Copyright © Leah Fleming 2016

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Girl under the Olive Tree © by Leah Fleming, 2016
First published by Simon & Schuster UK, 2016

Fordította: Kiss Nóra Titanilla

ISSN 2061-4454
ISBN 978-963-635-658-3

Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2018

www.ipck.hu
MIRROR Könyvek
+36 20 912 4505

Hungarian translation © by Kiss Nóra Titanilla

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet

kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A.

Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő

munkatársa: Sipos Zoltán A belívet szedte és a borítót
tervezte: Popovics Ferenc Borítóképek ©
shutterstock.com

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 ELSŐ RÉSZ
Távozások

„Nem menekülhetnek Krétáról, kiket elvarázsolt

a sziget hegy-szíve, s a szíve azoknak,
kik ott élnek.”

LEW LIND : RETHYMNO VIRÁGAI

 KRÉTA
1941

A lövés hallatán ideje volt visszahúzódnia a sötét barlang

mélyébe, s mielőbb belesimulnia egy mélyedésbe, abban a
reményben, hogy ez is csupán téves riasztás. A nedves kőfalnak
nyomta a hátát, ahogy a lövések sora egyre hangosabbá vált, és
golyók pattantak le a fémkannákról. Hirtelen a bejárat gyenge
fényét katonák tömege takarta el, akik azt kiabálták, „Raus…
raus1„, miközben úgy viharzottak be, ahogy csak a hódítók
tudnak.
Egy gyors mozdulattal a földre vetve magát igyekezett
elrejtőzni, halottnak tettette magát, miközben a kórházi szolgákat
és a sebesülteket kivonszolták, hogy sorba állítsák őket odakint a
sziklán.
Minden egyes másodperc legalább egy órának tűnt,
miközben a földön hevert a homályban, érezve a sós homok, a
föld és az alvadt vér bűzét az ajkán, és próbált nem reszketni.
Érezte, hogy már csak percek kérdése, hogy felfedezzék, ezért
most nem remeghetett. Légy brit, légy bátor… Ó, a francba ezzel a
sok ostobasággal, gondolta. Nem érzett mást, csak jeges dühöt a
gyomrában. Hogy is mehetne el, mikor még annyi a tennivaló?
Hirtelen egy sáros csizma jelent meg előtte, majd egy
sebhelyes kéz felrántotta. Ez volt a próba, az igazság és az
ellenszegülés pillanata. Ha félelem nélkül néz szembe az
ellenséggel, talán beválik a csele…
 STOKENCOURT, GLOUCESTERSHIRE
2001. április

Megint a rémálom ébresztett. Először a fegyvert szegezik a

fejemnek, majd víz alá merülök, a karom a felszínt keresve a
víztömeget csapkodja, a fülem majd szétreped, a tüdőm levegő
után kapkod, viaskodom a körülöttem elmerülő testekkel,
rugdalózva, belefáradva az erőlködésbe, utánam kapnak az életben
maradásért, majd rémülten kinyílik a szemem.
Álom volt csupán, a szívem mégis kalapált a mellkasomban.
Minden egyes alkalommal egyre nehezebb volt kijutni a felszínre.
Hány ilyet fogok még átélni? Nincs mit tenni, mint felkelni és
szembenézni a következő nappal, határoztam el. Aztán
megkönnyebbülten döbbentem rá, hogy most az egyszer nem
vagyok egyedül.
Széthúztam az aranyszínű damasztfüggönyt, és kibámultam a
reggeli tájra. A húsvéti időjárás tartotta magát, az áprilisi nap az
aranyszínű cotswoldi köveket melengette a Stokencourt-ház déli
falán. A nárciszok majdnem elvirágzottak, ám a cseresznyefák már
rügyezni kezdetek, és érezni lehetett az új hajtások illatát a
levegőben. Ideje gyorsan körbejárni a sövényt – még hálóingben –,
és megnézni, hogy Oliver, a fiatal kertész mennyire volt hanyag
amiatti sietségében, hogy mihamarabb találkozhasson a
barátnőjével.
Örültem, hogy Lois még az ágyban pihen, és hagyja Alexet a
tévé előtt üldögélve ébredezni, nem követelve, hogy
szórakoztassák a gyereket. Később majd elküldöm, hogy fussa
körbe a kis tavat. Az unokahúgom még mindig teljesen ki volt
készülve a trauma után, hogy tavaly elhagyta a férje, és nagy
szüksége volt most az itteni menedékre, őszintén szólva örültem a
társaságuknak a hosszú hétvégén. Nem igazán kedveltem a
munkaszüneti napokat: kocsik torlaszolták el az utakat, és
idegenek lestek át a kőfalakon, rengeteg szemetet hagyva maguk
után. Stokencourt mindig felélénkült a kusza, kőpadlós folyosóit
betöltő gyerekzsivaj visszhangjától. A magas ablakok előtti ülőkén
halomban álltak a félrehajított játékok, melyeket Alex a
gyerekességük miatt elutasított. Manapság olyan gyorsan felnőnek
a kicsik.
Torjant, a legújabb kutyát a drótszőrű foxterrierek sorában,
ilyenkor Lois szokta sétáltatni a faluban, ahol a családunk már
generációk óta él.
Mikor Lois és Alex hazaindul és eltűnnek a Londonba tartó
M4-es autópályán, bizonyosan érezni fogom dermesztő hiányukat.
Néhány órával később, mikor felnéztem a gyomlálásból, és
láttam, ahogy Lois belepislog a reggeli napsütésbe,
megpillantottam benne az anyját, Athénét, pont ennyi idősen,
olyan magasan és karcsún, amilyen az összes Georgiou-nő volt,
akik ellenállhatatlanul tündököltek a napsütésben az olívaszínű
bőrükkel és a szőke hajukkal.
– Boldog születésnapot, Pen!
Zavartan megálltam, aztán felsóhajtottam.
– Köszönöm, de az én koromban a születésnapok már
feleslegesek. Bőven elég az is, ha reggel mikor felébredek, még
lélegzem. – Némán átkoztam magam. Miért tűnök mindig olyan
keménynek és hálátlannak?
– Tudtam, hogy úgyis ezt mondod, de ez egy fontos
születésnap. Tudom, hogy utálod, ha emlékeztetnek rá, de akkor is
olyan sokat tettél értünk, azzal, hogy megengeded, hogy itt
legyünk. Mióta Adam elment… – elhalt a hangja, még mindig
elveszett volt amiatt, hogy elhagyta a férje.
– Drágám, te vagy az egyetlen élő rokonom, aki nem ragadt
bele valami mesevilágba. Sosem fogom megérteni, minek
foglalkozol egy ilyen vén tyúkkal, mint én.
– Ne válts témát – mosolygott Lois, és nem tágított. – Boldog
születésnapot, szeretettel Alextől és tőlem. – Lois előhúzott egy
borítékot a háta mögül, és a kezembe nyomta.
– És mi a csoda ez? – A kertészkedős kötényemben kutattam
az olvasószemüvegem után.
 – Egy kártya és egy brosúra. Arra gondoltam, talán lenne
kedved eljönni velünk nyaralni. Lefoglaltam egy nyaralót egész
májusra.
Ösztönösen a fejemet ráztam.
– Ez egy kedves gondolat, de határozottan nem… Egy ebéd is
bőven elég lesz a Royal Oakban, ha mindenképpen emlékeztetni
akarsz rá, hogy milyen vén lettem.
– Idén nem ezt fogjuk csinálni. Anyám helyett anyám voltál,
mióta mami meghalt.
– Mi mást kívánhatna egy idős nő, ha nem a fiatalok
társaságát? Ez elég ajándék – makacskodtam, s valóban így is
éreztem.
Visszatértem a gyomláláshoz, azzal az elszánt vággyal, hogy
mielőbb eltakarítsam az összes ottmaradt gazt, és elszáradt
növényt.
– Biztos vagyok benne, hogy van olyan barátod, akivel
szívesebben töltenéd a nyarat, olyasvalaki, aki képes veled lépést
tartani.
Loist nem lehetett egykönnyen eltántorítani a szándékától,
ezért határozottan a borítékra mutatott és győzködi kezdett.
– Csak nézd meg, még azt sem tudod, hová szeretnélek vinni.
A nyaraló, melyet választottam, Krétán van. Elmehetnénk az
Eurostar vonattal Párizsba, majd egy másikkal le Riminibe és
Anconába, és ANEK-kompok járnak az Adriai-tengeren. Csodás út
lehetne. Megállhatnánk Athénban, elvihetnénk Alexet az
Akropoliszhoz. Te pedig újra ellátogathatnál a Nemzeti Régészeti
Múzeumba, és az éjszakai komppal átmehetnénk Pireuszból
Krétára.
Nagyot dobbant a szívem ezeknek a rég elfeledett
városneveknek a hallatán. Valóban csodás úti célok: Olaszország,
Görögország, de én a háború óta egyikben sem jártam.
– Miért akarnék visszamenni oda? – csattantam fel,
megdöbbenve Lois mesterkedésén. Túl sokáig éltem egyedül
ahhoz, hogy palástolni tudjam az érzéseimet.
– Azért, hogy körbe vezess minket. Tudom, hogy számodra
ezek különleges helyek. Mi másért lenne tele ez a ház azzal a
rengeteg képpel az olajfákról, a hegyekről, a szőtt szőnyegekről és
az ókori agyagedényekről? Szerintem vissza kell térned oda, hogy
békére lelj. Ráadásul arra gondoltam, talán szeretnél ott lenni a
hatvanadik évforduló alkalmából rendezett találkozón. Biztosan
lesznek ott olyan emberek, akiket ismersz.
Sosem szerettem a meglepetéseket.
– Egyáltalán nem… Az isten szerelemére, akiket ismertem,
mostanra már mind halottak – mondtam élesen, abban a
reményben, hogy ez majd véget vet ennek a beszélgetésnek.
– Ez butaság, és ezt te is tudod. Az az időszak mindig is
csukott könyv volt a számunkra. A nagymama mondta a maminak,
hogy mikor idejöttél a háború után, úgy tettél, mintha meg sem
történt volna az a sok szörnyűség, amelyekről mások beszéltek.
Egy szóval sem meséltél senkinek sem az akkori életedről. Igazán
nem szeretnék erőszakosnak tűnni… Csak azt hittem, szeretnéd
leróni a tiszteletedet az elhunytak előtt, ennyi az egész…, vagy
egyszerűen csak nyaralhatnánk egyet a ragyogó krétai
napsütésben.
– Mégis mióta szokásom nekem a napon fekve henyélni? Túl
meleg lenne, és túl fárasztó is az én koromban – feleltem,
elhatározva, hogy csak arra reagálok, amit Lois utoljára mondott.
Úgy tűnt, Lois felkészült az ellenállásomra, s gyorsan vissza is
vágott minden kifogásomra.
– Ez nevetséges Pen, hiszen nálam is jobb formában vagy.
Kilométereket vagy képes sétálni Trojannal. És nem csak napozni
fogunk egyfolytában, meg persze gyönyörködni a lenyűgöző
látványban. Nagyon szeretném, ha megmutatnád nekem a
knósszoszi palotát. Ki lenne alkalmasabb rá, hogy körbe vigyen
minket ott? Ha igazán tudni akarod, a nyaralások elég rémségek
tudnak lenni – sóhajtott fel Lois. – Alexnek szörnyen hiányzik
Adam most, hogy Szaúd-Arábiában van. Kérlek, ne makacskodj!
Még az iskolában is kérvényeztem, hogy Alex még a tanévzárás
előtt elkezdhesse a nyári szünetet azért, hogy ott lehessen ezen a
történelmi megemlékezésen. Éppen a második világháborút veszik
történelemből…
– Szépen kitaláltad ezt az egészet, igaz? – kérdeztem az
unokahúgomat méregetve, akinek sötét szemében most könny
csillogott. Óvatosan felálltam, remélve, hogy nem húzódik meg a
csípőm, de még mindig meg voltam döbbenve az őrült ötletétől.
Nem akartam felzaklatni, de még annyi év után sem voltam biztos
benne, hogy készen állok arra, hogy visszatérjek Krétára.
– Drágám, tényleg nem vagyok benne biztos, hogy az én
koromban ez okos döntés volna.
– Mikor hoztál te okos döntéseket, Pen? Nagyi régen azt
mondta, hogy te mindig a magad útját jártad, és tudom, hogy
micsoda izgalmat okoztál a családnak, mikor megszöktél.
– Lehet, hogy ez igaz, de az már nagyon régen volt. Nézd, ha
mindenképpen nyaralni akarsz, mehetünk Skóciába is,
kirándulhatnánk egyet a Fair-szigeten. De hogy Krétára – na, azt
nem hiszem.
– Annyira jó lenne, ha Alex megismerné a Georgiou-k
származását – vitatkozott Lois, mielőtt taktikát váltott. – Sosem
gondoltam volna, hogy ilyen gyáva vagy.
Nevetnem kellett ezen a direkt támadáson. A fiatalok nem
válogatják meg a szavaikat, és Loisnak igaza volt. Bár tudnám,
hogy az idős kor hogyan lopózott be ezeken a nyikorgó végtagokon
keresztül, és hogyan rengette meg alapjaiban a magabiztosságomat
annyira, hogy ne akarjak messzire menni az otthonomtól, hát még
hogy újra meglátogassam a veszélyes múltamat.
– A görög származásunk a tizenkilencedik században volt
fontos. Azonban az anyám gondoskodott róla, hogy mi már annyira
angolok legyünk, akár egy csésze tea. Még gondolkodnom kell a
dolgon. Nem szabad siettetned.
– Tedd azt, és ha már szóba került a tea, megyek, és forralok
vizet. – Lois elsietett a konyhaajtó felé. – Reggeli a kertben?
– Csak annyit mondtam, hogy még gondolkodom rajta –
kiáltottam vissza neki. – És Trojanra is gondolni kell.
Lois megtorpant, és visszafordult.
– Léteznek ám kutyaszállító bokszok is, vagy vigyázhatna rá
az egyik barátod. Csak két vagy három hétről van szó.
– Ha nyaralni megyek, akkor ő kisállat panzióba megy –
mondtam.
 Lois sötét szeme győzedelmesen csillant fel, ahogy a pázsit
sarkában álló fából épített kerti pavilonra mutatott.
– Kihozom a reggelit a szaletlibe.
Ekkor megroggyant a lábam. Le kellett ülnöm a régi padra a
cédrusfa alá, mely árnyékot vetett a pázsitra. Innen látni lehetett a
tavat, s a túloldalán fekvő Stokencourt-házat, a Georgiou család
korábbi otthonát, melyet mostanra már luxuslakásokká
alakítottak. Nem maradt más a birtokból, csupán ez a kisebb
házikó, a falu határfalához közel. Én voltam az utolsó, aki még
életben volt a három testvér közül. A tizenöt évvel ezelőtti
nyugdíjba vonulásom óta ez volt számomra az otthon. Túl nagy, túl
üres, túl sok benne a kísértet, de ez már végigkísér az utadon,
mondta belül egy hang.
A drága Loisnak fogalma sem volt, mit szított fel bennem ez a
meglepetés ajándék. De nem okozhattam neki csalódást. Lois
anyja, Athéné túlságosan is fiatalon halt meg, és most, hogy
Evadne, a testvérem sem volt már közöttünk, szüksége volt rá,
hogy valaki támogassa.
Alex is szenvedett. Mi hárman voltunk az utolsó kapocs a
Georgiou-klánhoz, és Lois nagymama-pótlékként tekintett rám.
Kegyetlenségnek tűnt visszautasítani őt, és mégis, hogy mehetnék
vissza a szigetre, még ha ezer éve is történt minden? Hogy
telhetett el már hatvan év azóta a nehéz időszak óta?
Még most is, annak a helynek a puszta gondolatától is
félelmetes emlékek ébrednek fel bennem. Ellentmondásos idők
voltak: barbár kegyetlenség, szenvedés, éhezés, és közben mégis
az volt életem legszebb időszaka is, egy időszak tele lelkesítő
veszéllyel és idegenek túláradó kedvességével. Sok minden volt
azzal az időszakkal kapcsolatban, amit soha senkinek sem
mondhattam el.
Lois a tévé elől hívta el Alexet, miközben a kezében csészékkel
és poharakkal teli reggeliző tálca zörgött, ahogy végigbotladozott a
pázsiton, de még ez sem tudott teljesen kizökkenteni az
ábrándozásomból.
Miért vert olyan hevesen a szívem a szigetre való visszatérés
gondolatától, és miért gyengült percről perce a kezdeti
vonakodásom, hogy visszamenjek?
Miért ne tudhatnának egy keveset a történetemből? Ki
maradt még ott, akinek tovább lehetne adni? Ki van még ott,
akinek ártani lehetne? Valakinek tudnia kellene, mi történt
valójában, mielőtt az összes drága titkomat velem együtt örökre
eltemetik.
Az én koromban már minden egyes nap ajándék, amit nem
lenne szabad eltékozolni. Bár vonakodtam a gondolattól, hogy
beszéljek a múltamról, egy részem tudta, hogy ideje már elengedni
azt a sok mindent, ami az évek során a szívemet nyomja. A
fiataloknak jogukban áll tudni, hogy mi történt akkoriban.
Borzalmas időket szenvedtünk végig, de meg is éltük őket, és olyan
részeket fedeztünk fel önmagunkban, melyeket korábban nem
ismertünk.
Az olyan fiúknak, mint Alex, tudniuk kell, hogy a háború
nemcsak egy számítógépes játék, nem csupa hévvel teli
szájhősködés. Véres, mocskos ügy volt. Férfiak és nők adták az
életüket azért, hogy ő félelem nélkül élhessen, ezt tudnia kell. Oly
sok barátom nem élt elég ideig ahhoz, hogy élvezhesse azt a
kényelmes visszavonultságot, amit én. A Krétáért vívott csata már
rég feledésbe merült; csupán egy oldal volt a poros
történelemkönyvekben.
Hogy menjek vissza, és nézzek szembe azzal a sok, a szent
szigetbe zárt kísértettel és érzéssel? Hogy éljem túl a
visszaemlékezést, a rémálmokat és az álmot?
Akkor talán itt az ideje, öreglány, hogy szabadjára engedd
őket, nyüstölt a belső hang.
Így hát fogtam a brosúrát, és lassan elindultam a régi szaletli
székek kényelmébe, ahol Lois már várt rám.

Aznap éjjel az álmaimban újra eljött hozzám a férfi; elmosódva, de

így is láttam lebarnult, árnyékos, fiatalkori képét. Fekete inget
viselt, rajta átvetve egy bőr lőszertartó hevedert, katonai
lovaglónadrágot és térdig érő poros bőrcsizmát. A fejére csipkézett
szélű kendőt kötött, és az ajka mindig arra a kaján vigyorra
húzódott.
A jelenléte áthasított a reggeli ködön, és ismét éreztem a
Fehérhegység szürkésfehér szikláin növő rozmaring és a kakukkfű
illatát. Sóvárogva futottam felé, de aztán megváltozott az arca, a
fegyverek dörgése magával ragadta a kiáltásomat. A por és homok
egyre sűrűbbé vált, elbarikádozva őt tőlem. Nem tudtam elérni…
Aztán felébredtem, a szemem könnyes volt, a látásom homályos,
és egyedül a reggeli levegőn a bárányaikat hívó juhok hangját
lehetett hallani a nyitott ablakon keresztül.
Engem vajon ki hívott vissza a szigetre, vissza a zsálya és a
citrom illatába, vissza a mediterrán éjszakáinkba? „Hát nincs meg
minden szerelemnek a maga tája?”, olvastam egyszer valahol.
De nem itt kezdődött minden, ó, nem, sóhajtottam,
visszahajtva a fejem a párnára. Ennek az utazásnak az
értelmezéséhez egy másik, jóval északibb tájon kellett kezdeni a
történetet a hegyi patakokkal és hangás fenyérekkel, és felidézni
azt az első, nem túl ígéretes bepillantást abba, hogy mi lehetne…
 BLAIR ATHOLL, SKÓCIA
1936

Penny Georgiou a nedves hangán ücsörgött, távcsővel a tájat

kémlelte az öreg gímszarvas után, melyet a földesúr vadőre jelölt
meg a kilövésre. Imádott kint lenni a fenyéren, „kukkolni a
hegyet”, ahogy nevezték, a hangába elrejtőzve heverni távcsővel,
és a zsákmányt lesni, tettetni, hogy ő is a fiúk közé tartozik, akik a
Blair Atholl körüli hegyek között cserkelnek.
A nap magasan járt, és ragyogó lilás fénybe vonta a környező
hegyeket, melyek úgy terültek el körülöttük, mint hatalmas,
hömpölygő hullámok. Imádta a cserkelés izgalmát, a hepehupás
utakon való kóborlást, a kavicson való menetelést. A vadászinas
azt mondta neki, annyira gyors, hogy hosszú lábával lehagyhatná
bármelyik férfit, mikor azonban beszámolt az anyjának erről a
bókról, nem sült el túl jól dolog.
„Nem azért szültelek, hogy a hegyeket mászd
bricsesznadrágban; vedd le ezt a piszkos holmit, és tedd magad
szalonképessé” – követelte.
Odakint a hegyi levegőn Penny megfeledkezhetett életének
összes napi megkötéséről: az iskoláról, a táncórákról, a végtelen
sok időpontról a varrónőnél. Itt szabadon kinyújthatta a tagjait,
belélegezhette a hanga erős illatát, és megfeledkezhetett róla, hogy
lány. Ennek ellenére is kiváló lövész volt, jobb, mint a bátyja, Zan.
Most már vissza kellene indulnia, a mai csak egy próbakör
volt. A többi vadász éppen a MacNabet hajtotta végre, a kihívást,
hogy fogjanak egy lazacot, lelőjenek egy fajdot és egy gímszarvast,
mindezt egyetlen nap leforgása alatt, nem mintha neki szabad lett
volna ebben részt vennie. Ma volt a Felföld-bál estéje, és a nők
szorgosan csinosítgatták magukat, öltözködtek és készülődtek a
táncra, és arra, hogy bemutassák a nővérét, Evadnét a jövendőbeli
rokonainak, a Jeffersonoknak.
 Ez volt Evadne második szezonja elsőbálozóként, és az anyjuk,
Lady Fabia folyamatosan Belgrávia báltermeit járta megfelelő
zsákmány után szimatolva az idősebbik lánya számára, de
mindhiába. Az udvar még mindig V. György királyt gyászolta, aki
az év elején hunyt el. Evadne ragaszkodott hozzá, hogy feketét
viseljen az egyik bálon, amit a szülei adtak neki. Merész volt és
kifinomult, és be is zsebelte Walter Jefferson elismerését, a külügyi
hivatal fiatal diplomatájának személyében, akinek voltak ugyan jó
kapcsolatai, címe viszont nem, az anyja nagy bánatára. Ennek
ellenére ma este már az eljegyzésüket tervezték bejelenteni.
Legalább senki sem zavarta Pennyt, hagyták, hogy szabadon
mászkáljon a pazar házban, melyet a vadászszezonra béreltek
Svájcban, s melynek lépcsőháza generációkra visszamenőleg tele
volt a nemes Murray-család portréival. Belépett a könyvtárba,
ahol Pennyre Milton és Shakespeare pompás mellszobrai néztek le,
a falait pedig padlótól a plafonig, bőrkötéses művek borították,
könyvek, melyeket már alaposan összefogdostak és elolvastak,
nem úgy, mint az irodalomnak mondott tetszetős köteteket, a Papa
dolgozószobájában otthon, Stokencourtban.

Miért gondolják mindannyian, hogy az olvasás időpocsékolás,

tűnődött el Penny. Papa folyton csak a Financial Times-t olvasta,
Mama háztartási alkalmazottakat keresve átlapozta a Ladyt,
Evadne pedig egyáltalán nem is olvasott. Mindig csak lovagolni volt
a barátnőivel, Penny pedig túl fiatal volt ahhoz, hogy élvezni tudja
a lányos csevegésüket. Bár néha azt kívánta, bárcsak jobban
hasonlítana a nővérére külsőleg és habitusra is. Akkor talán Mama
nem lenne olyan szigorú vele, amiért folyton a könyveket bújja. Őt
szegény Miss Francis részesítette gyér oktatásban, aki egy ideig
magánórákat adott neki, de Penny most már tizenhat és fél éves
volt, és nem várták tőle, hogy bármi mással foglalkozzon a virág-
rendezgetésen, a rajzoláson és a társas táncokon kívül. Főiskolára,
vagy egyetemre szeretett volna menni, méghozzá egy titkos
szenvedély miatt, melyet a családjából soha senki nem fog
megérteni.
 Minden akkor kezdődött, mikor Albert Gregg, az idős kertész
egy pattintott kovakövet adott neki, melyet a kertben talált, mikor
Penny hétéves volt. Elmondta, hogy az ókorban mire használták a
kovakövet, nyílhegy volt a vadászathoz. Az, hogy olyasmit
érinthetett, ami már több ezeréves, lázba hozta, és a hatására
feltúrta a kerti szegélyeket, hogy még több kincsre leljen. Az anyja
dühöngött, mikor késve és sárosan jelent meg a teához. Szegényt
Dadust okolták ezért a gyalázatért. Ez azonban nem akadályozta
meg Pennyt abban, hogy átkutassa a felszántott mezőket római
maradványokért, cserép és agyagedény darabkákért, melyeket
később cipősdobozokban rejtegetett. Egyszer még egy pénzérmét
is talált egy császár fejének a lenyomatával. Azt kívánta, bár tudna
latinul, hogy megértse, mi áll rajta. Az érdeklődésének
köszönhetően minden egyes a barna cotswoldi mezőkön tett sétája
egy történelembe vezető kalandos út volt.
Miss Francis legalább hagyta, hogy megtisztítsa a leleteit, és
lerajzolja őket a különleges füzetébe. Ebben jó volt: a rajzolásban, a
tollal és tintával való vázlatkészítésben. Miss Francis azt mondta,
jó szeme van a pontos ábrázoláshoz, de az elképzelt dolgokhoz már
nem.
Itt, a kastély könyvtárában egy teljesen új, könyvekkel teli
világ volt, beleértve az egyik kedvenc témájáról szólót is: Sir
Leonard Woolley-tól az Előásni a múltat. Képek voltak benne
messzi, egzotikus tájakon – Egyiptom, Perzsia és Görögország –
folyó ásatásokon. Penny tétován elgondolkodott, hogy
kikölcsönözhetné-e egy-két napra, de a Mama úgyis csak
undorodva kikapná a kezéből, és azt mondaná, „Tényleg te vagy a
legtermészetellenesebb lány. Nem azért hoztalak a világra, hogy
egy kékharisnya legyél.”
Néha elgondolkodott, egyáltalán minek vették a fáradságot,
hogy megcsinálják őt. Mindkettőjüknek megvolt a maga gyereke,
Evadne és Alexander, ő már csak egy utólagos gondolat volt, és
ráadásul lány. Drága dolog volt a lányok báloztatása, így aztán ők
nem részesültek abban az oktatásban, amely Zannek, ez volt a
bátyja beceneve, alanyi jogon járt. Annyira igazságtalan volt.
Egyik délután sikerült kereket oldania a gardedámja mellől
Londonban, és talált egy kiállítást a Burlington House-ban, mely a
knósszoszi palota részleteit mutatta be a freskók másolataival és
egy csodálatos, kék majomnak látszó valamivel egyetemben.
Rábeszélte Evadnét, hogy látogassanak el a British Museumba,
ahol órákat töltöttek az ókori történelem termeinek végigjárásával,
megcsodálva a múltbéli civilizációk bámulatos relikviáit, miközben
Evadne csak ásítozott az unalomtól. Penny ekkor elhatározta, hogy
olvasójegyet vált a könyvtárban, Cheltenhamben, a
Stokencourthoz legközelebbi városban, és titokban folytatja a
tanulmányait. Mindent kikölcsönzött az ókori történelemmel
kapcsolatban.
Aztán történt egy kis kavarodás, könyvtári bírságot kapott
egy könyvért, amelyet nem tudott időben visszavinni. Mama
dühében jól lehordta.
– Mégis mit gondolsz, Penelope, hogy a hátunk mögött
settenkedsz? Mit tegyünk, hogy véget vessünk ennek az
ostobaságnak?
– Nem ostobaság! Főiskolára akarok menni! – Csattant fel
Penny. – Régész leszek!
Mindenki zúgolódni kezdett az étkezőasztalnál.
– Ne feleselj nekem! A lányok a mi társadalmi osztályunkban
nem… ők csak vannak, ők a jövendőbeli partnerei az ország
kiválóságainak. Papa, te is mondd meg neki! Én a te korodban már
férjnél voltam, Penelope, és soha életemben nem olvastam egy
könyvet sem. Csak időpazarlás.
Fabia a férje felé fordult, aki motyogva az újságja mögé bújt.
– Ez a gyerek tudja, mit akar. Hadd csinálja, máskülönben baj
lesz belőle.
Penny tudta, hogy Papa az ő pártját fogja, de Mamának senki
sem mondott ellen, mikor harcba szállt.
– Csak a holttestemen keresztül! – kiáltott fel Fabia. –
Engedelmességet kell tanulnia. Nézz csak rá, egy langaléta, és
amilyen lomhán csoszog… Fizetem azt a sok táncórát, mégis még
mindig görnyedt a tartása, ráadásul a bőre is túlságosan barna. –
Elhallgatott, s ellenszenvvel méregette Pennyt. – De hát gondolom,
az egyik kölyködnek csak örökölnie kellett a görög színedet, Phillip.
Ülj már egyenesen, te lány. Muszáj lesz híznod is.
– Én nem valami karácsonyi pulyka vagyok. Tényleg
főiskolára szeretnék járni, és vizsgákat tenni. Nem akarok báli
szezont. Ha a költségekről van szó, gondolj csak a pénzre, amit
megspórolnátok. Kereshetnék annyit, amennyi kell. Miss Francis
azt mondta, vannak kurzusok…
– Sir Lionel Dellamane unokája ugyan nem fog dolgozni –
Fabia úgy köpte ki a szót, mintha legalábbis méreg lenne, és ezzel
véget is ért a beszélgetés. Kiviharzott, otthagyva Pennyt könnyek
között, csalódottan.
Az apja felsóhajtott.
– Pech, öreglány, de tényleg csak azt akarja, ami neked a
legjobb.
– Azt akarja, ami neki a legjobb – motyogta Penny
hallótávolságon kívül. Az anyja egyszerűen sznob volt. Meglehet,
hogy a címmel rendelkező Dellamane-ek családfája egészen a
hódítás idejéig nyúlik vissza, a vagyonuk azonban bankárkodásból
származik, és persze Lady Fabia férje görög nagyapjának a hajós
szállítmányozási, kereskedelmi sikereiből, amit szeretett figyelmen
kívül hagyni, és amikor csak tudta, angolosította a férje
vezetéknevét. Penny ennek az örökségnek az emlékeztetője; egy
sötét szemű szőke lány, dióbarna bőrszínnel.
A nevük megváltoztatása mégis az egyetlen engedmény volt,
amelyet Fabia nem tudott kierőszakolni. Phillip büszke volt a
családjára, és gondoskodott róla, hogy a gyerekei megtanulják az
anyanyelvét. Ez segítette Zant a klasszikus tanulmányai során a
Harrow-ban. Penny leckéket másolt ki a tankönyveiből, de
bátorítás nélkül nehéz volt tanulni. Miss Francis csak franciát
tanított a lányoknak, akik készen álltak, hogy Svájcban fejezzék be
az iskolát, ha arra lenne szükség…

Csengőszó szólított fel mindenkit az átöltözésre, mire Penny

vonakodva visszadugta a könyvet a polcra, megfogadva, hogy
visszatér. Odafent a szobáikban mindenki Evadne hajával és
sminkjével volt elfoglalva. Valóban csodásan festett a fehér szatén
báli ruhájában, és olyan sugárzó volt, amilyenné egyetlen
púderpamacs sem tehetné. Evadne, vagyis inkább Effy
egyértelműen szerelmes volt. Tavasszal lesz az esküvő, és Mama
már most a kelengyét és a menyasszonyi ruhát tervezgette.
Pennynek hiányozni fog a nővére, mikor beköltözik majd a saját
londoni otthonába, de mindig lesz lehetősége meglátogatni őt, és
elmenekülni Mama fegyelmezett napirendje elől, és arra is, hogy
felfedezze Londont.
– Miért nem vagy még felöltözve? – Fabia a szemét
meresztette a sáros lányára, aki még mindig a vadászöltözékében
volt. – Ki adta neked kölcsön ezt a nadrágot? Ez aztán tényleg
mindennek a teteje, annyira fiús vagy. Úgy nézel ki, mint akit
végigvonszoltak egy ösvényen. Hogy fogunk kicsinosítani, mire
megszólal a csengő? Hála az égnek, hogy még egy évig nem leszel
bemutatva a társaságnak – sóhajtott fel az ajtó felé mutatva.
Helyre kell pofoznunk téged, különben még a végén egy farmer
felesége lesz belőled. – Mama tovább folytatta az előadást a
fürdőszoba ajtaja előtt, miután Penny vonakodva bevonult. – Ma
este a többi fiatal lány között fogsz ülni, figyelsz és tanulsz. – Penny
bedugta a fejét a víz alá, hogy elnyomja a sivító hangot. Nem
érdekelte, mit gondol Mama. A szüleinek fogalma sem volt róla,
kicsoda valójában legbelül. Effy és Dadus volt csak az, aki
meghallgatta a sírását és a gondjait. Papa is megtette, ami tőle telt,
de mindig elfoglalt volt, vagy nem is volt otthon. És mégis mi baj
van azzal, ha valaki egy farmer felesége? Ha férjhez megy, az
szerelemből fog történni, és nem azért, hogy eleget tegyen az anyja
társadalmi törekvéseinek.

A pazar bálterem ragyogott és vibrált a gyertyák fényétől, a

fényezett padlótól, a színes skót szoknyák sokaságától és a fekete
bársony felöltőktől, a hosszú fehér ruhát és a skót kockás
mintákban pompázó hagyományos viseletet, a ruhán keresztbe
vetett tartán-szalagot viselő hölgyektől, a kardoktól, a zászlóktól és
a falon lógó portréktól. A dudások megtöltötték a teret zenéjükkel,
pipák, szivarok füstje szállt a levegőben. Penny a lépcsőn állt, és
úgy szemlélte a jelenetet, mintha az egy életre kelt festmény volna.
Középen Effy és a vőlegénye tartottak az emelvény felé a
hivatalos bejelentésük tiszteletére. Effy ujján megvillant a
gyémántok és zafírok csoportosulása, mely illet a csillogó szeme
kékjéhez. Ez az ő estéje volt, az ő dicső pillanata, Mama pedig
mozdulatlanul állt a levendulaszínű bársony ruhájában, a haja
örvénylő hullámokba berakva, s elragadtatással csodálta az
utódját, és fogadta a bókokat, akárcsak egy királynő az udvaroncok
között. Ez az ő pillanata is volt, befejezte a küldetését, egy lányát
már eljegyezték.
Penny annak tudatában figyelte a jelenetet, hogy ez lesz
Mama utolsó ilyesféle diadala; kizárt dolog volt, hogy ő
végigcsinálja ezt a sok badarságot, hogy párt találjon. Éppen elég
biológiát olvasott ahhoz, hogy tudja, az egész csak arról szólt, hogy
a megfelelő fajtával párosulva világra hozzanak megfelelő utódokat,
így biztosítva a család jövőjét. Többről kell szólnia az életnek, mint
esküvőkről, partikról és első bálokról.
Egy sor másik leendő elsőbálozóval ült együtt, akik a lábukkal
doboltak, alig várva, hogy a parketten lehessenek azokkal az izmos
vádlijú, széles mellkasú csodás férfiakkal, akik szélsebesen forogtak
körbe a partnerükkel, miközben a zene egyre gyorsabbá és
vadabbá vált. Volt azonban egy protokoll, miszerint rájuk majd
csak később kerül sor az este folyamán. Penny igazságtalannak
tartotta, hogy ülésre és udvarias beszélgetésre voltak
kényszerítve, miközben mindenki szórakozott.
Mama mögötte állt, és egy csapat hangosan nevető
fiatalemberre mutatott a sarokban, akiknek a whiskys poharaik
megcsillantak a tűz fényében.
– Az ott biztosan a Balrannoch csürhe… Jóképű példányok, de
vadak. Úgy hallom, Lord Balrannoch sosem tudta fékezni a fiait –
tette hozzá, miközben úgy méregette őket, mintha jószágok
lennének. – Az a magas csak egy barát. Úgy beszél, mint aki a
gyarmatokról jött – suttogta. – Kirúgták Etonból, nekem legalábbis
ezt mondták. – Elfintorodott, és megvetéssel méregette. – Az
egyik testvér, Torquil vagy Tormod, a seregben szolgál… Nagy
kár, hogy meghalt az anyjuk, és itt hagyta őket, hogy elvaduljanak.
De még így is nagy feltűnést keltenek a táncparketten.
Egy tartán-szalagos nő, aki a széke mögött állt, odasúgta:
– Fabia, csak nem kiszemelted közülük valamelyik fiút
Penelopénak? Sokkal rosszabbat is kaphatna…
Penny aggódva hegyezte a fülét a válaszra várva.
– Még nem, de azon gondolkodtam, van-e lánytestvérük…
– Alexandernek? Attól tartok nincs, mind fiúk. Bár van egy
hallgatagabb, aki jó lehetne Penelopénak.
Penny érezte, hogy a dühtől lángba borul az arca. Őt aztán
senkire sem fogják rátukmálni, így hát kislisszant a helyéről,
mondván, hogy az illemhelyre kell mennie, mert óriási szüksége
volt friss levegőre. A fáklyákkal megvilágított folyosók sötétek
voltak, de jól ismerte a könyvtár felé vezető utat. Idebent csend
volt, és hűvös, égtek a lámpák, és a kandallóban meleg tűz
ropogott. Boldog magányában az archeológia könyvért ment, mely
annyira izgatta a képzeletét. Elhelyezkedett az egyik mély
bőrfotelben. Egy darabig senkinek sem fog hiányozni.
Megakadt a szeme a Scottish Field2 egyik példányán, és egy
kiállítás katalógusán az Ashmoleanban, mely egy nemrégiben a
knósszoszi palotánál végzett ásatásról származó agyagedényeket
mutatott be. Nem messze laknak Oxfordtól. Ha elég elővigyázatos,
akkor javasolhatna egy bevásárló körutat Effyvel, aztán
rábeszélhetné, hogy nézzék meg a kiállítást. Egy próbát megér.
– Nem rossz…
Penny megriadt a háta mögött megszólaló hang hallatán.
– Némelyik leletet élőben is láttam. Több mint ötezer évesek,
és mégis úgy néznek ki, mintha tegnap készítették volna őket.
Téged érdekel ez az egész?
Penny megfordult, hogy lássa, ki beszél; az akcentusa
semmihez sem hasonlított, amit korábban hallott, mély és
lekerekített volt. A sarokban álló társaság egyik tagja volt az, az
egyik vad fiú a Balrannoch-társaságból.
– Hol láttad őket? – Penny a fiatalembert nézte. Magasabb
volt, mint Zan, sötét haja Brylcreemmel3 volt lekenve, csipkés szélű
zsabóját már összefröcskölte valamilyen szafttal.
– Egy szigeten a görög partoknál, néztük, ahogyan kiemelik
őket a földből. Mi mostuk le a darabokat, és illesztettük össze őket,
vagyis azok csinálták, akiknek ezt már megtanították… én csak
megfigyeltem. Nyári diák voltam Athénban, a Brit Régészeti
Iskolában, zseniális hely.
– Csodásan hangzik. Én is nagyon szeretnék valami ilyesmit
csinálni – sóhajtott fel Penny. Miért a fiúk kapják az összes
lehetőséget, a külföldi utakat egzotikus helyekre?
– Vesznek fel női hallgatókat is. Bármikor jelentkezhetsz…
Megerőltető munka a hőségben meg a porban, és persze fizetni kell
érte, de tegyél egy próbát. Jövőre menj el felvételizni. – A
fiatalember úgy mosolygott, mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog
a világon. Miközben beszélt, Penny látta, hogy a fiú fekete szeme
felcsillan a lelkesedéstől, és érezte a whiskyt a leheletén. Korábban
soha senki nem beszélt még vele egyenlő félként.
– Hová valósi vagy? – kérdezte Penny. – Nem hangzol
skótnak.
– A szüleim Új-Zélandra települtek át, de engem ide küldtek
iskolába. Ott találkoztam Torquillel és Tormoddal, az őrült
ikrekkel… – felnevetett, és Penny szerint ez úgy hangzott, mint a
harangok kondulása. – Cambridge-ben tanulok. Régész akarok
lenni, de a papám azt mondja, hogy csatlakoznom kell a sereghez,
mikor végeztem. Te melyik iskolába jársz?
– Nem járok. – Penny szégyenkezve elpirult. – Evadne jövőre
férjhez megy… Utána az én szezonom következik – motyogta, mint
valami bocsánatkérést.
– Szóval akkor te vagy a kisebbik Georgiou lány. Már
hallottunk rólad…
Penny felhúzta magát.
– És mégis mit?
– Te vagy az, aki egyből eltalálja a célpontot, és még némelyik
idősebb vadászinast is képes lehagyni. „A hegyi kecske”, ahogy
neveznek. – A fiatalember csak nevetett, és szórakozottan nézett
Pennyre. – Bruce vagyok, Bruce Jardine, és attól tartok más
tollaival ékeskedem. – A skót szoknyájára mutatott. – A Jardine-
ok alföldi emberek, nincsen klán-tartánjuk, ezért kölcsönvettem
egyet Torquil klánjától…
 – Én Penelope George vagyok, de ezt már ezek szerint tudod
– mondta Penny gyorsan, és hirtelen kellemetlenül érezte magát a
sértő bóktól. Gúnyt űzött volna belőle?
– A régi edények nem olyasmik, amikért a legtöbb elsőbálozó,
akit ismerek, odalenne, de nem csoda – tette hozzá, miközben
érdeklődve nézte Penny könyvét. – Vetítést tartok holnap egy
görögországi ásatásról, ha esik.
– Hol? – kérdezte Penny akarata ellenére is.
– Itt bent, ezért is tartottam terepszemlét. Majd meglátod,
miről beszélek.
– Én nem leszek elsőbálozó – jelentette be Penny hirtelen.
– Jó neked. Akkor mit fogsz csinálni? Egyetemre mész?
– Ugye, csak viccelsz? Anyámat megütné a guta. És sosem
lennének hozzá elég jó jegyeim. De egy dolog biztos, nem
kényszeríthetnek rá, hogy arra a húspiacra menjek. – Penny
visszatartotta a csalódottság könnyeit. Bruce leült a szemben lévő
fotelbe és együttérzéssel teli tekintetét az övébe fúrta. Úgy tűnt, ő
valóban meghallgatja.
A fiú elővette a pipáját, és nekiállt megtölteni. Penny érezte a
dohány gazdag aromáját. Otthon soha senki nem hallgatta meg,
főleg a komoly dolgokkal kapcsolatban nem. Maga is meglepődött,
de hirtelen olyan biztonságot adó érzés volt Bruce-szal itt lenni, a
kandallóban pattogott a tűz, a lámpák pislákoltak, és egy világ
választotta el őket a fenti zajos bálteremtől. Penny hátradőlt a
fotelben, s azt akarta, hogy ez a pillanat örökké tartson.
– ”Ha az ember elég erősen akar valamit, akkor meg is szerzi”,
a régi dadám mindig ezt mondta. „Találd meg, mi az, amit szeretsz,
és csináld jól.” Ez pedig egy másik mondása volt. – Bölcselkedett
Bruce, majd hirtelen felállt. – Akkor holnap találkozunk.
Penny is felpattant, de Bruce már ki is lépett az ajtón, és a
helyiség olyan üresnek tűnt, mintha a tűz aludt volna ki. Penny
megremegett. Ideje volt már, hogy ő is visszamenjen a bálba,
mielőtt Mama még a végén kerestetni kezdi. Helyette azonban
visszaült a bőrfotelbe, és a Bruce-szal való találkozáson törte a
fejét. Miért vette annyira zokon, hogy hegyi kecskének nevezik?
Miért vágyott rá hirtelen, hogy ő is a táncparketten lehessen a
reflektorfényben, mint Effy, ahelyett, hogy a háttérben ragadt
volna?

Találd meg azt, amit szeretsz, és csináld jól: neked persze könnyű,
Bruce, de mi van velem? Én hogyan változtassam meg a sorsom,
hogyan szálljak szembe a szüleim terveivel, hogyan szerezzem meg
a végzettséget, amely lehetővé teszi, hogy kövessem az álmaimat?
Kell, hogy legyen megoldás, de vajon elég bátor leszek, hogy egy
ilyen merész útra lépjek a szabadság felé? Talán van esély, ha te
mellettem állsz, és hiszel bennem. Akkor talán lehetséges.

Hirtelen mégsem tűnt olyan sivárnak az élet, és Penny felpattant,

hogy csatlakozzon a táncolókhoz.
 ANGLIA
2001

Másnap reggel mosolyogva ébredtem a Bruce Jardine-nel való első

találkozás emlékétől, oly régen történt és most mégis feléledtek
bennem azok az első vágyakozások, ugyanakkor a szégyen is,
amiért olyan műveletlen és tudatlan voltam a nagyvilággal
kapcsolatban. Felidéztem, hogy az azt követő estén miként
lopóztam be az elsötétített szobába, ahol a zsalukat bezárták az őszi
ború előtt, készen arra, hogy mohón magamba szívjam az
előadását és a vetítés minden pillanatát. Egy maréknyi vendég ült
bent a falon lévő fehér lepedőt bámulva, szivarjuk füstje kék
ködként örvénylett a vetítőgép előtt.
Bruce vetítése egy másik világba repítette a közönségét, egy
világba, melybe csak kevéske bepillantást nyertünk Pathé híradói
által a moziban. Voltak ott hósipkás hegyek a kékszínű ég alatt, egy
kikötő tele régi vitorlás hajókkal, melyeket ő kis vitorlásnak
nevezett, férfiak fura viseletben: buggyos pantallóban, térdig érő
csizmában és mellényben, vastag bajusszal a harcos kinézetű
barátságtalan arcukon. Bruce készített képeket a
csoportvezetőikről, Pendleburyékről, a párról, akik a Brit Régészeti
Iskola kurátorai voltak, és volt egy házuk Krétán; egy magas férfi,
akinek az egyik szeme üveg volt, és a picurka felesége, Hilda,
mindketten a fényképezőgép felé néznek, és pislognak a nappal
szemben.
Aztán következett az első kép a régészekről trópusi sisakban,
ahogy ókori kincseket ásatnak ki a földből, ecsettel lesöpörgették
róluk a homokot és a port, majd elmosták az edényeket.
Rövidnadrágos lányok, nálam nem sokkal idősebbek, vázlatokat
készítettek a felfedezések részleteiről. Halomban álltak a fonott
kosarak tele leletekkel, készen arra, hogy felcímkézzék és
katalogizálják őket. Jelenetek hegyek tetején, piknikek a krétai
barlangoknál. Felvételek a társaságról, ahogy mind nevetnek, és a
férfiak fura táncot lejtenek, és éreztem, hogy fellobban bennem a
féltékenység a szabadságuk miatt, hogy odakint lehetnek, és ilyen
fontos dolgot vihetnek véghez. Csodálatosnak tűnt az a hely. De ez
a hely oly messze volt az én egyhangú életemtől, hogy akár a
holdon is lehetett volna. A fiúk voltak azok, akiknek szabad volt
bebarangolniuk Európát, akik gardedám nélkül utazhattak, akik
idegen nyelveket tanulhattak. Én magam egyedül még az utcára is
alig mehettem ki. Mindig volt mellettem valaki, aki utasítgatott, és
ellenőrizte a varrást a harisnyámon. Sosem ültem még egyedül
sem buszon, sem vonaton, nem mentem egyedül vendéglőbe vagy
hotelbe, és sosem engedték, hogy sokáig kimaradjak. Egy hozzám
hasonló lány sosem kapott volna engedélyt arra, hogy részt vegyen
egy ilyen kockázatos expedíción, még akkor sem, ha Görögország
apám ősi szülőföldje volt, és megmaradt még gyerekkoromból egy
kevés görög tudásom.
Magával ragadott az igazságtalanság égető érzése a
gyerekkorunk méltánytalansága miatt, még ha oly kiváltságos volt
is, és most hirtelen hangosan felnevettem.
De megcsináltad, öreglány. Méghozzá a legkörülményesebb
módon. Ó, a fiatalság céltudatos arroganciája. Ez volt a te
sorsod, és úgy repültél felé, akárcsak Ikarosz a nap felé, mit sem
törődve másokkal és a veszéllyel.
A fejemet rázva felsóhajtottam. „Bár tudná a fiatalság, bár
képes lenne rá az öregkor”, szól a mondás. Milyen igaz. Aligha
tudtam még akkoriban, hogy egy ilyen repülőút visszafizetése,
melyet most Lois ajánlott fel nekem, egy életre szóló szolgálatba
kerül majd.
Kréta brosúrája még mindig ott hevert olvasatlanul az
éjjeliszekrényemen. Most vissza fogok térni arra a különleges
helyre, és talán összeszedem lényem szétszórt darabkáit, melyeket
ott hátrahagytam, ha egyáltalán még megtalálom őket. Talán
csakis a múlttal való szembenézés által fogom megtalálni a
válaszokat a rejtélyekre, melyek még mindig ott lapulnak a hősök
és álmok szigetén, Krétán.
 STOKENCOURT-HÁZ
1937. április

Evadne esküvőjének előkészületei hónapokig tartottak. A király

halálának sokkoló ténye, és az új György király megkoronázása,
pusztán jelentéktelen események voltak a Mama naptárában.
Ahogy a németországi háborúról szóló pletykák sem ingatták meg
azon elhatározásában, hogy márpedig ez lesz az év esküvője.
Előkelő fogadás lesz Stokencourt-ház kertjében, londoni
étkeztetőkkel, a plébániatemplomban tartott szertartás után.
Effy ruháját a társasági élet népszerű ruhatervezője, Victor
Steibel készítette, akinek a csapata véget nem érő ruhapróbákat
követelt, így a Londonba való utazgatás rendszeres eseménnyé
vált. Ez lehetőséget adott Pennynek, hogy felfedezze a fővárost
Effy első számú koszorúslánya, Diana Linsley segítségével.
Diane, jobban szerette, ha így hívták, épp most „végzett”
Münchenben, és a Hitler Németországában átélt kalandjainak
történeteivel szórakoztatta el a Georgiou-lányokat. Úgy jellemezte
a Führert és a buzgó követőit, ahogy az utcán lépdeltek büszkén,
mint kakasokat az udvaron. Korábban küldték haza, miután
hangosan felszólalt egy partin, viccet csinálva Hitler ifjúsági
táborából, ahová a vendéglátóival látogatott el.
– Nem olyan, mint nálunk a cserkészek, én mondom nektek.
Láttam az aljas oldalukat: öreg embereket rugdosnak az utcán,
kántálva sértegetnek bárkit, aki kénytelen sárga csillagot viselni a
kabátján, leverik a kalapot a fejükről, és zaklatják a gyerekeiket. A
vendéglátóim igyekeztek bocsánatot kérni a viselkedésükért, de én
láttam rajtuk, hogy ők is aggódnak. Egyszer muszáj lesz szembe
néznünk velük – figyelmeztetett, de senkit sem érdekeltek az
ilyesféle nyomasztó hírek, helyette virágcsokrokról és esküvői
kelengyéről csevegtek. Diane rokonlélek volt Pennyvel kalandvágy
tekintetében, így falazott neki, miközben Penny végigböngészte a
könyvesboltokat, és elköltötte a zsebpénzét bármire, ami
segítségére lehetett abban, hogy régész válhasson belőle. És Diane
volt az, aki szikrát gyújtott benne, mikor folyton emlékeztette
őket, hogy valami hasznosat kellene tenniük, amennyiben kitör a
háború. – A Vöröskereszt előadásokat és képzéseket tart,
jelentkeznünk kellene – közölte Diane, miközben a koszorúslány
ruhájukat igazították rájuk, amely testhezálló vastag szatén volt
átlós szabással, a legújabb eau-de-Nil színárnyalatban.
Az anyjuk rémülten látta, hogy Pennyre is ráigazítják.
– Neki inkább puffos ujjú organzát kellene viselnie
selyemövvel – erősködött, de Effy határozottan kiállt mellette.
– Magasabb, mint Diane és Clarissa. Ez a stílus tökéletesen áll
neki. Azt akarom, hogy mind a hatan ugyanúgy nézzenek ki, és egy
se lógjon ki közülük, mint valami kakukktojás.
Penny legszívesebben megölelte volna, de a George családnak
nem volt szokása kimutatni a szeretetet. Felnőttnek akart látszani,
és elbűvölően akart festeni arra az esetre, ha egy bizonyos új-
zélandi is szerepelne a vendéglistán. A skóciai találkozásuk óta
abban reménykedett, hogy újra látja majd, és elmondhatja neki,
mennyit tanult, ám az útjaik sosem keresztezték egymást.
Penny nem feledkezett meg a bátorításáról, és arról
álmodozott, hogy Bruce valahol arra vár, hogy utolérje. Butuska kis
vonzalom volt ez, de sosem fogja elfelejteni, hogyan segített neki.
Nem fogja cserben hagyni Bruce-t.
A szertartást egy tökéletes cotswoldsi tavaszi napon tartották,
a templomhoz vezető utat szegélyező szilfák élénkzöld lombba
borultak, és kisbárányok járták a mezőket. Papa elegánsan festett
a frakkjában, Zan pedig a tiszti egyenruhájában. Mama úgy
döntött, egy selyem összeállítást vesz fel a leghalványabb sáfrány
színben.
Később Walter, a vőlegény mondott egy félig-meddig
tisztességes köszönőbeszédet. A tanú, Angus Balrannoch pedig
köszöntőt mondott a koszorúslányokra, miközben szerelmes
pillantásokat vetett Clarissa felé. Penny hallotta, hogy valaki azt
mondta, Bruce Jardine egy újabb ásatásra ment valahová
Egyiptomba vagy Görögországba, és ő igyekezett nem hagyni,
hogy ez elrontsa számára az eseményt. Persze, hogy nincs az
országban, duzzogott azért magában.
A bomba csak később robbant, mikor Walter bejelentette,
hogy a titkos úti célú nászút után külföldre viszi Evadnét egy új
kiküldetésre, Görögországba.
Mama majdnem elájult a hír hallatán, miközben Papa
mosolygott, és hátba veregette Waltert.
– Csodálatos hely, gratulálok, fiatalember.
Diane könnyekben tört ki.
– Ó, Evadne, olyan messzire!
Evadne szégyenlősnek látszott. Biztosan nehéz volt neki
megtartania ezt a titkot.
– Még vagy ezer év, mire elindulok. Még ott lesz a koronázás,
és az ottani házat is elő kell készíteni nekünk, de az Orient
expresszel mindannyian eljöhettek meglátogatni, amikor csak
akartok.
Penny azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Épp elég volt
neki, hogy elveszi tőle a nővérét London, de elképzelte, hogy majd
mindenféle cselek által rájuk tukmálja magát, hogy aztán komolyan
nekiláthasson a tanulmányainak, de hogy Athén? Még azt is alig
tudta megmondani, hogy a térképen hol van.
Miközben a tó felett lenyugodott a nap, és elhalt a poharak
csörömpölése, a párok sétára indultak, hogy szemügyre vegyék a
ligetet, és távoztak a pompás lakomáról. Penny és a szülei a tóparti
padon ültek, Mama vigasztalhatatlan volt Effy távozása miatt.
– Hogy teheti ezt velünk, hogy így elviszi a lányunkat? –
szipogta. – Zan most Sandhurstben van, és valószínűleg a
nyakunkra hoz majd egy nem éppen megfelelő lányt, egy olyan
hebehurgyát, amilyen az esete. Miért ilyen engedetlenek a
gyerekeink? – sóhajtott fel. – Evadne olyan józan gondolkodású
volt, olyan racionális, nem voltak olyan szédült ötletei, mint ez –
tette hozzá, miközben Penny felé pillantott. – Most te következel,
ifjú hölgy. Reméljük, te az otthonhoz közelebbre veted ki a hálód.
– Én jobban aggódom amiatt, hogy Európában egyre forróbb a
helyzet… Nem szeretném, ha veszélyes helyzetbe keveredne ott –
mondta Papa a vizet bámulva. – Athénban lenni nem valami okos
dolog, ha háború közeleg.
– Ó, remélem, hogy nem. Nem akarom, hogy Penelope
lemaradjon arról, ami jár neki, ha az összes fiú bevonul. Még jóval
azelőtt be kell őt mutatni a társaságnak. Majd beszélek Lady
March-csal, hogy kibérelnénk a házát a báli szezonra.
Azt majd meglátjuk, mosolygott magában Penny. Meglehet,
hogy Mama terveket forralt, de neki is megvoltak a maga
elképzelései. Diane szavai a varrónőnél még mindig ott cikáztak a
fejében. Vészhelyzet esetén biztosan senki nem tagadná meg tőle a
jogot, hogy valami hasznosat cselekedjen.
Ahogy végignézett Evadne és Walter napsütésben lazító
barátain, Zan egyenruhájának arany hímzésén, ahogy csillogott a
fényben, imádkozott, hogy ne legyen háború, ne legyen több
öldöklés és szívfájdalom. Senki sem beszélt valami sokat a Nagy
Háborúról, de a falu emlékművén helyi nevek hosszú listája állt,
köztük Papa két unokatestvéréé is. Remélte, hogy nem kezdődik
újra, de mi van, ha mégis, és az érinti azt a helyet is, ahová az ifjú
pár utazik? Walter nem kockáztatná, hogy veszélybe sodorja Effyt.
Mégis, ezen sokkoló hír mellett is egy villanásnyi izgalom
futott végig rajta. Az a jóképű új-zélandi fiú a kölcsönkért skót
szoknyában az emlékezetes vetítés előtt azt mondta neki, hogy az
athéni Brit Régészeti Iskolába lányokat is felvesznek. Ha Evadne
biztonságban élne abban a városban, akkor ő odautazhatna, még
ha millió ellenérvet is hoznának fel ellene a szülei. Talán az álmai
most végre kezdenek valamiféle valósággá válni.
Ám először muszáj lesz valamennyi függetlenségre szert
tennie, és a Vöröskereszt előadásaira való jelentkezés volt a
kezdet. Ki tudja, hová vezet majd?
STOKENCOURT-HÁZ, GLOUCESTERSHIRE
2001

Nem az utazás miatti aggodalom volt az, ami megzavarta az

álmom. Hanem annak a gondolata, hogy visszatérek egy olyan
helyre, melyet szándékosan hajítottam be az elmém hátsó
rekeszébe, mint egy elfeledett ruhadarabot. Milyen érzés lesz látni,
hogy teljesen megváltozott, akárcsak egy egykor fiatal barát arca,
melyet tönkretett az idő?
Ne legyél már ennyire bogaras… Mit számít, senki sem fog
ismerni vagy foglalkozni veled. Hirtelen elfáradva, leroskadtam a
kedvenc fotelembe, s egy ezüst keretben lévő fotóra pillantottam,
mely egy felvétel volt Evadnéról és Walterről, ahogy a napba
mosolyognak.
– Az egész a te hibád, nővérkém – suttogtam. – Aligha tudtuk,
hogy Walter diplomáciai kiküldetése örökre megváltoztatja majd az
életem, hogy kibillenti a biztonságos kis világom tengelyét, és
irányíthatatlanná teszi. Ó, azok voltak a dicső napok, Effy. Bárcsak
tudtuk volna, mekkora kincs és milyen múlandó az az idő, amit
együtt töltöttünk…
 ATHÉN
1937

Szavához hűen Diane felírta magát és Pennyt a Vöröskereszt

elsősegély előadására, és még Penny anyját is meggyőzte, hogy
tüntesse ki a helyi bizottságot a pártfogásával, azáltal, hogy utcai
gyűjtéseket és vidéki kirándulásokat szervez beteg gyerekeknek.
Az előadások alaposak voltak, és jóval érdekesebbek, mint
amire Penny számított. Megtanulta, hogyan állítsa el a sebek
vérzését, hogyan készítsen sínt bármiből a csonttörésekhez,
hogyan kötözzön be könyököt, és hogyan élesszen újra fulladás
után. Penny mindig készséges önkéntes volt, akár a beteg szerepét
kellett eljátszania, akár azt, hogy ellátja a sérültet. Jegyzetelt,
átment a teszteken, és a végén oklevelet szerzett. Hamarosan már
az egyenruhához vettek róla méretet, és büszkén ácsorgott a
mentőjük mellett a Megyei Parádén, remélve, hogy igénybe veszik
a szolgálatait, ha valaki netán rosszul lesz. A határait akarta
tesztelni, amennyiben valami igazán csúnya dolog történik.
Kórházakban való önkéntességről is szó esett önkéntes
segítségnyújtókként, plusz támogatást adva ezzel a helyi
kórházaknak, ha kitörne a háború. Senki figyelmét sem kerülhette
el az az egyre növekvő érzés, hogy változás van készülőben
Európában, kellemetlen változás, mely egy nap az ő országukra is
hatással lehet.
Egy könnyes búcsúvacsora után, ahol megígértette Papával,
hogy Penny és Diane elmegy meglátogatni őt, amint
berendezkedtek Walterrel, Evadne elrepült Athénba, hogy
csatlakozzon Walterhez.
– A tudattól, hogy eljönnek majd meglátogatni,
nyugodtabbnak érzem magam – érvelt, miközben nagy kék
szemét esdekelve emelte az apjára.
Ahogy teltek a hetek, levelek érkeztek Effytől színes
bélyegekkel, pálmafák és olajfaligetek között tartott diplomáciai
partikról szóló mesékkel. Voltak róluk is fényképek, ahogy
mindketten hátradőlnek egy hatalmas napernyő alatt, koktélt
iszogatnak, öszvéren mennek fel a hegyre Athén külterületén erdei
piknikekre, kirándulnak a hegyekbe és a tengerhez. Effy új villája,
a Villa Artemisz, úgy festett, mintha egyenesen egy hollywoodi film
díszletéből vették volna elő. Meghívót azonban nem csatolt,
semmiféle dátumot nem javasolt. Megfeledkezett volna az
ígéretéről?
Mama tervei Penny elsőbálos szezonjára már készen álltak.
– Ha háború lesz, azt akarom, hogy be legyél mutatva, mielőtt
megtörténik a baj, úgyhogy remélem, Neville Chamberlain tesz
valamit, hogy megakadályozza, hogy az a kis Hitler fickó
keresztülhúzza a számításainkat.
Penny sokat találkozott Diane-nel, a kapoccsal, az oly nagyon
hiányolt nővéréhez. Diane új fiúja csatlakozott a Királyi
Haditengerészethez. Zan valahol Devonban volt hadgyakorlaton.
Penny nyara pedig arról szólt, hogy vonszolták mindenfelé, ahová
csak a Társaság járt, mígnem eljött az ideje szedni a sátorfát, és
visszatérni Skóciába a vadászidényre.
Éppen akkor, mikor már feladta a reményt, hogy valaha is
eljut Athénba, érkezett egy levél, amely mindent megváltoztatott.

„Penny imád majd itt lenni, és megnézni, mi mindent tartogat

Athén. Walter szerint sajnos valószínű, hogy a következő
szezonban már háború lesz. Diane is ide utazik néhány hétre,
szóval jöhetnének együtt, és ígérem, hogy nagyon fogok rá
vigyázni. Kérlek, Mami, rám férne, ha egy kicsit
felvidítanának, mivel mostanában kissé sápadt vagyok, és
rettentő rosszul érzem magam, de az itteni orvos
megnyugtatott, hogy hamarosan sokkal jobban leszek.
Bizony, útban van a nászutas baba. Ne aggódj, Walterrel
megbeszéltük, hogy Angliában szülöm majd meg. Hát nem
csodálatos hír?”

A hír hatására a Mama izgatott telefonálgatásba kezdett, és a

meghívásból is az kerekedett ki, hogy: „Úgy döntöttünk, Penelope
Athénban végez. Természetesen Evadne fogja felügyelni.
Meséltem már, milyen boldog esemény vár rájuk decemberben?
Penelope jelenléte olyan nagy megnyugvás lesz a nővére
számára…”
Mintha az egész egyedül az ő ötlete lett volna. Ezt aztán
időpontok áradata követte a varrónőnél, hogy felszereljék Pennyt
egy pamut batiszt ruhákból, fehérneműkből és szandálokból álló
tisztességes trópusi ruhatárral, és egy garnitúra elegáns bőr
bőrönddel.
Evadne is küldött egy listát arról, miket kell mindenképpen
magával vinnie, beleértve egy nagy üveg édesgyökér bonbont,
amire mostanában fájt a foga.
Úgy volt, hogy július végén mennek, mielőtt a szülei
visszaindulnak Skóciába, és az Orient expresszel utaznak Párizsból.
Penny borzasztóan izgatott volt, annyira várta már az utazást, s
úgy érezte, végre elkezdődik az élete. Minden könyvet
kikölcsönzött, amit csak talált a könyvtárban, hogy Athénról és a
történelméről olvasson, és Papát is megkérte, hogy segítsen neki a
gyatra görög nyelvtudását felélénkíteni. Minden eshetőségre fel
akart készülni – egy új és érdekes társasági életre Effy és Walter
barátaival, az esélyre, hogy végre régészetet tanulhasson, vagy
legalább ellátogathasson a híres látványosságokhoz, és talán még
annak az esélyére is, hogy újra belebotlik Bruce Jardine-be, így
most az egyszer heves érdeklődést tanúsított a csomagolás iránt is.
A Londonból való elutazás hordárok, gőzölgő mozdonyok,
tolongó utasok és poggyászok elmosódott keveréke volt. A Gare de
L’Est-en, Párizsban, Penny áhítattal nézte a dombornyomásos,
aranyszínű betűkkel díszített, mélykék hálókocsikat. Filmsztárnak
érezte magát, a szíve csak úgy zakatolt az izgatottságtól. Diane még
mindig búslakodott, amiért otthagyta az új fiúját, de remélte, hogy
a hajója lehorgonyoz Görögországban, és akkor találkozhatnak.
Hamarosan Normandia sík tájait és a Nagy Háború
csatamezőit bámulták a vonatablakon keresztül. Megpillantotta a
székesegyházat Reimsben, majd végül a szeme elé tárult az Alpok
recés körvonala is. Nevek suhantak el az állomások platformjain –
Strasbourg, Karlsruhe… És nagyon jó móka volt esténként az
étkezőkocsiban enni a legszebb ruhájukban. A fényűző életmód
csodálatos napjai voltak ezek, miközben kibontakoztak előttük a
képeskönyvbe illő tájak, ahogy keresztülzötyögött velük a vonat
Európán, távol a szülői ház megkötéseitől. Olyan volt, mintha
minden reggel valamiféle álomban ébredtek volna fel a kis
hálófülkéjükben a faburkolatos falakkal és az összecsukható
ágyakkal, melyekből díványt csinálhattak, a szobából pedig
nappalit, tudván, hogy hamarosan irányt váltanak Nisben, Athén
felé, ahol egy másik világ várja őket.
Diane hatékonyan gyakorolta a franciát és a németet, és
felbecsülhetetlenül értékes utastársnak bizonyult, Penny pedig
folytatta az alapszintű görög magolását a kis Berlitz kézikönyvből,
melyet indulás előtt vásárolt. Mindeközben majd szétfeszítette a
mellkasát az izgalom, és végtelen boldogsággal töltötte el, hogy
Evadne mindezt lehetővé tette számára.
Miután az utolsó állomáson leszálltak a vonatról, és alaposan
kinyújtóztatták a lábukat, Penny megérezte a hőség első hullámát,
mintha valaki forró levegős ventilátorral az arcába fújt volna.
Szóval ilyen érzés Athénban lenni. Egy pillanatra megdöbbent a
hangzavartól és a nyüzsgéstől, a színektől és a szagoktól, miközben
a tekintete valaki ismerős után kutatott. Aztán meglátta az
integető Evadnét és Waltert, mire Evadne odarohant, hogy
mindkettőjüket megölelje, és arcon csókolja, megdöbbentve ezzel
Pennyt.
– Meg kell szoknod a nyilvános puszilkodást! Itt mindenki
csinálja. Jaj, olyan jó látni titeket. Tudod, ez az év legrosszabb
szakasza. Nem mertem elmondani Maminak, mekkora itt ilyenkor
a hőség, különben nem engedett volna el. Ne barnulj le, mert még
megöl engem. Tudod, hogy neki az a fontos, hogy sápadt és
érdekes legyél.
Penny azt gondolta, Evadne még sosem nézett ki ilyen
kifinomultnak. Háromnegyedes ujjú fehér lenvászon ruhát viselt
sötétkék, hímzett díszítéssel a hajtókákon és a galléron. Az arcát
hatalmas sötétkék és fehér, lehajtott karimájú szalmakalap takarta
el. Az összeállítás nagyon tengerészesnek és hűvösnek látszott.
 Olyan érzés volt, mintha sosem váltak volna el, mégis, mikor
közelebbről is megnézte, Penny látta, hogy a nővére sápadtnak
tűnik, s az arca beesettnek. Walter félreállt, hogy üdvözölni tudják
egymást, most azonban odalépett és udvariasan kezet rázott velük.
Gyűrött lenvászon öltönyt és panamakalapot viselt. Egy nyitott
tetejű luxusautóhoz kísérte őket, mely az állomás bejáratánál
várakozott, miközben a poggyászaikat a csomagtérajtóhoz
szíjazták.
– Hoztad a bonbont? – fordult Evadne Pennyhez. – Azonnal
visszamehetsz, és hozhatsz, ha nem tetted – mondta viccesen. –
Esküszöm, hogy most már álmodom is róla. Remekül fogjuk érezni
magunkat. Alig várom, hogy megmutassam nektek a látnivalókat.
– Szeretném, ha odafigyelnél a nővéredre – kérte Walter
Pennyt. – Mindenképpen pihenjen délutánonként, és ne menjen ki
a nappali hőségben.
– Ne aggódj, most már mindketten elsősegélynyújtók vagyunk
– felelte Diane. – Még jelvényt is kaptunk, igaz?
Az első néhány nap észrevétlenül elrepült, miközben Penny és
Diane fokozatosan hozzászoktak a hőséghez. Általában az esti
fények rózsás ragyogásában sétálgattak, és zsúfolt bárokban
vacsoráztak, ahol az összes külföldi a maga társaságával
beszélgetett. Ezek a helyek gazdagnak és könnyednek látszottak,
szemben a szegényebb negyedekkel, melyeket csak a limuzin hátsó
üléséről pillantottak meg.
Athén egy apró, elegáns város volt, mely a nap fényében
fehéren csillogott, a széles sugárutakat ciprusfákkal, narancsfákkal
és rózsaszín leander bokrokkal szegélyezett terek szakították meg.
A kávézók a járdára nyíltak a Szindagma tér körül, ahol leülhettek,
és nézhették az utcai rohangálást és nyüzsgést, vagy élvezhették a
benti bőséget a Hotel Grande Bretagne-ban, ahol megfigyelhették
a gazdagokat, ahogy a szabadidejükben korzóztak.
Penny beszívta a poros, forró levegőt, miközben a
látványosságok, melyek korábban csak képeslapok voltak, életre
keltek a szeme előtt: a Panthenón, az Akropolisz, a Plaka negyed
zajos, rossz hírű utcái, melyeken Walter követségi munkatársai
közül való, megbízható kísérőkkel sétáltak végig. Kedves kis
éttermekbe ültek be, és finom ételeket, mezedes4-tányérokat
kóstoltak meg: pikáns fokhagyma és menta ízű joghurtot, grillezett
polip szeleteket, telt ízű paradicsomszószt tele szárított babbal és
fűszernövényekkel, krémes feta sajtot olívaolajjal meglocsolva, és
vanília pudinggal töltött péksüteményeket még melegen a sütőből.
Mindenfelé színkavalkád gyönyörködtette a szemet:
kovácsoltvas erkélyekről lelógó vérvörös muskátlik, falakról
lecsorgó lilaakácok, a műveletlen földön végigkúszó hajnalka
tintakékje és murvafürt könnyed levélkéi a cinóber, a bíbor és a
rózsaszín pompás színeiben. Pennynek rég elfeledett kifejezések
jutottak eszébe, és nagy meglepetésére felfedezte, hogy képes
megérteni beszélgetésfoszlányokat, melyeket úgy hadartak el,
mintha puskából lőtték volna ki őket, és a felemelt hangokat,
ahogyan az útbaigazítást kiabálták oda neki, mintha mindig is
ismerte volna őket. Az olvasás már más lapra tartozott. Bárcsak
neki is tanítottak volna egy kis cirillbetűs görög írást, mint Zannak,
gondolta sóvárogva.
Evadne és Walter háza elbűvölő volt, egy rózsaszín
pudingszínű hatalmas villa. Hűvös márványpadlója volt, magas
mennyezete, és elegáns fabútorai. A zsaluk folyamatosan csukva
voltak. Nyáron a nap ellenség volt, kiszívta a ruhák és a fa színét. A
mennyezeti ventilátorok egész éjjel forogtak, hogy hűtsék a
levegőt. Penny mindössze egy lepedő és egy háló alatt aludt, és a
reggel első fénysugarával ébredt, alig várva, hogy elkezdődjön a
nap.
Milyen más volt ez az otthoni rutinjukhoz képest. Ha
kirándulást terveztek, korán, még a reggeli hűvösben keltek,
bebarangolták a várost, megálltak egy erős kávéra vagy frissen
facsart narancslére, még azelőtt, hogy a piacra indultak volna,
mielőtt az délben bezárt. Ott aztán kész ostrom volt az
érzékszerveinek a rengeteg csodás szín és illat, az árusok
hangzavara, ahogy a portékáikat kínálták ordítozva. Töménytelen
mennyiségű friss hal csillogott kipakolva az asztalokon, a legtöbb
fajtáról még nem is hallott. A hentesek pedig szőrös mancsú
megnyúzott nyulakat, egész bárányokat és szárnyasokat lógattak
fel kampókra maguk körül. A zöldséges bódék új és egzotikus
formák szivárványa volt. Evadne házvezetőnője hajnalban kelt,
hogy csakis a legfrissebb terményekből válogasson; ők azonban
nem vásárolni jöttek, csak ámuldozni a sokszínűségen, az emberek
sokaságán és a kontraszton a saját szerény otthoni piactereikhez
képest.
Gyakran fogyasztottak el egy késői ebédet Walterral, aztán
következett a kötelező szieszta. Délután pedig vásárolgattak, vagy
barátokat látogattak meg, s a buja, szépen gondozott kertjeikben,
citromfaligeteikben ücsörögtek, limonádét vagy tej nélküli teát
iszogatva. Aztán hazamentek átöltözni a késői vacsorára, melyet az
angol közösségből való barátaikkal valamelyik klubban
fogyasztottak el.
A környéken elég sok brit élt, s a társasági életük
koktélpartikból, vacsora előtti látogatásokból és éjszakai klubokban
való táncolásból állt. Penny elgondolkodott, Evadne vajon mikor
unja meg ezt a fajta életet, és az apró baráti körét. Biztos volt
benne, hogy hamarosan.
Kész öröm volt a partra kirándulni, s piknikezni a pávakék
Égei-tengert nézve a hatalmas napernyők alatt. A különleges
étrend és a sok mézes péksütemény miatt Diane-nek sajnos
bélgyulladása lett, melyet a legtöbb új látogató elszenved. Egy
egész napra a fürdőszobában ragadt komoly hasmenéssel, s Penny
kötelességtudó ápolónőt játszott, igyekezett a gyakorlatban is
alkalmazni csekélyke tudását ezzel a nyavalyával kapcsolatban.
Meglepetésére jól ment neki az ágyazás és a homloktörölgetés,
ami kész szerencse volt, mivel szegény Effy is öklendezett néha a
szagoktól. Walter az irodájába menekült, Pennyre hagyva a két
beteg ellátását. Mikor eljött Diane távozásának ideje, jó pár kilóval
könnyebben, mint ahogyan érkezett, Penny nem sajnálta, hogy ő
még marad. Szeretett volna egy kis időt kettesben tölteni a
nővérével. Nagyon szép üzletekbe látogattak el babakelengyét
vásárolni, és bonyolult csipkeárut otthonra, máskor pedig
ebédeltek, és sétálgattak a csodálatos Nemzeti Kertben.
A meghosszabbított tartózkodás lehetőséget adott Pennynek
Athén igazi felfedezésére. Ráadásul volt egy hátsó szándéka is.
– Tudod, hogy Mama azt mondta mindenkinek, hogy „itt
fogok végezni”? Nos, szeretnék művészeti órákat venni. Ismersz
valakit, aki vállalná a tanításomat? – kérdezte egyik nap Effytől,
miközben frappét iszogattak, és persze szirupos péksüteményt
csipegettek hozzá.
Evadne felnevetett.

– Sok fiatal művész van, aki szívesen „átvenne” tőlem, de senki

olyan, akire rábíználak egyedül… Meglátom, mit tehetek. Látom,
hogy még nem akarsz visszamenni. – Elhallgatott, felemelte a
napszemüvegét, és érdeklődve nézett a húgára. – Felnőttél, hugi,
kész gazella vagy. – Evadne elmosolyodott. – Attól a
vöröskeresztes dologtól felelősségteljes lettél. Büszkék voltunk rád,
mikor szegény Di betegeskedett. Én a közelébe sem mentem volna.
Ha háború lesz, te tudni fogod, mi a dolgod. Remélem, valamiben
majd én is hasznos lehetek.
– De neked ott lesz a kisbaba…
– Dadus mindig ott van. Túlzottan nem fogja megváltoztatni
az életünket. Nézd meg a Mamát – mikor akadályozta meg a
három gyerek abban, hogy azt csinálja, amihez kedve van? –
Evadne hátradőlt, megnyugodva a gondolattól.
– De sosem láttuk őt, Dadus volt az, aki felnevelt minket. Én
nem ezt akarnám a gyerekemnek. – Penny előrehajolt, megszívta
a szívószálat a kávéjában.
– Nem lett tőle semmi bajunk. Ha annyira lelkes vagy,
tolhatod a babakocsimat, mikor hazamegyünk. Nem leszünk itt
örökké, de Walter azt mondja, hogy elég biztonságos. Hitlernek
nem Dél-Európa kell. Azt meghagyja Mussolininek, akit lefoglal a
cézárkodás.
Penny megrántotta a vállát. Vicces volt, ahogy Effy Walter
minden szavát szentírásként kezelte. Vajon minden házas nő ezt
csinálja?
– Segítek neked a babával, mikor megérkezik, de azelőtt még
szeretném megnézni a Brit Régészeti Iskolát. Emlékszel az
eljegyzési partidra, és a diavetítésre másnap? Valaki, akivel aznap
este ismerkedtem meg, mondta, hogy van itt egy iskola. – Penny
nem akarta megemlíteni Bruce Jardine nevét, mert félt, hogy Effy
még a végén belelátna valamit a dologba.
– Ó, igen, ismerjük az igazgatót meg a feleségét, és néhányat a
hallgatóik közül, furcsa egy bagázs… A női hallgatók olyan okosak,
lelkes típusok, buzgók. Meglehetősen maguknak valók, mindig
hegyeket ásnak fel, vagy valami poros helyet. Mindig szörnyen
néznek ki gumicsizmában és rövid szoknyában – pfujolt Evadne.
– Régész szeretnék lenni – sóhajtott fel Penny. – Gondolom,
az asszisztens realisztikusabb, tekintve, hogy milyen tempóban
haladok. Még az sem üti meg a mércét, ahogyan rajzolok, de többet
fogok gyakorolni és tanulni, mikor majd órákra járok.
– Biztos vagyok benne, hogy Mama nem tudományos karriert
képzelt el neked. De ne is beszéljünk erről. Hova menjünk ma?
Sokkal jobban érzem magam, hogy látlak, és most tele vagyok
energiával. – Evadne már indulásra készen volt.
Penny gondolatban minden egyes eltelt napot egyre növekvő
rettegéssel pipált ki. Miért van az, hogy a látogatások elején olyan
lassan történik minden, aztán ahogy egyre közeleg a visszatérés,
felgyorsulnak a napok? A hazatérése Londonon keresztül most
szeptemberre volt esedékes Boultonékkal, egy diplomata
családdal, akiknek a gyerekei Cheltenhamben jártak bentlakásos
iskolába. Előre rettegett a naptól, mikor előkerülnek a bőröndjei.
Hogy lenne képes szembenézni az egyhangú Angliával az itteni
városi élet, a színek és illatok, a görög cseverészés után? Hogy
térhetne vissza azelőtt, hogy mindent látott volna, amit látni lehet?
Effy gyakran volt fáradt, és nem akart messzire menni, Pennynek
pedig nem volt szabad egyedül elmennie otthonról.
Kétségbeesésében Walternek könyörgött, hogy keressen neki
kísérőt, mire az az egyik követségi titkárnővel, Miss Celia Branddel
állt elő, aki körbevitte Pennyt a városban, híres üzleteket
mutogatott neki, és órákon át böngészte a legújabb divatokat
bemutató kirakatokat, ami nem éppen az volt, amit Penny
szórakozásnak képzelt.
Egyik délután, kétségbeesésében már ellógott Celia mellől, és
egy kis csatangolás után, kiélvezve a függetlenségét, végül egy
mellékutcában találta magát, egy nacionalista tüntetés kellős
közepén. Az utca tele volt fiatal fiúkkal és lányokkal, akik úgy
voltak öltözve, mint a cserkészek, transzparenseket tartottak fel,
és szaporán lépdeltek, miközben az egyik járókelő megállt, hogy
egy karral szalutáljon nekik.
„Bravó, bravó”, kiabálta a tömeg, de Pennynek nem tetszett a
kifejezés azokon a lelkes arcokon.
– Mi ez? – kérdezte Penny, mire egy nő csak a vállát rángatta.
– Fasiszták… Metaxász tábornok ifjú gengszter osztaga – a nő
a földre köpött. Hirtelen férfiak kezdtek sértéséket ordibálni az
erkélyekről. Penny hátralépett, ahogy fekete inges férfiak váltak ki
a menetből, és rohantak fel a lépcsőn a lakáshoz. Kiabálás és
dulakodás hallatszott. Aztán egyszerre egy férfit dobtak le az egyik
erkélyről a járdára. Nem moccant. Nők sikítoztak, miközben
odarohantak hozzá, hogy megvédjék a további veréstől, ám azok a
fiatalok csak meneteltek tovább, maguk elé bámulva.
Penny elborzadva nézte, ahogy a haramiák bandája a fejüket
ütve kirángatta a házból a tiltakozókat, majd elvezették őket.
Tudta, hogy valami kimondhatatlan dolog szemtanúja volt, távol az
ő békés világától és életétől, melyet a csodás Villa Artemiszben élt.
Tehetetlenséget és félelmet érzett, tudván, hogy hatalmas hibát
követett el.
Ahogy oszladozni kezdett a tömeg, tudta, hogy meg kell
találnia a maga menekülési útvonalát. Szüksége volt minden
bátorságára és a gyors észjárására. Fejére húzta a selyem sálját,
gyorsan vett egy zacskó narancsot, lehorgasztotta a fejét és
amennyire csak tudta, eljátszotta, hogy elfoglalt görög háziasszony,
besurrant egy mellékutcába, majd vissza a fő utcákra.
Mikor sápadtan és reszketve odaért a követségre, és mindent
elmagyarázott, Walter dühös volt rá.
– Minél előbb visszatérsz Angliába, annál jobb, ifjú hölgy. A mi
társadalmi osztályunkba tartozó lányok nem kószálnak el
mindenfelé. Nem biztonságos, most nem. Fasiszta csoportok
menetelnek városszerte Metaxász puccsa óta, baj készülődik.
Boldog leszek, mikor Evadne hazamegy. Sötét erők dolgoznak, és ki
tudja, mi lesz a vége?
Még sosem hallotta Waltert ennyire pesszimistának, de
titokban büszke volt rá, hogy segítség nélkül sikerült biztonságban
visszatérnie a tüntetésről.
Azonban ottlétének negyedik hetében, történt valami, ami
mindent megváltoztatott. Egy párás, meleg szeptemberi reggelen
Evadne morcosan, fájó háttal ébredt. Ahogy telt-múlt a reggel,
Penny észrevette, mennyire sápadt, és hogy a fájdalma
felerősödött. Mikor Effy megpróbált kikelni az ágyból, és Penny az
ágyneműt igazgatta, észrevette, hogy vér ivódott bele.
– Mióta vérzel? – kérdezte, és igyekezett nyugodtnak tűnni,
miközben száguldott a pulzusa.
– Vérzem? – Evadne meglepetten hajtotta fel a lepedőt. –
Jóságos ég! – Felnézett Pennyre, a tekintete rémülettel volt tele. –
Mi történik? Minden rendben lesz, ugye?
Penny azonnal odahívta Kalliopét, a házvezetőnőt, hogy szóljon
az orvosnak. Mire megérkezett, szegény Effy már
összegömbölyödve sírt a fájdalomtól. Penny talált egy táskát, és
bepakolt néhány pipere holmit, míg az orvos fürgén megvizsgálta
Effyt, majd betette a kocsijába, és elhajtottak a magánklinikára.
Walter kővé vált arccal érkezett meg, miközben Penny Effy
magánszobája előtt üldögélt, és tehetetlennek érezte magát.
Hirtelen nem volt semmiféle nászutas baba, semmiféle
magyarázat, semmiféle oka egy ilyen késői vetélésnek.
– Ez olyasmi, ami csak úgy megtörténik – magyarázta tört
angollal az ügyeletes orvos. – Sosem tudjuk az okát. A felesége
egészséges, és még sok fiút szülhet magának, miután felépült.
Az orvos ezt megnyugtatásnak szánta, de Penny számára
ridegnek és szívtelennek hangzott. Ha valaha ápolónő lennék, aki
rossz hírt közöl valakivel, gondolta, leültetném négyszemközt, és
tanúsítanék némi együttérzést.
Penny később ott ült a nővére mellett, és látta, hogy kiveszett
a szeméből a fény. Kicsi, rémült gyereknek tűnt, és nem annak az
Evadnénak, aki félelmet nem ismerő lovas volt, és magas
akadályokon ugratott át, aki úgy szervált a teniszben, mint egy
férfi, és magabiztosan nyert egy pusztító tenyeressel. Most
tehetetlenül hevert, panaszkodás nélkül, eltompultan.
– Minden odalett… nem is láttam, hogy fiú volt vagy lány…
olyan üresnek érzem magam. – Nem sírt, csak ült, és bámult ki az
ablakon. – Csak vigyetek haza, Penny, kérlek! – suttogta.
Abban a néhány órában mintha egy teljesen új, szenvedéssel
teli világ tárult volna fel Penny előtt, egy világ, melyről az eddigi
kiváltságos életében mit sem tudott. Semmi sem maradt a nővére
álmából. Kalliopé eltette szem elől a babakelengyét. Most csak a
borzalmas kiábrándultság létezett, melyről senki sem volt képes
beszélni. Kimondatlanul ott lógott a levegőben, és éppen emiatt
egyre erőteljesebben is. A társaságukból senkit sem úgy neveltek,
hogy érzésekről vagy intim jellegű testi funkciókról beszéljenek.
„Balszerencse”, ez volt a legtöbb, amit a férfiaknak mondania
sikerült az elkövetkező napokban.
Penny erősebben akarta ölelni a nővérét, de nem adhatta
vissza neki, amit oly kegyetlenül elvettek tőle. Hazahozták
Evadnét, és ő csak némán feküdt összegömbölyödve az ágyban.
Penny akkor már tudta, hogy nem utazik haza Boultonékkal, ahogy
tervezte, és utálta magát, amiért megkönnyebbülést érzett ebben
a borzalmas helyzetben.
Walter örült neki, hogy marad, és táviratozott a családnak a
megváltozott tervekről. Különös volt, hogy a szomorú veszteségük
lett Penny számára a megváltás. Még Mama sem sajnálhatta tőle
az elhúzódó ottlétet, aki mindennap telefonált, hogy ellenőrizze
Evadne javulását, és azzal fenyegetőzött, hogy maga megy oda, ha
szükség lesz rá, de ahhoz azért ragaszkodott, hogy karácsonyra
mindannyian otthon legyenek. Aztán, ígérte, igyekezvén felvidítani
őket, készülődés lesz majd a tavaszi debütáló bálra, melyen Penny
Lady Forbes-Halsted lányával, Clemencyvel együtt fog
bemutatkozni.
A hálás Walter volt az, aki erősködött, hogy Pennynek a Brit
Régészeti Iskolában kell tovább foglalkoznia a régészettel és a
rajzolással, és elintézte, hogy rajzórákat vehessen az őszi
szemeszterben. Maradhatna még, lakhatna a villában, élhetne
áttelepültként. Penny alig akart hinni a szerencséjének: végre úgy
kezelték, mint egy felnőttet, és olyan szabadságot kapott, mely
otthon ismeretlen volt számára.
Ahogy Evadne visszanyerte az erejét, ha a jókedvét nem is,
egyre közelebb kerültek egymáshoz. Penny rájött, hogy a
szenvedésnek nagy kiegyenlítő ereje van. A szenvedésnek nem
számított se életkor, se rang, se vagyon. Penny megtanult
hasznosnak és függetlennek lenni, de inkább azt kívánta, bárcsak
más módon tett volna szert a felelősségérzetre és a szabadságra.
Ám a sors ezt a kegyetlen lapot osztotta, és most itt volt a
nővérével, jóban-rosszban.
 2001

Felriadtam álmomból. A délutáni bóbiskolás kezdett rossz szokássá

válni, és a Krétára való visszatéréssel kapcsolatos gondolatok olyan
közel hozták a múltat az álmaimban. Drága Evadne, milyen sokkal
tartozom neked a szabadságomért, és mennyire
megkönnyebbültünk mindannyian, mikor végül elnyerted
jutalmad. Effy és Walter drága kicsi lánya, Athéné azután érkezett,
hogy véget ért a háború; különös gyermek volt, aki annyi örömet
okozott nekünk, később pedig bánatot, mikor leukémiás lett, és
fiatalon meghalt.
Athénnak olyan vibrálása volt, mely elcsábította az
érzékeimet, és odacsalogatott a szívéhez. Azt hittem, hogy a
tanulásnak és a függetlenségnek az a szenvedélyes időszaka sosem
ér véget. De aztán elérkezett az a rettenetes nap, mikor meg
kellett hoznom fiatal életem legnagyobb döntését, örökre elvágva
ezzel a család iránti hűség selyemfonalát, azt választva, hogy
hátrahagyok mindent, amit ismerek a románcért és a kalandért.
Mégis, hogy a csudában csináltam? Gyakran teszem fel
magamnak ezt a kérdést, és a válasz mindig ugyanaz. Fiatal
voltál, és a fiatalokban nincs félelem. Csak az a szabadságvágy
adott nekem bátorságot ahhoz, hogy megváltoztassam a sorsom.
 ATHÉN
1937-1938

Miss Bushnell egy verőfényes reggelen érkezett a villába, hogy

megnézze magának Pennyt. Nem vállalt el diákot addig, míg meg
nem győződött róla, hogy az komolyan veszi a tárgyat. Ő maga
ösztöndíjjal volt a Brit Iskolában, egy észak-angliai
lánygimnáziumból küldték. Magas volt, szőke haját kiszívta a nap,
és kerek szemüveget viselt. Nagyjából annyi idős lehetett, mint
Evadne, és alig várta, hogy régészként új karrierbe kezdjen. Az
igazgató ajánlotta őt Walternek. Most gyanakodva szemlélte az új
pártfogoltját, Penny pedig igyekezett lelkesnek mutatkozni. Ez egy
fontos interjú volt.
– Miket olvasott? Milyen tapasztalatai vannak? Hogy megy a
görög nyelv?
Penny odatolta az összes múzeumi műtárgyakról készült
rajzát Miss Bushnell orra elé.
– Ela.
Miss Bushnell megnézte őket közelről, majd érdeklődve
Pennyre pillantott.
– Megvan hozzá a szeme, de a mi munkánk a pontos
vonalvezetésről és árnyékolásról szól. Jobb tollakra és ceruzákra
lesz szüksége… Nem tudok eszközökkel szolgálni. Feltételezem,
már járt az összes itteni múzeumban. – Penny bólintott, meg volt
döbbenve az éles hangnemétől. Ez nem volt valami lelkesítő
kezdet. – Ha elvállalom magát, nem akarok semmiféle
időpocsékolást, nem lesz semmiféle koktélpartikra rohangálás,
csak mert úgy tartja kedve. A szabadidőm értékes, és nem
érdekelnek a kifogások. A maga korbeli lányok az egyik pillanatban
még lelkesek, aztán máris valami új őrület érdekli őket, amint a
feladatok nehezebbé válnak. Nem osztogatok dicséreteket, csak ha
indokolt – folytatta Miss Bushnell ridegen, a tekintete azonban
gyengéd volt. – Bátor kísérletet tett arra, hogy lenyűgözzön, ezt
meg kell hagyni, de vissza kell mennünk egészen az alapokig, ha
komolyan érdekli a régészeti illusztráció. Az ember jó híre azon áll
vagy bukik, hogyan ábrázolja a leleteket papíron. Járt már valaha
sztratigráfiai múzeumban? – Penny üres tekintettel bámult. Miss
Bushnell elmosolyodott. – Latin és görög, azt jelenti, rétegtan,
rétegek és rajzolás. Ez az a hely, ahol a felfedezéseket
megtisztítják, szétválogatják, nyilvántartásba veszik, számos
szögből lerajzolják, majd tárolják referencia és kutatás céljából. El
kell olvasnia John Pendlebury munkáját, és természetesen, Sir
Arthur Evansét is Knósszoszról.
– Papa egyszer vacsorára volt hivatalos Oxfordban, és Sir
Arthur is vendég volt ott – szólalt meg Penny reménykedve.
– Engem nem érdekel a maga társasági élete – csattant fel
Miss Bushnell. – El kell olvasnia mindent a tárgyával kapcsolatban,
és tudnia kell azt is, hogy mennek a dolgok itt, a Brit Régészeti
Iskolában. Tudok magának olvasójegyet szerezni a Penrose
könyvtárba, de előbb jöjjenek az óráink alapszabályai. Hatot
tartok, aztán elmegyek egy ásatásra. Hagyok itt magának egy kis
munkát arra az időre, amíg távol leszek. Ha tisztességes munkát
végez, akkor adok még órát. Ó, és mindenképpen el kell látogatnia
egy sztratigráfiai múzeumba, hogy megnézze, hogy mennek ott
valójában a dolgok. Emellett azt akarom, hogy vegyen részt
megfigyelőként egy ásatáson, és tanulja meg, hogyan veszik
nyilvántartásba a tárgyi leleteket. Jövő tavasszal visszamegyek
Krétára Pendleburyékkel. Ez esetleg ösztönözheti magát.
Jövő tavasszal. Penny nyelt egyet – neki meg Evadnénak
karácsonyra otthon kell lennie –, de azért bólintott.
– Az csodálatos lenne, de természetesen előbb meg kell
beszélnem a szüleimmel.
– Miért? Hány éves?
– Addigra tizennyolc leszek.
– És megkockáztatom, még életében egy napot sem
dolgozott… Ahonnan én jövök, ott a tizenhárom éves gyerekek már
teljes munkaidőben dolgoznak a malmokban. Biztos, hogy a szülei
nem lesznek a tanulmányai ellen? Ez piszkos munka. Nem marad
ilyen a körme, sem a keze, a bőre pedig cserzetté fog válni a napon
– mondta Miss Bushnell figyelmeztetőleg Penny finom kezét és
lakkozott körmét vizsgálgatva.
– Nem erről van szó, csak az a helyzet, hogy terveik vannak
számomra.
– Csak azt ne mondja nekem, hogy maga is egy olyan
elsőbálozó lesz, akinek tollak állnak ki a fejéből, és a Buckingham-
palotába járkál, hogy egy torta előtt hajbókoljon. Ha így van, akkor
inkább most fejezzük is be. – Miss Bushnell elfordult, hogy
távozzon.
– Ne, kérem! – könyörgött Penny. – Én nem akarok
elsőbálozó lenni. Szívesebben maradnék itt. Imádom Athént.
Görög származású vagyok. Papa meg fogja érteni. Írok neki, és
elmagyarázom a dolgot. Nagyon szeretnék egy hasznos karriert,
olyasmit, ami érdekel. Valaki egyszer azt mondta nekem, „Találd
meg, mi az, amit szeretsz, és csináld jól”, és én éppen ezt próbálom
tenni – folytatta.
– Én magam sem fogalmazhattam volna jobban – mondta
Miss Bushnell visszafordulva. – Akkor hát nincs végzettsége?
– Attól tartok, nincs – sóhajtott fel Penny. – Nem tartják
fontosnak a hozzám hasonló lányok számára. De nem mi választjuk
a szüleinket, nem igaz? Ők egy másik világból valók, és azt várják
tőlünk, hogy mi is olyanok legyünk, mint ők.
– Meglehet – felelte Miss Bushnell, és megenyhült a tekintete.
– Bocsásson meg, hogy olyasmiért hibáztattam, ami felett nincs
hatalma. De most megváltozhatnak a dolgok, ha átveszi az
irányítást az élete felett. Ne várjon csodát, évekbe telik megedzeni
a szemet, hogy valóban látni és értelmezni tudja, ami előtte van. Jó
nagy adag önbizalomra, kézikönyvre és türelemre lesz szüksége. –
Miss Bushnell kérges kezet nyújtott neki. – Jövő héten
találkozunk, Penelope. A szülei legalább szép görög nevet adtak
magának.
– Köszönöm, Miss Bushnell, de jobban szeretem a Pennyt.
– Akkor maga is hívjon engem Joannak vagy Kyria5
Joannának – nevetett.
Miközben Penny figyelte, ahogy nagy léptekkel távozik az
úton, remény áradt szét benne. Ha Joanhoz hasonló nők felügyelik
a tanulmányait, még az is lehet, hogy sikerrel jár. Nem fogja
cserben hagyni őt.
Evadne hirtelen bukkant fel a citrusfák kertjéből.
– Istenem, micsoda egy vén kékharisnya! – kiáltott fel,
miközben nézték, ahogy Joan ellépdelt a hosszú szoknyájában és a
puha kalapjában.
– Jaj, ne mondd ezt – tiltakozott Penny, és különös, oltalmazó
érzés lett úrrá rajta az új tanárával kapcsolatban. – Szereti a
munkáját. Meglátogatom a Brit Régészeti Iskolát és a könyvtárat –
dicsekedett.
– Nagyon férfias. Remélem, nem egy olyan… hát, tudod.
Penny sejtette, mire akar kilyukadni.
– Eljegyzési gyűrűt visel az ujján. Most már fejezd be – én
nagyon kedvelem. Jövő héten visszajön, és hagyott itt nekem egy
listát arról, hogy mire lesz szükségem.
– Szuper, bevásárló körút, helyettem most neked –
mosolygott Effy – Csak várj, míg elmondom a Mamának, hogy
tanárod van… Na, gyere, dobjunk be egy korai italt.
– Ne, Effy – Penny karon ragadta. – Jobban örülnék, ha nem
mondanád el nekik, még ne, addig ne, amíg nincs mit mutatnom
nekik. Meglepetés lesz. Nem akarom, hogy azt higgyék, hogy
nekem ez csak szórakozás. Komolyan azt akarom, hogy ez a
kettőnk titka legyen. Megígéred? – esdekelt.
– Ahogy szeretnéd, de ne feledd, hogy karácsonyra már
hazamegyünk, és utána le fog foglalni a bemutatkozás…
Nem, nem fog, gondolta Penny, bár ez a döbbenetes gondolat
egyáltalán nem jelentett számára vigaszt. Ha itt maradna, annak
csúnya vége lenne, és Effyt hibáztatnák, amiért rossz útra vitte.
Mégis az a lázadó mag, mely régóta el volt már ültetve az
elméjében, mostanra szilárd gyökeret eresztett.
A Brit Régészeti Iskolában tett első látogatás alkalmával
Pennynek megengedték, hogy egyedül utazzon, azzal a szigorú
kikötéssel, hogy senkivel se beszéljen, és egyenesen oda menjen a
villamossal. Evadne bridzselni volt a barátaival, és úgy szervezte,
hogy később a Costasban találkozzanak vacsorára.
 Az épület lenyűgöző volt, magasan állt a Lükabétosz-hegy
oldalán, és a város fenséges sziluettjére nézett. Az igazgató háza
klasszikus stílusban épült, makulátlan pázsit és gyümölcsös vette
körül, valamint egy agyag teniszpálya.
Penny oldalt megtalálta a diákszállás felé vezető utat, mely
ugyanabban a stílusban épült, és az épületben lévő Penrose
könyvtárat is, ahol Joan várt rá. A falait láthatóan beborította az
összes ókori történelemről szóló könyv, ami csak létezett. Hogy
fogja valaha is elsajátítani ezt a sok tudást? Egy gyötrelmes pillanat
erejéig legszívesebben kirohant volna, attól félve, hogy a
tudatlanságáért mindenki kineveti majd. Mégis ki ő, hogy
megpróbáljon csatlakozni ezekhez a komoly hallgatókhoz? Mégis
mi olyat tud ő, amit érdemes volt tudni? A hallgatók azonban
épphogy csak felnéztek, és elmosolyodtak a jöttére, mielőtt
visszatértek volna a saját feladataikhoz.
Egy arc azonban továbbra is őt bámulta vigyorogva.
– Édes istenem, „hiszen ez a hegyi kecske”! Hát mégis
eljutottál ide. Gondoltam, hogy így lesz. Láttam a szemedben azt az
acélos elszántságot.
Bruce Jardine felmosolygott rá, kétszer olyan termetes és
jóképű volt, mint amilyennek Penny Skóciából emlékezett rá.
Most minden szempár őt figyelte, mindenki a reakcióját várta.
Penny érezte, hogy elvörösödik, Joan azonban a védelmére kelt,
könyvekkel teli kézzel, melyeket az imént válogatott ki a polcokról,
közelebb lépett hozzá.
– Ne is törődjön a mi új-zélandi barátunkkal, mindig direkt
ilyen kedves az újonnan érkezőkkel. Talán ismeri ezt a modortalan
alakot?
– Egy bálon találkoztunk Skóciában… tartott egy vetítést…
– Jó tudni, hogy komolyan veszi a tanulmányait. Miss George
csatlakozik hozzánk egy kis oktatásra ebben a szemeszterben,
úgyhogy ne terelje el a figyelmét – szólt rá Joan Bruce-ra. – Jöjjön,
Penny.
Bruce felugrott.
– Hogy van a család, Penny? Lenne kedved valamikor
teniszezni?
 – Penny dolgozni jött ide, nem azért, hogy a pályán
csapkodjon.
– Rabszolgahajcsár! – suttogta halhatóan Bruce, és még Joan
is nevetett, miközben elindultak Pennyvel a folyosó felé.
– Na, ő tényleg nagyon bátor. Az összes lány a tenyeréből
eszik, odavannak az izmaiért és a humoráért – mondta Joan
lenézve a gyűrűjére. – Az én vőlegényem otthon van, és
összeházasodunk, amint lejár itt az ösztöndíjam. – Benyitottak egy
másik társalgóba, mely hatalmas kőkandallóval és fotelekkel volt
berendezve, a falat még több bőrkötéses könyv borította. – Ez az a
hely, ahol esténként pihenünk. – Joan egy étkezőasztalra és a
tanulószobák felé vezető lépcsőre mutatott, majd körbevezette az
épületben. Joan szűk szobája olyan csupasz volt, akár egy szerzetes
magánzárkája. Itt nem volt helye az órájuknak. Az egész épületet a
tanulás és tudomány szelleme vette körül, és Penny érezte, hogy
veszít a magabiztosságából, miközben arra gondol, hogy fog ő ide
beilleszkedni. Azonban volt egy olyan érzése, hogy a hallgatók jól
érzik itt magukat. Életrevalónak és idősebbnek látszottak nála –
tanárok, kutatók, végzősök szűkös költségvetéssel. – Mindenkinek
megvan a maga projektje és ásatása, amelyet fel kell dolgoznia,
leletei, amelyeket nyilvántartásba kell vennie, elméletei,
amelyeket meg kell vitatnia. Vannak nyilvános értekezletek,
amelyeken részt kell vennie, ha tudnia akarja, merre tartanak az
aktuális ásatások. Az igazgatónk tart egyet jövő héten. Utána
gyakran elmegyünk vacsorázni, valami olcsó, de vidám helyre.
Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogja a diákéletnek ezt az
oldalát, Jardine-től viszont óvakodjon. Olyan, mint egy nagyra nőtt
cserkész. Úgy megkergeti majd a hegyekben, mintha csak kis
dombok lennének. Mi ez az egész „hegyi kecske” dolog?
– Csak egy vicc. Szeretek Skócia hegyei közt cserkelni. Jól
esne egy tisztességes túrázás. A városban kezdek eltunyulni.
– Maguk előkelő emberek egy másik világban élnek.
Maguknak ez az egész csak egy játék, nem igaz? – mondta
lekicsinylően Joan. – Nem értem, miért töri magát, hogy szakmát
szerezzen. Nem kellene dolgoznia, igaz? Jardine-nal ugyanez a
helyzet. Egyikük sem a mozgalmas életre termett. – Joan
kedvetlenül dohányozva üldögélt, és kifelé bámult az ablakon. –
Fogalma sincs, milyen nehéz a földi halandóknak az álmaikat
követni.
– Önnek pedig arról nincs fogalma, hogy mennyi hazugságra
és ürügyre volt szükségem ahhoz, hogy itt ülhessek ebben a
gyönyörű épületben, és láthassak egy világot, melynek sosem
lehetek a része – vágott vissza Penny körbe mutatva. – Nem
vagyunk ám annyira mások. Magának legalább van végzettsége, és
egy világa, ahová visszamehet, miközben én ki vagyok téve a
családom szeszélyeinek. Még az önállóságra sem vagyok képes.
Számomra nincs más kilátás, csak egy előnyös házasság, egy
aranykalitka zárt ajtókkal. – Penny érezte, hogy kibuggyannak a
könnyei, és elkeseredve huppant le a székre.
– Nyugodjon meg! Nem kíváncsiskodni akartam – suttogta
Joan Penny vállára téve a kezét. – Sajnálom… most körbe
vezetem, és utána bemegyünk a városba. Jobb, ha nyugalomban
tanulunk majd a villában. De keményebbnek kell lennie, ugye
tudja, ifjú hölgy, ha csatlakozni akar hozzánk a való világban.
Penny megpróbált visszamosolyogni. Joan igyekezett kedves
lenni, de nem értette, Penny miért irigyelte az életét, a
szabadságát, a tudását. Elhatározta, hogy egyetlen órát sem fog
elpazarolni ebből a csodálatos lehetőségből. Ez volt az, amire
mindig is vágyott, és lehet, hogy többet nem lesz ilyen esélye.
Joan órái jelentették a nap fénypontját Penny számára. Effy
féltékeny volt, mikor túlságosan lefoglalta a tanulás ahhoz, hogy
vásárolni vagy strandolni menjen vele. Penny minden adandó
alkalmat megragadott a tanulásra, és gyakran találta magát más
hallgatók társaságában, amint kávét iszogattak a kék
dohányfüstben, hosszan kortyolgatták az ouzójukat, és falatozták a
mezéjüket6, megvitatták a világ nagy dolgait, tervezgették, hogyan
finanszírozzák majd az elkövetkező ásatásokat, és tanultak a
vizsgákra egy világban, amely egyre nyugtalanabbnak látszott.
Mindenki angol újságokat kölcsönzött ki, hogy olvashassanak Herr
Hitler és Mr. Chamberlain arra tett kísérleteiről, hogy közös
nevezőre jussanak. Megalkuvásról és a fasizmus felemelkedéséről
beszéltek. Penny visszaidézte a mellékutcában látott erőszakot a
fekete ingesekkel meg a szlogenjeikkel. Mi lesz, ha tovább nő a
nyugtalanság? Egyre jobban kezdték érdekelni a viták, és maga is
olvasni kezdte a szamárfüles újságokat. Végignézett a végzős
hallgatókon, a kirendelt tanárokon, az előadókon. Mi történik
velük, ha kitör a háború?
Bruce felajánlotta, hogy játszanak valamikor egy páros
teniszmeccset, vagy hogy hazakíséri, mert szeretne beköszönni
Walternek és Evadnénak, ám Joan figyelmeztető szavai még ott
csengtek Penny fülében. Bruce túlságosan idős és tapasztalt hozzá.
Félénknek, idegesnek és feszélyezettnek érezte magát a
jelenlétében. Sokkal komorabb és keményebb volt, mint ahogyan
emlékezett rá, az egyenetlen, sziklaszerű vonásaival. A kávézókban
gyakorta volt hangos, és félig-meddig részeg, gyorsan vitába szállt,
és olyan poénokat mondott, melyeket Penny nem értett. Aztán
eltűnt valami hegyen a Peloponnészoszon, egy feltáráson, ami után
Penny azt kívánta, bárcsak a többi diákkal tarthatna egy ásatásra,
de Evadne hallani sem akart róla.
– Nézd, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy ideje
hazamenned. Neki kell állnunk a tervezésnek, bár nem akarom
kihagyni a karácsonyi bált a követségen. Találnunk kell neked
valami normális ruhát arra az alkalomra is…
Evadnét hamarosan már lekötötte, hogy ruhákról beszéljen, és
a témát kegyesen ejtették. Penny azonban túlzottan is tudatában
volt annak, hogy véges az ideje.

Evadne sosem ült meg nyugton, mindig vásárolgatni járt, a barátait

látogatta, vagy vendéglátásra készült. Penny észrevette, hogy
ahogy közeledett az idő, mikor a kisbabájának születnie kellett
volna, Effy egyre nyughatatlanabbá és ingerültebbé vált. Penny
tovább maradt a kelleténél, ám a hazatérés gondolata most
elviselhetetlen volt számára. Most már tudta, az, hogy Joan
reálisan elutasította az ő társaságának világát, üdvözítő hideg
zuhany volt, mely Mamának az elkövetkező szezont illető irreális
terveire zúdult. Időnként provokatívak voltak Joan szavai – „Kiért
csinálja ezt, magáért vagy önmagáért?” –, és Penny imádta, mikor
oly hevesen érvelt az érdekében. A Mama elborzadna Joan
akcentusától, de nem lenne méltó ellenfele a szókimondásának.
Joan kezdett közeli barátnővé válni, valakivé, akitől Pennynek még
oly sok tanulnivalója volt: hogyan értelmezzen szobrokat és
műalkotásokat, hogyan tanuljon a tankönyvekből, és írjon meg
jegyzőkönyveket, hogyan éljen kevés pénzből, a üzletekben és a
piacokon alkudozva. Az élet sosem volt unalmas Joan
társaságában.
Penny kérdőre vonta Evadnét, hogy miért kell neki
elsőbálozóként bemutatkoznia, Evadne azonban egyetlen
legyintéssel elintézte az érveit.
– Ha nekem el kellett szenvednem a dolgot, akkor neked is el
kell. Nem olyan rossz, és ezáltal ismertem meg a drága Waltert, és
ez szabadított ki Mama karmai közül. Csak szedd össze magad, és
viseld el. – Azonban Evadne sem sietett a távozással; megannyi
parti és társasági esemény volt a karácsonyi szabadság alatt.
Az egyik ilyen összejövetel során, a Szent Pál anglikán
templomban, Penny hirtelen szorítást érzett a torkában, vakító
fejfájás tört rá, aztán összefolyt a helyiség. Mire hazavitték, és
ágyba fektették, már a fejét sem tudta felemelni a párnáról. Pár
órán belül már Walter is ernyedten hevert a másik hálószobában,
és hamarosan Evadne is négykézláb ment át, ő is rosszul volt már.
Mindannyian elkapták az influenzát, és nem voltak olyan
állapotban, hogy bárhová is utazzanak.
Lemondták a karácsonyt.
Mindhárman letaglózva hevertek az ágyukban, s mindössze
Joan jött látogatóba hozzájuk némi ellátmánnyal, Kalliopé pedig
friss gyümölcslevet itatott velük, hogy megerősödjenek. Egyetlen
barátjuknak sem volt mersze látogatóba jönni, féltek, hogy őket is
ledönti a lábukról a betegség, noha Bruce, aki éppen északon
tartózkodott, egy kártya kíséretében virágot küldött Pennynek
azzal az ígérettel, hogy elviszi megnézni a víz megáldását az új
évben. Ez a kellemes meglepetés felvidította Penny lábadozását.
Íme valami, amit várni lehetett, egy újabb lehetőség, hogy Bruce
társaságában lehessen. Talán mégis fontos a fiú számára?
Nemsokára dühös távirat érkezett Angliából azzal, hogy a
lányok mennyire tönkretették az anyjuk összes ünnepi partival
kapcsolatos tervét: „Pennynek pedig haladéktalanul haza kell
térnie, repülővel vagy hajóval. Szükség van rá Londonban a
ruhapróbákon, máskülönben a tavalyi fodros organza ruhájában
kell megjelennie a bemutatkozó bálján.”
Penny még arra sem volt képes, hogy felkeljen, és válaszoljon,
nemhogy arra, hogy aggódjon. Életében most az egyszer nem fog
törődni a Stokencourtból érkezett felszólítással. Hogy is mehetne
haza, mikor itt még annyi minden vár rá? Bárcsak jobban érezné
magát! Annyira unalmas volt betegnek és gyengének lenni, és nem
vágyni másra, csak az alvásra…

Ha Penny bizonytalannak és határozatlannak is érezte magát

látván a tolakodó tömeget a régi kikötőben Pireuszban, eldöntötte,
hogy nem mutatja ki. Ez volt az első alkalom, hogy kimozdult,
mióta influenzás lett, és továbbra is gyengének érezte magát, az
ízületei sajogtak, a feje kavargott.
A tudata peremén ott volt a félelem, hogy rohamosan fogy az
itt töltött ideje, és semmiről sem akart lemaradni. Kezdett
hozzászokni, hogy azzal töltse a napjait, amihez kedve van, és nem
azzal, amit várnak tőle. Hogyan térjen vissza ahhoz a
kényszerzubbonyhoz, melyet Stokencourt jelent?
Továbbá ott volt még az a kényes Bruce Jardine-ügy is.
Nemrég látogatóba érkezett hozzájuk, hogy megnézze, hogy
vannak a betegek, és a vonzerejével azt is elérte, hogy Kalliopé
neki is tegyen fel egy plusz terítéket a vacsorához. Walter és
Evadne örült a társaságának. Miközben élénken beszélgettek, és
elmeséltek egymásnak minden velük történt eseményt, Pennyvel
nem is törődtek. Miért bánt úgy vele Bruce, hogy attól esetlennek
és ostobának érezze magát, mintha még mindig egy iskolás lány
lenne? Aztán Bruce váratlanul emlékeztette Pennyt a
meghívására, hogy csatlakozzon hozzá és a barátaihoz megnézni a
víz megáldását, és Effy boldogan engedte el. Így hát Penny most a
kikötő szélén állt a bámészkodók sokaságában, bizonytalannak
érezve magát, közel sem a legjobb formáját hozva.
 – Figyelj a táskádra, dugd a hónod alá, mindenfelé zsebesek
lesznek ezen a rögbis tolongáson – kiáltotta Bruce kézen fogva
Pennyt, mintha kisgyerek lenne. A fiú úgy vezette át a tömegen,
mintha a kishúga lenne, ami eleinte hasznos volt, míg Penny
bizonytalanul tájékozódott, ám egy idő után különösen
bosszantónak találta. Figyelte, ahogy a többi lánnyal flörtölt,
ugratta őket, és viccelődött velük, ám vele mindig korrekt,
udvarias és figyelmes volt. Talán azért volt így, mert ismerte a
világát? Talán Walter beszélgetett el vele bizalmasan? Bruce vajon
a gardedámja volt, a védelmezője a kellemetlenkedőkkel szemben?
Ó, milyen lealacsonyító!

Az athéni tömeg minden talpalatnyi helyet kihasznált,

lámpaoszlopokra másztak fel, hogy egy pillanatra láthassák az
érseket az aranyszínű díszruhájában, amint a szertartás
csúcspontján, felemeli a nagy feszületét a kikötő vize fölé,
miközben mindenki hevesen keresztet vet. Kántáltak és énekeltek,
aztán az érsek a vízbe dobta a becses ezüstkeresztjét. Tülekedő
csupasz mellkasú fiúk és fiatalemberek ugrottak a hideg vízbe,
hogy kihozzák. A tömeg ujjongott és kiabált, mikor felbukkant egy
kar – mint az Excalibur a tóból, gondolta Penny. A szerencsés úszó
kijött a vízből, hogy fogadja a különleges áldást, mely az egész
1938-as évre sorozatos jó szerencsét garantált neki.
– A víz gonosz lelkektől való megtisztítása egy nagyon ősi
szertartás, valószínűleg pogány – suttogta Joan. Örültem, hogy ott
volt. Próbált fényképeket készíteni. – Nem vetted észre, hogy itt
mindenki milyen babonás?
Joan a Szent Pál-székesegyházba nem ment el velük. Nem
érdekelte a szervezett vallás. Ez megdöbbentette Pennyt, aki
mindig eljárt a Szent Márk-templomba a faluban, Gloucestershire-
ben. Az ember ezzel mutatta meg, hogy támogatja a falut, ezzel
mutatott példát, de minél inkább keveredett ezzel az athéni városi
tömeggel, annál inkább rájött, hogy nem igazán volt nekik ünnep a
vasárnap, sokkal jobban szeretnek kávézókban lebzselni az
újságaikkal, szederfák alatt vagy a járdákon ebédelni, inni és
táncolni egész nap, miközben neki meg tizenegy előtt vissza kellett
érnie a Villa Artemiszbe. Ez Walter utasítása volt.
Az áldási szertartások egész nap tartottak, aztán az
éttermekben buzuki zenére táncoltak és énekeltek az emberek.
Később hallotta, hogy városszerte fegyverek ropognak, de nem a
háború fegyverei, hanem az ünneplésé, ahogy kezdetét vették az
utcai bálok és a tánc.
Penny azt akarta, hogy ez a nap az örökkévalóságig tartson,
még ha kimerültnek is érezte magát. Az volt a terv, hogy a Zonar’s
kávézóba megy, onnan pedig egy bárba, hogy találkozzon a
szokásos csapattal.
Alexis, egy köpcös görög-amerikai, aki szabadságon volt ideát
pár hónapig, bemutatott egy Nikki nevű fiatal nőt, aki olyan
ragyogóan festett, akár egy filmsztár. Meglehet, hogy akadozott az
angolja, mégis azonnal hatással volt a férfiakra. Egyből kihúzták
magukat, hátra simították a hajukat, és versengtek, hogy mellette
ülhessenek. Mintha valami titkos, ám hipnotikus parfüm áradt
volna belőle.
Nem volt kifejezetten szép lány, de varázslatosan sötét szeme
volt, és a fekete haja a derekáig hullámzott, és volt abban valami,
ahogyan mozgott és viselkedett, ahogy felváltva mindegyik férfival
a táncparkettre siklott, amitől az emberek szeme rátapadt. Penny
érezte, hogy féltékenység mardossa, mikor látta, hogy Bruce a tőle
megszokott lehengerlő stílusával sikerrel jár a lánynál.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte Joan, szintén érezve, hogy
megváltozott a légkör. – Tiszta Mata Hari. Nagyon egzotikus,
valószínűleg olasz vagy török. Nézd csak, a szegény ördögöknek,
hogy lóg a nyelvük – nevetett. – Ilyen testtel biztos, hogy
táncosnő.
– Görög, és jó családból származik. Ha a fiúk nem viselkednek
illően, akkor bizony bajba kerülnek a nagybácsikáinál. A
családjának nagy hatalma van a városban – suttogta Sally, az egyik
diák, aki segített Pennynek a sztratigráfiai feladatoknál. – Azt
hittem, náluk az a szabály, hogy nem engedik el sehová egyedül a
lányaikat, szóval elég modernek lehetnek.
Pennyt nem érdekelte, hogy kicsoda, csak azt kívánta, bárcsak
hazamenne, de közben kíváncsi is volt erre a lányra, aki így
felvillanyozta a helyiséget. Elindult, hogy közelebb üljön hozzá, de
Bruce és a többiek elállták az útját.
– Mint lepkék a fényre – jegyezte meg Joan.
Penny egyszerre esetlennek és elhagyottnak érezte magát a
tömegben. Kezdte megérezni az első házon kívül töltött napjának
megterhelő hatását, és ideje volt már indulnia, de semmi kedve
sem volt egymaga hazasétálni az elhagyatott utcákon. Arra
számított, hogy majd Bruce hazakíséri. Arra ugyan várhat!
– Mennem kell – jelentette be hangosan. Senkinek sem tűnt
fel, hogy felállt, hogy elinduljon, összeszedve a táskáját a
büszkeségével egyetemben.
Bruce továbbra is elmélyülten beszélgetett Nikkivel.
– Nekem ennyi elég volt egy napra. Visszasétálok veled. Nem
akarom, hogy Evadne felkapja a vizet. Kész tyúkanyó tud lenni, ha
rólad van szó – ajánlotta fel Joan, felállva a távozáshoz.
Penny alig várta már, hogy kijussanak a helyiségből. Le volt
sújtva és dühös volt, amiért észrevétlen maradt a távozása. Hát
ennyire láthatatlan?
Némán sétáltak hazafelé a balzsamos éjszakában. Joan látta
Pennyn, hogy szenved.
– Csak egy jó tanács… ez nem a te megszokott területed. Itt az
összes fiú azon van, hogy előrébb lépjen a karrierjében, vagy hogy
szert tegyen némi hasznos külföldi tapasztalatra, addig ütve a
vasat, amíg meleg. Még az év vége előtt bevonulnak a seregbe, ha
továbbra is így mennek a dolgok. Ne sajnáld tőlük a
szórakozásukat és a játékaikat. Neked bőven van időd ezekre… –
folytatta Joan, de Penny már nem figyelt rá.
Nem az enyém a világ összes ideje, gondolta. Te ezt nem
érted. Hamarosan haza kell mennem, és aztán mi lesz?
Mire elértek a villa kapujához, Penny már kimerült és
csüggedt volt. Az egész Bruce Jardine hibája volt. Bárcsak őrá is
úgy nézne, ahogyan arra a Nikki nevű nőszemélyre!
Ahogy az ágyban fekve forgolódott a sötétben, Penny
rádöbbent, hogy csupán az élet váratlan fordulatai tartották itt őt
ilyen sokáig: egy vetélés és egy influenzás megbetegedés. Ezen
váratlan események miatt képes volt kivédeni a visszatérését. De
már nem sokáig. Evadne már az utazásuk menetrendjét tervezte.
Penny haza fog menni a báli szezonra, hogy újra engedelmes lánya
legyen a szüleinek. Mire jön a tavasz, Joan szerint a diákok is
elmennek Krétára, a lenyűgöző szépség szigetére. Hogy is
hagyhatná hátra a rengeteg tervét, a tanulmányait, Joan óráit, de
legfőképp a szabadságát? Arra nem számíthatott, hogy a havazás
vagy egy vihar miatt majd lemondhatják a hazautat. Ha valóban
véghez viszi az elképzelhetetlent, akkor muszáj lesz egyedül
felelősséget vállalnia a rá váró viharokért.

– Hogy érted azt, hogy nem jössz velem? – Evadne torkán

majdnem megakadt a leves.
Az étkezőben ültek, mikor Penny krákogó hangon közölte a
szándékait.
– Nem megyek vissza. Athénban akarok maradni, és további
órákat venni.
– Ne idegesíts, már minden le van szervezve. Két hét múlva
elmegyünk. – Evadne letépett egy darabot egy vastag szelet
kenyérből.
– Akkor majd visszamondjuk a jegyeket. Itt maradhatok
Walterrel, amíg kitalálom, hogyan tovább – folytatta Penny, látva,
hogy a nővére most már teljesen őrá figyel.
– Ó, nem fogsz. Nem lakhat velem egy egyedülálló lány. Mikor
Evadne megy, te is mész, és a téma le van zárva – csattant fel
Walter. – Ez nem illendő.
– Kit érdekel, hogy mit illik? Én diák akarok lenni, nem pedig
elsőbálozó.
– És mégis, hogy akarod ezt kivitelezni járandóság nélkül? A
semmiből fogsz megélni? – Walter bosszúsan csapta le a leveses
kanalát. – Életedben nem kerestél még egy pennyt sem.
– Tudom, hát nem rettenetes ez az én koromban? De majd
megtalálom a módját… Nem megyek el, és kész.
– Azt majd meglátjuk. Most azonnal táviratozni fogok a
Mamának, ő ragaszkodni fog hozzá, hogy visszatérj. Nem azért
hívtunk meg ide, hogy feszültséget szítsunk a családban. Azt kell
tenned, amit elvárnak. Ne hozz ránk szégyent – kérte Evadne. –
Nem akarok összeveszni veled. Azt hittem, eléggé felnőttél már
ahhoz, hogy tudd, mikor kell helyesen cselekedni.
– Sajnálom, hogy mindannyiótoknak csalódást okozok Effy, de
olyan szégyenteljes lenne az, hogy magam akarom megkeresni a
pénzt, hogy pallérozni akarom az agyam, és hasznos akarok lenni,
nem pedig csak egy dísztárgy? – Penny utálta felbosszantani a
nővérét, de meg kellett értetnie vele, hogyan érez valójában.
– Akkor ezek szerint én csak egy dísztárgy vagyok, és semmi
egyéb hasznom nincs? Hát ezt gondolod azok után, amit érted
tettünk, te kis hálátlan! – Evadne most már sírt. – Mi ütött beléd?
Biztosan az influenza miatt van, azt mondják, hogy az hatással
lehet az agyra. Nem gondolkodsz észszerűen. Megadtuk neked a
szabadságot, és most belevágod a képünkbe. Hogyan mehetnék
haza nélküled?
– Nem látod, hogy próbálok felnőtt lenni? Te egyedül jöttél
ide, én pedig hasznos voltam azóta, hogy… – Penny habozott, nem
akarta még jobban megbántani a nővérét – …azóta, hogy beteg
voltál. Nem akartam olyan sokáig maradni, de történtek dolgok.
Egyszerűen csak szeretek itt lenni. Illek ide, és barátokat is
szereztem. Miért nem érted ezt?
– Az a Bruce Jardine, ő áll emögött. Telebeszélte a fejedet
ostobaságokkal. – Walter megint lecsapta a kanalát, mintha
ráparancsolni akart volna.
Penny érezte, hogy elvörösödik az arca.
– Nem, nem ő – felelte, de nem győzte meg őket.
– Nézd, értem én, fülig beleszerettél – szólt közbe Evadne,
némi rést észlelve Penny határozottságában. – Jaj, Penny, ez
történik a te korodban. Eddig nyugodt életet éltél, ő az első fiú, aki
érdeklődést mutatott irántad, de ő egy kalandor, és valószínűleg
nem elégszik meg kevesebbel egy grófnőnél, ha eljön az ideje.
Ismerem a típust: jóképű, sportos, és egy kicsit fenegyerek, az a
fajta, aki összetöri a szívedet. Ne dobj el mindent olyasmi után
sóvárogva, ami sosem lesz a tiéd.
Penny a fejét rázta.
– Félreérted az egészet. Bruce-t én cseppet sem érdeklem. –
Valahogy attól, hogy kimondta, még igazabbá vált, még valódibbá,
és ez fájt. – Azért maradok, mert itt akarok lenni, és nem valami
fülledt londoni bálteremben parádézni.
– Azt majd meglátjuk – mondta egyhangúan a páros, ahogy
egymásra néztek.
– Többé már nem vagy olyan helyzetben, hogy vitatkozz –
tette még hozzá Evadne. – Csak fejezzük be a vacsorát
békességben.

A légkör a villában napokig feszült volt ezek után, miközben

Evadne változatlanul a hazautazásra készült, Penny pedig eleinte
mozdulni sem volt hajlandó. Amennyi időt csak tudott, a
diákszálláson töltött, olvasott, rajzolt, hasznossá tette magát a
múzeumban, edényeket mosott, bármit megtett, hogy elterelje a
gondolatait arról, ami történni fog. Senkinek sem szólt a közelgő
távozásáról, főleg Joannak nem, mert ha megtette volna, akkor
valósággá vált volna. Minden egyes reggel eldugott pár ruhát és
személyes tárgyat, és egy bevásárló szatyorban a diákszálláson
lévő szekrényébe vitte. Komoly tervet eszelt ki. Arra kérte
Kalliopét, mossa ki a csomagolásra váró ruháit, majd elfelé menet
levette őket a szárítóról, egyszerre csak néhányat, begyömöszölte
őket a iskolatáskájába, és az összes művészeti anyagát is a
szálláson hagyta. Minden egyes nap elvett valamit, amire szüksége
lehet majd: a papírjait, egy-egy könyvet, őrület volt, de el kellett
menekülnie, mielőtt még túl késő lett volna. Az indulást megelőző
estéjükön úgy tett, mintha ő is beletörődött volna a hazautazásba,
és részt venne a készülődésben, és azt mondta, korán lefekszik,
míg Walter és Evadne elmentek a városba vacsorázni,
megnyugodva, hogy Penny végre valahára észhez tért.
Amint elmentek, Penny leült, és levelet írta szüleinek.

„Drága szüleim, kérlek, ne Evadnét hibáztassátok a

döntésem miatt, én mindenképpen Athénban szeretnék
maradni. A nővéremnek semmi köze sincs a tetteimhez, és
semmit sem tud a terveimről Tudom, hogy úgy érzitek majd,
 cserben hagytalak benneteket, de más módon akarlak
büszkévé tenni titeket.
Papa, a te elődeid alázatos kereskedők voltak, akik
kemény munkával és szerencsével, és persze egy kis
ravaszsággal ebben a városban gazdagodtak meg. Úgy
érzem, gyökereim vannak Görögországban. A nyelvtudásom
szépen fejlődött. Az archeológia tanárnőm azt mondja, elég
szenvedélyes és kitartó vagyok ahhoz, hogy jó régész váljon
belőlem. Szerinte a magam jogán is lehetek sikeres, nem
csak a felsőbb körökben lévő kapcsolataim által.
Kérlek, bocsássátok meg, amiért nem engedelmeskedem
a kívánságaitok szerint, de csupán egy életünk van, és én az
enyémet a magam módján akarom élni. Nem a könnyű utat
választom. Életemben először semmi pénzem sem lesz, de a
szívem mélyén tudom, hogy ez az út számomra az igazi,
akárhová is visz.
Továbbra is a szerető lányotok vagyok, bár meglehet,
szeretnétek kitagadni és elutasítani e tettem után, melyet ti
árulásnak tekintettek. Nagyon kérlek, próbáljátok megérteni
a döntésemet.

Örökké szerető lányotok, még ha engedetlen is,

Penelope Angelika Georgiou”

Később, a nap folyamán Penny üzenetet hagyott Evadnénak,

majd fogta az új útitáskáját és bőröndjét, és elindult a Brit Iskolába,
és az ottani portásnál hagyta a csomagját. Még világos volt, mikor
most először felment a Lükabétosz magas hegyére, a tetején álló
Szent György-kápolna felé. Hosszú és lassú út volt ez, s minden
egyes lépés messzebbre vitte őt az otthontól és a családtól. Félúton
bepánikolva megállt, tudván, hogy vissza kellene mennie, és el
kellene búcsúznia Evadnétól és Waltertől, akik zavarodottak,
dühösek és rémültek lesznek a távozása miatt. Az elmúlt
hónapokban közel került a nővéréhez, és hiányozni fog neki a
társasága. De egyetlen út volt csak, előre a kakukkfű- és zsálya
bozóton, a döngicsélő rovarokon át, egyre csak előre a kis fehér
kápolna felé. Miután felért, csak állt ott félelemmel vegyes
áhítattal, és figyelte, ahogy lenyugszik a nap az addig ismert élete
felett. Az ég palettáját, ahogy a nap nyugat felé siklott, levendula,
okkersárga, rózsaszín és sárgabarack árnyalatai csíkozták. Ez a
látvány a megkönnyebbülés könnyeit csalogatta elő Pennyből,
elámult ezen a lenyűgöző szépségen. Hogy is gondolhatna arra,
hogy elhagyjon egy ilyen fenséges helyet?
Leült egy padra, és figyelte, ahogy lassacskán kigyúlnak a
városi lámpák, miközben az este éjszakába fordul.
Kora reggel érkezett meg Joan hálószobájának ajtajához, zilált
volt és kimerült, miután az éjszakát a kápolnánál ülve töltötte
abban a tudatban, hogy nincs visszaút.
– Mégis hol az istenben voltál? Mindenhol téged kerestek,
őszintén mondom, hogy többet gondoltam rólad. A nővéred nagyon
aggódik. Nem lehet csak így otthagyni az embereket – hordta le
Joan. Aztán látva Penny görnyedt alakját, a kimerült és rémült
ábrázatát, megenyhült. – Gondolom, hogy jó ideje egy falatot sem
ettél. Hozunk valamit a konyhából. Jobb, ha mész, és
megmagyarázod a dolgot Bruce-nak, ha már itt van. Ott találta az
ajtajában Waltert, aki azt hitte, hogy vele szöktél el a hegyek közé.
Penny leült Joan ágyának szélére.
– Elmentek? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom. Nem az én dolgom, vagyis nem volt az. Mégis
mit gondoltál, hogy az utcákat járod? Kirabolhattak volna, vagy
még rosszabb. Manapság elég vad népség járkál Athénban…
– Felmentem a Lükabétoszra a kilátás kedvéért, és hajnalig
ott is maradtam. Olyan gyönyörű volt a napfelkelte. Át kellett
gondolnom, mi legyen a következő lépés! Nem megyek vissza! –
kiáltotta Penny.
– Hát ez meg honnan jött? – kérdezte gyengéden Joan.
– Tőled – felelte Penny, miközben könnyáztatta szemével
felpillantott. – Te mondtad, hogy az életem haszontalan, és hogy
dolgoznom kellene, és magam keresnem a kenyeremet.
Joan tiltakozva lendítette a kezét az égbe.
– Na, álljunk meg egy kicsit! Én ilyesmit sosem mondtam. Ne
kend rám ezt az egészet. Lehet, hogy rámutattam a kontrasztra a
te, és a kevésbé szerencsések helyzete között. De az ember nem
hagyja ott csak úgy a családját azok után, amit érte tettek,
különösen a nővéred.
– Ha visszatérek Angliába, akkor nekem végem. Kizárt dolog,
hogy engedjék, hogy visszajöjjek.
– Ezt mégis honnan tudod? Ne drámázz már. Szembe kell
nézned velük, és ki kell állnod a döntésed mellett. Ha elfutsz, azzal
nem oldasz meg semmit. – Joan leült mellé. – Számomra ez azt
bizonyítja, hogy még mindig gyerek vagy, aki képtelen
szembenézni a csalódással és a dühvel, amit a szülei érezhetnek.
Bizalommal engedtek ide téged, és most csalódást fogsz okozni
nekik.
Penny felpattant, és elindult az ajtó felé.
– Kinek az oldalán állsz?
– A tiéden, természetesen, de ha ezt fogod csinálni, akkor
csináld helyesen, és ne égesd fel a hidakat magad mögött. A család
fontos, találd meg az arany középutat…
– Írtam nekik egy levelet, amiben elmagyarázom a
döntésemet. Nem megyek vissza.
– Akkor kérd meg őket, hogy bízzanak a döntésedben, kérd
meg őket, hogy jöjjenek el látogatóba, és nézzék meg, hogyan
boldogulsz egymagad. És jobb, ha bocsánatot kérsz Bruce-tól,
amiért ilyen nehéz helyzetbe hoztad.
– Neki ehhez semmi köze – csattant fel Penny.
– Nincs? Azt hiszem, azért egy kicsit miatta is vonzó ez a
város. Nem vagyok vak, úgy mész utána, mint egy szerelmes
kiskutya.
– Nem igaz… Ó, hallgass el, Joan!
– Ne legyél már olyan érzékeny. Én csak próbálok észszerű
lenni. Gyere, kerítsünk neked valami reggelit, és nézzük meg, fel
tudunk-e építeni pár felégetett hidat.

Penny később a teniszpályán talált Bruce-ra, aki éppen egyedül

ütögette a labdákat a másik térfélre. A fiú elnevette magát, mikor
meglátta Pennyt átkukucskálni a dróthálón.
 – Hát visszatért a tékozló leány – mondta keresztül suhintva
egy újabb labdát a pályán. – Elég szép kis felfordulást okoztál. A
brit követség fele téged keresett.
– Sajnálom, hogy te is belekeveredtél, de semmi szükség nem
volt rá, hogy pánikba essenek. Csak át kellett gondolnom a
dolgokat. Most pedig olyan ostobának érzem magam.
– Walter mintha azt hitte volna, hogy elvittelek az odúmba –
nevetett Bruce, ám a tekintete aggodalmaskodó volt. – Mintha
lenne hozzá merszem. Te egy édes lány vagy, de én nem vagyok
kapható a romantikus kalandokra, mikor láthatáron a háború.
Visszatérek Angliába, befejezem a kurzusom, aztán bevonulok
katonának, amíg még van választásom. Itt mindennek vége, ha
harcra kerül sor, szóval élvezd az itt töltött időt, amíg tart. John
Pendlebury csoportja hamarosan elmegy Krétára. Gyere, igyunk
egy kávét. Gondolom, egész éjjel ébren voltál. Nem engedhetem,
hogy kikészülj. – Bruce talált egy tökéletes helyet az egyik teraszos
kávézóban egy szederfa alatt a közeli Kifissia faluban. Penny
kimerült volt, de megkönnyebbült is, amiért Bruce még mindig
szóba állt vele azok után, hogy le kellett ráznia magáról az ő
romantikus kötődését. Helyet foglaltak, hogy osztozzanak egy
hatalmas szelet ragacsos baklaván. Penny annyira igyekezett, hogy
ne kenje össze teljesen a sziruppal az ajkát, hogy Bruce felnevetett.
Aztán egyenesen Penny szemébe nézett azzal az átható, sötét
tekintetével. – Nézd, ha elszántad magad, hogy itt fogsz élni, akkor
keményen kell dolgoznod. Joan majd segít, hogy megálld a helyed.
Nem vagyok benne biztos, hogy máris odaengednének egy
ásatásra, de igyekezz megtanulni mindent a hegyekről, amíg itt
vagy, és tartsd magad fitten sétával, vagy túrázz a hegyekben. A
régészet nem a tunyáknak való. Találkoztál már Mercy Coutts-
szal, és a barátnőjével, Marin Blake-kel? Kiválóak abban, amit
csinálnak. Marion annyira fürge, hogy még Johnt is képes lehagyni
a hegyi utakon. Kérd ki a tanácsukat, és akkor nem lesz gond.
– Akkor nem haragszol rám? – kérdezte Penny.
– Miért kellene haragudnom? Rajtad múlik, mit teszel.
Követed az álmaidat, jó neked. Csak remélem, hogy az iskola elég
békés helyzetben lesz ahhoz, hogy folytatni tudja a működését.
Utálnám, ha bármi rossz történne a sok ásatási munka
eredményével, amelyeket Egyiptomban és Görögországban
végeztünk.

Ahogy az árnyékban ültek, a járókelők számára pont úgy néztek ki,

mint bármelyik fiatal pár, akik kiruccantak egy kis sétára, Penny
azonban tudta, hogy ami őt illeti, ő csak egy nyűg, csak egy kölyök,
aki úgy viselkedett, ahogyan az összezavarodott lányok gyakran
szoktak. Bruce összebarátkozott vele, ő pedig csalódást okozott
neki, erre Bruce szép finoman lekoptatta. Bruce a saját sorsa után
ment, és annak ő nem a része.
Penny egyszerre tompának és levertnek érezte magát,
különösen úgy, hogy Joan vádjai még mindig a fülébe csengtek. Az
igaz, hogy Bruce volt az első férfi, aki izgatta a fantáziáját, és
felkeltette az érdeklődését, de most rádöbbent, hogy az egész
csupán butuska, gyerekes képzelődés. Bruce magabiztos és jóképű
volt, a maga csiszolatlan módján. Penny azt képzelte, hogy
különleges a számára, de nem az, és soha nem is volt az. Bruce
kipukkasztotta ezt a buborékot, és neki muszáj lepleznie a
csalódottságát.
Hogy érhet véget valami, mikor még el sem kezdődött?
Jobb, ha a legtöbbet hozza ki ebből a kettesben töltött
pillanatból, és félreteszi, hogy majd a jövőben, egy esős napon
rágódjon rajta, sóhajtott magában Penny, miközben legyűrte az
utolsó falat tortáját.
Egyetlen dolog számított csupán, és az a választott karrierje
volt, az esély, hogy valami érdekeset csináljon, és hasznos is
legyen. A legtöbbet fogja kihozni a lehetőségeiből, és megmutatja a
családjának, hogy Penny George-nak igenis sikerül.
Penny felkészítette magát a könnyes viszontlátásra
Evadnéval, és a fejmosásra Waltertől, de senki sem volt otthon,
mikor odalátogatott. Kalliopé azt mondta, elmentek, ahogy
tervezték, majd bevágta az ajtót az orra előtt. Szégyenben maradt,
és egyedül volt.
Fura módon az elkövetkező hetek mintha tele lettek volna
búcsúzásokkal. Mindenki eltűnt a hegyek között, elment Krétára
vagy hazament a szünidőre. Joan visszament Angliába, Penny
pedig Miss Margery McDade-nél, egy nyugdíjas tanárnőnél talált
szállást, aki zenét oktatott, és néha segített a leletek
megtisztításában és katalogizálásában a sztratigráfiai
dolgozószobákban.
A Pendlebury expedíciónak nem volt szüksége a szolgálataira,
így mehetett vissza koszos leleteket mosni az aktuális ásatásokról,
gyakorolni a rajzolást, miközben igyekezett mindent észben
tartani, amit Joan belé vert. Szűkösen volt csak pénze, ezért örült
neki, hogy eltanulta Joan összes kis trükkjét, hogy fenn tudja
tartani magát, de el kellett adnia a gyöngynyakláncát, hogy
finanszírozni tudja az itt tartózkodását.
Athén rendkívül meleg volt június elején, így amikor csak
tudott a Lükabétosz-hegy fás ligeteiben keresett enyhülést hozó
hűs helyet magának. Margeryvel az oldalán, aki idegenvezetőként
is jól szerepelt, körbejárta a látnivalókat, mint bármelyik turista:
először Delphoi szent ligeteit, Athéntól északra, a több ezer évvel
korábbi zarándokok nyomában, akik azért jöttek ide, hogy
meghallgassák az orákulum jövendöléseit. Utána a
Peloponnészoszi-félszigeten, magasan a hegyekben álló Apollón-
templomhoz látogattak el, mely kétezer évvel ezelőtt épült, majd
lefelé mentek a kanyargós, hepehupás utakon, melyek Mani
ujjszerű nyúlvány partjához vezettek le. Később felfedezték
Mükéné ókori városát is, ahol az iskola ásatásokat végzett, és most
Pennyn volt a sor, hogy megmutassa a helyszínt Margerynek. A
partikra szóló meghívások Walter barátaitól megcsappantak,
mikor tudomást szereztek Penny kegyvesztettségéről. Kénytelen
volt megállni a saját lábán, de meglepetésére inkább
megkönnyebbült emiatt, mint aggódott. Mindig volt egy elolvasni
való könyv, egy meglátogatni való múzeum és rengeteg idő az
elmélkedésre, ám a kevés pénzen élt élet nem volt könnyű.
Margery nagylelkűen mindig akkora adag ételt készített, ami két
embernek is elég volt. Ha Penny néha mégis éhes volt, úgy kezelte,
hogy az ennek az új keletű függetlenségnek az ára.
Fülsértő volt a csend a családja felől. Penny néha úgy érezte,
borzalmas hibát követett el, ahogy az egyre szűkülő hallgatói
közösség peremén vergődött, abban a reményben, hogy eltereli a
figyelmét a bűntudatáról, ám Bruce, Joan és az ismerős társaság
nélkül már semmi sem volt ugyanaz.
Volt egy fiatalember, aki éppen annyira a tömegtől távol
állónak tűnt, mint ő maga. Steven Leonidisznek angol anyja volt,
aki egy földbirtokos családból származott, Wiltshire-ből, az apja
pedig a görög diplomáciai testület tagja volt. Oxfordban végezte a
tanulmányait, előtte pedig magántanárok tanították, és
magániskolába járt. Minden érdekelte, ami görög, és az ókori görög
társadalom filozófiájával kapcsolatos. Szeretett kirándulni, és a
legrövidebb fürdőnadrágokban napozni a parton. Valami okból
kifolyólag a többi hallgató kerülte. Amint belekezdett a politikai
elméleteibe, a csoportok szétszóródtak mellőle, Penny pedig ott
maradt a kávéját szorongatva, nem tudván, hogyan távozzon
anélkül, hogy meg ne sértené a fiút. Steven magányos volt,
ahogyan ő is, így hát volt értelme annak, hogy együtt töltsék az
idejüket.
Steven egy nagy katolikus családból származott sok fiú- és
lánytestvérrel, és azt várták tőle, hogy hamarosan csatlakozzon a
hadsereghez, ám eddig még ő is vonakodott hazamenni. Steven és
Penny rászoktak a lusta ebédekre és az úszásra, a hegyek közti
nagy sétákra. Eleinte ez egy afféle baráti kapcsolat volt. Steve
azonban nagyon komoly volt, és mikor egy nap megfogta Penny
kezét, és azt javasolta, hogy térjen vissza vele Angliába, és
ismerkedjen meg a családjával, majd megkérdezte, hogy fontolóra
venné-e, hogy római katolikus legyen, Penny tudta, hogy ideje
lehűteni a dolgokat.
Valaki legalább elég vonzónak találta ahhoz, hogy beismerje az
érzéseit, még ha nem is Bruce volt az. Túl keménynek találta azt a
palaszürke szempárt, mikor Steven arról kezdett áradozni, hogy
Németország milyen bámulatosan talpra állt egy ilyen sértő
egyezmény után. Örült neki, hogy a görög miniszterelnök, Joánisz
Metaxász követte Hitlert, átformálva a gazdaságukat azzal, hogy
közműveket létesített. Mintha csak egy emelvényen állna, és
szónokolt volna, és aligha számított, hogy Penny egyáltalán ott van.
 – Nem vagy izgatott, hogy Európa szerte egyre csak nő a
nacionalizmus? – vitázott Steven, Penny pedig a part felé bámult,
és azt kívánta, bárcsak a rózsaszín villában lenne, és egy könyvet
olvasna. – Nem tudom, hogy tudsz együtt lógni ezekkel ott a BRI-
ben. – Egy legyintéssel elintézte Penny barátait.
– Elég nagy örömmel hagytad nekik, hogy meghívjanak jó
néhány italra – csattant fel Penny. – Ők a barátaim! Mi a baj
velük?
Steven megvonta a vállát.
– A dekadens piperkőcök összes tulajdonságával
rendelkeznek, és a rossz fajta görögökkel, zsidókkal meg digókkal
keverednek… – Te meg unalmas vagy, gondolta magában Penny.
Nem felejtette el a nacionalista menetelést, és azt a borzalmas
jelenetet, amelynek a szemtanúja volt. Steven, hogy csodálhatott
ilyen embereket?
Penny számára most már terhes volt ez a barátság. Felfedező
utat tettek a tökéletes amfiteátrummal és akusztikával rendelkező
nagy epidauroszi színházhoz. Vicces volt suttogva leszólni az
epicentrumba, tudván, hogy az embert éppen hallani lehet kint a
periférián. Építészeti csoda volt, és Pennyt büszkeséggel töltötte el
a tudat, hogy a felmenői sora ilyen régi időikig nyúlik vissza.

– Hogy lehetsz ennyire szőke, és mégis görög származású? Azt

hittem, igazi angol vagy – mondta egyik nap Steven, mikor éppen
napoztak.
– Pont olyan vagyok, mint te, az anyám angol, de hát ki tudja,
mi britek honnan származunk – nevetett Penny, de nem
szórakozott valami jól.
– Én a helyedben nem dicsekednék mással, csak az anyád
családjával. Sosem jó ötlet a fajokat keverni. Épp elég túlélni, hogy
az embernek görög neve van. De még így is szerencsénk van,
mindig az anya vére az igazi – sóhajtott fel Steven. – Szóval
mindketten biztonságban vagyunk e tekintetben.
Steven valóban képes volt a legnagyobb butaságokat mondani,
de a figyelme akkor is enyhített Penny magányán. Felmentek a
Lükabétosz-hegyre vezető úton, hogy megnézzék, ahogy felkel a
sárgabarackszínű hold, és ahogy a csillagok a város pislákoló
fényeivel versengenek. Steven rövid, esetlen próbálkozásokat tett
a közeledésre, egyszer hevesen megcsókolta Pennyt, és szokatlan
érzéseket lobbantott fel a testében, ám az elméje távol járt, és
tartózkodó volt. Nem ezt akarta, nem tőle. Finoman vissza kellett
utasítania, de hogy is hűthetné le Steven lelkesedését, és
sétálhatna el végleg anélkül, hogy megbántaná?
Kezdett kifogásokkal előállni, hogy lemondja a kirándulásaikat
és a közös kávézásaikat, de Stevent nem volt könnyű lerázni.
Tudta, hol lakik Penny, hogy rokona az egyik diplomatának, és
hogy angol órákat ad külföldieknek. Folyton kérdezősködött, hogy
kiket tanít, és Walterről is, meg a BRI tanári karáról is, különösen
John Pendleburyről, és arról, hogy hol van éppen ásatáson.
– Nem tudok a terveiről, alig ismerem őt – felelte Penny. Nem
úgy alakult a nyár, ahogyan tervezte, és most Steven is a véget
nem érő és meglehetősen tolakodó kérdéseivel untatta. – Miért
kérdezgeted tőlem ezeket folyton? Mindenki után kémkedsz? –
gyanúsította meg, de elnevette a dolgot. Még arra is gondolt, hogy
figyelmezteti Waltert Steven kíváncsisága miatt, de mióta
összekaptak, nagy gondot fordított rá, hogy elkerülje. Még mindig
kínosan érezte magát a megfutamodása miatt.
Ahogy egyre nyomasztóbbá vált a nyári hőség, úgy vált Penny
hangulata is a lehető legkomorabbá. A szobájában sziesztázott,
mikor megszólalt a csengő a földszinten. Ha megint Steven jött
látogatóba, Penny készen állt, hogy jól leteremtse. Miss McDade
nem volt otthon, így Penny maga ment le, és tárta ki az ajtót egy
kurta „Igen?” kíséretében, mire egy panamakalappal eltakart arcú
férfival találta magát szemben.
A tulajdon papája állt a küszöbön. Penny a karjába omlott, mit
sem törődve az angolos tartózkodással, nagyon megkönnyebbült az
ismerős arc láttán.
– Jaj, Papa!
Az apja az mellkasához szorította.
– Penelope, végre! Ha a hegy nem megy Mohamedhez… Jól
vagy?
 Penny könnyekben tört ki, mire az apja ismét magához ölelte.
– Töröld meg a szemed. Mégis mit műveltél magaddal?
Vegyél fel valami tisztességes ruhát – utasította Pennyt, lenézve a
csupasz, rövidnadrágos lábára. – Elviszlek ebédelni.
Áthaladtak a Hotel Grande Bretagne hűvös, megszentelt
bejáratain a Szindagma téren. Penny a vasárnapi selyemruháját
viselte a hozzá illő szalmakalappal és pántos szandállal. Már
hónapok óta nem öltözött ki így. Stílusosan étkeztek, mintha
Londonban lettek volna a báli szezon idején. Papa egy rövid
hajóúton volt éppen.
– Most pedig mondd csak el nekem, mi folyik itt – kérte. – A
nővéredből semmi értelmeset nem tudok kihúzni.
Erre minden kibukott Pennyből, csak úgy áradt belőle a szó
Evadnéról, a Brit Iskolából, az athéni életéről, a több hónapnyi
egyedüllét összes frusztrációjáról…
– Szóval akkor haza akarsz jönni?
– Nem, se a szezonra, se a többire – vallotta be Penny. –
Korábban még sosem beszélt ilyen nyíltan a Papával, aki most
meglepetten bámult rá, mintha éppen most fogná fel, Penny
mennyire megváltozott, mióta Athénba jött.
– Szinte ifjú hölgy vált belőled itt. Nagyon görögnek látszol –
mondta megcsodálva Penny aranyszínű bőrét és napszítta haját. –
A saját anyád sem ismerne rád – tette hozzá némi csillogással a
szemében.
– Hogy van? – kérdezte Penny aggódva. – Nagyon haragszik
rám, amiért itt maradtam?
– Ó, majd túlteszi magát a dolgon – mondta Papa éhesen
figyelve a levesét. – Ami a barátait illeti, te továbbra is Athénban
vagy, hogy „végezz”. Viszont aggódik, mindketten aggódunk…
Csak sodródsz?
Hogyan feleljen egy ennyire egyenes kérdésre? Bólintott,
aztán meg a fejét rázta.
– Tudom, hogy annak tűnik, de úgy érzem, hogy egyszerűen
csak még nem találtam meg, mi a nekem való. Tudom, hogy van itt
valami dolgom, de nem tudom, hogy mi. Azt hittem az, hogy régész
legyek. Ne érts félre, imádom az iskolát és az összes csodálatos
oktatót is, de én ehhez nem érek fel, Papa. A rajzolás rendben van,
de a műveltségem többi része szörnyen hiányos. – Penny
ledöbbent attól, amit mondott, elhallgatott. Az egész nyár folyamán
egyre erősebben motoszkált benne az érzés, hogy ő sosem lesz
olyan, mint Joan vagy Mercy Coutts, vagy a többi lelkes és elszánt
nő. Most hangosan kimondta a félelmét, de mit jelent ez a jövőjére
nézve?
– És a görögöd? Az most már jó. Hallottalak beszélni a
pincérrel. – Penny elmosolyodott a bók hallatán. A heteken át
tartó alkudozások az üzletekben és a piacokon a legolcsóbb árukat
keresve, és a zajos szomszédokkal való vitatkozás azt jelentette,
hogy most már jól ment neki a hétköznapi görög nyelv. Papa arca
nagyon komollyá vált. – El kell mondanom neked, hogy Evadne
egy darabig nem tér vissza ide. Sajnos elveszített egy újabb
kisbabát. Van egy férfi a Hartley Streeten, aki reméli, hogy meg
tudja oldani a problémát. Természetesen vissza fog jönni ide, hogy
Walterrel legyen, miután kipihente magát. Nektek, kettőtöknek
akkor aztán ki kell békülnötök egymással.
Penny lehajtotta a fejét.
– Sajnálom. Gondolom, én sem segítettem a dolgon. Nem
tudom, hogy Evadne…
– Azt mondja, sokat segítettél neki, mikor korábban beteg
volt. Walter arra vár, hogy végleg hazahelyezzék. Az itteni éghajlat
nem megfelelő Evadnénak. Kérlek, látogasd meg, és segíts neki,
Penny. Számítok rád. – A Papa felé nyújtotta kezét, és Penny
erősen megszorította. – Háború közeleg, Penny. Chamberlain a
béküléssel próbálkozik, de nem válik be. Aggódom itt miattad.
Nem mintha Hitlernek sok hasznot jelentene Görögország, de attól
még mindenki felkészül. Zan csatlakozott a dragonyosokhoz,
növelik a létszámot az ezredében. Ki tudja, mi lesz a vége ennek az
egésznek, úgyhogy meg kell ígérned nekem, hogy visszatérsz, ha
itt az idő, csak semmi komédiázás. – Megszorította Penny kezét. –
Te mindig is fura kis szerzet voltál a magad elképzeléseivel.
Emlékszel, mikor megszöktél a tavon a kis gumicsónakkal, egyedül,
az összes játékoddal egy párnahuzatban, és megpróbáltál eljutni a
kis szigetre? – Penny elmosolyodott. Ez egy Mamával való
veszekedés után történt. – Nem volt az a mennyiségű győzködés,
ami visszahozott volna, mígnem elejtetted az eveződet, és ki kellett
menteni. – Papa nevetett, Penny pedig észrevette a hangsúlyos
sötét karikákat a szeme alatt.
– Most már nagylány vagyok, Papa.
– Az vagy? Azt remélem is. Számítok rá, hogy segítesz
Effynek, ha… – elhallgatott – …mikor eljön az idő. Ne okozz nekem
csalódást.
– Tudom, hogy furán hangzik, de úgy érzem, hogy most már
ez az otthonom. A görög a mi népünk is. Ha harcolniuk kellene,
szeretném azt gondolni, hogy itt lennék segítségnek. Nem tudom
megmagyarázni, sajnálom, de ígérem, hogy nem fogok
elhamarkodottan cselekedni. Nehéz volt ez az elmúlt néhány hét,
és sajnálom, ami Effyvel történt, de muszáj volt kitartanom a
függetlenségem mellett.
– Azt hiszem, értem. Tudni akarom, hogy biztonságban vagy,
és rátaláltál a neked való életre. Te más vagy, mint a többiek. A
nagyanyám régen mindig azt mondta, hogy „A gyerekeid mind
más-más helyen fogják megvetni a lábukat”. Szegény anyád nem
ért meg téged, de én igen. Tudom, hogy büszkévé teszel majd
minket.
Penny sírni szeretett volna, de igyekezett uralkodni magán.
Mindig tudta, hogy az apja szereti őt, de egészen eddig fogalma
sem volt róla, hogy mennyire. Ellenszegült a feleségének,
megkereste őt több mint ezer kilométerre az otthonuktól,
meghallgatta a problémáit, és felismert valamit saját magából az ő
szívében. Azután a beszélgetés után többé nem erősködött, hogy
térjen haza. Helyette mindennap a várost járták, és megnézték a
látványosságokat, és Papa boldogan magyarázta a történelmet
Penny görög származása mögött. Penny sírt, mikor elindult a
hajója. Papa áldását adta neki, és bízott benne, hogy Penny
tiszteletben tartja a családi nevet. Attól a naptól kezdve a Georgiou
nevet használta.
 ANGLIA
2001

Valahol a mezőn egy kutya ugatott, visszazökkentett azokból a

távoli napokból, felébresztve a gondolataimat, miközben körülvett
a sötétség. Penelope Georgiou… Sok éven keresztül használtam ezt
a vezetéknevet. Számos alkalommal mentette meg az életemet.
Később, mikor az országot szétszakították a politikai viszályok, azt
javasolták, hogy váltsak vissza az angol nevemre.
Milyen szépek is annak a nyárnak az emlékei Athénban,
mielőtt a háború feldúlta azt a drága szívét, és éhínség sújtotta a
lakóit. Csak később tudtam meg, hogy akkoriban a Papánál már
szívelégtelenséget állapítottak meg. Ha elmondta volna nekem,
mennyire beteg, és hogy azzal, hogy meglátogatott, valójában
elbúcsúzott tőlem, akkor hazamentem volna vele. Sosem
ragaszkodtam volna a függetlenségemhez, és az életem egy
teljesen más irányt vett volna. Nem hallottam az 1942-ben
bekövetkezett haláláról, és akkor már túl késő volt. Az anyám
sosem bocsátotta meg, hogy nem voltam ott a temetésen, de
addigra már nem voltam olyan helyzetben, hogy visszatérjek, még
ha tudtam volna is, hogy távozott az életemből. Nehéz a szívem, ha
arra gondolok, hogy hagyta, hogy azt gondoljam, minden rendben
van vele, miközben én csak a saját terveimmel voltam elfoglalva.
Olyan kevés időnk volt együtt, de annak a látogatásnak
minden egyes pillanatát napfény öleli körbe glóriaként. Az emléke
sosem hagy el, és sírnom kell, ha arra gondolok, milyen makacsnak
és önzőnek találhatott akkor.
De most már tudom, hogy az igazi szeretet elég nagy ahhoz,
hogy beleférjenek az ilyen gyengeségek, és hogy később erősebbé
kovácsoljanak minket. Makacsságom kohójából bátorság és
elszántság született, kitartás és akaraterő az elme és a test
kínjainak elviseléséhez. Ha előre tudtam volna, mekkora
szükségem lesz ezekre később, a sötét években, a megszállás
idején… De előre szaladok a történetemben.

Már besötétedett. Ezek szerint jóval tovább szunyókálhattam,

mint terveztem; a karom zsibbadt volt, felültem, kibámultam az
ablakon, és vonakodtam megmozdulni. Még mindig oly sok emlék
kavargott az aggódó elmémben. Abban az utolsó évben a háború
előtt a diáktársadalom peremén sodródtam, a régészettel
kacérkodtam, míg rá nem döbbentem, hogy nincs meg hozzá sem a
rátermettségem és a fegyelmem, sem a tehetségem, hogy
kitartsak a nehézségei mellett. Angol órákat adtam, templomba
jártam, inkább a társaság miatt, semmint hitből, és nem tudtam
nem észrevenni, hogy egyre több egyenruhás foglal helyet a
padokban, ahogy 1938 a vége felé közeledik. A hotelek, kávézók és
partik dugig voltak idegenekkel, akik kiűzetésekről, és szökésekről
meséltek. Steven Leonidisz eltűnt; vagy a családjához ment vissza,
vagy a seregbe vonult be, addigra ő már nem érdekelt engem.
Mindössze csak egy közjáték volt egy forró nyáron,
figyelemelterelés a szívfájdalmamról.
Egyesével mentek el a brit férfiak, hogy beálljanak a
hadseregbe, és tudtam, hogy az életemet valami jelentős irányba
kell terelnem. Valóban „végeztem”, ám az európai szórakozás ideje
lejárt, és eljött az idő, hogy csatlakozzak a való világhoz. A sors
ismét kivette a kezemből a döntést 1939 egyik tavaszi délutánján.
 PIREUSZ
1938

Pennynek nehezére esett búcsút inteni apjának a kikötőben. Egy

pillanatra fel akart ugrani a kompra, mely az öbölben lévő hajóhoz
vitte a Papát, ám a makacsság, mely miatt a lába moccanni sem
volt hajlandó, arra kényszerítette, hogy hátat fordítson, és
elinduljon a hegynek felfelé a városba. Könnyek öntötték el a
szemét. Most még magányosabbnak érezte magát, mint valaha.
Ahogy a hegynek felfelé haladt a kikötőből, észrevette, hogy
kisebb tömeg tolong hangosan egy verekedésnek tűnő
csoportosulás körül. Penny közelebb somfordált. Egy fiatalember
mért ütéseket egy idősebb férfi fejére, miközben a tömeg egy része
gúnyosan kiáltozott, mások pedig próbálták szétválasztani őket.
Bárki láthatta, hogy ez egy egyenlőtlen harc. A következő csel után
az idős férfi megbotlott, és elesett, és jól lehetett hallani csontjának
reccsenését. Ahogy fájdalmában felüvöltött, a tömeg elsomfordált,
beleolvadt a nyüzsgő sokaságba, és ott hagyta a sérült férfit a
macskakövön heverve, a sírását csak Penny hallotta.
– Ellopta a pénzem! Kérem… – Erős akcentussal beszélte a
görög nyelvet. Zihált fájdalmában.
– Ne mozogjon, kérem, ne mozogjon. – Penny lehajolt, és látta,
hogy vér szivárog a nadrágja szárából. A lába rendellenes pozíciója
elég volt ahhoz, hogy lássa, el van törve.
A férfi megpróbált felállni, de a sokktól és a fájdalomtól ájultan
zuhant vissza.
– Keresnünk kell egy orvost – mondta Penny körbepillantva
segítségért, de senki sem ment oda hozzájuk. A tömeg feloszlott.
Ekkor villantak be neki a régi vöröskeresztes leckéi: 14. oldal: Mit
tegyünk törött végtaggal.
Ellenőriznie kell, hogy kiáll-e a csont a végtagból… Ha
készíteni tudna egy sínt deszkából vagy fadarabból… Körbe nézett
maga körül. Semmi sem volt kéznél. Felrántotta a szoknyáját, és
lecsatolta a harisnyáját a tartóról; legalább ott volt a harisnyája és
az öv a pamutruhájáról, amit a férfi bokájára kötözhetett, de
segítségre volt szüksége.
Még egyszer körülnézett, és egy anyát látott két fiúval
kíváncsian téblábolva, és a legcsiszoltabb görögjével odakiabált
neki. – Ela! Jöjjenek ide, segítsenek! – Hallva, hogy Penny
segítségért kiált, egy férfi jött ki egy üzletből kezében egy pár
seprűnyéllel, mely nagyszerűen megfelelt arra, hogy Penny sínbe
tegye a sérült lábat. Ez volt a legtöbb, amit fel tudott idézni a
tanulmányaiból. Gondoskodjunk a beteg nyugalmáról és
kényelméről. Kezeljük a sokkot.
– Epharisto poli… despinis.7 – Az idős ember lassan kezdett
magához térni. – Igazán kedves, despinis. Ellopta a pénzemet.
Jegyeket ígért nekem, hogy Egyiptomba hajózhassak a
családommal. Eljöttem a jegyekért, ő meg az arcomba nevetett.
Most nem tudunk elmenni. Vannak papírjaim, és nem tudok
elmenni. – A gyötrelme egyértelmű volt, a fájdalomtól elszürkült a
bőre.
Penny tudta, hogy találniuk kell egy kórházat, méghozzá
nagyon gyorsan.
– Kyrie8, el van törve a lába. Máshová nem mehet, csak az
orvoshoz – mondta neki Penny.
– De muszáj – suttogta a férfi. – A feleségem, a lányom,
várnak rám. Elmegyünk. – Olyan nyelven kezdett el jajveszékelni,
amelyet Penny nem értett, és láthatóan senki más sem körülötte.
– Hol lakik? Majd én megkeresem őket – súgta a fülébe
Penny. A férfi a város legszegényebb negyedében adott meg egy
címet. Ám először találnia kell neki valami szállító eszközt, bármit,
hogy felszedjék a mocskos utcáról, mielőtt ismét elájulna.
– Segítsenek nekünk, kérem… – Penny a körülöttük állókhoz
fordult. – Nem hagyhatjuk őt itt! – Vajon hová lett a híres görög
vendégszeretet? Ezt az országot elvileg az idegenek felé tanúsított
kedvességéről ismerik, híres az előzékenységéről, ebbe azonban
senki sem akart belekeveredni.
Ekkor egy boltos meg a felesége, látván Penny
tehetetlenségét, bezárták az üzletüket, és felajánlották a
kézikocsijukat, hogy arra fektessék az idős embert. – Merre van a
kórház? – kérdezte Penny, de azok csak a fejüket rázták.
Bevándorlók voltak akadozó görög nyelvtudással. Penny ismét
feltette a kérdést, mire valaki a hegy felé mutatott neki, egy orvosi
rendelő felé.
Kemény munka volt felfelé tolni a kocsit a hegyen. A sérült
férfi alacsony volt, de zömök, az állandó fájdalmas nyögései pedig
aggasztóak, és folyton el-elájult. A rendelő egy házban volt,
lepukkant és nem túl tiszta, de itt legalább végre segítséget
kaptak.
– Maga rokon? – kérdezte az ajtót nyitó orvos, miközben
érdeklődve nézett Pennyre, miután az elmagyarázta, mi történt. –
A neve? – Penny megint csak a fejét ingatta.
– Pos sas lene?9 – kérdezte Penny mosolyogva az idős
embertől. – Én megtalálom magának a családját.
– A nevem Solomon Markosz. Itt, látja… – A zsebében lévő
útlevelére mutatott.
– Egy újabb szökésben lévő zsidó – mondta az orvos
megvetéssel a hangjában. Penny haragra gerjedt. – Átverték!
Jegyeket vásárolt. Az ő drachmája semmiben sem különbözik
másokétól, és nézze csak, Thesszalonikiben született. Éppen
annyira görög, mint maga! – Csattant fel Penny. – Csak annyit
tett, hogy eljött a jegyeiért, és mikor a férfi nem volt hajlandó
átadni őket, Kyrie Markosz tiltakozni kezdett, mire alaposan
helyben hagyták. A tulajdon szememmel láttam megtörténni.
– Maga ezt nem érti – mondta az orvos leereszkedőn. – A
zsidók nem közölünk valók. Ez mindig is így volt. Az emberek el
akarnak menni, mások pedig kihasználják őket. Itt fizetnie kell
majd. Van családja? Nem hagyhatja itt zálog nélkül.
– Magánál van az útlevele, illetve itt van az órám. – Penny
lecsatolta az aranyórát a csuklójáról, és felháborodva az asztalra
hajította. – De akarok magától egy nyugtát. Ez az én zálogom, de
felhívhatja a brit nagykövetséget is. Ők majd kezeskednek értem.
Penelope Angelika George – felelte a legerélyesebb angol hangján.
– Én görögnek gondoltam volna, despinis.
 – Lássa el a lábát, és visszajövök. – Pennynek semmi kedve
nem volt az orvossal beszélgetni.
Miközben visszafelé tartott a városba, buzgón remélte, hogy a
férfi jó ellátást kap. Meg kell találnia az Othos Dimitrist, az utcát,
ahol a Markosz család élt, és közölnie kell velük a hírt. Örült, hogy
még nappal van, miközben sötét utcák során haladt végig Níkeán, a
város egyik lepusztult részén, ahol a házakat szobákra osztották
fel, és szárítókötelek lógtak az út felett. Vad kutyák ugattak,
rothadt zöldség és szemét bűze terjengett a levegőben. Messze volt
ez a világ a Kifissia sugárút cukormázas villáitól, ahol a diplomaták
éltek. Ahol korábban Penny is élt.
Megkérdezett néhány, az ajtóikban ücsörgő nőt a Markosz
családról, de azok csak a vállukat rángatták, köptek egyet, majd
felfelé mutattak, egy padlás felé.
– A zsidók ott fent laknak.
Penny felhúzta az orrát, megérezve a bűzt, mely a lépcső felől
jött: avas zsír, vizelet és a mosdatlan testek izzadtsága.
Felküzdötte magát a rozoga lépcső tetejére, ahol egy kopott, pergő
festékes ajtó állt csukva. Erőteljesen bekopogott.
– Ki az? – szólalt meg egy hang, ám az ajtó továbbra is csukva
maradt.
– Híreim vannak Kyrie Solomon Markoszról. Fontos.
Résnyire kinyílt az ajtó és egy aggódó sötét szempár bámult
Pennyre.
– Ki maga? Mit akar vele?
– Bejöhetnék, kérem? Híreim vannak a férjéről. Kyrie
Markosznak volt egy balesete.
Penny megmozdult, hogy belépjen, ahogy az ajtó szélesebbre
tárult, a nő pedig felkiáltott.
– Meghalt! Feladta a szíve! Tudtam… – Egy lány állt az
árnyékban, egy sápadt arc, fonott hajjal magasan a feje tetején,
kötényt viselt, akár egy pincérnő vagy egy szobalány valamelyik
diplomata házban.
– Ó, kérem, Kyria, téved. Nagyon is életben volt, mikor ott
hagytam. Baleset érte az utcán, és eltört a lába. Az orvosi
rendelőben van, Pireuszban, közel a kikötőhöz. Rendbe teszik a
lábát – próbálta Penny megnyugtatni az anyát és a lányt.
– De ma este elhajózunk Egyiptomba. Minden el van
rendezve. A jegyekért ment. Nézze, már be is pakoltunk az
utazásra. – Mrs. Markosz kétségbeesetten két nagy útitáskára
mutatott a földön. Penny most látta, hogy a falról le lett szedve a
dekoráció, és a szoba szinte csupasz volt.
A lány előre lépett, hogy megvigasztalja az anyját.
– Ne aggódj, tudunk várni. Papának itt van szüksége ránk. Az
utazásunk várhat még.
– De a jegyek – ki fogja visszaváltani a jegyeinket?
– Attól tartok, volt egy kis félreértés. Nem voltak semmiféle
jegyek. A férjét átverte egy csaló. Verekedés tört ki. – Penny nem
tudta, hogyan magyarázza el jobban anélkül, hogy még jobban
megijesztené őket.
– Jaj, ne! Solomonnal könnyen elbánhatnak a kikötői
patkányok. Én figyelmeztettem, de ő nem hallgatott rám, igaz? –
kiáltott fel a nő a lányához fordulva. – Most már nincs félretett
pénzünk, hogy újabb jegyeket vegyünk.
– Csitt, Mama – vigasztalta a lánya. – Még mindig varrhatunk
és foltozhatunk, én pedig dolgozhatok Beulah Koen boltjában.
Vannak barátaink, akik majd segítenek. – Penny felé nyújtotta a
kezét. – Köszönjük, hogy segített nekünk. Még a nevét sem tudom.
– Penelope Georgiou. Diák vagyok – vagyis inkább csak
voltam. Maga pedig…?
– Yolanda Markosz. – A lány az anyja karját fogta. – Hat
hónapja érkeztünk ide Thesszalonikiből. Papa azt remélte, hogy
taníthat az egyetemen, de nem úgy alakultak a dolgok. Túl sok az
ember, túl kevés az állás. Reméltem, hogy orvosnak tanulhatok, de
ahogy látja is… – elhalt a hangja. – Szegény Papa, muszáj érte
mennünk.
– Sajnálom, hogy rossz hírt hoztam.
– Nem a maga hibája, Miss Penelope. Vissza kell hoznunk ide.
Vannak orvosok a közösségünkben, akik segíteni fognak neki.
Sokkal jobban fogja érezni magát a sajátjai között. Mi zsidók
vagyunk – mondta Yolanda Pennyre villantva a sötét tekintetét,
kihívásként, hogy reagáljon.
 – Én pedig angol vagyok – mosolygott Penny, ismét kinyújtva
a kezét.
– Vagyis akkor mi mind idegenek vagyunk a városban.
Idegenek, akik idegeneknek segítenek. Meg fogjuk köszönni a
kedvességét. Most el kell mennünk a Papáért.
– Mutatom az utat – ajánlotta Penny, habozva, hogy szóljon-e
nekik az órájáról. Búcsúajándék volt az apjától, és nem akarta
elveszíteni. – Nem a legjobb rendelő, de ez volt a legközelebb a
helyhez, ahol összeesett. Biztos vagyok benne, hogy helyre teszik a
lábát. Csináltam sínt…
– Maga ápolónő? – kérdezte Yolanda.
Penny elpirult.
– Nem kifejezetten. Elvégeztem egy elsősegélynyújtó
tanfolyamot Angliában, a Vöröskeresztnél, de az már régen volt.
– Miután megoldódtak a dolgaink, én is el akarok végezni pár
képzést. Attól tartok, hamarosan szükség lesz ápolónőkre. Miért
nem megy vissza Angliába?
Miközben a Pireuszba tartó buszon ültek, Penny próbálta
elmagyarázni, hogyan jött Athénba, és hogy most miért
vonakodott elmenni. Folyton Yolandát nézte. Nem volt meg a
bőrének az a fiatalságra jellemző hamvassága, sovány és nyúzott
volt, mintha nem evett volna rendesen, de még így is gyönyörű
volt egyfajta méltóságteljes, komoly módon. Jó volt látni, mennyire
közel áll egymáshoz anya és lánya, ahogy egymás kezét fogták, és
beszélgettek. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, amilyen az ő
kapcsolata volt az anyjával. Szörnyű helyzetben volt ez a család.
Mindenki láthatta. A kivándorlási terveiket pedig keresztülhúzta a
kegyetlenség, a kapzsiság és az erőszak. Felidézte Steven
szélsőséges nézeteit a nacionalizmusról annak fényében, ahogyan
az idős férfit átverték és ráadásul meg is verték, és még ott volt az
a tüntetés is, aminek korábban a szemtanúja volt. Ez volt az első
alkalom, hogy belegondolt, mennyire veszélyes is lehet a zsidó
fajhoz tartozni, és szégyent érzett, amiért egészen eddig nem
nagyon foglalkozott a helyzetükkel.
Tudta, hogy nagyon sok olyan ember van Angliában is, akik az
állítják, hogy a zsidók állnak a világ összes baja mögött; férfiak
fekete ingekben, pont olyanok, mint akik a Cable Streeten
meneteltek az East Enden, Londonban, de őket visszaverték és
legyőzték… Beszámoltak róla a Pathé híradóban és az újságokban
is, ám az ilyesféle politikai drámákat egy világ választotta el Penny
kényelmes kis cotswoldsi életétől, és könnyen feledésbe merültek.
Most azonban érzékenyen érintette, hogy az olyan emberek, mint
Yolanda és a családja sebezhetők voltak, még egy ilyen
kozmopolita helyen is, mint Athén.
Elkísérte a rendelőbe Sara Markoszt és a lányát. Solomont
leszedálták, a lábát pedig begipszelték. Még hetekig tehetetlen lesz.
A felesége felkiáltott a látványától.
– Haza kell vinnünk. Több kezelést már nem engedhetünk
meg itt. Ki fizetett ezért?
Az orvos rámutatott az aranyórára, és megrántotta a vállát,
miközben Pennyre nézett, ahogy visszanyomta a kezébe.
– Ezt hagyta itt biztosítéknak.
– Értem. – Yolanda a fejét rázta, majd bedugta a kezét a
blúzába, és kihúzott alóla egy vastag aranyláncot, melyen egy
hatágú csillag volt. – Tessék – ajánlotta fel az orvosnak.
Penny tiltakozott, tudatában annak, hogy ez a jelkép mennyire
értékes lehet.
– Én tudok várni, hogy kiváltsam az órámat, kérem, tartsa
meg. – Yolanda azonban ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse ki az
apja kezelését.
– Legalább engedje meg, hogy egy taxit hívjak önöknek –
ajánlotta fel Penny. – Mr. Markosz nincs olyan állapotban, hogy
bármilyen más módon utazzon. Kaphatnánk egy mankót? – kérte
az orvost.
– Adja oda a betegnek, amit a hölgy kér – utasította az orvos
az ápolónőjét, új keletű tisztelettel nézve Pennyre.

Miközben megtették fárasztó útjukat vissza, a kopottas kis

lakásba, Penny tudta, hogy most nem hagyhatja magára a Markosz
családot… Aztán támadt egy ötlete.
– A Kifissia sugárútra – szólt oda a taxisofőrnek. – Velem
jönnek.
Még mindig megvoltak a kulcsai Walter és Evadne villájához.
Senki sem bánná, ha használnák néhány napig. Bútorozott és tiszta
volt, számos szobával. Kyria Kalliopénak elmagyarázhatná, hogy
barátokkal tartózkodik ott pár napig. Senkinek sem kell tudnia, mi
járatban vannak. Mióta eljött a kikötőből, és belekeveredett ebbe a
családi drámába, most először tudta pontosan, mit kell tennie. A
Markosz család kisegítésével ismét hasznosnak és elszántnak
érezte magát.
Most csakis az számított, hogy kényelmesen elhelyezze ezt a
családot, és így Yolandával is több időt tud majd tölteni. Csodálta,
hogy mennyire türelmes és gondoskodó a szüleivel, és hogy milyen
elszánt volt, hogy a maga módján fizessen. Volt benne valami, amit
érdemes volt megismerni.
 ANGLIA
2001

Milyen döbbenetesen megváltozhat az életünk, akár percek alatt

is, olyan véletlen események által, melyekbe ártatlan szemlélőként
botlunk. Az aznap délutáni események egy másik világba
taszítottak engem, más nézőpont felé, és az athéni életem egy
teljesen más irányba indult el. A felfedezés, hogy képes vagyok
tiszta fejjel gondolkodni, átvenni az irányítást vészhelyzetben, és
nem pánikolni, különös felismerés volt számomra. Átvéve az
irányítást Solomon felépülése felett, életem egyik legmélyebb
barátságához vezetett. Yolanda meg én teljesen más háttérrel és
vallással rendelkeztünk, mégis oly sokféleképpen egészítettük ki
egymást, Yolanda ugyanis sok minden volt, ami én sosem lehettem
volna.
A szüleivel szemben tanúsított odaadása és engedelmessége
arra késztetett, hogy magamba nézzek, és felülbíráljam az
előítéleteimet. Irigyeltem a szoros kis egységüket, ahogy a családfő
körül sürgölődtek, míg végre ismét talpra nem állt.
Sokat tanultam a zsidó hitről azokban a hetekben, mikor
Evadne házában húztuk meg magunkat. Szerencse volt, hogy nem
ortodox zsidók voltak, különösképp a vallási szertartásaik
tekintetében, így aztán egy nem zsidó otthonba is be tudták hozni
bizonyos szokásaikat és hagyományaikat. Egy életre
megszerettették velem a zsidó konyhát: a pastillát, egy csodás
bárányhúsos pitét, amelyről Sara azt mondta, hogy a szicíliai olasz
felmenőiktől származik, és a mandulás kiflit, melyet boskochnak
neveztek. Minden ünnepnek megvolt a maga különleges étele.
Próbáltam elmagyarázni, hogy milyen fogásokat szolgálunk fel
karácsonykor, de mivel a szakácsunk készítette el a teljes menüt
Stokencourtban, nekem még a legegyszerűbb ételek elkészítéséről
sem volt fogalmam.
 Sara gyorsan orvosolta ezt a problémát, mindössze aprítanom,
kevergetnem és méricskélnem kellett, és figyelni, hogyan lehet
ízletes ételeket készíteni a legegyszerűbb és legolcsóbb
alapanyagokból is. Hogy Kyria Kalliopé mit gondolt erről az új
felállásról, azt nem tudtam, és nem is érdekelt, egészen addig a
napig, míg nem érkezett egy rövid hívás a követségről azzal, hogy
egy másik diplomatának szüksége van a házra, és nekünk
haladéktalanul el kell hagynunk az épületet.
Mikor a vendégeim hazamentek, hiányoltam a hangos, színes,
szeretettel teljes életmódjukat, én pedig azzal az elhatározással
tértem vissza a szobámba Margery McDade-hez, hogy
megváltoztatom az életemet.
Akkor eldöntöttem, hogy mindent, amit Yolanda képes
megtenni, megteszem én is, lehetőség szerint még jobban, mint ő.
Ó, igen, a rivalizálás mindig ott volt a felszín alatt az egyre
szorosabbá váló barátságunkban. Lehetetlen egy páros voltunk a
vöröskeresztes egyenruhánkban, én magasan és szőkén, ő pedig
lehetetlenül vékonyan, alacsonyan és nagyon sötét hajjal… De
megint sikerült előre szaladnom.
Ápolónőnek tanulni a penicillin és a modern sebészeti eljárások
előtti időkben nem volt éppen könnyű mutatvány. A fegyelmet és
az alantas munkát nehéz volt lenyelnie olyasvalakinek, mint én.
Egy megerőltető nap végén bármit elviselhetővé tesz, ha az ember
kidőlhet a nevetéstől egy baráttal. Az elkövetkező években a
barátságunk volt az a szikla, amelybe mindketten
kapaszkodhattunk a túlélésért. Aligha telik el úgy nap, hogy ne
gondolnék vissza azokra az időkre, ahogy térden állva padlót
sikáltunk, és csendes sarkokat kerestünk az apácák elől kitérve,
hogy titokban cigarettázzunk.
Miért van az, hogy most olyan közelinek érzem a múltat, hogy
szinte meg tudom érinteni? Hogy térhetek vissza Athénba anélkül,
hogy Yolandára gondolnék?
 ATHÉN
1940

A két lány az elsötétített előadóteremben ült, és a diavetítést nézte

döbbent csendben. A Vöröskereszt újonnan felvett gyakornok
ápolónői szép sorban a másodévesek mögött ültek. Mindenki úgy
kényszerítette magát, hogy megnézze a megnézhetetlent. Az
előadójuk egy robusztus ír apáca volt, akit Theresa McGrath-nak
hívtak, és brit csapatok sebesültjeit ápolta a Nagy Háború idején.
Elmagyarázta, hogy az a célja, hogy felkészítse őket a
leggyakrabban előforduló sérülésekre, melyekkel esetleg szembe
kell majd nézniük, amennyiben a jelenlegi konfliktus
Olaszországgal valami sokkal komolyabbá fajul.
A tolmács küszködött, hogy tartani tudja a gyors tempót az
erős akcentusával.
– A háború mocskos ügy. A fegyverek nem foglyokat ejtenek,
azok roncsolják a lágy szövetet, a csontokat, lefejeznek és
kizsigerelnek mindent, ami csak az útjukba kerül. Nem akarom,
hogy összeránduljanak az ilyen sebesüléstől, mikor maguk elé
kerülnek. Jobb, ha most látják őket, és felkészülnek, nehogy ne
tudják teljesíteni az ápolói kötelességüket. Ez nem egy kellemes
előadás – tudom, hogy néhányan helyteleníteni fogják –, de ennek
muszáj meglennie. Nem tudom felkészíteni önöket a csatamező
bűzére, vagy a halál émelyítően édeskés szagára az orrukban.
Azzal maguknak kell majd megbirkózniuk a legjobb tudásuk
szerint. Egy levendulaolajba áztatott maszk talán segít ezen. Csakis
a tapasztalat és a fegyelem fogja megadni önöknek a
magabiztosságot, hogy kibírják az olyan látványt, amilyet most
mutatni fogok maguknak. – Azzal folytatta, hogy bemutatta,
hogyan válnak a kezeletlen sebek elüszkösödött, felfúvódott
rothadó hússá. Penny örült neki, hogy a fényképek nem színesek
voltak. Aztán jöttek a jól, majd a rosszul végzett amputálások, a jó
csonkok és az elfertőződöttek, a hasi sebek és az egyenruhákból
kilógó belek. Fejek és arcok képei következtek. Voltak csaknem
teljesen szétroncsolt arcok, elvesztett orrok és szemek, égés által
eltorzult emberek. Először senki sem tett fel kérdéseket. Penny
beleborzongott a gondolatba, hogy a bátyjának, Zannek esetleg
ilyen brutális sebektől kelljen szenvednie. Örült, amiért még
mindig megérkeztek az otthonról küldött levelek, és tudta, hogy
biztonságban van. – Ezek a fiatalemberek mind az önök
országának ügyéért áldozták fel magukat. Némelyikük brit, német,
vagy francia. A fegyverek nem tesznek különbséget, és nekünk
sem szabad. Ez az elv az alapja a Vöröskereszt munkásságának.
Ellátunk mindenkit, akinek a segítségünkre van szüksége,
nemzetiségtől, fajtól és hittől függetlenül. Megetetjük az éhezőket,
nem ítélkezünk vagy foglalkozunk a saját nemzetünk ügyével,
csakis a szenvedő emberiségével.
Mikor McGrath nővér végzett, és a felhúzták a rolókat, Penny
és Yolanda kibotorkáltak a fényre, friss levegőt akartak szívni.
Abban a hat hónapban, mióta elkezdte a képzést, Penny
megtanulta, hogy nem lehet elrejtőzni a matróna sasszeme elől. A
kórtermeket naponta kétszer ellenőrizték, hogy van-e bármi jele
annak, hogy az új gyakornokok lazsálnak. A kórházat nem kisebb
személy alapította, mint Görögország néhai Olga királynéja. Az
évek során bővítették a huszonöt ágyat, most ez számított az egyik
legjobb kórháznak Athénban.
Mindennek a legalján kezdték, padlót sikáltak, ágytálakat
ürítettek, hányást és vért mostak fel. Penny mégis azon kapta
magát, hogy minden egyes feladatnak élvezettel áll neki, tudván,
hogy ezzel egy lépéssel közelebb kerül a rendes orvosi képzéshez.
A műszak végén fájt a háta és lüktetett a lába, de elégedetten
tért vissza a Margery MacDade-nél lévő szobájába, s már többé
senki sem nevezhette őt a társasági élet üdvöskéjének. A komoly
egyenruha a vastag sötétkék köpennyel és a merev fehér fityulával
kicsit olyan volt, mintha egy apáca megjelenését öltötte volna
magára, de büszke volt a mellkasán lévő Vöröskereszt emblémára.
Yolanda volt az, aki arra késztette, hogy jelentkezzen a
képzésre. Megnézett egy filmet Florence Nightingale-ről
Szalonikiben, és először doktori képzésre akart menni, de most,
akárcsak Penny, csak nyögdécselt egy kemény nap után,
mindketten azt kívánták, bárcsak egy másik fajta filmet nézett
volna meg.
Penny boldog volt, mikor a Markosz család elment az Othos
Dimitris utcából, hogy egy rabbi barátjukhoz költözzenek a zsidó
negyedbe. Azt remélték, elhajózhatnak Krétára, de Yolanda
kiharcolta, hogy maradhasson, és befejezhesse a képzést. Egy
Izrael nevű rabbihoz költözött be, aki közelebb lakott a kórházhoz,
és fizetségül a kosztért és a szállásáért, segített a feleségének
vigyázni a maréknyi rakoncátlan gyerekre.
Jó pár hónap elteltével, végre a sebek kezeléséről tanultak,
hogy hogyan kell vérzést elállítani, injekciót beadni, s bemutatták
nekik az összes új technikát is. Penny lelkes volt, hogy
elsajátíthatja az orvoslásban bevezetett újításokat, de a vetítés
után tudta, hogy előbb hozzá kell szoknia az egyszerűbb feladatok
elvégzéséhez, mielőtt engednék nekik, hogy bármi bonyolultat
csináljanak.
Előadásokat tartottak nekik a higiéniáról, anatómiáról, a
gyerekek, idősek és krónikusan betegek gondozásáról, ám Penny a
tanulmányai ellenére is talált időt arra, hogy mindent elolvasson az
újságokban az Európában dúló háborúról. Az egész Balkánon
aggodalmat okozott, hogy Olaszország az Albán határhoz vonult.
Ráadásul otthonról újfent olyan levelek érkeztek, melyben azt
követelték a szülei, hogy utazzon haza.
Penny mégis itt, Athénban érezte magát inkább biztonságban,
szorgalmasan elvégezve a munkát, amit szeretett. Semmi sem
ronthatta el a ragyogó tavaszt és a kora nyarat, mielőtt még
nyomasztóvá vált volna a hőség. Mindenfelé virágok nyíltak, ami
felvidította a két ápolónőt, mikor az egyik forró délutánon
kitántorogtak az előadásukról a Nemzeti Kert felé igyekezve,
feldolgozni azt a sok borzalmat, melynek aznap lettek kitéve.
– Gondolod, hogy megbirkóznánk vele, ha ilyesmivel
kerülnénk szembe? – kérdezte Yolanda. – Rosszul vagyok. Hogyan
is gondolhattam valaha, hogy orvos lehetnék…
– Még mindig tanulhatsz annak – mondta Penny, de Yolanda
ezt egy legyintéssel elutasította.
– Ugyan! Nő vagyok, egy zsidó… ki tanítana most engem?
Ismered a helyzetünket. Erre nincs lehetőség, ez csak egy buta
álom.
– És mikor szembe kerülünk ilyesmivel, nem pedig ha…
Ugyanis biztos vagyok benne, hogy lesz részünk hasonló
borzalmakban – felelte Penny, látva Yolanda csalódottságát. –
Érezni a feszültséget a levegőben. A követségen úgy jönnek-
mennek az emberek, mint a Piccadilly Circusön. Új munkatársakat
vettek fel, hogy segítsenek a felgyülemlett adminisztráció
elvégzésében. Margery most ott dolgozik. Láttam John
Pendleburyt, egyenruhában a Hotel Grande Bretagne előtt. Csak
egy szeme van – nem tudom, hogy ment át az egészségügyi
bizottságnál… Tudod, miközben azokat a diákat néztük, folyton
arra gondoltam, mi van, ha valamelyik képen a bátyám lenne?
Most Franciaországban tartózkodik a hadsereggel. Remélem,
biztonságban van.
Yolanda komoly tekintettel nézett rá.
– Vissza kellene menned a családodhoz. Nem tudom, hogy
vagy képes távol lenni tőlük…
– Mi nem olyanok vagyunk, mint ti, mi külön utakon járunk. –
Hogy is magyarázhatná el, mennyire távolinak érezte
mindegyiküket? Effy levelei tele voltak hírekkel arról, hogy ki
házasodott meg, és ki vonult be, hogy Penny milyen partikról
maradt le Londonban, és hogy elmarad a báli szezon. Ezt már egy
világ választotta el a mostani életétől.
– Én képtelen lennék elviselni, ha történne valami a
családommal. Annyira örülök, hogy elmentek Krétára. Joseph
bácsi majd vigyáz rájuk. Apám fél, hogy milyen lesz a zsidók jövője,
ha idejönnek a nácik, és én megígértem neki, hogy baj esetén,
mielőbb csatlakozom hozzájuk.
– Gondolom, neked több félnivalód van, mint nekem – bökte
ki Penny gondolkodás nélkül. – Sajnálom. Tudod, hogy értem.
Yolanda elmosolyodott és megpaskolta Penny karját.
– Azt mondják, mi zsidók egy nemzethez sem tartozunk, csak
saját magunkhoz, de ez nem igaz. Görög vagyok, ez itt az én népem
– mutatott a járókelőkre. – Amit csak tudok, meg kell tennem az
országomért. Itt semmi bántódásunk nem esik majd.
– Én is pont így érzek. Most már ide tartozom. Ez az
otthonom, és nem fogom elhagyni.
Penny gyorsan megtanulta, hogy akármilyen vészhelyzetről
legyen is szó a kórházban, egy ápolónőnek mindig mennie kell, nem
pedig futnia, nyugodtnak kell maradnia a beteg kedvéért, akármit
is érzett legbelül. Nem szabad összerezzennie, vagy megijesztenie a
beteget azzal, hogy kimutatja az érzéseit, még akkor sem, ha közel
volt már a halál. Megtanulta lemosni és előkészíteni a holttesteket
a vallási rítusaik szerint, tisztelni mindegyik beteget, és a kórházi
eljárások hierarchiáját. Nem szólalt meg, csak ha szóltak hozzá, a
beteg kényelmét tette az első helyre, meghallgatta a motyogásukat
és a félelmeiket…
De szerencsére az ápolónők is kikapcsolódtak a műszak után.
Voltak névnapi partik süteménnyel és borral, flörtölések némelyik
fiatal orvossal, akik a mézesmázos beszédükkel próbálták befűzni a
csinos nővérkéket. Pennynek semmi kedve nem volt bárkihez is
kötődni, és most, hogy megtalálta a hivatását, már értette, hogy
Bruce miért tartózkodott bármiféle valódi intimitástól vele. A
társaság és az enyhe kis flörtök mindig biztonságot jelentettek.
Gondolnia kellett a jövőjére. Penny minden egyes alkalommal
elpirult, ha csak arra gondolt, milyen lelkesnek tűnhetett Bruce
szemében. Nem tudott nem elgondolkodni azon, hogy most hol
lehetett éppen a fiú, és hogy találkoznak-e még valaha.
Yolanda jó hatással volt rá, folyton az újságokat bújta,
információkat gyűjtött a nemzetközi helyzetről a maga politikai
álláspontja szerint nézve, amitől Penny úgy érezte, ő lusta, és le
van maradva az aktuális ügyeket illetően. Hónapok óta nem vett
már könyvet a kezébe, néha csak egy pillantást vetett a lapra, és
máris elaludt.
Yolanda ragaszkodott hozzá, hogy az értékes szabadnapjaikon
múzeumokba és művészeti galériákba látogassanak el.
– Mikor ideér a háború, ez mind odavész – figyelmeztetett.
Penny azt kívánta, Yolanda hatása bár megnyilvánulna majd a
revíziója során is. Soha életében nem vizsgázott, mielőtt elkezdte
az ápolónőképzést, és nehéznek találta a teszteket. Annyi mindent
kellett bemagolni: anatómiai adatokat, gyógyszeradagolást és
kémiát. Úgy tűnt, Yolanda épp csak átfutja a jegyzeteit, és
mindenen erőlködés nélkül átmegy, jó memóriával volt megáldva.
Ez nem volt igazságos. Pennyben inkább a városban való
járkáláshoz volt több erő. Yolanda reménytelen volt a hegyi
túrázásban, panaszkodott a meredek utak miatt, és minden ötödik
percben le akart ülni, hogy pihenjen. Sosem kirándult, lovagolt
vagy úszott a tengerben. A szülei jobban szerették maguk mellett
tartani, távol a tekintetektől. Általában a városban találkoztak,
sosem Izrael rabbi házában.
– Sajnálom, de ők szigorúbban tartják a szabályokat, mint a
szüleim – magyarázkodott Yolanda. – Nem nézik jó szemmel, ha
hajadon nők házon kívül dolgoznak, főleg nem olyanokkal, akik
nem zsidók. Kedvesek, de régimódiak. Most már bármikor
számítok rá, hogy előállnak nekem valami kedves zsidó férfival,
akihez hozzámehetek, de én még nem állok készen a hüpére. –
Csak nevetett, miközben Penny üres tekintettel bámult rá. – Így
hívják azt a baldachint, ami alatt összeházasodunk a zsinagógában.
Majd egy nap talán, de még nem…
Pennynek annyi mindent kellett még tanulnia Yolanda
életmódjáról. Az egyik dolog, amit imádott Athénban, az a
különböző népek, vallások, viseletek és nyelvek olvasztótégelye
volt a nyüzsgő utcákon és piacokon.
Ragyogó, forró nyár volt, csillagok alatt ücsörögve töltött
ábrándos éjszakákkal, miközben a háztetők felett köröző
sarlósfecskéket figyelték. Az Angliából érkező hírek, Margery
szerint, szörnyűek volt. Franciaország elesett, a hadsereget pedig
evakuálták Dunkerque-ből. A posta nem volt olyan megbízható
most, hogy a háború elérte a mediterrán területeket is, így Penny
nem tudta, Zan biztonságban van-e vagy sem.
A külföldieknek be kellett regisztrálniuk a nagykövetségen,
hogy a városban tartózkodnak, aztán jöttek az adott papírok és
instrukciók az evakuálási eljáráshoz, ám Penny, az egyenruhájában
megjelenve, azt találta, hogy senkit sem érdekelt túlzottan a
jelenléte.
 Aztán megérkezett Effy üzenete, mely szörnyen aggasztó volt.

„Zan itthon van Stakencourtban, sebesülten. Egy szakadt

egyenruhában csoszogott haza, mint valami csavargó,
sokkos állapotban Dunkerque miatt. Szegény fiú
megdöbbent, milyen gyorsan leverték őket, és hogy mennyi
embert és kart veszítettek el útközben. Jó három napig
aludt. »Most már csak a csatorna és a RAF10 választ el
minket a vereségtől«, mondogatja nekünk folyton. Még
sosem láttam ennyire lesújtottnak. Úgyhogy maradj, ahol
vagy. Legalább az egyikünk biztonságban lesz. Azt ígérted,
hogy hazajössz, de most már senki sem várja el tőled, bár
hiányzol nekem. Waltert hajóval Egyiptomba küldték erre az
időre, és Diana is folyton felőled kérdez. Csatlakozott a
FANY-hoz, az ápolói alakulathoz. Nincs értelme hazajönnöd,
hacsak nem akarsz te is csatlakozni hozzá.”

Penny azonban tudta, hogy ő már csatlakozott az igazságért és

könyörületért folyó harchoz azzal, hogy további képzéseken vett
részt. Most sokféle nemzetből állomásoztak csapatok szerte a
városban, a kikötő dugig volt hajókkal, és görög csapatok
gyakorlatoztak a városon kívül összegyűlve, mintha arra vártak
volna, hogy történjen valami. Csak idő kérdése volt, mikor lesz rá
itt szükség.
 LONDON
2001

Éreztem, hogy reszketek. Felébredve a székben találtam magam,

mereven, egy csomó ezüst keretes fényképet bámulva. Mennyi
ideje álmodom?
Egy pillanatra pánikba estem. Hol vagyok? Összecsomagoltam
már? Lemaradtam a repülőről? Ez az, egész még mindig csak egy
álom?
Trojan nem bírt magával a lábamnál, a mancsával piszkált,
hogy nyissam ki az üvegajtót, és engedjem ki, így hát
megmozgattam a végtagjaimat, kinyújtottam a karomat, és
éreztem, hogy az éjszakai levegő lehűti az arcomat, a virágzó estike
illata csábítóan mámoros volt, s egy róka vonyított a bozótosból.
Most, hogy végül indulni készültem, nem akartam kimozdulni
a kandallóm kényelme mellől. Itt biztonságban és nyugalomban
vagyok, és ismernek. Szinte rettegtem, mi vár rám odakint a
szigeten. Miféle szellemek szállnak majd le a ködös hegycsúcsokról,
hogy kísértsenek engem?
Megkönnyebbülten láttam, hogy a táskáim már be vannak
pakolva, minden rendben volt. Kevertem egy malátawhiskyt, és
kimentem az útra, hogy visszahívjam a kutyát. Olyan békés volt
minden, olyan angol, a virágok a holdfényben ezüst szellemekként
súrolták a karom. Hogy is fordulhatott meg a fejemben valaha is,
hogy elmegyek innen valami hiábavaló vállalkozás miatt? De az
ígéret, az ígéret, és nem hagyhattam cserben Loist ezen a késői
órán.
Leültem a cédrusfa alá, és sóhajtozva kortyolgattam a
whiskyt.
Mikor utoljára láttam Athént, romokban hevert, egy megtört,
mocskos hely volt, mely csak a patkányoknak és a csótányoknak
volt megfelelő az élethez. Jó lenne látni, hogyan éledt újjá azokból a
hamvakból. Ráadásul az, amit ott tanultam, tett azzá, aki ma
vagyok, az tanított meg a túlélésre, és mutatta meg nekem, hogy
milyen kemény is tudok lenni. De ami még fontosabb, tőle kaptam
életem egyik legjobb barátját.
Lassan sétáltam vissza a nyitott ajtóhoz, és ismét helyet
foglaltam a székben. Holnap már messze innen alszom, ám ahogy
meghasad a hajnal, virrasztok, és újra élem az olajbarna napok
emlékeit, és emlékezem.
 1940. december

Pennyt kihelyezték egy sebesülteket átvevő állomásra. Az

elképesztő hideg miatt folyton reszketett a köpenye alatt, de
igyekezett megfeledkezni a zsibbadásról az ujjaiban, miközben
ügyetlenkedve próbálta levágni a katona egyenruhájának fagyott
ujját. Most már az elfertőződés volt a férfi ellensége. A golyók
megtették a legrosszabbat, ám az út a harctéri sebesültátvevő-
állomástól a vonathoz, mely a halálos áldozatokat szállította
összetákolt, hordágyakkal teli polcokon, olyan sokáig tartott a
hóban, hogy már csak órák voltak hátra, mielőtt az üszkösödés
követelné a jussát a húsán. Penny lenézett a katona hamuszürke
arcára, tudván, hogy az élete az ő kezében van. Felsóhajtott,
felidézve, hogy a görög hadsereg milyen büszkén vonult át
Athénon útban észak felé, hogy megvédje az országot az inváziótól.
Egyike lehetett a fiatal isteneknek, akik végigparádéztak az utcán,
akiknek a kocsijára virágokat hajigáltak a lányok, integettek és
csókokat dobtak nekik, ahogy Papa csapatait is dicsőítették útban
a Somme-i csatába oly sok évvel ezelőtt. Ez az ifjú katona most
ernyedten feküdt a fagyás és a sokk hatására a vékony
egyenruhájában, miközben azon dolgoztak az ápolók, hogy a
nyomorúságos látványt nyújtó fekete ujjait megmentsék, vagy
legalább a karját. Az a vékony egyenruha nem volt elég ahhoz,
hogy bármitől is megmentse a Pindusz-hegység csalóka hágóin
azon a télen, mely évek óta a legkeményebb volt.
Az összes athéni, aki hajnalig táncolt, és örömében a levegőbe
lövöldözött Metaxász miniszterelnök Mussolini elleni kiállása miatt
októberben, mikor a követeléseire azt válaszolta, „ohi”11, most sírni
fog. A halál összeszedte a fiataljaik legjavát. A harangok talán az
ellenséggel szemben aratott győzelmek soráért szólnak, egy hála
istennek ugyan olyan rosszul felszerelt ellenséggel szemben, mint
amilyen ők maguk voltak, de az ár életekben mérve szörnyen
magas volt.
Döbbenetes volt látni, mit művelhet a sár és a jég az emberi
testtel a sérüléseken felül. Az eszméletlenre fagyott férfiakat meleg
levessel vagy forró itallal hozták vissza az életbe, mikor találtak
elegendő vizet megolvasztani, és elegendő tüzelőanyagot ahhoz,
hogy begyújtsák a kályhákat. A fagyást terpentinolajjal
enyhítették, aztán a sebet vattába tekerték, és óvatosan
felmelegítették a tagot. Az elfertőződéseket Lysol oldattal és
folyékony paraffinnal mosták le, az orvosok pedig a legjobb
tudásuk szerint amputáltak.
És mégis, elszenvedve mindezt, a férfiak csak mosolyogtak az
ápolónőkre, az irgalom angyalainak nevezték őket, és bármennyi
ellátásért hálásak voltak. Penny időnként sírni tudott volna a
frusztrációtól, mikor kihunyt a fény egy-egy fiatal fiú szemében. Az
orvosok hetekig szenvedtek az ideiglenes fényben és melegben,
miközben igyekeztek elég ideig életben tartani a betegeiket ahhoz,
hogy még visszajussanak valamelyik nagyobb kórházba. Sokan
már a fronttól a sebesültátvevő-állomásig tartó utat sem élték túl.
Most, hogy a Vöröskereszt hadicsoportjához tartozott, Penny
örült McGrath nővér előadásának, bár a valóságra semmi sem
készíthette fel: például a tehetetlenség érzésére, mikor hiába
próbált megtenni mindent, a sebesültek sorra haltak meg a keze
között, vagy a dühre, mely akkor tört rá, mikor kifogytak a
kötszerből, az éterből és összes nélkülözhetetlen dologból, ami az
egészségügyi ellátáshoz kellett. Nehéz volt megtanulni a hordágyak
sorai között járkálni, és megjelölni azokat, akik elsődleges
ellátásban részesülnek, és esélyt kapnak az életre, valamint azokat,
akiket már csak kényelembe tudnak helyezni, és hagynak
meghalni. Tudta, hogy a szerencséseket összefoltozzák, és
elengedik, talán, hogy aztán visszatérjenek a zord szeleknek és a
sivár, könyörtelen terepnek ebbe a poklába.
Mégis a napok új kihívásainak intenzitása – az emberek
lemosása, a tetvetlenítésük és az ételkészítés – néha olyan
áramütésszerű elégedettséggel töltötte el Penny-t, amilyet még
sosem tapasztalt azelőtt fiatalkori életében. Itt vagyok, szükség
van rám, életeket mentek meg, gondolta. Olyan eleven volt,
amilyen még soha ezelőtt, elfoglalt volt, és kimerült, de elégedett
is, amiért a létezése hirtelen ért valamit.
Yolanda is odakint volt valahol a terepen, és ugyanezt csinálta.
Olyan jó, hogy volt egy közeli barátja, aki pontosan tudta, min
megy keresztül. Végtelen bajtársiasság volt a csapatban; orvosok,
ápolónők, segéderők és kórházi szolgák, és nem volt idő kicsinyes
féltékenykedésre. Próbáltak időt szakítani az alvásra, amikor csak
tudtak, a legalapvetőbb ételeken éltek, és azzal igyekeztek
kivédeni a bolhákat, hogy kerámia meleg vizes palackokat tettek a
takaróik alá. Szélmalomharc volt, de a hideg legalább a nagyobb
rovarokat elbátortalanította, ami kész áldás volt.
Ahol tábort vertek, ott a falusiak kijöttek, és kabátokat,
zoknikat és sálakat ajánlottak fel a fronton lévő katonáknak, vastag
pokrócokat és ételt, amit maguk is alig tudtak nélkülözni. Mindenki
hozott áldozatokat ebben a háborúban. Időnként hóviharok és jég
tartóztatta fel őket az úton, de ők akkor is tovább ápoltak,
tisztítottak, etettek egész télen át, mely lassan februárba fordult.
Jó volt, hogy friss csapatok érkeztek a szigetekről a szegény
görög sereg tehermentesítésére, akik tovább harcoltak, legyőzték
az olaszokat, és egyre hátrébb taszították őket Albániába. De az ár
magas volt. Született egy győzelem Joáninánál, de aztán jöttek a
hadifoglyok, özönlöttek az ellátásért, szánalmas rongyos alakok
voltak, éhezők, a vereség pedig az arcukra volt vésve. Némelyikük
hálás volt, amiért megetették és menedéket nyújtottak nekik a
sátrakban, míg másokat őrizni kellett. Olyan kevés volt már a friss
étel, hogy az emberek erőnléte a minimálisra csökkent, miközben a
délen fekvő táborokba szállították őket.
Vöröskeresztes kórházban nem léteztek ellenségek, csak
rémült, kimerült emberek, akinek fogytán volt a reményük, és
hálásak voltak minden kedves cselekedetért. Penny megtanulta,
hogy ebben a hadjáratban nincsenek győztesek. Csakis vesztesek.
Megkönnyebbülés volt, mikor szabadságolták. A lány, aki
teljesen ártatlanul ment el északra, csatától véres nőként tér vissza
Athénba. Egyetlen gondolat járt a fejében, mikor megérkezett:
megtalálni a legmélyebb, legmelegebb olajjal illatosított fürdőt, ahol
megpróbálhatná leáztatni magáról mindazt a borzalmat, amelynek
a szemtanúja volt.
A város nyüzsgött a brit csapatoktól, akiket északra küldtek,
hogy megerősítsék az új határokat, hogy megmutassák a
tengelyhatalmaknak, Görögország nincs egyedül. Voltak kék ruhás
katonák, akik a Királyi Légierő bázisain állomásoztak Tataiban és
Eléfszinában. A város megint tele volt izgalommal és
magabiztossággal, hogy végleg kiűzték az ellenséget. Penny mégis
kívülállónak érezte magát ebben a nagy ünneplésben, tudván, hogy
az athéni embereknek fogalmuk sincs az északon lévő
feszültségekről. Ha Olaszországnak nem sikerülne leigáznia a
szomszédait, Németország vajon a segítségére sietne?
Volt egy műtősnővér tanfolyam, amelyre muszáj volt
elmennie. Vészhelyzetek esetén kénytelen volt segítő kezet
nyújtani, mikor a kórház híján volt személyzetnek, de hatalmas
rések voltak a tudásában. Most, hogy tudta már, hogy van gyomra
a munkához, jó érzéssel sajátította el a haladó szintű műtéti
ismerteket.
Folyton azután kérdezősködött, látta-e valaki Yolandát, de
senki nem tudott semmit, mígnem találkozott egy fiatal orvossal,
aki egy kórterem felé irányította őt.
– Ott bent helyezték el.
– Megsebesült? Jaj, ne! – Penny szapora léptekkel, pánikolva
ment végig a folyosón, de aztán meglátta Yolandát jönni az
ellenkező irányból bekötözött, felkötött karral. – Mindenhol téged
kerestelek. Hála legyen az Úrnak, hogy itt vagy, csak most
hallottam, hogy megsérültél. Mi történt? – hadarta Penny.
– Semmi, csak egy karcolás, ami elfertőződött – hárította el
Yolanda az aggodalmát, de Penny észrevette, hogy sokkal
fáradtabbnak és nyúzottabbnak látszott, mint általában. – Kaptam
egy hét szabadságot.
– Akkor ez azért több, mint egy karcolás. – Penny óvatosan
pillantott rá. – Menjünk, és ünnepeljük meg a szabadságodat.
– Nem lehet… nincs pénzem… – Yolanda habozott. Penny úgy
sejtette, hogy a fizetése nagy részét a szüleinek továbbította
Krétára.
– Én fizetek. Váratlanul kaptam egy kis pénzt – hazudta
Penny, bár még mindig volt néhány drachma talonban akkorról,
mikor Papa egy bankjegyekkel teli pénztárcát dugott a táskájába,
mielőtt elment. Ezt a fogyó kis tartalékot vészhelyzetek esetére
tartogatta. – Gyere, eszünk egy kis süteményt a Zonar’sban, aztán
irány az Argentína. Egész éjjel táncolni van kedvem. Ideje, hogy
szórakozzunk egy kicsit.
– De nincs is mit felvennem, és különben is, mit mondok Izrael
rabbinak. Csak most jöttem vissza.
– Amiről valaki nem tud, az nem fáj neki. Kényeztessük egy
kicsit magunkat. Fel kéne öltöznünk, elfelejtenünk az apáca
köpenyt, és mulatni egyet. Ha valaki megérdemli, hát azok mi
vagyunk. – Penny úgy érezte mindkettőjük helyett döntenie kell.
Mostanában annyi szenvedést láttak, egyszerűen csak meg akart
feledkezni az egészről erre a pár értékes napra.
– Te is örültél végül McGrath nővér vetítésének? – kezdte
Yolanda.
– Nem beszélünk szakmáról, megtiltom! – figyelmeztette
Penny. – Ma hajnalig táncolunk.
– Megváltoztál – nevetett Yolanda.
– Ezekben a hónapokban végig a halállal voltunk szoros
kapcsolatban, most lássunk egy kis életet. Ki tudja, hova küldenek
minket legközelebb? Gyere, várnak az üzletek…
Csomagokkal megpakolva érkeztek vissza Margeryhez a
szobába: egy ruha Yolandának, és pár csinos cipő Pennynek, rózsa
illatú szappanok és piperecikkek és parfüm. Ebédre tiropitát ettek
– sajtos péksüteményt – és Sacher-tortát, miközben nevetgéltek
és lazítottak, hónapok óta most először.
– Próbáljunk fel újra mindent. Ez annyira dekadens – mondta
Yolanda örömmel szemlélve az új ruháját. – Mit fog szólni Mama
egy ilyen rövid ruhához? – Hosszú ujjú volt, sötétkék és fehér
pöttyös selyemből, a deréknál pedig húzott.
– Máris jobban festesz – mondta Penny, észrevéve a pírt
Yolanda arcán. – Előbb hadd cseréljem át azt a kötést a karodon. –
Mikor leszedte a kötszert, látta, hogy mennyire nyers és hólyagos
a seb. – Ez micsoda?
– Semmiség, csak egy égési sérülés. Most már gyógyul.
 – Története is van? – kérdezte kíváncsian Penny.
– Nem igazán, csak egy láztól eszét vesztett katona, aki egy
forró égetővassal hadonászott, és nekünk rontott. Nem volt
szándékos, szegény fickó, és később meg is halt. Úgy hiszik,
veszettség lehetett.
A seb mély és csúnya volt, és heg fog maradni utána. Pennyt
dühítette, hogy az a katona egy életre megbélyegezte Yolandát. De
nem mondott semmit, arra koncentrált, hogy inkább mindketten
elfelejtsék a körülöttük lévő borzalmakat, és ma csak a mának
éljenek.
Sietve kicsinosították magukat, és már készen is álltak a
szórakozásra.
– Ma este a városba megyünk, Margery, ne is várjon vissza
minket egészen addig, míg a cipőnk sarka le nem kopott a sok
tánctól. Van kulcsom.
Margery válaszul csak fanyalgott, miközben kényelembe
helyezte magát az estére az egyik szívének kedves Agata Christie
kötetével.
Az Argentína zsúfolt volt, az asztalokat elfoglalták a tisztek
meg a barátnőik, Penny azonban törzsvendég volt még
diákkorából, így leülhetett a bárpulthoz. Ismerős arcokat fedezett
fel a követségről, régi barátokat, akik odaintették a fiatal
ápolónőket, és kerestek nekik széket az asztaluknál. A zenekar jó
formában volt, és a tisztek hamarosan kedvet is kaptak a tánchoz,
megforgatva az ifjú hölgyeket a parketten. Italokat rendeltek
nekik, különösen akkor, mikor a katonák megtudták, hogy ott
voltak a fronton. Mindenki tudni akarta, mennyire rossz a helyzet.
Ez azonban nem szerepelt Penny tervei között, így aztán közölte,
hogy ha szakmáról akarnak beszélni, akkor ők keresnek egy másik
asztalt. Honnan jött ez az új keletű magabiztosság a társaságban?
Hónapokkal ezelőtt még nem lett volna mersze bejönni egy ilyen
helyre, anélkül, hogy egy férfiba karolt volna, a dolgok azonban
változtak, méghozzá a jó irányba. Most már egy kicsit jobban
felismerte a saját érdemét abban, hogy túlélte azokat a zord
körülményeket a fronton. Yolandával megérdemeltek egy kis
kikapcsolódást anélkül, hogy bűntudatot éreztek volna. Yolandát
azonban nem volt olyan könnyű meggyőzni.
– Ha bárki felismer, bajban leszek – suttogta Yolanda. – Az én
közösségemben nem csinálnak ilyet az egyedülálló lányok.
Remélem, senki sem szól az ismerőseinknek, hogy aztán megírják a
Mamának. Mi nem járunk el otthonról gardedám nélkül. Szerintem
most már mennem is kellene.
– Nem, ne menj. Miért ne lehetne saját életed? Ha bárki
megérdemel egy kis kikapcsolódást, az te vagy.
Hamarosan a katonaság és a légierő bűbájos fiatal tisztjeinek
sora kísérte őket a táncparkettre. Nagyon jól szórakoztak, és nem
kellemetlenkedtek velük, ám ahogy a férfiak egyre inkább
lerészegedtek, úgy kezdték egyre szorosabban fogni a lányokat, és
elkérni a címüket. Hamarosan ideje volt visszatérni Margeryhez a
biztonságos szobába. Penny örült, hogy Yolanda is ott fog aludni
nála, főként azért, hogy ne zavarja Izraeléket.
Penny meglepetésére Margery ébren várta őket, arcán
felismerhetetlen kifejezés ült.
– Látogatója volt – közölte, miközben Penny
megkönnyebbülve dobta le az új cipőjét. – Az egyik BRI-s fiú… egy
bizonyos Jardine kapitány.
– Bruce? Bruce Jardine? Itt van Athénban? – Penny egy
másodpercre ledöbbent. Annyira elfoglalt volt, hogy már hetek óta
nem is gondolt Bruce-ra.
– Hallotta, hogy még mindig itt van, és szeretett volna
találkozni magával. Leveleket hozott a nővérétől – mondta
Margery odavágva egy köteg borítékot az asztalra.
– Meddig van itt? Melyik ezredben? – Penny izgatott lett,
hogy Bruce ennyi idő után megkereste, és egy kicsit elszomorodott,
amiért elkerülték egymást.
– Csak lassan, a fiatalember teljesen be volt rúgva, de
manapság mind be vannak. Hagyott itt egy számot. Holnap majd
felhívhatja, de most nem; egy óra van, és nekem szükségem van a
szépítő alvásomra.
– Sajnálom, hogy ébren kellett maradnia, igazán kedves –
mondta Penny, most már kipirulva az izgatottságtól.
– Nem tudtam aludni. Nyugtalanító híreket mondtak be a
rádióban. Hitler csapatokat gyűjt Romániában. Úgy néz ki, be
akarja fejezni azt, amit a digóknak nem sikerült… Jól jegyezzék
meg, amit mondok, a pokol húsvétra ideér Athénba. Ideje
csomagolnunk.
– Úgy tűnik, akkor megint úton leszünk – Yolanda aggódva
pillantott Pennyre.
– Ezért vannak itt a csapatok. Ha Hitler azt gondolja, hogy a
briteket könnyű lesz legyőzni, akkor lesz még része meglepetésben
– felelte Penny olyan magabiztossággal, melyet nem igazán értett
még.
– Szóval, ki az a Bruce Jardine? – faggatózott Yolanda, témát
váltva. – A neve hallatán egészen kipirosodott az arcod.
– Ó, hát valaki, akit még diák koromban ismertem – mondta
Penny, és nem akart belemenni a hónapokkal korábbi kislányos
rajongásának részleteibe. Most már nem az az ember volt, akinek
Bruce megismerte.
Yolanda egy tábori ágyon aludt a hálószobában, miközben
Penny csak forgolódott. Bruce meglátogatta őt! Ha itthon maradt
volna, nem kerülte volna el… de majd felhívja, és elintézi, hogy
valahogy találkozhasson vele.
De tényleg látni akarom őt?, tépelődött. Megint reményeket
akarok ébreszteni magamban?
Muszáj megköszönnie, hogy elhozta neki a leveleket – ezt így
illik –, de ez lett volna az egyetlen oka annak, hogy örült, hogy
eljött? Semmi értelme nem volt az érzésein rágódni. Reggel majd
tisztább fejjel gondolkodik. Egy dolog azonban biztos volt, Penny
Georgiounak manapság fontosabb prioritásai voltak, és annak a
gondolata, hogy Hitler rohamcsapatai feléjük tartanak délre,
egyáltalán nem volt vidám dolog. Ennek ellenére hallotta a bagoly
huhogását már jó késő éjszaka, aztán meg a kakas rikoltozását az
udvarban, mielőtt végre elaludt.
A telefonszám, melyet Bruce meghagyott nagyon hosszan
csengett ki, mígnem egy álmos hangú nő szólt bele. Penny
csalódottságában legszívesebben elhajította volna a kagylót.
– Brucie-t keresi? Kedvesem, mindenki Brucie-t keresi… – Az
akcentusos hang elhallgatott, hogy felkiáltson az emeletre. – Hová
ment? – Tompa hangok hallatszottak, az egyik egy férfié volt.
– Sajnálom, nem segíthetek – mondta a nő Pennynek. –
Mindegyiküket valami titkos helyre vezényelték. Mit mondjak, ki
kereste?
Penny válasz nélkül letette, nem volt olyan hangulatban, hogy
Bruce másnapos szeretőjének a nyafogását hallgassa. Még mindig a
jó öreg Bruce, és a régi trükkjeit veti be a hölgyeknél. Trappolva
kivonult a szobából, és dühös volt, amiért abban reménykedett,
hogy a fiú látogatása többet jelentett, mint egy udvarias postai
küldöncé, aki csak kisegíti Evadnét.

Yolanda korán visszament Izraelékhez, Pennynél hagyva az új

ruháját, mely bizonyítéka volt az előző esti kiruccanásnak.
Penny hallotta a pékségben, hogy Papagosz, a görög tábornok,
azt akarta, hogy a legjobb haderői Albániában maradjanak,
miközben a britek észak felé tartottak, hogy támogassák a bolgár
határnál lévő erőket. De aztán a boltban meg egy olyan pletykát
hallott, hogy ez ennek éppen a fordítottja igaz. Tisztában volt a
hadsereg állapotával nyugaton, és azzal is, hogy milyen bátrak és
fáradtak voltak, miközben igyekeztek megvédeni minden arasznyi
görög területet, annak ellenére is, hogy milyen gyéren voltak
felszerelkezve, és milyen kevés lőszerük volt. Az athéni
embereknek fogalmuk sem volt, mennyire veszélyessé kezdett
válni ez a konfliktus.
Margery arra célozgatva jött haza az irodából, a követségről,
hogy nagy tanácskozások zajlottak a Hotel Grande Bretagne-ban.
Még a királyt is látták végigmenni az előcsarnokon a kíséretével.
Meglehetősen sokan voltak ott, tette hozzá, és terveket készítettek
a katonai csapatok és a brit lakosok evakuálására a déli kikötőkből
arra az esetre, ha a szövetség kudarcot vallana.
Penny nehéz szívvel készült a szolgálatra való visszahívására.
Elég sötét kilátásokat jelenthet a világ legjobb hadseregével
szembeszállni. Penny ezúttal tudta, mi vár rájuk, miközben
északnak tartottak. Alaposan megnézte magának a hegyoldalak
vad szépségét, a mindenféle színben pompázó vadvirágok
szőnyegét. A falusiak kekszet és kenyeret dobáltak a teherautóba,
sőt bort is, mintha ez a biztos győzelem valamiféle elő ünneplése
lenne. Az örömük nem tartott sokáig.
A vadászrepülők a város és a pireuszi kikötő komoly
bombázásába kezdtek. A Clan Fraser, egy hadihajó, felrobbant,
megsemmisítve ezzel minden közelben lévő hajót és a kikötő nagy
részét is, borzalmas sok halottal. Aztán egy hágón keresztül
megérkeztek a német hegyi hadosztály friss csapatai, megszakítva
a görög vonalat.
Szaloniki napokon belül elesett, és a második görög hadsereg
megadta magát. Csak az új-zélandi és a brit csapatok maradtak
meg, hogy fenntartsák a védelmi vonalat.
Penny számára ez azt jelentette, hogy megint ülhetett be a
teherautóba, hogy komppal délre szállítsák a sebesülteket,
miközben a hírek minden egyes nappal egyre aggasztóbbá váltak.
A britek nem tartottak ki. Nem jött segítség sem keletről, sem
nyugatról, és a szakaszokban a közhangulat egyre csak lankadt,
miközben kénytelenek voltak visszavonulni a szárazföldön át,
melyet egykor olyan nagy árat fizetve nyertek el. A krétai 5.
szakasz bátran harcolt Aliakmonnál, ám az őket verő erők
túlerőben voltak tüzérségi kapacitás, erő és felszerelés
tekintetében is.
Egyszer csak komolyan kezdetét vette a visszavonulás
rémálma, ahogy a csupa sár emberek megindultak délnek,
miközben végig repülőkből lőttek rájuk, és bombázták őket. A
teherautókat hatalmas kráterek tartóztatták fel az utakon,
melyeket órákba telt betömi állattetemekkel és törmelékkel. A
kilométerek napokba, és nem órákba teltek. Fájdalmasan lassú
volt a haladás, a visszavonuló katonák véresek voltak, az
egyenruháik szakadtak, arcukon a kimerültség legyőzött kifejezése
ült. Azokat, akik komolyan megsebesültek, falvakban rejtették el,
vagy hagyták őket meghalni ott, ahol elestek, mivel kevés ember
volt a szállításukra.
Penny csapata annyi sebesültet pakolt fel, amennyit csak
tudott. Yolanda, aki a közelben dolgozott, kiment egy orvos
kíséretében, hogy ellássák a járóképes sebesülteket, és időnként a
hátukon cipelték az embereket, hogy menedékhelyre juttassák
őket.
Az egyik katona könyörgött Pennynek, hogy ne írja fel a lázát,
mert fel akart kelni, és visszatérni a csak félig gyógyult
elfertőződött sebével.
– Most már jól vagyok, engedjen visszamenni. Azok ott kint a
barátaim. Hogy nézek majd az anyjuk szemébe, ha nem megyek el
megkeresni őket?
Kezdtek hozzászokni az ideiglenes sebesült állomások
kipakolásához, hogy segítsék az embereket az úton; minden
könnyedén összehajtható volt. Ágyak, székek, táskák orvosi
felszereléssel, gáztűzhelyek és lábasok, ezeket mind öszvérekre
pakolták, hogy az átmeneti pihenő központokba vigyék őket.
Mikor egy-egy folyóhoz értek, a köteleken és emelőcsigákon,
az állatok rábírásán múlt a dolog, hogy átkeljenek. Penny pedig a
konvoja élén haladt, biztosra véve, hogy épp olyan jól tudja
irányítani az öszvéreket, mint bármelyik férfi. Úgy tett, mintha
ismét Skócia hegyei között lenne, a saspáfrányok és a
hegyszorosok között. Milyen egyszerűek és szertelenek voltak
azok a rég elmúlt idők. Itt állandó veszélynek voltak kitéve, folyton
aggódtak, hogy a német gépek kiszúrják az állomásaikat. Eleinte
biztos volt benne, hogy senki sem hagyja majd figyelmen kívül a
nagy Vöröskereszt jelzést az egyenruhájukon és a sátraik tetején,
de néhányan észre sem vették, ezért mindenkinek fedezékbe
kellett vonulnia az árkokba. Bármilyen sebesültet elláttak, barátot
és ellenséget egyaránt, de az őrkatonák ezt nehezen nyelték le egy
ilyen támadás után.
Éjszakánként az ápolónők csak ültek kemény arckifejezéssel,
és keveset beszéltek. Hogy eshetett el Görögország ilyen gyorsan?
Az egyik orvos elmosolyodott, és felsóhajtott.
– Arra számítottam, hogy a karácsonyi vacsorámat Athénban
eszem meg, és így is volt, de hogy hol fogom megenni a húsvéti
tojásomat, azt csak a Jóisten tudja.
Yolanda komornak tűnt, mikor egyre több pletykát hallott
arról, hogy a határokon túl összegyűjtötték a zsidókat. Az a
szóbeszéd járta, hogy őket válogatták ki túsznak, vagy csak
egyszerűen kivégezték őket.
Miközben neki több oka volt az aggodalomra, mint
bármelyikünknek, mikor lerobbant a teherautójuk, mindenkinek
azon múlott az élete, hogy egyik lábát tette a másik elé. Penny
eltűnődött, hogy vajon fog-e még valaha újra ülni. Még soha
életében nem érezte magát ennyire mocskosnak, viszketett a feje,
a bőre pedig tele volt bolhacsípésekkel, de nem volt idő az
önsajnálatra, miközben halomban álltak a segítségre váró
sebesültek. Vajon mikor ér véget ez az út?

A védelmi vonalak egymás után omlottak össze: az Aliakmon-

folyó, az Olümposz védelmei, majd a híres Thermopülai-szoros,
ahol Leónidasz király és a spártaiak állták a sarat Xerxésszel és a
perzsa hordákkal szemben. Brit és ANZAC12-os visszavonuló
csapatok özönlöttek délre, és a vöröskeresztes személyzet is
visszatért a sebesültekkel, ahogy egymás után foglalták el vagy
semmisítették meg a kórházi bázisokat.
Penny délre ment Kifissiába, ahol teljes volt a káosz.
Igyekezett szállást intézni a sebesülteknek – hotelekben,
sátrakban, bárhol, csak hogy menedékre leljenek, és ellátásban
részesüljenek. Hét napba telt a katonáknak visszatérni északról, és
a legcsúnyább sérülések addigra már borzalmas állapotban voltak.
Az ideiglenes kórtermek a kórház kertjében alig voltak többek
szabadtéri sátraknál, hogy védelmet nyújtsanak a nappal és az
esővel szemben. A görög csapatok hálásak voltak, Penny azonban
aggódott. Folyamatos küzdelmet jelentett, hogy meleg vizet
találjanak, és csatornák és ágytálak híján az egész hely bűzlött. Az
állandóan jelenlévő távoli fegyverropogás arról árulkodott, hogy az
utóvédharcokban kétségbeesetten igyekeztek elhárítani a
rohamot.
A német hadifoglyok idegesek voltak, féltek, hogy megölik
őket, mielőtt még a seregük a kiszabadításukra sietne. Terítéken
volt a vesztegetés, félelem és nyugtalanság kísérte az munkájukat.
Az ápolónők igyekeztek betartatni a higiéniai protokollt, a
görög katonák azonban mosatlan egyenruhákban, borotválatlanul,
tetvekkel és bolhákkal ellepve hevertek mindenfelé, és annyira
rossz volt a közhangulat, hogy némelyik agyonlőtte magát. Az
orvosok revolvert tartottak maguknál szolgálat közben arra az
esetre, ha megtörne a fegyelem. Már csak idő kérdése volt, hogy a
brit ápolónőket Egyiptomba telepítsék át a legsúlyosabb
sebesültekkel együtt, akik még bírják az utazást, ám a folyamatos
légitámadások miatt a kikötőkhöz való utazás veszélyes volt.
Nagyon komor volt húsvét napja, mindenki igyekezte a
legtöbbet kihozni ebből a legszentebb ünnepből. Most már nem
volt semmiféle tánc a városban, mikor annyi feleség vált özveggyé,
és gyermek árvává. A visszatérő sereggel mégis udvariasan
viselkedtek, és törődést tanúsítottak felé. „Niké! Niké!” Virágokat
hajigáló lányok kívántak nekik minden jót.
– Siessenek vissza… Vigyázzanak magukra. Isten legyen
magukkal. – Megható volt látni őket, ahogy ott álltak feketében az
út szélén. Biztosan tudták, hogy ez a visszavonulás inkább olyan
volt, mint egy megfutamodás.
Kötelességeinek ellátása közepette Pennynek látogatója
érkezett a nagykövetségről, egy bizonyos Mr. Howard, egy
hivatalnok lenvászon öltönyben, aki Walter mellett dolgozott annak
távozása előtt.
– Ideje hazaindulnia, Miss George – mondta neki Mr. Howard.
– Walter elintézte, hogy rajta legyen a következő induló hajón.
Remélem, össze van pakolva a bőröndje. Ez rendkívül szabálytalan,
de itt vannak az utazási papírjai, csak alá kell írnia őket.
Penny hallgatott, rágyújtott egy cigarettára, melyre most
nagy szüksége volt.
– Nekem ez váratlan hír. Láthatja, hogy mi a helyzet itt.
Ápolónő vagyok. Hogy mehetnék el csak úgy?
– A brit sebesülteket áttelepítik, és az ápolónőik is mennek
velük. A görög apácák és ápolónők majd tartják a frontot. Ugrásra
készen kell állnia, mikor hívják.
Penny egyszerre azt érezte, hogy elönti a düh, hogy azután a
sok erőfeszítés után, amit a vöröskeresztes csapat tett, hogy
minden nemzetből érkező sebesültnek segítsenek, akinek csak
tudtak, így semmibe veszik őket.
 – Szóval akkor az én görög sérültjeim itt lesznek hagyva?
– Ez az ő kormányuk problémája. A miénk pedig az, hogy a
lehető leghamarabb kijuttassuk innen a harcosainkat, a
nélkülözhetetlen személyzetet, valamint a civileket.
Penny a fejét rázta, eleget hallott.
– Köszönöm az ajánlatot, de most várnak a betegeim. Én itt
maradok.
– Ne legyen ostoba, kislány, talán azt akarja, hogy idegenként
fogva tartsák? Brit útlevele van.
– Görög nevem van. Elmegyek görög ápolónőnek – erősködött
Penny.
– Kit akar becsapni, Miss George? Az áll benne, hogy még
kiskorú.
– Valójában Miss Georgiou. Most már tényleg muszáj
visszatérnem a szolgálatba. Majd akkor megyek, ha a feletteseim
elrendelik, előbb nem.
Mr. Howard elviharzott, azt motyogva, hogy Penny
szerencsés, amiért kedvezményt kapott. Penny azonban nem
akart kedvezményes bánásmódban részesülni. Csak ekkor
döbbent rá, hogy Mr. Howard tévedett a korával kapcsolatban, és
hogy a huszonegyedik születésnapja valóban észrevétlenül múlt el,
egyetlen csokor virág vagy torta nélkül. Annyira elfoglalt volt,
hetekig távol a várostól, és a posta most már kiszámíthatatlan volt.
Hogy maradhatott le erről a fontos mérföldkőről? Most már
szabadon dönthetett, és épp az imént hozott meg egy újabb
jelentős felnőtt döntést azzal, hogy elküldte Mr. Howardot.
Teljesen megváltozott az elmúlt hónapokban. Az egykori énjét már
nem ismerte fel többé, a szökött elsőbálozót, a szerelmes
tinédzsert, ám most huszonegy éves lett, és mégis megfeledkezett
egy ekkora mérföldkőről? Valahogy akkor is gondoskodni fog róla,
hogy mindannyian megünnepeljék a születésnapját hagyományos
görög stílusban, csokoládéval és tortával, amit persze mondani
könnyű volt ebben a káoszban.
Talált egy kórházi szolgát, aki elment, és keresett egy helyi
pékséget, majd mézes süteményekkel és borral tért vissza, hogy
legyen mit megosztani az osztállyal. Kellemes kis élvezet volt ez
ebben az őrült helyzetben.
– Chronia Polla, sokáig! – mondta kórusban a személyzet és a
betegek.
Később, ahogy a kakaójukat szorongatva üldögéltek, és
nézték, ahogy az éjszakai égboltot ezernyi csillag fénye ragyogja be,
és hallgatták a bombák távoli potyogását, Penny úgy döntött,
elmeséli Yolandának a találkozását a követségi hivatalnokkal.
– Megígértem apámnak, hogy veszély esetén hazamegyek, de
hogy mehetnék most el, mindazok után, amiken keresztül
mentünk?
Yolanda a sötét városra pillantott, és felsóhajtott.
– Én is ugyanezen gondolkodtam. Megígértem a szüleimnek,
hogy utánuk megyek Krétára. Mikor megjön az ellenség, én biztos,
hogy rajta leszek valami listán, ha hinni lehet a pletykáknak, és
bizony borzalmas pletykákat hallottam… Már most el kellene
mennem?
Penny a fejét ingatta.
– Azt kell tenned, ami számodra a legjobb, de hiányozni fogsz.
Én kitartok a végsőkig. Feszítővassal kell majd kiszedniük innen.
Mindenki olyan csüggedt. Ma az egyik fiú visszautasította az ételt
és az italt. Azt mondja, hogy már csak meghalni akar. Mások meg
csak haza akarnak menni. Ki fog segíteni rajtuk, ha mi nem? Nem
tudom nem azt érezni, hogy magukra hagyják őket. Szégyellném,
hogy brit vagyok, ha felpattannék az első biztonságba tartó hajóra.
– Ígérd meg, hogy kapcsolatban maradsz velem, bármi is
történjék – mosolygott Yolanda, megpaskolgatva Penny karját. –
Boldog születésnapot! Sajnálom, ez nem valami sok, de adni
akartam valamit. – Előhúzott egy kis csomagot a köpenye alól.
Penny széthajtogatta a selyempapírt, és egy gyönyörűen
hímzett zsebkendőt talált benne a monogramjával, melynek betűit
egy bíborszínű J betű és egy szép ibolya fűzte össze.
– Ezt te csináltad? Gyönyörű, olyan finom munka. Fogalmam
sem volt róla, hogy te ilyet is tudsz, és ez a csipkézett szegély… –
Penny érezte, hogy könnyes lett a szeme. – Akárhol is kötünk ki,
örökké barátok leszünk. Bárcsak lenne valamim, amit viszonzásul
adhatnék.
 – Nem az én születésnapom van, azzal várnod kell októberig.
– Yolanda a hímzett kis lila virágra mutatott, mivel a neve görögül
ibolyát jelentett. – Mostantól, mikor az útjaidon meglátod ezeket a
kis virágokat, gondolj a nevemre, ránk; örök barátok leszünk –
tette hozzá.
– Nagyon köszönöm – suttogta Penny megölelve Yolandát. –
Mindig kincsként fogom őrizni.
Két estével később az összes nővért utasították, hogy
segítsenek a brit ápolónőknek összeszedni és felpakolni a
sebesültjeiket az evakuálásra a teherautókba, mentőkbe, és
mindenbe, ami képes elhúzni egy szekeret. Potyogtak a könnyek,
miközben a brit ápolónők elbúcsúztak hűséges segédeiktől és a
görög személyzettől, tudván, hogy azok itt maradnak a közelgő
ellenség kegyelmére bízva. Penny és Yolanda a köpenyükbe
burkolózva a hordágyas betegek mellett ültek, kötéseket és
pulzusokat ellenőriztek, miközben a sötétség leple alatt lassan
megtették útjukat le a parthoz.
Eleinte viszonylag nyugodt és egyenletes volt a visszavonulás,
ám mire a kórház evakuáltjai elindultak, itt-ott már bombáztak, és
a szokásos kráterek, elhagyatott kocsik és platóskocsik
akadályozták a lassú haladásukat. A maradványok egy sietve
végrehajtott visszavonulásról árulkodtak: agyonlőtt lovak,
feltépett és kifosztott bőröndök, szétszórt felszerelések, összetört
fegyverek. Hosszú sorok kígyóztak, melyek mind ugyanabba az
irányba haladtak, és a távolban a tönkretett kereskedelmi hajók,
hadihajók és kis vitorlások szomorú körvonalát lehetett kivenni,
míg más hajók nyugtalanul időztek kint a vízen Návpliónál.
A vízpartot a felismerhetetlenségig lebombázták, a lőpor és
rothadó hús szagát mindenütt érezni lehetett. Hogy fog bárki is
feljutni a várakozó hajókra még hajnal előtt? Kész csoda lenne az
embereknek és a gépeknek ebben a zűrzavarában, az utasításokat
azonban elordították, a sorokat felállították, és a hordágyakat
óvatosan lepakolták. Hála istennek aznap éjjel az ég békés volt, és a
hold sem fénylett túlságosan.
Penny nehéz szívvel bámult ki az öbölbe a hajókra. Vajon
elérik biztonságban az úticéljukat? Mi lesz velük, ha a csapatok
egyszer elmennek…? Hirtelen az egyik sebesült katona pánikolni
kezdett, és görcsöt kapott. Penny és még két kollégája kellett
hozzá, hogy le tudják fogni, és be tudják adni neki a nyugtatót.
Mire megnyugodott, a hajókra tartó sor is előrébb araszolt, és úgy
tűnt, hogy az evakuálás végre simán halad.
Yolanda messze látótávolságon kívül volt, lefoglalták a
járóbetegek, és a beszállási területen várakozók kompokhoz való
irányítása. Penny folytatta a papírmunkát, vigasztalta a reszkető
férfiakat, és várta, hogy Yolanda ismét csatlakozzon hozzájuk.
– Hol van Markosz nővér? – érdeklődött majdnem egy óra
elteltével. Már ideje volt visszatérni a bázisra, hogy újra
megpakolják a mentőkocsit, ha szükséges. A katonák, sebesültek,
orvosok és a személyzet tömegében járkálva kereste a barátnőjét.
Úgy tűnt, senki sem tudja, hol lehet Yolanda, mindenki el volt
foglalva a saját gondjával.
Penny arra a következtetésre jutott, hogy Yolanda biztosan
egy másik teherautóval ment vissza a kórházba, és ettől
megkönnyebbült. Felrohant a lépcsőn, hogy ellenőrizze a
személyzeti szobát, a mosókonyhát, az osztály folyosóit és a kinti
barakkokat. Ám hajnal felé, mikor Yolandának még mindig semmi
nyoma nem volt, pánikolni kezdett. Miért nincs itt ő is? Csak nem
ment el anélkül, hogy bárkinek is szólt volna?
Yolanda sosem hagyná el azokat, akiket a gondjára bíztak.
Talán történt valami a nagy tolongás közepette? Mindig akadt pár
elvetemült ember a parton, részegek és elkeseredettek, Yolanda
pedig törékeny, és vonzó lány volt. De biztosan senki nem bántana
egy vöröskeresztes egyenruhát viselő ápolónőt. Talán megcsúszott
és elesett a parton, csaknem esett bele a tengerbe? Penny fejében
csak úgy cikáztak a lehetséges magyarázatok, miközben alaposan
átfésülte a kórtermeket, abban a reményben, hogy valahol
felbukkan a félálomban heverő lány ismerős alakja.
Nappalra már tudta a szíve mélyén, hogy Yolanda elment,
hátrahagyva őt, egyedül. Biztosan valami szörnyűség történt.
Megmarkolta a zsebkendőt, amelyet Yolanda adott neki, tudván,
hogy hamarosan ő lesz soron, hogy hajóra szálljon a sebesültekkel.
Vajon hová küldték őket? Látja még valaha a barátnőjét?
 Az elkövetkező napokban Yolanda eltűnése összezavarta, és
szörnyen nyugtalanította Pennyt. Elszigeteltnek érezte magát,
hirtelen elveszettnek, és az elhatározása, hogy marad, ahol van,
óráról órára gyengült. Legalább, ha a tengeren tér haza, akkor
Angliában folytathatja az ápolónői munkát. Hamarosan azonban az
ellenséges csapatok növelték a légitámadások számát, és az Égei-
tengerről kifelé tartó hajókat elsüllyesztették. Csak kevés bátor
RAF-pilóta maradt, akik igyekeztek bebiztosítani az evakuálást és
az utolsó utóvédharcot. Ha Yolanda az Ulster Prince fedélzetén
volt, akkor vajon most hol lehet? Penny félt belegondolni.
Aztán megérkezett a hír a Hellász gőzhajó elsüllyedéséről,
mely tele volt civilekkel, akik élve égtek el a pireuszi kikötőben.
– Megbirkózunk vele. Tudunk vigyázni a katonáinkra. Te
menj, és vigyázz azokra a szegény sebesült fiatalemberekre a saját
országodban – erősködtek Penny ápolónő barátnői.
Egész éjjel ébren feküdt, és azon tűnődött, igazuk van-e. Azt
ígérte Papának, hogy hazamegy, így hát nem volt más hátra, mint
félretenni a makacsságát és a büszkeségét, s regisztrálnia magát az
evakuálásra. Tudta, hogy nagyon nehéz szívvel fog elindulni innen.
Káosz uralkodott a követségi irodában, mikor megérkezett, és
nem kifejezetten látták szívesen, miután korábban nem volt
hajlandó elmenni.
– Túlságosan későre hagyta a dolgot, ifjú hölgy. Már mindenki
elment – förmedt rá a hivatalnok. – Múlt este kellett volna jönnie.
– Mr. Howard haladt el a sor mellett, amelyben várakozott, s úgy
tűnt, mintha nagyon elégedett lett volna azzal, hogy ott látja őt. Az
önelégült képe több volt, mint amit Penny meg bírt emészteni. A
megfutamodás a gyávák módszere. Hát nem most ünnepelte meg,
hogy felnőtt lett, és szabadon választhatja meg a maga útját?
Összeszedte magát, felemelte a fejét, kihúzta magát, és Penny
büszkén kisétált az ajtón.
Ahogy belepislogott a délutáni napfénybe, Penny kihagyott
egy lépcsőfokot, és szinte kibotlott a követségről, ám szerencsére
egy kar bukkant fel a semmiből, és nyúlt ki érte, hogy
megakadályozza az esést.
– Csak lassan! – szólalt meg az egyenruhás férfi. Aztán
meglepődött hangon felkiáltott: – Jóságos ég! Mit keresel még
mindig itt?
Penny felnézett, bele Bruce Jardine napbarnított arcába. Egy
pillanatra odáig volt az örömtől, hogy egy ismerős arcot lát, és
megdobbant a szíve, de aztán arra gondolt, vajon újabb
kioktatásban lesz-e része, úgyhogy elvörösödött a bosszúságtól.
– Úgy látszik – felelte, hirtelen nem volt éppen beszélgetős
hangulatban.
– Már rég szóltam Walternek, hogy kivisznek innen. Hol voltál
eddig?
Penny kifejezéstelen arccal nézett a fiúra.
– Az albán fronton voltam a Vöröskereszttel január óta. Úgy
volt, hogy abba hagyom a munkát és hazamegyek, de szokás
szerint kicsit késésben vagyok.
– Badarság. Majd én kiviszlek, de gyorsnak kell lenned, és
hallgatnod kell róla. A Jerryk13 csak néhány kilométerre vannak a
várostól, és várakoznak… Nemrég elmentem hozzád látogatóba…
– Tudom, és fel is hívtalak, de a barátnőd nem tudta, hol vagy.
– Ő Sadie lehetett, Dennis játszópajtása… Hirtelen fontos
elfoglaltságom akadt; nem mondhatom el, hogy hol, és hogy mi, de
hasznos és halaszthatatlan dolog volt. Gyere, hadd hívjalak meg
egy italra, úgy nézel ki, mint akire ráférne egy. Szörnyen sovány
vagy, de hát egy kicsit mindig is langaléta voltál. Elég rettenetes a
helyzet odakint a terepen, igaz? – Bruce, Penny meglepetésére,
aggódó képet vágott.
– Így is mondhatjuk. – Penny barátságtalanul viselkedett,
kihozta a sodrából ez a váratlan találkozás, és annak az élvhajhász
arcnak a látványa. Mint mindig, Bruce most is úgy folytatta,
mintha nem telt volna el ezer év a legutóbb kínos találkozásuk óta.
Ahogy az egyik kávézó teraszán ültek, iszogatva a koktéljukat egy
szárított gyümölcsökkel és mogyoróval teli meze mellett, Penny
alig tudta elhinni, hogy körülöttük háború dúl. A felszínen minden
olyan normálisnak látszott: a villamosok kattogása és az utcai
árusok kiáltozása, ahogy a portékáikat kínálgatják az asztalokról,
az utasokkal teli szamaras kocsikkal versengve, melyek úgy álltak
sorban a napsütésben, mint a taxik; ez volt a vihar előtti csend. Ma
este biztonságba helyezik őt, és mindezt azért, mert jókor lépett ki
a követségről. Az egész annyira irreális volt. – Maradnom kellene.
Szükségük van rám – mondta Penny egy sóhaj kíséretében.
– A görögök majd elboldogulnak a saját dolgaikkal, de
szükségük van ránk, hogy tovább harcoljunk, és egy nap
visszatérjünk. Biztosan hallottad őket azt kiabálni, hogy „Niké…
Győzelem”, miközben azok a szegény, legyőzött pasasok próbáltak
a városon keresztül visszatérni. Akkor sem fogják megkönnyíteni
azoknak a rohadékoknak.
– Merre tartotok? – kérdezte Penny.
Bruce megrántotta a vállát.
– Ki tudja? Oda, ahol a legnagyobb szükség van ránk, ahová a
hajó visz minket. Ez nem a te gondod. Kerítek magunknak egy
taxit, és elmegyünk a holmidért. Most nem fogom hagyni, hogy
eltűnj a szemem elől. Evadne meg fog ölni, ha nem juttatom haza
egy darabban a kicsi húgát. – Bruce arca, mely nagyon barna volt a
túl sok napsütéstől, összegyűrődött a mosolygástól.
Miért érezte most magát hirtelen félszegnek, és miért volt
bűntudata? Volt idő, mikor szívesen vette volna, ha Bruce lett
volna a lovag fehér lovon, aki a megmentésére siet, de most
túlságosan is megkönnyítette a döntését, hogy elmegy. Vagy
lehetséges, hogy ez a váratlan találkozás egy jel volt, hogy ideje
elhagyni a szárazföldet? Fura, hogy az útjaik folyton keresztezték
egymást, és soha semmi nem volt unalmas, mikor Bruce intézte a
dolgokat, de akart-e vajon egy újabb kalandra vállalkozni úgy,
hogy Bruce-nál van az irányítás, vagy jobb lenne önállósítania
magát? Hogy tehetné ezt most meg? Hová vezetne mindez, és
vajon túlélné-e? A követség levette róla a kezét, szóval talán ez a
legjobb választás, gondolta, miközben nehezére esett hálásnak
lennie a fiú segítségéért. Bárcsak Yolanda is itt lenne! Jaj, miért
kellett Bruce Jardine-nek mindig úgy összezavarnia mindent?
A diplomaták és családjaik konvoja, megerősített katonai
kísérettel, az este folyamán hajtott le Monemvaszia kikötőjéhez. A
diplomata családok gőzhajtású jachton, az Iolanthén utaztak, míg
Penny jóval kockázatosabb távozását néhány görög politikai
evakuálttal, a diplomata személyzettel, valamint a feleségeikkel
meg a gyerekeikkel együtt egy Amelia nevű görög vitorláson
tervezték, melyet egy tengerésztől béreltek, aki jól ismerte az
Égei-tengert és a távoli szigeteket.
– Csakis a sötétség leple alatt szabad utaznunk – magyarázta
Bruce.
Penny megborzongott, örült a vöröskeresztes köpenyének és
a khaki hadi öltözetének, melyet az egyik katonai ápolónőtől
kapott, aki könnyek között búcsúztatta el, és egy Szent Kristóf
medált adott neki, hogy megvédje őt az utazás alatt. Hogy volt
képes otthagyni őket? Mégis tudta, hogy a tulajdon jelenléte
veszélybe sodorhatja a többieket, amiért egy brit idegent
rejtegetnek maguk között. Miközben végigzötyögtek a kátyús
utakon, Penny kibámult a kékesszürke vízfelületre.
A tenger nyugodtnak tűnt, de mindenhol veszély leselkedett
rájuk, akár a tengeralattjárókról, vagy a mindig jelenlévő
zuhanóbombázókról is rájuk támadhattak. Imádkozott, hogy ne
valakinek az értékes helyét foglalja el éppen, Bruce azonban
megnyugtatta, hogy rengeteg hely lesz a kis vitorláson, még az
utolsó pillanatban érkező menekülőknek is.
Úgy tűnt, az Amelia bírni fogja a tengert, ami több, mint amit
a kapitányáról el lehetett mondani. A férfi inkább kalóznak tűnt a
hosszú, fekete szakállával, és részegen, kábulat közeli állapotban
fetrengett a fedélzeten.
Bruce és a barátai undorodva hajították be a hajófenékbe.
– Tudja valaki, hogyan kell kormányozni ezt a hajót? –
kiáltotta Bruce.
Önként jelentkezett két, még a parton várakozó, kissé
idegesnek tűnő, lebarnult, szakadt rövidnadrágos ANZAC-os14,
hogy ők majd a görög legénység segítségével, elkormányozzák a
vitorlást. Nem volt valami biztató kezdet, így nekiindulniuk az
útnak. Penny remélte, hogy mielőbb sikerül kijózanítaniuk a
kapitányt.
Lassan és némán lopakodtak a vízen. Az elöl haladó Iolanthe
most csak egy folt volt a horizonton. A hajtómű lüktetésére Penny
összekuporodott a köpenye alatt, és megpróbált aludni egy kicsit.
Veszély leselkedett rájuk a víz alól, és reszketve, néma csendben
ültek, miközben az oldalra billent, mélybe süllyedő, füstölgő
hajóroncsok mellett haladtak el. Penny kibámult a fekete vízre,
érezte az olaj és az égő gumi árulkodó füstjének a szagát, és nem
volt más társasága, csak a gondolatai.
Minden olyan gyorsan történt: hogy belebotlott Bruce-ba,
vette a táskáját, az egyenruháját, a papírjait és elbúcsúzott
mindenkitől, mindez egyetlen délután alatt. Ahogy hátrahagyta a
szárazföldet, Yolandára gondolt, azon tűnődött, merre lehet, és
hogy életben van-e még. Hamarosan lecsillapította az émelygő
gyomrát a zsibbadás és a kimerültségből fakadó bódultság,
valamint egy pohár fanyar vörösbor.
A nap első sugaraival ébredt, zsibbadt tagokkal és éhesen,
annak tudatában, hogy könnyű kiszúrni őket a levegőből. Bruce
parancsba adta, hogy vész esetén, ne legyen látható egyetlen
gyerek, férfi, fegyver, sisak vagy egyenruha sem. Volt egy
vízhatlan ponyva a fedélzeten, amely alá mindent bepakoltak, és
ha jön a baj, bebújhatnak majd alá.
Penny visszatartott lélegzettel folyton az eget és a vizet
kémlelte, hogy még időben felfedezze az ellenséget. Senki sem
szólalt meg, mikor nem sokkal később meghallották az idegen
hajtóművek zúgását. A sors istenei ellenük voltak, de szerencsére
senki sem pánikolt. Bruce taktikája az volt, tegyenek úgy, mintha
csak nyaralgató nők utaznának a fedélzeten.
– Jól vagy, Pen? Tudod a dolgod? – kérdezte Bruce.
Penny bólintott, és próbált nem remegni, miközben lekapta
magáról a köpenyét mely alatt egy khaki rövidnadrágot viselt,
kivillantva ezzel hosszú lábait. A görög feleségek, akik
úszódresszben ücsörögtek a fedélzeten, sietve leterítettek egy
abroszt, majd ráfeküdtek, mintha napoznának. Penny látta, hogy a
Messerschmitt hirtelen mélyre ereszkedik, aztán bedől és elfordul,
készen arra, hogy megsorozza a hajót. Torkában dobogó szívvel
Penny rázogatva kiengedte szőke haját, és kivillantotta lebarnult
lábát. – Mutassák azokat a lábakat, hölgyeim! – adta ki az utasítást
Penny, reménykedve, hogy sikerül kivitelezniük ezt a
kétségbeesett kísérletet, hogy átverjék a pilótát. – Integessenek!
Mintha csak éppen vakáción lennének.
 Penny úgy érezte, majd kiugrik a szíve a mellkasából, ahogy
felnézett, és a levegőbe integetett egy könyvvel, miközben
fogcsikorgatva igyekezett mosolyogni, azt remélve, hogy beválik a
cselük.
Óriási megkönnyebbülésükre, a pilóta leereszkedett,
visszaintegetett nekik a fülkéjéből, majd sietve távozott, hogy
másik zsákmány után nézzen, otthagyva a lányokat, akik az eget
bámulták, és remegtek ettől a közeli találkozástól.
– Szép volt, Pen. Tudtam, hogy számíthatok rád szorult
helyzetben. – Bruce lemosolygott a fedélzeten fekvő nőkre. –
Maradjanak a helyükön, hölgyeim, még nem múlt a veszély. A
legközelebbi lakatlan sziget felé tartunk.
Penny figyelte, ahogy kiemelkedik egy szikladarab a horizont
ködpárjából, és egy sekély öböl felé hajóztak, ahol az Iolanthe már
lehorgonyozott. A sziget a fehér homokos partjával és a türkizkék
vízzel, úgy nézett ki, mint maga a Paradicsom. A parton álló fák
elég árnyékot adtak a rejtőzködésre, és biztonságot adó érzés volt
ismét szárazföldet érezni a talpuk alatt.
Bármilyen hegyet meg tudok mászni, de a tenger megijeszt,
gondolta Penny, miközben kiugrott a partra, hogy csatlakozzon a
már abroszokat leterítő és piknik kosarakat nyitogató társasághoz.
A gyerekek azzal engedték ki a gőzt, hogy fogócskáztak és
bújócskáztak, azzal a szigorú kikötéssel, hogy bújjanak el, ha
bármilyen repülő felbukkanna.
Az Iolanthe is lehorgonyzott a szigetnél. A fedélzetén volt egy
Lewis golyószóró és lőszer, de érte egy kisebb sérülés a kikötőből
kifelé jövet, és a legénység meg néhány tiszt serényen igyekeztek
elvégezni a javításokat.
Penny csatlakozott Judy Harringtonhoz, akivel egyszer
találkozott az egyik követségi partin, ahol még Evadnéval volt, és
együtt ücsörgött a többi követségi feleséggel, gint ittak lime-mal a
hatalmas fák árnyéka alatt, miközben hátradőlve azon tűnődött,
vajon valami bizarr álomba csöppent-e. Aztán figyelmeztető kürt
hangja csengett a fülükbe a jachtról, mire a feleségek felpattantak,
hogy sietve összeszedjék a gyerekeket, és fedezékbe vonuljanak.
Ezúttal szó sem lehetett semmiféle színészkedésről a parton, mivel
három nehézbombázó dübörgött el a fejük felett. Penny elborzadva
nézte, ahogy az Iolanthe tűzgolyóként robban ki a vízből, az
Amelia pedig megrázkódik a robbanástól. Bruce és az ANZAC-os
katonák azonnal eveztek is ki a lángoló roncshoz, annak ellenére is,
hogy a lőszer még mindig robbant. A füst és az sikítás káoszában a
feleségek rémülten kiáltoztak a gyerekeiknek, hogy maradjanak
fedezékben. A nyugodt tengeren egyszerre törmelék és égő olaj
hullámzott, égő hús szagát árasztva.
A túlélőket kihúzták a vízből. Borzalmas látvány volt, hirtelen
teljesen átfestette a paradicsomi sziget képét. Nem volt idő
késlekedésre, a gyerekeket gyorsan elterelték a parttól, miközben
a nők elborzadva sikítoztak, találgatva, hogy vajon ki halt meg.
Penny agya a ginből, az italból egyből a ginre, a fertőtlenítőre
váltott. Mit használhatna, hogy felállítson egy sebesülteket ellátó
állomást? Alkoholt a tisztításhoz, sós vizet, kötszereket,
hordágyakat, fát tüzelőanyagnak.
– Szükségem lesz tiszta ingekre, alsószoknyákra, bármire, ami
tiszta, mindegy, hogy pamut vagy selyem. Jobb, ha csíkokra
szaggatják őket – adta ki az utasítást. Az, hogy munkát adott a
döbbent nőknek, talán egy időre kordában tartja a pánikot és a
sokkot.
Sok emberen sajnos Penny már nem tudott segíteni, a
sebesülteket megvizsgálta, mivel valahol azt olvasta, hogy a sós
vízi égések jobban gyógyulnak, mint a szárazak. Remélte, hogy ez
így van, miközben igyekezett óvatosan lefejteni a ruhaanyagot a
bőrről.
Kilenc halott volt – személyzet, hivatalnokok és két katona –,
hatan harmadfokú égési sérülést szenvedtek, és ketten sokkos
állapotban voltak. A sokk veszélyessé válhat, ha nem csillapítják
kellőképpen, ezért Penny ezt a két férfit Marisa és Elpi gondjaira
bízta, a görög szobalányokéra az Iolanthéról.
Bruce-nak csak felszíni égési sérülései keletkeztek a karján, de
robbanástól származó sérülése nem volt. Most már nagyon
igyekezett, hogy elvégezzék a javításokat a kis vitorláson, és
elvigyenek mindenkit a szigetről, és valahol máshol rejtőzzenek el
arra az esetre, ha a Stuka zuhanóbombázók visszatérnének, hogy
végezzenek velük.
A kapitány a reggeli tragédia hatására, most már kijózanodva,
azonnal tudta, hogyan hajózzanak el egy biztonságosabb kikötőbe,
ahol segítséget kérhetnének a sebesülteknek.
Szürkületkor mindannyian összegyűltek, hogy eltemessék a
halottakat.
Később a szomorú társaság, sántikálva, megtörten szállt fel a
vitorlásra, hogy áthajózzanak Kimoloszra. Bruce gyászos képpel állt
a fedélzeten, a karja Penny ingével volt bekötözve.
– Sajnálom, Pen, nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe,
de szerencse, hogy volt valaki a fedélzeten, aki tudta, hogy mit
csinál. – Csodálattal nézett a lányra, és Penny érezte, hogy
elvörösödik. Milyen különös, hogy egykor kicicomázva találkoztak
egy felföldi bálteremben, és most egészen más körülmények
között, itt álltak rongyosan, égetten és kimerülten a háború
sújtotta világban, mégis sokkal közelebb érezte magát most Bruce-
hoz.
– Talán itt kellett lennem… Most mi fog történni?
– Felvesznek minket, nem tudom pontosan, hogy mikor, de
túl sok fontos alak van a fedélzeten ahhoz, hogy foglalkozzanak
velünk. Nem tudom, mihez kezdtünk volna nélküled.
– Hová tartottunk, mielőtt megtörtént ez az egész? – kérdezte
Penny.
– A borsötét tengeren túlra, Zeusz szülőföldjére, a szigetre,
ahol Thészeusz legyőzte a Minótauroszt – suttogta Bruce. – Penny
túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy felfogja a célozgatását, és üres
tekintettel nézett rá. – Krétára, amely most már a görög király
utolsó előőrse – folytatta a fiú. – A shownak folytatódnia kell, és
már készülnek a következő rohamra. Te természetesen kihajózol
az első konvojon a diplomata feleségekkel és a gyerekekkel.
Azt te csak hiszed, gondolta Penny, kibámulva a kék vízre.
Hasznossá tette magát, életeket mentett meg az athéni
képzésének köszönhetően. A sors ismét összeesküdött, hogy
mutassa az utat. Biztosabb volt, mint valaha, hogy most aztán
tényleg van itt dolga. Mélységes bizonyossággal a gyomorszájában
Penny tudta, hogy még hosszú ideig nem fogja látni Angliát.
 ANGLIA
2001

Hát ott voltál, öreglány, ott ragadtál egy rakás idegennel, de nem
sokáig. Elmosolyodtam az emlékezéstől, aztán lehúztam a maradék
whiskymet, ahogy megvirradt. Belebámultam a kristálypohárba, a
whisky, akárcsak a bor, jó vigasza a magányosoknak.
Ahogy a reggeli napfény beragyogott a szobába, hallottam
megszólalni az ébresztőórát, és tudtam, hogy erőt kell vennem
magamon, magamhoz kell térnem ebből a kábulatból. Bőven lesz
idő emlékezni később, de még egyszer hátradőltem, vonakodtam
hátrahagyni azokat a mámoros napokat, mikor még fiatal voltam,
és reményekkel teli, még akkor is, mikor bombák záporoztak ránk.
Hogy is lehetne elmagyarázni a fiataloknak, milyen jó volt
akkoriban életben lenni?

Elég legyen az álmodozásból. Ébresztő, ébresztő, ideje felkelni! Még

mindig egy listányi tennivaló vár, mielőtt elvonulsz a nyaralásodra,
és ugye nem akarod megváratni Loist…
 MÁSODIK RÉSZ
Kréta

„Vörösen izzik a nap, hű társ

Holnap tán már nem mosolyog ránk.
Nincs visszaút. Bajtárs, nincs vissza
Előttünk sötét fellegek, messze nyugatra…”

ROT SCHEINT DIE SONNE

(EJTŐERNYŐSÖK HIMNUSZA), 1941
 2001. május

Egy idős ember állt a fedélzeten, szemben a pireuszi kikötővel, a

komp indulásához való készülődést figyelte, ahogy csörögve
felpakolták a kocsikat a hajótérbe, és az utolsó pillanatban érkező
turisták felsétáltak a kezelőhídon. Idegen volt az idegenek között;
ezt a hosszabb utat választotta a repülés helyett a szigetre ehhez a
régóta esedékes visszatéréshez… A kabinja megfelelő volt, de nem
luxus. Életének ebben a szakaszában egyszerű vágyai voltak: egy
jó ágy, mosdó a közelben, egy privát tér, ahová visszavonulhat egy
jó könyvvel, mikor a fedélzeti nyüzsgést már tolakodónak érzi, és a
lába is rendetlenül viselkedik. Élvezte az újra ismerkedést
Athénnal. A nagyszerű épületek nem sokat változtak: ismerősek
voltak, mégis idegenek. Görögországnak saját történelme
bontakozott ki a megszállás óta, a polgárháborúból, a coup d’état-
ból, lassan feléledve a világháború hamvaiból, máshogy látva saját
magát, ahogy Európa is a berlini fal leomlása óta.
Néhány, a város utcáin töltött nap után érezte, hogy az
életének rétegei kezdenek lehámlani – a tudományos karrier, a
nyugdíjba vonulása, a házasságai – egészen az ifjonti dicső napok
velejéig, mikor olyan mélységesen hitt a célban, melyet adtak
nekik, hogy szerezzék meg és védjék a Földközi-tenger partját, az
olajellátást és a hajózási útvonalakat. Mennyire becsapták őket.
Milyen naivan bíztak egy ilyen hibás vezetésben. Ó, sóhajtott fel,
az utólagos bölcsesség és a fiatalság arroganciája, oly sok kifogást
találtunk az évek során, de semmi sem változtathatja meg, ami
történt. Az embernek együtt kell élnie a tetteivel, együtt kell élnie
sikerrel és kudarccal, gondolta most, miközben elvonta a figyelmét
egy gép, mely a fejük felett ereszkedett le. Nem volt annyira rossz;
a győzelemnek azok az első mámorító napjai, az emberek
bajtársiassága, akik meghozták a végső áldozatot a kötelesség és a
becsület nevében. Hogy is tagadhattam meg valaha a barátaim
bátorságát?
Állt, és nézte, ahogy a pireuszi kikötő fényei lassan a távolba
vesznek, még utoljára megnézte a fenséges Akropoliszt és a
hegyet. Hosszú éjszakai átkelés állt előtte. Hogy is feledkezhetett
meg az utolsó ilyen útjáról, még a háború idején, az első alkalomról,
mikor megpillantotta az Égei-tengert, és persze az azt követő
küldetésről? Ismét felsóhajtott. A küldetés már más kérdés volt. Ki
is mondta azt, hogy a zöldfülű újoncoknak a tudatlanságból fakad a
bátorságuk, mert nem sejtik, miféle borzalmak várnak rájuk,
miután leugranak az égből?
 1941. május

Rainer Brecht a többi tiszttel együtt a Hotel Grande Bretagne

báltermében ült, a szeme fokozatosan hozzászokott a sötétséghez,
miközben a vetítővászonra fókuszált, rajta a hatalmas Kréta-
térképpel. Elmosolyodott felismerve a sziget megnyúlt alakját, még
a diákévei során tett látogatásaiból. Csend volt, miközben Student
tábornok rámutatott a három reptérre, melyeket az ugrásaikhoz
vettek célba az északi parton.
Az ezredének Malemét kell elfoglalnia, a régi velencei fővárost,
Hanía közelében, ő jobban szerette volna Irákliót, felidézve egy
látogatását a városban, és egy utat Knosszoszba, hogy megnézze az
ásatásokat. A szigetet egy hegylánc osztotta ketté, a kikötőket régi
török erődök és fegyvertárak erősítették meg, a többi részen pedig
nem volt más, csak olajfa, bozótos és ragyogó fehér homokos
tengerpart.
– A britek visszavonultak, és gyenge a jelenlétük – legfeljebb
ötezer csapat. A legtöbbjük elment Egyiptomba. Kimerültek,
legyőzöttek és gyéren felszereltek. A közhangulat rossz. Ami pedig
a krétaiakat illeti, biztosak vagyunk benne, hogy passzívak lesznek,
itt-ott még szívélyesek is. Legendás a vendégszeretetük.
Rainer össze volt zavarodva. Ugyanarról a nemzetről
beszéltek, amelyik megharcolt a szabadságáért a törökökkel, és
amelynek a brigádjai olyan kiválóan harcoltak az albániai
hadjáratban? Bár nem az ő dolga volt vitatkozni a hivatalos földi
hírszerzéssel, így hát csak ült csendben.
Utazásai során találkozott barna képű, keményen ivó
krétaiakkal, férfiakkal, akik gyorsan fortyantak fel, akik a
következő generációkra is átvitték a neheztelésüket, és akiknek az
esküvőről alkotott elképzelése a menyasszonyuk elrablásával volt
egyenlő. A klasszikus oktatás sokat tanított neki a görög
emberekről, és a krétaiak egy másik faj voltak.
 Amint véget ért az eligazítás, Rainer kiment, belepislogva a
délutáni napsütésbe. A Merkúr hadműveletet, ahogyan nevezték,
a lehető legvégső percig teljes titkokban kell tartania az emberei
előtt. A fiatal fiúk gondatlanok tudnak lenni, ha dorbézolásról van
szó, és túlzottan lelkesek, ha dicsekvésről. Izgatottak voltak, alig
várták, hogy akcióba léphessenek oly sok hónapnyi felkészülés
után. Büszke volt a fejlődésükre ezeknek az Önkénteseknek, akiket
bátorságuk, fittségük és rátermettségük miatt választottak ki.
A tavaszi pompában tündöklő Nemzeti Kertben tett séta után
– a bíborszínű virágok még mindig kitartottak a fasoron, a sok
rózsa, vadliliom és fű még a lebombázott, elszenesedett romok
között is kihajtott, arra emlékeztetve őt, hogy a természet
keményebb, mint az ember – az ouzóját iszogatva üldögélt, és a
járókelők arcán lévő gyanakvó kifejezést nézte, ahogy felismerték
az egyenruháját.
Az utcagyerekek kinyújtott kézzel álldogáltak körülötte.
Szeretett nekik pénzérméket odadobálni, aztán meg nézni, ahogy
egymással megverekedve, kismajmok módjára négykézláb
keresgetik őket. Nekik most nehéz lesz az élet, csakis a legerősebb
marad majd életben. Erről a gondolatról eszébe jutott, hogy vissza
kell térnie a sátortáborba Topoliába, hogy megbizonyosodjon róla,
hogy az összes felszerelésük megvan. Pár órán belül készen kell
állniuk.
Ahogy a bázis felé hajtott, meg-megpillantva a kék tengert,
Rainer azon elmélkedett, hogy mindössze kétszázötvenhét
kilométernyi tenger választja el őket a célpontjuktól. A karmai
között horogkeresztet tartó, alábukó sas az ingujján olyan jelkép
volt, melyet nehezen nyert el. Fizikai kitartás, bátorság kellett
ahhoz, hogy kiugorjon egy repülőgépből, és pontosan érjen földet a
kijelölt célponton. Sokan jelentkeztek, de csak keveseket
választottak ki, és azokat, akik tiltakoztak a megpróbáltatás miatt,
hamar elküldték. Egy lovasezredet hagyott ott, önként jelentkezett
a szolgálatra, bátran kiállva a félelmével szemben. A
kockázatvállalástól elevennek érezte magát. Ugyanezeket a
tulajdonságokat kereste az embereiben is. Némelyikük
megkeményedett attól, hogy éveket töltött a Hitlerjugendben,
forrófejűek voltak, és lobbanékonyak. Jobban szerette a
csodabogarakat, a kalandorokat, akik szeretettek kockáztatni, akik
irányítottak. A mindössze huszonöt évével öregnek érezte magát
ezekhez az alig tizennyolc éves fiúkhoz képest: diákok, parasztok
fiai, némelyik a régi arisztokrácia gyermeke.
Ki ne lenne büszke egy ilyen egységre a jellegzetes
egyenruhával, mely mágnesként vonzza a csinos lányokat? Nem
mintha ő olyan sokra ment volna vele. Bátortalan volt a lányokkal.
Egyenlő fél kellett neki, nem házvezetőnő, valaki, akinek intelligens
a tekintete és éles az esze, ám ez idáig nem járt szerencsével. Ez
nem is baj, hiszen ez a küldetés veszélyes volt. Jobb, ha vár, és
majd meglátja, ki bukkan fel az életében, miután megnyerték a
háborút, és visszatért az egyetemi tanulmányaihoz.
Nincs több álmodozás, nincs több napozás, a rövidke
szabadságuk most a végéhez közeledett. Negyven fok volt, késő
délután, az emberei az olajfák árnyékában henyéltek, most már
kíváncsivá tették őket a komolyan megkezdődő előkészületek.
Ideje volt ellenőrizni a fa tárolókat, melyek velük együtt
szállnak majd le. Igyekeztek mindenre gondolni: friss kenyér,
kolbász, csokoládé, koffein tabletta, cigaretta, kéntabletta és
szőlőcukor, egészségügyi csomagok a saját tárolóikban, egy selyem
zsebkendő, melyre a sziget térképe volt rányomva. Minden egyes
láda színes volt, jelezve a tartalmát. Aztán ott voltak még az
ejtőernyők is duci kis batyukba csomagolva, egy emberre kettő,
abban a reményben, hogy a második majd felgyorsítja őket keleti
irányban, Ciprus felé, miután Krétát elintézték.
– Uram, Kréta az? – kérdezte a tiszthelyettese. –
Fogadásokat kötöttünk, hogy Ciprus vagy Kréta.
Rainer elmosolyodott. Még túl korai lett volna elmondani
nekik, amit a főhadiszálláson hallott.
– Csak gondoskodjatok róla, hogy az ejtőernyők a helyükön
legyenek és készen álljanak, és hívd be a szakaszparancsnokot.
Összeszedte a térképeit, s a légi felderítésből származó
felvételeit, majd egy faládára helyezte őket.
A legmegbízhatóbb parancsnokai, Schulze és Genz
odaguggoltak mellé, és az asztalon lévő képeket tanulmányozták. A
térképre néztek, aztán Rainerre.
– Tehát igaz?
A küldetés kezdetét megelőző éjszaka a szállásmester plusz
sört és brandyt osztott ki, és miközben a fiúk a tábortűz mellett
pihentek, Rainer hallotta, hogy a szájharmonikájuk a csataindulót,
a Vörösen izzik a napot játssza. Nehezére esett aludni, tudván,
hogy holnap útnak indulnak.
Reggel mindenkivel szétszedette, majd újra összerakatta a
fegyverét. Egy ejtőernyős hasznavehetetlen a fegyverzete nélkül.
Figyelte az arckifejezésüket, alig várták, hogy elégedettek
legyenek velük, izgatottak és bizakodók voltak, és Rainer szíve egy
pillanatra elszorult. Egyikük sem sejtette, mi vár rájuk, miután
földet értek. Azt kívánta, bár biztosak lehetnének a krétaiak
szívélyes fogadtatásában.
Aztán felszállás előtt elérkezett az utolsó feladat. Mindenki
ládába csomagolta a személyes tárgyait és ingóságait egy
végrendelettel és egy az otthoniaknak szóló utolsó levéllel együtt.
Rainer a könyveivel töltötte meg a ládáját: Platón, Thoreau,
William Shakespeare drámái és Goethe versei. Voltak még
szuvenírek, melyeket a bátyja gyerekeinek gyűjtött össze, némi
csipke az anyjának és a húgának, Katerinának, szivarok az apjának
és egy utolsó levél a családnak. Amennyiben nem tér vissza, ezt
mind elküldik nekik vigaszul.
Aztán az ezred utasításaira gondolt: legyenek nyugodtak és
megfontoltak, erősek és eltökéltek hősiesség és lelkesedés
tekintetében. Legyenek támadó szellemben, és ennek
eredményeképp győzedelmeskedni fognak a csatában. Lehetséges,
hogy ilyen könnyű lenne? Egy erőddel védett szigetre repülnek, és
csak Isten tudja, hányan fognak visszarepülni. Kötelessége volt
gondoskodni róla, hogy az emberei a lehető legnagyobb
biztonságban legyenek, hogy a legjobb tudása szerint vezesse őket.
Imádkozott, hogy alkalmas legyen a feladatára.
Eleget látott már ahhoz, hogy tudja, a „Velünk az Isten” jelkép
egy vicc. Semmi sem volt az Istenből ebben a háborúban, de ez
olyasmi volt, amit meg kellett tartania magának.
Kora reggel figyelte, ahogy az első Junkers repülőgép felszáll a
poros kifutóról, homokkal elvakítva a mögötte lévő gépeket. A
mögöttük vontatott fa vitorlázórepülők látványa nyugtalansággal
töltötte el, tudván, hogy egy tucatnyi ember volt rászíjazva ezekre
a felszerelésekkel, ejtőernyőkkel és mentőmellényekkel teli
tragacsokra, arra az esetre, ha kényszerleszállást kellene
végrehajtaniuk a tengeren.
Aztán egy küldönc érkezett egy már kétnapos paranccsal,
melyet Rainer hitetlenkedve olvasott el.

„Ellentétben a korábbi feltételezésekkel, az ellenség

tizenkétezerre becsült állománya negyvennyolcezer emberre
módosult…”

Rainer érezte, hogy jeges borzongás fut végig a testén.

Négyezret küldenek a legjobb csapataikból, könnyen
felfegyverkezve, egy sereg ellen, melyet az irányukba mutató
tüzérség sáncol el és erősít meg. Rosszul volt a gondolattól, hogy
amennyiben ez az információ igaz, úgy saját magát és az embereit
is a biztos halálba küldi.
 2001. május

Közvetlen repülőjárattal mentünk Londonból Athénba, és az

éjszakát már a Hotel Grande Bretagne-ban töltöttük a Szindagma
téren. Milyen forgalmasnak látszott. Mikor utoljára itt voltam, egy
ágyúállás volt előtte, és sorban álló britek, akik papírokért
kiabáltak, és tranzit ügyben kértek tanácsot, alig várva, hogy
elmenekülhessenek a városból, ahol olyan csodálatosan érezték
magukat.
Folyton kibámultam az Athénba tartó repülőkre, az ezüst
madarakra tele boldog turistákkal. Hogy is ne gondoltam volna a
Black Hawk gépekre, melyek a fejünkre golyókat okádva csaptak
le 1940 utolsó napjaiban? Hogyan éltem túl egy ekkora veszélyt?
Aztán felidéztem azt az utolsó alkalmat, hogy akkor milyennek
is láttam Athént. Romokban hevert, ahogy én is, megtörve, egy
város, melyből csak törmelék és mocsok maradt, csak
patkányoknak és csótányoknak való. Nem akartam arra az időre
gondolni. Milyen jó most látni feltámadva a hamvaiból. De nem
lehet figyelmen kívül hagyni a múltat. Amit ott átéltem, az tett
azzá, aki ma vagyok, egy túlélővé. A kompunk a pireuszi kikötőben
várakozott, tele volt mind turistákkal, mind helybéliekkel:
rövidnadrágos, a telefonjaikon és walkmanjeiken lógó diákokkal, a
bevásárlásból hazafelé tartó krétai családokkal. Senki figyelmét
sem kerülhették el azok a sötét, mandula tekintetek, a kisbabák,
akiket ébenfekete és padlizsán árnyalatú, rövidre vágott hajú
yaiyai15-k tartottak a karjukban, az özvegyek sötét pöttyös
crimplene ruhában, ahogy kártyáztak és beszélgettek azzal a
tompa torokhangú akcentussal, amelyre már alig emlékeztem.
Volt még egy idős brit katonákból álló társaság is ezred
jelvényes zakókban, kétségtelenül a régi időket elevenítették fel,
útban a közelgő ünnepségre. Az ő emlékeik is olyanok lehettek,
mint az enyémek – szépia felvételek, melyek az idővel megkoptak
és megsárgultak? Máris régi képek kezdtek bevillanni a fejemben.
Nehéz volt aludni a sok idegen hang között: a hajó motorja, a
csővezeték zörgése, a folyosón futkosó gyerekek… Jobb lesz korán
felkelni, mielőtt a hajó kiköt a Szouda-öbölben.
A fedélzeten álltam melegen bebugyolálva, miközben a sötét
tenger éjkékje beleolvadt a sekély víz élénk türkizkékjébe, a nap
pedig a Fehér-hegység hósipkás körvonalai fölé emelkedett,
megfestve őket, mint aranyló tincseket az ősz hajban. Ó, igen,
éreztem, hogy a tüdőm kitágul az illatos levegőtől, megpillantva a
kis kockaházakat a partvonalon. Elmosolyodtam. Minden eszembe
jutott: Kréta színei, melyek éveken át beárnyékolták az álmaimat.
 HANÍA
1941. május

A reggel első fényeinél lassan kezdett alakot ölteni a sziget az ég és

a föld között emelkedő köd mögül, a hósipkás hegycsúcsok sora és
a tengerbe dőlő sziklák, ahogy az Amelia erőtlenül elsiklott a
tüzérségi ütegek mellett, melyek magasan álltak egy öbölbe
kinyúló erődön. Felkelt a nap, citromsárgás fénybe vonva a
hegycsúcsokat. Előttük kikötő terült el egy mólóval, melynek
mindegyik oldalról hadihajók, csónakok és jachtok préselődtek:
sérült vízi járművek szánalmas flotillája északról, melyek a
megmaradt brit sereget hozták ide; az emberek kihajoltak oldalt, s
üres tekintettel és fáradt arccal bámultak maguk elé. Mindenfelé
füst, égő gumi és lőpor szagát lehetett érezni, bizonyítékai egy
nemrégiben történt bombázásnak.
A gyerekek csendben voltak a kis vitorláson, még mindig
sokkos állapotban a megpróbáltatások miatt. A nők összebújtak,
nem tudták, mire számítsanak. A tenger nyugodt volt, de szürke és
sáros, a visszavonulás és a legyőzöttség képét tükrözte vissza.
– Ugye velünk maradsz Haníában? – erősködött Judy
Harrington. – Rád fér a pihenés, és a gyerekek is hallgatnak rád.
Gordon már intézkedett, hogy egy villában lakhassunk. Hála az
égnek, hogy még időben cselekedett. Szegény Angela beleőrült,
hogy így veszítette el Edwardot, és hogy nem hozhatja el a
holttestét…
– A betegekkel kell maradnom, őket kell először ellátnom. –
Penny nem akarta elkötelezni magát, míg nem tudta, hányadán
állt. Éppen egy átmeneti állapotban volt, nem volt sem hivatalos
hadi ápolónő, sem kórházi szolga, de valaki talán igényt tart majd a
szolgálataira. – Van itt kórház? – kérdezte Bruce-t, miközben a
bögrényi köszöntő teájukat iszogatták, melyet kiszálláskor
nyomtak a kezükbe.
 Katonai csapatok, dokkmunkások, helyi férfiak, mentők,
kézikocsik és teherautók zűrzavarát lehetett látni. Judy
megkönnyebbülten omlott a férje karjába, örült, hogy a
megpróbáltatásaik véget értek. Angela hátramaradt, sápadtan
szedegette össze a gyerekeit. Penny attól tartott, hogy Angela
megpróbáltatásai még csak most kezdődnek.
– A tábori kórház nyugatra van a városon kívül, a parton. Elég
forgalmas. Nem fiatal lánynak való hely – mondta Judy férje,
Gordon, végigmérve Pennyt.
– Kedvesem, hiszen kész Florence Nightingale volt odakint.
Nélküle ezeknek az embereknek a fele halott lenne – kelt gyorsan
a védelmére Judy.
– Hasznos lehetek ott. Ezeknek az embereknek ápolásra van
szükségük – felelte Penny.
– Te nem hadi ápoló vagy – folytatta Gordon. – Hamarosan
kihajóztatják őket.
– Én most inkább annak tekintem magam, Gordon. Gondolod,
hogy elutasítanák a plusz kezet?
– Penny már megint kellemetlenkedik? – vágott közbe Bruce
odasétálva hozzájuk. – Evadne dühöngeni fog, ha nem juttatjuk ki
innen épségben.
– Nem vagyok gyerek. Nekem ne osztogass parancsokat,
mintha én is az egyik katonád lennék. Elviszem ezeket az
embereket, hogy megfelelő kezelésben részesüljenek, és majd
később találkozom veletek. – Penny elviharzott.
– De nem is tudod, hogy hol leszünk… Később érted megyek,
és ez parancs! – kiáltotta utána Bruce, de Penny nem figyelt rá.
A hajón nagyon örültek a szolgálatainak. Nem fog valami
villában henyélni koktélt iszogatva, valami hajóra várva, hogy
Egyiptomba vigye őket, mikor bőven akadt munka.
Bepattant a mentőkocsiba, és kinézett a hátsó ablakon a
kikötőben lévő szervezett káoszra. Mezítlábas, félmeztelen,
kimerült férfiak pakoltak le ládákat a tűző napon. Penny
mocskosnak és izzadtnak érezte magát, és rettentően vágyott egy
fürdőre, de előbb még ellenőriznie kellett a kötéseit és meg kellett
mérnie a lázát a pártfogoltjainak. Biztos volt benne, hogy
kettőjüknek már el is fertőződtek a sérülései. Minden ápolónő ki
volt téve annak, hogy elkap valami csúnya fertőzést. A fürdés és az
átöltözés naponta legalább kétszer, a múlt luxusa volt, többé már
nem volt elsődleges, de Penny attól még álmodhatott róluk
ezekben az időkben.
A kocsit vezető ápolónő ausztrál volt, aki kiismerte magát
Hanía kanyargós, szűk utcáin. Penny ellenőrizte a holmiját
tartalmazó útitáskáját, és szeretettel szorította meg a köpenyét.
Felváltva volt napellenző, takaró, ideiglenes lepel, egyenruha és
védőpajzs, és nem akart megválni tőle.
Különös szabadságérzet lett úrrá rajta, miközben
keresztülhajtottak ezen az idegen városon, mely annyira más volt,
mint Athén. A keleten lévő Szoudából nyúlt el egyenes vonalban, a
part mentén. A poros utak mellett álló egyenes tetejű, zömök
kockaházakon zsaluk voltak a hőség miatt, az épületek sorát
narancs-, citrom- és olajfák buja ligetei törték meg. Az utcákat
platánfák hosszú sora árnyékolta be, és más fák is, melyeket
Penny nem ismert fel.
Konvojban vánszorogtak szamaras szekerek és málhás
kosárral megpakolt öszvérek mögött. Mindenfelé vidám arcok
mosolyogtak rájuk – nők fekete fejkendőben, mellettük mezítlábas
gyerekek futkároztak és ugató kutyák vicsorogtak a kerekekre.
Ahogy közeledtek a város központjához, egyre nagyobb házak
bukkantak fel, stukkódíszítéssel és erkéllyel, valamint festett
zsalukkal, ízlésesebb rezidenciák klasszikus stílusban, elegáns
ablakokkal és kovácsoltvas kapukkal. Aztán kifordultunk a
főutcákról egy magasan fekvő földnyelv felé, majd lefelé tartottunk
egy sziklás partszakasz irányába, ahol az alkalmi barakkok és
sátrak a magasan lobogó brit zászlóval jelezték, hogy közel a
végállomás.
Galatasz partja érintetlennek látszott, sátrak lebegtek a
szélben, gondosan elrendezve az út és a tenger között, körben
sziklás kiemelkedések voltak, melyek védelmet nyújtottak a szél
egy részétől. Ciprus- és olajfák adtak némi árnyékot, de így is
forróság volt és káosz, a hely túláradt az újonnan érkezőktől, a
kórházi szolgák pedig instrukciókkal látták el őket.
 Pennynél csak az útlevele volt, az egyenruhája és a jelvényei,
az aranyórája és Yolanda drága zsebkendője, melyet most már vér
borított, de nem volt ellenére, hogy a bejelentkezéskor elejtsen
majd pár fontos nevet – mindegyikük Walter kapcsolata a
követségen, szükség esetén –, amennyiben nem lesznek
hajlandóak beengedni.
Még mit nem. Egy sebesültátvevő-állomás felé intették őket,
ahol ANZAC-os ápolónők jegyezték fel a neveket és a
rendfokozatokat, és elvezették a sebesülteket további ápolásra.
Máskor ez egy csodálatos hely lett volna a tengerben való
fürdőzéshez, az enyhe meredekségével, homokos partjával és teljes
rálátással a Hanía-öbölre. Penny le akarta venni a szakadt khaki
rövidnadrágját és az ingét, aztán berohanni a csillogó jádezöld
tengerbe, és érezni a hideg sós vizet a bőrén. Azonban ellátandó
feladatai voltak. Regisztrálnia kellett, hogy itt van, és nekilátni a
számtalan feladat közül annak, amire a legnagyobb szükség van.
Az apáca felvette a személyi adatait, és mikor meghallotta
Arta nevét, és a Kifissia kórházét, és hogy Pennynek milyen
tapasztalata van, utasította, hogy keressen egy tiszta egyenruhát
és szállást, azt feltételezve, hogy addig marad, míg el nem szállítják
a szigetről.
– Hálaadó istentiszteletet tartunk ma délután. Csatlakozzon
hozzánk.
– Miért? – kérdezte Penny teljes ártatlansággal. Egyetlen
dolog sem jutott eszébe, amiért hálásnak lehetne lenni, azok után,
amiket az elmúlt hónapokban látott.
Az apáca döbbentnek látszott.
– Hálásnak kell lennünk, amiért olyan sok bátor embert
evakuáltunk biztonságos helyre. Még mindig kitartunk. A drága
barátnőm a kórházi kompon volt, a Hellászon, sebesülteket és
civileket menekítettek. Sosem jutottak ki a kikötőből, élve elégtek.
Penny megborzongott, s Yolandára gondolt, aki mostanra már
szinte biztos, hogy halott volt.
Az istentiszteletre egy sziklát takartak le a brit zászlóval. Az
eléje tett, vadvirágokkal megtömött két lekvárosüveg láttán,
Penny sírni tudott volna. Sziklamedencékről, szabadságról és
virágzó mezőkről árulkodtak, nem sátrakról, halálról és
fertőtlenítőszerről.
Mikor bealkonyodott, csatlakozott Sallyhez és a társaihoz, és
kerestek egy félreeső helyet a parton, levetkőztek, és berohantak a
hideg vízbe, fröcskölték egymást, és úsztak. Megkönnyebbülés volt
pár órára szolgálaton kívül lenni.
– Élvezzük, amíg még tudjuk – mondta Sally. – Stoppal
bemegyünk a városba. Látnod kell a kikötőt, vagyis azt, ami
megmaradt belőle. Van egy hely, ahol a legjobb fagylaltot árulják a
világon, épp a székesegyház tere mellett.
Pennynek alig maradt egy-két ruhája az útitáskájában, ami
nem lett szétszaggatva kötszernek, de sietve átöltözött, s lelkesen
indult a többiekkel egy kicsit kikapcsolódni.
A város hemzsegett a szűk mellékutcáktól, melyek a kikötőből
futottak ki. Borzalmas pusztítást végeztek a bombázások, de az
emberek attól még sétálgattak, mentek a dolgukra, átmásztak a
törmeléken, némelyik üzlet még mindig nyitva volt, és meg volt
pakolva áruval. Penny vásárolt egy csinos csipkeblúzt a holmi
helyett, amelyet széthasogatott, majd végigbóklásztak a fedett
agorán, mandulát és mogyorót, szappant és olajat vásároltak, aztán
Penny barátai elvitték őt a Bőrsikátorba a Halidon utca mellett,
melynek bőr és lakk szaga volt. Itt a suszterek és szíjgyártók
lógatták ki a portékáikat a szűk átjáró felett. Idehozták a krétai
katonák a hosszú szárú bakancsaikat; bakancsokat, melyeket
Pennynek gyakran úgy kellett lefűrészelnie, hogy odaférjen a
sebesültek sérüléseihez. Penny alkudozott egy vékony retikülért
egy derékövön, amely elég nagy volt, hogy belerejtse a papírjait, a
néhány font sterlingnyi aranypénzt, amit a cipőjébe dugott, egy
pici, ezüst brandys flaskát, az aranyóráját és a drága zsebkendőjét.
Ez egy afféle „állj készen” trükk volt, melyet még Athénban
tanított neki az egyik idősebb ápolónő, ha vészhelyzet esetén
pénzre és bátorságra lenne szüksége.
Az ápolónők megtalálták a fagylaltozót a tér mellett, és
figyelték, hogyan változik a világ, miközben elsötétül az ég.
Legalább pihenhettek egy órát a nyári este melegében, és
megoszthatták egymással az ápolónői tapasztalataikat, miközben
az eget nézték tele a fejük felett rikoltozó és köröző
sarlósfecskékkel. Penny elmondta, milyen volt a képzés az athéni
Vöröskeresztnél, és az átkelése ide a szárazföldről.
– Mi tisztviselőnek gondoltunk volna – mondta Sally
körbeadva a cigarettáját a társaságon, Pennyt is megkínálva
eggyel. – És a görögöd is annyira jó.
Penny a fejét rázta, nem volt kedve cigarettázni.
– Én csak egy önkéntes vagyok, de láttunk csatát az albániai
fronton – tette hozzá, mert azt akarta, hogy tudják, ő aztán nem
odázza el a kötelességeit.
Az ápolónők együtt érzőn bólogattak. Miután az új-
zélandiakkal jöttek le a visszavonuláskor, ők is tudtak az ottani
viszontagságokról.
– Azt mondják, az összes harcoló krétai ott ragadt északon. Az
Isten segítse meg szegény itteni civileket, mikor ismét
légitámadások lesznek. Fogalmuk sincs róla, mi tart feléjük. Láttad,
milyen állapotban vannak a csapataink: alig van fegyverük meg
egy pár bakancsuk. Kész káosz. Örülök, hogy kijutottam onnan –
sóhajtott fel Sally. – És szükség van ránk Egyiptomban. Ott sem
éppen rózsás a helyzet.
– Akkor ki maradt itt ápolni a sebesülteket? – kérdezte
Penny.
– Csak a férfi személyzet meg a kórházi szolgák. Az összes nő
elmegy. A parancs az parancs – felelte Sally.
De én még csak most értem ide, gondolta Penny. Miért kellene
elmennem? Rám nem vonatkoznak a parancsaik. Még semmit sem
láttam a szigetből vagy az emberekből, semmit a híres
régészetükből, kivéve a könyvekben. Sóvárogva gondolt a
Régészeti Iskolára, és azon tűnődött, vajon hol lehetnek most a
diákok. De egy szót sem szólt. Itt a protokoll szigorú volt, a katonai
fegyelem kemény. Nem volt keveredés. Megértette, miért
hessegetik el az ápolónőket a frontról.
– Most jutott eszembe, hogy megígértem valakinek, hogy
meglátogatom, csak ismerős a hajóról – mondta Penny felállva. –
Sok szerencsét! Találkozunk a táborban.
Jobb, ha nem időzik itt ezekkel az ápolónőkkel, nehogy
belekeveredjen a közelgő egyiptomi evakuálásukba. Időre volt
szüksége, hogy gondolkodjon. Talán mégis el kellene fogadnia Judy
Harrington felajánlását, hogy a házukban tartózkodjon pár napot.
Jobb, ha meghúzza magát, kivárja a megfelelő alkalmat, és
helyrehozza a vöröskeresztes egyenruháját, azt, ami megmaradt
belőle, csak a biztonság kedvéért. Ki tudhatta, mikor jön majd jól
megint?
A táborban összeszedte a holmiját, talált egy lovasszekeres
fuvarost, és megtette az utat fel, Halepa és a kerület felé, ahol
Harringtonék laktak, kifizette a hajtót, majd gyalog megkereste a
Stella Vista nevű villát. Egy hatalmas, elegáns városi házat talált
egy sziklafal tetején, csodálatos kilátással az Akrotiri-félszigetre és
az egész Hanía-öbölre.
Amint kinyitotta a vas kertkaput, máris Gordon jött ki
rohanva elé.
– Remek, hát megérkeztél. Menj, és segítsd ki Judyt… Angela
borzalmas állapotban van. Sietned kell… Dolog van, dolog van…
Angela egy whiskys poharat dédelgetett a kezében, fehér
arcán üres kifejezéssel.
– A gyerekek folyton azt kérdezgetik, mi történt apuval. Hogy
mondhatnám meg nekik? Mi lesz velünk? – Reszketve előre-hátra
hintázott a széken.
– Remélem, valami erőset adtál neki – mondta Penny
Judynak a pohárra mutatva. – Még mindig sokkos állapotban van.
Hol szállt meg?
– Itt, a dadussal és a gyerekekkel. Mi mindannyian… tíz
hálószoba van, elférünk – felelte Judy. – Legjobb lesz, ha mindenki
nyugton marad. Napokon belül kivisznek minket innen, úgyhogy
remélem, becsomagoltál, és készen állsz az indulásra.
Penny elmosolyodott, felemelte a kopott útitáskáját.
– Attól tartok ez a táska a teljes ruhatáram. Hol van a
legénység?
– Egy klinikán. Bruce elintézte. Remek a fickó, ha krízisről van
szó, nemde? Úgy látom, ti ketten ismeritek egymást.
Penny látta, hogy Judy forgat valamit a fejében.
– Walter és Evadne egyik barátja, a nővéremé és a férjéé –
mondta neki –, de fogalmam sincs, hogy melyik ezredben van.
Folyton a semmiből bukkan fel.
Judy elmosolyodott, megkocogtatva az orrát.
– Nem tudjuk, szóval sosem tudjuk megmondani sem… Része
valami külföldi alakulatnak, nagy titkolózás megy a színfalak
mögött. A görög nyelvtudása hasznos itt – természetesen nem
olyan jó, mint a tiéd, és te annyira barna vagy, hogy nézhetnének
itteninek. Hogy állnak a dolgok a kórházban?
– Készen állnak, hogy elszállítsák az ápolónőket és a
legrosszabb állapotban lévő eseteket. A homok nem a legjobb hely
a sebeknek, a legyek hihetetlenek, és a por bejut mindenhová.
Utána már csak ügyeleti személyzet lesz itt.
Később, Penny a szobája ablakában állt, és kibámult az öbölre.
Minden olyan gyönyörűnek látszott, és egy fürdés meg egy háló
alatti, ropogós pamut ágyneműs ágy luxusának köszönhetően a
háború távolabbinak tűnt, mint hetek óta bármikor. Némán
feküdt, és az éjszaka hangjait hallgatta: a szelet, egy bagoly
huhogását a fán, egy gyerek nyöszörgését az egyik fenti szobában.
Hirtelen a tagjai ólommá változtak, és Penny belemerült a
fáradtság álomtalan alvásába.
Motorok zúgása, bombák süvítése és lövések ropogása
riasztotta föl. A zsalukat kinyitva megdöbbenésére egy sor Stukát
látott átrepülni az öböl felett az ablak magasságában Szouda felé,
ahol a légvédelmi ágyúk robbantották ki válaszukat.
– Íme az ébresztőnk, szokás szerint pontos. Vigyétek le a
gyerkőcöket a pincébe egyet pingpongozni – adta ki az utasítást
Gordon, elégé könnyen véve a támadást.
Penny aggódott Sallyért és az ápolónőkért a Galatasz-parton.
Csak nem bombáznak le a németek egy kórházat? De senki sem
engedte el, hogy megtudja, míg véget nem ért a támadás.
A légitámadás utáni délelőttöt valahogy lefoglalta az
ételkészítés, a gyerekek rendezése, miközben jövés-menés volt a
brit főhadiszállásra, a régi miniszterelnöki rezidenciára.
Judy elhatározta, hogy szervez egy teaosztást a csapatoknak,
akik a dokkoknál lévő olajfaligetben rejtőznek.
– Szándékosan meggyengítenek minket, demoralizálják a
helyieket és a csapatokat, megnehezítik az életet, és elvágják az
ellátmányokat – mondta. – Szerintem nekünk is fel kellene
halmoznunk pár konzervet, hogy legyen egy titkos készletünk arra
az estre, ha itt ragadnánk.
A mindig gyakorlatias Judy igyekezett mindenkit lefoglalni,
elterelve a figyelmüket a veszélyről. Még Angela is képes volt erőt
venni magán. Ez volt Penny pillanata, hogy óvatosan visszamenjen
a Galatasz-partra, és szolgálatra jelentkezzen.
Fogta a köpenyét, s épp induláshoz készülődött, mikor Gordon
visszatért Bruce-szal, mindkettőjüket füst és hamupor borította.
– Papírokat égettünk a főhadiszálláson, csak óvintézkedés.
Nem akarjuk, hogy egy Jerry, vagy valami hazaáruló elolvassa a
jelentéseinket. Bruce-nak jó hírei vannak. Holnap indul egy hajó,
szóval ideje összepakolni a tengeri utazásra.
– Kedvesem, nincs mit összepakolni – felelte Judy. – De talán
szoríthatnánk egy kis időt arra, hogy bemenjünk a városba, és
vegyünk pár apróságot a gyerekeknek, amíg még nyitva vannak az
üzletek.
– Akkor jobb, ha indulunk – mondta Penny, és már az ajtó felé
slisszant, de Gordon elállta az útját.
– Ne olyan gyorsan, ifjú hölgy, ez rád is vonatkozik.
– Sajnálom, de rám a kórház utasításai érvényesek. Muszáj
tennem itt a dolgom.
– Azt teszed, amit mondanak neked! – csattant fel Gordon. –
Rád a konzul utasításai vonatkoznak.
Penny elfurakodott mellette eltökélten, hogy elmenekül, de
Bruce utána lépett, és a karjánál fogva megragadta.
– Mi itt nem valami játékot játszunk, Penelope. Egyre forróbb
a helyzet. Ez nem nőnek való hely lesz, miután elkezdődik a műsor.
– Mondd ezt a krétai nőknek, ők vajon hová rejtőznek el?
– A családjaik majd gondoskodnak róluk a hegyekben, ők nem
a te gondod.
Penny dacosan állt.
– Vöröskeresztes vagyok. A civilek igenis az én gondom.
– Ne legyél mártír, ez nem a te harcod – mondta Bruce lángoló
tekintettel.
 – Nem az? Félig görög vagyok, képzett és tapasztalt ápolónő
is. Emlékezz, a Vöröskereszt senki oldalán sem áll.
– Gondolod, hogy ez számítani fog, mikor megkezdődik a
csata? Nőj fel, Pen. Teher vagy. A nők terhet jelentenek…
– Hallod, amit mondasz, te nagyképű seggfej! Nem voltunk
teher az Amelián, sem a szigeten, vagy talán elfelejtetted, hogy ki
foltozott össze téged? Még nem megyek el, nem, amíg parancsot
nem kapok rá. Elvégzendő feladatom van a kórházban. Elegem van
a megfutamodásból! Majd megyek, ha már nem lesz több dolgom.
Megmondhatod Gordonnak, hogy adja oda a jegyemet valaki
másnak. És többet ne parancsolgass nekem.
Bruce lemosolygott rá.
– Elképesztő vagy, amikor dühöngsz. Gyere, legalább hadd
hívjalak meg valahol ebédre. Azt hiszem, ezt az egészet pohárral a
kezedben kell végiggondolnod.
– Vissza kellene indulnom. Máris késésben vagyok. – Penny
habozott, tisztában volt azzal, hogy a kötelesség az első, de nem
tudta, mikor látja újra Bruce-t. Ha egyáltalán látja még valaha. A
társasága eltereli majd a figyelmet arról, ami előttük állt, és
tartozott is neki, amiért kimenekítette Athénból.
– Honnan késel el? Valójában nem vagy regisztrált ápolónő,
igaz? Van bármi nyoma a munkádnak? Gyere, tudok egy helyet,
ahol finom helyi halat kapunk. Utána biztonságban visszakísérlek,
az utak nem kifejezetten biztonságosak. Hamarosan nekem is el
kell mennem, gondolom, így néhány óra már nem számít.
Nem volt túl jó, hogy mikor Bruce kivetette selyemhálóját,
Penny csapdába esett. Mindig ilyen hatással volt rá. Egy rövid
szünet nem fog ártani. Bruce egy nyitott tetejű, kétüléses kocsihoz
vezette, aztán Penny azon kapta magát, hogy a parton felfelé
zötyög, át a kátyús utakon, a haja beburkolta az arcát, akár egy sál.
Felfelé tartottak az Akrotiri partvonal felé, szűk utak,
őrhelyek és ágyúállások, olajfaligetek utain keresztülkanyarogtak,
aranyszínű kőkolostorok mellett, miközben ókori tornyocskák
csillogtak a heves májusi nap fényében. Aztán máris egy
útkereszteződésnél álltak, ahol néhány kicsi ház állt, és egy kicsi
kafenionna16 székei voltak az utcára téve.
 Bruce itt bemutatta Pennyt Kyria Chrisoulának, aki
megmutatta neki a halat, amelyet a férje fogott ki reggel, mielőtt a
csónakját majdnem kilőtték a tengeren.
Az apró halat sós kéregben sütötte meg, olajjal és citromlével
tálalta, valamint egy tányérnyi hegyi fűszernövénnyel, melyeket
frissen szedtek a mezőkön. Miközben Penny és Bruce leöblítette
ezt az egyszerű, ám finom ételt egy korsó falusi borral, Penny
hetek óta először nyugodtnak érezte magát, mintha nem lenne
több háború.
Ránézett Bruce-ra, és elmosolyodott.
– Köszönöm az ebédet, de ez semmin sem változtat. Maradok,
ahol vagyok. Most már senki sem parancsol nekem.
– Ne légy ilyen barátságtalan, Pen. Nem áll jól neked.
– Mégis mi jogosít fel arra, hogy megmondd nekem, mit kell
tennem?
– Törődöm veled. Felelősnek érzem magam, amiért
belerángattalak ebbe az egészbe – felelte Bruce, és kihívón felhúzta
a szemöldökét.
– Ne áltasd magad – mondta Penny. – Mikor nem voltam
hajlandó elhagyni Athént Effy és Walter barátaival, tudtam, hogy
ez a helyes, hogy kezdek valamit magammal. Nem fogom most
feladni. Nem félek.
– Engem pont ez ijeszt meg. Félned kellene. Pokoli vihar
közeleg, és senki sem tudja, hogyan ér véget. Utálom a gondolatot,
hogy valami fogolytáborban vagy a drót mögött… vagy még
rosszabb. Csúnya lesz.
– Artában is csúnya volt a helyzet, vagy talán megfeledkeztél
a múlt télről? Hidd el, láttam ott komoly dolgokat… Ki fogom bírni.
Itt, mélyen legbelül tudom – mondta Penny, megveregetve a
mellkasát –, hogy azért születtem erre a világra, hogy segítsek a
beteg embereknek. Nem tudom megmagyarázni, de az, hogy
Athénba jöttem, azért történt, hogy megszabaduljak a családomtól,
de mindez megváltozott, mikor ápolónőként kezdtem dolgozni.
Hirtelen már élet-halál kérdése volt a tét, Krétán itt és most még
inkább az. Ez az én utam, a hivatásom, a sorsom, és nincs bennem
megbánás… Ez az én csatám, ahogyan a tiéd is.
 Mindketten elhallgattak, mintha Penny kirohanása
mindkettőjüket megrázta volna. Bruce megfogta a kezét.
– Akkor sok szerencsét! Szükséged lesz rá.
– És neked is – mondta Penny, a másik kezét Bruce kezére
téve. – Messzire jutottunk a felföldi bál óta.
– Még mindig látom, ahogy a könyvtárban ülsz abban a
borzalmas ruhában.
– Igen, elég szörnyű volt, annyira fodros… Hová mész most? –
kérdezte Penny, érezvén, hogy egyre meghittebbé válik a pillanat.
– Ahová küldenek… nem sokat mondhatok, de most látsz,
aztán hamarosan már nem fogsz. Ki tudja, hol leszek holnap. Légy
óvatos, Penny, egyetlen idegenben se bízz meg, ha megtörténik a
legrosszabb, és legyőznek minket. A jelenléted már be lesz itt
regisztrálva. Figyelik a kikötőket és a kávézókat, hogy lássák, ki új
a városban. Könnyű felismerni téged. Viselkedj idevalósiként,
tökéletesítsd az akcentusod. Mondd, hogy Athénból jöttél, és akkor
rendben leszel. Vegyülj el, ne tűnj ki, fesd be a hajad, leplezd
magad, és viselkedj görögként. Magasabb vagy, mint a legtöbb
nő…
– Mit próbálsz elmondani nekem, Bruce?
– Csak azt, hogy ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor szükség
lesz ápolónőkre, különösképp a hegyekben a francstireurs-öknek,
a szabadságharcosoknak – suttogta Bruce. – Tekints a hegyek felé.
Hegyi kecske vagy, használd a lábad és a fejed a hegyekben, ha
megtörténik a legrosszabb.
– Nem hiszed, hogy megnyerhetjük ezt a csatát? – kérdezte
Penny meglepetten.
Bruce hallgatott, körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla,
hogy a többi vendég nincs hallótávolságon belül.
– Nem tudom, őszintén szólva nem gondolom, hogy az
embereinknek van elég kitartása, karja vagy fegyvere, hogy
végigcsinálják, de nem fogjuk cserben hagyni a szigetet. Ez minden,
amit mondhatok. – A karórájára nézett, és felsóhajtott. – Ideje,
hogy visszavigyelek a bázisra.
A visszaút csendben telt, mindketten elvesztek a saját
gondolataikban. Bármilyen romantikus szándék is merült fel
Pennyben, azt semmissé tette Bruce pesszimizmusa. Egyenesen a
veszélybe tartott; akármit is csinált, az alattomban történt, egy
titkos küldetés volt, amelyről nem volt szabad beszélnie. Eleget
mondott ahhoz, hogy tudja, neki is saját terveket kell készítenie, és
azon tűnődött, vajon mégis hasznosabb lenne-e a többi ápolónővel
együtt egy kórházhajó fedélzetén. Egy dolog volt bátornak,
merésznek és szolgálatra késznek lenni, és egy másik veszélybe
sodorni másokat, ha megint menekülnie kellene. Ha lebukik, hogy
idegen a helyiek között, lehet, hogy lelövik őket.
Bruce az őrhelynél tette ki a parton. Penny csak állt, és
integetett neki, hallgatta a kerekek csikorgását, miközben a
felverődő homok beleszállt a szemébe, és azon tűnődött, mikor
bukkan fel újra. A társasága mindig akkora örömet jelentett,
sóhajtott fel. Ez végre egy új kapcsolat kezdetét jelentette
közöttük?
Most valahogy más volt a hely. Csendesebb volt, nem hevert
annyi ember a parton. Elindult a barakk-kórház felé, és összefutott
Douglas Forsyth-tal, a vezető katonaorvossal.
– Jóságos ég? Maga meg mit keress itt? – kiáltotta.
– Szolgálatra jelentkezem, uram. Sajnálom, hogy késtem.
Támadás volt…
– Azzal ne foglalkozzon… miért nincs a hajón? – Zavart
kifejezés ült az orvos napbarnított arcán.
– Milyen hajón?
– Ön, ezek szerint lemaradt a hajóról, nővér. Titokban, mind
elhajóztak, magukkal vitték a legsúlyosabb eseteket, és a teljes női
személyzetet Egyiptomba. Mindenható Isten, maga nem volt a
bázison, igaz? Lemaradt az átkozott hajóról.
Penny elszántsága megingott a hír hallatán. A szigetről való
menekülésre többé nem volt lehetőség. Itt ragadt. Ó, igen, egy
dolog volt úgy dönteni, hogy marad, és egy másik, hogy elvették
tőle a választás lehetőségét. Hirtelen tudatosult benne a szándékos
maradás valósága. Most már megtetted, sóhajtott zakatoló szívvel,
és egy pillanatra elhagyta a bátorsága, de visszanyelte a pánikot, és
vett egy mély levegőt.
– Egy diplomata családnál szálltam meg. A Vöröskereszt
ápolónője vagyok.
– Jobb, ha elmegy velük innen. Itt nem maradhat tovább;
egyetlen nő, több száz katona, nem lenne illendő.
– Uram, attól még segíthetek, tudja, hogy van tapasztalatom.
– Az ápolónők nem vitatkoznak az orvosokkal, de Penny már túl
volt ezeken a formalitásokon. – Két plusz segítő kéz mindenképpen
jól jöhet.
– Az a probléma, hogy ez szabályellenes. Hol fog étkezni? A
kórházi szolgákkal nem… Ön a tisztekhez tartozik. Nem
hagyhatom, hogy kiszemeljék magát…
Éppen ebben a pillanatban megérkezett a helyettes orvos, Dr.
Ellis.
– Újabb két idióta érkezett napszúrással… Georgiou nővér, el
tudná intézni őket? Még öt hasmenéses esetem van, akiket el kell
különíteni, különben mindenki el fogja kapni a táborban. Doug, van
egy perced? Van egy privát eset, akit meg kellene nézni, nem
tetszik, ahogy a háta kinéz.
Penny elrohant, mielőtt még Forsyth visszahívhatta volna.
Majd később elintézik a logisztikai kérdéseket. Elment a csövekért,
hogy hideg beöntést tudjon adni a betegeknek, egy sós és glükózos
oldatot, és rengeteg hideg vizet hozatott a kútból. Ezek a világos
bőrű katonák odavannak a napozásért, órákig hevernek a tűző nap
alatt, és fogalmuk sincs, mekkora veszélynek teszik ki magukat.
Penny meggyorsította a lépteit, tudván, hogy holnap muszáj
lesz hivatalossá tennie az itteni pozícióját a hatóságok előtt,
akármilyen szabálytalan is. Lehet, hogy tiltakozni fognak, de a
görög Vöröskereszthez tartozik, ha szükséges, át tudják helyezni.
Az, hogy a hajó nélküle ment el, egy jel volt. Megszületett számára
a döntés. Itt kellett maradnia, és bizony marad is.
 2001

– Tudod Lois, mikor kiderült, hogy én vagyok az egyetlen brit

ápolónő a szigeten, kicsit megrémültem. És meglehetősen
valószínűtlennek is hangzott. Eleinte képtelen voltam elhinni, és
folyton Sallyt meg a többi nővért kerestem. Biztosan más is
elrejtőzött itt, vagy megfeledkezett az időről, s nem hallotta meg a
visszahívást a táborba, de sajnos nem. Én voltam az egyetlen őrült,
nem kapaszkodhattam másba, csak az elveimbe, s arra gondoltam,
hogy most már nincs visszaút. Egy részem mindig is tudta,
mekkora kockázatot vállalok – mondtam, miközben felhajtottunk
az új nemzeti autópályára, a Szouda-öböl kikötőjétől tartottunk
kelet felé egy bérelt kocsival, a kinyomtatott instrukciókat
követve, melyben részletesen le volt írva, hogyan találjuk meg a
kibérelt villát.
– Egyetlen nő és az a rengeteg férfi, hogyan boldogultál? –
kérdezte Lois megdöbbenve, s közben a jobb oldalon való
vezetésre koncentrált.
– Maradtam a posztomon, és folytattam a munkát, míg meg
nem változtak a dolgok. Volt saját szobám. Eleinte nagyon ritkán
mozdultam ki, csak mikor dolgoztam. Aztán amint egyre forróbbá
vált a helyzet, nos, az összes formalitás repült ki az ablakon, de az
egy másik történet.
Lefordultunk a főútról, a part felé, majd egy keskeny útra, az
öbölre néző falvak irányába, ahonnan egy kanyargós keskeny út
vitt az úticélunkhoz, ennek a kis falunak a szívében egy élénkszínű
templom állt. Pár perc múlva lefordultunk egy kanyargós
behajtóra egy szép kétemeletes, erkélyes kőházhoz. Az egyik
oldalán olajfaliget illatozott, s az árnyékos udvar egy részét egy
kavicsos kocsibeálló foglalta el. A csillogó medence azonnal
megragadta Alex figyelmét, mire sietősen kiugrott az épphogy
leparkoló kocsiból, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Nem volt
ismerő a környék, bár a falu neve, Kalyves, megpendített egy húrt
valahol az elmém egy hátsó zugában.
– Tetszik? – Loison látszott, hogy nagyon szeretne pozitív
választ kapni. – Gondoltam, valami karakteres tetszene neked.
– Szerintem elbűvölő. Besétálhatunk a faluba vásárolni.
– Akkor ismered?
– Nem vagyok benne biztos. Érzem, hogy nincs messze a
tenger, és biztosan vannak üzletek is a faluban. Szerintem jól
elleszünk itt, de ragaszkodom hozzá, hogy te meg Alex miattam ne
lebzseljetek egész álló nap a házban. Menjetek el nyugodtan
kirándulni. Én majd megkérek valakit, hogy vigyen el kocsival
néhány helyre, de most jól esne egy hűs szoba és egy ital.
A házban kellemesen hűvös volt a nap melege után. A hallban
gyönyörű mintás márványpadló ragadta meg a belépők tekintetét,
és a fejünk felett hatalmas ventilátor zümmögött. Letisztult,
egyszerű bútorokkal rendezték be az alsó szintet, mely drága sötét
fából készült asztalokból, hozzá illő székekből, csipkefüggönyökből
és damaszt asztalterítőből állt, s lenyűgöző faliképek és régi
fametszetek egészítették ki az összképet.
– Neked kell kiválasztanod a saját szobád, Pen – ragaszkodott
hozzá Lois.
– Az megfelel, amelyik a legközelebb van a fürdőszobához –
nevettem.
– Tizenkét oltárt számoltam útban idefelé – szólalt meg a
vékony hangján Alex. – Miért vannak bennük képek meg lámpák?
– Hogy emlékeztessenek rá minket, hogy az élet rövid és néha
brutális, az emlékek pedig tartósak. A lámpa imaként ég a
halottakért, hogy emlékezzenek rájuk, és egy fotó segít életben
tartani őket. Szerintem ez egy szép szokás.
– Mikor meghalsz, mi is tegyünk neked egyet a kertbe?
– Alex! – kapott levegő után Lois.
– Nagyon nagy megtiszteltetés lenne, de azt hiszem, hogy az
emberek, akik megveszik a házamat, lehet, hogy nem akarják,
hogy a ronda arcom oda legyen dugva a virágos szegélyükbe –
nevettem.
– Elmehetek úszni?
 – Csak ha az egyikünk felügyel rád – figyelmeztette Lois. –
Később elviszlek körülnézni a környékre, és készíthetünk terveket
is. Itt az áll, hogy a közelben van egy vitorlás iskola, talán
beiratkozhatnál.
– Király – mondta Alex felrohanva a lépcsőn, hogy szétnézzen.
Én magam is visszavonultam az emeletre, és gyorsan
kiválasztottam a szobámat. Az ablakból a legpompásabb kilátás
nyílt a Fehér-hegységre Apokoronaszban, még mindig hó fedte,
még a késő délutáni hőségben is.
Fáradtnak, de izgatottnak éreztem magam. Annyi év távollét
után miért éreztem úgy, mintha ismét hazajönnék, vissza azokba a
hatvan évvel ezelőtti szenvedélyes és veszélyes májusba? Az igazat
megvallva különös kapcsolatot éreztem a tájjal, amikor beértünk
az öbölbe, és megláttam a kikötőt, megéreztem a dízelgőz és a
tengervíz illatát, meghallottam azt a mély, torokhangú akcentust.
Volt egy olyan különös érzésem is, hogy az érkezésem valami
fontosnak a kezdete. Nehéz volt szavakba önteni, mit éreztem
mélyen legbelül.
Kinéztem a szobám ablakán. Láttam, hogy a távolban az
emberek mennek a dolgukra farmerben és fekete ingben,
robogókon és mopedeken száguldoznak, és turisták sétálgatnak
nyári ruhában és rövidnadrágban. Egy részem arra számított, hogy
mindenkit hagyományos ruhában látok majd viszont:
térdnadrágban, köpenyben, csipkés fejkendőben és bakancsban.
Megváltoztak a szokások, Európa most már közelebb volt. Aztán
egy idős nő bukkant fel hajlott háttal, bottal, tetőtől talpig
gyászruhában, teljes fejet beborító fekete kendővel, mely eltakarta
az állát, és azonnal visszarepített azokhoz a régmúlt napokhoz,
mielőtt úgy istenigazából megkezdődött a roham május
huszadikán. Ez volt a dátum, melyet soha, egyikünk sem feled el.
Felnéztem a tintakék égre, kicsit arra számítva, hogy azt
fogom látni, amit akkor láttunk, és megborzongtam, ismét hallva,
ahogy a kislány azt kiáltja: „Kyria, nézd! Gyere és nézd! Ernyős
emberek hullanak az égből!”
Rainer Brecht a hotel erkélyén üldögélt Plataniaszban, és egy üveg
Mythos sört iszogatott.
A taxi, melyet elé küldtek, hogy felvegye a kikötőben, lassan
zötyögött Hanía nyugati része felé, a betonkeverőkből ítélve,
melyek elzárták a főutcát.
Rainer örült, hogy a sofőr nem tette fel a nyilvánvaló kérdést,
hogy „Ön is itt volt a háború alatt?”, de kimondatlanul is ott lógott
a levegőben. A kora alapján nyugodtan gondolhatta róla, hogy
veterán.
Az útjuk számos ismerős helyen vitte végig őt, bár az
olajfaligetek kisebbek lettek, s a helyüket betonépületek vették át.
Hanía még mindig a magas hegyek felé terült el, egy ismerős
körvonal, mely remélte, sosem változik meg, ám az öszvér
vontatta szekereket és a szamarakat felváltották az ütött-kopott
autók, a biciklik és a kisbuszok. Már hosszú évekkel ezelőtt
elkezdték a város rendbehozatalát, de itt-ott még kiszúrt egy-egy
ismerős zömök kunyhót és régi házat, melyeket eltörpítettek a
sokemeletes lakóépületek és otthonok a lapos tetőkből kiálló
vasrudakkal, készen arra, hogy újabb emeletet húzzanak fel rá.
Egy egészen más világ vette őt körül, mint amilyen az emlékeiben
élt.
Odakint az öbölben egy távoli szigetet látott kiemelkedni a
csillogó kékeszöld vízből. A tenger vonzereje sosem változott, és
sosem hozta felszínre a titkos kincseit. Ezt a hotelt a névtelensége
miatt választotta. Nem volt tökéletes, mindössze háromcsillagos,
mégis makulátlanul tiszta és új volt. Érezni lehetett az új szezonra
épphogy elkészült friss festés illatát, és nemrég lerakott
járdakövek vezettek a kavicsos part felé. Ám mindenekelőtt
csendes volt, a céljainak pont megfelelő. Ez egy személyes
zarándoklat volt, az elmélkedés ideje. Barbecue füstöt érzett, és
bömbölő zenét hallott valahonnan. Nem bérelt kocsit – már nem
lehetett bízni a szemében –, mert azt tervezte, hogy taxit fog hívni
a belvárosba való kiruccanásaihoz.
A fényképek, melyeket az évek során gyűjtött nem adták
vissza igazán Kréta színeit. Már lekésett a híres tavaszi virágos
rétekről, a hőség már kiszárította őket. Volt egy tárcája, tele szépia
fotókkal a régi bajtársairól, és most sorban kirakta őket az ágyra.
Milyen nyugodtnak tűntek mind, ahogy mosolyogtak a napon,
ezeken a rég elfeledett, parton készült felvételeken, mielőtt
elindultak végzetes hadjáratukra. Egyikük sem tudta, mi vár rájuk.
Nem volt mása, amivel megtisztelhette volna őket, csak folyton
bevillanó emlékek róluk, s a már örökké fiatal arcuk. Ezek a néma
szellemek, akik az álmait kísértették, bátor fiatal férfiak voltak,
akik a legnagyobb csata után már nem láttak több hajnalt. Azért
jött most ide vissza, hogy lerója a tiszteletét előttük, és méltó
módon megemlékezzen róluk.
Honnan is tudhatták volna azon a végzetes napon, mi vár
rájuk a hegyek között, és az olajfaligetekben.
Senki sem tudhatta, hogy meggondolatlanul rohannak a
mindent elnyelő pokol tüzébe. S azt sem tudhatták, hogy az
áldozatuk megváltoztatja majd a történelem alakulását.
 1941. május 20.

A repülők a reggel első fényeinél alakzatban suhantak Kréta felé,

súrolták a víz felszínét, majd felemelkedtek a hegyek fölé, nyugatra
tartottak a célpontjuk felé, a nyugati kifutópályához közel akartak
földet érni, Malemében. Ahogy egymással szemben ültek,
Rainernek volt ideje megvizsgálni az emberei arcát, akik sokzsebes
gyapjú kezeslábast viseltek, a fejüket új, perem nélküli sisak védte.
Némelyikük magabiztosan vigyorgott, míg mások mogorva arccal
folyton a hevederüket és a felszerelésüket ellenőrizgették, némán
várva, hogy végre már ugorhassanak. Olyan szörnyen fiatalnak
tűntek az ártatlan vonásaikkal. Beléhasított a félelem, és a
mindannyiukért érzett mérhetetlen aggodalom.
Aztán válaszul az érkezésükre, felhangzott a szárazföldről az
ágyúk dörgése, és Rainer látta, hogy feszültség lobban fel a
tekintetekben, ahogy a Junkers élesen megdőlt, de aztán
megállíthatatlanul dübörögött tovább. A rádiós azt kiabálta,
„Készülj, Kréta!” Rainer a reggeli fényben csak a férfi testének
kontúrját látta, ismerte őt az eligazításokról. Rázkódva mélyre
ereszkedtek, aztán hirtelen feljebb szálltak, hogy elkerüljék az
ütközést. Érezte, hogy fordul egyet a gyomra, ahogy megjelent a
célpozíciójuk.
Néhányan énekelni kezdték az indulójukat, hogy lenyugtassák
az idegeiket. „Nincs visszaút…”, csengett a fülébe. Dolgozni kezdett
bennük az ösztön, és a több hónapnyi kiképzés eredményeképp,
most mindannyian készen álltak arra, hogy ellenőrizzék az
ejtőernyőiket, és ugorjanak. Neki kellett elsőként mennie,
példamutatással irányítania a többieket, gyorsan kiugrani, és a
kereszt alakzatot felvenni szabadesés közben.
Különös érzés volt leugrani az égből, döbbenetes mennyiségű
adrenalin öntötte el ilyenkor az elméjét és a testét. Aztán a pánik
másodpercei következtek, várva, hogy kinyíljon az első ejtőernyő.
Érezte a rántást, és az enyhítő megkönnyebbülést, és elborzadva
fordult el, mikor megpillantotta, hogy az egyik fiú fennakadt a
repülőgép ajtajánál, a hevedere elszakadt, s most eldobott kőként
hullott a föld felé.
Ezt követően egy buja zöld völgy terült el előttük, és meglátta
a tavat is, melyet térképen már tanulmányoztak. Közel voltak a
börtön épületegyütteséhez, melyet el kell foglalniuk. Azt tervezték,
hogy ott lesz a bázisuk. A lőszeres ládák és a különböző színű
ellátmányos dobozok már lefelé szálltak, meg kell találniuk mindet,
mielőtt az ellenség megkaparintja őket. Biztosan odakint vannak és
figyelnek, várják a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjanak. Amilyen
gyorsan csak tudja, fedezékbe kell vinnie az embereit, és fel kell
fegyverkezniük.
Rainer gond nélkül ért földet, de látta, hogy néhány embere a
fákra esett, kézifegyver ropogását és dühös ordítozást hallott.
Hirtelen teljesen elszabadult a pokol, és elborzadva nézte, ahogy az
embereit kilövik, akár a vadkacsákat. Az ejtőernyők lángra kaptak,
elszakadtak, és ők tehetetlenül rángatóztak, akár a bábuk; bátor,
fiatal ejtőernyősök, akiket cafatokra szaggattak a lövések, mielőtt
még földet értek volna. Egy pillanatra felbőszítette a
bajtársiasságnak ez a nagy fokú hiánya, de aztán rádöbbent, hogy
ez nem egy szokványos gyakorlat, amelyben az ember meghúzza a
határvonalakat, és aztán ad bele mindent. Amint megérkeztek, ők
ellenségek voltak a földön lévő csapatok számára.
Odakiabált az életben maradt bajtársainak, hogy rejtőzzenek
el az olajfák között és a kiszáradt folyómedrekben. Mindenki
szétszóródott a mesterlövészek hatókörén kívül, macska-egér
harcot vívtak az ellenséggel. Iszonyú volt a hőség, a kezeslábasok
és a felszerelésük pedig nagyon nehezek. Rainer elveszítette a
vizesüvegét egy ellenséges katonával való összetűzés közben, aki
lesből, egy fa ágáról lövöldözött rájuk. Szerencsére egy jól irányzott
lövése után, leesett a katona a fáról. Nem érzett sajnálatot. Vagy öl,
vagy megölik. Kimászott a csávából, az életveszélyből. Ennyi.
Nyugati irányból csatazaj hangjai szálltak felé. Az ég fekete volt a
repülőktől és az emberektől, de semmi sem a terv szerint ment, és
nem volt semmiféle fogadóbizottság sem, hogy üdvözölje őket,
mint ahogyan arról biztosították őket, csakis golyók zápora. Itt
valóban nem volt visszaút.

– Ez most egy nagy! Az ég fekete a rohadékoktól! – ordította a

skót kórházi szolga, aki Pennynek segített cipelni a hordágyon
fekvő sebesülteket a fedezékbe. Az ágyúk kora reggel óta üvöltve
lőtték a terhüket ledobó fekete darazsak vészét. Egymás után,
hullámokban jelentek meg a fejünk felett. Az volt a parancs, hogy a
járóképes sebesülteket vigyék a keskeny lövészárkokba.
– Sisakot fel! Nem látják, hogy vöröskeresztek vannak a
homokba rajzolva? – üvöltött Douglas Forsyth. – Nővér, kifelé a
tűzvonalból!
Penny úgy tett, mintha nem hallaná, miközben néhány
embert irányított el a nagy sátraktól, a frissen ásott védelmi
árkokba. Lassú munka volt, és rémisztő hang jött az égből.
Pont az előző éjszaka járt körbe a védtelen helyszínen, azon
tűnődve, hol találhatna valami tisztességes rejtekhelyet. Akárki is
jelölte ki ezt a helyet a kórháznak, azt is agyon kellene lőni. Nem
látott mást esélyt, csak a környező barlangokat, és megemlítette az
orvosoknak, hogy hasznosak lehetnek, ha a dolgok rosszabbra
fordulnának.
Dr. Ellis egy legyintéssel elutasította Pennyt.
– Látta, milyen állapotban vannak azok a mocskos lyukak?
Tele vannak kecskeszarral, vagy még rosszabbak Egy lovat nem
tartanék ott bent.
– Viszont sötétek és hűvösek. Mi kitakaríthatjuk őket.
Legalább nem lennénk a hatókörükben – érvelt Penny. Mindhiába.
De hát ki hallgat egy nővérre? – Van négy tűrhető állapotú
közöttük, és eléggé benyúlnak a szikla hátuljába. Ott bent
tárolhatnánk a készleteinket. Jobb, mint gyatra sátrakban lenni a
nyílt ég alatt. – Jóságos ég, nézzen csak nyugat felé! Az az, amire
gondolok? – Ellis hirtelen megpillantotta a több száz sárga, piros és
zöld leszálló ejtőernyőt a levegőben, melyek végén, mint bábuk
lógtak az ejtőernyős ellenségek.
– Potyognak a Jerryk – mondta Forsyth, megállva egy
pillanatra, mielőtt ismét a betegének szentelte a figyelmét.
Penny nézte, ahogy a vitorlázórepülők a tenger felett
köröznek, kényszerleszállást végeznek, majd eltűnnek a
hullámokban. A parton lévő lebombázott épületek tomboló
kazánokká váltak, és némelyik ellenséges ejtőernyőst egyenesen
magukba szippantották. Mögöttük újabb vitorlázórepülők hulláma
érkezett, szellemlovasokként rángatóztak a kötelek végén,
embereket bocsátottak ki a tengerre és a sziklákra, mielőtt
lezuhanva apró darabokra törték össze magukat a távoli parton.
Borzalmas, kísértő látvány volt, ahogy még a Bofors ágyúk is
beléjük lőttek, ezek a katonák a biztos halálba repültek.
Válaszként az alacsonyan szálló gépekből záporozó golyók
téptek bele a sátrak anyagába és az összetákolt ideiglenes
kórházba. Mindenki, akinek volt fegyvere, a támadókat lőtte, de
azok megállíthatatlanul, egyre csak jöttek.
– Mi történik, ha itt szállnak le? – kérdezte Penny, de senki
sem válaszolt.
Nézte, ahogy lezuhannak a lángoló gépek, és a katonák
próbálnak kiúszni a partra. Mi van, ha az egyik a tulajdon bátyja,
Zander? Tehetetlenül nézte, ahogy emberek fulladnak meg, bár
néhányuknak sikerült kimerülten kikecmeregnie a partra.
Hamarosan foglyok lesznek. Aztán elborzadva látta, hogy
felfegyverkezett helyiek rontanak ki a faluból, felbőszülve ugrottak
a támadóknak, hogy megöljék őket, mintha csak fókákat
selejteznének. Penny próbált kiáltani nekik, hogy ejtsék inkább
fogságba őket, ne kaszaboljanak le mindenkit, de senki sem figyelt
rá. Ezek a fiatal katonák valakinek a gyerekei, valakinek a férjei,
akik csak a parancsot teljesítették. A Vöröskereszt ápolónőjeként
fogadalmat tett, hogy minden sebesült katonán segít, most
azonban tábori ruhát viselt, és brit színeket. Azon őrlődött, hogy
nekik segítsen-e, vagy a saját sebesült katonáikat helyezze
biztonságba, akik kétségbeesetten segítségért kiáltoztak. El kellett
fordítania a fejét az őrjöngő tömegtől, nem bírta végignézni a
mészárlást.
A sebesültek száma egyre csak nőtt a parton, és némelyik
ejtőernyőst a legelborzasztóbb sérülésekkel vitték be, mivel a
felbőszült falusiak eszméletlenre verték. Mások megégtek,
megvakultak és traumatizált állapotba kerültek, fiatal fiúk, akik
féltek, hogy a helyszínen kivégzik őket, bepisiltek a rettegéstől, és
üvöltöttek a fájdalomtól. Ellis és Forsyth minden erejükkel azon
dolgoztak, hogy akit csak tudnak, megmentsenek.
– Vigyék el szem elől őket a barlangokba – adta ki az utasítást
Ellis a sziklák felé mutatva. – Attól tartok, hogy ez ma még nem
fog véget érni.
A kórház kezdett vágóhídra hasonlítani, és teljes fejetlenség
uralkodott.
Hirtelen hatalmas ágyúdörgés hallatszott a közelben, és német
nyelvű kiabálás hallótávolságon belül, miközben egy csapat
ejtőernyős száguldott keresztül a kórház területén, követelve, hogy
azok, akik képesek rá, álljanak fel, és induljanak el előttük, ki az
útra. Penny, alig kapva levegőt a félelemtől, észrevétlenül elillant,
és elrejtőzött néhány német sebesülttel a legközelebbi barlangban,
miközben az orvosokat elvezették. A németek kikiabáltak a saját
bajtársaiknak, hogy biztonságban vannak a barlangban, és így
Penny közöttük megbújva, rejtve maradt.
Penny jó néhány órán át egyedül dolgozott tovább, rettegve
attól, ami odakint történik, nem mert kinézni, vagy akár csak
elképzelni, hogy mindez hogyan végződhet. Maradj a helyeden,
lásd el az embereket, történjék bármi. Nem tehetsz többet, csak a
legtöbbet, ami telik tőled. Bátorság, barátom, imádkozott, erőért,
hogy nyugodt tudjon maradni, és szembe tudjon nézni a halállal, ha
kell. Ha ez lesz a vég, hát legyen.
Ez volt élete leghosszabb délutánja, folyamatosan nyelte vissza
a félelmet és a pánikot, mely úgy jött fel a torkán, akár az epe, de
túl sok ellátandó sebesült volt körülötte ahhoz, hogy
megengedhesse magának azt a luxust, hogy saját magáért
aggódjon. Ha lesz időm, majd akkor aggódom, mélázott el. Aztán
egy közeli lövés dördült, majd, mikor a zaj elhalt, látta visszafelé
jönni az orvosokat néhány új-zélandi katona kíséretében, akiket a
széles karimájú kalapjuk különböztetett meg a többiektől. Penny
akkora megkönnyebbülést érzett a felbukkanásuk miatt, hogy
szerette volna mindkettőjüket átölelni, de visszafogta magát,
tudván, hogy egy nővérnek mindig méltóságteljesen kell
viselkednie.
– Hála istennek, hogy egészben van – mondta Forsyth Penny
felé intve a sztetoszkópjával. – Jól megetettük velük, amit főztek.
Dr. Ellis elmagyarázta nekik, hogy az ejtőernyősöket hátulról
csalták tőrbe, és a kórház biztonságban van – jelenleg. Próbálták a
munkát újra a megszokott mederben tovább folytatni, bár
pletykáltak arról, hogy ismét nagy létszámban szállt partra az
ellenség Malamében.
– Mindennek vége – mondta az egyik kórházi szolga, sokkal
inkább reménykedő, mint őszinte mosollyal.
– Onnan nem, ahonnan én nézem. – Forsyth megtörölte
hamuszürke arcát. – Azok az emberek rendesen fel vannak
fegyverkezve, és nem tréfálnak. Micsoda átkozott kibaszás ez. Itt
vagyunk, itt ragadva ezen a senkiföldjén a reptér és Hanía között,
pont a tűzvonalukban, könnyű célpontokként, várva, hogy
sorjában agyonlőjenek minket. – Egy vállrántás és egy mosoly
kíséretében Pennyhez fordult. – Azt hiszem, azok a barlangok
nekem olyanok, mint Dorchester, és kedves nővér, igaza volt, hogy
beterelte oda a foglyokat. El kell tűnnie szem elől, ifjú hölgy. Nem
lenne szabad itt lennie – mondta felemelve a kezét, mintha egy
varázslattal el akarná tüntetni. – De azért meg kell mondjam,
piszkosul örülök neki, hogy itt van.
Dr. Forsyth, Dr. Ellis és Penny a sötétség leple alatt sorra
átvizsgálták az összes barlangot, az arcukon sebészi maszkkal,
hogy enyhítsenek a bűz erején, ami elviselhetetlen volt.
– A szükség törvényt bont, mi? – szólalt meg Dr. Forsyth. –
Mit gondolsz, Ellis?
– Georgiou nővérnek igaza van: védve van széltől, naptól,
esőtől, és ponyvával el tudjuk rejteni a bejáratot. Ez nekünk kell
meg a műtőasztalnak, a többi pedig a betegeké, és jobb, ha a
készletünk is itt maradt, vagyis ami megmaradt belőle. Alig van
valamink az alapvető dolgokból, de hogy a fenébe sterilizáljunk?
– Szólhatunk a csapatoknak, hogy segítsenek nekünk
kivakarni a koszból, lemosni a falakat sós vízzel, pallókat rakni a
földre – gondolkodott logikusan Penny. – Csináltunk már hasonlót
Arta mellett is, mikor a szél szétszaggatta az összes sátrunkat.
– A teremtésit, egy kórház a barlangokban. Hallottam pár
szokatlan cselről, de mi az alternatíva: menjünk egy belsőbb
területre, és kezdjük újra? Beszélek a főhadiszállással – mondta
Forsyth.
– Csak reménykedjünk benne, hogy a seregünk távol tartja
őket, megvédi a felszállópályát, és visszaküldi őket Athénba –
mondta egy fiatal skót kórházi szolga, de a tekintete tele volt
rémülettel. – Jöjjön, nővér, ideje összeterelni a mankósokat,
kilapátolni a lehető legtöbb mocskot, mielőtt Jerry megint
reggelizni jön.
Penny feltűrte a ruhaujját, hogy csatlakozzon hozzá, a háta
fájt, a füle csengett a bombák és ágyúk zajától. Az égbolt még
mindig fekete volt a repülőktől, nem csillagokkal volt tele.
Csapdába estek a parton, kiszolgáltatva, kis létszámban, az
életüket féltve, de nem volt idő siránkozásra. Feladatuk volt, amit
el kellett végezni, mocskos, cudar munka, de talán ez megmenti a
betegeit a biztos haláltól. Lehet, hogy ő maradt egyedüli nőként a
parton, de elbírt a lapáttal, és a legjobbakkal együtt dolgozott.
Olyasmi volt ez, amit már gyerekkora óta csinált. Elmosolyodott,
Hectorra, a pónijára gondolva, meg az istállókra Stokencourtban.
Hirtelen megtelt a szíve. Semmi sem fogható a verejtékhez és a
célhoz, hogy megtartsa erősnek az embert. Most már mindannyian
egy csapat voltak, az esélytelenségük ellenére is lankadatlanul
dolgoztak, és ez jó érzés volt.

Egy vastag köpenyt viselő lány lépkedett óvatosan a törmelékek

között, túlélők után kutatva, lassan haladt át a füstön és a törött
üvegeken, a házak szétszóródott maradványain, néhány
másodpercenként félve pillantott fel, hogy újra kezdődik-e a
támadás. Oda kell mielőbb érnie, fel a hegyre, Halepába. Már
késében volt a szolgálatból, ahogy sokan mások is késében lesznek,
akik elszenvedték a bombázást. Hallotta a nők zokogását, ahogy a
kövek között kutakodtak, a családtagjaikat siratták. A testrészek
máris oszlásnak indultak a hőségben. A csatamező szaga aznap
reggel érte el Haníát. Sietnie kellett – olyan sok ellátni való seb lesz
–, de ki orvosolja majd el az összetört szíveket, a gyászt, és a
félelmet, hogy mi következik ezután?
Miközben a klinika felé haladt, kicsit megkönnyebbült, hogy a
városnak ezt a részét megkímélték az ellenséges csapatok. A
Vöröskereszt klinikája előtt máris hosszú sor várakozott.
– Nővér, nővér! – kiáltotta egy idős nő, megrántva a karját. –
Jöjjön, keresse meg a férjemet, jöjjön és segítsen nekem megtalálni
a kis madárkáimat. – A nő már félőrült volt a gyásztól.
– Nővér, segítenie kell a feleségemnek! Vajúdik és vérzik… –
Egy szakadt inges fiatal férfi támogatta felé az ájuldozó feleségét.
Segített a férfinak összeszedni a lányt, és együtt átfurakodtak
a tömegen. – Engedjék át – utasította az embereket a lány. Kinyílt
a klinika ajtaja és szinte beestek az előcsarnokba.
– Hála az égnek, hogy ideért, nővér! Olyan kevesen vagyunk
– mondta sietve az orvos, beletörölve a vérfoltos kezét a fehér
köpenyébe. – Ki van itt nekünk?
Yolanda beszámolt az orvosnak a páciensről, miközben tovább
vitték a lányt egy kezelőbe, és becsukták az ajtót. Mikor azonban
lefektették, rádöbbent, hogy a szegény lány már halott.
Yolanda kiáltani tudott volna a sors kegyetlen
igazságtalanságától, de erre nem volt idő. Éppen ahogy letakarták
a fiatal nő arcát, és az ajtóhoz kísérték a zokogó férfit, bombázók
süvítését hallották meg a magasban. Ideje volt ismét fedezékbe
vinni a betegeket.

Yolanda a betegei mellett guggolt az alagsorban, míg a haníai

kikötőre mért legsúlyosabb reggeli támadás véget nem ért.
Azonban nem a munkán járt az esze, hanem azon, hogy a szülei
biztonságban vannak-e az üregben Joseph bácsi nyomdája alatt.
Most már éppen elég volt a riadalom a helyi családoknak, hogy
elmeneküljenek a kisebb falvakba, vagy találjanak valami
megbízható, biztonságos menedéket. A Kondaliki utca, ahol a zsidó
negyed található, csupán néhány utcányira volt az ókori kikötőtől,
a velencei limanitól, a raktáraival, és egy hatalmas arzenállal, tele
fegyverekkel és árukészlettel, ahová Joseph bácsi fiai hasztalanul
mentek könyörögni még több géppisztolyért, hogy megvédhessék
magukat, amennyiben a tenger felől is megtámadnák őket.
A váratlan ideérkezése óta Yolanda alig hagyta el a negyedet.
A szülei annyira megkönnyebbültek, hogy ott van mellettük,
ragaszkodtak hozzá, hogy mindig legyen kísérete, s be legyen
mutatva a szefárd közösség többi családjának. A nyomda szorgosan
nyomta az újságokat a brit csapatoknak. Papa segített lefordítani a
Krétai Híreket angolról görög nyelvre, hogy a nyomdászok
helyesen tudják szedni a szöveget.
Yolanda egyenruhája haszontalanul lógott egy akasztón a
hálószobája ajtaja mögött, mióta megérkezett. Minden egyes
alkalommal, mikor felvette, az anyja zokogni kezdett.
– Eleget tettél Görögországért. Itt van szükségünk rád, most
igazán újra egy család lehetünk. Annyi tervem van.
Hogy is mondhatta volna el nekik, hogy csupán egy véletlen
folytán van itt? Miközben egy sebesült katonát segített fel az
Ulster Prince kikötőhídjára a kompról, a férfi hirtelen összeesett,
az életéért könyörögve Yolandába kapaszkodott, és neki nem volt
más választása, mint támogatni őt, és elkísérni egyenesen a
kórházhajó gyomrába. Csak akkor döbbent rá, hogy a sötétség
leple alatt kifelé tartanak a kikötőből, mikor meghallotta, hogy a
hajtóművek zúgva életre kelnek, és megérezte a hajó mozgását.
Túl késő volt már felrohanni a fedélzetre, és leszállni.
Ahogy teltek az órák, a pánik, amit érzett, kimerült
belenyugvásba fordult át. Senki sem fordulna vissza egyetlen
ápolónő kedvéért, ráadásul szükség is volt itt rá. Megkönnyebbülés
volt megtudni, hogy Kréta felé tartanak. A döntés, hogy továbbra
is Athénban maradjon vagy sem, végül nem az ő kezében volt, bár
aggódott a többi nővérért, különösen Pennyért. Vajon mit
gondolhat most? Vártak rá, hogy jelentkezzen szolgálatra? Mi van,
ha Penny felszállt egy másik hajóra? Annyi veszélye van az
átkelésnek – vajon életben van még? Yolanda a megkönnyebbülés
mellett bűntudatot is érzett, mikor pletykákat hallott arról, hogy
más hajókat elsüllyesztettek, és volt egy olyan émelyítő érzése,
hogy soha többé nem látja a barátnőjét. Athént máris mintha egy
világ választotta volna el a mostani életétől. Nem voltak papírjai,
csak a vöröskeresztes bizonyítványa, és az a tudat, hogy Mama és
Papa a közelben vannak, és ők majd kezeskednek érte.
Mikor az anyja zokogva a karjába zárta, az olyan volt, mintha
egy puha, meleg pokróc burkolta volna be, eltompítva minden az
iránti szándékát, hogy azonnali hatállyal szolgálatra jelentkezzen.
Oly gyorsan vált az a pokróc fojtogató bábbá. Ebben a háromszáz
lelket számláló, szorosan összetartó közösségben szívélyesen
fogadták, ugyanakkor elvárták tőle, hogy megint legyen az a
babusgatott, ám kötelességtudó leány, aki csak arra vágyik, hogy
valaki megfelelő házastársat találjon neki.
Mikor megkezdődtek a Hanía elleni támadások, néhány
ortodox görög a kisebb falvakba és a hegyekbe menekült,
otthagyták az üzleteiket bezárva, ám a zsidó negyed maradt, ahol
volt, és bedeszkázták a nyílásokat, amikor a bombák mindent
lángba borítottak körülöttük. De nem voltak zsidók és nem zsidók,
mikor rémült családok másztak ki a törmelékek közül, kötözésre
szoruló sebekkel, és a gyors temetést érdemlő halottaikkal.
Yolanda felvette az egyenruháját, magára terítette a köpenyét, és
elrohant a klinikára, nem volt hajlandó elrejtőzni, mikor égető
szükség volt rá.
– Hogy hagyhatsz el minket már megint? – kiáltotta az anyja.
– Muszáj elmennem, hogy segítsek. Biztos te is azt akarod,
hogy életeket mentsek.
Erre nem jött válasz, helyette Solomon megpaskolta a karját,
és egyszerűen csak annyit mondott:
– Légy óvatos, és siess vissza.

Yolanda tudta, hogy helyesen cselekszik, most, ahogy a klinika

alagsorában rejtőzködtek, és a többi emberrel hallgatta a
süvítéseket és a dörrenéseket maguk körül, szorosan ölelték a
rémült gyerekeket, a sebesült szülők pedig igyekeztek még
fájdalmukban is mosolyogni. Mikor csendesedett a bombázás, az
egyik férfi könyörgésére kiment, megkeresni a tülekedés közben
eltűnt feleségét. Döbbenten állt az elé táruló pusztítás láttán:
szerencsére a klinika épületében csak kisebb sérülések
keletkeztek, de a környéken mindenfelé leszaggatott háztetők,
vagy teljesen romba dőlt házak is voltak, néhol pedig döglött és
felpuffadt öszvérek és szamarak hevertek, és érezte a halálnak azt
az iszonyatos bűzét, melyet már olyan jól ismert. Eredménytelen
keresés volt, és Yolanda pár sérülten kóborló embert összeszedve
tért vissza, akik a sokktól kábultan csak sóhajtozva követték őt az
óvóhelyre.
Minden épen marad emberrel, katonával és civillel, rögtönzött
kötéseket tépettek. Az újonnan érkező sebesültekkel további
rémhírek is jöttek: „A közlegények visszaszorították őket… nem, a
közlegényeket leverték. A reptéren új csapatok szállnak le… a
tenger felől jönnek. Holnap már Haníában lesznek.”
Yolanda túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy azon aggódjon,
vajon ez igaz-e. Úgy érezte, mintha már évek, és nem hónapok óta
lenne harci állomásokon, és tudta, hogy a szigeten mindenki
együttműködött, dacolva az égből érkező ostrommal.
– Ha bejönnek a városba, tartson velünk a hegyekbe –
mondta Andreasz Androulakisz, az egyik fiatal orvos, aki pont úgy
nézett ki, mint egy mesebeli kalóz a fekete szemfedővel az egyik
szemén. – Ha azt hiszik, hogy a krétaiak beengedik, és rakival meg
keksszel kínálják őket, akkor bizony meglepetésben lesz részük.
Maga mit fog tenni? – kérdezte az arcán aggodalmas kifejezéssel.
Harmadik éjszaka dolgoztak már együtt. A kontinensen kellene
lennie a krétai szakasszal, ha nem lenne vak az egyik szemére.
Yolanda megrántotta a vállát.
– A szüleim a nagybátyámmal, itt élnek a Kondilaki utca
közelében. Nem vagyok benne biztos, hogy ők el akarnának menni
innen.
– Vigye ki őket onnan az egyik hegyi faluba. Figyelni fogják a
közösségét – erősködött az orvos. – Durva dolgokat hallottam a
begyűjtésekről.
Nem volt szükség rá, hogy részletezze.
– Itt maradok a Vöröskereszttel – mondta Yolanda
mosolyogva.
– Maga remek ápolónő, de azt javaslom, gyorsan változtassa
meg a nevét, és szerezzen új papírokat. Jobb biztonságban lenni…
Andreasz jót akart, és Yolanda hízelgőnek találta az
aggodalmát, de hogy hagyhatná el a családja nevét? Ez egyet
jelentene a vallása és a faja megtagadásával. Erre sosem lenne
képes. Vagy mégis? Joseph bácsi biztosította róla a szüleit, hogy
Kréta jó menedék a zsidók számára. Az itteni közösség már több
ezer éves volt. De senki sem gondolt egy ilyen hirtelen támadásra.
Akármi is következik ezek után, sosem lenne képes elhagyni a
szüleit, most nem, és szükség volt a szakképzettségére és a
tapasztalatára is. Nem fogja hátrahagyni a posztját, csak azért,
hogy a saját bőrét mentse, de ha a szülei veszélyben lennének,
akkor talán át kellene gondolnia a dolgokat.
 GALATASZ
1941. május 23.

Az ideiglenes barlangkórház hatalmas kihívás volt mindenkinek.

Penny annyira fáradt volt, hogy enni is alig tudott. A barlangok
hűvösek és nyirkosak voltak, és Penny örült az álcául szolgáló hű
köpenye melegének, mikor éjszaka kilopózott a sötétbe, egyik
barlangból a másikba botorkálva.
– Le kell állítanunk ezt a bombázást. A kereszt jelet ábrázoló
kövek sora a homokban, már rég elmosódott. Bármi ötlet, Penny?
– kérdezte Doug, miközben megpróbált pihenni a padlón.
Ezeknek a barlangoknak a magányában mindenféle formalitás
odalett, ő most már Penny volt, a két orvos pedig Doug és Pete.
– Van valami piros holmid? Szerintem csinálnunk kellene
magunknak egy hatalmas zászlót, és hirdetni vele az
elhelyezkedésünket – javasolta Penny.
Elcsentek néhány fehér lepedőt, és találtak egy világos színű
asztalterítőt is krétai mintával, melyet Doug vett szuvenírként a
menyasszonyának, Madeleine-nek. Az egyik falubeli adott nekik
vérvörös szőtt takarót, és pár tűt meg cérnát. Kereszt alakúra
vágták az anyagokat, és a petróleumlámpa fényénél a betegekkel
együtt, nekiálltak összevarrni a zászlót. Ez lehetőséget adott a
rémült és unatkozó embereknek, hogy lefoglalják magukat, és
reménykedhettek legalább abban, hogy egy hatalmas
Vöröskeresztes zászló segít megvédeni őket.
Penny nehéz szívvel pillantott ki a sötétbe, látva a Hanía
városának lángolásától megvilágított eget. Mindössze egy nappal
ezelőtt még a kikötőben üldögélt, és fagylaltot evett, megcsodálva a
sok magas velencei kúriát a faragott fejgerendáikkal és régi török
fatetős erkélyeikkel. Vajon ezekből mennyi lett már hamuvá?
Mikor a zászló végül elkészült, felhúzták a barlangok tetején
lévő füves kiemelkedő részre, és kövekkel támasztották ki. Senki
figyelmét sem kerülhette el a jelkép, sem a partról, sem az égből.
Csak álltak, és csodálták a kezük munkáját. – Ennek a trükknek be
kell válnia – mondta Pete. Penny remélte, hogy Pete-nek igaza
van, mivel most már kilátástalan helyzetben voltak. Borzalmas
hírek érkeztek arról, hogy Malamét már be is vették.
– Csak átmeneti dolog – nyugtatta meg Dr. Pete Ellist a
betegei előtt. A saját biztonságuk érdekében elkülönítették a
német foglyokat, és a legtöbbje egyébként is túl rosszul volt ahhoz,
hogy bármiféle problémát jelentsen. Némelyik még fel is ajánlotta,
hogy segít a zászló varrásában, hálául, amiért biztonságban lehet a
barlangban. A Luftwaffe tiszteletben fogja tartani a Vöröskereszt
szimbólumát, mondta Pennynek az egyik sebesült tiszt, tökéletes
angollal.
Doug az egyre fogyó készleteit őrizte, és behozott pár
hatalmas pithost17 tsoukoudiával, rakival, mely a szőlő héjának
levéből készült, és amit erős főzetté erjesztettek, hogy aztán
fertőtlenítéshez és tamponáláshoz használják. – Ha a kötés már
túlzottan átázna, és taszítana a bűz, javaslok ebből két cseppet,
mielőtt letekered, és nekilátsz ellátni a rothadást. Ó, és utána is két
cseppet.
– A sebre? – kérdezte Penny teljes ártatlansággal.
– Le azon az istenverte torkodon! – üvöltötte Doug. Aztán
látva, hogy Penny arca megrándul, hozzátette: – És ne legyél olyan
finomkodó. Hallottalak nagyon ízesen szitkozódni görögül… hol
tanultál meg így káromkodni?
– Nagyon sok új szót tanultunk az albán határon –
mosolyodott el Penny. – Meg még sok mást is – tette hozzá. Nem
lehetett úgy élni Athén mellékutcáiban, hogy az ember ne tanulta
volna meg, hogyan rázza le a kellemetlenkedőket, és akadályozza
meg, hogy ellopják a táskáját, vagy hogy elbitorolják a helyét a
sorban a tolakodó vénasszonyok. Hála az égnek, hogy az anyja nem
volt itt, hogy lássa, hogy a bőre és a beszéde mennyire eldurvult. A
viselkedése és az angol akcentusa talán néha olyan volt még, mint
egy elsőbálozóé, de már nyugodt szívvel rohangált rövidnadrágban
a táborban a szabadidejében, mit sem törődve az elismerő
füttyentésekkel. Ha már feltűnt nekik a hosszú lába, akkor a
betegei jobban voltak.
Másnap nem bombázták őket, így volt idejük temetőosztagot
létrehozni, és összegyűjteni minden használhatót a kórház romjai
közül. Ágyneműket küldtek ki a legközelebbi falvakba mosásra, és
narancsot hoztak be. Mindenki próbált úgy tenni, mintha minden
rendben lenne, ám az ágyúk még mindig a közelben dörögtek.
Csata dúlt a felszállópályáért, és ennek a végét muszáj kivárniuk,
bármi történjék is. A sebesültjeik nem voltak olyan állapotban,
hogy meneküljenek, ha ismét megtámadnák a tábort.
Pennyben erős védelmező ösztön dolgozott a betegei iránt,
mint a kölykeit védő anyatigrisben. Talán az anyja is így érzett a
lányai iránt – nos, legalábbis Effy iránt.
Sérült civilek osontak be, segítséget akartak, narancsot,
citromot és zöldséget hoztak fizetségül a szolgálataiért. Most már
több száz embert kellett etetni, és a tárolószekrény már majdnem
üres volt.
– Bárcsak tudnánk, valójában hogyan állnak a dolgok –
suttogta Penny a műszakja végén, miközben ő meg Doug egy kis
rakival megbolondított friss narancslevet iszogatva üldögéltek,
jobb volt, mint bármilyen pezsgő, a csillagos ég alatt.
– Elég hamar meg fogjuk tudni, ha rosszul. Perceken belül le
fognak rohanni minket, és mi nem fogunk ellenkezni. Te mindenkit
fedezékbe viszel, nem lesz elől se géppisztoly, se konzervdoboz.
Semlegesnek kell maradnunk.
Az egyik kórházi szolga, aki meghallotta őket, azt kiáltotta:
– Az nem lehet, hogy csak úgy szó nélkül tűrjük a dolgot.
Maradtunk még néhányan, akik ki tudnánk lőni párat.
– Csak csináld, Barnes, és téged lőlek le először. Adj egy esélyt
az életre ezeknek a szerencsétlen seggfejeknek, még ha az egy
Jerry börtöntáborban van is. Lőj, és mindannyiunknak vége. Nem
mind barbárok. A genfi egyezmény majd megvéd bennünket.
Egy másik hang zendített rá a homokból.
– Ezt Corky barátomnak mondd. Vérbe fagyva rángatták ki
egy árokból, és agyonlőtték.
– Mi meg lelőttük őket az égből, és látták, ahogy lekaszabolták
a bajtársaikat, amint földet értek – úgy hallom öregasszonyok,
fejszével. A háború mocskos ügy, a félelem kegyetlen dolgokra
készteti az embert. Na gyerünk, irány vissza a barlangodba. –
Doug felállt, és látta, hogy a többiek hallótávolságon kívül vannak
már. – Egy forrófejű, könnyen okozhat galibát. A félelem olyan,
mint egy vírus, ami megfertőzi az egész rendes bagázst. Úgy
hallom, mindkét oldalon rossz dolgok történtek. Mi csak
összefoltozzuk, akit éppen behoznak, akár barát, akár ellenség. Van
egy másik ötlet a tarsolyomban, arra az esetre, ha visszajönnének
a gépek, egy biztosíték, ha úgy tetszik, hogy megvédjen minket a
további bombázásoktól.
– Micsoda? – kérdezte Penny kíváncsian.
Doug eltűnt, majd egy összehajtogatott zászlóval tért vissza, a
közepén horogkereszttel.
– Csak egy trükk, amit az apámtól tanultam a Nagy
Háborúban. Ha ezt feltesszük, akkor békén hagynak minket, és
talán még némi utánpótlást is dobnak le nekünk – kacsintott. – De
ez maradjon köztünk. Nagyon remélem, hogy nem lesz rá szükség.
Ha Jerryék megtudnák, bajban lennénk.
Penny felnézett a késő éjszakai égboltra, mely csillagokkal volt
teleszórva, amíg csak a szem ellátott. A légvédelmi ágyú hangja új
irányba terelte a gondolatait. Hol lehet Bruce? Vajon őt is
evakuálták Harringtonékkal? És hogy lehet Angela és a lányok?
Vajon áll még Harringtonék háza vagy a Villa Artemisz, vagy
Evadne és Walter háza Athénban, vagy nem maradt belőlük más
csak egy kupac füstölgő törmelék? Ki viselte gondját a sebesült
civil lakosságnak a lángoló városban?
Olyan érzése volt, mintha valami különös álomban élne,
halálosan fáradt volt, a raki most már megtette a hatását, és azon
tűnődött, mit keres ezen a szigeten. Akkor miért érezte magát
mégis elevenebbnek, mint valaha? Arra gondolt, hogy ami ezek
után következik majd, afelett egyáltalán semmi hatalma nincsen,
és izgatott volt a tudattól, hogy a sors kezében van. Csak annyit
tehetett, hogy figyel, vár és imádkozik.
 2001

– Ez kezd egyre érdekesebb lenni. – Lois a medence mellett ült,

miközben hallgatta Pen történetét, s figyelte, ahogy Alex
ugrándozik a vízben. – Emlékszem, Mami mesélte, hogy benne
voltál az összes újságban, a „barlangi ápolónő”, ahogy neveztek.
Volt egy kivágott fényképes cikk is a nagyi fiókos szerkényében.
Azt mondta, hogy a nagyanyja emiatt a cikk miatt megbocsátott
meg neked azért, hogy megszöktél tőlük oly sok évvel korábban.
Mi történt Douggal és Peterrel, az orvosokkal?
Már éppen folytattam volna a mesélést, mikor hallottuk, hogy
egy kocsi fékez le a behajtón, és nem sokkal utána valaki
becsenget. Lois felvette a fürdőköpenyét, s látták, ahogy egy
magas férfi, csiptetős írótáblával a kezében, elnézett az ajtó mellett
a medence felé.
– Üdv, elnézést a zavarásért – kért bocsánatot. Elegáns,
krémszínű nadrágot viselt, és nyitott nyakú inget szandállal,
melyből kilátszott a lebarnult lábfeje. – Mack vagyok a sziget
üdülési irodájából, én vagyok az idegenvezetőjük és az
ügyintézőjük. Csak beugrottam, hogy bemutatkozzam, és
megnézzem, hogy berendezkedtek-e.
A negyvenes évei vége felé járhatott, s kissé megfáradt arca
volt, mely ráncos lett a naptól, szőke hajában ősz szálak csillogtak,
de még mindig vékony volt, és sportos kinézetű, szinte katonás
habitussal és testtartással. Egy kicsit idősnek tűnt ahhoz, hogy
utazási ügynök legyen, de tetszett az összkép, így betessékeltem,
hogy csatlakozzon hozzánk.
– Jöjjön, igyon egyet velünk. – Még mindig elég barátságos
tudok lenni, mikor olyan hangulatban vagyok.
– Nem állhatok meg túl sokáig – mosolyodott el, miközben alig
titkolt érdeklődéssel Loist nézte.
Lois a kezét nyújtotta.
 – Lois Pennington vagyok, ő pedig a nagynéném, Penelope
George, és a fiam, Alex. Üljön csak le.
Észrevettem, hogy Mack nem ellenkezett, ahogy arrébb toltuk
a székeket a napernyő alatt.
Érdeklődött, hogy elégedettek vagyunk-e a szállásunkkal, és
adott egy listát a vészhelyzet esetén hívandó számokról és a
kórházi adatokról.
– Könnyedén megszervezhetjük, hogy helyet foglaljunk
önöknek bármelyik városnéző programon, vagy kiránduláson.
Azon tűnődtem, mikor veszi kezdetét az agresszív értékesítés.
– Adhatunk egy listát a tavernákról is, de egyet sem tudunk
külön kiemelni. Kérdezzenek körbe, és meglátják, melyek a
zsúfoltak – mosolyodott el. – Ha szeretnének egy sétát tenni Hanía
óvárosában, akkor van egy szombat reggeli városnéző körséta. Be
kell vallanom, egyszer én is részt vettem rajta turistaként, és most
itt vagyok, s a szigeten dolgozom. Fura, hogyan alakul az élet.
Muszáj meglátogatniuk a knósszoszi palotát, és délen a Szamaria-
szurdokot, de csak ha fittek. – Felém nézett, és szerettem volna
közölni vele, hogy szükség esetén én képes voltam megtenni a
hosszú utat hegynek lefelé egy sebesült katonát cipelve a hátamon,
jó néhány évvel korábban, és sok betegemnek is meg kellett tennie
a háború alatt, sőt, most sem ijednék meg egy kis túrától, de egy
szót sem szóltam.
– Egy krétai táncos estre is el kell menniük, az mindenkinek jó
mulatság…
– Különleges okkal jöttünk ide – szakította félbe Lois. – A
krétai csata megemlékezésére megyünk.
– Érdekli önöket a sziget történelme? – kérdezte Mack.
– Én része vagyok a történelmének – nem tudtam megállni,
hogy ne feleljek. – Ápolónő voltam itt.
– Komolyan? Milyen érdekes. Tudják a szervezők, hogy ön is
ott lesz? – Mack úgy nézett rám, mintha valami ősi faj egy
példánya lennék egy vitrinben.
– Nem, ez egy magánjellegű látogatás. Nem kívánok
nyilvánosan részt venni benne. – Csend állt be, aztán Mack felállt,
hogy távozzon, mintha ez a kívánságunk elbátortalanította volna.
 – Rendben, nos, remélem, csodálatos lesz a nyaralásuk. Ha
bármire szükségük lenne, itt a névjegykártyám és a számom. Még
találkozunk, ehhez kétség sem férhet. Kicsi ez a hely. Muszáj
rohannom…
Lois és Alex integettek neki.
– Azt hittem, több is van benne, és nemcsak kirándulásokat
akar ránk sózni – sóhajtott fel Lois, miközben összeszedegette az
összes papírt. – Milyen csodás nyári munka ez, ha egyedülálló az
ember. Főzzünk egy kis ebédet, aztán menjünk ki a partra. Biztos
vagyok benne, hogy Pen néni szeretne sziesztázni egyet.
– Van egy hely, amit később szívesebben meglátogatnék, egy
másik part, távolabb, nyugatra, ha nem bánod – mondtam.
– Nem probléma, főleg, ha még többet hallhatunk a barlangi
ápolónős kalandjaidról.
Ez a becenév, melyet a későbbi évek során adott nekem a
sajtó, mindig is zavarba hozott. Az csupán egy aprócska epizódja
volt az itt töltött időmnek. Soha senki nem volt tudatában annak,
milyen bonyolult lett miatta az életem. Azt mondják, sose
panaszkodj, sose magyarázkodj, de ha bármiféle békére akarok
lelni azzal, hogy visszatértem, akkor újra kell élnem azokat a Kréta
bukása előtti és utáni veszélyes napokat. Ráadásul vannak titkaim
azokból az időkből, melyeket soha senkivel nem osztottam meg,
titkok, melyeket teherként cipeltem éveken át. Talán most lesz itt
az ideje, hogy egyszer s mindenkorra letegyem őket?

Brecht a falu utcáján álldogált, és a Galatasz templomnál álló

háborús emlékműt nézte. Emlékek özönlötték el az elméjét, ahogy
a botjára támaszkodva felfelé gyalogolt a meredek dombon. A régi
házak romjai átalakultak, szépen le voltak festve, és tiszták voltak,
a kafenion pedig pontosan olyan maradt, amilyennek emlékezett
rá. Hogy lehetett ez a most oly békés falucska egy oly kegyetlenül
ádáz küzdelemnek a helyszíne?
Ezeket az utcákat bevették, majd elvesztették, újra meg újra.
Mindkét oldalon bátor férfiak haltak meg azokban a kis
mellékutcákban, feláldozva az életüket a hegyi stratégiai állásokért
és a fegyverekért. Eme hősies küzdelemnek az árja elapadt,
feldagadt, és végül összecsapott a katonák és a civilek feje felett
egyaránt, de ő semmit sem mondhatott magáénak a győzelemből,
mikor bekövetkezett. Ő addigra már egy másik helyen volt. Ideje
volt még egyszer végiggondolni azt a rettenetes utazást.
 1941. május 25.

A földet érés után a zászlóalja maradéka még napokig az Agia

börtön épületegyüttes vastag falainak viszonylagos biztonsága előtt
járőrözött, behatoltak a környező olajfa- és citrusligetekbe,
összeszedték a még mindig bujkáló néhány emberüket, behozták a
sebesülteket, és eltemették a halottakat. Mélyponton volt a
közhangulat, miközben sisakokat szúrtak a fejtáblákra. Körülvette
őket a pusztulás: kilapított fák, halott állatok, összetört
vitorlázórepülők, a kudarcot vallott hadművelet szétesett
darabkái. Még a megkeményedett férfiak is elsápadtak a vérfürdő
láttán.
Ekkor történt, hogy néhányuknál a bánat dühbe fordult át.
Rainer nem volt mindig ott, hogy megakadályozza a falusiakkal
szembeni megtorlások egy részét, akik szembeszegültek velük, és
fegyvert ragadtak. Egész falvakat tettek a földdel egyenlővé,
férfiakat, nőket és gyerekeket vittek ki, és lőttek agyon. Se
kihallgatás, se kegyelem. Nem tetszett neki ez a rögtönítélő
bíráskodás, de tudta, honnan fakad. Az ellenszegülés brutális volt,
így a megtorlásnak is hasonlóképpen brutálisnak kell lennie.
Ahogy a helyiek mogorván kerülték őket, ahogy a
mesterlövészek vadásztak rájuk az olajfák között, ahogy brit
csapatokat bújtattak az otthonaikban, és összetépték a
szórólapokat, melyek a következményekre figyelmeztettek, ez
mind problémát jelentett. És aztán ott volt még az a totális
megvetés az emberek szemében, akik az örökkévalósággal néztek
szembe, ahogy ott álltak a kivégzőosztag előtt a szabadság- és a
halálindulójukat énekelve. Rainer még sosem látott ilyen mértékű
bátorságot. Megijedt, mikor rádöbbent, hogy minél többet lőnek
agyon, annál több másik veszi át a helyüket. Féltette az embereit
annak a következményeitől, ha veszítenének.
Akárki is tájékoztatta úgy a hírszerzést, hogy itt majd
szívélyesen fogadják őket, azt is le kellene lőni. Nem lesznek
semmiféle virágok eléjük szórva, mint hódító hősök elé, csak
golyók lesznek, kövek, meg kések a hátukba. De a parancs az
parancs, és eleget kell tenni neki. A szabadságharcosokra nem fog
vonatkozni a genfi egyezmény. Az azonnali megtorlás azt a
határozott üzenetet küldte, hogy amennyiben egy falu ellenáll, úgy
megsemmisítik.
Most új parancsok érkeztek, hogy foglalják el az utat a
felszállópályától Hanía városáig és a hegyoldali faluig, Galataszig.
Folyamatosan fedezték őket a felettük repülő Dornierek, és az első
támadás sikeresen zajlott le. Jó néhány házat lefoglaltak, de aztán
ellentámadásba léptek a helyiek, és megkísérelték visszavenni a
falut. Két tank bukkant fel a semmiből, de sikerült hamar
berobbantaniuk mindkettőt, így teljesen hasznavehetetlenné
váltak.
Előre nyomultak a hegyoldalig, s eljött az ideje, hogy szemtől-
szemben megvívják a csatájukat. Rainer furcsán nyugodtnak
érezte magát, bár tudta, hogy csakis a legerősebbek lesznek még
életben a nap végén is. Olyan érzése volt, mintha a koncentráció
egy különös alagútjába lépne be éppen. Ölj vagy megölnek, az
egyetlen célja az volt, hogy eleget tegyen a parancsnok
utasításainak.
Látta, ahogy emberek állnak fel, zuhannak össze, és halnak
meg körülötte, de az ellenség még akkor is végeláthatatlanul
nyomult rájuk. Elszántan előre nyomult, s felkészült mindenre, de
a feléjük repülő gránát mégis váratlanul érte. Először nem érzett
fájdalmat, miközben érezte, hogy egy kéz fedezékbe húzza, el a
veszélytől. Úgy nézte, ami körülötte történik, mintha egy lassított
filmvetítés lenne.
Látta, hogy sötét bőrű idegenek ismeretlen nyelven kiabálnak,
hallotta az ágyúdörgést, melytől a csapatai botladozni kezdtek,
majd visszavonultak, az ellenséges csapatok kegyelmére bízva őt.
Érezte, hogy az élete homokként szivárog át az ujjai között. Most
már nem volt remény, és furcsán nyugodtnak érezte magát arra
várva, hogy minden véget érjen…
Ébredéskor vizesüveget érzett az ajkánál, és egy nyomókötést
az összezúzott lábán. Egy ideiglenes hordágyként szolgáló
deszkalapon rángatták le a hegyről. Fogoly volt, vagy a saját
orvosaik húzták ki a pokolból? Túlságosan kábult volt ahhoz, hogy
érdekelje.
A kezek, melyek a hordágyat tartották, barnák voltak, akár a
cserzett bőr. Nem érzett félelmet, csak meglepetést, hogy nem
végezték ki ott az utcán. Épp elég katonát látott már, akik
részesültek a coup de grâce18-ben. Vajon Malemébe tartottak,
hogy repülővel elvigyék Athénból, vagy egy az öbölben horgonyozó
kórházhajóra? Biztos, hogy nem érhetett még véget a háború,
mikor csak most kezdődött. A fájdalom a lábán lévő sebből,
végigszáguldott a testén és folyton elvesztette az eszméletét.
Hallotta magát, ahogy azt kiáltja, „Wasser, wasser”, alig várva,
hogy egyszerre kiigya az egész üveget.
Hol lehetnek az emberei? Tart még a csata? Lehunyta a
szemét, és ismét látta, ahogy egy csapással letarolják a rangidős
tisztjét és a többi bajtársát, a testek úgy lógtak le a fákról, akár a
szőlők. Mészárszék volt. Egy pokoli mészárszék. Nem azt
érdemelték, hogy úgy haljanak meg, akár a varjak; az a sok
gondosan kiválogatott fiú, feláldozva abbéli törekvésükben, hogy
elfoglalják a szigetet. „Merkúr hadművelet” – micsoda elátkozott
fedőnév. Most nem tehetett mást, mint hogy tűri a fájdalmat.
Tudta, hogy álmodott, mikor egy gyengéd kéz megfogta a
csuklóját, kitapogatta a pulzusát. Kinyitotta a szemét, és egy fiatal
nőt látott khaki ingben, ahogy lenézett rá. Szőke haját, szinte
fehérre szívta a nap, mégis neki volt a legsötétebb szeme, amit
valaha látott.
Megkönnyebbülten feküdt vissza, azzal a tudattal, hogy képes
lenne akár száz évig is aludni, hogy egy ilyen arc ébressze fel.

Ez lehetetlen, gondolta Penny, ahogy próbálta megtörölni Doug

Forsyth homlokát, miközben az orvos kínlódott, hogy lezárjon egy
bonyolult, comb közeli amputációt. Odatolták a műtőasztalt a
barlang bejáratának közelébe, hogy annyi fényt nyerjenek,
amennyit csak tudnak. A lábuk alatti állapotok elkeserítőek voltak:
csúszós volt a vértől és a sártól, bűzlött az éter és az elfertőzött
testek szagától, melyet semennyi raki sem volt képes elnyomni,
ráadásul mindenfelé legyek köröztek a sebesültek felett.
A kórházi szolgák konzervdobozokat használtak a betegeknél
ágytál helyett, mások pedig teát adagoltak, melyet sűrített tejjel
édesítettek a készleteik legvégső darabjaiból.
– Azt hiszem, elérkezett a B terv ideje – súgta Penny Doug
fülébe később, miközben az utolsó tea adagot iszogatták.
Mocskosnak és izzadtnak érezte magát a tábori ingében és buggyos
nadrágjában, de védelmet nyújtottak a csípős rovarokkal és a
perzselő nappal szemben, mely rongyos táborukra tűzött le,
ráadásul ennek köszönhetően kevésbé tűnt ki a férfi ápolók közül.
– Reméltem, hogy sosem kerül rá sor – mondta Doug –, de
tartozunk annyival a betegeinknek, hogy mindent megpróbáljunk.
– Majd én megteszem – ajánlotta fel Penny, tudván, hogy
Doug mennyire vonakodott vállalni ezt a kockázatot.
– Nem! Az én ötletem volt! – csattant fel Doug. Az arca
hamuszürke volt a feszültségtől és a kimerültségtől.
A B terv Dougnak az az ötlete volt, hogy tűzzék ki az
ellenséges lobogót. Veszélyes húzás volt, de végezniük kellett a
dolgukat, és nem volt idő azon elmélkedni, vajon mi történik
ezután.
– Várunk szürkületig, és együtt csináljuk – javasolta Penny,
Doug pedig bólintott. Közösen kiterítettek a magasabb sziklákra
két zsákmányolt horogkeresztes zászlót a vöröskeresztes mellé,
amely eddig távol tartotta a fegyveres támadók egy részét a
kórháztól.
Néhány órával hajnal után egy német felségjelű Dornier
szolgálatkészen ledobott pár láda egészségügyi ellátmányt és ételt,
amely életeket ment majd.

Az újonnan érkezett sebesülteket, akik mindkét oldal katonái közül

kerültek ki, az ideiglenes sátorba szállították. Ezeknek a betegnek
a meleg sátorban, vagy a napon fekve kellett kivárni a sorukat,
szenvedve és segítségért könyörögve, hogy valamilyen ellátást
kapjanak. Azok, akik maguknál voltak, meglepetten és sokszor
megkönnyebbülten néztek fel, hogy egy nő ápolja őket. Egy fiatal
katona, félig önkívületi állapotban, az üvöltözte, „Mutter, Mutter!”
Penny felé nyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa, mintha ő
valóban az anyja lenne, aki eljött, hogy a gondját viselje. Letérdelt,
és megragadta a fiú kezét, kitapintotta a pulzusát és érezte, ahogy
egyre gyengül, semmi mást nem tehetett már, minthogy várt és
figyelte, ahogy semmivé lett. Letakarta a holttestet, majd egy
másodpercig csendben állt mellette, mikor a közelből felé fordult
egy német tiszt és krákogva, akadozó angoltudással megszólalt.
– Ezt szépen csinálta, nővér.
Penny nem szólt semmit, csak átlépett a tiszthez és némán
megvizsgálta a tiszt mélyen megvágott lábát, kurtán bólintott
egyet, majd ellenőrizte a mocskos kötést is, és kicserélte egy újra.
Arra gondolt, hogy a férfi biztosan látta, hogy ezek a kötszerek a
német egészségügyi ellátmányból származnak, és nem a britek
gyártották, de nem tett megjegyzést.
A tekintete egy pillanatra sem hagyta el Penny arcát, mintha
csak azt vizsgálná, milyen indíttatásból segít az ellenséges
katonákon, és hogy vajon mit keres egy nő, mindössze nyolcszáz
méterre a harcvonaltól.
Valamilyen okból kifolyólag Penny fontosnak érezte, hogy ne
beszéljen a tiszthez, ezért megkért egy kórházi szolgált, hogy
fejezze be az ellátását, ahogy lassan végigment a soha véget nem
érő soron, hogy megvizsgálja a frissen behozott sérülteket,
megkeresve azokat, akiknek a legnagyobb szükségük van
kezelésre. A tisztet a többi hadifogollyal együtt a távoli barlangba
teszik majd, és őrizni fogják. Vajon észrevette a német zászlókat?
Mindenkinek az volt az érdeke, hogy ne bombázzák őket. Ez ellen
csak nem lehetett kifogása, de ha mégis lenne, és elkapnák őket,
akkor lehet, hogy mindannyiukat agyonlőnék. Próbálta
elhessegetni ezt a félelmetes gondolatot.
Aznap este megnézte a fenséges, sáfrányszínű naplementét,
mely oly megnyugtató volt a lelkének egy ilyen véres nap után.
Penny hátradőlt, megpróbálta összeszedni azt, ami még
megmaradt a lankadó energiájából a további műtétekhez, mikor
egy terepjáró hajtott be a tábor területére. Penny felnézett, és egy
ismerős arcot látott rábámulni, miközben nagy léptekkel felé
tartott. A dühtől lángoló tekintete mindent elárult.
– Tudtam, hogy csakis te lehetsz az, de a saját szememmel
kellett látnom, hogy ki az az őrült nő, aki úgy káromkodik, mint
egy görög matróz! Mégis mit gondolsz, mivel játszol?! – üvöltötte
Bruce Jardine.
– Én is örülök, hogy látlak téged – vágott vissza gúnyosan
Penny, túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy válaszoljon neki. – Nem
látod, hogy elfoglaltak vagyunk? – Indult, hogy elsiessen a dolgára.
– Csak ne olyan gyorsan! – üvöltötte Bruce. – Mi a fenét
keresel itt, a csatamezőn?
– Azt, amire kiképeztek. Csak hagyd, hogy tegyem tovább a
dolgom.
– Az a parancs, hogy helyezzük át ezt a kórházat, a dokikat
meg a műszereket Haníából egy beljebb lévő területre, egy Neo
Chorio nevű helyre. A fegyveres kísérőkkel ellátott teherautók
ezeregyszáz órakor jönnek felvenni a sebesülteket. Remélem, van
annyi eszed, hogy engedelmeskedj a parancsnak. Komolyan,
Penny, ez őrület… Hát semmi fogalmad sincs róla, mekkora
veszélyben vagy?
– Mi folyik ott kint?
– Ne engem kérdezz, én csak teszem, amit mondtak nekem,
de nem néz ki valami jól a helyzet. Azt akarom, hogy az első
kocsival elmenj innen. – Bruce körbenézett a káoszon. Behívta a
személyzet többi tagját is, és megismételte a hírt.
– Időre lesz szükségünk, hogy elvigyük a legkomolyabb
eseteket – mondta Doug. – És hadifoglyaink is vannak.
– Nekik magukról kell gondoskodniuk. Az alapján, amit tudok,
nem sokáig kell már várniuk a saját orvosaikra. A malemei reptér
elesett, és most már minden órában újabb csapatok érnek földet. A
fiaink nem sokáig fogják állni a sarat, annak ellenére sem, hogy
nagyon keményen tartják magukat. Nővér! Ezt a helyet még
azelőtt evakuálni kell.
– Vállalom a kockázatot – felelte Penny.
– Azt teszed, amit mondanak neked. Ne kelljen visszaélnem a
magasabb rangommal – mondta Pete, miközben legyeket
hessegetett el az arcáról.
– Befejezem a vizitet. Még mindig van néhány óránk. Miért
állunk itt körben, mint a szobrok? – szólt rá Penny a kórházi
szolgákra. – El kell döntenünk, ki alkalmas az utazásra, és ki nem.
Némelyikük nem fogja túlélni az utat. Én nem leszek felelős a
szükségtelenül bekövetkezett halálokért.
Mikor a többiek eliramodtak, hogy terjesszék a hírt, Bruce
megragadta Penny karját.
– Ígérd meg, hogy elmész az első körrel. Te már bőven
kivetted itt a részed a feladatokból. Bámulatos voltál, igazi
hangulatjavító. A szüleid rettenetesen büszkék lesznek rád, de
akkor nem, ha meghalsz. Nincs több hősködés. – Bruce közelebb
húzta magához. – Most veszélyes odakint… kérlek, Penny!
Burce tekintete teljes erőből az övébe fúródott, és érezte, hogy
az elhatározása gyengül. Végre tudatosodott benne, hogy fontos
Bruce-nak, és megdobbant a szíve attól, ahogyan a fiú ránézett,
mire beleegyezően bólintott.
– Elmegyek, mikor Dr. Forsyth és Dr. Ellis is megy, de most
szükség van rám.
A tábor egyszerre nyüzsögni kezdett; összegyűjtötték a
járóképes sebesülteket, és összefoltozták még azokat, akiket eddig
nem láttak el. Sietve összeszedték a műszereket, az iratokat és a
többi használható holmit. Nem volt idő gondolkodásra, csak
megkönnyebbülésre, hogy hamarosan kint lesznek ebből a
bolhákkal teli homokozóból.
A teherautók időben megérkeztek a fegyveres kísérettel
együtt, és az evakuálás komolyan kezdetét vette.
– Csak a járni tudó sebesültek jönnek! – Adta ki az utasítást az
evakuálást irányító tiszt. – Mi nem tudunk hordágyakat vinni.
Azokat tegyék fel majd később a nagy teherautókra. Ha képesek
megtartani a fegyvert…
– Ha fegyver vagy sisak lesz náluk, lőni fognak a konvojra. Az
oldalán a vörös kereszt semmit sem fog jelenteni nekik –
vitatkozott Barnes, a kórházi szolga, az őrmesterrel, aki
megvetéssel emelte rá a tekintetét.
 – Gondolom, a tündérkéjüket is magunkkal kell vinnünk.
Barnes készült behúzni neki egyet, de Penny közéjük állt.
– És mi a helyzet a hordágyas betegeinkkel? Értük ki jön?
– Küldenek egy másik teherautót zéró háromszáz órakor.
Jöjjön, nővér, szálljon fel. Jardine kapitány mondta, hogy van egy
nő… – érdeklődéssel fixírozta Pennyt.
– Én a következő körrel megyek, fel kell készítenem a
többieket – felelte Penny mit sem törődve vele, majd egy
legyintéssel elutasítva a férfit.
Az egészségügyi csapat egész éjjel a betegek előkészítésén
dolgozott. Aggasztotta Pennyt, hogy némelyik alig volt
eszméleténél, még mindig kábák voltak a műtéttől, míg másoknak
lázuk volt, és elfertőződéseik.
Örült, mikor elérkezett az óra, de a várt szállító konvoj késett,
ám mikor megvirradt már, és még mindig semmi jele nem volt,
érezte, hogy valami nincs rendben.
– Gondolod, hogy megfeledkeztek rólunk? – kérdezte Dougtól,
aki épp egy dobozba pakolt műtéti eszközöket.
Megrántotta a vállát.
– Ki tudja, mi folyik odakint?
Éppen mikor már feladták reményt, egy teherautó érkezett
egymagában. Bruce pattant ki a vezetőfülkéből, elégedettnek
látszott magával.
– Elvisszük a dokikat, néhány kórházi szolgát és Georgiou
nővért evakuálásra, le a déli partra.
– De több száz ember várakozik itt. Hol van a konvoj? –
kérdezte Penny.
Bruce a táborra bámult, nem nézett Pennyre.
– Sajnálom, de ők hátra maradnak. A németek ismerik a
dörgést. Igazságosan bánnak majd velük. Te velem jössz, most.
Abban a pillanatban körülöttük mindenki rádöbbent, hogy
minden elveszett. A hadsereg visszavonulóban volt, evakuálták a
szigetet, hátrahagyva a sebesülteket foglyoknak. Penny
gyötrelmes választás elé került: Menjek, vagy maradjak, és
fogjanak el?
– Össze kell szednem a holmimat – mondta, bemenekülve a
barlangba, a saját kuckójába. Időre volt szüksége, hogy
gondolkodjon – csakhogy nem volt idő. Bruce majd vigyáz rá – ő
volt a lovagja fényes páncélban, aki a megmentésére sietett –, de
akarta ő ezt egyáltalán? Miért nem okozott semmiféle
megkönnyebbülést ez a gondolat? Miért nem volt egyszerre fontos
az, amiről éveken át álmodozott? Miért nem alakult itt semmi sem
a terv szerint? Az érzései Bruce iránt hirtelen zavarossá váltak, és
most sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas arra, hogy
megvizsgálja őket.
Csupán egyetlen dolgot tehetett. Levette magáról a khakit
inget, és beletúrt a táskájába a fehér ruháiért, a köpenyéért, a
fityulájáért és a jelvényeiért. Aztán a barlangból teljes
vöröskeresztes egyenruhában tért vissza. A kórházi szolgák
hátrébb álltak, megdöbbenve ettől az átalakulástól a tábori ruhából
a hivatalos, vérfoltos egyenruhájába.
– Nem hagyhatom itt ezeket a férfiakat. A Hellén
Vöröskereszt tagja vagyok, nem a brit hadseregé. Az ő katonai
csoportjuktól kapom a parancsot, úgyhogy nyugodtan
hátrahagyhattok engem – közölte Penny bátran és büszkén.
– A nagy francokat. Velem jössz… – Bruce felé nyúlt, hogy
megragadja.
Doug lépett előre.
– Hallotta a nővért. Meghozta a döntését. Georgiou nővér
értékes tagja a személyzetnek, és ha úgy dönt, hogy
vöröskeresztesként itt marad, mi nem fogjuk utasítani, hogy
távozzon. Úgy hiszem, tisztában van a következményekkel.
Penny ott helyben képes lett volna megcsókolni Dougot, de
eszébe jutott az illendőség, és minden erejét összeszedve, játszotta
a komoly ápolónőt.
Bruce felháborodva rázta a fejét.
– Átveheti a helyét valaki más. Egy másik egészségügyis? –
Dühös kifejezés ült ki az arcára, ahogy mindegyik orvos sorban
hátrébb lépett, előre tolva az egyik kórházi szolgájukat az
elszállításra.
Bruce hallótávolságon kívülre húzta Pennyt.
– Csalódtam benned, bár nem vagyok meglepve. Mindig is egy
makacs szamár voltál, de emlékezz, hogy mit mondtam neked
korábban. Ha a németeket akarod ápolni, az a te dolgod, de más
betegek is lesznek, akiknek szükségük lesz a segítségedre. Brit
betegek. Borzalmas dolgok történtek azokkal, akik
szembeszegültek az invázióval a falvakban. Remélem, tudod, mit
csinálsz. – Bruce elviharzott, bepattant a sofőrülésbe és elhajtott,
vissza sem nézett.
Penny tudta, hogy nem érhet így véget a barátságuk azok
után, amit Bruce tett érte. Kockázatot vállalt azért, hogy
megmentse őt, ő pedig visszautasította a segítségét. Mi a csudát
művel? Egy röpke pillanatra elgyengült. Egy része Bruce után
akart rohanni, és kiabálni neki, hogy álljon meg, hogy vigye őt
biztonságos helyre, de a lába nem moccant. Elhatározta magát,
már túl késő volt, hogy meggondolja magát. Most már végig kell
csinálnia. Ezt a fontos döntést különös nyugalom kísérte. Biztosan
elment az eszem, gondolta, de akkor is maradnom kell.
– Ugye tudod, hogy vele kellett volna menned – súgta oda
neki Pete.
– Ne kezdd – förmedt rá Penny, és elvonult, túlságosan is jól
tudva, hogy ezzel az impulzív cselekedettel felégette maga mögött
a hidakat. Senki sem mondhatja, hogy ő nem fejez be egy munkát.
Bruce-nak igaza volt: van benne némi makacsság, ami nem volt
hajlandó engedni a gyengeségnek. Vajon ez a szabadságába fog
kerülni, vagy netán az életébe?
Beülni abba a teherautóba vele azt jelentette volna, hogy
enged a vágyának, hogy megint Bruce-szal legyen, hogy ad egy
esélyt a szerelem kibontakozásának.
Ó, miért nem mentél?, kiáltotta magában. Mert Bruce ezt
várta tőlem. Az evakuálás a könnyebb választás volt. De nekem,
kötelességem volt maradni és látni, hogy a sebesültjeimet
rendesen ellátják, ez fontosabb volt számomra, mint a hegyekbe
menni valakivel, aki talán nem is szeret viszont, érvelt magában.
Mindig érzett egy aprócska kételyt Bruce valódi érzéseit illetően,
és ez nem volt alkalmas idő arra, hogy próbára tegye őket.
A térdét átfogva üldögélt, csak az a gondolat vigasztalta, hogy
a háborúban a kötelességnek előbbre valónak kell lennie a
személyes vágyaknál, mindegy milyen következményekkel jár.

Rainer a mocskos barlangban feküdt és figyelte a többieket, ahogy

némán bámultak felfelé a sziklára és a plafonra. Éjszaka újabb
ejtőernyős halt meg, kivitték őt, hogy csatlakozzon a többi
temetésre váró holttesthez. Figyelte a kórházban az emberi test
törékenységét, a lassú küzdelmet a levegővételért, az izzadást, a
vallomásokat. Érdekes, hogy a halálban nem számított többé az
egyenruha, ahogy egymás mellett feküdtek, most már mind
egyenlőként, csak üres vázakként.
Nem hibáztathatta az ellátásukat. Ugyanazt az alapadagot
ették, mint a közlegények, ugyanazt a borzalmas teát itták. Volt
egy olyan érzése a kórházi szolgák kimerült arckifejezése láttán,
hogy már csak idő kérdése, hogy a hatalom átkerüljön a brit
csapatoktól az övéihez, és szabadok legyenek. Folyamatos mozgás
volt az éjszaka folyamán, és a brit sebesültek egy részét kivitték.
Csak a komoly esetek maradtak itt.
A lábsérülése nem volt olyan szörnyű, mint ahogyan azt
először gondolták. Most, hogy eltávolították a srapnelt, a sebet
pedig kitisztították, merev volt, és fájt, de egy ideiglenes mankóval
azért kiengedték a friss, sós levegőre. Szemügyre akarta venni a
saját embereit.
A tekintete az ápolónőt kutatta, de csak egyetlen nőt látott
merev, fehér, vöröskeresztes egyenruhában. Magas volt, egyenes
tartású, hatékony és mindig csendes. Nehéz volt megfejteni őt,
ahogy a hordágyak között sétálgatott, nagy gonddal ellenőrizve a
betegeket, bólogatva vagy a fejét ingatva. Elégedettnek tűnt a
gyógyulásával. Megpróbált beszélgetni vele, ám a sötét tekintete
kifürkészhetetlen volt, és addigra már biztos volt benne, hogy ő az
a lány, akit a katonai egyenruhában látott.
Hallotta kiabálni néhány görög katonával, akik kint kószáltak a
napon. Arra jutott, hogy kicsit beszél angolul, németül semennyire,
de mégis azt látta, hogy a távolban úgy beszélget az angol
orvosokkal, mintha barátok lennének. És mikor elmosolyodott,
látta, hogy felragyog az arca, és Rainer egy villanásnyi irigységet
érzett, ami meglepte.
Napközben repülőgépek sorozata zúgott el a fejük felett. Hogy
mindegyik barlanghoz biztonságban érjen oda, az ápolónőnek hozzá
kellett simulnia a sziklához, hogy elkerülje a kósza golyókat, a
sorba rendezett német zászlók ellenére is. Tudni szerette volna a
nevét. Valaki azt mondta, George, de az nem lehetett igaz. Hogy
került egyetlen nő több száz férfi közé? Nem úgy nézett ki, mint
egy markotányosnő. Látta, hogy mindenki tiszteli, nem értek a
szoknyájához, nem fütyültek utána. Volt most valami apácás az
odaadásában, egy komoly, kifelé mutatott tartás, amely
elutasította az intimitást. Mégis volt benne valami vibráló is, ami
vonzotta Rainer tekintetét. Tudta, hogy az a veszély fenyegeti,
hogy elszabadul a fantáziája és beleszeret a gyönyörű ápolónőbe;
romantikus, ostoba elképzelés, melytől elszégyellte magát. Volt a
lányban valami elérhetetlen, ami kíváncsivá tette Rainert. Ez volt a
probléma azzal, hogy túl sok ideje volt az álmodozásra, miközben
csak feküdt és gyógyult.
Miért is venné észre őt, az ellenséget, egy foglyot, akinek az
embereit leszámítva senki számára sincs jelentősége? Ő volt a nem
szívesen látott megszálló, gyilkos a gyilkosok között. Átkozta, hogy
cserben hagyta az embereit azzal, hogy megsebesült, és most
fogalma sem volt, hol vannak, vagy hogy állt a hadjáratuk. Nem
csoda, hogy a nővér egy szót sem szólt hozzá. De nem tudta feledni,
ahogy annak a haldokló katonának a kezét fogta. Könyörület volt
az arcán, melegség a szomorúságában, miközben ráhúzta a takarót
az arcára.
Egy másik életben talán vadidegenekként elmentek volna
egymás mellett Athén utcáin, de most ez volt az életük és
veszélyesen éltek, a bizonytalanság veszedelmes szakadékába
bámultak. Nagyon szerette volna megtudni a nevét…

Nem volt semmiféle figyelmeztetés. A lövések egyre közelebb

dördültek el hozzájuk, jóval közelebb a kelleténél, Penny azonban a
műszerek csomagolására próbált koncentrálni. Készen álltak a
visszavonulásra. Aztán a támadás előfutáraként egy váratlan
sortűz riasztotta meg őket, eszeveszett kiabálás következett, majd
dühös golyók visítása pattant vissza a barlang faláról. Nem volt
már idő másra, mint hogy a földre vesse magát, arccal lefelé,
miközben bakancsok dübörögtek el mellette a „Raus… raus…”
kiáltások kíséretében olyan rohammal, amilyennel csak a hódítók
szoktak.
Lapult, próbálta titkolni a jelenlétét, remélve, hogy csak
akadnak olyan tisztek, akik irányítják ezt a farkasfalkát, miközben
a német katonák kirángatták a kórházi szolgákat, hogy sorba
állítsák őket a sziklán.
Minden egyes másodperc legalább egy órának tűnt, miközben
a földön hevert a homályban, érezve a sós homokot, a földet és az
alvadt vér bűzét az ajkán, és próbált nem reszketni. Érezte, hogy
már csak percek kérdése, hogy felfedezzék, ezért most nem
remeghetett. Légy brit, légy bátor… Ó, a francba ezzel a sok
ostobasággal, gondolta. Nem érzett mást, csak jeges dühöt a
gyomrában. Hogy is mehetne el, mikor még annyi a tennivaló?
Hirtelen egy sáros csizma jelent meg előtte, majd egy
sebhelyes kéz felrántotta. Ez volt a próba, az igazság és az
ellenszegülés pillanata. Ha félelem nélkül néz szembe az
ellenséggel, talán beválik a csele…

Összeszedték az egészségügyi dolgozókat, fegyvert szegeztek a

mellkasukhoz, és mikor valaki bejött a horogkeresztes zászlókat
lengetve, Penny tudta, hogy baj lesz.
Egyszerre a homokkal borított kifényesített bakancs ott állt
felette.
– Teremtő Atyám! Hát itt meg mi van? – Egy erős kéz
felhúzta Pennyt, és meglepetten vizsgálgatta. Látta, hogy Doug és
Pete feszülten nézik, hogy baja esett-e, de Penny csak szép
nyugodtan leporolta az egyenruháját, szorosan bebugyolálta magát
a köpenyébe, és olyan büszkén és bátran állt meg, amennyire csak
tudott, majd egyenesen a férfi szemébe nézett. Görögül elhadarta a
nevét és a vöröskeresztes adatait, miközben látta a csodálkozást
Doug arcán. A szemöldökét összevonva figyelmeztette őket, hogy
ne avatkozzanak közbe.
A tiszt zavartan állt, nem értette Pennyt, de aztán a sebesült
tiszt a barlangból előre bicegett tolmácsolni, és nehézkes göröggel
kikérdezte Pennyt. A tiszt azt mondta, Pennyt azért hagyták itt,
hogy gondozza azokat, akik súlyosan megsebesültek, és hogy nagy
jóindulattal ápolta a foglyul esett csapattársaikat.
A férfi csodálattal nézett rá, és Penny azon kapta magát, hogy
elpirul. Egy pillanatra eltűnődött, vajon felismerte-e benne a brit
egyenruhás ápolónőt, de úgy tűnt, elfogadta őt görög
nemzetiségűnek. A másik tiszt fittyet hányt Pennyre, és Doug felé
fordult.
– Mit jelentsen ez a zászló? – kérdezte fellengzősen az orruk
előtt lengetve a megrongyolódott szövetet.
Megint Penny lépett előre a magas ejtőernyős felé fordulva,
hogy az fordítson neki, majd görögül elmagyarázta, hogy az ő ötlete
volt.
– Fogyóban voltak a készleteink, és a maguk bombái
meggátolták, hogy ápoljuk az összes nemzetiség összes betegét,
beleértve a magukét is. Fontos életeket menteni, nem gondolja? –
Penny rábámult, nem volt benne biztos, hogy pontosan fogja
lefordítani. – Fogadalmat tettem, hogy minden beteget ápolok,
mindegy milyen nemzetiségű vagy vallású – tette hozzá.
A sebesült tiszt elnyökögött egy fordítást, a tekintete
visszatért Pennyre megerősítésért. A másik tiszt összecsapta a
sarkát, és szalutált Pennynek.
– A kapitány azt mondja, szerencsések, amiért a női nem ilyen
nagyszerű példája áll előttük. Haza kell telepíteni a sebesült
foglyokkal, hogy egy másik kórházban szolgáljon. – Elég jó volt az
angolja ahhoz, hogy Penny barátai megkönnyebbülhessenek.
– Maga apáca egy ápolói rendben? – kérdezte a kapitány
meglepetten. Penny nem felelt. – Ne féljen, az egyenruhája
megvédi majd. Ott tiszteletben tartják a Vöröskeresztet, ahol nem
álcának használják a szimbólumát. – Visszafordult a katonák felé,
és utat engedtek Pennynek, hogy elmehessen.
Penny csak akkor érezte, hogy megroggyan a lába, mikor már
hallótávolságon kívül volt. Hála az égnek, hogy végig csendben volt,
és görögnek gondolták, nem angolnak. Az ő háborúja véget ér,
amint evakuálják a kontinensre. Az egyenruha megmentette – az,
és a nyelvtudása.
A megkönnyebbülése aggodalomba fordult át mindazért a sok
bátor új-zélandi és ausztrál katonáért, akik most az ellenség
irgalmára voltak bízva. Vajon mi lesz velük?
– Átverted őket, Penny. Szép volt. – Doug hajolt oda hozzá, és
halkan beszélt.
– Nem mindet. Az a sebesült kapitány Galataszból, ő látott
khakiben, bár sosem beszéltem vele.
– Nos, egy szót sem szólt. Ódákat zengett rólad a
feletteseinek, amiért segítettél a haldokló embereinek. Tudok
annyira németül, hogy értsem mit beszéltek – mondta Doug.
– Nem mentettem meg. Soha nem is volt veszélyben. Túloz…
– Repülővel Athénba visznek a járóképtelen betegekkel, és ott
majd újra gyógyíthatsz.
– Akkor megyek, mikor ti mind mentek, és nem előbb. Előbb
felkísérem őket arra a repülőre – erősködött Penny, miközben
azon kapta magát, hogy összeszedegeti, amit a csapatok
szétszórtak.
Időre volt szüksége, hogy végiggondolja ezt az egészet. Mit
tett? Megkönnyítette a saját dolgát? Felidézte azt a dühödt
kifejezést Bruce arcán, mikor elhajtott. Volt más alternatíva is.
„Menj a hegyekbe”, tanácsolta Bruce, mindössze egy héttel
korábban. Hogy változtak meg ilyen gyorsan a dolgok? Valóban
léteztek szabadságharcosok, akik hajlandóak voltak folytatni a
harcot, mikor a britek visszavonulóban voltak? Ha sikerül
görögnek kiadnia magát, és megmenekülnie innen, hová fog
menni? Látta a széttépett szórólapokat a fenyegetéssel, hogy
azonnali halál vár arra, aki ellenszegül. Ez lenne a sorsa, ha a
hegyekbe tartó utat választaná, és fegyvert ragadna.
Miért állt ki érte az a sebesült tiszt? Nem ismerte fel az
álcáját? Penny úgy hitte, felismerte, és ő nem akart az ellenség
lekötelezettje lenni, még vereség esetén sem. A harcot folytatni
kell, de hogyan?
Két választásom van: maradok, és evakuálnak; elszököm,
megkeresem Bruce-t, és csatlakozom a hegyekbe való
visszavonuláshoz; vagy valahogy itt harcolok tovább. Ó, Uram,
mit tegyek most?
 HANÍA
1941. május 28.

Yolanda Markosz a Vöröskereszt klinikájának alagsorában

rejtőzött a több napnyi szüntelen bombázás alatt. Haníát kerületről
kerületre törmelékké zúzták. Az ápolónők egy föld alatti világban
éltek, melyet petróleumlámpák és gyertyák világítottak be, és
igyekeztek megnyugtatni a rémült civileket, akik össze voltak
zsúfolva a különböző nemzetiségű katonákkal, akik túl rosszul
voltak ahhoz, hogy panaszkodni tudjanak a körülmények miatt.
Aztán végre, eljött egy reggel, mikor az ég kegyes módon
néma volt. Yolanda azt remélte, hogy talán nem jön már újabb
légitámadás, az egészségügyi személyzet óvatosan kinyitotta az
alagsor ajtaját. Épen maradt még bármi is a világukból?
Yolanda semmi mást nem akart, mint visszamenni a városba,
és megkeresni a szüleit a zsidó negyedben. A légitámadások során
végig azért imádkozott, hogy még életben legyenek.
Dr. Androulakisz felment az emeletre megnézni a kárt, amely
meglepetésére, csekély mértékű volt: csak betört ablakok, por,
üveg és egy máris alakuló sor kormos arcú emberekből, akik
sebesülten másztak elő a környező pincékből és barlangokból.
Yolanda az orvos mögött kilépett a nappali fénybe, hirtelen
teljesen elvakították a napsugarak.
– Nincs több acélmadár! – kiáltotta egy nő, miközben
keresztet vetett, és könnyek gördültek le az arcán. – De
tönkretették a szent templomainkat és a házainkat. Isten bosszút
fog állni rajtuk! – kiabálta bárkinek, aki csak figyelt rá, ám a
legtöbb ember csak elképedve állt a döbbenettől, miközben
megkönnyebbülve nézett fel az üres égboltra. Talán megkímélték
Halepát, ám a távolban még több lángnyelv csapott fel, és
pusztulás fojtogató füstje terjengett a város falain belül.
– Meg kell keresnem a szüleimet – mondta Yolanda Andreasz
Androulakisznak. – Azt fogják hinni, hogy meghaltam.
Az orvos elmosolyodott, majd bólintott.
– Megértem, hogy mennie kell, de vigyázzon magára.
Szükségünk van itt önre. – Ő maga is egész éjszaka dolgozott. – Az
elmúlt négy nap során valami a munkánál és tiszteletnél is erősebb
kötelék hozta őket közelebb egymáshoz. Minden sötétség, veszély
és pusztulás közepette, ahogy mellette dolgozott, Yolanda olyan
vonzódást érzett iránta, amilyet soha egyetlen férfi iránt sem.
Gyengéd kifejezés ült ki az arcára, mikor a betegeivel beszélt,
csendes magabiztosság sugárzott a viselkedéséből, mely reményt
keltett. – Tényleg ne feledje, most nagyobb szükség lesz itt
magára, mint valaha – győzködte félszegen Yolandát. – Ön nem
rezzen össze a borzalmas sérülések láttán, vagy mikor lezuhannak
a bombák. A fiatal ápolónők felnéztek magára emiatt, erőt
merítettek az ön viselkedéséből, mikor féltek. A nyugalmával
magabiztosabbá tette őket.
Yolanda izzó büszkeséget érzett a dicséretében.
– Megnézem, hogy a Mama és a Papa biztonságban vannak-e,
aztán visszajövök – mondta miközben egy sálat tekert a feje köré,
majd óvatosan lépkedve elindult a macskaköves utcán. Minél
közelebb ért az óváros falához, a Kasztelli kerülethez, annál
nagyobb volt a pusztítás. Több hordónyi bor volt kiömölve az
utcára, a patkányok nappal lakmároztak, törött fazekakból égő
olívaolaj szennyezte a levegőt, és mindenütt temetetlen holttestek
oszladoztak a napon. Gyerekek kószáltak a törmelékek között házi
kedvenceiket kutatva, míg a nők térdre borultak az őket körülvevő
pusztítás láttán. Ahol egykor elegáns velencei stílusú házak álltak,
most csak parázsló gerendát és törmelékeket lehetett találni.
Yolanda tovább sietett, nem akart megállni. A mérhetetlen
pusztítás ellenére, gyönyörű reggel volt. A tenger csillogott az
öbölben, a mély zafírkék beleolvadt a smaragdzöldbe és a
gyöngyszínbe. Hogy lehetséges ekkora rombolás egy ilyen
gyönyörű napon?

Senki sem tudta igazán, mit kezdjen Penelope Georgiou-val. Most

úgy tűnt, görög állampolgár volt, nem brit katonai ápolónő, akit
Athénban képeztek ki, és tisztességes ottani lakcímmel
rendelkezett. Kitartott e szerep mellett, és azt állította, minden
papírja odaveszett a tengeren, és eddig be is vált. Csakis egy igazi
görög kifogásolná az akcentusát. Elmagyarázta, hogy egy angol
nevelőnőtől részesült magánoktatásban, ami megmagyarázta a jó
angoltudását. Azt mondta nekik, hogy elhidegült a vagyonos
családjától, mikor elkezdett ápolónőnek tanulni. Senki sem firtatta
ezeket a féligazságokat. Az orvosok a táborban megerősítették,
hogy későn érkezett, és a Vöröskereszt küldte, hogy tanítsa be a
helybéli nőket.
A sebesült kapitány volt az, aki fordított neki, és aki
körbekísérte a táborban, miközben Penny igyekezett kórházi
szolgákat találni, hogy segítsenek neki a foglyok körül. Mikor a tiszt
kifejezte az érdeklődését Kréta történelme iránt, elmondta neki,
hogy ő maga is rajong a régészetért, és úgy tűnt, örül a közös
nevezőnek. Penny akaratlanul mesélt neki a BRI előadásairól,
publikus előadások voltak, tette hozzá, a férfi pedig megkérdezte,
hogy olvasott-e a knósszoszi palotáról. Könyveket ajánlott
Pennynek, amelyeket talán szívesen elolvasna Schliemann
ásatásától Mükénében, de Penny nem volt hajlandó még
bensőségesebb viszonyba kerülni vele.
Az, hogy egyetlen nőként ápolta a betegeket, különlegessé
tette. Felnéztek rá amiatt, hogy nem tett különbséget a különböző
nemzetiségű sebesültek között, mindenkit egyforma odaadással
ápolt. A magas rangú tisztek arra gondoltak, hogy nyilvánosságra
hozzák a görög ápolónő odaadó hozzáállását a betegápoláshoz, s
abban reménykedtek, hogy így tovább népszerűsítik őt, jó
példaként az együttműködésre Görögország és a Harmadik
Birodalom között.
Pennynek azonban most a figyelem volt az utolsó dolog, amire
szüksége volt, ha nem akart lebukni. Felajánlották, hogy
visszarepítik Athénba a sérült katonákkal és az orvosokkal együtt.
Azt szerették volna, hogy ha írhatnának egy újságcikket a
tapasztalatairól, annak fejében, hogy folytathatja az ápolónői
munkát a városban. Csábító volt, ám a szíve Krétához húzott, ezért
úgy döntött, hogy a szigeten marad. Azokban a röpke
pillanatokban, mikor egyedül volt Pete-tel és Douggal az indulásuk
előtt, könyörgött nekik, hogy senkinek se beszéljenek a
tartózkodási helyéről és az angol gyökereiről.
Mindig megvolt rá az esély, hogy Bruce még mindig Krétán
tartózkodik, a helyi kórházban pedig találhat hasznos munkát. Bár
az is lehet, hogy már sietve elszállították a fontosabb tisztekkel
egyetemben, ahogy arra a szóbeszéd utalt. Több ezer menekülő
brit csapat érte el Sfakiát délen, és vitte haza őket a Királyi
Haditengerészet, de sajnos nem sikerült mindannyiukat
kimenekíteni, s erre utalt is az, hogy mindennap új hadifoglyok
érkeztek hozzájuk. Mezítláb, éhezve és lerongyolódva kellett
visszavánszorogniuk a magas hegyeken át, csak azért, hogy aztán
bezárják őket a most börtöntáborként működő kórházba.
Aztán megérkezett a kikerülhetetlen meghívás Penny
számára, hogy menjen át a főhadiszállásra, és találkozzon a
vezetőség néhány tagjával, akik majd döntenek a sorsáról, és nem
tehetett mást, mint hogy kegyeskedett elfogadni. Egyáltalán nem
volt olyan helyzetben, hogy visszautasítsa.
Legnagyobb rémületére egy vezérkari kocsit küldtek érte, és
a sebesült tiszt, aki tolmácsolt neki, felajánlotta, hogy bekíséri a
városba. Penny érezte, hogy úgy bámul rá, mintha nem lenne
biztos abban, mik a lány szándékai. Látta őt katonai ápolónőként
dolgozni – miért nem leplezte le a blöfföt, vagy talán elhitte az
összes hazugságot, amit mondott neki? Biztosan felismerte őt,
mikor angol ápolónőként dolgozott, de egy szót sem szólt. Ez
nyugtalanította Pennyt. Félt, hogy nagy árat fog fizetni ezért.
Volt egy rettenetes pillanat indulás előtt, mikor az egyik
ápoltja épp visszatért a táborba. Csípésektől és napszúrástól
betegen odaintegetett neki, ahogy felismerte.
– Tudtam, hogy még mindig itt lesz. Helló, nővérke, örülök,
hogy újra látom a csini angol pofikáját.
– Nincs semmi angol az arcomban – förmedt rá Penny tört
angollal. – Mi görög lányok sokan vagyunk szőkék – tette hozzá,
miközben nem akarta látni a sebesült katona meglepetését, de
aggódott, hogy a német kísérője meghallotta a szóváltásukat.
 Ahogy végighajtottak a füstölgő városon azon a napsütéses
reggelen, Penny el akarta fordítani a tekintetét az őt körülvevő
látványról: a szomorú szemű gyerekekről, a betört ajtókról és
boltívekről, a fekete ruhás nőkről, ahogy a törmelék között a
fazekaik, serpenyőik és egyéb hasznavehető holmik után kutatnak.
Mereven ült a frissen kikeményített egyenruhájában, már
szerencsére nem volt vastagon rászáradva a vér és a kosz. Azon
törte a fejét, hogyan győzze meg majd a németeket arról, hogy
maradhasson és folytathassa a munkáját.
A tiszt folyton rápillantott, és Penny ettől feszültté vált.
Kérdéseket tett fel neki, és a magánéletét próbálta firtatni.
– Bátor, hogy egyedül is itt maradt, ilyen mostoha
körülmények között. Meglep, hogy az egészségügyi hatóságok
megengedték ezt – mondta.
– Nem volt más választásuk. Engem küldtek. Elfoglaltak
voltunk. Az én hajóm elsüllyedt – felelte lassan, görögül.
– És a szülei mit gondolnak a munkájáról? Nem ez a legjobb
választás egy kiváló leány számára, az én országomban
semmiképpen sem.
– Pedig ez a legmagasztosabb hivatás bármely nő számára,
hogy az elesetteken és a betegeken segítsen – csattant fel Penny,
elfordítva tőle az arcát. – Még maga a királynő is támogatta a
kórházunkat Athénban. – Azt akarta üvölteni, hogy fogja be,
engedjen ki innen, hagyjon békén, de az ösztönei azt súgták, hogy
muszáj jóban lenni ezzel a tiszttel. Talán ő lesz a menekülésének a
kulcsa.
Maradj udvarias, de ne túl szívélyes – mondogatta magának.
Adjon neki reményt, hogy szimpatikusnak találja, de nem
túlságosan, és időnként hintse el, hogy hűségesküt tett a
hivatásának, hogy a családi élet és a románc bármiféle gondolata
számára már nem lehetséges.
Penny újra a Halepa kerületben járt, nem messze a diplomata
negyedben lévő Stella Vistától. Elhaladt a francia zárdaiskola
mellett, melyet nagyrészt megkíméltek a bombázások, és
imádkozott, hogy a sok kislány, akiket az invázió előtt látott a
kertben szökdécselni, sértetlenek legyen.
 Sokkoló élmény volt látni, hogy német zászló lobog a
Venizélosz-palota felett. A brit főhadiszállás már más kezekben
volt. Kalapált a szíve, ahogy beléptek az előkelő épületbe, a
hatalmas előcsarnokba, ahol a német segédtisztek szorgosan
rendezgették a bútorokat, a falakat pedig a Harmadik Birodalom
erényeit hirdető plakátokkal dekorálták ki.
Pennyt egy irodába vezették, ahol egy idős orvos vágta magát
merev vigyázzállásba előtte.
– Miss Georgiou. Már sokat hallottunk a hőstetteiről, ön a
hivatása becsületére válik. Kérem, üljön le! – Lefutották a
tiszteletköröket, és a fiatal német tiszt segítségével Penny
elmagyarázta, hogy szeretne a krétai Vöröskereszt csapatában
dolgozni. – Nem kíván visszatérni Athénba? – Az orvos
meglepettnek látszott. – Gondolja át kérem ezt a döntését, ön egy
törékeny, intelligens nő, s itt legfőképpen faragatlan falusiakat és
útonállókat tudhatna csak maga körül.
– Gondoltam a visszatérésre, míg meg nem tettem ezt az utat,
de ahogy elmentem amellett az iskola mellett, lejjebb az utcán, azt
hiszem, Szent Józsefnek hívják, emlékeztetett rá, hogy talán
átadhatnám másoknak is azt a tudást és a tapasztalatot, amivel én
rendelkezem. A Vöröskeresztnek szüksége van fiatal lányok
képzésére, miután sok nővér vissza fog térni a családjaikhoz most,
hogy megszűntek a harcok. – A kísérőjére nézett, aki fordított. – A
saját népemmel szeretnék dolgozni.
– De maga nem krétai – mondta az orvos, és úgy köpte ki a
szót, mintha undorító íze lenne.
– Kréta sok ezer éve része a görög nemzetnek – mosolyodott
el Penny egyik férfiról a másikra nézve. – De bevallom, van egy
másik, önző indokom is, ugyanis nagyon érdekel a minószi
archeológia. Talán egy nap engedélyt kapok rá, hogy ellátogassak a
híres helyszínekre, természetesen kísérettel. – Ez talán erős túlzás
volt, de a tolmácsa miatt tette ezt a megjegyzést.
Úgy tűnt, az orvos le lett nyűgözve.
– Az már bizonyos, hogy maga sokoldalú nő, de hol fogjuk
elszállásolni?
– Erre már gondoltam, uram. Tartozik egy szálláshely is a
zárdához. Végül is vöröskeresztes vagyok, és egy zárda megfelelő
lakhely lenne olyasvalaki számára, aki elkötelezett a betegápolás
iránt.
– Észszerű megoldás. A fedelük alatt biztonságban lenne,
kíséretet is kaphatna, és nem esne bántódása, ha zavargásokra
kerülne sor. Ezt el tudjuk intézni, de csak egy feltétellel: nem tesz
semmit, amivel bármiféle brit vagy helyi ellenállást támogatna az
itteni kormányzatunkkal szemben. Mindenkori hűséget várunk
öntől.
– A Vöröskereszt mindig semleges – felelte Penny, nem
kifejezetten megválaszolva ezzel a kérdést, de úgy tűnt az
orvosnak ez elég volt.
A fiatal német tiszt habozott mikor Penny elhagyta az irodát.
– Tegyem ki az iskolánál? Mikor már lecsillapodott a helyzet,
és biztonságosabb Iráklióban közlekedni, hadd vigyem el egy napra
Knósszoszba. Ha Krétán van, nem hagyhatja ki a világnak ezt a
csodáját.
– Biztos vagyok benne, hogy egy csoda, de előbb vissza kell
mennem a holmimért és be kell rendezkednem az új
szálláshelyemen. Reménykedem, hogy a parancsnoka állja a
szavát.
Eddig minden úgy ment, ahogy ő akarta, és Penny alig tudta
elhinni, hogy bevált a trükkje. De realistának kellett lennie –
mennyi idő még, mielőtt elhagyja a szerencséje?
Csendben hajtottak vissza a város felé, mígnem egy csapat
német zászlót lengető, menetelő katona mögött nem találták
magukat.
– Von der Heydte emberei. A tér felé tartanak… Sofőr,
kövesse őket!
Az utolsó dolog, amit Penny akart az az volt, hogy egy német
tiszttel menjen végig a csendes bámészkodókkal szegélyezett
utcákon. Mindenhol a piros, fekete és fehér zászló lengedezett. Ám
most úgy követték a parádét, mintha ők is a részesei lennének.
Bele akart süppedni az ülésbe, el akarta takarni az arcát,
láthatatlanná akarta tenni magát, de csak annyit tehetett, hogy
lehúzta a fityuláját, olyan mélyen a homlokába, amennyire csak
tudta. Rettenetesen vágyott rá, hogy minél jobban elrejtse őt most
a szeretett köpenye.

A menetelő lábak dübörgése egyre erőteljesebbé vált, ahogy

Yolanda a város teréhez ért. Itt zöld-szürke egyenruhás sebesült
katonák tömege ácsorgott a kávézók falainak támaszkodva,
megtöltve az utcákat az üdvrivalgásukkal. Lehetetlen volt, hogy
anélkül menjen át a tömegen, hogy magára vonná a figyelmet, és
Yolanda fenyegetőnek találta a létszámukat, az arroganciájukat, és
mindent, amit képviseltek. Mindenfelé a német zászló lobogott a
szélben: épületek ablakaiból és még a régi mecset minaretjéről is.
Egy romos üzlet falához simult, kikerülve a kíváncsi nézelődők
gyülekező csoportját. Aztán bevonult a térre a legkoszosabb
ejtőernyősökből álló zászlóalj azzal a magabiztos járással, melyre
csak a győztesek képesek. Elöl egy magas férfi menetelt
rövidnadrágban, a fejére zsebkendő volt kötve rögtönzött sapka
gyanánt, a lábát olyan barnára égette a nap, akár a pirítós. Inkább
nézett ki csavargónak, mint a vezetőjüknek.
Helyi öltönyös tisztviselők léptek előre egyfajta
megadásképpen, de zavartnak tűntek az előttük álló parancsnok
láttán. Ha valaha küldtek sértő üzenetet, azt most történt, ahogy a
tiszt összecsapta a bokáját. A város elesett, és még az sem tette
jóvá ezt a megaláztatást, hogy a papok igyekeztek ünnepséget
csinálni a vereségből. Yolanda nem bírta nézni, ahogy lassan
felsejlik a brit foglyok díszmenete, a tekintetük üres volt a
kimerültségtől és a vereségtől. Mögöttük sebesülteket szállító
teherautók jöttek, melyeket más német tisztek követtek nyitott
tetejű kocsikban, valamiféle győzelmi kavalkádban, keresztül az
egykor büszke város romjain.
Megakadt a tekintete az egyik kocsin benne egy előre bámuló
nővel, ismerős ápolónő egyenruhában. A fehér fityula volt az, ami
kitűnt az olajszürke egyenruhák közül. A nő egy pillanatra
elfordította a fejét, és rábámult. Yolanda majdnem kilépett az útra,
hogy közelebbről is láthassa. Nem, biztos, hogy nem… az nem
lehet. Rohant, hogy tartani tudja a tempót a kocsival, csak hogy
biztos lehessen a dologban. Úgy érezte, forog felette az ég, ahogy a
nyakát nyújtogatta, még ebben a helyzetben is azt remélve, hogy
lát valamit. A nő a náci mellett a kocsiban nem lehetett Penelope,
az ő Penny barátnője, azok után nem, amiket a kontinensen láttak.
Tévedés volt, biztosan van egy hasonmása. De aztán látta, hogy az
ápolónő ismét elfordítja a fejét. Egymásba fúródott a tekintetük a
felismerés egyetlen rettenetes pillantásában.

A vezérkari kocsi lassacskán keresztülfurakodott az utcán. Arcok

bámultak rájuk ridegen, és Penny azt kívánta, bár kiugorhatna,
elrejtőzhetne valahol. Nem így kellett volna lennie. Szégyenében
egy másodpercre elfordította a tekintetét, és meglátott egy arcot,
egy oly ismerős arcot a tömegben. Egy arcot, melyet bárhol
felismert volna; azt a beesett arcot, azt az erős orrot, a fekete
hajat, melyet virágos fejkendő takart. A tekintetük néhány
másodpercre egymásba fúródott. Kétség sem fért hozzá, hogy
Yolanda az. Yolanda életben van, itt, Haníában, és egyenesen az ő
szemébe nézett, mintha szellemet látna, azonban nem a felismerés
örömteli kifejezésével, hanem teljes hitetlenkedéssel és
megvetéssel. Penny lefagyott a gondolattól, hogy az egykor oly
drága barátnője most mit gondolhat, és semmit sem tehetett. Nem
volt szabad lelepleznie magát.

Yolanda igyekezett lépést tartani a kocsival, hogy meggyőződjön

róla, hogy amit látott, az valódi. Itt valami tévedésnek kell lennie.
Egyetlen angol ápolónő sem cimborálna egy német tiszttel ilyen
nyilvánosan vállalt egyetértésben. Biztosan a hőség és ennek a
borzalmas napnak a fejetlensége az, ami miatt már képzelődik. A
szíve mélyén azonban azonnal tudta, hogy ez bizony nem tévedés.
Penelope volt az, a barátnője. Azok után, hogy mennyi mindenen
mentek keresztül együtt, hogy volt képes elfeledni egy barát
arcát? A barátnőjéből is ellenség lett?

Penny elkapta az azonnali felismerésnek és elképedésnek azt a

bizonyos másodpercét, és úgy kellett elszakítania a tekintetét tőle,
nehogy felkiáltson, és odairányítsa a figyelmet mindkettőjükre.
Kényszerítette magát, hogy előre nézzen, és ne mutasson ki
érzelmet. Mosolytalan arccal, igyekezve nem remegni, nehezére
esett nem visszanézni. Őrülten cikáztak a gondolatai. Most már
volt értelme. Yolanda szülei Krétára jöttek a rokonokhoz. Miért ne
követte volna őket az egyetlen gyermekük? És most, az örömteli
viszontlátás helyett Yolanda úgy nézett rá, mint valami
köpönyegforgatóra. Micsoda félreértés, micsoda átkozott
félreértés!

Yolanda elmenekült a zajból és a fejetlenségből a mellékutcákon

keresztül, melyek a zsidó negyedbe vezettek a régi városfal alatt,
kikerülve a füstölgő réseket és a lehullott törmeléket a Kondaliki
utca elején, azon imádkozva, hogy még álljanak a házak Porto
körül. Ám legnagyobb rémületére a Bét Salomot, a zsinagógát, és
körülötte mindent közvetlen bombatalálat ért.
Útközben füst és por vakította el, de tovább kellett mennie,
hogy aztán megtudja a legrosszabbat. Először senkit sem látott.
Aztán arcokat pillantott meg a betört ablakokon kifelé nézni. A
macskaköves utca elhagyatott volt, csak kutyák szimatoltak körbe
a törmelékek között. Hangosan kapott levegő után örömében és
megkönnyebbülésében, látva, hogy Joseph bácsi háza még állt,
srapnel lyuggatta és sérült volt ugyan, de állt. Az ajtót döngette,
mire rémült arcok lestek ki rá a rácson keresztül.
– Yolanda, legyen áldott, életben van!
Behúzták a rokonokkal és gyerekekkel teli házba, mind úgy
ölelgették, mintha meg akarnának bizonyosodni róla, hogy valódi,
mind úgy néztek rá, mintha nem hinnének a szemüknek. Mama
egyszerre sírt és nevetett az örömtől. – Visszajöttél hozzánk. A
gyermekünk megmaradt.
Aztán jöttek a kérdések.
– Igaz, az ellenség már a kapuban van?
– Lent vannak a téren a polgármesterrel. Úgy hallottam,
megadta magát, hogy megmentsen minket a további bombázástól
– mondta Yolanda, látva az aggodalmas kifejezést az arcukon.
– Kíséret nélkül jöttél? Uramisten, négy este gardedám nélkül
– mondta Miriam néni, berontva, hogy megnézze, ki érkezett. – Ki
fogja így feleségül venni? Hozok ennivalót, olyan soványnak látszik.
– Jól vagyok – mondta Yolanda, de senki sem figyelt rá. –
Muszáj tartalékolnotok és óvatosan bánni a készleteitekkel, az
üzletek fele porig égett.
Mama csüngött rajta, és Yolanda ismét érezte az a fojtogató
aggódást az összes kis hóbortja miatt. A ruhái ki voltak mosva
annak ellenére is, hogy olyan kevés víz volt. A következő néhány
órában látogatók érkeztek, hogy a saját szemükkel lássák
Markoszék lányának csodálatos visszatérését.
Öt nappal később Yolanda a sábáti asztalnál – mely a
nyugalomnap ünnepe a zsidóknál – ült, nagyon is tudatában annak,
hogy egész idő alatt ki sem léphetett az ajtón, nehogy az anyja
ismét sírógörcsöt kapjon és összeessen.
Az agyának egy hátsó zugában mindig ott volt Penny képe a
német tiszt kocsijában. Penny volt az. Vajon már hetek óta itt van,
és mégsem lépett kapcsolatba vele? De hát honnan is tudta volna,
hogy itt vagyok? – érvelt magában. Hacsak nem gondolta azt, hogy
elhagytam a posztom, és otthagyva a hivatásomat, éltem a
lehetőséggel, hogy Krétára hajózzak, és elmenekültem minden elől,
hogy a szüleimmel lehessek.
Ezért nem foglalkozott velem. Újra meg újra maga előtt látta
azt a furcsa arckifejezést. Penny talán szégyellte, hogy ismeri őt,
azt gondolva, hogy dezertőr, ahogy ő is szégyenkezve ismerte fel
Pennyt árulóként? Hogy gondolhatott ilyesmiket egy barátról? De
akkor mégis mit keresett egy német vezérkari kocsiban? Ha
enyhíteni akarja ezt a kínt, akkor egyszerűen meg kell tudnia az
igazságot. Muszáj többet megtudnia. Bárcsak engedné a családja,
hogy egyedül is elhagyja a házat…
Hat nappal azután, hogy a város megadta magát, Yolandának
látogatója érkezett. Dr. Androulakisz állt az utcán, ugyanis
fáradtságos utánjárással megkereste, hol lakik. Miriam odakint
tartotta, nem tudván, hogy mik a szándékai, Yolanda azonban
megkönnyebbülve rohant, hogy üdvözölje őt, és beinvitálta a
házba, ahol mindenki a szemfedőjét bámulta.
– Mikor nem tért vissza, azt hittem, megtörtént a legrosszabb
– magyarázta az orvos a kopott panamakalapját szorongatva.
– Ahogy látja, elég jól vagyok. A család szerencsés volt, de az
anyámnak szüksége volt rám. Mama, ő itt Dr. Androulakisz, az
egyik katonaorvos a klinikán, amiről meséltem. Ő adott nekem
engedélyt arra, hogy hazajöjjek, de tovább maradtam itthon a
kelleténél. – Néma, esdeklő pillantást vetett az orvos felé, melyre
az nagyszerűen reagált.
– Kevesen vagyunk, és Markosz nővér a legtapasztaltabb
ápolónőnk. Fogalmam sincs, hogyan boldogultunk volna nélküle a
múltkor. Nagyszerű példakép a fiatalabb önkéntesek számára, akik
bár nagyon lelkesek, nem elég képzettek.
A Papa volt az, aki közbelépett, hogy félbeszakítsa, miközben
gyanakvón méregetve az orvost.
– Yolandára itt van szükség.
– De Papa, még mindig parancsot teljesítek. Nem sétálhatok el
csak úgy.
– Megtetted a kötelességed! A te helyed itthon van, ebben a
közösségben.
Yolanda érezte, hogy zavarában elvörösödik. Hogy is
vitatkozhatna az apjával egy idegen, egy nem zsidó ember előtt?
Andreasz látta az aggodalmát, és a segítségére sietett.
– Megértem, uram, hogy mennyire fontos, hogy a lánya a
közelében legyen ezekben a borzalmas időkben, de a városon kívül
még mindig harcok dúlnak. A britek tartják a frontot Szoudához
közel, miközben a seregük a hegyeken át a déli partra menekül.
Rengeteg sebesült maradt hátra, akiknek szükségük van a
segítségünkre.
– Vannak más ápolónőik is – vitatkozott Papa.
– Ha ők elmennek, ki viseli gondját az itteni embereknek? A
hadikórházat elárasztják a sebesültek. Minden ápolónőre
szükségünk van. Miss Markosz fogja betanítani a többieket, hogy
átvehessék a helyét.
– Vissza kell mennem, Papa, kérlek!
Mikor az apja csak a fejét rázta, Andreasz közbeszólt.
 – Amint tiszták lesznek az utak, és visszaáll a rend, nem lesz
több bombázás a fejünk felett, uram. A lánya szabadon
visszatérhet ide.
Solomon tiltakozva emelte fel a kezét.
– De fontos, hogy mi mind együtt maradjunk. A rabbi attól
tart, hogy mindannyiunkat zsidóként regisztrálnak, és kiadják a
címünket a németeknek. Ki tudja, hogy akkor mi történik? Azt
hittem, Kréta menedékhely lesz, de most már kétszeresen is
foglyok vagyunk, egyrészt zsidókként, másrészt szigetlakókként.
– Ne aggódj – mondta Miriam. – Jó keresztény szomszédaink
vannak, akik vigyáznak majd ránk.
Yolanda azonban látta a félelmet és az aggodalmat az arcukon.
Szegény Papa azt hitte, biztonságos helyre hozza őket. Azonban a
helyzet kegyetlenül rosszul alakult.
– Biztos vagyok benne, hogy erre nem fog sor kerülni, uram –
próbált mindenkit megnyugtatni Andreasz. – A krétaiak mindig is
mindenféle nemzetekből származó emberekkel éltek együtt. Az
önök közössége az egyik legrégebbi a szigeten, még a törököknél is
jóval régebbi. Most legalább jogrend lesz, még ha drákói is.
Markosz nővér biztonságban lesz, ezt személyesen garantálom.
– Jót akar, fiatalember, de semmit sem tud arról, milyen lehet
ez nekünk. Szalonikiben és Athénban éltünk. A lányomnak a
közössége köreiben kell maradnia a saját biztonsága és becsülete
érdekében.
– Papa! – Yolanda dühös volt. Az apja úgy kezelte, mint egy
gyereket. – Mi majd később megbeszéljük ezt, és most az ajtóhoz
kísérem Dr. Androulakiszt. – Remegett a csalódástól. Mit
gondolhat róluk Andreasz? Papa nyers és udvariatlan volt, és még
egy itallal sem kínálta meg. Yolanda szégyellte magát.
– Sajnálom, Andreasz – mondta, miközben az ajtóhoz vezette
az orvost –, féltik a jó híremet. A nagybátyám nagyon tradicionális
ember. Nem szereti látni, hogy egy hajadon nő az otthonán kívül
dolgozik.
– Megértem, de valóban szükségünk van önre. Ám legjobban
nekem… – suttogta Andreasz, mire Yolanda áradó szeretettel
remegett bele az őszinteségébe. – Nekem is vannak terveim.
Reméltem, hogy számíthatok magára a kivitelezésükben.
– Elhagy minket? – Yolanda szíve hevesen kezdett verni a
kellemetlen hír hallatán.
– Nem kifejezetten, de időről időre lehet, hogy el kell majd
tűnnöm fent, a hegyekben. Úgy hírlik, kóborló katonák és
menekültek készülnek meghúzni magukat ott. Sokuk majd száz
kilométert gyalogolt a sziklás hegyeken át, cipő nélkül, míg mások
meghaltak útközben. Lőttek rájuk, kiszáradtak és éheztek,
olajfaligetekben bujkáltak, kisöpörték őket. Egy menekülő sereg
nem lesz valami szép látvány. Emberek százai nem érték el a
partokat, és maradtak magukra. Szükségük van a segítségünkre.
– Veszélyesnek hangzik – suttogta Yolanda, mert érezte, hogy
az anyja ott téblábol a folyosón.
– Megnyugodhatok, ha tudom, hogy ön a klinikán van, és
felügyeli az önkénteseket. Lehet, hogy bejelentés nélkül kell
eltűnnöm, és a műszereket is magammal kell majd vinnem.
Egyelőre nem mondok többet. Önnek semmiképp sem szabad
veszélybe kerülnie.
– Yolanda! Elment már az orvos? – kiáltotta az anyja.
– Csak egy pillanat, Mama – kiabálta vissza Yolanda. Aztán
Andreaszhoz fordult. – Adjon nekem pár napot, hogy meggyőzzem
őket.
Andreasz mindkét kezével megfogta Yolanda kezét, és
elmosolyodott. Nem volt szükség szavakra. Valami értékes történt
közöttük abban az elhúzódó búcsúzásban. Yolanda becsukta az
orvos után az ajtót, és felsóhajtott. Most már semmi és senki sem
fogja megakadályozni abban, hogy visszamenjen.
 GALATASZI TENGERPART
2001

Ragyogó volt a naplemente a galataszi tengerparton, a nap

tűzgolyóként csúszott bele a tengerbe. Mi a Haníából tartó
forgalmas főúton parkoltunk, lesétáltunk pár lépést egy kis
taverna mellett, majd ráléptünk a homokos partra. Elfelejtettem,
hol kellett lefordulni a régi barakk-kórházhoz, de most egy
kemping volt a fák között, és messze a távolban egy kis fehér
kápolna tűnt fel. Talán mindig is ott volt, csak megfeledkeztem
róla. A barlangok pontosan olyanok voltak, amilyennek
emlékeztem rájuk, és továbbra sem tűntek túl
bizalomgerjesztőnek.
Lois azt akarta, hogy Alex készítsen fotókat, de én
vonakodtam turistaként viselkedni itt. Hogy is magyarázhatnám
el, hogy az ember nem készít fényképeket egy temetőben? Úgy
akartam rá emlékezni, amilyen egykoron volt. Most csak egy
homokos partszakasz volt, akárcsak sok más napos terület. A
kilátás Theodori szigetére változatlan volt, és most már nem
maradt más emlékeztetője annak, milyen volt egykor ez a hely,
csak a táj.
Rettegtem ettől a visszatéréstől, és túl akartam esni rajta,
hogy aztán élvezhessük a nyaralás hátralévő részét a komor
emlékeztetők nélkül. A viszontlátás azonban olyan képeket és
bevillanó jeleneteket hozott elő, melyeket egész életemben
igyekeztem mélyre temetve tartani.
A pokol víziója volt az az utolsó néhány nap. Az a borzalmas,
váratlan találkozás az utcán… Éreztem, hogy száguldani kezd a
pulzusom.
– Szükségem van egy erős italra – közöltem Loisszal, ő
azonban figyelmen kívül hagyta a kérésem, és megfogta a kezem.
– Gyere csak ide, és nézd meg a sziklákhoz tapadó
virágszőnyeget, a szivárvány összes színében pompáznak. Te tudni
fogod a nevüket, én reménytelen vagyok ebben.
Minden színárnyalatban voltak ott virágok és pipacsok, fehér
mályva, ezüst tisztesfű, sárga kutyatej, bíbor tengerparti iringó és
apró napvirágok. Milyen különös, hogy oly sok saját lágyszárú
évelő növényem Stokencourt kertjéből vadon nőtt, szabadon, ezen
a szent helyen, és sosem tudtam, hogy itt vannak. Kinek volt ideje
észrevenni ilyesmiket egy légitámadás közben?
A tengernek gyönyörű jádekő színe volt, a hegyeken még
mindig hósipka, még május végén is.
– Csak adj egy percet – mondtam, elsétálva tőlük, hogy
magamban lehessek.
Alex unatkozott. Semmi érdekes nem volt számára ezen az
elhagyatott partszakaszon, ő nem látta azt, amit én: azokat a
német csapatokat őrhelyeket felállítani és drótot rögzíteni,
egyetlen hatalmas ketreccé alakítani a kórházat a foglyul ejtett
katonáknak, akiket azután hoztak be, hogy Hanía megadta magát,
őrtornyok voltak itt, pont olyanok, mint amilyeneket a háborús
filmekben látni. Kevés megmaradt felszerelésből álló tábor volt ez,
mely néhány kisebb és nagyobb méretű sátorból, silány latrinákból
és hasított árkokból állt, ütött-kopott székekkel és homokban
szétszórt konyhai eszközökkel. Hány katona vesztette el az
életkedvét bezárva erre a bogaraktól hemzsegő helyre, mely már
tele volt kosszal és betegséggel?
A betegeim elhagyása életem egyik legzordabb pillanata volt.
Később más, sokkalta rosszabb dolgok történetek, de sosem
éreztem magam olyan egyedül. Most újraéltem a gyötrelmet, hogy
el kellett hagynom a posztom, ráhagyva a legyengült embereket
egy olyan sereg irgalmára, mely azon igyekezett, hogy bosszút
álljon a saját veszteségeiért. Megvoltak a magam problémái.
Döntéseket kellett hoznom a saját jövőmmel kapcsolatban, és a
nyomás egy nem sok jót ígérő forrásból érkezett.
Ismét eszembe jutott a fiatal német tiszt, a betegem, a
megmentőm – még mindig kísérti az az időszak a gondolataimat,
akár egy régi háborús zene. Itt gondoltam arra, hogy meglépek
előle, de neki más elképzelései voltak.
 HANÍA KIKÖTŐ
2001

A Limani Ouzeria alkalmas hely volt tanulmányozni a világ

változását. Kora péntek este volt, és családok élvezték a sétát a
kikötő körül. Egymás után gyúltak ki a fények a kávézókban és az
éttermekben, melyek előtt a pincérek, étlappal a kezükben,
mézesmázos ajánlataikkal igyekeztek beinvitálni magukhoz a
turistákat.
Ez a hely jól illet Rainerhez, mely a régi török Firka-erődre, a
mai Tengerészeti Múzeumra nézett. A helyre, melyet egyáltalán
nem vágyott újra meglátogatni.
A legtöbb kikötői házat az évek során újjáépítették. Bárok és
ajándékboltok sorakoztak egymás után. Néhányuk még mindig
felújításra szoruló, omladozó romhalmaz volt, akár a tömésre
szoruló rossz fogak, de valahogy ez mégis hozzáadott egy kis
kellemes hangulatot a hely bájához és a karakteréhez. Rainer a
kikötő könyvesboltjában böngészte a választékot, melyben remek
felhozatal volt mindenféle regényekből és térképekből angol,
német és francia nyelven, vásárolt is egy részletes Észak-Kréta
térképet, hogy felfrissítse az emlékezetét és megtervezze a
következő útját a hegyekbe. Manapság gyakran cserben hagyta az
emlékezete, ha helyek nevéről volt szó, de azért volt néhány,
melyek az agyába voltak vésődve: Kondomarí, Kandanos,
Alikianos. Ki feledhetné el valaha is azt, ami ezeken a helyeken
történt?
Iszogatta az ouzóját, nézte a vizet, ahogy összemosódik az
alkohollal, és megkóstolt egy meze tányéron kínált finomságokat:
tintahalat, tiropitát, kolbászt, sajtgolyókat.
Hanía most nyüzsgő turista célpont volt, egy vibráló, élettel
teli város. A mellette elhaladó családok jól öltözöttek voltak,
babakocsit toltak, idős yiayiák gyűltek az asztalok köré a
gyászruhájukban, mindenféle színűre festett hajjal, nevettek és
kiabáltak, ahogyan csak a görögök tudnak.
A régi idők kedvéért választotta ezt a helyet, és ahogy
elfordult, hogy benézzen a taverna sötét zugaiba, látta, hogy
odabent idős emberek játszanak ostáblákon, dohányoznak,
vitatkoznak, mit sem sejtve arról, hogy ő ott van. Vajon hányan
harcoltak és szenvedtek a régi időkben ezek közül az idős emberek
közül? Hányan ráznának most kezet vele, ha tudnák, ki ő?
A sarlósfecskékkel teli égbolt zajos volt a madarak
rikoltozásától. Miközben leszállt a sötétség, mindenféle nemzet
fiatalsága sétálgatott divatos ruhájukban a téren: sovány
testalkatú afrikai diákok, akik hamis CD-ket árultak; ázsiai lányok
csecsebecsés tálcákkal; roma gyerekek, akik rózsákat tukmáltak az
óvatlanokra; amerikai katonák a NATO bázisról a szabadidejüket
töltve a városban, buggyos nadrágban és baseball sapkában.
Nagyon szép skandináv lányok is voltak még, világosszőke hajúak
és hosszú lábúak, nyári ruhában, és persze a földijei
fényképezőgépekkel és testes feleségekkel. Mennyire más volt ez
az egész, mint mikor utoljára járt itt, egyáltalán nem olyan, mint ez
a pulzáló, naptej szagú embertömeg.
Ezek közül a mulatozók közül egyikük sem a múlt sötét
napjairól emlékezett meg éppen. Rainer józan és csendes volt,
magányosnak érezte magát, és társaságra vágyott, de nem ült a
közelben senki, aki vele egykorú vagy azonos nemzetiségű lenne.
Az emlékek folyamatosan elözönlötték az elméjét arról az első
alkalomról, mikor majdnem pontosan ezen a helyen ült, és nem
érzett mást, csak a fájdalmát annak, hogy fiatal, és hogy milyen
rettenetesen nyomja a kötelesség és a felelősség. Miért kell a
kötelességnek mindig ellentmondania a személyes vágyaknak?
 1941. június

– Nem vesztegettél sok időt, Rainer – kacarászott Helmut Krause

a sörét nyeldekelve. – Azzal az ápolónővel kiválasztottad
magadnak a legfinomabb szem szilvát, mielőtt mi egy pillantást is
vethettünk volna a gyümölcsöstálra. Ráadásul kész hősnő…
– Fogd be! – Rainer érezte, hogy lángol az arca a túl sok
krasszitól.
– Ne aggódj, nem az esetem, túl sovány a segge, meg kicsit
rideg is, nem gondolod? Én a napon jól megérett gyümölcsöt
szeretem.
Rainer szerette volna kiverni a fogait a sértések hallatán, de
mindketten annyira részegek voltak, hogy nem érte volna meg
verekedni.
Elfoglaltak egy tavernát közel a székesegyház teréhez,
kiloccsantották a járdára az italt, énekeltek, kiabáltak,
megbámulták a mellettük elsétáló nőket, akik elfordították a
tekintetüket bátor kísérletet téve arra, hogy úgy tegyenek, mintha
az esti kikötői sétájukat nem tette volna tönkre a zajos jelenlétük.
A németeket nem látták szívesen, bár a drachmáikat igen.
A napot azzal töltötték, hogy gondoskodtak róla, hogy az
összes szanaszét heverő halottjuk teljes katonai díszben el legyen
temetve, és minden információt egyeztessenek. Nyomorúságos
munka volt, nem csoda, hogy mindenki ki akarta törölni az emlékét
annak, ahogy a bajtársaik maradványai a perzselő napon
rothadoztak. Rainer egyáltalán nem volt olyan hangulatban, hogy a
magánéletével viccelődjenek, még a barátai se tegyék.
Körbenézett azon, ami az embereiből maradt, egykor oly
pimaszok, oly magabiztosak voltak. Most ismerős életuntság
jellemezte őket, a tekintetük üres volt a kimerültségtől, ugyanaz a
kifejezés volt ez, melyet a brit foglyok arcán is látott a
megérkezésükkor a táborban.
 A katonák a felszín alatt mind egyformák voltak. Arra a sok
személyes holmit tartalmazó faládára gondolt, melyeket
Németországba küldtek vissza, és a családokra, akik nem fogják
érteni, milyen rohadtnak is bizonyult ez a hely.
Ami Georgiou ápolónőt illeti, ő kész rejtély. Annyira hivatalos
és tartózkodó a jelenlétében, és egyáltalában nem akar reagálni az
ő barátságos közeledésére. Mégis minél inkább figyelmen kívül
hagyta az egyértelmű érdeklődését, ő annál buzgóbbá vált. Az
ápolónő kezdett kihívássá válni, figyelemeltereléssé a helyi
ellenállás maradékának felszámolása okozta fáradtságáról. Kezdett
kifogyni az indokokból, hogy miért látogatja meg most, hogy az
ápolónő a francia katolikus iskolában volt elszállásolva, de mivel ő
maga is katolikus volt, remélte, hogy a helyi templomban majd
megpillanthatja.
Érezte, hogy megkönnyebbült attól, hogy nem kell már a
társaságában lennie, bár mindig udvariasan viselkedett.
– Köszönöm – mondta összeszedve az útitáskáját, kurtán
biccentve a sofőr felé, mikor kitették.
– És mi lesz azzal a kirándulással Knósszoszba, amit
említettem? – ajánlkozott Rainer előre hajolva.
Az ápolónő hátralépett, feltartotta a kezét.
– Sajnálom, de köszönöm, nem. Mostantól dolgozni fogok –
felelte, és nem nézett Rainerre, aztán bevonult a zárda
szálláshelyére anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna
hátrafelé.
Azt beszélték, hogy az ejtőernyősöket áttelepítik az észak-
afrikai sivatagba, míg azonban nem jön teljesen rendbe, Rainert
úgy utasították, hogy maradjon, simítsa el a problémákat, és
söpörje ki a britek maradékát a hegyekből.
Gyűlölte az első feladatát: két falu megsemmisítését, ahol az
emberek ellenállást tanúsítottak az ejtőernyős támadással
szemben, pár maradék görög katonával egyetemben. Ha ezentúl
ezt kell tennie, akkor ő nem kér belőle, de a parancs az parancs,
egyenesen Berlinből. A büntetéseket tárgyalások és bíróság nélkül
kell kiszabni, csak kivégzések és felgyújtott falvak. Tíz-húsz-
harminc krétai, minden egyes megölt ejtőernyősért, és semmi
irgalom.
Hogy magyarázhatná el a tudatlan parasztoknak, hogy
kollektíven voltak felelősek bármiféle ellenállásért a falujukban, és
hogy ez kiterjed egész családokra, beleértve a gyerekeket is? A
követeléseket is hangosan felolvasta a helyieknek, hogy haladék
nélkül javítsák meg az utakat és felszállópályákat. Megszervezte,
hogy a megerőltető munkáknál, hogyan váltsák le a saját katonáit a
lakosokból verbuvált munkások, ebben a szörnyű hőségben.
Képtelen volt aludni, miután látta a gyerekek arcán a rémült
kifejezést, ahogy a katonák sorba állították az apjukat, és
agyonlőtték őket az olajfák alatt, utána még napokig megtiltva
mindenkinek, hogy eltemethessék a szeretteiket. Voltak
megkeményedett és dühös katonák, akik örömöt leltek ezeknek a
parancsoknak a végrehajtásában, akik számolták a fejeket, akik
viccelődtek és házakat kutattak át fegyverek után, ágyakat és
ágyneműket gyújtottak fel pusztán szórakozásból, terményeket
szakítottak ki a földből, és olajfákat vagdostak ki, csak mert
megtehették.
Ép ésszel tudta, hogy ezt muszáj megtenni, hogy jelezzék, hogy
az ő fennhatóságuk alatt áll a sziget, ám a szíve nehezen viselte ezt
a kegyetlenséget. Ő képtelen lett volna meghúzni a ravaszt nőkre
és gyerekekre, de a parancsot attól még kiadta rá. Azóta sem aludt
rendesen.
Semmi értelme sem volt találkozni a krétai tisztviselőkkel.
Nem bízott bennük. Túl sok rakit ittak, folyton azzal
nyugtatgatták, hogy nem okoznak további problémát, ám a baljós
szolgálatkészségük és a sunyi kinézetük nyugtalanná tette.
Mindeközben itt ragadtak a szigeten; kulcsfontosságú
mediterrán menekülőút volt a Közel-Kelet felé, stratégiai
utánpótlási pont Észak-Afrika és Rommel hadserege számára.
A bosszúért, amelyet a falvakon álltak, máris elégtételt vettek
a helyiek alattomos, lesből támadásokkal, és az őrségben lévő
katonák eltűnésével. A börtöntábor a parton kész káosz volt, míg
át nem vette Hitler ifjúsági brigádja, és meg nem kezdte
rémuralmát, de akiknek elég erejük volt, azok a sötétség leple alatt
elmenekültek, és némelyikük még fényes nappal is
megpróbálkozott a szökéssel. Nem tisztelték a hatalmukat, még
akkor sem, mikor kemény büntetéseket róttak ki, és
csökkentették az ételadagokat…
Rainer kapott pár hasznos tanácsot azzal kapcsolatban,
hogyan söpörje ki az előlük kitérő ellenséges katonákat a
hegyekből, de volt benne részvét a helyzetüket illetően. Ha
fordítva lennének a szerepek, ő nem ugyanezt csinálta volna?
Új tolmácsokat és ügynököket vettek fel, helyieket, akik
képesek kiszagolni a kollaboránsokat, de még ezeket az
alkalmazottakat is alapos vizsgálat alá vetették. Mi van, ha titkos
informátorok vannak közöttük? Kiben bízhatnak meg őszintén a
saját embereiken kívül?
Akkor miért is vesztegeti az idejét azzal, hogy valami idegen
ápolónő után csorgatja a nyálát? A lány kecses alakja volt az oka,
azok a hosszú lábak, a napszítta haj és a csokoládébarna szem,
vagy valami sokkal inkább az érzékeire ható? A nővér nem
hasonlított egyetlen nőre sem, akikkel valaha találkozott, egyenlő
volt vele minden tekintetben, de volt benne valami elérhetetlen,
ami lenyűgözte őt. Szinte már olyan volt, mintha a nő lenne a
győztes és ő a legyőzött: nevetséges képzelgés. Nem lehetne
köztük komoly barátság, nem lehetne románc. Ha
megkönnyebbülésre lenne szükségük, bármilyen rangú katona
szabadon használhatja a bordélyházakat, a kikötő mögöttieket a
közkatonák, a tisztek pedig a diszkrétebb házakat és klubokat. Ez
mindig így volt.
Mégsem volt semmi, ami elfojthatta volna az ápolónő iránt
érzett csodálatát. Erős és elszánt nő volt, életeket mentett, és sok
nehézséget kibírt. Talán nehezére esett elengednie a saját félelmét
és bizalmatlanságát azok után, aminek szemtanúja volt. Istenem!
Ha krétai lennék, én sem nagyon szeretném magunkat, gondolta,
tudatában annak, hogy ezek a gondolatok felérnek egy
hazaárulással. Hogy kételkedhetett volna a vezérelvekben, melyek
ezer éve azt állították, hogy joguk van uralni a világot?
Ez eddig itt csak halált és szenvedést hozott az embereire, de
hinnie kell benne, hogy a vezetőik tudják, mit csinálnak, hogy az
ittlétüknek stratégiai jelentősége van, és hogy az áldozathozataluk
a végső célt szolgálja.
Rainer lenyelte az italát, és kitántorgott a téren át a kikötőbe,
elbámult az ókori velencei világítótorony felé. Tudta, hogy ideje
túltennie magát ezen a fellángoláson, mielőtt még bolondot csinál
magából. Be kell keményítenie, le kell hűtenie ezt a gyerekes
lelkesedést, és a náci szabályoknak megfelelően ki kell söpörnie az
összes ellenállót. Nem volt hely az életében romantikus
ostobaságoknak. Georgiou ápolónő ellenség.
 HANÍA
2001

– Olyan nagyszerű körsétán vettünk részt a városban, Pen!

Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen történelme van ennek a
helynek! – lelkesedett Lois, ahogy felém sétált az utcán, egy új
szalmakalapot és napszemüveget viselt, a válla már kezdett
lebarnulni a csinos nyári ruhájában. – Találkoztunk Mr.
Fennirmore-ral a „Kéz” emlékműnél, és felkísért minket azon az
utcán keresztül, ahol El Greco született, el egy kéziszövő stúdiója
mellett. Ott találkoztunk Michaelisszel. Egyszerűen muszáj látnod
pár munkáját… Ó, és aztán visszasétáltunk a mellékutcákba,
megnéztük a velencei palazzókat és a csodás építészeti
remekműveket. Még a kis zsinagógát is körbejártuk, az utolsót,
ami megmaradt Krétán. Szombat van, szóval gondolom zárva volt
az istentiszteletek miatt. Annyi minden látnivaló volt, és Alex is
élvezte, igaz? – Alexet túlságosan lefoglalta, hogy egy késekkel teli
kirakatot bámuljon ahhoz, hogy válaszoljon. – Utána végig vitt
minket a Bőrsikátoron, aztán felmentünk a vásárcsarnokhoz.
Tippelj, kibe botlottunk ott bele? Mack, az ügyintézőnk vásárolt ott
éppen, és ő mesélt nekünk a szabadtéri piacról. Azt mondja, van
egy taverna az utca végén, ahol nagyon finom szuvlakit árulnak.
Csatlakozzunk ott hozzá?
Mi mást tehettem volna, mint hogy mosolygok, és úgy
megyek velük, mintha korábban még sosem sétáltam volna ezeken
az utcákon. Nemsokára már több zacskó naranccsal,
paradicsommal és érett cseresznyével megpakolva támolyogtunk.
Alexnek kellett cipelnie a kakukkfüves mézet, a mizithra sajtot és a
korai dinnyét.
Mack már várt ránk a tavernában, nyugodtnak és elegánsnak
látszott a hosszú rövidnadrágban és pólóban, felpattant és
felajánlotta, hogy keres árnyékos helyet, majd hideg, üveges arany
Mythost rendelt nekünk, Alexnek pedig grillezett sertés szuvlakit,
mintha mi mind egyetlen nagy, nyaraló család lennénk. Megint
csak érdeklődve figyelte Loist, és Lois végre kezdett ellazulni.

Felfelé mentem a kikötőből, fel a Halidon utcán egy

könyvesbolthoz, melyről megesküdtem volna, hogy hatvan évvel
korábban ott volt. Találtam egy kis árnyékot a székesegyház
mögött, és megpihentem. Jól érzem magam, mikor a saját
tempómban intézem a dolgokat, így hát átsétáltam a hatalmas
agorán, kiélvezve a grillezett hal, a sültcsirke, a dohányfüst és az
erős sajt illatát.
Már dél volt, és a szabadtéri piac hamarosan zár a szieszta
idejére. A hőségtől és a bágyadtságtól nosztalgikus hangulatba
kerültem. Micsoda történeteket tudnának mesélni ezek az utcák –
kétségbeesés és bátorság, cselszövés és ellenszegülés történeteit.
Minden mediterrán városnak van piaca, mely a közösségének a
szíve.
Elbűvölt, hogy tanúja lehettem ennek a sok színnek és illatnak,
a terítéken lévő változatosságnak és bőségnek. Voltak bódék,
melyekben nem volt más csak zöldszínű zöldség: nagy csokrokban
friss petrezselyem, menta, hegyi gyógy- és fűszernövények,
spenót, articsóka. Árultak még csirkéket és nyulakat ketrecekbe
zárva, hálós zsákokban csigákat, majd bódék sorai következtek
ezüstszínű, olvadó jégen heverő halakkal, biliárdgolyó nagyságú
paradicsomokkal, kádak tele az összes helyi sajtféleséggel, mézes
bödönök és rakival teli üvegek.
Farmerfeleségek és yiayiák üldögéltek a napernyők alatt,
figyelve, ahogy a fiaik a tömegnek kiabálnak. Az utcákon elfoglalt
matrónák közeledtek a bevásárló táskájukat maguk után húzva, s
kétrét görnyedt özvegyek haladtak araszolva a tömegben,
miközben hosszú hajú papoknak hajoltak meg, voltak, akik
babakocsiban tolták a gyerekeiket, és lángvörös hajú szépségek
vonultak végig a sikátoron, megragadva a gazda fiúk tekintetét.
Melengette a szívemet a látvány, örömmel töltött el, hogy
visszaállt az életük a normális kerékvágásba.
 Hirtelen megint ott voltam, ugyanazon a macskaköves utcán,
oly sok évvel korábban, megpillantva a fiatalkori önmagamat egy
üzlet kirakatának üvegében, egy egyszerű szürke ruhában és
munkaköpenyben, akár egy apáca. Hogy lehettem ennyire félelmet
nem ismerő és elszánt a veszély kellős közepén? Hogy voltam
képes megtenni azt, amit tettem?
 1941. július

Penny azon kapta magát, hogy megkönnyebbülten rendezkedik be

a Szent József életébe, hálás volt, amiért távol lehet a zűrzavarától
azokban az utolsó kétségbeesett napokban Galataszban, a
hadifoglyok látványától és a német tiszttel szembeni folytonos
óvatosságtól. Az is megkönnyebbülést jelentett, hogy végre női
társaságban lehet, és elterelte a figyelmét, hogy elárvult
gyermekeket gondozzon a rögtönzött óvodában.
Egyfajta nyugalom honolt itt a falak között. Mikor a kapuk
zárva voltak, néhány órára meg lehetett feledkezni a kinti világról.
Észre sem vette eddig, mennyire kimerült; képes lett volna
napközben is órákat aludni, ha nem lett volna itt oly szigorú a
vallásos élet fegyelmezett betartása.
Ismerték a helyzetét. Meggyónta a főnökasszonynak, hogy
protestánsként kér menedéket, idegenként, megfelelő papírok
nélkül, egy német tiszt figyelme elől menekülve, ami ugyan túlzás
volt, de segítette az ügyét.
Ha Veronique nővér meg is rémült a felelősségtől, hogy egy
szökevényt fogadjanak be, nem mutatta ki, és nem is árulta el
senkinek. Türelmesen hallgatta Penny történetét, és mikor Penny
végzett, mosolyogva hátradőlt.
– Okkal küldtek ide téged, gyermekem. Találhatok neked
hasznos elfoglaltságot. A személyzetünk pár tagját elküldtük a
kórházba, Iráklióba, de attól tartok, nem tudnak visszajönni, így te
éppen időben érkeztél a zárdába. Van egy részlegünk itt a nehéz
helyzetben lévő anyák számára. A bombázások óta számtalan
szomorú esetet láttunk, sok halva szülést és vetélést.
– Nem vagyok szülésznő – mondta Penny rémülten, Effyre
gondolva, és mindarra, amin keresztülment.
– Figyelj, és tanulj, kedvesem. A természet általában teszi a
dolgát, de néha előfordulnak komplikációk. Biztos vagyok benne,
hogy már gyakorlott vagy az ilyen vészhelyzetek kezelésében.
Penny ismét felidézte azokat a borzalmas órákat, mikor Effy
elvetélt Athénban. Vajon sikerült már valóra váltania az álmát?
Vajon lakik már dadus Stokencourtban? Vajon mind elvonultak
vidékre a rettenetes londoni bombázások elől, mellyel néhány
német katona dicsekedett a kávézókban, természetesen úgy, hogy
mindenki hallja?
A mélyvízbe dobva gyorsan tanult. Már oly távoli volt a
Stokencourt-ház és Anglia, és főként a családja. Már teljesen
idegen volt számára az az életforma, amit velük élt. Aztán arra
gondolt, hogy vajon ő is részesülhet-e majd egyszer abban az
áldásban, hogy életet ad egy babának?
Hosszú, szürke ruhát adtak neki, hogy azt viselje, egy kötényt
és egy fityulát, akár egy novíciusnak, és kedvesen bántak vele,
miközben ő az akadozó franciájával küzdött. Nem tartozott
közéjük, és soha nem is tudna közéjük tartozni. Akármennyire is
tisztelte a vallásos előírások és odaadás szerint élt életüket,
egyetlen szertartásuk sem érintette meg a szívét. Az
istentiszteleteken azon kapta magát, hogy a gondolatai a falakon
túli világba kalandoznak. Vajon merre lehet Bruce és Zan, és
valóban Yolanda volt az, akit a tömegben látott? Többé már nem
bízott abban, amit gondolt. Csak abban reménykedett, hogy a fiatal
német tiszt már továbbállt Haníából, és hogy a hatóságok
mostanra már megfeledkeztek róla.
A napjának a kedvenc része az volt, mikor megengedték neki,
hogy az árvákkal játsszon, akiket az óvodába hoztak be. Szegény
apróságok, engedelmes háziállatokként ültek, tágra nyílt szemmel,
csendben, gyerekekhez képest túl nagy csendben. El akarta vinni
őket a partra játszani, ám a partvonal engedély nélkül mindenki
számára tiltott terület volt. Még a halászat is bonyolult volt most,
kivéve, ha tartózkodott egy katona is a fedélzeten.
A zárdának hatalmas kertje volt, és egy részén zöldségeket
termesztettek, ez volt az élelmiszerraktáruk. Ahogy egyre fogytak
a készleteik, Veronique megkért egy csoportot, hogy menjenek el,
és vásároljanak friss gyümölcsöt a piacon. Penny kísérte el
Clothilde nővért és egy másik novíciust az útra. Hetek óta ez volt
az első kimozdulása, és úgy érezte magát, mintha ő is egy kislány
lenne, akit kiengednek egy rövid időre az zárdából. Korán keltek,
és libasorban, egymást követve indultak el a városba, hogy
odaérjenek a piac nyitására.
Clothilde nem tartozott Penny kedvenc apácái közé. Beesett,
sápadt arcú, kortalan kinézete volt, és kicsi szeme a fémkeretes
szemüveg mögött, melynek figyelmét semmi sem kerülte el.
Szokásához híven gyanakvón méregette Pennyt, megbotránkozott
azon, hogy soha nem vett még részt szentmisén, és kíváncsi volt
rá, miért. Kijavított minden rossz kis hajlítást az akcentusában, és
irigyelte Penny eszét, aki olyan ápolónő volt, aki tiszteletet
parancsolt a többi apáca között.
A piac csalódás volt, csak néhány bódé volt nyitva.
– Hol van a friss hal? – kérdezte Clothilde. – A hal a megszálló
sereg katonáinak ment, közölték velük. – Hol van a gyümölcs? –
kérdezte odarohanva az üres asztalokhoz. Mind odaveszett, a fákat
tönkretették a gépek és a tűz, a terményeket éjszaka ellopkodták,
vagy kiásták ezzel megtorolva a falvakban lakókat, mert
ellenszegültek nekik az invázió során. Sok gazda túlságosan félt
ahhoz, hogy bejöjjön a városba, sokan pedig már halottak voltak. –
Szerintem gyalázatos, hogy olyan kevesen tettek erőfeszítést arra,
hogy ellássák a helyieket – mondta Clothilde megvetőn az egyik
árusnak.
– Igen, asszonyom, és ez már csak rosszabb lesz. Mindenki
gyűjtöget, és elrejti, amit csak tud, mielőtt jön a tél. Van pár
csigánk egy vödörben – ajánlotta fel a férfi.
– Nem tűnnek valami frissnek – szippantott egyet Clothilde.
Zavarában Penny elsétált onnan, hogy megnézze, vannak-e
más bódék is a sarkon túl, de csak néhány asztal állt ott használt
ruhákkal. Az emberek úgy turkáltak közöttük, mintha értékes
áruk lennének.
Egy lány fordult meg, és ütközött belé majdnem.
– Signóme19 – mondta. Egy pillanatra felnézett, és teljesen
megdöbbent. Felismerték egymást, s mindketten hátrahőköltek.
Penny gyomra bukfencezett egyet, aztán előrelépett, remegett az
elméjét és a testét elöntő érzelmektől, melyeket ez a váratlan
találkozás váltott ki.
– Yolanda? Ó, hála az égnek, te vagy az! Életben vagy… –
kiáltotta Penny, de Yolanda hátralépett, és idegességében, hogy
elmeneküljön előle, megbotlott egy ládában. Penny odafutott, hogy
felsegítse. – Gyere vissza, nem kísértet vagyok… Kérlek, muszáj
beszélnünk!
Yolanda összeszedte magát, haragos volt a tekintete.
– Nincs mit mondanom neked! – Elfordult, hogy elsiessen,
Penny azonban gyorsan elé ugrott, hogy elállja az útját, miközben a
vásárlók megálltak, és őket bámulták.
– Nos, szeretnék tőled kérdezni valamit. Hol voltál ez idő
alatt? Kerestelek! Miért hagytál ott minket egyetlen szó nélkül,
miért hagytad ott a posztod, miért hagytál minket cserben? –
kiabálta bele Yolanda arcába Penny.
– Hogy gondolhatsz ilyet? – fortyant fel erre Yolanda, a szeme
villogott a dühtől. – Én meg azt kérdezhetném, mit keres egy brit
ápolónő egy német vezérkari kocsiban. Láttalak… nem
vesztegetted az idődet! – vágott vissza Yolanda.
Penny érezte, hogy fellobban benne a düh.
– Hogy merészelsz ilyesmit állítani? Visszakísértek a
börtöntáborba, ami a hadikórházunk volt, mielőtt lerohanták. Nem
volt választásom, egyáltalán nem.
– Engem pedig túlságosan lefoglalt, hogy beteget ápoljak egy
kórházhajón, hogy észrevegyem, hogy útnak indult. Szerencsémre
Krétára jött. Küldtem nektek egy képeslapot, amelyben
elmagyaráztam a dolgot. – Yolanda elhallgatott, aztán megenyhült
a hangja. – Sosem kaptátok meg? A Vöröskereszt nővéreként
vagyok itt. – Karba tett kézzel állt, várva Penny magyarázatát.
Mindketten csak álltak, és bámulták egymást.
Penny a fejét ingatta.
– Én egy kis vitorláshajón hagytam el Athént. Azonban
kilőtték, és ott ragadtunk egy szigeten. Végül én is itt kötöttem ki…
Úgy tűnik, egyikünknek sem volt beleszólása a dolgokba. – A
tömeg kezdett szétoszlani körülöttük. Egymásba fúródott a
tekintetük, és megremegett az ajkuk az érzelmektől. Penny
hitetlenül az ég felé emelte a kezét. – Ó, a pokolba… Végig itt
voltunk Krétán, és mindketten halálra dolgoztuk magunkat…
Yolanda, annyira sajnálom. – Penny elmosolyodott, aztán egy
megkönnyebbült és örömteli ölelésben sírva omlottak egymás
karjába.
– Tessék, itt vagyunk, én azt gondoltam, hogy te hagytál el
minket, vagy meghaltál, te pedig azt, hogy én átálltam a másik
oldalra. Hogy is gondolhattál valaha ilyet azok után, amiken együtt
keresztülmentünk? – nevetett Penny. – Jaj, annyira jó látni, és
tudni, hogy biztonságban vagy.
– Szóval, hol vagy most? – kérdezte Yolanda, miközben
örömkönnyek gördültek le az arcán. – Olyan rég volt már.
– Egy zárdában. Nem látszik a divatos egyenruhámon? –
suttogta Penny.
– Fogadalmat tettél? – Yolanda döbbentnek tűnt.
– Olyan típusnak látszom? – Mindketten nevetésben törtek
ki, és csak mikor már összeszedték magukat, vették észre, hogy
Clothilde nővér ott áll közvetlenül mellettük, és karba tett kézzel,
gyanakodva méregeti. Rosszallóan rázta a fejét az ilyesféle
nyilvános érzelemkinyilvánítás láttán.
– Nővér, ideje indulni. Ez hasztalan út volt, ne is
vesztegessünk itt több időt. – Clothilde nővér sarkon fordult, és
elindult a novícius apáca felé, aki a kezében az üres bevásárló
kosarakkal várakozott.
– Ha zöldséget akartok, tudok valakit, aki találhat nektek
utánpótlást, de csak a sötétség leple alatt – suttogta Yolanda.
– Feketepiac?
– Nem kifejezetten. Tehermentesíti a németeket a feleslegtől,
hogy úgy mondjam, a készletektől, amiket tőlünk loptak el.
Nevezzük csak úgy, hogy visszaszerzi…
– Jaj, légy óvatos. Ha elkapnak…
– Nem én vagyok az, engem túlságosan lefoglal a kórházi
szolgák képzése. Gyere, és csatlakozz hozzánk. Annyira örülök,
hogy látlak. Mama és Papa is annyira boldog lesz, ha megtudják,
hogy biztonságban vagy. Gyere, vacsorázz velünk pénteken…
Sábát vacsora lesz. Vannak szobáink a Porto utcában. Sötétzöld
ajtaja van, a fal alatti utca az a Kondilaki mögött. Kisebb felfordulás
van ott lent, de a mi házunkon még van tető.
Penny megfogta Yolanda kezét.
– Ezt nem hiszem el. Azt hittem, hogy te… – habozott, hogy
kimondja-e, amit valóban gondolt. – Azt hittem, halott vagy. Annyi
mindent kell mesélnem neked.
– És nekem is. – Yolanda búcsút intett neki, az arany
nyaklánca megcsillant a napfényben, ahogy elrohant Clothilde
nővér és a novícius apáca mellett az utcán.
– A Dávid-csillagot láttam annak a lánynak a nyakában? –
csattant fel Clothilde.
– Nekem fel sem tűnt – felelte Penny. – Ő a barátnőm
Athénból, egy vöröskeresztes ápolónő. Jaj, annyira örülök, hogy
eljutott ide. Olyan sok ápolónő fulladt meg…
– Ápolónő vagy sem, akkor is zsidó! Mi nem érintkezünk ilyen
emberekkel!
Én boldogan, gondolta Penny dacosan, de egy szót sem szólt,
csak elfoglalta a helyét a sorban a visszaútra. Nagyon szeretné újra
látni a Markosz családot, de előbb engedélyt kell kérnie, hogy
elhagyhassa a zárdát. Hetek óta először érezte a választott
menedéke korlátait. Minden döntésnek ára van, sóhajtott fel
magában.

Péntek reggel Veronique nővér érte küldött a játszótérre, ahol

Penny egy körjátékot tanított a lányoknak. Lehajolva bujkáltak
egymás felemelt karja alatt, Penny pedig egy üres olajoshordón
ütötte hozzá a ritmust, mindenki próbált énekelni angolul, franciául
és görögül, és a sok-sok vidám hang boldogsággal töltötte el.
Megkérték, hogy menjen be a dolgozószobába, ahol a főnökasszony
közölte vele, hogy engedélyezi a látogatást a Markosz családhoz,
kísérettel mehet el a zsidó negyedig, azzal a szigorú utasítással,
hogy sötétedés előtt érjen vissza. Penny próbálta elmagyarázni,
hogy a sábát napnyugtakor kezdődik, és így nem lesz sok ideje a
vacsorára.
– Attól tartok, kihasználod a vendégszeretetünket – szidta le
Veronique. – Talán jobb lenne, ha a barátnődhöz mennél lakni.
 – Sajnálom, hogy mindannyiuknak kellemetlenséget okozok,
mivel önök több mint nagylelkűek voltak hozzám. Valószínűleg,
hozzászoktam a szabadságomhoz. – Penny azon elmélkedett, hogy
sem a neveltetése, sem az azóta történtek nem vezethettek
zárdabeli élethez.
Veronique nővér bólintott.
– Nyugtalanító hatással vagy némelyik fiatal lányra. Clothilde
nővér…
Penny a többit már nem hallotta. A szegény egyszerű,
sértődékeny Clothilde nővér féltékeny volt, és bigott. Ideje volt,
hogy Penny elhagyja a zárdát, és csatlakozzon Yolandához a
klinikán.
A Szent József menedéket nyújtott számára, mikor nem volt
olyan lakhelye, amely kielégítő lett volna a foglyul ejtői számára.
Menedéket nyújtott a számára, mikor kimerült volt, és össze volt
zavarodva, ételt adott neki, és visszaadta a magabiztosságát a
képességeivel kapcsolatban, és még hozzá is adott néhányat. Mit
számított egyetlen apáca gyűlölködése ennyi szeretet és kedvesség
közepette?
Térdre borult áldásért.
– Tisztelendő anyám, ön visszaadta az erőm, a bátorságom és
a méltóságom. A zárdája a szikla volt, melybe kapaszkodhattam, és
sosem feledem ezt a szeretet, de igaza van. Ideje ismét odakint
lennem, és hasznosítanom a tehetségemet, nem pedig elrejtenem
őket. – Penny elmosolyodott. – Remélem, elfogadja a legmélyebb
hálám, és megbocsátja a lobbanékonyságomat.
Veronique nővér megpaskolta a fejét.
– Kelj fel, ifjú hölgy. Üde színfolt voltál közöttünk, ahogy a
színes személyiségeddel részt vettél a zárda életében, egyszerű
megoldásokra tanítottál, s a gyerekekkel táncoltál. Egy nap jó anya
lesz belőled. Nagy szíved van, Penelope. Sok dolgod van még ezen a
világon. Menj, és találkozz a barátnőddel, én pedig imádkozom,
hogy az előtted álló út tiszta legyen. Maradj velünk, amíg nem
látod, hová vezet az az út.
Miközben ez az áldás csengett a fülében, Penny
megszaporázta a lépteit, ahogy a hegyről lefelé tartott a lerombolt
város felé Irini nővérrel, aki egy kis ételt vitt egy idős algériai
párnak, akiket a szobájukba kötött a betegségük.
A tavernákból, olajzöld-szürke egyenruhájukban ömlöttek
kifelé a megszálló sereg katonái, akikben túltengett a
magabiztosság. Hangoskodtak és közönségesen viselkedtek,
élvezték a napsütést és zaklatták az arra járó csinosabb lányokat.
Penny most nagyon örült, hogy láthatatlan az egyszerű
ruhájában és a fejkendőjében, még ha egy fejjel magasabb is volt a
kísérőjénél. Senkinek sem jutott az eszébe, hogy megbámulja, és
arra gondolt, hogy ez az öltözék segítségére lehetne abban, hogy
háborítatlanul utazhasson. Ott motoszkált benne, hogy várják őt a
hegyek, s az ott rejtőzködő rászorultak. Minden egyes reggel
vágyakozva nézett feléjük. Skóciára emlékeztették és a
szabadságra, arra, amikor a hegyek között cserkelhetett. Vajon
milyen lehet onnan a kilátás?
Nem feledkezett meg Bruce utasításáról, hogy adja ki magát
idevalósinak és tűnjön el. El akarta mondani neki, miért szegült
ellen a kérésének, és miért maradt itt. Felnézett az utcai nyüzsgés
forgatagából, és meglátta a Fehér-hegység havas csúcsait, és
érezte, hogy az lesz számára a következő állomás. Hogy hogyan és
mikor, arról elképzelése sem volt, csak ezt az izgatott
bizonyosságot érezte a gyomrában. Ideje volt tovább lépni.

Nagyon sokan ültek a vacsoraasztal körül, a nap épphogy lement,

és Yolanda nagybátyjának háza tele volt ismerősökkel, akik
elveszítették az otthonaikat a bombázások során. A zsinagóga
legfelső emelete összeomlott, de elég maradt meg belőle ahhoz,
hogy össze lehessen gyűlni az imádságra. Most, hogy
meggyújtották a gyertyákat, és megkezdődött az asztal körüli
imádkozás, Penny csendben ült, tiszteletbeli vendég volt, a
családnak oly fontos szerény lakománál. A csirkét titokban kellett a
szokások szerint leölni, mert most illegális volt az állatokat a kóser
szokás szerint levágni. Parancsba adták, hogy a zsidóknak le kell
adni az összes rituáléhoz használatos kést, de, ahogy mindig,
valakinek sikerült elrejtenie, vagyis „elveszítenie” a sajátját, és egy
városban, mely híres a késkészítésről, mindig rendelkezésre álltak
pótkések készen arra, hogy megtisztítsák és megáldják őket a
célra.
Milyen más volt ez, mint az ő közös vacsoráik Kifissiában. Sara
elgyötörtnek és fáradtnak látszott, az arcáról eltűntek az érzelmek.
Solomon megöregedett, a haja most már teljesen fehér volt, és
hosszú szakállat növesztett. Penny igyekezett követni, amit
Yolanda csinált, és figyelte a még a kicsi gyerekek ajkáról is
felszálló óhéber mormolást.
Szóba kerültek az új utasítások, melyeket a rabbijuk olvasott
fel nekik, hogy hamarosan az összes üzlettulajdonosnak hatalmas
táblát kell kitenniük a kirakatba, melyen közlik: „Zsidó üzlet.
Németeknek tilos a belépés.”
– Koldusbotra fognak juttatni minket, hiszen ki másnak van
drachmája, ha nem a katonáknak? – mondta Miriam néni, óvatos
tekintettel, körbepillantva az asztal körül ülők támogatásért. Az
emberek a vállukat rángatták.
– Mi mást tehetnénk, mint hogy engedelmeskedünk? –
mondta valaki más. – Azt hallottuk, hogy Haníában a rabbinak le
kell adnia egy listát a Városházán az összes zsidóról a pontos
címükkel és az életkorukkal együtt Ez mit jelenthet?
– Azt jelenti, hogy regisztrálnak, ennyi, úgyhogy nyugodj meg,
Mama. Egy tábla a kirakatban, egy név egy listán, ez nem jelent
semmit. Ha többről lenne szó, Giorgos majd kacsint nekem –
vágott közbe Joseph. – Lehajtjuk a fejünket, és semmit sem
teszünk, amivel magunkra vonnánk a figyelmet. A gyerekek
iskolában vannak, jó barátaink vannak, amíg összetartunk…
– Tévedsz, Joe. A hegyekbe kellene mennünk, messzire az
olyan helyektől, ahol ismernek bennünket, keresnünk kéne egy
hajót, és el kellene menekülnünk – mondta egy vastagkeretes
szemüveget viselő fiatalember. – Ne feledd a régi mondást:
„Cseppről cseppre a víz elkoptatja a márványt… Szép sorban a
törvényeik elpusztítanak minket”.
– Ez kishitű beszéd, Mordecai, és ezt itt nem tűröm el. A
Mindenható megkímélt minket, van életünk, és úgy kell élnünk,
ahogyan ő elrendeli. A zsidók több mint ezer éve élnek itt békében.
Nem fogja hagyni, hogy megsemmisítsék a nyáját.
Mikor a vacsora szertartásos része véget ért, és Mordecai
beszélni akart Yolandával, Yolanda megragadta Penny karját, és az
ajtó felé indult.
– Menjünk innen, hogy tudjunk beszélni. Nem akarom, hogy
Mordo félreértsen valamit. Láttam, hogy az anyja meg az én
anyám tervezgetnek.
– Kedves fiatalembernek látszik – mondta Penny.
– Pontosan, kedves, de nincs semmi szikra – mosolygott
Yolanda, és oldalba bökte Pennyt. – Tudod, hogy értem. Semmi
sem történik, mikor Mordóra nézek. – Megpaskolta az ágyékát. –
Semmi odalent.
– Yolanda Markosz, beléd meg mi ütött? Athénban nem ilyen
voltál. – Penny viszonozta az oldalba bökést, aztán csak kuncogtak.
– Mert akkor még nem találkoztam Andreasz Androulakisszal
– suttogta. Ekkor Yolanda mindent elmesélt Pennynek az ő orvos
barátjáról, aki, ezt biztosra vette, a szabadságharcos erőknek
dolgozik, és utánpótlást visz a rejtőzködő katonáknak, akik
megszöktek a fogolytáborokból. Ábrándozó és gyengéd volt a
tekintete, miközben róla beszélt. – Múlt héten későn ért oda a
műszakba. Azt mondta, egy beteg páciensnél volt látogatóban.
Nem tudom, hová ment, de mikor visszajött, a bakancsa mocskos
volt, őt meg vérfoltok borították. Azt mondják, a hegyekbe ment,
hogy sebesült szökevényeket lásson el… Mikor a műszakjában
dolgozik, folyton leragad a szeme a kimerültségtől. Annyira bátor
ember! Bárcsak engem is magával vinne!
– És a szüleid mit szólnak a te fiatalemberedhez? – kérdezte
Penny.
– Semmit sem tudhatnak róla. Apa úgy kezel engem, mint egy
gyereket. Megváltozott, mióta idejött. Buzgón gyakorolja a vallását,
és sokkal szigorúbb. Attól tart, hogy elhagyom őket. Ha tudná,
hogy egy nem zsidóval találkozgatok… ők ezt nem értik.
– Nekik csak te vagy, szükségük van rád – felelte Penny, bár
tudta, hogy Yolanda nem ezt akarja hallani.
– Tudom, de olyan különös időket élünk. A saját életemet kell
élnem. Ki tudja, mit fog történni?
 Penny irigyelte azt a szenvedélyt, melyet abban a sötét
szempárban látott lángolni, akármilyen veszélyes is lehetett. Mikor
Bruce-ra gondolt, csak frusztrációt, szorongást érzett, többé már
semmiféle izgatottságot vagy szenvedélyt. Életének az a része
véget ért. Nem maradt több energiája a románcra. Elmondta
Yolandának, hogy a zárdában töltött ideje a végéhez ért, és hogy
mennyire hiányzik neki a tábori kórház veszélye, a sebesülteken
való segítés, még ha azok között a borzalmas körülmények között
is kell elvégeznie a munkáját. – Biztosan megőrültem, hogy
hiányoznak a barlangok, meg az a sok kórházvonat, de az
embernek egy idő után a vérébe ivódik a folytonos feszültségben
élés. Most fásultnak és haszontalannak érzem magam. – Mindent
elmesélt a zárdáról, és a német tiszt iránta való érdeklődéséről
Yolandának.
– Szerintem sejti, hogy nem vagyok görög, de nem szólt
semmit. Remélem, mostanra már elhagyta Krétát.
– Ő volt az az ember a vezérkari kocsiban? Ijesztőnek
látszott… az összes náci annak látszik – suttogta Yolanda.
– Engem is megijeszt… Nem akarok gondolni rá. Annyira
örülök, hogy ismét barátok vagyunk, és együtt vagyunk. Tudni,
hogy biztonságban vagy a családoddal, most csak ez számít. De
most már ideje mennem.
– Itt maradhatsz velem, ne menj még – mondta Yolanda.
– Muszáj. A kísérőm, Irini nővér a téren vár rám. Szerintem
attól félnek, hogy egyik napról a másikra át leszek térítve –
nevetett Penny. – Muszáj mennem, de előbb szeretném
megköszönni a családodnak a vendégszeretetüket. – Penny
mindenkitől elbúcsúzott, Yolanda pedig elkísérte a törmelékkel teli
utcán. – Elgondolkodtattál. Megígértem Bruce-nak, hogy helyi
lakosnak adom ki magam, s hogy majd elmegyek a hegyekbe. Úgy
tűnik, ott hasznos lehetnék, de álruhára van szükségem, személyi
okmányokra, és egy helyre, ahová befogadnak. Egy idegennek a
faluban hamar híre megy. Még térképem sincs –
aggodalmaskodott Penny.
– Rákérdezek Andreasznál, mikor visszatér, ő tudni fogja, mi a
teendő – felelte Yolanda.
 – Bruce azt mondta, fessem be a hajam. Tudsz ebben segíteni?
– Csak bízd rám, egy este alatt megcsináljuk. – A kikötő
végénél megálltak, és megölelték egymást. – Irigyellek, Penny.
Neked bőven van szabadságod és választási lehetőséged, nekem
csak ez van – sóhajtott fel Yolanda a romos épületekre mutatva.
– Van egy szerető családod – rázta a fejét Penny –, mély
gyökereid, egy hivatásod és egy szívszerelmed. Ahonnan én látom,
messze te vagy kettőnk közül a gazdagabb.
 2001

A piac kezdett kiürülni. Kutyák kotorásztak maradék után kutatva

a szemét között. A szuvlaki illata csábító volt, miközben a drága
Yolandáról és arról az utolsó családi vacsoráról ábrándozva
üldögéltem. Az, hogy ismét rátaláltam, segített, hogy ne veszítsem
el az eszem azon az első forró nyáron. A háborúnak szokása volt
elszakítani egymástól az embereket, szétválasztani a családokat és
a barátokat, kitépni a szerelmeseket egymás karjából.
Azok, akiknek sikerült a hegyekbe menekülni, a barlangokban
és a néhány kőkunyhóban kerestek menedéket, akár a hőség vagy
a hó elől elrejtőző állatok. Mások, mint a Markosz család is, titkos
pincékben húzták meg magukat. Ha sokan vannak, úgy
biztonságosabb – legalábbis ezt gondolták…

– Nem örülsz, hogy visszajöttél? – szakította félbe a gondolataimat

Lois. – Az volt az az iskola, amit mutattál, ahol Halepában laktál?
Bólintottam.
– Most már főiskola. Örülök, hogy megmaradt.
– Tényleg apáca voltál? – nézett rám feszülten Alex.
– Yolanda is ezt kérdezte – merengtem el, még mindig a
múltbeli gondolatokba ragadva.
– Vele is találkozni fogunk? – kérdezte a fiú.
– Nem.
– Miért nem? – Alex annyira kitartó tudott lenni.
Csak ingattam a fejem.
– Ne beszéljünk ezekről egy ilyen gyönyörű napon –
mondtam. – Vigyetek haza.
 HARMADIK RÉSZ
Ellenállás

„Az összes jó dolog a világon tintával van írva,

Ám a szabadság saját szívünkből szóló,
vérrel írt írást követel”

KRÉTAI MANTINADA20 KIMON FARANTAKIS:

A TERHES ÉGBOLT ÉVEI A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN
CÍMŰ KÖNYVÉBŐL
 2001

A taxi kelet felé vitte Rainert az Iráklióba és Rhétimnóba tartó régi

úton, befordulva a hegyek közé Vrysesnél, felkapaszkodva a
hágókra, majd ráfordulva az Askifou fennsíkra egy keskeny,
kanyargós kövezett út mentén, melyet a sziklás tájba vájtak bele.
Annyira más volt ez, mint az utak, melyeken öszvérek
poroszkáltak, vagy a poros folyómedrek és a hegyszorosok, ahol
egykor az akkor még fiatal katona küzdötte végig magát.
– Látnia kell a Kriegsmuseumot21 a hegyekben – mondták neki
a hotelben. – Georgos mindenkit szívesen lát, és nincs semmi
ahhoz fogható egész Krétán.
Ahogy lefordultak a keskeny útra Kares faluból, azon
tűnődött, vajon hová is tart. Mikor megérkezett, úgy tűnt ez
valóban egy egyedi hadimúzeum, a bejáratánál egy fekete inget és
lovaglónadrágot viselő férfi mutatkozott be, mint Georgos
Hatzidakiszk, a fegyverzetekből és hadi felszerelésekből álló
vegyes gyűjtemény tulajdonosa.
Rainer egy hatalmas helyiségbe lépett be, melyet kiállítási
tárgyak foglaltak el, olyan plakátok és tábori felszerelések,
amilyeneket már hatvan éve nem látott: rádiók, orvosi műszerek,
távcsövek, mindenféle nemzet sisakjai, sapkák, fegyverek; egy
átfogó kollekció, melyet Georgos és a családja a háború óta gyűjtött
össze, miután az a meghatározó krétai megszállás, mikor ő még
mindössze egy tízéves kisfiú volt, elvonult az ajtajuk előtt.
Láthatták a brit visszavonulást, a német hajszát, és a szökött
katonák elfogását, akik visszatántorogtak a hegyekből.
– Én lát mindent – magyarázta tört angollal egy látogató angol
párnak. – A látogatók az emléktárgyak között böngésztek,
megdöbbenve azon, hogy milyen széleskörű ez a gyűjtemény:
motorkerékpárok, vaskeresztek, még egy fogászati műszeres
készlet is, úgy tűnt, mindenféle vasáru megtalálta ide az útját. – Ez
itt a családom, és nincs kedvencem – mosolygott a kurátor,
miközben mindenkinek rakival teletöltött kupicákat és kekszet
kínált. – És maga, barátom, itt volt? – kérdezte.
A veterán bólintott.
– Nem az evakuálás során. Nem, akkor sebesült voltam –
mondta, és rácsapott a csípőjére, mintha ezzel akarná felmenteni
magát minden alól, amit esetleg a férfi arról az időszakról mesél. –
De később igen. Akkoriban nem voltak utak, csak csapások, Sfakia
kikötőjéhez és a déli parthoz.
– Régen két napba telt eljutni onnan Haníába, most meg csak
egy óra. A sziget összement, de az emlékek még mindig nagyok –
mondta Georgos.
– Sok rossz dolog történt – felelte Rainer, jobb ezt elsőként
kimondani.
Georgos megrántotta vállát, amolyan görögösen.
– Mi itt nem foglalunk állást. Ezek itt csak szemtanúk, én
pedig a történelem egy élő darabkája vagyok. – Elhúzta a
szárikiját22, hogy megmutasson egy nagy sebet. – Srapnel egy
bombából. Megölte a nagybátyámat és a bátyámat… Bumm,
bumm, le az égből. Jöjjön, barátom, még egy raki, még egy kis
keksz. Siga, siga… csak lassan a hőségben. Sok katona jön ide
emlékezni. – Elsétált, otthagyva a látogatókat, hogy emlékezzenek
és elolvassák a testamentumokat a falakon, megnézzék az
újságokat és a fényképeket, a tragikus emberi törmeléke a
szabadságért folytatott oly sietős küzdelemnek. Túl sok mindent
kellett befogadni egyszerre.
Érezte, hogy a raki már kezdi megtenni a hatását, és le kellett
ülnie az árnyékban. A sofőrje a kafenionban lesz, a visszaútra
várva. Ahogy a fennsíkra és a hegyekre néző padon ült, ismét
elárasztották az emlékek.
Kares olyan békésnek látszott: termőföldek, takarosan festett
házak, muskátlikkal és rózsákkal teli kertek. Biztosan elment ezek
mellett a helyek mellett, feszülten, bizonytalanul, még mindig
sokkos állapotban a küzdelemtől, melyben tartani próbálták a
szigetet. Felkavaró időszak volt; oly sok rossz emléknek kellett
leülepednie. Rápillantott a rozsdás fegyverekre, melyek egykor oly
veszélyesen csillogtak. Miért mindig ez a vége?
 1941

A késő nyári hegyi hadjárat célja az volt, hogy kisöpörjék onnan a

kóbor katonákat, tudván, hogy sokaknak menedéket nyújtanak a
falvakban, fentebb a Fehér-hegységben. Rainer megdöbbenve
fedezte fel a primitív körülményeket, melyek közt ezek a büszke
krétaiak éltek: gyakran nyolcan, tízen egy földes padlójú szobában,
nyílt lángon főztek, mély kőkutakból húztak fel vizet a föld alól. Az
emberei azt feltételezték róluk, hogy tudatlan parasztok, és
lenézéssel kezelték őket.
Ezek az emberek mégis jóvágásúak és erősek voltak, és
keményen dolgoztak, gazdag hagyományokkal és mélyen
gyökerező babonákkal rendelkeztek. A férfiak és nők csoportja,
akiket a úti munkához gyűjtöttek össze, panaszkodás nélkül
hajlongtak a napközbeni fojtogató hőségben, legalábbis nekik ezt
mutatták. Büszke tekintetük volt, gyakran énekeltek munka
közben, ismeretlen verseket és népdalokat, manitnadákat, melyek
kifogtak az alap görög tudásán, szavakat, melyek napról napra
változtak. A feléjük vetett pillantásaikból és a nevetésükből ítélve
az emberein élcelődtek, bár ebből semmit sem tudott bizonyítani.
Minél előrébb nyomultak a hegyekben, annál kevésbe érezte
magát biztonságban a kiálló sziklák és a keskeny vízmosások
között, meg-megcsúszva a borotvaéles kavicsokon. Folyamatosan
ki voltak téve a veszélynek, hogy lesből rájuk támadnak, amitől az
emberei, akiket már szinte ropogósra sütött a nap, ingerlékennyé
váltak, és készen álltak, hogy bármire rálőjenek, ami mozog.
Felderítő gépek söpörtek végig a hegyek és a fennsíkok felett,
miközben szökevények után kutatva fegyveres járőrök fésülték át
a keskeny szorosokat. Megszerezték maguknak a kétes helyi
alakok szolgálatait, akik jól ismerték a legjobb rejtekhelyeket, és a
lakosság azon trükkjeit, amelyekkel eldugták a még megmaradt
készleteiket előlük. Biztosan voltak azonban helyek, melyeket
csakis a kecskepásztorok és a juhászok ismertek, és amelyekre
képtelenség volt rábukkanni. Rainer nem bízott a
köpönyegforgatókban, akik képesek voltak eladni a saját
szomszédjukat néhány drachmáért, de háború idején az ember
onnan fogad el segítséget, ahonnan tud.
Az Asfikou fennsíkon történt, hogy kiszagoltak egy csapást,
mely egy rejtett hegyi omláshoz vezetett. A felfelé mászó
embereket leleplezték az ugató kutyák, mire szedett-vedett
ruhákat viselő emberek áradata futott fedezékbe. Az ezt követő
ádáz küzdelembe Rainer két embere belehalt, és néhány rongyos
katona is megsebesült. Schillert, az egyik vezető járőrét, aki a
legjobb napokon is szívós és indulatos volt, kihozta a sodrából az
ellenállás. Felvitte az embereit a barlangokba, és fegyvert fogva a
bujkálókra, kihozta a brit sereg néhány szánalmas, rongyokba
öltözött még életben lévő, éhezéstől és a sebesülésektől megviselt
katonáját a tisztásra. A megfáradt, csalódott katonák, mindenféle
ellenállás nélkül adták meg magukat.
Hátul egy szakállas katona állt, akit szúnyogcsípések
borítottak, és a sebesült lábát húzta. Rainer megvizsgálta őket.
Némelyik szánalmas kísérletet tett arra, hogy helyinek adja ki
magát. Ez a bagázs jobb helyen lesz egy táborban. A megmaradt
ennivalójuk alig volt több vizes üvegeknél és egy szatyor csigánál.
Ilyen körülmények között nem maradnának életben sokáig.
Részvétet érzett a büszke katonák iránt, akik ilyen szerencsétlen
állapotba kerültek.
A krétai nap egyiküknek sem kegyelmezett, miközben
lecsusszantak az útra, hogy bevigyék az összeterelt nyomorultakat
a bázisra további kihallgatásra.
Hosszú lesz az út, és a foglyok könyörögtek, hogy
pihenhessenek egy kicsit. Schiller nem volt boldog; azt akarta,
hogy meneteljenek csak tovább a konvoj elején, arra az esetre, ha
mesterlövészek rejtőznének az olajfák vagy a fenyők között.
Kínozni és büntetni akarta őket a barátai haláláért. Rainer azonban
tudta, hogy a katonák nyomás alatt robbanékonyak, ezért
ragaszkodott hozzá, hogy mindenki megpihenjen az olajfák
árnyékában, ahová még a juhok is behúzódtak a legyek felhője alá.
A foglyoknak vizet adtak.
Rainer arrébb ment, hogy könnyítsen magán, elszívjon egy
cigarettát, és azon gondolkodjon, mi a fenét keres félúton egy
hegyen, mikor a szakértelmére Egyiptomban lenne szükség, vagy a
keleti fronton. Próbálta kinyújtóztatni legyengült izmait, igyekezett
visszaszerezni az erejét a hosszú menetelésekhez.
Ahogy megfordult, hogy visszamenjen, lövést hallott.
Visszasietett az olajfákhoz, ahol a foglyok egy fejbe lőtt férfi teste
körül álltak. Horzsolások voltak rajta, ahol megrugdosták a földön.
– Ki tette ezt? – tajtékzott Rainer.
– Uram, nem állt fel. Ideje volt indulni. Ő nem volt rá hajlandó
– mondta Schiller totális megvetéssel a tekintetében.
– Beteg volt, te rohadék! – kiáltotta az egyik brit, valójában
ausztrál az akcentusa alapján. – Beteg volt!
Rainer közelebbről is megnézte, és rádöbbent, hogy az a
szegény gazember volt a barlangból, a vörös hajú, akit csípések
borítottak. Kontrollálhatatlan düh fortyant fel benne a kegyetlen
bosszú láttán, melyet egy védtelen ember ellen követtek el.
Schiller csak a lehetőséget várta, hogy még a szuszt is kiverje az
ellenségéből. A diadalittas kifejezés az arcán önelégült vigyorba
fordult át, aztán meglepődésbe, mikor Rainer félrehúzta.
– Mégis mit képzelsz? Az az ember fegyvertelen volt – köpött
egyet.
– Ezek a disznók lelőtték a bajtársaimat.
– Nem ez az ember, ahogy azt te is nagyon jól tudod.
– Mindegyik disznó! – háborgott Schiller.
– Akkor beszélj, mikor megkérnek rá, szakaszvezető! –
utasította Rainer, de Schiller meg sem hallotta.
– Agyon kellene lőnünk az összeset, szemét gyilkosok! –
Schiller elővette a fegyverét.
– És te, hogy gondolod, szakaszvezető, hogy hidegvérrel
megölsz egy beteg és fegyvertelen embert?! Az én irányításom
alatt nem tűröm az ilyet túlkapásokat! Egyetlen laza mozdulattal
előhúzta a pisztolyát, és halántékon lőtte Schillert. A teste úgy
zuhant a földre, akár egy kivágott fa, aztán döbbent csend
következett. – Ez mindenkire vonatkozik – kiáltotta Rainer, és
lassan körbenézett az emberein, látva a döbbenetet az arcukon. –
Német katonák vagyunk, nem egy csürhe! Most pedig temessétek
el ezeket az embereket! – adta ki a parancsot.
Csak mikor már megjelölték a sírhelyeket kövekkel és egy
sisakkal, és az őrjárat visszafelé menetelt a bázisra néma csendben
a csoszogó foglyokkal egyetemben, akkor döbbent rá Rainer, mit
művelt azzal, hogy megölte a saját emberét. De már túl késő volt a
megbánáshoz. A félelem, a frusztráció és a düh volt az oka, mert
tudta, hogy meg kell majd magyaráznia a tetteit, melyek ilyen
végzetes büntetés kiszabásához vezettek?
Lennie kell egy alapvető viselkedési normának egy hódító
seregben is, tisztességnek, emberségnek. Hát nem egy brit
egészségügyi dolgozó mentette meg a csata hevében, és adott neki
lehetőséget az életre abban a galataszi utcában? Most legalább
visszafizette az irgalmat. Mindenről be fog számolni a feletteseinek,
annak tudatában, hogy a viselkedését nem fogják jól fogadni.
Bármilyen különösnek is tűnt számára, de egyáltalán nem érzett
megbánást.
 2001

Mack állandó látogatóvá vált a villánkban, programokra kísérte

Loist és Alexet, leugrott velük a partra, és azt javasolta, tegyünk
egész napos kirándulást a hegyekbe, Lappa ókori római falujába, és
zárjuk a napot egy ebéddel az Argyroupoli vízesésénél.
Kezdtünk hozzászokni a hőséghez, és a legtöbbet akartuk
kihozni a hátra lévő időnkből, de ideges voltam amiatt, hogy
visszamenjek a hegyekbe, még ha csak turistaként is.
Kezdtem megkedvelni Macket, de aggódtam, hogy a szemmel
látható érdeklődése Lois iránt, esetleg csak egy bevett szokás nála
az egyedülálló nőkkel szemben. Reméltem, hogy nem, mert Alex
kezdte megszeretni a társaságát. Mack elvált volt, a gyerekei az
Egyesült Királyságban élnek; ennyit kivettem abból, hogy milyen
lelkesen mutogatta nekem a gyerekei képeit. Említette, hogy az
apja a Királyi Haditengerészetnél szolgált egy tengeralattjárón a
Földközi-tengeren a háború alatt, ő volt a legfiatalabb négy fiú
közül, és alig ismerte az apját, aki sok évvel korábban meghalt
már. Ebből fakadt az a vágya, hogy kövesse az apja útját, és Kréta
volt a tökéletes kikötő ahhoz, hogy életének ebben a szakaszában a
bázisa legyen.
Mikor felajánlotta nekünk, hogy a szabadnapján felvisz minket
kocsival Lappa falujába, azt a Lois iránti őszinte érdeklődése
jelének vettem, aki épp elég sok mindenen ment keresztül tavaly
ahhoz, hogy gyanakvó legyen bármely férfi érdeklődésével
szemben. Talán egy kis nyári románc, csodákat tesz majd az
önbizalmával.
Meglepetésként értek az épen maradt régi villák látványa
Lappa macskaköves utcáiban. Olyan volt, mintha visszaléptem
volna az időben. Folyton azon gondolkodtam, hogyan maradhattak
fenn a megszállás alatt. Az épületekben nem tett kárt sem bomba,
sem tűzvész. Vajon hány magas szárú bakancs vonult végig ezeken
az utcákon, ahogy mi magunk is tesszük most, megcsodálva az
oszlopokat, az építészetet és a partra nyíló kilátást a sáncokról?
Akárki is állomásozott itt, a gyümölcsligetekben nagy biztonságban
érezhette magát, merengtem el.
Ahogy végighajtottunk a kanyargós utakon, melyeket virágok
és tövises rekettye szegélyezett, és egyre magasabbra
kapaszkodtunk fel egy újabb közeli faluba, a táj még ismerősebbé
vált. Arra az első útra gondoltam, melyet 1941 telén tettem meg
oda, s az álruhában történő sorsdöntő távozásomra a városból.
 1941. november

A tél közeledtével a Szent József apácái és az ortodox zárdák a

kerületekben a készletek elraktározására készültek, Pennyt, más
segítőkkel együtt elküldték a környező falvakba, hogy zöldséget,
gyümölcsöt és gabonát szedjenek össze, hogy etetni tudják az
egyre több árvát, akik a zárdába érkeztek, s akiknek ruhára és
menedékre volt szükségük. Próbálták felkutatni a gyerekek
rokonait is, hogy befogadják őket a közeli falvak relatív
biztonságába. Ki gondolta volna, hogy Pennynek mindez egy csel
része volt csupán, és hogy ennek az ártatlan kinézetű nőnek más
szándékai is vannak. Továbbra is a zárda volt az otthona, mivel
úgy gondolta, hogy hasznos része is lehet annak az álcának, amit
most a világnak mutatott.
Hű öszvérükön utazva Penny megismerte az eldugott
csapásokat, folyómedreket és hídátkelőket, tudta, hol lehet az
olajfák alatt megpihenni, és tudni, melyik bátor pap a segítőjük, és
főként felderíteni a kerülendő kafenionokat. Ismerős
látványosságává váltak az Apokoronasz előhegységének, és
rendszeres látogatókká az ellenőrző pontoknál, ahol csak
megmutatták a papírjaikat az őröknek, és észrevétlenül át is
haladtak rajtuk. Ki tudhatta volna, hogy Penny köpenye
egészségügyi ellátmánnyal volt kitömve, vagy hogy létfontosságú
leveleket vitt magával, melyeket a mellkasához szíjazott. Még egy
csomag fogászati műszer is volt nála, melyet Andreasz kért, hogy
hagyja ott egy rejtekhelyen Vafés faluban.
Egymaga vállalta a kockázatot, hogy kenyeret és cigarettát
csempész, és bármit, ami elfér harisnyája felső részében és a
cipőjében, miközben a hegyekben egyre nőtt a brit szökevények és
szabadságharcosok száma.
Yolanda kérte meg, hogy segítsen a szerelmének, és miután
Penny találkozott a bátor fiatal orvossal, megígérte neki, hogy
számíthat rá, hogy csomagokat visz a kijelölt lerakóhelyekre,
melyek rendszeresen változtak, megakadályozva ezzel, hogy más
csoportok elhalásszák őket.
Hamarosan felfedezte, hogy a speciális krétai forródrót sokkal
hatékonyabb, mint bármilyen posta. Hogy lehet, hogy a szállítás
napján mindig egy kedves rendőrfőnök járőrözött az ellenőrzési
ponton, és intette tovább anélkül, hogy megmotozta volna, vagy
egy fontos ajtó éppen nyitva maradt, a folyton ugató kutyák pedig
mikor kellett, csendben voltak a juhász kunyhójában?
Egyik este Yolanda lopakodott be Penny ablakán egy üveg
dióhéjból préselt hajfestékkel, melyet egy fésű segítségével kent fel
a barátnője hajára, hogy sötétebb legyen, és egy fejkendőt kötött
rá, míg meg nem száradt. Az elegáns angol, oldalra fésült stílust
felváltotta az egyszerű fonat. Besötétítették a szemöldökét is, és
Penny csak ámult magán a tükörben; valóban meggyőzőnek
látszott. A nagy kendővel, mely eltakarta a vonásait, a fekete
otthonkában, és a vastag harisnyában nem lehetett felismerni
benne a magas, szőke ápolónőt. Jó álca volt.
Most már hideg szelek fújtak, és Penny sok estét töltött azzal,
hogy gyapjút fonni, harisnyát, kesztyűt és sálat kötni tanult a
diákjaival. Az apácák nevettek az ügyetlen ujjain és a gyakori
hibáin, és azzal ugratták, hogy nincs semmi ügyessége a
háztartásbeli dolgokhoz. Penny azon tűnődött, vajon a saját anyja
mit szólna a mostani külsejéhez, a durva kezéhez és a cserzett
bőréhez. Anglia mintha ezer éve lett volna, egy másik világ, nem
mintha bármi megbánást érzett volna, amiért a maradást
választotta.
Minél többet járta a vidéket, annál jobban szerette az
embereket. Elfogadták, hogy ő egy athéni ápolónő, hajadon és
vallásos. Anyáknak, yiayiáknak, fiatal lányoknak mutatták be, akik
beszélgetéseik során megemlítették a betegségeiket, és
megvitatták őket hegyi tea, glyka23 és egy kis kanálnyi lekvár
mellett, melyeket úgy erőltettek rá az értékes és egyre fogyó
tartalékaikból. Mindenki híreket akart hallani a Haníában lévő
rokonokról. Mi kapható az üzletekben és a piacokon? Hogyan
bánnak velük a katonák? Ki halt meg, vagy kit lőttek le, és mikor
jönnek vissza a britek, hogy felszabadítsák őket?
Mi mást mondhatott volna, mint azt, hogy egy kolostorban él,
és nem sokat tud. Ez volt a tökéletes fedősztori a titkos
tevékenységeihez. Mindenhol a hiány, a fosztogatás, a szabotázs és
a megtorlások miatt panaszkodtak. Minden faluban voltak hősök,
gonoszok, árulók és pletykások. Némelyiket csak az üzlet
érdekelte, ám a szívében olyan emberek voltak, mint Gregorio
atya, akinek az elnyomással szembeni passzív ellenállása az
egyháza tagjainak bátorságot adott ahhoz, hogy ellenszegüljenek a
tiltásnak, s hogy menedéket nyújtsanak a menekülő katonáknak.
Gyakran túl nagyok voltak a távolságok egyetlen úthoz, és
Penny Martine nővérrel, egy idősebb apácával egyetemben, aki jó
barátja lett, éjszakára a helyi tanárnál, orvosnál vagy papnál és
azok családjánál szálltak meg. Tudta, hogy minden rezdülésüket
figyelik, amint belépnek a faluba. Lehet, hogy egy kém vagy német
ügynök? Dr. Androulakiszt megelőzte a hírneve, és a titkos drót is,
mely tudatta, hogy az athéni nővérben meg lehet bízni. A
papírjaiban az állt, hogy a neve „Athina Papadopouli”. Tudta, hogy
sose kérdezzen vezetékneveket. Minél kevesebbet tud az ember,
annál kevesebbet tud elárulni, amennyiben sor kerülne a
legrosszabbra.
Éppen 1941 karácsonya előtt megtettek még egy utolsó utat a
hegyekbe, melyeket már hó borított. A német alpesi csapatok a
Fehér-hegységben kutattak szökött katonák után. A kúp alakú,
kőből épített juhász lakok tele voltak szökevényekkel,
némelyiknek orvosi ellátásra volt szüksége, a helyi doktornak
azonban elfogytak a készletei.
Andreaszt túl sokszor látták már ahhoz, hogy megkockáztassa,
hogy még többet legyen úton, és úgy hírlett, brit tisztek bujkálnak
a hegyekben azzal az utasítással, hogy hozzanak létre egy vezeték
nélküli kapcsolatot Kairóval. Penny és Martine nővér önként
jelentkeztek, hogy megtegyenek még egy utolsó utat a jeges tél
beállta előtt.
Megpakolva az ellátmányos kosarakkal, az öreg öszvér
felbotorkált a rögös útra, Penny pedig mögötte haladt, örült a jó
öreg ápolónő köpenyének és az összefoltozott bakancsának. Az
egészségügyi utánpótlás, akár egy fűző, a ruhája alá volt szíjazva,
melytől a teste teltebbnek tűnt, és szörnyen nyomta a súlya.
Szegény Martine nővér nem bírta a magasságot, és rosszul volt,
egymást támogatva azonban sikerült megtenniük az utat a szakadó
havon keresztül az első falu felé, mely mintha magából a sziklából
lett volna kifaragva. Jó volt kint lenni a hegyi levegőn, ahogyan
Skóciában is tette oly sok évvel korábban, a tüdeje majd
szétrobbant a megerőltetéstől, ám a társa nem volt éppen egy
hegyi kecske, és megbotlott az egyenetlen talajon. Menedéket
kellett találniuk, méghozzá hamar. A jeges pelyhek csípték az
arcát, ahogy egyre nőtt a vihar. Hála istennek, hogy az öreg öszvér
ismerte az utat, és biztonságban eljuttatta őket a falu széléig, ahol
aztán az olajfák alatt kerestek menedéket, mielőtt még utoljára
erőt véve magukon, elgyalogolnak a térre és a templomhoz közeli
kávézóba.
Egy óra múlva Kyria Tassoula betessékelte őket a kávézóba,
majd leültette, és megmosta a fagyos lábukat, olajjal átmasszírozta
őket, Penny sírni tudott volna az ilyen szívélyes fogadtatás miatt
érzett hálától.
– Po… po, po. Túl veszélyes magukat ilyen messzire küldeni,
de maguk Isten irgalmas angyalai – kiáltotta Tassoula,
felmelegített kecsketejjel megtöltött csészéket nyomva a kezükbe.
Martine nővér köhögött és tüsszögött, az arca kivörösödött a
megerőltetéstől és az enyhe láztól, gyanította Penny.
– El kell mondanom a napi imádságaimat – mondta a nővér
krákogva, majd felállt, és azonnal a földes, döngölt padlóra ájult.
Tassoula segített becipelni a családi ágyba, ahol Martine nővér
nyögdécselni és forgolódni kezdett.
– Ez nem megfázás, nővér – sóhajtott fel a nő, és Penny tudta,
hogy nem tudják már megtenni a visszautat most, hogy Martine
nővér ennyire beteg, és az időjárás is csapdába ejtette őket.
Tassi két fiatal lánya, Maria és Eleni, a konyhában segítettek
elkészíteni az ételt az esti glendire.24
– Később találkozik majd az összes vendégünkkel –
mosolygott Tassi, felfedve a mindössze három megmaradt fogát. –
Akkor jönnek, mikor az éjszaka elrejti őket, jönnek valami
melegért. Majd meglátja.
Miközben Martine a lázával harcolt, Penny a lányokkal
dolgozott a soványka vacsora elkészítésén, melyet gyökerekből és
szárított babból állítottak össze. Miközben a meleget adó tűzön
főztek, a levegőt a nemrég pörkölt kávészemek illata lengte be.
Tassi férje Jánisz, csendben üldögélve, borostyánszínű
olvasóját morzsolgatva nézte őket. A férfiak a hegyekben, sőt, ami
azt illeti a városokban sem készítettek ételt, nem mostak, nem
fejtek tehenet, nem végeztek házimunkát és nem neveltek
gyereket. Ez mind a nők dolga volt, ahogyan az is, hogy gondozzák
a zöldségeskertet, fonjanak vagy szőjenek, varrjanak,
imádkozzanak. Penny ezt többször is megfigyelte az elmúlt
hónapokban az útjai során. A nők korán értek meg a napon, és
gyorsan öregedtek meg a hétköznapi életük keménységétől.
Annyira igazságtalannak tűnt ez a szokás.
Tassi energikus és szerető lélek volt.
– Maga vendég, ne csináljon semmit – erősködött egy székre
mutatva, ám Penny már készen állt a határozott válasszal.
– Mikor leszáll az éj, és a hó csapdába kerít minket, akkor már
a bérlői leszünk, és a bérlőnek fizetnie kell. Nincs pénzem, tehát
dolgoznom kell. Ezt az utasítást kaptam a zárdámtól. Nem
akarhatja, hogy bajba kerüljek; Martine nővér azt fogja mondani,
hogy lusta vagyok.
– Po, po, po… – Tassi kétségbeesetten emelte égbe a kezét.
Az első kört Penny nyerte.
Később, mikor a bab már bugyogott a fazékban, férfiak
sompolyogtak be a kávézóba egyesével, borotválatlanul,
borzalmasan büdösen, régi egyenruháikat vidéki rongynak
álcázták, a lábuk különböző anyagokba tekerték, vagy fatalpú
szandált viseltek. Néhányuk egyértelműen szőke hajú brit volt,
akik próbálták magukat helyieknek kiadni.
Penny a szoba sarkából figyelte őket. Senkinek sem szabad
felismernie ezt a slampos, sötét hajú vénlányt feketében Penelope
Georgiou ápolónőként. Senkinek sem szabad tudnia, hogy itt van a
hegyekben, és küldetést teljesít, hogy ő maga is egy brit
szökevény.
 A lányok kihozták a ragut, és mellé nagy karéj kenyereket. A
férfiak igyekeztek nem túl mohón befalni az adagjukat, kiélvezve
minden egyes cseppjét az ételnek. Szörnyen elgyötörtnek és
fáradtnak látszottak mind, ezek a kimerült maradékai egy egykor
büszke hadseregnek, és most ezeknek a hegyi népeknek a jóságától
függött az életük, s hogy egy kis meleget és segítséget kapjanak a
hideg, havas éjszakákon.
Ahogy egyre több helyi édesgyökér ízű krasszi fogyott, úgy
eredtek meg a nyelvek, aztán rázendítettek az otthoni dalokra:
„Gördítsétek ki a hordót”, „Keringőző Matilda”, „Vencel, jó király”,
és Penny érezte, hogy nosztalgia hullám söpör végig rajta
Stokencourt iránt, Evadne iránt, a gyerekkori szentesték iránt,
mikor a templomi kórus karácsonyi dalokat énekelt a hallban a
magas karácsonyfájuk alatt. Sírni tudott volna ezekért a szegény
emberekért, akik itt rekedtek. Itt voltak, távol az otthontól, egy
idegen országban, idegenek kegyelmére bízva, legalább ezen az
éjszakán minden rendben volt.
A kávézó megtelt, és azt pletykálták, hogy hajók várakoznak,
hogy elvigyék őket a szigetről Egyiptomba, ha valahogy sikerülne
kikerülni az ellenséges őrjáratot, és el tudnák érni a déli partot.
Penny figyelmeztetni akarta őket, hogy fogják be a szájukat,
hátha hazaárulók vannak közöttük. Andreasz figyelmeztette rá,
hogy nem minden krétai nézi jó szemmel ezt a szedett-vedett,
portyázó katona inváziót, különösen azok nem, akik látták, ahogy
felrobbantották a házukat, felégették a falvaikat, és agyonlőtték a
rokonaikat megtorlásként, amiért menedéket nyújtottak a
szövetséges katonáknak.
Mint minden krétai társaságban, valakinek itt is volt lantja, és
rákezdtek a zenélésre. Az idős férfiak eltáncolták a ritza táncot,
behúzva a többieket is a körbe, hirtelen egy fiatal pásztor fiú
felugrott, és úgy fordult egyet a levegőben, mint egy gazella.
Mindenki tapsolt és fütyült, ahogy a zene egyre gyorsabbá és
vadabbá vált.
Maria és Eleni az árnyékban ültek az anyjuk óvó tekintete
alatt. Aztán kinyílt a külső ajtó, hózápor és hideg hűtötte le a
levegőt. Egy pillanatra mindenki lefagyott, ahogy a hóember
lerázta a pelyheket a pásztor kapotájáról.25
– Panayotis! Gyere, ülj le, melegedj át, barátom. Mi a helyzet
odakint? – kiáltotta Jánisz, miközben jó alaposan megölelgette a
férfit.
– Olyan, mint az Északi-sarkon – mondta a férfi tökéletes
angollal.
Volt valami ismerős az akcentusában, egy kevés új-zélandi
orrhang. Penny figyelte, ahogy a magas férfi krétai öltözetben
letekeri a sálját, felfedve ezzel a szakállát.
Érezte, hogy minden porcikája ledermed, és visszahúzódott a
sötét sarokba, hogy összeszedje magát. Ó, jóságos egek, ez Bruce
Jardine pásztor ruhában! Képtelen volt elhinni, hogy ennyi idő
után még mindig itt van a szigeten. Micsoda döbbenet, és mekkora
megkönnyebbülés, hogy még mindig szabad. Örömhullám söpört
végig rajta, amiért Bruce biztonságban volt, mely elkeseredéssel
vegyült, mert folyton a legkellemetlenebb pillanatokban bukkant
fel.
Mit sem sejtve Penny jelenlétéről, leült, hogy felmelegítse
magát, rákacsintva a két lányra a sarokban.
– Maria, Eleni, az én gyönyörű hegyi leányaim.
A lányok felálltak, hogy ételt és bort hozzanak neki, Bruce
pedig jóízűen nekilátott falatozni. Körbepillantott a helyiségben, az
arcokat méregette, mosolygott, és nyugtázta mindegyiküket,
mielőtt Penny felé fordította a figyelmét, érdeklődve nézte,
miközben két idős férfi felállt, és dacos mantinádát énekelt arról,
hogyan veszik kézbe a fegyverüket, és mennek be a városba
megölni az ellenséget. Szomorú, gyászos dallam volt, a hangulat
pedig ünnepélyes, de aztán mintha csak fényt akarna gyújtani a
sötétségben, Bruce felugrott, arra buzdítva a skót származásúakat,
hogy mutassanak be nekik pár felföldi táncot.
Fogtak két pásztorbotot, keresztként lefektették őket a földre,
miközben az egyik férfi megtalálta a szájharmonikáját, és rákezdett
egy vidám dallamra, Bruce pedig megkísérelt eljárni egy felföldi
táncot. Ujjongtak és cseverésztek, és még több bor és raki folyt,
miközben már javában állt a glendi.
A beszélgetés és a tánc, egész éjjel tartani fog, mivel a
menekülő katonáknak nappal rejtőzniük kell, vissza kell térniük a
barlangjaikba és a kunyhóikba, el kell bújniuk a kutakodó szemek
elől. Minden utat holdfénynél kell megtenniük a pásztor
vezetőikkel, akik olyan biztos járásúak, mint a kecskék a sziklákon.
Azonban ma este, ebben a szörnyű hóviharban senki sem
megy. Csapdába estek. A hó nyomot hagy a búvóhelyekhez, a hó
fagyást hozott, megpróbáltatást, éhséget, veszélyt és unalmat, de
kegyelmesen a barakkjaikban tartotta a németeket is.
Penny csak arra tudott gondolni, hogy el kell szöknie, mielőtt
lelepleződik. Felosont a falétrán oda, ahol Martine aludt. Még
feljebb ment a láza, és nem lesz egyhamar elég erős ahhoz, hogy
útra keljen. A fedősztorijuk az volt, hogy az árva kislány, Elefteria
Mataki rokonait keresik, akikről úgy gondolják, hogy a környéken
tartózkodnak. Csekélyke esélye volt annak, hogy megtalálják a
rokonait most, hogy az időjárás bekerítette őket. Hamarosan a
saját utazási papírjaik is lejárnak, és kérdéseket tesznek majd fel
nekik, hogy miért vannak még mindig itt.
– Ki ez a Panayotis? – kérdezte Tassitól, aki szintén utána jött.
Kíváncsi volt, mit tudtak a helyiek Bruce-ról.
– Egy brit tiszt, aki fegyverekkel és robbanóanyagokkal tért
vissza Kairóból, nekünk ezt mondják. Faluról falura utazik,
számolja az angolokat. Veszélyes munka ez egy olyan embernek,
akinek nincs egyenruhája… Jóképű férfi ahhoz képest, hogy
külföldi, nem gondolja? – vihogott Tassi. – Jó fiúkat fog nemzeni.
Penny elvörösödött, és közben a fejét rázta.
– Legyen óvatos, ha maguk ezt mind tudják, akkor mások is.
Beszélni fognak – mondta figyelmeztetőleg.
– Ma este senki sem fog beszélni. A tűz mellett fognak aludni
szőtt takarókon és birkabőrön. Mire felhajtják az összes rakit,
semmire sem lesz már erejük, és elfelejtik, amit itt hallottak.
Karácsony van, a tánc és az ének ideje. Semmiféle Germania nem
fog az ünnepnapunk útjába állni.
Nehéz volt Bruce közelében lenni, észrevétlenül, rejtve
maradni az összes angolul beszélő fiú előtt. Penny csak forgolódott
az ágyban, miközben Martine horkolt. Bruce életben van,
biztonságban van, és még mindig a szigeten tartózkodik. Felidézte
az ebédüket Haníában, mikor Bruce felvetette, hogy Penny
hasznos lehetne a hegyekben. Nem tudta feledni az utolsó dühödt
szóváltásukat a parton. Büszke lenne rá, ha tudná, hogy teszi a
dolgát? Bruce véleménye még mindig számított Pennynek, de jobb
lenne meghúzni magát, és nem magára vonni a figyelmet, vagy a
titkos küldetésére. Nem akart egy újabb kioktatást.
Bruce kapocs volt az otthonához, és a régi életéhez Athénban.
Az, hogy látta őt, sóvárgással töltötte el azok után a napok után,
mikor még gondtalan volt az élete. Annyira vágyott rá, hogy tudja,
mi van vele, és mégis…
Martine megmozdult, még több hegyi gyógynövényteára volt
szüksége, hogy csillapodjon a láza. Penny leosont az ágy pereméről,
hogy megnézze, maradt-e még víz, hogy a parázson felforralja. A
padlón szanaszét horkoló testek hevertek, izzadtság, dohány, bor
és fokhagyma áporodott szagát árasztva.
Már a létra felé tartott, hogy visszamenjen, mikor egy hang
azt suttogta:
– Despinis, pos sas lene? Mi a neve, kisasszony?
– Athina – suttogta vissza Penny anélkül, hogy megfordult
volna, most már tudatában annak, hogy Bruce az árnyékban ül.
– Miért nem láttuk még itt korábban? – folytatta Bruce.
Penny a fejét rázta, és azt kívánta, bár ráterítette volna a
kendőjét a festett hajára.
– A család barátja vagyok, látogatóban – felelte, azt kívánva,
bár elmenne Bruce.
– Az évnek ebben a szakában, apácának öltözve? – Penny
hallotta a hangjában a gyanakvást. – Maga nem idevalósi.
– Haníából jövök, a francia iskolából, azért vagyok itt, hogy
megtaláljam egy árva gyerek rokonait Martine nővérrel, aki beteg.
Muszáj visszamennem hozzá.
– Ne olyan gyorsan. – Penny érezte, hogy Bruce most már
közel áll hozzá, érezte a nyakán a leheletét. – Az apácák nem
utaznak ilyen messzire a zárdáiktól, és még sosem találkoztam itt
francia apácákkal.
– Oda mennek, ahová küldik őket, hogy otthont találjanak a
gyerekeknek – felelte Penny, hátat fordítva Bruce-nak. Remegett
a kezében a csésze.
Bruce elhadart valamit franciául, amelyre Penny nem tudott
felelni.
– Szóval maga még csak nem is francia, máskülönben jó
nagyot rúgott volna belém azért, amit az előbb mondtam az anyja
származásáról… Kicsoda maga, és mit keres itt ezek között az
emberek között? – Bruce hangja megkeményedett. – Azért jött,
hogy kémkedjen utánunk? – Megragadta Penny karját, mire a
csésze a földre zuhant, és darabokra tört.
– Most nézze meg, mit művelt! Ne érjen hozzám! – förmedt rá
Penny, ahogy Bruce durván a háta mögé húzta a karját, hogy
szembeforduljon vele.
– Nézzen rám, az istenit!
Pennynek nem volt más választása, mint teljesen Bruce felé
fordulni, aki kajánul mosolyogva vizsgálgatta a vonásait.
– Szóval tényleg te vagy az – suttogta Bruce. – Abban a
pillanatban tudtam, hogy van benned valami gyanús, hogy
bejöttem, és te behúzódtál a sarokba. Uram isten, Penny! Hála az
égnek, hogy biztonságban vagy. Hallottuk, hogy elfogtak és
Athénba küldtek, de én tudtam, hogy úgysem engedelmeskedsz, és
valahogy megszöksz majd.
– Csend legyen, most Athina vagyok, egy görög ápolónő.
Csakis görögül beszélek – vetette oda a szavakat, kétségbeesett
pillantást villantva Bruce felé.
Bruce megragadta a karját.
– Hogy vagy?
Ekkor Tassoula jött le hozzájuk.
– Egek, maguk aztán nem vesztegették az időt. – Döbbenten
nézett mindkettőjükre.
– Nem – ugrott hátra Penny. – Felismertem Panayotist.
Ápolónő voltam a Vöröskereszt klinikáján, ő pedig az egyik
betegünk volt.
Bruce bólintott.
– Nagyon szigorú volt velünk, de jó ápolónő volt, és még
mindig a klinikán van, Athina?
– A zárdában Martine nővérrel anyákat és árvákat ápolunk,
illetve otthont keresünk nekik – mondta Penny, de közben nem
nézet Bruce-ra.
– Sosem hinném el, hogy Athina ápolónő apáca lenne, de
manapság mindenkit bevesznek – nevetett Bruce.
Penny felrohant a galériára, ahol Martine félig ébren feküdt.
– Jobban érzed magad? El kell mennünk – utasította Penny. –
Túl zsúfolt és veszélyes itt.
Martine visszazuhant a pokrócra.
– Túl beteg vagyok ahhoz, hogy megmozduljak.
– Ráadásul karácsony van, Athina – mondta Tassi, aki követte
őt. – Sok mindent kell elkészíteni, és kevés alapanyagból tudunk
csak főzni, de boldogulunk. El kell mennie a templomba, hogy
találkozzon Gregorio atyával, és nincs több szerelmes pillantás
Panayotis felé. Szégyellje magát, maga egy szent nő! – hordta le
Tassi, megpaskolva a fenekét. – Ő az egyik lányomé!
 2001

– És így töltöttem itt, vagyis a közelben az első karácsonyomat –

mondtam körbepillantva a téren és a fehérre festett templomon. –
Egy nem akármilyen történet kezdete volt ez. Na, mindegy, mit
rendeljünk?
Lois és Mack úgy bámultak rám, mintha most látnának
életükben először.
– Ezt a Panayotist, még sosem említetted korábban.
– Ó, dehogynem említettem, csak te nem figyeltél. Ő
valójában a barátom volt, Bruce Jardine… Walter és Effy barátja:
az, amelyik hegyi kecskének nevezett sok évvel korábban,
Skóciában. Mindenkinek volt fedőneve, hogy így védje magát.
– A szeretőd volt? – vigyorgott Lois. – Te jó ég, Pen, milyen
titokzatos vagy.
– Ne légy ilyen szemtelen. – Elmosolyodtam, hogy jelezzem
neki, csak ugratom. – Egy hölgy nem kérdez ilyeneket, és nem
számít őszinte válaszra. Nem mindig volt olyan az arcom, mint egy
ráncos aszalt szilva. Voltak jó pillanataim – feleltem, és nem voltam
benne biztos, hogy a történetemnek ezen részéből mennyit vagyok
hajlandó megosztani vele.
– Jaj, folytasd csak, annyira érdekes – hajolt előre Lois.
– A nagynénéd talán nem akarja, hogy idegenek is hallják –
mondta Mack.
– Ez nagyon figyelmes magától, Mack – az elmúlt pár napban
nőtt a szememben –, de eljött az ebéd ideje, és az enyém egy
behűtött rozé lesz. Megkaptátok a történetem elejét, a fő fogás
viszont akkor érkezik majd, mikor készen állok rá, és nem előbb.
Később, távol a nap hőségétől, Argyroupoli hűs vízeséseinél
ültünk, a nap úgy csillogott a vízpermeten, akár a gyémánt, és a víz
úgy zubogott le a sziklákra a hűs fenyves árnyékában, akárcsak a
fejemen végigszáguldó gondolatok.
 Vannak időszakok az életben, melyek túl gyönyörűek, túl
szívbe markolóak ahhoz, hogy beszéljen róluk az ember, míg más
időszakok túlságosan fájdalmasak ahhoz, hogy másoknak meséljen
róla. Mégis némely emlékek a béke forrásai, és ezekből táplálkozik
az ember azokon a sötét éjszakákon, mikor elkerüli az álom.
Itt ilyen tapasztalataim voltak; némelyik boldog, némelyik
pedig olyan tragikus, hogy egész életemre elzártam őket egy
dobozba. Azok az első szabad és békés hónapok a zárdában véget
értek, mikor a hegyekbe mentem arra a küldetésre. Hirtelen
minden megváltozott.
 1941. december

Martine elég jól volt ahhoz, hogy eljöjjön a falu templomába

szenteste, ahol a szökevények összezsúfolódva álltak a
falubeliekkel, akik érdeklődve nézték őket, miközben maguk
között beszélgettek, mígnem a pap közölte velük, hogy
hallgassanak el. Arra a néhány napra mintha elhalványult volna a
megszállás emléke, étel került elő a rejtekhelyekről, és székeket
toltak hátra a tánc és az ének kedvéért. Ömlött a bor. Mintha
mindenki a legtöbbet akarta volna kihozni az összejövetelből,
mintha az élet normális lenne. Az ANZAC-os kóbor katonák
minden este bemerészkedtek, hogy csatlakozzanak az
ünnepléshez, és felmelegedjenek.
Azután a rövid beszélgetés után Bruce-szal, Penny remélte,
hogy lesz majd alkalmuk szabadabban is beszélni, Tassi azonban
folyton aggódva figyelte őt, most már gyanúsnak találta az
erényeit. Penny kényszeredetten mosolygott, miközben kiszolgálta
az éhes férfiakat. Bárcsak eléggé megbízhatna bennük ahhoz, hogy
elmagyarázza nekik a küldetése valódi célját, azonban a bortól
megeredt a nyelvük, és már megtanulta, hogy a legtöbb krétainak
nehezére esik, hogy magában tartsa a híreket.
Végül eléggé megenyhült az idő ahhoz, hogy Penny és Martine
nővér visszatérhessen a zárdába, és megmagyarázzon egy ilyen
hosszas távollétet. Nem volt okuk tovább maradni, így a sötétség
leple alatt összegyűjtötték a rejtekhelyekről az utánpótlást.
Hogy értesíthetné róla Bruce-t, hogy távoznak, mikor a
Haníába és az ottani piacra tartó idősebb asszonyok falkája kísérte
őket a régi, rozoga szolgálati buszon, mely vergődve tette meg az
utat oda és vissza a kövezett úton, melyet főútnak tartottak?
Nehéz volt búcsú nélkül eljönni, de Martine már nagyon vissza
akart érni, és alig várta már, hogy elmagyarázhassa Veronique
nővérnek a késlekedésük okát.
 Penny nehéz szívvel szállt fel a buszra. Bruce oly közel volt,
mégis olyan messze. A személyi igazolványaikat ellenőrizték, az
értékes mogyoró és olajbogyó rakománya pedig biztonságosan el
volt csomagolva a málhás kosárba. Tassi bedugta Penny zsebébe
az utolsó karácsonyi kekszeket és kétszersülteket az útra,
megkönnyebbülve, amiért látta, hogy elmennek. Hatalmas
kockázatot vállalt a bátor pár azzal, hogy szökevényeket
rejtegetett.
Ahogy a régi motor köhögött és pöfögött, miközben
átvánszorgott a hágón, Penny szeme folyton lecsukódott a motor
rázkódásától és zúgásától. Hirtelen felriadt a busz heves és
váratlan fékezésétől, amitől mindenki előre dőlt, a ketrecek, a
kosarak és a ládák lezuhantak a fejek feletti tartókról.
Egy pásztor intette le őket a botjával, a fejét beborította a
nehéz köpenye.
– Mi a fene…? – kiáltotta a sofőr, szitkokat köpködve.
– Banditák! – üvöltötte az egyik utas, miközben dühösen
keresztet vetett. – Mindannyiunkat meg fognak ölni…
Penny megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amiért nem egy
német járőr volt az, aki a busz átkutatását követelte, elkobozva
minden terményt a buszról. Itt nem mindenki volt krétai.
Akárcsak ő, az egyik szökevény is álruhát viselt, együgyűnek adta
ki magát, az egyik idős yiayia mellett ült, és hamis papírok voltak
nála. Könnyű lenne leleplezni őt, miután megkezdik a vallatását.
A pásztor a busz elé ugrott.
– Az ápolónőre van szükségünk, az athéni ápolónőre. Történt
egy baleset. – A sziklákra mutatott. – Az ápolónő Haníából, itt
van?
Penny azon nyomban felállt.
– Igen! Mi az?
– Lezuhant egy férfi. Orvosra van szüksége, de maga is
megteszi – magyarázta a nyers hang.
– Hol van most?
– A barlangban, jöjjön gyorsan, Kyria.
Nem volt idő gondolkodni. Penny gyorsan végigment a busz
folyosóján, Martine azonban visszahúzta.
 – Én is veled megyek.
– Nem, csak az ápolónő! – erősködött a pásztor.
– De nem mehetsz kíséret nélkül, egymagad leszel a férfiak
között. – Martine belecsimpaszkodott. – Kérlek, Athina,
gondolkodj. Ez nem helyes. Mit mondok majd Veronique
nővérnek?
– Ne aggódj, Rendben lesz. Megvédenek. Muszáj mennem.
– De Veronique nővér részéről nem lesz rendben, ha közlöm
vele, hogy magadra hagytalak a hegyekben. – Martine most már
sírt. – És az én hibám, hogy késlekedtünk.
– A Jóisten akarata hozott ide minket – érvelt Penny utat
törve magának. – Most pedig talált nekem egy újabb elvégzendő
feladatot a hegyekben, és kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük,
vagy figyelmen kívül hagyjuk az ő parancsát? Védelmezni fog
engem, a következő busszal pedig visszatérhetek.
– De az még egy hét, és ha rossz az idő…
Penny nem figyelt oda Martine könnyes tiltakozására,
miközben leszállt és integetett a riadt nőknek, akik elborzadva
bámultak ki a buszból, mielőtt mosolyogva a pásztor felé fordult.
– Az akcentusa a becsületére válik, fiatalember.
A pásztor szégyenlősen mosolygott.
– Sajnálom, kisasszony, parancsba kaptam, hogy szállítsam le
a buszról. – Penny azonnal felismerte az ausztrál szökevények
egyikét, szőke haját eltakarta a pásztorköpenye.
– Hamarosan egész Haníában azt beszélik majd, hogy
banditák raboltak el. Mi a fene folyik itt? – bökte ki Penny angolul
a férfi és saját maga legnagyobb meglepetésére is. Ő, ahogyan
mindenki más is, azt feltételezte, hogy görög.
– Az egyik fickó közülünk a barlangban van, rossz állapotban.
Segítségre van szüksége.
– Értem – felelte lassan Penny, most már összeszedte magát,
mintha az angol a második nyelve lenne.
– Sajnálom, kisasszony. A parancs az parancs itt fent is.
Igyekszünk összetartani a bandát. Nem könnyű, és mikor az
egyikünk odavan…
Parancs? Kinek a parancsának engedelmeskedett azzal, hogy
lerángatta őt egy buszról fényes nappal? Penny elcsendesedett,
ahogy a férfi kilépett előtte, felfelé egy meredek folyóparton, majd
lefelé egy vízmosáshoz, tele kecske trágyával és olvadó hóval. A
csapás egy rekettyés, kavicsos részen ért véget, mely mögött egy
kis barlang bejárata állt, egy lyuk a hegyben, melyet ágakból
összetákolt védőfal rejtett el a kíváncsi tekintetek elől.
Penny bebotorkált a barlangba, a szeme igyekezett megszokni
a sötétséget. Férfiak egy kis csoportja várakozott odabent, s
némán bámultak rá. Egy petróleumlámpa pislákolt halványan egy
szalmazsák mellett, melyen egy katona feküdt, akit Penny
korábban még sosem látott. A férfi meglepetten nézett fel rá.
– Ő a társam, Bluey, rossz bőrben van, minden kijön belőle.
Délre akarunk menni, és keresni egy hajót. Azt beszélik, hogy
tengeralattjárókat küldenek ki. Csak el akarunk tűnni erről az
istenverte szigetről. Mi baja van? – kérdezte aggódva az ausztrál
pásztor.
– Nem vagyok orvos; neki orvosra van szüksége – mondta
Penny letérdelve, hogy megvizsgálja a katonát.
– Itt a helyi orvost megfigyelik, Bluey pedig nem tud
elgyalogolni hozzá.
– Több fényre van szükségem – mondta Penny. – Mióta sárga
a szeme?
Két másik kivitte a napfényre, mire a férfi fájdalmában
felkiáltott.
Penny kitapintotta a máját, és megnézte a bőrét.
– Azt hiszem, komoly sárgaságban szenved, meg van
duzzadva a mája. Mit evett?
– Csak csigát meg hegyi zöldségféléket, ahogy mi többiek is.
Hozunk neki dolgokat a tavernából, de semmi sem marad meg
benne.
– Adjanak neki tiszta vizet, míg fel nem épül. Nagyon beteg.
Tudok adni maguknak egy kis hegyi gyógynövényteát is. A helyiek
esküsznek rá. Mást nem tehetek. Időre lesz szüksége, hogy
meggyógyuljon. Honnan tudták, hogy azon a buszon vagyok?
Egy mély hang nevetett fel a barlang mélyéről.
– Semmi sem történik, amit ne kürtölnének szét még a sas
röpténél is gyorsabban a hegyekben – Bruce Jardine lépett ki az
árnyékból. Penny egy pillanatra meglepődött. Aztán szándékosan
közönyös maradt.
– Szeretném, ha nem ugranál elő így folyton. Te nem a Vörös
Árny vagy – csattant fel Penny, A sivatagi dal hősére gondolva. –
Semmit sem tehetek Bluey-ért, ahogy azt te is jól tudod.
– Persze, de nem ő az egyetlen, akinek szüksége van a
szakértő szemedre. Az orvos Haníából túlságosan feltűnő. Ráadásul
azt sem akarom, hogy ismét eltűnj a városban, mikor idefent
sokkal nagyobb biztonságban lennél. Hallótávolságon kívül kell
beszélnünk. – Bruce a barlang bejáratára mutatott.
– Ennek a férfinak kórházra van szüksége. Jobb helyen lenne
egy börtöntáborban – tette hozzá Penny továbbra is görögnek
tettetve magát. Minél kevesebbet tudtak róla ezek az emberek,
annál jobb.
– Az ápolónő ezek szerint nem látta még, milyen állapotban
vannak a táborok – felelte Bruce. – Egy hétig sem bírná. Itt
legalább friss hegyi levegőt szívhat, és tiszta vizet ihat.
– Lehet, hogy a víz szennyezett. Mindannyiótoknak fel kell
forralni. Nem adhatok neki mást, csak hegyi gyógynövényteát és
helyi orvosságokat; ez valamelyik falusi anya is megteheti. Most
azonnal vissza kellene mennem a faluba.
– Ne olyan gyorsan, Penny! – suttogta Bruce, ahogy közelebb
ment.
– Athina, a nevem Athina – pisszegte le Penny.
– Ne tűnj el. A jelenléted lelket önt az emberekbe, a tudat,
hogy nem felejtették el őket, és belém is lelket önt, hogy tudom,
egy darabig biztonságban vagy idefent. Neked meg nekem annyi
mindent kell mesélnünk egymásnak… – Bruce az egyik
farkasszerű vigyorát villantotta rá. – Az egyik betege voltam –
magyarázta a kíváncsi bámészkodóknak. – Csak ugat, de nem
harap. – Megrántotta a vállát a várakozó férfiak felé, aztán
kitessékelte Pennyt a barlangból. Penny felsóhajtott. Megint olyan
volt, mint a táborkórházban, egyetlen nő a sok kétségbeesett férfi
között. Talán így volt a legjobb. Bruce eljött érte, megkereste,
feladatot adott neki a menekülő katonák rejtett serege között. Egy
része hízelgőnek találta ezt, és meglepően megkönnyebbültnek
érezte magát, hogy újra látta Bruce-t.
– Tudod, hogy nem maradhatok itt egyedüli nőként, beszélni
fognak róla – mondta Penny, ahogy otthagyták a férfiakat a
barlangban, és kisétáltak a többiek látóteréből, majd leültek a
kakukkfüves folyópartra, ahol már elolvadt a hó, és lebámultak a
völgybe.
– Akkor nem, ha téged is nadrágba öltöztetünk, mint a
többieket – javasolta Bruce, ahogy közelebb húzódott Pennyhez.
Penny érezte a férfi leheletét a fülén.
– Ne, ne azt a régi trükköt már megint. Épp elég rossz volt a
kórházban a tábori ruhában – felelte Penny azon tűnődve, vajon
mikor fog ismét normális ruhát viselni. Hirtelen sóvárgás fogta el a
kék selyemruhája és a szép szandálja után.
– Magas vagy, fogytál – most már elég fiús a külsőd –, és ha
levágjuk a hajad…
– A hajam marad, ahol van. Minden, amit viselek drapp és
sötét. Senki sem vesz észre – erősködött Penny. – Most már ez az
egyenruhám. Ezek a ruhák illenek a küldetésemhez, sok a zseb és a
réteg – felelte Penny, és közben nem nézett Bruce-ra.
Bruce megragadta a karját. Ez nem valami színjáték, Penny.
Még mindig több száz szegény kóbor katona van, aki odakint
ragadt. Pokoli lesz ez a tél. Ha odafigyelsz az egészségükre, szállást
szerzel nekik, ha rosszabbodna az állapotuk, híreket gyűjtesz be, és
elintézel ezt-azt az orvosoknak, akkor kiváló munkát végzel majd
értünk. Te vagy az én hegyi kecském, félelmet nem ismerő
gyalogosom… – nevetett fel Bruce, s napbarnított arca
összeráncolódott, akár az elnyűtt bőr.
– Annál több ok, hogy úgy nézzek ki, mint bármelyik leigázott
paraszt. De én nem egy átkozott kecske vagyok, én nő vagyok,
nem mintha valaha is feltűnt volna neked – buggyant ki Penny-
ből, képtelen volt még egy pillanatig visszatartani a frusztráltságát.
– Nem vagyok a csicskásod!
– Én ne tudnám, a legbátrabb, legkeményebb nő vagy, akit
ismerek. Ki más bírná ki egy barlangban, és ápolna másokat, és
nem lenne hajlandó elmenni, csak mikor már a Jerryk kidobják?
Mindenki tudja, mit tettél. Annyira büszke voltam rád.
Visszatartottak egy hajót, hátha Sfakiába menekültél, de én
tudtam, hogy nem leszel ott, az én Pennym nem. Mikor mindez
véget ér, az egész világ megtudja majd, mit tettél a betegeidért.
– Csak a kötelességem tettem, és muszáj Athinának
szólítanod. Penny Georgiou nem létezik.
– Számomra létezik – mosolyodott el Bruce, és a karjába
húzta Pennyt. – Biztonságban kell maradnod. Megígértem
Evadnénak, és képtelen lennék végignézni, hogy egy
börtöntáborba zárjanak, az én gyönyörű gazellámat nem.
Gyengéden megcsókolta Penny homlokát, mire Penny Bruce
felé fordította az arcát, meglepődött ettől a hirtelen gyengédségtől,
az ajka szétvált, ahogy hátradőltek a kakukkfűre, és lassan
csókolóztak, sóvárogva, mintha egy életnyi szerelem állna előttük.
Penny úgy merült el Bruce ölelésében, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne a hegyoldalban szeretkezni,
miközben szél süvít körülöttük, felettük kiáltozó fekete sas száll, és
az összezúzott gyógynövények csodálatos illatának keveréke lengi
be a hideg levegőt. Milyen régóta is várt már erre a pillanatra…
Mielőtt azonban beteljesedhetett volna a szerelmük, Bruce
váratlanul felpattant.
– Sajnálom, Penny, bocsáss meg, ez rendkívül amatőr dolog
volt tőlem. Nem akartam…
– De én is akartam – kapott levegő után Penny, meglepődve
ezen a hirtelen óvatosságon. – Mi is csak emberek vagyunk,
nekünk is vannak érzéseink és vágyaink…
– Nem a háborúban, nem itt és most. Végeznem kell a dolgom.
Nem vagyok olyan helyzetben, hogy bármit is nyújtani tudjak
neked… – Bruce felállt. – Sajnálom.
Penny döbbenten bámult fel rá.
– Miért? Sem háború, sem vihar, sem tűz, sem árvíz nem
állíthat meg ilyen érzelmeket.
– A szerelem, figyelemelterelés a háborúban. Megakadályoz
abban, hogy kockázatokat vállaljunk, ha kötődünk valakihez, az
visszatart minket a veszélytől. Ó, a francba, talán mégsem kellett
volna érted küldenem…
 – Ebből elég. – Penny dühödten felugrott. – Felfogtam a
dolgot, de nem értelek, Bruce, sosem értettelek. Egyszer rideg
vagy, máskor meg gyengéd. Mi a baj azzal, ha vigaszra lelünk
egymásban, egy ilyen borzalmas időszakban? Ki tudja, mit tartogat
a jövő? Jobb, ha emlékei vannak az embernek, mint ha nincs
semmije. – Penny a fejét rázta. – De ne aggódj, én is profi vagyok.
Mutasd a következő beteget a listádon. – Penny megfordult,
leporolta a földet a szoknyájáról, és nem nézett Bruce-ra, nehogy
meglássa a könnyeket a szemében. – De azt most ne várd, hogy
parancsot teljesítsek neked. Csak találj nekem valami szállást.
– Van egy házhálózat a hegyekben. És már nem sokáig leszek
neked útban, hamarosan visszatérek a főhadiszállásra. Gyere, jobb,
ha visszamegyünk, a többiek kíváncsiak lesznek. Nem szabad,
hogy veszélyeztessék a munkánkat. Megvan rá az okom, hogy
észnél legyek.
„Észnél”, milyen ostoba szó, gondolta Penny, émelygett és
össze volt zavarodva, miközben lefelé tartott a találkahelyükről. És
mit értett Bruce az alatt, hogy „veszélyeztessék”? Miért fél
kifejezni az érzéseit? Minden bátorítást megadott neki az évek
során. Az ő teste is éppen annyira megmozdult, mint az övé, mikor
csókolóztak. Miért félt, mikor neki több veszítenivalója volt, mint a
férfinak?
Érezte, hogy egyre növekszik a bosszúsága és a dühe,
fojtogatja, mintha sav marná a torkát, miközben végighaladtak a
köves úton. Hogy merészel így játszadozni az érzéseivel, az egyik
pillanatban felbátorítja, aztán meg elhúzódik tőle? Természetes
volt, hogy szerettek volna fizikális kapcsolatba kerülni. Ki tudja,
mikor látják egymást legközelebb, ha egyáltalán találkoznak még?
Évek óta az volt az álma, hogy ez megtörténjen, és most
megkapta az azonnali visszautasítást is. Mi a baj vele? Miért
reagált Bruce így? Most magasan a Fehér-hegységben rekedt az
időjárás, a terep és idegenek kiszámíthatatlan vendégszeretetének
irgalmára bízva. Sosem érezte még magát ennyire zavarodottnak
és magányosnak. Bárcsak itt lenne Yolanda, hogy mindezt
megoszthassa vele, úgy érezte, akkor könnyebben nézne szembe a
dologgal.
 Most csak Kréta vad szelei örvénylettek körülötte, akár a sok
frusztráció, mely a szívét tépte. Penny megállt, hogy beszívja a
hűvös levegőt, és lenyugtassa az idegeit.
Ezt a kemény utat választottad, mikor a barlangban
maradtál a férfiak között. És most egy új és veszélyes utazás
vette kezdetét, s ki tudja, hová vezet majd?
 1942 tavasza

Yolanda hetek óta semmit sem hallott Pennyről. Talán csapdába

ejtette az időjárás a hegyekben, a hóhatár felett, mely a hegyeket
választja el a parttól. Andreasz csak annyit mondott neki, hogy azt
pletykálják a klinikán, hogy elrabolták egy Haníába tartó buszról a
banditák, de azt gyanította, hogy a barátnője most a kóbor
szövetséges katonák ápolásában segédkezett. Andreasz aggódott,
hogy kémek tartóztatták fel, trükkel elérve, hogy megadja magát.
Az első, megszállás alatti telük keménysége enyhült. Nem volt
több megszorító intézkedés a kis zsidó közösséggel szemben,
leszámítva a rájuk erőltetett szigorú kereskedelmi törvényeket.
Egyetlen zsidó sem árulhatott semmit a megszálló erőknek, csakis
a helyieknek, akiknek kevés pénzük volt. A tél még a partra is
elhozta az éhezést. Nem volt nagy forgalma a szappannak, az
ékszernek és a könyvnek, de mindenki tudta, hol lehet megtalálni a
mellékutcákban elrejtett fekete piaci készleteket. Hogy is ne lettek
volna éhesek, mikor az ellenség ellopta az első szedést a
terményekből és szinte az összes húst? Ám mint mindig, a
közösség a leleményességüknek köszönhetően most is elboldogult.
A suszter cserét ajánlott a szolgáltatásokért, ételt kért a
javításokért vagy információkért. A rabbi meg a felesége sorra
járták a házakat, és ételért könyörögtek az éhező gyerekeknek a
kikötőben. A gazdag kereskedők elkezdték eladogatni a
műalkotásaikat és az ékszereiket, annak tudatában, hogy szépen
egymás után ki fogják lakoltatni őket a tetszetős házaikból, hogy
helyet csináljanak a német tiszteknek. Most szerényebb
ingatlanokat kellett keresniük, vagy rokonokhoz kell költözniük. A
zsidó negyed kezdett még zsúfoltabbá válni.
Volt azonban még egy sürgetőbb és kényesebb ügy, mely ott
lebegett Yolanda jövője felett. Érezte, hogy a szülei azon
mesterkednek, hogy találjanak neki egy megfelelő fiatal férjet a
szefárdok között.
– Nem leszünk már fiatalabbak. Muszáj látnunk, hogy
megállapodsz, és a szeretnénk a karunkban tartani az unokáinkat,
mielőtt… – Solomon Markosz felsóhajtott e ritka pillanatban, mikor
megosztotta, mire gondol. Ezt az érzelmi megnyilvánulást, talán a
tegnap esti mulatság okozta fejfájás váltotta ki belőle. Abram
Carlos megrendelte a saját, kézzel szőtt, selyem halotti leplét, és a
szokás szerint az estét a barátokkal töltötte, demonstrálva a
rangját, elegendő raki és édesség segítségével ahhoz, hogy a
jövőbeli virrasztására már ne is legyen szükség. Yolanda
morbidnak találta a látványt, ahogy egy idős ember a halotti
lepellel a fején táncikál, de ez egy nagy tiszteletnek örvendő szokás
volt a zsidóknál Haniotiban. Lehet, hogy vidám este volt, de az apja
mélabús maradt utána. – Ki tudja, mikor távozhatunk szabadon és
mehetünk el Palesztinába? – ez volt a legújabb lamentációja. –
Most már elég idős vagy hozzá, hogy saját háztartásod legyen, és
sok fiatalember nézeget feléd, bárcsak viszonoznád a pillantásukat.
Micsoda öröm lesz Mama szívének, hogy elkezdheti varrni az
esküvői kelengyédet, hogy aranyérmékkel bélelheti a szoknyáidat
– mosolygott.
Yolanda tudta, hogy az apja azon az elhatározásán próbál
enyhíteni, hogy egyedülálló marad, s hogy bűntudatot próbál
ébreszteni benne.
Mind a múltba voltak zárva. Itt senkinek sem volt pénze
hozományra vagy esküvői lakomára. Azok a napok már rég
elmúltak. Az a néhány mostani menyegző csendes, visszafogott
esemény volt. Nehéz volt az üzletembereknek azt látni, hogy zuhan
a bevételük, hogy a házaikat használatba veszik a katonák, s hogy
kifosztják az ingatlanaikat. A közösség nagy része a megélhetését
varrásból, felszolgálásból, alantas munkáért való könyörgésből és a
legjobb ékszereik potom pénzért való eladásából kaparta össze. Ez
nem volt alkalmas idő a házasodásra, és egyébként sem
dobogtatná meg soha senki úgy a szívét, ahogy Andreasz
Androulakisz.
– Drága Papa, ez nem a fogadalomtételek ideje. A világunk
éppen darabjaira hullik szét, hát nem látod, mi történik? A
házasság várhat… – vitatkozott Yolanda. A szülei jót akartak, azt
akarták, hogy boldog legyen ezekben sötét időkben.
A nők keményen dolgoztak, függetlenebbek, oktatást
követelnek maguknak, és a választás jogát, hogy kihez mennek
feleségül. De azért volt pozitív oldala is a dolognak, gondolta
bűntudattal. Bárcsak itt lenne Penny, hogy megerősítse az
elhatározását. Hogy mondhatná meg nekik, hogy képtelen lenne
hozzámenni egy olyan férfihoz, akit nem szeret? Bárcsak
elfogadnák vejüknek Andreaszt, de tudta, hogy ez lehetetlen.
Eltökéltnek kell maradnia. Nem lesz könnyű. Joe bácsi és
Miriam néni is benne voltak ebben a cselszövésben.
Yolanda félt, hogy a percei meg vannak számlálva. Egy tigris
nem megy be önszántából a ketrecbe, miután megismerte már a
dzsungel szabadságát, gondolta. Jobb egyáltalán nem férjhez
menni, mint egy egész életet egy olyan férfihoz láncolva leélni, akit
se nem tisztel, se nem szeret. De az, hogy ne fogadjon szót, hogy
kerek perec nemet mondjon, az hatalmas szégyent hozna a szülei
fejére. Hogy bánthatná meg őket? Most már csak ő volt nekik, ő
volt az egyetlen reményük a jövőre nézve. Ó, miért is tört ki ez a
háború és pusztított el mindent?
Az aggódás kihatott a munkájára is a klinikán, elterelte a
figyelmét. A Papa kis beszédét követő reggelen kilottyantotta az
értékes fertőtlenítőszert, megbotlott és beverte a térdét, a
legkisebb hiba miatt is könnyekben tört ki, s már a többi ápolónő
panaszkodott, hogy Markosz ápolónőben lappang valami.
Andreasz sírva talált rá a raktárban.
– Mi a fene ütött beléd? – kiáltotta. – A legjobb ápolónőm úgy
zokog, mint egy kezdő az első napján a hullaházban?
Yolandából előtört minden félelme, megrökönyödése és
frusztrációja: hogy mennyire hiányzik neki Penny, szörnyen
aggódik érte, mennyire retteg attól, hogy hazamenjen, hátha
Mordo meg a szülei már ott várnak rá, kész helyzet elé állítva őt.
– Ki ez a Mordo? Feleségül akarsz menni ehhez a férfihoz? –
kérdezte Andreasz, miközben meggyújtotta a pipáját, és
szándékosan nem nézett Yolandára.
– Nem. Ő jó ember, de nem. Nem nekem való. Nem tervezek
esküvőt – felelte Yolanda a szemét törölgetve, és ostobának érezte
magát, amiért a munkahelyén sírt.
– Ezt jó hallani. Nem akarom elveszíteni az egyik legjobb
ápolónőmet. Bár, ha meggondolnád magad, nekem nagyon is
kedvemre lenne megszöktetni téged egy napon. Krétai stílusban,
természetesen, az éjszaka közepén az ablakon keresztül – mondta
Andreasz nagyon komoly arckifejezéssel.
Yolanda döbbenten nézett rá, alig akarta elhinni, amit hallott.
– Komolyan?
Andreasz nem tett semmiféle mozdulatot felé, hanem
elfoglalta magát azzal, hogy bepakolt pár műszert egy dobozba.
– Talán ideje, hogy egy kicsit kitárd a szárnyaidat most, hogy
nem számíthatok erre az Athinára. Van egy ötletem. Ha átveszed a
helyét, és biciklivel elviszel némi utánpótlást néhány helyre a
kerületben…
– A szüleim sosem fognak beleegyezni, hogy kíséret nélkül
menjek el otthonról – érvelt Yolanda.
– Vagy az egyik, vagy a másik, drágám, a szabadság vagy a
kalitka.
– Tőled olyan egyszerűen hangzik.
– Veszélyes feladat küldöncnek lenni, de ebben a nők a
legjobbak. Sokkal ritkábban állítják meg őket, mint a férfiakat.
Néhány apró kiruccanással kezdünk, hadd lássák az őrök az utcán,
hogy teszel pár kört nappal, aztán hazamész. A szüleid pedig
hamarosan megszokják, hogy hosszabb időre vagy távol.
Életbevágóan fontos feladat. Majd kitalálsz valamit.
Yolanda kifújta az orrát.
– Igyekszem. Gondolom tálalhatnám úgy a dolgot, mintha
csak egy kibővítése lenne a munkámnak a klinikán.
– Na, tessék, látod, meg tudod csinálni. Csatlakozom hozzád,
amikor tudok, de még nem. Komolyan gondoltam, amit mondtam,
Yolanda. Komolyan mondom, nekem te vagy az igazi. – Andreasz a
karjába vonta Yolandát, és megcsókolta a kezét. – Úgyhogy nincs
több sírás. Nem mehetsz feleségül Mr. Mordóhoz, ha már foglalt
vagy, igaz?
– Ó, igaz, bizony – nevetett Yolanda, egy csókkal eltüntetve
Andreasz mosolyát.
 MALEME
2001

Rainer Brecht kifújta magát, hátradőlve üldögélt egy padon a

német háborús temetőben, a régi felszállópálya közelében
Maleménél. A hegyoldalról az öbölbe bámult. Ezt a látogatást azóta
halogatta, hogy megérkezett Athénból, bár mindig is tudta, hogy
tisztelete jeléül, egy reggelen muszáj lesz a lépcsőzetes kerttel
dacolva végigsétálnia a lapos fejfák sorain.
Mára ez már egy békés hely volt, egykor azonban a túlélésért
folytatott eszeveszett csata helyszíne, melyet csak a 107-es
magaslatként ismernek. Most nem más gondozta és őrizte, mint
Jorgosz Pszikhundakisz, az összecsapás egyik nagy krétai hőse, aki
úgy döntött, azzal vet véget a munkás életnek, hogy megbékél az
ellenségeivel azáltal, hogy gondozza a kertet és fejtáblákat.
Ahogy a veterán a lapos fejtáblás sorok között cirkált, oly sok
ismerős név és dátum emlékeztette azokra a küzdelemmel,
ejtőernyős ugrásokkal, hegyi összetűzésekkel, kivégzésekkel teli
kezdeti időszakra. Megállt, hogy letörölje a könnyeket. Az a sok
elveszett fiú, akik sosem élhették le békében az életüket, ahogyan
ő.
Érzések özönét fojtotta el hosszú éveken át, melyet maga alá
temetett az elfoglalt tudományos karrierje, a családja nevelése, és
az, hogy fiai oly módon teljesedjenek ki, ahogyan neki sosem
sikerült. Néha úgy érezte, hogy ez a sok mészárlás sohasem történt
meg, de itt volt a brutális valóság. Hogy lehetett ugyanaz az ember,
aki egykor zihálva ült a krétai nap alatt, azt kívánva, hogy
gyógyuljon meg, hogy elmenekülhessen Krétáról, átkelhessen a
Líbiai-tengeren, és tovább harcolhasson? Ez a sziget mind a
győzteseit, mind a legyőzötteit fogva tartotta.
 1942. nyár

Volt egy tolmács a főhadiszálláson Haníában, akiről tudomást

szerzett. A külső körzetből jött, egy Vryseshez közeli faluból, egy
területről, melyről köztudott volt, hogy problémás, ő volt a
legokosabb az összes hazaáruló ügynök közül; éles szemű,
alattomos, elbűvölő és végtelenül kegyetlen. Jó páran voltak ezek
között az ügynökök közt olyanok, akik sokat ígértek, de csak
keveset nyújtottak, ami ért is valamit, és közben hajlandóak voltak
eladni a barátaikat és a hozzátartozóikat némi kiváltságért,
készpénzért vagy az esélyért cserébe, hogy megbosszuljanak
valami viszályt. Ez az ügynök azonban egy ismert besúgóval
barátkozott, apránként magához édesgette, elnyerte a bizalmát.
Csak idő kérdése volt, hogy komoly letartóztatásokba
kezdhessenek.
A legtöbb ügynök gyenge, hiú ember volt, és Rainer
megvetette őket, ahogyan saját magát is megvetette, amiért nem
volt képes elérni, hogy visszahelyezzék aktív szolgálatba. Szükség
volt rá Rommel előrenyomulásában Egyiptomba, melyet a
sivatagon keresztül hajtottak végre. Amint a britek alulmaradnak
a rohamban, sikerül biztosan megvetniük a lábukat a Közel-
Keleten. Kréta értékes állomáshelynek bizonyult a
csapatszállítóknak, az üzemanyagnak és az utánpótlásnak. Az
olajtankokat éjjel-nappal őrizték a támadások ellen, és Rainer
hatásköre alá tartoztak a közelben állomásozó csapatok.
A lábán lévő sebtől megmerevedtek a combizmai, és nem volt
az a mennyiségű tengeri fürdőzés és kezelés, amely enyhítette
volna a korlátozott mozgása fájdalmát. Rainer kezdte úgy érezni,
hogy egész életére nyomorék lesz, és beleragad egy másodrendű
irodai munkába. Ijesztően festett a jövője, és most minden
reményét valami haníai orvosba helyezte. Egy próbát megért,
miután a saját orvosaik nem nyújtottak mást, csak alapvető
kezelést, de nem voltak túl magas elvárásai a kúrát illetően.
A rendelő nem volt valami ígéretes, csak egy szoba volt egy
kezelőággyal, a Vöröskereszt közelében. Az első látogatás nem állt
többől, mint hogy egy félszemű, vele egyidős klinikai orvos
kérdéseket tett fel neki, megvizsgálta a sebét, és megnézte, hogyan
áll és mennyire tudja behajlítani a lábát.
– A seb meggyógyult, viszont az oldala végig összehúzódott, a
bicegés pedig elferdíti a testét, megerőltetővé teszi az
egyensúlyozást. Hallott már az oszteopátiás kezelésről? – kérdezte
a fiatal orvos.
Rainer megrántotta a vállát. Korábban nem volt szüksége
ilyen kezelésekre.
– Négy alkalom után már látható javulást tudunk elérni vele,
ha képes időt szakítani a kezelésekre az egysége mellett.
Rainer röviden beszámolt a jelenlegi munkájáról, óvatosan,
nehogy bármit is eláruljon ennek az idegennek.
– Nem fog segíteni, hogy egy asztalnál ül. Helyre kell hoznia a
kárt, úgyhogy tornáznia, sétálnia és úsznia is kell.
– És a fájdalom?
– Ó, a fájdalom… Ha helyretesszük a testtartását és az
egyensúlyát, a fájdalom is enyhülni fog.
Dr. Androulakisz úgy legyintett a problémáira, mintha azok
semmiségek lennének, de Rainer elég kíváncsi volt ahhoz, hogy
vállaljon egy-két alkalmat. Meglepetésére a kezelések rövidek
voltak, helyreállították a gerincét, a testtartását, gyakorlatokat
mutattak neki, melyeket mindennap végeznie kell, és még
cipőváltást is javasoltak neki, hogy kiegyenlítse a rossz lába
hosszúságát.
Időpontot kapni az elfoglalt orvosnál nem mindig volt könnyű,
mivel a Vöröskereszt klinikáján dolgozott, és a kerületet járta egy
speciális igazolvánnyal. Az oszteopátiás tudását Athénban szerezte
meg. Rainert lenyűgözte a hatékony megközelítési módja. Nagyon
jól szervezetten irányította a kórházat, és Rainer azon tűnődött,
hogy a doktor klinikáján dolgozik-e a barlangban megismert
ápolónő. Gyakran gondolt rá, de semmit sem hallott róla, mióta
hónapokkal korábban belépett a zárdába. Mikor elhaladt a zárda
előtt, azon kapta magát, hogy lassít a kapu előtt, hátha éppen látni
lehet valahol, a falak azonban magasak voltak, és annak sem volt
jele, hogy kijárna vásárolni, vagy árva gyerekek csoportjait kísérné
az utcán.
– Ismertem egy szőke, athéni ápolónőt, akit Penelopénak
hívtak, nagyon magas. A maga klinikáján dolgozik? – kérdezte
Rainer az orvost, miközben keményen dögönyözték a derekát.
– Nem – mosolygott Andreasz. – Azt hiszem, észrevennék egy
magas szőkét a helyi lányaim között. Ez milyen érzés?
– Sokkal jobb ebben az elmúlt néhány napban – felelte Rainer.
– Miért siet annyira otthagyni az irodai munkát? Az ember azt
hinné, kellemes a főhadiszálláson. – Csak nem információra
vadászik az orvos? Rainer azonban annyira el volt lazulva, hogy
kedve támadt egy kicsit mesélni azon vágyáról, hogy elhagyja a
szigetet, és csatlakozzon a harci egységhez. – Nem tetszik magának
a mi gyönyörű szigetünk? Sokan az ábrándozók földjének nevezik
– próbálkozott az orvos, és Rainer nem tudta, hogy komolyan
beszél-e vagy sem. Ez fontos kérdés volt, mikor ilyen sebezhető
pozícióban feküdt.
– Látom, hogy elvesztette a szemét. Csatában? – kérdezte
Rainer témát váltva.
– Egy hülye sérülés volt egy töltött fegyverrel, mikor fiatal
voltam. Ráadásul jobban szeretem összefoltozni az embereket,
mint darabokra szaggatni őket. – Egy pillanatnyi csend állt be
közöttük, ahogy mindketten haboztak ezután a megjegyzés után. –
Azért folytassa csak a munkát, és nemsokára már a zsákját fogja
pakolni, de ne siettesse a dolgot. Hónapokba telt a felépülés, még
néhány már nem fog számítani. Még van mit dolgoznom a lábán.
Rainer nemsokára már élvezni kezdte ezeket a kezeléseket, a
pihenést, és hogy rájött, az elmúlt év feszültsége miként váltott ki
ilyen erőszakos reakciót a testében. Érezte, ahogy az ízülete
meglazul, megerősödik, és a fájdalom enyhül.
A győzelemnek abban a második évében sok minden történt:
a gestapós tisztek érkezése, akik ridegek, szigorúak és hatékonyak
voltak, ők is átvizsgálták a csak „K”-ként ismert ügynök által
hozott információkat. Tudta, hogy valahol a Fehér-hegységben
működik egy rádió, mely a Szouda-öbölben történő
hajómozgásokat közvetíti az ellenállóknak. Számos ellátmányt
szállító konvojt támadtak meg a stratégiai útvonalakon, a dátumok
és az időpontok túl pontosak voltak ahhoz, hogy csak becslés
legyen. „K” ügynök egy helyi ellenállási vezető teljes bizalmát
élvezte, és már dolgoztak egy meglepetésszerű támadás tervén az
ellenálló csapat ellen.
A másik dolog, ami még bosszúságot okozott a németeknek, a
bizonyosság volt, hogy legalább háromszáz menekülő katona még
mindig szabadon kószált a környéken, akiket a lázadó falusiak
rejtegetnek, a pásztorok és a Kairóból jött brit tisztek pedig
elvezették őket a déli partra. A kisöprésük nem bizonyult olyan
könnyűnek, ahogyan azt elsőre gondolták.
A legenyhébb kísérlet is arra, hogy átverjék őket a saját
önkénteseikkel – akik között volt olyan, akinek angol rokonaik
voltak, vagy aki dél-afrikai menekültnek adta ki magát –, kudarcot
vallott, és szörnyű kivégzéseket eredményezett. A legostobább
baklövésekkel árulták el magukat: régimódi szlenget használtak,
nem tudták, melyik játékos melyik futball csapatban játszott, nem
tudták, hogyan kell teát készíteni, vagy bizonyos romantikus dalok
szövegét. Most úgy döntöttek, jobb görög áltiszteket és
álrendőröket beküldeni, hogy a hegyekbe csalják a falusiakat.
Ezen akadályok ellenére is jó volt a közhangulat. Rommel
végigszántott Észak-Afrikán, és itt is gyengének bizonyult az
ellenállás. Volt egy dolog, ami nekik kedvezett a szigeten: senki
sem tudta egyetlen egységes seregbe olvasztani a krétai harcos
banditákat. Túl sok viszálykodó csoport és ego volt ezek között a
hegyi banditák között, bármilyen bátrak és vakmerőek is voltak.
Ideje volt élvezni a nyári gyümölcsöket és a napot, nézni,
ahogyan a munkások utakat és erődítményeket építenek. Ahogy
Rainer összeszedte az erejét, érezte, hogy a hangulata is jobb lett.
Hamarosan végleg elmegy a szigetről. Most már csak ki kellett
várnia.
Egyik este lesétált a kikötőbe, és reménnyel a szívében nézett
végig a vízen. Volt néhány működő taverna a lebombázott velencei
arzenál közelében, és megpillantotta a krétai orvosát egy
napellenző árnyéka alatt ülni két nővel. Az egyik alacsony volt és
sötét hajú, a másik magas és feketét viselt. A közeledte láttán
felkelt, és eltűnt az egyik mellékutcában. Volt valami a
sziluettjében, amit ismerősnek talált. Bárhol felismerné azt az
alakot. Miért mondta azt Androulakisz, hogy nem ismeri a
barlangbeli ápolónőt? Csupán egy módja volt, hogy megtudja az
igazságot.
Odasétálva a párhoz összecsapta a sarkát.
– Herr Doktor, látja, éppen a gyakorlatomat végzem.
Örömmel látom, hogy maga pedig élvezi a magáét.
Az orvos elpirulva állt fel.
– Kérem, üljön le, Brecht kapitány. Éppen szünetet
tartottunk, ő a menyasszonyom.
Rainer látta, hogy a lány elpirul, és megérinti az orvos karját.
– Andreasz, kérlek… ez még nem publikus. – A
vöröskeresztes egyenruhát viselő lány a leggyönyörűbb zsidó nők
klasszikus vonásait örökölte.
Rainer látta, hogy a lány kényelmetlenül érzi magát a
jelenlétében, de nem ő érdekelte. Benézett a mellékutcába.
– És a másik ifjú hölgy, aki sietve távozott… Én ijesztettem el?
– Athinát? Ó, már eleve késésben van az ügyeletből. Attól
tartok, bajban lesz.
– De kár. Emlékeztetett valakire, akit egykor itt ismertem.
Penelopéra, az ápolónőre, akiről múltkor meséltem magának, de
biztosan tévedtem. – Látta, hogy a lány összerezzen a név hallatán,
aztán gyorsan összeszedte magát, és felállt.
– Elnézést kérek! Vásárolnom kell ezt-azt, mielőtt bezárnak az
üzletek…
– Milyen figyelemre méltó lány. Helyi lakos? – Rainer előre
hajolt, mosolygott, érdeklődve nézett Yolanda után.
– Athénból származik, a szülei szigorúak… Nem kellett volna a
menyasszonyomnak neveznem. Ez egy ideig még titok – mondta
Andreasz az órájára pillantva.
Lefogadom, hogy az, ha az Európában érvényes faji
törvényeket itt is jóváhagyták. A német katonáknak tilos volt zsidó
vagy idegen nőkkel házasodni, de nyilvánvalóan ez nem volt
érvényes a görög lakosságra.
– A titka nálam biztonságban van, Doktor.
Rainer felállt, és tovább ment. Milyen érdekes, ez az orvos
meg a szerelme… és ha az másik lány Penelope volt, miért Athina
néven dolgozik most itt? Milyen érdekes. Vajon miféle titkok
lapulnak itt?

Penny vakon menekült végig a romos sikátoron a Splanzia tér felé,

olyan messzire osont a kikötőtől, amennyire csak tudott,
törmelékeken és köveken át, kétségbeesetten botladozott, hogy
elmeneküljön a német tiszt elől. Vajon felismerte őt, még a
gyászruhában is? Nem kockáztathatta, hogy leleplezzék, most
nem, mikor már ennyire beépült a szökevények hálózatába. Miért
érzett kísértést, hogy visszajöjjön ide, Haníába? Butaság volt azt
hinni, hogy megjelenhet nyilvánosan anélkül, hogy felismernék.
Hagyott egy bocsánatkérő levelet Veronique nővérnél, amiért
elhagyta a posztját, majd eljött meglátogatni Yolandát, és
összeszedni a leveleket Andreasztól. Egy leheletnyi normalitást
jelentett egy kávézóban üldögélni velük, felzárkózni a hírekből és
fogadni az instrukciókat, de elég volt egyetlen pillantást vetnie az
utcán átkelő férfira, aki feléjük mosolygott, és máris véget ért
minden kellemes érzése.
Rettentően vágyott a társaságra, a város nyüzsgésére, de
most mindannyiukat veszélybe sodorta. Miért volt itt még mindig
az a tiszt? Azt feltételezte, hogy már rég elment. Mindig is volt
valami a tiszteletet parancsoló jelenlétében, ami zavarta őt. Ha már
távolról is felismerte, akkor a férfi is biztosan sejtette, hogy ő
kicsoda.
Most az első busszal távoznia kell, bármelyik délre tartó
busszal, még ha kilométereket is kell majd gyalog kerülnie, hogy
elérjen a falujába.
Bruce egy kereskedőnél helyezte el, Ike-nál és a feleségénél,
Katrinánál, cselédnek és dadának a két gyerekük, Olivia és Taki
mellé. Ike a megszállás előtt tért vissza Amerikából, Chicagóból, és
az angoltudása jól jött a szökevények miatt. A hatalmas villája
menedékként szolgált a bujkáló beteg katonáknak, akik az
alagsorban rejtőzködtek. Katrina krétai harcosok hosszú sorából
származott, és ugyanolyan jól tudta forgatni a kést és a fegyvert,
mint bármelyik férfi. A biztonság kedvéért senki sem használta a
vezetéknevét. Minél kevesebbet tudott az ember, annál jobb volt,
egyetlen dologról tudtak mindannyian, egy ókori sírkamráról,
elrejtve a ház mögött az olajfák között, egy menedékhely, ha
minden más befuccsol.
Mikor már Ike-nál lakott, Penny rendszeresen megtette a
távolságot vissza Bluey-hoz a barlangba, hogy megnézze, hogy van.
Addig fog ott maradni, míg Penny úgy nem érzi, hogy már elég
erős ahhoz, hogy levigyék az olajfák közt lévő földalatti búvóhelyre.
Friss zöldségekre volt szüksége, és a kövek melegére a napon, a
barátai pedig meglátogatták, hogy tartsák benne a lelket. Penny
volt a lány a villából, akit gyakran lehetett látni az olajfák árnyéka
alatt játszani a kis Takival. Senki sem tudta, hogy ételt és vizet vitt
a betegének, aki a minószi sírkamrában rejtőzött. Tökéletes csel
volt.
Az utóbbi időben a barátai bort hoztak neki, amit Penny
megtiltott. Reménytelen próbálkozás volt megfékezni, hogy az
ausztrálok ünnepeljenek. Rekedtes énekük a völgyön át
visszhangzott kora hajnalban, mígnem Bruce mindannyiukat
megfenyegette, hogy kidobja őket, ha még jobban felhívják a
figyelmet a rejtekhelyükre. Penny sokszor találkozott Bruce-szal
az olajfák alatt, de sosem egyedül, és az az első szenvedélyes
légyott a barlangnál sosem ismétlődött meg. Penny akármennyire
is vágyott rá.
Miközben visszaballagott a villába, a Yolandával való rövid
találkozásán gondolkodott. Jó volt látni, hogy a barátnője ilyen
nyilvánvalóan szerelmes. Nem volt rá lehetőség, hogy
négyszemközt beszéljen vele, és bevallja neki a Bruce-szal való
légyott óta érzett saját kétségbeesettségét. Tudta, hogy Bruce egy
ellenálló csoport létrehozásán dolgozik néhány helyi férfival együtt,
hogy megvédjék az egyik közeli parasztházban dolgozó
rádiókezelőt. Mindenki tudta, mekkora kockázatot vállal ez a
család azzal, hogy olyan közel a parthoz sugározza a rádiójeleket.
Az Isten segítse meg őket, ha netán lebuknak.
Katrina azzal foglalta el a saját családjukat, hogy lekvárt
készítettek a csekélyke cukoradagjukból, és begyűjtötték a
zöldségeket meg a fűszer- és gyógynövényeket sózásra és
szárításra. Az élelmiszerkészlet nagy része mélyen a föld alá volt
rejtve támadás esetére. Egy lyukba tartalék olajat és babot ástak
el az olajfaliget alá. Nem lesz figyelmeztetés, ha netán német
csapatok érkeznek azt követelve, hogy mindent adjanak oda a
tárolószekrényekből, kifosztanak és összezúznak mindent, amihez
kedvük van.
Egy nap aztán valóban érkezett egy német őrjárat. A tiszt
figyelte, ahogy az egyik embere elragad egy antik Szűz Mária
szentképét, melyet generációról generációra adtak tovább Katrina
családjában. Végig kellett néznie, ahogy leveszi a falról anélkül,
hogy egyetlen panaszos szó is elhagyta volna a nő száját, ám a
fekete szeme lángolt a gyűlölettől. Mikor elmentek, Katrina
gyertyát gyújtott, megszúrta a karját, belekeverte a vért a viaszba,
majd belenyomta a feszületét a formába, miközben elmondott egy
varázsigét.
– Ő meg a fajtája még megbánja a napot, mikor levette azt a
képet a falamról – fröcsögte.
Ami a legjobban aggasztotta a falusiakat, az az volt, hogy olyan
sokukat kényszerítették arra, hogy az utakon és kőbányákban
dolgozzanak, hogy nem volt idő, hogy az olajfáikat és a
terményeiket gondozzák, öntözzék a zöldségeiket, és etessék az
állataikat. A gyerekekre maradt, hogy a földeken dolgozzanak a
legjobb tudásuk szerint. Sok iskolát bombáztak le és zártak be,
tanárokat kényszerítettek munkacsoportokba, de néhány ANZAC-
os vállalta a lelepleződés kockázatát azzal, hogy helyi fiúknak
öltöztek, kapáltak, öntöztek, segítettek a kecskefejéssel és a
sajtkészítéssel a pásztorok kőkunyhójában. Gödrökbe bújtak el,
mikor katonák bukkantak fel a horizonton.
A krétaiak saját titkos vezeték nélküli szolgálata, melynek
híreit küldöncök és gyerekek vitték tovább, hajszálpontos
figyelmeztetést adott az úton lévő járőrökről. Éppen az előző héten
történt, hogy három német tiszt beszemtelenkedett Ike házába
egy italra, miközben Bluey társai még mindig a házban voltak.
Penny a nyugalmát és higgadtságát megőrizve kiszolgálta a
tiszteket, miközben Katrina mosolygott, és a tökéletes házigazdát
játszotta az amerikai pamutruhájában, amely kihangsúlyozta
csodaszép keblét, és mindketten olyan higgadtan viselkedtek, hogy
nem lehetet sejteni sem, hogy a fejük felett három ausztrál éppen
alig mer levegőt venni.
A nyár derekán férfiak gyűltek össze csoportokban a
magasban, vakmerő támadásokat és csapdákat terveztek, mikor
már volt elég fegyverük ahhoz, hogy tisztességes támadást
indítsanak a németek ellen. Amint beköszönt az ősz, és már
közeledik a tél, egyre kevesebb lehetőség lesz a támadásokra.
Semmi jele nem volt szövetséges ellentámadásnak a szigeten.
Túlságosan lefoglalta őket, hogy próbálták visszatartani Rommelt
Észak-Afrikában. A rádió gyászos híreket közölt Tobruk elestéről.
Bruce elmagyarázta, milyen fontos az ellenállóknak, hogy
minden csapatmozgást és konvojt részletesen megbeszéljenek. Az
ellenség a krétai ellátmánytól függött, és hatalmas jókedv támadt a
hír hallatán, hogy légitámadás érte az olajtartályokat Haníán kívül,
amikor is több ezer gallon értékes, tankokba való üzemanyag
semmisült meg. Az égbolt napokig feketéllett a füsttől. Győzelem
volt ez, melyért sok túsz vesztette életét.
Ahogy Penny a kelet felé visszazötyögő buszon ült az Iráklióba
tartó úton, romos házak, szétszóródott nyájak és égett olajfaligetek
mellett elhaladva, ahol a brit repülők roncsai hevertek
rozsdásodva, azon tűnődött, vajon lesz-e valaha megint normális
élete, egy olyan jól szervezett, amilyen Athénban is volt. A
gyerekkori vidéki otthona Stokencourtban olyan távolinak tűnt,
hogy többé már nem is volt képes magára angolként gondolni.
Megdöbbentő volt belegondolni, hogy egykor csak a miatt
kellett aggódnia, hogy ellenszegüljön az anyja tervének, hogy
bevezesse őt a londoni elsőbálozó szezonba. Most, így elgyötörten,
százévesnek érezte magát, de büszkének is, amiért még mindig
harcolt. Olyan sokan voltak rosszabb helyzetben, mint ő,
nyomorgók, gyászolók, hajléktalanok. Volt tető a feje felett, nagyon
jó helyen lakhatott. Eddig mindig szerencsés volt. De az, hogy látta
Brecht kapitányt, megrengette az elégedettségében.
Egy külső szemlélő számára ő is csak kimerült parasztasszony
kérges kézzel és napbarnított arccal, ám ezek alatt a szíve hevesen
vert. Mostantól kezdve nem kockáztatja meg, hogy felismerjék
benne a brit szökevényt, különösen akkor nem, ha egy falusi
házban találják. Volt egy német tiszt Haníában, aki gyanakodott.
Mi van, ha eljön, hogy megkeresse? Sosem bocsátaná meg
magának, ha veszélybe sodorná a görög bajtársait.

Mikor Yolanda befejezte a műszakját, kimerülten hazasétált.

Három szerencsétlen kölyköt látott el, akik kioldottak egy még fel
nem robbant bombát, ami egyet azonnal megölt, kettő pedig
majdnem elveszítette a végtagjait. A testük meg lett csonkítva, és
megmutatni őket a zokogó anyáknak elviselhetetlen volt. Nehéz
volt a szíve a csalódottságtól, hogy olyan keveset tudtak csak tenni,
mikor mindenfelé még felfedezetlen bombák hevertek, elrejtve,
halálos veszélyként ott, ahol gyerekek játszanak.
Mikor belépett az ajtón, nők egy csoportja volt az asztal köré
gyűlve, és úgy bámultak rá, hogy elgondolkodott, ezúttal milyen
szigorításokat erőltettek rájuk.
– Ülj le – utasította Miriam néni egy székre mutatva.
– Mi történt? – kérdezte Yolanda, ahogy kimelegedve és
fáradtan a székre roskadt. Nem akart mást, csak becsukni a
szobája ajtaját, és lehunyni a szemét a nap borzalmai után.
– Ezt én is kérdezhetném a saját gyerekemtől… Mi történt?
Láttak téged – mondta Mama, és közben nem nézett Yolandára.
– Hol láttak? Mi ez az egész?
– Fényes nappal láttak egy nyilvános helyen két férfi
társaságában, az egyik német volt, és mindkettő gój.
Néma csend volt, ahogy a nők a szemüket meresztették rá a
válaszát várva.
– Ó, hát te Dr. Androulakiszra gondolsz. Vele már találkoztál,
ő az én orvos kollégám – mosolygott Yolanda megkönnyebbülten.
– Éppen pihenőt tartottunk. Borzalmas volt a reggel. Ti is
hallottatok a bombáról a Kastelli kerületben, három kisgyerek…
 – Nekem nem kellenek a kifogások, magyarázatot akarok. Egy
férfival voltál, egyedül üldögéltél vele, aztán jött egy német tiszt, és
melléd ült.
– Sajnálom, borzalmas reggel volt, és találkoztam Pennyvel…
Megittunk egy kávét, vagyis azt, ami most annak számít – próbált
viccelni. Nem alakult valami jól a dolog, és azon gondolkodott, hogy
meggyőzheti-e őket. – Csatlakozott hozzánk Dr. Androulakisz, és
aztán megjelent az egyik páciense, éppen akkor, mikor Penny
elment. Udvariasnak kellett lennem.
– Látták, hogy együtt nevetgéltek. Ez nem lesz így jó, hogy
nyilvánosan szégyenbe hozod magad, hogy így páváskodsz, mikor
most fognak eljegyezni. Mit fog gondolni Mordo? – mondta Miriam
néni.
Yolanda felpattant.
– Ki beszélt itt házasságról? Nem áll szándékomban bárkivel is
eljegyezni magam, addig nem, amíg megszállás van, és megfigyelés
alatt állunk.
– Kettesben töltöd az időt ezzel az orvossal a klinikán. Ennek
véget kell vetni.
– Valóban olyan fontos ez ezekben a veszélyes időkben? És ki
kémkedett utánam? – kérdezte dühösen Yolanda.
– Szóval kötődsz hozzá? Ettől tartottam – sóhajtott fel
Yolanda anyja. – Hogy teheted ezt a tulajdon családoddal?
– Semmit sem csináltam. Igen, ő meg én közel kerültünk
egymáshoz a munkánk során. Jó ember. Biztosan ti is azt
akarjátok, hogy boldog legyek egy jó ember mellett.
– Csakis egy jó zsidó ember mellett! Ez az elvárás, ha életben
maradunk. A fajtád magját hordozod magadban. Nem lehet szó faji
vagy vallási keveredésről. Az sosem működik.
– Athénban voltak barátaink, akik görögökkel házasodtak.
Mindig azt mondtad nekem, hogy a szívnek szabadon kell társat
választania. Penny nem zsidó, és megmentette Papa életét, vagy
ezt talán elfelejtetted?
– Az akkor volt, ez meg most van – mondta Mama
egyszerűen.
– Ez nem érv.
 – Ne légy szemtelen az anyáddal az én házamban, te hálátlan
lány – mondta Miriam. – Emlékezz a parancsolatra, tiszteld apádat
és anyádat…
– Hogy tisztelhetném azt, ami bigott és igazságtalan?! –
kiáltotta Yolanda.
– Yolanda, most már elég. Ne rontsd tovább a dolgot. Azonnal
ott kell hagynod a klinikát, és haza kell jönnöd, meg kell tanulnod
engedelmeskedni a törvényeinknek. – Mama olyan sokat változott,
mióta idejött, védelmezi a vallásuk legszigorúbb szabályait is,
mikor egykor boldogan hagyta figyelmen kívül őket. – Apád bele
fog halni, ha meghallja ezt az engedetlenséget és hálátlanságot.
Kímélj meg attól, hogy ezt el kelljen mondanom neki.
– Miért kényszerítesz arra, hogy válasszak? Kérlek, ne kérd
azt, hogy feladjam a munkámat. Ha láttad volna azoknak a
gyerekeknek a sérüléseit, akiket ma elláttam, és azoknak a
szegény anyáknak az arcát, akikkel közölnünk kellett ezt a
borzalmas hírt, megszakadt volna a szíved. Isten a zsidók és a nem
zsidók imáit is hallja a nyomorúságos helyzetükben. Hogy ülhetnék
itt, és főznék meg varrnék, mikor életeket kell megmenteni? Most
nem kérheted ezt tőlem! – kiáltotta Yolanda, majd kimenekült a
dühös és ítélkező nőkkel teli szobából. Ez a rettenetes nap hirtelen
még rosszabb lett. Tudta, ha meghozza a döntését, azzal
mindannyiuk szívét összetöri.
 2001

Eljön az az idő nyaralás közben, mikor az embernek már elég volt a

városnézésből, különösen az én koromban. A kirándulások a
partra, az emberek megfigyelése a napernyő árnyékából, és az
egyik múzeumból, tavernából és templomból a másikba való
kódorgás kimerítő volt a hőségben. Amire szükségem volt, az egy
jó könyv és a saját társaságom. És hogy ne legyen több kérdés a
háborús élményeimről. Ez a látogatás, emlékek özönét hozta vissza
az álmaimba, rendkívül öregnek és fáradtnak éreztem magam tőle,
és idegesnek amiatt, amit esetleg még ezek után fedezek fel.
Lois folyton nyugtalankodott, azt képzelte, hogy beleesek a
medencébe, vagy belehalok a napszúrásba, míg ő meg Alex odavan
a hegyi kiránduláson Mack társaságában, aki most már az állandó
kísérője volt.
Öröm lesz elbújni az olajfák alatt, és semmit sem csinálni.
Találtam egy öreg fát, göcsörtös és bütykös volt sörhasszerű
törzzsel, több száz éves lehetett, de még mindig büszkén állt a
szoborszerű ágaival, éppen virágzott, melyek bőséges
olajbogyótermést ígértek. Egy másik, kedves fára emlékeztetett,
melyet oly sok évvel korábban ismertem. Képtelen vagyok úgy
ránézni egy ősrégi fára, hogy ne az élőlényt lássam benne. Annyira
fenségesek.
Minden annyira megváltozott itt, hogy már rá sem lehet
ismerni. Többé már nem találnám az utat a hegyek között,
melyeken egykor oly könnyedén száguldottam végig, és nem
érezném az összezúzott kakukkfüvet az ujjaimon, nem hallanám a
kabócáknak azt a lármáját, mely minden beszélgetést elnyomott.
Néhány dolog azonban megmaradt: Krétának azok a vibráló színei,
a falakon átívelő karmazsinvörös murvafürt, az érésben lévő
sárgabarackok, a türkizkék tenger, a kolostor tornyainak halvány
okkersárgája, az égszínkék égbolt.
 A lány az olajfa alatt most egy árnyékban ücsörgő yiayia, aki
arra próbál emlékezni, miért maradt távol oly sokáig egy ilyen
gyönyörű helytől. Az ember sosem gondolná, hogy eléri az
öregkor…
Éreztem, hogy elbóbiskolok; jó módja ez annak, hogy
elmeneküljek az emlékétől annak, ami később történt.

Hanía ellenkező felén Rainer taxival a partra ment Georgioupoliba,

egy kisvárosba félúton Hanía és Réthimnó között az északi parton.
Szünethez volt kedve a zarándokútján; egy nap a tengernél az
aranyló, kényelmesen elterülő parton, melyet egykor oly jól
ismert. Talált egy elhagyatott helyet, ahol a folyó találkozott a
partvonallal, egy helyet, ahol leülhet az árnyékba a könyvével, és
turista lehet. Ideje, hogy semmit se csináljon, semmit se gondoljon.
Vett egy német nyelvű példányt David McNeil Doren Kréta szelei
című könyvéből, és élvezte, hogy leköveti, merre járt a szerző, aki
a hatvanas években élt itt a dán feleségével.
Ami egykor csendes ki halászfalu volt, abból mostanra német
és svéd turisták körében népszerű élettel teli üdülőhely vált, híres
a hatalmas eukaliptuszfa sorairól és a királyi kapcsolatairól. Illett a
hangulatához, és tudta, hogy vannak itt jó halas tavernák, amelyet
majd később kipróbál.
A főútvonal, mely összekötötte az északi parti városokat,
megváltoztatta mindennek a tempóját. Felidézett egy lassan
megtett utat pontosan erre a helyre egy teherautó hátsó ülésén a
behajózási távozáson lévő barátokkal; ahogy meztelenül feküdtek a
homokban, belemerültek a tengerbe, és nagyon lerészegedtek,
miközben arra készültek, hogy elhajózzanak Észak-Afrikába.
Mennyire irigyelte őket, hogy ők már indulhatnak, s neki még
mindig várakoznia kell.
Felébredt az álmodozásból, letette a könyvet, és a tenger felé
indult. Kár a múlton bosszankodnia. Ideje kimosni az összes
érzelgős gondolatot a szervezetéből.
 1942. november

A kora reggeli házimunkák elkészültek, a csirkék kiengedve, a

gyerekek megetetve, megitatva. Ragyogó novemberi nap volt.
Egyszerre sípszó hasított Penny fülébe. A figyelmeztető riasztás
volt az.
– Mi történik? – kiabálta.
– Csapatok, több száz. Csak folytasd a dolgod, ne is vedd észre
őket. A férfiak tudják, hogy el kell bújniuk a hegyekben! – kiabálta
Katrina az ablakból.
És máris ott voltak, lerohanták őket, Pennyt félrelökték, s
berontottak a villába, beverték az ajtókat, a vicsorgó kutyáikat
pedig szabadon engedték, hogy bárkit megharaphassanak, aki
ellenállást tanúsít.
Penny első gondolata a sírkamrában rejtőző emberek voltak.
Add Istenem, hogy meghallják a zajt, és időben húzzák el az őket
elrejtő kőlapot. Vajon elég messzire vannak ahhoz, hogy a kutyák
ne szagolják ki őket? Penny fogta a ruháskosarát, és indulni
készült.
– Kalimera26 – mosolygott rá az egyik katonára, de csak az
ajkával, a szemével nem.
– Hová megy azzal? – A katona gyanakodva nézett rá.
– Ruhákat viszek az idős hölgynek. – Penny egy kőkunyhóra
mutatott, ahol az özvegy Kalliopé élt. A katona kikapta a kezéből a
kosarat, és a földre szórta a tiszta holmit. – Nyomás befelé! – Nem
volt mit tenni, mint visszamenni a villába, amerről jött, remélve,
hogy Ike kijutott hátul, de mikor belépett, látta, hogy nem sikerült
neki, mindannyiukat sorba állították, és fegyvert szegeztek rájuk.
– Mit jelentsen ez a lerohanás? – Ike határozottan állt.
– Papírokat! – hangzott az utasítás, mire Ike elővett egy
bőrpénztárcát tele papírokkal.
– Maga Iliász Papadikisz?
 – Én vagyok.
– Maga jön.
Ike aggódó pillantást vetett a feleségére.
– Mi ez az egész? Rendben vannak a papírjaink.
– Nincs kérdés! Jön velem! A felesége? – A katona, sorban
megnézte mindegyik nőt. – Vagy magának több van?
– Én vagyok az, Katrina Papadikisz.
– És ez itt? – A katona Pennyre bámult.
– A cseléd, Athina.
A katona elégedettnek tűnt, és miközben fegyvert tartott Ike-
ra, kilökdöste az ajtón. Ike búcsúzóul odafordult a feleségéhez.
– Gondoskodj róla, hogy az öszvérek meg legyenek itatva,
Katrina. Ne aggódj. Ez az egész egy félreértés. Hamarosan itthon
leszek.
Ike csatlakozott egy sor falusi férfihoz, akiket levezényeltek a
hegyről a felfegyverkezett katonák sora között, majd felpakolták
őket a várakozó teherautóra. Ez nem egy megszokott támadás
volt. Katrina kínok között üvöltött fel, amikor meglátta a látótérből
eltűnő jármű által felvert port.
– Mi lesz velük? Ki árult el minket?
Penny kirohant a villából, lefutott a szántóföldön keresztül az
olajfaligetbe, ahol a három menekülő katona volt betemetve a
sírkamrába, és csupán egy kis résen át tudtak lélegezni. Hallották a
figyelmeztetés és az ugató kutyák visszhangját, és visszahúzódtak
a lyukba. Penny friss vizet és ennivalót hozott, és figyelmeztette
őket, hogy ne mozduljanak, amíg nem tudnak többet.
Éjfél volt, mire egy küldönc leosont a hegyoldalon a hírrel,
hogy a körzetben mindenfelé letartóztatások történtek. Az ellenálló
csoport vezetőjét, Andreasz Polentaszt letartóztatták, és a
rádiókezelőt, aki egy házból dolgozott Vafés faluban, elkapták,
mikor menekülni próbált. – Negyven jó embert tartóztattak le,
akik mostanra már a Gestapo kezében vannak, a rádió viszont
nincs – mondta a küldönc feldühödve.
– Ez, hogy lehetséges?
– Ezért a rádiókezelő húgának, Elpidának a gyors észjárásának
kell köszönetet mondanunk. Tudta, hogy a kódpapírok a testvére
zsebében vannak, és mikor elvitték a bátyját, átvetetett vele egy
jobb kabátot, a papírokat pedig elvette, és elrejtette. Az elrejtett
rádiót pedig a hátán elcipelte egy barlangba, ahol most őrzi. Senki
sem tudja, hol van most, így senki sem tudja majd elmondani az
ellenségnek. Az Isten óvja őket azoktól a gonosz gyilkosoktól.
Elárultak minket! Polentasz minden egyes összekötőjét elvitték. –
Keresztet vetett, mielőtt visszaindult a hegyekbe.
Aznap éjjel senki sem aludt. A gyerekek folyton a papájukért
sírtak, Penny és Katrina egymást váltva vigasztalták őket.
Később hallották, hogy a polgármesterük meg az asszisztense
lementek Haníába, hogy tiltakozzanak, és közben járjanak a falusi
férfiak érdekében, de nem tértek vissza, őket is letartóztatták.
– Hogy értette Ike azt a dolgot az öszvérekkel? Nincs is most
öszvérünk. – mondta Penny.
– Ez egy kód kettőnk közt. Szólnom kell az apámnak és a
fivéreimnek. Ezt meg kell bosszulni, és a férfi, aki elárulta a
barátait, meg fog halni… – Katrina sírt, kétségbe volt esve a férje
sorsát illetően. – Ike nem csinált semmit, csak összejövetelekre
járt.
Penny egy szót sem szólt. Semmi haszna nem volt
emlékeztetni rá, hogy brit szökevények bujkálnak a földjükön.
Fegyverek voltak elrejtve a környéken, és némi élelmiszerkészlet
is, ami szintén tilos volt. Hála az égnek, hogy az ANZAC-os fiúk
nem reggeliztek éppen a házban. Azonnal el kell menniük arra az
esetre, ha lenne egy sokkal alaposabb kutatás is. Az ellenség
pedáns volt az ilyen ügyekben.
– Leviszem a fiúkat a határ alá – jelentett be Penny.
Katrina riadtan nézett fel.
– Nem mehetsz egyedül, mindenfelé ellenőrző pontok vannak.
– Velem lesznek a katonák, és sötétben megyünk. Panayotis
mesélt nekem a déli útvonalról az utolsó látogatásakor. Most nem
biztonságos itt lennünk.
– De ez az otthonod. Panayotis ragaszkodott hozzá, hogy
vigyázzunk rád. Észre fogják venni, ha eltűnsz, és a tél is itt van a
nyakunkon.
– Visszajövök. Nem hagylak egyedül. Mikor Ike visszatér,
akkor ismét átgondolhatjuk, mit lépünk. Olyan kedves voltál
mindannyiunkkal. Hogy élhetnék együtt azzal, ha bármi történne
veled?
– Gondolod, hogy visszajönnek hozzánk a fehér falú börtönből,
ahová beköltözött a halál? – Katrina az új Panagia ikonját bámulta.
– Ő segíteni fog rajtunk a szükség órájában.
Penny felsóhajtott, félt, hogy valami rettenetes történik éppen
az Agia börtönben. Lesétált a sírkamrához szólni a fiúknak, hogy
készüljenek az útra. Aztán sötétedésig a kedvenc olajfája alatt
üldögélt. Az olajfa kinézete Clarence bácsikájára emlékeztette a
pofaszakállával és a gyűrött, de kedves arcával.
Érdekes, hogy mennyire megszerette ezt az öreg fát, a
közelében volt egy búvóhely az alacsonyan lelógó ágai alatt, ahol
zavartalanul gondolkodhatott, azon imádkozva, hogy Bruce
biztonságban legyen. Itt kielemezhette az összes nemrégiben
történt találkozásukat. Biztos volt benne, hogy Bruce szereti őt, de
képtelen elkötelezni magát bármiféle jövő mellett, míg ekkora
veszélyben élnek. Most már látta, mennyire igaza volt, hogy éber
maradt, feláldozva a saját vágyaikat mások érdekében, mikor oly
közel ólálkodott a veszély.
Vajon alkalmas a feladatra, hogy embereket vezessen ki a
köves, sziklás útra, melyet alig ismer? A cserkelő expedíciókra
gondolt abban a másik életben. Ha bárki képes volt most rá, akkor
az ő. Talán mégis hegyi kecske volt, magabiztos gyalogos, a
szövetséges katonák viszont nem voltak azok. Bluey már
gyógyulófélben volt, de aligha volt elég erős ahhoz, hogy
legyalogoljon három kilométert, nemhogy tizenhatot. Ha feladja,
Frank és Reg a hátukon viszik majd, hatalmas volt a bátorságuk és
az egymás iránti hűségük.
Az utazás csalóka volt, az út köves, és a férfiak cipője csak
ideiglenes gumiabroncs talp volt bőrszíjjal a lábukra kötözve.
Fáztak, és nem voltak eléggé felöltözve, de vidámak voltak. Tiszta
volt az éjszaka, a hold pedig elég fényes ahhoz, hogy követni tudják
az utat. A hegymászás volt az, ami hamarosan gondot jelentett
Bluey-nak. Felváltva vették a vállukra, hogy átvigyék a hepehupás
úton. Árnyak derengtek felettük, és az éjszaka hangjai
visszhangoztak a sziklák körül.
– Lépést kell tartanotok velem – utasította őket Penny.
– Hajcsár! – átkozódott Frank suttogva, angolul, de azért
gyorsított a tempóján. Penny elmosolyodott, tudván, hogy a
pásztorkunyhó pont a hóhatár felett van, és imádkozott, hogy az
idős ember meg a fia legyenek ott a köpenyükbe burkolózva, egy
meleget adó kis kályha mellett.
Hajnal volt már, mire rájöttek, hogy körbe-körbe mennek, és
hogy csak méterekkel kerülték el a kunyhót. Bluey kimerült, és
képtelen volt tovább menni.
Valahogy eljutott a híre Manoliszhoz és Giorgoszhoz, hogy az
idegenek a közelben vannak, és szívesen látták őket az fülledt
szagú fejős kunyhójukban, és meleg kecseketejet adtak nekik, hogy
felvidítsák a bágyadt kedvüket. Penny az ő gondjaikra bízta a
megviselt katonákat, érzelmes búcsút véve tőlük, és mindegyik fiú
megígérte, hogy Athinának nevezi el az első lányát utána, ha
biztonságban hazajut.
Kölcsönvett pár birkát, hogy levigye őket a hegyen, mintha
csak egy parasztlány lenne, aki lefelé tereli a nyáját, hátha rossz
idő lesz. Senki sem állítaná meg napközben. A birkák annyira
makacsak voltak, amilyen ő is tudott lenni, és nem örültek neki,
hogy elszakítják őket a nyájtól, ám a botjával Pennynek mégis
sikerült valamiféle sorba erőltetnie őket, mígnem már biztonságos
volt szabadon engedni őket.
Gyászos hangulatú házba tért vissza, és arra a hírre, hogy az
összes férfit az Agia börtönbe zárták, ahogyan attól Katrina tartott
is. A német katonák visszatértek, hogy a Vafésban elhelyezett
rádió után kutassanak. A keresés során, a pusztítás őrületében
szétszedték a házat, tönkretették a bútorokat, és összetörték az
étkészletet. Elpida pedig hallgatott a barlangról.
Aztán két héttel később, éppen mikor már feladták a reményt,
visszatért Ike, lesoványodva, zúzódásokkal teli testtel, némán.
Semmiféle bizonyítékot nem hoztak fel ellene, mégis napokat
kellett elszenvednie étel nélkül. Három férfit megkínoztak,
megtörtek a létező összes kegyetlen módszerrel, mígnem, mikor
már járni sem tudtak, összekötözték, és kivégezték őket az
udvaron. Ezt később a többiektől tudták meg. Ike alig beszélt erről.
Ökölbe szorította a kezét, és köpött egyet, kilátszottak a letört
fogai. Az áruló neve ott volt mindenki nyelve hegyén, de sosem
hangzott el.
– Meg lesznek bosszulva – mondta Ike. – És az áruló egy éjjel
megismeri majd a késünk hegyét. Hadd éljen csak egy darabig
azzal a bizonytalansággal, hogy mikor vagy hol ontják majd a vérét.
Hadd költse csak az ezüstjét borra meg kurvákra, közelebb viszik
majd a sorsához. – Visszasüppedt a kanapéra, és csak a fejét
ingatta kétségbeesetten.
Katrina hozott egy mosdótálat, és letérdelt, hogy megmossa a
lábát egy szivaccsal.
– Gyere, aludj, pihenj. – Katrina a sarok felé nézett, ahol
egykor a szentkép volt. A feszület viaszba nyomott mása állt ott
emlékeztetőül. Ma este egy újabb átok kerül az árulóra.
Penny távozott, felment a saját padlásszobájába, hogy magára
hagyja a párt, hogy ismét, békésen együtt lehessenek.
Szomorú karácsony és vízkereszt volt. A jó emberek
elvesztése azt jelentette, nem volt se tánc, se lármás ünneplés.
Kevés volt az étel, de mindannyian ott üldögéltek, és énekelték a
hagyományos szabadságról szóló dalaikat, tudván, hogy 1943-ban
még keményebb lesz az élet.

Rainer Brechtet előléptették őrnaggyá. A hadjáratai

letartóztatásokat eredményeztek, rádiót viszont nem. Azt
mondták neki, hogy a kínzás megtörte a kulcsfontosságú
vezetőket, ám semmiféle rádió helyét nem állapították meg. A tél a
bázis közelében tartotta a helyőrséget, és a barakkokban feszültség
uralkodott El-Alamein vereségének híre után.
Oly sok napbarnított bajtársa veszett oda a sivatagban.
Másokat visszahoztak Malemébe, naptól elvakultan, elfertőződött
sebekkel, lebénult gégével; a reményeik a további győzelemről épp
oly megtépázottak voltak, akárcsak az egyenruháik.
A karácsonyi partijuk egy részeges esemény volt, néhány
karácsonyi dal és egy ünnepi vacsora a férfiaknak; az unalomtól
mindegyik berúgott. Nem volt több szó arról, hogy áthelyezik.
Rainer önként is jelentkezhetne szolgálatra az orosz fronton, de
csak egy őrült cserélné el a meleget azokra a jeges pusztaságokra
és a biztos halálra.
Azzal szórakoztatta el magát, hogy kártyázott, és Kurt
Anhalttal iszogatott, aki nem volt éppen közeli barátja, viszont
olyasvalaki volt, aki ráért. Volt egy csoport hamiskártyás, akik
bármiben fogadtak, amijük volt. Tőlük értesült róla, hogy mennyi
fosztogatás történik.
– A parasztoknak nincs már semmijük, amit érdemes lenne
elvenni tőlük, kivéve a lányaik szüzességét. Meghagyom őket az
embereimnek, de időnként összeszednek apróságokat is a jobb
otthonokban és a templomokban, ókori edényeket, feszületeket.
Te vagy a mi szakértőnk – mit gondolsz erről a kicsikéről?
Kurt elővett egy gyönyörű agyag bikát, a minószi
agyagművesség egy tökéletes darabját.
– Hol szerezted ezt? – kérdezte Rainer, tudván, hogy több
ezer éves.
– Nem emlékszem. Valami polcról, de az is lehet, hogy a
kiolvadt talajból – kacsintott. – Régi?
– Mennyit kérsz érte? – Rainer óvatosan vette kézbe.
– Annyit nem, amennyit te megengedhetnél magadnak, de
van valamim, ami jobban érdekelhet.
Kurt kihozott egy becsomagolt fadarabot, mely kibontva egy
gyönyörű Szent Katerina szentképet fedett fel. Biztosan a krétai
ikonográfiai iskolából való, az ottani művészet egy remek példája
volt. Rainer áhítattal érintette meg, tudván, hogy megszentelt
darab.
– Neked nem tetszik?
Kurt megrántotta a vállát.
– A tekintete mindenhová követ a szobában. A hideg futkos
tőle a hátamon. Nem érdekelnek a vallásos dolgok. Ha megnyerjük
a következő kört, a tiéd. Bőven van még ott, ahonnan ő jött. Ott
lógnak minden valamennyire is tisztességes ház összes falán. Ezek
az emberek annyira babonásak. Ő végül nem kocsikerekeket
készített? Látod, nem felejtettem el mindent, amit a pap mondott
nekem – nevetett Kurt. – Ó, vidd csak. Nem ér ez semmit. Látom,
hogy tetszik neked.
– Van egy Katerina nevű húgom, lehet, hogy neki tetszeni fog.
Becsomagolom, és elküldöm neki a születésnapjára.
Rainer nem is gondolt többet a szentképre, míg el nem
postázták Németországba, de egy héttel a kártyaparti után Kurt
halott volt, lesből rátámadtak valamelyik sikátorban, és
megkéselték. Huszonöt túszt lőttek agyon a meggyilkolásáért. A
posta Németországból egyre kevésbé volt megbízható, de egy
szívélyes levél az anyjától azért megérkezett, melyben
megköszönte a csipke asztalterítőket és az apjának küldött
cigarettákat, melyeket karácsonyi ajándéknak szánt. Azt írta,
szegény Katerinát lelökték a biciklijéről egy bombatámadást
követő elsötétedésben. Kórházban feküdt fejsérüléssel, amely még
mindig rohamokat vált ki nála, de imádja a névrokonának a
szentképét.
A dolgok, melyek nem szerepeltek a levélben, aggasztották
Rainert. Nem volt minden rendben otthon. A heves bombázás híre
újdonság volt. A Krétán lévő katonáknak azt mondták, hogy a RAF
gyenge, és az amerikaiak nagy veszteségeket szenvedtek, és erre
most a kishúga is sérülten fekszik. Olyan régóta volt már itt, hogy
kezdte elfelejteni a szülőföldjét. Azon tűnődött, vajon látja-e még
valaha a családját. Két éve már, hogy elhagyta őket, egyszerre
nyugtalannak és csapdába esettnek érezte magát.
Ki másban lehet itt megbízni, ha nem a saját embereiben?
Biztos, hogy nem a helyiekben, akik annyira ki akarják szolgálni
őket. Olyan pletykákat hallott, hogy a vöröskeresztes orvos
Haníából, aki meggyógyította a sántítását, nem egészen az, akinek
mondta magát, hogy része az ellenállókból álló hálózatnak, mely
információkat ad át egy láthatatlan vonalon keresztül, melyen nem
tudtak áthatolni. A kereskedők mosolyogtak, azonnal szállítottak
nekik, megjátszották magukat, ki tudja, mi zajlik azok mögött a
barna arcok mögött?
A legutóbbi megtorlások nem értek el mást, csak további
erőszakos cselekedetekre tüzelték fel a lakosságot. Bármelyik
bolond láthatja, hogy ez a faj nem arra született, hogy
megfélemlítsék. Az Isten segítse meg a helyőrséget, ha netán
lerohanják, és a forróvérű krétaiak kivégzik őket. Eleget látott már
ahhoz, hogy tudja, mi lenne a sorsa.

Yolanda lábujjhegyen járkált a családja körül, őrlődött aközött,

hogy igyekezett engedelmes és kötelességtudó lány lenni, és a vágy
között, hogy meggyőzze őket arról, hogy neki nem kell más férfi,
csakis Andreasz. A neve nem hangzott el, ám a jelenléte úgy
lebegett felettük, akár a tömjén füstje. Mama folyton sóhajtozott,
és kifejezésteljes arcot vágott, miközben a teendőit végezte.
A Mordóval kötendő eljegyzés terve gyatra véget ért, és a
Rivka Katzzal való esküvőjéről szóló hírek váltották fel. Rivka egy
fiatal varrónő volt, aki sokkal megfelelőbb felesége lesz Mordónak,
mint amilyen Yolanda valaha is lett volna. Mama és Papa miért
nem látta ezt?
A megfelelő vőlegények sora egyre csökkent. Most már nála is
fiatalabb lányok kerestek férjet. Azok a fiúk, akiknek sikerült
megvesztegetéssel kijuttatniuk magukat a városból, már elmentek,
a többiek pedig munkatáborokban dolgoztak. Yolanda azt gondolta,
hogy ez a tény még kapóra is jöhet neki, hogy majd elkoptatja a
családja ellenkezését, akár a víz a mészkősziklát.
Legalább azt megengedték neki, hogy ápolónőként továbbra is
a klinikán dolgozzon. A rabbi lépett közbe, azt mondta, jót tesz a
zsidóknak, ha házon kívül látják őket, ahogy a nagyobb közösség
számára nélkülözhetetlenül fontos munkát végeznek.
Yolanda elkezdett kiutazgatni a városból a többi segítővel,
ételcsomagokkal és ruhákkal felszerelkezve az éhező és beteg
családok számára, akiket a kemény tél és a szegénység sújtott. A
klinikának csak egy kicsi vitaminszirup készlete volt pluszban, de
megkérték a helyi papokat, hogy járjanak közben, és kérjenek
utánpótlást a helyőrségi kórház orvosaitól, akik odaadták, amit
csak tudtak a saját készleteikből. A személyzetet többé nem
érdekelte, honnan származnak az értékes gyógyszerek. Most már
csak az számított, hogy megmentsék a gyerekeket az éhezéstől.
Szegényes volt az olajbogyótermés, és az olívaolaj készlet is,
annak a nagy részét is elvitték az itt megszálló csapatok. Olaj
nélkül csak kevesek élhetik túl a zord telet. A fákat megtizedelték,
és még a bútorokat is széttörték tüzelőanyagnak. A nők
kimerítették magukat az uszadékfa, a csigák és a hegyi
zöldségfélék utáni végtelen kutatásban. A kecskéket és a birkákat
leölték. Yolanda elsírta magát, mikor látta, hogy kicsi gyerekek
nyújtogatják a kezüket a német katonák felé ételért könyörögve.
Becsületükre legyen mondva, hogy sokuk adott nekik csokoládét
vagy egy-egy karéj kenyeret. Ki lenne képes belenézni egy éhező
gyerek arcába, és nem érezni sajnálatot?
De minden egyes jó katonára jutott más fajta is közöttük: a
kellemetlenkedő részeg, a mocskos szájú sértegető, a kapzsi falánk
és az arrogáns, aki a krétaiakat félrelöki siettében, hogy valami
szórakozást találjon a városban.
Az ápolónők látták el a bordélyházban dolgozó lányokat, akik
összeverve és legyengülve kerültek hozzájuk, olyan sérülésekkel,
melyeket Yolanda sosem tudna elmagyarázni a szüleinek.
Ők azt hitték, hogy Yolanda becsületét óvják, ő pedig cserébe
megvédte őket annak a tudásától, milyen igazi árat fizettek a
megszállásért. A világuk változott, egyre felismerhetetlenebbé
vált, ettől összezavarodtak, és a régi szokásokba kapaszkodtak.
Yolanda a szíve mélyén tudta ezt, de ez még nem könnyítette meg
a saját életét.
Andreasz a klinikáról segített kiegészíteni a csekélyke
egészségügyi készleteiket, miközben az, hogy tiszteket kezelt, némi
információt hozott, ami hasznos volt abban, hogy megtudják, kit
vetettek be és hol. Ezeknek a tényeknek a megszerzése azonban
nem volt mentes a kockázattól.
Andreasz semmit sem tudott a nagy, Vryses melletti
támadásról, voltak azonban bátor lányok, akik a halált
kockáztatták meg a német főhadiszállás irodáiban azzal, hogy
fontos részleteket továbbítottak a letartóztatásokról, és hogy kit
végeztek ki, megkockáztatva a lebukást még akkor is, ha tudták,
közöttük volt egy áruló ügynök, aki tolmácsnak adta ki magát. Ezt
a bizonyos „K” ügynököt a saját biztonsága érdekében egy villába
költöztették közel a Venizelou utcához, az Ellenállás azonban tudott
erről a címről, így a napjai meg voltak számlálva.
Egyik este Andreasz kipirulva és kifulladva találkozott
Yolandával a titkos randevújukon.
– Követnek. Meg kellett lépnem valaki elől. Azt hiszem,
valamelyik fiatal túsz beszélhetett a börtönben, kínzás közben,
amibe belehalt. Az anyja megőrült a gyásztól, meg van háborodva,
és az utcán kiáltozik bárkinek, aki figyel, hogy a fia ártatlan volt, és
másokat kellene agyonlőni, olyanokat, akiknek több eszük kellene,
hogy legyen. A klinikára mutogatott. Nem merem veszélybe
sodorni a csapatom. El kell mennem. Vannak mások, akik
átvehetik a helyem. Folytatom a munkám odafent, sta vouna27 –
mondta Andreasz az árnyékos hegyekre mutatva. – Neked is
velem kell jönnöd. Itt nincs jövő a számunkra. Ha engem elkapnak,
elvisznek téged és a szüleidet is, jó kifogás lenne zsidókat
kifosztani. Új hírszerző tiszteket reptettek be, hogy
bekeményítsenek. Épp a múltkor hallottam az egyik páciensemet
panaszkodni. A közösséged eddig szerencsés volt, de a kontinensen
más a helyzet.
– Nem hagyhatom itt őket, ha veszélyen vannak – sírt
Yolanda.
– Ha maradsz, azzal veszélyezteted őket. A klinikán mindenki
tud rólunk, az emberek locsognak, és vannak fizetett kémek is,
börtöntöltelékek egy csepp lojalitás nélkül, akiket nem érdekel, kit
lepleznek le, ha azért piát, cigarettát és kurvákat kapnak. Nem
késlekedhetünk. Nagyon remélem, hogy hamarosan vége lesz
ennek az egésznek, de addig is túl kell élnünk. De nem megyek, ha
te nem…
– Kérlek, menj! Megyek én is, mikor tudok!
– Nem, együtt megyünk. Tedd a dolgod szokás szerint,
ahogyan én is, de egyik délután, mikor jelet adok, egyszerűen csak
kisétálunk a klinikáról. Vannak titkos utak, amelyek kivezetnek a
városból, és kikerülik az ellenőrző pontokat. Úgy fogunk kinézni,
mint akik csak szerelmesen andalognak, nem lesz rajtunk se
turistacipő, és csomagot sem viszünk – mondta Andreasz,
miközben mosolyogva lenézett a lábukra. – Mintha egyáltalán
lenne egy félig-meddig is tisztességes bőrcipőnk. Te az
egyenruhádat viseld majd. Hagyj egy levelet a szüleidnek, és csakis
a táskádat és a papírjaidat hozd.
Yolanda leült, a lélegzete is elállt a terv hallatán.
– Hogy hagyhatnám el a szüleimet? Neked családod van ott
fent – sóhajtott fel a hegyek felé intve. – Mi lesz velem zsidóként a
keresztények között?
– Kyria Androulaki leszel, senkinek sem kell tudnia mást.
Nem számít, amíg biztonságban vagy. – Andreasz megcsókolta
Yolandát, aztán úgy ölelték egymást, mintha az egész világ a
végéhez közeledne. – Légy bátor, én rettenthetetlenem, de
hamarosan mennünk kell.
Yolanda aznap éjjel ébren forgolódott, Andreasz
figyelmeztetése visszhangzott a fejében. Ha marad, és őt leleplezi
valami áruló az Ellenállásból, akkor az egész családját
letartóztatják. Ha elmenne Andreasszal, és a katonák érte
jönnének, a szülei csak annyit tudnának, hogy megszökött egy
kereszténnyel, és szégyent hozott a családjára. Halott lenne a
közösség számára, és soha nem ejtenék ki többé a nevét. Botrány
lenne belőle, és órákon belül erről beszélnének az utcán, a szülei
azonban vétlenek lennének, és sajnálnák őket. Beválhat vajon ez a
csel?
A klinika tovább működne. Voltak más, idősebb orvosok, akik
beállhatnának Andreasz helyére. Ő meg Andreasz pedig együtt
folytathatnák a munkájukat, férj és feleségként. Annyira szerette
őt, hogy a gondolat, hogy nélküle éljen, hogy élete hátralévő részét
azzal töltse, hogy a többi nővel ül a zsinagógában, és imádkozik,
elviselhetetlen volt. Ha Andreasz miatta maradna, és
letartóztatnák, Yolandát lesújtaná a bűntudat.
Tudta, hogy valahol odafent a Fehér-hegységben Penny is ott
van, ott dolgozik és bujkál. Esély volt rá, hogy esetleg ismét
találkoznak, és együtt segítenek majd az ellenállóknak. Nem lenne
egyedül, ott lenne vele a két legkedvesebb barátja.
Érezte, hogy meghozta a döntését, és ahogy megvirradt, a
kakas kukorékolt, és ugatni kezdtek az első kutyák, elhatározta
magát. Keresett egy régi füzetet, kitépett belőle egy lapot, és írni
kezdett.
Mikor lesz már vége ennek a nyavalyás télnek, sóhajtott fel
Penny. Semmi sem fog nőni, míg a hó el nem olvadt. Egy hete el
voltak már vágva, s az ennivalójuk és a tüzelőanyaguk majdnem
elfogyott, és azt beszélték, hogy kivágják a drága olajfaligetet.
Hogy lehetett érzelgős egy fa miatt? Ám egyre nagyobb volt a
szükség, s úgy tűnt, hamarosan kivágják Clarence bácsit. A
metszés egy dolog volt, de egy nagy, fejszés kivágás már
elképzelhetetlen. Az olajfák jelentették a sziget éltető elemeit, az
embereknek azonban enniük és élniük kellett. A döntés nem az övé
volt, de Clarence volt a helyszíne egy csodálatos és váratlan újra
találkozásnak, mikor Panayotis és az emberei tettek egy kitérőt a
húsvéti ünneplésre, mielőtt még utoljára összegyűjtötték a
családoknál bujkáló kóbor katonákat.
Mindig döbbenet és megkönnyebbülés volt, mikor
előbukkantak a ködből, lefelé sétálva a hegyoldalon, a vállukon
fegyverrel, majd jobbra-balra leváltak a csoportról a falusi házakba
éjszakára.
Tudta, hogy ne kérdezzen semmit a menekülési útvonalukról,
vagy hogy ki vitte el őket a szigetről és hová. Egy nap, gondolta
Penny, mind leülnek egy pohár borral, és minden kérdést
megválaszolnak. Elég volt látni Bruce szikár és markáns alakját a
hegyi bricsesznadrágjában és fekete ingében, bajusszal, és
hagyományos, fekete, csipkés szélű fejkendővel a fején. Hogyan is
unhatná meg valaha is azokat a markáns vonásokat?
Szokás szerint a kedvenc olajfája, Clarence óvó tekintete alatt
találkoztak, közel az ókori sírkamrához, mely sokáig a szökésben
lévő katonáknak nyújtott menedéket. Most hasznos
raktárhelyiségnek bizonyult, a maradék olajat és gabonát tárolták
benne, így elrejtve a fosztogatók elől.
Bruce aggódott az andartes28 csoportok különböző klikkjei
közti belharcok miatt.
– A politika felüti azt az ocsmány fejét – morgolódott. – A
kommunisták nem hajlandóak leülni a királypártiakkal. Azt hinné
az ember, elég dolgunk van azzal, hogy megakadályozzuk, hogy az
ellenség ne rohanja le az egész területet, de nem, minden egyes
gyűlés olyan, mint a titánok összecsapása. Az őrületbe kerget
minket, a feljebbvalóim Kairóban pedig egyre türelmetlenebbek.
Ez volt az első alkalom, hogy Penny ilyen megoszlásról hallott,
ő csak ellenállókat látott, akik fájdalomtól, kínoktól és sebektől
szenvedtek, akik olyan engedelmesek voltak, akár egy bárány az
idegen nő kezei között. Azt feltételezte, hogy mindenki ugyanazon
okból volt felfegyverkezve: hogy megszabadítsák a földjüket az
ellenségtől. Miért volt meglepve, hogy az emberek először a saját
ideáikért harcoltak?
– Egyre jobban megnehezíti a munkánkat. Salamon
bölcsességére és Jób türelmére van szükség, hogy az ember meg
tudjon egyezni ezzel a népséggel. Örülök, hogy kiszállok belőle.
Penny még sosem látta Bruce-t ennyire lehangoltnak.
Fáradtnak látszott, soványnak, és úgy, mint akire ráfér a pihenés,
így aztán végigsétáltak a hegyoldalon a földekre, ahol Penny
örömére meglátta az első zöld hajtásokat. A mező hamarosan
pipacsokban, kamillavirágokban, százszorszépekben és
bükkönyökben fog tobzódni; szivárványszínekben a méhekkel teli
mezőn a méz ígéretével.
A húsvét hete úgy zajlott, ahogyan már évszázadok óta:
rituális háztakarítás, böjti napok, mindenki fekete gyászruhát visel,
körmenet Krisztus testével, melyet taligán toltak körbe virágokkal
díszítve a falu utcáin. Teljes sötétség a templomban húsvét estéjén
a feltámadási gyertya és a kis gyertyák meggyújtása előtt,
melyeket a „Krisztos Aneszti”, „Krisztus feltámadt, valóban
feltámadt” felkiáltásokra gyújtottak meg.
A pislákoló fényár után következett a Júdás máglya fáklyával
való alágyújtása, és a vértojások kiosztása, melyet festékben főztek
meg, csak néhányat a gyerekek örömére, mivel sok tyúkjukat
levágták az ünnepi vacsorához. Senki sem maradt éhesen, mivel
leöltek egy birkát, és sütöttek egy kosár húsvéti kekszet, bár
csekély vacsora volt ez. Penny azonban örült, hogy Panayotis,
ahogyan nagy nehezem megtanulta nevezni Bruce-t, itt van és
megosztja vele.
Katrina figyelmét semmi sem kerülte el.
– Ő neked a férfi, látom én, neki pedig te vagy a nő. Össze
kellene házasodnotok – nevetett. – Az élet rövid, a pap pedig
elintézheti most, hogy vége már a nagyböjtnek.
Penny elmosolyodott.
– Mindent a maga idejében.
– Nem, élj a lehetőséggel, mikor ott van előtted, különben
eltűnik. Te mész hozzá. Nem az fog jönni hozzád.
Mennyire kívánta, hogy bár ott lenne Bruce, hogy hallja
Katrina tanácsát, de elment a húsvétot követő napon, és csak egy
az arcára nyomott csókkal búcsúzott el tőle.
– Visszajövök. Tudom, hol vagy, és Clarence vigyázni fog rád.
Penny csak mosolygott, igyekezett nem sírva fakadni. Szóval
még az Ellenállás viharedzett szervezői is tudnak érzelgősek lenni.
Egyszerre rossz kedve lett. Miután ezek a férfiak elmentek délre,
az ő szerepe ápolónőként és hegyi kalauzként véget ér. Felesleges
volt, csak egy újabb száj, amit etetni kell. Csak annyit tudott tenni,
hogy gondozta a földeket, és segített a háznál. Nem volt semmi
pénze, ezeknek a kedves embereknek a jóságától függött, és
teljesen egyedül volt.
Szomorú szívvel tért vissza a búvóhelyére, miután
elbúcsúztatta Bruce-t, hogy aztán meghallgassa Katrina hírét.
– Esküvőre megyünk. Ünnepség lesz, és tánc…
– Kinek az esküvője lesz? – kérdezte Penny, mivel semmi
árulkodó jele nem volt egy ilyen nagy eseménynek a faluban.
Senkinek sem volt felesleges pénze ilyesmire.
– Egy család a Vryses mellett, a hegyek között. Ike üzletelt
velük. Mindannyian meg vagyunk hívva. Na, gyere, ne legyél már
olyan rosszkedvű. Egy nap majd rád is sor kerül.
– De nincs mit felvennem – sóhajtott fel Penny, ahogy
végignézett a drapp ingen és szoknyán, amelyet viselt.
– Ne aggódj, van egy ládányi amerikai ruhám, amit
visszahoztam magammal. Majd felveszed az egyiket. Elegem van
abból, hogy gyászruhában látlak.
– De gyászolnom kellene az athéni nagynénémet. – Most ez
volt a fedőtörténete, hogy miért keresett menedéket Krétán a
távoli rokonoknál.
– Még a gyászolók is kicsípik magukat egy esküvőre, és ha
felveszel egy szép fejkendőt, senki sem fogja látni, milyen
állapotban van a hajad.
Mióta rejtőzködött, Penny nem festette újra a haját, és a szőke
töve most már tizenöt centi hosszú volt.
– Kész katasztrófa – sóhajtott fel.
– Van egy kis gyökérporom, hogy ismét beszínezhesd. Lehet,
hogy minden vöröses lesz tőle, de Kréta híres a lángvörös hajú
szépségeiről.
Mi mást tehetne, mint hogy végigcsinálja az előkészületeket:
fázós zuhany a tavaszi vízesés zuhataga alatt, átöltözés egy csinos
kockás ruhába, mely csak a térdéig ért. Kifésülte az új,
narancsszínű haját, befonta, majd terített rá egy szép csipkés szélű
fejkendőt.
Végre kitavaszodott, a hajtásokkal és virágokkal megérkeztek
a hegyi zöldségfélék és saláták, a gyógynövények és a csigák is. Az
olajfaligetet megkímélték, a lemetszett ágakat elrejtették értékes
tűzifának, mielőtt még ellophatnák őket.
A család együtt fog utazni az esküvőre, egy szekéren. Pennyt
feldobta a tudat, hogy valami örömteli dologban vesznek részt
ahelyett, hogy egy újabb temetési körmenet mögött haladnának,
ahogy az elmúlt néhány hónapban tették, mivel az idősebb falusiak
és kisbabák egymás után maradtak alul ennek a kemény télnek a
zordságával szemben. Annyiféle rituálét kellett követni, mikor
ilyesmi történt: több napig tartó böjt, sajátos búcsúztatás, sajátos
étel. Minden élethelyzetnek megvoltak a maguk babonái és
rituáléi, annyira más volt, mint az egyszerűbb angol módja a dolgok
intézésének. Milyen visszafogottnak tűntek az angol szertartások
összevetve a most megtapasztalt körmenetekkel, kántálással,
gyertyagyújtással és szentképek csókolgatásával. Azon tűnődött,
vajon mit szólt volna ehhez az egészhez a Szent Márk lelkésze. Ez
Stokencourtra terelte a gondolatait – fogja még látni valaha a saját
családját?
Az elméje hátsó zugában mindig ott volt a veszély. Pennynek
nem szabad felhívnia magára a figyelmet ezen az esküvőn. Ő egy
álruhás idegen volt, már a puszta jelenléte is veszélyeztette
Katrinát és Ike-ot. Láthatatlannak kell maradnia a tömegben, de a
szerencsés párnak, akárkik is voltak azok, a világ összes
szerencséjét kívánta. Irigyelte a bátorságukat, hogy a jövő felé
tekintettek ezekben a bizonytalan időkben.
Bárcsak én is ilyen lennék, sóhajtott, miközben lenézett a
völgybe. Bárcsak világosan megértenék egymást Bruce-szal a
közös jövőjüket illetően, de nem volt számukra semmi a
horizonton. Hogy is lehetne, mikor a veszély ott leselkedett minden
sarkon? Elég volt tudni, hogy Bruce még életben van. Egyelőre
ennyivel kell megelégednie.

A pászka29 illata végiglebegett a mellékutcákon a sütőkből, és

Yolanda szomorúan szippantotta be az aromát. Talán soha többé
nem csinálom ezt, gondolta, ahogy előkészítette az asztalt,
miközben Mama a pészah edényeket és serpenyőket tisztította a
széder esthez, mely a zsidóknál az őrködés, vagy megőrzés
éjszakája.
Minden készen állt a vacsorához, mikor is újraélhették, hogy a
felmenőik hogyan vonultak ki sietve az egyiptomi rabszolgaságból
a szabadságba. Minden egyes rituális ételt ennek az eseménynek
az emlékére fogyasztanak el: sült tojásokat, egy bárány sípcsontját
és valamilyen keserűfüves ételt sóban, és elmondják a Hagadát, a
történetet, melyet minden zsidó család olyan jól ismer már. Ezt
követi a valódi ünnepi lakoma sültekkel és sajtos pitével, mézes
süteményekkel. Idén meglehetősen nagy erőfeszítést jelentett,
hogy finomságokat találjanak az asztalra. A csak ilyen alkalmakra
eltett értékes fűszerekből és csemegékből kevés volt, de ez nem
akadályozta meg az izgatottságot a zsidó negyed otthonaiban.
Yolanda már meghozta a döntését, és most csak ült, és
igyekezett nem elsírni magát a körmönfont terve miatt érzett
bűntudattól, tudván, hogy itt úgysem értené meg senki. Mégis
különösen nyugodtnak érezte magát. Nem volt mit
összecsomagolni az itteni életéből, csak a fogkeféje, a személyi
okmányai és az aranylánca a Dávid-csillaggal. Maga a lánc a medál
nélkül is nagyon értékes volt.
Az asztalon végigtekintve most sóvárgással és szeretettel
nézett a szüleire. Bárcsak sikerült volna eljutniuk Palesztinába, és
nem ragadtak volna Krétán. Milyen jó lett volna tudni, hogy
biztonságban vannak. De a sors legalább újra összehozta őket erre
az elmúlt két évre, és ezért örökké hálás lesz.
Talán egy nap, ha hozna nekik egy unokát, akit a kezükbe
vehetnek… Felsóhajtott, tudván, hogy ez egy nagyon messzi álom.
A legtöbbet kell kihoznia minden egyes velük töltött pillanatból.
Érezte, hogy könnyek buggyannak ki a szeméből a gondolattól,
hogy elhagyja őket. Talán a könnyeit most odaadásnak látták.
Csupán hét nap volt hátra, mielőtt örökre megváltoztatja az életét.

Az indulás napjának reggelén elővette az elrejtett levelét,

amelyben elmagyarázta szüleinek szökésének okát.

„Tudom, hogy dühösek lesztek, és megtagadjátok az

áldásotokat, ami számomra örökké szégyen lesz, de nem
könnyen teszem ezt meg. Továbbra is a férfi mellett akarok
dolgozni, akit szeretek. Szabad akaratomból megyek el.
Sosem akartalak megbántani vagy szégyenbe hozni titeket,
de tudom, hogy így lesz, és nincs jogom a bocsánatotokért
könyörögni. Amit teszek, azt a szerelemért teszem. Ez az
egyetlen módja annak, hogy együtt lehessünk.”

A párnájára tette a levelet, és úgy indult el otthonról, mintha a

klinikára igyekezne, a kora reggeli műszakjára. Végighaladt a
mellékutcákon, miközben azok életre keltek a hajnali fényben:
háziasszonyok porolták serényen a szőnyegeket, gyerekek
nyafogása hallatszott az emeleti ablakokból, sürgés-forgás támadt,
ahogy a pék begyújtotta a sütőjét. Megállt, hogy utoljára még
megnézze a helyet, melyet olyan jól ismert. Az egyenruhája alatt
rajta volt az összes fehérneműje, és egy kis szakouliban30 vitte a
legjobb cipőjét és egy gyűrött ruhát, valamint az egyetlen
fényképét a szüleiről az athéni időkből. A kézitáskája majdnem
üres volt, a fizetését ott hagyta nekik a levéllel együtt. Látta maga
előtt a jelenetet, mikor megtalálják az üzenetet: Papa arca
gyászosan összegyűrődik, Mama ajka dühösen és kétségbeesetten
húzódik össze. Jobb nekik egy engedetlen és hálátlan gyerek
nélkül, korholja majd őket Miriam néni.
Andreasz a klinikán várakozott.
– Mindennek a szokásos módon kell mennie. Körbejársz az új
ápolónőiddel a betegeknél, s miután végeztünk a műszakkal,
elindulunk. – Látta Yolanda arcán a gyötrődést. – Légy bátor, én
ibolya virágom, pár óra és szabadok vagyunk. Mindent
megszerveztem, holnapra már házasok leszünk. Ígérem. Nem áll
szándékomban szégyent hozni rád. Itt a szállítandó ellátmány
csomag. Kisétálsz vele Giorgio szekeréhez, mint rendesen, és utána
megvársz. Én pedig megyek utánad.
Yolanda úgy dolgozott, mint egy gép, csak levegőt venni állt
meg, mikor arra gondolt, hogy az anyja rendet rak-e a szobájában,
és látja-e a levelét. Még most is utána siethetnének… A gondolatai
épp olyan gyorsan száguldottak, amilyen hevesen a szíve vert.
Persze, hogy nem jönnének érte. Büszkék voltak, ő pedig
szégyenbe hozta őket a közösség előtt. Méltóságteljesek lesznek, és
a rabbi meg a felesége ad majd nekik tanácsot. Mindenki sajnálni
fogja őket, és Papa azt utálni fogja.
Ez volt az a gondolat, amely majdnem arra késztette, hogy
visszaforduljon, visszamenjen, és széttépje a levelét, de a lába nem
moccant. A makacs szíve már végleg döntött, és nem volt visszaút.
Szavához hűen Andreasz Yolanda után hagyta el a klinikát,
becsukta a zsalukat és az ajtókat szokás szerint, és igyekezett a
lányhoz, ahogy megbeszélték. Kilométerekre kisétáltak a városból,
majd felvette őket egy öszvér vontatta szekér, és áthajtottak a
szürkületen, majd egy hegyszoroson, utána pedig fel egy birkák
által használt csapáson egy sziklából kivájt faluba. Itt egy csoport
durva kinézetű ember várakozott fegyverekkel. Hátba veregették
Andreaszt, mintha valami hős lenne. Aztán bekopogtattak a pap
ajtaján a puskatussal. Az öregember az ingében jött ajtót nyitni,
zavartan, még félálomban. Felismerte Andreaszt.
– Össze akarunk házasodni – mondta Andreasz.
– Ez nem alkalmas idő arra, hogy felverjenek egy tiszteletre
méltó, szent embert. Hiszen még alig hajnalodik. Menjenek haza, és
jöjjenek hozzám a templomba, ahogy mindenki más is. – A pap már
becsukta volna az ajtót, ám az egyik férfi a bakancsát a résbe
dugva megakadályozta.
– Most fog megházasodni – parancsolta meg.
Yolanda rémülten húzódott be az árnyékba.
– Nem, nem fog, Doktor.
– Ki mondja? – kérdezte Andreasz barátja, akinek olyan
testalkata volt, mint egy fatörzs, s a fegyverét lengetve a pap orra
előtt. Az öregember felfogta a dolgot, és felvette a díszruháját.
Perceken belül házasok voltak, miután a pap teljes gőzzel
elkántálta a szertartást, és meghallgatta a fogadalmaikat.
– Most már házasok. Remélem, sosem látom többé az arcukat.
Yolanda kicsit sem érezte magát házasnak, Andreasz azonban
elégedetten vetett keresztet.
– Most pedig irány a polgármester háza, hogy hivatalossá
tegyük.
A polgármestert ugyanúgy az álmából verték fel, meséltek
neki a szertartásról, mely az imént zajlott le, és fegyvert szegezve
rávették, hogy adjon nekik házassági anyakönyvi kivonatot,
melyet, ahogy azt illik, percre pontosan a felkelő nap fényében
írtak alá. Ujjongva kiabálta mindenki, hogy „Chronia Polla”, sokáig.
Még a polgármestert is magával ragadta az esemény romantikus
hangulata, és adott nekik egy kancsó bort.
– Üdvözöllek, Kyria Androulaki. – Andreasz hevesen
megcsókolta Yolandát, a barátai pedig elolvadtak, mikor
megcsókolta a sodort ezüst gyűrűt, melyet az ujjára húzott, majd
megitták a bort. – Nem igazán esküvői reggeli, de az ráér később.
Még alig volt világos, de szerencsére az éjszaka meleg volt. A
kísérőik mentek elöl, magukra hagyva őket a szűk vízmosásban,
mielőtt az útvonal meredeken felvitt volna a hegyekbe. Andreasz
megállt, hogy kikösse az öszvért, kivett a nyeregtáskájából egy
piros, arany és fekete csíkos, szőtt gyapjútakarót, és leterítette a
fűre a legközelebbi olajfa alá. Leültek, újra csókolózni kezdtek,
miközben lefeküdtek, míg le nem bukott a hold, és kezdett felkelni
a nap. Olyan szent nászéjszaka volt ez, amilyet ember csak
kívánhat, gondolta Yolanda, ahogy hátradőlt, izgatottan várva,
hogy mi fog történni.
 Most igazán egyedül voltak, nem volt körülöttük senki, aki
lehűtötte volna azt az izzó vágyat, melyet legbelül már hosszú
hónapok óta érzett; az a sok álmatlan éjszaka, mikor csak
forgolódott a takaró alatt, és ilyen boldogságról álmodott, véget ért.
Most a szerelme a karjába zárta, elmerült az ölélésben, mely
örökre meg fogja változtatni őt. Andreasz gyengéd szerető volt, de
nem volt semmi szégyen abban a szenvedélyben, melyet a
testükkel fejeztek ki, a csókokban, s ahogy a testük egybeolvadt.
Yolanda hanyatt feküdt Andreasz karjában, alig akarta elhinni,
hogy ennyi minden történhet egyetlen nap leforgása alatt. Yolanda
Androulaki – milyen nagyszerűen hangzott. Most már igazán
házas nő volt.
Másnap elmentek Andreasz családjának a magas hegyekben
lévő farmjára; végigsétáltak a sárga margarétás és pipacsos
mezőkön, a magasan lévő útvonalon gyönyörű kilátásuk nyílt a
lenti partra. Ahogy egyre közelebb értek, Yolanda félni kezdett,
hogyan reagálnak majd a szülei a hírre. Andreasz minden
hagyományukat megszegte azzal, hogy a hitén kívül házasodott, és
behozott egy városi lányt a családjukba anélkül, hogy a
beleegyezésüket kérte volna. Nem volt se hozománya, se gyönyörű
kézimunkája, amit felajánlhatott volna, se olajfája, se jószága.
Semmije sem volt, csak ruhája, amelyet viselt. Még ő is tudta, hogy
a legtöbb krétai nem így indul neki a házasságnak. Mi lesz, ha
felháborodva elküldik őt?
Szerencsére ok nélkül tartott a találkozástól. A férje szülei
nagyon kedvesen bántak vele, mintha egy kis meglepetés lenne.
Mikor Adonisz, Andreasz apja tudomást szerzett az éjszakai
menyegzőről, felkacagott.
– Jóságos ég, és a szegény lány még csak nem is keresztény!
Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a vallására céloztak.
Andreasz megeskette őket, hogy titokban tartják. Mostantól őt is
úgy kellett kezelni, mint bármelyik feleséget. Most már csak
díszvacsoráról és éneklésről és megfelelő ünneplésről esett szó a
faluban, amibe Yolanda beleborzongott. A saját szülei mély
gyászban lesznek a szökése miatt. A férje kedvéért meg fogja
tanulni a keresztény hagyományokat. Ami történt, megtörtént, és
nem bánt meg semmit.
Most már közelgett a nyári hőség, és másról sem esett szó
csak az esküvői lakomáról, hogy legalább két birkát le kell vágni,
pitét kell készíteni, lisztet kell keresni. Haníában mindenki éhezett,
de ez a vidék volt, és megvoltak a módszereik, hogy a titkos
tartalékaikból kipótolják a készleteiket.
Ráadásul a gazdák tudtak egy s mást arról, hogyan csináljanak
a kevésből is bőven eleget. Senki sem jönne üres kézzel egy ünnepi
vacsorára, és mindenkit meghívnának, hogy senki se éhezzen.
Kyria Dimitra, Andreasz anyja elmosolyodott.
– Olyan ez, mint a kenyerek és a halak története; sok jön ki a
kevésből. Csoda az, ahogyan mindig mindenből van elég.
Yolanda mosolygott, és tovább dagasztotta a kenyeret. Nem
volt más, amit felajánlhatott volna, csak az arany nyaklánca,
melyre még csak ránézni sem voltak hajlandók.
Az esküvői ünnepség előtti este Andreasz anyja elővett egy
egyszerű fehér ruhát, csipkés ujjal és szegéllyel. Kámfor illata volt.
– Az én menyasszonyi ruhámat fogod viselni. Jól fog állni a
karcsú alakodon. Ti városi lányok olyanok vagytok, mint a
verebek.
Yolandát csak ezután mutatták be a kíváncsi arcokkal teli
tömegnek; a hajába virágokat fontak, a ruháját levendulás vízzel
frissítették fel; vidéki menyasszony, idegen az idegenek között, ám
a háború idején senki sem lepődött meg azon, hogy figyelmen kívül
hagyták a szokásokat. Andreasz családja föléje tornyosult, és
Yolanda számára az egész olyan érzés volt, mintha egy álomban
élne, ahol zene szól, és azt várják tőle, hogy táncoljon az összes
jóképű férfival, és kis pénzajándékokat fogadjon el, s tegye egy
különleges tárcába. Közöttük lebegő kísértetnek érezte magát, félig
arra számítva, hogy a kis kamrájában ébred, Mama és Miriam
vitatkozását hallgatva a lépcsőről.
Körbe-körbe forgott, szédült a tánctól, részeg volt a bortól,
mígnem a tekintete rátalált egy a falnál álló nő arcára, és akkor
megállt. Lehetséges lenne…? Biztosan nem, itt… És az a vörös
haj…? Milyen csodálatos meglepetés. Hívja fel rá a figyelmet
mindenki előtt? Itt senki sem tudná, milyen kapcsolatban állnak,
miért ne ismerhetnék fel egymást. És mégis… ó, miért is ne?
– Penny! – visította. – Itt van Penny barátnőm.
A lány a pamut ruhában és fejkendőben tárt karokkal rohant
felé, riadtan. Átöltve őt a fülébe súgott.
– Athina, kérlek, nem Penny…
– Miért tévesztem el mindenkinek a nevét? – kiáltotta
Yolanda, hogy leplezze a tévedését. – Hát persze, hogy ez Athina,
az egyik ápolónőm.
A polgármester, aki egy apró fényképezőgéppel készített
képeket az ünnepségről, közelebb húzódott.
– Mosolyt! – adta ki az utasítást, de ahhoz őket túlságosan
lefoglalta az örömteli vigyorgás e váratlan viszontlátás miatt, hogy
észrevegyék a zár kattanását.
 2001

Így aztán néhány drága hónapig egy rövid, ragyogó időszak

pislákolt a sötétség alagútjában. Táncoltunk és énekeltünk, mintha
a világ nem készült volna ránk szakadni, mintha nem leselkedett
volna az ellenség a határon, még ezen az ünnepen is, ahol a
megeredt nyelvek arról fecsegtek, hogy a haníai orvos egy zsidó
feleséget hozott haza a farmra. Yolanda olyan gyönyörű volt aznap
este, és én irigyeltem őt. Ó, mennyire irigyeltem, amiért olyan
szerelme volt, aki képes volt ajtókon döngetni, csakhogy a
menyasszonyává tehesse.
De háború ide, háború oda, nekem meg kell várnom, hogy
Bruce visszatérjen, és az angol szokások szerint tegye a dolgokat.
Dühös voltam, amiért még csak nem is szeretkezett velem, mikor
volt rá lehetősége. Nem volt eléggé férfi hozzá, hogy éljen a
lehetőséggel, amelyet felkínáltak neki? Még mindig zavart, hogy a
küldetése előbbre való volt, mint a személyes vágyai, bár
megvetettem magam az ilyesféle önző gondolatok miatt.
Mindezt a sok frusztrációt a néma közönségemnek, Clarence-
nek, az olívafának mondtam el. Ha egy fa élőlény, akkor ő állt a
legközelebb egy gyóntató atyához. Azon tűnődtem, vajon ott áll-e
még, hogy vastagabb és még lyukacsosabb lett-e az elmúlt hatvan
évben. Szeretném újra megtalálni. Talán egy részletes térkép
segítségével megtalálhatjuk Katrina faluját, bárcsak emlékeznék a
nevére. Az hiszem, K-val kezdődött…
Írtam nekik a háború után, de minden levelemet
visszaküldték. Mit sem tudtam arról, hogy a háború után sokkal
rosszabb dolgok történtek a szomszédok között a politika nevében,
mint ami a harcok során valaha történt.
Az emlékeim a Yolandával töltött időről most olyan értékesek
voltak. Az útjaink azután még sokszor keresztezték egymást. A
társaságában lenni olyan volt, mint egy oázisban lenni az életem
sivatagában, mielőtt visszatértek a rossz idők…
Most éreztem, ahogyan a nap melege ellazítja a csontjaimat, a
ragyogása jobb kedvre derít, az érzékeimet megérintik az ismerős
hangok és illatok. A szieszta véget értével újra üdének éreztem
magam, késznek arra, hogy folytassam a zarándokutam, mintha
csak azok a vidám emlékek bátorságot öntöttek volna belém, hogy
szembenézzek az eljövendő sötétséggel.
 NEGYEDIK RÉSZ
Árulás

„Mikor tisztul ki az ég?

Mikor jön el a tavasz?
Hogy ismét vehessem a fegyverem
Én gyönyörű pártfogóm
És lemehessek Omaloszba
És az útjára a Mousouri…”

RÉSZLET A MIKOR TISZTUL KI AZ ÉG CÍMŰ

TRADICIONÁLIS KRÉTAI NÉPDALBÓL
 KNÓSSZOSZ
2001

A knósszoszi minószi palota Iráklió városán kívül a

felismerhetetlenségig megváltozott. Autóbuszok okádták ki
magukból a több ezer turistát a májusi reggeli hőségében.
Beléptető kapuk voltak, jegyeket lehetett venni, rikító bódék álltak
mindenfelé, ahol szuveníreket árultak, az összes szokásos kelléke
egy világhírű helyszínnek.
Rainer azon kapta magát, hogy egy idegenvezető felé
tessékelik, és közlik vele, hogy álljon be a sorba, ami nem állt
szándékában. Sokkal szívesebben sétálna végig az ásatásokon a
maga tempójában. Át akarta gondolni, hogy tetszik-e neki vagy
sem, amit az utolsó földrengés óta újjáépítettek, és frissebb
szemmel akarta újra megnézni Sir Arthur Evans31 tervezését.
Most mindenütt kötéllel elválasztott területek voltak, pallók,
ernyős idegenvezetők, akik az egyik részlegtől a másikig intették a
csapatukat. Zsúfolt napot választott a nyár derekán, és a buszos
társaságát sokkal jobban érdekelte, hogy padot találjanak az
árnyékban, és fényképeket készítsenek, mint hogy egy alapos
sétát tegyenek az épületekben. Fel sem fogták, hogy a
napsütésben csillogó, hatalmas, kikristályosodott kőtömbök, a
fakeretes kőfalazat, a kidolgozott alagcsőrendszer és az edényekkel
teli tárolóhelyiségek alatt egy még régebbi civilizáció rejlik. Ez egy
szent liget volt az emberiség bölcsője óta. Hogy ki élt itt – egy
király, egy pap, egy dinasztia –, azt senki sem tudta biztosan, de
úgy tűnt, mindenkinek van véleménye.
Rainer elszivárgott a csoporttól, hogy megnézze a falfreskókat.
Sosem unt rá ezekre az ókori alakokra, férfiakra rakott
szoknyában, az ékszerrel ékesített bokájukra és csuklójukra, és a
ruhák anyagán lévő kidolgozott mintákra, szimbólumokra, melyek
már rég elvesztek a modern ember számára: kék majmok,
madarak, állatok, sziluettek. Ez a hely a régészeti univerzum
középpontja volt, mikor diák volt, de minden bizonyosságukat
összezúzták most az új elméletek. Annyi réteg volt: neolitikus,
minószi, mükénéi, görög-római, és földrengések is toltak egymásra
rétegeket, még több fejtörést okozva ezzel. Az érdeklődését a
minószi történelem iránt a háború előtt itt tett látogatásai
táplálták. A hőség túl sok volt egy idős embernek, miközben
üldögélt, és a turistákat nézte, arra gondolt, hogyan jöttek-mentek
a birodalmak. Ez egykor valóságos központja volt a hatalomnak, de
mostanra már nem maradt más, csak por, kövek és elméletek. Ami
elég, az elég; szüksége volt egy sörre. Ez a tömeg túl sok volt neki.
Talált egy tavernát a főúton, lehűtötte a kezét a hideg
lágersörön, és leltárt készített. Közel kell lennie a Villa Ariadnéhoz,
a német főtisztek krétai főhadiszállásához, a leghíresebb Kreipe
tábornok volt, akit a háború vége felé elraboltak. Az eseményből
később film is készült. Micsoda fiaskó, és a következmények… De
ezt nem neki kell elmesélnie.
Talán jól emlékezett, ha felsétálna egy oldalsó kis úton, találna
valahol egy hátsó bejáratot a villa kertjébe, mely most a görög
kormány tulajdona volt, nem pedig az athéni Brit Régészeti
Iskoláé. Szeretné újra látni.
Meredek menet volt, majd megállt és megfordult, végignézett
az elterülő lágy zöld völgyön, ahol több hektárnyi felderítetlen rom
hevert arra várva, hogy kiássák. Azon tűnődött, vajon zárva van-e
a kapu, és hogy még mindig megvan-e a teniszpálya a főépület
mellett, melyet az angol vidéki házak stílusában épített Sir Arthur
Evans, mikor megkezdte az ásatásait.
Benyomta a falban lévő ajtót, majd egy hepehupás úton
végigment a melléképületek felé. Birtokháborítást követett el
éppen, de senki sem volt ott, hogy kérdőre vonja. Állt ott egy régi
taverna szálló, melyet a diákok még mindig terepmunka
központnak használtak, valahol a főbejárat környékén. Egyszer ott
szállt meg, ezért csak meg akarta nézni a villát a régi szép idők
emlékére.
Pontosan olyan volt, ahogyan emlékezett rá; pálmafák vették
körül, és rikító ólomvirágok, a falról hajnalka omlott le, oszlopok és
talapzatok voltak szanaszét mindenfelé a kertben, és egy fejetlen
Hadrianus szobor állt a lépcső aljánál. A veranda oldalt maradt,
ahol oly sok évvel korábban nézte, ahogy a tábornokok a szabad ég
alatt vacsoráznak.
Ez a hely oly sok lakót látott már helyőrségi kantinként,
klinikaként, menedékházként, tudományos központként. Ez volt a
végső megadásuk aláírásának helyszíne 1945-ben. A ház
biztosította a saját túlélését, és Knósszosz érintetlen maradt, már
amennyire egy helyszín zavartalan maradhat bombázások,
csatározások, földrengések és polgárháborúk idején. Nagy kár lett
volna elveszíteni egy ilyen örökséget. Örült, hogy továbbra is
folytak a munkálatok, leleteket rögzítettek, és diákok hajszolták az
álmaikat.
Miért éreztem olyan fontosnak, hogy újra lássam mindezt,
elmélkedett, ő nem állomásozott itt. A túlburjánzott udvaron állt,
és a fejét ingatta. Mennyire tele volt tervekkel fiatalkorában, és
egyiket sem vitte véghez. A háború tette ezt vele. Ez az árnyak
helye volt. Keresnie kell egy újabb sört, és ki kell jutnia erről az
üres helyről. Most már semmit sem jelentett neki.
 1943. július

Az első út Kándiába nem volt mentes az incidensektől.

Leküzdöttek egy lesből történő támadást valahol Réthimno
közelében; egy partizán banda volt, szakállas, géppisztolyos
vademberek, akik a konvojt lőtték, mellyel hála az égnek fegyveres
őrök is voltak, akik jól visszavágtak nekik. Ezek a lázadó bandák a
semmiből ugrottak elő, rejtélyes módon, valahonnan tudták, hol és
mikor jönnek; aggasztó tendencia volt ez, ami azt jelentette, kémek
vannak a főhadiszálláson.
Éppen egy koordinált előrenyomulásra került sor a Fehér-
hegység terméketlen területeire, hogy megtalálják a levegőből
ledobott fegyverek és ellátmányok rejtekhelyeit, és lecsapjanak a
banditákra, miközben azok elhozzák őket. Párszor sikerrel jártak,
de a csoportokat brit ügynökök képezték ki harcos szakaszokká,
hogy rablótámadásokat hajtsanak végre, megtorlásul az őket
támogató falvakat meg kell semmisíteniük.
Az utóbbi időben szerte a városban elszaporodott a krétával,
németül a falakra firkált üzenetek hadjárata, ellenséges
propaganda, az olasz fegyverletétel hírével és figyelmeztetésekkel,
s attól tartottak, hogy ezek a saját embereiktől származnak. A
katonák között temérdek öngyilkosság és dezertálás is előfordult,
melyeknek gyorsan véget kellett vetni, egy kellemetlen
patthelyzet a helyiekkel azonban az ő malmukra hajtotta a vizet, és
sikerült maguk mellé állítani néhány informátort.
Az volt a terv, hogy elfognak néhányat az ellenséges ügynökök
közül akció közben, s kiszedik belőlük a neveket és az
összeköttetéseket, és Rainer remélte, hogy találkozhat valakivel,
aki segíthet nekik ebben. Csak meg akarta nézni magának, és
ellenőrizni, hogy nem kettős ügynök-e.
Egy elhagyatott helyen találkozott vele Knósszoszban,
miközben érdeklődve vizsgálgatta a romokat. A laikus szemnek ők
két régész voltak, akik csak valószínűleg séta közben a romokról
beszélgettek.
Rainer először nem tudta, mit gondoljon Sztavrosz ügynökről.
Különös keveréke volt az angolos jó megjelenésnek és a tüzes görög
temperamentumnak; szőke haj, kék szem, csupa lelkesedés, hogy
kövesse a Führert és annak hitvallását, buzgó nemzeti szocialista
volt, Oswald Mosley barátja, antikommunista addig a pontig, hogy
az már fanatizmus, és ráadásul kiválóan teniszezett.
Elverte Rainert hat egyre. Rainer lába mostanra már
meggyógyult, így nem volt kifogása. A fiú sokkal jobb volt nála, úgy
ütötte a labdát, hogy pont ne érje el, miközben az arca maga az
elszánt acélosság volt. Mikor Rainer belátta a vereséget, Sztavrosz
tökéletes angolsággal azt felelte, „A magániskolámnak köszönd a
gyilkos tenyeresemet.”
Sztavrosz diák volt Athénban, és nagyon szeretett volna
csatlakozni az ásatásokhoz nyugaton, de közölték vele, hogy
magának kell megkeresnie a kenyerét. Athén bukása után
szervezték be, és kétség sem fért a lojalitásához. Mindig az
áttértekből váltak a legbuzgóbb katonák.
A hegyekben próbára tették. Rainer kiválasztott néhány
szökésben lévő brit fiút, és Sztavrosz gondoskodott róla, hogy ki
legyenek végezve, mielőtt még kétségbe vonhatta volna bárki a
fedősztoriját, és lelepleződött volna, hogy kém.
Igazi gyöngyszem volt. Ezzel az emberrel nem lesz semmi
ostoba baklövés, ő volt a tökéletes angol úriember a tisztek
akcentusával. Új sztorit találtak ki neki, mert az előző kísérlete
visszafelé sült el. Közelebb ment a parthoz, és beszivárgott a
hegyekbe szökevényként, egy faluban húzta meg magát éjszakára,
ahol hamar megverték, és átadták a helyi csendőrségnek
hadifogolyként.
Ez vagy a krétai hűség ritka esete volt, vagy egy okos csel,
hogy győzedelmeskedjen felettük a saját játszmájukban. Akárhogy
is, egy jobb fedősztorival kellett továbbküldeni. Nehéz lesz
megmagyarázni a szigeten tartózkodását, mikor a menekülő
katonák nagy része már rég elment. Azt kell állítania, hogy
megsebesült, és azért maradt tovább, hogy a helyieknek segítsen,
de most már nagyon igyekszik dél felé egy hajóra. Ha nem, akkor
boldogan csatlakozik az Ellenállás harcosaihoz, és találkozik az
ügynökökkel. Sztavrosz egy kis saját színt is belevitt, eljátszotta a
szórakozott professzort, aki rajong mindenért, ami minószi. Ez
megmagyarázná, miért járkál mindenfelé leletek után kutatva, és
miért olyan, mint egy teljesen bogaras angol mind akcentus, mind
külső tekintetében. Tökéletes lenne arra, hogy jelentse a híreket a
Fehér-hegységből, egy Haníához közelebb lévő helyszínről. Itt
nagyobb esélye volt rá, hogy befogadja egy együtt érző falu, mely
menet közben az útjába akad. Ha eljutna Kairóba, akkor
beépítenék a brit hadseregbe. Merész terv volt, de ezt a fiút semmi
sem állíthatta meg.
– Bátor vagy – jegyezte meg Rainer.
– Ennek meg kell lennie. Az alapján, amit hallottam, ez egy
rakás tolvaj meg bandita, akik viszálykodnak maguk között. Oszd
meg, és uralkodj – tartson sokáig, én azt mondom.
– Ha lebuksz, semmit sem tehetünk, hogy megmentsünk –
figyelmeztette Rainer. – Akkor attól tartok, magadra leszel utalva.
Azt állítjuk majd, hogy semmit sem tudunk rólad.
Sztavrosz összecsapta a sarkát, és szalutált.
– Heil Hitler! Számomra megtiszteltetés meghalni érte.
Mennyire magabiztos, mennyire elkötelezett és mennyire naiv
volt ez a fiú, hogy azt hitte, a Führer szemernyit is törődik vele, de
Rainer nem tudta nem csodálni ezt a mértékű hűséget. Ettől az ő
bizonytalansága és lusta szolgálatkészsége olyan tétovának tűnt.
Most már oly sok mindent látott ahhoz, hogy bármiben is biztos
legyen, kivéve azt a természetes vágyat, hogy elég ideig életben
maradjon ahhoz, hogy újra láthassa a családját. A húga, Katerina
hamarosan tizenhat lesz, kész ifjú hölgy. Hogy nőtt fel vajon egy
ilyen zűrzavar kellős közepén?
– A papírjaid a hamis személyazonosságodhoz tartoznak. Van
bárki, akit tájékoztassak amennyiben…
– Nincs olyan családtagom, akivel szeretnék kapcsolatba lépni.
Kellemes estét töltöttek Iráklióban, a kikötőben sétáltak, és a
téren vacsoráztak. Most nagyon szükségük volt arra, hogy egy
ilyen elkötelezett ügynök dolgozzon a haníai területen. Nem fogják
elsietni a dolgot; egy rossz mozdulat, és lelepleződik. „Siga, siga”,
lassan, lassan, ahogy a görögök mondják. Lehet, hogy Sztavrosz
kissé rideg ember volt, de bátor, és a legjobb támogatásra volt
szüksége, amit csak nyújthattak neki. Rainer azon tűnődött, vajon
milyen bálnákat és cselléket húz majd be a hálójába.

Yolanda csüggesztőnek találta a vidéki életet: az átható szagokat, a

rutin házimunkákat, az összes fizikai munkát, amit egy nőtől
várnak el. A szíve mélyén városi lány volt, ám az életének az a
része már véget ért. Gyorsan megtanulta megérteni a vaskos
akcentust, a gesztusokat, a szabályokat, amelyek szerint itt élnie
kell, ha azt akarja, hogy elfogadják. A szorosan összefogó közösség
érdeklődve szemlélte őt, és megtartotta a távolságot.
Nem volt könyv, amit olvasni lehetett volna, sem zene, amit
hallgathatott volna a lemezjátszón, sem zongora, melyen játszhatna
sőt, semmilyen szertartás, ami bármit is jelentett volna neki, de
meghúzta magát, és igyekezett nem aggódni a szülei miatt.
Mennyire szeretett volna írni nekik, és megkapni az áldásukat.
Kért papírt, és kiöntötte a szívét, elmondta nekik, hogy
biztonságban van, hogy Andreasz kedves, és hogy továbbra is
segíti őt a munkájában.
Mindent elmesélt nekik a falu babonáiról és orvosságairól,
némelyik jó, némelyik ártalmas. A busszal leküldte a levelet
Haníába, és imádkozott a válaszért, de nem jött. Aztán történt egy
összetűzés és lövöldözés, és el kellett bújtatnia egy sebesült férfit
arra azt esetre, ha az ellenség kutatna utána, gondozni fogja, míg
elég erős nem lesz ahhoz, hogy újra járjon.
Adonisz és Dimitra jól bántak vele, de emlékezett a régi
mondásra: „A vőlegény nem válhat fiúvá, és a menyasszony sem
leánnyá”.
A legértékesebb pillanatai azok voltak, amikor Pennyvel
tudott találkozni, ő egy fontos kapocs volt a régi életéhez. Néha
félúton a hegyekben tudtak találkozni, tüzelőnek való faágak
gyűjtögetése közben. Penny egy másik körzetben dolgozott, és
olyan soványnak és túlhajszoltnak tűnt. Ki ismerné fel bennük
azokat az eleven athéni ápolónőket? A barátnője élt-halt azért,
hogy halljon valamit „Panayotisról” de már hónapok óta nem jött
felőle hír.
Yolanda sosem találkozott a férfival, sem a csapatával.
Veszélyes volt bármit is tudni más bandákról, még a hamis
neveiket is. A brit ügynökök és küldöncök becenevet használtak, a
saját nevük görög verzióját: Mihálisz, Ianni, Manolisz, Vasziliosz.
Hogy valójában kik voltak ők, azt senki sem tudta.
Andreasz csak keveset árult el a rejtélyes éjszakai
eltünedezéseiről. Ilyenkor csak leakasztja a zsákját az ajtóról,
mikor sötétedni kezd, fogja a kését, és azt a kevés ételt, amit
nélkülözni tudtak. Senki sem beszélt, mindenki tudta, hogy ne
kérdezzen részleteket. Yolanda követte az udvarra, nagyon féltette
őt a rá leselkedő veszélytől. Át akarta ölelni, és könyörögni neki,
hogy maradjon, de csak állt ökölbe szorított kézzel, és addig nézte
Andreaszt, míg már csak egy folt volt a sötétségben.
Hatalmas megkönnyebbülés volt mindig, mikor visszatért, bár
véresen, kimerülten és kiéhezve, de legalább élt. Továbbra is
megkockáztatta a Haníába való utakat, a rossz szemét összetákolt
szemüveggel és kötéssel álcázta, álcának koszos parasztruhát
viselt. Léteztek biztonsági házak, ahonnan egészségügyi
utánpótlást hozott, a lányoktól a főhadiszálláson új információkat,
híreket könyörtelen SS-tisztekről és ügynökökről, akiket
kerüljenek a jövőben, a körözött emberek listáját, melyen, és ezen
jót szórakozott, a saját neve is szerepelt.
Yolanda minden egyes alkalommal alig kapott levegőt, míg
vissza nem tért az ölelésébe. Egyszer azt a hírt hozta, hogy
Mussolinit eltávolították a posztjáról, s hogy Olaszország már közel
van ahhoz, hogy átálljon a másik oldalra, hogy németellenes
szlogeneket írnak fel mindenfelé krétával a falakra, hogy mindenki
láthassa.
– Hamarosan invázió lesz. Fel kell készülnünk. Utána ismét
szabadok leszünk. Tudom, hogy hinnem kell ebben, de nekem
sajnos túl erősnek tűnik az ellenség – mondta Andreasz.
Egy nap egy vérző lábú idegennel érkezett vissza. A férfi
megcsúszott a sziklákon, és rosszul esett el, megvágta a lábát.
Sztavrosznak hívták, magas volt, napbarnított bőrű, a haját
kiszívta a nap. Sztavrosz mentegetőző és tétova volt, és Yolanda
felismerte az akcentusát. Hónapok óta csapdában volt, igyekezett
elmenekülni, és csatlakozni a brit hadsereghez. Azt mondta, az
anyja angol, de Yolanda inkább német dezertőrnek látta a külseje
alapján. Jó volt úgy beszélni görögül, hogy nem kellett
megfeszülnie, hogy megértse a tájszólást, jó volt ismerős
magánhangzókat hallani… nagyon elbűvölő, jóképű fiatalember.
Egészen megkedvelte.
Bekötözte a sebeit, miközben azt kérdezte, hogyan sikerült
neki ilyen sokáig megúsznia azt, hogy elkapják.
Sztavrosz elmosolyodott.
– Befogadott egy gazda Lasithi körzetben, közel ahhoz a
helyhez, ahol a híres tudóskatona, John Pendlebury végzett ásatást
a háború előtt. A gazda egyetlen pillantást vetett a karomra, és
megtartott, hogy ássak a földjén. Fiukként etettek, mikor azonban
a gazda elhagyta a házat, a feleségnek más elképzelései voltak, és
el akart csábítani… Bonyolulttá vált a helyzet. Nyűg volt az a nő,
folyton bámult az asztal túloldaláról. El kellett jönnöm, mielőtt a
férje megöl. Egyik éjjel elszöktem. Hetekig kószáltam, nyugatra
mentem, de mindenhol azt mondták, hogy a katonáink már
elmentek.
– Akkor biztosan fáradt – mondta Yolanda, és észrevette,
hogy milyen erős és barna a lába, mintha csak rövidnadrágban élt
volna eddig.
– Mi szél hoz egy athénit ilyen messzire a hegyekbe? –
kérdezte Sztavrosz élvezettel kortyolgatva Yolanda teáját.
– A férjem kívánsága volt, hogy visszatérjen a családjához. Én
pedig vele jöttem, természetesen.
– Maga az ápolónő?
– Igen, a Vöröskereszt klinikán. – Yolanda elhallgatott, félt,
hogy túl sokat mondott, és inkább témát váltott.
– A seb csak felszíni, rosszabbnak látszik, mint amilyen, de
nincs valódi sérülés. Tartsa tisztán, a friss levegő pedig elintézi a
többit.
– Szép név a Yolanda. Azt jelenti, ibolyavirág – próbálkozott
Sztavrosz. – Szokatlan…
Yolanda bólintott.
– Apám választotta. Gondolom, nagyon tetszett neki ez a szín.
– Nagyon jó ízlésű ember. Még mindig Athénban van?
– Nem, meghalt – hazudta Yolanda. Miket beszélek?
Megborzongott. Ez a fiú túl sokat kérdezett.
Később, mikor Sztavrosz visszament aludni a
pásztorkunyhóba, Yolanda Andreasz mellett feküdt, de nem tudott
elaludni.
– Hol találtad Sztavroszt? – kérdezte.
– Sérülten hevert egy sziklán, kiszáradtan, sokkos állapotban.
Egy újabb szerencsétlen katona, aki lemaradt a hajóról, attól
tartok. Miért kérdezed?
– Nekem azt mondta, hogy egy gazda felesége elől menekül.
Gondolom, ez megmagyarázza, miért olyan jól táplált és
napbarnított. Két éve van szökésben, az azért hosszú idő – tette
hozzá Yolanda. – Nincsenek se kelései, se tetvei. Egyértelmű, hogy
nem a szabadban élt. Mocskos lenne, és össze lenne csipkedve.
– Régész hallgató Athénból, egy kicsit megkapta a nap –
nevetett Andreasz.
– Penny talán ismeri. Ő ott tanult, mielőtt ápolónő lett –
suttogta Yolanda.
– Persze… de óvatosnak kell lennünk, nincsenek nevek, nincs
kockázat. Úgy néz ki, mint aki képes fegyvert fogni. Nekünk pedig
jól fog jönni még egy mesterlövész.
Nem is gondoltak többet Sztavroszra, ahogy közelebb
húzódtak egymáshoz. A szeretkezés élvezete mit sem veszített a
varázsából az elmúlt hónapokban, a sok nehézség ellenére sem.
Yolanda a farm közelében tartotta Sztavroszt, közelről
figyelte, hogy lássa, tud-e birkát fejni, és sajtot készíteni. Kész
szakértő volt, és nagyon jól bánt az ásóval. Az erős karja hasznos
volt a farmon Andreasz távollétében, Dimitra pedig úgy gondolta,
hogy egy valóságos görög isten az Olümposzról.
Nem voltak már menekülő katonák, akikhez csatlakozhatott
volna, úgyhogy elkezdett eljárni Andreasszal a találkozóira,
csatlakozott a küldöncéhez, hogy híreket szedjen össze, de az
állóképessége még gyengének bizonyult a hosszú menetelések és
mászások során. Minden fittsége ellenére is hamar elfogyott belőle
a szusz.
– Szerintem le van gyengülve a tüdeje – mondta Andreasz
küldönce. – Mindig ő az utolsó, és nem tud lépést tartani. Nyugodt
életet élt, túl sok volt a sajtos pite meg a krasszi. Segítenünk kell
neki, hogy lábat növesszen, ha azt akarjuk, hogy hasznát vegyük a
támadások során. Ő csak egy városi fiú, és félig angol. Azok nem
valók a hegyekbe. Adj neki időt. Vidd Haníába. A görög
nyelvtudása tökéletes, senki sem fogja kétségbe vonni.
Sztavros lelkesen nyújtóztatta ki a lábát hegyről lefelé menet
is.
– Iráklióban jártam már, de Haníában még soha. Állnak ott
még velencei paloták vagy múzeumok? Látunk majd freskókat az
út során? Olvastam, hogy Kréta rengeteg kincset rejt.
– Nem turistának mész oda – csattant fel Andreasz. – Nem
maradt ott semmi látnivaló, és minden, aminek értéke van, már
kikerült külföldre. Mindenhol németek vannak, ezért légy óvatos,
ne hívd fel magadra a figyelmet.
Yolanda nézte, ahogy elmennek, és örült, hogy Andreasznak
társasága van, de volt valami Sztavroszban, ami nyugtalanította.
Éppen esély volt rá, hogy esetleg a hegyoldalon találja Pennyt,
amint bogyókat szed lekvárnak. Annyi minden ellenőrizni való volt
az újonccal kapcsolatban, és erre Penny volt a megfelelő személy,
akit megkérdezzen.

Senkinek sem tűnt fel egy magas, ifjú pásztor, ahogy nagy
léptekkel végighalad a sikátorokon át a régi nyugati kapu felé a
romos Kastelli körzetben. Piacnap volt, és sok vidéken élő ember,
több kosárnyi zöldséget hozott magával, hogy petróleumra és sóra
cserélje. Megállt egy kútnál, hogy vizet merítsen az arcára. Senki
sem látta, hogy kihúz egy laza követ a falból, és bedug egy levelet –
senki, kivéve egy sovány fiút pálcika vékonyságú végtagokkal, aki
arra várt, hogy a férfi elforduljon. A sötétség leple alatt ő fogja
elvenni, amit letett.
A főhadiszállás elégedett volt Sztavrosz első levelével. Befogadták
egy farmra a csontkovács és sebész, Dr. Androulakisz és zsidó
negyedből való felesége társaságában. Azt írta, a legtöbb
szökevény már elhagyta a szigetet, néhányat kivéve, akik túl
betegek voltak ahhoz, hogy kimozduljanak az odújukból, de a
kémhálózatuk aktív volt, új fegyverekre és ellátmányokra tettek
szert, melyeket repülőgépekről dobtak le, de erre számítottak is.
Sztavrosz maradni fog, közel a hadműveletek központjához, és
hogy gondoskodjon róla, hogy egyetlen egység se fogja el a
kémeket, amíg nem volt bizonyítéka ellenük, és nem tudta mit
terveznek.
Azt kérdezte, igaz-e, hogy Olaszország kapitulált
szeptemberben, és most már Görögország szövetségese? Titkos
rádiós közvetítésekből hallotta, hogy amerikai katonák
tartózkodnak Szicíliában. Bízott benne, hogy ezek csak propaganda
pletykák és hazugságok, melyeket csak azért terjesztettek, hogy
rontsák a közhangulatot. Krétát tartani kell, ez volt a Führer
kívánsága.
Rainer mosolygott az üzenet láttán. Szegény Sztavroszra nagy
csalódás vár, ha azt hiszi, hogy távol tarthatja az elkerülhetetlen
összeomlást most, hogy elvesztették az Afrikáért folytatott csatát.
A pletykák, hogy új fegyvereket hoznak ide, hogy szétzúzzák a
seregeket a Líbiai-tengeren, csak ennyit jelentettek. Pletykát.
Ami az ellenség aktív ügynökeit illeti, a legtöbbnek tudták a
fedőnevét: Leigh Fermor, Dunbabin, Fielding, Woodhouse, Reade;
okos és bátor emberek, akiket megedzett a több évnyi szabad ég
alatt való táborozás. Nem lesz könnyű őket kisöpörni, akármit is
gondol ez a forrófejű ifjú.

Penny újabb hosszú telet töltött a civilizációtól elvágva. Az erős

havazás, mely elzárta az utakat, megakadályozta abban, hogy
meglátogassa Yolandát. Csak állt, és kétségbeesetten nézett végig
a fehérségen és a szürke ködön. Az útvonalak, amelyeken jártak, a
pásztorok útjelzései, a fák ágaira halmozott köveket követve jöttek
létre. Egy rossz lépés le a csapásról szakadékba esést és biztos
halált jelenthet. Minden hosszú utat lassan, pásztorbottal való
tapogatással tettek meg, hogy szilárd talajt találjanak. Aggódott a
hegyeket járó bandák miatt, akik a szabadban éltek az elemek
irgalmára bízva, és a „szélemberek”, az útonálló birkatolvajok
miatt, akik gyakran csak a saját klánjaik iránt voltak hűségesek, de
akikhez lehetett fordulni, hogy védjék meg a területeket,
amennyiben behatolna az ellenség.
Ez volt az az időszak, mikor a rengeteg megerőltető munka, az
olajfaágak levágása és a gyújtós rőzse összegyűjtése a száraz
hónapokban lehetővé tette, hogy fortyogjon a fazék a tűzhelyen. Ez
volt az összejövetel időszaka, miközben a falusi nők a tűikkel és a
szövőszékeikkel dolgoztak, és gyapjút fontak, ruhát szőttek
köpenyeknek, takaróknak és pokrócnak, melyek megóvták a
családokat attól, hogy megfagyjanak. Ez a történetmesélés ideje
volt a régi időkről, mikor a törökök uralkodtak felettük, és a
tulajdon nagyapáik is a hegyekbe menekültek, hogy igyekezzenek
kivívni maguknak a szabadságot. A felszabadulás és a csaták dalait
énekelték, szomorú, kísértő dallamokat zengő hangon.
Túl sokan gyászoltak rokonokat, akiket elégettek, agyonlőttek
vagy elüldöztek egyre feljebb a hegyekben megtámadott
falujukból. A fiatalabb nők és a gyerekek felmenekültek a sziklás
hegyoldalon, hogy barlangokban rejtőzzenek el, az idősebbek
azonban gyakran túl gyengék voltak ahhoz, hogy elmenjenek, és a
házaikban égtek el az otthonuk elleni rajtaütés során. Borzalmas
időszak volt. A karácsony csekély ünnepléssel jött és ment is. Most
az Ellenállás embereit várták, hogy visszatérjenek friss ennivalóért
és utánpótlásért. Veszélyes dolog volt megjelenni azonban a
falvakban, amelyekben németek szálltak meg, de továbbra is
megtették.
Végigszáguldott a hír a hegyekben, hogy az olaszok keleten a
szövetségeseik, bár sokuk hadifogoly vagy dezertőr volt.
Mostanában arról beszéltek, hogy komoly viszályok alakultak ki a
királyért harcoló nacionalista falusiak és a kommunista
szimpatizánsok között, és csakis a bajtársaik oldalán akartak
harcolni. A titkos találkozók a brit ügynökökkel nézeteltéréssel és
gyanakvással végződtek.
 Ike akkor sem beszélt. A letartóztatása óta nem volt túl lelkes,
hogy bárkinek is az oldalára álljon. Keményen ivott, és kaffogott
Katrinával. Megváltozott a légkör a villában. Mindenki fáradt volt,
félt a jövőtől, és rosszul volt már a téltől. Penny aggódott a
barátnőjéért, és „Küklopsz” miatt, akinek egyre terjedt a híre.
Senki sem akadályozhatta meg a krétaiakat a hőseik dicsőítésében
és a pletykálásban. Az egyszemű orvost jól ismerték, és Penny
imádkozott, hogy a jelzősípjaik biztonságban tartsák majd őt.
Időnként lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni a régi
otthonát: Dadust, Zandert és Effyt, ahogy a gyerekszoba
kandallójának pislákoló fénye mellett kártyáznak, ahogy pirítóst
sütnek nyárson a lovásszal, és Mami parfümjének tinktúráját,
ahogy bejön jó éjszakát kívánni, ahogy a flitterek csillognak a báli
ruháján a lámpafényben. Milyen biztonságosak és meghittek
voltak azok a gyerekkori téli esték. Merre járhatnak most a
világban? Gondolnak rá egyáltalán?
Penny azzal igyekezett jóvátenni, hogy ő egy plusz száj,
amelyet etetni kell, hogy elszórakoztatta a gyerekeket, kártyát
készített bármiből, ami a keze ügyébe akadt, és elmesélte nekik a
saját gyerekkora tündérmeséit, a Hamupipőkét, Jancsi és Juliskát
és a Hófehérkét. Megtanulta, hogyan kell birka gyapjút fonni
rokkával a vállán. Először még csomósra sikerült, de gyakorlással
simábbra és finomabbra fonta. Az olajban lévő lanolin
megnyugtatta a kérges kezét, a haja pedig lenőtt a természetes
színére. Mikor feltekerte, egy röpke pillanatra majdnem meglátta
az okos fiatal nőt, aki Athénban tékozolta el az idejét. Felsóhajtott,
és elfordult a repedezett tükörtől.
Mintha az egész élete fel lett volna függesztve, mintha csak
folyton várakozott volna. Semmi hír nem jött Bruce felől. Senki
sem tudott mozogni ekkora hóviharban. Kezdte feladni a reményt,
hogy valaha látja még. Hónapok óta először azon kezdett
gondolkodni, ideje lenne-e visszaindulni Haníába, vagy akár
feladnia magát. Mennyire vágyott megint a kórtermek biztonságos
rutinjára és a Szent József zárda nyugalmára. Aztán eszébe jutott,
mennyire várta, hogy elmenekülhessen a korlátozások elől.
Hogy is gondolhatott rá, hogy feladja magát, hogy veszélybe
sodorja a barátait? Túl sok arcot és helyet ismert. Csak az éhség,
az aggodalom és az unalom beszélt belőle. Hamarosan 1944 lesz,
egy új kezdet; ez a megszállás csak nem tarthat már tovább!
Rosszul volt már a megszokott falusi pletykáktól, hogy ki kire
vetette ki a hálóját, ki nem fogja kihúzni az év végéig, hogy ez meg
az az özvegy, hogy raktározott fel mindenféle dolgot… Meg fogok
őrülni ettől, sóhajtott. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy a hó távol
tartotta a nácikat az ajtótól, a járőrök pedig szívesebben maradtak
a barakkjaikban, és részegedtek le az elkobzott bortól és rakitól,
alamizsnát és maradékokat adtak a gyerekeknek, és meghúzták
magukat.
Ezek a csapatok szórólapokat osztottak szét, melyek új
amnesztiát ígértek a lakosságnak azzal a feltétellel, hogy a falusiak
nem vesznek részt a banditák bűnös tevékenységeiben; azt kérték,
hogy jelentsék a mozgásokat, melyért cserébe békén hagyják őket,
azonban minden ellenállást kemény módszerekkel fognak
megtorolni. Csak a szokásos trükk volt. Legyetek jó gyerekek, és
akkor nem büntetünk meg. A papír legalább jól jött gyújtósnak.
Aztán egy reggel, január vége felé, Penny arra ébredt, hogy
érzi, hogy meleg szivárog be a zsalukon, hogy csöpög a hó, és
csiripelnek a madarak. A tavasz megnyerte az éves csatáját.
Hamarosan lesznek már mandulavirágok és friss zöldségek, hogy
leszedhessék őket. A remény jobb kedvre derítette.
Néhány nappal később egy küldönc jött hozzájuk azzal, hogy
egy csoport tart pihenőt felettük, és friss ennivalóra és ellátmányra
lenne szükségük. A küldönc felpakolt, amit tudott, Penny pedig
felajánlotta, hogy a többit felviszi ő.
– Húszan vagyunk, és most már egy újabb angolt is etetnünk
kell. Siessen – kiáltotta a küldönc.
Penny a hátára szíjazott kosárral indult útnak, és magával
vitte Ike lányát, Oliviát is, aki tizenkettő volt. Olivia nagyon
izgatott és büszke volt, hogy futár lehet, és fedezheti Pennyt.
– Emlékezz, ennivalót gyűjtünk, és cikkcakkban haladunk a
hegyeken át, hátha távcsővel figyelik az útvonalunkat. Ne hívd fel
magadra a figyelmet. A hegynek ezernyi szeme van –
figyelmeztette Penny a tágra nyílt szemű gyermeket. – Te vagy az
én különleges segítőm, de senkinek se áruld el a neved, se azt, hogy
hol laksz. A megeredt nyelvek egy egész falu férfijaiba és
otthonaiba kerültek, csak mert valaki dicsekedett… –
Figyelmeztetnie kellett a gyermeket, elijeszteni attól, hogy
információkat kotyogjon ki. Penny mostanra már tudta, hogy az
elszigetelt bandák, akik hetekre barlangokban és odúkban
ragadtak, kétségbeesetten vágytak az új hírekre, hogy legyen min
rágódni. Ez természetes volt, és a kislány talán túl sokat mond
majd, annyira szeretne a kedvükben járni. Olvadó hótól csöpögő
ciprus- és fenyőerdőkön át tették meg a hosszú utat fel a
hegygerinc oldalán. Pennynek jól esett kinyújtóztatni a tagjait a
házban töltött idő után. Olyan volt akár egy réten szabadjára
engedett csikó, köveken akart átugrálni, de tisztában volt vele,
hogy a kis segítője küszködik a terhe alatt, így hát előhúzott a
zsebéből néhány mandulát és mazsolát, hogy ösztökélje a felfelé
menetelésben. Aztán egy ismerős füttyszót hallottak: fák közé
rejtett őrhelyekről figyelték az érkezésüket. Egymás után jelentek
meg az arcok, mosolyogva és integetve, és a hegyi barlangból
férfiak jöttek elő, mint valami óriások, borotválatlanul, hosszú
hajjal, koromfekete arccal, mindannyian egyszerű, elhanyagolt
ruhában, mely nagyon jól egybeolvadt a földdel és a kövekkel.
Aztán egy fiatalember lépett ki a napsütésbe, levette a sapkáját, és
megrázta a szőke haját. A szakállában elvétve aranyló pelyhek
jelentek meg. Penny ámulva nézett fel az arcra, melyet évekkel
korábban az athéni bárokban látott, pontosan arra a fickóra, aki
addig kellemetlenkedett, míg Penny el nem küldte a fenébe.
Steven Leonidisz volt az. Mit keresett itt? Eszébe jutott néhány
kétes szemlélete a háború előttről, és egy villanásnyi
nyugtalanságot érzett. Szerencsére Steven még nem látta meg őt.
Előre tolva Oliviát, azt suttogta: – Te menj, és vidd a kosarat.
Nekem van valami a cipőmben. – Lehajolt, hogy egészen az álláig
és a homlokára húzza a sálját, ahogy egy özvegy tenné. Hevesen
vert a szíve. Miért van itt Steven? Menjen oda, és üdvözölje?
Az andartes egyik tagja odarohant, hogy levegye a kosarát, és
bevigye a barlangba.
– Jöjjön, és ismerkedjen meg az új emberünkkel, Sztavrosszal.
Athénból jött, Athina… Jöjjön, és beszéljen vele.
– Nem, nem, vissza kell indulnunk, hogy botokat gyűjtsünk. –
Kimentette magukat, de sajnálta, hogy Oliviának el kell rohannia
az első fontos küldetéséről, örültek, hogy láttak egy gyereket,
megpaskolgatták az arcát. Mi lenne, ha elmondaná nekik, hogy
Athina egy athéni ápolónő? Muszáj megakadályoznia, hogy
beszéljen, el kell rángatnia onnan.
Aztán kiáltás hallatszott.
– Athina! Jöjjön, és nézze meg ezeket a keléseket – kiáltotta
egy fiatalember. – Nem akarnak meggyógyulni.
Steven ránézett, de Penny megkönnyebbülésére elfordította a
fejét. Csoszogva ment, és begörbítette a hátát, hogy öregebbnek
látsszon, miközben a fiút vizsgálta.
– Megint feltelt, megint feltelt – dörmögte Penny a
legdurvább akcentusával. A friss ennivaló hiánya, a nedvesség és a
kosz mellett nem csoda, hogy a karjukat és a nyakukat gennyes
kelések borították. Elfordult, hogy megkeresse az edényt a
borogatáshoz szükséges kenőccsel, majd bekent vele egy tiszta
rongyot, és bekötözte vele a fiatalember karját, és mindeközben
igyekezett nem nézni Stevenre. Nem volt szabad, hogy felismerje.
Még sosem rohant el ennyire gyorsan, de szinte hajtotta lefelé
a hegyoldalon az a hirtelen, irracionális félelem, melyet a férfi
látványa váltott ki belőle. Valami nem volt rendjén. Miért bukkant
fel itt hirtelen a semmiből? Az összes érzékszerve éber volt,
miközben Oliviával végigszáguldottak a fenyvesen, és botokat
szedegettek fel, hogy megtöltsék az üres kosaraikat. Olivia bosszús
volt. Azt hitte, ő csinált valami rosszat.
Penny felidézte az összes politikai vitájukat, melyeket ivás
közben folytattak; Steven irtózását a görög származását illetően, és
az örömét, amiért olyan szőke és kék szemű. Ha bárki fasiszta
szimpatizáns volt, akkor az ő volt. Most pedig menekülésben lévő
brit szökevény volt, mikor a legtöbb már rég elment. Folyékonyan
beszélt görögül, olyan könnyen elmenekülhetett volna, hacsak…
hacsak. Ó, egek, lehet, hogy besúgó? A németek kedvéért adta ki
magát angolnak?
Talán látva a szigeten elkövetett rengeteg kegyetlenséget,
meggondolta magát. Az emberek változnak. Biztosan erről van szó.
Mióta volt már itt, és hogyan került ilyen közel Ike és Katrina
falujához? Hogy lehetett benne biztos, hogy őszinte? Egész éjjel
nyugtalanította a kétely. Egyetlen szó Ike-nak és a csoportjának,
és Steven Leonidisz halott. Hogy élhetne együtt annak a
lehetőségével, hogy egy ártatlan embert öltek meg, különösen egy
olyat, akit sok szempontból védelmeznie kellene? De ha ő leleplezi
Stevent, akkor Steven is leleplezi, hogy ő is angol. Figyelmeztetnie
kell Andreaszt, és meg kell találnia Bruce-t, kitenni egy
figyelmeztetést, hogy az athéni esetleg kém. Ez volt az egyetlen
válasz, melyet a szívében érzett.
Az ember néha kénytelen gyors döntést hozni, egy döntést,
amely mindent megváltoztat, gondolta Penny egy rémálomból
ébredve, újraélve azokat a pillanatokat, mikor úgy érezte,
veszélyben vannak a barátai. Olyan kevés tényre
támaszkodhatott, csak egy megérzése volt. Ha téved, akkor
Stevent kivégzik, ha viszont igaza van, akkor más, sokkal drágább
emberek jutnak ugyanerre a sorsra.
Másnap reggel megkereste Ike-ot, és magyarázkodni kezdett.
– A kedvességetek túl sok. Teher vagyok a családodnak.
Visszamegyek Haníába, és a zárdabeli életbe, amelyet otthagytam.
Kérlek, add át a jó kívánságaimat mindenkinek, de a szívem
mélyén én városi lány vagyok. Ha itt veszély leselkedne, én csak
megnehezíteném mindannyiótok dolgát.
Penny látta a csalódott kifejezést Ike arcán.
– Kérlek, figyeljetek oda, hogy ki lépi át a küszöbötöket –
figyelmeztette Penny. – Tartsátok távol a falutól az andartes
csoportot. Ha bárki Athinát keresné, csak küldd el, kivéve, ha
Panayotis az, természetesen. Neki mondd meg, hogy
visszamentem a városba.
– Mit próbálsz elmondani nekem, drága barátom? – kérdezte
Ike. – Nekünk nincsenek titkaink.
– Ó, de vannak, több is, mint a legtöbbeknek. Bár tudnám,
miért, de érzem, hogy veszély közeleg, és utána kell néznem pár
dolognak.
– Hiányozni fogsz – mondta Ike.
 – Mikor ez az egész véget ér, visszajövök – mondta Penny, és
érezte, hogy könnyek töltik meg a szemét.
– Hozd el látogatóba a gyerekeidet, és boldogok leszünk.
Olyan voltál nekünk, mint a lányunk, drága Athina. Az áldott
szentek vezessék az utad biztonságban. Kalo taxidi… jó utat!
Nehéz volt ilyen módon elsomfordálni onnan. Katrina rohanva
jött ki, hogy megölelje. Penny egy régi röpirat sorai közé firkált
levelet nyomott a kezébe. Ez volt az egyetlen papír a közelben.
Yolandának írta görög nyelven, figyelmeztette a barátnőjét, hogy
talán kém van közöttük. Abba az éveken át őrizgetett drága
zsebkendőbe csomagolta, amely alapján Yolanda tudni fogja, hogy
csakis tőle jöhetett.
– Add ezt Yolandának, vagy a családjának. Ez valamennyit
megmagyaráz. Mondd meg mindenkinek, hogy vigyázzanak a
mosolygós idegenekkel. – Penny mindenkit végigcsókolt, most már
az arcán csorogtak a könnyek. Elfordult, le az útra a falu és a főút
felé. Imádkozott, hogy menjen aznap busz Haníába.

Andreasz levitte a kibővült csoportját az elszigetelt faluba friss

tejért és kenyérért. Hetek óta nem voltak már járőrcsapatok, és az
andartes tagjai már kezdték azt remélni, hogy a legrosszabbnak
vége.
Az új ember a csoportjukban, Sztavrosz, hasznos kéznek
bizonyult a farmon, és Adonisz athéni létére egy bajnoknak
tartotta. Egyik este kint üldögéltek, és Dimitra büszkén hozta ki az
összes családi fényképet Andreasz és Yolanda lakodalmáról,
melyeket a polgármesterük készített.
– Nem éltünk ám mindig úgy, mint a koldusok. Látja, még
fényképészünk is volt. Száz embert etettünk meg azon a
különleges estén – dicsekedett büszkén. Az összes férfi kijött, hogy
megnézze és körbe adja őket: vőlegény és menyasszony a falusi
gyerekekkel, az egész család, a tánc – és egy kép Pennyről és
Yolandáról, ahogy együtt nevetgélnek.
– Uramisten, én ezt az arcot ismerem! – kiáltott fel Sztavrosz,
közelről is megnézve őket.
 Mielőtt még Yolanda megállíthatta volna az anyósát, Dimitra
elmosolyodott.
– Igen, az ápolónő is athéni… Athina… akárcsak Yolanda,
városi.
– Ó, de hát ezt nem tudjuk – szólt közbe gyorsan Yolanda.
– De nem azt mondtad, hogy Haníában volt ápolónő?
– Ezt mondtam volna? Nem emlékszem. – Yolanda az idősebb
nőre bámult, szuggerálta, hogy fogja be a száját.
– És hol van most ez az Athina? – Sztavrosz tekintete
Pennyre fókuszált képen.
– Nem tudom biztosan.
– De azzal görög-amerikaival meg a feleségével jött az
esküvőtökre. Sokszor találkoztál vele…
Jaj, kérem, hallgasson már el, imádkozott Yolanda.
Andreasz megérezte Yolanda nyugtalanságát.
– Gyerünk, Sztavrosz, vissza a munkához.
Yolanda képtelen volt megnyugodni ezután. Felismerte a
barátnőjét, ami azt jelenti, hogy tudja az igazi nevét.
Figyelmeztetnie kell Pennyt. Volt valami ebben az idegenben, amit
nem bírt megfejteni. Segítőkész és udvarias volt, bár tartózkodó, és
úgy tűnt, kiveszi a részét a munkából. Mesterlövész volt, de még
nem is látott akciót.
Andreasz mindig azt mondta, addig nem lehet megítélni egy
embert, míg nem lőnek rá. Ha elkapnák és megkínoznák,
elárulhatja a farmokat, a barlangokat, a beceneveket, és az őket
etető családokat. Yolanda tudta, hogy jól beszél angolul és görögül,
de ő más, nem olyan, mint a többi szökevény, és ez
nyugtalanította.
– Meglátogatom Athinát – jelentette be. – Túl rég volt már,
hogy találkoztunk.
– De az egynapi járás a te állapotban – mondta Dimitra
Yolanda hasára pillantva.
Yolanda elmosolyodott az aggodalmán. A havibaja már két
ciklus óta nem jött meg, de még mindig nem volt benne biztos,
hogy tényleg terhes. Észrevette, hogy az éhség sok lány vérzését
megszüntette, és lehet, hogy ez csak vaklárma. A hegyekben élő
nők keményen dolgoztak egészen a szülésig. Ugyanúgy kellene
tennie a dolgát akkor is, ha ez az örömteli esemény valóban
megtörténne vele.
– Megleszek, ha tudtok nélkülözni. Beszélnem kell a
barátnőmmel. Vannak dolgok, amelyekről tudnia kell.
Odaadták neki az öreg öszvért, hogy azon menjen végig női
nyeregben az Ike falujához vezető utakon. Zöldellni kezdtek a fák,
beköszöntött a tavasz, a friss levelek és virágok erősen illatoztak,
felette ölyvek köröztek vijjogva, és hirtelen egy villanásnyi időre
megpillantotta a rejtélyes, vadon élő krétai kri kri kecskéket, akik
gyorsan elszökelltek, amint megneszelték az érkezését, még jóval
azelőtt, hogy keresztezte volna az útjukat. Az árnyékban ült,
izgatott volt, hogy láthatja Pennyt. Mennyire meg lesz lepődve.
Milyen jó hírrel szolgálhatna, ha útban lenne a baba.
Az érkezése megdöbbenést okozott. Katrinát elfoglalták a ház
körüli teendő, és Yolanda semmi jelét nem látta a barátnőjének.
– Először azt hittük, téged megy meglátogatni, de bumm…
elrohant. Megkaptad a levelét…? – Katrina elhallgatott. –
Szentséges Anyám, elfelejtettem… a sietségben. Valahol a polcon
van. Sajnálom. – Felforgatta a tányérokat, kancsókat és a
szentképes kártyákat. – Azt hiszem, elment megkeresni az ő
fiatalemberét, Panayotist. Biztosan busszal ment Haníába. Nem
értem a mostani fiatal nőket. Az én koromban az apáink ki sem
engedtek minket a házból nappal, nehogy meggyalázzanak minket,
de ez a háború mindent megváltoztat. A lányok úgy jönnek-
mennek, ahogy nekik tetszik – sóhajtott fel. – Nem maradt már
férfi, hogy féken tartsa őket. Na, hol is van az üzenet, amit
hagyott…? Itt is van.
Yolanda elvette a csomagot. Felismerte a zsebkendőt, és
bedugta a köténye zsebébe, hogy biztonságban legyen. Leült velük
hegyi teát inni és kekszet enni, aztán pihent egy kicsit, elolvasta az
üzenetet, amelynek nem volt sok értelme, és alig lehetett elolvasni,
mivel vörösbor foltos volt, és a papír is megfakult már.
Egy elcsigázott sóhajtás kíséretében visszaindult fel a hegyen,
összezavarodva, és most még nyugtalanabbul. Miért ment el
Penny? Panayotis bárhol lehet a szigeten. A brit tisztek jöttek és
mentek, a közelükben tartották a futárjaikat, és csakis a
küldönceikben és a hegyi kalauzaikban bíztak. Sosem találja meg.
Ez egy veszélyekkel teli, őrült terv volt. Mégis mit gondolt, hogy
egyetlen szó nélkül így itt hagyta a legjobb barátnőjét? Mit próbált
elmondani neki? Lehetséges, hogy ő is veszélyt érzett?

Sztavrosz következő levele úgy érkezett, hogy letette egy szent

kegyhely mögötti titkos útkereszteződésnél. Onnan egy barátságos
rendőrhöz került, majd bevitték a német főhadiszállásra. Sztavrosz
figyelmeztetett, hogy ideje behúzni a zsákmányt. Ismerte a
kulcsfontosságú működési területeiket, a barátságos farmokat és
előőrsöket. Ez a szokásos információ volt, ahhoz hasznos, hogy
odaküldjenek egy csendes őrjáratot a kora reggeli hadműveletre,
és meglepjék őket. Mindeközben Sztavrosz elszökik, hogy
megkeresse a következő csoportot. A levelének az utolsó része volt
az, ami felkeltette Rainer érdeklődését.

„Az orvos felesége egy zsidó Haníából. Él a hegyekben egy

barátnője, akit felismertem egy képről, egy Athina nevű
ápolónő, én viszont Penelope George-ként ismerem, együtt
jártunk a Brit Iskolába Athénban. Görög nemzetiségűnek
adja ki magát, és az ellenállóknak segít. Biztosan hasznos
információkkal rendelkezik.”

Szóval Penelope meglógott a városból, és ő volt az, akit az

orvossal látott a kávézóban. Mindvégig a hegyekben rejtőzködött
ezekben az években. Gyakran gondolkodott el azon, mi
történhetett vele. Mindannyiukat átverte a görög akcentusával.
Miért nem vallotta be az igazat, és volt fogva tartva a többi
brittel? Milyen hatalma volt felette ennek a szigetnek, hogy képes
volt az életét kockáztatni érte?
Most már csak idő kérdése, hogy behozzák kihallgatásra. Nem
szeretné látni, hogy kiteszik azoknak az SS-es szadisták
eljárásainak, akiknek megvoltak a sajátos módszereik arra, hogyan
bírják rá a nőket a beszédre. Ostoba, makacs nőszemély. Miért
nem ment el?
Rainer kinézett az ablakon az öbölre, és felidézte Penny
emlékét a barlangban; nyugodt volt, erős, rendíthetetlen, eltökélt,
hogy a betegei mellett maradjon. Ha bárki medált érdemelt, az ő.
Gyűlölné, ha azt kellene látnia, hogy egy ilyen gyönyörű nőt
tönkretesz az a terrorra szomjazó gengszterek és erőszaktevők
bandája, de most már semmit sem tehetett azért, hogy
megmentse.
 2001

– Ébresztő, Pen. Jól vagy? Hívjam az orvost? – Lois aggódva

álldogált felettem. – Már órák óta aludtál. Hamarosan indulunk
vacsorázni. Mack ismer egy különleges helyet Haníában, de ha túl
fáradt vagy, akkor…
– Jól vagyok, nem kell ez a hűhó, de egyedül kellene menned.
Alex itt maradhat velem – ajánlottam fel, mert nem akartam a
gyertyát tartani. – Én tudtam, milyen az, ha az embernek
összetörik a szívét, és elszánt voltam, hogy Loisnak legyen egy
esélye meggyógyítani a magáét.
– Nem, most a vendégem vagy. Elhanyagoltunk, egész nap
elvoltunk, téged meg itt hagytunk egyedül egy könyvvel.
– A könyvek jelentik a legjobb társaságot, és ez egy
gyöngyszem: Kréta szelei, el kell olvasnod. Ráadásul volt időm
valamiféle rendet teremteni az emlékeim között.
– Ne felejtsd el a szombati ünnepséget. Mack azt mondja,
korán kell mennünk. Várod már?
Micsoda ostoba kérdés. Csakis a fiatalok gondolhatnak ilyet. A
megemlékezések gyakran fájdalmasak.
– Ezért vagyunk itt – feleltem, miközben kinyújtóztattam az
elgémberedett tagjaimat. – Megyek és összeszedem magam.
– Ne feledd, hogy megígérted Alexnek, hogy elmeséled,
milyen volt a szabad ég alatt élni a hegyekben – kiáltotta utánam,
ahogy az ajtó felé tartottam.
– Talán… de a ma este nem a régi történeteimről szól. Ez a
Mack hirtelenjében nagyon figyelmesnek tűnik. – Nem tudtam
megállni, hogy ne hozzam zavarba Loist.
– Tudom, és olyan csodásan bánik Alexszel, de biztos vagyok
benne, hogy minden ügyfeléhez jó. Ő megy az ünnepségre.
Emlékszel, mondta, hogy az apja tengeralattjárókon szolgált itt a
háborúban?
 Ahogy elővettem a kék selyemruhámat és a pasmina
vállkendőmet, megigazítottam a frizurám, és feldobtam egy kis
szúnyogriasztó krémet, elmosolyodtam: ideje volt hátrahagyni a
háborús időszakot egy időre, és az emlékét azoknak a félelemmel
teli napoknak, mikor próbáltam hírt szerezni Bruce-ról Hanía
romjai között, és láttam, hogy a lakói kunyhókban és barlangokban
kerestek menedéket, nyomorogva, reményre és ennivalóra
éhezve. Hiba volt visszamenni oda, de addigra már kétségbe
voltam esve.
Mack végigvezetett minket a zsúfolt utcán egy tető nélküli
épületben lévő étteremhez, mely felett csodásan ragyogott az
éjszakai égbolt. Az étterem tömve volt, zenészek krétai dalokat
játszottak a sarokban, pincérek rohangáltak mindenfelé magasba
tartott tálcákkal, zajos, vibráló taverna volt az óváros szívében.
Egy pillanatra megdöbbentett… ez a véletlen: ez pontosan az a
negyed volt, ahol Yolanda szülei éltek. A rom egykor szappangyár
volt a zsinagógájuk közelében, melyet később lebombáztak. Milyen
különös volt azt látni, hogy az emberek gyertyafénynél nevetnek
és énekelnek, pontosan azon a helyen, ahol egykor oly fájdalmas
látogatást tettem 1944 tavaszán.
 1944. március

Penny megtalálta az egyetlen kafeniont, amelyet felismert az ókori

falak alapján, s tudta, hogy az ott lévők az ellenállás szimpatizánsai.
Odakint téblábolt munka reményében, de olyan durván és
elnyűtten festett, hogy attól félt, csavargónak nézik és elküldik.
Napok óta nem evett rendesen, és most gyengének érezte magát,
émelygett. Egy széket ragadott meg, hogy megtartsa magát. Egy
nő jött ki hozzá, vizet kért tőle.
A nő megállt.
– Üljön le, Kyria, betegnek látszik. Messziről utazott?
– Az Apokoronaszból – bólintott Penny. – „Mikor tisztul ki az
ég?” – suttogta, tudván, hogy az első sora ennek a szabadság-
dalnak segítheti az ügyét…
– Akkor ismeri a csontdoktort is? – a nő egyértelműen
puhatolózott.
– Küklopsz, a gyógyító kezű hős, a felesége a barátnőm –
felelte Penny.
A nő elmosolyodott.
– Gondoltam, ismerős voltál. Egyszer jártál már itt velük.
Sosem felejtem el az arcokat.
Penny érezte, hogy megnyugszik.
– Athina vagyok. Munkát keresek, és meg kell találnom
valakit. Fontos.
– Nem fogsz munkát találni. Gyere be… Athina, gyere, és
ismerd meg Nikoszt. Segíts nekem a konyhában és az asztaloknál,
akkor ehetsz és alhatsz is itt.
Stella és Nikosz kerített neki levest és száraz kétszersültet, és
egy lavór vizet mosakodni, Penny pedig felvette az egyetlen
tisztességes ruháját, amitől ismét embernek érezte magát.
– Még mindig van pár törzsvendégünk a hivatalokból, papok,
tanárok, és persze katonák, a jobbik fajtából. – A nő elhallgatott. –
Nincs pénz, még a katonák is számolgatják a drachmájukat.
Ostáblázni járnak ide és pletykálni, bármit, hogy elfelejtsék ezt a
háborút. Hallunk dolgokat, és tovább adjuk azoknak, akikben
megbízunk. Vannak híreid?
Penny elmagyarázta a dilemmáját és abbéli félelmét, hogy egy
ügynököt építettek be a csoportjukba, aki mindenkit elárulhat.
– Meg kell találnom Panayotist vagy Miháliszt.
Stella felnevetett.
– Úgy járkálnak, mintha helyiek lennének, még nálunk is
krétaiabbak. Mihálisz kész rettenet. Német katonákkal iszik.
Fogalmuk sincsen, kivel beszélgetnek. Először meg kell újítanod az
igazolványodat. Szúrópróbákat tartanak. El kell menned a
Városházára, hogy újra beregisztrálj. Ez a legbiztonságosabb
megoldás. Folyamatosan figyelik a „gyanús látogatókat”. Először
mindig egyeztess velünk, mielőtt bárkivel beszélnél. Elkapták azt
az ügynököt, aki elárulta a faluját, és olyan sok emberből csinált
mártírt a múlt évben. Egy kivégzőosztag jelent meg a házában
szeptemberben, és leszúrták. A Polentasz családot így
megbosszulták. Senkiben se bízz, Athina, különösen azokban ne,
akik kérdéseket tesznek fel. Az akcentusod ugyan jó, de a helyeik
között elárul.
Ekképpen figyelmeztetve és felbátorítva Penny úgy érezte,
készen áll, hogy híreket szerezzen Bruce-ról, de minden reménye
odalett, mikor megtudta, hogy a férfi visszatért a hegyekbe egy
küldetésre, és nagy támadások voltak készülőben.
Egyik délután szieszta idején lement a limaniba, a régi
kikötőbe, elsétált a betört üzletek mellett, felkaptatott a Kondilaki
utcába és a sarkon túli romos házakhoz Portóba, a régi velencei fal
kapujának utcájába. Régóta esedékes látogatás volt ez, melyre
Yolanda érdekében kerített sort.
Először senki sem ismerte meg. Yolanda szülei gyanakodva
bámultak rá, mintha valami hivatalos személy lenne.
– Penelope vagyok… emlékeznek, Athénból? Eljöttem
megnézni, hogy vannak.
Solomon ajka félmosolyra húzódott.
– Ó, igen, emlékszünk rád, igaz, Sara?
 Sara Markosz arckifejezése üres volt. Nagyon megöregedett
az elmúlt évben, gondolta Penny, és fájdalom hasított belé.
– Sara beteg volt. Most már nem emlékszik olyan jól a
dolgokra. Lehet, hogy ismétli majd magát. Hogy vagy? Gyere be. –
Solomon betessékelte Pennyt, miközben Sarát irányította a két
botjával. – Még mindig a halepai iskolában vagy?
Penny a fejét rázta.
– Az már nagyon régen volt, uram. Azóta sok minden
változott. A hegyekben ápoltam a sebesülteket és a betegeket.
Most pedig ismét a városban vagyok. Azt akartam, hogy tudják,
épp nemrégiben találkoztam Yolandával, és jól van…
– Kérlek, ne folytasd. Csak felzaklatja Mamát.
– Nekünk nincs lányunk, meghalt – tette hozzá Sara,
elfordulva Pennytől.
– De ő nem tudja, hogy itt vagyok. Csak meg akartam nézni,
hogy biztonságban és jól vannak-e, hogy megmondhassam neki.
Annyira aggódik magukért…
– Annak a lánynak azelőtt kellett volna gondolnia erre, hogy
megszökött, és összetörte a szívünket. Látom a szemeden, hogy ezt
te nem érted. – Solomon a fejét rázta, és hosszan felsóhajtott. –
Nincs nekünk már öröm az életben most, hogy elment, de
meghozta a döntését. Ha az ember egy hitközösséghez tartozik,
akkor betartja a törvényeit. Nincs válogatás, hogy miben hisz vagy
nem hisz.
Sara egyre zaklatottabbá vált Solomon szavai hallatán.
– Minek beszél a lányról? Meghalt. Nem beszélünk róla, igaz,
Papa? – Sara elgyötörten rángatta Solomon ruhaujját.
– Látod, milyen Sara: az aggodalomtól és a fájdalomtól
megfeszülve elkalandoznak a gondolatai. Nem könnyű itt nekünk.
– Sajnálom – mondta Penny, és érezte az idős ember
bánatának súlyát. – Mit mondjak Yolandának, ha újra látom?
– Mondj neki, amit akarsz. Nincs semmi, amit mi
mondhatnánk. Írt nekünk leveleket. El lettek égetve. Az ember
nem kap leveleket halottaktól, nem számít, mennyire el akarja
olvasni. Nálunk nem így szokás. – Solomon látta, hogy Penny álla
leesik. – Ó, mondd meg neki, hogy jól vagyunk, és nélküle is
elélünk, ha muszáj. Hogy meddig maradunk, az a Jóisten kezében
van. Mindig a mi embereinket ejtik először túszul, ha baj van.
Penny vonakodva jött el tőlük, vitatkozni szeretett volna
velük Yolanda érdekében. Az történt, amitől tartott, de nem
értette, hogy egy hit hogyan tagadhatja meg a lányát, amiért
szerintük rossz férfit szeret. Ilyen időkben nem mindenkinek
örülnie kellene inkább, hogy rátalál a boldogságra, akármekkorák
is a különbségek? Mit mondjon most Yolandának, sóhajtott fel
Penny. Jobb, ha egyáltalán semmit sem mond.

Egész éjjel tartani fog a glendi, de Yolanda már túl fáradt volt
ahhoz, hogy csatlakozzon hozzájuk.
A férfiak egy sikeresen ledobott ellátmányt ünnepeltek, mely
friss egyenruhákat, fegyvereket és bakancsokat hozott nekik, és
olyanok voltak, akár a gyerekek, ahogy összevissza táncikáltak az
új bricsesznadrágjukban, katona kalapjukban és barett
sapkájukban. Leöltek egy birkát; a jobbik bort hozták ki a
tölgyfahordóból, amelyik olyan erős volt, mint az öszvérrúgás.
Mindenki nyugodt volt.
Az egyetlen árny a bátor Kiwi32, Vaszilisz, halála volt, akit egy
lesből történt támadásban öltek meg februárban. Nagyszerű
vezetőként gyászolták, aki már-már a vakmerőségig bátor volt.
Máris legendák terjedtek a tetteiről. Pazar temetése néhány
gyászos órára összehozta a hadban álló csoportokat.
Csupán két nappal korábban idegenek érkeztek egy újabb brit
ügynökkel egy találkozóra a méhészetnél, ahol terveket beszéltek
át és vitattak meg. Yolanda itt találkozott szemtől szemben
Panayotisszal.
Értette, Penny miért van oda érte annyira. Megvolt benne az
a levendia33; vonzerő, vidámság, nemtörődöm merész stílus, a kedv
az élethez, és ahhoz, hogy veszélyesen éljen. Íme itt volt, és
megpróbálta a tüzes karika táncot. Mindenki tapsolt, és várta,
hogy ugorjon, vagy megégesse a nadrágját. Andreasz kigúnyolta,
bekiabált, majd csatlakozott hozzá. Kimerítette magát azzal, hogy
igyekezett békét tartani a hadban álló csoportok között, de ma este
részeg volt, és megint olyan, akár egy fiú. Yolanda csak azt kívánta,
bár Penny is itt lenne, és csatlakozna a mulatsághoz.
Sztavrosz a tűz mellett ült, és a többiekkel iszogatott. A vele
kapcsolatos aggodalmai alaptalannak bizonyultak, mivel bátran
harcolt, mikor egy őrjárat bukkant fel, nem lőtt, de bebizonyította,
hogy az ő oldalukon áll.
Yolanda most félre akarta vonni a csoportból Panayotist
anélkül, hogy magára terelné a figyelmet. Terhes nők nem
beszélgettek egyedülálló férfiakkal, így hát csak üldögélt az
árnyékban, és figyelte, ahogy táncolnak, levetve a kabátjukat, és
ettől támadt egy ötlete, hogy hogyan adja a tudtára, hogy Penny
elhagyta a körzetet.
Elővette a fiókból az esküvői fényképeket, és megkereste azt,
amelyiken ő van Pennyvel. Szomorúan vált meg tőle, mégis
óvatosan belecsúsztatta a brit katona kabátjának zsebébe, miután
ráírta a hátára, hogy „A barátod Haníában van”.
Másnap reggel az első napsugarakkal mind el is mentek. Jobb
volt nem tudni, hogy hová.

Penny több mint egy hónapja dolgozott a taverna konyháján, és

érezte, hogy Stella főztjétől egyre erősebbé válik. Elment a
hivatalokba, hogy sorba álljon új papírokért, de érezte, hogy a
magassága feltűnővé teszi, és a várakozás túl hosszú volt ahhoz,
hogy kibírja. Többé már nem volt magabiztos nyilvános helyeken.
Állandóan nyugtalannak érezte magát.
Egyik este, ahogy besötétedett, és katonák járőröztek az
utcákon, érezte, hogy emberek figyelnek az ajtókból, és látta, hogy
felvillan egy meggyújtott cigaretta. Hátrarohant és figyelmeztette
Nikosz, hogy figyelik őket.
Nikosz felnevetett.
– Azt nem hiszem. Ma este látogatóink vannak.
Ám miközben Penny a szemetet takarította le a járdán álló
faasztalokról, érezte, hogy nincs egyedül. Megállt, és megfordult.
Senkit nem lehetett látni, mégis tudta, hogy figyelik. Remegett a
keze, ahogy felvette az utolsó boroskancsót is. Mély levegőt vett.
 – Jöjjön elő, akárki is az… – kiáltotta, és igyekezett nem
remegni.
Egy krétai öltözetet, fekete inget és fejkendőt viselő magas
alak körvonala bukkant elő az árnyékból, és vonult végig a
macskakövön.
– Athina? Hát te vagy az?
Bárhol felismerné Bruce-t.
– Hála az égnek, hogy itt vagy… – mondta Penny angolul,
miközben felé rohant.
Bruce az ajkára tette a kezét.
– Nem vagyok egyedül.
Egymás után bukkantak elő a sötét alakok a falakból, maflán
mosolyogva.
– Ez az a gyönyörű nő, aki megdobogtatja Panayotis szívét –
búgták.
Hirtelen hatan siettek be a hátsó szobába, és Penny enyhe
csalódottságot érzett, amiért ez egy titkos találkozó, amelyből őt ki
fogják zárni.
– Hogy találtál rám? – suttogta, miközben egy meze tányért
és rakis poharakat tett eléjük.
– Hát, ez különös dolog, találtam egy képet a zsebemben rólad
és a drága vendéglátómról, Yolandáról. Azon állt, hol keresselek. –
Rámosolygott Pennyre, akinek a csalódottsága ezzel szertefoszlott.
– Hanía nagyváros.
– Nem annyira, ha az ember tudja, hol kutakodjon. Nem sok
szőke görög van, aki úgy tud káromkodni, mint a záporeső, és
félrelöki a kósza kezeket. – Bruce-ra lehet számítani, hogy
mindenből viccet csinál. – Továbbra is engedetlen vagy, mint
mindig. Megmondtam, hogy maradj a hegyekben. Még a
barátaidnak sem szóltál.
– Megvolt rá az okom. Van egy fickó Athénból, Sztavrosznak
nevezik… Ismer engem Athénból. Diákok voltunk…
– Igen, Andreasz csoportjában van. Rendes pasas. Múlt héten
találkoztam vele.
– Nem bízom benne. Diákként még fasiszta szimpatizáns
volt… egy ideig közel álltunk egymáshoz. Szerintem kém.
 – Tévedsz, öreglány. Odakint van, és harcol; félig görög. Az
emberek azt hiszik, német dezertőr, így jól jön, hogy elhitessük
más német foglyokkal, hogy ő is egy közülük.
– De mikor Athénban voltunk… – kezdte Penny újra.
Bruce türelmetlen volt.
– Mit mondott, mikor meglátott téged?
– Nem látott meg. Én ismertem fel őt előbb. Komolyan
gondolom, hogy utána kellene nézned.
– Már megtettük. Gondolod, hogy öt percnél tovább élne, ha
azt gondolnánk, hogy ügynök? Az árulók sértődött helyiek,
börtönből kiengedett bűnözők, akiknek egy családot kell etetniük.
Igen, voltak hazaárulók a kontinensről is, de őket már régen
kisöpörték. Ráadásul elég nagy szakértője a minószi
agyagművességnek. A háború után vissza akar jönni, és ásatásokat
akar végezni pár helyszínen, amit talált, szóval csak ne aggódj.
Biztonságban voltál fent a hegyekben. Menj vissza a barátaidhoz.
Azt hiszem, Yolanda állapotos, abból ítélve, hogy Andreasz úgy
feszít, mint kakas a pajtában.
– Ők is idejönnek? – kérdezte Penny ennyi andartes tagot
látva egy tető alatt.
– Ők teszik a maguk dolgát, és nekünk is azt kellene, úgyhogy
spuri! Nem akarom, hogy bármit is tudj az ügyeinkről. Nagy
támadás közeleg, hallottuk a rádión. Készen kell állnunk. – Bruce
gyengéden eltolta magától Pennyt.
Sírni tudott volna. Bruce megint a régi Bruce volt, úgy kezelte,
mint egy gyereket.
– Athina pipi – mondta Viki, Stella kislánya. – Gyere velem…
– Stella és Nikosz elfoglaltak voltak, a gyerekek pedig felébredtek
már, és szükségük volt rá. Gyötrelmes volt ilyen közel, és mégis
távol lenni Bruce-tól, de voltak most őnála sokkal fontosabb ügyek
is. Talán, remélte, a találkozó végén lesz rá idő, hogy kettesben
legyenek.
A férfiak egész éjjel beszélgettek és vitatkoztak, ittak és
énekeltek, mit sem törődtek a nőkkel egészen kora reggelig,
amikor is befalva egy kis gyümölcsöt és kenyeret, elindultak az ajtó
felé. Bruce megállt, hogy köszönetet mondjon a vendéglátójának,
aztán karon ragadta Pennyt, ahogy sok évvel korábban is a
barlangoknál.
– Ígérd meg, hogy visszamész Yolandához. Ott majd
kapcsolatba lépek veled. – Megpuszilta az arcát, aztán Penny csak
nézte, ahogy eltűnik. Megint ugyanaz történt, mint Athénban.

Rainer olvasta Sztavrosz tájékoztatóját, melyet egy járőröző

katona adott tovább, aki megállította, megmotozta, majd tovább
engedte. Szerepelt benne egy térkép, mely megmutatta, hol van
mélyen egy barlangba rejtve a rádió. Arról is hírt adott, hogy a brit
ügynök, Panayotis az apokoronaszi terület körül dolgozik, és a
barátnője, az ápolónő Athina, elhagyta a terepet, és visszament
Haníába. Nem volt már itt az ideje, hogy behozzák kihallgatásra?
Rainer nem szerette, ha megmondták neki, mit tegyen. Neki
semmi köze nem volt a gestapós eljárásokhoz. Neki az volt a dolga,
hogy szigorítsa a tömeges támadások koordinációját a hegyekben,
és gondoskodjon róla, hogy a helyi rendőrség nem veszi a kezébe a
dolgokat. Túl sokan szöktek el a fogságból, túl sokszor tartóztatták
le véletlenül a rossz embereket. Vagy csökkent a fegyelem, vagy
szándékosan volt laza. Nem lehetett megbízni ezekben a mosolygós
krétaiakban, akik sokat ígértek, de keveset nyújtottak. Némelyik
rangidős tisztjük maga is a hegyekbe menekült, hogy elkerülje a
letartóztatást.
Tehát Penelope ismét itt volt Haníában. De nem járt a
katolikus templom istentiszteleteire. Mindig ott kereste. Milyen
okos húzás a partra jönni. Hol máshol lehetne jobban elrejtőzni, ha
nem egy tömegben?

Yolanda érezte a feszültséget. Mindenki rögtönzött egyenruhát

viselt, töltényhevederrel a mellkasuk körül. Pavlo atya eljött, hogy
szentelt vízzel meglocsolja és megáldja őket. Andreasz orvosi zsákja
már készen állt. Adja az Isten, hogy ne kelljen sokat használnia.
Búcsút intett nekik, nem tudván, mikor térnek vissza, ő is
késztetést érzett, hogy csatlakozzon hozzájuk, ahogy tudta, más
lányok is felfegyverkeztek, és követték a férfiakat, ám a család
hallani sem akart róla, hogy kockára tegye a kisbabát.
Csatlakoztak egy másik csoporthoz a Sfákiába vezető úton
valahol az Omalosz-fennsík előtt. Yolanda felnézett az égre azon az
áprilisi reggelen. Sehol nem volt olyan szép, mint a Fehér-
hegységben tavasszal, a színek oly ragyogók: friss lombok, vidám
rekettye bokrok, skarlátvörös pipacsok, sárga margaréták, a
száraz kövek fehérsége és a zöldségfélék smaragdja. Lehet majd
friss fűszer- és gyógynövényeket szedni, és birkákat etetni a
tavaszi kakukkfűvel.
A húsvét jött és ment, és arra gondolt, hogy nélküle zajlik le a
pészah széder, belesajdult a szíve. Mennyire vágyott rá, hogy
tudathassa a jó hírt a szüleivel. Talán egy fiút vihetne nekik. Csak
nem fordítanának nekik hátat?
Később, aznap délelőtt az egyik pásztor felesége jött fel
rohanva a faluból.
– Nem hallották? A tábornokot elfogták. A hegyekben van…
– Milyen tábornokot? – kérdezte Yolanda. – Mi semmit sem
tudnunk.
– Azt a nagyot, Iráklióból… Kreipe tábornokot. Mindenhol őt
keresik. A britek meg az embereink az orruk elől rabolták el a
vezérüket. – A nő a földre köpött.
Yolanda nem érzett kitörő örömöt, csakis rettenetes félelmet.
Volt ennek bármi köze Andreasz csoportjához? Hogy lehetséges
ez? Csak hajnal előtt indultak. Iráklio innen százhatvan kilométer.
Semmi közük nem volt hozzá, és mégis… Kutatások és megtorlások
következnek. Émelygett. A krétai erőd parancsnokának elfogása
remek és merész húzás volt a közhangulat javítása érdekében, de
milyen áron?
Hogy is láthatna neki a fonásnak ezután a hír után? Jobb, ha
nem aggasztja ezzel Andreasz szüleit. Mindenki a legtöbbet hozta
ki a jó időből, ástak, ültettek, előkészítették a gyümölcsfákat és az
olajbogyókat. Nagyon nyomasztotta ez az információ. Mi van, ha a
társaság nem is tudott erről a drámáról, és bosszúszomjas
járőrökbe botlottak, akik dühösek, gonoszak, és eltökélték, hogy
bármi áron kiszabadítják a foglyot? Acélgyűrűvel kerítik majd be
az egész hegységet, és blokkolják az összes utat délre. Yolanda ezt
tenné. A férfiak éppen egy fegyverfal felé tartottak?
Volt egy kevés esély, hogy esetleg figyelmeztetni tudja őket,
mielőtt még túl messzire jutnának. Yolanda sálat tekert a fejére,
fogta a szakouliját egy flaska vízzel és sajttal együtt, és elindult
abba az irányba, amerre mehettek. Nincs vesztegetni való idő,
gondolta, miközben gyalogolt, majd futott, mintha az élete múlna
rajta. Ismert egy rövidebb utat Omalosz felé, hepehupás útvonal
ugyan, de megfelezi a menetidőt, ha átverekedi magát rajta a
napközbeni hőségen.

Az egész főhadiszálláson zűrzavar uralkodott a hír hallatán, hogy

Kreipét elrabolták a brit ügynökök. Senki sem hitte, hogy sikerülne
elmenniük a szigetről, így az összes helyőrséget mozgósították,
hogy vegyék körbe a hegységeket a Psziloritisz-hegységtől a
Fehér-hegységig, a partszakaszon pedig tartsanak szigorú
őrjáratot, hogy megakadályozzák az evakuálást. Felderítő gépekkel
kutatták át a hegységeket, hátha észrevesznek valamit, de még
nem volt semmiféle látható bizonyíték, mely erre a területre
vezette volna őket. Sok pletyka szólt arról, hogy már elmentek
hajóval északról. A tábornok kocsiját a parti út mellett hagyták.
Egy brit katonai sapka volt benne, és egy üzenet hibátlan német
nyelven, melyben az állt, egyetlen krétai sem vett részt az
elfogásban, így aztán nem lehetnek megtorlások. Rainer
elmosolyodott, az volt az érzése, hogy ez csak egy trükk, hogy
elterelje a figyelmüket, és eltérítse őket a valódi nyomtól.
Ő is tudott ügynökként gondolkodni. A kocsit északon
hagyták, hogy zegzugos utakon menjenek le délre, éjszaka haladva.
Kutyákat is bevetettek, megszagoltatták velük Kreipe illatát, hogy
követni tudják. Élve kell megtalálniuk, ami a vízmosások,
hegyszorosok és a már ismert barlangok alapos és szisztematikus
átkutatását jelentette. Nagy ára lesz a tábornok megmentésének,
és sokan ki is fogják használni, de hogy gondoskodjon a sikerükről
és a hűségükről, Rainer elhatározta, hogy ő maga is részt vesz a
keresésben.
Yolanda kezdett kifáradni. Alig pihent valamit, és a túl sok naptól
szédült is, de egy pataknál benedvesítette a fejét, és újratöltötte a
vizesüvegét is. Jó volt tudni, hogy a helyes irányban követi őket.
Egy pásztor mutatta meg neki az utat. Felajánlotta, hogy elkíséri,
de Yolanda jobb szeretett volna egyedül menni. Az andartes
csoport rejtőzködve fog haladni, és fogalmuk sincs, hogy éppen a
veszély felé tartanak, kivéve, ha megkapták a forródrótot, de
mivel úton voltak, rádió nélkül, napokba is telhet, mire egy ilyen
óriási hír eljut hozzájuk.
Remegett a lába a fáradtságtól, és éppen, mikor már azt
gondolta, képtelen továbbmenni, egy villanásnyi mozgásra lett
figyelmes, egészen véletlenül, néhány szikla mögött. Távcsövek
irányultak felé, ahogy felfelé ment, egy piros ruhadarabot lóbálva a
kezében, a piros a veszély jele, és addig lengette, míg már
megfájdult a karja. Aztán látta őket kiözönleni a sziklában lévő
hasadékból, hogy elé menjenek.
Andreasz mászott le hozzá.
– Mégis mit gondolsz? Azonnal ülj le. Mégis mi ütött beléd, te
nő?
Yolanda elmondta neki a hírt, hogy a szigetet ellepték a
keresőcsapatok. Andreasz nem látszott meglepettnek.
– De ezért vagyunk itt, hogy megzavarjuk a haladásukat.
– Tudtál róla?
– Szóltak nekünk, hogy készüljünk fel valamire. Micsoda
győzelem lesz, ha sikerül elindulniuk a kikötőből. Gyere be a
hűvösre. Muszáj pihenned. Butaság volt utánunk jönnöd.
Yolanda csalódottnak érezte magát. Úgy tűnt, nem izgatja
őket a hír, ő meg itt hevert kimerülten az erőlködéstől. Andreasz
egyáltalán nem volt vele elégedett.
– Nem lett volna szabad otthagynod Mamát és Papát,
ráadásul a te állapotodban. Azt gondoltad, nem vagyunk elég jó
harcosok ahhoz, hogy óvintézkedéseket tegyünk? – vádolta meg.
– Ez mind a köszönet, amiért utánatok rohantam? – förmedt
rá Yolanda válaszul. Fáradt és csalódott volt. – El kellett volna
mondanod nekem.
– Ismered a szabályokat: egy szót sem szólunk, de kedves
tőled, hogy aggódtál – felelte Andreasz hátat fordítva neki.
Yolanda érezte, hogy elönti a düh.
– Aggódtam? A férjem vagy, a gyermekem apja. Ki fog
gondoskodni rólunk, ha te örökre elmész?
– Ne beszélj így az embereim előtt.
Yolanda úgy támadt neki, akár egy bika, ladino nyelven
kiabált, a régi spanyol-görög nyelvjárásban, ahogy a szülei is,
mikor veszekedtek. Kijött belőle az elmúlt hónapok összes
frusztrációja. – Tudod te, hogy mit adtam fel azért, hogy utánad
jöjjek? Tudod te azt, hogy miattad én már halott vagyok a szüleim
számára? Most meg ostobának nevezel, hogy eljöttem, hogy
figyelmeztesselek?
Andreasz vitatkozott vele.
– Nem mondtam ilyet, de ez férfimunka. – Az emberei
elsomfordáltak, igyekeztek láthatatlanná válni. – Hallgass el
asszony. Ez történik akkor, amikor a nők olyasmibe ütik az
orrukat, amihez semmi közük. – Olyan oldala volt ez a férjének,
melyet Yolanda korábban sosem látott. Sértéseket vagdostak
egymás fejéhez, míg Yolanda már sírt és üvöltött. Ekkor Andreasz
az égre emelte a kezét és elsétált. – Ne hisztériázz! A babának nem
fog tetszeni.
– A pokolba veled! – Yolanda dühösen elviharzott. Korábban
sosem veszekedtek még nyilvánosan, sőt ilyen méreggel még
négyszemközt sem. Yolanda összetört. Miért hatalmaskodott vele
az emberei előtt?
Egyre sötétebb volt, Yolanda pedig ott ragadt velük éjszakára.
Fázott, félt, és duzzogott. Andreasz a barlang másik felében
maradt, nem foglalkozott vele. Yolanda is megtartotta a távolságot,
túlságosan szégyellte magát, hogy odamenjen a fényhez.
Kora reggel felkelt, fogta a zsákját, lábujjhegyen átlépdelt az
alvó férfiak felett, és távozott, leereszkedett a hegyoldalon, le az út
felé, miközben a nap, akár egy aranygomb, felkelt. Nem ért
messzire, mikor legnagyobb rémületére rengeteg katonát látott
meg, több százat, szétszóródva kutyákkal, felfelé jöttek az úton
messze odalentről. Hajnali támadást hajtottak végre. Mostanra
már túl messze volt ahhoz Andreaszéktól, hogy bármiféleképpen
figyelmeztetni tudja őket, csak annyit tehetett, hogy behúzódik egy
nagy szikla mögé, és kivárja, hogy mi történik. Ahogy a katonák
sora előrenyomult, mást nem tehetett, csak imádkozhatott.

Jó volt kint lenni a hűvös hajnali levegőn, és kinyújtani a lábát egy

hegyi túrán. Ezt az őrjáratot Rainer maga vezette. Most már az
egész sziget készültségben volt. Az ösztönei azt súgták, hogy Leigh
Fermor és a csatlósai valahol fent rejtőznek a hegygerincen. Az
őrjárat tudta, hogy az Androulakisz banda valahol előrébb fekszik,
szunyókálnak az éjszakai ivászat után. Sztavrosz kijön majd, hogy
könnyítsen magán, és morzejelekkel leadja a pontos tartózkodási
helyet. Nem lehet semmiféle figyelmeztetés, és ezúttal
mindannyiukat csapdába ejtik. A csata közben, vagyis miután
„elfogták”, Sztavrosz gyorsan megszökik majd. Senkinek fogalma
sem lesz róla. Minden a csenden és a meglepetésen múlt. Ha
szerencséjük van, megszerzik a rádiókészüléket és a kezelő kódjait.
Ez háború volt, és a sziget helyőrségének becsülete forgott kockán.
Rainernek fel sem tűnt, mennyire délre hozták le őket a
teherautók, mielőtt gyalog neki nem indultak az útnak. Egész éjjel
meneteltek, az emberek szomjasak és kimerültek voltak, és
újrarendeződésre volt szükségük. Minden szakaszparancsnok azt
az utasítást kapta, hogy zaj esetén álljon meg, és hallgattassa el a
kutyákat. Rainer érezte, hogy újra beüt a régi harci adrenalin, s
egyre nő az izgatottsága. A bevetés olyan izgalmat jelentett, mint
semmi más; minden érzéke felerősödött, a feszültség olyan éles
volt, akár az acélhúr.
Ez az egész túlságosan jól volt megtervezve ahhoz, hogy balul
süljön el. Az igazság az ő oldalukon állt. Haszontalan volt az
ellenállás. Felnézett a sziklákra. Odafent sokaknak ez lesz életük
utolsó alvása.

Yolanda lekuporodott, fájt a háta, és tehetetlenül nézte a tájat.

Bárcsak lett volna fegyvere, hogy leadhasson egy figyelmeztető
lövést. Csak kövek voltak, hogy eldobja őket. Jobb, ha figyel és vár.
A zsoltárok könyvéből mondott imát irgalomért a férjének.
Lehunyta a szemét, aztán kinyitotta, és egy apró fénysugarat vett
észre pislákolni, meg-megvillanni. Látott ilyet az albán fronton is. A
tükör úgy volt elhelyezve, hogy felfogja a felkelő nap fényét, újra
meg újra, egy kód szerint. Valaki jeleket adott le Andreasz
barlangjából, üzenetet küldött le a katonáknak, odacsalogatta az
ellenséget az odújukba. Ki árulta el őket?
Azonnal sejtette, hogy csakis egy ember lehet, egy idegen, aki
képes lenne ezt tenni velük. Sztavrosz, a férfi, aki olyan sokat
kérdezősködött Pennyről.
„Az ösztöneid sosem hazudnak neked” – hallotta most az
apját. Az első pillanattól kezdve gyanakodtam rá. Hevesen vert a
szíve a félelemtől, hogy Andreasz halálos csapdába esik. Kiáltani
próbált, ám a hangját elvitte a szél. Érezte, amint a keserű gyűlölet
savként bugyog fel a gyomrában.
– Megbánod még, hogy valaha láttad az arcomat – szórta bele
átkát a szélbe. – Megtalállak, még ha ez is lesz az utolsó dolog, amit
életemben teszek.

A német katonák úgy kétszáz méterre voltak a sziklafaltól, mikor

meglátták őket. Rainer minden irányba rohanó és menekülő
alakokat pillantott meg, miközben tüzet nyitott, és fedezékbe
küldte az embereit. Ez nem lesz olyan könnyű, mint ahogyan azt
előre elképzelte, és mostanra a szökevények már más, mélyebb
barlangokba bújtak, ahol állítólag a rádió volt elrejtve. Ám a
gránátok hamarosan kisöpörték az andartes maradékát az eredeti
búvóhelyükről. Az élőket kihúzták, és összekötözték, a holtakat és
haldoklókat pedig a sorsukra hagyták, az orvosnak és
Sztavrosznak azonban semmi jelét nem lehetett látni.
Az utasítások úgy szóltak, hogy az ügynöküket mindenképpen
kapják el, de elég laza kötelekkel, hogy megjátszhassa a szökést. Ő
lenne a nap hőse a falusiak szemében. Rainer meglepetésére nem
voltak olyan sokan, mint remélte. Sztavrosz azt üzente nekik, hogy
két csoport van, és nem volt brit ügynök a halottak között. Valami
nem stimmelt. Rainer ösztönei dolgozni kezdtek. Mi van, ha ez
csapda volt?
Túl könnyű volt, és túl gyors, túlságosan kiszámítható. Épp
mikor Rainer ezen gondolkodott, hirtelen sorozatlövés érkezett a
szemben lévő hegygerinc túloldaláról, ami odaszögezte őket. A
lázadók előnyben voltak a magasság miatt, és ezt a helyzetet most
le kellett rendezni.
Sztavrosz tehát kettős ügynök volt, és belerángatta egy lesből
történő támadásba.
– A puszta kezemmel fogom megölni – motyogta Rainer.
Elküldtek egy küldöncöt erősítésért, aki a szökevényeket
üldöző embereket hozta vissza… Hogy lehet a hegyi emberek
nyomára bukkanni a saját hegyeik között?
Rainerben ismét eljöttek a régi kiképzésen tanultak, ahogy
egyik fedezékből a másikba kúszott, arra biztatva minden katonát,
hogy minden golyót használjanak el. Három mesterlövészt látott
kidőlni, de most már egálban voltak, észrevette a lázadók
fegyvereit és egyenruháit. Ez nem valami szedett-vedett
szabadságharcos bagázs volt, hanem egy a saját területén
magabiztos hadsereg berettákkal és töltényhevederekkel. Rainer
arra jutott, hogy a dolog végkimenetele nem fest valami jól, ezért
utasította az embereit, hogy fegyelmezetten vonuljanak vissza,
szikláról sziklára, magukkal ráncigálva a sebesültjeiket és a
hallottaikat.
A foglyoknak, akiket ejtettek, elégnek kell lenniük. Ez a vad,
lelketlen, sivár táj olyan volt akár egy második ellenség a vereség
után. Semmi értelme nem volt megpróbálni előnyre szert tenni itt.
Már azelőtt veszett ügy volt, hogy belevágtak volna.
Rainer visszahívta az embereit, szégyellte ezt a megaláztatást,
és azon tűnődött, vajon még hány bandita hadsereg várakozik,
hogy lecsaphasson rájuk. A vereségtől a láb és a lélek is elcsigázottá
válik. Most pedig meg kell majd magyaráznia, hogyan veszett el és
sérült meg annyi katona, és miért csinált Sztavrosz
mindannyiukból bolondot.

Yolanda a völgyben visszhangzó fegyverropogást hallgatta; gyors

tüzelés, szünet, aztán még több lövés. Aztán a robbanások és az
üvöltések, a szórványos tüzelés és a fegyverek rohama
összezavarta. Ki harcolt a túloldalon? Reszketve ült,
összegömbölyödve ölelte át a testét, hogy védelmezze a még meg
nem született gyermekét. Andreasz biztosan halott, vagy elfogták.
Mégis azt látta, hogy a német őrjárat összeszedi a sebesültjeit, és
visszavonul mindössze egy maréknyi fogollyal. Tíznél többet nem
számolt a csoportból, és eddig még nem sikerült rájönnie, kik azok.
Az ezt követő csendben tudta, hogy vissza kell mennie oda,
hogy megnézze ki maradt meg; a szíve a torkában dobogott, félve a
látványtól, melyet biztosra vett, hogy ott talál.
A gránátok és a lángok a lehető legnagyobb pusztítást
végezték a barlangokban. Artában már látott szénné égett
testeket, itt azonban mindegyiküket név szerint ismerte: a pásztor
fiát, Manoliszt, a pék fiát, Lefteriszt és az özvegy unokáját,
Giorgoszt, Andreasznak azonban nyoma sem volt. Biztosan ő a
foglyok egyike. Egy alakot hallott közeledni, mire rémületében
elbújt.
– Kyria, Kyria, jöjjön, sebesültjeink vannak, kérem, gyorsan…
Yolanda követte a fiút, felmászva a másik oldalon egy csoport
egyenruhás férfihoz, idegenekhez, akik az instrukciókra vártak,
hogy csatlakozhassanak Andreasz csoportjához, mikor látták,
ahogyan Yolanda is, azt a katonáknak szóló jeladást. Így aztán nem
tüzeltek, és maradtak, hogy majd lecsapjanak rájuk.
Andreasz nem volt közöttük, és látva a sebesültjeik állapotát,
Yolanda eszébe jutott, hogy talán van esély rá, hogy menekülés
közben hátrahagyta az orvosi zsákját a barlangban. Szólt egy
fiúnak, hogy fusson vissza, leírta neki a bőr táskát, és
megkönnyebbülten figyelte, ahogy visszatért vele.
– Az orvos felesége vagyok. Tudok segíteni maguknak.
Ápolónő voltam az albán fronton… Ne féljenek, láttam már
rosszabbat is – mondta Yolanda, látva az aggodalmat az arcukon.
Egyik sebesülttől a másikig haladt, utasításokat adva, hogyan
szorítsák el az ereket, nyomjanak vattát a nyílt sebekre.
Aztán az egyik férfi megrántotta a ruhája ujját.
– Ide kell jönnie, ide hátra, az egyik vezetőnk az, szüksége van
a segítségére.
A férfiak a lélegzetvételért küzdő, földön fekvő alak körül
álltak, a mellkasa szétnyílt, az inge elfeketedett. Felnézett, üveges
volt a tekintete.
– Kyria Yolanda – suttogta, és megpróbált mosolyogni. –
Megállítottam egy golyót a mellkasommal… A többieknek sikerült
elmenekülniük? – zihálta.
Yolanda bólintott, és azonnal felismerte a brit ügynököt,
Panayotist. Miközben lehajolt, hogy megvizsgálja a sebét, a
csuklóját fogta, hogy ellenőrizze a pulzusát, és Yolanda próbálta
nem elsírni magát.
 HANÍAI KIKÖTŐ
2001

Egyre csak érkeztek az ételek: egy tányér rajta meleg, sztaka nevű
olvasztott krémsajttal, bőséges marha sztifádó34 édeskés
mártásban, vastag, ropogós kenyér, bor, csirke citromos
mártásban, melyet tsoukoudia követett szirupos gríztortával. Én
azonban csak lassan tudtam végigmenni a lakomán. Most már nem
olyan volt az étvágyam, mint fiatalkoromban, és a gyomrom is
görcsben volt az étterem elhelyezkedése okozta feszültségtől. Hogy
ülhetnék itt a csillagok alatt anélkül, hogy felidézném azt, ami
ezeken az utcákon történt? A többiek számára azonban ez egy
zenés-táncos este volt a pislákoló lámpák fényében. Élveznem kell
a látványt, mindenütt új arcok, jól tápláltak, nyugodtak, minden
nemzetiség egy tető alatt beszélget, nincs kijárási tilalom, se
egyenruhák, hogy korlátozzák a szórakozásunkat. Mack és Lois
nevetgéltek, Alex a fejét tömte, ahogyan arra csak a kamaszfiúk
képesek, miközben hallgattuk a lantot és a tangóharmonikás
zenekart, amint lírai balladákat és könnyed, vidám népdalokat
adtak elő, melyek közül néhányat épphogy megértettem. Örültem,
hogy visszatértem, és láttam, hogy a várost helyreállították és
virágzott. Segített elűzni a szomorú képeket a fejemből.
A régi zsidó üzleteket ebben az utcában butikok és boltok
váltották fel, melyek a szokásos turista ajándékokat árulták,
néhány kézműves butik finom ékszerekkel és kövekkel, és néhány
éjjel-nappal is az üzletet hajtó taverna. Venni akartam valamit
Loisnak köszönetképpen, valami krétait a látogatásunk emlékére.
Kimentettem magam, és azt mondtam sétálok egyet a környéken,
s majd a kocsinál találkozunk a kikötőben.
– El ne tévedj! – figyelmeztetett Lois, nem bízott abban, hogy
képes vagyok egyik lábamat a másik elé tenni.
– Veled megyek – mondta Alex. – Majd én vigyázok rád.
 Szerettem volna visszavágni, hogy egyelőre még nem vagyok
szenilis, de inkább hallgattam, és köszönetképp csak kedvesen
mosolyogtam.
Mikor már odakint voltunk, elmondtam neki, mi a célom, és
végigsétáltunk a zsúfolt utcán, miközben nyakláncokat,
fülbevalókat, karkötőket, sálakat és olívaolajos tálkákat
nézegettünk. Ekkor vettem észre a zsinagóga felé mutató feliratot
a falon: Etz Hayyim.
– Nézzünk le oda – javasoltam, végigmenetelve a sikátoron,
majd be az elkerített udvarra, ahol a zsinagóga falai álltak, ám a
fakapukat estére már bezárták. Csak álltam és a hirdetőtáblát
bámultam. Oda voltak kitűzve az istentiszteletek plakátjai és a
nyitvatartási idő.
Le kell rónom a tiszteletemet, mielőtt elmegyek, Yolanda
kedvéért, határoztam el. Hogy is ne emlékeznék meg az én drága
barátnőmről?
– Miért bámulod a falat, Pen néni?
– Volt egy barátnőm, aki a közelben lakott, egy különleges
barátnőm – feleltem, visszazökkenve az ábrándozásból.
– Ő hol van most?
– Meghalt a háborúban, ahogyan sok más barátom is –
feleltem, és nem akartam elmagyarázni a fiúnak, amit Yolanda
borzalmas sorsáról tudtam. – Ez az ő egyik temploma, csak ezt
zsinagógának nevezik. – Helyreállították a romokból, erről tudtam,
ám az a másik, amelyikbe a Markosz család is járt, megsemmisült.
– Neki is van oltára benne gyertyával? – Alexet még mindig
lenyűgözték a kis útszéli emlékművek, és mindig lefényképezte
azokat, amelyeket érdekesnek talált.
– Nem hiszem – mosolyogtam. – Gyere, keressünk valami
szépet anyádnak.
– Szereti a duci gyöngyöket – tett javaslatot Alex. –
Megmutatom, hol nézelődött.
Elfordultam a faltól, tudván, hogy muszáj visszatérnem oda.
Megkönnyebbülés volt a következő feladatra koncentrálnom, a
jelenben maradni Alex társaságában ahelyett, hogy a múltban
időznék, melyet sosem leszek képes megváltoztatni. Mégsem
tudtam nem észrevenni a környezetemet, akármennyire is
megváltozott mostanra, a múlt akkor is ott volt körülöttem, és oly
sok emléket hozott a felszínre. Pontosan ezen az utcán történt,
hogy a krétai életem elkezdett darabjaira hullani. Minél többet
láttam, annál mélyebbre ástam az emlékezetemben, szembenézve
olyan dolgokkal, melyeket soha senkinek nem mondtam el.
Hogy lehet, hogy egy ilyen vidám, élénk utca egykor a halál és
a kétségbeesés utcája volt?
 1944. május

Kreipe tábornok elrablása és az Egyiptomba történő evakuálása

után, melyről a civileknek elvileg nem lett volna szabad tudniuk,
megváltozott a városban a légkör. Feléledt az agitátorok
büszkesége, megcsillant egy reménysugár. Talán a megszállók
mégsem voltak akkora biztonságban, talán mégis lehetséges volt
megtámadni és leverni őket.
Az utcákon járőröző katonák kimerültek voltak, gyorsan
robbantak, úgy ellenőrizgették a papírokat, mintha mindenki
gyanús lenne. Penny alig tette ki a lábát a kafenionból. Stellát láz
sújtotta, és Pennyre éjjel-nappal szükség volt, hogy segítsen
vezetni a háztartást, és vigyázzon a gyerekekre. Vásárolta a
folyton fogyóban lévő utánpótlást, tudta, kiknek vannak titkos
készleteik a pult alatt a kiváltságos vásárlók számára. A kisbabák,
akiket segített világra hozni, most már rohangálós, totyogó
kisgyerekek voltak, és az anyák mindig ajándékot nyomva a
kezébe fogadták, melyekre alig futotta nekik. Több esze volt annál,
minthogy megsértse őket azzal, hogy visszautasítja. Az utcán
hallotta azt is, hogy durva támadások voltak a hegyekben, és hogy
embereket fogtak el, és hoztak vissza a városba. Andreasz
támadását visszaverték, de semmi többet nem lehetett tudni.
Penny bűntudatot érzett, amiért nem volt odafent, hogy
segítsen a lázadóknak. Hónapok óta nem látta Yolandát, és a zsidó
negyedben tett látogatásáról sem írt neki. Ez nem olyasmi, amit
levélben ír meg az ember. Ezt személyesen kell elmondani.
A kafenion csendes volt, nem volt több éjszakai találkozója az
andartes csoportnak a zárt ajtók mögött. Így aztán végig tudott
sietni a Kondilaki utcán, ahol lakott egy suszter, aki remek
javításokat végzett az otthonában. Az ő varrása volt a legjobb és a
legmegbízhatóbb, ám anyagokat csak nehezen lehetett beszerezni.
Ha visszamegy vidékre, muszáj tisztességes talpat viselnie a lábán.
Ám odaérve a cipész házához, lökdösődő tömeget talált valami
felfordulás közepette. Egy katona rángatott ki egy idős embert az
utcára, és keményen ütötte.
– Mi tett? – kérdezte Penny.
– Zsidó! – kiabálta a katona. – Te csaló szarházi!
A férfi tiltakozva takarta a fejét.
– Én semmit sem tettem maga ellen.
Még több katona rugdosta végig az utcán. Végül utánuk
kiabált egy férfi. – Disznók! Elvisztek egy kisembert, mert nem
találjátok Kreipét!
A katonák megálltak, mire a haragjuk tárgya elrohant, és
elnyelte a tömeg.
– Ki mondta ez? – Senki sem szólalt meg. A katona a tömegre
szegezte a fegyverét. – Sorakozó… papírokat.
Penny beállt a sorba a személyi igazolványát keresgélve
valahol a köténye zsebének alján, a jelvényével együtt, mely az
oldalához volt tűzve.
– Siessen már… – A katona hangja ridegen és fenyegetőn
csengett.
– Igyekszem – csattant fel Penny bosszúsan, ahogy előhúzta.
A katona kitépte a kezéből az igazolványt, lenézett rá, aztán meg
fel Pennyre. – Ez már lejárt… Neve?! – Oldalra lökte Pennyt.
Penny fájó szívvel döbbent rá, hogy teljesen megfeledkezett
arról, hogy visszamenjen, és beálljon a hosszú sorba az
okmányirodánál sok-sok hónappal korábban. Nemcsak hamis
igazolvány volt ez, de még érvénytelen is. Isten segítsen rajta.
– Sajnálom, sok dolgom volt…
– Jöjjön velem.
– De be kell vásárolnom. A főnökasszonyom beteg –
esedezett. – Megújíttatom.
A katona ráemelte a fegyverét.
– Most jöjjön!
Nem tehetett mást, mint hogy elindult előtte, miközben az
emberek sajnálattal bámultak rá. Erről csakis ő tehetett, az ő
ostoba hibája volt, és nem tehetett semmit, hogy értesítse Nikoszt,
hogy letartóztatták. A csalódottságtól és a félelemtől sírni lett volna
kedve.

Yolanda követte a szomorú menetet, miközben a férfiak

öszvéreken lefelé vitték a sebesülteket és a halottakat a
vízmosáson át a holdfényben; lassú, kanyargós út volt vissza a
legközelebbi faluba, ahol eléjük jött a pap, hogy aztán hamarosan
megtartsa nekik a temetési szertartást.
– Szegény fiaim – mondta, ahogy ránézett mindegy egyes
holttest arcára. – Nem feledjük őket.
Yolanda minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse őket
fent a hegyoldalon, de a sérüléseik sajnos túl súlyosak voltak. Ha
Andreasz vele lett volna, akkor talán ketten meg tudták volna
menteni a csoport vezetőjét. Hatalmas volt a bánat, mikor
megérkeztek a falusiak, hogy összeszedjék a fiaik holttestét. Együtt
égették el mindannyiukat, és a helyet kereszttel jelölték meg. A
nap végére még több fekete kereszt lesz az ajtókra festve szerte a
körzetben, jelezve a családok áldozatát.
Yolanda szörnyen kimerült volt, és rosszul érezte magát az
Andreasz miatti aggódástól. Senki sem hallott a csoport felől már
napok óta, és biztos volt benne, hogy mostanra már foglyok. Nézte,
ahogy a falusi nők a halott fiaikat siratják. Mikor hírek nélkül tért
vissza Dimitrához és Adoniszhoz, kétségbeestek.
– Fel kell mennetek, messze magasra, el a szem elől, hogy
gyászoljatok; vigyétek magatokkal a nyájat, nehogy a tolvajok
ellopják – tanácsolta Yolanda. Segített nekik összecsomagolni, és
felpakolni az öszvért az útra. Még mindig fájdalmai voltak a
mászástól és az elmúlt napok borzalmaitól, a háta merev és feszes
volt. Nem mehetett velük, így nem, hogy Andreasz eltűnt.
Hol lehet? Talán már a börtönben, és épp kínozzák? Nem is
mert belegondolni, min mehet keresztül. Ki áll ki ezekért a
hősökért, vagy védi meg őket? Ki fogják őket végezni, de addig
nem, míg a Gestapo ki nem facsarta az utolsó csepp információt is a
törött tagjaikból.
Arra jutott, hogy kötelessége több információt szerezni, az
elfogott férfiak után menni, és keresni valakit, aki segítené az
ügyüket odalent Haníában. Nem lesz könnyű feladat, és sok
veszéllyel is jár, de nem fog itt ülni, és a lábát lógatni. Lejönni a
hegyekből nem könnyű. Talán meg kellene várnia Andreaszt.
Annyira felőrölte a szükség, hogy tudja, mi történik ott lent, és
utazási papírokat is kell szereznie. Olyan régóta volt már távol,
hogy elfelejtette, mikor halad át a falun az északra tartó busz. A
polgármester majd ad neki utazási papírt valami piaci
kereskedelem ürügyén. Talán ott találja Pennyt, és majd erőt
merítenek egymásból ebben a zord időszakban. A polgármester
megígérte, hogy ha Andreasz felbukkan, üzennek Yolandának,
hogy térjen vissza.

Penny a keret nélküli szemüveget viselő hivatalnok előtt állt a

meghallgatására várva. Órák óta állt már, és közben próbált nem
remegni. – Papadopouli?
Előretolták, izzadt a keze.
– Miért van lejárva az igazolványa? – förmedt rá a hivatalnok.
– Hát nem ismeri a szabályt és a büntetést?
– A főnökasszonyom beteg. Nagy sok munkát ad nekem.
Eljöttem, és sorba is álltam, de már késésben voltam…
– Nagyon régóta beteg lehet már. Ez már évek óta
érvénytelen.
– Vidéken voltam.
– Most volt? – kérdezte a hivatalnok szigorúan. – Miss
Papadopouli.
– Segíteni jöttem a nénikémnek és Nikosz bácsikámnak.
– Milyen Nikosz?
– Kyrie Mandolakisz a kafenionjában… A felesége beteg. –
Szünet állt be, miközben a hivatalnok Penny iratait vizsgálta. Most
bajba keverte Stellát és Nikoszt? – ők figyelmeztettek, hogy
újítsam meg az igazolványomat, de én elfelejtettem.
– De itt az áll, hogy maga a zárdában dolgozott, mit csinált ott?
– Szerettem volna ápolónőnek tanulni, de nem vált be a dolog.
A kávézóban volt rám szükség. – Penny érezte, hogy a hivatalnok
gyanakvása egyre nő.
 – Maga meglehetősen rejtélyes eset, Miss Papadopouli, de
nem látok jelet a neve mellett. – Rápecsételt az iratokra. –
Ellenőriznem kell. Ez rendkívül szabálytalan. Itt várjon. – Egy
székre mutatott. – Figyeljen, hogy ne mozduljon innen.
Egy írnok állt oda mellé, és mélységes gyanakvással
méregette. Nehéz volt nyugodtan ülni, a bal lába nagyon vágyott
rá, hogy dobolni kezdjen a kövön. Visszanyelte a félelmét, és
beszélgetni próbált vele.
– Biztosan nagyon elfoglaltak ebben az irodában –
próbálkozott Penny, de az írnok nem törődött vele. Melyik férfi ne
hagyna figyelmen kívül egy primitív parasztasszonyt ócska
munkaruhában, az arca sötét a naptól és a leleplezéstől. A tulajdon
nővére úgy menne el mellette, hogy nem ismerné fel.
Ebben a kis irodában ért volna az utazása végére? A fejében
kétely és félelem kavargott.
Ekkor bejött a kis hivatalnok, és felé intett.
– Mehet, és sorban állhat a többi pecsétért. Elmehet. –
Elküldte az írnokot, aztán közel ment Pennyhez.
– Miss Athina, legyen óvatos. Ezúttal szerencséje volt –
mondta halkan, majd az ajtóhoz kísérte Pennyt. – Ne kószáljon
még egyszer a zsidó negyedben. Nem tanácsos ezekben a zavaros
időkben…
Penny később a Bíróság lépcsőjén állt, és megkönnyebbülve
mélyeket lélegzett. Az összes hivatalnok közül ott bent talált egyet,
aki megértő volt a helyzetével kapcsolatban. Véletlen volt, vagy
szándékos? A hivatalnok talán ismerte Nikosz kafenionját; esetleg
már evett ott, és tudott a titkos szervezkedésről. Szerencsésen
megmenekült, de kíváncsi volt rá, hogy értette a férfi azt a dolgot a
zsidó negyeddel kapcsolatban. Valamiféle figyelmeztetésnek
hangzott.

Yolanda egy döcögős, fárasztó utazás után érkezett meg a városba,

nem tudván, hol keressen segítséget. A hegyi életük csendje után
megijesztette a nyüzsgés, a zaj, a mindenütt látható nyomor.
Először fel kell állítania egy asztalt a piacon, és eladni a sajtokat, a
tojást és a zöldségeket, melyek igazolták az utazását.
Gyönyörű májusi reggel volt, és a kedve egy pillanatra jobb
lett, míg eszébe nem jutott Andreasz, aki valószínűleg börtönben
van, leláncolva, talán már megcsonkították vagy halott. Valaki itt
biztosan tudni fogja, mi lett a sorsa. Ha nincs hír, az jó hír,
imádkozott magában. A fekete özvegyruhájában semmiben sem
különbözött a több száz másik nőtől, akik a falak árnyékába
húzódtak. Valahol itt rejtőzött Penny is. Meg kell találnia őt, ám
előbb muszáj meglátogatnia a szüleit, még ha rá is vágják az ajtót.
Azt akarta, tudják, hogy terhes, azt, hogy a családjuk tovább él,
bármi is történjék.
Mikor a piac kezdett összeszedelőzködni, és már túl nagy volt
a hőség ahhoz, hogy kint legyen, keresni akart egy helyet, ahol
megpihentetheti feldagadt lábát.
Volt egy hely, gyalog sem messze, ahol biztosan örömmel
fogadnák. Miért nem gondolt erre már korábban? Yolanda elindult
hegynek fel a Vöröskereszt klinikájához, a helyre, ahol mind
életcélt, mind szerelmet talált. Jó lesz látni, ki maradt ott, és az
orvosok talán segítenek neki megkeresni Andreaszt. Barátok
között akart lenni, ha netán borzalmas hírt kell elviselnie.

Nikosz rémülten emelte az égbe a kezét, mikor Penny megvallotta

neki, milyen hibát vétett.
– Megőrültél, te lány? Azt akarod, hogy mindannyiunkat
letartóztassanak? Szerencséd, hogy az egyik emberünket kaptad a
meghallgatásodon, az egyik törzsvendégünket, aki folyamatosan
tájékoztat minket, ha valamiről tudnunk kell.
– Sajnálom, de borzalmas volt látni azokat a vadállatokat az
utcán.
– Rosszabb lesz, mielőtt jobbra fordulna – felelte Nikosz a
rózsafüzérét morzsolgatva, miközben nyugtalanul hátranézett. –
Muszáj valakit hibáztatniuk most, hogy Kreipe eltűnt. Mindig a
zsidókat ejtik túszul elsőként, és azt pletykálják, hogy a
kontinensen ezrével ürítik ki őket a városokból, aztán
mindannyiukat északra szállítják különféle munkatáborokba. Csak
idő kérdése.
– Figyelmeztetnünk kell őket – mondta Penny Yolanda
szüleire gondolva.
– Mit mondott neked a barátunk? Ne üsd bele az orrod abba,
amit nem tudsz irányítani. Ha elvisznek, nem tudunk megvédeni a
kínzástól. Mikor Stella jobban lesz, vissza kell menned a hegyekbe,
bár ahhoz utazási engedélyre lesz szükség, és azokat nem könnyű
hamisítani. Húzd meg magad, és légy óvatos, hogy kivel állsz szóba.
Most csend van, túl nagy csend, de jobb, ha továbbra is csak
tesszük a dolgunkat, és kivárunk.
Penny nyugtalan volt azok után, amit látott. Nikosznak igaza
volt, hogy óvatos volt. Már azt sem tudta, ő kicsoda is valójában: az
egyik percben diák, aztán ápolónő, mezőgazdasági munkás,
pincérnő, akár egy színét váltogató kaméleon, a brit elsőbálozó
görög névvel, aki most krétainak adja ki magát. Annyira irreális
volt ebben a rémálomszerű világban élni, ahol egyetlen rossz
mozdulat oly sokak életébe kerülhet.
Aznap éjjel rémálmot látott: mélyvízbe próbált ugrani, alakok
üldözték, arra löködték, amerre nem akart menni. Verejtékezve
ébredt. Hanía többé már nem volt biztonságos rejtekhely; ideje
volt kimászni a veszélyből. Különös veszélyérzete volt, egy érzés a
zsigereiben, hogy semmi sincs rendben.

Rainer csupán néhány fogoly kíséretében tért vissza a sikertelen

küldetésről, hogy megkeresse Kreipét. Androulakisz megszökött.
Sztavroszt elfogták, mert Rainer most már nem volt biztos a
hűségében, de a görög hevesen kitartott az ártatlansága mellett,
mikor kihallgatták.
– Honnan tudtam volna, hogy észrevették magukat, és a
második csoport visszahúzódott, hogy lesből támadjon? A brit
ügynök egy rafinált ördög, és az emberei előnyben vannak, mert
ismernek minden átkozott zugot abban az istenverte hegységben.
– Ideges volt, mikor kirángatták a cellájából, hogy kihallgassák.
Összeverték, így mikor visszatért a zúzódásokkal, a története,
hogy ő is egyike az andartes csoportnak, meg lesz erősítve.
 Rainer parancsnoka nem volt elragadtatva Rainer
küldetésének a végkimenetelével.
– Nincs kifogás. Ezúttal olyasmit fog felügyelni, ami nem
sülhet el balul, méghozzá a lehető legnagyobb meglepetés és
titoktartás közepette. Azt az utasítást kaptuk, hogy deportáljuk az
összes itteni zsidót Athénba.
– Nem volt semmi probléma abban a negyedben – felelte
Rainer. – Mire ez a sietség?
– Parancs, Brecht őrnagy. A végső megoldást a problémákra,
melyeket világszerte okoztak, teljesíteni kell. Már folyamatban
van. Van egy listánk, melyet maga a rabbi frissített, és
mindegyiküket el kell számoltatni… kisbabákat, gyerekeket.
Rainer a fejét ingatva bámult ki az ablakon.
– A fajtájuk összes újszülöttje a mi ellenségünk. Európa
gonoszai felelősségre lesznek vonva. Maga intézkedik, hogy minden
kijárat és bejárat el legyen kerítve kordonnal, hogy a szállító
várakozzon, s hogy a gyakorlat gyorsan és hatékonyan legyen
végrehajtva, még hajnal előtt.
– Hová viszik őket?
– Az Agiába, természetesen, hogy el legyenek zárva a
börtönben, míg mindent elrendeznek, és aztán behozhatunk
minden körzeten kívül tartózkodó zsidót is.
Rainer nagy levegőt vett. Abból a magasságából, hogy azoknak
a bátor ejtőernyősöknek a parancsnoka volt ilyen mélyre jutni…
nőket és gyerekeket fellökdösni teherautókra, bedugni őket egy
mocskos nyomortanyára. Ez lett a katonai karrierjéből, hogy ilyen
parancsokat kell teljesítenie? A szíve mélyén tudta, hogy ez már
túl messzire megy. Minden egyes tisztességes, emberséges észérv
arra ösztökélte, hogy ne engedelmeskedjen. Most mi a francot
csináljon?

Olyan volt, mint régen, a klinika alagsorában aludni, ahogyan azt

Yolanda tette az 1941-es bombázások idején; egy matracon feküdt
ismerős kórházi polcok között, Lysol és éterillatban. Szívesen
fogadták, forró raguval etették, megvizsgálták. Most feltett lábbal
pihent. Senkinek sem volt híre Andreaszról, de valaki, aki ismert
valakit a rendőrségen, biztosította róla, hogy nem tartják
börtönben fogolyként. Az orvos túl ismert volt, és túl nagy
tiszteletben állt ahhoz, hogy ne szöktessék ki a börtönből a
rokonszenvező rendőrök. Yolanda most érezte, hogy enyhül a
fájdalom a hátában, és megkönnyebbülten ölelte át a hasát. Talán
mégis életben lesz, hogy lássa megszületni a kisbabáját. Mikor már
kipihente magát, visszamegy a zsidó negyedbe, hogy kibéküljön a
szüleivel. Neki kell megtennie az első lépést… Másnap reggel
azonban annyira fáradtnak érezte magát, és sajgott mindene, hogy
senki sem engedte, hogy felkeljen a matracról, így hát
visszahanyatlott rá, és aludt, míg még volt rá esélye.

Pennyt az utcákon csikorogva végighaladó teherautók zúgása

ébresztette. Akkora lárma volt odakint, mintha csapatok szálltak
volna partra a kikötőben, és a nyitott ablakon keresztül bevilágító
fénysugár láttán máris mindannyian talpon voltak. Még mindig az
éjszaka közepe volt.
– Mi történik? – motyogta Penny, attól tartva, hogy
megtámadják őket. Felkapta a ruháját, és kilesett az ablakon, és
látta, hogy egy sor teherautó halad el az úton.
– Ne menj ki! – kiáltotta Nikosz. – Ne mozdulj!
Penny bólintott, ám a tér túloldalán arcok néztek ki a zajra, és
zsaluk csukódtak be hirtelen. Leosont a kafenionon keresztül a
lépcsőhöz, mely az erkélyre vezetett, ahonnan jobban lehetett
látni, és kinyitva az ajtót, kinézett. Nézte, ahogy katonák serege
rohangált az utcákon megafonokkal. „Kifelé! Kifelé! Zsidók, kifelé!”
Hallotta a riadt sikításokat, az ajtók betörését, a kutyák ugatását.
„Tíz perc, étellel és egy táskával, csakis egy táskával… Kifelé!
Kifelé!”
– A zsidó negyedben vannak, kiviszik őket a házaikból az
utcára – kiáltotta Penny.
– Csukd be a zsalukat, és maradj a házban. Ez nem a mi
dolgunk – förmedt rá Nikosz.
Penny látta, hogy férfiak és nők csatangolnak álmos
gyerekekkel, félig felöltözve, egész családok rendeződnek sorokba,
miközben katonák üvöltöznek nekik utasításokat, mintha bűnözők
lennének. Némán állt, nézte, ahogy fellökdösik őket a
teherautókra. Senkinek nem volt ideje túl sok mindent
összeszedni, hogy magukkal vigyék a hátukra véve. A gyerekek
játékokat és kenyérdarabokat szorongattak, míg a zajra ébredt
szomszédaik ott álltak mellettük, némán integettek és kiabáltak a
barátaiknak, mintha azok egy utazásra indulnának.
– Tennünk kellene valamit – motyogta Penny, Stella azonban
a fejét rázta.
– Túl sok van azokból a fegyveres gazemberekből. Megtartjuk
a golyóinkat arra, ahol a legjobban tudunk ártani nekik.
– De néhányukat ismerem… a barátaim… ó, Istenem,
Solomon és Sara! Muszáj mennem…
– Athina! Ne légy bolond…
Penny már kint volt, rohant végig az utcán, átfurakodott a
tömegen.
– Hová viszik őket? – kérdezte egy nőtől, aki figyelte az
eseményeket.
Megrántotta a vállát.
– A börtönbe, ahová minden fogoly kerül, hála az égnek.
Penny tovább futott, próbálta megpillantani Yolanda családját,
de nehezen lehetett csak látni, ki van ott a félhomályban.
Ekkor nézett fel, és látta meg őt, ahogy ott áll magasan, karba
tett kézzel, figyelve, ahogy a vadállatai erőszakoskodnak az
emberekkel, mintha ez valami győzelmi parádé lenne, amire
Brecht kapitány büszke lehet.
Nagy volt a fejetlenség, gyerekek sírtak, némelyiket
elszakították a szüleitől, lányok próbálták sírva megtalálni a
barátaikat.
„Vidd a könyveimet… Mondd meg Mariának, hogy írok, amint
minden elrendeződött…” – Sok hang veszett el az arcok áradó
folyójában.
A lemaradozók lassan bicegtek hátul, egyikük egy nő volt két
bottal sántikálva, annyi méltósággal, amennyit képes volt
kipréselni magából. A katonák egyre türelmetlenebbé váltak és
elrántották.
– Kénytelenek lesznek várni – mondta a nő.
Egy idős pár számára is nehéznek bizonyult a járás, és Penny
látta, hogy egy katona úgy rugdossa őket, mintha öszvérek
lennének. Penny nem bírt magával, a dühe előrehajtotta.
– Majd én segítek maguknak – suttogta. – Fogják meg a
karom. – Nem Sara és Solomon voltak azok – az túl szép lett volna
–, de belekapaszkodtak a karjába. – Majd együtt csináljuk –
mosolygott. – Vöröskeresztes vagyok. Gondoskodunk róla, hogy jól
bánjanak magukkal – tette hozzá, miközben végtelenül megvető
pillantást vetett a katonára. – Mi görögök tudjuk, hogyan kell
bánni az idősekkel, még ha maguk nem is. Szégyellje magát, és
mutasson egy kis tiszteletet!
A katona egy másodpercre meghökkent a szemrehányás
hallatán, de mivel nem akart megszégyenülni, Penny mellkasának
szegezte a fegyverét.
– Ha annyira odavan a zsidókért, pattanjon fel maga is.
Az egész olyan gyorsan történt. Az egyik percben még az idős
párt kísérte a teherautóhoz, a másikban pedig már őt is
feltaszigálták anélkül, hogy lett volna ideje tiltakozni. Csak arra
tudott gondolni, hogy fog felszállni az idős hölgy, annyira le volt
rokkanva, de ezek az állatok úgy dobták fel, mint egy
szemeteszsákot. Penny le volt döbbenve, de felszegte a fejét, és
acélos tekintettel bámult a tisztre. Megtapogatta a vöröskeresztes
jelvényét, mely a zsebe belsejébe volt tűzve. Szóval, kapitány, ez
mind a maga műve. Kell, hogy valaki szemtanúja legyen ennek a
borzalomnak, ami itt folyik, gondolta. Nagyon úgy fest, hogy
annak a valakinek nekem kell lennem…

Rainer úgy felügyelte a civilek letartóztatását, akár egy gép. A

szánalmas látványa annak, ahogyan nőket és gyerekeket
ömlesztve lökdösték keresztül szűk sikátorokon a
gyűjtőpontokhoz, émelyítő volt. A szokásos hatékony, könyörtelen
elnyomás volt ez, semmiben sem különbözött a falvaktól, ahol az
embereket kiszállították az ágyból, sorba állították, és kivégezték
őket, majd megsemmisítették az otthonaikat.
Miért is lett volna ez az intézkedés, bármiben is más? Az
biztos, hogy ez most az utolsó halovány reményét is
megsemmisítette a krétai lakossághoz történő bármiféle jövőbeli
közeledésnek.
Szégyellte magát, az összes korábbi erőfeszítése, hogy
irgalmas legyen, megkérdőjeleződött, ahogy ott állt, és nézte
ezeket a családokat a biztos halálba menni.
Senki sem ellenkezett, mert a nácik a tökélyre fejlesztették a
félelem és engedelmesség rezsimjét. Ezek az emberek most már
túl éhesek és levertek voltak ahhoz, hogy patáliázzanak, bár volt
egy lány, aki kitűnt közülük.
Figyelte, ahogy az öreg párnak segít, erre a fáradozásaiért őt is
letartóztatták velük együtt. Túl messze volt ahhoz, hogy
közbelépjen a lány érdekében. Csak akkor ismerte fel az arcát,
mikor dacosan felállt a teherautóban.
A barlangbeli ápolónő ránézett. Felismerte, és most annak
látta, ami: fertőzöttnek, beszennyeződöttnek a gyűlölet és
kegyetlenség e gyáva tettétől. Forgott a gyomra. Az a megvető
pillantás vele marad élete végéig, egy pillantás, mely megfosztotta
minden méltóságától és reményétől.

Yolanda felfrissülve ébredt a hosszú alvás után, ám a légkör az

ápolónők között reggelre megváltozott, ahogy lábujjhegyen
járkáltak, és nem néztek rá. A szájával mindenki mosolygott, a
szemével azonban senki, és folyton azt mondogatták neki, hogy
maradjon, ahol van. Mi a fene történt? Rossz hírt kaptak
Andreaszról?
– Miért nem néz rám senki? Csak nem Andreasz…
– Nem, Yolanda, nyugalom, nem róla van szó. – Az orvos
elhallgatott. – Csak hallottuk, hogy razzia volt az éjszaka, vagyis
inkább begyűjtés.
– És? – Yolanda felállt, tudta, hogy ideje távozni ebből a
menedékből.
– A zsidó negyedben történt. Elvitték az összes zsidót, akit
találtak.
– Nem értem – kiáltotta Yolanda, és az ajtó felé indult.
– A szüleid még mindig ott élnek? – kérdezte az orvos a
szemüvegét törölgetve.
– Igen, igen, és Joseph bácsi és Miriam néni is.
– Attól tartok, az összes utcát kiürítették.
Yolanda alig bírta felfogni, amit az orvos mondott. Túl nagy,
túl borzalmas cselekedetnek tűnt ez, még az ellenségeiktől is.
– Nem, nem, ez nem lehet igaz! Nem mindenkit? Muszáj
odamennem, hogy a saját szememmel lássam.
– Az nem lenne valami bölcs dolog. Listájuk van, és te is rajta
leszel. Lehet, hogy még nem biztonságos.
– Hová vitték őket? – kiáltotta.
– Még nem tudom, nem kérdezhetünk ilyeneket. Tudod,
mennyire függünk a helyőrségi kórháztól kapott utánpótlás
tekintetében.
– De mi a Vöröskereszt vagyunk. Nem engedhetik, hogy
ilyesmi történjen. Muszáj megtudnom, hogy biztonságban van-e
családom – mondta Yolanda mit sem törődve az orvos
figyelmeztetésével.
– Yolanda, nyugodj meg. Pihentetned kell azokat a bokákat.
Biztos vagyok benne, hogy a vöröskeresztes tisztviselők felügyelni
fogják a deportálást.
– Hogy lehetsz benne biztos? Muszáj a saját szememmel
látnom. Ez nem lehet igaz. Miért nem állították meg őket a
szomszédaik? – Yolanda magára kapta a köpenyét.
Az orvos tudta, hogy úgysem tudja megállítani.
– Jaj, légy óvatos! Ha mindenképpen menned kell, viseld ezt
az egyenruhát, és akkor senki sem fog megállítani. Bárcsak ne
mondtam volna el neked ilyen hamar. Semmit sem tehetsz.
– Jogom van megtudni, mi történt.
– Kérlek, Yolanda, ha tiltakozol, és megtudják, ki vagy, téged
is deportálnak.
Amint rajta volt az ápolónő egyenruha, ment is a kikötőbe,
amilyen gyorsan csak a bedagadt lába engedte, abban
reménykedve, hogy valami csoda folytán, az egész csak egy hamis
pletyka.
Látta, hogy mások hegynek felfelé mennek szőnyeget,
edényeket, bútorokat cipelve a hátukon, és fájó szívvel döbbent rá,
hogy ezek fosztogatott holmik. Mikor megérkezett, a látványtól
elsírta magát. Minden ház le volt csupaszítva egészen a
padlódeszkákig, holmik kihajigálva az erkélyablakon, nők
küzdöttek egymással ágyneműkért és tollpárnákért. Idegenek
túrták fel a házakat, akár a csontok között válogató keselyűk. Az
utcák tele voltak szórva szétszaggatott fényképekkel, perecek és
kekszek hevertek szanaszét a macskakövön morzsává taposva,
képkeretek voltak összetörve, hogy kivegyék belőle az ezüstöt.
Ettől a mértékű meggyalázástól annyira megdöbbent, hogy
ledermedt. Semmit sem tehetett, hogy megakadályozza, a
távolban pedig a katonák csak ácsorogtak, nevetgéltek, és
viccelődtek.
Hogy voltak képesek az emberek ezt tenni egymással? Hogy
voltak képesek a szomszédok ott állni, és hagyni, hogy ez
történjen? Hát nincs bennük tisztesség?
Yolanda lefagyott, és a torkán feltörő tiltakozó kiáltás is. Az
egész közösség odalett. A jámbor barátok, a kíváncsiskodó
szomszédok, a rabbi és a családja, az imádott szülei, mind
elmentek, és most már tudta, hogy soha többé nem látja őket
ebben az életben. Kínok között rogyott le a földre.
Egy fiatal nő sietett a segítségére, felemelte, és az ajtajához
vezette.
– Ismerlek, te is Markosz család tagja vagy, az ápolónő.
Yolanda beleborzongott abba, hogy felismerték, a lány
azonban mosolygott.
– Ne aggódj. Egy szót sem szólok. Annyira szégyellem magam
mindannyiunk helyett. A barátaink és a szomszédaink voltak. A
lányom az iskolatársait siratja. A te családodban jó emberek voltak.
Gyere, nem lenne szabad ezt látnod. A katonák abban a percben
bent is voltak a házakban, ahogy eltávolították az ott lakókat, azok
a brutális fajták, kincsek után kutattak. Mindent kifosztottak az
utolsó szögig – mondta a lány, miközben egy székre ültette
Yolandát. Töltött neki a kancsóból egy pohár vizet. – Igyál, olyan
sápadt vagy. Mikor a katonák befejezték a fosztogatást, oda
engedték Hanía söpredékét, hogy vigyék csak, ami megmaradt,
azok pedig falakat romboltak le, hátha ékszer és arany van
belerejtve. Hát mégis ki élne egy ilyen nyúltelepen, ha lenne
aranya, amit eladjon? Bocsáss meg, nem akarok sértő lenni, de ez a
nap szégyent hoz egész Haníára. Nem fog feledésbe merülni. Most
menned kell. Ha én felismertelek, akkor mások is fel fognak, és
nem tudom garantálni a hűségüket. A szégyen nem éppen a
legjobbat hozza ki az emberből. Ne gyere vissza, míg itt van az
ellenség.
Yolanda azonban nem figyelt. Kínjában kétrét görnyedt, ahogy
a fájdalom hulláma a hátából az ágyékába lövellt.
– Mi történik itt? Még túl korai. Kérlek, segíts… – könyörgött
a fiatal nőnek. A többiről már fogalma sem volt.
 1944. június

Rainer Brecht vigyázzban állt a parancsnok előtt, egyenesen,

elegánsan kiöltözve.
– Szeretnék önként jelentkezni, hogy áthelyezzenek az
európai kontinensre, uram – mondta, és közben egyenesen előre
nézett. A felettese meglepetten nézett fel az asztalából.
– Gondolja meg, Brecht őrnagy. Miért most? Nem volt elég az
előléptetés? Talán ráunt a napsütésre és a meleg tengervízre?
– Úgy érezem, kötelességem ott szolgálni a hazámat, ahol a
legnagyobb szükség van rám – próbálkozott Rainer, és még mindig
mereven előre nézett. Nem tudott észszerű magyarázatot adni
erre a döntésre, csak azt, hogy vissza kell szereznie a becsületét, és
a megfelelő hadszíntéren kell próbára tennie magát.
– Mi váltotta ki ezt? Csak nem a zsidók deportálása? Hallom,
visszataszítónak találta. Nem valami bölcs dolog nyilvánosan ilyen
megjegyzéseket tenni, fiatalember. A szolgálati adatlapja jó és
változatos itt, és az emberei is tisztelik. Jó példát mutat. Szükség
van itt magára.
– Uram, tudom, hogy komoly veszteségek lehetnek,
amelyeket pótolni kell. Ott szeretnék harcolni, ahol hasznos
lehetek az aktív teljesítményemmel. Úgy érzem, én már kivettem
a részem a napsütésből. Csak szolgálni szeretnék.
– Úgy érti, betömni a réseket? Komolyan a keleti frontot
akarja, vagy Franciaországot? Mindegy, látom, már meghozta a
döntését, és én csodálom a bátorságát. Kemény menet lesz most
megvédeni mindent, amit megszereztünk. Ki tudja, hol lesz a vége?
Vegyen ki egy kis szabadságot Athénban. Mi majd elreptetjük…
– Kérhetném, hogy hajóval mehessek, uram? A szigetre úgy
repültem, vízen szeretnék visszatérni, természetesen a
szabadságom részeként.
– A Krétai-tenger nem olyan biztonságos már, mint egykor.
Brit és olasz tengeralattjárók portyáznak arra, de legyen, ahogy
kívánja. Sajnálni fogom, hogy elveszítem.
– Köszönöm, uram. – Rainer szalutált, és hirtelen
megkönnyebbült. Menekült, talán éppen a biztos halálba, de akkor
sem marad egy pillanattal sem tovább ezen az átkozott szigeten.
 2001. május

– Azt akarod mondani nekünk, hogy tegnap este ott vacsoráztunk,

ahol mindez történt? – Lois megfogta a kezem. – Fogalmam sem
volt róla, nagyi sosem mesélte.
– A nővérem, Effy, nem tudott róla. Ezt korábban még
senkinek sem meséltem el. Ez egy borzalmas történet és senki sem
beszélt ilyesmikről, miután a háborúnak vége lett. Mindannyian
felejteni akartunk, és élni tovább az életünket. Evadnét és Waltert
külföldre küldték, mikor az anyád született. Zander szerencsére
egészben tért haza. Minden kellemetlenséget a szőnyeg alá
söpörtünk. Az egyetlen ember, akinek bármit is elmondtam volna
ebből, az az apám volt, de ő addigra már meghalt. Az anyám nem
beszélt velem. Így alakult, de nem vagyok benne biztos, hogy az
életünk borzalmas eseményeinek a figyelmen kívül hagyása a
legjobb megoldás. Visszanézve fogalmam sincs, hogyan éltem túl.
– A barátnőd, ő túlélte a begyűjtést?
– Nem. Eltűnt, ahogyan sok más zsidó is. Utána még évekig
káosz volt. Görögország szét volt szakítva, így az Ellenállás sok
harcosa foglalt el valamilyen álláspontot a polgárháborúban, és a
saját embereik végezték ki őket. Természetesen írtam néhány
embernek, akik esetleg tudták, mi történt Yolandával, de semmi
nem lett belőle. De most, hogy itt vagyok, majd körbekérdezek.
Szeretném leróni a tiszteletem előttük.
– Lehet, hogy segíthetünk az utánajárásban – ajánlkozott
Mack. – Apám sem beszél a háborús hőstetteiről. Csak hazajött, és
élte tovább az életét, de a házassága tönkrement, és jóval később
házasodott csak újra. Már elég idős volt, mikor én születtem…
– Mi történt veled azután? Te is a börtöntáborba kerültél az
idős párral? – kérdezte Lois.
– Azt hiszem, annyi elég – mondtam, nagyon nem szerettem
volna, hogy szomorú gondolatok zavarják meg a szép esténket. –
Holnap lesz a megemlékezési ünnepség, úgyhogy csináljunk valami
mást, valami megnyugtatót és vidámat. Egy napra legyünk csak
turisták. Van javaslat, Mack?
– Éppenséggel tudok egy helyet, ami mindenkinek tetszene –
mosolygott Mack, elővéve egy térképet. – Mit szólnátok egy
kiránduláshoz Réthimnóba? Rengeteg nagyszerű üzlet van
arrafelé, és persze csodás éttermek. Mit gondoltok?
Bólintottam, nem akartam letörni a lelkesedésüket. Megvoltak
a magam emlékei arról a városról, s egy teherautó platójáról, de
elég ebből. Ez épp annyira nyaralás is volt, mint amennyire
zarándokút, de lehetetlen volt megfeledkezni arról, milyen sötétek
voltak azok a forró júniusi éjszakák, és milyen borzalmakat
tartogattak a szigeten töltött utolsó napjaim. Senki, aki túlélte, nem
feledi soha azt a borzalmat, aminek a szemtanúi voltunk. Helyes
lenne a fiatalokat ilyen rettenetes beszámolókkal terhelni? Aznap
éjjel nem reménykedhettem a békés álmokban, csak rémségek
kísértették lázas álmaimat.
 AGIA BÖRTÖN
1944. június

A tény, hogy Penny neve nem szerepelt a listán, zavart okozott,

ahogy azon állítása is, hogy vöröskeresztes ápolónő. A börtönőr
mélységes gyanakvással méregette.
– Akkor mit keres ezen a teherautón?
– Ezeknek az idős embereknek segítettem. És az lett a vége,
hogy engem is felszállítottak – mondta Penny, miközben rémülten
nézett körbe maga körül. Az összes pletyka igaz volt erről a fallal
körülvett börtöntáborról: a falak magasak és félelmetesek voltak,
és sötét árnyékot vetettek a foglyokra.
– Szóval letartóztatták?
– Amiért időseknek segítettem? Nem, természetesen nem.
Vöröskeresztes vagyok. Ott kell lennünk a betegek és a gyengék
mellett. – Semmi hatása nem volt annak, hogy az őr arcába
bámult.
– Akkor zsidó?
– Nem, Athina Papadopouli vagyok. Amint látja, az
igazolványom rendben van. Vöröskeresztes vagyok.
– Nem az egyenruháját viseli.
– Nézze, itt van a jelvényem. A nagy sietségben nem volt idő
az egyenruhára – ellenkezett Penny, látva, hogy az őr most még
zavartabb.
A férfi félrehúzta Pennyt, ő pedig tehetetlenül nézte, ahogy a
civileket leszedik a teherautókról, a börtönben lévő udvarra
terelik, bezsúfolják egy szűk térbe, ahol katonák őrizték őket
fegyverekkel és kutyákkal. Az igazolványát egy feletteshez vitték,
a katonák pedig folyton csak bámulták. Penny veszélyt érzett,
aztán azon kapta magát, hogy elvezetik a többiektől, és egy büdös
cellába lökik, ahol nagyjából húsz nő ücsörgött összezsúfolódva.
Becsapták mögötte az ajtót.
 Két nő érdeklődve méregette.
– Újabb bárány a mészárlásra – mondta egy lány szakadt
ruhában, melyet kötéldarabok tartottak össze. – Üdv a pokolban –
tette hozzá.
Kérdésekkel bombázták Pennyt.
– Honnan jöttél? Tudod mi történt a…? Mikor megyünk el
innen?
Nem sokat tudott nekik segíteni. Más női lázadók
társaságában volt, partizán ellenállók voltak, akiket azért fogtak el,
mert ételt vittek a csoportjaiknak, és a falusiak elárulták őket,
most pedig arra voltak ítélve, hogy munkatáborokba szállítsák
őket. Úgy festettek, mint akiket megvertek, levetkőztettek,
bántalmaztak, vagy még rosszabb, és most kimerülten hevertek a
mocskos szalmán.
Elmondta nekik, mit látott Haníában, és hogy a zsidókat
elkülönítették, hogy félti a kisbabákat és a gyerekeket az
építményben lévő hőségtől és portól. Szeretett volna szemtanúja
lenni annak, hogyan bánnak velük, de most képtelen volt bármit is
tenni.
– Jobb, ha kijuttatod magad innen, szólnod kell a
Vöröskeresztnek, hogy mi folyik itt – javasolta az egyik nő. –
Borzalmas hangokat hallunk éjszakánként. Nem gyerekeknek való
hely ez.
Penny már nem számolta a napokat, melyeket a cellában
szorongva töltött. Senki sem jött, hogy kiengedje, senki sem tudta,
hogy itt van a hőségben és a bolhás szalmában, és csak egy rövid
időre engedték ki mozogni az udvarra. Mocskos egy patkánylyuk
volt, és ijesztő az éjszakai sikoltozásokkal, a kövön kopogó
léptekkel, a lövések hangjával. Rosszul volt a félelemtől. Hogy
került erre a helyre? Mi történt Solomonnal és Sarával? Vajon
Yolandát is elkapták a kívül eső körzetekben történt razziák
során?
A rendes étel nélkül és koszos vízen eltöltött napok mindenkit
a végsőkig kimerítettek – hogy élhetné túl az az idős pár az ilyen
bánásmódot?
Nem volt hely mindenkinek, hogy lefeküdjön, csak ha
váltották egymást. Maria, Rosa, Angleiki – mindegyiknek volt mit
mesélnie a hőstetteikről, a félelmet nem ismerő férfi társaikról,
miközben mind egymásból merítettek erőt. Cserébe Penny mesélt
nekik arról, milyen volt ápolónőnek lenni az albán fronton és a
kórházvonatokon, és mesélt a krétai 5. hadosztály bátorságáról is.
Gyorsan kialakult közöttük a szenvedéseikből fakadó bajtársiasság.
Mindemellett arra voltak kényszerítve, hogy osztozzanak egy
vödrön, ha a szükségleteiket kellett elvégezniük. A bolhák csíptek,
a helyük pedig viszketett. Ilyen körülmények között hamarosan
mind betegek lesznek, de még mindig sokkal jobban voltak, mint
azok a szerencsétlen emberek odakint. Semmi sem készítette fel
Pennyt erre a fogságra és arra az unalomra, hogy tehetetlenségre
kárhoztatva, be vannak zárva a nappali hőségben és az éjjeli
hidegben. Hogy tudnának dolgozni, mikor ennyire le vannak
gyengülve?
Aztán elérkezett a nap, mikor felébresztették őket, adtak
nekik egy vödröt, hogy mosakodjanak meg, és közölték velük, hogy
készüljenek a távozásra, szépen sorban egymás után, akár a
gyerekek.
Penny követelte, hogy beszélhessen egy felelős tiszttel.
– Önszántamból jöttem, hogy idős embereknek segítsek.
Követelem, hogy engedjenek vissza Haníába.
– Követeli? – nevetett fel az őr. – Itt senki nem követel
semmit. Irány a sor!
– De ez felháborító! Nem is volt tárgyalásom. Semmijük sincs
ellenem. Miért tartanak itt?
Az őr megütötte a puskatussal.
– Pofa be, te kurva, zsidóimádó… Penny hátra tántorodott,
elvakította az arcára mért erőkifejtés. – Kifelé, most, kifelé,
mozgás! – kiáltotta az őr, miközben Maria segített neki
elbotorkálni onnan. Penny tudta, hogy őt is összeszedik ezekkel a
nőkkel együtt, és deportálják. Ettől a sorstól nem volt menekvés.
Semmiben sem különbözött tőlük a szemükben, valóban különös
egy igazságszolgáltatás ez.
Teherautók várták őket felsorakozva, és az épen maradt
szemével próbálta kivenni, mi történik feljebb: még több terelés és
kiabálás, ám a rettegő civilek tömege néma volt. Aztán
elfüggönyözték, egyikük sem látott ki, ahogy a konvoj
keresztülzötyögött Haníán, majd ki, keletnek Iráklio felé; lassú,
kanyargós, döcögős utazás volt, a teherautót katonák őrizték,
morcos férfiak, akik a maguk mögött hagyott utat bámulták, és
képtelenek voltak bárkinek is a szemébe nézni.
Néha, mikor megálltak, de a motor hangján keresztül is,
éneklést hallottak, dalokat, melyek a szabadságról és a bátorságról
szóltak, s melyek jobb kedvre derítették őket, addig bosszantva az
őröket, mígnem a levegőbe lőttek. Az első éjszakát egy Réthimno
közelében lévő török erődben táborozva töltötték, fent a
magasban, ahol szörnyen dermesztő volt a kőpadlón feküdni.
Másnap reggel korán keltették őket, és mászhattak is vissza a
teherautóra. Fájdalmas, kimerítő utazás volt, pedig még fiatalok
voltak. Az Isten segítsen azokon a szegény lelkeken, akik gyengék
és idősek. Hány embert hagyhattak ott az út szélén, kidobva a
kocsiból, mikor meghaltak?
Penny a fejét törte, megpróbált értelmet találni ebben a
kényszerutazásban. Talán meg kellene próbálnia még egyszer
elmagyaráznia a küldetése célját, de egyenruha vagy bizonyíték
nélkül még a brit neve sem segítene. Olyan sokáig tettetett, ugyan
ki emlékezne Penelope Georgiou-ra, vagy kit érdekelne? Nem volt
útlevele, rég elveszítette, semmije nem volt már, amivel akár csak
a brit mivoltát igazolhatta volna.
Figyelte az új sorstársai arcát, ahogy még utoljára kibámultak
a szeretett szigetükre. Csak Bruce és Yolanda fogja meggyászolni a
halálát. Még Bruce is csak egy szellemnek tűnt most a számára.
Hónapok teltek el azóta az utolsó ölelés óta, de bízott benne, hogy
Bruce odakint van, és pokollá teszi az ellenség életét. Ez volt az a
remény, amelybe kapaszkodott ebben az egész őrületben. Az
ember rosszul viselkedik, és itt köt ki, mélázott el, miközben
különös, dacos büszkeséget érzett.
Próbáltam azt tenni, amire kiképeztek, és ezt is fogom
folytatni, bármi történjék is. Ez bátorságot ad majd nekem, hogy
kitartsak, célt ad, és némi méltóságot ezekben a borzalmas
időkben. Én vöröskeresztes vagyok, és ha élve kikerülök ebből,
annak szentelem a hátralévő életemet, hogy mindent megtegyek
azért, hogy soha senki se éljen át ilyen szenvedést még egyszer.

Rainer némiképp sietve búcsúzott el a tiszttársaitól és az

embereitől most, hogy a második front már úton volt
Franciaországba. Tudták, hogy ez lesz. Most, hogy az amerikai
csapatok ereje a szövetségek mögött állt, Franciaország el fog
bukni. Utasításba kapta, hogy vigye az okmányait a főhadiszállásra
a Villa Ariadnéba, és szálljon fel az első Iráklióból Pireuszba tartó
hajóra.
Most, hogy távozóban volt, próbált némi megbánást keresni a
döntésében, de nem talált. Most még nagyobb szükség lesz rá,
mint valaha. A lemondása nem gyáva menekülés volt. Az ő
szemében az lenne gyávaság, ha itt maradna a kényelemben, és
szépen kivárná a dolgok végét.
Mégis mindennek a kellős közepén ő a barlangban megismert
ápolónőre gondolt. Tudta, hogy a konvojok már elmentek a
börtönből. Nem akarta már, hogy bármi köze is legyen ahhoz az
ügyhöz, mégis van az a mondás, mely szerint ahhoz, hogy rossz
történjen, az kell, hogy a jók ne tegyenek ellene semmit. Milyen
szomorú volt a tudat, hogy mennyire keménnyé és érzéketlenné
vált itt. A civilek nem számítottak, csakis az emberei biztonsága, és
most magukra hagyta őket.
Célozgattak arra, hogy egy acélgyűrűt hoznak létre Hanía
körül, mögé húzódnak, és onnan irányítanak, amennyiben
megtörténik a legrosszabb.
Fegyveres őrök kíséretével vitték el autóval. Többé már nem
volt biztonságos egyedül autóba ülni. Jobb lett volna a Szouda-
öbölből kihajózni, azonban temérdek hajót süllyesztettek el a
tengeralattjárók az öböl külső területén. Az út kelet felé
zökkenőmentes volt. Kapott egy bútorozott szobát ággyal a villához
közeli tavernában, és azzal töltötte az éjszakát, hogy keményen
ivott a tisztekkel, akik meséltek neki a hadbíróságról meg a
lefokozásokról Kreipe elfogása után. A főhadiszállás politikája többé
már nem izgatta, ő csak a kötelességüket tenni akaró harcos
katonák közötti különleges testvériségre vágyott. A hajó, amelyre
jegye volt, nem jutott át a tengerszoroson, köszönhetően a
szövetséges támadásoknak, így aztán egy Tanaisz nevű gőzhajóra
tették fel, éjszakai átkelés volt, hogy csökkentsék a kockázatát
annak, hogy észreveszik őket. A gőzhajót egy felfegyverzett
vitorláshajó is elkísérte.
– Különleges rakomány van a fedélzeten, nagyon titkos –
mondta az ivócimborája.
Rainer felnézett, azon gondolkodott, vajon milyen elkobzott
holmikat fog kísérni.
– Zsidók, több ezer, mennek Auschwitzba – mondta az
ivócimbora egy gúnyos mosoly kíséretében.
– Alig vannak pár százan a szigeten – mondta erre Rainer, és
elszorult a szíve a hír hallatán.
– Egy is sok – nevetett fel a tiszt a sörét szürcsölve.
Rainer nem felelt. Nem volt értelme. A sors utolérte. Nem fog
olyan könnyeden elmenni a szigetről. Miért tartott attól, hogy
ezeknek a zsidóknak a sorsa valamiféleképpen utoléri őt is?
 2001. május

Rainer egy padon ült a téren a székesegyház közelében a

múzeummal szemben. Körbejárta a régészeti látványosságokat,
megcsodálta a pazar agyagműveket és szobrokat, és próbálta
kiverni a fejéből azoknak az utolsó krétai napoknak az emlékét. Ez
most a jövő volt, ahol minden nemzet megcsodálhatta ezeket az
ókori civilizációkat, és tanulhatott a terveikből és technikáikból.
Egy csapat iskolás gyereket figyelt, komolyan figyeltek mindenre,
és mindent meg akartak érinteni. Olyan jól öltözöttnek, jól
tápláltnak látszottak, és lelkesnek, amiért egy napra elengedték
őket az iskolából, és annyira különböztek a pimasz
utcagyerekektől, akik nyitott tenyérrel koldultak körülöttük, fiatal
öreg arcok, melyeket összegyűrt az éhség. Azok a gyerekek kevés
oktatásban részesültek.
Magasan lobogtak a zászlók a kikötőben a krétai csata hete és
a vasárnap a Szouda-öböl melletti háborús temetőben tartandó
ünnepség okán. Jó lenne látni ezt; olyan idős embereket, amilyen
most ő maga is. Az időskor nem gyáváknak való, de akkor is
mindenkit elér, mosolygott. Kíváncsi volt. Talán valaki ott majd
tudja, mi lett a barlangbeli ápolónővel.
 IRÁKLIO
1944. június

Újabb éjszaka, újabb börtöncella padló, összezsúfolva olyan

körülmények között, melyet egyetlen patkány sem viselne el. A
mosdatlan testek bűze, a félelem verejtéke – Penny érezte, hogy
minden egyes nap elteltével gyengül az elszántsága, bezárva,
éhezve, miközben vicsorgó kutyák várták, hogy rávethessék
magukat bárkire, aki kiáll a sorból. A régi török erődben még több
fogoly várt deportálásra, hadifoglyok, további partizánok. Nagy
hajóra lesz szükség, hogy mindannyiukat elszállíthassák.
Az őrök hatékonyan dolgoztak, csoportokra osztották őket,
külön a zsidók tömegétől. Csak pillanatra látta meg a zsidókat,
képtelen volt bármit is tenni most. A röpke kiállása semmire sem
volt jó, csak szemen vágták érte. Aztán a várakozó foglyok
sorainak végéről suttogva megindult egy pletyka, szivárgás, mely
áradássá duzzadt. A szövetségesek partra szálltak
Franciaországban, megkezdődött Európa felszabadítása, és volt
valami a híresztelésekben a titkos vezeték nélküli jelentésekből,
ami igaznak hangzott. Lehetséges lenne, hogy kilátásban van a
háború vége?
Aztán ismét jöttek a teherautók, és délutánra már lassú
konvojban zötykölődtek le a kikötőbe, hogy ott a hajókkal teli
végtelenül elterülő tenger látványa fogadja őket. A víz illata
reménnyel töltötte meg Penny orrát, míg meg nem látta a rájuk
váró hajót. Kicsi volt, túl kicsi ennek a sok embernek, egy rozsdás
tragacs, lehorgonyozva, füstöt okádott az egy darab kéményéből.
Körbe a kikötőben friss bombázás jelei látszottak, épületek
elszenesedett maradványai, hajóroncsok és égő üzemanyag.
Nem volt idő szemügyre venni ezeket az állapotokat, mivel
kiállították a sorból, és ismét megszámolták őket, a kikötőhíd pedig
már le volt eresztve. Férfiak, nők és gyerekek sorát taszigálták be
a hajófenékbe, neveket pipáltak ki, folyamatosan ment a számlálás.
Nem hasonlított egyetlen hajóra szálláshoz sem, melyben
Pennynek korábban része volt, és semmi jót nem sejtetett.
Felnézett, és látta, hogy katonák bámulnak le rájuk a legfelső
fedélzetről. Bátorság, barátom, mormolta magában. Csak még egy
éjszaka, és holnap reggel újra látja Athént. De azután hová megy?

Rainer a Tanaisz fedélzetén állt. Nem volt lenyűgözve sem a

méretétől, sem az állapotától a régi vízi járműnek. Alacsonyan ült a
vízen, és egyetlen kémény emelkedett ki belőle a közepén. Ütött-
kopott csapatszállító hajó volt két gőzkazánnal, egy nagyjából tízfős
legénységgel, és csak egy felfegyverzett vitorláshajóval
kíséretként. Kész csoda, hogy még mindig vízen volt az előző
éjszaka folyamán történt bombázások után, de túlélte, és most
bűzlött az olajtól és a füsttől. Csak két mentőcsónakot lehetett
látni, ami nem volt valami bizalomgerjesztő, amennyiben sor
kerülne a legrosszabbra, de reggelre elviszi Athénba.
Ahogy ott állt a fedélzeten, és figyelte a férfiak, nők és
gyerekek menetét felszállni a hajóra, észrevette, hogy rongyos
ruhás olasz hadifoglyokat és civileket is hozzájuk adtak, szánalmas
bagázs, akiket betesznek a hajófenékbe. Pokol lesz ez annak a
háromszáz-négyszáz fogolynak, összezsúfolva azokban a
rakodóterekben. Nem gyerekeknek való hely volt ez. Egy csoport
nő ment fel együtt a kikötőhídra. Az egyikük felnézett, és
legnagyobb rémületére, felismerte a barlangbeli ápolónőt:
összetéveszthetetlen, magasabb a többieknél, szőke haja vastag
kötélszerű fonatként omlott le a hátán. Képtelen volt elfordulni.
Ezek a vonakodó utasok csak számok voltak a szemében,
névtelenek, míg meg nem látta őt. Íme a büszke angol ápolónő, aki
bolondot csinált belőle: Penelope Georgiou. Látta a jóságos tettét a
téren, és az elítélő tekintetét is. Mi a csudáért szállt hajóra a
foglyokkal?

Őrizd meg a nyugalmad, imádkozott Penny, már csak néhány óra

az egész. Össze voltak zsúfolódva, mozdulni is alig lehetett, és
sajnálta azokat, akik még szűkebb helyre kerültek. Fájt a szíve a
Markosz családért, akárhol is rejtőztek, és azokért a kicsi
gyerekekért, akik a szülőkön csüngtek, és nem értették, miért
préselték be őket a sötét, levegőtlen, kényelmetlen helyre.
Megbocsáthatatlan volt, hogy így bántak az emberekkel,
dühöngött magában. A katonák megbirkóznak a fogsággal, de a
kisbabák és az őket védeni próbáló anyák nem.
Mariának nehezére esett nem pánikolni. Angelika támogatta
őt, megpróbált vele az ajtó felé oldalazni. Nyomasztó volt a hőség.
Hosszú éjszakának néztek elébe, végig egyenesen állva, miközben a
hajó kipöfögött a kikötőből.
Hogy merészelnek úgy bánni velük, mint egy
marhacsordával? Penny igyekezett csillapítani az egyre növekvő
félelmét azzal, hogy úgy tett, mintha ismét Ike villájánál lenne a
kedvenc olajfája alatt, nézve a hósipkás hegyek fenséges
magaslatát, hallgatva a méhek zümmögését a mezőn. Blair Athollra
gondolt, és az első célra lövésére, a hanga és a rekettye illatára, a
szabadságra, hogy magasan kószálhat, akár egy szarvas. Ha képes
lenne belekapaszkodni ezekbe a képekbe, talán megmenekülhet
ettől a pokoltól.
Hirtelen valaki pánikba esve sikítani kezdett.
– Levegőt, adjanak levegőt!
Penny a nehéz ajtót verte.
– Az isten szerelmére, hagyjanak már minket lélegezni itt
bent! Vöröskeresztes ápolónő vagyok, ezt jelenteni fogom
Athénban! Ez gyalázat! Nem bánhatnak úgy az emberekkel, mint
az állatokkal! – Dühösen verte az öklével az ajtót, hiábavaló
mozdulat, de aztán legnagyobb meglepetésére kinyílt, s egy résnyi
fény, egy fuvallatnyi levegő jutott be.
– Penelope Georgiou… Vöröskeresztes ápolónő? – kiáltotta
egy katona. – Jöjjön az ajtóhoz. – Morajlás suhant végig a foglyok
tömegén, lökdösődve próbáltak levegőhöz jutni, előre tolva őt, ki az
ajtón.
– Georgiou ápolónő vagyok – mondta Penny előre tolakodva.
A barátai felé fordulva azt kiáltotta: – Visszajövök. Majd én
ráveszem őket…
– Jöjjön! – utasították, és hallotta a nyöszörgést, ahogy
becsukták mögötte az ajtót. A hátának szegezett fegyverrel
lökdösték fel a vaslépcsőn. Mi történt? Honnan tudták az igazi
nevét? A legrosszabbtól tartva megragadta az öltözéke elejéhez
ragasztott hamis igazolványát, és megérintette a jelvényét.
Aztán az őrök között találta magát, akik szétváltak, hogy
helyet csináljanak a zsúfolt helyiségben. Egy férfi nyögdécselt a
padlón, vérzett, a karját ferdén tartotta, csont állt ki az ingéből.
– Adtak neki morfiumot? – kérdezte Penny, de a katonák
görög tudása gyenge volt. Elmutogatta nekik a cselekvést, mire
bólintottak.
Hajóorvos nem volt egy ilyen kicsi hajón, de egy elsősegély
ládának lennie kellett valahol. Utasította a legénység egyik tagját,
hogy keresse meg. A férfinak sínre és kötszerre volt szüksége.
Nekilátott a feladathoz, pontosan tudta, hogy mit kell csinálni. A
férfi részeg volt, és dobálta magát, ami nem segített.
– Fogják le! – förmedt rájuk Penny.
Részeg kábulatában elesett, neki a vasnak, és csúnyán eltörte
a karját. A férfi iránt semmit sem érzett, csak az előtte lévő munka
érdekelte, és a lehetőség, hogy hűvös levegőt lélegezzen be. Azon
gondolkodott, honnan tudták, hogy a hajón van. Összezárta a
sebét, gondosan kitisztította, bekötözte, amennyire csak tudta. Túl
fogja élni.
– Köszönöm – mondta egy hang angolul. – Tudtam, hogy jól
helyrehozza. – Penny megfordult, és Rainer Brechtet látta az
ajtóban állva dohányozni. – Miért van ezen a hajón? – kérdezte. –
Nem kellene, hogy itt legyen.
– Odalent senkinek sem kellene ezen a hajón lennie – felelte
Penny, és igyekezett nem remegni attól, hogy a kapitány ilyen
közelről figyeli. Soványabbnak tűnt, az arca beesettebbnek, a haját
kiszívta a nap, és őszült a halántékánál. Ő miért volt ezen a hajón?
Éppen meg akarta kérdezni, mikor egy hirtelen és fülsértő
robbanás hallatszott a lenti fedélzetről. Azonnal megszólaltak a
jelzőcsengők és a riasztók, de aztán elment az összes áram, a
hajtóművek leálltak, és kialudtak a fények. Fekete füst okozott
kitörő pánikot és fejetlenséget a még mindig kitartó legénység
tagjai között. Penny hátraesett a sötétben, nekivágódott a falnak. A
hajó közepén érte őket a találat.
– Fel a fedélzetre! – kiáltotta Brecht. – Mentőmellényeket! –
Nem volt idő keresgélésre. Penny talpra állította a részeg őrt, félig-
meddig magával húzta, megdöbbenve a zajtól.
A többi már mellények és levegő utáni kapkodásból álló
fejetlenség volt, miközben az emberek próbálták kioldani a
mentőcsónakokat, mielőtt még elsüllyed a hajó.
– Engedjék ki őket, az isten szerelmére, engedjék ki őket
onnan lentről! – hallotta magát Penny, ahogy kiáltozik, nem akarta
magukra hagyni a sorstársait, de a hajó már dőlni kezdett. Aztán
rettenetes zúgás hallatszott, és a hajó egy újabb találattól
felrobbant. – Muszáj mennem, segítenem kell!
Egy kar ragadta meg az övét.
– Nem, Miss Georgiou, maga marad a fedélzeten. Most már
semmit sem tehet, csak megöleti magát.
– Engedjen el, nem hagyhatjuk őket megfulladni! – vágta oda
Rainernek.
– Semmit sem tehetünk… jöjjön! – A szorítása erősebb lett
Penny karján.
Aztán irtózatosan nagy robaj hallatszott, pontosan alattuk,
mely hátralökte Pennyt, bele a hideg, fekete vízbe, ahogy a hajó
kettészakadt, miközben sűrű, fekete füstfelhőket és fémdarabokat
is belehányt a vízbe, ívben lövellt ki az égő üzemanyag, sikítoztak
az emberek, emberek hagyták el a hajót, ahogy kettétört, s
gyorsan lecsusszant a mélybe.
Penny magához tért, megdöbbent a testét beborító hideg
víztől, ahogy úrrá lett rajta a túlélési ösztön, és a tüdeje majd
szétrobbant az erőlködéstől, hogy a víz felett tartsa magát. Brecht
odaúszott hozzá, sürgette, hogy induljon meg előre. Az életükért
úsztak a füst ködén át, úsztak a sötét, fodrozódó Krétai-tengerben.
Penny semmit sem érzett. Furcsán nyugodt volt, mintha ez
csak egy álom lenne, melyet már olyan jól ismert. Nem volt idő
másra gondolni, csak a vízre és a hullámokra, a félelemre, hogy
maga alá gyűri a hömpölygés. Egy mentőtutaj ringott a vízen
elérhetetlen távolságban, csábítva Pennyt, hogy kapja el,
távolabbra csalogatva őt a hajótól, Mariától és Angelikitől, meg
Sara és Solomon Markosztól. Elúszott az égő olajtól és az összetört
testek roncsaitól, melyek az útját állták a kísérőhajó, a Héra felé,
mely már a segítségükre sietett.
Érezte, hogy gyengül, és egyre nagyobb pánik keríti
hatalmába, hogy nem fogja megúszni. Mikor azonban a víz alá
merült, belekarolt egy másik kar, és addig húzta, amíg ki nem
emelték a sötét vízből, ahol is a Tanaisz lesüllyedt a tengerfenékre,
aztán felhúzták a létrán a fedélzetre, együtt az elképesztően sok
sokkos állapotban lévő sebesültekkel, haldoklókkal, megégettekkel,
reszkető túlélőkkel, kormos arcokkal, akiknek magukhoz kellett
térniük.
Többnyire német őrök voltak, a legénység a robbanáskor
leégett ruháikban, és még néhányan, akik pokróccal az arcuk körül
sírtak. Minden arcot végignézett, kereste, hogy kit ismer fel, ám a
szíve mélyén tudta, hogy abban a hajófenékben egyik fogolynak
sem volt esélye kimenekülni a vizes sírból. Amit tudott, megtett a
kimentett legénységért, ám a legtöbben már túl rossz állapotban
voltak.
Vele szemben Brecht ült, cigarettázott, és próbált nem
reszketni. Egy pillanatra fellobbant benne a könyörület szikrája az
ember iránt, aki a víz felett tartotta, de gyorsan kioltotta annak
ismeretében, amit a fajtájából látott.
Penny képtelen volt sírni, vagy bármit is érezni. Olyan volt,
mintha az egész teste leállt volna, és legyalulták volna, vissza a
legalapvetőbb ösztönök szintjére: hogy aludjon, igyon, maradjon
életben, és tegye a dolgát. Kerestek neki egy pokrócot, egy
nadrágot és valami katonaing féleséget. Senki sem kérdezte, miért
van ott, mikor egy rövid időre kikötöttek Szantorini szigetén, hogy
jelentsék az esetet. A Héra tovább ment a pireuszi kikötőbe a
sántikáló, sebesült, néma utasokkal, akik megjárták a poklot.
 ÖTÖDIK RÉSZ
A viszontlátás

„Fekete ruhás hölgy ül

Malemében, és sír,
Kezében
Egy élettelen testet tart
A könnyeivel fürdeti
Rózsaszirmokba öltözteti
Siránkozva mondogatja
Szórja ezernyi átkát
Hitler, sose szüless újjá”

OLIMPIA KOKOTSAKI-MANTONANAKI
OLIMPIA PANASZA
 2001. május

A zsalu lécei között égetőn besütő nap fényének látványára

ébredtem. A rémálom, mely sosem hagyott el, rendkívül valósnak
tűnt ma éjjel. Éreztem a sós víz ízét az ajkamon, láttam a holtak
arcát vádlón felnézni rám a mélyből. Engem miért mentettek
meg? Miért engem mindenki más helyett? Utána még évekig nem
említették egyetlen szóval sem a hajó elsüllyedését, vagy azt, hogy
mi történt a krétai zsidókkal; egy ősrégi közösséget töröltek el a
föld színéről egy pillanat alatt.
Valaki azt mondja majd, a gyors, fulladásos halál jobb volt,
mint az, ami rájuk várt: az Athénból az északi haláltáborokba vivő
marhavagonok a nyári hőségben. Szerintem nem. Még
belegondolni is elviselhetetlen, hogy egy hajófenékbe szorulva
fulladjon meg az ember, de megtörtént, és erről meg kellene
emlékezni. Ki süllyesztette el a hajót? Ki tudja? Nagy
valószínűséggel egy brit tengeralattjáró a szokásos őrjáratozás
közben. De vajon szándékosan? Vannak elméletek, de nem tudom,
bármi igaz-e bármelyikből is. Senki sem állt elő, hogy
megmagyarázza. Ez is csak egy megbocsáthatatlan háborús tett
volt a sok közül.
Mennyit kellene ebből elmondanom nekik? Hogy
magyarázhatnám el, én miért részesültem előnyben anélkül, hogy
elmondanám nekik a többit is? Nem tudtam, de egye fene,
megpróbálom. A titoktartás olyan szokásommá vált, melyben nem
voltam biztos, hogy el tudok hagyni, még most sem.
Ne gondolj ezekre a dolgodra a nyaralásodon. Csak maradj a
jelenben, élvezd a nyaralást, feledkezz meg a rémálmokról. Ez a
te nyaralásod is. Bőven lesz időd a könnyekre később, a
megemlékezési ünnepségen.
Örültem, hogy Mack vállalta, hogy elvigyen minket kocsival az
ünnepségre, küszködve próbált leparkolni a Köztársasági Háborús
temető felé vezető szélső sávban, ügyesen kellett manővereznie,
hogy sikerüljön elférnie a hintók és a biciklis járőrök között.
Gyönyörű délután volt, és a nap magasan járt a Szouda-öböl felett,
mely még mindig a legnagyobb szigetkikötő volt Európában.
Kiöltöztünk az alkalomra. Még Alex is elegánsan festett az
ingében és a pamutszövet rövidnadrágjában. Mack blézert és
vászonnadrágot viselt, Lois tetőtől talpig fehérben volt, ami illett a
sötét tónusaihoz. Én egy fekete lenvászon kabátot és egy
selyemsálat hoztam magammal, és jól esett a sötét szemüveg a nap
ellen. Egy katonazenekar hangolt éppen a füvön, hallottuk azt a
különleges hangot, melyet csak angol skarlátvöröset és aranyszínt
viselő katonák tudnak létrehozni.
Voltak ott veteránok barett sapkában és blézerben,
csörömpölő medálokkal, a kezükben pipacskoszorúval, egymásnak
kiáltozva. Krétai veteránok ragadták meg a figyelmemet fekete
ingben és gilotes35-ben, térdig érő fehér bakancsokban, a bejáratnál
álltak az összes nemzet és egyenruha tisztviselőivel: fehér ruhák, a
légierő kékje és a katonaság khakije és szürkéje. A már eleve a
torkomban lévő gombóc egyre csak dagadt, látva, hogy ilyen sok
ember gyűlt össze. Azt hiszem, nem is tudtam, mire számítsak.
Én végig egy békés kereskedelmi kikötőt képzeltem el, tele
csatahajókkal és roncsokkal, ahogy füstöt és gőzt okádnak. Most
feldíszített hadihajók álltak itt készen a fegyveres tisztelgésre. Hol
voltak a kráterek a kikötőre lecsapó, visító Stukák után? A
hegyeket most már elegáns villák és épületek borították be.
Lassan haladtunk végig a központi keresztig, hogy közelebbről
is megnézzük, és útközben beszereztünk egy tájékoztató lapot is a
szertartásról. Lois és Alex a turisták és a helyiek tömegében jött
utánunk, és végül megkezdődött az ünnepség. Mosolyogtam,
tudván, hogy ez brit szervezésű esemény királyi látogatóval,
vagyis minden óramű pontossággal fog történni.
Magányos dudás játszott kísérteties siratódalt, miközben
végigvezette az idős veteránok menetét a koszorúikkal a fehér
kereszthez és az üdvözlésükre váró lelkészekhez. Éreztem, hogy a
szemem könnyel telik meg a szemüvegem mögött.
A koszorúzás nagyon hosszú ideig tartott. Örültem, mikor
széket kínáltak nekem. Egyházi énekek és áldások hangzottak el.
Krákogó hangon elénekeltük a nemzeti himnuszt. A fegyveres
tisztelgés a hadihajóról lenyűgöző volt. Ki ne hatódott volna meg?
Örültem, hogy névtelenül vagyok itt, hogy szabadon
járkálhatok a tiszta fehér sírkövek sorai között, megcsodálva a zöld
fű precízségét és ápoltságát, a vörös rózsás szegélyeket és a nevét
oly sok férfinak és nőnek, akik már azelőtt meghaltak, hogy igazán
élhettek volna.
Egy háborús temetőnek különös nyugalma van; még a
legpezsgőbb fiatalt is alázatra készteti, ha az életkorokra néz
azokon a köveken, hálát érezve, amiért őt nem tette ily módon
próbára az élet. Ez a szomorúság és a bánat helyszíne, a bűntudaté
és a megemlékezésé, oly sok érzelemé, melyekkel telve van a
szívem. Miért hagytam el oly régen?
Megálltam John Pendlebury kapitány sírkövénél, akivel
egyszer röviden találkoztam a háború előtt. Az övé mitikus
vértanúhalál volt, egy újabb félszemű hős, sportoló, tudós, a Brit
Iskola kurátora Knósszoszban, alkonzul a nagykövetségen és kiváló
katona, akit akkor végeztek ki, mikor a megszállás első napjaiban
megsebesült. Így is legendává tette őt a bátorsága és a sziget iránti
szeretete.
Gyorsan eljöttem a többiektől, azt akartam, hogy ez magányos
megtekintés legyen, egy viszontlátás és egy pillanat, hogy békét
kössek a rég elfeledett emlékeivel némelyik névnek, melynek
ismertem az arcát.
Lassan sétáltam végig a sorokon, elolvastam minden nevet,
mígnem elértem egyhez, melytől elállt a lélegzetem, a névhez,
mely a legtöbbet jelentett nekem azokban az években: Bruce
Jardine.
Nem számítottam rá, hogy itt van, azt hittem valahol egy
hegyoldalban van eltemetve Új-Zélandon. Csak akkor tudtam meg,
hogy meghalt, mikor hazatértem. Evadne közölte velem a hírt
egyik reggel a kertben, Stokencourtban, mikor úgy érezték, elég
erős vagyok már ahhoz, hogy kibírjam. Azóta utáltam azt a rózsás
utat, amiért arra a végtelen vigasztalanságra és jelentéktelenségre
emlékeztetett, melyet a hír hallatán éreztem. Olyan volt, mintha
gyomorba vágtak volna, levegőt sem kaptam az erejétől. A tó felé
indultam, és csak kétségbeesetten ráztam a fejem. Evadne
biztosan attól tartott, beugrom a vízbe, mert sietve utánam rohant.
Milyen kevéssé ismertek csak, hogy azt hitték, a könnyebbik utat
választanám bármikor is az életben. Jobb, ha leélem az éveimet
azoknak a tiszteletére, akik ezt nem tehették meg.
Oly sokáig vártam a hírre, mely sosem érkezett meg, de
addigra már más ember voltam. Annyi minden történt, de az
érzéseim iránta soha nem változtak meg, nem lehetett tudni, hogy
már azelőtt elvesztettem-e őt, hogy eljöttem a szigetről… Mint
minden más is, ez is be volt téve a bőröndbe az elmém padlásán,
hogy ne zavarják.
Most, ahogy megérintettem a követ, és lehajtottam a fejem,
megpillantottam, félig eldugva a gondosan ápolt barna talajon, egy
kis csokor hegyi virágot és gyógynövényt, fekete, piros és
aranyszínű szalaggal körbetekerve: a krétai zászló színei. A felirat
cirill betűkkel szerepelt rajta, egy versből: „Földünkön ontott
véred nem volt hiábavaló. Köszönjük.” Ennyi.
Hátraléptem, megdöbbenve, hogy Bruce előtt tisztelegtek,
körülnéztem, téblábol-e arra valaki, de senki más nem volt a
sorban. Azt kívántam, bár nálam is lenne valami, amit idetehetnék,
és hirtelen elszégyelltem magam e figyelmetlenség miatt. Még egy
rózsát vagy pipacsot sem hoztunk a megemlékezésre. Még mindig
remegtem a sokktól, hogy láttam a nevét.
Ki más volt még itt, aki ismerte? Frusztráció és zavar hulláma
söpört rajtam végig, amiért a generációm tagjai már mind öregek
voltak, és idővel annyira megváltoztak, hogy névtábla nélkül már
felismerhetetlenek lettek egymás számára. A veteránok, akik
olyan lassan meneteltek, némelyikük kerekesszékben, már csak
puszta árnyékai voltak azoknak a lebarnult, pimasz alakoknak,
akiket voltam olyan kiváltságos, hogy ápolhattam. Most már ki
ismerne fel?
A csokor már elszáradt. Akárki is jött el leróni a tiszteletét,
valamilyen okból inkább nem ma akarta megtenni… Ez egyre
érdekesebb. A csokor inkább nőre vallott, finom és törékeny volt,
ellenben a színpompás, nemzeti szalagokkal és pálmalevelekkel
borított külföldi koszorúkkal, melyeket magas halomba pakoltak a
kereszthez vezető lépcsőn, ahol a veteránok pózoltak a fotóikhoz.
Igen, vigasztalt a tudat, hogy nem felejtették vagy
hanyagolták el, ugyanakkor nyugtalanított is. Valaki, aki még
mindig életben volt, lehet, hogy az én életemnek is része volt, de
tudtam, hogy a különlegesek már rég halottak.
Hogy képes egy kis csokor virág mindent felrúgni, amit az
elmúlt hetekben csináltunk? Miért nem írta rá a nevét?
Egyszerűen tudnom kellett, ki volt az.
Csak álltam, néztem a tengert, és ostobának éreztem magam.
Bruce mindvégig itt volt, és te sosem vetted a fáradságot, hogy
kiderítsd, sóhajtottam. Nem érdekelt? Itt ez a sok barát és rokon,
akik átutazták a fél világot, hogy ma itt lehessenek, és te egyszer
nem voltál képes visszajönni ennyi idő alatt, hogy megemlékezz
róla?
Krétán minden felerősödik: a fény és az árnyék, a fekete és a
fehér, az emberi szenvedély a hőségben. Azokon a helyeken, ahol a
nagy dolgok történnek, az érzelmek lesben állnak, ott
szunnyadnak, nem feledkeznek meg róluk, és csak arra várnak,
hogy felébresszék őket. Többé nem volt menekvés a múlt elől, és
tudtam, miért nem tértem vissza sosem.
A napfényes este szépségében újra végigvettem azokat a
viharos napokat. Ismertem az okokat, melyek miatt képtelen
voltam szembenézni ezzel a szigettel, és nem gyászoltam meg úgy
Bruce-t, ahogyan kijárt volna neki. Nem voltam rá érdemes, hogy
a nevéhez kössenek. Legalább sosem szerzett tudomást a
szégyenemről… Lassan csorogtak a könnyek. Levegő után
kapkodtam, hogy össze tudjam szedni magam. Képtelen voltam itt
maradni ezek között a derék emberek között. Ha tudnák rólam az
igazat…
– Hát itt vagy, Pen. Már azt hittük, elveszítettünk. – Lois
belém karolt. – Ez biztosan szomorú hely a számodra. Most már
induljunk?
Visszanyeltem a könnyeimet, ahogy elsétáltunk a sírtól,
melyről még nem voltam kész mesélni nekik, és hálát éreztem,
amiért Lois egyszerű, szeretettel teli gesztusa erre a szent helyre
hozott engem. Ez a zarándokút most új fordulatot vett, és addig
nem megyek el, míg ki nem derítem, hová vezet.

Rainer a tömeg szélén állt, a sétabotjára támaszkodott, és

érdeklődéssel figyelte a történéseket, a szemét színezett lencséjű
szemüveg mögé rejtette. Nem volt benne biztos, hogy szívesen
látnák itt. A saját nemzeti zászlójának hiánya nem érte
meglepetésként. Ki akart emlékeztetőt a megszállásukról?
Épp elég volt felismerni némelyik régi ellenséges ügynököt, a
merész tiszteket, akik kikészítették az embereit a hegyekben, és
elrabolták Kreipe tábornokot. Érdeklődéssel olvasta a
memoárjaikat, és most kiszúrta Nicholas Hammondot, Monty
Woodhouse-t, Galatasz hősét, Sandy Thomast, és Patrick Leigh
Fermort, mind közül a legarcátlanabbat. Szeretett volna kezet
rázni velük. A katonák a felszín alatt mind egyformák, csak az
egyenruha különbözteti meg őket, mélázott el.
Jó lenne velük egyenlő feltétel mellett találkozni, és látni, hogy
mihez kezdtek az életükkel. Némelyikük államférfi volt, politikus,
író és kalandor, még idős korában is. Mások, akiket ismert, itt
nyugodtak, ahogy sok bajtársa Malemében.
A kontraszt a két nyugvóhely között látható volt: az egyik a
szárazföldön volt, melyet hálával adományozott oda kréta népe a
partvonalon, és az öbölre nézett, a másik egy sötétebb, árnyékos
hely volt, de ugyanolyan megrendítő, ő is odatartozott, de még
nem sietett, hogy csatlakozzon a többiekhez.
Hátralépett, most nem akart bemutatkozni. Ez az ő
győzedelmes pillanatuk volt. Mindig minden történetnek két oldala
van, és olyan könnyedén lehetett volna ő maga is eltemetve a
krétai nap alatt. Egy hajszálon múlt, hogy kié lesz a győzelem ‘41
májusában. Annyi minden történt a vereségük óta. Nem azt
mondják, hogy a történelmet a győztesek írják?
Büszke volt, hogy annyi helyreállítási munkát végeztek a
földijei a háború után: falusi házakat építettek újra, kutakat
állítottak helyre, és a vízellátást, ösztöndíjat alapítottak diákoknak.
Az olajfák alatt állt, és figyelte, ahogy lassan szétoszlik a
tömeg. Egy nő ragadta meg a tekintetét fekete kabátban és fehér
pantallóban egy sír fölé hajolva a gyász egy privát pillanatában.
Volt azonban benne valami, melynek hatására egy kép villant be a
fejében. Egy bizonyos osztálybeli nőre jellemző, angolosan egyenes
testtartása volt, kicsit katonás, és a látványa felpiszkálta az
emlékezetét.
Még akkor is kíváncsi volt, mikor a lánya és a férje a fiukkal
odamentek, hogy elvezessék őt. Szerette volna látni, kinél tett
látogatást, de valahogy illetlennek és tolakodónak érezte, hogy
utána menjen. Figyelte, ahogyan távoznak, és határozottan volt
valami ismerős a járásában és a higgadtságában.
Láttam már magát korábban, mosolyodott el
megkönnyebbülten, mikor rájött, hogy ugyanazon az éjszakai
kompon utaztak Pireuszból. Látta egyedül álldogálni a fedélzeten,
miközben a hajó lehorgonyozott a Szouda-öbölben hajnalban: talán
egy másik zarándok?
Irreális volt azt képzelni, hogy bármi más okból is
lefoglalhatná az emlékeit, mégis volt valami kortalan a
megjelenésében, mely Rainert egy másik korra és egy másik
partra emlékeztette.
 1944. június

Ahogy lassan felsejlettek a pireuszi kikötő körvonalai, Rainer

lenézett a Héra zsúfolt fedélzetéről a túlélők nyomorúságos
állapotára. Nagyjából harminc rongyos ember, kókadozva, sokkos
állapotban, pár legénységi tag, akik üresen bámulták a lábukat,
szintén sokkos állapotban, akárcsak ő maga, amiatt, hogy túlélték a
hajó elleni támadást.
Figyelte Penelopét végigmenni a lesújtott emberek során,
cigarettát és italt osztott nekik, egy perce sem állt meg, mintha
teljes mértékben csak az aktuális feladatára koncentrálna.
Egyetlen egyszer sem nézett fel rá, vagy szólt hozzá. Megmentette
az életét, de nem fogja megadni neki az örömöt, hogy köszönetet
mondjon érte. Az arca szürke volt, akár a gránit, a vonásai
sólyomszerűek, az ajkát szorosan összehúzta, csontos alakján
lötyögött a buggyos nadrág.
A jog szerint át kellett volna adni őt, mint hadifoglyot és a Brit
Ellenállás munkatársát, hogy hajóval északra vigyék valami
táborba, vagy esetleg, hogy ápolóként dolgozzon a tűzharcok
közepette.
Ha nem volt a depozíciós listán, vagy ha az álnevén,
Athinaként szerepelt rajta, akkor eltűntként tartják számon a
többiekkel együtt. Amint partot értek, papírokat kell kapnia,
vallomást kell tennie, és bizonyítania kell a személyazonosságát, és
Rainer tudta, hogy ez ügyben hatalma volt. Ez nyugtalanná tette.
Penelope túl büszke, túl dühös és döbbent lett volna ahhoz, hogy
érdekelje, mi történik vele?
Akkora megkönnyebbülést érzett, hogy elhagyhatja a szigetet,
hogy északra mehet, el a hőségből és a porból, hogy ismét aktív
katona lehet, de Penelope nem térhet vissza szabadon Angliába a
családjához? Kik voltak egyáltalán a családja? Kik voltak azok az
emberek, akik egy ilyen vasakaratú harcost neveltek? Többet
akart megtudni róla, mielőtt elengedi.
Semmije sem volt, csak azok a hitvány ruhák, melyeket a
legénységtől szedegettek össze neki. Jól festett nadrágban, arra
emlékeztette Rainert, mikor először látta meg a hordágyak sorai
között járkálni Galataszban, az eltökélt kitartásnak azzal a
rendíthetetlen kifejezésével az arcán. Most egyenruhával kellett
kötöznie. Olajjal átitatott haja fel volt tekerve, és még sötétebbé
tette az arcszínét, mely már így is összegyűrődött attól, hogy a
hunyorogva nézett a napba és a szélbe. Mégis soha nem látta
ennyire csodálatosnak, mint most. Mennyire szerette volna
selyemruhába öltöztetni, a vállára orchideadíszt tűzni, és elvinni
egy jó étterembe, hogy feltöltse azt a sovány arcot. Belepirult ebbe
a nevetséges fantáziálásba.
A hajó megremegett, és a fedélzeti korlátra hajította Rainert,
majdnem belebukfencezett a ködös fekete vízbe. Feltápászkodott,
hogy megőrizze a méltóságát, miközben Penelope figyelte, és egy
pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, Penelope szájának sarka
szórakozottan megrándult. Abban a röpke ellágyulásban, ahogy a
nap is eltakarja az árnyékokat, tudta, hogy örökre elveszett.
A Tanaisz túlélői levánszorogtak a hajóról, felsorakoztak, hogy
bemondják a nevüket, a számukat és az átszállási terveiket.
Láthatóan nem voltak köztük foglyok.
Mikor Penelope következett, Rainer elé lépett.
– Az ő nevét nem fogják megtalálni a listán, ő az utolsó
pillanatban szállt fel, a Vöröskereszt beosztottjaként, hivatalosan
nem utas, és szeretném megdicsérni Georgiou ápolónőt a
bátorságáért. Az ő azonnali gondoskodása nélkül némelyik túlélő
nem jutott volna el idáig. Ellátta őket a saját sérülései ellenére is.
Mivel a Vöröskereszttel van, amilyen gyorsan csak lehet, vissza
kell helyezni egy kórházba.
– És maga? – nézett fel a tiszt.
– Brecht őrnagy. Első ejtőernyős hadosztály, később hírszerző
Haníában. Útban a frontra két hét szabadság után. – Szalutált,
összecsapta a sarkát, pedig mezítláb volt.
– Kyria, valóban így van?
– Úgy tűnik, az őrnagy többet tud rólam, mint én magamról –
mondta Penny, és közben meglepetten bámult Brechtre. –
Köszönöm, de én is el tudom mondani a saját történetemet.
Jelenteni akarom, hogy több száz fogoly volt bezárva abba a
hajófenékbe, és nem lehetett őket kiengedni, mikor
megtorpedózták a hajót. Ezt jelenteni kell a legfelsőbb szinteknek…
– Igen, igen, hagyja csak ezt a további nyomozásra. Gondolom,
most nincs semmilyen igazolványa. Azonnal be kell regisztrálnia.
Következő!
Penelope oldalra lépett, nem igazán tudta, most hova menjen,
de megállt.
– Ne gondolja, hogy nem vagyok hálás, amiért segített nekem
a víz felett maradni, vagy amiért felküldött a fedélzetre, mikor
megmentette az életemet, őrnagy, de most már tudok gondoskodni
magamról.
– Tényleg? Nincsenek papírjai, se pénze, se ruhája, még egy
pár cipője sincsen. Kérem, engedje, hogy segítsek. Végül is maga is
megtette egyszer értem – mondta Rainer akadozó angollal.
– A kötelességem tettem, se többet, se kevesebbet – csattant
fel Penny.
– Akkor kérem, engedje meg azt, hogy elvigyem enni valamit.
Úgy sejtem, már napok óta semmit sem evett.
– És az kinek a hibája?
– Nem én vagyok a hibás azért, hogy a feletteseim úgy
döntöttek, felteszik magát arra a teherautóra, vagy hogy
letartóztatják magát. Nem vagyunk mind állatok.
– Csak állt ott, és nem csinált semmit. Hagyta, hogy
megtörténjen. Láttam ott.
– Nem fogom végignézni, hogy most éhen hal, vagy halálra
dolgozza magát valami rabszolgatáborban. Ennyit meg tudok tenni
magáért. Ne legyen olyan büszke, hogy visszautasítja a segítséget,
mikor őszintén kínálják fel.
– Tudom, mit várnak el a tisztek az éhező lányoktól, épp
eleget kezeltem már – mondta Penny, de Rainer most már nem
volt hajlandó meghátrálni. Ez az akaratok csatája volt.
– Miért vág bele mindent az én képembe?
– Amiatt, amit visel, és mind amiatt, amit láttam, hogy a
nevében műveltek – vágta oda Penny megvetéssel végignézve
Rainer szakadt egyenruháján.
– Szóval, ha civil ruhában lennék, akkor jobban bánna velem?
– Nem tudom – felelte Penny némi csend után, és nem nézett
Rainerre. Rainer látta, hogy habozik, s majd elájul a fáradtságtól és
az éhségtől. Kiaknázta az előnyét.
– Akkor bemegyünk a városba, és veszünk magának egy
ruhát, nekem pedig egy inget. Egy ló ajándékának ne nézze a fogát.
Beragyogta a nap Penny arcát, ahogy elmosolyodott.
– Úgy mondják, „Ajándék lónak ne nézd a fogát”. Tényleg
szabadon elmehetek? – kérdezte, a sötét tekintete égette Rainerét.
– Amennyire én tudom, maga a görög Vöröskereszt ápolónője
Athénból. Csupán ennyit szükséges tudni, de akkor is kell, hogy
legyenek iratai.
Penny a levegőbe lendítette a kezét.
– Iratok, iratok, miért nem tudunk nyamvadt iratok meg
számok nélkül létezni?
– A bürokrácia miatt, attól tartok, jó kis görög szó.
– A demokrácia még jobb – vitatkozott Penny, ahogy lassan
elsántikáltak a törmelékkel teli utcán, és igyekeztek nem
összerezzenni. Rainer évek óta először érezte, hogy élettel telnek
meg a léptei.
 SZOUDA
2001

Miután a megemlékezési ünnepség véget ért, Rainer megkereste

azt a haléttermet, melyet a hotel recepciósa ajánlott neki a kikötő
közelében a Szouda-öbölben. Kezdett megtelni a veteránokkal és a
családjaikkal, de adtak még neki egy asztalt az útra néző oldalon. A
kipakolt választék, melyet megtekinthetett a konyhán,
ínycsiklandó volt. Várt, iszogatta a Mythosát, és örült, hogy van
helye. A régi sebe ismét sajogni kezdett.
Az angol özvegy Penelopéra emlékeztette. Miért volt az összes
a szigettel kapcsolatos emléke tele annak az ápolónőnek a bevillanó
képével? Még mindig őt kereste, ennyi év után, úgy téve, mintha ő
bármit is jelentett volna neki? Hát nem használta ki, tett a
kedvére, és csapta be? És mégis…
Most már öreg volt, többé nem igazán izgatták a romantikus
érzések. Csak Bach, Mozart, Chopin és Schubert zenéje érintette
meg a lelkét. Csendes, szellemi életet élt, olvasott, horgászott. A
vadászévei már rég véget értek. Mikor Marianne, a felesége
meghalt, megtanult egyedül élni, saját magára főzni, és nem
nyűgnek lenni a gyerekei nyakán.
A két unokája volt az, akik mellett visszatér belé a fiatalos
spiritusz, miközben büszkén nézte a futball- és a teniszmeccseiket.
Jó volt látni, hogy ők olyan szabadságban nőnek fel, amilyet ő
sosem ismert.
Ők nem cipelték a bűntudatnak azt a terhét, melyet észrevett
a saját fiaiban amiatt, amit a generációja tett. Sosem mesélt nekik a
háborús élményeiről, mert sosem kérdezték. Vágyott rá, hogy újra
lássa Joachimot és Imelie-t. Vinnie kell nekik valami ajándékot
most, hogy a gondolatai már hazafelé szálltak; talán ez jó jel.
Hamarosan indulnia kell Athénba, de előbb még gondoskodnia kell
a maga privát jóvátételéről. Volt valami a bőröndjében, amit vissza
kell adnia, de abban nem volt biztos, hol találna nyugvóhelyet neki.
Túl hosszú ideig tartotta meg. Ideje elengedni a múltat, és egy kis
békére lelni.
 2001

Álmatlan éjszakát töltöttem azzal, hogy az olajfaligetben huhogó

baglyot és a faluban ugató kutyákat hallgattam, arra várva, hogy
kukorékolni kezdjen a kakas. Szinte zakatolt az agyam a tudattól,
hogy valaki, aki még életben van, ismerte Bruce-t.
Próbáltam felidézni az összes krétai barátunk nevét, akik
menedéket nyújtottak nekünk. Ike és Nikosz, Tasszi és Stella;
Yolanda férje, Andreasz, de ha megfeszülök sem tudtam felidézni a
vezetéknevét. Újraházasodott, és születtek gyerekei? Hol is
kezdhetném, mikor ilyen kevés idő állt már csak rendelkezésemre,
mielőtt hazarepülünk?
A csokor nőre vallott. Bruce talált magának egy nőt a
hegyekben, aki vigaszt nyújtott neki? Nem ő lenne az első, aki
helyinek adta ki magát. Annyi minden volt, amit nem tudtam még,
és addig nem megyek el Haníából, míg meg nem tudom, ki tette a
virágot a sírkövére. Elég ember lesz még életben abból az
időszakból, aki tudni fogja az igazat.
Miközben megvirradt, fejben listát készítettem ötletekről,
melyeknek érdemes utána járni. A sziget tele volt látogatóban lévő
veteránokkal, menekülő katonákkal, szökevényekkel. Miért ne
kapnám el őket, mielőtt hazamennek? Meg kell tudnom, hol
szálltak meg, de ez ügyben Mack majd nyitva tartja a fülét. Ott
lenne a Krétai Veterán Szövetség, akik talán segítenének a
keresésben. Lois holnap majd segít körbejárni, és többet megtudni.
Ráadásul ott volt a szégyen, amit amiatt éreztem, hogy
elhanyagoltam Bruce emlékét. Meg akartam köszönni, bárki is volt
az, hogy őrzi az emlékét, sokkal jobban, mint ahogyan én tettem.
Talán itt volt az ideje valamit örökül hagyni itt a nevében, egy
ösztöndíj alapot. Azon tűnődtem, miért vártam ilyen sokáig.
Reméltem, hogy nem vártam túl sokáig.
Lois elvitt kocsival az üdülőfaluba, Plataniaszba, közel a parthoz,
ahol a sátorkórház volt felállítva, és a Galatasz falujáért vívott
csata zajlott. Az olajfaligetek eltávolodtak a tengertől, villák és
hotelek nőttek ki a földből, kihasználva az öbölre nyíló kilátást. Sok
veterán talán már el is ment, ezért az esélye annak, hogy
sikerüljön kapcsolatba lépni valakivel, aki ismerte Bruce-t, csekély
volt.
Reggeli közben megpróbáltam elmagyarázni Loisnak, mi
történt, és hogy többet kell megtudnom arról a személyről, aki
otthagyta a virágokat. Ahogy azt gondoltam, a veterán társaság
elment, de nem a reptérre, hanem egy egész napos kirándulásra a
Kournász-tóhoz, és csak későn várták vissza őket.
Victoria, az üdülő recepciósa, aggódott, hogy a látogatásom
hasztalannak bizonyul. Meséltem neki egy keveset a
küldetésemről, és hogy mennyire sürgős. Elmosolyodott, majd
előadta a saját ötletét.
– Ha a barátja az Ellenállás tagja volt, akkor keresse meg a
Krétai Ellenállás Szövetséget. Ők tudnak majd mesélni magának. A
nagyapám partizán volt – ha szeretné, felhívom. – Megkérdezte a
nevet.
– Bruce Jardine – feleltem. – De nem is, ők csak
Panayotisként fogják tudni, az volt a fedőneve.
– Ezt könnyű megjegyezni, a barátomat is így hívják –
mosolygott a lány, miközben leírta az elérhetőségeket, azt ígérve,
hogy megkeres, ha talán valami használhatóra bukkan.
Visszakocsikáztunk, és olyan kimerültnek nézhettem ki,
amilyennek éreztem magam.
– Szieszta, most – rendelte el Lois. – Pihenésre van
szükséged.
Nem maradt energiám, hogy tiltakozzak, mikor visszaértünk a
villába.
Alexet izgatta a legújabb küldetés.
– Meg fogjuk keresni Pen néni pasiját? – Lois elhessegette, ki
a medencéhez.
– Neked mindig Bruce az igazi – mondta Lois. – Azt hittem,
nekem Adam, de a dolgok változnak.
 – Valóban változnak – sóhajtottam. – Te legalább együtt éltél
vele, és megtudtad, milyen valójában. Nekünk sosem adatott meg
ez a luxus. Mi a szerelmünket sosem teljesítettük be fizikális
értelemben. A veszély és az elválás tüzelte, de mi sosem… –
Elpirulva hallgattam el. – Sosem tudtam igazán, mit gondolt rólam.
– De soha nem is néztél más férfira? Gyakran gondolkodtunk
el… – Most Lois habozott.
– Ó, azt azért nem mondanám. A dolgok akkoriban
bonyolultak voltak, de nekem is megvoltak a romantikus
pillanataim.
– Mesélj még – mondta Lois.
– Kizárt dolog! Bruce volt az első szerelmem, és ismered a
mondást, az első szerelem ejti a legmélyebb sebet. Fogalmam sem
volt, hogy itt van eltemetve. Hát nem szörnyű? Amint megtudtam,
hogy nincs többé, egyszerűen csak kizártam a fájdalmat az
életemből. És most szégyellem magam. Láttam a sok özvegyet és
árvát, olvastam, miket tettek a halottaik keresztjeire tegnap…
Annyira rideg és tartózkodó voltam, akárcsak az anyám, mikor
Papa meghalt.
– De kiváló munkát végeztél, annak szentelted az életed, hogy
másokról gondoskodj, az a sok tanítás Afrikában. Büszkének
kellene lenned.
Hátradőltem a széken, kényelmetlenül érintettek a dicséretek,
melyeket nem érdemeltem meg.
– Ne gondold, hogy egy részét nem adtam volna fel boldogan,
hogy családom lehessen, gyerekeim, saját otthonom.
– De van családod, gyerekek és unokák, mi vagyunk a te
családod. Te vagy a legközelebbi dolog nekem a normális
nagyanyához, de arra sosem gondolunk, hogy a szüleinknek és
nagyszüleinknek szeretői, álmai és csalódásaik vannak, akárcsak
nekünk.
Megfogtam Lois kezét.
– Kemény volt az elmúlt két éved, de azt hiszem, már kifelé
tartasz abból a sötét alagútból.
Elpirult.
– Ami azt illeti, Mack megkérdezte, van-e kedvem visszajönni
később, mielőtt véget ér a szezon, egy kis szabadságra. Akkor
visszajön Angliába, egy utazási könyvet tervez: Kréta kocsival,
kerékpárral vagy gyalog. – Elmosolyodott. – Be kell vallanom, ez
a nyaralás sokkal jobban alakult, mint gondoltam.
– Kedvelem Macket. Őszintének tűnik. Helyesen teszed, hogy
megragadod a semmiből előbukkanó pillanatokat. Szeretném látni,
hogy újra megtalálod a helyed.
– Ó, még nem. Nem akarom Alexet belekeverni.
– Ugyan, megvan neki a maga élete, és ott az iskola. Mire
egyet pislogsz, már főiskolára fog járni. Ebben a szívedre hallgass,
Lois. Ne zárkózz be úgy, ahogyan én tettem.
– Igyekszem. Jó megosztani mindezt, de olyan érzés, mintha
megint mindent az elejéről kezdenénk. – Megállt, hogy mély
levegőt vegyen. – Tudom, hogy nem mondasz el nekem mindent,
de remélem, a visszatérés segített.
– Segíteni fog, mikor megtalálom, amit keresek. Úgy érzem,
mindjárt elérem, itt van a sarkon, nagyon közel, vár rám. Ó, hallod
ezt a romantikus marhaságot? Minden, amit itt csináltunk, erre a
pillanatra készített fel. Kezdek izgatott lenni, és az én koromban jó
az, ha van mit várni.
Nem hazudtam. Éreztem, hogy felbugyog bennem a remény.
Az esélyei talán nem túl jók annak, hogy olyasvalakit találjak meg,
aki nem akarja, hogy megtalálják, de ez egy kicsi sziget, az
emberek pedig beszélnek, és emlékeznek. Holnap egy újabb
magánzarándoklatra megyek, olyasmi ez, amitől mindig is
rettegtem, de meg kell történnie, és ez privát látogatás lesz. Most,
hogy láttam Bruce nyugvóhelyét, meg kell találnom Yolandáét.

Délelőtt nyitva állt az Etz Hayyim zsinagóga ajtaja. Még nem indult
be a nyüzsgés a Kondilaki utcában, de már meleg volt, és örültem,
hogy bejöttem az elkerített udvarba a pálmafákkal és az árnyékos,
fedett lugassal, csak hogy üldögéljek itt egy kicsit.
Az igazat megvallva, korábban még sosem jártam
zsinagógában. Nem járok többé templomba, de amint beléptem a
zöld és a nyugalom kis oázisába, éreztem a csendjét és a békéjét az
imaháznak, melyet törmelékből és romokból építettek újjá, és
hozták vissza a haníai közösség életébe.
Kötődést éreztem azokhoz a régmúlt napokhoz, mikor a házak
errefelé zajjal és nyüzsgéssel, a sábátra való készülődéssel, a
kenyérsütők illatával társultak. Felidéztem, ahogy a vacsoránál
ülök a Markosz családdal és a rokonaikkal, érezve szegény Yolanda
feszültségét, amiért azt várták, hogy a hite szerint házasodjon, az
Andreasz iránt érzett titkos szerelmét, azt a lakodalmat a
hegyekben és azt az utolsó látogatást, melyet a szüleinél tettem. Az
emlékek újra elöntöttek.
Túl jól ismertem a sorsukat. Ott voltam, láttam őket
megfulladni, bezárva a hajófenékbe. Életem végéig nem fogom
elfelejteni azt a látványt. Tanúskodtam róla egy vöröskeresztes
tisztviselőnek is, de sosem hallottam semmi többet annál, csak
hogy kivizsgálják. Ha meg is tették, nekem nem szóltak. Senki
listáján nem szerepeltem, amennyire a világ tudta, én sosem
jártam ott.
Fájdalomhullám söpört végig rajtam.
Egy fiatalember jött ki az irodából, hogy üdvözöljön.
– Shalom, nyugodtan nézzen csak körül. – Különös módon
némi vonakodást éreztem, hogy bemenjek, de azért végigmentem
az előcsarnokon, és láttam, hogy ez most már csak egyszerű
imaház. A fiatal amerikai végigvezetett a történetén: velencei
templom volt, melyet a törökök adtak a zsidóknak a megszállásuk
idején. Leültem. – Csak a barátaimról akarok megemlékezni, akik
régen itt éltek…
– Ismer embereket a háború előttről? Kérem, jöjjön, mikor
készen áll, főzök magunknak kávét. Mindent tudni akarunk, amit
csak lehet, azokról az időkről. Olyan kevesen maradtak, és persze
egyikük sem tért vissza. Ki volt a barátja?
– Együtt dolgoztunk Athénban ápolónőként, és itt is egy
darabig. Drága barátnőm volt. – Nehéz volt sírás nélkül beszélni
róla, és általában nem szoktam kiborulni idegenek előtt. – Azért
jöttem, hogy lerójam a tiszteletem a családja előtt.
– Van egy listánk azokról, akiket elvittek aznap éjjel, és
másokról is – ajánlotta a fiatalember, de nem voltam benne biztos,
hogy szembe akarok nézni egy hosszú lista szörnyűségével. Mégis
tudtam, hogy az elveszett közösség iránti kötelességem volt
megtudni, hogy kik is voltak ők az életben.
– A rabbinak jegyzőkönyvbe kellett vennie az összes zsidó
lakos nevét, születési helyét, korát, foglalkozását és eltartottját. –
A vezetőm kihozott egy könyvecskét sok-sok oldalnyi név
szerepelt benne.
Végigpörgettem, ámultam a részletességen, arcot kapcsoltam
némelyikükhöz: Alegra, Szultána, Joszif, Miriam… Reszketett a
kezem, az ujjam megremegett, ahogy azokhoz értem, akiktől a
legjobban rettegtem. Ekkor vettem észre, hogy Yolanda neve
külön szerepel a többiekétől.
– Miért nem a családjához van írva? – kérdeztem.
– Mert ő nem volt ott a begyűjtés éjszakáján – felelte a
fiatalember. – Hozzáment egy keresztényhez, és náluk rejtőzött. A
nácik sosem találták meg…
A többit már nem is hallottam, miközben egyetlen ragyogó
gondolat lett úrrá rajtam. Nem volt ott a hajón… Yolanda élt.
– Igen, de várjon… – kiabált utánam a fiatalember, ahogy
elrohantam. – A maga neve nagyon hasznos lenne a számunkra.
Kirohantam a kicsi sikátorba, majd végig a zsúfolt utcán.
Yolanda túlélte. Vajon még mindig itt van a szigeten, ennyi idő
után?
 1944. június

Yolanda ismét a matracon ébredt a kórház alagsorában. Az álom

annyira valóságos volt: az a sok alak, ahogy fosztogatják a házakat,
elviszik az edényeket és a székeket a kézikocsijukon, kiáltoznak
egymásnak, és együtt nevetnek, átkutatva azt, ami már át lett
kutatva. A hátfájása kínszenvedéssé vált, egy kocsi kerekeinek
zörgése hallatszott, és egy idegen érintését érezte, ahogy a kezét
fogja. Rémálom volt, melyet nem akart felidézni, de aztán
megérezte a kórházi hálóingként használt pamutinget, a matrac
könyvekkel volt felpolcolva, hogy fel legyenek emelve a lábai, és
nyersnek és fájónak érezte magát belül. Fanyar ízt érzett a
nyelvén, a párnáján pedig az éter bűzét. Csak ekkor, mikor teljesen
magához tért, döbbent rá, hogy a rémálom valóság volt.
Lassan végigcsúsztatta a kezét a hasán, hogy kitapintsa a
megelevenedő életet. Nem volt más, csak üresség, sajgó üres tér és
vattabélés a lába között.
– Feküdjön vissza, Yolanda, pihenjen – mondta egy hang, és
az idős Dr. Frankatiszt látta meg lepillantani rá. – Minden levált.
Meg kellett szüntetnünk a fertőzést. Sajnálom.
– A kisbabám. Hol van a kisbabám? – tátogta reménytelenül.
– Túl kicsi volt, hogy éljen, még túl korán volt, a sokk okozta a
vetélést.
Az orvos felé fordította az arcát.
– Azt hittem, az csak egy álom volt. Hogy kerültem ide? Lent
voltam, és kerestem a…
– Tudjuk, és szerencséje van, hogy nem jelentették. Hála az
égnek, néhány emberben még van annyi tisztesség, hogy megvédje
a szomszédait. Sötétedésig elrejtették, aztán egy kocsiba bújtatva
felhozták ide. Megmentették az életét.
Yolanda megpróbált felkelni.
– Meg kell találnom a szüleimet.
 – Mind elmentek az elfogott partizánokkal együtt. Úgy
hallottuk, Iráklióba vitték őket hajóval. Rengeteg vért vesztett, és
nincs olyanunk, ami megfelelne a vércsoportjának, úgyhogy muszáj
itt pihennie, és visszanyernie az erejét.
– Van hír Andreaszról?
Frankakisz a fejét rázta.
– Sajnos nincs, de az jó hír. A rossz hír gyorsabban száguld,
mint a szél. Most pihenjen. Az a legjobb orvosság.
Mégis, hogy pihenhetne, mikor mindenkit elvesztett, akit
szeretett: Andreaszt, a kisbabát, a szüleit és az örökségüket? Mi
értelme volt élni, ha nem létezett jövő?
Érezte az anyatej csiklandozását, ahogy végigcsorgott a
bekötözött mellkasán. Az orvosok azon voltak, hogy elvegyék a
kisbaba ennivalóját, hogy elállítsák a folyását, hogy enyhítsenek a
fájdalmain, de semmi sem enyhítheti azt a sajgást a szívében. Hogy
is épülhetne fel egy súlyos csapás után?
Ahogy sírni kezdett, érezte, hogy lobogva éled fel a bensőjében
a düh szikrája. Ezért megfizettek, mindannyian megfizettek a
veszteségemért. Bosszút állok, még ha rámegy az egész
hátralévő életem, akkor is. Majd én igazságot szolgáltatok, és
azzal szállok szembe veletek, hogy élek. Szembe szállok veletek
mindennek a nevében, ami szent, és valaki bizony meglakol.
A bosszú heve volt az, mely evésre késztette, bár nem volt
hozzá se kedve, se étvágya; emiatt szerezte vissza a lába és a karja
erejét; emiatt pattogott és morgott, miközben könnyebb kórházi
feladatokat látott el, míg elég erősnek nem érezte magát ahhoz,
hogy visszatérjen a farmra a régi buszon. Majdnem két hónapba
telt, mire felépült, és most, az augusztusi hőségben látta, hogy a táj
száraz, felperzselődött és barna.
Aztán ahogy egyre feljebb ért az úton, partizánok seregét látta
meg egy parasztház körül táborozni az olajfaligetben, egyenruhás
férfiakat kövekkel körberakott tábortűz körül. Kíváncsi volt, miért
vannak itt. Lehetséges, hogy… Aztán a parasztház ajtajában,
meglátta a kapetanukat, Andreaszt. Andreasz! Egy nővel beszélt,
de amint meglátta, hogy Yolanda fut felé, meghátrált, mintha
szellemet látna, és keresztet vetett.
 – Andreasz! – kiáltotta Yolanda. – Én vagyok az. Ó, hát
biztonságban vagy!
– Nekem azt mondták, hogy letartóztattak, és begyűjtöttek a
razzián. Mit kerestél Haníában? Senki sem szólt nekünk, hogy még
életben vagy. – Őszintén döbbentnek tűnt Yolanda érkezése
láttán. – Nézd, mit műveltek a hellyel, mikor eljöttek, hogy
megkeressenek… kifosztották.
– De most már itt vagyok. – Yolanda Andreasz karjába
omlott, őrjöngve zokogott. – Miért nem jöttél el értem?
Andreasz behúzta a házba, zavarba jött attól, hogy Yolanda
jelenetet rendezett.
– Gyere el a napról. Nekem azt mondták, hogy elmentél
meglátogatni a szüleidet, és velük együtt téged is összeszedtek, és
elvittek. Szerepeltél a listán, és először itt kerestek, és ezt
művelték… – Andreasz a leégett viskóra mutatott, az összetört
bútorokra, szétszaggatott képekre, melyek halomban álltak a
parasztház előtt, a levegőben égett dögszag terjengett. Yolanda
képtelen volt felfogni ezt az egészet.
– Milyen listán? Ki mondta ezt neked?
– Sztavrosz. Megszökött a börtönből. Látta a zsidókat az
Agiában, és volt ott egy ápolónő is a Vöröskereszttől. Azt hittem, te
vagy az. Elvitték Manoliszt és Takit. Nem mentem, mert azt
hittem, meghaltál.
– Elmentem, hogy megkeresselek a barlangoknál, és
figyelmeztesselek Sztavrosz miatt. Láttam, hogy jeleket ad le az
ellenségnek az útra aznap reggel, mikor majdnem elfogtak. Láttam,
hogy foglyokat vittek el, és először azt gondoltam, hogy te vagy az
egyik.
– Nevetséges, a másik csoportnak jelzett, hogy maradjanak,
ahol vannak, a bandának a túloldalon. Éreztük, hogy jönnek –
felelte Andreasz. – Miért vádolod őt folyton?
– Nem bízom benne. Nem közületek való – csattant fel
Yolanda.
– Te sem vagy közülünk való – vitatkozott Andreasz, és úgy
nézett Yolandára, mintha valami idegen lenne. – Te is a
kontinensről származol.
 – Ezt meg hogy érted? Hogy mondhatsz ilyet, mikor tudod,
hogy a szüleim és az összes családtagom odaveszett? Hát nem is
örülsz, hogy látsz? – Yolanda pánikba esett. Ez nem az ő Andreasza
volt, nem a férje.
– Sajnálom, de fontos parancsaink vannak. A szövetségesek
északról és délről is felszabadítják Európát. Invázióra számítunk
Egyiptomból. Csoportokba rendeződünk, hogy kisöpörjük az
ellenséget minden egyes körzetből most, hogy rendszeres
ellátmányunk van.
– Panayotis meghalt. Ott voltam – mondta Yolanda,
reménykedve, hogy Andreasz majd megvigasztalja.
– Igen, és még sok más hozzá hasonló bátor palliakaris is.
Nem szabad többé a britekre támaszkodnunk. Van saját nemzeti
hadseregünk, és új szövetségesek. Gyere, elég a beszédből. Anna
keres neked valami ennivalót. – Egy katonai egyenruhát viselő,
fekete hajú lány lépett elő az árnyékból. Mindent hallott. – Ő itt
Anna, aki velünk tart a küldetéseinken. Gyorsabban fejti meg a
kódokat, mint bárki, akit ismerek. – Sugárzó mosollyal nézett a
lányra, mire Yolandának felfordult a gyomra.
– Más is van, amit el kell mondanom neked – súgta oda neki
Yolanda.
A férje türelmetlenné vált.
– Nos?
– Négyszemközt, kérlek – kérte Yolanda. Annában volt annyi
tapintat, hogy kimenjen a napra. – Elvesztettem a kisbabánkat.
Azt mondják, a sokk miatt, hogy láttam azt a sok fosztogatót annak
tetejébe, hogy azt hittem, halott vagy…
– Gondoltam, hogy valami más lett rajtad. Olyan soványnak
és sápadtnak látszol. Természetesen sajnálom a dolgot, de azt
hiszem, így a legjobb. Ez nem alkalmas idő arra, hogy egy gyereket
hozzunk a csatamezőre, nem, mikor még annyi befejezetlen
ügyünk van.
Yolanda túlságosan megdöbbent e szavak hallatán ahhoz, hogy
válaszolni tudjon. Mi történt velük? Ki volt ez az ember, aki zavaró
tényezőként tekintett rá és a közös gyermekükre? Mi történt azzal
a kedves, imádott orvossal, hová lett? Egy idegen volt a helyén,
egy megkeményedett harcos, állig felfegyverkezve, tele tervekkel,
melyekben ő nem szerepelt. Túlzottan lefoglalta a hősködés ahhoz,
hogy elmenjen, és kiderítse, mi lett a felesége sorsa.
Miért Sztavrosz hozta a hírt? Mit tudott ő a zsidó listákról?
Hogy állíthatta, hogy látta őt ott, mikor ő ott sem volt? Az összes
ember közül miért pont neki sikerült megszöknie a börtönből?
Hirtelen a rettegés elsöprő érzése lett úrrá rajta. Az otthonát
haditáborrá változtatták, a farm szinte romokban hevert, a föld el
volt hanyagolva, és Andreasz szülei már nem voltak itt, hogy
ellássák. Most egy vonzó fiatal nő keringett a vezér körül. Anna
vajon sietett átvenni a helyét?
Az elmúlt néhány hónapban Yolanda egész világa összeomlott,
és most egy különös, üres helyen hánykolódott, megrekedve az
élők és a holtak között, és nem volt hely, melyet az otthonának
nevezhetett volna. Végignézett a hanyagságon, amely körbevette.
Nem, ez nem volt teljesen igaz. Ez volt az ő maradandó helye.
Ha Andreasz életében most már felesleges is volt, a háznál biztosan
szükség lesz rá. Miután Andreasz elnyargal a bandájával, egyedül
marad, és a föld, amely táplálta őket, és gondoskodott róluk,
dzsungel és bozótos lesz. Ez nem fog megtörténni.
Jószágok kószáltak mindenfelé; meg kell számolni, és vissza
kell hozni őket. A fejésből eladható sajt lesz. A földnek szüksége
volt rá, akármilyen kétbalkezes is volt. Most már csak ez maradt
neki, és nem fog kitérni a feladat elől, hogy helyreállítsa.
Méltóság volt az ilyen kemény munkában, és a fájdalma majd
megóvja attól, hogy a gyász őrülete és a boldogabb idők emlékei
elhatalmasodjanak rajta.
 2001. június

– Életben van, Lois. Yolanda túlélte. El tudod ezt hinni? Meg kell
találnunk. – Alig bírtam magammal meglátva Alexet és Loist,
ahogy a Limani Ouzeriában üldögélnek a kikötőnél, frissen facsart
narancslevet iszogatva.
– Nyugodj meg, Pen, még a végén felfordulsz, ülj le. Hideg
italra van szükséged. Mondd el, mi történt. – Odafordult a
pincérhez egy újabb narancsléért.
Elhadartam neki az Etz Hayyimban tett látogatásomat, a
könyvet a nevekkel, és hogy Yolanda nem volt ott, vagy hogy
mégis, de csak túlélőként.
– Azt hittem, meghalt, pedig mindvégig biztonságban volt. Ezt
nem hiszem el. Meg kell találnunk.
– Konkrétan mit mondott neked, aki körbevezetett? – Lois
előrehajolt. Be kellett látnom, hogy az elmém leblokkolt.
– Csak elrohantam. Ó, micsoda faragatlanság. Még a nevét
sem kérdeztem meg.
– Nézz rám, Pen. Mondott olyat, hogy Yolanda még mindig itt
van, vagy hogy… Lois egy pillanatra elhallgatott – …hogy még
mindig életben van?
– Ó, nem, azt nem, nem is kérdeztem. – Felkeltem, hogy
induljak, de Lois keze visszahúzott.
– Ülj le, nyugodj meg. Nem kell sietni. Csináljuk ezt
szisztematikusan. Mi volt a férjes neve?
– Azt hiszem, A-val kezdődött, nem, a férje Andreasz volt, Dr.
Andreasz valami, de volt egy fedőneve, a Küklopsz. Mintha
mindenkinek a vezetékneve „akisz”-ra végződne.
– Hány olyan félszemű partizán lehet Krétán, akik egykor a
Vöröskereszt orvosai voltak? – nevetett fel Lois. – Victoria abban
a hotelben azt mondta, segít kapcsolatba lépni az Ellenállás
veteránjaival. Együtt visszamegyünk a zsinagógába. Ők
valószínűleg tudják a választ, de légy óvatos. Régen volt ez már, és
aztán jött még polgárháború, több földrengés és diktatúra is.
Kérlek, ne reménykedj nagyon.
Lois jót akart, de még nem álltam készen, hogy halljam tőle a
valóságot.
– De azok a virágok a síron, azok biztosan tőle vannak. Most
már értem. – Olyan gyorsan száguldottak a gondolataim, hogy alig
kaptam levegőt.

Rainer Brecht a kikötőnél ült, kiélvezve a nyaralása utolsó napjait.

Az összes krétai csatával kapcsolatos megemlékezés véget ért.
Tartottak egy találkozót a német veteránoknak, amelyre
udvariasságból elment: sok-sok hátba veregetés, beszélgetés régi
bajtársakról, egy ünnepség Malemében, szerény, de attól
függetlenül megható. Megdöbbent azon, milyen öregnek látszottak
mind, és hamarosan bele is fáradt a végtelen köszöntésekbe és régi
csatadalokba. Senki sem tudta könnyek nélkül elénekelni a
Vörösen izzik a nap című dalt azokért, akinek már nem volt
„visszaút”.
Hamarosan elrepül Athénba, és a régi szép idők emlékére
eltölt egy éjszakát a Hotel Grande Bretagne-ban. Korábban
végigsétált a szűk Bőrsikátoron, hogy szegecses övet keressen a
fiúknak, egy pénztárcát magának, hogy lecserélje a szakadtat, és
egy szép pár szőrmés kesztyűt az unokájának, Imelie-nek. A
csomag ott lapult az utazótáskájában.
Az első állomása a Bizánci Művészetek Múzeuma volt a régi
utcában, ahol El Greco született, de zárva volt, így hát lassan
elbandukolt a régi kolostortemplomhoz a Halidon utcában, mely
most a Régészeti Múzeumnak adott otthont.
Az épület látványa a fosztogatásnak arra a rettenetes
éjszakájára emlékeztette, mikor a csőcselék, tisztek és mindenféle
ember átkutatta az összes szent tárgyat és szöveget a
zsinagógából, ősrégi könyveket és írásokat dobáltak a máglyára a
pusztító mulatságuk közepette.
Elutasította annak a sok tudásnak és tanulmánynak az
elégetését, rosszul volt azoknak az embereknek a tudatlanságától,
akiknek fogalmuk sem volt, mit jelent az igazság egy életen át tartó
elhivatott tanulmányozása. Látta, hogy a barlangbeli ápolónő
megvetéssel néz rá, a tekintete a lelkét kutatta, megfosztva őt a
becsület minden külső mázától a miatt, amit aznap éjjel elkövettek.
Mélységesen szégyellte magát, szembesülve a legdurvább
túlkapásukkal, és tudta, hogy el kell mennie a szigetről.
Az épület hűvösségét most megkönnyebbülésnek érezte a
forró járdák után. Egy padon ült, kezében az egykor elkobzott
Szent Katerina szentképpel, mely csakis balszerencsét hozott a
családja fejére; először a húgáéra, aki rohamokkal és fájdalommal
teli beszűkült életet élt a balesete után. Felidézte az anyja
szemrehányó szavait a halálos ágyán.
„Küldted ezt az ajándékot, de nekem sosem tetszett. Olyan
vádló tekintettel néz le ránk. Biztos vagyok benne, hogy értékes,
de vidd el innen. Mi jó katolikusok vagyunk, megvannak nekünk a
magunk szentjei. Félek, hogy rossz dolgok fűződnek hozzá. Vidd
vissza Görögországba. Ne tartsd meg, megmételyezi az életed, és
ne is mondd el fiam, hogyan jutottál hozzá.”
Túlzottan is racionális ember volt ahhoz, hogy babonás legyen,
de emlékezett rá, mi lett a sorsa a tisztnek, aki rásózta.
Jóhiszeműen küldte el, mit sem tudván arról, hogy ezek a vallásos
műalkotások milyen értékesek voltak a tulajdonosaik számára,
mennyire tisztelték őket, és hogy generációról generációra adták át
egymásnak.
Utána olvasott a krétai ikonok iskolájának, és annak, hogy a
megfestésük az imádat kifejezése volt. Ez abba a házba tartozott,
ahonnan ellopták, egy házba, ahol oly sokat jelentett volna.
Belebámult abba a két sötét foltba, a mandulabarna szembe, és
tudta, hogy haza kell vinnie Szent Katerinát Krétára. Ez a kicsike
tárgy késztette arra, hogy megtegye azt a zarándokutat
vezeklésképp azért a rengeteg rongálásért. Talán csak ekkor
szabadul meg a múlt emlékeitől, melyek az álmait kísértették.
Most, hogy itt volt, ideges volt, és kellemetlenül érezte magát.
Hogy is magyarázhatná el a mocskos eredetét?
Senki sem volt az információs pultnál, se egy csengő, hogy
megnyomhassa. Azt tervezte, hogy csak úgy otthagyja a
bebugyolált csomagot, de azt túl könnyű, túl névtelen lett volna.
Szükség volt némi magyarázatra. Talált egy kertet tele szobrokkal
és maradványokkal odakint, pontosan azon az udvaron, ahol a tűz
égett egykor. Keresett egy árnyékos helyet, hogy írjon egy
üzenetet, de mit is mondhatna?
Kérem, fogadják el ennek a szentképnek a
visszaszolgáltatását. A megszálló erők egyik katonája lopta el 1942-
ben, de fogalmam sincs, hogy kitől. Kérem, adják oda egy
templomnak, hogy ismét az Úr dicséretének és dicsőségének
ajánlják, és bocsássanak meg azoknak, akik elválasztották a jogos
tulajdonosától: Egy jóakaró.

Visszasétált a vitrinbe helyezett régiségek között, és

megkönnyebbülten látta, hogy egy fiatal nő foglalatoskodott a
pultnál. Rainer megállt.
– Elvenné ezt, ha megkérem? – kérdezte átcsúsztatva a laza
kis csomagot a pulton. A nő elmosolyodott, széthajtotta a papírt, de
Rainer addigra már a bejárat felé tartott.
– Várjon! – kiáltott utána a nő. – Ezt meg hol találta?
Elmenekült a turistákkal zsúfolt utcán, mielőtt a nő a nyomába
érhetett volna. Ez volt az utolsó „feladata”. Bárcsak ilyen egyszerű
lenne kitörölni azoknak a régmúlt napoknak az emlékét.
Most, hogy kifújta magát a kikötő kávézójában, eléggé
biztonságban érezte magát ahhoz, hogy elmosolyodjon. Azon
tűnődött, vajon mit gondolnak a rejtélyes csomagról, amelyet
otthagyott. Remélte, nem hiszik, hogy bomba. Vajon megtalálja a
jogos tulajdonosát, vagy egy templomban köt ki Szent Katerinának
ajánlva? Az előbbiben reménykedett.
Különös módon, most már készen állt, hogy hazatérjen. Semmi
sem tartotta itt, csak az utolsó fontos feladata.
Üldögélt, és nézte, ahogy az üvegfenekű hajók kipöfögnek az
ókori kikötőből, melynek kőfala karként nyúlt ki a tengerbe. Pónik
patája kopogott a kikötői sétányon, nyaralók ették szürcsölve a
fagylaltot az árnyékot adó napernyők alatt. Nem tettünk tönkre
mindent, gondolta, csak magunkat egy időre. Ezek kemény
emberek, akik inváziók rétegeit dobták le magukról a minósziaktól,
a rómaiktól, a törököktől, a velenceiktől.
A helyőrség a végsőkig kitartott Haníában, elkerítették
magukat a megperzselt föld és tűz gyűrűjével, visszavonultak a
sziget egészéről egyetlen erődbe, egészen az 1945-ös megadásig,
mikor is a britek a szigetről fogolytáborokba kísérték őket, de
előtte még megmotozták és kifosztották őket.
Tudta, mennyire féltek a krétaiak bosszújától azért a sok
szenvedésért, amit rájuk zúdítottak a megszállás idején. Végül
mindannyian hazamentek a börtöntáborból a pusztulásba, egy
szektorokra osztott országba, éhező családokhoz, szétszakadt
otthonokba, a bíróságra, kivégzésre. Szelet vetettek, és learatták a
vihart. Hallotta a keserűséget az egykori katonák hangjában a
találkozón, a mentegetőzést, hogy a vezérek vezették félre őket.
Nem volt mentség, és végül az ember a mellette lévő bajtársáért
harcolt, aki pedig őérte küzdött.
Talán kicsit észhez tért a világ, de mindig léteztek fanatikusok,
akik azt gondolták, csakis ők tudják az igazat, akik rá akarták
erőltetni a politikájukat vagy a vallásukat mindenki másra. Örült,
hogy ő már nem lesz ezen a világon, hogy egy újabb katasztrófát
lásson, ha bekövetkezik.
A tekintete a családot követte a túlsó asztalnál, ugyanaz a
család volt, mint a kompon és az ünnepségen. Az idős hölgy olyan
elevennek, olyan élettelinek tűnt, a lánya megfogta a kezét, hogy
lenyugtassa, a kisfiú máris unta magát, és a Nintendójával játszott.
Azon tűnődött, mi lehetett az ő zarándoklatuk célja. A
nyaralásuk végén járnak már, lebarnulva, kipihenve, a
bevásárlószatyraik tele szuvenírrel?
Mi észak-európaik szeretjük a napot, gondolta mosolyogva,
kárpótol a hosszú, szomorú telekért. Kíváncsivá tette őt az angol
család, ahogy beszélgettek. A nagymama egyenesen, éberen ült.
Egy pillanatra elkapta a tekintetét, mire Rainer elmosolyodott, és a
nő is, majd visszafordult a családjához.
Mindig jó szeme volt a szép nőkhöz, és ennek még idős
korában is az a finom csontozata volt, amely nem öregszik.
Szeretné tudni a történetet, mely az arcára van vésve. Olyan arc
volt, ez mely már sok mindent látott. Szerette volna megörökíteni
a vonásait. Ez volt az egyik előnye a kanadai fogolytábornak, ahol
volt ideje szakértő módon megtanulni rajzolni, hogy csupán néhány
vonallal is meg tudja ragadni egy arc esszenciáját, pont úgy,
ahogyan a művész a kikötő járdáján fényképeket másol, vagy
gyerekekről készít vázlatot a szülőknek pénzért.
Ne ábrándozz már, gondolta. Az egyetlen arcot, melyet meg
akart örökíteni, sosem örökítette meg, bár később sokszor
próbálta, hogy belekapaszkodhasson általa Penelope emlékébe.
Elmosolyodott visszagondolva azokra a drága napokra
Athénban, mikor a köztük lévő gát eléggé meglazult ahhoz, hogy
megpillanthassa a nőt a maszk mögött, melyet a világnak mutatott.
Athénban fogja leginkább érezni a jelenlétét.
 1944. június

Rainert sokkolta az ókori város pusztulása. Harcoló törzsek

dzsungele volt, kommunistákhoz hű lázongóké, és a dolgokat
vadnyugati törvényen kívüliek módjára lerendező nacionalistáké.
A városközpontot még fel lehetett ismerni, de a többi csak egy
romhalmaz volt, viskók, ahol a rendőrök és a partizánok közötti
fegyveres harcok miatt ezeknek az utcáknak minden sarka
veszélyessé vált. Örült, hogy csak átutazóban volt.
Szavához híven a bevásárlónegyedbe kísérte Penelopét. A
Hermész utcán még mindig nyitva álltak az üzletek. Penelope vett
pár szandált, egy pamutruhát és fehérneműt. Rainer inget vett, és
egy egyszerű nadrágot. Különös érzés volt levenni az egyenruhát,
ha nem illegális egy tisztnek, de úgy, hogy szabadságon volt, és
nem ismerték, megérte a kockázatot.
Kellemetlen vásárlók voltak. Nem akarta kiengedni Penelopét
a látóteréből. Penelope nem akarta, hogy vele lássák, nehogy azt
feltételezzék, hogy a kurvája. Csendes volt, még mindig
ragaszkodott a satnya öltözékhez, amit a megmentésekor kapott,
zavarban volt a jelenlétében, de volt köztük valamiféle tűzszünet.
Rainer helytelenül cselekedett azzal, hogy nem jelentette.
Semmit sem mondtak a robbanásról, vagy a hajó tartalmáról.
Mintha senki sem akarta volna tudni a részleteket. Az ápolónőt
sosem regisztrálták. Továbbra is görögnek fogja kiadni magát,
átveri őket, ahogyan őt is épp elég sokáig átverte, de látta, hogy
még mindig sokkos állapotban van. Készen áll vajon, hogy folytassa
az ápolói munkát? Vissza fogják fogadni? Úgy tűnt, még azt sem
vette észre, hogy másik városban van. Mintha alva járt volna.
Elindultak a Nemzeti Kert nyílt zöld területei felé, de a
szórványos lövések miatt visszavonultak egy biztonságos helyre,
egy csendes utcába, ahol egy tavernára bukkantak. Figyelte, ahogy
Penelope anélkül evett, hogy bármit is megízlelt volna, és olyan
pillantásokat lövellt felé, mintha nem lenne benne biztos, hogy
kicsoda, vagy hogy ő maga miért van itt.
– Mihez kezd most? – kérdezte Rainer, megtörve a köztük
lévő csendet.
Penelope megrántotta a vállát.
– Azt csinálom, amire tanítottak. – Nem volt lelkesedés a
hangjában.
– De mi az, amit csinálni szeretne? Egyszer mesélte nekem,
hogy régészetet tanult itt.
– Igen? Elfelejtettem… de szeretném még egyszer látni a
Régészeti Iskolát, ha még megvan.
– Odaviszem.
– Tudom, hol van – csattant fel Penelope.
Mintha egy üvegburán próbált volna áttörni, hogy elérje őt.
Miért csinálja ezt? Hiszen élvezhette is volna a szabadságát
éjszakai bárokban, készséges lányokkal.
– Én még nem láttam. Azt mondják, híres nevezetesség. Olyan
sok látnivaló van Athénban.
– Most már nincs. Azóta nincs, hogy a maguk társasága idejött
hódítani.
– Most nem viselünk egyenruhát.
– Ha maga mondja – sóhajtott fel Penelope. Az arcán
semmilyen érzelem nem tükröződött.
Reménytelen volt a helyzet, de Rainer nem volt hajlandó
lemondani róla. Nem hagyhatta, hogy az utcán kószáljon ilyen
állapotban. Nem élné túl az éjszakát.
Miért tört rá ilyen ellenállhatatlan erővel az ösztön, hogy
megvédje? Penelope elvesztette a szakértelem rideg látszatát, és ő
aggódott az épelméjűségéért. Túl sokat látott és szenvedett. Rainer
látta ezt a döbbent kifejezést a meglepett ejtőernyősök arcán is az
első támadáskor. A háború arca volt ez.
 2001. június

A kocsi hátsó ülésén ültem, és lélegezni próbáltam. A szívem

hevesen vert a várakozástól. Vajon ott lesz Yolanda? Emlékezni fog
rám? Mi van, ha nem lesznek otthon? Igyekeztem racionalizálni az
összes lehetséges forgatókönyvet és akadályt.
Könnyű volt rátalálni Yolandára, miután visszatértem az Etz
Hayyimba, és bocsánatot kértem a goromba viselkedésemért.
Yolanda sosem tért vissza Haníába, a begyűjtés óta nem. Egy
faluban élt az aporkoronaszi körzetben a fia farmján. Igen, még
mindig élt. Csak ennyinek tudott utánanézni a férfi.
– Azt hiszem, sok évvel ezelőtt adott egy interjút, de sosem
láttam. Megkérdezhetné az igazgatónkat, Nikosz Sztavroulakiszt,
de most éppen nyaral.
Aztán Victoria telefonált a hotelből, ahogy ígérte,
információval a Küklopszról és a feleségéről. A nagybátyja ismerte
a falut. Senki sem tűnhet el Északnyugat-Krétán, mindenki ismer
valakit, aki tud róla, és a városok is kis falvakból állnak.
Óvatosan öltöztem, tudván, hogy a tradicionális krétai
családok mennyire szeretik a formalitást a fontos alkalmakkor,
elegánsan a legszebb selyemruhámba, melyhez szalmakalapot
vettem fel. Délelőtt indultunk, és ahogy végigkanyarogtunk az
újonnan készült utakon, csodálkoztam, hogyan jártam a hegyeket,
szikáran, erős lábakkal, mit sem törődve egy meredek mászással.
Valóban hegyi kecske voltam.
A hegyek most már idegenek voltak számomra, és azon
tűnődtem, vajon elmentem-e a közelében annak a helynek, ahol
Bruce harcolt vagy meghalt? Most mind egyformának látszottak,
kezdtek megbarnulni az aszaló hőségben, csak a legmagasabb
csúcsok némelyikét fedte hó. Oly sok éven át volt ez az otthonom –
hogy is felejthettem el, milyen fenségesek ezek a magas csúcsok?
Lois és Alex felelt a térképért. Alexnél ott volt készenlétben a
fényképezőgép, leste az újabb oltárokat és kereszteket, melyek
feliratát lefordíthatom neki. Csak abban reménykedtem, hogy
Yolanda megérti majd a most már akadozó görög beszédemet.
Mi van, ha feledékeny már, és nincs ki a négy kereke? Nem
feledékenyebb nálad, korholtam magam ezért a nem túl kedves
gondolatért, de ideges voltam, nagyon ideges. Helyes dolog
betolakodni az életébe ennyi év után? Mi van, ha nem akar
emlékezni a múltra?
Én hajlandó voltam az egészet magam mögött tudni. Csakis
Lois erősködése hozott vissza ide, és most nem akartam elmenni.
Magamba akartam szívni az összes szépséget és magasztosságot,
mintha először tenném. A megszállás idején annyira lefoglalt
minket, hogy lehajtott fejjel járjunk, hogy sosem volt időnk felnézni
a csillagokra.
– Ez az a falu. – Alex a táblára mutatott. – Balra kell egy utat
keresnünk. Állj meg! Arra fel…
A távolban láttam az ismerős körvonalát egy meszelt, lapos
tetős kockaháznak, ám mellette egy magas, háromemeletes
modern villa állt, aranyló okkersárga árnyalatúra festve. Nehéz
volt felhajtani hozzá, és az érkezésünket jelző, ugató kutyák
zsivajának kíséretében csikorogtunk és döcögtünk végig az úton.
Alig bírtam moccanni az izgatottságtól és az idegességtől.
– Ó, kérlek, Istenem, legyen itthon!

Yolanda az utolsó articsókái felett hajladozott a veteményesben,

melyet egy kis oldalsó mezőből kanyarított ki a farm mellett. Kőfal
és drótkerítés védte a fosztogató birkáktól és kecskéktől. A szín
kedvéért rózsák voltak ültetve körbe a szegélye mentén. Rengeteg
trágyát adott nekik, amiért ők tányér nagyságú virágokkal
jutalmazták.
Az ifjú Andreasz, az unokája beszerelt egy gumitömlős
öntözőrendszert, melynek köszönhetően minden túlélte még a
legnagyobb szárazságot is. Itt belefeledkezhetett a gazolásba, a
kapálásba, a paradicsom, a paprika, a cukkini és a krumplitermés
ellenőrizgetésébe. Mindig akadt tennivaló a kertjében, még ha
egyre lassabban is végezte el őket.
A kutyák ugatása hallatán felállt. Nem ez volt a halaskocsi
napja. Talán valaki a vejéhez jött látogatóba, vagy az egyik
építőmunkás jött befejezni az új villájuk burkolását. A szeme most
már nem volt valami jó, és nem látta, miért csapnak akkora lármát
a kutyák.
Yolanda beledörgölte a bütykös kezét a régi kötényébe,
megtörölte a homlokát, és betűrte a leheletfinom fehér hajszálakat
a fejkendője alá. Nem volt olyan állapotban, hogy látogatókat
fogadjon, nem mintha olyan sok látogatója akadt volna, mivel a
legtöbb régi, falubeli barátja már a temetőben várt rá.
Bezárta a kertkaput, és elindult a parkoló autó felé, nem
teherautó volt, hanem egy városi jármű. Egy nő állt ott, és őt
bámulta, magasan, soványan, érett padlizsánszínű ruhában, az
arcát szalmakalap takarta el. Egy fiatal fiú kezét fogta, mintha nem
tudna biztosan megállni.
– Ez Kyria Andourlaki háza, Kyria Yolandáé? – kérdezte az
idősebb nő görögül, akadozva. Előre lépett, levette a kalapját és a
napszemüvegét. – Jászasz, Yolanda.
– Jászasz – felelte Yolanda udvariasan. Volt valami abban,
ahogyan ez a nő kiejtette a nevét, nem görögösen, hanem úgy,
ahogyan réges-rég hallotta. Zakatolni kezdett a szíve. Közelről
belenézett abba a sötét szempárba. Biztosan nem… Az nem lehet…
– Penelope? Te vagy az?
Mosolyogva bámultak egymásra, a testük ugyan elfonnyadt és
megöregedett, ám a mosoly, a hang, a tekintet, az sosem változik.
– Visszajöttél. Azt hittem, meghaltál – sikította Yolanda, a
keze az égbe lendült.
– Én is azt hittem, hogy már meghaltál…
Hirtelen már egymásba is kapaszkodtak, könnyek, ölelések,
mindketten egyszerre próbáltak beszélni. Milyen fontos és
váratlan viszontlátás ennyi idő után.

Hogy mennyi ideig ültünk ott csak fogva egymás kezét és

mosolyogva, arról fogalmam sincs. Annyi minden mondanivalónk
volt, és mégis oly sok minden maradt kimondatlanul. Körbevittek
minket egy árnyékos, fedett lugashoz szőlőtőkékkel és növekvő
szőlőszemekkel, ahol Yolanda leültetett minket, hozott egy
kancsóval a legfrissítőbb limonádéból és egy tányérral az általa
sütött mandulás kekszből, melyet Alex mohón be is falt.
Bemutattam a családomat, és megérkezett Yolanda lánya is az
ő lányával, hogy üdvözöljön minket.
– Ő itt Sarika és Dimitra. Van egy másik lányom is
Amerikában. Chicagóban él, orvos, és egy orvos felesége.
Penelopénak hívják.
Megdöbbentem, hogy rólam nevezte el a lányát. Megtisztelve
éreztem magam, és szégyelltem is magam egyszerre.
– Van róluk fényképed?
Yolanda elmosolyodott.
– Persze, és az unokáimról is, Toniról és Andreaszról. A férjem
1948-ban meghalt a zavargásokkor… Sok éve özvegy vagyok már,
de a föld jó volt hozzánk. És a gyerekeim is. – Feléjük fordult, rájuk
mosolygott, aztán visszafordult hozzám. – És te, házas vagy?
Lois gyorsan a megmentésemre sietett.
– A nagynéném hetvenéves koráig Afrikában volt ápolónő,
igaz? – A görög tudása csak alapszintű volt, de azért megértette
magát.
– Te meg én majd beszélünk egymással. Azt hiszem, túl sok a
mondanivalónk, és mind itt kell maradnotok és vacsoráznotok ma
este…
Lois a fejét ingatta.
– Alexnek meg nekem, dolgunk van ma este, de később
eljöhetek Penért.
– Akkor holnap mind velünk vacsoráztok. – Ez parancs volt.
– Hát persze, az csodálatos lesz.
– Akkor majd ma este visszaviszi őt a fiam – jelentette ki
Yolanda.
A hőségtől és meghökkenéstől bódultan ültem, és beittam a
farmról nyíló látványt, melyre most úgy emlékeztem, mintha csak
tegnap láttam volna; arra, hogy kelletlen vendég voltam azon az
örömteli partin azokban a sötét időkben, hogy táncoltam az
esküvőn, melyre én nem mehettem el, a rikító színű abroszokkal
megterített asztalokra, a zenészekre a sarokban, hogy mindenki
nemzeti öltözéket viselt, és a csodálatos pillanatra, mikor
felfedeztem, hogy Yolanda a menyasszony. Milyen különös érzés
újra együtt lenni ugyanazon a helyen.
Sarika elvitte a többieket, hogy megnézzék az új villáját, és
végre egyedül hagytak minket Yolandával.
– Hol is kezdjük? Annyi dolgot kell mesélnem neked –
kezdtem. – De nem könnyű őket elmondani ennyi év után.
– Nekem is van mit mondanom neked – felelte Yolanda. –
Szomorú dolgokat, amiket talán nem akarsz hallani.
– Csak előbb még egy dolog, Yolanda – buggyant ki belőlem. A
kíváncsiságom egy pillanattal sem bírt tovább várni. – Te voltál az,
aki a virágokat tette Bruce sírjára?
Yolanda elmosolyodott.
– Láttad őket. Sarika viszi le minden évben az évfordulóján,
de ezúttal különlegeseket tettünk oda az évforduló alkalmából.
Most volt az …?
Bólintottam.
– Tudtam, hogy csakis olyasvalaki lehetett, aki ismerte.
Sosem mertem remélni, hogy te voltál az. Azt hittem, elvittek a
begyűjtésen. El kell mondanom neked…
A kezemért nyúlt.
– Ne most, még ne. Csak élvezzük egy darabig, hogy itt ülünk,
mielőtt belemerülünk azokba a sötét vizekbe. Eltűntél, és
hallottam, hogy téged is deportáltak. Vártam egy levélre, ami
sosem érkezett meg, és azt hittem, megfeledkeztél rólunk.
– Soha. A háború után beteg voltam, összeomlottam, nem
voltam önmagam. Egyszerűen mindent el akartam felejteni, de ha
egy percig is azt gondoltam volna, hogy te túlélted…
– Nagyon sokáig nem tudtam, mi történt a szüleimmel.
Kénytelen voltam elraktározni a dolgot az elmém mélyére, és
mikor kiderült az igazság, hogy elsüllyesztették a hajót…
– Én ott voltam azon a hajón… megmenekültem. Borzalmas
dolog egy ilyet túlélni, mikor a barátoknak nem sikerül. – Most
már nem lehetett elhallgatni ezt Yolanda elől, de nehezemre esett a
beszéd, mikor tudtam, hogy minden, amit mondok neki, fájdalmas
lesz. Yolanda azonban kemény volt, és átvette az irányítást.
– Gyere, nézd meg a kertem, nézd meg, mit gondolsz az én kis
paradicsomomról. Mikor szomorú vagyok, vagy belefáradok abba,
hogy özvegy vagyok, kiülök oda, és elnézek a hegyekre, amik
sosem változnak. Ők táplálják a lelkem. Muszáj megkóstolnod a
kakukkfüves mézem, a legjobb egész Apokoronaszban.
Átsétáltunk, barátságban karöltve, miközben magunkba ittuk
az örömét ennek a viszontlátásnak, a jutalmamnak, hogy
megkockáztattam ezt az utazást.
Hogy is fordíthatnám le görögre azt a régi bölcs mondást, mely
szerint a nők egy bizonyos kor után Istenhez fordulnak vagy a
kertjükhöz, vagy ahogy sejtem, van, aki mindkettőhöz.
Biztonságos terepen maradtunk, kertészkedésről
beszélgettünk, az apró győzelmekről és katasztrófákról, melyek
megfertőzték az erőfeszítéseinket, az olívatermésről, jókról és
rosszakról, sáska inváziókról, szárazságról és a rosszkor előforduló
túl sok esőről. Csodálkoztam, Yolanda mennyi mindent képes
termeszteni a szabad ég alatt, amit nekem Angliában csak üvegház
alatt sikerül. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy lábujjhegyen
járkálunk körbe az emlékek ködös tavának szélén, nem tudva
biztosan, mennyit mondjunk el, nem akarva megtörni a varázsát
annak, hogy újra együtt vagyunk. Mi maradt meg a
barátságunkból idős korunkra? Majd szétvetett a kíváncsiság,
hogy halljam, hogyan menekült meg, ő pedig arra volt kíváncsi, én
mihez kezdtem az életemmel.
Beszéltünk az Államokban tett látogatásairól, mikor elment a
lányához. Visszatért Szalonikibe, ahol született, csak egyszer, és
most már olyan mély gyökerek fűzték ehhez a helyhez, amilyenek
most engem Stokencourthoz. Különös, hogy nem voltak férfiak az
életünkben a családi kapcsolatainkat leszámítva. Meséltem a
bátyámról, a nővéremről és a gyerekeikről, Athéné korai, leukémia
okozta haláláról, és hogy a lánya, Lois milyen fontos részévé vált az
életemnek. Elmondtam, hogy milyen rossz állapotban tértem
vissza Angliába a háború után, mielőtt összeszedtem magam, és
külföldi karriert kovácsoltam magamnak.
 Később, egy finom ebéd után, melynek hozzávalóit a kertjében
szedtük, az árnyékban ültünk, kimerülve a sok beszédtől.
Lois és Alex hazamentek Kalyesbe, én pedig egyszerűen csak
örültem, hogy együtt töltjük ezt az értékes időt az olajfa alatt. Azon
tűnődtem, mikor valljam meg, amit tudok, tudatában annak, hogy
az egyetlen módja, hogy belevágjak az, ha egyből fejest ugrunk a
mélybe, és túlesünk rajta.
– Találkoztam a szüleiddel. Elmentem meglátogatni őket. Csak
azt akartam, hogy tudják, jól vagy. Remélem, helyesen
cselekedtem.
Yolanda nem nézett rám, csak bámult maga elé.
– Hogy ment? Kérdeztek felőlem?
– Nagyon hiányoztál nekik. Nehéz volt elfogadniuk a
döntésedet, de megkönnyebbültek, hogy tudták, biztonságban
vagy, és boldog a házasságodban.
Mi mást mondhattam volna neki vigasztalásul? Nem
hazudtam. Csak egy kicsit elferdítettem az igazságot.
– Lementem Haníába, de már túl késő volt – mondta. – Akkor
már fosztogattak a zsidó negyedben. Öt hónaposan elvesztettem a
kisbabámat, egy kisfiút. A Vöröskereszt klinikáján bujtattak el.
Volt egy lista a Haníán kívül élő zsidókról, még azokról is, akik
áttértek a kereszténységre, és azt hiszem, mindet elvitték.
Idejöttek, és felforgatták a helyet, ellopták a nyájat, felégették a
veteményest. – Yolanda elhallgatott. – Sötét, sötét idők… de mit
kerestél te azon a hajón?
– Jelenetet rendeztem. Hamis igazolványom volt. Deportáltak,
de mikor valaki megsérült, értem küldtek, így a fedélzeten voltam,
mikor a torpedók eltalálták a Tanaiszt. Bezuhantunk a hajóról a
vízbe, és a kísérő hajó vett fel minket. Azt hittem, a hajófenékben
vagy. – Azon kaptam magam, hogy sírok, nem akartam többet
beszélni arról az éjszakáról, vagy hogy miért kíméltek meg.
Yolanda egy sóhaj kíséretében megérintette a jegygyűrűjét.
– Jobb sors volt, mint Auschwitz kemencéi. Ez az egyetlen
vigaszom – hogy meg lettek kímélve attól a borzalomtól. Csak egy
képem van róluk, közös nincsen. Próbáltam mesélni róluk a
gyerekeimnek, de a fiatalokat nem érdekli, csak Pennyt
Chicagóban. Elhiszed, hogy visszaházasodott a hitbe, Lionelhez, így
az élet körforgása folytatódik? Remélem, a szüleim örülnének
ennek.
– Akkor nem is láttad az Etz Hayyimot? – kérdeztem. –
Gyönyörűen újraépítették.
– Nem, soha többé nem megyek vissza. Szívesebben
emlékszem az egészre úgy, ahogyan egykor volt. Már nincs hitem,
nem abban az értelemben.
Éreztem, hogy legördül a redőny. Ezeknek az emlékeknek a
fájdalma túl nagy volt ahhoz, hogy beszéljünk róluk.
– Gyere, mondjuk el a hírt a méheknek a mezőn – mondta. –
Ideje, hogy megismerjék a történetünket. Keresek neked egy
fátylat, és letakarlak. Miénk a világ összes ideje, hogy
megbeszéljük a híreket.

Yolanda képtelen volt levenni a szemét Pennyről. Olyan

elegánsnak látszott, egyenes hátúnak, soványnak. A négy gyerek
nyomot hagyott az alakján, a bőre cserzett volt a naptól. Mikor
Andreaszt lelőtték a polgárháborúban, gyászolni kezdett, és sosem
vette le a szürkét vagy a feketét, ahogyan az szokás is volt. A
színeket meghagyta a virágoknak és a díszeknek, a rikító szőtt
szőnyegeknek és bútoroknak a szobájában.
Penny olyan élénknek tűnt, és sokkal fiatalabbnak nála, más
időket éltek, más éghajlaton. Annyi minden volt, amit Yolanda
tudni akart Penny életéről Angliában, ahol esett, és mindig zöld
volt minden, de először mesélnie kell neki Panayotisról. Mélyre kell
ásnia a múltjában, és kihúzni azokat a részeket, melyek vigaszt
nyújtanak majd számára, ahogyan érzése szerint Penny is
megvédte őt a szülei halálának borzalmától.
Annyi bánatot és csalódást enyhítettek a gyerekek és a család.
Remélte, Penny ezekből is jól el volt látva. Folyton a kezéhez ért,
hogy ellenőrizze, valódi, és nemcsak valami szellem, aki tréfát űz az
elméjével. Ismert idős embereket, akik a véghez közeledve látták
az összes rég eltávozott rokonukat, mintha még mindig életben
lennének.
 Az olajfa alatt ültek a lámpással, nézve a molylepkéket, ahogy
a fényhez repdesnek, hallgatva az utolsó kabócákat, ahogy letűnt a
nap. A fia, Toni és Sarika férje eljöttek, hogy tiszteletüket tegyék,
aztán eltűntek futballt nézni a televízióban.
Talán most eljött az ideje annak, hogy beszéljenek a régi
időkről és arról a látogatásról Andreasz táborában a támadás előtt.
– Andreasz annyira mérges volt rám, amiért egyedül mentem,
és veszekedtünk. Korán reggel eljöttem, de a „fekete csorda”,
ahogyan az ellenséget hívtuk, felfelé tartott a hegyen, mire
elrejtőztem. Nem tudtam, hogy két csoport van. Andreasz
bandáját érte a legdurvább támadás, és elmenekültek, a második
csoport viszont meglepte az ellenséget. Fegyveres lerohanás volt,
és több ember is megsebesült az össztűzben. Az egyik a vezetőjük
volt, Panayotis. – Yolanda elhallgatott. – Tudtam, hogy ki volt ő, és
hogy mit jelentett neked. Vele voltam, és nyugtatgattam. Nem volt
remény arra, hogy megmozdítsuk, ezért ott ültem mellette, és
próbáltam egy kicsit angolul beszélni, neki meg jól ment a görög.
Tudta, hogy a barátnőd vagyok. „Hogy van?”, kérdezte. „Penny?”
Azt mondtam neki, hogy biztonságban vagy barátoknál. „Ó, Ike és
Katrina, én is megszálltam ott, a viskóban Clarence közelében…”,
mondta. Önkívületi állapotban volt, folyton elvesztette az
eszméletét, de aztán hirtelen felébredt, és megragadta a kezem.
„Mondd meg Pennynek, hogy Bruce doboza Clarence-nél…”. Ezt
mondta, de nem volt semmi értelme. Kezdett nehezére esni a
levegővétel, és én nyugtatgattam. A neveddel az ajkán halt meg, és
imádkozom, s abban bízom, hogy Andreasz is úgy halt meg, hogy
tudta, örökre a szívemben él.
Penny megmarkolta a székét, aztán a fejéhez emelte a kezét.
– Köszönöm. Nem tudtam, hol halt meg, sem azt, hogy
megölték, míg haza nem értem Angliába. Bár volt egy olyan
érzésem, hogy számunkra nem szántak az égiek közös jövőt.
– Azért hagytam ott a virágokat, mert tudtam, hogy te azt
akarnád, hogy ezt tegyem. Ez volt a legkevesebb, amit
megtehettem. Jó ember volt, tele élettel, egy bátor vezér. Az ő
fajtáját itt sosem feledik.
– De én elfelejtettem. Annyira dühös és zavarodott voltam.
Nem akartam gondolni rá. Még azt sem tudtam, hogy itt van
eltemetve. Annyira szégyellem magam, de hogy értette azt a
dolgot Clarence-szel? Biztos vagy benne, hogy ezt mondta?
Yolanda bólintott.
– Leírtam, hogy sose felejtsem arra az esetre, ha visszajönnél.
Nem olyan név, amit ismerünk, nem is egy szent neve.
– Ez a nagybátyám neve volt, az anyám legidősebb bátyjáé.
Kerekded és vidám ember volt, aki lóháton töltötte az életét. Az
arca olyan volt, akár a gyűrött bőr. Jóságos Isten! Az olajfára
gondolt. Clarence, az öreg olajfa. Éppen a minap gondoltam rá. –
Penny összevissza beszélt, ahogy felállt. – Mikor Ike-nál és
Katrinánál laktam, volt ez a hatalmas, öreg fa egy arccal a
kérgében. Clarence-nek neveztem. Bruce meg én… Hagyott ott
egy dobozt? – Yolandához fordult. – Lehetséges, hogy még hatvan
év után is ott van? Fogalmam sincs, merre volt az a ház.
– Nekem van. Ike házát porig égették, ahogyan mindenki
másét is a körzetben, mikor az ellenség visszavonult Haníába, még
a vég előtt. Felégették az összes környező falut, hogy a partizánok
ne találjanak ott menedéket, de holnap odavihetlek. Ma éjjelre itt
maradsz, semmi értelme visszamenni. Van telefonunk, fel tudjuk
hívni az unokahúgodat. Mondd neki, hogy ő is jöjjön vissza, hogy
mind elmehessünk, és megnézhessük, mi lapulhat ott.
Penny túl fáradt volt, hogy ellenkezzen. Elveszett a
szerelmével kapcsolatos gondolataiban.
– Sosem búcsúzhattam el tőle, és most elmondod nekem
ezeket a dolgokat. Nehéz megemészteni őket. Mi egyformák
vagyunk, te meg én, az életünk annyira összefonódik ezek által a
borzalmas dolgok által.
– És a jó dolgok által is. Volt pár csodálatos partink. Gyere,
késő van már, és holnap korán kelünk. Sarika majd elvisz minket
kocsival oda, ahová szerintem menned kell, és a biztonság
kedvéért egy ásót is viszünk. Dobozt mondott – biztos vagyok
benne, hogy valami még mindig lesz ott.
Yolandának nehezére esett elaludni úgy, hogy egy életre való
hír kavargott a fejében. Penny könnyek nélkül fogadta a
beszámolót Bruce haláláról. Mindig is jó képet vágott a bánatához.
Annyira váratlan ajándék volt, hogy Penny visszatért az életébe.
Igaza volt, ők ketten egyformák, miután annyi mindenen mentek
keresztül együtt és külön is.

Nem vallotta be az igazi okát annak, miért ment el megkeresni

Andreaszt vagy Pennyt Haníában, és a többit, ami azután
következett. Hogy ezt megtegye, szembe kell néznie az egyik saját
sötét titkával a túlélésért folytatott harcban, a titokkal, melyet
csak Andreasz ismert. Nem említette Sztavroszt, sem a megszállás
utolsó, rettenetes hónapjait.
 1944. szeptember

Egyre nőtt a keserűség Yolanda szívében a kimerültségtől és a

dühtől, ahogy próbálta helyrehozni a farmot és a termést a
pusztítás után. A törmelék eltakarítása kevés segítséggel
fáradságos munka volt. Kijavították a kőházat, amennyire tudták,
és Yolanda virágokkal töltötte meg a házat, hogy elvegyék azoknak
a tolvajoknak és fosztogatóknak a szagát.
Andreasz jött-ment, a hűvösség egyre nőtt közöttük. Yolanda
szeretett volna közeledni hozzá, de körülvéve a bajtársaival,
Andreasz túlságosan is elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye a
jeleit. Az andartes szintén jött és ment friss ellátmányért ruhából
és ennivalóból, de veszélyes volt bármelyiküknek is nyílt terepen
mutatkozni most.
Nagy zsák rizst adtak jutalmul információkért, melyek a
Küklopsz kapitány és a banditái elfogásához vezetnek. Akkora volt
az éhezés, és a falusiak talán kísértésbe esnek.
A nyárutó késlekedett, a termés korán elszáradt, Yolanda
azonban mélyre ásott gyásza és elszántsága tartalékaiba, hogy
etesse és itassa őket, és gyakran a hátán vitte a vizet, ha száraz,
sziklás búvóhelyen voltak.
Úgy érezte, büntetik azért, mert megkérdőjelezte a hűségét
Andreasz egyik emberének, és amiért elvezette hozzájuk az
ellenséget, hogy utána kutassanak.
Most inkább egy szót sem szólt, hogy Sztarvrosz visszatért
Haníából. Meglepettnek tűnt, hogy látja Yolandát, úgy méregette,
mintha büdös lenne. Yolanda válaszul csak állt karba tett kézzel, és
alig vett tudomást a hősies visszatéréséről. De kifaggatta a zsidók
sorsáról és a foglyokéról az Agiában.
Sztavrosz rántott egyet a vállán.
– Teherautókon mentek el. Szerencsém volt, hogy el tudtam
szökni. Le lett fizetve egy őr, és mikor pakolták fel az embereket,
elhúzott engem a szemük elől.
Yolandát nem sikerült meggyőznie. Miért jött vissza? Csak az
alkalmat várta, hogy elárulhassa őket? Korábban is megtörtént
már, de bizonyítani is, az már más dolog. Sztavrosz tudta, hogy ő
kicsoda, őt is Sztavrosz árulta el? Vissza fognak jönni érte a német
katonák? Yolanda úgy érezte, az egész világa darabjaira hullik szét,
azon gondolkodott, kiben bízhat, és ki figyelte a náluk lévő jövés-
menést.
Aztán egy reggel két ápolatlan férfi jelent meg az ajtóban, és
ételért könyörögtek; nyomorult, mocskos külföldi idegenek.
Figyelmeztették Yolandát a dezertőrökre, és örült, hogy Adonisz és
Dimitra már hazaértek, így nem volt egyedül velük.
– Katonák vagyunk… Németországnak vége, nem jó… most
már magukkal harcolunk – hebegték.
Yolanda odafigyelt, hogy semmit se áruljon el. Megetette őket,
ahogy az szokás volt, mikor idegenek jelentek meg az ajtóban, és
leültette őket az utolsó fanyar borral. Az egyik fiú Jugoszláviából
jött, a másik Romániából, legalábbis ezt mondták. Haza akartak
menni. – Nem háborúzunk többet barátokkal.
Az andartes összeszedett pár valódi dezertőrt az elmúlt
hónapokban. Hasznosak voltak az információk tekintetében, és
természetesen a német tudásuk miatt. Ismerték őket a hűséges
rendőrök, akik a többi dezertőr ellenőrzésére használták őket. Így
elfogták a magukat dezertőrnek kiadó kémeket, és agyonlőtték
őket.
Adonisz nem volt olyan erős, hogy felvigye őket a találkozóra,
hogy átadja őket, így Yolanda mondta, hogy elfut Andreasz
táborába, és figyelmezteti őket az újonnan érkezőkre. Az
alaptáboruk közelébe nem engedik őket.
Ez újabb kemény út volt, megtéve a szokásos kitérőket és éles
kanyarokat arra az estre, ha követnék. Dél volt már, mire
megtalálta Andreaszt a tűz körül ülve, mezei nyulat sütögetve.
– Nem tudom, mit csináljak velük – magyarázta Yolanda. –
Azt mondják, harcolni akarnak. Csak nagyon kicsit tudnak görögül.
– Gyere, ülj le, egyél. Jól tetted, hogy figyelmeztettél minket.
Vidd el őket a régi barlangba a magas sziklákon, és majd ott
megnézzük őket. Meg tudod csinálni? Elég erős vagy?
Ez volt az első alkalom, hogy a férje az egészsége felől
kérdezett, az első alkalom, hogy megbecsülést tanúsított az
erőfeszítéseivel szemben. Szárnyra kapva száguldott le a
hegyoldalon, majd, az éjszaka leple alatt, Takival, a pásztorral, aki
fegyvert nyomott a hátukhoz, Yolanda elkísérte a látogatóikat,
vissza a szikla tetejére. Az idegenek feldobva a bortól és a sajttól,
fütyörésztek és beszélgettek útközben, mit sem törődve azzal,
hogy őr kíséri őket.
Andreasz, Sztavrosz és még két férfi várakozott ott, hogy
üdvözöljék őket egy hátba veregetés kíséretében.
– Jó emberek vagytok, gyertek, csatlakozzatok hozzánk. –
Sokszor csinálták már ezt korábban.
Yolanda boldog volt, hogy az éjszakát a férjével töltheti, hetek
óta először kettesben. Az a boszorkány Anna, aki úgy fixírozta
Andreaszt az ő konyhájában, szégyent hozott a saját fejére azzal,
hogy szembemenve az összes szabállyal és szokással, megszökött
Andreasz egyik emberével. Le fogják vadászni, és meg fogják
büntetni őket. Yolanda Andreasszal aludt Andreasz takarója alatt,
aki vágyakozva nyúlt hozzá, mire Yolanda megkönnyebbülésében
elsírta magát, hogy ismét akarják őt.
Sztavrosz felajánlotta, hogy őrzi a két dezertőrt, miközben
azok őrizetben aludtak a barlangban. Egy figyelő állt lesben egész
éjjel, lesett minden mozgást, ami esetleg árulást jelenthet, de
semmit sem látott.
Reggel különös dolog történt. A két férfi némán és baljós képet
vágva jött elő, nem akartak beszélni, egymást közt hadartak el
valamit németül, abban a hitben, hogy úgysem érti őket senki. –
Most visszamegyünk, nem maradunk. Veszélyes… – Rémültnek
látszottak.
Andreasz, érezve, hogy valami megváltozott, megkötöztette
őket.
– Láttátok az arcunkat, láttátok ezt a helyet. Most már nem
engedhetünk el. Sztavrosz, mit mondtál nekik?
Sztavrosz megrántotta a vállát.
– Ezek kémek. Agyon kellene lőni őket.
 – Miért? – förmedt rá Yolanda. – Miért mondod ezt? –
Érezte, hogy ez csak két elveszett fiú, akiknek egy kis
iránymutatásra lenne szüksége.
– Nem bízhatsz az olyanokban, akik elhagyják a saját
egységüket. Újra megforgathatják a köpönyegüket. – Sztavrosz
megvetéssel nézett a két idegenre.
Aztán az egyik férfi visítozni kezdett.
– Nem öl, nem öl… őt öl meg. Ő kém, ő rossz ember. Látom őt.
Ti mind kém, csal csapdába minket, öl meg… – Reszketett a
félelemtől. – Jön, és azt mondja, menjünk vissza, vagy megöl.
Elárultuk a Reich, ezt mondta.
Sztavrosz előrántotta a fegyverét, hogy agyonlője a fiút, de
Andreasz lefogta a karját.
– Miért mondja ezt? Még sosem találkozott veled, vagy
mégis?
– Jól beszél németül – kiáltotta a másik fiú. – Német kém.
Mind a barátai vagytok. Mind kémek vagytok.
Sztavrosz egy rántással kiszabadította a karját, és lelőtte a
fiút, aztán egy másodpercre Andreaszra szegezte a fegyverét.
– Hazudnak. Ezek a parasztok mindig hazudnak, hogy
mentsék a bőrüket. Baromságokat beszélnek. Közétek tartozom.
Hát nem szolgáltalak jól?
Yolanda a sérülthöz rohant, hogy elállítsa a mellkasából ömlő
vért.
– Mit mondtam neked, Andreasz? A fiú igazat beszél. Hát nem
látod, hogy megfenyegette őket? Rettegnek.
– Ne hallgass egy zsidóra, hazudnak. Ott kellene lennie a
többivel a fajtájából. Semmit sem tud.
– Ne beszélj így a feleségemről. Te mondtad nekem, hogy
halott. Neked miért sikerült elszöknöd arról a nyomortanyáról, ha
senki másnak nem, hacsak…
Sztavrosz ismét Andreaszra szegezte a fegyvert. A többiek
döbbenten álltak, a késeik után kutattak.
– Hatalmas hibát követsz el. Én vagyok az, aki gondoskodott a
biztonságotokról ezekben a hónapokban. Ha én nem adtam volna
hamis információkat, már rég halottak lennétek. Csodálom a
szabadságért való kiállásotokat. – Sztvarosz hátralépett, készen
arra, hogy a férfiak közé eressze a golyóit. – Nem vagyok áruló.
Mindig is a görög nemzetiségű emberek szabadságért dolgoztam.
Nem látod a közelgő fenyegetést? A kommunisták átveszik a
hatalmat, Oroszország szövetségesei mindenütt ott vannak.
Nekünk nacionalistáknak össze kell tartanunk.
– Szóval téged láttalak, te jeleztél az őrjáratnak aznap, mikor
Panayotis meghalt – kiáltotta Yolanda.
– Adok nekik egy kicsit, és sokat veszek el. Meg kell
értenetek, így a legjobb.
Andreasz előre dőlt.
– Hogy lehettem ekkora idióta? Nem, te voltál az, aki elérte
azt, hogy kétségbe vonjam a feleségem helyes ösztöneit,
sértegetted a népét?! Te küldted a szörnyeteget az ajtónkhoz,
fosztottad ki az otthonunkat és gyaláztad meg a földünket? Miért?
Sztavrosz ismét hátrált, és úgy vicsorgott, akár egy sarokba
szorított patkány.
– Miért, ti ostoba idióták? Nem verhetitek le a mesterfaj
hatalmát. Ti ostoba szigetlakók azt hiszitek, megtorlás nélkül
ellenállhattok, megtorlás nélkül bújtathattok angol katonákat,
megtorlás nélkül ölhettek meg jó embereket, mielőtt még földet
érnének, aztán menedéket nyújtotok ennek a mocskos
söpredéknek, dezertőröknek, ételt adtok nekik, és fegyvert a saját
bajtársaik ellen. Amit én csinálok, az a görög nemzet érdekében
történik. Nem fogom nézni, hogy tönkreteszik az országunkat az
orosz medvék. Mindannyiótokra vigyáztam. Ezt meg kell
értenetek. – Andreasz orra előtt lengette a fegyverét.
Andreasz szilárdan állt, az arca rángatózott a dühtől.
– Én azt látom, hogy miattad jó emberek haltak meg,
embereket kínoztak meg, deportáltak, és végeztek ki. Bíróság elé
viszünk. Mi nem lövünk addig, míg nem ismerjük biztosan a
tényeket. – Andreasz szilárdan állt. – Add a fegyvered.
Sztavrosz köpött egyet a földre, majd ledobta a pisztolyt.
– Csináljatok, amit akartok, mind halottak vagytok. Csak idő
kérdése, hogy eljöjjenek értetek. Pontosan tudják, hol vagytok –
könnyű megtalálni a nyomokat az alaptáborhoz –, és mikor
megtalálnak titeket, Yolandát elviszik, és a haláltáborba küldik az
összes többivel együtt.
Yolanda hallotta az egészet, miközben végzett a
nyomókötéssel a fiú vállán. A lövés elkerülte a tüdejét és a szívét.
Élni fog, ám Yolanda saját mérge dührohammá fokozódott ennek a
nagyszájú fasisztának az árulása hallatán. Látta a pisztolyát
ledobva a földre. Feltérdelve a guggoló pozíciójából felkapta,
mintha egy veszett kutyával akarna végezni, és belelőtt Sztavrosz
mindkét lábába, mindegyik szülőért egy golyó.
Sztavrosz döbbenten tántorodott hátra.
– Állítsd meg ezt a boszorkát! – Lassan a sziklák felé
somfordált, ahogy a lába összerogyott alatta, letérdelt, mintha
imádkozna. Senki sem szólt egy szót sem, senki sem segített,
miközben vánszorogva hátrált Yolanda pisztolya elől, elveszítve az
egyensúlyát, és hátrafelé billenve a sziklameredély széle felé.
Lenézett, majd rémülten fel. Yolanda felette állt.
– Mire vársz? – üvöltötte Yolanda.
Sztavrosz arca csupa rémület volt az alatta lévő szakadék és a
Yolanda tekintetében lévő bosszúvágy láttán, miközben az a saját
fegyverével löködte. Tehetetlen volt, megbénította a fájdalom, de
akkor is azt kiáltotta, hogy „Fékezzétek meg az őrületét!”
A férfiak összezártak körülötte, hátrafelé kényszerítve ezzel
egészen addig, míg át nem bukott a szikla peremén, az üvöltése
visszhangzott a sziklák között.
Yolanda megengedett magának egy apró mosolyt, aztán
eldobta a fegyvert.
– Mi az? Azt gondoltátok, megvárom, hogy kimagyarázza
magát? Az ő fajtája sem kegyelmezett meg a családomnak.
Andreasz, vigyél haza.

– Hogy voltam képes hidegvérrel ezt tenni egy emberrel? Azt

hiszem, a csontjai még mindig ott vannak, eltemetetlenül,
meggyászolatlanul. Megfeledkeztem a fogadalmamról, Penny. Amit
tettem, megtettem, és egész életemben azon tűnődtem, helyesen
cselekedtem-e. Az volt a dolgom, hogy életeket mentsek, nem az,
hogy bárkiét is elvegyem.
Bejárták a földeket, megnézték a fiatal jószágokat, miközben
elmesélte a régóta rejtegetett titkát.
– Az egyenruha és az agymosás teremtette meg ezeket a
szörnyetegeket – felelte Penny. – Remélem, nekem is lett volna
bátorságom megtenni ugyanezt.
– De mi van, ha mégsem volt áruló, csak nacionalista?
Mondtam, hogy felismert téged arról az esküvői képről? Folyton
rólad kérdezgetett.
Penny bólintott.
– Fasiszta volt, mikor megismerkedtem vele, buzgó hívő.
Rövid ideig találkozgattunk Athénban, de nem bírtam elviselni a
nézeteit. Szerintem veszélyes volt. Egyszer én is megláttam, de
nem hiszem, hogy felismert. Elrohantam, hogy figyelmeztessem
Bruce-t, de nekem sem hitt senki. Örülök, hogy elmondtad nekem.
Gondolkodtam rajta, hogy mi történhetett vele. Hogy reagált
Andreasz arra, hogy elárulták?
– Megdöbbent, és onnantól kezdve más szemmel nézett rám,
tisztelettel. Mindannyian tisztelettel néztek rám – kuncogott
Yolanda. – Különösen akkor, mikor kés volt a kezemben. – Sötét
szeme csillogott ezt a drámát mesélve. – Mindent újra kezdtünk,
és jó volt köztünk a viszony.
– Eljöttek érte?
– Nem, természetesen nem, többé nem háborgattak minket.
Az ellenséget túlságosan lefoglalta, hogy a saját bőrét mentse.
Viszont a háború után bőven volt vádaskodás, és sok partizánt
végeztek ki ideiglenes bíróságok. Olyan rövid időt tölthettünk csak
békében. Andreasz visszament a Vöröskereszthez, és segített a
segélynyújtási programjaikban. Én nem ápoltam többé. Hogy
tehettem volna, mikor megöltem egy embert? De együtt osztottam
vele élelmiszersegélyt. A vöröskeresztes hajók ‘44 végén érkeztek
a kikötőbe. Rengeteg életet mentettek meg az ételosztó
menhelyekkel és az egészségügyi ellátmánnyal. Mikor
visszagondolok arra az időre, örülök, hogy harcoltam. Nem álltam
félre, és hagytam, hogy mások végezzék el a piszkos munkát. –
Felsóhajtott. – Most ezt gondolom, de akkoriban nem ezt éreztem.
Az idő mindent megváltoztat.

Különös érzés volt Sarika villájában felébredni a hűvös márvány

járólappal, a szép, fehér csipkés, pamut függönyökkel, súlyos sötét
bútorokkal a Szűz és a Gyermek szentképével a sarokban. Hajnal
óta hallottam odakintről a beszélgetést. Mindenki kihasználja a
hűvös nyári reggeleket Krétán.
Hátradőltem, és arra gondoltam, milyen könnyedén
hazamehettem volna anélkül, hogy valaha megtudtam volna, hogy
Yolanda életben van. Olyan volt ez, akár egy álom és a tény, hogy
ott ült Bruce mellett, míg ő végleg le nem hunyta a szemét,
vigasztaló tudat volt. Ha nem mentem volna el a temetőbe, és
láttam volna meg a virágot, vagy ha nem mentem volna el a
zsinagógába… Bele sem bírok gondolni, most pedig megyünk, és
megkeressük a jó öreg Clarence-t. Csupán pár napja gondoltam az
öreg fára, mielőtt eltűnődtem, mostanra tűzifa lett-e már belőle.
A kora hajnali órákban úgy döntöttem, átteszem a
repülőjegyemet egy héttel későbbi járatra. Lois nem bánja majd.
Csak a kutya volt, akihez visszamehetek, és ő jó helyen volt a
panzióban.
Hogy is mehetnék el, mikor még csak most kezdjük újra
megismerni egymást? Kemény élete volt a barátnőmnek, korán
megözvegyült, de kötelék volt közte és a családja között,
tisztelettel viseltettek egymás iránt. A nők mindig is a
középpontjában voltak az ilyen szorosan összetartó görög
családoknak, a háttérből ugyan, de övék volt az igazi hatalom, és
Sarika ugyanígy fejlődött a saját gyerekei mellett.
Semmi sem volt túl nagy fáradság a kényelmem érdekében:
végtelenül meleg fogadtatásban részesítettek. Hallottam a nagy
hangjukat visszhangozni Sarika házában, ahogy a szobám erkélyén
ültem, miközben a hegyoldali kilátás pompáját élveztem, és
Yolanda gyönyörű kertjét a szomszédban. Hallottam a kolompolást
a szélben, és beszívtam a reggeli levegő illatát.
Öltözködés közben azon tűnődtem, vajon mit hoz ez a nap.
Meg kell kérnem Loist, hogy pakolja össze a bőröndömet, mikor
később majd telefonál.
Reggelire fehér fügét és friss joghurtot ettünk kávéval, és
mikor megérkezett Lois és Alex, elmondtam nekik, hogy
módosítottam a terveimen. Ez izgatott telefonhívások sorozatához
vezetett, és Mack megígérte, hogy megteszi nekem az összes
szükséges intézkedést. Konvojban indultunk el az úton, lefelé
kanyarogtunk az úton, átvágtunk a hegyeken, míg már teljesen
elvesztettem a tájékozódási képességem. Aztán tizenöt perc
elteltével megérkeztünk a régi villához, mely körbe volt
állványozva.
– Azt mondják, egy görög focista vette meg a családjának –
mondta Sarika.
– Nem, egy politikus – vitatkozott Yolanda. – Csak azoknak
van pénzük.
– Minden megváltozott, mióta Európában vagyunk, segélyek,
új utak, turizmus, az a sok betonszállító teherautó az utakon. Hol
lesz vége? – kiáltotta Sarika tökéletes angollal.
– Mi történt Ike-kal és Katrinával? – kérdeztem.
– Visszamentek Amerikába. Nehéz volt a háború után, az
emberek oldalt választottak maguknak. Ike visszafogadta a
családját, és bérbe adták a földet. Aztán a növények felkúsztak a
házra, és megfojtották – mondta Yolanda.
Hátul parkoltunk le. Senki sem dolgozott a helyszínen, és
leszámítva az állványozást, semmi sem változott. Éreztem, hogy
kezdek feszültté válni. Vajon áll még az öreg olajfa? Mindenütt
drótkerítések voltak. A földet felparcellázták, némelyik ki volt
pucolva birkalegelőnek, míg a többin állt a gaz, hagyták, hogy
elburjánzanak, az olajfaliget azonban úgy nézett ki, ahogyan
mindig, metszették, gondozták és még mindig nőtt virág az ágakon.
– Bemehetünk engedély nélkül? – kérdeztem.
– Ugyan! Nincs itt senki, aki látna minket – legyintett rám
Yolanda. – Na, hol van ez a fa, amit elneveztél? Ti angolok olyan
érzelgősek vagytok…
Lois elnevette magát.
– Még mindig egy Mabel nevű kocsit vezet, nem hajlandó
lecserélni egy új modellre.
 – Mikor Mabel nyugdíjba megy, én is így teszek. Jó barát volt.
– Azon kaptam magam, hogy szaporábbak a lépteim, miközben
próbálom felidézni, milyen messzire üldögéltünk a háztól a
gyerekekkel egy kis békére vágyva abból a hangos családból.
Aztán eszembe jutott, hogy Bluey-t és a társait nem messze a fától
bújtattuk el.
– Volt egy ókori sírkamra, egy gödör a földben valahol a fához
közel, ebben biztos vagyok.
Alex körbe szaladgált.
– Ez az? – Egy söröshordó méretű, zömök fatörzsre mutatott
tekergős kéreggel. – Ez a legvastagabb, Pen néni.
Álltam, méregettem.
– Hát ez az. Nem hittem, hogy ilyen sokáig megmarad.
– Az olajfa a legrégibb a fák között. Több ezer évig is elélnek.
Az olajfának egyetlen mély gyökere van belemerülve a földbe, de
ahhoz, hogy jó termést hozzon, metszeni kell, és ezt metszették is,
arcot viszont nem látok rajta – nevetett Yolanda.
– Sokszor üldögéltem itt, a messzi otthonomra gondoltam, és
itt történt meg az is, hogy Bruce meg én beszélgettünk, aztán
majdnem megtörtént az, tudod… De egy doboz? Hova rejtene itt az
ember egy dobozt? A talaj kemény, mint a kő, több évnyi föld és
levél. Nem hiszem, hogy bármit is találunk itt – sóhajtottam fel. –
Meséld el Loisnak, mit mondott neked Bruce.
Yolanda elismételte a doboz és Clarence történetét, és még
valamit egy gödörről.
– Nagyon zavart volt, de téged szólongatott. Miért mosolyogsz
ilyen szomorú dolgokon? – kérdezte.
– Bluey-re meg a fiúkra gondoltam, hogy a sírkamrában
rejtőzködtek. Mi van, ha a Clarence közelében lévő gödröt úgy
értette, hogy a szökevény odú? Mikor erre jöttek a járőrök, a
szökevények berohantak a gödrökbe az olajfaligetben. Ott
rejtegette Ike az olaját meg a gabonáját, senki sem tudta, hogy ott
van. Azt mondták, ősi szellemek kísértik. Tökéletes búvóhely volt.
Nincs messze innen.
– Ez egy ókori temetkezési hely? – kérdezte Lois, de senki
sem válaszolt. – Ha egy sírkamra van, lesz több is. Milyen
izgalmas.
– Ó, ne mondj ilyet – mondta Sarika. – Senki sem akar
ilyesmire bukkanni a birtokán. Akkor a kormány meg akarja majd
venni a földet, és ásni akar.
– Óvatosan! – kiáltottam. – Ha a bejárata csak lazán van
elfedve, akkor egyetlen rossz mozdulat, és máris beleesünk.
– Nézzétek – rohant előre Alex –, van ott egy elkerített rész.
Csinálhatok képeket?
Téglalap alakú szögesdrót védte a bejáratot.
– Valaki nem akarta, hogy lesántuljon vagy csapdába essen.
Lois megragadta a karom.
– Most te légy óvatos. Nem akarok törött medencét.
– Ez egy elásott kincs, mama, mint az Indiana Jones-ban –
mondta Alex izgatottan.
Sarika elhúzta a drótot, megvizsgálta a sűrű füvet.
– Annak látszik, de ez veszélyes a vén csontoknak. Nem
szabad felélesztenünk a lelkeket – mondta, miközben keresztet
vetett.
– Nem voltak itt semmilyen lelkek hatvan évvel ezelőtt,
hacsak nem a sok raki hatására, amit a fiúk magukba döntöttek.
Itt lent bújtattuk őket, és egyszer Bruce-t is.
– Remélem, igazad van – mosolygott Lois, ahogy ő meg Sarika
nekiláttak, hogy elhúzzák róla a bozótot. Óvatosan leereszkedtek,
aztán visszhangozva szállt fel a hangjuk. – Ez elképesztő, csak
kődarabok vannak egymásra pakolva. Nincs itt semmi, csak
szemét meg csúszómászók, és áporodott szag van. Ha fogjuk a
kezed, akkor lejöhetsz, de csak semmi trükközés. Jól jönne egy
zseblámpa.
– Van egy öngyújtó a kocsiban – kiabálta Sarika.
– Hozom. – Alex, akár egy nyúl, eliszkolt vissza a kocsihoz.
Irigykedve néztem utána. Egykor én is rohanva jöttem le ide, oda-
vissza, zsákokat cipelve, most lassan tettem egyik lábam a másik
elé, és nagyon koncentráltam, hogy ne essek be orral előre. Sötét
volt, de felettünk egy helyen hiányzott egy darab kő, ahol
beáramlott egy kis fény. Hideg volt, akár egy hűtőben. Ezek a
minósziak jó építők voltak.
 – Én nem látok semmiféle dobozt – mondta Lois, ahogy Sarika
felpattintotta az öngyújtót, és be-bevilágított a résekbe. – Valaki
már évekkel ezelőtt kipakolta ezt a helyet.
Elszorult a szívem a csalódottságtól. Mit vártam, mit találok
itt? Egy feliratot, hogy egy „X jelöli a helyet”? Egy dobozt már
évekkel korábban elvittek volna, és sosem tudom meg, mit akart
Bruce, hogy megtaláljak.
– Lassan kerüljétek meg a falakat – kiáltott le nekünk
Yolanda. – Eszembe jutott, hogy olvastam az újságban, hogy egy
pásztor talált egy csomagot a kőfalakba rejtve a kunyhója
közelében; okmányok voltak, amiket egy katona hagyott ott. Azt
hiszem, megtalálták kié voltak, és visszaküldték őket Új-Zélandra.
A katona visszajött a családjával, hogy megköszönje.
Sarika tovább keresgélt, de a kődarabok tömörek voltak.
Senki sem tudna közéjük dugni semmit. Hol hagytad, Burce?,
könyörögtem.
– Nézzük meg a lépcsőt – javasolta Lois. Lehajoltak, és
bevilágítottak az ott felgyülemlett szemét és levél közé. Hirtelen: –
Nézzétek! Ott van valami alatta a sarokban. – Mind
visszatartottuk a lélegzetünket, miközben ők a lépcső sarka körül
kutakodtak. – Ez csak egy régi tok, nem egy doboz, egy nagyon
rozsdás cigarettatartó – közölte Lois.
– Vigyük fel – krákogtam, és aligha mertem remélni, hogy ez
az.
Sarika mászott ki elsőnek, kisegített engem, majd Lois jött fel
a kincsesei. Odanyújtotta nekünk, hogy vizsgáljuk meg. Rozsdás
volt, méretre akkora, mint egy marhahúskonzerv, és elég ütött-
kopott volt ahhoz, hogy az legyen, amit keresünk. Alex lefotózta, és
minket is, ahogy ott állunk körülötte kábultan és elégedetten.
– El volt dugva szem elől. Nekem szemétnek látszik, de nem
akar itt kinyílni – mondta Lois, ahogy odaállva a rajtvonalhoz
átvette felettünk az irányítást, ahogyan azt oly sokszor csinálta
már. Olyan büszke voltam rá.
– Köszönöm, köszönöm. Ez pont úgy néz ki, mint amit egy férfi
hordana magánál. Könnyű, és egyszerű elrejteni, de ki tudja, mi
van benne? – Igyekeztem lazának hangzani. – Nem hiszem, hogy
bármi különleges lenne.
– Penny – Yolanda ragadta meg a karom –, az utolsó
leheletével mondta, hogy keresd meg. Neked szól. Ki fogjuk nyitni.
Légy türelemmel, a fiúk majd segítenek.
Nehéz volt kordában tartani az érzéseimet. Türelmetlen,
kíváncsi és ideges voltam. Nem érdemeltem ekkora szerencsét.
Nem érdemeltem tiszteletet. Nem voltam érdemes Bruce-ra.
Egész életemben teljes mértékben kizártam ezt az időszakot, mert
tudtam, hogy a teljes igazsággal szembe kell néznem, nem
választhatom ki azokat a részeket, amelyek nekem tetszenek.
Yolanda megosztotta velem a titkát arról, hogyan találta meg
az erőt ahhoz, hogy elpusztítsa azt, ami a jövőjét fenyegette.
Sztavrosz kivégzésével belső tiszteletre lelt, ebben a „szemet
szemért” bosszúban egy olyan részét fedezte fel önmagának,
melyről nem tudta, hogy létezik.
Nekem is volt egy titkom, egy titok, melyet senkivel sem
oszthattam meg, csak a saját lelkiismeretemmel, egy titok, mely
egész felnőtt életemben gyötört. Muszáj kinyitnom azt a szívem
legmélyebb zugaiba rejtett rozsdás dobozkát, mielőtt érdemes
lennék rá, hogy a valódit kinyissam.
 1944. június

Penny végigjárta az utcákat Brechttel, csak a legalapvetőbb

dolgokat választotta ki, nem akarta, hogy a férfi ennél többet
költsön rá a fizetéséből, egy étkezés, néhány elengedhetetlen alap
ruhadarab, ennyire terjedt ki felé az adóssága. De aztán
szórványos tüzelésbe kezdtek a környéken, és neki nem volt hol
megszállnia. Annyira erőtlennek érezte magát, alig tudta segítség
nélkül egyik lábát a másik elé tenni. A tagjai nem
engedelmeskedtek a parancsainak, miközben folyton azt látta
maga előtt, ahogyan leesik a fedélzetről a vízbe, és a holtak kiáltása
zúgott a fülében.
Sokszor ismerte fel mások sokkos állapotát, most muszáj volt
elfogadnia a saját magáét is. Pihenésre és hajlékra volt szüksége, és
mikor Brecht kétszemélyes szobát foglalt magának egy hotelben,
nem maradt már annyi akaratereje, hogy visszautasítsa, hogy vele
tartson.
Mintha az egész nap ahhoz a pillanathoz vezetett volna, mikor
ez megtörténik, és azért az adósságot vissza kell fizetni. Nem volt
energiája tiltakozni, büszkének és angolnak lenni ezzel az egésszel
kapcsolatban. Nem akart mást, minthogy élete hátralévő részét
tudatlanságban aludja végig.
Másnap reggel egyedül ébredt az ágyban. Senki sem osztotta
meg vele. Rainer ruhái a széken voltak, és egyértelmű volt, hogy a
földön aludt. Hallotta, hogy a fürdőszobában van, miközben ő a
párnába fúrta a fejét. Nem akarta látni a testét. Barna lesz, szikár
és izmos. Összhangban lenne a többi részével, jóképű és erős,
azokkal a dolgokkal, melyeket már akkor észrevett, mikor először
találkoztak. Elgondolkodott, vajon mennyire gyógyult meg a sebe.
Semmit sem kért tőle, és Penny hálás volt, amiért eléggé
tisztelte őt ahhoz, hogy ne követelje azt, ami jár neki, de az is eljön
majd, ez olyan biztos, mint hogy a nappalt az éjszaka követi, és
neki hagynia kell majd, hogy behatoljon a testébe, és elvegye
belőle, amit akar.
Brecht felöltözött, és elment megnézni az étkezőt, egyedül
hagyva Pennyt, hogy megfürödjön és felöltözzön. Még mindig nem
engedte ki a haját. Olaj és tenger szaga volt, megkeményedett a
sótól, és úgy aludt, hogy szorosan a feje köré volt tűzve. Arra
emlékeztette, hol volt korábban, és kik maradtak a tenger mélyén,
megacélozta az akaratát, és megvédte.
Brecht friss zsemlével és gyümölccsel tért vissza.
– Hová menjünk ma, a hegyekbe vagy a partra?
– Ez nem nyaralás – felelte Penny.
– Nekem az. Hamarosan elmegyek Athénból. Talál majd
munkát, de előbb pihennie kell. Még nem elég erős. Aludt valamit
az éjjel?
Penny bólintott, és csipegetni kezdett az ételből.
A városon kívül töltötték a napot, mindenfelé sétálgattak, és
ellátogattak a Régészeti Múzeumba menekülésképp a hőség elől.
Miközben a kiállítási tárgyak között járkáltak, Brecht a
Knósszoszban és az ásatásokon tett látogatásáról mesélt.
– Semmi sem sérült, minden úgy van, ahogy volt.
Penny nem bírta hallgatni. Udvarias volt, tisztelettudó, és
olyan nagyon rafinált, hogy pontosan azt adta neki, amire igazán
szüksége volt: ruhát, ételt, értelmes beszélgetést, miközben úgy
tett, mintha nem dúlna közöttük háború. Csak az alkalmat várta, a
megfelelő pillanatot. Orgonahangverseny volt az egyik még mindig
álló templomban, egy fiatal német orgonista játszotta Bach D-mol
Toccata és Fúgáját. A tisztek között ültek, akik a fájdalmas zene
intenzitását hallgatták. Ha lehunyná a szemét, Penny akár a
Gloucester-székesegyházban is lehetne.
Aznap éjjel egyedül aludt, és a következő éjjel is. Brecht talált
egy vonatot a partra és egy szabad strandra, melyet már
megtisztítottak az aknáktól, ahol ő úszott, míg Penny csak ült, és
nézte, ahogy berohan a vízbe. Gyönyörű volt a teste, de a ronda
seb összeráncolta a combját. Ő ápolta azt a sebet, fogdosta a lábát,
mérte a pulzusát, mosdatta a tagjait. Olyan rándulást érzett a
bensőjében, amilyet korábban még nem, azóta nem, hogy
kettesben voltak Bruce-szal, mintha valami éppen életre kelt volna
benne, egy ösztön, melyet nem akart háborgatni. Aznap éjjel alig
aludt a sajgástól, és a félelemtől, hogy figyelik, a nyugtalan
forgolódástól, a képektől Brecht testéről, ahogyan a tengerbe
merül, a hálószobában lévő hőségtől, a mennyezeti ventilátor
zümmögésétől. Érezte, hogy az elméje elhatározása kezd kicsúszni
az irányítás alól.
Brecht folyton bámulta, a fejét oldalra billentette, mikor
Penny beszélt, ó, az a villódzó hév abban az íriszkék szempárban,
és valami illatot is viselt, a fiatalságét és az életerőét, veszélyes
aroma volt ez, mikor ő már oly régóta éhezett vigasztalásra.
Hogy nézhetett epekedve az ellenségre? Miért méregette a
széles vállát és a vékony csípőjét, a két combja kemény izmait?
Milyen érzés lenne közéjük préselődve lenni?
Izgatta Brechtet, érezte, akár a füstöt a szélben, és
megrémítette, hogy ilyen kimondatlan tűz lobbant közöttük.
– Talán jobban szeretné egyedül tölteni a mai napot? – állt elő
a kérdéssel Brecht, miközben a téren ültek, és igazi kávét ittak. –
Legyen óvatos, vannak most olyan részei a városnak, amelyek
nem biztonságosak lányok és idegenek számára.
– Én nem lány vagyok, és nem is idegen. Évekig éltem itt. Itt
dolgoztam. Ez az én városom – csattant fel Penny.
– Többé már nem, ez egy dzsungel. Meglátogathatná a régi
iskoláját, a Brit Régészeti Iskolát.
Penny a fejét rázta.
– Nem, túl sok az emlék. Mik a maga tervei? – Hirtelen
rádöbbent, hogy nem akarja, hogy Brecht magára hagyja.
– Nincs sok tervem. Leveleket kell írnom. Olyan régóta nem
láttam már a családomat, aggódom. – Mesélt Pennynek
Katerináról és a balesetéről. Penny mesélt neki Evadnéról,
Zanderről és az apja látogatásáról. Elmondta neki, hogyan
menekült el Athénba, hogy megússza a Mama elsőbálos szezonnal
kapcsolatos terveit, és hogy hogyan szegült ellenük azzal, hogy
Athénban maradt, olyan életet élve, amilyet otthon sosem élhetett
volna.
Brecht felnevetett.
 – Én is elmenekültem, csak én a seregbe, és az apám
követelése elől, hogy én vezessem a birtokot, és legyek a gazda. –
Felsóhajtott, és Pennyre nézve azt mondta: – Talán a gazdaság
jobb döntés lett volna.
Penny nem felelt, hanem a még érintetlenül álló épületekre
bámult és a város nyüzsgésére.
Egész nap csak sétálgattak és beszélgettek, mindenről, csak
Krétáról és a háborúról nem. Minden egyes nappal közelebb volt
Brecht szabadságának vége. Elmondta Pennynek, hogy úgy
döntött, visszatér az aktív szolgálathoz és egy bizonytalan jövőhöz,
mire Penny egyszerre félteni kezdte. Hirtelen tudatosult benne,
hogy érdekli, mi történik Brechttel, és ez megrémítette.
Aznap este a Zonar’sban ettek, ahogy Penny oly sokszor már a
háború előtt, és egymás mellett sétáltak vissza a hotelbe, miközben
ásatásokról beszélgettek, és műszaki rajzokról, múzeumokról és az
összes közös érdeklődési körükről, és ahogy egyre közelebb értek a
hotelhez, Penny hirtelenjében tudta, hogy Brecht nem fog
természetbeni fizetséget kérni tőle. Semmi mást nem kér, csak a
társaságát, mert mélyen legbelül ő is éppen annyira félt az
érzésektől, melyek egyre erősebbé váltak köztük, mint Penny.
Olyan terület volt ez, melyen korábban egyikük sem járt, és
amelyen rejtett aknamezők voltak.
Penny aznap este nem bírta tovább a fejbőre viszketését.
– Muszáj megmosnom a hajam… – De akármennyire is
szappanozta, nem akart megtisztulni.
– Valami erősebbre van szüksége. Rákérdezek a recepción. –
Brecht egy üveg mosószerrel tért vissza.
– Ez terpentinolajnak tűnik – kiáltotta Penny. – Le kell
vágnom a hajam.
– Csak a holttestemen keresztül – mondta Brecht. – Jöjjön,
hadd segítsek. Mártsa a fejét a mosdókagylóba, és én majd
leöblítem magának. Régen csináltam ilyet a kishúgomnak is.
Penny lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy Brecht újra
beszappanozza, és lassan végigdörzsölje a habbal a fejét, majd
leöblítse.
– Ragyog már? – kérdezte Brecht.
 – Azt hiszem – felelte Penny, és vakon a törölköző után
kutatott a szemében szappannal. Aztán a törölközőbe tekerte a
haját.
– Fésűre is szüksége van… azt nem vettünk?
– Majd magától megszárad.
– Az anyám régen mindig elválasztotta a húgom haját két
oldalt, és kifésülte. Katerina mindig visított. Olyan haja van, mint
magának, aranyló selyem.
Brecht lassan kibogozta a tincseket, mígnem egyenesen
omlottak le.
– Látom, befestette.
– Megvolt rá az okom.
– Tudom, ritka a szőke krétai.
Penny megfordult, és letekerte magáról a törölközőt, felfedve
a meztelenségét.
– Ez az, amit valójában akar tőlem? – Tudnia kellett.
– Nem, nem ezt – mondta Brecht krákogva, miközben
elfordult. – Nem veszem el azt, amit nem szabad akarattal adnak.
Abból épp elég volt. Semmilyen fizetséget nem akarok magától.
Minek néz engem? – csattant fel Brecht, dühösen és döbbenten
attól, amit Penny tett.
– Maga férfi, akinek szükségletei vannak. Hosszú ideje lehet
már, hogy nem látott tiszta nőt. Maga vett nekem mindent,
megetetett, menedéket biztosított. Hogy máshogy fizethetném
vissza? – felelte.
– Keresek egy másik szobát – mondta Brecht, miközben
sietve összeszedte a ruháit.
– Ne hagyjon itt. Nincs más pénznemem, amit adhatnék
magának. Sajnálom – kiáltotta Penny, és megdöbbent most, hogy
milyen szemtelenül nagy szüksége van a férfira.
Brecht megállt az ajtóban, és visszafordult.
– Nem fogok magához nyúlni, még akkor sem, ha
gyönyörűnek találom, és bátornak és a legcsodálatosabb nőnek,
akire valaha vágytam. Sosem gyaláznám így meg. Arra neveltek,
hogy tiszteljem a nőket. – Felsóhajtott. – Késő van, maga pedig
fáradt. Aludjon, én pedig ismét a székben ülök.
 – Fázom, és vizes a hajam – hogyan aludjak? – Brecht arcát
kutatta, látta rajta a fájdalmat, ahogy igyekezett elfordítani a
tekintetét a testéről. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál,
odament hozzá, és megérintette az arcát, az arccsontját, az állának
ívét, miközben érezte, hogy egyre szaporább a férfi légzése. –
Brecht… a keresztnevedet nem is tudom…
– Rainer – mondta. – Azt hittem, sosem kérdezed meg… Én
már sok éve Penelopénak hívlak a fejemben. – Most Penny fölé
állt. – Köszönöm az ajánlatot, de én képtelen vagyok erre, ha…
minden gondolatom te vagy, de… – Olyan vágyakozással nézett
Pennyre, mint egy férfi, aki valóban szerelmes egy nőbe. Penny
érezte, hogy a vágy hulláma emelkedik a lábában, a karjában, és a
szíve úgy zakatol, mint korábban még soha. Többé már nem tudta
megtagadni ezt az érzést.
Megfogta Brecht kezét, és leült az ágyra.
– Nekem ebben nincs tapasztalatom.
– Annál több ok, hogy miért menjek el most – mondta Brecht,
elhúzódva Pennytől.
– Ne, kérlek, maradj. Szükségem van rád. Meg akarom
köszönni neked. Megmentetted az életem, olyan sokszor mentettél
meg, hogy miért, azt nem tudom. Miért engem? – Ömleni kezdtek
a könnyei, és velük együtt egy oly hatalmas vágy, hogy öleljék és
vigasztalják, hogy csókolják, és mikor Penny megtalálta Brecht
ajkát, semmi sem számított, csak a bor íze rajta.
Brecht a karjában tartotta, ajkával érintette a nyakát, a fülét,
felkorbácsolva Pennyben a vágyat. Melegítette a lehelete,
miközben Penny fülébe súgott. A keze megkereste az apró mellét,
finoman a markába vette, mintha értékes porcelán lenne. Penny
érezte az erős szappan illatát a bőrén, ahogy a mellkasába fúrta a
fejét. Az ágyra zuhantak, és Penny hagyta, hogy Brecht keze lassan
felfedezze a testét, hogy cirógassa, és enyhítse a magányát. Az
ujjával izgatta, gyengéden, megvárta, míg Penny reagál rá; a
sóvárgása belül, a vágy és az izgalom hatalmas, erőteljes hullámává
nőtt. Brecht teste lassan nagyon közel siklott Pennyhez, és már
nem lehetett megakadályozni, hogy a testük egyesüljön.
Azokban a feledhetetlen pillanatokban, mikor Brecht
gyengédsége találkozott Penny szenvedélyével, Penny
megismerte, milyen hatalom nőnek lenni. A teste kielégült, még ha
az elméjéből ki is ürült ennek a csábításnak minden
következménye.
Ebben a pillanatban Bruce nem létezett, és a fájdalma
eltompult. A szíve mélyén tudta, hogy attól a pillanattól kezdve
mindig is egyértelmű volt, hogy ez meg fog történni, hogy belépett
a hotelszobába, de nem úgy, ahogy számított rá, komor, passzív
lemondással. Az ő jelzései és rábeszélése nélkül Rainer sosem
erőltette volna rá magát. Erről csakis ő tehetett, senki más.
Másnap nem hagyták el a hotelt, hanem a pamut takaróba
gubózva feküdtek, felfedezték a testüket, kölcsönösen felkutatták
azokat az erogén pontokat, melyeknek a létezéséről Penny nem is
tudott. Itt nem volt semmilyen háború, nem létezett egyenruha, se
múlt, se jövő, csak a szeretkezés buja élvezete. Penny
megrészegült az érzésektől, a meztelenségtől, és közben egy messzi
helyen pihent, ahol semmi sem számított, csak a jelen.

Sok éjszakát töltöttem ébren újraélve azokat az emlékeket. Az

értelmem azzal vádolt, hogy lefeküdtem az ellenséggel, megadtam
magam az alapvető ösztönöknek, és elárultam Bruce emlékét.
Mikor a szabadsága véget ért, Rainer otthagyott, azt ígérte, egy
nap együtt leszünk, mikor a háború véget ér, és én hittem neki.
Vártam a levelet, ami sosem érkezett meg.
Ekkor döbbentem rá ennek a röpke háborús viszonynak a
rideg valóságára. Levágtam a hajam, ahogy az összes női
kollaboránsét is levágták, azt állítva, hogy tetves. Jelentkeztem
ápolónőnek, de senkinek sem kellettem. Szűkölködtem, és
segítségért könyörögtem a svéd követségen, akik menedéket
nyújtottak nekem, és végül hajóval hazaszállíttattak, ahol aztán
összeomlottam. Az apám már rég meghalt, és Bruce is halott volt.
Evadne közölte velem a hírt egy nap, mikor a rózsakertben
sétáltunk. Addigra én már élő kísértet voltam csupán érzések és
könnyek nélkül, a semmi állapotában sodródtam, akár egy irányt
vesztett hajó a tenger ködében. Nincs sok kedvem igazán felidézni
azt a sötét állapotot.
Most, az olajfa alatt ülve különös nyugalmat éreztem, mintha
egy hosszú álomból ébredtem volna egy sóhaj kíséretében. Nem
voltam őrült. A számon továbbra is lakat. Vannak dolgok, melyek
annyira magánjellegűek, hogy sosem beszél róluk az ember.
Egyedül cipeli egész életében. Hirtelen megértettem, hogy a gyász
egy magányos utazás, de néha szükség van fizikai levezetésre. A
miénk egy szenvedélyes együttlét volt. Nem kényszerítettek.
Vigaszt kerestem, és adtam is. Gyengédség volt a
szenvedélyünkben, nem lealacsonyítás.
Őt is megsebezte a szigeten töltött idő. Rainer volt az én
bűnöm és a bűnhődésem, mivel egész életemben őrá gondoltam, és
azon tűnődtem, vajon életben maradt-e, és megtalálta-e a saját
megbocsátásának a módját. Nehéz szerelmesnek lenni, mikor
ellentétes oldalakon áll az ember. Egyformák voltunk, és talán egy
másik korban egymásra találtunk volna, ki tudja? A szerelemnek
megvan a tája, és a miénk Athénban virágzott és száradt el. Ennyi.
Eljön az a pillanat az ember életében, mikor képes
megbocsátani magának a gyengeségéért. Az enyém akkor jött el,
mikor rádöbbentem, hogy több is van bennem, mint az a két hét,
amit Athénban töltöttem Rainer Brechttel. Meg tudtam bocsátani
magamnak, hogy nem voltam az a tökéletes, becsületes ápolónő.
Alvajáróként másztam bele egy viszonyba, kimerülten,
törékenyen, védelemre szorulva. A burok, melyet magam köré
építettem, elszakadt, leleplezte a háború. Meghalhattam volna, de
nem haltam meg, miatta. Életben voltam, miközben oly sokan már
nem. Ennek szolgálnia kellett valamilyen célt.
A munkámmal menekültem el az emlékek elől, hogy
kompenzáljak, hogy visszaadjak, talán még azért is, hogy
büntessem magam. Úgy éreztem, nem érdemlek meg egy normális
családi életet. Megadtam magam alacsonyabb rendű ösztönöknek.
Cserben hagytam az önkéntes mércémet. Mégis ember voltam,
sem jobb, sem rosszabb, mint bárki más. Ami Rainer és köztem
történt, nem holmi ízléstelen viszony volt. Gyönyörű és
szeretetteljes volt, rövid életű, és soha többé nem tagadnám le.
Hirtelen úgy éreztem, megtisztultam. Esélyt kaptam a
megbékélésre azzal, hogy visszajöttem ide, a barátság
megújítására. Azt az ajándékot kaptam, hogy visszamehettem, és
láthattam a fiatalabb énem úgy, ahogyan talán mások látnak.
Nem voltam mindig hitetlen, türelmetlen, gyermektelen,
„kamus”, ahogyan Lois nevezi az embereket. Az élet, melyre
Afrikában leltem, hasznos volt, és arányérzéket adott nekem,
hiszen ki ne venne észre ekkora szegénységet és szükséget, és ne
vetné meg a jelenlegi létharcot? Úgyhogy elég az agonizálásból,
élvezni kell a hátralévő értékes napokat.

Ez volt Lois és Alex utolsó estéje, én még maradok. Sarika

ragaszkodott hozzá, hogy mindenki jöjjön el egy utolsó grillezésre,
hogy megünnepeljük a találkozást és Bruce tartójának
megtalálását. Nem jöttünk rá, hogyan nyissuk ki biztonságosan,
pedig még olívaolajba is beáztattuk, hogy lejöjjön a rozsda, de a
teteje erősen rá volt szorítva.
Meleg este volt, kakukkfű, rozmaring és hegyi gyógy- és
fűszernövények telt illata töltötte meg a levegőt. A pergola alatt
terítettek meg egy asztalt, melyet egy citronella gyertya világított
meg. Lois és Mack is megérkezett, mindenki hosszú ujjút viselt, és
rovarriasztó borította őket. A völgyön túl, lent a falvak pislákoló
fényei csodálatos háttért szolgáltattak. Valahol azon túl odakint
terült el a vörösborszínű Krétai-tenger.
A nők több fogásból álló lakomát készítettek, sertés steak
sistergett a grillen, hosszú falusi kolbászok, bárányszeletek, több
kosárkányi vastag kenyér, több kancsónyi tölgyfahordóban érlelt
falusi bor, saláták, csirkés-rizses piláf, aztán meg fagylalt és
gyümölcs; egy hadseregnek is elegendő étel volt. Megettem,
amennyit bírtam, Alex pedig felette, amit én meghagytam, hogy ne
sértsük meg őket.
A háttérben zene szólt, Kréta zenéje, a fiatalok pedig felálltak,
hogy eltáncolják a pentozali36 lépéseket, és hogy
megpróbálkozzanak a tempósabb táncokkal is. Yolanda meg én
merész kísérletet tettünk arra, hogy becsatlakozzunk, de a végén
csak ide-oda ringtunk a ritmusra.
 Csupán egyetlen estére a családjaink egyesültek; nevettünk,
viccelődtünk, köszöntőket mondtunk egymásra, „Jamasz”. A
nagylelkűségük nem ismert határokat, de miért is lennék
meglepve? Hát nem ilyen fogadtatásban részesültem a veszély és
éhezés közepette is?
Sarika férje volt az, aki odahozta nekem a kis dobozkát.
– Attól tartok fel kell vágnunk, egy konzervnyitóval. Ennyi idő
után már hermetikus a zár. Vagy megtartja így, ahogy van?
Nem haboztam.
– Bruce megőrzésre hagyta ott valamilyen oknál fogva.
Szerintem ki kellene nyitnunk, és kíváncsi is vagyok. Csináljuk
most – mondtam, és úgy éreztem, békében vagyok magammal.
Akármit is tartalmazott, az egy kapocs, mely az éveken át ível
hozzám, egy értékes ajándék. – Csak még egy dolog – szóltam oda
neki. – Egyedül szeretném kinyitni, ha nem baj.
– Persze – mosolygott, sötét vonásai, melyek annyira
jellemzőek a krétai hegyi emberekre, mosollyá gyűrődtek össze. –
A nagybátyám emlékszik Panayotisra a háborúból. Azt mondta,
bátor palliakari volt. – Ez valódi dicséret volt, oly sok bátor
férfihoz és nőhöz kapcsolni őt, akik azért harcoltak, hogy mi ma
este élvezhessük a szabadságot: hogy szabadon panaszkodhassunk,
tüntessünk vagy sztrájkoljunk, hogy elnyomás nélkül élhessünk a
saját kultúránkban. Sokáig maradjon is így, imádkoztam. Behívott
a műhelyébe, a munkaasztalához. – Felnyitottam, tessék, fogja. –
Hátrahajtotta a tetejét, akár egy szardíniás konzervet.
A tartóval a kezemben egy csendes sarokba vonultam, hogy
tovább nyissam, a szívem hevesen dobogott az izgatottságtól. A
tartalmának megérintésével egy keveset Bruce-ból is megérintek.
A tartóba tuszkolva egy kettéhajtott füzet lapult. Ahogy lassan
kiemeltem, láttam, hogy egy apró napló az összeragadt, vékony
lapokkal. Biztosan Bruce naplója a szigeten megélt kalandjairól.
Remegett a kezem, semmit sem akartam elszakítani. Az
oldalakat írás és kis vázlatok borították. Bruce naplót vezetett a
szigorú szabályok ellenére is, természetesen. A lapok tetejére
dátumok is voltak írva, de nagyítószemüvegre lesz szükségem,
hogy el tudjam olvasni a mondatokat. Milyen frusztráló, hogy nem
hallhatom, ahogy hozzám szól az évek távlatából, nem hallhatom az
akcentusát a fejemben, de a végén volt egy bejegyzés sötétebb
ceruzával írva, még éppen olvasható állapotban. Pillanatnyilag be
kell érnem ennyivel.

„1944. március 15.

Megint ebben az átkozott sírgödörben dekkolok, és azon
gondolkodom, biztonságos-e vállalnom a kockázatot, hogy
mit gondolnak majd, és visszamennem délre. Jó látni a
nőmet Haníában. Annyi kockázatot vállal, aggódom, hogy
esetleg elárulja valaki. Most várom a rádión a parancsokat.
Örülök, hogy P. jelenleg biztonságban van N-nél. Sosem
akartam kötődni ehhez a munkához, de ő akkora része az
itteni életemnek, a tudat, hogy ő is kiveszi a részét munkából,
nekem is erőt ad. Azt hittem, túlságosan kockázatos, hogy
érzéseim legyenek, de éppen az ellenkezője. Mikor ennek az
egésznek vége, veszek neki egy gyűrűt.
Harcolunk a jogért, hogy családunk és otthonunk
lehessen, hogy biztonságban lehessünk a fegyveres
erőszaktevőkkel szemben, akik ellopták azt, ami sosem volt
az övék. Azért harcolok, hogy hazajussak, és újra kezdhessek
mindent az egyetlen lánnyal, akiről tudom, hogy boldoggá
tesz majd életem végéig. Tele van meglepetésekkel. Sosem
tudtam elképzelni magam a pipás-papucsos bagázsban, de
az ember eléggé rá tud unni arra, hogy csigát meg füvet
egyen, és olyan szaga legyen, mint a szennyvízcsőnek. Egy
nap újra meglesz az otthon kényelme.
Ami kockázatos, az az, hogy ezt magamnál hordom, túl
sok benne a név és a helyszín, úgyhogy itt is maradhat,
bedugva a dobozba, hátha bever ide az eső. Istenem,
mennyire tud itt esni…”

Az oldalak ezután üresek voltak, de közéjük csúsztatva volt

még egy gyűrött fénykép. Az, amely rólam és Yolandáról készült az
esküvőjén. Fiatalnak és boldognak látszunk. Alig láttam a
könnyektől a szememben. Ó, Bruce, mi lehetett volna közöttünk,
ha életben maradsz? Most már sosem tudom meg, de ez az
ajándék valamiféle vigaszt nyújtott. Szorosan markoltam,
miközben a szememből a gyógyulás könnyei potyogtak.
Szóval úgy szerettél, ahogy egykor én is szerettelek. Ezeknek
az oldalaknak az elolvasásában ott a lehetőség, hogy lezárjam
azt a soha meg nem élt közös életünkről szóló fejezetet. Örülök,
hogy sosem tudtad meg, mennyire elárultalak, de erről egy szót
se többet…
A ma este az ünneplésről szólt, a táncról és a barátságról, és az
évekről, melyek még Yolandának és nekem maradtak, hogy
bepótoljuk az elvesztett időt.
Nincs abban semmi szégyen, hogy megtartom magamnak a
gondolataimat. A titkaimmal nekem kell együtt élnem, és nem
másokat kell terhelnem velük. Hasznosan töltöttem az időnket a
szigeten, végigjártam a zarándoklatom, leróttam a tisztelem a
halottaknak, és most vissza kell térnem az élőkhöz, és élveznem a
megújult barátság gazdag aromáját.
Figyeltem, ahogy Lois, Alex és Mack táncolni próbál a Zorba,
a görög című film zenéjére. Ettől a látogatástól mintha
mindannyian újjászülettünk volna, méláztam el, miközben
üldögéltem és a naplót szorongattam mosolyogva, azzal a tudattal,
hogy bizonyos értelemben hazatértem.
Lehet, hogy elvesztettem a szerelmemet, de ismét rátaláltam
egy helyre, mely örökké a szívem része lesz. Stokencourt
biztonságában majd végigolvasom Bruce naplóját, és dédelgetem az
emlékét. Talán megéri majd odaadományozni valamilyen katonai
archívumnak, mikor már nem élek. De most ideje a jelenre és a
jövőbe tekinteni. Mindig van valamilyen sürgető ügy, amivel
szembe kell nézni, mikor idős az ember, az óra pedig ketyeg.
Egy asztalt láttam tele kóstolni való krétai süteményekkel,
miközben Kréta összes árnyba boruló színét, és zenéjét hallottam.
Hosszú és hangos lesz ez az éjszaka, de jó volt életben lenni, hogy
élvezhessem. Mosolyogtam, miközben visszaindultam a táncba.
 HANÍAI REPÜLŐTÉR

Rainer beállt a sorba a transzferbuszhoz, mely az aszfaltozott

leszállópályához, és a kora reggeli Athéni járathoz vitt. Felment a
lépcsőn, megállt, hogy még egy utolsó, hosszú pillantást vessen a
hegyekre, érezve, hogy máris egyre erősebb a hőség és az illatok.
Ideje volt visszatérni északra egy üres házhoz, a levelezéshez, a
szürke élethez. Hiányozni fog neki a napsütés és a vibráló
nyüzsgése ennek a nyaralásnak.
A mellette lévő ülésen nem ült senki, de meglepetésére
szemben ült az anyával és a fiúval, akiket úgy tűnt, mindenfelé
követett a szigeten a sétái során. Felpattant, hogy segítsen nekik
biztosan betenni a kézipoggyászukat a csomagtartóba, mire a nő
odafordult hozzá, hogy megköszönje. A fiú hamarosan elmerült a
játék konzoljában.
– Minden jónak vége szakad. Maguk is visszamennek? –
kérdezte Rainer udvariasan. – Azt hiszem, önök is a kompon
voltak, ami a szigetre vitt.
A nő bólintott.
– Igen, túl hamar ért véget. Minden évben ellátogat Krétára?
Sokan teszik.
– Nem, csak egyszer jártam itt korábban. Nagyon szép hely.
Bocsásson meg, hogy megkérdezem, de az édesanyja nem megy
vissza magukkal?
A nő elmosolyodott.
– Ó, úgy érti a nagynéném, valójában a nagy nagynéném.
Nem, úgy döntött, marad még, az utolsó pillanatban tette át a
jegyét egy későbbi járatra. Rátalált egy régi barátnőjére…
– Az jó. De magukkal él?
– Ó, nem – nevetett a nő. – Egek, Pen Cotswoldsban él. Mi
Londonban lakunk – felelte a nő a fiára nézve.
Rainer többre volt kíváncsi.
 – A feleségem meg én ellátogattunk Stratford-upon-Avonbe,
és még sok boldog látogatást tettünk nem messze Chelton…
hamtől, de mindig elfelejtem a neveket. Régen volt.
– Igen, Penelope szerencsés. Stokencourt olyan szép kis falu.
Gyakran megyünk oda látogatóba.
Rainer szíve megdobbant. Valóban azt mondta volna,
„Penelope”? Nem, biztosan nem… Ha ő is visszatérne, akkor most
épp mellette ülne? Lehetséges lenne, hogy a nő, aki a kávézóban
rámosolygott, a nő a fedélzeten hajnalban, a nő, aki annál a sírnál
állt, az Penelope lett volna?
Nem akart tolakodó lenni, de hogy ilyen közel legyenek, és
mégis oly távol… Úgy érezte, majd szétrobban, hogy még többet
tudjon meg róla.
– Bocsásson meg, de szeretném megkérdezni. A nagynénje,
Penelope, lehetséges lenne, hogy egykor ápolónő volt?
Az unokahúg sugárzó tekintettel nézett rá.
– Nahát, igen, egész életében. Malawiban tanított, ott képzett
ki ápolónőket. Ismeri?
– Nem vagyok benne biztos, de emlékeztet valakire. Kicsi a
világ, és mi turisták úgy tűnik, mindig egy helyen lyukadunk ki.
Milyen különös. – Rainer elhallgatott, nagy levegőt vett. – Adja át
neki a jó kívánságaimat.
– És mit mondjak, ki kérdezett felőle?
– Doktor Brecht, Rainer Brecht, de talán már meg is
feledkezett a betegéről. Régen volt.
A légiutaskísérő megzavarta őket, végighaladt a folyosón,
ellenőrizte az üléseket, miközben a motor zúgva életre kelt a
felszálláshoz.
Rainer kibámult az ablakon, a szíve hevesen vert ettől a
véletlentől. Lehetséges lenne, hogy valóban ő az? Ahogy
végigszáguldottak a kifutón, és felemelkedtek a levegőbe,
elmosolyodott, ahogy arra gondolt, a zarándokútja talán mégsem
ért még véget, ősszel ellátogatni Angliába mindig kellemes élmény.
Van hát még egy darab, amelyet be kell illesztenie a múltja
kirakósába, hogy békében nyugodhasson.
 VÉGE
67650625
 JEGYZETEK

1
Kifelé… kifelé.
2
Skót magazin.
3
Hajzselé.
4
Előételek.
5
Hölgy.
6
Főként a Közel-Keleten, a Balkánon és Közép-Ázsiában elterjedt előételek, vagy kis adagokban tálalt ételek sora, melyeket a
főétkezések előtt, vagy alkoholos italok kísérőjeként szolgálnak fel.
7
Nagyon köszönöm… kisasszony.
8
Uram.
9
Hogy hívják?
10
Royal Air Force – Brit Királyi Légierő.
11
Nem.
12
Ausztrália és Új-Zéland hadseregeinek egységeiből álló haderő.
13
A Jerry, angol szleng. Mindkét világháborúban is Jerrynek nevezték a német katonákat. Az egyik magyarázat szerint a németek a
sisakjuk miatt kapták a gúnynevüket, mert az angol szlengben a jerry éjjeliedényt, bilit jelent.
14
ANZAC az ausztrál és az új-zélandi hadseregek egységeiből álló katonai erő „Australian and New Zealand Army Corps”
megjelölésére használt rövidítés.
15
Nagymama.
16
Kávézó
17
Tároló edény, kanna, üveg, köcsög.
18
Kegyelemdöfés
19
Bocsánat.
20
A mantinadák, a krétai dialektus tizenöt szótagjából álló rímes versek, népdalok. A mantináda egyedülálló és merész módja az
érzelmek kifejezésének. A mantinádák megríkatnak, ábrándozóvá tesznek, vagy éppen megnevettetnek.
21
Hadimúzeum
22
Szőtt sál.
23
Édesség.
24
Mulatság, ünnepség.
25
Kabát.
26
Jó napot!
27
A hegyekben.
28
Lázadók, gerillaharcosok.
29
Pászka (macesz): kovásztalan kenyér, amit a zsidók a Pészahkor ünnepi kenyérként fogyasztanak. Eredete, hogy az egyiptomi
kivonulás estéjén a zsidóknak nem volt idejük megkeleszteni a kenyértésztát.
30
Táska
31
A brit régész tárta fel a palotát, majd restaurálta és újjáépítette.
32
Új-zélandi ember.
33
Bátorság, férfiasság, hősiesség.
34
Marharagu.
35
Térdnadrág.
36
Jellegzetes krétai néptánc.
 Table of Contents
ELSŐ RÉSZ
KRÉTA1941
STOKENCOURT, GLOUCESTERSHIRE2001. április
BLAIR ATHOLL, SKÓCIA1936
ANGLIA2001
STOKENCOURT-HÁZ1937. április
STOKENCOURT-HÁZ, GLOUCESTERSHIRE2001
ATHÉN1937
2001
ATHÉN1937-1938
ANGLIA2001
PIREUSZ1938
ANGLIA2001
ATHÉN1940
LONDON2001
1940. december
ANGLIA2001
MÁSODIK RÉSZ
2001. május
1941. május
2001. május
HANÍA1941. május
2001
1941. május 20.
GALATASZ1941. május 23.
2001
1941. május 25.
HANÍA1941. május 28.
GALATASZI TENGERPART2001
HANÍA KIKÖTŐ2001
1941. június
HANÍA2001
 1941. július
2001
HARMADIK RÉSZ
2001
1941
2001
1941. november
2001
1941. december
1942 tavasza
MALEME2001
1942. nyár
2001
1942. november
2001
NEGYEDIK RÉSZ
KNÓSSZOSZ2001
1943. július
2001
1944. március
HANÍAI KIKÖTŐ2001
1944. május
1944. június
2001. május
AGIA BÖRTÖN1944. június
2001. május
IRÁKLIO1944. június
ÖTÖDIK RÉSZ
2001. május
1944. június
SZOUDA2001
2001
1944. június
2001. június
1944. június
2001. június
1944. szeptember
1944. június
HANÍAI REPÜLŐTÉR
JEGYZETEK