A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Giulia Caminito: L’acqua del lago non è mai dolce

Cover by Tania Brassesco & Lazlo Passi Norberto
Giunti Editore S.p.A/Bompiani, Firenze/Milano, 2021

A könyv megjelenését az olasz Külügyi és Nemzetközi

Együttműködési Minisztérium támogatta.

Fordította Lukácsi Margit

Park Kiadó, Budapest 2023
A Kiadó a Libri Könyvkiadó Kft. imprintje
Felelős kiadó Tönkő Vera
Felelős szerkesztő Elekes Dóra
Szerkesztette Péntek Orsolya
A szöveget gondozta Zsarnay Erzsébet
Borítóterv Váraljai Viktória
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

ISBN 978 963 355 837 9

Minden jog fenntartva.

 Előszó

Minden élet egy nővel kezdődik, így az enyém is, mégpedig

egy vörös hajú nővel, aki belép egy hivatali helyiségbe,
lenkosztüm van rajta, a szekrényből vette elő erre az
alkalomra, a Porta Portese piacon vásárolta, a leértékelt
márkás ruhák standján, nem ott, ahol filléres darabokat
árulnak, hanem a másikon, ahol ki van téve a felirat: ÁRAK
AZ EGYES DARABOKON.
Ez a nő az anyám, fekete bőr aktatáskát szorít a bal
kezében, saját maga készítette el a frizuráját, hajcsavarókat és
lakkot is használt, hajkefével tupírozta fel a frufruját, szeme
zöldessárga, lábán kényelmetlen, fehér cipő, mint a
bérmálkozókén, belép, és a helyiség összezsugorodik.
Az íróasztaloknál hivatali alkalmazottak ülnek, anyám
három órát várt az épület sarkánál, az aktatáskát magához
szorítva, és amikor utóbb elmeséli, azt mondja, a térde
remegett, a szája kiszáradt.
Ringó léptekkel halad előre, megelőzi a parfümillat,
amellyel igyekezett elfedni az ebédre főzött lencse szagát, és
megszólal: Ragni asszonyhoz jöttem, meg van beszélve.
Elpróbálta ezt a mondatot a tükör előtt, a villamoson, a
liftben és a sarkon: Meg van beszélve.
Kedvesen, vidáman, határozottan, suttogva, mintha
magától értetődő volna, és most kimondja egy bizalmatlan
titkárnő előtt, haja tarkóján összekötve, végigméri anyámat,
és észleli, hogy a lenkosztüm kissé gyűrött, a bőrnek látszó
aktatáska füle kopott.
 A titkárnő belenéz az előtte heverő határidőnaplóba: Hogy
hívják?
Antonia Colombo, feleli anyám.
A titkárnő alaposan végignézi a Ragni asszonynál
előjegyzett időpontokat, mutatóujjával sebesen siklik a
rubrikákon, keresi ezt a Colombót, de nem talál ilyen nevet.
Itt nem szerepel a neve, asszonyom.
Anyám elfintorodik, alaposan kidolgozta magában ezt a
fintort, eltöprengett rajta, hogy milyen arcot vágjon pontosan
ebben a pillanatban, minden részletet fel kellett építenie
magában, így hát a fintor jól sikerül, pont olyan, mint egy
elfoglalt nőé, akit bosszant a késés és az inkompetencia.
Anyám megszólal: Nézze, már egy hete megbeszéltem ezt az
időpontot, ügyvéd vagyok, és Ragni asszony biztosított afelől,
hogy ma fogad, nagyon nagy késésben vagyunk, be kell
adnunk a dokumentációt.
Anyám fintora simlis, a türelmetlensége valós, miképpen
valós a lábát szorító cipő és a sok nagydarab, izzadságszagú
férfi a villamoson.
További szóváltás következik, Antonia Colombo nem hagyja
magát, biztos benne, hogy amit tesz, helyesen teszi, ki kell
tartania, nem szabad meghátrálnia.
A titkárnő hisz neki, a vörös hajú nő magabiztosan beszél, a
hivatali helyiségben még csak fel sem emelte a tekintetét
senki az aktákból, hiszen még nem tört ki vita.
Így aztán a titkárnő kinyitja előtte az ajtót, melyen jól
látható a névtábla, Dr. Vittoria Ragni, anyám belép, ez jelenti
számára a jövő küszöbét.
Egy harmadik nőt lát maga előtt, fekete alapon zöld pöttyös
szoknya-blézer kombinációban, és megvárja, míg becsukódik
a háta mögött az ajtó.
Anyám és Ragni asszony végigmérik egymást, utóbbi fél
kézzel egy fiókban matat, melyet gyorsan becsuk, háta mögött
vastag jogi szakkönyvekkel telezsúfolt könyvespolc, az én
anyám tudja, hogy sosem tarthatna magánál ennyi papírt,
mert a papír helyet foglal, és sokba is kerül.
Maga kicsoda? – kérdezi Ragni asszony, miközben
keresztbe teszi a lábát.
Antonia Colombo, feleli anyám, és hozzáteszi: Nem
ismerjük egymást, és nincs megbeszélt időpontom.
Néhány pillanatig tartó néma csend, majd ismét Antonia
szólal meg.
Ön nem ismer engem, de az asztalán hever a dossziém a
lakáskiutalás ügyében, biztos vagyok benne, hogy ott, abban a
halomban én is ott vagyok, a Monterotto utca 63. alatt lakom,
illetve nem lakom, mert a lakhatásom nincs elismerve, és
húsz négyzetméteren élünk, egy szuterénben, a rezsiszámlák
sem az én nevemen vannak, és büntetést is fizetek az engedély
nélküli lakásfoglalásért, és előre befizettem a pénzt, hogy ott
maradhassak, azt akarom, hogy rendezzék a helyzetemet,
mert már öt éve húzódik.
Ragni asszony feláll, nem tűnik túl magasnak, leveszi a
szemüvegét, kerek, teknőcmintás keret, bosszúsan hajítja le az
íróasztalra, ráüvölt anyámra, hogy kifelé.
Én végigjártam az önök hivatalait, az összeset, bemutattam
a papírokat, amiket kértek, házasságot kötöttem a férfival,
akivel együtt éltem, az örökbe fogadta a fiamat, utána megint
teherbe estem, szabályos családot alkotunk, teljesítettem
minden kritériumot, amit kell, sorolja anyám.
Ragni asszony elkezdi nyomkodni hivatali telefonja
gombjait, aztán levágja a kagylót, fenyegetőzik, hogy hívja a
rendőrséget, és rászól anyámra, hogy azonnal tűnjön el, hogy
merészelt másokat megtévesztve bejönni hozzá, majd szinte
kiabálva: Hogy merészelt?
Anyám ekkor törökülésben leül a földre, lenszoknyája
felcsúszik csupa szeplő, fehér combján, két karját az égnek
emeli, úgy mondja: Itt vagyok, itt vagyok, a lakhatásom miatt
vagyok itt.
 És nem mozdul, karját mereven tartja, tíz ujját széttárja, a
földön heverő aktatáska üres, anyám nem ügyvéd, és nincs
megbeszélt találkozója a fontos emberrel, van egy lakása,
amelyet kivakart a koszból, megtisztított az egerektől meg a
csótányoktól, a használt injekciós tűktől, és most azt akarja,
hogy oldják meg a helyzetét.
Ragni asszony kilép az íróasztala mögül, elmegy anyám
mellett, térdével szándékosan nekiütközik, kinyitja az ajtót,
segítséget kér a hivatali helyiségben ülőktől, ezt mondja: Egy
eszement nő ül a szobámban a földön, vigyék el innen.
Ekkor az előbbi titkárnő és néhány férfi, valamint a hivatali
kézbesítő meg a portásnő összeszalad, ott találják ezt a nőt,
aki úgy ül ott, mintha gyökeret vert volna, ez az én anyám, két
karját feltartja, lenruhája már teljesen felgyűrődött a
combján, arca mint a márvány, és torkaszakadtából
szitkozódik meg énekel.
Nem hiszi, hogy amazok tudnák, mit jelent eljutni arra a
pontra, amikor már nincs tovább, egy, kettő, három, négy, öt
meg tíz szociális munkás után, egy, kettő, három, négy, öt
meg tíz postahivatal után, egy, kettő, három, négy, öt meg tíz
hivatalból kirendelt ügyvéd után, egy, kettő, három, négy, öt
meg tíz lakásügyintéző után, egy, kettő, három, négy, öt meg
tíz kitöltendő formanyomtatvány után, egy, kettő, három,
négy, öt meg tíz büntetés, számla és felszólítás és fenyegetés
után.
Karjánál, lábánál fogva fölemelik és kiviszik, ekkor a blúza
szétnyílik, kilátszik merevítő nélküli melltartója, dús melle, a
szoknyája elszakad, kivillan a bugyija, anyámon már
cafatokban lóg a jó ruhája, rúgkapál, és dühösen, kitartóan
kiabál.
Én meg mintha ott állnék a hivatali helyiség sarkában,
elítélem, és nem bocsátok meg neki.
 1
Ott az otthonod, ahol a szíved

Egy olyan városrészben lakunk, amelyet anyám nem szeret

külvárosnak hívni, mivel a külvároshoz tudnod kell, hol a te
belvárosod, márpedig mi azt a belvárost sosem látjuk, én még
sosem voltam a Colosseumban, a Sixtus-kápolnában, a
Vatikánban, a Villa Borghesében, a Popolo téren,
kirándulásokat a mi iskolánk nem szervez, ha egyáltalán
eljutok valahová, az leginkább a helyi piac, ahová anyámmal
járunk vásárolni.
A lakásunk öt méter hosszú és négy méter széles, én
legjobban a mellette lévő betonplaccot meg a virágágyásokat
szeretem, ez utóbbiakban csak fű nő, senkinek sem jutott
eszébe virágot ültetni oda, anyám sem akart, mert ha növényt
ültetsz, te magad is gyökeret versz.
A lakásban van egy konyhasarok, egy a Mariano ágya alól
kihúzható matrac, egy villanyradiátor, amit csak ritkán
kapcsolunk be, akkor, ha tényleg nagyon hideg van, az
étkezőasztal fölött, a falon egy Beatles-poszter, az asztal körül
négy szék, ahány, annyiféle, hallani az ágy nyikorgását,
amikor a szüleim azt csinálják, mert nincs több szobánk, nem
az van, hogy kimehetsz, vagy bezárkózhatsz a fürdőszobába,
mert a fürdőből is, odakintről is minden hallatszik.
A házban én vagyok az egyedüli lány, és csak a betonplaccot
ismerem, amit úgy birtoklunk a bátyámmal, mint egy királyi
palotát, csak a miénk, senki másé, ásunk, ugrándozunk,
csalán- meg hangyalevest főzünk, a betonra az iskolából
hozott krétával számokat, vonalakat, háromszögeket meg
négyszögeket rajzolunk, rájuk ülünk, és azt mondjuk, hogy a
miénk, ott lakunk, a földre rajzolt alakzatokban.
O – T – T – H – O– N, mondjuk, elég néhány vonal, a falak
és a tető, ablakok, ajtó.
Az a hely, játékaink és első fantáziálgatásaink színhelye
azért létezik, mert anyánk akarta, azelőtt svábbogarak
birodalma volt, egerek laktak ott, sok-sok használt injekciós
tűt dobáltak be az utcáról a drótkerítésen keresztül, vagy
egyszerűen csak otthagyták, akik a kapualjban húzták meg
magukat éjszakára.
Anyánk felhúzta az apámtól kölcsönvett, térdig érő
gumicsizmát, hogy egyenként összeszedje és fertőtlenítse és
kidobja a fecskendőket, ha találsz egy fecskendőt, mondja
anyám, fel kell szedni, mert ha belelép egy gyerek, akkor az a
te bűnöd is, mert nem törődtél vele.
Vett mérget, apámmal felhozatott a pincéből egy lapátot, és
üldözni, gyilkolni, irtani kezdett.
Több hónapos munkával az udvar, amelyre
szuterénlakásunk fogatlan szája nyílik, megtisztult, és ő kézen
fogva vitt bennünket oda: Itt játszhattok.
Hogy megszerezhesse ezt a lakást, anyám a nagymamájától
kért pénzt, abból fizette ki a lelépési díjat az öregasszony
rokonainak, aki itt halt meg.
Egy heroinfüggők és haldokló öregemberek lakta külvárosi
negyedben senki sem vette volna meg azt a penészes, koszos
odút, anyámnak különben sem lett volna annyi pénze, így hát
megegyezett a tulajdonosokkal, és közben beadta a szabályos
lakhatási kérvényt, hogy legalább ideiglenesen kaphasson egy
másik lakhelyet.
Úgy gondolta, nem kell hozzá sok, és valahogy majd
elintéződik, kiutalnak neki egy másik lakást, addig is ott
maradunk és várunk.
Addig-addig várunk, míg anyám végül beadja a derekát, és
munkához lát, megtisztítja és kijavítja a padlót, lefesti a
plafont, megszereli a lefolyót, ugyanis Róma város
önkormányzata csak nem akar nekünk lakást kiutalni.
Az egész építmény olyan roskatag, hogy kis híján
összeomlik, de egy aprócska gyökér megkapaszkodik a
mállékony talajban, aztán anyám ismét teherbe esik, és apám,
aki Marianónak nem apja, balesetet szenved a munkahelyén:
lezuhan egy állványzatról, és megbénul.
A házasságot és az örökbefogadást tanúsító papírok mellé
odakerült már a rokkantsági is, a munkanélküli segély iránti
kérelemhez hozzáadódik a nagycsaládosok támogatási
igénylője, az ikeröcséim bölcsődei felvételének kérelme, mi
abból élünk, hogy a várostól, a polgármestertől,
Olaszországtól kérjük, hogy segélyezzen, vegyen fel,
védelmezzen, és ne feledkezzen meg rólunk, az életünk merő
kérelmezés.
Amikor az ikrek megszületnek, én hatéves vagyok, és
Mariano mindannyiunkat utál, mindenekelőtt apánkat, aki
nem az ő apja, és aki mogorva emberből fárasztó és folyton
útban levő járulékos tartozékká változott, olyan, mint egy
használhatatlan tűzhely, egy porszívó, amelyik már nem szív,
egy bojler, amelyik öt perc után nem melegíti fel a vizet, egy
régi vasaló, amit legszívesebben kidobna az ember.
Az én hatalmas pofonjairól és féktelen kéjvágyáról híres
apám most tolószékbe van szegezve, melyet anyám szerzett
neki kórházban dolgozó rokonai révén, és kézzel, egyesével
rakosgatja magának a lábait, és már nem is vacsorázik: Minek
egyen az ember.
A lakásban van egy mozdulatlan férfi, szoborhoz hasonlít,
márványhoz, csempéhez, ajtófélfához, a házat körbevevő
alacsony kőkerítéshez, és egy nő, aki sürög-forog, aki
mindenfélét összeszed, átrendez, kisikál, elpakol,
összeragaszt, aki mérgez, aki kisöpri a lakásból a vizet, amikor
egy nagyobb esőzés elárasztja a szuterént. A mozdulatlan férfi
az apám, a másik, a fáradhatatlan, a vörös hajú nő, akit
Antonia Colombónak hívnak, az anyám.
 Nincsenek játékaim, és barátnőm se nagyon, nekem
mindenből a gyatra másolat jut: a maradék anyagokból varrt
rongybaba, egy másik kislány által már használt és
összefirkált iskolatáska, piacon vásárolt cipő, amelyiket nem a
maga dobozában, hanem nejlonszatyorban hozunk haza, és a
talpa már elkopott, karácsonyi fényfüzér helyett pár szem
mandarin, Barbie baba helyett az újságokból kivágott fotója.
Úgy gondolom, mi magunk is selejtesek vagyunk, egy
bonyolult társasjáték papírhulladéka, tönkrement üveggolyók,
amelyek már nem gurulnak: mozdulatlanok maradtunk a
földön, mint az apám, aki lezuhant egy rosszul felállított
állványzatról, egy illegális építkezésen, se szerződés, se
biztosítás, és onnan lentről, ahová lezuhantunk, nézzük a
többieket, akik gyöngysort raknak a nyakukba.
Az ikrek aprócska, lármás teremtmények, egy takarókkal
kibélelt kartondobozban alszanak a konyhaasztalon, a
pelenkájuk szaga elvegyül a zöldséglevesével.
Mariano és én nem értjük, miért vagyunk még mindig itt, és
miért nem próbáltunk meg elszökni soha, titokban
tervezgetjük a szökésünk pillanatát, én és ez a fekete hajú
gyerek eddig mégsem tudtuk rászánni magunkat, hogy
lelépjünk, hogy hátat fordítsunk addigi életünknek.

Mi alig ismerjük Lazio, a saját tartományunk földrajzát, Róma

utcáit, a várost, amelyben élünk, mert a mi mozgásterünk a
negyedre korlátozódik, mivel azon kívül minden nagyon drága
számunkra, és senki sem hitelezne anyámnak, vagy adna neki
munkát egynapi betevőért cserébe.
Az anyai alapelv ez: aki nem ismer bennünket, az nem is
segít, tehát ott maradunk, ahol tudják, kik vagyunk, ahol ő ki
tud építeni kisebb-nagyobb kapcsolati hálót, amely védelmet
jelenthet, és amelyen belül elismernek bennünket.
 Mariano a legnagyobb gyerek, és mindannyiunk érkezését
úgy fogta fel, mint betolakodóét, aki beférkőzött közé és
Antonia közé, aki egy darabig lányanya volt, és ők ketten
egységet alkottak a túlélésért.
Ami engem illet, a bátyám elvisel, mert nem vagyok
nyávogós, mert csendben hallgatom, hagyom, hogy rám
zúdítsa a meséket, ördögöket, sötét és rémisztő történeteket,
kalandokat, amelyekben a kislány szereplő meghal, és a farkas
mindig győz. Négy év van köztünk, ami gyerekként sokkal
többnek tűnik, és az én szememben ő felnőtt, szinte
matuzsálem. Ő lép közbe, amikor bántanak, ugyanis nagyon
rossz véleményem van a többi kislányról, és csalódottan
tekintek rájuk, olyanok, mintha valamiből több volna nekik,
mint nekem, de még nem találtam meg a módját, hogy
megvívjam velük a csatát.
Van egy kis szőke, én osztráknak nézem, aki
Denevércsőrnek hív, mert szerinte előreáll az ajkam, én a
tükör előtt pipiskedem a fürdőszobában, hogy megnézzem,
tényleg úgy van-e, egyáltalán nem látom, hogy lenne valami
torz az ajkamban, és tudom, hogy a denevérek valamikor
egerek voltak, és nem kacsák. De a gyerekek csúfolódásának
nem kell hogy értelme legyen ahhoz, hogy bántson: másnak
lenni, defektesnek lenni hátrányt jelent, míg tökéletesen
beleilleni a sorba segít láthatatlannak maradni, nekünk van
már saját defektünk épp elég, nem engedhetjük meg
magunknak, hogy látványos csőrünk vagy fülünk legyen.
Amikor elmondom Marianónak, eljön velem az
iskolánkhoz, hogy megmutassam neki, melyik az a lány, és
ráüvölt: Fogd be a szád, te idióta, és megöklözi.
Én megborzongok a bátyám iránti egészséges bámulattól,
aki egyetlen mozdulattal elhallgattatta mások bunkóságát, az
ő indulatát meg is jegyzem magamnak későbbre okulásul.
A dolog egyáltalán nem tetszett sem a tanítónőnek, sem
anyámnak, aki hátraköti Mariano kezét vagy két napra,
mondván, hogy boldoguljon a keze nélkül, vagy kérjen tőlünk
segítséget, ha valamit nem tud megcsinálni: ha nem tudja
használni a kezét arra, amire való, akkor ne is használja
többet.
Antonia különféle megoldásokat talál a problémákra, ritkán
pofoz meg vagy rúg belénk, inkább megvon tőlünk valamit.
Ha otthon ordítozunk, nem csinál vacsorát; ha ahelyett,
hogy segítenénk neki az ikrek gondozásában, inkább játszunk,
nem viszünk másnap uzsonnát az iskolába, vagy elveszi a
tolltartónkat; ő a sztrájkok és tiltakozó demonstrációk
embere.
Megvannak a maga ki tudja, hogyan kialakított
elképzelései, talán a nagyanyám tanította neki ezeket, vagy az
élet, vagy talán egyszerűen vele születtek, nincs vallása, a
politikai hitét elveszítette, csak az igazságosság egyértelmű
számára, konokul ragaszkodik a dolgok igazságos
elrendezéséhez.
Én odavagyok a virágokért, nem azért a pár szálért, ami
csak úgy vadon nő az udvarunkban, gyenge kis tavaszi
százszorszépek, hanem a mások kertjében pompázó rózsáért,
jázminért, hortenziáért, ha anyámmal megyünk az utcán, és
látom, hogy kihajlik egy szál a kerítésen, legszívesebben
leszakítanám.
Egyszer meg is próbálom, mert szeretném a rózsaszirmokat
egy műanyag flakonban beáztatni, ahogy az osztálytársaimnál
láttam, amikor mutogatták a rettentően büdös, de nagyon
értékes saját készítésű parfümjeiket. Antonia rajtakap, amikor
leszakítok egy szál rózsát, amelyik kibújt a kerítés rácsán, és
elkezdünk veszekedni.
Ami nem a tiéd, ahhoz nem nyúlhatsz, kiabál rám.
De az utcán volt, az utca meg mindenkié, feleselek.
Annál inkább tolvaj vagy, ami mindenkié, ahhoz nem
nyúlunk, vicsorogja.
Összetörni vagy elrontani dolgokat szentségtörés, amit
anyám igyekszik azonnal jóvátenni úgy, hogy elkezd azon
gondolkodni, hogyan lehet őket megjavítani vagy másként
felhasználni, de amiben hajthatatlan: nem szabad
összetaposni a füvet a kis parkban, nem szabad a
szemeteskosár mellé dobni a papírt, nem szabad letépni a
rózsát a kertekben, nem szabad megrongálni a könyvtári
könyveket.
A könyvek a rögeszméje, ugyanis nálunk, főként, amióta
apám ágyban fekszik, vagy a székében ül, és nekünk nincs
tévénk, csak egy rádiónk, az egyetlen időtöltés az olvasás, és
mivel nálunk se hely, se pénz nincs könyvekre, mindenki
könyvét olvassuk, amelyre úgy kell vigyáznunk, mint valami
ereklyére, szépen egymásra kell tennünk őket, anyám mindig
feljegyzi a dátumot, amikorra vissza kell vinnünk őket, és a
nyakunkra jár, hogy időben olvassuk el mindet, ellenőrzi,
hogy nem kentük-e össze vagy nem gyűrtük-e meg a lapokat,
és ha ez megtörténik, akkor elvonszol bennünket a
könyvtárba, hogy bocsánatot kérjünk a könyvtárosnőtől meg a
többi gyerektől, és aztán megfizeti a kárt, még akkor is, ha azt
mondják, nem kell, ő ezt feleli: Már hogyne kellene.
Amikor megpedzem, hogy ami mindenkié, az senkié, ezt
mondja: Verd ki a fejedből ezt az ötletet, különben rossz nő
lesz belőled.

Antonia már nem öltözik szépen, otthoni ruhában jár

hozzájuk, izzadtan, haját csipesszel fogja össze, arca kerek,
halántéka keskeny, szempillái hosszúak, orra se nem nagy, se
nem kicsi, ő maga nem is sovány, de nem is kövér, egészséges
kinézetű.
Nekünk is mindig mondja, fontos, hogy egészségesnek
nézzünk ki, a pipaszárláb nem szép, a beesett arc elijeszti az
embereket.
Antonia úgy döntött, ahhoz, hogy elérje, amit akar,
elszántnak kell lennie, úgy jelenik meg a színen, mint egy
reflektor, ami leszakad a plafonról, és a színpad közepére esik:
nemkívánatos és veszélyes. Fényt kell vetnie a többiekre, és
időnként rátör, hogy főszereplő legyen.
Diszfunkcionális nő: elkeseredett és kiábrándult, van egy
halom hivatalos papírja, kinézett magának egy ügyintézőt,
amelyik kedvesebbnek tűnik a többinél, és felírta magának
egy cetlire a nevét: Murri Franco.
Hát ide hallgass, Murri Franco, én Colombo Antonia
vagyok, és amíg nem segítetek rajtam, idejárok hozzád, jelenti
ki anyám, és egymás után elé teregeti a dossziékat.
Murri Franco igyekszik udvarias lenni: Tudja, asszonyom,
ön kicselezte a titkárnőt, úgy jött be ide, az osztályvezetőnk
ezt nem felejtette el, így nehéz lesz előrevinni az ügyét.
Colombo Antonia nem tágít: Hát akkor mi odatesszük arra
az íróasztalra ötvenszer az én ügyemet, amíg olyannyira
kellemetlen leszek, hogy nem lehet tudomást sem venni
rólam. Négy gyerekem van, és most már a férjem is rokkant.
Ez így megy egy hónapig, kettőig, háromig, ha változik az
ügyintéző, akkor tudja, hogy elölről kell kezdenie, vagyis, ha
nem látja Murri Francót az íróasztalánál, akkor visszamegy
másnap, vagy új időpontot kér.
Amikor hazajön, úgy mesél nekünk Francóról, mintha az
újságos volna, vagy a gyógyszerész, egy jó ismerős egy ismert
és bizalomgerjesztő világból, mi nem tudjuk elképzelni,
valójában hogy néz ki, számunkra egy betolakodó, nem értjük,
mi dolga van anyánkkal, és elkezdünk féltékenykedni, főként
Mariano.
Apádnak egy szava sincs hozzá, hogy anyánk ezzel
találkozgat, kapom a szemrehányást egyik nap a bátyámtól,
mintha az én bűnöm lenne, főleg az, hogy nekem van apám,
neki meg nincs, vagy nem akar lenni.
Most mit mondjon? vágok vissza, és ránézek apámra, aki a
tolószékében ül, a szék kerekei beakadtak az asztal lábába, az
il manifesto{1} hever a térdén kiterítve, legalább félórája
ugyanannál az oldalnál kinyitva, azt hiszem, fel sem fogja,
amit olvas.
 Valamit, feleli Mariano, és rosszalló pillantásokat lövell
felé, ahogy mindig.
Apa mintha nem volna jelen, mint egy kőtömb, odamegyek
hozzá, a térdére teszem a kezem, még ha nem érzi is, és
megkérdezem tőle, ki ez a Franco, és akar-e neki mondani
valamit.
Apa nem néz rám, de megszólal: Hallgattasd el a bátyádat.
Apa és Mariano távütközeteket folytat, egyikük a székből, a
másik az ágyból, mert mindig egy szobában vannak, innen
nem lehet megszökni, nem lehet úgy tenni, mintha nem
hallották volna a másikat.
Letartóztatták, teszi hozzá apám, miközben Mariano
dühösen felhúzza a sportcipőjét, ki akar menni, futni készül.
Kit? kérdezem, miközben rápislantok az újságra.
Hát azt a nőt, az osztályvezetőt, magyarázza apám, de én
nem tudom, mi az az osztályvezető, és mit vezet, vagyis a
nyomtatott szavak közt keresek valami támpontot, hogy
értsem, és meglátok egy nevet, amelyre apám rábök a
mutatóujjával: Vittoria Ragni.
Nem tudom, ki az, és újra meg újra elolvasom a nevet,
Vittoria Ragni, hangosan is kimondom, anyám éppen akkor ér
haza, egy felmosónyelet tart a kezében, sosem jön haza üres
kézzel, tárolóüvegeket hoz, műanyag palackokat,
farostlemezeket, ami másoknak már nem kell, az nekünk
biztosan jó lesz valamire.
Mi van Vittoria Ragnival? kérdezi, miközben leteszi a
felmosónyelet az asztalra, mellénk. Mariano, hová mész?
förmed rá a bátyámra, de Mariano pillantásra sem méltatja,
már ott sincs, vagyis nem látja anyánk első örömét, nem látja
az arcát, ahogy kisimulnak homlokán a mimikai ráncok, nem
kapja el szeme villanását, nem látja felfelé görbülő ajkát.
Antonia kitépi apám kezéből az újságot, és olvassa, majd
még egyszer elolvassa a hírt, aztán látom, hogy mosolyából
apró remegések születnek, látom, hogy elsírja magát.
 Bambán nézem, szinte soha nem láttam sírni, még a
kórházban sem, amikor az ikreket szülte, még akkor sem,
amikor meghalt a nagymamája, vagy amikor apám lezuhant
az állványzatról.
Korrupciós ügyben indult ellene nyomozás, börtönbe kerül,
mondja anyám könnyek között, és én nem értem, örül-e
ennek, vagy sajnálja.
A barátnőd volt? kérdezem félénken, mire ő nevetésben tör
ki, még könnyes a szeme, de már hahotázik.

Antoniának be kell mutatnia, hogy mi az, amiben hiányt

szenvedünk, nincs meleg vizünk, a konnektorokból kiáll a
vezeték, nincs elég hely a lakásunkban, kevés a természetes
fény, mégis, amíg itt vannak ezek az emberek, egyfolytában
ezt hajtogatja: Elboldogulunk, minden tiszta.
Az új osztályvezető, aki a szociális ügyekkel foglalkozik, egy
nő, és amikor meglátja a dossziénkban, hogy négygyerekes
család él húsz négyzetméteren, fogja a piros szövegkiemelőt,
és ráírja: SÜRGŐS.
Ekkor elkezdenek foglalkozni velünk, kijönnek, hogy
megnézzék, hogyan élünk, apám az ágy szélén ül, annyit se
mond, hogy jó napot, az ikrek anyám szoknyáján csüngenek,
majdnem lerántják a földre, a szekrény előtt egy zsákban
állnak a ruháik, kartondobozban alszanak egymáshoz
tapadva, még nem tanulták meg, hogy külön-külön
létezzenek.
Mariano az udvaron van, halljuk, hogy kiabál, úgy tesz,
mintha veszélyben volna, azt üvölti, segítség, elmélyített,
álfelnőtt hangon, mire anyám csak ennyit mond: Semmi
gond, csak fel akarja hívni magára a figyelmet, nincs semmi
baja.
A betolakodók ketten vannak, ettől még kisebbnek tűnik a
lakásunk, most már mindannyian úgy látjuk, hogy az egész
egy odú, egy hátsó szoba, egy takarítószer-tároló sufni.
Itt a rendőrség, kiáltja Mariano odakint, aztán a földre dob
egy petárdát.
A két látogató jegyzetel, kérdéseket tesznek fel anyámnak az
ingatlan állapotáról, és amikor elmennek, apám fáradtan az
oldalára dől, és horkolni kezd, én egy nyers sárgarépát kezdek
el rágcsálni, anyám pedig a küszöbről rászól Marianóra:
Csirkefogó, szidja, ezek az önkormányzattól jöttek, vacsorára
száraz kenyeret kapsz.
Két hét múlva az új osztályvezető felhívja anyámat
telefonon, mint tudjuk, a lakáskiutalásra várók sora hosszú, és
a mi ügyünk sokáig be volt fagyasztva, de ő szeretné, ha
elköltöznénk arról a helyről, túl szűk nekünk, talált
számunkra egy megfelelő lakást, amelyet ugyan hivatalosan
nem utalhat ki nekünk, de megőrzésre átadhatja, és egy általa
aláírt papírral újabb rendelkezésig ott lakhatunk.
Azt a papírt anyám tucatnyi példányban lefénymásolja, és
az összes hivatalos helyre beviszi, a postára, a bankba, az
adóhivatalba, magánál tartja a tárcájában, kitűzi a falra, ott
őrzi, ahol a személyi igazolványainkat és dobozkákban az első
kihullott tejfogainkat.
Mi ketten Marianóval döbbenten és szorongva búcsúzunk
az udvari betonplaccunktól.
Az új lakásunk egy gazdag negyedben van, a Corso Triestén,
hivatali épületek és bankok szomszédságában, gyalog sincs
messze a Villa Torlonia és a Villa Ada, tíz perc alatt ott
vagyunk a Piper diszkónál, a szomszédos negyed pedig nem
más, mint a Parioli, a város legelőkelőbb része, szóval abban a
hatemeletes, két belső udvarral is rendelkező házban csak
egyetlen önkormányzati lakás van, az, amelyiket mi most
megőrzésre megkaptunk.
Így a dobozainkkal, a kacatjainkkal, a kaktuszcserépnek
használt joghurtospoharainkkal, a fogkefetartónak használt
zöldbabos üvegeinkkel, a kartonpapírból ragasztószalaggal
összetákolt ruhaakasztóinkkal, a nagy méretű szemeteszsákok
aljára gyűrt alsónadrágjainkkal elfoglaljuk azt a lakhelyet.
Három hálószoba, konyha, egy kisebb nappali, igazi kapu,
igazi lépcsőház, igazi ajtó és igazi fürdőkád, igazi tűzhely, igazi
redőny.
Mi ketten Marianóval letesszük a szoba közepére a
nejlonzsákokat, bennük ütött-kopott játékainkkal, úgy
érezzük, túl nagy nekünk, szinte rémisztő.
Amióta itt lakunk, rosszul alszom, nem engedem, hogy a
bátyám eloltsa a villanyt, és menetrendszerűen felébredek az
éjszaka közepén valami lidérces álomból, amire sosem
emlékszem rendesen, csak azt tudom, hogy rendszerint
zuhanok, és nincs, aki elkapjon.
Éjjelente nem hallom már apám nehéz lélegzését, sem az
ikrek sírását, csak Marianót látom, hogy felkel, odamegy az
ablakhoz, és lebámul az utcára.
A fölöttünk lakók panaszkodni kezdenek, mert az ikrek
sohasem alszanak, mert én és Mariano rohangálunk, mert
anyám mosogatás közben teljes hangerőn bömbölteti a rádiót,
mert apám minden reggel káromkodik ahelyett, hogy azt
mondaná, de szép napunk van, lehozza az összes szentet az
égből.
Az új ház társasház, van gondnoka, vannak lakógyűlések,
amikre minket nem hívnak meg, mert a lakás igaziból nem a
miénk, nem vettük meg, tőlük eltérően nekünk még semmink
sincs itt.
Az udvar teli van rózsával – sárgák, pirosak, lazacvörösek –
meg gyümölcsöt termő növényekkel, de mi nem nyúlhatunk
hozzájuk, senki sem nyúlhat hozzájuk, szerdánként jön egy
kertész, és valami büdössel befújja őket.
Az első délután, amikor Marianóval elkezdünk játszani lent,
az ablakok alatt, odaföntről a nyakunkba zúdul egy vödör víz:
az egyik lakónak nem tetszik, hogy itt így randalíroznak.
Mariano ráüvölt az asszonyra: Hülye kurva!
Mire az visszakiabál, hogy kihívja a rendőröket.
 Anyám ekkor összeszid bennünket, rászól Marianóra, hogy
máskor ne üvöltözzön, ezek a lakók előbb itt voltak, mint mi,
itt nem lehet úgy viselkedni, mint a régi helyünkön, itt
nekünk kell alkalmazkodnunk a többiekhez, tiszteletben kell
tartanunk az ő életüket.
Nekünk nem egyszerű bevásárolni ebben a negyedben,
minden túl drága, az iskolába év közben kerültünk be, és a
tanítónők szerint annyira le vagyunk maradva, hogy osztályt
kellene ismételnünk, a bátyámat folyton kizavarják az
osztályból, én alig szólalok meg, akkor is csak
tőmondatokban, remeg a kezem írás közben, és nagyon
irigylem az összes többi kislányt, aki olyan szépen kanyarítja
az o és az m betűt.
Anyám egyetlen barátnője abban a házban a házmesterné,
egy alacsony termetű, nem túl beszédes szicíliai asszony,
gyorsan és precízen takarít, meghallgatja mindenki panaszát,
ügyét-baját, és sosem traktál senkit a sajátjával, rendben
tartja a postát, és van egy kulcsos szekrénye, amelyben a
házban lévő lakások, a pincék és egyáltalán a házban lévő
összes zár kulcsát tartja, nincs rajtuk megkülönböztető címke,
egyedül ő tudja, melyik mit nyit, ez az ő titka.
A házmesternét Nunziának hívják, és van egy lánya,
Roberta, aki ugyanúgy, mint apám, kerekesszékben ül, de ő
nem zuhant le sehonnan, hanem így született, nem is beszél,
és sokszor csak úgy lógatja a fejét, és a tekintete is kiszárad,
mintha ott sem volna.
Iskolából hazajövet mindig megállok az udvarban, és ha
senki sem lát, ledobom a táskámat, és futok az udvar közepén
lévő kúthoz, a medencéje fehér és koszos, de a vizében hat
aranyhal úszkál. Órákat töltök el a kezem a vízbe lógatva,
próbálom megsimogatni a halakat, de ők félrecikáznak,
kisiklanak az ujjaim közül, aztán újra közelebb jönnek, én
meg csak kevergetem, kevergetem a vizet, tenyerem
bölcsőjébe fogom fel a felszínére hulló gallydarabkákat.
 Szerintem ez a játék igazán nem zavarhat senkit, sem én,
sem a halak nem csapunk zajt, ráadásul társaságot is jelentek
számukra, nem fröcskölöm ki a vizet, és sohasem iszom bele.
Van egy hely a közös udvaron, ahová télen is odasüt a nap,
egy sarok, ahonnan ha felnéz az ember, lát egy darabka eget,
egy háromszögnyit, ami ahhoz éppen elég, hogy elfeledhesse,
hogy a város kellős közepén van, és Nunzia oda ülteti ki
Robertát a kerekesszékben, mert a lánya szereti a napfényt.
A portásfülke melletti lakás a legkisebb a házban, és
szerencsére nem kell hozzá sokat lépcsőzni, de nem is igazán
szellős.
Roberta csendes lány, néha gurgulázik egy kicsit, megnyalja
a szája szélét, hosszan elnyújtott szavakat mond, és olyanokat
kérdez, amiket csak az anyja ért, de azt, hogy szeret ott lenni,
minden nehézség nélkül képes megértetni.
Látom, hogy a házban sokan köszönés nélkül elmennek
mellette, énrám is görbén néznek, és csak húznak tovább, a
halakra sem vetnek egy pillantást se, én ilyenkor odaköszönök
nekik: Szia.
Hangosan, mindenkinek, hogy lássam, mit csinálnak,
válaszolnak vagy sem, néhányan dörmögnek egy jónapotot
vagy jóestétet, mások még annyit se, nem veszik a fáradságot,
hogy válaszoljanak.
Van egy német nő, aki szigorú tekintettel vizslat az
ablakából, és ha lejön az udvarra, fel-alá járkál, mosolyog a
többi asszonyra, de ránk soha, csak néz rám, aztán csípőre
teszi a kezét, hátrébb lép, odamegy a házmesternéhez,
panaszkodik egy sort, aztán visszajön, egyik nap vöröslő
képpel – ő a hadsereg, én a briganti – rám támad, és kirántja
a kezem a vízből.
Elég, így csak tönkreteszed, kiabál éles hangon, világoskék
szeme van, és széles halántéka.
Ez a hirtelen mozdulat megijeszti a halakat, akik
örvénylenek katlanjukban, farkuk egyenes, tekintetük
reményvesztett, Roberta hadonászik, lábával toporog, a
német nő szorítja a csuklóm, és a mi lépcsőházunk felé
taszigál.
Eredj innen, förmed rám, és én elindulok fölfelé, kettesével
szedem a lépcsőfokokat, anyámat keresem.
Megtalálom, az egyik iker a nyakában, a másik csupasz
lábbal az asztal tetején, úgy ringatja az ülepét, mintha
táncolna.
Anya, szólalok meg verejtékben úszva, miután felrohantam
a lépcsőn. A német nő rám kiabált a kútnál, azt mondja,
tönkreteszem.
Annyiszor mondtam már neked, hogy nem játszhatsz az
udvarban, ez nem olyan, mint a régi helyen, ez itt díszudvar,
világos? Nem játszásra van kitalálva, hanem arra, hogy
díszítse a házat, olyan, mint egy masni.
Nem szóltam egy szót sem, csak néztem a halakat, minek
ezeknek a bolondoknak egy szép hely, amihez hozzá sem
szabad érni? méltatlankodom.
És minek az embereknek a nyakék meg a csipke?
Semminek, csak van és kész, felveszik, mert szép, és annyi.
A következő napokat a kút előtt töltöm, úgy nézem, mint
egy reményvesztett szerelmes, még a halak is ékszerek, a
rózsák is díszletek, és senkit sem érdekelnek.
Hamar felfigyelek rá, hogy Roberta nincs a szokott helyén,
pedig szépen süt a nap, azóta sem jött le a kertbe, és anyám is
észreveszi, és akkor elindul megkérdezni, hogy miért.
Megtudja, hogy a német nő kérésére történt, aki azt mondta
a házmesternének, hogy a nyálát csorgató lánya nem valami
szép látvány, épp elég, hogy itt vannak amazok – mármint én
és a családom –, senki nem akar majd lakást venni a házban,
miattunk csökken az ingatlan értéke.
Úgyhogy anyám egyik nap megvárja a német nőt, lehozza az
ikreket, engem és Marianót, és ránk parancsol, hogy álljunk a
falhoz, vegyük le a trikónkat, ő is leveti, egy szál melltartóban
odaáll mellénk a falhoz, mint egy elítélt a lövészosztag elé, és
amikor a német nő meg a férje megjelenik, megszólal: Ha
nem engedik, hogy a kerekesszékes kislány lejöjjön az
udvarba, én és a gyerekeim itt leszünk mindennap,
félmeztelenül, és tiltakozunk.
Anyám üvölt, a lakók az udvarra néző ablakokból lesik, a
német nő megdermed, szobormereven áll, akár egy ruhafogas,
aztán megszólal: Hívom a rendőröket.
Hívja csak, mi innen nem mozdulunk. Hogy képzeli, hogy
megtiltja egy kislánynak, hogy kiüljön a napra? Egy olyan
kislánynak, aki nem tud járni. Megmondom a rendőröknek,
és ha elzavarnak, visszajövünk, maga nem tudja, milyen
makacs tudok lenni, ha akarok, fogalma sincs róla.
Ekkor közbelép a német nő férje, miközben a két asszony
kiabál egymással, mi meg félmeztelenül szinte felkenődünk a
falra, Mariano alsógatyában, én meg felemeltem a szoknyám
alját.
Készen állunk a forradalomra.
Látja ezt a kovácsoltvas kaput? kérdezi a német nő férje, aki
legalább tíz évvel idősebb a feleségénél. Mi állíttattuk helyre a
háború után, mert a fasiszták ellopták, ennek a háznak
történelme van, jegyzi meg higgadtan, de annál nagyobb
haraggal, és talán ez a mérgezett nyugalom dühíti fel még
inkább anyámat.
Na és most kik volnának a fasiszták? Maguknak a
kovácsoltvas kapuk számítanak, nem a gyerekek, nem engedik
őket játszani, se egy jó szó, se egy simogatás, még azt sem
tűrik, hogy megüljenek egy sarokban, milyen emberek
maguk? Én majdnem elkaptam az AIDS-et, csak hogy
játszóhelyet csinálhassak a gyerekeimnek.
A vörös hajú nő a mellét veri, a másik karjával pedig olyan
mozdulatot tesz, mintha egy injekciós tűvel szúrna.
Amazok nem tudnak mit felelni, hallgatnak.
Mi pedig az egyezményes jelre felöltözünk, és libasorban
elindulunk Antonia után, aki közli, hogy még visszajövünk.
És vissza is megyünk, minden délután iskola után ott
keltjük a botrányt az udvarban, amíg Roberta ismét el nem
foglalja helyét a napsütötte sarokban.
Ki kell tartanod, amíg el nem éred, amit akarsz; ha igazán
kitartó vagy, semmi nem állhat utadba, magyarázza anyám
Marianónak, amikor meglátja Robertát, aki a szivacs
előkéjével a nyakában hadonászik a levegőben, forgatja a
csuklóját, láthatóan boldog.
Anyánk olyan, mint egy képregényhős, mint Anna Magnani
a filmvásznon, a harcos anya, aki nem hátrál meg, aki
mindenkit elhallgattat.
Ott állunk az előszobánkban, én és Mariano rövidgatyában,
földbe gyökerezett lábbal, és farkasszemet nézünk a
félelmünkkel: mi lesz, ha nem lehetünk olyanok, mint
Antonia, ha nem lehetünk elegek, ha nem lehetünk győztesek.
 2
Az elsüllyedt betlehem

Egyik nap kimegyek a konyhába, és Antonia a kezembe nyom

egy csálé ellenzőjű, borsózöld sapkát, és azt mondja: Elviszlek
egy helyre.
Hol van Mariano? kérdezem, mert nem látom a
reggelizőcsészéjét az asztalon.
Odakint, ő nem jön, feleli anyám szárazon. Gyerünk, öltözz,
késő van.
És az ikrek meg a papa? firtatom.
Majd a házmester néni rájuk néz, veti oda válaszul. Szeplős
az orrod, teszi hozzá, miközben úgy fürkészi az arcomat,
mintha először látná.
Én vagyok ő kicsiben, ő pedig én nagyban: ugyanaz a vörös
üstök, ugyanaz a sároszöld szem, ugyanaz a tehetségtelenség
az egymáshoz illő színek megtalálásában; ugyanúgy
képtelenek vagyunk szűk pohárból inni, ugyanolyan szeplős
az orrunk.
Minden közös tulajdonságunk számomra végzetes hiba.
A szeplők rosszabbak a pattanásoknál, a szemem se nem
igazán zöld, se nem rendes barna, bőrünk, mint a sápkórosé, a
vörös haj meg vonzza a szemmel verést.
Anyámmal buszra szállunk, majd két megállót metrózunk a
Valle Aureliáig, onnan helyközi vonattal megyünk tovább egy
nemrég felújított vonalon, és számomra olyan, mintha
csillagközi utazást tennénk, rózsaszín frottírnadrágom az
űrszkafander, csálé sapkám az űrsisak, rajta keresztül látom a
csillagokat.
A vonat ülése apró rombuszmintás, a fejtámasz neonkék, az
egyik oldalon széles pereme is van, hogy félrehajthasd a fejed,
és szundíthass egyet.
A papírszemét vagy más hulladék számára ott egy kis
fémdoboz, élesen koppan, ha rácsapod a fedelét, engem egy
műcápa szájára emlékeztet, eljátszom vele, le-föl nyitogatom-
csukogatom a fémdoboz tetejét, csitt-csatt, mígnem az egyik
közelben ülő nő fúj egyet, és anyám megfenyeget, hogy elveszi
a sapkámat, és akkor majd napszúrást kapok.
Az ülés alatt van a légkondicionáló, a lábunk lefagy a
vászoncipőben, az állomások plexiüvegből vannak, zöld
vázzal, és ha megkérdezem, hol vagyunk, csak hogy tudjam,
milyen messze jöttünk el otthonról, Antonia ezt válaszolja:
A vonaton, és ezzel le is zárja a témát.
Keresztrejtvényt hozott magával, és az első néhányat úgy
fejti meg, hogy engem meg sem kérdez közben, belepislantok
én is, épp most írta be a függőleges szót, hogy: CSILLAGKÉP.
Melyik?
Mi melyik?
Melyik csillagkép?
Nem ismerem a csillagokat.
Lehetne a Göncöl.
Nem felel, már a következő sorral van elfoglalva, a
vízszintes 27-essel.
Nem emlékszem, hogy valaha is mentünk volna valahová,
hacsaknem a nagymamához Ostiába, de azt is csak rövid időre
és ritkán, mert akkor apám egyedül marad, a nagymamám
meg nem bírja az ikreket, és anyám attól fél, hogy Mariano
belelép egy injekciós tűbe, mert este is végiggyalogol a
tengerparton.
Hová megyünk? kérdezem Antoniától, miközben az ülés
érdes párnázatához csüszkölöm a combomat.
 Megnézünk egy lakást, válaszolja, mintha egy napernyőről
vagy nyugágyról volna szó, valami hétköznapi dologról.
Kinek a lakását? kérdezem.
A miénket, feleli Antonia, és az az érzésem, hogy szórakozik
velem, vörös üstöke nem mond igazat, és a vonat ott hagy
bennünket a pusztaságban.
Nekünk nincs saját lakásunk, csak olyan lakásaink vannak,
ahol valaki szívességből megengedi, hogy ott lakjunk, és csak
azért mondom, hogy szívességből, hogy ne kelljen azt
mondanom, könyörületből, de talán a könyörület a megfelelő
szó, vagy mégsem: talán segítség vagy támogatás, de az is
lehet, hogy hazugság.
Tágra nyitott szemmel, hangosan olvasom a megállók
neveit, és Antonia azt mondja, hogy Róma északi részén
járunk, a Cassia út mentén haladunk, és ennek az állomásnak
a neve Cesano, itt van a katonai laktanya, én meg azt
gondolom, hogy egy egész kontinenst szelünk át, törzseket,
népeket ismerünk meg, ellenséges területeket szállunk meg.
A következő állomást jelző táblán, kék alapon az Anguillara
Sabazia felirat áll, és anyám azt mondja, itt leszállunk, én meg
úgy érzem, a lábam nem akar engedelmeskedni, de nem
szólok, a vonat továbbindul, kérdezősködni kezdünk.
Mennyi idő alatt lehet eljutni a tóhoz? kérdezi Antonia, és
megtudjuk, hogy az még négy kilométer, buszjárat nincs, vagy
nekivágunk gyalog, vagy stoppolunk.
Anyám ekkor kimegy az állomás elé, vannak ott
buszmegállók, ahová be lehet állni, ha esik, egy újságárus, egy
büfé, ahol kávét meg kapucsínót kapni, ott keresztezi egymást
két utcácska, kétoldalt pedig a nyílt mező.
Valamivel távolabb feltűnik egy templom, szerintem ronda,
és szomorúságot áraszt, látszik, hogy nemrégen építették, a
formája akár a cirkuszi sátoré, áttört mintázatú falak,
üvegezett ajtó kórházi kilinccsel, csak a tetején lévő kereszt
árulkodik az épület tényleges funkciójáról, mögötte a
közösségi focipálya, előtte egy tér, a közepén a máris
működésképtelen kút.
Antonia ide áll ki, és vár, hogy valaki megálljon, és elvigyen
bennünket egy darabon, merev mozdulattal int az autóknak,
egyáltalán nem mosolyog, ügyet sem vet ránk senki, és ő úgy
szorítja a kezem, mintha legalábbis revolvert markolna.
Anyám szinte sohasem visel kivágott vagy testhezálló ruhát,
zsebes térdnadrágban jár, számokkal és építőipari cégek
logóival nyomott kerek nyakú fiúpólókban, mondja is apám,
hogy úgy néz ki, mint egy kőműves.
Nekem és a szóban forgó kőművesnek vörös a hajunk, és
olyan pózban állunk, mintha kérnünk kellene, és
megvárnunk, hogy valaki válaszoljon, az úton összesen három
autó halad el mellettünk, egyik sem áll meg.
Mondom Antoniának: Menjünk haza.
Erre ideges lesz, és magához húz: Ne butáskodj, ez a hely
gyönyörű, itt a tó, mondja őszinte meggyőződéssel.

Kívülről a ház olyan, mint egy kisebb gyárépület,

gyárthatnának benne például halkonzervet vagy vastag fűzőjű
cipőt, lehetne mögötte egy hulladéklerakó, dolgozhatnának itt
munkások, akik minden reggel hétkor lebélyegeztetik a
belépőjüket, de valójában ez egy több épületből álló lakótelep,
körülötte kisebb házak, van két park, ott lehet kutyát-macskát
sétáltatni, egy téglalap alakú tér, fehér, mint a Hawaii-
szigetek homokja, és kemény, mint a beton.
A ház a város fő artériájára néz, a közelben van egy
építőanyagokat árusító üzlet, egy szemüvegszalon, amely
kettőt veszel, egyet fizetsz kedvezményt kínál, és egy
épülőfélben lévő ház.
Az ablakok mind egy magasságban vannak, a négyzet alakú
teraszokon legfeljebb egy asztalka és két szék, egy cserép aloé
és a takarítószeres szekrény fér el, a bejárattól jobbra és balra
két szimmetrikusan elhelyezett lépcsőház, egy nem túl nagy
méretű épület, se nem régi, se nem egészen új, olyan, mint
egy középkorú nő, aki nem visel fodordíszt a ruháján, sem
gyöngyöket, de nem szívesen lépne ki anélkül a lakásból, hogy
elfedje a szeme alatti karikákat.
Antoniával felmegyünk a második emeletre, és ott egy
virágmintás ruhát viselő nő fogad bennünket, a ruhája elöl V
kivágású, hátul megkötős, kezet fog velünk, és mosolyog, de
annyira mosolyog, olyan baljós lelkesedéssel, hogy az
embernek olyan érzése támad, mindjárt kirabolják.
Anyám bemutatja nekem, és a nő megszólal: Nagyon
örülök, Mirella vagyok.
Én csak a nevem mondom meg, és nem teszem hozzá, hogy
nagyon örülök.
A lakás majdnem olyan nagy, mint a másik a Corso
Triestén, hangsúlyozza, tartozik hozzá egy elég nagy terasz,
ezt nagyon jól ki lehet használni nyáron, kényelmesen ki lehet
rajta teregetni a ruhát, a konyha felszerelt, a gáztűzhely
szabályosan bekötve, sorolja a nő, nyugodt hely, folytatja, a
lakótelepi lakásokat itt nem úgy kell elképzelni, mint
Rómában, a családok dolgoznak, a gyerekek a parkban
játszanak, szerinte a fürdőszoba is elég tágas, fürdőkád is van
benne, így egy kis segítséggel apám is minden gond nélkül
meg tud mosakodni, a kanapé és a szekrények is
maradhatnak, három hálószoba van, teszi hozzá kedvesen, de
az egyik egészen nyilvánvalóan egy sufni, én úgy képzelem, az
lesz majd az ikreké, ők úgyis olyan vékonykák, osztozhatnak
azon a szűk csomagoláson.
Anyám megszólal: Szerintem tökéletes.
Én megkérdezem: Tökéletes mire?
Senki sem válaszol.
Ők ketten váltanak még néhány udvarias szót, kezet fognak,
egyezkednek, hogy mi maradjon még a lakásban, mit visznek
el, mit kell aláírni, én semmit sem értek az egészből, miféle
megegyezést kötöttek, nem értem, milyen pénzből vesszük
meg ezt az új lakást, és miért, hiszen végre van lakásunk, és
nem is ezen az isten háta mögötti helyen, ahol még busz se
jár, és a templomok olyan rondák, mint a szupermarketek.
Belépek a szobába, amelyik állítólag a mi közös szobánk
lesz Marianóval, szétnézek, észreveszem a cápaszürke padlót,
nem fényes, nincs rajta mintázat, nem olyan, mint a parketta,
nem is terrakotta, leginkább olyan, mintha betonból volna, a
falakat tarka pöttyös, rettenetes tapéta borítja, a
leghangosabb, idegesítő pólyás csecsemők szobájában van
ilyen, a fal gipszkarton, minden áthallatszik, és borzasztó
meleg van, idetűz a nap, ez a szoba a forró üvegház, én vagyok
benne a citromfa.
Az egyetlen, ami megnyugtat, hogy együtt alhatok a
bátyámmal, hallhatom a szuszogását, láthatom, amikor eloltja
a lámpát, ahogy bedobja a zokniját a fehérneműs kosárba,
hallhatom álmában beszélni: Most már elég, ló, hold, isten
veled, hívj fel, miért?
Mirella néni és anyám összeölelkeznek, és anyám azt
mondja: ez a lakás számunkra a megváltás.

Nem a zöld sapkás napon látom először a tavat, hanem a

költözködés napján.
Anyám jó előre elkezdte szervezni a költözésünket, listákat
írt, dobozokat és ragasztószalagokat szerzett a pakoláshoz, és
elkezdett minden tárgyat nagy gonddal becsomagolni; láttam,
úgy rakosgatta a tányérokat és a poharakat a dobozokba,
selyempapír közé, mint a hímes tojást, féltő gonddal, a karjára
fektetve vitte a fogasokat és a csillárokat, és órákon át izzadva,
átkozódva vonszolta a ruhaszárítót, a fonott székeket és a
polcokat, mindezt egyedül.
Én csak azzal foglalkoztam, amit rám bízott: összeszedtem
a ruhákat, kupacokba raktam aszerint, hogy melyik kié,
szétválogattam a télieket meg a nyáriakat, bedobozoltam,
felcímkéztem őket, és felhalmoztam az egész rakományt egy
sarokban.
Mariano, anyánk döntése elleni tiltakozásul, ezekben a
napokban nem csinált semmit, szerinte ez alkotmányellenes
és náci döntés.
Maicol és Roberto ötévesek, két egyforma arc, csak az
anyajegyük alapján lehet megkülönböztetni őket, mert az
mindkettejüknél másforma, és ugyanolyan szemmel nézik,
ahogy veszekszünk, szitkozódunk és költözködünk.
Amint megérkezünk, újraindul a felvonulás a csomagokkal,
a bútorokkal, anyám egyik barátja segít, mi a nevén szólítjuk,
apánk meg csak úgy emlegeti, hogy az.
A furgon az övé, miképpen az erő is, amellyel szedett-vedett
bútorainkat emelgeti és behordja az új lakásba, ugyancsak övé
a képesség, mellyel apámat feljuttatja a lifttel a megfelelő
emeletre, és övé a javaslat is, hogy nézzük meg legalább a
tavat, mielőtt visszaindul az üres furgonnal.
Én, ő és anyám elindulunk, az ikreket Marianóra hagyjuk,
aki idegenül kószál a lakásban, mint aki a Tejutat keresi, és a
létrát, amelyen felszállhat az űrhajóba, és eltűnhet.
A móló előtti tér teli van parkoló autókkal, vaskorlát fut
végig az aszfaltcsík mellett, én felmegyek Antoniával a
mólóra, miközben Vincenzo iszik egy kávét a szomszédos
büfében.
Mi van itt alattunk? kérdezem a pillérek fölé hajolva, és
nézem a sötét vizet, semmi különös nem látszik benne.
Sár, feleli anyám, majd hozzáteszi: Ne lefelé nézz, a tájat
nézd.
Felemeli az arcom, és a dombok, a távolabbi települések
felé mutat, látszik a braccianói várkastély, a trevignanói
tópart, az erdő, nagyon messze a Cimini-dombok, azt mondja,
arrafelé van Viterbo, Manziana, azt mondja, a parton vezető
út mentén lehet fürödni, hogy azok a fák ott nyárfák, azt
mondja, hogy a víz sosem túl hideg, de én megint lefelé nézek.
 De itt, alattunk mi van? kérdezem újra, mert úgy láttam,
hogy odalent megcsillant valami.
Semmi, víz, böki oda Antonia, és továbbra is a túlpartot, a
túlparti strandokat, a túlparti házakat szemléli.
Tetszik ez a fény, mondja végül, ahogy rávetül a házakra.
Én egyre azt a pontot figyelem, ahol felvillant a kísértet: egy
cserépdarabka, egy hal, egy kipukkadt strandlabda.
Szőke kisfiú ül a vaskorláton, a lábát lógázva, ő is arra a
pontra mutat, pontosan a számomra is kétséges pontra, és azt
mondja, hogy örök időktől fogva ott van az elsüllyedt
betlehem, ott a Kisjézus az állatokkal, van ott ökör meg
szamár, ünnepkor kivilágítják, ez a helyi szokás.
Én kihajolok a korláton, és csak nézek, de semmit sem
látok, a víz áttetsző, de nem mutatja meg nekem Jézus
születését, bárhogy keresem is.
Ekkor megszólalok: Nem hiszem.
Mire ő: Gyere el karácsonykor.
Kihívóan nézek rá, a fiúnak mulatságos katonai mintás
rövidnadrágja van, úgy néz ki, mintha most jött volna az
erdőből.
Anyám elvisz onnan, röviden annyit mond, hogy ez
butaság, és akkor már nem tűnik fel semmiféle fej vagy szem,
láb, sem ruha, és én nem tudom eldönteni, kinek adjak igazat:
anyámnak, aki nem lát semmit, vagy a fiúnak, aki mindent
lát.

A bátyám tizenöt éves, amikor kiköltözünk Rómából, és ahogy

kamaszodik, egyre markánsabb az orra: hosszú vonalú, de az
orrlyukaknál elkeskenyedik, a vége lefelé görbül, és van egy
göb a közepén, olyan, akár egy meredek hegyoldal vagy északi
tengeri fjord.
Egyikünknek sincs ilyen orra, ez az egy, amit az apjától
örökölt, akitől még csak vezetéknevet sem kapott, nem tudja
sem a nevét, sem azt, hogy mit dolgozik, nem ismerné fel a
tömegben, és a címét sem találná, amikor karácsony táján
jókívánságokat szoktak egymásnak küldeni az emberek.
Ilyen orra – amit anyám karakteresnek hív, én meg nem
igazinak, mert olyan, mintha valójában nem is tartozna a
bátyám arcához, hanem csak úgy véletlenül ragasztották volna
oda – nincs sem Antoniának, sem Robertónak, sem
Maicolnak, sem nekem, és pláne nincs apámnak.
Sőt, az évek során apám úgy döntött, hogy ez az orr
jelentheti számára az elégtételt, ez adhat alkalmat neki, hogy
kellemetlenkedjen, anélkül, hogy különösebben meg kellene
mozdulnia, eltanulta a gyerekektől a képességet, hogy kis
erőbefektetéssel megsebezzen valakit.
Bármelyik pillanatban kész odaszúrni Marianónak, hogy
valami nincs rendben az arcberendezésével.
Karvalyorrú Mariano, mondja, miközben a teraszon cigizik,
és az aloés cserépbe szórja a hamut; mindig ugyanazon a
széken ül, amelyik sokszor nyikorog, a párnázata foltos,
tisztán kirajzolódik rajta a kényelmesen elhelyezett ülepe
nyoma.
Az új anguillarai házban lift is van, és lejöhetne vele, és
aztán anyám vagy én eltolhatnánk a kis parkba,
elüldögélhetne az árnyékban vagy a napon, ébren vagy
szunyókálva, ellehetne valahogyan a világban, de ő nem akar.
Az ő útvonala így fest: ágy – kerekesszék, kerekesszék –
rendes szék, rendes szék – kanapé, kanapé – fürdőkád,
fürdőkád – vécé, vécé – ágy, és aztán megint elölről.
Háromnaponta kerül sor a fürdetés nehéz szertartására,
amikor is nekünk kell támogatni, húzni-vonni, sikálni,
miközben szitkozódik, kiabál és legszívesebben
mindannyiunkat széttépne, a kád mindig szűk, és egyszer még
a kezét is elvágta, amikor szerencsétlenül odacsapott az agyag
szappantartóra, a vér végigcsorgott a kád szélén, le a padlóra,
ott maradt a nyoma a járólapok közti fugában.
 Mintha rajtunk akarná leverni azt, hogy túlélte, hogy pont ő
zuhant le az állványzatról, és hogy nem halt szörnyet, ez olyan
csapás, amit mi provokáltunk ki, olyan hiba, amit mi
követtünk el.
Antonia nem bírja apám vicceit, azt, ahogy kineveti a fiát,
ahogy felhúzza a szája sarkát, és kivillannak nikotintól és
fogkőtől megszürkült fogai.
Engem nem tudsz megnevettetni, mondja ilyenkor.
Mariano a legtöbbször ügyet sem vet rá, de van, hogy
apámra zúdítja az összes gyötrelmét, szidalmazza, meg is veri,
odaáll a széke mögé, és tenyerével rácsap a nyakára,
meghúzgálja a haját, és aztán elszalad, úgy kiált oda neki: Na,
most ugorj fel, és kapj el.
A bátyám nem túl magas, de csupa ideg a teste, egy
fuvallatra is megremeg, legbelül elraktározza a sérelmeit, a
jelentéktelen, hétköznapi sérelmeket csakúgy, mint a súlyos
iskolai sérelmeket.
Tizenöt éves, és belül már rohadt, közli apám.
Amióta elköltöztünk Rómából, Mariano a braccianói
geodéziai technikumba jár, ez nincs messze tőlünk, reggel
nyolc óra körül felszáll a buszra, és este hét előtt soha nincs
otthon, néha vörös a szeme, a tekintete üres, az orra metsző
fegyverré változik.
Az iskolában szerinte semmi se jó: az osztályzat a
hatalomgyakorlás egy formája a tanárok részéről, a vécéket
direkt nem takarítják, hogy megalázzák a diákokat, a
testnevelésórán mindig focizni kell, a történelemkönyvek teli
vannak hazugsággal, a számítógépterem olvadt műanyagtól
bűzlik, a pedellusok lopják a vécépapírt.
Mindezen igazságtalanságok miatt Mariano tiltakozik.
Jelentkezés nélkül beszól az osztályban, félbeszakítja a
tanárokat, és olyan könyvekről kezd el szövegelni, amelyeket
azok nem ismernek, ülősztrájkot folytat az igazgatói iroda
előtt, transzparenseket eszkábál, amiket kiaggat a vécék előtt,
tönkreteszi az automatákat, amelyekből kekszet lehet venni,
mert az mind méregdrága Ferrero-gyártmány.
Csak azt akarják velünk megetetni, amit a tévéreklámokban
mutogatnak, panaszkodik a vacsoránál, és ezzel begyűjt
magának anyánktól néhány gyengéd pillantást, a
hallgatásomat és apám megvető nevetését.
A te nevelésed, előbb-utóbb valaki beléereszt egy golyót,
mondja Massimo Antoniának.

Hát te kinek a lánya vagy?

Antoniáé…
Melyik Antoniáé? A Patuzzo unokájáé?
Nem tudom, ki az.
Hát akkor kié? Kifélék vagytok?
A bátyám sok mindent elmagyarázott új lakhelyünkkel
kapcsolatban, mint például, hogy előbb önmagunknak kell
lennünk ahhoz, hogy figyelmet követelhessünk – itt csak
akkor létezel, ha a többiek tudják, ki vagy, ha világos, melyik
családból származol, melyek a földjeid, melyik a villád, házad,
lakásod, a város melyik végén laksz, van-e boltod, kínálsz-e
engedményt, bezársz-e helyi szokás szerint csütörtök délután,
a bátyád együtt jár-e iskolába XY fiával, mi a foglalkozásod,
tiéd-e az a piros Fiat, az, amelyik a járdán parkol, van-e
automata kapunyitód, lehúzod-e a redőnyt, ha az utcán
halottaskocsi halad el.
Az ittenieknek mániájuk, hogy mindenkinek nevet adnak,
szükségük van rá, hogy átkereszteljenek, mindenki, aki
számít, új nevet kap, kaphatsz nevet a foglalkozásod alapján, a
lakóhelyed alapján, a nagyapád élettörténete alapján, így
lehetsz Halas, Varangy, Vinkó, és aztán soha senki az életben
le nem veszi rólad a nevet, amelyet a város rád ragasztott,
örökre rajtad marad, mint egy méretre szabott ruha.
 Sok esetben a ragadványnév egyszerű képzettársításon
alapszik, ha kenyeret árulsz, te vagy a Lisztes, ha hosszú az
orrod, te leszel Szimat, míg máskor nem lehet mindjárt
kitalálni az okát, sok esetben ugyanis öröklött
ragadványnévről van szó, következésképpen egyszeri
körülményről, egy húsz-harminc évvel korábbi veszekedésről,
amelynek nyomát csak az érdes, durva nevek őrzik, amelyek
fanyar szájízt hagynak maguk után.
Ahogy téged elneveznek, úgy a helyeket is, magyarázza
Mariano, ezért van Mosókád tér, ahol nincs is mosókád,
Katonák utcája, pedig nincsenek is ott katonák, ilyen a Doboz
utca vagy a Fahéj utca, a Csipke kanyar és a Kereszt.
Ha nem tudod elmagyarázni, melyik hol van, akkor
magadon viseled a jöttment bélyegét, te vagy a senki fia, ezek
nem tudják, kire szavazol a választáson, ki a háziorvosod,
milyen kocsit építesz a karneváli felvonulásra, és hogy sütsz-e
apróhalat halfesztiválkor, nem tudják, hogyan kérjenek tőled
szívességet, következésképp ilyesmire te sem számíthatsz
tőlük, a postán nem köszönnek, a hentesnél meg se hallják, ha
szólsz, hogy te következel, mert mindig, minden esetben ők
következnek.
Én felső tagozatos leszek, és anyámtól megtudom, hogy
Anguillara éppen a fővárosból való kiköltözések nagy
korszakát éli; itt olcsóbbak a lakások, nyugodtabb az élet,
vonattal egy óra alatt bent lehetsz a San Pietro negyedben
vagy a Trasteverén, a város egyre terjeszkedik a tóparttól
távolabb, sorra épülnek a villaszerű házak, a P+R parkolók,
benzinkutak, szupermarketek, iskolák és edzőtermek, a
rómaiak keverednek a helyi lakosokkal, és ez az egyveleg
egyre több kellemetlenséget, nyugtalanságot, aggodalmat
okoz.
Hogy mi kik vagyunk, azt fel nem foghatják, és főként az a
nagy rejtély számukra, mi szél hozott bennünket ide.
Időnként kitalálunk valami elfogadható indokot vagy
akármit – nemesi származású nagynéni, szmogallergia, hogy
imádjuk a vidéki utakat, hogy Rómában már paradicsomot
sem tudtunk venni, hogy szeretjük a búzakalász- meg a
tehénszagot, szeretünk sétálni és trekkingelni, egyszer majd
körbebiciklizzük a tavat.
Nem tudom, mi az igazság, anya és Mirella asszony miben
egyeztek meg, csak azt tudom, hogy a múltunkat illetően nem
szabad részletekbe bocsátkoznunk, apánkról csak annyit
mondunk, hogy rokkant, semmi egyebet, a lakásról annyit,
hogy ott lakunk, és kész. Nem színlelünk, nem hazudunk, csak
elhallgatunk, anyánktól megtanultuk, hogy sokkal rosszabb
elmesélni a városban a családunkkal kapcsolatos részleteket,
történeteket, apróságokat, mint meztelenül, hátrakötött
kézzel végigsétálni a főutcán.
Anyám szerint Rómában úgy éltünk, mint a túszok, és ő a
mindenki számára legjobb megoldást választotta, hogy ne
kelljen többé bizonyosfajta emberekkel érintkeznünk,
olyanokkal, akik a pénzükkel nem vettek maguknak
tisztaságot: a római lakás egy valóságos mocsár volt,
békákkal, ebihalakkal, lárvákkal, gilisztákkal, és nekünk olyan
vízfelületre van szükségünk, ahol vitorlázni lehet. Így aztán a
vitorlások meg a vitorlát dagasztó szél képzetével engem
meggyőzött.
Antonia takarítást vállal másoknál, de ennél sokkal többet
tud, megjavítja a törött bútorokat, új életet lehel az elfáradt
mosogatógépbe, izzót cserél, vízteleníti a radiátort, tud varrni,
zoknit stoppolni, fillérekből jelmezt készíteni, tud polcnak
meg fürdőszobabútornak való deszkát vágni, ha kell, lenyírja a
füvet, megmetszi a rózsákat, irigylésre méltó érzéke van a
növényekhez, virágdíszbe öltözteti az erkélyt, teraszt, kertet,
mielőtt elmegy, meglocsolja a gyepet.
Antonia úgy parancsol ezeknél a házaknál, mint itthon,
rendet tesz a fiókokban, rászól a gyerekekre, eldönti, milyen
tisztítószert vegyenek, megmondja, hogyan kell teregetni, házi
készítésű szerekkel fényesíti az ezüstöt, megjegyzést tesz a
lakásban széthagyott papucsokra, utálja a szétdobált
játékokat, mindenféle zöldséget, sajtot bezacskóz, bedobozol,
fehér címkével látja el őket, rajta a lejárati dátum,
bevásárlólistákat ír, és nem alkuszik meg, a listán nem lehet
nassolnivaló vagy Coca-Cola, amikor hazajönnek az iskolából,
megfésüli a kislányok haját, copfba fonja nekik, eszükbe sem
jut őt felbosszantani.
Ezek a mások többszintes villákban laknak, néha még
úszómedencéjük is van, garázsuk, a kapun ki van téve a
VIGYÁZZ, A KUTYA HARAP tábla, hosszú szőrű macskák
hevernek a kanapén, és Antonia tökéletesen a markában
tartja őket.
Nincs olyan csipesz, parafa dugó, papírszalvéta, tévé-
távirányító, amely ne tőle függene, a rejtekhelyektől,
amelyeket ő talál számukra, az ő ízlésétől és az ő
egyeduralmától.
A lakástulajdonosok bizalma anyám iránt rendíthetetlen,
pénzt bíznak rá, odaadják neki az autójuk kulcsát, hogy vigye
el a szervizbe, fizetett szabadságot adnak neki karácsonykor
és augusztusban, nekiajándékozzák az összes ruhát, amit már
nem viselnek, ő pedig hazahozza, hogy én és Mariano
felpróbáljuk őket, még apánkkal is felpróbáltatja némelyiket,
aki állandóan több számmal nagyobb ingeket vagy nadrágokat
kap, ezeknek anyám felhajtja a szárát, bár apám legfeljebb az
ágytól a konyhaasztalig tartó szakaszon hordja őket.
Anyám az évek során lophatott volna ékszereket, értékes
porcelánfigurákat, ezüst evőeszközöket, elefánt formájú
Swarowski dísztárgyakat, de nem tette, mert az a holmi nem
az övé, és mindent, ami nem az övé, Antonia nagy tiszteletben
tart, szinte holtaknak kijáró tiszteletben.
Amikor apám inkább csak viccből arra kéri, hogy hozzon
már haza valamit, amink éppen nincs, valami teljesen
hétköznapi dolgot, mondjuk, egy kis tésztát, mert éppen
elfogyott, vagy egy kis sót, egy tekercs vécépapírt, anyánk
vérig sértődik, és jeges hangon közli, hogy nem csinál
vacsorát, bevágja maga után az ajtót, és elmegy megvenni a
boltba, ami kell, és ezzel mindenkit figyelmeztet rá, hogy az,
mi van otthon és mi nincs, csakis egyedül rajta múlik.
Nem sok időbe telik, tényleg nem sokba, amíg a városban
mindenki úgy kezd emlegetni bennünket, hogy a Vörös
Antonia gyerekei.
 3
Rossz az, aki nem tudja, mi a fájdalom

Meg kell dolgozni azért, hogy felnőjön az ember, nem sokáig

lehetsz gyerek, nem fog örökké megvédeni, gondozni, etetni-
itatni, mosdatni és megmenteni valaki, elérkezik a pillanat,
amikor a saját lábadra kell állnod, és ez a pillanat számomra
elérkezett.
Anyám úgy dönt, hogy semmi hasznom sem lesz abból, ha
Anguillarában vagy Braccianóban járok felső tagozatba,
persze, a város biztonságos, de az iskolák jobbak Rómában,
Marianóról már úgyis lemondtak, az egyetlen lányának
tanulnia kell, ki kell tűnnie, egyetemet kell végeznie, hogy
orvos legyen, mérnök, közgazdász, hogy regényeket írjon, és
legfőképpen olvasson, ehhez görcsösen ragaszkodik, ebben
nincs kegyelem.
Sok jót hallott az egyik iskoláról, amelyik a Giustiniana
negyedben van, Róma északi részén, amelyet kettészel a
Cassia út, és éppúgy vannak ott portaszolgálattal, térfigyelő
kamerákkal ellátott lakóparkok, mint panelházak és kínai
éttermek is.
Az én iskolámba az olyan népibb negyedekben lakó
gyerekek is járnak, mint Ottavia vagy Palmarola, de olyan
jobb módú családokból valók is, ahol automata kapunyitó
van, és háromszáz kaputelefon közül kell választani, de azért
itt mégsem az igazán gazdag családok gyerekei nyüzsögnek,
mert ők inkább magániskolákba járnak.
 Hogy volt-e valaha saját neve az iskolámnak, nem tudom,
én mindig úgy hallottam emlegetni, mint a kerületet és a
vasúti megállóhelyet, ahol mindennap leszállok a vonatról,
amelyik legelőször hozott Rómából Anguillarába, ez a
szerelvény lesz a tranzithelyem, menedékem, bosszúságom, a
rengeteg ingázóval telezsúfolt kocsik, az egyre lepusztultabb
állomások, a drága pénzen megvett bérletek, a késések,
amelyek miatt rohanni kell, hogy ne a második óra közepén
ess be az osztályba, a kalauzok, akik elől el kell bújni a
vécében.
Az anguillarai ifjúság két táborra oszlik: akik a tóparti
települések valamelyikébe járnak iskolába, valamint azok,
mint én is, akik bejárnak Rómába, és bármilyen abszurdnak
tűnik is, nem vagyunk kevesen, anyám nem az egyetlen, aki
úgy gondolja, hogy az a vonat nagyon kényelmes, és a római
iskolák jobbak.
Mindennap hétkor kelek, és megvárom a buszt, amelyik
elvisz a vonathoz, az önkormányzat végre rászánta magát,
hogy járatot indítson; az állomásra érve iskolába induló
hátizsákokat, orrokat, karikás szemeket látok, mindannyian
más-más megállóban szállunk le, gimnazisták, felső
tagozatosak vegyesen, vannak katonák is, akik Cesanóból
utaznak Róma Termini pályaudvarára, és vannak aktatáskás
férfiak is, akik a San Pietro negyedben dolgoznak.
Az első hetekben hallgatok, lárva, báb, alázatosan magamba
szállva hallgatom sántító gondolataim belső moraját,
idegennek érzem a vonatot, a vonatablakot, a fejtámlát,
idegesítőnek a vagon áporodott levegőjét, a reggeli
izzadságszagot, a dezodorok irritáló szagát, magányosan ülök
ölemben a hátizsákommal, amely azelőtt Marianóé volt, csak
most anyám kartonpapír betéttel megerősítette az alját, hogy
még én is használhassam, ráírtam a nevem a zsebére, mire
anyám leszidott, hogy még Maicolnak vagy Robertónak is
kellhet, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy
elkoszoljuk, rajzolgassunk rá, vagy megjelöljük valami lányos
dologgal. Fekete volt, az is marad.
De az arcok az állomáson sosem változnak, a tekintetek
kezdenek összetalálkozni, az iskolában is megismerjük
egymást, akkor is, ha másik osztályba járunk, mi,
anguillaraiak, farkas- és oroszlánfalka, elkezdjük keresni
egymást a szünetekben, beszélgetünk a vonaton, köszönünk
egymásnak a folyosón.
Így ismerkedem meg Agatával és Carlottával.
Az egyik aprócska és hirtelenszőke, holdvilágmosolyú,
világos szempillái vannak, és mindig panaszkodik, hogy nem
elég csinos, egy csomó hibája van, amit csak ő vesz észre, de a
kortársaink közül mindenki figyelmét magára vonja, és nem
csak a hosszú copfjával meg a barnára sült bőrével, az apja
marhát, disznókat tart, és takarmányt árul, napon lenni
családi kötelesség.
A másik teste már készen áll, hogy idő előtt nő legyen, lágy
csípő, feszes comb, mélyen kivágott felsők, jellegzetes
kacagás, mintha fütyülne, megvan benne az odaadás
képessége, nem különösebben szép arc, nagy fül, széles áll,
apró, sötét szem, olyan magabiztosság feszíti, amilyen
bennem és Agatában távolról sincs meg, kislányok vagyunk
hozzá képest, a szeplőink és az ikszlábunk miatt aggódunk.
Én nem nagyon törődöm azzal, hogy a barátnőim
hercegnők-e vagy sem, egyáltalán nem érdekel, a
találkozásunk szükségszerű, három várkastély vagyunk,
hadseregre van szükségünk, amely megvéd bennünket,
keresünk valakit, aki a várkapitány lehetne.
Elég kicsik vagyunk ahhoz, hogy még ne nyomasszon
bennünket a saját testünk vagy épp másvalaki teste, de elég
nagyok, hogy megsejtsük, ahogyan most tekintünk magunkra,
abból az évek során csendes háború lesz, ellenséges
frakciókhoz fogunk tartozni, és mérgezett nyilakat lövellünk
egymás hátába.
Új pulcsid van? kérdezi Carlotta.
 Nem, a bátyámé, miért? kérdezem.
Neonzöld, idióta szín.
Ez volt otthon.
Úgy nézel ki, mint egy rajzfilmfigura.
A hármas szám sohasem volt a kedvencem, mindjárt
kellemetlen érzésem támad tőle, otthonosabbak számomra a
nagyobb számok, az olyan családok, amelyek legalább
öttagúak, ahol, ha körülülik az asztalt, valaki biztosan kiabál,
én jól tudom, hogy a hálószobában sírni szoktak, és ha csak a
csendet hallom, megrémülök.
Kevesen vagyunk ahhoz, hogy vigaszt jelentsünk
egymásnak, és túl sokan ahhoz, hogy úgy érezzem, valaki
törődik velem.
Én és anyám, én és Mariano, én és apám, vagy pedig mi, a
csoport, a lármás család.
Mi hárman úgy leszünk barátnők, hogy az számomra
logikátlan, és ez gyanakvóvá tesz.
Ráadásul nem való nekem a barátkozás, nem értem a
barátság dinamikáját, a sértődéseket, nem tudom, mikor kell
válaszolni, mikor kell félrehúzódni, nem hívhatok meg senkit
hozzánk, nincs senki, aki engem elkísérhetne őhozzájuk,
anyám azt mondja, hogy még legalább egy évet kell várnom,
hogy elmehessek itthonról délután, nem vagyok vonzó, nem
jelentek újdonságot, nincsenek játékaim, nincsenek
sminkjeim, nincs kölcsönadható ruhám, csak a bátyám
pulcsijait, az ikrek pelenkáit, az apám kerekesszékét
dobhatom be a közösbe.
Az itthoni életemről nem beszélgetek velük, amikor
panaszkodnak az anyjukra, mert eltévesztette a nekik szánt
ajándékot, mert csíkos felsőt választott nekik, vagy mert
rózsaszínű biciklit szerettek volna, és nem lilát, én bólogatok,
de ahogy a sikló is a hasán csúszik hangtalanul, az én
irigykedésem is lappang, észrevehetetlen, gondosan ápolom,
féken tartom a gyomorszájam környékén, táplálom,
amennyire tudom, eltakarom a reménnyel, hogy talán az a
fontosabb, hogy az embernek van két barátnője, nem pedig
az, hogy ő ér legkevesebbet hármójuk közül.

Ilyenkor megdicsérem az új felsőt vagy nyakláncot,

lelkesedem, amikor kedveskedő üzeneteket írnak a füzetem
szélére, hajcsatokat és lánymagazinokat csereberélek velük,
pedig ezeket én csak úgy tudom megvenni, ha nem
uzsonnázom.
Pillanatról pillanatra változik az egyensúly, hol felbomlik,
hol megszilárdul, ezt nem tudom kezelni, vannak napok,
amikor haragszanak egymásra vagy éppen rám, amikor Agata
mintha észre se venne, máskor meg szorosan magához ölel, a
lélegzetem is elakad, arra kér, hogy lakkozzam ki a körmét a
vonaton; vannak napok, amikor Carlotta megjegyzést tesz a
szoknyámra, azt mondja, olyan, mintha most léptem volna ki
a cirkuszi sátorból, máskor meg akarja fésülni a hajam, és
nekem adja az egyik strasszokkal díszített hajráfját.
Nem tudhatom, vajon együttéreznek-e velem, vagy élvezik a
helyzetet, mert azzal, hogy megajándékoznak, magasabb
pozícióban érezhetik magukat, azt hiszem, egy kicsit
mindkettő igaz, én a saját helyemet tudom elfoglalni, ezt
tanultam meg az otthon falai között, hogy ha nem lépsz túl a
határvonalon, ha a számodra kijelölt helyen maradsz – egy
kartondoboz, egy szekrény, az ágy alatt –, akkor nem zavarsz
senkit, nem kavarsz port, és mindenki elvisel, nem rúgnak
beléd.
Tőlük sokszor bocsánatot kérek, miközben nem is sejtem az
okát fellobbanó haragjuknak, leborulok érthetetlen
kívánságaik előtt, íratlan szabályokat követek, előbb
egyiküket, aztán a másikukat támogatom, bólogatok,
ha egymás háta mögött szitkozódnak, sohasem adok igazat
egyiküknek sem, semleges maradok a konfliktusaikban, és
fehér zászlót lengetek, ha arra van szükség, hogy csillapítsam
az indulatokat.
 Tűrök, mert az, hogy velük lehetek, azt jelenti, hogy nem
vagyok egyedül sem az iskolában, sem Anguillarában, a
kiránduláson, az udvaron, a vasútállomáson megvan az én kis
csoportom, amelyikhez tartozom, együtt járunk iskolába, és
írunk egymás naplójába, kibeszéljük a nagyobb fiúkat, olyan
tettekről és hódításokról mesélünk egymásnak, amelyek az
esetek többségében meg sem történtek, együtt éljük meg azt a
tragédiát, hogy kicsik vagyunk egy gigantikus világban.
Egymással kegyetlenek vagyunk, titokban bosszúságot
okozunk a másiknak, elcsenünk egymástól ezt-azt, amivel
aztán még csak el sem dicsekedhetünk, mert a másik, akitől
elloptuk, észrevenné, tudjuk, hogy tolvajok és ellenségek
vagyunk, de mindig ugyanazzal a mosollyal lépünk fel közös
színpadunkra.
Amikor kívülről érkezik valamilyen fenyegetés,
összezárunk, felvesszük pajzsunkat, védekezünk, hazudunk a
többieknek, rosszullétet színlelünk, küzdünk az elnyomó
szülőkkel, a zsarnokoskodó tanárokkal, a rossz nyelvekkel.
Teljesen átlagos barátság a miénk, nevetünk, sírunk,
eljátsszuk a győztes és a vesztes szerepét, nyújtjuk-húzzuk,
mint a gumit, bármikor elszakadhat, a mi barátságunk
ártatlan, nem érezni semmilyen tragédia szelét.

Az én iskolám arca sárga, ráncok, repedések barázdálják,

meredek emelkedőn kell felkapaszkodni hozzá.
Az osztálytermekben nem fér el az összes gyerek, ezért az
udvaron konténereket állítottak fel, amelyek nyáron a penész
melegágyai, télen pedig meg lehet bennük fagyni, az egyes
osztályok rotációs rendben vannak itt, ugyanis a
szerencsétlenségben mindenkinek osztoznia kell.
Tornaterem nincs, csak egy fekete, aszfaltozott tér, ezért a
tornaórákat heti két órába tömbösítették, és ehhez helyet
bérelnek egy nem túl távoli sportközpontban, egyik félévben
úszunk a fedett uszodában, a másikban teniszezünk a nagy
sátortető alatt.
Hogy részt vehessünk a tornaórákon, pluszban fizetni kell,
és meg kell venni a felszerelést, úgymint az úszósapkát, az
úszódresszt, az úszószemüveget és a teniszütőt.
Az első hónapokat a főépület második emeletén töltöm,
még nem kezdtünk el a sportközpontba járni, az aszfaltozott
udvaron labdázunk, bemelegítésképpen pedig körbe-körbe
futunk.
A barátnőim másik osztályba járnak, a többi lánnyal az
osztályból szigorúan visszafogott kapcsolatom van, nem
bízom bennük, némelyikük felsőbb osztályból bukott le
hozzánk és idősebb nálam, az ő szemükben én csak egy
gyerekmócsing vagyok, aztán vannak, akik nagyon gyorsan
akarnak felnőni, és egyebet se tesznek, mint egymást nógatják
a cigizésre, meg hogy fiúkkal surranjunk be a vécébe, és
amikor én azt felelem, hogy nincs kedvem ehhez, azonnal
kiközösítenek, úgy tekintenek rám, mint egy főtt répára, mint
a főétel mellett valami ízetlen köretre.
Nap mint nap törékeny alkalmi szövetségeket kötök, nem
kezdeményezek beszélgetéseket, amint megszólal a szünetet
jelző csengő, már lövök is ki a teremből, és keresem a
barátnőimet, az udvaron velük ülök le a mi kis saját kő
mellvédünkre. Az én padom, az én tolltartóm, a vécé, ahol
fogjuk egymásnak az ajtót, a kő mellvéd, a tér, amelyet
szeretnénk megjelölni saját emberi mivoltunkkal,
birtokunkba venni az ismeretlent, a félelmetest.
A témák, amelyekről a barátnőim és az osztálytársaim
beszélnek, valójában sohasem különböznek nagyon, de
szakadékot, toronymagas hullámokat látok közöttük, úszom
az árral, amelyet magamnak választottam.
A fiú osztálytársaim mind susogós melegítőben járnak,
egyáltalán nincs meg bennük a hirtelen megnőtt gyerekek
tiszta kedvessége, minden hülyeségen röhögcsélnek, néha
idiótán és hosszasan, nem elégszenek meg a mosollyal, hanem
órákra, napokra, hónapokra leragadnak ugyanannál a viccnél,
rögeszmésen, kíméletlenül, az egyik képes mozgatni a fülét, és
ezzel dicsekszik, a másik olyan sovány, hogy kilátszik a
kulcscsontja a pólója kivágásában, a harmadiknak olyan
zsíros a haja, hogy sohasem veszi le a fejéről az ellenzős
sapkát; az érdekes fiúk fényévnyi messzeségben vannak,
mindig nagyobbak, vagy másik osztályba járnak, vagy az
iskolán kívül, főleg az iskolán kívül, a városban vannak, az
iskola népe egy nagy nulla, nem lehet őket osztályozni, és
semmi nyomot nem hagynak.
Itt az az egyetlen küldetésem, hogy ne kapjak rossz
jegyeket, hogy tanuljak a vonaton, és délutánonként
megmutassam anyámnak, hogy amit csinálok, az nekem való,
elkerüljem, hogy a tanárok behívják miattam, mert akkor
magyarázkodnia kellene, hogy miért megy egyedül, meg hogy
mit dolgozik, és aztán azt is el kellene mondania, honnan
jövünk, és én mindezeket nem akarom megmagyarázni.
A matektanár előszeretettel ad nekünk mindenféle nevet,
engem például PH 4,5-nek hív, mert szerinte savanyúan
reagálok arra, amiről ő azt gondolja, hogy szimpátia; az
angoltanárnő kényszeres, és ha eltévesztjük valamelyik igét
vagy egy többes számot, százszor leíratja velünk a füzetünkbe,
lapokat írtam tele határozószókkal, névmásokkal, tárgyatlan
alakokkal; az olasztanárnő utálja a fogalmazásaimat, szerinte
mindig kimegyek a sorból, éppen csak elégségest ad, az éppen
csak alá van húzva pirossal, a legkisebb zajtól elveszti a fejét,
becsukja a naplót, és elkezdi vele két kézzel csapkodni az
asztalt; de az igazi büntetés számomra a technikatanárnő,
mert hanyag vagyok, sohasem zárom be a kört, minden
vonalat elkenek, a vonalzó remeg a kezemben, és Mariano
táskáját hordom, rajta az anarchiát jelző A betűvel, amelyet
anyám nem volt képes eltüntetni.
Mindent beleadok, hogy meglegyen az elégségesem
technikából, az elmélet jól megy, kívülről fújom, hogyan
készülnek az előregyártott elemek és az elektronikai
berendezések, az ellenállások, a kisujjamból kirázom az összes
textil- és kerámiaipari eljárást, megmutatom apámnak a
műszaki rajzaimat, mire ő kinevet, és minden türelem nélkül
megmutatja, szerinte hogyan kellene kinézniük, de sem ő,
sem anyám nem tanultak és nem készítettek soha műszaki
rajzot, nem is írtak és nem is értelmeztek, és ha csináltak is
ilyesmit, az élet elfeledtette velük.
Mariano kezd besegíteni a rajzolásba, amikor házi
feladatként kapom, órákat tölt vele, pedig ezt az időt nyilván
máshol szeretné eltölteni, forgatja a körzőt, és a fekete
kihúzóval húzza a vonalakat; de a tanárnőt nem tudjuk
átejteni: az órán megcsináltatja velem még egyszer ugyanazt,
és én, a balkezes, összemaszatolom a lapokat, és nem vagyok
képes két merőlegest sem szerkeszteni.
De nem ezek a kudarcok szabadítják rám a többiek
kegyetlenkedését, sőt az, hogy ügyetlen vagyok valamiben,
inkább megvéd, ugyanis aki kitűnik a tanulásban, az a tanárok
szövetségese, áruló, ehelyett van más, amire az összes
kannibál szeretné rávetni magát, és ez az én növekedésnek
indult testem, amely torzul, nyúlik, szétesik, a csúnyaság
minden lehetséges megnyilvánulását vizslatják rajtam,
minden túlságosan feszülő ruhára, minden pörsenésemre
megjegyzést tesznek.
Senki sem menekül a csúfolódás elől, és hogy éppen mi
indítja el a lavinát, az felderíthetetlen marad, az én esetemben
elég egy hajvágás ahhoz, hogy kitörjön a háború.
Nekünk sohasem volt lehetőségünk fodrászhoz járni,
mindannyiunk haját – gyerekét, felnőttét, beleértve a saját
magáét is – anyám vágta, és legutóbb úgy döntött, hogy itt az
ideje rendesen levágni a hajamat, mert nagyon megnőtt, és
töredezik a vége, vagyis levágja egészen az államig, úgy, hogy
elöl kétoldalt jóval rövidebb, ez alól a két rövid tincs alól
remekül kilátszik a fülem, és most úgy nézek ki, mint akinek a
fejére egy vörös, szivacsos sisakot húztak.
 Amint beteszem a lábam az osztályba, az osztálytársaimnak
azonnal feltűnik, hogy valami félrement, és viccet csinálnak
belőle, azt mondják, hogy nagy fülem van, hogy úgy nézek ki,
mint egy gomba, mint egy tapló, Piroskának hívnak, meg
Dumbónak, a szünetben, mikor nem vagyok ott, hatalmas
fülű figurákat rajzolnak a padomra, pantomimeznek a hátam
mögött, mintha ezekkel az óriás fülkagylókkal mindjárt a
levegőbe röppennék.
Mint kisebb koromban a számat, most a fülemet
vizsgálgatom a tükörben, és szerintem ugyanolyan, mint volt,
kezdem anyámat hibáztatni a dologért.
Fiúsra vágtad a hajam, üvöltöm, ahogy könnyekben úszva
hazajövök az iskolából.
Nem igaz, nagyon is jól áll neked ez a frizura, védekezik.
Olyan vagyok, mint egy hülye gyerek, se mellem, se hajam.
Van neked mind a kettő, és tényleg ostoba vagy, ha ilyen
butaságok miatt sírsz, a te hajadon kívül bőven van más a
világon, ami miatt keseregni lehet.
Szerinted mindig van rosszabb, ha én szenvedek valami
miatt.
Neked fogalmad sincs a szenvedésről, ez a probléma,
mondja ő, nem dobok ki pénzt az ablakon egy hajvágásért,
amire nincs is szükségünk, tegyél fel egy hajráfot, ha annyira
akarsz, és aztán irány tanulni, az iskola nem szépségverseny,
zárja le a témát Antonia, és nagyokat fújva megy vasalni,
ugyanis a másoknál végzett házimunka után még az itthoni is
várja.
Én a szobámba szaladok, be akarok menni, de az ajtó
kulcsra zárva, kopogok, kopogok, Mariano elsáncolta magát
odabent egy barátnőjével, akivel állítólag együtt tanulnak.
Mindenkit utálok, leülök a földre az ajtó elé, és megvárom,
míg a lány odabent felöltözik, és Mariano rászánja magát,
hogy kinyissa az ajtót.
Valójában az osztálytársaim elég hamar megunnak a
fülemmel együtt, egyvalaki kivételével.
Alessandrónak hívják, jó egy fejjel magasabb nálam.
Szemüveget visel, de a kerete szinte láthatatlan, jól focizik,
mindig dekázgat az udvaron, sűrű, göndör, fekete haja van,
havonta cserélgeti a sportcipőit, a szüleinek cukrászdájuk van,
az egész környék hozzájuk jár süteményért.
Úgy dönt, hogy a csúfolódás nem tartott elég ideig, tehát
folytatja, magányos lovag bronzvértezetben, ellenem, akinek
se lovam, se lándzsám.
Egyszerűen csak Fülesnek hív az osztályban, a folyosón,
szünetben, az iskola kapujában, a kirándulóbuszon, ráírja a
padomra, a füzetemre, mindenki előtt parancsolgat, hogy
Füles, gyere ide, Füles, csináld ezt vagy azt, Füles, ülj le.
Eleinte felidegesít, és panaszkodom miatta otthon, az
osztályban, megpróbálom a tanárnők tudomására hozni, de
láthatólag senki sem tulajdonít jelentőséget az engem ért
sérelemnek, megmosolyognak, vállat rándítanak, mindenkivel
megesik, velem is megesik.
Ekkor azt gondolom, hogy jobb lesz figyelmen kívül hagyni,
ha meghallom, hogy Füles, nem fordulok arra, amikor elmegy
mellettem, nem köszönök neki, ha tudom, hogy ott van
valahol, akkor nem megyek oda, ha együtt feleltetnek
bennünket, nem segítek neki, elsáncolom magam, védekezem,
és így magamra szabadítom, a nevetésből harag lesz, a viccből
sértés.
Egyik nap az udvaron vagyunk, futjuk a szokásos
bemelegítő köröket, és ő megszólal: Vigyázz, Füles, mert
elesel.
Elgáncsol, és én kiterülök.
Arccal az aszfaltra zuhanok, beverem az állam, felhasad, a
vér a pólómra csorog, fekete zúzalékdarabok ékelődnek a
tenyerembe, a térdem remeg, a támadás felkészületlenül ért,
nem tudtam kivédeni.
 Ő minden öröm és megelégedés nélkül rám néz, látja a vért,
és egy pillanatra meginog, érzi, hogy túlzásba esett, kinyújtja
a kezét, hogy felsegítsen, én nem fogadom el, felállok
magamtól, a mosdóba indulok, hogy leöblítsem a nyomokat,
és nem szólok egy szót sem.
Füles, ne haragudj, nem direkt volt, próbálkozik a mosdó
előtt, de nem válaszolok.
Erre úgy próbálja menteni magát, hogy a nevemen szólít, de
arra sem válaszolok, kimegyek a mosdóból, és bár fáj a lábam,
visszamegyek futni a köröket, és aztán leülök az árnyékban, és
nézem a többieket, ahogy labdáznak.
Látom, hogy örvendezik a csapatával, amikor ők nyernek.
A tanárnő nem vett észre semmit, nem látszott rajta harag,
tweedszoknyában és bokacsizmában jár a testnevelésórákra, a
körmét mindig fuksziaszínre lakkozza, baszk sapkát hord, és
többet dohányzik, mint fut.
Este azt mondom anyámnak, hogy magamtól estem el,
megbotlottam az aszfalt repedéseiből kitüremkedő
fenyőfagyökerekben.
Mire ő: Bemegyek az iskolába, és szólok, hogy szedjék fel
azokat a gyökereket.
Mire én: Kérlek, ne.
Az eset lecsillapítja Alessandrót, de nem sokáig.
Hamarosan újrakezdi, és másokat is rávesz, hogy Fülesnek
hívjanak, amivel örökre eltünteti igazi önmagamat, és új
identitást kreál számomra: Füles, az a ronda kis giliszta, még
melle sincs, csókolózni se tud, képtelen megszerkeszteni egy
egyenlő szárú háromszöget.
Nem akarja, hogy engem is meghívjanak az osztálybulira,
megszerzi az otthoni telefonszámunkat, felhív, beleszól a
kagylóba, hogy Füles, és leteszi, vagy egy szót sem szól, ha azt
hiszi, hogy anyám vagy a bátyám vette fel.
Másokkal is felhívat, ismeretlenekkel, akik miatt még éjjel
is órákon át cseng a telefon, de én nem török meg, nem
mondom meg anyámnak, miért van ez, mert ha megtenném,
és ő szólna bele, az egyenlő volna a vereség elismerésével.
Ha elmondanám neki vagy Marianónak, hogy mi zajlik
körülöttem, anyám iszonyatos jelenetet rendezne, Mariano
verekedésre készen lesben állna az iskola előtt, mint régen,
nekik van hatalmuk megszüntetni az igazságtalanságot, de
most már minden másként tűnik fel a szememben, úgy érzem,
felnőttem, meg akarom tanulni megvédeni magam.
Mindennap iskolába járni egyre gyötrelmesebb, nincs óra
sugdosás, röhögcsélés, kivillantott metszőfogak nélkül, úgy
érzem magam, mint akinek vámpírok szívják a vérét, mindig
álmos vagyok, folyton aludni akarok.
Elkezdődik az uszodai időszak, a helyzet tovább romlik: az
anyám varrta fürdőruha túl feszes a fenekemen, folyton
igazgatnom kell, virágmintás, rózsaszín úszósapkám van,
kilátszanak alóla a vörös fürtjeim, lábam pálcikaláb, csupa
szeplő, lapos vagyok, mint a deszka, nincs leborotválva se a
hónaljam, se a lábszáram: egészen nyilvánvaló a bukásom,
vége a kislánynak, aki ugyan nem tűnt ki semmivel, de el sem
süllyedt.
A szekálásomra okot adó dolgok szaporodnak, magam
szolgáltatom rá az alkalmat a túlméretezett méregzöld
papucsommal, vagy azzal, hogy képtelen vagyok a
pillangóúszásra, és minden pillanatban majdnem elmerülök.
Amikor visszamegyünk az osztályba, úgy ülök be a
padomba, mintha egy torony tetejére ülnék.
A többi lány karácsonyra megkapja az első mobiltelefonját,
akkorák, mint egy banán, és mind egyforma szürke, rövid
hangjelzést adnak, amikor üzeneteket küldözgetnek
egymásnak, nyelvileg szabálytalan rövidítésekben
kommunikálnak, tkp, lécci meg asszem.
Ebben a témában én nem vagyok képben, mint ahogy arról
a képről is hiányzom, amelyet a Villa Giuliában, az Etruszk
Múzeumban csináltak rólunk az osztálykiránduláson, miután
több száz terrakottadarabkát meg agyagtöredéket meg
szobrocskát néztünk végig termek hosszú sorában. Amikor
megkapom a fényes fotópapírra kinyomtatott képet, fogom az
ollót, és kivágom róla a saját fejem, kis ablakocska keletkezik
a kép bal felső sarkában.
Nyissz-nyissz, volt, nincs.
Megmarad a négyszögecske, rajta Füles arca, de az nem én
vagyok, az egy ismeretlen, akinek záros határidőn belül a
nyomát sem akarom látni.
Fogom azt a kis négyzetet, és beleteszem apám
hamutartójába, ahol a cigarettáit szokta elnyomni úgy, hogy
oda sem néz, most is így tesz vacsora után, a parázs
kilyukasztja az arcom.

Amikor meglátom a vért a combomon, nem leszek ideges,

nem is reszketek, hanem kezemben a bugyimmal, pucér
fenékkel, egyenesen odamegyek Antoniához, és megkérdezem
tőle, mi a teendő.
Bemegyünk a fürdőszobába, előveszi a betétjeit, kicsomagol
egyet, beleteszi egy tiszta bugyiba, kétoldalt szétnyitja a betét
szárnyát, odatapasztja a bugyihoz, elmagyarázza, hogy
mostantól fogva ezt a rítust kell követnem sok-sok éven
keresztül.
Megmutatja, hol tartja a most már közös betétjeinket,
három kupacba rakja őket: a sötétebbek az első napokra
valók, a lilák akkorra, amikor már nem fáj annyira, a
rózsaszínek pedig a végére, ha már nem vérzek annyira.
Ha nagyon vérzel, feltétlenül szólj nekem, ha nem jön meg,
feltétlenül szólj nekem, ha az iskolában görcsöl a hasad, ülj le,
ha leesik a vérnyomásod, ha szédülsz, feküdj le.
Mindig alaposan mosakodj meg, akkor is, ha ijesztő a
látvány, mindig zuhanyozz, mindig használd a bidét, rögtön
mosd ki a bugyid meg a lepedőt, különben nem lehet kiszedni
a foltot.
 De a legfontosabb, hogy ez a dolog rád tartozik, neked kell
vele foglalkoznod, vigyázz a fiúkkal, akkor is, ha azt mondják,
bízzál bennük, akkor is, ha úgy tűnik, megértik, ők nem
értenek semmit, tudnod kell, hogy mostantól fogva az, hogy
gyereket szülsz vagy sem, az rajtad múlik.
Ne járj úgy, mint én, tizenhét évesen megszültem Marianót
egy Tony nevű alaktól, aki még most is börtönben ül
gyilkosságért.
Mariano tudja? kérdezem.
Nem, és nem is kell megtudnia. Van elég férfi a háznál,
akivel nem megyünk semmire.
Antonia bedobja a bugyimat a hipós vízbe, és nekem
összeugrik a gyomrom.
Attól az estétől fogva aggodalmaskodni kezd: szerinte nem
egészséges, hogy Mariano és én együtt alszunk, erre
megoldást kell találnunk.
Felszerelkezik, és kihúz egy madzagot a szoba két vége
között, aztán összevarr néhány lepedőt, és felfüggeszti a
kettőnk ágya közé, így én öltözhetek, vetkőzhetek a függöny
mögött, anélkül, hogy bárki látna.
Mi ez a hülyeség? kérdezi a bátyám, amikor meglátja.
A húgodnak intimitásra van szüksége, feleli anyám.
Így keletkezik egy lövészárok kislány-önmagam, aki
hallhatja Marianót álmában beszélni, és nő-önmagam között,
akinek ezt abba kell hagynia, külön játékaink lesznek ezentúl,
külön ruháink, más poszter van a falon az én oldalamon,
politikai zászlók az ő térfelén, nem egyforma az ágyneműnk
sem, nézem őt, mint a kínai árnyjátékot, ahogy feltűnik,
eltűnik a függöny túloldalán, olyan az egész, mint egy
bábszínház.
A testem tényleg átalakulóban van, és rajtam kívül
mindenki ezzel foglalkozik, apámnak féltékenységi rohamai
vannak, aggodalmak gyötrik, ami teljesen ismeretlen
számomra, kivel beszélek, ki telefonál, kik a barátaim, kik az
ellenségeim.
 Szokásává lett, hogy belelapoz a füzeteimbe meg a
naplómba, ha sikerül megkaparintania, és aggódik, hogy
felvértezetlenül járkálok a világban, apa nélkül, aki
megvédhetne.
Eddig ez sosem izgatta, de amióta levedlettem a bőröm,
mint a kígyó, elkezdi nyomasztani Marianót, hogy tartson
szemmel, egyre csak ezt hajtogatja: vigyázz a húgodra, figyelj
oda, mit csinál a húgod, legyen rajta a szemed, hová megy a
húgod.
Mariano erre kifakad, hogy ő nem bébiszitter, és elkezdenek
ordítozni.
Mindenki veszekszik, vacsora közben megy a szitkozódás,
de a legborzalmasabb veszekedés a teniszütő miatt tör ki.
Az uszodai időszak véget ért, hamarosan kezdődnek a
teniszórák, és nekem még nincs teniszütőm, mert használtat
nem találtunk, újonnan megvenni pedig túl sokba kerülne.
Anyám, aki észlelte elkomorodásomat az utóbbi hetekben,
ragaszkodik hozzá, hogy meg kell venni a teniszütőt, és más
kiadásokból von el pénzeket, úgymint apám és bátyám
cigarettavásárlásai, az áramfogyasztás, a telefonhasználat, az
általános bevásárlás, amelyet ő intéz, plusz a saját hajfestéke.
Ugyan, mire megy a teniszórákkal? Pazarlás, ablakon
kidobott pénz, dühöng apám a vacsoraasztalnál a párolt répa
meg a stracchino sajt láttán.
Massimo, nem a teniszóra most a lényeg, minden gyerek
jár, szüksége van az ütőre, mégpedig most, közli anyám, s úgy
teszi le a poharat az asztalra, hogy nagyot koppan, és kilöttyen
belőle a víz.
Igaza van, minek is az? Még tizenhárom sincs, legfeljebb
egyszer-kétszer játszik vele, tromfol rá a bátyám, kivételesen
Massimo pártjára állva.
Most, hogy nő vagyok, feltűnik nekik, hogy ők meg férfiak,
és váratlanul új szövetségi tengelyt alkotnak.
Talán nem voltam elég világos, nem engedélyt kérek
tőletek, hanem közlöm veletek, hogy a teniszütőre spórolok,
és közösen hozunk áldozatot, hogy megvehessük, néz
vészjóslón a bátyám szemébe anyám.
Mindenkivel így lesz? Mindannyiunknak meglesz a maga
teniszütője? Akkor én is kérek egyet, élénkül fel Mariano egy
darab kenyérrel a szájában.
Ne próbáljatok meg zsarolni, te nem kapsz semmit, a húgod
nehéz időszakot él át, én anyaként ezt pontosan tudom, és
neked mint idősebb testvérnek ezt meg kellene értened,
ehelyett örökké csavarogsz, csak saját magaddal foglalkozol, a
gyűléseiddel, a bandázással, azt hiszed, nem látjuk, vakok
vagyunk?
Ugyan, mitől van neki nehéz időszaka? Mert pattanásai
nőttek, meg mert lapos a segge? Szerinted ez olyan nagy
nehézség? Mindig is képmutató voltál.
Én tartalak el mindnyájatokat, ha én nem volnék, nem
mennétek semmire, anyám felugrik, az asztalhoz csapja a
tálat, az eltörik, a répák szanaszét repülnek, a kockás terítő
összemaszatolódik, az ikrek bőgnek.
Én, mint egy szál viaszgyertya, amelyet meg sem gyújtottak,
billegek a gyertyatartóban.
Ám egy héten belül megkapom a teniszütőt, ők pedig szokás
szerint elnémulnak, Antonia megvont tőlük valamit, mire ők
nem szólalnak meg, nem figyelnek rá.
Elkezdődnek a teniszórák, és én kötelességemnek érzem,
hogy rendesen csináljam, precízen pakolom el az ütőmet a
tokjába, az egyik első tárgy, amely vadonatúj és az enyém,
érzem a dolog súlyát és felelősségét.
Egyik nap a teniszóra után otthon elmesélem Antoniának,
hogy mit tanultam, például a szerválást, a rugózást, a
labdaszedést, a körfutást a vörös salakpályán.
Teniszezni nem szeretek, de nagy tisztelettel viseltetem az
ütőm iránt, féltő gyengédséggel tekintek rá, hiszen
elvesztettem miatta Marianót, anyámat is magára haragította,
vagyis a teniszütőnek megfelelően gondját kell viselnem.
 Kétségtelen, hogy a teniszezés a sátorban jobban megy,
mint az úszás, a tornaruhám nem szép ugyan, de semleges,
nem vonja magára a tekinteteket, nem foltozott, nem is
virágmintás, az ütő is a legolcsóbb fajta, de fényes, tiszta,
büszkén veszem vállamra a tokot, és mutogatom magam vele
a vasútállomáson, a barátnőimnek: nem győzöm mondani,
hogy új, tényleg vadonatúj.
Nekik mobiltelefonjuk van, és fülbelövős fülbevalójuk apró
gyöngyökkel, nekem viszont teniszütőm, és le vannak ejtve.
Míg el nem jön a nap, amikor valaki tönkreteszi.
Az Alessandro iránti bizalmatlanságom egyenes arányban
nőtt az ő hitványságával, vöröslik az arca a dühtől,
valahányszor nem nézek feléje, elégtelennek érzi magát,
teljesen feleslegesen pedálozik.
Ekkor ravaszkodni kezd, és mint a szúnyog, ott szúr meg,
ahol tudja, hogy hajszálerek futnak, metszőollót hoz
otthonról, bedugja a hátizsákjába, és miközben én arcot
mosok, ő elvágja az ütőm húrjait, úgy, mint az ereket.
Így keletkezik egy lyuk pont a közepén, amitől
használhatatlanná válik, Alessandro eltünteti a metszőollót,
visszateszi az ütőmet a padra, ahol hagytam, az amúgy is
másfelé figyelő tanárok nem veszik észre, az osztálytársak
szemet hunynak, és visszamegy a pályára játszani.
Én megtalálom a megcsonkított ütőt a táskám mellett,
amelyikben a tiszta pólót és a váltóbugyit tartom, a húrokkal
együtt az életerejét is elmetszették, lekonyult, kimúlt, egy
ovális, nyeles tárgy, amely most már semmire sem jó,
harcképtelen.
Látom felragyogni Alessandro gúnyos mosolyát, és biztosan
tudom, hogy ő a tettes.
A szettek és az edzések folytatódnak, de én már nem
játszhatok, ülök a padon, mint akibe villám csapott,
megsemmisülten, kiszáradva, a fejemben egymást kergetik a
gondolatok, mennyibe fog kerülni a javíttatás, mennyi időbe
telik, míg be merem vallani anyámnak, hülyének néznek
majd, mert az ütőmre sem voltam képes vigyázni.
A dupla óra végén felállok, és odamegyek Alessandróhoz.
Beszélhetünk? kérdezem.
Miről, Füles?
Az ütőről.
Nem.
Te voltál? És felmutatom a tönkrement, kilyukasztott,
kizsigerelt ütőmet, mire ő csak a vállát vonogatja.
Közben a többiek már jönnek ki a sátorból, a tanár ki is
használja, hogy mi vagyunk az utolsók, ránk szól, hogy
szedjük össze a labdatartó kosarakat és a sárga labdákat.
Te voltál? kérdezem újra, mintha nem is hallottam volna,
hogy hozzánk szóltak.
Kettesben maradtunk.
Lehetséges, vigyorog.
Meg van róla győződve, hogy csak apró csíny volt,
semmiség, csiklandozás, lökés a hintán, hajhuzigálás.
Én meg őrá gondolok, a karórájára, amely háromszor
annyiba kerülhetett, mint az én teniszütőm, a bezselézett
hajára, a kismotorra, amelyet a szülei már beígértek neki a
tizennegyedik születésnapjára, a márkás felsőire és
napszemüvegére gondolok, meg arra, hogy milyen finom
krémes süteményeket készít az anyja, a rózsaszínű
cukormázra gondolok, és aztán a mi kockás asztalterítőnkre,
az eltörött tálra, a főtt répára, az akciós tisztítószerekre,
Marianóra, aki most utál, csak egy árnyat lát belőlem a
függöny mögött, a német nőre gondolok, aki megtiltotta, hogy
a halakat nézzem, a fasiszták által ellopott kovácsoltvas
kapura, Antoniára, aki mutatja, hogy döfik a tűt a karjukba, a
kartondobozra, amelyikben az ikreknek kellett aludniuk,
apámra az intenzív osztályon az amputált lábával, és elkezdek
ütni.
Nyelénél fogva felemelem az ütőt, mindkét kezemmel
megragadom, és rácsapok vele a térdére, egyszer, kétszer,
háromszor, ötször, a hetediknél elesik és üvölt.
A sebe vérzik, a téglavörös salakra csorog, megpróbál
feltápászkodni, de nem sikerül neki, én elhajítom a vértől
mocskos ütőt, és tudom, ha szóltam volna a tanárnőnek,
megjavíttatta volna nekem, behívta volna a szüleit, és azok
elnézést kértek volna, de én tudom, hogy nem ezért számolok
most el vele.
Otthagyom a szétvert térdével, odalépek a táskájához,
kiveszem belőle az ütőjét, átteszem az én tokomba, nem
mondom meg neki, hogy ez egy igazságos csere, nem tartok
igényt a bocsánatkérésére, sem a jóvátételére.
Üvölt, kiabál utánam és hörög, én kimegyek a sátorból,
fürgén lépkedek a sportközpontból kivezető lépcsőkön, aztán
az utcán a benzinkútig, majd az állomás előtti térig, vállamon
a tok az ütővel, leülök a padra, várom a 13.23-as Viterbo Porta
Romana felé közlekedő vonatot, meglátom Carlottát, aki
megkérdezi tőlem, mi a helyzet.
Mondom neki: A vonat öt percet késik.
És talán nem a közparkban leszakított rózsa miatt, nem a
könyv miatt, amit nem viszel vissza időben a könyvtárba, nem
is azért, mert nem vagy képes csukott szájjal enni, nem is
azért, mert a leállósávban haladva kerülöd ki a dugót, hogy
veszekszel a gyerekekkel a gyümölcsízű gumicukor miatt, nem
a hazugságok és a rosszindulat miatt, hanem ezért lesz
valakiből rossz nő.
 4
A világ egy hideg vizes medence

Kislány koromban az a betonplacc volt az egyetlen lehetséges

játszóhelyünk, amelyet anyám tisztított meg Mariano és az én
számomra. Az iskolának, ahová alsó tagozatban jártunk, nem
volt parkja vagy focipályája, a testnevelésórákat a folyosón
tartották, mert az udvaron keresztbe feküdt egy kidőlt
fenyőfa, piros-fehér kordonszalagokkal kerítették körbe, így
jelezték, hogy a gyerekeknek tilos odamenni, de a kidőlt fát
soha nem vitték el. Amikor a kordonszalag elszakadt, valaki
újra összecsomózta. Az osztálytermünk ablakából öt éven át
néztem ezt a fatörzset, amely teli volt tűlevelekkel meg
tobozzal, a gyökérzete elkorhadt a beton alatt, elnéztem,
ahogy ott alszik elnyúlva az udvaron, mintha hosszú álmával a
mi hibáinkra akarná felhívni a figyelmet.
A régi lakhelyünk közelében lévő parkok teli voltak eldobált
fecskendőkkel, és még nappal is üldögéltek a padokon nők és
férfiak, kinyújtott karjukból kiállt a vénájukba döfött tű, ha
elfelejtették kihúzni, és senki sem vette a fáradságot, hogy
kihúzza helyettük.
Ha Antonia meglátott egy ilyet, odament, és azt mondta:
Valaki húzza ki belőle a kardot, valaki, nagyon kérem, és
ilyenkor én dühömben legszívesebben sírtam volna. Ezek
mindjárt nekiesnek, szétszedik, a végén még őket is a nyakába
veszi, féltem, és semmiféle együttérzés nem volt bennem.
Anyám szabályként írta elő, hogy csakis otthon készült
játékaink lehetnek, és hogy azok az enyémek vagy Mariano
játékai, senki másé. Nem voltak az életünkben hinták vagy
csúszdák, nem voltak terek, ahol biciklizés közben másokba
ütközhettünk volna.
Antonia attól félt, hogy ha kilépünk az általa ellenőrzött
körletből, akkor olyan játékokkal találkozunk, amilyeneket ő
látott gyerekkorában, olyan helyeken, amelyek nem
gyerekeknek valók, ahol csak lepusztultság van.
Egyszer mesélt nekem a kerületről, ahol született, és ahol
kislány korában laktak, arról a napról, amikor mindenütt
plakátok jelentek meg, melyek azt hirdették, hogy elkezdődtek
a kerületi uszoda építésének munkálatai, és majd lesznek
úszótanfolyamok a kerületben lakók számára, meg időseknek
és gyerekeknek szóló kedvezmények. A városvezetés beígérte
az infrastruktúrát, az új autóbuszvonalakat, a működő
szemétszállítást, és hogy lesz majd éjszakai ellenőrzés azokon
a helyeken, ahol kábítószert szoktak árulni.
Elkezdték építeni az uszodát, ástak, megérkeztek a
buldózerek és aztán a cement, megérkeztek a mérnökök és a
megvalósíthatósági tervek, megérkezett a polgármester és az
illetékes osztályvezető, mindenki odajött, hogy megnézzék,
amit soha senki nem fog befejezni.
Az uszoda felépült, de nem avatták fel, kiöntötték a
betonalapot, leszigetelték a medencéket, felállították a
trambulinokat, de ez az egész vizet nem látott soha.
Az évek során a városi uszoda önmaga kísértetévé vált,
gúnyos bohózattá, egy kerület újjászületését kellett volna
szolgálnia, ehelyett a hanyatlásának lett a mementója. Az
emberek elkezdték odahordani a hulladékot és mindenféle
lomot, kiselejtezett bútorokat, matracokat, beszakadt ülésű
foteleket, törött csempéket, lefolyócsövet, klór helyett
rovarirtó, mentőöv helyett egerek és csótányok mindenütt.
Mégis, erre a helyre, amelyet már senki sem akart, erre az
elhanyagoltságtól, elfeledettségtől bűzlő helyre a gyerekek
ugyanúgy kijártak játszani. Ugyanis nem volt más
találkozóhelyük, nem voltak parkok, nem voltak terek,
templomba meg eszükbe sem jutott eljárni. Anyám és a
barátnői ott találkozgattak egymással, ezt mondták:
Találkozunk az uszodában.
És az uszoda volt a meg nem tartott ígéretek posványa, a
gyerekek a trambulinon üldögéltek, lábukat a bűzös rothadás
fölött lógázva.
Bújócskáztak az öltözőhelyiségek csontvázai között, cigiztek
a nagy molinó mögé bújva, amelyen ez a felirat állt: NYITÁS
HAMAROSAN – VÁROSI USZODA.
Megvolt az időpont, megvolt a helyszín, de soha nem
nyitotta meg senki. A festéket lemosta az eső, a térkövek
megrepedeztek. A kivitelező cég csődöt jelentett, nyomozás
indult hűtlen kezelés miatt, aztán a nyomozás megfeneklett, a
per aktái egyre magasodó hegyekben álltak, a tehetetlenség
hullái egyre szaporodtak.
Anyám elmondta, hogy attól kezdve nem hitt senkiben és
semmiben, úgyhogy amikor azt mondták, hogy rendbe teszik
a kerületet, hogy segítenek azokon, akiket az utcára sodort az
élet, hogy lakáshoz juttatják a munka nélkül maradt
családokat, hogy új játszóteret építenek, új villamosvonalat
létesítenek, hogy új irányítás alá helyezik az egészségügyet, ő
csak nevetett.
Antonia nem várt tovább, hogy a dolgok megoldódjanak, ő
maga látott a megoldásukhoz. Az ő gyerekei nem fognak az
elveszett délibáb posványában játszani, ha meg kell tisztítani
valamit, akkor majd ő megtisztítja, ha meg kell tiltani valamit,
ő majd megtiltja, ha körül kell határolni valamit, ő majd
körülhatárolja.
Amikor anyám meglátja, hogy körhintákat állítanak fel
Anguillarában, éppen a házunk előtti téren, igazolva látja az
általa meghozott döntés helyességét, talán mert nem akar
emlékezni rá, milyen félelmetesek lehetnek a gyerekjátékok.
Talán elfelejtette, hogy a vásárokban és a búcsúkban ahhoz,
hogy nyerj egy aranyhalat, egy plüsselefántot, hogy tiéd
legyen a legáhítottabb nyeremény, jól kell céloznod, és lőnöd
kell.

A körhintások és a céllövöldék évente egyszer jönnek, a

húsvéti szünetben, és két hétig maradnak, a tér egyik oldalán
ezüstös színű, furcsa kis csónakokat állítanak fel, amelyek le-
föl ringatóznak, a csónakoknak piros orruk van, és űrlényekre
hasonlítanak, főleg a kisgyerekek szeretik, odavonszolják a
szüleiket, fölmutatnak az ujjukkal, és azt gondolják, hogy az a
gépies, ismétlődő mozgás az ismeretlen és a repülés élményét
jelenti.
Mindig van lánchinta is, egy forgó körre lánccal
felfüggesztett ülések, amelyek indulás után maguk is egyre
gyorsabban forognak, és egyre magasabbra emelkednek, a
lánchintában az a lényeg, hogy jól meg kell lökni az előttünk
lévő ülést úgy, hogy aki benne ül, az el tudja kapni a kezével a
nyereményt, ami általában egy rúdról van belógatva.
A lánchinta lehet egyszerű körhinta is gyerekek számára, ha
elég lassan forog, de vérre menő versengés terepe is, ha
kamaszok szórakoznak rajta, olyanok, mint mi, vagyis mi
inkább annak szeretnénk látszani, pedig még csak olyan se
hús, se hal tizenkét évesek vagyunk, az űrlényeket már
utáljuk, de még nincs robogónk, se cigarettára pénzünk.
A mi vágyaink három attrakcióra irányulnak.
Az első az öklöző, ez egy gép, amelyhez hozzá van kötve egy
ovális alakú bokszzsák, minél erősebben öklözöl, annál több
pontot kapsz; a fiúk órákat, egész napokat képesek eltölteni
ezzel, versenyeznek, ki szerez több pontot, van, aki
nekifutásból üt, mások felemelt könyékkel, összeráncolt
homlokkal: aki egy centivel sem tudja megmozdítani a zsákot,
az eleve vesztes, a többiek kiröhögik.
Mi, lányok az öklöző körül állunk félkaréjban, és nézzük, ki
nyer, ki veszít, szurkolunk vagy nevetünk, kigúnyoljuk
borostátlan, nemi jegyek nélküli kakaskodásukat, és arra
sarkalljuk őket, hogy férfiasabbak legyenek. Aki erősebben üt,
arra jobban felnézünk, az döngetheti a mellét. Nekünk,
lányoknak nem engedik meg, hogy kipróbáljuk az öklözőt, de
nem is akarjuk, az öklöző, sebet ütő nőben nincs semmi
grácia, az ilyen nem kívánatos, ha egy lány mégis közelít a
bokszzsákhoz, maga is gúnyos nevetéssel teszi, puhán megüti,
épp csak fél pontot ér el, a zsák szinte meg se moccan, a mi
öklünk annyit ér, mint egy csecsemőé.
A másik attrakció, Carlotta kedvence, a dodzsem. A tér
közepén, a mi házunk erkélyéről éppen rálátni, egy fekete
fedett pályán köröznek a kopott bőrkormányos, kétüléses
autók, mindegyiknek egy szám van az oldalán, és az egyetlen
szórakozás az, hogy egymásnak ütközünk velük, ugyanis az
autók vastag gumi lökhárítóval vannak körbe-körbe
felszerelve, azok felfogják az ütközés erejét. De nekünk nem
elég a nevetés kedvéért összeütköznünk, és célba is vesszük
egymást, a fiúk távolról figyelnek, előbb nagy köröket írnak le,
keresik azokat az autókat, amelyekre dühösen lecsaphatnak,
minden egyes ütközés karambol, és amikor karamboloznak,
akkor káromkodnak is. De Carlotta nem ezért szereti a
dodzsemet, ami önmagában véve gyerekes szórakozás – és mi
ki is sajátítottuk magunknak, a kisebbeknek esélyük sincs rá,
hogy hozzájussanak –, hanem mert a dodzsem tulajdonosa
kitalált egy új szórakozást: a csókjátékot.
Miközben az autók keringenek a pályán, a tulaj egyszer csak
dudál egyet, mire az összes autó megáll, ekkor elhangzik egy
szám, és aki abban az autóban ül, feláll, és megcsókolja azt,
akit akar. Aki pedig a csókot kapja, nyer egy zsetont, és mehet
ingyen még egy kört. A csóknyerés lehetősége felvillanyozza
Carlottát, aki mindig Agatát választja utastársnak, mivel ő
csókesélyesebb, mint én, akit észre se vesznek, mintha ott se
volnék. Már annak a lehetősége is, hogy az én számomat
kiáltják, idegessé tesz, izzadni kezd a tenyerem, nem tudom,
kihez mehetnék oda, hogy kellene csinálni, kit közelíthetnék
meg. Van persze a fiúk között egy-kettő, akit bírok, vannak,
akiktől jólesne, ha engem választanának, pont engem, a többi
lány szeme láttára, főként egyvalaki. Andreának hívják ezt a
fiút, elég magas, a haja a homloka közepén van elválasztva, a
többiekkel ellentétben nem dialektusban beszél, gyakran
színes pólót visel, kerek szeme van, sok lánynak tetszik, mert
jól kivágja magát, ha beszólnak neki, visszaszól, ha
felelősségre vonják, nem sunnyog, de nem is agresszív, nem
bocsátkozik vitába senkivel.
Már abba is beleremegek, hogy elképzelem, az ő számát
mondják be, kiszáll az autójából, és odajön hozzám, persze ez
sosem történik meg, ha véletlenül annak az autónak a számát
mondják be, amelyikben ő ül, mindig a barátját küldi, aki
mellette ül, ő meg az autóban marad, nekem nem teljesen
világos, merrefelé néz közben, hogy néz-e engem vagy sem,
vagy hogy valaki másra gondol-e, de akkor kire, min nevet,
amikor a barátjával halkan viccelődnek.
Carlotta imádja, ha kiszállhat az autóból, és odamehet
megcsókolni valakit, olyan természetesen csinálja, hogy ki
nem állhatom, őt sosem győzi le a szorongás, az elvárások sem
nyomasztják, mindig kész megugrani minden akadályt,
minden alkalmat megragad, bár a fiúk, amikor látják, hogy
feléjük pillog, nem tűnnek különösebben boldognak, van
benne valami, talán az arcában, a kissé sűrű szemöldökében, a
terebélyesedő csípőjében, ami nem tetszik nekik.
Számomra zavarba ejtő ez a boldogság, amellyel szeretetet
oszt, amit senki sem kíván, elfordítom az arcom, amikor arra
kerül sor, hogy kiszálljon az autóból, az egyetlen módja, hogy
megvédjem magam az el nem csattant csókoktól, az, hogy
körbe-körbe kormányozom az autót, és kipécézem, kinek
mehetnék neki, gyorsítok, és nekiütközöm, egyre nagyobb
erővel, olyan erejű ütközéseket provokálok, amelyeknek
nyomán testek lökődnek előre, fejek nyaklanak hátra, hátak
hajolnak meg. Sokkal nagyobb örömet okoz az elveszett
tekintetek látványa, amikor rájönnek, hogy egy lány ütötte el
őket, mint Carlotta hízelkedő tekintete, amikor kiszáll, hogy
megcsókolja valamelyiküket. Rajtam egy kinyúlt felső van,
felhajtom a kapucniját, ez eltakarja a hajam, a fülem és a fél
arcom, és így pont olyan vagyok, mint ők.
Miért vagy mérges? kérdezi Agata, amikor a körnek vége, és
kiszállunk; négy zsetont szerzett, akár az egész estét ott
tölthetné, nekem viszont elfogyott a pénzem, amit reggel
kaptam Marianótól, nincs több, így én már csak a pálya
széléről, a nyomik közül nézhetem a többieket.
Nem vagyok mérges, a játék nem így működik, ez dodzsem,
nem csóknyerőgép, válaszolom.
Éles, metsző hangon válaszolok, ahogyan még soha, de
amióta megnyertem a teniszütőcsatát Alessando ellen, mintha
ez a hang az ütőeremben lüktetne.
Az óta a nap óta Alessandro egyszer sem szólt hozzám, és
nem volt mersze elmondani senkinek, hogy egy lány verte
meg, a szülei kártérítést követelnek, azt mondják, hogy
feljelentik az iskolát, a fiuk a sürgősségire került, nem focizhat
többé.
Akarsz célba lőni? szólít meg Andrea, és én körbenézek,
vajon kihez beszél, és nem válaszolok.
Akarsz célba lőni? kérdezi még egyszer, és farmerje
zsebéből pénzt vesz elő, kiderül, hogy hozzám szólt.
Ugyanis a harmadik attrakció, amelyik elbűvöl bennünket,
a céllövölde: egy falon üres coca-colás-, sprite-os-,
fantásdobozok vannak, már mind összevissza horpadt, a
kezedbe adnak egy pisztolyt vagy sörétes puskát, minél több
dobozt eltalálsz, annál nagyobb a nyereményed. Ha három
dobozt lősz le, nem kapsz semmit, ha tízet, akkor nyersz
valamilyen figurát, békát, egeret, zsiráfot, ha harmincat,
akkor egy álpezsgősüveget teli bonbonnal, ha az összes dobozt
sikerül lelőnöd, akkor nyersz egy hatalmas plüssfigurát, egy
kétméteres, rózsaszín medvét, a nyakában vörös masni, a
szeme kocsonyás és fekete.
 Még sohasem próbáltam célba lőni, szerintem butaság, arra
megy ki a játék, hogy pénzt szedjenek ki az ember zsebéből, a
kólásdobozok nagy része biztosan oda van ragasztva a léchez,
vagyis legfeljebb harmincat lőhetsz ki belőlük, többet semmi
esetre sem, láttam, akik próbálkoztak, sosem sikerült többet
eltalálniuk, mint amennyivel egy marék bonbont nyerhettek,
amit aztán a kő mellvéden ülve ettek meg, és utána csoki- és
dohányfoltos farmerben jöttek vissza.
Andreára pislogok, és azt felelem: Jól van, próbáljuk meg.
Befizeti az első kört, elkezd lőni, ferdén tartja a pisztolyt,
elsieti a célzást, látszik, hogy nem volt még a kezében fegyver,
legfeljebb otthon, a nappaliban, a szőnyegen ülve,
videójátékokban lövöldöztek egymásra a barátaival.
Énszerintem az igazi pisztolyt nem úgy kell tartani, mintha
egy marék sárgarépa, brokkoli vagy padlizsán, mintha egy
tehetetlen tárgy lenne, hanem tudni kell, mit akar vele
eltalálni az ember.
Látom, hogy eltalál egy-két dobozt, a többit épp csak
súrolja, meg se moccannak, szinte mind a helyén marad, a
barátai közelebb jönnek, még Carlotta és Agata is biztatja,
mert bár nem mutatkoztunk be, most már ismerősök
vagyunk, ha szólunk egymáshoz, ha egymás közelében
vagyunk, ebben a városban elég ahhoz, hogy egy csapatot
alkossunk.
Aztán Andrea azt mondja, hogy most én jövök, megint
pénzt rak a pultra, valami kihívást látok a szemében
felvillanni, ami eddig kedvességnek tűnt, most úgy képzelem,
ugratásra adhat okot. Mivel a dodzsemben a reménytelen
szerelmes vehemenciájával vetettem magam utána, azzal a
mohó vággyal, hogy értsenek meg, fogadjanak el, most el kell
szenvednem, ami vár rám.
Kezembe veszem a pisztolyt, és a céllövöldés nő
megmondja, hány lövésem van, azután, ha folytatni akarom,
megint fizetnem kell, az addigi eredményeim már nem
számítanak. Egy kör, egy nyeremény.
 Bólintok, a többiek szétszéledtek, senkit sem érdekel,
hogyan lő mellé ez a kislány, aki az anarchista bátyja ruháit
hordja, és akinek az anyja bénán vágta le a haját, lehet, hogy
nevethetnének rajtam, de rajtam még nevetni sem ér semmit.
Amikor az iskolában az olasztanárnő meglátta Alessandrót
mankóval az osztályban, teliszaladt a szeme könnyel, a szája
elé tette a kezét, és azt suttogta: Ilyesminek nem volna szabad
megtörténnie.
Megmarkolom az álpisztolyt, lassan felemelem, és abban a
pillanatban, amikor fél szememet becsukom és célzok, nem is
borzongok, a szívem sem ver szaporábban, csak kiáltani
szeretnék egy jó nagyot: Ide nézzetek, most én is játszhatok!
Aztán elkezdek lőni, és a dobozok egymás után hullanak,
hallani a bádogba csapódó sörétek zörgését, egymás után öt
doboz leesik, ekkor megállok, pihentetem a kezem. Nem
tudom, hogyan lőttem le őket, csak éreztem a kinyújtott
karomat, az ujjamat, ahogy meghúzza a ravaszt, a célra
fókuszáló szememet, mintha életemben először énekelnék, és
felfedezném, pacsirtahangom van.
Andrea figyel, el akar sütni egy poént a szerencsémmel
kapcsolatban, azt mondja, jó szelet kaptam, és nevet.
Újra felemelem a pisztolyt, a hatodik fémdobozra célzok, és
lövök, megint eltalálok ötöt, újratöltök. A zsíros hajú, nagyon
mélyen dekoltált, rózsaszín ruhát viselő céllövöldés nő
kényszeredetten mosolyog, és a maga dialektusában mond
valamit, de nem is veszem a fáradságot, hogy megértsem.
Van, aki képes megtartani az egyensúlyát fél lábon állva is,
mint a flamingók, van, aki tánc közben felveszi a ritmust, érzi
az ütősök diktálta tempót, van, akinek az összeadáshoz és
kivonáshoz nincs szüksége papírra vagy számológépre, no és
vagyok én, aki tud lőni, akinek nincs simára borotválva a lába,
aki kinyúlt felsőt hord, és nincs képe a jövőről, amit nem is
ismer.
Számomra már maga a tény is fontos, hogy nyerni lehet
valamit, talán másoknak ez nem számít, de nekem, aki
mindent fel akarok halmozni magam körül – sok-sok pár
cipőt szeretnék, egy csomó rúzst, hajgumit –, ez az óriási,
nagy fülű, gömborrú, rózsaszínű állat azt sugallja, hogy én is
kiérdemelhetek, megnyerhetek valamit.
Felemelem a pisztolyt, élesen látom az üdítősdobozokat,
egy, kettő, három, haladok sorban; kislányként sohasem
ültem a lovacskás körhintán, és szerettem volna
hercegkisasszony lenni, koronával a fejemen, kezemben jogart
szorítva, de a körhinta pénzbe kerül, a korona pénzbe kerül,
az üvegcipellő pénzbe kerül.
Már csak egy lövés van hátra, azt hiszem, sokan odagyűltek
már mögénk, igazságtalan és kóros kíváncsiságot
ébresztettem. Ilyeneket mondanak: ez csak egy kislány, még
karizmai sincsenek, még egy váltás bugyira sincs pénze.
Úgy járok majd, mint akik a cél közvetlen közelében buknak
el, én leszek a vesztes a célfotónál, mint a száguldó ló, amelyik
megbotlik az utolsó kanyarban, a nyeregből kirepülő lovas, a
tizenegyest elvétő focista, a sportoló, aki lecsúszik a
dobogóról. Hajszállal veszít, túlizgulja, kihagy a figyelme,
mert ember.
Leadom az utolsó lövést, a kólásdoboz meginog, és kiderül,
hogy nincsen trükk: mind leesett. A pultra teszem a pisztolyt.
A barátnőim felkiáltanak, végre azt gondolják, hogy egy
hősnő van köztük, nem az a kis rusnyaság, aki mellé senki
sem ül be szívesen a dodzsembe, nem az, akit az iskolában
Fülesnek csúfolnak, nem az, akinek a használtruha-piacon
veszik a cuccait, és mind egytől egyig rikító neonszínű.
De én nem tudok örülni, egy részem megfagyott, ami még
lövésre kész.
Ránézek a céllövöldés nőre, ő is énrám.
Kérem a nyereményem, mondom neki, és kitárom a karom.
Kész vagyok befogadni a világot, az egész univerzumot.
A nő megfordul, és nagy nehezen kigyömöszöli a bódé
oldalán a kétméteres medvét, ki se látszik mögüle, nem tudja,
hogy adja ide, én nem tudom, hogy vegyem át tőle, a medve
majdnem kétszer akkora, mint én, egy külön személy, egy
kolosszus. Leteszi elém a földre, és ennyit mond: Gratulálok.
Örömtelen hangon mondja, de meg is van zavarodva attól,
amit látott, az jár a fejében, hogy vajon csaltam-e, és hogyan,
ki célzott helyettem. Én magam is kételkedem, legszívesebben
hátranéznék, van-e ott valaki.
No de aztán felnézek az előttem tornyosuló plüssóriásra,
talán meg kellene ölelnem, nevet adnom neki, vagy ott kellene
hagynom azzal, hogy már úgyse számít.
Ehelyett megköszönöm Andreának, hogy befizetett, ő pedig
ingadozik a meglepetés és a döbbenet közt.
A kezdők szerencséje, ezt szokták mondani, próbál kinyögni
valamit, és a medvét bámulja, az az érzése, mindjárt rázuhan,
nevetni szeretne, mert nyertem egy őrült nyereményt, amire
nem vágyik, de valamilyen oknál fogva senkinek sincs kedve
nevetni.
Nem tudok mit mondani, és ebben a pillanatban meglátom
Marianót, ahogy jön felém a téren át, este kilenc van, engem
keres, a gyerekeknek ilyenkor már ágyban a helyük.
Hát ez mi? kérdezi a bátyám.
Egy medve, válaszolom, majd hozzáteszem: Segíts
hazavinni.
Mariano úgy néz a többi gyerekre, mintha növények vagy
kövek volnának, minden további kérdés nélkül megfogja a
medve fejét, én a lábát, és így visszük fel a lakásba, átpréseljük
a bejárati ajtón, bevonszoljuk a szobánkba, ahol persze
lehetetlen lesz elrejteni.
Anyámnál szól a rádió, zenét hallgat, Patty Pravo-számot
énekelget apámnak, miközben az erkélyajtó előtt cigizik, és
egyikük sem sejti, hogy egy rózsaszínű medve van a szomszéd
szobában.
Másnap azonban anyám észreveszi, éppen ott ül a medve,
ahol a függöny elválasztja az én térfelemet a Marianóétól, és
anyám csak nézi, aztán megkérdezi, hogy került ez ide.
Nyertem, válaszolom.
 Hogyhogy nyerted?
A vidámparkban, ezt lehetett nyerni az egyik játékon.
Milyen játékon lehet egy ilyen valamit nyerni?
A céllövöldében.
Nem szól semmit, de aztán lángra lobban, megrándul az
álla, a szeme összeszűkül.
Azonnal visszaviszed.
Nem, megnyertem.
Nem hiszem, hogy szükséged volna rá.
Mindenkinek szüksége van rá.
Nem, senkinek sincs rá szüksége, ez egy rózsaszín medve.
Milyen félrecsúszott világ, átkozott világ, ahol gyerekeknek
puskát adnak a kezébe, hogy plüssjátékot nyerjenek vele.
Ordítok, hogy nem veheti el tőlem, bevágom az ajtót az orra
előtt, azt akarom, hogy az egész ház beleremegjen, ő is ordít,
hogy nem szabad sem viccből, sem igaziból lövöldözni. De én
nem hallgatok rá, az én óriási, kifejezéstelen arcú
nyereményemet bámulom, amely csak ül ott, mint egy szfinx.

2001 nyara van, kijártam a felső tagozatot, a matektanárnő,

aki előszeretettel ragasztott ránk csúfneveket, nincs már
sehol, kitöröltem az emlékezetemből a teniszpályát, a
fenekemen feszülő fürdőruhát, a teniszütőmet eldugtam a
szekrénybe, nem vetkeztem le a hibáimat, még mindig nem
tudok derékszöget szerkeszteni, vagy körzővel kört rajzolni, a
világ történéseiről fogalmam sincs, bukásaim és véletlenszerű
elégtételeim limbusában élek.
Gyerekkorom rajzfilmfigurái már csak emlékek, a szoknyás
hősnők, a táncoló bábuk, az előre csomagolt sütemények
reklámjai, az MTV csatornán közvetített zenés műsorok,
amelyeknek létezéséről mindig és kizárólag mások
otthonában szereztem tudomást, véletlenszerűen bekapcsolt
tévékészülékek előtt, vagy olyankor, amikor anyám délután
elengedett, és a barátnőimnél órákig néztem elbűvölten azt a
sok tiltott dolgot, miközben a többiek ügyet se vetve a
számukra már megszokott divatos társaságra, a meztelen
köldökökre és az izzó mikrofonokra, nyugodtan cseverésztek.
Szóval tizenhárom éves vagyok, és még nem csókoltam meg
senkit, július van, a hónap vége felé járunk, és nálunk otthon
a sokadik csata zajlik éppen. Anyám elővette a pajzsot,
Mariano a kifent kardot, és a nappali közepén párbajra
készülnek.
Van egy vonat, azzal mennek az osztálytársaim is,
magyarázza Mariano.
Te nem mész sehová, tizenhét éves vagy, feleli anyám, az
ikrek a földön ülnek, versenyeznek, ki tud több port
összeszedni.
De elmegyek, ez egy világraszóló tüntetés lesz, korán reggel
indul egy vonat a Terminiről…
Utoljára mondom, nem szállsz fel semmilyen vonatra.
Nem érdekel, hogy miről szól ez az egész? Fals háborúkat
finanszíroznak, csak a pénzre meg a befektetésekre
gondolnak. Téged nem érdekelnek a bankok, a pénz, amivel a
bankoknak tartozunk? Pont téged, akinek saját lakása sincs…
Jár a szád, de fogalmad sincs, miről beszélsz, mit tudsz te a
háborúkról, mit tudsz te a multikról vagy a lakásokról. A te
dolgod az, hogy tanulj, dolgozz, ne csukasd le magad!
Semmit sem értesz.
Te nem értesz semmit, tizenhét éves vagy, nem mész
Genovába, itt maradsz, ahol szemmel tudlak tartani, én
döntöm el, hogy hová mész, hová nem mész.
Nem te akarsz folyton megmenteni mindenkit, nem te vagy
a nagy sztrájkhívő, aki mindig azt mondja, hogy ne hagyjuk
magunkat elnyomni?
Én vagyok az idősebb, többet láttam, mint te, én tudom, mit
csinálok, te nem, mert te gyerek vagy.
Akkor is elmegyek, nem láncolhatsz ide.
 Apám is megpróbálja közbeszúrni a magáét: Antonia,
annak idején mi is elmentünk a tüntetésekre, mi is kimentünk
az utcára, a fiataloknak szükségük van az ilyen kihívásokra,
szükségük van arra, hogy a tűzvonalban legyenek.
Tényleg? Szükségük van rá? Nézz magunkra, neked nincs
lábad, én a mások piszkát takarítom, a mások seggét törlöm.
Nekik arra van szükségük, hogy tanuljanak, semmi másra
nincs szükségük. Annak a politikának vége van.
Számotokra van vége annak a politikának, felesel Mariano.
Én meg a szokásos arckifejezéssel hallgatom őket, mint
amikor úgy vonulnak el előttem az események, mint az
áruszállító kamionok, fogalmam sincs, min vitatkoznak, az
ösztönöm azt diktálja, fogjam be a fülem, és kezdjek el
üvölteni, elegem van ebből a családból, a defektjeiből, a
kínlódásaiból.
Mariano azt vágja anyám fejéhez, hogy egy csődtömeg,
lassan, szótagolva elismétli, hogy jól értse: CSŐD-TÖ-MEG.
Pár nappal később felkel, úgy tesz, mintha az egyik
barátjához menne, ehelyett felszáll a helyi vonatra, aztán a
metróra, megérkezik a Termini pályaudvarra, ott felszáll egy
Genovába tartó vonatra.
Nincs mobiltelefonunk, nincs tévénk, nincs számítógépünk,
nincsenek eszközeink, nincsenek kommunikációs
lehetőségeink, zárványok vagyunk egy vágtató világ
múltjában, a világ megelőz, kőkemény patáival eltapos
bennünket.
Anyám a vonalas telefonunkról felhívja a barátait,
kérdezősködik, telefonál a többi szülőnek, anyáknak,
apáknak, vakációjukat töltő tanárnőknek, mindenkitől
kérdezősködik, ki adott neki pénzt a vonatra, ki mondta meg
neki, melyik vágányról indul, kivel utazik együtt, hol fog
aludni.
Antonia bekapcsolja a rádiót, figyeli a rádióújságot, a
konyhaasztalnál ülve hallgatja a híreket, a kisrádiót a füléhez
tapasztja, mintha nem akarna elválni tőle, olyan, mint egy
kislány árnya, akit a bombatámadás alatt álló ház pincéjébe
zártak.
Majd meglátod, Antonia, holnap hazajön, mondja apám
mogorván, közömbösen, nihilistán.
Hallgass, kiált rá anyám magából kikelve, a hangja élesen
visszapattan a falakról. Kellett neked a megmozdulásokról, a
tüntetésekről beszélni, te biztattad fel, hogy menjen, ez is
miattad van.
Már egymás szavát sem értik, úgy ordítoznak, a háttérben
recseg a rádió, épp arról van szó, hogy a helyzet megváltozott,
a tüntetők menete átalakult, teljes a káosz, eluralkodott a
félelem, megérkeznek a rendőrök egységei, a kommentátor
épp azt mondja, hogy van, aki elesett, van, aki menekülőre
fogta, azt mondja, ezek a Fekete Blokk tagjai, családok,
szociális központok, zavarosak a részletek, és egyszer csak
elhangzik, hogy meghalt egy fiú, aztán sokszor, hogy Fekete
Blokk, aztán valami poroltóról van szó, a szüleim túlkiabálják,
hogy most már tényleg vége, elválnak, örökre szétválnak az
útjaik, te erre, én arra, inkább kezeltesd magad, szedj
antidepresszánst, te egy szerencsétlen nyomorék vagy, te meg
már megint egy fúria.
A szorongástól teljesen kikészülök, csak ezek között a falak
között történik ez velem, ahol a neurózisaimat táplálom,
Marianóról nincs hírünk, és nekem már olyan, mintha el is
tűnt volna, elnyelték volna a galaxisok mozgásai.
Anyám bepakol néhány dolgot egy hátizsákba, és azt
kiabálja, hogy elmegy, és visszahozza a fiát, akárhol van is,
nincs rendőr, nincs olyan hatalmasság, nincs olyan hadsereg,
amely meggátolhatná, hogy visszakapja.
Undorítóak vagyunk, üvölti apámnak, és hozzávágja a félig
üres borospoharat.
A könyökén találja el, apám ugyanis védekezőleg az arca elé
emelte a karját, anyám most már csupa hév és ártó indulat,
eszében sincs megállni. Vak és süket, nem látja az ikrek tágra
meredt szemét, az sem érdekli, hogy én mozdulatlanul a
kikapcsolt radiátorra tapadva nézem a jelenetet. Egy
áttetszően tiszta vízcseppben látom őt, egészen más most,
újjászületett.
Antonia tényleg elmegy Genovába, Antonia tényleg
visszaszerzi a fiát, Antonia tényleg hazahozza, időbe telik,
energiába, olyan helyeken jár, amelyeket nem ismerek, olyan
emberekkel beszél, akiket nem ismerek, nem meséli el,
hogyan csinálta, nem beszél azokról a napokról.
Az otthon, ahová hazatér, most valóságos törésvonal,
lüktető seb, szétnyílt kelés, orvosi szike, mely bőrlebenyeket
választott szét.
Én láttam el a sebet apám könyökén, ő közben némán
bámulta a mosdókagyló fölötti csempét, én készítettem el a
húsgombócot, kevertem be a salátát, fektettem le az ikreket,
és a vécén ülve vártam, hogy elmúljon az éjszaka, ugyanis
amikor ideges vagyok, mindig pisilnem kell, két órát aludtam
a mosdókagylóba kapaszkodva. Aztán másnap kezdtem
elölről, és még harmadnap is. Vaktölténnyel lőni jól tudok,
térdkalácsot törni teniszütővel szintén, a családom az én
érzéstelenítőm, ellenük nem tudok hatni.
Mariano olyan arccal tér haza, mint aki megjárta a
lövészárkot, anyám közli vele, hogy szedje össze a cuccát,
mégpedig gyorsan.
Antonia kijelenti: Én életemben még egyszer nem akarok
így rettegni, te nem érdemled meg, hogy a fiam légy, te nem
érdemelsz semmit.
Apámmal nem vagyunk biztosak benne, hogy értjük, mi
történik, azt gondoltuk, hogy az örvény lecsillapodott, azt
hittük, hogy eljutottunk odáig, amikor már bevarrják a sebet.
Te most szépen fogod a holmidat, és elmész nagyanyádhoz
Ostiába, én végeztem veled, anyám üldözi Marianót a
hangjával, és kirángatja a fiókokból a pólóit, a zoknijait, a
gyapjúsapkáit, a cigarettafiltereit, az én hatalmas rózsaszínű
medvém halott tekintete előtt.
 A medve élvezi a bomlás jelenetét, mintha mosolyogna is
hozzá, mintha tudná, mi lesz a végünk.
Ha annyira felnőtt vagy, ha annyira ügyes vagy, akkor
tényleg fel kell nőnöd.
Tudom, hogy Mariano szeretné a lába elé vetni magát, és
bocsánatot kérni, bocsánatért üvölteni, tudom, mert
kiolvasom a tekintete rebbenéséből, a forró szorongásból, mi
anyánk nélkül semmik vagyunk, mi őnélküle ki tudja, hová
jutunk, de nem teszi meg, nem kulcsolja össze a kezét, nem ad
neki igazat, nem mondja, hogy úgy van: Genova tényleg túl
sok volt neki.
Apám föl-le guringál a székével, a könyöke be van kötve,
arcán izzadságcseppek, a július végi hőségben meg lehet főni,
és csak ezt hajtogatja: Antonia, hülyeség az egész.
De Antonia meg se hallja, közli velünk, hogy ez nem egy
kétkamarás parlament, ahol a két ház közt egyensúly van,
hanem ez az ő domíniuma.
Massimo végignézi, ahogy Mariano fogja a táskát, amit az
anyja összekészített, és a hóna alá veszi a jövőjét. Éveken át
tartó ellenségeskedés, lapos tekintetek, erőszakos
kirohanások után, miután ez a kölyök, ez a kis rohadék éveken
át molesztálta, most mintha sajnálná, hogy eltűnik a színről.
Maria’, ne menj el, szólal meg Massimo a ködös reggelek
zavaros arckifejezésével.
Antonia ügyet sem vet rá, kikíséri a bátyámat az ajtóig.
A bátyám csak egy pillanatra néz ránk: rám, apámra, az
ikrekre.
Apám frusztrációja abban mutatkozik meg, ahogyan a
tolószék kerekét markolja, tudván, hogy nem képes felállni és
közbeavatkozni: tehetetlenül nézi anyám intézkedését.
A zár kattan egyet, a bátyám elmegy, miránk leereszkedik a
bosszú és a távolság függönye.
Az elkövetkező napokban a barátnőimtől megkérdezem,
hogy láttak-e valamit Genováról a tévében, azt mondják, nem,
a Dawson és a haverok ismétlése ment, úgy néz ki, Joey-nak
inkább Pacey tetszik jobban.
Mosolygok, és azt mondom rá, persze, mintha egy
pisztráng, egy maréna volnék.

A júliusnak lassan vége, augusztusban egy bicikli nyergében

ülve száguldok, miközben másvalaki nyomja a pedált.
Csak kevés kivételezettnek van robogója, mi a
születésnapunkra kapott biciklin közlekedünk. Én nem tudok
biciklizni, sohasem volt biciklim, találtam egy fiút, a neve
Federico, alacsonyabb nálam, az arca szimmetrikus, aki
lovagiasságból minden délután eljön a házunk elé, és felültet
engem a biciklije nyergébe, ő pedig állva pedáloz, míg oda
nem érünk arra a helyre, amelyet a többiekkel, akik sehová
sem utaznak el, a római és Róma környéki iskolák
száműzöttjeivel nyaralási helyszínül választottunk
magunknak.
Összejöveteleink egy általunk terecskének hívott területen
zajlanak, valójában a Claudia lakópark néhány utcája fut itt
össze, ez az a rész, ahol kisebb villák sorakoznak, és az
anguillarai vasútállomást a Martignanói-tóval összekötő út
halad át rajta.
A terecskének nincs különösebb attrakciója, csupán egy
utcalámpa, amelynek tövében le lehet ülni, és az utcákon lehet
egy kerékre ágaskodva menni a biciklivel, errefelé nincsenek
kávézók vagy újságosbódék, sem biliárdtermek, a mi
találkozóhelyünk nem a tó partján van, hanem az újabb
városrészben.
Csak néhány érdekesség van errefelé: ilyen például az egyik
szállodához tartozó úszómedence, amelyet külsős vendégek is
látogathatnak külön pénzért, itt zajlanak télen az
úszótanfolyamok meg a vízilabdaedzések, ezen kívül
megművelt földek vagy éppen kiszáradt fűvel teli
magánterületek körös-körül, no és itt van a közelben az
elhagyott ház, az évek óta üresen álló kis villa.
Agata és Carlotta állítja, hogy Federico szerelmes belém,
csakis szerelemből nyomhatja valaki így a pedált az
emelkedőn, és hogy értem még a barátságot és a biztonságot
is feláldozná, de én a hálán kívül nem érzek iránta semmit, és
tartom a távolságot, kapaszkodás közben nem ölelem át a
derekát, és amikor a terecskére érünk, alig pár szót szólok, azt
is minden hév nélkül.
Federico Andrea barátja, ők néhányan választották a
terecskét törzshelyükül, hoznak magukkal cigit, és órákig
beszélgetnek arról, hogy milyen volt a focibajnokság, és ha
valakinél van labda, esetleg rúgnak is párat, de a legfőbb
tevékenységük az elhagyott ház meglátogatása.
Nekem még semmilyen fogalmam sincs a saját
szexualitásomról, párszor hozzádörzsöltem magam a
párnához az ágyban, magam sem tudom, miért, Mariano
újságjaiban láttam ilyen-olyan képeket, hallottam másoktól
ezt-azt az utcán, láttam reklámposztereket. Gyengécske a
fantáziám, és a tapasztalatom is odáig terjed, hogy láttam
meztelenül a testvéreimet, de teljesen közömbös maradtam,
az égvilágon semmit sem váltott ki belőlem. A szüleim már
évek óta nem szexelnek, és egyikünk sem akarja kutatni ennek
az okát. Most távolabb vannak egymástól, mint valaha,
egyszerre közös és ellentétes fájdalmuk magányos partizánjai.
Az egyetlen, akinek világos fogalmai vannak, az Carlotta, és
ő elmesélte Agatának és nekem, hogy milyen ajánlatokat
kapott az ismerős fiúktól, és diadalittasan mereszti ránk a
szemét, van ebben valami émelyítő és undorító.
Agatával mi szégyenként éljük meg tudatlanságunkat, le
vagyunk maradva az eseményekhez képest, nincs megfelelő
szókészletünk, nem értjük az utalásokat, lapos, deszkaszerű
testünkkel lebegünk gyermekkorunk végső idejében, mell és
fenék nélküli próbababák.
 Agatát jobban érdeklik Carlotta történetei, aki
Francescóról, Vincenzóról, Lorenzóról mesél, mindennap új
névvel gyarapodik az élmények gyűjteménye.
A legtöbb, amit én képes vagyok bevallani ebben a
helyzetben, az Andrea iránti érdeklődésem, aki továbbra is az
egyetlen számomra, aki heves szívdobogást és lúdbőrzést
képes kiváltani belőlem. A céllövöldés eset óta eltelt néhány
hónap, sem neki, sem a barátnőimnek nem beszéltem
Marianóról és az elűzetéséről, senkinek sem említettem az
otthoni hidegháborús állapotokat. Úgy tűnik, Andrea tisztel
engem, ami néha távolságtartásban nyilvánul meg, nem tőlem
kér cigarettát vagy pénzt kölcsön, nem engem visz a biciklijén,
nem én vagyok az, aki vele tart az elhagyott földeken, vagy
fenyőmagot törni kövekkel, mintha megannyi féreg volna.
Carlottáról rövid időn belül elkezd mindenféle szóbeszéd
terjedni, vádak, hazugságok, pletykák. Azoknak nevei, akikkel
megosztotta a testét, akik megtapizhatták, kezüket a combja
közé dughatták, akik kinyitották elöl a farmerjukat, akik
maguk elé térdepeltették, egyre többet hallani, kettőből
húszra, harmincra növekszik a számuk, mintha az összes fiú a
városban látta volna őt meztelenül, mintha mindegyiknek
örömet szerzett volna.
Egyik este én és Agata Carlottáéknál alszunk, hárman
szorongunk a másfél személyes ágyon, hallgatjuk aprólékos
beszámolóját a számunkra teljesen ismeretlen intimitásokról.
Amikor megkérdezzük tőle, azt hogyan kell csinálni, ezt
feleli: Nem nagy ügy, a háta mögé ülsz, az egyik kezeddel
előrenyúlsz, és megfogod neki.
Ekkor én felnézek a plafonra, látom a posztereket a falon, a
popsztárokat, színészeket, az elsüllyedt Titanicot, ott van
Jack, aki nem tudott megmenekülni, és arra gondolok, hogy
mi sem fogunk megmenekülni.
Carlotta egyre csak azt hajtogatja, hogy fel kell kínálnom
magam Andreának, a fiúk sohasem mondanak nemet, ha
valaki meg akarja nekik fogni, mire én azt válaszolom, hogy
én erre nem vagyok képes. Az igazság az, hogy nincs is
kedvem hozzá, de ezt nem tudnám megmagyarázni.
Ha a háta mögé ülsz, akkor nem látja az arcodat, mondom,
de a megjegyzésem elenyészik a levegőben.
Egy másik alkalommal, délután Agatával kettesben a
terecskén ülünk, a lámpa alatt, és órákig várjuk Carlottát,
négyre beszéltük meg, már hat óra van, és ő még sehol.
Federicótól tudjuk meg, hogy öt fiúval elment az elhagyatott
házba, nem lehet tudni, mikor jönnek vissza.
Agata megszólal: Hallgass.
Eközben én továbbra is alkalmatlannak gondolom magam
az ítélkezésre és a büntetésre. Fel kellene állnunk, és Carlotta
után kellene mennünk a házba, nekünk is tapizni, nyalogatni
kellene, de nem mozdulunk, én úgy érzem, megkövültem,
csak arra vágyom, hogy egyedül lehessek, a saját elfojtásaim
társaságában.
Amikor Carlotta visszajön a házból, és lassanként
előszállingózik az öt fiú is, némelyik ismerős, némelyik nem,
kielégült, de ferde mosoly ül az arcán, mint egy komikus
színésznek az előadás végén, aki majd elsírja magát a
kulisszák mögött, mert a publikum nem tapsolta meg eléggé.
A kezdeti siker, amelytől úgy érezte, értékelik és valakinek
tartják, kezd elhalványodni, más színben feltűnni.
Felállok, és elindulok az elhagyott ház felé, ahol még
sohasem jártam, látni akarom, mi van ott, milyen
felismeréseket tartogat a növekedésünk szempontjából,
miféle beavató szertartások, miféle eljövendő orákulumok
várnak ott ránk.
Egyszerű, kétszintes kis villában találom magam,
csatornabűz, összetört szaniterek, szerte a földön gumi
óvszerek, üres sörösüvegek, összegyűrt cigarettásdobozok,
csikkek, festék, összefirkálták a falat, felírták rá a nevüket,
Carlottáét is megtalálom, mellé valaki egy kis piros szívet
rajzolt.
 A ház falai meg nem értést, egymáshoz préselt testeket,
vágyakat és kudarcokat sejtetnek, kifejletlen melleket,
combtőnél megjelent narancsbőrt, csípőnadrágokat,
amelyekben undorítóan néz ki a kibuggyanó has: már
tizenhárom éves vagy, fogd magad diétára, felejtsd el a
fagylaltot, a cukorkákat, egyél a lehető legkevesebbet, míg
magad is el nem enyészel.
Már csak egy hét van hátra az augusztusból, mi tele
vagyunk aggodalommal, hogy nem lesz többé nyár.
A gimnázium, az osztályok, az osztálytársak, döntéseket kell
hoznunk.
Elhatározzuk, hogy együtt elmegyünk a szálloda
uszodájába, megünnepelni az utolsó együtt töltött napokat,
egész nap fejeseket ugrani a trambulinról, idegesíteni a
kisgyerekes szállóvendégeket, Magnum jégkrémet nyalni a
napon törökülésben. Federico észreveszi, hogy az üres
pénztárcámban matatok, és van olyan érzékeny, hogy nekem
is megveszi a jegyet, én egy alig hallható köszönömöt
mormogok, jobban örültem volna, ha valaki más lép elő, akár
valamelyik barátnőm.
Kétrészes fürdőruha van rajtam, Agatától kaptam kölcsön,
és úgy érzem magam benne, mint aki botrányosan
közszemlére van téve, szorosan körbetekerem magamon a
törülközőmet, és egyedül elvonulok az árnyékba, pár perc
alatt így is pecsenyére sülök. Észreveszem, hogy Andrea felém
int, be akar dobni a medencébe, de megrázom a fejem.
Néhány napja nagyon rosszul alszom, összekuporodva, a
térdem magam elé, a nyakam a vállam közé húzva,
összeszorított fogakkal, és bár megtartottam a szobánkat
elválasztó függönyt, a túloldalán nincs már ott a bátyám.
Amikor egy fülkéből felhívtam, ennyit mondott: Ostiában
nagyon meleg van.
Otthon mindannyiunk teste didereg, hóemberekként,
mereven járkálunk egyik szobából a másikba, és ezt a
zsibbadtságot nem akarom megosztani, kétszer is
ráfordítottam a kulcsot annak a szűk térnek a bejáratára, ami
az én családi emlékezetem.
Elveszek a gondolataim között, és megint rám süt a nap, az
árnyék odébb ment, itt hagyott, látom a többieket, ahogy
fröcskölik egymást a medencében, futkároznak a szélén,
beugranak, ekkor én is bemegyek a vízbe, mert perzselő a
hőség, de rögtön ki is jövök, a klórról az iskola jut az eszembe,
és mindaz, amire nem szeretnék gondolni, fogom a
törülközőm.
Körülnézek, sehol sem látom Carlottát, megkérdezem
Agatától, vajon hová lett, ő azt mondja, elment zuhanyozni,
haza akart menni, mire én is megkérdezem Federicót, nem
akar-e ő is hazamenni, ugyanis én nagyon elbágyadtam,
megnyomott a hőség meg a tehetetlenségem, azt feleli, jól
van, megvár az uszoda előtt.
Összeszedem a holmimat, az apámtól elcsent eukaliptuszos
sampont, bal kezemben a flakont, a másikban a hajkefét
tartom, menet közben csöpög rólam a víz, nyomot hagyok,
bemegyek az öltözőbe, megszólalok: Carlotta!
Hallom a víz csobogását az egyik zuhanyfülkéből.
Elhoztam a sampont, mondom.
Aztán csend lesz, már nem hallatszik a víz csobogása,
valakik suttognak, én, örök kívülálló a dolgok folyosóján,
képtelen vagyok rá, nem tudom magam odaadni, nem tudok
simogatni, nem tudok élvezni.
Kinyílik a zuhanyzó ajtaja, előbb Andrea jön ki, látom,
ahogy eloldalog, rám sem néz, megigazítja magán a
fürdőnadrágot, fogja a törülközőjét, a derekára köti. A női
öltözőben vagyunk, a hajkefe még mindig a kezemben, az
eukaliptuszillatú sampon a másikban.
Carlotta is kijön ugyanabból a zuhanyfülkéből, fél kezével
szorítja magára a bikinifelsőjét, és megszólal: Itt vagyok.
Én még mindig ugyanott állok, Andrea szintén,
perturbációk egyenlő szárú háromszöge. Jobban tettem volna,
ha nem indulok ösztönösen a keresésére, pont úgy, mint
amikor biztosan tudom, hogy apám beakasztotta a tolószéke
kerekét az asztallábba, amikor az ikrek közül valamelyik
összepisilte magát, van egy hatodik érzékem ahhoz, amikor
félrecsúsznak a dolgok.
Carlotta itt vagyokjára nem mondok semmit, hanem
azonmód, a vizes, vörös sörényemmel, a sötétkék, tépőzáras
műanyag papucsomban, amelyikben folyton előrecsúszik a
lábam, sarkon fordulok, és kimegyek az öltözőből, ki az
uszodából, még mindig fogom a sampont, fogom a hajkefét, ki
az utcára, Federico meglát, megkérdezi, mi történt, ő kész
van, mehetünk, én nem is válaszolok.
Sérelem ért, és most a zsigereimben forgatom, hogyan kell
reagálni, hogyan emeljem fel a pisztolyt, hogyan célozzak.
Carlotta tudott erről a szerelmemről, tisztában volt a
tehetetlenségemmel, a hallgatásaimmal, az
értetlenkedésemmel, beszéltem neki az én szememben
végleges érzésekről, ha nem indultam volna el, ha nem
mentem volna be a zuhanyzóba, soha nem vallotta volna be, a
hátam mögött teljesedett volna be a bűntény.
Ez az első árulás majdnem leteper, a szempilláimon tartom
vissza, nem engedem, hogy könnyek legyenek belőle,
elnyomom, mintha ipari présgép dolgozna bennem, egy
harapófogó, és az árulást elnyomja az undorom heve. Sietek
fel a lakásba, még mindig vizesen, még mindig kezemben az
eukaliptuszos sampon és a hajkefe, még mindig csattog a
talpamon a papucs.
A szüleim az asztal két végéről néznek farkasszemet,
gondolataik erejével átkozzák egymást, én még mindig
nyálkás vagyok, támolygok, napszúrást kaptam, forog velem a
világ, kettőt lépek, és elnyúlok a földön.
Néhány nap múlva New Yorkban az ikertornyok is
leomlanak.
 5
Melologo

Nyár végén anyám felfedezi azt a négy könyvet, amit a

könyvtárból kölcsönöztem, kettő a fürdőszobában hever, a
másik kettőt a szobámban, az éjjeliszekrényen tartom.
Meglátom anyámat a mosógépnek támaszkodva, miközben
az egyik ott heverő könyvet nézegeti, ellenszenvvel lapozgatja
előre-hátra, a könyv borítója rikító piros, a cím, Rettenetes ez
a ház és a szerző neve dombornyomású, zöld betűkkel
szerepel rajta.
Ki ez a Linda Romsey? kérdezi rossz kiejtéssel, háromszor
is nekifut a névnek, de eltéveszti, még mindig háttal áll
nekem, miközben én pizsamában, mezítláb kandikálok ki a
szobám ajtaján.
Nem tudom, ő írta a könyvet, válaszolom, és közben
megkordul a gyomrom.
És ki ismeri? Miket ír? Anyám a gerincénél fogja meg a
könyvet, mintha ki akarna belőle rázni valamit, amit
elrejtettek a lapjai között, egy titkot azzal a személlyel
kapcsolatban, aki én vagyok, a világon való létezésem indokát.
A barátnőim olvassák…
Mire mész te az ilyen könyvekkel? Felemeli a hangját, és
közben felém fordul.
Egész nyáron nem csináltál semmit, elvesztegetett idő volt.
Humán gimnáziumba akarsz menni? Tudod te, mit jelentett
számomra, aki nem is álmodhatott a gimnáziumról, ha
humán gimnáziumba ment valaki? Nekem nyolc általánosom
van, mindent magamtól tanultam meg, közben láttam a
lányokat a hátizsákjukkal, iskolába mentek, én meg már
dolgoztam egy öregasszonynál, lépcsőt súroltam, pár évre rá
teherbe estem, elvetéltem, aztán megint teherbe estem,
megszületett Mariano, rettenetes ez a ház? Azért írattalak be a
könyvtárba, hogy rendes könyveket olvassál. Majd erről a
Linda valakiről fogsz beszélni a humán gimnáziumban, erről a
nevenincs senkiről, ezekről a csicsás könyvekről, mi vagy te,
nyolcéves kislány? Kértél tanácsot a könyvtárostól, ahogy
mondtam?
Igen, de olyan nehéz könyveket adott…
Szóval ilyen vagy, amikor nehézségekkel találod magad
szembe, akkor hagyod az egészet. Mint a többiek, olyasmivel
foglalkozol, ami nem jó semmire.
Anya, ez egy szórakoztató könyv, időtöltésre való, mondom
a könyvre mutatva, amelyet még mindig a kezében tart.
A könyveket nem a vécében szoktuk tartani, nem úgy
olvassa őket az ember, mint a magazinokat a fodrásznál. Az
idő meg már eltelt, drágám, vége a nyárnak, és te nem olvastál
semmit. Latint akarsz tanulni? Görögöt akarsz tanulni?
Rettenetes ez a ház?
Anyám nyomatékkal teszi le a könyvet a mosógép tetejére,
mert könyvtári könyv, nem a miénk, különben, tudom,
szétcincálná, megenné a lapjait, feltörölné vele a földre
cseppent mártást. Felém fordul, a tekintetétől nem
szabadulok.
Mostantól fogva megmutatod nekem, milyen könyveket
veszel ki a könyvtárból. Humán gimnáziumba akarsz menni a
barátnőiddel? Hát akkor kezdj el tanulni. Gimnáziumba járni
kiváltság. Nem fogom megengedni, hogy a hasad süttesd a
napon, vagy tanulsz, vagy nem lesz belőled senki.
Megértetted? Vagy senki akarsz lenni?
Hallgatok, és közben a kerek arcú könyvtárosnőre
gondolok, a ferde frufrujára, a zsíros hajára, amit nem mos
elég gyakran, a lerágott körmeire, a színes gyűrűire, a kékre,
melyet a hüvelykujján visel, a könyvekre, amelyeket a
pinceraktárból hoz fel, leszedi őket a polcról, felcipeli, meg a
listára, amit összeállított nekem, amikor tanácsot kértem tőle,
mert anyám azt akarja, hogy komoly könyveket olvassak,
olyanokat, amelyekbe beleborzong az ember, amelyektől
kicsordul a könnye.
A múltkor láttam egyet itthon… egy angol írónőtől, hogy is
hívják? folytatja anyám rendíthetetlenül.
Jane Austen, válaszolom, és mintha egy forró pocsolyában
főne a talpam, szavaink levesében ázna.
Az tán nehéz volt? Hiszen filmet is csináltak belőle, kiabál,
és a könyvem olyan, mint egy hulla, halott szörnyeteg, ujját a
borítójára nyomja, kiszúrja a hibáit.
Nem is olvastad, védekezem.
Én nem számítok, én egyfolytában dolgozom, tudod te, mit
jelent dolgozni? Szerintem nem, csak panaszkodsz, erre vagy
képes. Tüske vagy az ember talpában.
Nem reagálok, hallgatok, és ebben a némaságban zizegnek
a könyvek lapjai, melyeket talán sosem fogok elolvasni, nem
értem, miért esik így nekem, mit akar ezzel elérni, mit tervez,
mit vetít ki rám, azon töprengek, vajon van-e valami köze
ennek az egésznek ahhoz, hogy a bátyám nincs velünk, vagy
esetleg most tudatosult benne egész jelentéktelenségem, és
most akar mindenáron kikupálni, kitömni, mint egy
melltartót, mint egy fürjet vagy kabátot.
Hallod, amit mondok?
Hallom.
Olyan vagy, mint egy döglött hal, rám néz, a tekintete belém
fúródik.
Ha nem lesz legalább négyes átlagod ebben a
gimnáziumban, amit választottál, ki nem teszed a lábad
itthonról, bezárlak, apáddal egy csomó pénzt költünk
tankönyvekre, vissza kell fizetned az árát.
Igen.
 Együtt fogunk olvasni, ha nem érted, leülök veled tanulni,
bírni fogjuk, mindenképpen bírnunk kell, ekkor már remeg a
hangja, miközben kinyitja a mosógép ajtaját, és kiszedi a
mosott ruhát, egymás után szedi ki őket a mosógépből,
amelynek még mindig fizeti a részleteit. Anyám utálja
összekeverni a fekete meg a színes ruhákat, de a vizet sem
szereti pazarolni, elzárja a csapot, miközben fogat mosok,
ideges lesz, ha tíz percnél tovább zuhanyozom.
Ettől a mitől érzem magam fogolynak, ettől a többes szám
első személytől, senki sem kérdezett meg róla, hogy részt
akarok-e benne venni.
Olyan gimnáziumot választottam, ahová a gazdagok
gyerekei járnak, ez megtorlás, szívbe döfött tőr, nyakra tekert
selyemzsinór. Nehéz iskolát választottam, ahol holt nyelveket
tanítanak, amelyeket már senki sem használ, és azt mondom,
azért, mert a barátnőim is oda mennek, ha ők oda mennek,
akkor én is, de az igazság az, hogy hordozok magamban
valami aprócska magot, egy babszemet, egy bogarat, anyám
hangját, akinek meg kell mutatnom, hogy én is érek valamit.
Ez a mi láthatatlanul itt lakik bennem, belülről irányít,
légvárakat építtet velem, és ingoványos talajra visz.

Első nap a gimnáziumban azzal szembesülök, hogy ott is

mállik a fal, ahol a gazdagok gyerekeit tanítják, az udvaron a
fák gyökerei feltörik az aszfaltot, a tornaterem évtizedes
izzadságtól bűzlik.
Az épület háromemeletes, egy vörös téglából felhúzott
tömör hasáb, néhány gyér koronájú pínea meredezik
körülötte, mellette parkoló, felfestett sávjaival a focipálya;
bent az alagsorok biztonságában a röplabdaterem, a
bordásfal, egy felhasadt hátú tornaszekrény, gyűrűk, melyek
úgy lógnak a plafonról, mint a kolbász vagy a sonka.
A szerencsésebb osztályok a harmadik emeleti termekben
vannak, az ablakból nézik a focizó fiúkat, a
szerencsétlenebbek az alagsorban, a díszterem mellett, ahol
hideg van, és a falat gipszkartonból húzták fel, ha ököllel
ráütsz, szétvered, minden penész- és mohaszagú, a nap csak
tévedésből és akkor is csak rézsútosan süt be.
Itt kezdem meg az első gimnáziumi évemet: a pincében,
mint egy rágcsáló vagy csótány.
Ezen a helyen is hamar alkalmam lesz újabb defektjeimmel
meglepni a környezetem, elfúló lélegzetemmel, azzal, hogy
nem bírom a labdajátékokat, hogy nem vagyok jó a leütésben,
kinyúlt frottírzoknit, kitérdelt melegítőnadrágot hordok.
Mindig fázom, örökké álmos vagyok, és elismerésre éhezem,
szükségem van rá, hogy senki ne feledkezzen meg rólam,
folyton látszani szeretnék, hogy figyeljenek rám: Itt vagyok, itt
vagyok, itt vagyok.
A kerítés, az osztálytermek falai összevissza vannak firkálva
a félelmetesebb tanároknak címzett szidalmakkal, áthúzgált
szerelmi vallomásokkal, ellopott telefonszámokkal, az
iskolaépület homlokzatán még mindig ott éktelenkednek az
előző tanév végén odahajigált tojások hagyta foltok és
héjdarabkák.
A gimnázium szintén a Cassia úton van, de messzebb, és
miután leszállok a vonatról, még tovább kell mennem busszal,
a kétszázegyessel, ennek a végállomása az Olgiata városrész
déli bejárata, teniszpályák, golfklubok vannak errefelé, a
császári fórumokéra hajazó elegáns lakóházak bejárónővel,
kertésszel, elektronikus beléptetőrendszerrel: a városszélre
települt kőgazdagok territóriuma.
Reggel hatkor kell kelnem, hogy nyolc húszra beérjek az
iskolába, alig bírok reggelizni, néhány korty tej, két darab
keksz, feszül a gyomrom, a vonaton egyre rosszabb, mintha
marhavagonban lennénk, mindenki az ajtókban liheg, egy
gombostűt sem lehet elejteni, ha ránt egyet a vonat,
szitkozódnak, és amikor végre leszállok, sokszor rohannom
kell a hátamon ugráló hátizsákkal, hogy a parkoló túloldalán
elérjem az éppen bekanyarodó kétszázegyes buszt.
A buszon alig van ülőhely, ez is elmegy a régi iskolám előtt,
amely mintha összezsugorodott, lekonyult és kiszáradt volna,
olyan, mint egy növény a tél végén; onnan tovább a busz
éppen csak araszol, a jelzőlámpák miatt vannak szakaszok,
ahol képtelenség harmincnál gyorsabban haladni, aztán az út
felszabadul, hirtelen meglódul a járműsor, mint jobb állapotú
artériákban a vér.
De van, amikor ez sem segít, vannak napok, amikor akkora
késést halmoztunk fel, hogy kénytelenek vagyunk a nagy
körgyűrű előtti elágazásnál leszállni, és gyalog menni az
iskoláig. Ezen az útszakaszon szlalomban futunk a dugóban
álló autók kipufogói között, és egyszer meglátok egy kis
emlékhelyféleséget, Agata veszi előbb észre, kis kerítés övezi,
középen egy csokor művirág, és rozsdásodó fémkeretben két
fénykép, valakitől azt halljuk, hogy évekkel azelőtt ott halt
meg két lány, a robogójukkal nekicsapódtak a
villanyoszlopnak, nekem az jut eszembe, hogy ez rossz előjel,
még öt éven keresztül nap mint nap itt kell találkoznom velük,
anélkül, hogy bármit is megtudhatnék róluk, és elképzelnem
saját magamat is egy fényképen, ott, az út szélén, ahol a
közöny száguldó folyója sodorja az úti céljuk felé siető
embereket.
Mi ketten Agatával egy osztályba járunk, Carlotta végül
meggondolta magát, a római gimnázium helyett a vidékit
választotta, vagyis a braccianói humán gimnáziumot, ez nem
messze van attól az iskolától, ahová Mariano is járt.
Az uszodai eset óta egy szót sem szóltam hozzá, jeges csönd
ereszkedett közénk, amikor valaki Carlottát említi,
mindenféle rosszat mondok róla, köpök a nevére, mintha pók
vagy hangya volna, mintha megfulladhatna benne. Nagyon jól
tudom, minden egyes megvető szavamat visszamondják neki,
éppen ezért töltöm meg őket kövekkel és élekkel, nem fogom
vissza a szidalmakat, nem mérséklem magam az
elpusztításában.
Ha köszön, elfordulok, ha a közelembe ér, felugrok, mint
öklöző a ringben, mint aki ütni akar. Carlotta egyre csak
próbálkozik, közeledni akar, szeretne rést ütni a falamon, de
levakarom, málló vakolat, felböfögöm, kihányom.
Nem kérdezősködöm, kikkel találkozik, kivel jár, hogy megy
sora az új iskolában, nem érdekelnek a történetei, idegesít,
amikor nyavalyog, repesek, amikor szorong, úgy gondolom,
minden szótag, ami a száját elhagyja, átverés, ügyetlen
próbálkozás, hogy feltűnjön és visszakéredzkedjen, miközben
azon vagyok, hogy visszakergessem gyalázata gödrébe, és újra
és újra látom magam előtt, ahogy kijön a zuhanyzóból, érzem
az eukaliptuszillatot, a tenyerembe préselődő hajkefe tüskéit.
Azzal, hogy egy osztályba járunk Agatával, adott számomra
az előnyös lehetőség, hogy Carlottát kirekesszem, a világról,
ami most a miénk, nem tud velünk beszélgetni, csevegéseink,
történeteink hátterében húzódhat csak meg, azon ritka
alkalmakkor, amikor együtt leszünk, és én levegőnek nézem
majd, olyan témákat hozok fel, amik őt már nem érintik,
olyan iskolai sztorikat, amelyek aprólékos részleteiről,
vonatkozásairól fogalma sem lehet. Úgy teszek majd, mintha
csak Agatával beszélgetnék, de élénk, eleven stílusban, rám
egyáltalán nem jellemző hanghordozással, csodás részletekkel
tűzdelve, mások gazdagságával dicsekedve, nyilvánvalóvá téve
a minket elválasztó távolságot, azt, hogy Carlotta sohasem
lesz olyan, bezzeg mi igen, mert a pénz közelében lenni annyit
tesz, mint beszívni a gazdagság és a luxus illatát, a luxusét,
mely rád is átragad, mondom magamnak, mondom neki,
anélkül, hogy ránéznék.
Az igazság az, hogy amint felszállok a buszra, máris érzem
az erőszakos illatot, a lányok nehéz parfümjeiét, amilyeneket
irodában dolgozó felnőtt nők használnak, a fiúk télen
pehelybéléses dzsekiben járnak, márkás gyapjúsapkában,
olyan egyformák, hogy meg sem mondja az ember, melyik
kicsoda. Azok, akik Róma északi részén, Olgiatában és a Le
Rughe negyedben laknak, ahol háromszintes villák
sorakoznak, elöl-hátul kerttel, trambulinos úszómedencével,
perzsaszőnyegekkel, szobányi gardróbokkal, első pillantásra
felismerik egymást, velük csak rövid ideig fogunk együtt
buszozni, éppen csak addig, amíg betöltik a robogózáshoz
szükséges kort, és aztán átülnek a miniautóba, ami olyan
zajos, mint egy traktor, de tizennyolc éves kor alatt is lehet
már vezetni. Nekem biciklim sincs, ők már volán mögött
ülnek, sokszor párhuzamos univerzumok peremvidékéről
nézünk egymásra, közöttünk a Tejút.
Még Agata is, akinek pedig soha nem kellett lemondania
semmiről, és számomra elképzelhetetlen csecsebecséket
engedhetett meg magának, nehezen tud lépést tartani a
folyton cserélődő ruha- és kelléktárdivattal.
Mi alig merünk új Nike vagy Adidas cipőre még csak
gondolni is, ők a Condotti utcában intézik a születésnapi
bevásárlást, és Prada cipőben jönnek iskolába, Gucci táskába
söprik bele a füzeteiket és a tollaikat, mi az általánosban
használt hátizsákunkkal járunk még mindig.
Amikor elmentünk beszerezni a szükséges iskolai
felszerelést, megpróbáltam anyámat rábeszélni, hogy vegyünk
meg egy Smemoranda márkájú fekete határidőnaplót,
megnézte az árát, és azt mondta, hogy két kis méretű füzetből
meg tudjuk csinálni nekem a határidőnaplót, ahogy eddig is
minden évben. Elég megfelezni az oldalakat, felírni
mindegyikre a dátumot, a vonalas részen napról napra lehet
vezetni a feladatokat.
Ekkor, a strasszokkal és könnyes szemű kutyusokkal teli
üdvözlőlapok között majdnem felordítottam, hogy én végre
igazi határidőnaplót akarok, nem egy saját gyártmányú
füzetet vagy naptárt, nem a sokadik átverést az életemben, ő
válaszul elgáncsolt a térdével, és megvette azokat a füzeteket,
amiket ő akart, azokat a tollakat, amiket ő akart, azt a
tolltartót, amit ő akart, egy sápadt rózsaszín, ormótlan
szörnyet.
Ez az új iskola az első pillanatban kiöklendez engem, mint
egy lejárt szószt, kiolvadt mirelitet, de én csak azért is
maradok, és horgonyt vetek, lyukas hátizsákommal,
füzetekből összetákolt határidőnaplómmal, lázadok és
versenybe szállok, ha harcteret látok, masírozni kezdek.
Vörös hajam megnőtt, középen választom el, így arcom még
vékonyabbnak tűnik, füleimet mindig gondosan eltakarom és
fedezékbe helyezem, sörényem nem merészelem lófarokba
kötni vagy pláne kontyba tűzni, nincs mellem, nincs fenekem,
deszka vagyok, és elkezdem hordani azt a pár testhez tapadó
darabot, amim van, hadd lássa mindenki a bordáimat, vékony
csuklómat, a vonaton titokban sminkelek, és a tükörbe nézve
úgy érzem magam, mint aki kibújt a tojásból, készen kell
állnom, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, el kell
felejtenem, hogy mások nem becsültek eléggé.
Ha nincs pénzed, egy dolog van, ami megmenthet, a
szépség, ezt sulykolom magamba, többször fésülködöm,
a mutatóujjammal lehúzom az alsó szemhéjam, úgy húzom
rajta végig a szemceruzát, hogy mélyebb legyen a tekintetem,
hogy érdeklődés tárgya lehessen. Éppen csak pár holmim van,
de az a néhány dolog segít, hogy ne hasonlítsak az én
elhanyagolt, melós anyámra, aki mosogat, piacon vett
lenkosztümben akar valaki másnak látszani. Nekem minél
előbb meg kell szabadulnom defektes kislány mivoltomtól, és
át kell alakulnom szerethető nővé. Szinte viszketek ettől az
átalakulástól, fejest ugrom a testek és tekintetek kóros
versengésébe.
Iskolakezdés után egy héttel azt mondom Federicónak,
hogy csókolóznunk kell, át kell esnem a tűzkeresztségen, nem
lesz sem taps, sem ráadás, nem megyünk az elhagyott házba,
nem biciklizünk többet együtt, számomra ő egy sügér, amit az
ember otthon a fagyasztójában tartalékol, ha semmi más
nincs otthon, jó lesz vacsorára.
 A csók félresikerül, inkább valami rágcsálásféléhez vagy
kérődzéshez hasonlít, mint a szerelem pecsétjéhez, a nyál
lecsorog a szájunk sarkán, ő alacsonyabb nálam, a haja
zselétől bűzlik, kedvessége hátráltató tényező.
A dolog a terecske egyik kő mellvédje mögött esik meg, nem
is rejtett, de nem is látványos helyen, a pineák alatt,
amelyekről hangyák potyognak ránk. Federico megkérdezi,
találkozunk-e még, mire én letörlöm a szám a kezem fejével,
nem akarom, hogy nyoma maradjon ennek a rejtett
segélykérésnek.
Ezt felelem: Nem, nem érek rá, és sarkon fordulok.

Az alagsori tantermünkben mi, tanulók éjszakai lényeknek

tűnünk, molylepkékként pislogunk, hogy megpróbáljunk
ébren maradni.
Agatával egy padban ülünk, középtájt, elöl a stréberek
ülnek, mögöttünk pedig az olyanok, akik tankönyvekről
hallani sem akarnak, biztos vagyok benne, itt senki fölött sem
lebeg a kard: négyesnél rosszabb átlagod nem lehet, fel ne
ébreszd az anyád keblében szunnyadó hétfejű sárkányt.
Nem sok fiú van, azok is mind nyomik, mondom Agatának,
más osztályokban legalább akad egy-egy elfogadható
kinézetű, de nálunk egy se: az egyik, ha meg kell szólalni,
belevörösödik, a haja is ritka, vékony szálú, a másik meg
alacsony, tömzsi, a képe is milyen széles, a harmadiknak
zsíros a haja, a bőre teli anyajeggyel, a negyediknek előreálló,
kesze-kusza fogai vannak, és az orra is krumpli. Viszolygok
tőlük, legszívesebben elásnám őket, vagy szétszórnám a
szélben. Egy kivétel van köztük, de az más miatt nem jöhet
szóba, Samuele, az egyetlen osztályismétlőnk, már kétszer
bukott, de még mindig iskolaköteles korú, nem rakhatják ki,
vagyis konok nemtörődömséggel viszonyul az egészhez.
Gyerekarca van, húsos szája, szeme egyszerre kedves és
fenyegető, sokszor jár elkoptatott melegítőben meg
edzőcipőben, de a részletek, a karórája, a kar- és nyakláncai
mind arról árulkodnak, hogy a szülei jómódúak, a cipői
viseltesek, az igaz, de hetente másik van a lábán, szétrúgja
őket a délutáni focizással. Hátizsák nélkül jár iskolába, mindig
késik, kiül valamelyik első padba, és ott alszik, vagy kedve
szerint való újságot, könyvet hoz magával, amelynek semmi
köze a tananyaghoz, és csendben lapozgatja. Bennünk,
megszeppent, groteszk kis újoncokban félelmet és
kisebbrendűségi érzést kelt. Az osztályban sokszor cigarettát
sodor magának, vagy szünetben szippant egyet, egyébként
meg tudomást sem vesz rólunk, mintha mi volnánk a békák, ő
meg a herceg, amint kicsöngetnek, már ki is lő, megy a régi
osztálytársaihoz vagy a végzősökhöz, akik benne vannak a
diákbizottságban, és nemsokára egyetemre mennek.
Ijesztő egy alak, mondja Agata egyik délelőtt.
Samuele ugyanis a második órára ért be, mégpedig
alkoholbűzösen, már korán reggel legurított két sört, sárga
pulóver van rajta, szeme dagadt, válaszul motyog valamit az
angoltanárnak, aki megpróbálja a házi feladatról kérdezni:
A Hold leesett az éjjel, itt a világ vége.
Mi áhítatos csendben ülünk, feszültségtől vibrálva.
A latin- és görögórák kínszenvedést jelentenek, a tanárnő
kíméletlen, teljhatalma van fölöttünk, a hangját sem kell
felemelnie, mint az éjszaka, úgy ereszkedik ránk állandóan
elmarasztaló tekintete, a nevünk puszta kiejtésével képes
megsemmisíteni bennünket. Őt még Samuele is respektálja,
az órái alatt csendben szundikál, igyekszik nem zavarni, a
tanárnő egyáltalán nem foglalkozik vele, ugyanolyan
közönyösen tekint rá, mint a sarokban álló páfrányra.
Az első hónapokban mindannyiunkat sokkol ez a két nyelv,
nem értjük és nem is akarjuk megérteni, mint programozott
zombik mormoljuk a deklinációkat meg a konjugációkat,
otthon, a vonaton, a konyhában, az órák előtt, alatt és után,
hónunk alatt szótárakat cipelünk, mindegyik több kilót nyom,
olyan, mintha liszteszsákot, olajjal teli üveget cipelnénk.
Az én görög és latin szótáraim régiek és koszosak,
használtan vettük őket anyám egyik barátnőjének
segítségével, a lapok megsárgultak, a margók teli vannak a
korábbi használók jegyzeteivel, már nem maradt hely
számomra, hogy ceruzával odaírjam a ragozásokat a
dolgozatírás esetére, amikor a padok között körbeadják a
rettegett görög fordítanivalót.
Mit keresek én itt, töprengek, miközben újra és újra
fellapozom a szótárt, hiszen már Görögországban sem értik
ezt az ókori nyelvet.
Az első jegyeim nyomorúságos elégségesek, piros tollal
kijavított dolgozataimat meg sem merem mutatni anyámnak,
eldugom őket, az ellenőrzőt én írom alá helyette, míg a
többieknek örömünnep a kettes, számomra maga a csőd.
Amióta Mariano Ostiában van, Antonia figyelmének
középpontjába kerültem, mulasztásokat ró fel, feladatokat ad,
amelyeket korábban megosztottunk a bátyámmal: a
mosogatástól a főzésig, a vasalástól az ikrek fekhelyének
elrendezéséig, egyfolytában segítenem kell, hol ebben, hol
abban.
Ha kész vagy a házimunkával, irány tanulni, mindennap ezt
hallom.
Nem mehetek sehová, alig találkozom a barátaimmal,
Federico csókjának ízére már nem is emlékszem, Andrea
pedig tabu, függöny leengedve.
Anyám üldöz – én a róka, ő a puska –, egyik nap, amikor
hazajövök az iskolából, egy új szótárt találok a
konyhaasztalon, ő pedig mosolyog.
Azt mondja, hogy megkérdezte Festa asszonytól, akihez
takarítani jár, mi lenne a legmegfelelőbb ajándék egy olyan
lánynak, aki szeret olvasni, mire ő alattomos kegyetlenséggel
ezt válaszolta: hát egy szótár.
 Így össze tudod hasonlítani a latint meg a görögöt,
nyelveket tanulsz, bárcsak én is tanulhattam volna, látod,
milyen szép? Benne van az összes szó, tényleg az összes…
Antonia találomra felüti az olasz szótárt, úgy mutatja
nekem az oldalakat, orra hegyére felteszi az
olvasószemüvegét, és olvassa: melologo, ami a melos és a
logos szavakból származik, tudod? Pont az, amit te is tanulsz.
Egy szöveg zenei kísérettel, nézd, ide van írva.
A kezembe nyomja a szótárt, még mindig mosolyog, ragyog
a szeme, mint aki álmodozik, ekkor megnézem, amit az előbb
mutatott: melologo, felolvasom hangosan az egész definíciót.
Anyám öröme rám is átragad, hónapokon át tartó
mosolyszünet és tőmondatok után nem okozhatok neki
szomorúságot, lapozok tehát, és keresek egy újabb szót,
megáll velünk az idő, mert először tanulunk. Minden szó
hallatán, amit kiejtek, fellelkesül, és utánam mondja,
megpróbálja magáévá tenni, a saját dialektusára jellemző
hanglejtéssel, amelytől soha nem tud megszabadulni. Valami
dinamikus erő hajt előre, hogy az ő örömét hajszoljam, és
eltávolodjam az enyémtől.
Az új ajándék megérkezése óta az idő egyre sűrűsödik, a
tanulás kényszerré válik, és pusztító lesz, de nem hagyom
abba, nem gondolom azt, hogy okosabb lennék a többieknél,
sőt, az enyém a puszta igyekezet, nagy hévvel hajszolom a
jegyeket, kettesből kétharmad, kétharmadból hármas,
háromnegyedből négyes lesz, és amikor a görögtanárnő
kiosztja a dolgozatot, és meglátom az enyémen az ötöst, akkor
kiugrok a padból.
A többiek némán bámulnak, aztán röhögcsélnek, de engem
nem érdekel, látom őket órán meg dolgozatírás közben, hogy
a pad alatt a telefonjukkal szórakoznak, levélkéket
küldözgetnek egymásnak, a szomszédéról puskáznak,
miközben az én fejemben Antonia szavai pingpongoznak:
Szóval te ilyen vagy, amikor jönnek a nehézségek, feladod.
 Ezt az ötöst sem mondom el anyámnak, mert egy osztályzat
éppen csak annyit ér, mint az első lövéssel eltalált
üdítősdoboz, nekem céloznom kell tovább, amíg egy is marad,
úgy járulni anyám elé, és megmutatni neki, hogy nem csak
haszontalan dolgokat nyerek, óriás rózsaszín medvét,
gumicukrot, csokit, engem a büszkeség hajt, én nem adom fel.
A harmadik eset után, amikor különböző tárgyakból, még
matematikából is jól sikerülnek a felmérőim, az
osztálytársaim felfigyelnek rám, és nem tudják, hogyan
reagáljanak, ugyanis nem vagyok olyan undok, hogy
megvetendő strébernek nyilváníthatnának, de olyan gazdag
sem, hogy a tanulás hidegen hagyhatna, és utolérhetnének
benne.
Megpróbálnak segítséget kérni tőlem feleltetéskor, tanácsot
kérnek, elkérik az összefoglalóimat, dolgozatíráskor az én
papírom felé nyúlkálnak és lesnek, én megpróbálom Agatát
támogatni, tudom, hogy le van maradva, pedig tanul, és
azokat, akiknek nehezen megy, de nem élnek vissza vele. Ám
amikor az olasztanárnő kimegy a teremből, és Samuele egy
hirtelen mozdulattal odajön a padomhoz, és kitépi a kezemből
a lapot, hogy megnézze, mit írtam a kifejtendő kérdésekre
válaszul, én nem maradok ülve, tétlenül, hanem azonnal
felpattanok, és visszaveszem tőle a dolgozatomat: Ülj vissza,
mondom, és a szeme közé nézek, hangom meg se rezzen.
Fentről lefelé néz rám, égimeszelő, szeme összeszűkül, nem
szokott hozzá, hogy ellentmondjanak neki.
Te szerencsétlen csóró stréber, kilátszik a segged a
nadrágodból, támad rám római dialektusban, hogy
nyomorultnak tüntessen fel, hogy mindenkinek a figyelmét
felhívja rá, én vagyok az egyetlen ebben az osztályban, akinek
szegények a szülei, csak hogy ezzel is aláhúzza, idegen vagyok,
betolakodó, valami csoda folytán kerültem oda.
Nem válaszolok, mert a tanárnő visszajött, Agata mintegy
vigasztalásképpen megérinti a karom, könnyeket vár tőlem,
hogy összeomlok, de én eltolom a kezét, és igyekszem jól
kisimítani az összegyűrődött papírlapot, sokáig simogatom
széltében-hosszában, és Samuele hátát bámulom.
Anyámnak van egy zsák rongya, mindenféle maradék,
ezekkel erősíti meg a nadrágjainkat, a kilyukadt zsebeket, a
varrásnál szétfoszlott anyagrészeket, megreparálja, ha valahol
kiégett, vagy foltos maradt a póló.
A szünetben Samuele lép ki elsőként az osztályból, én
követem, látom, hogy elindul a lépcsőn, a nyomába szegődöm,
megyünk két emeletet, és aztán a legfelsőn látom, hogy
eltűnik a tetőteraszon, ahová nekünk tilos kimennünk.
Én is kimegyek a tetőre, hirtelen elvakít a hideg, derűs
római égbolt fénye, Samuelén kívül vannak ott más fiúk is,
mindannyian idősebbek nálam.
Ő csak ekkor vesz észre engem és a vörös hajamat.
Mit akarsz? Fordul felém az elaludt cigarettával a szájában,
tekintete ideges és gúnyos.
És miként már megtörtént velem, képek sorjáznak a
fejemben, nehézségek és viták, a kétségbeeséseim és a
vágyaim képei, mindaz, amit sosem tisztelnek és sosem
értenek meg bennem, a könyvtár és a fenyegetések, sok-sok-
sok könyvoldal, anyám mosolya, miközben ismételgeti:
melologo, melos és logos, zene és szavak, a könyvtárosnő,
Tiziana frufruja, a könyveknek a listája, melyek nélkül senki
sem vagy, mindaz, amit el kellett olvasnom, félretéve az
időtöltésre való, szórakoztató, mulatságos könyveket, a
tanulással töltött órák, apám és anyám veszekedése, a
kiabálásuk, a vonaton meg a vécén a térdemen tartott
könyvek, a nap, ami úgy megy le, hogy én ki se tettem a lábam
otthonról, és a javuló jegyeim, a romló jegyeim, amelyek
alapján ítélkeznek fölöttem. A gondolataim fokozzák harci
kedvem és bosszúvágyam, vége annak az időnek, amikor
védtelen voltam, mára sok mindent megértettem: tudok lőni,
tudok ütni, tudok bántani, és tudok csókot szerezni.
Összeszorítom az öklöm, és törékeny testem, kiálló
medencecsontom frenetikus erejével, annak a
vakmerőségével, akinek mindig küzdenie kell, a képébe
vágok, a jobb szemét találom el. Samuele pár lépést hátrál, az
eltalált szeméhez emeli a kezét, a másik szemével
zavarodottan néz rám, félvakon is azt próbálja felfogni, hogy
van-e még valaki a hátam mögött: de nincs, senki sincs.
Te vagy a szerencsétlen csóró, világos? Te vagy a csóró, aki
még mindig nem tudsz olaszul írni. Azt hiszed, megijedek
tőled? Apuci kisfia, üvöltök, és leköpöm, a nyálam a cipője
orráig repül.
Nem tudom, elég vehemens voltam-e ahhoz, hogy
megsebezzem, az én öklöm fáj, éget, az inaim, izmaim
remegnek, szempillám őrjöngésemtől nedves, a bennem
forrongó dühtől, ki kellett adnom magamból, és most újra
kibukott a fényre.
A dühöm ki van terítve a teraszra, napozik, és grimaszokat
vág, az árnyak közt siklik, a jelenlévők hátára vetül, a
haragom nyers, eleven, van arca, haja és keze, térdén tépett
farmert visel, vállán foltozott hátizsák, már a varrás is
szétfoszlott az egyik oldalán, meggondolatlanságával, össze
nem illő színeivel tűnik ki. Az én dühöm aránytalan, túl
hosszú lábszára van, kicsi, puha füle, rövid, bolyhos lábfeje.
Amikor velem van, rendszerint hazamegyek, nem a városi
lakásba, hanem az igazi otthonomba, amelyet
gyerekkorunkban Marianóval rajzoltunk az aszfaltra, és fölé
írtuk, hogy O – T – T – H – O – N, ott ülök le, odabent, a
vonalak közt, amelyeket mi húztunk.

Ülök a tufakőből és betonból épült alacsony kerítésen, amely a

focipályát veszi körbe, a tornatanár azt mondta, hogy csámpás
vagyok, az állóképességem egy puhatestűével egyenlő, az
egyensúlyom a konyhakerti zöldségé és veteményé. Három
kört futtatott velem az iskola körül, és úgy érzem, csak ezt
kaptam tőlük: a parancsot, hogy körbe-körbe fussak, anélkül,
hogy valaha is célba érnék, egy biztos kikötőbe.
A másik osztály focizik, vannak, akik otthonról hozzák a
stoplis cipőt, mások farmerban, pulóverben játszanak,
nemtörődöm módon szórakoznak azzal, hogy nagyon magasra
fellövik a labdát a pálya közepén, úgy, hogy a vakító fényben
alig látsszon, lehetetlen elkerülni, egy sziklatömb zuhan az
égből.
Mi van, megbolondultál? Samuele zsebre tett kézzel odaül
mellém, én nem válaszolok. Nem mindenki olyan, mint én,
előbb-utóbb bajba kerülsz, folytatja, és a szeme körüli enyhe
pírból úgy látom, nem nagyon szenvedte meg az
agressziómat: bánt, hogy meg sem karcoltam.
Fogalmad sincs, mi az a baj, mondom pár perc gondolkodás
után.
Rám néz, arcán nem látszik sem harag, sem vád, olyan,
mint aki tudja, rajtakapták az egészen addig a pillanatig
szövögetett cselvetésén. Olyasvalaki, aki otthonról hozza a
könyveket, amelyeket az órákon olvas, nem lehet hülye, nem
igaz, hogy nem érdekli semmi, neki soha nem volt szüksége az
én olaszdolgozatomra, csak fel akarta hívni magára a
figyelmet.
Azt, ott hogy hívják? kérdezem tőle, miután nem válaszolt
semmit, és egy fiúra mutatok, félhosszú tincseinek vége felfelé
kunkorodik.
Nem tudom, feleli, és elővesz egy cigarettát, a hüvelyk- és a
mutatóujjával fogja, mintha össze akarná morzsolni.
Dehogynem tudod, láttam, hogy beszélgettetek.
Mi az, kémkedsz utánam?
Nem, őutána.
Samuele leugrik a kerítésről, és a markába szorítja a
cigarettát. Akkor kérdezd meg tőle, hogy hívják.
Amikor elmegy, nem megyek utána, nem kérek bocsánatot,
nem akarok meghátrálni, ha már egyszer túlfeszítettem a
húrt.
 A fiút Lucianónak hívják, már másoktól megtudakoltam a
nevét, azt is tudom, hol lakik, ismerem a robogója
rendszámát, megtudtam, hogy nagy házuk van, háromszintes,
előkerttel és hátsó kerttel, az anyja Louis Vuitton holmikban
jár, az apjának tágas Mercedes batárja van, tudom, hogy ő is
építési vállalkozó lesz, mint az apja, a születésnapjára
ékszereket kap, tudom, hogy az iskolában sokan odavannak
érte, még a nála idősebb lányok is, levélkéket írnak neki, és a
hátizsákjába dugdossák, a szünetben a táblára felírják a nevét,
és virágokat, szívecskéket, nyilacskákat rajzolnak köré,
rátukmálják a telefonszámukat, egyfolytában illegnek-
billegnek előtte, csak hogy észrevegye őket, felállok, és a
kőkerítéstől odamegyek a focipályát határoló hálóhoz, onnan
figyelem, ahogy nevet, ahogy járkál. Erre gondolok:
A gazdagok pont úgy járnak, mint a bárdok, a lovagok, a
katonák.
Pár nappal később az egyik szünetben odaszólok Agatának:
várj meg a kávéautomatáknál, van egy kis dolgom, és eltűnök
az előcsarnokban nyüzsgő diákok között, kimegyek az
udvarra, és meglátom Lucianót, egy alacsony kő mellvéden ül,
nem cigizik, hanem mohón sárgabaracklevet iszik, odamegyek
hozzá, és a barátai szeme láttára ránézek, köszönök neki, hogy
szia, bemutatkozom, mintha egy konferencián vagy
álarcosbálon volnánk, igyekszem megtartani a
testhőmérsékletemet, kerülöm az ideges kacarászást, a
célzásokat.
Luciano kezében a gyümölcslé, a doboza zöld, rajta két
sárgabarack egymás mellett, hirdetik, hogy a lé hozzáadott
cukrot nem tartalmaz, Luciano ravaszul néz, mint aki
zsákmányt szimatol, nagylelkű, de nem különösebben
szívélyes mozdulattal elfogadja a kézfogásom.
Váltunk pár szót, én az alkalomra való tekintettel fekete
szoknyát vettem fel, anyámé, egy rejtett gumival fogom össze
a derekán, mert túl bő, sötét harisnyám többszörös hurkába
tekeredik a derekamon, tornacipőmet múlt hétfőn vettük a
helyi piacon, szürke, bő pulóverem még jobban kiemeli
halvány arcomat, szeplőim foltoknak tűnnek, hajszínem
természetellenes hatást kelt.
Szóval elmegyünk moziba, mondom kérdés helyett, inkább
megerősítve valamit, ami már zajlik, mire ő azt feleli,
rendben, a telefonszámomat kérdezi, én azt felelem, nincs
mobilom, csak az otthoni számon tud hívni, és átsuhan rajtam
némi szégyenkezés, mely a gyomrom táján belobban, érzem,
ahogy jön föl a torkom felé, de visszafojtom a lélegzetem,
lenyelem a megaláztatást, mint az azbesztport.

Luciano elfojt egy mosolyt, de felírja a telefonjába az otthoni

számunkat, elismételteti velem, mert már elfelejtette, én
eközben a célfotóra gondolok, mert meg kell nyernem a
versenyt anyámmal szemben, hogy én érjek oda előbb a
telefonhoz, valahányszor megcsörren, nehogy elkezdjen
kérdezgetni, hát ez kicsoda, hol lakik, mit csinál, kifélék a
szülei, milyen családja van, mintha legalábbis a mi családunk
minőségi garanciát jelentene bármire.
Nem is nagyon mondok többet, elköszönök Lucianótól,
fogalmam sincs, milyen ürügyet találok ki a mozira, hogy
jutok oda, honnan lesz pénzem a jegyre, nem tudom, kinek
vallhatnám be, hogy még sohasem voltam moziban, hacsak a
nyári ingyenes szabadtéri mozit nem számítjuk, amikor a
Mamma Rómát láttuk – Antonia kedvenc filmjét, amelytől én
csak ideges lettem, és a felénél elaludtam –, nem tudom,
kinek vallhatnám be, hogy nincs tévénk, és csak
rádiószínházon, magazinokban megjelent folytatásos
regényeken és könyveken élünk, csupa haldokló dolog,
hattyúdala küszöbén.
Miközben megyek vissza az osztályba, hallom, hogy valaki
odafentről szólít, felnézek, és meglátom Samuelét, mintha le
akarna ugrani a tetőteraszról, megkérdezem, mi van, de nem
felel, eltűnik a kő mellvéd mögött, már nem vetül rám az
árnyéka.
 Aznap délután elmesélem Agatának, hogy szerelmes
vagyok, ami hazugság, de jólesik hazudni a szerelemről, attól,
hogy azt állítom, ismerem, érvényesnek érzem magam, egy
rendezett kozmosz részének, nyomatékosan kérem Agatát, ne
mondja el Carlottának, és hozzáteszem: Ő semmit sem tud a
szerelemről.
Az osztályunkba járó lányokhoz nem sok közünk van, csak
kettővel beszélünk, akik Cesanóban laknak, együtt jövünk a
vonaton, vagyis időben és térben találkozunk, lassan kezdünk
úgy tekinteni rájuk, mint lehetséges bizalmasainkra.
Egyiküket Martának hívják, és lefegyverző egyszerűséggel
szerez csupa ötöst mindenből, ami bennem némi
csalódottságot és keserűséget kelt, olyan, mintha neki nem
kellene olyan erőfeszítéseket tennie az elismerésért, mint
nekem; a másik Ramona, apja katona, nápolyi származású, az
iskolában sokszor heccelik, amikor túl nyíltan ejti az e-t, de
rendelkezik egy számomra ismeretlen képességgel: szinte
mindenen tud nevetni, kivéve, ha vért lát. Egyszer valamelyik
órán megvágta az ujját egy füzetlap szélével, a seb láttán
elájult.
Nekik is beszámolok erről az én első fellobbanásomról,
melyről tervezőasztal mellett döntöttem, amit mikroszkóppal
tanulmányoztam, és amely művi, mint egy gránáttalálat
szétroncsolta lábat pótló művégtag.
Attól a naptól fogva rendszeresen beszámolok nekik
Lucianóról, szerintük nem valószínű, hogy hívni fog, de én
várok, nem kérem meg többször, és egyik délután, miközben
éppen földrajzot tanulok otthon, hallom, hogy csörög a
telefon, és már ugrom is, hogy felvegyem, már előre hallom a
hangját. Luciano azt mondja, hogy szombaton egy bűnügyi
filmet adnak a moziban, amit szeretne megnézni, hogy én mit
szeretnék, az láthatólag nem nagyon érdekli.
Azt felelem, hogy a film engem is érdekel, bár most hallok
róla először, és megbeszéljük, hogy a Cassia úti Ciak mozi
előtt találkozunk. Ide én csak úgy jutok el, ha előbb vonatra
szállok, aztán két buszra, de ezt neki nem kell tudnia, nem
hiszem, hogy az ismerkedés részét fogja képezni a
találkozásunknak, nekem mindig szerepet kell majd
játszanom mellette, mosoly, kislány, bólint, tetszik a
lakásotok, szimpatikus az anyukád, tetszik a kocsid, szeretem,
ahogy csókolsz, tetszel meztelenül, tetszik ez a film, pont ezt
akartam megnézni én is, honnan tudtad?
Martával szervezkedem, azt mondom anyámnak, hogy
együtt tanulunk náluk Cesanóban, és rögtön ebéd után
felszállok a vonatra, apámtól kértem pénzt a jegyre, neki
elárultam, hogy moziba megyek, inkább kijátszottam most a
bizalomkártyát, hogy érezze, részt vesz az életemben, de arról
nem szóltam, hogy egy fiú is van a képben, mert ha férfiakról
hall, most, hogy még a bátyám általi szoros őrizetre sem
számíthat, aggódik és rágódik mártírszerepben. Közte és
anyám közt folytonosak a viták, a gonoszkodás, a konok
hallgatás, néha még kezet is emelnek egymásra.
Titkos segítőim támogatásával indulok első randimra, és
teljesen közömbösen nézem végig a filmet, amelyikben még a
főszereplő sem marad életben, lemészárolt testek, szétvert
fejek tömkelege, spriccelő vér mindenfelé, összerugdosott
állatok, felgyújtott házak; nem tudom eldönteni, ez valami
próbatétel-e Luciano részéről, és nem értem, azt kívánja-e
tőlem, hogy eljátsszam az érzékeny vidéki lányt, vagy inkább
felöltsem a proletár alsóbb néposztály lányának vértezetét, e
kétségek közt hányódva a vetítés végén rámosolygok, és
megszólalok: Nem is csókolóztunk.
Így hát megtesszük, miközben kigyúlnak a fények, és addig
a pillanatig összesen ennyit mondtunk egymásnak: szia, hogy
vagy. Amikor átnyúl az ülésen, és bedugja a kezét combom
közé, szép lassan felállok, és közlöm, hogy még találkozunk,
talán.
Egy pillanat alatt kint vagyok az utcán, elindulok a Nero
császár sírja előtti buszmegállóhoz, a talapzata teli van
firkálva, körülötte sörösdobozok, meggyőződéssel és
barátsággal tekintek rá, a legenda szerint az az ember
nyugszik itt, aki egész Rómát felgyújtotta.

Karácsonykor a bátyám úgy dönt, nem vesz részt a családi

ebéden, nagyanyám egyedül érkezik vonattal Ostiából
átszállással, a vonaton végig az ölében tartotta a két tepsi
gombás-sonkás lasagnét, belép a lakásba, és kijelenti, hogy itt
mindent fel kell újítani, a tűzhely környékén penészes a fal, a
járólapok fugái feketéllnek, az ikrek éktelenül üvöltöznek, és
soványak, akár a giliszták, pálcikalábú égimeszelők.
A rádió szól, miközben eszünk, az emberek gyertyával a
kezükben imádkoznak a World Trade Center helyén maradt
kráter előtt – mondják –, és a mi hallgatásunk falán csak az
ikrek tréfái törnek rést, ahogy cuppognak a szájukkal, ahogy
csettintgetnek gyerekkezükkel, anyánk sokszor rájuk szól, és
egy pillantással a sarokba küldi őket. Közben Massimót
behavazta a csüggedés, amióta Marianóval nem találkoznak,
egyebet sem tesznek, mint egymásnak telefonálnak, „a fiam”,
„az apám”, amitől Antonia teljesen összezavarodik, és nekem
megint olyan érzésem támad, mint amikor úgy érek egy könyv
utószavához, hogy már a végét sem értettem.
Mariano üres helyét a feszengésünk tölti be, az erkélyen
kifüggesztett égősor az egyetlen ünnepi dekorációnk, Antonia
úgy döntött, hogy túl sokat költöttünk tankönyvre, szótárra,
ruhára és vécépapírra, nem lesz ajándékozás, ezt ő mondja,
hiszen megvan mindenünk.
Az ikreknek soha nem mesélt senki a Mikulásról, miképpen
nekem sem, Marianónak sem, senki nem dugdosott
ajándékokat a szekrényekben vagy az ágy alatt, senki sem kelt
fel éjfélkor, hogy átosonjon a nappaliba, és csillogó papírba
csomagolt, selyemszalaggal átkötött csomagokat halmozzon
fel.
 A Mikulás egy kitalált mese, semmi köze Krisztushoz, ez
Antonia elmélete, ötéves korom óta hallgatom.
Az iskolában az első osztálytól fogva mindig úgy tettem,
mintha hinnék benne, a többi gyerek elbeszéléseiből
összecsipegetett információk alapján, miközben ők át is élték
az elszakadást, amikor rájöttek, hogy a varázslatot emberek
csinálják, én polisztirol fantáziákat gyártottam, azon voltam,
hogy színleljem a színlelést.
Ebéd után átmegyek az utca túloldalára, a telefonfülkéhez,
bedobom a pénzt. Hallom, hogy kicsöng, remélem, felveszi,
elképzelem, hogy otthon ül egyedül nagymama borvörös
kanapéján, kezében egy zacskó chips, és bámulja az erkélyt
vagy a közös kertben a leanderbokrot.
Halló! Mariano, én vagyok. Na, boldog karácsonyt. Boldog
karácsonyt, mit csinálsz? Semmit, aludtam. Miért nem jöttél
el? Antonia begurult volna, és elegem van belőle. Belőlem is
eleged van? Dehogy, apa hogy van? Üldögél. Kezdesz kemény
lenni, mint a kő. Te meg távoli, mint a Plútó. Miért hívtál?
Kérdezni akarok tőled valamit. Kérdezz. Szóval, amikor a fiúk
azt akarják, hogy a lány fogja meg nekik, akkor azt úgy kell,
hogy a lány a fiú háta mögé ül? Micsoda kérdés ez? Hát ilyen,
válaszolj. Minek ülne a háta mögé? Hogy megfogja neki, na,
így kell, vagy nem? Nem így kell, valaki erre kényszerített?
Nem, senki, csak kíváncsi voltam rá.
Elfogyott a pénzem, elfogytak az ünnepi szavak is. Nem volt
módom és időm, hogy elmondjam, mennyire hiányzik, hogy
rajta kívül nincs senkim, akitől megtudhatnék valamit
magamról, senkim, aki segítene hazacipelni egy kétméteres,
rózsaszínű medvét, aki megtenne nekem haszontalan, de
éppen ezért szent gesztusokat.
Hazafelé a gondolataimba zárkózom, melyek már messze
járnak a tízszázalékos kedvezménnyel vásárolt karácsonyi
kuglóftól és apámtól, aki kibontotta a celofánt, rászórta a
porcukrot, és most úgy rázza, mint a rumbatököt, a zacskó
tompán zörög, mint az utcán eldobott szemét.
 A mozi után folytattuk Lucianóval a szemezést némi
közeledéssel, az esti telefonok rendszeressé váltak, de mindig
meg kell kérnem, hogy hívjon vissza, mert öt perc elteltével
anyám már két ujját összedörzsölve mutogat felém, hogy a
pénz, fogy a pénz, a pénz, a pénz, a pénz, a kidobott pénz.
Lebeg a felszínen, amit mesélünk egymásnak, sokszor
ugyanazt ismételgetjük, ő az angol különóráiról beszél, vagy
hogy épp veszített vagy nyert a csocsón, hogy megy vagy nem
megy az apjával a meccsre, hogy én gondolok-e rá, hát persze
– mondom –, nagyon sokat gondolok rá, ezt mindannyiszor
elismétlem, mennyi az a nagyon sok, mert a nagyon soknál
többet már nem is tudom megfogalmazni, mi van a sok, a
nagyon sok, a rengeteg után? A végtelen? Az univerzum?
Annyit gondoltam rád, hogy tele van veled az univerzum,
mondom neki, miközben a bőrt tépkedem a körmöm mellől.
Vele nem érintem az otthoni létünk kényes kérdéseit, nem
hozok fel egzisztenciális problémákat vagy kellemetlen
témákat, fürgén elsiklom a felsorolások fölött, hogy neki mije
van, nekem meg mim nincs, és így szinte olyan, mintha együtt
birtokolnám vele ezeket a tárgyakat, mert ez a vékonyka, de
hivatalos és elfásult kapcsolat a közlekedőedények elve
alapján nekem is juttat majd valamit, amikor egy bizonyos
ponton a gazdagság túlcsordul, és én leszek, aki felfogja, a
kisebbik, alacsonyabban lévő edény, amely tátott szájjal
bámul fölfelé.
Samuele fontosnak tartotta pontosítani, hogy ő és Luciano
nem barátok, és hogy Luciano jelentéktelen figura, mindezt a
latinóra után, amikor kéretlenül a fülembe súgta a
véleményét. Én csak egy vállrándítással nyugtáztam.
Kit érdekel? feleltem, miközben visszapakoltam a tollaimat
ormótlan, rózsaszín tolltartómba.
Az iskolán kívül nem sokszor találkozom Lucianóval, csak
néhányszor sikerül rövid időre benéznem az iskolával
szembeni kávézóba, ahol ő órákat tölt azzal, hogy
szentjánoskenyér-ízű gumicukorkát rágcsál, és közben a
focimeccseket kommentálja, a már lejátszottakat és az ezután
következőket, miközben szórakozottan bólogatok. A Martánál
tanulást ürügyként használva szerzek néhány szabad délutánt,
és az első alkalmat arra használom fel, hogy elmenjek
Lucianóékhoz.
Együtt szállunk buszra, érzem, hogy a többi lány kocsányon
lógó szeme rám és a hátizsákomra tapad, kezdik kapiskálni,
hogy valami van közöttünk, és nem értik, mi késztethet egy
olyan fiút, mint Luciano, arra, hogy egy ilyen lánnyal járjon,
mint én, csinoska, de nem nagyon, inkább olyan kis
semmilyen, még az is lehet, hogy tetves, és lyukas a
harisnyája.
Lucianóék házát babérsövény veszi körül, életem első
sövénye, mármint nem időrendben, hanem az első,
amelyiknek szimbolikus jelentőséget tulajdonítok, ugyanis
egészen addig sohasem jutott eszembe, hogy sövényt
szeretnék, de most ez a sövény lett vágyaim tárgya, mert
átláthatatlan falat képez, körülkerít és elzár a tekintetektől.
Luciano hálószobája tulajdonképpen egy félszuterén, amely
egyik oldalával a kertre néz, vagyis semmi köze sincs az
általam ismert alagsori helyekhez, régi épületek sötét
szegleteihez, dohos levegőjéhez, ebben a lakrészben, amelyet
tavernának hívnak, Lucianónak külön fürdőszobája van, és
egy tágas nappalija, közepén egy biliárdasztallal, a szobája
háromszor akkora, mint az enyém, és, amint látom, sötétkék
Ralph Lauren pólókat gyűjt, el is dicsekszik velük nagy
boldogan.
Nem vesztegetjük az időt, elkezdünk csókolózni, a szülei
nincsenek itthon, ha megjönnek is, békén hagyják, nem
kémkednek utána, gyakorlatilag olyan, mintha már önállóan
élne, felnőttként, mint egy sztárügyvéd, és bármelyik percben
atlanti hajóútra indulhatna, vagy akár egy északi-sarki túrára.
Sohasem kérdeztem tőle, találkozik-e más lányokkal, nem
kérdeztem, hová sorol be engem, melyik kategóriába, nem
kértem, hogy rajzoljon le világos körvonalakkal, nem
faggattam, milyen zenét hallgat, melyik a kedvenc rágógumija
– a mentásat vagy a gyümölcsízűt szereti-e inkább –, nem
tudok mást róla, mint hogy van egy csomó egyforma kék
pólója, szereti az olyan filmeket, amelyekben a jókat ugyanúgy
kinyírják, mint a rosszakat, meg azt, hogy szeret jól fésült
lenni, és hajcsavarót használ, hogy az a jellegzetes hullám
meglegyen.
Érzem, hogy most egészen másként és ügyetlenül próbál
tapizni meg dörzsölőzni, első reakcióm, hogy hátrahőkölök, és
közlöm, hogy majd én, engem az ő simogatása nem érdekel, ő
nem mond se igent, se nemet.
De fordulj meg, mondom, nem akarok közben a szemedbe
nézni.
Mármint merre forduljak? kérdezi, és nekem eszembe jut:
vigyázz a fiúkkal, akkor is, amikor azt mondják, bízzál
bennük, akkor is, amikor úgy tűnik, értik, miről van szó,
valójában semmit sem értenek.
Kifelé, az ablak felé, a kerted sokkal szebb, mint én.
Hát így csináljuk, én a tarkójára összpontosítok, ő meg a
sárga sövényrózsára.

Hogyan lehet özönvizet hazavinni? Mások nem tudják, de én

igen.
Egy januári napon Antonia a konyhaasztal fölé hajol, le sem
ül, csak rákönyököl a terítőre, a határidőnaplómat lapozgatja,
jobban mondva a gumival összefogott füzeteket, amelyeket
beszámozott, bedátumozott, és a tekintete megakadt az egyik
oldalon, óriásira meresztett szemmel, sötét tekintettel
bámulja.
Hát ez meg mi? kérdezi, és rábök a lapra, szinte belenyomja
ujját a papírnak abba a négyzetcentiméterébe, nyomja és
nyomja, legszívesebben kilyukasztaná.
 Nem tudom, lépek közelebb, hogy megnézzem, látom, hogy
valami rajzok azok, Luciano készítette őket egyszer, amikor
náluk voltam, kilopta a táskámból a naplómat, azzal, hogy
majd ő szépen kidíszíti.
Hallom az eső kopogását az erkélyen, a víz kész bezúdulni,
elönteni a konyhát, az ágyakat, a szekrényeket.
Ki rajzolta ezeket? kérdezi Antonia, még jobban begörbíti a
hátát, olyan, mint egy bálna, amely eldöntötte, hogy planktont
és apróhalat csinál belőlem.
Egyik barátom…
Ezek fasiszta szimbólumok, fasiszta szimbólumok vannak a
naplódban, a hangja egy oktávval magasabb, éles, metsző,
megfogja a naplót, kétszer az asztal lapjához vágja, szeretné
miszlikre tépni, majdnem megfulladok. Érzem, hogy a lábam
lefagy a gyapjúzokniban, a radiátor túl messze van, a
hőmérséklet fagypont alá csökkent.
Holnap veled megyek az iskolába, üvölti olyan hangosan,
hogy attól félek, leszakad az erkély, összedől az egész ház,
hallom a hálószoba zárjának kattanását: apám bezárkózott.
Nekem ne mismásolj, ne kacarássz, ide gyere, anyám
megragadja a könyököm, megint kinyitja a naplót, beleveri az
orrom Luciano rajzaiba, mint egy kutyakölyökét, aki oda
pisilt, ahová nem lett volna szabad.
Másnap reggel azt mondja, nem megy dolgozni, felveszi
zöld gyapjúsapkáját, hozzá világoskék kesztyűjét, ezt a
szerencsétlen színkavalkádot, mely egész gyerekkoromat
végigkísérte, és én most menekülnék előle, felszáll velem a
vonatra, együtt megyünk az iskolába, arcára kiült az undor, az
enyémre a kétségbeesés, mert nem tudom feltartóztatni az
eseményeket.
Amint belépünk az iskola kapuján, megint érzem, hogy
anyám könyéken ragad, és ő vezet, én lesütött szemmel az
aszfalt repedéseit bámulom, a réseket, a lehullott fenyőtűket,
remélve, hogy eljön az apokalipszis, és elsöpör bennünket,
mielőtt anyám tenné ugyanezt.
 Antonia katonai marsban vonszol magával az emeletre, az
igazgatói irodához, bekopog, várja, hogy valaki ajtót nyisson,
és behívja, most sincs megbeszélt időpontja, aztán még
egyszer bekopog, míg ajtót nem nyitnak neki, eszében sincs
lelépni a színről.
Helyet foglalunk az igazgatónő előtt, aki egy alacsony
termetű, fekete, rövid hajú nő, kerek lencséjű
olvasószemüvege gyöngyláncon függ a nyakában, finom virág-
és kardamomillat lengi körül, mely birokra kel anyám
rakodómunkásra valló izzadságszagával és öltözéke
színorgiájával.
Antonia kinyitja a naplómat, és az igazgatónő elé tolja.
Az egyik diák ezt rajzolta a lányom füzetébe.
Az igazgatónő ránéz a sormintára, és zavartan
elmosolyodik, ujjait tördeli, és igyekszik bagatellizálni a
dolgot, mondván, hogy a gyerekek látnak mindenféle falfirkát,
amit nem is értenek, hallják a kórust a stadionokban, vagy a
buszon kerül a szemük elé ilyen-olyan felirat, nem szándékos
ez a dolog, maguk sem gondolnak bele, idővel elhagyják,
elmúlik az egész.
Kedves asszonyom, én tanulatlan vagyok, és én nem
akarom itt megmondani, mit tanítsanak a lányomnak, soha
többet nem fogok idejönni, hogy megmondjam, mi a dolguk,
és mi nem, de azt megkövetelem, hogy védjék meg. Azt a fiút
és a családját be kell hívatni, ezek nem egyszerűen
firkálmányok.
Persze, persze… szólni fogok a tanároknak, hogy
beszéljenek erről, dolgozzák fel, de, ugye, tisztában van vele,
hogy a saját lányát hozza nehéz helyzetbe… én tudom,
milyenek a diákok, a vádaskodás nem vet jó fényt senkire.
Én vádolom azt a fiút, én vagyok nehéz helyzetben,
megértette? Azt akarom, hogy az a fiú és a családja, valamint
önök bocsánatot kérjenek.
Anyám feláll a székről, az megreccsen, én ülve maradok,
egy lidércnyomás állandó lakója, a tenyerem izzad, a világok,
melyeket makacs elszántsággal igyekszem távol tartani
egymástól, most összevegyülnek.
Ezek csak rajzok, szeretném mondani anyámnak, körök és
vonalak, füzetlapok, amiket bármikor kitéphetünk, de egy
hang sem jön ki a torkomon, úszom a vereség meddő vizében.
 6
Nyáron egy kicsit meghalok

Május volt, amikor apám kettéhasadt, lezuhant egy

állványzatról, miközben mindkét kezében meszesvödröt
cipelt, az egyik munkás megbotlott az emelőcsigában, és
ráesett, apám elveszítette az egyensúlyát, és a vaskorlát,
amelynek meg kellett volna tartania, megadta magát, ő
eldobta ugyan a vödröket, de nem volt ideje semmiben
megkapaszkodni, és amikor leesett, apám tudta, hogy feketén
dolgozik, nincs balesetbiztosítása, nem kap tizenharmadik
havit, amit kéthavonta fizetnek neki, azt is csak halkan
kérheti, úgy kell szólnia és bizonygatnia, hogy ő is létezik, és
mint a többiek, reggel ötkor kel, és ott dolgozik az
építkezésen, tudta, hogy semmilyen szakszervezet nem áll
mögötte, nem lesz érdekvédelem, nem lesz feljelentés.
Május volt, és apám a hátán feküdt a földön, mint egy
svábbogár, utoljára még meg-megrándultak a lábai a teljes
megadás görcsében.
Apám egyik barátja dörömbölt alagsori lakásunk ajtaján,
mert nem tudott hová telefonálni, ugyanis nem a mi
nevünkön volt a telefon, mert a telefont már ki is kapcsolták,
és a rádióban nem az én apám volt a hír, aki leesett az
állványzatról, és nem tud járni, az én szinte halott apám, a
barátja addig dörömbölt, míg anyám ajtót nem nyitott, és
akkor ennyit mondott neki: Anto’, Massimo lezuhant.
De a barátnak vissza kellett mennie dolgozni, így hát anyám
úgy ment ki az utcára, ahogy volt, sárga strandpapucsban,
apám otthoni ingében, hogy találjon valakit, aki elvisz
bennünket, de senkit sem talált, ekkor visszajött, nadrágot
húzott, és a szokásos csattal összefogta a haját, aztán
odanyomta nekünk az ikreket, fejenként egyet-egyet, és ránk
kiáltott: Szorítsátok őket magatokhoz, megértettétek?
Szorítsátok.
Mi ketten Marianóval mentünk utána, nyakunkat behúzva,
csüggedten, tanácstalanul, a megállóban vártuk a buszt, de
csak nem jött, és aztán vártunk, vártunk, miközben Antonia
föl-le járkált, mintha mi ott se lettünk volna, a gondolatai
kavarogtak, fennakadtak, mint lepedők a szélben. Végre jött a
busz, felnyomakodtunk, két helyre öten, az ikrek bőgtek,
aztán elhallgattak, aztán minket néztek, aztán megint
rázendítettek, én és Mariano nem mertük megkérdezni, mi
történt, és miért, szorítottuk magunkhoz az ikreket, majdnem
kipréseltük belőlük a lelket.
A másik busz olyan forró volt, mint a kemence, nem
lehetett elhúzni az ablakokat, akkor már több mint egy órája
elindultunk otthonról, anyám ráordított a vezetőre, hogy nem
lehet levegőt kapni: Itt meg lehet fulladni! De az nem állt
félre, nem nézte meg az ablakokat, és a könnyű, nyári ruhás
utasok rosszindulatúan mutogattak ránk.
Abba a kórházba én még egyszer be nem teszem a lábam,
már ha csak azt hallom, hogy sürgősségi, elfordítom a fejem,
mintha egy bombatölcsér volna, egy kataklizma krátere, a
sürgősségin a váróteremben kellett várakoznunk, az
izzadságtól Maicol bőre és az enyém összetapadt, az öcsém
arca nem hasonlított az enyémre, sem anyáméra, és
irigyeltem őt ezért, mert ha apa meghal, akkor az öcsémnek
még van lehetősége, hogy rá hasonlítson. Mariano felfogta,
hogy Massimóval történhetett valami, és elkezdte rugdosni a
falat, úgy tartotta a karján az öccsét, mint egy csomagot, a
szerencsétlenség batyuját.
Hagyd abba a rugdosást, anyám hangja, mint a metsző jég,
aztán ápolókkal és orvosokkal beszélt, kérdezősködött, eltűnt
egy ajtó mögött, és ott hagyott minket, négyünket egy
szakadék szélén, amelybe képesek lettünk volna leugrani.
Az emberek papucsban, pongyolában járkáltak, vagy
hordágyon tolták ki őket a liftből, valaki mondta, hogy
behoztak egy embert, akinek nincs betegbiztosítása, lezuhant,
valami nyomorult, építkezésen dolgozott, én megjegyeztem a
szót, nyomorult, és úgy dobáltam az ingerületet
idegvégződéseim között, mint nyelvemen az epét. Nyomorult.
Amikor Antonia visszajött, észrevettem az izzadságfoltot a
hónalján, a szemöldöke között pedig mély ránc jelent meg,
azelőtt nem látszott ennyire, nem volt még völgy és árok.
Anyám összeterelt bennünket, nagy lapátkezével megfogta
a karunkat, ez a kéz sosem remegett, nem sírt, nem
panaszkodott, nem üvöltött, nem szidta istent és a
világmindenséget, Antonia még harmincéves sem volt, a férje
még negyven sem, csak ennyit mondott: Apa nem tud járni,
most nagyon figyeljetek rám, rendben? Figyeltek?
Mariano és én bólintottunk, morzsákra hullottunk,
gyerekek voltunk, nem voltak játékaink, nem volt lakásunk,
de figyeltünk.
Nagyon erősnek kell lennünk, nagyon erősnek, mondta
Antonia, elvette tőlünk az ikreket, aztán leült egy zöld
műanyag székre, ott, a váróban, a mások rokonai előtt, akiket
bevittek, vagy a saját lábukon jöttek, elővette mindkét mellét,
hogy megszoptassa az ikreket, akik csak úgy szívták magukba
a tejet és a fertőtlenítőszert, a tejet és a betegséget.
Apátok nem dolgozik építkezésen, figyeltek? Nem dolgozik,
és ha megkérdezik tőletek, azt mondjátok, nem dolgozik,
otthon van, leesett a lépcsőn. Mondjátok utánam.
Mi hallgattunk, és néztük a mellét, az ingét, a verejtékét és a
vörös haját.
Mondjátok utánam, sziszegte halkabban, és a szemünkbe
nézett, előbb az enyémbe, aztán a Marianóéba.
Apának nincs munkája, leesett a lépcsőn.
Apának nincs munkája, leesett a lépcsőn.
 Elégedetten bólintott, az előadás és a hanglejtés megfelelő
volt, aztán ránk parancsolt, hogy üljünk vissza, és ne
mozduljunk.
Nem is az apám, súgta a fülembe Mariano, mintha a
szorongását akarná elűzni.

Medve: aki elsőnek leugrik, az nyer. De azt nem mondja, hogy

mit.
A robogók a mólóhoz vezető lépcső mellett, a téren
parkolnak, ahol először találkoztam a tóval, még mindig ott
van, ugyanaz a fekete víz, ugyanaz az ázott madártollszag.
Medvének nem ez az igazi neve, de mindenki így hívja, két
évvel idősebb nálam, és az egyetlen ismerősöm, akinek a
mellkasa közepén tetoválás van, egy kitátott szájú medvepofa,
azt mondja, gyerekkorában álmodott vele, a vadállat fel akarta
falni, a lábujjától kezdve rágcsálta a testét.
Marta a robogó kormányára könyököl, és a fejét rázza, ő
ugyan le nem ugrik, haja egyenes, sima, a jobb orrcimpáján
van egy nagy szemölcs, a tanévnek lassan vége, úgy néz ki,
magatartásból dicséretes ötöse lesz, ilyen jegyet legfeljebb a
múmiák vagy a templom falára festett szentek kaphatnak.
Elkezdek járkálni a mólón, fekete strandpapucsom csattog
a talpamon, csorog rajtam a verejték, már most hőség van,
pedig a nyár szinte el sem kezdődött, a víz tavasziasan hűs.
Görög lehúzta a pólóját, ott áll egy szál bermudában, a
cipőjét a robogónál hagyta, a sisakja mellett, elindul a
lépcsőn, ezt mondja: Már vagy tízszer megcsináltam.
De ez nem igaz, tudom, hogy minden, amit Görög mond,
hazugság, a neve is az, és az sem igaz, hogy abban az
országban született, meg az sem, amit az apja munkájáról
mond.
Görög elmegy mellettem, a bőre mulattosan sötét,
panaszkodik, hogy a móló forró, égeti a talpát.
 A robogók felé nézek, mind ott vannak a lányok: Marta,
Dafne, Ramona és Iris, ők biztosan nem akarnak velem jönni,
nem akarják megnyerni a nevenincs díjat.
Medve odaért a korláthoz, onnan kiált felém: Mi az, félsz?
Ugyanolyan hangsúllyal mondja nekem, mintha valamelyik
fiúbarátjához szólna.
Én nem, miért, te félsz?
Kibújok a pólómból, levetem a farmersortomat, csak az
egyrészes, fekete fürdőruha maradt rajtam, ezt fogom hordani
egész nyáron, nem unom meg, minden csobbanás után érzem,
ahogy a nejlon hidegen rátapad a hasamra.
Medve szeme vörösen csillan, mint a bátyámé, nem túl
magas fiú, pár hónapja kopaszra borotválták a fejét, ezt Marta
mesélte, mert meg kellett operálni, állandóan fájt a feje, és
egyszer valami szétpattant benne, mint a pattogatott kukorica
a moziban.
Medve nem felel, csak nevet, felül a korlátra, ő akar előbb
felállni a horgonykőre, ahonnan jól lehet ugrani, de Görög
utánamegy, és megpróbálja megelőzni. Amilyen bizonytalan
mozdulattal emeli át a lábát a korláton, kezdek kételkedni
benne, hogy most csinálná tizenegyedszer.
Vigyázz, kiabálja Iris, aki pár lépésre van tőlünk, így
egymásra nézünk, nem tudom, büszke legyek-e, vagy ijedt,
elbizonytalanít ez az aggódás, ő még hozzáteszi: El ne csússz.
Nem régóta ismerjük egymást, még semmit sem tudtunk
egymásról egy hónapja, amikor május elsején Marta
meghívott, hogy töltsem velük a napot a tónál, ott lesz az
unokatestvére, Medve és még más barátok. A más barátok
ezek voltak: Görög, Dafne, Ramona és Iris, aki, miután
megtudta, hogy olvastam a Büszkeség és balítéletet, azt
mondta: Én is.
Felkavart ez a válasz, sokáig úgy gondoltam, nem mond
igazat, gúnyolódik velem. Ezek a könyvek addig a pillanatig
büntetést jelentettek számomra, visszavágót, kizártak a velem
egykorúak csevegéséből, nem értettem az utalásaikat, mert
nem néztem a tévésorozatokat, amelyeket ők néztek, nem
játszottam videójátékokkal, mint ők, és nem olvastam azokat
a könyveket, amelyeket ők olvastak.
Mielőtt a fiúk megtennék ezt a merész mozdulatot, én már a
korlát tetején állok, és előrehajolok, előbb az egyik, aztán a
másik lábammal is átlépek a horgonykőre, ahová a tavon
körbejáró hajóról szokták kidobni a horgonykötelet. Vörös
hajam lobog a szélben, időnként az arcomba száll.
Érzem a bokámból kiinduló lökést, hínár lebeg a víz színén
– geometriai alakzatokat vesz fel, akár kontinenseknek is
lehetne őket nézni –, elrugaszkodom, a fiúk tétováznak,
Ramona rám kiált: Össze ne törd magad! Ugrok, a jéghideg
víz csípi vékony combomat és az államat, a talpammal
megérintem a feljáró alatti medret, csúszós köveket, élüket
vesztett üvegdarabokat tapintok, sötét van, semmi sincs ott,
kinyitom a szemem, és homályosan nagyon hosszú
hínárárnyakat látok, elrugaszkodom, elindulok fölfelé, majd
még egy csobbanás a köztem és a tó között kialakult
csendben: Medve bukkan fel nem messzire tőlem levegőért.
Görög még mindig ott ül, behúzott nyakkal rejtegeti
büszkeségét, megsemmisülten, mint aki utolsónak ért célba a
futóversenyen, hónapok óta szeretné magára vonni Iris
figyelmét, és mindenféle gyengédséggel elhalmozza, de
mindeddig csak pár kézfogás és lelkes baráti gesztus volt a
jutalma.
Te nyertél, mosolyog Medve, és hanyatt fekve lebeg a vízen,
összekuszálta a vízfelszín geometriáját, fényes fejbőrén
megcsillan a heg.
És mit nyertem?
Semmit.
Lábammal összevissza kalimpálok, úgy úszom a part felé,
mint egy ázott kutya.
Átfázva mászom ki a vízből, és elindulok a kövek között, itt-
ott mindenféle szemét, nagyon vigyázok, hová lépek, ugyanis
felébred bennem az Antonia által belém táplált rettegés, hogy
belelépek egy injekciós tűbe.
Mit ülsz ott, szólal meg Medve, miközben szárítkozik,
átadja nekem a törülközőt, és Görögöt nézi, aki még mindig
ott gubbaszt, ahol magára hagytuk.
Mindjárt megyek, feleli, de nem mozdul.
Medve visszamegy a mólóra, odalép hozzá, szép nyugodtan
segít neki átlépni a korláton, visszasegíti a betonra,
biztatásképpen hátba veregeti, és azt mondja: Majd beugrasz
legközelebb, nem gond!
Görög lesütött szemmel bólint, én meg arra gondolok,
Medve milyen rendes, emberséges, és ez jut eszembe: mi
történik, ha egy tóba egyszerre bedobsz egy jó és egy rossz
embert? Akkor valami összekeveredik, valami kimosódik,
valami elvegyül és beszívódik?
Mezítláb állok a sötét aszfalton, és kis idő múlva rászánom
magam, hogy összeszedjem a ruhámat és a papucsomat
onnan, ahol az ugrás előtt hagytam.
Egy pillanatig sem gondolkoztál, csak ugrottál, hallom Iris
hangját a hátam mögül, leengedett fekete haját lobogtatja a
szél, mint sárga kockás ruháját, amelynek két vállát masni
díszíti.
Valakinek csak meg kell tenni.
Mit?
Hát hogy beugorjon.
Látom, hogy mosolyog, és megvár a móló közepén.
Volna kedved megismerkedni a törpenyulammal? Laurie a
neve, tudod, mint a…
Inkább Darcynak kellett volna elnevezned, Laurie csak az,
akinek Jo azt mondta, hogy eszébe se jutna férjhez menni
hozzá, felelem, hogy felvillantsam ismereteimet, melyek most
már igazolást és teret nyertek.
A robogók felberregnek, összefogom a hajam, felteszem a
sisakot, amelyet Medve felém nyújt, olyan, mint egy tál, és
lötyög a halántékomon, a teteje teli van ragasztva színes
matricákkal.
Iris ugyanígy tesz, és felül Görög mögé.
Jó vaníliakrémet tudok csinálni, kiáltja, és nem túl
barátságos válaszom ellenére mosolyog hozzá, miközben a
robogók elindulnak az átalakított kipufogókra jellemző
hangos brummogással.
És én arra gondolok, hogy a vaníliakrémnek az égvilágon
semmi köze sincs a törpenyulakhoz.

Luciano az én ékességem, aranyrögöm és ékszerdobozom,

drága díszbizsum, színejátszó kövekkel kirakott brossom,
amelyet kitűzök a kabátom bal hajtókájára.
Anyám a nevét sem bírja hallani, elhúzza a száját, mint akin
végigvágtak egy ostorral.
A fasiszta szimbólumok miatti kellemetlen helyzet
megoldására kénytelen voltam kijelenteni, hogy egyetlen
probléma van, és ez a probléma az anyám.
Tudod, Lucia’, anyámnak vannak fixa ideái, olyan, mint egy
ferdén nőtt faág, súlyos üldözési mániában szenved, nem
képes megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől,
férfiruhát hord, és ő keresi meg a számlákra valót, légy vele
könyörületes, meg kell értened, neki elég, ha bocsánatot
kérsz, és azzal a dolog el van felejtve.
Erre az alkalomra, amikor eldöntöttem, hogy nem Luciano
firkálmányai jelentik a gondot, hanem Antonia, piros blúzt
vettem fel, hozzá fényes hajráfot, amit Agatától kaptam
karácsonyra, a kő mellvéden ültem összefont karral, komor
képpel, mint aki egy közelgő fegyveres konfliktus első
villanásait tapasztalja, Luciano szemébe néztem, ujjam a
halántékomhoz emeltem, oda-vissza forgattam a
mutatóujjam, mintha egy búgócsigát akarnék felhúzni, így
próbáltam értésére adni, hogy anyám fóbiái egytől egyig a
saját fejében keletkeznek.
Miután Luciano bocsánatot kért, nem volt szabad hozzá
szólnom, a tilalmat módszeresen megszegtem, ehhez a
barátnőim mobilját használtam az iskolában, a díszterem
mögötti félreeső folyosókon, kockás papírra, egészen
pontosan a matekleckék piszkozatának hátuljára írt levélkéket
vittem neki. Szívecskéket rajzoltam, aprócska, aszimmetrikus
szárnyú angyalokat, hangyaméretű, pleximinőségű szerelmes
frázisokat. Minél többször ismétled – szeretlek –, annál
inkább elkopik, a leégett gyertya füstös, lecsorgott viasza.
A tanév befejeződött, sikerült megtartanom a 4,5-ös
átlagomat, anyám a bizonyítványomat azzal kommentálta,
hogy igazán adhattak volna ötöst is, mire én ráböktem az
olaszjegyemre, az kerek ötös, mire ő eltakarta az arcát,
remegése mögé rejtve elégedettségét.
A bizonyítványosztás előtti utolsó fogadóórára az
olasztanárnő behívta a szüleimet, Antonia egyedül jelent meg,
a tanárnő elébe tett egy lepecsételt lapot, az egyik
dolgozatomat, és azt mondta anyámnak, hogy csillagos ötöst
adott rá, valami mégis nyugtalanítja, mert a dolgozatban egy
díszkútról írok, amelyben halak úszkálnak, egy ház belső
udvarában van ez a kút, és én csak forgatom a kezem a kút
vizében, de nem szólalok meg, miközben a ház ablakaiból rám
kiabálnak a lakók: Szemtelen, és én gyerekkezemmel
egyenként megszorítom a halakat, míg a szemük ki nem ugrik
síkos testükből, a farkukat húzgálom, és levakarom a
pikkelyeiket. A tanárnő azt mondta anyámnak, hogy a
fogalmazás nagyon szépen van megírva, olyan választékos
szavakat használok, amilyeneket más diák nem is ismer, de
van valami, valami, ami gyötör belül.
Anyám, amikor hazajött, minden további nélkül
megkérdezte: Van valami, ami gyötör? Hadd halljam.
Nincs semmi.
 Saját magamat védtem meg, amikor visszavettem anyám
kezéből a dolgozatomat, amelyben végérvényesen pellengérre
állítottam kiskori önmagam, az egészséges játékok védtelen
gyermekkorát, amikor még nem tudtam ütni, és arra vártam,
hogy Antonia védjen meg, amikor hozzá szaladtam, vagy
Marianóhoz, hogy beszámoljak a kenyérbélből gyúrt aprócska
személyem ellen elkövetett merényletekről.
De lehet, hogy kiabálnom kellett volna: te, egyértelműen te
vagy az, aki gyötörsz, meg az egész világ, és az, ami nekem
nincs és hiányzik, először is a tévé, az Italia Uno csatorna
sorozataival, a szőkére melírozott hajtincs, a focistákat
ábrázoló matricák, a Game Boy, a PlayStation, a Tomb
Raider, azok a könyvek, amiktől eltiltottál, a színes Lelli Kelly
cipők, a Chupa Chups nyalóka minden délután, anélkül, hogy
azt hallanám, kihullik tőle a fogam, egy-egy szippantás cigi
anélkül, hogy attól félnék, egy padon kiterítve végzem, az
úszótanfolyam, a röplabdaedzések, a színház, a mobiltelefon,
ami szünet nélkül csilingel, a cipővel összeillő Guess táska, a
Nike és Adidas cipők miriádja, a Sundek ruhák, a Disney
micimackós pólók, a Festivalbar válogatás cd-k, a Britney
Spears cd-k, a délutáni tinidiszkók, a minicar, a robogó,
aminek neoncsík is van a pedálja alatt, a Big Babol rágó, amit
óra alatt lehet rágcsálni, a fű gyantájától ragacsos tenyér, a
bátyám csillogó szeme, minden meggyötört, minden, mint a
halak, amelyek akkor is némák, amikor mások engem
vádolnak.
Ezért az olaszból kapott ötös olyan nekünk, mint egy seb:
A lányom jól ír, de rossz dolgokról mesél, szánalmas dolgokra
pazarol szép szavakat.
A tanévnek vége, Luciano elutazik a családjával Szardíniára,
van ott egy házuk a tengerparton, meg egy vitorlásuk, eszébe
sem jut, hogy meghívjon, amióta együtt járunk, nem kaptam
tőle semmilyen ajándékot, gondosan ügyel rá, hogy az iskola
falain belül vagy annak közvetlen közelében tartson, jó vagyok
neki meztelenül a szobájában, de arra nem, hogy
összeismertessen a barátaival.
Az év végi osztályvacsorán csak egy Margherita pizzát
rendelek, mert az a legolcsóbb, buborékos vizet iszom, a
hajráfommal úgy nézek ki, mint egy hittanos kislány, bő
kosárlabdás póló van rajtam, egyszer csak megjelenik
Samuele azzal a két sráccal, akik mindig vele vannak, ittas,
támolyogva közeledik az asztalunkhoz, elkezd tapsolni a
tanárnők előtt, idétlenül hajbókol és táncol az étterem
közepén, megköszöni, hogy ismét megbuktatták.
Senki sem mozdul, olyanok vagyunk, mint egy
búcsúfénykép, a kezek a papírszalvétán, a lábak keresztbe
fonva az asztal alatt, a tanáraink megkövülnek, a csekélyke
fizetés és fennhéjázó kollegialitás szobrai.
Ekkor felállok, megkerülöm az asztalt, odamegyek
Samueléhez, karon ragadom, kikísérem, ő hebegve jön velem.
Most szépen hazamész, és azzal kilököm az étterem ajtaján,
ránézek a barátaira, ugyanazok, akikkel az iskola tetőteraszán
szokott lógni.
Egész évben nem tanultál semmit, most ne gyere ide
jelenetet rendezni, mondom neki, mire ő elsápad, a homloka
verejtékes, valamit gagyogni próbál.
Miből vagy te belül, kőből? próbálja kinyögni, aztán
előregörnyed, és egy csatornanyílás szélén a szemem láttára
elhányja magát, látom, ahogy a gyomorsav és a gyorséttermi
vacsora maradványa szétfröccsen az aszfalton.
Sarkon fordulok, és visszamegyek az étterembe, nem fogom
tönkretenni az estémet, megkaptam a megérdemelt
osztályzatokat, van egy gazdag fiúm, előttem a nyár, és az én
életkoromban a nyár akár a templom, úszás után a folyópart,
egy szippantás levegő a zárt kocsiban eltöltött út után,
ünneplőbe öltözött vidék.
Visszaülök Agata mellé.
Mi történt? kérdezi aggodalmasan.
Hányt, válaszolom, és vágok egy szeletet a kihűlt pizzámból.
 Ijesztő, de egy kicsit sajnálom is… suttogja halkan.
A pizza kihűlt, állapítom meg, miközben elnyammogok egy
szelet dermedt mozzarellát, és aztán – csitt-csatt – jó
hangosan leteszem a tányéromra a kést és a villát.

Batmannek hívják.
Kit?
A nyulat.
Azt mondtad, Laurie.
Átkereszteltem, úgysem tűnik fel neki.
Iriséknek van egy kis veteményesük a házuk mellett, sötétzöld
dróthálóval elkerítve, van benne saláta, paradicsom, káposzta,
brokkoli és egy nyúl, akit Batmannek hívnak, mert a bundája
fekete, és legyőzi a gonoszt, a hasával agyonnyomja a csigákat,
különben megtámadnák a veteményt.
Iris az első ismerősöm Anguillarában, aki az enyémhez
hasonló lakásban él, egymástól két kilométerre lakunk, az
övék nem társasház, de a lakásuk hasonlít a miénkhez:
konyha, fürdőszoba, két hálószoba, nappali.
Strandpapucsunk csupa föld, Iris Batmant keresi a
bambuszkarók között, amelyekre a nagyapja az
óriásparadicsomot futtatja fel.
Azelőtt volt egy papagájunk, Bóbitának hívták, mutatja Iris
a hosszúkás, üres kalitkát.
Nem kérdezem meg, hogyan végezte a madár, de
lecsippentek egy szem félig érett epret, a hasamig lehatol a
savanykás íz.
Mindennap más-más módot kell kitalálnom ahhoz, hogy
lejussak a tóhoz.
Nemrég annak az asszonynak a fia, akinél anyám dolgozik,
úgy döntött, hogy nincs már szüksége a biciklijére, így aztán
megörököltem tőle, és most tanulok biciklizni a ház előtt, már
kétszer elestem, a térdem olyan varas, mint az óvodásoké,
még nem tudom használni közlekedési eszközként, ezért
felszállok a helyi buszra, amelyik egészen a tópartig
közlekedik, vagy gyalogolok két kilométert Irisék házáig,
Medve és Görög odajön értünk robogóval, amikor a szülők
nem látják, és elvisznek minket, bár a robogón tilos ketten
utazni, vagy Marta nagymamája jön értünk, és a paprikasárga
Puntójával elszállít mindannyiunkat.
Irisnek közös szobája van a nővérével, a falon néhány fotó,
amelyek őket ábrázolják kislányként, valamint a Lazio zászlói
– a család kedvenc csapata –, Iris nagy szerényen megmutatta
a könyvespolcát, mondván, hogy még nincs valami sok
könyve, a legtöbb, amit olvas, könyvtári, de meg akarja
mutatni nekem a listát, hogy már mi mindent elolvasott, és
jegyzetet is készített róluk, nyitott egy füzetet, amelybe felírja,
hogy mit olvas éppen, és hogy tetszik-e, még nem adta ide
nekem ezt a füzetet, de hihetetlen vágyat ébresztett bennem,
hogy én is csináljak hasonlót, mert nekem ilyen nincs, és soha
nem is jutott eszembe, hogy legyen, és már sok regényt
elfelejtettem, amit olvastam, és rengeteget nem olvastam
még.
Úgy képzelem el őket, mint egy kivégzőosztagot: előbb-
utóbb az el nem olvasott könyvek sortüzet zúdítanak rám.
Amióta Agata elutazott két hónapra Angliába nyelvet
tanulni – ugyanis év végén megbukott angolból –, azt lehet
mondani, hogy Iris a legközelebbi barátnőm. Carlotta sorsa
továbbra sem érdekel, ha kérdeznek felőle, túljátszott,
színpadias gesztussal tárom szét a karom: milyen Carlotta?
A napirendünk Irisszel június óta ugyanaz: tíz óra felé
találkozunk, öt óráig lenn vagyunk a tónál, hazamegyünk
vacsorára, ugyanis náluk is és nálunk is tilos eltűnni egész
napra, aztán péntek, szombat, vasárnap vacsora után is
elmehetünk még otthonról, de legfeljebb tízig, mert különben
Antonia hívja a rendőrséget, nem viccel, tényleg kihívja, és a
rendőr barátja mindenkit körbekérdez: Ki látta a vörös
Antonia lányát?, és megtalál, és hazavisz.
 Iris a kezembe nyomja Batmant, húsos fülei vannak, és egy
fehér folt a pofácskáján, tusfekete bundája fénylik, éles kis
fogaival mintha kész volna felfalni.
Nem harap, nyugtat meg Iris, mintha a gondolataimban
olvasna.
Ekkor végigsimítom puha, sima éjjeliőrbundáját, sárga
szeme mint a tál mélyén felragyogó két citrom.
Negyedóra múlva halljuk a dudálást, összeszedjük a
hátizsákunkat, benne a törülköző, a naptej, könyvek: hetek
óta úgy teszek, mintha borzasztóan érdekelne Dosztojevszkij
Félkegyelműje, Iris pedig mohón olvassa Jack London Martin
Edenjét, közben jó párszor felsóhajt, és megkérdezi tőlem egy-
egy nehezebb szó jelentését. Még nem árultam el neki, hogy
van egy szótáram – még mindig olvasom, és elkezdtem
aláhúzgálni, mivel ez az egyetlen saját tulajdonú papírnemű
tárgyam, és nem kell senkinek visszaadnom, néhány szót
pirossal bekarikáztam: félszeg, zordon, antropomorf –, de azt
biztosan megértette, hogy tudok bánni a szavakkal, és értem
is a jelentésüket.
Így telik ez a júniusi nap is, a kemény, fekete homokos
partra kiteregetett fürdőlepedők, fejesugrások egymás
válláról, Algida jégkrém egy bár teraszán, a Coca-Cola feliratú
napernyők árnyékában, a sötét műanyag székeken ücsörögve,
leégésfoltjaimmal úgy festek, mint egy borjú, a
napszemüveget apámtól csórtam, csúszkál az orromon, és ha
tüsszentek, le is esik, vörös hajamat akkor sem kötöm fel, ha
izzad a nyakam, mert nem akarom elefánt-, avagy
majomfülemet mutogatni, heveny szeplőim teljesen
elborították a karomat és a lábamat. Medve néha elvesz egy
tollat a bárpultról, és telerajzolja a bőröm: a szeplők között
feltűnnek denevérek, tengeri csillagok, szélmalmok, melyek
barnás foltjaimmal együtt sajátos tájképet alkotnak.
De a kedvenc szórakozásom továbbra is a vízi csata. Amikor
éppen nem strandlabdázunk és nem óriás repülőugrásokban
jeleskedünk, Iris feláll a vállamra, és így, lány lány hátán
hívjuk ki az összes ellenfelet a közelünkben, megduplázva
erőinket és mozgékonyságunkat, nyíltan kifejezésre juttatjuk
harci készségünket és győzelmi esélyünket.
Aztán van még az a verseny, hogy ki bírja tovább a víz alatt
levegő nélkül, ezt mindig én kezdem, keresztbe teszem a
lábam, behunyom a szemem, teljes erőből kifújom a levegőt,
mígnem a lökéstől a meder alján ülve találom magam, és
akkor elkezdek magamban számolni, edzem magam, hogy
minél tovább bírjam, ne adjam fel, kezemmel evezgetek, hogy
lent maradjak, ne emelkedjem a felszínre, míg bele nem
szédülök.
Iris nem szereti, amikor elmerülök, általában ott marad a
közelben, a vizet figyeli azon a ponton, ahol elmerültem, és ha
már nem lát több buborékot, elkezd izgulni, az ujjával kis
örvényeket rajzol a vízbe, hogy figyelmeztessen, mindjárt
közbelép, aztán a hajamnál fogva megragad, mint
anyamacska a kölykét, és visszahoz ebbe a világba.
Hot dogot ebédelünk olvasztott lapkasajttal, tonhalas-
paradicsomos szendvicset, vagy Iris például fehér kenyeret
majonézzel, aztán keresünk egy árnyékos helyet, olvasunk, és
elmeséljük egymásnak regényhőseink viselt dolgait. Az, hogy
beszélgethetek vele, és jó pontokat szerezhetek az
olvasmányaimmal a barátságunknak, értékesebbé teszi ezeket
a könyvekkel töltött, elvesztegetett órákat: van, amelyiket
elviselem, másoktól szenvedek, és olyan is van köztük,
amelyet legszívesebben összetépnék gyújtósnak.
Többször is bevallottam Irisnek, hogy nem bírom Miskin
herceget, a jámborságával és azzal a szelíd egykedvűségével az
őrületbe kerget, de annyira, hogy ha szembetalálkoznék vele,
felpofoznám.
Ki nem állhatom az ártatlanokat, mondom Irisnek, aki
elneveti magát.
Dafne elmesélte, hogy az anyja nem engedi, hogy ilyen
könyveket olvasson, mert nem nevelnek, és mi túl labilisak és
elővigyázatlanok vagyunk, hogy megértsük ezeket, és inkább
bibliai verseket kell felmondania, meg egész napokat
szemétszedéssel töltenie a strandon vagy az erdőben a
cserkészcsapattal. Ekkor rájövök, hogy vannak a világon az
enyéimnél is szörnyűbb szülők.
Egyik dögunalmas szombat este, mint mindig, a móló előtti
téren vagyunk, amikor Medve és Görög eltűnnek valahová a
robogóikkal. Mi, lányok továbbra is ott ülünk a korláton, és az
arra járókat bámuljuk, és közben megválogatjuk, kinek
köszönünk, és kinek nem, kitárgyaljuk kinek-kinek a múltját
és a lehetséges jövőjét. Iris nagyon jól tud embereket utánozni
és neveket adni, ezzel lesz egy mozdulatokból és grimaszokból
álló saját jelrendszerünk, amellyel megmutatjuk mások
csúfságát és rejtett dolgait.
Már majdnem tíz óra, és a két fiú még sehol, számunkra
hamarosan kijárási tilalom lép életbe, én fel-le járkálok
összefont karral, kegyetlen arccal, mint egy légióparancsnok.
Egyszer csak meglátjuk őket egy gázüzemű autó volánjánál,
az autónak csak az egyik fényszórója világít, Görögék
szomszédjától kötötték el, tejfelesszájúak, még jogosítványuk
sincs, az öveket sem csatolták be, padlófékkel állnak meg
előttünk, csak úgy csikorog a gumi.
Medve csak ekkor húzza le a kocsi ablakait, és hangosítja fel
az őskövület autórádiót, amelyből éppen a Vatikáni Rádió
adása szól, ez még szombat este is szentmisét közvetít.
Így aztán a téren hallható kiabálás meg nevetés zajával
versenyre kel Krisztus igéje.
Medve feláll a motorháztetőre, széles mozdulatokkal áldást
oszt, jóságos, bölcs szavakat intéz a néhány jelenlévőhöz:
Sohasem szabadulhattok tőlem.
A Vatikáni Rádió ugyanis tényleg hű társa a város lakóinak,
persze nem azért, mert itt mindenki annyira vallásos vagy
istenfélő, hanem mert az átjátszóadók csak néhány
kilométerre vannak a lakóházaktól, és az adást remekül
hallani a kaputelefonban is, csakúgy, mint a rendes vonalas
telefonban, de még akkor is, ha kinyitjuk a hűtőszekrény
ajtaját. A hűtőszekrény előtt állva, az élelmiszereket
megvilágító mesterséges fényben átjár bennünket isten
akarata, és a szalámik meg a saláták társaságában
szemlélhetjük a mennyországot.
Minket Irisszel elfog a nevetés, öblösen hahotázunk, és bár
én nem vagyok valami nagy nevetős, még nekem is csorognak
a könnyeim, görcsöl a rekeszizmom, miközben tudatosul
bennem, milyen mulatságos az egész jelenet: a rozsdás
tragacs, a kipufogóból áradó bűz, Medve, aki úgy áll ott, mint
a város védőszentje, house-zene helyett rózsafüzér a
családokért.
Görögnek kedve támad kerülni egyet, így hát beülünk: a
kocsi ablakai leeresztve, kezünk kilóg, torkunk szakadtából
énekeljük az Almeno tu nell’universo című dalt, szabadjára
engedjük magunkat, gátlástalanul üvöltve szitkozódunk és
káromkodunk, miközben a Vatikáni Rádió jó éjszakát kíván
hűséges hallgatóinak. Dafne teljesen kipirult, fáj a feje a
nevetéstől, alattunk az autó folyton lefullad, mert Görög
tényleg nem tud vezetni.
Mi csak nevetünk, nevetünk mindenhatóságunk tudatában.

A városszéli utcák sötétek, egy pizzéria előtt száguldunk el,

rászólok Medvére, hogy lassítson, mire ő ádáz sebességgel
vesz be egy kanyart, a tó vize mint a tükör, éles késként metszi
ketté a parti házakat.
Csillogó fekete műbőr szandál van rajtam, töri a lábam, a
matricákkal teleragasztott sisak lötyög a fejemen, ez az első
magas sarkú szandálom, a bokámon vékony szíj tartja, a
csatja kidörzsölte a bőröm.
Ez az én első bálom, bemutatkozó estém a társaságban, a
városi diszkó kedvéért csíptem ki magam, anyámnak
bemagyaráztam, hogy egy ártatlan pizsamapartira megyek
Martához, persze kapásból nem hitte el, mert nyugtalankodik
amiatt, hogy kikkel barátkozom újabban, mert nagyon keveset
tud róluk, apám pedig csak gyötörni tud bennünket: Ha itt
lenne Mariano…
Elhagyjuk a vitorlásklubot, az egyenes útszakaszon aztán
rákapcsolunk, a motort átalakították, így nagyobb sebességre
képes, mint az a típusából következne, egy rendőrjárőr meg is
állított bennünket tegnap, rajtam nem volt sisak, Medve
vigyorgott, az ismerős rendőr észrevett, és csak annyit
mondott: Csak anyád miatt nem viszlek be, én meg
legszívesebben elharaptam volna a torkát.
Medve nem indexel, de kanyarog a villaépületek között, az
út végén megpillantom, szénfekete nyelv, iszapos homok- és
hínárszag: ott a tó.
Rátérünk a tóparti útra, hirtelen hőhullám fogad, a
lábunkat széttárjuk, a part menti büfék zárva vannak, az
újságárus bódéjának oldalán felakasztva ott maradt nyárról
két felfújható úszógumi, egy sárga dinoszaurusz és egy foltos
teknősbéka, én így hívom őket: az akasztottak.
Medve cikcakkban halad a sorban álló autók között, az utca
egyirányú, a tóparti szórakozóhelyek lassan megtelnek, egyre
nehezebb parkolóhelyet találni, sportcipős lábával
megtámaszkodik a földön, és dühösen fúj egyet, beszorultunk
egy piros kocsi és egy virágtartó dézsa közé. Már látom az
égen pásztázó diszkófényeket, akik gyalog mennek el
mellettünk, azok még a kanyar előtt, a főúton leparkoltak.
Elveszítettük a többieket, mondom Medvének, és
megcsiklandozom a sisak alól kilátszó nyakát, mire ő nyög
egyet.
Érezni lehet a szomszéd utcában lévő lovarda szagát, a
homok még mindig nedves, az aszfalt langyos, a diszkó, ahová
készülünk, két éve még mindössze egy jégkását árusító bódé
volt, most a közepén csillogó-villogó, hatalmas japán pagoda
magasodik. Eddig még mindig csak nappal láttam, és
álmodoztam igéző hatalmáról, csábító erejéről, hiszen ott
bent csakis varázslók és tündérek lehetnek.
 Végre kikecmergünk a dugóból, és az útszéli kavicsos
részen parkoljuk le a motort. A bejárat előtt hosszú sor.
Mindenki inget visel, mondom Medvének.
Felveszi a fehér pólóját, és beáll a sorba, meglátjuk Martát
és Ramonát, Dafne nem jöhetett, az anyja nem kajálta be a
vakációzó jó kislányok házibulijáról szóló mesét.
Nem kell ing, feleli Medve, és utat vág magának az
ismerősök között, köszönget jobbra-balra, többekkel kezet
fog, kedvessége oldja tartózkodásukat, és olyan hatást kelt,
mint egy tetőtől talpig márkás holmiba öltözött harmincas
férfi.
Mi szinte rátapadunk, a lányoknak ingyenes a belépés, úgy
teszünk, mintha legalább tizenhét évesek volnánk, fiatal
prédák vagyunk, szívünk a torkunkban dobog, a függöny,
mely elválaszt bennünket a helytől, számunkra olyan, mint
egy küszöb, azon túl hihetetlen átváltozások történhetnek,
amazonok leszünk, harcosok, hercegkisasszonyok.
Odabent szinte azonnal észrevesszük Irist, hosszúkás
műanyag pohár van a kezében, fehér blúzt visel nyakán kis
megkötővel, szandáljának bokapántján hamis ékkövek
csillognak, haját frissen színezte a fodrásznő, akihez az anyja
jár.
Közelebb megyek, és látom, hogy blúzán a masni
kioldódott, kilátszik a melltartója, odalépek hozzá, pontos
mozdulattal újra megkötöm a masnit, az alkoholtól kissé
eltorzult mosollyal válaszol: Köszönöm.
Kézmozdulat, masni, mosoly. Köszönöm.
Nagy a tolongás, valahogy odaevickélünk a vörös, fekete,
aranyszín, sárkánymintás bárpulthoz, erősen émelygek, egy
mojitót kérek, még soha nem kóstoltam, sima buborékos vizet
kínos volna rendelni, a szívószállal kiszívom a pohár alján
lévő összes cukrot, a lime illatát nem bírom, Iris mond
valamit, de nem hallom, egy mesterséges tó van előttünk,
amelybe három vörös pontyot dobtak.
 Igyekszem nem leszakadni a többiektől, tekintetemmel
követem a hátukat, látom, ahogy Medve köszön Görögnek és
még néhány barátjuknak, látom Martát és Ramonát, vidéki
utcán álló villanykaróra hasonlítanak, magányosan, baljósan
álldogálnak, elveszetten a zajban, úgy tűnik, ez itt most
végképp nem a mi rivaldánk.
Aztán valaki megérinti a vállam, megfordulok, Andrea
ólálkodik mögöttem, mint egy holló, egy bagoly, érzem, ahogy
erősen lüktet a halántékom, mint amikor lázas vagyok, vagy
túl sokat voltam a napon, ő, mint mindig, tiszta, kellemes
kinézetű, tekintete eleven, szépen begombolt borvörös ing van
rajta, érdeklődni próbál, mi van velem, kivel vagyok itt, és
miért, aztán megkérdezi: Valaki követ dobott apám autójának
a szélvédőjére, tudod, ki volt az?
Fűszeres illat lengi körül, fakéreg- és mandulaaroma,
látom, tekintetével a fejem fölött pásztáz, mintha valami mást
keresne, és nem tudna figyelni, Iris zavartan néz rá, és
csípősen megjegyzi: Nem érdekel bennünket, sok dolgunk
van, és a csuklómnál fogva elvontat.
Andrea simán keresztülnéz rajta, ezután felgyorsulnak az
események, én Iris felé indulok, Andrea még mindig fölfelé
néz, és vág egy grimaszt, mintha egy patkányt látott volna
átfutni a színen, közben valaki megszólal: Mit bámulsz?
Ekkor hátrafordulok, és meglátok egy nagy fülű,
kefefrizurás fiút, a halántékán fel van nyírva a haja, apró,
közel ülő szeme világoskék, keményített nyakú ingét a
farmerja fölött kieresztve viseli, a csuklóján tetoválás,
szétvetett lábakkal jár, mintha egy kanca vagy egy traktor
nyergében ülne.
Mit bámulsz? kérdezi megint, Andrea rendesen, olaszul
válaszol neki, hogy semmit sem bámul.
Ránézek erre a fiúra, és arra gondolok, hogy nem
emlékszem a nevére, a fiú minden előzmény nélkül meglöki
Andreát, a tekintete fehér, mi Irisszel olyanok vagyunk, mint
a kristály, áthatol rajtunk a hamarosan bekövetkező
történések fénye.
Andrea megszólal: Te dobtad be kővel a szélvédőt?
A fiú azt mondja, hogy nem, és elkezd röhögni.
Akkor mit röhögsz? Andrea közelebb lép, mire a másik
ismét lökdösni kezdi.
Iris halkan csak azt nyögi, hagyjátok abba, de senki sem
hallgat rá, mindenki minket néz, eseményt szimatolnak,
látványos tűzijátékot, mint a városi halfesztiválon, ekkor
odalépek a fiúhoz, megérintem a könyökét, és azt mondom:
Hagyjátok abba.
Jól megnéz magának, és ezt feleli: Tudom, ki vagy.
Kis idő múlva már kint vagyunk a diszkó előtt, Iris bent
maradt, hogy szóljon Medvének és Görögnek, Andrea meg ez
a fiú párbajra hívták egymást, és amikor harc van, azt máshol
kell intézni, máshol kell találkozót adni, hogy előránthassák a
kardot, ha volna kesztyűjük, biztos vagyok benne, hogy ravasz
szemtelenséggel már egymás arcába dobták volna.
Nem tehettem meg, hogy nem jövök utánuk, mert bajt
szimatolok, érdekességet, dulakodást, az első társaságbeli
estémnek lassan vége, a forgatókönyv gyenge volt, a
sztroboszkópos fények fel-felvillannak a háttérben, a mojito
az émelygésig irritálja az epém.
A két fiú fenyegetőzik, az ismeretlen fiú dialektusát nem is
nagyon értem, olyan trágárságokat mond, amiket fel sem
ismerek, taszigálják egymást Andreával, három lökés után
Andrea majdnem a strand szélére került, a fiú a víz felé
tuszkolja.
Elkiáltom magam: Elég!
Andrea üveges szemmel néz rám, hallja, hogy a tó vize a
partot nyaldossa, lomha szél támadt, a víz felszíne enyhén
hullámzik, a nap folyamán leolvadt napozókrémtől a halak
sohasem fognak tudni a partközelbe úszni.
Cristia’, te voltál, vádolja ismét.
 A Cristiano nevű fiú arca vörös, az inge a mellkasa közepéig
kigombolva, az arckifejezése olyan, mint a részegé, aki úgy
hallja a világot, mintha mennydörgés hatolna a fejébe: Menj,
sétálj egyet, mondja Andreának, aki előreugrik, ekkor én
közbelépek.
Senkit sem érdekel a szélvédőd, te idióta, üvöltök rá
Andreára, és odébb lököm.
Cristiano úgy mosolyog, mintha ez volna a kezdet, egy szép
panorámára nyíló ablak.

Carlotta az ágyat nézi, az ágyneműje még mindig a gyerekkori,

aztán fogja az átlátszó nejlonzacskót, amibe kenyeret szoktak
csomagolni, egy legalább egykilós cipó belefér.
Elemes bútorral van berendezve a szobája, van benne egy
másfél személyes ágy, fali- és állószekrény, egy halvány
rózsaszínű, lehajtható íróasztal, az asztalon tankönyvek, egy
tekercs ragasztószalag és egy olló, az olló arra az esetre, ha
meggondolná magát.
Carlotta kinyitja a szekrényt, a ruháit nézegeti, rengeteg
ruhája van, de most csak egyet választhat. Ujját végighúzza a
zöld bársonyruhán, ez most nem illik az évszakhoz, aztán a
tarka virágmintáson, ez túl harsány az alkalomhoz, alatta
kitapogatja az elsőáldozó-ruháját, fodros, fehér ruha, kislány
menyasszonynak való.
Végül úgy dönt, marad abban, ami éppen rajta van: fekete
cicanadrág, mely kiemeli a csípőjét, bő póló „S mint
Superman” felirattal, a zokniját lehúzza, lábkörme pirosra van
lakkozva, úgy véli, ez passzol a továbbiakhoz, ahhoz, ami
hamarosan történni fog.
Leül az ágy szélére, a sarokba hajított zoknit nézi, kezébe
veszi a mobiltelefont, és még egyszer elolvassa a legutóbb
beérkezett üzeneteket, mindet ugyanaz a személy küldte,
mind ugyanazokat a szavakat használják, ezek a szavak
sokszor ismétlődnek, az üzenet küldője időközben változott,
nem mentette el a számát a névjegyek közé, mert nem ismeri
az illetőt.
Pupillája kitágult, szemhéja feldagadt, és mintha duplán
látna mindent: duplán az asztalt, duplán a polcot, duplán a
ragasztószalagot, Carlottából is kettő van. Az egyik Carlotta ül
az ágy szélén, a másik pedig figyeli őt az ablak mellől, a másik
Carlotta elítéli őt, utálja a haját, a mellét, a nemi szervét, a
bőrét.
Az agyában ugrások, szakadások, csomók és bökések
nyomát érzi. A tabletták, amelyeket anyjától csent, kezdenek
hatni, könnyűnek érzi magát, szerénynek és
kitapinthatatlannak, elmosódva látja a tárgyak körvonalait, a
ragasztószalagért nyúl, az idő visszafelé forog, Carlotta
magába süpped, akárcsak az emlékezete, amely nem
emlékszik a kezdetre, arra a pillanatra, amelyikben
megérkezett, amikor betette a lábát a világba.
Felmerül benne a kétség, hátha lyukas a zacskó, megnézi,
forgatja, belefúj, mintha léggömb volna, megrázza,
kényszeresen végighúzza körmét a széleken.
Nem talál hasadást, sem menekülőutat, akkor hát
cselekszik.
Július van, a rádió bemondja, hogy a Szenátus jóváhagyta a
bevándorlásról szóló Bossi–Fini-törvényt, a Savoiák
visszatérhetnek Olaszországba, Carlotta Sperati a szobájában
ül, még nincs tizenöt éves, a fejére húzza a zacskót, a
ragasztószalagot többszörösen körbetekeri a nyakán,
véletlenül se maradjon rés, a zacskó dagad, dagad, ahogy
lélegzik, az olló az asztalon maradt, Carlotta szeme nyitva, az
a kevés, amit lát, a fehér mennyezet, a ventilátor forgó
lapátjai. Arra gondol, hogy a múlt el van rontva, ollóval meg
késsel, apró darabokra kellene vágni, mint vasárnap a csirkét.
Legalábbis így írtam le később Carlotta történetét az egyik
fogalmazásomban Nyáron egy kicsit meghalok címmel.
 7
Rettenetes ez a ház

A kékes fényben Carlotta szeme olyan volt, mint azé, akit

megbűvöltek, íriszében visszatükröződtek a képernyő színei.
Az egérrel a kurzort az egyik mappára irányította, a
SZERELEM nevű mappára, kétszer rákattintott, és
megnyitotta, hogy megmutassa nekünk a tartalmát.
Egy arasznyira ültem tőle, meleg volt, az ablak behajtva,
hallottuk, hogy a kutyája valamit vonszol odakint az udvaron,
talán egy vasdarabot, zörgött, valahányszor nekiütődött
valaminek.
A számítógép számomra a sci-fi kategóriájába tartozott, én
még a technológia őskorában éltem, a kenyérpirítók,
mosógépek, rádióhullámok világában, így az, ami másoknak a
hétköznapi normalitást jelentette, számomra futurisztikus
dolognak számított.
Kíváncsian figyeltem a képernyőt, mintha kincseket rejtene,
és amikor a mappa megnyílt, megjelentek a digitális fotók,
férfiakat ábrázoltak, meztelenek voltak, mind névvel és egy
városnévvel elmentve: Alberto Bariból, Francesco Pisából,
Giuseppe Montefiasconéból. Nagyon sok volt belőlük, nem is
tudtam összeszámolni, de azt hiszem, legalább ötven.
Nálunk a családban nem volt képkultusz, volt ugyan néhány
fotónk még abból az időből, amikor én és Mariano kicsik
voltunk, ezeket apám készítette a Canonjával, sok közülük
életlen volt, bemozdult, némelyikbe belelógott apám
hüvelykujja, másokon Antonia eltátotta a száját, a szemét
behunyta, nagyon sok vakuval készült fényes nappal, a
szemünk vagy piros volt, vagy teljesen fehér, sokszor úgy
néztünk ki, mint a denevérek vagy űrlények. Az összes bele
volt zsúfolva pár darab fekete fedelű albumba, ezeket még az
apai nagyanyámtól örököltük, akit én nem is ismertem. Apám
balesete után nem fényképeztünk többet, nem maradt semmi
emlékezésre méltó, apám valószínűleg elajándékozta a
Canonját egy másik családnak, akik szükségét érezték, hogy
építsék, ne pedig eltemessék saját emlékezetüket.
Agata megszólalt: És te mit csinálsz? Te is küldesz nekik
fotókat magadról?
Carlotta bólintott: Hát persze.
Megnyitotta az MSN-t, feltárta előttünk a kontaktjait,
nagyrészt férfiak voltak, megmutatta a késő éjszakába
nyúlóan folytatott csevegéseiket, a képmellékleteket, a
kölcsönös vallomásokat, hogy egymáshoz tartoznak, hogy
feltárt és megosztott testük örömmel és büszkeséggel tölti el
őket.
Miközben Carlotta egyesével sorolta partnerei
tulajdonságait, én megszédültem, éreztem, hogy az undor a
halántékomon lüktet, nem tudom, ez egyfajta pánikroham
volt-e, vagy csak nyugtalanság, a kellemetlen érzés
megnyilvánulása kusza gondolatok formájában, de fel kellett
állnom, hogy felülről nézzem ezt a meztelenséget, olyannyira
agresszívnek éreztem, szinte rátapadt a bőrömre.
Ott, Carlotta szobájában, a számítógépe előtt, a
könyvespolca mellett, amelyen szép sorban még mindig ott
ültek egymás mellett a plüssállatkák, macik, nyulak, ismét
megtapasztaltam, mennyire mások vagyunk: ő rohan előre, és
beleveti magát a dolgokba, én csak sántikálok, és minden
lépésnél majdnem elesek.
Felzaklatott a gondolat, hogy valaki a meztelen fotómat
őrizgetheti, nézegetheti, magától a gondolattól, a kétségtől, a
halvány lehetőségtől elszorult a torkom, hideg futkározott a
hátamon. Sohasem fordult még elő velem, hogy mások előtt
meztelenül mutatkoztam volna, hacsak nem valamelyik
barátnőm vagy családtagom előtt, épp ezért lehetetlennek
tűnt számomra, hogy egy nap megjelenik Sergio
Caltanisettából, és én ekképpen felkínálom magam neki: Itt a
fotóm, tetszik? Kicsi a mellem, de éppannyira vagyok sovány,
amennyire kell, nem látszanak ki a csontjaim, de hájas sem
vagyok, egyszóval minőségi pipihús.
Míg ezen járt az eszem, két-három chatüzenet is felvillant,
és Carlotta bevezetett minket éjszakai csevegései rejtelmeibe,
csókokat, puszikat, mosolyokat küldött, szíveket, rengeteg
szívecskét, kissé provokatív mondatok kíséretében,
megkérdezte, mit csinálnak éppen, hol vannak, és kacarászott
hozzá.
Irigyeltem ezt a képességét, hogy ilyen könnyen képes
feloldódni mások társaságában, amiről én akkor azt
gondoltam, hogy ilyen az abszolút szabadság érzése, amely
másokra is átragad, az volt a benyomásom, hogy az ő teste,
melyről különféle pózokban készültek fotók a fürdőszobai
tükör előtt vagy az ágyon ülve, a tehetség és a rátermettség
szimbóluma.
Agata arcán is látszott a lenyűgözöttség, hol egyik, hol
másik fiú fotójára mutatott részletesebb információkat kérve,
és aztán a chatbe is bekapcsolódott, ő is válaszolni akart, és az
alvajárók ritmusára ütögette a billentyűket, mint aki éjjel
felébred, és egy hangot követ, kimegy az utcára, és vaktában
elindul.
Nem tudtam, hogyan kapcsolódhatnék be én is, milyen
tapasztalatot dobhatnék be a közösbe, úgy éreztem,
megkárosít, megsebez a tehetetlenségem, a hangosan ki nem
mondott, de nyilvánvaló és rettenetes szégyenlősségem.
Még mindig nem tudtam megérteni, hova tenni a
zárkózottságomat, nem is gondolkoztam rajta, hogy honnan
ered, hogy talán az évek során a szüleim testi kapcsolatát
megbénító kísérteties távolságra adott reakció volna-e ez
részemről, vagy átmeneti, végleges, végső állapot, hogy képes
leszek-e valaha önmagamtól felszabadulni, vagy mások
ítéletének, tekintetének, véleményének foglya maradok. Csak
annyit tudtam, hogy nincs közöm ahhoz a jelenethez, nincs
közöm a számítógéphez, ahhoz a jelenléthez, ahhoz az
elviselhetetlenül forró éjszakához.
Küldj fotót, írta az egyik éjszakai alak, de Carlotta nem
válaszolt neki, azt mondta, majd holnap küld neki egypárat,
nem nagyon tetszik neki ez a pasi, majdnem kopasz, ronda
lapátkeze van, és negyvenéves.
Én még mindig álltam, a barátnőim le se vették a szemüket
a képernyőről, egyiküknek sem tűnt fel a kínlódásom,
magamra maradtam, de legalább fedezékből nézhettem, hogy
észre sem veszik a gyengeségemet.
Végignyúltam a szoba közepén lévő ágyon, és nem sokkal
később Carlotta és Agata is odafeküdt mellém, még csak be
sem takaróztunk, a számítógép bekapcsolva maradt,
fénytölcsért vetített az arcunkra, és én úgy éreztem, mintha
valaki nézne, ahogy ott fekszem pizsamanadrágban,
ügyetlenül vágott frizurámmal, láttam a fülem árnyékát
visszatükröződni, és elképzeltem, hogy utazik az éterben, eljut
az összes kontinensre.
Mondjunk el egymásnak egy titkot! javasolta Carlotta,
kettőnk között feküdt, a fő helyen, mi ketten, hű
szolgálólányok, kétfelől, mint dekoráció az ágyában.
Majd én kezdem, szólalt meg Agata: Gyűlölöm az apámat,
gyűlölöm a malacokat és a teheneket és az egész
gazdaságunkat, nem bírom látni a vezetéknevemet a táblán,
ahol nagy betűkkel ki van írva, hogy LÉPARADICSOM VAN
ELADÓ, rettenetes.
Carlotta mondott erre valamit, eszmét cseréltek a témában,
miközben nekem az jutott eszembe, hogy mi van, ha azon
ritka alkalmakkor, amikor boltban vettem magamnak ruhát, a
próbafülkében valaki lefotózott, ahogy ott állok bugyiban, és
ha készült rólam ilyen fotó, akkor az most hol lehet. A becses
számítógépük melyik mappájában vagyok elmentve? Van
nevem? Van számom? Van a napnak egy bizonyos órája,
amikor valaki megnyitja azt a mappát, és nézegeti a fotómat?
És neked mi a titkod? kérdezte Carlotta, aki éppen akkor
mondta el a sajátját, de én nem figyeltem.
Még mindig hallgattam, amúgy sem szoktam részt venni a
csevegésekben, általában remek közönség vagyok, vagy
megtűrt, néma résztvevő a hitviták alkalmával, de most lett
volna mit mesélnem nekik, sok mindent felszolgálhattam
volna ezüsttálcán: kezdve apám balesetétől a városnegyedig,
ahonnan jöttem, a bátyám elhamarkodott politikai
meggyőződésétől addig, ahogy Antonia szőrteleníti a lábát a
bidé fölött, és közben nem csukja be az ajtót, de ők nem erre
voltak kíváncsiak, nem azt várták, hogy beszámoljak nekik
családom apró-cseprő kínos dolgairól, hanem valami
olyasmiről akartak hallani, ami rólam szól, valami rejtett,
mocskos dologról, vallomást vártak tőlem.
Carlotta tekintete ugrást követelt tőlem a semmibe, azt,
hogy átadjam magam nekik, egy pecsétet a barátságunkra, és
megértettem, hogy az én titkom ez: ha ők eltűnnének, ha most
elszámolnék háromig, és feloldódnának a semmiben,
valószínűleg nem lenne semmilyen hiányérzetem.
Talán elkeserednék attól, hogy visszatér a magány, amely
gyerekkoromtól fogva kísért, vagy talán úgy érezném,
elveszítettem egy szerepet, nem jelenthetem ki többé
mindenki előtt, hogy jó barát vagyok, ki tudja, mivel fogom
tölteni a délutánjaimat, hová megyek, ki leszek mások
számára.
Ehelyett ezt válaszoltam: Félek a függőhidaktól,
kiskoromban, a parkban sem mentem föl rájuk.
Úgy tűnt, Agata és Carlotta részben elégedettek, egyikük
vigasztalóan el is mosolyodott, mintha azt mondaná, nem
olyan súlyos, túl fogom élni, végül is az egész városban csak
egy híd van, és senki sem követelt olyasmit, hogy ugorjak le
róla.
 Köszönöm, hogy megosztottátok a titkotokat, mondta
Carlotta, és behunyta a szemét, miközben én a képernyőt
néztem, és akkor vettem észre azt a kis kerek lényt a
számítógép tetején, olyan volt, mint egy sötét szem, egy óriási
pupilla, egy objektív, amely puskacsőként mered ránk.
Hát az ott micsoda? kérdeztem, nem is figyelve arra, mit
mond Carlotta.
A webkamera, felelte Agata, és mosolygott a buta kérdésen.
Azzal lehet videochatelni, látod a másikat anélkül, hogy ki
kellene tenned a lábad otthonról.
Bólintottam, és az ágynemű szélével megpróbáltam
betakarni magam.
Odakint a kutya nem engedte el a zsákmányát, a
csörömpölés makacsul folytatódott az udvaron, visszhangzott
tőle a városszéli utca.

Meghívni valakit hozzánk óhatatlanul azzal jár, hogy az illető

kénytelen lesz megismerkedni a velem egy vérből valókkal.
Nincs remény, hogy senki ne legyen otthon, akár hajnalban,
akár délelőtt, amikor mindenki iskolában van, vagy munkába
igyekszik, apám otthon van.
Antonia úgy emlegeti apámat, a mi láb nélküli őrünk, a
tolvajokra ugyan nem képes rátámadni, de tanúja lesz a
tettüknek, márvány jelenlét.
Az igazság az, hogy otthonunk falai közül nincs mit ellopni,
ha van is pénz valamelyik fiókban vagy az ágy alá rejtve, én
sosem tudtam róla, de abban biztos vagyok, hogy anyám jól
eldugta, valószínűleg a bugyijában vagy a melltartójában
hordja, azt hiszem, inkább lenyelné a bankjegyeket, mintsem
hagyná, hogy kifosszák.
Ki tudja, mit gondolna egy tolvaj, ha látná a fiókban a
cipősdobozokat, amelyeket Antonia zoknis- és
trikósrekeszeknek használ, vagy mit szólna a kékre, ezüstre,
bíborvörösre festett tojástartókhoz, melyeket a szobájában
tart a polcon, és teli vannak mindenféle csecsebecsével, bizsu
gyűrűkkel, Ostiában gyűjtött kagylókból saját kezűleg
készített nyakláncokkal, kötözőzsinegekkel; vagy a parafa
dugókból készült edényalátétekhez, apám ugyanis szereti a
vörös- és a habzóbort, nekem viszont megfájdul tőle a fejem.
Hívatlan vendégünk azt gondolhatná, hogy családi
hétköznapjaink nagyon kreatívan telnek, hogy ecsettel,
filctollal a kezünkben körbeüljük a konyhaasztalt, és bizarr
kézművestechnikákkal múlatjuk az időt, barkácsolunk,
dekupázsolunk – ez utóbbi Antonia egyik legkedveltebb
vasárnap délutáni foglalatossága, virágmintákat vág ki
papírszalvétából, és mindenféle fafelületre ragasztgatja őket
(komódra, fiókra, seprűnyélre) –, de nem egészen így van, a
lakásunk és annak dekorációja, a háztartás észszerű
szervezése és méltósága kizárólag Antonia érdeme, belőle
fakad az egész.
Az élet kényszerített bennünket arra, hogy semmit ki ne
dobjunk, mindent újrahasznosítsunk, és az élet anyámon
keresztül áramlik. Ő tudja, mire jó még a szikkadt kenyér a
konyhában, az előző napról maradt borsós húsgombóc, ő a
rizses lecsó nagy mestere, egy tálban villával összetöri az
összes maradékot, üt rá néhány tojást, és bedugja a sütőbe,
nem csinál problémát ízek és fűszerek alkalmi találkozásából,
a mi konyhánk nem ínyenc igényeket céloz, hanem a túlélés
szükségszerűsége hajtja. Antonia az anyjától és a
nagymamájától tanulta meg, hogy egy csepp kávé sem veszhet
kárba, hogy meg kell sütni a krumpli-, alma- és körtehéjat,
leveseket rögtönöz, amelyekben a zöldségektől a párolt húsig,
a doboz alján maradt tésztatörmeléktől az erkélyen
csokrokban, fejjel lefelé felfüggesztve szárított füvekig
mindenféle úszkál.
A tolvaj, ha meghívnánk az asztalunkhoz, nem tudom,
hogyan reagálna a rögzített heti menünkhöz: hétfőn húsféle –
fejenként egy hamburger –, csütörtökön gnocchi – ezt
magunk készítjük Antoniával, és sokszor túl nagyok lesznek a
gombócok, akkorák, mint egy krumpli –, pénteken hal,
többnyire a legolcsóbb halrúd, panírozott tonhaldarabkák
serpenyőben kisütve, a családi összetartás jelképe.
Apám olyan emberi lény, aki annak ellenére, hogy hosszú
évek óta mindig ugyanazokat az ételeket eszi, ugyanazon
személy által ugyanúgy elkészítve, mindig képes valamilyen
megjegyzést tenni, mindig talál valami apróságot, ami
felbosszantja, mint például a só vagy a hagyma vagy a
parmezán, vagy hogy a hússzeletek túl vékonyak, mintha ezzel
próbálná meg kivonni magát az otthoni menü konok
ismétlődése alól.
Amikor valamelyik barátnőmnél ebédelek, gyakran látom,
hogy ott hagyják az ételt a tányéron, panaszkodnak, hogy
szétfőtt a tészta, vagy száraz a csirkehús, válogatnak, nem
mindegy nekik, mi kerül az asztalra: én nem gyakorolhatok
ilyen hatalmat az étkezésünk fölött, sőt mindig azt kell
mutatnom, hogy elégedett vagyok a menüvel, nem
engedhetem meg, hogy az ikrek felálljanak az asztaltól,
amikor eszünk, meg kell védenem az ételünket Massimo
piszkálódásaitól. A bevált módszer a köhögés: köhögök,
amikor apám megszólal.
Amíg Mariano velünk volt, a reggeli, az ebéd, a vacsora nyílt
csatatérnek számított, kritizáltuk a grillezett zöldséget,
zsörtölődtünk a bor színe miatt, vagy mert túl sok ecet volt a
salátán, most már Massimo tétova, magányos kísérleteit
hamar leszereljük, és hamvába hull az egész.
A látogatónak ezenkívül biztosan feltűnne az igazságtalan
különbség az én hálószobám, amely igen tágas, és egy
hatalmas rózsaszín medve lakik benne, és a szűk kis szoba
között, amelyben az azóta már nyolcéves ikrek laknak.
Egyelőre még senki sem vetette fel, hogy esetleg cseréljek
velük, vagy hogy ők behatolhatnának az én világomba, de
érzem, hogy a pillanat minden évvel közeledik, hogy eljön az
idő, amikor elég nagyok lesznek ahhoz, hogy átugorjanak
fölöttem, hogy saját véleményük legyen, és birtokba vegyék az
én kiváltságos területemet.
A Maicol, Roberto és köztem lévő kapcsolatnak a
megszokáson kívül nincs más alapja, a bennünket elválasztó
korkülönbség apokaliptikus méretű, ők egy másik
földtörténeti korhoz tartoznak, más nyelvet beszélnek,
melynek én a fonémáit sem ismerem, nem érdekel, ahogy
kezd eltűnni a köztük lévő hasonlóság, hogy már nem
ugyanazt szeretik, vagy nem ugyanaz tetszik nekik, hogy
egyikük azt mondja, anyu, a másik meg, hogy anya, hogy
milyen illedelmesen képesek engedelmeskedni.
Tőlem és Marianótól eltérően az ikreknek anyámmal a
teljes alávetettségen alapul a kapcsolata, amelyben egyáltalán
nincs harag, idejük legnagyobb részét vele töltik, és ettől
boldogok, úgy tapadnak a derekára, mintha azt remélnék,
letéphetik róla a ruhát, és tejet és gondolatokat szívhatnak
belőle.
Amikor anyám lehúzza Massimóról a melegítőnadrágot, és
leül az ágya szélére, és elkezdi masszírozni a lábát egy maga
készítette kenőccsel, és le-föl emelgeti Massimo combját,
rátámaszkodik a térdkalácsára, olyan csontokat is masszíroz,
amelyek évről évre egyre rövidebbnek tűnnek, olyankor az
ikrek is ott ülnek vele, és figyelmesen követik a szertartást,
megtanulják a szükséges mozdulatokat, mintha tudatában
volnának a kényelmetlen örökségnek, amely rájuk vár: papa
soha többé nem fog tudni járni, és ha Antonia nem lesz,
nekünk kell kitalálnunk egy kenőcsöt, egy krémet, amellyel
megakadályozhatjuk a szétesést.
Ezekben a szürreálisan bensőséges pillanatokban távolról
figyelem őket, ahogy az a bizonyos tolvaj tenné símaszkja
mögé rejtőzve, ismeretlenül, titokban.
Több mint egy éve már, hogy Mariano nem osztozik velem
ezekben a kusza és ragacsos érzésekben, melyek sűrűek,
verejtéktől nehezek – nélküle egyetlen lány vagyok, és
egyetlen lányként felesleges ballasztnak érzem magam a saját
otthonomban.
Amikor Iris megkérdezi tőlem, hogy eljöhet-e hozzánk
megnézni a szobámat, azt felelem, hogy nem, mert az én
szobám kicsi, koszos, semmi látnivaló nincs benne, még
könyvek sem, mert az összes könyvtári volt, és már mindet
visszavittem, de ő nem tágít, azt mondja, nem érdekli, mi van
a szobámban, azt akarja látni, hol alszom. Hiszen én is láttam,
hogy ő hol alszik.
Ez a kölcsönösség megrémít, felzaklat, prüszkölök tőle,
hogy a szeme elé kerül mindaz, amiről én azt gondolom,
bevallhatatlan.
Végül odajön a házunk elé, feljön a lakásunkba, belép az
ajtón, meglátja apámat a kerekesszékében, a kikapcsolt rádió
mellett, és köszön neki: Jó napot kívánok, mire apám kurtán,
szárazon ráfeleli, Jó napot, de ő ezt észre sem veszi, nem
kérdez semmit, nem szegezi rá a tekintetét bűnös részletekre,
a bizarr dolgainkra, jön utánam a szobámba, ott ül a földön,
hátát a medveóriásnak vetve, azt mondja, nagyon szép a
lakásunk, pont így, nagyon tetszik neki, színes, eleven, ő ki
nem állhatja az anyja parkettamániáját, az örökké makulátlan
nappalit, a mi lakásunk meg az övék egyforma, de a miénkben
van élet.
Hol szerezted? kérdezi fejét a medve hasának támasztva.
Céllövöldében nyertem, vallom be, miközben az ágyam
szélén ülök, és tekintetemmel keresem, mit kellene még
eltennem szem elől, van-e valami nem odaillő vagy kirívó.
Ez rád vall.
Micsoda?
Hogy lősz és nyersz.
Miért?
Mert ilyen vagy, mindenhez van benned bátorság.
Nem tudom, mit mondhatnék erre, sohasem gondoltam
magamról, hogy különösebben ügyes vagy erős akaratú
volnék, mindig hirtelen, ösztönösen cselekedtem, az elégtétel
utáni vágy vagy a szégyen vezetett.
Eszembe jut egy apróság, amikor a sok egyéb szócikk között
éppen ezt, a bátorságot olvastam: coràggio s. m. [provenz.
coratge, fr. ant. corage, lat. *coratĭcum, der. cor „cuore”].
A bátorságnak tehát a szívhez van köze, ahhoz, hogy
mennyire teszed bele valamibe a szíved, és milyen messzire
dobod el, a benne lüktető vérrel, az artériákkal, a vénákkal, a
dobbanással, az áramlással, a lélek rezdülésével, az akarat
felszításával vagy elnyomásával. Én nem vagyok szenvedélyes
szívecskeküldő, nem szoktam szíveket rajzolgatni, kezemmel
szívet formázni, sormintát rajzolni szívecskékből, nem
érdekelnek a szívek februárban a képeslapboltokban, nem
szeretem, ha szívminta van a papucson, nem bírom a
rózsaszínű, piros szíveket, csak akkor használom őket, ha
színlelnem kell.
Ez nem így van, Iris, mondom, és a szemébe nézek.
Álljunk meg néhány pillanatra itt, iménti definíciónknál, a
szögletes zárójelekben és rövidítésekben, a holt nyelvekben,
amelyekből származunk, a coratĭcum és a cor nyelvében.
Találjunk nevet a medvének, tudod, nem bírom, ha a
dolgok névtelenül maradnak, feleli végül Iris.

Mirella asszony nem lakik ott a lakásunkban, hanem bérbe

adja, anyámnak ez jár a fejében, amióta felhívta telefonon a
házmesternét a Corso Trieste-i házban.
Az a számunkra ideiglenesen kiutalt lakás, hivatalosan mi
ott lakunk, bár anyám mindig tartott attól, hogy a kiutalást
egyszer csak visszavonják, ez az ő titkos félelme, a hisztériás
roham lehetséges oka, a visszavonás, hogy valami
megváltozik, valakinek a kezébe akad ez az ügy, szociális
munkást küldenek a helyszínre, ellenőrzést rendelnek el;
holott aki hivatalánál fogva mintha megint megfeledkezett
volna rólunk, évek óta úgy van vele, hogy a mi ügyünk már el
van rendezve, mi már el vagyunk helyezve, mint játék babák
az ajándékdobozban.
Antonia megpróbálja elmagyarázni nekem, és ehhez rajzok,
grafikus, egyenes vonalak kellenek, háztető, és egymáshoz
érinti a két mutatóujját. Miért olyan nehéz megérteni, hogy
melyik helyhez tartozunk? Hogy milyen címet kell írni az
igazolványainkba, hogy mi a bejelentett lakcímünk? És ha
nem ez a bejelentett lakcímünk, akkor miért lakunk itt?
Antonia a tűzhely mellett áll, répát és borsót melegít,
gesztikulál a levegőben és az asztal felett, mintha betont
keverne, vagy tésztát gyúrna, előrehajol, úgy nyújtja
lakóhelyünk képzeletbeli tésztáját.
Kezével és hangjával elkezdi mesélni nekem, hogyan
kerültünk ide a barátja, Vincenzo egyik barátjának a barátja
révén, ez a Vincenzo segített a költözködésben is, ő szólt
anyámnak, hogy volna egy átköltözési és egyben menekülési
lehetőség, vannak ismerősei, csak alá kell írni néhány papírt,
a szerződés egy bizonyos időre szól, ő szervezte meg az egész
lakáscserét.
Antonia a Corso Triestén nem találta a helyét, mi
boldogtalanok voltunk, mindennap újabb csatát kellett
vívnunk, hogy megvédjük magunkat a nálunk gazdagabbak
ítéleteitől és elvárásaitól, anyám hosszú évek óta küzdött a
lakáskiutalásért, és belefáradt, kimerült, felőrlődött, egy
nyugodt otthonra vágyott, egy nyugodt helyre.
Vincenzo beszélt ennek a barátjának a barátjával, akinek az
ismerőse volt ez a bizonyos özvegy Mancininé Mirella Boretti,
akinek kiutaltak egy panellakást, ez szintén Róma város
önkormányzatának a tulajdonában volt, de a városon kívül, az
Anguillara Sabazia nevű városkában, ugyanis az
önkormányzat a főváros vonzáskörzetében is fenntartott
lakásokat, és néhány esetben ezekben helyezte el a
lakáskiutalásra várókat.
 Ámde Mirella asszony nem szerette a tavat, nem akart
valaminek a partján élni, kiutasítva érezte magát a városból,
és ez nyomasztotta őt és a lányait, és keresett valakit, aki
hajlandó volna egy meghatározott idejű cserére, anélkül, hogy
magát a hivatalos kiutalást megbolygatnák, kötnek egy
zsebszerződést, ő fizeti a római lakás rezsijét, mi meg az
anguillarai lakásét, ő lakna a Corso Triestén, mi meg a tó
partján, és ők ketten – Mirella és anyám – tartják egymással a
kapcsolatot, és megbeszélik, hogyan rendezzék az egyéb
terheket, Mirella asszonynak vannak ismerősei, itt is, ott is
szemet hunynak majd bizonyos dolgok felett, senki nem fog
ellenőrizni semmit, és nem is köt bele semmibe.
Anyám, aki eddig mindig hűen teljesítette a kötelességeit,
és azon volt, hogy soha ne tegyen semmilyen hamis vagy
végzetes lépést, most legalitás és illegalitás határán
egyensúlyozott, aláírta ezt a darab papírt, és átadta a Corso
Triestén lévő lakást özvegy Mancininé Mirella Borettinek.
Ez a nő kiadja a lakásunkat, mondja Antonia, miután
hamarjában összefoglalta a történet legfontosabb
mozzanatait. Kiadja, és pénzt keres vele, mert az egy értékes
lakás.
Antonia tördeli a kezét, ropogtatja az ujjait, a hegyük már
teljesen elfehéredett, aztán tenyerével az asztalra csap, tudja,
hogy rosszul csinált valamit, s tudja, hogy ha sok rossz lépést
megbocsátanak is, nekünk soha, ha mi hibázunk, duplán
fizetjük meg az árát, nincs védőhálónk, nincsenek
ismerőseink, nincs pénzünk, hogy kiváltsuk magunkat.
Mirella asszony néhány hétig nem veszi fel anyámnak a
telefont, vagy másnak adja ki magát, a saját nővérének
például, vagy a lányának, és amikor végre szóba áll
Antoniával, semmitmondó válaszokat ad, azt mondja, hogy
ott lakik a Corso Triestén, sőt, a lányait költöztette oda,
dehogy adja ki a lakást, szó sincs semmilyen csalásról, de ha a
lányai laknak a lakásban, akkor ő hol lakik? Mirella asszony
azt mondja, anyám félreértette, ő a lányaival együtt lakik ott,
együtt laknak, hát persze hogy együtt.
Egy hónapon belül Mirella asszony megmutatja magát a
Corso Trieste-i ház udvarán, a házmesterné megnyugtatja
anyámat, csak alaptalan rossz érzés volt az övé, lehet, hogy
Mirella asszony oda volt valahol a munkája miatt, vagy a
nővérénél volt, aki gyakran betegeskedik, sok nővére van,
mind messze laknak, sajnálja, hogy felzaklatott bennünket.
Anyámat végül meggyőzi, és rövidesen a Corso Trieste halk
háttérzaj lesz csupán, egy feledhető aggodalom utózöngéje, én
is megfeledkezem róla.

December elején elkezdem díszíteni a lakást, és bekerítő

hadműveletet indítok anyám elkábítására, és hogy megadásra
kényszerítsem: az idén úgy ünneplünk, ahogy kell, lesz
desszert, lesz hetedfeles kártyajáték, lesz sült, és ami a fő,
lesznek ajándékok. Mariano és a nagymama kedves vendégek
lesznek nálunk, és közösen körbeüljük az asztalt, mint a
szentek és az összeesküvők.
A városi parkokban az összes fa elhullajtotta a levelét,
Medve segítségével sikerül levágnom egy elég nagy száraz
ágat, amely éppen jó lesz a karácsonyi dekorációhoz, Medve
hoz otthonról egy kézifűrészt, én meg falazok neki, figyelem,
nehogy valaki észrevegye a lopást.
Gyerekkori vágyam, hogy letépjem a mások kertjéből kilógó
rózsát, eszembe jut hirtelen, mintha arcul ütöttek volna, de
aztán odatartom a másik arcom is az örömnek, hogy olyasmit
tettem, amit anyám tisztességtelennek tartott volna.
Medve megkérdezi, segítsen-e hazavinni a zsákmányt, mire
én azt válaszolom, nem, magam is elboldogulok.
A faágat a bejárat közelében állítom fel, és mindenféle piros
holmit ráaggatok, amit a lakásban találok, zoknikat,
szalagokat, hajgumikat, rongydarabokat, masnikat, fehér
kartonból kivágott csillagokat és angyalfigurákat.
Amikor Antonia este hazajön, csak néz, aztán kitör belőle a
nevetés, azt mondja, hogy ez a legszánalmasabb valami, amit
életében látott.
Iris talál a nagyapjáék pincéjében néhány használaton
kívüli karácsonyi égőt, csak neki meséltem a tervemről, hogy
vissza akarom szerezni a december 25-ét, és most cinkosként
segít a szent ünnep megtervezésében.
Az égők közül nem mindegyik működőképes, némelyik
szétpukkan, amikor bedugjuk a vezetéket a konnektorba, de
arra éppen elegendőek, hogy megteremtsék a hangulatot, így
aztán, amikor Iris eljön hozzánk, elhelyezzük őket a stratégiai
pontokon, a feldíszített ág körül és a kanapé szegélyén a
nappaliban, a kanapénk anyám konok mosási kísérleteinek
következtében bíborvörösről lazacrózsaszínűvé fakult az idők
során.
Elégedetten állapítjuk meg, hogy már csak kevés híja van
annak, hogy elérjük célunkat: még ajándékok kellenek. Én
rögtön bedobom azt, amit Lucianótól kaptam, ezt nagyon jól
újra lehet hasznosítani, egy üvegzöld pulóver, amibe kétszer is
beleférnék, még csak nem is ő választotta, hanem az anyját
küldte el, hogy vegyen valamit a Parioli negyedben, a szokásos
butikban, anélkül, hogy tisztában lenne a vállam, derekam,
csípőm méretével: ez pont jó lesz Antoniának.
A többieké már egy kissé nehezebb eset, mivel nincs
tapasztalatom az ajándékozásban, sohasem merült fel
bennem, hogy a családtagjaimnak vajon mi tetszik, vagy mi
nem tetszik, nem gondolkodtam azon, mivel szerezhetnék
nekik örömet, hogy ne olyasmit adjak, ami már úgyis van
nekik, nem volt alkalmam rá, hogy pénzt gyűjtögessek azért,
hogy meglepjek valamivel valakit. Végül a kötött holmi
mellett döntünk, ezeket Iris nagymamája elkészíti: egy sál
Marianónak, egy-egy sál az ikreknek, apámnak pedig, hogy
elkerüljük a kínos helyzetet, és ne olyasmit adjunk neki, amit
úgysem hordana, egy V nyakú, narancssárga mellényt
választunk.
Iris gondoskodik a csomagolásról, mégpedig az il manifesto
újság lapjait használjuk fel, amelyeket a konyhai
papírgyűjtőben találtunk, előbb szépen kiválogattuk azokat,
amelyeken nem voltak zöldségnyomok, és a célnak
megfelelőnek ítéltünk.
Elérkezik az utolsó tanítási nap, és máris szervezzük a
karácsonyi szünet programját, azt tervezzük, hogy együtt
kártyázunk és tombolázunk, kimegyünk a mólóra, felülünk a
körhintára, szilvesztereste ott majd kapunk egy pohár
proseccót, türelmetlenül várjuk, hogy visszatérjen az
augusztus végi hangulat, amikor tekintetek találkoztak, cinkos
játékokat folytattak, testek szimatolták egymást, elektromos
szikra gyúlt ostoba dolgok miatt.
Az ősz folyamán nem sokszor találkoztunk csoportosan, a
nyár vége hirtelen zuhant ránk, és a tanévkezdés elsöpörte a
tó partján töltött napokat, az olvasást a napon, megváltoztak
az erőviszonyok, az az érzésem, hogy sohasem leszünk már
együtt egy egész nyáron át.
Ezért, a közelmúlt emlékére, Irisszel hatalmas
vehemenciával vetjük bele magunkat a téli szünet
előkészületeibe, mert tökéletesnek és fényesnek kell lennie,
órákat töltünk ruhák válogatásával az év végi bulira, és most
nem bánom, hogy Iris ott áll a szobámban a nyitott
szekrényajtó előtt, és szemlét tart az én néhány dzsekim és
pulóverem fölött.
Ez tökéletes lenne a szilveszteri bulira, mosolyog, és egy
pólóra mutat, amelyikre nagy, vörös S betű van nyomtatva,
Superman, meglobogtatja, kisimítja rajta a gyűrődéseket,
ugyanis gombóccá gyűrve hevert a ruhásszekrényem alján.
Én nem mosolygok, hanem kikapom a kezéből, és
visszahajítom oda, ahonnan előkerült.
A pólót Carlottától kaptam, három egyformát vett belőle,
egyet nekem, egyet magának, egyet Agatának, és nagyon
tetszett neki, hogy mi vagyunk a szuperhősnők, és a nagyszerű
képességeinket sorolta: tudunk repülni, a tekintetünkkel
bűvölni, fából aranyat varázsolni.
Ez undorító, felelem kurtán, és bevágom a ruhásszekrény
ajtaját.

A bátyám orra ismeretlen számomra, már nem határozza meg

az identitását, csak egy átlagos részlet, mint egy anyajegy vagy
szeplő. A bátyám híres-hírhedt teste mintha összement volna,
mintha felnőttként állnék gyermekkorom tárgyai előtt, az
asztalok, a székek, a házak, melyek óriásoknak tűntek, most
szelíd lepkék vagy szkarabeuszok.
Mariano a szekrényajtót nézi, amelyre apa újságaiból
kivágott betűkből felragasztottam a saját nevem, különböző
színű és formájú betűkből, mégpedig négyszer. Én, én, én, én.
Talán, hogy végre megtetsszen, hogy úgy gondoljak rá, mint
érvényes névre, és ne úgy, mint egy címkére, amelyet anyám
választott nekem, és el is rontott vele mindent.
A tárgyak messze vannak, Mariano élete visszahúzódott a
területéről, a lepedője, amelyen aludt, most máshol szolgál, itt
csak a szürke árnya maradt, átmeneti létének kiritkult füstje.
Leül az ágy szélére, amelyben egykor aludt, majd rögtön fel
is pattan, a nadrágját törölgeti, mintha koszos volna, vagy
valami beszennyezte volna: testvéri szövetségünk nyomasztó
és ragacsos.
Miért nem raktad még ki?
Mert a tiéd.
Már nem lakom itt.
Vágok egy grimaszt, amely elnyomja egyértelműségét,
kristálytiszta szándékát, hogy visszatérítsen az igazsághoz.
Szerintem az ágy várakozó helyzetben van, mindig készen az ő
visszatértére, arra az estére, amikor majd meggondolja magát,
és újra kedvet érez, hogy egy függönnyel válasszuk ketté a
közös szobánkat, hogy még mindig ő az egyik térfelem, hogy
kinézünk az ablakunkon, tekinteteket és zoknikat dobálunk a
szoba sarkaiba.
Hallottam, mi történt a barátnőddel, mondja, és ekkor
veszem észre, hogy ki van lyukasztva a fülcimpája, egy kis
ezüstkarika van a bal fülében, az arca mintha éveket öregedett
volna, szél cserzette, tapasztalat barázdálta arc.
Milyen barátnőm? kérdezem, és a hajkeféért nyúlok,
elszántan fésülni kezdem a hajam, úgy készülök a karácsonyi
ebédre, mint az első áldozásra.
Amelyik öngyilkos lett.
Nem áll meg kezemben a hajkefe, konokul húzgálom fel-le
egy összekócolódott hajtincsen, azon vagyok, hogy
kibogozzam a csomót, hogy a kefe és az ujjaim simán
fussanak benne.
Már nem voltunk barátnők, próbálom lezárni a témát,
másfelé kell csörgedeznie a beszélgetésnek, ennek le kell
folynia a lefolyócsövön.
Megvolt a temetés, de én nem mentem el, a gimnáziumban,
ahová járt, rendeztek egy megemlékezést, de én nem mentem
el, Agata hívott, hogy menjünk el együtt a szüleihez
beszélgetni, de én nem mentem el, számomra nem létezik a
halála, kivonom magam, mert számomra ő
megemészthetetlen, gyűlölöm az igazságtalan lelkifurdalást,
amelyet rám hagyott, gyűlölöm a tettének színpadiasságát,
gyűlölöm azt az affektálást, ahogyan a többiek beszélnek róla,
gyűlölöm azok képmutatását, akik hirtelen szolidaritást
vállalnak valakivel, akit életében soha, de soha nem szerettek,
gyűlölöm a várost, amely magyarázatot keres mindenre,
amely a fiatalok halálakor a legintimebb és legaljasabb
részletekben vájkál: hogy milyen színű volt a körömlakkja,
milyen póló volt rajta, mekkora volt a zacskó, amelyben
megfojtotta magát.
A város hónapok óta ezen csámcsog, kígyót-békát
mondanak, az eset minden részletét oda-vissza kielemzik, a
barátnőktől, akik hátat fordítottak neki, mint én, addig, hogy
milyen jegyeket kapott olaszból a gimnáziumban, a férfiaktól,
akik ocsmány és erőszakos üzeneteket küldtek neki, a
számítógépén talált meztelen fotókig, hogy milyen volt az
arca, amikor meghalt, hányszor maszturbált este elalvás előtt.
Az emberek vámpírokként viszonyulnak a halálhoz, kiszívják
belőle a méltóság utolsó cseppjét, az emberek odacsődülnek a
temetésre, hogy elmondhassák, hogy ott voltak, és elsiratnak
valakit, aki teljesen közömbös volt számukra. Tízen, húszan,
harmincan kérdezték meg tőlem, hogy miért, hogy hogyan
történt, és te most hogy érzed magad? És én azt feleltem, hogy
jól, nagyon jól, és nem tudok semmit.
Carlotta most itt lebeg a fejem fölött, mint egy kard, egy
hóhér bárdja, éjjel azt álmodom, hogy el akarja nekem
mesélni a titkait, de aztán elmegy a hangja, fekete szörnnyé
változik, hárpiává, mély kúttá. Carlotta elnyelte a titkokat, a
színlelt titkokat is, meg az igazakat is, amelyeket nem
hallgattam meg.
De régebben sokat voltatok együtt, nem? Gondolom, téged
is megviselt… miért nem mondtad el, amikor telefonon
beszéltünk, miért mástól kellett megtudnom.
Nem volt mit mondanom, meghalt, öngyilkos lett, nekem
nincs hozzá közöm.
Azt tudom, hogy nincs hozzá közöd, de hát…
Menjük ebédelni, mondom, és hirtelen leteszem a hajkefét.
Még arra is rávettem Antoniát, hogy húst süssön, hetek óta
készülök erre a karácsonyra, nem lehetne, hogy nem erről a
halálesetről beszélünk folyton?
Érzem, hogy a hangom kesernyéssé válik, ujjaim még
mindig görcsösen simítgatják a már kisimított tincseimet,
felteszem a különleges alkalmakra tartogatott hajráfomat,
megfordulok, és ránézek a bátyámra.
Mariano remekül tud az arcomról olvasni, mindig is
érzékelte a hirtelen hangulatváltásaimat, az elvesztegetett
alkalmaimat, de most sok időt töltöttünk egymástól távol,
rejtélyes vagyok számára, fürkészve néz rám, a mozdulat,
amellyel megérinti az állát, feszültségről árulkodik,
majdhogynem lábujjhegyre áll, a szemében látom, hogy
legszívesebben felnyitná a testem a torkomtól a vakbelemig,
hogy megnézze, mi van ott belül.
Megmondhatnám neki én is, valaki egyszer már kitalálta: a
hasamban csak kövek laknak.
Nem értelek, Mariano ezzel a két szóval azt kérdezi tőlem,
hogy mi a helyzet, mi maradt bennem, mit löktem ki
magamból, miért nem szabadulok meg a ballasztoktól és a
jelentéktelen dolgoktól, miért nem sírok vagy visítok, miért
nem szomorkodom, hogy valami robbanni készül-e bennem,
és hol.
Elmegyek mellette, nyitom az ajtót, hallom, hogy anyám a
konyhában tesz-vesz, az asztal már megterítve, az égők
bekapcsolva, az én karácsonyfám nem valami nagy szám, de
van, érezhető a jelenléte, és mindenkit arra emlékeztet, hogy
ünnepnap van, és mindenkin egyformán múlik, hogy az is
maradjon.
Nagymamám aprócska és nagyon sovány, de igényes, és
igen tevékeny, a konyhai előkészületek közben ott van anyám
nyomában, ellenőrzi minden mozdulatát, a megfelelő sütőtál
kiválasztásától kezdve addig, hogy mennyi sót tesz az ételbe,
milyen sorrendben fűszerezi be, egészen a tálalásig.
Nagymamám azt mondja, pár éve már azért nem festi a haját,
mert az egész csak pénzkidobás, bár ő még fiatal
nagymamának számít, kívülről nézve mindannyian fiatalok
vagyunk, anyámtól kezdve az ikrekig, nagyanyámat és
Marianót beleértve, de úgy érezzük, a bőrünk alatt ott lappang
az öregség, hosszú életek őrzői vagyunk. Én azt hiszem, azóta
nem festi a haját, amióta Mariano ott lakik nála, nem akarja,
hogy az anyjának nézzék.
Apa! Hangosan szólítom, és kiveszek Maicol kezéből egy
patkány alakú bábut, ráparancsolok, hogy üljön le, mindenkit
leültetek, meggyújtok egy szál piros gyertyát az asztal
közepén, a gyufa ráég a körmömre, és nézem őket: annyira
szokatlan ez nekünk, hogy így együtt vagyunk, az asztal
kicsinek bizonyul, a székek recsegnek.
Apám mintha bármelyik pillanatban elsírná magát, mintha
dünnyögne magában valamit, a szeme könnybe lábad,
Mariano megjelenése teljesen kizökkentette, és előcsalta a
félelmeit: előre fél attól a pillanattól, amikor majd megint
elmegy. Tekintetük játéka, a nem apáé és a nem fiúé, már-már
ijesztően gyengéd, olyan szeretetről árulkodik, amelyet nem
képesek egymásnak kifejezni, nincs rá szavuk.
Na, hát együnk, van egy csomó minden, szólal meg
nagymama, és anyámmal elkezdik porciózni mindnyájunknak
a tésztát, közben figyelmeztetnek, hogy ne együk túl
magunkat, mert sült hús is van ám, meg krumpli, aztán
édesség meg sajtok, megadtuk a módját, ahogy kell.
Fél óráig tart a karácsonyunk, aztán ahogy jött, úgy véget is
ér.

Mi az, hogy nem mész el szavazni? méltatlankodik anyám.

Éppen végzett a sülthús-szelettel, csak egy kis darabot kért
belőle, mert úgy érzi, mintha kő lenne a gyomrában, valami
megkövült idegesség.
Annak, hogy nem akarok szavazni, semmi jelentősége sincs,
feleli Mariano.
Az asztal körüli beszélgetés témája kegyetlen fordulatot
vett, amikor elhagytuk az én fényes iskolai eredményeimet,
nagymama kanasztadélutánjait, az elektromos berendezés
folytonos meghibásodását az ikrek iskolájában, azt, hogy apa
ki akarja dobni az összes nyakkendőjét, még a zöld-piros
csíkosat is, amelyet az esküvőjükön viselt.
Az, hogy szavazhatsz, kiváltság, jelenti ki Antonia, és arca
máris merev, látom a meg-megfeszülő állkapcsán.
 Maicol megszólal: Meghagyhatom a krumplit? Nagyon sok,
nem bírom megenni.
Szerinted minden kiváltság, amióta az eszem tudom, mást
se hallok tőled. Semmi értelme sincs most szavazni, különben
is kire szavazhatnék? Mariano tátott szájjal rág, szája sarkán,
az egyik oldalon, lefolyik a szaft.
A leginkább baloldaliakra, motyogja Antonia, és felemeli a
bal kezét, könyökével majdnem képen vág. Húzd össze magad
egy kicsit, légy szíves. Nem egyedül ülsz az asztalnál.
Összébb húzódom, és a karácsonyi kuglóf dobozát
bámulom, arra gondolok, most kellene felállni, és kibontani,
beleszórni a zacskóba a porcukrot, elterelő hadműveletnek
éppen jó, fel is állok, beteszem a tányérom a mosogatóba.
Hová mész? Még nem fejeztük be, anyám Massimóra vet
egy pillantást, mintha felszólítaná, tegyen rendet, de ő, mint
akit hibernáltak, már jó negyedórája befejezte az evést.
Maicol: Meghagyhatom a krumplit?
És kik volnának ott, a baloldalon? vág vissza Mariano.
Hát valakik biztosan vannak, menj be a választási irodába,
és nézd meg, keresd például a Rifondazione Comunista párt
emblémáját. Leülnél a helyedre? Antonia köztem és a bátyám
között pingpongozik, én elkezdem bontogatni a kuglófot, hogy
elvonjam a figyelmét. Talán ha csinálok egy piruettet, vagy
elkezdek szavalni egy verset, és aztán hirtelen elhallgatok,
akkor megint képesek leszünk elviselni egymást, és minden
rendbe jön.
A baloldalon nincs senki, anya. Egy olyan alak kormányoz,
aki felvásárolta a tévécsatornákat, a fél sajtót, aki kurvákkal
szórakozik, és úgy néz ki, mint önmaga karikatúrája. Mariano
keserűen nevetgél, és még mindig ugyanazt a húsdarabot
rágja, már semmi íze, olyan lehet, mint a kartonpapír.
Én zizegek a zacskóval, kibontom a kuglófot.
Nem látod, hogy még a sültnél tartunk? Ha nem mész el
szavazni, akkor szerinted ki fog kormányozni? Kire
panaszkodsz, ha nem is szavazol? Antonia megpróbálja
elkapni a karom, hogy visszanyomjon a székre, nagymama
int, hogy hagyjam abba.
Maicol: Anya, meghagyhatom a krumplit? Meghagyhatom?
Beléptem egy anarchista csoportba, az anarchisták nem
szavaznak, más módja is van annak, hogy részt vegyünk a
politikában, nyeli le Mariano a falatot, és iszik rá a
vörösborból. A Massimo előtt lévő üvegből tölt magának,
áthajol az asztal fölött, pulóvere ujja belelóg a tányérján
maradt szaftba, miközben a bort kortyolja, észreveszi, és
megpróbálja letörölni a szalvétával.
Kibontom a cukroszacskót, nálunk senki sem szereti a
kandírozott gyümölcsöt, de még a csokoládét sem, viszont
odavagyunk a porcukorért.
Anyám lecsapja a tányérra a villáját, de a kést még mindig
szorítja, karmesteri pálcaként használja, ő a karmester,
rosszkedvét dirigálja, dühe szimfóniáját.
Hát persze, a tüntetések meg azután, hogy a rendőrök
megjelentek nagyanyád lakásán, most azt találtad ki, hogy
felrobbantod az embereket. Remélem, nem felejtetted el, hogy
ki húzott ki a szarból legutóbb. Hát én.
Antonia a kés pengéjével szeli a levegőt, homlokát ráncolja,
elsápadt, halántékán verejtékcseppek. Én semmit sem tudok
arról, hogy mi történt Ostiában, csak annyit tudok, hogy
Mariano szereti a télre lezárt strandokat, a torvaianicai
homokdűnéket, a deszkakabinokat, amelyeket az eső meg a
szél megrongált.
Hülyeségeket beszélsz. Fogalmad sincs az anarchiáról,
fogalmad sincs a baloldalról, fogalmad sincs semmiről, és a
szent tudatlanságoddal parancsolgatsz, azt hiszed, jogod van
mindenbe beleszólni, Mariano egyre dühödtebben dörzsöli a
szalvétával a pulóverét, egyre csak dörzsöli, abban bízva, hogy
az a barna folt hirtelen, mintegy varázsütésre eltűnik a fehér
anyagról.
Nagymama azt mondja, hogy az a rendőrségi dolog
egyáltalán nem volt súlyos, Maicol megint megkérdezi, hogy
meghagyhatja-e a krumplit, én beleöntöm a porcukrot a
kuglóf zacskójába, és elkezdem rázni, eszementen rázom, azt
akarom, hogy a cukor a kuglóf minden négyzetcentiméterét
befedje, mégpedig egyöntetűen, tökéletesen.
Már csak ez hiányzott, hogy te is bagatellizáld a dolgokat,
veti a szemére nagymamának Antonia, és aztán megint a
bátyámhoz: Én vagyok az anyád, és igenis beleszólok abba,
hogy mit csinálsz, és mit nem csinálsz. Nem tanulsz, nem
dolgozol, nem szavazol, és én nem bírom elviselni, hogy ehhez
ilyen pofát vágsz, mint aki meg van róla győződve, hogy
mindig mindent tud.
Massimo a félig üres borosüvegre mered, aztán rám, aztán
megint az üvegre, és biztos vagyok benne, hogy most, jobban,
mint akármikor, ha tehetné, elszaladna.
Maicol: Anya, meghagyhatom?
Nagyanyám megint felém int, hogy hagyjam abba, szemét
kimereszti, de én tovább rázom a zacskót.
Magamtól is tudok olvasni, nem kell hozzá iskola, és
dolgozom a büfében a foglalkoztató központban, ahová járok,
Mariano továbbra is úgy tesz, mintha csak ők ketten ülnének
az asztalnál anyámmal, és az, hogy én a kuglófos zacskót
rázom, egyáltalán nem zavarja, és nem is kelt benne
semmilyen együttérzést.
Bum, bum, egy képzeletbeli, a ritmusérzékem irányította
zene ütemére rázom magam, énekelni szeretnék valamit,
valami templomi vagy karácsonyi éneket.
Az nem munka, ott feketén dolgoztatnak egy eleve
lepukkant helyen, azt hiszed, nem tudom? Előbb jöttem a
világra, mint te, ismerem a helyeket, hogy hol, miféle emberek
vannak, Antonia a villáját nézi, és a felszúrt, kiszáradt
krumplidarabokat.
Roberto a vállát vonogatja, mintha azt mondaná Maicolnak,
hogy szerinte meghagyhatja a krumplit, kicsit kockázatos, de
megpróbálhatja, bár anya még nem adta meg hozzá a végleges
engedélyt.
 Nagymama közbeszól, hogy Mariano tényleg sokat olvas, ez
igaz.
Tudod, mi zavar a legjobban? Az, hogy egy ilyen ember,
mint te, aki ott volt az összes tömeggyűlésen, a lakhatásért
folytatott tüntetéseken, aki balhézott az építésügyi hatóságon,
aki feketén dolgozik, a gazdagok házában takarít, egy ilyen
ember akarja nekem megmondani, hogy mi a törvénytelen.
Nagyon jól tudod, hogy nem minden igazságos, ami
törvényes.
Anyám úgy néz nagyanyámra, mint egy betolakodóra, a
háborúban legyőzött ellenség kísértetére.
Én közben végiggondolom, hogy milyen dalokat ismerek, és
rájövök, hogy nem túl sokat, az ünnepi repertoár teljesen
hiányzik, jó kórusénekes sem vagyok, a hangszálaim renyhék,
nincsenek hozzászokva a használathoz.
Nem tudod, mit jelent törvényen kívülinek lenni, nem
tudod, mert én eltartottalak, megmentettelek, távol
tartottalak attól a világtól, azzal, hogy a gazdagok házaiban
takarítottam. Anarchia… a postán fogsz robbantgatni, én soha
nem csináltam ilyesmit, soha, és kiharcoltam egy jobb lakást,
egy jobb helyet, megértetted? Antonia feláll, és megvetése
jeléül összevissza hadonászik a levegőben a késsel.
Én még mindig a kuglófoszacskót rázogatom, a sütemény
mostanra már belefulladt a cukorba, eszembe jut Carlotta
arca a zacskóba zárva, lilás ajka, kiguvadt szeme.
Roberto kiveszi a villát Maicol kezéből, mintha azt
mondaná, igen, meghagyhatja a krumplit, senki sem fogja
összeszidni, és én irigylem őket, irigylem, hogy ők ketten
mindig együtt vannak, elválaszthatatlanul.
Ott voltunk veled, nem tudom, emlékszel-e, mi is ott éltünk,
most mit vársz tőlünk? Hogy szép kis úrigyerek módjára
öltözködjünk, jó iskolába járjunk, időben felkeljünk,
professzor legyen belőlünk? Én ott harcolok, ahol te harcoltál,
ugyanazért, és ezt nem tudod elfogadni, Mariano is felugrik az
asztaltól foltos pulóverében, szája fénylik a szafttól, orra
karvalyorr.
Massimo mintha intene, hogy nyugodjatok le, nagyanyám a
szája elé kapja a kezét.
Maicol: Meghagyhatom? Befejeztük az evést?
Én áldozatot hoztam értetek, megértetted? Fiatal lány
voltam négy gyerekkel, lakás nélkül, mindent megtettem
értetek, majd beleszakadtam, anyám kiabál, de a hangja mint
a víz, a szavai nedvesen csörgedeznek.
Senki sem kérte tőled ezt az áldozatot, Mariano is felemeli a
hangját, arca eltorzul az erőlködéstől, nyakán kidagadnak az
erek.
Igyekeznem kell ezzel a cukorral, nem szabad másra
gondolnom, végig kell csinálnom, meg kell mentenem ezt a
karácsonyt, meg kell mentenem magunkat. Még hevesebben
rázom a zacskót, bum, bum, a kuglóf összetörik, a zacskó
mindjárt kiszakad.
Ott akartatok felnőni? Az a hely egy börtön, onnan olyan
nehéz elmenni, hogy azt te fel sem tudod fogni, nem tudod,
mi volt az, tanulnod kellene, mint a húgodnak, találnod
kellene egy igazi munkahelyet, nem olyat, mint az enyém,
nem olyat, mint amilyen apádnak volt, egy igazi munkahelyet,
ahol szerződést kötnek veled, nyugdíjjárulékot fizetnek, egy
igazi munkahelyet…
Antonia mindjárt elsírja magát, de nem tör ki belőle a
zokogás, nem törölgeti a szemét, hosszú patakokban
csorognak végig arcán a könnyek.
Massimo hátrahajtja fejét a széke támlájára, nagyanyám
arcát a kezébe temeti.
Maicol: Anya, most mi van?
Amióta eljöttünk onnan, ennek a családnak vége,
mindennek vége, mondja ki bátyám a végszót, és magával
húz, együtt süllyedünk el.
A zacskó szétrobban, darabokra szakad, a cukorfelhő
beteríti a konyhát, rászáll a poharakra, a megmaradt húsra, a
zöldségre, belepi a díszeket, eloltja a gyertyákat, a gyerekek
prüszkölnek.
A kuglóf a földön, senki sem bontotta ki az ajándékokat.
 8
Milyen íze van a tó vizének?

Apránként ismerem meg a várost, időszaki és véletlen

találkozások révén: a terecskéket, a kutakat, a girbegurba,
szűk utcákat, a keskeny folyók fölötti hidakat, az aszfaltutak
kiszélesedéseit, az óváros maroknyi régi házát, a móló előtti
teret, a tópartot, a Collegiata templomot, a lámpa nélküli
útkereszteződéseket, a könyvtárat, a szabadtéri mozit, minden
helyet felfedeztem, mind egy-egy életszakaszom része lett.
Amióta megvan a biciklim, és az utcán is tudok vele
közlekedni, délutánonként sokszor nekiindulok, átmegyek a
főút túloldalára, és beveszem magam a lakópark utcái közé,
elpedálozok az elhagyott ház mellett, legurulok az
úszómedencés szálloda melletti kis focipályákhoz, ott jobbra
kanyarodok a városból kifelé vezető utak irányába, majd
megint fölfelé a domboldalon, ahol itt-ott néhány ház
sárgállik, van ott egy mosoda is, a temető mellett bukkanok
ki, azt is elhagyom, és akkor még mindig eldönthetem, hogy
az óváros felé megyek-e tovább, ahol megállok a könyvtár
előtt, lelakatolom a biciklit, bemegyek, és megkérdezem a
könyvtárosnőtől, Tizianától, hogy van-e valami nekem való:
én nem várom el, hogy a könyvtárban azonnal meglegyenek
ugyanazok az újdonságok, mint a könyvesboltban, én már
megszoktam a nyirkos alagsori polcokat, ott, a sötétben
várnak rám a könyveim.
A hidegebb téli hónapokban, amikor egy kicsit süt a nap,
dupla kesztyűt és három zoknit is húzok, és akkor is
nekivágok, végigkerekezek a főúton, nem térek le semerre,
elmegyek egészen a tóig, ott lassítok, és pedálozás közben
nézegetem a part menti házakat, a borostyánnal befuttatott
falú villákat, a vasárnaponként zsúfolásig megtelő éttermeket,
vannak, akik kijönnek Rómából sült csukát enni, van, aki
napozik egyet, elnézem a parton horgonyzó kis hajókat, a
köveket, a madártollakat, a szennyvízelvezető csöveket, a
mindig zárva lévő nyilvános vécéket, a korlátokat, amelyeken
gyerekek szoktak ülni, a parti sétányt, amely sokszor teli van
vándorárusokkal, akik nyakláncot és agyagedényt árulnak, és
aztán visszafordulok, még egyszer felkerekezek az emelkedőn,
még egy kávéra sem állok meg, megyek tovább a játékbarlang
és a benzinkút mellett, tekerek fölfelé lihegve, izzadva, az sem
lenne csoda, ha megbetegednék.
Csakis a hosszú, unalmas napokon sikerült valamennyire a
magamévá tenni ezt a helyet, hogy ne érezzem magam úgy,
mint aki most érkezett, mint aki lekéste a teremtésmítoszokat,
legendákat, a geológiai korszakokat.
Az itteniek az idegenséged foka szerint ítélnek meg.
Akiket a legjobban szeretnek és tisztelnek – a biztosítási
jogviszonyt ellenőrző orvosokon kívül –, azok a helyi
földművelő családok sarjai, három-négy családról van szó,
akik nemzedékek óta itt laknak, földjeik, gazdaságuk van a
környéken, lovakat tartanak, húst, olívaolajat, zöldséget
árulnak.
Utánuk jönnek azok, akik a közeli települések valamelyike
helyett Anguillarát választották, előfordulhat, hogy már két
generáció óta is itt laknak, ugyan nem ők a legrégibb
történetek őrzői, ők már úgy tanulták az egyes helyek neveit,
meg azt, hogy miért hívják úgy őket, de nem ők nevezték el a
helyeket, általában építkezéssel foglalkoznak, pénzt fektettek
a város fellendítésébe, amely egy maroknyi házból álló
településből nekik köszönhetően igazi kisváros lett, ők
üzemeltetik a szupermarketeket és a benzinkutakat.
 Rangsorban utánuk következnek a Rómából kitelepültek,
akik a leggyakrabban kispolgárok, elegük van a városi
zűrzavarból, cégek és közhivatalok alkalmazottai, akik az
ingázók táborát gyarapítják, a gyerekeiket még Rómába
járatják iskolába, és úgy élnek a kisvárosban, mintha örökké
tartó kiránduláson volnának, a helyiek közül nem
barátkoznak senkivel, csak ritkán mennek le a tóhoz, de a
kertjükben medencét építenek, ott buliznak, grillezgetnek a
teraszon vagy a filagória alatt.
Velük egy polcon vagyunk mi, akik azért menekültünk el
Rómából, mert ott túl költséges számunkra a megélhetés, a mi
lakásaink a tótól távol vannak, három hálószoba, konyha,
kicsi, de szépen berendezett nappali, családonként egy autó –
a legjobb esetben –, mi legtöbbször helyben dolgozunk, a
boltokban találunk munkát, a pékségekben, a
szupermarketben vagy mások házában, esetleg fodrászatot
nyitunk, vagy papírboltunk van.
Utánunk jönnek a gazdag külföldiek – németek, hollandok,
angolok –, akik odafent, az óvárosban felvásárolták a
legrégebbi házakat, felújították őket, és panziót csináltak
belőlük, vagy ott laknak egész évben, vannak köztük
nyugdíjasok, de olyanok is, akik valamilyen kézművesműhelyt
rendeztek be maguknak, mások a Casaccia energetikai
kutatóközpontban dolgoznak, biológusok és biológusnők,
kutatók, a városnak csak a legszebb arcát látják: a templomok
freskóit, a tóparti napfelkeltét, a fejesugrást a sziklákról, a
behavazott, szűk kis utcákat; a helyiek őket már nem nagyon
szeretik, betolakodóknak tartják őket, nevetnek a kulturális
kezdeményezéseiken, úgymint zeneiskola, színházi előadások,
szabadtéri felolvasóestek.
Akiket a legkevésbé kedvelnek, azok az egyszerű munkát
kereső külföldiek, vagy akik a járdaszélen árulják a
portékájukat, rájuk görbén néznek, és megjegyzéseket
tesznek. Évek óta laknak a városban külföldi családok –
lengyelek, románok, albánok –, az enyémhez hasonlóak, akik
egész nap sokat dolgoznak, és akik itt tudtak kisebb lakást
vagy szobát bérelni, kőművesek, kertészek, bejárónők,
pincérek, szakácsok, róluk mindenfélét összehordanak,
rémtörténeteket mesélnek.
Sokáig nekem Agata szállította az „azok” által elkövetett
mindenféle gonosztettről szóló hírt, ha beszakadt egy
szénapadlás teteje, ha az utcákat ellepte a szemét, ha a
környéken nem lehetett munkát találni, ha eltűnt egy
németjuhász, ha veszélyes volt éjszaka kimenni az utcára, ha
üres sörösüvegek úsztak a tó vizén: mind miattuk volt. Az
egyik ilyen pletyka, amely minden évben szárnyra kapott, egy
román férfiról szólt, aki azért halt meg, mert részegen
besodródott a gumimatracával, és vízbe fúlt, vagyis a tó
bosszút állt mindenért.
Agata majdnem egy éven át rettegett, amikor azt hallotta,
hogy néhány férfi, valami albánok, az általános iskolák meg a
gimnáziumok előtt strázsálnak, és kislányokat rabolnak,
betuszkolják őket a furgonjukba, és aztán valahol
prostitúcióra kényszerítik őket. Valahányszor kijöttünk az
iskolából, ő a nyakát nyújtogatta, ide-oda tekingetett, az
iskola előtt parkoló autókat leste, minden ismeretlen láttán
nekem szegezte a kérdést: Hát ez ki?
Amikor elmeséltem Antoniának, és megkérdeztem, hogy
szerinte igaz lehet-e, hogy tényleg ki vagyunk-e téve ilyen
veszélynek, azt felelte, hogy hülyeség, így gyávák leszünk, úgy
növünk fel, hogy mindig valamilyen rémséget várunk, és
képtelenek leszünk a valós veszélyekkel, a valós
krízishelyzetekkel szembenézni.
Nekünk, kislányoknak, akik mindig együtt súgtunk-
búgtunk, minden pletyka a félelmünket táplálta, az országos
hírek, a rablások, a szüleink aggódó figyelmeztetései, az ipari
területeken holtan talált kislányok esetei, a fiatal nők sovány
és sápadt combjának látványa, akik a külvárosi utak mentén
álltak, hogy felszedjenek egy-egy arra járót, a város peremén
látott lakókocsik – mind-mind a pestisjárványokhoz és
bűnügyekhez fogható rettenetként raktározódtak el bennünk.
Én alkalmazkodom mások félelmeihez, láttam és látom a
barátnőimet, hogy semmiségek miatt emésztik magukat,
borzonganak az első nevetés hallatán vagy az első beszólástól,
ami gyatra olaszsággal elhangzik, a bámuló tekintetektől,
ilyenkor hozzájuk hasonlóan vigyázok, hogy ne bámuljak
vissza, és mint ők, eldöntöm, ki az idevalósi, és ki az idegen, ki
érdemel figyelmet, és ki nem.
Rólam és a családomról, miután évek óta a városban élünk,
a helyiek már tudják, kik vagyunk, besoroltak bennünket,
tiszták vagyunk, már csak apró maszatfoltok maradtak
rajtunk, mint Mariano egyik-másik őrültsége, Carlotta, aki
öngyilkos lett, a céllövöldében nyert medve, de különben
rólunk nem pletykálnak.
Ebben az új pozícióban úgy érzem, felemelkedtem, ennek az
aprócska lépcsőfoknak a magasából boldogan állapítom meg a
távolságokat, és felügyelem, hogy a különbségeket mindenki
számon tartsa.
Az rendben van, ha mások elsüllyednek, ha valótlan és
képzelet szülte bűnöket tulajdonítanak nekik, az a fontos,
hogy én fennmaradjak, és lebeghessek a felszínen.

Télen csak egy kávézó tart este is nyitva, a móló előtti tér
egyik oldalán, pár éve új vezetése van, új tulajdonosai
felújíttatták, a régi műanyag asztalokat modern, négyszögletes
bútorokra cserélték, nagy képernyős tévéket helyeztek el a
belső helyiségben, újrafestették a fa nyílászárókat,
fagylaltgépeket vásároltak. Kezdetben, bár régi, helybéli
családnak számítottak, némi távolságtartással tekintettek
rájuk és missziójukra, hogy modernizálni akarják a helyet, de
most már, hogy a kávézó, ami azelőtt hosszú délutánokon
keresztül teljesen kihalt volt, mindig tele van, főleg
hétvégente, végül is megnyerték a csatát, részben a
kitartásuknak köszönhetően, részben pedig, mert szükség volt
már egy ilyen helyre.
Szombat este van, bent ülünk a kávézóban, de nem vettem
le a dzsekimet, majdnem lefagyott a kezem a motoron,
ráadásul csak a szempillám van kifestve, elfelejtettem a
füstszínű szemhéjpúdert feltenni, úgy érzem magam, mintha
meztelen volnék, ujjal lehetne mutogatni rám.
Iris nincs itt, az anyjával összevitatkoztak, és nem engedte
el, de itt vannak a többiek, Dafne, Ramona, Medve, Görög. Ők
sört isznak üvegből, én buborékos vizet, ekkor megérkezik
néhány fiú, Medve ismeri őket, elkezdenek beszélgetni a
Sabazia vasárnapi meccséről. A városban ugyanis két csapat
van, az egyikben olyanok játszanak, akik tudnak is, ők
indulnak a bajnokságon, és van egy másik, ebben játszik
Medve is, ez a nyomik csapata, a kötözködőké, a falábúaké, a
selejteseké. Vasárnap volt egy meccsük, elveszítették, aztán az
öltözőben a csapatkapitány azzal büntette meg a kapust, hogy
rácsukta a kezére az öltözőszekrényt, valaki lefogta, és egy
másik kinyitotta, rácsukta, kinyitotta, rácsukta a
szekrényajtót, addig, amíg a srácnak el nem törtek az ujjai.
A társalgást hamar elunom, minek hallgassam mások
összes szerencsétlenségét, megvan nekem a magamé, bennem
lakik, izeg-mozog, így hát felállok, szólok a többieknek, hogy
járok egyet odakint, lerázom Dafnét és Ramonát, akik el
akarnak kísérni.
Zsebre dugom a kezem, felhúzom a dzsekim kapucniját,
átjár a tó felől jövő nyirkos hideg, felnézek, és meglátom az
óváros fölé magasodó Collegiata templom fényeit. Nem túl
gyakran megyek fel odáig, mert biciklivel nem lehet, nagyon
meredek a fölfelé vezető út, a macskakövek csúszósak,
szabálytalanok, könnyen elvágódik rajtuk az ember.
Ahogy megyek felfelé, arra gondolok, hogy ezt az utat teszik
meg a menyasszonyok is, azt akarják, hogy az esküvőjük a
város fölött legyen, a régi templomban, de ehhez tűsarkú
cipőben kell feltipegniük a szűk kis utcákon, sikátorokon,
számtalan történet kering menyasszonyokról, akik elestek
útközben, akiknek kificamodott a bokájuk, és öreg
rokonokról, akik hőgutát kaptak a tűző napon, miközben
felfelé kapaszkodtak az emelkedőn.
Amikor az albínó macska az egyik mellékutcából
előbukkan, megbámulom, és észreveszem, milyen gyér a szőr
rózsaszín, cikcakkos fülén, vörös szemében visszatükröződnek
az utcalámpák, bundája hófehér, szinte kísérteties; nyomába
szegődöm, letérek az emelkedőről, megint visszatérek a házak
közé, sok ablak már elsötétült, a kiteregetett ruhát beszedték,
mert délután néhányszor megdördült az ég, a macska pár
lépést fut, aztán megáll, megint fut, megint megáll, mintha
engem figyelne a sötétben.
Szép türelmesen haladok a nyomában, igyekszem nem
téveszteni szem elől, elhagyok egy kúszónövénnyel befuttatott
lépcsőt, egy ház falában lévő Szűz Mária-szentélyt, igyekszem
nem felrúgni a házak ajtaja mellett álló virágcserepeket, nem
megbotlani a székekben, amelyeken az öregek szoktak
üldögélni a kapuban, felfedezőúton vagyok a városka
gyomrában, sötét, ódon gyomrában, hangok és neszek
szűrődnek ki a csukott ablakok mögül, pinceszag szivárog elő
a falak résein.
A macska előttem szökdécsel, hangtalanul oson ebben a
képeslapszerű díszletben, a legszűkebb sikátorokba vezet,
résekbe, melyek erekként szelik át meg át az óvárost, lépteim
visszhangoznak.
Medve egyszer azt mesélte, hogy a nagyszülei itt laknak
valahol az óvárosban, és már nem is járnak el innen sehová,
túl nehéz nekik le-föl járni a lépcsőkön, valóságos harcot kell
vívni azért, hogy eljöjjenek hozzájuk családi ünnepekkor vagy
egy-egy vasárnap, megszokták az elszigeteltséget és az itteni
élettel járó kényelmetlenségeket, az aprócska hálószobájuk
erkélyéről viszont, amely omladozik, és nem díszíti virág, az
egész tavat látni, és az esti égbolt a holddal olyan, mint valami
festmény.
Hová rohansz? Megszólít valaki, megállok, egy fiú
támasztja az egyik kocsma falát. Barlangocskának hívják a
helyet, mert valóban az is, egy fehérre meszelt barlang, sört és
hot dogot lehet benne kapni, mi nem szoktunk ide járni,
számomra nyomasztó az egész, mintha a falak
összezárulnának, nem lehet levegőt kapni.
Körülnézek: a macska eltűnt.
A mólóhoz akartam visszamenni, mondom, amikor
közelebb megyek, és felismerem a fiút.
Miért mászkálsz egyedül? kérdezi Cristiano, előbb engem
néz, aztán a kezében tartott üveg fenekére pillant.
Nem szabad? Nekitámaszkodom egy falnak, és nézem az
utcalámpa fényében elém vetülő árnyékát, aztán őt magát,
sovány alakját, hosszú karját, elálló fülét, nincs benne semmi
rossz, nincs benne semmi jó, ami elviselhető volna.
Van egy őrült az óvárosban, aki mindenfélét ledobál az
erkélyéről, még a vasalót is, ha zaj hallatszik az ablaka alól,
Cristiano mosolyog, leteszi a földre a kiürült üveget.
Így kezd el mesélni, arról, hogy egyszer ő és a bátyjai és még
néhány barátjuk ellopták az önkormányzat épületéből az
óváros régi kapujának a kulcsát, azt, amelyik ahhoz kell, hogy
egy ponton túl a kocsik feljöhessenek az óvárosba, ők
évszázadok óta először bezárták ezt a kaput, és elbújtak,
onnan nézték, milyen képet vágnak azok, akik feljöttek odáig,
és aztán nem tudtak továbbmenni; meg arról, hogy milyen a
behavazódott óváros, és hogy könnyen fel lehet mászni a
lapos tetőkre, és aztán a háztetőkön közlekedni egyik háztól a
másikig, és hogy egyszer leszaggatták a karókról a közlekedési
táblákat, és szánkónak használták őket, azon csúsztak le a
mólóhoz vezető utcán; végül arról, hogy egyszer elsétáltak a
tóparton addig a részig, ahol az út egy magas drótkerítéssel el
van zárva, és ott van egy veszélyre figyelmeztető tábla,
valamikor egy festő élt ott, és esküvők alkalmával minden
család tőle akart képet rendelni, ezek a festmények most
háromhavi jó fizetést érnek; legfelül, abban a nagy teraszos
házban egy írónő lakott, mégpedig egy másik nővel együtt,
mindenki tudta, hogy leszbikusok, és amikor végigmentek az
utcán, szinte meghajoltak; egy nálunk öt évvel idősebb fiú
viszont mindig a téren őgyeleg, bejárkál a kávézókba,
összevissza morog, és mindenféle mániája van – fél a
villámlástól, odavan a házi pálinkáért, száraz kenyeret gyűjt a
kacsáknak –, egyszer elnevezték Bikának, mert csupa izom és
fékezhetetlen, aztán elment nyaralni a barátaival, beszedett
valami tablettákat, és amikor hazajött, lassú volt és lomha,
mintha nem is ebben a világban élne.
De a barátod összevissza beszél.
Ki?
A Görög, mindenki tudja, hogy az apja román, vasáruboltja
van Manzianában.
És akkor mi van?
Az, hogy összevissza beszél.
Megvonom a vállam, nem érdekel, nem tartom
barátomnak, csak egy fiú, aki imádja Irist, néha együtt
megyünk ide-oda, de sosem kérdeztem a családjáról, vagy
hogy mit gondol a világról, nem faggattam a félelmeiről, hogy
mi nevetteti meg, vagy hogy miért nem mond igazat.
Legszívesebben azt mondanám, hogy mind hazudunk a
családunkról, a család a legvakmerőbb hazugságaink fészke,
ahol az identitásunkat rejtettük el, meséket találunk ki,
igazságtalanságokat védelmezünk, közhelyeket halmozunk fel,
és kiabálások, üvöltések, titkok mögé sáncoljuk el magunkat;
de nem ezt mondom neki, csak ránézek, és ennyit mondok:
Mesélj valami mást.
Bólint, és elindulunk a móló felé, megkérdezem tőle, hogy
ugrott-e már onnan a vízbe, azt feleli, igen, és hozzáteszi:
Gondolkoztál már a vízen? Azt mondják, ez édesvíz, de ez
nem igaz. Ez a víz benzinízű, ha közel tartod hozzá az
öngyújtót, meggyullad.
 A téli fényben Cristiano még sápadtabbnak és
magasabbnak tűnik, a haja egyenes, meredező dróthaj
zselével kezelve, erős, édeskés illat lengi körül, nyers, olyan,
mint valami frissen préselt citrusféle, valami, ami
kontrasztban áll a téli évszak fagyos levegőjével; még mindig
dülöngélő a járása, csak az ujjai hegyét dugja a farmerja
zsebébe, nyaka csupaszon virít, nálunk senki sem szeret sálat,
kesztyűt, sapkát hordani, nekünk februárban is kilóg a
derekunk a nadrágból, csupasz bokával járunk az
özönvízszerű esőkben.
Ott, azon a helyen van egy betlehem, öt darab, nagyjából
ekkora szobor, évekkel ezelőtt állították fel ott őket.
A móló végén vagyunk, és én felismerem a vízben azt a
helyet, a horgonyvető köveken túl, ahonnan beugrottam: ott
csak sötétség van, meg hínár.
Mondom neki, hogy ismerem ezt a történetet, és hogy
beugrottam ott a vízbe, odaúsztam, és semmit sem láttam,
pedig fényes nappal volt, mire ő, hogy pedig ott van, nem
néztem meg jól, a szobrok ott vannak, mindennap őrzik a
várost: iszamósak, korrodálta őket a víz, megsárgultak, de
sem az áramlatok, sem a halak nem tudják őket elmozdítani.
Amikor eljövünk a mellvédtől, meglátom Medvét, aki felénk
tart.
Éppen indulni akartam, hazaviszlek, mondja, és nem
köszön Cristianónak, akit, azt hiszem, látásból ismer.
Majd én hazaviszem, szólal meg Cristiano a hátam mögül,
és én rábólintok, mondom Medvének, hogy vele megyek.
Medve egy kicsit tétovázik, most ugyanolyan, mint amikor
végigment ugyanezen a mólón, és megsimogatta Görög hátát,
és visszakísérte a korlát innenső oldalára, olyan védelmező az
arca, tudja, mikor kell közbelépni, megérzi, mikor van
probléma, feszültség, irányváltás.
Cristiano nem sokkal később hazavisz, úgy száguld a
robogóval, mintha az egész világ ellen harcolna, nem törődik
vele, kinek van elsőbbsége, a kötelező haladási irány, a
stoptáblák a kereszteződésekben nem érdeklik, az út jeges, a
kerekek csikorognak, szorítja a kormányt, egyensúlyoz,
felméri a légáramlatokat, azt mondja, sokszor lekapcsolja a
reflektorokat is, és egyszerűen csak megy, vaktában, a fülére
hallgatva az éjszakában, azt mondja, legközelebb majd úgy
csináljuk, lekapcsoljuk a reflektorokat a Trevignanóba vagy a
Braccianóba vezető úton, kívülről tudja az összes kanyart,
nem kell neki világítás, mire én: Rendben.
A házunk előtt érzem a még járó motorból felszálló meleget,
kék fényei vannak, csillogó Scarabeo robogó, Cristiano
megkérdezi, melyik a mi lakásunk, és én felmutatok az
erkélyünkre.
Te dobtad azt a követ Coletta apjának a kocsijára? kérdezi,
és rám néz, kezét zsebre dugja, megcsörrennek a kulcsai.
Nem, Carlotta Sperati volt, válaszolom, és a féket szorító
kezének bütykeit figyelem.
Honnan tudod?
Mindenki tudja, látták, eldobta a követ, aztán hazament, és
öngyilkos lett.
Miután Cristiano elindul, én felmegyek, anyám ébren van,
halkan szól a rádió, kézimunkázik, nemrég kitalálta, hogy
megtanul horgolni, azóta lyukacsos terítőket gyárt, és puha,
élettelen kalapkákat.
Nem szólok semmit, csak jelzem a jelenlétemet, odamegyek
a vonalas telefonhoz, felemelem a kagylót, belenézek a
füzetembe, amelybe beírtam a legfontosabb telefonszámokat,
nyomkodom a gombokat, megvárom, míg kétszer kicseng,
aztán leteszem.
Ez az egyezményes jelünk Irisszel: annyit jelent, hogy élek,
és megyek aludni.

Iris elnevezte Lucianót Anyucikisfiának, így, egybeírva, mert

szerinte olyan, mint egy kisgyerek, túlságosan hozzászokott a
kényelemhez, elkényeztetett kiskölyök, aranyfalat. Nevet,
amikor elmondom neki, mennyire idegesít, amikor mindig
ugyanazokat a mondatokat ismétli, a töltelékszavai – érted,
lefogadom, az tuti –, meg hogy mindenkit bácsinak meg
néninek hív, és ha meggyűrődik az inge, leszedi az összes
szentet az égből.
Egy történethez szükség van cselekményre, szereplőkre,
valami elmesélhetőre, nekem viszont nincs sok
mondanivalóm Lucianóval és magammal kapcsolatban,
hacsak az nem, hogy a frusztrációm a jelentéktelenségével
arányos – az ajándékai, mint legutóbb az a karácsonyi
ajándék, az a találomra kiválasztott, értéktelen holmi, meg a
Roma játékosairól folytatott vitákkal elvesztegetett idő, a sál,
amelyet mindig összehajtogat, és úgy teszi be a hátizsákjába,
mint valami ereklyét, meg az elülső fogai, amelyek vakítóan
fehérek, de nem csillognak, mintha lesmirglizték volna őket,
teli vannak horzsolással.
Vannak időszakok, akár hónapok is, amikor nem is szólunk
egymáshoz, a telefonhívások megritkulnak, az iskolai
találkozások elapadnak, szándékosan bujkálunk egymás elől,
de sosem mondjuk ki a végszót, az össze nem illések,
különbözőségek cseréjének nyilvános lezárását: mint a
rühatka, nem tudok tőle megszabadulni éjszaka sem, amikor
nem látom. Aztán újra felvesszük beszélgetéseink fonalát,
melyek semmitmondó témák széles skáláján mozognak, hogy
milyen jegyet kaptunk az iskolában, a kielégítetlen
kívánságaink, szia, szia, és a színlelt féltékenykedések,
ezeknek ő a nagymestere. Mindenféle okot kitalál, hogy
mérges lehessen, és makacsul kitart mellettük, olyan
emberekkel kapcsolatban, akikkel egy szót sem beszéltem,
soha meg nem történt dolgokkal jön, ezeket kiszínezgeti, rám
nézett valaki, ami meg sem történt, makacsul, konokul
ragaszkodik a képzelgéseihez.
Én felbukkanok és eltűnök, amikor a figyelmemet igényli,
elhúzódom, nem megyek bele a lehetséges megcsalások vagy
hazugságok témájába, teljes érdektelenséget mutatok páros
létezésünk iránt, amelyet ő szeretne megrendezni.
Kezdem azt gondolni, hogy ilyen lehet az együttlét: mint két
árnyalak.
A szerelmeskedés nevetséges kifejezés, színház, becsapás,
az, amiben én és ő osztozunk mint meztelen és érző emberi
lények, mindig középszerű, én már az első alkalmakkor sem
tudtam átváltani a közelséget nedves érzésekre, csak
feküdtem a lökései alatt, a testem néma volt, az eszem máshol
járt. Az éjjeliszekrényen égő lámpa, amely arcunkra vetíti a
fényt, a résnyire nyitva hagyott ablakon beszűrődő levegő, a
túl hideg lába, amivel bökdös, a már megemésztett
szentjánoskenyér-sziruptól szagos lehelete, a kertből hallatszó
zajok, a szomszéd kutyája, ahogy szűköl, és a sövényt
harapdálja: kiszívja belőlem az életet, mely recseg-ropog, az
életet, amely nem mi vagyunk.
Nem vagyok passzív, de nem is cselekszem szívesen,
sterilnek érzem magam, motiválatlannak, bár tudatos és éber
vagyok, nem értem, hogy ez a rituálé hogyan
hagyományozódhatott át évszázadokon keresztül úgy, hogy
közben azt gondolták, ez a leglényegesebb.
Általában Luciano kezdeményez, és én úgy viszonyulok
ehhez a kezdethez, mint egy kádfürdőhöz, levetkőzöm, szépen
összehajtogatom a ruháimat, ellenőrzöm a víz hőmérsékletét,
beülök a kádba, alámerülök, hagyom, hogy a fülemet is ellepje
a víz.
Sohasem kérdezem meg Irist, ő mit gondol erről, nem
hasonlítgatom a saját intim dolgaimat a barátnőiméhez,
biztosra veszem, hogy ez így van jól, hogy minden
kudarcunkat meg kell tartani magunknak; Lucianót sem
faggattam a korábbi tapasztalatairól, nem kértem tőle
osztályzatot és rangsort, ridegen találkozom vele, és ridegen
elhagyom.
Anyucikisfia tesz néhány kísérletet, hogy kívánatosnak
lássam, hogy felkorbácsolja a vágyam, hogy tapasztalt
szeretőnek és az érzékiség mesterének tűnjön: én
megpróbálom, amennyire tőlem telik, ebben támogatni, de
aztán visszatérek a saját gondolataimhoz, a szekrényajtóhoz,
amely mögött csontvázak rejtőzhetnek, a farmernadrág
gombjához, ami kattog a mosógépben, az emeleten halkan
szóló televízióhoz: az anyja egy lövöldözős filmet néz, olyat,
amelyikben a végén csak a farkasember marad életben.
Egy tavaszi délutánon Luciano iskola után elkísér a
vonathoz, elmegy a peron legvégéig, jóval túl azon, ahol az
érkező vonat mozdonya meg szokott állni, ezt a helyet
választja a kötözködéshez és a panaszkodáshoz.
Elővesz a zsákjából valami füzetlapot, egy nálunk idősebb,
utolsó éves lány levelét, aki nagyon szeretne vele
megismerkedni, apró betűs levelével juttatta kifejezésre, hogy
érdeklik a zománcok és a rubinok, én kikapom a kezéből a
levelet, és elolvasom, aztán visszaadom, változatlan
arckifejezéssel, az jár a fejemben, hogy mindjárt jön a vonat,
és fennáll a veszély, hogy lekésem.
Luciano boldogtalan, hogy nem kommentálom a dolgot,
ekkor megint a kezembe nyomja a levelet, hogy olvassam el
még egyszer, én széthajtom, majd megint összehajtom, és azt
mondom, hogy már olvastam, felfogtam, és akkor mi van?
Ekkor belefog egy filippikába a hiányzó szerelemről, hosszú
értekezést ad elő az én rossz viselkedésemről, ugyanis most fel
kellene háborodnom, üvöltenem kellene a mi mély
kapcsolatunkat ért fenyegetés ellen, a mi közös életünket ért
fenyegetés ellen, fel kellene ugranom, és könnyekben meg
verejtékben úsznom, és ha nem így teszek, az azt jelenti, hogy
az én érzéseimet valaki más tartja fogva, és hogy ki ez a
másvalaki, hol lakik, ott, ahol én, a szomszédod, egyike
azoknak, akikkel szórakozni jársz, az, amelyiknek valami
állatneve van, vagy az a másik, aki Törökországból vagy
honnan, vagy Görögországból jött, aki a motorján furikáz,
vagy valamelyik paraszt, aki vasárnaponként lovagol, vagy
valamelyik disznópásztor.
 A vonat fémes füttyel jelzi érkezését, és látom is, hogy jön,
látom a mozdony smaragdzöld pofáját, rajta az FS feliratot, a
kerek reflektorait és a sötét ellenzős sapkát viselő
mozdonyvezetőt.
Mennem kell, mondom Lucianónak, és nem veszek
tudomást arról az erőről, amellyel zihálva a karomat szorítja.
Szorítja a karom, de nem kegyetlenül, azt mondja, hogy
majd felszállok a következő vonatra, beszélnünk kell, neki
tudnia kell, mi a helyzet. A vonat közben csikorogva fékez, én
futni kezdek, megpróbálom lerázni magamról, de
Anyucikisfia még mindig úgy lóg rajtam, mint sonka a
horgon, és egyre csak azt hajtogatja, kérlek, kérlek.
Agata a nevem kiabálja, integet, hogy kapkodjam a lábam,
szálljak fel, látom szőke copfját lengedezni a peronon,
Luciano nem ereszt, és csak mondja, kérlek, kérlek, kérlek,
ekkor megállok, ránézek, kivörösödtem, a hajam a
homlokomba lóg, lábam remeg az idegességtől.
Mit akarsz, nyögd ki gyorsan! ordítom a képébe.
Könyörög, hogy öt percet adjak neki, meg kell beszélnünk a
dolgot, sok idő telt el, és ő már nem bírja, nem ért engem,
nem érti, mit akarok, azelőtt annyira odavoltam, hogy
találkozzunk, azt mondtam, rokon lelkek vagyunk – mindenki
ezt mondja, de senkit sem érdekel –, nekem is szükségem volt
rá, hogy figyeljen rám valaki, arra panaszkodtam, hogy nincs
senkim, egész délutánokat töltöttem náluk, levetkőztem neki,
lefeküdtem vele, és most tessék: semmi jelentőséget sem
tulajdonítok a szerelmünknek, szerintem súlytalan, színtelen
az egész.
Hallom a jelzést, a vagonok ajtajai mindjárt becsukódnak,
ökölbe szorítom a kezem, a vonatom mellett villog a kijelző,
ugyanígy villogok én is, kigyúlok és kialszom, kigyúlok és
kialszom a dühtől.
A vonat elindul, elhalad mellettünk, a menetszél elkapja a
hajamat, felfújja az ingét, én a barátnőimre gondolok, akik a
vonatablakból néznek le rám, ott ülnek, ahol én szoktam ülni,
ahonnan inkább kifelé bámulok az ablakon, mintsem a többi
utast nézném. A vonatablakból bádogbódékat láttam
megbújva a szennyvízelvezető csövek között, a magániskola
focipályáit, építkezéseket a domboldalon, számolgattam az
esőcseppeket. Ha az ablaküvegen visszatükröződő szememet
figyelem, akkor látom, hogy a pupillám táncol, ugrándozik
jobbra-balra, jobbra-balra, jobbra-balra.
Luciano egyik feladatát sem teljesítette, sápadt volt,
hallgatag, halódó, néhány ritka esettől eltekintve nem lettem
tőle fényesebb, nem emelkedett általa a státuszom, nem vont
be a gazdagok életébe, a vele töltött idő alatt ugyanott
maradtam végig, ahol voltam, egy milliméterrel sem jutottam
előrébb vagy hátrább, és még van mersze panaszkodni rám,
aki ütközések és szakítások nélkül mellette maradtam, annak
ellenére, hogy egy teljesen középszerű figura.
Egy külső szemlélő számára ez az egész jelenet merő
banalitás, mint az öngyilkosság, mint bedobni kővel egy
szélvédőt, mint a diszkós veszekedések, a latinórák,
történelemórák, földrajzórák, testnevelésórák, mind
egyforma, mindet ki kellene dobni, jelentéktelen állatok
vagyunk, annyit sem érünk, mint egy vírus, semmik vagyunk
a cetekhez, az osztrigákhoz, a vízilovakhoz képest.
Megmondanád, mire volnál te jó? szegezem neki a kérdést,
amikor látom, hogy elkezd reszketni, olvadni, szétesni.
Méregbe gurul, és közli velem, hogy én nem vagyok jó
semmire: a saját erődítményemben élek, az az én világom, egy
buborékban, ahol nem hallatszanak a szavak, ahol saját
magamon kívül nem látok mást. Őt viszont kedvelik az
emberek, de még hogy kedvelik, s közben én azt hiszem, hogy
az egyetlen vagyok, pedig szó sincs róla, sok lánnyal
találkozik, és majdnem mindegyik szebb nálam – majdnem –,
azok a lányok Porto Cervóban nyaralnak, és napozódresszben
heverésznek a horgonyzó vitorlásokon.
Én így nagyon jól megvagyok, jelentem ki megvetően.
 Érzem, ahogy kúszik fel a combomon a meztelenkedéseink
miatti szégyen, amelyek már lehullanak rólunk, elenyésznek
az én figyelmetlenségem és alkalmatlanságom miatt, mert azt
hittem, valamit nyerek vele, miközben nyilvánvaló, hogy a
világ semmit sem tartogat számomra.
Most először megszűnik a távolság köztem és Carlotta
között ezen a listán, amelyet Luciano a többi lányról, a
napbarnítottabb testekről, az enyémnél keményebb
fenekekről, a nálam engedékenyebben viselt bikinikről vezet,
olyan helyre bukkanok, amely mindkettőnké, egy gyenge,
hideg odúra, kristályaink barlangjára, a közös vágyra, hogy
valaki értékeljen bennünket, hogy ne okozzunk csalódást,
hogy kitűnjünk.
Nem bírom elviselni ezt az összehasonlítást, egy halott
közelségét, akinek nem kellene már léteznie, sem a
gondolatokban, sem az emlékekben, sem a rossz szokásokban,
sem az álmokban. Szeretném beleüvölteni a világba, hogy
Carlotta halott, és semmi köze sem volt hozzám.
Kezem önálló életre kel, kinyújtom, belemarkolok Luciano
hajába, magam felé húzok egy tincset a tökéletes frizurájából,
végtelen figyelme tárgyából.
Egyáltalán nem érdekelsz. Világos? Engem senki sem csal
meg, legkevésbé te, ordítom a bal fülébe.
Luciano megdől, váratlanul érte a mozdulatom, pár
pillanatig elviseli, képtelen felfogni, miért történik ez, miért
akarom bántani, azt ordítja, hogy őrült vagyok, fáj, amit
csinálok, ellök magától, bevallja, hogy hazudott, csak a
reakciómra volt kíváncsi, látni akarta, hogy izgulok-e, de ez
túlzás, úgy viselkedem, mint egy állat, ketrecbe kellene zárni,
láncra kéne verni.
Én a nyitott tenyeremet nézem, hajszálai kihullanak az
ujjaim közül, a szél elsodorja őket első szerelmemmel együtt.
Igazság szerint nekünk két tavunk van. Ősi vulkáni kráterek,
testvérek, akik között már nincs szeretetkapcsolat, nincs
közös tápláló folyójuk, sem közös vízzáró rétegük, sem
patakjaik. Mindkettő a saját vízkészletéért felelős, és csakis
azért.
A másik tó kicsi, vízibiciklivel átmehetsz egyik partjáról a
másikra, és amióta a környezetét természetvédelmi területté
nyilvánították, csak gyalogosan lehet megközelíteni a réteken
át. Az autókat fent kell hagyni a szénaboglyáknál, a farakások
mellett, onnan egy földút vezet le a parthoz, lefelé ereszkedve
könnyen meg lehet csúszni, felfelé kapaszkodva pedig az
ember kiköpi a tüdejét.
A kisebb tavat Martignanói-tónak hívják, itt szoktak
összejönni a város fiataljai húsvéthétfőn, április végén, a
felszabadulás napján és május elsején. Csapatostul érkeznek,
hátizsákokkal, vannak, akik láda söröket is lecipelnek, mások
csak színes plédet hoznak, megint mások elemózsiát,
szendvicseket, vizet, cigarettát, füvet, a legelszántabbak
éjszakára is kint maradnak, sátrat vernek a félreesőbb
helyeken.
A parti föveny gyeppel, kaviccsal váltakozik, sötét színű,
iszapos, a víz nagyon hamar mélyül, és a tó közepén erős az
áramlás, az örvények lehúzhatnak a tó mélyére.
Az én kedvenc helyem a parton a szomorúfűz alatt van, oda
csak akkor szűrődik be a napfény, ha van egy kis szellő, és ha
behunyom a szemem, a többiek kiáltozásán túl hallom a
legelésző teheneket, azt a jellegzetes kolompolást, amit akkor
hallani, ha megmozdulnak.
Azt mondja Cristiano, hogy ott látott meg, és jött rá, hogy ki
vagyok, tavaly május elsején, aznap ismerkedtem meg
Irisszel.
Napoztunk mi, jövendő barátok, és UV-szűrő nélküli
műanyag keretes napszemüveget viseltünk; akkor tettük
először közszemlére a tél folyamán kifakult bőrünket, a
szemünk alatti lilás karikákat és a lábunk szárát díszítő kékes
ereket.
A társalgás feszélyezett és szakadozott volt, nem ismertük
egymást, felváltva tettünk fel kérdéseket, így aztán
jelentéktelen részletekről meséltünk egymásnak, és
hétköznapi témákban cseréltünk véleményt: az iskola, a
város, a nemrég befejeződött húsvéti szünet, a nyári tervek.
Körülöttünk egy elég népes csoport gyűlt össze néhány
lánnyal, de annál több fiúval, voltak köztük velünk egyidősek,
de nagyobbak is, mindannyian a városból jöttek, pár óra alatt
megittak több láda sört, részegek voltak, fociztak a parton, az
emberekre rúgták a labdát, röhögtek, káromkodtak, a földre
vetették magukat, úgy hemperegtek a víz felé, hangoskodtak,
és hogy mi ne is értsük, a saját dialektusukban beszéltek.
Hamar megváltozott a hangulat, a vidám mulatozás
erőszakoskodásba ment át, szitkozódtak, üres
sörösdobozokkal dobálták egymást, néhányan a fák tövében
hánytak, a gyerekes családok egymás után pakoltak össze és
mentek odébb, vagy indultak haza. Ketten közülük,
iskolatársak, sülve-főve együtt járó barátok valami
konfliktusba keveredtek, sohasem derült ki, mi okból pattant
ki az ellentétük, de az otromba röhögésből veszekedés lett,
ennek nyomán gyilkos pillantások villantak, és aztán
egymásnak estek, mint a veszett kutyák.
A szintén ittas és támolygó barátaik megpróbálták leállítani
őket, megragadták a vállukat, szét akarták választani a két
verekedőt, néhányan új játéknak fogták fel az összetűzést,
körbeállták a viaskodókat, még inkább arra sarkallva őket,
hogy nyírják ki egymást. Kisebb tömeg gyűlt köréjük, én is
odamentem, hogy megnézzem, mi történik: a két fiú
borzasztó erővel csépelte egymást, a testükön már látszottak
az ütések nyomai.
Amikor már vér is folyt, én előreléptem az emberek
gyűrűjéből, és közelebbről figyeltem a vértől pirosló testeket,
az egyiknek az orrát érte ütés, a másiknak a szája repedt fel.
 Aggodalmas kiáltások hallatszottak, a két barátnő
távolabbról szemlélte az eseményeket, nem avatkoztak közbe,
csak a többi lány vállára hajolva sírtak, megrémültek a
hirtelen kirobbant rossztól, és most egyikük sem tudta,
hogyan vessen gátat neki: a felnőttek már szétszéledtek, csak
mi maradtunk ott a saját tragikus jelenetünkben.
Minél jobban csépelték egymást, én annál közelebb
mentem, és egészen addig néztem őket, míg el nem zuhantak,
kimerülten az ütésektől és az alkoholtól, arcuk
felismerhetetlen volt, szemük csukva, hajuk verejtékben
úszott, testük csupa vér.
A csata végén a barátaik felszedték, karjuknál, lábuknál
fogva elvonszolták őket, és csak akkor vettem észre, hogy én
voltam az egyetlen lány, aki végig ott maradt. A barátnőim
odébb mentek, összepakolták a plédeket meg a hátizsákokat,
Medve és Görög a fűzfa mögé menekültek, tisztes távolságra a
csatatértől. Körbenéztem a többiek után kutatva, és
ismeretlen, kíváncsi szemek meredtek rám, ki tudja,
felismert-e valaki: ez az a lány, aki tud lőni, a Vörös Antonia
lánya, az, aki szereti a balhét, ha ölik egymást, és folyik a vér.
Aztán Medve odajött értem, megfogta a csuklómat, és
elvonszolt: Ezek hülyék, teljesen hülyék, mondta, miközben
tenyerével majdnem meztelen hátamat lapogatta.
Én is ott voltam akkor, mondja Cristiano, a két fiú közül az
egyik a bátyám volt. Egy kis véraláfutással megúszta, egy
kicsit beverte a fejét, de nem lett semmi komoly baja, teljesen
jól van, mondja, és rövid körmével megpróbálja lekapirgálni a
motor kormányáról a koszt.
Nem is értettem, hogy te minek maradtál ott, kérdezi, és
rám néz.
Hogy lássam, mi történik, mint mindenki más, aki ott volt,
felelem, és egyik lábamat az első kerékre teszem, meglököm,
mintha azt akarnám, hogy eldőljön, ő helyrebillenti, és
lehajtja a motor támasztóját.
 Nem úgy, mint mindenki, pontosítja Cristiano, és egy
pillanatig hallgatunk, labdázó gyerekek hangja hallatszik a
háttérből, közel vagyunk az állomáshoz, a templom háta
mögött.
Minek jöttünk ide? kérdezem, és leveszem a lábam a motor
kerekéről.
Kérdezni akarok tőled valamit.
Kérdezz.
Nemrég rájöttem, hogy ez a temetések temploma, az
esküvőket odafönt, az óvárosi templomban tartják, míg az
élettől a város legmélyebb pontján vesznek búcsút, messze a
tótól. A stukkók és freskók, régi faoltárok és szent illatú kövek
között, szépen felöltözve és illatosítva boldog az ember; sírni
viszont a rombusz alakú modern üvegablakok alatt, egy
elhasználódott hit mérgező levegőjében, a félkörívben
elrendezett padsorok között sír, ahol a pap mintha egy
kongresszuson elnökölne, konferenciaterembe illő
lelkesedéssel. A halál helyszíne merő undor, merő
nyomorúság, elhanyagoltan és elszíneződve enyészünk el, a
pap eltéveszti a nevünket, és még Krisztus arca is idegen.
Szükségem volna egy információra, mondja Cristiano, és
arca komolyra vált, leszáll a robogóról, és közelebb jön
hozzám, halkabban folytatja.
Azt kérdezi tőlem, igaz-e, hogy a gazdagok iskolájába járok,
mire bólintok, aztán, hogy vannak-e barátaim, akik az előkelő
lakóparkokban laknak, a Cassia út végén, mire azt felelem,
hogy nincsenek arrafelé lakó barátaim, mire azt kérdezi, hogy
ismerek-e valakit, jártam-e valakinek a lakásában, és én azt
felelem, hogy lehetséges, előfordulhatott, erre megkérdezi,
hogy miféle lakás ez, és én megmondom, miféle, ő
megkérdezi, mi van a lakásban. Plazmatévé? Ékszerek?
Márkás táskák? Azt felelem, hogy igen, van két tévé, egyik a
földszinten, másik a szuterénben, meg egy új PlayStation,
azok a szekrények, amelyekben a drága táskákat tartják, az
emeleten vannak, a jobbra nyíló hálószobában, van egy
páncélszekrény is, de nem tudom, hogyan nyílik, Cristiano
megkérdezi, hogy szerintem van-e riasztó a lakásban, vannak-
e házőrző kutyák, mondom, hogy nem hiszem, csak egy kis
ölebük van, de a szomszéd kutyája állandóan ugat, Cristiano
előhúz a zsebéből egy darab papírt meg egy tollat, a kezembe
nyomja, hogy írjam le a címet, és hogy mikor nincsenek
otthon, fogom a papírt, forgatom az ujjaim között,
gondolkozom, mikor is szokott tiszta lenni a levegő, felírok
egy reggeli időpontot, amikor nagyjából biztos, hogy
mindenki elmegy otthonról, hol dolgozik az anya, hol dolgozik
az apa, mikor mennek haza, tudom, hogy van egy Fülöp-
szigeteki bejárónőjük, délelőtt tízkor jön, ebéd után megy el,
háromórás időszak van, ami tiszta, ezt alá is húzom: reggel
hét és tíz óra között, de mielőtt odaadnám neki a cetlit,
megkérdezem, én mit nyerek a dolgon, és mit kockáztatok.
Cristiano azt feleli, hogy nem kockáztatok semmit, és azt
nyerek, amit szeretnék. Mit szeretnék?
Az első alkalom, hogy valaki ezt kérdezi tőlem: mit
szeretnék? Eddig még soha senki nem ajánlotta fel, hogy
teljesíti valamely kívánságomat, mindenki biztosra vette, hogy
én így is elégedett vagyok, hogy nincsen semmi kérnivalóm,
semmit sem kell hozzátenni az életemhez. Egy egész percig
gondolkodom, és aztán azt felelem, hogy egy dolgot szeretnék:
egy mobiltelefont, akármilyet, de fontos lenne, hogy valaki
előfizetést is vegyen hozzá, mert anyámtól nem kérhetem.
Cristiano azt feleli, rendben, ez nem probléma, biztos, hogy
csak ennyit szeretnék?
Válaszolhatnám neki, hogy mindent szeretnék, mindent,
ami abban a lakásban van, meg a mellette lévőben, az összes
autót, amelyek az utcában parkolnak, az összes robogót a
garázsokból, az összes tévéantennát, a botmixereket, az
elektromos sütőket, a válltáskákat, a konyhai robotgépeket, a
párnákat a kanapékról, a fürdőszobai szőnyegeket, a
szekrényajtókat, a hátsó teraszokról a virágosdézsákat,
a háztetőkről a cserepeket; de azt felelem, hogy igen, csak a
mobiltelefont szeretném, és a kezébe nyomom a cetlit, annyit
mondok még, hogy más lakásokat nem ismerek, vagyis többet
ne kérdezzen.
Cristiano azt mondja, rendben, nem túl gyakran csinálnak
ilyesmit, de most pénzre van szükségük, de én nem kérdezem
meg, ki az a mi, és miért vannak pénzszűkében, biztos vagyok
benne, hogy azt mondaná, nem tartozik rám.
A szuterénben, a szekrényben van vagy húsz Ralph Lauren
póló, már ha tetszik neked az ilyesmi, vagy ha el akarnád adni,
és azzal felteszem a sisakot. Most vigyél haza, holnap latinból
dolgozatot írunk.
Bólint, és visszaül a nyeregbe, hirtelen mozdulattal felhajtja
a támaszt, és int, hogy üljek fel.
Két héttel később híre megy az iskolában, hogy betörtek
Lucianóék lakásába, és mindent elvittek, mindent, de
mindent, ismétlik, mintha szentségtörés volna – mindent,
mindent, mindent –, senki nem látott semmit, nem tudni,
honnan tudták, hogy a lakásban olyankor senki sincs, lehet,
hogy kifigyelték őket az utcáról, lehet, hogy hónapok óta
lesték a házat egy furgonból, mindenesetre a bejárónőt
azonnal kirúgták, mert ezekben a Fülöp-szigetekiekben nem
lehet megbízni, elsőre rendes népeknek tűnnek, dolgosaknak,
de ezek is csak olyanok, mint a többiek.
Agata azt mondja, hogy rosszul alszik, amióta a betörésről
hallott, attól fél, hogy valaki hozzájuk is bemegy, párszor
látott egy autót az utcájukban parkolni, piros autó volt,
külföldi rendszámú, valami olyan helyről jöhetett, mint
Bulgária, Moldova vagy Oroszország.
Ezt válaszolom: Igazad van, biztos valahonnan onnan jött,
jobb lesz óvatosnak lenni.
 9
Tizennyolc éven aluliaknak tilos

Éveken át írtam a számokat a névjegyzékbe, keresgéltem a

beceneveket, nyomogattam a gombokat, az éjszaka közepén
üzeneteket írtam, lidércnyomásos álomból riadtam fel – egyik
műcápa a sok közül pont engem akart felfalni –, mert rezgett
a párnám alá dugott telefon, felhajtottam a fedelét, ahogy egy
kagylót nyit fel az ember, felfénylett az én Motorolám
kijelzője, divatjamúlt kacat, mert nem színes, nincs rajta
internet, nem lehet vele nagy felbontású fotókat készíteni. Az
én Motorolámat a combom között rejtegettem anyám elől, de
felfedezte, leszidott, tudni akarta, honnan van, miért, és
minek ez nekem, az én koromban, és én kénytelen voltam azt
mondani, hogy kölcsönkaptam, aztán meg, hogy ajándékba,
aztán meg jobban el kellett dugnom, valamelyik
cipősdobozba.
Éveken át ingáztam a vonaton, Viterbo felé, Róma Ostiense
felé, futottam, hogy le ne késsem, hamutartókat nyitottam,
csuktam, az ülések huzatát karistoltam, egész testemmel
elálltam az ajtót, hogy be ne csukódjon, ellökdöstem, aki túl
közel jött hozzám, részvétlenül néztem egy nőre, aki a hőség
miatt elájult a mosdóban, elátkoztam, aki két fülkével odébb
rosszul lett – őmiatta állunk Olgiata és La Storta között, csak
állunk, és várjuk a mentőt –, gyűlöltem azt az alkalmazottat,
akinek megszűnt a cége, és öngyilkos lett a balduinai
megállóban.
 Éveken át tanultam, ismételtem, aláhúzgáltam,
jegyzeteltem, rajzoltam, másoltam, fogalmaztam, feleltem,
osztályzatokat kaptam, szemrehányásokat kaptam,
dicséreteket kaptam, szótárakat cipeltem, görögből, latinból,
angolból, középkori olaszból fordítottam, parafrazeáltam,
logikai elemzéseket készítettem, mondatokat elemeztem,
memoritereket tanultam, névszóragozásokat, névmásokat
magoltam, füzeteket töltöttem meg fogalomtérképekkel és
jegyzetekkel, nyilakkal és kérdőjelekkel, házi feladatokat
írtam, üvöltöttem, hogy csend legyen otthon, mert tanulnom
kell, csend legyen.
Éveken át jártam a könyvtárba, hoztam-vittem a könyveket,
mismásoltam a késéseket, rejtegettem a foltokat, a véletlenül
felgyűrődött szamárfüleket, gyűlöltem, együtt éltem,
keresgéltem szereplőket, helyeket, bútorokat, kényszerítettem
magam a tanulásra, ugrottam át érthetetlen oldalakat,
húztam-vontam lehetetlen és ellenséges olvasmányokat, írtam
a listákat az elolvasottakról, hogy ne felejtsem el őket,
fantáziáltam a napról, amikor már mindent, de mindent
elolvastam, és akkor nem jöhetnek azzal, hogy nem érdemlek
ezért jutalmat, megbecsülést, odafigyelést.
Éveken át hazudtam, vitatkoztam, veszekedtem, szavak
nélkül fejeztem ki magam, hisztiztem, kárpótoltam csupán
színlelésből, megmakacsoltam magam, kinevettettem magam,
harcoltam minden rágalmazóval, minden gyalázkodóval,
minden elmaradt figyelemért, találtam és veszítettem
kapcsolatokat, visszaszereztem és még egyszer elveszítettem
őket, elfelejtettem a hibáimat, szerettem a hibáimat,
mondogattam magamnak, hogy gyötör a fájdalom, és folyton
bántanak, engem mindenki tiszteljen, fogadjon be, és
fogadjon el.
Éveken át takargattam magam, kerültem a meztelenséget,
nem bírtam elviselni a kitárulkozást, eltoltam magamtól
mások testét, nem azért, mert olyan nagyszerű volnék, nincs
bennem semmi nagyszerűség, semmi szűzies tisztaság, semmi
romlatlan, hanem mert megrémisztenek a meztelen emberek,
hogy ki kell őket elégítenem, hogy nem tudok közeledni
hozzájuk, a szaguk, a saját szagom, az elnyíló szájuk, a
nedvesedő ajkuk, az elsuttogott szavaik.
Éveken át jártam este szórakozni, mindig ugyanazokra a
helyekre, ahol ugyanazok a testek csüngenek, és ugyanazok az
arcok mosolyognak, vagy éppen megvetik egymást, beültem
valakinek a kocsijába, akivel akkor ismerkedtem meg,
kikötöttem egy vidéki diszkóban, valahol Viterbo felé félúton,
gyűlöltem a lilás fényeket, amelyek kékes pengéket vetítettek
mindenre, egy mellékúton száguldó Audiban ültem, amelyik
letért az útról, nekiment egy magtárnak, és romba döntötte,
beleugrottam a tóba, fejjel, háttal, csukafejessel, fenékkel,
valakinek a háta mögül, a móló pilléréről, vízibicikli
hátuljáról, megvágtam az ujjaimat a strandon hagyott törött
üvegekkel, a lábam szára teli lett kiütéssel a ki tudja, ki által,
ki tudja, milyen szennyvízelvezetőből vagy csatornából a tóba
öntött vegyszerektől.
Éveken át pedáloztam lejtőn, emelkedőn, hajtűkanyarban, a
szupermarketbe, a postára, anyám munkahelyére, az ikrek
iskolájába, a trafikba, a pékségbe, a zöldség- és
gyümölcspiacra, az állomásra, a könyvtárba, a
kereszteződésig, a tópartig.
Éveken át falaztam, miközben nyáron egy bárban valaki
kilopta a játékautomatából a pénzt, húztam meg kulccsal
valamelyik kocsi oldalát, írtam fel festékszóróval valamelyik
tanár nevét, és mellé, hogy HÓHÉR, csak azért, mert nem
adott ötöst a fizikadolgozatomra, hanem csak hármast,
rohantam neki a fejemen motorossisakkal valamelyik
kreténnek, aki azt akarta, hogy sört igyak vele, vertem be az
orrát, hogy folyt belőle a vér.
Éveken át öltöztem, vetkőztem, undorodtam a saját
bőrömtől, gondoztam odaadóan a hajamat, vigyáztam a
csípőcsontomra, tettem gúny tárgyává a fülemet, a túl hosszú
lábamat, húzgáltam a mellbimbómat, hátha akkor kinő a
mellem, büntettem magam, ha túl sokat ettem, szégyelltem,
ha semmit sem ettem, hagytam ki a reggelit, mostam ki meleg
zuhannyal alaposan a fülemet, lakkoztam a körmöm,
használtam el a szempillafestéket, ejtettem bele az alapozót a
mosdókagylóba, pucoltam le az egészet vécépapírral,
ellenőrizgettem, hogy egyetlen szeplőm se látsszon, égettem le
magam az első napsütésben, hogy lángolt az egész mellkasom,
fürödtem pólóban.
Éveken át hallgattam a rádióból rablásokról,
gyilkosságokról, többszörös gyilkosságokról, lavinákról,
földrengésekről, lottónyereményekről, focibajnokságokon
elért győzelmekről, maffiaperekről, megbukott kormányokról,
késsel összeszurkált gyerekekről, extrém hőségről, extrém
hidegről, ingázó diáklányok megerőszakolásáról, induló
katonákról, rendőrségi konvojokról, meghekkelt banki
adatokról, elhallgattatott sajtóorgánumokról,
dalfesztiválokról szóló híreket.
Éveken át hallgattam a pletykákat a diáklányok után
leselkedő pedellusról, az elválaszthatatlan, ronda
ikerlányokról, akik osztoznak albán fiújukon, a
benzinkutasról, aki vizezi a benzint, ezért adja olcsóbban, a
lányról, aki nemzetközi jogot tanult külföldön, de
szerencsétlenül járt, és egy nős férfinak a szeretője, a fiúról,
aki teherbe ejti a kiscsajokat, aztán otthagyja őket, még a
gyerekei nevét sem tudja, a felszolgálónőről a bárban, aki
anorexiás lett, arca akár egy csontvázé, a két kamaszról, akik
sisak nélkül motoroztak egy esős napon, és meghaltak, arról,
hogy mennyire meghízott az a lány, aki valamikor a város
szépe volt – ha elveszed őket, olyanok lesznek, mint a tehén,
tíz kilót felszednek a seggükre –, a halott barátnőmről, aki
megfojtotta magát, megfojtotta magát, megfojtotta magát, a
barátnőd, a te halott barátnőd, aki megfojtotta magát,
miközben reméltem, hogy nem én leszek a következő.
Éveken át forradalmakra vártam, földindulásokra,
láncreakciókra, melyeknek végső hatása az én
felemelkedésem lenne, végtelen lehetőségek tárháza.
Éveken át ott maradtam, ahol voltam, egy helyben,
ugyanabban az időben, ugyanabban a szerepben, ugyanazzal
az arccal, és úgy vártam, hogy betöltsem a tizennyolcat, ahogy
egy prófécia beteljesülését, egy vihar érkezését, egy fal
leomlását várja az ember.

El kell égetni egy embert, szalmából van, farmering és

barhentnadrág van rajta.
A furgonból vették ki, egyvalaki a fejénél, valaki más a
lábánál fogta, szalmalábára gumicsizmát húztak, azt mondják,
az elmúlt évet jelképezi, el kell égetni, az szerencsét hoz.
Az én ruhám teli van strasszokkal, valójában Agatáé, nekem
túl rövid, miközben járkálok a téren, folyton felcsúszik,
majdnem a bugyimig, nem győzöm húzgálni a szélét, de
mindig visszacsúszik, lehúzom, erre felcsúszik, lehúzom,
megint felcsúszik, a dzsekim nyitva, a hideg felcsap az
arcomig: a fiúk benzineskannákat vesznek elő.
Magamnak köszönhetem ezt az estét, én akartam, amikor
két hete Agata megkérdezte tőlem, mit csinálok szilveszterkor,
ezt feleltem: Azt hiszem, semmit, ketten vagyunk Irisszel, erre
ő meghívott bennünket, hogy szilveszterezzünk együtt egy
üresen álló helyen, a fiúja apja a tulajdonos, egy
üzlethelyiségről van szó, ahová át akarják telepíteni a családi
vállalkozásukat, de egyelőre üres, és ott bulizhatunk.
Irisnek eleinte voltak kétségei, senkit sem ismerünk,
mondta. Szólhatnánk Medvének, megkérdezhetnénk, ők mit
csinálnak, tette hozzá, mire én azt feleltem, hogy hónapok óta
nem találkoztunk Medvével, az a barátság – nyári, őszinte,
valóságos – véget ért, mint ahogy csak az igaz dolgok tudnak
véget érni, ezért vagy azért messze vagyunk már egymástól,
ugyan nem volt köztünk semmilyen vita, sem szakítás, de
eltávolodtunk. Ketten maradtunk, én és Iris, és ez az a tér,
amelyikben én létezni tudok, a mi körletünk számomra az
óvóhely, az atombunker, amelyen kívül háborúk és hódítások
zajlanak, gammasugarak, özönvizek pusztítanak.
Így aztán meggyőztem, hogy menjünk el Agatáék bulijába,
mert émelyegtem a gondolattól, hogy esetleg telefonálgatások
árán szerezzek magunknak meghívást valahová, hogy
valakinek a figyelméért kelljen koldulnom.
Cristiano a bátyjaival meg a barátaikkal elutazott,
kibéreltek egy vidéki házat Toscanában, és odamentek
csapatostul, kellő mennyiségű alkohollal felszerelkezve, vittek
egy tonna tésztát, hozzá kész szószt, éjfél utánra egy csomag
lencsét és három szál vastagkolbászt.
Minket nem hívtak.
Három órával a buli kezdete előtt Agatáéknál találkoztunk,
az ő mustársárga manzárdszobájában, amelyben a másfél
személyes ágya és a beépített szekrénye van, dugig ruhákkal, a
komód mellett pedig egy egész alakos tükör. Agata és Iris
néhányszor már találkoztak, de ritkán, ennek a két
barátságnak az útvonalai sosem futottak össze, mindig
párhuzamosan voltak jelen az életemben. Egészen ma estig.
Elnéztem őket, miközben a ruhákat próbálgatták, hogy mit
vegyenek fel – blúzok, topok, nadrágok, szoknyák –, ahogy
kölcsönadogatták egymásnak a sminkeszközöket színes
neszesszerjeikből, ahogy egymás frizuráját csinálták
hajsütővel, ahogy lelkesen mutogatták egymásnak piros
tangájukat, amit majd a ruha alá vesznek fel, miközben
felvitték a fényes szemhéjpúdert, ahogy az ajkukat mázolták a
szájfénnyel, és közben még táncikáltak is, feltekerték Agata
cédélejátszóját, úgy cseverésztek, mintha öröktől fogva
rengeteg közös témájuk volna.
Iris szerette a lovakat, és hetente háromszor eljárt egy
lovardába a városon kívül, azt nem engedhette meg magának,
hogy saját lova legyen, azt sem, hogy drága pénzért
lovaglóleckéket vegyen, így hát azért, hogy nyeregbe ülhessen,
és részt vehessen az edzéseken, segít megszelídíteni a
rakoncátlankodó lovakat, keféli a szőrüket, fésüli a
sörényüket, odafigyel, hogy legyen előttük takarmány, hogy az
állásaik tiszták legyenek, gyerekfoglalkozásokat tart, és
kirándulásokat szervez gazdag amerikai hölgyeknek, lovas
sétákat vezet a Martignano környéki erdőkben.
Agata gazdálkodó családból származik, bármennyire
szeretné is ezt elfelejteni, és hiába igyekszik mindenáron
elszakadni a gazdálkodói lét mindennapjaitól, nem tud tőlük
megszabadulni, mert mindenki ismeri az apját, és egyértelmű,
hogy milyen jövő vár rá: vezeti majd a családi vállalkozás
könyvelését, felhagy a gazdag városi lány allűrjeivel, visszatér
a gyökereihez. De ma este Agatának módja nyílik, hogy
eldicsekedjen a családi örökséggel: a lovakkal, valamint a
hétvégi lovaglásokkal a mezőn, azzal, hogy milyen típusú
nyerget használnak, ők nem kedvelik a díjlovaglást és az
akadályugratást, mint Iris, de nagyon szeretik az amerikai
lovaglást, a farmeréletet, ahol együtt vannak sertések, libák,
kancák.
Én hamar kimaradtam a beszélgetésből, fényévnyire voltak
tőlem a csillogó ruháik, a körömlakkjuk, mikroszkopikus
méretűvé zsugorodtam, értéktelenné, egyszerű köztes elemmé
abban a viszonyban, amely számukra máris visszavonhatatlan
szövetség volt. Egész este lappangott bennem ez az idegen
érzés, mint egy bordaközi szúró fájdalom, mintha kilyukadt
volna a lépem, ez a csillapíthatatlan vágy, hogy mindent
elölről kezdhessek, attól a szilveszteri bulira szóló
meghívástól, és másként intézzem az egészet, azt mondanám
Irisnek, hogy kettesben leszünk, én meg ő, nálunk, apám
társaságában, aki ünneplésképpen egyszer egy évben leissza
magát, és anyámmal, aki a piros pulcsijában az ikrekkel
táncol a konyhában, és remekül szórakoznak, elevenek,
gondtalanok, és én ki nem állhatom őket.
A kantárok, a lovas kobakok, a csizmafajták, hány ló van a
lovardában, milyen magasra ugratsz, szoktatok-e csak úgy
magatoktól kilovagolni, próbáltad-e már szőrén megülni a
lovat, tulajdonképpen együtt is mehetnénk, jövő szombaton
például.
Én közben a szemceruzával bíbelődtem, minden egyes
próbálkozás csak újabb maszat a szemhéjamon, ha jól
megnéztem magam a tükörben, marginális figura voltam, aki
majd megszakad, hogy észrevegyék, semmi felismerhető nem
volt az arcomon, még az ajkam is duzzadtnak tűnt a rúzstól, a
hajam gubancos csomókban állt, úgy nézett ki, mint a
gyulladt fogíny. Az arcomba mintha meteorit csapódott volna.
Elkésünk, már két órája itt vagyunk, és még mindig nem
vagytok készen, szólaltam meg hisztis, irigykedő hangon,
miközben összekapkodtam a ledobált ruháimat, és
belegyömöszöltem őket a Marianótól örökölt fekete
hátizsákba, én semmit sem tudok az állatokról, se a kutyákról,
se a macskákról, se a kacsákról, se a kócsagokról, se a
flamingókról, se a zsiráfokról, se a lovakról, még a
könyvekben sem bírom őket elviselni.
Borzasztó ez a fotó, tettem hozzá valamivel később, és a
polcon álló bekeretezett képre böktem.
Én, Agata és Carlotta ülünk a vasútállomás egyik padján,
egyszer használatos fényképezőgéppel készült a kép, olyanok
is vagyunk rajta: mint akiket elhasználtak és kidobtak,
gyűröttek, kopottak, selejteznivalók.
Legalább két halott van azon a képen, és az egyik én vagyok,
gondoltam, az én tizenkét éves kori dublőröm, aki utálja a
fülét, gyűlöli az uszodát, és egy göndör hajú fiú üldözi, akinek
még tönkre fogják tenni a teniszütőjét, és aki még csak ezután
lesz kénytelen gonosszá válni, sajnálom ezt a lányt, és irtózom
tőle, csillagközi utazások választanak el tőle, kóborlások, mint
ide a Szaturnusz.
Nekem tetszik, szerintem jól nézünk ki rajta, mondta Agata,
és aztán témát váltott, megrázott előttünk négy vagy öt
parfümösüveget, majd ő választ mindhármunk számára, az
üvegcsék összekoccantak, és én úgy néztem rájuk, mintha
növényvédőszer volna bennük.
 Most itt vagyok ezzel a tejszín- és karamellillatú felhővel
magamon, miközben a szalmaember ég, és vele együtt a mi
2005-ös esztendőnk, a következő az asztrológusok szerint
szerencsés év lesz, ezt mondják a csillagok, szerelmet,
egészséget hoz a fergeteges, gyönyörű, feledhetetlen 2006.
Pizzát ettünk sült krumplival a rögtönzött asztalnál,
összekevert Peroni söröket ittunk, meg a szüleink spájzából
elcsent borokat, én egy karton asztali bort dobtam be a
közösbe, amitől el is szörnyedt mindenki.
Agata fiúja a helyi virágboltos fia, szögletes állkapocs, túl
széles arc, a bőre mindig napbarnított, most tanulja a
virágkötészetet, hogyan kell pontosan elvágni a virág szárát,
milyen dísz illik a csokorba, hogyan kell meggyőzni a vevőt,
hogy a drágább rózsát válassza.
Így aztán vagy tíz olyan emberrel vacsoráztam együtt,
akiket csak látásból ismerek, és akiket mindig is azok közé
soroltam, akikhez soha nem akartam, hogy bármi közöm
legyen, hárman közülük egész este bámultak.
Te a Scherani csaja vagy?
Azt feleltem, hogy nem, én meg Cristiano nem járunk
együtt, nem is vagyunk barátok, egyáltalán semmik sem
vagyunk, és különben is ő most Toscanában van, lepasszolt
ebbe a remek buliba, ahol tavaszi virágokról, sétalovaglásról
csevegnek, meg arról, hogy mennyi kokaint fognak
szippantani a vécében éjfél után.
A szalmaembert egy farakásra állították, alig bír megállni,
folyton oldalra dől, fél órán keresztül próbálták a megfelelő
pozícióba helyezni, aztán leöntötték egy szürke
marmonkannából, majd szóltak, hogy mindenki menjen
hátrébb, és elkezdődött a visszaszámlálás.
Iris mosolyogva jött oda mellém, kezét a hóna alatt
melengette, ő akar lenni az első, aki boldog új évet kíván
nekem, mire én azt feleltem, alig várom, hogy vége legyen
ennek az egésznek, az óévnek is, meg ennek a szalmabábus
parádénak is ezzel a csőcselékkel.
 Most távolságtartó és sértődött, valósággal bökdös a
tekintetével, ezektől a kedveskedésektől hirtelen rosszul
leszek, én húzódom el előbb, én vágok pofákat, pontosan
akkor, amikor a barátságunkat amúgy is veszély fenyegeti,
mert van valaki, aki vonzóbb nálam, és most szédíti, én nem
tudok tetszelegni, nem tudom eljátszani a védőszentet,
ehelyett tüzet okádok, és falakat emelek.
Hallani lehet a tó körüli tűzijátékok robbanásait, a
szalmaember lángra kap, mi nézzük, ahogy ég és elenyészik,
az inge, a nadrágja, a gumicsizmája. Néhányan
körbetáncolják, mint az újjászületés pogány rítusa alkalmával,
már a marihuána és egy-két extasytabletta hatása alatt,
szökdécselnek, csápolnak a sötét ég felé, gyöngyözőborok
pukkannak, dugójuk kilő a levegőbe, a lányok elszaladnak,
hogy ne öntsék őket nyakon, vinnyognak, mint az
aranyhörcsögök.
Az én hajamra balról ráfröccsen valami, mert nem
mozdulok, nézem bambán a tüzet, a téren csak mi vagyunk, az
egyik fiú lefeküdt a földre, s közben benyakal egy egész üveg
bort, Iris már nincs mellettem, odament Agatához és a többi
lányhoz koccintani, egymás szemébe néznek, miközben
puszik cuppannak, poharak koccannak.
Előhúzom a telefonomat a dzsekim zsebéből, Cristiano
kívánt boldog új évet, elolvasom, nem válaszolok, dögölj meg,
dögölj meg, szívódj fel.
Aztán megint rezeg a telefon, újabb üzenet érkezik: BÚÉK,
rád gondolok.
A szám nem ismerős, biztos valaki szórakozik, így hát
megkérdezem: Ki vagy?
A telefon pár percig hallgat, aztán jön még egy üzenet:
Andrea.
Nézem a nevet, és arra gondolok, hogy el akarok menni
innen, itt akarom hagyni a szalmaembert, Irist és Agatát, a
fiúkat, akik már bementek, és készítik a tökéletes
kokaincsíkokat az asztalon, ahol az előbb ettünk, fejenként
egy szippantás, tiéd a mennyország, siker és gazdagság.
Válaszolok: A parkolóban vagyok a posta előtt, pocsék a
buli, értem jössz?
Azt feleli, igen, tíz perc múlva itt lesz, ekkor ránézek Irisre,
a fekete hajára, hegyes orrú, fekete csizmájára, kezében a
műanyag pohárra, és nagyon távolinak érzem, egy sziluett
csupán a ködös mólón.

Anyám ki akarja terjeszteni uralmát kiskorúságom idejéről

felnőttkoromra is. Heteken át hajtogattam, hogy nem,
egyáltalán nem akarom, hogy ezt az átmenetet
megünnepeljük, nem akarom felcicomázni magam a
feltámadásra, nem akarom, hogy fotók készüljenek
végbement átalakulásomról.
Mivel Mariano tizennyolcadik születésnapját egyáltalán
nem ünnepelte meg a család, Antonia azzal szeretné
megmenteni a lelkét, és egyben megváltani a helyét a jó anyák
Olimposzán, hogy akaratom ellenére, az én személyem kárára
valami nagy dáridót csap.
Massimo egyre idegesebb Antonia tervének gyakorlatba
ültetésétől, mert aljas módon ez azzal jár, hogy neki is részt
kell vennie benne, felöltözni, megfésülködni, ahogy illik, nem
köhöghet és krákoghat, amint alkalma nyílik rá, az
éjjeliszekrényen kell hagyni a cink-oxidos kenőcsöt, amellyel a
sebeit és a bénaságát kezeljük, papucs helyett cipőt kell
húznia, el kell játszania a családfő szerepét, erővel bepréselik
a liftbe, végigtolják az utcán, ahol rávetülhet a világ
világossága.
Apám az eseményt megelőző napokban lassan vánszorog a
lakásban, nekem úgy tűnik, mintha szándékosan nyikorgatná
a széke kerekeit, atavisztikus fáradsággal nyitja az ajtókat,
mintha nem tudná, hogyan érje el a mosdókagylót vagy a
hamutartót, vonszolódása kísérteties.
Mindenféle módon, többször is kifejezésre juttattam, hogy
nincs rosszabb egy anya által rendezett ünneplésnél, amelyen
ráadásul az apa csak kötelességérzetből van jelen, de Antonia
cinkos tekintetekkel és szibillai lelkesedéssel elnyomta a
panaszkodásomat.
Előhúzott a szekrényből egy régi gálakosztümöt, de
rekedtes csalódottsággal konstatálta, hogy csípőben túl szűk
neki, ekkor vette kezdetét számára és számomra az új
ünneplőruha keresésének méltatlan futama.
Én kijelentettem, hogy tehetetlen vagyok, képtelen vagyok
ítélkezni anyagok, gomblyukak, színek, méretek és a
combrészen való hasítékok felett, elsáncoltam magam a
szobámban, rózsaszínű medvém – kamaszkorom őrzője –
oltalmazó árnyékában, mindenféle bevonási kísérletet
visszaküldtem a feladónak.
Nem használt: az ágyamon megjelent egy rövid, vörös ruha,
valami gyúlékony, könnyű anyagból, nyilván valamelyik
plázából, vállpánt nélküli, viszont a varrása egy árnyalattal
világosabb piros cérnával készült, vagyis esetlen módon
látható volt.
Hát nem gyönyörű? kérdezi anyám az ajtófélfának
támaszkodva, mire én azt válaszolom, nem, egy vörös hajú
lány nem vehet fel piros ruhát, úgy néznék ki benne, mint egy
égő fáklya, mint egy tűzoltó.
Anyámat nem hagyja el az az ősi, gyógyíthatatlan öröm, és
forgolódik körülöttem, hozzám próbálja a ruhát, örvendezik,
odahívja az ikreket, hogy nézzék meg ők is, így lesznek
maskarám tanúi.
Maicol és Roberto jóságuk és együgyűségük magasából
kijelentik, hogy nagyon jól fogok benne mutatni, és mint
általában, most is egymást támogatják, az egyik azt mondja, jó
lesz, a másik rákontráz, nagyon jó, nagyon jó, az egyik rám
néz és mosolyog, a másik bólint és tapsol: a piros tényleg az
én színem.
Nem bírom elviselni kettejüknek ezt a szándékközösségét,
hogy anyám minden kezdeményezését szükségszerűségként
képesek elfogadni, mindkettejük arcán már kezdenek
pattanások megjelenni, és ugyanazzal a beléjük nevelt
béketűréssel viseltetnek minden iránt, mint
kisgyerekkorukban.
Apának nem kötelező jönnie, mondom a falat bámulva,
ugyanis nincs tükör a szobámban, az ő szemük az egyedüli
ítész.
Már hogyne jönne, válaszolja Antonia, és biztat, hogy
próbáljam fel hozzá a cipőt, ott van a dobozban, közepesen
magas sarkú, pont olyan, amilyet egy anya venne a lányának,
kerek orrú, charlestonhoz való, vetek rá néhány levert
pillantást, és a lábammal odébb tolom a dobozt.
Boldog akarok lenni, boldog akarok lenni, engedjétek, hogy
átkozottul boldog legyek, szeretnék üvölteni, de nem tudok,
kiküldöm őket a szobámból, felpróbálom a piros ruhát, hozzá
a cipőt, nyomja a jobb lábam ujja hegyét, nincs mi mögé
elbújnom, semmi sem takarja el a szerencsétlenségemet.
Anyám megint benyit, azt mondja, nagyon örül, olyan
vagyok, mint egy filmszínésznő, mire én odavetem, hogy sose
jár moziba, nem hiszem, hogy tudná, hogy néznek ki a
filmszínésznők.
Az ünneplés tőlünk nem messze, a sportcsarnok egyik
helyiségében zajlik, anyám néha besegített az
ottani takarítónőnek, összebarátkozott a hely tulajdonosával
is, aki megengedte, hogy ingyen használhassuk a termet, azzal
a feltétellel, hogy anyám másnap kitakarít, a terem verejték-
és frottírzokniszagú, a színes fényfüzéreket a sarkokba
aggatták, a fal melletti asztalon zöld műanyag poharak,
tányérok, villák és szendvicsek vannak, néhány üveg bor,
rengeteg Fanta meg ananászlé, egy kopasz pasas vállalta, hogy
ő lesz az este DJ-je, az egyik szomszéd lány apja, és úgy
döntött, hogy latin-amerikai zenékkel indítja a műsort.
Ha nem tudnám, hogy én vagyok az ünnepelt, menekülőre
fognám.
Hárman emelték fel apámat székestül, hogy levigyék a
tornaterembe, mert nincs akadálymentes rámpa, apám ezalatt
kétszer kapott pánikrohamot: először a liftben, aztán akkor,
amikor rájött, hogy létezik egy univerzum, a lakás falain kívül
is van élet, az emberek járkálnak, az emberek lélegeznek.
Arra még nem tudtam rájönni, anyám hogyan intézte a
meghívásokat, majdnem mindenki itt van, akit ismerek,
szinte az összes velem egykorú fiú és lány.
Szia, szia, boldog szülinapot, puszik, megdicsérik a ruhámat
és a sminkemet, a fülembe lihegik, hogy most már nagykorú
vagy, és ettől jókedvük kerekedik.
Négy hölgy sürgölődik a büféasztal körül: a fodrásznő, a
messzi 1986-os divatot idéző dauerolt hajával, üdítőket tölt,
Antonia kedvenc élelmiszerboltjából a pénztárosnő a
tányérokat osztja szét, a halárus anyja rózsaszín szószban
úszó rákkoktélt adagol, a vasútállomás kávézójának
tulajdonosnője három tonna lakkal az ujján origami
papírszalvétákat hajtogat, apró darvakat, boldogan osztogatja
őket a vendégeknek.
Antonia ragyog, mindenkivel összeölelkezik,
rácsodálkozom, hogy így kisminkelve milyen szép, fekete
ruhája kiemeli a mellét, és azt mondom magamban, milyen
vékony a bokája: ő újjászületik, miközben én elhervadok.
Massimo talált magának egy félreeső sarkot, ahol küzdhet
zavarával, és rövid beszélgetéseket folytathat mindazokkal,
akik kötelességüknek érzik, hogy üdvözöljék, vagy meghajolva
előtte, vagy letérdelve a színe előtt, miközben ő reménykedik,
hogy nem veszik észre a kacsáját, amelyet egész este hurcolnia
kell magával, abba pisil.
Kilenc óra van, és a nyári este még alig kezdődött el.
 Iris ugyanabban a sárga ruhában van, amit akkor viselt,
amikor először láttam, haját magas lófarokba fogta össze,
ugyanúgy, mint Agata, együtt indulnak el felém, és én már
nem tudok különbséget tenni múlt és jelen között, fizikai
fájdalmat érzek, mintha pofon vágtak volna, egy szőke és egy
barna, kiegyensúlyozottak és csábítók, testükön a
harmonizáló színekkel, tudnak az enyémnél magasabb sarkú
cipőben járni, ugyanaz a barackszín rúzs az ajkukon.
Hamar rájövök, hogy ők segítettek anyámnak, ők hívták
meg az ismerősöket, ők beszélték rá őket, hogy el is jöjjenek,
ők állították össze a menüt, ők okézták le a zenét, együtt
készítették a vaníliakrémes tortát, ahogyan én szeretem,
napokig szervezkedtek a hátam mögött, még egy plakátot is
készítettek, amikor mindenki bent van a teremben, előveszik,
narancssárga alapra fényképeket ragasztottak: a legtöbbön én
és Iris vagy én és Agata vagyunk életünk különböző
szakaszaiban, olyanok is vannak, amelyiken én egyedül,
egyiken egészen kicsi vagyok, hatalmas szemekkel, az arcom
tésztaszósztól maszatos, a bátyám pólója van rajtam, a régi
lakásunk betonudvarán készült a kép.
Hóhéraim megmutogatják a kiválasztott fotókat és a nekem
szánt üzeneteket, a barátságról szóló versrészletek, híres
mondások, híres idézetek, másoktól kölcsönzött szavak az
internetről, beillesztve színleléseink kollázsába. Iris szeme
fénylik, miközben felsorolja, hogy miért szeret engem, írt róla
egy listát – jobb alsó sarok –, azt mondja, azért, mert
intelligens vagyok, megbízható, hűséges és bátor.
Pontosan az utolsó szó hat rám úgy, mintha leköptek volna,
lenullázza az összetartozásunkat, a vallomásaimat, a
hallgatásaimat. Én egyik sem akarok lenni ezek közül, nem
akarom, hogy jelzőket aggassanak rám, nem akarok
könnyeket, nem akarok ünneplést vagy plakátokat: az én
szögletes zárójeleim üresek, nincs latin, szanszkrit, francia
gyökerük, nincsenek prefixumaim, nincsenek toldalékaim, én
egy hiányzó szócikk vagyok.
 Nézem őket, és nem jön szó a számra, mindenki tapsol,
mindenki azt mondja, hogy ez milyen kedves, meleg gesztus,
én csak annyit nyögök ki, hogy köszönöm, mereven átölelem,
acélpengét érzek a hasamban, az ízületeim merevek, olyan
erőfeszítésembe kerül a mosoly, mintha gyalog kellene
végigmennem a városon.
Szeretném meggyújtani ezt a plakátot, szeretném, ha a
szemem láttára megsemmisülne, szeretnék hazamenni, és
ollóval miszlikre aprítani.
Mások is odajönnek hozzám, ajándékokat hoznak,
levélkéket, és én tekintetemmel a bátyám után kutatok, biztos
vagyok benne, hogy eljön, leállítja a zenét, mindenkit fülön
ragad, és megmagyarázza nekik, hogy bántanak, de Mariano
nem jön, mások jönnek helyette, az ajándékok
felhalmozódnak a kezemben.
Mariano hol van? kérdezem anyámtól áldozati képpel, mire
ő azt feleli, hogy nem hívta meg.
A zene túl hangos, a barátnőim szólnak, hogy tegyem csak
le az ajándékokat, és menjek velük táncolni, itt van Ramona,
Marta és Dafne is, itt vannak Iris lovas barátnői, az egész
mazsorettcsoport, anyám munkaadóinak a gyerekei, néhány
osztálytársam rövid ujjú lenvászon ingben, Carlotta nővére,
odajön hozzám, arcon csókol, és azt mondja, ezt Carly küldi,
biztos benne, hogy ő is itt lenne, és elsírja magát.
Nem, ő nem akart volna itt lenni, nincs is itt, nézz körül,
szerinted itt van? Szerinted itt van? Szeretnék üvölteni, de
győz a bizonyosság, hogy ott, a teremben senki sem venné a
fáradságot, hogy megértse, mi való és mi nem való, senki sem
gondolt bele abba, hogy én mit szeretnék valójában, mindenki
eljátssza a maga szerepét a jó kilátásokkal kecsegtető
tizennyolcadik születésnapok forgatókönyve szerint, isten
hozzád, ifjúság és megújított fogadalmak.
Abból, ami ott történik, semmi sem törvényes és
megengedhető.
 A barátnőim felsikkantanak örömükben, és valakire
mutatnak a hátam mögött, miközben én ernyedten
felsóhajtok, és legszívesebben csukott szemmel a földre
vetném magam. Ekkor megfordulok, hangos kacagásuk,
hatalmas lelkesedésük és jelentőségteljes tekintetváltásuk
nem hagy nyugton, Andrea lépett be a terembe, elegáns
nadrágban és ingben, kezében rózsacsokor.
Szépen megborotválkozott, haját rendbe tette, és azt
hiszem, hogy szépsége csak növeli bennem a rossz érzést,
ahogyan bevonul, a gesztus ünnepélyessége, a friss rózsák a
kezében, egyáltalán nincs zavarban, megcsókol, a múlt nedves
ajkát érzem kicserepesedett számon, vannak, akik megint
tapsolnak, anyám boldogan sóhajt: milyen rendes fiú, milyen
kedves, helyes fiú.
Ekkor fogom fel, miért nincs itt Cristiano: senki sem szólt
neki, sőt, az a valószínűbb, hogy kifejezetten megkérték rá,
hogy ne jöjjön ide, mert anyám és a barátnőim nem szeretnék,
ők ugyanis alkalmatlannak tartják arra, hogy az én új,
felnőttebb, szentebb életem része legyen.
Napnál világosabb az üzenet: egy új énre van szükség, az a
kalandozó régi kislány, aki elkövetett egy-két butaságot, aki
olykor erőszakoskodott, és jelenetet rendezett, megy a
süllyesztőbe, a múltbeli dolgok a tapasztalatlanságom
számlájára írandók, mától fogva le kell söpörnöm magamról a
koszt, legszebb mosolyomat kell magamra öltenem.
Átveszem a rózsacsokrot, magamhoz szorítom, Andrea
szemébe nézek, és ekkor megértem, hogy senki sincs abban a
teremben, aki tudná, ki vagyok.
Senki sem tud rajtam kívül arról az éjszakáról, arról, hogy
én hajítottam rá a követ az apja kocsijára, mielőtt elmentem
volna a diszkóba, azt üzentem vele, hogy semmit sem
felejtettem el, és továbbra is fizetni fog.
Meg kellene neki mondanom egyenesen, hogy ő ölte meg
Carlottát, ő és a hozzá hasonlók, akik tisztára mosdatták a
lelkiismeretüket azzal, hogy elmentek a temetésére, de amikor
arra kérte őket, hogy vigyék el fagyizni, akkor szégyellték,
azok, akiknek sötét szobákban, odúkban, a kulisszák mögött
kellett, azok, akik azt mondták neki, fogdoss meg, de állj a
hátam mögé, az arcod nem akarom látni.
Andrea átkarolja a derekam, azt mondja, tegyem le egy
pillanatra a csokrot, eljött az ideje, hogy táncoljunk, úgy, mint
a felnőttek szoktak.

Az olasztanárnő alulról fölfelé néz rám, vékony,

leopárdmintás kabát van rajta, leér majdnem a bokájáig,
bubifrizurája akkor sem moccan, ha tüsszent, azt kérdezi, mit
csinálok majd érettségi után, ugye munkába állok? Kétszer is
elismétli a vezetéknevemet, mintha nem állnék ott előtte, és
még egyszer felteszi a kérdést. Elvégezhetnél valamilyen
tanfolyamot, mit szólnál, mondjuk egy reklámgrafika- vagy
kommunikáció-tanfolyamhoz, gondoltál már arra, hogy
elmész a hadsereghez, mit szólnál egy hároméves ápolónői
képzéshez, a kórházban azonnal fizetést kapsz, vagy lehetnél
kozmetikus, esetleg titkárnő egy ügyvédi irodában. Úgy látom,
nem vagy tehetséges az atlétikában, az úszásban, a futásban,
van valamihez tehetséged?
Elővesz a zsebéből egy ánizsos cukorkát, jóízűen szopogatja,
aztán beleragad a fogába, a körmével kapirgálja le.
Azt válaszolom, hogy még nem tudom, még gondolkodnom
kell, mire ő beszívja az orcáját, és vág egy grimaszt.
Egy hónap múlva kezdődnek az érettségi vizsgák, akkor is
tanulok, amikor mások alszanak, nappal foszladozó jelenlét
vagyok, kiguvadt, vörös szemmel bámulom a táblát,
aláhúzgálásaimmal sebet ejtek a könyvek lapjain.
Még Antonia is úgy van vele, hogy túlzásba viszem, rám
kopog a fürdőszobában, amikor elalszom a kádban ülve,
könyvvel a térdemen, és megfenyeget, hogy kihívja a
tűzoltókat.
 Ő is támadásba lendült, elkezdte az orvosi kart, a
vegyészetet, az asztrofizikát pedzegetni, mondván, hogy az én
eszemmel lehetnék akár űrhajós is, vagy foglalkozhatnék
ásványokkal.
Csináltam egy időbeosztást, hogy a hét minden napján mit
kell átismételnem az első gimnáziumban tanultaktól kezdve
az ötödikes anyagig, a babiloniaktól Hitlerig, Molise
tartomány székhelyétől a DNS-szekvenciákig, az aorisztosztól
Carducciig, nem lehet rés, nem maradhat ki semmi, bármit
kérdezzenek tőlem, tudnom kell rá válaszolni.
Alkonyatkor bagollyá változom, órákon át ismétlem a görög
verssorokat, és gyakorlom a verstant – hármas jambus,
hexameter, daktilus, anapesztus –, igyekszem edzeni gyér és
lyukas memóriámat, azt akarom, hogy acéllá és alumíniummá
váljon, hogy elraktározza az évszámokat, a királyokat és a
királynőket, rímeket és dallamokat, háborúkat, járványokat,
algebrai és geometriai képleteket, oszlopfőket és
festményeket.
Iris időnként felhív, és megkérdezi, hogy talán haragszom-
e, hogy esetleg valami gond van-e.
Azt válaszolom, hogy nem, tanulnom kell, tanulnom,
tanulnom.
Megkérdezi, hogy segíthet-e, akarom-e, hogy találkozzunk
hármasban Agatával, hogy beszéljünk a beadandó
dolgozatunkról, vagy hogy együtt tanuljunk, de én konok,
sziklaszilárd elhatározással elhárítom a meghívást, nincs
visszaút, tovább ásom elválásunk lövészárkait.
Andrea szerint az érettségi valójában senkit sem érdekel,
egy semmiség miatt emésztem magam, ő már másodéves a
gazdasági egyetemen, már legalább hat vizsgát letett, az én
folyamatos motyogásom olyan a fülének, mint egy éhes
kiscica idegesítő nyávogása.
Kölcsönadja a számítógépét, elmegyek hozzá, azon írom a
beadandó dolgozatomat, de titokban tartom, hogy miről írok,
nem bírom elviselni, ha ott van a szobában, miközben írok,
hogy csak úgy ott lóg, vagy játszik a mobiljával, vagy olvas,
vagy fülhallgatóval zenét hallgat, a puszta lélegzése is zavar és
eltérít, így hát kiküldöm a nappaliba, kizárom a saját
szobájából, duplán ráfordítom a kulcsot a zárra.
Ha be akar jönni, kopognia kell, akkor beengedem, hoz egy
szelet kenyeret sonkával, meg egy pohár körtelevet, leül
mellém az ágy szélére, és azt mondja, nyugodj meg, majd újra,
nyugodj meg, és az ujja köré csavarja a hajam, én meg azt
mondom, mindent elfelejtettem, a háromnegyedét
elfelejtettem annak, amit eddig tanultam, nem értem a
történelem végét Hegelnél, nem értem, nem értem, minek lett
vége.
Azt feleli, hogy nagyon szép vagyok fehér ruhában.
Elpirulok, és a ruhát nézem, ami rajtam van, vékony
pántos, bő szoknyarésszel, egyike azoknak, amiket a
legjobban utálok, de azon kevésből való, ami még megmaradt
a szekrényemben: túl sokat tanulok, sokat izzadok, folyton
másik ruhát veszek, anyám ki nem állhat ezért.
Most semmi sem számít, mondom, és a combom közé
gyűröm a bő szoknyát.
Elmehetnénk táncolni, és felköthetnéd a hajad, javasolja, és
megfogja egy-egy tincsemet, szép lassan összefogja egy magas
copfba, és kijelenti, hogy így sokkal jobban látszik az arcom.
Érzem, hogy a forróság felkúszik az arcomon, a fülemen, a
meztelen fülemen, amely megmutatkozik a világ előtt a maga
gigantikus, torz mivoltában, azonnal el akarom takarni a
kezemmel, és rászólok Andreára, hogy hagyja abba.
Miért? kérdezi. Jól nézel ki így, nekem tetszel.
Nem mozdulok, ujjaival fésüli a copfomat, én még mindig a
fülemre tapasztom a kezem, látom, ahogy rám néz, és nevet,
mintha egy tökéletes kört csodálna.
Az az érzésem, mintha beléptem volna valahová, egy
szobába vagy egy sufniba, ahol újra látom azt a dodzsemes
délutánt, amikor engem nézett, és nekem hideg volt a lábam
az izgalomtól, és minden forgott, feléje gravitált, és érzem,
ahogy ott áll a hátam mögött, miközben felemelem a pisztolyt,
és lövök, lövök és újra lövök, és nyerek, és nincs előtte és
utána, csak az a hely van – egy folyosó, egy erkély, egy
aluljáró –, ahol magunk vagyunk.
Elmehetünk táncolni, ha akarod, mondom végül, és
elveszem a kezem a fülemről, ő kontyba csavarja a hajam,
szorosan fogja, mint egy csokor tulipánt.
Andrea teste sovány, és amikor magunk vagyunk az
ágyában, a takaró alatt, nem tudom, merre van észak és dél,
elszakadok a legfullasztóbb gondolatoktól, az állandó
rosszkedvemtől, a sárkányoktól, amelyekkel harcolok, de nem
beszélek róluk – a fogak, a térd és a köldök –, Andreában van
valami, ami a dolgokhoz tartozik, ami figyelmet kíván, már
nem hallom a zajokat az előszobából, az ablakhoz verődő
faágakat, nincs hallásom az utcai zajokra. Amikor magunk
vagyunk, Andrea nagyon halkan beszél, nem is hallom, mit
mond, de olyan, mintha tudnám, mintha az a mondóka
eszembe jutna.
Hétfőn kezdődnek az írásbeli érettségik, de még csak
szombat van, és hagyom magam rábeszélni, hogy menjünk el
táncolni. Andrea mindenképp azt akarja, hogy abban a
ruhában menjek, ami rajtam van, annyira tetszik neki, így hát
becsukom a füzeteimet, kikapcsolom a számítógépet,
elpakolom a dolgozatomat, megfésülködöm, hajam feltűzöm:
elégedettnek látszik, én meg mintha nem léteznék.
Pizzaszeletet eszünk a kocsiban ülve, Andrea bekapcsolja az
autórádiót, és egyfolytában váltogatja a csatornákat, dalok
töredékét hallom csak, mintha mindegyikből kiharaptak volna
egy darabot, a kezem fejével törlöm le a számról a pizzaszószt.
A hely neve, ahová megyünk, Movida, a tóparton van,
fölötte magasodik a braccianói várkastély, és sok más tóparti
szórakozóhelyhez hasonlóan ez is csak nyáron van nyitva, van
egy berendezett terasza, egy strandröplabdapályája és egy
betonplacca, ahol táncolni lehet, valamint egy kis fémből
épített mólója.
 Amikor megérkezünk, már vannak ott mások is, de nincs
tömeg, hawaii tematikájú est van, valaki papírvirág koszorút
akaszt a nyakunkba, el is takarja a fehér ruhámon, a mellem
táján esett paradicsomszószfoltot.
Követem Andreát, aki a tánctér körül elhelyezett
asztalkáknál ülő barátai felé igyekszik, a zene fülsiketítő
hangzavar, minden tekintet nélkül egy csokorba szedték és
újramixelték a nyolcvanas-kilencvenes évek klasszikus
slágereit, a DJ-k esetlen bekiabálásokkal igyekeznek táncra
biztatni a jelenlévőket, ebben sohasem voltak valami jók, sem
fantáziadúsak, a dalok minden szórakozóhelyen ugyanazok,
hónapok, évek, évszázadok óta, ezek a dalok határoznak meg
bennünket, ez a mi vidékünk állandó kísérőzenéje.
Az ismerősökkel köszönünk egymásnak, aztán várom, hogy
Andrea valami innivalót hozzon, nekem egy epres Caipiroskát
rendel, magának egy Kék Angyalt, körülöttünk a többi tóparti
településről érkezett arcok kavalkádja, akik minden este
találkoznak, mert nem nagyon van más lehetőség, a
szórakozóhelyek még csak nem is versenyeznek egymással,
összesen három van belőlük: egy csütörtökre, egy péntekre és
egy szombatra. Mi meg körülöttük keringünk, mint a
mesterséges holdak, ők egy helyben állnak, ők a mi
univerzumunk, a mi bolygóink.
Iris meglát, odajön hozzám, meglepetten átölel, azt kérdezi,
hogyhogy végül kimozdultam, miért nem szóltam, hogy jövök,
akkor együtt készülődhettünk volna: én olyan képet vágok,
mint egy sügér, amelyik fennakadt a horgon, lábamon
strandpapucs, a trigonómiai egyenlet képletei mintha a
homlokomra volnának írva – szinusz, koszinusz, tangens –,
hosszú szempillája vastagon kifestve, ajkán rúzs, amely
nagyon jól áll neki, a szokásosnál rövidebb ruha, felismerem,
ez Agatáé. Már itt is van Agata, mindketten lényegében
egyforma ruhában, egyforma sminkben vannak, csak a
színárnyalat és egy-két kiegészítő más. Mintha ugyanabból a
formából öntötték volna őket, sorozatgyártásban készültek, és
látványos dobozba csomagolták őket, a díszdobozon csicsás
felirat.
Azt felelem, hogy az utolsó pillanatban határoztuk el
magunkat, Andrea el akart vonszolni egy estére a könyvek
mellől, mire ők, hogy ez nagyon aranyos dolog a részéről, és
milyen jól áll nekem a felkötött haj. Iris különösen elidőzik
ezen a részleten, vagy öt percig forog körülöttem, és egyre
arról fuvolázik, hogy milyen hosszú a nyakam, milyen szép a
tarkóm, pontosan így mondja: Szép a tarkód.
Leadtad pénteken a dolgozatot? kérdezi Agata, miközben a
hajvasalóval kiegyenesített tincsét csavargatja az ujjai között,
aranyszínű gyémántragyogás.
Le, és te?
Én nem, majd hétfőn viszem a vizsgára, a tanárnő
megengedte.
És miről írtál? kérdezi Iris, akivel nem osztottam meg
semmilyen információt a tanulmányaimmal kapcsolatban.
Ámorról és Psychéről, a mítoszról, a szoborról meg egy
csomó másról, vetem oda, és nem bocsátkozom részletekbe.
De ő tovább faggatózik, hogy milyen könyveket használtam,
milyen idézeteket vettem bele, hogyan építettem fel, melyek a
gondolatmenetem fő pontjai, mintha még mindig a közös
nyári olvasások és Batman ideje volna, amikor a mólóról
ugráltunk a vízbe, de már nem így van, ez egy másik nyár,
amikor ő csillogó, magas sarkú szandálban pózol, nekem meg
belefájdult a fejem a Schopenhaueren, Apuleiuson, Canován
való gondolkodásba, meg abba, ahogy az olasztanárnő a
cukorkáját szopogatva megkérdezte tőlem, nem gondoltam-e
arra, hogy elküldhetném az önéletrajzom valamelyik
szupermarketnek, mert kitűnő osztályzataim vannak, ez nem
vitás, de ha őszintén szembenézünk az igazsággal, akkor olyan
családi háttérrel, mint az enyém, munkába kell állnom, minél
hamarabb, igen, minél hamarabb el kell menned dolgozni,
dolgozni, dolgozni.
 Andrea visszajön, üdvözli a lányokat, én egy pillanat alatt
felhajtom a koktélomat, és még csak nem is mosolygok, a
szórakozóhelyen egyre többen vannak, Iris és Agata
elkezdenek táncolni, egymáshoz dörgölőznek, az őket
körülvevő fiúkra lövellnek pillantásokat. Amióta Agata
szakított a virágárus fiával, szeretnek Irisszel együtt eljárni
szórakozni és egymást kívánatossá tenni, játszadoznak a
ruhákkal, a grimaszokkal, de azt nem bírják, ha túl közel
mennek hozzájuk, csak egymással táncolnak, összefonódva, a
tánctér közepén, mint az aranyhalak, úgy gyűjtik a
pillantásokat, és minden hódító vágyat kielégítetlenül
hagynak.
Én nem vagyok képes arra, amire ők, nem tudok csábítani,
nem tudok bűvölni, nem tudom kelletni magam, soha nem is
tudtam, nézem, ahogy táncolnak, mosolyognak és isznak,
többször is hívnak magukhoz, közénk tartozol, tettetik, helyes
vagy, örülünk neked, de én hamisságot látok a tekintetükben,
mert sohasem volt számomra hely, én sohasem voltam a
megfelelő helyen.
Andrea is arra biztat, hogy érezzem jól magam, ezért
jöttünk, megfogja a csuklómat, és minden ritmusérzék nélkül
elkezd táncolni, nevet saját magán, és azt kiabálja, ha még ő is
megpróbál táncolni, akkor nekem is így kell tennem.
Közben úgy érzem, mintha hurok volna a nyakamon, érzem
a szabad teret magam körül, a tóról felszálló hűvös, párás
levegőt, a parthoz verődő kis hullámok sóhajától rám tör a
klausztrofóbia, egy bádogdobozba zárva érzem magam,
amelyen nincsenek lyukak, hogy levegőt kaphassak, kilapítva
egy üzemi prés alatt.
Körös-körül mindenki a csuklóját, bokáját tekergeti, hátba
veregetik egymást, jéggel teli műanyag poharakat adogatnak
tovább, a földre dobálják a fekete szívószálakat, van, aki
rosszallóan néz, vannak, akik kéz a kézben elvonulnak,
vannak, akik mindenki szeme láttára csókolóznak, hogy
kinyilvánítsák szemérmetlen, nyilvános szerelmüket.
 Jobb lett volna, ha nem jövök ide, mondom Andreának, de
ő nem hallja, egyre csak mosolyog.
A barátnőim énekelnek, megpróbálják túlharsogni a hangos
zenét, kiabálnak, és úgy néznek egymás szemébe, mintha
áram futna bennük. Nekem sehogyan sem sikerül az ő
hullámhosszukra kerülni, azokéra, akik a gimnázium végét
ünneplik, akik nem félnek a jövőtől, akik úgy gondolják, van
választásuk, akiknek van saját lakásuk kölcsönből vagy
anélkül, és van apjuk nyakkendővel vagy anélkül, akiknek van
anyjuk, akik rácsos süteményt sütnek, és kvízműsorokat
néznek a tévében, akiknek van bátyjuk, akit nem fenyeget
börtön, és akit meghívnak a születésnapokra.
Telnek a percek, egyre többen és még többen érkeznek, a
tömeg egyetlen kövér test, verejtéktől nyirkos bőr, zselézett
haj, koszos cipő a fűben, cigarettával kínálják egymást, aztán
a földre dobálják a csikket és az üres dobozokat, a víz színén
úszik az összes szemét, a hulladék, amit termelnek, mintha
eltűnhetnének vagy elsüllyedhetnének örökre.
Andrea egyszer mondta, hogy szeretlek, a tóparton ültünk,
versenyeztünk, ki lát több hullócsillagot az égen, bár nem volt
éppen csillaghullásos éjszaka, nem is hullott le egy sem,
mindketten a nullánál maradtunk, egy kívánságunk
megvalósulásában sem reménykedhettünk, ő kiitta a
borosüveg aljáról a bort, és aztán szólalt meg, én hangosan
köhögtem, mint amikor apám az asztalnál panaszkodik, mert
nem ízlik neki a köret, addig köszörültem a torkom, míg
tényleg berekedtem, csak hogy elnyomjam ezt a csapást, a
tévesen kiszámított bolygóegyüttállást.
Szólok Andreának, hogy szeretnék elmenni innen, de ő azt
mondja, hogy még csak most kezdődik az este, és ha valami
nem oké, csak szóljak, de én nem vallok színt, így feloldozást
sem kapok, egy szót sem szólok, felkötött hajam csiklandozza
a bőröm, tátogok, mint a partra vetett hal, az üres poharamat
bedobom egy szemetesbe, amely már amúgy is teli van mások
poharaival, mások életével és mások gondolataival, nem
mondhatom ki az enyéimet, nem értené, ebben biztos vagyok,
nem volna mód, hogy ne tűnjek a szemében nevetségesnek és
rossznak. Hogyan lehet elmondani a féltékenységet, hogyan
lehet elmondani a félelmet, hogyan lehet elmondani a
veszteséget, hogyan lehet beszélni az eleve elvetélt jövőről?
Amikor elmerül a beszélgetésben az egyik barátjával, én
odébb megyek, elindulok a testek között, mintha rám tapadt
volna a verejtékük és a reményük.
Innen valójában nem lehet elmenekülni, mert a braccianói
tópart a városon kívül van, és nem jár busz, nincs alkalmi
összeköttetés sem, ide mindenki kocsival vagy robogóval jön,
és azzal is megy haza, de engem nem érdekel, elindulok az út
szélén, a dupla sorban parkoló kocsik mellett, hallom, ahogy
mások vitatkoznak, hogy bemenjenek-e a szórakozóhelyre
vagy sem, valaki kihányja a vacsoráját egy valódi nyárfa vagy
egy műpálma tövében, van, aki óvszert bontogat a tóparton.
Bezárt éttermek, lelakatolt ajtajú pubok mellett haladok el,
fehér fabódék előtt, amelyekből nappal üdítőt meg jégkását
árulnak, csak a tó moraja van velem, olyan hang ez, amelynek
semmi köze a tengerhez, mert ritka, alkalmi, a víz ugyanis
általában nem alkot dallamot, állóvíz, mozdulatlan, csillogó,
tükörfényes, csak a szél borzolja olykor, és készteti éneklésre.
Fehér pontnak érzem magam az üres, koromfekete
éjszakában, mely nem illeszkedik a színkompozíciókhoz, a
felkötött hajamhoz, az elsőáldozós ruhámhoz és ahhoz a
papírvirág füzérhez a nyakamban, a paradicsomszósz
foltjához, az izzadt hónaljamhoz, a csattogó
strandpapucsomhoz.
Egyszer csak megáll előttem egy robogó, Cristiano leveszi a
fejét eltakaró sisakot, azt mondja, nem vagyok normális, késő
éjszaka van, mit mászkálok egyedül, nagyon rossz szokásom
ez.
Azt felelem, hogy semmi köze hozzá, és jobban tenné, ha
nem járkálna utánam.
 Mire ő azt mondja, hogy nem utánam jött, hanem egy
barátnőjéért indult vissza a városba, és meglátott az út szélén,
ez a hosszú láb és ez a furcsa haj, mintha nem is én volnék.
Nézem Cristianót, új inge a gallérjánál meggyűrődött,
édeskés kölniillat lengi körül, kellemetlen és tolakodó, szeme
vörös, mint aki túl sokat dohányzott, cipőfűzője kioldódott,
mégis örülök, hogy látom, mert úgy gondolom, így működik
ez a defektes emberek között, hogy örülnek, ha
összetalálkoznak.
Tudod, az a srác, akivel együtt jártam, Luciano, emlékszel
rá? Akikhez betörtetek. Szóval, küldött ma egy üzenetet,
sikeres vizsgát kíván hétfőre. Arra a telefonra küldte, amit az
ő pénzén vettem, mondom, és közelebb megyek Cristianóhoz.
Ő nevet, és ettől nekem is nevethetnékem támad.
Mondtam neked, hogy egy kretén, a szekrényében találtunk
egy fehér plüssmacit, és még ott voltak a gatyái, amiket az
óvodában hordott. Cristiano helyet csinál nekem a nyeregben,
és ideadja a sisakot.
Felszállok, amennyire lehet, elrendezem ezt a kényelmetlen
és utálatos szoknyát, már indít is, és máris száguld, ahogy
szokott, gyorsan, kiéhezetten, és aztán visszatér a
kivilágítatlan útra, amelyik végig a part mentén halad, erdők
és kempingek mellett, érezni lehet a fák, a lehullott fenyőtű
illatát.
Az életünk útja, az út, amelyet behunyt szemmel ismerünk,
ahonnan a tó csak messziről látszik, de teljes egészében,
parttól partig, a sötétségnél is sötétebb folt, ezen az úton van a
Repülőmúzeum, a hetvenes években bezárt és soha újra ki
nem nyitott szvingklub, a kertészet az angyalkaszobrokkal, a
domboldalra felkúszó villák, a rókák, amelyek, ha nem
figyelsz, eléd rohannak az úton.
A dereka köré fonom a karom, mert fázom, és mert így van
jól.
Valamivel később megkérdezi: Készen állsz?
 Értem, mire vonatkozik a kérdés, hogy mire állok-e készen,
és ezt válaszolom: Készen.
Ekkor Cristiano gyorsít, és lekapcsolja a reflektort.
Belevetjük magunkat a sötétségbe.
 10
A tűzvész

1. Ahogy alkalmazkodtál, ahogy átváltoztál, ahogy Agata

másává alakultál, akihez, szerintem, soha de soha nem
lehetsz hasonló.
2. Az idegesítő próbálkozásaid, ahogy rá akartál venni, hogy
hármasban szórakozzunk, sétáljunk, beszélgessünk, annak
ellenére, hogy teljesen világos volt, ezekben én nem vagyok
érdekelt.
3. Az, amilyen túlbuzgósággal szervezted meg a
tizennyolcadik születésnapom megünneplését, s közben
teljesen figyelmen kívül hagytad az én kívánságaimat.
4. A többszörösen kinyilvánított közöny a barátságunk iránt,
a mi kettőnk barátsága iránt, amibe nem kellett volna
mindenáron bevonni egy harmadik vagy negyedik
személyt.
5. Az a híres plakát, amit összehajtottam és bedobtam a
szekrény mélyére, más olyan tárgyakkal egyetemben,
amiket nem akarok a látómezőmben tartani, a bátor jelző
használata, amivel kapcsolatban elmagyaráztam neked,
hogy rám miért nem érvényes.
6. A diszkóban töltött esték, amikor kizártatok mint Andrea
barátnőjét, és mert nem vagyok képes minden
hímneműhöz odadörgölőzni, aki feltűnik a láthatáron.
7. A telefonhívások, amelyek megritkultak, sőt meg is
szűntek, az esti csengetések, ami a kettőnk egyezményes
 jele volt, a mi titkunk, igen, legfőképpen ezt hányom a
szemedre, hogy nincsenek már titkaink.
8. A telefonomra küldött kedveskedő és készséges üzenetek,
miközben a személyes kapcsolatunk hűvössé és esetlegessé
vált.
9. Az érettségim, amelyre nem jöttél el, persze, én azt
mondtam, ne gyere, de ez egy olyan tiltás volt, amit meg
kellett volna szegned, de te nem értetted, és aztán a te
érettségid, amelyre Agatát is meghívtad, és a
köszönetnyilvánítás a végén, „a barátnőimnek”, ezzel a
gusztustalan többes számmal, amibe engem csak úgy
besoroltál.
10. Az ötlet, mely szerint, látván az én
szerencsétlenkedésemet, te kihúzódhatnál balra, hogy
ezzel egy új egyenlőtlen oldalú háromszöget rajzolj.
Gyűlölöm a háromszögeket, én az egyenes vonalak embere
vagyok, a két pontot összekötő vonalaké, amelyek mindig
egyenesek.

Iris kívánságára összeállítottam egy listát az általa az utóbbi

évek során ellenem elkövetett gonoszságairól. Miután
biciklivel kézbesítettem a kézzel írott listát, hetekig tartó
csend következett.
Most Andreánál vagyok, délután van, de máris sötétedik, a
kis villák masszívan sorakoznak egymás mellett, a falakon a
festmények sárgák és narancssárgák, a kapuk automatikusan
nyílnak, a sövények árnyat vetnek, és mi meztelenül fekszünk
Andrea ágyában a takaró alatt, rejtőzködünk, ő azt mondja,
tegyél úgy, mintha eltűntünk volna, senki sem találhat ránk,
de együtt vagyunk; a pamutvászon alatt meleg a lehelet, a
testek lágyak, a vörös haj akadály, belelóg a számba, a
hónaljamba, a szemebe, nem látok tőle. Mégis azt gondolom,
hogy ez a kis, szűk tér, ez az ágy, a közeli testek –
szeméremdomb, kulcscsont, lábujjak – valószínűleg tetszik az
összes énemnek, a morcostól a szelídig, a szorongótól a
vakmerőig, a kétségbeesettől a civilizálatlanig.
Nézem Andreát közelről, és tudom, hogy érdekelnek a testi
hibái, közelről megkeresem őket, az orrcimpáján a
szemölcsöt, a heget a száján, a füle hegyét, az ádámcsutkáját,
amely megnőtt, és látszik, amikor nyel, kitapintom a csontjait,
amelyek bizonyos időszakokban túlságosan kiállnak, az
izmait, amelyek nem kidolgozottak és nem látványosak,
tetszik a sápadtsága, amely nyáron is kitart, a hosszú, nőies
ujjai, a sokszor túl rövidre nyírt körme, az, hogy nem tud
kiabálni, amikor mérges, a fekete pöttyök a hátán, a száraz
bőr a térdén. Néma hibákat keresek, melyek igazolják a
döntését, azt, hogy itt van velem.
A szobájának van egy kis erkélye, van benne egy
kétszemélyes ágy, az anyja által kivasalt ingek az íróasztalán
hevernek összehajtogatva, a fal egyszínű világoskék, mint a
szeptemberi égbolt, és én nézem elmerülve Andrea
univerzumát, közben zihálok, és hozzásimulok, hogy eggyé
váljak vele, felszívódjak benne, mint egy belső varrat,
amilyennel a mély sebeket zárják össze, és fel kell szívódnia a
szervezetben, be kell illeszkednie a körforgásába.
Rezeg a mobilom, üzenetek érkeznek, de nem olvasom el
őket, mert abban a pillanatban nem vagyok ott, eltűntünk,
ahogy Andrea mondta, nem vagyunk elérhetőek, még akkor
sem, ha a nevünket kiabálják.
Amikor eljövök Andreától, duzzadt az ajkam, a lábam
meleg, ránézek a telefonomra, Iristől jött az üzenet, elolvasta
a listámat, és bocsánatot szeretne kérni, mert megértette,
hogy fájdalmat okozott, azt írja, hogy a postaládámban hagyta
az ő tíz pontját, és talán az segít, hogy újrakezdhessük.
Állok a bicikli mellett egy utcalámpa repdeső fényében, és
az az érzés tölt el, hogy mindkettőjüket visszakaptam,
meghódítottam és megtartottam őket a harmadik felek
számtalan betörése és agressziója ellenére, akik mindent
megpróbáltak, hogy eltávolítsanak bennünket egymástól.
 Jóllakottan nyugtázom magamban ezt a bizonyosságot, ezt
a hívságot, nyeregbe pattanok, és már tekerek is, elengedett
kézzel, a rádióban hallott dalt dudorászva: Kész, vége /
lekapcsolom a villanyt, és eltűnsz ezután, / még néhány
pillanat / ezen a ködön túl, / a zivataron túl, / hosszú, tiszta
éjszaka, / elmúlik majd, / de a gyengédség az, ami elriaszt.{2}

Csak azért is filozófiaszakra jelentkeztem, a vészmadarakkal

szembeni dacból, kihívást kerestem, hogy nehezebb legyen,
mindezt kitűnő érettségivel, már a derekamat verdeső hajjal,
a nyártól kifakult szemöldökkel, egyre keskenyebb csípővel,
egyre észrevehetetlenebb mellel. Lényemnek az a része
vezetett a filozófiához, amelyiknek meg kell győznie másokat
értékességéről. Ha ők azt mondják, tanfolyam, orvosi,
egészségügyi kar, irodai munka – én azt mondom, Martin
Heidegger.
Túl egyszerű lett volna elmenni nyelv- vagy irodalomszakra,
politológiára, találnom kellett magamnak egy korbácsot,
túllépni a határokon, ki kellett fognom a tengerből a
legszálkásabb halat, és egyben lenyelnem. Most a számban
érzem az erőszakolt rágás fémes ízét, egy rossz ebéd
maradványait, és nem tudom, hogy köpjem-e ki a fűre, vagy
gurítsam le egy liter narancslével.
Ezt mondtam Marianónak a telefonban: Marxot fogok
tanulni, és megtudom, mi a kapitalizmus.
Elröhögte magát.
A tanulnivalóm sűrű és tömött, mint egy ablak nélküli
konténer, egy súlyos hasáb, egy melléképület, amelyet soha
senki nem alakít át igazi házzá, a semmiből kellett új
szükségtereket létrehoznom, hogy megtámasszam
intellektuális erőfeszítéseimet. Hogy sikerüljön,
szertartásokat találtam ki, határidőket szabtam, ütemtervet
készítettem.
 Gyakran a szobámba vonulok el tanulni, a szobámba, amely
sosem teljesedett ki, de évről évre veszít elevenségéből, olyan,
mint egy gyerekszoba, ahonnan a gyerekek nyaralni mentek,
és az egyik sarokban ott felejtették a labdát, a medúzás és
tengericsillagos ágynemű még gyűrötten hever az ágyon.
A szekrényem melletti falra kifüggesztettem az
órarendemet, a tankönyvek listáját, a gondosabban átnézendő
könyvek listáját, a lefénymásolandó könyvek listáját, a már
lefénymásoltak listáját, a megtalált könyvek listáját, az
elérhetetlen könyvek listáját, a már meggyűlölt könyvek
listáját, az olyan könyvek listáját, melyeket a hosszúságuk
miatt nem tudok lefénymásolni, tehát be kell ülnöm a
könyvtárba, az olvashatatlan könyvek listáját, az olyan
könyvek listáját, amelyeken kitöltöttem a dühömet, az
olyanokét, amelyekből oldalak hiányoznak, a hiányzó oldalak
listáját.
Ahhoz, hogy megtanuljak, az emlékezetembe véssek
valamit, kénytelen vagyok írni, nincs más mód, így hát
kisebb-nagyobb füzeteket jegyzetelek tele, kérdőjelekkel,
három pontokkal, félmondatokkal, hibásan leírt
vezetéknevekkel, évszámokat és eseményeket összekötő
nyilakkal, idézőjelbe tett címekkel, sebtében felírt és máris
elmaszatolódott idézetekkel, koncentrálnom kell, hogy képes
legyek fogalmakat összekapcsolni, helyet teremteni
magamban, hogy kifacsarjam az összes agysejtemet.
Megkettőződöm, az egyik én a vonaton ül, a másik én a
peronon áll, esik az eső, ömlik az eső, és a peronon álló én,
amennyire tud, fedezéket keres a tető alatt, amely beázik,
beesik rajta az eső, a vonaton ülő én éppen abban a
pillanatban halad el mellette, a vonat nem áll meg, úgy
döntött, hogy kihagyja ezt az állomást, a peronon álló én csak
áll egy helyben, nem tudja, hogy jut haza, miközben a vonaton
ülő én nézi a peronon álló ént az esővíz csíkozta vonatablakon
keresztül, ekkor két villám is villan, az egyik a vonat orrába
csap, a másik az utolsó kocsiba, a peronon álló én látja az
ugyanabban a pillanatban lecsapó két villámot, és a vonaton
ülő én? Mit lát a vonaton ülő én? Egész életében látott
mindenfélét a vonaton ülő én, azt sem tudja már, mit jelent
nem látni egy menetrend szerint közlekedő jármű ablakából a
világot, olyan helyeket, ahová soha a lábát sem tette be,
feltűnésük és eltűnésük ritmusában mégis ismerősek
számára.
Miközben ezen gondolkodom, hangokat hallok a
nappaliból, anyám és az ikrek lármáznak, apám közbe-
közbekontráz, mintha kotkodácsolna, nem tudok rájönni,
hogy veszekednek vagy hihetetlenül boldogok, de inkább az
előbbit tudom elképzelni, mert a hihetetlen boldogság sosem
tanyázott a mi második emeleti lakásunkban.
Idegesen rontok ki a szobámból, mert kizökkentettek, és
mert filozófia szakosokat arra kényszeríteni, hogy fizikát
tanuljanak, szerintem megalázó, nem azért mentem
filozófiára, hogy fizikával foglalkozzam, még kevésbé azért,
hogy a rövidített verzióját kapjam, valaminek a kivonatát, a
fizika zanzáját szegény alkalmatlan elmék számára, rájuk
üvöltök: Einstein relativitáselméletét tanulom, ha lennétek
szíves…
Elnémulok, a konyhaasztalon egy tárgy áll, egy fekete tárgy,
sima képernyő, a hátulján lyukak az áramkábel és az
antennavezeték számára, van neki gombja, amivel be- és
kikapcsolni lehet.
Festa asszony ki akarta dobni, mondja anyám, mintha
igazolni akarná a tárgynak, ennek a szörnynek a jelenlétét,
megindokolni az ordenáréságnak tett engedményt, amire
egyikünk sem számított.
Apám fel s alá kerekezik, nekimegy kerekesszékével az
asztalnak, vékonyka lába beleremeg az ütközésbe, izgatott,
ami most a konyhában történik, az élete legnagyobb
felfordulása, korszakos változás, amelyet remélni sem mert,
és amelyre semmilyen szent sem adta az áldását.
 Az ikrek már megkaparintották a távirányítót, forgatják, a
működését tanulmányozzák, ez egy régi tévékészülék,
legalább ötéves, másoknak szemét, de számunkra az égből
hullott manna.
Nem szólok semmit, közelebb sem megyek, nem most látok
először tévét, eleget láttam már másoknál, még többet a
műszaki áruházak kirakataiban, rengeteget a különféle
pubokban és bárokban, magasan a falra szerelve,
számtalanszor csodáltam, gyűlöltem, imádtam, elfelejtettem
és megkívántam.
Az, hogy nincs tévénk, egyszerre volt a mi
szerencsétlenségünk és különc furcsaságunk, hangosan,
pofátlanul kimondhattuk: nekünk nincs tévénk, én erről nem
hallottam, fogalmam sincs, miről beszéltek.
Hosszú időn át a társalgás peremére szorultunk,
borzasztóan szerettük volna elkapni mások beszélgetésének
értelmét, ami valami számunkra elérhetetlen dologról szólt,
igen, megtapasztaltuk a lehetetlenség érzését, mert hát
valamit vagy birtokolsz, vagy nem, vagy megfoghatod,
nyalogathatod, leporolhatod, összetörheted, vagy mindezt
nem teheted vele, a nem lehet volt az én előőrsöm.
Az az egyszerűség, amellyel anyám közli velünk saját
szabályai megszegését, ezt a találkozást a feleslegessel, a
helytelennel, teljesen összezavar, úgy ülök a konyhaasztalnál,
mint egy loknis hajú, csipkeszoknyás játék baba, miközben ők
a tévé körül sürgölődnek, apám kerekesszéke beleakad az
asztallábba, a konyha olyan, mint egy fekete lyuk, beszippant
bennünket, gravitációs terének erejétől nincs menekvés.
Némi rendezkedés, bútortologatás, egy sor szitkozódás után
megtalálták a lyukat, ahová az antennakábelt kell bedugni,
szükségleteink átrendezése, valamint egy házioltár felállítása
után a tévékészülék megtalálta helyét a fal mellett, két
gyümölcsösláda tetején, amelyekben anyám a krumplit és a
hagymát tárolja, de most rögtönzött mozdulatokkal
egymáshoz drótozta őket, és lelki szemeivel már látja, hogyan
fogja őket virágokkal és szalvétatechnikával feldíszíteni.
Az ikrek elhelyezkednek a kanapén, szemük kimeresztik,
izgatottak, apám végre kikecmereg az asztalláb fogságából, és
egy félkörívet leírva odagördül melléjük, anyám az egyik
karfára ül, a kanapénk kicsi, sohasem merült fel, hogy
valamennyien együtt is odaülhetnénk, nem volt rá okunk,
hogy egyszerre foglaljuk el a lakásnak azt a részét, mert az
üres falon nem volt mit nézni, és egymásnak sem volt sok
mondanivalónk.
Bekapcsoljuk a tévét, ráhangolódunk az élményre,
elaltatjuk az immunrendszerünket, én a konyhaasztalnál
maradok, a nyitott ajtón át látom mind a négyüket, ahogy
jobbra-balra ring a tarkójuk, nyakukat előrenyújtják,
hallgatom a megjegyzéseiket, hallom, ahogy elkezdenek
veszekedni, mert máris képtelenek megegyezni, és, mint egy
sorscsapás révén, egymással ütköző véleményük végül a
képernyőről néz velük farkasszemet.
Nagyon hamar vitatkozni kezdenek mások vitáiról,
vitatkoznak arról, hogy a vita használ-e vagy nem, és
vitatkoznak arról, hogy félórás tévézés után máris
vitatkoznak, és vitatkoznak a tévé létéről, és vitatkoznak a
tévé nemlétéről, valamint arról, hogy nincsenek hozzászokva
az országos adás csendes nézéséhez.
Felállok, észre sem vesznek, éhes vagyok, de ki tudja, mikor
lesz vacsora, visszamegyek a szobámba, és nézem a
papírlapot, amelyre egy vonatot rajzoltam, nézem az első
villám helyét jelző A pontot és a második villám helyét jelző B
pontot meg a nyilat, amelyik a vonat mozgását mutatja, és az
ÉN szócskát – a vonaton, a peronon –, és biztosra veszem,
hogy a vonaton ülő én elveszett, mert ha egy haladó vonatba
belecsap két villám, az biztosan nem ér célba.
Vége a gimnazistakori vakációknak, a fröcskölésnek, a hosszú
délutánoknak és a lusta déli óráknak, ennek az új,
villámgyors, elégtelen nyaralásnak a kelepcéjében vergődöm.
A nyár rövid volt, alkonyatkor a tó egy tigris, a fény sárga-
fekete csíkokká töredezik, ahol a nap lemegy, míg a másik
oldalon már az éjszaka leselkedik. Amikor magammal viszem
a könyveimet, és leülök a parton, az óváros közelében, a
partról az eget nézem, és látom, ahogy lassanként eltűnik a
fény a házakról, akkor is, amikor nincsenek felhők,
összesűrűsödik a pára, és eltakarja őket.
Megfordulok, hogy visszamenjek a leterített
törülközőmhöz, és pár méterre tőlem meglátok egy lányt,
engem néz, egy kis méretű kutyát vezet pórázon. A póráz kék,
a lány sárga, határozott mosollyal közelít, bemutatkozik:
Elena vagyok. Távolról már láttam a városban, mindig
visszafogottnak tűnt, decensnek, mindig barátnők vették
körül, de soha senki sem mutatott be bennünket egymásnak,
ettől függetlenül pár dolgot tudok róla: hogy melyik
gimnáziumba járt, milyen fiúkkal járt, hallottam arról az
éjszakáról, amikor túl sokat ivott, és elment a viterbói Cigni
diszkóba, és miközben táncolt, a kis fekete ruhájának a pántja
lecsúszott, és előbuggyant a dús melle, többen is esküsznek rá,
hogy látták a bal mellbimbóját.
Alig hallhatóan én is megmondom a nevem, semmi kedvem
társalogni, a gondolataim a tanulás körül forognak, a tónak
ebben társnak kell lennie, nem akadálynak, a hét közepén
még nyáron sincs sok fürdőző, és ott, ahol mi vagyunk, szinte
a kiszögellés alatti kanyarban, még annál is kevesebben.
Elena azt mondja, tudja, ki vagyok, mindig azzal a
barátnőmmel látott együtt, aki úgy néz ki, mint egy
filmszínésznő, mire én megmondom neki, hogy Irisnek
hívják. Elena leül a törülközőmre, elengedi a kutyát, aki a víz
felé indul, szagolgatja a köveket, és Elena elkezd beszélni, egy
csomó mindent elmesél magáról, hol lakik, hogyhogy senki
sem hozott össze bennünket eddig, szerinte eddig a kettőnk
élete csak súrolta egymást, felsorol néhány véletlen
egybeesést, újságíró szeretne lenni valamelyik
divatmagazinnál, nem tudja, sikerül-e valaha jó osztályzatot
kapnia, kalandregényeket olvas, szeret utazni, kislány
korában klasszikus táncot tanult, de görbe a lába, nem tud jól
egyensúlyozni.
Egyáltalán nem érdekel, amit mond, szeretném elővenni a
könyveimet, folytatni pontosan onnan, ahol abbahagytam,
átkozom magam, mert eljöttem otthonról, be kellett volna
zárkóznom a szobámba, és odaállítani a ventilátort az
íróasztal mellé.
Elena lelkes a szerencsés találkozástól, amit sehogy sem
értek, nem is tudom hová tenni, kedvesnek tűnik,
fesztelennek, egyáltalán nem nyomasztónak, könnyeden
tréfálkozik, szerintem nagyon szép lány, a lába szépen le van
barnulva, bár nem valami hosszú, melle dús, a dereka viszont
vékony, közelről észreveszem, hogy festeti a haját, elárulja,
hogy az anyja fodrász, és biztat, menjek el hozzá, a Szent
Ferenc-templommal szemben van a szalonja, én azt felelem,
hogy nekem anyám vágja a hajam, nem azért, mert ez a
szakmája, hanem mert rá vagyunk szorulva.
Elena ettől függetlenül tovább biztat, hogy nézzek csak be
hozzá, kipróbálhatjuk a kezemen a géllakkot – van fekete,
ezüstös, szürke árnyalatú, szerinte nekem a szürkés állna
jól –, csak úgy, ajándék, és aztán ihatunk együtt egy aperitifet.
Azt felelem, hogy nem is tudom, majd meglátjuk, nem
különösebben izgatnak a géllakkok, sem a gyöngyöző borok.
Azért felírjuk egymás telefonszámát, és hagy tanulni, feláll,
leporolja pöttyös szoknyáját, odahívja Gin nevű kutyáját, mint
a gin-tonic, mosolyog, látom, ahogy ringó csípővel távolodik,
Gin újra pórázon megy mellette, sárga-kék kettős.
Attól a naptól fogva Elena gyakran ír, de azért nem
nyomasztó, nem idegesítő, inkább kommunikatív, felajánlja,
hogy eljön értem kocsival – vadonatúj, fehér kocsija van, a
városi taxikra hasonlít –, milyen jó lenne elmenni Fregenébe,
a tengerparthoz, vagy a tóparton ismer egy magán-
vitorlásegyletet, ahová soha nem jár senki, és ott tisztább a
víz, vannak vitorlások, a fű mindig szépen van nyírva, talált az
interneten egy receptet, nagyon szeretné egyszer kipróbálni az
otthoni ketchupkészítést, és aztán sült krumplit meg nachost
mártogatni bele.
A figyelmessége azt az érzést kelti bennem, hogy értékes
vagyok valaki számára, miután Iris éveken keresztül
hanyagolt és szenvedtem miatta, így hát nem sokáig kéretem
magam, és igent mondok Elena kezdeményezésére,
félreteszem pár órára a könyveimet, és elmegyek a tengerhez
Margherita koktélt inni a strandon, úgy teszek, mintha tudnék
főzni, és összedobok egy avokádókrémet, tévét nézek az
apjával, aki ügyvéd és testépítő, meg az öccsével, aki szeret a
hegyekben túrázni és zergéket, vadkecskéket fotózni.
Megnézzük együtt az Álom luxuskivitelben és a Sabrina
című filmeket, ezek Elena kedvencei, egyszer náluk alszom, az
ő szobájában, az ő ágyában, a szobája falát divatos fekete-
fehér poszterek díszítik, Cindy Crawford, Naomi Campbell,
New York felhőkarcolói, ugyanis az az álma, hogy
Manhattanben éljen, vagy Kaliforniában, Hollywoodban,
a vízre néző helyeket imádja, azt mondja, hogy az USA-ban a
hullámtörő gátakat piernek hívják, és nagyon hosszúak, nem
olyanok, mint a miénk, a mi mólónk rövid és csúszós, és nem
jó semmire, az amerikaiak a pierekre vidámparkokat
telepítenek, és a parti homoksáv olyan széles, hogy teniszezni
lehet rajta.
Amikor annak a vitorlásklubnak a csíkos napozóágyain
heverészünk narancslevet szürcsölgetve, elmesélek neki ezt-
azt magamról, a fullasztó és nyomasztó lakásunkról, az a lakás
mindent és mindenkit felemészt, egy gyilkos lakás, mesélek
anyámról és apámról, arról, hogy hiányzik a bátyám, a
rózsaszínű plüssmedvéről, amelyet Iris Babolnak nevezett el a
kislány korunkban rágcsált rágógumi után, az ikrekről és a
gyógyíthatatlan jószívűségükről.
 Képes vagyok értelmes mondatokban fogalmazni és
nyilatkozni Andreáról, nagy vonalakban elpanaszolom a
múltunkat, örvendezem a jelenünkön, életemben először
próbálom meg hangos szóval kimondva feldolgozni mindazt,
amit idáig átéltem, nem jutok el az éjszakákig, amikor
Cristianóval lekapcsolt reflektorral száguldoztunk, de
utalgatok eseményekre, megpróbálok érdekesnek és
rejtélyesnek látszani, gyakran közbeszúrom, hogy ó, ha
tudnád, hányszor előfordult velem, néha elveszítem a fejem,
és olyankor én tényleg elveszítem ezt a bolond fejem. Így egy
csapásra helyesnek és elfogadhatónak tűnik, hogy én egy
kicsit olyan vagyok, mint a rohadt alma, egy kicsit titokzatos
tekintetű lány, ez zavarba ejtővé tesz, sejtelmessé.
Végül megjegyzem, hogy én is szeretnék valahol jó messze
élni, mondjuk Kongóban vagy Japánban vagy Polinéziában, és
hogy én is díjaznék egy reggelit egy ékszerbolt kirakata előtt, a
lehetőséget, hogy ott lehetek, és olyan nyakláncokat és
fülbevalókat nézegethetek, amelyek úgysem lehetnek soha az
enyéim.
Olyan bensőséges és természetes az Elenával töltött idő,
mintha már gyerekkorom óta ismerném, és mindig a
közelében töltöttem volna a napjaimat, olyan események
valósulnak meg vele, amelyeknek azelőtt a közelébe se
jutottam. Elenának számtalan módszere van arra, hogy a
lehető legkevesebbet költve jól szórakozzon, sohasem
panaszkodik, ha magammal viszem a tanulnivalómat, már be
is vezetett néhány közös rituálét, például a tengerparttól
visszafelé jövet még lemegyünk naplementét nézni a tóhoz, a
naplementét, amely mindig valamiféle befejezés, és a vizet,
melybe a nap nem képes alábukni, hanem csak
visszatükröződnek haldokló sugarai a felszínen.
Ezt mondjuk: Szia, nap, isten veled, nap, és nevetünk.
Iris nem valami boldog ettől az új ismeretségemtől, egyre
csak azt hajtogatja, hogy ne bízzak meg Elenában, és azt
hiszem, csak a féltékenység meg a rossz lelkiismeret mondatja
vele, mert most, hogy már nem vagyok egyedül, vagy nem én
vagyok a felesleges harmadik, attól fél, hogy átpártolok egy
másik barátnőhöz, ez az új hatalom, hogy bosszanthatom és
lohaszthatom a reményeit, valósággal felvillanyoz: az élet
forog, az élettől megkapod azt, amiért megdolgozol, és azért is
kárpótol, amit elvesztegettél.
Elenának nincs fiúja, de nemrég szakított valakivel egy
nagyon hosszú, majdnem hatéves kapcsolat után, és mindent
elmesél Alessióról, a régi szerelméről, a haja színétől kezdve
addig, hogy hogyan törölgette a hasát az ágyneművel egy-egy
ölelkezés után, és ekkor én is mesélek neki testekről és
elválásokról és szerelmi viszontagságokról, és szokatlan,
hihetetlen egyszerűséggel képes vagyok erre, ez is
megtörténik, hogy magamról mesélek.
A vizsgaidőszak véget ért, sikerült nem lemaradnom, két
tárgyból ötöst, egyből négyest és egyből hármast kaptam, ez
utóbbi miatt sírtam is, összetéptem két füzetet, és négy rakás
fénymásolatot akartam miszlikre aprítani, hiszen tanultam,
mindent beleadtam, éjszakai állattá változtam, bagollyá,
nyestté, a túlélésemért küzdöttem.
Elena viszont csak egy vizsgát tett le, és teljesen boldog,
hogy minden aggodalom nélkül élvezheti a következő
hónapokat, rávesz, hogy ünnepeljük meg a sikeres vizsgákat,
és azt mondja, hozzam el Andreát is, meg néhány barátját, és
beleegyezem, és elhatározom, hogy legalább egy hónapra
félreteszem a jegyzetfüzeteimet és a tanulást, így a semmiből
kialakul egy új nyári csoport, ki tudja, meddig tart, mikor
tűnik el ez az új üstökös.
Hogy eldicsekedjem új barátnőmmel, meghívom erre a
bulira Irist is, mindannyian együtt találkozunk a strandon, az
egyik szórakozóhely előtt, amelyik már összecsukta a
napernyőket és a napozóágyakat, van nálunk három üveg
langyos fehérbor, a zenét az egyik lehúzott ablakú autó
magnója szolgáltatja, és én iszom, iszom, iszom és nevetek,
édesdeden ráhajlok Elenára, teszek pár kedves mozdulatot, és
magammal vonszolom fürödni. Andrea is beugrik velünk, őt
aztán a többiek is követik. Iris a parton marad, száraz hajjal,
megnyúlt arccal, olyan, mint egy holló.
Iris szomorúsága eufóriával tölt el, ugrándozom a vízben,
kiengedem a hajam, rázom a fürtjeim, a combom kemény, a
vádlim vékony, a bőröm fehér, vörös sörényem akár egy
vérfolt az égen, az ereimben érzem ezt a váratlan szépséget, az
örömöt, hogy elértem azt, amit akartam, anélkül, hogy
kínlódnom, verekednem, lökdösődnöm és könyökölnöm
kellett volna, és most egészen pontosan van valamim, amivel
dicsekedhetek, és megvan a bizonyosság, hogy tetszem,
mindenkinek tetszem, aki csak rám néz.
Üdvözülten és kissé spiccesen nevetek, Andrea karjába
ugrom, és megcsókolom a vízben, ő olyan, mint egy kígyó, én
meg egy polip, a zene halk, de ott ciripel a levegőben, és aki
arra jár a robogóján, dudál, mintha azt üzenné, jól teszitek,
helyesek vagyunk, szabadok és érettek.
Így érzem most magam, mint egy szalvétával letakart,
pihenni félretett tészta, dagadok, levegővel vagyok teli,
felfújódtam és felfuvalkodtam a sikereimtől: a vizsgáknak
vége, Andrea szeret – persze hogy szeret –, Iris megbánta azt
a bátor jelzőt, azt a tíz dolgot, amiért utálatos volt, Elena egy
elszabadult puskagolyó, a jövőm felé hajítom, nyilvánvaló,
hogy most én vagyok az aktív, és én lehetek minden.
Torokhangon elkiáltom magam, olyan hangot adok ki, mint
egy vízimadár, egy védett fajt utánzok, elképzelem, hogy
úszóhártyás lábam van, mint a sirálynak, visszatartom a
levegőt, és bukfencezem egyet a víz alatt, küzdenem kellett, és
pusztítanom, de itt vagyok: nekem is kijár a felhőtlen
boldogság.
Iszom egy kortyot a tó vizéből, és gúnyosan elvigyorodom:
ez a víz édes, cukorízű ez az állóvíz, cseresznyeízű, olyan édes,
mint a mandarinlekvár, mint a pillecukor, a tó vize mindig
édes, kiáltom teli torokból.
Még egyszer: a tó vize mindig édes.
 Teli torokból kiáltom.

Cristia’, tegyél meg nekem valamit. Gyere el értem, hozzál két

bukósisakot és két kanna benzint, takard el a robogód
rendszámát.
Leteszem a telefont, a kezem reszket, remeg, ha egy csésze
kávét tartanék, kiömlene. Bugyiban vagyok, alig kapok
levegőt, a lábamra nézek, az is mozog, remeg, előveszek egy
fekete csipkemelltartót, a hasamon összekapcsolom, aztán
megfordítom, eligazítom a kosarait, beállítom a mellem,
megigazítom a pántokat, felhúzom a széken heverő fekete
farmert, aztán a sportcipőt, keresek egy felsőt, de mintha
duplán, triplán látnék.
Öt óra telt el, de nem tudtam lehiggadni, nem bírok egy
helyben ülni, sem a falnak vetni a hátam, már tízszer pisiltem,
kimegy belőlem minden víz, pedig nem volt sok, úgy érzem,
olvadok.
Éppen almát ettem, amikor jött a telefonhívás, pizsamában
voltam, gondosan hámoztam, úgy tartottam a kést, hogy meg
ne sebezzem magam vele, úgy hántottam le a gyümölcs héját,
hogy egyszer sem néztem közben máshová.
Valaki beleröhögött a telefonba, de nem ismertem fel sem a
röhögést, sem a hangot, azt kérdezte, hogy akarom-e tudni,
Andrea hol van éppen, és mit csinál.
Azt feleltem, hogy nem, és letettem, a szám ismeretlen volt,
kisvártatva jött egy üzenet Andreától, ezt írta: Kérlek, bocsáss
meg, nem történt semmi, esküszöm, csak egy kávéra jöttem
fel.
Csak néztem és néztem a Motorolámat – a régi, becsületes,
elnyűhetetlen Motorolát –, és azt kívántam, bárcsak
felrobbanna az összes üzenettel, a névjegyzékkel és a hetekre,
hónapokra visszamenő híváslistájával egyetemben.
 Még egyszer hívtak egy privát számról, ekkor felvettem: a
fiúd a barátnőddel van, mi a ház előtt vagyunk, ő meg bent,
már harmadszor csengetünk, de nem akar kijönni.
Ide-oda ingattam a fejem, le akartam rázni magamról a
lehetetlent, megint röhögést hallottam – röhögtek, röhögtek,
röhögtek rajtam –, és aztán letették.
Felhívtam Andreát, de nem vette fel, még egyszer felhívtam,
másodszor sem vette fel, harmadszor, negyedszer, ötödször
hívtam, és nem vette fel; ekkor végigpörgettem a
névjegyzéket, és felhívtam Irist.
Andrea veled van? szegeztem neki a kérdést.
Velem? Nem, én a nagymamámnál vagyok Monterosiban,
miért? Mi történt?
Valaki azt mondta, hogy Andrea az egyik barátnőmnél van.
Hát az nem én vagyok.
Hallottam a háttérzajokat a konyhából, ment a tévé, a
híradó, edénycsörgés, mosogatás zaja, letettem a telefont.
Úgy éreztem magam, mintha fojtogatnának, mintha
szigonyt döftek volna a nyakamba, majdnem elveszítettem az
eszméletemet, az érzékelésemet, elkezdtem járkálni a
szobában, ide-oda, föl és alá, kinyitottam az ablakot, az utcán
autók jártak, kutyákat vittek le az esti sétára, egy látható
ponton ott volt a fa, amelyiknek egyik ágát Medve segített
levágni.
Megint felhívtam Andreát, zaklatottan beleszólt,
mindenfélét összehordott, megbánás, magyarázkodás,
elkésett információk, azt mondta, hogy puszta véletlen az
egész, hogy ők néha találkozgattak, de csak barátságból, és
aznap este valaki, nem is tudja, hogy hogyan, követte őket, ő
csak beszélgetni akart.
Ennyit mondtam: Nem értem, miről beszélsz.
Még egyszer nekifogott, hogy Elenáéknál aznap este nem
volt otthon senki, és beszélgetni akartak, aztán valami
megváltozott, de ő el akarta nekem mondani, tudja, hogy nem
volt helyes, és most kétségbe van esve, szó szerint ezt mondta,
kétségbe van esve, én ebben a pillanatban felébredtem, kinyílt
a szemem, láttam magam körül a szobát, benne magamat, és
bontottam a hívást.
Most kinyitom a szekrényajtót, benyúlok a szakadt ruhák,
páratlanul maradt zoknik kupacába, ahol mindenféle kacat,
háromszögvonalzók, gyűrött füzetek, a régi teniszütő, a
tizennyolcadik születésnapomra kapott plakát van összevissza
bedobálva, és megtalálom, amit keresek, kiráncigálom.
Kirázom a supermanes pólót, kétszer, háromszor,
belebújok, ráveszem a fekete felsőmet is, nyakig felhúzom a
cipzárt, felhajtom a kapucnit, elrejtem a hajamat.
Szólok anyámnak, hogy elmentem, mire ő, hogy túl sokat
mászkálok, soha nem vagyok otthon, márpedig ma este nem
megyek sehová, de én már a lépcsőházban vagyok, kilépek az
utcára.
Anyám már nem tud visszatartani a büntetéseivel, már nem
tud elvenni tőlem semmit, nem kötheti hátra a kezem, ha nem
jól használom, nem tagadhatja meg tőlem a vacsorát, ha nem
fogadok szót, nem hagyhatja koszosan a bugyijaimat, ha
későn jövök haza, én megtettem, amit kért: vele maradtam, és
az eszméletvesztésig tanultam. Szeretném odaüvölteni neki:
Vége annak az időnek, anya, amikor megmondhattad nekem,
hová megyek, hová nem, amikor ott ültél a lakásunk
ajtajában, és mi ketten Marianóval a betonplaccon
futkároztunk, ahol már nem voltak injekcióstűk, ahonnan
kiirtottad a svábbogarakat és a betegségeket. Én változom,
mint sikló a napon, úgy vedlem le magamról az ártatlanságot,
mint az elhasznált bőrt, de ő mindig ugyanaz marad,
anyaságának márványszobra.
Cristiano a könyökére kötve hozza a bukósisakot, a két
kanna benzin kétoldalt egyensúlyoz a robogó lábtartóján,
odamegyek, felveszem a sisakot, lehúzom az arcvédőt.
Nem kérdezősködik: öt óra éppen elegendő idő ebben a
városban, mindenki tudja már, amit tudni kell. Cristiano nem
ellenzi elvetemültségemet, mert indokoltnak tartja, ezért is
hívtam őt, mert mindig tudja, mi a teendő.
Fogom az egyik kannát, amelyet Cristiano a benzinkútnál
teletöltött, és miután felültem mögé a motorra, kettőnk közé
préselem, így ezekkel a gyerekekkel a karomban meg a lábam
között elindulunk.
A fülébe kiabálom a címet, ahová megyünk, és ő nyomja a
gázt, a végsőkig feszítve száguldásunkat egy olyan idő ellen,
amely nem ketyeg, csak a mi fejünkben lüktet.
Az utcák kihaltak, már rég elmúlt vacsoraidő, Andrea
Colettáék kétszintes háza előtt csak parkoló autók
várakoznak, ekkor leszállok a robogóról, látom az ő AZ
rendszámú kocsiját, az antennáját, a zöldes üléseket, ez
másmilyen autó, mint az apjáé, mint amelyiken első dühömet
kitöltöttem, most a saját autója áll előttem, az ő saját
közlekedési eszköze, amelyikhez maga választotta a
sztereóberendezést, és légkondit is óhajtott bele. Cristiano a
sarkon hagyja a robogóját, és az utcalámpa alatti árnyakat
figyeli. A sisak még a fejünkön van, mindkettőnknél egy-egy
kanna benzin, élvezettel markoljuk őket, Cristiano rám néz,
mintha azt kérdezné, tényleg meg akarom-e csinálni,
hozzálásson-e, mire én jól láthatóan bólintok a sisakos
fejemmel, igen, kezdjük a pas de deux-t, ez lesz a nagyjelenet,
a csattanó.
Lecsavarom a nálam lévő kanna fekete kupakját,
körülnézek, milyen formák és terek vesznek körül, a
gyűlöletes alakzatok, odamegyek, benzint loccsantok Andrea
kocsijának a kerekeire és a motorházfedélre, mintha az
ellenségem lába, karja, gerince volna. Cristiano ugyanerre
készül, de a többi autót mutatom neki, legalább öt áll ott
egymás után sorban, ő bólint, remek ötletnek tartja, egy autó
csak zavart kelt, öt már pánikot, félelmet, tehát már cselekszik
is. Leöntjük mind az ötöt, beáztatjuk őket, mint a piskótát, a
rumos sütemény tésztáját, a szivacsot a zuhany alatt, öntjük a
benzint az üvegekre, az ablaktörlő lapátokra, a reflektorokra,
az ablakokra.
Nehezen kapok levegőt a sisakban, nyelem a dühömet,
mindazt, amit rejtve magamban tartottam, azt, amit nagy
alkalmakkor lepleztem, azt, amit távolról láttam táncolni, azt,
amit nekem megtiltottak, pedig az nekem jár, az én birtokom,
és művelni akarom, érzem, hogy nehéz a nyakam, a kezemben
fájdalmas forróság. A kannákat az autók alá hajítjuk,
Cristiano elővesz a zsebéből egy doboz hosszúkás, kék fejű
gyufát, meggyújt öt szálat, hármat idead nekem.
Nézem a gyufafejeket, ahogy a szemem előtt égnek el, és
eszembe jut a szilveszteri üzenet – rád gondolok –, meg hogy
szép vagy fehér ruhában, és aztán hogy eltűntünk, nem
vagyunk itt, senki sem találhat ránk, az ágynemű, az arcszesz,
az éjjeliszekrényre készített óvszer szaga, a dereka köré tekert
törülköző, az öltöző ajtaja, ahogy újra kinyílik, és Andrea lép
ki rajta, Carlotta azt mondja, itt vagyok, én meg csuromvíz
vagyok, folyik rólam a víz, a verejték, az elszigeteltség.
Dobok egy-egy gyufát az autókra, a benzin fellángol, hamar
felszáll a füstje.
Cristiano rám szól, hogy azonnal tűzés innen, felszáll a
motorra, úgy üvölti: Tűzzünk innen.
Én meg csak állok a lángoló autók előtt, mert vonz a
látvány, olyan, mint a mese, ami tönkretesz és szétmarcangol,
ami felaprít, elpusztít. Ez az én szuperhatalmam: nézni a
tárgyakat, a házakat, az embereket, miközben szenvednek.

A szemem nyitva, a szemem bűnös, tekerek a kanyargó

aszfalton, elhaladok annak a valaminek a fala mellett, ami
nagyon régen egy vulkán volt, mert a mi tavunk ez: egy
robbanás krátere.
Lement a nap, de nincs lámpa a biciklimen, az út sincs jól
kivilágítva, az emlékeim és a házakból kiszűrődő fények
vezetnek, nem jelzek a jobb kezemmel, hanem csak
bekanyarodom, rátérek a tópartra vezető kisebb útra, ez a
tónak ugyanaz az oldala, ahol Irisszel töltöttem az első nyarat,
az éjszakáé a diszkóban, amikor először találkoztam
Cristianóval, ahol pár hónappal ezelőtt megünnepeltük a
vizsgaidőszak végét, és én részeg voltam, és azt gondoltam,
hogy csakis csodák várnak rám.
Végül megint jobbra kanyarodom, innen már földút vezet
tovább, és csak egy régen bezárt strand van, látok egy
faépületet a hollófekete parton, a strandőr kilátója már
használhatatlan, mert a fája elkorhadt, és ha valaki
megpróbálna felmenni rá, valószínűleg összedőlne.
Észreveszek egy fehér autót, olyan, mint a városi taxik,
ekkor megállok, a lehúzott rolójú bár kerítéséhez támasztom a
biciklit.
Elena a parton ül, alakját a holdfény és egy gyér fényű
lámpa világítja meg, senki más nincs a közelben.
Néhány órával ezelőtt kaptam tőle egy hosszú üzenetet,
amelyben mesélt a meghasadt szívét ért hányattatásokról, a
saját akaratával szemben folytatott küzdelemről, önigazolást
keresett, ajánlott egy helyet, ahol találkozhatnánk, arra kért,
hogy találkozzam vele még egyszer utoljára, mert csak
személyesen tudná elmagyarázni a dolgot. Az üzenet hibás
központozással íródott, véletlenszerű nagybetűk voltak benne,
furcsa rövidítések, nyelvtani hibák, elütések, ez a slendriánság
a zsigereimig, a csontjaimig felbosszantott, arra sem volt
képes, hogy átolvassa, amit ír, kiokádta magából a gyászos
mentségeit, ezeket a patkányvinnyogásokat, még csak arra
sem vette a fáradságot, hogy méltósággal tegye, hogy legalább
a szavaknak megadja a tiszteletet.
Amikor meglát, azonnal feláll, és látom arcán a zavart, mint
aki azt gondolja, hogy egy ismeretlen áll előtte, én határozott
léptekkel közelebb megyek, sportcipős lábam belesüpped a
homokba.
 Elena bűnbánó arckifejezést ölt, aztán nagyra nyitja
ártatlan szemét, azt üzenve, hogy ez a hiba nem volt előre
látható, és megtörtént, mint ahogy megtörténnek a napok, a
virágcserepek a balkonon, a pillangók az ereszeken, a mag az
őszibarackban, ahogy megtörténik egy kis baleset
túlnépesedett és kimerült bolygónkon.
Azt mondja, borzasztó hét van mögötte, minden éjjel sírt –
én egyszer sem sírtam, még egy fél vagy negyed éjszakát
sem –, és még az a szörnyűség is Andreáék utcájában, még a
fák is lángra kaptak a kertekben, sűrű, fekete füst szállt fel
még másnap reggel is az autóroncsokból, a kőkerítések is
összekormozódtak, betörtek az ablaküvegek, az egész utca egy
fémlemeztemető, minden égett szövet-, műanyag- és
gumiszagot áraszt.
Bólintok, mintha felfognám a szerencsétlenség horderejét,
amely minden bizonnyal károkat, zavart és nehézségeket
okozott, a gondolat jólesik, vigasztal, mert nem a megbocsátás
volt az akció célja, nem az, hogy enyhítsük, elsimítsuk a
dolgot, vagy finomkodjunk: élvezem a tűzvész utáni
tájképleírást.
A két hang szinte egyszerre indult, mint a két közeli ponton
befecskendezett méreg, előbb Andrea árulása, aztán a tűzvész
a Residenza Claudia lakóparkban, ahol túl közel épültek
egymáshoz a villák, és a kertekben éppen csak a murvafürtnek
és az olajfáknak van hely. Most az emberek másról sem
beszélnek, találgatások és feltételezések közt hányódnak,
ennek a tücskök és békák nélküli állóvíznek a posványában
úsznak, versenyeznek, hogy ki találja ki elsőnek, ki tud több
értesüléssel szolgálni a népnek: földön fekvő test vagyunk, ők
meg a kutyák, friss húsra vágynak, a könyökünknél kezdtek el
marcangolni bennünket.
Elenának nincs bátorsága megkérdezni, hogy én voltam-e,
mert nincs elég eszköze arra, hogy megértse, hogyan és kivel,
nem képes összerakni hangulataim, skizoid pillanataim, előre
nem látható, de ütemezett túlkapásaim kirakós játékát, vagyis
csak tovább rontja a helyzetet, és elkezd rólunk beszélni.
Azt mondja, hogy Andrea nagyon tetszik neki, szerelmes
belé, nagyon szeretné megértetni velem ennek a szerelemnek
az erejét, különben a pálfordulása nem lenne érthető, csak egy
csíny maradna, egy meggondolatlan tett, de amikor tényleg
szerelemről van szó, mit is lehetne mondani, olyankor
minden tett megengedett és jelentőségteljes, minden tett
költemény.
Hosszú ismeretségük, ami valójában alig két hónapja
kezdődött, az elevenébe hatolt, a zsigereibe, a kölcsönös
összetartozás érzését szülte, és rettenetes és kétségbeejtő volt
visszafognia magát attól, hogy válaszoljon az érzés hívó
szavára, nem vagyok benne biztos, hogy pontosan az érzés
hívó szavát mondta-e, ezért visszakérdezek.
Minek a hívó szava?
Az érzésé.
Szakadatlanul bólogatok, igen, igen, a fejemmel, az
állammal, egész testemmel részt veszek a vallomásában.
Cristiano évekkel ezelőtt elmesélt egy történetet a
tavunkról: hajdanán, ott, ahol most a tó közepe van, virágzó
város állt, Sabazia, virágzott a kereskedelem, a földművelés, a
várost körülvevő földeket nem sújtotta aszály vagy semmilyen
más veszély, piacai áruban bővelkedtek, de a város lakói
bűnösök voltak, lelkükben keménység és harag lakozott, nem
volt közöttük egyetlen jó ember sem. Ezért a várost és lakóit
Isten megbüntette, özönvizet zúdított rájuk, a házaikra, a
kerítéseikre, az udvarokra, a kiteregetett ruháikra, a gazdasági
épületeikre, ahol a sertéseket tartották, a lóistállókra, a víz
csak ömlött és ömlött, és az árvíz végül teljesen elöntötte
Sabaziát. Csak egy lány menekült meg, mert egy titokzatos ifjú
felajánlotta neki, hogy meneküljön el vele. A lány
megbocsátásért imádkozott Istenhez, és egy templomba
menekült, messze a várostól, ott megfogadta, hogy mindig
dicséretes, szent életet fog élni.
 Nézem a tavat, megint sötét lett a szememben,
mozdulatlan, nem ad ki semmilyen hangot, mintha
haldokolna, valami egészségtelen álomba süppedt volna.
Már nem is figyelem, mit beszél Elena, most elkezdett sírni,
látom, hogy előhúz egy használt zsebkendőt a táskájából, a
szempilláit szárítgatja, aztán hozzáfűzi a szövegéhez, amit
már nem hallgatok, hogy számára én kedves vagyok, és
létfontosságú, és nem előre megfontoltan tette, amit tett.
Megtörtént, mondom én, mintha azt akarnám sugallni,
hogy megértettem, hallgatom, és itt vagyok.
Bólint, rám néz, és ezt válaszolja: Pontosan, mintha
magától értetődő dolog volna, minden klappol, mindennek
van eleje és vége.
Csak most válik számomra teljesen világossá, tökéletes
bizonyossággá, hogy a tó közepén nincs Sabazia nevű város,
ahogy betlehem sincs a móló alatt, ahogy az Odescalchi-
várkastélyban sem laknak kísértetek vagy boszorkányok, akik
alkonyatkor a homokdűnék között bolyonganak, ezek a
települések hamis legendákból élnek, kavicsokon és vulkáni
kőzeteken építettek maguknak legendát, a legendájukkal
akarták elijeszteni a kegyetleneket és az aljasokat, így akarták
megbüntetni őket, tisztára mosni a bűneiket, de a történetek
nem elégségesek, nem mondják el a teljes igazságot, és
világos, hogy nem volt megtérés, nem létezett semmilyen
túlélő lány, semmilyen áldott nőszemély; csak véreskezű nők
vannak, olyanok, mint én.
Elena ekkor a barátságunkról beszél, mert az létezik, él,
kétség nem fér hozzá, ő felismert bennem valamit saját
magából, mi egymásra találtunk, és az elválás olyan volna,
mintha egy sebészkéssel választanának szét bennünket, mi is
lenne velünk a barátságunk nélkül, és miért is kellene hagyni,
hogy egyetlen pillanat, egy semmi kis hiba elvágja kölcsönös
egyetértésünket, ezt a kettős köteléket.
Eszembe jut egy mondat, amelyet Iris és Agata írt a
tizennyolcadik születésnapomon arra a bizonyos plakátra:
a barátság abban a pillanatban születik, amikor valaki azt
mondja a másiknak: Micsoda? Te is? Azt hittem, ezzel egyedül
vagyok.
És ekkor közelebb lépek, és belerúgok a térdkalácsába, az
egész talpammal, olyan, mint egy öszvérrúgás, mint egy
tehénrúgás, ő felordít, előregörnyed, megfogja a lábát, nyilván
fáj neki, nem is kicsit, én közben mindkét kezemmel
megragadom szőke haját, a tövénél sötétebb, a végeit meg
kiszívta a nap, és húzom, mintha egy zsák volna, amelyet ki
kell rakodni a parton, vonszolom a sötét homokon, a teste
barázdát húz a fövenyen, jól látszik a nyoma, a
homokbarázdába szórja a csíráit, a nyálát.
Elena megpróbálja kiszabadítani magát, rugdal,
hadonászik, megüt, de én állom az ütéseket, betongolyónak
érzem magam, nincs rajtam repedés, nincs rajtam barázda,
nincs rajtam rés, amelybe benyomulhatna, nincs semmi, ami
megállíthatna abban, hogy a hajánál fogva vonszolom: húzom
a dús mellét, az S méretű derekát, a tangabugyikhoz való
fenekét, a hegyénél kissé dagadt orrát, a nem éppen
balerinalábát, amikor odaérek vele a vízhez, még kétszer
belerúgok, fogom a fejét, belenyomom a vízbe, és ráülök, hogy
ne tudjon mozdulni, féken tartom.
Nem könnyű megakadályozni, hogy levegőt vegyen, mert
egyre csak hánykolódik, olyan, mint egy frissen kifogott, még
élő hal, felveti a fejét, és levegőért kapkod, aztán alámerül,
aztán rugdos, aztán karmol, aztán üvölt, sír, gurgulázik, én
legalább combig tiszta víz vagyok, és csak megyek beljebb a
vízben, teljes erőmmel nyomom lefelé ezt a testet, mintha egy
óriás ruhakupac volna, amiből ki kell öblítenem a szappant, ki
kell vennem a piros paradicsomfoltot a fehér ruhából.
A doboz kinyitva hever a térdünkön, a pizza széle ropogós,
lecsöpög róla a szósz, és Andrea azt mondja: Menjünk
táncolni.
Bolond az én fejem, nem tudod, mi történik, ha elveszítem,
mondom magamban, és ebből a képből szerzem az erőt, a
félelmetes lány képéből, akitől tartani kell, mert megvadul, az
ő oldalán állok bosszút a röhögésért a telefonban, az ürügyért,
hogy este csak egy kávéra szaladt fel, a hirtelen sokkért,
amivel elszakították tőlem – miközben almát hámoztam –, az
örömért, amelyet átéltem és amelyben hittem, amelyet
tápláltam, gondoztam, öntözgettem, mert mindig azt
mondtam, nagyon fontos az Andreával való kapcsolatom, és
fiatalságom elbizakodottságával hittem, hogy soha nem lesz
vége.
Ennek az életnek, amely itt van most a térdem között, a
markomban, mint egy fürt szőlő, mint lámpa és könyv, véget
kell érnie, mert így működik az órák, az élet, az évszakok
körforgása, megtörténik, hogy valami véget ér.
Elena egyre gyengébben reagál a támadásomra, a
gyilkosságomra, és kisebbek lesznek a buborékok a vízben,
kisebbek a vonaglások, aprók a rándulások, még pár
másodperc, éppen annyi, míg azt lehet mondani, szia, vagy
viszontlátásra, vagy szeretlek, és neki vége.
Ekkor meghallom, hogy beszélgetnek a parton, egy férfi és
egy nő, a nő azt mondja, ötven euró a menet, mire a férfi,
ötven euró nekem sok, egyre közelednek, a homokban
lépkednek, mindjárt meglátnak bennünket: én a vízben
guggolok, Elena elmerült.
Ekkor kénytelen vagyok elengedni, abbahagyni az őrült
nyomást, Elena kiemeli a fejét, az arca szederjes, elveszett, a
szeme kiguvadt, mint aki egy lezárt nejlonzacskóban
fuldoklik, egész tüdejével igyekszik belélegezni a párás
oxigént, én elkezdek rohanni az út felé, nem nézek hátra, pár
pillanat, és elkezd kiáltozni, utánam jön a kocsijával, és elüt a
hazafelé vezető úton, vagy segítséget hív, és ott várnak a
rohamrendőrök Antonia ablaka alatt.
Az ismerős rendőr szicíliai akcentusával ezt mondja neki:
Figyelmeztettelek, hogy tartsd rajta a szemed, a lányod
börtönbe való, majdnem megölt valakit, de mit is lehet várni
egy vörös hajú nőtől, aki egy ilyen családban nevelkedett?
 11
Ma este leesett a hold

A bükkösben nem látszik sem föld, sem fű, színárnyalatok

nélküli avar borítja a talajt, vékony, apró, zörgős lomb,
mandulás-karamellás cukorkaréteg. Cristiano azt mondja,
hogy az Oriolo Romano-i bükkös minden más bükköstől
különbözik, mert alacsonyabban fekvő tájon fejlődött ki, azt
mondja, hogy a bükkösök a világ leghosszabb életű helyei,
évmilliók óta nem változtak, ugyanolyanok maradtak a
jégkorszak utántól mostanáig, vagy majdnem, de még ha nem
is egészen így van, én úgy tekintek ezekre a hosszú, karcsú
törzsekre, mintha az őseim volnának, meztelenek, karjuk,
kezük, ujjaik vannak, és épp csak súrolják egymást, tüzeket
gyújtanak a barlangokban, amikor senki sem látja.
Ezzel a kirándulással ünneplem meg a diplomámat, és nem
lesz más ünneplés, megtiltottam.
Cristiano előttem megy, az aljnövényzet minden színét
magán viseli, fején szürke gyapjúsapka, mely hátul lecsúszik a
tarkójára, szakálla kiütközik az állán, narancsszínű előke.
Magasabb nálam, széles vállú, járás közben gyakran húzogatja
a nadrágját, mintha le akarna csúszni, de nem csúszik le, mert
övet visel. Nem látom apró, közel ülő szemét, a pupilláját,
melyet én mindig vagy nagyon tágnak, vagy nagyon szűknek
látok, sohasem tudom eldönteni, hogy a fényre vagy a
sötétségre reagál-e, hogy műanyagból van-e, vagy egy fekete
filctollal rajzolta valaki.
 Színesebb ruhát is választhattál volna, mondja, miközben
gyalogol tovább.
A hajam vörös, elég az, senki sem fog nyúlnak nézni,
válaszolom, és megyek utána.
Szerintem ezzel a diplomával nem mész az égvilágon
semmire, jelenti ki, miközben a puskája az oldalát verdesi, a
combjától a térdéig.
Jelentkezem doktorira, már írom a tématervemet,
felvesznek majd, és továbbtanulok, válaszolom teljes
meggyőződéssel, és szorítom a puskatust, körülnézek,
figyelem az apróbb mozgásokat, a sötét foltokat, az állati
neszeket.
Mert egyértelmű, hogy így lesz, én csak tanulni vagyok
képes, ismételni, elraktározni, és az nem lehet, hogy
megakadályozzák a folytatást, ez az én helyem a
társadalomban, hogy kutató legyek, valamelyik professzor
asszisztense, ki kell tartanom, ugyanis nagyon kevés lesz a
fizetésem, aztán majd egyszer docensi pályázatot adok be,
egyetemi oktató leszek, vaskos könyveket írok, rám lehet majd
klikkelni az interneten, rajta leszek az egyetemi docensek
listáján.
Ezzel farkast is lehet lőni, mondta Cristiano a puskájáról,
elmesélte a nálunk lévő két vadászpuska történetét, meg az
összes vadászpuskáét, a vadászpuskák genealógiáját.
Én nem gondoltam, hogy farkasok is volnának a
bükkösben, hogy igazi vadászaton vennék részt, valami
gonoszra vadásznánk, ami megehet bennünket, aminek az
árnyéka ott ül minden kislány hasában, hanem azt
gondoltam, be kell majd érnem fenyőrigókkal és
vaddisznókkal, meseszereplői átszellemültség nélküli
lényekkel.
A bükkösben tilos vadászni, és sem nekem, sem
Cristianónak nincs vadászengedélyünk, de ő tudja, mikor a
legjobb jönni, melyek azok a helyek, ahol a legritkábban
járnak a vadőrök, és mennyi idő kell ahhoz, hogy egy állat
tetemét kivonszoljuk az erdő közepéből a kocsihoz.
Nincsenek velünk kutyák, mert túl hangosak, és felhívják
ránk a figyelmet, vagyis a miénk egy lassú, szerencsétlen
vadászat, ki kell várnunk, hogy az állatok maguktól
mozduljanak, vagy lépteink zaja ugrassza ki őket. Hosszú
gyaloglás után, amely részben hallgatással, részben erdei
történetekkel telt – Cristiano történeteivel a nagyapjáról, a
dédapjáról meg arról, hogy mi történik a bükkösszéli
kunyhókban, amelyek üresnek tűnnek, de teli vannak élettel,
valószerűtlenséggel, szerencsétlenséggel –, meglátok egy
vaddisznót, az állat disznófejét, zömök testét.
Egy szikla mellett áll, a földet túrja, túl egyszerű volna
ebben a helyzetben rálőni, az egyszerű dolgoknak nincs ízük,
nincs semmi élvezet az egyszerű dolgokban, a kisszerű
kihívásokban, ekkor szólok Cristianónak, hogy álljon készen,
mert mindjárt jön egy, felemelem huzagolatlan csövű
puskámat, a fatörzsre célzok, hogy futásra késztessem a vadat.
A vaddisznó felugrik, rövid csülkei kaparják a talajt, súlya a
jelenlét kinyilvánítása, megpróbál a fatörzsek és
gyökércsonkok között menekülni, a csontszáraz avaron fut, és
minden rettegését és idegességét elröfögi. Cristiano rálő a
vaddisznóra, kétszer is rálő, de nem találja el, az állat szinte
összemegy futás közben, alámerül, az erdő máját, lépét keresi,
a sötét pontot, ahol az árnyak készek befogadni.
Cristia’, lődd le, mondom neki.
Cristiano az állat nyomába ered, aztán megáll, még egyszer
lő, lő és megint lő, de nem találja el, nekem meg az jár a
fejemben, ha ez itt egy dühös farkas volna, akkor már
belemart volna Cristiano arcába, a torkába, az állába, ekkor
közelebb megyek, elmegyek mellette, úgy keresem a
vaddisznót, mintha saját magamat keresném.
Látom magamat négylábúként az erdőben, ahogy próbálok
menekülni az általam elkövetett majdnem bűncselekmények,
a bántó szavak, a dühös mozdulataim felelőssége elől, a
kedvesség elől, amelyet nem tudtam adni, a gyöngédség elől,
amelyet nem tudtam elfogadni, a jövőm elől, én vagyok az, aki
erőlködve csörtet, összehúzom magam, szőrzetem durva
sörte, kemény állati vértezet, én röfögök, én zihálok, én nem
akarom, hogy bárki is megállítson, perbe fogjon, vádoljon,
aztán felemelem a puskát, eggyé vált a testemmel, eleven
tárgy, képesség, célzok, a kevés dolog egyike, amit mindig jól
csinálok.
Emlékszem, ahogy Marianóval a fejénél meg a lábánál
fogva hazacipeljük Babolt, és letesszük a szobánkban, és a
bátyámból kitör a nevetés; meg amikor Andrea megszólal:
Akarsz lőni? És előhúzza a pénzt a farmerja zsebéből, mert
hozzám szólt.
Érzem az induló lövést, és aztán ahogy visszarúg a puska,
Cristianótól tudom, hogy ezt a fajta puskát egyaránt
használták a partizánok és a maffiózók, a vadászok és a
harcosok is, a puska egyetlen vonaglásban felhasítja a
vaddisznó húsát, az üvöltése hangos, a célzás pontos volt, meg
lehet tapsolni, olyan, mint a moziban, a kalandfilmekben,
parádés látvány, és az állat, agyarak és körmök és izmok és
rostok, összeesik, a combja, a hasa, a feje még moccan egyet,
nem érti, mi és hogyan ütött ekkorát, nem tudhatja, hogy az
élete így ér véget, a nem tudásban.
Magamra gondolok, a tanulmányaim végére, és mindarra,
ami tudom, hogy rám vár, mindarra, ami nyilvánvaló, hogy
meg fog történni, és mindarra, amin nem is gondolkodom,
hogy szükséges vagy létfontosságú lenne számomra.
Semmilyen nyári munkát nem vállaltam, a barátnőimtől
eltérően, nem tettem félre pénzt, amivel kiszabadíthatnám
magam az anyai leheletből, csakis a vizsgáimra és a könyvekre
koncentráltam, azt az aranyfonalat követtem, amelyet az
ujjam között találtam, éveken keresztül, hosszú hónapokon és
órákon át, lelkiismeretesen, amikor szem elől tévesztettem,
sajnáltam, szomorú voltam miatta, és most kijöttem a
labirintusból, az egyik kezemben a Minotaurusz feje, és
körülnézek: készen vagyok, rajtam a hősi vértezet, valaki csak
észrevesz, valaki készít számomra egy zugot a világban, talál
megfelelő helyet a szikrám számára, a hőstetteim és a győztes
párbajaim számára.
Negyedórával később már a visszaúton vonszoljuk a
vaddisznót, sietünk, Cristiano a mellső lábainál, én a
hátsóknál fogom, kötéllel összekötöttük, úgy visszük, néha
megállunk, Cristiano nélkül nem bírnám felemelni ezt a súlyt,
még megmozdítani is alig, még őrültségből sem, ő segít,
komor ábrázattal, mert elvétette a lövést, én meg igyekszem
neki vaddisznópörköltről meg raguról meg vörösborról
magyarázni, ő bólogat, és mereven néz előre, el sem fordítja a
tekintetét.
A tiéd, ajándék, azt csinálsz vele, amit akarsz, mondja, és
behajítja az állatot a furgonba, jó nagyot puffan a fémlapon.
Cristiano bemászik utána, fekete szemeteszsákokkal
letakargatja a hullát, feltörli a csöpögő vért. Nekem
rettenetesen fáj a karom.
Nem kapkodja el a dolgot, elrakja a puskákat is, nyugodt
távolságtartással gondoskodik erről a tetemről és a
folyadékairól, ezt a tulajdonságát nagyra értékelem, a
sterilitást, amellyel a világra és a világ bántásaira reagál, ha
valamit meg kell tenni, ő megteszi. Cristiano kemény, az
biztos, van tartása, a nagyanyjától örökölt kis pénzből megvett
egy tanyaházat a városon kívül, most hozza rendbe,
mindennap dolgozik, kijavítja az istállókat, kerítéseket húz
fel, falat gipszel, ő itt született, ide tartozik, ez az ő családja, a
tó, és olyan, mint a tó, transzparens, egyértelmű.
Én meg egy összetört, átlátszatlan nő vagyok, aki megtörik
a felületeken, és akit mindig csak félig látni.

Miért vágsz olyan képet, mint a kutya, akit összerugdostak?

Mi ez a lógó orr?
 Anyám megjött, én a konyhaasztalnál ülök, üveges szemmel
bámulok magam elé, a szám, mint a gyűrött csomagolópapír.
Leteszi a bevásárlószatyrot, a krumplit, az articsókát, a sovány
tejet, én a szék hátsó lábain hintázom.
Semmi, csak ideges vagyok.
Beszéltél a professzorral a doktorság ügyében? kérdezi, és
nekem eszembe jut annak a férfinak a megnyúlt képe, a
vaskos orrára csúsztatott szemüvege és a keze, ahogy az
ujjával turkálja az orrát, tisztogatja, kihúzza az ujját, aztán
kezdi újra, felderít, bányászik, beás, és beszél, aztán megint
ás, és kijelenti, hogy nem, ez a tématerv túl irodalmias, a
félkegyelmű alakja lerágott csont, senkit nem érdekel. Hogyan
beszélnek, akiket rosszul szerettek?, gyenge cím, itt komoly
kutatómunka folyik, ráadásul még németül se tudok, mit
képzelek? Mit akarok? Az egyetem nem a bús lelkek
kerengője.
Beszéltem.
És mit mondott?
Azt, hogy mivel ő a doktori iskola vezetője, nem támogatja a
saját diákjait, mert nem volna korrekt, hogy próbáljam meg a
Tor Vergatán, ösztöndíj nélkül, válaszolom, és az ablak nyitva
van, a levegő visszahozza az agyamba az egyetem belső
udvarának levegőjét, ahol minden zug a gürcölésre
emlékeztet, és nyáron a legyek belepik a falakat, és minden
mozdulatlan, és semmi sem ment meg.
Ha nem adnak pénzt, nem csinálhatod, megmondtam,
mégis, mit gondolnak? Miből éljünk, amíg te ingyen dolgozol
nekik?
Antonia felveszi a választási aktivista és a tüntetések
stílusát, a szemrehányásokét és az osztályharcét, az articsókák
belecsúsznak a mosogatóba, ellepi őket a víz, a szomszédok
latin-amerikai zenét hallgatnak, és talán dudorásznak, apám a
Beautifult nézi a tévében, és várja a CentoVetrinét a Canale
Cinquén, a televízió Massimo tüdejébe pumpálja tiszta
levegőjét, a nélkülözhetetlen oxigént: a fényes, szőke hajakat,
a buggyos vállú kis ruhákat, a feltámadó holtakat, a leleplezett
árulásokat, a mérgező anyákat, a szerelem csendjeit.
Ne kezdd megint, anya, ne kezdd megint.
Hát akkor ki kezdje, ha nem én? Csak olyasmiket kínálnak
neked, amiért nem fizetnek, ennyi év tanulás után, majd
beleszakadtunk, hogy taníttassunk, és amilyen jegyeket
kaptál, és azzal a sok tudással, és most ez semmire se jó… Még
hogy Tor Vergata, nekem kellene odamennem, hogy beszéljek
azzal az úriemberrel.
Nem vagyok már tizenkét éves, és különben is, már
beszéltem vele.
Nem jól beszéltél, nem úgy, ahogy kellett volna, különben
nem rázott volna le így, hát nem ő ott a főnök? És még azt
mondja, hogy próbálkozz egy másik egyetemen? Ha ő nem
tudja felvenni a saját diákjait, akkor ki veszi fel őket? Ki veszi
fel? A szentlélek?
Jól van már, próbálok szabadulni.
Nincs jól, egyáltalán nincs jól, akkor kezdj el tanári munkát
keresni valamelyik iskolában, tudd meg, mi az útja-módja,
érdeklődj utána.
Nincsenek meg hozzá a vizsgáim.
Hogyhogy nincsenek?
Nem szereztem meg a krediteket azokból a tárgyakból,
amik a tanársághoz kellenek.
És miért nem?
Mert nem érdekelnek, és mert nem akarok tanítani.
Most viccelsz? Most veszítjük el a fejünket? Antonia hagyja
a zöldségeket, a recepteket, a bevásárlószatyrok szája nyitva,
az ikrek még iskolában vannak, de már mindjárt itthon
lesznek, nem lesz kész az ebéd, de ők békésen várnak, egymás
fülébe sugdosnak, a titkaikat kettőjükön kívül másnak nem
szabad megtudni.
Még háborús vész esetén sem bíznék magamra egy
gyereket, jelentem ki, és abbahagyom a hintázást a széken,
egyszer, kétszer, háromszor a földhöz koppan a szék lába,
kopp, kopp, belezavar hisztériánk ritmusába.
Ha nem tetted le azokat a vizsgákat, amik a tanársághoz
kellenek, akkor mit csináltál? Vizsgázz le most!
Már nem vagyok beiratkozva, így kétszáz euró darabja.
Akkor mit csinálsz ezzel a diplomával? Mit csinálsz?
Semmit.
Semmit? Olyan nincs, mindenből lehet csinálni valamit,
találd meg a módját, menj be a titkárságra, menj be, ahová be
kell menni, és ne gyere el, amíg el nem intézted.
Nem megyek sehová, utálom őket, válaszolom, és magam
előtt látom a hirdetőtáblát a kifüggesztett hirdetményekkel,
órarendekkel, lakáskiadó irodák telefonszámaival, a könyvtári
katalógusokat, a mindig foglalt számítógépeket, a félköríves
tantermeket, a kihúzható és folyton összeakadó padokat, a
vécécsészébe esett vécépapírtekercset, a légkondik kültéri
egységeit a hátsó frontokon, és eszembe jut annak az
eszement Samuelének az egyik mondata, amelyet valami
miatt azóta sem felejtettem el: Hamarosan itt a világvége, ma
este leesett a hold. Vagyis, nincs mit tenni, az ember
kénytelen beletörődni, ez a vég, átvertek bennünket.
Igaza van Marcónak, Festa asszony fiának, neki van igaza,
azt mondja, aggódnom kellene miattad, én csak nevettem
rajta, pedig nincs itt semmi nevetnivaló, most mit csinálsz?
Mihez fogsz, mi lesz így az életeddel, mi lesz veled?
Ki ez a Marco, sosem hallottam róla, hazudom, mert
nagyon jól tudom, hogy kicsoda.
Még a tizennyolcadik születésnapomon is ott volt a csíkos
ingében, az állát összemaszatolta a krémes tortával, egy kicsit
spiccesen járkált azzal a krémmel az arcán, észre sem vette.
Elborzadok és undorodom ettől a nyurga, sápadt lénytől, meg
az összes kiselejtezett holmijától, a biciklijétől, a pólóitól, az
átalakítandó nadrágjaitól, a hiányos társasjátékaitól, az ötéves
tévékészülékétől, az ő maradékán élünk, ha itthon
körbenézek, ezt látom: a gazdagok megunt cuccainak a
lerakata.
Többször is hallottál róla, ezerszer találkoztál vele, jó ideje
mondom, hogy közelebbről meg kellene ismerkednetek,
nagyon rendes fiú, orvosira jár.
Szeretnék visítva felröhögni, vinnyogni a röhögéstől, de
nem sikerül, annyira feszült vagyok, a hasam fel van fúvódva,
akár még el is dicsekedhetnék, hogy terhes vagyok.
Ez egy helyes fiú, nem olyan, mint az az őrült Cristiano,
akivel járkálsz.
Semmit sem tudsz Cristianóról.
Azért vagy oda érte, mert olyan jóképű? Tessék, itt vagyok
én, hozzámentem a soros szépfiúhoz, és láthatod, mi lett
belőle, lezuhant, miközben azon a szar helyen dolgozott, és
megkaptam ajándékba a sírig.
Itt van a nappaliban, meghallja. Ő az apám, nem egy
szobanövény, sziszegem.
Massimo a füle botját sem mozdítja, meg se moccan,
tekintetét a képernyőre szegezi, ül a székében, a lábai egyre
rövidebbek, olyanok, mint a fogpiszkálók, a szépfiú, arcán a
ritkás szakállal, kinyúlt melegítőnadrágban, lábán őskori
zoknival egy gyönyörű lárva, remek virágtartó.
Hallja csak, úgysem csinál semmit. A csatornában végezzük
mind.
Majdcsak találok valamit.
Nem, nem valamit találsz, hanem a végzettségednek
megfelelő munkát, nem mész el egy virágboltba, vagy
pultosnak, felszolgálónak fekete munkában, biztosítás, fizetett
szabadság nélkül…
Ezt a sztorit már ismerem.
Ismered? Ez nem akármilyen sztori, hanem az életünk.
A te életed.
A te életed az én életem.
Pár pillanatnyi csend, a szavai felfalnak, érzem, hogy belém
mar, reagálnom kell, el kell távolítanom magamtól. Az én
életem nem az övé, az én életem az enyém, az én életem rám
tartozik, én magam építem fel, és én pusztítom el, úgyhogy
reagálok, mint a fabábu, akit a planktonokkal együtt elnyelt a
bálna, felugrom, és rugdosok, hogy kijussak a bálna hasából,
hogy visszajussak a tengerbe, felérjek a felszínre, a saját
szememmel tájékozódjam, nem hagyom, hogy felfaljon ez az
állítás, nem esem bele a fonémákkal és szavakkal teli torkába.
Dühösen nézek anyámra, felállok a székről, mintha combon
csípett volna valami, a csípés halad fölfelé, már ott van a
bugyimban, összeszorítom a farpofámat, megpróbálom
elkergetni, de ez a kellemetlen érzés már bennem van,
befészkelte magát, darázsfészek lett belőle: az életünk, a
körülményeink, a lakásunk, az edényeink, a jövőnk, a
befektetésünk, a pénz, a napi bevásárlásunk, a pénz, ami
nincs.
Az én életem nem a tiéd, üvöltöm, ahogy a torkomon kifér,
üvöltöm magamból kikelve, gyerekkori énemből, nedves
zsigereimből, és érzem, hogy megnyílik alattunk a föld, a fák
elzuhannak – földcsuszamlás, tompa puffanások –, az arcom
forró, a hajam csupa elektromosság, a lábam viszket, egy
másik lény lakik bennem, egy dühös, nemtelen, aki már nem
képes féken tartani magát.
Massimo nagyon lassan, mintha lehetetlenre vállalkozna,
felénk fordul, és szánalommal nézi a falakat, a mosógépet, a
mosogató alatti szemetest, a lefolyót, amit négyszer is át kell
pumpálni, az utcára kiesett ruhákat, a mosószeres kupakokat,
amelyekből hajdíszt csinált valaki, és talán engem is.
Faképnél hagyom a konyhában anyámat, aki hallgat, mint
még soha, vad üvöltözésem elnémította, bemegyek a
szobámba, és magamra zárom az ajtót.
Miért ellenkezik folyton? Úgy magasodik elém, mint egy
duzzasztógát. Miért nem jön közelebb? Mint minden más
anya, vagy legalábbis az az anya, akit én kívánok magamnak,
ő pedig soha meg sem csókol, meg sem simogat, nem fésüli
meg a hajam, nem biztat, nem bátorít, hanem csak ítélkezik és
követel, hanem csak megszégyenít szavakkal és vádakkal, és
lerombolja minden álmom, minden reményem.
Azt érezteti velem, hogy sokkal kevesebb vagyok, egy
csődtömeg, egy kudarc, egy összetört csavar, egy reggel hatkor
megállt ingaóra, holott már sötét éjszaka van: örök
fáziskésésben vagyok, lomha vagyok, nem tudom, hol kell
keresni, nem tudom, kitől kell megkérdezni, hogy fogok így
boldogulni, mert nem vagyok képes magamtól boldogulni, én
csak várni tudok, hogy anyám boldoguljon.
Világosan eszembe jut a cukorkáját szopogató
olasztanárnőm, a cukorka ánizsillata, és hogy azt tanácsolja,
keressek valami munkát, mert arra kell összpontosítanom,
nem pedig arra vesztegetnem az időmet, hogy összevissza
hebegjek, és egy olyan életet majmoljak, ami nem az enyém,
számomra elérhetetlen karrier, milyen szánalmas, szegényke,
ösztöndíj nélkül, támogatás nélkül, ügyeskedés nélkül csak
maradok én magam, aki igen keveset ér.
Körülnézek a szobámban, és szeretnék felrobbanni,
robbantani egy nagyot: a füzeteim, a fénymásolatok, a
könyvek, a táblázatok, az összefoglalók, a jegyzetek, a
naptárak, az évszámok, a határidők, a könyvtári kérőlapok, a
betűkből kivágott és a szekrényre felragasztott nevem – egy
név, amelyhez semmi közöm, amelyet utálok, ha
kimondják –, a különbségek univerzalizmusa, a kölcsönös
elismerés retorikája, Arisztotelész metafizikája, a biopolitika,
a messianizmus, a szekularizáció, Leviatán, a második nem, a
nomád én, a szkepticizmus, a megváltás, az urbanizációs
küszöb, Sartre undora, mindent lesöprök a polcokról, a falról,
mindent kibelezek, semminek sem kegyelmezek, mindent a
földre dobálok, és megtaposom az egész halmot.
Aztán meglátom a vaskos szótáramat, ott áll békésen, nem
fél sem a rossz nyelvektől, sem a gonoszságtól, hát
megrohamozom, mert ő hazudott nekem legelőször, ő hitette
el velem, hogy a szavak majd megváltoztatnak mindent, hogy
a segítségükkel majd újraírom, egyes szám első személyben
elmesélem az életem, és nem, mindig mások mesélnek,
mindig mások definiálnak bennünket, tesznek szögletes
zárójelbe, mondják meg, melyek a mi gyökereink, honnan
származunk.
A szótár a földön, rávetem magam, földhöz csapkodom,
mintha szöget vernék vele, várom, hogy válaszoljon, hogy
védekezzen, de nincs hangja, csendben tűri az erőszakot, a
könyveknek van egy tulajdonságuk, ami nekem kedvez:
fegyvertelenek, és tehetetlen anyagként elszenvedik, amit
velük tesznek.
A melologo is kudarcot vallott, mindannyian tudjuk, az
univerzumnak, úgy tűnik, nincs rá szüksége, a felesleges
terminusok pincéjében végezte a klapeccel, a klepetussal, a
kalamárissal és a kamáslival együtt, a már csak kevesek
számára érthető közmondásokkal és dialektusokkal,
anekdotákkal és ragadványnevekkel együtt, mindazzal, amit
már elfelejtettünk.
Babol még mindig ott ül a helyén, a sarokban, de kissé
megfakult, kisszerű dühöngésem sápadt tanúja.

1. Taníts meg bátran leugrani a mólóról.

2. Ülj egyszer nyeregbe, és lovagoljunk ki együtt az erdőbe.
3. Látogassunk el Batman sírjához, és énekeljünk el neki egy
bugyuta dalt.
4. Beszéljünk a félelmeinkről.
5. Írjunk levelet egymásnak.
6. Menjünk el még egyszer Martignanóba, béreljünk
vízibiciklit, és pedálozzunk át együtt a túlpartra.
7. Menjünk el Vicarellóba, mert ott a legszebb a naplemente.
8. Veszekedjünk hangosan, és legyünk mérgesek egymásra.
9. Állítsuk vissza régi szokásunkat, csörgessük meg egymást
telefonon este, amikor épségben hazaértünk.
10. Béküljünk ki.
Megtaláltam Iris tíz pontját a fiókomban a megkeményedett
lengyel karamellák, a csomag szárnyatlan betét és a
körömolló mellett, a személyi igazolványom alatt, aminek a
fényképén úgy nézek ki, mint egy utcagyerek. A szobám
csatatér, amelyen én küzdök magammal, én küzdök
anyámmal és az otthonommal, azzal, aki voltam és akivé
lettem, most vajon milyen fajhoz tartozom? Lehet, hogy hiúz
vagyok, angolna, dinoszaurusz, a múltból jövök, és ezért szűk
nekem a jelen, úgy érzem, nincs benne számomra tér.
Ebből a tízparancsolatból – fegyverszünet és örök béke – én
egyet sem tartottam be, hónapjaim, éveim lettek volna rá,
hogy helyrebillentsem, hogy jóvátegyem az elkövetett hibákat,
de halogattam, mindennap ráért holnap is, minden
naplementét megcsodálhattunk másnap is, minden
megbocsátás maradhatott kimondatlan is, senki sem fogja
lecsapolni a tavat, vagy elvinni a mólót a helyéről, a nyúl is
régen halott, és az is marad: halott, és eltemették a hátsó
kertben, a saláták és padlizsánok között.
Iris elviselte felgyülemlő késéseimet, oda nem figyelésemet,
eltűnéseimet, és továbbra is hívott, hogy menjek el hozzájuk,
süssünk együtt muffint, nézzünk vámpíros sorozatot,
sétáljunk a kertben, jelezte, hogy szeretne ott lenni a
diplomavédésemen, meghívott a sajátjára – mindkettőt
visszautasítottam –, odajött a házunk elé értem a használtan
vett kocsijával, hogy megmutassa, megtanult vezetni, késő
éjszakába nyúlóan üzeneteket írt, próbált telefonálni, és
amikor én nem vettem fel, anyám a végén kihúzta a vonalas
telefont, így az foglaltat jelzett, pedig valójában én voltam
elfoglalva azzal, hogy elsáncoljam magamat.
Közben egész idő alatt a lehető legbanálisabb és
legfelületesebb csevegésekben henteregtem, nem meséltem el
neki sem egyetlen félelmemet, sem egyetlen szégyenemet, a
nehézségeimről sem beszéltem, sem az anyámmal folytatott
veszekedésekről, a tanulással kapcsolatos gondjaimról, sem
arról, hogy az Andreával történt szakítás után kiszáradtam,
érzelmileg steril lettem; nem meséltem neki az alacsony
önbecsülésemről, a szívós szándékomról, hogy bántsak és
bomlasszak, mintha mindenki egy-egy hal volna, és síkos
teste körül én volnék a szorító kéz az élet nagy
kútmedencéjében.
Iris érzelmi memóriájában mindig megőrzött engem
fantasztikusnak és értékesnek, kedvesnek és mosolygósnak,
áldozatnak, aki nem tépi darabokra mások testét, aki
torkaszakadtából énekel a kocsiban, és könyveket olvas az
árnyékban, aki tünékeny, kérészéletű, csupán egy szertefoszló
kép, egy arc homálya a víz alatt, mint amikor versenyeztünk,
hogy ki bírja tovább.
Amikor értesült Elenáról és Andreáról, Iris azonnal a
védelmemre kelt, harci hévvel és elszánással, hírvivőként
működött köztem és a volt fiúm között, ő kézbesítette neki a
végső szakításról és az eltörléséről szóló üzenetet: véget értél,
egy pont vagy az utolsó szó után, te vagy a zárlat.
Az egész város megtudja, milyen emberek, ezzel vigasztalt,
és hogy bizonyos, hogy lesz egy áldozati oltár és lesz egy hóhér
számukra, hogy a fejük szabadesésben hull majd a porba,
mint a levágott tyúkok meg csirkék feje a fehér nyakukról, fel
is tettem neki a kérdést: mi lesz a levágott fejekkel? Lehet
belőlük gyűjteményem? A polcról eltűntek a könyvek, most
lett hely az összes ellenségem levágott fejének, majd
leporolgatom, elnézegetem őket, gúnyból és sajnálatból
megsimogatom, az én érdemem, ha nem hullottak le. Az egész
város megtudja, milyen emberek, tisztességük a fortyogó
olajba merül, túlfő, és nem lesz már ehető.
Iris sohasem hitte, hogy képes voltam felgyújtani a
Residenza Claudia lakópark egyik utcájában parkoló autókat,
számára egy ilyen feltételezés a soha be nem következő
apokalipszis univerzumába tartozott. Nem látott engem
combig vizes nadrágban, amikor elmerültem egy gyilkossági
kísérletben.
 Amikor a hír elterjedt a városban, amikor az erőszak
nyilvánosságra került, ő az én védelmemre szolgáló verziót
terjesztette, azt, amelyik arról szólt, hogy két lány a városból
hajba kapott, összeverekedtek, megtépték egymást egy fiú
miatt, sima szerelmi bosszú. És annak az estének ez az
újszerű, rögtönzött krónikája általános figyelmet keltett, és
mindenkit arra a hitre vezetett, hogy egy sima vásári komédia
pofonegyszerű epilógusát hallja, egy fiatalok közt kitört
viszálykodásét, egy olyan csetepatéét, amin, ha három év
múlva találkoztok, nevettek, mert bizonyos távolságból
minden pihekönnyű.
Iris biztos volt az ártatlanságomban, mert hogyan is lehetne
másképp, és mert Elena egyszer már hazudott, tehát
megérdemli, hogy ne higgyenek neki.
A város is ítélkezett, suttogott és terjesztette azokat a
véleményeket, amelyek először Cristianótól indultak ki, és
aztán elterjedtek és szájról szájra jártak a piacon, a
lottózóban, azok közt, akik a kávézók előtt üldögéltek a téren,
akik karonfogva sétálgattak a Katonák sétányán: a két lány
összeverekedett, azelőtt barátnők voltak, de a szőke összeállt a
vörös fiújával, erre a vörös feldühödött, meg a szőke is, és
hajba kaptak, a szőke az alamuszi, a vörös meg jól tette, én is
összevertem volna azt a kis szukát.
Iris is bólogatott, hogy persze, így volt, a képzeletében
feltárult az a holdvilágos jelenet, amikor engem ütnek, és
üvöltöznek velem, és az ellenfelem elesik, és onnan lentről,
mert még mindig nem volt neki elég, amennyit ütött, még
mindig engem szid, és megpróbál belőlem darált húst
csinálni, agresszió agressziót szül, szemrehányás
szemrehányást követ, ítélet ítéletet.
Iris elmondta, hogy a Facebookon szemmel tartja Elena
Corsit, és pontosan tudja, kikkel találkozik, hol van, így ha
valaha is felbukkan egy fotó, amelyiken Andreával együtt
látható, megint lecsaphatunk rá, rajtaüthetünk, beindíthatjuk
a legkegyetlenebb pletykákat, amelyek élesebbek, és mélyebb
sebet ejtenek a késpengénél.
Azt mondtam neki, jól van, figyeld csak, én nem vagyok fent
a neten, a mások élete utáni leskelődéstől rettegek, olyan,
mint a webkamera Carlotta szobájában, amelyik kifürkészi,
kilesi, figyeli és kommenteli és megosztja pőre létezésünket,
az ágyban viselt bugyinkat, a lepedőnyi hiányunkat, a
SZERELEM című számítógépes mappáinkat.
Iris egyre csak mondta, hogy nem én követtem el a
gonosztettet, hogy én bíztam, én voltam a jó, az ártatlan, a
mártír, és mint ilyen, majd elnyerem jutalmam, az ütések
forognak és visszahullnak, forognak és visszahullnak,
forognak és visszahullnak arra, aki valóban bűnös.
Nézem a listát, és az az érzésem, hogy ez egyre kevésbé az a
tíz dolog, amit Iris és én tenni fogunk azért, hogy ismét
ugyanazok legyünk, akik voltunk, hanem egyre inkább az a
tíz, amit nem fogunk már tenni soha, az a tíz, amit
elveszítettem, az a tíz, amit elsiratok, és úgy érzem, hogy ott
vagyok a bükkös közepén, a lábam rövid, szőrös, a szemem
résnyire szűkült, az orrom disznóorr, és a földet túrom vele, a
csülkeim sárosak, a gyomrom makkal, bogarakkal, petékkel,
bábokkal, lárvákkal és gombákkal van tele, beleszagolok a
levegőbe, és aztán jön az ütés: valaki rám lőtt.

A nyár megérkezik a tópartra, elhozza magával a narancsízű

jégkását, a sült krumplitól zsíros ujjakat, hónunk alatt a
napernyőt, a sorban felállított napozóágyakat, a labdázást a
part menti homokban, a tűzoltó-helikopter zúgását, amely
leereszkedik, és felemel egy nagy vödör vizet, amely
valamelyik tűz eloltásához kell, lángban állnak a domboldalon
a legelők, az elektromos elosztók.
Iris vagy három hónapja nem mozdul ki otthonról, és csak
az üzenetekre válaszol, a telefont nem veszi fel, azt írja, hogy
főzős programokat néz a tévében – tenyésztett lazacokról, vad
cikóriáról, alpesi sajtokról –, és egy nővér minden reggel jön,
és infúziót ad neki, de nem akarja megmondani, hogy miért,
mi a kezelés célja, milyen betegségről van szó, ezután egy
darabig én sem erősködöm tovább, sápatag, lagymatag
üzeneteket küldök csak arról, hogy munkát keresek,
anyámról, aki nem beszél velem, a múló időről, ami nem hoz
megoldást, semmilyen javulást, elmúlnak a születésnapok, az
évfordulók, az ünnepek, és én már a mészárszékekhez is
elküldöm az önéletrajzomat, sohasem lehet tudni, hátha az én
diplomám is hasznos lehet a negyedelt ökrök kiméréséhez.
Az önéletrajzom mindössze egyetlen oldal, nincsenek
munkahelyi tapasztalataim, nem végeztem semmilyen
tanfolyamot, nincsenek nyelvvizsgáim, eddig nem csináltam
mást, mint tanultam, és nem tudom elmagyarázni annak, aki
majd az önéletrajzomat olvassa, hogy az a sok görnyedés a
könyvek fölött valójában az önmegtagadás gesztusa volt, és én
maradéktalanul betartottam a társadalmi szerződést, a rend
kívánta úgy, hogy tanuljak, én nem mentem elébe semminek,
és nem is halogattam semmit, tisztességgel eleget tettem a
tanulmányi kívánalmaknak, ki vagyok képezve, és olyan,
mintha visszatértem volna a kiterjedés és mélység nélküli
masszába, fogalmak haszontalan halmazába, olyan
tapasztalatokat várnak el tőlem, amelyeket lehetőség híján
nemigen tudok megszerezni, tortakrém vagyok, elolvadt
fagylalt.
A nyár kopogtat a hőséggel, hív a tópartra, a terecskék és a
kis utcák késő éjszakáig tele vannak, a kávézók
meghosszabbítják nyitvatartásukat, a fabódékban reggeltől
kezdve kávét kínálnak, Rómából ide kirándulnak mindazok,
akik nem elég gazdagok ahhoz, hogy a tengerparton legyen
nyaralójuk, télen egészen a partig lehúzódott a hínár, és a
strandokat üzemeltetők csak nemrégen irtották ki,
eltakarították a köveket, tátott szájú haltetemeket, és piros
pólójukban, a szálloda úszómedencéjében megszerzett
engedélyükkel – ahol a Carlottával való barátságom halála
beigazolódott – visszatértek a strandra a vízimentők.
Elbiciklizem Irisék háza elé, és megnyomom a kapucsengőt,
az anyja azt mondja, nem mehetek be, a barátnőm alszik, és
nekik sok dolguk van, jobb, ha nem is próbálkozom, majd ha
jobban lesz, felhív, mire én elmondom, hogy hoztam egy
zacskó citromot, anyám szedte Festáék fájáról, nagyon illatos,
halételekhez éppen jó, és a héját is fel lehet használni
desszertekhez, Iris anyja azt válaszolja, hogy hagyjam csak ott
a kilincsen, majd kimegy érte, így hát én ott hagyom a
citromot a napon, és elgondolkodom, hogy annyi minden
mást hozhattam volna, mégis miért pont a legsavanyúbb
dolgot választottam.
Telnek a napok, telefonálok Agatának, a Motorolám
képernyője összerepedezett, úgy tudom elolvasni az
üzeneteket meg kiválasztani a telefonszámokat, ha ferdén
tartom, mindenki másnak okostelefonja van, WhatsAppolnak,
tizenöt üzenetet is írnak napjában. Agata meglepődik, évek
óta nem hívtam fel, a gimnázium befejezése után egyre
ritkábban találkoztunk, nem nagyon volt közös témánk, ő,
mint előre tudható volt, a családi vállalkozásban dolgozik, vett
magának egy Louis Vuitton táskát, azzal vonul fel esténként a
mólón, a körmét mindig szépen megcsináltatja,
amarántszínnel, türkizzel, mélykékkel, strasszokkal,
gyöngyökkel vagy pillangószárnyakkal díszíti.
Agata azt mondja, hogy jó ideje nem beszélt már Irisszel, az
évek során nagyon elhidegültek, ha ír neki, nem válaszol,
egyik hétről a másikra megszüntette a Facebook profilját,
teljesen eltűnt, kivonta magát a forgalomból, és közülünk
senkivel sem tartja a kapcsolatot. Én arra gondolok, hogy a
maga módján így akar bennünket büntetni, mert túl felszínes
barátnők voltunk, tele hibákkal, sem én, sem Agata nem
voltunk mellette úgy, ahogy kellett volna, és most elzárkózik
előlünk, hogy megleckéztessen. Nyilvánvalónak veszem ennek
a hallgatásnak a látszólagos nyugalmát, nem súlyos az egész,
csak nem akar kimozdulni, mert beteg, de ez csak pillanatnyi
helyzet, majd elmúlik, meggyógyul, ahogy a felhők eloszlanak
a zivatar után, ahogy gyorsan feloszlik a köd, és elolvad a
zúzmara.
Az Agatával folytatott telefonbeszélgetés után elkezdek
gondolkodni az Iris által elejtett utalásokon, emésztgetem,
amikor egyszer azt mondta, hogy fáj a hasa, amikor nem kért
még egy szelet görögdinnyét, amikor olyasmit mondott, hogy
dagad a lába és feszül a hasa, amikor arról beszélt, hogy fogy,
és a teste úgy zsugorodik, hogy lassan egy tenyérben is elfér.
Ettől függetlenül nem tudom elképzelni, hogy fekszik az
ágyban vagy a kanapén, keze ügyében a tévé távirányítójával,
és nem megy ki a napra, a lovardába, a kertbe, és nem
találkozik velem.
Megpróbálom visszaszerezni az elvesztett területeimet,
szmájlikkal és szívecskékkel bombázom, rettenetes hármas
szívecskékkel, listát készítek arról, hogy mi mindent fogunk
együtt csinálni, ha meggyógyul, és hozzáírom ahhoz a tízhez,
amit ő állított össze, így lesz belőle húsz, harminc, ötvenkettő,
végül pontosan ötvenkét dolgot fogunk csinálni, ha
meggyógyul, és elküldöm neki a listát üzenetek végtelen
sorában, amivel elfogyasztom az összes pénzt a kártyámról, ő
erre az őrült és átkozott listára egy mosollyal válaszol.
Bűnösnek érzem ezt a távkommunikációt, hogy gombokat
nyomogatunk, számokat pötyögünk, a távolodás kényszerű
szimfóniáját, ekkor elkezdek biciklivel járkálni mindenfelé, a
kávézóba, a halashoz, a térre, a ruházati boltba, ahol az anyja
szokott vásárolni, faggatom a próbababákat, a KIADÓ kezdetű
hirdetéseket, a kis utcákat, a Collegiata templomot, az
épületek sarkán lévő megkérgesedett szobrokat, a vizet és
békanyálat prüszkölő kutakat, tőlük kérdezem, mi történik
Irisszel, miféle kelepce foglya, mert biztos vagyok benne, hogy
a város tudja, és összeesküdött ellenem, és nekem nem
mondja meg, hogy én legyek az egyetlen, aki nem tudhat
semmiről, hogy szenvedjek és őrlődjek magamban.
 Egy héttel később megint elbiciklizem Irisék házához, és a
zacskó citrom még mindig ugyanott van, ahol hagytam,
szétfőtt a hőségben, belefulladt saját levébe, rothadt
dögszagot áraszt, leveszem a kilincsről, és a kukába dobom.
Nálunk otthon kölcsönös fegyverszünet és közöny van
érvényben, én lettem az eltartandó lány, aki nem termel, nem
gyarapít, nem hoz hasznot, nem főz, nincs kincse és nincs
tartaléka, az el nem zavart és vissza nem tért lány, a
sóbálvány, akit mindenki kénytelen nézni vacsoraidőben,
mégis szeretném megkérdezni anyámtól, megtudakolni tőle,
hogy mit kellene tennem, mert ő mindig talált megoldást,
képes volt mozgásba lendülni és megoldást találni a dolgokra,
míg én fegyvert fogtam, és páncélossal támadtam mások
barikádjaira, az ő cselekvése tervszerű, az enyém háború, az
előbbi esetben világos a cél, a másodikban csak azt lehet
tudni, hogy rombolni kell, mielőtt mások észbe kapnának.
Marianóval is beszéltem Irisről, felhívtam egyik éjszaka,
még a hold sem sütött, és azt felelte, van az úgy, hogy valaki
nem szereti mások elé tárni a testi szenvedését,
hogy betegségében magányra van szüksége, és gyűlöli, hogy az
állapotán csámcsogjon mindenki, pont úgy, mint a
nagybátyánk, aki, amíg szívrohamot nem kapott,
valahányszor megszédült egy kicsit, mindenkinek azt mondta,
hogy megszúrta a nap, és hogy ne kelljen saját magáról
beszélnie, inkább beszélt a lovaglásról, a szilfákról, az
autópálya-építésről. Én erre azt feleltem, hogy idegesít ez a
hallgatás, és hogy nem akarok a betegség lefolyásának
szemtanúja lenni, sem az állapotáról híreket megosztani,
hanem csak tudni szeretném, mi történik, egyszóval: csak
látni akarom, látni akarom, hogy néz ki, nevet akarok adni a
dolgoknak.
De ahogy teltek a napok, ahogy világos lett, hogy a
bátyámnak van igaza, az Irisszel való kapcsolattartás
esetlegessé vált, én írok neki reggel, és délután vagy estefelé
kapok egy rövid választ, miközben én írok vagy tízszer, a
válasz is csak annyi, hogy igen, köszönöm, minden rendben,
nem, köszönöm, szia.
Ekkor felhúzom magam, fogom a biciklit, ott keringek a
házuk körül – mint légy az ételmaradék felett –, jelre várok,
hátha lesz valami mozgás, és arra gondolok, hogy talán eltörte
a lábát, hogy leforrázta az arcát, hogy fél szemére megvakult,
fejbe verték, és most egy óriási heg van a koponyáján, és még
nem nőtt ki a haja, vitaminhiányos, anyagcserezavarban
szenved, görcsökkel küzd valami korai ízületi gyulladás miatt,
rondának gondolja magát, és nem akarja feltárni ezt a
jelenlegi bágyatag és csúnya állapotát.
De egyszer csak meglátom, hogy kijön a házból, az anyja
vezeti az ő autóját, miközben ő az utasülésen ül, a haja rövidre
nyírva, arca beesett, nagyon sápadt, válla előreugrik, a nyakán
valami daganat, a szeme óriási, sötét, a homloka magas, az
ajka elvékonyodott és lefittyed, az, akit az autó szélvédője
mögött látok, nem ő, hanem egy ismeretlen, aki felemésztette
önmagát.
Megszólítom: Iris, és integetek, de nem megyek közelebb,
ők megfordulnak, elhajtanak az ellenkező irányba, és
magamra hagynak a borzasztó látvánnyal.
Nem telik sok időbe, és a város mindent tud, az orvosok, a
nővérek, aki véletlenül látta őt, az anyja barátnői, az apja
haverjai, valaki mondott valamit, és most másról sem hallani,
az emberek görcsösen a miértet, a hogyant firtatják,
találgatnak, laboreredményeket, béltükrözést emlegetnek,
rémületről, könnyekről pusmognak, kiteregetik a szennyest,
mindenki úgy vesz részt az új Iris történetében, ahogy tud, és
megfeledkezik a régiről, megfeledkezik arról, aki az én
egyetlen barátnőm volt.
Láttalak a múltkor a kocsiban, mintha nem is te lettél
volna.
Írok neki, és nem válaszol, akkor elküldöm még háromszor
az üzenetet, mert választ követelek, szükségem van rá, hogy
ezt mondja: Nem én voltam, az valaki más volt, én ezeken a
koordinátákon rejtőzöm, várlak iksz nap ipszilon órájában, ne
késs el, mert ez a rejtekhely veszélyes, hamarosan eltűnök
innen.
Azon a napon, amikor választ kapok egy illatszerüzlettől,
Cristiano felhív. Az illatszerüzlet azt válaszolja, hogy
tekintettel a filozófiában való jártasságomra, alkalmas lehetek
számukra, ugyanis nemrégiben nyitottak, és a relaxáció, a
testápolás és a jóga szegmenseire specializálódnak. Cristiano
zihál a telefonban, föl-le járkál, mert néha elmegy a térerő.
Cristia’, mi van? kérdezem újra és újra, de csak
foszlányokat hallok abból, amit mond, aztán végre visszajön a
hang.
Meghalt, közli nyugodtan.
Ki? kérdezem, mert nem akarom érteni, és belemerevedtem
az értetlenségbe, nem akarok szembesülni, és nem akarok
magyarázatot hallani.
Iris, nagyon sajnálom. A nagybátyja találkozott apámmal a
cégnél.
Nem igaz, hazudott.
Nem, nagyon rosszul volt, egy hete bevitték egy klinikára,
fájdalomcsillapítás céljából, az anyja mindent kidobált a
szobájából, nem lesz temetés, most arra vár, hogy
elhamvasszák.
Ki?
Iris.
Azt felelem, hogy hazudik, és elegem van a meséiből, a
legendáiból, a kitalált neveiből és dolgaiból, a fecsegéséből, és
kinyomom a telefont. Iris nem vár semmire, Iris otthon van,
és én most írok neki, és ő válaszolni fog, és így is teszek: írok,
és megint írok, és a telefonja csak pittyeg a végtelenségig.
Éjjel vele álmodom, egy düledező ház romjai közt ül, az
emeleten, azt mondja, ott vár rám, a világ egyáltalán nem dőlt
össze, a hold is fent van az égen.
Másnap megjelennek a városban a gyászplakátok, nem
olyanok, mint általában, rajtuk van a fényképe, alatta a
születési és a halálozási dátum, három napja halott, és most a
világ mondja ezt nekem, a Poggio dei Pini kereszteződésben, a
sarkon, egy vaslemezen, a halála mások halálára ráragasztva,
hideg éri, eső áztatja, lefoszlik, a halálát befedi majd a
halfesztivál plakátja, nyár van, és a tóparton alig várja
mindenki, hogy apróhalat süssön.
 12
A benzin íze

Irisszel egyszer láttunk lezuhanni egy repülőt, pontosabban

egy helikoptert.
A strandon ültünk, közös törülközőn, a fürdőruhánk vizes
volt, nedves hajunk kiengedve a hátunkon, a ki-be járkáló
fürdőzőket figyeltük, Iris feltolta a feje tetejére a
napszemüvegét, és egy eperízű Calippót nyalogatott, az én
kezem homokos volt, és idegesített a gyerekzsivaj, az, hogy
ezek a kölykök a szabadban nőttek fel, babusgatták, biztatták,
pont a kiáltozásra nevelték őket.
Medve Marta törülközőjéből csavart turbánt magának, és
abban sétálgatott a parti homokban, Ramona
utánasettenkedett lábujjhegyen, és biztatta: Gyerünk, táncolj!
Marta elővette az egyszer használatos fényképezőgépét,
elkezdte fotózni őket különféle pózokban: fakírok,
topmodellek és rúdtáncosok, cirkuszi artisták, hallottam,
ahogy szökdécselve kacagnak, versenyeznek, ki bír tovább a
forró homokon lépkedni.
Görög elment vízért és szendvicsekért a büfébe, lába szőrös,
homlokára tapadt haja úgy fénylett, mintha műanyagból
volna, megkínált bennünket egy szendviccsel és egy dobozos
Sprite-tal, Irisszel ketten elfeleztük, Iris a doboz jobb
oldaláról ivott, én a balról, egy-egy kortyot, felváltva,
buborékok a szájpadláson, fölöttünk a tűző nap.
Görög Iris mellé ült le, de nem a törülközőnkre, és apró
mozdulatokkal próbált közelebb araszolni, helyet szerezni
magának a törülközőn, Iris közelébe férkőzni; én úgy éreztem,
ránk akaszkodik, mint egy kullancs, és elküldtem azzal, hogy
Medve hívja, menjen fényképezkedni, aztán majd
kinyomtatjuk, kitesszük a képeket, Iris is küldte: Menjél, menj
már.
Görög felállt és eloldalgott, csalódott tekintettel nézett
vissza ránk; mi csak mosolyogtunk, és Iris ezt mondta:
Folyton a combomhoz dörgölőzik.
Egyszer csak zúgást hallottunk a tó felől, a kis öböl mögül
előbukkant egy kis méretű, fekete helikopter, olyan volt, mint
egy dongó, és zümmögött meg zümmögött, mintha
légibemutatót tartana, az oldalára dőlt, emelkedett és
süllyedt, mozgatta a farkát, mintha megbokrosodott volna, az
emberek tapsoltak, azt gondolták, ez valami rögtönzött
légiparádé a fürdőzők szórakoztatására.
A helikopter megint az oldalára dőlt, aztán megpróbált
felemelkedni, aztán megint vészesen az oldalára dőlt, mi csak
néztük, mert nyilván az egész meg volt tervezve, biztosan egy
repülőgyakorlaton vesz részt valaki, a Repülési Múzeumén
vagy valamelyik repülős klubén, amelynek a tagjai kétüléses
kis gépekkel szoktak felszállni.
Aztán a nagy kacagás közepette, a gyerekek bámuló szeme
láttára, bekövetkezett a zuhanás, a helikopter a víz felszínére
csapódott, aztán felborult, felrobbant, egy pillanat alatt
történt az egész.
Egy lobbanás, egy felhő, a helikopter lapátjai és az orra
elsüllyedtek, a parton kiáltások harsantak, a vízimentők erős
karjukkal, ujjatlan trikójukban már eveztek a becsapódás
helye felé, a vitorláskluboktól motor nélküli hajókba szálltak,
és szintén eveztek a baleset felé, a strandokon beállt a rémület
csendje.
Hogy ki halt meg azon a napon, nem tudtam meg soha,
hogy ki volt az, aki valami hiba vagy szerencsétlenség vagy
figyelmetlenség következtében elporladt a vízben.
Iris felugrott, úgy kiabált: Valaki mentse meg!
 Én fogtam a törülközőt, az üdítősdobozt, az utolsó falat
szendvicset, és elvonszoltam onnan, nem a mi dolgunk
megmenteni, helyrehozni, jóvátenni.
Vannak, akik teljesen menthetetlenek, gondoltam.
A vízimentők nem találták meg a holttestet, csak
fémhulladékot hoztak ki a partra, a tóban napokig nem
lehetett fürödni: a víz felszínén benzinfolt bűzlött.

Drága Iris!
Sokszor mondtam már, hogy akkor írok, ha valami
gyötör, és ami gyötör, az most te vagy.
Gyötrelmes a magas sarkú cipőidre, a rojtos, fényes
lovaglócsizmádra, a strasszköves szandálodra
gondolnom, ahogy ott sorakoznak a szobád ablaka
alatt, a távirányítót nyomogató ujjaidra, miközben
valami főzős műsort keresel, amelyben egy nagy hasú,
joviális alak sajtokról és kecskékről mesél, rád, ahogy
ingatod a fejed, mint az a figura a trevignanói bárban,
akinek túl sok haja volt, és mintha a nyaka nem bírta
volna cipelni a fejét, és ez a fejmozdulat az évek során új
jelentéssel telítődött, azt jelentette, hogy menjünk abba a
bárba, pedig az a figura már ott sem volt, kirúgták,
arra, hogy milyennek láttalak a víz alatt, remegő
körvonalaidra és az arcod homályára, a lábadra,
amiről mindig azt mondtad, hogy dagadt, arra,
ahogyan azt mondtad, „ez nem élet”, és utána elnevetted
magad, azokra a dolgokra, amelyeknek nevet adtál,
arra, hogy féltél a nagyon mély víztől, a tűzvésztől, a
hazugságtól, a szilveszteréjszakától a virágárus fiával,
és arra, hogy milyen arcot vágtál, amikor elmentem,
mintha azt mondanád, „miért hagysz itt”, és ott
hagytalak abban a társaságban, olyanok között, akiket
alig ismertél, egy égő szalmabábuval, arra, hogy
megkértem a nagymamádat, kössön sálat az egész
családomnak, és soha még csak meg sem köszöntem
neki, és arra, amikor elmentem hozzátok, és ő ott ült a
földszinten a függöny mögött, és rám mosolygott, a
klinikára, a fájdalomcsillapító kezelésre és arra, hogy az
én fájdalmamat nem csillapítja senki, még a morfium
sem.
Gyötör egy nap emléke, egy délutáné a lovardában,
amikor kértél, hogy menjek el veled, és nézzelek meg,
miközben lovaglóleckét adsz. Megérkeztünk, és te rögtön
Tampát kerested, a te csámpás lovadat, aki tele van
hóbortokkal, nem szép a járása, aki senkinek sem kellett,
de te gondoztad és kinevelted, az egyetlen voltál, aki
enni adott neki, meg aki kikefélte a farkát, képes voltál
megtanítani méteres akadályokat átugrani, és fel
akartad készíteni a versenyre. De amikor megérkeztünk,
Tampa nem volt sehol, a bokszok mind foglaltak voltak,
őt kicsapták a mezőre, a dombok felé, és közben esett az
eső, és nem volt sehol.
Melletted voltam, amikor ott álltál kezedben a kefével,
amellyel ápoltad, és sírtál, és a nyereg ott lógott a
kampón. A ló nem volt a tiéd, nem volt pénzed arra,
hogy a bokszban tartsák neked, ő csak egy gyakorló ló
volt, és ezt mondtad: Tampa nincs hozzászokva a
mezőhöz, és nincs is jól megpatkolva, megsérül,
lesántul; nekem nem volt erre válaszom, sem
megoldásom, nem tudtalak megvigasztalni, csak
néztem, hogy sírsz, néztem az elkeseredésedet, de a
kisujjamat sem mozdítottam, nem mondtam, hogy
értem a bánatod, és majd én csinálok valamit,
megbosszulom. Szerzek pénzt, és vehetsz tíz, húsz lovat,
egy egész lovardát, ami csak a tiéd, ahol nevet adhatsz
minden lónak, és megtaníthatod őket elegánsan és
gyorsan mozogni. Ehelyett csak ennyit mondtam: a
lovak általában kint vannak a mezőn, nem hiszem, hogy
baja esik a szabadban. Te elhúzódtál, bántott az
érzéketlenségem, hogy nem fogom fel, nem csupán arról
a lóról meg a versenyről van szó, nem is a pénzről,
hanem arról, hogy senkit sem érdekel, hogy neked
fájdalmat okoztak.
Elindultál, feltetted a kobakot, kimentél, és felültél egy
másik lóra, egy angol hölgy lovára, akinek nem mindig
volt kedve lovagolni, és ezzel a lóval köröztél, léptettél,
galoppoztál és vágtáztál, és az arcodon ott ült az átok.
Én ott maradtam a pálya szélén, néztelek a porfelhőben,
köhögtem, és aztán beálltam az árnyékba a legyek és a
gaz közé.
Másnap megtudtuk, hogy Tampa tényleg lesántult, és
nemsokára lelövik.
Nem kérdeztem meg tőled, hogy elkísérhetlek-e,
amikor elköszönsz tőle, és te sem kértél rá, egyedül
mentél el a kivégzésre, és utána napokig elborult arccal
jártál. Agata, hogy megvigasztaljon, elhívott abba a
lovardába, ahová ő gyakran járt, új lovat választani,
azt mondta, vannak ott fiatal lovak is, akikkel lehetne
foglalkozni, de te ezt válaszoltad: Az nem ugyanaz.
Ez gyötör most engem, mert nem, nem ugyanaz.
Nem ugyanaz Tampa nélkül, nem ugyanaz nélküled.
Borzalmas ez a levél, rosszabb, mint az iskolai
fogalmazásaim. Ezt a levelet nem is kapod meg, és nem
is küldöm el, nem is érdemli meg, hogy létezzen.
De te kértél rá, hogy írjak neked, itt van hát ez a levél,
aminek az a sorsa, hogy nem jó semmire.
Hiányzol, gyalázatos, gyalázatosan rossz barátnőd
voltam.
Gaia
A Halfesztiválra a tópart megtelik léggömbbel, magas sarkú
szandálban egyensúlyozó anyákkal, sült csukafejekkel, a
strandot lezárták, mert éjfélkor kezdődik a tűzijáték, régebben
a parti homokban ülve néztem, de megtiltották, hogy onnan
nézzük, miután egyszer egy petárdatörmelék ráhullott egy nő
szalmakalapjára, és az kigyulladt, a gyerekek megrémültek,
mi meg boldogan nevettünk, élveztük a veszélyt.
Az emberek föl-alá járkálnak, a Chalet étteremtől a Katonák
korzóján át az Amfiteátrumig, kisebb-nagyobb csoportokba
verődnek, cukorkát szopogatnak, lenyelik, megállnak a
büfésor előtt, minipizzákat vesznek, a tóparti korláthoz
támaszkodva fényképezkednek, a gyerekek kacsingatva
üdvözlik egymást, és akivel a tél óta nem találkoztál, azzal
most találkozol, mert ha van esemény, amit nem lehet
kihagyni, az éppen a Halfesztivál.
A deszkaszínpadon amatőr produkciók követik egymást,
táncosok, önjelölt énekesek, fényesre lakkozott hajú kislányok
arcukon csillámporral, még valami humorista is fellép, aki az
olajtól maszatos szájakat mosolyra deríti, az első sorban a
székek majdnem mindig üresen maradnak, néhányan a jövés-
menés zajában adják elő műsorukat, láthatatlanok maradnak
a buli nyüzsgésében.
Az én kedvenc tűzijátéknéző helyem egy ház lapos teteje,
ahová az önkormányzat épülete mögött meghúzódó kis park
kerítésén átmászva lehet feljutni.
Onnan éppen a megfelelő panoráma nyílik a tóra, nem
zavarják sem antennák, sem falombok, tökéletes képkivágás,
amelyben durranások és fények robbannak, mesterséges
szívecskék, szomorúfűzek, sárga csillagocskák,
mennydörgések, amelyektől a gyerekek ijedtükben befogják a
fülüket, fénylő szökőkutak rajzolódnak ki az éjszakai égen,
majd sűrű füst, égett papírhulladék marad utána a tó
felszínén, idejön mindenki a tó környéki településekről, még
Rómából is, hogy megnézze, milyen szép díszkivilágítást
tudunk mi csinálni.
 Az utcákat lezárják, az autóknak jó messze kell parkolniuk,
az emberek libasorban jönnek végig a hullámzó aszfalton,
karjukon kisgyerek, hónuk alatt összecsukható babakocsi, a
nők két ujjal felemelik a szoknyájukat, hogy megóvják a
koszos fűtől. A Halfesztiválra kisminkelve érkezik az ember,
tupírozott hajjal, vasalt frufruval, vékony pántos szandálban,
mély V kivágású felsőben, merevítős melltartó kipárnázva,
napszemüveg a fejtetőre tolva, akkor is, ha nem süt a nap.
Biciklivel száguldok le a mólóra a Kereszt utáni lejtőn,
rakétaként zúdulok a családok közé, helyet csinálok
magamnak a földet éréshez, aztán bekanyarodom egy étterem
hátsó frontjához, ott lelakatolom a biciklimet a többi közé, a
kiéhezett farkas tekintetével nézem az embereket, ahogy
felcicomázták magukat a bulijukra, és arra gondolok, hogy
nincs bennük tisztelet, nincs bennük érzés, tarka, virágos
ruhákban mászkálnak, senki sem osztozik itt az én
gyászomban.
Nekem nem kellett különösebben kitalálnom semmit,
nekem majdnem az összes ruhám fekete, az egyetlen rikító
szín rajtam a hajam, ez a szín épp eléggé zavar is a tükörben,
hogy merészel vörös maradni, mint a hús, mint a virág,
miközben az egész testem kiszárad? Ki engedte meg a
hajamnak, hogy éljen?
A móló előtti teret kikerülve a kis utcákon megyek tovább,
ahol kamaszbandák emlékeztetnek konokul arra, hogy az én
időm lejárt, az én lustán csordogáló, szunyókáló éveimnek, az
abszolút kamaszkornak örökre vége, nem sok kell hozzá, és
elnyeli őket az élet, mint a szezon végét.
Lehajtott fejjel, a macskakövekre szegezett tekintettel
lépkedek, kis válltáskám verdesi az oldalamat, az emberek
nevetgélnek, de mit nevetgélnek, miért nevetgélnek,
szembejön velem két ismerős, és rám bámul, látják komor
képemet, és nincs bátorságuk köszönni, arckifejezésükből
megértem, hogy mindent tudnak, és gyűlölöm őket a
tudásukért, az öntudatukért, itt senki sem tud titkot tartani, a
halál sem tud eltakarni, elrejteni, még a fájdalom sem.
A kőlépcsőn akarok felmenni a kis parkig, át akarok mászni
a kerítésemen, egyedül akarom megvárni az éjfélt, már
majdnem itt van, meg akarom várni, mert az a hely ott a tetőn
az én örök visszatérésem, ahol kapcsolatot tarthatok a
múlttal, az én körforgásos időm, a kilátás onnan mindig
ugyanaz, a zajok szintén, amikor felrobbannak az első
tűzijátékok, az örökkévalóság illúziója vesz körül, ahol
minden összesűrűsödik, és semmi sem múlik el, mindig ott
ülünk törökülésben, és a fények ott ragyognak a szemünkben.
Megállít egy mazsorettruhás lányka, rövid szoknyája feszül
a csípőjén, hosszú, erős karja van, látásból ismerem, Iris
gimnazista osztálytársának a húga, kicsi, de erőteljes áll,
macskaszem, engem néz bűnbánó tekintettel, épp felemelné a
térdét és a combját, kész a piruettre: Hallottam, nagyon
sajnálom, olyan gyönyörű lány volt…
Ezt suttogja, és a részvétnyilvánítása úgy ér, mint egy
tarkólövés, felébredek a gondolataimból, visszatérek az
igazsághoz, és az igazság az, hogy az emberek részvétteli
tekintettel megállítanak, hogy elmondják rituális szavaikat,
mert igen, gyönyörű lány volt, és a lábára felhúzták a
lovaglócsizmáját, és elégették.
Meglököm kamasztestét, amely a megtestesült szégyen,
mert lélegzik, mozog, egyáltalán, hogy merészel létezni,
ráüvöltök, hogy nem halt meg senki, és nincs szükségünk a
borzasztó részvétére, lökdösöm és rátámadok, a barátnői
közbelépnek, az emberek megállnak, taszigálnak, és továbbra
is próbálom megvédeni magunkat a belőlük áradó kórtól, a
hamisságtól. Tessék, itt vannak, kicsípték magukat az estére,
mind készek koccintani, ragyog a kifestett képük.
Érzem a lány ruhájának sima anyagát, szeretném letépni
róla, összeszaggatni: parádé rezesbandával, fazekasbögréket
áruló bódék, karamellizált mogyoró, hercegnő alakú lufi,
olajtól csöpögő papírzacskók, a házak felé szálló pára,
megpróbálom kiszabadítani magam, de valaki szorítja a
vállam, és azt mondja, nyugodjak le, nyugodj le, és támogat.
Megismerem a hangját, és rákiáltok: Cristia’, csinálj
valamit.
Ő lefog, a kislány megmenekül a karmaimból,
szörnypofámtól, az emberek körbeállnak bennünket, a lány
megrémült, sír, én megint odaszólok Cristianónak, hogy
csináljon valamit, mert az nem lehet, hogy ő ne tudjon valami
megoldást, hogy ne érkezzen meg a kellő pillanatban, hogy ne
legyen nála gyufa és benzin, hogy ne tudjon épségben
átvezetni a sötétségen, hogy ne hallgattassa el, aki engem
bántani akar, hogy ne óvjon meg az árulástól, hogy ne legyen
golyó a puskája csövében, van valami vagy valaki, akire le kell
sújtanunk, hogy megbosszuljuk az elszenvedett sérelmet.
Mit bámultok? Cristiano a karjában tartja azt a verejtékező,
sápadt és ernyedt húscsomót, ami én vagyok, és elküldi az
embereket.
Azt gondolom, kell, hogy valami oka legyen, talán a
tartósítószerek, talán a polifoszfátok, talán az üvegházhatás,
talán a növényvédő szerek, talán az elégetett műanyag, talán a
rádióantennák sugárzása, talán a Vatikáni Rádió, talán a víz
arzéntartalma, talán a háztetőket fedő eternitcserepek, talán a
mobiltelefonok meg a wifi által kibocsátott hullámok, talán a
hormonkezelt húskészítmények, talán az aktív meg a passzív
dohányzás, talán a szintetikus takarmány, amellyel a csirkéket
meg a teheneket etetik, talán a folyótorkolatokban
felhalmozódott kátrány, talán a gyógyszerek és a hulladék,
talán az adalékanyagok és a lakkok, talán, de akkor egytől
egyig meg kell találnunk a bűnösöket, akik megölték, meg kell
találnunk őket.
Cristiano fogja a homlokom, odavonszol a kúthoz, és
közben mindenkinek, aki közelít hozzánk, azt mondja, hogy
nincs szükségünk segítségre, és vizet spriccel az arcomba.
Nem tudok mit tenni, mondja, én csuromvizes vagyok, a
táskám beleesett a kút medencéjébe, a Motorolám a földön
hever, a mi pocsolyánkban úszik.
Közben eldurran három lövés, ez jelzi a tűzijáték kezdetét,
visszhangzik a város fölött, hallani lehet az egész vidéken, az
óvárosban a Collegiata templom mellől, a halárustól, a sült
halat áruló bódéknál, talán még a Csipke kanyarból is, egy,
kettő, három: kezdődik a parádé.

A hatvanas évek végén a németek felfedezik maguknak az

óvárost.
A felső óváros egykor a tó fölött őrködő Odescalchi-
várkastély előretolt állásaként, az őrbástya közelében épült
fel, középkori lakótornyok és kertek alkották.
Az óvárosban a macskaköves utcácskák a Collegiata
templomig visznek fel, ebben a templomban zajlanak a nagy
esküvők, itt a plébános hangosan rászól az esküvői tanúkra,
ha túlságosan kivágott ruhában jelennek meg, ebben a
templomban tekintélyes összeget kell adományozni, ha valaki
a falai között akarja tartani az esküvőjét, ha nem fizetsz, akkor
a pap letiltja az orgonakíséretet, és a menyasszony néma
csendben vonul az oltár elé, csak a fényképezőgépek kattogása
meg a gyerekek vihorászása kíséri.
Az óvárosba, ahol még megmaradt néhány bolt, egy-két
kávézó, amelyek előtt műanyag székeken öregurak
üldögélnek, és az a néhány hivatalnok, aki az
önkormányzatnál dolgozik, tehát az óvárosba egy óriási
fakapun át lehet bejutni, amely majdnem mindig nyitva áll.
Van még itt három étterem, egy üvegékszer-készítő stúdiója,
egy dohánybolt, egy időben voltak tetoválóstúdiók és
szörfboltok is, de csak a cipőboltok maradtak meg, és a tátott
szájú angolnákkal díszített szökőkút.
A németeknek tetszettek ezek a rogyadozó házak a
földszinti hálószobával és a közvetlenül az utcára nyíló
konyhával, a tóra néző teraszokkal, a kőoszlopokkal, a falak
ódon illatával.
Házakat és boltokat vásároltak itt, üzleteket nyitottak,
amelyek hamarosan bezártak, a város nem szereti az újat,
inkább tartósítana, sűrű konzervlé lenne, légmentesen lezárna
hordót és tartályt.
A németek munkát kerestek a városban, meztelenül
fürödtek az óváros alatti strandon, és azonmód kifeküdtek a
napra, heringes szendvicset ettek, és szalmakalapot
vásároltak; a helyi lakosok ki nem állhatták őket, utálták őket,
mint a rákos daganatot, mint a betegséget, amit le kell
küzdeni.
A németek úgy gondolták, hogy a tó csodaszép, vonzza a
napfényt és a színeket, egybeolvad az éggel, és hoztak a saját
földjükről két fehér hattyút, hogy megnemesítsék a tavat.
Két fenséges állatot, melyek első látásra kezesnek tűntek,
hófehér, királyi tollakkal.
A helyi lakosok nem bírták elviselni a látványt, hogy az
idegenek átalakítják a tó faunáját, itt mindennek olyannak
kellett maradnia, amilyen volt, hogy le lehessen festeni és
kiakasztani a falra.
A halászok elkezdték mondogatni, hogy a hattyúk
mérgezőek, betegségeket terjesztenek, felfalják az összes
halat, megölik a többi madarat, a hattyúk koszosak és
gyilkosok.
Így történt, hogy egy nap két halász, akik csónakjukkal
beeveztek, kis hálójukkal nem halat fogtak, hanem a két
hattyút fogták ki, megfojtották és nyárson megsütötték őket, a
fák fölött szállt a hattyúhús füstje a partról, az óvárosnak ama
területe felé, ahová senki sem léphetett be, mert a bejárható
útszakasz jóval előbb véget ért.
A németek megsiratták széles szárnyú, hegyes csőrű
gyermekeiket, de nem keseredtek el: aki újdonságot akar
hozni, annak keményfejűnek kell lennie, hogy sikerüljön
meggyőznie a változás kerékkötőit, ahhoz elszántság,
rögeszmésség kell.
További hattyúk érkeztek, megint megsütötték őket, aztán
újak és újak jöttek helyettük, és a helyiek látták, ahogy
úszkálnak, szaporodnak, aztán anélkül, hogy észrevették
volna, elkezdtek tetszeni nekik ezek a szép, nagy madarak,
akik képesek voltak megregulázni a kis hattyúkat meg a
kacsákat is, egyszóval fenséges látványt nyújtottak.
Így aztán a hattyúk maradtak, és áttelepültek egyik partról
a másikra, egy fekete is van közöttük, őt a braccianói parton, a
várkastély alatt figyelték meg, az egyetlen, amelyik soha nem
megy közel az emberekhez, ugyanis most már, harminc évvel
később, ezeket a hattyúkat száraz kenyérrel etetik a partról a
gyerekek, és meg akarják simogatni a tollukat.
De a hattyúk, mint tudjuk, nem mocsári madarak,
természetüknél fogva nem szabálykövetők, és könnyen
mérgesek lesznek, ha hattyúval találkozol, tudnod kell
távolságot tartani.
Az egyik legelső dolog, amit ideköltözésem után
megtanultam, ez volt: a vadkacsákhoz nyugodtan közel
mehetsz, a hattyúkhoz nem. A hattyúk megcsipkedik a hódok
hátát, kitárt szárnnyal megkergetik őket a vízben, a hattyúk
nem tesznek különbséget kislányok és felnőtt nők között, ha
nem vagy nekik szimpatikus, készek neked esni. Én is hattyú
voltam, máshonnan hoztak ide, erőszakkal akartam
beilleszkedni, és aztán megfenyegettem, összerugdostam,
megtámadtam azokat is, akik egy darab száraz kenyérrel,
szeretetük alamizsnájával közelítettek hozzám.
Elnézem most a part mentén úszó hattyúkat, olykor élelmet
keresve alábuknak, csak a farkuk hegye látszik ki a vízből, a
fejük eltűnik, és amikor kihúzzák, úgy néznek rám, mintha ezt
mondanák: már nem olyan finom a tó fenekén a hínár, mint
egykor, talán ideje volna elvándorolni.
Az otthon az a hely, ahol a dolgok a földre esnek.
Összetörtünk már három tányért és két poharat, a
konyhaszekrény egyik üvegét; a tejesdoboz halvány tócsát
eresztett maga alá a konyha közepén.
Antonia dobozokat hozott a szupermarketből, és
felsorakoztatta őket az előszobában, és mint általában,
semmit sem dobozolunk csak úgy összevissza, mindent
milliméterpontossággal, kiegyensúlyozva rakunk egymás
tetejére, az összes dobozt ragasztószalaggal zárjuk le, és
filctollal ráírjuk, mi van benne: a kefék a kefékkel vannak
együtt, a függönyök a függönyökkel, a könyvek viszont anyám
tudta nélkül abban a fekete zsákban végezték, amelyet a
kezembe nyomott, hogy a kidobandó dolgokat gyűjtsem
benne.
Ő a mi hajóskapitányunk, a vezérünk, a maga útját járja,
parancsokat osztogat, fegyelmet tart, bár a horizonton vihar
közelít, és amikor valami leesik és eltörik, azt mondja, most
már mindegy, a törött holmit sorsára hagyjuk, csak azt
mentjük meg, ami ép és feltétlenül szükséges. Most először mi
is kidobunk dolgokat, nem hasznosítunk újra, nem
dekorálunk, nem ragasztgatunk, nem festünk át.
Az ikrek márványszobrocskáknak kijáró gondossággal
csomagolják be a tévénket, apám aggodalmas tekintettel
figyeli őket, fél egy repedéstől, egy megcsúszástól, a birodalma
végétől.
Én begyömöszöltem a ruháimat két nagy zsákba, egy
sarokban halmoztam fel mindazt, amit a testem most kivet
magából. A túl szűkké vált szoknyákat, az ejtett derekú
farmereket, a fenekükön lyukas nadrágokat, a pántjukat
vesztett melltartókat, a selejtes holmijaimat, amelyeket eddig
őrizgettem, azzal a megszállott gondolattal, hogy előbb-utóbb
jók lesznek még valamire, most pedig annak látom őket,
amik: elnyűtt anyagnak, kinyúlásig hordott zokniknak,
pólóknak, a hónaljukban olyan folttal, amit még Antonia keze
sem tud eltüntetni, kiselejtezem a fekete gálaruhát, amelyet
azon a ragyogó nyáron viseltem – ereszti a színét, a
mellrésznél mindent összefog –, a megsárgult bugyikat, a
szétfoszlott szárú nadrágokat, a koromtól bűzlő Superman-
pólót.
Kidobtam a teniszütőt is, miután megszagolgattam, és
végighúztam rajta az ujjaim, megpengettem, mint egy lantot,
megcsókoltam, és azt mondtam neki, isten veled, teniszütő,
isten veled, Füles, mindkettőtöket szerettem és gyűlöltem
egészen eddig a napig.
Saját otthonom lehetne, saját gyerekeim, saját házasságom,
munkám, ehelyett egy gyerekszoba maradványait pakolom
össze, leszedem a madzagot, amelyen már jó ideje nem lógott
lepedő, hogy elválassza az én lakrészemet a Marianóétól,
megtalálom és elcsomagolom a bátyám alsónadrágját, az
elefántos pizsamájára ráteszem a kosárlabdáját, a
zenészposztereit, a Che Guevara-zászlót, az ágyneműjét,
amelyek évekig várták a visszajöttét, a vastag dzsekijét, a
szálkás betűkkel teleírt iskolai füzeteit.
Halvány foltokat hagyunk a falakon, penészt a sarkokban,
kiálló szögeket, amelyek már nem tartanak semmit, lyukakat,
ahol korábban polcok voltak, koszfoltos padlót, csempék közti
fugázatot, benne vérnyomokkal, porral, hajjal,
bőrlemezkékkel, levágott körmökkel.
Az itt marad, szól rám anyám, és a rózsaszín medvére
mutat. Gyerekeknek való, neked nincs már szükséged rá, azzal
kimegy a szobából.
Meg sem várja a válaszom, már jó ideje így van, ő
megmondja, és azzal kész, el van intézve, a párbeszéd nem
lehetséges, semmiben sem osztozunk, amikor elmondtam
neki, hogy Iris meghalt, ennyit felelt: Elveszíteni egy gyereket
a legnagyobb fájdalom, aztán felállt, és ment babot pucolni, és
azzal véget is ért közös megemlékezésünk, szenvedésünk
kölcsönös vérátömlesztése.
Antonia összement, szálkásabb lett, fizikai erejéből veszített
ugyan, de lélekben annál szívósabb, mindenhez keményen áll
hozzá, nem tűr rendbontást, semmiféle lázadást.
Hónapok óta hallom, ahogy éjjel is kószál a lakásban,
idegesen telefonál, üvöltözik, égnek emeli a kezét, csapkodja
az asztalt, a konyhapultot.
Mirella Boretti asszony, özvegy Mancininé kiadta bérbe a
római lakást, és a szerződés nélkül odavett albérlők nem
fizetik a közös költséget, a közüzemi számlákkal is gondok
vannak, a házkezelő és a házmester is szólt anyámnak, tőle
kérik az elmaradt pénzeket, anyám telefonált Mirella
asszonynak, de ő nem vette fel, és ez így ment egy darabig, és
a legutolsó alkalommal Mirella asszony közölte, hogy harcot
indít ellene, ha anyám tovább zaklatja, még a római lakás
kiutalását is elveteti, mert ő el tudja intézni, neki van
ismeretsége ehhez, ő tudja, kinek kell szólni, Antonia viszont
egyedül van a szétrohadt családjával, akik mind az ő nyakán
vannak, ráadásul szerződés nélkül, feketén dolgozik.
Anyám aznap nem evett, nem aludt, az éjszaka közepén,
amikor ki kellett mennem, a kanapén ülve találtam, a
kikapcsolt tévé képernyőjét bámulta, a sötétben töprengett.
Másnap reggel összegyűjtött bennünket a konyhában, és
közölte, hogy beszélt Festáék kertészével, bizonyos
Giacomóval, megbízható ember, ő eljön értünk egy hét múlva,
gyorsan ki kell ürítenünk a lakást.
Az a némber azt gondolja, hogy megadom magam, azt
gondolja, hogy átvert, de én visszafoglalom a lakást,
szeretném én azt látni, hogy onnan engem kitesz valaki, zárta
monológját, és az arca egyre kisebb lett, megkeményedett.
Így aztán szétosztotta köztünk a feladatokat, bejelölte a
naptárban a napokat – hetet –, amelyek a költözésig még
hátravoltak.
Anyám értesítette a házmestert és a házkezelőt: jövünk.
Ugyanígy Mirella asszonyt is, azt írta neki egy hosszú
üzenetben, amelyben a nyelvhelyesség hagyott némi
kívánnivalót, de a fenyegetés egyértelmű volt, hogy egy héten
belül ki kell raknia az albérlőket a lakásból, különben ő teszi
meg saját kezűleg.
Az ikrek nem mertek panaszkodni, tisztelettudóan pakolták
össze a holmijukat, nagy lakli, lapátkezű kamaszok,
majdhogynem férfiak a pelyhedző állukkal, majd’ szétreped
rajtuk a két évvel ezelőtti ruha, készek katalogizálni,
dobozolni, szemvillanásokból és apró mozdulatokból álló
nyelvükön, félszavakkal biztatják egymást, hogy túléljük.
Nincs időm megfigyelni az üres lakás meztelen testét, nem
nézhetek be a réseibe, az emlékeibe, a repedezett bőre alá, a
könyökhajlatába, a köldökébe, kivonszolt onnan anyám dühe,
ami szélviharként sodorja az ágakat, a köveket, a kígyókat a
torkolat felé, a folyó sosem fékez.
Fiatal nő vagyok, és máris öreg, elvesztettem sosem volt
jogom, hogy ellenkezzem a család mozdulásaival, mintha
elszalasztottam volna egy megállót, és most a végállomás felé
tartok, senkinek sem jutott eszébe, hogy a véleményemet
kérje, vagy beavasson a fontosabb döntésekbe. Antonia
ugyanaz az anya, mint gyerekkoromban volt, aki egyedül
tartja a hátával az omló falat, aki kiment az égő házból.
Becsukom a szobám ajtaját, és otthagyom a tizennyolcadik
születésnapomra kapott narancsszínű plakátot, Iris
fényképeit, Agata fényképeit, a saját fényképeimet, Babolt,
akinek medvearcát megviselte a hosszú évek hiábavalósága, a
trófeát, amelynek ugyanakkora súlya volt, mintha a
tájfutóversenyen szereztem volna érmet, az a győzelmi és
hatalomteli pillanat az évek távlatából már csak por.
Hétfőn kipakoljuk a szekrényeket, kedden a fürdőszobát,
szerdán a konyhát, csütörtökön a szőnyegek és a textíliák
vannak soron, pénteken kidobjuk a fekete zsákokban
összegyűjtött szemetet, szombaton felmossuk a padlót, és
kitisztítjuk a szanitereket, vasárnap készen állunk az
indulásra.
Így magunk mögött hagyjuk a teret, ahová a vidámpark
szokott kitelepülni, az utcákat, a boltokat, a vasúti sorompót,
és nő a távolság egykori önmagunktól, miközben a furgonok,
bennük minden vagyonunkkal, elindulnak egy lakás felé,
amelyet már lehet, hogy nem is kapunk vissza, és búcsút
intünk egy másiknak, amelyet éppen most nyilvánítottunk
üresnek.
Amikor megérkezünk Rómába, Antonia leparkoltatja dupla
sorban a furgonokat a Corso Trieste-i ház előtt, és kiszáll,
csontjai sajognak, haja hátul lófarokba kötve, dzsekijén a
cipzár állig felhúzva, arca rezzenetlen és mérgező, kinyittatja a
kaput, a fasiszták által lopott kovácsoltvas kaput, mely arra
emlékeztet, hogy ennek a háznak történelme van.
Roberta négy éve nincs már, álmában érte a halál, egyszer
csak nem lélegzett, viszontlátom a zugot, ahol valamikor a
napon üldögélt, és amely most árnyékba borul, az aranyhalak
medencéjében nem víz van, hanem húsos levelű növények
tenyésznek, az udvar és a rózsák – sárgák, vörösek,
lazacszínűek – megváltoztak, a lakók nagyrészt kicserélődtek,
a ház teli lett panzióval, hostellel, egyetemista albérlővel és
fiatal párral, nem kellett itt értékromlástól tartani, a római
ingatlanpiac mindig jövedelmező, most, hogy kevesebb a
munkahely, sok esetben a lakáskiadás az egyetlen bevétel.
Antonia kezében szerszámosládával megy fel a lépcsőn,
minden idegen, mégis mintha minket várt volna.
A csengő mellett már nincs kiírva a nevünk, üres a helye, a
piros lábtörlő elnyűtt, anyám dühösen félrerúgja, a zárat
kicserélték, az ajtót bedeszkázták.
A lakás a miénk, kiáltja oda a lépcsőházban leselkedő
szomszédoknak, a kíváncsiskodóknak, az ijedezőknek. Addig
leszünk itt, míg be nem jutunk.
Én tehetetlenül állok, nem tudok segíteni, szégyellem a
tehetetlenségünket, ezt a sokadik harcot, ami visszalök
bennünket az első pincelakás idejébe, amikor sehol nem volt
megírva, hogy fedelet érdemlünk a fejünk fölé.
Mirella asszony két vastag deszkával beszegeztette a
bejáratot, mint a lakhatatlan épületekét, a romos
tanyaépületekét és a fecskendőkkel és óvszerekkel teli
pincékét szokás, az ikrek előveszik a szerszámokat, Antonia
vezényletével elkezdenek ügyködni, vékony kamaszcsuklójuk
úgy-ahogy bír csak el a kalapáccsal és a harapófogóval.
Anyám tőlem nem is kér semmit, hagyja, hogy csupán
szemlélője legyek próbálkozásuknak: a deszkák nem
mozdulnak, a szögek nem engednek, ők mintha a sors ellen
küzdenének, mintha a bolygók pályáját próbálnák eltéríteni.
Antonia keze remeg, de nem adja fel, azt mondja, akkor
majd nekifutásból megy neki, addig próbálkozik, amíg be nem
töri az ajtót, hogyha kell, dinamitot szerez, egész életét
hátrahagyta, az úristen sem állíthatja meg. Próbálkozik a
szögekkel, a fallal, leveri a vakolatot, az ajtó tokját keresi,
teljes erőből püföli a küszöböt és a félfát.
Én a halakra gondolok, vajon szabadon engedték-e őket,
vagy leengedték őket a lefolyón, és most a szennyvízelvezető
rendszer csöveiben úsznak a messzi tenger felé, lehet, hogy
közben mutálódtak, három szemük és öt uszonyuk lett,
módosították őket a mi öblítőink és vízlágyító tablettáink,
fürdőszobai fertőtlenítőszereink, kamillás, fehér magnóliás,
sheavajas samponjaink.
Egyszer csak dübörgés hallatszik a lépcsőház felől, valaki
kiabál: Anya!
Anyám megdermed, ökle vörös, homlokán
izzadsággyöngyök, döbbenten néz, amikor a fiát meglátja.
Állj félre, anya, majd mi.
Mariano elhozta magával három barátját, mind széles
vállúak, feketék, mint ő, pajszerekkel szerelkeztek fel, rövid
disznólábuk van, sáljuk a fél arcukat takarja, mi félreállunk,
utat engedünk nekik. Amikor Mariano először csapást mér az
ajtóra, anyám némán összerezzen, hátát nekiveti a liftnek.
Repülnek a szögek és a deszkák, repül a beton is, Mariano
disznólábával igyekszik a sarokvasakat kifordítani, kezével és
lábával gyakorol feszítő nyomást, a barátai közben feltörik az
ajtót, azzal ütik, amijük van, mígnem a bátyám hallja, hogy
enged, és akkor nekiesik a vállával, egyszer, kétszer, ötször,
egész testével esik neki, mígnem az ajtó enged, rés nyílik, be
lehet látni a lakásba.
Bátyám nem igazi orrán vakolat és mészpor, csakúgy, mint
az ujjain és a ruháján, fél keze vérzik, elszakadt a dzsekije ujja,
de nem nyugszik, egyre csak rugdossa a zárat, míg sikerül
annyira kinyitnia az ajtót, hogy beférjen rajta, behatol, átlép a
túloldalra, fejest ugrik a múltunkba.
Bemennek a barátai, bemegy anyám, bemennek az ikrek, és
elnyeli őket az a fogatlan száj, utolsónak bemegyek én is:
Mirella asszony kalapáccsal verette szét a fürdőkádat, a
beépített konyhaszekrényt, ollóval hasogatta fel a
bútorkárpitokat, elvitt olyan dolgokat, amelyek nem az övéi
voltak, hanem anyám hagyta ott őket cserealapon, elvágatta a
villanyvezetékeket, letépkedte a karnisokat, a lakásunk egy
romhalmaz, egy bűntény helyszíne.
Mariano körbejár, felméri a károkat, már átlépett a
második fázisba, a terápiás szakaszba, azon jár az esze,
hogyan gyógyítsa meg a lakás sebeit, a karmolásokat, az
erőszak nyomait, azt mondja, legelőször az ajtót hozzák
rendbe, meg a kádat, aztán jöhet a konyha, a kanapéval is
lehet majd valamit kezdeni, de most felhordjuk a bútorainkat
meg az összes holmit, aztán őrjáratot szervezünk a ház elé, az
ajtónk elé, ide többet be nem jön senki. Anyám bólint,
elismerő pillantással néz rá, senki más nem menthetett volna
meg bennünket, csakis a bátyám, mert pontosan olyan, mint
anyám, részemről csak illúzió volt, hogy hasonlóságunk
anyánkkal – a hajunk, a szeplőink, az orrunk – a mi kettőnk
közelségének jele volna: megint szembesülnöm kell tökéletes
össze nem illésünkkel.
Mariano rám parancsol: mit vágsz ilyen képet, mozdulj
meg, segíts anyának, és úgy mondja, mintha melós volnék a
brigádjában, én volnék a folyton késő kifutófiú, a teherbe esni
képtelen feleség.
 Ugrik a lépcsőház felé, onnan kiáltja, hogy lemegy az
apjáért.
Én úgy nézem körülöttünk a pusztítást, mintha hótakaró
volna, amely egyszerűen belepett bennünket, hideg van, a
látvány vakító, bátyám a hegy, én meg vagyok a szöcske,
szeretném, ha egy pillanatra megölelne, de nem teszi, én meg
nem kérem tőle.
Mariano felbukkan a betört ajtó nyílásában, Massimót
hozza a karján, a lépcsőfordulótól cipelte idáig, kint kellett
hagynia a székét, szépen egyenként elhelyezi a lábait, azokat a
kicsi, tönkrement lábakat, és ezt mondja: Nyugi, apa.
Mert apám sír, apám meglátta a szétvert lakást.
Mariano vérző kezével apám vállát szorítja, és azt mondja,
hogy nincs vége semminek.
Én mozdulatlanul állok, tekintetem összevillan a
kislányéval, aki voltam, ő néz rám a törött fürdőszobai
tükörből, és ezt súgja: Nincs annak otthona, akinek nincs
szíve.

A tó kiszáradt, bemondták a tévében. A nyár folyamán Róma

onnan szivattyúzta el a vizet saját vízhálózata feltöltésére, a
parti homok mélyen a tómederbe nyúlik, előbukkantak a
kövek, a pillérek, a sziklák szigeteket alkotnak, és ahhoz, hogy
alámerüljön az ember, jó hosszan kell befelé gyalogolni,
ahonnan már a kiáltás sem hallatszik, ahol már a lehetőség is
messze, hogy megmentsék az embert.
A helybeliek úgy gondolják, hogy a tó egyszer csak eltűnik,
nyárról nyárra kevesebb lesz benne a víz, mígnem mocsárrá,
bűzös pocsolyává változik, és majd csak akkor látjuk meg, mi
van a közepén, ha ismét láthatóvá válik az elsüllyedt város, a
falai, az udvarai, az ablakai.
A Corso Trieste-i lakást kifestettük, rendbe hoztuk, mint a
törött játék babát, amelynek megjavították a kezét és a lábát,
kifésülték összegubancolódott haját, ruhácskát és köténykét
adtak rá, a lakás használható, mi a saját ágyunkban alszunk, a
tévé ott áll a fal mellett, a dobozokat serényen kiürítettük, a
kanapét színes foltrátétekkel megreparáltuk, újra feltűntek
anyám kreativitásának jelei, a szalvétatechnikával díszített
szekrényajtók, a joghurtospoharakba ültetett kaktuszok.
Mariano föl-le járkál a kanapé és az ajtó között, folyton
résen van, folyton őrködik, esténként anyámmal ülnek a
konyhaasztalnál, terveznek, mesterkednek, pontosan tudják,
mi a teendő.
Munkába kell állnia, hallottam, ahogy rólam beszélnek.
Nincs elég pénzünk a lakás fenntartására, így aztán anyám
egyik nap a kezembe adta a porszívót, egy vödröt a
felmosóval, a tisztítószert, a gumikesztyűt, és azt mondta:
menj föl az ötödik emeletre, ott az egyik lakásban takarítani
kell.
És én felmentem az ötödik emeletre, a népi mintás
fotelekkel berendezett lakásba, beépített könyvespolc,
bekeretezett fotók, porcelánfigurák, elefántcsont
gyertyatartók, bakelitlemezek, leporolandó lépcsők,
kirándulásokon gyűjtött kövek, a fürdőszobában felhalmozott
régi magazinok, kovácsoltvas ágykeretek, fonott
vesszőkosárkák, egy festmény, amelyen egy nő látható, akinek
csak a fél melle meztelen, szobroknak tűnő állólámpák,
szárazvirág-csokrok illatosító gyanánt, sorba rakott
cipősdobozok, régi számlákkal teli irattartók, muranói
üvegpoharak, az egyik kanadai múzeumban vásárolt csészék,
a teraszon bazsalikom és farönkön ülő békafigura.
Anyám azt mondta, úgy takarítsak, mintha a saját lakásom
volna, így hát én dühösen takarítottam, nekiestem a
zuhanytálcán lévő foltoknak, sárgák és terebélyesek és
fájdalmasak voltak, a résekben megülő pornak, a komódok
környékén lehullott hajszálaknak.
Most egyedül vagyok itthon, Mariano levitte apámat sétálni
a környékre, ráadott egy vastagabb pulóvert, hogy meg ne
fázzon, a fejébe nyomott egy ellenzős sapkát, apám izgatott
volt, de örült is, örült, hogy a fia vele van, hogy mindennel
törődik, az ő sétáltatásától kezdve a villany bekötéséig, az ajtó
megcsináltatásáig, a gázvezetékig, mert ez a fiúk dolga,
berendezik a világot és a jövőt.
Nagyon messziről hallom a csobbanásaimat, a vízbe
ugrásaimat: a biciklim Anguillarában maradt, miként Babol,
Cristiano és az urna, benne Iris bőrével, minden porcikájával,
térdkalácsával, szeme színével, és most érzem, hogy a
mellkasom közepén nyílt egy kráter, ahol valamikor vulkán
volt, ki tudja, az évszázadok folyamán majd esni fog, és a
végén valaki tónak nevezi majd azt a valamit, ami azelőtt csak
egy lyuk volt, valaminek a szelleme, ami kialudt.
Ha volna autóm, most elindulnék, ki, a városon túlra,
visszatérnék a hétfői nyüzsgő piacra, a piros vízibiciklikhez, a
lazacos-garnélás pizzához, a homokba szúrt napernyőkhöz, az
újságos bódéjára kiaggatott felfújható játékfigurákhoz,
amelyektől megijednek a kislányok, ehelyett itt ülök, itt,
ahová megérkeztem.
Felállok, megindulok, tagjaim nyikorognak,
berozsdásodtak, túl sokáig voltam kitéve szélnek és esőnek, a
valóságot felforgató regényeket alkotó gondolataim
irányítanak.
Emlékszem arra, amikor éppen csak megérkeztünk ide,
minden nagynak és nagyszerűnek tűnt számomra, az óriási
szobákat egész lakosztályoknak láttam, mert azelőtt az
alagsori lakás az oda bejutó gyér fénnyel volt gyerekkorom
helyszíne. Emlékszem, ahogy az ikrek duci, rövid lábukon,
lecsüngő pelenkájukban futkároztak, és ahogy kétoldalt
rácsimpaszkodtak Antonia combjára. Emlékszem saját
magamra, Marianóra és Antoniára, amikor az udvaron
bugyiban álltunk szégyenkezve, és konokul protestáltunk az
apró igazságtalanságok ellen, azok ellen, akik nem akartak
bennünket ott látni. Emlékszem magamra, hogy le akartam
szakítani a mások kerítésén kinyúló rózsát, hogy felaprítsam,
péppé törjem a szirmait, és drága parfümutánzatot készítsek
belőle. Emlékszem anyámra, hogy megmondja nekem, mi a
rossz, és mi nem az, és hisz is benne, hogy ketté lehet osztani
a világot.
Bemegyek a fürdőszobába, új fürdőkádunk van, csillogó
fehér, mint a legjobb fogsor, kinyitom a csapokat, már érzem
is a moha, a fehér makréla és a hattyúk illatát.
Aztán ugyanezt teszem a mosdókagyló, a bidé csapjával, a
víz csobog és zubog, lehetetlen nem hallani, bedugom a kádat,
a mosdókagylót, a víz gyűlik, lassan, centinként emelkedik.
Amikor a tómederben már nem lesz víz, leleplezzük a
legendákat, a hazugságokat, a meséket, előkerülnek a leletek,
tárlókba helyezhetjük a régiségeket, láthatjuk a levegőn
vergődő halakat, megtudhatjuk, milyen színű a talaj, ha nem
látjuk, összeszedhetjük az elveszett horgászbotokat, az
elsüllyedt csónakokat, a leengedett mentőmellényeket, a
vízbefúltak tetemeit, a lezuhant helikopterek lapátjait, nem
elmélkedünk, nem gondolkodunk tovább parttól partig, nem
horgászunk, nem vetünk ki többé hálót, nem rejtünk
betlehemeket és puskákat a víz alá.
A konyha következik, a bátyám hozta rendbe, ő csempézte
ki – hallottam, ahogy éjjel-nappal a vödörben matat a
spatulával –, itt is kinyitom a csapot, bedugom a
mosogatókagylót, kinyitom a lakásban az összes ajtót, jár a
levegő, jár a víz, járkálok én is.
Leülök a nappali közepén, és azon gondolkodom, mennyi
idő kell neki, elég lesz-e két-három-hét óra, hogy megérzem-e
egyszer csak, hogy a bokámig ér a víz, vagy legalább ellepi a
lábujjamat, a tóból ellopott víz, a tó keserű és tökéletes vize, a
víz, amely előbb egy, majd több idegesítő tócsát alkot, amely
csorog és átnedvesít, amely foltokat hagy a mennyezeten,
amely beszivárog a résekbe, és aztán lecsorog, és elönti a
kanapékat és a komódokat, olajosüvegeket, könyveket,
katalógusokat, magazinokat, szemeteszsákokat, ágytakarókat,
függönyöket, a víz felbosszantja a járókelőket, elönti az utcát,
az autók elsüllyednek, tutajokat és óvóhelyeket kell ácsolni,
hátra kell hagyni vagyont és javakat, aki nem tud a felszínen
maradni, azt elsodorja az ár.
Behunyom a szemem, és számolni kezdek.
 A tó egy varázsige

A főút felől érkezel, keresztülhaladsz a sárgára szikkadt füvű

réteken, elhaladsz néhány használtautó-kereskedés mellett,
elhagyod a benzinkutat, balra meglátsz egy ószerest,
kovácsoltvas hintaágyakat és rézgömb fogantyús kis
komódokat árul.
Haladsz tovább, a köves, kiszáradt bozótoson túl, és
megállsz az út közepén, mert hallod a csengetést, épp a
sorompót eresztik le, beállsz a sorba a többi lehúzott ablakú
autó mögé, némelyek még a motort is leállítják. A vidéki
vonatok felváltva közlekednek, itt nincs dupla vágány, mint a
városban, el kell engedniük a másikat, így a sorompó akár tíz
percig is zárva lehet, de nem lehet kikerülni, bárhová mész, a
mellékutcákban is sorompóba ütközöl.
Akinek nincs autója, annak a vasút az egyetlen menekülési
lehetőség, a vért pumpáló fő verőér, a horizont, a kalandok
küszöbe, vonaton érkeztél, és aztán vonaton is mész tovább.
Amikor a sorompó felemelkedik, lassan megindulsz,
áthaladsz a síneken, ha jobbra nézel, látod is az állomás
peronját, évekig jártál ezzel a vonattal, minden kocsiját
ismered, az összes festékszóróval fújt graffitit, a
dekormarkeres firkákat, emlékszel az összezsúfolódott
utasokra, emlékszel, amikor egy terhes nő rosszul lett a
tömegben, vagy amikor megerőszakoltak egy lányt La
Stortában, amikor a hátaddal tartottad az ajtót, hogy a
barátaid még fel tudjanak szállni, amikor nem volt bérleted,
és szaladtál a kalauz elől a vonat végébe, hogy elrejtőzz a
vécében, amikor találkoztál egy nálad idősebb fiúval, akinek
szeszszagú volt a lehelete, és egy nejlonszatyorban uborkát
vitt befőttesüvegben, és kenyeret a hattyúknak.
A főút visz tovább, megjelennek a boltok, ott lesz a
zöldséges is, amelyik csigát is árul, a hatalmas bútoráruház
drága konyhabútoraival és karcsú lámpáival, aztán a
szupermarketek és halasboltok, ez a rész az állomás környéki
negyed, a település városias része, errefelé családi házak
vannak, alagsori edzőtermek és egy kávézó, ahol esténként
nachost és tortillát is lehet kapni, a főút mentén kereskedelmi
egységek, bentebb legfeljebb kétszintes házak, kertjükben
csúszdás medencékkel.
Nem akarsz megállni, elhaladsz a gyógyszertár, az egykori
háziorvosod rendelője mellett, a zebránál lassítasz, átengedsz
egy nőt a gyerekével, a gyerek úgy néz rád, mintha vámpírt
látna.
Egy pillanat, és ott vagy a Residenza Claudia lakóparkban,
az ásványvízforrásról kapta a nevét.
Balra szabad térség nyílik, itt állnak a többemeletes,
jellegtelen panelházak, a második emeleten volt a ti lakásotok,
még ha valójában nem lehet is mondani, hogy a tiétek, erre a
térségre nézett a szobád ablaka, itt áll a fa, amelyről Medve
lefűrészelt neked egy ágat, itt a kerítés, amelyhez a biciklidet
lakatoltad, itt szokott lenni a vidámpark húsvétkor, a
céllövölde, innen indulnak a lövések, itt esnek le az üdítős
fémdobozok, te és Mariano mentek fel a lépcsőn, egyikőtök a
fejénél, másikótok a lábánál fogva cipel egy hatalmas,
rózsaszín plüssmedvét.
Minden üzletről eszedbe jut egy délután, az évek során
mind átalakult, fogorvosi rendelőből ortopédrendelő,
cipőboltból virágüzlet, mirelitárusból háztartási bolt lett,
a minden egy eurós bolt helyén kerámiát árulnak, a
kutyakozmetika helyén mobiltelefonos ügyfélszolgálat, a
hosszú élethez hűség szükségeltetik.
A kereszteződésen az évek során minden irányban
átmentél, itt van az egész város egyetlen, dicsőséges
jelzőlámpája, ezen a helyen a zöldre várni kamaszkorod része
volt, ha jobbra fordulsz, az az utca elvisz az úszómedencés
szállodához, visszamehetsz, fürdőruhában, köntösben
megállsz az öltözők ajtajában, kezedben a hajkefe, az
eukaliptuszos sampon, és újra látod Carlottát, aki megszólal:
Itt vagyok.
Ha azon az oldalon teszel egy kört a Claudia lakóparkban,
megtalálhatod a terecskét és az elhagyott házat is, amelyet
mára felújítottak, egy család lakik benne: három gyerek, egy
kutya, két kanári; továbbmenve ott lesz Andreáék háza, a
kapun még mindig ott van a korom, az utcasarkokon
megmaradtak a tűzvész nyomai, Andrea hamarosan
megnősül, már kinyomtatták a meghívókat, a jövendőbelije
fogorvos, nagyon szőke.
De te nem akarsz jobbra fordulni a kereszteződésben,
kivárod a zöldet. Ha szerencséd van, hamar átkelhetsz, és
akkor jobbra meglátsz egy nagy gazdaházat, jócskán elüt a
többi, jobbára elidegenedett lakóépülettől, ez egy tekintélyes,
régi vidéki ház egy városiasodni vágyó település főútja mellett,
egy letűnt világ emléke.
És most megrohannak a szomorú gondolatok: meglátod azt
az utcát, amely a főútról leágazva a városka belseje felé tart,
ennek az emelkedőnek nagyjából a közepén volt, és talán
mindig is ott lesz, Iris otthona, ezt az utat megtetted gyalog,
biciklin, kocsiban ülve, bömbölő autórádió hangja mellett,
felhúzott ablakkal, éjjel, veszekedés közepette, igazságtalan
dolgokat a másik fejéhez vágva, szeretve, a kapun örökre ott
marad számodra a citrommal teli zacskó nyoma.
Jobb, ha nem mész arra, maradj a főúton, és hajts tovább,
mert a főút nem vezethet máshová, mint a tóhoz, és neked ott
van most dolgod.
Ne is törődj a jobb oldalon elterülő temetővel, ne gondolj a
sírokra, ne gondolj a fényképre, amelyet Carlotta síremlékére
választottak, egy képkivágat, az eredetin te is rajta vagy, és
nem tudsz mosolyogni; gondolj arra, hogy közeledsz, már
látszanak az óváros szélének házai, idelátszik annak a
cukrászdának a cégére, amelyikben késő este sokszor vettetek
croissant-t és melegszendvicset.
Már majdnem a Keresztnél vagy: ez a legismertebb
kereszteződés, aki vidékről jön, az egy rövid pihenőre itt néha
leszáll a lováról, csak hogy megmutassa, nyugodtan ott
hagyhatja az állatot egy karóhoz kötve, és megihat egy kávét.
Megesett, hogy Cristiano elkötötte valakinek a lovát, csak
hogy tegyen vele egy kört a városban. Cristiano helyrehozta a
vidéki tanyáját, most kecskéket, teheneket és borjakat tart,
remek érlelt sajtot készít, az éttermek is tőle rendelnek.
Ha a Keresztnél balra fordulsz, két szentekről elnevezett
utcát is találsz, az egyik Szent Ferenc, a másik Szent István, az
előbbi utcája az általános iskolához visz, ahová nyaranta
kertmoziba jártál, azon a környéken sokan járnak templomba;
a másik utca a gazdagok villanegyedébe vezet, errefelé
nagyobb villák vannak, magaslati helyen építették fel őket, a
tóra vagy az óvárosra néznek, új épületek, tágas kertekkel,
magas fákkal, önműködő kapukkal, neked sosem volt saját
kapud, és irigyled azokat, akiknek távirányító van a kezükben,
és elég megnyomniuk egy gombot, hogy kitáruljon előttük a
bejárat.
Ha a Keresztnél jobbra fordulsz Trevignano felé, akkor már
ott is vagy a tónál, szinte a parton haladsz tovább, a házak
ritkulnak a parti nádas és a kis öblök mentén, ez egy nyugodt
hely, amelyről csak Cristiano robogója jut eszedbe, a
lekapcsolt reflektor, leszáll a sötétség, és csak az éli túl, aki
kívülről ismeri a kanyarokat meg a stoptáblákat, aki elkerüli a
kátyúkat, aki időben fékez.
De ha úgy döntesz, hogy egyenesen haladsz tovább, akkor
megérkeztél.
Felmehetsz az óvárosba, kószálhatsz a sikátorai között,
meglátogathatod a Collegiata templomot, megkérdezhetsz
valakit, nem akar-e feleségül venni, magadra ölthetsz egy
vállrész nélküli fehér ruhát, vagy elindulhatsz lefelé, a tóhoz.
 Döntsd el te, mi addig magadra hagyunk, félreállunk, és azt
mondjuk, szállj ki, indulj el gyalog.
Most mintha sietnél: szaladj el az ékszerbolt előtt, ahol
Irisszel ki akartátok lyukasztatni a fületeket, menj el a
nyolcvanas éveket idéző pizzéria mellett, ahol a pincérnek
olyan kellemetlen a szaga, ne foglalkozz a szombat délutáni
magamutogató vonulásokkal robogón, autón, gyalog, hogy
mindenki mindenkit megbámul, és mindenki megbámul
téged; szaladj tovább, a mólóra, dobd le a ruhádat, a csíkos
pólót, a fekete farmert, rúgd le az elkoptatott orrú teniszcipőt,
lépj át a korláton, gyerünk, lépj föl az egyik horgonykőre:
vigyázz, csúszós.
Most fordulj hátra, mert vár valaki, nyújtsd felé a kezed, és
tégy, ahogy ígérted.
Figyelmeztesd, hogy ne hajoljon nagyon előre, előbb meg
kell találnia az egyensúlyt, uralnia kell a testét, az ott,
alattatok a januári, áprilisi, augusztusi víz, az a víztükör,
amelyben Krisztus alakját kutattad, annak a bizonyítéka, hogy
ezt az utat egyetlen csobbanás kedvéért tetted meg, csukd be a
szemed, és kérd meg, hogy ő is tegyen így, aztán kiáltsd: A tó
egy varázsige.
És miután kiáltottad, ugorjatok.
 A szerző megjegyzése

Ez a regény három nő történetét beszéli el három róluk

mintázott szereplő segítségével. Az első Antonella, aki
elmesélte nekem a családja történetét, hogy milyen
nehézségek árán jutott szociális bérlakáshoz, a lakáscserét,
azt, hogy évekig tartó küzdelem árán sikerült elérnie, hogy
helyzete rendeződjön, és visszakapja az elveszített lakást.
Szabadon kezeltem a történetét, nem hiszem, hogy Anguillara
Sabaziában a római önkormányzat szociális bérlakásokat
tartana fenn.
A második nő Ilaria, aki tíz éven át a legjobb barátnőm volt,
szarkasztikus és makacs, tudott finom vaníliakrémes tortát
sütni, tudott lovagolni az erdőben, szerette a nyulakat és az
Anna Karenyinát, és 2015-ben meghalt.
A harmadik nő én vagyok, aki egy fiút sem vertem meg
teniszütővel, nem kíséreltem meg belefojtani a tóba Elenát,
soha nem nyertem rózsaszín medvét a céllövöldében, sosem
tudtam lőni, viszont még az éjszakai sötétségtől is félek. Ez
nem életrajz, nem is önéletrajz, nem is autofikció, ez egy
történet, amely számos, életből vett töredéket nyelt el, hogy
megpróbáljon belőlük egy elbeszélést alkotni, azoknak az
éveknek a történetét, amikor felnőttem, azokból a
fájdalmakból, amelyeket csak körülhajóztam, és amelyeken
keresztülmentem.
Szeretném megköszönni Anguillara Sabazia városának,
hogy történetem hátteréül szolgált, és mindazoknak, akik ott
laknak, köszönet illeti a Braccianói-tavat, az elsüllyedt
Sabazia városát, a vicarellói naplementét, a Katonai
Repülőmúzeumot, a vigani és a vallei vitorlásklubot, a
trevignanói sétákat, a Gabbiano kávézót, a Pepe Nero
szabadtéri diszkót, a Pioppo szabadstrandot, a Csipke
kanyart, a tópart és a vasútállomás között közlekedő
kisbuszjáratot, a Viterbo és Róma Tiburtina között járó
helyközi vonatokat, a hétfői piacot és a csütörtök délután
rolójukat lehúzó boltokat, Pedro Canót és az óvárost, a
Collegiata és a Szent Balázs-templomot, Angela Zucconit és a
róla elnevezett könyvtárat, a braccianói nyári Movida-bulikat,
az Orsini-Odescalchi-várkastélyt, az angolnákat, amelyeket
sosem láttam, és a hattyúkat, amelyeket mindig láttam, a
Martignanóba levezető földutat, a Due Laghi lovardát és
valamennyi általam szeretett tó menti helyet. Szeretnék
köszönetet mondani a Halfesztiválnak és a tűzijátéknak, a sült
halnak és a háztetőknek, ahonnan tűzijátékot nézhettem, a
billegős színpadon előadott táncprodukcióknak, valamennyi
énekesnek, akik ott felléptek, és azon keveseknek, akik
hallgatták őket. Szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik
elárultak, akik kinevettek, akik utáltak, és akik megértettek,
megöleltek. Szeretnék köszönetet mondani a barátnőimnek,
akik élnek, és velem együtt őrzik ezeket az emlékeket.
Szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik a háttérben
velem együtt dolgoztak ezen a könyvön, akiket akaratomon
kívül statisztaszerepbe kényszerítettem, akiktől rejtett és
nyilvánvaló idézeteket loptam, azoknak, akik méregbe
gurulnak, ha olvassák ezt a könyvet. Szeretnék köszönetet
mondani Laura Fidaleónak, mert az övé volt a varázsige,
amely elindított.
Végül szeretnék elmondani néhány igaz történetet.
2012-ben, Halloween ünnepén Federica Mangiapelót a fiúja
belefojtotta a Braccianói-tó vizébe. Tizenhat éves volt.
2017-ben Ferenc pápa lekapcsoltatta a Vatikáni Rádió
antennáinak nagy részét, mert állítólag miattuk növekedett
meg a térségben a daganatos és leukémiás megbetegedések
száma a gyerekek és fiatalok körében.
 Ugyancsak 2017-ben az UNESCO Bizottsága krakkói ülésén
jóváhagyta, hogy az Oriolo Romanó-i Bükkös felkerüljön a
világörökségi helyszínek listájára. Ennek ellenére a területen
még mindig folytatódik az orvvadászat.
2019-től a római energiagazdálkodási művek nem
szivattyúzhat vizet a Braccianói-tóból. Az Anguillara Sabazia-i
vízvezetékrendszerben időről időre még most is a
megengedettnél magasabb arzénszintet mérnek. Az évek
során a tóból értékes régészeti leletek kerültek elő, elsüllyedt
villák és lakóépületek kézzelfogható bizonyítékai.
Egyszóval én úgy hiszem, hogy az a víz alatti betlehem,
amelyet sosem láttam, ott, a móló tövében valóban létezik.
Kislány korom óta töretlenül hiszek benne.
 Jegyzetek

{1} Olasz baloldali napilap (1969–).

{2} Gianna Nannini: Sei nell’ anima.