MÁRAI SÁNDOR

A NÉGY ÉVSZAK

HELIKON KIADO

Márai Sándor jogutódai

Vörösváry-Weller Publishing Co. Ltd. (Toronto)

***

JANUÁR

A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ab-

lakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondol-
tak, a halottakra, az életre.
Mit is akarok még az élettől? - gondoltam, pezsgőspohárral
kezemben. - Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen
értelme és becsvágya a korlátlan létezés? Nem akarok már
végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az
örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?
Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és meg-
telt vele életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és re-
ménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a ké-
tely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a je-
lenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem,
mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.
Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember
vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet,
embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta.
De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot.
Erre születtem. Nehéz megismerni, még nehezebb elviselni.
De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.
Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dina-
mittal járna az emberek között. Nem lehet "gyakorolni" az
igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hall-
gatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az
élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, me-
lyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem.
Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak
az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá
akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál
és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, ame-
lyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az élet-
re? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elvi-
seljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.
Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak,
az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden
tetszetős volt és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is.
Az idő megtanitott reá, hogy a halál az élet egyik büszke
ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított
reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen na-
gyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság,
mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az
álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versekből és a tá-
jakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű
sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg
és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idő, úsz-
tass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott
szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul.

**

Élni, egy titokkal

Élni, egy titokkal, mint a régi emberek, akik mindent el-

mondtak, leírtak vagy bevallottak, csak azt az egyet nem,
ami szívükben égett, élni, mint a régi költők vagy gárda-
tisztek, akik párbajra mentek egy félreértés miatt, de kín-
padon sem vallották be azt az egy nevet - sokféle kínpad
van! -, élni, pecséttel szívünkön és ajkunkon, az égre néz-
ni, mindenről beszélni, de arról az egyről hallgatni, halálig.
Úgy hallgatni, mint Puskin. Verset vagy regényt írni róla?
Igen. Elmenni pszichoanalízisba? Nem.

**

A sors elé

Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják,

hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az
élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyak-
kal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed
alatt, ma szétesik, hulladékszerűen, ami tegnap eleven ér-
zés volt és forró kapcsolat, ma nyúlós ragadék és teher,
ami tegnap lendület volt, reggelre bicegő kullogás! Tudni
a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félel-
mes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensú-
lya felborul, "ok" és "hiba" nélkül, s nem marad más kö-
rülötted, csak füstölgő romhalmaz, s fejed fölött a szürke
ég és a néma istenek! Hová sietsz ily dölyfösen és délce-
gen, oktalan? Hajolj meg, és feleld csendesen: "A sors elé,
a sors elé."

**
 Doping

Elmenjek veled, fél hétkor, megnézni a Három-kis-mala-

cot? Jó, elmegyek. Egyáltalán, látod, már egészen engedel-
mes vagyok.
Csak ne hidd, hogy ez az engedelmesség neked szól. Saj-
nállak, mikor engedelmeskedem. Sajnállak, mert te is, mint
az egész világ, mint a ciprusok és a Vezúv, mint a bódulat
vagy az aszpirin, mint a haldoklók vagy az eső, mindez
csak doping számomra, mesterséges anyag, mellyel örök
versenyemre készülök.

**

Souvenir

Éjjel átfagyva érkeztem haza, s lefekvés előtt forró fürdőt

kértem. Amíg a gőzölgő víz csorgott a kádba, arra gon-
doltam, hogy a szelídített természet mögött még mindig
ott vicsorog a másik, az igazi, melyről már csaknem meg-
feledkeztünk - e fagyos, éjszakai pillanatban bálnák és
rozmárok úsznak az Északi-tenger jégtáblákkal zajló felü-
lete alatt, a hómezőkön jegesmedvék vadásznak a hold-
fényben, s mindez időtlen, és nincs kalendáriuma, nincs
karácsonya és nincs ok, sem remény reá, hogy valaha is
megváltozzék. Valahol van még végtelenség, igazi hideg-
gel és igazi hőséggel, s talán a hozzávaló emberekkel is.
Egyszerre honvágyat éreztem.

**

Nizza

Nizzába télen kell menni, mikor már nagyapa és virilista

az ember. Az Angol sétányon kell ülni, a liberalizmusra
gondolni, s képeslapokat írni a lovagias üzletfeleknek.
Nizza a polgári beérkezettség legszebb téli díszlete. A ten-
ger egészen szelíd itt; olyan, mint a nizzai képeslapokon.
A kártyaszobákban whistet játszanak. Öreg nők, lila se-
lyem napernyővel, kézitáskájukban egy-egy southamptoni
hadihajógyár részvénytöbbségével, lassan totyognak a ha-
vas pálmák alatt.
A kalandorok, két coup között, ide jönnek át Monte-
Carlóból megpihenni. Nizza erényes és öreg. Királyok és
királynők járnak ide, akik már nem akarnak hódító hadjá-
ratokat, bázeli patríciusok, akik délelőtt a sétányon is feke-
te szalonkabátot viselnek, mint egy közgyűlésen, elfáradt
croupier-k s nők, negyven és ötven között, a hervadás első
iszonyatában. Nizza századvégi maradt. Nem divatos, van
pénze, s a kocsisok is dandyk. Oda kell menni; megyek is,
 mihelyst nagyapa és virilista leszek.

**

Mérleg

Behunyom szemem, s gyorsan megcsinálom a letűnt év

mérlegét.
A termés közepes volt. Már úgy értem, az én termésem.
A regény elázott, de a cikkek átlaga közepes volt. Színdara-
bomat már megint elverte a jég. A cigarettáról már majd-
nem leszoktam, de aztán észrevettem, hogy nem érdemes
leszokni, mert jövőre - esetleg - világháború lesz, s akkor
hiába volt minden óvatosság és áldozat. Nem változott lé-
nyegesen testi állapotom; reggelenként észreveszem, hogy
élek. Ennek - még mindig - örülök. A halálról nem tud-
tam meg semmi újat. Csak azt, hogy van: ezt minden évvel
biztosabban tudom. A szerelemről megtudtam, hogy van
egyfajta új árnyalata számomra, valami, amit eddig nem
ismertem, ami érdekesebb, mint a kaland, izgalmasabb,
mint a szöktetés a szerájból. Ez a valami a gyöngédség.
Nagyon érdekes. Már nem akarok hetvenfokos szerelme-
ket adni és kapni; beérem a gyöngédséggel.
Az elmúlt évben olvastam egy könyvet a mélytengerek
élőlényeiről; a könyvből megtudtam valami újat a világ-
ról. Olvastam több tucat regényt is, de a regényekből nem
tudtam meg semmi újat a világról. A mesterségben kissé
elbutul az ember. Néha már csak mondatokat és jelzőket
lát, érzelmek és igazságok helyett. Meg kellene tanulni
dadogni. Néha több a dadogás, mint a folyamatos beszéd.
Az író, aki már csak jó mondatokat tud írni, kissé erkölcs-
telen.
A nők magas kalapokat hordtak. Spanyolországban dúlt
a polgárháború. Egy barátom, aki egyetlenegy példány-
ban élt a világon, meghalt. Az elmúlt évben nem szerez-
tem vagyont, és nem csináltam adósságot; éppen csak va-
lamivel kevesebbet kerestem, mint amennyi kellett volna
ahhoz, hogy az életnek valami színe és kedvessége is le-
gyen.
Nem volt történelmi év. Polgári év volt, különösebb örö-
mek és drámák nélkül. Megrendülés nélkül búcsúzom tő-
le, és az az érzésem, vissza fogom sírni.
**

Jód

Most fenn lakom a hegyen, s körülöttem mindenütt ün-

neplik a telet mint egy történelmi eseményt. Hajnali ötkor
ébredek, s a fekete ködöt nézem. A város fényei már erőt-
lenek a hajnali órában, mintha minden szándék és erő ki-
 aludt volna odalenn.
Észreveszem, hogy az apró karcolás, az a sebesülésféle,
mely miatt feljöttem a hegyre, valamivel - egy millimé-
terrel - mélyebb, mint gondoltam. Be fog gyógyulni. A köd-
del pólyálom, ezzel a finom gézzel. S a lomb olyan színű,
mint a jód.

**

Veszteség

Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, el-

vesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket
olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajta-
kapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, vala-
milyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit
elvesztettem.
Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az
álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás mel-
léktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap
hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tü-
neménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság
mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni.
Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért
kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy kiraboltak.

**

Eger

Egerbe estefelé érkeztem, s rögtön láttam, hogy város;

nem úgy város, mint Budapest vagy Berlin, hanem igazib-
ban; úgy város, mint Chartres, Késmárk vagy Nürnberg.
Már meggyújtották a lámpákat, mikor elmentem a bazili-
ka előtt; a mellékutcák megteltek kék és barna árnyakkal.
Mindenfelé papok mentek, cél nélkül. A boltíves üzletek-
ben, melyeknek falát sárga olajfestékkel kenték be, ott ül-
tek a kesztyűkereskedő és a gyógyszerész, abban a különös
rejtettségben, ahogy csak igazi városokban tudnak ülni a
kereskedők, akik óvatos hívei a szabadságnak, s télen iro-
dalmi estéket rendeznek a kaszinóban. Mindegyre haran-
goztak. A prépost háza előtt, az örökmécses előtt fiatal nő
állott, összekulcsolt kezekkel, s imádkozott; Egerben ter-
mészetes mozdulattal imádkoznak az emberek, a köztere-
ken is.
Este moziba mentem. A jegyszedőnek török szeme volt.

**
 Tegezés

Ezek a lelkes pillanatok, amikor az ember hirtelen gyön-

gédséggel, átmenet nélkül tegezni kezdi a világot, s zavar-
tan észleli, amint a világ, cilinderrel fején, vállán át pislog-
va visszanéz és orrhangon mondja: "Pardon? Ah, ön az?
Nagyon örvendek."

**

Ellenreformáció

A polgári író ma az ellenreformáció idejében él. Inkvizí-

torok vallatják, akik ügyiratszerűen óhajtanak megtudni
tőle valamit, ami oly gyöngéd és szövegezhetetlen, hogy
a kínpadon és a vérpadon sem lehet pontosan megnevez-
ni. Hitét akarják tudni. De mikor a hitről vallani nem le-
het! A hitet csak hinni lehet! Éppen ezért, máglyára vele!

**

Üdvözlés

"Ki mondja meg, mit ád az ég?..." - kérdezte hasonló pil-

lanatban Vörösmarty. Senki nem mondja meg. Siket
csendben megyünk sorsunk elé. Üdvözöllek, titokzatos
Idő! Elmondjam reményeim? Remélem, ez lesz az eszten-
dő, mikor az embereket megszállja a Szentlélek, mindenki
magába száll és kibékül. Remélem, hogy a béke éve lesz.
Ezenfelül a gazdasági fellendülés éve is lesz. A fegyvereket
összetörjük és eltemetjük. Vickersék a jövőben kizárólag
palacsintasütőket gyártanak s törhetetlen hintalovakat,
alumíniumból. Nem is lehet másképp... Az emberiség
egyszerre észbe kap, a hadihajókat átalakítják turisztikai
célokra, s ez lesz az év, mikor Sztálin végleg feltalálja a ka-
pitalizmust. Az élet megint olyan lesz, mint volt a történe-
lem előtti időkben, békében; a fekete pasa fekete lovak
által vontatott batárban kocsikázik a Stefánián, az embe-
rek az égre néznek, mielőtt szerelmet vallanak, kezüket
szívükre szorítják, s mindenki családi házat épít, hitelben.
Ez lesz az év, amikor végre, végre elutazhatom Kínába.
Így festenek reményeim. Bizonyos jelek arra tanítanak
és intenek, hogy a valóság más lesz. Megint csak Egerbe
utazom majd, Kína helyett. Megint úgy ébredek majd
minden reggel, hogy várok a csodára, az üdvösségre, egy
tekintetre, ifjúságom tündöklő, vakító színességét vélem
látni egy pillanatra. S mindennap azt hiszem, ez még csak
átmenet, még nem az igazi, még nem az élet; csak előké-
szület és gyakorlat. De titokban tudom, mint a tékozló, aki
utolsó aranyait szórja nagyúri fölénnyel, bádog arccal s szo-
 rongó, rossz lelkiismerettel: sok nincsen már. Ezt még el-
költöm, ezt az évet. Üdvözöllek, időbe rögzített Sors! S már
látlak elgurulni a végtelenben.

**

Csendélet

Szobámban, hirtelen, a következő tárgyakat észlelem: já-

vai réztálcát, néger trónszéket a Kongó vidékéről, kecske-
lábú asztalt, melyet cipszer asztalos faragott és kantin-
asztal volt a szepesolaszi rendházban, régi, német ón tin-
tatartót, francia karosszéket a XVII. századból, velencei
bőrtárgyakat, angol zsebkést, délolasz függönyöket. Mind-
ez összetalálkozott itt, szobámban, olyan rejtélyes utakon
haladva, melyeket az értelem követni nem bír, valamilyen
felfoghatatlan összefüggésben, zagyván és mégis rendsze-
resen, összehajigálva s mégis minden a helyén, érthetetle-
nül és logikusan. A világ csendéletszerű; kicsi, és minden
részletével, zsúfoltan összetartozik.

**

Csehov

Csehov hősei valamennyien kissé szalonkabátot viselnek,

csíptetős pápaszemet, s szakállasan állanak egy világban,
mely ismeri már a vasutat és a diftériaoltást, utálja az ab-
szolutizmust, és hevesen vágyik az alkotmányosságra, de
titokban legszívesebben még szánkón jár, mint Gogol
alakjai, a nőknek morogva köszön, és közben elpirul a
szakáll mögött. E hősök mind elmúltak ötvenévesek. Pol-
gári hősök. Érzelmességük halálos, tiszta és gyógyíthatat-
lan. A "fehérkutyás asszony" és barátja, a Krím vidéki
fürdőhelyen, a csábítás jelenete után sírnak, majd diny-
nyét esznek. E novellákban minden pillanatban elered az
eső, s a platánfák húsos levelei megáznak. A Cseresznyés-
kert hősei életük drámai pillanatában észreveszik, hogy az
egyik mellékalaknak lófeje van; s mindent feledve, mulat-
ni kezdenek.
Mindez családias, a szó tragikus értelmében. Csehov fé-
lelmesen családias író. Olyan, mint egy nagybácsi, aki va-
csora után érkezik, szalonkabátban, dünnyög, rövid szivart
szív, tarokkozik és adomákat mesél, de nem árt közben
szemmel tartani, mert egyáltalán nem lehetetlen, hogy óvat-
lan pillanatban felköti a szalonajtó kilincsére magát.

**

Sóhaj, regényírás közben

 Nem elég elmondani a "lényegeset", s nem elég szépen,
művésziesen, bensőségesen elmondani. Ha épít valaki,
nem építheti csak a tornyot és a színesen csempézett für-
dőszobát. Meg kell építeni a válaszfalakat is, a pincét, az
illemhelyet, a folyosókat. A regény tele van ilyen szükséges
közhelyekkel. Elég elhagyni egyet, s összeomlik, vagy cél-
talan az épület.

**

Átmenet

A társaskocsiban találkoztak, a nyárról beszéltek, az új

színdarabról. Mire a híd végére értek, észrevették, hogy
már a szerelem szavait beszélik.
Megzavarodtak és elhallgattak. Nézték egymást és cso-
dálkoztak. Az átmenet észrevétlen volt, oly sima és zörejte-
len, mint a természeti tünemények. Nem is ezt akarták
mondani. Egészen másról akartak beszélni. Évek óta nem
is gondoltak egymásra. Most nézték egymást; aztán kibá-
multak az ablakon, s csodálkoztak.

**

Társaság

Ahogy összefutnak, társalgóban, ebédlőben és bridzssza-

lonban, ahogy rögtön megtalálják egymást, ahogy zenét
hallgatnak, szigorúan, "a pénzükért!" - ahogy mohón új-
ságot olvasnak, fölényesen, mert "úgyis hazugság", ahogy
keresik és kerülik egymást, tehetetlen vonzás bűvöletében,
ahogy együtt szuszognak a többivel, akkor is, ha egyedül
vannak szobájukban - s ahogy gyanakodva érzik rajtunk
az idegent.
"Fontos dolgok"-ról is beszélnek. De a "fontos" és a "ko-
molytalan" dolgok között történik valami, amit nem mer-
nek elképzelni, elgondolni sem: az élet. Olyan közönyösen
történik. Mi az? Valami rendszeres és "komolytalan".

**

Tiltakozás

Aki nem tud a halál ellen eredményesen tiltakozni, nem

tud engem igazán szeretni.

**

Hamsun
Hamsun új könyvét olvastam. Megint "ugyanaz". A csavar-
gó, aki hazavágyik és nem bír megmaradni otthon. A könyv
címe: A kör bezárul.
"Ugyanazt" írja, hetven éve, ahogy a tenger "ugyanazt"
mondja, rettenetes erővel és bensőséggel. Nem éppen
"cselekményes" író. Hangját akarom hallani, örökké, amíg
élek, mint az ifjúság hangját.
Politikailag, sajnos, megbízhatatlan. Undorral elfordu-
lok tőle, a politikailag megbízhatatlan Hamsuntól. Aztán
bemegyek szobámba, előkeresem új könyvét, s titokban,
mohón és szomjasan, olvasni kezdem.

**

Gyöngédség

Megkértem, varrjon fel kabátomra egy leszakadt gombot.

Rögtön gyöngéden nézett reám.
Az a fajta nő volt, akit inkább s biztosabban elcsábít, ha
megkérik, varrjon fel egy gombot, mintha a Riviérára hív-
ják, autón, decemberben.

**

Ifjúság

Elmentem a ház előtt, melynek első emeletén, albérleti

szobában, ifjúságom egy szakaszát töltöttem. Behunytam
szemem, s iparkodtam összegezni emlékeim. Ez jutott
eszembe:
- Húsz év előtt laktam itt, nagyon sovány voltam és gó-
lya az egyetemen. Riportokat és vallásos verseket írtam,
ugyanabba a lapba. Hazulról sok pénzt kaptam, minden
este francia konyakot ittam, s gyakran éheztem. A szoba
tele volt poloskákkal. Szerelmes voltam egy orvosnőbe; de
nem éreztem jól magam társaságában. Gőgös voltam és ra-
jongó. A szomszéd szobában egy színész lakott kisfiával,
egy színész, akit akkortájt hagyott el felesége. Egy éjjel be-
jött ez a színész a szobámba, sokat beszélt és végül sírt. Iz-
gatott voltam és igényes. Valamilyen felsőfokú, csillapítha-
tatlan igényérzet volt bennem, emberekkel és jelenségek-
kel szemben. Éjjelenként öreg sipistákkal kártyáztam egy
klubban, s ott is aludtam a díványon, cigarettacsutkák kö-
zött, sárga arccal, kócos hajjal, zsebemben Rilke-versekkel.
Tizennyolc éves voltam. Így kezdődött ifjúságom.

**

Himnusz
 A víz, a föld, a nap, a felhő!
A bor, a vér, a csók, az álom!
A fű, a kő, a napraforgó!
A reggelek! A naplemente!
Nádsip a sás közt! Ébredés!
Bach! Tetem a poprádi úton!
A hajnal, madarak, a versek!
Halottak! Köd! A tenger ősszel!
A mód, ahogy kezét emelte!
Könnyének íze! Seb a számon!
O, ámen, ámen, ámen, ámen!

**

Különbségek

Itt élek a földön, és meg vagyok sértve. A század, amely-

ben éltem, a haladás és az értelem korszaka; így hirdet-
ték. Keresem a szót, amely kifejezhetné sértődöttségem
okát. Minden szót megvizsgáltam, amely indokolhatja
utálatom és kétségbeesésem; de minden szó erőtlen. Ta-
lán így mondhatnám: meg vagyok sértve, mert a kor,
amelyben éltem, igénytelen volt és áhítatnélküli. Igényte-
len, mint kevés korszak előtte; áhítatnélküli, mint soha,
semmiféle emberi idő azelőtt. Szenvedek az igénytelen-
ségtől, mely jellemzi ezt a századot. A troglodita akart a
barlangban valamit; jégszekrénye nem volt, a szerves
vegytanhoz nem értett, de kitalálta Istent s az első jog-
rendszert. El tudok képzelni egy régi, asszír vagy babiló-
niai bírót vagy katonát, aki rothadt, durva, szeszélyes; de
vérengzéseit és jogtiprásait is áthatja az áhítat, hogy em-
ber. Ezt az áhítatot nem érzem kortársaimon. Soha nem
becsülte még az ember ilyen kevésre önmagát. Ifjúságom
arra az időre esett, mikor a század csodálatos találmá-
nyait, a rádiót, a repülőgépet tökéletesítették, mikor ato-
mokat kezdtek rombolni. Uj mondakör kezdődött; leg-
alább gyermekkoromban úgy éreztem. De mire férfi let-
tem, megtudtam, hogy csak új vandálság kezdődött, a
legbarbárabb valamennyi között; vandálság, sistergő is-
tennyilával, mely házi szolgálatokat is teljesített, vízlefo-
lyós klozettel, diftériaszérummal; s mind e csodákat vala-
milyen üvegszemű közöny használta.
Nem hiszem, hogy Da Vinci vagy Pascal úgy és olyan el-
keseredetten különbözött családjától, osztályától és kör-
nyezetétől, mint ma az elsőrangú szellem. Da Vinci "csak"
zseni volt; de ízlésben és áhítatban ugyanaz, mint apja és
nagybátyjai. A biológus Huxley írja, hogy az elsőrangú em-
ber úgy különbözik ma az átlagembertől, mint hajdan az
ember az állattól.
 **

Tisztítótűz

Az idő, ez a tisztítótűz, amely kiszívja az emberekből mind-

azt, ami számunkra túlságosan földi, vetélytársszerű és ve-
szélyes volt bennük.
Az "irodalom" és az "élet" ebben a tisztítótűzben las-
san összeolvadnak. Az irodalom már nem olyan elhatárol-
tan feladatszerű, a határterületek összemosódnak; nincs
külön betű és külön élet, nincs külön stílus és külön cse-
lekvés. A kettő valahogy ugyanaz; s egyik sem olyan izgal-
mas már.

**

Tömörkény

Poroszkáló mondatai után porzik a puszta; porfellegben

ír, magányosan, oroszok és németek között, pipával szájá-
ban, szűkszavúan, de mintha a halottakat is látná, mint a
novaji asszony, mintha mindent tudni akarna az ember-
ről, azt is, ami a gödör és az enyészet titka, mintha zsige-
rekből jósolna életet és halált, egykedvűen és kegyetlenül,
mint a pásztorok és táltosok.

**

Az írók

Régebben magányosan és riadtan éltek, mint az aranycsi-

nálók. Most csoportosan járnak, a gomblyukban jelvény-
nyel, nyakukban valamilyen díjjal.
Történeteket adnak elő műveikben, érdekes története-
ket, lehetőleg kevés leíró résszel, párbeszédes prózában.
Történeteik majd mindig "emberiek". (Stendhal,Tolsztoj,
Gide történetei nem "emberiek", hanem irodalmiak. A ket-
tő nem ugyanaz.)
Már kitűnően írnak. Az olvasó ámulva kiált fel: "Ezt
éreztem én is!" De én szívesebben hallgatom nagynéné-
met, Helga nénit, aki tele van emberi történetekkel.
Már csak címük van; rangjuk nincs többé. Robert Musil
szerint vannak az írók - kevesen -, s aztán vannak, akiket
így neveznek: "Der Gross schriftsteller". Ahogy van nagybér-
lő, nagybirtokos, nagyvágó.
Elhallgatni, félreállni, nem egyezni bele. A kisszakaszról
írni, a budai játékszínről, az élelmiszerek piaci áráról. Hall-
gatni. Megdögölni. Csak nem beleegyezni.
 **

Feladat

Egy világot nevelni, igen... De az ábécét tanulják meg

előbb máshol, mielőtt olvasni kezdenek, az ebadták!

**

A tervrajz

Életem tervrajza fölé hajolok, s megdöbbenve észlelem, mi-

lyen egyszerű minden. Nem is kellene mást csinálnom, csak
leszokni a dohányzásról, tartózkodni a kicsapongásoktól és
a szeszes italoktól, azt a nőt szeretni, akit szeretek s aki szeret
engem, rendszeresen olvasni és rendszertelenül írni, nap-
közben sétálni, este korán lefeküdni, vagy baráti körben tü-
relmesen és szerényen társalogni. Ilyen egyszerű minden.
Örök kár, gondolom, örök kár, hogy lehetetlen.

**

Bizalmas óra

Ennek az embernek májrákja van és nem tud róla. Én tu-

dom, s bizalmasan beszélgetek vele, hallgatom utazási ter-
veit, bólogatok, amint bírálja és kifogásolja a világot, be-
szélünk írókról és politikusokról, s minthogy az ő helyze-
tében más a szavak értéke, minden ajánlatát elfogadom,
mohón és készségesen, mint aki fél, hogy jóvátehetetlenül
elkésik valamiről. Igy beszélgetünk, kellemesen és bizal-
masan. Később visszaemlékezem e párbeszédre, s megle-
petéssel észlelem, hogy csak a halál árnyékában lehet iga-
zán jóízűen és egyetértően beszélgetni.

**

Szép, holdas éj

Mégis halandó vagyok.

*****

Február

Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihűlt szobában

felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban,
 meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát -
korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is
a tél odvában kucorgunk, betegségek, csőrepedések, füstölgő
kályhák, elvégezetlen irodalmi és reménytelen, kedvetlen embe-
ri feladatok között, rongyokba és prémekbe bugyolálva -, lila
körmeinkre lehelünk, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy
farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az
öröm elillant és öregszünk.
Így ülünk a februári hajnalban, kedvetlenül és lila körmök-
kel. Kamránk, melyet ősszel bölcsen megraktunk, kiürült már;
a befőtteket és az oldalast megettük, a savanyú káposzta vé-
gére járunk. Ismerőseinket elviszi egy tüsszentés is e hetekben.
A nők lakkcsizmásan gázolnak az olvadó hólében, a szenny-
ben és latyakban, ormótlanul, cinóbervörös orral, mintegy csak
jelezve - mütyürkével és pillantással - női jellegüket. A köny-
vekre csömörrel pillantunk ez éjjeleken; úgy tetszik, már elol-
vastunk minden könyvet, s egyik sem tudott segiteni. Napköz-
ben félórákat fekszünk a kvarcfény alatt, tátogva, és szomjasan
nyeljük, szopogatjuk az ózon ízű fényt, cuclizzuk a mesterséges
sugarakat, oly mohón és tikkadtan, mint ahogy egy alvilági
szolganép vágyhat a fényre és szabadságra. A fényre emléke-
zünk, mely reménytelenül hiányzik életünkből, a fényre, mely-
ben van valami pogány és kegyetlen, valami erkölcstelen és
nagyszerű, mint az életben. Aztán arra gondolunk, hogy ez a
hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdőgyul-
ladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk,
óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsök-
kentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal véde-
keznek, lassitott érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes
félálomban várják a napot. E hetekben, tél vége felé, tanácsos
különösebb erőpazarlás nélkül élni: rövideket irni - legföljebb
négy, öt sort egyszerre -, mint a medvék.
De hajnal felé, az ébredés józan káprázatában, eszünkbe jut
a farsang, mely megint egyszer elviharzott mellettünk, álruhá-
ban, lobogó szalagokkal, színes papírszeméttel szórta tele a vi-
lágot, visított és sikongott, jeleket adott és integetett, s mi kitér-
tünk előle. Most már itt a reggel, mely hamut hullat fejünkre.
Az ablak előtt a fákat nyöggetik a böjti szelek. Lehet, gondol-
juk dideregve, hogy valami féktelen és túláradó is volt az élet-
ben, valamilyen eszelős öröm, vad és visító boldogság, amely fü-
työlt az értelem méltóságára - s talán erről volt szó; csak mi
nem tudtuk.

**

Rossz jel

Az elmúlt két évtizedben egyetlen magyar író sem köve-

tett el nő miatt öngyilkosságot. Rossz jel: rossz a nőkre és
rossz az irodalomra.
 **

Biztonság

Milyen biztosak dolgukban a szegények! Csak a gazdagok

ugrálnak. Minden pillanatban féltenek valamit, akarnak
valamit, másként szeretnének valamit. A gazdagok a válto-
zás kényszerű törvénye alatt élnek. De a szegények törvé-
nye egyszerűbb, biztosabb.
A tárgyakhoz is közelebb vannak. A gazdagok végül már
csak jelképekben gondolkoznak, nagybetűs jelképekben:
az Örömben vagy az Igazságban, vagy a Tulajdonban, vagy
a Külpolitikában, vagy a Kellog-Paktumban. A szegények
minderről nem tudnak semmi biztosat. Értesültségük kis-
betűs. Ilyen szavak keringenek agyukban: cipő. Vagy: ma-
dzag. Vagy: egy pengő húsz. Mindez fogható, tapintható.
Nincs a világon egyetlen szegény, akit komolyan érdekel-
ne, hogyan alakult André Gide legújabb véleménye a szov-
jetről, hanyatlik-e Picasso, s mi a véleménye Churchillnek
Mussoliniről? Ezek a kérdések csak havi négyszáz pengő-
től fölfelé izgalmasak. A szegény a földön jár; a gazdag kis-
sé már lebeg, mint a szentek.

**

Velence

Velencébe idegesen érkeztem és folyton ettem. Scampival

kezdtem, a "Cavalletto"-nál aztán valami édeset ettem
"Florian "-nál, aztán valami sziruposat a "Merceria" egyik
cukrászdájában, aztán véres húst a Lido egyik divatos ven-
déglőjében. Közben múzeumokat jártam és Verdit hallgat-
tam a Szent Márk tér kávéházai előtt. Mindebben volt va-
lami édes és csömörre ingerlő, valami, amit nem bírtam
egészen megemészteni, valami állott és gyomorrontásra
ingerlően buya -Tintorettóban is, a scampiban is, a dózsék
dísztermében is, még Goldoniban is. Az emberVelencében
körülnéz az utcán, akárhol, lelkesen; s rögtön utána szeret-
ne szódabikarbonát venni.

**

Velence, másodszor

Velence, mindenki számára, az örökké elmulasztott nász-

út; azok számára is, akik ott jártak nászúton. Igen, gondol-
ják egy életen át, pontosan így kellett volna: Velencében,
a Danielzben, a galambokkal, a gondolásokkal és a megfe-
lelő nővel. Mindenki így érzi; tíz év múltán azok is, akik a
 megfelelő nővel voltak ott.

**

Velence, harmadszor

Vannak szavak, melyeket egy magasabb rendű illemtan sza-

bályai szerint Velencében sem illik elmondani. Például ez:
- Szeretlek.

**

A hold

Az új, naturalisztikus holdfényképeket nézegetem.

A hold e képen rusnya és ragyás, mint egy himlőhelyes brá-
csás arca. Lehet, hogy nem volt mindig ilyen. Nevezték
cíntányérnak, eidami sajtnak, ezüst gyümölcsnek, égi tal-
lérnak, kitépett garatmandulának. A hold, az összes ver-
sekben, mindig "olyan, mint". De valóságban nem "olyan,
mint". Egyszerűen csak olyan.

**

Vörösmarty

Mintha Shakespeare, füstölgő fáklyákkal és vértől rozsdás

hadaival, megszállta volna éjszaka Magyarországot.

**

Ünnep

Az ünnepeket nálunk otthon, gyermekkoromban, nem-

csak annak rendje és módja szerint ünnepelték meg, ha-
nem kissé túlságosan is, mindent megtetézve és meg-
cukrozva, színesen és gazdagon. Talán ezért félek most
már minden ünneptől, melyekre mód és rend nélkül ké-
szülök, s végül mindig úgy érzem, keveset adtam, vagy
keveset kaptam: az a szívdobogtató várakozás, mely min-
den élmény, igen, az élet alján parázslott, ma sem hunyt
ki egészen, s ünnep múltával leverten észlelem, hogy va-
lami nem történt úgy, ahogy kellett volna. S az ajándé-
kot, ezt az egész életet, szeretném visszavinni és becse-
rélni.

**

A Kárpátok
 Mikor először olvastam, mélyen sértett és bántott Petőfi
zengzetes megvetése, aki heves túlzással lefitymálta a "zor-
don Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájá"-t. Én
külön szerettem mindezt, a zordonságot, a Kárpátokat, a
fenyveseket és a vadregényt. Csak ezt szerettem idehaza,
csak ez volt közel lelkemhez. Ezek a fenyvesek és bércek
átöleltek valamit - városokat, irodalmat, emberfajtát -,
mely a legnemesebb volt Magyarországon. Ma is látom le-
hunyt szempilláim mögött a fenyvesek sötétzöld koszorú-
ját, amint gyöngéden és fenségesen bekereteznek egy em-
beri tájat - az egyetlen tájat, ahol otthon vagyok.

**

Azonosság

Milyen különbül, mennyivel forróbban és bensőségeseb-

ben vagyunk azonosak bűneinkkel, fogyatékosságainkkal,
mint erényeinkkel és képességeinkkel! Mennyivel inkább
jellemez engem az, ami gyöngeség bennem, amire vágyom
és tudom, hogy árt nekem, amit szeretnék, s amihez nem
vagyok elég erős, bölcs és fegyelmezett, mint az, hogy néha
és nagyjából mégis összeszedem magam, elkövetek vala-
mit egészségemért is, mellékesen teljesítem kötelességeim.
Igazában a bűn vagyunk, a gyöngeség, az, amit leplezünk.
Az erény, ami kilátszik belőlünk, felülete csak a jéghegy-
nek, ami a mélyben vagyunk.

**

Az idő

A természettudományos gondolkozásba új, természetfö-

lötti erő hatolt be: az idő elmélete, az idő mint térfogat.
Valahol van a múlt: nemcsak a könyvekben, a tárgyakban,
az emlékezésben, hanem az idő természetfölötti dimen-
ziójában, nehezen rögzíthető, de mégis valóságos térfoga-
tában is. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az érzékelés va-
lamilyen hullámhosszán egyszerre felhangozzék Caesar
hangja a múltból. Miért ne? Ha lehet csillagok fényét
fényképezni, csillagokét, melyek tárgyilag megszűntek már
a világűr térfogatában, de sugárzásuk vegyi úton érzékel-
hető még a fényképező lemezen, miért ne lehetne vissza-
hatolni az idő cselekményébe? Alkalmas műszereken mú-
lik az egész. Ez az alkalmas műszer birtokunkban van: a
lélek.

**

A szerep
Mikor a világba megyek, mikor emberekkel beszélek, egy-
szerre megszűnök én, s elkezdődik a szerep - csak a fes-
ték és a vendéghaj hiányzik. Egyszerre színpadias lesz az
élet. Mindenki így van ezzel; csak a kontárok tagadják,
önmaguk előtt is, a rossz színészek. Tudunk egy szöveget,
melyet kellemesen vagy tragikusan, de mindenesetre hatá-
sosan a világ értésére óhajtunk adni. Ez a szerep nem mi
vagyunk. De néha már összemosódnak jellem és jelmez,
egyéniség és idegen szöveg.

**

József Attila

Versei hangjában van valamilyen gyöngéd és remegő

dünnyögés, mintha egy őz dideregne és vinnyogna a hold-
fénytől hideg és veszélyes világban. Valami nemes és állati
van e hangban, valami sértett és tetemre hívó. Végzetes
hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá, ab-
ból az időből, mikor Pánt írta és a Misztériumokat.

**

Milyen mindegy

Milyen mindegy, amit ez a nő beszél, s milyen mindegy,

mifajta tollakkal, prémekkel és selymekkel kelleti magát, s
milyen hiábavaló mosolya, suttogása, csókja, lihegése és si-
kolyai - milyen félelmesen kiderül minden az első együtt-
lét után! A test, a szenvedély végzetes dolgaiban éppen
olyan kevéssé lehet csalni, mint a lélek végzetes dolgaiban.

**

Az érkező

Legtöbbször télidőn érkezett, s valamilyen nyers és maró

medveszagot hozott magával: vedlett szőrű lábzsákokból
mászott elő, a behavazott szánból, prémek és takarók kö-
zül, kucsmásan és szőrösen, dünnyögve és hórihorgasan,
mint valamilyen vándorútra kelt északi istenség. Rögtön
teát kellett főzni neki, sok rummal; később, estére, forralt
bort, a reggelt több kupica pálinkával kezdte, s napközben
is mindegyre ivott, dörmögve és mellékesen. De nem volt
soha részeg.
A lakást megtöltötte idegen, téli szagokkal. Semmi kö-
zünk nem volt hozzá; csak éppen megrettenve éltünk,
amíg ő is ott tanyázott a meghitt falak között. Másodnapra
elkókadt, valahogy jelentéktelenebbnek hatott; már tud-
 tuk, hogy nem is olyan félelmes, csak öreg, önző és egy-
ügyű. De érkezéseit mindig valamilyen operaszerű meg-
döbbenés kísérte; úgy vonult be, szőrösen, mint egy orosz
operában a kényúr. Nem is tudott más egyebet, csak meg-
érkezni. Aztán hanyatlott.

**

Fiatal nő, hóban

A fiatal nő elment mellettem a hóesésben, és reám mo-

solygott. A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem ma-
gammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon.
Havas mosoly volt és lassan olvadt. A végén mindössze
valami kevés nedvesség maradt belőle a lélekben; apró tó-
csa, nem nagyobb, mint egy könnycsepp.

**

Mínusz húsz

A hideg gépfegyverekkel lövi a várost. A temetőben járva

hallani, amint ropognak a fagyott földben a halottak
csontjai. A kutyák úgy lapulnak a házfalak mellett, mint az
ordasok, melyek belopakodtak a városba, s most legszive-
sebben tenyérből ennék az élelmet, krokodilkönnyeket
hullatva, hazug alázkodással; esetleg egy kis grahamke-
nyeret is. A közgazdasági lapok szerkesztői is ilyen képpel
oldalognak a bankok előtt, prémjeíkben, vörös orral, va-
lamilyen szeretet-pausálét remélve, mint az etető körül a
szarvasok.
Fogvacogva ülök szobámban, könyveim között, melyek
nem melegítenek többé. A gondolat ereje tehetetlen a va-
lósággal szemben, gondolom. Ezek a gondolatok, szobám-
ban, a mérsékelt éghajlat termékei. Most, mikor a mege-
gyezés felborult, Goethe e mínusz húszfokos hidegben ép-
pen olyan értelmetlen, mint a forró Byron vagy a lobogó
Rostand. Az irodalom hőmérséklete 18 Celsius. E hőfok alatt és
fölött senkinek nincs igazi szüksége reá.

**

Primőrök

Szikrázó, csattogó hideg. A lapokban rémhírek a szeretet-

ről és a megfagyott emberekről. Éjjel fölébredünk a hideg-
re, vacogva bámuljuk a szennyes jeges ablakot, amely mö-
gött kóbor vadállatok, csontig átfagyott villamosok és di-
dergő, rekedten vonító gépkocsik csavarognak, vinnyogó
falkákban.
 De én várom, hogy csöngetnek, s egy tálon gyümölcsö-
ket hoznak be, a tél primőrjeit. Miért ne? Nyilvánvaló, hogy
ez az évszak is megérlel valamit. Csodálatos gyümölcsöket
várok, világoskék jégbarackot, zúzmarás, fekete jégepret,
jégvirágos csokrokat, melyeknek illata kissé fanyar, s csak
tündéri, kékesfényű jéglakomákon tűzik fel e hóvirágokat a
hölgyek kebleikre, melyek természetesen jégkeblek. Örök-
ké várok valami újat; fogvacogva és dideregve is.

**

Fejlődés

Az ifjúság azzal kezdi, hogy szeretné, ha megvédené vala-

ki. Aztán a férfikor előideje következik, mikor támadni
kezdünk. De igazán férfi csak később, sokkal később lesz
az ember: mikor már nem akarja, hogy megvédjék, tá-
madni sem akar már, s minden becsvágya annyi, hogy fel-
tűnés nélkül megvédhessen valakit vagy valamit.

**

A tengerfenék

Lassan egész Atlantiszokat cipelünk magunkkal: a mélybe

nézünk, s az iszapos fövényben eltűnt társadalmak körvo-
nalait látjuk, elsüllyedt városokat, egy június délutáni
uzsonnát a kerek családi asztal körül, pedrett bajszú, sza-
lonkabátos urakkal és kebeles, fehér és sárga csipkékbe öl-
tözött hölgyekkel, amint habos csokoládét isznak aranyo-
zott szélű findzsákból, s illedelmes pikantériával társalkod-
nak; cirkuszokat látunk, előkelő lovakkal és tüllszoknyás
lovarnőkkel, amint vágtatnak a manézsban; egy császárt,
aki egyszer átutazott a városon, és intett a tömegnek; régi
verseskönyvek fedelét látjuk egy elsüllyedt könyvkereske-
dés kirakatában; egy táncosnő szobáját, az Izabella utca
harmadik emeletén, délután ötkor; mindez van még, de
csak úgy és annyira, mint a tengerfenéken a rozsdás kon-
zervdobozok, az emberi csontvázak, melyekről a halak le-
rágták a maszatos húst, s Atlantisz elsüllyedt márványosz-
lopai.

***

Munkaterv

A hölgyek cselédjeikről beszéltek. Elmondták mindazt,

amit ílyenkor mondani szokás; kezdve azon, hogy "tulaj-
donképpen mindenük megvan nekik", egészen addig,
hogy "igazában fizetett ellenségek". Egyik hölgy, tetézve a
cseléd szociális lehetőségeit, fokozó hangnemben mondta:
...s ezenfelül napjában kétszer mehet a liften.

**

Északi fény

Éjjel sugárzani kezdett a láthatár, bíborszín lángokkal,

mintha elkövetkezett volna az utolsó óra, mikor a kopor-
sók felfakadnak, a csontvázak sorbaállanak, az égen ki-
gyulladnak a Jelek, elhangzik a kürtszó, és felelni kell az
utolsó kérdésekre. A Margit körút sarkán álltam és vár-
tam a kürtjelet. "Háború lesz!" - mondták az éjszakai
őgyelgők.
- Mit is felelhetek majd? - gondoltam. -Vártam a halál-
ra és vártam az örömre. Az öröm másképp érkezett, mint
ahogy vártam, más íze volt, más értelme, mint ahogy kép-
zeltem. Valószínűleg a halál is más lesz. Hiába készültem,
kedves angyal, hiába fenyegetsz a pallossal; nem tudok
mást felelni, csak, hogy nem tehetek az egészről.
- De igen! - mondja szigorúan az angyal. - Nem égtél
eléggé! Érted?
- Égni kellett volna? - kérdem; s egyszerre megértem,
hogy igaza van.
- Égni, égni! - mondja rettenetes hangon. - Égni, elég-
ni, az életben, az örömben, a hitben, a szenvedélyben.
Most menj a pokolra és égjél örökké!
Ezt mondja majd, gondoltam. De akkor már jött a villa-
mos.

**

Kellékek

Van egy kitűnő belga vadászfegyverem; de soha nem va-

dászom. Van egy spanyol szótáram; de nem tudok spanyo-
lul. Van egy frakkom, de utoljára tíz év előtt viseltem, s
már el sem tudok képzelni alkalmat, mikor felölthetem.
Van egy földgömböm; de már nem utazom. Van egy Rá-
kóczi-korabeli ón kalamárisom; de soha nem használom,
kávéházakban kérek tollat és tintát. Van teljes pipatóriu-
mom, barnára szívott tajtékpipákkal, dohányszitával; de
soha nem pipázom. Valahányszor e kellékek kezem ügyébe
akadnak, szórakozottan észlelem, hogy tökéletesen felké-
szültem egy életre, melyet nincs kedvem élni.

**

Bodza
 A tél vegytisztított, szagtalan levegőjében, az utcán menve,
hirtelen bodzaillat csap felém. Ez az érzékelés csak káprázat,
öncsalás; bodza nincs, nem is lehet, közel és távol, sehol ez
évszakban. A bodzabokor, mely harsány illatával most felém
árad, csak emlékeimben virul. Az emlékezésnek is van ég-
hajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem
mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz soha nem az,
amelyet éppen megélűnk, hanem az a másik, aranyfürtös,
halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk.

**

Az eredendő bűn

Az eredendő bűn, ha lusta, ernyedt vagy közömbös marad

az író, mikor egy tollvonással, egy jelző vagy egy közpon-
tozás cseréjével segithetne a mondaton, erősebbé, igazab-
bá, emberibbé vagy hűségesebbé kovácsolhatna egy for-
dulatot - s az ilyesmit tudja az ember. De néha lusta hoz-
zá, vagy fáradt, vagy cinikus. "Jó lesz így is!" - gondolja; s
ír tovább. Ez a bűn, melyet író soha nem bocsát meg ma-
gának. Ez az eredendő bűn. A bibliában így nevezték: "Jó-
ra való restség."

**

Jelmez

Elmenni a farsang utolsó báljára, jelmezbe, mondjuk egy

író jelmezébe öltözve. A Szakács, a Márki, a Csillagjós kö-
zött egyszerre feltűnne az Iró. "Aha" - mondanák csalód-
va a táncolók. - "Olyan, mint egy ember."

**

A hó

Valami van a télben, ami a gyermekkorra emlékeztet, köz-

vetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó ké-
kesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák
nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizal-
mas és örökre elvesztett. Ez az emlék didergésre késztet.
Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elha-
gyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szeret-
tünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s
melyet nem lehet többé kifűteni.

**

Fényjelek
Februári reggel, különös fényjelekkel, háztetőn, erdők fe-
lett, az utak víztócsáiban, mintha egy suhanc tükrözne va-
lahol. Ez a suhanc a kamaszodó tavasz.

**

Bach

Ez a zene nem is hangjegyekből, hanem számjegyekből

épül föl; de e számjegyek a végtelen értékeit jelzik, az ab-
szolút "egy"-et és az abszolút "száz"-at, gyakorlati cél és
értelem nélkül; mintha valaki a számjegyeket, melyekkel a
kofák is nyelvelnek s vitatkoznak, megtisztítaná minden
földi vonatkozástól, s már csak a csillagokat számozná
meg velök.

**

Sóhaj, reggel négykor

Mit is szeretnék?...
Azt szeretném, ha Magyarországnak tengere lenne, s én
e tenger partján ülhetnék reggel négykor, ciprusok és
gömbakácok alatt, Verlaine-nel és Vörösmartyval, bada-
csonyi bortól mámorosan, bámulva a hajnalt és a ten-
gert.

**

Hóvirág

Ezek a gyanús, túlságosan fehér, bátortalan hóvirágcsok-

rok, melyeket kosarakban kínálnak eladásra a sétányon;
gyanakodva vásárlom az üde készletet, mert túlságosan
siettek, idő előtt érkeztek, mohón és szolgálatkészen, s le-
het, hogy nem is igaziak. Talán csak álhóvirágok, melyek
igazolt megbízatás nélkül jelentik lelkendezve a tavaszt;
amint akadnak és mászkálnak Szilveszter-éjszaka álké-
ményseprők, akik titokban magánhivatalnokok, s csak be-
kormozzák magukat, hogy pénzt kereshessenek. Nagyon
kell vigyázni.

**

Jégtörő

A szél olyan vad és kemény, mint egy martalóc csapat tá-

madása, mely megrohanta a várost, ócska pisztolyokkal
lövöldöz és fosztogat. Falakat is dönget, derékra kapja a
 meztelen, kopasz fákat, hajlongatja törzsüket, birkózik és
acsarkodik. Mindehhez süt a nap, udvariasan és hidegen,
mint egy vérszomjas és hűvös zsarnok, aki közönyösen né-
zi garázda pribékjei munkáját; süt a nap, amely csak fény
még, hőtartalom nélkül. Mintha a házakat és ablakokat
hideg, színtelen lakkal kenték volna be.

**

A kivándorló

Fémszínű reggel, sirályokkal és hajótülökkel a ködben,

mikor úgy járok a GrófTisza István utcán, mint egy nagy
és öreg hajó fedélzetén a kivándorló, szívében az otthon
fájdalmas emlékeivel, nyakában, viaszosvászon-zacskó-
ban, hetvenöt dollárral és egy marék hazai röggel.

**

Olvadás

Valami van a levegőben; mintha a világ duzzogva kelletné

magát. Elég odavetni egy jó szót, és nyakadba borul.

**

Kérés

Szeress egészen mellékesen és szelíden, kissé szórakozot-

tan is, csak úgy, ahogy lélegzik, vagy ahogy egy keddi na-
pon, mikor "nem történik semmi", él az ember. Már nem
szeretem, amikor úgy szeretnek, mint egy operaelőadás
második felvonásában, mikor az összes kürtök üvöltenek,
a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak, s a
főszereplők ezer pengőt kapnak a mutatványért esténként.
Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet, fi-
gyelem nélkül. Akkor, talán, majd én is odafigyelek.

*****

Március

Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed,

Március! Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a
sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből
érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilá-
gon, kifújom magam és énekelni kezdek.
 Ezt énekelem: üdvözöllek, Március! Időbe telik, amig az em-
ber megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Már-
cius külön évszak, semmi köze télhez, tavaszhoz. Külön világi-
tása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték
nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már
felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem
hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja,
mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a
közzene.
Észreveszem, hogy néhány napja másképp ébredek. Ilyesmit
gondolok, félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha,
megpróbálom! Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy
legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel,
nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami.
A külső világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhe-
lyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világ-
raszóló újdonságait. A diszletek még téliek. Csak a fény más,
mely a kopott diszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve né-
zek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egy-
szer!
Csak szine van és illata. Ez még nem a virágok parfümje,
nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva,
nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrült-
ségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének.
Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli ruhákat még nem ta-
nácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos el-
felejteni. Minderre szükség lehet még. De már ilyesmit gondo-
lok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petőfit
olvasom, néha hangosan is.
Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk.
Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik.

**

De szép volt

De szép, de szép volt az élet. Volt benne valami giccses is.

Félhomályos szobák voltak benne, ahol a lámpa égett, és
Lucienne Boyer énekelt a gramofonban. Sziklák voltak
benne, vijjogó madarakkal. Valami sűrűség, édesség és il-
lat volt benne, s valami meghitten vacak és kesernyés is,
mintha az ember orvosságot ivott volna. Szédülés volt
benne, mikor egy nő szeme fölé hajoltunk, s kegyetlen,
éles és világos pillanatok, mikor tisztán láttuk a nőt, ma-
gunkat s a világegyetemet is. A halál volt benne, az a pilla-
nat, mikor elviszik a halottat és kinyitják az ablakokat, sö-
pörni, sikálni kezdenek. A félelem volt benne és a komoly-
ság, a csend és valamilyen sikoltásszerű öröm.

**
 Opium

Thomas de Quincey ópiumot evett, mert bensőségeseb-

ben akarta élvezni az életet. Ez a vágy beteges volt, egész-
ségtelen. De mindaddig, amíg ilyen erkölcstelen szándék-
kal szedte az ópiumot, kitűnően érezte magát, nem ismer-
te a lelkiismeret-furdalásokat, élt, dolgozott és boldog
volt. Egy napon aztán köszvény kezdte kínozni, útszéli,
angol köszvény. Elviselhetetlen fájdalmakat érzett; s most
már a fájdalom ellen szedte az ópiumot, sokkal erkölcsö-
sebben, több világi joggal. De ezt a másfajta, ezt az erköl-
csös, célszerű és gyógyszerszerű ópiumevést nem bírta el
szervezete. Ami eddig öröm volt, fanyar orvossággá válto-
zott. Ami addig álom és bódulat volt, egyszerre alig ért
többet, mint egy aszpirin. A fájdalomérzés csökkent a
morfium jóvoltából, de az örömérzés nem következett be.
Nem elég fájdalom nélkül élni: az élethez öröm is kell.
Ezért meghalt.

**

Színház

Felvonásközben, amíg cigarettáztam, ezt írtam zsebköny-

vembe:
- A színházban az a szép, hogy nem lehet félreérteni.
Nem ismeri a félhangokat. A jó színdarabban - a remek-
műben éppen úgy, mint a fércműben - nagyon gyűlölnek,
vagy nagyon szeretnek. Más megoldás nincs. A fércmű
egyébként éppen úgy lehet jó színdarab, mint a remekmű.
Kotzebue kitűnő színdarabokat írt. Igaz, Shakespeare is. A
színpad szempontjából csaknem közömbös, hogy zseni
vagy műkedvelő szelleme tölti meg alakokkal?...
- Ezek az alakok mind megegyeznek a közös tulajdon-
ságban, hogy jellegzetesek. A színpadon megannyi fenomén
járkál, elhatárolt, rikító jellemek. Az inas belép a színre, s
már megjelenése pillanatában olyan félreérthetetlenül inas,
mint ahogy az orgyilkos félreérthetetlenül orgyilkos, s a ki-
rálynő eltéveszthetetlenül fenséges. A színpad, ahol min-
den jelmez, festék, kóc és csepű, legkevésbé bírja el az ál-
ruhát.
- A színpadi alak soha nem gondolkozik. Nincs ideje
hozzá. Csak beszél vagy cselekszik. Néha elmondja vagy
megjátssza, hogy gondolkozik. Ilyenkor felkiáltunk: nagy
színész!
Aztán bementem a nézőtérre, mert csöngettek.

**
 Tatjána

Semmi nem természetesebb, mint hogy Tatjána ír először.

"E lépéssel" lesz igazán nőies. Értsd meg végre, te liba.

**

Kazinczy

Miért szeretem ilyen gyöngéden? Talán, mert Kassán

kezdte pályáját, vagy, mert a börtöncellában vérével írt,
vagy talán, mert hitt Berzsenyiben. Felvidéki ember volt.
Svádája volt. Ebből a svádából virult ki a tünemény, me-
lyet ma e néven ismerünk:
Magyar irodalom.

**

Ars moriendi

Az előkelő úr hagyatékát elárverezték. Maradt utána gyer-

tyatartó, gobelin, pajzán fényképek, bizonytalan eredetű
olasz képek, kottatartók és mitikus használati tárgyak.
Könyvei között maradt egy német kódex is, ezzel a cím-
mel: Ars moriendi.
A hagyatékból két könyvet szerettem volna megszerezni.
Az egyik címe: A sárga hasú rüpők, vagy: egy kocsmárosgye-
reknek, mint Kossuth természetes fiának iparlovaglása. A má-
sik ez a kódex, amely a meghalás művészetére tanítja ki az
emberiséget. Mindkét mű nagy siker volt a maga idejében.
A látható irodalom mögött van ez a másik, csaknem azt
mondtam: az igazi. A kirakatban állanak Dickens,Tolsztoj,
Arany. De az előkelő gyűjtő könyvesszekrényében megta-
lálod A sárga hasú rüpőköt s az Ars moriendit is.
A "jól és boldogul való meghalás" művészetéről írott
kódex rendkívül olvasott volt a középkorban. Természete-
sen német kódex volt; eredetileg latinul írták, de német
szellem fogalmazta. Nem is lehet ez másként. A latinok in-
kább Ars vivendaket írtak, az élet művészetére tanítottak.
Módszeresen meghalni, mennyire germán ötlet ez! De a
kódex hasznos és okos. Egy kor, amely hitt a túlvilágban, e
könyvecskéből készült a nagy utazásra. Ez a kódex volt a
halál Baedekkere.
Az árverésen elcsípték orrom elől. Most ittmaradtam,
barbáran és tudatlanul. Módszer nélkül fogok meghalni;
nem jól és nem boldogan.

**

Szerelem és halál
A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát
vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a nö-
vényt csomagolták, ezt mondtam:
- Maga a szerelemből és a halálból él, mint a regény-
írók. Árulja el, melyik a jobb üzlet?
A virágárusnő harmatot permetezett a rózsára, s nagyon
finoman felelte:
- Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz
az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, Legalább tíz dáliát
küldene neki.

**

A szerelmesek

Járnak a városban és a világban, s keresik egymást. Lenéz-

nek a villamosról, bemennek egy kapu alá, a lakók névjegy-
zékét olvassák, szórakozottan, elkínzott arckifejezéssel, s
reménykedve is, mert, hátha ott lakik. Mindegyre keresik
egymást. Arcukon figyelem, az önkívület nehezen fegyel-
mezett figyelme. Mind holdkórosok és ámokfutók, akkor
is, ha reggel nyolckor pontosan bemennek a hivatalba. Igé-
zetben élnek, s közben házügynökök, korrekten. Valami
történik a világban. Figyelj csak. Nézd, erre jön! Nézd az
arcát! Milyen félelmes és merev, milyen bandzsal a pillan-
tása, mintha látna valamit! Ne zavard! Szerelmes.

**

Búcsú

Az orvosok szerint a kék szem egyre ritkább. A villanyfény

megöli. Lassanként ki fog veszni a világból, mint az okapi.
Ez a hír gyászba dönt. Tudom, az ilyen kóros folyamat
lassú; életem tartamára futja még kék szemekből. Személy
szerint nincs túlságos nagy igényem e tüneményben. Be-
érem egy-két kék szempárral, életfogytiglan. De a világot
nem tudom elképzelni kék szemek nélkül. Mindig azt
hittem, külön szekta ők, a kék szeműek. Mintha szövet-
keztek volna valamire. Mintha megegyeztek volna, a bar-
na, fekete, zöld és szürke szeműek között, hogy nem nyu-
gosznak bele a világi iszonyatba, ők nem. Mindig úgy
gondoltam reájuk, mint a tengerszemekre. Mintha, bá-
mészan s önfeledten, túlságosan sokáig bámultak volna a
nyári égre. Mintha megesküdtek volna valamire, holto-
miglan, holtodiglan. Utcán, embertömegben úgy nyíltak
felém, mintha az aszfaltból nefelejcs nőtt volna. Mintha
örökké Szép Ernő kedvét akarnák lelni, aki verset írt ró-
luk. Mintha az életük verstéma lenne, semmi más. Mint-
 ha kissé újszülöttek maradtak volna, hetven éven át. Jó-
kainak is kék szeme volt.
Ismertem izgalmasabb szemeket is. Feketéket, melyek
szikráztak, mint a toledói penge. Ismertem kétszínű szem-
párokat, melyek egyszerre voltak barna és szürke, mint egy
hamis eskü. De a kék szempár, az a boldogság volt. Mindig
úgy hajoltam föléje, mint aki hazatér. Most, hogy vesztét
jelentik, életem hátralévő szakára gyűjteni kezdem e tüne-
ményt. Nem kell sok belőle. De igazi legyen.
Gyűjtők, vigyázat. Most, hogy fogytán a készlet, valahol
már biztosan hamisítják.

**

Magyar nyelv

Édességem, kenyerem, szerszámom, bánatom, boldogsá-

gom, magyar nyelv! Hangszerem is vagy, de ezt is ki tu-
dom fejezni veled: "A fene egye meg, már megint hová
rakták el a cipőhúzómat?" Aztán ezt is mondhatom: "Hal-
dokló hattyú, szép emlékezet." Százhúszezer magyar szó-
val mondhatom el, hogy élek. Magyar nyelv, szerelmesem,
ítélőbírám, andalgásom, kegyetlenségem. Mindenem te
vagy. Élek benned, mint a sejt a vérben. Ha meghalok,
utolsó pillanatban magyarul gondolom majd: "De furcsa,
éltem."

**

Öröm

Nem is lehet egészséges ez az öröm, amellyel mindent fo-

gadok, ami szelídebb, mint a végzet: egy napsütéses órát,
egy verssort, melyet véletlenül találtam egy vasárnapi új-
ságban, egy nő kéztartását, amint megigazítja haját, egy
narancs illatát... igen, az egészet. Ez az érzés nem egészsé-
ges. Csak az örül és értékel így, aki búcsúzik.

**

"A nagy vágy"

Azt játszottuk, hogy estére meg kell halni. Fél nap a világ.
Mindenki elmondta "a nagy vágyat", amely úgy hangzik,
mint egy mozgókép címe. Behunytam szemem, gondol-
koztam.
E pillanatban megtudtam, hogy nincs már semmiféle
vágyam. Élni szeretnék, általában, még egy ideig, amíg
személyes sorsom engedi. De az életet már megéltem: is-
merem ízeit, édességét és fanyarságát, hősies izgalmát és
 még sokkal hősiesebb unalmát. Mit is szeretnék, búcsúra,
reggeltől estig? Ülni a dalmát tengerparton, egy faluban, s
még egyszer látni a tengert, a napot, a mimózafákat, belé-
legzeni a tenger és a végtelenség levegőjét, mellyel elvegyül
majd lelkem - ez a lélek, mely tele volt hittel és kétellyel, s
halhatatlan, mint a kék tenger és a kék levegő, mellyel las-
san elkeveredik.

**

Duvernois

Meghalt egy francia író, Duvernois. Keresztneve vala-

hogy nem is fontos. Az írói nagyság egyik jele, mikor
megfeledkezünk kedves szerzőnk keresztnevéről. Nem az
a fontos, hogyTóni vagy Emil. Az a fontos, hogy France
vagy Zola.
Duvernois, hatvankét éven át, könnyű, egészen könnyű
történetkéket írt. Mintha cigarettapapírra írta volna e tör-
téneteket. Oly könnyűek voltak, oly levegősek, olyan
igénytelenek. Egyetlen történetére sem emlékszem. De ha
valamelyik francia folyóiratban nevére bukkantam - uta-
zás közben, egy kávéházban -, mohón kezdtem olvasni
művét. Volt ez írásokban valami mozarti. Nem akart sokat.
De - és ez az igazi író titka - minden sorért jótállt az egész
ember.
Halála pillanatában arra gondoltam, hogy az a fajta író
veszett ki vele, aki nagy, gazdag irodalomnak fényűzése le-
het csak: a "könnyű" író, aki nem azért "könnyű", mert
nincs mondanivalója, hanem, mert a mód, ahogyan
mondja, igénytelen és elegáns. Van egyféle határterülete az
irodalomnak, ahol csak a szakértők járatosak, a nemesebb
olvasók, akik már kissé írók maguk is. Van a "nagy" iroda-
lom, amely mintegy állandóan vasban és vértben jár, ma-
gas eszményeket kerget, kegyetlen és fölényes. S van a mű-
kedvelő irodalom, amely édeskésen hirdeti, hogy a világ
mégis szép, az emberek - alapjában - mégis jók, a bankár
elveszi a gépírókisasszonyt, s a végén, Hollywoodban, min-
den jóra fordul. A kettő között lebeg Duvernois irodalma.
Nincsenek nagy eszményei. Nem aljasítja le az irodalmat a
műkedvelők moziszintjére. Az életről beszél, alázatos való-
ságérzékkel; s oly dallamosan, mintha hangszeren adna
elő. Ez a műfaj egyre ritkább.
Mit is írt? Megannyi kitűnő könyvet, amelyeknek címe
nem jut eszembe.

**

Maugham
 Sommerset Maugham, a nyugalomba vonult kiváló drá-
maíró, nyilatkozott. Ezt mondta:
- Semmi nem természetesebb, mint hogy egy jóízlésű
úriember bizonyos koron túl abbahagyja a színdarabírást.

**

Tájak

Egy lapályra emlékezem, amely tele van apró tavakkal,

sással és ingovánnyal. Milyen szomorú ez a táj! Csak a
szúnyogok élnek itt meg a varangyok. Hol láttam ezt a tá-
jat? A vidék nevét nem tudnám megmondani, a térképen
nem tudom megmutatni e helyet. De valamikor jártam
itt, emésztő kétségbeeséssel szívemben.
Tájemlékeim csodálatosan élesek és rögzítettek. Külön
térkép ez, melyet az élet rajzol az emlékezet számára. Em-
lékezem vad, fülledt kertekre, ahol nem is jártam soha. Fé-
lelmes emlékek ezek: vándorok és kalandorok vagyunk, út-
levél nélkül is járunk a világban, vándorlunk lapályokon,
egy életben, melynek igazi határait nem ismerjük pon-
tosan.

**

Térképek

Most, mikor a történelem újra rajzolja a földrajzot, ideje,

hogy az írók is nekilássanak, s megalkossák a lélek új tér-
képeit. Az a Bécs, az a Barcelona vagy Madrid, az a Pe-
king, amelyre emlékeztünk, nincs többé. Valami új és más
van helyettök. A lélek térképének határai elmosódnak. Uj
városok, új emlékcsoportok keletkeznek helyettök. Az író
emlékezik és ocsúdik. Mértéket vesz időről, a világról.
Emlékdarabokat illesztget. Ez a dolga.

**

A tetszhalott

Mikor Ábrándi már öregedni kezdett, s egészen olyan

volt, mint Krúdy utolsó elbeszélései egyikében a hős -
igazában már csak hasa és a lóverseny érdekelte, de zse-
beiben még mindig női leveleket és versesfüzeteket cipelt
kissé gyanús közgazdasági útjaira - beleszeretett egy nő-
be, és megadta magát. A nő huszonnégy éves volt, s lelke-
sen szerette, ápolta, etette és babusgatta az öregedő Áb-
rándit. Kissé nehezen éltek, mert a nő nem keresett so-
kat: délután és este tetszhalott volt egy fakírnál, künn a li-
getben.
 Ez a nő igazán szerette Ábrándit. Napjában többször
meghalt kedveséért, hogy aztán, visszatérve a tetszhalálból
az életbe, forróbban és illatosabban szerethesse. A nők
mindent tudnak egy férfiért: élni is, halni is, ahogy akarják.

**

Ez a nő ráért

Ez a nő mindig ráért. Volt benne valami csendes és időt-

len. Lihegve érkezett, mert mindig nagyon sok dolga volt,
sietősen lecsapta kalapját, kesztyűjét; de aztán egyszerre
ráért. Olyan időkészletekkel rendelkezett, mint egy álló-
óra: szíve, szerelme és kedélye a végtelenség felé ketyegett
vagy legalábbis nagy, hömpölygő időtávlatok felé, lassan,
egyenletesen, s néha csendes szavakkal kondult egyet, je-
lezve, hogy már elmúlt fél tíz, vége van valaminek, vagy
kezdődik valami. Néha, ötletszerűen, kakukkolt is. Az élet
egyik sarkában állott, csendesen ketyegett, s három-négy
hetenként egyszer kellett csak felhúzni.

**

Szélcsend, félhomály

Tavasz eleji dermedt napok, mikor a fölkeléshez sincs

erőnk, nem megyünk a telefonhoz, akármily szemtelen
erővel vijjog is, homályosan emlékezünk csak erőfeszíté-
sekre, mint munka, pálya vagy irodalom... Napok, mikor
kétségbeesve érezzük, hogy elmulasztunk valamit, a tollat
undorral nézegetjük, mint a gyilkos, akit rossz lelkiismere-
te kínoz, nézegeti véres fegyverét, émelyegve olvassuk a
legnemesebb prózát, elfordítjuk fejünket, hogy ne kelljen
köszönni a nőnek, akinek tegnap még levelet írtunk, s un-
dorral olvasunk az újságban ilyen szavakat, mint Nápoly
vagy Brügge. S csak sokkal később észleljük, hogy e napok
megérleltek valamit. Az élet csendesen dolgozik: szél-
csendben és félhomályban.

**

Fiatalbokrok

Ezek a kiskorú bokrok, halványsárga és halványzöld viga-

nóikban, április elején; a sétáló lehajol föléjük, de aztán
rögtön ijedten körülnéz, nem látta-e mozdulatát a rendőr?

**

Versailles
Csatakos márciusi délután a versailles-i kertben: apa megy
elöl, a pázsiton át, szótlanul. A látnivalókat rosszkedvűen
nézegeti. Életében először jár itt és Párizsban; eLőször és
utoljára.
Már elmúlt hatvan, mikor meglátta Párizst.
A park közepén hirtelen megáll, mellékesen kérdi:
- Hol vanTrianon?
Oda kell vezetni. A teremben, ahol a pimasz békét aláír-
ták, szótlanul lépdel, megnézi a márványasztalt, zavarában
százfrankost ad a hajlongó huissier nek. Aztán gyorsan el-
megy, szótlanul és nyugtalan zavarban. Megkérdem, akar-
ja-e a szökőkutakat látni? Int, hogy nem akar semmit látni.
A visszaúton, a kocsiban, egyetlen szót nem szól többé.

**

Hamvazó

Igen, vétkeztem a hiúságban. De mikor nem megy más-

képp! Ki olyan erős és hatalmas, hogy ne akarja igazolva
látni magát, művét, fáradságát, egyéniségét? Nem vagyok
olyan erős, sem hatalmas. A legsilányabb támadás, a leg-
enyhébb gáncs napokra lever, elvesztem önbizalmam,
nem merem a tollat kezembe venni. A legkisebb dicséret
fölemel, megnyugtat, az is, ha egy ember, kinek vélemé-
nyére különben nem adok sokat, szórakozott udvariasság-
gal mondja: "Olvastam tőled a múltkor valami mulatságo-
sat. Várj csak, mi is volt... Már nem jut eszembe." Ilyen-
kor melegen szorongatom a jótékony kezet, mely órákra,
néha napokra visszaadta önbizalmam. Vétkeztem az evés-
ben és az ivásban: nincs egyensúly bennem, tudok koplal-
ni, de aztán mohón nekiesek bornak és húsnak, mintha
dőzsölnék. Vétkeztem a figyelemben is: nem olvastam elég
figyelmesen azt, amiről aztán hosszan adtam elő, mintha
az olvasmány minden részletébe és titkába lelkesen és ala-
posan behatoltam volna. Sokat olvastam Goethét, de né-
ha azt hiszem, egy német szakos középiskolai tanár meg-
bízhatóbbat tud felőle, mint én. Hiába határoztam el,
hogy mindennap sétálok egy órát: inkább a kávéházban
ültem, s lehetőleg cikket írtam ott, melynek tárgya a kávé-
házi szemlélet megvetése volt. Emberek között nem vol-
tam elég biztos, kemény és embertelen, s nem voltam
eléggé emberi sem. Nem voltam olyan, mint... milyen is
voltam? Hamut, hamut a fejemre.

**

A szerkezet
 De néha hallom az időt, mint egy nagy szerkezetet, mely
lassan leng és forog óriási, fénylő kerekeivel és lengő, ola-
josan síkos fémrúdjaival, dohogva és egyenletesen, s őröl
valamit, vagy termel valamit, üzemanyagot fogyaszt, és
kész termékeket dob a világba, s különös áttételekkel for-
gat más gépeket, embereket, napokat, holdakat és csillago-
kat. Oly közömbös és olyan céltudatos! Gyárt tárgyat és
életet, s végül összemorzsolja gyártmányait. Nem hallod?
Itt zúg valahol, benned és a közelben, mindenütt, üzem-
szerűen és csendesen.

**

Proust

Most már úgy él az irodalomban, mint egy földrész, me-

lyen újabb és újabb törzsek telepednek meg, gyarmatosít-
ják és kihasználják egyes területeit, meggazdagodnak raj-
ta, virulnak és pocakot eresztenek rajta, csinos kis vagyo-
nokat gyűjtenek rajta, s mindenestől művelik, gyomlálják,
vígan tenyésznek e rengetegben... Van Európa, Ázsia, Af
rika, Ausztrália és Amerika, aztán vannak a nagy írók, az-
tán vannak a szentek és próféták, aztán van Proust.

**

A trapézművész

Három felé, hajnalban, a trapézművész bejön a kávéházba,

két szardíniát eszik, csésze kávét iszik hozzá, aztán leül az
ablak mellé, és sakkozni kezd a közgazdasági álhírlapíróval.
Olyan csöndes és finom, mint egy fiatal pap, olyan szemér-
mes és szerény. Mutatványait háló nélkül adja elő. Néhány
órával elébb még lengett a magasban, csillogó trikóban,
mint egy pikkelyes, ezüst hal, melyet a végzet irtózatos len-
dülettel kiemelt eleméből, s megvillogtatott a tenger és az
égbolt között - lengett, fegyelmezetten és zenei mozdula-
tokkal, a lengőhinták rúdjai között, a fénycsóvák izzásában,
abban a félelmes csendben, melyet csak a zenekar dobjai-
nak pergése zavart meg, mint mikor kivégzésre dobolnak
valahol. Most, a kaland és mutatvány után, csendesen ül,
szerényen és jólnevelten, finom, fehér ujjai egy bástyát
emelnek, s bocsánatkérően mosolyog. Hát persze, így
élünk: s minek is tudjon erről a közönség, gondolom.

**

Abbázia

Tudom, hogy nem illik, de én mégis szeretlek, Abbázia.

Van benned valami kispolgárian közönséges, valami fillére-
sen közeli, valami szégyellnivalóan körúti. Mit is tehetek,
ha mégis jól érzem magam nyeszlett pálmáid alatt, a ten-
gerben, amely itt még nem is igazi tenger, csak sós víz egy
öbölben, virágaid között, melyek még egészen közép-euró-
paiak, mint sorsod is - mintha Bécs, Budapest és Prága ki-
kötője lennél, s minden kispolgári gégehuruttal, szívide-
gességgel, álmatlansággal és olcsó szerelemmel ide sietnek,
kissé szégyenkezve, mert nem telik messzibbre és többre. A
családhoz tartozol, Abbázia. Hát persze, Cannes fino-
mabb. De te ismerősebb vagy, vacakabb, rokonabb. Hadd
menjenek ők, a nagy lordok, a Nobel-díjas politikusok, a
nagy nők és a nagy stricik, a francia Riviérára. Most, ta-
vasszal, én is készülődöm, a magam sokkal szerényebb, or-
denárébb, ismerősebb pálmái alá, Abbáziába.

**

Cserepek

"Az a nő" természetesen nincs sehol. Cserepek vannak,

melyeket ügyetlen kézzel illesztgetünk. Együtt az egész va-
lami tökéletes lehetett. Már nem is emlékezünk reá; csak
az ábra emléke dereng, az ábra, melyet láttunk egyszer va-
lahol, a Nő ábrája, egy orvosi vagy műtörténeti könyvben,
a Paradicsomban vagy egy utcasarkon.

**

Kaland

Márciusi nap, mikor nem mozdulok ki az elsötétített szo-

bából, s a lehúzott redőnyök mögött, munka, piszmogás
és bíbelődés között érzem, hogy odakünn a világban ké-
szül valami, ami kissé tisztátalan, szutykos és édes, kissé
olyan, mint a pezsgő, de olyan is, mint a megalvadt vér,
harsány és alélt, pettyesen tarka és rikítóan közönséges, s
a napsugár úgy hatol a világ viháncoló testébe, mint egy
arany oltótű, mely egyszerre ad mákonyt és koffeint
mindennek, ami test és szövet. Micsoda kaland! - gondo-
lom. S összébbhúzom a függönyöket.

**

Kassa

Az asztalon kis könyvet találtam, melynek címe "Kassa".

Fényképek s néhány tárgyilagos kísérő sor mutatja be "a vá-
ros múltját, jelenét és jövőjét".
Ez a könyv megzavart és felbolygatott. "A város múltja,
 jelene és jövője" engem is foglalkoztat, fényképek nélkül is,
nappal és álomban, mindig. Valami folyton kiabál ben-
nem, ha Kassára gondolok. Ezt kiabálja: "Adjátok vissza.
Adjátok vissza a házat, ahol születtem, azt a másikat, ahol
nevelkedtem, adjátok vissza sírjaimat, emlékeimet, a gyer-
mekkor ablakait és kapualjait, a Rétet és a Lőcsei Házat, a
Dóm északi kapuját és az egészet, Rákóczival együtt, adjá-
tok vissza, mert különben nincs értelme semminek. Adjá-
tok vissza, mert az enyém, mert nem lehet lemondani róla.
Adjátok vissza, mert mindent megértek, az elkeseredés
dühét is. Ott akarok meghalni, ahol a Város kezdődik, ahol
halottaim feküsznek a dombok gödreiben, ahol emlékeim
pihennek a szobákban. Adjátok vissza, amíg szépen mon-
dom." Ez kiabál bennem mélyen, mélyen az értelem mö-
gött, nappal és éjjel.
Ezért különös kissé számomra a könyvecske, mely tár-
gyilagosan sorolja fel a város látnivalóit, továbbá "irodal-
mi, zenei és társadalmi életének" jellegzetes adatait. Mint-
ha valaki egy sebről, amelyben elvérzett egy ember, ható-
sági látleletet készítene.

**

Hangolnak

Reggel, még félálomban, hallom, amint a nyitott ablak

mögött, künn a világban, hangolnak. Kis hangok ezek: egy
cincogás, egy pikula rekedt böffenése, egy érchúr önfeledt
vijjogása. Valaki játszik e hangszereken, szórakozottan,
mellékesen, egy ujjal. O, kezdik már, gondolom boldogan,
félálomban. Hangolnak.

**

Elaludni

Néhány éve mindig úgy alszom el, mint aki a halált pró-
bálgatja, fejét és tagjait illesztgeti egy másik alváshoz, ipar-
kodik beleágyazni testét egy véglegesebb helyzetbe, s kós-
tolgatja félálomban egy mélyebb álom ízét és nyugalmát.
Negyven felé az ember gyakorolni kezd; még csak egy uj-
jal, mint a kezdők a zongorán.

*****

Április

Áprilisban születtem. Az ég, melyet először láttam, szeles volt,

 fénnyel és homállyal változó, a levegő tele párával, felhővel,
napsütéssel s nyugtalan hullámokkal, mintha egy kibontott ha-
jú, őrült nő hárfázna valahol. E hárfa zenéjét hallom még né-
ha, álmaimban. A nürnbergi álmoskönyv szerint az emberek,
akik e hónapban születnek, nyugtalanok, szerencsétlenek üzle-
ti vállalkozásaikban, érzelmesek és balkezesek. Valószínű, hogy
az erőszakos halálnemek egyikében pusztulnak majd el, víz-
ben vagy tűzben. A közhit kissé bolondosnak tart minket, ápri-
lisi gyermekeket. De láttam már veszedelmesebb bolondokat is,
akik augusztusban vagy decemberben születtek. Nem védeke-
zem a közhit ellen.
Biztos, hogy van bennünk, áprilisiakban, valami állhatat-
lan, valami rohanó, valami óvatosan garabonciás. Amolyan
szalonképes ámokfutók vagyunk. Ez az ég, az áprilisi égbolt
dereng idegeinkben, üde zuhanyaival, zöld izgalmával, éretlen
és vadóc, csiricsáré és harsány nyitási zenebonájával. Április a
retek és fiatal hagyma hónapja, ahogy július a rózsák s decem-
ber az irodalmi felolvasások hónapja. A reteknek is van költé-
szete és ünnepe. Ez a néhány nap, április elején, ez az övé.
A retekkel, a hagymával, a friss salátával érkeztem a világra,
kényesen, mint afféle "primeur". Születésem napján nemzeti
ünnep volt, a törvények szentesítésének ünnepe. Ezen a napon
soha nem mentünk iskolába, s valamennyire természetesnek
éreztem, hogy a világ is ünnepli létezésemet. Ez az iskolai szün-
nap okozta, hogy - sokáig - ünnepnek éreztem a személyes lé-
tezést, az életet. Áprilisban még mindig fölfigyelek, szaglászok.
Úgy érzem, kezdődik valami.
Ibolyaszíne van, opálos, tulipános változatokkal. A föld
megtelik e hetekben érlelt hagymákkal és gumókkal. A meleg-
vizes források körül hajnalban elkeseredett gyomorbajosok ál-
lanak, pohárral és üvegcsővel kezükben, s keserűen néznek a
tavaszba. A gyógyfürdők vizei ilyenkor adják ki pezsgő indu-
latukat, rohannak a mélyben, a kövek között, forró sistergéssel,
tele üde, rejtélyes erővel. A nők nem szeretik ezt a hónapot. Ez a
rövid kabátkák, a pattanások, a tavaszi szédülések, az okta-
lan izgalmak hónapja.A gazdagok ilyenkorTaorminába utaz-
nak. A szegények este fölnéznek az égre, szaglásznak, a csilla-
gokat nézik, és halkan mondják: "Fényesebb."
Én is fölnézek az áprilisi égre, csillagom kutatom. Látom,
még dereng valahol. Egy kéz után nyúlok és halkan mondom:
"Halványabb."

**

Fogadalom

Igen, igen, igen, holtomiglan, a máglyán is vagy abban a

kegyetlen számkivetésben, mely minden hívő és eszmélő
ember sorsa a butaság, gonoszság és türelmetlenség vilá-
gában, kiáltom, hogy utolsó szavamig vagy utolsó lehele-
 temig, ami egyre megy, hűséges akarok maradni az érte-
lemhez, az igazsághoz, a gondolkozás bátorságához, meg-
vetem a lélek ernyedtségét és szajkoló gépiességét, mely
szórakozássá aljasította a Szellemet és a Művészetet, be-
csületesebbnek és emberibbnek tartom a lelkesedést,
mely elragadta a római cirkusz közönségét, mikor vér-
szomjasan bámulta a gladiátorok viaskodását, mint egy
korszerű mozi "zsúfolt házá"-nak csámcsogó elragadtatá-
sát, s hűséges akarok maradni Shakespeare-hez, Goethé-
hez, Cervanteshez, Tolsztojhoz, Arany Jánoshoz, Rilké-
hez, Petőfihez, Theodor Dreiserhez, O'Neillhez, Martia-
lishoz és Szent Ágostonhoz, most és mindörökkön örökké,
ámen.

**

Hangulat

Ez a pénzintézet fiókot nyitott a sarkon; csőbútoros fió-

kot, nagy üvegablakokkal, olcsó, korszerű bútorzattal,
mely nem ér sokat, s olcsó, korszerű pénzzel, mely valószí-
nűleg szintén nem ér sokat.
Éjjel megyek el tükörablakai előtt. A redőnyöket nem
húzták le, a nagy teremben, egy páncélszekrény előtt, mely-
nek peremét délszaki növények szegélyezik, halvány fényű
lámpák égnek. Mindez fölötte hangulatos. Pálmák, han-
gulatvilágítás és készpénz együtt: valami nyájas van mind-
ebben, valami megvesztegető. Van hangulatos kapitaliz-
mus is.
Mintha egy oroszlán rózsákat tűzne fülei mögé.

**

A fák

A fák még kopárak. Csak az ágak hegyén fénylik a rügy,

mint megannyi lándzsahegy, mellyel harcra készülődnek.
A téli fű a Vérmezőn már visszakapta kemény, üde szí-
nét, mint a nagybeteg, ki az első napsugárra mérgesen és
dacosan meggyógyult.
Az utcai telefonfülkében tavaszi kabátos emberek
hosszan, nyilvánosan telefonálnak. Mosolyogva telefonál-
nak az utcai zajban, sürgősen. Arckifejezésük félreérthetet-
len. A szerelemről beszélnek az utcai telefonba; a szere-
lemről, e mozival és cukrászdával kevert ősködről és csil-
laghullásról.
A víz zavaros; mintha a vascsövekben is áradna a tavasz.
Éjjel már hallani néha a vonatfüttyöt a Déli vasút felől.
A fák, hegyes lándzsáikkal, harciasan kémlelnek az éjsza-
kába, neszelik e jeleket. A tavasz dühös évszak.
 Ablakom előtt áll egy öreg gesztenyefa. Egész éjjel nyög
és morog. Ezt mondja, mint egy eszelős, halálig: "Azért is,
azért is."

**

Diéta

Első látásra, de még később is, társalgás, kacér szóváltás

közben egészen olyan volt, mint egy igazi nő. De később,
mikor mintegy testével kellett hitelesíteni mindazt, amit
mondott, mindenki észrevette, hogy nem igazi nő, csak af
féle diétás. Ez a meglepetés többeket elriasztott.
Diétás szája volt, diétás melle és így tovább. Egészen
olyan, mint az igazi nők szája és melle: formás, nemes
anyagból való, tetszetős, néhol hibátlan. Csak éppen nem
volt íze semminek, amit nyújtott. Csókja diétás volt, gyógy-
csók, olyasféle, mint a gyógysonka. S a szenvedély pillana-
taiban amolyan diétás szavakat mondott; a kacér felhívás is
úgy hangzott el ajkai közül, mintha ezt mondaná: "Jöjjön,
nem lát senki, csapunk egy kis Oertel-sétát."

**

Mikrofon

Krákogtam, torkom köszörültem, s aztán - egyedül a rádió

párnázott fülkéjében - beszélni kezdtem. Kis, piros üveg-
gömb égett előttem az asztalon, jelezte, hogy hangom be-
kapcsolták a nagy adóba, s most bizonyos hullámhoszszon
terjeng a világmindenségben, valahol Ausztrália és a pesti
Sándor utca között.
Hangom időnként megbicsaklott, elszorult. Riadtan gon-
doltam, olvasás közben: "Aki ezt megszokja, nem ember.
A déltengeren megy egy hajó e pillanatban, vasárnap este,
megrakva magyar kivándorlókkal, s az egyik, unalmában,
felcsavarja a rádiót és hangom hallgatja. Grönlandban ját-
szik valaki a rádióval, s egy villanásra felzúg a hangom egy
jéghegy fölött. Olyan hatalmas vagyok e pillanatban, ami-
lyen nem volt soha ember, Attila sem, Oroszlánszívű Ri-
chárd sem. Enyém a világ. Mit mondjak neki?... Nagy pá-
pák, nagy királyok álmodtak a középkorban arról, hogy
egyszer így szólnak majd a világhoz, ilyen közvetlenül,
mintegy tegezve a világmindenséget. Lehet megszokni e
hatalmat? Soha nem volt ilyen hatalmas, ilyen végtelen az
ember."
Tovább olvastam. A világgal beszéltem, s nem mondhat-
tam neki semmit arról, amit szívem fájlalt. A végtelennel
való társalgásnak is van illemtana.
- Soha nem volt ilyen tehetetlen az ember - gondoltam
 a mikrofon előtt, s nyeltem egyet.
Talán ezt a nyelést meghallották, s megértették Grön-
landban.

**

Szemek

O, ez a fény, mely egyszerre felvillan az utcán, vagy egy

színházi tömegben, vagy a villamosban - ez a sugár, a sze-
mek sugara, ez az emberi fény, mely hatékonyabb és ége-
tőbb, mint a rádium sugara, s pörköl szövetet és áthatol a
lélek felhámján, gyógyít és roncsol. Micsoda fény! Nézz a
szemembe!

**

Egy német

Thomas Mann úgy német, mintha Afrikában lenne az:

dacosan és hűségesen, s ugyanakkor kissé szerepszerűen
és tüntetésszerűen, megsértve és gőgösen német. Van ben-
ne valami Mozartból - a zenéje - Goethéből - a szerepe -
s természetesen van benne nagyon sok Thomas Mannból
is, aki patríciusnak született Lübeckben, s most Thomas
Mann Küssnachtban, Zürich mellett. Életre-halálra vere-
kedik azzal, ami német benne; kissé életre akarja kelteni, s
kissé halálra is akarja sebezni önmagában a németséget. Ő
megitta az anyatejben azt a félpohár pezsgőt, amit Bis-
marck követelt minden német számára; s most e finom,
életreszóló mámorban beszél a világról. Lehet, hogy nem
ő a legeszményibb német; de biztos, hogy a legigazabb. S
a tetejébe, Undset és Dreiser mellett, a legnagyobb élő
írók egyike. Micsoda konfliktus! Mélyen meghajlok előtte,
s néha sajnálom, szegényt.

**

A szépség

Leírni, rögzíteni a pillanatot, mikor a szépség, ez az

anyagból és lélekből kiégetett, törékeny és zománcszerű
tünemény, cserepekre törik egy asszony arcában, mert fel-
bomlott az a lelki és jellembeli összetétel, melynek a külső
szépség csak következménye volt. "Furcsa, megcsúnyult!"
- mondják az emberek, és vállat vonnak. Igen, megcsú-
nyult, mert belülről elrohadt. Szépnek lenni annyi, mint
ártatlannak lenni, a szó hősies értelmében. Minden más
csak kozmetika.
 **

Cylinder

A vizeletvizsgálati jegyzőkönyv tanúsága szerint a "centrifu-

gálással nyert üledék kevés, fehér, Cylinder nem találtatott".
A laboratóriumban udvarias, megnyugtató hangon
mondták:
- Őnagysága vizelete teljesen normális.
Megköszöntem a leletet, őnagysága nevében is.
- Girardi sincs benne? - kérdeztem, mikor elolvastam.
Műszer és műszó között halkan lélegzik a beteg, aggályo-
san figyel, mindent ért, az idegen szavakat is. "Minden
anacid gyanús, aki él" - mondja vizsgálat közben, telefonba
az orvos. A beteg fülel, mert érdekelt: tudja, hogy nincs sava.
Nincs sava, vagy van cukra, vagy elégtelen az égési pro-
cesszus: s mindezen túl van ő valahol, az ember, sorsával,
mely nem sav és cukor és mirigy, hanem mindez együtt, s
ezen túl az a titok, amit csak ő tud. Ezt fejtsd meg, orvos,
ha orvos vagy, ahogy Liszt zenész volt, ahogy Isten - hál'
Istennek - Isten volt.

**

Városképek

A városokat úgy kellene leírni, mint egy gondolatot vagy

egy érzés emlékét. Mindig dühítenek és untatnak a "vá-
rosképek", melyek azzal kezdik, hogy valahol látszik egy
torony, s folytatják a lakosság nemzetiségi arányszámával
és a kalóriákkal, melyeket délben és este bekebeleznek az
őslakók. Mindez lényegtelen. Egy város mindenekfelett
gondolat, mely nem fér el a telekkönyvben.

**

Dandy

A nagy dandyk - Fox, d'Orsay, VIII. Edward, Baudelaire,

Justh Zsigmond, d'Israeli - elmélyítették egy kor ízlését,
mikor a különcségből valami általánosat pároltak le a tö-
megek számára; fehér nadrággal és vörös talpú cipővel
kezdték, s munkájuk végső eredménye, hogy térdnadrá-
got már csak az angol királyi udvarban viselnek, s végre-
hajtók is elolvassák Proust műveit. A dandy, az igazi, a
majomparádéból, melyen a tömeg joggal röhög, életmó-
dot csiszol a tömeg számára, a rikító ünnepből emberibb
és emberhez méltóbb köznapot csinál, az ízlést meg-
riasztva szelídíti a józan és fantáziátlan ízléstelenséget,
gyertyaláng fölött piritott fürjet eszik vacsorára, de neki
 köszönhetjük, hogy a nagy tömegek megtanultak bánni
késsel és villával. A dandy, aki szemtelen, soha nem neve-
letlen, a dandy, aki tiszteletlen, végül önmaga tiszteletére
neveli a tömegembert. A dandy nevel, mikor pontosan el-
lenkezőjét csinálja annak, amire nevelték. Ez az emberfaj-
ta kiveszett. Nagy kár érte. Népszerű moziszínészek ma-
radtak helyette.

**

Arany

Könyvek között élek és alszom. Álmatlan éjjel kinyújtom

kezem, s tapogatódzva leemelek egy-egy kötetet a közeli
polcról.
Több ezer könyv között élek, melyeket nem válogattam
össze; az élet, a kiváncsiság, az utazások, mesterségem,
a könyvkereskedők s azok a szerzők hordták össze szobám-
ban e könyveket, akik megtiszteltek néha, s szellemi újszü-
lötteiket nyakamra küldték, napjában négyet-ötöt, szíves
bírálat reményében. Ezek a könyvek szemrehányó követe-
léssel állják körül ágyamat, s én bűntudatosan pislogok fe-
léjük. De az élet rövid. Már csak azt olvasom, amit szere-
tek s amitől remélek valamit: tanulságot vagy feledkezést.
Éjjel, ha találomra kinyújtom kezem a polc felé, leggyak-
rabban Arany valamelyik kötetét emelem le; azt a szép,
sárgult papírra nyomtatott kiadást, melyet Arany László
állított össze és Ráth Mór nyomtatott Pesten, 1888-ban.
Ez a Ráth-féle Arany leghűségesebb éjszakai társam. Úgy-
szólván mindegy, melyik kötetét nyitom fel; nem műfajok-
kal akarok társalkodni, hanem Arany lelkével. Ugyanaz a
lélek szól hozzám a balladákból, mint "Toldi"-ból vagy a
költő levelezéséből. Találomra nyitom fel a könyvet, s las-
san, bizalmasan olvasom, néha hajnalig.
Leveleit különösen szeretem. Mit szeretek úgy e lélek-
ben? Előkelőségét vagy komolyságát? Szemérmét vagy
ideges, engesztelhetetlen támadó erejét, ha arról van szó,
ami becses neki: a magyarságról, a magyar nyelvről, az
irodalomról? Spleenjét, mely oly mély és nemes, oly ide-
ges és rebbenő, oly érzékeny és kíváncsi, hogy nem tu-
dom, hol keressem ősét: a nagyszalontai földművesek kö-
zött vagy valahol a világirodalomban, Ossziánban?... Mi-
kor Tompát reábeszéli, hogy fogadja el az Akadémia
segítségét, vagy panaszkodik, hogy "...az, ami rendesen
egészségnek hívnak, megvan nekem. Fölkelek, eszem és
iszom, mint más; alszom is; de álmaim nehezek. Fájdal-
makat nem érzek, kivéve néha mellemben, de ez már na-
gyon régi s annyira megszoktam, hogy nem törődöm ve-
le. Azt is megengedem, hogy bajom hypochondria, de ha
az, akkor e nyavalya korántsem oly nevetséges, mint állít-
 ják..." - a "Jankó" aláírású levél mögött, a "szalontai má-
sodjegyző" aláírású levelek mögött érezzük az idegeivel
kínlódó költőt, aki mindent belead művébe, egészségét
is, mintegy mesterségesen. Műve arról tanúskodik, hogy
nagy művész volt, a legnagyobb, legtisztább. Levelei arról
tanúskodnak, hogy senki nem lehet büntetlenül művész.
Arany is mindent odaadott verseinek. Az egészséget. A bol-
dogságot, az életet.

**

Bátorság

Csak a hős tudja világgá hallgatni azt, ami benne tiltako-

zás és igazság.

**

Az olvasó

A sétány padján fiatal nő ült és olvasott; halványszürke

nyakfátylát lobogtatta a szél. Elmentem előtte, és barát-
sággal néztem kedves, nemes, fiatal fejét, gyöngéd nyakát,
finom lábait. Akkor észrevettem, hogy a könyv, melyet fél-
kézzel tart és figyelmesen olvas, ismerős kötésű. Észrevet-
tem, hogy a könyvet én írtam.
Ez a fölfedezés minden írót különös izgalommal és öröm-
mel tölt el. Az ember ír, de titokban alig hiszi, hogy köny-
ve csakugyan árucikk, valamilyen tárgyi élmény, valami,
amit fiókban lehet hevertetni, s aztán egy napon elviszi a
sétányra egy fiatal nő és olvassa, mint afféle lektűrt. Az író
és a mű viszonya a világhoz nem ilyen jóhiszemű. Ir, mert
nem tehet másként, szeretné a sikert, mert szörnyeteg
lenne, ha nem szeretné, mert kissé mesterember és üz-
letember is, mert máskülönben egyszerű hülye és eltapos-
sák - de mindezen túl nem hisz az "áru"-ban, melyet ter-
mel, s ha találkozik a fogyasztóval, megdöbben és hátrálni
kezd. Ezért gyors léptekkel mentem odébb, s nem néztem
vissza.

**

Gyász

Mikor Z., a nagy politikus és nagy barát, meghalt, elmen-

tem búcsúzni hozzá. Dolgozószobájában feküdt, a nagy
kereveten, íróasztala előtt, könyvesszekrényei és iratokkal,
újságokkal megtömött polcok között. Megálltam a halott
előtt, és lehajtottam fejem. Csendesen álltam így. De ak-
kor egy érzés és kényszer, mely mindennél erősebb volt,
 arra késztetett, hogy a könyvespolcokon keresni kezdjem
könyveimet. Kezdetben szemérmesen nézelődtem, ké-
sőbb szemérmetlenül és mohón. Mindössze egy kötetet
találtam csak, egy poros kötet regényt, két jogtudományi
mű között. Akkor összeszorította valami szívem; s mérhe-
tetlen gyászt éreztem.

**

A zenész

Meghalt a zenész, a nagy zenész. Amit művéből rögzíteni

lehetett, megőrzi a hangjegyfüzet, a viaszlemez. De az a
másik zene, melyet nem írt le, melyet csak hegedűje is-
mert - s azok, akik hallották e hegedűt -, örökre elhallga-
tott. Ez a hallgatás tragikus.
Valami elvész bennünk, mindannyiunkban, a kicsikben,
a névtelenekben is; valami, amit nem lehet írásba, képbe
vagy hangjegyfüzetbe rögzíteni. Mindenkinek van egy kis
zenéje, ami ő, az ő kis művészete. A nagy író után megma-
radnak könyvei, a nagy művész után képei vagy szobrai, a
nagy zenész után megmarad a dallam, a "tétel", melyet je-
gyekkel fölírt egy darab papírra. De a művészet más is.
Minden művésszel elvész valami, aminek a mű csak követ-
kezménye volt; s ez a veszendő tartalom az igazi művészet.
Mi volt ez a másik, ez az igazi művészet? Alapérzés, mely-
nek a mű csak kicsengése.
S a színész, az előadóművész után mi marad? Néhány
fénykép, egy arc, egy kéztartás emléke. Az anyag és a lélek,
melyek e művészi tüneményt alkották, néhány élvező lélek
tükrét karcolták meg; ezekben a lelkekben él az előadómű-
vész - kis ideig - tovább. Mit tudunk Talma művészetéről?
Elillant az időben. Hová kallódott az élmény, melyet egy
Paganini, Viotti, Vieuxtemps adott korának? Valahol van ez
a zene is, ez az íratlan, ég és föld között.
Csak a művész, aki rögzíti művét, tud valamennyire har-
colni a halállal.

**

Irály

Schopenhauer a stílust a lélek arcmásának tekintette. A ha-

zug stílus álarc: minduntalan látjuk a kócot, a festéket, a
csepűt. Most, mikor simán és egyszerűen írni, egy irodal-
mi kozmetika jóvoltából, igazán nem feladat többé, az iro-
dalom világa megtelt jólfésült és kitűnően beretvált pofák-
kal, akik mintha egy irodalmi szépségszalonból másztak
volna elő: mind egyformák, mind tetszetősek, mind olya-
nok kissé, mint a csinos dél-amerikai stricik a moziképe-
ken, mind szekszepilesek. Ezért csak bámulom őket, nyelv-
csettintve; de nem olvasom műveiket.

**

Az öngyilkos

Reggel fölkel, aztán hivatalba megy, aztán megnősül,

aztán magasabb fizetési osztályba lép, aztán megáll az
utcán és egy színlapot néz, aztán rágyújt, aztán lefek-
szik, s egy napon nem kel fel többé. Itt megy előttem és
a halálba megy, az öngyilkos; s én nem tehetek érette
semmit.

**

Trópus

Az asszony, aki szemközt ül velem, félvér: anyja trópusi

bennszülött volt, s az emberevők törzséhez tartozott. Akik
eredetét ismerik, bizonygatják, hogy az anya még embert
evett. Aztán - lám, a szokás hatalma! - férjhez ment egy
angol gyarmati hivatalnokhoz. A házaspár elmenekült az
angol kolónia társadalmi szempontjai elől. Gyermekük ez
az asszony, aki most itt ül velem szemközt, s idegen, benn-
szülött nyelven beszél ismerősömmel; nyelven, mely lágy,
mint a magyar, s melyet nem értek.
Testtartása puha és elegáns; a jávai rézkupák vésett raj-
zában ülnek ilyen tartással a hegyessüvegű istennők. Ke-
zei, e csodálatos, jellegzetes félvér-kezek - hosszú ujjcson-
tok és hajlékony ízek - már nem is női, hanem állati kezek.
Mint egy elfinomodott orangután kezei. Félelmes, tropi-
kus kezek. Semmiféle munkára nem alkalmasak. Ezekkel
az ujjakkal csak imádkozni, ölelkezni vagy gyilkolni lehet.
Elmond anyanyelvén egy verset. Minden versük a szere-
lemről szól; s mikor beszél, halkan, olyan, mintha egy or-
chidea megszólalna. "Nálunk az udvarló napokon át ver-
seket mond menyasszonyának" - mondja később.
Megkérdem, fázik-e vidékünkön? Zavartan néz körül,
mosolyog, nem felel. Mint aki nem akarja megsérteni a há-
ziakat.
Úgy gondolom, tizennyolc éves.
Később megtudom, hogy negyvenhárom.
Minden másképp van.

**

A pálya

Egy ideig szórakozottan járt, egy könyv vagy egy női arc
fölé hajolt, önfeledten mosolygott, a csillagokat nézte vagy
a virágokat, vagy az öngyilkosokat - de aztán egy napon
"karriert csinált"; s akkor olyan különösen elváltozott. Ar-
ca, kedves, ismerős arca olyan hivatalossá változott, mint
a kirakatokban a korszerű próbababák arca: mosolygott,
de egészen mereven, jólöltözött, de kissé úgy, mint egy
színész vagy egy államtitkár, hivatalos alkalmakkor. Mint-
ha mindig zsakettben járt volna, az uszodában is. Mintha
örökké ezt mondta volna: "Felelősségem tudatában."
Mintha szívesen megtenné, amire az emberek, a világ, a
növények és a mosómedvék kérik, de csak kilenctől ket-
tőig, a hivatalos órák alatt.

**

Kefekötő

Láttam már írókat, plébánosokat, klozetszerelőket, sőt

szociológusokat is, akik úgy ittak, mint a kefekötő. Csak
kefekötőt nem láttam még, sem inni, sem józanul.
Az élet nyelve, titokzatos jellemző erejével, megalkotja a
jelképeket, melyek önmagukban élnek tovább, függetlenül
a modelltől. "Kedves lány, kicsit holdkóros" - mondják.
De még sose láttam holdkórost; s a lány, akit így jellemez-
tek, általában csak angol regényeket olvas, s a legritkább
esetben sétál háztetőkön és ereszeken, holdfényben. Ugy
észleltem, inkább csak a corsón szokott sétálni, déli tizen-
kettőkor, verőfényben, félelmesen művelt és irodalmian
tájékozott bankhivatalnokok társaságában.
Kegyetlen és kínzó honvággyal vágyom a valóságra. Sze-
retném látni, hogyan iszik egy kefekötő. Holdkóros leányt
szeretnék látni, hosszú, fehér hálóingben, amint a Bazilika
tetején sétál, holdfényben. Oroszlánszívű tábornokot sze-
retnék látni, lehetőleg a boncasztalon - más mód nincs reá
-, amint a sebész felbontja mellkasát, s csodálkozva mutat-
ja: "Ime, oroszlánszíve volt."

**

hallomás

Reggel felé, mikor az átbeszélt éjszaka után hazavitte, s az

idegen lakás kapuja előtt udvariasan kiugrott a gépkocsi-
ból, hogy kisegítse a nőt, elcsúszott a fölázott úttesten,
egész hosszában elvágódott, és eltörte karját. Az első fáj-
dalom barbár iszonyatában pillanatokig így maradt, hason
fekve, mozdulatlanul, a nő lábai előtt.
- O - gondolta a nő. -Túlzás. Ennyire szeret?

**
 Zörej

Az utcán, a patakban, a varrószalonokban, az emberi ve-

sékben és májakban, a kígyófészkekben, mindenütt zörej-
jel és robajjal készül valami. A mókus halállengéssel ugrik
át egyik fenyő csúcsáról a másikra, egy tűhegyű faág pere-
mén megáll, s orrára illesztett mutatóujjal, fontoskodva
mondja: "Április."

**

Szicília

Mikor a hajó megálltTaormina előtt, egy nő fürdőruhát öl-

tött, leugrott a fedélzetről, és úszni kezdett a világoskék
vízben a partok felé. Lassan úszott, délelőtt, a fehér fény-
ben, a kék vízben, a gőzölgő, sárgás sziklák felé; elgondol-
kozva úszott, mint aki hazaért egy különös hazába, mely
egyszerre víz, fény és fogalom. Úgy úszott, mint egy nem-
tő a mesében. A fedélzet korlátjára hajolva néztem utána,
a fehér test után, melyet gyöngéden karjaira vett a nagy
elem, mint egy ismerős és meghitt testet, egy halat vagy
ókori vízi istennőt. Szicília a varázslat hazája, gondoltam.
Talán itt még élnek, mintegy száműzetésben, a kis, a de-
rűs, az emberszabású istenek.

**

Áprilisi út

Ez az út már az első, készülődő mozdulatoknál megtelt

érthetetlen, nehéz szomorúsággal. Kis városokon át utaz-
tam; inkább falvak, mint városok, s minden kapu alól és
minden ablakból sorsok integettek felém, sorsok, melye-
ken az Isten sem tud segíteni, lakások, mesterségek és em-
beri kapcsolatok reménytelensége, egy virág az ablakban,
mintha valaki titkos jellel üzenne a közönyös és süket em-
beriségnek, fényjel egy kapu mögött, mintha Robinsonok
élnének mindenütt, sár és köteleken szárításra kiakasztott,
használt fehérnemű, fogadók, ahol mindenki gyilkosság-
gal vagy adóhivatallal álmodik, a nők türelmes és szomorú
szeme, amint a kocsi után néznek - mintha a világot vala-
hol csakugyan bedeszkázták volna, mintha drótkerítés
övezné mindezt, mintha az utakat végül is elvágnák és el-
torlaszolnák valahol: ezt éreztem útközben. Megálltam
egy töltés előtt, leültem a sínek mellett, cigarettáztam,
hallgattam az áprilisi, nedves szelet, s megdöbbenve érez-
tem, hogy nincs már igazi kedvem a világhoz.
 **

Virágvasárnap

Az a langyos, fülledt, anyagias szag mindenfelé, mint egy

pékműhelyben, mikor már megkelt a tészta, s a legények a
hosszú lapátokkal becsúsztatják a sütőbe a puha anyagot.
S kissé olyan szag is, mintha mézzel kenték volna be a vi-
lágot, valamilyen édes és ragadós anyaggal, mintha egy
vanílialikőrös üveg valahol kiömlött volna. Mindez ful-
lasztó, émelygésre késztet. Az ember szeretne tavasszal
mindegyre szellőztetni.

**

Róma

Ezek a tízpercek, tavasz előtt, az idegen pályaudvaron, két

vonat között, az újságárusok, a chiantis-üvegek és a kosár-
kákba csomagolt, útravaló elemózsiák, az első osztályú fül-
kék felé lassan sétáló idegen hölgyek, a szerelvények olajfol-
tos munkásai, az őgyelgő, fényűzően öltözött forgalmi hiva-
talnokok a pénzváltók és detektívek között; s közben, két
vonat között, amíg az átszállással bíbelődöl, tudni, hogy a
kijáraton túl kezdődik Róma, s már több ezer éve vár reád,
s egy fehér római bérház gőzfűtéses szobájában most ébred
egy fekete szemű nő, aki rokona lehet Lukréciának, s a pá-
pa köhécsel, s az ernyős állólámpa hideg fényében olvasni
kezdi, orrán a pápaszemmel, az Osservatorét, s mindez egé-
szen közel van és elérhetetlenül messze, mert már csönget-
nek és indul a vonat, mely visszavisz életedbe, e kegyetlen
és egyszeri életbe, mely éppen olyan örök és mulandó, ép-
pen olyan zsúfolt és érthetetlen, mint Róma.

**

Húsvét

Gyermekkoromban a húsvéti ünnepet megelőző napok

tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegő
színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal,
gyertyafénnyel telt meg a levegő. A dominikánusok terén
körmenetek vonultak el, zászlókkal, melyekre a Gyermeket
és a Bárányt hímezték, s a tót asszonyok fájdalmas hangon
énekeltek, mintha valamilyen jóvátehetetlen gyász szakadt
volna a világra. E napokban féltem és nem mertem az ut-
cára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban
élnek. "Keresztények, sírjatok" - énekelték a templomban;
s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm
lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekből
hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerű. Az
emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztul-
hat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud
szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem.

**

Ünnepély

Őrült napok, mikor a tavasz rézkürtjeit megfújják, s mint

a Walt Disney-rajzokon, egyszerre bukfencet vetnek a töl-
gyek, a hőscincérek és a vezérigazgatók, minden csönget-
ni és visítozni kezd, a holt tárgyak is, minden és minden-
ki lélekszakadva rohan egy cél felé, mely legtöbbször
nincs is sehol. E láthatatlan rézkürtök hangjaira egy em-
lék felé loholunk. Mi ez az emlék? Egy ünnepély emléke,
mikor az oroszlán és a krokodil barátságosan állták körül
Ádámot és Évát, s a bölény a tisztás közepén, a százméte-
res páfrányok árnyékában, elégedetten röhögött és farkát
csóválta.

**

Megfigyelés alatt

Te nem érezted még, hogy az állatok szemmel tartanak

minket? Az őz, a hiúz, az orrszarvú, a hangyász, csendesen
járnak dolguk után, de mindig lesben, félszemmel az em-
bert figyelve, ezt a gyanús és veszélyes idegent a földön.
Hidd el, megfigyelés alatt vagyunk.

**

Búcsú

Az idő jár, s az élet e hetekben megtelik tömény tartalom-

mal. Más az emberek pillantása. Neszelnek valamit, az ég-
re néznek csillogó szemekkel, aztán a földre, elborult pil-
lantással. Aztán egymásra néznek, a virágokra, a fogpasz-
ták hirdetéseire, a nőkre, akik éreznek valamit, s olyan
másképp mosolyognak mostanában. Mi ez az érzés, ez a
tömény, ez a sűrű, ez a fájdalmas és félelmes keresgélés és
csodálkozás? Mi van a levegőben, az emberek szemében, a
nők mosolyában? A búcsú.

*****
 Május

Májusnak dallama van, melyet a nemzetközi dalszerzők

hasztalan igyekeznek lekottázni. Már mindent megkíséreltek e
célból: de mindig csak dallamos zenebona lett belőle, célzások-
kal a gyöngyvirágra és a mérsékelten viszonzott szerelemre.
Az igazi májusi dallam mélyebb, s egyáltalán nem érzelgős.
Van benne valami a földrengésből. De van benne valami a ha-
lál neszéből is. Félelmes hónap. Okos öregek nem szeretik, óva-
tosan élnek ízeivel, fényeivel és illataival, lehetőleg elbújnak
vagy elutaznak előle.
Az asztal varázsosan megterül, füvekkel és kétlábú állattal.
De az emberek szíve nehéz és nyugtalan. A májusi ünnep po-
gány és harsány. Minden lármázik, mondani akar valamit.
A levegő már korán megtelik pezsgő, fanyar illatokkal, barbár
fénnyel, egy ókori ünnep kegyetlen, vakító fényességével. Van
májusi öngyilkos, ahogy van májusi gyöngyvirág, májusi rán-
tott csirke. Az ember tehetetlenül menekül e támadás elől a civi-
lizáció bástyái mögé. Májusban nem lehet könyvet írni. Olvas-
ni is alig. Minden élet személyes, értelem ellen való támadásnak
érzi e sugarakat és illatokat. A májusi napfény kegyetlen és ve-
szedelmesebb, mint az őrjöngő, augusztusi napsütés, amely
arany szablyával vagdalkozik maga körül, keleti harcos mód-
jára, vérben forgó szemekkel, eszeveszetten. A május mérgekkel
és aranytűvel öl, orgyilkos módra, kivédhetetlenül. Van májusi
gutaütés is. A természet nem érzelmes.
E hónap közhelye a szerelem: pontosabban, mint az egészen
rossz és egészen jó regényekben, a szerelem és a halál. A termé-
szet tüneményeiben van valami a kontárságból és a remekmű-
ből. Ez a hónap, mikor sok ember riadtan, kötelességszerűen
szerelem után néz, mint ahogy télen hócipőt vásárol vagy nyá-
ron bérletet az uszodába. A májusi szerelem megbízhatatlan.
Legtöbbször nem is a személynek szól, hanem az általános
közhangulat rémuralmának engedelmeskedik, a májusnak.
A májusi szerelemnek szeptemberben hódolattal és mély elcso-
dálkozással köszönünk vissza. Lehetséges?... Hol volt a sze-
münk?... Májusban minden nő Titánia kissé. Egy napon feléb-
red a varázslatból, megnézi a naptárt, bámulja az imádott
szamárfejet, csodálkozik.
Emlékezem egy májusra, a tengeren, virág és lomb nélkül,
Afrika és Európa között, amikor mindaz, ami szárazföldön
nyugtalanítja e titokzatos és pogány hónapban az embereket, a
tengerből áradt felém, a fény sugártöréséből, a meleg szélből. Vi-
rág nélkül is kegyetlen a május. Emlékezem májusi reggelekre,
gyermekkoromból, mikor a házi kápolnában ministráltunk,
Mária oltára előtt, liliomok és pünkösdi rózsák között. E regge-
lek dallamát hallom néha. Emlékezem egy májusi délutánra,
mikor csaknem meghaltam egy nő miatt. Ez már nem történ-
het meg velem. Tapasztalt vagyok, óvatos. Feltartom arcom a
nyers, erjedő májusi fénybe, s behunyt szemmel gondolom:
"Kár."

**

Spanyolország

Behunyom szemem, a kávéházban, az újságpapírral ke-

zemben, mely araszos betűkkel ordítja, hogy megint el-
pusztult valami Spanyolországból. Mi pusztult el, hétfőtől
keddig? Nemcsak a kövek, egy templom erkélyén, a vaj-
sárga kövek, melyeket feketére aszalt az idő. Valahol, egy
katedrális előtt, melynek előterén az inkvizíció máglyái lo-
bogtak, feltépett hasú emberek feküsznek, mint a lovak a
bikaviadal arénájában. Nyögést hallok, aztán gyászos,
szenvedélyes éneket. Elpusztult valami, ami nemcsak vá-
ros volt, műkincs, ronggyá tépett fürdőszoba - elpusztult
az a spanyolság, amely egyszerre volt holtkéz és Velázquez,
politizáló hadsereg és Greco, Gil Robles és Don Quijote,
mély meghajlás és szerelmes mosoly egy fekete rácsos er-
kély alatt, sötétbordó rózsák és vastag húsú, foszforosan
fénylő halak a piaci kosárban, gőg és toprongyos nyomo-
rúság, az a forró és fekete összetétel, mely legjobb pillana-
taiban is kissé afrikai volt, az a lelkiség, amely kancsin és
eszelősen villogott a máglyára kötözött áldozatok és a pa-
pok arcában, akik körülállták a máglyát - ó, hóhérok, lo-
vagok, megszállottak, szerelmesek, bikaölők, vérszag és
tömjénfüst, fekete kámzsák és csipkekendők egy édes, hal-
vány arc körül, spanyol költők és spanyol bélmosók, fen-
ség, örök fenség és nyomorúság, örök nyomorúság, még-
egyszer idézlek, mégegyszer hívlak, beleordítom neved a
világba, kántálva, számonkérve, temetve.

**

Idő

Goethe ráért. Van, aki stopperórával kezében él, mindun-

talan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Má-
sok úgy élnek, mint egy fa, nagyon lassan és szívósan, s
tudják, hogy még sok, sok idejük van, évtizedek. Az én ko-
romban sok ember már tudja, hogy életének igazi ideje le-
pergett, a szerkezet lejár. Ebben a korban, negyven körül,
Goethe tudta, hogy nem érdemes sietni, van még egy fél
századra való ideje, ráér. Csodálatos öntudat ez, mely
minduntalan ketyeg bennünk, üti az éveket, figyelmeztet,
mennyi az időnk még. Goethe, Tolsztoj nyolcvan évre ter-
vezték az életet. Shakespeare már sietett: húsz év alatt
gyorsan megírt mindent, mert tudta, hogy ötvenéves ko-
 rában abba kell hagyni. Van bennünk valamilyen mérték
és öntudat élettel és halállal szemben. Kapkodunk, másról
beszélünk, de közben tudjuk az igazat.

**

Virágok

Úgy lépnek fel, sorban, mint egy divatbemutatón a próba-

kisasszonyok: sudáran, kacér illegéssel, kibontva pompáju-
kat, mely céltalan és érthetetlen. Az árvácska, ez a takaros
és szomorú erényesség, a gyöngyvirág, az első áldozás fe-
hérségével és csengettyűszavával, a tulipán, a bazsarózsa s
az első rózsák, harmatos díszükben, maradi formáikkal,
emésztő, édes szenvedélyük illatával. Ez a virágok bemuta-
tó-hónapja.
Uj virágok nincsenek. A szegfű, a rózsa ma is pontosan
olyan, mint volt Horatius idejében. Az ibolya nem fejlő-
dött. A lapulevél csökönyösen egyforma az évszázadok-
ban. Igaz, a rózsákat és tulipánokat keresztezik: van már
kék levelű rózsa is, láttam rózsaszín gyöngyvirágot. De a
természet nem hódol e múló divatoknak. Beéri ősi talál-
mányaival, s minden májusban ugyanazt mutatja, mintegy
szelídített, kisebbített, civilizált változatban. Lehet, hogy az
őskorban a rózsa oly termetes volt, mint ma a tölgyfák. De
akkor is csak rózsa volt: s a hozzávaló óriás letépte s át-
nyújtotta egy mitikus nőnek, kinek feje a felhőkbe ért.

**

Rilke

Rettenetes sok emléke lehetett. Ki tudja megszámolni egy

költő emlékeit? Mintha valaki megélte volna a pun háború-
kat, a piros és fehér rózsa harcát, Savonarola éjszakáit, s a
tetejébe mindent, amit egy éjszaka gondolnak, álmodnak és
cselekednek Berlinben vagy Párizsban az emberek. A költő
végtelenül emlékezik. Egy vers évmilliók és élménymilliók
párlata. Néha csak nyolc sor, s a sorok végén rímek csenge-
nek. Nem ez a fontos. (Verhaeren rímszótárt is használt.)
Az anyag a fontos, amelyből a vers készül, az anyag, amely
egyszerre emberi és emberfeletti, s van benne valami a na-
pihírből és abból, amit Isten gondolt, mikor megalkotta a
világot.

**

Geszti szerelem

Délután négykor a cigány játszott, s a kis fürdőhelyen, a

 sárga hőségben, bort ittunk. A bort így nevezték: "Geszti
szerelem." E szavak párosításában és hangütésében, a für-
dőhely kissé avas szagában, a nyári délután kemencéjének
hőlégszerű izzásában, a kora délutáni cigányzenében, a
mozdulatlan fák lombjának sötétzöld árnyalatában, ked-
vünkben és merengésünkben, könnyű mámorunkban csak-
ugyan volt valami, ami a szerelem első bódulatára emlé-
keztet. Milyen is volt ez a szerelem? Kissé édeskés és kissé
pezsgő is, s valamilyen könnyű borulat és szalonspicc ma-
radt utána a lélekben... Már nem emlékszem. Nagy szere-
lem volt? Geszti szerelem volt.

**

Deauville

A tenger és az ég ékszertokjában csillogó, kissé gyanús ék-

szer, amely után egyszerre nyúl egy kártyás férfi csontos,
sárga és egy falragaszokon gyakran hirdetett nő piros kör-
mű keze.

**

Áradás

Két hét alatt kiáradt a városban a lomb. A zöld áradás

mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen
Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban höm-
pölyög, az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással,
mely a veszély érzetét kelti.
Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyerme-
kek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély ön-
kívületében, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek meg-
akadnak és elhalnak a torokban. A madarak vijjognak e
boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen.
A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami
életemben ház volt, kerítés, biztonság. Néhány héten át
teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsod-
rottan, egy általános kalandban, amely harsog, mint a Mis-
sissippi, és veszedelmes, mint az élet.

**

Fény

A szőke nőkben fény van, mely áthatja szerelmük tájait.

Egy-egy szőke női fej úgy világít az emlékezés láthatárán,
mint az északi fény egy didergő és kereskedelmileg érett
ország felett.
 **

Puskin

Kimondunk egy nevet, s egy hangot hallunk. Ez a hang az

övé, csak az övé. Lejtése, bensősége, emelkedő és ejtő vál-
tozatai, mint egy nagy énekes hangjának sajátos színezete
örökre megmaradtak eszméletünkben. Mikor Puskin ne-
vét kimondom, szánkócsilingelést hallok, ostorpattogást,
női nevetést, egy zongora hangjait, fojtott férfibeszédet,
végül egy pisztoly csattanását. Arcokat látok, Anyegin és
Tatjána arcát, Lenszkij arcát, száz év előtti jelmezeket lá-
tok, régies meghajlásokat, egy pisztoly füstölgő csövét, egy
harminchét éves embert, amint összerogy, s különös, élve-
teg és átszellemült, kissé néger arca eltorzul a halál ijesztő
fintorában.
Sikerét természetes fenséggel viselte. Mint minden lírai
lélekre, aki korában írt, Byron hatott reá legerősebben.
Abban az időben minden költő maláriában szeretett volna
meghalni, Missolunghiben, valamilyen idegen, nemes és
reménytelen ügyért. A párbajjelenet, melyet Puskin mint-
ha előre megálmodott volna, mintha megírta volna az
Anyeginben, ez a lágyékán sebzett költő, aki egy pálya
csúcspontján, fiatalon elomlik a "becsület mezejé"-n - s a
haldokló nyögéseit egy nemzet lesi, a cár saját kezűleg írja
ceruzával apró papírlapokra az érdeklődő, vigasztaló,
gyöngéd sorokat, s mikor a költő meghal, évi negyvenezer
rubel járadékot rendel hátramaradottainak! - csodálatos
irályegységet mutat a korral, a költő életével és művével.
Nagy költő nem tévedhet. Ösztönére hallgat, s úgy ír, úgy
él és úgy hal meg, ahogy illik.

**

Pezsgő

Nyár eleji nap, oly fanyar és gyöngyöző, mintha pezsgőt

bontottak volna valahol; habja kifolyt, s most itt csillog
szénsavas gyöngyszemeivel a virágok kelyhében, a nők
szemében és mosolyában, a madarak sikolyaiban. Jóked-
vű, kissé mámoros természet ez. A mező és a vetés is im-
bolyog, könnyedén, mintha szalonspicce lenne. Kedvem
támad énekelni. De a számlára gondolok, melyet pezsgő-
zés után mindig fizetni kell valakinek. Ezért hallgatok, a
részeg mező közepén, mint aki csak betévedt egy zenge-
rájba.

**

Ifjúság
 Milyen fiatal vagyok! Ismerőseim biztatnak, hogy most
kezdődik, s általában, enyém az élet.
Lehet, gondolom, lehet, hogy most kezdődik. Aztán arra
gondolok, hogy Tolsztoj az én koromban már megírta
főművét, Petőfi az én koromban már évtizede halott volt.
Megborzongok és felvidulok. Megborzongok, mert nincs
szabály, s felvidulok, mert nyilván sem eszközöm, sem ké-
pességem ahhoz, hogy megközelítőt írjak, mint Tolsztoj
vagy Petőfi. Mások feladataim, méreteim. Szerényebbek,
sokkal, sokkal szegényebbek. S mások, másfélék... mennyi
időre lesz szükségem, hogy teljesítsem kötelességem? Az
órára nézek, aztán kinézek az ablakon. Aztán vállam vono-
gatom. Élek.

**

Szabályok

Elviselni dicséretüket.
Nem sértődni meg, mikor azt mondják: "Most olvasom a
Háború és békét. Bevallom, untat. Sok benne az értekező
rész."
Nyugodtan maradni, udvariasan mosolyogni, mikor be-
jönnek a szobába és jóindulatúan mondják: "Van egy re-
génytémám, elmondom neked, megírhatnád." S mikor
hallgatok, bátorítóan hozzáfűzik még: "Nem kérek részt a
tiszteletdíjból."
Hallgatni, mikor külön dicsérnek valamit, amit szé-
gyellsz, s aznap, mikor írásod megjelent, nem is mertél az
utcára menni.
Beletörődni, hogy két világ van, külön erkölccsel, sza-
bállyal, aránnyal, külön vallással. Ugy élni, hogy megtűrje-
nek a két világ között. Alázatosan élni. Mélyen köszönni,
miniszteri tanácsosoknak, előfizetőknek és rossz íróknak.
Hallgatni.
Hallgatni, hogyan?
Egy verseskönyvben olvastam tegnap: "Hallgatni, mint
a bomba."

**

Ceméte

Délután az erdőn át mentem, s egyszerre eszembe jutott

Ceméte. Fürdőtelep ez, Eperjes mellett, az erdőben:
hosszú, földszintes ház a fürdőépület, néhány lakószobá-
val, tornácos étteremmel, szemközt a büdösvizes forrással
s az erdővel, mely kissé őserdő még, van benne valami
érintetlen, tele csönddel és bogyóval, málnával és nefe-
 lejccsel, páfránnyal és őzekkel, tele azzal a félhomályos
végtelenséggel, amely csak az igazi erdőkben szólal meg;
mintha az erdő lenne az élet nagy, örök műhelye, kissé te-
mető, s kissé minden élet gyermekszobája... Ilyen az erdő
Ceméte körül. A vendég fakádakban fürdik. Este, az étte-
rem tornácán, a holdfényben, cigány játszik, egészen csön-
desen, az őzek kilépnek a holdsütötte tisztásra, és figyel-
nek. A gyertyaláng lobog az asztalokon, a szélvédő üveg-
burákban. Nincs kúrtaxa. Egyáltalán, nincs semmi. Most
eszembe jutott és elbűvölte szívem. Ha nem fejlődik, ha
nem tart "lépést a korral", ha nem vezeti be a villanyt, a fo-
lyóvizet és a tenisztrénert, ha megmarad az erdő, az őzek
és a málnák, továbbá a fakádak mellett, emlékezetemben
szép jövőt jósolok Cemétének.

**

Gyász

A csirkés asszony meghalt. Öreg volt már, ebéd közben el-

szédült, estére kiterítették. Most férje ül helyette a piacon,
a kofák között, árulja a csirkéket.
Az özvegy férfi szomorú és gyámoltalan. Idős ember, s
olyan özvegy és árva - olyan szemérmesen az -, oly kevés-
sé tud kofáskodni, annyira nem érti az egészet, oly re-
ménytelen, a csirkék között, melyeket szótlanul, meggyőző
erő nélkül kínál eladásra, s szemmel láthatóan oly sebzett-
sértődött, hogy nem is vesz tőle senki. A szomszédos kofák
elcsalják bódéja elől a vevőket, átkiabálnak az özvegy feje
fölött, letorkolják, pimaszon, egészségesen, tehetségesen.
Természetesen tőle vettünk csirkét, az özvegytől. Szé-
gyenkezve adta át az árut, halkan köszönte meg a pénzt.

**

Japán gyöngy

A kagylót felnyitják, a csigát megsebzik, szemcsét helyez-

nek nyálkás anyagába, s visszadobják a tengerbe. A sértett
állat kínjában alkotni kezd: gyöngyöt alkot. Ez a japán
gyöngy.
A legtöbb művész is ilyen sértett állat. Idegen anyag hull
lelkébe, mesterséges izgatásra kezd alkotni. Amit igy te-
remt, anyagra és szerkezetre egészen olyan, mint az igazi.
Csak eredete más. Igazgyöngyöt önmagából, mesterséges
beavatkozás nélkül csak a kivételes és választott példány
tud kitermelni. Ez a legritkább, legértékesebb tünemény.
De a különbséget csak a szakember érzékeli.

**
 Toll

Mindent, ami fontos számomra, tollal írok. De aztán le

kell gépelni, mert írásom olvashatatlan. Az irodalom nem-
csak ihlet és önkívület, hanem kisipar is. Aki ezt nem tud-
ja, vagy tagadja, nyafka műkedvelő.
Toll, őseim fegyvere, magasra tartlak. Uj toll, villog a reg-
geli fényben. Áhítattal nézlek, egyetlen szerszámom, egyet-
len fegyverem. Mint a kézműves, aki megtér a technikától
ősei műhelyébe, a kezdetleges műszerhez, csodálkozva és
boldogan észleli fogását, lehetőségeit. Van valami emberi a
tollban, mint egy érzékszervben; valami ősi, kezdetleges és
tökéletes. Amit tollal írsz, azt szíveddel és jellemeddel írod.
Amit géppel írsz, azt csak szándékoddal írod.
Tollal írni. Akkor, amikor nem lehet már halogatni.
Könnyen, kényesen és keményen írni. Minden szó előtt
felemelni a tollat, megválasztani a szót, a levegőbe nézni, a
végtelenbe, az álomba és a valóságba. Aztán fölrajzolni a
szót a papírra, az egyetlen, igaz szót, lélekkel, kézzel, tollal.

**

Orgona

Mikor megbetegedtem, egy ismeretlen orgonát küldött

nekem. Orgonát és rózsát. Estefelé hozták a virágokat,
névjegy és címzés nélkül. Ma sem tudom, ki küldte.
Csodálatos orgonák voltak ezek. Oly dúsak és fürtösek,
mint egy angol gyermek feje, a képeslapok színezett kará-
csonyi mellékletein. S vörös, tömött rózsák voltak, melyek
kiabáltak, mintha valami fájdalmasat, jóvátehetetlent ordí-
tana világgá valaki.
A virágokat az asztalra állították, s éjjel, bezárva a be-
tegség óljába, néha láttam őket, homályosan, mint egy
más világ káprázatos élőlényeit, mint egy nemes és illatos
mítosz alakjait. S mintha mondtak volna valamit, nem so-
kat, csak egy szót. Mi volt ez a szó? Sokáig nem értettem.
Aztán, hajnal felé, eszembe jutott: orgonaszó volt. Akkor
elaludtam.

**

Föld

A szálloda előtt kukoricanadrágos és szalmakalapos em-

berek ássák a földet.
A föld, mikor így kiássák az aszfalt alól, sápadt és szür-
ke. Miből van? Nem tudja senki. Egyszer beszáradt a ten-
ger, s csigák, kagylók, vízilények, ásványi anyagok összesű-
 rűsödtek. Néhány százezermillió év őrölte, porlasztotta e
hulladékot.
Fölemelem egy göröngyét, és morzsolgatom. Ismerős,
olyan ismerős, mint a nagy általánosságok, mint az élet, a
halál. Nincs íze, nincs illata. Minden lehetőség benne van.
Morzsolom, megszagolom.
Emlékezem, ismerkedem vele. Ismerjük meg egymást,
készüljünk föl a találkozásra. Szokjunk össze, föld.

**

Szívdobogás

Mentől többet s megbízhatóbbat tudok az írásról, annál

nyugtalanabbul töltöm el a félórát vagy a perceket, melyek
az írás, a cselekvés tényét megelőzik. Ez a szívdobogás, ez
a szorongás, mely figyelmeztet, hogy már nem lehet halo-
gatni a munkát, s mindjárt megtörténik az, amit aztán
nem lehet többé jóvátenni: ez a szívdobogás nem enyhül
az évekkel és a tapasztalattal. Mindegy, mit írsz - könnyű
cikket, robotba vagy valamilyen bonyolult és finnyás pró-
zát, egy regény nagy jelenetét -, minden írott szó ugyan-
abból az anyagból készül, s felelősségünk végzetes. Min-
den szó azonos velünk, legigazibb énünkkel. Hiába akar
csalni az író, hiába veszi félvállról dolgát: a szívdobogás,
mellyel a munkához közeledik, figyelmezteti, hogy életével
és halálával, becsületével és sorsával, szívével és értelmé-
vel ír. Ezért nincs is "nagy" és "kis" írás. Csak igazi van. S
ezért olyan végzetszerű, olyan halálosan szomorú minden
igazi írás. Mintha elkövetett volna az ember valamit; s
minden cselekedet reménytelen.

**

Lódobogás

Az idegen városban reggel öt óra felé arra ébredek, hogy

ablakom alatt lovasszekér kocog. A hang egyszerre idegen
és ismerős. Olyan, mintha álomban hallanám.
Felülök az ágyban, neszelek, emlékezem. Ezt gondo-
lom: ez már nem az én időm hangja. A lódobogás XIX.
századbeli hang. Hallgatom, amíg elhal, kíváncsian és
emlékezve hallgatom. Már nem is az aszfalton kocog,
hanem az időben. Bovarynét még csukott fedelű konflis-
ban csábították el. Kortársaim hősnői már kisszakasszal
járnak a találkára. Búcsúzom tőled, mint mindentől,
amit szerettem, lódobogás.

**
 Reggel

Ez a reggel úgy alszik, sárga selyem dunyhájába göngyölve,

mint egy rossz hírű és fiatal kispolgári nő, aki néhány éve
szeretője már a kerület virilistáinak és segédszínészeinek;
piros körmű, puha és fehér keze lecsügged az álomban a
dunyháról, piros körmű, gyermekes és pufók lábait térde
alá vonta, s szája körül úgy tapad az éjszakára felrakott
kréme, mintha álmában torkoskodott volna valahol, vala-
milyen illatos és maszatos, mennyei zsírosbödönbe dugta
volna pisze orrát, s most álmodik, jóllakottan és szuszogva,
virilistákról és segédszínészekről. Ilyen ez a reggel. Leülök
ágya szélére, jóindulattal, és tartózkodóan nézem.

**

Hangulat

Most kapok észbe, hogy nem is a Tabánt szerettem. Igazá-

ban a Rákóczi utat szerettem, olcsó és harsány üzleteivel,
fagylaltozóival és kávéházaival, ahol irattáskás ügynökök
hajolnak össze, mint az orosz összeesküvők Genfben, vil-
lanyfényeivel, melyek valamilyen mesebeli bőség és má-
mor bugyborékoló pezsgőhabjával csorognak le a háztető-
ről a sötét utcára, rikító fehérre és kárminvörösre mázolt
prostituáltjaival, állástalan, őgyelgő rablógyilkosaival, akik
a Síp utcától a Huszár utcáig "adják a drótot", falatozói-
val, ahol lerágott és eldobott kukoricacsutkák között tá-
molyog és várakozik az idetévedt falusi nép, oly figyelmes
és türelmes arckifejezéssel, mintha a villanyfényben mind-
járt fölvillanna előttük az Igézet Városa, az áruházakkal,
melyek kirakataiban, rózsaszín és krémsárga selyemduny-
hákkal borítva, ott ragyog a Hálószoba, két ágy, hangulat-
lámpával, s a hozzávaló négyszáz fix káprázatával - s mind-
az, ami vágyban és érdekben, szándékban és indulatban,
reménytelenségben és kétségbeesésben sistereg Budapes-
ten, végigömlik az utcákon, és elcsorog a csatornában.
Mindez igazi, tapintható, szagolható. Ez a valóság. A Ha-
lászbástya csak kirándulóhely, történelmi kilátópont ide-
genek számára. De a Rákóczi úton odahaza vagyunk, a
Rókus és a garniszállók között - itt élünk, őgyelgünk, itt
halunk meg. Ez a mi hangulatunk, az igazi.

**

Kézirat

A nyomdából, szedés után, hazaküldték a regény kézira-

tát. Most olyan, mintha megszökött és csavargott volna.
Züllött és foltos, tele szamárfülekkel, idegen ujjak zsíros
tapintásával, kék és piros ceruzajegyekkel. Mint aki kalan-
don esett át s járt valahol, az életben, az irodalmi életben,
mely nem kevésbé veszélyes és kalandos, mint a tengeré-
szek, vadászok és kőművesek élete.
E pillanatban már nincs sok közöm hozzá. Felelős va-
gyok érette, de csak úgy, mint a szülő felserdült gyerme-
kéért. Lehet, hogy szégyent hoz nevemre. Már nem tehe-
tek érette semmit. Végzete van, sorsa és jelleme.
Egy évet adtam neki az illanó életből. Egy évet, nappal
és éjjel. Most, hogy a világban járt, kissé romlott már,
megviselt. Külzetén titokzatos jegyek. Csakugyan, az iro-
dalom gyanús. Mintha a rendőrségen járt volna, ahol vizs-
gálták, láttamozták, ujjlenyomatot vettek róla.
Most elteszem a fiókba a kéziratot, s várom a detektíveket.

**

Maupassant

Pontos, kemény és hűséges mondatain úgy sugárzik át az

őrület, mint ahogy a halál szól az élet tüneményeiből, bi-
zonygatva a szerves rokonság kapcsolatát. A valóságról ír,
tárgyilagosan és figyelmesen, s közben mindegyre halljuk,
amint a háttérben röhög és jajong valaki.

**

A szél

A szűk és nedves utcán mentem, mikor megérintett a szél.

Érintése kemény volt, de nem sértő; erős rokon érinti így
az embert. Fölnéztem és csodálkoztam. A tenger szagát
éreztem és a havas csúcsok fanyar ízét. A végtelenséget
éreztem és a semmit, s valami fönségeset is, hogy ember
vagyok, s közöm van a szélhez, a tengerekhez, a hegycsú-
csokhoz és a megsemmisüléshez.

**

Pelikán

Éjjelenként a halott költő verseit olvasom. Maradt né-

hány tökéletes verse, s maradt számtalan tökéletes vers-
sora.
A költő szegényen halt meg, s családja fölnéz utána az
égre, éhesen, nyomorban és tehetetlenül. Egy papírgyáros
adott ingyen papírt, egy nyomda ingyen nyomtatta, fűzte,
kötötte a költő posthumus kötetét, barátok írták az elő-
szót, illesztgették a verseket. A költő özvegye ajándékba
kapott négyezer kötetet. Most mindennap elad egy kötet
 verset; ebből él a család.
A halott költő, négyezer napon át, így gondoskodik még
családjáról. Verseivel eteti őket. Nézem a kötetet, s ezt gon-
dolom: pelikán. Mennyei pelikán.

**

Bazsarózsák

A kertek megtelnek bazsarózsákkal, s egyszerre olyan sú-

lyos és meleg lesz a világ, mintha megtelt volna egy érzés
és felismerés súlyával; dadogva beszél, mint mindenki, aki
ittaS egy érzéstől. Ez már nem a szerelem, nem is a nyelve-
lő és kacér tavasz; ez már az élet, súlyával, illatával, végze-
tével.

**

A sündisznó

Mikor Ede beleszeretett Etelkába, mindent szeretett volna

tudni, s mint ahogy a szerelmes nő tollakkal és virágokkal
ékíti magát, Ede egyszerre menekülni kezdett a verbális mű-
veltségből, s szenvedélyesen vágyott a valóság ismereteire.
- Mit tudsz a világról, a valóságról? - kérdezte gőgösen.
- Keveset - mondtam.
- Tudod-e - kérdezte -, mit eszik a sündisznó?
- Falevelet - mondtam.
- Nem! - kiáltotta hivalkodva. - A sündisznó rovarokat
eszik. Etelkától tudom.
Akkor megértettem, hogy szerelmes.

**

Közjáték

Most érdekesebb a közjáték, mint a darab, mint a nagy,

történelmi előadás. A kakasülőn könyökölve nézem őket.
Milyen érdekesek most! Szimatolják a szelet, jobbra
néznek, balra néznek, mint ők mondják "helyezkednek".
Még semmit nem lehet egészen biztosan tudni. Rövideb-
bet köszönnek, mint tegnap vagy valamivel hosszabbat és
mélyebbet: mondom, semmit nem lehet egészen biztosan
tudni. Egyszerre eszükbe jutnak bűneik, s mélyen elvörö-
södnek, zavartan krákognak, másról beszélnek. Aztán em-
lékeznek, hogy valahol, két év előtt, társaságban, azt
mondták: "Azért nem lehet azt mondani, kérem, minden
kísérlet meghozza gyümölcseit!" - s felszabadultan kezde-
nek pihegni. Most ők is játszanak, a közönség. Néha tap-
solok, a kakasülőn. Jobbak, különösen az árnyalatokban,
 mint a hivatásos színészek.

*****

Június

E hetekben, csendesen, utazni kezdek.

Már nem szeretek messzire utazni. Már csak bensőségesen sze-
retek utazni. Néhány év előtt, ha megszállott az elképzelés, még
nem adtam alább, mint Bombay vagy Kína. Mint egészen kö-
zeli, útszéli úti cél, melyre ásitva gondoltam, San Francisco le-
begett szemeim előtt. De most már csak lassan szeretek utazni,
nagyon lassan. Nem fontos, hogy a vonat haladjon. Az a fontos,
hogy én haladjak. Ez sokkal nehezebb.
Goethe szerint a megérkezés sem fontos. Csak az utazás fon-
tos, ez a lebegés, két állapot, az otthon és a végtelen, a meghitt
és a veszélyes között. Júniusban mindig újra utazni kezdek,
óvatosan és megfontoltan, Scott kapitány körültekintésével, s
oly gyanakodva, ahogy a lábadozó járni tanul. Néha csak a
szomszéd utcába utazom, portakaróval, sétabottal és kézitás-
kával. Felébredek az idegen szobában, s a változás csodálatos
kalandját bámulom, pislogó szemekkel, megrendülten és aláza-
tosan. Egy idegen szekrény tud oly rendkívüli lenni, mint Bag-
dad. A világ bennünk van. Időnként el kell indulni feléje.
Ez a hónap, mikor a lakás útra kél mint egy hajó, s lassan
halad életünkkel a szelídebb, melegebb égöv felé. Tegnap éjjel
még esett, májusban, valahol, a mi külön Triesztünkben; de reg-
gelre ébredve észrevesszük, hogy életünk új kikötőbe érkezett.
Pitymallatkor partra szállunk, s szemdörzsölve észleljük, hogy
idegen városban kötöttünk ki, ahol a nők és a férfiak máskép-
pen öltöznek, az utcákon változott, kissé keleties élet zajlik, s
különös, fehér félhold úszik az égen. Júniusi reggeleken, mikor
a város még az első hőség fátylaiba burkoltan piheg, kibá-
mulok a Lánchidon áthaladó társaskocsi ablakán át a Duná-
ra, amely valahogy elemibb most, mint tegnap volt, áradóbb és
kegyetlenebb. Tegnap még úgy tudtam, hogy Göd felé halad;
ma eszembe jut, hogy a tenger felé is halad. Partjain idegen nők
sétálnak, különös, virágos ruhákban, szemükben idegen vég-
zetek csillámával, kezükben labdaütővel és piros viaszosvá-
szon táskával, melyben a meztelenség kellékeit cipelik a folyó
felé. A bennszülött gigerlik ilyenkor már felöltik a szalmakala-
pot. A levegő hőfoka délfelé figyelmeztet, hogy Kelet felé hala-
dunk, a krokodilok, törökmézárusok, nyári szerelmek és a vi-
lágháború fokozott esélyei felé. Pénzt váltok, s lassan elindulok
a parton, az idegen földrész partján, június partján.
A lakás észrevétlenül megtelik virágokkal. A hétköznap, ün-
nepszerűen, virágfüzért aggat homlokára, s minden kissé húsos
e hetekben, anyagias. Az előszobában is virágok állanak, befőt-
tös üvegben, a szekrény tetején is csokrok virulnak, mintha ál-
landóan menyegző lenne valahol, sikolyokkal, szivarfüsttel és
rokoni csókokkal. Kissé bódultan élek e húsos érettségben, e
nem egészen ártatlan testiességben, e júniusi, meleg és kitakart
anyagiasságban. A nyaralóházak tornácain mindenfelé fiatal
asszonyok hevernek a fekvőszékekben, kócosan, kissé elhízot-
tan, délutáni szunditástól piros és meleg arccal, s önfeledt,
álomtól tikkadt mozdulattal nyújtózva bámulnak a lombos
fák távlatán át a kertajtó felé. Egészen biztos, hogy várnak va-
lakit. A kavics csikorog a kerti úton. Már jön a nyár, gondol-
ják; s behunyt szemmel, kezüket, álmosan, meleg szájuk elé il-
lesztve, rövidet ásitanak. Mire gondolnak ilyenkor? Férjek, sze-
relmesek, vigyázzatok! Itt a június. Valaki jár a kertben.

**

Kérdés

A pálmák alatt mentem, a tenger partján, s mögöttem egy

gyermek kérdezett valamit magyar nyelven anyjától.
Miért, hogy idegenben, valahányszor gyermeket magya-
rul beszélni hallok, leküzdhetetlen szomorúság ejt meg, s
gyorsan odébb kell sietnem, valamelyik elhagyott mel-
lékútra, hogy letöröljem s elrejtsem az idegenek elől ki-
csorduló könnyeimet?

**

Elemek

A napon fekszem és a tengert nézem. A tengerben fiatal

leány fürdik, s a sziget és a hegy árnyéka tükrözik a vízen.
A lánytest, a hegy, a tenger, mindez most különváltan, ön-
magában létezik egy pillanatra, mintha a természet ele-
meire bomlott volna, az ősi képlet egyszerű szótagjaira.
Betűzöm e szótagokat, naptól ittasan, ahogy az első em-
ber betűzgette a világot.
Aztán megszólal valaki, s megint tájkép lesz az egészből.

**

Öreg szálloda

Megérkezni éjjel az elhagyott szállodába, amely ötven év

előtt volt divatos. Apám még büszkén szállt ide. Én már
csak fanyalogva és részvéttel.
De a szálloda nem adja meg magát. Küzd az idővel, a
romlással, mint egy kétségbeesett, öreg divathölgy, aki bé-
csi ronggyal keni ráncos arcát, rizsporral fedi el szemöl-
cseit, s fiatalos, divatos mintájú leplekkel burkolja roskatag
idomait. Van mindene, ami a korszerű szállodához szüksé-
ges: a csapokból meleg víz folyik, a villanyos felvonó jár az
emeletek között, de oly csikorogva, mint a felvonóhíd egy
régi várbástya előtt. Sminkelt, öreg szálloda, mely láthatat-
lan kacsalábon forog, villanyerőre.
Megjátszom a részvétet, mert sajnálom. Egészen jó szál-
loda ez, mondogatom, félhangon, a szobában. Ásatag ter-
meiben úgy járok, mintha e bútorok, ezek a színes üvegké-
pek az ablakon, e balsorstól sújtott pálmák a társalgó sar-
kában s a hozzávaló vendégek, akik kissé sértődötten
járnak ide, mert nem telik jobbra: mintha mindez csak-
ugyan "üzem" lenne, ragyogó és csillogó szállodaüzem,
unatkozó skót urakkal, életveszélyes és tébolyító kalandor-
nőkkel, akik már délelőtt is estélyi ruhát viselnek, s hamis
fejéket.
De éjjel, mikor bőg a bóra, s a régi ház minden ereszté-
kében recseg, tudom, hogy süllyedünk. Az erkélyen a ron-
gyos vászonfüggönyt tépi a szél, mint a vitorlát egy kiszol-
gált kalózhajón. A szálloda lassan úszik a tengeren, végzete
felé.
A liftesfiú elmúlt hetvenéves. Vilmos-bajuszt visel. Ott
volt a tömegben, mikor Umbertót meggyilkolták. Lassan
emelkedünk, emeletek és emlékek között, a harmadik
emelet s valamilyen történelmi magaslat felé.

**

Szomszéd

A szomszédos szállodai szobába lakók érkeztek. Még nem

láttam őket, csak neszeiket ismergetem. Csomagolnak,
egy férfihang dörmög, fiatal nő felel, idegen nyelven, talán
lengyelül vagy hollandul. Aztán elkattantják a villanyt.
Egy tárgy, cipő vagy könyv a padlóra hull. A férfi köhög,
rekedten. Éjfél felé rágyújt, hallom a gyufa sercegését.
Így kezdődik. Néhány nap múlva majd hallom őket,
amint veszekednek, sóhajtanak, köhögnek, vagy ijedten
felkiáltanak, az álom révületében. Igy, ilyen közönséges és
rejtélyes neszekkel mutatkozunk be egymásnak. Rabitz-fal
van közöttünk, s a titok, hogy emberek vagyunk. Oly bizal-
masságban élünk, mint a családtagok, s oly idegenül,
olyan távolságban, mint a négerek és a kínaiak. A világnak
ugyanabban a dobozában élünk: már hallottam boldogan
nevetni a nőt és káromkodni a férfit. Kissé már ismerjük
egymást. Valami kezdődik közöttünk, a rokonságnak és az
idegenségnek az a rejtélyes válfaja, amely szemérmesebb, s
ugyanakkor bizalmasabb, mint minden hivatalosan elkép-
zelhető emberi kapcsolat. A férfi, reggel és este, sokáig öb-
lögeti torkát. A nő egyszer azt mondta, németül: "Eigent-
 lich Schweinerei."Aztán hallgattak.
Ezért hallgatok én is. Néha köhintek. Néha ők is köhög-
nek. Az irdatlan világban, a végtelen esélyek zűrzavarában
összevegyülnek köhintéseink, s az erkélyről, amely félig-
meddig közös, néha ugyanazt a csillagot nézzük. Pillantá-
saink találkoznak a Saturnus csillagképében. A rejtély van
közöttünk, a mindenség, az egyéniség, az emberi talány
rejtélye.
Aztán, egy vacsora után, bemutatkozunk, s marad egy
brünni fogorvos.

**

Lajos

Este hatkor, a velencei állomáson, idegen hang dallamo-

san kiáltja: "Lajosz, Lajosz!" Lenézek a vasúti kocsi abla-
kából, s a tömegben, a mélyben, az emberek között törpé-
ket látok. Megszámolom őket: huszonnyolcan vannak.
Elöl halad a legkisebb, ünnepélyesen, arasznyi Hüvelyk
Matyi. A törpék között is van hierarchia. A legkisebb a
legelőkelőbb. Ő Lajosz.
Lehajolok a mélybe, kinyújtom kezem, s örvendezve mon-
dom én is: "Lajos." A törpe felnéz; ráncos kis arca moso-
lyog. Állunk a meleg estében, két magyar, egy törpe és egy
író, aki egyméternyolcvanhárom magas, s tele van kisebb-
ségi érzésekkel.
Lajos, a törpe, nem szenved kisebbségi érzésektől. Su-
gárzó, büszke törpe, kemény kis ember. Apró hasán arany
óralánc. Erősen kezet fogunk. Bukarestbe mennek, varie-
tébe szerződtek. Huszonnyolcan vannak, igen; olasz, né-
met, angol és magyar törpék, nők és férfiak. Lajos ízes ma-
gyar beszéddel szól, s az idegen törpék türelmesen hallgat-
ják társalgásunkat. - "Honnan jössz?" - kérdem tőle, halkan
s bizalmasan. - "Lajosmizséről" - feleli.
Cinkosság van közöttünk, melyet az idegenek nem érte-
nek. Kis, magyar törpe, rokonod vagyok. Törpében is vál-
lallak, mert lajosmizsei vagy. Jársz a világban, s árulod tör-
peségedet; de mikor lehunyod a szemed, idegenben, elő-
adás után, Lajosmizséről álmodsz. Add ide a kezed,
búcsúra. Szorítsd meg, így, erősen. Szeretnék adni neked
valamit az útra, az idegenség és a törpeség vándorútjára.
Szemedbe nézek és ezt gondolom: "Mégis, mégis, embe-
rek vagyunk."
S úgy válunk el, a trieszti állomáson, idegen törpék és
idegen óriások között, mint cinkosok és összeesküvők,
akik sebtében fölesküdtek valamire.

**
 Volpone

Az eredeti fogalmazásban, Ben Jonson drámájában, me-

lyet nem kurtítottak és szelídítettek ügyes, korszerű mes-
teremberek, a drámának és mindennek a végén a velencei
bíró gályára küldi az egész társaságot: Volponét és Moscát,
Corbacciót és Corvinót, az erényes polgárasszonyt és a jó-
kedvű ringyót... az egész társadalmat, erényestől és bű-
neivel együtt, mert nem érdemes nagyon válogatni. Ez a
nagyvonalú ítélet nem moralizál. - "Elég ebből a társada-
lomból!" - gondolja a régi bíró. S a régi néző is így érezte:
elég ebből a társadalomból.
Ezt a sommás ítélkezést, egy költő spleenes-hanyag szín-
vallását, mi, finnyásabb és fejlettebb jogérzékünkkel már
nem bírjuk el. Ilyenkor érezzük, hogy az igazság félelmes,
önkényes és korlátlan valami. Mi már csak a jogban hi-
szünk. Ben Jonson még hitt az igazságban.

**

A mosoly

Maupassant ott virrasztott Schopenhauer halottas ágyá-

nál, s arra ébredt, hogy a halott arca mosolyog. Igen, az
ember végül megért valamit, és szelíd lesz.

**

Morfium

Három fiolában kilenc köbcenti morfiumot őrzök. Néha

felnyitom a fiókot, megpillantom az üvegcséket, megnyu-
godva, mint a zsugori, aki valamilyen csodálatos kincset
kuporgat. Ez a kincs a halál, az édes és álmos halál, melyet
nem vehet el tőlem senki. Évek múlnak el, és nem gondo-
lok e fiolákra.
De néha kézbe veszem a finom üvegcséket, és jókedvű
leszek. Nem lehet olyan nagy dolog a halál, nem lehet bor-
zalmas sem. Nincs színe, nincs íze. Nincs térfogata. Nincs
jellege. Minden földi szó tökéletlenül írja le. Minden, amit
mondhatunk, meghatározás; de a halál a meghatározások
ellentéte. Felemelem a fiolákat, a világosság felé tartom az
üvegcsét, aztán vállat vonok és élek tovább.

**

A reggeli

Az éjszaka után, melynek sötét leplei alatt feltakarták

meztelenségüket, a szálloda napos reggelizőerkélyén talál-
koztak. A nő mézet kent fel a kettévágott tejeszsömlyére, a
férfi gyümölcsöt evett és tányérját nézte.
Láttam őket éjjel, vacsora után, eltűnni az éjszaka kapu-
jában, s láttam őket most, amint megint feltűntek a nappal
egyezményei között, kölnivízszagúan, megfürdötten, sport-
ruhában. A férfi túlzottan, hangsúlyozottan udvarias volt a
reggelinél; a nő komoly és szertartásos.
A csodán, az ismerkedés, a nagy és egyetlen ismerkedés
csodáján túlestek éjszaka. Ami most következett, az már
törvényszerű volt: viszonyuk lesz, vagy összeházasodnak,
vagy boldogok lesznek, esetleg kínozzák egymást. Mindez
már nem is érdekelt senkit, csak a rokonokat, s esetleg -
később - az ügyészséget. De a reggelinél még komolyan
ültek, azzal az elfogódott ünnepélyességgel, mintha vala-
hol orgona zúgna, vagy zászlókat lobogtatna a nyári szél, s
mindez miattuk történik, s egy vándor Isten tiszteletére.
De a nő még nem tudta, hány cukorral issza a teát a férfi.
Még csak egymás testét ismerték. Ezért, lehajtott fejjel, za-
vartan mosolyogtak és szégyenkeztek.

**

London

Londonra gondolva legerősebb, minden mást elnyomó

emlékem az a szag, mely Whitechapel egyik mellékutcájá-
ban áradt felém, olyan erővel és dühvel, mint egy részeg
útonálló: annak a macskamészárszéknek szaga, amelyben,
az állatpiac mögött, májat és zsigereket árulnak londoni
macskák számára.

**

Zivatar

Talán ezért érdemes élni: kiállani a zivatarba, fedetlen fő-

vel, csapzott hajjal, várni az istennyilát és az égzengést,
farkasszemet nézni a sötét éggel és a felhőkkel, tudni,
hogy Valaki kezében tart, a tengeren is, mikor a hajók ár-
bocán megszólal a lélekharang... Szépen, igazán kellene
elpusztulni. Zuhogj csak, végzet, zivatar.

**

Szemérem

Ez a nő szégyenlős volt. Ezt mondta:

- Megoperált, és aztán később viszonyt kezdettünk. Egy-
szerre elszégyelltem magam. Egy sebész előtt, aki vájkált
beleinkben, másképp meztelen az ember. Mintha az
epémmel vagy a májammal lett volna viszonya. Kezem di-
csérte, de volt egy pillanat ismeretségünk során, mikor
vastagbelemet is simogatta. Nem szeretem az ilyesmit.
Ezért szakítottam is vele, idő előtt. Nem szeretek túlságo-
san meztelen lenni. Egy nő mindig őrizzen meg valamilyen
fátylat: egy kombinét vagy legalább az epidermiszét. Ami
alatta van, az magánügy.

**

Párizsi vasárnapok

Néha visszatér és megkísért a párizsi vasárnap délutánok je-

ges, nyirkos unalma. Kegyetlen emlék ez, olyan a szaga,
mint egy nedves, hideg ágynak, melyben nem tudtál elalud-
ni. A bistrók, ahol az alkoholisták kártyáznak; a párizsi kávé-
házak, különös fanyarságukkal és rosszindulatukkal; azok a
rettenetes órák, mikor fel és alá jártam az irdatlan városban,
a Montmartre-tól a Montparnasse-ig vagy künn az előváro-
sokban, ahol mindennek húgyszaga volt; a boulevard kávé-
zói, az utcai nőkkel, az őgyelgő, francia stricikkel és az
őgyelgő, francia tőkepénzesekkel, akiket nem lehet egymás-
tól olyan egészen pontosan megkülönböztetni; a lapok va-
sárnap délutáni kiadásai, az ostoba sporthírekkel s az os-
toba miniszteri beszédekkel s a frissiben leleplezett Hősök
Emlékszobrának fényképeivel; a hideg fények a Champs
Elysées házainak homlokzatán; a nadrágtartós házmesterek
a Bois pázsitján, ölükben gyermekkel, borosüveggel és cipő
nélkül, lábszagukkal elpestisezve a Bois csalitjait; ezek a ló-
versenyek, mikor az ember port nyel és tülekedve rohan az
utolsó verseny végén a társaskocsi felé; ez a kietlenség és vi-
gasztalanság, ez a civilizált otthontalanság, ez a nyirkos és
hidegen ragadós, fanyar reménytelenség - mindebben volt
valami a börtönök, a nevelőintézetek és a kórházak vasár-
napjaiból. London vasárnap üresebb, de melegebb, embe-
ribb. Párizs vasárnap kegyetlen és félelmes. Ez a város, ahol
csak dolgozni és élvezni lehet. A pihenéshez nem értenek.

**

Készenlét

Minden sort olyan figyelemmel kellene írni, mintha rög-

tön utána a halál tenne pontot a mondat s az író életének
végére. Végzetesen kellene írni, jóvátehetetlenül. Ugy kell
írni, mint akinek nincs ideje többé kijavítani központozást,
jelzőt és jellemet. Csak egyszer élünk? Nem biztos. De
csak egyszer írunk. Ez biztos.

**
 Horoszkóp

Nem nagyon hiszem, hogy a Kos jegyében lényegesen

megváltozzék, ami elviselhetetlen volt már a Bak és a
Skorpió jegyében is. Minden Jel és Jegy alatt virul a Föl-
dön valami érthetetlen és reménytelen, ami ugyanakkor, a
Jegyek ellenére, sugárzóan és tündökletesen független a
kozmikus világtól. Ez a valami a te sorsod és az enyém.
Mi csináljuk. Ezt makacsul hiszem.

**

Goethe, nyáron

Goethe két irányzatot gyűlölt: a demokráciát és a hazug,

túlzó nacionalizmust. E sugaras, forró nyári napon, mikor
világszerte úgy villog a nacionalizmus, mint a kivont szab-
lya, s a világ egyes részein úgy sistereg a demokrácia gyűlö-
lete, mint ahogy spanyol Fülöp papjai gyűlölhették az eret-
neket, elgondolkozom, mit is csinálna Goethe? Valószínű-
leg ugyanazt; angol metszeteket rakosgatna, négy-öt sort
írna a Faust második részének szövegéből, diskurálna
Müller kancellárral vagy Eckermannal, gyanakodva és hi-
degen felelne fiatal költők lelkes leveleire, s szigorú levelet
írna kiadójának a Hermann és Dorothea elszámolásai ügyé-
ben. Nem tehetne mást. Ezért volt Goethe.

**

Szelíd emlék

De az sem volt rossz, mikor csempészek voltunk egy dal-

tnát városban, százötven év előtt, s naphosszat ott lebzsel-
tünk s őgyelegtünk a forró mólón, lestük a bárkák rozsda-
szín vitorláit, titkos jelekkel integettünk az orgazdáknak,
kik pálinkát és édes görög bort mértek a part menti csap-
székekben, s éjjelenként késeket köszörültünk és arany-
port kevertünk el dohányzacskónkban a puskaporral, míg
szeretőnk a zsandárokkal cicázott lenn a söntésben, s esős
időben néha még sajgott a golyó helye, melyet a Darda-
nellák közepén kaptunk tomporunkba, mikor hasist és kí-
nai selymet loptunk át éjszaka Görögországból - így él-
tünk, öcsém! Tanulj csak.

**

A mexikói

Néha gondolnom kell arra a mexikói házügynökre is, aki

az újságban ezt a szót olvassa: "magyar" vagy "Budapest"
- s egy pillanatra felnéz a levegőbe, s lát valamit, egy em-
bert vagy egy tájat, vagy egy fénykép emlékét, mely szá-
mára azonos a magyarsággal és Budapesttel. Ez a homá-
Lyos és zavaros képzet is vagyunk. Pontosan úgy lát en-
gem, élesen és lehetetlenül, mint én őt, a budai
kávéházban, mikor az esti lapban ezt a szót olvasom:
"Mexikó." Nem tudunk semmit egymásról. Nagy Sán-
dorról többet tudok, mint e mexikói kortársról. Nemcsak
a térben és időben élünk; az öntudatlanságban is.

**

Az uszoda

A hatóságilag engedélyezett meztelenség mögött, a vízben

és fényben áztatott pucér tagok mögött dereng egy másik
meztelenség, melynek nem volt célja az "egészség", sem a
"testkultúra", még az érzékiség sem volt célja; egyáltalán,
nem volt semmi célja. Ez a másik meztelenség, a Paradi-
csomi, emlékszerűen villan föl a levetkőzött testek láttára.
A bűnbeesés - most már emlékezem - nem a meztelen-
séggel kezdődött, hanem az öltözéssel.

**

Céline

Louis Ferdinand Céline a szemét zsenije. Nincs még egy

író a világirodalomban, aki ilyen szakértelemmel, ilyen
korlátlan szenvedéllyel, ilyen alaposan és rettenthetetlenül
dugta volna orrát mindenbe, ami elviselhetetlenül büdös
az életben. Céline a kosz lángesze. Hódolattal nézem mű-
vét, csak könyveit - éppen tartalmuk miatt, higiénikus
okokból - nem őrzöm meg szobámban.

**

Bártfa

Háború végén Bártfára mentünk nyaralni. Kis lakóházat

béreltünk itt, "Zöldike" nevű bérvillát, ahol kevéssel elébb
az orosz megszálló csapatok tanyáztak, jóindulatú musz-
kák, akik - sietségükben - felnyitották a zongora tetejét, és
a húrozatba piszkoltak. Ezt csak később vettük észre, mi-
kor zongorázni kezdettünk, s a húrok kissé tompán zen-
gettek. A nyár eltelt azzal, hogy tisztogattunk az oroszok
után. A megszállók már évekkel elébb elvonultak a vidék-
ről, de valamilyen makacs piszok maradt utánuk, nemcsak
a zongorában, nemcsak a "Zöldike" szekrényeiben, ha-
 nem az erdőben is.
Vérmes és szenvedélyes nyár volt. Az erdőben medvét
láttunk, amint két karral legelte a málnát, és közeledtünkre
kényelmesen elcammogott. Valami veszélyes, sűrű és édes
volt ebben a nyárban. A kútnál kaftános lengyel zsidók sza-
ladgáltak elragadtatva egy csodarabbi körül, sebesült tisz-
tek ültek sápadtan a sétány padjain, s mindig zenéltek va-
lahol, kissé hamisan és izgalmasan. A fürdőorvost - becsü-
letszavamra - így nevezték: "Dr. Kanári." Nyár végén el-
utaztunk Bártfáról, s megtudtuk, hogy véget ért a háború,
s valami váratlan, félelmes és kiszámíthatatlanul veszélyes
kezdődött helyette: a béke.

**

Haza menni

Egy napon el kell dobni mindent, mindent, órát, bútort és

műveltséget, s haza kell menni a szegényekhez. Nem lehet
másképp. Ők az erősebbek. Mindegyre hívnak.

**

A hegyek között

A társaskocsi reggel hatkor indult Fiuméból, csatakos

ködben; hét óra felé már a hegyek közé értünk, jeges szél
csattogott és hideg fényrongyok lobogtak a sziklák or-
main. Az utasok közül most felállt egy fiatal nő, irattáská-
val kezében, horgolt kabátkában, szőkén és nemesen; s le-
szállt. A sziklák között állott, emberi lakóház nem látszott
sehol, s a fiatal nő elindult a kopár fennsíkon, kezében az
irattáskával, könnyű és előkelő léptekkel, mintha csak té-
vedésből járt volna Fiuméban, s igazi otthona ez a kopár
világ, a sziklák, a hajnali fény és a szélvihar. Nem nézett
vissza. Ég veled, gondoltam, ég veled, te kedves, te gyö-
nyörű, te érthetetlen.

**

Hazám

"Szeretlek", hazám? Nekem nem adta a sors ilyen egysze-

rűen ezt az érzést. Mennyire irigylem azokat, akik iparból
vagy gondtalan készségből, könnyű szóval tudnak vallani
neked! Én már csak így merek gondolkozni felőled, éjfél
után, egyedül szobámban, e félelmes műhelyben, ahol a
szavakat reszelem és vizsgálom és megmérem igazi érté-
kükre. Milyen jó nekik, a könnyű szavúaknak és boldo-
goknak, akik vezércikkekben és tetszetős, lelkesen kongó
 versekben tudnak ünnepelni, hazám! De én most írtam le
először ezt a szót, ilyen nyersen és végzetesen egyszerű
formájában, s zsibbadt kézzel, sápadtan hajolok föléje,
hallgatom zengését, vizsgálom betűit, ízlelem értelmét, ezt
a félelmes és végzetes értelmet, amely egyszerre élet és ha-
lál, s amelyet "szeretni" vagy "nem szeretni" csak az osto-
bák és frivolak tudnak. Hazám. Két magánhangzód azo-
nos a halál magánhangzóival. Mert halálos erő vagy, ha-
zám, erő, mely nem bocsát el. Minden te vagy, minden
benned van. Megadom magam.

**

Az ébredés

A nagyvárosi reggelekben, az ébredés pillanataiban gyer-

mekkori emlék lappang: a villamos csilingel a csukott re-
dőnyök mögött, gépkocsik tülkölnek, idegen emberek be-
szélnek és sietnek, felfoghatatlanul érdekes, értelmes és
nagyszabású, fővárosi irodák és munkahelyek felé, ahol iz-
galmasan jövedelmező és nagy fontosságú munkával töltik
napjukat - ilyenkor mindig a vidéki fiú ébred bennem,
akit apja egyszer Pestre hozott, s aki reggel a homályos
szállodaszobában a villamos zörejére ébredt, s egyszerre
félt és dobogó szívvel örvendezett, mintha valamilyen cso-
dálatos világba jutott volna, ahol minden gombra jár, s
csak meg kell nyomni a csengőt, és a pincér már hozza is
ezüst tálcán a csodálatos fővárosi reggelit, a gyümölcsöt, a
kávét, a sonkát és az életet.

**

Shakespeare, a népies

Tulajdonképpen jobb szeretem e népies angol Shakes-

peare-kiadásokat, a színes mellékletekkel, melyek úgy hat-
nak, mint egy meséskönyvben a jámbor képek, eszményi
hősökkel és förtelmesen eltorzított vasorrú bábákkal,
négyfülű óriásokkal, mokány Hüvelyk Matyikkal: ez az
igazi, mert Shakespeare mese is, népies is, valami egészen
egyszerű és örök, tele vérrel és fenséggel. Csak a népmese
és csak a zseni műve bírja el az ilyen illusztrációt. Az egé-
szen nagy dolgok kissé giccsesek is, népiesek. Cervantes is
az. A Werther is az. Shakespeare is.

**

Hinta

S mégis van az egészben valamilyen rejtélyes, magyaráz-

hatatlan egyensúly. Néha már azt hiszed, kiborulsz, olyan
erővel röpít a magasba és ejt a mélybe - s ez a halálos len-
gés mégis öntudatos, csodálatos törvények vigyáznak
reád, egy mértani képlet rögzített ábrája vagy... Hinta. Va-
lami tartja, fogja az egészet.

**

"Szeress!"

Hányszor hallottuk az életben ezt a könyörgést, ezt a pa-

rancsot, ezt a kétségbeesett kiáltást, mintha a halál kapu-
jából ordították volna, mintha a szégyen és a pusztulás
gödreiből vonítottak volna fel az égre. "Szeress!" Mintha
valaki fukarságból vagy gonosz szándékkal megtagadna
egy sorvadó lélektől valamilyen alamizsnát, mintha igazán
hatalmasok lennénk, csak nem akarunk élni hatalmunk-
kal, mintha valamilyen megfontoláson vagy elhatározáson
múlna, hogy szeretünk valakit! "Szeress!" Mintha egy el-
kárhozott könyörögne: "Ments meg!" Mintha egy halál-
rasebzett kiáltozna: "Segítség!" De hiszen akarok, akarok
segíteni... nesze, egy pohár víz! Nesze, pénz! Nesze, gyön-
gédség! A többit, ami kell hozzá, hogy szeresselek, úgyis
csak te adhatod.

**

A pótkötet

Egy író műve nemcsak az, amit megírt. Minden nagy író
után marad egy vagy több pótkötet, melyet nem írt meg:
kötetek vagy színdarabok, melyeket a közönség, a közíz-
lés, a korszerűség, a divat követeltek tőle, s az írónak volt
ereje ellenállani, megtagadni ez aljas és bárgyú óhajokat.
Ez az ellenállás a mű másik része, a láthatatlan. Néha ez a
döntő, az igazi.

**

A fjordok

Gondolj arra, hogy a fjordok között sem lettél volna bol-

dog.

*****

Július
 Már reggel, ébredéskor, van a levegőben valami vészhírszerű.
A madarak hajnali fél három felé kezdik. Háromtól ötig vitat-
koznak, készülnek a napra, az életre. Ezek a titkos órák.A vá-
ros savanyú lepleibe göngyölten alszik, gyötrötten és aléltan ké-
szül a nappal harmincnégy fokos végzetére. De a kora hajnal,
ez a gyöngéd, nemes és szagos júliusi hajnal az érettség egészsé-
ges és üde illatával lélegzik. Erkélyemen állok, reggel négykor, a
fák között, hallgatom azt a finom zizegést, mellyel a fák ébred
nek. Igen, ez a nyár, gondolom; s mintha elborítana egy érzés,
amely nem alkudozik többé, s tele van egyszerű, testi emlékek-
kel: egy uszoda szagát érzem, a kajszinbarack illatát, annak a
viaszosvászonnal behúzott hencsernek hűvös szagát, melyen
diákkoromban hasaltam júliusi délutánokon, s Jókait olvas-
tam, boldog habzsolással, a "Kőszívű ember fiai"-t és "Erdély
aranykorá "-t. Azután egy domboldalt látok az alkonyatban,
apám megy a jegenyék alatt, puskával kezében, előtte Castor és
Pollux, a két barna vizsla, anyám a kertilak tornácán áll, fehér
pongyolában, s a táj tele van barna és kék alkonyati árnyak-
kal. Negyvenéves lehet e pillanatban apám; sárga szalmakala-
pot visel, s vadásztáskájáról véres szemű fürjek lógnak le. A fü-
zest látom, a sekély vizű folyó partján, a porfelhőt az ország-
úton, a teleholdat a meleg éjszakában, Nepomuki Szent János
szobra felett. A szobor orrát letörték részeg vándorlegények.
A tücsköket hallom. Az éjszakában nők nevetnek valahol, a
füzes közt tót leányok fürdenek a folyóban. Ez a nyár, ilyen
volt, emlékszem.
Hajnali ötkor bemegyek szobámba, becsukom az ablakot. Iró
vagyok, mesterséges klimára van szükségem, hogy dolgozni tud-
jak. Nem lehet strandra járni júliusban és írni. Nem lehet negy-
venfokos napfényben tántorogni az olvadó, szortyogó köztere-
ken és írni. Az írás nem természetes mesterség. Sötét szobában,
villanyfény mellett, e mesterkélt klímában dolgozom. Az ember
maradjon hűséges mestersége feltételeihez. A bányász sem tehet
másként, csak a nyirkos sötétben találja meg az ércet, melyet ke-
resni és megtalálni élete egyetlen értelme. Így vigasztalom ma-
gam, amíg napközben - a külvilágból - csapzott küldöncök ér-
keznek, és rémhíreket mesélnek. Olvad az aszfalt, mondják,
megöltek egy krupiét, az emberek ájuldoznak az utcán, a levegő
elemeire bomlik a hőségtől, minden erjed, rothad és málladozik.
A sötét lakásban nesztelenül élek, meghallgatom e híreket, az-
tán visszaülök asztalomhoz, s egy-két sort írok, esetleg a nyár-
ról, az égésről, a préritűzről, mely pusztítja a külső világot. Mit
csináljak, mikor ez a dolgom, kánikulában is?
Este hét felé lemegyek az utcára. A nap még villog a János-
hegy fölött, sárga dühvel, egy haldokló ámokfutó dühével. A gép-
kocsi, mely a szerkesztőségbe visz, dülöngél a meleg kövek kö-
zött. Odabenn most kezdünk dolgozni, mikor a többiek - mi-
 niszterek, öntözők, mozdonyvezetők - napi munkájuk után
már a zuhany alatt állanak. A szürkésfekete forróságban dolgo-
zunk, mint a néger fűtők a hadihajó kazánja előtt. Munkások,
újságírók, írók, ingujjra vetkőzve járunk a folyosókon, verek-
szünk az elemek lázadásával, a szellemi munka testi feltételei-
vel. Formába öntjük a párás, néha véres anyagot, melyet a forró
nap megérlelt. Éjfél felé, munka után, sápadtan megyünk az ut-
cákon, lehetőleg korrekten öltözve, mint a trópusokon a fehérek,
akik kénytelenek fegyelmezettek maradni akkor is, mikor a ter-
mészet fegyelmezetlen s a bennszülöttek elvesztik fejüket.
Hajnali háromkor megint künn állok az erkélyen. Hallga-
tom a madarakat. Arra gondolok, hogy az irodalom a mérsé-
kelt égöv terméke. A trópusokon csak élni lehet. S még ezt gon-
dolom, tikkadtan és honvággyal: nem is lehet rossz, a trópuso-
kon. Nem is lehet rossz, élni, alélni az élet ötvenfokos, halálos
ölelésében; élni, csak élni.

**

A fa

A nyár híg oldatában, az éles fényben, a domb fölött, az

erdő fölött, a hegy csúcsán áll a fa, egészen egyedül. Lom-
bos ágait, mintegy fohászkodó mozdulattal, az égnek
emeli; magánosan áll és engesztelhetetlenül. A táj és a te-
remtés fölött áll és sopánkodik. Az erdő fölött áll, melyhez
tartozik, melynek eltévedt gyermeke; különc módra áll a
hegy tetején, mint Nietzsche, sértetten és kétségbeesve,
Sils Mariában, egy civilizáció fölött, az őrület és a végte-
lenség peremén. A világ fölött áll, a nyárban, szerencsétle-
nül és gőgösen.
De az erdő a mélyben, százezer fatörzsével, elvész a pu-
ha párában, meleg köddel lélegzik, sűrűn összetapadva,
alázatosan és boldogan.

**

A csillagok

Ezen a nyáron először láttam közelről a csillagokat. Éjjel,

a kert fölött, hirtelen felragyogtak, mind a többezer millió,
milliárd és billió, az összes tejutak és ködfoltok, s a meg-
hittek és népiesek is, a Fiastyúk, a Medve, a Göncöl sze-
kere. A Sarkcsillag ökölnyi volt ez éjjel, s villogott, oly ér-
telmes fénnyel, mint egy világítótorony csóvája. Már me-
teorok is estek.
A világegyetem ismerős volt, barátságos. Minden a he-
lyén állott, az összes csoportok és csillagképzetek, végzetes
ismerősséggel és hagyományosan. Meg fogok halni, gon-
doltam, de lelkemnek köze van az örök csillagokhoz. Panta
rei? O, milyen lassú mozgás ez! Az ember igényei számára
csaknem az örökkévalóság ez a lassú ütem.
Hannibál még látta e csillagokat, s Mózes, Krisztus és
Ábrahám is látták, s Napóleon még ugyanezt az égboltot
bámulta a piramisok tövéből. A világ stabil! - gondoltam
megkönnyebbülten. A csillag, amely alatt születtünk és ha-
lunk, nem változik.
A Marsba utazni - gondoltam még -, minek? Milyen sze-
gény a Lélek, mely úgy nézi a nyári eget, mint egy menet-
rend esélyeivel telített pályát! Nem utazni sehová, csak él-
ni, a végtelenben, a csillagok alatt, lélegzeni, s meghalni a
világűrben a csillagok alatt, csukott szemekkel, a nyári éj-
ben, s felpillantani az égre fényes szemekkel, melyek csil-
logni kezdenek, ha a csillagok fénye reáesik.

**

A lakcím

Ez az érzés, mikor észrevesszük, hogy elvesztettük a lak-

címet. Valahol arra kellett menni, balra, befordulni az ut-
casarkon, aztán egy borbélytábla következett, aztán egy
nő arcának emléke a gyermekkorból, egy hangjegyfüzet,
földszintes ház, akác, aztán a lépcsők, melyeken felhalad-
va lakásajtó elé érsz, az ajtón neved, csak le kell nyomni a
kilincset... mindezt pontosan tudod és ismered, s köz-
ben kiüt a hideg verejték homlokodon, mert ugyanakkor
pontosan emlékezel és érzed, hogy mindez hazug és ha-
mis, nem az igazi lakás, nem ide kellene hazatérned, va-
lahol másutt, egy más utcában, más lépcsőházból nyílik
egy ajtó, ott kellene becsöngetni, ott vár az ebéd vagy a
munka, vagy a szerelem, az igazi. De azt a lakcímet elfe-
ledted.

**

Byron

Goethe azt mondta róla: "Csak akkor nagy, ha költ; mi-

helyst gondolkozik, gyermekes."
S nem mondta tovább, amit érzett: "Az igazi zseni tud
gyermekes lenni, mikor költ; s akkor nagy, mikor gondol-
kozik."

**

Közérzés

Egy fának dőlt, cigarettája tüzét nézte, csendesen mondta:

- Mindig van valami, amire áttehetem. A spanyol polgár-
 háború. Egy rossz író pocsék műve. Vagy esik. Vagy nem
jött el valaki. S mindig van valamilyen általános, bizonyta-
lan ok és ürügy - a "korszak", az "idő", az "emberiség",
mely ilyen vagy olyan, aljas és reménytelen - s ami okoz-
za, hogy felnézek olvasás közben a könyvből, vagy izgatot-
tan az ajtó elé megyek, ha csöngetnek, vagy úgy érzem, le-
velet, kiáltványt kellene írni, melyben tiltakozom és köz-
löm a világmindenséggel, hogy nem tehetek róla és nem
vagyok azonos.
Mindez igaz is: a spanyol polgárháború elviselhetetlen
disznóság, az emberiség minden csepülést megérdemel.
Csak éppen - közben, amíg némán vagy hangosan vádas-
kodom és sopánkodom - titokban tudom, nem erről van
szó. Az a valami, amit közérzésnek neveznek, nem függ a
kánikulától, sem a háborús esélyektől, sem a kapitalizmus
válságától. Az a valami én vagyok, az a közérzés én vagyok.
Én mulasztottam el valamit, én nem voltam elég erős, bá-
tor, aljas, alamuszi, hősies, jó vagy kegyetlen valamihez.
Ezért rossz a közérzésem, tegnap és örökké.
Eldobta a cigarettát, eltaposta, nyugodtan mondta:
- Tegnap és örökké.

**

A pillanat

A pillanat, mikor lejöttem a hegyről, s édes, könnyű és

bűntudatlan boldogságérzettel telt meg a világ. A pil-
lanat, mikor felébredtem, október végén, hajnalban, s
észrevettem, hogy megértem valamire: az életre vagy a
halálra; s a két lehetőség között nem éreztem olyan iz-
galmas különbséget. A pillanat, mikor a test elveszti ér-
telmét egy életérzés üde zuhatagában s a pillanat, mikor
a test visszakapja félelmes értelmét, a szerelem és a halál
kalandjának rendőri tényében. A pillanat, mikor meg-
szólal a zene, egy homályos teremben vagy egy félig csu-
kott ablak mögött, esőre hajló időben. A pillanat, mikor
érzed a végzetet. A pillanat, mikor erősebb vagy a vég-
zetnél.
A pillanat, ez a rövidzárlat az idő áramkörében. A pilla-
nat, ez a végtelenül sűrített idő, ez a tömény végzet.

**

Menyecske

Férjével érkezik, széles karimájú, kerek szalmakalapot vi-

sel, s oly büszkén néz körül a kertben, ahol csalódott sze-
relmesek és öreg házaspárok ültek, mint aki egyetlen mes-
terfogással megjavította a világi szerkezetet. Körülötte
 minden boldogtalanság, megszokás, viaskodás és unalom.
Ime, lehet másként is! - mutatja boldog mozdulattal, mi-
kor belekarol férjébe, s szikrázó szemekkel körülnéz a fák
és emberek között.
A férfi kissé szégyenlős, lehajtja fejét.Testi titkukat mesz-
szire kiáltják, s a testiség, melyet hirdetnek és kilélegzenek,
olyan hatóságilag jóváhagyott, mint egy nyilvános illem-
hely szalmiákszagú testisége. Boldogságuk garantált, pe-
csétes. De a boldogság, az igazi, gondolom, hétpecsétes,
mint a titok.
Beleesznek egymás ételébe, azzal a kezdő torkossággal,
mint általában fiatal szerelmesek, akik szívesen elcserélik
lábukat és kezüket, vegyítenek mindent, ami testi lehető-
ség, az ól édes meghittségével röfögnek össze. Ugy látszik,
jó nekik. Kissé levegőtlen az ilyen boldogság; én már csak
a magaslati levegőt bírom, a magány négyezer méteres ma-
gasságát, az ózont, az emléket. Mindenesetre mélyen meg-
hajlok a menyecske előtt, s tisztelgek, mint a vándor tiszte-
leg, aki Tibetbe megy lámának, az út menti parasztház
aludttejes idillje előtt.

**

Krúdy

Amint távolodunk testi emlékétől az időben, mind rejté-

lyesebb, mivel töltötte napjait, pontosabban az órákat,
mikor nem írt. Természetesen kocsmázott, aztán a szer-
kesztőségeket látogatta, mint egy száműzött angol úr, ol-
dalt hajtott fejjel, őszesen és elegánsan, szótlanul üldögélt
titkárok asztala előtt, szerkesztőségi nagyurak előszobái-
ban. Aztán elment külvárosi kávéházakba, zsokék között
ült, sört, pálinkát és mérges feketéket ivott. A nőkre nem
sok időt áldozott. Olvasott, de csak úgy, mint aki patience-
ot rak.
Sokat dolgozott, de műve, mely a legnemesebb anyag-
ból készült, nem foglalkoztatta feladatszerűen; úgy írt,
mint egy úriember, aki éppen ráér. Mégis, mit csinált, az
életben? Ez az élet most, műve varázsos ködfátyolán ke-
resztül, keletiesen titokzatos. Emlékezem egy délutánra,
mikor órákon át szótlanul ültünk a "London"-szálloda ká-
véházában; lapokat olvastam, Krúdy körömollót kért a klo-
zettes asszonytól, s komolyan és aggályosan nyesegette
halványkrém színűre mosott selyeminge kézelőjének fes-
lett rojtjait.

**

Szerelem
 A szerelemben éppen olyan kevéssé lehet "természete-
sen" viselkedni, mint a művészetben. Az érzés és a vágy
csak bizonyos formanyelven szólalnak meg. Van közben
mosoly, pillantás, félszavak, udvariasság. Nem megy
másképp. Mintha valaki gyilkosság közben bókokat mon-
dana.
A franciák, a görögök, a kínaiak tudják ezt. Nem elég
szeretni; közben gondolni is kell valamit. Két érzéshullám
között ki kell fújni orrunkat; két "természetes" mozdulat
között meg kell menteni az emberi együttélés alapfeltéte-
leit, a tapintatot, a civilizációt. Valamilyen érzékfeletti mű-
veltség és tapintat is kell hozzá. Mintha az ember, miköz-
ben életre-halálra szorongatja az áldozat torkát, mindegyre
azt mondaná: "Pardon."

**

Kivert kutya

Ez a kutya házőrzőnek született; de senki nem kívánja,

hogy őrizze a városi házat, melynek erkélyén tanyázik nap-
pal és éjszaka. A házat a rendőr őrzi, továbbá tételes tör-
vényeink, aztán a házmester, s bizonyos ravasz villanyos
szerkezetek, csengők és zárak, melyekkel védekezünk fele-
barátaink ellen.
A kutya mégis őrzi a házat, mert ez a törvény, mely él
szívében. Áll az erkélyen és megugatja az elhaladókat,
spontán és fölöslegesen. Minden neszre ügyel, olyan
erőpazarlással teljesíti kötelességét, mintha igazolni kel-
lene létezésének jogosultságát a mindenségben, valami-
lyen felsőbb hatóság előtt, a csillagos ég alatt, ahol ku-
tyák és emberek élnek, ólakban és házakban, bizalmat-
lanul és reménytelenül. Valahányszor elmegyek az erkély
alatt, megugat. Ilyenkor megemelem kalapom és felszó-
lok:
- Ez a helyes, látod. Ugass, az ég alatt, fölöslegesen,
mert ez a dolgod. Én is így csinálom.

**

Tolsztoj

Nem volt még negyvenéves, mikor megírta a Háború és bé-

két. Ekkor már mindent tudott az emberekről, természe-
tükről és végzetükről. Tudása valóságos volt, embertelen,
a zseni és a művész rejtélyes értesültségével tudott fiata-
lokról és öregekről, becsvágyról és szerelemről, unalomról
és hősiességről. Egy-egy mellékmondatban, egy-egy alak
rajzában igazibb lélekelemzőnek bizonyult, mint a kései
bölcsek, akik módszeresen vetették magukat e szakmára.
 De valószínű, hogy a csillagokról is tudott legalább any-
nyit, mint egy elsőrangú csillagász.
Az író értesültsége személyfölötti. Az író nem "művelt";
csak a szakember művelt. Mindig gyanús, valahányszor
egy író "műveltségét" hallom dicsérni. Mint mikor egy nő-
ről tapintatosan mondják: szereti a természetet és a zenét
is. Ilyenkor baj van a nő szépségével vagy nőiességével. Az
író természetesen művelt, mert az alapanyagot ismeri,
melyből a szakszerű műveltség kiválik.
Goethe nem akkor nagy, mikor a Farbenlehre tanulságait
bolhássza, hanem a nyolcsoros versben, mikor elcsodálko-
zik, hogy él és meg fog halni. Ilyenkor igazán "művelt".
Tolsztoj semmit nem értett a stratégiához; de Napóleon-
hoz, ahhoz a rejtélyes emberi anyaghoz, amiből Napóleon
lett, értett. Ez a másik tudás megbízhatóbb.

**

A tenger

Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor leküzdhe-

tetlen vágyódás fog el, oly mély és fájdalmas honvágy,
hogy álmomban kicsordul könnyem és lecsurog arco-
mon. E hajnalokon arra ébredek, hogy szájam szélén va-
lamilyen sós íz tapad meg, mintha - az álom különös va-
lóságában - csakugyan a tengerben mártottam volna
meg arcomat.

**

A turisták

A turisták, ezek a gépesített nomádok. Schopenhauer

gyűlölte őket.

**

Kölcsönök

A világirodalom tele van apró, baráti kölcsönökkel. Byron

adott Puskinnak, Stendhal adott Flaubertnek, Baudelaire
kölcsönkapott Poe-tól, de aztán vissza is adta a kölcsönt,
mint ezt Valéry nyugtákkal kimutatta. Shakespeare-hez há-
romszáz éven át úgy jártak apró kölcsönökért az írók,
mint egy bankba. Nincs ez másképp. Csak a kontár hiszi,
hogy ős és előd nélkül érkezett. Az író alázatos, tudja,
hogy személy szerint adósa elődjeinek. Goethe aggályosan
számon tartotta hitelezőit, a görögöket és Shakespeare-t, s
élete végéig törlesztgetett.
 **

Negyven felé

Negyven felé minden ember élete megtelik valamilyen

tömény gyűlölettel. Legkevesebben tudják, mit és kit gyű-
lölnek. Csak forgolódnak és nem értik, s morognak és
visszafelelnek, vagy elhallgatnak, mert "nem érdemes",
aztán váratlanul felüvöltenek, az asztalt csapkodják, vagy
belépnek egy politikai pártba. Akkor végre szabadon
gyűlölnek. Negyven felé minden ember megérik a politi-
kára.

**

Egyedül

Minden ember és minden nemzet életében felvirrad a

nap, mikor meg kell érteni, hogy semmire és senkire
nem számíthatunk e világon: egyedül vagyunk. Ez a nap
pontosan olyan kedd vagy csütörtök, mint a többi. Reg-
gel még jártak a vonatok, s az ember bement a kávéház-
ba és cigarettát kért a pincértől. Aztán, fél tizenegy felé,
két hír között, megtudta, hogy történt valami; a meny-
nyezetre nézett, homlokát dörzsölte, kissé elvörösödött.
E pillanatokban megtudja az ember, hogy másíthatatla-
nul egyedül maradt a világon. Ez a pillanat, mikor min-
den ember - néha fogcsikorgatva, akarata ellenére - hős
lesz.

**

Nevek

Ezeket a neveket szerettem: Ágnest, mert szelíd és szőke.

Editet, mert idegen, gőgös és északias, kissé ezüstszürke.
Esztert, mert dundi és vérmes. Annát, mert olyan, mintha
egy nő imára kulcsolná kezét, boldogan, együgyűen és jó-
ságosan. Ilonát, mert ismerős, mint egy falat kenyér. So-
lange-ot, mert olyan, mint egy idegen illatszer címe; drága
és fojtogató. A többit nem szerettem.

**

A kiegyezés

Fekete bársony ruhát viselt, s mély tüzű, sárga rózsát. Igy

nevezték: Adél. Olyan volt, mint Ausztria, a kiegyezés
előtt.
 **

Breton emlék

Ez a táj csodálatos ismerősséggel tér vissza, ébren és álom-

ban. Mintha ott felejtettem volna valamit. Morlaix-ban a
halpiac. Tregastelben a vörös sziklák a tengerparton, a sö-
tétkék víz, ez a komoly és dagályos természet. Roscoflban
többszáz éves fügefa az egyik udvarban. St. Malóban a ha-
lászok, amint élnek és dolgoznak, valamilyen ősi, közép-
kori szertartás szerint, az elem és a város megrögzött szer-
tartásai szerint, súlyosan és szótlanul. Mindez csak kellé-
ke, jelmeze az emléknek. Ami állandóan szól hozzám e
tájból, szól és hív, az a sorsszerűség, mintha egyszer már
éltem volna ott. Vannak ilyen tájak. S egyszerre bezárnak,
és nem lehet küzdeni ellenük.

**

France

Okos volt és romlott. Irásainak ez az öntudatos, érett rom-

lottság, ez az átdolgozott, kiművelt, nemes szellemi kor-
rumpáltság ad különös zamatot. Ugy volt romlott, mint
egy pap, aki tökéletesen ellátja hivatalát, csak - egyedül,
cellájában - nem hisz semmiben.
Irálya túlságosan irály volt, minduntalan érezni lehe-
tett. A jó stílus észlelhetetlen. France stílusa kitűnő, de
minden mondatából kiütközik. Mindent, ami emberi
vagy isteni, mély áhítattal vesz kézbe; de aztán rögtön fel-
dobja az emberit vagy istenit, s szórakozott és mellékes
mozdulattal labdázni kezd vele. Istenről is úgy beszél -
hunyorítva -, mint aki tud Róla valamit, de nem akarja
most elmondani.

**

Drogéria

Ezek a percek, a drogériában, amíg beretvapengét vásá-

rolsz, s orrodat egyszerre, testi támadásra emlékeztető ho-
rogütéssel, megérintik a szagemlékek: az Első Kaland, az
Otthoni Fürdőszoba, a Nagytakarítás, a Nyaralás, a Tél
szagemlékei; összepancsolva szalmiákszeszből, kölnivíz-
ből, szúnyogirtóból, nagymosáshoz való lúgosszappanból
és kékítőből, levendulavízből, fehérneműs szekrénybe való
hűvös illatokból, kámforból és naftalinból, birkenwasser-
ből, melyet apa használt, s reggel mindig olyan ünnepélyes
volt utána a fürdőszoba, továbbá sósborszeszből, köröm-
lakkból, hajpomádéból, s más, titkosabb és bizalmasabb
 szerek, kenőcsök és illatok keverékéből, ordenárén és tá-
madóan, mint az élet, melyet nem lehet, de nem is kell
megillatosítani, s mely végül is romlandó és elrothad, a kám-
for s a levendulavíz dacára.

**

Gálánsan

Az igazán finom ember csak olyan nőnek küld virágot,

akitől nem akar semmit. Az a másik nő, aki tudja, hogy
kegyeiért törünk, megveti a virágküldeményt. Mintha va-
laki egy orvost, kinek figyelmén és hajlamán életünk és
sorsunk múlik, szivarokkal akarna megvesztegetni.

**

A világ

Időbe telik, amíg az ember megtanulja, s aztán külön idő-

be, míg az ember meggyőződik róla, hogy a világi rend
pontosan olyan kezdetleges, mint ahogy ezt a közmondá-
sok tanítják. Meg kell tanulni, hogy amire nem törsz, azt
elhozzák és utolér, ami vagy aki neked nem olyan fontos,
annak számára te egyszerre fontos és becses leszel, a nő,
akihez hideg vagy, szemeit forgatja feléd, a pénz, mely
után nem hajolsz le, egy napon bekéredzkedik életedbe...
Igen, az élet egészen olyan, mint a rossz regényekben.
De kissé olyan is, mint a jó regényekben, ahol nem tör-
ténik minden közmondásszerűen és szabályosan. Ehhez
megint külön idő kell. Akkor észreveszed, hogy a nő, akit
szeretsz, fütyül reád, hiába bűvölöd hidegséggel, a pénz,
melyért megdolgoztál, bírói és ügyvédi erőlködés árán sem
tér meg hozzád, a siker, mely után nem nyúltál, de megér-
demelnéd, gőgösen elhajt melletted, ölében valamilyen
ringyóval. Ilyenkor pislogsz, nem érted. Nehéz ez.

**

Egy sikerről

Mint ügyvéd kezdte, Arrasban, de oly gyöngéd volt, tele

részvéttel és elfogultsággal védencei iránt, hogy hamaro-
san feladta ezt a kemény, agyafúrt és rámenős mestersé-
get; bírónak állt, de az első alkalommal, mikor halálos íté-
letet kellett hirdetnie egy rablógyilkos fölött, megborzadt
tisztétől és leköszönt. E pillanattól módszeresen küzdött
jellemének érzékeny, gyengéd hajlamai ellen. Küzdelmét
teljes siker koronázta. Tíz év múlva, Párizsban, ő volt Ro-
bespierre.
 **

Robinson

Később észrevesszük, hogy minden kaland, mely dagadó

vitorlákkal és delfinekkel kezdődött, valamilyen robinson-
szerűségben ér véget. A magány szigetén ülünk, hiányos
öltözékben, dideregve, az élmény törmelékei között: vala-
hol egy rumos flaska hever még, egy napernyő, talán egy
revolver is, néhány narancs és kétszersült... De már nem
hallunk mást, csak a magány tengerének hullámverését,
tudjuk, hogy egyedül maradtunk a világban, s most segí-
tőtárs nélkül kell majd felépíteni a romokból és a törmelé-
kekből az új privát jogrendszert és a magunk külön érvé-
nyű naptárát; valahol kecskék mekegnek, s már várjuk
Pénteket, aki infinitívusokban beszél, s hírt hoz egy vad és
kegyetlen emberiségről. Igy végződik minden kaland. Ves-
sünk keresztet, imádkozzunk.

**

Telefon

Még mindig, valahányszor csak megszólal a telefon, vé-

gigfut rajtam az üde villanyütés, mintha a csörömpölés
mögött tisztán és értelmesen megszólalna végre a Hang,
melyre eszméletem első villanása óta várok - a Hang,
amely végre megmondja, elhív, útbaigazít, s rögtön egy-
szerűbb és értelmesebb lesz minden. De mindeddig téves
vagy fölösleges volt minden kapcsolás. Valami tökéletlen
még: a találmány vagy a hozzá való élet.

**

A rokonok

Az irodalmi életben ritka az egyéniség; típusok mászkál-

nak a színen, magyarba vagy pestibe ojtott német, orosz,
francia és angol írók, bátyuskák és maitre-ek és Sirök és
Herr Professorok, modorban és irályban tartva azt a titokza-
tos rokonságot, mely minden vérségi kapcsolatnál erő-
sebb, s írnak magyar nyelven német tanulmányt, francia
vígjátékot, orosz regényt és angol társadalmi drámát vagy
detektívregényt. Rokonok ők, kik néha fogcsikorgatva vé-
dekeznek e baljós rokonság ellen, s mégsem tudják megta-
gadni titokzatos őseiket, az idegen szellemet, mely egyszer
megszólaltatta bennük mindazt, amit ők sajátnak és egyé-
ninek hisznek. Mi történt velük? A megszokott és köznapi:
kitört rajtuk a mindennapos vész, a világirodalom.
 **

A detektív

A detektívregény untat, mert túlságosan cifrázza. Az iga-

zi rejtély mindössze ennyi: élt, emberek között élt és em-
ber volt, tehát el kellett pusztulnia. Minek ehhez láb-
nyom, szivarhamu és hajszál?... Már a nyers szöveg is hát-
borzongató.

**

Casanova

Ha nagyon odafigyelünk történetkéire, s a szalagok, sal-

langok, álarcok, mindenfajta testi és lelki maskarádék mö-
gül kihámozzuk a nyers valóságot, megtudjuk, hogy hosz-
szú és kalandokban gazdag élete tele volt másod- és har-
madrangú nőkkel, kiknek szolgálatait busásan megfizette.
A "Nagy kaland" igazi értelme végül annyi, hogy gyűrűt,
fogatot, készpénzt adott egy nőnek vagy a nő férjének, s
megvásárolt ötven-hatvan kiló húst, s a hozzátartozó mo-
solyokat és gyöngédségeket. A pénzt, melyre e vállalkozá-
sokhoz szüksége volt, legtöbbször kártyán, s valószínűleg
nem is egészen szabályos játékkal nyerte. Soha nem volt
szerelmes. A kaland atlétája, díjbirkózója, kötéltáncosa,
szemfényvesztője s mindig a kaland balekje volt, a zseniá-
lis tervező és kitaláló, a hidegvérű mutatványos, aki oko-
san és számítóan áll a maga gyújtotta görögtűzvész köze-
pette is, zsebében gyilokkal, cinkelt kártyákkal és kötél-
hágcsóval, s végül mindent elárul és kiröhög, magát a
kalandot is... Hosszú élete megtelt nőkkel, börtönnel, ne-
mibetegségekkel, élvezettel és boldogtalansággal. Semmit
nem kapott ingyen, s mindent túlfizetett. A vidéki szépsé-
get, aki egy toscanai pásztornak ingyen odaadta magát,
Casanova legalább tíz dukáttal, két postakocsival és ren-
geteg hazugsággal hódította meg. Az embertörténet egyik
legnagyobb pazarlója és becsapottja volt. Keserű szájízzel
halt meg, podagrásan, lúdtollal füle mögött, tintás ujjak-
kal, dideregve és kifosztva.

**

Emlék

Mert úgy kezdődött, mint egy vers: egy éjjel,

Azzal a néma, hangtalan zenével -
(Nem volt tovább.)
 *****

Augusztus

Megtérnek a tengertől, a hegyek közül, az idegen, nagy váro-

sokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalon-
nát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek
egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a
világból, lelkesen és hadarva adnak elő, két kézzel csomagol-
nak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nő szemének emlé-
két, amint Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfaj-
ta ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek. Lelkendeznek,
aztán sóhajtanak, leülnek a félig kicsomagolt málhák között,
kifulladtan, fáradtan, tehetetlenül. Egy pillanatig ülnek így, ré-
vedező pillantással, emlékektől csillogó szemmel, önfeledt mo-
sollyal. Nem hallják, mikor ebédhez hívják őket. A padlón pa-
pucs hever s a Dávid-szobor apró gipszmása s egy villamosjegy
Párizsból. "Igen, jövök már", kiáltják az ebédlő felé. E pilla-
natban elkomolyodnak.
De ez a komolyság, az első kanál levessel már el is múlik.
Milyen szép a lakás! Persze, kitakarították, amíg ők oda vol-
tak. Milyen szép az otthon, s Párizsban láttak egy négert, ott
ült a sugárúton egy kávéház előtt, fehér nyári ruhában, girar-
dikalapban, s arra a fűszeresre hasonlított, akinek régen, régen,
harminc év előtt üzlete volt Kalocsán. Még szeptember előtt ki-
festik a lakást, mondják, s a kályhákat is át kell állítani. De Ve-
lencében, a dózsék palotájában, nem volt fürdőszoba; ki hin-
né?... Végre, igazi étel, mondják teli szájjal és csillogó szemek-
kel; egész úton nem kaptak egy falat rozskenyeret! De aztán
eszükbe jut a pillanat, mikor Hampsteadban, egy kis fennsík
domborulatáról lenéztek Londonra, s egyszerre elhallgattak,
mert éppen este volt, s London oly nagy volt és olyan vidékies, s
végképp nem értették. Aztán lefeküsznek a diványra, beléleg-
zik az ismerős szoba változatlan illatát, még akarnak monda-
ni valamit, Elíz csomagolja ki a pipereszereket is, mert félős,
hogy kiömlött a kölniviz. Firenzében rossz volt az ágy, még
akarnak valamit. De akkor már alszanak.
Alusznak és álmodnak, s a világ csodálatosan keveredik ál-
mukban az otthon illatával. Közben csendesen elered az eső.
Mikor felébrednek, fél öt felé, már csapzott, sárgás lombozatú
fák állanak az ablak előtt, s a háztetők fölött köd száll. Most
megnézik a postát, s csodálkoznak, mily sok közük maradt a
világhoz! A szobák, amíg odajártak, a világban, kihűltek.
Eszükbe jut Szent István. Eszükbe jut, hogy Szent István után
mifelénk mindig esik. Eszükbe jut, hogy két hét múlva beíratás,
s aztán kezdődik az a különös, szívós, ernyedetlen, megszokott
és mégis nyugtalanitó feszültség, ami az otthoni élet, az otthoni
munka és az otthoni pihenés. Rómában persze könnyebb, gon-
 dolják. S lemennek a kávéházba, amely így augusztus vége fe-
lé már egészen őszies; a biliárdozók hangosabbak, a lámpákat
hat felé gyújtják, s elmenőben észreveszik, hogy a temetésrende-
ző kirakata tele van egészen új, érdekes gyászjelentésekkel. E
jelentéseket hazamenet figyelmesen elolvassák.
Aztán elkövetkezik az éjszaka, s álmuk már tisztább, nyu-
godtabb. Néha még hallják egy londoni gépkocsi tülkének siví-
tását vagy a hangot, amint egy fiatal leány fölnevetett a tenger-
parton. Miért nevetett? - kérdik szórakozottan, némán. Az is-
merős utcákon már közönyösen járnak, engedelmesen és
várakozás nélkül. Az augusztus még fénylik egy pillanatra, s e
fényben megvillan a világ emléke. Milyen is a világ? Van benne
tenger és goromba, idegen pincérek s nagy festők képei, s valami,
amit nem lehet tökéletesen megérteni.

**

A dráma

Az élet nagy, igazán végzetes drámái oly csendesen kez-

dődnek, hogy már nyakig benne ülünk a drámai helyzet-
ben, s még mindig nem értjük. A rák, a szégyen, a bukás, a
nagy csalódás nem úgy kezdődik, mint az irodalomban:
egy napon észreveszünk egy pattanást, vagy telefonál vala-
ki, s olyan különösen beszél a készülékbe, nem is értjük
igazán szavait, vagy a nő, akit szeretünk, egyszer elfordítja
fejét, szórakozottan. Igy kezdődik. Nem. Ilyenkor már
meg is történt. A végzet csendes. Csak a baleset ordít, sivít
és csilingel.

**

Török

Török Gyula volt az első író, aki barátjául fogadott, igen,

az első, akit személyesen ismertem. Tizennyolc éves vol-
tam akkor. Ő harminc és "beérkezett": vörös szakállt vi-
selt, könyvei a kirakatokban hevertek, s ha mentünk az ut-
cán, szerkesztőség után, csitri nők utánafordultak és nevét
mondták.
Szomorú volt, szenvedélyes és sértett. Egyetlen egy dol-
got szeretett: a magyar nyelvet. Egyetlen tüneményt tisz-
telt: a betűt. Egy délután a szerkesztőségben dührohamot
kapott, eltépte egyik társunk kéziratát, a papírrongyokat a
földre dobta és reájuk pökött.
- Mi baj? - kérdeztem később.
- Nem tud írni - mondta sápadtan és zihálva. - Lábbal
ír, mint egy disznó.
Akkor felnéztem reá és megértettem valamit. Egyre job-
ban értem.
 **

Az elveszett Paradicsom

Néhány napra hazautazott szülővárosába, s kétségbeesve

tért meg onnan. Kérdéseimre nem tudott válaszolni. Bán-
tották otthon? Nem bántották. Valaki meghalt? Nem halt
meg senki. Lebontottak egy ismerős házat? Nem, minden
ház a helyén maradt.
Nem tudott válaszolni, s fátyolos szemekkel járkált, pa-
naszos hangon felelgetett. Ugy viselkedett, mint akit útköz-
ben megloptak. Nem mondta: "valami hiányzik", nem
nyafogott; csak hazátlan volt és kétségbeesett. Valami
hiányzott szülővárosából, s hiába rakosgattuk az emlék és
az utazás cserepeit. Valami eltört vagy meghalt odahaza.
Valaki járt a Paradicsomban, valaki idegen. Azt mondta,
nem akar többé hazamenni.
Nem tudtam megvigasztalni, mert otthon és haza csak
egy van; s ha elvész, nem lehet újat adni helyette. Hívtam
Párizsba, a tenger mellé; de fejét csóválta, komolyan és
felháborodva. Ebédnél is úgy ült, csukott szemekkel,
a szék támlájára lehulló karokkal, mint Milton, mikor
diktál.

**

Bosszú

Az író számára a világi élet csaknem olyan elviselhetetlen,

mint az irodalmi élet. Mindenfelé csapdák, tőrök és huza-
lok. A világ körülötte tele van ellenállással. Meg akarják
ölni, le akarják tiporni, bele akarják fojtani a szót: pálya-
társak éppen úgy, mint világi hatalmak.
De az író bosszút áll, s bosszúja ellen nem tehetnek
semmit. Az író nem állhat oda magyarázni, hogy így vagy
úgy, mert akkor nevetséges és megbukott. Bosszúja - még-
is - kivédhetetlen. Mi ez a bosszú, az egyetlen lehetséges
bosszú? Az, hogy ül otthon vagy egy börtöncellában, vagy
egy kávéházban, és ír.

**

Byron

Byronban csakugyan volt valami byroni; s ez a legritkább.

**

Mérleg
 Lehet, hogy reggelre meg kell halni. Ez elképzelt "utolsó
pillanat"-ban gyorsan mérleget csinálok.
Tartozik:
Repültem.
Telefonáltam.
Rádiót hallgattam.
Láttam megérkezni Lindberghet a Párizs környéki re-
pülőállomáson.
Éppen idejében születtem, hogy frissiben olvashassam
még Rilke, Krúdy, Proust műveit.
Szemtanúja voltam, amint az értelem - irtózatos lassan
- győz a butaság és az ösztönök felett.
Koromban feltalálták az általános és a helyi érzéstelení-
tést, az insulint és a veszettség elleni oltást.
Életem tartama alatt több embert öltek meg gázzal,
fegyverrel és akasztófán, mint a megelőző száz évben ösz-
szesen.
Követel:
Kortársa, tehetetlen és bűnösen hallgató, beleegyező,
sőt osztozkodó kortársa voltam mind az íróknak, színé-
szeknek, rendezőknek és ügynököknek, akik korrumpálták
az emberek művészi igényeit.
Ez időben a nők és férfiak lassan kivesztek a civilizált vi-
lágból. Helyükben görlök, jampecek és szerelők kezdtek
hangosan szerepelni.
A "repülés századában" mindössze ötször repültem;
mert nem volt pénzem hozzá.
Megéltem a kort, mikor az írástudók - feltűnően kevés
pénzért - elárulták a szellemet.
Abban a korban éltem, mikor a suszter igenis tovább
ment a kaptafánál.
Megéltem a fizetett irodalmi kommünikék korszakát.
Mérleg:
Érdemes volt élni.
Különös lesz meghalni.

**

Angolul

Tíz, tizenöt esztendei, szorgalmas és figyelmes tanulás

után végre megérti az ember, hogy angolul, sajnos, nem
lehet megtanulni.

**

Időszerűség

A nagy írásokból hiányzik minden időszerűség. Hiányzik,

akkor is, ha a költő vagy az író kora egyik égetően idősze-
rű kérdését akarta rögzíteni, akkor is, ha közvetlen kör-
nyezetéhez, osztályához vagy nemzetéhez akart a pillanat
dolgáról szólani. A "Talpra magyar!" alkalmi versnek ké-
szült, 1848. március 15-én akart hatni; de él és hat ma is,
ezer év múlva is, amíg a magyar él. A nagy írásokból
hiányzik minden esedékesség. A jó történelmi regény pon-
tosan elénk tár egy kort és a kor embereit, de oly időtle-
nül, mintha mindez a Holdban történt volna.

**

Kétely

Lehet, hogy még nem is volt készen?... - csak Isten meg-

utálta és abbahagyta a hetedik napon.

**

L. jelleme
(Rézmetszet)

L. szállodában lakik, és független ember. Nem úgy függet-

len, mint akinek pénze, birtoka van. Ugy független, mint
akinek nincs igazi, belső köze pénzhez, sem birtokhoz. Van
főnöke, aki kínozza, van adóssága, vannak szabószámlái.
Sok pénzt keres. Elvállal mindenféle vacak munkát, hogy
költhessen kávéházra, szelíd kártyajátékra, gépkocsira. Ezt
az összeget összeszorított fogakkal, lihegve, izzadva és át-
kozódva keresi meg.
Soha nem volt nős. Nincs barátja, mindenkire szélesen
reámosolyog, kitárja karjait, rendszeresen barátkozik a vi-
lággal. Mosolya, mint egy daliás cigányprímásé. Az embe-
riséget - a törvényszék elnökét is - így szólítja: "Drágám".
Senkit nem árul el, egyszerűen azért, mert nincs számára
olyan emberi kapcsolat, melyet érdemes lenne elárulni.
Ugy él a világban, melynek minden külső szépségét élvezi,
mint egy delfin az akváriumban; a létezésért való felelős-
ség nem az övé többé, hanem az embereké. Elemében él,
de kötés és szolidaritás nélkül.
Tele van történetekkel; de mintha igazi mondanivalóját
elhallgatná. Bőbeszédű és zárkózott. Kötetlen és mégsem
szabad. Nincs ígéret, mely kötné, nincs eskü, se írás, sehol,
senkinél, amire hivatkozni lehetne. Nem szomorú; inkább
olyan hivatásosan jókedvű. Mindig széles mozdulatokkal
jelenik meg az emberek között, kulimászos mosollyal, elé-
gedett és tüntető szerénységgel. Az egyetlen ember, akiről
biztosan tudom, hogy nincs köze élőkhöz, se halottakhoz.

**
 Görbe éj

Fél négykor, hirtelen, átmenet nélkül, fenn a Sashegyen,

egy kertben, az a pillanat, mikor "a hajnal percen".
Elébb egy rigó énekelt a kéményen; az ég sötétkék volt,
nem kék és nem fekete, olyan sötétkék, mint a tenger vihar
előtt. Mikor a rigó elsikoltotta az utolsó hangot - mintegy
jeladásra -, a sötétkék ég megvilágosodott. Mintha vala-
hol, nagyon messze, a föld alatt vagy a Föld mögött, lám-
pákat gyújtottak volna, irtózatos erős fényszórókat, me-
lyeknek sugárkévéjét nem látni még, s csak a sejtelmes
fény tükrözése dereng. A rigó elhallgatott, mint aki elvé-
gezte kötelességét, megijed a következményektől, riadtan
tovaszáll. A fák, az arcok, a kerti ház, mindez valószerű lett
e pillanatban. Egymásra néztünk, az égre, s aztán a földre,
alázatosan.
A fák egyszerre megteltek gyümölccsel. Kutyák sompo-
lyogtak elő, messzebb gépkocsi dudált, valakinek eszébe
jutott a szó, melyet egész éjjel hasztalan keresett: "Lezá-
lis." A szívről akart mondani valamit. A nők feltették szé-
les karimájú szalmakalapjukat, arcukat rúzsozták, sápadt
kezekkel. A táj, a szelíd dombok, az erdő, a gyümölcsös,
mindez oly erővel tűnt fel a fényben, mesterséges készség-
gel, mintha egy szerkezet megindult volna, amely fénnyel
és gépezettel üzembe helyezi a világot. Egyszerre kísérte-
tiesen átmelegedett a levegő; olyan színtelen és ízetlen,
hajnal hőség volt ez, amilyen a purgatórium légköre lehet:
nem földi, nem ismerős, nem emberi. Az asztalon félig telt
borospoharak állottak, nemes, sárga borral. Hallani lehe-
tett, amint a fákon érni kezd a kemény húsú meggy.
Az egyik rózsát vitt kezében, a másik egy nő karját szo-
rongatta, a harmadik az égre nézett, mintha most látná
először. A lekaszált réten mentünk át, e sűrű, testi illat-
ban, a frissen kaszált széna gőzölgő felhőjében gázol-
tunk. Fönn, a dombon, a zsidó és keresztény halottak fo-
gadtak, üde színekkel, kissé színpadiasan. A kocsi apa
sírjának közelében hajtott el. Valaki halkan énekelte, hát-
radőlve az ülésen, rekedten: "Liliomszál, liliomszál."
Már reggel volt.

**

A nagyváros

Még mindig idegen vagyok Budapesten: néha elindulok

délután a Ferencvárosban vagy a József körút mellékut-
cáiban, s meghőkölök ez idegenség előtt, mely lesújt ará-
nyaival, félelemre késztet cégtábláival, beállok Huszár ut-
cai kapuk alá, a lakók névjegyzékét olvasom, s egyszerre
 elszorítja szívem a megdöbbenés: egy világban élek, me-
lyet nem ismerek, egy városban, melynek igazi kedvét,
gondolatait, érzéseit nem is gyanítom. Ilyenkor kedvetle-
nül megyek haza, s napokon át nem merek írni.

**

Pálma

A nyári vendéglőben figyelmeztet a pincér, hogy a pálma,

mely zöld dézsában áll a kerthelyiség közepén, elmúlt éj-
szaka óta virágzik. Csakugyan, poros, zöld levelei között
néhány fürt sárga virág fonnyad.
- Minden huszonöt évben egyszer virágzik - mondják.
S a főpincér:
- Most elfonnyad, mert nincs itt párja, amely terméke-
nyítse.
S az öreg szivaros:
- Voltunk vele a pálmaházban. Azt mondják, negyedszer
vagy ötödször virágzik. Lehet vagy százéves.
A pálma csüggedten tartja a nap felé virágait, mintha
szégyellné e különös, céltalan, alkalmi pompát, ezt a rejté-
lyes meddőséget. Huszonöt évig készül e pillanatra. Az a ti-
tokzatos törvény, mely sudár testében él, pontosan hu-
szonöt év alatt telik be. Rejtélyes határidőre dolgozik, pon-
tosan és céltalanul, egy budai vendéglőben.
A személyzet áhítattal állja körül. Leporolják, vizet ad-
nak neki, mint egy rabságba jutott fenevadnak, amely - tá-
vol hazájától - a ketrecben elszülte magát. Észreveszem,
hogy halkabban beszélünk.

**

Elemek

Ezek a csatakos, nyár végi éjszakák, mikor, gázolva a réten

át, e boszorkányos vegykonyhában egyszerre az élet ele-
meit érzed: a füstöt és a szénaillatot, az éterpor ózonos
ízét, az erjedő és rothadó növényi és állati szövetek páráját,
azt a félelmes és vonzó illatot, melynek összege az élet. Cso-
dálatos alchimia ez; gyakorlatához nem kell hegyes süveg,
sem lángoló kemencék, sem áthevített görebek. Szagold,
ízleld, hunyd be szemed; s bölcsebb leszel, mint az, aki
megtalálta a titkos követ.

**

A törvény

Ez az öreg gőgösen öreg: mint afféle százszázalékos rok-

 kant, akinek írása van testi tökéletlenségéről. Senki nem
elég öreg számára. Csak nyolcvankét éves, de már a het-
venéveseket is fitymálva hallgatja, valamilyen utolérhetet-
len távolságból. Mint aki az öregség marathoni versenyét
megnyerte. Mindenki más csaló és kontár; a kilencven-
évesek is.
Rengeteget eszik. Történelmi távlatokban gondolkozik.
Mi még azt mondjuk: Múlt szerdán, csütörtökön. Ö:
"Nyolcvanháromban, meg aztán később, az imént, a mil-
lennium évében, akkor is ilyen volt." Láthatólag bosszant-
ja, hogy negyvennyolcban nem élt még. Legnagyobb emlé-
ke egy képviselőválasztás. Tisza Istvánról még úgy beszél,
mintha élne, mint politikai ellenfélről.
Minduntalan számol, kicsit még uzsoráskodik is. A nők
szerinte - meglepő fordulattal - csak arra jók, hogy "lefo-
gyasszák az embert".
Kitűnően lát; csak a hallása romlik. "Süket vagyok!" -
mondja büszkén. Mint ahogy húszéves korunkban dicsek-
szünk izmainkkal.
- A régi világban - mondja búcsúra, és pislog, kezem rá-
zogatja - egy szép dolog volt.
- Mi, kedves bátyám?
- A törvény - mondja rejtelmesen. - A törvény, fiam.

**

Eckermann

A Beszélgetésekből nem tudjuk meg, milyen jellemvonása

vagy képessége nyerte el Goethe rokonszenvét? Itélete bá-
tortalan volt, iskolamesteres. Igaz, alapos volt, körültekin-
tő; a zsenit, kivel naponta érintkezett, oly gondosan és
szakszerűen nézte meg, mint egy csillagász a meteort: le-
mérte súlyát, elemezte tartalmát, megállapította sajátsá-
gait. Csak éppen a végtelenséget nem érezte benne.
Az a Goethe, akit Eckermann elénk állít, kissé emlékez-
tet Börne "Exzellenz"-ére. Igaz, hódolattal beszél róla. Va-
lószínű az is, hogy Eckermann, az alázatos lélek, nem gyű-
lölte kelleténél jobban ez olympusi zsenit. Szívesen össze-
méri véleményét Goethe ítéleteivel, s elégedetten állapítja
meg, hogy "nézeteik egyeztek". Ilyenkor úgy hat a párbe-
széd, mintha két tanfelügyelő vitatkozna a világegyetem-
ről, különös tekintettel a tanrendre.
Végül mégis mindent odaadott neki: életét, irodalmi becs-
vágyait, a szerelem boldogságát, s megkuporodott a zseni
árnyékában, kissé dideregve e hűvös halhatatlanságban,
szerényen és figyelmesen. S amit alkotott, része lett a
goethe-i műnek. Neve fogalom, mint egy kirándulóhelyé.
A Faustot nem ő írta, de ő volt az elsők egyike, aki idejében
helyeselte. Ugy élt Goethén, mint a fagyöngy a fán. De,
messzebbről nézve, észrevesszük, hogy már része az egész-
nek, és szervesen hozzátartozik.

**

Unalom

Meg fogok halni, és nem voltam soha boldog. Nem volt

egyetlen jó napom, egyetlenegy, amikor lazának, könnyű-
nek, bűntelennek éreztem volna magam.
Meg fogok halni, és unatkoztam.
Az irodalom is untat. Majdnem mindent tudok, s nem
mondhatom meg nekik. Nemcsak ők tiltják; én is tiltom
magamnak.

**

Írni

Menj egészen közel ahhoz, amiről beszélsz. Nézd meg,

egészen közelről, minden oldalról. Vedd kézbe, vizsgáld
nagyítóval, szagold meg, ízleld meg, tapogasd. Aztán, mi-
kor már mindent tudsz róla, hajítsd el, felejtsd el. Aztán
álmodj róla. És aztán írjál róla.
De az írás más is, mint az igazság. Van benne valami la-
za, könnyű kötőanyag is.
Mindennap írni. Alázatosan gondolkozni; de rangosan
írni. Mindennap eldobni valamit. Néha csak egy szót, egy
visszajáró szókötést. A gondolatot megtisztítani az érzelem
indulatától. Nem elég megfigyelni; felejteni is kell tudni.
Vannak szarkatermészetű írók, akik minden csillogó vaca-
kot összehordanak. Az élet, sajnos, nem "regényes". Csak
a regény regényes.
"Életszagú regény?" Nyissák ki, gyorsan, az ablakokat!
A halálig írni. Minden elmúlik, ízét, illatát veszti. Ugy
halni meg, két állítmány között.

**

Tiltakozás

Már csak annak az embernek hiszek, aki közvetlenül és

személyesen mer és tud segíteni egy másik emberen: né-
hány pengővel vagy orvosi tanáccsal, vagy egy csókkal, egy
jó szóval. Annak hiszek, aki elmegy egy nyomorult beteg-
hez, és visz neki egy üveg befőttet. Annak, aki levelet ír
egy bajba jutott embernek, s a levélhez mellékel tíz pen-
gőt. Annak, aki elmegy a börtönbe, a sikkasztóhoz vagy a
"politikai" fogolyhoz, látogatási engedélyt kér, s a társal-
góban halkan beszél vele, s másnap beküld neki egy adag
 pörköltöt és termoszban tejes kávét. Nem hiszek egyetlen
prófétának és politikusnak sem, senkinek, aki a tömegeket
és az emberiséget akarja megmenteni, aki teli tüdővel ígé-
ri - "minden következménnyel, a történelem ítélőszéke
előtt" -, hogy "feláldozza magát a közért". Mindez masz-
lag. De adni valakinek néhány pengőt, mikor biztosan
tudjuk, hogy a kéregető még nem vacsorázott, vagy elkí-
sérni valakit Pesterzsébetre, s a villamosban megbeszélni
vele nyomorúságát, szomorúságát vagy magányát: ez a va-
lóság. Tiltakozom a közügyek ellen. Csak a magánügyben
hiszek már.

**

Idegen bor

Este német bort ittam. Ize hideg és tiszta. Nem ringat, in-
kább csak oktat. Mámora kételyre és számvetésre ingerel.
A mi borunk azt mondja: "Kábulj el, felejts!" A német
bor: "Térj magadhoz, emlékezzél!"

**

A szél

A szél, ez az őrült! Örökké ordít. Örökké ugyanazt. Zajára

egy világfürdő alapult, palotákkal, finnyás emberekkel,
akiknek éppen ez kell. Mindent túlordít, csak ő, csak ő!
Mintha örökké történne valami, a mélyben, az élet mö-
gött, s erről ad elő, kétségbeesve, szilajon, hörögve; ő az
egyetlen, akí tudja a títkot!
De a hegyek hallgatnak.

**

Énekesnő

Angol énekesnő vendégszerepel. Üres ház; a hallgatók di-

deregnek. Vörös hajú, szomorú nő, öreg, a művészet rette-
netes ölelésében vergődik, hallani, amint recsegnek az öle-
lésben kissé már meszes, angolkóros, vékony csontjai.
Skót és ír dalokat énekel. Ezek a skót és ír bánatok, jó-
kedvek, célzások, kétségbeesések, pajzánságok, érthetetle-
nül lappanganak előadásában; nemcsak a szöveget, arcjá-
tékát is le kellene fordítani németre vagy magyarra.
A hideg, üres teremben fogvacogva kínlódik. Nincs szo-
morúbb, mint egy idegen nő, bezárva fonnyadó nőisége és
hamis, erőtlen művészete tragédiájába. A közönség meg-
érez valamit e végzetből, e kétségbeesésből, s tapsol. Kíná-
ban így tapsolnak a csonka koldusnak.
 Végül úgy tapsolunk mind, oly lázasan, mint egy hal-
doklónak, akit messze idegenben, távol a hazai tájaktól és
szeretteitől, baleset ért, s a körülállók biztatják: "Nincs
semmi baj, bízzék bennünk, hazaszállítjuk hamvait."

**

Rimbaud

Tizennyolc éves korában eldobta magától a költészetet,

mint egy alkalmi szeretőt, kinek izgalmával betelt. Aztán
elment élni. Még húsz évig bírta. Akkor levágták lábait
egy marseille-i kórházban, s meghalt.
Ez a költészet, ez az élet különösen rekedt hangú, mint-
ha egy érzés elfojtaná a szavakat, mintha a szenvedély hör-
gésébe, rekedt dadogásába fúlna bele minden, amit a lélek
sikoltani akar. Mi volt ez a szenvedély? A pénz? A hata-
lom? A kaland? A különös, beteg szerelmek? Az idegen tá-
jak, Menelik császár barátsága, a fegyvercsempészés, az
aranypor, melyet övébe rejtve lopott át határokon, az afri-
kai éjszakák, állatok és emberek között, a világ végén, tá-
vol a párizsi irodalmi kávéházaktól, távol a belga fegyház-
tól, ahol Verlaine, a beteg barát sínylődött? Mit keresett?
Mit akart az élettel kifejezni, mi volt az, amit az irodalom
sem bírt kifejezni, amire a magánhangzók titkos, színes
értelme sem adott választ, mi volt az a sensation, melyről
első, klasszikus versét írta, s aztán mindenütt hajszolta,
versekben és nőkben, rablóvezérek segítségével, teveháton
és kokainmámorban? Mikor meghalt, a marseille-i kór-
házban, mikor felnézett, megtört pillantással, a mennye-
zetre, értette végre, hogy mi volt a csodálatos és elviselhe-
tetlen, a kibírhatatlan és utolérhetetlen? Talán akkor
megértette.

**

Cigány

Csakugyan olyan rossz ez, élni az országút mentén, put-

rikban, incesztusban és vályogvetésben, kívül mindenen,
ami társadalmi kötelesség, s rejtve egy apró fajtabeli kö-
zösség homályos és avas odújában? - kissé hegedülve is,
kissé tyúktolvajolva is, kissé felakasztva is, csendőrök és
járványorvosok között, füstben és agyagban, s közben
emlékezni Indiára, az álomra, a végzetes napsütésre, s a
lopott pengőt is így nevezni: "Rupia"? Csakugyan olyan
gonosz végzet ez, a világon kívül élni, elrejtve egy közös-
ségben, mely kissé szurtos és maszatos, de mégis meleg
és sűrű, mint a vér? Talán nem is olyan gonosz ez a ci-
gányvégzet. Nem tudok fölényesen nézni a putrikra, mi-
 kor a kocsi elhajt mellettük, a Rend betonországútján.

**

Szakács

Gréti, a szálloda szobalánya, férjhez megy. Tizennyolc

éves, kövér és álomkórosan réveteg. Kis dicsfény van feje
körül; kezében virággal festeném le, birkák között. A vőle-
gény ötvenéves, özvegy ember.
- Mit szeret rajta? - faggatom Grétit.
Az égre néz, elbiggyeszti ajkát, szeme kancsalít. Fél-
álomban, ábrándozva mondja:
- Szakács.

**

Tehetség

Z. mindenkivel összevész. Mindig "igaza van". Nagy te-

hetség.
De egy nagy tehetség - amolyan "igazi" -, harmonikus.
Mindig, minden korban vannak közönyös tömegek, elbi-
zakodott műértők, pöffedt kritikusok, tehetségtelen part-
nerek, kontár vetélytársak. Az igazi tehetség mindezt
feloldja önmagában. Az a másik, aki "csak" tehetség, nem
bírja szublimálni a világot. Inkább összevész.

**

Egy arc

Igen, ismerős az arcod, szeretlek. Az az édes, tikkadt, er-

kölcstelen vonzás sugárzik arcodból, mely elől soha nem
tudtam kitérni. Tetszel, megadom magam. De figyelmez-
tetlek, hogy ez a vonzás, ez a szerelem, pontosan huszon-
négy óráig tart majd. Az első álomra következő ébredés
elűzi arcod emlékeim közül, mint a napfény a hajnali kö-
döt. Édes arc, ködből vagy. Amíg beszélek rólad, már ho-
mályosabban látlak. Mikor pontot teszek e mondat végé-
re, szomorúan és megkönnyebbülten észlelem, hogy már
nem is látlak.

**

Egy nomád

Van esernyője, sárcipője, telefonja és törzsasztala; s mégis,

ahogy a kávéházi ablakon át kék szemekkel nézi a világot,
pillantásában van valami a nomádok nézéséből: mintha
örökké a felhőket kémlelné vagy a szél járását, mintha a va-
dat szimatolná alkonyatkor, a villamosmegálló előtt, s a
nőkre is úgy néz, olyan álmos közönnyel és fölénnyel,
mintha egy szekérderékaljára való rablott georgiai nő ku-
porogna sátrában. Nomád. A taxiba is úgy ül be, mint aki
lóra száll.

**

Nappali zene

Megállani az utcán, esőtől csapzott lombok alatt, félig

nyitott ablak előtt. A függönyök mögött zongorázik valaki.
A harangok most ütik a delet.
Vagy az uszoda vizében fölnézni, mikor a parton szólani
kezd a rádió.
A nappali zene élesen különválik az utca hangjaitól, s az
ünnepre emlékeztet, az örök ünnepre, az élet igazi tartal-
mára, arra a sugárzásra és tündérire, mit az élet ocsmány-
sága rejteget.
Ilyenkor mindig sápadt leszek, a hideg borzongat, s el
kell fordulnom az emberektől, hogy ne lássák szégyenem.

**

Spanyol

A vonaton napbarnított, idősebb magyar úr. Nagyon tar-

tózkodó. Csendes, fegyelmezett. Nézem, ezt gondolom:
boldog ember!
Bécs után észreveszem, hogy nem is olyan boldog em-
ber. Nikotinszegény cigarettát szív, a szipkába elmondha-
tatlan műgonddal füstfogó vattát tömköd. Nyakán mély
vágás. Táskájából spanyol könyvet keres elő - Cuontes Es-
panoles -, modern spanyol írók elbeszéléseinek gyűjtemé-
nye. Pápaszemmel orrán, elmerülten olvas.
Linz után beszélgetünk. Ő csak úgy útközben tanult meg
spanyolul, mondja szerényen; útközben, a maga gyönyörű-
ségére. Okos és erős ember.Teljesen otthonos az irodalom-
ban. Ilyesmit mond: "Gárdonyi nagyon vigyázott a kiadók-
ra." Lope de Vega darabgyáros volt, mondja, Blasco Ibanez
fércíró. Unamuno széltoló. Ortega y Gassetet dicséri.
Vidéken él. Gazdálkodik. Ö maga is fordít spanyolból,
mondja szégyenkezve; s persze, azt is "csak úgy", melléke-
sen, a "maga gyönyörűségére". (O, műkedvelők, akiknek
minden "gyönyörűség"! Mintha azt mondaná valaki: "Karó-
ba húzattam magam, csak úgy, a magam gyönyörűségére.")
Sugárzóan értelmes ember: egyformán izgatják a korszerű
spanyol írók és a búzakeresztek az osztrák földeken. A ré-
patermésről beszélünk és Proustról. Milyen sűrűn állanak
 a learatott keresztek! - mondja. És: - "Mi a címe Robert
Musil utolsó könyvének?"
Rejtélyes ember. Szeretettel nézek rá. Titokban spanyol.

**

Börtön

A vidéki törvényház szomszédjában fészerszerű épület,

amolyan módosabb kutyaól. Felette a tábla: Landes-
Gefüngniss. A törvényház ablakában, dunsztosüvegekben,
uborka és paradicsom erjed. Ebben a házban valószínűleg
soha nem hirdetnek túlságosan szigorú ítéleteket.
E pillanatban egy szobalány őrzi a rabokat. Az őrök ebé-
delnek. A lány kihajol az ablakból, nevetgél.
- Van rabjuk?
- Kettő - mondja büszkén. - Két úr.
- Jól bánnak velük?
- Kitűnően.
- Mi volt ebédre?
- Nudli.
Mindez, kívülről, ellenállhatatlanul emlékeztet a Bőr-
egérre. De annak, aki odabenn ül, egészen mindegy, a
Sing-Sing vagy ez a kutyaól a börtöne. Az ember néha ne-
vetséges feltételek mellett szenved. De éppen úgy szenved.

**

A hegyek

A hegyek csökönyösek, korlátoltak. Örökké ugyanazt mond-

ják, rettenetes erővel, mint egy buta ember egy elvet.
Köd. A hegyek dessous-ja.
Igen, a hegyek óriásiak. De én, az ember, szemközt ve-
lük, aki egyedül tudom a világmindenségben méretüket:
én vagyok a másik óriás.

**

Kérdés

- Egyszóval Ön Freud híve?

- Nem. Egyszóval én a szerelem híve vagyok.

**

Virginia Woolf

Ez a nő az egyetlen a világirodalomban, akinek sikerült a

lehetetlen: rögzítette az időt. Ami Proustnak nem sikerült,
 amit Joyce hasztalanul kísérelt meg. Az eltűnt idő nyomá-
ban s az Ulysses remekművek, de kóros, torz remekművek,
végtelen sarjadzás mindkettő. Ám Virginia Woolf írt egy
könyvet, amelyben összefogja az időt, megszelídíti mére-
teit: "minden" benne van, s amellett arányos. Iró nem is
tehet többet.
"Mrs. Dalloway hazatért: a szakácsnő fütyül a konyhá-
ban. Clarissa most meghallotta az írógép tiktakját. Ez
volt az élete. És, az előcsarnok asztala fölé hajolva, egy-
szerre áldottnak és tisztának érezte magát." Ilyen monda-
tokat ír. Szerény könyv: egy angol hölgy egyetlen napjának
története. Benne van az élet, az idő, London s még valami.

**

Délután négy

Délután négy óra. A Duna mellett megyek, a rakodópar-

ton, s a víz, a hajók és a felhők csodálatos összjátékát figye-
lem, amint kiegészítik és tükrözik egymást, játékosan és
végtelen komolyan összetartoznak, s együtt alkotnak, Bu-
dapest házsorai között, valamilyen távoli és örök rokonsá-
got, az összes vizekkel, összes horgonyzó hajókkal s az ösz-
szes felhőkkel a vizek és hajók felett. Arra gondolok, hogy
mégsem vagyok egészen egyedül: a világ üzen néha.

*****

Szeptember

Az ökörnyállal kezdődik, a must szagú erjedéssel, a dáliákkal,

a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évsza-
kok, egy idő óta, általában háborúkkal kezdődnek. Az égre né-
zünk, a sűrű, szirup színű égre, hallgatjuk a berúgott darazsak
dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze rob-
bannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyé-
szet felé tart; de az ember sem tétlen.
Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember
végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rög-
zítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön le-
beg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek
semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma
szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben
a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget,
az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a vi-
lágmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és
 halállal kapcsolatban érez.
Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz
író, az édes, must szagú és enyhén mustárgáz illatú őszben.
A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bom-
bákat, messze valahol, szerte az őszülő világon. A vers olyan
erővel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna
valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy
személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt
is, hogy kerti virág-ot írt őszi virág-ok helyett, azt, hogy ta-
karta helyett takará-t írt a költő, szenvelgő és régies fordulattal.
Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétől csaknem
független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába ír-
ták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz
esztendő távolságán át, s felkavarja az időben és a mulandó-
ságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentően
őszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívem-
ben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az őszbe.
A délután meleg még. A természet szőlőcukorral táplálja gyen-
gülő érlökését. A szökőkút tava pislog, mint egy öreg ember eny-
ves szeme, ravaszul és alamuszian.
Az ősz a Hűvösvölgyben kezdődik, valamivel a Vámház mö-
gött, s a Nagykovácsi-rétet megkerülve elhalad a Szép Juhász-
né mellett; igy tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér,
már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között
kezdődik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hűvös-
völgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvű
milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene ját-
szik, egészen régi és fellengzős operarészleteket, például az Un-
dine nyitányát. A kerti utak mentén a kőangyalok hajfürtjeit
vérpiros szőlőlevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túl-
tömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a
Veronika előtt, s biztosan tudom, még tartogat az élet számom-
ra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és
szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom.

**

Napok

Most már egészen biztos, hogy a kedd "jó" és a péntek -

pontosan úgy, mint a babonában - "rossz", s aztán van-
nak a közömbös napok, a hétfő és szerda s a gyanús szom-
bat és a félelmes vasárnap... Lassan felépül bennünk egy
naptár, melynek semmi köze a gregoriánusi törvényekhez,
s a hivatalosnál sokkal érvényesebb. Az ember nem április
huszadikán hal meg, hanem egy napon, mely csak az övé,
s nem szerdán boldog, hanem az időnek egy kiszakított
pillanatában, amely nem volt soha elébb, és nem lesz soha
többé, s nincs rangja és neve. Kissé úgy kellene élni, mint
a kőkorban: naptár nélkül, élet és halál között, csak az
 időben.

**

Börtön

Minden ember, aki eljut valahová az életben, aki "arrivál",

észreveszi egy napon, hogy élete börtönné változott. Mi-
lyen finom börtön ez! Tele van szép bútorokkal, nemes és
unalmas szórakozásokkal, a rabok halk jelbeszéddel érint-
keznek, van ünnep és szigorú napirend... Mikor kötözték
meg kezed és lábad, lelked és szíved? Már nem is emléke-
zel. Meddig tart ez a rabság? Természetesen életfogytiglan.
Láthatatlan szemek vigyázzák minden léptét és mozdula-
tát. Néha kitör börtönéből; de aztán alázatosan visszakul-
log, mert a rabság már benne van, szívében és idegeiben. S
egy éjjel arra ébred, hogy a halálról már oly meghitten ál-
modik, mint a rab a ráspolyról és a kötélhágcsóról.

**

A réz

Ez az alak minduntalan reámtör és panaszkodik. A vi-

lággal van baja, mely, szerinte, hanyag és korrupt, és nem
óhajt fejlődni. Én azt hiszem, ő az, aki hanyag és kor-
rupt, és nem akar fejlődni; de ezt nem mondhatom meg
neki.
Mikor elválunk, megvizsgálom vádjait, és felmentem a
világot. Nem is fejlődik olyan lassan. Ha meggondolom,
hogy az embernek körülbelül három-négyszázezer évre
volt szüksége, míg észrevette, hogy a követ csiszolni is le-
het, aztán újabb száz-kétszázezer évre, míg felfedezte a re-
zet, aztán újabb évrizezredekre, míg egy zseni kitanulta,
hogy pontosan kilenc rész rézhez pontosan egy rész ón
szükséges, amíg az öntvényből kemény bronz lesz; akkor
mindaz, ami Caesar és Lenin ideje között történt, inkább
ámokfutásnak tetszik, mint tespedésnek.

**

Magánzó

Negyvenhárom éves. Apja házakat hagyott reá. Tisztes

előkelőséggel öltözik. Névjegyén, neve alatt, ez a szó áll:
Magánzó."
Ez a mestersége, semmi más. Reggel felkel, kinéz az ab-
lakon, ásít, megdörzsöli szemét, s aztán magánzó, amíg
elalszik. Oly félreérthetetlenül magánzó, mint ahogy egy
kéményseprőt nem lehet félreérteni, mikor fekete zub-
bonyban, kormosan, vállán füstkaparóval és létrával baktat
az utcán. Az emberiség lohol, iktat, épít, háborút visel, zá-
logházba jár, hadihajókat fűt. Ő magánzik.
Mestersége teljesen elfoglalja. Panaszos ember. Megve-
ti ezt a korszakot, mely nem tiszteli már eléggé a magán-
zókat, s többet beszél a dolgozó, sőt nélkülöző emberek-
ről, mint az ernyedetlen, szívós magánzókról, akik éjt-na-
pot összetéve magánzanak, esőben, sőt viharban is. Mint
egy kivesző, előkelő fajta utolsó példánya, járkál e világ-
ban, erélyesen és sértődötten. Semmire nem ér rá, sem-
miben nem vehet tevékeny részt, a magánzás teljesen el-
foglalja.
Részvéttel nézek szemébe, hallgatom panaszait, kezét
szorongatom. Egy tüdőbajos, több hónapja munkátlan
szénvájárt természetesen nem nehéz sajnálni. De sajnáld a
magánzót, ha tehetséges vagy, ebadta!

**

Álmatlan nappalok

Hová tűnt az álom nappalaimból?

Éjjel álmodom még - de éjjel minden csempész álmodik.
Az a másik álom, a nappali, mely végigkísért utcán és szalo-
non, műhelyen és tömegen, az igazi, az a derengő és eszmé-
lő álom, az autóbuszon, jegyváltás közben vagy a fák alatt,
egy kerti úton, az a szédülés, mikor átmentem egyik szobá-
ból a másikba, az a cél, tárgy és kép nélkül való eszmélés,
hogy élek, két semmi között, ez a makacs álom az életről:
hová tűnt?

**

Portia

Én nem vettem volna feleségül Portiát.

**

Valéria

Néha, társaságban, órákon át hallgatott. Időnként fel-

emelte kezét, megsimította finom halántékát, diszkréten
és elégedetten. Aztán váratlanul megszólalt, határozott és
öntudatos hangon, s elmondott egy történetet, melynek
nem volt eleje és nem volt vége, s közepe és tartalma sem
volt; s mindezt csengő hangon, bátran, büszkén, jóked-
vűen és öntudatosan adta elő. Beszéd közben sugárzott az
elégedett korlátoltságtól. Aztán, diadalmasan, elhallgatott,
hetekre.
 Valószínűleg így döntött a szerelmi párválasztásban is.
Huszonöt-huszonnyolc éven át hallgatott, aztán, meglepe-
tésszerűen, örvendező hangon egyszerre ezt mondta:
"Endre." Senki nem értette. Kissé csodálkoztak; Endre is.
Az idősebb Rostov-lányra emlékeztet, Tolsztoj regényé-
ben, Berg feleségére. Nevét úgy hordja, mint egy kis ék-
szert. Mielőtt társaságba megy, feltűzi homlokára. A név
csillog. Mintha nem is személy, csak egy név érkezett vol-
na. Az emberek felnéznek, megismerik, halkan mondják:
"Aha, Valéria."

**

Magánügy

Irógépet hoztam magammal; de itt, a szállodában, ahol

minden gyáva nesz és zörej áthallatszik a papírfalakon,
szégyellek írni; félek, meghallják.
Csak a mű közügy. Az írás magánügy.

**

Szertartás

Z. úr, az uszodában, a nagy vízcsap alatt, mely öles sugár-

ral önti a vizet a közös medencébe, minden délben egy
órakor vezekel.
A felületes szemlélő annyit lát csak, hogy Z. úr úszónad-
rágos meztelenségében hajlong a vízsugár alatt. De aki
gyakrabban és tüzetesebben figyeli, észreveheti, hogy az
ütemben, Z. úr meztelen hajlongásának, vízbemerülésé-
nek ütemében jelképes és szándékos szertartás nyilatkozik
meg. Karjait kitárja, fejét mellének szegzi, hajbókol. Szája
hangtalanul mozog a vízsugár alatt. Látni való, vezekel.
Z. úr e pillanatban a Gangeszre emlékezik vagy talán a
Nílusra. Minden délben megtisztul, pontosan egy órakor,
s mindig egyazon mozdulatokkal. Ilyenkor ősi, egyszerű,
méltóságos. Aztán felöltözik, s visszamegy a kefegyárba.

**

Az ablak

A mozdulat, mikor idegen városban, estefelé, idegen abla-

kon kinyúl egy női kéz, s behajtja az ablaktáblákat.
A szobákban lámpa ég; s most egyszerre sötét lesz. Oda-
benn élni kezdenek, az estének, a családnak, a szerelemnek
vagy egy gondolatnak, talán csak a vacsorának kezdenek
élni. A női kéz kizárta e mozdulattal a világot. Valami ben-
sőséges és nemesen érzéki kezdődik odabenn, valami da-
 cos és titokzatos. Egy vacsora is lehet titokzatos a behajtott
ablaktáblák mögött.
A vándor megáll az ablak előtt, melynek szárnyait az
imént zárták le. Az út már sötét és harmatos. Cigarettára
gyújt, felnéz az ablakra, tudja, hogy minden kísérlet, mely-
Lyel a másik világ felé közeledik, nevetséges és reménytelen.
Talán még felmehetne az idegen ajtóhoz, kopoghatna. De
aztán eszébe jut, hogy már elfeledte a kopogás titkos jelét.

**

A déli tengerek

A legtöbb ember végül beéri egy akváriummal, mely nem

nagyobb, mint egy szemetesláda, s három aranyhal úszik
benne.

**

Őszi szerelem

E., a felnőtt férfi, szereti H.-t, a felnőtt asszonyt. Mindket-

ten egészségesek. E. nős, H. férjnél van. E. nem szereti fe-
leségét, H. gyűlöli férjét. Nyáron szerették meg egymást,
egy csónakban.
Szerelmükről sokat és lelkendezve adnak elő barátaik.
Erről az egyszerű, inkább örvendetes, mint szomorú tény-
ről - egy férfi és egy nő öntudatos, magas izzású, önzetlen
szerelméről - mindenki kétségbeesve, felháborodva vagy
gúnyosan beszél, mintha valamilyen aljas és bűzös nyava-
lyában szenvedne E.! És kissé úgy is, mintha a szerelmesek
gyilkosságot vagy legalábbis kihágást követtek volna el. És
hasukat fogják a hahotától, mert E. izgatott, időnkint szí-
véhez szorítja kezét, és az égre néz; s H. sír és sápadt. "Sze-
retik egyrmást!" - mondják az idegenek is, karjukat égnek
emelik, néma iszonyattal. Nem lepne meg, ha a rendőrség
közbelépne, ideiglenesen letartóztatná és kisebb bírsággal
sújtaná E.-t; és H.-t - mint a középkorban, mikor a házas-
ságtörő asszonyt pellengérre kötözték és levágták hajfona-
tát - lefényképeznék a bűnügyi nyilvántartó számára.
E.-t félrevontam és fejére olvastam bűneit:
- Szeretni csak szabályszerűen szabad - mondottam
felemelt mutatóujjal -, úgy és ott, ahol a hatósági előírások
megengedik. Például a hitvesi ágyban. Vagy a bordélyban.

**

De mégis

De mégis, mégis, mégis repültem az Alpesek felett, hall-

 gattam szobámban emberi hangokat, melyek Ausztráliá-
ból érkeztek hozzám, felhívtam éjjel kettőkor telefonon tá-
voli kedvesemet, s akármilyen reménytelen volt mindez,
mégis éreztem valamit a végtelenségből, oly közvetlenül
és egyszerűen, ahogy ember előttem nem érezhetett. Tu-
dom, mindezen nem múlott az élet igazsága, mindettől
nem lettünk jobbak, nemesebbek és igazabbak. De embe-
rebbek lettünk. Mégis, mégis.

**

Zsugori

Az öregúr - nyolcvan elmúlt - néhány nap előtt meg-

botlott és elesett a pitvaron, eltörte jobb lábát. De a me-
szes csontok összeforrtak. Most tolószékben közlekedik
a lakás és a tornác között. Mikor látogatására érkezünk,
micisapkásan ül a petróleumlámpa alatt, szikáran és
egyenesen, s hosszú szipkából szortyogtatja a rövidszi-
vart.
Később a kertben tanyázunk; az öreg a verandán ma-
radt. Menyével beszélget. Ezt mondja: "A vesém, az igen,
jó még. A májam is. Gyomrom is kitűnő." Zsugorian mond-
ja, mint aki egy eltékozolt vagyon utolsó kincseit számol-
gatja, reszkető kezekkel. Majd: "A szemem, még az is jó.
Csak a járás, fiam." Csend. Majd, férfiasan és tárgyilago-
san: "A járást, azt elköltöttem."

**

Találkozó

Húszéves találkozó. Pontosan tudnak rólam mindent, de

vacsora közben úgy viselkednek, mint akik húsz éven át
egyszer sem hallottak felőlem. Rangtartóak. Látnivaló,
hogy nagyon régen, húsz-huszonöt év előtt, kialakult
köztünk valamilyen ősi hierarchia, melyet nincs jogunk,
sem módunk később megbontani. Péter, aki az életben
nem vitte sokra, a találkozó asztalánál még mindig a
"padelső", aki viszi a szót, s Jóska, aki már gazdag és
méltóságos úr, tátott szájjal, alázatosan hallgatja. Van va-
lamilyen rejtélyes rangsor, mely a gyermekkorban kiala-
kul, s később sem lehet átugrani. A világot sokkal köny-
nyebb meggyőzni, mint az osztálytársat, aki tud rólad
valamit. Mit?... Nem tudja pontosan. Csak gyanakodva
néz reád, pislogva és örök - talán jogos - kétellyel.

**

Brueghel
 Ezek a parasztok büdösek a valóságtól és az életkedvtől,
tetvesek a középkortól, kemények és kötekedőek, s a jelek
szerint jókedvűek, akkor is, mikor - a háttérben - kerék-
be törik őket. Mindenestől mégsem olyanok, mint a való-
ságos parasztok lehettek a politikailag mozgalmas idő-
ben; Brueghel kiemeli őket az osztályból, melyhez tartoz-
tak, s végtelen szánalommal és szeretettel új hazát és
sorsot ad nekik. Hol van ez a haza? Csak ő tudta, Brue-
ghel, az idősebb.

**

Export

A szigeti kertészetben vettem egy szál rózsát, az utolsók

egyikét, mely a rózsakertben unatkozott még. A virágárus-
nő becsomagolta, aztán firkált valamit egy papírra, és át-
nyújtotta az iratot.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Igazolás - mondta -, hogy az úr kivihesse a szigetről a
rózsát.
Megköszöntem az iratot és a rózsát, fizettem, és felvilla-
nyozva mentem el. Utközben elégedetten éreztem, hogy
exportunk fejlődik, s az én ügyeim sem állhatnak egészen
rosszul, mert hellyel-közzel íme, már megesik, hogy kivite-
li engedélyekkel is dolgozom.

**

Gyakorlat

Az írásnak, a kifejezésnek, éppen úgy, mint a gondolko-

zásnak és az életnek, bizonyos koron túl semmi értelme,
ha nem fejezhetjük ki szavakkal és cselekedeteinkkel azt az
egyszerű és veszélyes igazságot, melyet az életben megis-
mertünk.
De ezt az igazságot belénk fojtják. Ma inkább, mint va-
laha. Ezért nem nagyon érdekel írásaim visszhangja. Az
író ma ír, mert nem tehet mást, mert erre ítélte végzete.
Nem kérek felmentést számára. Még azt sem kérem,
hogy "megértsék", mentegessék. Nincs pardon. Dobjuk
el álarcainkat, író és olvasó, nézzünk farkasszemet és rö-
högjünk össze. Azt kapod, amit szeretnél, azt adom, ami-
re kényszerítesz. Nem tartozunk egymásnak többé sem-
mivel e földön; amely olyan is.

**

Raguza
Valamit akart mondani, valamit világgá akart kiáltani, oly
nagyot és oly hangosan, mint Velence. De a kiáltás torká-
ban rekedt. Ezért csak él - századok óta - rekedten.

**

Vidék

Mennyire utálom ezt a gyanús ügynökfajtát, aki egy

körúti kávéház üvegablaka mögül, három külföldi újság
fölületes beavatottságából, s abból a tudatból, hogy az
embereknek pénzt is kell keresni és nemi életük is van,
mely általában nem különösen derűs, "fővárosinak" hiszi
magát; s lenézően emlegeti a vidéket, a vidéki stílust, a vi-
déki embereket. S nem tudja, hogy Kassán, háromszáz év
előtt, mikor a körúti kávéház helyén még pákászok jártak
az ingoványban, már szalonban ültek az emberek, s iro-
dalomról beszéltek. Mintha nem a vidék adott volna min-
dent, ami ebben az országban szellem, szemlélet, ami iga-
zán "fővárosi"! Mennyire megvetem ezt a pimasz és va-
cak "fővárosiasságot", mely obskurus dobogóiról hozzá
mer szólni az élet és a lélek dolgaihoz, s műveltsége
messze elmarad egy vidéki templom sekrestyésének átla-
gos és természetes műveltsége mögött! Mennyire lené-
zem ezt a nyelvelő álurbanitást, ezt a törzsasztalos ott-
hontalanságot, milyen szánalmas ez a fölény, milyen ne-
vetséges ez az álértesültség! Egyre tudatosabban vagyok
és maradok vidéki.

**

Zene

De azt is szeretem, mikor a rádió a római operából közve-

tít, s a szünetben meghallom egy római zenész köhintését,
amint - két fúga között - lenn a zenekarban szája elé kapja
kezét.

**

Betegek

Ezek a könnyű, heves betegségek, melyek úgy törnek

reánk, mint egy bűnös szenvedély, hidegrázással és has-
menéssel; s csakugyan, a háznép gyanakodva és fejcsóvál-
va állja körül betegágyunkat, mintha tilosban jártunk vol-
na. Mit is csinált, titokban, a gazember? Élt valahol.

**
 Frakkban

Ez az író mintha örökké frakkban írna; különösen, ha na-

gyon közvetlen és egyszerű szeretne lenni. Oly hangütéssel
kezdi, mintha közel hajolna az olvasó füléhez és súgna vala-
mit. Megtisztelve figyelsz föl szavára. De aztán észreveszed,
hogy hangerősítővel súg; egészen halkan, de úgy, hogy egy
világ is hallja.

**

A szoba

Estefelé beléptem a halott költő szobájába. Csak egy pilla-

natra léptem be; valamit magyaráztak, mutattak, felcsa-
varták a villanyt, át kellett mennem a szobán, ahol élt és
dolgozott.
Fél esztendeje halt meg. Kissé már rendetlen volt a szo-
ba. Egyes polcokon megbolygatták a könyveket. A nagy
hencsert eltolták helyéről. Az íróasztalon, az írás szánal-
masan egyszerű kellékei között, ott hevert a levélmérleg,
melyen - egy kereskedő gondosságával - lemérte a napi
posta súlyát. Egyszer versei kéziratát dobta a törékeny
mérlegre. "Nem nyomnak sokat" - mondta gúnyosan.
A szoba már oszlott, s mégis megtelt volt e kemény és
engesztelhetetlen élet kisugárzásával. Szaga is olyan volt,
mint egy vegykonyháé, ahol sokáig, évtizedeken át pepe-
cseltek veszedelmes anyagokkal, a bánat kékszín, a gyűlö-
let halványzöld, a halál tusszerű párlatával. A falon Freud
arcképe, Arany János kézírása.
Mindezt csak villanásra láttam. Elképzeltem, hogyan rö-
högne, ha látna itt, meghatottan, a "halott költő árva szo-
bájában". Töltőtolla az asztalon hevert, ahogy odadobta,
mikor elvitték innen, meghalni. A küszöbről visszanéztem
a tollra. Nem lepne meg, ha néha írna még valamit.

**

Ezek az esték

Ezek az esték, mikor kutyám úgy jár körülöttem, mintha

közeli halálom érezné. Gyanakodva nézem. Leveleket, ira-
tokat rendezek. Nem tudok semmit. Ez a tájékozatlanság
megnyugtat. De a kutya nyugtalan. Gyanakodva néz. Az-
tán lefekszik a kályha elé, tehetetlen mozdulattal, mint aki
megértett és belenyugodott.

**
 Vigasz

Ezek a kétségbeesett napok, mikor minden gyanúsnak tet-

szik, amit valaha írtam, mikor elképzelhetetlen, hogy vala-
ha is írok még erős, igaz és tisztességes sorokat, mikor
nem merem felnyitni a lapot, melyben éppen aznap meg-
jelent valamely írásom, mikor biztosan tudom, hogy nincs
barátom, s ellenségeim csak szórakozottságból és hanyag-
ságból nem téptek szét eddig: ezek a napok, mikor megvi-
gasztal az is, ha borbélyom, szappanozás közben fölémha-
jolva, jóindulatúan mondja: "Olvastam, amit az új vásár-
csarnokról írt a szerkesztő úr" - s elmondja egy írótársam
aznapi cikkét.

**

Rangok

A nevek rangok is: spanyol szentnek vagy osztrák főher-

cegnek nem árt, ha Izidor a neve vagy Ignác. De te csak
maradj Béla. Biztosabb.

**

Vasárnap

A vasárnap számomra cilinderes úr, aki a vízfesték színű

tájban kézen fogva vezeti hosszú nadrágos, sápadt, mat-
rózruhás kisfiát. A kikötő partján állnak, s nézik a vitorlás
hajókat, melyek gyömbért, teát, rumot és cukornádat hoz-
tak az országba. A füst a magas kéményekből egyenesen
száll fel a halványszürke égbe, faggyú- és borsszagúan.
Egy talján, vállán megláncolt majommal, kintornát tol és
halkan, vinnyogva énekel. A szelet is hallani, amint tépdesi
és csattogtatja a lehorgonyzott hajók ponyváit és vitorláit.
A magtárban kétpofára falatoznak a patkányok. Egy negy-
venéves nő, szürke selyemruhában, imakönyvét mellére
szorítva, lehajtott fejjel áll a fehér függönyös szoba köze-
pén, s ezt gondolja: "Gazember." A cukrászdában kipirult
arcú lányok és fiúk ülnek, s császárkörte-párlatot isznak.
Az idő esős.
Szeptember 27.
Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak.
Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lom-
bot az ablak előtt, s nem érzek semmiféle "őszi bánat"-ot.
Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott
semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogta-
lanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé
illúzióim a "megoldásról". Tessék, ősz, rajta! - gondolom.
Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt
 színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és
temess, mint a költők, akik ilyenkor remegő és készséges
ujjakkal lantjaik húrozatát bolygatják, versenként nyolc
pengőért. Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem véde-
kezem. Beleegyezem. Várlak.

**

Hasonlat

Mint a virág, oly tehetetlen

Mint a medve, büdös és árva
Fehér, mint régi lányok teste
Mint a sátán, oly bús, magányos
Mint hiéna Jordániában
Illanó, mint a hús, a sejtek
Mint a bűn, olyan furcsa, édes
Oly értelmetlen, mint az álom
Keserű, mint a dög epéje
Mint a szűzlányok frivol álma
Mint gazdagok szándéka, erjed
Mint a számjegy, olyan kegyetlen
S hideg, mint a jégtömb a morgue-ban.

**

Intelem

Ne akarj hős lenni. Maradj pártatlan és figyelmes. Az már

nagyon elég.

**

Sebesség

Ezek a kis lázak, melyek feloldják a testet a nehézkedés

törvénye alól. Repülünk és mosolygunk.
Délután, ködben, a Balaton mellől elindultunk, s két óra
alatt megérkeztünk lakásomhoz, Budára. A kocsi soha
nem járt ilyen könnyen. Akadálytalanul vezettem; mintha
kissé repültünk volna, nem magasan, talán tíz centiméter-
rel a föld fölött. Mikor hazaértünk, megmértem magam:
38,6.
- Gyorsan jöttél? - kérdezték másnap.
- 38,6-tal óránként - feleltem.

**

Gyöngédség
 Két napja lombhullás. A fák hervadt karokkal lenyúlnak
és megsimogatják a didergő földet.

**

Esős délután

Mi ebben a burkolt, érzéki és sejtelmes? Ezek a fények, ez a

nedves melegség, a síkos úttest, csupasz fényeivel, a szobák
az eső függönye mögött, a nők az utcán, beburkolva vízhat-
lan köpenyeikbe és kalapjaikba, ez a titkosság és sietés,
mintha az egész város, millió lakosával, az öregekkel, nyo-
morultakkal és bélpoklosokkal is, tudna valamilyen rejtett
találkáról, mintha az öröm csillogna, mélyen a köd és az
eső gyolcsai mögött - valami melegség, játékosság és elrej-
tőzés, valami testi és cinkosi valami, aminek nincsen neve,
nincs házszáma, sem telefonszáma, s olyan bizalmas, ked-
ves és céltalan, mint egy könnyű szerelem! Mi ez az egész?
Esős délután.

**

Ősz

Megint elmúlt egy nyár, és nem történt csoda. Fel vagyok

háborodva.
Az ősz a levegőben; de még csak annyira, mint az első
halálfélelem. Mintha óvatosan cardiasolephedrint kezdene
szedni a világ.
A levegő sűrű, szirupos. A gyümölcsök, mintegy glazúr-
ban. Az őszibarack. Van benne valami polgári, dekadens.
A szőlő. Szelíd, festői. De egy év múlva talán gyilkosság
motívuma és mentőkörülmény lesz belőle.
A vénasszonyok, akiknek most van a nyaruk, ez idén
egészen fiatalok. Kis, magas kalapokat hordanak, izgatot-
tak és hangosak. A szerelem erjed a levegőben. A fák az
uszodában beleszemetelnek a vízbe. Az inspekciónak vége;
a rendetlenség kezdődik, a vad, hűlő kaland, halál.

**

Feladat

A fiatal zsenit leitattam és ezt mondtam neki:

- Talán nem is az alkotás a dolgod. Valamilyen isteni
végzet kell ahhoz, hogy valaki alkotni tudjon.
- Már elég az is, ha ellenállsz. A világ olyan, amilyen; de
áldásod ne adjad hozzá. Ez az ellenállás lehet termékeny és
nemes. Mindenesetre szükséges ahhoz, hogy nyomod ma-
radjon a világban. Könyveket írni minden szorgalmas trot-
 li tud már. Ellenállni csak a kevesek.
- Tartsatok össze, ellenállók; akár egymás ellen is.

**

Egy találkozás

Feljegyezték, hogy "Descartes úr elragadtatással fogadta a

fiatal Pascal bemutatkozását".
- O, hát ez is van! - gondolhatta Descartes, elragadtatva
és boldogan.
- O, hát ez is van! - gondolhatta később rosszkedvűen
és féltékenyen.

**

Joyce

Úgy írt, mintha állandóan posthumus könyveket írna, egy

halott könyveit, aki már nem törődik az élők szempontjai-
val, s minden borzalmasat és félelmeset is kimond, már
nem is pour épater les bourgois, hanem túl minden megegye-
zésen, a halott önkényével és kíméletlenségével, pour épater
les vivants.

**

Szőlő

Édes, nedves, unalmas. A mámorról, melyet sajtolni lehet

belőle, annyit tud csak, mint a gyufaszál a tűzvészről, me-
lyet gyújtani lehet vele.

**

Üveg

Szeptember végi nap, oly átlátszó és törékeny, mintha üveg-

ből lenne. A falevél, a gyümölcs, mely a földre hull, csen-
gő hangot ad, mintha eltört volna.

*****

Október

Emlékszem egy októberre, mikor a német erdőben éltem, töl-

gyek és vezérigazgatók között, egy szállodában, ahol mindent
villanyos erő hajtott, vadásznak öltözött pincérek lesték a ven-
 dégek óhajait, s Rübezahl, mint régimódi házigazda, minden
délután kilépett az erdőből, megállt a szálloda bejáratával szem-
közt, a napsütötte tisztáson, aggódó pillantással szemlét tartott
a pázsit és a felhők között; majd komoran és kissé nevetségesen
eltűnt a szarvasetető irányában.
Ez az október minden más októbertől különbözött. Fiatal
voltam és igényes. A szállodában már fűtöttek. Este a társalgó
kandallója előtt ültem, szmokingban és escarpinben, könyvvel
kezemben, s úgy éreztem magam, mint lord Byron, mielőtt el-
ment meghalni a görög szabadságért. Abban az időben én is
hajlandó lettem volna elindulni és meghalni, esetleg csak egy-
szerű levélbeli hívásra, valamilyen idegen ügyért, érthetetlen
szabadságért. Sejtettem, hogy minden összetartozik. Minden
reggel azzal az érzéssel léptem a szállodai szoba ablakához,
hogy szerepem van a világban, a feladatom feltűnés nélkül, ta-
pintattal, de kegyetlen következetességgel kell majd elvégez-
nem. Gyanítottam, hogy sietnem kell, mert nem élek soká; de
ezt a távoli, kissé bizonytalan időpontot mindenesetre száz
éven túl képzeltem. Oriási fák között éltem, valószínűtlen
hegyóriások között, valamilyen sugárzó és illetlen fényűzésben,
mely nem illett társadalmi helyzetemhez, nem illett anyagi vi-
szonyaimhoz, de csodálatosan megfelelt igényemnek, mellyel az
élet felé fordultam. Mindehhez október volt, kevés köd, kevés
napsütés, az életnek az a meleg, kissé színházias félhomálya,
mely múlhatatlanul színészkedésre késztet fiatal embereket.
Mire az ember hozzáöregszik az évszakokhoz, mintegy kita-
nulja világításukat, esélyeiket, szépségüket és veszélyeiket, már
nem érzi díszletnek a világot. A valóság érdekli, mely olyan
más, olyan meglepő s oly független szándékainktól! Ifjúságom e
pillanata számára az október egyetlen naplemente volt, tele né-
met irodalommal, általános szabadságvággyal, öntudatlan
dandyzmussal, melyben oly nyugodtan és természetesen mo-
zogtam, mint egy színész a színpadon, élete egyik jelentős sze-
repében.
A szálloda nagyon finom volt, s természetesen a hozzávaló
október is finom volt, mintha az igazgatóság mindent elkövet-
ne, hogy jó minőségű évszakot nyújtson elkényeztetett vendégei-
nek. Időnként köd szitált, ahogy illik. A golfmező pázsitja hal
ványsárga volt; de senki nem golfozott, mert a németek, s mi,
többiek, közép-európai vendégek, nem tudunk golfozni. Ebéd
után a szálló bejárata előtt hevertünk, fekvőszékekben, sport-
szerűen marcona, kötött ingekben, s arcunkat a napfény felé for-
dítottuk, mely oly gyöngéd volt e hetekben, mint egy öregedő fér-
fi érzése, mellyel egykori vetélytársaira és szerelmeseire gondol.
Senki nem akart semmit. Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy
régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha
kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami
századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választé-
kosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csak-
nem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és
 illatos. De néhány nappal később leesett az első hó, és kitört a
Spartacus forradalom. Akkor mind hazautaztunk, őzek, ve-
zérigazgatók, finom költők: az ünnepélynek vége volt, új évszak
kezdődött, Berlinbe érve, a gépkocsi ablakából láttam egy em-
bert, amint a sárban feküdt, s nyakából vér szivárgott.
Erre az októberre emlékezem most. Soha többé nem éltem
meg ilyen finom októbert. Mintha népszerűsítették volna e ne-
mes hónapot. Magamra öltöm puha anyagát, mint valami-
lyen átmeneti konfekcióöltönyt, várakozás nélkül szemlélem
a táj tárlatát, közönyösen járok színes és kopott díszletei kö-
zött. Az emberről lassan lekopik minden hazugság, így a vi-
lágfájdalom is. Marad a fájdalom és a világ.

**

Szabadság

Délután lejöttem az erdőből a fürdőhelyre, és beültem a

társaskocsiba. Ültünk a meleg és szagos őszben, vártuk az
indulás pillanatát, sütkéreztünk a kései melegben, mint a
gyíkok a kövek között. Egy kövér, fiatal ember, aki semmi-
ben sem hasonlított az irodalom keménykalapos detektív-
jeire, ezt mondta:
- Megvan a betörő, aki ellopta a pokrócokat. Itt fogtuk
el az erdőben. Régi hilós. Mindig meglóg: egyszer megette
nálunk a fogdában a kályha füstcsövéből a rézkarikákat.
Kórházba akart kerülni, hogy felvágják a hasát, s aztán
megszökhessen. Ennyire kellett neki a szabadság.
Ez a szó: "szabadság", elhangzik a társaskocsiban, az
őszben, a meleg és csendes erdőben. Egy ideig cseng
még; aztán nem hallatszik semmi. Senki nem felel. Az er-
dőbe nézünk, ahol már alkonyodik. Aztán elindul a kocsi
a völgy felé.

**

A szakácsok

Éjfél előtt néhány perccel a sötét gyermekjátszótéren meg-

jelent a szálloda fehér sapkás főszakácsa, a chef, az egyik
alszakács és a cukrász; fölálltak a hintára, és szótlanul, sok
gyakorlattal és lendülettel hintázni kezdtek. Egy szót sem
szóltak. Sütött a hold. A vendégek már aludtak, vagy a vö-
rös fényű bárban táncoltak.
A közelben ültem, egy padon, s cigarettáztam. Arra gon-
doltam, hogy a világ megfejthetetlen, s örökké kellene élni,
míg valamit is megtudunk a valóságról. A madarak ősszel
költöznek. A gyermekek szeptemberben iskolába mennek.
A Jupiternek négy holdja van.
A szakácsok éjjel hintáznak.
 **

Tél-elő

Ha gazdag lennék, új évszakot alkotnék. Már unom a szok-

ványt. A négy évszak között változatok villannak föl. A ter-
mészet is fejlődik. A tavasz előtt néha kis őszök vannak,
fanyar, mustízű napok, ökörnyállal, sárga levelekkel, melyek
az ismeretlenségből érkeznek és zörögnek, amikor a geszte-
nyefák még rügyezni sem mernek. Valaki játszik velünk,
rendünkkel, szabályainkkal, megegyezéseinkkel. Novem-
berben néha langy zephir lengedez, és megszólalnak a csí-
zek. A télnek vannak rózsaillatú, tikkadt napjai, forró szél-
lel, ideges főfájással. Van tél-utó és van tél-elő.
A tél-elő kacér, mint egy bakfis. Még nem fázik, de már
apró karmantyúkat visel. Arcát pirosra keni a bécsi rongy-
gyal, mintha az északi szél csípte volna meg. Fűttet, de
csak unalomból. Kamasz tél, tudatlan. Mintha a tél csak
korcsolya, disznótor és báli éjszaka lenne, átizzadt gallé-
rokkal. Még nem tud semmit az iszonyatról, ahogy nem
tudtam az életről semmit, mikor húszéves voltam, s néha
csodálkozva észleltem, hogy körülöttem, itt-ott meghalnak
az emberek.

**

Halál

Fájdalmas nézni, mennyire fél a haláltól! Vinnyog előtte,

duruzsol neki, hason csúszik előtte, erényeit mutogatja,
kényszeredett vigyorral, mint egy hervadó nő, aki kínos-
félszeg negéddel kelleti magát a zord kedvesnek, és feltárja
lankatag bájait. Szerelmes a halálba, nem tud másra gon-
dolni, hajbókol előtte, lázas szavakat hadar tiszteletére,
vesszőzi magát, erényesen él, nem eszik, nem iszik, diéták-
kal sanyargatja testét, imádkozik. Ennyire fél tőle? Ennyire
vágyik reá? Azt hiszem, nem ostromolja egészen reményte-
lenül; a halál végül is megszánja és szóba áll vele.

**

A látszat

A régi iskola, mely fennen és harsány kajánsággal tanítja,

hogy a látszat csal: regényekben és színdarabokban mutat-
ja be, amint a tisztes család tagjai titokban élesre fent ké-
sekkel járnak, és legszívesebben méreggel etetnék egymást.
E tan szerint mindenki gyanús, az apai jóságú, növény-
gyűjtő és jóságos nyugalmazott tábornok, igazában duhaj
 szadista, a fehér hajú és előkelő nagymamának fiatal ba-
rátja van, a szende kisleány egyszer már megszökött Pá-
rizsba egy előtáncossal, a családfő, a becsületnek e szalon-
kabátos lovagja, már ült nyolc hónapot Vácott, a hű dajka
pénzt lop, és délután négytől hatig közönséges kerítőnő.
Ez az irodalmi iskola sokáig virult. A színpadon vagy a re-
gényben, megannyi tisztes előkelőséggel és puritánsággal
öltözött fenevad járkált, akik adott pillanatban ledobták
álarcaikat, s elvetemedett becstelenséggel törtek minden
ellen, amit napközben tisztelni és szeretni látszottak. Híres
iskola volt. A szekrényekből kanonoknak öltözött hasfel-
metszők másztak elő, s a lesütött pillantású menyasszonyt
egy perccel az esküvő után már várta a sarkon egy taxiban
a kokaincsempész.
Ennek az iskolának, műfajnak, irodalmi szemléletnek,
e görcsös álokosságnak, mely tudni vélte, hogy a világ egé-
szen más, mint amilyen, tisztességben megőszült matró-
nák priuszával zsarolta az olvasót vagy a nézőt, ennek a pis-
logó informáltságú irodalomnak tökéletesen bealkonyo-
dott. A látszat csal, igen, a látszat úgy csal, hogy vannak
tisztes matrónák, akik csakugyan horgolnak egész nap, s
unokáiknak élnek, vannak öregasszonyok, akik önfeláldo-
zóan dolgoznak egy családért, s nem tartanak ki fiatal spa-
nyol fiúkat, vannak szalonkabátos, idősebb emberek, akik
soha nem ültek Vácott a fegyházban, vannak piruló meny-
asszonyok, akik csakugyan szerelmesek vőlegényükbe, s
vannak általában emberek - s ezek vannak többen -, akik
jókedvűen tisztességesek, hisznek az adott szó szentségé-
ben, nem ármányból jóságosak, hanem hajlamból, s a ru-
ha, melyet viselnek, nemcsak a pimaszság és aljas szándék
jelmeze, hanem egyszerűen ruha, melyet reggel kikefélnek,
s este felakasztanak a fogasra. Vigyázzunk, írók és olvasók:
a látszat csal. Az emberek rejtélyesek: néha pontosan azt
gondolják, amit mondanak, s belülről tehetetlenül olya-
nok, amilyennek látszanak. S ha nagyon odafigyelünk, ész-
revesszük, hogy egy tisztességes ember - irodalmi hatás-
keltés szempontjából is - legalább olyan érdekes és megle-
pő, mint egy álruhás gazember.

**

Egy nő

Ha naplót írnék, ezt jegyezném fel:

- Mi volt ebben a nőben olyan mulatságosan, olyan
megvesztegetően és lefegyverzően jelentéktelen, hogy rög-
tön oda kellett figyelni, az érdekes, szép, hangos és rikító
nők között? Valami volt benne, valami szótlan és sugárzó.
Az ember reánézett, s egyszerre megértette, hogy eddig di-
dergett, de most már elég odaülni e nő mellé, s akkor majd
 nem fázik többé. Igaz, nem perzsel majd különösebb for-
róság sem környezetében; ez a nő nem lángol. De melegít,
mint egy régi cserépkályha, mely tél elején egyszer illatos
fahasábok lángjától langyosodott át, s aztán csendesen pa-
rázslik tavaszig. Ezért melléje ültem, különösebb remé-
nyek vagy igények nélkül; s melegedtem.

**

Egy részeg

Az öreg amerikai éjjel érkezett, s másnap délben kiült a szál-

loda közös erkélyére, ott ebédelt, szemközt a völggyel és
az erdővel, az évszak utolsó fényeiben. bablevest evett, és
langyos vizet ivott hozzá.
Már nagyon öreg volt, s itt a hegyek között kissé túlzot-
tan öltözött, zergeszerűen. A pincérek, akikhez angolul
szólt, udvariasan és készségesen, de németül feleltek.
Ezért csak ült a napban és pislogott. Ebéd után rendelt egy
tál szőlőt.
Az éretten sárga, kemény szemű gyümölcstől váratlanul
berúgott. Eszegette a szemeket, hátradőlt karosszékében,
ragadós szemekkel pislogott, s halkan, dünnyögve énekelni
kezdett. Abban az őszi ittasságban énekelt, ahogy az öreg,
kövér dongók zúgnak, részegen a világtól, a mézízű szőlő-
től, attól, hogy él még, s még egyszer látja a napot, a vörös-
sárga erdőt, a világot, melynek egyik közömbös tárlata itt
tárult előtte. Két fürt szőlőt evett meg, s mind hangosab-
ban énekelt. Egészen részeg volt már, valamilyen érzékfö-
lötti mámortól vagy bódulattól részeg. Igy énekelt, boldo-
gan. Aztán kijött az ápolónő, karon fogta, s gyöngéden be-
kísérte a dülöngő lumpot a szobába.

**

Orarend

Hétkor cikket írtam a szerkesztőségben. Nyolckor felkere-

sett L., aki most tért haza Oroszországból, és csalódott. Pa-
naszait figyelmesen hallgattam. Aztán elfáradtam: lemen-
tem az utcára, megálltam a kapuban, s hosszan beszívtam
az őszi eső szagát. Gyalog mentem az esőben, a klubba, so-
káig néztem a kártyásokat. Egy író önkívületben ült közöt-
tük, tárgyakkal és mozdulatokkal igézte a szerencsét, mely
hűtlen volt hozzá. Csapzott arcát sokáig néztem. Elmenő-
ben betértem az egyik mellékutcai moziba, megbámultam
egy híres mozgókép zárójelenetét, mely a sáskák pusztítását
mutatja be. Soha nem láttam még sáskákat. A kép csodála-
tosan érzékletes volt; most már tudom, nagyjából, milyen
lehet egy sáskajárás, gondoltam. Az ember lassan megta-
 nulja a világot.
Éjfél felé értem megint az utcára. A rikkancsok a lapok
különkiadásait árusították; vettem egy példányt, s meg-
tudtam, hogy amíg a klubban őgyelegtem, a japánok
rommá bombázták Nankingot. Az újságot zsebre gyűr-
tem, elmentem egy kávéház előtt, az egyik ablakban, ide-
gen férfi társaságában, megpillantottam egy nőt, akit sze-
rettem valamikor. Korrekten köszöntünk, mint a betö-
rők, ha jól végzett munka után a villamosban találkoznak.
Éjfél felé fölragyogtak az eső fátylai mögött a csillagok. Az
égre néztem és csodálkoztam.

**

Párbeszéd

A színpad esztergályosai nagyra vannak a párbeszéddel.

Micsoda titok! Milyen rejtélyes tudomány! De lassan
megismerjük fortélyukat. Mind ezt írják, Euripides óta:
A nő: Szeretsz?...
A férfi: Igen, de...
S ezt váltogatják, tizenöt képen át.

**

Sasad

Október végi nap. Budaörssel szemközt állok, délben, egy

dombon, valahol a Kamaraerdő egyik tisztásán.
Az erdő halványszőke; az a fajta nyers és testies szőkeség
ez, melynek hívása elől nem tudunk kitérni. Valami szól itt
hozzánk, személy szerint, az élet és a halál hangján. A le-
szüretelt sasadi dombok, a völgy, ahol Saxlehner savas vizei
keserednek, a falvak, ahol megölték már a disznót, s fel-
akasztották combját a mestergerendára, a templomtornyok,
ahol e pillanatban egyidejűleg harangoznak ebédre és te-
metésre, mindez megnemesedik e váratlan, édes és szagos
napsütésben, amely nem akar már égetni, sem érlelni. Már
csak melengetni akar, gyöngéden és szánalommal.
A dombon állunk, zúg a szél, és süt a nap. A különös, sá-
padt fényben állunk. Lehet, hogy édes lesz a halál? Lehet,
hogy olyan lesz, mint egy szőke nő dajkálása? Lehet, hogy
olyan lesz, mintha megértenénk valamit?
Mindenfelé cseng ez az érces csörrenés, a szélben és nap-
sütésben; mintha egy mitikus mesében aranyeső kezdene
hullani. Aranyeső, amely egyszerre érzéki jelkép és emlékjele
egy aranykornak, a személyes békének. A szőke lombon me-
gyünk át. A levegőnek nincs semmiféle íze; hűvös és altat.

**
 Közbeszólás

Igen, az igazságot írd le, hűségesen; de közben tudjad,

hogy nem is ez a tárgyi hűség a legfontosabb. Ne a tárgy-
hoz maradj hűséges; inkább s kérlelhetetlenebbül önma-
gadhoz.

**

Pesti szavak

Mint afféle vidékről Pestre került fiatalember, sokáig nem

tudtam, mi az, ami ilyen idegenül érint Pesten? A város
nagy volt és tündökletes; érdekes és ízes; minden tetszett
itt, csak minden olyan különösen idegen volt, mintha va-
lahol külföldön járnék. Aztán megértettem: a város hang-
hordozása volt idegen. Ezek a pesti szavak, ezek a "be-
mondások", melyek oly félelmes-fölényesen hatottak,
mint a "Mondd már" vagy a "Mit tagadjam", vagy "Ilyen
fiatal", ez a különös argót, mely megfélemlített és megza-
vart, mintha csakugyan az okosok világába kerültem vol-
na, ahol tudnak valamit, amit csak bennfentesek és ideva-
lók tudhatnak... S nemcsak a jasszok használták ez argót
szavait; a város minden rétegében éltek e szavak, az írók és
a proletárok ajkán is. "Ugy éljek én..." - mondták neves,
lírai költők is; s bámultam őket és émelyegtem.

**

A dicsfény

Baudelaire panaszolta a Spleen de Paris-ban, hogy egyik sé-

táján, a nagykörút tolongásában, elvesztette dicsfényét.
Akkor dicsfény nélkül, tehát méltóság és titkos jel nélkül,
rögtön elment a bordélyba.
Ez a történet nagyon szép, és minden költő örömmel ol-
vassa. Sajnos, a dicsfényt nem lehet ötletszerűen összehaj-
togatni és zsebre tenni, mikor rossz helyekre megy az em-
ber. Kegyetlen szolgálat ez, az írók szolgálata; rosszabb,
mint a papoké és a katonáké. Ezek csak méltatlan helyekre
nem járhatnak; de az író, dicsfénnyel feje körül, nem járhat
egy méltatlan világban. Ezért leginkább csak otthon ül,
egyedül.

**

Belvilág

A cipész elhozta az új cipőt, melyet szánalomból rendel-

 tem nála; s elégedetten nézegette.
- Elég ronda ez a cipő, mester - mondtam barátságosan.
- Igen - mondta. - De a belvilága szép.

**

Greco

Greco az önkívület, fekete-fehér dominikánusokkal, áldo-

zatokkal, akik rángógörcsös mozdulattal emelik ég felé ke-
züket, égbolttal, melyet mindig tikkadt, forró, violaszín vi-
harfelhők borítanak. Látta a világot, amelyben élt. Gazdá-
ja, II. Fülöp, éppen ezért nem is szerette.

**

Költészet

A költészet nemcsak az, amit a költők versbe írnak. Valami

rögzítetlenebb is, ami él a nők mozdulataiban, az állatok
nézésében, az utcák világításában, egy madár fejtartásá-
ban, egy éjszakai fénysugár üzenetében. Mindez vers, írat-
lan vers. Néha igazibb, mint az írottak és rímesek.

**

Árulók

Vacsoránál közöttük ültem: a nő és a férfi között, kiket

megütött villanyütésével a szerelem. A férj messzebb ült,
az asztal végében. El kellett viselnem, hogy rajtam keresz-
tül érintkeznek, az idegen nő és a férfi, akit a nő titokban
szeretett.
Szerelmükről eddig nem tudtam semmit. De mikor tá-
nyérom és fejem fölött, válogatott udvariassággal és kor-
rektséggel, társalogni kezdtek, megértettem, hogy ezek ket-
ten kétségbeesve szeretik egymást. Az ilyesmi ordít. Szín-
házról beszéltek és politikáról. Szerelemről egyetlen szó
sem esett. Mikor a nő cigarettát vett elő, a férfi ijedt és mo-
hó mozdulattal nyújtotta öngyújtóját, egy vadonatúj, nem
nagyon értékes, nikkel öngyújtót, mely apró lángot vetett.
- Milyen csinos öngyújtó - mondta a nő, és elvette a va-
cak tárgyat a férfi kezéből.
- Igen, nagyon - felelte.
Aztán hallgattak. A nő visszaadta az öngyújtót. Megér-
tettem, hogy az apró tárgy a nő ajándéka; néhány napja
adhatta a férfinak, a konyhapénzből vette, titokban. Sza-
vaik abból az áruló testiségből érkeztek, a szerelemnek ab-
ból a fülledt, alvilági rejtettségéből, ahol a titkot őrzik,
minden szerelmes, ők is. Nem mertünk egymásra nézni.
 Nem mertem tüzet kérni. Valami kiderült. Lehajtottuk fe-
jünket, a tányért bámultuk.

**

Védekezés

Ez az író gonosz. De író.

Közönye és elutasítása ellen egy módon tudok csak véde-
kezni: jobb műveket kell írnom, mint amilyent írok.

**

Ünnepek

Mikor már felnőtt voltam, s kegyetlenül untam a felnőttek

világának rendjét, elhatároztam, hogy új ünnepeket terem-
tek: a karácsony, húsvét, pünkösd mintájára megalkottam
Berta Ünnepét, majd a Regénykezdés Ünnepét, aztán a Ván-
dorlás Ünnepét, s e napokat piros ceruzával húztam alá a
naptárban, mely nem volt többé ugyanaz, és nem volt egé-
szen úgy érvényes, mint a többiek számára és azelőtt.
Ezenfelül megalkottam az ötnapos hetet, melyet nem hét-
főn kezdtem, hanem csütörtökön, s a hétfő volt a vasár-
nap. Mindez sokkal egyszerűbb volt, emberibb, sajátabb és
kényelmesebb, mint a hivatalos időrend, melynek ünne-
pein taktusra kellett örülni és ünnepelni, mint egy dalárdá-
ban. Egy ideig így éltem, naptáron kívül, dacosan és bol-
dogan.
De aztán összetört az idő, mely nem tűri az effajta láza-
dást. Akkor hazaköltöztem a gregoriánusi naptárba. S egy
ideje megint hétnapos számomra a hét, és karácsonykor
van a karácsony. Fogcsikorgatva tűröm ezt, szomorúan és
tehetetlenül.

**

Rostovék

Éjjel, az utcán, hazatérőben, elmondhatatlan honvágy fo-

gott el Rostovék után. Látogatóba szeretnék menni Rosto-
vékhoz. A házat pontosan ismerem, a széles kapualjat, a
kapust, nagy bundájában, a feljáratot, a boltíves szobákat,
a gyöngéd bútorokkal, az elégett hasábfák szagos-meleg
hőmérsékletével; aztán azt a házipatika szagot, mely az
öreg grófnő szobájában terjeng, azt a kissé kócos rendet-
lenséget, mely Natasa szobájában uralkodik. Ide szeretnék
elmenni, egy délután, hóesésben. A fiatal Rostov barátja
szeretnék lenni; kutyákról beszélnénk és a cárról.
 **

Sarah

Láttam Sarah Bernhardt-t a ravatalon. A kapuban őrséget

állott Párizs népe; ezrek és ezrek tolongtak a keskeny lép-
csőn, a folyosókon. Csipkék között feküdt, rettenetes öreg
volt, marcona és férfias. Mintha a halálban hirtelen külön
megöregedett volna. Olyan volt, mint egy halott tábor-
nok, 71-ből, női álruhában.
De ugyanakkor fenséges is volt,.embertelen. A nagy, he-
gyes orr, a keskeny, bajszos ajak, az okos homlok, minden
vonása rendkívüli szuverenitásról tanúskodott. Az embe-
rek fölött élt, nyakig adósságban, s halottan is a világ fölött
lebegett, zsenije és egyénisége magaslatán, mintha éppen
játszana valamilyen történelmi szerepet, egy színdarab-
ban, melynek Sarah Bernhardt a hősnője, azt a jelenetet,
mikor Sarah Bernhardt meghal és kiterítve fekszik, s Pá-
rizs népe elzarándokol ravatala előtt. Ebben a szerepében
láttam először és utoljára. E szerepében igazán halhatatlan
volt.

**

Északiak

Senki nem lehet büntetlenül viking egy évezreden át. Ezek

a finom, szomorú északiak még mindig úton vannak -
akkor is, ha már csak Stockholmban szállanak fel a villa-
mosra - az elemek, az idő és a földrészek kalandjai között,
harciasan, szótlanul és fegyelmezetten, ajkuk cserepes a sós
széltől, szívükben vad és szomorú hódítás szenvedélye
dobban, s mikor egy tétel cserzett bőrt eladnak valamilyen
déli címre, úgy néznek az áru, a vevő és az idegen vá-
rosnév után, mintha sirályokat bámulnának a láthatáron.
Ök a kaland népe, ők az igazi, a nemes, a szomorú, a re-
ménytelen kalandorok. Minden magas rangú civilizáción
túl őriznek egy emléket, amelyből a világ kalandjának
fájdalmas, leküzdhetetlen, nyers és nemes indulata sugár-
zik. A déli ember csak él. Az északi vágyódik és emlékezik.
Ez az igazi kaland.

**

Számum

Micsoda számum ez, mely poros és forró dühével megro-

hanja életünk békés tájait - milyen hegyekből és sivatagok-
ból érkezik, életünk milyen égtájairól, micsoda tengerek és
szaharák vannak bennünk, mi az, ami így éget, süvölt és
megsemmisít, milyen erők lappanganak bennünk, mi kész-
tet reá, hogy egy napon kitépjük az idill oázisának pálmáit,
és levegőbe dobáljuk a sátrakat, tevéstől, asszonyostul, s
arccal a forró homokra borulva várjuk a pusztulást, mely
bennünk van, s nem tehetünk semmit ellene?

**

A nőkről beszélnek

A férfiak leülnek a kocsmában vagy a szalonban, s a nőkről

beszélnek. Hetvenkedve kezdik és zavartan végzik e beszé-
deket. Minden ilyen férfitársalgás alaphangja a mély csaló-
dás. A boldogság, a tünemény, melyet kergettek, nyilván
nem Jancsin és Juliskán múlott. A nőkről beszélünk, a nők-
ről általában és részletesen, mint species-ről és mint Julis-
kákról, s már "mindent" tudunk róluk, s inkább sajnáljuk,
mint vádoljuk őket... de a sok, apró történet alján, a meg-
számlálhatatlan és bonyolult fordulatok mögött, melyek
"...és akkor mentem az utcán, s egyszerré"-vel kezdődnek,
s végül "az ördög érti, barátom, mi történt"-tel végződ-
nek: e történetek mögött a csattanó az a csalódott kiáltás,
hogy mindegyre történik valami, amiről Jancsi és Juliska
nem tehet, pontosabban nem történik valami, ami szüksé-
ges lenne hozzá, hogy Jancsi és Juliska megtalálják a végső
boldogságot. A nőkről beszélnek és Istenre gondolnak, aki
tervezett valamit mindezzel. S rosszkedvűen gyanítják,
hogy Isten célja és terve nem a boldogság volt, hanem va-
lami más - micsoda? Csak az Isten tudja.

**

A kutatók

Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgok-

ban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és
végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosab-
ban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletle-
nekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban,
mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az
elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva,
nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos
lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez
a pillanat, mikor fölénk hajol Isten. Hiszek benne? Néha
azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni ben-
ne. Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom
eldöntené kettőnk viszonyát.

**
 Baudelaire

Két képmását őrzöm: az egyik fénykép, melyet Nadar ké-

szített, s egy elmeorvosi szaklapból vágtam ki; a másikat ő,
Baudelaire rajzolta önmagáról. Mindkét kép félelmes, mint
egy családirtó elmebajos, elegáns, mint egy dandy, mint
egy nagy pap vagy diplomata, s fenséges, mintha az áhítat,
a rettenet, a kétségbeesés, meg nem értés, a boldogtalan-
ság, az égés, az odaadás hideg poklában mintázták volna
ezt az arcot, mely már nem is emberi. Ez "a" költő arca,
ahogy a szakkönyvekben mutogatják. Ezek a szemek lát-
ták a poklot, s már csak szórakozottan és mellékesen tud-
ják aztán a föld tájait szemlélni.

**

Az asztal

Október végén az asztal megterül virággal és gyümölccsel.

Az üvegtálon körte, szőlő és alma, az üvegkorsóban bor-
dó színű krízantémok, arany és barna szirmokkal. Mindez
húsos, ünnepélyes.
Villanyfény mellett ebédelünk. A krizantémot bámulom
evés közben, e gyászos virágot, s mohón és sietősen rágom
a falatokat, mintha temetésre kellene sietnem; a pap és a
halott fáznak.
Az asztal ravatalszerű e mesterséges nappali fényben, az
ősz gyümölcsei és virágjai között. Valahányszor nyílik az
ajtó, félve píllantok fel tányéromról; nem csodálkoznék,
ha gyászhuszár lépne be, talpig feketében, s közömbösen
mondaná:
- Tálalva van.

**

Búcsú

Ezek a napok, melyeknek nincs nevük és címűk a naptár-

ban, s mégis érezzük, hogy piros betűsek: a búcsú napjai,
mikor észrevesszük, hogy megszabadultunk valamitől, egy
állapottól, életszakasztól, mely zavaros volt és veszedel-
mes, terhes és nyűgös, s most egyszerre vége, s valamí más
kezdődik helyében, az élet új változata, amely talán jobb
lesz. Mitől búcsúzunk e napokban? Nem tudjuk ponto-
san. Minden olyan, mint tegnap volt, éppen olyan érthe-
tetlen és reménytelen - s mégis eltűnt az életből valami,
árny vagy ármány, s fellélegzünk. Ezt az érzést a vadak
táncokkal ünneplik. Igaz, mi is.

**
 Bűntudat

Ez az érzés, mintha mindig másról beszélnék.

Ezek a hetek, hónapok, mikor közönyösen nézel a világ
után, mely tovaleng, füstjeiben és gőzeiben, s nem bánod
azt sem, ha nincs célja, sem értelme.
Napok, mikor a nők mintha eldobták volna fátylukat; ti-
tok nélkül járnak körülötted, s te bólogatsz: mintha csak-
ugyan pénzkérdés lenne mindez.
Évek, mikor megtudod, hogy mindez csakugyan pénz-
kérdés.
Az élet, amely megtanít, hogy kényeztesd és melengesd
bűntudatodat.

**

Feladat

Úgy észlelni a világot, mintha egyszer már láttad volna, s

úgy beszélni róla, mintha előtted soha senki nem látta vol-
na még.

**

Politika

Az író, aki tagja lesz egy pártnak, eldobta kardját vagy tollát,
ahogy tetszik. Az író csak egy módon politizálhat: elmondja
az igazat az életről, s a hazugsággal, az érzések és az öntudat
lustaságával szemben igényérzetre neveli az embereket.
Flaubert, a maga módján, folytatta a francia forradalmat,
mikor megírta a Bovarynét. Mindenesetre hatékonyabban
folytatta, mintha elesik valamilyen alkalmi barikádon.

**

Felnőttnek lenni

Egy napon észrevettem, hogy ügyvédemmel szemközt

ülök egy szobában, és adóügyekről vitatkozom. Akkor el-
hallgattam, körülnéztem és rettenetesen elszégyelltem
magam. E pillanatban megértettem, hogy mindaz, ami
elébb volt, álom volt csak és átmenet. E pillanatban
megértettem, hogy szégyenletesen, jóvátehetetlenül és re-
ménytelenül felnőttem.

**

Földgömb
 Ausztrália mögött, az óceán végében, ott, ahol már
Kogutowicz Manó és Fiai kezdődnek, van még egy pont
az óceánban, oly kicsi, hogy nevét már nem érdemes kiír-
ni. Körös-körül csak világoskék víz látszik, aztán nagyon
messze apró szigetcsoportok, s aztán egészen messze vala-
hol kezdődik az első kontinens. Ez az a sziget...
- Vigyázz! - kiáltom. - Ez a sziget, ahol egész biztosan
a postahajót lesnéd naphosszat, ahol reggeltől estig arról
vitatkoznál, ami nem hagy nyugton ma sem, Budapesten,
ahol arról álmodnál, amiről budai lakásodban álmodsz, s
várnád a postát, a csodát, és bámulnád az érthetetlen való-
ságot, pontosan úgy, mint ma, idehaza, a földgömb egy
másik pontján, Ázsia és Amerika között.

**

Egy nyugtalan íróhoz

Miért lihegsz? Miért sietsz? Miért írsz ilyen mohón, kézzel

és lábbal? A dolgok utánad jönnek, bekerítenek, befon-
nak. Egy napon meg kell tudnod, hogy mindaz, amit ter-
veltél és akartál, fölösleges és mellékes volt, s ami elől lo-
holtál, utolért és állásfoglalásra kényszerít. Nem enged el
a világ, ne félj. Pihenj meg. Lélegezzél. Nem elég eszmél-
ni. Tanulj meg végre felejteni.

**

Társasélet

Ez a tapintatlan ember, aki egy árnyalattal udvariasabban

ül, nevet, megköszöni a feketét, nem böffent senki szavá-
ba, soha nem veri le cigarettája hamuját a szőnyegre, pon-
tosan azt mondja, ami nem bánthat meg senkit és semmit
e földkerekségen, ez a disznó, aki egészen olyan, mint
ahogy Knigge elképzelte, ez az otrombaság, aki nem tud-
ja, hogy tökéletesen jólneveltnek lenni egyik válfaja a ne-
veletlenségnek! Amíg én csak élek, kínlódva és nyögve
vagy illetlenül, addig ő, ugyanabban a helyzetben, "társas-
életet él". Nem úr és nem is ember. Valami más, valami
konfekció, valami kirakatbavaló: úriember.

**

Akik megtalálják

Mert a szerelemben is benne van Isten, igen, a földi szere-

lemben is, az érzékek örömében is. Csak a gyávák és óva-
tosak nem merik ott keresni őt, ahol leghangosabban,
 minden erejével szól hozzánk az élet. A szerelemben Isten
leheletét érzem; s ez az én Istenem nem visel szakállt, és
nem jár nyíllal és tegezzel. A szerelmesek megtalálják Is-
tent; magukon érzik pillantását, s tudják, hogy látja őket
és komoly.

**

Történelem

Ezek a hetek, mikor az emberek, titokban, úgy készülnek

a halálra, mint egy egzotikus társasutazásra. Mérgeken tö-
rik a fejüket. Öreg revolvereket tisztogatnak. Mindezt
szakszerűen, csaknem közömbösen.

**

Élni a csillagok alatt

Élni, a csillagok alatt, ősszel, az édes őszben, a borszagú

pincék között, nők hajában fürdetni arcom, elmenni a te-
mető mellett, ahol apám fekszik, felébredni egy garniban,
nézni a függönyt az ablak fölött, a múlt századbeli tapétát,
átmenni a csatakos, hervadó parkon, a csillagok nyomát
keresni a derengő égen, élní, élni.

*****

November

Az ifjúság álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakok-

ról. Számára a díszletek változnak csak, az élet sugárzó játé-
kának díszletei.Az évet úgy látja, mint négyfelvonásos színjá-
tékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni
kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk
érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít.
A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör
valóságosan életrekelt volna. A tél egyszerre mondakör és bar-
lang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor vannak
benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás
hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne
fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk
volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és ko-
mor. Mindenekelőtt - és mindenekfölött - fázunk. Mint egy
középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan,
kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vas-
tag ruhákat szellőztetünk, beöltözünk a tél jelmezeíbe, félünk
valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk. Álmainkban még felde-
reng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke. Gyermekkorunk-
ban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet,
melynek ez volt a címe: A tél örömei. A képeken nagyapó,
keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott,
mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek,
a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hi-
deg napsütésben. Mindez elmúlt. Nyarak és telek megtanítot-
tak rá, hogy a télnek nincsenek "örömei", nincs más, igazi
élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami
él, ha fény esik reá. Novemberben sértődötten kezdek élni.
Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kez-
dődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy
ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjai-
ra, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már
nem örűlök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár űnnepélynek
örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom,
bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcso-
lyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait.
Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelőtt is sö-
tét, a vastag ruhadarabok és a légcsőhurut. Mindez sovány
öröm.
A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint
a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Ta-
lán kibírjuk.

**

Látomások

Bizonyos szavak múlhatatlanul elindítanak bennem folya-

matos látomásokat; elég egy újságcikkben megpillan-
tanom ezt a szót: "garázda", s valamilyen németalföldi
csoportjelenetet látok vastag testekkel, félhomályos szo-
bákkal, s jóízű és nyers drámaisággal, melyet megéltem
egyszer, s félelmes és vonzó emlékem maradt az egészről.
Ez a szó: "pincegádor", őszi kertet idéz föl, fonnyadt al-
maszagú kertet, minden tárgyi részletével, amint lézeng és
úszik valahol az ökörnyálas, sárga fényben. Bizonyos sza-
vak különös emlékeket kapcsolnak, melyeknek semmi kö-
zük a szó értelmi tartalmához. A szavak mást is jelente-
nek, mint amire a szótár tanít.

**

Nelly

Kispolgári nő, nercbundában, férje méltóságos, s az asz-

szony oly aggályos-pimasz pislogással és érdeklődéssel to-
tyog pletykák, emberí sorsok, emberí vonatkozások kö-
zött, éhesen csipegetve minden hulladékot és vacakot,
amit megtudhat nőkről és férfiakról, buta önzéssel és gyá-
va izgalommal, s tűri, hogy időnként megtömjék pletyká-
val, mint egy libát... ó, hát ez is van? Egy ideig beszélek
vele; aztán hazamegyek és kiöblítem a szájam.

**

A rendhagyó

Ez az ember abból él, hogy mindent kimond; megegyezés

és szabályok ellenére, mohón és büszkén, arcodba mond-
ja, amit nem szeretnél hallani, amit titkolsz, amit sértetten
rejtegetsz. Sikere van. Utálják és biztatják.
Én e sikerről nem tartok semmit. Az igazi őszinteség
nem tárulkozik; inkább szemérmes és hallgatag. Több hő-
siesség és keményebb bátorság kell hozzá, elhallgatni vala-
mit, ami fájdalmat szerez a másiknak, mint szemébe mon-
dani. Tartsd meg titkodat! - mondom neki, szelíden és
undorodva. "De mikor nincs egyebem!" - kiáltja vigyo-
rogva és kellető fintorokkal.

**

Szégyen

Az a mohó és dühös vágy, mely ifjúságomban kínzott, a

vágy, megmagyarázni a világot, minden részletével, titká-
val és rejtett értelmével, ez a mohó vágy átalakult szégyen-
érzetté. Már nem akarom megmagyarázni a világot. Több
okból. Először is, mert nem értem.

**

Sámson

Milyen törékeny mindaz, amit az élet épít körülöttünk: pá-

lya, siker, rangsor, az a különös helyezettség, melyért min-
denkit külön gyűlölnek vagy irigyelnek. Él bennünk valaki,
aki mindezt gyanakvással és megvetéssel szemléli; ez a va-
laki hatalmas és erős. Egyszer megrázkódik, mint a megkö-
tözött Sámson, s akkor minden porba dől körülötte.
De legtöbbször mégsem rázkódik meg. Végül megun
bennünket és a ranglétrát is, melyhez hozzákötöztük e
jobbik énünket; elhallgat, már átkait sem halljuk. De hall-
gatásában is félelmetes. Talán jobb lenne, ha átkozna né-
ha. Hogyan - kérdezzük ijedten -, már megvetésedre sem
vagyunk érdemesek?
 **

Egy adós

Ez a nő tetszett nekem: de aztán megbetegedett és gyor-

san meghalt, mielőtt enyém lett volna. Most zavartan já-
rok emléke és sírja körül. Mintha becsapta volna egyik a
másikat, mintha megszökött volna a halott nő kötelessége
elől. Szomorúságomba néha düh vegyül: szeretném bepö-
rölni. Aztán mélyen szégyenlem magam, mint aki örökké
adósa valakinek, s nem tudja megfizetni tartozását, mert a
hitelező megszökött.

**

Okapi

Ez a magányos állat a londoni állatkertben, az egyetlen

példány Európában: a belga Kongóból érkezett, níncs ro-
kona, őseit nem ismerní, keveréke a zebrának, a zsiráfnak
és az antilopnak, ez a gőgös és szomorú előkelőség, ez a
magányos délvidéki herceg az állatok között, mely oly
finnyás, hogy a fogságban sem hajlandó vályúból abrakol-
ni, s külön, mesterséges, lombos füzeseket kell ketrecébe
állítani, mert csak lombot eszik - mit akart mondani vele
a természet, mikor megteremtette, inkább csak spleenből
és játékos kedvtelésből, mint célszerűen? Valamit mond az
ilyen teremtménnyel az Isten; az okapi jelbeszéd, olyan,
mint a képírás egy jele. Meg kellene fejteni. Láss neki, köl-
tő, segíts, zoológus.

**

Zavar

Az a kűlönös zavar, melyet a szerelmesek később, évek

múltán éreznek, mikor eszükbe jut szerelmük kezdeti ide-
je, az ismerkedés formaságai, az udvarias fordulatok és
személytelen társalgások, mikor még úgy beszéltek egy-
mással, mint idegenek, hellyel és gyufával kínálták, s úgy
nézték egymást, mint a férfi nézi a nőt, akitől akar vala-
mit. Ez az emlék kínzó és illetlen. Figyelmeztet, hogy szö-
vetségük, ez a különös vérszerződés, igazában mégis csak
esetleges. E felfedezésre hümmögve elhallgatnak, lehajtott
fejjel, zavarban.

**

A készülődők
 Az ember nem "érik meg" a halálra; csak egy napon ké-
szülődni kezd, olyan természetes mozdulatokkal, pillantá-
sokkal, mint az utazók, akik nem hozták még le a padlás-
ról málhájukat, nem nézték meg a menetrendet, nem is
tudják pontosan, melyik fogadóban szállanak majd meg:
de önkéntelen mozdulatokkal már búcsúznak szokásoktól
és emlékektől, azzal a különös készséggel, mintha levelet
kaptak volna a reggeli postával, levelet, melynek érthetet-
len és mégis parancsoló tartalma elől nem lehet kitérni.
Így készülődnek. Nincs még semmi bajuk. De valami van
már pillantásukban; s ez a nézés félreérthetetlen. Egyszer-
re megértettek valamit. Gyomruk, májuk, szívük egészsé-
ges még. Csak nincs már ürügyük a maradásra.

**

Műveltség

Mindaz, amit az iskolákban és az egyetemen tanultam, él

bennem még valahol, de már csak általános tartalmára
emlékszem, arra a különös összetételre, melyben évszá-
mok és sarkalatos természettudományi vagy nyelvészeti
igazságok összemosódnak valamilyen közös élménnyé. Ez
élmény neve az "általános műveltség". Homályos dolog.
Ami az évszámokat illeti, tanácsos minden alkalommal
utánanézni a kézikönyvekben. Ami az igazságokat illeti, új
igazságok megtanítottak kételkedni érvényükben. S ami a
műveltséget illeti, mindennap újra kell megszereznem,
mint egy ragadozónak, s mindennap elölről kell kezdeni
az egészet. A művelt ember csakugyan az, aki tudja, hogy
alig tud többet a semminél, s van még ereje hozzá, hogy
műveletlensége fölött mindennap újra kétségbeessen.

**

Aphrodite

Finom és frigid nők mindenfelé. Nőiességük tompított; fi-

nom nők, mind egyformán jól öltöznek, mind olvasta Gi-
raudoux-t és Huxleyt, mind jártak Párizsban, Viareggió-
ban és Engadinben, mind meghallgatták a János passiót,
mind szagosak, valamelyik párizsi szabó és piperekereske-
dő illatszerétől párolognak, mind egyformán mosolyog és
társalog. Van nemi életük is, hogyne; pontosabban, van
férjük és barátjuk. De Aphrodite nem szereti őket.
Mintha a civilizáció rejtélyes vegyi konyhájában lepárol-
ták volna belőlük mindazt, ami igazán, végzetesen nőies
egy nőben. Amíg beszélünk velük, érezzük, hogy ezek már
nem tudnak igazi fájdalmat, sem igazi örömet szerezni.
 Aphrodite, büntesd meg őket. Az ős-bűn az övék, melyre
nincs feloldozás. Valahol élnek még a nők, az igaziak, lenn
a mélyben, osztályon és erkölcsön kívül. Egy nap mégis
összecsomagolok és hazamegyek hozzájuk.

**

Alázat

Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem

a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem az a másik, mely
nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal,
nem bizonygatja, hogy igaza van, nem mutogatja hisztériá-
san bűneit és fekélyeit, nem kér jutalmat az alázatért, mely
az emberi nyomorúság és reménytelenség, pimaszság és
cinkosság láttára megejti; van egyfajta alázat, mely fegyver
is, van egyfajta meghajlás, melyre csak meghajlással lehet
válaszolni. Nem mondom, hogy dobd el a kardot. De ne
hadonássz vele. Tartsd szerényen, mint a középkor embe-
re, aki tudta, hogy a karddal nemcsak marhát és házat, ha-
nem hitet és eszmét is lehet védeni. Erős akarsz lenni? Ma-
radj nyugodt, figyelmes és alázatos.

**

A várakozók

Egyszer hallottak valamit, s most leselkednek és fecseg-

nek. Mintha kezet adtam volna nekik, hogy csak így és
csak ezt írom majd, egy életen át; mikor azt sem tudom,
mit álmodom, kit szeretek, kinek áldozata s kinek gyilkosa
leszek holnap?... Nem így szerződtünk, nyájasom. Én
csak magammal szerződtem. S akármily szívesen mene-
külnék néha: ez a szerződés bonthatatlan.

**

Shakespeare

Az angolok szeretnék elhitetni önmagukkal s a világgal,

hogy Shakespeare, élete végén, mikor már örökre elhagyta
Londont, elhagyott mindent, ami színház, színész és váro-
si intrika, s csak emlékeinek és utolsó művei csiszolgatásá-
nak élt, megbékült a világgal, s bölcs és szelíd bólogatással
tért napirendre bűn és erény fölött. Igy illik a zsenihez,
mondják az angolok. Bonyolult és terjedelmes szakiroda-
lom magyarázza és bizonygatja ezt a békét. De Strachey
figyelmeztet, hogy éppen Stratfordban, e "megbocsátó
hangulatban" nemcsak a Cymbelint, a Téli regét és a Vihart
írta, hanem a három töredéket is, a Perikles egy részét,
VIII. Henriket és a Noble Kinsment. E művek vizsgálata ar-
ra tanít, hogy Shakespeare élete végén egyáltalán nem bé-
kült meg a világgal, hanem rendszeresen átkozódott. Al-
kotóereje utolsó dühével, mikor már mindent tudott az
emberekről, vérben forgó szemekkel végül is Calibant al-
kotta meg. S Caliban hörgi - mintha Shakespeare búcsúz-
na e szavakkal emberektől, Istentől, a világtól: - "Megta-
nítottál beszélni, s minden hasznom annyi, hogy tudok át-
kozódni."

**

Jóslás

Nemcsak az ember hal meg, ne félj. Egy napon a kövek is

meghalnak. Aztán meghal a tűz, s jeges por marad csak a
világban. Aztán a por is meghal, mert nem lesz, amit be-
lepjen. A csillagok mind lehunyják szemüket, mert nem
lesz mit lássanak. Minden meghal egyszer. Ne félj. Eredj
csak, játsszál, kavicsokkal, könyvekkel, szerelmekkel.

**

A kamra

Minden évben egyszer benyitok az éléskamrába, s rossz-

kedvűen észlelem, hogy valahol híba történt. Már a kamra
méretei is lehangolnak: néhány polc fér csak el benne s a
jégszekrény. Az igazi éléskamra, amilyet mindig szerettem
volna, másfajta volt, boltíves, tágas és levegős, vasrácsos
ablakokkal, rozsdás vasajtóval, a kőpadlón néhány méter-
mázsa krumpli hevert, a sarokban állott a lisztes láda,
több zsák kevert liszttel, a boltívekről szalonna, sonka és
oldalas lógott le, s hosszú füzérben a szárított kolbász, az
úrigomba és a piros paprika meg a hagymakoszorúk. A
polcokon négyszáz üveg befőtt állott, katonás sorrendben;
aztán a zsíros bödönök; a fűszerek s üvegbura alatt a sajt-
félék; s az alma és a szőlő, melyet száradni akasztottak fel
télire. Ilyen volt az éléstár otthon, a kassai házban. Mind-
ebben volt valami pantagrueli bőség és igény; s valami kö-
zépkori óvatosság is. Igy kellett volna élni. De ez a pesti
kamra, néhány befőttes üvegével, s a kis üveg igmándíkkal
a polcokon, s a jégszekrénnyel, melyben egy hízott jérce is
alig fér el, ez már nem az igazi. Valószínű, hogy a hozzátar-
tozó élet sem az igazi.

**

Készletek
Ezek a tárgyak, ruhák, könyvek, melyekre semmi szüksé-
gem e világon, ez a készültség, melyet örökké ápolni és
gyarapítani kell, ez a rengeteg vacak, mely lassan beborít
és eltemet... s közben tudni, hogy egy fogkefe, két rend
angol ruha, hat váltás fehérnemű s a Hamlet, a Faust má-
sodik része, a Biblia és a Háború és béke teljesen elég az
élethez.

**

Gide

Gide-nek elhiszem, hogy személyes ügye van az ördöggel;

vitatkozik és verekedik vele, s mikor enged és elhull e pár-
harcban, még mindig lázad és tiltakozik ellene. Egy író
erkölcsi értékét csak a szenvedélyen lehet mérni, mellyel
a bűn ellen fordul; akkor is, mikor a bukást és a bűnt
szomjasan keresi, mint a vadász a zsákmányt. Az írónak
nem az a dolga, hogy győzzön és ítéletet hirdessen; ez csak
az erénycsősz dolga. Az író dolga, hogy holtáig viaskodjék
azzal, ami esendő és romlandó lelkében, a győzelem remé-
nye nélkül. Ez a viaskodás létének igazi értelme.

**

Dobogókő

Egy lépés még, s a kerítésen túl a táj egyszerre színpadias

lesz, súlyos és egyensúlytalan. Mintha az erdő lezuhant
volna a mélybe.
A tragikus táj fölött összefont karokkal áll egy ember és
hallgat. A táj felemelte a magasba, köznapja és végzete fö-
lé. Komoran áll, mint aki gondolatban egy kiáltvány har-
sány mondatait szövegezi.
A Duna a mélyben, közönyösen; mintha nem is tudná,
hogy nevéhez politikai tervek tapadnak.
Egy borjú szalad a kerítéshez, lenéz a mélybe, elbődül.
Mint aki váratlanul megértette végzetét a világban.
Az erdőt belepi az őszesti köd. A rozsdás lomb parazsa
csillogni kezd e ködön át; mintha a mélyben az őzek tüzet
raktak volna.

**

Férfikor

Ezek a férfikor évei. Néha észreveszem az időt, melyben

élek, s bólogatok és szemügyre veszem.
Milyen ez a férfikor? Meglepetéssel látom, hogy mínde-
nestől mégis elviselhető. Az életet különös valóságérzés vi-
lágítja át. Az üvegről tudom, hogy üvegből van, és ablakot
lehet vágni belőle. Az emberről tudom, hogy vízből, mész-
ből, foszforból és halhatatlan lélekből van, nem lehet elég-
gé megvetni, nem lehet eléggé megbecsülni. Az életről tu-
dom, hogy véges. De akadnak pillanatai, melyek felérnek
az örökkévalósággal. Vágyaim természetét, hajlamaimat is-
merem. Mi kellene még? Uj szerelem? Uj gépkocsi? Uta-
zás Afrikába? Már minden megvolt. De tudok örülni még
egy fürt szőlőnek, egy új versnek, a nyári napnak, az érte-
lem világosságának. A férfikor legnagyobb meglepetése,
hogy a valóság sokkal érdekesebb, mint az ifjúság lázál-
mainak ködében képzeltűk.
Ez a valóságérzés mindent pótol. Sugara reáesik egy em-
berre, egy tárgyra, s minden érdekes lesz. Minden valósze-
rű és összetartozik. A mítosz felszáll, mint a köd. Tűrhető
epika marad helyette.
Ez a kor, mikor barátaink és ellenségeink kezdenek ki-
halni. Magam is cihelődöm. Még nem sürgős; ülök a nap-
ban, s elszívok néhány cigarettát.
Tájak jutnak eszembe. Egy rét. Egy ember hangja. Ez az
idő, mikor mindennap eszünkbe jut a múltból valami.

**

Egy gyermek

A szálloda szobájában, ahol e fárasztó, megalázó és névte-

len betegséggel, a lázadásnak és a kétségbeesésnek e he-
veny, fertőző nyavalya válfajával bajlódom, ágyammal
szemközt, tojásdad aranyozott keretből gyermekarc bá-
mul reám.
A rajz életnagyságban mutatja a gyermeket. Csodálato-
san ronda gyermek. Békaszája, pöffedt orcái, szűk hom-
loka, mely mögött ott lappang már kezdeti, miniatűr álla-
potban minden emberi gyávaság és aljasság, gyanakvó és
sunyin-kék rókaszemei, parókaszerű, felnőttesen oldalt vá-
lasztott, durvaszálú haja, egy kezdetleges emberi arcnak e
nyers és bevallottan pimasz önfeledtsége, mindez megigéz
és nem engedi el pillantásom. Orákon át fekszem az ágy-
ban, és bámulom az idegen gyermek vacak arcát.
Ez archoz a gyermek kék zubbonykát visel, fehér gom-
bokkal, lehajtott szárnyú gallért, s ronda kacsócskáival, me-
lyek kissé uszonyszerűek, s kissé olyanok, mint az emberek
kezei, akik a háborúban önként vállalkoztak kémek akasz-
tására, tapsikálni készül. A gyermek különösen kedves le-
hetett valaki számára, mert lefestették; de a festő nem tu-
dott mit kezdeni ez arccal, a művészet néha tehetetlen a
valóság előtt. Arra gondolok, hogy a gyermek időközben
már felnőtt, talán itt sétál a szálloda előtt, s ha kimegyek,
találkoznom kell vele. Arra gondolok, hogy Isten mindez-
 zel akart valamit. Arra gondolok, hogy sorsom Isten és
ilyen gyermekből sarjadt felnőttek kezében van. Didergek.
Émelygek. Félek? Azt hiszem, félek.

**

Köd

Délelőtt, mikor az erdőből jöttem, utolért a köd. Milyen jó

a köd! A fák, a lombtalan, meztelen testű fák, melyek az
elébb még mint pucér, néger birkózók álltak körülöttem,
sima, fekete testükkel, acsarkodó karjaikkal, egyszerre el-
tűntek a színről, s nem maradt más, csak ez a vattába cso-
magolt, törékeny világ, melynek nincs alakja és súlya töb-
bé, amelyben minden, ami az elébb még csaknem elvisel-
hetetlenül utálatos és fájdalmas volt, súlyát veszti, mintha
oldatba mártották volna, puha oldatba, mely puhítja és er-
jeszti a fájdalom magvait. S lenn a város, mint egy fertőző
telep, melyre tisztító gőzt bocsátottak. Csak a harangszó él
a ködben.
Igy mentem a ködben, láthatatlanul és mit sem látva,
anyagszerűen, s már feloldva egy mélyebb és általánosabb
anyagban, céltalanul, de ez a céltalanság nem fájt, mert
a ködben minden út és irány értelmetlen. Igy mentem,
mint a Föld halad abban a másik ködben, céltalanul és szi-
gorú törvények szerint.

**

Goethénél, télidőn

Most, télidőn, gondolok néha arra, hogy el kellene utazni

Weimarba, megszállani az "Elefánt"-hoz címzett fogadó-
ban, reggel fekete ruhát ölteni, s ajánlóleveleimmel beállí-
tani Goethéhez. Délelőtt tizenegykor fogadna, kék szalon-
kabátban, mellén a csillaggal. Hajlonganék, bűvölném.
Gyanakodva, pislogva hallgatná hódolatom; de aztán
fölengedne, rézmetszeteket mutogatna, érdeklődne hazám
irodalmi viszonyai iránt, s elismerően említené Petőfink
"szép tehetségé"-t. A fehér cserépkályhának támaszkod-
na, s így hallgatná, amit hazámról, irodalmi viszonyaink-
ról, a kávéházakról és a hivatalos társaságokról, az irodal-
mi díjtételekről, a vershonoráriumokról s bizonyos nők
nemzetközi aljasságáról mesélnek. Szelíden figyelmeztet-
ne, hogy a viszonyok sajnálatosak ugyan, de az egyéni sors
független az általános sorstól, s őt is sokan támadták fiata-
labb éveiben, különösen egy Börne nevű izraelita tollbé-
renc. "S higgyen a nőkben!" - mondaná felemelt mutató-
ujjal, búcsúra. - "A végzetet hordozzák a világban; de ez a
végzet néha szelíd."
 Amíg beszélünk, az ablak előtt szüntelen esik a hó; s
mindent befed, az irodalmat és a történelmet is.

**

Bók

A költő két tenyerébe fogta az imádott nő kedves fejét,

hosszan és tikkadt pillantással nézte. Aztán ezt mondta:
- Milyen szép koponyacsontjai vannak magának.

**

Törvények

- Nyugodj bele - vigasztaltam -, hogy akármit csinálsz is,

törvények vigyáznak reád, isteni és emberi törvények. Vas-
törvények ezek. Akárhogy kiabálsz is, lázadsz, különbözöl,
sikoltva bizonygatod, hogy te "alapjában" más vagy, jobb
vagy nemesebb, vagy aljasabb, vagy érdekesebb: a törvény
süket, és betelik csontjaid fölött. E kegyetlen törvényeknek
végül meg kell adnod tested és lelked. Általában ilyesmit
mondanak, közmondásszerűen: az erős ember ellenáll a test
vágyainak. Vagy: a hívő embert nem tántoríthatja meg pénz,
sem hiúság, sem hatalomvágy. Vagy: az özvegy asszony leg-
többször viszonyt kezd albérlőivel. Vagy: ez a nő megcsalja
férjét minden jöttment alakkal, de tulajdonképpen mégis őt
szereti. Tanuld meg, hogy a törvény fütyül minderre: ez
a nő, aki azt hiszi, sokkal különb és nemesebb, mint az át-
lag, egy napon özvegy lesz, s akkor, ordenárén és természe-
tesen, csakugyan viszonyt kezd majd albérlőivel, ez az erős
ember boldog, mikor legyőzik a test vágyai, ez a hívő fölléle-
gezve tántorodik meg egy napon a pénz vagy a hiúság, vagy
a hatalom mámorától. Nem vagyunk mi olyan nagyon egyé-
niek. Törvényt ülnek felettünk. Emberek vagyunk.

**

Sztálin

Számomra minden hivatásos "vasember" gyanús. Más-

képp látom, mint a gúnyrajzokon, a harcias fényképeken
ábrázolják: talpig vértben, amint vérben gázol rohamkéses
testőrei között.
Ugy képzelem, van benne valami puha, valami keleti,
alattomos és vérszomjas, valami egy dekadens georgiai
kéjgyilkosból. Szobájában vízipipa és bársonnyal borított
heverők, az ablak előtt vastag, nemes anyagból szőtt kárpi-
tok, ő maga világoskék selyem hálóköntöst visel, nyakát
beretválja, puha szattyánbőr papucsot húz délután, édessé-
get rágcsál, kezeít dörzsöli, píslog és vígyorog. Lehet, hogy
nehéz, keleti illatszereket is használ; lábait olajjal kenik.

**

Kérdés

Három éve halt meg. Néha elképzelem, milyen lehet most,

mi maradt belőle. Iszonyat nélkül tudok már gondolni er-
re. Fekete szalonkabátjában temettük el, cipő nélkül, lá-
baira fekete harisnyát húztunk. Ezek a ruhadarabok bizo-
nyosan megvannak még a sírban; kissé nedvesek és gyűröt-
tek, de nagyjából olyanok, mint temetése napján lehettek.
Húsából mi maradhatott? Három éve halt meg; szeme,
kedves, szomorú szeme már kifolyt. Agyveleje, a lágy ré-
szek elszáradtak. Vére fölszikkadt. Csontjai hibátlanul
megmaradtak még, körmei nőttek, valamennyíre megnőtt
haja is. Ha ma felnyitnám koporsóját, megtalálnám még az
anyagot, ami volt, csak ősibb, egyszerűbb összetételében.
Még van valahol, anyagilag is. Az ember lassan hal meg.
Nemcsak a halhatatlansághoz kell idő; a halandósághoz is.

**

Sztrájk

Már nincs kedvem "műveket" írni. Már csak írni szeret-

nék, ahogy egy növény lélegzik, ahogy egy ember szíve
ver, oly könnyen és készségesen, sorokat, melyek nem al-
katrészei valamilyen idegen szerkezetnek, a "műnek", ha-
nem önmagukban élnek, mint nagyon szerény élőlények,
melyeknek belső formájuk ad jogot a létezéshez.
Valami sztrájkol bennem. Níncs kedvem többé az íroda-
lom futószalagjához állni. De írni, egy kávéházban vagy
villamosban, három sort - mintha diktálná valaki. Várni a
parancsra, mikor írni kell, halaszthatatlanul, ahogy léleg-
zeni kell. Várni a pillanatra, mikor az élet elárulja magát.
Csendesen és erővel írni; úgy írni, ahogy egy növény növe-
kedik. Egy időben az ember a tengert akarja leírni, később,
sértődötten, a vízcsöppet, de úgy, hogy benne legyen a
tenger; aztán eljön a pillanat, mikor egyforma figyelemmel
ír a tengerről és a vízcsöppről. Egy mondatban minden el-
fér; még a vízcsöpp is.
Azzal kezdődik, hogy nagyot írni. Később szépet akarsz
írni. Még később hatalmasat, erkölcsöset, arányosat. Aztán
eljön a sztrájk ideje s a pillanat, mikor már csak igazat
akarsz írni. S észreveszed, hogy az igazság nagy is, szép is,
hatalmas, erkölcsös és arányos is. Ilyen egyszerű? Ilyen ret-
tenetes egyszerű.
 **

Nietzsche

A neonfényekkel kendőzött, téliesen félhomályos utcán, a

villogó kirakatok között lehúzta kesztyűjét, és ideadta hal-
ványsárga, meztelen kezét.
A kirakatok tárgyai között, a tél és a városiasság fényei
között a meztelen kéz húsosan és anyagiasan sugárzott,
halvány, céklaszínre lakkozott körmeivel, testies sze-
mérmetlenséggel, mintha egy őrült és boldog Monna Van-
na a Váci utca közepén, novemberben hirtelen ledobta vol-
na pucér testéről a bundát. A rendőr idegesen nézett kö-
rül; a rend és a megegyezés egy pillanatra felbomlott.
A kesztyű még meleg volt kezétől; olyan kihívóan és
illetlenül meleg, mint egy kombiné, melyet a kaland pilla-
natában mesterkélt szenvedéllyel lerántottak az áthevült
testről, és hazugan lihegő szórakozottsággal eldobtak.
- Meg fog hűlni - mondtam, és kezére mutattam.
- O - mondta. -Veszélyesen kell élni.

**

Stendhal

Kellékek nélkül dolgozott. Nem mondta: "A tenger olyan

volt, mint..." - s nem következett e bevezetés után másfél
oldal, nem sorakoztak fel pontos, lihegő és lelkes sorok,
melyek mind költőí, mind tájleírói vonatkozásban tökéle-
tesen mutatják be a tengert. Csak ennyit mondott, utalás-
szerűen: "A tenger." A többit az olvasóra bízta.
"Je fais tous les efforts possibles pour étre sec" mondotta.
De úgy volt "sec", mint a természet, mely egy mozdulattal
sem mond többet, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy
vihar legyen vagy szélcsend. A nagy dolgok és a nagy írók
szűkszavúak; de az olvasó tudja, hogy pontosan azt mond-
ták csak, ami mulaszthatatlanul szükséges volt a közléshez.
A nagy író kényszeríti az olvasót, hogy munkatársa legyen.
"A tenger" - mondja. A többi a tenger s az olvasó dolga.

**

Emlék

Én még azokat a nőket szerettem, akik nem kezdtek el rö-

högni, ha a férfi az erdei úton letérdelt előttük, két kezébe
fogta a nő lábát, és megcsókolta a kis cípő hegyét. Azokat
a nőket szerettem, akik könnybe borult szemmel gondol-
ták ilyenkor: "Igen, szeret" - s nem azokat, akik hasonló
pillanatban szakértő és beavatott fölénnyel gondolják:
 "Aha, lábfetisista."

*****

December

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, na-

gyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.
Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék
és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, har-
mincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük,
mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Igy közeledtünk az
ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csak-
nem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint kö-
zeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként fél-
rebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vá-
gyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi
színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt va-
lószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik meg-
jelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezen-
felül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát,
Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, an-
gyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a vi-
lágegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli,
kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgó-
ban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mint-
ha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy
elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm.
Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei,
bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van,
továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell.
Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok
Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit ér-
deklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalában nem
járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el,
egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak,
annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fej-
jel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tud-
na már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapít-
hatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni sze-
retné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem le-
het; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy
semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek
nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok
minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek
nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a sze-
relemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimond-
ják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben
vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak
a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt tudva, ez egyre zavartabb és bizonyosabb tudás-
ban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárol-
ni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvas-
utat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez re-
ménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.

**

Siker

Valami van bennünk, valami olcsó és laza, melyre gyana-

kodva és hümmögve gondolunk, mint a gyűjtő egy kétes
tárgyra, melyet otthon őriz, a szekrény titkos fiókjában:
gyanús érték ez, nem szívesen mutogatjuk, s mégis ez a
képességünk vagy ötletünk, melynek híre van... Egy na-
pon eláruljuk selejtes titkunkat, és peregni kezdenek a si-
ker dobjai.

**

Egy színésznő

Tégelyei, ibrikjei, bécsi rongyai, festékes nyúllábai között

mindig olyan volt, mint egy javasasszony, aki sorsok és el-
jövendő események alkatrészeit kotyvasztja, maszatosan,
nem egészen tíszta kezekkel, kíssé éterszagúan, néha vég-
zetesen föllobogva tollai és fátylai között, néha avas ron-
gyaíba burkolva, dünnyögve és varázsszavakat motyogva,
kispolgárian és boszorkányosan, kissé trágáran, s kissé,
mintha mindegyre versben imádkozna. Már nem volt fia-
tal. Igaz, öreg sem volt. Színésznő volt.

**

Barátság

Van-e még barátság a világon? Fiatal emberek azt hiszik,

van; de aztán megtudják, hogy amit barátságnak hittek,
csak pajtásság volt. A barátság sokkal bonyolultabb, fáj-
dalmasabb és erőszakosabb kapcsolat, mint a szerelem.
A szerelmes adni és kapni akar. A barát csak adhat.
Barátság, abban az értelemben, szűkszavúan, ahogy két
ember, kézfogás és ígéret nélkül, egy életre jótáll a mási-
kért: ez a férfias, ez az erős és szemérmes vonzalom, van-e
még? Okos és magános embereket látok mindenfelé; s
 köztük néhány lelkes pederasztát, elszórva.

**

Rózsa

Sok mindent kell szagolni, ízlelni és érinteni, míg egy na-

pon észreveszi az ember, hogy legigazibban talán mégis a
rózsát szerette.

**

Schopenhauer

A színház előcsarnokában találkoztunk. Dicsértem cipőjét

és hajviseletét. Meleg pillantással nézett reám és megkért,
mutassam be a híres drámaírónak.
- De hiszen marha darabokat ír - mondtam aggályosan.
- Mégis - mondta.
Gondolkoztam.
- Schopenhauer - mondtam végül - szeretőjével és egy
ajánlólevéllel utazott le Velencébe. A levelet Goethe adta
Schopenhauernek; ajánló sorokat tartalmazott Byronhoz,
akit a filozófus tisztelt. Schopenhauer ugyanis bölcselő
volt. A költővel jó ideig nem találkoztak. Végül egyszer ló-
háton elvágtatott mellettük, a Lidón, híresen, elegánsan és
szenvedélyesen. "Ecco - kiabálta izgatottan a nő -, il poeta
inglese!" Schopenhauer ekkor gondolkozóba esett, eltépte
a Byronhoz írt goethei sorokat, és soha nem ismerkedett
meg a költővel.
- Igen - mondta.
Karon fogtam, és csendesen visszamentünk a nézőtérre.

**

Fametszet

A világkép hirtelen eltűnik, s marad helyette a fametszet,

mely vidéki város rajzát mutatja, ahol élni szerettem vol-
na: város, erős falakkal, politúros, tölgyfából faragott ga-
lériájú város, könyvtárral, pirostaláros hóhérral, keszeg
papokkal, kövér kéjnőkkel a városi örömházban, befőt-
tökkel az előszobaszekrény tetején, fiatal leánnyal, aki
Lovik Károly műveit olvassa, gyöngyvirágszagú hajnali
misékkel, átutazó könyvügynökökkel, akik Giraudoux és
Huxley műveit kínálják, kevés sikerrel, a radikálisabb
polgárságnak, egyfajta palackozott borral, melyet Ana-
tole France regényeinek magyar fordításában érthetetlen
szóval "csiger-bornak" neveznek, szemtelen és romlott
kardalosnőkkel, akik viszonyt kezdenek a sekrestyéssel,
 őszülő heraldikussal, aki mezőkben és levágott török fe-
jekben látja a világot, magascipős fiatal leányokkal, akik
négyesével érkeznek a jégpályáról, ahol a női korcsolya-
csatoló helyiségnek olyan a szaga, mint egy hiúzketrec-
nek, finom alispánnal, aki Proustot és Herczeg Ferencet
olvassa, vonatfüttyökkel, álhírlapírókkal, nyugalmazott
ezredessel, s valahol a külső sétányokon egy-egy elkalló-
dott Kant Immánuellel, aki szótlanul köröz a bástyafalak
alatt, feje fölött a csillagok, szívében az erkölcsi törvény,
zsebében a Tolnai Világlapja. Itt szerettem volna élni.

**

Képeslapok

Nem igaz, hogy St. Malo volt olyan feledhetetlenül szép

és Pistoia olyan fájdalmas-édesen hangulatos és Chartres
olyan izgalmasan sötétkék és Bergen olyan álomszerűen
szürke és esős, hogy örökre odavágyunk, mert ott volt az
élmény vagy a boldogság. Az egész együtt volt olyan szép,
hogy nem tudok emlékétől szabadulni, hogy visszavá-
gyom, az egészbe, minden szögletébe, nyugtalanul és só-
várogva. Gyönyörű út volt. Társas utazás volt; az egész
emberiség részt vett ez úton. Minden táj és város ugyan-
azt jelentette, ugyanazt az emléket sugározza. Mi ez az
emlék? Az ifjúság.

**

Pacsirta

Barátom haldoklott már; de világosabb pillanataiban még

mindig a nőkről beszéltünk. Ugy látszik, halálig így tart
ez. Nyögött, aztán ezt mondta:
- Már három hónapja volt a barátnőm. Kedves volt, el-
ragadó. Csak éppen észrevettem, hogy soha nem érint meg
fémtárgyakat. Valahányszor kimentünk a szobából, kö-
nyörgött, nyomjam le én a kilincset. Egyszer megkérdez-
tem e tartózkodás okát.
- Semmi - mondta -, ez nekem csak úgy maradt.
- Honnan maradt? - kérdeztem.
- A klinikáról - mondta könnyedén. - Két évig voltam
benn a Moravcsik-klinikán. Ugy szerettek! - mondta lelke-
sen, boldogan, az emlék bűvöletében. - Mindenki kényez-
tetett. Igy neveztek: Pacsirta-kisasszony! Én voltam a klini-
ka pacsirtája - mondta szerényen.

**

A komplexus
 Egy nő mondta róla:
- Ez a férfi minden nőben anyját kereste. Adélban végül
mindjárt nagyanyját találta meg, a szerencsefi!

**

Kérés

Ne várj tőlem alázatot; nem vagyok alázatos ember. Kor-

látlan vagyok és figyelmes, hűtlen és kíváncsi, érzékeny és
kegyetlen, s a szeretetre csak feltételesen vágyom; úgy, ha
nem kötnek hozzá feltételeket. Az idillt majd keresd más-
sal, kedvesem. Nekem nincs időm hozzá: az én dolgom
mindössze annyi, hogy - a magam módján - megéljem és
- a magam módján - leírjam.

**

Távolság

Ezek a napok, mikor oly messze van a világ, mindennel,

ami élmény, vonzás, mozgás vagy érdek benne, hogy csak-
nem kíváncsian nézem mindazt, ami fájdalmat szerezhet,
mint a helyi érzéstelenítésben operált beteg nézheti műtét
alatt a kést és az orvos mozdulatait. No, vágj csak, gondo-
lom. S ha kimondok egy mondatot, úgy nézek utána, mint
az érzéstelenített beteg nézhet kicsorduló vére után.

**

Werfel

Ez az író minduntalan úgy viselkedik könyveiben, mintha

találkozott volna Istennel. De valami súgja nekem, hogy
soha nem találkozott Istennel; csak jelentkezett Nála, eset-
leg felhívta telefonon, de Isten - olyan okból, melyet nincs
jogom firtatni - végül is nem fogadta.

**

Sikoltás

Néha, útközben, utcán vagy országúton sikoltást hallok.

Ilyenkor megállok, körülnézek, ocsúdom és emlékezem.
Aztán eszembe jut, hogy én sikoltottam így álmomban,
mert itt éltem a Földön, és nem láttam Kínát, Skandiná-
viát, Batávíát, nem ültem Ríóban egy nyílvánosház küszö-
bén, részegen a holdfénytől és a nők jóságától, nem repül-
tem Mongólia mocsarai fölött, nem beszéltem Urgában
 az Élő Buddhával, s mindez nélkülem is lesz tovább, he-
tedíziglen és ismeretlenül. Ezért sikoltok néha, álmom-
ban. De ébren is kibírhatatlan.

**

Kuprin

Kuprin kissé italosan fogadott. Vodkát ivott, mint regény-

hősei. A párizsi bútorozott szobában üldögéltünk, düny-
nyögve adott elő, a bolsevikekről, Párbaj című kötete világ-
sikeréről, a száműzetés keserveiről. Ö maga is regényhős
volt, orosz regényhős: csapzott, lelkes, széteső és remény-
telen.
Néhány hónappal vagy talán egy évvel halála előtt, meg-
törten és kibírhatatlan honvágytól kínozva, visszament ha-
zájába. A szovjet nagy ünnepségekkel fogadta. Társai, akik
száműzetésben maradtak, e lépése miatt hevesen elítélték.
De eszembe jut zavaros szeme, eszembe jut a párizsi szo-
ba, eszembe jut Kuprin zavart, dünnyögő hangja, amint
ezt mondja: "a vodkának az a sajátsága, hogy kékes szín-
ben látja az ember a világot", eszembe jut a szenvedés és
vágyódás, mellyel haza gondolt Párizsból, ahol nem volt
köze semmihez a világon, az utcai padokhoz sem, az Eif
fel-torony éjszakai fényeihez sem, Maurice Dekobra iro-
dalmi sikereihez sem: mindez eszembe jut, s megértem,
hogy hazament meghalni. A meghalásnak is van illemtana.
Erkölcsös ember odahaza hal meg.

**

A kapitány

A gyermekkorban eltűnnek és elkallódnak emberek, s ké-

sőbb csak árnyszerű személyiségüket ismerjük, mely rög-
zítve van az emlékezés egy halvány, derengő pillanatában.
Így emlékezem a kapitányra. Semmit nem tudok róla,
csak azt, hogy kapitány volt, s egy ideig megjelent és sze-
repelt gyermekkorom Olympusának félistenei között, s ő
volt a kapitány és semmi más. Aztán eltűnt - de a szemé-
lyiség, ez a csaknem irodalmi személyiség, él tovább, ti-
tokban már valószínűleg előléptettem, talán már nyugdíj-
ba is küldtem mint ezredest, pofaszakállal. Emlékeink él-
nek, s mint emlékalakok is bizonyos pályát futnak be; ma-
gasra emelkednek vagy letörnek.

**

Nyilvános köszönet
 Ez a nő jó volt hozzám: alig bántott.

**

A per

Franz Kafka szerint minden ember körül tart a per, mely-

nek igazi tartalmát nagyon nehéz elmondani: a vádirat ho-
mályos, időnként kihallgatják az embert, meg kell jelenni
bizonyos hivatalos helyeken, ahol "fölveszik az adatokat",
aztán hazaküldik a vádlottat, jóindulatú figyelmeztetéssel,
hogy most egyelőre elmehet még, s kiadják a kívánt iratot,
de a jövőre nem ígérhetnek semmit, és jó lesz vigyázni; az-
tán tanúk vonulnak fel és vallanak, szóval és írásban, férfi és
női tanúk, sőt a családtagok is; a per egyre bonyolultabb,
néha éveken át nem hallani semmit, a hatóságoknál poro-
sodnak az akták; aztán egy napon váratlanul elővezetnek és
ítéletet hirdetnek, néha szavak nélkül; s akkor lerogysz, el-
ájulsz vagy meghalsz... Ez a per. Időbe telik, amíg megérti
az ember. De egy napon megérti. S akkor már vége is a
pernek.

**

Mínusz

Amíg élünk, egy ponttal kevesebbet érünk. Van bennünk

valami tökéletlen, valami elnagyolt és kissé nevetséges is.
Nyilván az, hogy emberek vagyunk. Ez a mínusz bennünk.
De mihelyst meghalunk, rögtön értékesebbek leszünk né-
hány pontegységgel. Egyszerre kiderült, hogy volt ben-
nünk valami fenséges és pótolhatatlan. Nyilván az, hogy
emberek voltunk.

**

Az olvasó

Ezt mondja: "Nagyon szeretem az ön műveit. Ne hara-

gudjon, megmondom őszintén, de a régi dolgait jobban
szerettem. A párizsi leveleit például. Miért nem adja ki
kötetben a párizsi dolgait?..."
- Mert vacakok - mondom.
- Ugyan - mondja.
Gyanakodva néz. Megmagyarázni nem tudom; soha
nem értené, hogy tetszése kegyetlenebb és sértőbb, mint
gáncsa. S máskülönben olyan derék ember. Legjobb férj,
testvér és apa.
De nem a legjobb olvasó.
 **

Az épitész

Lobogó gyertyák között ültünk, inasok álltak hátunk me-

gett, és valami félelmesen előkelő főzetet ettünk, kaviárral
töltött lazacot vagy hasonlót. Akkor azt mondta az egyik
hölgy:
- Az ember végül mindig összevész az építészével.
Többen bólintottak, tele szájjal, egyetértően és rossz-
kedvűen. Én is bólintottam, felháborodva! O, az építészek,
gondoltam. Persze, az ember végül mindig összevész épí-
tészével.
Aztán arra gondoltam, hogy a gazdagokat nem lehet ki-
ismerni. Világuk egzotikus. A magamfajta ember legfeljebb
tyúkszemvágójával veszhet össze. Ezért sóhajtottam, részt-
vevően, rágyújtottam, s eltoltam a tányért a lazaccal, mint
aki teljesen átérzi e világ fonákságát, s nem is tud komo-
lyan tiltakozni, mikor látnia kell, amint a gazdagok Szibé-
riába küldik hanyag építészeiket.

**

Modellek

Észrevettem, hogy a divatos, korszerű festők számára köny-

nyebb lefesteni a pápát, Londonderry lordot, Vilmos csá-
szárt és a holland anyakirálynőt, mint egy lovat, egyedül
egy mezőben, vagy egy csokor dáliát. A lóban vagy a dáliá-
ban van valamilyen ellenállás, ami lord Londonderryből
mint modellből, tökéletesen hiányzik.

**

Hauptmann hősei

Nagy író. Hősei mindig készek a hőstettre és a halálra.

De én nem szeretem a hősöket, akik dialektusban hal-
nak meg.
Van egyfajta irodalmi vidékiesség, amely korlátolt és lo-
kális. Homérosz hősei például nem voltak ez értelemben
vidékiek; egy világ számára éltek és haltak. De Florian
Geyer végzete harmincezer paraszt, harmincezer néző, né-
hány mérges lovag és néhány mérges kritikus magánügye
marad.

**

Hibapont
 Ezzel az emberrel hosszan beszélgettem készülő új köny-
vemről, szokásom ellenére; elárultam tartalmát, vázoltam
részleteit, s örömmel láttam, hogy felvillanyozva hallgatja
híradásom, figyelmesen és érdeklődve várja könyvem. Az-
tán kezet ráztunk és elváltunk. Másnap délben hallottam,
hogy reggel tízkor, búcsúlevél hátrahagyása nélkül, agyon-
lőtte magát. Cselekedete meglepett. Tettét tragikusnak, de
ugyanakkor udvariatlannak is éreztem. Ez az érzés barbár
és őszinte. Nincs író a világon, aki belenyugodhat, hogy
műve nem tudott visszatartani egy embert vagy egy em-
beriséget a pusztulástól és a haláltól.

**

Halottak hangja

Apa hangját sokszor hallom. Legtöbbször a kassai ház

nagy, üveges halljának ajtajában áll ilyenkor, fekete lüsz-
terkabátban, s kinyújtja felém, az érkező és hazatérő felé
kezét. Szavait nem értem. Mosolyog.
F. hangja, mikor a hajó elindul Athénból. A korlátnak
dől, meleg szél lobogtatja fátylait. Az emberi szemekről
mond valamit, a görög szemekről. Zavartan beszélünk, fran-
ciául, kissé rekedten.
Ernő hangja. Katonazubbonyban ül, sápadtan, a vacso-
raasztalnál, "Hölgy"-cigarettát szív, melynek hamuját
reszkető ujjakkal üti le. Ezt mondja: "Eljön az idő, amikor
a kínai császár is szereti majd a kelkáposztát." Németes
hangsúllyal beszél, közben nehezen lélegzik, már beteg.
E. hangja. A Rákóczi úti penzió poloskás ágyában fek-
szik, röhögünk valamin, lenn az utcán forradalom és dög-
vész. Nem tudom, mit mond. Szeme fénylik, nagy hajat vi-
sel, kezd hízni.
A hangok nappal is megszólítanak, utcán, tömegben.
Oly élesen, egyéni csengéssel és színezettel... lélegzetvéte-
lüket is hallom. Semmi nem vész el. Már élnek emberek,
akik emlékeznek majd hangomra.

**

Akik elválnak

Akik elválnak, később, évek múlva is, mikor minden em-

lék hamu és kihűlt láva már, kissé izgatottan beszélnek az
eseményről, mintha a bíróság döntése, a tény, hogy már
csakugyan elváltak ágytól és asztaltól, s talán már az ócs-
kapiacon kallódik az ágy és az asztal, mely valamikor
összetartotta őket, s már régen mást szeretnek és mással
élnek, mintha mindez mégsem lenne bizonyság. Ugy
beszélnek, fojtott lelkendezéssel, mintha még tartana
 a kapcsolat, ágy és asztal és együttélés nélkül is, mintha
még joguk és módjuk lenne számon kérni a másikon va-
lamit, amit nem adott vissza, amit elrejtett vagy ellopott,
nem volt eléggé gavallér... még mindig követelnek vala-
mit a másíkon. Mit követelnek? Nem tudják pontosan,
félrenéznek, morognak. Aztán eszükbe jut: a boldogságot
követelik.

**

Bécs

Még mindig úgy gondolok Bécsre, mint az egyetlen város-

ra, ahol élni tudtam volna. Látom utcáit, hallom tájszólá-
sát, emlékezem nevetésére, fülemben cseng dallama. Sivár
bérkaszárnyákat látok, sötét lakásokkal, "alkóv"-val és
konyhaszagú előszobával; s valahol örökké zongoráznak; s
a lányok oly kedvesek és természetesek, s szerelmük nem
kötelez semmire. Mindenki pletykál, de oly finoman és
elegánsan, hogy a rágalom, ez a tipikus bécsi rágalom nem
fáj különösebben. Évek múlnak el, s nem szállok ki Bécs-
ben, csak a vonatablakból látom háztetőit és tornyait, a
schönbrunni kert pázsitját és a sárga palotákat. De mindig
gondolok reá. Ahogy Grác a nyugdíjas tábornokok, úgy
volt Bécs a nyugdíjas írók és művészek városa. Mikor az
ember már mindent elmondott hazájának és az emberi
közösségnek, melyhez tartozik, csendesen elment Bécsbe,
leült valamelyik egyemeletes hietzingi ház kerti szobájá-
ban, hallgatta az örök zongoraszót és emlékezett.

**

Bohóc

Ez a nő bohóc, kedves bohóc. Tud kissé zongorázni is; le-

het, hogy zenebohóc. Kimázolt arccal, bohócsapkában és
tüllszoknyában viháncol a nagyérdemű közönség előtt, te-
hát az urak előtt, minden úr előtt, vasárnap délután is, ka-
tonáknak, őrmestertől lefelé, féláron. Mutatványai ősiek,
népiesek, darabosak. Talán ezért hatnak. Nem nő ez, sze-
gény, dehogy. Bohóc, nemi bohóc.

**

Magány

Nem mernek egyedül maradni, mert félnek. Nem is cso-

dálom. Félnek, hogy egyedül maradnak önmagukkal, ab-
ban a sötét erdőben, ami a létezés szomorúsága, félnek,
hogy leütik magukat egy fütykössel, s elrabolnak önma-
 guktól mindent, pénzt és életet. Ezért menekülnek a fény
felé. Mindenütt ott vannak, ahol a lámpák égnek, ahol ze-
ne szól, ahol el lehet rejtőzni a másik elől. Szörnyű félelem
ez. Sokan a halált is szívesebben vállalják, mint ezt a másik
magányt, egyedül önmagukkal.

**

Alapelvek

Mosd meg kezed, mielőtt írni kezdel. Aztán mosd meg

lelked is. Felejtsd el a szobát, ahol éppen tartózkodol, az
életet, melyet éppen élsz. Ne láss, ne hallj mást, csak a je-
lenséget és üzenetet, mellyel megtelik e pillanatban éle-
ted. Most már semmi közöd az emberekhez. Ugy, most
kezdhetsz írni, az embereknek, az emberekért.

**

Pletyka

Azt mondják, látták, amint bement a kávéházba, leült

melléje és megmondta neki. Később láttak engem is: egy
percre odaültem hozzájuk, s mutattam az újságban vala-
mit. Aztán arra ment Ervin, karonfogott, és együtt elmen-
tünk.
De mindebből egy szó sem igaz. Erőtlenül tiltakozom,
bizonygatom, hogy nem ismerem őket személyesen, s Er-
vint esztendeje nem láttam. Tiltakozásom hangja elhal egy
világűrben, mely kopár és süket. Különben is, már másról
beszélnek. Mindez oly szövevényes és hangos, oly biztos és
ernyedetlen; s oly egyhangú, mint az imamalmok pörgésé-
nek zöreje. S van benne valami ősi, mintha a kígyó kezdte
volna el, az almafával és Istennel, s van benne valami fojto-
gató, mintha dzsungelben járnál, kések, csapdák, visító
majmok és papagájokkal megrakott kenyérfák között. S
van benne valami képtelen igazság: sok hazugság - millió
hazugság - együtt mégis az igazság egy summáját jelenti.
Ezért szótlanul hallgatom, belenyugszom. Esztendő múl-
va, zúgó fejjel, kissé szédülten, úgy rémlik, csakugyan be-
mentem akkor a kávéházba, odaültem melléje, mutattam
valamit az újságban, később arra jött Ervin, és együtt el-
mentünk. A pletyka él és élnek belőle és élnek benne és
rajta, s a zsivajban homályosan emlékezünk, hogy kezdet-
ben volt az Ige, és az Ige testté lőn; de később pletyka lett
belőle.

**

A költő
 Jó, egészen jó verseket írhatnak irodalmi emberek is, akik
nem költők. A költő nem ír mindig jó verset. A költő min-
denekfölött költő, szerelmi életében éppen úgy, mint mi-
kor színházban ül, vagy bevonul fegyvergyakorlatokra. Ver-
laine úgy élt, mint egy disznó; mégis, mindig költő volt.
A költészet nemcsak megszállottság, nemcsak "költői ma-
gatartás"; s az exercice, melyet Mallarmé követelt a költő-
től, úgy feltétele csak a költészetnek, mint ahogy a madár
nem tud repülni, ha megsértik egyensúlyérzékét. Nyilván
másról van szó.
A költő annyi, mint készenlét. Valamilyen feszült, figyel-
mes, állandó készenlét. Igy volt költő Rilke. (Nem sokat
olvasott.) Igy Vörösmarty, Babits, így Baudelaire. Amit a
költők "különcségeinek" érzünk, nem más, mint e gör-
csös, megfeszített figyelem torz következése. Aki állandóan
a részletek valóságát figyeli, üvegesen kimeredt szemekkel,
nem ügyelhet szakszerűen a világmindenségre vagy egy
kritikára.

**

Emlék (I)

Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés

érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatat-
lan. Iparkodtam felelni e kérdésre. Igy feleltem: szeretem
ezt a nőt, másképp, mint a többit, másképp, mint minden-
kit, aki előtte volt. Mikor átölelem, mikor karjaimba zá-
rom, e mozdulattal szeretném megmenteni a világtól.
Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának,
esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak. Ugy érzem, va-
lami roppant becses és értékes, amit a sors személyében
reám bízott. Legszívesebben mindig csak adnék neki vala-
mit, meleg ruhát, hogy ne fázzon, csillogó ékszert, hogy
örüljön, valami szépséget, puhaságot, kedvességet szeret-
nék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt viszontszol-
gálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges. Valószí-
nűleg nemcsak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt is-
mertem, és egyiket sem szerettem. Valami van benne, ami
számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már
együtt lettünk volna, kígyók és Luciferek között, nagyon
régen, a Paradicsomban. Talán mirigyműködése miatt sze-
retem. Vagy, mert a szája lehelete ismerős. Vagy, mert neve
oly ismerősen cseng, hogy halódva is kimondom majd,
mint az egyetlen nevet e földön, mint az élet értelmét. Sze-
retni annyi, mint ismerni, egészen ismerni. Miért nem is-
mertem igazán a többit, miért ismerem ezt, első pillanat-
tól? Nem értem.
 **

Emlék (II.)

Egy másik napon észrevettem, hogy már nem szeretem.

Miért? A kérdés érdekelt, s szerettem volna őszintén felel-
ni. Igy feleltem: nem szeretem ezt a nőt, mert nem szól lé-
nyéből többé az a titokzatos hang, mely egy időben hívott
hozzá, olyan zengéssel, hívással és zúgással, hogy tengere-
ken is átkeltem volna, csakhogy láthassam, karjaimba zár-
hassam, megmenthessem a világtól. Már nem akarom meg-
menteni a világtól. Természetesen nagyon sajnálnám, ha
beteg lenne, vagy anyagi gondok kínoznák; küldenék or-
vost neki, sőt pénzt is, postautalványon. Nem sokat. Anya-
gi lehetőségeimhez mérten. Nem olyanok az idők.
Mindez kissé meglep, mert tegnap vagy tegnapelőtt még
jelentékenyebb ajándékot óhajtottam átnyújtani neki, így
például mindent, amivel e földön rendelkezem, s a tetejé-
be a világmindenség összes elérhető kincseit, sőt a holdat
és a csillagokat is. Mindez természetesen komolytalan
volt, valószínűtlen. Önkívületben éreztem iránta, lázas vol-
tam, ha kiejtették nevét. Ma nem vagyok már lázas. Ugy
látom, mint egy nőt a milliárd nő között, nem jobb, nem is
rosszabb, csak valamivel - egy árnyalattal - szürkébb és ér-
dektelenebb. Fogai kissé ápolatlanok. Érdekes, ezt nem
észleltem azelőtt. Aztán könnyelmű is, mint mindenki, aki
elmondja titkát. Most már tudom titkát. Hümmögök. Las-
san járok az alkonyodó fák alatt, sétabotomra támaszkod-
va, s elmélkedem. Tagadhatatlan, gondolom, hogy kedves
és rokonszenves nő volt. Apró hibákkal. Istenem, mind te-
le vagyunk hibákkal! Barátsággal gondolok reá, csak éppen
a közeljövőben, úgy a következő két-három millió évben
nem szeretném látni. Neve eszembe jut majd halálos ágya-
mon, s akkor röviden felnyögök, mint akit kellemetlen em-
lék kínoz. Mikor okosodom már meg? Micsoda erők ját-
szanak velünk? Nem értem.

**

A kettős

Ezt a szerelmet úgy kezdték, mint az operában a tenor és

a szoprán a nagy áriát. Szép, tiszta, kissé hangos dallam
volt, üveghangokkal és magas cével. Élvezettel és gyana-
kodva hallgattam.
Az igazi szerelmek, melyek harmincöt évig tartanak, s
négy gyerekkel, tizenegy unokával és falusi sírhantokkal
végződnek, sokkal csendesebbek. Kezdetük is csendes. Az
ilyen szerelmekben nincsenek boldogságtól elcsukló üveg-
hangok, sem nagy áriák. Néha veszekedéssel kezdődnek
vagy közönnyel. Néha viszonnyal kezdődnek, s két eszten-
dei szerelmi kapcsolat után az érdekeltek még mindig nem
tudják, hogy ez az igazi, a végzetes, a harmincöt éves kap-
csolat. Ezért hallgattam, tapsra készen, de gyanakodva, a
nagy áriát.

**

A testek

A testek emléke él bennünk és világít. A testek emléke,

melyeket ismertünk, a szerelemnek, az ösztönnek e nyers-
anyagjai, melyekből a vágy és a képzelet pillanatokra re-
mekműveket mintázott. Emlékezem a gőgös, a jókedvű,
a közönyös, a jeges, a forró és gyermekes, az együgyű és
bámészan önfeledt, a szerény és szolgálatkész, a pezsgő-
ízű, villanyos remegésű, a nyugodt és fölényes, a csont-
színű, hószínű, négerfogszerűen vakító, naspolyabarna,
fahéjszagú, remegő és gőgös testekre. Emlékezem testek-
re, melyek úgy váltak elő a ledobott ruhák kárpitja mö-
gül, mint a tenger a ködből. Emlékezem testekre, melyek
a meztelenség vallomásában libabőrösen dideregni kezd-
tek, emlékezem komolytalan testekre, melyek méltóság,
áhítat nélkül mutogatták magukat, emlékezem testekre,
melyek úgy hatottak csak, mint a bányászok meztelen-
sége hat a tárnában, viheder és kőomlás veszélyei köze-
pette.
Minden ember - férfi és nő - cipeli ezt az emléktárat.
Mindebben van valami tilos és fenséges, valami isteni és
mészárszékszerű, valami a műtőből és valami az üdvözü-
lésből. Hajolj meg, ember, mélyen, mélyen, mert húsból és
vérből vagy, mert tested van. Aztán egyenesedj fel, magas-
ra, egészen magasra, mert tested van, melyet Isten saját
képére alkotott. Gondolkozzál, emlékezzél, hajolj a földig,
egyenesedj az égig. Lám, ez az igazi testgyakorlat.

**

Értesültség

Kutyám lát valamit, amit én nem látok, hall lépteket, me-

lyek messze hangzanak el, s a legérzékenyebb mikrofon sem
tudja érzékelni e neszeket. Értesültsége életről és halálról,
jelenségekről emberfölötti vagy emberalatti, mindenesetre
érzékeny és tökéletes. Néha szimatolva jár a szobában, pil-
lantása láthatatlan tüneményt követ, vizsla szemmel: vala-
mit lát ilyenkor, valaki vagy valami mozdult a szobában,
valami történik, amiről nekünk, embereknek, összes mű-
szereinkkel nincs és nem lehet tudomásunk. Ő tudja. Ő az
egyetlen jólértesült a városban, akinek hiszek.
 **

Chopin

Ez a zene úgy él bennünk, mint egy szenvedélyes és torz

kaland emléke, könnyekkel, hajnali gyorsvonattal, pisz-
tolydörrenéssel, a halál ízét érezzük elfehéredő ajkunkon,
már hajnalodik, egy emeleti szobában még lámpa ég, egy
nő levelet ír, az erdőben ébrednek a fácánok és fajdkaka-
sok, egy férfi, frakkban és csapzottan, magánosan sétál
szobájában, valamilyen édes, fűszeres és elviselhetetlen
feszültség árad el a világban, erkölcstelen és izgalmas fe-
szültség, egy életérzés, melyet kissé szégyellünk, s mely
egyedül méltó arra, hogy megéljük és elviseljük az életet.
Tolsztoj nem szerette; hallatára sírni kezdett, és kiment a
szobából. "Mit akar tőlem ez a zene?..." - kérdezte zo-
kogva és felháborodva.

**

Méltóság

Én a méltóságos embereket szerettem. Ezek lassan kivesz-

nek. Mindenfelé, amerre nézek, méltóságos urak marad-
nak csak helyökben.

**

Láthatár

A domboldalon állok és a világot nézem.

Egy felhőt látok, alatta a jegenyefákat. Csönd van. Most
egy madár száll föl. Utána nézek, amíg látom.
Most már nem látok semmit, csak a felhőt. De egy pilla-
natra, a felhő és a jegenyék között, úgy érzem, mintha meg-
értettem volna valamit.

**

Vége!

A könyvet felvette és kijavította:

Orosz László
Budapest, 2002. június

**********