdjem? – kérdezte Robsen.
A befejezés sem volt teljesen világos számára. Egy rózsaágyásban ébredt, és látta, hogy a
robbanás szétrombolta a szerelőfolyosót. Ecktosca és Callis nyilván a robbanás áldozata lett.
Nem maradt belőlük és a halott blaterénből egyéb, mint egy kupac összeégett maradvány és
egy összepörkölődött kompressziós mező. Dram fájdalmat érzett az elvesztésük felett.
– Nem találunk egy felettest sem – mondta Tiller, visszazökkentve Robsent a jelenbe.
– Mind gyászol – motyogta Robsen. – Vagy elmenekült. Nézzétek, rengeteg a
mondanivalóm. Most a Justice Prime-on vagyok...
– Hol vagy?
– De átjövök. Nemsokára. Majd akkor mindent megmagyarázok.
– Nem lesz könnyű a romeltakarítás – mondta neki a Doktor. – A rendszer még mindig
tele van blaterén csalókkal. A féreglyukak már nem működnek, úgyhogy gyorsan el kell kapni
őket, mielőtt meglógnak valahogy. Szedjék ki belőlük, kiket rejtettek el a földi kormányzatban,
és gyűjtsék össze őket. – Lenézett a lábára. – A maradék nem fog nagyon hadakozni. Túl sokat
vesztettek. A szeretteiket.
– Gondoljon azoknak a szeretteire, akiket felégettek volna a bolygóikkal együtt –
vigasztalta Robsen. – Ne legyen lelkiismeret-furdalása miattuk. Maguk keresték maguknak.
Robsen a saját szeretteire gondolt. A Justicián nem engedték, hogy bárki
videofonkapcsolatba lépjen a barátaival vagy a szeretteivel. Biztonsági kockázatra
hivatkoztak. Hónapok óta nem beszélt a gyerekeivel.
De a régi Justiciának vége. Változások jönnek. Erről gondoskodik.
Fővonalra állította Issabel konzul videofonját és a gyerekeit hívta, hogy megmondja
nekik, nemsokára találkoznak.

Flowers az irodájában ült és próbálta kitalálni, mire hagyta, hogy a Doktor rábeszélje.
– A Justiciának vége, Flowers. Ha híre megy ennek a botránynak, ha a birodalom
irányítói rájönnek, milyen közel álltak a katasztrófához... Ha meghallják, hány embert
tartottak itt koholt vádak alapján, és mire készült valójában a vezetőség... Nem fogják
megengedni, hogy még egyszer megtörténhessen.
 Persze igaza volt. Mint ahogy abban is, hogy egy hatósági személynek kell felfednie a
valóságot a földi kormány tisztviselői előtt, miután kiderül, kiben bízhatnak közülük.
Segíteniük kell tisztázni, kik a valódi bűnözők a Justicián, és kik érdemelnek szabadságot.
Első lépésként a Doktor indítványozta Blista, Yahoomer, Dram Fel Fotch és Nesshalop
szabadlábra helyezését, amiért embermilliók megmentéséhez járultak hozzá. Nesshalop
szeretetteljesen nézett rá. A regenerálódott szeme szépen gyógyult, és szó szerint mézédes
csókot cuppantott a Doktor arcára.
– Minden jó, ha jó a vége – sóhajtott Flowers. – De én mikor leszek szabad?
Évekig tarthat rendbe hozni ezt a felfordulást. A Doktor persze nem maradhat. Nem az ő
stílusa. Már úton is volt egy űrhajóval a Justice Alfára a hajójáért. A fegyőröknek sosem
sikerült bejutniuk, vagy elmozdítaniuk a helyéről.
– Meg kell értetnie a vezetőikkel, Flowers. A bűn és a büntetés nem könnyű kérdés, ezt
mindenki tudja. De ha az emberek nem hajlandók feltenni a nehéz kérdéseket... Ha fizetnek
valakinek, hogy megszabaduljanak az egésztől... Ez mind közül a legnagyobb bűn.
– Doktor, kezdesz úgy beszélni, mint Jerry Springer – mondta Rose.
A Doktor rávigyorgott.
– Gondolod?
Rose a levegőt ütve kántálni kezdett:
– Dok-tor, Dok-tor, Dok-tor...
Flowers gyengéden megcsóválta a fejét. Azok ketten alaposan félrevezették.
Hirtelen elhatározással előhívta a Justicia foglyainak központi adatbázisát, és keresgetni
kezdett a „férfiak – kisebb bűntények” mappában. A legjobb képeket jóképű, vonzó és
szívdöglesztő kategóriákba osztotta.
Mosolygott. Igen, hosszan elhúzódó munka vár rá. Legalább húsz-harminc válogatott
személyi asszisztensre lesz szüksége, hogy boldoguljon nap mint nap...

Rose ismét a TARDIS mellett állt a Justice Alfán. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el,
amióta utoljára itt járt. Alaposan felszántotta a talajt az ezüstszínű űrhajó, ami a Doktorért jött.
Bár a környék úgy nézett ki, mint az első világháború valamely csatatere, a csenevész piros
virág még mindig ott volt.
– Azt hiszem, mi egyformák vagyunk – mondta mosolyogva.
Látta, hogy több is fog nőni. Zöld hajtások bújtak elő a göröngyös földből. Új élet volt
kibontakozóban.
Dennel a szakadék szélén állt, és az alattuk emelkedő, félbehagyott piramist nézte.
Hatalmas halotti máglyát emeltek a tetején.
– Ez lesz ám a tűz!
Rose csatlakozott hozzá. A kisebb gravitációtól még ruganyosabban lépkedett.
– Nem élted ki eléggé a piromániádat, miután porig égethettél minden vezetőségi
épületet?
– Ez más – közölte Dennel a levegőt szimatolva. – Spirituális dolog.
– Aha. Értem.
– Szerintem a Doktor is így gondolja.
 – Nem, csak biztos akar lenni benne, hogy Don Arcónak nyoma sem marad.
Rose visszaemlékezett, amikor rátaláltak az egyetlen életben maradt blaterén technikusra.
Zokogva bolyongott a LAFEKT-ház folyosóin, minden harci kedv kihunyt benne.
Kiszabadult a romba dőlt műhelyből. A bőrén égésnyomok feketéllettek, és viasz tapadt rá.
Szerencsés volt, hogy megúszta, gyakorlatilag az egész helyiség porig égett. Ermenshrew-nak
egyáltalán nem maradt nyoma, sem a körülötte állóknak. Ám a túlsó sarokban heverő Don
Arco kövér holtteste többé-kevésbé érintetlen maradt a tomboló erőktől.
A technikus azt kérte, hadd hamvassza el halott pátriárkáját egy szent helyen, mielőtt
börtönbe vonul. Az egyik piramist javasolta, és a Doktor beleegyezett.
Mivel a Justice Alfán találkozhattak itt rekedt, kétségbeesett blaterénekkel, Rose
meggyőzte társát, hogy álljanak meg a Justice Deltán, és vegyék fel a javítóintézetes csapatot.
Kazta, Riz és körülbelül száz más fiatal gyűlt össze a piramison, hogy őrködjenek – abban a
tudatban, hogy az űrsikló a rendelkezésükre áll, ha itt végeztek. A Doktor is elismerte, hogy
rászolgáltak a szabadságra.
– Igaz – mondta mosolyogva –, mire rájönnek, hogyan működik, amúgy is letelik a
büntetésük.
Ami azt illeti, Rose fölöslegesen aggódott. A völgy kísértetiesen elhagyatott volt. A
szétszórt piramisok néma méltóságban őrködtek fölötte. A rabszolga munkások kihasználták
az alkalmat és szétszéledtek, amikor a felvigyázóik nem jelentek meg, de Flowers és a
hatóságok hamarosan meg fogják találni őket.
Rose látta a Doktort és Dram Fel Fotchot, akik a máglyát meggyújtó blaterén mögött
álltak. Izzó, vörös lángok csaptak fel.
– Lenyűgöző – súgta Dennel.
– Utálom a temetéseket – motyogta Rose.
– Á. Csak azért vagy szomorú, mert el kell búcsúznod tőlem – válaszolta Dennel
mosolyogva.
Rose ránézett a muris frizurájára. Tréfásan csillogó szemei megmosolyogtatták.
– Gyere ide! – mondta a fiúnak és megölelte.
– Jaj! – kiáltotta Dennel. – Istenem, ne!
Rose zavartan hátraugrott.
– Mi az, mit csináltam...
Aztán rájött, hogy Dennel a piramist bámulja. Kiáltásokat hallott odalentről, ezért
megfordult, hogy ő is lássa, mi történt. A blaterén őr rávetette magát a tűzre, még egyszer
utoljára átölelte a nagyapját. A lángok elborították őket.
Rose látta, hogy Riz és Kazta elvezetik a srácokat. A Doktor is elsétált a tűztől. Csak
Dram bámult továbbra is a lángokba, mintha keresne bennük valamit.
Dennel a lány karjára tette a kezét.
– Nemsokára indulsz, ugye?
– Aha. El akarsz jönni?
A fiú megrázta a fejét.
– Meg akarom találni aput. Kiszabadítani.
– Flowers majd segít – biztatta Rose mosolyogva.
Dennel bólintott és szégyenlősen visszamosolygott.
– Jobb, ha visszamegyek az űrsiklóhoz. Nehogy Kazta itt hagyjon.
 – Sok szerencsét.
– Neked is. Bárhol kötsz is ki legközelebb.
Ezúttal semmi nem zavarta meg az összeölelkezésüket.
A halotti máglya csaknem teljesen leégett, mire a Doktor felbukkant zsebre dugott kézzel.
Alig látszott rajta, milyen sokat kellett gyalogolnia. Csatlakozott a szakadék szélén egyedül
álló Rose-hoz.
– Dram egy örökkévalóságig állt ott – mondta a lány. – Káröröm?
– Talán – mondta a Doktor. – Vagy talán biztos akart lenni benne, hogy semmi sem
maradt a lényekből, akik megölték a családját. – Bólintott. – Meg tudom érteni.
A napok kezdtek lenyugodni, megnyújtva a piramisok bíbor árnyékát.
– Fel tud szállni a TARDIS? Ha még mindig vonzásban áll...
– Nem lehet gond, miután leromboltuk az űralagutakat. A gravitációgenerátor, amit a
blaterének itt rejtettek el, használhatatlanná vált. Csak arra jó, hogy Flowers bizonyítani tudja
az itt történteket. Majd ő megtalálja, és gondoskodik róla, hogy a megfelelő emberek is
lássák.
– Akkor igazán vége – mormolta Rose.
– Igen – felelte a Doktor. – Vége.
Nézték, ahogy a temetés hamvait szétszórja a szél a völgyben.

Néhány órával később Dram Fel Fotch az egyik nagy piramis ajtaja mellett állt meg.
Körülötte sehol senki. A fiatalokat teljesen lefoglalta az űrsikló beindítása.
Úgyhogy gyorsan besurranhatott.
Odabent Don Arco holtteste és a blaterén őr a gravitációelhajlási generátort magában
foglaló hatalmas krómtorony tetején egyensúlyozott.
– Ideje volt idetolnod a képed, pancser – mondta Don Arco.
Egy szempillantás alatt Dram előtt termett. Széles vigyorral lecipzározta a fejét.
Ecktosca bújt ki belőle épen és egészségesen.
A két szlitén nevetve ölelkezett össze.
– Kész szerencse, hogy épségben találtad Don Arco testét. Tökéletes ötlet, hogy feltűnés
nélkül kijuthass.
– Mit szólsz, hogy egy blaterén pátriárka bőrébe bújtam? – Ecktosca könnyezett a
nevetéstől. – Na és hallottad a tömeget, amikor Callis néni a lángok közé vetette magát?
Szinte sajnáltam, hogy elteleportáltunk és nem hallgathattam tovább.
– Azt hittem, sose hagyják abba – morgott Dram. – Sokk! Rémület! Majd összepisálták
magukat.
– Hé! – mondta Callis, aki közben szintén kiszabadult végre a blaterén hacukából. –
Munkára, ti ketten! Beletelik egy-két napba, mire átnézzük ezt a gravitációizét, és rájövünk,
hogy működik...
– Mit csináljunk vele? – töprengett Dram. – Túladunk rajta, vagy mi használjuk?
– Rengeteg időnk van eldönteni – vigyorgott rá Ecktosca. – Most csak az számít, hogy a
blaterének lehúzták a rolót, a szlitének pedig ismét munkába álltak.
Callis boldogan böffentett.
 – Új korszakot nyitunk a bűnözés történetében!

Köszönetnyilvánítás

Sokan alakították, befolyásolták ezt a kalandot. Mindannyiuknak hálás vagyok. De külön

bolygóméretű köszönettel tartozom a következőknek:
Russel T. Daviesnek, aki oly nagyvonalúan bánt az idejével, a lelkesedéssel és a
szliténekkel, valamint megengedte, hogy elvigyem Rose-t az első földön kívüli bolygójára.
Helen Raynornak és Elwen Rowlandsnak, a tévésorozat forgatókönyve szerkesztőinek,
akik bátorítottak és zseniális jegyzetekkel láttak el, pedig ők is nyakig voltak a munkában.
Justin Richardsnak, a Ki vagy, Doki? könyvek fáradhatatlan motorjának, először is, amiért
meghívott a csapatba, másodszor a barátságáért és támogatásáért és mindazért, amit
észrevétlenül tesz a háttérben.
Na és szokás szerint köszönet Mike Tuckernek a jó kis görbe estékért és a Dalekekért.

A szerzőről

Stephen Cole újságokat és könyveket szerkeszt, az 1990-es évek végén pedig a BBC Ki
vagy, Doki? regény, videó- és hangkiadványait gondozta. Most az ideje nagy részét írással
tölti, elsősorban gyermekkönyveket ad ki.
Legújabb munkái közé tartozik a The Wereling című, fiataloknak szóló horror-trilógia, az
Astrosaurus fantasy-sorozat gyerekeknek és a One Weird Day at Freekham High szürreális
iskolai krimisorozat. A felesége, Jill és babájuk, Tobey gyanítja, hogy valójában benne is egy
szörny lakik, különösen amikor közeleg a határidő...