A kígyó jegyében - Robert E.

Howard
(The Shadow Kingdom)
1929
A kígyó jegyében
Ez az elbeszélés mérföldkőnek számít a fantasyirodalom történetében. Ha eltekintünk a néhány
maga nemében értékes, de folytatás nélkül maradt előzménytől (H. Rider Haggard: Eric Brighteyes,
1891; Lord Dunsany: The Fortress Unvanquishable, Save for Sacnoth, 1910), akkor A kígyó jegyében
indította útjára a fantasynek azt az irányzatát, amit később Fritz Leiber – maga is jeles művelője –
grammatikailag kevéssé szabatosan, ám annál kifejezőbben kard és boszorkányságnak (sword &
sorcery) keresztelt el, s manapság termékeny másodvirágzását éli a film és a számítógépes játékok
közegében. Az elbeszélés ugyanakkor szerves részét képezi a Cthulhu-mítosz irodalmának is, már
Lovecraft óta, aki nem csupán a megjelenése után nyilatkozott róla nagy lelkesedéssel, hanem saját
műveiben is számos utalást tett Valúziára és a kígyóemberekre. Howard rengeteget dolgozott rajta,
kisebb-nagyobb megszakításokkal, és – mint levelezéséből kitűnik – végig örömét lelte a munkában,
amit 1926-ban kezdett és több mint egy év múlva fejezett be. Farnsworth Wright, a Weird Tales
szerkesztője 1927 szeptemberében fogadta el a terjedelmes novellát, ám a publikálására – és az érte
járó száz dolláros csekkre – a szerzőnek egészen 1929 augusztusáig kellett várnia. Kitűnik ebből
egyrészt, hogy a fantasyírók élete már akkor sem volt fenékig tejfel; másrészt viszont az is, hogy ha
egy lelkiismeretes mesterember gyöngyszemre bukkan az ötletei között, akkor is szán időt a
polírozására, ha közben szorongatja a szükség. Így születnek a klasszikusok.

A kígyó jegyében
1. A király díszmenete

A kürtök harsogása egyre erősödött, sötéten aranyló hullámverés gyanánt, mint az esti dagály mély
zúgása Valúzia csillogó partjain. A tömeg ujjongott, a nők rózsákat szórtak a háztetőkről, ahogy az
ezüstpatkók ütemes csattogása mind közelebbről hallatszott, s a hatalmas díszmenet első sorai
bekanyarodtak a széles, világos utcára, amely a Tündöklő Tornyot és aranysisakos fiatornyait futotta
körül.
Legelöl a kürtösök jöttek, karcsú ifjak skarlátszín mentében, hetykén villogtatva lovuk hátáról hosszú
aranyharsonáikat; aztán az íjászok, csupa hórihorgas hegylakó; majd a nehéz fegyverzetű gyalogosok,
akiknek páncélja egy ütemre csörgött a lépteikkel, s hosszú lándzsáik tökéletes összhangban
emelkedtek-süllyedtek. Utánuk a világ legrettegettebb lovas katonái következtek: a vörös vértesek.
Sisakforgójuktól a sarkantyújukig vörösben feszítettek, kevélyen fölszegett fejjel, ám azért tudatában
az üdvrivalgásnak. Olyanok voltak, akár a bronzszobrok; fölmeredő kopjáik erdejét a legkisebb
rezdülés sem fodrozta.
Ezt a büszke és félelmetes lovasgárdát a zsoldosok tarka hadoszlopai követték; vad külsejű, ádáz
harcosok Muról és Kaauból, a keleti hegyekből és a nyugati szigetekről. Lándzsákkal és nehéz
kardokkal voltak fölfegyverezve; a lemuriai íjászok szoros alakzata kissé elkülönülve menetelt. Aztán
jött a könnyűgyalogság, s a felvonulást megint csak kürtösök zárták.
Pompázatos látvány volt, abból a fajtából való, amely szilaj lelkesedést gyújtott Kull, Valúzia királya
kebelében. Nem a topáztrónuson ült a fenséges Tündöklő Torony előtt, hanem egy hatalmas
csatamén nyergében, igazi harcos-királyként. Roppant karja a magasba lendült, az elvonuló csapatok
tisztelgését viszonozva. Izzó tekintete elsiklott a páváskodó kürtösök felett, elidőzött kissé az utánuk
masírozó katonákon, majd szilaj lánggal lobbant föl, mikor a vörös vértesek az uralkodónak kijáró
tiszteletadással üdvözölték, éktelen fegyvercsörgéssel felágaskodtatva lovaikat. Mikor a zsoldosok is
odaértek, Kull szeme résnyire szűkült. Ezek a harcosok nem szalutáltak senkinek. Szálfaegyenes
derékkal meneteltek, merészen és kihívóan méregetve őt, bár nem minden elismerés nélkül: csupa
ádáz, rezzenéstelen szempár a torzonborz sörények és bozontos szemöldökök alatt.
Kull ugyanígy viszonozta a tekintetüket. A bátorságot mindig nagyra tartotta, ezeknél bátrabb
harcosok pedig sehol a világon nem teremtek, még a vad törzsek között sem, ahonnan egykor
kitaszították. Mégsem tudta megkedvelni a fajtájukat; ahhoz túlságosan barbár maradt. Túl sok
viszály választotta el őket. A zsoldosok ősidők óta népe ellenségei voltak, s bár Kull rég nem gondolt
már szülőhazájára, amelynek hegy-völgyei között átkokba foglalták a nevét, a vérébe ivódott gyűlölet
nehezen enyészett. Mert Kull nem valúziai volt, hanem atlantiszi.
Mikor a csapatok eltűntek látóteréből a Tündöklő Torony drágakövektől sziporkázó oldalfala mögött,
Kull megfordította csataménjét és könnyű ügetésben megindult a palota felé. Útközben megbeszélte
a díszmenet lefolyását a kíséretében lévő parancsnokokkal, kevés szóval sokat mondva.
– A hadsereg olyan, mint egy kard – jelentette ki –, nem szabad hagyni, hogy elrozsdálljon.
Így lovagoltak végig a még mindig zsúfolt utcákon, s Kull nem törődött vele, ha meg-megütötte a
fülét egy-egy mondat a tömeg zsivajából.
– Oda nézz, ez Kull! Valka! Micsoda király! És micsoda férfi! Nézzétek csak a karját! És a vállait!
Ám a mormogásba itt-ott sötétebb hangok is vegyültek:
– Kull! Az átkozott bitorló a pogány szigetekről.
– Igen; szégyen Valúziára, hogy egy barbár ül a királyok trónusán.
Kull rájuk sem hederített. Kemény kézzel ragadta magához az elaggott Valúzia roskatag trónusát, és
még keményebb kézzel tartotta meg: egy ember egy egész nemzet ellen.
Most a nagyterem következett, az udvari fogadás, ahol Kull sorra megválaszolta a nemesurak és -
hölgyek veretes dicsőítő beszédeit, gondosan leplezve, hogy magában milyen jól mulat ezen az üres
szócséplésen; majd az urak és a hölgyek szertartásosan búcsút vettek tőle, ő pedig hátradőlt
hermelinprémes trónusán és elmerült az államügyek latolgatásában – mígnem egy szolga a nagy
király engedélyét kérte, hogy szólhasson hozzá, üzenethozót jelentve be a pikt követségről.
Kull visszahívta gondolatait a valúziai politika homályos útvesztőjéből, ahol eddig bolyongtak, és
végigmérte a piktet, nem túl barátságosan. A férfi arcizomrándulás nélkül állta a tekintetét.
Középtermetű, erőteljes alkatú harcos volt; a csípője keskeny, a mellkasa széles, a bőre sötét, mint a
pikteké általában. Kemény vonású, rezzenéstelen arcából acélos szempár nézett kifürkészhetetlenül
a királyra.
– A törzsi tanács első embere, Ka-nu, minden piktek királyának jobbkeze, üdvözletét küldi néked, és
azt mondja: „A kelő hold ünnepén egy trónus fogja várni Kullt, a királyok királyát, a nagyurak
nagyurát, Valúzia legelsőjét a szállásomon.”
– Jó – felelte Kull. – Mondd meg a tiszteletre méltó Ka-nunak, a nyugati szigetek nagykövetének,
hogy Valúzia királya együtt fog bort inni vele, amikor a hold a zalgarai hegyek fölé emelkedik.
A pikt nem tágított.
– Van még egy üzenetem, de az a királynak szól, nem pedig… – s itt megvető kézmozdulatot tett –
ezeknek a rab kutyáknak.
Kull egy kurta paranccsal elbocsátotta a szolgákat, éberen figyelve a piktet.
A férfi közelebb lépett, és lehalkította a hangját.
– Egyedül jöjj ma este a lakomára, király úr. Ez Ka-nu üzenete.
A király szeme résnyire szűkült, hidegen és szürkén villant, akár a kivont kard acélja.
– Egyedül?
– Igen.
Némán meredtek egymásra; a szertartásos udvariasság máza alatt kölcsönös törzsi gyűlölet
fortyogott. Ajkuk kiművelt szavakat formált, egy kifinomult faj hagyományokban gazdag nyelvén,
mely nem volt a sajátjuk; ám tekintetükben a vadon lakóinak ősi ösztöne szikrázott. Hiába volt Kull
Valúzia királya, a pikt pedig népe hivatalos szószólója az udvarában, itt a trónteremben mégis két
barbár nézett farkasszemet egymással, bizalmatlanul és ugrásra készen, miközben öldöklő csaták és
nemzedékek életét kioltó vérbosszúk szelleme suttogott a fülükbe.
A király volt előnyösebb helyzetben, s ezt teljes mértékben ki is használta. Állát az öklére
támasztotta, úgy mustrálta a piktet, aki bronzszoborként állt előtte, fejét fölszegve, rezzenéstelen
tekintettel.
Kull ajka széles, sokfogú mosolyra húzódott, amit nem sok választott el a vicsorgástól.
– Szóval menjek csak nyugodtan… egyedül? – A civilizált világ megtanította rá Kullt, hogyan forgassa
fegyverként a szavakat, és a pikt sötét szeme megvillant, bár nem felelt. – Honnan tudjam, hogy
valóban Ka-nu küldött?
– Megmondtam – jött a mogorva válasz.
– És mióta beszélnek igaz szóval a piktek? – horkantotta Kull. Tisztában volt vele, hogy a piktek
gyűlölik a hazugságot, de szerette volna kihozni a sodrából ezt az embert.
– Átlátok rajtad, király – felelte a pikt hidegen. – Fel akarsz bőszíteni. Valkára, ne tovább! Elég dühös
vagyok, és ezennel párbajra hívlak, lándzsával, karddal vagy késsel, lovon vagy gyalog, ahogy
kívánod. Férfi is vagy, vagy csak király?
Kull tekintetében megcsillant a vonakodó tisztelet, amellyel a harcosok a bátor ellenfélnek adóznak,
ám nem szalasztotta el az alkalmat, hogy szavaival még egy utolsót szúrjon a pikten.
– Egy király nem fogadja el névtelen vademberek kihívását – húzta el a száját –, és Valúzia uralkodója
nem emel fegyvert békés követekre. Távozhatsz. Mondd meg Ka-nunak, hogy egyedül fogok menni.
Gyilkos düh lobbant a pikt szemében. Valósággal reszketett a primitív vérszomjtól, aztán egy hirtelen
mozdulattal hátat fordított a királynak, átcsörtetett a termen és eltűnt a kapuszárnyak mögött.
Kull ismét hátradőlt hermelinprémes trónján, és a gondolataiba mélyedt.
Szóval a pikt törzsi tanács feje azt szeretné, hogy egyedül menjen. De miért? Árulást forralna? Kull
komoran megsimogatta kardja markolatát. Valószínűtlen. A pikteknek túl fontos Valúzia barátsága,
semhogy kockára tegyék holmi öröklött törzsi gyűlölködés miatt. Kull ugyan atlantiszi, vagyis ősi
ellenségük, ám egyúttal Valúzia királya, azaz legerősebb szövetségesük.
Kull hosszan tűnődött a furcsa sorsfordulókon, amelyek régi ellenségek barátjává és régi barátok
ellenségévé tették. Fölállt, és nyugtalanul járkálni kezdett a nagyteremben, gyors és nesztelen
ragadozóléptekkel. Minden köteléket elszakított – barátságét, törzsét, hagyományét –, hogy féktelen
becsvágyát kielégítse. És Valkára, a tenger és a szárazföld istenére, el is érte, amit akart! Valúzia
királya lett… a hanyatló, dekadens Valúziáé, amely ma már jobbára csak régi dicsősége fényében
sütkérezik, de még mindig hatalmas birodalom, a legnagyobb a Hét Királyság közül. Valúzia… a
barbárok az álmok országának hívták, s Kull néha valóban nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy
valamiféle különös álomvilágban él. Furcsának és idegennek találta az örökös cselszövést és
intrikálást, az udvarban, a hadseregben, a nép között. Olyan volt az egész, mint egy álarcosbál, ahol a
férfiak és a nők sima maszkok mögé rejtik valódi gondolataikat. Ám a hatalmat nem esett nehezére
magához ragadni: egy vakmerőn kihasznált alkalom; a kardok hirtelen, halálos tánca; egy unt és
gyűlölt zsarnok véres halála; gyors, ravasz összeesküvés néhány nagyravágyó államférfival, akik
kiestek az udvar kegyeiből – és Kull, a kóbor kalandor, az atlantiszi száműzött elérte álmai
netovábbját: ő lett Valúzia ura, a királyok királya. Most azonban úgy tűnt, a trónt megszerezni sokkal
könnyebb, mint megtartani. A pikt látványa régi emlékeket ébresztett benne szilaj, fékezhetetlen
ifjúkorából. És mint az utóbbi időben oly gyakran, most is homályos nyugtalanság fogta el, mindent
furcsamód valótlannak érzett maga körül. Kicsoda ő, az egyszerű harcos a tengerentúli hegyekből,
hogy egy olyan népet kormányozzon, amely évezredek titkos bölcsességén nevelkedett? Az ősi faj,
különös és kiismerhetetlen, hatalma romjain is félelmetes…
– Kull vagyok! – bömbölte, és fölvetette a fejét, akár a sörényét rázó oroszlán. – Kull vagyok!
Sólyomtekintete körbevillant az ódon teremben. Önbizalma visszatért… És a csarnok egyik sötét
zugában – alig észrevehetően – meglebbent egy függönyszegély…

2. Valúzia néma csarnokai

A hold még nem kelt föl, s a kertet ezüsttartókban lobogó fáklyák világították meg, mikor Kull helyet
foglalt a számára odakészített trónuson Ka-nu, a nyugati szigetek nagykövete asztalánál. Jobbján a
vén pikt ült, aki a legkevésbé sem hasonlított egy barbárságáról elhíresült nép nagykövetére. Ka-nu
öreg volt és ravasz, emberöltők óta pallérozta magát a diplomácia művészetében. A szempárban,
mely fürkészen vizslatta Kullt, nem izzott zsigeri gyűlölet; Ka-nu ítélőképességét nem homályosították
el a törzsi hagyományok. A hosszú idő, amit a civilizált világ államférfiai között töltött, kisöpörte
elméjéből az efféle pókhálókat. Az első kérdés, amit ilyenkor föltett magának, nem az volt, hogy:
kicsoda-micsoda ez az ember?, hanem, hogy: hasznomra lehet-e, és ha igen, miben? Törzsi
előítéletek az ő számára csak akkor léteztek, ha a saját javára tudta kamatoztatni őket.
Kull is figyelte Ka-nut, kurta félszavakat fűzve az udvariasan semmitmondó társalgásba, s közben
azon tűnődött, belőle is ilyen torzképet fog-e gyúrni idővel a civilizáció. Mert Ka-nu puhány volt és
pocakos. Sok-sok év fordult meg az égboltozaton, mióta utoljára kardot fogott a kezébe. No persze
öreg volt, de Kull látott már nála vénebbeket is a csata sűrűjében forgolódni. Ha nem haltak
erőszakos halált, a piktek általában sokáig éltek. Ka-nu mellett egy szépséges leányzó állt, hogy
utánatöltse a boroskupáját, és bizony gyakran kellett emelgetnie a kancsót. Ka-nu közben
sziporkázva szórta az adomákat és a szellemes megjegyzéseket, s bár Kull titkon megvetette
szószátyárságáért, mégsem tudta kivonni magát körmönfont humorának hatása alól.
Az ünnepi társaság pikt főnökökből és diplomatákból állt; utóbbiak felszabadultan és vidáman
viselkedtek, a harcosok formális udvariassága azonban rosszul leplezte feszengésüket. Kull mégis
irigyelte kissé a lakoma kötetlen, szabad légkörét, mely annyira különbözött a valúziai udvar szigorú
szertartásosságától. Ugyanilyen fesztelenség uralkodott az atlantisziak egyszerű táborhelyein is… Kull
vállat vont.
Ka-nunak kétségkívül igaza van, amikor – már ami az ósdi szokásokat és előítéleteket illeti –
egyszerűen megfeledkezik pikt mivoltáról; és ő, Kull is jobban tenné, ha valúziai bőrbe bújna és
igyekezne valúziai fejjel gondolkodni.
Végül aztán, mikor a hold pályája legmagasabb pontjára hágott, Ka-nu, aki annyit evett-ivott ezen az
éjszakán, mint három más ember, elégedett sóhajjal hátradőlt a heverőjen, és így szólt:
– Most menjetek, barátaim, mert a király meg én olyan dolgokról fogunk beszélni, amik nem valók
gyermeki füleknek! Igen, te is, szépségem, csak előbb adj még egy csókot azzal a cseresznyepiros
ajkaddal… úgy-úgy, mindjárt jobb; és most szaladj, rózsabimbóm!
Ka-nu egy pillantást vetett Kullra, aki mereven, komoran és elutasítóan ült mellette; a szeme
hamiskásan megcsillant ősz szakálla fölött.
– Most azt gondolod, Kull – mondta hirtelen –, hogy ez a Ka-nu egy mihaszna vén kéjenc, akinek más
se jár a fejében, csak a bor meg a nők.
Ez olyan váratlanul jött és annyira pontosan visszhangozta legtitkosabb gondolatait, hogy Kull egy
pillanatra megdöbbent, bár arcizma rándulásával sem mutatta.
Ka-nu gurgulázva fölkacagott, hogy a pocakja is belerengett.
– A bor vörös és az asszonyok elbűvölőek – vélte elnézően. – De… haha!… nehogy azt hidd, hogy az
öreg Ka-nu összekeveri őket a komoly dolgokkal!
Megint nevetett, és Kull idegesen fészkelődni kezdett. Már-már úgy tűnt, mintha gúnyt űznének
belőle; és a király szemében veszedelmes fények gyúltak, hasonlatosan a haragvó tigriséhez.
Ka-nu a boroskancsó után nyúlt, töltött magának, és kérdőn nézett Kullra, aki idegesen nemet intett.
– Igen – mondta Ka-nu helyeslőn –, vén fej kell az erős italhoz. Öregszem, Kull; miért irigylitek hát
tőlem ti, fiatalok azt a kevés örömöt, amiben még részem lehet? Jaj nekem: barátok nélkül aggok el,
és keserű szivvel hanyatlok majd a sírba.
Külseje és arckifejezése azonban ugyancsak meghazudtolta szavait. Kipirult képe valósággal
ragyogott, szemeiben vidám szikrák táncoltak, az ősz szakáll szinte vendéghajnak tűnt alattuk.
Úgy néz ki, mint valami sunyi kis manó, gondolta Kull némi homályos nehezteléssel. A vén csirkefogó
híján volt minden primitív erénynek, ami Kullt és az ő népét jellemezte, ám öreg napjaira csak annál
elégedettebbnek tűnt.
– Hallgass ide, Kull! – mondta Ka-nu, mutatóujját intőn a magasba emelve. – Fiatal embert dicsérni
mindig kockázatos, most mégis őszintén fogok veled beszélni, hogy elnyerjem a bizalmadat.
– Ha azt hiszed, hogy hízelgéssel…
– Ugyan már, ki beszél itt hízelgésről? A hízelgés csak az emberek lefegyverzésére jó.
Volt valami éber szikra Ka-nu tekintetében, valami hideg csillogás, ami nem illett lusta mosolyához.
Ismerte az embereket, és tudta, hogy ha el akarja érni a célját ennél a tigrislelkű barbárnál, föl kell
fednie a lapjait; mert akármilyen szövevényes hálót szőne szép szavakból, Kull ugyanolyan
tévedhetetlenül szimatolná ki benne a hamisságot, mint farkas a csapdát.
– Te képes vagy rá, Kull – mondta, óvatosabban válogatva meg a szavait, mintha a törzsi tanácsban
beszélne –, hogy hatalmasabbá tedd magad minden más királynál, és visszaadj valamit a régi
fényéből Valúziának. Bizony. Engem nem érdekelne különösebben ez az ország – bár az asszonyai és
a borai figyelemre méltóak –, ha nem úgy állna a helyzet, hogy minél erősebb Valúzia, annál
erősebbek a piktek is. Mi több, ha egy atlantiszi viseli a koronát, a vezetése alatt egyszer még
Atlantisz is egyesülhet…
Kull nyersen, gúnyosan felkacagott. Ka-nu régi sebre tapintott rá.
– Atlantisz elátkozta a nevemet, mikor kivonultam a kőfalú városok világába hírnevet és vagyont
szerezni. Mi… ők… ősi ellenségei a Hét Királyságnak; náluk jobban csak azokat gyűlölik, akik
szövetségre lépnek velük. Badarságokat fecsegsz.
Ka-nu a szakállát simogatta és kifürkészhetetlenül mosolygott.
– Nem, nem. Hagyjuk, tudom, mit beszélek. Egyszer vége lesz az örökös hadakozásnak, amiből
senkinek semmi haszna; és elkövetkezik a béke és a boldogság kora, ahol ember embernek testvére
a magasabb jó szolgálatában. Te el tudnád érni ezt… ha életben maradsz!
– Ha! – Kull szikár keze összezárult a kardmarkolaton, s oly fürgén és ruganyosan termett talpon,
hogy Ka-nu ereiben – aki hajlamos volt úgy tekinteni a férfiakra, mint azok a telivér lovakra – az öreg
vér forró lobot vetett. Valkára, micsoda bajnok! Acélinak és -idegek tökéletes összhangban, a harcos
ösztön vezérlete alatt…
Ám ahogy megszólalt, Ka-nu gunyorosan megrovó hangjában nyoma sem volt a lelkesedésnek.
– Ugyan már! Ülj vissza! Nézz körül! A kert kihalt, a székek üresek, kivéve a miénket. Csak nem tőlem
ijedtél meg?
Kull lassan visszaereszkedett a trónusra, gyanakodva fürkészve maga körül.
– Velejéig barbár! – csóválta a fejét Ka-nu. – Azt hiszed, hogy ha az életedre törnék, éppen itt
tenném meg, ahol a gyanú azonnal rám terelődne? Ejnye! A fiataloknak sokat kell még tanulniuk.
Voltak itt ma este olyan főnökök, akik kutyául érezték magukat, csak mert az atlantiszi hegyek között
születtél; te pedig titkon lenézel engem, mert pikt vagyok. Ugyan már! Számomra te Kull vagy,
Valúzia királya; nem Kull, az atlantiszi martalóc, aki a rablóbandája élén végigportyázta a nyugati
szigeteket. Te se a piktet lásd bennem, hanem a világ emberét, aki fölötte áll a kicsinyes
torzsalkodásoknak. És a világ embere most azt kérdi tőled: ha holnap megölnének, ki lenne az új
király?
– Blaal bárója, Kaanuub.
– Bizony. Ami nekem több okból sem tetszene, de elsősorban azért, mert ő csak egy báb, akit a
háttérből irányítanak.
– Hogyhogy? Ő volt a legelszántabb riválisom, de nem tudok róla, hogy más ügyet is képviselt volna a
magáén kívül.
– Az éjszakának füle van – felelte Ka-nu kitérően –, a világnak pedig kiskapui. De bennem
megbízhatsz; és Lándzsás Bruléban is. Ide nézz!
A köntöse alól egy arany karpántot vett elő: szárnyas sárkányt formázott, háromszorosan
körbetekeredve, három apró rubinszarvval a fején.
– Nézd meg figyelmesen! Brule ezt fogja viselni a karján, amikor holnap este felkeres majd; erről
felismered. Bízz Bruléban, mint tenmagadban, és tedd, amit mond. Biztosítékul pedig…
És az öreg fürge mozdulattal, akár a lecsapó héja, előkapott a köntöséből valamit, ami egy pillanatra
kísérteties zöld fénybe vonta őket; majd rögtön újra eltüntette.
– Az ellopott kő! – hőkölt vissza Kull. – A kígyótemplom zöld drágaköve! Valka! Ti voltatok? Miért
mutatod meg nekem?
– Hogy megmentsem az életed. Hogy elnyerjem a bizalmadat. Hogy biztosítékot adjak. Az életem a
te kezedben van. Ha akarnék, sem válhatnék árulóddá, hisz egyetlen szavadra végem.
Ám baljós szavak ide vagy oda, a vén csirkefogó holdvilágképe csak úgy sugárzott a vidámságtól, mint
aki roppantul meg van elégedve önmagával.
– De miért szolgáltatod ki magad így nekem? – kérdezte Kull, aki egyre kevésbé tudta mire vélni ezt
az egészet.
– Megmondtam. Most már látod, hogy nem akarlak becsapni, és holnap éjjel, ha Brule fölkeres, nem
kell árulástól tartanod: nyugodtan megfogadhatod a tanácsait. Ennyi elég is. Odakint vár egy
emberem, hogy visszakísérjen a palotába, király úr.
Kull fölállt.
– Hiszen nem mondtál el semmit!
– Ugyan már! Milyen türelmetlen ez a mai fiatalság! – Ka-nu most még jobban hasonlított egy
furfangos manóra. – Eredj csak, álmodj trónusokról és koronákról és királyságokról; én is álmodni
fogok itt a kertecskémben, borról és asszonyokról és illatos rózsákról. Járj szerencsével, Kull király!
Mikor elhagyta a kertet, Kull még egyszer visszanézett. Ka-nu lustán heverészett a kerevetén: egy
kedélyes öregúr, aki nyájas elégedettséggel tekint a világra.

A kerten kívül egy lovas várt a királyra, és Kull kissé meglepetten látta, hogy ugyanaz a harcos, aki
átadta neki Ka-nu meghívását. Egyikük sem szólt, mikor Kull a nyeregbe lendült, és nekivágtak az
üresen kongó utcáknak.
A nappal lármás, tarka forgataga átadta helyét az éjszaka titokzatos csendjének. Az ezüstös
holdsütésben a város még vénebbnek, még ódonabbnak tűnt. A villák és paloták roppant oszlopai
gőgösen törtek a csillagok felé. A széles lépcsősorok némán és kihaltan emelkedtek, az emeleti
traktusok sötétje úgy nyelte el őket, mintha a végtelenbe vesznének.
Lépcsők a csillagokba, gondolta Kull; a látvány kísérteties nagyszerűsége szárnyakat adott a
képzeletének.
Csitt-csalt, csitt-csatt, csengtek az ezüstpatkók a széles, holdfényben úszó utcák kövezetén; rajtuk
kívül semmi más nem zavarta a csendet. A város kora, a mögötte nyújtózó esztendők súlyával,
nyomasztóan nehezedett a királyra; úgy érezte, mintha a nagy, néma épületek hangtalan
gúnykacajjal kísérnék az útját. Vajon miféle kifürkészhetetlen titkokat rejtegetnek?
– Te fiatal vagy – suttogták a paloták, a templomok és a szentélyek –, mi öregek. A föld még az
ifjúság vad lázában égett, amikor megépítettek minket. Te meg a törzsed, ti el fogtok tűnni, de mi
legyőzhetetlenek vagyunk, elpusztíthatatlanok. Némán magasodtunk egy idegen világ fölé, mielőtt
Atlantisz és Lemuria kiemelkedett az óceán habjaiból; és itt leszünk akkor is, ha zöld vizek
hömpölyögnek majd Lemuria tornyai meg Atlantisz szirtjei fölött, s a nyugati szigetek egy új világ
hegyormai lesznek.
– Hány királyt láttunk már ezeken az utcákon lovagolni, mikor az atlantiszi Kull még röpke gondolat
sem volt Ka, a teremtés madara elméjében? Vágtass csak, atlantiszi Kull; nálad nagyobbak jönnek
majd utánad; nálad nagyobbak jártak itt előtted is. Porrá lettek mind; elfeledték őket; mi állunk; mi
tudjuk; mi vagyunk. Vágtass, menj tovább, atlantiszi Kull; Kull, a király; Kull, a bolond!
És Kullnak olybá tűnt, mintha a paták csattogása átvenné a néma refrént, s kongva visszhangzó
gúnnyal kalapálná bele az éjszakába:
– Kull – a – király! – Kull – a – bolond!
Süss, hold: egy király útját világítod meg! Ragyogjatok, csillagok: királyi menet fáklyái vagytok! És
csattogjatok, ezüstpatkók: ti hirdetitek, hogy Kull átlovagol Valúzián!
Hahó! Ébredj, Valúzia! Kull lovagol itt, Kull király!
– Sok királyt láttunk mi már – suttogták Valúzia néma csarnokai.
Ilyen borús hangulatban ért Kull a palotába, ahol a testőrszolgálatot adó vörös vértesek eléje siettek,
hogy átvegyék tőle a nagy csatamén kantárszárát és felkísérjék a lakosztályába. Ekkor a pikt,
továbbra is mogorva hallgatásba burkolózva, egy indulatos rántással megfordította lovát és
elviharzott, akár fantom az éjszakában. Kull feltüzelt fantáziájában megképzett a látvány, ahogy az
óvilág démonaként száguld végig a néma utcákon.
Alvásra Kullnak nem maradt ideje, hisz mindjárt virradt. Az éjszaka utolsó óráit azzal töltötte, hogy
fel-alá járkált a trónteremben és a történteket emésztette. Ka-nu semmit sem mondott el, mégis
teljesen kiszolgáltatta magát neki. Mire célzott azzal, hogy Blaal bárója csak egy báb? Ki ez a Brule,
aki holnap este el fog jönni hozzá, karján a titokzatos sárkánypánttal? És miért? És mindenekelőtt:
miért mutatta meg neki Ka-nu a rontás zöld kövét, amelyet réges-régen loptak el a kígyótemplomból,
s ha a szentély furcsa és félelmetes őrzői tudomást szereznének a hollétéről, háborúba döntenék
érte az egész világot? Az ő bosszújuktól talán még az ádáz pikt harcosok sem tudnák megvédeni Ka-
nut. De Ka-nu nem tart ettől, gondolta Kull; az agyafúrt vénember sohasem tenné ki magát ekkora
veszélynek, ha nem állna arányban a várható nyereséggel. Csak azért csinálta volna az egészet, hogy
elaltassa a király gyanúját, akit aztán annál könnyebben tőrbe csalhat? Vállalhatja-e egyáltalán Ka-nu
a kockázatot, hogy a történtek után életben hagyja őt? Kull vállat vont, és leült a trónusára.

3. Akik éjszaka járnak

A hold még nem kelt föl, mikor Kull az ablakhoz lépett, kezét a kardja markolatán nyugtatva. Az
ablakszárnyak a királyi palota belső kertjére nyíltak; éjszakai szellő játszott a függönyök
fátyolszövetével, fűszernövények illatát lopva a helyiségbe. A király kinézett. A sétányok és lugasok
elhagyatottak voltak; a gondosan nyírt díszfák formátlan árnyakká mosódtak a félhomályban; a közeli
szökőkutak ezüstösen szórták vizüket a csillagfénybe, s a távolabbiak csobogása is idehallatszott. Itt
nem járőröztek katonák; képtelenségnek tűnt, hogy bárki átjusson a szigorúan őrzött külső falakon.
A palota falait repkény nőtte be, s miközben Kull épp azon merengett, milyen könnyű volna felmászni
rajta, az ablak alatt egy árnyék vált ki a sötétségből, és egy meztelen, barna kar nyúlt át a párkányon.
Kull nagy kardja félig kiszaladt a hüvelyéből; aztán úgy maradt. Az izmos alsókaron ott csillogott a
sárkánypánt, amit Ka-nu mutatott neki tegnap este.
A kar gazdája egy fára mászó párduc könnyed, ruganyos mozdulatával lendült át a párkányon,
egyenest a szobába.
– Te vagy Brule? – kezdte Kull, majd meglepetten elhallgatott, nem minden bosszúság és gyanakvás
nélkül; mert a jövevény az a harcos volt, aki tegnap hazakísérte a pikt követségről, előtte pedig
összezördült vele a trónteremben.
– A nevem Lándzsás Brule – felelte a pikt óvatosan; aztán közelről Kull arcába nézett, és alig hallható
hangon azt suttogta: – Ka nama kaa lajerama!
Kull meghökkent.
– Hé! Mit zagyválsz itt nekem?
– Nem érted?
– Nem. Ezek idegen szavak, nem hasonlítanak egy nyelvre sem… és mégis, Valkára!… valahol,
valamikor… mintha már hallottam volna őket…
– Igen. – A pikt nem erőltette meg magát a válasszal. Tekintete körbevillant a helyiségben, amit a
király dolgozószobának használt. Berendezését vaskos pergamenkötegekkel megrakott polcok
alkották, meg néhány asztal és heverő; a palota többi traktusának pompájához képest szinte
kopárnak hatott. – Az ajtót ki őrzi?
– Tizennyolc vörös vértes. De hogy tudtál észrevétlenül bejutni a kertbe és felmászni a palotafalon?
Brule megvetően húzta el a szája szélét.
– A valúziai őrök vak bölények. A ringyóikat is el tudtam volna lopni az orruk elől. Se nem láttak, se
nem hallottak, amikor átosontam közöttük. Ami meg a falakat illeti, repkény nélkül is boldogultam
volna. Vadásztam én már tigrisre a tengerparton, mikor a metsző keleti szél befújja a sós ködöt a
vízről, és megmásztam a legmeredekebb nyugati szirteket is. De most gyere… nem, előbb érintsd
meg a pántot!
Föltartotta a karját, és mikor Kull csodálkozva engedelmeskedett, szemmel látható
megkönnyebbüléssel sóhajtott fel.
– Jó. Most vesd le ezt a cifra gúnyát, mert ma éjjel olyan tettek várnak rád, amilyenekről soha
egyetlen atlantiszi sem álmodott!
Maga Brule mindössze egy ágyékkötőt viselt, rövid, görbe karddal a derekán.
– Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem? – kérdezte Kull kissé bosszúsan.
– Ka-nu nem mondta, hogy hallgatnod kell rám? – kérdezte a pikt ingerülten; a szeme megvillant. –
Cseppet sem kedvellek, Kull király, de egyelőre fontosabb dolgom is van, mint veled civódni.
Ahogyan neked is. Most pedig gyere!
Nesztelen léptekkel a szoba ajtajához vezette Kullt, ahol intett neki, hogy húzza félre a tolólapot és
nézzen ki a folyosóra.
– Mit látsz?
– Csak az őröket.
A pikt bólintott, és intett Kullnak, hogy kövesse a szoba túloldalára. A szemközti falnál megállt, és
matatott valamit a faborításon. Aztán könnyedén hátralépett, ugyanazzal a mozdulattal kardot
vonva. Kull felhorkant, mikor az ügyesen álcázott rejtekajtó hang nélkül kitárult, szabaddá téve az
utat egy gyéren megvilágított folyosóra.
– Egy titkos járat! – fakadt ki halkan. – És én nem tudtam róla! Valkára mondom, ezért valaki még
megüti a bokáját!
– Csönd! – szisszent rá a pikt.
Brule bronzszoborként állt, minden idegszálával figyelve a leghalványabb neszekre; volt valami a
viselkedésében, ami megbizsergette Kull fejbőrét, nem a félelem érzésével, hanem egyfajta
borzongó várakozáséval. Aztán a pikt intett neki, és belépett a titkos ajtón, amely nyitva maradt
mögöttük. A folyosó üres volt, de nem borította por, ami arra vallott, hogy rendszeresen használják.
Valahonnan halványszürke fény derengett, a forrása azonban nem látszott sehol. Minden irányban
ajtók sorakoztak, egymástól néhány lábnyira; erről az oldalról nem álcázták őket, a szobák felől
viszont igen, Kull ezt tapasztalatból tudta.
– Kész méhkaptár ez a palota – mormolta.
– Igen. Éjjel-nappal figyelnek téged, király.
Brule viselkedése nagy hatást tett Kullra. A pikt lassan, óvatosan haladt, kissé görnyedten, kardját
alacsonyan előreszegezve. Ha megszólalt, suttogva tette, tekintete éberen cikázott fel s alá.
A járat éles szögben elkanyarodott, Brule pedig vigyázva bekémlelt a sarok mögé.
– Nézz és láss! – súgta hátra. – De ne feledd: egy szót se! Egy hangot se, ha kedves az életed!
Kull óvatosan átpillantott a válla fölött. A kanyar után közvetlenül a folyosó egy lefele futó
lépcsősorba torkollott. És ekkor Kull meghőkölt. A legfelső fokokon olt hevert az a tizennyolc vörös
vértes, akiket ma éjjel a királyi dolgozószoba elé vezényeltek őrségbe. Brule ujjai markoltak a
karjába, Brule hangja suttogott a fülébe; csupán ez tartotta vissza tőle, hogy bosszúszomjasan
lecsörtessen a lépcsőn.
– Hallgass, Kull! Valka nevében, maradj csendben! – sziszegte a pikt. – Ezek a járatok most kihaltak,
de így is sokat kockáztattam, mikor megmutattam neked őket, hogy higgy nekem. Most pedig vissza
a dolgozószobádba! – Azzal megindult visszafelé, nyomában a királlyal, akinek fejében zavart
gondolatok kavarogtak.
– Ez árulás! – morogta; acélszürke szeme szikrákat hányt. – Aljas és pokolian gyors! Ezek az emberek
pár perce még őrségben álltak!
A dolgozószobába visszatérve Brule gondosan bezárta a rejtekajtót, majd intett neki, hogy húzza
félre a tolólapot és nézzen ki a folyosóra. Kull engedelmeskedett – és elakadt a lélegzete. Mert
odakint ott álltak az őrök, mini a tizennyolcan!
– Varázslat! – motyogta, félig kivonva kardját a hüvelyéből. – Halottak őrzik a királyt?
– Igen! – jött Brule válasza alig hallhatóan; tekintetébe különös kifejezés költözött.
Egy pillanatra farkasszemet néztek, Kull homlokát ráncolva próbált olvasni a pikt kifürkészhetetlen
arcában. Aztán Brule ajka megmozdult, hangtalan szavakat formálva.
– A – kígyó – aki – beszél!
– Csend! – suttogta Kull, kezét Brule szájára tapasztva. – Ezt kimondani halál! Átkozott ez a név!
A pikt szeme nyugodtan tekintett vissza rá, nem csillant benne félelem.
– Nézd meg még egyszer, Kull király! Talán közben leváltották az őrséget.
– Nem; ugyanazok az emberek. Valka nevében, ez varázslat… ez őrület! Alig pár perce, hogy a
tulajdon szememmel láttam őket holtan. Most mégis itt strázsálnak az ajtóm előtt.
Brule hátralépett, el az ajtótól; Kull gépiesen követte.
– Kull, mit tudsz a nép múltjáról, amelynek királya vagy?
– Sokat… és mégis keveset. Valúzia annyira régi…
– Igen. – Brule szemében furcsa fények gyúltak. – Mi csak barbárok vagyunk, szinte csecsemők a Hét
Királysághoz képest. Még ők sem tudják magukról, milyen idősek. Sem a szájhagyomány, sem a
krónikások évkönyvei nem emlékeznek rá, mikor érkeztek az első emberek a tengerről, és mikor
emelték az első városokat a partján. De, Kull, az emberek urai nem mindig voltak emberek!
A király összerezzent. Tekintetük találkozott.
– Igen, a népemnek van egy legendája…
– Az enyémnek is! – vágott a szavába Brule. – Még azelőtt történt, hogy a szigetek szövetségre léptek
Valúziával, a piktek hetedik hadifőnöke idejében, akit Oroszlánfognak hívtak; oly sok éve, hogy
megszámlálni is nehéz. Tengerre szálltunk a nyugati szigetekről, megkerültük Atlantisz szirtjeit, és
tűzzel-vassal rontottunk a valúziai partvidékre. Lándzsacsörgéstől visszhangzottak a fehér
homokpadok, az égő várak fénye nappallá tette az éjszakát. És a király, Valúzia királya, aki ott esett el
a véráztatta fövenyen…
A hangja elhalt; szótlanul néztek egymásra Kullal; aztán mindketten bólintottak.
– Valúzia vénségesen vén – suttogta Kull. – Mikor az ifjúkorát élte, Atlantisz és Mu hegyormai még
csak szigetek voltak az óceánban.
Az éji szellő belopózott a nyitott ablakon. Nem az a friss, csípős fuvallat, amit Brule és Kull még
otthonról ismert és kedvelt, hanem a múlt suttogó lehelete, elfeledett dolgok pézsmaillatával terhes;
olyan titkokról sóhajtozott, amelyek már a világ hajnalán is ősrégiek voltak.
A falikárpitok megzizzentek, és Kull hirtelen csupasz kisgyereknek érezte magát a múlt mérhetetlen
mélye előtt. Ismét elfogta a valótlanság furcsa sejtelme. Lelke eldugott zugaiban homályos, gigászi
árnyak kéltek, iszonyú dolgokról sustorogva. Gyanította, hogy Brule is hasonlót élhet át. A pikt merőn
nézett az arcába; pillantásuk találkozott. Bár ellenségnek születtek, Kull most barátjának és
harcostársának látta őt. Ahogy a vetélkedő párducok sarokba szorítva közösen fordulnak szembe a
vadásszal, úgy kötött szövetséget ez a két barbár az őskorszak inhumán hatalmai ellen.

Brule ismét a titkos ajtóhoz vezette a királyt. Szótlanul léptek be rajta, s szótlanul indultak el a
félhomályos folyosón, most az ellenkező irányban, mint az előbb. Kis idő múlva a pikt megállt, az
egyik ajtóhoz simult, és intett Kullnak, hogy nézzen ki a rejtett kémlelőlyukon.
– Ez egy ritkán használt lépcsőre nyílik, ami a dolgozószobád előtti folyosóra visz.
Figyelőállásba helyezkedtek, és a lépcsőn nemsokára egy alak jelent meg, nesztelenül lépkedve
fölfelé.
– Tu! A főtanácsosom! – horkantotta Kull. – Éjnek évadján, csupasz tőrrel a kezében! Mit jelentsen
ez, Brule?
– Gyilkosságot és aljas árulást! – sziszegte Brule. – Ne! – fogta vissza Kullt, aki fel akarta tépni az
ajtót. – Ha itt csapsz le rá, végünk; többen is vannak lejjebb a lépcsőn. Kövess!
Futólépésben siettek vissza. Brule gondosan becsukta maguk mögött a rejtekajtót, aztán egy ritkán
használt, kisebb helyiségbe vezette Kullt a dolgozószoba túloldalán. Itt egy félhomályos zugban
félrehúzta a faliszőnyegeket, és a királlyal együtt elrejtőzött mögöttük. Teltek a percek. Kull hallotta,
ahogy a szellő a másik szobában a függönnyel játszadozik, s olybá tűnt neki, mint a szellemek
mormolása. Aztán nyílt az ajtó, és Tu surrant be rajta, a királyi főtanácsos. Miután a dolgozószobát
üresen találta, nyilván a legvalószínűbbnek tetsző helyen kereste tovább az áldozatát.
Nem csapott zajt, a tőrét magasra emelte. Egy pillanatra megtorpant, körülnézett az üresnek látszó
szobában, ahol egyetlen szál gyertya világított. Aztán óvatosan megindult előre, szemlátomást nem
értve, hová tűnhetett a király. Megállt a rejtekhely előtt, és…
– Öld meg! – sziszegte a pikt.
Kull egyetlen hatalmas tigrisugrással a szoba közepén termett. Tu megpördült, ám a villámgyors
támadás nem hagyott neki időt a védekezésre. Acél villant a félhomályban s csikordult meg a
csonton, ahogy Tu hanyatt bukott, a lapockái közül kimeredő kardpengével.
Kull fölé hajolt, fogát gyilkos vicsorra csupaszítva; busa szemöldökét összevonta, alatta a szeme, akár
szürke jég a hideg tengeren. Aztán elengedte a markolatot és hátrahőkölt, iszonyodva és szédülten,
gerincén végigfutott a borzadály.
Mert ahogy nézte, Tu arca furcsán homályossá és bizonytalanná vált; a vonások hátborzongató
módon szétfolytak és elmosódtak. Aztán, mint egy szertefoszló ködmaszk, az arc hirtelen eltűnt, s a
helyén egy szörnyeteg kígyófej meredt rá dülledt szemekkel!
– Valka! – csuklott fel Kull; veríték verte ki a homlokát. – Valka!
Brule előrehajolt. Arcizma se rezzent, ám a szeme csillogása visszatükrözött valamit Kull
iszonyatából.
– Húzd ki a kardod, király! – mondta. – Sok tennivalója lesz még.
Kull tétován nyúlt a markolat után. Lúdbőrözött a háta, ahogy lábát nekivetette az előtte fekvő
förtelemnek; s amint az ocsmány pofa az izmok utolsó, görcsös rándulására kinyílt, a hányingerrel
küszködve hőkölt vissza tőle. Aztán elfogta a düh, amiért gyöngének mutatkozott, egyetlen rántással
kitépte kardját a névtelen dögből, amely Tu, a főtanácsos képében lopózott be hozzá, majd
tüzetesen szemügyre vette. Szakasztott mása volt egy igazi embernek, a hüllőfejtől eltekintve.
– Egy ember, aki kígyófejet visel a nyakán! – mormolta Kull. – Szóval ez a kígyóisten egyik papja?
– Igen. Tu mit sem sejtve alszik a szobájában. Ezek az ördögök bármilyen alakot magukra tudnak
ölteni. Valami varázslattal bűbájos hálót szőnek az arcukra, mint amikor a színészek maszkot húznak,
így bárkinek a képében megjelenhetnek.
– Tehát igazak a régi legendák – tűnődött a király. – A suttogva terjedő mesék, amiket senki nem mer
nyíltan a szájára venni, nehogy istenkáromlóként végezze. Valkára, én gyanítottam… azt hittem,
hogy… de olyan hihetetlen az egész! Ha! Az őrök az ajtóm előtt…
– Ők is kígyóemberek. Várj! Mit akarsz csinálni?
– Megölöm őket! – szűrte Kull a fogai között.
– Ha lesújtasz, a fejre tedd – mondta Brule. – Tizennyolcan vannak az ajtód előtt, és talán még
egyszer annyian a folyosókon. Figyelj, király: Ka-nu hírét vette az ellened szőtt ármánynak. A kémei
beszivárogtak a kígyópapok legbelső szentélyeibe, és megneszelték, hogy valami készül. A palota
titkos járatairól már régóta tudott; parancsára az elmémbe véstem az alaprajzukat, és ma éjszaka
eljöttem segíteni neked, nehogy te is olyan halált halj, mint Valúzia más királyai. Egyedül jöttem,
hogy ne keltsek gyanút; ha többen vagyunk, nem biztos, hogy észrevétlenül be tudtunk volna jutni
hozzád. Nagyrészt már láttad, mit forraltak ki ellened. Az ajtód előtt kígyóemberek posztolnak, ez
meg itt Tu képében mindenütt szabadon mozoghatott a palotában. Reggel az igazi őrök újra ott
lesznek a helyükön, de nem tudnak semmit, nem emlékeznek semmire; tökéletes bűnbakok, ha a
merénylet sikerül. Most várj egy kicsit, míg eltakarítom ezt a dögöt.
Azzal a pikt a vállára emelte az undok tetemet, és eltűnt vele egy másik rejtekajtón keresztül. Kull
magára maradt kavargó gondolataival. A hatalmas kígyó papjai… hányan lappanghatnak vajon az
országában? Hogyan különböztetheti meg a hamisat az igaztól? Hányan emberek még bizalmas
tanácsosai és tábornokai közül? Megbízhat még egyáltalán valakiben?

Nyílt a rejtekajtó, és Brule lépett be rajta.

– Gyors voltál.
– Igen. – A harcos közelebb lépett, a padlót nézve. – Vérfolt maradt a szőnyegen. Látod?
Kull lehajolt; a szeme sarkából vette észre a gyors mozdulatot, az acél villanását. Akár az elpattanó
íjhúr, egyenesedett ki, és fölfelé szúrt. A pikt teste összerándult a kardpengén, fegyvere csengve
hullott a földre. Kull zord elégtételt érzett, hogy az áruló attól a villámgyors, fölfelé irányuló döféstől
lelte halálát, amely népének kedvelt harci fogása volt. Aztán, ahogy Brule teste lecsúszott a kardról,
hogy mozdulatlanul elterüljön a padlón, az arca megfolyósodott és elhomályosult. Mialatt Kull
visszafojtott lélegzettel, borzongva nézte, az emberi vonások eltűntek, helyükön egy hatalmas kígyó
undok pofája ásított; a dülledt szempárból még holtában is ősi méreg sütött.
– Egész idő alatt kígyópap volt! – hördült fel a király. – Valka! Micsoda ármányos terv! És Ka-nu, ő
miféle szerzet? Kivel beszéltem én a kertben? Mindenható Valka! – A háta beleborsózott a
gondolatba. – Emberek-e egyáltalán Valúzia lakói, vagy pedig kígyók mindannyian?
Zaklatottan állt, s közben fél szemmel fölfigyelt rá, hogy a lény karjáról, akit Brule néven ismert,
hiányzik a díszpánt. Zajt hallott maga mögül; sarkon pördült.
Brule lépett be a rejtekajtón.
– Állj! – A pikt karján, amit védekezőn emelt a király kardja elé, ott csillogott a háromszorosan
tekeredő sárkány. – Valka!
Brule megtorpant, majd zord mosolyra húzta ajkát.
– A tengeristenekre! Ezek a fajzatok ördögien ravaszak! Egyikük bizonyára meglátott a járatban,
ahogy a hullát cipeltem, és magára öltötte az alakomat. Nem baj; mindjárt eltüntetem ezt is.
– Ne közelíts! – Kull hangjában halálos fenyegetés csengett. – Két ember a szemem láttára változott
kígyóvá! Honnan tudjam, hogy te valódi vagy?
Brule felnevetett.
– Két dologból, Kull király. Egyetlen kígyóember sem viselné ezt – mutatott a sárkánypántra –, és
ezeket a szavakat sem képes kiejteni. – És Kull ismét hallotta a különös bűvigét: – Ka nama kaa
lajerama.
– Ka nama kaa lajerama – ismételte el gépiesen. – Valka nevében, hol hallottam én ezt? Biztos
vagyok benne, hogy soha… és mégis, mégis…
– Igen, Kull, emlékszel – mondta Brule. – Ezek a szavak ott lappanganak elménk sötét zugaiban; bár
ebben az életedben sosem hallottad őket, a letűnt korokban oly mélyen bevésődtek halhatatlan
lelkedbe, hogy visszhangozni fognak benne, amíg csak újjászületsz, a világ végezetéig. Véres és zord
időkből maradtak ránk, hosszú-hosszú évezredekkel ezelőttről, amikor az első emberek őrszavai
voltak az Óvilág félelmetes szörnyeivel vívott harcban. Mert az emberek szájára és nyelvére vannak
szabva; rajtuk kívül senki sem tudja kiejteni őket. A jelentésük rég feledésbe merült, maguk a szavak
azonban megmaradtak.
– Igaz – mondta Kull. – Emlékszem a legendákra… Valka!
Elakadt a lélegzete, mert ekkor – akárha titkos ajtó tárulna fel hangtalan – ködös, földerítetlen
mélységek nyíltak meg a tudatában; egy pillanatra olybá tűnt neki, mintha visszatekintene az
újjászületések végtelen láncolatán, s a bizonytalan, kísérteties homályban fantomalakok merülnének
föl előtte a halott századokból – félelmetes szörnyekkel harcoló emberek, amint megtisztítanak egy
ifjú világot az iszonyattól. A szürke, folyton változó háttér előtt lidércnyomásos idegen formák
mozogtak, a félelem és az őrület szülöttei; közöttük pedig az ember, az istenek tréfája, a vak, oktalan
porszem, amint konokul küszködik a hosszú, véres úton, melyet a végzet jelölt ki számára, bár
fogalma sincs, hová vezet; dühöngve botorkál, mint holmi nagyra nőtt, gyilkos gyermek, valahol
mégis ott lappang benne az isteni tűz szikrája… Kull reszketve simított végig a homlokán; ezek a
váratlan pillantások az emlékezet szakadékába mindig megrendítették.
– Már nincsenek többé – mondta Brule, mintha legtitkosabb gondolataiban olvasna. – A
madárasszonyok, a hárpiák, a denevéremberek, a repülő ördögök, a farkasnép, a démonok, a
manók… mind eltűntek, kivéve az olyan lényeket, mint ez itt, meg néhány farkasszülöttet. Hosszú és
rettenetes volt a háború, véres évszázadok teltek el, miután az első emberek kiemelkedtek a
majomlétből és szembeszálltak a világ régi uraival. Végül övék lett a győzelem, oly hosszú idővel
ezelőtt, hogy már az emléke is csak ködös legendákban él. Legtovább a kígyónép dacolt velük, ám
végül őket is legyőzték, s kikergették a föld pusztaságaiba, hadd sorvadjanak el a közönséges
kígyókkal párosodva, mígnem – jövendölték a bölcsek – rút fajzatuk írmagja is kivész. De az emberek
elpuhultak és elkényelmesedtek, elfeledték a régi háborúkat, a kígyók pedig fondorlatos álcában
visszatértek. Új harc kezdődött, más, mint az előző: csöndesebb és kegyetlenebb. Az óvilág túlélői
tiltott bölcsességükkel fölvértezve elvegyültek az emberek között, mindenféle formában és alakban,
s titkon űzték tovább sötét praktikáikat. Senki sem tudta, ki valódi és ki utánzat. Senki sem bízhatott
senkiben. Ám az emberek végül megtalálták a módját, hogyan különböztessék meg az igazit a
hamistól. A sárkányt tették meg hadijelvényüknek, a szárnyas őshüllőt, mely réges-régen, még az ő
koruk előtt a kígyó legfélelmetesebb ellensége volt; és használni kezdték az őrszavakat, amiket tőlem
hallottál, és csak emberi száj tudja őket kiejteni. Így hát ismét ők győztek; de még mindig munkált
bennük a majomörökség, nem tudtak figyelni arra, ami nem volt folyton az orruk előtt; az ördögök
kivárták, míg elfelejtik őket, és másodszor is visszatértek. Ezúttal papok képében jöttek; és mert az
emberiség addigra a nagy jómódban és fényűzésben elvesztette a régi hitét, meghirdettek számára
egy új, igazabb vallást, szörnyűséges kultuszt alapítva a kígyóisten tiszteletére. Hatalmuk akkora,
hogy ma az életével játszik, aki tovább meri adni a kígyónépről szóló régi meséket. Az emberek
megint leborulnak az új alakot öltött kígyóisten előtt; és amilyen vak bolondok, nem látják, hogy
ugyanaz a hatalom, amit sok-sok éve megdöntöttek. A kígyók most megelégednek a papi palásttal,
de… – Brule elhallgatott.
– Folytasd! – Kull érezte, hogy a tarkóján fölmered a szőr.
– Voltak királyok Valúziában, akik emberként uralkodtak – suttogta a pikt –, de kígyóként haltak meg
a csatamezőn… mint az, aki Oroszlánfog lándzsáján lehelte ki a lelkét, mikor felprédáltuk a Hét
Királyság partjait. Hogyan lehetséges ez, Kull? Ezek a királyok anyától születtek és emberek közt
nőttek fel! Csak egy magyarázat van: az igazi királyokat titokban megölték – ahogy téged is megöltek
volna ma éjjel –, és a Kígyó papjai uralkodtak helyettük, mindenkit elámítva.
Kull elsercintett egy kurta szitkot.
– Igen, szerintem is. Aki meglát egy kígyópapot, halál fia, ez köztudott. Sohasem mutatkoznak a
külvilág előtt.
– A Hét Királyság politikája zavaros ingovány – mondta Brule. – Sokan tudnak róla, hogy a Kígyó
kémei itt rejtőznek közöttünk; egyesek – mint Blaal bárója, Kaanuub – még szövetségre is lépnek
velük; de hiába vesznek gyanúba valakit, nem mernek szólni ellene, mert félnek a bosszútól. Senki
sem bízik a másikban, és egyetlen államférfiban sincs annyi bátorság, hogy nyíltan kimondja, amit
mindannyian gondolnak. Ha biztosra mehetnének, ha egy kígyóember vagy egy összeesküvés
nyilvánosan lelepleződne előttük, az nagy csapás lenne a Kígyó hatalmára, mert akkor mind
összefognának, kirostálva maguk közül az árulókat. Ka-nu az egyetlen, aki elég ravasz és merész volt
hozzá, hogy fölvegye velük a harcot; de a terveikről még Ka-nunak is csak annyit sikerült megtudnia,
amennyit nekem elmondott. Felkészített rá, nagyjából mire számíthatok – és úgy is történt,
legalábbis eddig. Ám a tudományom itt véget ér: mostantól csak a saját szerencsénkre és
ügyességünkre hagyatkozhatunk. Azt hiszem, itt egyelőre biztonságban vagyunk: a kígyók odakint
nem merik elhagyni a posztjukat, nehogy feltűnjön az igazi embereknek. De biztos lehetsz benne,
hogy holnap valami mással fognak próbálkozni. Hogy mivel, azt senki meg nem mondhatja, még Ka-
nu sem; de nekünk együtt kell maradnunk, Kull király, míg győzünk vagy meghalunk. Jöjj velem;
vigyük ezt a dögöt oda, ahová a másikat rejtettem.

Kull követte az ocsmány terhet cipelő piktet, át a rejtekajtón és végig a félhomályos folyosón. Lábuk
a vadon ösvényeihez szokott, a kövezeten alig csapott zajt. Szellemek gyanánt suhantak a kísérteties
derengésben. Kull csodálkozott, hogy a járatok ilyen kihaltak; minden kanyarban várta, hogy valami
félelmetes jelenésbe futnak. Gyanakvása visszatért: csak nem akarja a pikt kelepcébe csalni? Egy-két
lépessel lemaradt mögötte, kardját döfésre készen a hátának szegezte. Ha árulást forral, Brule fog
előbb meghalni. Ám ha a pikt észrevette bizalmatlanságát, nem mutatta. Nyugodtan gyalogolt előtte,
míg egy poros, rég nem használt helyiséghez értek, penésztől elnehezült függönyökkel. Brule
félrehúzta őket és mögéjük rejtette a tetemet.
Aztán megfordultak, hogy visszatérjenek a dolgozószobába. Brule ekkor oly hirtelen torpant meg,
hogy közelebb járt a halálhoz, mint hitte volna; mert Kull idegei pattanásig feszültek.
– Valami mozog a folyosón – sziszegte a pikt. – Ka-nu azt mondta, ezeket a járatokat nem használják,
de…
Kardot húzott, és kiosont a folyosóra; Kull éberen a nyomában.
Nem messze tőlük valami különös, sápadt fény derengett, egyre közelebbről. Feszülten vártak,
hátukat a falnak vetve; hogy mire, nem tudták, de Kull hallotta Brule idegesen sziszegő lélegzését, és
megnyugodott, hogy bízhat benne.
A derengésből bizonytalan alak bontakozott ki, többé-kevésbé emberforma, ám áttetsző és illékony,
mint holmi ködfoszlány. Ahogy közeledett, egyre tisztábban látszott, de így sem tűnt egészen
valóságosnak. Egy arc nézett rájuk, egy nagy, fénylő szempár, melyben évszázadok gyötrelme
tükröződött. Vonásai megkoptak és kifakultak; nem volt bennük semmi fenyegető, csupán
mérhetetlen szomorúság. És az arc… ez az arc…
– Mindenható istenek! – lehelte Kull; lelkébe jeges ujjak markoltak. – Ez Eallal, Valúzia ezer éve
halott királya!
Brule hátrahőkölt, amennyire csak a fal engedte. Szeme iszonyodva kerekedett el, a kard reszketett a
kezében; most először vesztette el az önuralmát ezen a borzadályos éjszakán. Kull büszkén és
dacosan állt, haszontalan kardját ösztönösen előreszegezve; a háta borsódzott, a haja égnek meredt,
de még így is a királyok királya volt, aki holtakkal s élőkkel egyaránt kész szembeszállni.
A fantom nyílegyenesen jött, ügyet sem vetve rájuk. Mikor elhaladt mellettük, Kull hátrahőkölt; jeges
léghuzat simított végig az arcán, akár a sarki hómezők lehelete. A jelenés lassú, hangtalan léptekkel
ment tovább, mintha a világ minden béklyója az ő lábát húzná, és eltűnt egy folyosókanyarban.
– Valka! – motyogta a pikt, letörölve homlokáról a hidegen gyöngyöző verítéket. – Mi volt ez,
kísértet?
– Igen! – Kull csodálkozva ingatta a fejet. – Nem ismerted fel? Ez Eallal volt, aki ezer éve uralkodott
Valúziában, míg rá nem találtak iszonyú mód meggyilkolva a tróntermében… amit azóta Elátkozott
Teremnek hívnak. Nem láttad a szobrát a királyok emlékcsarnokában?
– De igen, most már emlékszem. Az istenekre, Kull! Újabb bizonyság a kígyópapok sötét hatalmára –
ezt a királyt ők ölték meg, s a lelke örök időkre a rabszolgájuk lett! Mert a bölcsek mindig úgy
tartották, hogy aki a kígyónép kezétől pusztul el, az a túlvilágon szolgálni tartozik őket.
Kull összeborzadt.
– Valka! Micsoda sors! Ide hallgass… – Ujjai acélkapcsokként fonódtak Brule inas karjára. – Ide
hallgass! Ha ezek az ocsmány szörnyek halálos sebet ejtenek rajtam, ígérd meg, hogy szíven szúrsz a
kardoddal és megváltod a lelkemet a kárhozattól! Esküdj!
– Esküszöm, Kull – válaszolta Brule; ádáz tekintete felszikrázott. – Te pedig esküdj, hogy megteszed
ugyanezt nekem!
Kemény kézfogás pecsételte meg a véres ígéretet.

4. Maszkok

Kull a trónusán ült, és komoran meredt a feléje forduló arcok tengerére. Egy udvaronc éneklő
hanglejtéssel szónokolt, de ő alig hallotta. Nem messze tőle Tu, a főtanácsos várta az utasításait;
valahányszor ránézett, borzongás fogta el. Az udvar élete ugyanolyan nyugodtnak látszott, mint a
tenger tükre apály és dagály között. A merengő király számára már-már álomnak tűnt minden, ami
tegnap éjszaka történt – míg tekintete a trónus karfájára nem esett. Ott egy barna, inas kéz pihent,
csuklóján sárkányos aranypánttal; Brule állt a trónja mellett, s időnként nyomatékosan a fülébe
súgott, hogy hazaszólítsa gondolatait a valótlanság világából, ahová rendre elkószáltak.
Nem, a tegnapi lidércnyomást nem álmodta. Ahogy itt ült a nagy fogadóteremben és figyelte az
udvaroncokat meg a diplomatákat, az előkelő hölgyeket és urakat, kezdte merő káprázatnak látni az
arcukat, furamód álságosnak, a valóságot megcsúfoló árnynak. Mindig is maszkok voltak számára,
ám eddig elnéző megvetéssel tekintett rájuk, mert tudni vélte, mit rejtenek: sekélyes, kisszerű
lelkeket, kapzsiságot, mohóságot, ármánykodást. Most viszont baljós előérzet kerülgette, ingoványos
talajon járt, a sima maszkok alatt megfoghatatlan iszonyat lappangott. Miközben egy-egy nemesúrral
vagy tanácsossal udvariaskodott, szinte látni vélte, ahogy a mosolygó arc füstként szertefoszlik, s
félelmetes kígyópofa tátog a helyén. Vajon hány inhumán szörny lehet most a teremben, akik
emberarcok delejes álcája mögül törnek az életére?
Valúzia… az álmok és rémálmok országa… fantomok uralta árnyvilág, melyek lopva közlekednek a
festett függönyök mögött, gúnyt űzve a trónon ülő bábkirályból… aki maga is árnyék csupán…
De nem magányos árnyék; mert ott állt mellette Brule, rezzenéstelen arccal és sötéten csillogó
szemekkel. Brule egy igazi férfi! Kull érezte, hogy barátságuk valósággá szilárdul; megköt, mint a
habarcs; túlnő az alkalmi szövetség keretein.
Egyáltalán mi valóságos az életben? – merengett. – A becsvágy, a hatalom, a büszkeség? A férfiak
barátsága, az asszonyok szerelme – amit Kull soha nem ismert –, a harc, a zsákmány, vagy micsoda?
Ki az igazi Kull: aki most a trónon ül, vagy az a másik, aki megmászta az atlantiszi hegyeket, portyát
vezetett a nyugati szigetekre, és nagyokat kacagott az Atlanti-tenger zölden zúgó habjain? Hogyan
lehet valaki egyetlen emberöltő alatt ennyi különböző személy? Mert Kull tudta, hogy sok-sok Kull
létezik, és eltűnődött rajta, melyikük az igazi. A kígyópapok a mágiájukkal végső soron nem tettek
egyebet, csak egy lépéssel továbbmentek; hisz minden ember maszkot visel, és mindenkinek
számtalan maszkja van; és Kull azon töprengett, vajon valahol legbelül nem minden maszk mögött a
kígyó lapul-e.
Ilyen furcsa és komor gondolatokba merülve ült a trónusán, míg az udvaroncok jöttek-mentek, az
apró-cseprő ügyek elintéződtek, s a király végül magára maradt Bruléval a trónteremben – nem
számítva az álmos szolgákat.
Kull fáradtnak érezte magát. Sem ő, sem Brule nem aludt tegnap este, Kull pedig még azelőtt sem,
amikor Ka-nu kertjében először nyert betekintést a rá váró furcsa eseményekbe. Az éjszaka hátralévő
részében, miután visszatértek a titkos folyosókról a dolgozószobába, nem történt semmi különös, de
egyikük sem mert vagy akart lepihenni. Kullal, akit a farkasok elnyűhetetlen vitalitása hajtott, vad
ifjúkorában gyakran megesett, hogy napokig nem hajtotta álomra a fejét; ám a szakadatlan lázas
gondolkodás és a tegnapi idegtépő tapasztalatok most igencsak kimerítették. Alvásra volt szüksége,
de eszébe sem jutott aludni. És ha eszébe jut, akkor sem kockáztatta volna meg.
Volt ugyanis még valami, ami szerfölött nyugtalanította. Noha Bruléval végig szemmel tartották az
őröket a dolgozószoba előtt, mégsem vették észre, mikor cserélték le őket; mert reggel a katonák
mind el tudták ismételni Brule bűvigéjét és nem emlékeztek semmi szokatlan eseményre. Meg voltak
győződve róla, hogy ugyanúgy őrségben álltak egész éjjel, mint máskor, és Kull óvakodott
ellentmondani nekik. Nem kételkedett benne, hogy valódi emberek, de Brule teljes titoktartást
tanácsolt, ő pedig megfogadta.
Brule most a trónushoz hajolt, és lehalkította a hangját, hogy a legszemfülesebb szolga se tudja
kihallgatni.
– Azt hiszem, Kull, nemsokára lecsapnak. Ka-nu az előbb titokban jelzett nekem. A papok persze
tudják, hogy a tervük megbukott, azt viszont nem, hogy mi mennyit tudunk. Fel kell készülnünk
mindenre. Ka-nu a pikt főnökökkel hallótávolságon belül marad, míg így vagy úgy, de el nem dől a
dolog. Hah, Kull: ha itt a pengék döntenek, Valúzia utcái és palotái vérben fognak fürödni!
Kull zordan elmosolyodott. Bármiféle cselekvést ádáz örömmel fogadott volna. Ez a bolyongás a
mágikus káprázatok útvesztőjében rendkívüli módon idegesítette. Kardok csengésére és villogására
vágyott, a harc mámoros szabadságára.
Ekkor Tu visszatért a trónterembe, a többi tanácsos kíséretében.
– Király úr, itt a koronatanács ideje. Kész vagyunk követni felségedet a tanácsterembe.

Kull fölállt. A tanácsosok utat nyitottak neki, térdre ereszkedtek, ahogy elhaladt előttük, majd
kiegyenesedtek és követték. Néhány szemöldök a magasba szaladt, amikor Brule kihívón a király
nyomába szegődött, de senki nem tett ellenvetést. A pikt a barbár betolakodók dacos pillantásával
mérte végig a sima arcú tanácsurakat.
A csapat átvágott a csarnokokon és bevonult a tanácsterembe. Az ajtót bezárták, ahogy a szokás
előírta, a tanácsosok rangsor szerint elhelyezkedtek az uralkodói emelvény előtt. Brule a király
mögött állt meg, eleven bronzszobor gyanánt.
Kull egy gyors pillantással fölmérte a termet. Itt biztosan nem kell árulástól tartania. A tanácsurak
tizenheten voltak, jól ismerte valamennyit; mind őt támogatták, mikor kinyújtotta kezét a korona
után.
– Valúzia bölcsei… – kezdte a hagyományos megszólítással, aztán zavartan elhallgatott. A tanácsosok
egy emberként álltak fel és indultak el feléje. Nem néztek rá fenyegetően, ám a viselkedésük
egyáltalán nem illett az alkalomhoz. Az első már közel járt Kullhoz, mikor Brule, akár egy párduc,
közéjük vetette magát.
– Ka nama kaa lajerama! – Hangja korbácsként vágott a terem baljós csendjébe, a legelöl haladó
tanácsúr hátrahőkölt, a köpenyéhez kapott.
Brule olyan gyorsan mozgott, mint az elpattanó rugó; kardpenge villant, egy test bukott hátra az
emelvény széléről; hanyatt zuhant és fekve maradt, miközben az arca elmosódott, majd hatalmas
kígyófejjé változott.
– Ölj, Kull! – recsegte a pikt hangja. – Kígyók mind!
A többi véres zűrzavar volt. Kull ködpászmaként látta szertefoszlani az ismerős arcokat; helyükön
szörnyű hüllőpofák tátogtak és sziszegtek, ahogy az egész banda támadásba lendült. Az elméje kába
volt, a teste azonban nem hagyta cserben.
Kardjának dala betöltötte a termet, s a feléje viharzó hullám vörös tajtékot szórva tört meg. Ám a
kígyók újra rohamoztak, odadobták az életüket, csak hogy leterítsék a királyt. Szörnyű állkapcsok
ásítottak rá; bestiális szempárok keresték a tekintetét; a levegőben förtelmes bűz terjengett – a
fülledt kígyószag, amit Kull a déli őserdőkből ismert. Kardok és tőrök villantak felé, és homályosan
érezte, hogy megsebzik. Ám Kull az elemében volt. Soha nem harcolt még ilyen hátborzongató
ellenséggel, de ez nem számított: éltek, az ereikben vér folyt, amit ki tudott ontani, és ha roppant
kardja széthasította a koponyájukat vagy keresztüldöfte a testüket, meghaltak. Vágás és szúrás,
szúrás és vágás. És Kull mégis itt pusztult volna, ha nincs a másik férfi, aki mellette küzd, folyton
hárítva és riposztozva. Mert a király őrjöngött, az atlantisziak félelmetes harcmodorában, amely
halált keres, hogy halált osszon; meg sem próbálta elkerülni az ellenséges csapásokat, kitárt
mellkassal csörtetett előre, tajtékzó agyában csak az ölés gondolata járt. Ritkán fordult elő, hogy a
primitív harci düh így elnyomja benne a képzett kardforgatót, most azonban megpattant valami a
lelke mélyén, és elragadta a vérszomj vörös áradata. Minden ütése végzett egy ellenféllel, ám azok
lankadatlan hévvel ostromolták; és újra meg újra Brule volt az, aki időben eltérítette a gyilkos
támadásokat. Tapodtat sem tágított Kull mellől, hideg precizitással védett és hárított, s nem széles,
kaszaboló csapásokkal ölt, mint a király, hanem visszakezes vágásokkal és pontos döfésekkel.
Kull eszeveszetten felkacagott. A félelmetes hüllőpofák vörös forgatagban örvénylettek körülötte.
Érezte, hogy acél hatol a karjába, és villámló ívben rántotta le a kardot, a szegycsontjáig kettéhasítva
ellenfelét. Aztán a köd felszakadozott, s a király látta, hogy kettesben maradtak Bruléval; körülöttük
karmazsinban ázó roncsok és torzók hevertek szerteszét.
– Valka! Micsoda gyilkolás! – mondta Brule, kirázva szeméből a vért. – Kull, ha ezek harcosok lettek
volna, akik tudják használni a fegyverüket, mi most halottak lennénk. Ezek a kígyópapok nem értenek
a kardforgatáshoz, és még nem öltem olyan embert, aki könnyebben halt volna náluk. De azért azt
hiszem, ha lettek volna még páran, más véget ér a dolog.
Kull bólintott. Eszelős vérszomja elszállt, helyébe szédült fáradtság lépett. Vér szivárgott a sebekből a
mellén és a vállán, a karján és a lábán. Brule, aki ugyancsak több sebből vérzett, némi aggodalommal
nézett rá.
– Kull király, menjünk a javasokhoz, hadd lássák el a sebeidet!
Kull imbolyogva maga elé kaszált hatalmas karjával, és félrelökte.
– Nem; előbb a végére járunk ennek az ügynek. Te viszont eredj és kötöztesd be magad – ez parancs!
A pikt zordan felnevetett.
– A te sebeid súlyosabbak, király… – kezdte, majd hirtelen elakadt a szava, ahogy belehasított a
felismerés. – Valkára, Kull, ez nem a tanácsterem!
Kull körülnézett, s egyszerre mintha másfajta ködök szálltak volna fel az elméjéről.
– Nem, ez az a terem, ahol ezer éve megölték Eallalt; azóta nem használják és „Elátkozott”-nak
hívják.
– Az istenekre, szóval mégis túljártak az eszünkön! – fakadt ki Brule dühösen, és belerúgott a lábuk
előtt heverő dögökbe.
– Az orrunknál fogva vezettek minket! Varázslattal álcázták a termet…
– Akkor folyik még itt más ördöngösség is – jelentette ki Kull –, mert ha Valúzia koronatanácsában
vannak még igazi emberek, ők most az igazi tanácsteremben ülnek. Gyere gyorsan!
Azzal az Elátkozott Termet hátborzongató új lakóira hagyták, és futva vágtak át a kihaltnak tűnő
csarnokokon. Az igazi tanácsterem előtt Kull megtorpant, és végigszaladt rajta a hideg. Mert odabent
egy hang beszélt, és ez a hang az övé volt!

Reszkető kézzel félrehúzta a függönyt, és belesett a terembe. Odabent ültek a tanácsurak –

ugyanazok, akiket percekkel ezelőtt mészároltak halomra Bruléval –, az emelvényen pedig Kull állt,
Valúzia királya.
Kull hátratántorodott. Megfordult vele a világ.
– Ez őrület! – suttogta. – Én vagyok Kull? Én állok itt, vagy az a másik Kull az igazi, én pedig csak
árnyék vagyok, egy kósza gondolat?
Brule vállon ragadta és durván megrázta, hogy észhez térjen.
– Valka nevében, ne légy ostoba! Hogy bolondulhatsz meg így, azok után, amin keresztülmentünk?
Nem látod, hogy azok bent igazi emberek, csak rászedte őket egy kígyófajzat, aki a te alakodat vette
föl, ahogyan a többiek az övékét? Azóta már halottnak kellene lenned, hogy ez a szörny
uralkodhasson a helyedben, a híveid pedig mit sem sejtenek az egészből. Menj és öld meg gyorsan,
különben elvesztünk! A vörös vértesek, akik őrzik, igazi emberek és a Hét Királyság legjobb harcosai.
Rajtad kívül senkinek nincs esélye, hogy átvágja magát és végezzen vele. Siess!
Kull lerázta magáról csüggedt kábaságot, s a régi, dacos gesztussal vetette hátra a fejét. Hosszú, mély
levegőt vett, mint a búvár, mielőtt a tengerbe veti magát; aztán félrecsapta a függönyt, és egyetlen
hatalmas oroszlánugrással az emelvényen termett. Brule jól beszélt. A hasonmást vörös vértesek
vették körül, párducgyorsaságú harcosok, mind készek meghalni uralkodójukért. Senki más nem
jutott volna el élve a hamis királyig; Kull azonban megszólalásig hű mása volt a bitorlónak, a
döbbenet egy pillanatra megbénította őket – és ez elegendőnek bizonyult. A szörnyeteg a
fegyveréhez kapott, ám ahogy az ujjai összezárultak a markolaton, Kull kardhegye kibukkant a
lapockái között; s a lény, akit az emberek a királyuknak hittek, lezuhant az emelvényről és elterült a
földön.
– Állj! – Kull fölemelt karja és parancsoló hangja csírájában fojtotta el a kitörni készülő kavarodást; s
míg az emberek döbbenten álltak, ő a lábuknál heverő holttestre mutatott, melynek szétfolyó arca
alatt egy kígyófej körvonalai rajzolódtak ki. Hátrahőköltek a látványtól; közben az egyik ajtón
belépett Brule, egy másikon pedig Ka-nu.
Kétfelől megragadták a király véres kezét, és Ka-nu így szólt:
– Valúziaiak, a saját szemetekkel láttátok! Ez itt az igazi Kull, a legnagyobb király, aki előtt Valúzia
valaha meghajolt! A Kígyó hatalma megtört; ti mind valódi emberek vagytok. Parancsolj híveiddel,
Kull király!
– Fogjátok ezt a dögöt! – mondta Kull, és a testőrök engedelmeskedtek. – Most kövessetek! – szólt a
király, és elindult az Elátkozott Terem felé.
Brule aggodalmas homlokráncolással felkínálta neki a karját, Kull azonban félresöpörte.
Az út a teremig szinte végtelennek tűnt a vérző király számára, ám végül ott állt az ajtó előtt, s ádázul
és zordan fölnevetett, mikor meghallotta a tanácsurak iszonyodó kiáltásait.
Parancsára a testőrök a többi közé vetették a hullát, aztán mindenkit kiküldött a teremből, s
utolsóként távozva bezárta maga után az ajtót.
Szédülés fogta el; megingott. Arcok fordultak felé, sápadtan és rémülten, majd kísérteties ködben
kavarogni kezdtek körülötte. Érezte, ahogy a sebeiből szivárgó vér keskeny erekben végigcsorog a
tagjain, és tudta, hogy vagy most cselekszi meg, amit akar, vagy soha.
Kardja reszelős zörejjel csúszott elő a hüvelyéből.
– Brule, itt vagy még?
– Melletted, mint mindig! – Brule arca közvetlen közelről nézett rá a ködből, a hangja azonban
mintha valahonnan nagyon messziről jött volna.
– Emlékezz az eskünkre, Brule! Küldd hátra a többieket!
Bal karjával helyet csinált magának, ahogy magasra emelte a kardot. Hatalmas testének minden
fogyatkozó erejét beleadta a rettenetes döfésbe, amellyel a félfához szegezte az ajtólapot. A nagy
kard markolatig szaladt a fába, örök pecsétet ütve az Elátkozott Terem sötét titkaira.
Szétvetett lábakon, szédülten rogyadozva fordult a borzadó tanácsurakhoz.
– Legyen ez a terem mostantól kétszeresen átkozott! Hadd málladozzanak odabent azok a
csontvázak az idők végezetéig, a Kígyó letűnő hatalmának emlékezetéül. Itt, erre a teremre
esküszöm, hogy üldözni fogom a Kígyó ivadékait szárazon és vízen; nem engedek nyugtot nekik, míg
az írmagjukat is ki nem pusztítom; míg győzelemre nem viszem az emberi nemet a pokol förtelmes
erői fölött! Ezt az esküt teszem… én… Kull… Valúzia… királya…
Térde megcsuklott, ahogy az arcok vad körtáncba kezdtek körülötte. A tanácsurak már ugrottak is a
támogatására, de mire odaértek, Kull a földre dőlt és fekve maradt, arccal fölfelé.
A tanácsosok jajgatva és kezüket tördelve zsibongták körül elesett királyukat. Ka-nu kemény
ökölcsapásokkal, vadul szitkozódva kergette vissza őket.
– Vissza, agyalágyultak! Azt a kevés szuszt is ki akarjátok szorítani belőle, amit a kígyók meghagytak
neki? Mi van vele, Brule, meghalt vagy még él? – fordult a fekvő Kull fölé hajló harcoshoz.
– Hogy meghalt-e? – fortyant fel Brule bosszúsan. – Egy ilyen embert nem könnyű megölni. A
kialvatlanság meg a vérveszteség legyengítette… Valkára, tucatnyi mély sebet kapott, de egyik sem
halálos! Küldd ezeket a visítozó bohócokat az udvari javasokért.
Brule szemében ádáz, büszke fények gyúltak.
– Valkára mondom, Ka-nu, nem hittem volna, hogy létezik még ilyen férfi a mi nyomorúságos
korunkban! Pár nap múlva újra a nyeregben lesz; és akkor majd a világ kígyói megtanulják rettegni a
valúziai Kull nevét! Valka! Micsoda nagyszerű vadászat lesz! Meglásd, nagy idők köszöntenek a
világra, ha ilyen király ül Valúzia trónján!

(Kornya Zsolt fordítása)