Professional Documents
Culture Documents
Rekviem
ALIENS, PREDATOR és ALIENS VS. PREDATOR–SOROZAT
Megjelent:
ALIENS:
A. D. Foster: A nyolcadik utas a halál
A. D. Foster: A bolygó neve: halál
A. D. Foster: A végs megoldás a halál
A. C. Crispin: Feltámad a halál
Steve Perry: Idegenek a Földön
Steve Perry: Lidérces utazás
Steve Perry: Ripley háborúja
David Bischoff: A királyn nevében
Robert Sheckley: A halál árnyékában
Sandy Schofield: Halálcsapda
Stephani Perry: Labirintus
Stephani Perry: Az rjöng halál
Yvonne Navarro: Rekviem
PREDATOR:
Nathan Archer: Betondzsungel
Nathan Archer: Jég és vér
www. szukitskiado. hu
ALIENS
YVONNE NAVARRO
REKVIEM
SZUKITS
KÖNYVKIADÓ
ALAPÍTVA 1929
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Fordította
SZÁNTAI ZSOLT
Borító
AVALON STÚDIÓ
***
***
– Miért nem használod a hangtárban lév anyagokat? Világos,
hogy ez lenne a legegyszer bb megoldás. – Keene hátrad lt a székében,
merev tekintettel nézte Damon Eddingtont.
A pasas nem úgy nézett ki, ahogy az ember az eszel s m vészeket
elképzeli, nem volt se vézna, se beteges külsej . Közepes testalkatú, az
átlagnál valamivel magasabb, hétköznapi külsej férfi... Ha egy kicsit
jobban nézne ki, már nem illene bele a Synsound által kreált „a gyertyát
két végén éget zseni" kategóriába. A haja már ritkult, de olajfekete volt;
hátul hosszúra hagyott tincseit lófarokba fogta össze. A szemöldöke ívelt
és fekete, a szeme sötét, az arca hosszú. Jó két hüvelyk hosszú kecske-
szakállat növesztett.
Keene el re tudta, Damon mit fog felelni a javaslatára, de türelmesen
várt.
– Azért, mert azok szart se érnek! – mondta Damon fintorogva. – Ne
mondd, hogy nem tudod, a katonák milyen hitvány hangrögzít ket
szoktak használni! Az isten szerelmére, csak kézi rekordereik voltak!
Mágnesszalagot használtak, meg plasztikborítású, kézi mikrofonokat!
Ráadásul a háttérben, mintegy aláfestésként, robbanások és lövések
hallhatók. A zörejek használhatatlanná teszik az egészet. Én azt akarom,
Jarlath, hogy a m vemben úgy szóljon az idegen dög, mintha odaállítottuk
volna a stúdióba, a mikrofon mögé! Olyan tisztán. Profi módon.
Keene megdörzsölte az állát, és megpróbált töpreng arcot vágni.
Damonnal éppen olyan könnyedén lehetett játszadozni, mint az sid kben
azzal a bizonyos, jojónak nevezett kis hülyeséggel.
– Jól van. Majd kikeverjük neked a megfelel hangokat mondta. Megint
bejött, amire számított: Damon elborzadt.
Olyan, mint a jojó...
– Ugye csak viccelsz?! – Damon ökölbe szorította és felemelte a kezét.
– Tudod, hogy gy lölöm a szintetikus hangokat! Ennek él nek kell
lennie. Nem vagyok hajlandó elektronikus zagyvaságot keverni a
vembe! – Az öklére nézett, megmozgatta az ujjait. Úgy viselkedett,
mintha életében el ször látná a saját kezét. – Figyelj, Jarlath! Ez mesterm
lesz. Ebben benne lesz minden, amit tudok. Az egészet én akarom
csinálni. Még az idegen sikolyait is én szeretném rögzíteni. Ez pedig nem
megy másként, csak ha kapok egy valódi, él dögöt!
– Értem... – Keene összehúzta a szemét, Damonra nézett. Hagyott neki
néhány másodpercet ahhoz, hogy elbizonytalanodjon.
– Tehát, Damon, azt szeretnéd, hogy a Synsound iszonyatos összegeket
költsön arra, hogy illegálisan megszerezzen egy ilyen idegen lényt. És
mindezt csak azért, hogy létrehozhass egy olyan zenem vet, amivel azt
akarod megmutatni, mennyire gy lölsz minket.
Damon nem visszakozott.
– Pontosan! De ennek ellenére meg fogod tenni, igaz? – Keresztbe tette
maga el tt a karjait, és hátrad lt a székben. – Rendben, nem szeretitek
amit csinálok, de azt el kell ismerned, jó reklámot biztosítok a cég
számára. Ezt pedig értékelnetek kell!
Ah, milyen ravasz! Ezt értékelni kell egy olyan ember esetében, aki
túlságosan arrogáns ahhoz, hogy rájöjjön, szart se ér a Synsoundnak.
Keene hátrad lt és legyintett.
– Szóval azt akarod, Damon, hogy költsünk el egy halom pénzt? Nem
fog menni. Egyébként, ha nem tudnád, van egy külön reklámosztályunk,
ami az igazgatótanács döntésének megfelel en saját költségvetéssel
rendelkezik. Plusz szavazati joggal a cégen belül. Bocsáss meg, de be kell
vallanom, úgy érzem, k sokkal jobban tudnak hatni a közvéleményre,
mint te. Sokkal kellemesebbek a módszereik. Attól tartok, labdába se
rúghatsz mellettük. Személy szerint én csak abban dönthetek, hogy
mennyit költhetek az új anyagod elkészítésére. És el kell mondanom, nem
sok pénzünk maradt rád. Az igazgatótanács többi tagja nem lelkesedik
érted különösebben. Ha szereznénk neked egy ilyen kis háziállatkát, akkor
valamelyik másik produkciótól kellene elvonnunk a támogatást. Ez pedig,
te is tudhatnád, lehetetlen. – Elégedetten figyelte a zeneszerz arcán
megjelen reményvesztettséget. – Ráadásul egy ilyen üzlet megkötése
teljességgel illegális lenne. Arról pedig, hogy saját expedíciót küldjünk az
idegenek bolygójára, tegyél le. Persze megvesztegethetnénk a katona-
ságot, de ez is túlságosan sokba kerülne... El sem tudod képzelni, hány
zsebet kellene megtömnünk! Ennek ellenére... – Keene kis szünetet tartott.
Oldalra fordult; az ablak túlsó oldalán fel-felvillanó színes fények
valahogy földöntúlivá változtatták az arcát. – Ennek ellenére talán mégis
van megoldás. – Elmosolyodott. – Majd meglátom, mit tehetek az
érdekedben.
Damon tudta, elhangzott a megbeszélés végszava. Felállt és széttárta a
karjait.
– Enélkül nem tudok dolgozni. Szükségem van egy ilyen idegen lényre,
Jarlath! A szimfóniám sikeres lesz. Ebben egészen biztos vagyok.
Mindenki err l fog beszélni. Majd meglátod!
– Viszlát, Damon! – Keene ismét összefonta az ujjait. A mozdulat arra
utalt, hogy fogytán a türelme.
Damonnak eszébe jutott, hogy esetleg követel znie kellene, talán érveket
kellene felsorakoztatnia. Vagy talán könyörögjön?
Lehet, hogy ezzel elérné a célját? De... Nem! Ennyire azért nem fog
megalázkodni Keene el tt!
A muzsikus megfordult és kisietett az irodából. Dühös léptei tompán
puffogtak a vastag sz nyegen.
Amint az ajtó becsukódott Damon mögött, Keene az íróasztalán álló
videofon felé fordult. Várt húsz másodpercet (Damonnak ennyi id re volt
szüksége ahhoz, hogy kivonuljon a titkárn szobájából, és a lifthez érjen),
majd rácsöngetett Marceenára.
– Igen?
A n hangja és arca aggodalmas volt; olyan képet vágott, mintha attól
tartana, a f nöke meggondolta magát, és visszahívatja vele Damont.
Keene imádta, ha a titkárn je félt. A félelem jó dolog, mindig az ember
eszébe juttatja, kivel kell tisztelettudóan viselkednie.
– Yorikuval akarok beszélni! – mondta Keene. Nem várta meg
a titkárn válaszát, bontotta a vonalat.
Tizenkét perc. Keene az íróasztal lapján dobolt az ujjaival, és mereven a
digitális óra számlapját figyelte. Dühös volt magára; teljesen kiment a
fejéb l, hogy Yoriku asszisztense fél órával korábban visszahívást kért.
Akkor éppen nem tudott beszélni a nagy emberrel, mert az ország
legdivatosabb, legújabb sztárjával kellett szerz dést kötnie. Úgy érezte,
nem lenne szerencsés, ha megszakítaná a tárgyalást – az énekesn nek és
az ügynökének így alkalma nyílt volna arra, hogy nyugodtan átolvassák a
szerz dés szövegét.
Tudta, Yoriku nem lesz dühös rá a késlekedés miatt, elvégre a cég
érdekében dolgozott, a munkáját végezte, vagyis újabb profitlehet séget
biztosított a Synsound számára. A cég érdekében mindenre hajlandó volt,
mert tudta, addig maradhat jelenlegi pozíciójában, amíg hasznot hoz a
Synsoundnak.
Igen, a cégért mindent! Még arra is hajlandó volt, hogy átutazzon
Kanadába, és Saskatchewan államban megkeressen egy Black Lake nev
aprócska porfészket, ahonnan személyesen kellett átkísérnie egy
dalszövegírót Manhattanbe. Kissé ugyan bosszantotta, hogy Yoriku éppen
t, a cég alelnökét használja ilyen feladatok elvégzésére, mégis becsülettel
teljesítette a parancsot.
Végre megvillant a videofon egyik jelz lámpája.
– Mi a helyzet, Keene? – Yoriku arca betöltötte a monitort.
A vétel nem volt a legjobb, a hanghoz sztatikus zörej áradat keveredett.
Ezt is a MedTech atmo–sterilizátorának lehetett köszönni...
– Damon Eddingtonról lenne szó, uram. – Keene a monitorra nézett.
Yoriku száján halvány mosoly jelent meg.
– Ó! Eddington bámulatos ember! – A mosoly elt nt, Yoriku széles arca
ismét merev és közömbös lett.
Keene is elvigyorodott.
– Igen, uram. Valóban bámulatos és érdekes ember. Nagyon érdekes. Azt
hiszem, ha elmondom mit akart, ön is fölöttébb figyelemre méltónak fogja
tartani. Tehát... Eddingtonnak támadt egy meghökkent ötlete. Azzal a
projekttel kapcsolatos, amelyen jelenleg dolgozik. Biztos vagyok benne,
hogy emlékszik rá, uram... A Gy lölet szimfóniájáról van szó. Eddington
az imént meglep kéréssel állt el . Eléggé eredeti a dolog... Nem hiszem,
hogy bárkinek hasonló gondolata támadt volna. – Keene ezután
részletesen elmondta, mir l tárgyalt a zeneszerz vel.
Yoriku megrázta a fejét. A hangszóró eltorzította a hangját, ráadásul –
annak ellenére, hogy már évtizedek óta az Egyesült Államokban élt – még
mindig er s, japános akcentussal beszélt.
– Nem vagyok hajlandó ennyit áldozni Eddingtonra! Nem kaphatja meg
azt az idegen lényt!
Keene szélesen elmosolyodott. Elégedett volt magával; sikerült elérnie
azt, amit akart.
– Esetleg mégis megkaphatná azt a lényt, uram, ha ennyire szüksége van
rá. Azt hiszem, megtaláltam a megoldást. Kockázatos vállalkozás lesz,
de...
Yoriku csóválni kezdte a fejét. Keene elhallgatott, majd folytatta:
– A MedTechnek is szerepe lenne az ügyben... – Érezte, olyasmit
mondott, amivel felkeltette Yoriku érdekl dését.
A nagyf nök arca egy pillanatig olyan volt, akár a szobroké.
– Hogyan?! – tört ki bel le a kérdés, miközben összehúzta a
szemét.
Keene gyorsan elmondta a tervét. Nem vázlatosan, minden apró részletre
kitért. Id zítés, a szükséges felszerelések, az el zetes szervez munka és a
többi, és a többi.
– Tehát... err l lenne szó – fejezte be néhány perccel kés bb.
– Mi a véleménye, uram? Ön is úgy gondolja, hogy most lehet ségünk
nyílik a MedTech sárba tiprására?
A válasz nyilvánvaló volt. Yoriku elvigyorodott; Keene-nek egy
veszedelmes, éhes hiéna jutott az eszébe róla. Keene fülébe már eljutott
néhány, a nagyf nökkel kapcsolatos pletyka, de még sosem volt elég
bátorsága ahhoz, hogy utánajárjon a híreknek, kiderítse, mennyi igazság
van bennük. Most viszont, ahogy Yoriku arcát nézte a videofon
monitorán, úgy érezte, mindennek van valami valóságalapja. Yoriku a
legnagyobb hatalommal rendelkez ember az egész világon. Könyörtelen
és ravasz, er s és agyafúrt. Csupán egyetlen egyszer vesztett egész
életében: akkor, amikor meg kellett válnia a szerelmét l. Már régen
történt a dolog; Mina évek óta a MedTech egyik fiatal vezet jének háló–
társa volt – legalábbis az emberek err l suttogtak.
– Igen, Keene, most talán lehet ségünk nyílik erre! – Yoriku közelebb
tolta az arcát a videofon kamerájához. Keene a pórusait is tisztán látta.
Yoriku így határozottan visszataszító volt. – Azt akarom, hogy a MedTech
szerezzen tudomást arról, hogy mi tettük! Tudja meg, hogy a Synsound
van a háttérben! Persze nem most, az elején, de... De mindenképpen tudja
meg! Világos?
– Meg fogják tudni, uram. – Keene megpróbált megfontolt, nyugodt
hangon beszélni. – Amikor kiadjuk Eddington szimfóniáját,
mindenképpen nyilvánosságra hozzuk, honnan szereztük a hangokat.
Yoriku elhátrált a kamerától. Elégedettnek t nt.
Amikor a japán férfi hátrad lt valódi b r karosszékében,
Keene-t ismét egy hiénára emlékeztette. Egy elégedett, jóllakott
hiénára.
– Szükségem lesz némi segítségre – mondta félénken. – Valaki, aki...
– Rendelje magához Ahirót. Utasítani fogom, hogy álljon a
rendelkezésére.
– Pompás, és...
Yoriku bontotta a vonalat. Keene bosszúsan bámult a monitorra, aztán
fújt egyet és rácsöngetett Marceenára. Nos, játsszunk! – gondolta.
Elkedvetlenít gondolata támadt. Yoriku számára is olyan jojó volt,
mint amilyennek Eddingtont tekintette.
– Igen, Mr. Keene?
– Keresse meg Ahirót, és küldje fel! – Keene nem adott lehet séget a
titkárn nek arra, hogy kérdéseket tegyen fel. Alkalmazta a Yorikutól
tanult módszert: bontotta a vonalat. Nem volt kíváncsi Marceena
siránkozására. Talán a n már túlságosan régóta van vele és a
Synsoundnál, mert az utóbbi id ben egyre többet panaszkodott amiatt,
hogy olyan feladatokat végeztetnek vele, amiket nem lenne köteles
végrehajtani.Talán azt hiszi, kap egy asszisztenst, valami beosztottat, akit
kedve szerint ugráltathat? Álmodik!
Keene nem tehetett mást, várt. Azzal vigasztalta magát, hogy Ahiro
legalább sokkal tisztelettudóbb lesz , mint Marceena. Nem szeretett együtt
dolgozni ezzel a fickóval, most is inkább valaki mást választott volna, de
el kellett ismernie, hogy Ahirón kívül még senkivel sem találkozott, aki
úgy hajtotta végre a t le kapott parancsokat, mintha Isten utasításai
lennének. Vagyis... Nem, ez így nem egészen igaz. Ahiro számára Isten a
nagy f nök, Yoriku volt. Létezett közöttük egy olyan kapcsolat, amir l
semmit sem tudott. Pedig hányszor, de hányszor próbálta már kideríteni,
pontosan milyen viszonyban állnak egymással...! Hiába, a nyomozásai
mindig kudarcba fulladtak. Rá kellett jönnie, nem tesz jót az ember
egészségének, ha a cég vezet je, vagyis tulajdonosa viselt dolgai iránt
érdekl dik. Még akkor sem, ha csupán néhány infonnációt akar
beszerezni, ha csak az alkalmazottakban mindig meglév kíváncsiságát
akarja kielégíteni. Az ilyesmi veszélyes, hiábavaló és medd dolog. Ahiro
talán tudott volna válaszolni a kérdéseire, ám a karcsú, komor arcú japán
úgy mozgott a cég f hadiszállásán, akár egy bentlakásos szellem:
senkihez sem szólt, senkivel sem foglalkozott, és soha, egyetlen egyszer
sem utalt arra, milyen kapcsolatban áll Yorikuval.
Keene elgondolkodva az ablakhoz lépett és kinézett. Titkok, mindenütt
titkok! Bármerre fordult, vastag és áthatolhatatlan rejtélyfalakba ütközött.
Ett l ideges lett és kíváncsi, majd meg rült azért, hogy megtudjon
valamit, legalább néhány információt szerezzen, de nem sikerült a dolog.
Talán... Igen, talán egyszer mégis alkalma lesz arra, hogy megtudja
mindazt, ami érdekli.
Talán a jöv nyáron. Addigra elfelejtik az el nyomozásait.
Igen, esetleg jöv re összejön. Vagy akkor, amikor bemelegszenek azok az
alkalmazottak Yoriku privát irodájában, akiket azután vettek fel, hogy a
régebbi gárdát (köszönhet en az kíváncsiságának) teljes egészében
lecserélték. Vagyis nem teljes egészében, mert Yoriku személyi titkára és
adattárosa a helyén maradt. De k már legalább tizenöt éve szolgálják az
„Urat", tehát biztos, hogy pénzzel, vesztegetéssel nem lehet hatni rájuk.
Vagy mégis? Talán van akkora összeg, amiért hajlandóak az árulásra.
Ebben a világban pénzzel mindent el lehet érni. Ebben a világban
mindenkit meg lehet gy zni. Mina esetében is sikerült a dolog...
Amikor Keene három perccel kés bb elfordult az ablaktól, az
íróasztala el tt már ott állt a sebhelyes arcú, titokzatos japán, Ahiro.
2
Szenteste
Manhattan meleg volt és szánalmas; ez volt a legrosszabb karácsony,
amit Ahiro ezen a pokoli helyen töltött. A hazájában ilyenkor friss, üde hó
lepi a hegycsúcsokat. Az utcákat és a házak tetejét ott sem fedi fehér lepel,
de a városok legalább tiszták, nem úgy, mint itt. Évek óta nem járt
Japánban, de még mindig emlékezett az utcákra kiszivárgó ételillatra. Meg
persze a látványra, amit azok a takaros kis házak nyújtottak, amelyek
gombamód szaporodtak annak a helynek a közelében, ahol
gyermekkorában élt. Ó, az illatok...! A zöld tea, a forró rizs és a
zöldségragu szaga! Minden tiszta, minden nyugalmas, minden... kellemes
volt. Nem úgy, mint itt. Manhattanben a légkondicionáló berendezések
által kiböfögött savanyú szag összekeveredett a járdákon halmokban
rothadó szemét b zével. A leveg nyúlós, meleg, ragacsos masszává
változott. A leveg el l pedig nem lehet elmenekülni, az embernek muszáj
lélegeznie...
Ezen az estén a nagy áruházak és a kisebb boltok kirakatában színes
fények villogtak, az üvegfalak mögött karácsonyi jelmezbe öltöztetett
miniat r androidok százai táncoltak és masíroztak.
Engedelmesen végrehajtották programjukat. A Macy's kirakatában négy
láb magas Télapó állt. Id nként felüvöltött, hogy „ho-ho-hoooó!", és úgy
tett, mintha a komputere által kinyomtatott névsort, meg a nevekhez
tartozó ajándéklistát olvasgatná. Az utca túlsó oldalán, a Montgomery
Sears más típusú látványossággal akart szolgálni a vásárlóinak: a
kirakatban parányi, táncoló balerinák és csillogó ruhájú huszárok a
Diótör l adtak el részletet. A kiváló min ség hangszórókból az
eredeti zenem szintetizált változata szólt.
A jelek szerint senkit sem zavart, hogy már tíz óra volt, rég elmúlt az az
id , amikor az emberek a karácsony el tti bevásárlást szokták intézni. És
azzal sem foglalkozott senki, hogy az id járás rettenetes. A fényárban
úszó utcákon tömegek gy ltek össze, hatalmas emberfürtök hallgatták a
hangszórókból rájuk áradó zenét.
A legtöbben eserny t tartottak a fejük fölé, vagy es kabátba burkolózva
szorították magukhoz a nemrég megvásárolt ajándékokkal teletömött
plasztikzacskókat. Ebben az évben az ország gazdasága – el re
meghatározott, és gondosan megtervezett mértékben – kissé fellendült, ez
a fejl dés pedig azt eredményezte, hogy az embereknek több pénzük jutott
a karácsonyi ünnepekre mint korábban. A több pénzt pedig el kellett
költeni valahol, az erre alkalmas helyek a belvárosban voltak. Mindez azt
eredményezte, hogy Manhattanben s bb volt a légkondicionálók és az
autók által a légkörbe juttatott szmog, mint máskor, még többen fuldo-
koltak a szinte tapintható füst– és koromrétegek alatt, mint az év többi
napján. A vásárlási lázban ég tömegek által elhajigált szemét kupacokba
gy lve, ázottan hevert a járdák mellett, a rothadás és a penészedés során
keletkez gázok tovább fert zték a lélegzésre már amúgy sem alkalmas
leveg t.
Ahiro az embereivel együtt ennek a mocsoknak a közepén várakozott,
míg az utolsó vásárlók is kielégítették vágyaikat valamelyik üzletben,
hogy aztán fakó csótányokként, a falak árnyékába húzódva elinduljanak
hazafelé. Éjfél el tt tíz perccel eléggé elcsendesült a környék. Ahiro és a
társai kiléptek a 103. és a Manhattan Avenue sarkán álló épület oldalsó
kapuján, és elindultak a Central Park közepe felé.
Az egész városban már csak itt, ebben a parkban lehetett látni néhány
satnya növényt meg beteg galambot. Már régen be akarták zárni, ám a
MedTech remek reklámlehet séget látott benne. 2075-ben, kihúzva New
York városát a teljes anyagi cs db l, ötven évre kibérelte a területet, és
„odaajándékozta" a város polgárainak. Az emberek napközben továbbra is
látogathatták, de este senki sem léphette át a határait. Ez ellen nem sokan
tiltakoztak; a Central Park sötétedés után életveszélyes helynek számított.
Alig egy évvel kés bb, 2076. január elsején, déli tizenkét óra
nulla-egy perckor aztán a híres-hírhedt Central Park, megannyi
gyilkosság, nemi er szak, rablás és lopás helyszíne, egycsapásra
biztonságossá vált. Ekkor kezdte meg m ködését a MedTech Különleges
Biztonsági Szolgálata, ekkor helyezték üzembe a lézerkerítést és a több
ezer GuardTech robotot. A korábban csak nappal rzött terület éjszakai
biztosítása is megoldódott.
A robotok küls re leginkább rotweilerek és dobermanok
frigyéb l született keverék kutyákra hasonlítottak. Gyakorlatilag
elpusztíthatatlanok voltak, és esténként (a központi vezérl jükbe épített
szoláris érzékel pontosan meghatározta a számukra, hogy mikor van
este) mindent megtámadtak, ami két lábon járt és nehezebb volt tizenöt
kilónál. Mindenre és mindenkire rárontottak, aki nem tartott magánál egy
speciális MedTech azonosító egységet, egy olyan jeladót, amelynek kódját
a kutyákat vezérl központi komputer érvényesnek tartott. A kulcsszó a
jeladók esetében az „érvényesség" volt. A Különleges Biztonsági
Szolgálat rendszeresen megváltoztatta a kódokat, ezért a MedTech alkal-
mazottainak bizonyos id szakokként módosíttatniuk kellett a maguknál
hordott egységeket.
Ezen az éjszakán Ahirót és az embereit, miután beléptek a Park
területére, tucatnyi, vörösen izzó szem , fémfogú GuardTech kutya vette
körül. A gépdögök aztán hirtelen megfordultak és elügettek. A férfiak
némán kuporogtak a sötétben, csak a csapat legfiatalabb tagján látszott az
idegesség, szórakozottan megérintette az Ahirótól kapott jeladót.
Néhány percnyi várakozás után továbbmentek, úgy siettek keresztül az
árnyékokon, akár a szellemek.
Végül elértek a Park középpontjában álló épülethez, a MedTech
büszkeségéhez, a cég központi irodájához. A krómacélból és üvegb l
épített torony még az éjféli szmogban is csillogónak t nt.
Százhuszonhárom emelet magas torony volt, amelynek a fels részét,
azokat a szinteket, ahol a laboratóriumok kaptak helyet, szikrázó
energiaháló vett körül.
Ahirónak nem volt szüksége szavakra ahhoz, hogy utasítsa nindzsáit. A
harcosokat személyesen válogatta, képezte ki ket, így elég volt néhány
apró kézmozdulat és biccentés, hogy a tudomásukra hozza, mit vár t lük.
Az épületbe való bejutás gyerekjáték volt. A MedTech ugyan rengeteg
biztonsági kamerát helyezett el a körzetben és az épületben, de Ahiro
mindegyik helyét pontosan ismerte, s t azt is tudta, hogy mikor melyik
irányba „látnak", hogyan lehet kikerülni a hatósugarukból.
Könny menet... Ahiro mindig megérezte, ha veszélyek leselkednek rá,
mindig kiszagolta a csapdákat. Ezen az estén minden ösztöne azt súgta
neki, hogy gond nélkül végrehajthatják az akciót. A Synsounddal
ellentétben a MedTech olyan volt az alkalmazottaival, mint egy
anyaoroszlán a kölykeivel: védte ket, figyelt rájuk, óvta az egészségüket.
Még a biztonsági rökét is – azét a kett ét is, akik ezen az éjszakán a kapu
közelében teljesítettek szolgálatot.
Azét a kett ét, akiket Ahiro és az egyik nindzsája, Yosako pillanatok
alatt becserkészett. A két pasast könny volt kicsalni a golyóálló üvegb l
készült, külön leveg ellátó-rendszerre kapcsolt fülkéb l. Amikor pedig
kijöttek, elég volt néhány mozdulat. A borotvaéles nindzsakardok meg
sem villantak a félhomályban...
A csapat gyorsan haladt a tiszta folyosókon. A leveg ben fert tlenít -
szag terjengett. A falakat és a mennyezetet könnyen tisztítható és
csírátlanítható rozsdamentes acéllemezek fedték.
Ahiro kellemesnek találta a környezetet – sokkal kellemesebbnek és
nyugodtabbnak, mint a Synsound állandóan zsúfolt és ezért mindig
piszkos, zenészekkel, hóbortos alakokkal tömött folyosóit és helyiségeit.
Ha olyan helyzetben lett volna, hogy döntéseket hozhat a saját életével
kapcsolatban, ha választhatta volna ki, hol, melyik cégnek dolgozik,
akkor talán egy ilyen helyen keresett volna állást magának. Ám az élet
nem habos torta; az ember ostobaságot csinál, ha olyasmi után ácsingózik,
amit sosem érhet el.
Ahogy a kamerákat kerülgetve tovább haladtak, meglátták a
mennyezeten elhelyezett vízcsapokat, az oldalfalakon a poroltó
szelepeket. Tízméterenként egy-egy t zálló falú fülkét építettek be a
falakba. Vész esetén ezekbe lehetett behúzódni. Az ember beugrott, a
központi vezérl érzékelte a jelenlétét, és rázárta a vastag zsilipajtót, ami a
vész elmúltával automatikusan kinyílt.
A mínusz ötödik emeleten Ahiro és csapata megállt egy zsilipkapu el tt.
A kapu hatalmas, masszív darab volt, háromszor olyan vastag, mint a
korábban látott fülkék ajtaja, a súlya legalább egy tonna. A mellette
elhelyezett szenzorba dugott kártyával lehetett kinyitni. Azon a napon a
MedTechnél csupán néhány ember rendelkezett megfelel en kódolt
kulcskártyával. Az egyik ilyen kártya Ahirónál volt. Eredeti tulajdonosa
talán csak reggel, esetleg a délel tt folyamán fogja felfedezni, hogy az
értékes plasztiklap helyett csupán egy hitvány bankkártya lapul a
zsebében.
Ahiro fekete ruhája egyik zsebéb l el vette a kulcskártyát, és
gondolkodás nélkül bedugta a szenzorba. Semmi. Ahiro emberei
lélegzetüket visszafojtva vártak. Ha mégsem stimmel valami, akkor
pillanatokon belül villogni kezdenek a vörös jelz fények és megszólalnak
a szirénák...
A riasztórendszer nem aktiválódott. Halk zümmögés hallatszott, aztán a
szenzorral szemközt kigyulladt egy zöld lámpa.
Tompa kattanás, aztán... A vastag ajtó behúzódott a jobb oldali falba.
Ahiro megkönnyebbülten dugta vissza a kulcskártyát a zsebébe.
Tudta, az ajtó önm köd en be fog záródni, ezért visszafelé is szükségük
lesz a mágnescsíkos plasztiklapra.
Beléptek. Miután az ajtó visszacsúszott a helyére, a hét ember, kardjukat
készenlétben tartva, elindult a folyosón. Megismétl dött a pár
másodperccel korábban hallott tompa kattanás.
A nindzsák tudták, a zsilipkapu elvágta ket a MedTech torony többi
részét l és az egész világtól.
Harcra készen, felemelt fegyverrel haladtak el re. Átjutottak egy másik
folyosóra. Ez szélesebb volt mint az el , és látszott rajta, hatalmas,
vastag fémcsövekb l hegesztették össze. Ahirónak olyan érzése támadt,
mintha a város csatornarendszerében lépkedne. A fémpadló furcsán
csúszós volt, valamilyen bézsszín plasztikréteg fedte. A homorú
mennyezeten acélcsövek csillogtak – ezekben futottak a vizet, az
elektromos áramot, a t zoltó anyagokat és a gázokat továbbító vékonyabb
csövek és vezetékek. Az acélcsövek mögött szell nyílásokat lehetett
látni; ezek közül egyiknek az átmér je sem volt több hat hüvelyknél.
Valamivel arrébb a széles cs folyosó még jobban kitágult.
A csarnok egyik oldalában titániumrudakkal lezárt karámok sorakoztak.
Mindegyik üres volt. A helyiség túlsó végében pedig...
Semmi. Semmi? Ahiro meghökkent. Egyetlen robot rt, egyetlen
androidot, egyetlen biztonsági embert sem látott. Itt valami nem stimmel...
Ahiro gyorsan átvezette az embereit a csarnok másik végében lév
ajtóhoz. Itt fegyveres röket kellett volna elhelyezni!
Higuchi, aki Ahiro mögött alig tíz lábbal haladt, hirtelen elfojtott kiáltást
hallatott. Ahiro hallotta, hogy a nindzsa kezéb l a plasztikbevonatú
padlóra hullik a kard. Hátrapördült, és... A torkán akadt a leveg . Higuchi,
a csapat leglassúbb tagja, elvesztette az egyensúlyát, megcsúszott valami
nyúlós, ragacsos anyagon, és megkövülten bámult a föléje hajló
rovarszer lényre.
Ahiro megértette a helyzetet. Ebben a laborban a védelmet
másképpen biztosították, mint máshol.
A zöldes nyálkatócsában álló fekete, idegen lény legalább hét láb magas
volt, és hihetetlenül gyors. Higuchi semmit sem tehetett ellene. Ahiro
egyetlen pillanatra meglátta és meghallotta azt, amit az akkor már halott
nindzsa élete utolsó másodpercében érzékelt: a fehér, kardszer
agyarakkal teli pofa belsejéb l kivágódó másik, nedvesen csattogó
állkapocs csattogását, a leveg be fröccsen nyálka cseppjeit. A reccsenést,
ahogy a bels , kisebb állkapocs bezúzta Higuchi koponyáját; a cuppanást,
ahogy behatolt az emberi agyvel be.
Ahirónak egy régi fegyver jutott az eszébe. Lándzsa...
A hosszú, halálos sebet ejt , véres lándzsa, ami szinte azonnal
visszahúzódott az idegen küls pofájába. A leveg ben szálldosó, a s
nyálkával összekevered embervér–cseppek... A dühödt, mégis diadalmas
harci rikoltás, ami olyan volt, mintha a haragvó, embergy löl istenek
kórusban rjöngenének.
A düh és a Gy lölet szimfóniája...
Három idegen hat ember ellen. A dögök a mennyezetr l ereszkedtek alá,
a csövek közül, ahol addig rejt zködtek. Ahiro még sosem harcolt ilyen
lények ellen (erre csupán néhány civilnek volt alkalma), de mindig
gyorsan tanult, és mesterien forgatta a kardját.
Yoshiról már nem lehetett elmondani ugyanezt, pedig volt a legjobb
Ahiro tanítványai között. Talán elfeledkezett arról, hogy a jó harcosnak
úgy kell tekintenie a fegyverére, mint bármelyik testrészére; úgy kell
mozgatnia a kardját, ahogy a lábát vagy a kezét. Yoshi nem ezt tette, és
lassúnak bizonyult. Túl lassúnak, a páncélos test szörny pedig túl
gyorsnak. A fekete karmok könnyedén széthasították Yoshi ruháját, és
letépték a húst a vért böfög nindzsa mellkasáról. Aztán ismét
megvillantak azok az iszonyatos fogak, ismét kilök dött a bels állkapocs.
Yoshi a padlóra omlott.
Ahirónak olyan érzése támadt, mintha gigászi imádkozó sáskák ellen
kellene harcolniuk. Felemelte a kardját, és hátralépett, hogy jobb pozíciót
találjon magának.
Matsuo azonban az egyik pillanatot alkalmasnak találta a támadás
megindítására. Felemelte a kardját (azt az srégi kardot, amely már
nemzedékek óta a családja birtokában volt), és egyetlen gyakorlott
suhintással belevágott az el tte tornyosuló bestia testébe.
A penge átmetszette a dög fels testét, egészen a csíp jéig hatolt.
Vérfagyasztó sikoltás hallatszott. Az idegen lény a padlóra d lt, de
el tte még a sebéb l maró savvért fröccsentett Matsuóra.
A nindzsa maszkja egyetlen pillanat alatt semmivé vált, aztán leolvadt az
ajka, az orra, az arcb re, a nyaka egy része. Talán fel akart üvölteni –
ragacsos párává változott torkán már egyetlen hang sem jött ki. Amikor
még egyszer, életében utoljára leveg t vett, beszippantotta az idegen
vérét; a sav szétmarta a hangszálait és a nyelvét.
Négy ember – két idegen ellen. Az életben maradt nindzsák ismét
tanultak valamit. Kardjukat villogtatva áttértek egy másik taktika
alkalmazására. A bestiák végtagjainak ízületeit célba véve belevetették
magukat a közelharcba. Alig pár másodperccel kés bb fekete, torz ujjak,
karok és lábak hevertek savtócsákat eresztve a folyosón. De a lények még
ekkor sem visszakoztak; borotvaéles tarajkinövésekkel teli farkukat
lengetve folytatták a támadást. A nindzsák kardja villámtáncot járt az
acélfalú folyosón, és nem sokkal kés bb mindkét idegent megfosztották
fegyverként használható testrészeikt l. A vonagló, karmos kezek már
csak a padló plasztikborítását marhatták.
Ahiro nem tartotta fontosnak a lényeket, csak addig foglalkozott velük,
amíg veszélyt jelentettek rá. t csakis egyetlen dolog érdekelte...
A fészek.
A fészek, amely a csarnok túlsó végében nyíló ajtó mögött volt.
Ahirónak, amikor belépett a következ csarnokba, olyan érzése támadt,
mintha a pokolba került volna. A helyiség mennyezetén itt is acélcsövek
futottak, de ezeket vastag, nyúlós, fekete massza fedte. A falakat is olyan
szerves, göbös és kinövésekkel teli, ráncos és tarjagos, sötét és b zös
valami borította, amit leginkább egy elrákosodott emberi szerv
szöveteihez lehetett volna hasonlítani. A fekete anyag a padlót is befedte,
de nem egyenletesen: itt-ott sima volt és vékony, másutt dombokat
alkotott. A mennyezetet és a padlót takaró ocsmányság néhol összen tt,
olyan képz dmények alakultak ki bel le, amelyeket leginkább a
cseppk barlangokban található oszlopokhoz lehet hasonlítani.
A szerves mocsokhalmok tetején hatalmas, obszcénül dudorodó,
hosszúkás, húshéjú tojások álltak.
Ahiro gyors léptekkel elindult. Az emberei hátramaradtak, iszonyodva
néztek körül, de közben szemmel tartották a küls helyiséget is, számítva
arra, hogy esetleg újabb „ rök" érkeznek.
Néha egy-egy pillantást vetettek a hústojásokra, de nem mertek közelebb
lépni hozzájuk. Ahiro nem ítélte el ket ezért; tudta, az emberi test szagára
a tojások teteje szétnyílik, a hússzirmok visszahajlanak, és bentr l, a s ,
kocsonyás masszából kipattan az arcmászó, amely aztán életképes idegen
petét juttat az ember gyomrába.
Petét, amelyb l rövid id leforgása alatt kifejl dik az idegen lény.
Kifejl dik, és világra hozza magát...
Ahiro az ajtóhoz legközelebb lév tojáshoz rohant. Közben el kapta az
övéb l a speciális acélkapcsot. Amikor odaért a tojáshoz, az ocsmány,
szederjes felületen látható „X" alakú bemetszésre pillantott, majd
ráhelyezte az acélkapcsot. Megnyomott egy gombot. A kapocs karmai
összecsukódtak, és egymáshoz szorították a tojás hússzirmainak szélét.
Ugyanabban a pillanatban a kapocs oldalából fémt k pattantak ki, és
belefúrták magukat a tojás héjába. A t k végén automatikusan szétnyíltak
a minicsáklyák.
A tojás most már csak akkor bocsáthatta ki magából ocsmány kincsét, ha
a megfelel kód beadásával levették róla az acélkapcsot.
Ahiro odabólintott az embereinek, aztán leguggolt, és fogcsikorgatva
átölelte a nyálkás, pulzáló tojást. Amikor úgy érezte, biztosan tartja, lassan
kiegyenesítette a lábait. Halk reccsenés a tojás alja elvált a padlótól. Ahiro
körül reszketni kezdtek a tojások; megérezték a préda jelenlétét, és
ösztönösen reagáltak. Ahiro tudta, már csak pár másodpercük van arra,
hogy kijussanak a pokoli fészekb l. Ha nem sietnek, vagy ha elpártol
lük a szerencse, ellepik ket a nyolclábú arcmászó pókok, és akkor...
Akkor már sikoltani sem lesz idejük.
Öt másodperccel kés bb kijutottak a bels csarnokból. Elrohantak a még
mindig él , sziszeg rök, a savtócsákban hever , levágott, fekete
testrészek, és a halott nindzsák maradványai mellett. Ahiro szeretett volna
megállni, hogy búcsút vegyen t lük, de nem tehette. Parancsot kapott,
amit teljesítenie kellett.
Most, hogy megszerezte azt, amiért behatoltak az épületbe, nem ronthatott
el mindent saját, ostoba szentimentalizmusa miatt.
Keene világosan elmondta neki, mit kell tennie, s t, még a stratégiát is
felvázolta. Keene engedélyt kapott arra, hogy parancsokat adjon neki.
Yoriku úgy gondolta, a Synsoundnak szüksége van egy idegen tojásra,
ezért a nindzsákat Keene rendelkezésére bocsátotta.
Érthet minden, kivéve azt, hogy Yorikunak miért kell a tojás, de ehhez
neki és a nindzsáknak semmi közük. A mester kíván valamit, k pedig
teljesítik. Ilyen egyszer . Azok, akik meghaltak odabent, talán valami
nagy ügy érdekében áldozták fel az életüket. Ahiro a legszívesebben
elátkozta volna ket ostobaságuk miatt, de csak azért, hogy utána
áldozzon az emléküknek. Buták voltak, meghaltak, de a Synsoundért és
Yorikuért tették, tehát h snek kell ket tekinteni.
Yorikuért mindent! Ahiro is szívesen meghalt volna érte.
3.
Karácsony
els napja
Remek módja a karácsony megünneplésének, Phil!
A MedTech Különleges Biztonsági Szolgálatának vezet je, Phillip Rice a
labor ajtajához támaszkodva várta, hogy két beosztottja utolérje.
– Ha csipkednétek magatokat egy kicsit, hamarabb túllenénk az egészen,
és mehetnénk vissza oda, ahonnan jöttünk – vetette oda Eddie
McGarritynek. – Nyissátok ki!
– Nincs meg a kulcskártyád? – kérdezte McGarrity.
– Az irodámban hagytam – felelte Rice.
– Itt az enyém! – szólalt meg Ricardo Morez, és máris benyúlt vastag
véd mellénye alá.
– Hagyd! – szólt rá McGarrity. – Itt az enyém. – Kivette a zsebéb l a
fehér plasztikkártyát, párszor megforgatta az ujjai között, majd laza
mozdulattal beledugta a falon lév szenzorba.
A rendszer válaszképpen bekapcsolt egy vörös jelz lámpát, majd
kisvártatva villogni kezdtek a fények, és beindultak a szirénák. McGarrity
összerezzent és kirántotta a szenzorból a kártyát. Csend támadt, a fények
kialudtak.
– Mi az isten...?
Rice rámeredt.
– Mi a franc van ezzel?
McGarrity a kulcskártyára nézett.
– Fogalmam sincs! Talán rátapadt valami a csíkra...
– Ezek a szarok néha elvesztik a mágnesességüket, ha hitelkártya mellé
kerülnek – mondta Morez. – Velem is megtörtént már... az otthoni
kulcskártyámmal. Alig bírtam bejutni a lakásomba.
– Ja, lehet. Csakhogy ezt nem a tárcámban tartom – mondta McGarrity,
és ismét a gépbe dugta a kártyát. Vörös fény, villogás, sziréna.
Rice arca elsötétült.
– Harmadszor ne csináld, mert nem kapcsol ki a riasztó – mondta. – A
rendszer szerint nincs felhatalmazásod arra, hogy belépj a laborba. Inkább
Ricky kártyájával menjünk be. – Kinyújtotta a kezét. – Mutasd csak!
McGarrity odaadta a kulcskártyát Rice-nak. Morez közben el vette és a
szenzorba dugta a sajátját. Kisvártatva kigyulladt a zöld jelz fény. Halk
zümmögés, aztán tompa kattanás. Az ajtó becsúszott a falba.
A b z rettenetes volt. Vér, emberi maradványok, az idegenek savas
testnedve... Rice alig bírta levenni a szemét a förtelmes látványról.
Elfordult, és a bels csarnok falán lév billenty zeten beadott egy kódot,
hogy kikapcsolja az automatikát, ami öt másodperc múlva bezárta volna
az ajtót. Amikor ezzel megvolt ismét a McGarrity kulcskártyájára nézett.
– Nézd csak, Eddie! – mondta éles hangon, és feltartotta a fehér
plasztiklapot. – Ez nem kulcskártya. Ez... semmi!
– Mi van? – kérdezte McGarrity.
– Ahogy mondom. Ez nem a kulcskártyád. – Rice keményen McGarrity
szemébe nézett. – Szóval? Hol az igazi?
McGarrity kinyitotta, azután gyorsan becsukta a száját.
– A – azt hiszem... nem tudom, f nök. Amikor utoljára néztem,
még nálam volt, és...
– Mikor nézted meg utoljára?
– Hát, azt hiszem akkor, amikor megkaptuk a tiszta egyenruhát. De az is
lehet, hogy nem akkor – vallotta be McGarrity. – Tudod, egyszer en
átpakoltam a cuccaimat a piszkos zsebeib l a tisztába. Nem néztem meg
minden egyes vackot...
– Remek! – mondta Rice. – Most láthatod, mit értél el ezzel!
– Na várjunk csak egy kicsit! – tiltakozott McGarrity. – Hiszen te se
tudtad használni a saját kártyádat!
– De én tudom, hogy hol van.
– Tényleg? – McGarrity arca majdnem olyan vörös volt, mint a haja.
Morez olyan képet vágott, mintha mondani akarna valamit, de
aztán úgy döntött, okosabban teszi, ha kimarad a vitából.
– Valami problémád van velem, McGarrity? – kérdezte Rice nyugodtan,
halkan, de fenyeget en. – Mondd meg, ha igen!
Most mind a hárman felmegyünk az irodámba, és megmutatom, hol a
kártyám. Aztán szépen lemegyünk az öltöz be, és szétnézünk a
szekrényedben. Ha eddig még nem jöttél volna rá, valaki óriási hibát
követett el. Illetéktelen személyek jutottak az épületbe, és ez valószín leg
a te hanyagságodnak köszönhet !
Az ír fickó alsápadt.
– Ööö... Ne haragudj, Phil. – McGarrity ijedt arcot vágott. –
Nincs veled semmi bajom, csak... Egy kicsit ideges vagyok. De ez érthet
nem?
– De igen. – Rice sarkon fordult, és az ajtóra mutatott. – Akkor most
talán menjünk beljebb!
***
***
Újév napján, reggel fél hétkor rengeteg részeg, öntudatlan ember hevert
az utcákon. Hideg volt és sötét, Damon mégis gyalog tette meg a Presley
Halihoz vezet utat. Menet közben azon mélázott, mi vár rá a
koncertteremben, és el-elt dött, milyen lehetett a város két-háromszáz
évvel korábban. Az biztos, hogy akkoriban a dolgok sokkal tisztábbak,
sokkal biztonságosabbak, talán szebbek voltak. Nehéz katonabakancsának
vastag gumitalpa alatt megcsikordultak az utcán szétszórt üvegszilánkok;
undorodva rúgta félre maga el l a 2123-as esztend hagyatékaként
hátramaradt szeméthalmokat, papírdarabokat, és fintorogva nézett a
mellékutcákban visongó patkányokra, a kukákban búvárkodó, mocskos
hajléktalanokra, azokra a pemp fugg , b zl drogosokra, akikr l
képtelenség lett volna megállapítani, hogy húsz vagy hatvan éve éltek.
Amióta, úgy száz évvel korábban megépítették a f tött járdákat, a
hajléktalanokat és a drogosokat nem fenyegette a fagyhalál. Talán ennek
volt köszönhet , hogy borzasztóan elszaporodtak. Olyanok voltak, akár a
csótányok (ezekb l az ököl nagyságú dögökb l is jó néhány millió élt a
házfalakban), mindenhová beszemtelenkedtek, és ha valaki félrerúgta
ket, akkor hátrahúzódtak ugyan, de rögtön támadóállást vettek fel.
Amikor végre a Presley Halihoz ért, felment a m vészbejáróhoz vezet
keskeny lépcs soron. Elhaladt egy, a sötétben gubbasztó, árnyszer alak
mellett, aki egy fényl , barnás, él lénynek t valamit szorongatott a
markában.
Damon megremegett, felgyorsított és félrefordította a fejét.
Tisztán hallotta, ahogy a fal tövében guggoló ember foga alatt szétroppan
a rovar kemény héja. Már korábban is hallott olyanokról, akik a szó
legszorosabb értelmében véve csótányokon élnek, de még sosem
találkozott ilyen féregvadásszal.
Gyorsan rányomta a kezét a tenyérleolvasóra, és belépett az épületbe.
Ahogy a vastag fémajtó becsukódott a háta mögött, szétnézett. A hely
elhagyatottnak t nt. Éjszakai életet élt, a napnak ebben a szakában még
sosem járt az épületben. Egy rövid és keskeny mellékfolyosó végében állt,
de innen is érezte a terem nagyságát és ürességét, hallotta a halk neszeket,
gumitalpú bakancsának csikordulásait a márványpadlón, a kellemetlen, s t
ijeszt visszhangokat. Volt valami megmagyarázhatatlanul félelmetes a
csarnokban, amit több tízezer ember befogadására terveztek. Valami...
magányos és... kísérteties.
– Mr. Eddington!
Damon meglepetten pördült hátra.
–Mi a...?
A háta mögött álló fehér hajú férfi majdnem úgy meglep dött,mint
Damon.
– Elnézést – mondta a férfi gyorsan. – Nem akartam megijeszteni.
Michael Brangwen vagyok, hármas szint biomérnök. – Fehér bajusza
idegesen remegett, száját zavart mosolyra húzta, és húsos kezét el relökve
kis híján Damon gyomrába bökött.
A zenész kénytelen volt kezet szorítani vele. – Azt mondták nekünk, hogy
itt kell találkoznunk önnel. Azt hittem, vár ránk. Ez itt Darcy Vance,
egyes szint biomérnök.
Egy hosszú arcú, sz kecsíkos hajú, acélkék szem n lépett el az
árnyékok közül. Bólintott, de nem húzta ki a kezét laborköpenyéb l. A
fehér köpeny alatt mályvaszín blúzt viselt. Az arca olyan sápadt volt,
amint a tojás héja, az arckifejezése inkább komor, mint lelkes.
– Örvendek – mondta. A hangja sokkal érdekesebb volt, mint a külseje,
tiszta és szépen cseng , Damonnak egy klarinét jutott róla eszébe. – Nem
szóltak önnek, hogy itt leszünk?
Damon megköszörülte a torkát, és megpróbálta legy zni ijedtséggel
kevered meglepettségét.
– Én... ööö... Csak annyit mondtak, hogy találkoznom kell néhány
emberrel. Arról, hogy pontosan hol lesznek ezek az emberek, senki sem
informált.
Brangwen elindult a várótérben, Damon ösztönösen követte.
A fehér hajú férfin látszott, már legalább ezerszer járt itt, Darcyról viszont
lerítt, hogy még nem, vagy csak néhányszor fordult meg ezen a helyen.
Damon izgatott volt attól, ami rá várt, ám ennek ellenére izgalmasnak és
üdít nek találta a n jelenlétét.
Darcyn látszott, óriási hatást gyakorol rá az álmárvány padló és a legalább
hat láb kerület , márványszer anyagból készített oszlopok, amelyek úgy
álltak a helyükön, mintha nélkülük leszakadna a f bejárat kupolás
mennyezete. A fogadórésznél majdnem minden fehér volt – a padló, az
oszlopok, de még a fémmennyezet is –, és ez a részlet valahogy rómaivá
változtatta a helyet. Damon szerint túlságosan fényes és szemkápráztató
volt a jelenség; már alig várta, hogy bejussanak a koncertterem szén–
fekete nyugalmába. Ennek ellenére megértette azokat, akikb l els re
ámulatot váltott ki a látvány.
– Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy önnel dolgozhatom ezen a
projekten, Mr. Eddington – mondta Michael Brangwen izgatottan, amikor
elindultak a kanyargós folyosókon, amelyek létezésér l Damon addig nem
is tudott. Brangwen a menetiránynak háttal lépkedett, hogy beszéd közben
minél jobban lássa a zeneszerz t. — Imádom a munkáit. Egészen
kivételes zenegy jteményem van... Az ön valamennyi felvételét
megszereztem. Még a legels k is megvannak!
Brangwen jelent ségteljesen Darcyra pislantott. A n hunyorogni
kezdett, aztán észbe kapott, rájött, hogy neki is kellene mondania pár szót.
– Attól tartok, Mr. Eddington, csalódást fogok okozni önnek.
– Darcy arca meghökkent en sápadtnak t nt hátrafésült, fekete hajához
képest. Hirtelen elvörösödött, az orrán és a szeme alatt árulkodó, piros
foltok jelentek meg, magas homlokára pedig rárajzolódott egy
aggodalmas, csinos, de mély ránc. – Önhöz hasonlóan én is a munkám
megszállottja vagyok. Nem nézek filmeket, és nem s n hallgatok zenét,
ezért nem igazán ismerem az alkotásait. Sajnálom... – Ismét megváltozott
az arckifejezése, ezúttal felderült. – De ett l függetlenül én is örülök
ennek a munkának. Egy idegennel fogunk együtt dolgozni! Pompás,
ugye? Biztosíthatom, minden t lem telhet t elkövetek a siker érdekében.
Keresve sem találhatna nálam szorgalmasabb munkatársat.
Nos, gondolta Damon, legalább mind a ketten biomérnökök, nem pedig
ostoba kis biológusok. A f nökség ezek szerint tényleg érdekesnek és
fontosnak tartja a projektet, mert ha nem így lenne, a személyzetisek nem
ilyen használható embereket irányítanak a munkára. Ráadásul Michael
Brangwen ismerte és szerette a zenéjét. Vance... Nem érdekes. Ötven
százalék – nem is olyan rossz arány, ha figyelembe vesszük, hogy a
kritikusok és a közönség milyen értetlenséggel fogadta a legutóbbi m vét.
Persze most ennek sem volt jelent sége; most csupán egyetlen dolog
számított: a Gy lölet szimfóniája. Elég ebb l az udvariaskodó
mellébeszélésb l!
– Mutassák a tojást! – kérte.
– Ó, igen! Természetesen. – Brangwen lelkes hadonászással mutatta az
utat.
Ráfordultak az utolsó folyosószakaszra, majd megálltak egy teherliftnek
felvonó ajtaja el tt. Az id sebb férfi olyan türelmetlenül nyomta meg
a gombokat, mintha képes lenne a puszta akaraterejével siettetni a liftet.
– Garantálom, hogy tetszeni fog önnek amit lát. Ez semmihez sem
fogható, ami a környezetünkben található. Tulajdonképpen nagyon
kevesen láttak idegen tojást... Legalábbis azok közül, akik életben
maradtak a dögökkel való találkozás után.
A lift ajtaja kinyílt. Mindhárman beléptek a fülkébe. A biomérnök szünet
nélkül fecsegett. Amikor a lift megállt kiszálltak.
Damon szótlanul követte két társát a folyosókon. Kezdett elege lenni
Brangwen hangjából, és egy id után beleszédült a sok kanyargásba. Mire
kiléptek a harmadik liftb l már fogalma sem volt arról, merre járnak.
Induláskor még megpróbálta memorizálni az utat, de már régen felhagyott
ezzel a próbálkozással.
– Ragyogó ötlet, Mr. Eddington, hogy fel akarja használni egy idegen
hangjait a legújabb alkotásához. A Gy lölet szimfóniája... Remek cím! –
lelkendezett Brangwen. – A negyedik szimfóniájában, a Maestro de
Santanában is pompásan hangzana valami ilyen effekt...
Elhaladtak egy narancsszín ajtó el tt. Darcy Vance hirtelen oldalra
húzódott, és maga elé eresztette Damont. Brangwen közben kulcskártyát
csúsztatott egy másik ajtóba. A vastag acéllap engedelmesen oldalra
csúszott. Sorban beléptek a helyiségbe.
Damontól balra acélrudakkal meger sített páncélüveg-lap csillogott. A
terem szélessége négy méter lehetett. Jobbra, a sarokban egy hatalmas,
modern hangkever állt. Valamivel arrébb kapcsolópultokat helyeztek el,
a konzolokba monitorokat építettek. Damonnak fogalma sem volt arról,
milyen célt szolgálnak, de sejtette, hogy valami közük lehet a tojás
megóvásához és felnyitásához, valamint a kés bb megszületend idegen
lény megfigyeléséhez.
– .. .tudja, a harmadik tételben, amikor felhangzanak azok a robbanások.
– Brangwen elhallgatott; a jelek szerint valamilyen válaszra várt.
Damon nem sokat hallott abból, amir l a biomérnök locsogott. Az igazat
megvallva nem is érdekelte. Minden figyelmét az üvegfalon túl álló
idegen tojás kötötte le. Iszonyatos, mégis gyönyör volt. Hosszúkás,
pulzáló hústömeg, aminek a belsejében ott lapult a mesterm ve kulcsa... S
milyen közel van hozzá!
Damon az üveglapra szorította a tenyerét. Elmosolyodott. Azt kívánta,
bárcsak szétolvadna az átlátszó fal; bárcsak megérinthetné,
megsimogathatná a tojás kissé érdes felületét. Lélegzetét visszafojtva állt,
megszédült. Olyan érzése támadt, mint akkor, amikor legel ször állt ki a
közönség elé koncertezni.
– Rá tudjuk bírni, hogy szétnyíljon?
– Ó, bármikor! – Brangwen a zeneszerz bal válla mögött állt.
Damon valahogy képtelen volt elszakadni a látványtól.
– Minden készen áll – folytatta a biomérnök. – Biztonsági berendezések,
medikai figyel rendszerek és természetesen a hangrögzít berendezések, a
kever pultok is. Minden! Bármikor kezdhetünk.
– Pompás! – Damon izgatottan dörzsölte a tenyerét. Végigpillantott a
tennen, de hiába kereste, sehol sem látta azt, amire pedig mindenképpen
szüksége lesz. A gyomrába beleszúrt a kétely és az aggodalom t je.
A teremben csupán hárman tartózkodtak: és a két asszisztens.
Er lködve nyelt egyet.
– És hol a... donor klón?
Vance és Brangwen jelent ségteljesen összenézett.
Damonnak rossz el érzete támadt. Égni kezdett a gyomra az izgalomtól.
– Mi a baj? – kérdezte. – Most miért néznek így rám?
Brangwen hallgatott, így Vance kénytelen volt válaszolni.
– Ami a donor klónt illeti... Még nincs meg.
– Micsoda?!
A fiatal n széttárta a karját, jelezve, hogy semmir l sem tehet, és nem
ismeri a részleteket. Brangwen arckifejezése hirtelen olyan lett, mint a
rémült kiskutyáké. Félrefordult, és hagyta, hogy Vance adjon
magyarázatot Mr. Eddingtonnak.
– Az a helyzet, hogy a létfenntartó rendszer, amit a Synsound a
tojásnak és az idegennek épített, borzasztóan drága volt, ráadásul a
vártnál jóval magasabb lett a tojás megszerzésének költsége.
Ööö... Nézzen csak körül, Mr. Eddington! – A n a berendezésekre és az
üvegfal mögötti biztonsági zónára mutatott. – Két hónappal ezel tt itt még
csak egy szokványos raktárhelyiség volt. De gondolom, ezzel ön is
tisztában van. Most viszont... Az üvegfal mögötti rész fala kvarcból
készült. Minden apró részletet meg kellett tervezni és építeni. Meg kellett
szerezni önnek a tojást. Biztosítani kellett az ön számára a segéder ket,
vagyis Michaelt és engem. A költségvetésbe már nem fért bele a klón.
Úgy tudjuk, egyetlen klón többe kerül, mint ez az egész, amit itt lát. A
pénz pedig... elfogyott.
Damon úgy érezte magát, mintha pörölykalapáccsal csaptak volna a
mellkasára.
– Nincs pénz?! Eddig eljutottak, és most egyszer en kijelentik, hogy
nincs több pénz? Mi az istent képzelnek maguk? Mindig ezt mondják...
De miért? Most miért állították le a folyamatot? – Beszéd közben egyre
er södött a hangja.
– Mr. Eddington, biztosíthatom, nem rajtunk múlott a dolog – mondta
Vance gyorsan. – A tervezés és az építkezés során semmiben sem kérték
ki a véleményünket. Minket átirányítottak erre a munkára, nem
kifejezetten erre szerz dtettek. Azért éppen minket, mert tudják, szívesen
dolgozunk önnel.
Brangwen együttérz en rátette a kezét Damon vállára.
– A kollégan mnek igaza van, Mr. Eddington. Mr. Keene és Mr. Yoriku
hozta meg a költségvetéssel kapcsolatos döntéseket.
Vagyis f ként Mr.Keene, azt hiszem. Ahogy Darcy mondta, Mr.Keene
kijelentette, hogy a felszerelés és a biztonsági berendezések túlságosan
sokba kerültek. F ként a tojás megszerzésének költségeit sokallta. Így
aztán nem maradt pénz a klónra. – Brangwen arca komor volt. – Azt
hiszem, ez többé-kevésbé érthet . A klónok mesterséges él lények, a piaci
értékük meghaladja az egymillió kreditet. Ráadásul az Élettervez Hivatal
és tucatnyi más, hasonló szervezet intézkedései miatt az el állításukat
szigorúan ellen rzik, csakúgy mint azt, hogy milyen célra használják fel
ket. Ezeknek a szervezeteknek mindenhol megvannak a maguk
informátorai. Legális úton nem juthattunk volna klónhoz. Léteznek olyan
vallási csoportok is, amelyek a kor valamennyi társadalmi problémája
miatt a klónokat teszik felel ssé. Ezek a szekták tipikusak; mindig
felhívják magukra a médiák figyelmét, és mindig készen állnak arra, hogy
bármit...hangsúlyozom: bármit megtegyenek céljaik elérése érdekében.
A Synsound pedig nem engedheti meg magának, hogy ilyen mérték
negatív reklámot kapjon egy bizonyos anyaga. Ha pedig illegális klónt
próbáltunk volna szerezni... Nos, ebben az esetben számos szövetségi
törvényt kellett volna megszegnünk. A Synsound vezet sége nem
hajlandó ilyesmire. Könnyen el lehet képzelni, mi lett volna a
következménye annak, ha a nyilvánosság elé kerül, hogy a cég egy
illegálisan beszerzett vagy el állított klónt egy, az idegenekkel
kapcsolatos kísérlet végrehajtása során használt fel... – Brangwen hangja
elcsuklott. – Szent isten, jobb, ha ebbe bele se gondolunk!
Damon úgy érezte, kiszáll az er a lábából. Kinyújtotta a kezét, és
elkapta az egyik kerekes szék támláját, hogy meg rizze az egyensúlyát.
– És most mit csináljunk? – kérdezte rekedten. Magához húzta a széket,
leroskadt rá. – Itt van ez az egész... Itt ez a remek stúdió, a ketrec, a
felszerelések, a m szerek, és itt van ez a tojás is, benne egy idegen
lénnyel, ami sosem kelhet ki. Mit csináljunk? Egyáltalán tehetünk
valamit? – Brangwen arcára nézett.
Az id sebb férfi lesütötte a szemét. Damon ekkor a n re pillantott, aki
mereven nézett vissza rá.
Hosszú csend után Darcy adott választ Damon kérdésére.
– Él alanyt kell használnunk.
Damon hüledezve meredt rá.
– Úgy érti... Meg kell ölnünk valakit?
A n lassan bólintott. Damon az arca elé kapta a kezét. Megremegett.
Hirtelen úgy érezte, nem a saját keze, nem az ujjai feszülnek az arcához,
hanem egy arcmászó féreg ízeit lábai. Végigfutott a hideg a hátán.
Leeresztette a kezét az ölébe. A düh és a csalódottság, ami egy perccel
korábban megtöltötte az agyát, most elillant, és valami kimondhatatlanul
, ragacsos félelem költözött a helyükre.
– Nem, ó, istenem, nem! Ezt nem akarom!
Brangwen megköszörülte a torkát, és bizonytalanul megérintette a
zeneszerz vállát.
– Nos, ez nem egészen olyan, mint egy gyilkosság – mondta.
Beszéd közben egyre lejjebb hajtotta a fejét. – Azért senkit sem lehet
felel sségre vonni, hogy megöl valakit, aki amúgy is meg akar halni.
Vannak olyan emberek, akik boldogan vállalnák, hogy egy arcmászó rájuk
ugorjon, akik arra vágynak, hogy életet adjanak egy idegen lénynek.
Léteznek vallási fanatikusok...elmebetegek... akiknek ez az egyetlen
életcéljuk.
Damon megdörzsölte a tarkóját. Megpróbálta átgondolni a helyzetet.
Eddig minden egyszer volt. Elment Keene-hez, elmondta mit akar, és
kivárja, míg mindent megkap. Ez mindig is így történt. Mindig, egészen
mostanáig. Mit akarnak ezek? Azt, hogy könyörögjön? Hogy térden
álljon? Egyáltalán elfogadhatja azt, amit így, kimondatlanul felajánlottak
neki? Egyezzen bele abba, hogy egy él , lélegz embert állítsanak a tojás
elé? Vajon tényleg léteznek olyan emberek, akik meg akarnak halni, akik
számára a gyönyör netovábbja, ha az arcukra mászik egy nyolclábú
förmedvény, ami olyan, mintha egy skorpió és egy darázs keresztezése
lenne? Vannak olyanok, akik boldogan t rik, hogy ez az emberfej
nagyságú dög átfogja a koponyájukat és a szájukba juttasson egy embriót,
ami aztán...
Még belegondolni is borzalmas, mi történik azután!
Damon nyelt egyet.
– És hol találhatnánk ilyen embereket? – kérdezte reszel s hangon. –
Ilyen... fanatikusokat? – Elgyengült. Álmában sem gondolt arra, hogy az
ötletének, a tervének ilyen iszonyatos következményei lehetnek. rjít nek
találta a gondolatot, hogy a Synsound képes arra, hogy mesterségesen
el állított klón helyett egy valódi embert használjon a cél érdekében.
Hiszen ez... gyilkosság! Bármerr l nézzük, bármivel magyarázzuk,
gyilkosság!
Darcy Vance el rébb lépett. Az arca nyugodt volt és közömbös;
pontosan úgy nézett ki, mintha csak egy bonyolult, de pusztán elméletben
létez tudományos problémát kellene megoldania. Talán neki is voltak
ellenérzései az elképzeléssel kapcsolatban, de nem látszott rajta.
Viselkedésével és fellépésével mintha arra akarta volna rábírni Damont,
fogadja el a tényeket, és ne vigyen túl sok érzelmet a dologba.
– Ezt a kérdést én is feltettem Mr.Keene-nek – mondta a n színtelen, de
határozott hangon. – Azt felelte, ha ön elfogadja az él alany
felhasználását, csak annyit kell tennünk, hogy szólunk Mr. Ahirónak, aki
majd mindenr l gondoskodik.
Damon felemelte a fejét.
– Ahiro? Az meg kicsoda?
– Mr.Keene-nek dolgozik – mondta Brangwen. Ideges volt, de a
lelkesedése sem párolgott el. Hol az üvegfal mögötti részre, hol Damonra
nézett. – Ha ön kiadja a parancsot, uram, akkor Mr. Ahiro teljes
mértékben a rendelkezésünkre fog állni.
– Bármikor és bármiben – tette hozzá Darcy Vance.
7
***
***
– Éjfél Manhattanben, fiúk! – vigyorgott Rice a két legjobb emberére. –
Felkészültetek?
A bokrok olyan reccsen hangokat hallattak, mint az összegy rt
plasztikzacskók. Rice megtorpant. Egy pillanattal kés bb a GuardTech
egyik robotja haladt el mellettük. Rice ismét elmosolyodott, ezúttal a
megkönnyebbülést l.
– Ne vigyorogj így rám, te seggfej! – morgott Eddie McGarrity.
Megmarkolta a Blue testére er sített bonyolult fémheveder hátulsó
részéhez csatolt egyik fémrudat. – Randim volt ma este, de nem veled.
–Az a n nem is sejti, mit l menekült meg! – röhögött Ricky Morez.
A titánötvözetb l készült „mellényt" visel idegen lény felé fordította a
fejét, amely szokatlanul csendes és nyugodt volt.
Blue nem csikorgott, nem sziszegett, csak a lélegzését lehetett hallani.
– Elmondtad neki, hogy helyette egy bogárkával fogsz játszadozni az
éjszaka?
– Hé, ott még nem tartok vele, hogy ilyesmiket meséljek neki – mondta
McGarrity. – Jó benyomást akarok kelteni benne...
Rice felhorkant.
– Nem baj, úgyis rá fog jönni, mivel töltöd az id det! – Megrántotta a
Blue bal vállához er sített vezet rudat, Az idegen engedelmesen a
megfelel irányba lépett. – Figyeljetek, fiúk. Lehet, hogy ez a szarjankó ki
se látszik a fémrudak közül, de még így is jóval nagyobb meg er sebb,
mint mi hárman együttvéve.
– Azért el nye is van a dolognak – mondta McGarrity. – Így legalább
nem kell aggódnunk amiatt, hogy ránktámad valamelyik légbringás banda.
– A Fifth Avenue fölött tilos röpködni – emlékeztette Rice.
– Persze. Elvben.
– Hová megyünk? – kérdezte Morez, miközben fogást váltott a jobb
oldali vezet rúdon, és egyenesbe állította az idegent. Aki már
kormányzott régimódi kenut egy sebes sodrású folyón, az el tudja
képzelni, hogyan lehetett a rudak segítségével a megfelel irányba terelni
Blue–t. A hasonlat persze sántít egy kicsit, mert a kenunak nem lehetett
olyan motorja, ami el re kiszámíthatatlan irányba tolta az embert.
– Úgy látom, éppen a...
Blue hirtelen felkapta a fejét és olyan váratlanul fordult jobbra, hogy
Rice majdnem elvágódott. Morez lehajolt, de nem eresztette el a rudat.
– Arra megyünk, amerre Blue akar!
***
***
A pihenés azonban csak vágy maradt. Damon álmai olyanok voltak, mint
az ötezer darabos puzzle, amelynek darabkáit sehogy sem lehet
egymáshoz illeszteni. A kavargó örvényb l minduntalan visszatért a
valóságba, és valahányszor felnyitotta sajgó, ég szemét, mindig a
folyamatosan átszínez üvegcsét látta. Néhány órával kés bb
rádöbbent, hogy ez csakis valami jel lehet.
Úgy érezte, valami azt próbálja elmagyarázni neki, hogy pemp re van
szüksége, mert anélkül úgysem pihenheti ki magát; ez az a segédeszköz,
amellyel sikerül összeszedni énje darabkáit, sikerül kitölteni azt a mély,
sötét és vészjósló rt, amely már jó ideje körbeveszi.
Elfordította a fejét, és megpróbált aludni. Izzadt, egyre kellemetlenebbül
érezte magát. Végül feladta a küzdelmet. Felült, és a tenyerébe hajtotta a
fejét.
Kintr l, az ablakok üvegtábláin túlról behallatszott a manhattani
forgalom sz nni nem akaró zaja. Emberek, légbuszok, buszok zajongtak, a
távolból az alagutakban száguldó hipervasutak bömbölése hallatszott.
Damon a hipervasutakra gondolt. Igen, tényleg gyorsak voltak, meg
modernek is, meg minden, de olyan iszonyatos volt a hangjuk, hogy a
megállókban lév újságos pavilonokban füldugaszt is árultak az
utasoknak.
Zajok. Dörrenések. Kiáltások. Robaj. És... Más semmi.
Hová t nt a zene?
Ken Petrillo már nem élt, de utolsó szavai ott motoszkáltak Damon
agyában. Mi lehet ebben a pemp ben? Mi lehet benne annyira csodálatos,
hogy egy páratlan gitárzseni képes lemondani a zenélésr l? Milyen zenét
súghat az ember fülébe?
...az Anyakirályn nek köszönhet a létezése, és ett l... még
csodálatosabb az egész...
…ezertagú kórus dalol idebent...
.. .rájöttem, hogy kinek köszönhetem az egészet, és úgy éreztem,
tisztelegnem kell az Anyakirályn el tt...
Nekem sikerülni fog – gondolta Damon. Sokkal er sebb vagyok Kennél,
sokkal jobban uralkodom magamon. Kézben tartom a sorsomat. Ha Ken
vállalni merte, akkor én sem félhetek t le. Annak idején drog hatása alatt
zenélt. Miért ne próbálhatnám meg én is? A pemp hatása alatt fogok
komponálni! Valódi m vész vagyok, mindenem a munka, az alkotás...
Bármit kockára tennék a nagy m érdekében. Vállalnom kell a
veszélyeket, a fájdalmat... mindent!
Talán a kimerültség, talán az alkotói hév, de valami annyira
eltompította az agyát, hogy megfeledkezett az ezerszer hallott tanácsokról,
a figyelmeztetésekr l. Az utcákon naponta látta, mivé változtatja a pemp
az embert, de félresöpörte az emlékképeket, és hagyta, hogy eluralkodjon
rajta a lelke mélyén mindig is jelenlév kíváncsiság, a vágy.
Kézbe vette az üvegcsét, hogy közelebbr l lássa a folyadékot, aztán...
Lecsavarta a kupakot, és ivott.
Arra számított, hogy semmit sem fog érezni, ám a szájában hirtelen
csodálatos íz áradt szét. Olyan volt, mint a kissé megpörköl dött
vattacukoré, de furcsa módon a legpompásabb vörösboréra is
emlékeztetett.
Damon ivott, és ébren álmodni kezdett.
Már nem az üvegfalon túlról figyelte Mozartot. Eggyé vált vele...
A méhben. Valamilyen forró, sz k helyen volt, ahonnan ki akar
szabadulni. Érezte, ki kell törnie – még akkor is, ha ehhez szét kell
szakítania annak a dobogó szív lénynek a testét, amely magában tartja,
óvja és táplálja.
Születés. Dühödten szétszaggatta húsbörtöne falait. Nedves reccsenések.
Valami az arcába fröccsent. Energia feszítette a testét. Éhség kínozta.
Ahogy elrúgta magát a halott lényt l, azonnal megfordult, és zabálni
kezdett.
Növekedés. Félelmetes étvágy marcangolta, amit már azzal a hideg,
egyre szárazabbá váló hússal sem lehetett csillapítani. A teste egyre
sz kebbé vált, aztán egyszercsak megrepedt barna, kemény héja. Kibújt
bel le, kinyújtózott, és érezte, ahogy a korábbinál sokkalta nagyobb
mennyiség er szétáramlik a karjaiban, a lábaiban, félelmetes fogakkal
teli állkapcsában. Az utolsó vedlést követ en aztán iszonyatosan er s,
megállíthatatlan, halálos és tökéletes lénnyé evolválódott...
Szabadság! Megrohamozta az áttetsz falakat. Érezte, ahogy a sima
felület megroppan a könyöke alatt, aztán szilánkokra robban. A keletkez
résen át kiléphetett abba a világba, amely olyan volt számára, mint egy
gigantikus, terített asztal. Könyörtelenül vadászott és zabált; sorban
meggyilkolta és felfalta azokat, akik az élete során kellemetlen perceket
szereztek neki. A szüleit. A tanárait. A klubok tulajdonosait, akik nem
fizették ki. Keene-t és azt a dagadt boszorkát, a titkárn jét. Aztán elindult.
Portyázott. Elkapta Yorikut, akinek a cége eleinte támogatta. Yoriku...
Halnia kellett, mert a segít kész szponzor álruhájába bújva nevetségessé
tette t. Yoriku... Az állkapcsai között tartotta a férfi koponyáját. Egy apró
mozdulat, és megérezte az embervér ízét. Vörös massza csorgott végig
fémszer agyarain. De még ekkor sem végzett. A város és lakói ellen
fordította dühét, hagyta, hogy a gy lölet irányítsa tetteit. Ezreket
mészárolt le, irtotta a bamba birkákat, akik embernek képzelték magukat,
de túl ostobák voltak ahhoz, hogy megértsék a zene valódi szépségét.
Tombolt, élvezte a gyilkolást, de közben egyre inkább zavarta valami.
Valami...
A csend.
Egyetlen sikolyt, egyetlen kiáltást sem hallott. A fogai között nem
ropogtak a csontok.
Egyetlen sziszegést, egyetlen zokogást sem hallott. A karmai közt nem
reccsent a hús.
Egyetlen egy röpke dallomot sem érzékelt...
***
***
Vance és Brangwen már a stúdióban szorgoskodott. Úgy viselkedtek,
ahogy a Synsound kötelességtudó alkalmazottaihoz illik.
Damon ügyet se vetett rájuk, nem foglalkozott kíváncsi és kissé furcsálló
pillantásaikkal. Az üvegfalhoz ment, és a feje fölé emelte az öklét.
– Hallani akarom! – üvöltötte. – Hallani akarom a zenét! Énekelj, az
isten verjen meg! Gyerünk, kezdd már el! – Ordítása visítássá változott.
Dühödten püfölni kezdte az üveget.
A sima fal meg se rezzent. Mozart a padlóra kuporodott, aztán
néhányszor oldalra billentette a testét, el re lökte hosszúkás fejét. Nem
énekelt, csak egy halk, lágy sziszegést hallatott. Néhány perccel kés bb
hátat fordított az üvegfalnak, és behúzódott a távolabbi fal tövében
feketéll árnyak közé.
Damon megpördült. A két tudós riadtan hátrah költ.
A zeneszerz szeme alatt mélykék karikák sötétlettek. A haja kócos volt, a
szemébe hullott. Ideges mozdulattal félresöpörte.
– Hozzanak neki valamit! – adta ki a parancsot. – Bármit, amit szerezni
tudnak, csak valami él lény legyen. Hallani akarom Mozart ujjongását,
amikor széttépi az áldozatát!
15
***
***
A tehén éppen olyan könny préda volt, mint a birka. Michael kavargó
gyomorral arra gondolt, hogy a stúdió, vagyis az üvegfal mögötti rész
egyre jobban hasonlít a vágóhídra. Ráadásul a szaga is olyan volt.
Nyugtalankodott amiatt, hogy a járókel k esetleg furcsának találják az
egyre nagyobb ládákat, hogy töprengeni kezdenek. Mi a fenéért hordanak
él állatokat egy koncertterembe? Mi szükség lehet ilyesmire?
Szerencsére senki sem kérdez sködött. A biztonságiak gondoskodtak
arról, hogy a szállítómunkásoknak se járjon el a szája, Mozart pedig arról,
hogy az áldozatok nyom nélkül elt njenek. Mindörökre.
Michael észrevette, hogy Darcy is fintorogva vesz leveg t. A n úgy
viselkedett, mintha az állatok vére és verítéke a ruhájára, a m szerekre
fröccsent volna: mindenhez undorral nyúlt hozzá.
Mozart fél perc alatt végzett a tehénnel, ami gyakorlatilag mozdulatlanul
rte a mészárlást, és csak akkor rogyott össze, amikor a hasára és az
oldalára metszett sebeken keresztül a padlóra ömlött a bele.
A birka mozgékonyabbnak bizonyult. Menekülni próbált, Mozart
azonban üldöz be vette, és körülbelül hét másodperc alatt megölte.
Damon Eddington rjöngött. Csupán néhány sziszszenést, és egy-két
szánalmas bégetést sikerült rögzíteniük.
***
Végül megérkezett Indiából a várva várt szállítmány. A láda belsejébe
zárt lény sokkal er sebb, izmosabb, nagyobb és vadabb volt, mint bármi
más, amit korábban Mozart elé eresztettek. Michael viszolyogva gondolt a
mészárlásokra, ám ebben az esetben feléledt benne a kíváncsiság.
Izgatottan várta a küzdelmet. Mert abban, hogy ezúttal valóban lesz
küzdelem, egyikük sem kételkedett. Eddington szinte repkedett az
örömt l.
A láda megérkezése el tt Eddington alig szólt Michaelhez vagy
Darcyhoz, némán gubbasztott a pultja el tt, és ha el is makogott valamit,
sosem fejezte be a mondatait. Letargiába esett, amib l még a Mozart által
id nként, váratlanul megeresztett és rögzített hangok sem rángatták ki. Az
indiai szállítmány megérkezése azonban t is feldobta.
– Készítsék fel! Azonnal beeresztjük! – mondta metsz hangon. – Rajta!
Rajta! Gyerünk már! – Türelmetlenül rácsapott a felvétel gombra, aztán
kiguvadt szemmel bámult az üvegfal mögé. Olyan mohón várta a
hangokat, mint a hajléktalanok a levesosztást, vagy a drogfügg k a
következ löketet.
A munkások gondosan a nyíláshoz igazították a ládát, majd felhúzták az
oldalát. Darcy ugyanabban a pillanatban kinyitotta a csapóajtót. A ládában
verg , fújtató állat gondolkodás nélkül átszáguldott Mozart
felségterületére.
Mozart az érdekl dés legcsekélyebb jele nélkül fordult az állat felé. Úgy
viselkedett, mintha arra számítana, hogy fogvatartói ismét csak egy
könnyen levadászható játékszert küldenek be hozzá. Valamit, amit egy-két
pillanat alatt megölhet. Amit felzabálhat...
Az ostoba, de dühös bivaly megrázta magát, felhorkant, aztán lehajtott
fejjel körbenézett. Amikor vöröses szeme meglátta az idegent, elb dült.
Az er s, hosszan kitartott hangot ingerült fújtatás követte. A bivaly a
patájával kapálni kezdte a padlót. Mozart félig guggolva, félig állva várt,
aztán lassan el rébb kúszott.
Újabb félelmetes b gés rengette meg a hangszórókat. A hang határozottan
fenyeget volt. Mozart közelebb surrant a bivalyhoz; a jelek szerint még
mindig azt hitte, hogy egy veszélyesnek látszó, de valójában békés
teremtményt eresztettek be hozzá.
A bivaly támadása váratlanul érte. A hosszú, görbe szarvak testének bal
oldalába mélyedtek, becsúsztak kemény páncéllal fedett bordái közé.
Mozart a leveg be emelkedett, majd hátratántorodott. Savas vér fröccsent
a bivaly pofájába. Az állat rjöngve felüvöltött, agonizálva felemelte a
padlóról mells lábait. A hangszórókat majd' szétvetette a fájdalmas b gés
és Mozart dühödt, kínlódó sikoltozása.
A bivaly vak dühében újabb támadást indított. A sebesült idegen
felugrott a leveg be, a bivaly hátára ugrott, és pengeéles karmaival
villámgyorsan kaszabolni kezdte az állat b rét.
Michael a n re, majd Eddingtonra pillantott. A zeneszerz megb völten
bámulta a jelenetet, ujjai a konzol gombjai és kapcsolói fölött repkedtek.
Felemelte az egyik kezét, kinyújtotta, majd keményen behajlította az
ujjait.
– Ez... csodálatos! Mintha puszta kézzel sikerült volna elkapnunk egy
villámot!
Az agonizáló üvöltés a három emberre ömlött a hangszórókból. Michael
az üvegfal felé fordult. Mozart éppen abban a pillanatban markolta meg a
bivaly hosszú szarvait. Közben a testét és a farkát az állat hátához
szorította. Olyan mozdulatot tett, amib l a férfi arra következtetett, hogy
ki akarja csavarni, le akarja törni a bika két szarvát.
Nem ez történt...
Mozart megfeszítette a vállait, farka óriási, fekete, tarajos kígyóként a
bika vállára tekeredett. Furcsa szisszen hörgés hallatszott, majd egy
undorító, egyszerre recseg és cuppanó hang.
A bika feje elvált a torzójától.
Néhány másodperces mély csend következett. Mozart elhajította a
trófeát, leugrott a padlóra, és úgy hátrált, mintha arra számítana, hogy a
bika ismét rohamot indít ellene. Darcy és Michael az üvegfal bels
oldalára fröccsen s vérre bámult. Hirtelen azt sem tudták, mit
gondoljanak.
Eddington felsóhajtott, és megnyomott egy gombot a konzolon.
– Bámulatos! – suttogta. – Kár, hogy ilyen rövid ideig tartott.
– Ökölbe szorított kezét úgy tette a mellkasára, mintha nyugtalanul
dobogó szívét akarná lecsillapítani. Sötéten elvigyorodott, és a szemén
látszott, új ötlete támadt. – Most már tudjuk, mire van szüksége, mi az,
amit l énekelni kezd. Valami olyasmi kell neki, ami kárt tehet benne. Ami
fájdalmat okozhat neki. Ami képes arra, hogy vadászból prédává
változtassa!
***
Darcyt jelölték ki arra, hogy közölje Ahiróval, mire van szükségük a
munkához. Megkereste a férfit, bár fogalma sem volt arról, hogy Ahiro
mit fog kitalálni annak érdekében, hogy boldoggá és elégedetté tegye
Eddingtont. Mindegy, ez legyen az gondja – gondolta a n . Ez nem rá
tartozott, neki más munkát kellett elvégeznie. Ha Ahirónak nem sikerül
megfelel min ség „nyersanyagot" szereznie, úgy is jó. t és Michaelt
senki sem hibáztathatja.
Egyre er sebb gyanakvással és félelemmel figyelte Eddingtont, ám
amikor aggodalmait elmondta Michaelnek, a férfi legyintett.
– Ne idegeskedj. Valószín leg igazad van. Eddington tényleg
megszállott. Valószín leg drogfügg . Na és? Ismered a statisztikákat.
A m vészek és a zenészek nyolcvan százaléka használ valamilyen szert.
Pemp t. Marihuánát. Mindent... Bár füvet manapság elég nehezen lehet
szerezni. A legtöbb m vész negyven éves kora el tt meghal.
– Nem akarok egy drogosnak dolgozni! – jelentette ki Darcy
határozottan. – Nem bízom az ilyenekben. Nem igazán... kiszámíthatóak.
– Ez igaz, de mondd, szerinted Damon Eddington mikor volt
kiszámítható? Mikor volt normális? – Michael megvonta a vállát.
– Erkölcs? Létezik ilyesmi, de nem itt. A Synsound, valljuk be, sosem
volt az igazság és a becsület bajnoka. Itt üzletr l van szó.
A szenvelgést tartogasd a karácsonyi vacsorákra, a családodnak
beszélj az aggályaidról...
– Nem tartom a kapcsolatot a családommal.
– Ez most nem számít. – Michael hangja egyre ingerültebben csengett;
érezni lehetett rajta, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elveszítse
kikezdhetetlennek t türelmét. – Nem templomban vagyunk. Ha nem
voltál tisztában ezzel, amikor elvállaltad a munkát, akkor... Akkor nem is
tudom, hol éltél. A pokolba, ennek a cégnek javarészt drogos állatok
termelik a pénzt. Azok, akiknek a zenéjét nap mint nap milliók hallgatják.
Szerintem hangszóró van az agyuk helyén. Vagy valamilyen hangszer.
Nem tudom. Egyébként most akarsz panaszt tenni? Most ny gl dsz?
Miután mind a négyen b nrészesek vagyunk Petrillo meggyilkolásában?
Darcy hallgatott, és nem hozta el többször a témát. A gyanúja azonban
megmaradt, s t egy este, amikor követte Eddingtont, igazolást is nyert.
Eddington gyalog indult el, és a park mellett besurrant az Irving Place
mögötti sikátorba, ahol egy rózsaszín hajú, napszemüveges fickóval
találkozott. Váltottak pár szót, aztán Damon pénzt nyomott a bohóc
kezébe, aki cserébe két üvegcsét adott neki. A helyzet már nem is lehetett
volna egyértelm bb. Darcynak szembe kellett néznie a ténnyel, hogy
Damon Eddington pemp függ .
Szerencsére ez a munkáján még nem mutatkozott meg. Darcy
természetesen nem tudta, hogy miben változott meg a zeneszerz , milyen
hatással volt rá a pemp , de abban biztos volt, hogy egyel re távol áll a
széthullástól. Egyszer sem ájult el a konzol el tt, és egyetlen egyszer sem
került olyan állapotba, hogy ne tudjon meghozni egy számára fontos
döntést, vagy ne legyen képes kezelni a felszerelést. A n úgy vélte, ilyen
körülmények között az lesz a legjobb, ha nem szól, ha senkinek sem
beszél a felfedezésér l. Arra gondolt, hogy Michaelnek igaza van, a m –
vészek és a zenészek mind ilyenek: alapállásból elszálltak. Mintha a
kreativitással együtt járna bizonyos fokú üt döttség is.
De ki , hogy megmondja Eddingtonnak, mit csináljon?
Egyébként is, aki egyszer megízlelte a szuperpemp t, az a halála napjáig
nem tud leszokni róla. Ez tény, el kell fogadni, akár tetszik, akár nem.
Darcyt tulajdonképpen nem érdekelte, hogy Eddington mit töm magába,
mit szív, vagy mivel szúrja magát. Nem foglalkozott a férfi sorsával,
egyszer en megállapította, hogy a zeneszerz ben nem lehet megbízni,
nem lehet nyugodtan hátat fordítani neki.
Eddington fáradhatatlanul dolgozott. Mozartot figyelte, méghozzá olyan
elszántsággal és lelkesedéssel, hogy Darcy önkéntelenül csodálni kezdte
ezért. Odaállt az üvegfalhoz, rászorította a tenyerét, és halk szavakat
dünnyögött.
– Érezlek... Érzem a dühödet. Az éhségedet. De miért nem hallom a
muzsikádat? Énekelj nekem! Dalolj, hogy én is dalolhassak! Többet
akarok t led, Mozart! Többet! – Monoton szavai mintha egy litánia részét
képezték volna. Darcy egy id után elunta a dolgot, és arra gondolt, jól
lenne, ha Ahiro minél hamarabb visszatérne.
***
***
***
***
***
***
***
Az utolsó ember halálát követ napokban Brangwen a lehet
legkevesebbet beszélt Eddingtonnal és Ahiróval. Damonnak nevethetnékje
támadt, amikor arra gondolt, hogy a tudós ilyen módon akar bosszút állni
rajta és a japánon. Ez tényleg azt hiszi, hogy érdekel minket, mit gondol?
Azt hiszi, hogy számít nekünk? Ahirónak megvolt a saját feladata, amelyet
Damon nem akart megismerni. Valahogy nem volt kíváncsi rá; neki a
Gy lölet szimfóniáját kellett befejeznie, és már olyan közel került a
célhoz, hogy gondolatban már a Synsound legjobb zenészeib l
öszszeállított zenekart vezényelte, amely majd feljátssza a
mesterlemezekre a nagy m azon részeit, amikhez utólag hozzákeveri
Mozart már rögzített énekét. Boldog volt, de azért akadt valami, ami miatt
néha elszomorodott. Ezt a szimfóniát soha az életben nem adhatják el
él ben, legfeljebb csak fél-playbackkel.
Vagyis... Az újabban megrendezett hangversenyeket még playbacknek
sem lehetett nevezni, hiszen a zenekarban csupán néhány hús-vér
muzsikus foglalt helyet, a hangszerek többségét androidok kezelték,
amelyek mesterien játszottak ugyan, de valahogy hiányoztak bel lük azok
a gének, amelyek a valódi kreativitás meglétéért felel sek.
A zárótétel... Mit kezdjen vele? Sehogyan sem akart összeállni a dolog.
Kés re járt, szokás szerint csak és Vance maradt a stúdióban. A n
minden éjszakáját az üvegfal el tt töltötte, fáradhatatlanul beszélt
Mozarthoz. Suttogott, így Damon nem értette a szavait, de gyanította,
hogy olyan dolgokat mond, amiket szelídnek és kedvesnek tart. A
zeneszerz gúnyosan elmosolyodott, valahányszor az üvegfal el tt
guggoló n re tévedt a tekintete. Mit képzel ez? Talán azt hiszi, hogy
tényleg sikerül megszelídítenie Mozartot? Ostobaság! Ez a lény, ha módja
lenne rá, másodpercek alatt széttépné Vance-ot!
Habár... Mi van akkor, ha esetleg mégis téved az idegen lény
természetét illet en? Mi van akkor, ha Vance elmélete mégis helytálló?
Még a bolond is láthatta, hogy Mozart mindig felismerte a n t. Eddig
senki sem beszélt arról, hogy mivé fog átalakulni a projekt, miután Damon
befejezte a komponálást, de úgy érezte, képes lenne folytatni a munkát,
a lény hangjainak rögzítését. Eredetileg úgy tervezte, a Gy lölet
szimfóniája lesz az utolsó alkotása, de a hangok olyan csodálatosak
voltak, hogy túltettek minden korábbi mixén, ezért egyre többször
eljátszott a gondolattal, engedélyt két a Synsoundtól arra, hogy
megtarthassa Mozartot, és tovább foglalkozhasson vele. Természetesen
tisztában volt azzal, hogy sok minden a szimfónia sikerét l, fogadtatásától
függ, de szinte biztosra vette, hogy meg fogja kapni amire szüksége lesz.
Az álmai eddig is valóra váltak...
Egyel re azonban a nagy m vet kellett befejeznie.
De mi hiányzik bel le? Egyfolytában ezen töprengett; ez járt a fejében
akkor is, amikor Vance–ot figyelte, aki töretlen lelkesedéssel és
fáradhatatlanul próbálkozott azzal, hogy valamilyen módon
kommunikáljon az idegennel.
Mi hiányzik? Mi kell még? A hangok, amiket Mozart eddig kiadott,
valamilyen módon mindig a fájdalomhoz vagy a dühhöz kapcsolódtak, bár
a lény valószín leg nem volt tisztában ezekkel a fogalmakkal, vélhet leg
minden cselekedete és megnyilvánulása ösztönös volt. Damon érezte, a
hiányzó elem annyira triviális, annyira egyszer , hogy egészen biztos ott
van az orra el tt, csak éppen nem fedezi fel. Arra gondolt, talán a
könyörületesség, az együttérzés valamilyen kifejezésére van szüksége, ám
Mozart nem ismerte ezeket az érzéseket.
Vagy lehet, hogy mégis?
Itt van ez a n ... Merengve nézte Darcy Vance–ot. Itt ez a n ,
belemélyed ostoba és felesleges kísérletébe, próbálkozik, de hiába. Miért?
Miért nem adja fel, Damon a nadrágja zsebébe nyúlt, el vett egy üvegcsét,
és kiitta bel le a pemp t. A szuperpemp , a szörnyeteg esszenciája talán
majd megsúgja neki, mit kell tennie. Eddig mindig segített.
Egyre jobban kedvelte a pemp t. Amióta fogyasztóvá vált, álmodozásai
során sem vesztette el a kapcsolatot a külvilággal és a saját tudatával,
viszont fokozatosan felfedezte a tudatalattija mélyére temetett emlékeket,
az elfeledettnek hitt szavakat, mondatokat, dallamokat – azokat a
melódiákat, amelyeket valami miatt soha nem írt le. Talán éppen ezek a
dallamok hiányoznak most... Miközben belekapaszkodott a valóságba és a
környezetébe, hagyta, hogy egy emlékfoszlány lehulló falevélként az
agya közepére lebegjen.
Egy dallam volt, ami halványan emlékeztetett a Wagner Trisztán és
Izoldájából ismert Liebestodra.Szerelem és halál. Szerelem? Ez
ismeretlen Mozart számára; annyit sem tudott róla, mint az emberek az
testének felépítésér l és m ködésér l. Vajon érez valami szeretetfélét? Ha
igen, akkor mi iránt? Ki iránt? A biológusok és a biomérnökök többsége
elvetette ezt a feltételezést, de néhányan – Darcy Vance is közéjük
tartozott – nem tartották valószín tlennek a dolgot. Vajon lehetséges, hogy
Mozart egy-két, vagyis inkább egyetlen személy iránt valami szeretetfélét
érez? Vagy legalább azt, ami nála ezt helyettesíti?
Ahogy Darcy Vance-ot figyelte, Damon rádöbbent, hogy a hiányzó elem
a fájdalom, a veszteség hangja. Az a hang, amit Mozart akkor adna ki
magából, ha valami olyasmit veszítene el örökre, ami számára nagyon,
nagyon kedves. A kompozíció elkészült részei a közömbös düh és az
ösztönös bestialitás melódiája volt. Ahhoz azonban, hogy a szimfónia
valóban nagy sikert arasson, bele kell építeni valamit Mozart fájdalmából.
Fokozatosan rájött, hogy meg kell ismertetnie az idegen lénnyel azokat az
érzéseket, amelyeket normális körülmények között sosem tapasztalna
meg.
Damon pislogni kezdett, és sötét, fanatikus pillantást vetett a n re.
Lassan körbenézett a laborban; tekintete végül Mozarton állapodott meg, a
lényen, amely az éhség és a szenvedély furcsa keverékével figyelte
Vance-ot.
Liebestod – gondolta Damon újra. Szerelem és halál...
19
Jó reggelt!
Phil Rice meglepetten felnézett Tobi Roenickre, aki az iroda ajtaja el tt
állt. Ösztönös mozdulattal lesimította a haját, majd átkozni kezdte magát
azért, hogy megtette. Mi a fene lehet az oka annak, hogy a n jelenlétében
mindig úgy érezte magát, mintha kölyök lenne?
– Jöjjön be – mondta esetlenül. – Foglaljon helyet.
A n csodálkozva felvonta az egyik szemöldökét, de aztán elfogadta az
invitálást. Kecsesen leült az íróasztallal szemközti székre. A háta mögött
lassan becsukódott az ajtó, elvágva a folyosóról besz hangokat. A
fehér MedTech laborköpeny, amit Tobi viselt, nem igazán takarta el
pompás alakját.
Amikor a n keresztbe tette a lábait, Rice egyetlen pillanatra meglátta
ezüstös-zöldes harisnyájának villanását. Zavartan elkapta a tekintetét, és
inkább a piros mappára meredt, amit Tobi a kezében tartott.
– Találtam valamit az adatbázisban – jelentette be a n . – Egy furcsa
egyezést, amir l szerintem magának is tudnia kell. Az elt nt tojáshoz van
köze.
Rice összeráncolta a homlokát.
– Valóban?
Tobi a férfi íróasztalának sarkára tette a mappát, és kinyitotta.
Rice csupán néhány papírlapot látott benne.
– Hallott arról az esetr l, amikor az állatkertb l elraboltak egy értékes
állatot? Még mindig nem találták meg.
– Igen – felelte Rice. – Az egyik nagy macska t nt el. Párduc, hajói
emlékszem. Nyom nélkül elt nt! Még mindig keresik.
– Nos, azt nem tudom, hol lehet – mondta Tobi –, de az egészen biztos,
hogy valahol a mi tojásunk környékén.
Rice csillogó szemmel d lt el re.
– Mit talált?
Tobi hosszú, gondosan manik rözött karmával megkopogtatta az egyik
adatsort.
– Egy érdekes összefüggést – mondta elégedett mosollyal.
– A rend rség bizonyítékokkal foglalkozó osztálya a jelek szerint csak
nemrég fedezte fel az információt. A jelek szerint a párduc ketrecénél
találtak egy bizonyos anyagmaradványt. Természetesen semmit sem
tudnak kezdeni vele, de az információ felkerült a hálóra. Ez a bizonyos
anyag egy szövetdarab. Különleges dolog. Japán gyártmány. Speciális.
Ebben az országban nincs kereskedelmi forgalomban. – Kislányosan
elmosolyodott; látszott rajta, borzasztóan elégedett magával.
– Egy kicsit nyomozgattam... Tudja, én soha, semmit sem adok fel
könnyen.
– Szóval a nindzsáink ismét lecsaptak – mondta Rice halkan, és az
ujjaival dobolni kezdett az asztal lapján. – De mi az ördögért volt
szükségük egy ilyen... dzsungelcicára?
– Azt hiszem, mostanában begy jtöttek maguknak pár dolgot – mondta
Tobi. – Talán tényleg egy nagyobb gy jteményt akarnak összeállítani
valakinek.
– Elképzelhet , bár nem túl valószín . Ett l függetlenül remek munkát
végzett. Talált még valamit?
Tobi megrázta a fejét.
– Sajnos nem, f nök.
–Phil...
A n ránézett, és halványan elmosolyodott.
– Oké. Phil. Semmi mást nem találtam, de mostantól naponta átnézem a
különböz jelentéseket. – Tobi összecsapta a dossziét és felállt. A lába
furcsán megvillant. – Végülis nem igazán tesz jót az emberek
egészségének, ha egy ilyen tojás van a városban...
Rice úgy döntött, nem veszi észre a n hangjában bujkáló szarkazmust.
Vajon miért érzi mindig úgy, hogy ilyen támadóan kell fellépnie velem
szemben? – t dött.
– Megtenné, hogy tájékoztat az eredményekr l? – Zsebre vágta a kezét,
mert attól félt, hogy megremeg miközben végrehajtja azt, amit tervezett.
Tartott t le, hogy a n nek nem fog tetszeni, ha el ad egy régimódi
udvarlást. Ha Tobi nem szereti az ilyesmit, úgy is jó. Talán az lesz a
legjobb, ha egyenesen rátér a lényegre. Ha most nem teszi meg, akkor
soha. Ennél jobb helyet úgysem találhatna, itt legalább senki sem nyit
rájuk, senki sem lehet tanúja a felsülésének.
– Természetesen – felelte Tobi.
– És... Lenne kedve velem vacsorázni? – tört ki Rice-ból.
Tobi csupán egyetlen másodpercre mutatta ki meglep dését.
– Azt hiszem, kellemesen éreznénk magunkat – mondta, majd laza
mozdulattal felemelte a kezét. Az órájára pislantott, utána a férfira nézett.
Rice gyönyörködve figyelte. A n minden egyes mozdulata olyan kecses
volt, akár a balerináké.
– Most vissza kell mennem dolgozni, de hívjon fel, és majd
megbeszéljük, melyik nap találkozunk.
A n távozása után Rice lezökkent a székére, és megpróbálta eldönteni,
hogy valóban sikerült elérnie valamit Tobinál, vagy egyszer en csak
elment az esze.
***
– Ma este.
Rice olyan halkan mondta ki a szót, hogy Eddie McGarrity alig hallotta.
– Mit mondtál, f nök?
A két férfi a hármas föld alatti szint távolabbi végében lév helyiségben
tartózkodott, abban a teremben, amit Rice tréfásan fogdának nevezett,
amikor el ször munkába lépett. A fal mellett állva végignézett Blue-n, és
halványan elmosolyodott. Az idegen lény fels testét széles fémpántok
rögzítették a falhoz, a lábát összesen hat, különleges ötvözetb l készült
bilincs szorította a padlóhoz.
– Azt mondtam: ma este. Ideje, hogy ismét vadászni vigyük.
McGarrity elgondolkodva dörzsölgette az állát. Kemény fickó volt. a
harmincas évei közepén járt, de ha nincs rajta a MedTech biztonsági
szolgálatának egyenruhája és sisakja, kék szeme és sz ke kefefrizurája
miatt bárki az egyetemi rögbicsapat nagymen hátvédének nézte volna,
nem pedig edzett, veterán harcosnak.
– Nem is tudom, Phil... Hetek teltek el azóta, hogy megfújták a tojást.
Gondolod, hogy azóta is megvannak a szagnyomok? Hetek! Piszok sok
id , nem?
– Nyugi, a nyomok nem t ntek el. – Rice visszament az asztalához és
leült. Nyújtózkodni kezdett, megropogtatta a nyakát és a hátát. A
folyamatban lév ügyek miatt túlságosan sok feszültség gy lt össze
benne, a teste mintha elhasználódott volna. Elege volt ebb l az állapotból.
– Ha az az átkozott tojás esetleg kikelt, még er sebbek lesznek a szagok.
A kicsikének itt kell lennie. Itt, valahol Manhattanben. A sziget minden
pontján vannak megfigyel im. Ott vannak a hidaknál, az alagutaknál, a
kompoknál. .. Mindenütt. Azt az istenverte tojást senki sem vihette el
innen. Se a tojást, se azt, ami kikelt bel le. Az embereim észrevették
volna... Egyetlen jelentést sem kaptam, és ez azt jelenti, hogy az objektum
még mindig Manhattanben van. Valahol ezen a túlzsúfolt szikladarabon.
És ha itt van, akkor a szagának is itt kell lennie, nem igaz? A jó öreg Blue
majd megtalálja. El sem tévesztheti, elvégre a saját bolyának szagát kell
keresnie.
– És mi van akkor, ha valami olyan szagot csíp el, ami nem fog tetszeni
neki? Mondjuk úgy, mint a múltkor. – Rice elit csapatának harmadik tagja
lépett be a helyiségbe. – Készen állsz arra, hogy megismétl dik a múltkori
bevetésen látott m sor? – Ricky Morez hangja kétked volt, ennek
ellenére követte McGarrity példáját, és nekilátott a felszerelés
ellen rzésének.
Rice felnevetett.
– Ilyesmire ezúttal nem kerülhet sor, fiúk. Én sem tétlenkedtem az elmúlt
napokban. – Felállt, átment a lény mellé, és rámutatott a rovarlábakra
emlékeztet karok egyikének tövéhez er sített kicsiny, fémdobozra. – Ezt
nézzétek meg!
McGarrity és Morez el rébb lépett; szemügyre vették a tárgyat. A szürke
doboz akkora volt, hogy kényelmesen elfért Rice tenyerén. Csak egyetlen
piros nyomógombot helyeztek el rajta. Az aljából hosszú, vékony acélcs
vezetett a Blue alsó állkapcsában elhelyezett implanthoz.
– Ez meg mire jó? – kérdezte McGarrity. – Sokkterápia?
Rice hangosan felnevetett.
– Ne butáskodj! Ez a kis dobozka nem ad annyi energiát, amivel le
tudnánk lassítani Blue–t. Nem, ha ez lenne a célunk, sokkal több naftára
lenne szükségünk. Na, nem találjátok ki? Kis barátunk Surgealynt kap.
– Már hallottam err l a cuccról – mondta Morez, miközben felf zte a
derékszíjára a pisztolytáskáját. – Állítólag nagyon kemény. Ki agyalta ki
ezt a dobozt?
– Én. A legújabb találmányom – vigyorgott Rice. A hüvelykujját
végighúzta a gombon, majd Blue–ra pillantott. – Egy gombnyomás, és ez
a cuki kis állatka elálmosodik. Még egy gombnyomás, és... Puff! Neki
annyi. Az intravénás injekciók csodája.
– Úgy tudtam, a Surgealynt emberek számára fejlesztették ki, és m tétek
során, altatáshoz használják. – McGarrity a fejére illesztette a sisakját, és
meghúzta az állszíj at. – Egyáltalán elvégezték a tesztelését?
– Tényleg embereknek fejlesztették ki, de a medikai mérnökségen
végrehajtottak rajta némi módosítást. Kifejezetten az én kérésemre.
Átalakították, és alkalmassá tették arra, hogy használhassuk savas vér
barátunknál. Megháromszorozták a hatóanyag erejét, és az ampullákat
betették ebbe a csinos kis dobozkába. Ugye milyen szép? Miel tt
elindulunk, hozzáer sítem a vezet rúdhoz, a markolat fölé. – Rice az
idegen pillátlan szemébe nézett. – Lehet, Blue, hogy a szervezeted
különbözik a miénkt l, de azért még képesek vagyunk arra, hogy szükség
esetén kiüssünk. Érted, kicsi Blue? Nagyon, nagyon nagy kellemet -
lenséget tudunk okozni neked. De reméljük, erre nem kerül sor.
– Eltette a dobozt.
Blue úgy remegett, mintha Rice minden szavát értette volna, és most
félne, hogy a szer tényleg komoly károkat okozhat neki.
Rice elvigyorodott.
– Ne izgulj, öreg fiú. Nem akarjuk, hogy szundizz. Szükségünk van rád.
Addig mindenképpen, amíg megtaláljuk azokat a rohadékokat, akik
elcsórták a tojásunkat.
– Készen állok – jelentette be Morez. – Egyébként láttad a Sumnerrel
kapcsolatos feljegyzést?
– Olvastam.
– Ki az a Sumner? – kérdezte McGarrity. – Ismernem kéne?
Rice a fejét csóválta.
– Az a fickó, aki aláírja a fizetési csekkedet, nagyokos – magyarázta
Morez. – Elt nt. Két hete nem látták.
McGarrity megvonta a vállát.
– Talán szabadságra ment. Egy–két hét igazán nem számít. Ismertem egy
pasast, aki...
– Persze! – vágott közbe Morez. – Az ilyen pasik, amikor szabadságra
mennek, az új World Trade Center el tt, az úttest közepén hagyják a
vadonatúj kocsijukat, aminek egészen véletlenül vérfoltos a
kormánykereke.
– Aha. Nos, ha ez a helyzet, akkor talán mégse ment szabadságra. –
McGarrity oldalra fordult és Rice–ra nézett. – Ez is olyan ügy, f nök,
amibe bele fogunk keveredni? A pokolba, eddig észre se vettem, hogy van
a MedTechnél egy ilyen nev ember. Ha nekünk kell el kerítenünk, nem
ártana, ha kapnék róla némi információt. Mondjuk pár fotót, esetleg
személyleírást...
A fekete férfi megrázta a fejét.
– Az ilyen ügyek a zsarukra tartoznak. Úgy tudom, a városi hatóságok
már bevonták a szövetségieket a nyomozásba. Ez nekik túl nagy falat
lenne. Érthet , így is éppen elég dolguk van. Például a pemp függ kkel,
meg a dílerekkel is nekik kell foglalkozniuk. Különösen a dílerekkel... Én
se nagyon vagyok otthon a gyilkossági ügyekben. Egyébként
Manhattanben és környékén ritkán kerülnek el az elt nt személyek. Ha
valaki el akar tüntetni egy hullát, manapság könnyen megteheti. Elég ha
bevágják a testet a vízbe, az a rengeteg mocsok, az az iszonyú sok vegyi
anyag ami ott van, huszonnégy óra alatt szétmarja az egészet. Szerintem
ha jobban megvizsgálnák kiderülne, hogy a folyó iszaprétegének felét
olvadt, folyóssá vált emberi maradványok alkotják.
– Mi a fenének ütnénk bele az orrunkat a zsaruk dolgába? – kérdezte
Morez. – Úgyse engednének dolgozni minket. A szövetségiek egyszer en
nem ismerik a „csapatmunka" fogalmát.
– Tudja isten... – Rice követte az emberei példáját, is beöltözött. A
vállára vette a hátizsákja hevedereit. – Egyel re amúgy is az a dolgunk,
hogy visszaszerezzünk egy elrabolt tárgyat.
Oké, fiúk! Indulhat a vadászat!
20
***
A Presley Hall hátsó kapujánál álló biztonsági r fiatal, tapasztalatlan
fickó volt; szemmel láthatólag fogalma sem volt arról, mit jelent az a szó,
hogy „önbizalom". Vastag bajusza sem takarta el kölyökképét, riadtan
bámult a pultjára támaszkodó férfira.
Rice megvet en végigmérte. A srác izzadt, és látszott az arcán, hogy
szeretne valahol másutt lenni.
– Engem nem érdekel, mire adhat engedélyt, és mire nem – mondta
keményen. – Mivel egy veszélyes, kábító hatású anyaggal kapcsolatos
ügyön dolgozunk, minden különösebb felhatalmazás nélkül jogunkban áll
behatolni.
– Házkutatási engedélyt kell hozniuk – dadogta a fiatal biztonsági r. –
Anélkül nem...
– De igen. Anélkül is megtehetem, és meg is fogom tenni. –
Rice az r mellére t zött névtáblára pillantott. – Higgins? Talán nem
ismeri elég jól a város vezetésének rendelkezéseit, Mr. Higgins. Ha
gondolja, szívesen adok felvilágosítást, de nagyon figyeljen, mert csak
egyszer fogom elmondani. – Higgins válaszolni akart valamit, ám Rice
leintette. – Szóval... A Manhattani Törvényszék 2021-14.85.4673-as
számú rendelkezése kimondja, hogy a szuperpemp néven ismert, kábító
hatású anyaggal kapcsolatos nyomozati munkák során a munka végz i
minden külön házkutatási engedély nélkül behatolhatnak az általuk
gyanúsnak talált objektumokba, tekintet nélkül az adott objektum
tulajdonosának kilétére, esetleges tiltakozására. Ha és amennyiben az
ilyen nyomozati munkák során a munka végz i egy idegen lényt is fel-
használnak, nyomkeres ként bevetnek, a fenti rendelkezés értelmében, a
megfelel biztonsági szabályok betartása mellett ezt a lényt is magukkal
vihetik az érintett objektumok területére. Nagyjából ennyi... – A háta
mögé pillantott, ahol két társa és Blue várakozott. A földönkívüli lénynek
se nagyon tetszett Higgins, mert dühösen sziszegni kezdett. – Más szóval,
Mr. Higgins, bemegyünk. Ha gondolja, értesítse a f nökeit, esetleg a
hatóságokat. Tegyen amit akar, fedezze magát, de nem próbáljon
megállítani minket. Jogunk van bemenni, és ezt meg is tesszük.
Ha esetleg arra gondol, hogy bezárja el ttünk a kaput, szeretném felhívni
a figyelmét a lézereinkre. Ha kell, utat vágunk magunknak, és
biztosíthatom, nem mi fogunk fizetni az esetleges károkért. –
Rámosolygott a fiatal rre. – Ért engem, Mr. Higgins?
Higgins bizonytalanul bólintott. A telefonja felé nyúlt, felvette a kagylót,
és lenyomott néhány gombot. Várt.
– Morton! – hallotta Rice a kagylóból.
– F–f nök, itt Higgins. Tudja, az r a hátsó kaputól. – Higgins idegesen
Rice–ra, majd Blue–ra nézett.
– Tudom ki maga, hülye! Történt valami?
– Ööö... Nem tudna lejönni a kapuhoz, uram?
– Minek?
Miel tt Higgins bármit válaszolhatott volna, Rice el rébb d lt, majd a
pultra csapott, hogy magára vonja az r figyelmét.
– Legyen el vigyázatos, Mr. Higgins. Vigyázzon, mit mond a
felettesének a telefonba – mondta halk, de kemény hangon. –
Nem örülnék, ha konkrétan utalna arra, mi történt.
Higgins nyelt egyet. Rice észrevette, hogy a fickó gallérját átáztatta a
veríték. Elvigyorodott; imádott kényelmetlen perceket szerezni másoknak.
– Higgins, kivel társalog? – csattant a hang a kagylóból.
– He–helyzet van, uram... Nem ártana, ha lejönne.
– Ezt most úgy érti, segítségre van szüksége? – Morton hangja
érezhet en riadttá változott.
Higgins úgy csóválta meg a fejét, mintha Morton látná.
– Nem, uram – mondta kimérten. – Azt hiszem, uram, le kell jönnie.
Személyesen. És haladéktalanul.
A kagylóból elfojtott káromkodás hallatszott, majd:
– Rendben, az isten verje meg! De ha kiderül, hogy egyedül is el tudta
volna intézni a dolgot, magának annyi, Higgins!
Higgins megkönnyebbült.
– Köszönöm, uram. – Letette a telefonkagylót, és szótlanul végigmérte
az el tte állókat. A tekintete megakadt a szájkosaras, pórázon tartott
idegen lényen.
Rice rámosolygott.
– Én is köszönöm, Higgins.
Néhány perccel kés bb egy kopaszodó, vöröses hajú, szakállas férfi
lépett ki az egyik ajtó mögül. Ahogy megjelent, már ki is nyitotta a száját,
hogy leteremtse Higginst.
– Oké, Higgins, akkor most árulja el végre, mi a szent szart...
– Rice-ra, az embereire, azután Blue-ra nézett, és a torkán akadt a szó. –
.. .akar! – nyögte ki végül.
Rice el rébb lépett; nem akarta, hogy Higgins magyarázkodni kezdjen.
– Az akarom, hogy kísérjen el minket oda, ahová ez menni akar –
mutatott Blue–ra.
– Lehetetlen! – suttogta Morton. – Ehhez engedélyt kell...
– Nem. Nem kell engedélyt kérnie. – Rice megmarkolta az idegen
vezet rúdját, és közelebb lépett Mortonhoz. Blue követte, egyetlen hosszú
lépéssel mellette termett. – Mindketten tudjuk, hogy hivatalosan nem
tagadhatja meg a nyomozás lefolytatását, és azt is, hogy nincs szüksége
semmiféle fels bb helyr l érkez engedélyre. Ne fussunk felesleges
köröket, ha lehet. Elmondom, mit csinálunk. Szépen kinyitja el ttünk az
ajtókat. Ha erre valami ok miatt nem hajlandó, szép sorban berobbantjuk
az akadályokat. – Megveregette a lézerfegyverét. – Nos, Mr. Morton?
Kérem, gyorsan döntsön, mert kezd elegem lenni abból, hogy itt mindent
kétszer kell elmondanom. Semmi kedvem tovább tökölni maguk miatt!
– Én... – Morton becsukta, majd ismét kinyitotta a száját.
Megrázta a fejét, és csak a sokadik próbálkozásra sikerült kinyögnie pár
szót. – Erre tessék, uraim. Higgins, maga is jön!
A kis csapat követte Mortont. Rice menet közben cinkosul rávigyorgott
Higginsre, akin látszott, nincs igazán ínyére, hogy egy idegen kopó
mögött kell kocognia.
***
***
***
***
***
***
***
***
vége