Dan Simmons Hyperion II A Fajdalom Ura

7/30/2019 Dan Simmons - Hyperion II.
- A fájdalom ura
http://slidepdf.com/reader/full/dan-simmons-hyperion-ii-a-fajdalom-ura 1/144
7/30/2019 Dan Simmons - Hyperion II. - A fájdalom ura
Dan Simmons
HYPERION
MÁSODIK RÉSZ: A FÁJDALOM URA
MÁSODIK KÖTET: A FÁJDALOM URA
A Benares másnap, valamivel dél után futott be a Perembe. Az egyik manta alig húsz kilométerrel
úti céljuk eltt, a hámban pusztult el. A. Bettik elvágatta a tetem hevedereit. A másik kitartott, míg
kikötöttek a hófehér móló mellett, majd teljesen kifulladva a hátára hengeredett, s két
légznyílásából nyálbuborékokat
hogy nemigen maradna életben, haeregetve
gyorsabblihegett. Bettikkerülne.
áramlatokba ezt a mantát is kifogatta, arra hivatkozva,
A zarándokok már napkelte óta ébren voltak, és a mellettük elsuhanó tájat nézték. Keveset beszéltek,
Martin Silenushoz pedig egyikük sem szólt. A költ láthatólag nem bánta... bort ivott a reggelijéhez,
és obszcén dalokat énekelt, míg felkelt a nap.
Az éjszaka folyamán kiszélesedett a folyó, s reggelre két kilométer széles szürke sztrádaként vágott
át a Ftengertl délre emelked alacsony, zöld dombok között. Ilyen közel a Tengerhez nem nttek
fák, és a Sörény cserjéinek barnája, aranya és mogyorószíne fokozatosan átment a két méter magas
északi f  kihívó zöldjébe. A dombok minden egyes reggellel alacsonyabbra lapultak, míg végül
alacsony, füves halmokká nem zsugorodtak a folyó két partján. Keleten és észa-
Az eredeti Hyperion cím regényt magyarul - anyagi és terjedelmi okokból - két kötetre bontva volt
lehet  ségünk megjelentetni, így e második kötetben az eredeti fejezetszámozásnak megfelel  en a
negyedik fejezettel folytatjuk a Titánok lázadása címen publikált els rész történetét.
Tisztában vagyunk azzal, hogy egy regény „kettévágása", két kötetben való kiadása sokakban
ellenérzéseket kelt, ám sajnos a jelenlegi körülmények között más megoldást nem láttunk. Vagy így,
vagy sehogy... És nekünk nem tetszett a „sehogy". Mindenképp szerettük volna magyarul publikálni
ezt a remek m vet, s úgy hisszük, az esetleges elvi ellenérzések dacára is megértésre találunk
olvasóinkban, s sokan vélik majd úgy: jól tettük, hogy kiadtuk e m  vet, (a szerk.)
kon szinte láthatatlan sötétség függött a látóhatár fölött, és azoknak a zarándokoknak, akik
óceánvilágokon éltek és a sötétséget a közelg tengerként ismerték, emlékeztetniük kellett magukat,
hogy az egyetlen elérhet távolságban lév tengert több milliárd hektárnyi f  alkotja.
A Perem korábban sem volt túl népes megállóhely, most azonban teljesen elnéptelenedett. A
kikötl elinduló, kitaposott utat szegélyez tucatnyi házak a teljesen elhagyatott épületek üres
tekintetével meredtek az arra járókra, s a folyóparton fellelhet nyomok arra utaltak, hogy a lakosság
már hetekkel korábban elmenekült. A Zarándokpihen, a domb teteje alatt álló, háromszáz éves
fogadó leégett.
A. Bettik a zarándokokkal együtt indult el az alacsony dombtetre.
- Mihez kezdenek most? - kérdezte Kassád ezredes az androidtól.
- A Templom szolgálatának feltételei szerint ezután a zarándoklat után szabadok leszünk - felelte
Bettik. - Itt hagyjuk a Benaresi önöknek, és elindulunk a folyón lefelé a dereglyével. Aztán a saját
utunkat járjuk. evakuálással? - kérdezte Brawne Lamia.
- Az általános
- Nem - mosolyodott el Bettik. - Megvannak a saját céljaink és zarándoklataink a Hyperionon.
A csapat elérte a domb kerek tetejét. A megsüllyedt mólóhoz kikötött Benares aprócska játékszernek
nt mögöttük. A Hoolie délnyugatra folyt a távolság kék ködében a város alatt, majd fölé érve
nyugatra fordult, hogy a Peremtl tíz-tizenkét kilométerre a hajózhatatlan Alsó-zúgókká
keskenyedjen. Észak és kelet felé a Ftenger hömpölygött.
- Istenem! - kapkodott leveg után Brawne Lamia. Olyan volt, mintha a teremtés utolsó dombjára
kaptattak
volna föl. Alattuk elszórt dokkok, rakpartok és pajták jelezték a Perem végét és a Tenger kezdetét. A
 az örökkévalóságba nyúlt, érzékien hullámozva az enyhe szélben, mintha zöld hullámok
fodrozódtak
betöltött, és volna a szirtek
úgy tnt, lábánál.
ameddig A f ellát,
a szem tenger végtelennek
pontosan és töretlennek
ugyanolyan magasra tnt,
n. Aminden látóhatárt
Kantár-síkságot
szegélyez hófödte csúcsoknak a leghalványabb nyoma sem látszott, pedig a zarándokok tudták,
hogy a hegyek mintegy nyolcszáz kilométerre északkeletre terülnek el. Majdnem tökéletes volt az
illúzió, hogy egy hatalmas, zöld tengerre néznek le - még a szélfútta szárak csillogása is a parttól
távoli fehér tajtéknak tnt.
- Gyönyör ! - lelkendezett Lamia, aki még sohasem látta a Ftengert.
-- Napkeltekor
Lenygöz!és- napnyugtakor
suttogta Sol különösen
Weintraub,szép
úgy- mondta a Konzul. hogy  is láthassa. A csecsem
tartva kislányát,
vidáman felgügyögött, és elmélyedt ujjai szemlélésében.
- Szépen megrzött ökológiai rendszer - állapította rheg Het Masteen elismer en. - Tetszene a
Muirnak.
- Szar! - reccsent fel Martin Silenus hangja. A többiek felé fordultak.
- Sehol sem látom azt a kurva szélvagont - folytatta a költ.
Az öt másik férfi, a n és az android némán meredtek a néptelen mólókra és a kihalt síkságra.
- Késik - vélte a konzul.
Martin Silenus szaggatottan felröhögött.
- Vagy már el is ment. Tegnap este kellett volna megérkeznünk.
Kassád ezredes felemelte elektromos távcsövét, és végigpásztázta a látóhatárt.
- Nem tartom valószínnek, hogy nélkülünk elmentek volna - mondta. - A vagont elméletileg maguk
a Shrike papjai küldték ide. Nekik pedig komoly érdekük f dik a zarándoklatunkhoz.
- Gyalog is mehetünk - vélte Lenar Hoyt. A pap sápadtnak és gyengének tnt, nyilván a fájdalom és
a fájdalomcsillapítók is kínozták. Alig bírt állni, járni pedig még kevésbé.
- Nem - rázta meg a fejét Kassád. - Több száz vonásnyi távolság, és a f  magasabb nálunk.
- Irányt - nyögte ki a pap.
- Az iránytk nem mködnek a Hyperionon - vetette oda Kassád, még mindig a távcsövén át
szemléldve.
- Akkor irány-meghatározó - vitatkozott Hoyt.
- Van egy IMH-nk, de nem is ez a lényeg - felelte a Konzul. - A fü éles. Fél vonás megtétele után
cafatok sem maradnának bellünk.
- És ott vannak a kígyók - eresztette le a távcsövet Kassád. - Szépen megrzött ökológiai rendszer,
de nem olyan, amiben érdemes sétálgatni.
Hoyt atya felsóhajtott, és majdnem összeesett a füves dombtetn.
- Rendben, akkor visszamegyünk - suttogta, szinte megkönnyebbült hangon.
- Ha nem érkezik meg a szélvagon - lépett elre A. Bettik -, akkor a legénység örömmel
visszaszállítja önöket a Benaresen Keatsbe.
- Nem! - ellenkezett a Konzul - Fogják a dereglyét és menjenek!
- Hé, várjon már egy kibaszott percet! - kiáltott fel Martin Silenus. - Nem emlékszem, hogy
megválasztottuk volna diktátornak, amigo! Oda kell jutnunk! Ha nem jön az a kurva szélvagon,
akkor másik
A Konzul utat kell
sarkon találnunk.
fordult és rámeredt a kis emberkére.
- Hogyan? Hajóval? Két hétig tart felhajózni a Sörényig és megkerülni az északi partvidéket Othóig,
vagy valamelyik másik kikötig. Úgy értem akkor, amikor van szabad hajó. Most viszont
valószínleg a Hyperion összes tengeri jármvét leköti az evakuálás.
- Akkor léghajóval! - morogta a költ.
- Ja, persze! - nevetett fel Brawne Lamia. - Rengeteg léghajót láttunk a folyón töltött két nap alatt.
Martin Silenus megpördült, és ökölbe szorította a kezét, mintha meg akarná ütni a nt. Aztán
elmosolyodott.
- Rendben van, hölgyem, akkor mit csináljunk? Talán ha feláldoznánk valakit egy f kígyónak,
akkor ránk mosolyogna az utazás istene.
Brawne Lamia tekintete jéghideggé vált.
- Azt hittem, jobban kedveli az égáldozatot, kis ember. Kassád ezredes kettejük közé lépett. A
hangja parancsolóan vakkant.
- Elég! A Konzulnak igaza van. Itt fogjuk megvárni a szélvagont. M. Masteen, M. Lamia, menjenek
le A. Bettikkel és felügyeljék a csomagjaink kirakodását! Hoyt atya és M. Silenus pedig hozzon fát a
máglyához!
-- ASötétedés
máglyához? - kérdezte
utánra - feleltea Kassád.
pap. Meleg voltakarom,
- Azt a dombon.
hogy a szél vagonon tudják, hogy itt vagyunk.
Most pedig mozgás!
A csoport némán figyelte, ahogy a motoros dereglye napnyugtakor elindult a folyón lefelé. A Konzul
még két kilométeres távolságból is látta a legénység kék brét. A Benares öregnek és elhagyatottnak
nt mólójánál, mintha már a néptelen város részévé is vált volna. Amikor a dereglye eltnt a
távolban, a zarándokok a Ftenger felé fordultak. A folyóparti dombok hosszú árnyékokat vetettek a
síkságra, amire a Konzul már úgy gondolt, mint egy hullámzó tengerre. Távolabb változni látszott a
tenger színe, a f  berillkéken csillogott, mieltt mélyzöld árnyalatúvá sötétedett volna. A lazúrszín
ég beleolvadt a naplemente vörösébe és aranyába, folyékony fénnyel világítva meg a dombtett és
árasztva el a zarándokok brét. Semmi más nem hallatszott, csak a szél suttogása a f rengetegben.
- Kurva sok poggyászunk van! - állapította meg Martin Silenus harsányan. - Különösen ahhoz
képest, hogy nem is fogunk visszatérni.
Igaz, gondolta a Konzul. Csomagjaik kisebb hegyet alkottak a füves dombtetn.
- Valahol ott rejlik a megváltásunk - csendült fel Het Masteen hangja halkan.
- Hogy érti ezt? - kérdezte Brawne Lamia.
- Tényleg, hogy érti? - dlt hátra kezét feje alá téve, az égre meredve Martin Silenus. - Tán van egy
Shrike-álló alsónadrágja?
A templomos lassan megrázta a fejét. A hirtelen támadt szürkület árnyékba borította arcát köpenye
csuklyája alatt.
- Ne bagatellizáljuk, és ne leplezzük a dolgot! - szólalt meg. - Ideje beismerni, hogy mindannyian
hoztunk valamit erre a zarándoklatra, amitl azt reméljük, hogy megváltoztathatja a Fájdalom Urával
való találkozás elkerülhetetlen végkimenetelét.
A költ felnevetett.
- Én még a szerencsehozó nyúllábamat sem hoztam magammal!
A templomos csuklyája megrezzent.
- De a kéziratát talán igen? A költ nem válaszolt.
Het Masteen a balján ül magas férfi felé fordította láthatatlan tekintetét.
- És ön, ezredes? Több ládán is az ön neve áll. Lehet, hogy fegyverek?
Kassád felemelte a fejét, de nem szólt semmit.
- Természetesen botorság lenne fegyver nélkül vadászatra indulni - biccentett Het Masteen.
- És én? - fonta össze két karját a mellén Brawne Lamia. -Azt is tudja, hogy én milyen titkos
fegyvert csempésztem
A templomos ide?
különös akcentusú hangja nyugodt maradt.
- Az ön történetét még nem hallottuk, M. Lamia. Korai lenne következtetéseket levonni.
- És mi van a Konzullal? - kérdezte Lamia.
- O, igen! Nyilvánvaló, hogy diplomatikus barátunk milyen fegyvert tartogat.
A Konzul felhagyott a naplemente feletti töprengéssel.
- Csak a ruháimat és két könyvet hoztam magammal -mondta az igazságnak megfelelen.
- Igen! - sóhajtott fel a templomos. - De mi van azzal a gyönyör rhajóval?
- Az a kurva rhajó! - kiáltotta Martin Silenus talpra szökkenve. - Ide tudja hívni, igaz? Hát akkor a
fenébe is, füttyentsen a kutyájának! Unom már az üldögélést.
A Konzul letépett egy f szálat.
-mondta,
Még haa kommunikációs
ide is tudnám hívni... - felelte
mholdak és aegy hosszú
relék perc múlva -még
nem mködnek... ...deha
hallották, hogy A.
ide is tudnám Bettik
hívni, azt
akkor
sem tudnánk a Kantár-síkságtól északra leszállni. Az azonnali katasztrófa lenne, még azeltt, hogy a
Shrike átjönne a hegység déli oldalára.
- Igen - intett izgatottan Silenus -, de legalább ezen a kurva... gyepen át tudnánk kelni! Hívja ide a
hajót!
- Várjuk meg a reggelt! -javasolta a Konzul. - Ha addigra sem érkezik meg a szélvagon, majd
megtárgyaljuk
- A kurva!... -akezdte
lehetségeket.
a költ, de Kassád a hátát mutatva elé lépett, gyakorlatilag kizárva Silenust a
körbl.
- M. Masteen! - szólalt meg az ezredes. - Mi az ön titka? A halódó égbl még elég fény érkezett
ahhoz, hogy lássák a
templomos vékony ajkain felbukkanó halvány mosolyt, miközben a csomagjaik felé intett.
- Amint láthatják, az én csomagom a legnehezebb és legrejtélyesebb mind közül.
- Egy Möbius kocka - szólt közbe Hoyt atya. - Egyszer láttam, hogy ilyenekben szállítják a
régiségeket.
- Meg a fúziós bombákat - tette hozzá Kassád.
- Szó sincs ilyesmir  l! - rázta meg a fejét Het Masteen.
- Elárulná végre, mi van benne? - követelte Lamia.
- Majd ha rám kerül a sor - felelte a templomos.
- Maga következik? - kérdezte a Konzul. - Míg várakozunk, elmondhatja a történetét.
Sol Weintraub megköszörülte a torkát.
- Én vagyok a negyedik - közölte, felmutatva a papírdarabját. - De nagyon szívesen cserélek a Fa
Igaz Hangjával. -Weintraub áttette Rachelt a bal válláról a jobbra, gyengéden megsimogatva közben
a gyermek hátát.
- Nem, van idnk - rázta meg a fejét Het Masteen. - Csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet,
hogy a reménytelenségben mindig ott rejlik a remény is. Már eddig is sok mindent megtudtunk a
történetekbl. Mégis, mindannyiunkban ott lapul a remény csírája, mélyebben, mint ahogy
bevallanánk.
- Nem értem... - kezdte Hoyt atya, de félbeszakította Martin Silenus váratlan kiáltása.
- A vagon! Az a kurva szélvagon! Végre itt van!
Húsz perc telt el, míg a szél vagon kikötött az egyik mólónál. A járm észak fell érkezett, vitorlái
fehér négyzetekként világítottak a színtelen sötét síkság háttere eltt. A naplemente utolsó fényei
akkor hunytak ki, amikor a nagy hajó az alacsony domb közelébe ért, bevonta f vitorláit és megállt.
A Konzult lenygözte a látvány. A járm fából készült, kézzel faragták, és hatalmas volt - vonalai a
Régi Föld si történelme valamelyik tengerjáró gályájának visels alakját követték. Az ívelt hajótest
közepében elhelyezett egyetlen gigantikus kerék normális esetben nem látszott volna a két méter
magas f  ben, de a Konzul egy másodpercre megpillantotta az alját, miközben csomagokat cipelt a
mólóra. A hajókorlát hat-hét méterre lehetett a földtl, a f árboc csúcsa pedig talán ötször ennyire. A
kifulladtán ziháló Konzul
szint hallásküszöb alatti hallotta a magasban
zümmögést, csapkodó
ami vagy jelzzászlók
a hajó csattogását ésvagy
bels lendkerekébl az egyenletes,
hatalmas
giroszkópjából származott.
A fels fedélzetbl egy palló csúszott el és ereszkedett le a mólóra. Hoyt atyának és Brawne
Lamiának gyorsan hátra kellett lépnie, nehogy leüsse ket.
A szélvagon sokkal kevésbé volt kivilágítva, mint a Benares; úgy tnt, a fényr  l csak a
vitorlarudakra akasztott néhány lámpás gondoskodik. A hajó közeledése közben nem látták a
legénységet, és most sem bukkant fel senki.
- Halló! - kiáltotta a Konzul a palló végébl. Nem kapott választ.
- Várjanak itt, kérem! - szólt rájuk Kassád, és öt hosszú lépéssel átszelte a pallót.
A többiek szótlanul figyelték, ahogy felérve megállt, megérintette övére er sített halálpálcáját, majd
eltnt a hajó közepén.
sárga foltokat Néhány
vetve a lenti f re. perc múlva fény ragyogott fel a tat tágas ablakaiban, trapéz alakú
- Jöhetnek! - kiáltott le Kassád a palló tetejér l. - Nincs itt senki!

A csapat több körben küzdötte fel poggyászát a szélvagonra. A Konzul segített Het Masteennek
felvinni a súlyos Möbius-kockát, és közben az ujjai alatt gyenge, de átható vibrálást érzett.
- Hol a fenében van a legénység? - kérdezte Martin Silenus, amikor összegyltek az elüls
fedélzeten. Korábban libasorban végigvonultak a szk folyosókon és kabinokon, az inkább létrákra
emlékeztet
leghátsó kabinlépcskön és a habeépített
- a kapitányé, az volt -priccsek-nél nema Benares
közelítette meg sokkal nagyobb hálófülkéken.méretét
átlagos utasfülkéinek Csak ésa
kényelmét.
- Nyilván automatizált az egész - vélte Kassád. A GARDA tisztje rámutatott a fedélzet réseiben
elt vitorlakötelekre, a csarnak és az árbocrudak között alig észreveheten megbúvó
manipulátorokra és a tatárboc félmagasságában rejt motorra.
- Nem láttam irányító központot - mondta Lamia. - De még csak egy diskey-leolvasót vagy
számítógép-csatlakozót sem. - Mellzsebébl elvette komlogját, és megpróbálkozott a szabványos
adat-, kommunikációs- és biomedikus frekvenciákkal. A hajó nem válaszolt.
- Régen volt legénység a hajókon - állította a Konzul. - A zarándokokat a templom beavatottjai
kísérték el a hegyekbe.
- Hát, most nincsenek itt - állapította meg Hoyt. - De azt hiszem^ feltételezhetjük, hogy valaki még
életben van az állomáson, vagy a Kronosz-er dben. Végül is elküldték értünk a vagont.
- Vagy mindenki meghalt, a szélvagon pedig automata menetrend szerint jár - vetette fel Lamia.
Hátranézett a válla fölött, ahogy a kötélzet és a vásznak megcsikordultak egy hirtelen szélrohamtól. -
A fenébe is, hátborzongató így elvágva lenni mindenkitl és mindentl! Olyan, mintha vakok és
süketek lennénk. Nem tudom, a telepesek hogy bírják.
Martin Silenus odalépett a csoport mellé, és leült a hajókorlátra. Belekortyolt hosszú, zöld
palackjába, majd megszólalt:
„ Hol van a Költ ? Mutassátok! Mutassatok

Múzsáim, rá, ki el tt hódolhatok!
Hadd lássam a mind  nkkel egyenl t,
A királyi gazdagot, koldusszegényt,
Ki éppúgy magában hord Platónt, ember  st,
Mint bármely szökell csodalényt.
0 az, ki egyetlen madárral megjárja,
Sas legyen, avagy ökörszem - minden ösztönét
Az embernek, s visszatér. O most is hallja
Az oroszlánüvöltést, és a torkok vörösét
Faggatja rejtélyes próféciákért,
Mert neki a tigris éneke
Világos, és cseng harangként Fülében, mint anyanyelve."
* Hse Lajos fordítása.
- Honnan szerezte azt a bort? - kérdezte Kassád.

Martin Silenus elmosolyodott. A szeme aprónak és fényesnek tnt a lámpák izzásában.
- A hajókonyha teljesen fel van töltve, és van egy bár is. Úgy döntöttem, kinyitok.
- Készítsünk valami vacsorát! - javasolta a Konzul, bár pillanatnyilag inkább egy kis bort szeretett
volna inni. Már több mirit tíz órája nem ettek.
Egy csattanás, tompa zúgás - mind a heten a jobb oldali korláthoz rohantak. A palló húzódott be.
Ismét megpördültek, ahogy kibomlott egy vitorla, megfeszültek a kötelek, és valahol ultraszonikus
magasságba
oldalra dlt, ment
és a átszélvagon
a lendkerék zümmögése.
a mólótól A vitorlák
eltávolodva levegvel
belehasított teltek meg, Csak
a sötétségbe. a fedélzet enyhén
a vitorlázat
csattogása és a hajó nyikorgása, a kerék távoli mormogása és a hajótest aljához dörzsöl f 
suhogása hallatszott.
Némán figyelték, ahogy a domb árnyéka elmaradt mögöttük. A feltornyozott, de meg nem gyújtott
máglya a sápadt fára hulló halvány csillagfényként távolodott, aztán csak az ég, az éjszaka és a
lámpák imbolygó fénykörei maradtak.
-talpuk
Lemegyek, megnézem, mit ehetünk - mondta a Konzul. A többiek még fent maradtak egy ideig,
alatt érezve
az enyhe remegést és mormolást, miközben a mellettük elsuhanó sötétséget bámulták. A Ftengert
csak ott látták, ahol a csillagok véget értek és elkezddött a lapos feketeség. Kassád egy
zseblámpával rá-rávilágított a vásznakra és az árbocrudak-ra, a láthatatlan kezek által megfeszített
kötelekre, majd végigjárt minden szegletet és sötét helyet a tattól az orrig. A többiek némán
figyelték. Amikor lekapcsolta a lámpát, enyhült a sötétség nyomasztó jellege, er sebb lett a csillagok
fénye. A több ezer kilométernyi f  fölött végigsüvölt szél dús, termékeny illatot hozott feléjük -
inkább egy tavaszi farmét, mint a tengerét.
Valamivel kés bb a Konzul felkiáltott, és a többiek lementek enni.
A hajókonyha zsúfolt volt, étkezasztal nem állt benne, ezért a hátsó nagy kabint nevezték ki
étkeznek, három utazóládát összetolva hevenyészett asztalként. A helyiséget négy, az alacsony
gerendákra akasztott lámpa világította meg. Amikor Het Masteen kinyitotta az egyik nagy ablakot az
ágy fölött, kellemes szél áradt be.
A Konzul letette a szendvicsekkel megrakott tányérokat a legnagyobb ládára, majd vastag falú, fehér
csészéket és egy termosz kávét hozott. Míg a többiek ettek, mindenkinek töltött.
- Nagyon finom! - biccentett Fedmahn Kassád. - Honnan vette a marhasültet?
- A hszekrény tele van. És az éléskamrában is van egy hatalmas fagyasztó.
- Elektromos? - kérdezte Het Masteen.
- Nem. Ketts szigetelés.
Martin Silenus beleszimatolt az egyik üvegbe, keresett egy kést a tányérok között, és hatalmas adag
tormát rakott a szendvicsére. A szemében könnycseppek szikráztak, miközben evett.
- Általában meddig tart egy ilyen út? - kérdezte Lamia a Konzultól.
A Konzul felrezzent a csészéjében lév forró, fekete kávé tanulmányozásából.
- Elnézést, micsoda?
- A Ftengeren való átkelés. Meddig tart?
- Egy éjszaka és fél nap a hegyekig - felelte a Konzul. - Jó széllel.
- És azután... mennyi ideig tart átkelni a hegyeken? - kérdezte Hoyt atya.
- Alig egy napig.
- Ha mködik a függvasút - tette hozzá Kassád.
A Konzul belekortyolt a forró kávéba, és elfintorodott.
- Fel kell tételeznünk, hogy mködik. Különben...
- Különben
Különben mi? - követelte
- lépett Lamia. ablakhoz és tette csípre a kezét Kassád ezredes - megrekedünk
oda a nyitott
hatszáz vonásnyira az Idkriptáktól és ezerre a déli városoktól.
- Nem - rázta meg a fejét a Konzul. - A templom papjai vagy akárkik is állnak emögött a
zarándoklat mögött, gondoskodtak róla, hogy eljussunk eddig. Arról is gondoskodni fognak, hogy
megérkezzünk.
- Mint mik? - ráncolta a homlokát karját összefonva Brawne Lamia. - Áldozatok?
Martin Silenus huhogva felnevetett, és meghúzta üvegét.
„ Mily áldozatra gy l emitt a nép?

A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszlágy
S borítja
 t, amely b dülve lép
sz ré virágfónat.
Mily apró város az, mely halk habok

Partján, vagy békés váröv hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyén
Csöndedbe vissza soha senki már... "
Brayne Lamia benyúlt a zekéje alá és elvett egy, a kisujjánál alig nagyobb vágólézert. Megcélozta
vele a költ fejét.
Dan Simmons
- Te szánalmas kis szar! Még egy szó, és... esküszöm... megöllek!
Egyszerre teljes csend támadt, csak a hajó morgása-mormolása hallatszott a háttérben. A Konzul
elindult Martin Silenus felé. Kassád ezredes kettt lépett elre Lamia háta mögött.
A költ kortyolt egy hosszút az üvegbl, és rámosolygott a sötét hajú nre. Az ajkai nedvesek
voltak.
- Ó, építsd meg halálhajód! - suttogta. - Ó, építsd meg! Lamia ujjai elfehéredtek a lézertollon. A
Konzul közelebb
araszolt Silenushoz, bár nem tudta, mit tehetne. Elképzelte, ahogy a csapkodó fénysugár a saját
szemét olvasztja ki. Kassád két méter megfeszített árnyékként hajolt Lamia felé.
- Madame! - szólalt meg Sol Weintraub a helyiség távolabbi falánál álló priccsen ülve. -
Emlékeztetnem kell, hogy egy gyermek is van a körünkben?
Lamia jobbra pillantott. Weintraub korábban kivett egy mély fiókot az egyik szekrénybl, és rátette
az ágyra. Megfürdette a csecsemt, és éppen a költ idézete eltt lépett be halkan a kabinba. Most
óvatosan beletette a csecsemt a kipárnázott fészekbe.
- Bocsásson meg! - eresztette le Lamia a kis lézert. - Egyszer en csak... annyira fel tud dühíteni.
Weintraub bólintott, és szelíden ringatni kezdte a fiókot. A szélvagon enyhe ingása és a nagykerék
átható mormogása láthatólag már korábban álomba ringatta a gyermeket.
- Mind fáradtak és feszültek vagyunk - mondta a tudós. -Lehet, hogy jobban tennénk, ha
megkeresnénk a hálóhelyeinket és lefeküdnénk.
A n felsóhajtott, és az övébe dugta a lézert.
- Én nem fogok aludni - jelentette ki. - Olyan... különös minden.
A többiek is bólogattak. Martin Silenus az egyik nagy ablak párkányán üldögélt. Felhúzta a lábait,
ivott egy kortyot, és odafordult Weintraubhoz.
- Mondja el a történetét, öreg!
- Igen - helyeselt Hoyt atya. A pap hullasápadt volt a kimerültségtl, de szeme lázasan égett. -
Mondja el! Hallanunk kell a történeteket, és idre van szükségünk, hogy még a megérkezésünk eltt
átgondoljuk ket.
Weintraub végighúzta kezét kopasz fején.
- Unalmas történet - mentegetzött. - Még soha nem jártam a Hyperionon. Nem találkoztam
szörnyekkel, nem hajtottam végre hsi tetteket. Ez egy olyan ember története, akinek az a kaland, ha
a jegyzetei nélkül kell eladást tartania a tanteremben.
- Annál jobb! - vetette oda Martin Silenus. - Szükségünk lesz altatóra.
Sol Weintraub felsóhajtott, megigazította a szemüvegét, és bólintott. Szakállában rejtzött még
néhány sötét száll, de a nagy része már megszült. Letompította a csecsem ágya fölötti lámpa
fényét, majd odament a kabin közepén álló székek egyikéhez.
A Konzul lekapcsolta a többi lámpát, és töltött még kávét azoknak, akik kértek. Sol Weintraub
lassan, gondosan fogalmazva, a szavakat precízen megválogatva beszélt, s története szelíd ritmusa
hamarosan egybeolvadt az észak felé haladó szélvagon halk mormogásával.
A TUDÓS TÖRTÉNETE:
„A LÉTHÉ FOLYÓ KESER VIZE"
Sol Weintraub és felesége, Sarai már lányuk születése eltt is boldogan éltek, de Rachel érkezése
olyan tökéletessé tette a dolgokat, amilyen tökéletesnek csak el tudták képzelni.
Sarai huszonhét
fontolóra éveskezeléseket,
a Poulsen volt, amikor a gyermek
egyrészt megfogant,
azért, mert Sol huszonkilenc.
nem tudták Egyikükazért,
megfizetni, másrészt semmert
vettea
kezelések nélkül is még legalább ötven egészséges évnek néztek elébe.
Mindketten a Barnard's World-ön, a Hegemónia egyik legrégebbi, de legkevésbé izgalmas világán
élték le teljes életüket. Barnard's rajta volt a Hálón, de ez nem sokat számított Sol és Sarai
szempontjából, mivel nem engedhették meg maguknak a térkapuk s használatát, de egyébként
sem igen akartak bárhová menni. Sol nemrégiben ünnepelte tizedik évét a Nightenhelser College-
ban, ahol történelmet és klasszika filológiát tanított, illetve az etikai evolúció területén végzett
kutatásokat. A Nightenhelser kis iskola volt, alig háromezer hallgatóval, azonban kiemelked
hírnévre tett szert tudományos körökben, és az egész Hálóról vonzotta a fiatalokat. A hallgatók
leginkább arról panaszkodtak, hogy a Nightenhelser és Crawford városa egyfajta civilizációs szigetet
képeztek a kukoricatengerben. Igazuk volt; az egyetem légvonalban háromezer kilométerre
helyezkedett el a f  várostól, Bussardtól, s a köztük elterül terraformált földek minden
négyzetkilométerén gazdálkodás folyt. Nem voltak kiirtandó erdk, nem voltak dombok, és nem
voltak hegyek, amik megtörték volna a kukoricaföldek, babföldek, kukoricaföldek, gabonaföldek,
kukoricaföldek, rizsföldek és megint csak kukoricaföldek lapos monotóniáját. Salmud Brevy, a
radikális költ még a Glennon-Height lázadás eltt tanított egy rövid ideig a Nightenhelseren, de
kirúgták, s a térkapun a Renaissance Vectorra lépve azt mondta barátainak, hogy a Dél-Sinzeri
Crawford megye a Barnard's World-ön maga a Pokol Nyolcadik köre a Teremtés abszolút hátsó
felének a legkisebb ragyáján.
Sol és Sarai Weintraub viszont szerették. A huszonötezer lakosú Crawford akár valamelyik XIX.
századi amerikai kisváros rekonstrukciója is lehetett volna. A széles utcák fölé szilfák és tölgyek
borultak. (A Barnard's a második naprendszeren kívüli gyarmat volt, évszázadokkal a Hawking-
hajtóm és a Hedzsra eltt telepítették be, márpedig akkor még óriási telepeshajók indultak útnak.)
A crawfordi házak stílusa a korai viktoriánustól a kanadai reneszánszig terjedt, mégis mindegyik
fehérnek, a gondosan nyírt gyep mélyén ülnek tnt.
Maga az egyetem György korabeli mintára épült, vörös téglából, ovális központi udvarát pedig fehér
oszlopok szegélyezték. Sol irodája a Placher kollégium, a campus legrégebbi épülete harmadik
emeletén helyezkedett el, s telente a központi udvart bonyolult geometriai mintákkal övez meztelen
ágakra nyílt kilátása. Sol imádta a hely krétaporát és ódon fa illatát, mely illat gólya kora óta nem
változott, s amikor nap mint nap felkaptatott irodájába, tovább gazdagította a lépcsfokok mély
barázdáinak kincsestárát, a Nightenhelser hallgatóinak húsz nemzedékre visszanyúló örökségét.
Sarai egymeg
szerezte Bussard
Ph. D.ésfokozatát
Crawfordzeneelméletbl,
között félúton hogy
elhelyezked farmon
Sol megkapta született,
doktori és Vidám,
címét. egy évvel azeltt
energikus
fiatal n volt, személyiségével pótolva azt, ami a küls szépség elfogadott normái szerint hiányzott
belle, s személyisége vonzását kés bb is megrizte. Sarai két évet töltött a Deneb Drei-en, az Új-
Lyoni Egyetemen, de hamar honvágya támadt: a naplementék túl gyorsak voltak, az egekbe
magasztalt hegyek f részfogas handzsárként metszették ketté a napsugarakat, s lányt sajgó vágy
fogta el otthona több órás naplementéi iránt, melyek során a Barnard's csillaga óriási, kipányvázott
léggömbként függött a láthatáron, miközben az égen megssödött az éjszaka. Hiányzott neki a
tökéletes síkság, ahol kislányként - a meredek oromzat alatti, harmadik emeleti szobája ablakán
kinézve - ötven kilométerre is ellátott a rojtos mezk fölött, idejekorán észrevéve a villámoktól
megvilágított, tompafekete függönyként közeled viharokat. És hiányzott a családja.
Egy héttel
eltelnie, azután
mire a férfiismerkedett
megkérte ameg Sollal,
kezét, s  hogy átment a Eleinte
igent mondott. Nightenhelserre; három
semmit sem látottévnek kellett
az alacsony
posztgraduális hallgatóban. Sarai még mindig a Háló divatja szerint öltözött, poszt destrukcionista
zeneelmélettel foglalkozott, az Obitot és a Nihilt, a Renaissance Vector és a TC legavantgardabb
magazinjait olvasta, mesterkélt életuntságot tettetett, s egy lázadó szókincsével beszélt - mindebbl
semmit sem talált meg az alulméretezett, de szinte történészben, aki a Moore dékán tiszteletére
rendezett partin leöntötte gyümölcskoktéllal. Minden egzotikum, ami esetleg Sol Weintraub zsidó
származásából fakadhatott
terén vett ruhatárától volna,
és attól azonnalhogy
a ténytl, szertefoszlott Barnard's World-i
szórakozottságában Detresqueakcentusától,
Variációk aa magányra
Crawford
cím könyvével a hóna alatt érkezett a partira.
Sol részér l szerelem volt az els pillantásra. Rámeredt a nevet, kipirult arcú lányra, és a magányos
doktoranszusz a fáklyaként izzó személyiségtl észre sem vette a drága ruhát meg a mesterkélt
mandarinkörmöket. Sol nem tudta, hogy magányos, míg meg nem ismerte Sarait, de attól a
pillanattól kezdve, hogy kezet fogtak és leöntötte a lányt ruháját gyümölcskoktéllal, érezte, hogy
élete örökké üres lesz, ha nem veszi feleségül.
Egy héttel azután házasodtak össze, hogy Sol megkapta oktatói kinevezését. A mézesheteket a Maui-
Covenanton töltötték. Ez volt Sol els térkapu-utazása más bolygóra. Három hétre kibéreltek egy
mozgó szigetet, és egyedül vitorlázták be az Egyenlíti szigetvilág csodáit. Sol soha nem feledte a
napfénytl túlcsorduló, széltl dagadó napok képeit, a titkos kép pedig, amit a legjobban dédelgetett,
a vízbl egy éjszakai úszás során meztelenül kiemelked Sarai képe volt. Fölöttük a Mag csillagai
ragyogtak, a lány testére pedig a sziget sodrának foszforeszkálása festett csillagképeket.
Azonnal szerettek volna gyereket, de a természet csak öt év múlva adta hozzájárulását.
Sol emlékezett, hogyan ölelte át a fájdalmában összekuporodó Sarait. Nehéz szülés volt, de végül a
Crawford megyei egészségügyi központban, hajnali 2:01-kor megszületett a csodálatos Rachel Sarah
Weintraub.
A csecsem jelenléte rátelepedett Sol komoly tudósként, illetve Sarai zenekritikusként élt
szolipszisztikus életére, de egyikük sem bánta. Az els hónapokat az egybemosódó kimerültség és
öröm jellemezte. Sol kés éjszakánként, két etetés között lábujjhegyen belopózott a gyerekszobába,
hogy megnézze Rachelt, majd ott maradjon, és csak csodálja a csecsemt. Sarait általában már ott
találta, és egymást átölelve bámulták a hasán alvó, fenekét a leveg be nyomó, fejét a bölcs elejére
kötött védszivacsba fúró kicsi jelentette csodát.
Rachel azon ritka gyermekek közé tartozott, akiknek sikerült anélkül aranyosaknak lenniük, hogy
önnön becsessegük tudatában nagyképvé váltak voltak; két szabványéves korára külseje és
személyisége lenygöz lett - anyja világosbarna haja, pirospozsgás arc, széles mosoly és apja nagy,
barna szemei. A család barátai azt mondták, a gyerekben Sarai érzékenységének és Sol
intellektusának legjobb részei egyesültek. Egy másik barátjuk, az egyetem egyik
gyermekpszichológusa egyszer megjegyezte, hogy Rachel ötéves korában felmutatta az igazi
tehetség legmegbízhatóbb jeleit: a strukturált érdekldést, a mások iránti empátiát, az együttérzést és
a fair play-hez való ádáz ragaszkodást.
Egy nap által
Beatrice Sol, Dante
az irodájában
Alighieritanulmányozva néhányhatásról
világképére gyakorolt si, a Régi Földr
olvasott, l származó
amikor fájlt, egy
beléhasított éppen
XX.a
vagy XXI. századi kritikus egyik bekezdése:
Számára már csak Beatrice volt valóságos, már csak  adott értelmet a világnak és a szépségnek.
Beatrice természete lett a viszonyítási pontja - amit Melville, nagyobb józansággal, mint jelen sorok
szerz je, Greenwhich-i Szabványának nevezett volna...
Sol megállt, hogy megkeresse a Greenwich-i Szabvány definícióját, majd tovább olvasott. A kritikus
egy személyes megjegyzéssel folytatta:
Remélem, a legtöbbünknek van valakije - gyermeke, felesége vagy barátja -, aki olyan, mint
Beatrice; valaki, aki pusztán természete, szemmel láthatóan belülr  l fakadó jósága és intelligenciája
által kellemetlen módon tudatosítja bennünk hazugságainkat, amikor hazudunk.
Sol kikapcsolta a képernyt, és kinézett a központi udvar fölötti ágak fekete geometriai alakzataira.
Rachel nem volt elviselhetetlenül tökéletes. Öt szabványéves korában gondosan levágta öt kedvenc
babája haját, majd a sajátját is - a legrövidebbre. Hétévesen megállapította, hogy a város déli
végében álló romos házukon dolgozó idénymunkások étrendje nem elég tápláló, ezért kiürítette az
éléskamrát, a hszekrényt, a fagyasztóládát, a szintetizáló kádakat, rávette három barátját, hogy
tartsanak vele, és a munkások között szétosztott több száz márka érték  élelmiszert a család havi
készletébl.
Tízévesen elfogadta Stubby Berkowitz kihívását, és megpróbált felmászni Crawford legöregebb
szilfájának tetejére. Negyven méter magasan járt, alig öt méterre a csúcstól, amikor eltört egy ág, és
a kislány lezuhant a földre. Sol komlogja akkor csipogott fel, amikor épp a Föld els nukleáris
leszerelési érájának erkölcsi jelentségér l beszélt. Szó nélkül rohant az osztályterembl a tizenkét
háztömbnyire lév egészségügyi központba.
Rachel eltörte a lábát, két bordáját, melyek közül az egyik átszúrta a tüdejét és szilánkosan tört az
állkapcsa. Egy kád tápoldatban lebegett, amikor Sol berobbant a helyiségbe, de sikerült átnéznie
anyja válla fölött, halványan elmosolyodnia, és az állkapcsára er sített drótsínen át megszólalnia:
- Apa, alig tizenöt lábnyira voltam a csúcstól! Lehet, hogy még annyira sem. Legközelebb sikerülni
fog!
Rachel kitvel végezte el középfokú tanulmányait, és öt világ három egyetemér l, illetve vállalati
iskolájáról kapott ösztöndíjajánlatot, köztük az Új-Földi Harvardról. A Nightenhelser mellett
döntött.
Solt nem lepte meg, hogy lánya a régészetet választotta. Az egyik legkedvesebb emléke azok a
hosszú délutánok voltak róla, amiken a kétéves Rachel a veranda eltti homokban turkálva, tudomást
sem véve a pókokról és a százlábúakról, minden egyes elásott manyagdarabbal és megfakult
pfenniggel berohant a házba, hogy megkérdezze, honnan származik a lelet és milyen emberek
hagyták ott.
Rachel tizenkilenc szabványévesen szerezte meg diplomáját. A nyarat nagyanyja farmján töltötte,
munkával, majd szszel átlépett a térkapun. Huszonnyolc helyi hónapig tanult a freeholmi Reichs
Egyetemen, s amikor hazatért, mintha a színek áramlottak volna vissza Sol és Sarai világába.
Lányuk - felntt n, öntudatos és olyan magabiztos, mint a nála kétszer idsebbek közül is csak
kevesen - két hétig elmerült a pihenés és az otthonlét örömeiben. Egy este, miközben naplemente
után a campusban sétáltak, faggatni kezdte apját származásukról.
- Apa, te még mindig zsidónak tartod magad? Sol a meglepdve simított végig ritkuló haján.
- Zsidónak? Igen, azt hiszem. Bár már nem azt jelenti, amit valaha.
- És én zsidó vagyok? - kérdezte Rachel. Az arca ragyogott a törékeny fényben.
- Ha az akarsz lenni - felelte Sol. - Amióta a Régi Föld megsemmisült, nincs túl nagy jelentsége.
- Ha fiúnak születtem volna, körülmetéltettél volna? Sol felnevetett. Mulattatta, de zavarba is hozta
a kérdés.
- Komolyan kérdem! - er sködött Rachel.
-rajta.
Azt hiszem, igen, kölyök - igazította meg Sol a szemüvegét. - De igazából nem gondolkoztam még
- Voltál már a bussardi zsinagógában?
- A bar micvóm. óta nem - gondolt vissza Sol arra a tizenöt évvel korábbi napra, melyen apja
kölcsönkérte Richárd bácsi Vikkenjét, és elrepült családjával a f városba a rítusra.
- Apa, miért gondolják a zsidók, hogy a dolgok... már nem olyan fontosak, mint a Hedzsra eltt?
Sol széttárta a kezét - er s kezek voltak, inkább egy k  fejté, mint egy tudósé.
- Ez jó kérdés, Rachel. Valószínleg azért, mert az álomnak túl nagy része pusztult el. Izraelnek
vége. Az Új Templom addig sem állt, mint az els meg a második. Isten a Föld elpusztításával
másodszor is megszegte adott szavát. És ez a diaszpóra... örökké fog tartani.
- De a zsidók egyes helyeken továbbra is rzik etnikai és vallási identitásukat! - makacskodott a
lánya.
- Ó, persze! A Hebronon és a Concourse elszigetelt részen egész közösségeket találhatsz...

haszidokat, orthodoxokat, hasmóneusokat, amit akarsz... de ezek eléggé... élettelenek, mviek...
turista-központúak.
- Mint egy vidámpark?
- Igen.
-- Elvinnél holnap a- Betheli
Nem szükséges templomba?
rázta meg Majd
a fejét Sol. kölcsönkérem
- Elvisszük Khaki stratját.
az egyetem siklóját. - Elhallgatott. - Igen -
szólalt meg végül -, szeretnélek holnap elvinni a zsinagógába.
Egyre sötétebb lett az öreg szilfák alatt. A házukhoz vezet széles út mentén kigyulladtak a lámpák.
- Apa - kezdte Rachel -, szeretnék kérdezni valamit, amit milliószor megkérdeztem már kétéves
korom óta. Hiszel te Istenben?
Sol nem mosolyodott el. Nem volt más választása, ugyanazt a választ adta, amit már milliószor.
- Várom, hogy higgyek.
Rachel a földönkívüli és Hedzsra eltti régészeti leletekbl írta a doktori disszertációját. Sol és Sarai
három szabványéven keresztül csak alkalmi hazalátogatásai alkalmával, illetve a Hálóhoz közeli, de
nem a Hálóhoz tartozó világokról küldött fatline üzenetek révén látták lányukat. Mindvégig tudták,
hogy a disszertációhoz szükséges terepmunka miatt el bb utóbb el kell hagynia a Hálót, s az
utazások során felhalmozódó ideltolódás felemészti az otthon maradtak életét és emlékeit.
- Hol a pokolban van ez a Hyperion? - kérdezte Sarai Rachel utolsó vakációján, az expedíció
indulása eltt. - Olyan a hangzása, mint valami háztartási gép márkaneve.
- Nagyszer  hely, anya. Több nem emberi lelet található rajta, mint bárhol máshol, kivéve az
Armaghastot.
- Akkor miért nem az Armaghastra mégy? - zsörtöldött Sarai. - Az alig néhány hónapnyira van a
Hálótól. Miért éred be a második legjobbal?
- A Hyperionból még nem lett turista látványosság - felelte Rachel. - Habár már kezdenek
problémát jelenteni. Mostanság szívesen utaznak a Hálón kívülre a pénzesek.
- Azokhoz az Idkriptákhoz is el fogsz menni? - Sóinak észre kellett vennie, hogy fátyolossá vált a
hangja.
- Igen, az Idkriptákhoz is, apa. Dr. Melio Arundezzel fogok dolgozni.  többet tud a Kriptákról,
mint bárki.
- És nem veszélyesek? - firtatta Sol, igyekezve csak úgy, mellékesen feltenni a kérdést, de  maga is
hallotta hangja élét.
- A Shrike legendája miatt kérded? - mosolyodott el Rachel. - Nem, nem veszélyesek. Az a
bizonyos legenda legalább két szabványévszázada nem zaklatott senkit.
- De láttam a dokumentumokat a második betelepítés körüli problémákról... - kezdte Sol.
- Én is láttam, apa. De k még nem tudtak a hatalmas kövi angolnákról, amik lemennek a sivatagba
vadászni. Valószínleg elvesztettek néhány embert miattuk, és pánikba estek. Te aztán tudod,
hogyan születnek
- rhajók a legendák.leEgyébként
nem szállhatnak a Kripták aközelében
kövi angolnákat szinte teljesen
- makacskodott Sol. -kiirtották.
Hajóval kell odamenned.
Vagy gyalog. Vagy mit tudom én, min.
Rachel felnevetett.
- Annak idején alábecsülték az antientrópikus mezk hatását, és történt néhány baleset. Most már
viszont mködnek a léghajójáratok. A hegyek lábánál van egy nagy szálloda, a Kronosz er d, ahol
évente több száz turista száll meg.
- Te is ott fogsz lakni? - kérdezte Sarai.
- Egy ideig. Olyan izgalmas lesz, anya.
- Remélem, nem túl izgalmas - morogta Sol, és mindhárman elmosolyodtak.
A négy év alatt, amit Rachel utazással töltött - számára néhány hét kriogenikus álom -, Sol rájött,
hogy sokkal jobban hiányzik neki a lánya, mintha valahol a Hálón belül lett volna elérhetetlen.
Természetellenesnek és baljóslatúnak érezte a gondolatot, hogy Rachel fénysebességnél gyorsabban

száguld az rben, a Hawking hatás mesterséges kvantum gubójába csomagolva.
Igyekeztek elfoglalni magukat. Sarai felhagyott a kritikaírással, hogy több idt szentelhessen a helyi
környezetvédelmi problémáknak, Sol viszont élete egyik legnyugtalanabb szakaszát élte meg.
Megjelent második és harmadik könyve, de a második - az Erkölcsi fordulópontok - olyan
felbolydulást
Néhányra keltett,
egyedül hogy
ment el, folyamatosan külvilági
néhányra Saraival, konferenciákra
azonban bár mindkettés jüknek
szimpóziumokra
tetszett az hívták.
utazás
gondolata, az idegen ételekkel, az eltér  gravitációkkal és az ismeretlen napok fényével való
szembesülés élménye egy id elhalványult, és Sol azon vette észre magát, hogy egyre több idt tölt
otthon, következ könyve anyagát kutatva, a konferenciákon pedig az egyetem interaktív holója
segítségével vesz részt.
Rachel elindulása után majdnem öt évvel történt, hogy Sol álmot látott, álmot, mely kés bb
megváltoztatta az egész életét.
Sol azt álmodta, hogy egy hatalmas épületben barangol, melynek oszlopai kisebb vörösfenykkel
vetekedtek, a mennyezete pedig, melyen át szilárd pászmákban vetült be a vörös fény, nem is látszott
a magasban. Idnként meg-megpillantott valamit a távoli félhomályban, balra, aztán jobbra; egyszer
ki tudott venni két, hatalmas házakként magasodó k lábat a sötétségben; máskor mintha egy hideg
fénnyel izzó belsej kristály szkarabeusz forgott volna messze fölötte.
Sol végül megállt, hogy megpihenjen. Messze a háta mögött egy óriási tz ropogott, egész városok
és erdk éghettek. Eltte azok a fények ragyogtak, amik felé igyekezett: két mélyvörös ovális.
Épp a verejtéket törölte le homlokáról, amikor egy mérhetetlen hang szólt hozzá:
„Sol! Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion nev  világra, s ott mutasd be
ég áldozatul azon a helyen, amelyet majd megnevezek neked!"
És Sol álmában felállt, és így felelt:
- Ezt nem mondhatod komolyan! - Azzal továbbment a sötétségben, a vörös gömbök most már egy
alig kivehet síkság fölött függtek véres holdakként, s amikor megállt pihenni, a mérhetetlen hang
így szólt:
„Sol! Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion nev  világra, s ott mutasd be
ég áldozatul azon a helyen, amelyet majd megnevezek neked!"
És Sol lerázta magáról a hang súlyát, és jól értheten válaszolt a sötétségnek:
- Az el bb is hallottalak... a válasz továbbra is nem.
Sol ekkor már tudta, hogy álmodik, elméje egy része élvezte a jelenet iróniáját, egy másik része
azonban nem akart mást, csak felébredni. Ehelyett egy alacsony erkélyen találta magát, ahonnan
lenézve Rachelt látta, meztelenül, egy széles k tömbre fektetve. A színt a két vörös gömb világította
meg. Sol lenézett jobb kezére, és hosszú, hajlított pengéj kést talált benne. Úgy tnt, a penge és a
markolat is csontból készült.
A hang, mely egyre inkább úgy dübörgött Sol fülében, ahogy szerinte egy olcsó holo rendez 
képzelné
„Sol! Jólelfigyelj!
Isten hangját, ismét felharsant:
Az emberiség jöv je függ engedelmességedt  l. Vedd egyetlen lányodat, akit
szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion nev világra, s ott mutasd be ég áldozatul azon a helyen, amelyet
majd megnevezek neked!"
És Sol, egyszerre émelyegve és megriadva az egész álomtól, megfordult és elhajította a kést a
sötétségbe. Mire visszafordult lánya felé, a szín eltnt. A vörös gömbök minden addiginál közelebb
függtek a leveg ben, és Sol most már látta, hogy kisebb bolygónyi méret, sokszög gyémántok.
Ismét megszólalt a feler sített hang:
„Nos? Megkaptad az esélyt, Sol Weintraub. Tudod, hol találsz, ha meggondolnád magad."
És Sol félig nevetve, félig halálra rémülve felriadt az álomból. Szórakoztatta a gondolat, hogy talán
az egész Talmud és az egész Ószövetség nem több, mint egy rossz kozmikus vicc.
Körülbelül akkor,ésamikor
kilenc régészbl Sol az álmot
hat fizikusból álló látta,
csapatRachel a Hyperionon
lenygöznek volt,
találta els kutatóévének
a Kronosz er döt, ámvégén. A
túl sok
turista és leend Shrike zarándok nyüzsgött körülöttük, ezért az els, ingázással töltött hónap után
állandó tábort emeltek a romos város és az Idkriptákat rejt kis völgy között.
Miközben a csapat egyik fele a befejezetlen város legújabb lelhelyét tárta fel, Rachel, két kollégája
segítségével minden lehetséges szempontból felmérte a Kriptákat. A fizikusokat bámulatba ejtették
az antientrópikus mezk, és idejük java részét azzal töltötték, hogy színes kis zászlócskákkal
kijelölték az úgynevezett
Rachel csoportja f ként aidhullámok éppen aktuális
Szfinxnek nevezett határait.
épületben tevékenykedett, bár a k l megformált alak
sem emberre, sem oroszlánra nem emlékeztetett: talán nem is éllény volt, bár a k  monolit fels
részének lágy vonalai egy él test ívét idézték, az oldalnyúlványok pedig mindenkiben szárnyak
képzetét keltették. A többi Kriptával ellentétben, melyek nyitva álltak, és melyeket könnyen meg
lehetett vizsgálni, a Szfinxet alkotó súlyos k tömbök között keskeny folyosók kanyarogtak.
Némelyik járhatatlanná szkült, némelyik csarnok méretre tágult, de egyik sem vezetett sehova.
Nem rejtettek sírokat, kincseskamrákat, kifosztott szarkofágokat, falfestményeket, titkos járatokat -
csak egy értelmetlen labirintus rejtzött az izzadó kövek között.
Rachel és szeret je, Melio Arundez egy, legalább hétszáz éve, még valamikor a XX. században, az
egyiptomi piramisok feltárásánál kiötlött módszert alkalmazva kezdték el feltérképezni a Szfinxet. A
Szfinx legalacsonyabb pontján érzékeny sugárzás- és kozmikus háttérsugárzás érzékelket helyeztek
el, majd feljegyezték a felettük lév k tömegen áthatoló részecskék érkezési idejét és szóródási
mintázatát, így kutatva azok után a rejtett helyiségek és járatok után, melyeket még a mélyradarok
sem mutattak volna ki. A zsúfolt turistaszezon és a Hyperion Önkormányzati Tanácsa azon
aggodalma miatt, hogy a Kripták megsérülhetnek a kutatások miatt, Rachel és Melio éjfélkor jártak
ki a terepre, hogy fél órán keresztül csússzanak másszanak a kék világítógömbökkel telerakott
folyosó labirintusban, majd a több százezer tonnányi k tömeg alatt üldögélve reggelig figyeljék
szereiket, fejhallgatóikon hallgatva a haldokló csillagok gyomrában született részecskék
kattogását.
A Szfinx esetében nem jelentettek problémát az idhullámok. Úgy tnt, az összes Kripta közül ezt
óvják a legkevésbé az anti-entrópikus mezk, a fizikusok pedig gondosan kijelölték azokat az
id pontokat, amikor az iddagályok veszélyt jelenthettek. A dagály 10:00 órakor tetzött, majd
mindössze húsz perccel kés bb már vissza is húzódott a fél kilométerre délre lév Jade-kripta felé. A
turisták csak 12:00 után mehettek a Szfinx közelébe, és a biztonság kedvéért már 09:00-kor
távozniuk kellett. A fizikusok a Kripták közötti járatok és ösvények több pontján kronotropikus
érzékelket helyeztek el, egyrészt azért, hogy nyomon követhessék az idhullámok változásait,
másrészt azért, hogy figyelmeztethessék a látogatókat.
Három héttel azeltt, hogy els kutatóéve letelt volna a Hyperionon, Rachel felébredt álmából,
kimászott alvó szeret je melll, és egy dzsippel a Kriptákhoz hajtott a táborból. Arra jutottak
Melióval, hogy felesleges minden éjjel együtt ellenrizniük a mszereket; így most míg egyikük a
Szfinxben
dolgozott, addig
nék radaros a másik adatokat
feltérképezése gy jtött és foglalkozott.
- elkészítésével a végs projekt -a Jade-kripta és az Obeliszk közötti
Gyönyör , hvös éjszaka volt. Temérdek csillag ragyogott látóhatártól látóhatárig, négyszer-ötször
annyi, amennyit Rachel gyermekkorában a Barnard's World-r l látott. Az alacsony dnék suttogva
hullámzottak a déli hegyekbl érkez er s fuvallatban.
Rachel még világító fényekre figyelt fel a Kripták mellett. A fizikusok épp akkor végeztek,
felpakolva saját dzsipjeikre. Váltott velük pár szót, megivott egy kávét, míg elhajtottak, majd fogta
hátizsákját és nekivágott a Szfinx „pincéjéhez" vezet huszonöt perces útnak.
Legalább századszor ötlött fel benne a kérdés, hogy vajon ki és milyen céllal építette a Kriptákat. Az
építanyagok korának meghatározásával semmire sem mentek az antientrópikus mezk hatása miatt.
Mindössze a Kriptáknak a kanyon és az egyéb környez geológiai jellegzetességek vonatkozásában
végzett
támadt, elemzése utalt arra, építi
hogy az Idkripták hogy az építményekvoltak,
humanoidok legalább
bárfélmillió
erre csakévesek. Az embernek
az épületek az az érzése
átlagos léptéke utalt.
A Szfinx járatai például nem sok mindent árultak el: akadtak elég emberi alakúak és méretek, de
elfordult, hogy ugyanaz a folyosó néhány méterrel arrébb szennyvízvezeték nagyságúra szkült,
majd hirtelen egy természetes barlangnál tágabb és szabálytalanabb alakzattá szélesedett. Az átjárók,
már ha annak lehet nevezni ket, mivel tulajdonképpen sehová sem vezettek, ugyanolyan
gyakorisággal fordultak el háromszög, trapéz vagy tízoldalú alakban, mint normálisban.
Rachel az utolsó
csúsztatva húsz A
hátizsákját. métert egy meredek
h nélkül lejtn négykézláb
izzó világítógömbök kékes,leereszkedve tette meg,kölcsönöztek
vértelen árnyalatot maga eltt
rének és a sziklának. Amikor leért a „pincébe", úgy tnt, mintha az emberi szagok és az emberi
rendetlenség menedékébe jutott volna. A kis helyiség közepén összecsukható székek álltak, az
érzékelk, oszcilloszkópok és egyéb berendezések pedig az északi falnál lév keskeny asztalon
tornyosultak. A szemben lév fal eltti f részbakokra helyezett deszkán kávéscsészék, egy
sakktábla, egy félig elfogyasztott fánk, két puhakötés könyv és egy f szoknyás kutya
anyagfigurája díszelgett.
Rachel lepakolt, kitette termoszát a kutya mellé, és ellenrizte a kozmikus-háttérsugárzás
érzékelket. Úgy tnt, a jól ismert adatokat látja: sehol egy rejtett helyiség vagy járat, csak néhány
rés, amiket még a mélyradar sem érzékelt. Reggel Melio és Stefan beállít egy mélyszondát,
üvegszálas kamerával és levegminta vevvel, mieltt tovább fúrnának a mikro-manipulátorral. A
tucatnyi hasonló rés mindaddig semmi érdekeset nem rejtett. A táborban az a vicc keringett, hogy a
következ, legfeljebb öklömnyi lyukból miniatr szarkofágok, alulméretezett urnák és egy parányi
múmia kerül majd el -ahogy Melio mondogatta, „egy icipici kis Tutanhamon".
Rachel már csak szokásból is végigpróbálta komlogja frekvenciáit. Semmi. Ez már csak így
ködött negyven méter vastagságú szikla alatt. Szóba került, hogy kihúznak egy telefonvezetéket a
pince és a felszín között, de éget szükség nem volt rá, az idejük pedig vészesen fogyott. Rachel
ráállította komlogja input-csatornáit az érzékelk adataira, majd hátradlt székében, és megkezdte
hosszú, unalmas rködését.
Volt egy csodálatos történet a Régi Föld egyik fáraójáról -talán Kheopszról? -, aki jóváhagyta
hatalmas piramisa terveit, beleegyezett, hogy a sírkamra mélyen az építmény közepe alatt legyen,
majd éveken át klausztrofóbiás pánikban feküdt éjszakánként, nem tudva másra gondolni, csak majd
az örökkévalóságig felette tornyosuló k tonnákra. Végül elrendelte, hogy a sírkamrát helyezzék át a
nagy piramis magasságának kétharmadára. A hagyománnyal szöges ellentétben. Rachel meg tudta
érteni az uralkodót. Remélte, hogy most már jobban alszik - akárhol is van.
Rachel maga is majdnem elszunnyadt, amikor - 02:15-kor -a komlogja felciripelt, az érzékelk
felvisítottak,  pedig talpra ugrott. A szenzorok szerint a Szfinx hirtelen tucatnyi új kamrát
növesztett, melyek némelyik nagyobb volt az egész építménynél. Rachel bekapcsolta a kivetítket,
és a leveg megtelt folyamatosan változó modellekkel. A folyosók forgó Möbius-szalagokként
csavarodtak vissza önmagukba. A küls érzékelk szerint a fels építmény úgy hajlongott és
csavarodott, mint poliflex a szélben - vagy mint egy madár szárnyai.
Rachel
közben tudta, hogy valamiféle
is folyamatosan, többszörös
kiabálva diktáltaüzemzavar
az adatokatszemtanúja, de mégaakomlogjának.
és a benyomásait mszerek újrakalibrálása
Aztán több
dolog történt egyszerre.
A felette lév folyosón léptek hangját hallotta.
Minden kivetít és képerny kihunyt.
Valahol a járatokban egy idhullám riasztó kezdett harsogni.
Minden fény kihunyt.
Ez a legutolsó esemény teljességgel érthetetlen volt. A mszerek saját energiaforrásról mködtek, és
még egy nukleáris támadás kells közepén is kitartottak volna. A pincét megvilágító lámpába
nemrég tettek egy új, tíz évig is kitartó energiacellát. A folyosókon elhelyezett világítógömbök
biológiai elven mködtek, nem volt szükségük energiára.
Ennek ellenére
felkapcsolta. a fények
Semmi kihunytak. Rachel elvett egy lézerlámpát kezeslábasa térdzsebébl, és
sem történt.
Rachel Weintraubra életében elször úgy borult rá a rettegés, mint egy, a szívét markoló kéz. Alig
kapott levegt. Minden akaraterejét összeszedve tíz másodpercre teljesen mozdulatlanná vált, még a
zajokra sem figyelt, csak várta, hogy enyhüljön a pánik. Amikor megnyugodott annyira, hogy
zihálás nélkül is tudott levegt venni, kitapogatta és bekapcsolta a mszereket. Egyik sem mködött.
Felemelte komlogját és lenyomta a diskey-X. Semmi... ami persze lehetetlen volt, tekintve az egység
sérthetetlenségét
Rachel most márésa fülében
energiacellájának
hallotta a megbízhatóságát. Mégis,
szívverését, de ismét semmi. a rátör  pánikot, és elkezdett
leküzdötte
az egyetlen kijárat felé tapogatózni. A legszívesebben felsikoltott volna a gondolattól, hogy a
sötétben találjon ki a labirintusból, de nem maradt más lehetsége.
Várjunk csak! A Szfinx útveszt jét már régen telerakták lámpákkal, a világítógömböket azonban a
kutatók f zték fel. Felf zték ket. Egy perionkötél vezetett végig mindegyiken, egészen fel a
felszínig.
Remek. Rachel tovább tapogatózott a kijárat felé, tenyere alatt a hideg sziklával. Korábban is ilyen
hideg lett volna?
A lefelé vezet kürtl tisztán hallatszott valami éles, kaparászó hang.
- Melio? - kiáltotta Rachel a sötétségbe. - Tanya? Kürt?
A kaparászás nagyon közelinek tnt. Rachel hátralépett, felborítva egy széket és valamelyik mszert
a sötétségben. Valami hozzáért a hajához, s  elakadó lélegzettel emelte föl kezét.
A mennyezet alacsonyabbra került, mint korábban volt. Az ötször öt méteres tömör sziklatömb még
akkor is süllyedt, amikor a másik kezével megérintette. A folyosóra vezet  nyílás a fal
magasságának felénél helyezkedett el. Rachel arra botladozott, úgy kaszálva maga eltt karjaival,
mint egy vak. Átesett egy széken, megtalálta a mszerek asztalát, végigment mellette a távolabbi
falig, és érezte, ahogy a kürtfolyosó alsó pereme eltnik a továbbra is ereszked mennyezet alatt.
Csak egy másodperccel azeltt rántotta el a kezét, hogy a k tömb levágta volna az ujjait.
Rachel leült a sötétségben. Az egyik oszcilloszkóp nekifeszült a mennyezetnek, míg csak össze nem
tört az alatta lév asztal. Rachel rövid, kétségbeesett mozdulatokkal forgatta a fejét ide-oda. Alig egy
méterre tle fémes csikorgás hangzott fel - szinte valamilyen légzés hangja. Hátrálni kezdett,
négykézláb csúszva a hirtelen törött berendezési tárgyakkal megtelt padlón. A légzés hangosabb lett.
Valami éles és végtelenül hideg ragadta meg a csuklóját.
Rachel végre felsikoltott.
Akkoriban még nem volt fatline adó a Hyperionon. A HS Farraux City rotahajó sem rendelkezett
fénysebességnél gyorsabb kommunikációs eszközökkel. így hát Sol és Sarai akkor hallottak elször
lányuk balesetér l, amikor a Hegemónia parvatii konzulátusa fatline-on értesítette az egyetemet,
hogy Rachel megsérült, és eszméletlen, de az állapota stabil, és egy kórház-fáklyahajóval átszállítják
a Parvatiról a Renaissance Vector Hálón belüli világára. Az utazás b tíz hajónapig tartott, és öt
hónapos ideltolódással járt. Sol és felesége számára ez az öt hónap maga volt a pokol, és mire a
kórházhajó belépett a Renaissance térkapu nexusába, legalább ezerszer elképzelték a legrosszabbat.
Nyolc éve látták
A DaVinci-i utoljára Rachelt.
egészségügyi központ egy lebeg torony volt, amit egy közvetlenül sugárzott
energianyaláb tartott a leveg ben. Lélegzetelállító kilátás nyílt a Como-tengerre, de sem Sol, sem
Sarai nem méltatta egy pillantásra sem, miközben lányukat keresve sorra járták az emeleteket. Az
intenzív osztály tömegközéppontjában találtak rá Dr. Singhre és Melio Arundezre. Nem sok id t
vesztegettek a bemutatkozásra.
- Rachel? - kérdezte Sarai.
- Alszik - felelte Dr. Singh. Magas, arisztokratikus, ám kedves szem n volt. - Amennyire meg
tudtuk állapítani, fizikai... hm... sérülései nincsenek. De most már mintegy tizenhét szabványhete
eszméletlen, a saját ideje szerint. Az agyhullámai csak az utóbbi tíz napban utaltak mélyalvásra
kóma helyett.
- Nem értem - rázta meg a fejét Sol. - Baleset történt a terepen? Robbanás, vagy mi?
Sarai leült az ágyra és átölelte.

- Minden rendben, kicsim. Minden rendben lesz.
Melio lépett be a szobába, borostásan, haja összevissza állt a szomszédos helyiségben töltött
éjszakától.
- Rache?
Rachel felnézett rá anyja
- Hü - köszöntötte a férfitkarjainak biztonságot jelent
szinte szégyenlsen. ölelésébl.
- Visszajöttem.
Sol mindig is úgy vélte, hogy az orvostudomány nem túl sokat változott a piócák és a köpölyözés
kora óta; manapság centrifugákba dugták az embert, megváltoztatták a test mágneses mezejét,
hanghullámokkal bombázták az áldozatot, a sejteket megcsapolva kifaggatták az RNS-t, majd
hallgatólagosan, nyíltan ki nem mondva beismerték, hogy semmit sem tudnak. Csak a számlák lettek
vaskosabbak.
Sol egy székben szunyókált, amikor Rachel hangja felébresztette.
- Apa?
- Itt vagyok, kölyök - ült föl és nyúlt lánya kezéért Sol.
- Hol vagyok, apa? Mi történt velem?
- Egy kórházban vagy, a Renaissance-on, kicsim. Baleset történt a Hyperionon. Semmi bajod, csak
az emlékezeted zavarodott össze egy kicsit.
- Kórházban? - kapaszkodott Rachel apja kezébe. - A Hálóban? Hogy kerültem ide? Mióta vagyok
itt?
- Úgy öt hete - suttogta Sol. - Mi az utolsó dolog, amire emlékszel, Rachel?
A lány hátradlt a párnáira, és megérintette a homlokára er sített apró érzékelket.
- Elmentünk Melióval a gylésre. Megbeszéltük a csapattal, hogy hogyan állítsuk fel a mszereket a
Szfinxben. Ó... apa... még nem meséltem Méltóról...  a...
- Igen - bólintott Sol, és átnyújtotta Rachelnek a lány kom-logját. - Tessék, kölyök. Hallgasd meg. -
Azzal kiment a szobából.
Rachel megérintette a diskey-t, és szaporán pislogni kezdett, ahogy meghallotta a saját hangját.
- Oké, Rache, tehát most ébredtél fel. Össze vagy zavarodva. Nem tudod, hogy kerültél ide. Nos,
valami történt veled, kölyök. Figyelj!
- Ez a felvétel a Hedzsra 457. évében, vagy a régi idszámítás szerint Kr. u. 2739-en, a tizedik
hónap tizenkettedik napján készült. Igen, tudom, hogy ez fél szabvány évvel kés bb van, mint az
utolsó dolog, amire emlékszel. Figyelj!
- Valami történt a Szfinxben. Elkapott az iddagály. Megváltoztatott. Napról napra fiatalodsz,
akármilyen hülyén hangzik is. A tested minden percben fiatalabb, bár pillanatnyilag nem ez a
legfontosabb. Amikor alszol... amikor alszunk... felejtesz. Újabb napot veszítesz a balesetet
megel emlékeidbl. Ami azóta, illetve addig történt, azt már elfelejtetted. Ne kérdezd, miért. Az
orvosok sem tudják. A szakértk sem tudják. Ha egy analógiát szeretnél, gondolj egy
szalagféregvírusra...
visszafelé haladva. egy régi fajtára... ami felfalja a komlogod adatait... az utolsó bejegyzéstl
- Nem tudják, miért alvás közben veszted el az emlékeidet. Megpróbáltak ébren tartani, de harminc
óra után egyszer en katatóniás állapotba kerültél, és a vírus elvégezte a dolgát. Vagy mi a fene.
- Tudod mit? Ez, hogy harmadik személyben beszélek rólad, egyfajta terápia. Most épp itt fekszem,
várom, hogy elvigyenek egy vizsgálatra, tudva, hogy amikor visszajövök, el fogok aludni... tudva,
hogy megint mindent el fogok felejteni... és kurvára félek az egésztl.
- Oké, állítsd a diskey-t a közelmúltra, és elmondok mindent, ami a baleset óta történt. Ja igen...
anya és apa itt vannak, és tudnak Melióról. Én azonban nem tudok róla annyit, mint régen. Mikor
feküdtünk le vele elször, hm? A Hyperionon töltött második hónapban? Akkor már csak néhány
hetünk maradt, Rachel, aztán csak ismer sök leszünk. Örülj az emlékeidnek, kölyök, amíg teheted.
- Ez volt a tegnapi Rachel. Vége.
Amikor Sol belépett a szobába, lányát egyenes háttal ülve találta az ágyban. Rachel sápadt, rémült
arccal szorította magához a komlogot.
- Apa...
Sol odaült mellé, és hagyta, hadd sírjon... immár a huszadik egymást követ estén.
Nyolc szabványhéttel a Renaissance-ra érkezésük után Sol és Sarai a DaVinci-i térkapu
multiportálnál
- Szerintem nem búcsút
lettintettek
volna Rachelnek és Meliónak,
szabad eljönnie majd hazaléptek
a kórházból a Barnard's
-morogta Sarai, World-re.
miközben felszálltak a
Crawfordba induló esti siklóra. Alattuk a kontinens aratásra kész derékszögekbl álló patchworknek
nt.
- Anya - tette a kezét a térdére Sol -, az orvosok örökre ott tartották volna. De most már csak
kíváncsiságból. Mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy segítsenek rajta... és semmi sem segített.
Rachelnek élnie kell az életét.
- De miért... miért vele ment el? - kérdezte Sarai. - Hiszen alig ismeri.
Sol felsóhajtott, és hátradlt ülésében.
- Két hét múlva már egyáltalán nem fog emlékezni rá -mondta. - Legalábbis úgy, mint ahogy most
vannak. Próbáld meg az  helyébe képzelni magad, anya. Minden nap azzal küszködik, hogy
megtalálja a helyét egy rült világban. Huszonöt éves és szerelmes. Hadd legyen boldog!
Sarai az ablak felé fordította az arcát, és együtt, egy szót sem szólva nézték az este peremén
kipányvázott léggömbként függ vörös napot.
Sol már jócskán benne járt a második szemeszterben, amikor megérkezett Rachel üzenete.
Egyirányú hívás volt, a freeholmi térkapu-kábelen keresztül, s a lány képe ismer s szellemként
lebegett a régi hologödör közepén.
- Hi, anya, hi, apa! Bocs, hogy nem írtam és nem hívtalak az elmúlt néhány hét alatt. Azt hiszem,
tudjátok, hogy otthagytam az egyetemet. És Meliót is. Hülyeség volt megpróbálkozni a
posztgraduális anyaggal. Amit hétf n tanulunk, azt keddre elfelejtem. Még a diszkekkel és a komlog
bejegyzésekkel is vesztett csata volt. Esetleg beiratkozhatnék a rendes egyetemi programra... az
egész itt van a fejemben! Csak vicceltem.
- Melióval is túl keményen bántam. Legalábbis a jegyzeteim szerint. Nem az  hibája, ebben biztos
vagyok.  mindvégig kedves volt, türelmes és szeret. Éppen csak... szóval nem lehet minden nap a
semmibl felépíteni egy kapcsolatot. A lakásunk tele volt a kettnkr l készített fotókkal, a
kettnkr l írt jegyzeteimmel, hyperioni holókkal, de... tudjátok. Reggelente teljesen idegen volt.
Délutánra kezdtem elhinni, mi van köztünk, még ha nem is emlékeztem rá. Este a karjaiban sírtam...
aztán el bb-utóbb elaludtam. Jobb ez így.
Rachel képe elhallgatott, elfordult, mintha meg akarta volna szakítani a kapcsolatot, aztán megállt.
Rámosolygott szüleire.
- Szóval a lényeg az, hogy egy idre otthagytam az egyetemet. A freeholmi egészségügyi központ
állásban alkalmazna, de még össze kell kapniuk magukat... a Tau Ceti Kutatási Intézettl olyan
ajánlatot kaptam,nevezték...
honoráriumnak" amire nehéz nemetmint
ami több mondani. Felajánlottak
amit négy egy aolyan...
évért fizettünk azt hiszem,
Nightenhelseren és a„kutatási
Reichs-
en együttvéve.
- Nem fogadtam el. Bejárok még hozzájuk, de az RNS beültetésektl csak horzsolásaim lesznek,
meg depresszióm. Persze lehet, hogy azért van depresszióm, mert reggelente nem emlékszem, hol
szedtem össze a horzsolásokat. Ha-ha.
- Mindegy. Egy ideig Tanyánál maradok, aztán talán... szóval arra gondoltam, hogy talán
hazamegyek. A második hónapban lesz a szülinapom... megint huszonkett leszek. Bizarr, nem?
Akárhogy is, sokkal könnyebb ismer sök között, és Tanyával is akkor ismerkedtem meg, amikor
ideköltöztem, huszonkét éves koromban... biztos értitek.
- Szóval... megvan még a régi szobám, anya, vagy mahdzsong-barlangot csináltál belle, ahogy
mindig
tényleg fenyegetztél? írjatok,
beszélhetünk. Én csak...vagy hívjatok fel! Legközelebb kiszorítom a pénzt egy kétirányúra, és
azt hiszem...
Legyintett.
- Mennem kell. Sziasztok. Szeretlek benneteket.
Sol egy héttel Rachel születésnapja eltt repült el Bussard Citybe, hogy felvegye lányát a bolygó
egyetlen nyilvános tér-kapu-terminexén. 0 látta meg hamarabb Rachelt, ahogy ott állt csomagjaival a
virágóra mellett. Fiatalnak látszott, de nem észreveheten fiatalabbnak, mint amikor búcsút intettek
egymásnak a Renaissance
magabiztos lenne Vectoron.
a testtartása. MegráztaNem, mégsem:
a fejét, Sol észrevette,
hogy elzze a gondolatot,hogy mintha lányának,
odakiáltott kevésbé
majd futni kezdett, hogy megölelje.
Rachel arcára annyira mély döbbenet ült ki, amikor elengedték egymást, hogy nem lehetett nem
tudomást venni róla.
- Mi a baj, kicsim? Mi történt?
Azon kevés alkalmak egyike volt, amikor lánya egyáltalán nem tudott megszólalni.
- Én... te... elfelejtettem - dadogta. Megrázta a fejét, mint régen szokta volt, és sikerült egyszerre
felnevetnie és sírva fakadnia. - Megváltoztál apa, ez minden. Úgy emlékszem rád, mintha... szó
szerint... tegnap váltunk volna el. Amikor megláttam a... hajad... - Rachel a szájához kapta a kezét.
Sol végigsimította fejbrét.
- Ah, igen! - mondta, hirtelen maga is a sírás és a nevetés határán. - Több mint tizenkét év telt el,
míg tanultál és utaztál. Öreg vagyok. És kopasz. - Ismét kitárta két karját. - Isten hozott itthon,
kicsim!
Rachel bebújt ölelése oltalmazó gy jébe.
Néhány hónapig rendben mentek a dolgok. Rachel jobban érezte magát az ismer s dolgok között,
Sarai lánya betegsége felett érzett szívfájdalma pedig ideiglenesen enyhült az örömt l, hogy ismét
otthon van velük.
Rachel minden reggel korán kelt, és megnézte saját „orientációs msorát", melyben - Sol tudta -  és
Sarai tucatnyi évvel öregebben szerepeltek, mint ahogy lányuk emlékezett rájuk. Megpróbálta
elképzelni, milyen lehet Rachelnek: felkel az ágyában, friss emlékekkel, huszonkét évesen, utolsó
vakációján, mieltt egy másik bolygóra költözne posztgraduális tanulmányai miatt, és egyszer csak
meglátja hirtelen megöregedett szüleit, a házban és a városban történt ezernyi apró változást, az új
lapokat... a történelem mellette elszáguldott éveit.
Sol nem tudta elképzelni.
Az els hibát azzal követték el, hogy engedtek Rachel kívánságának, és meghívták a régi barátait a
huszonkettedik születésnapjára: ugyanazt a társaságot, akikkel annak idején ünnepelt - a szószátyár
Nikit, Don Stewartot és barátját, Howardot, Kathi Obeget és Marta Tynt, a legjobb barátját, Linna
McKylert - mindannyian akkor végeztek az egyetemen, kibújva gyermekkoruk burkából, hogy új
életet kezdjenek.
Rachel mindannyiukkal találkozott hazatérése óta. Azonban aludt... és felejtett. Sol és Sarai pedig ez
alkalommal elfelejtették, hogy felejtett.
Niki harmincnégy
 beszéd, de Rachel szabványéves
mércéjével volt,
mérvekét gyerekkel
söreg. - még
Don és mindig
Howard energikus, még
a befektetéseikr mindig
l, gyerekeik
sporteredményeir  l és közelg nyaralásukról beszéltek. Kathi zavarban volt, csak kétszer szólt
Rachelhez, akkor is úgy, mintha egy imposztorral beszélt volna. Linna, aki az eltelt évek során hív
zen gnoszticista lett, sírva fakadt, és korán elment.
Amikor mindannyian távoztak, Rachel szótlanul, a maradék tortára meredve ült a parti romjai között
a nappaliban. Nem sírt. Mieltt felment volna a szobájába, megölelte az anyját és belesúgott apja
fülébe:
- Apa, kérlek, soha többé ne engedd, hogy ilyet csináljak!
Aztán felment, és lefeküdt aludni.
Tavaszodott, amikor Sol ismét látta az álmot. Elveszetten bolyongott egy nagy, sötét helyen, amit
csak két vörös
kifejezéstelen gömb világított meg. A legkevésbé sem volt abszurd, amikor megszólalt a
hang:
„Sol! Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion nev világra, s ott mutasd be
égáldozatul azon a helyen, amelyet majd megnevezek neked!"
És Sol belesikoltott a sötétségbe:
- Már a tied, te szemét! Mit tegyek, hogy visszakapjam? Mondd meg! Mondd meg, hogy az isten
verjen meg!
És Sol Weintraub
szobában békésen izzadtan, szemében
alszik a lánya, könnyekkel,
és közben szivében
a nagy féreg falja.haraggal riadt föl. Érezte, hogy a másik
A következ hónapokban Sol megszállottan elkezdte gy jteni az információkat a Hyperionról, az
Idkriptákról és a Shrike-ról. Gyakorlott kutatóként döbbenten látta, hogy milyen kevés szilárd adat
van err  l a provokatív témáról. Ott volt persze a Shrike Egyháza - a Barnard's World-ön nem állt
temploma, de a Háló számos világán igen -, azonban hamarosan rá kellett jönnie, hogy a Shrike-
kultusz irodalmában szilárd tényeket találni olyan, mint megpróbálni feltérképezni Sarnathot egy
buddhista kolostor felkeresése révén. A Shrike Egyházának dogmája említést tett az idl, de csak
abban az értelemben, hogy a Shrike „...a Megtorlás Angyala az Idn Túlról", és hogy a Régi Föld
halálával véget ért az igazi id az emberiség számára, s az azóta eltelt négy évszázad „hamis id"
volt. Sol a tanaikat a legtöbb valláséhoz hasonlóan az üres fecsegés és a köldökbámulás szokásos
elegyének találta. Ennek ellenére fel akarta keresni az egyik templomukat, amint végzett néhány
komolyabb kutatási iránnyal.
Melio Arundez újabb expedíciót szervezett a Hyperionra, ismét a Reichs Egyetem támogatásával. Ez
alkalommal kifejezetten a Rachelben a Merlin betegséget kiváltó iddagályjelenség elszigetelését és
megértését tzték ki célul. Jelents elrelépést jelentett a Hegemónia Protektorátusának azon
döntése, hogy az expedícióval elküldött egy térkapu adóvevt a keatsi konzulátusnak. De még így is
három Háló évnek kellett eltelnie, míg a csapat megérkezett a Hyperionra. Sol elször ösztönösen
Arundezzel akart menni - az biztos, hogy a holodrámákban a f szereplk visszatértek volna a
tetthelyre. Sol azonban néhány perc múlva úrrá lett késztetésén. Történész volt és filozófus; a
legjobb esetben is csak minimális mértékben tudott volna hozzájárulni az expedíció sikeréhez.
Rachel továbbra is megtartotta a képzett régészhallgató érdekldését és tudását, de ez a tudás napról-
napra csökkent egy kicsit, és Sol semmi értelmét nem látta volna annak, hogy visszavigye a baleset
helyszínére. Minden egyes nap sokkot jelentett volna lányának, ráadásul egy olyan feladat elvégzése
közben, melyhez az övénél több ismeretre lett volna szükség. Sarai soha nem egyezett volna bele.
Sol teljesen félretette a könyvet, amin dolgozott -Kierkegaard az etikáról, mint kompromisszumos
erkölcsr  l alkotott elméletének elemzését a Hegemónia törvényhozására alkalmazva -, és minden
erejét az idl, a Hyperionról és Ábrahám történetér l szóló adatok gy jtésének szentelte.
Egymás után teltek a hónapok, és az információgy jtés nem elégítette ki cselekvési kényszerét.
Idnként ráömlesztette haragját a Rachelhez zarándokokként áramló orvosokra és tudósokra.
- Hogy a fenébe történhet ilyesmi! - üvöltött az egyik specialistára, aki elkövette azt a hibát, hogy
nagyképen és le-ereszkeden beszélt a páciens apjával. Az orvos feje annyira szrtelen volt, hogy
az
Sol,arca
szómintha
szerintcsak biliárdgolyóra
galléron ragadva a festett
hátrálóvonalakból
szakértt. -állt
Még volna.
nem- látszik,
A lányom egyre kisebb!
de csökken - harsogta
a csonttömege!
Hogy kezdhet egyáltalán ismét gyerekké válni? Hogy a pokolba lehet ezt összeegyeztetni a
tömegmegmaradás törvényével?
A szakért szóra nyitotta a száját, de Sol olyan hevesen rázta, hogy nem tudott megszólalni.
Szakállas kollégája válaszolt helyette.
- M. Weintraub - kezdte -, uram! Meg kell értenie, hogy a lánya pillanatnyilag egy... hm...
gondoljon rá úgy, mintha egy korlátozott, fordított entrópiájú térben élne.
Sol a másik férfi felé pördült.
- Azt akarja mondani, hogy egyszer en egy buborékban van, amiben visszafelé halad az id?
- Izé... nem - dörzsölte meg idegesen az állát az orvos. -Talán jobb analógia... legalábbis
biológiailag... az, hogy fordítva mködik az élet/anyagcsere mechanizmusa... izé...
- Ostobaság! - csattant fel Sol. - Nem szívja vissza az ürülékét és nem hányja ki az ételt! És mi van a
neurológiai tevékenységgel? Ha megfordítjuk az elektrokémiai impulzusokat, értelmetlen eredményt
kapunk. Az agya mködik, uraim... az emlékezete halványul napról-napra. Miért, uraim? Miért?
A kopasz specialista végre megtalálta a hangját.
- Nem tudjuk, miért, M. Weintraub. Matematikai szempontból az ön lánya egy id ben megfordított
egyenletre
Nem emlékeztet...
tudjuk, vagyéstalán
hogyan történt, egy olyan
azt sem tudjuk,tárgyra, ami egymeg
miért történik sebesen pörg fekete
az esetében lyukonlehetetlen,
a fizikailag haladt át.
M. Weintraub. Egyszer en nem tudunk eleget.
Sol kezet rázott a két férfival.
- Remek. Csak ezt akartam tudni, uraim. Jó utat hazafelé!
Rachel a huszonegyedik születésnapján, miután mindannyian lefeküdtek, bekopogtatott Sol ajtaján.
- Apa?
- Mi az, kölyök? - lépett oda az ajtóhoz köntösét felvéve Sol. - Nem tudsz aludni?
- Már két napja nem alszom - suttogta a lány. - Serkentket szedek, hogy végig tudjam nézni a
Tudni akarod? fájl minden bejegyzését.
Sol bólintott.
- Apa, lejönnél velem egy italra? Van néhány dolog, amit szeretnék megbeszélni veled.
Sol felvette a szemüvegét, és követte lányát a lenti nappaliba.
Ez lett az els és utolsó alkalom, hogy Sol berúgott a lányával. Nem féktelen berúgás volt - egy ideig
beszélgettek, aztán vicceket kezdtek mesélni, poénokat sütöttek el egymás rovására, míg végül már
egyikük sem bírta folytatni a röhögéstl. Rachel belekezdett egy újabb sztoriba, a legmulatságosabb
résznél belekortyolt a whiskey-jébe, de olyan nevetés tört rá, hogy az orrán prüszkölte ki az italt.
Mindketten úgy érezték, hogy ez a legmulatságosabb dolog, ami valaha történt velük.
- Hozok még egy üveggel - mondta Sol, amikor csillapodott a jókedvük. - Tavaly karácsonykor
kaptam Moore dékántól egy kis scotch-ot... azt hiszem.
Amikor lépteire gondosan ügyelve visszatért, Rachel a díványon ült és épp hátrasimította a haját a
kezével. Sol töltött neki egy kicsit, és egy ideig szótlanul ittak.
- Apa?
- Igen?
- Végignéztem az egészet. Láttam magam, hallottam magam, láttam Linna meg a többiek holóit,
középkorúan...
- Hát azért még nem középkorúak - vetette közbe Sol. -Linna a jöv hónapban lesz harmincöt...
- Akkor is öregek, tudod, hogy értem. Mindegy. Elolvastam az orvosi jelentéseket, láttam a
hyperioni fotókat, és tudod, mire jöttem rá?
- Mire?
- Semmit sem hiszek el az egészbl, apa.
Sol letette italát és rámeredt lányára. Az arca teltebb volt, mint régebben, éretlenebb. És sokkal
szebb.
- Úgy értem, elhiszem! - nevetett fel Rachel kurtán. - Nem hinném, hogy te meg anya ilyen
kegyetlen tréfát znétek velem. Meg aztán ott van... a korod... az újságok, meg minden. Tudom,
hogy igaz, de nem hiszem el. Érted, mit akarok mondani, apa?
- Igen - bólintott Sol.
- Ma reggel is felébredtem, és az jutott eszembe: Remek... holnap lesz a paleontológia vizsgám, és
még semmit nem tanultam. Már alig vártam, hogy mutassak egy-két dolgot Roger Shermannak...
annyira okosnak képzeli magát.
Sol ivott egy kortyot.
- Roger három éve meghalt egy repül balesetben, Bussardtól délre - mondta. Nem tette volna, ha
nem dolgozik benne a whiskey, de meg kellett tudnia, hogy nem rejtzik-e Rachelben egy másik
Rachel.
- Tudom - húzta fel a térdét az állához a lány. - Mindenkit felhívtam, akit ismertem. Nagyi halott.
Eikhardt professzor már nem tanít. Niki hozzáment valami... ügynökhöz. Sok minden történt négy év
alatt.
- Több mint tizenkett - helyesbített Sol. - A hyperoni oda-vissza út alatt hat év telt nekünk, akik
itthon maradtunk.
-SolDebólintott.
hát ez normális! - sírta el magát Rachel. - Rengetegen utaznak a Hálón kívülre. Nekik sikerül.
- Ez azonban más, kölyök.
Rachel kipréselt magából egy mosolyt, és felhajtotta whiskey-je maradékát.
- És akkor még finoman fogalmaztál. - Éles csattanással tette le a poharat az asztalra. - Figyelj,
döntöttem. Két és fél napig tartott, amíg minden anyagot átnéztem, amit... elkészített... mármint
amint én elkészítettem magamnak, hogy tudjam, mi történt velem... de nem segít!
Sol tökéletes mozdulatlanságban ült, még levegt sem mert venni.
- Úgy értem - folytatta Rachel -, hogy ha nap mint nap fiatalabb leszek, olyan emberek emlékét
veszítve el, akiket még nem is ismerek... akkor mi lesz holnap? Egyre fiatalabb és kisebb és butább
leszek, míg egyszer csak eltnök? Jézusom, apa! - Rachel még szorosabban ölelte magához térdeit. -
A maga hátborzongató módján még vicces is, nem?
- Nem - felelte Sol halkan.
- Nem, tényleg nem az - ismerte be Rachel. Nagy, sötét szemeiben könnycseppek csillogtak. - A
világ legszörny bb rémálma lehet neked meg anyának. Minden nap látjátok, ahogy lejövök a
lépcsn... értetlenül... a tegnap emlékeivel ébredve, aztán a saját hangomon hallva, hogy a tegnap
évekkel ezeltt volt. Hogy szerelmes voltam valami Amelio nev fickóba...
- Melio - suttogta Sol.
- Mindegy. Egyszer en nem segít, apa. Mire kezdeném felfogni, annyira elfáradok, hogy aludnom
kell. Aztán meg... aztán meg tudod, mi történik.
- Mit... - kezdte Sol, de meg kellett köszörülne a torkát. -Mit szeretnél, mit tegyünk, kicsim?
Rachel a szemébe nézett és elmosolyodott. Ugyanaz a mosoly volt, amivel öt hetes kora óta
rendszeresen megajándékozta Solt.
- Ne mondjátok el, apa! - mondta határozottan. - Ne engedjétek, hogy én elmondjam magamnak.
Csak fájdalmat okozok vele. Tudod, én nem éltem át azokat az idket... - Elhallgatott, és
megérintette a homlokát. - Tudod, hogy értem, apa. Az a Rachel, aki elment egy másik bolygóra,
szerelmes lett és megsérült... az egy másik Rachel volt! Nem akarom elszenvedni az  fájdalmát. -
Most már hangosan zokogott. -Megértesz? Megértesz engem, apa?
- Igen - suttogta Sol. Kitárta a karját, és érezte mellkasán a melegséget és a könnyeket. - Igen,
megértelek, kicsim.
A következ évben sn érkeztek a Hyperionról a fatline-üzenetek, de mind negatív volt. Nem
sikerült felfedni az antientrópikus mezk jellegét és forrását. A Szfinx körül nem mértek szokatlan
idhullám tevékenységet.
állat váratlanul A dagályok
elpusztult, de által érintett
a Merlin betegséget nemterületeken végzett
sikerült újra állatkísérletek
elidézni. soránüzenetét
Melio minden néhány
azzal fejezte be, hogy „Mondják meg Rachelnek, hogy szeretem".
Sol és Sarai hitelt vettek fel a Reichs Egyetemtl, hogy Bussard Cityben korlátozott Poulsen
kezelésben részesülhessenek. Már túl öregek voltak ahhoz, hogy az eljárás még egy évszázaddal
meghosszabbítsa életüket, de legalább a külsejük egy, az ötvenes, nem pedig a hetvenes évei felé
közeled páré lett. Átnézték a családi fotóalbumokat, és megállapították, hogy nem lesz nehéz úgy
öltözködniük, mint másfél évtizeddel azeltt.
A tizenhat éves Rachel az egyetem rádiójára hangolt komlogjával a kezében szaladt le a lépcs n.
- Ehetek rizspelyhet?
- Nem azt eszel minden reggel? - mosolyodott el Sarai.
-csörgött
De - vigyorgott Rachel.
a telefon. Nem Niki- keresett?
Csak arra gondoltam, hogy esetleg elfogyott, vagy valami. Hallottam,
- Nem - rázta meg a fejét Sol.

- A fenébe! - toppantott Rachel, aztán a szüleire nézett. -Elnézést. De megígérte, hogy rögtön felhív,
amint kijönnek a pontszámok. Három hete vizsgáztunk. Az ember azt hinné, már rég készen vannak.
- Ne aggódj! - csitította Sarai. Odavitte a kávéskancsót az asztalhoz, tölteni kezdett Rachelnek, de
aztán maga elé húzta a csészét. - Ne aggódj, kicsim. ígérem, olyan jó pontszámaid lesznek, hogy
bármelyik iskolába bekerülhetsz.
- Anya! - sóhajtott fel Rachel. - Te nem tudod, mi folyik itt! Odakint farkastörvények uralkodnak. -
A homlokát ráncolta. - Nem láttátok a matek ansible-met? A szobámban teljes a felfordulás. Semmit
nem találok.
Sol megköszörülte a torkát.
- Ma nem kell iskolába menned, kölyök. Rachel értetlenül meredt rá.
- Nem kell iskolába mennem? Kedden? Hat héttel az érettségi eltt? Mi van?
- Beteg voltál - szögezte le Sarai határozottan. - Egy napot itthon maradhatsz. Csak ma.
- Beteg voltam? - mélyültek el a ráncok Rachel homlokán. - Nem érzem betegnek magam. Csak
valahogy... valahogy nincsenek a helyükön a dolgok. Például miért van a dívány a médiaszoba
közepén? És hol van Guba? Hívtam többször is, de nem jött el.
- Egy pár napig beteg voltál - érintette meg Sol lánya csuklóját. - A doktor azt mondta, kieshet
néhány dolog az emlékezetedbl. Majd megbeszéljük, míg átsétálunk a campusba. Jössz?
- Iskola helyett az egyetemre? - derült fel Rachel. - Persze! - Hirtelen szörnyülköd arcot vágott. -
Már ha nem futunk össze Roger Shermannal. Most elséves, és annyira fárasztó.
- Nem fogunk találkozni vele - ígérte Sol. - Kész vagy?
- Majdnem. - Rachel lehajolt és megölelte édesanyját. -Szevasz, tavasz!
- Jön a nyár! - mosolygott Sarai.
- Oké! - vigyorodott el Rachel. Hosszú haja meglebbent. -Kész vagyok!
A Bussard Citybe való állandó utazgatások miatt kénytelenek voltak venni egy EMJ-t, és Sol egy
hideg, szi napon a leglassabb utat választotta, jóval a f  forgalmi pályák alatt, kiélvezve az alatta
elsuhanó learatott mezk látványát és illatát. A földeken dolgozó férfiak és nk közül sokan
odaintettek neki.
Bussard bámulatosan megntt Sol gyermekkora óta, de a zsinagóga még mindig ott állt a város egyik
legrégebbi negyedének peremén. A templom öreg volt, Sol öregnek érezte magát, még a belépéskor
a vállára terített jarmulke is söregnek tnt, vékonyra kopott az évtizedes használat során, csak a
rabbi volt fiatal. Sol észrevette, hogy legalább negyven lehetett már - haja megritkult a sötét sapka
két oldalán -, de Sol szemében jóformán kisfiúnak látszott. Megkönnyebbülten fogadta a rabbi
javaslatát, hogy beszélgetésüket az utca másik oldalán lév parkban folytassák.
Leültek egy padra. Sol meglepetten vette észre, hogy még mindig nála van a jarmulke, s egyik
kezébl a másikba rakosgatja a ruhadarabot. A leveg ben ég levelek és az el esti es illata
lengett.
-a lánya
Nem egészen
akkor lettértem,
beteg,M. Weintraub
amikor - mondta
elkezddtek az aálmok?
rabbi. -Az álom nyugtalanítja, vagy az a tény, hogy
Sol a nap felé emelte az arcát.
- Igazából egyik sem - felelte. - Inkább az, hogy valamiért úgy érzem, a két dolog kapcsolatban áll
egymással.
A rabbi az alsó ajkára tette az egyik ujját.
- Mennyi ids a lánya?
- Tizenhárom éves - válaszolta Sol alig észrevehet habozás után.
- És a betegsége... súlyos? Életveszélyes?
- Nem életveszélyes. Még nem.
A rabbi összekulcsolta két kezét tekintélyes pocakja eltt.
-- Természetesen.
Ugye, nem hiszi... Szólíthatom Sóinak?
- Sol, ugye, nem hiszi, hogy az álma... hogy valamilyen módon az álma okozta a lánya betegségét?
Ugye, nem?
- Nem - felelte Sol, de egy pillanatra elgondolkodott mélyen legbelül, hogy az igazat mondja-e. -
Nem, rabbi, nem hiszem...
- Szólítson Morfnak, Sol.
-okozza
Rendben
Rachelvan,betegségét.
Mórt. NemAztazértviszont
jöttemhiszem,
el önhöz, merttalán
hogy azt hiszem, hogy én...
a tudatalattim vagy
próbál az mondani
meg álmom...
valamit nekem.
Mórt enyhén elre-hátra kezdett ringatózni.
- Ebben talán többet segíthetne egy idegspecialista, vagy egy pszichológus, Sol. Nem tudom, én
mit...
- Ábrahám története érdekel - vágott a szavába Sol. - Úgy értem, ismerem valamennyire a
különböz etikai rendszereket, de elég nehezen értem meg azt, amelyik azzal kezddik, hogy
megparancsolja egy apának fia megölését.
- Nem, nem, nem! - kiáltott fel a rabbi, meglengetve furcsa mód gyerekes ujjait maga eltt. -
Amikor eljött az id, Isten megállította Ábrahám kezét. Nem engedte volna, hogy az  nevében
embert áldozzanak. Az Úr akaratának való engedelmesség, az...
- Igen - bólintott Sol. - Az engedelmesség. De a történet szerint „Akkor Ábrahám kinyújtotta kezét,
vette a kést, hogy feláldozza a fiát". Isten bizonyára belenézett a lelkébe, és látta, hogy Ábrahám
készen áll megölni Izsákot. A Genezis Istenét nem elégítette volna ki az engedelmesség puszta, bels
elhatározás nélküli látszata. Mi történt volna, ha Ábrahám jobban szereti a fiát, mint Istent?
Mórt egy pillanatig a térdén dobolt az ujjaival, majd megfogta Sol felkarját.
- Sol, megértem, hogy aggasztja lánya betegsége. De ne keverjen bele egy nyolcezer évvel ezeltt
papírra vetett történetet. Meséljen még a kislányáról! Úgy értem, a gyerekek ma már nem halnak
bele semmilyen betegségbe. Legalábbis a Hálón belül.
Sol felállt, elmosolyodott, és hátralépve kiszabadította a karját.
- Szívesen beszélgetnék még, Mórt. Tényleg szívesen. De most vissza kell mennem. Este órám van.
- Szombaton eljön a templomba? - kérdezte a rabbi, kinyújtva tömzsi ujjait még egy utolsó emberi
érintésre.
Sol a fiatalabb férfi kezébe ejtette a jarmulkét.
- Valamikor a napokban, Mort. Valamikor a napokban eljövök.
Azon az szön, valamivel kés bb, Sol kinézett dolgozószobája ablakán, és egy férfi sötét alakját
pillantotta meg a ház eltti kopár szilfa alatt. A média, gondolta összeszoruló szívvel. Már egy
évtizede rettegte a napot, melyen a titok kitudódik, tudva, hogy az egyszer  crawfordi élete végét
fogja jelenteni. Kiment a hideg estébe.
- Melio! - kiáltott fel, meglátva a magas férfi arcát.
A régész kezét hosszú, kék kabátja zsebébe dugva álldogált. Az utolsó találkozásuk óta eltelt tíz
szabványév
járhatott. ellenére Arundez
A fiatalember nem arcát
napbarnított sokatazonban
öregedett - Sol úgyráncok
gondterhelt vélte,szabdalták.
még mindig húszas éveiben
- Sol - mondta, miközben szinte szégyenlsen elre nyújtotta kezét.
Sol melegen megrázta a kezet.
- Nem tudtam, hogy visszajött. Jöjjön be a házba!
- Nem - hátrált egy fél lépést a régész. - Már egy órája állok itt, Sol. Nincs bátorságom belépni az
ajtón.
Sol szóra nyitotta a száját, aztán egyszer en csak bólintott. O is zsebre dugta a kezét a hidegben. A
ház sötét oromzata fölött kezdtek láthatóvá válni az els csillagok.
- Rachel épp nincs itthon - bökte ki végül. - Könyvtárba ment. Azt hiszi... azt hiszi, holnapra be kell
adnia a történelemdolgozatát.
Melio szaggatottan felsóhajtott, és viszonozta a bólintást.
- Sol - kezdte akadozva -, önnek és Sarainak tudnia kell, hogy mindent megtettünk, amit csak
tudtunk. A csapat majdnem három szabványévet töltött a Hyperionon. Még maradtunk volna, ha az
egyetem nem vonja meg a támogatást. Semmit sem találtunk...
- Tudjuk - felelte Sol. - Nagyon örültünk a fatline üzeneteknek.
- Én magam is hónapokat töltöttem egyedül a Szfinxben -folytatta Melio. - A mszerek szerint csak
egy mozdulatlan t,
Cserbenhagytam k halom,
Sol. de néha mintha éreztem volna... valamit... - Ismét megrázta a fejét. -
- Nem! - ragadta meg Sol a fiatalember két vállát. - De lenne egy kérdésem. Felvettük a kapcsolatot
a szenátorainkkal... még á Tudományos Tanács tagjaival is beszéltünk... de senki sem tudta
megmagyarázni, miért nem szán a Hegemónia több pénzt és idt a hyperioni jelenségek
tanulmányozására.
Szerintem már rég be kellett volna vonniuk azt a bolygót a Hálóba, ha másért nem, a tudományos
potenciálja miatt. Hogy tudnak szó nélkül elmenni egy olyan rejtély mellett, mint a Kripták?
- Tudom, mire gondol, Sol. Már a támogatásunk id eltti megvonása is gyanús. Olyan, mintha a
Hegemónia szándékosan tartaná magától karnyújtásnyi távolságra a Hyperiont.
- Gondolja... - kezdte Sol, de ebben a pillanatban felbukkant Rachel az szi szürkületbl. A kezét
piros dzsekije zsebének mélyére dugta, haja a tíz évvel korábbi kamaszdivat szerint rövidre volt
vágva, arca kipirult a hidegtl. Rachel a gyerekkor és az ifjú felnttkor küszöbén egyensúlyozott:
hosszú, farmernadrágos lábai, sportcip je és b dzsekije akár egy fiú alakját is kiadhatták volna.
- Hi, apa! - vigyorgott rájuk. A félhomályban közelebb lépve szégyenlsen odabiccentett Meliónak.
- Elnézést, nem akartam félbeszakítani a beszélgetést.
Sol vett egy mély lélegzetet.
- Semmi baj, kölyök. Rachel, hadd mutassam be Dr. Melio Arundezt a freeholmi Reichs
Egyetemr l! Dr. Arundez, a lányom, Rachel.
- Örülök, hogy megismerhetem - ragyogott fel Rachel arca. - A Reichs, az igen! Láttam a
katalógusukat. Szeretnék egyszer ott tanulni.
Melio mereven bólintott. Sol látta, hogy válla és felsteste megfeszül.
- És... nos... - kezdte Melio -, szóval mit szeretne tanulni? Sol azt hitte, Rachelnek is hallania kellett
a férfi hangjában
cseng fájdalmat, de a lány csak vállat vont és felnevetett.
- Ó, Jézusom, mindent! Az öreg Mr. Eikhardt...  tartja a paleontológia- és régészet-elkészítt az
oktatási központban... azt mondja, hogy remek ókori és skori leleteik vannak.
- Úgy van - nyögte ki Melio.
Rachel félénken nézett apjáról az idegenre, láthatólag érzékelve a feszültséget, de nem ismerve az
okát
- Nos, úgy látom, csak feltartom az urakat. Megyek, lefekszem. Azt hiszem, összeszedtem valami
furcsa vírust... anya szerint valami meningitisz-félét, amitl kicsit fáradékony vagyok. Mindenesetre
örülök,
- Én is hogy megismerhettem,
remélem Dr.olyan
- felelte Melio, Arundez. Remélem,
áthatóan meredveegya nap még
lányra találkozunk a Reichs-en.
a félhomályban, mintha a pillanat
minden egyes részletét az emlékezetébe akarta volna vésni.
- Nos, akkor... - lépett hátra Rachel. Gumitalpú cip je megcsikordult a kavicsokon. - Akkor jó
éjszakát! Reggel találkozunk, apa.
- Jó éjt, Rachel!
A lány megállt az ajtóban. A gyepet megvilágító gázlámpa fényében sokkal fiatalabbnak t nt
tizenhárom évesnél.
- Szevasz, tavasz!
- Jön a nyár! - felelte Sol, és hallotta, hogy Melio is vele suttogja a választ.
Egy ideig némán álltak, miközben az éjszaka leereszkedett a kisvárosra. Egy fiú hajtott el mellettük
kerékpárján,
fénytavakban.kereke alatt száraz levelek zörögtek, külli felcsillantak a régi utcalámpák alatti
- Jöjjön be! - mondta Sol a szótlan férfinak. - Sarai örülni fog. Rachel pedig már alszik.
- Most nem - suttogta Melio. Árnyként állt a fa alatt, még mindig zsebre dugott kézzel. - Én... hiba
volt, Sol. - Megfordult, aztán visszanézett. - Majd felhívom Freeholmról -mondta. - Összehozunk
még egy expedíciót.
Sol bólintott. Három év utazás, gondolta. Ha ma éjjel elindulnának, Rachel... nem egészen tíz éves
lenne, mikor megérkeznének.
- Jó - mondta.
Melio megállt, búcsút intett, majd elindult a járdán, tudomást sem véve a léptei alatt szétmorzsolódó
levelekr  l. Soha többé nem találkoztak személyesen.
A Háló legnagyobb Shrike temploma a Lususon állt; Sol néhány nappal Rachel tizedik születésnapja
eltt térkapuzott oda. Maga az épület nem volt sokkal nagyobb, mint a Régi Föld katedrálisai,
azonban gigantikus megjelenést kölcsönöztek neki a templom felé nyújtózkodó küls gyámfalai, torz
fels emeletei és festett üvegbl készült támaszfalai. Sol rossz hangulatban érkezett, és a brutális
lususi gravitáció sem enyhítette rosszkedvét. A püspökkel való elzetes id pontegyeztetés ellenére
több mint öt órát kellett várnia, míg beengedték a bels szentélybe. A várakozás nagy részét azzal
töltötte, hogy a lassan forgó, húsz méter magas, acél és polikróm szobrot nézte, mely talán a
legendás Shrike volt... vagy a valaha feltalált összes szúró- és vágófegyver absztrakt emlékmve.
Solt azonban leginkább az a két vörös gömb érdekelte, melyek talán a koponyát alkotó, rémálomba
ill térségben lebegtek.
- M. Weintraub?
- Excellenciás uram - biccentett Sol. Észrevette, hogy az akolitusok, exorcisták, lectorok és
kapurök, akik a hosszú várakozás alatt társaságát alkották, a f  pap megjelenésekor leborultak a
padló sötét k lapjaira. Sol beérte egy formális meghajlással.
- Kérem, kérem, jöjjön be, M. Weintraub! - invitálta a pap, köpenye alatt rejt karjával a Shrike
szentély ajtaja felé intve.
Sol belépett az ajtón, és egy sötét, visszhangos helyiségben találta meg, mely nem sokban tért el
visszatér  álma helyszínétl. Leült, ahová a püspök mutatta. Miközben a pap elfoglalta helyét egy
gazdagon faragott, ám teljes egészében modern íróasztal mögött álló, kisebb trónszer  széken, Sol
észrevette, hogy a f  pap a Lusus szülötte: arca elhízott, megsúlyo-sodott, de teste ugyanolyan
tömörnek tnt, mint minden lususié. Köpenye riasztóan vörös volt... élénk, artériás vörös, s inkább
 folyadékként, semmint ónix szín hermelinnel szegett selyemként vagy bársonyként
hömpölygött. A püspök minden ujján egy-egy óriási gyt viselt, felváltva feketét és vöröset, ami
rendkívüli mértékben zavarta Solt.
- Excellenciás uram - kezdte Sol -, elre is bocsánatát kell kérnem az egyházi protokoll bárminem
megsértéséért. Bevallom, nem sokat tudok a Shrike Egyházáról, de az hozott ide, amit tudok. Kérem,
bocsássa meg nekem, ha önkéntelenül is elárulom tudatlanságomat a címek és bizonyos szavak
ügyetlen használatával!
A
- püspök az ujját
A címek nemingatta. A halvány
fontosak, fényben fekete
M. Weintraub. Az és„excellenciás
vörös kövek villantak fel.
uram" megszólítás tökéletesen
elfogadható egy hitetlentl. Arra azonban felhívnánk a figyelmét, hogy szerény csoportunk hivatalos
elnevezése a Végs Bnhdés Egyháza, azt az entitást pedig, akit a világ oly naivan a... Shrike-nak...
nevez, mi... már ha egyáltalán szánkra vesszük nevét... a Fájdalom Uraként, vagy még
általánosabban, az Avatárként tiszteljük. Kérem, ismertesse fontos kérését, mellyel felkeresett
minket.
Sol enyhén meghajolt.
- Excellenciás uram, én egy tanár vagyok...
- Bocsásson meg a közbeszólásért, M. Weintraub, de ön nem egyszer en tanár. Ön tudós. Ismerjük
az erkölcsi hermeneutika tárgykörében írt munkáit. Az érvelése hibás, ám rendkívül érdekes.
Rendszeresen használjuk apologetikus szemináriumainkon.
Sol szaporán pislogni kezdett. Munkásságát szinte senki sem ismerte a legszkebb tudományos
körökön kívül, és a püspök elismerése kizökkentette egyensúlyából. Az alatt az öt másodperc alatt,
míg összeszedte magát, arra jutott végül, hogy a püspök bizonyára szerette tudni, kivel kell
beszélgetnie, és remek kutatószemélyzete lehetett.
- Excellenciás uram, az én hátterem lényegtelen. Azért kértem, hogy fogadjon, mert a gyermekem...
aegyháza
lányom... egy olyan
számára területen folytatott
is fontossággal kutatások során
bír. Természetesen betegedett meg,
az úgynevezett mely terület
Idkriptákról az önök
beszélek, a
Hyperion bolygón.
A püspök lassan bólintott. Sol kíváncsi lett volna, vajon Rachelr  l is tud-e.
- Tudomása van róla, M. Weintraub, hogy a terület, melyre utalt... amit mi a Frigy Ládáinak
nevezünk... a Hyperion Önkormányzati Tanácsa jóvoltából nemrégiben lezáratott az úgynevezett
kutatók eltt?
- Igen, excellenciás uram. Hallottam róla. Ha jól tudom, az önök egyháza dönt szerepet játszott a
törvény elfogadtatásában.
A püspök nem reagált az utolsó megjegyzésre. Messze, a tömjénfüstös félhomályban kis csengk
csendültek meg.
- Akárhogy is, excellenciás uram, azt reméltem, hogy egyházuk tanainak bizonyos aspektusai talán
más megvilágításba helyezhetik leányom betegségét.
A püspök elrehajtotta a fejét, s így az t megvilágító egyetlen fénysugár a homlokára esett,
árnyékot vetve szemeire.
- Vallásos beavatást kér az Egyház misztériumaiba, M. Weintraub?
Sol megérintette a szakállát.
- Nem, excellenciás uram, hacsak azzal nem javíthatok lányom állapotán.
- És a lánya bebocsátást kér a Végs Bnhdés Egyházába?
Sol tétovázott egy szívdobbanásnyit.
- Ismét csak azt tudom mondani, excellenciás uram, hogy jobban szeretne lenni. Ha az egyházba
való belépés meggyógyítja, vagy javít az állapotán, akkor nagyon komolyan fontolóra vennénk a
lehetséget.
A püspök hangos köpenysuhogás közepette hátradlt trónján, úgy tnt, mintha vörösség áramlana
róla a félhomályba.
- Ön a testi jólétr l beszél, M. Weintraub. A mi Egyházunk a lelki megváltás végs dönt bírája.
Tisztában van vele, hogy az el bbi mindig az utóbbiból ered?
- Tudom, hogy ez egy régi, széles körben elfogadott álláspont - felelte Sol. - A feleségemet és
engem lányunk egészsége és jóléte érdekel, minden szempontból.
A püspök ráfektette súlyos állát két öklére.
- Milyen jelleg betegségben szenved a lánya, M. Weintraub?
- Nos... a betegsége az idvel kapcsolatos, excellenciás uram.
A püspök
- Mit hirtelen melyik
is mondott, támadt szent
feszültséggel elrehajolt.
helyen tört rá ez a kór a lányára, M. Weintraub?
- A Szfinx nev épületben, excellenciás uram.
A püspök olyan sebesen pattant fel, hogy az íróasztalán hever  papírok lerepültek a padlóra. A férfi
még a köpeny nélkül is kétszer annyit nyomott volna, mint Sol. A Shrike papja lobogó vörös
palástjában, teljes magasságában kihúzva magát a halál vörös megtestesüléseként tornyosult Sol
fölé.
- Most elmehet! - üvöltötte a hatalmas férfi. - A maga lánya minden élk legáldottabbja és
legátkozottabbja! Semmit sem tehet érte, sem maga, sem az Egyház... vagy bárki más!
Sol nem hátrált meg, még ültében sem.
- Excellenciás uram, ha bármilyen lehetség adódna...
-valamit
NEM!az- üvöltötte
asztalán. aExorcisták
püspök elvörösöd arccal,
és lectorok tökéletesen
bukkantak fel azkiegészítve öltözékét.
ajtóban. Vörös Megnyomott
szegély fekete
köpenyeik a püspök öltözéke baljós visszhangjainak tntek. A teljesen feketébe öltözött kapurök
beleolvadtak a félhomályba. - A beszélgetésnek vége! - közölte a püspök halkabban, de
megingathatatlan véglegességgel hangjában. -A lányát az Avatár választotta ki arra a bnhdésre,
mely bnhdést minden bnösnek és hitetlennek el kell szenvednie egy nap. Egy nap, mely nincs
már messze.
-A Excellenciás uram,azhaujjaival,
püspök csettintett csak még ésötazpercig rabolhatnám
exorcisták az idejét...
elreléptek, hogy kivezessék Solt. Lususiak voltak.
Bármelyikük elbánt volna akár öt Sol méret tudóssal is.
- Excellenciás uram!... - kiáltotta Sol, miután lerázta magáról az els férfi kezét. A három másik
exorcista és a hasonló testfelépítés lectorok társuk segítségére siettek. A püspök hátat fordított
Sóinak, és úgy tnt, belemered a sötétségbe.
A küls szentélyben morgások, Sol sarkainak csikorgása és legalább egy hangos jajkiáltás
visszhangzott, amikor a tudós lába közeli kapcsolatba került az exorcisták vezet jének legkevésbé
papi testrészével. Mindez azonban nem befolyásolta a nézeteltérés végkimenetelét. Sol az utca kövén
landolt. Az utolsó kapur még utána dobta megtépázott kalapját.
Sol a gravitációtól való teljes kimerülésen kívül semmi mást nem ért el a Lususon töltött további tíz
nap során. Az egyház bürokráciája nem fogadta a hívásait. A bíróság nem tudott segíteni rajta. Az
exorcisták az elcsarnok küszöbe mögött várták.
Sol átkapuzott az Új Földre, a Renaissance Vectorra, a Fu-dzsira és a TC2-re, a Deneb Drei-re és a
Deneb Vierre, de a Shrike templomai mindenhol zárva voltak eltte.
Sol kimerülten, dühösen és pénztelenül kapuzott haza a Barnard's Worldre. Kihozta EMJ-jét a
parkolóból, és egy órával Rachel születésnapja eltt állt meg a házuk eltt.
- Hoztál nekem valamit, apa? - kérdezte az izgatott tízéves. Sarai aznap már megmondta neki, hogy
Sol elutazott.
Sol elvette a csomagot. A teljes Zöldormi Anna sorozat volt benne. Nem ezt akarta hozni a
lányának.
- Kibonthatom?
- Kés bb, kicsim. A többi ajándékkal együtt.
- Ó, kérlek, apa! Csak ezt az egyet! Mieltt még megérkezik Niki meg a többi gyerek.
Sol elkapta Sarai pillantását. Az asszony megrázta a fejét. Rachel úgy emlékezett, hogy alig néhány
napja meghívta Nikit, Linnát és a többi barátját a születésnapjára. Sarai még nem talált ki semmilyen
kifogást.
- Rendben, kölyök! - adta be a derekát Sol. - De csak ezt az egyet!
Miközben Rachel elmerült a kis csomag felbontásában, Sol észrevette a nappaliban álló, piros
szalaggal átkötött hatalmas csomagot. Hát persze, az új bicikli! Rachel egy évvel a tizedik
születésnapja eltt kérte az új biciklit. Sol fáradtan eltöprengett, hogy a lánya másnap vajon
meglepdik-e majd azon, hogy a tizedik születésnapja eltt ott találja az új biciklit. Persze lehet,
hogy még aznap
Sol lerogyott éjjel megszabadulnak
a díványra. A piros szalagaabiciklitl, míg Rachel
püspök palástjára alszik.
emlékeztette.
Sarai sohasem tudott könnyen elszakadni a múlttól. Akárhányszor kimosta, összehajtogatta és eltette
Rachel kintt kis ruháit, titokban mindig ejtett néhány könnycseppet értük, melyekr l Sol valahogy
mégis mindig tudott. Sarai kincsként rizgette Rachel gyerekkora minden szakaszának emlékeit,
örülve a dolgok napról napra haladó normalitasanak; a normalitásnak, amit csendesen az élet legjobb
dolgaként fogadott el. Mindig is úgy érezte, hogy az emberi élmények lényege nem a kiugró
eseményekben, az esküvkben és az emlékek közül a naptárban pirossal bekarikázott napokként
kiugró diadalokban rejlik, hanem a kis dolgok öntudatlan folyamában -a hétvégi délutánokban,
melyeken a család minden tagja saját kedvtelésének hódolt, az esetleges találkozásokban és
kapcsolatokban, az azonnal elfelejthet beszélgetésekben - ezeknek az óráknak az összessége
azonban fontos és örök szinergiát teremtett.
Sol a padlásszobában talált rá Saraira, amint csendesen zokogva a dobozokban keresett valamit.
Ezek azonban nem a hajdan kis holmikat sirató könnyek voltak. Sarai Weintraub dühös volt.
- Mit csinálsz, anya?
- Rachelnek ruhák kellenek. Minden túl nagy rá. Ami jó egy nyolcévesre, az nem jó egy hétévesre.
Valahol megvan még néhány holmija.
-Sarai
Hagyd már!
a fejét - legyintett Sol. - Majd veszünk neki új ruhákat.
rázta.
- És hagyjuk minden nap azon töprengeni, hogy hová lettek a kedvenc darabjai? Nem! Félretettem
egy-két dolgot. Itt kell lenniük valahol.
- Majd kés bb megkeresed.
- A fenébe is, nincs kés bb, hát nem érted! - kiáltotta Sarai, majd elfordult Sóitól, és az arca elé
kapta a két kezét. - Ne haragudj!
Sol gyengéden átölelte. A korlátozott Poulsen-kezelések ellenére az asszony karjai sokkal
véknyabbak voltak, mint ahogy emlékezett rájuk. A durva br alatt csomók és inak feszültek. Sol
szorosan magához vonta feleségét.
- Ne haragudj! - mondta ismét Sarai, most már nyíltan zokogva. - Egyszer en csak nem... fair ez az
egész.
- Nem - értett egyet Sol -, nem fair. A padlásszoba poros ablakain besz napfény templomi
hangulatot kölcsönzött a helynek. Sol mindig is szerette a padlásszoba illatát - a használaton kívüli, a
jöv kincseivel elhalmozott szoba meleg, áporodott ígéretét. Aznap szertefoszlott az illúzió.
Lekuporodott az egyik doboz mellé.
- Gyere, drágám! - mondta. - Keressük meg együtt!
Rachel továbbra is boldog volt, elmerült az életben, csak egy kicsit zavarták a következetlenségek,
melyekkel minden reggel szembetalálta magát. Ahogy fiatalodott, úgy lett egyre könnyebb
megmagyarázni a látszólag az éjszaka során bekövetkezett változásokat - a ház ell eltnt öreg szilfa
hiányát, az új társasházat a sarkon, ahol annak eltte M. Nesbitt lakott kolóniái stílusú házában,
barátai eltnését - és Sol soha nem tapasztalt mértékben kezdte megismerni a gyermeki elme
hajlékonyságát. Most már úgy képzelte, hogy Rachel az id hullámainak hullámtör  jén él, nem látva
a tenger kavargó mélységeit, kevéske emlékével és a számára naponta megadatott tizenkét-tizenöt
óra mosttal rizve meg egyensúlyát.
Sem Sol, sem Sarai nem akarták, hogy lányuk elszigeteldjön a többi gyerektl, azonban nem volt
könny kapcsolatokat teremteniük. Rachel boldogan játszott az „új kislánnyal" vagy az „új kisfiúval"
a szomszédból - a többi tanár gyerekeivel, a család barátainak unokáival, egy ideig Niki lányával -,
de a többi gyereknek meg kellett volna szoknia, hogy Rachel minden nap ismeretlenként köszönti
ket, semmire sem emlékezve közös múltjukból, és csak keveseknek adatott meg az együttérz-
képesség, hogy játszópajtásuk kedvéért fenntartsak a látszatot.
Rachel különleges betegségének története természetesen nem volt titok Crawfordban. A hír már a
Rachel
Crawfordhazatérését követ
úgy reagált, év asorán
ahogy elterjedtöröktl
kisvárosok az egyetemen, és hamarosan
fogva - egyesek az egész
állandóan err l város tudottmások
beszéltek, róla.
nem tudták leplezni a más szerencsétlensége láttán hangjukban és tekintetükben felbukkanó
sajnálkozást és örömet -, de a város nagy része a kicsinyeit véd, esetlen anyamadárként oltalmazó
szárnyai alá vonta a Weintraub családot.
Mindennek ellenére élhették megszokott életüket, és amikor Sol felhagyott a tanítással, majd id
eltt nyugdíjba vonult a Rachel gyógykezelése ügyében folytatott s utazások miatt, akkor sem
hozta szóba senki visszavonulásának valódi okát.
Ez azonban nem tarthatott örökké, és azon a tavaszi napon, amikor Sol kilépett a tornácra, és
meglátta hétéves lányát, amint zokogva szaladt hazafelé a parkból, nyomában egy csapat csillogó
kamera-implantú, komlogját elre nyújtó riporterrel, azonnal tudta, hogy életének egy szakasza
örökre lezárult. Leugrott a tornácról és odarohant Rachelhez.
- M. Weintraub, igaz, hogy a lánya halálos id betegségben szenved? Mi fog történni hét év múlva?
Egyszer en eltnik majd?
- M. Weintraub! M. Weintraub! Rachel szerint Rabén Dowell a Szenátus f titkára, és i. sz. 2711-et
írunk! Teljesen elfelejtette az elmúlt harmincnégy évet, vagy csak a Merlin-betegség okozza a
téveszméit?
-- Rachel! Emlékszel,
M. Weintraub! milyen felntt
M. Weintraub! nnek
Csak még lenni? Milyen
egy képet, megint
kérem! Mitgyereknek lenni?ha Rachellel együtt
szólna hozzá,
néznének egy olyan fotót, amin a lánya idsebb?
- M. Weintraub! Igaz, hogy ez az Idkripták átka? Látta Rachel a Shrike-szörnyet?
- Hé, Weintraub! Sol! Hé, Solly! Mit fognak csinálni a feleségével, ha a gyerek meghal?
Egy riporter állta el Sol bejárati ajtó felé vezet útját. A fickó elredlt, szeme sztereólencséi
kidudorodtak, ahogy ráközelített Rachel arcára. Sol megragadta a riporter hosszú haját -még
varkocsba is volt kötve -, és félrelökte maga ell.
A falka hét hétig csaholt és vonított a ház eltt. Sol ismét felismerte azt, amit korábban már tudott,
de elfelejtett a nagyon kis városokról: gyakran idegesítk, mindig szk látókör ek, személyes
szinten néha kíváncsiak, de sohasem adják meg magukat „a közvéleménynek joga van tudni" ördögi
örökségének.
A Háló azonban megadta magát. Sol, elejét véve annak, hogy családját szinte börtönbe zárja az ket
ostromló riporterek hada, átment támadásba. Interjúkat adott a legnézettebb térkapu-kábeles
hírmsoroknak, részt vett a Minden Dolgok beszélgetésein és személyesen jelent meg a Concourse-i
Orvosi Kutatási Konklávén. Tíz szabványhónap alatt nyolcvan bolygón kért segítséget lánya
számára.
Az ajánlatok tízezernyi forrásból özönlöttek, de az üzenetek nagy része hittel gyógyítóktól, projekt
ügynököktl, szolgálataikat a publicitásért cserébe felkínáló intézeti és szabadúszó kutatóktól, a
Rachel bnösségét hangoztató Shrike hívktl és egyéb fanatikusoktól, reklámügynökségektl, a
Rachel ügyét „felvállalni" akaró médiaügynököktl, gyakran kreditchipeket küld, együttérzésüket
kifejez egyszer  emberektl, hitetlenked tudósoktól, a Rachel életére kizárólagos jogokat kér 
holo-rendezktl és könyvkiadóktól, illetve számtalan ingatlanügynökségtl érkezett.
A Reichs Egyetem külön teamet hozott létre az ajánlatok kiértékelésére, abban a reményben, hátha
valamelyik segíthet Rachelen. A legtöbb ajánlatot elvetették. Néhány orvosi és kutatási tervet
komolyan fontolóra vettek. Végül azonban úgy látták, egyik sem kínál olyan forradalmian új kutatást
vagy kísérleti terápiát, amit Rachel ne próbált volna ki korábban.
Sol szeme megakadt az egyik fatline üzeneten. A hebroni K'far Shalom kibuc vezet  jétl érkezett, és
mindössze ennyi állt benne:
HA ELEGÜK VAN, JÖJJENEK.
Hamarosan elegük
alábbhagy, de lett.el játék
ez csak A nyilvánosság elé lépés
volt a második els hónapjait
felvonáshoz. követen
Az újságok úgy tnt,
a „Bolygó az ostrom
Zsidó" néven
kezdték emlegetni Solt - a kétségbeesett apát, aki bejárja a galaxist gyógyírt keresve gyermeke bizarr
betegségére -, mely cím, tekintve Sol irtózását az utazástól, meglehetsen ironikus volt. Sarai lett „a
gyászoló anya", Rachel pedig „a halálra ítélt gyermek", vagy, ahogy az egyik fennkölt f cím
fogalmazott, „Az Idkripták átkának szz áldozata". A házból nem lehetett úgy kilépni, hogy
valamelyik fa mögött ne találjanak egy riportert vagy egy kamerát.
Crawford rájött, hogy Weintraubék balsorsában pénz rejlik, sok pénz. A város eleinte állta a sarat, de
amikor megjelentek a Bussard City-i vállalkozók ajándékboltjaikkal, pólóikkal, körútjaikkal és
adatchip bódéikkal az egyre nagyobb számban érkez turisták pénzét lesve, a helyi üzletemberek
elször csak morogtak, aztán meginogtak, végül pedig egyhangúlag úgy döntöttek, hogy ha már
úgyis beindult az üzlet, akkor legalább ne idegenek vigyék el a hasznot.
Crawford városkája négyszázharmincnyolc szabványévi viszonylagos elszigeteltség után beruházott

egy térkapu terminexbe. A turistáknak ezután nem kellett végigszenvedniük a Bussard Citybl a
kisvárosba vezet húsz perces repülutat. A tömeg még nagyobb lett.
Költözésük napján súlyos es esett, az utcák üresen tátongtak. Rachel nem sírt, de egész nap tágra
nyílt szemmel j ár-kelt és visszafojtott hangon beszélt. Tíz nap híján hatéves volt.
-- De
Csak apa, miért
mert kell kicsim.
el kell, elköltöznünk?
- De miért?
- Muszáj, kicsim. Tetszeni fog a Hebron. Rengeteg parkja van.
- De hogy lehet az, hogy nem szóltatok, hogy el fogunk költözni?
- Szóltunk, kicsim. Biztos elfelejtetted.
- De mi lesz a nagyiékkal, meg Richárd bácsival meg ; Tetha nénivel meg Saul bácsival meg
mindenkivel?
- Bármikor meglátogathatnak minket.
- De mi lesz Nikivel meg Linnával meg a barátaimmal? Sol nem válaszolt, szótlanul vitte oda az
utolsó csomagot az EMJ-hez. A házat eladták és teljesen kiürítették; a bútorokat eladták, vagy elre
küldték a Hebronra. Egy héten keresztül egymást váltogatták náluk a rokonok és a régi barátok, az
egyetemi munkatársak, st, még a Reichs orvosi teamjének néhány tagjai is, akik tizennyolc éve
dolgoztak együtt Rachellel - most azonban üres volt az utca. Az öreg EMJ perspex burkolatán
escseppek doboltak és folytak le bonyolult patakocskákat alkotva. Sarai, Rachel és Sol beültek a
járm be, és egy pillanatig rámeredtek a házra. A levegt nedves gyapjú és nedves haj szaga ülte
meg.
Rachel belekapaszkodott a mackójába, amit Sarai bányászott el a padlásról hat hónappal korábban.
- Ez nem fair! - bökte ki.
- Nem - értett egyet Sol. - Nem fair.
A Hebron sivatagbolygó volt. A négy évszázados terraformálás belélegezhetvé tette a levegt és
velhetvé a föld néhány millió hektárját. Az shonos állatok kicsik voltak, harciasak és
végtelenül óvatosak, akárcsak a Régi Földr  l betelepítettek, beleértve az emberállatot is.
- Ahh! - kapkodott leveg után Sol, amikor megérkeztek Dán napégette falujába K'far Shalom
napégette kibuca fölé. -Milyen mazochisták vagyunk mi, zsidók! Húszezer megvizsgált világ felelt
meg az emberi telepeseknek a Hedzsra kezdetén, de azoknak a smukkoknak ide kellett jönniük!
Azonban sem az els telepeseket, sem Sol családját nem a mazochizmus vitte oda. A Hebron nagy
részét sivatag borította, de a termékeny területek szinte már ijeszt en termékenyek voltak. A Sínai
Egyetem az egész Hálóban köztiszteletnek örvendett, egészségügyi központja pedig gazdag
pácienseket és egészséges bevételt hozott a szövetkezetnek. A Hebronon egyetlen térkapu-terminex
állt, Új-Jeruzsálemben, és sehol máshol nem engedélyeztek portálokat. Mivel a bolygó nem tartozott
sem a Hegemóniához, sem a Protektorátushoz, vezetése súlyos adókat vetett ki a térkapu-
használatra,
számára talána aturisták
Hebronpedig
volt anem hagyhatták el hely
legbiztonságosabb Új-Jeruzsálemet.
az emberiségEgyáltalnyugalmat keres
benépesített zsidó
háromszáz
bolygó közül.
A kibucot inkább csak hagyományaiban, semmint mködésében lehetett szövetkezetnek tekinteni.
Weintraubékat saját házukban, egy szerény, napon szárított vályogból emelt, derékszöget helyett
lágy ívek határolta, puszta fapadlójú, ám a narancs- és olajfaligeteken túl a végtelen sivatagra néz
épületben fogadták. A nap mintha mindent kiszárítana, gondolta Sol, még az aggodalmakat és a
rémálmokat is. A fény kézzelfogható volt. Este a házuk még naplemente után egy órával is
rózsaszínben izzott.
Sol minden reggel Rachel ágya szélére ülve várta, hogy lánya felébredjen. A gyermek
zavarodottságának els percei mindig fájdalommal töltötték el, de ügyelt rá, hogy Rachel minden
nap t vagyunk,
- Hol lássa megapa?
elször. Az ölében tartotta, míg a kislány feltette kérdéseit.
- Egy csodálatos helyen, kicsim. Reggeli közben majd mesélek róla.

- Hogy jöttünk ide?
- Térkapun, repülvel és egy kicsit gyalog is - mondta erre mindig Sol. - Nincs túl messze... de
ahhoz elég messze van, hogy jó kaland legyen.
- De itt van az ágyam... az állataim... miért nem emlékszem rá, hogy idejöttünk?
Sol pedig
- Volt egyszelíden megfogta
baleseted, Rachel.a vállát, belenézett
Emlékszel amikorbarna szemébe, békában
a Hazavágyó és így szólt:
Terrence beütötte a fejét, és
néhány napra elfelejtette, hol lakik? Valami ilyesmi történt veled is.
- De már jobban vagyok?
- Igen - mondta ilyenkor Sol -, sokkal jobban vagy. - És a házat betöltötte a reggeli illata, és együtt
mentek ki a teraszra, ahol Sarai várta ket.
Rachelnek több játszótársa volt, mint valaha. A kibuc-szövetkezet fenntartott egy iskolát, ahol
mindig szívesen látták, és nap mint nap újonnan üdvözölték. A gyerekek a hosszú délutánokon a
gyümölcsösökben játszottak, vagy a sziklák között barangoltak.
Avner, Róbert és Ephraim, a Tanács vénei arra biztatták Solt, hogy folytassa könyvét. A Hebron
büszke volt tudósaira, mvészeire, zenészeire, filozófusaira, íróira és zeneszerzire, és
állampolgársággal vagy korlátlan idej letelepedési engedéllyel oltalmazta ket. A ház, mutattak rá a
vének, az állam ajándéka. Sol nyugdíja, bár a Háló mércéjével mérve alacsony volt, bségesen
fedezte K'far Shalom-i szerény igényeiket. Sol azonban, a legnagyobb meglepetésére, kifejezetten
élvezte a fizikai munkát. Akár a gyümölcsösökben dolgozott, akár a köveket cipelte le a fel nem tört
földekr l, akár egy falat javítgatott a városban, rá kellett jönnie, hogy lelke és szelleme szabadabb,
mint évek óta bármikor. Felfedezte, hogy nyugodtan birkózhat Kierkegaarddal, miközben a habarcs
száradására vár, és új meglátásai támadhatnak Kant vagy Vandeur kapcsán, miközben gondosan
válogatja az almákat. Sol hetvenhárom szabványéves korában megszerezte els brkeményedéseit.
Esténként Rachellel játszott, majd Saraival sétált egyet a hegyek lábánál, miközben Judy vagy
valamelyik másik szomszéd kislány vigyázott az alvó gyermekre. Az egyik hétvégén elmentek Új-
Jeruzsálembe, csak Sol és Sarai - elször maradtak kettesben azóta, hogy Rachel tizenhét
szabványéwel korábban hazaköltözött hozzájuk.
Azonban nem volt minden idillikus. Túl gyakran fordult el, hogy Sol egyedül riadt fel éjszaka, s
amikor mezítláb leóvakodott a nappaliba, ott találta Sarait, amint az alvó Rachelt nézte. És gyakran
elfordult, hogy egy-egy hosszabb nap végén, a régi kerámiakádban fürdetve, vagy épp ágyba dugva
Rachelt a rózsaszínben izzó falak között, a gyermek így szólt:
- Szeretek itt lenni, apa, de holnap hazamehetünk végre? -És Sol ilyenkor bólintott. És az esti mese,
az altatódal meg a jó éjt puszi után, meggydve róla, hogy a kislány tényleg alszik, lábujjhegyen
elindult kifelé a gyerekszobából, de rögtön meghallotta a takaró alól a fojtott „Szevasz, tavasz"-t,
melyet nem hagyhatott a megszokott „Jön a nyár" nélkül. És maga is ágyba bújva, a halkan lélegz,
talán alvó szeretett asszony mellett feküdve Sol a Hebron kis holdjainak a falakon végigkúszó sápadt
fénysugarait bámulta,
Sol már jó néhány és Istennel
hónapja beszélgetett.
beszélgetett Istennel, amikor észrevette, hogy mit is csinál. Szórakoztatta
a dolog. A párbeszédeket semMikeppen sem lehetett volna imának nevezni, mégis dühös monológok
formáját öltötték, melyek - éppen azeltt a pont eltt, melyen vádbeszédekké váltak volna - heves,
saját magával folytatott vitákká alakultak át. Illetve nem csak magával. Sol egy nap rájött, hogy a
tüzes viták témái annyira fennköltek, az elrendezend problémák annyira komolyak, az érintett
kérdések olyan széleskör ek, hogy az egyetlen személy, akit egyáltalán korholhatott a
hiányosságokért, csak Maga Isten lehetett. Mivel az éjjelente álmatlanul az emberi lények sorsán
aggódó, az egyes emberek életébe beavatkozó személyes Isten gondolata teljes mértékben
abszurdnak tnt Sol számára, a dialógusok miatt kételkedni kezdett saját épelméjségében.
A dialógusok azonban folytatódtak.
Sol tudni akarta, hogyan nhet ki egy etikai rendszer - nem is beszélve egy olyan megfékezhetetlen
vallásról, ami minden rosszat túlélt, amit az emberiség rá tudott vetni - Isten azon parancsából, hogy
egy férfi ölje meg a fiát. Solt nem érdekelte,
hogy a parancsot az utolsó pillanatban visszavonták. Nem érdekelte, hogy a parancs az
engedelmesség próbája volt. Ami azt illeti, Sol pontosan attól kapott dührohamokat, hogy Ábrahám
az
Azengedelmessége miatt válhatott
etikai rendszereknek szentelt Izrael törzseinek satyjává.
ötvenöt évnyi munka és kutatás után Sol Weintraub egyetlen,
megingathatatlan végkövetkeztetésre jutott: gonosz minden olyan istenhit, elmélet vagy egyetemes
elv, mely az engedelmességet az ártatlan emberi lények irányában tanúsított tisztességes viselkedés
fölé helyezi.
— Definiálnád akkor az „ártatlant"? - érkezett az enyhén jókedv, kissé szrszálhasogató hang,
melyet Sol ezekhez a vitákhoz társított.
— Egy gyermek ártatlan, gondolta Sol. Izsák ártatlan volt. Rachel ártatlan.
— „Ártatlan " pusztán attól a ténytl, hogy gyermek?
— Igen.
— Es nem létezhet olyan szituáció, ahol az ártatlan vérét kell ontani egy nagyobb ügy érdekében?
— Nem, gondolta Sol. Soha.
— De feltételezem, az „ártatlan" fogalma nem korlátozódik a gyermekekre.
— Sol elbizonytalanodott, érzékelte a csapdát, próbálta megérteni, mire akar kilyukadni tudatalatti
beszélgettársa. Nem járt sikerrel. Nem, gondolta, az „ártatlanba" mások is beletartoznak a gyerekek
mellett.
— Például Rachel? A huszonnégy éves Rachel? Az ártatlanokat soha nem szabad feláldozni,
bármilyen idsek is?
— Pontosan.
— Talán ez is része annak a leckének, amit Ábrahámnak meg kellett tanulnia, mieltt satyja
lehetett volna a nemzetek legáldottabbikának a földön.
- Miféle leckének? - gondolta Sol. Miféle leckének? Az elméjében azonban elhalkult a hang, csak az
éjszakai madarak csiripelése hallatszott be odakintr l és felesége halk légzése mellle.
Rachel ötéves korában még mindig tudott olvasni. Sol alig emlékezett már, mikor tanult meg - neki
úgy tnt, mintha mindig is tudott volna.
- Négy szabványéves volt - mondta Sarai. - Nyár elején... három hónappal a születésnapja után. Az
egyetem fölötti mezn piknikeztünk, Rachel a Micimackó könyvét nézegette, és egyszer csak
megszólalt: „Egy hang beszél a fejemben".
Most már Sol is emlékezett.
Arra az örömre is emlékezett, amit Saraival éreztek, látva, milyen sebességgel sajátítja el a négyéves
Rachel az újabbnál újabb ismereteket. Emlékezett, mert most a folyamat fordítottjával kellett
szembenézniük.
-idApa
telt -elszólalt meg Rachel
anya szülinapja a dolgozószoba padlóján hasalva, elmerülve a színezgetésben -, mennyi
óta?
- Hétf n volt - felelte Sol, fel sem nézve a könyvébl. Sarai születésnapja még nem érkezett el, de
Rachel már emlékezett rá.
- Azt tudom. De mennyi id telt el azóta?
- Ma csütörtök van - morogta Sol. Egy hosszú talmudista értekezést olvasott az engedelmességr  l.
- Azt tudom. De hány nap telt el? Sol letette a könyvet.
- Fel tudod sorolni a hét napjait? - A Barnard's World-ön a régi naptárt használták.
- Persze! - bólintott Rachel. - Hétf , kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, hétf ...
- A hétf t már mondtad.
- Ja. De hány napja volt?
- El tudsz számolni hétf l csütörtökig?
Rachel a homlokát ráncolta, ajkai hangtalanul mozogtak. Ismét megpróbálta, ez alkalommal az

ujjain számolva.
- Négy nap?
- Jól van - biccentett Sol. - Meg tudod mondani, mennyi 10 mínusz 4, kölyök?
- Mi az a mínusz?
Sol kényszeríttette
- Semmi magát, hogy
- próbált könnyed a könyvre
hangot szegezze
megütni. - Majd tekintetét.
megtanulod az iskolában.
- Majd ha hazamegyünk? Holnap?
- Igen.
Egy reggel, mikor Rachel elment Judyval a többi gyerekhez játszani - iskolába már nem járhatott, túl
kicsi volt -, Sarai így szólt:
- Sol, el kell vinnünk a Hyperionra!
- Micsoda? - meredt rá Sol.
- Hallottad. Nem várhatjuk meg, míg olyan kicsi lesz, hogy járni sem tud... vagy beszélni. És mi
sem fiatalodunk. - Sarai örömtelenül, vakkantva felnevetett. - Furán hangzik, igaz? De tényleg nem
fiatalodunk. A Poulsen kezelések hatása egy-két éven belül elmúlik.
- Sarai, elfelejtetted? Az összes orvos azt mondta, hogy Rachel nem élné túl a kriogenikus alvást.
Alvás nélkül még senki sem élte át a fénysebességnél gyorsabb utazást. A Hawking hatástól
megrülhet az ember... vagy még rosszabb is történhet vele.
- Nem számít! - makacskodott Sarai. - Rachelnek vissza kell térnie a Hyperionra!
- Mi a fenét hordasz itt össze? - fortyant fel Sol. Sarai megragadta a kezét.
- Azt hiszed, csak te látod az álmot?
- Az álmot? - nyögte ki Sol.
Sarai felsóhajtott, és leült a fehér konyhaasztal mellé. A reggeli fény sárga reflektorként vetült az
ablakpárkányon álló virágokra.
- A sötét helyr  l - mondta az asszony. - Fent a vörös fényekkel. A hanggal. Ami azt mondja... azt
mondja... hogy vigyük... hogy menjünk a Hyperionra. És... ajánljuk fel...
Sol megnyalta az ajkát, de a nyelve is száraz volt. A szíve hevesen vert.
- Kinek a nevét... kinek a nevét szólítják? Sarai furcsa pillantást vetett rá.
- Mindkettnkét. Ha nem lennél ott... ha nem lennél velem az álomban... nem bírtam volna ilyen sok
éven át.
Sol lerogyott a székére. Lenézett az asztalon nyugvó idegen kézre és alkarra. A kéz bütykei kezdtek
megnagyobbodni az arthritistl; az alkaron vastag visszerek kanyarogtak a májfoltok között.
Természetesen az  keze volt az. Hallotta a saját hangját, amint így szól:
- Soha nem beszéltél róla. Egyetlen szóval sem... Sarai most keser ség nélkül nevetett fel.
- Mintha kellett volna! Hányszor keltünk fel egyszerre éjszakánként? Te ráadásul verejtékben
fürödve. Kezdettl fogva tudtam, hogy ez nem pusztán egy álom. Mennünk kell, apa. A Hyperionra.
Sol megmozdította
- Miért? a kezet. Még
Az Isten szerelmére, mindig
miért, nemNem...
Sarai? éreztenem
a saját testrészének.
ajánlhatjuk fel Rachelt...
- Persze, hogy nem, apa. Nem gondolkodtál rajta? El kell mennünk a Hyperionra... vagy ahová az
álom küld minket... és fel kell ajánlanunk magunkat helyette.
- Magunkat - ismételte meg Sol. Úgy érezte, rögtön szívrohamot kap. A mellkasa olyan szörnyen
fájt, hogy nem tudott levegt venni. Egy teljes percig némán ült, abban a szilárd hitben, hogy ha
megpróbálna kiejteni egy szót, csak zokogás törne fel belle. Még egy perccel kés bb megszólalt:
- Mióta... mióta jár ez a fejedben, anya?
- Úgy érted, mióta tudom, mit kell tennünk? Egy éve. Vagy valamivel régebben. Az ötödik
születésnapja óta.
- Egy éve! Miért nem szóltál?
-SolRád vártam.a Hogy
megrázta fejét. rájöjj.
A konyhaHogy tudd. és enyhén dltnek tnt.
távolinak
- Nem. Úgy értem, nem tnik... Gondolkodnom kell, anya! - Sol csak nézte, amint az idegen két
megsimogatta Sarai jól ismert kezét.
Az asszony bólintott.
Sol három napot és három éjszakát töltött a kopár hegyek között, csak a magával hozott vastag héjú
kenyéren és a termoszában rzött vízen élve.
Az elmúlt kell
szenvedni húszvalakinek,
év során tízezerszer
akkor az azfohászkodott,
apa legyen, nehogy átvehesse
a gyermek. Rachelszül
Minden betegségét; hogy
így érzett ha -már
volna így
érzett, amikor gyermeke megsérült vagy lázasan feküdt. De természetesen nem lehetett ilyen
egyszer  a megoldás.
A harmadik nap, a délutáni hségben, ahogy félálomban feküdt egy keskeny sziklaperem alatt, Sol
megtudta, hogy tényleg nem ilyen egyszer .
— Lehet ez Ábrahám válasza Istennek? Hogy  legyen az áldozat, nem Izsák?
— Az Ábrahámé lehetett. A tied nem.
— Miért?
Mintha csak választ kapott volna, Sol lázas látomást látott: meztelen felnttek sorakoztak a
fegyveres rök között a kre-matóriumok felé, az anyák ruhahalmok alá rejtették el gyermekeiket.
Látta, amint égett, cafatokban lógó húsú férfiak és
k cipelik ki kábult gyerekeiket egy hajdani város füstölg romjai közül. Sol tudta, hogy nem
álmodja a képeket, hanem az els és második Holocaust valóságát látja, és ezt megértve már azeltt
tudta, mi a válasz, mieltt a hang megszólalt volna elméjében. Tudta, hogy minek kellene lenni a
válasznak.
— A szülk felajánlották magukat. Az áldozatot már elfogadtuk. Ezen már túl vagyunk.
— És akkor? Akkor mi van?!
Csak a csend felelt. Sol felállt a teljes hévvel t napon, és majdneni elesett. Felette, vagy
látomásában, egy fekete madár keringett. Sol az öklét rázta a fémszín ég felé.
— A nácikat használod eszközökként. rültek. Szörnyetegek. Magad is egy rült szörny vagy.
— Nem.
A föld megbillent, és Sol oldalra zuhant, rá az éles kövekre. Úgy érezte, mintha egy durván rakott
falnak támaszkodna. Egy öklömnyi k  az arcát égette.
— Ábrahám számára az engedelmesség volt a helyes válasz, gondolta Sol. Etikailag maga Ábrahám
is gyermek volt. Akkor még minden ember gyermek volt. Ábrahám gyermekei számára az volt a
helyes válasz, hogy felntté váljanak, és saját magukat ajánlják fel. De számunkra mi a helyes
válasz?
Nem kapta meg. A föld és az ég forgása abbamaradt. Sol kis id múlva reszketegen felállt, letörölte
arcáról a vért és a k törmeléket, majd elindult a völgyben álló falu felé.
— Nem - mondta Sol Sarainak -, nem megyünk a Hyperionra. Nem ez a helyes megoldás.
- Tehát inkább ne tegyünk semmit. - Sarai ajkai elfehéredtek, de szilárdan uralkodott a hangján.
-Sarai
Nem.sziszegve
Inkább nefújta
tegyük
ki aa helytelen
levegt. dolgot.
Az ablak felé intett, melyen túl négyéves lányuk játszott
játéklovaival a hátsó udvarban.
- Azt hiszed, neki van ideje arra, a végtelenségig tegyük a helytelen dolgot... vagy bármit?
- Ülj le, anya!
Sarai állva maradt. Cserszínü vászonruhájának elején halvány porcukorcsík csillogott. Sóinak eszébe
jutott a Maui-Covenant mozgó szigetének foszforeszkáló sodrából meztelenül kiemelked fiatal n
képe.
- Tennünk kell valamit! - mondta Sarai.
- Több mint száz orvost és kutatót kerestünk fel. Kéttucat intézetben vizsgálták, szurkálták,
böködték és kínozták meg Rachelt. Jártam a Háló összes bolygójának Shrike-templomában, nem
fogadtak. Melio
betegségre, és a Reichs
és a Hyperion többi szakért
slakóinak je azt mondja,
legendáiban a Shrike-kultuszban
sem szerepel utalás sincs
a kór vagy a gyógyír. a Merlin
A Hyperionon
töltött három év kutatásai nem hoztak eredményt. Ma már kutatni sem szabad. Az Id kriptákat csak
az úgynevezett zarándokok kereshetik fel. Szinte már vízumot sem lehet szerezni a Hyperionra. És
ha elvisszük Rachelt, bele is halhat az utazásba.
Sol elhallgatott, hogy levegt vegyen, és megérintette Sarai karját.
- Nem szívesen ismétlem el azt egészet, anya. De igenis tettünk már valamit.
-SolDedühösen
nem eleget! - csattant
összefonta fel Sarai. - Mi lenne, ha zarándokokként mennénk?
karjait.
- A Shrike Egyháza több ezer jelentkez közül választja ki az áldozatokat. A Háló tele van ostoba,
depressziós emberekkel. Nem sokan térnek vissza.
- Nem bizonyít ez valamit? - suttogta Sarai gyorsan, sürgeten. - Valaki vagy valami megöli ket.
- Banditák - felelte Sol. Sarai a fejét rázta.
- A gólem.
- Úgy érted, a Shrike.
- A gólem - makacskodott Sarai. - Ugyanaz, amit az álomban látunk.
- Én nem láttam gólemet az álmomban - feszengett Sol. -Miféle gólemr  l beszélsz?
- A figyel vörös szemek - felelte Sarai. - Ugyanaz a gólem, amit Rachel hallott azon az éjjelen a
Szfinxben.
- Honnan tudod, hogy hallott egyáltalán valamit?
- Benne van az álombanl! - csattant fel Sarai. - Mieltt belépünk oda, ahol a gólem vár.
- Akkor nem ugyanazt az álmot láttuk - motyogta Sol. -Anya, anya... miért nem beszéltél err l
eddig?
- Azt hittem, megrültem - suttogta Sarai.
Sóinak eszébe jutott Istennel folytatott titkos párbeszéde, és átölelte feleségét.
- Ó, Sol - suttogta az asszony -, annyira fáj látni! És olyan egyedül vagyok itt.
Sol magához szorította. Megpróbáltak hazamenni - a „haza" mindig a Barnard's World lesz -, fél
tucatszor látogatták meg a rokonokat és a barátokat, de az utazásokat mindig tönkretették a
riporterek és a turisták. Senki sem tehetett róla. A hírek pillanatok alatt elterjedtek a Háló százhatvan
bolygójának mega-adatszférájában. A kíváncsiság felkeltéséhez elég volt becsúsztatni az univerzális
kártyájukat egy terminex diskey-ébe, és átlépni a térkapun. Megpróbáltak elzetes bejelentés nélkül,
majd inkognitóban utazni, de hát nem voltak kémek, er feszítéseik szánalmasra sikerültek. Nem telt
huszonnégy óra a Hálóba való visszatérésük után, és már ostrom alatt is álltak. A kutatóintézetek és
a nagy egészségügyi központok könnyszerrel meg tudták védeni ket a médiától, de a barátok és a
rokonok szenvedtek tle. Rachel HÍR volt.
- Talán megint meghívhatnánk Tethát és Richárdot... -kezdte Sarai.
- Jobb ötletem van - vágott a szavába Sol. - Menj egyedül, anya! A húgodat szeretnéd látni, de
szeretnéd látni, hallani, szagolni az otthont is... végignézni egy naplementét iguánok nélkül... sétálni
a földeken. Menj csak!
- Menjek?
Butaság! Egyedül?
- torkolltaNem hagyhatom
le Sol. - Húsz évittalatt
Rachelt...
kétszer... majdnem negyven, ha az azeltti szép napokat
is idevesszük... mindegy, húsz év alatt két alkalom még nem meríti ki a gondatlan szüli felügyelet
vádját. Kész csoda, hogy ennyi összezárva töltött id után még el tudjuk viselni egymást.
Sarai gondolataiba mélyedve meredt az asztallapra.
- De nem fognak megtalálni a riporterek?
- Fogadni mernék, hogy nem. Szerintem Rachel kódját figyelik. Ha mégis utánad erednek, gyere
haza. De szerintem legalább egy heted lesz, mire kapcsolnak.
- Egy hét! - kapkodott leveg után Sarai. - Nem lehet...
- Dehogynem! Mi több, muszáj! Legalább néhány napig több idt tölthetek Rachellel, aztán majd ha
visszajössz, önz módon pár napot a könyvemnek szentelek.
-- A Kierkegaardnak?
Nem. Játszadozom valamivel, amit az Abrahám problémámk nevezek.
- Béna cím - vélte Sarai.

- Béna probléma - válaszolta Sol. - Most pedig nyomás csomagolni! Holnap elrepülünk Új-
Jeruzsálembe, hogy még a szabbath eltt eltérkapuzhass.
- Még meggondolom - mondta Sarai bizonytalanul.
- Csomagolsz! - ölelte át Sol ismét. Ölelés közben elfordította az asszonyt az ablaktól a nappali és a
hálószoba
megtehetünkajtaja felé. - Menj! Mire visszajössz otthonról, kitalálok valamit, amit tényleg
Rachelért.
Sarai megtorpant.
- Megígéred?
- Megígérem, hogy kitalálok valamit, mieltt még az id mindent elpusztít - nézett rá Sol. - Rachel
apjaként esküszöm, hogy kitalálok!
Sarai bólintott. Sol hónapok óta nem látta ilyen nyugodtnak.
- Akkor megyek csomagolni - mondta az asszony.
Amikor másnap visszatértek Új-Jeruzsálembl, Sol kiment meglocsolni a füvet, Rachel pedig
csendesen eljátszogatott odabent. Kés bb, belépve a falakat rózsaszínnel és a tenger csendes
melegével elárasztó alkonyati fénybe, Rachelt sem a gyerekszobában, sem a többi szokott helyen
nem lelte.
- Rachel? .
Amikor nem kapott választ, ismét megnézte a gyerekszobát, majd a néptelen utcát.
- Rachel! - Sol már rohant volna a szomszédokhoz, de hirtelen alig kivehet zajt hallott Sarai nagy
ruhásszekrényébl. Sol halkan kinyitotta az ajtaját.
Rachel a vállfán lógó ruhák alatt ült, szétvetett lábai között Sarai ósdi fenydobozával. A padlót
fotók és holóchipek borították: Rachel egyetemistaként, Rachel amikor középiskolába ment, Rachel
egy faragott hegyoldal eltt a Hyperionon. Rachel kutatási komlogja a négyéves Rachel ölében
suttogott. Sol szíve elszorult a magabiztos fiatal n ismer s hangja hallatán.
- Apa - szólalt meg a padlón ül gyermek, a komlogból szóló hang apró, rémült visszhangjaként -,
soha nem mondtad, hogy volt egy nvérem.
- Mert nincs is, kicsim. Rachel a homlokát ráncolta.
- Akkor ez anya, amikor még nem volt ilyen... nagy? Huhu, az nem lehet! Ezt a lányt is Rachelnek
hívják, azt mondja. Hogy lehet?...
- Jól van - vágott a szavába Sol. - Majd elmagyarázom... -Sol ekkor hallotta meg, hogy a nappaliban
csörög a telefon. Már jó ideje csöröghetett. - Egy pillanat, kicsim. Azonnal jövök.
A gödör fölött egy férfi holója öltött alakot, akit Sol még soha nem látott. Sol nem kapcsolta be a
saját kameráját, szeretett volna minél hamarabb megszabadulni a hívótól.
- Igen? - kérdezte nyersen.
- M. Weintraub? M. Weintraub, aki korábban a Barnard's World-ön élt, jelenleg pedig a hebroni
Dán falujában lakik?
Sol a kapcsoló felé
új-jeruzsálemi nyúlt,de
ügynök, aztán
másmegdermedt.
bolygóról A hívószámuk
ritkán kaptak titkos volt. Néha
hívásokat. felhívta ket
És, döbbent egy-egy
rá hirtelen,
összeszoruló gyomorral Sol, már elmúlt a szabbath naplementéje. Ilyenkor csak a vészhívásokat
engedélyezték.
- Igen? - kérdezte.
- M. Weintraub - nézett el a férfi vakon Sol mellett -, szörny baleset történt.
Amikor Rachel felébredt, apja az ágya szélén ült. Fáradtnak tnt. A szeme vörös volt, arca pedig
borostától szürke a szakáll vonala fölött.
- Jó reggelt, apa!
- Jó reggelt, édesem.
Rachel körülnézett, és szaporán pislogni kezdett. Látta néhány babáját és játékát, de a szobát nem
ismerte föl. Más apa?
- Hol vagyunk, volt a fény. Még a leveg is másmilyennek tnt. És az apja is.
- Elutaztunk, kicsim.
- Hová?
- Ez most nem számít. Ki az ágyból, kicsim! Kész a fürdd, aztán fel kell öltöznünk.
Az ágy végében egy soha nem látott sötét ruha hevert. Rachel ránézett a ruhára, majd visszafordult
apja felé.
85
Dan Simmons
- Apa, mi a baj? Hol van anya?
Sol megdörzsölte az arcát. A harmadik reggelük volt a baleset óta. A temetés napja. Az el
napokon mindent elmondott a kislánynak, mert egyszer en el sem tudta képzelni, hogy hazudjon
neki; az lett volna a legnagyobb árulás - mind Saraival, mind Rachellel szemben. Most azonban úgy
érezte, nem képes rá még egyszer.
- Baleset történt, Rachel - mondta fájdalmas rekedt hangon. - Anya meghalt. Ma fogunk elbúcsúzni
le. - Elhallgatott. Mostanra már tudta, hogy el kell telnie egy percnek, míg Rachel számára
valóságossá válik anyja halálának ténye. Az els napon még nem hitte volna, hogy egy négyéves
valóban képes felfogni a halál fogalmát. Most már tudta, hogy Rachel képes rá.
Kés bb, a zokogó gyermeket karjaiban tartva, Sol megpróbálta megérteni a balesetet, amit tömören
összefoglalt lányának. Az EMJ messze az emberiség által valaha feltalált közlekedési eszköz volt. A
lebegteti elromolhattak, de az EM generátorokban visszamaradó töltés miatt a légikocsi akkor is
szép lassan ereszkedett volna le bármilyen magasságból. Az EMJ-k bolondbiztos ütközés-elhárító
rendszere évszázadok óta nem változott. Azonban minden elromlott. Ebben az esetben egy
sétakocsikázó tizenéves pár egy lopott EMJ-vel letért a forgalmi pályákról, 1,5 Mach-ra gyorsult,
kikapcsolt fényszórókkal és jeladókkal, nehogy észrevegyék ket, és minden matematikai esélynek
fittyet hányva belerohant Tetha néni söreg Vikkenjébe, amint az a Bussard City-i operaház
leszállótere felé ereszkedett. Tetha, Sarai és a két kamasz mellett még hárman haltak meg, amikor a
két járm szétszóródott darabjai lezuhantak az operaház zsúfolásig telt elcsarnokába.
Sarai!
- Látjuk még anyát valaha? - kérdezte Rachel zokogva. Minden egyes alkalommal feltette a kérdést.
- Nem tudom, édesem - felelte Sol az igazságnak megfelelen.
A temetésre a családi kriptában, a Bamard's World-ön, Kates megyében került sor. Magát a temett
nem özönlötte el a sajtó, de a riporterek a fák mögött rejt ztek, és dühös viharfelhként feszültek a
fekete vaskapunak.
Richárd szerette volna, ha Sol és Rachel náluk maradnak néhány napig, de Sol tudta, milyen
fájdalmat okozna a csendes farmernek, ha a sajtó folytatja ostromát. így hát megölelte Richárdot,
szólt néhány szót a kerítés mögött zajongó riporterekhez, majd a döbbent, szótlan Rachellel
visszamenekült a Hebronra.
A riporterek Új-Jeruzsálemig követték, majd megpróbáltak eljutni Dánig, de a katonai rendrség
megállította bérelt EMJ-eiket, példát statuálandó rács mögé dugott egy tucat újságírót, és visszavonta
a többi térkapu-vízumát.
Sol este elsétált a falu fölötti hegyek lábához. Az alvó gyerekre Judy vigyázott. Rájött, hogy Istennel
folytatott dialógusa hallhatóvá vált, de ellenállt a késztetésnek, hogy az öklét rázza az ég felé, hogy
obszcén dolgokat kezdjen kiabálni, hogy köveket dobáljon. Inkább kérdéseket tett fel, kérdéseket,
melyek mindig azzal végzdtek, hogy „Miért?".
Nem kapott választ. A Hebron napja leszállt a távoli hegygerincek mögé, és a h jüket leadó sziklák
ragyogni kezdtek. Sol leült egy nagy k re, és megdörzsölte a halántékát.
Sarai.
Teljes életet éltek, még így is, hogy beárnyékolta Rachel betegségének tragédiája. Ironikus volt,
hogy Sarai a húgával töltött els nyugodt óra során... Sol hangosan felnyögött.
Természetesen ott estek
tudott szembenézni csapdába,
a Rachel... hogy
halála? teljesen utáni
eltnése?... elmerültek Rachel
jövvel. betegségében.
A világ minden nap Egyikük sem
fordult egyet,
gyermekük élt, és egyetlen egyszer sem jutott eszükbe, hogy bármikor baleset érheti ket, egyetlen
egyszer sem gondoltak az éles perem univerzum perverz antilogikájára. Sol biztosra vette,
hogy Sarai hozzá hasonlóan fontolóra vette az öngyilkosságot, de egyikük sem lett volna képes
magára hagyni a másikat. Vagy Rachelt. Soha eszébe sem jutott, hogy egyedül maradhat Rachellel,
amikor...
Sarai!
Ebben a pillanatban Sol rájött, hogy az a gyakran dühös párbeszéd, amit népe oly sok évezrede
folytatott Istennel, nem ért véget a Régi Föld pusztulásával... sem az új Diaszpórával... hanem
tovább folytatódott. , Rachel és Sarai is részét alkották. Hagyta, hadd öntse el a fájdalom. Az
elhatározás éles perem kínjával töltötte el.
Sol felállt, és csak zokogott, miközben leszállt az éjszaka.
Reggel, amikor napfény áradt a szobába, ott ült Rachel ágyán.
- Jó reggelt, apa.
- Jó reggelt, édesem.
- Hol vagyunk, apa?
- Elutaztunk, kicsim. Egy szép helyre.
- Hol van anya?
- Elment Tetha nénihez.
- Holnap már itthon lesz?
- Igen - bólintott Sol. - Most pedig öltözzünk föl, aztán megcsinálom a reggelit.
Sol akkor kezdte el kérvényekkel zaklatni a Shrike Egyházát, amikor Rachel hároméves lett. A
Hyperionra való utazást szigorúan korlátozták, az Idkriptákhoz pedig szinte teljesen lehetetlen volt
eljutni. Csak az idnkénti Shrike zarándoklatok tajgai jutottak el arra a vidékre.
Rachel szomorú volt, hogy édesanyja nem lehetett ott a születésnapján, de a kibucbeli gyerekeknek
sikerült egy kicsit elterelniük a figyelmét. A nagy ajándék egy illusztrált mesekönyv volt, amit Sarai
még hónapokkal korábban vett Új-Jeruzsálemben.
Sol lefekvés eltt elolvasott néhány mesét Rachelnek. A kislány hét hónapja még bármelyik szót el
tudta volna olvasni egyedül is. De szerette a meséket - különösen a Csipkerózsikát -, és ezt apjának
kétszer is fel kellett olvasnia.
- Majd megmutatom anyának is, ha hazajön - jelentette ki ásítva, miközben Sol lekapcsolta a
lámpáját.
- Jó éjt, kölyök! - mondta halkan, megállva az ajtóban.
- Hé, apa!
- Tessék?
- Szevasz tavasz!
- Jön a nyár.
Rachel belekuncogott a párnájába.
Olyan ez, gondolta
megöregedését Sol Csak
nézi végig. valamikor
éppen az utolsó Ezerszer
rosszabb. két év rosszabb.
során, mint amikor valaki a szerelme
Rachel csontfogai szakaszosan, nyolc és két éves kora között hullottak ki. A helyükön megjelentek a
tejfogak, de mire tizennyolc hónapos lett, ezek fele is visszahúzódott az állkapcsába.
A haja, örök büszkesége, egyre rövidebb és ritkább lett. Arca elvesztette ismer s struktúráját, ahogy
csecsemháj rakódott a pofacsontjaira és határozott állára. Mozgáskoordinációja nagyon megromlott
- elször csak azon lehetett észrevenni, hogy hirtelen ügyetlenül kezdett bánni a kanállal és a
ceruzával. Azon a napon, melyen nem tudott járni, Sol korán letette kiságyába, majd bement a
dolgozószobába, és némán, de alaposan leitta magát.
A beszéddel birkózott meg a legnehezebben. Rachel szókincsének csökkenése olyan volt, mintha
egy hidat égettek volna fel köztük, mintha a remény végs kötelét vágta volna el a sors. Valamikor a
második
- Szevaszszületésnapja
tavasz! után történt, hogy Sol lefektette, megállt az ajtóban, és visszaszólt:
-Huh?
- Szevasz tavasz. Rachel felkuncogott.
- Neked azt kell mondani, hogy „Jön a nyár" - magyarázta Sol.
- Jön a nyál! - kacarászott Rachel. Reggelre elfelejtette.
Sol magával vitte Rachelt a Hálón tett utazásaira - már nem érdekelték a riporterek -, melyek során
zarándok-jogot követeltaa Szenátusnál,
engedélyért lobbizott Shrike Egyházától, vízumért minden
és felkeresett és a Hyperion tiltott területeire
kutatóintézetet való belépési
vagy klinikát, ami
gyógyulással kecsegtethetett. Hónapok vesztek el, míg újabb orvosok ismerték be kudarcukat.
Amikor visszamenekült a Hebronra, Rachel tizenöt szabványhónapos volt, a Hebronon használt si
mértékegységek szerint huszonöt fontot nyomott és harminc hüvelyk magas lehetett. Már nem tudott
egyedül felöltözni. Szókincse huszonöt szóból állt, melyek közül az „anya" és „apa" voltak a
kedvencei.
Sol imádta cipelni a lányát. Az arcához simuló feje, a mellkasát melenget teste, a bre illata - mind
feledtette vele az egész rettenetes igazságtalanságot. Sol ilyenkor ideiglenesen kibékült volna a
világegyetemmel, ha Sarai is ott lett volna, így azonban csak ideiglenes tzszünetekre került sor
Istennel folytatott dialógusaiban. Istennel, Akiben már nem hitt.
— Mi lehet ennek az egésznek az oka?
— Milyen okát lehetett látni valaha is az emberiség által elszenvedettfájdalmaknak?
— Pontosan, gondolta Sol, azon töprengve, hogy vajon most elször pontot szerzett-e. Nem hitte
volna.
— Az, hogy egy dolog nem látható, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik.
— Ez így esetlen. Nem létezik, hogy három tagadás kell egy állítás megfogalmazásához.
— Pontosan, Sol. Kezdesz ráérezni ennek az egésznek a sodrára.
— Micsoda?
Nem kapott választ a gondolataira. Sol a házában feküdve hallgatta a sivatagi szél süvöltését.
Rachel utolsó szava az „anya" volt; alig öt hónapos korában ejtette ki.
Felkelt kiságyában, és nem kérdezte meg - nem tudta megkérdezni -, hol van. Világa etetési idkbl,
alvásokból és játékokból állt. Néha, amikor sírt, Sol azon töprengett, hogy vajon az édesanyja után
sír-e.
Sol Dán kis boltjaiban vásárolt, a csecsemvel a karján kiválasztva a pelenkát, a fürdetcsomagokat
és idnként egy-egy új játékot.
Két héttel azeltt, hogy elment a Tau Ceti Centerre, felkereste Ephraim és a két másik vén. Este volt,
és a halványuló fény megcsillant Ephraim kopasz fejbrén.
- Sol, aggódunk miattad. A következ néhány hét nagyon nehéz lesz. Az asszonyok segíteni
akarnak. Mi is segíteni akarunk.
Sol rátette kezét az ids férfi alkarjára.
- Köszönöm, Ephraim. Mindent köszönök, amit az elmúlt években értünk tettetek. Most már itt van
az otthonunk.
vasárnap Sarai isRachel
elmegyünk. azt szerette
jobbanvolna...
lesz. azt szerette volna, hogy köszönetet mondjak nektek. De
A hosszú padon ül három férfi összenézett.
- Megtalálták a gyógymódot? - kérdezte Avner.
- Nem - rázta meg a fejét Sol. - De találtam valamit, ami reményre ad okot.
- A remény jó -jegyezte meg Róbert óvatosan.
Sol elvigyorodott, fogai fehéren világítottak szakálla szürkeségében.
- Hát, legyen is az! - mondta. - Különösen, ha mása sincs az embernek.
A stúdió holokamerája hosszan ráközelített Rachelre. A csecsem Sol ölében ült, a „Beszéljünk
róla!" díszletei között.
- Ön tehát azt állítja - kérdezte Devon Whiteshire, a show házigazdája, a Háló adatszférájának
harmadik legismertebb arca -, hogy amennyiben a Shrike Egyháza nem engedélyezi visszatérésüket
az Idkriptákhoz... és a Hegemónia késlekedik a vízum megadásával... akkor mindennek

következtében az ön gyermeke... megfog halni?
- Pontosan - bólintott Sol. - A Hyperionra vezet utat nem lehet hat hétnél rövidebb id alatt
megtenni. Rachel most tizenkét hetes. Ha tovább késlekedik a Shrike Egyháza vagy a Háló
bürokráciája, akkor megölik a kislányomat.
A stúdió közönség
barátságos felbolydult.
arca betöltötte Devon Whiteshire odafordult a legközelebbi kamerához. Csontos,
a képernyket.
- Ez az ember nem tudja, hogy képes-e megmenteni gyermekét - kezdte Whiteshire szelíd
együttérzéstl átf tött hangon -, de nem kér mást, csak egy esélyt. Mit gondolnak, megérdemli...
megérdemli  és gyermeke... ezt az esélyt? Ha úgy gondolják, hogy igen, akkor hívják
bolygóképvisel jüket és a Shrike Egyházának legközelebbi templomát! Az önökhöz legközelebb es
templom száma a képernyn látható. - Visszafordult Solhoz. - Sok szerencsét kívánunk, M.
Weintraub. Neked pedig - érintette meg Whiteshire nagy keze Rachel arcát -jó utat, ifjú barátunk!
A kamera Rachelre szegezdött, nagytotálban, míg csak el nem sötétült a kép.
A Hawking-hatás émelygést, szédülést, fejfájást és halluciná-ciókat okozott. Az utazás els
szakaszát a Parvatiig vezet tíz napos út tette ki, a Hegemónia HS Intrepid nev fáklyahajóján.
Sol magához szorította Rachelt, és kitartott. Csak k ketten voltak öntudatuknál a hadihajó
fedélzetén. Rachel eleinte sírt, de néhány óra elteltével némán feküdt Sol karjaiban, apját bámulva
nagy, sötét szemével. Sóinak eszébe jutott a születése napja - az orvosok levették az újszülöttet Sarai
meleg hasáról, és odaadták Solnak. Rachel sötét haja nem volt sokkal rövidebb akkor sem, s tekintet
sem áthatóbb.
Végül a puszta kimerültségtl aludtak el.
Sol azt álmodta, hogy egy hatalmas épületben barangol, melynek oszlopai kisebb vörösfenykkel
vetekedtek, a mennyezete pedig nem is látszott a magasban. A hideg üresség vörös fényben fürdött.
Sol meglepetten vette észre, hogy még mindig a karjaiban tartja Rachelt. A gyermek Rachel soha
nem jelent még álmaiban. A csecsem felnézett rá, és Sol olyan bizonyossággal érezte tudata
kontaktusát, mintha lánya fennhangon megszólalt volna.
Hirtelen egy másik hang, átható és hideg, visszhangzott fel a semmiben:
„Sol! Vedd egyetlen lányodat, akit szeretsz, Rachelt, menj a Hyperion nev világra, s ott mutasd be
égáldozatul azon a helyen, amelyet majd megnevezek neked!"
Sol tétovázott, lenézett Rachelre. A csecsem szemei mélyek voltak és ragyogók, ahogy felpillantott
apjára. Sol érezte a ki nem mondott igent. Lányát szorosan magához ölelve el relépett a sötétségbe,
és felemelte hangját a csendben:
„Figyelj! Nem lesz több felajánlás, sem gyermeké, sem szülé. Nem lesz több áldozat senkiért, csak
embertársainkért. Az engedelmesség és bnhdés ideje elmúlt."
Sol fülelt. Érezte saját szívverését és Rachel melegét a karján. Valahonnan nagyon magasról a
láthatatlan réseken átsüvölt szél hangja hallatszott. Sol a szájához emelte szabad kezét, és
elkiáltotta
„Ez minden! magát:
Most pedig vagy hagyj minket békén, vagy csatlakozz hozzánk, mint apánk, nem pedig
az áldozatok fogadója. Ábrahám választása a tiéd!"
Rachel összerezzent a karjaiban, ahogy morgás tört fel a k -padló alól. Az oszlopok megremegtek.
A vörös izzás elmélyült, majd egy villanással kihunyt, csak a sötétséget hagyva maga után. A
távolból óriási léptek dübörgése hallatszott. Sol magához szorította Rachelt, mert heves szélroham
süvöltött el mellettük.
Csillogó fények közepette ébredtek fel, miközben a HS Intrepid a Parvati felé tartott, hogy elvigye
ket a Hyperionra induló Yggdrasill hajófához. Sol rámosolygott hét hetes lányára. A kislány
visszamosolygott rá.
Ez volt élete utolsó, vagy els mosolya.
A szélvagon nagykabinjára
megköszörülte csend
a torkát, majd egy ereszkedett, amikorivott
kristálypohárból az ids tudós vizet.
egy korty befejezte történetét.
Rachel Sol
a fiókból
hevenyészett bölcs ben aludt. A szélvagon szelíden ringott haladtában, a nagykerék morgása és a f 
giroszkóp zümmögése álmosító háttérzajt keltett.
- Istenem! - szólalt meg Brawne Lamia halkan. Ismét szóra nyitotta a száját, de aztán egyszer en
csak megrázta a fejét.
Martin Silenus lehunyta a szemét, és így szólt:
„ S ha minden gy lölet kivész bel le,

gyökeresen ártatlan lesz a lélek,
és rájön: önmagától
retteg s örül, magától bátor,
s mit  akar, azt akarja az Eg is,
s hogy ö, bár minden száj morog,
süvölt minden szeles sarok,
fúj minden jujtató - boldog tud lenni mégis. "
* Rakovszky Zsuzsa fordítása.
- William Butler Yeats? - kérdezte Sol Weintraub. Silenus bólintott.

- „Ima leányomért".
- Azt hiszem, felmegyek, szívok egy kis friss levegt, mieltt lefeküdnék - szólalt meg a Konzul. -
Csatlakozik valaki?
Mindenki vele tartott. A menetszél frissíten vágott a csoport arcába, amint megálltak a
tatfedélzeten, és kinéztek a mellettük elhömpölyg sötét Ftengerre. Az ég egy hatalmas,
csillagokkal teleszórt tál volt felettük, amit meteorcsóvák karcoltak össze. A vitorlák és a kötélzet az
emberi utazással egyids hangokkal nyikorogtak.
- Azt hiszem, rséget kellene állni ma éjjel - javasolta Kassád ezredes. - Egy ember rködik, a
többiek alszanak. Két óránként váltás.
- Egyetértek - helyeselt a Konzul. - Az elsrséget vállalom.
- Reggel... - kezdte Kassád.
- Nézzék! - kiáltott fel Hoyt atya.
Követték égre emelt ujját. A csillagképek izzása között színes tzgömbök lángoltak fel - zöldek,
ibolyaszínek, narancssárgák, megint zöldek -, villámokként megvilágítva körülöttük a hatalmas,
füves síkságot. A csillagok és meteorcsóvák a jelentéktelenségbe sápadtak a hirtelen látványosság
mellett.
- Robbanások? - kockáztatta meg a pap.
- rcsata - mondta Kassád. - Ciszlunáris. Fúziós fegyverek. - Sietve eltnt a fedélzeti feljáróban.
-zsarátnokdarab
A Fa! - mutatott Het Masteen
a tzijáték fényei egy fényszikrára, mely úgy mozgott a robbanások között, mint egy
között.
Kassád az elektromos távcsvel tért vissza, és a társaság körbeadta az eszközt.
- Kitaszítottak? - kérdezte Lamia. - Ez már az invázió?
- Szinte biztos, hogy a Kitaszítottak - felelte Kassád. - De szinte ugyanilyen biztos, hogy ezek csak a
felderítk. Látja azt a csoportot? Azok a Hegemónia lövedékei, amiket a Kitaszított hajók
védegységei robbantottak fel.
A távcs elérkezett a Konzulhoz. A villanások addigra elég tiszták lettek, egyre táguló lángfelht
alkottak. Látta a fényszikrát, és legalább két, a Hegemónia üldözi ell menekül felderíthajót.
- Nem hiszem... - kezdte Kassád, aztán elhallgatott, ahogy a hajót, a vitorlákat és a Ftengert
narancsszín ragyogás árasztotta el.
-egyre
Krisztusom!
növekv - suttogta Hoyt atya. - Eltalálták a hajófát! A Konzul balra rántotta a távcsövet. Az
lángnimbuszt szabad szemmel is látni lehetett, de a távcsövön keresztül az Yggdrasill kilométeres

törzse és ágazata is láthatóvá vált egy pillanatra, ahogy lángokban égett, s hosszú lángcsápok íveltek
ki az rbe a lehulló védmezk alatt kigyulladt oxigén nyomásától. A narancsszín felh feldagadt,
elhalványult, majd visszazuhant önmagába, még egy utolsó pillanatra láthatóvá téve a kihunyó t z
utolsó zsarátnokaként izzó, darabokra hulló törzset. Semmi sem élhette túl a pusztítást. Az
Yggdrasill hajófa legénységével,
A Konzul odafordult klónjaival
Het Masteenhez, és félértelmes
és késve erghajtóival
felé nyújtotta együtt meghalt.
a távcsövet.
- Annyira... sajnálom - suttogta.
A magas templomos nem vette el a távcsövet. Lassan levette tekintetét az égr l, elrehúzta
csuklyáját, és szó nélkül lement a fedélközbe.
A hajófa halála volt az utolsó robbanás. Amikor tíz perc eltelte után sem lobbantak fel újabb lángok
az égen, Brawne Lamia törte meg a csendet.
- Mit gondolnak, elkapták ket?
- A Kitaszítottakat? - kérdezte Kassád. - Valószínleg nem. A felderítk úgy építették, hogy gyorsak
legyenek és sokat kibírjanak. Mostanra már fénypercekre járhatnak.
- Szándékosan támadták meg a hajófát? - kérdezte Silenus. Nagyon józanul csengett a hangja.
- Szerintem nem - vélte Kassád. - Egyszer en csak az útjukba akadt.
- Az útjukba akadt - visszhangozta Sol Weintraub. A tudós megrázta a fejét. - Megyek, alszom még
néhány órát napkelte eltt.
A többiek is lesorjáztak. Amikor csak Kassád és a Konzul maradtak a fedélzeten, az utóbbi
megkérdezte:
- Hol álljak rt?
- Körözzön - felelte az ezredes. - A f  folyosóról, a létra melll szemmel tarthatja az összes
kabinajtót, illetve az étkez és a konyha bejáratát. Utána jöjjön fel és ellenrizze a hajópallót és a
fedélzeteket. A lámpákat hagyva égve. Van fegyvere?
A Konzul megrázta a fejét. Kassád odaadta neki a halálpálcáját.
- Szk sugáron van... úgy fél méteresen, tíz méteres hatótávolsággal. Ne használja, csak ha biztos
benne, hogy behatolóval van dolga. Az az elretolható érdes lap a biztosító. Ki van biztosítva.
A Konzul bólintott, ügyelve, hogy ujja távol maradjon az elsüt-billentyl.
- Két óra múlva felváltom - mondta Kassád. Megnézte a komlogját. - Még az én rségem eltt felkel
a nap. - Úgy nézett fel az égre, mintha arra számított volna, hogy az Yggdrasill újra felbukkan és
folytatja szentjánosbogár útját az égen át. Csak a csillagok ragyogtak vissza. Az északkeleti
látóhatáron egy mozgó fekete tömeg vihar ígéretét rejtette magában.
Kassád megrázta a fejét.
- Micsoda pocséklás! - morogta, azzal lement a fedélközbe.
A Konzul egy darabig még ott állt, és a vásznakba kapaszkodó szelet, a kötélzet nyikorgását, a kerék
morgását hallgatta. Egy id után odalépett a korláthoz, és a sötétségbe meredve gondolkodott
tovább.
A Ftenger fölött a napkelte maga volt a gyönyör ség. A Konzul a tatfedélzet legmagasabb pontjáról
figyelte a jelenséget. Miután letette az rszolgálatot, megpróbált aludni, de aztán feladta, feljött a
fedélzetre, és inkább nézte, ahogy az éjszaka átadja helyét a nappalnak. A zivataréi alacsony
felhkkel borította be az eget, a kel nap pedig ragyogó aranysugarakkal világította be alul, s felül a
világot. A szélvagon vitorlázata, kötélzete és viharvert palánkzata néhány percre felizzott a fény
rövidélet áldásától, mieltt a nap a felhtakaró fölé emelkedett volna, és mégy egyszer színorgia
öntötte el a világot. Hvösen fújt az ezt követ szél, mintha egyenesen a Kantár síkság peremén
emelked, a láthatárba csaknem belevesz, hóborította hegyek üzenetét hozná.
Brawne Lamia és Martin Silenus, kezükben a hajókonyháról hozott kávésbögrével, csatlakoztak a
tatfedélzeten álló Konzulhoz. A szél lecsapott, és megrántotta a vitorlákat. Szétzilálta Brawne Lamia
 haját, és sötét keretbe vonta vele az arcát.
- 'Reggelt - mormolta Silenus, miközben kávésbögréje fölött a szélkorbácsolta Ftengerre

kancsalított.
- Jó reggelt! - ismételte meg a Konzul, miközben azon csodálkozott, milyen friss és üde annak
ellenére, hogy egész éjjel nem aludt egy szemhunyást sem. - Ellenszelet fogtunk ki, de úgy t nik, a
vagon így is jó idt fog futni. Minden bizonnyal még naplemente eltt elérjük a hegyeket.
-- Hrrgnn
Egész -jegyezte
éjjel nemmeg Silenus,
aludtam miközben
- mondta orrát aLamia
Brawne bögrébe temette. elgondolkodtatott M. Weintraub
-, annyira
története.
- Nem hinném... - kezdte a költ, de elhallgatott, amint Weintraub feltnt a fedélzeten. A mellére
csatolt bébihordó pereme fölött a gyereke kíváncsian tekingetett a nagyvilágba.
- Jó reggelt mindenkinek - mondta Weintraub, majd körülnézett, és vett egy mély lélegzetet. -
Mmm, ugye, milyen frissít?
- Kibaszottul hideg - ellenkezett Silenus. - És a hegyek északi oldalán még ennél is rosszabb lehet.
- Azt hiszem lemegyek, és felveszek egy dzsekit - közölte Lamia, de mieltt megmozdulhatott
volna, éles kiáltás hallatszott az alsó fedélzetr l.
- Vér!
Valóban vér borított mindent. Het Masteen kabinjában különös rend uralkodott - bontatlan ágy, az
utazóláda és a dobozok elrendezve az egyik sarokban, egyenruhája takarosan összehajtogatva az
egyik széken - eltekintve attól, hogy a padló, a rekeszfal és a mennyezet tekintélyes hányadát vér
mocskolta össze. A hat zarándok összezsúfolódott az ajtó eltt, egyikük sem akart igazán belépni.
- Épp a fels fedélzetre tartottam - mondta Hoyt atya szokatlanul színtelen hangon. - Az ajtó
résnyire nyitva állt. így pillantottam meg... a falon a vért.
- Ez valóban vér? - kérdezte Martin Silenus.
Brawne Lamia belépett a kabinba, egyik ujját végighúzta a rekeszfal vastag foltján, majd az ajkához
emelte.
- Vér - nézett körül, és a ruhásszekrényhez lépett. Futó pillantást vetett az üres polcokra és
fogasokra, majd az apró, kerek ablak felé indult. Úgy találta, belülr  l zárták be.
Lenar Hoyt még a szokásosnál is betegesebb színben tündökölt, miközben egy székhez tántorgott.
- Ezek szerint meghalt?
- Semmit sem tudunk azon kívül, hogy Masteen kapitány nincs a kabinjában, egy csomó vér viszont
igen – közölte Lamia, és a nadrágjába törölte a kezét. - Alaposan át kell kutatnunk a hajót.
- Pontosan - helyeselt Kassád ezredes. - De mihez kezdünk, ha nem találjuk a kapitányt?
Brawne Lamia kinyitotta az ablakot. A friss leveg eloszlatta a vágóhidakra jellemz szagot.
Behallatszott a nagykerék morgása, valamint a hajótest alatt összemorzsolódó f szálak recsegése.
- Ha nem találjuk meg Masteen kapitányt - mondta -, akkor elhagyta a hajót. Akár szabad
akaratából, akár úgy, hogy vitték.
- De a vér... - kezdte Hoyt atya.
- Önmagában
Nem még semmit
ismerjük Masteen sem bizonyít
vércsoportját vagy -genotípusát.
fejezte be aLátott,
mondatot
vagyKassád. - M. Lamia
hallott valaki igazat szólt.
valamit?
A nemleges dörmögésektl és a fejrázástól eltekintve mindenki csendben maradt. Martin Silenus
körülnézett.
- Emberek, tényleg nem ismernek rá Shrike barátunk keze munkájára?
- Ezt nem tudhatjuk biztosan! - csattant fel Lamia. - Talán csak valaki rá akarja tereim a gyanút.
- Ennek semmi értelme - mondta Hoyt, aki még mindig leveg után kapkodott.
- Mindazonáltal - mondta Lamia - párokra szakadunk, és úgy fogjuk végigkutatni a hajót. Rajtam
kívül kinek van még fegyvere?
- Nekem - közölte Kassád ezredes. - Még tartalék is, ha valaki igényt tart rá.
- Nincs -jelentette ki Hoyt. A költ megrázta a fejét.
Sol Weíntraub,
- Nekem nincs aki gyermekével
semmim együtt visszament a folyosóra, most bedugta a fejét.
- közölte.
- Nincs - mondta a Konzul. Amikor két órával napfelkelte eltt lejárt a szolgálata, visszaadta
Kassádnak a halálpálcát.
- Rendben - jelentette ki Lamia. - A pap jöjjön velem az alsó fedélzetre! Silenus, maga csatlakozzon
az ezredeshez. Kutassák át a középs fedélzetet. M. Weintraub, maga és a Konzul ellenrizzenek
mindent odafent. Valami szokatlant keressenek. Bármit. Küzdelem nyomait.
-- Egy kérdés - szúrta közbe Silenus.
Micsoda?
- Ki az ördög választotta meg magát a korzó királyn jének?
- Magánnyomozó vagyok - közölte Lamia, és a költre emelte a tekintetét.
Martin Silenus vállat vont.
- Hoyt pedig valami elfeledett vallás papja. De ez nem jelenti azt, hogy térdet hajtunk eltte, amikor
misézik.
- Rendben! - sóhajtott Brawne Lamia. - Akkor mondok egy jobb okot. - A n olyan gyorsan
mozdult, hogy a Konzul csaknem lemaradt az eseményekr l, mivel éppen pislogott. Lamia egy
másodperc alatt a nyitott ajtónál termett, a következ pillanatban már félúton járt a kabinban. Egyik
kezével Martin Silenust emelte fel a fedélzetr l, a másikkal pedig megmarkolta a költ vékony
nyakát. - Mi lenne - kérdezte -, ha azt tenné, ami logikus, csak azért, mert valóban logikus?
- Gkkrgghhh - préselte ki magából Martin Silenus.
- Jó - mondta Lamia érzelemmentesen, és a fedélzetre dobta a költt. Silenus tántorgott egy
méternyit, és majdnem beleült Hoyt atya ölébe.
- Tessék - tért vissza Kassád két apró, idegbénítóval. Az egyiket Sol Weintraub kezébe nyomta. - És
magának mije van? - kérdezte Lamiától.
A n lezser zekéje zsebébe csúsztatta a kezét, és elvett egy antik pisztolyt. Kassád egy pillanatig a
relikviára meredt, majd bólintott.
- Maradjon együtt a társával - tanácsolta. - Ne l jön semmire, hacsak pontosan be nem azonosította,
és kétségbevonhatatlanul meg nem gydött róla, hogy fenyegetést jelent.
- Ez pontos leírása annak a kurvának, akit le akarok puffantani - közölte Silenus, még mindig a
torkát masszírozva.
Brawne Lamia tett egy fél lépést a költ felé. Fedmahn Kassád hangja állította meg.
- Pofa be! Gyerünk, essünk túl rajta! - Silenus követte a kabinból kifelé tartó ezredest.
Sol Weintraub a Konzulhoz csatlakozott, és átnyújtotta neki a bénítót.
- Nem akarom, hogy nálam legyen, amikor Rachel is velem van. Indulhatunk felfelé?
A konzul átvette tle a fegyvert, és bólintott.
A szélvagonon nyomát sem lelték Het Masteennek, a Fa Igaz Hangjának. Egy órányi kutatás után a
csapat az eltnt ember kabinjában találkozott. A vér eddigre már sötétebbnek és szárazabbnak
látszott.
- Elképzelhet, hogy kihagytunk valamit? - kérdezte Hoyt atya. - Titkos átjárókat? Rejtett
kamrákat?
- Elképzelhet - felelte Kassád. - De teleraktam a hajót h- és mozgásérzékel szenzorokkal. Ha lett
volna valami, ami nagyobb egy egérnél, akkor azt megtalálom.
- Ha vannak ilyen szenzorai - mondta Silenus -, akkor mi a francnak hagyta, hogy a hajófenékben és
az átjárókban csúszkáljunk egy órán át?
- Mert megfelel felszerelés vagy ruházat segítségével el lehet rejteni egy embert a h- és
mozgáskeresk ell.
- Tehát itt a válasz a kérdésemre - mondta Hoyt, majd kivárt egy pillanatot, amíg elült a szemmel
láthatóan rátör  fájdalomhullám. - A megfelel felszerelés vagy ruházat segítségével Masteen
kapitány elrejtzhetett valahol egy titkos rekeszben.
- Lehetséges, de nem valószín - jelentette ki Brawne Lamia. - Szerintem már nincs a fedélzeten.
- A Shrike - mondta Martin Silenus utálkozva. És nem kérdésnek szánta.
- Talán - vélte Lamia. - Ezredes, a kérdéses id ben maga és a Konzul voltak rségben. Biztosak
benne, hogy nem láttak vagy hallottak semmit?
Mindkét férfi bólintott.
- Csendes volt a hajó - mondta Kassád. - De egy verekedést még azeltt is meghallottam volna,
hogy átveszem az rséget.
-közös
És miután
az egyikleadtam a szolgálatot,
fala Masteen nemÉsis én
kabinjával. aludtam - tette hozzá
sem hallottam a Konzul. - A kabinomnak pedig
semmit.
- Hát - mondta Silenus -, meghallgattuk azt a két embert, akik fegyverrel a kézben mászkáltak
körülöttünk a sötétben, amikor azt a szerencsétlent meggyilkolták. Azt vallották, ártatlanok. Kérem a
következ ügyet!
- Ha Masteent megölték - mondta Kassád -, akkor nem halálpálcát használtak. Nem ismerek olyan
csendes, modern fegyvert, ami ennyi vért hagyna maga után. Lövést sem hallottunk, golyó ütötte
lyukat sem találtunk, ennél fogva M. Lamia automata pisztolya sem jöhet számításba. Ha ez Masteen
kapitány vére, akkor szerintem valamilyen vágófegyverrel végezhettek vele.
- A Shrike maga egy vágófegyver - közölte Martin Silenus.
Lamia a poggyászok apró halma mellé lépett.
- A vita nem vezet sehová. Nézzük, találunk-e valamit Masteen holmijai között.
Hoyt atya tétovázva felemelte az egyik kezét.
- Ez... nos, magánszféra, nincs igazam? Nem hinném, hogy jogunk lenne hozzá.
Brawne Lamia összef zte karját a teste eltt.
- Nézze, atyám, ha Masteen meghalt, neki már úgyis mindegy. Ha még életben van, esetleg
rábukkanhatunk valamire, amibl kiderül, hová vitték. De bárhogy legyen is, muszáj találnunk
valamit, amibe kapaszkodhatunk.
Hoyton látszott, hogy nem gyzte meg ez az érvelés, de azért bólintott. Végül is ez nem számít a
magánszféra súlyos megsértésének. Masteen els bröndje csupán néhány váltás fehérnemt és Muir
Eletkönyvének egy példányát rejtette magában. A második csomagból százával kerültek el a
gondosan becsomagolt, nedves földbe takart facsemeték.
- A Templomosoknak minden világon, amit felkeresnek, az Örök Fa legalább száz csemetéjét el kell
ültetniük - magyarázta a Konzul. - Nagyon ritkán fakadnak meg, de ez egy rítus.
Brawne Lamia a nagy fémdoboz felé mozdult, amik a rakás legalján hevert.
- Ahhoz ne nyúljon! - csattant fel a Konzul.
- Miért ne?
- Az egy Möbius-kocka - válaszolt Kassád ezredes a Konzul helyett. - Egy szén-szén burokba zárt,
önmagába visszahajlított, zéró impedanciájú védmez.
- Na és? - kérdezte Lamia. - A Möbius kockák légmentesen elzárják tartalmukat a külvilágtól. Nem
robbannak, vagy hasonló.
- Nem - helyeselt a Konzul. - De ami benne van, az robbanhat. Ami azt illeti, akár már fel is
robbanhatott.
- Egy ekkora kocka ránézésre akár egy kilótonnás nukleáris robbanást is tartalmazhat, amennyiben
pont a gyújtás nanosze-kundumában zárták bele - tette hozzá Fedmahn Kassád.
Lamia mogorván meredt a ládára.
- Akkor honnan tudjuk meg, hogy nem a tartalma ölte meg Masteent?
Kassád a halványan izzó, zöld szalagra mutatott, ami a láda egyetlen illesztési vonalán futott körbe.
- Le van pecsételve. Ha feltörik a pecsétet, a Möbius kockát csak olyan helyen lehet visszazárni,
ahol lehetséges védmezt generálni. Bármi is van benne, nem ölhette meg Masteen kapitányt.
- Tehát nem tudhatjuk, mi van benne? - kérdezte Lamia.
- Van egy elég jó feltevésem - szólt közbe a Konzul.
A többiek felé fordították a tekintetüket. Rachel sírni kezdett, mire Sol egy f szálat vett el a
csomagjából.
- Emlékeznek - mondta a Konzul -, hogy beszélt tegnap Peremben Het Masteen a kockáról? Úgy
emlegette, mintha valami... titkos fegyver lenne.
- Egy fegyver? - kérdezte Lamia.
- Hát persze! - kapott a fejéhez hirtelen Kassád. - Egy erg!
- Erg? - bámult Martin Silenus az apró ládára. - Azt hittem, az ergek azok az er tér-lények, amiket a
Templomosok használnak
- Azok is - helyeselt a fahajóikon.
a Konzul. - Úgy három évszázaddal ezeltt fedezték fel ket. Az Aldebaran
körüli aszteroidákon élnek. A testük nagyjából akkora, mint egy macska gerince, többnyire
piezoelektromos alapokon funkcionáló idegrendszerüket szilikonporcok védik, de táplálkoznak...
tevékenykednek... és akkora er tereket gerjesztnek, mint egy kisebb fajta rotahajó.
- De hogy lehet beletenni egy ilyet egy ekkora dobozba? -kérdezte Silenus, miközben a Möbius
kockát bámulta. - Tükrökkel?
- Bizonyos értelemben - felelt Kassád. - Ezeknek az izéknek le lehet tompítani a mezejét... nem
fognak belepusztulni, és ilyenkor etetni sem kell ket. Olyan nekik, mint nekünk a kriogenikus álom.
Ráadásul ez biztosan egy kisebb példány. Hogy úgy mondjam, egy kölyök.
Lamia végigfuttatta ujjait a fémborításon.
- A templomosok irányítják ezeket az izéket? Kommunikálnak velük?
- Igen - válaszolta Kassád. - De azt senki sem tudja, hogy csinálják. Ez egyike a nagy titkaiknak. De
Het Masteen biztos volt benne, hogy az erg a segítségére lehet...
- A Shrike ellen - fejezte be helyette a mondatot Martin Silenus. - A templomosok úgy vélik, ez az
energiaimpulzus lehet a titkos fegyverük, amikor szembe kell nézniük a Fájdalom Urával! - nevetett
fel a költ.
Hoyt atya megköszörülte a torkát.
- Az egyház elfogadta a Hegemóniának azt az állásfoglalását. .. miszerint ezek a teremtmények ...
ergek... nem értelmes lények... ezért nem is számíthatnak megváltásra.
- Ó, nagyon is értelmes lények, atyám! - tiltakozott a Konzul. - Vannak dolgok, amiket sokkal
jobban észlelnek, mint azt el tudnánk képzelni. De ha ez alatt azt értette, hogy intelligensek...
rendelkeznek öntudattal... akkor valami olyasmibe gondolkodjon, ami a szöcskékkel van egy szinten.
Egy szöcske számíthat megváltásra?
Hoyt csendben maradt. Helyette Brawne Lamia szólalt meg.
- Hát, nagyon úgy tnik, Masteen kapitány azt remélte, hogy ez az izé az  megváltását szolgálja
majd. Viszont valami félresikerült - nézett a vérfoltos falra és a padlón száradó csöppökre. -
Menjünk innen!
A szélvagon az egyre inkább er söd széllel szemben haladt. A vihar északkelet fell közeledett.
Rongyos felhöcafatok száguldottak az alacsony, szürke viharfront mennyezete alatt. A f szálak
vonaglottak, meghajoltak a fagyos szél csapásai alatt. Cakkos villámok világították be a horizontot,
és az utánuk következ dörgések úgy hangzottak, mintha figyelmeztet lövéseket adnának le a
szélvagonra.
kergették ketAazarándokok
tatkabinba. addig figyeltek néma csendben, amíg az els jeges escseppek be nem
- Ezt találtam az egyenruhája zsebében - tartott fel Lamia egy papírdarabot, amire az 5-ös számot
írták.
- Ezek szerint Masteennek kellett volna mesélnie a következ történetet - motyogta a Konzul.
Martin Silenus addig döntötte egyre hátrább és hátrább a székét, amíg a háta hozzá nem ért a magas
ablakhoz. A vihar fényében szatírvonásai kissé démonikusnak tntek.
- Van egy másik lehetség - szólalt meg. - Talán valaki, aki eddig még nem beszélt, meg akarta
szerezni az ötödik helyet, és ezért meggyilkolta.
Lamia a költre meredt.
- Akkor ez csak a Konzul vagy én lehetünk - jelentette ki határozottan.
Silenus
Brawne vállat
Lamiavont.
egy másik papírszeletet vont el a zsebébl.
- A 6-os az enyém. Mit értem volna a gyilkossággal? Úgyis én következtem volna utána.
- Akkor talán annak nem volt szabad elhangoznia, amit Masteen el akart mesélni ~ mondta a költ,
majd ismét vállat vont. - Személy szerint az a véleményem, hogy a Shrike elkezdett lekaszálni
bennünket. Mibl gondoltuk, hogy hagyja nekünk megnézni a Kriptákat, amikor már Keatsig félúton
mészárolja az embereket?
-- Ez
Na más
és? - vágott közbe Sol Weintraub. - Ez egy Shrike zarándoklat.
A beálló csendben a Konzul odalépett az ablakhoz. A szélkorbácsolt escseppek özöne elrejtette
alattuk a Tengert, és vadul doboltak az ólomüvegen. A vagon nyikorgott, és er sen jobbra dlt,
mintha csak el akarna fordulni.
- M. Lamia - kérdezte Kassád ezredes -, nem akarja most elmondani a történetét?
Lamia összefonta a karját, és az es pettyezte ablak felé pillantott.
- Nem. Várjuk meg, amíg leszállunk err l az átkozott hajóról. Bzlik a haláltól.
A szélvagon a délután közepén érte el a Zarándokpihen kiköt jét, de a vihar és a félhomály miatt a
fáradt utasoknak az az érzése támadt, hogy már kora estére jár az id. A Konzul azt várta, hogy itt,
az utolsó eltti stádiumnál találkozhat a Shrike Egyházának képviselivel, de a Zarándokpihen
ugyanolyan néptelennek tnt, mint a Perem.
A hegylábak közelsége és a hegyvonulat látványa a folyamatosan zuhogó hideg es  ellenére is a
fedélzetre csalta a leend zarándokokat. A hegyláb száraznak, érzékinek látszott, barna ívei és
hirtelen a magasba tör  csúcsai éles kontrasztot alkottak a Ftenger egyszín zöldjével. A föléjük
magasodó kilencezer méteres csúcsokra csak a fellegek borította szürke és fehér fennsíkok utaltak,
de még így, megcsonkítva is lenygöz látványt nyújtottak. A hóhatár egész azokig a kiégett házakig
és olcsó hotelekig húzódott le, amit Zarándokpihennek neveztek.
- Ha lerombolták a kötélpályát, vége a dalnak - motyogta a Konzul. Ettl a gondolattól, amit
mindezidáig sikeresen elzárt magától, idegesen összerándult a gyomra.
- Látom az els öt oszlopot - szólalt meg Kassád ezredes, aki távcsvel tekintett elre. - Úgy tnik,
sértetlenek.
- Van valami nyoma a fülkének?
- Nincs... várjon, de van. Ott áll az állomás kapujánál.
- Valami mozgás? - kérdezte Martin Silenus, aki szemmel láthatólag felfogta, milyen kétségbeesetté
válik a helyzetük, ha a felvonó nem üzemel.
- Nincs.
A Konzul megrázta a fejét. A kabinoknak még akkor is járniuk kellene, ha rossz az id, és nincsenek
utasok, hogy jégmentesen és feszesen tartsák a hatalmas kábeleket.
Még az eltt felhozták a fedélzetre a csomagjainkat, hogy a szélvagon bevonta volna a vitorláit, és
kieresztette a csapóhi-dat. Hogy megóvják magukat az elemek tombolásától, mindnyájan meleg
ruhákat húztak magukra - Kassád a GÁRDA f thet, terepszín köpenyét, Brawne Lamia egy
hosszú kabátot,amit
cobolyprémet, amita valami rég elfelejtett
szeszélyes okból trencskónak
szél összevissza nevezett,
borzolt, Hoyt Martin hosszú,
atya valami Silenus vastag
fekete
lebernyeget, ami még madárijesztszer  bbé tette alakját, Sol Weintraub egy vastag, libatollal tömött
kabátot, ami nem csak t, hanem a gyereket is betakarta, a Konzul pedig egy már vékonyodó, de
azért használható nagykabátot, amit még a feleségétl kapott évtizedekkel azeltt.
- Mi legyen Masteen kapitány csomagjaival? - kérdezte Sol, miközben megállt a csapóhíd végénél.
Kassád már elrement, hogy felderítse a falut.
- Felhoztam - közölte Lamia. - Magunkkal visszük ket.
- Ez egyszer en nem helyes - szólalt meg Hoyt atya. - Úgy értem, hogy csak így tovább megyünk.
Valamilyen... szertartás azért kellene. Hogy tudatosítsuk magunkban, hogy meghalt egy ember.
- Talán meghalt egy ember - emlékeztette Lamia, miközben egyik kezével könnyedén felkapta
negyvenkilós hátizsákját.
Hoyt hitetlenkedve nézte.
- Maga komolyan azt hiszi, hogy M. Masteen még életben lehet?

- Nem - vallotta be Lamia. Fekete hajában megültek a hópelyhek.
Kassád a dokkok ell feléjük intett, mire kihurcolták csomagjaikat az elcsendesedett szélvagonból.
Egyikük sem nézett vissza.
- Üres? - kérdezte Lamia, amikor csatlakoztak az ezredeshez. A magas férfi köpenye a megszokott
szürke
- Üres.és fekete színbl kaméleon módba váltott át.
- Holttestek?
- Nincsenek - felelte Kassád, majd Sol és a Konzul felé fordult. - Lehozták a csomagokat a hajóról?
Mindkét férfi bólintott.
- Miféle csomagokról beszél? - kérdezte Silenus.
- Egyheti élelemr l - válaszolta Kassád, és felnézett a hegyre, a felvonóállomás irányába. A Konzul
csak most vette észre a hosszú rohampuskát, amit az ezredes a köpenye alatt, a könyökhajlatában
tartott.
- Nem tudhatjuk, hogy innentl kezdve szerezhetünk-e bárhol is élelmet.
Életben leszünk még egy hét múlva? - gondolta a Konzul. De hangosan nem szólt egy szót sem.
Két lépcs ben vitték át a felszerelést az állomáshoz. A nyitott ablakokon befütyült a szél, és
összetörte a sötét épületek kupoláit. A második fordulóban a Konzul fogta Masteen Möbius-
kockájának az egyik végét, míg a másik alatt Lenar Hoyt zihált.
- Miért hozzuk magunkkal ezt az erg vackot? - lihegte Hoyt, amikor elérték a vaslépcs lábát, ami
az állomáshoz vezetett. A rozsdacsíkok és foltok úgy beborították, mintha csak valami narancsszín
zuzmó telepedett volna meg az alkotmányon.
- Nem tudom - vallotta be a Konzul, és maga is leveg után kapkodott.
A terminálplatformról messze kiláttak a Ftenger fölé. A szélvagon ott állt sötéten és élettelenül,
bevont vitorlákkal, ahol hagyták. A prérin hóhegyeket görgetett a szél, amitl az embereknek az az
érzése támadt, hogy a f szálak fehér bóbitát növesztettek.
- Pakolják be a felszerelést! - kiáltotta Kassád. - Addig megnézem, hogy odafentr l, az operátor
kabinjából lehet-e vezérelni a futószerkezetet.
- Hát nem automatikus? - csodálkozott Martin Silenus, akinek kis feje csaknem elveszett a vastag
szrmében. - Nem olyan, mint a szélvagon?
- Nem hinném - felelt Kassád. - Fogjanak hozzá, addig kiderítem, be tudom-e indítani.
- És mi lesz, ha maga nélkül fog elindulni? - kiáltott az ezredes után Lamia.
- Nem fog.
Hideg és üres volt a fülke belseje, eltekintve a fémpadoktól az elüls szakaszban, és egy tucatnyi,
durva priccstl a sokkal kisebb hátsóban. Maga a kabin nagy volt - legalább nyolc méter hosszú és öt
méter széles. A két részt vékony fémfal választotta el egymástól. Egy átjárónyíláson át lehetett
közlekedni a kett között, de ajtót nem szereltek rá. A hátsó szekció egyik sarkát egy kamrányi
szekrény
falakba. foglalta el. Az els részben csípmagasságtól egészen a tetig ablakokat építettek a
A zarándokok a széles padló közepére halmozták a csomagjaikat, majd toporogtak, a karjukat
lengették, hogy egy kicsit felmelegedjenek. Martin Silenus teljes hosszában végighevert az egyik
padon, hogy csak a feje és a lába meredt el a szrmébl.
- Elfelejtettem - vallotta be -, hogy a fenében kell bekapcsolni a f tést ezekben a kabinokban.
A Konzol a sötét világítótestek felé sandított.
- Elektromos f tés. Majd bekapcsolódik, amikor az ezredes elindít minket.
- Ha az ezredes elindít minket - helyesbített Silenus.
Sol Weintraub kicserélte Rachel pelenkáját, majd visszacsomagolta a f thet bébiruhába, a karjába
vette, és ringatni kezdte.
-- Aha
Nyilvánvalóan még nem jártam itt - jelentette ki. - És önök uraim? Jártak?
- felelte a költ.
- Nem - rázta meg a fejét a Konzul. - De a felvonóról láttam már képeket.

- Kassád azt mondta, hogy egyszer errefelé tért vissza Keatsbe! - kiáltott át Lamia a másik
helyiségbl.
- Azt hiszem... - kezdte Sol Weintraub, de szavait félbeszakította a kerekek hangos nyikorgása és a
rángatózás, ahogy a kabint gyomorkavaróan elrerántotta a hirtelen megfeszül kábel. Mindenki a
platform felé néz
Mieltt Kassád ablakokhoz
felmászott volnaugrott.
az operátor kabinjához vezet hosszú létrán, bedobta csomagját a
fedélzetre. Most alakja feltnt az ajtóban, lesiklott a létrán, és rohanni kezdett a kabin felé, ami
eddigre már kezdte elhagyni a peront.
- Nem fog sikerülni! - suttogta Hoyt atya.
Kassád az utolsó tíz métert lehetetlenül hosszúnak, már-már rajzfilmszer nek t lábain rohanva
tette meg.
A kabin kisiklott a peron melll, elszabadult az állomástól, és egyre tágult köztük a rés. Alatta nyolc
méteres szakadék tátongott. A platform felszínét jég borította. Kassád teljes sebességgel rohant a
távolodó felvonó felé.
- Gyerünk! - üvöltött fel Brawne Lamia, mire a többiek is kiabálni kezdtek.
A Konzul felnézett. A kábel jégborítása recsegve hullott a mélybe, ahogy a fülke felfelé és
elrehaladt. Aztán visszatekintett. Túl gyorsan mentek. Kassád nem fogja utolérni ket.
Fedmahn Kassád iszonyatos sebességgel rohanva érte el a platform peremét. A Konzulnak már
másodszor jutott eszébe róla az a Régi Földi jaguár, amit a lususi állatkertben látott. Félig-meddig
azt várta, hogy az ezredes megcsúszik a jégen, a lábai kiszaladnak alóla, és a férfi a kabin alatt
elvonuló havas sziklákra zuhan. Ehelyett egy végtelennek t másodpercig úgy tnt, mintha széttárt
karral repülne. Majd eltnt a kabin mögött.
Egy dobbanás hallatszott, amit egy hosszú perc követett, mialatt senki sem mert megszólalni. Már
negyven méter magasan jártak, nem sokkal az els torony eltt. Egy másodperc múlva Kassád
láthatóvá vált a kabin sarkában, ahogy egy sor jeges mélyedés és beépített kapaszkodó vas
segítségével tornázza magát egyre feljebb. Brawne Lamia szélesre tárta a bejárati ajtót. Tíz kéz nyúlt
ki, és segítette be az ezredest a biztonságba.
- Köszönöm, Istenem! - hálálkodott Hoyt atya.
Az ezredes vett egy mély lélegzetet, és bszen elmosolyodott.
- Volt egy biztonsági fék. Ki kellett ékelnem a kart egy homokzsákkal. Nem akartam visszahozni a
kabint, hogy még egyszer próbálkozzak.
Martin Silenus a gyorsan közeled toronyra és a közvetlenül elttük tornyosuló felhrétegre
mutatott. A kábel felfelé nyúlt, az ismeretlenbe.
- Szerintem most már átkelünk a hegyeken, akár akarunk', akár nem.
- Mennyi ideig fog tartani? - kérdezte Hoyt.
- Tizenkét óráig. Talán egy kicsivel hamarabb átérünk. Néha az operátorok megállítják a kabint, ha
túl er s az
- Ezen a szél,
útonvagy
nem túl jegesmegállni
fogunk a kábel. - mondta Kassád.
- Hacsak a kábel sérülése meg nem állít minket valahol szúrta közbe a költ. - Vagy ha bele nem
ütközünk valamibe.
- Pofa be! - szólt rá Lamia. - Nem akar valaki ebédet melegíteni?
- Nézzék! - szólalt meg a Konzul.
Mindenki az ell lév ablakokhoz ugrott. A kabin már száz méterrel járt a hegyláb utolsó, barna
foltja fölött. Kilométerekkel alattuk és mögöttük még vethettek egy utolsó pillantást az állomásra, a
Zarándokpihen kísértetjárta viskóira és a mozdulatlan szélvagonra.
Majd a hóesés és a vastag ködtakaró mindent eltakart a szemük ell.
A felvonót nem látták el konyhafelszereléssel, de a hátsó falba beépítettek egy hdobozt és egy
mikrohullámú sütt az ételek felmelegítéséhez. Hogy valami trhet ételt készítsenek, Lamia és
Weintraub a hajókonyháról hozott zöldségekbl és különféle húsokból készítettek egy elfogadható

ragut.
Már csaknem befejezték az ebédet, amikor az ablakon kívül hirtelen fénybe borult a világ. A Konzul
megfordult a padon, hogy lássa a hirtelen újra felkel napot, amint misztikus, aranyló fénnyel
árasztja el a kabin belsejét.
Mindenkibl egyszerre
éjszaka, de most, hogy aszakadt ki a fölé
felhtenger sóhaj. Eddig úgyamibl
emelkedtek, tnt, mintha órákkal
szigetként ezeltt
meredtek el beállt volna az
a sziklaszirtek,
csillogó napsütés fogadta ket. A Hyperion ege nappal kékeszölden ragyogott, este pedig
lazúrszínben tündökölt, amikor a lenyugvó nap meggyújtotta a felhtornyokat, a hatalmas jég- és
tömböket. A Konzul körülnézett. Zarándoktársai, akik a homályban fél perce még szürkének és
aprónak látszottak, most szinte felragyogtak.
Martin Silenus felemelte a poharát.
- Istenemre mondom, így már sokkal jobb!
A Konzul elrenézett. A masszív kábel messze elttük látszólag vékony fonallá keskenyedett, majd
eltnt a semmiben. Kilométerekkel fölöttük, a hegycsúcson, a nap arany ragyogásba vonta a
következ tartóoszlopot.
- Száznyolcvankét oszlop - énekelte Silenus, mint egy túravezet. - Mindegyik szénszálas
durötvözetbl készült, és nyolcvanhárom méter magas.
- Magasan lehetünk -jegyezte meg halkan Brawne Lamia.
- Az út legmagasabb pontját, a Dryden hegyet, a hegyvonulat ötödik legmagasabb csúcsát,
kilencvenhat kilométeres utazás után érjük el - zümmögte Martin Silenus.
Kassád ezredes körülnézett.
- Túlnyomásos a kabin. Pár perce éreztem a nyomásváltozást.
- Nézze - mutatta Brawne Lamia.
A nap egy hosszú pillanatig elidzött a felhk borította horizonton. Most elmerült, látszólag
felgyújtotta a viharfelhket, és a világ nyugati égboltja hirtelen a szivárvány összes színében
ragyogott fel. Még a hópárkányok és a jégtükrök is felizzottak azoknak a több mint egy kilométerrel
a felvonó fölé magasodó sziklák nyugati oldalán. Az egyre mélyül égbolton felbukkant néhány
fényesebb csillag. A Konzul Brawne Lamia felé fordult.
- Miért nem meséli el most a történetét, M. Lamia? Aludr kés bb is ráérünk, amikor majd
megérkezünk az er dhöz.
Lamia felhajtotta bora maradékát.
- Mindenki most szeretné hallani? A rózsás félhomályban bólintottak a fejek. Martin Silem
vállat vont.
- Rendben - egyezett bele Brawne Lamia. Letette üres pc harát, lábát felhúzta a padra, hogy térdén
nyugtathassa a kö nyökét, és belekezdett történetébe.
A NYOMOZÓ
„A TÖRTENETE:
HOSSZÚ BÚCSÚ"
Már akkor tudtam, hogy különleges esettel lesz dolgom, amikor az a férfi besétált az irodámba.
Gyönyör en nézett ki. Nem úgy értem, hogy puhány volt, vagy HTV sztárosan „csini", egyszer en
csak... gyönyör en.
Alacsony volt, egy centivel sem ntt magasabbra nálam, aki a Lusus 1,3 g-jében születtem és
nevelkedtem. De arról egy szempillantás alatt meggydtem, hogy a látogatóm nem a Lususról
származik - atletikus, ám sovány testalkata a Háló normáit tükrözte. Arcáról határozottság sugárzott:
alacsony homlok, éles arccsontok, lapos orr, határozott állkapocs és széles száj, amir  l egyszerre
lehetett leolvasni érzékiséget, valamint makacs eltökéltséget. Óriási, mogyorószín szemekkel
tekintett a világba. Szemmel láthatólag a húszas szabványévei vége felé járt.
Persze ezek a részletek nem abban a pillanatban tudatosultak bennem, amikor belépett. Els
gondolatom a következ volt: Ez egy ügyfél? A második pedig az, hogy A francba, ez a fickó
csodaszép!
- M. Lamia?
- Aha.
-- Aha.
M. Brawne Lamina a MindHáló Nyomozóirodától?
Úgy nézett körül, mint aki nem hisz a saját fülének. Az irodámat a lususi Acéldisznó Régi Dagonya
szekciójában rendeztem be egy kopott ipari bolyban. Három hatalmas ablakom a 9-es szervizárokra
nézett, ahová a felette magasodó Boly szibl folyamatosan szitált a sötét mocsok. A látképet
leg magányosan dolgozó, automata robotgépek és rozsdás gerendák alkották.
De a pokolba is, legalább olcsó volt! És a legtöbb ügyfelem a személyes megkereséssel szemben
elnyben részesítette a telefont.
- Leülhetek? - kérdezte a férfi, és szemmel láthatóan elégedettséggel töltötte el, hogy egy jó hír 
ügynökség ilyen nyomorúságos környéken is sikeresen tud dolgozni.
- Persze - intettem az egyik fotel felé. - Hogy... izé?
- Johnny.
Eddig nem úgy tekintettem rá, mint egy keresztnévre. Volt benne valami, amibl áradt a pénz szaga.
Nem a ruháit látva jutottam erre a következtetésre - alkalmi fekete szürke összeállítást viselt, amit
eléggé elterjedtnek lehetett mondani, habár átlagosnál jobb szabó szabta ki -, egyszer en csak
megéreztem, hogy a fickó egy klasszis. Kihallottam valamit a beszédébl. Jó vagyok abban, ha
térben el kell helyeznem egy dialektust - a szakmámban ez kifejezett elny -, mégsem tudtam
beazonosítani a figura szülvilágát, még kevésbé azon belül a régiót.
- És miben segíthetnék önnek, Johnny? - nyújtottam felé azt a palack scotch-ot, amit épp akkor
készültem eltenni, amikor megérkezett.
Johnny-fiú megrázta a fejét. Talán arra gondolt, hogy üvegbl akarom itatni. A pokolba, ennél azért
nagyobb klasszis vagyok. A vízh mellett tartom a papírpoharakat.
- M. Lamia - szólalt meg azon a mvelt hangján, amitl mindig is zavarba szoktam jönni. -
Szükségem van egy nyomozóra.
- Én nyomozó vagyok.
Elhallgatott. Szégyenlsen. Sok ügyfelem tétovázik, amikor arra kerül a sor, hogy bvebb
felvilágosítást adjon, mivel is akar megbízni. Az ügyeim kilencvenöt százaléka kétségtelenül családi,
vagy éppen a család felbomlásával kapcsolatos. Mindenesetre vártam.
- Ez roppant kényes - folytatta végül.
- Igen, iz... Johnny, a legtöbb megbíztatásom ebbe a kategóriába esik. A MindHáló alkalmazottja
vagyok, és minden, amit a nyomozás folyamán kiderítek, a Titoktartási Törvény hatálya alá esik.
Mindent bizalmasan kezelek, még azt a tényt is, hogy mi ketten most beszélgetünk. Még akkor is, ha
végül úgy dönt,
hatóságok, ha úgymégakarták,
sincs szüksége a szolgáltatásaimra
egy pillanat - virítottam
alatt betekinthettek a szokásos
a fájljaimba, dumával,meg
de éreztem, mivel
kella
nyugtatnom valahogy váratlan vendégemet. Istenem, hogy milyen szép volt!
- Huhu! - nézett körül ismét, majd elrehajolt. - M. Lamia, szeretném, ha kivizsgálna egy
gyilkosságot.
Ez felkeltette az érdekldésemet. Eddig az asztalon nyugtattam a lábam; most letettem a földre, és
magam is elredltem.
- Egy gyilkosságot? Biztos ebben? És mi van a zsarukkal?
- k nem folytak bele az ügybe.
- Ez lehetetlen - jelentettem ki, és rám tört az érzés, amit többször éreztem bolondok társaságában,
mint az ügyfeleim mellett. - Egy gyilkosság eltitkolása a hatóságok ell önmagában is
ncselekmény. - Deésvalójában
Erre elmosolyodott, arra agondoltam:
megcsóválta fejét. Csak nem te vagy a gyilkos, Johnny?
- Ezúttal nem.
- Hogy érti ezt?
- Úgy, M. Lamia, hogy a gyilkosságot valóban elkövették ugyan, de a rendrség, sem a helyi, sem
pedig a Hegemónia rendrsége nem tud róla. Nem is tartozik a hatáskörükbe.
- Lehetetlen - ismételtem meg. Odakint egy hegesztmunkás pisztolyából az árokba öml
szikrazuhatag keveredett
- A gyilkosságot a szitáló
a Hálón rozsdával.el.- A
kívül követték Magyarázza el! kívül. Ahol egyszer en nincs helyi
Protektorátuson
rendrség.
Ez valahogy értelmesen hangzott, habár az életben nem találtam volna ki, miféle helyr l beszél. Még
az isten háta mögötti világok és a telepesek is tartottak fenn rendrséget. Talán egy rhajó
fedélzetén? Huhu. Akkor ebben az ügyben a Csillagközi Szállítmányozási Hivatal az illetékes.
- Értem - jelentettem ki. Már eltelt pár hét a legutóbbi ügyem óta. - Rendben, mesélje el a
részleteket!
- És a beszélgetésünket még akkor is bizalmasan fogja kezelni, ha mégsem vállalja el az ügyet?
- Abszolút.
- És ha elvállalja, akkor csak nekem számol be a fejleményekr  l?
- Természetesen.
Leend ügyfelem tétovázott, miközben az állát dörzsölgette. Finom ujjai voltak.
- Rendben-jutott végül elhatározásra.
- Kezdje az elején -javasoltam. - Ki az áldozat? Johnny kiegyenesedett ültében, mint egy
fegyelmezett kisiskolás. Ettl kezdve már nem kételkedtem az szinteségében.
- Én - válaszolta.
Tíz percig tartott, amíg kihúztam belle a történetet. Amikor befejezte, már nem tartottam rültnek.
Magamat tartottam annak. Vagy ha még nem is voltam az, de tudtam, hogy bele fogok zavarodni, ha
elvállalom.
Johnny - valódi neve számokból, betkbl és chipkód sorozatokból állt és hosszabb volt, mint a
karom - cybrid volt.
Már hallottam a cybridekr l. Ki nem? És egyszer még a volt férjemet is megvádoltam, hogy közéjük
tartozik. De nem is álmodtam, hogy valaha szemközt fogok ülni az egyikükkel. Vagy azt, hogy
ennyire vonzónak találom.
Johnny egy Ml volt. Öntudata, személyisége vagy nevezzük bárhogy, valahol az adatszférában, vagy
a TechnoCore adatsíkjában lebegett. Mint ahogy senki másnak, kivéve talán a Szenátus f titkárát,
vagy az Ml-k szemételtakarítóját, nekem sem volt arról konkrét elképzelésem, hol kellene keresni a
TechnoCore-t. Az Ml-k már három évszázaddal ezeltt békésen elszakadtak az emberiségtl - még
az én idm eltt -, és miközben szövetségesként továbbra is a Hegemóniát szolgálták, ellátták
tanácsaikkal a Minden Dolgokat és felügyelték az adatszférákat, s néha arra használták jövlátó
képességeiket, hogy megóvjanak minket a nagyobb hibáinktól, környezeti katasztrófák okozásától. E
mellett aúgy
Nekem TechnoCore a háttérben
tnt, ez több, megfejthetetlen, tisztán nem emberi ügyletekkel is foglalkozott.
mint elég.
Az Ml-k rendszerint az adatszférán keresztül lépnek kapcsolatba az emberekkel vagy az emberek
gépeivel. Ha szükségét érzik, interaktív holót is alkothatnak - emlékszem, hogy Maui-Covenant
bekebelezése során, amikor aláírták a szerzdést, a TechnoCore képviseli pontosan olyan
döbbenetesen néztek ki, mint Tyrone Bathwaite, az öreg holosztár.
A cybridek már más lapra tartoztak. A tervezésüknél figyelembe vették az emberek génállományát,
megjelenésükben és viselkedésükben is sokkal inkább emberiek voltak, mint amennyire azt az
androidoknak valaha is megengedtük. A Hegemónia és a TechnoCore között fennálló egyezmény
értelmében viszont csupán maroknyian lehettek.
Johnnyra néztem. Egy MI szemszögébl nézve a gyönyör  test és a fondorlatos személyiség, ami
velem szemközt
ugyanakkor egy ült az asztalnál,
cseppet csupán függelék,
sem fontosabb, egy távvezérelt
mint tízezernyi szenzor, valami, ami sokkal
manipulátor, önállóösszetettebb,
részegység,
valamint olyan távvezérelt eszközök összessége, amire egy Ml-nek a napi munkájában szüksége
lehetett. Ha elvetem a „Johnnyságát", csak valami olyasmi marad, ami egy Ml-nek nem fontosabb,
mint nekem a levágott körmöm.
Micsoda veszteség, gondoltam.
- Egy cybrid - mondtam.
-- Igen. Engedélyezett.
Jó - hallottam valakit,Rendelkezem a Világháló
akiben döbbenten vízumával.
ismertem rá saját magamra. - És valaki... meggyilkolta a
maga cybridjét, és azt akarja, hogy találjam meg?
- Nem - felelt a fiatal férfi. Barnásvörös, göndör haj fedte a fejét. Akárcsak a kiejtése, a haja is
lehetetlenné tette, hogy megállapítsam a származási helyét. - Nem csupán err l a testr l van szó. A
támadóm engem gyilkolt meg.
- Magát?
- Igen.
- Ezen... izé... az Ml-t érti?
- Pontosan.
Ezt felfoghatatlannak találtam. Az Ml-k halhatatlanok. Már amennyire a Hálón ismeretes.
- Nem értem - vallottam be. Johnny bólintott.
- Eltér en egy emberi személyiségtl, ahol... azt hiszem, a kapcsolatot... tépi szét a halál, az én
esetemben a tudat nem semmisült meg. Habár a támadás eredményeként... megszakadt a kapcsolat.
Noha... hogy is mondjam... van egy másolatom az emlékeimr  l, a személyiségemr  l, satöbbi,
érzékenyen érintett a veszteség. Bizonyos mennyiség adat megsemmisült a támadás alatt. Ha így
gondolok rá, a támadót nyugodtan nevezhetem akár gyilkosnak is.
- Értem - lódítottam, és vettem egy nagy levegt. - És mi a helyzet az Ml-k hatóságaival... ha van
nekik egyáltalán valami olyasmijük... vagy a Hegemónia cyberzsaruival? Nem inkább hozzájuk
kellene fordulnia?
- Személyes okokból kifolyólag - felelt a vonzó, fiatal férfi, akire igyekeztem cybridként gondolni -
nagyon fontos, talán elengedhetetlen is, hogy ne forduljak az el bb említett szervezetekhez.
Felvontam az egyik szemöldököm. Ez.a kijelentése nr sokkal inkább hasonlított azokéhoz, akik
eltte megfordultak ebben a szobában.
- Biztosíthatom - folytatta -, hogy semmi illegális nincs dologban. Nem is etikátlan. Egyszer en
csak... kínosnak találom egy olyan szinten, amit képtelen lennék önnek elmagyarázni.
Összefontam a karom a mellem eltt.
- Nézze, Johnny! Ez a történet eléggé sántít. Úgy értem, semmivel sem tudja alátámasztani azt az
állítását, hogy maga cybrid. Amennyire én tudom, lehet akár egy szélhámos is.
Erre meglepett arcot vágott.
- Ez meg sem fordult a fejemben. Hogy szeretne meggydni arról, valóban az vagyok, akinek
mondom magam?
Egy másodpercig
- Utaljon át nekemsem haboztam.
egymillió márkát a BankHálón keresztül.
Johnny elmosolyodott. Ugyanebben a pillanatban megcsendült a telefonom, és háttérben a BankHáló
árfolyamokat felsoroló futófényével a képernyn felt zaklatott emberke megszólalt.
- Elnézést a zavarásért, M. Lamia, de meglepett az összeg, ami a számlájára érkezett, és talán
szeretne többet is megtudni biztonságos hozamú, kockázatmentes, hosszú távú befektetéseinkr  l...
- Majd kés bb - feleltem neki.
A banktisztvisel bólintott, és eltnt.
- Ez szimuláció is lehet - mondtam Johnnynak. Johnny kedvesen mosolygott tovább.
- Igen, de akkor is kielégít demonstráció volt, vagy nem?
- Nem feltétlenül. Erre megvonta a vállát.
- Ha feltesszük, hogy valóban az vagyok, akinek mondom magam, akkor elvállalja az ügyet?
- Aha! - sóhajtottam. - Habár van itt még valami. A díjazásom nincs egymillió márka. Ötszázat
szoktam kapni naponta, plusz a kiadásaim.
A cybrid bólintott.
- Ez annyit jelent, hogy vállalja?
Felálltam, feltettem a kalapomat, és leakasztottam egy viharvert kabátot az ablak eltt álló fogasról.
Majd lehajoltam,
- Indulás és egy alsó fiókból kivéve az apám pisztolyát, a zsebembe csúsztattam.
- mondtam.
- Igen - helyeselt Johnny. - De merre?
- Látni akarom a helyszínt, ahol meggyilkolták.
A sztereotípiák szerint a Lusus szülöttei gylölnek kilépni a Bolyból, és azonnal er t vesz rajtuk a
heveny agorafóbia, ha nyitottabb helyre kerülnek, mint egy bevásárlóközpont. Az igazság viszont az,
hogy az ügyeim nagy része a külvilágból érkezett... és oda is vezetett. Követtem már megfáradt
embereket, akik a térkapu segítségével akartak másik lakhelyet és személyiséget szerezni. Láttam
enyelg szerelmespárokat, akik úgy vélték, egy távoli bolygón kevésbé kell tartaniuk attól, hogy
leleplezdnek. Nyomoztam eltnt gyerekek, és lepattant szülk után is.
Mégis tétováztam egy pillanatig, mieltt felléptem az Acéldisznó Csomópont térkapujába állított
sima sziklatáblára, amely - látszólag - a végtelenbe nyúlt. A hátunk mögötti térkapu portál bronz
négyszögének a kivételével semmi nyomát nem lehetett látni a civilizációnak. A leveg bzlött, mint
a záptojás. Az égbolt sárgásbarna üstként borult a fejünk fölé, s gyomorkavaró felhk úsztak rajta.
Körülöttünk szürke volt a föld, és tiszta. Semmi nyoma nem látszott életnek, még egy árva zuzmót
sem lehetett észrevenni. Fogalmam sem volt, milyen távol van valójában a horizont, de a teret
magasnak éreztük, a láthatárt pedig nagyon is távolinak láttuk, és nyomát sem találtuk fáknak,
bokroknak, állatoknak, még a messzeségben sem.
- Hol a pokolban vagyunk? - kérdeztem. Eddig azt hittem, a Háló minden világát ismerem.
- A Madhyán - felelte Johnny, körülbelül „Maggyi"-nak ejtve a szót.
- Soha az életben nem hallottam róla - nyúltam egyik kezemmel a zsebembe, végigsimítva apa
automatájának gyöngyház berakásos markolatán.
- Hivatalosan még nem csatalakozott a Hálóhoz - magyarázta a cybrid. - Papíron a Parvati egyik
kolóniája. De csak fénypercekre van a GÁRDA bázisától, és hamarabb felállították a térkapu-
kapcsolatot, mint ahogy a Madhya csatlakozhatna a Protektorátushoz.
A tekintetemmel végigsöpörtem a pusztaságon. A kéndioxiddal terhes levegl felfordult a
gyomrom, és tartottam tle, hogy szét fogja marni a ruhámat.
- Kolóniák? A közelben?
- Nincsenek. A bolygó másik felén épült pár kis város.
- Melyik a hozzánk legközelebbi lakott terület?
- Nanda Devi. Ez egy város, úgy háromszáz lakossal. Több mint kétezer kilométerre van tlünk, dél
felé.
- Akkor miért
Ez egy pont ide építették
potenciális a térkaput?
bányaterület - intett Johnny a szürke sziklalap felé. - Nehézfémek. A
konzorcium több mint száz térkapu építését hagyta jóvá ezen a féltekén, hogy könnyen elérhet
legyen, ha a kitermelés megkezddik.
- Oké - mondtam. - Egész jó helyszín egy gyilkossághoz. Maga miért jött ide?
- Nem tudom. Az emlékeimnek ez a része elveszett.
- Volt magával valaki más is?
- Ezt sem tudom.
- Akkor mit tud?
A fiatalember zsebre dugta elegáns kezét.
- Bárki... bármi is támadott meg, olyan fegyvert használt, amit a Magban csak AIDS II vírusként
ismernek.
- Az meg mi a szösz?
- Az AIDS II régen egy járványos betegség volt az emberek között, még a Hedzsra eltt -
magyarázta Johnny. - Az immunrendszert tette tönkre. Az említett... vírus... ugyanilyen hatással van
az Ml-kre. Kevesebb mint egy másodperc alatt beszivárog a biztonsági rendszerekbe, majd végzetes
fagocitává válik, ami a gazdaszervezet ellen fordul... az MI ellen. Ellenem.
- Ezek szerint természetes úton nem kaphatta el a vírust? Johnny erre csak mosolygott.
-Vállat
Képtelenség.
vontam. Mintha egy megltt embertl azt kérdezné, hogy nem  esett-e rá a golyóra.
- Nézze, ha egy adatháló- vagy Mi-szakértt várt, akkor rossz embert választott. Azon kívül, hogy
húsz milliárd más tökfejhez hasonlóan használom a szférát, teljesen zéró vagyok a témában. - A régi
kifejezést használtam, hogy lássam, milyen reakciót vált ki belle.
- Tudom - felelt Johnny kiegyensúlyozottan. - Egyáltalán nem ezt várom el magától.
- Akkor tulajdonképpen mit vár tlem?
- Hogy találja meg, aki idehozott és meggyilkolt. És derítse ki, miért tette.
- Rendben. Mibl gondolja, hogy itt történt a gyilkosság?
- Mert itt szereztem vissza az uralmat a cybridem fölött, amikor... újjáalkottam magam.
- Úgy érti, hogy a cybridje üzemképtelenné vált, miközben a vírus megsemmisítette magát?
- Igen.
- Es ez milyen hosszú ideig tartott?
- A halálom? Csaknem egy percig, mieltt a tartalék személyiségem aktiválódni tudott.
Elnevettem magam. Nem bírtam megállni.
- Mi olyan mulatságos, M. Lamia?
- A maga halálról alkotott képe - feleltem. Szomorúan nézett rám mogyoróbarna szemével.
- Magának talán ez az egész mulatságos, de fogalma sincs, milyen volt egy percig...
szétkapcsolódni... kiválni a Techno-Core-ból. Ennyi idt és információt veszítettem el. Egy ezredév
mindenféle és fajta kommunikáció nélkül.
- Aha - mondtam, és nem került nagy er  feszítésembe, hogy visszatartsam a könnyeimet. - Akkor
mit müveit a maga cybridje, miközben személyiséget, vagy mifenét váltott?
- Felteszem, eszméletlenül hevert.
- Képtelen az önálló cselekvésre?
- Nem, csak teljes rendszerösszeomlás esetén.
- Tehát honnan jött?
- Hogy mondja?
- Hol volt a cybridje, amikor újra életre kelt?
Johnny bólintott, hogy érti a kérdést. Egy gömbölyded szikla felé mutatott, ami a térkaputól
nagyjából öt méterre állt.
- Ott hevert.
- Ezen az oldalon vagy a szemköztin?
-Odamentem,
A szemköztin.és megvizsgáltam a helyszínt. Nyomát sem találtam vérnek. Vagy bárminem
nyomnak. A tettes sem felejtette ott a gyilkos fegyvert. Még egy lábnyom vagy benyomódás sem
jelezte, hogy Johnny teste ott feküdt egy örökkévaló percig. Egy rendrségi helyszínel csoport talán
ki tudott volna valamit olvasni a mikroszkopikus és biotikus nyomokból, én viszont csak a puszta
sziklát láttam magam eltt.
- Ha az emlékezete valóban elveszett - kérdeztem -, mibl gondolja, hogy nem egyedül érkezett ide?
- Hozzá tudok férni a térkapu által rögzített adatokhoz.
- Nagy gondot okozna ellenrizni ennek a titokzatos személynek a kártyáját a bolygóközi
rendszerben?
- Mindketten az én kártyámmal utaztunk - felelt Johnny.
-- Igen.
Csak egyvalaki volt magával?
Bólintottam. A térkapuk által rögzített adatokkal minden bolygóközi bnügyet meg lehetne oldani,
ha ezek a kapuk valódi teleportként mködnének; az átviteli adatokból a felhasználó az utolsó sejtig
újraalkotható lenne. E helyett a térkapu lényegében egy lyukat tép a térid be egy fázisba hozott
szingularitás-gömb segítségével. Ha a bnöz nem a saját kártyájával utazik, csak a kiinduló, illetve
a célállomás adatait olvashatjuk ki a felvételbl.
-- Honnan
A Tau Ceti érkeztek?
Centerr -kérdeztem.
l.
- Megvan a kapu kódja?
- Természetesen.
- Akkor menjünk, és fejezzük be ott a beszélgetést. Ez a hely úgy bzlik, hogy még a
mennyországban is érezni.
A TC , ahogy a Tau Ceti Centert régebben becézték, természetesen a legzsúfoltabb világ a Hálón.
Amellett, hogy ötmil-liárdan tülekednek egy akkora helyen, ami csupán fele akkora, mint a Régi
Föld, az rbe telepítve körülötte kering még félmilliárd lakos. Továbbá azóta, hogy a Hegemónia
központja lett, és ideköltözött a Szenátus, még a Hálókereskedelemnek is itt, a TC-en volt a
központja. Persze a kód, amit Johnny megadott, egy hatszáz térkapus terminexhez vezetett, az
ÚjLondoni spirálban, a bolygó egyik legnagyobb ós legöregebb szektorában.
- A fenébe! - mondtam. - Igyunk valamit!
A terminex mellett rengeteg bár közül választhattunk, én pedig egy viszonylag csöndeset szemeltem
ki magunknak: egy szimulált hajókocsmát. Odabent sötét volt és hvös. A helyiség falait fa- és
rézutánzat borította. Egy sört rendeltem. Nyomozás közben nem iszok er s piákat, és nem használok
flashback-et sem. Néha már arra gondolok, hogy ez az önfegyelem tart még mindig a szakmában.
Johnny is sört kért, sötét, német sört, amit a Renaissance Vectoron f ztek, és palackoztak. Azon
kaptam magam, hogy elgondolkodom, miféle gyengéi lehetnek egy cybridnek?
- Mit derített még ki, mieltt felkeresett?
- Semmit - tárta szét karját a fiatalember.
- Frászt! - feleltem tiszteletteljesen. - Ez egy nagy vicc. Azokra a széles kör  er forrásokra
támaszkodva, melyek Mikent a rendelkezésére állnak, képtelen visszakövetni a cybridje nyomát és
tetteit a... balesetét megel néhány napban?
- Nem - kortyolt bele Johnny a sörébe. - Vagyis képes lennék rá, de egy bizonyos okból nem
szeretném, ha a többi MI tudomást szerezne a nyomozásomról.
- Az egyiküket gyanúsítja?
Válasz helyett Johnny felém nyújtott egy vékony szalagot, amin a bolygóközi kártyájának a
forgalmát jegyezték fel.
- A meggyilkolásom okozta tudatkiesés miatt öt napig nem használtam a kártyámat. Itt a forgalom
arra az idszakra.
- Eddig azt hittem, csak egy percre vált el a rendszertl. Legalábbis ezt állította.
Johnnyi egyik ujjával
- Szerencsésnek az arcátmagam,
mondhatom vakargatta.
hogy csak öt napnyi emlékemet veszítettem el.
Intettem az embernek, aki a pincéri teendket látta el, és rendeltem még egy sört.
- Nézze! - mondtam. - Johnny... bárki legyen is maga, képtelen leszek beleásni magam az ügyébe,
ha nem tár fel többet magáról és a helyzetér l. Miért akarná bárki is megölni, amikor tisztában van
azzal, hogy újraalkothatja a személyiségét, vagy hogy a pokolba is van ez?
- Két lehetséges indítékot találtam - felelte Johnny a söre fölött.
- Az egyik, hogy szimplán emlékezetkiesést okozzon -bólintottam. - Azt akarják, hogy elfelejtsen
egy bizonyos eseményt, ami az elmúlt hét folyamán történt. De mi lehet a második?
- Hogy üzenjenek - mondta Johnny. - Csak nem tudom, mi az üzenet. Sem azt, hogy ki küldte.
- Nem is sejti, ki akarhatta megölni?
-- Egyáltalán?
Nem.
- Egyáltalán.
- A legtöbb gyilkos - mondtam - hirtelen felindulásból követi el a tettét. Dührohamot kap valakitl,
aki a környezetében tartózkodik. Mondjuk az egyik családtagjától. Egy barátjától vagy a szeret jétl.
Az elre megfontolt gyilkosságok túlnyomó részét pedig olyasvalaki követi el, aki nagyon közel állt
az áldozathoz.
Johnny egysugárzó
valamiféle szót sem szólt. vegyült
férfiasság Volt valami
benne az arcában,
a ni amit Talán
öntudattal. hihetetlenül
a szemeigyönyör nek
keltették találtam
bennem ezt a-
képzetet.
- Van az Ml-knek családjuk? - érdekldtem. - Viszály a családtagok között? Perpatvar? Szeretk?
- Semmi ilyesmi - mosolyodott el könnyedén. – Kvázi családot persze lehet melléjük rendelni, de
nem mutatnak egymás iránt olyan érzelmeket vagy felelsségtudatot, mint ami az emberi családok
sajátja. Az Ml-k „családjai" elssorban kényelmes kódcsoportokból állnak, melyek azt mutatják,
honnan erednek bizonyos feldolgozási trendek.
- Ezek szerint nem fordult meg a fejében, hogy egy másik MI támadta meg?
- Lehetséges - forgatta Johnny a poharát a kezében. - Csak azt nem értem, miért éppen a cybridemen
keresztül támadna?
- Ahhoz könnyebben hozzáférhet?
- Talán. De a támadó számára ez sokkal bonyolultabb. Az adatsíkon véghezvitt támadás végtelenül
halálosabb lett volna. És ha az indítékokat nézem, akkor sem lehetett egy másik MI a tettes. Ennek
semmi értelme. Egyikükre sem jelentek fenyegetést.
- Miért van magának cybridje, Johnny? Talán ha megérteném a szerepét, könnyebben találnék
indítékot.
Johnny felemelt egy sósrudat, és játszani kezdett vele.
- Azért van cybridem... bizonyos értelemben én egy cybrid vagyok, mert... a feladatom... feladatom,
hogy megfigyeljem az embereket, és megfelelen reagáljak a jelenlétükben. Tulajdonképpen magam
is ember voltam egyszer.
Ezt hallva megdermedtem, és megráztam a fejem. Amit eddig mondott, annak nem láttam semmi
értelmét.
- Hallott már a személyiség visszanyerés projektr l? - kérdezte.
- Nem.
- Egy szabványévvel ezeltt sem, amikor a GÁRDA szimje megalkotta Horace Glennon-Height
tábornok személyiségét, hogy lássa, mi tette olyan szenzációs hadvezérré? Még a hírekbe is bekerült.
- Aha.
- Nos, én vagyok... vagy voltam korábban... egy sokkal összetettebb személyiség-visszanyer 
projekt gyümölcse. A személyiségem magja egy Hedzsra eltti földi költt mintáz. A XVIII. század
végén született, a régi idszámítás szerint.
- Hogy a fenébe lehet rekonstruálni valakinek a személyiségét, aki elveszett az id ben?
-visszaemlékezéseibl
írásokból - magyarázta Johnny.
de legf képp a- A leveleibl. Naplók
költészetébl. A szim ból. Kritikaia életrajzokból.
újraalkotja A barátai
környezetet, beépíti az
ismert alkotóelemeket, és a mveit alapul véve, visszafelé dolgozik. Voilá, egy személyiségmag.
Persze elször még csak a nyers váz, de idvel, ahogy mind több és több idt tölt a világ
szemlélésével, egyre finomodik. Az els kísérletnél egy huszadik századi költt, Ezra Poundot
próbáltuk újjáalkotni. A személyiségmodellünk már-már abszurd módon véleményformáló volt, a
racionalitáson túlmutató elítéletekkel rendelkezett, gyakorlatilag elmebetegnek lehetett tekinteni.
Egy évet töltöttünk hiábavaló kísérletezéssel, mire rádöbbentünk, hogy a modell tökéletesen
funkcionál; az alany volt rült. Zseni, de rült.
- És utána mi történt? - kérdeztem. - Megalkották a maga személyiségét egy halott költ mintájára.
Na és?
-közösségében
Mintául szolgál az Ml-k fejldéséhez
el-játszhassam a szerepem.- felelt Johnny. - A cybridem lehetvé teszi, hogy az adatsík
- Mint költ?
- Inkább mint egy vers - mosolyodott el ismét Johnny.
- Egy vers?
- Egy szület alkotás... de emberi szemszögbl vizsgálva ennek nincs semmi értelme. Talán csak
annyi, mint egy kirakósjátéknak. Egy változtatható rejtvénynek, amely esetenként szokatlan
élességgel
- Ezt nem világíthat rá sokkalbe.súlyosabb problémákra.
értem - vallottam
- Talán nem is fontos. Er sen kétlem, hogy a... létezésem célja... okozta az ellenem indított
támadást.
- Maga szerint mi volt az indíték?
- Fogalmam sincs.
Úgy éreztem, megtettünk egy kört.
- Rendben - jelentettem ki. - Megpróbálom kideríteni, mit csinált, és merre járt a kiesett öt nap alatt.
Van valami a kártyakivonatán, ami némi támpontot adhatna?
Johnny megrázta a fejét.
- Ugye, tudja, miért fontos nekem, hogy kiderítse a támadóm személyét és indítékait?
- Persze - biztosítottam. - Azért, mert lehet, hogy újra próbálkozik.
- Pontosan.
- Hol érhetem el, ha szükségem lenne magára? Johnny átadott nekem egy kódchipet.
- Biztonságos a vonal? - kérdeztem.
- Nagyon is.
- Oké. Ha megtudok valamit, majd jelentkezem.
Kiléptünk a bárból, és elindultunk a terminex felé. Elhúzódott melllem, mire három gyors lépéssel
utolértem, és megragadtam a karját. Ez volt az els alkalom, hogy megérintettem.
- Johnny. Mi a neve annak a költnek, amit feltámasztottak...
- Újjáalkottunk.
- Mindegy. Hogy hívják a költt, aki köré az MI személyiségét felépítették?
A vonzó cybrid tétovázott. Észrevettem, milyen hosszúak a szempillái.
- Ez miért olyan fontos? - kérdezett vissza.
- Ki tudná megmondani, mi a fontos? Erre rábólintott.
- Keats - közölte. - John Keats. Krisztus után 1795-ben született. 1821-ben halt meg,
tuberkulózisban.
Követni valakit, ahogy átutazik egy sor térkapun, átkozottul közel áll a lehetetlenhez. Különösen, ha
az, akit követni kellene, észrevétlen akar maradni. Persze a Háló rendrei képesek rá, de nekik is
ötven embert kell ráállítani a feladatra, plusz néhány egzotikus és piszok drága hitech játékszert, nem
beszélve a Közlekedési Felügyelet együttmködésér l. Egy magányos nyomozónak ez a feladat a
lehetetlenség határát súrolja.
Ennek
Johnnyellenére nagyon
hátra sem is tudni
nézett, akartam,
miközben merreatávozik
átvágott az új ügyfelem.
terminextéren. Egy közeli bódé mellé húzódtam, és
zsebkamerám segítségével figyeltem, ahogy bebillentyz egy kódsorozatot a vezérltáblába, majd
becsúsztatja a kártyáját és átlép az izzó négyszögön.
A vezérltábla használata talán azt jelentette, hogy egy nyilvános állomás felé vette az irányt, mivel
a magánkapuk kódját általában íriszazonosító chipekben tárolták. Nagyszer . Ezzel le tudom
szorítani a lehetséges célállomásai számát a százötven Hálóvilágon szétszórt kétmillió kapura. Na
meg a holdakon felállítottakra, melyek száma fele a bolygókra telepítetteknek.
Fél kézzel kirángattam a kabátom vörös bélését, mialatt visszajátszottam a kamerám által felvett
anyagot, és felnagyítottam a vezérltáblát. Elvettem egy vörös kapucnit, hogy menjen az új, vörös
dzsekimhez, és mélyen a szemembe húztam. Gyorsan átvágtam a téren, közben pedig kifaggattam a
komlogomat a felvételen
Csingtao-hszishuang látottvilágot
Panna kilencjegy kódról. -Tudtam,
azonosítja annak hogy a számsor
idején mindenelsbolygóazonosítót
három jegye a
memorizáltam -, és egy pillanattal kés bb azt is megtudtam, hogy maga a kód egy lakóövezetbe
vezet Wanszien els kirajzás során alapított városában.
Az els üres kamra felé iramodtam, odakapuztam, és amikor kiléptem, egy kopott téglákkal kirakott
téren találtam magam. Egymást érték a régi, keleties boltocskák, pagodatetejük eresze mélyen
belógott a szk utcák fölé. Emberek tülekedtek a téren, álltak a kapubejárókban, és miközben
legtöbben, akik a látóterembe
CSHP-n letelepült számzöttei,kerültek nyilvánvaló
sok külvilágit jegyeit
is láttam viselték
közöttük. annak,
A leveg hogy
ben a Hosszú
terhesen Repülés
keveredett az
idegen vegetáció szaga, a szennyvíz bze és a f tt rizs illata.
- A fenébe! - suttogtam. A sajátomon kívül még három térkapu-portált vettem észre, de egyiket sem
használták folyamatosan. Johnny akár azonnal továbbkapuzhatott innen.
Ahelyett, hogy visszamentem volna a Lususra, néhány percet azzal töltöttem, hogy tüzetesen
szemügyre vettem a teret és az utcákat. Eddigre a melanintabletta, amit korábban lenyeltem, már
kifejtette a hatását és bárki, aki rám nézett, csak egy fiatal, fekete nt látott bennem - vagy akár
férfit, mert egy kívülálló nehezen tudta meghatározni a nemem. Divatos, vörös dzsekit viseltem, és
polarizált lencséj napszemüveget, miközben lustán sétálgattam, és turistagépemmel csináltam
néhány fényképet.
A nyomkövet labdacsnak, amit Johnny második sörében oldottam fel, már több mint elég idt
hagytam, hogy mködésbe lépjen. A leveg ben mostanra szinte már tobzódhatnak az UV pozitív
mikrospórák - szinte csak követnem kell a kilélegzett nyomot. E helyett inkább az egyik sötét falon
virító sárga kéznyomot vettem szemügyre (persze csak a vizoromban mutatkozott vakító sárgának,
az UV spektrumon kívül láthatatlan maradt) és a nyomába eredtem annak, akinek a ruhája telítdött
spórákkal, és megérintette a falat.
Johnny egy kantoni étteremben falatozott, alig két ház-tömbnyire a térkapuktól. A sül hús
ínycsiklandó illatokkal töltötte meg a levegt, ennek ellenére visszafogtam magam, és nem léptem
be a helyiségbe - Johnny csaknem egy óráig sétált az árakat böngészve a bazárban, és kicsinyes
alkudozással ütötte el az idejét, mieltt visszatért a térre, és elkapuzott volna. Ezúttal chipkódot
használt - privát portált adott meg célként, még az is lehet, hogy a lakását -, én pedig kétszeres
kockázatot vállaltam azzal, hogy követtem a kalauzhalkártyámmal. Kétszereset, mert egyfell a
kártyák közül ez az egyik lehet legillegálisabb, és ha egyszer elkapnak vele, akkor az akár az
engedélyembe is kerülhet - ami nem valószín, ha továbbra is Silva papa méregdrága, de mvészien
tökéletes alakváltó chipjeit használom -, másfell jó eséllyel egyenesen Johnny házának a
nappalijában fogok kikötni... márpedig sohasem könny helyzet, ha valaki eltt ki kell dumálnia
magát az embernek.
De nem a nappaliba érkeztem. Még mieltt tudatosultak volna bennem az utcai feliratok,
felismertem a gravitáció ismer s rántását, a bronzfény homályt, az olaj és az ózon szagát a
leveg ben, és rögtön tudtam, hogy hazaérkeztem a Lususra.
Johnny egy közepesen biztosított, magánkézben lév lakótömböt adott meg célállomásként a keleti
Bergson bolyban.
alig hatszáz vonás Talán éppen
választott ezért választotta az ügynökségemet - majdnem szomszédok voltunk,
el bennünket.
Nem láttam a cybridemet. Határozott léptekkel haladtam elre, ezzel nem keltettem fel a
dologtalanul ácsorgókra programozott biztonsági kamerák figyelmét. Nem találtam lakónévsort, a
lakásajtókat sem látták el névtáblákkal, de még számokkal sem, és komlog listát sem vettem észre.
Becslésem szerint húszezer kamra lehetett a keleti Bergson-bolyban.
Ahogy a spóraleves hatása gyengült, úgy haltak el egyre inkább az árulkodó jelek, de csak két
sugárirányú folyosót kellett átkutatnom, mire ráleltem a nyomra. Az ajtajának tenyérlenyomat-
ellenrz lapján halvány derengést vettem észre. Betör készletem segítségével vetettem egy
pillantást a zárszerkezetre, majd hazakapuztam.
Összességében semmi mást nem tettem, csak megfigyeltem az emberemet, aki kínait evett, majd
hazatért éjszakára. Ez éppen elég egy napra.
Az MI szakértmet BB Surbringernek hívták. BB a Hegemónia Adatáramlás-irányítás és Statisztika

hivatalánál dolgozott, és életének nagy részét egy szabadesésben lebeg díványon töltötte, miközben
koponyájában féltucatnyi mikrovezérl dolgozott, és az adatsík bürokratáival tanácskozott. Az
egyetemen ismertem meg, amikor még egyszer  cyberpunkként, huszadik generációs hackerként
tevékenykedett. Tizenkét szabvány éves korában agykérgi sönttel szerelték fel. Valójában Ernestnek
hívták. A BB
Shayla már becenevet
a második Shayla Toyo
randijükön nevezet
meztelenül látta,barátnmtl kapta,
és egy fél órán akivelmeg
keresztül abban
semazbírt
idszólalni
ben járt.a
nevetéstl: Ernest csaknem két méter magasra ntt, de összesen nem nyomott ötven kilót - és még
manapság is ilyen. Shayla mondta neki, hogy olyan a feneke, mint két kicsi B bet, és - mint ahogy
az a kegyetlen dolgok sajátja - a név rajtaragadt.
A munkahelyén, a TC2 egyik ablaktalan monolitjában kerestem fel. BB-nek és a hozzá
hasonlóaknak nem járt felhkarcoló.
- Szóval, Brawne - kezdte -, hogy jutott eszedbe a te korodban, hogy érdekldni kezdj az
informatika iránt? Túl öreg vagy már egy tisztességes szakmához.
- Egyszer en csak szeretnék minél többet megtudni az Mikr l, BB.
- Egyszer en? Ez az ismert világegyetem legösszetettebb kérdésköreinek az egyike! - sóhajtott, és
vágyakozó pillantást vetett kikapcsolt idegi visszacsatolója meg metakérgi vezetéke felé. A
cyberpunkok legszívesebben soha nem lépnének ki a rendszerbl, de a közalkalmazottaknak
kötelez volt kiszállni ebédid ben. BB olyan volt, mint a legtöbbjük. Kényelmetlenül érezte magát,
ha nem lovagolhatott egy adathullám hátán, információkat csereberélve. - Tehát konkrétan mit
akarsz tudni? - kérdezte.
- Miért léptek le az Ml-k? - kérdeztem, mert valahol el kellett kezdenem.
BB bonyolult mintát rajzolt kezével a leveg be.
- Azt mondták, olyan projekteken dolgoznak, melyek nincsenek teljes összhangban a Hegemónia...
értsd: emberek... ügyeiben való teljes elmerüléssel. De az igazat senki sem tudja.
- Ennek ellenére még mindig itt vannak körülöttünk. Még mindig irányítják a dolgokat?
- Persze. A rendszer mködésképtelenné válna nélkülük. Ezt te is tudod, Brawne. Még a Minden
Dolgok is mködésképtelenné válna, ha az Ml-k nem kezelnék valós id ben a Swarzschild-
mintázatot...
- Oké -jelentettem ki, elvágva a szóáradatot, mieltt szakszövegbe fulladt volna. - De mi van a többi
projektjükkel?
- Arról senki sem tud. Branner és Swayze odafenn az MI Osztályon azt hiszik, hogy az Ml-k
galaktikus szinten kutatják az intelligencia fejldését. Tudjuk, hogy a szondáik sokkal
távolabbrajutottak a mélyrben, mint a...
- És mi a helyzet a cybridekkel?
- A cybridekkel? - ült fel BB, és úgy vettem észre, most elször sikerült felkeltenem az
érdekldését. - Miért pont a cybrideket említed?
-BBMiért vagy annyira
szórakozottan meglepve,kezdte
dörzsölgetni hogy az
pont a cybrideket
egyik hoztam szóba, BB?
beültetését.
- Hát, elször is a legtöbb ember már a létezésükre sem emlékszik. Két évszázaddal ezeltt nagy
volt a riadalom, hogy majd a lombikemberek vesznek át minden hatalmat, de manapság már senki
sem gondol rájuk. Különben is, épp tegnap futottam bele egy anomáliákkal foglalkozó jelentésbe,
miszerint a cybridek kezdenek eltnni.
- Eltnni? - Most rám került a sor, hogy felegyenesedjek.
- Tudod, kivonják ket. Az Ml-k nagyjából ezer engedélyezett cybridet tartanak fenn a Hálóban. És
kábé a felüket itt, a TC2-n. A múlt heti népszámlálás kimutatta, hogy több mint a harmadukat
visszarendelték az elmúlt hónap folyamán.
- Mi történik ilyenkor egy cybriddel?
-a génanyagukat
Nemtm. Felteszem, megsemmisítik ket.
valószínleg újrahasznosítjákDe mivel az Ml-k nem szeretnek semmit elvesztegetni,
valahogy.
- Miért kell ket újrahasznosítani?

- Ezt senki sem tudja, Brawne. De legtöbbünknek fogalma sincs, miért teszik az Ml-k azt, amit.
- A szakértk... mármint az Ml-k szakérti... fenyegetést látnak a létükben?
- Tréfálsz? Talán már hatszáz éve. Két évszázaddal ezeltt a Szecesszió gyanakvóvá tett bennünket.
De ha ezek a vackok ártani akartak volna az emberiségnek, már régen megtehették volna. E miatt
aggódni nagyjából egyenérték  azzal, mintha félnénk, hogy a farmon tartott haszonállatok felkelnek
a szabadságukért.
- Kivéve, hogy az Ml-k okosabbak nálunk - szúrtam közbe.
- Igen, nos, ez igaz.
- BB, hallottál már a személyiség visszanyerés projektr l?
- Ez olyasmi, mint a Glennon-Height ügy? Hát persze. Mindenki hallott róla. Pár éve a Reichs
Egyetemen még dolgoztam is egy ilyenen. De elvetették az ötletet. Már senki sem foglalkozik a
témával.
- Miért?
- Jézusom, te aztán valóban nem tudsz semmit, ugye, Brawne? A személyiség-visszanyerés
projekteket mind eltörölték. Beleértve a legelrehaladottabbakat is... átkerültek a GÁRDA
OTI:TTH-jához... az ember nem számíthat ki minden változót elre. A személyiségminta öntudatra
ébred... És nem úgy értem, hogy egyszer en csak öntudatra, mint te vagy én, hanem arra, hogy 
csak egy mesterségesen létrehozott személyiség. És már el is értünk egy végzetes visszacsatoláshoz,
és ahhoz a diszharmonikus labirintushoz, ami egyenesen az Escher térbe vezet.
- Ezt fordítsd le! - kértem.
BB felsóhajtott, és a falra akasztott kék-arany idszalagra pislantott. Még öt perc, és véget ér
kötelez ebédideje. Visz-szatérhet a valódi világba.
- Lefordítva ez annyit jelent - mondta -, hogy a visszanyert személyiség meggyengül. Megrül.
Diliház. Vigyorgó.
- Az összes?
- Az összes.
- De az Ml-ket ennek ellenére még mindig érdekli a folyamat?
- Nahát, tényleg? Ki mondta? Soha nem készítettek egyet sem. Minden személyiség visszanyerési
próbálkozás, amir l hallottam, emberi volt... többnyire elbaszott egyetemi projekt. Agyhalott
tudósok költöttek vagyonokat arra, hogy életre keltsék rég halott tudósok agyát.
Mosolyt er ltettem az arcomra. Még maradt három perc, amíg visszacsatlakozhatott.
- Az összes visszanyert személyiség cybridtestet kapott?
- Huhu. Honnan támadt ez az ötleted, Brawne? Egyik sem. Ez a módszer nem mködött.
- Miért nem?
- Szétbaszták volna stimszimet. Plusz kellett volna egy tökéletes klóntest és egy, az eredetivel
pontosan megegyez interaktív környezet. Látod, kölyök, egy visszanyert személyiséget a saját
világában
intézhetsz kell
hozzáhagyni, hogy Ha
kérdéseket. éljen, és csak az
kirángattad álmain vagy ezen
a személyiséget az interaktív
a szimulált környezeten
valóságból keresztül
a lassú id be...
Ez volt már sidk óta a cyberpunkok meghatározása... bocsánat a kifejezésért... a való világra.
- .. .hamarosan egytl egyig becsavarodtak - fejezte be. Megráztam a fejem.
- Aha, hát, akkor koszi, BB - indultam az ajtó felé. Még harminc másodperc, és az én régi, egyetemi
barátom elmenekülhet a lassú idl.
- BB! -jutott eszembe egy megkésett gondolat. - Hallottál már egy olyan felidézett személyiségr l,
amit egy si, földi költ, név szerint John Keats mintájára alkottak?
- Keats? Ó, hát persze, az egyetemi jegyzeteimben sokat írtak róla. Ötven éve foglalkozott vele
Marti Carollus az Új-Cambridge-en.
- Mi történt?
- A szokásos. A személyiség végtelen ciklusba került. De mieltt ráment volna, elpusztult az egész
szimuláció. Valami si, földi kórban - sandított BB az órára, elmosolyodott, majd felemelte a söntjét.
Mieltt a koponyájába ültetett csatlakozóba kapcsolta volna, szinte üdvözült tekintetet vetett rám.
- Emlékszem már - szólalt meg álmodozó mosollyal. -Tuberkulózisban.
Ha a társadalmunk valaha Orwell Nagy Testvéri megközelítése mellett döntött volna, az elnyomás
eszközének mindenelcsökevényesedett,
ahol csak valami bizonnyal a kreditkártyát használja. Egy alapuló
cserekereskedelmen teljesen feketepiac
készpénzmentes
létezik,gazdaságban,
könnyedén
nyomon lehet bárkit valós id ben követni, ha megfigyeljük, hol használja az univerzális kártyáját. A
kártyatitkot szigorú törvények védték, de a törvényeknek van egy olyan kellemetlen szokásuk, hogy
a társadalom nyomására könnyedén megfeledkeznek róluk, vagy hatályon kívül helyezik ket.
A gyilkosságot megel öt napban végigkövetve Johnny útját, egy átlagos szokásokkal és szerény
igényekkel megáldott embert láttam magam eltt. De mieltt lenyomoztam volna a számlakivonatát,
két álmos napot azzal töltöttem, hogy t magát követtem.
Adatok: Egyedül élt az keleti Bergson bolyban. Egy rutinellenrzésbl kiderült, hogy nagyjából hét
helyi hónapja költözött oda - ez kevesebb mint öt szabványhónap. Reggelente egy közeli
kávázóban reggelizett, majd elkapuzott a Renaissance Vectorra, ahol úgy öt órát dolgozott.
Szemmel láthatóan régi, írásos anyagokat gy jtött. Ezt könny ebéd követte valami keresked
udvarában, majd egy-két órára visszatért a könyvtárba, mieltt hazakapuzott volna a Lususra, vagy
egyik kedvenc vacsorahelyén kapott be valamit egy másik világon. 22:00-ra már vissza is ért a
kuckójába. Többet kapuzott, mint egy átlagos lususi semmittev, de másfell teljesen érdektelen
életet élt. A számlakivonat bizonyította, hogy azon a héten, amikor meggyilkolták, még az
ügynökségnél dolgozott, néha extra kiadásokba bocsátkozott - egyik nap vett egy pár cipt, a rá
következn pedig f szereket -, „meggyilkolásának" a napján pedig betért egy bárba a Renaissance
V-n.
Együtt ebédeltünk a Vörös Sárkány utcában, egy apró étteremben, közel a Csingtao-Hszishuang
Panna portálhoz. Az ételt nagyon forrónak, nagyon f szeresnek és nagyon jónak találtam.
- Hogy halad? - kérdezte Johnny.
- Remekül. Máris gazdagabb lettem ezer márkával azóta, hogy elször találkoztunk, és felfedeztem
magamnak egy remek kantoni éttermet.
- Boldog vagyok, hogy fontos dolgokra költi a pénzem.
- Beszéljünk egy kicsit a pénzér  l... Honnan van? A Renaissance Vector könyvtára nem fizethet
valami jól.
Johnny felvonta az egyik szemöldökét.
- Egy csekély... örökségbl tartom fenn magam.
- Azért remélem, nem olyan csekély. Szeretném, ha engem azért kifizetne.
- A mi céljainkra tökéletesen elég, M. Lamia. Kiderített valami érdekeset?
Vállat vontam.
- Meséljen arról, mit
Nem térhetnénk csinál
vissza a könyvtárban.
a tárgyhoz?
- De, visszatérhetnénk.
Erre furcsán nézett rám. Volt valami a tekintetében, amitl gyöngeség költözött a térdembe.
- Emlékeztet valakire -jegyezte meg kedvesen.
- Ó? - bárki mástól hallottam volna ezt a kijelentést, azt jelentette volna, hogy igyekszik kerülni a
felhozott témát. -Kire? - kérdeztem vissza.
- Egy... lányra, akit ismertem. Réges-régen - simított végig a szemöldökén, mintha elfáradt vagy
hirtelen megszédült volna.
- Hogy hívták?
- Fanny - ejtette ki, szinte suttogva.
Tudtam,
egy sor kir
 l beszél. John
romantikus Keatsnek
kudarc, amibevolt
a egy
költFanny nev jegyese.
csaknem Szerelmük
belezavarodott. nem volt
Amikor más,végül
Keats mint
Olaszországban jobblétre szenderült - egy útitársát nem számítva teljesen egyedül -, úgy érezte, a
barátai és a szerelme magára hagyták, azt kérte, hogy Fanny felbontatlan leveleit és egy hajtincsé
temessék mellé.
Soha nem hallottam John Keatsr l eddig a hétig; a kom-logomon keresztül kértem le az egész
szarságot.
-- Egy
Tehátverset
mit csinál a könyvtárban?
keresek. - kérdeztem.
Az eredeti kézirat A cybrid megköszörülte a torkát.
töredékeit.
- Egy Keats mvet?
- Igen.
- Nem lenne egyszer  bb, ha egyszer en lekérné?
- Dehogynem. Viszont számomra fontos, hogy lássam az eredetit... hogy megérinthessem.
Ezen elgondolkoztam.
- Mir  l szól az a vers?
Johnny elmosolyodott... legalábbis felfelé görbült a szája. De a mogyoróbarna szemek továbbra is
aggodalmat tükröztek.
- A címe Hyperion. Nehéz leírni a tartalmát... Azt hiszem, mvészi zsákutca. Keats soha nem fejezte
be.
Félretoltam magam ell a tálcát, és belekortyoltam a teámba.
- Azt mondta, Keats nem fejezte be. Nem azt akarta mondani, hogy maga soha nem fejezte be?
Ezt hallva szinte döbbenet költözött az arcára... hacsak az Ml-k nem tökéletes színészek is egyben.
Amennyit tudtam róluk, akár azok is lehettek.
- Te jó Isten! - mondta. - Én nem vagyok John Keats. Az, hogy a személyiségemnek  alkotja a
magját, nem tesz jobban Keats-é, mint ahogy maga sem szörnyeteg csak azért, mert Lamiának
hívják. Milliónyi küls hatás választ el attól a szegény, szerencsétlen költl.
- Említette, hogy emlékeztetem Fannyra.
- Csak egy álom visszhangja. St, kevesebb. Tanult RNS alapú orvoslást, igaz?
- Igaz.
- Ez éppen olyan. Emlékek, melyek... üresek.
Egy emberi pincér ekkor ért mellénk a szerencse-sütikkel. .- Érez magában késztetést, hogy
felkeresse az igazi Hyperiont? - kérdeztem.
- Az micsoda?
- Egy világ, az Isten háta mögött. Azt hiszem, valahol a Parvatin túl.
Johnny zavarodottnak látszott. Feltörte a sütijét, de még nem olvasta el a jóslatot.
- Úgy emlékszem, régebben a Költk Világának nevezték - folytattam. - Még egy várost is
elneveztek maga... Keats után.
A fiatalember lassan csóválta a fejét.
- Még csak nem is hallottam arról a helyr  l. Sajnálom.
-Johnny
Hogy nevetése
lehet ez?rövid
Ezek volt,
szerint
de még
éles.az Ml-k sem tudnak mindent?
- Ez a bizonyos MI nagyon keveset tud - és elolvasta a szerencséjét: ÓVATOSAN BÁNJ AZ
INDULATAIDDAL!
* Lamia: n i fej és fels test  , s kígyó farkú boszorkány - aford.
Összefontam a karjaim.
- Tudja, azon a kis szalontrükkön kívül, amit a banktisztvisel holójával eladott, semmi sem
bizonyítja, hogy valóban az, akinek mondja magát.
- Adja ide a kezét!
-- A kezem?
Igen. Elég csak az egyiket. Köszönöm.
Johnny két kezébe fogta a jobbomat. Ujjai hosszabbak voltak az enyémnél. De nem olyan er sek.
- Hunyja le a szemét! - kérte.
Lehunytam. Nem éreztem átmenetet: egyik pillanatban még a Kék Lótuszban ültem a Vörös Sárkány
utcában, a következ ben pedig... a semmiben. Valahol. Átrohantunk a kékesszürke adatsíkon,
bedltünk a krómsárga információs sztrádák fölött, elhúztunk a hatalmas, ragyogó adattárvárosok
fölött,
entitásokalatt és mellett,
személyi ahol és
azonosítói vörös felhkarcolókat
testületi rejtettek
fájlok izzottak, fekete,
mint ég biztonsági
gyárak jegek, És
az éjszakában. egyszer
-ahogy
ott lebegtem a kicsavart térben - mindenek felett, épp hogy csak a látóteremben, ott lebegtek az Ml-k
hatalmas tömegei, ahogy a legegyszer  bb kommunikációs tevékenységük is izzó hsugárként hasít a
távoli horizontba. Valahol a távolban, csaknem elveszve a háromdimenziós neonlabirintusban,
amely egy pillanat töredékére feltárta elttem a hihetetlen adatszférát, inkább éreztem, mint láttam
azokat a lágy, mogyorószín szemeket, melyek rám vártak.
Johny eleresztette a kezem, és feltörte a szerencsesütimet. A papírcsíkon a következ szöveg állt:
BÖLCS BELÁTÁSSAL FEKTESSEN BE EGY KOCKÁZATOS ÜZLETBE!
- Jézusom! - suttogtam. BB elvitt már egyszer-kétszer egy rövid repülésre az adatszférába, de a
visszacsatolóval szerzett élmény csak árnyéka volt ennek. Mint egy tzijátékról készített fekete-fehér
holó és a valós esemény közti különbség. -Ezt meg hogy csinálta?
- Holnapra fog haladni valamit az üggyel? - kérdezte.
Lehiggadtam.
- Holnapra - feleltem - úgy tervezem, hogy megoldom az egészet.
Nos, talán nem oldottam meg, de legalább elrébb jutottam. Johnny listája szerint az utolsó kiadás
egy bárban esett, a Renaissance V-ön. Persze már az els nap leellenriztem, és mivel nem tartottak
emberi pincért, számos törzsvendéggel beszéltem, de egyikük sem emlékezett Johnnyra. Még kétszer
visszamentem, de nem jártam nagyobb szerencsével. De harmadnap addig maradtam, amíg meg nem
tört a jég.
A bár határozottan különbözött attól a fával és rézzel bur-költ vendéglátóhelytl, amit Johnnyval a
TC -n látogattunk meg. Maga az épület egy lepusztult környéken állt, két ház-tömbnyire a
Renaissance könyvtárától, ahol Johnny múlatta a napjait. A viharvert bárt a második szinten
rendezték be. Nem olyan hely volt, ahová beugrik az ember a térkapuk felé menet, inkább olyan,
ahová két ismer s beül, miután összefutottak a könyvtárban vagy a környékén - és bizalmasan
óhajtanak beszélgetni.
Már hat órája ültem ott, és kezdtem belefáradni a sósmogyoró pusztításába meg a vizezett sörrel teli
korsók emelgeté-sébe, amikor betámolygott az a vén roncs. Feltételeztem, a törzsvendégek közé
tartozott, mert nem állt meg az ajtóban körülnézni, hanem egyenesen egy hátsó asztalhoz ment, és
rendelt egy whiskey-t, mieltt még a pincérautomata felé fordult volna. Amikor odaléptem mellé,
észrevettem, hogy nem is annyira züllött, mint inkább annak az életbe belefáradt embernek az eleven
példaképe, akiket már a drogshopokban és az utcai bnbandákban volt alkalmam megfigyelni ezen a
környéken.
- Leülhetek?Kudarctól terhes tekintettel kancsalított fel rám.
- Attól függ, hugi. Mit árulsz?
- Vásárolni akarok - foglaltam helyet. Letettem a korsó mat, és egy kétdimenziós fényképet
csúsztattam elé,
ami Láttad már
Johnnyt ábrázolta, ahogy átlép a TC térkapuján, ezt a fickót?
Az öreg a fényképre pislantott, majd újra a whiskey-jének szentelte minden figyelmét.
- Talán.
A gép felé intettem, és kértem még egy rundot.
- Ha láttad, akkor ez a szerencsenapod.
Az öreg megszívta az orrát, és kézfejével megdörzsölte állán a háromnapos borostát.
- Ha így van, akkor kibaszottul régóta ez lesz az els - nézett egyenesen rám. - Mennyi? És mit
vársz cserébe?
- Információt. És hogy mennyi, az attól függ, mennyire értékes. Láttad már? - húztam el a
feketepiacok egyik ötvenmárkását a tunikám zsebébl.
- Aha.
Erre letettem a pénzt az asztalra, de rajta tartottam a kezem.
- Mikor?
- Múlt csütörtökön. Csütörtök reggel.
A helyes napot adta meg. Elécsúsztattam az ötvenest, és elvettem a következt.
- Egyedül volt?
Az öreg megnyalta a szája szélét.
- Hadd gondolkozzam! Nem hinném... nem, ott ült - mutatott hátra, egy asztal felé. - Két másik
figura ült mellette. Egyikük... épp ezért emlékszem az egészre.
- Mi történt?
Az öreg összedörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujját. Ez a gesztus épp olyan si, mint amekkora
mohóságot fejez ki.
- Beszélj arról a két emberr l - csábítottam.
- A fiatal... a te embered... tudod, együtt jött az egyikkel, egy palástba öltözött csodabogárral.
Állandóan ket lehet látni azon a kibaszott HTV-n. ket és a rohadt fáikat.
Fákat?
- Egy Templomos? - lepdtem meg. Mi keresnivalója egy templomosnak a Renaissance V egyik
bárjában? És ha Johnny után jött, akkor miért viselte a palástáját? Ez olyan, mintha egy gyilkos
bohócruhában menne ölni.
- Aha. Templomos. Barna palást és keleties kinézet.
- Férfi volt?
- Aha. Mondtam már.
- Le tudnád részletesebben írni?
- Nem. Templomos. Magas kurvapecér. Nem láttam tisztán az arcát.
- És mi van a másikkal?
Az öreg vállat vont. Erre a poharam mellé húztam a második bankjegyet.
- Együtt jöttek? - próbáltam emlékeztetni. - Együtt, mind a hárman?
- Nem tudom... Képtelen vagyok... Nem, várj csak! Elször a te fickód és a Templomos érkezett
meg. Emlékszem, hogy láttam a palástját, mieltt a harmadik leült.
- írd le, hogy nézett ki!
Az öreg a gép felé lendítette a kezét, és rendelt egy harmadik italt. A kártyámmal fizettem, a gép
pedig csikorogva odébb siklott.
- Mint te - hallottam a feleletet. - Épp úgy, mint te.
- Alacsony volt?Még
Aha. Asszem. - kérdeztem.
nem jártam- Er
s karokkal és lábakkal? Egy lususi?
ott.
- Még valami?
- Nem volt haja - folytatta az öreg. - Csak egy hogyishíják, mint amit a húgom szokott viselni. Egy
lófarok.
- Egy copf-jelentettem ki.
- Aha. Akármi - nyújtotta ki a kezét a bankjegy felé.
- Még egy pár kérdés. Vitatkoztak?
- Nem. Nem hinném. Nagyon csendesen beszélgettek. Abban a napszakban ez a hely szinte kong az
ürességtl.
- Miféle napszakról beszélsz?
-AzReggelr
id pont l.megegyezett
Úgy tíz felé ajárhatott.
számlakivonaton feltüntetett idvel.
- Hallottál valamit a beszélgetésbl?

- Ááá...
- Ki beszélt a legtöbbet? Az öreg az itala után nyúlt, és annyira igyekezett emlékezni,
hogy még a homlokát is összeráncolta.
- A Templomos faszi kezdte. A te fiúd pedig látszólag csal kérdésekre válaszolt. Amikor egyszer
odanéztem,
- Döbbentnek?elég megle pettnek tnt.
- Á, csak meglepettnek. Mintha a palástos olyat mondott volna, amire nem számított.
- Azt mondtad, elször is a Templomos beszélt. Kés bb ki? Az én fiúm?
- Á, inkább a copfos. Utána elmentek.
- Mind a hárman?
- Nem, csak a fiúd meg a copfos.
- A Templomos maradt?
- Aha. Bizonyára. Azt hiszem. Kimentem a klóra. De ne emlékszem, hogy akkor is láttam volna,
amikor visszaértem.
- Merre ment a másik kett?
- A fenébe is, honnan tudjam? Nem igazán figyeltem oda Ittam, nem pedig kémet játszottam!
Bólintottam. A robotpincér ismét felénk gördült, de egy intéssel elküldtem. Az öreg morcosan nézett
utána.
- Ezek szerint nem vitatkoztak, amikor elmentek? Nem láttad, hogy összezördültek, vagy az egyik
kényszeríttette volna távozásra a másikat?
- Melyik?
- A fiúm és a copfos.
- Á. A fenébe is, nem tudom - nézett le a mocskos markában tartott bankóra, majd a pincér paneljén
világító whiskeyre. Rádöbbent, hogy tlem már nem remélhet többet. - Különben is, miért érdekel ez
az egész szar?
- A fickót keresem - válaszoltam. Körülnéztem a bárban. Nagyjából húsz vendég ült az asztaloknál.
A legtöbben úgy néztek ki, mint akik err  l a környékr l származnak. - Lehet itt még valaki, aki
esetleg látta ket? Vagy valaki, akire emlékszel, hogy szintén jelen volt?
- A - felelt tompán az emberem. Észrevettem, hogy a szeme pontosan olyan szín, mint a whiskey,
amit iszik.
Felálltam, és búcsúzóul az asztalra dobtam egy húszast.
- Kösz, haver.
- Bármikor, hugi.
Még el sem értem az ajtót, a pincér már meg is indult felé.
Visszasétáltam a könyvtár felé, és közben megálltam egy percre a forgalmas téren, ahol a térkapuk
álltak. Eddig a következket derítettem ki: Johnny találkozott a Templomossal, vagy amaz
közeledett hozzá, s vagy
Elmentek valahova, hogy abizalmasan
könyvtárban, vagy eltte, nevezetesen
beszélgessenek, amikor megérkezett
a bárba, aésdéleltt
valami,közepén.
amit a
Templomos mondott, meglepte Johnnyt. Feltnt egy lófarkas figura - lehet, hogy lususi -, aki
bekapcsolódott a beszélgetésbe. Johnny és a Copfos együtt mentek el. Nem sokkal ez után Johnny
egy másik személy társaságában -vagy a Copfossal vagy a Templomossal - elkapuzott a TC2-re,
onnan meg a Madhyára, ahol valaki megpróbálta megölni. Ahol valaki megölte.
Túl sok a hézag az események között. Túl sok a „valaki." Nem valami nagy eredmény egy teljes napi
munka után.
Még vívódtam magamban, hogy visszakapuzzak-e a Lususra, amikor felcsipogott a komlogom.
Azon a fenntartott frekvencián kerestek, amit Johnnynak adtam meg.
Nyers volt a hangja.
-megöljenek.
M. Lamia! Kérem, jöjjön gyorsan! Azt hiszem, éppen most próbálják meg újra. Mármint hogy
És az ezt követ koordináták a keleti Bergson bolyt mutatták.

Rohantam a térkapuk felé.
Johnny kuckójának az ajtaja nyikorogva nyílt ki. A folyosón egy lelket sem láttam, és a lakásból sem
hallottam semmiféle zajt. Bármi is történt, a hivatalos szervek még nem szereztek róla tudomást.
Kihúztam a papa automata pisztolyát a kabátom zsebéb befordultam a lakásba, és egy sima
mozdulattal
Lehajoltam, felkattintott!
kinyújtottama lézer célzófényt.
mindkét karom. A vörös pötty végigsiklott a falakon és egy olcsó
festményen. Egy sötét átjáró vezetett a hálókamrába. Az elszoba üres volt. A nappali és a
kommunikációs szoba úgyszintén.
Johnny a háló padlóján hevert, fejjel az ágy felé. A lepedket vér szennyezte. Johnny küszködve
igyekezett megtámasztani magát, de visszazuhant. Mögötte nyitva állt a tolóajtó, túl rajta pedig egy
mocskos ipari épület látszott.
Ellenriztem a vécét, a hosszú elszobát, a konyhafülkét, majd visszatértem, hogy kiléphessek az
erkélyre. Ha felfelé néztem, elképeszt kilátást kínált a kétszáz méterre lév, ívelt bolyfal, alattam
pedig tíz vagy tizenkét kilométerrel az Árok sugárút hullámzott. A boly teteje gerendák összevissza
sötétjébe veszett néhány száz méterrel a fejem felett. Az utcáról ezernyi fénypont, üzleti holó és
neon pislákolt felém, miközben eggyé olvadt a távoli, ködösen lüktet, elektromos fénynyel.
Százával láttam egyforma erkélyeket a boly ezen falán, de egyiken sem mozdult senki. A
legközelebbi húsz méterre tlem meredt el a falból. És ott volt még az, amit az ügynökök extraként
szerettek mutogatni - Isten tudja, Johnny mekkora plusz összeget fizetett a küls  szobáért -, de a
balkon véleményem szerint egyáltalán nem volt praktikus, mert süvített a szél a ventillátorok felé, és
a magával sodort por és törmelék épp úgy hozzátartozott egy bolyhoz, mint az olaj és az ózon
mindent átható szaga.
Eltettem a pisztolyom, és visszamentem, hogy megvizsgáljam Johnnyt.
A haja tövétl a szemöldökéig vezet vágás felszíni volt ugyan, mindenesetre elég rondán nézett ki.
Amikor a fürdszobából hoztam neki némi steril kötszert, felült.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Két férfi... várt a hálószobában, amikor beléptem. Kijátszották az erkélyajtó riasztóját.
- Visszakérheti a védelmi adóját - mondtam. - És utána?
- Verekedtünk. Az ajtó felé akartak vonszolni. Egyikük egy injekciót akart belém nyomni, de
sikerült kivernem a kezébl.
- Miért mentek el?
- Aktiváltam a lakásriasztót.
- De nem a boly riasztóját?
- Nem. Nem akartam, hogy mások is belekeveredjenek.
- Ki ütötte meg?
Johnny szégyenlsen elmosolyodott.
-éjjeliszekrénynek.
Én. Eleresztettek, és utánuk vetettem magam. De megbotlottam, és nekiestem az
- Egyik fél részér l sem volt valami méltóságteljes a verekedés - jegyeztem meg. Felkapcsoltam a
lámpát, és addig vizsgáltam a sznyeget, amíg meg nem találtam az ágy alá gurult injekciós
ampullát.
Johnny úgy meredt rá, mintha egy viperát tartottam volna az ujjaim között.
- Mit gondol, mi van benne? - kérdeztem. - Még több AIDS II?
- Tudok egy helyet, ahol analizáltathatjuk - közölte. - De szerintem csak valami kábítószer. Nem
akartak megölni... csak azt, hogy velük menjek.
Johnny elvette a kötszert a fejétl, és elhúzta a száját. A homlokából még mindig szivárgott a vér.
- Miért akarna bárki is elrabolni egy cybridet?
- Maga tudja. Kezdek úgy gondolni arra az úgynevezett gyilkosságra is, mint egy elrontott
cybridrablási kísérletre.
Johnny megint megrázta a fejét.
- Az egyik férfi véletlenül nem lófarokba kötve viselte a haját? - kérdeztem.
- Nem tudom. Sapkát és szmaszkot viseltek.
-- Volt
Egy olyan magas az- egyik,
Templomos? hogy
lepdött megTemplomos
Johnny. - lehessen,
Nem. Azvagy
egyikelég er s, hogy
átlagos súlyú lususi?
volt, mint bármelyik
Hálólakó. Amelyik az ampullát tartotta a kezében, lehetett lususi.
- Tehát puszta kézzel egy lususi után vetette magát. Van valamilyen bioprocesszora vagy er sít
implantja, amir  l nem tudok?
- Nincs. Csak begorombultam.
- Ezek szerint az Ml-k is lehetnek dühösek? - segítettem talpra.
- Én igen.
- Gyerünk - mondtam. - Tudok egy olcsó automata klinikát. Utána pedig velem maradhat egy
darabig.
- Magával? Miért?
- Mert nem csak nyomozóra van szüksége -jelentettem ki. - Hanem testrre is.
A boly zónatérképén nem lakásként regisztráltattam a kamrámat; egy tzsdecápák hálójába került
barátomtól foglaltam el egy rendbe hozott raktárpadlást. Kés bb ez a barátom emigrált az egyik
Isten háta mögötti világra, és ekkor derült ki, milyen jó üzletet csináltam az irodámtól alig egy
vonásra, a folyosó végén lév padlással. Kicsit durva volt a környezet, és a rakodódokkok zaja
meggátolt mindenfajta beszélgetést, de tízszer akkora volt, mint egy átlagos lakókamra, és a
súlyzóimat, valamint az edzgépeimet sokkal kényelmesebben használhattam itt, mint a lakásomon.
Johnny gyanakodva vizsgálta, nekem pedig er t kellett vennem magamon, hogy udvariasan
viselkedjek. Tudják, a következ lépés az lesz, hogy kirúzsozom és kipirosítom magam emiatt a
cybrid miatt.
- Tehát miért él a Lususon? - kérdeztem. - A legtöbb külvilági fájdalmasan nagynak találja a
gravitációját, és egyhangúnak a környezetet. És ehhez még hozzájön a Renaissance V könyvtárában
végzett kutatómunkája. Akkor hát miért?
Azon vettem észre magam, hogy nagyon figyelmesen hallgatom a válaszát. Haja a feje tetején
egyenesen meredt az ég felé, középen elválasztva, vörösesbarna hullámokban csavarodott a
gallérjára. Megszokásból beszéd közben az öklére támasztotta az állát. Szinte letaglózott, hogy a
beszédébl hiányzott mindenféle dialektus: mint aki tökéletesen megtanult egy nyelvet, de mellzve
minden kiszólást, ami azoknak a sajátjuk, akik az anyatejjel szívták azt magukba. Ezen kívül
kihallottam belle egy olyan dallamot, amit elször egy asquith-i betör nél tapasztaltam. Ez egy
elmaradott világ, amit még az els kirajzás emigránsai alapítottak, akik a Brit Birodalom egyik
szigetér l menekültek el.
- Rengeteg
Mint költ?világon éltem már - mesélte. - A célom, hogy mindent megfigyeljek, amit csak tudok.
Erre elmosolyodott, összerezzent, és megérintette az inge varrását.
- Nem. Én nem vagyok költ.  volt költ.
A körülmények dacára akkora energia és vitalitás tombolt Johnnyban, amit eddig csak kevés
embernél tapasztaltam. Nehezen tudnám pontosan leírni, de sokkal fontosabb emberekkel teli
szobákat is láttam már, ahogy csak róják a köreiket. Nem egyszer en a szkszavúságát és az
érzékenységét értem ez alatt, akkor is sugárzott belle az er , amikor hallgatott.
- Maga miért él itt? - kérdezett vissza.
- Én itt születtem.
- Igen, de a gyermekkorát a Tau Ceti Centeren töltötte. Az apja ott volt szenátor.
Nem szóltam egy szót sem.
- Rengetegen számítottak arra, hogy beleveti magát a politikába, akárcsak  - folytatta Johnny. -
Talán az öngyilkossága tartotta vissza ettl a pályától?
- Nem lett öngyilkos - ellenkeztem.
- Nem?
- Az összes tudósítás err l számolt be. A vizsgálatok is ezt támasztották alá - mondtam
kifejezéstelenül.
- Tehát gyilkosság- De mindnyájan tévedtek. Az apám soha nem dobta volna el magától az életét.
volt?
- Igen.
- Annak ellenére, hogy nem találtak sem indítékot, sem pedig gyanúsítottat?
- Igen.
- Értem - mondta Johnny. A dokklámpák sárga izzása áttzött a mocskos ablakon, és fényükben a
haja úgy ragyogott, mint a frissen olvasztott réz. - Szeret nyomozó lenni?
- Csak amikor jól végzem a dolgom - feleltem. - Nem éhes?
- Nem.
- Akkor aludjon egy kicsit. Használhatja a kanapét.
- Gyakran végzi jól a dolgát? - kérdezte Johnny. - Mármint nyomozóként.
- Holnap majd meglátjuk.
Reggel Johnny a szokásos id ben elkapuzott a Renaissance Vectorra, várt egy pillanatig a téren,
majd továbbkapuzott a Sol Draconi Septemen található Régi Telepesek Múzeumába. Innen
Nordholm központi termináljához ugrott, végül pedig a Temlomosok világára, a God's Gorove-ra.
Az ugrások idejét elre kiszámítottuk. Én a Renaissance V-n vártam, egy oszlopsor árnyékába
húzódva.
A copfos harmadikként lépett ki Johnny után a kapun. Minden kétséget kizáróan lususi volt - a
bolyok okozta sápadtságát, az izmai tömegét és arrogáns mozgását tekintve akár rég elveszített
bátyám is lehetett volna.
Soha nem fordította a tekintetét Johnny felé, de megesküdnék rá, hogy meglepdött, amikor
észrevette, hogy a cybrid az induló kapuk körül sétál. Jómagam hátramaradtam, és habár csak egy
pillantást tudtam vetni a kártyájára, lefogadtam volna, hogy nyomkövett használ.
A Copfos óvatosan viselkedett a múzeumban, szemmel tartotta Johnnyt, de legalább ennyire fedezte
a saját hátát is. A zen gnosztikusok meditációs kezeslábasát öltöttem magamra, napszemüveget
tettem fel, és soha nem néztem direkt felé, miközben a múzeum portálja felé araszoltam, majd
egyenesen a God's Grove-ra kapuztam.
Furcsán éreztem magam, hogy egyedül hagyom Johnnyt a múzeumban és a Nordholm terminexen,
de mindkett nyilvános hely, és ezzel a kockázattal elre számoltunk.
Johnny épp id ben érkezett a Világfa kapun keresztül, és vett egy túrajegyet. Az árnyékának
ugyancsak igyekeznie kellett, hogy ne veszítse szem ell, a könyökével tört utat az omnibuszhoz,
nehogy nélküle induljon el. Én a fels szint hátsó ülésén foglaltam helyet, Johnny pedig csaknem a
járm
termékorrában, épp, ahogy
volt. a Copfos háromelre elterveztük.
sorral Mostkapott
Johnny mögött átlagoshelyet.
turistaruhát viseltem, a kamerám is tucat
A Világfa-túra mindig jó mulatság - apa elször akkor hozott ide, amikor még csak három
szabványéves voltam -, de ez alkalommal, amikor a sikló az országútnyi ágak fölé emelkedett és
magasan egy Olympus Mons méret tuskó körül körözött, azon kaptam magam, hogy felkeltettem a
Templomosok figyelmét, és ez egyre növekv nyugtalansággal töltött el.
Johnnyval különböz okos és részletes tervet készítettünk arra az esetre, hogy kövessük a Copfost a
búvóhelyére, és ha szükséges, hetekig játsszuk ezt a következtetsdit. Végül egy kevésbé kifinomult
terv mellett voksoltam.
Az omnibusz a Mire Múzeum mellett tett ki bennünket, az emberek kitódultak a térre, és azon
tipródtak, hogy váltsanak-e tíz márkáért jegyet, és tanuljanak valamit, vagy egyenesen az
ajándékboltok felé avegyék
társalgási stílusban az irányt.
következket Ekkor odaléptem
mondtam neki: a Copfos mellé, megragadtam a felkarját, és
- Hello! Nem mesélné el, hogy mi a lófaszt akar az ügyfelemt l?

Régi közhely, hogy a lususiak kifinomultak, mint egy gyomormosó készülék, viszont fele olyan
kellemesek. Ha meger síteném az els felét, a Copfos távol állt attól, hogy igazolja a másodikat.
Gyors volt. Még úgy is, hogy a látszólag nemtör döm fogásom megbénította a jobb karja izmait, a
bal kezében tartott késsel a másodperc tört része alatt felfelé vágott.
Kitértem
kövezetetjobbra és elvágódtam.
fogtam, A kés csakmiközben
oldalra gördültem, centiméterekre az arcomtólazszabta
megmarkoltam szét a levegt.
idegbénítót, és félAmikor
térdre
emelkedve farkasszemet néztem a fenyegetéssel.
A nem létez fenyegetéssel. A Copfos rohant. El tlem. El Johnnytól. Félrelökte a turistákat,
mögéjük ugrott, és egyre közeledett a múzeum bejáratához.
Visszacsúsztattam a fegyverem a csuklótokba, és én is futásnak eredtem. A bénítok nagy hatásfokkal
használhatók közelharcban - akárcsak a sörétes puska, amivel különösebb célzás nélkül is el lehet
érni a megfelel hatást, de távolabbról már nem éri meg kockáztatni az ártatlan nézelk testi
épségét -, de nyolc, tíz méteres távolságból értelmetlen tüzelni. Teljes szórásra állítva a turisták
felének borzalmas fejfájást okozhatnék, de még ez sem lenne elég ahhoz, hogy a Copfost leterítsem.
Már túl messzire jutott. Ezért rohantam utána.
Johnny mellettem szaladt. Intettem, hogy maradjon hátra.
- Helyet! - kiáltottam. - Zárják be a kaput!
A Copfos elérte a múzeum bejáratát, és visszanézett, egyenesen rám; még mindig a markában
tartotta a kését.
Megfeszítettem az izmaimat, és egyfajta örömmel néztem az események elébe.
A Copfos a forgóajtóra vetette magát, ellökdösve a turistákat, hogy minél el bb bejusson az
épületbe. Követtem.
Csak akkor értettem meg, hová igyekszik, amikor elértem a forgóajtót, és megláttam a zsúfolt
Meazzine sétány felé vezet mozgólépcsn.
Az apám hároméves koromban hozott el a Templomos sétányra. A térkapu portálok folyamatosan
üzemeltek; nagyjából három órába tellett, mire az ember végigjárt minden túraútvonalat azon a
harminc világon, ahol a Templomos ökológusok megriztek egy cseppnyi természetet, hisz hitük
szerint ezzel elnyerik Muir jóindulatát. Nem emlékszem biztosan, de úgy vélem, körutak lehettek,
mivel a portálok igen közel álltak egymáshoz, a könny átszállás végett.
A fenébe.
Egy egyenruhás r észrevette a kavarodást, amit a Copfos okozott, ahogy keresztülverekedte magát a
tömegen, és elrébb lépett, hogy nyakon csípje a durva betolakodót. Még tizenöt méter távolságból
is világosan láttam a döbbenetet és a hitetlenkedést az öreg rszem arcán, ahogy a Copfos késével a
mellkasában hátratántorodott. Az öreg - talán egy nyugdíjba vonult helyi zsaru - lenézett, elsápadt,
gyengéden megérintette a mellébl elmered csontmarkolatot, mintha az csak valami tréfa lenne,
majd arccal a félemelet padlójára zuhant. A turisták sikoltozni kezdtek. Valaki orvosért kiáltott.
Láttam, ahogy a Copfos félrelök az útjából egy Templomos idegenvezett, és beugrik az izzó
térkapuba.
Nem úgy történt, ahogy elterveztem.
Lassítás nélkül ugrottam oldalt, egyenesen a kapu felé.
Csaknem felbuktam a síkos f vel bentt hegyoldalon. Citromsárga ég borult a fejem fölé. Trópusi
táj. Riadt arcok fordultak felém. A Copfos már félúton járt a következ térkapu felé, miközben
átvágott a gondosan ápolt virágágyásokon, és félrerugdosta a mvészien nyírt bonszájokat.
Felismertem a Fudzsi szót, lerohantam, majd ismét kapaszkodni kezdtem felfelé a hegyoldalban,
miközben azt a sávot követtem, amit a Copfos taposott a növények közé.
- Állítsák meg azt az embert! - üvöltöttem, miközben magam is rádöbbentem, milyen hülyén
hangzik. Senki sem moccant, kivéve egy nipponi turistát, aki felemelte a felvev jét, és rögzítette az
egész eladást.
A Copfos hátranézett, elrobogott egy szájtáti csoport mellett, és belépett a térkapu-portálba.
Ekkorra már ismét a kezemben volt a bénítópisztoly, azzal integetem az emberek felé.
- Vissza! Vissza!
Azok nagy sietve helyet biztosítottak nekem.
Óvatosan, felemelt pisztollyal léptem át a kapun. A Copfosnál ugyan már nem volt ott a kése, de
nem tudhattam, miféle játékszereket tartogat még a tarsolyában.
Vakítóan csillogó víztükör.
ösvényre érkeztem, amely tíz A Maré aInfinitus
méterrel pilonok ibolyaszín hullámai.
fölött lebegett. Egymeseszép
Az út egy keskeny,korallzátony
fából készült
és
tengeri moszatok fölött kanyargott. Ez utóbbiakat egy sárga sziget tartotta vissza a szétszóródástól.
Egy keskeny palló vezetett el a térkapuktól a földig. A Copfos már átmászott egy belépni tilos
táblával ellátott kapun, és félúton járt a pallón lefelé.
Tíz lépest futottam a terasz széléig, beállítottam a megfelelnek ítélt sugárer sséget, automatára
kapcsoltam a bénítót, és a láthatatlan sugárral úgy sepregettem a elre és hátra, mintha csak egy kerti
locsolócsövet tartanék a kezemben.
A Copfos mintha megtántorodott volna, de azért megtette a hátralév tíz métert a következ kapuig,
és átugrott rajta. Átkozódva másztam meg én is a kaput, miközben figyelmen kívül hagytam a
Templomosok hátam mögött felharsanó kiáltásait. A szemem sarkából elcsíptem egy
figyelmeztetést, miszerint a turisták vegyenek fel f tött öltözéket, és már át is ugrottam a portálon.
Alig figyeltem arra a zuhanyszerü villanásra a térkapu képerny jén.
Dühöng hóvihar csapódott neki a taszítómeznek, ami a turistákat hivatott távol tartani a kavargó
fehérségtl. Sol Draconi Septem - a legészakibb pont, ahol a Templomosok Minden Dolgok-lobbija
megállt a bolygófelmelegítéssel, hogy megrizze a sarkvidéki élet egy darabkáját. Az 1,7-es
gravitáció úgy nehezedett a vállamra, mint a tornagépeim járma. Szerencsétlen dolog, hogy a Copfos
szintén lususi volt; ha a Háló átlagos testalkatával rendelkezik, ezen a helyen biztos elkapom. De
most kiderül, melyikünk er nléte a jobb.
A Copfos ötven méterrel járt elttem az ösvényen, és most hátralesett a válla fölött. A következ
térkapu valahol a közelben lehetett, de a hóviharban semmit sem lehetet tisztán kivenni.
Megnyújtottam a lépteimet, és utána eredtem. A gravitációra való tekintettel a Templomosok
túraösvényei közül ez volt a legrövidebb, kétszáz akárhány méter után már vissza is kanyarodott.
Ahogy közeledtem, meghallottam a Copfos zihálását. Könny léptekkel szaladtam; lehetetlenségnek
gondoltam, hogy megszökhet ellem a következ térkapu segítségével. Nem láttam turistákat az
ösvényen, és amennyire ki tudtam venni, minket sem üldözött senki. Úgy véltem, nem is lenne ez
olyan rossz hely ahhoz, hogy alaposan kikérdezzem.
A Copfos már harminc méterre megközelítette a következ kaput, amikor megfordult, fél térdre
ereszkedett, és elhúzott egy energiapisztolyt. Az els lövés rövidre sikeredett, talán azért, mert a
Sol Draconi gravitációs terében szokatlanul nehéznek érezte a fegyvert, de a töltet ahhoz elég közel
csapódott be, hogy megperzselt szél lyukat égessen az ösvénybe, s egy méterre tlem megolvassza
a mühavat. A Copfos gondosabban célzott.
Leugrottam a turisták
testembe tépett. ellleveg
A hideg elzárt talajra,
égette vállal törtemésátaaszél
a tüdmet, rugalmas taszítómezt,
kavarta és a vihar
hó úgy terítette be azazonnal
arcomata
meg a karomat, mint süteményt a porcukor. Láttam, hogy a Copfos a megvilágított ösvényen keres,
de a hóförgeteg nekem dolgozott, miközben elretörtem az irányába.
A Copfos áter szakolta fejét, vállát és jobb kezét a mezn és hunyorgott a jeges kéreg alatt, ami
pillanatok alatt elborította arcát és szemöldökét. Második lövése a fejem fölé érkezett, én pedig
éreztem a fölöttem elsuhanó sugárnyaláb által keltett ht. Eddigre már tíz méterre megközelítettem;
a bénítót a legszélesebb szórásra állítottam, és feléje kaszáltam anélkül, hogy felemeltem volna a
fejem, és szembefordultam volna a viharral.
A Copfos kiejtette kezébl a fegyverét, és lezuhant az ösvényr  l a földre.
Gyzedelmesen felvisítottam, túlharsogtam a vihar üvöltését, és tántorogva megindultam a
taszítómez felé. Eddigre már úgy éreztem, mintha a karjaim és a lábaim valaki máshoz tartoznának,
annyira fájtak a hidegtl. Égett az arcom és a fülem. Elhessegettem a fagyhalál gondolatát, és ismét
áter szakoltam magam a mezn.
Harmadosztályú volt, arra tervezték, hogy odakint tartsa az elemeket és minden mást, ami
megtalálható a sarkkörön, de beeressze az esetlegesen eltévelyedett turistákat vagy az elkóborolt
Templomosokat, vissza az ösvényre, de jelenlegi, fagyott állapotomban azon kaptam magam, hogy
fél percig hótól
ráfagyott is el és
kellett veleVégül
jégtl. vacakolnom,
sikerült akárcsak a légynekrajta,
magam átküzdeni a plasztikkal. A lábam
elzuhantam, csúszott aa
és nehézkesen
lábaimat is magam után húztam.
Az ösvény hirtelen jött melegétl ellenrizhetetlen reszketés vett rajtam er t. Fagyott szilánkok
váltak el a brömtl, miközben el bb térdre, majd talpra küzdöttem magam.
A Copfos az utolsó öt yardon úgy futott a kijárati kapu felé, hogy egyik kezét babusgatta, mintha
csak eltört volna. Tudtam, milyen éget érzést okoz egy idegi bénító, és egyáltalán nem irigyeltem.
Amikor én is szaladni kezdtem felé, egyszer hátranézett, mieltt átugrott volna a kapun.
Maui-Covenant. Tropikus leveg, amely az óceán és a dús vegetáció illatától terhes. Az ég olyan
kéken borult a fejem fölé, mint a jó öreg Földön. Azonnal észrevettem, hogy az ösvény, annak a
három mozgó szigetnek az egyikéhez vezet, amin a Templomosok felállították a rezervátumukat.
Nagy volt a sziget, talán fél kilométerre is elnyúlt egyik végétl a másikig, és a bejárati portál, amit
egy széles platón állítottak fel, körülvette a f  vitorlatörzset. Láttam, ahogy a rugalmas vitorlalevelek
belekapaszkodnak a szélbe, és az indigó kormánylapát indáit messze magam mögött. A kijárati kapu
mindössze tizenöt méternyire állt, egy lépcssor végén, de hirtelen észrevettem, hogy a Copfos a f 
ösvényen, a másik irányba rohan egy kunyhócsoport és árusstand felé, a sziget széléhez.
Csak itt, a Templomos túra félútján engedtek felállítani a védett területen olyasmit, ami a civilizációt
idézte, hogy a fáradt turisták frissítket, szuveníreket vehessenek, ezzel is a Templomos
Testvériséget szolgálva. Elkezdtem lefelé futni a széles lépcssoron. Még mindig reszkettem,
ruhámat teljesen átáztatta a hirtelen felolvadt hó. De vajon a Copfos miért indult az emberek felé?
De amikor megláttam a kiterített, bérelhet sznyegeket, minden világossá vált. A repül sznyegek
ugyan a Háló legtöbb világán illegálisnak számítanak, de Siri legendája miatt a Maui-Covenanton
ezt nem vették olyan szigorúan; két méternél rövidebb, egy méter széles si játékszerek várták, hogy
elvihessék a turistákat egy rövid repülésre a tenger felett, majd visszatérjenek a vándorló szigetre. Ha
a Copfos megszerzi az egyiket... Teljes er vel rohanni kezdtem. Pár méterrel a sznyegek eltt
vetdtem rá a másik lususira. A térde fölött kaptam el. Egymás hegyén hátán gördültünk be a
kereskedelmi területre. A közelben álló turisták kiáltozva szétrebbentek.
Az apám megtanított valamire, amit a legtöbb gyerek figyelmen kívül hagy, amikor veszélybe kerül:
a nagyfiúk mindig megverik a kisebbeket. Jelen esetben nagyjából magammal egyforma er s
ellenféllel kerültem szembe. A Copfos lerázott magáról, talpra ugorott, és keleti harcmvészekre
jellemz küzdállásba helyezkedett kinyújtott karokkal és begörbített ujjakkal. Most majd
meglátjuk, kettnk közül ki a tökösebb.
A Copfos lengütéssel
jobbkezes vitte be az els ütést, a bal
próbálkozott. keze élével
Lebuktam, kamuból
de még elrecsapott,
így is elzsibbadt de helyette
a balvállam és ainkább egy
felkarom.
A Copfos hátratáncolt. Követtem. Egy jobbkezes ökölcsapást indított felém. Blokkoltam. Erre a bal
kezével csapott felém. Ezt az ütést a jobb alkarommal védtem ki. A Copfos hátralépett, megpördült a
tengelye körül, és egy ballábas rúgással igyekezett megszabadulni tlem. Lehajoltam, és amikor
fölém ért a lába, megragadtam, és a homokra küldtem.
A Copfos felugrott, mire egy balhoroggal visszaküldtem a földre. Oldalt gördült, és feltérdelt. A bal
füle mögött ütöttem meg, de nem elég er sen ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét.
Túl élénk is maradt, döbbentem rá egy pillanattal kés bb, amikor behajlított ujjaival a védelmem
mögé hatolt, és megkísérelte megütni a szívemet. Szerencsére csak a jobb mellem alatti izomba talált
bele. Teljes er l szájon töröltem. Vér fröccsent rám, miközben a Copfos a víz felé gördült, és
fekve
hívja amaradt. Mögöttünk emberek futottak a kijárati portál felé, miközben kiabáltak, hogy valaki
rendrséget.
A lófarkánál fogva emeltem fel Johnny lehetséges gyilkosát, és a sziget széle felé kezdtem
vonszolni, majd addig nyomtam a fejét a víz alá, amíg vissza nem nyerte az eszméletét. Majd a
hátára fordítottam, megragadtam mellén a tépett, mocskos ingét, és magam felé emeltem. Csak egy,
esetleg két percünk maradt, mieltt megzavarnának bennünket.
A Copfos üveges tekintettel bámult fel rám. Megráztam, és még közelebb húztam magamhoz.
-kiFigyelj rám,
vagy, és barátom!
miért követed- suttogtam. - Rövid, de szinte beszélgetés elé nézünk. Kezdjük azzal, hogy
azt az embert?
Mieltt megláttam volna a kékséget, megéreztem az elektromosságot. Átkozódva eresztettem el a
Copfos ingét. Úgy tnt, az elektromos gy a Copfos egész testét körülveszi. Hátraugrottam, de a
hajam már az égnek meredt, ráadásul a komlogom is sürgeten csipogott. A Copfos sikoltásra
nyitotta a száját, én pedig láttam a kékséget a szegényesen megalkotott holoeffekt mögött. Ingmelle
sercegett, megfeketedett, majd fellángolt. Ezen felül a mellén kék sebek nyíltak, mintha csak egy
régi film égett volna át a szemem eltt. A sebek egyre szélesedtek, összefolytak, majd tovább
tágultak. Beláttam a mellüregébe, és észrevettem, hogy a bels szervei is kék tzben égnek. Ismét
felsikoltott, ez alkalommal tisztán, és láttam, hogy a fogai és a szeme is tzbe borul.
Még egy lépést hátráltam.
A Copfos immár egész testében égett, a kékes fényt narancsvörös lángok váltották fel. Teste
lángokat szórva robbant szét, mintha a csontjai is begyulladtak volna. Egy percen belül vált
elszenesedett, füstölg karikatúrájává, a teste magzati tartást vett fel, mint minden megégett emberi
test. Elfordultam, és a szám elé tett kézzel végigpillantottam a néhány bámészkodón, hogy lássam,
nem közülük okozta-e ezt valaki. A rémülettl szélesre tágult szemek néztek vissza rám. A távolban
szürkébe öltözött biztonságiak bukkantak el a térkapuból.
A francba! Körülnéztem. A favitorlák vadul hullámzottak a fejem fölött. A vakító fény több száz
színárnyalatot festett a lebeg pókhálókra. A napfény táncot lejtett a kék óceánon. Mindkét portált
lezárták. A biztonsági, aki a csoportját vezette, éppen ebben a pillanatban húzta el a fegyverét.
Három lépéssel elértem a legközelebbi repül sznyeget, és felidézve húsz évvel ezeltti egyetlen
repülésemet, próbáltam visszaemlékezni, hogy kell beindítani. Végs kétségbeesésemben
végigtapogattam a mintákat.
A repül sznyeg kifeszült, és tíz centivel a part fölé emelkedett. A mögöttem felharsanó
kiáltozásból tudtam, hogy a biztonságiak most érték el a tömeget. Egy csiricsáré, Renaissance
Minori ruhába öltözött n felém mutatott. Leugrottam a repül sznyegr  l, összeszedtem a többi
hetet, majd visszaültem a sajátomra. A rángatózás közepette alig találtam meg az irányítómintákat.
Amikor rácsaptam az elremenetet kapcsoló mintára, a repül sznyeg elrelendült a leveg be, hogy
a rántástól csaknem leszédültem.
Ötven métert haladtam elre, amikor harminc méteres magasságból a többi repül sznyeget a
tengerbe szórtam, és megfordultam, hogy lássam, mi folyik a parton. Számos szürke egyenruha
nyüzsgött feldúltan az összeégett tetem körül. Egyikük egy ezüstös pálcával felém mutatott.
Finom
csaknemfájdalomtüskék döftek
leszédültem a jobb a karomba,
oldalon. vállamba
Bal kezemmel és nyakamba.
megragadtam A szemem
a repül sznyeglecsukódott, és
tlem távolabb
es szélét, és fásult ujjaimmal kapaszkodva visszahúztam magam. Amikor visszamásztam, jobb
kabátujjamban a saját bénítom után kutattam. A csuklómra er sített tok üres volt.
Egy perccel kés bb felültem, és ég ujjaim, valamint perzsel fejfájásom ellenére a bénító minden
energiáját kieresztettem. A lebeg sziget messze elmaradt mögöttem, és minden eltelt másodperccel
tovább zsugorodott. Egy évszázaddal ezeltt még egy csapat delfin kísérte volna, akiket még a
Hedzsra során hoztak ide, de a Hegemónia békeprogramja a Siri lázadás folyamán elpusztította a
legtöbb vízi éllényt, és most a sziget fásultan hordozta hátán a turistákat, valamint a standok
tulajdonosait.
A láthatárt kutattam, hátha észreveszek egy másik szigetet vagy az errefelé ritka szárazföld egy
darabkáját.
nyugat felé.De semmi.
Vagy kelet Jobban
felé? mondva csak a kék eget, a végtelen óceánt és a lágy felhket láttam
Elhúztam a komlogom az övemre er sített tokból, és bebillentyztem egy kódot, ami általános
hozzáférést biztosított az adatszférához, majd megálltam. Ha a hivatalos szervek ilyen messzire
képesek voltak üldözni, a következ lépésben bemérhetik a helyzetemet, és utánam küldhetnek egy
siklót vagy egy biztonsági EMJ-t. Nem voltam benne biztos, hogy le tudják követni a komlogomat,
amikor bejelentkezem, de semmi okát nem láttam, hogy ezzel is segítsem ket. Egy ujjmozdulattal
készenléti
Jól állsz, állapotba
Brawne. kapcsoltam a készüléket,
Kétszáz méteres és újra körülnéztem.
magasságban suhansz elre egy háromszáz éves repül
sznyegen, miközben azt sem tudod, mennyi... milyen kevés!... töltés van benne. Lehet, hogy ezer
vonás megtétele után így vagy úgy, de mindenképpen le kell szállnod. Es akkor elvesztél.
Nagyszer . Összefontam a karom, leültem, és gondolkodni kezdtem.
- M. Lamia? - Johnny kellemes hangját hallva csaknem le-ugorottam a repül sznyegr  l.
- Johnny? - bámultam a komlogra. Még mindig készenléti üzemmódban volt. A frekvenciamutató
sötét maradt. -Johnny, maga az?
- Hát persze. Már azt hittem, soha nem fogja bekapcsolni a komlogját.
- Hogy talált rám? Milyen hullámsávon hív?
- Ezzel ne foglalkozzon! Merrefelé tart?
Erre felnevettem, és bevallottam, hogy a leghalványabb fogalmam sincs.
- Tud segíteni?
- Várjon. - És a legrövidebb szünet következett, amit valaha átéltem. - Rendben, már látom az
id járás elrejelz mhold képén. Szörnyen primitív. Még jó, hogy a repül sznyegét felszerelték
passzív jeladóval.
Lenéztem a szövetre, ami köztem és egy hosszú-hosszú zuhanás között állt.
- Tényleg? Ezek szerint mások is rám találhatnak?
- Képesek rá - vallotta be Johnny -, de zavarom a kibocsátottjelet. És most: hová akar menni?
- Haza.
- Nem hinném, hogy ez bölcs döntés lenne a... hogy is mondjam... gyanúsítottunk halála után.
Lepislantottam, majd hirtelen gyanakodni kezdtem.
- Honnan tud maga err l? Én egy szóval sem említettem.
- Egy kis komolyságot, M. Lamia. A biztonsági csatornák hat világon ezzel vannak teli. És magáról
is elég jó a személyleírásuk.
- A francba.
- Pontosan. És most: hová akar menni?
- Maga merre van? - kérdeztem vissza. - A lakásomon?
- Nem. Amikor magát említették a biztonsági csatornán, azonnal eljöttem onnan. Én... egy térkapu
mellett állok.
- Éppen erre van most szükségem - néztem körbe ismét. Óceán, égbolt, néhány felh. De legalább
semmi nyom az EMJ-flottájának.
-kevesebb
Rendbenmint- szólalt meg aJohnny
tíz vonásra testetlen tartózkodási
maga jelenlegi hangja. - Ezhelyétl.
a GÁRDA energiamentesített multikapuja,
Tenyeremmel beárnyékoltam a szemem, és tettem egy háromszázhatvan fokos fordulatot.
- A fenébe, tényleg ott van - mondtam. - Nem tudom, ezen a világon milyen messze a horizont, de
legalább negyven vonás a távolság, és nem látok semmit sem.
- Vízalatti bázis - magyarázta Johnny. - Kapaszkodjon! Átveszem az irányítást.
A repül sznyeg megint megbillent, süllyedni, majd hirtelen zuhanni kezdett. Két kézzel
kapaszkodtam, miközben próbáltam visszatartani a torkomból kitörni készül sikolyt.
- Víz alatti! - kiabáltam túl a szél süvítését. - De milyen messze?
- Úgy érti, milyen mélyen?
- Aha!
-Átváltottam
Nyolc öl. az archaikus egységet méterre. És az eredményt megkapva valóban felsikoltottam.
- Ez csaknem tizenöt méterrel van a felszín alatt!

- Miért, mit gondolt, hol építenek víz alatti bázist, ha nem a felszín alatt?
- És mi a fenét vár tlem? Hogy tartsam vissza a lélegzetem? - kiáltottam, miközben egyre csak
rohant felém az óceán.
- Ez nem szükséges - recsegett a komlogom. - A repül sznyeget primitív taszítómezvel is
felszerelték. Könnyedén meg fog birkózni nyolc ölnyi mélységgel. Kérem, kapaszkodjon!
Én pedig kapaszkodtam.
Amikor megérkeztem, Johnny már várt rám. A víz alatti bázis sötét volt és nyirkos az
elhagyatottságtól; odabent egy olyan típusú katonai térkaput állítottak fel, amilyet eddig még
sohasem láttam. Megkönnyebbültem, amikor rajta keresztül egy fényes utcára léptem.
Elmeséltem, mi történt a Copfossal. Sétáltunk a kihalt utcákon az öreg épületek mellett. Az ég sápadt
kékje estébe hajlott. Egy teremtett lelket sem láttunk.
- Hé! - torpantam meg. - Hol vagyunk?
Hihetetlenül Földszer  volt a környezet, de az ég, a gravitáció, a hely kinézete nem hasonlított egy
világhoz sem, amin eddig jártam.
Johnny mosolygott.
- Hagyom, hadd találja ki magától. Sétáljunk még egy kicsit.
A széles úton bal fell romok tntek fel. Megálltam, és csak bámultam.
- Ez a Colosseum - jelentettem ki. - A Római Colosseum a Régi Földön. - Néztem végig a koros
épületek során, a macskaköves utcákon és a lágy szell ben lustán bólogató fákon. - Ez Róma
másolata - mondtam, miközben igyekeztem, hogy ne hallja ki hangomból a csodálatot. - Az Uj Föld?
-kérdeztem, és abban a pillanatban már tudtam is, hogy tévedek. Már sokszor jártam ott, s az ég
árnyalata, az illatok és a gravitáció egyáltalán nem hasonlított az ittenihez.
- Ez a hely nincs a Hálóban.
- Ez lehetetlen - álltam meg. Minden világ definíció szerint bekerült a Hálóba, ahová az emberiség
eljutott.
- Mindazonáltal még sincs a Hálóban.
- Akkor hát hol vagyunk?
- A Régi Földön. Továbbmentünk.
- A Fórum - mutatott Johnny egy romhalmaz felé. És amikor egy hosszú lépcssorhoz értünk,
folytatta az idegenvezetést. - Elttünk a Piazza di Spagna. Itt fogjuk tölteni az éjszakát.
- A Régi Föld. - Húsz perc óta ez volt az els megjegyzésem. - Idutazás?
- Az id ben lehetetlen utazni, M. Lamia.
- Akkor egy skanzen?
Johnny felkacagott. Kellemes volt a nevetése, öntudatlanul és könnyedén tört el a torkából.
- Talán. Nem ismerem a célját, sem a rendeltetését. Ez egy... analógia.
-sikátor
Egy analógia - bandzsítottam
végén. - Épp a vörös,
olyanok, mint azok alemen napra,amiket
régi holók, amit éppen
a Régicsak látni
Földr lehetettÚgy
l láttam. a keskeny
érzem,
minden stimmel, még akkor is, ha sosem jártam itt.
- Nagyon pontos.
- De hol vagyunk? Úgy értem, melyik csillag körül?
- Nem tudom a számát - vallotta be Johnny. - Csak annyit, hogy a Herkules-fürt tagja.
Próbáltam fennhangon nem megismételni, amit hallottam, de megálltam, és leültem az egyik
lépcsfokra. A Hawking-hajtóm segítségével az emberiség felfedezett, gyarmatosított és térkapuval
kötött össze több ezer fényévnyire lév világokat. De senki sem próbálta meg elérni a Mag robbanó
napjait. Épp hogy csak kiléptünk az egyik spirálkaron ringó bölcsnkbl. A Herkules-fürt.
- Miért építené fel a TechnoCore Róma mását a Herkulesfürtben? - kérdeztem.
Johnny mellém
felemelkedtek telepedett.
l, hogyMindketten
a földr aztán a tetkafölött
galambok tömegét figyeltük, ahogy robbanásszer en
keringjenek.
- Akkor egy másik MI akar megölni.

- Úgy tnik.
- Miért?
Johnny a leveg be intett.
- Talán azért, hogy kitöröljön egy kvanrumnyi ismeretet, ami a cybridem halálával elveszne. Amit
csak nemrég
egy id ben el tanultam, és a másik MI... vagy Ml-k tudták, hogy a rendszerem megsemmisülésével
fogom felejteni.
Felálltam, és ide-oda kezdtem járkálni a szobában, majd megtorpantam az ablak eltt. Voltak ugyan
a szobában is lámpák, de Johnny nem gyújtotta meg ket, és nekem is jobban megfelelt a félhomály.
Ettl csak még valószíntlenebbnek tnt, amit hallottam. A nyugati ablakon még beszivárgott némi
fény, fehér izzásba vonva az ágynemt.
- Itt haltál meg - mondtam.
-  halt meg itt -javított ki Johnny. - És ez nem ugyanaz.
- De rendelkezel az emlékeivel.
- Olyanok, mint a félig elfelejtett álmok. Hatalmas szakadékok tátongnak az egyes képek között.
- De tudod, hogy mit érzett.
- Emlékszem rá, amit a tervezim szerint érzett.
- Mondd el nekem.
- Mit? - És Johnny arca igencsak sápadnak látszott a félhomályban. Rövid fürtjei feketének tntek.
- Hogy milyen érzés volt meghalni. Milyen érzés volt újjászületni?
Johnny elmondta. Hangja lágyan, csaknem melodikusán csengett. Néha olyan si nyelvet használt,
amit nem is értettem, de sokkal kellemesebb volt a fülnek, mint az a hibrid nyelvezet, amin az el
nap beszélgettünk.
Elmesélte, milyen érzés volt tökéletes költnek lenni. Sokkal szigorúbban bírálta a saját müveit, mint
a legkeményebb kritikus. És a kritikusok valóban kemények voltak. A mveit mellzték,
kigúnyolták, plágiumnak vagy ostobaságnak bélyegezték. Mivel túl szegény volt ahhoz, hogy
elvegye a nt, akit szeretett, pénzt kért amerikai testvérétl, és ezzel eljátszotta az utolsó lehetségét,
hogy anyagilag egyszer rendbe jöjjön... majd jött a tiszavirág élet dicsség, amikor kiteljesedett a
költészete, éppen akkor, amikor bekövetkezett az anyja és Tom bátyja okozta „pusztulás". Ekkor
küldték olaszországi számzetésbe, állítólag az „egészségi állapota" miatt, miközben mindenki tudta,
hogy ezzel huszonhat éves korában hosszú, magányos haldoklásra ítélik. Elmesélte, micsoda
szenvedést okozott neki, hogy látta Fanny kézírását a leveleken, melyeket túl fájdalmasnak talált
ahhoz, hogy fel is bontsa ket; mesélt Joseph Severnnek, a fiatal mvésznek a hségér  l, akit Keats
„barátai" választottak útitársul a számára, akik a végén magára hagyták a költt, és arról, hogyan
ápolta Severn a haldokló férfit, és hogyan maradt mellette élete utolsó napjaiban. Elmesélte, hogy
Dr. Clark éjjelente gyakran eret vágott rajta, és „tornát, valamint jó levegt" írt el neki, és mesélt
végs vallási és magánéleti kétségbeesésér  l, ami arra késztette, hogy elkészítse saját sírfeliratát,
emígy: „Itt nyugszik
Már olyannyira az, kinek hogy
besötétedett, nevét alig
vízbejutott
írták."
be egy kis fény a magas ablakokon. Johnny hangja
mintha lebegett volna az éji leveg ben. Mesélt arról, hogyan ébredt fel abban az ágyban, amelyben
emlékezete szerint meghalt, és a h Severn, valamint Dr. Clark még mindig ott voltak mellette.
Emlékezett rá, hogy  volt John Keats, a költ, de csak mint egy távoli álomra, miközben biztos volt
benne, hogy ezen kívül még valami más is volt.
Mesélte, hogy a káprázat folytatódott, miközben visszautazott Angliába, újra találkozott Fannyval-
aki-nem-volt-Fanny, és amikor erre rádöbbent, közel került az idegösszeroppanáshoz. Mesélt arról,
hogy képtelen volt újabb verseket írni, mesélte, hogy egyre inkább eltávolodott a csaló cybridektl,
hogy katatonikus állapotba menekült, melyet valós MI létének hal-lucinációi törtek csak meg, s
amely csaknem felfoghatatlannak mutatkozott a számára (a XIX. századi költ számára), a káprázat
lassú felmorzsolódásáról és a „Keats Projektr l."
- Valójában - jelentette ki - ez az egész, gonosz játék szerintem arra megy ki, hogy megírjak egy
levelet... hogy meg-írjon egy levelet... George-nak, a testvérének, mieltt megbetegszik. Keats azt
mondta:
„Talán nem létezhetnek fels bbrend lények, akik mulatva figyelik kegyes, ám ösztönös
hangulataimat, melyekbe elmém vezet, miközben magamévá teszem egy hermelin éberségét vagy
egy
megszarvas
bennük.szorongását? Noha az
Egy fels bbrend utcai
lény veszekedések
számára gylöletesek,
ilyen lehet mégis isszép
a mi észjárásunk energiák
- hibás jelenhetnek
bár, de szép - és
ez a költészet lényege."
- Úgy véled... a Keats projekt... gonosz volt? - kérdeztem.
- Szerintem minden gonosz, ami arra épül, hogy becsapnak valakit.
- Talán több van benned John Keatsbl, mint amennyit hajlandó vagy elismerni.
- Nem. A költi véna hiánya még a legalaposabban kidolgozott illúziók között is mást mutat.
A sötét ház sötét árnyékait vizsgálgattam.
- Tudják az Ml-k, hogy itt vagyunk?
- Talán. Csaknem biztosan. Nincs olyan hely, ahová a TechnoCore ne tudna követni. De a Háló
szervei és útonállói ell menekültünk, vagy nem?
- De tudod, volt valaki... valami intelligens a TechnoCore-ban, ami megtámadott.
- Igen, de csak a Hálóban. Az efféle er szakot nem díjazzák a Core-ban.
Az utcáról valami zaj hallatszott. Csak remélni tudtam, hogy egy galamb az. Vagy talán a szél
görgette a szemetet a macskaköveken.
- Hogy viszonyul a TechnoCore ahhoz, hogy most itt vagyunk? - kérdeztem.
- Elképzelésem sincs.
- Biztos titokban kell tartaniuk.
- Ez... valami olyasmi, amihez az emberiségnek szerintük semmi köze.
Megráztam a fejem, de a sötétben ennek nem volt sok értelme.
- A Régi Föld újraalkotása... ennyi... mennyi is?... személyiség cybridtestben való feltámasztása...
ezen az újraalkotott világon... Ml-k Ml-ket ölnek... és semmi közünk hozzá! -nevettem fel, de arra
azért vigyáztam, hogy ne csapjak túl nagy zajt. - Jézus sírva fakadna, Johnny!
- Ez szinte biztos.
Az ablak elé léptem, és elkotortam egy cigarettát. Nem tör dtem azzal, milyen kit célpontot
nyújtok bárkinek, aki a sötét utcán leselkedik. Minden szál elázott a délutáni üldözés alatt, különösen
a hóvihar tett be nekik, de az egyik meggyulladt, amikor a falhoz ütöttem.
- Johnny. Amikor említetted, hogy a Régi Föld analógiája teljes, azt feleltem neked, hogy „Miért, az
Isten szerelmére?" Erre te megjegyezted, hogy „Ez lehet az oka." Ezt csak úgy belökted, vagy
mondani is akartál vele valamit?
- Úgy értettem, hogy valóban az Isten szerelmére készült.
- Magyarázd el!
Johnny felsóhajtott
- Nem látom a sötétben.
át teljesen a Keats projekt célját, vagy a Régi Föld analógiát, de gyanítom, hogy része
a TechnoCore nagyszabású tervének, ami legalább hét szabvány évszázaddal ezeltt vette kezdetét,
és a Végs Intelligenciát akarja megtalálni.
- A Végs Intelligenciát - fújtam ki a füstöt. - Huhu. Tehát a TechnoCore azzal próbálkozik, hogy...
Micsoda? Hogy megalkossa Istent?
- Igen.
- Miért?
- Erre nincs egyszer  válasz, Brawne. St, mi több, az egyszer  válasz önmagában is egy kérdés:
miért keresi az emberiség Istent milliónyi alakban, már tízezer generáció óta? De a Core létrejötte
óta sokkal inkább a nagyobb hatékonyság és a... változók megbízhatóbb kezelési módjai érdeklik.
-- Ennek
De a TechnoCore saját akkora
ellenére... nincs magát és kétszázhogy
hatalma, világamega-adatszféráját
jöv be lásson. fektetheti a kutatásba.
Kidobtam az ablakon a cigarettát, és figyeltem a parazsat, ahogy lehull az éjszakába. A leveg

hirtelen lehlt; összefontam a karom magam eltt.
- Hogy vezethet mindez... a Régi Föld, a feltámasztásprojekt, a cybridek... hogy vezethet mindez
oda, hogy megalkossák a Végs Intelligenciát?
- Nem tudom, Brawne. Nyolc szabvány évszázaddal ezeltt az Els Információs Korszak hajnalán
egy Róbert WienerTud
teremtményeivel? nev ember ateremt,
bármilyen következket írta: is,
még akkor „ Vajon Isten szignifikáns
ha a számuk játékot játszik
limitált, szignifikáns játékota
játszani a saját teremtményeivel? " Az emberek válasza egyáltalán nem elégítette ki a korai Ml-ket.
A Core a feltámasztási projekt segítségével igyekszik megbirkózni ezzel a kérdéssel. Talán a VI
program befejezdött, és csak a végs Teremtmény/Teremt szerep maradt vissza belle, egy
személyiség, akinek a motivációi messze meghaladják a Core felfogóképességét, mint ahogy Core is
meghaladja az emberek felfogóképességét.
Elindultam a szoba sötét mélye felé. A térdemmel beleütköztem egy alacsony asztalba, mire inkább
megálltam.
- Ezekbl nem derül ki, hogy ki akar megölni - mondtam.
- Nem - állt fel Johnny, és a távolabbi falhoz ment. Gyufa lobbant, majd gyertya gyulladt. A falakon
és a mennyezeten remegett az árnyékunk.
Johnny mellém lépett, és finoman megfogta a karomat. A gyenge fény rézszínre festette fürtjeit és
szempilláját, de megérintette az arcát és határozott metszés állát is.
- Miért vagy ilyen makacs? - kérdezte.
Ráemeltem a tekintetem. Az arca csak néhány hüvelyknyire volt az enyémt l. Ugyanolyan magasra
ttünk.
- Eressz - mondtam.
Ehelyett elrehajolt, és megcsókolt. Lágy, meleg ajkai voltak, és úgy éreztem, a csók órákig tartott.
Ez csak egy gép, gondoltam. Emberi a külseje, de mögötte csak gép. Lehunytam a szemem. Finom
kezével végigsimította az arcomat, a nyakamat, a tarkómat.
- Hallgass ide... - suttogtam, amikor egy pillanatra elvonta száját az enyémtl.
Johnny nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. A karjaiba vett, és átvitt a szomszédos szobába. A
magas ágyra. A lágy matracra és a vastag takaróra. A nyitott ajtón keresztül világított meg minket a
gyertya lobogó fénye, miközben hirtelen támadt sürgetéssel vetk ztettük egymást.
Aznap éjjel háromszor szeretkeztünk, lassan, elmerülve egymás érintésében, közelségében és
melegében, valamint a feltör  érzelmekben. Emlékszem, amikor a második alkalommal lenéztem rá;
lehunyta a szemét, a haja csapzottan tapadt a homlokára, miközben a gyertyafény vörös csíkot festett
keresztbe a mezítelen mellén. Felemelte meglepen er s karjait, hogy ott tartson a helyemen. Egy
másodpercre kinyitotta a szemét, rám nézett, és megpillantottam benne a pillanat korbácsolta
érzelmet és szenvedélyt.
Valamivel hajnal eltt elaludtunk, és abban a pillanatban, amikor elfordultam tle, éreztem, hogy
vös kezével
birtokolni akar. átkarolja a derekamat. Véd mozdulat volt anélkül, hogy kiérez-tem volna belle:
Az els napsugarak feltntekor ütöttek rajtunk. Öten voltak, nem lususiak, de azért izmos fickók.
Együttmködtek, mint egy jól összeszokott csapat.
Elször azt hallottam meg, ahogy berúgták a lakás ajtaját. Kigördültem az ágyból, odalapultam az
ajtó egyik oldalához, és figyeltem, ahogy bejönnek. Johnny felült, és kiáltott valamit, miközben az
els támadó célzásra emelt egy kábítót. Pamutalsót húzott, mieltt elaludtunk volna; én meztelen
voltam. így eleve hátrányos helyzetbe kerültünk a felöltözöttekkel szemben, de a legnagyobb
akadály pszichológiai volt. Ha az ember túlteszi magát azon, hogy sokkal sebezhetnek érzi magát, a
többit már könny leküzdeni.
Az els támadó meglátott, mégis úgy döntött, hogy lebénítja Johnnyt, és ezért a tévedéséért súlyos
árat fizetett. Kirúgtam kezébl a fegyvert, és a bal füle mögé mért ütéssel egyszer en elsodortam.
Még ketten hatoltak be a szobába. Ezek már elég fineszesek voltak ahhoz, hogy elször rám
támadjanak. Az utánuk érkez két másik viszont Johnny felé ugrott.
Kivédtem egy ökölcsapást, elhárítottam egy rúgást, ami súlyos sérülést okozhatott volna, és közben
hátráltam. Tlem balra esett egy magas szekrény, aminek a fels fiókja simán, súlyosan csúszott
helyér  l a kezembe. Az elttem álló, nagydarab férfi a kezével védte az arcát, a karján tört
szilánkokra a fa,
hogy teljes er léskirúgjak.
az ösztönös reakció
A kettes adotttámadó
számú nekemfelnyögött,
egy másodperc elnyt,aamit
és nekiesett arra használtam fel,
társának.
Johnny is küzdött, de az egyik betolakodó már megragadta a torkát, a másik pedig a lábait.
Leguggoltam a padlóra, bekaptam egy ütést a másik ellenfelemtl, majd átugrottam az ágyon. A
fickó, aki Johnny lábát markolta, egy szó nélkül vitte ki az ablakot, spalettástól.
Valaki a hátamon landolt, én pedig folytattam a megkezdett mozdulatot. Átgördültem az ágyon, a
földre estem, és a falhoz lapítottam a koloncomat. Jól harcolt. Elhelyeztem a vállán egy ökölcsapást,
 pedig megütött a fülem alatt. Egy pillanatra bajba került, mert keményen a gyomrába
könyököltem, majd kigördültem alóla. A másik férfi felhagyott Johnny fojtogatásával, és olyan
tökéletes rúgást helyezett el a mellkasomon, hogy azt tanítani lehetne. Ereztem, hogy legalább egy
bordám eltört, miközben egy fordulással, minden elegancia nélkül azon igyekeztem, hogy bal kézzel
szétmorzsoljam a bal heréjét. A férfi felsikoltott.
Közben nem felejtkeztem el a padlón hever  bénítóról és az utolsó támadóról sem. A férfi az ágy
távolabbi vége felé rohant, lerázott mindenkit, csakhogy elérhesse a fegyvert. Határozottan
belenyilallt a törött bordámba a fájdalom, amikor Johnnyval együtt felemeltem és a fejére dobtam az
ágyat.
Miután megszereztem a fegyvert, visszahátráltam az egyik üres sarokba.
Az egyik fickó kirepült az ablakon. A második emeleten voltunk. Az els támadó, aki belépett a
szobába, az ajtó eltt hevert. Akit megrúgtam, épp ebben a pillanatban küzdötte térdre magát. Az
orrából és a szájából szivárgó vérbl arra következtettem, hogy rúgásommal sikerült eltörnöm a
bordáját, és a törött csont átszúrta a tüdejét. Nagyon hörgött. Az ágy szétlapította a földön fekv
ellenfelem koponyáját. A Johnnyt fojtogató figura összegörnyedve hevert az ablak közelében,
miközben a heréjét markolta, és hányt. A béní tóval csendre intettem, majd odaléptem ahhoz, akit
egy rúgással tettem harcképtelenné, és a hajánál fogva felemeltem.
- Ki küldött titeket?
- Kapd be! - fröcskölt némi vért az arcomba.
- Talán majd kés bb - feleltem. - Újra kérdem: ki küldött titeket? - És három ujjammal
megnyomtam a bordáját ott, ahol szemmel láthatóan törött volt.
A férfi felsikoltott, és falfehérre sápadt. Amikor köhögött, a vér szinte világított az arcán.
- Ki küldött titeket? - Ez alkalommal már négy ujjamat helyeztem a mellkasára.
- A püspök! - próbált félrehúzódni az ujjaim ell.
- Miféle püspök?
- A
MitShrike templomából
akartatok a Lususról...
csinálni vele... velünk?kérem, ne... ó, a francba!...
- Semmit... ó, az Isten verje meg... ne! Orvosra van szükségem, kérem!
- Szerintem is. Na, válaszolj!
- Elkábítani és elvinni... vissza a templomba... a Lususra. Kérem! Nem kapok levegt!
- És velem?
- Ha ellenáll, meg kellett volna ölnünk.
- Oké - emeltem kissé magasabbra a hajánál fogva. - Itt már végeztünk. Mit akartatok tle?
- Nem tudom! - sikoltott fel hangosan. Fél szememet a bejárati ajtón tartottam. A bénító is a
kezemben volt, összefogtam a hajával. - Nem... tudom... - kapkodott leveg után. Most már
komolyan vérzett. Vére beszennyezte a karomat és a bal mellemet.
-- EMJ...
Hogy jöttetek
a tetn.ide?
- Hová akartatok kapuzni?

- Nem tudom... esküszöm... valami vízi városba. A kocsit úgy állították be, hogy oda térjen vissza...
kérem!
Letéptem a ruháját. Nem volt nála komlog. Sem több fegyver. A szíve fölé egy kék, háromágú
szigonyt tetováltak.
-- Aha...
A Goonda? - kérdeztem.
Parvati Testvériség.
Hálón kívüli világ. Talán nagyon nehéz lenyomozni.
- Mindannyian?
- Aha... kérem... segítsen... ó, a fenébe... kérem!... -omlott össze, csaknem eszméletlenül.
Ledobtam a földre, hátraléptem, és végigsöpörtem rajta a bénító sugarával.
Johnny felült, a torkát masszírozta, és furcsán nézett rám.
- Öltözz! - mondtam neki. - Elmegyünk.
Az EMJ egy régi, átlátszó Vikken Scenic volt, amibe nem szereltek tenyérlenyomat azonosítót az
indítópultra, sem diskeyt. Még mieltt átvágtunk volna Franciaországon, elértük a terminátort, én
pedig azt a feketeséget néztem alattunk, amir  l Johnny azt állította, hogy Atlanti-óceánnak hívják.
Eltekintve a ritkásan felbukkanó úszó városok fényeitl, csak a csillagok és a víz alatti kolóniák
világítottak.
- Miért hoztuk el ezt a jármvet? - kérdezte Johnny. Látni akarom, honnan kapuztak ide.
- Azt állították, hogy a lususi Shrike-templomból.
- Aha. Majd meglátjuk.
Alig tudtam kivenni Johnny arcát, ahogy lenézett a húsz vonással alattunk elsuhanó tengerre.
- Szerinted meghaltak?
- Egyikük már biztosan - válaszoltam. - Akinek a bordái átdöfték a tüdejét, segítségre szorul.
Egyiküknek semmi baja. Arról nem tudok semmit, aki kizuhant az ablakon. Sajnálod ket?
- Igen. Az er szak... barbár.
- „Noha az utcai veszekedések gylöletesek, mégis szép energiák jelenhetnek meg bennük" -
vitatkoztam. - Ugye, ezek nem cybridek voltak?
- Úgy vélem, nem.
- Ezek szerint legalább két csoport eredt a nyomodba... az Ml-k és a Shrike-templom püspöke. És
még mindig nem tudjuk, miért.
- Most már van egy ötletem.
A hullámok felé fordultam. Fölöttünk a csillagképek - sem a Régi Földr  l látott holókból, sem pedig
más Hálóvilágokról nem tntek ismer snek - éppen csak annyi fényt adtak, hogy láthassam Johnny
szemét.
- Mondd el! -kértem.
- Említetted, hogy a Hyperion adhat egyfajta vezérfonalat -mondta. - Mármint a tény, hogy nem
tudok róla. Azt mondtad,
- Az éjszakánként fontos,különös
ugató kutya hogy nem ismerem.
esete - jegyeztem meg.
- Micsoda?
- Semmi. Folytasd csak! Johnny közelebb hajolt.
- Az egyetlen ok, ami miatt nem emlékezhetek rá, hogy a TechnoCore valamelyik eleme blokkolja
ezt a tudást a fejemben.
- A cybrided... - furcsa volt így beszélnem Johnnyhoz. -Az idd nagy részét Hálóban töltöd, igaz?
- Igaz.
- Nem találkoztál valahol a Hyperion említésével? Rendszeresen szerepel a hírekben, különösen ha
a Shrike kultusz van terítéken.
- Talán hallottam. Talán éppen ezért akarnak meggyilkolni. Hátradltem, és felnéztem a csillagokra.
- Kérdezzük meg a püspököt! -javasoltam.
Johnny megjegyezte, hogy elttünk láthatóak New York analógiájának a fényei, amit olyan
állapotban alkottak újjá, mint amilyen a huszonegyedik század közepén volt. De azt már nem tudta,
milyen feltámasztás projekt miatt építették fel. Bekapcsoltam a robotpilótát, ami azonnal
alacsonyabbra vitte a gépet.
Magas épületek meredtek az égnek Észak-Amerika tengerpartjának mocsaraiból és lagúnáiból, abból
acsillogott
korból, elttünk.
amikor az építészet
Johnny szívesen
az egyik alkalmazott
kivénhedt, fallikuselegáns
de különösen szimbólumokat. Számos fénypont is
épületre mutatott.
- Az Empire State Building.
- Oké - feleltem. - Bármi is legyen, az EMJ éppen ott akar leszállni.
- Ez biztonságos? Rávigyorogtam.
- Az életben semmi sem biztonságos - feleltem, és hagytam, hogy a gép leírjon egy kört, és
landoljon egy apró, nyitott platón, az épület tetején. Kiszálltunk, és megálltunk a romos erkélyen.
Teljes sötétség borult ránk, eltekintve a csillagoktól és a város néhány fénypontjától, messze
alattunk. Pár lépésre tlünk, az egykori liftajtó helyén, egy térkapu kékes izzását pillantottam meg.
- Én megyek elre - jelentettem ki, de Johnny eddigre már át is lépett a kapun. Megmarkoltam a
zsákmányolt bénítót, és követtem.
Még nem jártam a lususi Shrike-templomban, de nem kételkedtem benne, hogy oda kerültünk.
Johnny pár lépéssel elttem állt, de rajtunk kívül egy teremtett lelket sem láttam. A leveg sötét és
hideg volt, és a hely kongott, mint egy barlang. Egy észrevehetetlen kábeleken lógó rémít polikróm
szobor forgott lassan a leveg ben. Johnnyval együtt visszafordultunk a térkapu felé, ami egy villanás
kíséretében kihunyt.
- Hát, úgy látszik, elvégeztük helyettük a munkát, igaz? -súgtam Johnnynak. De még a suttogás is
szinte visszhangzott a vörösen megvilágított csarnokban. Nem úgy terveztem, hogy Johnny is velem
tart a templomba.
Mintha er södött volna a fény. Nem igazán tudta bevilágítani a hatalmas termet, de kiszélesítette a
látóterünket, és megpillanthattuk a félkörben álló embereket. Felidéztem, hogy egyeseket
exorcistáknak, másokat lectoroknak neveztek, és álltak ott olyanok is, akiknek a beosztására
egyáltalán nem emlékeztem. De bárkik is legyenek ott, aggasztott a felállásuk. Legalább kéttucatnyit
számoltam össze, csuháik színe a vöröstl a feketéig terjedt, homlokuk fénylett a felülr  l sugárzó,
vörös fényben. Nem okozott gondot fölismerni a püspököt. Az én világomból származott, habár
alacsonyabb és kövérebb volt az átlagnál. Mélyvörös csuhát viselt.
Nem rejtettem el a bénítót. Lehetségesnek tartottam, hogy ha mindnyájan egyszerre indulnak el
felénk, a padlóra tudom küldeni ket. Lehetségesnek, de nem túl valószínnek. Nem láttam ugyan
fegyvert náluk, de a csuháik alatt akár egy egész arzenált is rejtegethettek.
Johnny a püspök felé indult, én pedig követtem. Tíz lépésre az emberektl megtorpantunk. Egyedül
a püspök nem állt. A székét fából faragták, és úgy tnt, mintha a karfáját hajlítással alakították volna
ki. A fejtámasz, a háttámla és a lábak egy egységet alkottak. Nem lehetett megmondani, mennyi
izmot
- Miértés hájat rejt elrabolni
akarták a püspök acsuhája. Johnny- tett
cybridemet? egy lépést
Egyenesen elre.
a Shrike-kultusz szent emberéhez intézte a
szavait, mintha a többiek ott sem lennének.
A püspök kuncogott, és megcsóválta a fejét.
- Kedves... entitás... igaz, hogy szerettük volna, ha részt vesz az istentiszteletünkön, de semmi oka
feltételezni, hogy közünk van az elrablásához.
- Nem érdekelnek a bizonyítékok - közölte Johnny. - Arra vagyok kíváncsi, miért akarták, hogy
idejöjjek.
A hátam mögül zajt hallottam, és kezemben a feltöltött bénító val gyorsan megfordultam, de a
Shrike papjai mozdulatlanok maradtak. Legtöbbjük kívül állt a ltávolságon. Azt kívántam, bárcsak
magammal hoztam volna az apám lfegyvereit.
A püspök mély, kifejez hangja mintha az egész rendelkezésére álló teret betöltötte volna.
- Biztosan tudja, hogy a Végs Bnhdés Egyháza folyamatos és rendületlen érdekldést tanúsít a
Hyperion nev bolygó iránt.
- Igen.
- És annak is biztos a tudatában van, hogy a Régi Föld Keats néven ismert költ je szervesen beépült
a Hyperion kolóniájának mitológiájába?
-AIgen.
püspökTehát?
megdörzsölte az állát az ujjára húzott hatalmas, vörös gyvel.
- Tehát amikor kijelentette, hogy részt kíván venni a Shrike-zarándoklaton, mi egyetértettünk.
Johnny olyan meglepetten nézett, mint egy ember.
- Kijelentettem? Mikor?
- Nyolc helyi nappal ezeltt - közölte a püspök. - Ebben a teremben. Ezzel az elgondolással keresett
fel minket.
- Azt mondtam, hogy részt akarok venni a... Shrike-zarándoklaton?
- Azt mondta... azt hiszem, a következ kifejezést használta... „fontos a tanulmányaid
szempontjából." Ha óhajtja, megmutatjuk az err l készült felvételt. A hasonló beszélgetéseket
ugyanis ebben a templomban rögzíteni szoktuk. Vagy adhatunk egy másolatot, amit kényelmes
körülmények között levetíthet magának.
- Igen - mondta Johnny.
A püspök bólintott, mire egy akolitus vagy mifene egy pillanatra eltnt a homályban, és amikor
visszatért egy közönséges videochipet tartott a tenyerén. A püspök ismét bólintott, mire a szolga
elrelépett, és átnyújtotta a chipet Johnnynak. Tüzelésre készen tartottam a bénítót, amíg a fickó
vissza nem tért a beszélgetést hallgatók félkörébe.
- Miért küldte utánunk azokat a goondákat? - kérdeztem. Ekkor szólaltam meg elször a püspök
eltt, és beszédem túl hangosnak és nyersnek hallatszott a hatalmas teremben.
A Shrike szent embere intett kövér kezével.
- M. Keats érdekldést mutatott az iránt, hogy csatlakozzon legszentebb zarándoklatunkhoz. Mivel
hitünk szerint a Végs Bnhdés minden egyes nappal közeledik, ez igen fontos volt a számunkra.
Tehát az ügynökeink jelentették, hogy M. Keats egy vagy több támadásnak is a célpontjává válhat, s
egy bizonyos magándetektív... maga, M. Lamia... felels a TechnoCore által melléje rendelt cybrid
testr pusztulásáért.
- Testr! - Most rajtam volt a sor, hogy meglepdjek.
- Természetesen - mondta a püspök, és Johnny felé fordult. - A lófarkas úriember, akit nemrégiben a
Templomos sétányon meggyilkoltak, nem ugyanaz volt, akit egy hete még a testreként mutatott be
nekünk? Látható a felvételen is.
Johnny egy szót sem szólt. Úgy tnt, mintha erejét megfeszítve próbálna visszaemlékezni valamire.
- Mindenesetre - folytatta a püspök - meg kell ismernünk a döntését a zarándoklattal kapcsolatban,
mieltt még letelik ez a hét. A Sequoia Sempervirens kilenc helyi nap múlva indul a Hálóból.
-Hyperionra.
De az egy templomos hajófa - mondta Johnny. - Nem tudja végrehajtani azt a hosszú ugrást a
A püspök mosolygott.
- Ebben az esetben tudni fogja. Okunk van azt hinni, hogy ez lesz az utolsó egyházi támogatású
zarándoklat, és engedélyeztük a Templomos hajónak, hogy bármilyen módszert igénybe vegyen az
utazáshoz - intett a püspök a félig homályba vesz fekete és vörös csuhát visel emberek felé. Két
exorcista lépett el, és amikor a püspök felállt, összecsukták a székét. - Kérem, válaszoljanak,
amilyen hamar csak lehetséges! - Azzal távozott. A maradó exorcista kikísért bennünket.
Nem várt ránk több térkapu. A templom f  bejáratán léptünk ki, egyenesen egy magas lépcssor
tetejére, ami a bolyközpont központi terére vezetett, és beszívtuk a hvös, olajos illatú levegt.
Az apám automatája a fiókban volt, ahol hagytam. Biztos voltam benne, hogy teli a tenyérnyi tár, és
magammal vittem a fegyvert a konyhába, ahol már készült a reggeli. Johnny a hosszú asztal mellett
ült, és kibámult a szürke ablakon a rakodódokkra. Az asztalra tettem az elkészült omlettet, és

szedtem a tányérjára.
- Hiszel a püspöknek? - kérdeztem. - Ez volt az elképzelésed?
- Te is láttad a felvételt.
- A felvételeket meg lehet hamisítani.
-- Igen.
AkkorDeaztezmondd
nem volt hamis.
meg, miért vállalkoztál önként erre a zarándoklatra? És miért próbált megölni a
teströd, miután beszéltél a Shrike-ternplommal és a templomos kapitánnyal?
Johnny belekóstolt az omlettbe, bólintott, majd egy újabb falatot vett a villájára.
- A... testr... teljesen ismeretlen a számomra. Azon a héten rendelhették mellém, ami kitörldött az
emlékezetembl. Szemmel láthatóan meg kellett bizonyosodnia róla, hogy nem fedeztem fel semmi
újat... és ha véletlenül mégis, akkor meg kellett volna ölnie. Ez volt a célja.
- Valami a Hálóban, vagy az adatsíkon?
- Felteszem, a Hálóban.
- Meg kell tudnunk, kinek... minek... dolgozott, és miért állították rád.
- Én tudom - felelt Johnny. - Most kérdeztem meg. A Core azt felelte, hogy testrt igényeltem. A
cybridet egy, a biztonsági er knek megfelel Mi-nexus vezérelte.
- Kérdezd meg azt is, miért akart megölni.
- Megtörtént. Határozottan tagadták, hogy ilyesmi lehetséges.
- Akkor ez az úgynevezett testr miért ólálkodott körülötted egy héttel a gyilkosság után?
- Azt felelték, hogy mivel nem kértem újra védelmet a... megszakításom után, a Core szervei úgy
érezték, gondoskodniuk kell a biztonságomról.
Felnevettem.
- Egy kis biztonság. Mi a pokolnak rohangált a templomosok világán, amikor a nyomába eredtem?
Még egy megnyer  történetet sem voltak képesek eladni neked, Johnny.
- Nem.
- És a püspök sem magyarázta el, hogy tudtak utánad kapuzni a Régi Földre... vagy hogy hívják azt
a talmi világot.
- És mi sem kérdeztük meg.
- Nem, mert egy darabban akartam kijutni abból az átkozott templomból.
Johnny mintha meg sem hallotta volna. A kávéját szürcsölte, és valami másra meresztette a szemét.
- Mi az? - érdekldtem.
Felém fordult, rám nézett, és az alsó ajkát simogatta a hüvelykujjával.
- Van itt egy paradoxon, Brawne.
- Micsoda?
- Ha valóban az volt a szándékom, hogy a Hyperionra menjek... hogy a cybridem odamegy... akkor
kikerültem volna a TechoCore-ból. Minden tudatomat át kellett volna helyeznem a cybridtestbe.
- Miért? - Debele!
Gondolj amintAfeltettem
datasíka nem
kérdést,
más,mármint
magam
egyis absztrakció.
tudtam a választ.
Számítógépek és MI generálta
adatszférák és a kvázi-valóságos, gibsoni mátrix elegye, amit még eredeti, emberi operátorok
terveztek, most viszont az emberek, a gépek és az Ml-k közös területe.
- De az Ml-k hardverének valahol a valós térben is létezniük kell - mondtam. - Valahol a
TechnoCore-ban.
- Igen, de ez az Ml-k tudata szempontjából lényegtelen -magyarázta Johnny. - Bárhol lehetek az
egymást borító adatszférákon belül, bárhova elmehetek... természetesen a Háló minden világára, az
adatsíkra és minden olyan helyre, amit a TechnoCore kreált, mint például a Régi Föld... de csak
ebben a mili ben rzöm meg úgy a tudatom, vagy mködtetem úgy az érzékszerveimet, mint egy
cybrid.
Letettem
- Igen? a kávéscsészémet, és arra a valamire néztem, amit a múlt éjjel férfiként szerettem.
- A gyarmatbolygóknak korlátozott az adatszférájuk -folytatta Johnny. - Kapcsolatban állnak ugyan

a TechnoCore-ral afatline-on keresztül, de csak adatcserére használják... ez pedig inkább az Els 
Információs Kor számítógépes interfészeihez hasonlít... nem pedig a tudatáramláshoz. A Hyperion
adatszférája olyan primitív, hogy szinte nem is létezik. És amennyire meg tudom állapítani, a Core
nem áll kapcsolatban azzal a bolygóval.
-- Ez
Nem.normális?
A Core-kapcsolatban
kérdeztem. - áll
Mármint
mindenegy ilyen távoli
kolóniával, mégbolygó esetében?
az olyan csillagközi barbárokkal is, mint a
Kitaszítottak, st, olyan egyéb forrásokkal, amiket a Hegemónia el sem tud képzelni.
Kábultan ültem a helyemen.
- A Kitaszítottakkal? - A néhány évvel ezeltti bressiai háború óta a Kitaszítottak voltak a Háló els
számú közellenségei. Az elképzelés, hogy a Core... az Ml-k ugyanazon gyülekezete, amely
tanácsokkal látja el a Szenátust és a Minden Dolgokat, s vezérli a térkapu-rendszert, ami az egész
gazdaságunk alapja, ami nélkül nem létezne technikai civilizáció... az a gondolat, hogy Core
kapcsolatban áll a Kitaszítottakkal, megrémített. És mi a fenét értett Johnny „egyéb források" alatt?
Jelen pillanatban nem is akartam igazán megtudni.
- De azt mondtad, lehetséges, hogy a cybrided odautazzon. Mit értettél az alatt, hogy „minden
tudatodat" át kellene helyezni a cybridtestbe? Az Mi-k... emberekké válhatnak? Létezhetsz kizárólag
csak a cybridtestben?
- Már megtörtént - felelt kedvesen Johnny. - Egyszer. A saját szemszögembl nézve a személyiség
rekonstrukció sem sokban különbözik tle. Mégpedig egy XX. századi költvel, név szerint Ezra
Pounddal. Feladta MI személyiségét, és mindenét attöltötte a Hálóból a cybridjébe. De az
újjáalkotott Pound nem volt normális.
- Vagy nagyon is normális volt - ellenkeztem.
- Igen.
- Tehát egy MI minden adata és személyisége fennmaradhat egy ember szerves agyában?
- Természetesen nem, Brawne. Még a személyiségem egy százalékának az egy százaléka sem
maradna meg az átvitel után. A szerves agyak még a legegyszer  bb fogalmainkat is képtelenek
feldolgozni úgy, ahogyan mi. Az így keletkezett személyiség nem egyezne meg az eredeti MI
személyiségével... és nem is lenne valódi ember vagy cybrid... - hallgatott el Johnny a mondat
közepén, miközben megperdült, és kinézett az ablakon. Egy hosszúra nyúlt perc múlva
megszólaltam:
- Mi az? - Nyújtottam ki felé az egyik kezem, de nem érintette meg.
Anélkül folytatta a mondókáját, hogy visszafordult volna felém.
- Talán tévedtem, amikor azt mondtam, hogy nem lenne valódi ember - suttogta. - Lehetséges, hogy
mégiscsak emberi személyiséget kapnánk eredményül, egy rült embert, emberfeletti tervekkel.
Lehetséges... ha az agyából kitöröljük korunk minden emlékét, a Core-ról való minden ismeretét... a
cybridnek így lehetnek egy arra programozott személyisége...
-Johnny
Hogy elfordult
John Keatsaz legyen - fejeztem
ablaktól, be helyette
és lehunyta a mondatot.
a szemét. Érzelmektl rekedt hangon szólalt meg ismét.
Ekkor hallottam elször verset szavalni:
„Fanatikusok álmai szövik

szekták paradicsomát; a vadember
éji álma fennkölt ábráiból
mennyet sejt: kár, hogy dallamos beszéd
árnya nyomát mindez se pergamenre,
se nyers indus levélre nem vetíti.
Babértalan élet, álom s halál ez!
Csak a Költészet
menthei szavakmondhatja el álmát,
szép igézetével
képzeletüket a sötét varázstól,

némult révülett  l. Ki szólhat így:
„ Te nem vagy költ  ; hallgass álmaidról? "
Mert a lélek, ha nem földhözragadt, már
látomásos; és szól, ha szeretett, s ha
Jól belétáplálták az anyanyelvét.
* Tandori Dezs fordítása.
S hogy álom-e, amit most elbeszélek, költé? Vakhité? Talány, amíg nincs sírban s lüktet még az
írástudó kéz. "
- Nem értem - vallottam be. - Mit akar kifejezni?
- Azt - mosolygott kedvesen Johnny -, hogy tudom, milyen döntéseket hoztam, és miért. Nem
akarok többé cybrid lenni, emberré szeretnék válni. El akarok jutni a Hyperionra. Még megtehetem.
- Egy hete ezért az elhatározásodért valaki meg akart ölni -mutattam rá.
- Igen.
- Ennek ellenére újra meg akarod próbálni?
- Igen.
- Miért nem itt töltöd át a tudatod a cybridbe? A Hálóban is ember lehetsz.
- Sohasem mködne - világosított fel Johnny. - Amit. te komplex csillagközi társadalomként látsz,
az csak egy kis része a Core valóságmátrixának. Folyamatosan az Ml-k jóindulatára kellene
hagyatkoznom. Keats személyisége... valósága... ezt soha nem élné túl.
- Rendben - jelentettem ki. - Ki kell jutnod a Hálóból. De léteznek más kolóniák is. Miért éppen a
Hyperiont választottad?
Johnny megfogta a kezemet. Hosszú, meleg és er s ujjai voltak.
- Hát nem látod, Brawne? Nem látod a kapcsolatokat? Lehetséges, hogy Keats álma a Hyperionról
valamiféle idn keresztüli kommunikáció az akkori és a mostani személyisége között. Ha más nem
is, de a Hyperion a mi korunk kulcsrejtélye... fizikai és költi értelemben egyaránt. És nagyon is
valószín, hogy ... hogy én megszülettem, meghaltam, majd újjászül ettem, hogy mindezt
feltárhassam.
- Számomra ez rültségnek hangzik - vallottam be. -Nagyzási hóbortnak.
- Minden bizonnyal az is! - nevette el magát Johnny. - És soha sem voltam még ennél boldogabb! -
ragadta meg a karom, talpra rántott, és átölelte a derekamat. - Nem tartanál velem, Brawne? Nem
kísérnél el a Hyperionra?
Egyszerre lepdtem meg a kérdésen és a válaszon, ami kicsúszott a számon, de olyannyira, hogy
pislognom kellett.
-Ezután
De igen - feleltem.
átmentünk - Veledésmegyek.
a hálóba, a nap hátralév részét szeretkezéssel töltöttük, majd végül elaludtunk,
de a mellettünk lév ipari központ gyenge fényei felébresztettek minket, amikor elkezddött a
harmadik mszak. Johnny a hátán feküdt, mogyoróbarna szemével a mennyezetet bámulta.
Belefeledkezett a gondolataiba. De azért nem annyira, hogy ne mosolyodjon el és ne öleljen át. Az
arcomat a testéhez szorítottam, befészkeltem magam abba az apró görbületbe, ahol a válla a
mellkasával találkozott, majd visszaaludtam.
A legjobb ruháimat öltöttem magamra - egy fekete övvel kiegészített kosztümöt, a Renaissance
selymébl sztt blúzt, nyakamban egy carvneli vérkövekbl készült nyaklánccal és egy
háromszöglet, felfelé hajló karimájú Eulin Bré kalapot -, amikor másnap Johnnyval a TC2-re
kapuztunk. Otthagytam a központi terminál melletti fával és rézzel borított bárban, de eltte még egy
papírzacskóba
még azt is, aki rejtve a kezébe
akár csak nyomtamnéz
ferde szemmel a papa
rá. automatáját azzal az utasítással, hogy l je keresztül
- A Háló angoljával igen finom árnyalatokat is ki lehet fejezni.

- Ez a kifejezés még a Hálónál is öregebb - közöltem vele. - Csak csináld - szorítottam meg a kezét,
és otthagytam anélkül, hogy hátranéztem volna.
Fogtam egy légitaxit, és a Közigazgatási Komplexumhoz vitettem magam. Úgy kilenc biztonsági
ellenrzésen kellett átesnem, mire beengedtek a bels udvarra. A Szarvas parkig sétáltam egy fél
vonásnyit, elnézegettem
kilenc ellenrz a közelimieltt
pont következett, tó hattyúit
egy, aésbiztonságiak
a távoli hegytetn épült szállodákat.
egyenruhájába Majd újabba
öltözött n felvezetett
kockakövekkel kirakott ösvényen a kormányzó palotájáig, egy alacsony, kellemes épületig, ami
rendezett dombok és virágágyások között állt. Egy elegánsan bebútorozott várószobába érkeztünk,
de alig ültem le egy eredeti Hedzsra eltti de Kooning-ra, máris ott állt mellettem egy titkár, aki
bevezetett a f titkár magánirodájába.
Meina Gladstone megkerülte az asztalt, hogy kezet foghasson velem, majd hellyel kínált. Furcsa volt
személyesen is találkozni vele azok után, hogy évekig csak a HTV-n láthattam. Az életben még
lenygöz bb volt: a haját rövidre nyíratta, és mintha szürkésfehér hullámokat fújt volna bele; éles
arccsontja és álla hasonlított ahhoz a képhez, amit a történelemtudósok Lincolntól igyekeznek
elhitetni, de hatalmas, szomorú, barna szemei uralták az arcát, és keltették a szemlél ben azt a
benyomást, hogy egy igazán eredeti emberrel találkozott.
Éreztem, hogy kiszáradt a szám.
- Köszönöm, hogy fogadott, f titkár asszony. Tudom, hogy mennyire elfoglalt.
- Ahhoz nem lehetek elég elfoglalt, hogy ne fogadjam magát, Brawne. Mint ahogy az apja sem volt
túl elfoglalt ahhoz, hogy fogadjon, amikor még kezd szenátor voltam.
Bólintottam. Apa egyszer úgy említette Meina Gladstone-t, mint a Hegemónia egyetlen politikai
géniuszát. Tudta, hogy egyszer  lesz a f titkár, annak ellenére, hogy meglehetsen ids korában
kezdett csak el politikával foglalkozni. Azt kívántam, bárcsak apa megérhette volna.
- Hogy van az anyja, Brawne?
- Jól, f titkár asszony. Csak ritkán hagyja el a régi, freeholmi nyaralónkat, de minden karácsonykor
látjuk egymást.
Gladstone bólintott. Felült a roppant íróasztal sarkára, ami a napilapok szerint egyszer egy
meggyilkolt elnök - nem Lincoln - tulajdonában volt, még a Nagy Tévedés eltt Amerikai Egyesült
Államokban, de amikor észrevette magát, elmosolyodott, és inkább a mögötte álló, egyszer  széket
választotta.
- Hiányzik az apja, Brawne. Szeretném, ha  is tagja lenne ennek a kormánynak. Látta a tavat,
amikor idefelé tartott?
- Igen.
- Emlékszik még arra, amikor játékhajókat úsztatott rajta az én Krestenemmel? Még járni is alig
tudtak.
- Csak homályosan, f titkár asszony. Nagyon fiatal voltam. Meina Gladstone mosolygott.
Felcsipogott egy interkom, de
egy intéssel elhallgattatta.
- Miben segíthetek, Brawne? Nagy levegt vettem.
- Ftitkár asszony, bizonyára tudja, hogy független magándetektívként dolgozom... - és meg sem
várva a bólintását, folytattam. - Az ügy, amin jelenleg dolgozom, visszavezetett az apám
öngyilkosságához...
- Brawne, maga is tudja, hogy azt az esetet a lehet legalaposabban kivizsgáltuk. Olvastam a
bizottság jelentését.
- Igen - feleltem. - Én is olvastam. De nemrég néhány igen különös dologról szereztem tudomást a
TechnoCore-ral és a Hyperionnal való magatartásával kapcsolatban. Ugye, az apámmal együtt egy
olyan jegyzéken dolgozott, ami befogadta volna a Hyperiont a Hegemónia Protektorátusába?
Gladstone bólintott.
- Igen, Brawne, de abban az évben még tucatnyi más kolóniával is foglalkoztunk. Végül egyiket
sem ismerték el.
- Pontosan. De a Core vagy az MI Tanács nem tanúsított különleges érdekldést a Hyperion iránt?
A f titkár az ajkát ütögette egy íróvesszvel.
- Miféle információknak jutott a birtokába, Brawne? - kérdezte, és már válaszoltam volna, de
feltartotta
percre. az egyik
Kérem, ujját. -Várjon!
gondoskodjon róla,- kapcsolta
hogy a SolazDraconi
egyik interaktív csatornáját.
kereskedelmi - Thomas,
küldöttséget elugrom pár
elszórakoztassák,
ha egy kicsit megfeledkeznék magamról, és késnék!
Nem láttam, hogy bármi mást is beütött volna a készülékbe, de hirtelen egy kékarany térkapu portál
kelt életre a szemközti falon. Gladstone intett, hogy menjek elre.
Csillogó aranyszín, térdig ér  f  nyúlt el elttem a látóhatárig, ami sokkal távolibbnak tetszett, mint
általában. Az ég sápadt-sárga színben izzott, melyet fényl, rézszín sávok csíkoztak, minden
bizonnyal felhk. Nem ismertem fel, hol járunk.
Meina Gladstone is átlépett a kapun, és amikor megérkezett, megérintette a ruhája ujjába varrt
komlogot. A térkapuportál elenyészett. A forró szell f szeres illatot sodort felénk.
Gladstone ismét megérintette a ruhaujját, felnézett, és bólintott.
- Elnézést kérek a kellemetlenségért, Brawne. A Kastrop-Rauxelnek nincs adatszférája, vagy
bármiféle mholdja. Es most ki vele, mit akart mondani. Miféle információ jutott a birtokába?
Körülnéztem az üres mezn.
- Semmi olyasmi, ami indokolná az ilyen magas szint biztonsági intézkedéseket... talán. Csak az,
hogy a TechnoCore nagyon érdekldik a Hyperion iránt. És az, hogy létrehozta a Régi Föld
analógiáját... Egy egész világot!
Ha döbbenetet vagy meglepdést vártam, úgy csalódnom kellett. Gladstone bólintott.
- Igen. Tudunk a Régi Föld analógiájáról. Megrendültem.
- Akkor miért nem hozták nyilvánosságra? Az, hogy a Core képes újra megalkotni a Régi Földet,
rengeteg embert érdekelhet.
Gladstone járkálni kezdett, én pedig követtem. Gyorsabbnak kellett lennem nála, ha lépést akartam
tartani a hosszú lábaival.
- Brawne, a Hegemóniának nem érdeke, hogy ilyesmit nagy dobra verjen. A legkit bb elméink is
képtelenek kitalálni, miért csinálta ezt a Core. Nem engednek bepillantást a terveikbe. Jelenleg a
kivárás a legjobb politika. Milyen információja van a Hyperionnal kapcsolatban?
Nem tudtam, miért kellene megbíznom Meina Gladstone-ban, régmúlt ide vagy oda. Abban viszont
biztos voltam, hogy ha információhoz akarok jutni, akkor cserébe nekem is le kell tennem valamit az
asztalra.
- Elkészítették egy régi, földi költ hasonmását - mondtam. - És látszólag rögeszmésen
megtagadnak tle minden információt a Hyperionnal kapcsolatban.
- A John Keats cybrid - tépett le Gladstone egy hosszú f szálat, és rágcsálni kezdte.
-keményen
Igen. - harcolt
És ezúttal
azért,vigyáztam, hogy ne mutassam
hogy a Hyperionnak ki a státuszt
protektorátusi döbbenetemet. - Tudom,
szerezzen. Ha a Coreapa különös
nagyon
érdekldést mutat iránta, akkor lehet, hogy csináltak vele valamit... talán befolyásolták...
- A látszólagos öngyilkosságát?
- Aha.
Az arany f  hullámozni kezdett a szélben. Valami nagyon apró surrant tova a lábaink alatt.
- Ez még nem mutat túl a valószínségeken, Brawne. De egyáltalán nem találtunk semmiféle
bizonyítékot. Mondja el, mire készül a cybrid!
- El bb maga árulja el, miért érdekli a Core-t annyira a Hyperion.
Az idsöd asszony széttárta a kezét.
- Ha én azt tudnám, Brawne, sokkal nyugodtabban aludnék éjszakánként. Amennyire tudjuk, a
TechnoCore-nak már századok óta mániája a Hyperion. Amikor Jevszenszki f titkár engedélyezte
Asquith-i Vili királynak, hogy újragyarmatosítsa a bolygót, az MI-k csaknem kivonultak a Hálóból.
Hasonló válsághelyzetet idézett el nemrég az, hogy felállítottunk ott egyfatline-adót.
- De az MI-k ennek ellenére maradtak.
- Igen, Brawne. Valamilyen általunk ismeretlen okból úgy látszik, hogy nekik is épp olyan
szükségük van ránk, mint nekünk rájuk.
-kDe ha ennyire
maguk érdekli
is górcs ket a Hyperion, miért nem engedik, hogy csatlakozzon a Hálóhoz? Akkor
alá vonhatnák.
Gladstone beletúrt a hajába. Fejünk felett a bronzfelhk úgy fodrozódtak, mint valami fantasztikus
kondenzcsík.
- K keményen ragaszkodnak hozzá, hogy a Hyperion nem csatlakozhat a Hálóhoz - mondta. - Ez
egy érdekes paradoxon. Mondja el, mire készül a cybrid.
- El bb maga árulja el, miért érdekli a Core-t a Hyperion.
- Ezt nem tudjuk biztosan.
- Akkor szeretném hallani a legvalószín bb feltevést. Gladstone f titkár kivette szájából a f szálat
és figyelmesen
szemlélni kezdte.
- Véleményünk szerint a Core egy roppant hihetetlen projektbe vágott bele, ami lehetvé teszi
nekik, hogy elre megjósoljanak. .. mindent. Hogy kézben tartsák a tér, az id  és a történelem
minden változóját, mint valami kezelhet méret információtömeget.
- A Végs Intelligencia projektjük - mondtam, miközben tudtam, hogy kezdek óvatlanná válni, de
nem tör dtem vele.
Gladstone f titkár arca ezúttal valódi döbbenetet tükrözött.
- Honnan tud maga err l?
- Mi köze ennek a projektnek a Hyperionhoz? Gladstone felsóhajtott.
- Pontosan nem tudjuk, Brawne. Csak azt, hogy található a Hyperionon valami anomália, amit
képtelenek beilleszteni a prediktív analízisükbe. Tud az úgynevezett Idkriptákról, melyeket a
Shrike Egyháza szent helyként tisztel?
- Persze. Egy ideig el volt zárva a turisták ell.
- Igen. Történt egy baleset az egyik kutatónkkal néhány évtizeddel ezeltt, és ebbl a tudósaink arra
a következtetésre jutottak, hogy a Kripták körüli anti entropikus mezk nem csupán azt a célt
szolgálják, hogy megvédjék a benne tartózkodókat az id tomboló hatásától, mint korábban azt
sokan feltételezték.
- Hanem mit?
- Egy mez... egy er tér maradványai... ami visszafelé mozgatja a Kriptákat és tartalmukat az
id ben, valamiféle titokzatos, távoli jövl.
- Tartalmukat? - nyögtem ki. - Hiszen a Kripták üresek. Üresek, amióta csak felfedezték ket.
- Most üresek - mondta Meina Gladstone. - De bizonyítékaink vannak, hogy tele voltak... tele
lesznek... amikorazkinyitják.
- Milyen közeli a jöv? -Abámultam
közeljöv ben.
rá.
Gladstone sötét szemei kedvesek maradtak, de a fejmozdulatából megértettem, hogy a
beszélgetésnek vége.
- Már így is túl sokat elárultam, Brawne. Ezeket tilos bárkinek is továbbadnia. Ha kell, mi fogunk
gondoskodni a hallgatásáról.
Letéptem egy f szálat, és rágcsálni kezdtem, hogy ezzel palástoljam a zavarom.
- Rendben - jelentettem ki. - Mi fog kijönni a Kriptákból? Idegenek? Pokolgépek? Kapszulák,
melyek visszafelé haladnak az id ben?
Gladstone szélesen elmosolyodott.
- Ha ezt tudnánk, Brawne, akkor megelztük volna a Core-t, pedig egyáltalán nincs így. - A mosoly
lehervadt
Talán úgy az arcáról.
akarják - Egy feltevés
megváltoztatni szerint a Kripták
a kimenetelét, valamiféle jöv
hogy befolyásolják beli háborúhoz kapcsolódnak.
a múltat.
- Egy háború? De Krisztus szerelmére, kik között? Gladstone ismét széttárta a kezét.
- Vissza kell mennünk, Brawne. Elmondaná, mire készül a Keats-cybrid?
Lenéztem, majd egyenesen a szemébe fúrtam a tekintetemet. Nem bízhattam senkiben, de a Core és
a Shrike Egyháza már úgyis értesült Johnny terveir l. Ha ez egy háromoldalú játszma, talán minden
félnek tudnia kellene róla, így a jó fiúk is értesülhetnek az eseményekr l.
-Gladstone,
Minden tudatát át akarja
aztán pedig tölteni
elmenni a cybridtestbe
a Hyperionra. -jelentettem
Én pedig ki nyersen.
vele akarok tartani. - Emberré akar válni, M.
A Szenátus és Minden Dolgok f titkára, a kormányf , aki több száz világ és embermilliárdok sorsa
felett döntött, egy hosszú pillanatig némán bámult maga elé. Majd így szólt:
- Akkor a zarándokokkal akar együtt utazni, a Templomosok hajóján.
- Igen.
- Ne! - tiltakozott Meina Gladstone.
- Mit akar ezzel mondani?
- Azt, hogy a Sequoia Sempervirensnek nem fogják megengedni, hogy elhagyja a Hegemónia
felségterületét. Nem lesz zarándoklat, hacsak a Szenátus nem dönt úgy, hogy ez egybevág a mi
érdekeinkkel! - jelentette ki acélosan kemény hangon.
- Johnny és én rotahajóval fogunk menni - mondtam. -Különben is, a zarándoklat a vesztesek
szórakozása.
- Nem! - tiltakozott Gladstone. - A Hyperionra nem megy több civil rotahajó.
A „civil" szó szíven ütött.
- Háború?
Gladstone összeszorította az ajkait, és bólintott.
- Még mieltt a legtöbb rotahajó elérné a régiót.
- Háború... a Kitaszítottakkal?
- Kezdetben. Nézze úgy a dolgot, Brawne, hogy ez végül kikényszeríti a döntést köztünk és a
TechnoCore között. Vagy bevonjuk a Hyperiont a Hálóba és a GÁRDA védszárnyai alá helyezzük,
vagy egy olyan faj kezére kerül, ami lenézi és megveti a Core-t és az Ml-ket.
Nem említettem Johnny azon megjegyzését, miszerint a Core kapcsolatba lépett a Kitaszítottakkal.
- Egy módszer, hogy kikényszerítsük a döntést. Nagyszer . De ki manipulálja a Kitaszítottakat,
hogy támadjanak?
Gladstone rám nézett. Ha az arca valóban hasonlított Lincolnéhoz, akkor az a Régi Földön élt
Lincoln a legnagyobb gazember volt a világegyetem történetében.
- Ideje visszamenni, Brawne. Ugye, tudja, milyen fontos, hogy abból, ami itt elhangzott, semmi se
szivárogjon ki?
- Méltányolom a tényt, hogy nem mondta volna el mindezt, ha nem lenne rá valami nyomós oka -
feleltem. - Nem tudom, kinek szánta az üzenetét, csak azt tudom, hogy én a küldönc vagyok, nem a
címzett.
-Felnevettem.
Ne becsülje alá az elszántságunkat, amivel mindezt titokban akarjuk tartani, Brawne.
- Hölgyem, soha nem becsülném alá semmiben az ön elszántságát!
Meina Gladstone intett, hogy én lépjek át elsként a térkapun.
- Tudok egy módszert arra, hogyan derítsük ki, mire készül a Core - mondta Johnny, miközben egy
bérelt vízsugárhajtású hajóval szeltük a Maré Infinitus hullámait. - De veszélyes lehet.
- És ebben mi az újdonság?
- Komolyan beszélek. Csak akkor vágjunk bele, ha feltétlenül meg akarjuk tudni, miért fél a Core a
Hyperiontól.
- Én komolyan meg akarom tudni.
- Szükségünk lesz egy operátorra. Valakire, aki mvészi módon kezeli az adatsíkot. Valakire, aki
okos, de aazért
megrzi titkotnem annyira,
cserébe azért,hogy
hogyne vállaljon kockázatot.
végrehajthatja Valakire,
minden idk aki mindent
legnagyobb megkockáztat,
cyperpunk heccet. és
- Van egy ilyen emberem! - vigyorogtam Johnnyra.

BB egyedül élt egy olcsó lakásban, egy olcsó torony legalsó szintjén, a TC2 egyik olcsó környékén.
De annak a hardvernek egy darabja sem volt olcsónak nevezhet, amivel teletömte a négy szobát. Az
elmúlt szabványévtizedben fizetésének nagy részét arra költötte, hogy olyan cyberpunk játékszereket
szedjen össze, amik már malkotás-számba mentek.
Rögtön az elején
felelte, hogy mint aközalkalmazott,
tudomására hoztam, hogy valami
nem vállalhat illegálist
ilyesmit. Aztán szeretnénk kérni
megkérdezte, hogyt le. BB erre
pontosan mitazt
is
kellene csinálni. Johnny elkezdte magyarázni. BB elrehajolt, és megláttam a vén cyberróka
szemében azt a csillogást, amit utoljára az egyetemen volt alkalmam megfigyelni. Félig-meddig azt
vártam tle, hogy azon helyben felboncolja Johnnyt, csak, hogy lássa, Mikent mködik egy cybrid.
Majd Johnny rátért a lényegre, BB szemében pedig zöld tz váltotta fel a csillogást.
- Amikor kitörlöm az MI személyiségemet - mondta Johnny -, csak nanoszekundumokat vesz majd
igénybe, hogy a tudatom a cybridtestbe töltdjön, de ez alatt nem tudom megvédeni magam a Core
ellen. A biztonsági fagociták betöltik az így keletkezrt, mieltt túl sok nanoszekundum telne el,
de ez alatt az id alatt...
- Belépni a Core-ba - suttogta BB, és a szemei úgy villogtak, mint valami antik VDT.
- Nagyon veszélyes lehet - hangsúlyozta Johnny. - Tudomásom szerint emberi operátor még soha
nem hatolt a Core perifériája mögé.
BB megdörzsölte a felsajkát.
- Hallottam egy legendát, miszerint Cowboy Gibson megtette, mieltt a Core különvált - mormolta.
- De ezt senki sem hiszi el. És Cowboy eltnt.
- Még ha be is hatolsz - folytatta Johnny -, nagyon kevés idd lesz, viszont megadom a szükséges
adatkoordinátákat.
- Fan-baszott-tasztikus - suttogta BB. Visszafordult a konzolja felé, és a söntjéért nyúlt. - Vágjunk
bele!
- Most? - kérdeztem. Még Johnnyn is láttam, hogy egy kicsit visszaretten.
- Miért várjunk? - kapcsolta be BB a söntjét, és rákötötte a metakérgi vezetékét, de a decket még
hagyta pihenni. - Akkor megcsináljuk, vagy mi lesz?
Átültem Johnny mellé a díványra, és megfogtam a kezét. Hideg volt a bre. Nem mutatott
érzelmeket, én azonban nagyon is jól el tudtam képzelni, milyen érzés lehet szembenézni a
személyiség és a korábbi létezés megsemmisülésével. Még ha sikerül is az átvitel, a John Keats
személyiségével rendelkez ember nem lesz többé „Johnny."
- Igaza van - ismerte el Johnny. - Miért várnánk? Megcsókoltam.
- Rendben - mondtam. - Én is bemegyek BB-vel.
- Ne! - szorította meg Johnny a kezem. - Nem segíthetsz, ellenben szörny veszélynek teszed ki
magad.
Hallottam a saját hangom és olyan engesztelhetetlenül csengett, mint Meina Gladstone-é.
-egyedül
Talán. De nem -szorítottam
hagyni BB-t kértem meg
volnaaerre, ha nem
kezét még akartam
egyszer volna én ismajd
utoljára, bemenni. És téged
mentem, sem akarlak
és leültem BB
konzolja mellé. - Hogy tudom becsatlakoztatni ezt a kibaszott vackot, BB?
Már elolvastak minden cyberpunkos cuccot. Mindent tudnak az adatsík rémít gyönyör ségér l, a
háromdimenziós sztrádákról, a fekete jég vidékér l, a neonperemekr l, a Day-Glo hurkokról és a
lebeg Ml-k alatt vibráló adattornyokról. BB adatátviteli hullámán lovagolva én mindezt láttam is.
Túl er sen is. És túl félelmetesnek. Hallhattam az otromba biztonsági fagociták sötét fenyegetését. A
jégpajzsok ellenére is kiszagolhattam a vírusférgek fenyeget leheletében a halál bzét; érezhettem a
fölöttünk lebeg Ml-k súlyos haragját - rovarok voltunk csupán az elefánt talpa alatt - és még nem
csináltunk semmit, csupán utaztunk a megszokott adatsztrádákon a BB által megálmodott belépési
kód védelmében. Egy kis házi feladat az Adatforgalom Felügyelettl.
Feltapasztott vezetékeket viseltem. Úgy láttam az adatszféra elemeit, mintha csak egy vibráló, fekete
fehér tévében nézném, miközben BB és Johnny teljes érték  stimszim holónak észlelték, amilyen az
valójában volt is.
Nem tudom, hogy voltak képesek elviselni.
- Oké! - suttogta BB, vagy legalábbis olyasvalamit mvelt, ami az adatsíkon megegyezett a
suttogással. - Itt vagyunk.
- Hol? - kérdeztem, mivel csak végeérhetetlen fénypontok labirintusát láttam magam eltt, és vakító
árnyakat, mintha csak tízezernyi város állna elttem.
- A Core perifériájánál - súgta BB. - Kapaszkodj! Id van.
Nem volt karom, és ebben az univerzumban sem volt semmi, amit megragadhattam volna, de a
hullámszer  adatárnyakra koncentráltam, amiken utaztunk, és megkapaszkodtam.
Aztán meghalt Johnny.
Egyszer els kézbl láttam egy nukleáris robbanást. Amikor apa szenátor volt, elvitt anyával együtt
az Olympus Tiszti Iskolába, hogy végignézzük a GÁRDA egyik hadgyakorlatát. A bemutató végén,
egy megfigyelkabinban elkapuztunk egy Isten háta mögötti világra... azt hiszem, Armaghastnak
hívták... ahol egy GÁRDA: szárazföld szakasz kiltt egy taktikai rakétát a nagyjából kilenc vonásra
felállított, szimulált ellenségre. A megfigyelkabint tizedik osztályú polarizált mez védte, és a
rakéta is csupán egy ötven kilotonnás taktikai töltetet hordozott, ennek ellenére sohasem fogom
elfelejteni a léglökést, ami úgy megrázta a nyolcvan tonnás kabint, mint a falevelet, a fény okozta
fizikai sokkot, ami éjfélbe borította a polarizált védmeznket, és könnyeket csalt a szemembe.
Ez most még annál is rosszabb volt.
Az adatsík egy része látszólag felvillant, majd önmagába robbant, a valóság pedig feketébe folyt.
- Kapaszkodj! - törte szét BB visítása az adatsík mozdulatlanságát. A csontomban is éreztem
hangjának a durvaságát, majd mindketten pörögni és bukdácsolni kezdtünk. A vákuum úgy szívott
magába minket, mint az óceán örvénye a rovarokat.
Hihetetlen, lehetetlen, de a fekete páncélos fagociták a lárma és az rület ellenére felénk suhantak.
BB kikerülte az egyiket, a másik savmembránjait pedig a gazdaszervezet ellen fordította. Valami
olyan hideg és sötét szippantott be bennünket, amilyen a mi valós világunkban soha nem is lehet.
- Ott! - kiáltott BB, és hangjának ottani megfelel je csaknem elveszett a széthasadó adatszféra
keltette tornádóban.
- Ott, de micsoda? - Aztán én is megpillantottam: egy vékony, sárga vonal fodrozódott az
örvényben, mint zászló a hurrikánban. BB elfordított minket, megtalálta azt a hullámot, ami a vihar
felé repíthetett bennünket, koordinátákat egyeztetett, majd mellém pördült, de olyan gyorsan, hogy
nem is láttam, és máris a sárga szalagon lovagoltunk a...
...mi felé is? A tzijáték megfagyott fény szök kútjai felé. Átlátszó hegyekbe halmozott adatsorok
felé, végtelen ROM-gleccserek felé, az egyre táguló hasadék felé, félig érzékeny bels
folyamatbuborékok acélfelhihez, a legmagasabb prioritású, izzó piramisokhoz, melyek mindegyikét
fekete jégtavak
- A fenébe! és feketéncsak
- suttogtam, pulzáló
úgy fagocita-armadák riztek.
magamnak.
BB követte a sárga szalagot lefelé, be, keresztül. Éreztem a kapcsolatot, mintha hirtelen valami
hatalmas tömeget raktak volna a vállunkra, hogy hordozzuk.
- Megvan! - sivított BB, és hirtelen olyan er s, hatalmas zajt hallottam, ami még a körülöttünk
dühöng hangorkánt is áttörte. Nem kürt volt, nem is sziréna, hanem a kett együtt. Egyszerre
hangzott figyelmeztetésnek és támadásnak.
De azért sikerült kimásznunk belle. Az ezer színben kavargó káosz mögött halványan
megpillantottam egy szürke falat, és valahonnan tudtam, hogy ez a periféria. A vákuum ereje
gyengült, de még így is összehúzódó szél, fekete rést szakított a falon, kimásztunk.
De nem elég gyorsan.
A fagociták
egyszer öt oldalról
meglttek, és támadtak ránk. Az alatt Most
kétszer megkéseltek. a tizenkét
csak évegy
alatt, amit nyomozóként
bordám volt eltörve, töltöttem el,
ennél már
szenvedtem súlyosabb sérüléseket is. Az, ami most lecsapott ránk, jobban fájt, mint az összes eddigi
együttvéve. BB egyszerre mászott és harcolt.
Én csak a sikolyommal tudtam hozzájárulni a küzdelemhez. Éreztem magunkon a jeges karmokat,
ahogy húztak le a mélybe, vissza a fénybe, a zajba és a káoszba. BB aktivált valami programot,
valami varázsformulát, hogy lerázza az ellenfeleinket. De nem volt elég. Éreztem a csapásokat -
elsdlegesen nem Vonszoltak
Visszacsúsztunk. felém irányultak,
minkethanem BB mátrixbeli
a könyörtelen analógiája
er k. ellen. Johnny jelenlétét, és egy
Megéreztem
hatalmas kéz emelt minket egyre magasabbra, át a periférikus falon egy pillanattal azeltt, hogy az
életvonalunk megszakadt volna, és a védmezk összezárultak volna, mint valami acélos állkapocs.
Hihetetlen sebességgel száguldottunk a túlzsúfolt adatutakon, elhagytuk az adatsík hírvivit és az
operátorok többi analógját, mint ahogy egy EMJ húz el egy ökrösszekér mellett. Majd elérkeztünk
egy lassú idej kapu elé, és valami négydimenziós, hatalmas ugrással átszökkentünk az rszem
operátor analógiája fölött.
Amikor elhagytuk a mátrixot, rám tört az átmenet elkerülhetetlen émelygése. A fény égette a
retinámat. Az igazi fény.
Aztán mindent elborított a fájdalom. A pultra borultam, és felnyögtem.
- Gyerünk, Brawne! - hallottam Johnny vagy valaki hozzá nagyon hasonló hangját. Felsegített, és az
ajtó felé támogatott.
-BB!-ziháltam.
- Nem.
Éppen csak annyira nyitottam ki sajgó szemeimet, hogy meglássam a konzolra borult BB Subringert.
Stetsonja leesett a fejér  l, és a padlóra csúszott. BB feje szétrobbant, vörös és szürke pettyekkel
terítve be a konzol nagy részét. Nyitott szájából még mindig szivárgott egy fehér patakocska. A
szemei pedig mintha megolvadtak volna.
Johnny félig terelt, félig vitt az ajtó felé.
- Mennünk kell! - suttogta. - Bármelyik percben jöhet valaki.
Lehunytam a szemem és hagytam, hogy kivigyen a lakásból.
Halvány vörös fényre, és csöpög víz neszére eszméltem. Szennyvíz, rozsda és ózon szagát éreztem,
amit a szigeteletlen kábelek bocsátanak ki magukból. Kinyitottam az egyik szemem.
Inkább barlangban, mint szobában találtam magam. Kábelek kígyóztak a repedezett mennyezet alatt,
és víz csöpögött a nyálkás téglákról. A vörös fény valahonnan az üreg mögül világított - talán egy
szervizalagútban lehettünk, vagy egy automaták számára fenntartott járatban. Halkan felnyögtem.
Johnny mellettem volt, a durva lepedkr l most átült mellém. Arcát kenzsír vagy kosz feketítette
be, és legalább egy friss vágást vettem észre rajta.
- Hol vagyunk?
Megsimította az arcomat. A másik kezét a vállam köré f zte, és segített felülnöm. A barlang szörny
látványa egy pillanatra összefolyt a szemem eltt, és egy pillanatig azt hittem, menten rosszul leszek.
Johnny
- A Dreg megitatott
bolyban egy manyagpohárból.
- felelte.
Ezt már az eltt kitaláltam, hogy teljesen magamhoz tértem volna. A Dreg-boly a Lusus legmélyebb
ürege, egy senkiföldje, ahol az illegálisan fúrt alagutakban és a szervizjáratokban a Háló
csavargóinak és törvényen kívülieknek legalább a fele összegylik. Evekkel ezeltt itt lttek meg, és
a bal csípm fölött még mindig viselem a lézer nyomát.
Kinyújtottam a poharat, ezzel jelezve, hogy kérek még vizet. Johnny egy acéltermoszból töltött, és
visszajött hozzám. Egy pillanatra pánikba estem, amikor átkutattam az ingem zsebeit, az övemet, és
észrevettem, hogy eltnt az apám pisztolya. Johnny a magasba tartotta a fegyvert, mire
megnyugodtam, elvettem a vizet, és mohón megittam.
- BB? - kérdeztem, és egy pillanatig még reménykedtem benne, hogy csak valami szörny
hallucináció áldozataalettem.
Johnny megcsóválta fejét.
- Olyan er s ellenállásba ütközött, amit egyikünk sem látott elre. BB betörése briliáns volt, de nem
tudta átvágni magát a Core ómega fagocitáin. De az adatsík operátorainak a fele érezte a harc
visszhangját. BB már legenda.
- Kurva jó! - kacagtam fel, de ez a nevetés gyanúsan emlékeztetett egy kitörni készül zokogásra. -
Legenda. És halott. Meghalt a kibaszott nagy semmiért.
Johnny
- Nem aszorosan átölelt.
semmiért, Brawne. Elvégezte a feladatát. Áttöltötte belém az adatokat, mieltt meghalt.
Ül helyzetbe küzdöttem magam, és Johnnyra néztem. Ugyanolyannak látszott, mint eddig -
ugyanazok a lágy szemek, ugyanaz a haj, ugyanaz a hang. De a mélyében valami finoman
megváltozott, emberibb lett?
- Te vagy? - kérdeztem. - Megcsináltad az átvitelt? Te...
- Hogy ember vagyok-e? - mosolygott rám John Keats. -Igen, Brawne. Vagyis olyannyira ember
vagyok, amennyire csak ember lehet valaki, aki a Core-ban született.
- De emlékszel... rám... BB-re... arra, ami történt?
- Igen. És emlékszem arra is, amikor elször néztem bele Chapman Homéroszába. És a testvérem,
Tom szemeire is emlékszem, miközben éjjel vérzett. És Severn kedves hangjára, amikor már ahhoz
is gyenge voltam, hogy kinyissam a szemem, és szembenézzek a végzetemmel. És az éjszakára, amit
a Piazza di Spagna-n töltöttünk, amikor megérintettem az ajkaidat, és azt képzeltem, Fanny arca
nyomódik az enyémhez. Emlékszem, Brawne.
Egy pillanatra megzavarodtam, utána fájt, de akkor Johnny a tenyerével megsimogatta az arcomat,
és  érintett meg engem, nem volt ott rajtunk kívül senki más. És akkor megértettem. Lehunytam a
szemem.
- Miért jöttünk ide? - súgtam bele az ingébe.
- Nem kockáztattam a térkapu használatát. A Core azonnal ránk bukkanna. Gondoltam még az
rkikötre is, de nem voltál elég jó állapotban az utazáshoz. Ezért választottam a Dreget.
Bólintottam.
- Megpróbálnak majd megölni minket.
- Igen.
- A helyi zsaruk a nyomunkba eredtek? A Hegemónia rendrsége? A kopók?
- Nem, nem hinném. Csak két züllött banda állított meg minket, és a Dreg slakosai.
Erre kinyitottam a szemem.
- Mi történt a goondákkal? - Voltak halálosabb fejvadászok és bérgyilkosok is a Hálóban, de
személyesen még eggyel sem futottam össze.
Johnny a magasba emelte a papa automatáját, és csak mosolygott.
- Nem emlékszem semmire BB után.
- Megsérültél a fagocitákkal folytatott küzdelemben. Tudtál járni, de a f téren magunkra vontunk
pár kíváncsi tekintetet.
- Azt lefogadom.
El bb Mondd
egyél valamit el, mit talált
- tanácsolta BB. Miért
Johnny. megszállottja
- Több a Core aórája
mint huszonnyolc Hyperionnak?
egy falatot sem vettél a
szádba - vágott át a barlangon, és egy önmelegít csomaggal a kezében tért vissza.
Egyszer  táplálék volt, amit a holofanatikusok is fogyasztanak - gyorsszárított, újramelegített,
kiónozott marhahús, talajt soha nem látott krumpli és répa, ami úgy nézett ki, mint valami
mélytengeri csiga. Eletemben nem esett még ennyire jól semmi.
- Oké -jelentettem ki végül. - Beszélj.
- Amióta a Core létezik, három csoportra oszlik - kezdte Johnny. - A Stabilak régi vágású Ml-k,
néhány közülük még a Nagy Tévedés elttr l származik; legalább egy még az Els Információs
Korban ébredt öntudatra. A Stabilak vitatják, hogy szükség van az emberiség és a Core között
bizonyos fokú szimbiózisra. k indították útnak a Végs Intelligencia Projektet, mint amivel
elkerülhetik
Az Ingatagok a meggondolatlan döntéseket, és
álltak három évszázaddal várakoznak,
ezeltt amíg nem
a Szecesszió er tudnak kezelni
i mögött. Az minden változót.
Ingatagok azt a
következtetést vonták le kutatásaikból, hogy az emberiségnek csak a múltban lehetett a hasznát

venni, és jelenleg már a létük is fenyegeti a Core-t. Az azonnali és totális megsemmisítés mellett
kardoskodnak.
- Megsemmisítés - ismételtem, de egy pillanat múlva megkérdeztem. - Képesek rá?
- A Háló lakossága esetén igen - felelt Johnny. - A Core intelligenciája nem csupán felépítette és
ködteti
zavartalan amködéséhez,
Hegemónia infrastruktúráját, hanem
beleértve a nukleáris és k biztosítanak mindent
a plazmafegyvereket is. a GÁRDA felszerelésének
- Tudtál err l akkor is, amikor még... a Core-ban éltél?
- Nem - mondta Johnny. - Egy pszeudo költ cybridjeként torzszülöttnek számítottam, egy
kedvencként tartott állatnak, egy mellékes dolognak, aminek megengedték, hogy járja a Hálót, mint
ahogy a kisállatoknak is megengedik minden nap, hogy elhagyják a lakást. Fogalmam sem volt arról,
hogy az Ml-knek három érdekcsoportja létezik.
- Három tábor - mondtam. - De melyik a harmadik? És hogy jön a képbe a Hyperion?
- A Stabilak és az Ingatagok között helyezkednek el a Végsk. Nekik vált a mániájukká az utóbbi öt
évszázadban a VI projekt. Az emberiség elpusztítása is csak abból a szempontból érdekli ket, hogy
Mikent illeszthet be a projektjükbe. A mai napig a mérsékelt viselkedést szorgalmazták,
szövetséget kötöttek a Stabilokkal, mert szerintük a Régi Földhöz hasonlatos újjáélesztési projektek
elrébb vihetik a saját tervüket, a Vl-t.
- Mindazonáltal mostanában, a Hyperion ügy miatt a Végsk elkezdtek közeledni az Ingatagok felé.
Amióta négy évszázaddal ezeltt felfedezték, a Core tör dik vele, és egyben össze is van zavarodva.
Els pillantásra nyilvánvaló volt, hogy az úgynevezett Idkripták olyan építmények, melyeket
visszafelé lttek ki az id ben, és legalább tízezer évvel ezeltt, a galaxis jöv jébl indultak. De
sokkal nyugtalanítóbb az a tény, hogy a Core prediktív formulája soha nem volt képes lekezelni a
Hyperion nev változót.
- Brawne! Hogy ezt megértsd, el kell képzelned, hogy a Core mennyire támaszkodik a predikcióra.
Természetesen VI input nélkül a Core a fizikai, emberi és MI történéseket 98,9995 százalékos
valószínséggel tudja megjósolni, legalább az eljövend két évszázadra kivetítve. A Minden Dolgok
MI Tanácsadó Testülete a bizonytalan, homályos kifejezésekkel egyetemben, ami annyira
nélkülözhetetlen az embereknek, nem más, mint egy vicc. A Core információmorzsákat csepegtet a
Hegemóniának, ha az az érdekeit szolgálja... néha az Ingatagokat, néha a Stabilokat segíti, de mindig
a Végsknek kedvez.
- A Core létezése alatt a Hyperion az egyetlen rés az egész predikció-elméletben. A végs
ellentmondás, egy nem faktorizálható változó. Lehetetlennek látszik, de a Hyperionra nem
vonatkoznak a fizika, a történelem és az emberi psziché törvényei, st, az Ml-k predikciói sem,
amiket a Core-on belül alkalmaznak.
- Ennek eredménye két jöv, vagy ha úgy tetszik, kétféle valóság. Az egyik, a Shrike rászabadulása
a Hálóra és a csillagközi emberiségre, hamarosan bekövetkezik. A Shrike valójában fegyver a Core
uralta jövl,
galaxist. egyvalóság
A másik visszaható elsa csapás
szerint Shrike azinváziója,
Ingatagoktól, akik ettlcsillagközi
az eljövend kezdve ezer évig uralnák
háború, illetve aza
Idkripták megnyílásának minden egyéb folyománya az emberiség idn keresztül történ
visszacsapása, a Kitaszítottak, a volt gyarmatok és egyéb, az Ingatagok irtó hadjáratát túlélt emberi
csoportok végs, bukás eltti próbálkozása.
Víz csepegett a téglákra. Valahol egy közeli alagútban egy robotbányász szirénájának a hangja
csapódott ide-oda a kerámiáról és a kövekr l. A falnak támaszkodtam, és Johnnyra meredtem.
- Csillagközi háború - mondtam. - Mindkét lehetség csillagközi háborúhoz vezet?
- Igen. Ez ell nincs menekvés.
- Nem lehet, hogy mindkét csoport téved?
- Nem. A Hyperion sorsa kérdéses, de a Háló szétszakadása kristálytisztán elre jelezhet. A
Végsk
következa lépését.
tudásukat használják, mint legf  bb érvet, hogy siettessék a Core evolúciójának a
- És rólunk mit mutatnak BB lopott adatai?

Johnny elmosolyodott, megérintette a kezem, de nem fogta meg.
- Azt mutatják, hogy én valaMikepp a Hyperion rejtély részévé válok. Nagy kockázatot vállaltak,
amikor létrehozták ezt a Keats nev teremtményt. A Stabilok csak azért védtek meg, mert Keats-
analógiaként látszólagos sikertelenségnek bizonyultam. Amikor kitaláltam, hogy elmegyek a
Hyperionra, az Ingatagok
egyszer az eszébe azzal a világos
jut, megsemmisítik elhatározással
az MI lényemet is.gyilkoltak meg, hogy ha a cybridemnek még
- De eszedbe jutott. Mi történt?
- Elbuktak. A Core mérhetetlenül arrogáns világában nem sikerült egyszerre két dolgot is
figyelembe venniük. Elször is minden tudatosságomat a cybridbe töltöttem, és ez megváltoztatta a
Keats-analógia természetét. Másodszor pedig elmentem hozzád.
- Hozzám!
Johnny megfogta a kezem.
- Igen, Brawne. Úgy látszik, te is része vagy a Hyperion-rejtélynek.
Megráztam a fejem. Rádöbbentem, hogy a bal fülem mögött zsibbad a fejem, ezért felemeltem a
kezem, és félig meddig számítottam rá, hogy az adatsíkon tett kirándulás maradandó nyomot hagyott
rajtam. E helyett a kezem beleakadt a neurális sönt manyagaljzatába.
Kirántottam a másik kezem Johnny markából, és rémülten meredtem rá. Amíg eszméletlen voltam,
bedrótozott.
Johnny tenyérrel felém fordítva feltartotta a kezét.
- Muszáj volt, Brawne. Mindkettnk túlélése szempontjából szükség lehet rá.
Összeszorítottam az öklömet.
- Te mocskos disznó. Miért nekem kell direktben használnom az interfészt, te hazug állat?
- Nem a Core-ral - nyugtatott meg Johnny. - Hanem velem.
- Veled? - A kezem remegett a vágytól, hogy belevágjak a kiónozott, sima képébe. - Veled! -
gúnyolódtam. - Te most már emberré váltál, nem emlékszel?
- Emlékszem. De bizonyos cybridfunkciók azért megmaradtak. Emlékszel még, amikor pár napja
megfogtam a kezed, és tettünk egy kis kirándulást az adatsíkra?
Rábámultam.
- Én nem fogok még egyszer lemenni az adatsíkra.
- Nem. Mint ahogy én sem. De lehet, szükségem lesz rá, hogy elképeszt mennyiség adatot osszak
meg veled, nagyon rövid id alatt. Múlt éjjel elvittelek a Dregben egy zugorvoshoz.  ültette be a
Schrön diszket.
- Miért? - A Schrön hurok apró, nem nagyobb, mint a körmöm, viszont roppant drága. Számtalan
buborékmemóriát tartalmaz, és szinte határtalan mennyiség információ tárolására képes. Akibe
ültették, nem férhet hozzá a tartalmához, ezért f  leg futárok szokták használni. Egy férfi vagy egy n
MI személyiséget, vagy bolygónyi adatszférákat képes magával hordozni egyetlen Schrön-hurokban.
A pokolba,- ismételtem
- Miért? egy kutya ismeg
képes lenne rá.miközben azon csodálkoztam, hogy Johnny, vagy valamilyen
a kérdést,
hatalom, ami Johnny mögött áll, futárnak akar használni. - Miért?
Johnny közelebb húzódott hozzám, és átkarolta a derekam.
- Bízz bennem, Brawne!
Nem hittem volna, hogy bárkiben is bízni fogok, amióta apa húsz éve kiloccsantotta az agyát, mama
pedig elzárkózott a saját maga teremtette világba. És az egész univerzumban nem találtam rá okot,
miért kellene pont Johnnyban megbíznom.
Ennek ellenére megbíztam benne.
Ellazítottam az öklöm, és megfogtam a kezét.
- Rendben - mondta Johnny. - Fejezd be az evést, mert utána fontos dolgunk van. Meg kell
mentenünk az életünket.
A Dreg-bolyban fegyvereket és drogokat lehet a legkönnyebben vásárolni. Johnny utolsó

dugimárkáit fegyverekre költöttük.
22:00-ra mindketten polititán testpáncélba öltöztünk. Johnny a goondák tükörfekete sisakját rakta a
fejére, én pedig a GÁRDA parancsnoki maszkját. Johnny er kesztyüje er s volt, és vörös. Én egy
gyilkos vágóval egybeépített ozmózis kesztyt választottam. Johnny egy Bressián zsákmányolt
pokolkorbácsot és egy
automatája mellé, lézerpálcát
amit giroövveltzött az övébe.a Énderekamra.
er sítettem egy Steiner-Ginn
Össze miniágyút
volt kötveszereztem a papa
a parancsnoki
vizorommal, így tüzelés közben mindkét kezem szabadon maradt.
Amikor egymásra néztünk Johnnyval, mindketten kuncogni kezdtünk. De amikor végül
abbahagytuk, sokáig egyikünk sem szólt egy szót sem.
- Biztos vagy benne, hogy itt a Lususon a Shrike Egyháza a legjobb esélyünk? - kérdeztem tle már
harmadjára, vagy negyedjére.
- Nem kapuzhatunk - felelt Johnny. - A Core-nak csak egy üzemzavart kell elidéznie, és máris
mindketten halottak vagyunk. Még a liftet sem használhatjuk. Olyan lépcst kell keresnünk, amit
nem figyelnek, és azon megmászni százhúsz emeletet. A legjobb esélyünk, ha egyenesen a
templomhoz megyünk, a f térre.
- Igen, de vajon a Shrike Egyházának tagjai befogadnak-e minket?
Johnny vállat vont, és ez a mozdulat nagyon rovarszerünek hatott a testpáncélban. A goonda sisak
alól fémesen csengett a hangja.
- Ok az egyetlenek, akiknek érdekük f dik a túlélésünkhöz. És az egyetlenek, akik elég politikai
hatalommal bírnak, hogy megvédjenek minket a Hegemóniától, amíg szereznek valami jármvet,
ami végül elvisz a Hyperionra. Feltoltam a vizoromat.
- Meina Gladstone azt mondta, hogy a jöv ben nem engedélyezik zarándoklatok indítását a
Hyperionra.
A tükörfekete kupola megfontoltan bólintott.
- Akkor Meina Gladstone bekaphatja! - jelentette ki költ szeretm.
Nagy levegt vettem, és kisétáltam a fülkébl, ki a barlangból, az utolsó menedékünkbl, Johnny
mögöttem lépdelt. Testpáncél dörzsöldött testpáncélnak.
- Készen állsz, Brawne?
Bólintottam, a minipuskát a forgócsapra illesztettem, és elindultam kifelé. Johnny egy érintéssel
megállított.
- Szeretlek, Brawne.
Bólintottam, bár nem volt könny. Elfelejtettem, hogy a vizorom még mindig fel van tolva, így
Johnny látja a könnyeim.
A boly a nap huszonnyolc óráján keresztül ébren van, de valami hagyományból kifolyólag a
harmadik mszak a legnyugodtabb, a legcsendesebb. Jobb eséllyel vághattunk volna neki az els
szak idején, amikor nagyobb a tömeg a gyalogjárókon. De ha a goondák és a bérgyilkosok már
vártak ránk, három
Több mint akkor rengeteg
óránkba civil esettmire
került, volnafelmásztunk
áldozatul a aküzdelemnek.
f térre. Nem a lépcsn mentünk, hanem
szervizalagutak végtelen során át, és olyan elfeledett járatokon, amiket a nyolcvan évvel ezeltti
Luddita lázadás söpört tisztára, és az utolsó lépcsfokok is inkább álltak rozsdából, mint fémbl.
Végül egy postafolyosón bukkantunk fel, alig fél vonásra a Shrike templomtól.
- Nem hiszem el, hogy ilyen könny volt - súgtam Johnnynak az interkomon keresztül.
- Talán az rrepültérre és a magánkézben lév térkapukra koncentrálják az er iket.
A f térre a lehet legnéptelenebb utat választottuk, ami harminc méterrel az els vásárlószint alatt
vezetett, és négyszázzal a tet alatt. A Shrike templom gazdagon díszített, magányosan álló épület
volt, amit már kevesebb mint fél vonásra megközelítettünk. Néhány korán nyitó boltos és kocogó
megbámult minket, majd gyorsan odébbálltak. Nem kételkedtem, hogy értesítették a f téri
rendrséget, az viszont meglepett, milyen hamar feltntek a színen.
Egy élénk színekkel kifestett, utcai vagányokból álló banda robbant el ordítva egy liftaknából.
Pulso késekkel, láncokkal és energiakesztykkel voltak felfegyverkezve. Johnny meglepetten
fordította feléjük a pokolkorbácsot, és egyszerre villantott fel számtalan célzósugarat. A miniágyú
felzúgott, és egyik célt fogta be a másik után, szinkronban a szemem mozgásával.
A hét kölyök támadása megtört, feltartott kézzel, vadul forgó szemekkel vonultak vissza. Beugrottak
aJohnnyra
liftaknába, és eltntek.
néztem. Fekete tükör bámult vissza rám. Egyikünk sem nevetett.
Átvágtunk az északi üzletsoron. Már kevesebb mint száz méterre jártunk a templomhoz vezet 
lépcssortól. A GÁRDA fülhallgatójában hallottam a saját szívverésem. Már csak ötven méter.
Amikor kiáltottam, egy ministráns, pap, vagy valami más tiszt akolitus jelent meg a tízméteres
kapuban, onnan figyelte, ahogy közeledünk. Harminc méter. Ha valaki el akar kapni minket, annak
most kell lépnie.
Johnny felé fordultam, hogy valami vicceset mondjak. Ekkor legalább húsz sugárnyaláb és feleannyi
lövedék csapott le ránk egyszerre. A polititán küls rétege kirobbant, ezzel hárította el a sugarak
nagy részét. Alatta a tükröz felület visszaverte a gyilkos sugarak nagy részét. Nagy részét.
Johnnyt a lökéshullám leverte a lábáról. Én fél térdre ereszkedtem, és hagytam, hogy a miniágyú
magától megkeresse a sugarak forrását.
Tíz emelettel feljebb találta meg, a boly falán. A vizorom átlátszatlanná sötétedett. A testpáncél
átégett, miközben tükröz gázt eregetett magából. A miniágyú pontosan olyan hangot adott ki
magából, mint egy láncfürész valami történelmi holodrámában. Tíz emelettel a fejünk felett, ötven
méter hosszan az erkély törmelékfelhvé robbant, miközben páncéltör  sebességgel repül
vakolatdarabokat öklendezett.
Három nehéz lövedék talált el hátulról.
A tenyeremmel fogtam fel a zuhanást, elhallgattattam a minipuskát, és megfordultam. Legalább
tucatnyian voltak minden szinten, ráadásul gyorsan, begyakorolt támadó koreográfia szerint
mozogtak. Johnny kinyújtotta a térdét, és a pokolkorbácsból tzözönnel árasztotta el ket, miközben
elrenyomult, hogy leküzdje a védelmüket.
Az egyik rohanó alak hirtelen lángba borult, miközben a mögötte lév kirakat üvegzuhataggá
változott, és a szilánkok ötven méteres körzetben betakarták a f teret. Két másik férfi akart
felmászni az emelet korlátján, de miniágyúmmal visszazavartam ket.
Egy nyitott lebeg ereszkedett le a tetgerendák közül, visz-szazve a munkásokat a pilonok közé,
miközben ide-oda kanyargott. Johnnyval egyszerre a betonon rakétatz közepén találtuk magunkat.
A boltok kirakatai szilánkest hánytak ránk. Felnéztem, kettt pislogtam, majd céloztam, és
tüzeltem. A lebeg oldalra dlt, lekaszált egy mozgólépcst mintegy tucatnyi fedezéket keres
civillel együtt, majd összetört fém és felrobbanó fegyverek masszájává zúzódott. Láttam, hogy egy
vásárló beugrik az ötven méterrel alatta lángoló pokolba.
- Balra! - hallottam Johnny kiáltását az interkomon keresztül.
Négy csatapáncélos alak
kaméleonpáncélok ereszkedett
próbáltak le a fels bbazszintr
megküzdeni l, saját lebegtet
állandóan változó jétháttérrel,
használva. de
A polimerizált
hiábavaló
igyekezetükben csak vakító kaleidoszkóppá változtatták a visel jüket. Egyikük belépett a miniágyú
hatósugarába, míg a másik három Johnny felé mozdult.
Egy gettós pulso-pengével támadt rám. Hagytam, hogy belerágja magát a páncélomba, miközben
tudtam, hogy egész az alkarom húsáig bemetszhet vele, de ezzel megszerezhettem azt a másodperc
elnyt, amire szükségem volt. Meg is szereztem. A páncélkesztyümmel ütöttem agyon, majd a
miniágyú tüzét Johnny támadói felé irányítottam.
A páncéljuk megkeményedett, csak annyit értem el, hogy hátratántorodtak, mintha
zoltófecskendvel söpörtem volna rajtuk végig, ahogy a járdáról szokták letisztítani a mocskot.
Csak egyikük állt talpra, mieltt lesodortam volna ket az emeletr l.
Johnny megint
megperzselt hús abzét,
földredekerült.
láttam,Mellpáncéljának
hogy nem kapottegy része sebet.
végzetes megsemmisült, összeolvadt.
Félig lehajoltam, Éreztem a
és felemeltem.
- Hagyj itt, Brawne! Menekülj! A lépcsk... - És az összeköttetés megszakadt.

- Baszd meg! - A bal kezemmel megtámasztottam, miközben a jobbal igyekeztem teret biztosítani a
miniágyúnak a célzáshoz. - Még mindig a fizetett teströd vagyok.
Elvágtak minket a boly mindkét falától, a tetl és a felettünk húzódó bevásárlószinttl. Legalább
húsz, a járdán hever  testet számoltam össze; nagyjából a fele jól öltözött civil. A páncélom bal
lábának
lépcs je csikorgott a rásegít
felé. Eddigre már je. Kiegyenesített
több Shrike pap lábbal, ügyetlenül
is összegylt tettem még
a lépcs tíz métert
tetején, a temploma
megfeledkezve
körülöttük perg fegyverekr l.
- Felettünk!
Megfordultam, céloztam és tüzeltem, mindezt egy pillanat alatt. Az egyik robbanás után hallottam,
hogy a fegyver kiürül, és láttam, hogy a második lebeg is kilövi a rakétáit egy töredékmásodperccel
azeltt, hogy ezernyi fémszilánkká és véres húscafatokká robbant volna. Ledobtam Johnny testét a
kövekre, és ráborultam. A saját testemmel igyekeztem megvédeni.
A rakéták egyszerre robbantak, néhány még a leveg ben, de legalább kett a föld alatt. Johnnyval
együtt a leveg be emelkedtünk, és tizenöt, húsz méter távolságban értünk földet a gyalogjárótól. Ez
jó. A fémötvözet- és vasbeton gyalogossáv, ahol egy pillanattal azeltt még mi voltunk, lángokban
állt, bugyborékolt, és ráomlott az egy szinttel lejjebb lév, lángoló járdára. Természetes sáncárok
alakult ki támadóink és közöttünk.
Felálltam, félrelöktem a hasznavehetetlen miniágyút és a hevederét, lerángattam páncélom cafatjait,
és két karomba emeltem Johnnyt. A sisakja lerepült a fejér l, az arca nagyon rossz állapotban volt.
Páncélja résein vér szivárgott. A jobb kezét és a bal lábát elveszítette. Megfordultam, és elkezdtem
felcipelni a Shrike templom lépcsin.
Szirénák harsogtak, és a f tér egét biztonsági lebegk töltötték meg. A fels szinteken és a leomlott
gyalogjáró másik oldalán tartózkodó bennszülöttek fedezékbe rohantak. Két katona, akik
lebegtetkkel hátizsákkal ugrottak le, utánam indultak a lépcsn. Nem fordultam vissza. Minden
lépésnél meg kellett emelnem merev, hasznavehetetlen lábamat. Tudtam, hogy a hátam és az
oldalam komolyan megégett, a többi testrészemet pedig repeszek okozta sebek borították.
A lebegk vijjogva köröztek, de távol tartották magukat a templom lépcs jétl. A sugárutat
géppuskatz pásztázta végig. Hallottam a hátam mögött a fémen csattanó, szapora lépteket.
Megküzdöttem még három lépcsfokkal. Húsz fokkal feljebb, elérhetetlen távolságban ott állt a
püspök a templom száz papjától körülvéve.
Megtettem egy újabb fokot, és lenéztem Johnnyra. Az egyik szeme nyitva volt, rám meredt. A
másikat leragasztotta a vér és a feldagadt hús.
- Minden rendben! - suttogtam, csak akkor véve észre, hogy az én sisakom is eltnt. - Minden
rendben! Már majdnem ott vagyunk. - Sikerült fellépnem még egy fokot-
A két, csillogó fekete páncélt visel férfi elállta az utamat. Mindketten feltolták karcos vizorjaikat.
Nagyon kemény arcuk volt.
-Fáradtan
Tedd le,bólintottam.
te kurva, ésTúl
talánfáradt
életben hagyunk!
voltam, hogy felhágjak még egy lépcsre, vagy bármi mást tegyek.
Csak álltam, két karomban Johnnyval. A vére lecsöpögött a fehér k re.
- Azt mondtam, tedd le, és...
Mindkettt lelttem. Az egyiket a bal szemén, a másikat a jobbon találtam el, fel sem emelve apa
automatáját Johnny ernyedt teste alól.
Lezuhantak. Felléptem a következ lépcsfokra. Aztán a következre. Megpihentem egy kicsit,
majd megint lépésre emeltem a lábam.
A lépcs tetején szétváltak a fekete és vörös köpenyek. Az ajtó nagyon magas és nagyon sötét volt.
Nem néztem hátra, de mögöttünk harsogó zajból tudtam, hogy igen nagy tömeg gylt össze a
téren. A püspök mellém lépett, én pedig átmentem az ajtón a sötétségbe.
Lefektettem Johnnyt a hideg padlóra. Köpenyek suhogtak körülöttünk. Ahonnan tudtam, lehúztam a
páncélomat, majd a Johnnyét is. Több helyen is beleolvadt a húsába. Az ép kezemmel megérintettem
égett arcát.
- Bocsáss meg...
Johnny feje megrezzent, szeme kinyílt. Felemelte bal kezét, megsimogatta az arcomat, a hajamat, a
tarkómat.
- Fanny...
Ereztem, hogy meghalt. Az áramütést is éreztem, ahogy keze rátalált a neurális söntre, és minden,
ami John Keats valaha volt, vagy lesz, belém robbant. Majdnem olyan volt, mint a két éjszakával
korábbi orgazmus - az áramütés, a lüktetés, a hirtelen forróság, majd a nyugalom és az érzés halvány
visszhangja.
Leeresztettem a padlóra, és hagytam, hogy az akolitusok elvigyék a holttestet. Kivitték, megmutatták
a tömegnek, a hatóságoknak és azoknak, akik látni akarták.
Hagytam, hogy elvigyenek.
Két hetet töltöttem az egyik Shrike templom gyógyító bölcs jében. Az égéseket meggyógyították, a
hegeket eltüntették, az idegen fémet eltávolították, a brömet pótolták, az izmaimat újranövesztették,
az idegeket újrasztték. De még mindig fájtam.
A Shrike papok kivételével senkit sem érdekeltem. A Core megbizonyosodott róla, hogy Johnny
halott, hogy a jelenléte a Core-ban nem hagyott nyomot maga után, hogy a cybridje elpusztult.
A hatóságok felvették a vallomásomat, megújították az engedélyemet és amennyire csak tudták,
eltüntették a nyomokat. A Háló sajtójában az jelent meg, hogy a f téren két banda csapott össze.
Számos bandatag és ártatlan járókel halt meg. A rendrség megfékezte a küzdelmet.
Egy héttel azeltt, hogy megkaptam a hírt, miszerint a Hegemónia engedélyezte az Yggdrasillnak,
hogy zarándokokat vigyen a Hyperionra, a háborús zónába, a templom egyik térkapuján átléptem a
Renaissance Vectorra, és egy teljes órát töltöttem az archívumban egyedül.
A papírokat vákuumban rizték, így nem nyúlhattam hozzájuk. A kézírás a Johnny-é volt; láttam
már korábban is. A pergamen megsárgult és törékennyé vált az évszázadok alatt. Két töredéket
találtam. Az els így szólt:
„Elmúlt a nap s minden édes vele! Lágy kéz s kebel, édes ajk és beszéd, h  lehelet, halk szó, félig
zene, szép szem, formás test s lankatag derék! A bimbózó bájú virág lehull, elveszti a szépség képét
szemem s a szépséges formát karom, fakul hang, melegség, fehérség, földi menny -korán enyésznek,
mikor est közelget s illatos fátylú szerelem sötét ünnepnapja vagy éje fonja rejtett gyönyör számára
 sz ttesét; de böjt s ima közt bújtam e napon Ámor misekönyvét, hát alhatom. "
Kálnoky László fordítása.
A második kéziratot hevesebb kéz vetette durvább papírra, mintha csak sietve feljegyzett volna
valamit:
„E most meleg s kemény fogásra képes kéz ha kih lve pihenne a sír jeges csöndjében, úgy kísértené
napod s fagyasztaná meg éji álmod, hogy szíved vérét elapasztanád, csak piros élet folyjék ereimben,
és lelked megnyugodjék; - íme, itt van: kinyújtom tefeléd."
Kálnoky László fordítása
Terhes vagyok. Azt hiszem, Johnny tudta. De nem vagyok biztos benne.
Kétszeresen is terhes vagyok. Egyszer Johnny gyermekével, másszor pedig személyiségének
Schrön-hurok memóriájával. Nem tudom, hogy a kettnek össze kell-e kapcsolódnia. A gyermek
megszületéséig még több hónapnak kell eltelnie, én pedig néhány napon belül szembenézek a
Shrike-kal.
De emlékszem arra a néhány percre, ami aközött telt el, hogy Johnny testét kivitték a tömeg elé,
majd elvittek engem is. Mindenki ott volt a sötétségben, a több száz pap, akolitus, exorcista, kapur
és hív... és akkor egy hang elkezdett kántálni ott, a félhomályban, a Shrike forgó szobra alatt, és
visszhangok keltek a gótikus
„ÁLDOTT LEGYEN  boltívek alatt. Valami ilyesmit kántáltak:
ÁLDOTT LEGYEN MEGVÁLTÁSUNK ANYJA ÁLDOTT LEGYEN B NHDÉSÜNK
ESZKÖZE ÁLDOTT LEGYEN TEREMTÉSÜNK JEGYES ÁLDOTT LEGYEN "
Megsebesültem, sokkos állapotban voltam. Akkor nem értettem ket. Ma sem értem.
De azt tudom, hogy amikor elérkezik az id és eljön a Shrike, Johnny és én együtt fogunk
szembenézni vele.
Már rég besötétedett. A felvonófülke a csillagok és a jég között haladt. A csoport némán ült, csak a
kábel nyikorgása hallatszott.
- Ön is hordozza a feszületet - fordult oda Lenar Hoyt egy id után Brawne Lamiához.
Lamia szótlanul nézett a papra. Kassád ezredes is a n felé hajolt.
- Ön szerint Het Masteen volt az a templomos, akivel Johnny beszélt?
- Talán - felelte Lamia. - Nem sikerült megbizonyosodnom róla.
Kassádnak a szeme se rezdült.
- Maga ölte meg Masteent?
- Nem.
Martin Silenus ásítva nyújtózkodott egyet.
- Van még néhány óránk napkeltéig - mondta. - Akar valaki aludni?
Többen is bólintottak.
- Én fent maradok és rködök - közölte Fedmahn Kas - Nem vagyok fáradt.
- Én is maradok - csatlakozott a Konzul.
- Melegítek egy kis kávét a termoszba - mondta Brawne Lamia.
Amikor a többiek elaludtak - Rachel, a csecsem halk, gügyög hangokat hallatva álmában -, a
három ébren maradt zarándok leült az ablakok mellé, és kibámult az éjszaka távoli, hidegen izzó
csillagaira.
A Kronosz-er d a Kantár-síkság mögötti hatalmas hegység legkeletibb nyúlványából türemkedett ki:
izzadó kövek komor, barokk halma, háromszáz szobával és teremmel, mély csarnokokba vezet
sötét folyosó-labirintussal, tornyokkal, az északi mocsarakra néz erkélyekkel, fél kilométer hosszú
szellkürtkkel, melyek a szóbeszéd szerint magába a bolygó labirintusába vezettek, a fenti
csúcsokról érkez hideg szelek által lecsiszolt mellvédekkel, a hegy sziklájából kivájt, sehová sem
vezet küls és bels lépcskkel, száz méter magas festett üvegablakokkal - melyeket úgy állítottak
be, hogy rajtuk csillanjanak meg a nyári napforduló els nap- vagy a téli napforduló els holdsugarai
-, öklömnyi, semmire
falifülkékben díszelg sem nézszobrokkal,
groteszk lyukakkal, alapos dombormvek
falakról, a tetkr l,végtelen sorával,
a kupolákról a félig rejtett
és síremlékekr l
lebámuló, több mint ezer vízköpvel, melyek arcukat az északkeleti front vérszín ablakai felé
fordítva bepillantottak a nagytermek gerendái között, s melyek szárnyas púpos árnyékai komor
napórákként haladtak nappal a nap, éjjel a gázfáklyák fényében. És a Kronosz-er dben mindenfelé
fellelhetk voltak a Shrike Egyháza hosszas ott tartózkodásának nyomai - a vörös bársonnyal borított
oltárok, az Avatár függ és álló szobrai, a pengék helyén polikrómmal, a szemek helyén
vérkövekkel, a Shrike további képmásai a keskeny lépcssorok és sötét csarnokok sziklájából
kifaragva, hogy éjjelente az ember sehol se szabadulhasson meg a k l kinyúló, halálos ölelésre
nyíló négy kar érintésétl való rettegéstl. És mintegy a díszítés utolsó módjaként, a hajdan lakott
szobák és termek közül nem egyet vér festett meg, vörös arabeszkek borították szinte már
felismerhet
keményedtek mintázatokban a járatok
törékenyre, a központi falaitpedig
étkezt és mennyezeteit, az ágynemk
hetekkel korábban rozsdavörös
ott hagyott anyagtól
ételek rothadó bze
töltötte meg a vérrel ékesített padló, asztal, székek és falak között, a vérfoltos ruhák és cafatokra
szaggatott köpenyek halmai fölött. És mindent betöltött a legyek zümmögése.
- Kurva vidám hely, nem? - harsogta visszhangozva Martin Silenus.
Hoyt atya néhány lépéssel beljebb ment a nagyterembe. A negyven méteres magasságban lév,
nyugatra néz mennyezetablakon átsz fény poros pászmákban vetült a padlóra.
-Martin
Ez hihetetlen! - suttogta aS
Silenus felnevetett. pap.fény
- Össze sem lehet pofacsontjait
körvonalazta hasonlítani azésúj-vatikáni Szent Péter bazilikával!
szatír-szemöldökét.
- Ezt egy él istennek emelték - vetette oda.
Fedmahn Kassád leeresztette utazótáskáját a padlóra, és megköszörülte a torkát.
- Ez az építmény mindenképpen régebbi, mint a Shrike Egyháza.
- Az - bólintott rá a Konzul. - De az elmúlt két évszázadban az egyház lakta.
- Most nem tnik túl lakottnak - jegyezte meg Brawne Lamia. A bal kezében ott csillogott apja
automatája.
Az er dben töltött els húsz perc során mind kiabáltak, de az elhaló visszhangok, a csend és az
étkez ben nyüzsg legyek elnémították ket.
- Bús Vili király androidjai és klónjai építették ezt az átkozott helyet - mondta a költ. - Nyolc helyi
évig dolgoztak a rotahajók érkezése eltt. A Háló legnagyobb turistaszállásának, az Idkriptákhoz és
a Költk városához vezet út bázisának szánták. De gyanítom, hogy még azok a szerencsétlen
smukk androidok is ismerték a Shrike legendájának helyi változatát.
Sol Weintraub az egyik keleti ablak mellett állt, olyan magasra tartva gyermekét, hogy a fény
rávetüljön arcára és ökölbe szorított kezecskéire.
- Mindez nem sokat számít most - mondta. - Keressünk egy tiszta sarkot, ahol megvacsorázhatunk
és elaludhatunk!
- Ma éjjel tovább megyünk? - kérdezte Brawne Lamia.
- A Kriptákhoz? - csodálkozott Silenus, az utazás során elször mutatva valódi meglepetést. - A
sötétben akar odamenni a Shrike-hoz?
- Számít? - vont vállat Lamia.
A Konzul az egyik sziklaerkélyre nyíló ólomüveg ajtó közelében állt, lehunyt szemmel. A teste még
mindig a fel vonófülke imbolygását és rázkódását próbálta kiegyenlíteni. A csúcsok fölötti, egy
napot és egy éjszakát felölel utazás egybemosódott az elméjében, s elveszett a majd három napos
kialvatlanság egyre növekv feszültségében. Kinyitotta a szemét, mieltt még állva elaludt volna.
- Fáradtak vagyunk - mondta. - Ma éjjel itt maradunk, és csak reggel indulunk el.
Hoyt atya kilépett a keskeny erkélyre. Rákönyökölt a csipkés sziklakorlátra.
- Lehet látni innen a Kriptákat?
- Nem - felelte Silenus. - A mögött a hegyvonulat mögött vannak. De látja azokat a fehér valamiket
északon, egy kicsit nyugat felé... amik törött fogak szilánkjaiként csillognak a homokban?
- Igen.
Az a Költk Városa. Vili király eredeti tervei szerint Keats és minden szép dolog helye. A helyiek
azt beszélik, fej nélküli szellemek kísértik.
- Maga is közéjük tartozik? - kérdezte Lamia.
Martin Silenus megfordult, hogy mondjon valamit, egy pillanatra rámeredt a n kezében csillogó
pisztolyra, megrázta a fejét, és visszafordult.
Léptek visszhangoztak a lépcs egyik nem látható fordulójából, és Kassád ezredes lépett be ismét a
helyiségbe.
- Az ebédl fölött két kis raktár van - közölte. - Kívül van egy erkélyük, de csak ezen a lépcsn
lehet ket megközelíteni. Könnyen védhetek. A raktárak... tiszták.
Silenus felnevetett.
-minket,
Ez aztakkor
jelenti,
nemhogy ott merre
tudunk semmimenekülni?
sem kaphat el minket, vagy azt, hogy ha valami tényleg elkap
- Hová is mennénk? - kérdezte Sol Weintraub.

- Tényleg, hová? - csatlakozott a Konzul. Nagyon fáradt volt. Felemelte a csomagját, és megragadta
a súlyos Möbius kocka egyik fogantyúját, várva, hogy Hoyt atya odaálljon a másik végére. - Tegyük
azt, amit Kassád mond! Keressünk egy helyet, ahol eltölthetjük az éjszakát! Tnjünk már el ebbl a
terembl! Bzlik a haláltól.
A vacsorát
borából, az utolsó
majd azzal szárított
a szárazfejadagokból
süteménnyel készítették el, ittak hozzá
zárták az étkezést, amit egy
Sol keveset Silenus
Weintraub utolsó
hozott üveg
magával
utolsó együtt töltend estéjük megünneplésére. Rachel túl kicsi volt ahhoz, hogy ehessen a
süteménybl, de miután megitta tejét, hasra fordult és mély álomba szenderült az apja mellé tett
matracon.
Lenar Hoyt elvett a csomagjából egy kis balalajkát, és megpendített néhány akkordot.
- Nem is tudtam, hogy játszik - csodálkozott Brawne Lamia.
- Elég rosszul.
- Bárcsak lenne egy zongorám! - dörzsölte meg a szemét a Konzul.
- Van zongorája - mondta Martin Silenus. A Konzul értetlenül nézett a költre.
- Hozza ide! - biztatta Silenus. - El bírnék viselni egy scotch-ot.
- Mir  l beszél maga? - csattant fel Hoyt. - Elmagyarázná?
- A hajójáról - felelte Silenus. - Emlékeznek a mi drága, eltávozott Masteenünkre, a Fa Hangjára,
amint azt mondta Konzul barátunknak, hogy az  titkos fegyvere a szép kis rhajó, ami a keatsi
rkiköt ben csücsül? Hívja fel, Konzul uram! Hozza ide!
Kassád eljött a lépcsfeljáró melll, ahová épp riasztósugarakat telepített.
- A bolygó adatszférája halott. A kommunikációs mholdak nem mködnek. A fent kering
GÁRDA hajók szk sugáron kommunikálnak. Hogy tudná idehívni?
- Egy fatline adóval - szólalt meg Lamia. A Konzul a n felé fordította tekintetét.
- Egy fatline adó akkora, mint egy ház - jegyezte meg Kassád.
Brawne Lamia vállat vont.
- Het Masteen nem mondott hülyeséget. Ha én lennék a Konzul... ha az istenverte Háló azon néhány
ezer kiváltságosa közé tartoznék, akiknek saját rhajójuk van... akkor én kurvára gondoskodnék róla,
hogy szükség esetén távvezérléssel is elérjem. A bolygó túl primitív ahhoz, hogy az ember
rábízhassa magát a kommunikációs hálózatára, az ionoszféra túl gyenge a rövidhullámhoz, ha zr
van, a mholdakat iktatják ki elsként... marad afatline.
- És a nagysága? - kérdezte a Konzul.
Brawne Lamia állta a diplomata rezzenetlen tekintetét.
- A Hegemónia még nem képes hordozható fatline-adót építeni. A szóbeszéd szerint a Kitaszítottak
képesek.
A Konzul elmosolyodott. Valahonnan csikorgás, majd fémcsörgés hallatszott.
- Maradjanak itt! - csattant fel Kassád. Elvette halálpálcáját, taktikai komlogjával kikapcsolta a
riasztósugarakat, és eltnt a lépcsn.
- Ha jól sejtem, kihirdettük a hadiállapotot - jegyezte meg Silenus az ezredes távozása után. - A
Mars uralkodik.
- Pofa be! - szólt rá Lamia.
- Önök szerint a Shrike az? - kérdezte Hoyt. A Konzul vállat vont.
- A Shrike nem csörömpölne. Egyszer en csak felbukkanna... itt.
Hoyt a fejét rázta.
- Úgy értem, hogy maguk szerint a Shrike okozta az emberek... eltnését? Az öldöklés nyomait itt,
az er dben?
- A falvak az evakuálás miatt is kiürülhettek - vélte a Konzul. - Senki sem akarja bevárni a
Kitaszítottakat. Az ÖVE teljesen megvadult. A mészárlás nagy része az  mvük lehet.
- És a holttestek? - nevetett fel Martin Silenus. - Vágyálom! Távollév házigazdáink már a Shrike
acélfáján lógnak. Hamarosan mi is csatlakozunk hozzájuk.
- Pofa be - mondta Brawne Lamia fáradtan.
- Mert ha nem, akkor lel, madám? - vigyorgott a költ.
- Igen.
A csendésKassád
ládákon ezredes
hullámhab visszatéréséig
kockákon üldögélnyúlt. Visszakapcsolta a riasztósugarakat, majd odafordult
társaihoz.
- Semmi. Néhány dögev madár... szálláscsinálók, azt hiszem, így hívják ket a helyiek... berepült
az ebédl törött üvegajtaján, és nekiesett a maradéknak.
- Szálláscsinálók! - kuncogott Silenus. - Nagyon találó.
Kassád felsóhajtott, hátát egy ládának vetve leült egy takaróra, és rámeredt hideg élelmére. A szobát
egyetlen, a szélvagonról hozott lámpa világította meg, s az árnyak kezdtek megssödni az
erkélyajtótól távoli sarkokban.
- Ez az utolsó éjszakánk - mondta Kassád. - Még egy történet hátravan - nézett a Konzulra.
A Konzul a papírdarabját gyrögette, rajta a 7-es számmal. Megnyalta az ajkát.
- Mi értelme lenne? A zarándoklat már úgyis értelmetlenné vált.
A többiek felbolydultak.
- Hogy érti ezt? - kérdezte Hoyt atya.
A Konzul összegyrte és a sarokba dobta a papírdarabot.
- Ahhoz, hogy a Shrike teljesítsen egy kérést, a zarándokok számának prímszámnak kell lennie.
Heten voltunk. Masteen... eltnésével... hatan maradtunk. Úgy megyünk a halálba, hogy reményünk
sincs, hogy valamelyikünk kérése meghallgatásra talál.
- Babona! - legyintett Lamia.
A Konzul felsóhajtott, és megdörzsölte a szemöldökét.
- Igen. De ez az utolsó reményünk.
- Nem lehet Rachel a hetedik? - intett Hoyt atya az alvó csecsem felé.
Sol Weintraub beletúrt szakállába.
- Nem. A zarándoknak saját szabad akaratából kell eljönnie a Kriptákhoz.
- De egyszer már megtette - makacskodott Hoyt. - Ez talán elég.
- Nem - rázta meg a fejét a Konzul.
Martin Silenus eddig jegyzetelt valamit egy írótömbbe, de most felállt, és átvágott a szobán.
- Jézusom, emberek! Nézzenek már magukra! Mi nem hat kurva zarándok vagyunk, hanem egy
egész tömeg. Ott van Hoyt a keresztjével, benne Paul Duré szellemével. Ott van a ládában a mi kis
„félértelmes" ergünk. Kassád ezredes, meg az emlékei Monetáról. M. Brawne, aki, ha hihetünk
történetének, nem csak egy gyermekkel visels, hanem egy halott romantikus költvel is. A tudós és
a gyerek, aki valaha a lánya
volt. Én meg a múzsám. A Konzul, meg akármilyen kibaszott csomagot is hozott magával erre az
rült útra.
- Üljön le!Istenemre, emberek,
- szólt rá Lamia csoportos
halálosan kedvezmény
nyugodt hangon.járt volna nekünk!
- Nem, igaza van! - mondta Hoyt. - Valahogy még Paul Duré atya feszületbeli jelenlétének is
hatással kell lennie a prímszám-babonára. Én azt mondom, reggel induljunk el abban a hitben,
hogy...
- Nézzék! - kiáltott fel Brawne Lamia az erkélyajtó felé mutatva, ahol a sötéted szürkületet er s
fényvillanások váltották fel.
A társaság kilépett a hideg éjszakai levegre, beárnyékolva szemüket az eget betölt döbbenetes,
néma robbanások fényétl: színtiszta fehér fúziós robbanások tágultak egy lazúrszín tó felszínén
gy hullámokként; kisebb, fényesebb plazmaimplóziók kékben, sárgában, élénkvörösben
pompázva, befelé hajolva, mint az éjszakára szirmaikat becsukó virágok; gigantikus pokolkorbácsok
villámtánca, kisebb tajtékain;
védszingularitások bolygónyia sugarak vágtak rendet
rettent energiák rohamafényperceken át, éshogy
alatt megugró szétszóródjanak
kihunyó, majd néhánya
nanoszekundummal kés bb újjászület védmezk auróra ragyogása. Mindennek közepén a

fáklyahajók és nagyobb hadihajók fehér fúziócsóvái hasítottak tökéletesen egyenes vonalakat az
égen, mintha gyémántok karcoltak volna fel egy kék üveglapot.
- A Kitaszítottak! - lehelte Brawne Lamia.
- Megkezddött a háború - mondta Kassád. A hangjában nem csendült lelkesedés, sem más érzelem.
A Konzul döbbenten
- Veszélyben fedezte
vagyunk itt? - fel, hogy halkan
kérdezte Martin zokog. Elfordította
Silenus. Az ajtó k arcát a többiektl.
boltíve alól hunyorgott a ragyogó
látványra.
- Ebben a távolságban nem - felelte Kassád. Felemelte taktikai távcsövét, állított rajta valamit, majd
konzultált taktikai komlogjával. - A legtöbb összecsapás legalább három CSE-re van. A Kitaszítottak
a GÁRDA r védelmét próbálgatják. - Leeresztette a távcsövet. - Még csak most kezddött.
- Aktiválták már a térkaput? - kérdezte Brawne Lamia. - Megkezddött Keats és a többi város
evakuálása?
- Nem hiszem - rázta meg a fejét Kassád. - Még nem. A flotta fel fogja tartóztatni a támadókat, míg
be nem zárul a ciszlunáris gömb. Akkor majd megnyitják az evakuációs portálokat a Hálóra, és
százasával fognak érkezni a GÁRDA egységei. - Ismét felemelte a távcsövet. - Pokoli látványosság
lesz.
- Nézzék! - Hoyt atya ez alkalommal nem az égi tzijátékra mutatott, hanem az alacsony dnék
fölött az északi mocsarakra. Néhány kilométerrel távolabb, a láthatatlan Kripták irányában, egy
magányos alak bukkant fel, sokszoros árnyékot vetve a repedt égbolt alatt.
Kassád ráirányította távcsövét az alakra.
- A Shrike? - kérdezte Lamia.
- Nem, nem hiszem... szerintem... a köpenye alapján egy templomos.
- Het Masteen! - kiáltott fel Hoyt atya.
Kassád vállat vont, és körbeadta a távcsövet. A Konzul visszalépett a többiek mellé, és rákönyökölt a
korlátra. Nem hallatszott más hang, csak a szél süvöltése, de ez valahogy még baljóslatúbbá tette az
égi robbanások hevességét.
A Konzul belenézett a távcs be, amikor hozzákerült. Az alak magas volt, köpenyt viselt, a hátát
mutatta az er dnek, és céltudatosan lépdelt a villogó cinóbervörös homokon át.
- Felénk, vagy a Kripták felé tart? - kérdezte Lamia.
- A Kripták felé - felelte a Konzul.
Hoyt atya is rákönyökölt a korlátra, majd a lángoló égre emelte szikár arcát.
- Ha Masteen az, akkor megint heten vagyunk, nem?
- Órákkal elttünk fog odaérni - mondta a Konzul. - St, fél nappal, ha itt alszunk, ahogy terveztük.
Hoyt vállat vont.
- Az nem számíthat túl sokat. Heten indultunk el a zarándoklatra. Heten érkezünk meg. A Shrike
elégedett lesz.
-hogy
Ha jutott
tényleg
ideMasteen
elttünk?az,
Nemmi mködött
célt szolgált
többazfelvonófülke,
a színjáték aaszélvagonon?
hágókon pedig- kérdezte a Konzul.
nem sétálhatott át. - És
- Majd holnap, a Kriptáknál megkérdezzük tle - vetette oda Hoyt atya fáradtan.
Brawne Lamia megpróbált befogni valamit komlogja általános frekvenciáin. Semmit sem kapott,
csak a sztatikus recsegést és a távoli EMP-k idnkénti mordulását.
- Mikor kezdik el a bombázást? - nézett Kassád ezredesre.
- Nem tudom. Attól függ, meddig tart ki a GÁRDA flottája.
- A GARDA a múltkor sem tartott ki túl sokáig, amikor a Kitaszítottak felderíti átvágtak rajtuk és
elpusztították az Yggdrasillt - morogta Lamia.
Kassád rábólintott.
- Hé! - eszmélt Martin Silenus. - Azt akarják mondani, hogy egy kurva célponton üldögélünk?
- Természetesen - felelte a Konzul. - Ha a Kitaszítottak azért támadják a Hyperiont, hogy

megakadályozzák az Idkripták megnyílását, ahogy M. Lamia története sugallja, akkor a Kripták és
ez az egész környék elsdleges célpont lesz.
- Nukleáris csapás? - kérdezte Silenus feszülten.
- Szinte biztosan - válaszolta Kassád.
-- Azt hittem,legénység
Amiken az anti entrópikus mezka távol
van - mondta tartják
Konzul, innen
hátra semaznézve
rhajókat -jegyezte- meg
a többiekre. Hoytentrópikus
Az anti atya.
mezk nem fogják zavarni a rakétákat, az intelligens bombákat vagy a pokolkorbács sugarakat. Nem
fogják zavarni a gépesített gyalogságot sem, amit azt illeti. A Kitaszítottak nyugodtan letehetnek
néhány rohamsiklót vagy automata tankot, aztán a képernykön végignézhetik, ahogy azok
lerombolják a völgyet.
- De nem fogják megtenni - vélte Brawne Lamia. - Elfoglalni akarják a Hyperiont, nem elpusztítani.
- Nem tenném az életem erre a feltevésre - húzta el a száját Kassád.
- De azért feltesszük, igaz, ezredes? - mosolyodott el Lamia.
Felettük egy magányos szikra vált el az egybefügg robbanás-mintázattól, majd fényes narancsszín
parázzsá ntt, és átsüvített az égen. Az erkélyen álló zarándokok látták a lángokat, hallották a
légkörbe való belépés elkínzott sikolyát. Aztán a tzgömb eltnt az er d mögötti hegység túloldalán.
A Konzul majdnem egy teljes perc múlva vette észre, hogy visszafojtotta lélegzetét, keze pedig
mereven markolta a korlátot. Egyetlen sóhajban engedte ki tüdejébl a levegt. Úgy tnt, a többiek
is pontosan ugyanabban a pillanatban teszik ugyanazt. Nem volt robbanás, nem dübörgött át
lökéshullám a sziklákon.
- Befulladt lövedék? - kérdezte Hoyt atya.
- Valószínleg egy sérült GÁRDA egység, ami megpróbált eljutni a bolygókörüli védrendszerig,
vagy a keatsi rkikötig - vélte Kassád ezredes.
- Nem sikerült neki, igaz? - kérdezte Lamia. Kassád nem válaszolt.
Martin Silenus felemelte a taktikai távcsövet, és a templomost kezdte keresni a sötéted mocsárban.
- Nem látom - morogta. - A jó kapitány vagy megkerülte azt a hegyet, ami a Kripták völgyének
felénk es oldalán áll, vagy megint eladta az eltszámát.
- Kár, hogy már soha nem fogjuk hallani a történetét -mondta Hoyt atya. - De az önét hallani fogjuk,
igaz? - fordult oda a Konzulhoz.
A Konzul beletörölte tenyerét a nadrágjába. A szíve rülten vert.
- Igen - felelte, rádöbbenve, hogy az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. - El fogom
mondani.
A szél ledübörgött a hegység keleti lejtin, és végigsüvített a Kronosz-er d meredek fala mentén. A
fenti robbanások mintha halványultak volna valamelyest, ám a sötétség beálltával minden újabb
hevesebbnek tnt, mint az azt megel.
- Menjünk be! - javasolta Lamia. A hangja alig hallatszott a szélben. - Kezd hideg lenni.
Lekapcsolták
meg. Árnyak egyetlen lámpájukat,
szökkentek így a szoba
életre, tntek belsejét
el, majd csak a kinti
bukkantak égboltahfelvillanásai
fel ismét világították
számtalan színben fürd
helyiség falain. A sötétség néha hosszú másodpercekig tartott a következ sortz eltt.
A Konzul benyúlt utazótáskájába, és kivett egy furcsa eszközt, mely nagyobb volt, mint egy komlog,
különös minták díszítették, az elejére pedig egy folyékonykristály övfényt szereltek, amit mintha egy
régi történelmi holóból vettek volna ki.
- A titkos fatline adó? - kérdezte szárazon Brawne Lamia. A Konzul mosolyában nyoma sem volt
vidámságnak.
- Egy söreg komlog. Még a Hedzsra idején készült. - Az övén függ erszények egyikébl kivett
egy szabványos mikrodiszket, és beillesztette a komlogba. - Akárcsak Hoyt atyának, nekem is
másvalaki történetével kell kezdenem ahhoz, hogy megérthessék az enyémet.
-történetet
Krisztus a karón!
ebben - húzta
a kurva el a száját
csordában? Meddig Silenus. - Hát csak én tudok egyenesen elmondani egy
kell még...
A Konzul sebessége még saját magát is meglepte. Felállt, megpördült, megragadta az alacsony férfi
ingmellét, nekivágta a falnak, egyik térdét a gyomrába mélyesztve, alkarját a torkának feszítve
áthúzta egy ládára, és rásziszegett:
- Még egy szó, költ, és megölöm!
Silenus vergdni kezdett, de a torkán feler söd szorítás és a Konzul tekintete megállította. Teljesen
elfehéredett az arca.
- Nem lesz több Kassád ezredes
megjegyzés némán,
- jeleritette szinte szelíden
ki, megérintve szétválasztotta
az övébe ket.
tzött halálpálcát.
Martin Silenus átment a kör másik oldalára. Még mindig a torkát dörzsölgetve szó nélkül levetette
magát egy láda elé. A Konzul odalépett az ajtóhoz, vett néhány mély lélegzetet, majd visszament a
többiekhez. Hangja mindenkihez szólt, a költt kivéve.
- Bocsássanak meg! Egyszer en csak... soha nem gondoltam volna, hogy bárkinek is el fogom
mondani.
A kinti fény vörösbe fordult, majd fehérbe, aztán kékes izzás következett, ami szinte teljes sötétségig
fakult.
- Tudjuk - mondta Lamia halkan. - Mind így éreztük.
A Konzul megérintette alsó ajkát, bólintott, megköszörülte a torkát, és leült az söreg komlog mellé.
- A felvétel nem olyan régi, mint a lejátszó - mondta. -Körülbelül ötven szabványévvel ezeltt
készült. Utána még szeretnék mondani valamit. - Elhallgatott, mintha lett volna még mit mondania,
de megrázta a fejét, és bekapcsolta az antik diskeyt.
Kép nem volt. Egy fiatal férfi hangja csendült fel. A háttérbl hallani lehetett a f szálak vagy lágy
ágak között suhogó szél hangját, távolabbról pedig a hullámok morajlását.
Odakint a fény rülten pulzálni kezdett, ahogy felgyorsult a távoli rcsata tempója. A Konzul
feszülten várta a becsapódást és a robbanást. Egyik sem következett be. Lehunyta a szemét, és együtt
hallgatta a többiekkel a felvételt.
A KONZUL TÖRTÉNETE:
„SIRIRE EMLÉKEZVE"
A Siri sírjához vezet meredek hegyoldalon kapaszkodók felfelé azon a napon, amikor a szigetek
visszatérnek az Egyenlíti szigetvilág sekély tengereihez. A nap tökéletes, s ezért gylölöm. Az ég
olyan békés, mint a Régi Föld tengereir l szóló regék, a sekély vizet ultramarinkék foltok tarkítják, s
meleg szell fúj a tenger fell, felborzolva a rozsdabarna füzike szálait a közeli hegyoldalon.
Jobb lenne, ha egy ilyen napon szürke felhk homályosítanák el az eget. Jobb lenne a köd is, a
halotti lepelként alászálló s köd, amelytl Firstsite kikötiben az árbocok csurom vizesek lesznek,
s amely felébreszti a világítótorony szunnyadó kürtjeit. Jobb lenne a dél hideg gyomrából fújó
tengeri számum, mely a mozgó szigeteket, s delfin tereliket ostorozza, míg végül azok menedéket
keresve korallzátonyaink és sziklás hegycsúcsaink mögött rejtznek el.
Minden
hogy futnijobb lenne ennél
és ugrálni lennea kedvem,
meleg, tavaszi napnál,
nagyokat amikorésa hemperegni
szökkenve, nap végigvonul az f égen,
a puha  ben,mely
ahogyolySirivel
kék,
tettük éppen ezen a helyen.
Éppen ezen a helyen. Egy pillanatra megállok, hogy körülnézzek. A füzike szálai meghajolnak és
hullámzanak, mint egy roppant vad szre, amikor a sós íz déli szell belekap. Eltakarom a szemem,
és a horizontot kémlelem, de semmi nem mozdul. A lávazátonyon túl a tenger hullámai nyugtalanul
csapdosnak.
- Siri - suttogom. Akaratlanul ejtem ki nevét. Jó száz méternyire tlem a hegyen felfelé haladó tömeg
megáll, hogy megbámuljon, és mindenki kifújhassa magát. A gyászolókból és a szertartás
résztvevibl álló menet több mint egy kilométer hosszan elnyúlik, egészen addig, ahol a város
kezdetét jelent fehér épületek állnak. Az élen haladók között felismerem kisebb fiam kopaszodó,
sz fejét. vele,
mennem A Hegemónia
de  és azaranykék palástját viseli.
öreg Tanácstagok nem Tudom, hogy meg
tudnak lépést kellene
tartani az énvárnom, együttedz
fiatal, hajón kellene
dött
izmaimmal, se óriási, lankadatlan tempómmal. De az illendség úgy diktálja, hogy vele és

kilencéves unokámmal, Lírával menjek.
A pokolba az illendséggel. És a pokolba velük is.
Megfordulok, és megindulok a meredek hegyoldalon felfelé. B pamutingem már nedves az
izzadságtól, mire elérem a kanyargó hegygerinc csúcsát, és megpillantom a sírboltot.
Siri sírboltját.
Megállok. Megborzongok a széltl, pedig a néma síremlék fehér köveir  l visszaver  nap sugarai
elég melegek. A kripta zárt bejáratát magas f  veszi körül. Ébenfa rudakra er sített, kifakult ünnepi
lobogók sora szegélyezi a sírbolthoz vezet keskeny ösvényt.
Habozva járom körül a sírboltot, majd megindulok a pár méterre lév sziklaperem felé. Itt, ahol
tiszteletlen piknikezk terítették le takaróikat, a füzike le van taposva. Néhány gy alakú tzgyújtó
helyet lehet látni, melyet a sírbolthoz vezet ösvény szélér  l elcsent, tökéletesen kerek kövekbl
raktak ki.
Nem tudom megállni mosolygás nélkül. Ismerem innen a kilátást: a küls kiköt természetes
tengerfalának hatalmas íve, Firstsite fehér épületei és a lehorgonyzott, hánykolódó katamaránok
színes hajóteste és árboca. A kavicsos tengerparton, a városházán túl, egy fehér szoknyás fiatal n 
közelít a víz felé. Egy pillanatra azt hiszem, Siri az, és szívem kalapálni kezd. Szinte már azon
vagyok, hogy a magasba emelem a karom, válaszolva integetésére, de  nem int felém. Némán
figyelem, amint a távoli alak elfordul, majd eltnik az öreg csónakház árnyékában.
Felettem, távol a szirttl, egy Thomas-sólyom köröz a lagú-na felett, szárnyait szélesre tárva, együtt
emelkedve a meleg légáramlatokkal, miközben a változó, kék hínárral borított tengerfeneket
pásztázza infravörös szemével, fókákat vagy más lomha állatokat keresve. Milyen ostoba is a
Természet, gondolom, és leülök a puha f re. A természet csupa rossz díszletet állít egy ilyen napra,
azután pedig van olyan érzéketlen, hogy bedobjon egy áldozat után kutató állatot, amely rég
elmenekült a növekv város szennyezett vizei melll.
Eszembe jut egy másik Thomas sólyom az els éjszakáról, amikor Siri és én feljöttünk ide, erre a
hegytetre. Emlékszem a holdsugárra a szárnyain és a furcsa, állandóan a fülemben cseng rikításra,
amely visszaver dött a sziklafalról, és úgy tnt, kettéhasítja a sötét eget az alattunk fekv falu
gázlámpái felett.
Siri tizenhat éves volt... nem, még annyi sem... és a holdsugár, mely megérintette a sólyom szárnyait
a fejünk felett, az  meztelen brét is befestette opálos fényével, árnyékot vetve kecsesen ívelt
mellei alá. Bnösen pillantottunk fel, amikor a . madár rikítása belehasított az éjszakába, és Siri így
szólt:
- Nem a pacsirta szól, a csalogányunk csattog minden éjjel.
- Mi? - kérdeztem. Siri majdnem tizenhat éves volt. Én tizenkilenc. De Siri ismerte a könyvek lassú
ritmusát, s a színház ütemét. Én csak a csillagokat ismertem.
- Ne félj, ifjú Hajós - suttogta, és maga mellé húzott. -Csak egy öreg Tom sólyom vadászik. Ostoba
madár. Jöjj vissza,
A Los Angeles Hajós!
ebben Jöjj vissza,
a pillanatban úgyMerin!
döntött, hogy a horizont fölé emelkedik, s nyugat felé lebeg,
keresztül a Maui-Covenant furcsa konstellációin, Siri világán, mint a parázs, amikor felkapja a szél.
Mellette feküdtem, s a remek Hawking hajtómvel felszerelt rotahajó mködését magyaráztam neki,
melyen megcsillantak a magasból rásüt nap sugarai, keresztül hatolva a fejünk felett lebeg éj
sötétjén, s közben kezem egyre lejjebb siklott lágy testén. Bre bársonyos tapintású volt,
elektromossággal teli, s egyre gyakrabban éreztem leheletét a vállamon. Fejem vállára hajtottam,
kusza, édes parfüm illatú hajához.
- Siri - ejtem ki nevét, ezúttal nem önkéntelenül. Odalent, a hegygerinc és a fehér sírbolt árnyéka
alatt, a tömeg ácsorog, kavarog. Türelmetlenül várnak rám. Azt akarják, hogy felnyissam a sírboltot,
hogy belépjek, és magamra maradjak a hvös, néma ürességgel, amely elfoglalta Siri meleg
jelenlétének
megnyithassákhelyét. Azt akarják, hogy
a térkapu-portálokat, búcsút vegyek tle,
és csatlakozhassanak hogy végrevárakozó
a Hegemónia elkezdhessék a szertartást,
Világhálójához.
A pokolba vele! És a pokolba velük is!

Kihúzok a sn sztt füzikef l egy indát, rágcsálom az édes hajtást, s a horizontot kémlelem, a
vándorló szigetekre várva. A reggeli napfényben az árnyékok még mindig hosszúra nyúlnak. Még
fiatal az id. Itt ülök még egy darabig, s emlékezek.
Emlékezek Sirire.
Amikor elször Amikor
szín tollakkal. láttam Sirit egy...hogy
levette, mi is?... madár volt,
csatlakozzon azt hiszem.
a raceem Valamia álarcféle
quadrillhez, volt megcsillant
fáklya fénye rajta, élénk
sötét, aranybarna hajfürtjein. Ki volt pirulva, arca lángolt, és még a zsúfolt legeln keresztül is
láttam riadt, zöld szemét, melyek úgy elütöttek az arcán és a haján ragyogó nyári h ségtl. A
Fesztivál éjszakája volt. A fáklyák táncoltak és ragyogtak a kikötn túlról jöv szelll, s a fuvola
hangját, mely az elhaladó szigeteknek szólt a hullámtör  tetejér l, csaknem teljesen elnyomta a
hullámok és a szélben csattogó lobogók zaja. Siri majdnem tizenhat éves volt, s szépsége
fényesebben ragyogott az összes fáklya fényénél, mely a sokasággal teli teret övezte. Utat törtem
magamnak a táncoló tömegben, és hozzá léptem.
Nekem mindez öt éve volt. Kettnknek több mint hatvanöt. Mintha csak tegnap lett volna.
Ez így nem jó.
Hol is kezdjem?
- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk csajozni, kölyök? - szólalt meg Mike Osho. Alacsony volt,
köpcös, az arca pedig úgy festett, mint egy jól sikerült Buddha karikatúra. Mike akkoriban olyan volt
számomra, mint egy isten. Mindannyian istenek voltunk; hosszú életek, ha nem is halhatatlanok, és
jól kerestünk, ha nem is istenien. A Hegemónia beválasztott minket az egyik kvantum-ugrásos
rotahaj ójának legénységébe, hogyan is lehettünk volna mások, mint istenek? Csak éppen Mike, a
zseniális, fürge észjárású, tiszteletlen Mike, egy kicsit öregebb volt, és egy kicsit feljebb
helyezkedett el a fedélzeti panteonban, mint az ifjú Merin Aspic.
- Hah! Nulla a valószínsége - feleltem.
Éppen a térkapu személyzetével együtt eltöltött húszórás szolgálat után sikáltuk a padlót. A
munkások elrepítése az általuk választott szingularitás pontokra, jó százhatvanhárom ezer
kilométerre a Maui-Covenanttól sokkal kevésbé bvölt el minket, mint a négyhónapos ugrás a
Hegemónia terébl. Az út C-plusz része alatt mi voltunk a f specialisták; negyvenkilenc
rhajószakért, amint jó kétszáz ideges utast terel. Az utasok most felvették szkafandereiket, minket
pedig megdicsült ka- mionsof rökké fokoztak le, miközben az épít személyzet azzal birkózott,
hogy visszaszorítsa a testes, szigetel szingularitás gömböt a helyére.
- Nulla a valószínsége - ismételtem. - Hacsak a lentiek nem építettek egy bordélyházat arra a
karanténszigetre, amit tlük bérlünk.
- Fenét építettek - vigyorgott Mike. Közelgett a háromnapos, bolygón eltölthet eltávunk, de Singh
parancsnok eligazításaiból és hajózó társaink dörmögésébl megtudtuk, hogy eltávunkat a bolygón
kizárólag egy, a Hegemónia irányítása alatt lév, hétszer négy mérföldes szigeten tölthetjük. Ez még
csak nem iscsúcs
vulkanikus tartozott
voltazok közé a mozgó
az egyenlít szigetekOttközé,
közelében. amelyekr
azután igazi gravitációra
l annyit hallottunk, pusztánmeg
számíthattunk, egy
szüretien levegre és igazi ételekre, nem pedig szintetikus utánzatokra. De arra is számítanunk
kellett, hogy a Maui-Covenant telepeseivel kizárólag a vámmentes üzlet helyi mtárgyakat árusító
személyzetén keresztül érintkezhetünk. És még azok is a Hegemónia kereskedelmi szakemberei
voltak. Társaink közül sokan töltötték eltávjukat a Los Angelesen.
Hyperion - II.
- Akkor honnan szerzünk magunknak csajokat, Mike? A telepesek a tiltott területen maradnak, amíg
a térkapu nem mködik. Az meg még vagy hatvan év, helyi id szerint. Vagy a spincompos Megr  l
beszélsz?
- Tarts velem, kölyök - mondta Mike. - Aki keres, az talál. Mike-kal tartottam. Csak öten voltunk a
leszállóegységben.
Számomra mindig élményt jelentett bolygókörüli pályáról egy igazi világ atmoszférájába zuhanni.
leg egy olyan világéba, amely annyira hasonlít a Régi Földre, mint a Maui-Covenant. Meredten
bámultam a bolygó kékes-fehér hegyvonulatait, egészen addig, amíg a tengerek lekerültek, mi pedig
a légkörbe értünk, megközelítve a bolygó szürkületi határvonalat, lágyan suhanva a hangsebesség
háromszorosával.
Akkor istenek
Siri teste voltunk.
mindig De idnként
lenygözött. Akkor, még
ott az isteneknek is le Három
a szigetvilágban. kell szállniuk magasan
hét abban lév trónjaikról.
a hatalmas, himbálózó
faházban, a hullámzó favitorlák alatt, a delfin terelkkel, melyek iszonyatos iramban haladtak, a
trópusi napfény csodával töltötte meg az estét, a csillagok baldachinként ragyogtak éjjelente, és saját
sodródásunkat ezernyi foszforeszkáló örvény jelezte, melyek a magasban lév konstellációkat
tükrözték vissza. És mégis, Siri teste az, amire emlékszem. Valamiért - szégyellségböl, vagy a
külön eltöltött évek miatt - mindig kétrészes fürdruhát viselt a szigetvilágban eltöltött els napjaink
alatt, s melleinek fehér részei, s hasának alsó része nem barnult le egészen, amíg vele voltam.
Emlékszem, milyen volt elször. Háromszögek a holdfényben, amint fekszünk a puha f  ben Firstsite
kiköt je felett. Selyemnadrágján ottmaradt a füzikef  lenyomata. Akkori erkölcsössége gyermeki
volt, egy kicsit tétovázott valami miatt, amit túl korán kapott. És a büszkesége. Ugyanaz a
büszkeség, amely kés bb megengedte neki, hogy lenézzen Dél-Tern Hegemóniai Konzulátusának
lépcsir l a feldühödött szeparatista cscselékre, s megszégyenülten küldje ket haza.
Emlékszem az ötödik zuhanásomra, Negyedik Újraegyesülésünkre. Ez egyike volt azon
alkalmaknak, amikor sírni láttam. Hírneve és bölcsessége akkorra már szinte királyi volt. Négyszer
választották be a Nagy Gylésbe, s a Hegemónia Tanácsa is hozzá fordult tanácsért és útmutatásért.
Úgy viselte függetlenségét, mint királyi palástot, s vad büszkesége soha azeltt nem lángolt oly
fényesen. Ám, amikor egyedül maradtunk a dél-fevarone-i k villában,  volt az, aki elfordult.
Nyugtalanított, s megrémisztett ez az er s idegen, de Siri volt az - az egyenes és büszke tekintet
Siri, aki arcát a fal felé fordította, és könnyek között mondta:
- Menj el! Menj el innen, Merin! Nem akarom, hogy így láss. Megvénültem, er tlen lettem és
görnyedt. Menj el!
Bevallom, hogy akkor durva voltam vele. Bal kezemmel megragadtam csuklóit - akkora er vel,
mely még engem is meglepett - és egyetlen mozdulattal letéptem selymes köntösének elüls részét.
Megcsókoltam, vállát, nyakát, a feszes hasán lév ráncok elhalványult árnyékát, s azt a forradást a
combján, amelyet a siklóbalesetben szerzett, amikor még vagy negyven évvel fiatalabb volt.
Megcsókoltam szül haját, s valaha sima arcának ráncait. Megcsókoltam könnyeit.
- Jézusom, Mike, ez biztos, hogy törvényellenes! - mondtam, amint barátom kihúzta hátizsákjából a
repülsznyeget. A 24l-es szigeten voltunk. Ilyen romantikus nevet adtak a Hegemónia kereskedi
ennek a sivár, vulkanikus szégyenfoltnak, amelyet eltávozásaink úti céljául kijelöltek. A 24l-es
sziget alig ötven kilométerre volt a telepesek legrégibb településétl, de akár ötven fényévnyire is
lehetett volna. Egyetlen hazai hajó sem futhatott be a kiköt be, amíg a Los Angeles legénységének
tagjai,
néhány vagy a térkapunósdi
mködképes dolgozó
siklója,munkások itt tartózkodtak.
de megállapodtak A Maui-Covenant
abban, hogy telepeseinek
nem fogják használni ket.volt
A
hálótermeken, a strandon és a vámmentes üzleten kívül kevés dolog érdekelt minket, Hajósokat.
Egyszer, majd ha az utolsó alkatrészt is behozza a Los Angeles a rendszerbe, és elkészül a térkapu, a
Hegemónia tisztviseli kereskedelmi és idegenforgalmi központot csinálnak a 24l-es szigetbl.
Addig csak egy primitív hely marad, egyetlen leszállóhálóval, az itt található fehér k l készült
épületekkel és néhány unatkozó karbantartóval. Mike háromnapos túrázásra írta ki magát és engem,
a kis sziget legmeredekebb és legnehezebben megközelíthet végére.
- Az Isten szerelmére, én nem akarok túrázni - mondtam. -Inkább itt maradok a Los Angelesen és
rákapcsolódok egy stimszimre.
- Fogd be, és gyere utánam! - válaszolta Mike, és én, mint a panteon alsóbbrend tagja, aki egy
idsebb és bölcsebb
mely emelkedn istenséget
felfelé, követ,
szúrós ágú befogtam
bozóton és követtem.
keresztül vezetett, Kétórás
elértünk meger ltet gyaloglás
egy lávanyíláshoz, pár után,
száz
méterre a megtör  hullámok felett. Egy jórészt trópusi világ egyenlít jének közelében voltunk, ám
ezen a párkányon süvített a szél, nekem pedig vacogott a fogam. A lemen nap elmosódott vörös folt
volt a nyugaton tornyosuló sötét felhk között, és nekem egyetlen porcikám sem kívánt a szabad ég
alatt lenni, amikor az éj leszáll.
- Gyere! - mondtam. - Menjünk szélvédett helyre, és rakjunk tüzet! Nem tudom, hogy a francba
fogjuk felállítani
Mike leült, a sátrat egy
és rágyújtott ezeken
szálafüves
köveken.
cigarettára.
- Nézz bele a zsákodba!
Egy pillanatig haboztam. A hangja kifejezéstelenül csengett, de ez a hang a mókamester színtelen,
semleges hangja volt, amit mindig a hidegzuhany követett. Leguggoltam és matatni kezdtem a nylon
hátizsákban. Nem volt benne semmi, csak a jó öreg folyékonyhab kockák, hogy ne látsszon üresnek.
A kockák és egy bohócjelmez maszkkal, meg csengs bohóccipvel.
- Te... ez egy... megrültél, te barom? - hadartam. Rohamosan sötétedett. Úgy tnt, a vihar talán
elkerül minket, és déli irányba fordul. Odalent a hullámok hangja fülsért volt, olyan mint egy éhes
vadállaté. Ha tudtam volna, hogyan jussak vissza a kereskedelmi táborhoz, esetleg meggondoltam
volna, hogy otthagyjam Mike Osho maradványait, hogy odalent a halak lakjanak jól vele.
- És most nézd meg, mi van az én zsákomban! - mondta. Mike kiborított néhány folyékonyhab
kockát, azután kivett
egy pár ékszert, amelyhez hasonlót a Renessaince Vectoron készítenek, egy tehetetlenségi iránytt,
egy lézertollat, amelyet lehet, hogy a hajó biztonságijai rejtett fegyvernek neveznének, egy újabb
bohócjelmezt - egy sokkal gömbölydedebb alakú férfira szabták - és egy repülsznyeget.
- Jézusom, Mike! - mondtam, miközben kezemet végigfuttattam a régi sznyeg finom mintáin -, ez
biztosan törvényellenes.
- Én nem láttam egyetlen vámtisztet sem - vigyorgott Mike. - És er sen kétlem, hogy a helyieknek
lennének közlekedés ellenrz egységeik.
- Igen, de... - teljes hosszában kiterítettem a sznyeget. Egy méternél valamivel szélesebb volt, és
úgy két méter hosszú. A nemes anyag egy kicsit megkopott az idk során, de a repülszálak most is
olyan fényesen csillogtak, mint a frissen öntött réz. - Hol szerezted? - kérdeztem. - M ködik még
egyáltalán?
- A Gardenen - felelte Mike, és begyömöszölte az én bohócjelmezemet és a többi cuccot a
hátizsákjába. - Mködik.
Több mint egy évszázada már, hogy az öreg Vladimír Sholokov, egy emigráns a Régi Földr  l,
lepkegy jt specialista és EM rendszertervez, elkészítette az els repülsznyeget gyönyör 
unokahúgának, aki az Új Földön élt. A legenda szerint a leány nevetségesnek találta a találmányt, de
az évtizedek során ezek a játékok elképzelhetetlenül népszer vé váltak - nem is a gyerekek, sokkal
inkább a gazdag felnttek körében -, egészen addig, amíg a Hegemónia világaiban be nem tiltották
ket. Veszélyes volt a használatuk, rengeteg monomolekuláris, sugárzáselnyel repülszálat
pazaroltak el rájuk;
repülsznyegek az irányítottváltak,
kuriózumokká forgalmú helyeken
melyeket csakszinte lehetetlen volt
esti mesékben, kezelni ket,
múzeumokban és ezért
néhánya
gyarmatosított világban lehetett fellelni.
- Lefogadom, hogy egy vagyonba került -jegyeztem meg.
- Harminc márkába - felelte Mike, és lehuppant a sznyeg közepére. - Az öreg árus a carvneli
piacon azt hitte, hogy értéktelen. Az is... neki. Felvittem a hajóra, feltöltöttem, átprogramoztam
benne az inercia chipeket, és voilá - Mike rácsapott a kusza mintára, mire a sznyeg kifeszült, és
felemelkedett a szikla szélétl mintegy ötven centiméterre.
Hitetlenkedve bámultam.
- Na jó - kezdtem hozzá -, de mi van, ha?...
- Nem fog! - vágott közbe Mike, és türelmetlenül rácsapott a sznyegre a háta mögött. - Teljesen fel
van
ideér.töltve. Értek hozzá. Na, gyere szállj fel, vagy lépj hátra! El akarok indulni, még mieltt a vihar
- De nem hiszem, hogy...

- Na, mi lesz, Merin? Döntsd el, mit akarsz! Nem érek rá. Még egy vagy két másodpercig haboztam.
Tudtam, hogyha
rajtakapnak minket, amint el akarjuk hagyni a szigetet, mindketten repülünk a hajóról. Pedig nekem
a hajózás volt az életem. Akkor döntöttem így, amikor elfogadtam a nyolc küldetésr l szóló Maui-
Covenant-i szerzdést.minket
csak visszavinnének Mi több, kétszáz fényévnyire
a Hegemónia és félazugrásévnyire
terébe, már is tizenegy voltam a civilizációtól.
évünkbe kerülne, távolHaa
barátoktól és a családtól. Az idveszteség visszavonhatatlan.
Felmásztam Mike mellé a lebeg repülsznyegre. Kettnk közé préselte a hátizsákot, közölte
velem, hogy kapaszkodjak, azután megérintette a repülmintákat. A sznyeg öt méternyire
emelkedett a sziklaperem fölé, hirtelen balra dlt, majd kiltt az idegen óceán felett. Háromszáz
méternyire alattunk a hullámok fehéren csapdostak az egyre növekv homályban. Magasabbra
emelkedtünk a tajtékzó víz fölött, és észak felé siklottunk, bele az éjszakába.
Néha ilyen másodpercnyi döntések határozzák meg az ember egész jöv jét.
Emlékszem a beszélgetésünkre Sirivel a Második Újraegyesülésünkkor, röviddel azután, hogy
elször mentünk el a Fevarone melletti parti villába. A tengerparton sétáltunk. Alón engedélyt
kapott, hogy a városban maradjon Magritte felügyelete mellett. Olyan is volt az egész. Egy kicsit
kényelmetlenül éreztem magam a fiú társaságában. Egyedül szemének tagadhatatlanul ünnepélyes
zöld színe, zavarba ejten ismer s, rövid, sötét tincsei és pisze orra miatt kötdtem hozzá...
kötdtünk hozzá gondolataimban. Ezt vettem rajta észre, meg azt a szinte kaján mosolyt az arcán,
melyet Siri ell rejtett el, amikor megszidta. Túlságosan cinikus, félrevezet és mesterkélt volt ez a
mosoly egy tízévesnek. Jól tudtam. Azt hittem, ilyesmit csak tanulni lehet, örökölni nem.
- Vajmi keveset tudsz - mondta nekem Siri. Egy pocsolyában gázolt mezítláb. Idl idre felemelt
egy-egy finom héjú vadászkürt kagylót, megnézte, nincs-e megrepedve, majd visszaejtette az iszapos
vízbe.
- Jó kiképzést kaptam - feleltem.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy jó kiképzést kaptál -mondta Siri. - Tudom, hogy képzett vagy,
Merin. De vajmi keveset tudsz.
Ideges voltam és nem tudtam, hogyan reagáljak. Lehajtott fejjel mentem tovább. Kiástam egy fehér
lávakövet, és messzire hajítottam. A keleti horizonton zivatarfelhk tornyosultak. Azon kaptam
magam, hogy szeretnék újra a hajón lenni.
Ezúttal nehezen szántam rá magam, hogy visszatérjek, és tudtam, hogy hiba volt. Ez volt a harmadik
látogatásom a Maui-Covenanton, Második Újraegyesülésünk, ahogy a költk és az  népe mondta.
Öt hónap híján huszonegy szabvány éves voltam. Siri három héttel azeltt ünnepelte harminchetedik
születésnapját.
- Sok olyan helyen jártam, amit te sohasem láttál - böktem ki végül. Még számomra is
zsémbelnek és gyerekesnek tnt ez a kijelentés.
-másik
Ó, igen!
Sirit?- afelelte
fiatal Siri, és akir
leányt, összecsapta tenyereit.t,
 l a végtelennek Egykilenchónapos
pillanatra, lelkesedésében
karbantartásimegpillantottam
munkálatok alatta
álmodoztam. Azután a kép visszaváltozott a nyers valósággá, s most jól láttam rövid haját, ernyed 
nyakizmait, és az egykor annyira szeretett kezeken feszül inakat. - Olyan helyeken jártál, melyeket
és sosem fogok látni -mondta hirtelen. Hangja ugyanolyan volt. Majdnem ugyanolyan. - Merin,
szerelmem, te már láttál olyan dolgokat, amelyeket én még elképzelni sem tudok. Valószín leg sok
olyan ismerettel rendelkezel a világegyetemr l, amelyek létezésér  l még csak sejtelmem sincs. Ám
vajmi keveset tudsz, drágám.
- Mi a francról beszélsz, Siri? - Leültem egy, a nedves földsáv mellett lév, félig kiálló farönkre,
térdeimet pedig felhúztam, mint egy kerítést, mely közöttünk állt.
Siri nagyokat lépve kijött a pocsolyából, azután letérdelt elttem. Kezemet a kezébe temette, s bár az
enyém
ez az er nagyobb, nehezebb
 nem más, és az
mint azok csontosabb volt, mégis
évek, melyeket éreztem azmeg
nem osztottam övébl
vele.áradó er t. Úgy képzeltem,
- Élned kell ahhoz, hogy igazán megismerd a dolgokat, szerelmem. Alón segített nekem megérteni
ezt. Van valami a gyermeknevelésben, ami feler síti az ember realitásérzékét.
- Hogy érted ezt?
Siri egy pár másodpercig elfordult tlem, s elgondolkodva simította hátra egyik hajtincsét. Bal
kezével er sen fogta két kezemet.
-dolgok
Nemmikor
is tudom
nem-fontosak.
kezdte szelíden. - Azthogy
Nem tudom, hiszem, az ember Ha
fogalmazzak. egyszer csak harminc
az ember elkezdi érezni, hogy a
éven keresztül
olyan termekbe járt, amelyek tele voltak idegenekkel, akkor kevésbé érzi azt a nyomást, mint az, aki
csak fele ennyi id tapasztalatával rendelkezik. Az ember tudja, hogy valószínleg mit tartogat a
terem, és mit tartogatnak a benne lév emberek a számára, s arra számít. Ha az a valami nincs ott,
akkor hamarabb megérzi, és odébb áll. Az ember egyszer en jobban tudja, hogy mi az, ami ott van,
és mi az, ami nincs, és milyen kevés ideje van megtanulni a kett közötti különbséget. Érted, Merin?
Legalább egy kicsit tudsz követni?
- Nem - ráztam meg a fejem.
Siri bólintott, és alsó ajkába harapott. Egy ideig nem szólalt meg. Inkább hozzám hajolt, és
megcsókolt. Ajkai szárazak voltak, és egy kicsit kérdek. Egy pillanatra hátrahúzódtam, látva az
eget mögötte; idre volt szükségem a gondolkodáshoz. De azután éreztem, amint meleg nyelve a
fogaim közé hatol, s becsuktam a szemem. Közeledett a dagály. Kellemes melegség öntött el, ahogy
Siri kigombolta az ingem, éles körmei pedig végigszaladtak mellkasomon. Egy pillanatig nem
történt semmi, azután kinyitottam a szemem, és még láttam, amint fehér ruhájának elején az utolsó
gombokat kigombolja. Mellei nagyobbak voltak, mint amire emlékeztem, és nehezebbek is, bimbói
szélesebbek és sötétebbek. Megcsapott minket a hvös szél, én lehúztam válláról a ruhát, s
magamhoz vontam, míg felstestünk egymáshoz nem tapadt. Lecsúsztunk a farönkr l a meleg
homokra. Még közelebb húztam magamhoz, miközben végig azon járt az eszem, hogyan hihettem t
az er sebbnek. A bre sós íz volt.
Siri kezei segítettek nekem. Rövid haja a fehér fához, a fehér pamuthoz és a homokhoz simult.
Szívem hevesebben vert, mint a hullámok.
- Érted már, Merin? - suttogta néhány pillanattal azután, hogy melegsége összekötött minket.
- Igen - suttogtam vissza. Pedig nem így volt.
Mike kelet fell Firstsite felé irányította a repülsznyeget. Az út a sötétben egy órán át tartott, s én
jórészt egész id alatt a szél ell húzódoztam, arra várva, hogy mikor tekeredik össze alattunk a
sznyeg, s mikor zuhanunk a tengerbe. Még legalább fél óráig repültünk, mire megláttuk az els
mozgó szigetet. Hullámzó favitorláikkal a vihar ell száguldva, a szigetek végtelennek t sora déli
táptalajuk fell vitorlázott felfelé. Sok közülük fényesen ki volt világítva, tele volt aggatva színes
lámpásokkal és pókháló vékonyságú világító szövettel.
- Biztos, hogy erre kell menni? - kiáltottam.
- Igen! - kiáltott vissza Mike. Nem fordult hátra. Hosszú, fekete haját az arcomba vágta a szél.
Idnként
megnézte az iránytt, és egy kicsit módosította az irányt. Talán egyszer  bb lett volna követni a
szigeteket. Elmentünk az egyik mellett - egy majdnem fél kilométer hosszú sziget mellett - s
megpróbáltam kivenni a részleteit, de a foszforeszkáló örvényeket leszámítva sötét volt. Sötét alakok
szelték át az opálos hullámokat. Megveregettem Mike vállát és a foltok felé böktem.
- Delfinek! - kiáltotta. - Nem emlékszel? Ez az egész kolónia err l szól. A Hedzsra alatt egy rakás
jótét lélek meg akarta menteni az összes tengeri emlst a Régi Földr l. Nem jött nekik össze.
Még oda akartam kiáltani egy kérdést, de ekkor feltnt egy földnyelv, s vele együtt Firstsite kiköt je.
Azeltt azt hittem, a Maui-Covenant felett fényesen ragyognak a csillagok. Azt hittem, a vándorló
szigetek hivalkodó színeikkel emlékezetre méltóak. De Firstsite, a kiköt és a hegyek rejtekében
megbúvó város, örömtzként lángolt az éjszakában. Ragyogása egy fáklyahajóra emlékeztetett,
amely sajátegy
volt, mint plazma
fehérnováját egy összeroskadt
épületekbl gázóriásméhkas;
kirakott, ötemeletes sötét pereme elé porlasztotta.
mindegyiket A város
meleg fénnyel olyan
ragyogó
lámpások világították meg belülr  l, és számtalan fáklya kívülr  l. Maga a vulkanikus sziget fehér
lávak zete is világítani látszott a város fényeitl. A városon túl sátrak, pavilonok, tábortüzek, f 
tüzek és hatalmas, halottéget máglyák izzottak, túl nagyok ahhoz, hogy mködjenek, túl nagyok
bármihez, kivéve ahhoz, hogy a visszatér  szigeteket üdvözöljék.
A kiköt tele volt hajókkal: hánykolódó katamaránokkal, melyek árbocain kolompok lógtak, nagy
test,
sekélylapos aljú egyik
vizében lakóhajókkal,
kikötlmelyeket kizárólag
a másikig arravelük,
kússzanak építettek, hogyazonban
melyek a csendes, egyenlíti
aznap tenger
éjjel büszkén
ragyogtak a rajtuk világító szalagoktól, aztán néhány óceánjáró jachttal, melyek olyan fényesek és
olyan fürgék voltak, mint a cápák. A harapófogó alakú kiköt szirtjének végén világítótorony állt,
mely sugarait messzire szórta a tenger felett, megvilágítva hullámot és szigetet, majd visszasöpörte
fényét, hogy a hajók és emberek színes kavalkádjára vethesse.
Még két kilométer távolságból is lehetett hallani a zajt. Tisztán ki lehetett venni az ünneplés
hangjait. A kiáltások és az állandó hullámverés zaján túl jól lehetett hallani Bach egyik
fuvolaszonátáját. Kés bb tudtam meg, hogy ezeket az üdvözl dallamokat hidrofonokkal
továbbították az Átjáró Csatornákhoz, ahol delfinek ugrándoztak és ficánkoltak a zenére.
- Úristen, Mike, honnan tudtad, hogy mi van itt?
- Kikérdeztem a hajó központi számítógépét - felelte Mike. A repülsznyeg jobbra billent, hogy
távol tartson minket a hajóktól és a világítótorony fénynyalábjától. Azután visszakanyarodtunk
Firstsite-tól északra, egy talpalatnyi sötét földdarab felé. Hallottam az elttünk lév sekély vízen a
hullámok lágy zúgását. - Minden évben megtartják ezt az ünnepet - folytatta Mike -, de ez a mostani
éppen a százötvenedik. Már három hete tart a buli, és még két hét van hátra belle. Ebben a világban
összesen csak vagy száz ezer telepes lakik, Merin, és lefogadom, hogy a társaságnak legalább a fele
itt tombol.
Lassítottunk, óvatosan közeledtünk, azután egy kiálló sziklán landoltunk a tengerpart közelében. A
vihar dél felé haladva elkerült minket, ám a fel-felvillanó villámok és a közeled szigetek távoli
fénye bevilágította a horizontot. Felettünk a csillagok nem halványultak el Firstsite ragyogásától. A
leveg itt melegebb volt, s a szell orchideák illatát hozta felénk. Összetekertük a repülsznyeget,
és sietve magunkra öltöttük bohócjelmezeinket. Mike b zsebeibe csúsztatta lézertollát és az
ékszereket.
- Azok meg mire kellenek? - kérdeztem, miközben egy nagy k  alá rejtettük a hátizsákot és a
sznyeget.
- Ezek? - kérdezett vissza Mike, s meglóbálta az egyik renessaince-i nyakláncot. - Ez itt pénz arra az
esetre, ha valakinek meg kellene nyerni a kegyeit.
- A kegyeit?
- A kegyeit - ismételte Mike. - Ezek itt ajándékok a hölgyeknek. Egy kis pihenés a fáradt utazóknak.
És a csajodnak, kölyök.
- Ó! - feleltem, és megigazítottam az álarcomat meg a csörgsipkámat. A csengettyk lágyan
csilingeltek
- Nyomás!az éj sötétjében.
- mondta Mike. - A végén még lemaradunk a javáról. - Bólintottam, és követtem. A
csengettyk csilingeltek, mi pedig utunkat a várakozó fények felé vettük, a köveken és a bozóton
keresztül.
Itt ülök a napfényben, és várok. Nem vagyok igazán biztos abban, hogy mire. Hátamon érzem az
egyre növekv meleget, amint a reggeli nap sugarai visszaver dnek Siri sírjának fehér sírboltjáról.
Siri sírboltja?
Nincsenek felhk az égen. Felemelem a fejem, és hunyorogva kémlelem az eget, mintha a légkörön
keresztül megpillanthatnám az LA-t és az újonnan elkészült térkaput. De nem látom. Az egyik felem
tudja, hogy még nem emelkedtek fel. Az egyik felem másodpercre pontosan tudja, hogy a hajó és a
térkapu mikor éri el a zenitet. Az egyik felem nem akar err l tudomást venni.
Siti, ezt kell tennem?
Hirtelen meghallom a zászlók hangját, amint nádjaikon megmozdulnak, ahogy a szél beléjük
kapaszkodik. Inkább érzem, mint látom a várakozó sokaság nyugtalanságát. Legutóbbi leszállásom,
azaz Hatodik Újraegyesülésünk óta most elször tölt el a fájdalmas szomorúság. Nem, ez még nem
az, csak maró bánat, mely nemsokára fájdalommá n. Éveken át némán beszéltem Sirihez,
kérdéseket formáltam elkövetkez beszélgetéseinkhez, és most hirtelen belém hasít a rideg
felismerés,
üresség. hogy soha többé nem fogunk leülni, hogy beszélgessünk. Lassan nni kezd bennem az
Engedjem megtörténni, Siri?
Nincs válasz, csak a tömeg er söd moraja. Még néhány perc, és ideküldik Donéit, kisebbik fiamat,
aki még életben van, vagy leányát Lirát és a bátyját, hogy sürgessenek. Elhajítom a füzikehajtást,
melyet eddig rágcsáltam. A horizonton mintha feltnne egy árny. Felh lehet. Vagy talán az els
sziget, melyet az ösztön és a tavasz hajt észak felé, hogy visszatérjen az egyenlít  sekély vízéhez.
Nem számít.
Siri, ezt kell tennem?
Nincs válasz, és fogytán az id.
Siri néha olyan nemtör dömnek tnt, hogy belebetegedtem. Nem tudott semmit életemnek arról a
felér l, melyet tle távol éltem. Kérdezett ugyan felle, de néha azon tdtem, vajon tényleg
kíváncsi volt-e a válaszaimra. Hosszú órákon át meséltem neki a rotahajók csodálatos fizikájáról, de
úgy tnt, nem értette igazán. Egyszer, amikor nagy hévvel magyaráztam neki a Los Angeles és az
si hajók közötti különbséget, Siri legnagyobb megdöbbenésemre azt kérdezte:
- De az seimnek miért kellett nyolcvan év ahhoz, hogy ideérjenek, ha neked ez százharminc nap
alatt sikerült? -Semmit sem értett meg.
Siri érzékét a történelemhez még jóindulattal is csak szánalomra méltónak lehetett nevezni. Úgy
tekintett a Hegemóniára és a Világhálóra, mint ahogy egy gyermek tekint a mítoszok kellemes, ám
meglehetsen ostoba fantáziavilágára; ez a közöny már-már az rületbe kergetett.
Siri mindent tudott a Hedzsra korai idszakáról - legalább is ami a Maui-Covenantra és a telepesekre
vonatkozott -, és idnként elbvöl, ódon apróságokkal vagy szólásokkal állt el, de semmit sem
tudott a Hedzsra utáni valóságról. Olyan nevek, mint a Garden és a Kitaszítottak, a Renessaince és a
Lusus vajmi keveset jelentettek a számára. Említhettem neki Salmud Brevyt, vagy Horace Glennon-
Height tábornokot, de abszolút semmi nem jutott az eszébe róluk, és semmilyen reakciót nem
váltottak ki belle. Semmilyet.
Amikor utoljára láttam Sirit, hetven szabvány éves volt. Hetven éves volt és mégis, soha nem hagyta
el a világát, nem használta a fatline-t, nem ivott más alkoholt, csak bort, soha nem találkozott
empátiasebésszel, nem lépett keresztül térkapu-portálon, nem szívott füvet, nem vetette magát alá
génmanipulációnak, nem kapcsolódott stimszimre, nem járt iskolába, nem kapott gyógyszeres RNS
kezelést, nem hallott a zen gnoszticizmusról, se a Shrike Egyházáról, nem repült
semmilyenjármvel, csak a családja ócska Vikken siklójával.
Siri senkivel
Az Els nem szeretkezett, történt,
Újraegyesülésünkkor csak velem. Legalábbis
amikor nekem ezt
a szigetvilágban mondta.
voltunk, És én
hogy Sirihittem
elvitt neki.
a delfinekkel
beszélgetni. Felkeltünk, hogy megnézzük a hajnalhasadást. A faház legmagasabb szintje tökéletes
helynek bizonyult arra, hogy végignézzük, amint a keleti égbolt elsápad és reggellé halványul. A
pehelyfelhk fodrai rózsaszínvé váltak, a tenger pedig megolvadt a lapos horizont felett lebeg nap
sugaraitól.
- Menjünk úszni! - mondta Siri. Brét végigsimította a gazdag, vízszintes fény, négy méteres
árnyékot vetve a padozat deszkáin.
- Túl fáradt vagyok hozzá - feleltem. - Majd kés bb. - Jóformán egész éjjel ébren voltunk.
Beszélgettünk, szeretkeztünk, beszélgettünk és újra szeretkeztünk. A reggeli ver fényben üresnek
éreztem magam, és egy kicsit émelyegtem. A sziget finom mozgása, most örvénylnek tnt alattam,
úgy éreztem magam, mint a részeg, aki elveszítette a kapcsolatot a gravitációval.
- Nem. Most menjünk! - makacskodott Siri, és megragadta a kezem, hogy magával húzzon. Akkor,
az Els Újraegyesüléskor, Siri huszonhat éves volt, de impulzív viselkedése arra a tinédzser Sirire
emlékeztetett, akit a Fesztiválról vittem magammal tíz hónappal azeltt. Mély, feszélyezetlen
nevetése semmit sem változott. Zöld szemei éppen olyan szúrósak lettek, amikor türelmetlen volt.
Hosszú, s, aranybarna haja is ugyanúgy csillogott. De teste érettebb volt, megtelt egy ígérettel,
amelyr  l azeltt
kislányosak. csak szegélyezték,
Szeplk említést tettünk. Mellei
melyek alatt még
a brmindig
olyan feszesek és hogy
fehér volt, teltek látni
voltak, szintea
lehetett
halványkék vénák hálóját. De valahogy mások voltak, mint azeltt.  is más volt.
- Jössz, vagy inkább tovább bámulsz magad elé? - kérdezte Siri. Leértünk a legalsó szintre, és Siri
ledobta kaftánját. Kis hajónk még mindig a dokk mellett ringott. Fejünk felett a sziget favitorláit
lassan kifeszítette a reggeli fuvallat. Az elmúlt néhány nap alatt Siri ragaszkodott hozzá, hogy
fürdszalagot vegyünk magunkra. Most nem volt rajta egy sem. Mellbimbói feszesen álltak a h vös
szélben.
- Nem maradunk le? - kérdeztem, a csapkodó favitorlákra hunyorogva. Azeltt mindig megvártuk a
déli szélcsendet, amikor a sziget még mindig a vízben volt, a tenger pedig tükörként ragyogott. Most
az orrvitorla indái kezdtek megfeszülni, ahogy a vastag levelekbe belekapott a szél.
- Ne butáskodj! - mondta Siri. - Akármikor elkaphatunk egy gyökeret, és azon visszajöhetünk. Vagy
egy indát. Gyere! - Felém dobott egy ozmózismaszkot,  pedig feltette a sajátját. Az áttetsz
hártyától olajosan fénylett az arca. Kaftánja zsebébl elvett egy vastag medált, és a nyakára
helyezte. Brén a fém sötéten, nyugtalanítóan csillogott.
- Az mi? - kérdeztem.
Siri nem vette le az ozmózismaszkot, hogy válaszoljon. Helyükre tette a kommunikációs szálakat a
nyakán, és a kezembe nyomta a füldugókat. Repedt fazék hangja volt.
- Tolmácskorong - mondta. - Azt hittem, ismersz minden ilyen kütyüt, Merin. Aki utoljára ér be, az
a tengeri uborka! -Egyik kezével mellkasához nyomta a korongot, s lelépett a szigetr l. Láttam
feneke halvány gömbjeit, miközben  piruettezett, egyre mélyebbre rúgva magát. Másodpercekkel
kés bb csak egy elmosódott fehér folt volt a mélyben. Feltettem a maszkom, feszesre húztam a
kommunikációs szálakat, és a tengerbe léptem.
A sziget alulról olyan volt, mint egy sötét folt egy kristály fény  mennyezeten. Óvakodtam a vastag
tápláló indáktól, pedig Siri részletesen elmagyarázta, hogy semmi sem érdekli ket, ami nagyobb a
planktonoknál, melyekre most is úgy tapadt a nap fénye, mint por az elhagyott bálteremre. A több
száz méter hosszú oldalsó gyökerek göcsörtös cseppkövekkén nyúltak le a lila mélységbe.
A sziget mozgott. Láttam az indák finom fibrillációját, amint a sziget után lebegtek. Felettem, úgy
tíz méterre, a fény megcsillant az egyik örvényen. Egy pillanatra fuldokolni kezdtem, a maszkból
kiáramló gél kiszorította bellem a levegt, csakúgy, mint ahogy minden bizonnyal a víz is tette
volna, de azután ellazultam, és a leveg szabadon áramlott a tüdmbe.
- Mélyebbre, Merin! - csendült fel Siri hangja. Pislogtam - olyan volt, mint egy lassított felvétel,
mert
maszka közben szemeim felett megváltoztatta alakját -, és megpillantottam a húsz méterrel
mélyebben lév Sirit, amint egy gyökérbe kapaszkodva, könnyedén siklott a hidegebb, mélyebb
áramlatok fölött, ahová nem ért el a fény. Az alattam lév, több ezer méter mély vízre gondoltam,
meg azokra az ismeretlen dolgokra, amelyeket a telepesek még nem fedeztek fel, s amelyek odalent
bújhattak meg valahol. A sötétségre gondoltam, meg a mélységre, s herezacskóm akaratlanul
megfeszült.
- Gyere le! - Siri hangja olyan volt, mint egy bogár zümmögése. Megfordultam és beletapostam a
vízbe. A felhajtóer  itt nem volt olyan nagy, mint a Régi Földön, de azért er lködnöm kellett, hogy
mélyebbre merülhessek. A maszk kiegyenlítette a nitrogénszintet és valamelyest csökkentette a
mélységérzetet, de még így is éreztem a testemre és füleimre nehezed nyomást. Végül
abbahagytam
magam. az úszást, megragadtam, egy gyökeret, és er teljes mozdulatokkal Siri szintjére húztam
Egymás mellett lebegtünk a félhomályban. Siri olyan volt, mint egy látomás, hosszú haja mélyvörös
felhként örvénylett, testének halvány vonalai világítottak a kékes-zöld fényben. A felszín
lehetetlenül távolinak tnt. A sodor egyre szélesed „V" alakja, és az indák sokaságának sodródása
azt jelezte, hogy a sziget most gyorsabban haladt, gondtalanul, újabb táptalajok, távoli vizek felé.
- Mi vagyunk a... - kezdtem hozzá.
-trillázás
Ssss! és
- intett csendre
füttyszó Siri. A medálját
és dorombolás babrálta. kiáltás.
és visszhangzó Azután Ameghallottam ket: megannyi
mélységet hirtelen sikítás
furcsa zene és
töltötte
meg.
- Jézusom! - motyogtam, és mert Siri a kommunikátorainkat a fordítókorongra állította, a szó
értelmetlen sípolássá és dudálássá alakult.
- Hello! - mondta Siri, s a lefordított köszönés máris visszhangzott a fordítóból; mint egy sebesen
repül madár hívó szava, mely ultrahanggá vékonyodik.
- Hello! - szólalt meg ismét.
Percek teltek el, mire a delfinek megjelentek. Elsiklottak mellettünk; meglepen nagyok voltak,
ijeszten nagyok, brük simának és izmoktól duzzadónak tnt a bizonytalan fényben. Az egyik nagy
egy méternyire úszott el mellettünk, s csak az utolsó pillanatban fordult el, úgyhogy fehér hasa
falként hajlott meg elttünk. Láttam, amint sötét szemeit forgatva engem méreget, miközben
elfordul. Farokuszonyának egyetlen csapása olyan er s örvényt kavart, amelybl azonnal
következtetni tudtam az állat erejére.
- Hello! - szólt Siri, de a sebesen száguldó alak köddé vált, és hirtelen csönd lett. Siri kikapcsolta a
fordítókorongot. -Akarsz hozzájuk beszélni? - kérdezte.
- Persze. - Nem voltam biztos a dolgomban. Több mint három évszázadnyi er  feszítés sem
bizonyult elegendnek ahhoz, hogy sor kerülhessen ember és tengeri emls párbeszédére. Mike
egyszer azt mesélte nekem, hogy a Régi Föld árváinak e két csoportja túlságosan különböz volt, a
közös beszédtéma pedig meglehetsen kevés. A Hedzsra eltti kor egyik szakért je azt írta, hogy
delfinekhez beszélni éppen annyira értelmetlen, mint egy egyéves csecsemhöz. Rendszerint
mindkét fél élvezte a párbeszédet, mely igazából csak látszatra volt az, mert a végén egyik fél sem
lett semmivel sem okosabb. Siri újra bekapcsolta a fordítókorongot.
- Hello! - szólaltam meg.
Újabb percnyi csend következett, azután füldugóink zümmögni kezdtek, míg a tenger sikító
jajveszékeléssel telt meg.
távolság/nem uszony/hello-hang?/pillanatnyi pul-
zus/körözni engem/vicces?
- Mi a fene? - kérdeztem Sirit, s a fordítókorong trillázva tolmácsolta kérdésemet. Siri vigyorgott
ozmózis maszkja alatt.
Újra próbálkoztam.
- Hello! Üdv az... izér  l... a felszínr  l. Hogy vagytok?
A nagy mint
vízben, hím ahogy
- szerintem hím volna,
én tudtam volt - ha
torpedóként száguldott
nem felejtettem volnafelénk. Tízszer
el aznap gyorsabban
úszólábakat úszott
felvenni. Egya
pillanatra azt hittem, hogy nekünk akar jönni, ezért felhúztam mindkét térdem, és er sen
megmarkoltam a gyökeret. Azután elúszott mellettünk, s a felszín felé siklott levegért, magas
hangon sivítva, s olyan hatalmas örvényt kavarva, melytl mindketten megpördültünk.
nem uszony/nem élelem/nem úszni/nem játszani/nem vicces. Siri kikapcsolta a korongot, és
közelebb lebegett. Lágyan megérintette vállamat, miközben jobb kezemmel végig a gyökérbe
kapaszkodtam. Lábaink összeértek, együtt sodródtunk a meleg vízben. Egy apró, bíborszín
amazonhal raj cikázott felettünk, míg a delfinek sötét árnyai jóval magasabban köröztek.
- Elég volt? - kérdezte. Kezét a mellkasomra fektette.
- Megpróbálom még egyszer - feleltem. Siri bólintott, egyet fordított a korongon, s az ismét életre
kelt.
Az áramlat újból egymáshoz sodort minket. Körém fonta karjait.
- Miért terelitek a szigeteket? - tettem fel a kérdést a víz-; ben köröz palackorrú alakoknak. - Miért
jó nektek a szigetek közelében maradni?
most hangzik/régi dalok/mély víz/nem Nagy Hangok/nem Cápa/régi dalok/új dalok.
Siri egész testével hozzám simult. Bal karjával magához szorított.
- A Nagy Hangok a bálnák voltak - suttogta. Hajtincsei legyezként terültek szét. Jobb keze lefelé
haladt, s minthaa meglepdött
- Hiányoznak Nagy Hangok?volna azon, amitaztalált.
- kérdeztem árnyékokat. Nem volt válasz. Siri csípm köré fonta
lábait. Negyven méternyire felettünk a felszín fortyogó, fénnyel teli edényhez hasonlított.
- Mi hiányzik nektek a legjobban a Régi Föld óceánjaiból? - kérdeztem. Bal kezemmel közelebb
húztam magamhoz Sirit, kezemet lefelé csúsztattam hátán, le egészen a fenekéig, s magamhoz
szorítottam. A köröz delfinek egyetlen lénynek képzelhettek minket. Siri nekem feszült, s egyetlen
lénnyé váltunk.
A fordítókorong arrébb csúszott, Siri vállához. Megpróbáltam kikapcsolni, de a kezem félúton
megállt, amikor fülünkbe zúgott a válasz.
hiányzik Cápa/hiányzik Cápa/hiányzik Cápa/hiányzik Cápa/Cápa/Cápa/Cápa.
Kikapcsoltam a korongot, és megráztam a fejem. Nem értettem. Annyi minden volt, amit nem
értettem. Behunytam a szemem, az áramlat és saját ritmusunk ütemére mozogtunk, miközben a
delfinek a közelben úszkáltak, s hívásuk üteme lassan átvette egy régi siralom szomorú, lassú
ritmusát.
Siri és én a második napfelkelte eltt tértünk vissza a hegyekbl a Fesztiválra. Egy nap és egy
éjszaka barangoltunk a hegyek között, idegenekkel ettünk együtt narancssárga pavilonokban, együtt
fürödtünk a Shree jeges vízében, és táncoltunk a zenére, mely szüntelenül szállt az elhaladó szigetek
végtelen sora felé. Éhesek voltunk. Naplementekor ébredtem, de Siri nem volt sehol. A Maui-
Covenant holdja még nem kelt fel, mire visszaért. Azt mondta, hogy a szülei több napra elutaztak a
barátaikkal egy lassú járású lakóhajón. A család siklóját Firstsite-ban hagyták. Most egyik táncos
mulatságból a másikba, egyik örömtztl a másikhoz mentünk, vissza a város központjába. Azt
terveztük, hogy nyugatra repülünk, a Fevarone melletti családi birtokra.
Nagyon kés volt már, de Firstsite lakóinak jó része még javában tivornyázott. Nagyon boldog
voltam. Tizenkilenc éves, szerelmes, és a Maui-Covenant 0,93-as gravitációja most sokkal
kevesebbnek tnt. Repülni tudtam volna. Bármit meg tudtam volna tenni.
Megálltunk az egyik bódénál, és sült tésztát vettünk meg fekete kávét. Egy gondolat váratlanul
szöget ütött a fejemben.
- Mibl jöttél rá, hogy Hajós vagyok? - kérdeztem.
- Csitt, Merin barát. Fogyaszd el szerény reggelid. Majd ha a villában leszünk, készítek valami igazi
ételt, amely megtöri böjtünk.
- Komolyan kérdem! - makacskodtam, és tisztának alig mondható bohócjelmezem ujjával
megtöröltem zsíros állam. -Ma reggel azt mondtad, hogy tegnap éjjel egybl tudtad, hogy a hajóról
jöttem. Mibl jöttél rá? Az akcentusomból? A jelmezem árult el? Mike-kal láttuk, hogy másokon is
van ilyen.
Siri felnevetett, majd hátrafésülte haját.
- Örülj neki, hogy én szúrtam ki, Merin, szerelmem. Ha Gresham bácsikám vagy a barátai lettek
volna, akkor most bajban lennél.
- Ó? Miért? - felmarkoltam még egy karika alakú sült tésztát, Siri pedig fizetett. Követtem az egyre
ritkuló sokaságon át. A körülöttünk lév nyüzsgés és zene ellenére egyre fáradtabbnak kezdtem
érezni magam.
- Mert szeparatisták - felelte Siri. - Gresham bácsikám nemrégiben beszédet tartott, és azt sürgette,
hogy harcoljunk a Hegemónia ellen, ahelyett, hogy hagynánk magunkat beolvasztani. Azt mondta,
hogy el kell pusztítanunk a ti térkaputokat, mieltt az pusztít el minket.
- Ó? - mondtam.
jármvetek, - Azt
amellyel is elmondta,
el tudnátok hogyan
hagyni akarja csinálni? Eddig úgy tudtam, hogy nincs olyan
a bolygót.
- Nincs is, és az elmúlt ötven évben sem volt - válaszokra Siri. - De ebbl is látszik, milyen
irracionálisak tudnak lenni a szeparatisták.
Bólintottam. Singh parancsnok és Halmyn tanácsos beszélt nekünk a Maui-Covenant úgynevezett
szeparatistáiról.
- A szokásos álhazafi, maradi telepes koalíció - mondta Singh. - Még egy ok, amiért nem szabad
sietnünk,
fejezhetjükhanem
be elször fel kellA fejlesztenünk
a térkaput. Világhálónaka rendszer kereskedelmi
nincs szüksége potenciálját, És
elemberekre. s csak
az azután
olyan
csoportosulások, mint a szeparatisták, újabb okot adnak arra, hogy a legénységet és a munkásokat
átkozottul távol tartsuk a lentiektl.
- Hol van a siklótok? - kérdeztem. A f téren már alig volt valaki. A legtöbb zenész összepakolta
hangszerét. Az emberek vidám kosztümös rakásokban hortyogtak a füvön vagy az utca kövén, a
pislákoló és kioltott lámpások alatt. Csak néhány csoportnyi mulatozó maradt, lassan táncoltak a
gitárszóra, vagy magukban énekeltek dülöngélve. Rögtön kiszúrtam Mike Oshót, a foltos udvari
bolondot. Az álarcát rég elhagyta, s mindkét karjában egy lányt tartott. Éppen a „Hava Nagillát"
próbálta megtanítani néhány gondolataiba mélyedt, roppant mód beszívott rajongójának. Az egyikük
állandóan megbotlott, felborítva az egész társaságot. Ilyenkor általános röhögés közepette Mike
talpra ráncigálta ket, azután újrakezdték, ugrándoztak mélybasszus énekére.
- Ott van - mondta Siri, s a városháza mögött parkírozó siklók felé bökött. Bólintottam, és intettem
Mike-nak, de túlságosan el volt foglalva két dámájával ahhoz, hogy észrevegyen. Sirivel átmentünk
a téren, s már az ódon épületek árnyékában voltunk, amikor meghallottuk a kiáltást.
- Hajós! Fordulj meg, te hegemóniás kurafi.
Megdermedtem, azután ökölbe szorított kézzel megpördültem, de senki sem volt a közelben. Hat
fiatalember jött lefelé a dísztribün lépcs jén, és sorakozott fel Mike mögött félkör alakban. Az élen
álló férfi magas volt, karcsú és meglepen jókép. Huszonöt vagy huszonhat éves lehetett, s hosszú,
szke fürtjei bíborszín öltönyére folytak, mely még jobban kihangsúlyozta fizikumát. Jobb kezében
egy méter hosszú kardot fogott, mely úgy tnt, lágyított acélból készült.
Mike lassan megfordult. Még a távolból is láttam szemén, hogy rohamosan józanodik, miközben
felméri helyzetét. A n az oldalán és a társaságból néhány ifjú kuncogott, mintha valami vicceset
hallottak volna. Mike képén még mindig ott ült az alkoholmámoros vigyor.
- Hozzám intézte szavait, uram? - kérdezte.
- Igen, hozzád, te hegemóniás lotyó fattya! - sziszegte a csoport vezére. Markáns arcán gúnyos
mosoly volt.
- Bertol! - suttogta Siri. - Az unokatestvérem. Gresham kisebbik fia. - Bólintottam, és kiléptem az
árnyékból. Siri megfogta a karom.
- Már másodszor utalt kellemetlen szavaival az anyámra, uram - mondta Mike akadozó nyelvvel. -
Talán megsértettük önt valamivel? Mert ha így van, akkor ezer bocsánat. - Mike olyan mélyen hajolt
meg, hogy sapkáján a csengk szinte végigseperték a földet. Társaságából néhányan megtapsolták.
-Mike
A jelenléteddel sértesz
tréfásan húzta meg, te hegemóniás
fel szemöldökét. Melletterohadék. A kövér segged
egy halkosztümös rontjalegyintett
fiatalember a levegnket.
a kezével.
- Ugyan már, Bertol.  csak egy...
- Pofa be, Ferick! Ehhez a kövér szarzsákhoz beszélek.
- Szarzsák? - ismételte Mike még mindig felhúzott szemöldökkel. - Azért utaztam volna kétszáz
fényévet, hogy szarzsáknak nevezzenek? Úgy tnik, nem igazán érte meg. -Büszkén fordult hátra, s
közben kibontakozott a n ölelésébl.
Csatlakozni akartam Mike-hoz, de Siri szorosan fogta karom, s közben soha nem hallott
könyörgéseket suttogott. Amikor elszabadultam, láttam, hogy Mike még mindig vigyorgott, még
mindig adta a hülyét. De bal keze most b ingzsebében lapult.
- Add neki oda a pengéd, Creg! - csattant fel Bertol. Az egyik fiatalabb férfi Mike felé hajította
kardját. Mike csak nézte, amint a kard nagy ívben elrepül mellette, s hangos csattanással landol az
utca kövén.
- Ugye, nem gondolod komolyan? - szólalt meg Mike. Hangja ezúttal lágy volt, és egészen józan. -
Te szarházi kretén. Tényleg azt hiszed, hogy párbajozni fogok veled, csak azért, mert neked feláll
attól, ha hsködhetsz ezek eltt a bugrisok eltt?
- Vedd fel a kardot - üvöltött Bertol -, vagy esküszöm az Istenre, itt helyben feltrancsírozlak! -
Hirtelen elrelépett. Arcát eltorzította a düh.
-- Kapd
Ne! be! - mondta Mike.
- kiáltottam, Balfutottam.
és felé kezében ott
A volt a lézertoll.
munkások ilyen tollakkal égették jeleiket az ötvözött
fémgerendákra.
Ezután felgyorsultak az események. Bertol még egy lépést tett elre, Mike pedig egy könnyed
mozdulattal végigsuhintott mellkasán a zöld sugárral. A telepes felüvöltött, és hátraszökkent, egy
füstölg, fekete csíkkal selyemingje elején. Egy pillanatig haboztam. Mike a lehet leggyengébbre
állította a sugár erejét. Bertold két barátja megindult felé, de Mike a sípcsontjukra suhintott. Az
egyik szitkozódva térdre rogyott, a másik pedig lábát fogva egy lábon szökdécselt hátrafelé, ordítva.
Összecsdült a tömeg. Felnevettek, amikor Mike, meglendítve bohócsapkáját, ismét meghajolt.
- Hálás köszönet! - szólalt meg Mike. - Anyám nevében is.
Siri unokatestvére haragjával küzdött. Habzó nyál folyt végig ajkain és állán. Átküzdöttem magam a
tömegen, és Mike meg a magas telepes közé álltam.
- Nyugalom - kezdtem. - Elmegyünk. Már megyünk is.
- Az istenit, Merin, menj innen a fenébe! - rivallt rám Mike.
- Rendben van - feleltem, s közben felé fordultam. - Egy Siri nev lánnyal vagyok, akinek van egy...
- Bertol ekkor elrelépett és mellém döfött kardjával. Bal kezemet válla köré fontam, és hátralöktem.
Nagyot huppanva landolt a füvön.
- Ó, a francba! - mondta Mike, s néhány lépést hátrált. Fáradtnak t arccal, undorodva ült le a
lépcsre. - Ó, a rohadt életbe! - mondta halkan. Bohócjelmezének bal oldalán, az egyik sötét
folton, rövid, bíborló csík volt. Amint figyeltem, a keskeny csík vastagodni kezdett, és vér csordult
Mike Osho széles mellkasára.
- Ó, Jézusom, Mike! - Letéptem egy darabot az ingembl, és megpróbáltam elállítani a vérzést.
Semmire sem emlékeztem az elssegély oktatásokból, amelyeket kadét korunkban kaptunk. A
csuklómhoz kaptam, de a kommunikátorom nem volt ott. A Los Angelesen maradt mindkettnké. -
Nem vészes, Mike! - lihegtem. - Csak egy kis vágás. - A vér ráfolyt a kézfejemre, majd a csuklómra.
- Azért ez is megteszi - mondta Mike. Er ltetett hangon beszélt a fájdalom miatt. - A rohadt életbe.
Egy kurva kard. Érted, Merin? Életem teljében levágnak egy kurva eveszközzel, egy kurva
egycentes operából. O, a rohadt életbe, de fáj!
- Egy háromcentes operából - javítottam ki, és kezet váltottam. A ruhadarabot teljesen eláztatta a
vér.
- Tudod, mi a szar a te bajod, Merin? Mindenbe beleütöd azt a kurva, két centet ér  orrod. Aaaaaa! -
Mike arca elször elfehéredett, azután szürkévé vált. Állát mellkasára ejtette, és mélyeket lélegzett. -
A pokolba az Bertol
Hátranéztem. egésszel, kölyök!
lassan Húzzunk
távolodott haza, jó? A sokaság többi része döbbenten mozgolódott.
a barátaival.
- Hívjanak orvost! - ordítottam. - Hozzanak ide egy orvost! - Két férfi futásnak eredt. Sirinek nyoma
veszett.
- Várj egy percet! Várj egy percet! - mondta Mike. Hangja most er teljesebb volt, mintha
megfeledkezett volna valami fontosról. - Csak egy percet - mondta, és meghalt.
Meghalt. Egy igazi halál. Agyhalál. Ajkai groteszkül szétnyíltak, szemei pedig felakadtak, úgyhogy
csak a szeme fehérjét lehetett látni, és egy perc múlva nem jött több vér a sebbl.
Néhány rült percen át átkoztam az eget. Láttam az LA-t keresztülhaladni a halványuló
csillagmezn, és tudtam, hogy vissza tudnám hozni Mike-ot, ha néhány percen belül oda tudnám
vinni. A tömeg hátrálni kezdett, miközben én a csillagok felé üvöltöztem.
Végül
- Te! -Bertolhoz
mondtam.fordultam.
A fiatalember megállt a f tér távolabbi végén. Arca hamuszürke volt. Szótlanul bámult maga elé.
- Te! - szólaltam meg ismét. Felvettem a földre esett lé-zertollat, maximumra állítottam, és
odasétáltam a barátaival várakozó Bertolhoz.
Kés bb, a kiáltások és az égett hús bzén keresztül, homályos tudatomhoz ért Siri siklójának képe,
amint leszáll a zsúfolt térre, azután mindent belepett a por, és hallottam hangját, mely azt
parancsolta, hogy szálljak
izzadságtól nedves hajamba.be. Felemelkedtünk a fény és az rjöngés fölé. A hvös szél belekapott
- Elmegyünk Fevarone-ba - közölte Siri. - Bertol be volt rúgva. A szeparatista mozgalom egy kicsi,
er szakos csoportosulás. Nem lesz megtorlás. Velem maradsz, míg a Tanács lefojtatja a vizsgálatot.
- Nem - feleltem. - Szállj le! Szállj le oda! - Egy földnyelvre mutattam, nem messze a várostól.
Siri ellenkezett ugyan, de leszállt. Még megnéztem a követ, hogy alatta van-e a hátizsák, azután
kiszálltam a siklóból. Siri átcsúszott az ülésen és fejem az övéhez húzta.
- Merin, szerelmem. - Nyitott ajkai melegek voltak, de én nem éreztem semmit. Testem kába volt.
Hátraléptem, és búcsút intettem neki. Hajába túrt, s könnyekkel teli zöld szemekkel meredt rám.
Azután a sikló felemelkedett, megfordult és dél felé iramodott a kora reggeli fényben.
Úgy éreztem, kiáltanom kell, hogy csak egy percet. Leültem az egyik k re, magamhoz húztam
térdeim, és zokogni kezdtem. Azután felálltam, és belehajítottam a lézertollat a tengerbe.
Kiráncigáltam a hátizsákot a k  alól, és tartalmát a földre öntöttem.
A repülsznyeg eltnt.
Visszaültem. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy nevessek, sírjak vagy odébbálljak. A nap felkelt, én
pedig csak ültem ott. Három órával kés bb is ott ültem, amikor a Hajó nagy biztonsági siklója
csendesen leszállt a hátam mögött.
- Apa? Apa, kezd késre járni.
Megfordulok, és megpillantom fiamat, Donéit, aki mögöttem áll. A Hegemónia Tanács kék és arany
szín palástját viseli. Kipirult kopasz foltján izzadságcseppek gyöngyöznek. Donel még csak
negyvenhárom éves, de nekem sokkal idsebbnek tnik.
- Kérlek, apa! - mondja. Bólintok, és felállók, leseprem magamról a koszt és a port. Együtt megyünk
a sírbolt bejáratához. A tömeg mostanra egészen közel ért. Recseg talpuk alatt a kavics, amint
szüntelenül közelednek. - Menjek veled, apa? - kérdezi Donel.
Megállok, és végigmérem ezt az idegent, aki a fiam. Kevés dolog van benne, ami rám vagy Sirire
emlékeztetne. Az arca barátságos, rózsás és feszült, a mai nap izgalma miatt. Érzem benne a nyílt
szinteséget, mely egyes embereknél gyakran foglalja el az intelligencia helyét. Nem tudom
megállni, hogy ne hasonlítsam össze ezt a kopasz bábot Alónnal - a sötét fürtös, csendes, kaján
mosolyú Alónnal. De Alón már harminchárom éve halott, elesett egy ostoba csatában, amihez semmi
köze nem volt.
- Nem! - szólalok meg. - Egyedül megyek. Köszönöm, Donel.
Bólint és visszalép. A lobogók a várakozó tömeg fölött pattognak. Figyelmemet most a sírbolt felé
fordítom.
A bejáraton tenyérzár van. Csak meg kell érintenem.
Az elmúlt néhány perc alatt elképzeltem magamnak valamit, valamit, ami meg fog menteni a
belsmben egyre növekv szomorúságtól és azoktól az eseményektl, melyeket én okoztam. Siri
nem halt meg. Betegsége utolsó stádiumában összehívta az orvosokat és a kolónián maradt néhány
technikust, akik építettek neki egy olyan ósdi hibernáló kamrát, mint amilyenek két évszázaddal
azeltt használt rhajóikon voltak. Siri csak alszik. Mi több, az egy éves alvás még valahogy meg is
fiatalította. Amikor felébresztem, ugyanaz a Siri lesz, akire a régi szép id kbl emlékszem. Együtt
sétálunk majd ki a napfényre, és amikor megnyílnak a térkapu-portálok, mi megyünk át rajtuk
elször.
- Apa?
-s aIgen.
fehér- k
Elrelépek, és kezemLehajtom
tömb hátracsúszik. a kripta ajtajára
a fejem,helyezem. Villanymotorok
és belépek Siri sírboltjába.szisszenését lehet hallani,
- A francba, Merin, biztosítsd azt a kötelet, különben belelök a tengerbe. Siess! - Siettem. A nedves
kötelet csak nehezen lehetett feltekerni, hát még kikötni. Siri méltatlankodva rázta meg fejét, azután
elrehajolt, és egy kézzel kötött egy derékhurkos csomót.
A Hatodik Újraegyesülésünk volt. Én három hónapot késtem a születésnapjáról, amelyre viszont
több mint ötezer embernek sikerült elmennie. A Nagy Gylés elnöke negyven perces beszédben
kívánt
HegemónianekiNagykövete
minden jót.egyEgy költ ésszerelmi
tekercset szonettjeinek
egy új hajót legújabb
ajándékozott neki, egydarabjait olvasta
kis víz alá fel. A
süllyeszthet
modellt, melyet a Maui-Covenanton engedélyezett els energiacellák hajtottak.
Sirinek ezen kívül még tizenkilenc hajója volt. Ezek közül tizenkett gyors katamarán flottájához
tartozott, melyekkel a vándorló szigetcsoport és a többi sziget között folytatott kereskedelmet. Volt
még két gyönyör  jachtja, amelyeket csak egy évben kétszer használt, hogy megnyerje az Alapítók
Regátáját és a Covenant Kritériumot. A többi négy hajó ósdi halászbárka volt, otthonos és nehéz,
szépen karban voltak tartva, de akkor is csak lapos fenek  dereglyék voltak, s nem több.
Sirinek tizenkilenc hajója volt, mi mégis az egyik halászhajón voltunk - a Ginnie Paulon. Az elmúlt
nyolc nap alatt az Egyenlíti Sekélyes homokpadjain halásztunk; mi ketten voltunk a legénység,
hálót vetettünk, azután bevontunk, gázoltunk térdig ér , bzl haltömegben, talpunk alatt recsegtek a
trilogiták, keresztül gázoltunk minden nullámon, hálót vetettünk és bevontunk, rködtünk, és a rövid
id alatt, amikor pihenni lehetett, úgy aludtunk, mint a kimerült gyerekek. Még nem voltam egészen
huszonhárom. Addig azt hittem, hogy az LA fedélzetén hozzászoktam a kemény munkához, s
szokásommá vált minden második mszak után edzeni egy órát az 1,3 gés tartályban, de a derekam
és mindkét karom sajgott a meger  ltetéstl, s tenyeremen a brkeményedések közé hó-lyagok
ttek. Siri akkor múlt hetven.
- Merin, menj elre, és reffeld ki az orrvitorlát! Azután jöhet a f  vitorla, utána menj le, és készíts
szendvicseket! Jó mustárosra csináld.
Bólintottam, és elre mentem. Már vagy másfél napja játszottunk bújócskát a viharral: eltte
vitorláztunk, amikor lehetett, hánykolódtunk, és álltuk haragját, amikor nem volt más választásunk.
Elször még izgalmas volt, örömmel vettük ezt a kis változatosságot az örökös hálóvetés, bevonás és
javítás után. De néhány óra múlva az adrenalin elillant, helyét állandó szédülés, elgyötörtség és
iszonyú fáradtság foglalta el. A vihar nem enyhült. A hullámok hat méter magasra n ttek, vagy még
magasabbra. A Ginnie Paul úgy hánykolódott, ahogy egy ilyen széles gerendájú matrónától el
lehetett várni. Minden átázott. Bröm is csupa víz volt a háromréteg viharruha alatt. Sirinek ez nem
volt más, mint régen várt vakáció.
- Ez semmi - mondta az éjszaka legsötétebb órájában, miközben a hullámok átcsaptak a fedélzeten,
s nekivágódtak a kajüt ütött-kopott manyagfalának. - Látnod kellene a számum idején!
A felhk még mindig nagyon alacsonyan szálltak, s összeolvadtak a távoli, szürke hullámokkal,
melyek mostanra másfél méteresre zsugorodtak. Mustárt kentem a sült marhahúsos szendvicsekre, és
zölg kávét öntöttem a vastag falú, fehér bögrékbe. Még súlytalanságban is könnyebb lett volna a
kávét kitölteni,Siri
kabinlépcsn. anélkül,
mindenhogy egy cseppet
megjegyzés is vette
nélkül kilögyböltem volna,
el majdnem üresmint felvinni
bögréjét. Egya darabig
koromsötétben
csendbena
ültünk, örülve az ételnek és a nyelv-forrázó melegségnek. Átvettem a kormányt, Siri pedig lement,
hogy újratöltse a bögréket. A szürke délután szinte láthatatlanul éjszakává halványult.
- Merin - kezdte, miután kezembe nyomta a bögrémet, s leült a hosszú párnázott padra, mely
körbefutott a kajütön. -Mi fog történni, ha megnyitják a térkapu portálokat?
Meglepett a kérdés. Szinte soha nem beszéltünk azokról az idkr l, amikor a Maui-Covenant belép a
Hegemóniába. Sirire pillantottam, és hirtelen döbbenetesen öregnek láttam. Arca ráncokkal és
árnyékokkal teli mozaik volt. Csodálatosan zöld szeme sötét kútba süllyedt, arccsontjai pedig éles
rként feszültek törékeny pergamen brének. sz haját rövidre vágatta, s tincsei most nedves
tüskékként álltak szét. Nyaka és csuklója húrként emelkedett ki az alaktalan pulóver alól.
-- Hogy
Mi fogérted? - kérdeztem.
történni, miután megnyitották a térkaput?
- Tudod, hogy mit mondott a Tanács, Siri. - Hangosan beszéltem, mert az egyik fülére nagyot
hallott. - Új kereskedelmi és technológiai korszak nyílik majd meg a Maui-Covenant eltt. És nem
lesztek többé egyetlen, apró világba zárva. Ha tagokká váltok, bárki használhatja majd a térkapu-
portálokat.
- Igen - mondta Siri. Hangja fáradt volt. - Ezt már mind hallottam, Merin. De mi fog történni! Kik
jönnek át elsként?
Megvontam a vállam.
- Gondolom, még több diplomata. Kulturális kapcsolat specialisták. Antropológusok. Etnológusok.
Tengerbiológusok.
- És azután?
Nem feleltem azonnal. Sötét volt. A tenger majdnem teljesen lecsendesedett. Irányfényeink vörös és
zöld fénnyel ragyogtak az éjszakában. Ugyanazt az izgalmat éreztem, mint két nappal azeltt,
amikor a falként tornyosuló viharfelleg megjelent a horizonton. Megszólaltam.
- Azután jönnek a misszionáriusok. Az olaj geológusok. A tenger-gazdálkodók. A fejlesztk.
Siri kávéjába kortyolt.
- Azt hittem, hogy a Hegemóniátok több egy egyszer  olajgazdaságnál.
Felnevettem, és lezártam a kormányt.
- Senki sem jut tovább az olajgazdaságnál. Addig, amíg van valahol olaj, addig nem. Mi nem
égetjük el, ha erre gondoltál. De akkor is szükség van rá a manyagok, a szintetikus anyagok, az
ételbázisok és a keroidok elállításához. Kétszáz milliárd ember elég sok manyagot használ.
- És a Maui-Covenanton van olaj?
- Ó, igen! - feleltem. De már nem nevettem. - Több milliárd hordónyi van csak az egyenlít alatt.
- És hogy hozzák a felszínre? Fúrótornyokkal.
- Igen. Azokkal. Meg tengeralattjárókkal. Tenger alatti kolóniák segítségével, melyeket a Maré
Infínitusról hozott munkások népesítenek majd be.
- És a mozgó szigetek? - kérdezte Siri. - Minden évben vissza kell térniük az egyenlíthöz, hogy kék
planktont ehessenek és szaporodjanak. Mi lesz a szigetekkel?
Ismét megvontam a vállam. Túl sok kávét ittam, és keser  lett tle a szám.
- Nem tudom - feleltem. - A legénységnek nem mondtak túl sok mindent. De amikor elször jöttünk
ide, Mike úgy hallotta, hogy rengeteg szigetet akarnak fejleszteni, hogy néhányat védetté
nyilváníthassanak.
- Fejleszteni? - Siri hangjában elször éreztem meglepettséget. - Hogy tudnák a szigeteket
fejleszteni? Még a legelkel bb családoknak is engedélyt kell kérniük a Tengeri Néptl, ha faházat
akar építeni egyikükre.
Elmosolyodtam, amikor Siri ezt a helyi kifejezést használta a delfinekre. A Maui-Covenant telepesei
nagyon gyerekesekké váltak, ha az átkozott delfinjeikr  l volt szó.
- A terveket már elkészítették - mondtam. - 128 573 mozgó sziget elég nagy ahhoz, hogy lakóhelyet
építsenek
Az Otthonrajtuk. A bérleti
szigeteket továbbjogokat
fogják már rég el isésadták.
fejleszteni, A kisebb
rekreációs szigeteket
célokra szétzúzzák, azt hiszem.
fogják használni.
- Rekreációs célokra - ismételte Siri. - Hányan fogják használni a térkaput a Hegemóniából, hogy
idejöjjenek... rekreációs céllal?
- Úgy érted eleinte? - kérdeztem. - Csak néhány ezer az els évben. Amíg az egyetlen portál a 241-
es szigeten van... a Kereskedelmi Központ... behatárolt számú ember. Talán ötven ezer a következ
évben, amikor Firstsite-nak is lesz saját portálja. Luxusutazás lesz. Mindig így van, amikor
megnyitnak egy új kolóniát a Háló számára.
- És kés bb?
- Az ötéves próbaid után? Természetesen több ezer portál lesz. Elképzelhetnek tartom, hogy vagy
húsz-harminc millió lakos jön majd át a teljes tagság els évében.
- Húsz-harminc millió - ismételte meg Siri. Az irányttartó zöld fénye alulról világította meg ráncos
arcát. Még mindig volt benne valami szépség. De nem látszott rajta se düh, se meglepettség. Én
mindkettre számítottam.
- De akkor ti is állampolgárok lesztek - mondtam. - Akárhová kiléphettek a Világhálón. Tizenhat új
világból választhattok majd. Addigra talán még többl.
-kézzel
Igenfaragott
- bólintott Siri, épített
keretbe és letette üres bögréjét.
radarernyn Apró
a tenger escseppek
üresnek látszott,jelentek
elmúlt ameg a kajüt
vihar. - Igazablakain. A
az, Merin,
hogy a Hegemónia polgárainak tucatnyi világban van otthona? Úgy értem, egy háza, tucatnyi
égboltra néz ablakkal?
- Persze - feleltem. - De nem túl sok embernek. Csak a gazdagok engedhetik meg maguknak az
ilyen több világra néz rezidenciákat.
Siri elmosolyodott, és kezét a térdemre helyezte. Kézfeje foltos volt és eres.
- Persze, te is nagyon gazdag vagy, nem igaz, Hajós? Elfordultam.
- Nem, még nem.
- Á, de az leszel hamarosan, Merin, hamarosan. Mennyi id múlva is, szerelmem? Már csak két
heted van hátra itt, éafl azután jöhet az ugrás a Hegemóniába. A ti idtök szerint még , öt hónap, és
itt lesz az összes alkatrész, pár hét alatt végeztek, és gazdag emberként lépsz haza. Átlépsz kétszáz
üres fényéven és otthon vagy. Milyen furcsa gondolat... de hol is tartottam? Mennyi id ez?
Kevesebb mint egy szabvány év.
- Tíz hónap - mondtam. - Háromszázhat szabvány nap. Nektek háromszáztizennégy.
Kilencszáznyolcvan mszak.
- És azután véget ér a számzetés.
- Igen.
- Te pedig huszonnégy éves leszel, és dúsgazdag.
- Az.
- Fáradt vagyok, Merin. Aludni szeretnék.
Beprogramoztuk a kormányt, beállítottuk az ütközésriasztót, és lementünk. A szél valamelyest
megélénkült, a hullámverés pedig maga eltt terelte az öreg bárkát, hullámhegyr  l hullámvölgyre.
Levetk ztünk a himbálózó lámpa pislákoló fényében. Én feküdtem elször az ágyba, és magamra
húztam a takarókat. Most elször aludtunk együtt Sirivel. Eszembe jutott legutóbbi
Újraegyesülésünk és szégyenlsködése a villában, s azt hittem, hogy leoltja a lámpát. Ehelyett egy
percig ott állt, meztelenül a hidegben, vékony karjait leeresztve.
Az id megviselte Sirit, de nem tette tönkre. A gravitáció elvégezte elkerülhetetlen munkáját mellein
és fenekén, és sokkal vékonyabb is volt. Megbámultam kiálló bordáit és mellcsontját, s eszembe
jutott a tizenhat éves lány, formás vonalaival és bársonyosan puha brével. A himbálózó lámpa
hideg fényénél Siri lógó húsára bámultam, és eszembe jutott a holdfény a bimbózó melleken. Mégis,
valami idegen, megmagyarázhatatlan módon ugyanaz a Siri volt, aki most elttem állt.
-kellemesnek.
Gyere közelebb, Merin!a- lámpát.
Leoltottam Mellém Afeküdt. A takarókat
kis hajó hidegnek
himbálózással éreztük,
reagált a durva
a tenger lepedt
ütemes viszont
légzésére.
Hallottam az árbocok és gyk barátságos nyikorgását. Reggel megint jöhetett a hálóvetés,
bevonás, meg javítás, de ez most az alvás ideje volt. A fának csapódó hullámok hangjától kezdtem
elszenderedni.
- Merin?
- Igen.
- Mi történne, ha a szeparatisták megtámadnák a Hegemónia turistáit vagy az új lakosokat?
- Azt hittem, a szeparatistákat egytl-egyig elszállították a szigetekre.
- így is van. De mi van, ha ellenállnak.
- Akkor a Hegemónia beveti a GÁRDÁt, akik szétrúgják a szeparatistak seggét.
-- És ha magát a térkaput támadnák meg... elpusztítnák, még mieltt elkészülne?
Lehetetlen.
- Tudom, de mégis, mi lenne ha?

- Akkor az LA kilenc hónap múlva visszatérne a Hegemónia rohamosztagaival, akik azután még
jobban szétrúgnák a szeparatistak seggét... és mindenkiét a Maui-Covenanton, aki az útjukba áll.
- Kilenc hónap rhajóval - mondta Siri. - Nekünk az tizenegy év.
- De így is, úgy is, elkerülhetetlenül bekövetkezne -mondtam. - Beszéljünk valami másról.
- Jó -Fejét
bújt. felelte Siri, de nem
a vállamon beszéltünk
nyugtatta, semmir
s olyan  l. Hallgattam
lassan, a hajó recsegését
mélyen lélegzett, és sóhajait.
hogy azt hittem, már Siri hozzám
alszik. Már
én magam is majdnem aludtam, amikor meleg keze elkezdett lefelé siklani a lábamon, és célját
elérve megállt. Meghökkentem, pedig lassan kezdtem megmerevedni. Siri suttogva adta meg a
választ néma kérdésemre.
- Nem, Merin, az ember soha nem lehet túl öreg hozzá. Legalábbis ahhoz, hogy kívánja a melegséget
és a másik közelségét. Te döntesz, szerelmem. Én mindenképp elégedett leszek.
Döntöttem. Csak hajnal felé aludtunk el.
A sírbolt üres.
- Donel, gyere ide!  besiet, palástja lebeg az üres semmiben. A sír üres. Nincs hibernáló kamra -
igazából nem hittem, hogy valóban talált egyet -, de nincs szarkofág vagy koporsó se. Egy fényes
izzó világítja meg a sír belsejét.
- Mi a franc folyik itt, Donel? Azt hittem, ez Siri sírja.
- Az is, Apa.
- Akkor hová földelték el, az ég szerelmére? A padló alá? Donel megdörzsöli a szemöldökét.
Eszembe jut, hogy az
anyjáról beszélek. Az is eszembe jut, hogy majdnem két évre volt szüksége, mire hozzászokott a
gondolathoz, hogy az anyja halott.
- Senki nem mondta meg neked?
- Nem mondott meg mit? - Dühöm és zavarodottságom lassan csökken. - Amióta leszálltam,
egyfolytában sürgetnek, hogy jöjjek ide, és látogassak el Siri sírjához, mieltt megnyitják a térkaput.
Szóval mit nem mondtak el nekem?
- Anyát a saját kérésére elhamvasztották. Hamvait a Nagy Déli-tengerbe szórták a családi sziget
legmagasabb pontjáról.
- De akkor minek van itt ez a... kriptái - Vigyázok a számra. Donel érzékeny gyerek.
Ismét a szemöldökét dörzsöli, és az ajtó felé néz. Nem lát minket a tömeg, de meglehetsen nagy
késésben vagyunk. A Tanács többi tagjának már sietve kellett távoznia a hegyr l, hogy
csatlakozhassanak a dísztribünön álló méltóságokhoz. Az én lassú gyászom ezen a napon nemcsak
hogy rosszul idzített volt, de ócska színjátékká is fajult.
- Anya rendelkezéseket hagyott maga után. Mi mindnek eleget tettünk. - Megérint a falon egy
panelt, az félrecsúszik, s meglátok egy apró mélyedést, benne pedig egy dobozt. Rajta van a nevem.
- Ez meg mi?
Donel megrázza
- Személyes a fejét. amiket Anya hagyott rád. Csak Magritte tudta, hogy miket, de  meghalt
tárgyak,
tavaly télen, és senkinek sem beszélt róla.
- Jól van - felelem. - Köszönöm. Egy perc és megyek. Donel a kronométerére pillant.
- Nyolc perc múlva kezddik a ceremónia. A térkaput húsz perc múlva aktiválják.
- Tudom - felelem. Tényleg tudom. Az egyik felem pontosan tudja, hogy mennyi id van még hátra.
- Egy perc és megyek.
Donel el bb habozik, azután távozik. Megérintem az ajtót, és az bezáródik mögötte. A fém doboz
meglepen nehéz. A k  padlóra helyezem, és mellé guggolok. Megérintem rajta az apró zárat. A
fedél egy kattanással kinyílik, és én belenézek a dobozba.
- Mi a fene! - mondom halkan. De hát végül is mit vártam? néhány malkotást, nosztalgikus
emlékeket százhárom együtt töltött napunkról? esetleg egy préselt virágot, mely egy elfeledett
ajánlat része volt, vagy azt a vadászkürt kagylót, melyért Fevarone partjainál merültünk. Nem, itt
nincsenek emlékek? ilyenek nincsenek.
A dobozban egy kis Steiner-Ginn kézi lézer van, minden idk egyik legveszélyesebb sugárfegyvere.
Az akkumulátorból egy kábel vezet az apró fúziós cellába, amelyet Sirí minden bizonnyal vadonatúj
tenger alá süllyeszthet hajójából vett kölcsön. Szintén a fúziós cellához van csatlakoztatva még egy
ósdi kommunikátor,
jelzfénye egy antik darab, szilárd belsrésszel és egy folyadékkristály lemez. A tölt
zölden világít.
Még két tárgy van a dobozban. Az egyik a fordítókorong, amelyet oly rég használtunk. Az utolsó
tárgytól meglepetésemben szó szerint eltátom a szám.
- Nahát, te kis kurva! - szólalok meg. Összeáll a kép. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el.
- Én drága, kis cinkos kurvám!
A dobozban, gondosan összetekerve, egy energiakábelre csatlakoztatva ott lapul a repülsznyeg,
amelyet Mike Osho vett a carvneli piacon harminc márkáért. Otthagyom a repülsznyeget,
kihúzom a kommunikátort, és kiemelem. Keresztbe tett lábbal ülök a hideg kövön, és elindítom a
kristály lemezt. Siri ott áll elttem.
Nem zavartak el a hajóról, miután Mike meghalt. Megtehették volna, de nem tették meg. Nem
szolgáltattak ki a Maui-Covenant tartományi igazságszolgáltatásának sem. Megtehették volna, de
úgy döntöttek, hogy nem teszik meg. Két napig rizetben tartottak, és faggattak, egyszer Singh
kapitány személyesen. Azután engedélyezték, hogy újra szolgálatba álljak. Hazafelé, a négy hónapig
tartó, hosszú ugrás alatt végig Mike meggyilkolásának emlékével kínoztam magam. Tudtam, hogy
ügyetlenségemmel a gyilkosokat segítettem. Letöltöttem a szolgálataimat, izzadtan ébredtem
rémálmaimból, s azon tdtem, vajon leszerelnek-e, ha elérjük a Hálót. Megmondhatták volna, de
úgy döntöttek, hogy nem mondják meg.
Nem szereltek le. Ugyanúgy megadták eltávjaimat a Hálón belül, de nem szállhattam semmilyen
hajóra, amíg a Maui-Covenant rendszerben voltunk. Emellett írott fenyítésben részesítettek, és
lefokoztak. Ennyit ért Mike élete - fenyítés és lefokozás.
Három hetes eltávomat a legénység többi tagjával együtt kezdtem meg, de a többiekkel ellentétben,
nekem nem állt szándékomban visszatérni. Átléptem az Esperance rendszerbe, és elkövettem a
Hajósok klasszikus hibáját, megpróbáltam meglátogatni a családomat. Két nap elég volt a zsúfolt
lakógömbbl, és átléptem a Lusus rendszerbe, ahol három napon keresztül kurváztam a Rue des
Chats-en. Amikor a hangulatom sötétebbé vált, átugrottam a Fujira fogadni, és márkáim nagy részét
elvesztettem a nyomorult szamuráj párbajokon.
Végül azon kaptam magam, hogy az Anyarendszer állomására térkapuzok, és a zarándok rrepüln
vagyok, mely két nap alatt ért a Hellas Medencébe. Azeltt soha nem voltam se az Anyarendszerben,
se a Marson, és nem is tervezem, hogy visszamegyek oda, de a tíz nap, melyet ott töltöttem, egyedül
kószálva a Kolostor poros, kísérteties folyosóin, elegendnek bizonyult ahhoz, hogy visszatérjek a
hajóra. Vissza Sirihez.
Idnként otthagytam
a sok ezernyi a megalitek
k  páholy egyikére, svörös
az égköv útveszt jét,
felé néztem, arraésa halványszürke
brruhában, egy szál maszkban
bolygóra, amelyetkiálltam
egykor
Régi Földnek neveztek. Volt, hogy ilyenkor eszembe ötlöttek azok a bátor és ostoba idealisták, akik
lassú, szivárgó üzemanyag tartályú hajóikkal a nagy sötétség felé haladtak, megrakodva embriókkal,
melyekre épp annyira vigyáztak, mint amennyire ideológiáikban hittek. De legtöbbször
megpróbáltam nem gondolkodni. Legtöbbször csak álldogáltam a lila éjszakában, és hagytam, hogy
Siri hozzám jöjjön. Ott, a Mester Sziklánál, ahol annyi, nálamnál sokkal értékesebb zarándok lelt
megvilágosodásra, nekem is sikerült, mégpedig egy nem egészen tizenhat éves leánygyermek
mellettem fekv testét elképzelve, amint holdfény világítja meg, mely egy Thomas sólyom
szárnyaiból tör el.
Mire a Los Angeles visszaperdült kvantum állapotba, én is a fedélzetén voltam. Négy hónappal
kés
egy bb megelégedve
stimszimre, léptem szolgálatba
és végigaludtam az épít
eltávjaimat. legénységgel,
Azután rendszeresen
odajött hozzám Singh. rákapcsolódtam egy-
- Le kell mennie - közölte. Nem értettem. - Az elmúlt tizenegy év alatt a lentiek egy nyomorult
legendát csináltak a maga balhéjából Oshóval - magyarázta Singh. - Egész kulturális mítoszt
csináltak abból is, amikor azzal a kis telepes lánnyal hempergett a szénában.
- Siri - morogtam.
- Szedje össze a cuccait! - utasított Singh. - A három hetét odalent tölti. A Nagykövet szakérti
szerint
Rám várta Hegemóniának
az egész világ.nagyobb
A tömeghaszna van magából
ünnepel. odalent,Egy
Siri integetett. mintsárga
idefent. Hát majd meglátjuk.
katamaránnal hagytuk el a
kikött, és dél-délnyugat felé vitorláztunk, a szigetvilág és a családi sziget felé.
- Hello, Merin! - Siri alakja lebeg a sír sötétjében. A hologram nem tökéletes; homályos a széle. De
Siri az? Siri, amint utoljára láttam, sz hajával, magasra tartott fejjel, arcán árnyékokkal. - Hello,
Merin, szerelmem!
- Hello, Siri! - mondom. A sírbolt ajtaja be van zárva.
- Sajnálom, hogy nem oszthatom meg veled Hetedik Újraegyesülésünket, Merin. Pedig nagyon
vártam. - Siri egy pillanatra megáll, és kezeire néz. A hologram enyhén megremeg, közben pedig
apró porszemcsék lebegnek át alakján. - Elre megterveztem, hogy mit akarok mondani - folytatja. -
Hogy hogyan akarom mondani. Az érveimet. Az utasításokat, melyeket ki akarok adni. De most már
tudom, mennyire értelmetlen lenne így. Vagy már elmondtam neked mindent, és te már hallottad,
vagy pedig nincs már mit mondanom, és a csend illik a legjobban ehhez a pillanathoz.
Siri hangja öreg korára még gyönyör  bb lett. Van benne valami teljesség, valami nyugalom, amely
csak a fájdalmat ismer k hangjában van meg. Siri felemeli kezeit, s azok eltnnek a hologram
szélén.
- Merin, szerelmem, milyen furcsák voltak egymással és egymás nélkül eltöltött napjaink. Milyen
csodálatosan abszurd az a mítosz, mely kettnket összeköt. Számodra napjaim csupán
szívdobbanások voltak. Te voltál a tükör, mely soha nem hazudott. Ha láttad volna arcod
Újraegyesüléseink kezdetén! Elrejthetted volna megdöbbenésed... legalább ennyit megtehettél volna
értem.
- De ügyetlen naivitásod mögött mindig volt... mi is?... valami, Merin. Van benned valami, ami
ellentmond éretlenségednek és figyelmetlen egoizmusodnak, melyet oly jól viselsz. Tör dés az, azt
hiszem. Ha más nem is, a tör dés tisztelete.
- Merin, attól tartok, hogy ez a napló több száz... több ezer bejegyzést tartalmaz... tizenhárom éves
korom óta vezetem. Mire ezt látod, már mindegyiket kitörölték, kivéve azokat, amelyek most
következnek. Adieu, szerelmem, adieu!
Kikapcsolom a kommunikátort, és egy percig csendben ülök. A sírbolt vastag falain keresztül alig
lehet hallani a tömeg moraját. Mély levegt veszek, és ismét elindítom a lemezt.
Siri jelenik meg. Ezen a felvételen már jócskán elmúlt negyven. Azonnal rájövök, hogy melyik
napon készítette, és hol. Emlékszem a köpenyre, melyet visel, az angolna k  láncra a nyakán, s
tincseire, melyek megszöktek hajráfjából, s most is arcába hullanak. Annak a napnak minden
részletére emlékszem.
mentünk néhány Harmadik
baráttal. Újraegyesülésünk
Donel tízéves volt, és mi utolsó napja volt,
megpróbáltuk és Dél-Tern
rávenni, magaslataira
hogy csússzon egyet
velünk a szánkóval. Sírt. A sikló még le sem szállt, de Siri már elfordult t lünk. Amikor Magritte
kiszállt, rögtön láttuk Siri arcán, hogy valami történt.
Most is ez az arc tekint rám. Elgondolkodva túr rendetlen tincseibe. Szeme vörös, de hangja
fegyelmezett.
- Merin, ma megölték a fiunkat. Alón huszonegy éves volt, és k megölték. Ma annyira zavarodott
voltál, Merin. „Hogyan történhetett ilyen tévedés?", ismételgetted. Igazán nem is ismerted a fiunkat,
de láttam a veszteséget az arcodon, amikor meghallottuk a hírt. Merin, nem baleset volt. Ha semmi
más nem él túl, semmilyen más feljegyzés, ha soha nem is érted meg, hogy miért hagytam, hogy egy
szentimentális mítosz uralja egész életemet, legalább ezt tudd meg? Alón nem balesetben halt meg.
A szeparatistákkal
volna. Alibije is lett volt,
volna.amikor a tanácsi
A rendrök hittekrendrök megérkeztek.
volna neki. Még akkor
De  úgy döntött, is elmenekülhetett
hogy marad.
- Ma, Merin, lenygözött, amit a tömeg... a cscselék... eltt mondtam a nagykövetség eltt. Tudd
meg, Hajós? amikor azt mondtam, hogy „Ez most nem alkalmas id arra, hogy kimutassátok
dühötöket és gylöleteteket", akkor pontosan erre is gondoltam. Se többre, se kevesebbre. Ma még
nem érkezett el az ideje. De eljön majd az a nap is. Biztosan eljön. A Szövetséget azokban az utolsó
napokban nem vették félvállról, Merin. Ma sincs ez másként. Azok, akik megfeledkeztek róla,
nagyot néznek
A kép újabb majd,halványul,
képpé amikor eljön
s egya pillanatra
nap, mert biztosan
egyszerreeljön.
látható a huszonhat éves Siri arca és az öreg
 alakja.
- Merin, terhes vagyok. Annyira örülök. Már öt hete, hogy elmentél, és hiányzol. Tíz évig leszel
oda. Tovább is. Merin, miért nem kértél meg, hogy menjek veled? Nem mentem volna, de annyira jó
lett volna, ha megkérsz. De terhes vagyok, Merin. Az orvosok azt mondják, fiú lesz. Mesélni fogok
neki rólad, szerelmem. Talán ti ketten egyszer elvitorláztok a Szigetvilágba, és együtt hallgatjátok
majd a Tengeri Nép zenéjét, ahogy azt mi tettük az elmúlt hetekben. Talán akkor már érteni fogod
ket. Merin, hiányzol. Kérlek, siess vissza!
A holografikus kép vibrál, majd vált. A tizenhat éves leány arca vörös. Hosszú hajzuhataga meztelen
vállain és fehér hálóköntösén nyugszik. Gyorsan beszél, versenyt futva könnyeivel.
- Merin Aspic Hajós, sajnálom, ami a barátoddal történt? tényleg? de úgy mentél el, hogy még csak
nem is köszöntél. Terveim voltak, hogyan segíthetnél rajtunk... hogy te és én... még csak nem is
köszöntél. Nem érdekel, hogy mi fog történni veled. Remélem, visszamégy a bzl, túlzsúfolt
Hegemóniás kaptáradba, tlem akár meg is rohadhatsz. Az igazság az, hogy akkor se akarnálak látni,
ha fizetnének érte. Viszlát.
Hátat fordít, még mieltt a kép elhalványul. Most sötét van a sírban, de még egy percig tovább megy
a felvétel audió része. Egy halk nevetés és Siri hangja - korát nem tudom - hallatszik még egyszer.
- Adieu, Merin! Adieu!
- Adieu! - mondom, és leállítom a lemezt.
A tömeg kettéválik, ahogy hunyorogva kilépek a sírboltból. Pocsék idzítésem agyoncsapta az
esemény drámaiságát, és most a mosoly az arcomon dühös suttogást vált ki. A hangszórók még a
hegycsúcsra is felsugározzák a hivatalos ceremónia szövegét.
- ...az együttmködés új korszaka kezddik... - visszhangzik a Nagykövet telt hangja.
Lerakom a dobozt a földre, és kiveszem a repülsznyeget. A tömeg elrelép, hogy lássa, amint
letekerem a sznyeget. A szövet megfakult, de a repülszálak úgy ragyognak, mint a frissen öntött
réz. A sznyeg közepére ülök, s magam mögé csúsztatom a nehéz dobozt.
- ...és még többen jönnek majd, ha a tér és az id nem lesz többé akadály.
A tömeg hátrahköl, amikor megérintem a repülmintát, és a repülsznyeg négy méteres
magasságba emelkedik. Most látom a sírbolt tetejét. A szigetek visszatérnek, létrehozva az
Egyenlíti szigetcsoportot. Látom ket, szigetek százait, amint lágy szelek fújják ket az éhes dél
fell.
-Emberiség
Ezért aztán nagy örömömretagjaként
Hegemóniájának szolgál zárni ezt az áramkört, és önöket, a Maui-Covenant kolóniát az
üdvözölni.
Az ünnepi komm-lézer vékony fonala a horizont irányába pulzál. Taps hallatszik, azután rákezd a
zenekar. Az ég felé hunyorgók, épp id ben, hogy megláthassam, amint új csillag születik. Az egyik
felem mikroszekundumra pontosan tudta, hogy mi történt.
Néhány mikroszekundumig a térkapu mködképes volt. Néhány mikroszekundumra a tér és az id
nem volt akadály. Azután a mesterséges szingularitás óriási húzóereje begyújtotta a termit töltetet,
amelyet a küls szigetel gömbre helyeztem. Azt az apró robbanást nem lehetett észrevenni, de egy
másodperccel kés bb a növekv Swarzschild rádiusz megeszi saját héját, lenyelve harminchat tonna
törékeny dodekaédert, és gyorsan növekedve felfal több ezer kilométernyi rt maga körül. És ezt
lehet látni - nagyszer  látvány -, egy miniatr nova fehéren fellángol a tiszta, kék égbolton.
A zenekar
térkapu leáll.
saját Mindenfelé
magába omlikemberek rohannak, fedezéket
össze, röntgensugarak törnekkeresve. Pedig nincs
el, melyek rá okuk.
azonban nem Miközben a
elég er sek
ahhoz, hogy kárt okozzanak, hála a Maui-Covenant nagylelk  légkörének. Újabb plazmaáradat
látható, amint a Los Angeles még jobban eltávolodik a gyorsan pusztuló, apró fekete lyuktól.
Felélénkül a szél, s a tenger fodrozódni kezd. Furcsák lesznek a hullámok ma éjjel.
Valami mély értelm dolgot szeretnék mondani, de nem jut eszembe semmi. A tömegnek amúgy
sincs kedve rám figyelni. Bemagyarázom magamnak, hogy a kiáltások és a sikolyok közepette
hallani lehet néhány
Megérintem éljenz hangot.
a repülmintákat, és a repülsznyeg a szirt, majd a kiköt fölé száguld. Egy, a déli
melegleveg áramlatokon lustálkodó Thomas-sólyom rémült csapkodással reagál közeledésemre.
- Jöjjenek csak! - kiáltok a menekül sólyomra. - Jöjjenek csak! Harmincöt éves leszek, nem vagyok
egyedül, és jöjjenek, ha mernek! - Öklömet leeresztem, és felnevetek. Szél kap a hajamba, s lehti
izzadt mellkasomat és karjaimat.
Immár higgadtabban körülnézek, és a legtávolabbi sziget felé veszem az irányt. Már alig várom,
hogy találkozhassak a többiekkel. Mi több, alig várom, hogy beszélhessek a Tengeri Néppel, és
elmondhassam nekik, hogy eljött az id, és a Cápa eljöhet a Maui-Covenantra.
Kés bb, amikor a csatákat megnyertük, és a világ az övék, majd mesélek nekik róla. Énekelni fogok
nekik Sirir  l.
A távoli ürcsata fénykavalkádja tovább folytatódott. A szirtek között süvít szél hangján kívül
semmi sem hallatszott. A társaság szorosan összehúzódva, elredlve ült, úgy bámulva az antik
komlogot, mintha a folytatásra vártak volna.
Nem volt folytatás. A Konzul kivette és eltette a mikrodiszket.
Sol Weintraub megsimogatta az alvó csecsem hátát.
- Ön nem lehet Merin Aspic - mondta a Konzulnak.
- Nem - rázta meg a fejét a másik. - Merin Aspic meghalt a Lázadás során. Siri Lázadása során.
- Hogy jutott ehhez a felvételhez? - kérdezte Hoyt atya. A pap fájdalom-maszkja alatt látni lehetett,
hogy megindította a történet. - Ez hihetetlen...
-  adta nekem - felelte a Konzul. - Néhány héttel azeltt, hogy elesett a Szigetvilági csatában. - A
Konzul végignézett az értetlen arcokon. - Az unokájuk vagyok. Siri és Merin unokája. Apám... az a
bizonyos Donel, akir  l Aspic beszélt... lett az önkormányzat els tanácsosa, amikor a Maui-
Covenantot felvették a Protekturátusba. Kés bb szenátorrá választották, és szenátorként is halt meg.
Kilencéves voltam azon a napon, fenn a hegyen, Siri sírjánál. És húszéves... elég ids ahhoz, hogy
csatlakozzam a lázadókhoz és harcoljak... amikor egy éjszaka eljött a szigetünkre Aspic, félrevont,
és megtiltotta, hogy beálljak a csapatába.
- Harcolt volna? - kérdezte Brawne Lamia.
- Ó, persze! És meg is haltam volna. Mint férfijaink egyharmada és asszonyaink egyötöde. Mint az
összes delfin és számos sziget, bár a Hegemónia megpróbálta a lehet  legjobban megóvni ket.
- Megindító dokumentum - mondta Sol Weintraub. - De ön miért van itt? Miért zarándokol el a
Shrike-hoz?
-Apám
Mégolyan
nincs gyenge
vége a történetnek - felelte er
volt, mint amilyen a Konzul. - Figyeljenek!
s nagyanyám. A Hegemónia nem várt tizenegy helyi évet
a visszatéréssel - a GARDA fáklyahajói alig öt év múlva álltak bolygókörüli pályára. Apám
végignézte, hogyan söprik el a lázadók kapkodva megépített rhajóit. Még akkor is a Hegemóniát
védte, amikor ostrom alá vették a bolygónkat. Emlékszem, tizenöt éves koromban családi szigetünk
fels fedélzetér l néztük a távolban lángoló többi szigetet és a tengert mélyvízi bombákkal
bevilágító Hegemoniabeli lebegket. Reggel a hullámok szürkék voltak a delfinek holttesteitl.
Lira nvérem a lázadók oldalán harcolt a Szigetvilági csatát követ reménytelen napokban.
Szemtanúk látták meghalni. A holtteste nem került el. Apám soha többé nem ejtette ki a nevét a
száján.
Három évvel a tzszünet és a Protektorátusba való felvétel után mi, eredeti telepesek kisebbségbe
kerültünk
megjósoltasaját bolygónkon.
Sirinek. FirstsiteAma
szigeteket megzabolázták
tizenegymilliós város, és
az turistáknak adtákterjeszked
egész szigetet el, ahogy azttornyok,
Merin
felhkarcolók és EM városok veszik körül a part mentén. A Firtsite kiköt megmaradt régies
bazárnak, az Els Családok leszármazottai árulnak benne hajókat és méregdrága mtárgyakat.
Amikor apámat elször megválasztották szenátornak, egy ideig a Tau Ceti Centeren éltünk, és az
iskolát is ott végeztem el. En voltam az engedelmes fiú, felmagasztaltam a Hálón belüli élet erényeit,
tanulmányoztam az Emberiség Hegemóniájának dics történelmét, és igyekeztem elkészíteni saját
diplomáciai karrieremet.
Es közben mindvégig vártam.
A végzés után egy rövid idre visszatértem a Maui-Covenantra. A Központi Közigazgatási Sziget
hivatalaiban dolgoztam. A feladataim közé tartozott a sekélyesben sodródó több száz platform
felkeresése, a gyorsan szaporodó vízalatti városok ellenrzése, illetve a TC2-r l és a Sol Draconi
Septemr l érkez fejlesztési vállalatokkal való kapcsolattartás. Nem szerettem a munkámat. De
hatékony voltam. És mosolyogtam. Es vártam. ,
Feleségül vettem egy, az Els Családokból, Siri rokonának, Bertolnak a családjából származó lányt,
és miután a diplomáciai testület vizsgáján megszereztem a ritka „kit" minsítések egyikét, a
Hálón kívül kértem megbízatást.
így kezddött személyes Diaszpóránk, a Gresháé és az enyém. Hatékony voltam. Diplomatának
születtem. Öt szabványév alatt konzulhelyettes lett bellem. Nyolc év alatt Konzul. A Hálón kívül
nem vihettem többre ennél.
Én döntöttem így. A Hegemóniának dolgoztam. Es vártam.
Eleinte az volt a szerepem, hogy a Háló találékonyságával segítve vezessem rá a telepeseket, hogy
azt tegyék, amihez a legjobban értenek - hogy pusztítsák el a valóban shonos életformákat. Nem
véletlen, hogy a csillagközi terjeszkedés hat évszázada alatt a Hegemónia nem találkozott olyan
fajjal, mely értelmesnek minsült volna a Drake-Turing-Csen skálán. A Régi Földön régóta
elfogadott tény volt, hogy ha egy faj rávette az embert a táplálékláncára, akkor az a faj hamarosan
kipusztult. Ahogy a Háló növekedésnek indult, ha egy faj komolyan versenybe szállhatott az
emberiség intellektusával, akkor az a faj kipusztult, még mieltt megnyílt volna az els térkapu a
naprendszerében.
A Whirl-ön felhtornyaikban cserkésztük be a tünékeny zepleneket. Lehet, hogy nem voltak
értelmesek az emberiség vagy a Core mércéje szerint. De gyönyör ek voltak. Szivárványszínben
fodrozódva haltak meg, színpompás üzeneteiket nem látták, nem hallották fajtársaik, de haláltusájuk
leírhatatlanul szép volt. Fény-érzékeny brüket a Háló vállalatainak, húsukat a Heaven 's Gate-hez
hasonló bolygóknak adtuk el, csontjaikat pedig porrá rölve, afrodiziákumként vették , meg a többi
gyarmat babonás és impotens lakói.
A Gardenen a Nagy Mocsarat lecsapoló arkológia-mérnökök tanácsadója voltam. Ekkor ért véget a
mocsári kentaurok rövid uralma, akik fenyegetést jelentettek a Hege-mónia ottani fejldésére. A
végén megpróbáltak elvándorolni, de az északi síkságok túl szárazak voltak, és amikor egy
évtizeddel kés bb, a Garden Hálóhoz való csatlakozásakor felkerestem azt a vidéket, a kiszáradt
kentaurok maradványai még mindig valamely színesebb kor egzotikus növényeiként hevertek
elszórva a síkságokon.
A Hebronra épp akkor érkeztem meg, amikor véget ért a zsidó telepesek és a seneschai aluitok
hosszú háborúja. Az aluitok olyan törékenyek voltak, mint annak a víz nélküli bolygónak az
ökológiai rendszere. Empaták voltak, a félelmünk és a kapzsiságunk végzett velük — és
áthidalhatatlan idegenségünk. A Hebronon azonban nem az aluitok pusztulása változtatta k vé a
szívemet, hanem az, hogy részt vettem maguknak a telepeseknek a halálra ítélésében.
A Régi Földön létezett egy szó arra, amit mveltem - a „quisling". A Hebron ugyan nem volt a
hazám, mégis, az oda menekült telepesek ugyanolyan egyértelm okok miatt menekültek oda, mint
az én seim, akik aláírták az Élet Szövetségét a Régi Föld Maui nev szigetén. Én azonban vártam.
Es miközben vártam, színészkedtem... a szó minden értelmében.
Megbíztak bennem. Elhitték szinte
emberiség közösségéhez... a Hálóhoz.meséimet arról, hozzá,
Ragaszkodtak milyen hogy
csodálatos lenne
csak egy újra nyissanak
várost csatlakozniuk
megaza
külvilágiak eltt. Mosolyogtam és beleegyeztem. Új-Jeruzsálemben ma hatvan millióan élnek, míg

az egész kontinenst mindössze tízmillió zsidó népesíti be, szükségleteikben nagyrészt a Háló
városától függve. Még egy évtizedük van. Talán annyi sem.
Egy kicsit magam alá kerültem, amikor a Hebront megnyitották a Háló eltt. Felfedeztem az
alkoholt, a flashback és a bedrótozás áldott antitézisét. Gresha ott maradt velem a kórházban, míg
tiszta nema reverendák
suhogtak lettem. Furcsa módon, aafolyosókon.
éjszakánként zsidó bolygó kórháza katolikus volt. Emlékszem, hogyan
Összeomlásom csendes volt és igen távoli. A karrieremnek nem ártott. Teljes jogú Konzulként
vittem el feleségemet és fiamat a Bressiára.
Milyen kifinomult szerepet játszottunk ott! Milyen bizánci vonalon egyensúlyoztunk! A TechnoCore
er i évtizedeken át zaklatták a Kitaszítottakat, Kassád ezredes, akárhová is menekültek. Most a
Szenátust és az MI Tanácsadó Testületet irányitó hatalmak úgy döntöttek, hogy a Háló peremén kell
próbára tenni a Kitaszítottak erejét. A Bressiát választották. Elismerem, a bressiaiak már
évtizedekkel az odaérkezésem eltt a pótlékaink voltak. Társadalmuk csodálatos, archaikus módon
porosz mintára szervezdött, túlzottan áthatotta a militarizmus, önteltté tették gazdasági eredményei,
s xenofóbiájából ereden örömmel sorakozott fel a „Kitaszítottak fenyegetésének" eltörlésére.
Elször csak néhány fáklyahajót kaptak haszonbérletbe, hogy elérhessék a rajokat. Aztán
plazmafegyvereket. Aztán génmanipulált vírusokkal felszerelt szondákat.
Apró tévedés volt, hogy még a Bressián tartózkodtam, amikor megérkeztek a Kitaszított hordák.
Néhány hónapos eltérés. Egy katonai-politikai elemzcsoportnak kellett volna felváltania.
Nem számított. A Hegemónia elérte a célját. A GARDA elszántságát és felvonulási sebességét
megfelelen próbára tették, a Hegemónia érdekei mégsem sérültek jelentsen. Gresha természetesen
meghalt. Még az els bombázásban. Es tízévesí fiam, Alón is. Velem volt... magát a háborút túlélte...
hogy aztán meghaljon, amikor egy GARDA-idióta a buckminsteri menekülttáborhoz túl közel
robbantott fel egy aknát vagy egy bombát.
Nem voltam mellette, amikor meghalt.
A Bressia után elléptettek. Megkaptam a legnagyobb kihívast jelent, legkényesebb posztot, amit
valaha konzulra rum háziak: rám bízták a Kitaszítottakkal való közvetlen tárgyalásokat.
Elször a Tau Ceti Centerre kapuztam, hogy hosszú megbeszéléseken vegyek részt Gladstone
szenátor bizottságával és néhány MI tanácsossal. Magával Gladstone-nal is találkoztam. A terv
nagyon bonyolult volt. Lényegében ki kellett provokálni a Kitaszítottak támadását, a provokáció
kulcsát pedig Hyperion bolygó jelentette.
A Kitaszítottak már jóval a Bressiai csata eltt elkezdték megfigyelni a Hyperiont. A hírszerzésünk
szerint leginkább a Shrike és az Idkripták érdekelték ket. A Kassád ezredest szállító kórházhajó
elleni támadásuk, sok másikkal együtt, tévedés volt: a kapitányuk pánikba esett, amikor a
kórházhajót tévesen hadihajóként azonosították. A Kitaszítottak szempontjából csak tovább rontotta
a helyzetet, hogy maguknak a Kriptáknak a közelében leszállva ugyanez a parancsnok leleplezte
azon képességüket,
er iket, hogy ellen
a Rajhoz visszatér tudnak állni az idhullámoknak.
fáklyahajó-kapitányt kivégezték. Miután a Shrike. megtizedelte az
A hírszerzés szerint viszont a Kitaszítottak tévedése nem volt totális katasztrófa. Értékes
információkat szereztek a Shrike-ról. És a Hyperion iránti érdekldésük tovább fokozódott.
Gladstone elmagyarázta nekem, hogyan akart a Hegemónia tkét kovácsolni ebbl az érdekldésbl.
A terv lényege az volt, hogy a Kitaszítottakat provokálni kell a Hegemónia megtámadására. A
támadás fókuszában magának a Hyperionnak kellett állnia. Megértették velem, hogy az ütközet
sokkal inkább a Háló belpolitikájáról, semmint a Kitaszítottakról fog szólni. A TechnoCore egyes
elemei már évszázadok óta ellenezték, hogy a Hyperiont felvegyék a Hegemóniába. Gladstone
elmagyarázta, hogy ez már nem szolgálja az emberiség érdekeit, és a Hyperion er vel történ
annektálása - a Háló megvédésének álcája alatt — a Core haladóbb szellem Ml-inek koalócióját
er sítené meg. A Core hatalmi egyensúlyának átrendezdése pedig számomra nem kifejtett módon a
Szenátus és a Háló érdekeit szolgálná. A Kitaszítottak egyszer és mindenkorra megsznnének

potenciális fenyegetés lenni. A Hegemónia dicsségének új korszaka nyílna meg.
Gladstone elmagyarázta, hogy nem kötelez vállalnom a megbízatást, hogy a küldetés számos
veszélyt rejt magában -mind a karrierem, mind az életem szempontjából. Ennek ellenére elvállaltam
a feladatot.
A Hegemónia
antik Steinwayrendelkezésemre bocsátott
zongora elhelyezését egy rhajót. Mindössze egy módosítást kértem rajta: egy
a fedélzeten.
Hónapokon át utaztam egyedül, Hawking-sebesség alatt. Hónapokig kóboroltam azokon a
területeken, melyeken rendszeresen áthaladtak a Kitaszított rajok. Végül észrevették és elfogták a
hajómat. Elfogadták, hogy hírnök, és tudták, hogy kém vagyok. Megvitatták, hogy megöljenek-e, és
nem tették. Megvitatták, hogy tárgyaljanak-e velem, és végül úgy döntöttek, tárgyalnak.
Meg sem próbálom leírni a Raj életének szépségét - null-gravitációs gömbvárosaikat,
üstökösfarmjaikat és hajtófürt-jeiket, mikroorbitális erdeiket, vándorló folyóikat és a Találkozás
Hete tízezer szín és mintájú életét. Legyen elég annyi, hogy hitem szerint a Kitaszítottak megtették
azt, amit a Háló emberiség nem tett meg az elmúlt évezred során: fejldtek. Amíg mi örökölt
kultúráinkban éljük a Régi Föld életének halvány utánzatát, addig a Kitaszítottak új dimenziókat
nyitottak az esztétika, az etika, a biológiai tudományok, a mvészetek és minden olyan dolog
területén, melynek változnia és fejldnie kell, hogy tükrözze az emberi lelket.
Barbároknak nevezzük ket, pedig mi vagyunk azok, akik makacsul a Hálónkba kapaszkodunk, mint
a Róma romjainak megfakult dicsségén kuporgó vizigótok. Es még mi tartjuk magunkat
civilizáltnak!
Tíz hónap sem telt el, és beavattam ket legféltettebb titkaimba, k pedig elmondták nekem az
övéiket. A tlem telhet legnagyobb részletességgel elmagyaráztam, milyen sorsot szánnak nekik
Gladstone emberei. Elmondtam nekik azt a keveset, amit a Háló tudósai megértettek az Id kripták
anomáliájáról, és elárultam a TechnoCore érthetetlen rettegését a Hyperiontól. Leírtam, hogyan
válna a Hyperion halálos csapdává, ha el merészelnék foglalni, hogyan sorakozna fel a Hyperion
rendszerben a GARDA minden része, hogy megsemmisítse ket. Mindent elmondtam nekik, amit
csak tudtam, és ismét várni kezdtem a halálomat.
Ok azonban nem öltek meg, hanem elárultak valamit. Megmutatták az elfogott fatline üzeneteket,
szksugarú felvételeket és a négy és fél évszázada, a Régi Föld rendszerébl való menekülésük
során rögzített saját adataikat. A tények rettenetesek voltak és egyszer ek.
A '38-as Nagy Tévedés nem tévedés volt. A Régi Földet szándékosan pusztították el a TechnoCore
bizonyos elemei és a Hegemónia szárnybontogató kormányában lév emberi szövetségeseik. A
Hedzsrát már évtizedekkel azeltt részletesen eltervezték, hogy az elszabadult fekete lyuk
„véletlenül" becsapódott a Régi Föld szívébe.
A Világháló, a Minden Dolgok, az Emberiség Hegemóniája
- mind a legszörny bb apagyilkosságra épült. Ma pedig a testvérgyilkosság csendes, elszánt
politikája tartjalehetség
leghalványabb fent ket -minden hogy
is felcsillan, olyanaz faj kíméletlen
ember vetélytársakipusztítása, amiben akárítéltcsak
lehet. Es a kipusztításra a
fajok
listáján a Kitaszítottak következnek: az emberiség egyetlen törzse, mely szabadon vándorolhat a
csillagok között, és az egyetlen olyan csoport, amit nem a TechnoCore ural.
Visszatértem a Hálóba. Több mint harminc Háló év telt el. Meina Gladstone lett a f titkár. Siri
Lázadása romantikus legendává, a Hegemónia történelmének apró lábjegyzetévé vált.
Találkoztam Gladstone-nal. Sok mindent - de nem mindent
- elmondtam neki abból, amit a Kitaszítottaktól megtudtam. Elmondtam, hogy tudják, hogy a
Hyperioni csata csapda lesz, de ettl függetlenül eljönnek. Elmondtam, hogy a Kitaszítottak azt
akarják, hogy a Hyperion konzulja legyek, és ketts ügynökként tevékenykedjek, amikor elkezddik
a háború.
Azt nem mondtam
szabadjára ereszteni ael,Shrike-ot.
hogy kaptam egy berendezést, mely képes megnyitni az Idkriptákat és
Gladstone f titkár hosszú beszélgetéseket folytatott velem. A GARDA:hírszerzés ügynökei még

hosszabbakat, néha hónapokig tartókat. Mszerekkel és gyógyszerekkel bizonyosodtak meg róla,
hogy az igazat mondom, és semmit sem hallgatok el. A Kitaszítottak is remekül bántak a
szerekkel és a gyógyszerekkel. Az igazat mondtam. Es el is hallgattam valamit.
Végül kineveztek a Hyperionra. Gladstone felajánlotta, hogy Protektorátusi státuszba emeli a
bolygót, engemaz
megtarthassam pedig kinevezÉn
rhajómat. nagykövetnek. Mindkét ajánlatot
egy menetrendszerinti elutasítottam,
rotahajóval viszont
érkeztem meg, kértem, pedig
az rhajóm hogy
néhány héttel kés bb, egy arra járó fáklyahajó gyomrában. Parkolópályára állították a bolygó körül,
és a tudomásomra hozták, hogy bármikor lehívhatom és elmehetek, amikor csak akarok.
Egyedül várakoztam a Hyperionon. Teltek az évek. Hagytam, hogy a helyettesem kormányozza a
bolygót, míg én a Ciceróban ittam és vártam.
A Kitaszítottak privát fatline-on léptek velem kapcsolatba. Kivettem három hét szabadságot,
lehívtam a hajómat egy elhagyatott helyre a Ftenger mellé, az Oort-felhö közelében találkoztam a
felderít jükkel, felvettem az ügynöküket - egy Andii nev nt - és három technikusukat, majd
leszálltam a Kantár-síkságtól északra, néhány kilométerre az Idkriptáktól.
A Kitaszítottaknak nincsenek térkapuik. Egész életüket csillagok közötti hosszú menetelésekkel
töltik, s úgy látják Háló világának életét, mintha rült sebességgel játszanának nekik egy filmet vagy
holót. Az id megszállottjai. A Hegemónia a TechnoCore-tól kapta a térkaput, és ma is a TechoCore
tartja fenn a rendszert. Egyetlen tudós vagy tudóscsoport sem jutott a megértése közelébe. A
Kitaszítottak is megpróbálták. Nem jártak sikerrel. De még kudarcaik közepette is megértettek
néhány dolgot a tér/id manipulálásáról.
Megértették az idhullámokat, a Kriptákat körülvev antientrópikus mezket. Nem tudtak létrehozni
ilyen er tereket, de sikerült elszigetelni magukat velük szemben, és - elméletileg -összeomlasztani
ket. Az Idkripták és tartalmuk visszafelé öregedése meg fog állni. Az Idkripták „meg fognak
nyílni". A Shrike ki fog szabadulni börtönébl, nem lesz a Kripták környékéhez szögezve. Akármi is
van még odabent, minden ki fog szabadulni.
A Kitaszítottak úgy hiszik, hogy az Idkriptákban az  jö-v jükbl származó dolgok vannak, s a
Shrike a megváltás fegyvere, mely csak a kézre vár, mely megragadhatja. A Shrike kultusz
bosszúálló angyalnak tartja a Shrike-ot; a Kitaszítottak az emberi elme szüleményének, melyet azért
küldtek vissza az id ben, hogy megszabadítsa az emberiséget a TechnoCore-tól. Andii és a
technikusok azért jöttek, hogy beállítsák a mszereket és elvégezzenek néhány kísérletet.
- Nem fogják most bekapcsolni? - kérdeztem. A Szfinx nev épület árnyékában álltunk.
- Most nem -felelte Andii. - Majd csak közvetlenül az invázió eltt.
- De azt mondta, hogy a szerkezet csak több hónap alatt lesz képes megnyitni a Kriptákat.
Andii bólintott. Szeme sötétzölden csillogott. Nagyon magas volt, és ki tudtam venni a kezeslábasa
alatt dudorodó motoros küls váz sávjait.
- Talán egy év, vagy több is kell - mondta. - A szerkezet hatására az anti-entrópikus mezk lassan
gyengülni kezdenek.
Tízek Tanácsa úgy nemA dönt,
folyamat
hogyazonban visszafordíthatatlan.
a Háló elleni De addig nem indítjuk el, amíg a
invázió elkerülhetetlen.
- Kétségeik vannak? - kérdeztem.
- Etikai viták - bólintott Andii. Néhány méterre tlünk a három technikus kaméleonszövettel és egy
kódolt védmezvel fedte el a szerkezetet. — Egy csillagközi háború milliók, talán milliárdok életét
követelné. Beláthatatlan következményei lennének, ha a Shrike rászabadulna a Hálóra. Le kell
sújtanunk a Core-ra, de nem egyértelm, hogy melyik a legjobb módszer.
Bólintottam, és ránéztem a szerkezetre meg a Kripták völgyére.
— De ha egyszer bekapcsolják, akkor nincs visszaút - töprengtem fennhangon. -A Shrike
elszabadul, és maguknak meg kell nyerniük a háborút, hogy irányítani tudják?
- így igaz - mosolyodott el halványan Andii.
Ekkor
nék lelttem, majd egy
közé, leültem a három technikust ládára,
üres hullámhab is. Siri és
nagyanyám Steiner-Ginn
percekig csak lézerét
zokogtam. Aztánelhajítottam
felálltam, aa
technikusok komlogjával beléptem a védmez be, félrelöktem a kaméleonszövetet, és bekapcsoltam

a szerkezetet.
Nem következett be azonnali változás. A levegt ugyanaz a gazdag, tél végi fény töltötte be. A Jade-
kripta lágyan izzott, a Szfinx továbbra is a semmibe meredt. Csak a szélfútta, a holttesteknek és a
ládáknak csapódó homok zizegése hallatszott. A Kitaszítottak szerkezetén csak egyetlen ragyogó
kijelz
Lassan mutatta, hogy mködik...
visszasétáltam hogy
a hajóhoz, már korábban
félig-meddig is mködött.
várva, félig meddig remélve, hogy felbukkan a
Shrike. Több mint egy órát ültem a hajóm balkonján, figyelve, hogyan töltik meg árnyékok a
völgyet, hogyan lepi be homok a távoli holttesteket. A Shrike nem jött. Nem láttam a tüskés fát.
Valamivel kés bb eljátszottam Bach Preldjét a Steinwayen, bezártam a hajót, és felemelkedtem az
rbe.
Kapcsolatba léptem a Kitaszítottak hajójával, és azt mondtam nekik, hogy baleset történt. A
többiekkel végzett a Shrike; a szerkezetet id eltt bekapcsolták. A Kitaszítottak még a zrzavar és a
pánik közepette is menedéket kínáltak nekem. Visszautasítottam az ajánlatot, és a Háló felé
fordítottam a hajómat. A Kitaszítottak nem vettek üldöz be.
A fatline-adómon keresztül felhívtam Gladstone-t, és elmondtam neki, hogy kiiktattam a
Kitaszítottak ügynökeit. Azt mondtam, hogy az inváziónak nagy a valószínsége, és a csapda a
tervezett módon be fog zárulni. A szerkezetr l nem beszéltem neki. Gladstone gratulált, és
hazahívott. Nemet mondtam. Elmagyaráztam, hogy csendre és egyedüllétre van szükségem. A
Hyperionhoz legközelebb es Hálón kívüli világ felé fordítottam a hajót, tudva, hogy maga az utazás
felemészti majd a következ felvonásig hátralév idt.
Kés bb, amikor maga Gladstone szólított fel egy fatline-hívással a zarándoklatra, rájöttem, milyen
szerepet szántak nekem a Kitaszítottak az utolsó napokra: a Kitaszítottak, a Core vagy Gladstone és
a machinációi. Most már nem számít, ki tartja magát az események irányítójának. Az események
már nem engedelmeskednek senkinek.
Az általunk ismert világnak hamarosan vége, barátaim, akármi is történik velünk. Ami engem illett,
én semmit sem fogok kérni a Shrike-tól. Nincsenek utolsó szavaim hozzá vagy a világegyetemhez.
Azért jöttem vissza, mert vissza kellett jönnöm, mert ez a sorsom. Gyerekkorom óta tudtam, mit kell
tennem, mióta egyedül visszamentem Siri sírjához, és bosszút esküdtem a Hegemónia ellen. Tudtam,
milyen árat kell fizetnem, úgy az életben, mint a történelemben.
Amikor azonban eljön a nap, melyen meg kell ítélni, meg kell érteni az árulást, mely futótzként fog
végigszáguldani a Hálón, mely világok végét fogja jelenteni, kérem, ne én jussak eszükbe - az én
nevemet még csak vízbe sem írták, amint az elveszett költ lelke mondta -, hanem gondoljanak az ok
nélkül elpusztult Régi Földre, gondoljanak a delfinekre, a napon kiszáradó és elrohadó szürke
húsukra, lássák maguk eltt -ahogy én láttam - a mozgó szigeteket, melyeknek nincs hová menniük,
mert legeliket elpusztították, a platformokkal telezsúfolt egyenlíti sekélyest, az UV-naptejtl és
cannabistól bzl, hangoskodó, szemetel turistáktól hemzseg szigeteket.
Vagy ami méga jobb,
átbillentettem ne isálljanak
kapcsolót, gondoljanak ezekre! Álljanak
meg gyilkosként, meg úgy,
árulóként, ahogy énlábukat
de büszkén, álltam,szilárdan
miután
megvetve a Hyperion futóhomokján, fejüket felszegve, öklüket az égre emelve, s azt kiáltva:
„Dögvész mindkét családra! "
Mert tudják, én még emlékszem nagyanyám álmára. Emlékszem, milyen lehetett volna.
Emlékszem Sirire.
- Maga a kém? - kérdezte Hoyt atya. - A Kitaszítottak kéme?
A Konzul megdörzsölte az arcát, de nem mondott semmit. Fáradtnak, kimerültnek tnt.
- Igen - mondta Martin Silenus. - Gladstone f titkár figyelmeztetett, amikor kiválasztottak a
zarándoklatra. Említette, hogy lesz közöttünk egy kém.
- Mindannyiunkat figyelmeztetett! - csattant fel Brawne Lamia. Rámeredt a Konzulra. Szomorúnak
nt a tekintete.
- Barátunk kém - állapította meg Sol Weintraub -, de nem pusztán a Kitaszítottak kéme. - A
csecsem felébredt. Weintraub felvette, hogy lecsillapítsa sírását. - t nevezik a filmekben ketts
ügynöknek, jelen esetben hármas ügynöknek, végtelen regressziójú ügynöknek. Valójában a
megtorlás ügynöke.
A Konzul felnézett az ids tudósra.
-Kassád
Akkorezredes
is kém!a -kezében
makacskodott
tartottaSilenus. - A kémeket
a halálpálcát. Senkirepedig
nem kivégzik, nem?
célzott vele.
- Kapcsolatban áll a hajójával? - kérdezte a Konzult.
- Igen.
- Hogyan?
- Siri komlogján keresztül. Átalakították... Kassád alig észreveheten biccentett.
- A hajó fatline-adóján keresztül pedig végig kapcsolatban állt a Kitaszítottakkal?
- Igen.
- Jelentéseket küldött a zarándoklatról, ahogy várták?
- Igen.
- Válaszoltak?
- Nem.
- Hogyan hihetnénk neki? - kiáltott fel a költ. - Hiszem egy kibaszott kém\
- Pofa be! - szólt rá Kassád ezredes kifejezéstelen, ellentmondást nem t hangon. A tekintetét egy
pillanatra sem vette le a Konzulról. - Maga támadta meg Het Masteent?
- Nem - rázta meg a fejét a Konzul. - De amikor az Yggdrasill kigyulladt, tudtam, hogy valami nem
stimmel.
- Hogy érti ezt? - kérdezte Kassád. A Konzul megköszörülte a torkát.
- Ismerem valamennyire a templomosokat, a Fa Hangjait. Szinte telepatikus kapcsolat f zi ket a
hajófáikhoz. Masteen túl enyhén reagált. Vagy nem az volt, akinek mondta magát, vagy tudta, hogy
a hajó el fog pusztulni, és megszakította vele a kapcsolatot. Amikor rségben voltam, lementem,
hogy rákérdezzek. Nem találtam sehol. A kabinja úgy nézett ki, mint ahogy megtaláltuk, annyi
eltéréssel, hogy a Möbius kockát valaki semleges állapotba kapcsolta. Megszökhetett volna az erg.
Lezártam a kockát és felmentem a fedélzetre.
- Nem bántalmazta Het Masteent? - kérdezte Kassád ismét.
- Nem.
- Megismétlem, mi a faszért higgyünk neki? - háborgott Silenus. A költ a magával hozott utolsó
üveg scotch-ot itta.
A Konzul az üveget bámulta, miközben válaszolt.
- Semmi okuk nincs, hogy higgyenek nekem. Nem számít. Kassád ezredes hosszú ujjai lustán
megérintették a halálpálca burkolatát.
- Mihez kezd most a fatline komlinkjévél? A Konzul fáradtan felsóhajtott.
- Jelenteni
El tudnánkfogom az Idkripták
pusztítani - mutatottmegnyílását.
Brawne LamiaHa még élek.komlogra.
az antik
A Konzul vállat vont.
- Még hasznos lehet - vélte az ezredes. - Belehallgathatunk a katonai és civil adásokba. Ha muszáj,
idehívhatjuk a Konzul hajóját.
- Nem! - kiáltott fel a Konzul. - Hosszú percek óta most elször látszott bármiféle érzelem az arcán.
- Most már nem fordulhatunk vissza!
- Nem hiszem, hogy bárkinek is szándékában állna visszafordulni - nézett körbe a sápadt arcokon
Kassád ezredes. Egy pillanatig senki sem szólalt meg.
- Meg kell hoznunk egy döntést - mondta végül Sol Weintraub. A csecsemt ringatva a Konzul felé
bökött az állával.
Martin Silenus az üres scotch-os üvegen nyugtatta homlokát.
- Az árulásért halál jár - nézett fel. - Egyébként meg néhány óra múlva mind meghalunk! -
kuncogott. - Miért ne legyen az utolsó tettünk egy kivégzés?
Hoyt atya elfintorodott a rátör  fájdalomhullámtól. Remeg ujjal érintette meg cserepes ajkát.
- Nem vagyunk bíróság.
- De igen - szólt közbe Kassád ezredes -, az vagyunk.
A Konzuldöntsenek.
- Akkor felhúzta a -lábát, ráfektette
Semmilyen alkarját
érzelem nemtérdére, és ösz-szef
csengett zte ujjait.
a hangjában.
Brawne Lamia már korábban elvette apja automata pisztolyát. Most letette maga mellé a padlóra. A
tekintete ide-oda szökkent a Konzul és Kassád között.
- Árulásról beszélünk? - kérdezte. - Minek az elárulásáról? Talán az ezredest kivéve egyikünk sem
mintapolgár. Mindannyiunkat nálunk hatalmasabb er k rugdostak ide.
- Csak arról feledkezett meg, barátom - szólt Sol Weintraub egyenesen a Konzulhoz -, hogy ha
magát Meina Gladstone és a Core egyes elemei választották ki a Kitaszítottakkal való
kapcsolattartásra, akkor pontosan tudták, hogy mit fog tenni. Lehet, hogy nem gondoltak arra, hogy
a Kitaszítottaknak megvannak az eszközeik a Kripták megnyitására... bár a Core Ml-jeinél sohasem
lehet tudni... azt viszont bizonyára tudták, hogy maga szembe fog fordulni mindkét társadalommal,
mindkét táborral, mely ártott családjának. Az egész valami bizarr terv része. Maga körülbelül
annyira cselekedett szabad akaratából, mint ez a gyermek - emelte fel a csecsemt.
A Konzul zavarodottnak tnt. Szóra nyitotta a száját, de aztán csak megrázta a fejét.
- M. Weintraubnak igaza lehet - szólalt meg Kassád ezredes -, de akárhogy próbálnak is a
gyalogjaikként mozgatni minket, meg kell próbálnunk kiválasztani saját cselekedeteinket. - Felnézett
a falra, ahol a távoli ürcsata fényvillanásai vérvörösre festették a vakolatot. - Ezrek, talán milliók
fognak meghalni emiatt a háború miatt. Ha a Shrike vagy a Kitaszítottak bejutnak a Háló térkapu-
rendszerébe, több száz bolygó több milliárd élete kerül veszélybe.
A Konzul szótlanul nézte, ahogy Kassád felemelte a halálpálcát.
- Ez lenne a leggyorsabb megoldás mindannyiunk számára - mondta az ezredes. - A Shrike nem
ismer kegyelmet.
Senki sem szólt. A Konzul mintha valami nagyon távoli dologra meredt volna. Kassád bebiztosította
és eltette a fegyvert.
- Együtt jöttünk el idáig! - jelentette ki. - Együtt tesszük meg az út hátralév részét.
Brawne Lamia eltette apja pisztolyát, felállt, átvágott a kis szobán, letérdelt a Konzul mellé, és
átölelte. A Konzul döbbenten emelte fel az egyik karját. A mögöttük lév falon táncotjárt a fény.
Egy pillanattal kés bb odalépett Sol Weintraub, és szabad karját kettejük válla köré fonta. A
csecsem örvendezve tekergett a testek hirtelen támadt melegében. A Konzul érezte édeskék
újszülött illatát.
- Tévedtem - szólalt meg. - Mégis csak kérek valami a Shrike-tól. t fogom kérni. - Gyöngéden
megérintette Rachel fejét, ahol a kis koponya íve találkozott a párnás tarkóval.
Martin Silenusból
- Az utolsó furcsa hang
kívánságaink! tört fel:- nevetésnek
- zihálta. indult, azokogásban
Teljesíti a múzsa végzdött.
kívánságokat? Nekem nincs kívánságom.
Csak a verset szeretném befejezni.
- Annyira fontos? - fordult a költ felé Hoyt atya.
- 0, igen, igen, igen, igen! - lihegte Silenus. Ledobta az üres üveget, benyúlt a csomagjába, és
elhúzott egy maréknyi vékony papírt, a magasba tartva a lapokat, mintha csak felajánlotta volna
ket a társaságnak. - Szeretnék elolvasni? Szeretnék, ha én felolvasnám? Megint hömpölyög.
Olvassák el a régi részeket! Olvassák el a Cantost, amit háromszáz éve írtam és soha nem adtam ki!
Benne van minden. Benne vagyunk mi is! Az én nevem, a maguk neve, az utazás. Hát nem értik... én
nem verset írok, hanem a jövt teremtem! - Hagyta lehullani a lapokat, felkapta az üres üveget,
homlokráncolva rámeredt, majd maga elé tartotta, mint egy kelyhet. - Én teremtem a jövt -
ismételte
döntés. meg fel sem nézve -, de a múlt az, amit meg kell változtatni. Egyetlen pillanat. Egyetlen
Martin Silenus felemelte a fejét. A szeme vörös volt.

- Ez a valami, ami holnap megöl minket... a múzsám, a teremtnk, az elpusztítónk... az id ben
utazott visszafelé. Nos, tegye csak! Ez alkalommal engem vigyen el, Vilit hagyja békén! - Lehunyt
szemmel magasabbra emelte az üveget, és hozzávágta a szemben lév falhoz. Az üvegszilánkokon
megcsillant a távoli robbanások fénye.
Kassád ezredes
Néhány közelebb
pillanatig lépett,
úgy tnt, hogyés ráfektette
a szobábanhosszú ujjait akapcsolat
az emberi költ vállára.
puszta tényétl melegebb lett.
Lenar Hoyt atya ellépett a faltól, aminek támaszkodott, hüvelykjét és kisujj át összeérintve, másik
három ujját kinyújtva felemelte jobb kezét, a többieken kívül valahogy magát is belefoglalva a
mozdulat hatókörébe, és halkan így szólt:
- Ego te absolvo.
Szél kaparászott a küls falakon, és süvített el a vízköpk és erkélyek között. A százmillió
kilométerre dúló csata fénye a vér árnyalataiba vonta a zarándokokat.
Kassád ezredes odalépett az ajtóhoz. A csoport szétszéledt.
- Próbáljunk aludni! -javasolta Brawne Lamia. Kés bb, egyedül feküdve matracán, a szél sikoltását
és huhogását hallgatva, a Konzul nekitámasztotta arcát csomagjának, és feljebb húzta durva
takaróját. Már hosszú évek óta nehezen aludt el.
Most arcához emelte ökölbe szorított kezét, lehunyta szemét, és álomba merült.
UTÓHANG
A balalajkaszó, amire a Konzul ébredt, olyan halkan szólt, hogy elször azt hitte, hogy csak álmának
rejtett áramlásai keltik.
A Konzul felállt, megborzongott a hidegben, maga köré tekerte takaróját, majd kilépett a hosszú
erkélyre. Még nem hajnalodott. Az ég továbbra is a csata fényében égett.
- Bocsásson meg! - nézett fel Lenar Hoyt a hangszerr l. A pap vastagon beburkolózott köpenyébe.
- Semmi baj - nyugtatta meg a Konzul. - Már ébredeztem. - Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen
kipihentnek érezte volna magát. - Kérem, folytassa! - Az éles, tiszta hangok alig hallatszottak a
szélzúgásban. Olyan volt, mintha Hoyt a fenti csúcsokból érkez hideg széllel játszott volna duettet.
A Konzul szinte fájdalmasnak találta a zene tisztaságát.
Brawne Lamia és Kassád ezredes is kimentek. Egy perccel kés bb csatlakozott hozzájuk Sol
Weintraub. Rachel a karjaiban forgolódott, úgy nyúlkálva az éjszakai égbolt felé, mintha
megragadhatta volna a szirmaikat bontogató tüzvirágokat.
Hoyt tovább játszott. A hajnal eltti órában feler södött a szél, s a vízköpk és meredélyek
nádsípként szóltak az er d hideg fagottja mellett.
Martin Silenus a fejét fogva jelent meg.
- Már senki sem tiszteli a másnaposságot? - morogta, miközben rákönyökölt a széles párkányra. -
Ha
Hoytlehánynék
atya neminnen, fél óra
nézett fel.alatt sema érne
Ujjai kis lehangszer
a hányadék.
húrjai fölött repkedtek. Az északkeleti szél
feler södött, és a kis balalajka meleg, él hangokkal kísérte süvöltését. A Konzul és a többiek
magukra szorították takaróikat és köpenyeiket, ahogy a szél viharossá er södött, de az ismeretlen
zene lépést tartott vele. A Konzul sohasem hallott még ilyen különös és ilyen csodálatos szimfóniát.
A szél fel-feltámadt, süvöltött, elérte csúcspontját, majd elcsitult. Hoyt darabja is véget ért.
- Mindjárt felkel a nap - nézett körül Brawne Lamia.
- Van még egy óránk - mondta Kassád ezredes.
- Miért várjunk? - vont vállat Lamia.
- Tényleg, miért? - kérdezte Sol Weintraub is. Keletre nézett, ahol csak a csillagképek alig látható
halványodása utalt a napkeltére. - Úgy látom, szép napunk lesz.
-A Készüljünk! - javasolta Hoyt. - Szükség lesz a poggyászunkra?
zarándokok összenéztek.
- Nem, szerintem nem - felelte a Konzul. - Az ezredesnél lesz a fatline-kommunikátoros komlog.

Hozzák magukkal, amit szükségesnek tartanak a Shrike eltt megjelenéshez. A többi holmit itt
hagyjuk.
- Rendben - fordult vissza Brawne Lamia, odaintve a többieknek. - Induljunk hát!
Az er d északkeleti kapujától hatszázhatvanegy lépcsfok vezetett a lenti pusztasághoz. Korlát nem
volt.
LeérveA csapat óvatosan
a völgy aljára, ereszkedett le, gondosan
visszanéztek a felettükügyelve lépteikre
tornyosuló a bizonytalan fényben.
sziklameredélyre. A Kronosz-er d a
hegység részének tnt, erkélyei és küls lépcsi puszta hasítékoknak tntek a k tö-megben. Egy-egy
fényesebb robbanás idnként megvilágított egy ablakot, vagy árnyékot vetett egy vízköp alá, de
ezektl az alkalmaktól eltekintve úgy tnt, az er d teljesen eltnt mögülük.
Átvágtak az er d alatti alacsony hegyeken, végig a füvön maradva, elkerülve a karomszer 
tüskékként felmered éles szirteket. Tíz perc alatt átjutottak a homokra, és a dünék között folytatták
leereszkedésüket a völgybe.
Brawne Lamia haladt ell. A legjobb köpenyét és fekete szegély vörös testpáncélt vett fel. A
komlogja a csuklóján csillogott. Kassád ezredes ment mögötte. Teljes csatapáncélba öltözött, de az
álcapolimert még nem kapcsolta be, ezért a vért mattfeketének látszott, s még a fentr l érkez fényt
is elnyelte. Az ezredes egy szabványos GÁRDA rohampuskát fogott a kezében. A vizorja fekete
tükörként csillogott.
Hoyt atya fekete köpenyt, fekete öltönyt és papi gallért viselt. A balalajkát úgy tartotta karja
hajlatában, mint egy gyermeket. Még mindig nagyon kimérten lépdelt, mintha minden lépés
fájdalmat okozott volna neki. t követte a Konzul. A legjobb diplomataöltözékét öltötte fel:
keményített ingmellet, hivatalos fekete nadrágot és zekét, bársonykeppet és azt az aranyszín,
háromszöglet kalapot, amit az els nap, a hajófán viselt. A kalapot a kezével kellett tartani az újra
feltámadó szélrohamok ellen, melyek kígyókként kanyarogva a dnék között homokot szórtak az
arcába. Martin Silenus igyekezett szorosan mögötte maradni szélborzolta prémkabátjában.
Sol Weintraub zárta a sort. Rachel a bébihordóban, apja mellkasán, a köpeny és a kabát alatt
kuporgott. Weintraub halkan énekelgetett neki, de a hangok szertefoszlottak a szélben.
Negyven percnyi gyaloglás után egy vonalba kerültek a halott várossal. Az er s fényben márvány és
gránit csillogott. Mögöttük izzottak a hegycsúcsok, az er döt nem lehet kivenni a sziklák között. A
csapat átvágott egy homokos teknn, felhágott egy alacsony dnére, és hirtelen láthatóvá vált elttük
az Idkripták völgyének fels vége. A Konzul mintha még a Szfinx szárnyait és valami jade
ragyogást is látni vélt volna.
A hátuk mögül érkez morajra és csattanásra riadtan, szaporán dobogó szívvel pördült meg.
- Elkezddött? - kérdezte Lamia. - Mármint a bombázás.
- Nem. Nézzék! - mutatott Kassád a hegycsúcsok felett egy pontra, ahol valami feketeség törölte el
a csillagokat. A hamis látóhatár mentén villámok lobbantak, jégmezket és gleccsereket világítva
meg. - Csak egy vihar - mondta az ezredes.
Folytatták útjukat a cinóberszín
igyekszik megpillantani homokon
egy alakot át. A mellett
a Kripták Konzul azon
vagy kapta magát,
a völgy hogy szemét
végében. Teljesenmeresztgetve
biztos volt
benne, hogy valami várt rájuk... hogy az várt rájuk.
- Nézzék! - Brawne Lamia suttogását alig lehetett hallani a szélben.
Az Idkripták ragyogtak. Amit a Konzul elször felülr  l visszaver  fénynek tartott, nem az volt.
Mindegyik Kripta más-más árnyalatban világított, mindegyik tisztán láthatóvá vált, s ahogy a
ragyogás er södött, úgy húzódtak vissza a Kripták messze a völgy sötétségébe. A leveg ben
ózonszag terjengett.
- Gyakori ez a jelenség? - kérdezte Hoyt atya er tlen hangon.
- Még soha nem hallottam róla - rázta meg a fejét a Konzul.
- Amikor Rachel itt járt, akkor sem szerepelt a jelentésekben - mondta Sol Weintraub. Amikor a
csoport folytatta útját a futóhomokon keresztül, a tudós ismét elkezdte dúdolgatni a dalocskát.
A völgy végében megálltak. A lágy dnék helyét sziklák és mélyfekete árnyékok vették át a
Kriptákhoz levezet mélyedés mellett. Egyikük sem indult elre. Egyikük sem szólalt meg. A
Konzul érezte, hogy szíve vadul ver a bordái alatt. A félelemnél is rosszabb volt a lelkére teleped 
sötétség, ami halálra rémisztette, s amitl a legszívesebben sikoltozva menekült volna vissza a
hegyekbe, ahonnan jöttek.
A Konzul
- Mit odafordult
énekelt Sol Weintraubhoz.
Rachelnek?
A tudós kipréselt magából egy vigyort, és megvakarta rövid szakállát.
- Egy srégi síkfilmbl való. Hedzsra eltti. A pokolba is, minden eltti!
- Halljuk! - biztatta Brawne Lamia, megértve, mit akar a Konzul. Nagyon sápadt volt az arca.
Weintraub elénekelte a dalt. Elször er tlen, alig hallható volt a hangja. Maga a dal azonban er t
árasztott, furcsa, magával ragadó er t. Hoyt atya maga elé emelte balalaj kaját, és kísérni kezdte. A
hangok egyre magabiztosabbak lettek.
Brawne Lamia felnevetett.
- Istenem, ezt még én is énekeltem gyerekkoromban! - álmélkodott Martin Silenus. - srégi!
- De ki a varázsló? - kérdezte Kassád ezredes. A sisakján átsz feler sített hang furcsán
mulatságos volt ebben a kontextusban.
- És mi az az Óz? - kérdezte Lamia.
- És egészen pontosan ki keresi ezt a varázslót? - kérdezte a Konzul, érezve, hogy a sötét pánik már
enyhült valamelyest.
Sol Weintraub elhallgatott, próbált választ találni kérdéseikre, megpróbálta elmesélni egy
évszázadok óta elporladt sík-film történetét.
- Mindegy! - legyintett Brawne Lamia. - Majd kés bb elmondja. Most csak énekeljen!
Mögöttük a sötétség kebelezte be a hegyeket, ahogy a vihar lesüvített rajtuk, majd elindult a síkság
fölött feléjük. Az ég továbbra is fényt vérzett, de a keleti látóhatár most valamivel sápadtabbnak tnt,
mint a többi. A halott város a bal oldalukon k fogsorként csillogott.
Ismét Brawne Lamia áll az élre. Sol Weintraub hangosab-ban kezdett énekelni. Rachel vidáman
fészkeldött. Lenar Hoyt hátravetette köpenyét, hogy könnyebben tudjon játszani a balalajkán.
Martin Silenus messze bedobott egy üres üveget a homokba, és maga is énekelni kezdett, mély,
meglepen er s és kellemes hangon.
Fedmahn Kassád feltolta vizorát, vállára vetette fegyverét, és bekapcsolódott a kórusba. A Konzul is
énekelni kezdett, elgondolkodott az abszurd szövegen, hangosan felnevetett, majd ismét rázendített.
A sötétség peremén kiszélesedett az ösvény. A Konzul kilépett jobbra, Kassád utána, Sol Weintraub
betöltötte a keletkez rést, s így a hat felntt nem egymás mögött, hanem egymás mellett, vállt
vállnak vetve haladt tovább. Brawne Lamia megfogta Silenus kezét, a másik oldalon pedig
belekarolt Solba.
Hangosan énekelve, egyszer sem hátranézve, egyszerre lépve ereszkedtek le a völgybe.
A SZERZL
Dan Simmons 1948-ban született az Egyesült Államokban. 1971-ben szerzett diplomát angol
nyelvbl a St. Louis-i Washington Egyetemen, majd tíz éven keresztül általános iskolai tanárként
dolgozott, többek között a kiemelkeden tehetséges gyerekek speciális programjában.
Nyolc évesszerkeszt
lap egyik kora óta je,
érdekldik
írója. A az írás és
korai után, egyetemi
tartós évei alatt
érdekldés a The
ellenére kisSatyr
híjáncím
nemhallgatói irodalmi
válik íróvá: hajó
barátja, Harlan Ellison 1981-ben nem fenyegeti meg azzal, hogy letépi az orrát, ha felhagy az írással
és a hivatásos íróvá válásra tett próbálkozásokkal, illetve 1982-ben nem nevezi a „The River Styx
Runs Upstream" („A visszafelé folyó Styx") cím novelláját a Rod Seriing's Twilight Zone
Magaziné kezd írók számára hirdetett pályázatára, s ott az írás nem szerzi meg az els helyet (a
mintegy tízezer pályázat közül), akkor talán ezek a sorok sem láthatnak soha napvilágot.
Simmons azonban komolyan vette a fenyegetést, nem ellenezte írása nevezését, és hamarosan
sikerült is megjelenési lehetséghez jutnia. 1985-ben jelent meg els regénye, a Káli dala, mellyel
azonnal World Fantasy díjat nyert.
Ezek után szinte nem telt el év egy új regény, és egy vagy több új díj nélkül. Simmons 1990 és 2000
között több, mintegy tizenöt regényt és számos novellát jelentetett meg a science fiction, a horror, a
krimi/thriller és a szépirodalom mfajában, s ez id alatt egy Hugó-, két World Fantasy-, egy
Theodore Sturgeon-, kilenc Locus, egy British Fantasy- és egy British Science Fiction-, négy Bram
Stoker-, egy SF Chronicle és egy Imaginaire-díjat nyert.
A fenti felsorolásból is kitnik, hogy Simmons nem kötelezte el magát egyetlen mfaj mellett sem.
„Mindez nem egyfajta elre eltervezett karrier eredménye, hanem annak a fergeteges ünneplése,
hogy bármit meg tudok írni, amit akarok. Ami persze nagyképen hangzik, de így igaz" - mondja
egyik interjújában.1 Simmons tu-
Donnan T. Shindler: „Dan Simmons: Literary Chamelon". Ld:

http://www.erinyes.org/simmons/chameleon.html.
datosan törekszik a különböz mfajok elegyítésére, egymáshoz közelítésére; ez a hagyományosan

„lektrnek" vagy „ponyvának" titulált mfajok - krimi, horror, science fiction - esetében
kimondottan a szépirodalomhoz való közeledést, az irodalom „f sodrába" való integrálódásra tett
kísérletet jelenti.
Ennek a törekvésnek kit példája négy kötetes science fiction regényciklusa, melynek els kötete2
1990-ben elnyerte a Hugo-díjat. A Hyperion esetében a szerkezet és a téma is Simmons írói
célkitzését tükrözi: a regény szerkezete Chaucer Canterbury mesék cím mve, az angolszász
irodalom „alapköve" mintájára épül fel, témája pedig John Keats angol költ személye és élte köré
szervezdik, keats-i kérdéseket és problémákat vet fel újra, keatsi motívumokkal és utalásokkal
építkezve.
A Hyperion az a regény, mely talán legékesszólóbban igazolja Simmons korábban idézett
kijelentését: bármit meg tud írni. A kötet hat, illetve a kerettörténettel együtt hét története hét
különböz stílust mutat be, hét különböz hangon szólal meg, s teszi mindezt olyan eleganciával,
finomsággal, az írói eszköztár oly mérték  kihasználásával, s nem utolsó sorban olyan gazdag
nyelven, mely vitathatatlanul a legkiválóbb irodalmi alkotások sorába emeli a mvet. Ráismerhetünk
Isaac Asimov hvös logikájára, Harlan Ellison feszültségteremt képességére, Philip Jósé Farmer
felf tött erotikájára, Jack Vance történetszöv zsenialitására, de akár William Gibson nyomasztó
hangulatú leírásaira is. Nem véletlenül nevezte a Hyperiont az Asimov's Science Fiction Magaziné
az egyik els poszt-cyberpunk regénynek, mely adottként fogadja el és fogadja be az egész
cyberpunk kánont és cyberpunk életérzést. Ebben az összefüggésben mindenképpen mérföldk nek
nevezhet a regény a science fiction történetében.
A Hyperion szerves folytatása a The Fali of Hyperion (Hyperion bukása) cím regény. Simmons egy
történetként, Hyperion Cantos címen írta meg a két müvet, s a Hyperionhan felvetett problémák
2 Amely kötetet terjedelmi és anyagi okokból két részben jelentettük meg Titánok lázadása és A
Fájdalom Ura címmel. Mint ahogy a jöv évre tervezett második vaskos Hyperion-regényt (The Fall
of Hyperion) is két részben tudjuk majd megjelentetni, (a szerk.)
csak a Hyperion
felépítésével; bukásában
Simmons oldódnak
az egyes meg.személy
szám els A Hyperion bukása
és egyes számszakít az el
harmadik kötet narrációt
személy chauceri
vegyítve meséli el a zarándokok és a Shrike találkozásának történetét, a Hegemónia és a
Kitaszítottak háborújának kibontakozását, a TechnoCore különböz frakcióinak küzdelmét.
A ciklus harmadik és negyedik kötetei, az Endymion és a The Rise ofEndymion (Endymion
felemelkedése) hat, illetve hét évvel a Hyperion Cantos után születtek. Simmons, bár tovább viszi a
keatsi témát, nem közvetlen folytatást írt: a történet három évszázaddal kés bb, teljesen eltér 
politikai viszonyok közepette, azonban régi-új szereplkkel játszódik. De elöljáróban talán ennyit a
folytatásokról - remélhetleg hamarosan a magyar olvasók is kézbe vehetik a köteteket.
Dan Simmons a rendkívül nagy siker ellenére lezártnak tekinti a Hyperion világában játszódó
történetek sorát, nem tervezi újabb regények írását ebben a világban. Ez egyfell sajnálatos, másfell
azonban talán biztató is - a Hyperion Cantos nem juthat Martin Silenus Haldokló Földiének sorsára.
Békési József

Dan Simmons Hyperion II A Fajdalom Ura

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Dan Simmons Hyperion II A Fajdalom Ura

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

7/30/2019 Dan Simmons - Hyperion II.

MÁSODIK KÖTET: A FÁJDALOM URA

- Jöhetnek! - kiáltott le Kassád a palló tetejér l. - Nincs itt senki!

„ Hol van a Költ ? Mutassátok! Mutassatok

- Honnan szerezte azt a bort? - kérdezte Kassád.

„ Mily áldozatra gy l emitt a nép?

Mily apró város az, mely halk habok

- Ó, persze! A Hebronon és a Concourse elszigetelt részen egész közösségeket találhatsz...

Természetellenesnek és baljóslatúnak érezte a gondolatot, hogy Rachel fénysebességnél gyorsabban

Sarai leült az ágyra és átölelte.

- Nem - rázta meg a fejét Sol.

HA ELEGÜK VAN, JÖJJENEK.

Crawford városkája négyszázharmincnyolc szabványévi viszonylagos elszigeteltség után beruházott

- Egy csodálatos helyen, kicsim. Reggeli közben majd mesélek róla.

Rachel a homlokát ráncolta, ajkai hangtalanul mozogtak. Ismét megpróbálta, ez alkalommal az

- Béna cím - vélte Sarai.

az Idkriptákhoz... és a Hegemónia késlekedik a vízum megadásával... akkor mindennek

„ S ha minden gy lölet kivész bel le,

* Rakovszky Zsuzsa fordítása.

- William Butler Yeats? - kérdezte Sol Weintraub. Silenus bólintott.

lángnimbuszt szabad szemmel is látni lehetett, de a távcsövön keresztül az Yggdrasill kilométeres

- 'Reggelt - mormolta Silenus, miközben kávésbögréje fölött a szélkorbácsolta Ftengerre

- Maga komolyan azt hiszi, hogy M. Masteen még életben lehet?

- Nem - rázta meg a fejét a Konzul. - De a felvonóról láttam már képeket.

Weintraub a hajókonyháról hozott zöldségekbl és különféle húsokból készítettek egy elfogadható

Az MI szakértmet BB Surbringernek hívták. BB a Hegemónia Adatáramlás-irányítás és Statisztika

- Miért kell ket újrahasznosítani?

* Lamia: n i fej és fels test  , s kígyó farkú boszorkány - aford.

- Hallottál valamit a beszélgetésbl?

És az ezt követ koordináták a keleti Bergson bolyt mutatták.

- Hello! Nem mesélné el, hogy mi a lófaszt akar az ügyfelemt l?

- Ez csaknem tizenöt méterrel van a felszín alatt!

- Akkor egy másik MI akar megölni.

Kidobtam az ablakon a cigarettát, és figyeltem a parazsat, ahogy lehull az éjszakába. A leveg

- Hová akartatok kapuzni?

ült, és kibámult a szürke ablakon a rakodódokkra. Az asztalra tettem az elkészült omlettet, és

- A gyarmatbolygóknak korlátozott az adatszférájuk -folytatta Johnny. - Kapcsolatban állnak ugyan

„Fanatikusok álmai szövik

képzeletüket a sötét varázstól,

* Tandori Dezs fordítása.

- A Háló angoljával igen finom árnyalatokat is ki lehet fejezni.

- Van egy ilyen emberem! - vigyorogtam Johnnyra.

következtetést vonták le kutatásaikból, hogy az emberiségnek csak a múltban lehetett a hasznát

- És rólunk mit mutatnak BB lopott adatai?

A Dreg-bolyban fegyvereket és drogokat lehet a legkönnyebben vásárolni. Johnny utolsó

- Hagyj itt, Brawne! Menekülj! A lépcsk... - És az összeköttetés megszakadt.

Kálnoky László fordítása.

Kálnoky László fordítása

- Hová is mennénk? - kérdezte Sol Weintraub.

nanoszekundummal kés bb újjászület védmezk auróra ragyogása. Mindennek közepén a

- Természetesen - felelte a Konzul. - Ha a Kitaszítottak azért támadják a Hyperiont, hogy

izmaimmal, se óriási, lankadatlan tempómmal. De az illendség úgy diktálja, hogy vele és

A pokolba vele! És a pokolba velük is!

- De nem hiszem, hogy...

- Tudom, de mégis, mi lenne ha?

külvilágiak eltt. Mosolyogtam és beleegyeztem. Új-Jeruzsálemben ma hatvan millióan élnek, míg

Szenátus és a Háló érdekeit szolgálná. A Kitaszítottak egyszer és mindenkorra megsznnének

Gladstone f titkár hosszú beszélgetéseket folytatott velem. A GARDA:hírszerzés ügynökei még

technikusok komlogjával beléptem a védmez be, félrelöktem a kaméleonszövetet, és bekapcsoltam

Martin Silenus felemelte a fejét. A szeme vörös volt.

- Nem, szerintem nem - felelte a Konzul. - Az ezredesnél lesz a fatline-kommunikátoros komlog.

Donnan T. Shindler: „Dan Simmons: Literary Chamelon". Ld:

datosan törekszik a különböz mfajok elegyítésére, egymáshoz közelítésére; ez a hagyományosan