ISMERD MEG A JAPÁN GYEREK KÖNYVET, AMELY MI JAZAKI HAJAO RAJZFILMJÉT

IHLETTE!

Kiki, a kis boszorkány sosem fu ta modik meg a kihívá sok elől. Amikor betölti tizen-

harma dik évét, a boszorkány ha gyomány nak meg felelően útra kel, hogy egy új vá-
rosban telepedjen le egy évre. Amikor Kiki Koriko tengerparti vá rosá ba ér, biztos

benne, hogy szívesen fogadják majd, ám a helyiek bizalmát nehezebb elnyerni,

mint képzelte. Hű séges és pimasz macská já val, Dzsidzsivel az olda lán Kiki új ba rá-

tokra lel, és meg ta nulja, hogy a va rázslat a leg hétközna pibb helyeken is virá gozni

képes.

Ka dono Eiko elbű völő gyerekköny ve, mely ben a má gia és a mindenna pi élet bája

keveredik, most Ma yer Ing rid fordítá sá ban először olvasha tó ma gya rul.

Ka dono Eiko csaknem kétszáz mű szerzője. Szá mos elismeréssel tüntették ki, köz-

tük a Hans Christian Andersen-díj jal, a Kiki, a boszorkányfutár pedig az IBBY ki-
emelt mű veinek listá já ra is felkerült.

Ja pánban, Ka na ga va prefektú rá ban él.

Az eredeti mű:
角野栄子: 魔女の宅急便

Fordította: Ma yer Ing rid

Illusztrá ciók: Ha ja si Akiko

Borítógra fika: Onoda Juta

Kiki’s Delivery Service

Text by Eiko Ka dono © Eiko Ka dono 1985

Illustra tions by Akiko Ha yashi © Akiko Ha yashi 1985

Originally published by Fu ku inkan Shoten Publishers, Inc., Tokyo, Ja pan, in 1985
under the title of „魔女の宅急便”

The Hunga rian langu a ge rights arranged with Fu ku inkan Shoten Publishers, Inc.,

Tokyo
All rights reserved

Hunga rian transla tion © Ma yer Ing rid 2023

Hunga rian edition © Ciceró Könyvstú dió 2023

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes

hozzá já ru lá sa szükséges.

Kiadja a Ciceró Könyvstú dió

Felelős kiadó: Földes Ta más
Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla
Szerkesztő: Kleinheincz Csilla

Borítóterv: Onoda Juta

Tördelő: Kozá ri Imre
Korrektor: Kótai Ka ta lin, Varga Virág
ISBN 978-963-432-183-5

gabo.hu
fa cebook.com/CiceroKonyvstu dio
instag ram.com/cicerokonyvstu dio/
 1
A tö ténet ezdete

Volt egy szer egy sűrű erdőkkel és lankás dom bokkal ölelt kisvá-
ros. Alig észrevehetően dél felé lejtő utcáin a házaknak pirítós-
kenyér-színű teteje volt. Szinte hajszálpontosan a város köze-
pén állt a vasútállomás, onnan nem messze pedig egy más köz-
vetlen közelében a városháza, a rendőrség, a tűzoltóság és az is-
kola. Ehhez hasonló helyet könnyen találhatunk, hiszen tizen-
kettő egy tucat.
Ám ha kissé figyelmesebben megvizsgáljuk, felfedezhetünk
benne néhány dolgot, amelyeket hiába keresnénk egy átlagos
kisvárosban.
Például, ahány magas fa csak
akadt, mindnek a csúcsán ezüstszínű
csengettyű lógott. Ezek néha hango-
san csilingeltek, noha nem is fújt a
szél. Ilyenkor a város lakói egy másra
néztek, és összenevettek:
– Jaj, már megint beléakadt a kis
Kiki lába!
Bizony, ez a Kiki, akit em legettek, szintén nem volt mindennapi.
Hogy is lett volna, ha egy szer kicsi létére meg tudta szólaltatni a
csengettyűket a fák tetején!

Nos, pillantsunk csak a város keleti csücske felé, és kukucskál-

junk be a házba, ahol Kiki lakik!
Az utcára néző bejárat kapufélfáján egy fatábla lóg:
TÜSSZENTÉS ELLENI GYÓGYÍR – NÁLUNK KAPHATÓ
Tárva-nyitva a zöldre festett ajtó. Belépve tágas kert fogad,
balra távolabb egy földszintes házikó. A kertben mindenféle
szokatlan növény szép sorban, egyiknek nagy, másiknak szú-
rós, hegyes levele van, és az egész környéket belengi valami
erős, ám kellemes illat. Az illat nyomában a házba érünk, amely
a kony hában, egy hatalmas rézüst közelében érződik a legerő-
sebben. Onnan éppen a nappali fő falára látni, ahol a más csalá-
doknál megszokott festmények vagy fény képek helyén két,
gallyakból kötözött seprű lóg, egy nagyobb és egy kisebb – ez
mindenesetre némiképp rendkívülinek mondható.
Nocsak, hallani, hogy egy család beszélget a nappaliban. Ezek
szerint éppen itt a teaidő.

– Kiki, mikorra tervezed az indulást? Ideje lenne elárulnod ne-

künk. Nem halasztgathatod a végtelenségig! Szedd össze ma-
gad! – méltatlankodott egy női hang.
– Jaj, már megint kezded… Ne aggódj már, Anya! Mégiscsak
a te lányod vagyok. Mégiscsak boszorkány. És komolyan is ve-
szem – feleselt egy kissé csípős kislány hang.
 – Miért nem hagyod rá? Amíg magától meg nem jön hozzá a
kedve, beszélhetsz te neki akármennyit – szólt ezúttal egy hig-
gadt férfihang.
– Igen, talán igazad van. De majd’ megőrülök az aggodalom-
tól! Mert hát miattam van az egész – válaszolt egy árnyalatnyit
élesebben az anyának nevezett személy hangja.

Már biztosan rájöttetek: ebben a házban egy boszorkány család

lakik.
Az anya, Kokiri egy régi családból származó, tősgyökeres bo-
szorkány, de az apa, Okino, egy szerű em ber. Néprajzkutató, a
tündérekről és boszorkányokról szóló mendemondákat és nép-
meséket kutatja. Kiki pedig kettejük egyetlen lánya, aki idén
lesz tizenhárom éves.
Az imént arról beszéltek, hogy melyik napon fog Kiki kire-
pülni.
Ha egy em ber és egy boszorkány frigyéből leány gyermek
született, abból rendszerint boszorkány lett. Ám nagy néha
olyan is akadt közöttük, aki nem kért a boszorkány létből, ezért
aztán szokássá vált, hogy mindegyikük maga dönthetett róla,
miután betöltötte a tíz esztendőt. Amennyiben arra az elhatáro-
zásra jutott, hogy belevág, azonnal tanulni kezdte any jától a va-
rázslás tudományát, majd tizenhárom éves korában választott
egy teliholdas éjszakát, és egyedül útra kélt. A boszorkányok ki-
repülése annyit tesz, hogy hátrahagy ják szülőházukat, és keres-
nek egy várost vagy falut, ahol még nincs boszorkány, és ott
egyes-egyedül új életet kezdenek. Persze ez egy kicsi lány szá-
mára hatalmas feladat, ám napjainkra nem csak a boszorká-
nyok varázsereje csökkent, hanem a számuk is vészesen meg-
fogyatkozott, így ez a szokás igen fontos szerepet játszott a fenn-
maradásukban. Egy úttal az egyik legjobb módja volt annak,
hogy minél több városba, faluba hírét vigyék, minél több em-
berrel tudassák: igenis vannak még boszorkányok.
Kiki esetében is így történt: tízesztendős korában eldöntötte,
hogy boszorkány lesz, majd any ja rögtön tanítani kezdte a va-
rázstudományokra. Ezek egyike a gyógy növények nevelése és
a tüsszentés elleni gyógy ír készítése volt, a másik pedig a sep-
rűn repülés tudománya.
A repülést gyorsan elsajátította. De mivel még nem volt egé-
szen felnőtt, foly ton elvonta valami a figyelmét ott fent a ma-
gasban. Például egy hatalmas pattanás az orra tövében, vagy
hogy mit vegyen fel a barátnője születésnapjára.
Csak ennyi kellett ahhoz, hogy a seprű hirtelen zuhanni
kezdjen. Egy szer máson sem járt az esze, mint a vadonatúj csip-
kés alsóneműjén, és mielőtt észrevette volna, hogy süllyedni
kezdett, nekirepült egy villany oszlopnak. A seprű ripityára tört,
Kikinek meg három púpja nőtt, egy az orra hegyén, kettő pedig
a két térde kalácsán.
Így történt, hogy anyukája, Kokiri sorra vette a magas fákat,
és mindre csengettyűt kötözött. Hogy ha Kiki véletlenül elka-
landozik és alacsonyan száll, mégis észbe kapjon a csengőszó-
tól, amikor eltalálja a lábával. Mostanában már csak hébe-hóba
szólal meg egy-egy csengő…
Igen ám, de a másik varázstudománnyal, a tüsszentés elleni
szer készítésével Kiki sehogy sem tudott megbarátkozni. Való-
színűleg kevés volt a türelme, hogy ügyesen felnevelje a gyógy-
növényeket, majd a gyökerüket és leveleiket apróra vágva las-
sú tűzön sűrűre főzze.
– Megint sem mivé lesz egy varázslat! – szomorkodott Kokiri.
Nem csoda, hiszen annak idején a boszorkányok még sokféle
varázslatot ismertek, ám azok szép lassan eltünedeztek, míg
mára tősgyökeres boszorkány létére Kokiri is csak kettőt tudott
használni, Kikinek pedig ezek egyikéhez nem fűlött a foga.
– De hát sokkal kellemesebb fent repülni a magasban, mint
egy lábost kevergetni – söpörte le az asztalról Kiki a problémát.
Erre aztán Okino próbálta békíteni Kokirit.
– Hagyd csak! Ki tudja, talán egy szer majd valaki újra képes
lesz egy elveszett varázslatra. Neki meg legalább van fekete ci-
cája.
A boszorkányoknak fekete macskájuk van, mióta világ a vi-
lág. Ez is afféle varázslat lehet.
Kikinek is volt egy Dzsidzsi nevű kiscicája. Kokirinek is volt
régen egy, Meme. Ha egy boszorkány anyukának kislánya szüle-
tik, kerít valahonnan egy akkortájt született fekete macskát,
hogy együtt nevelje a gyermekével. Azok pedig idővel megta-
nulnak beszélni egy mással egy olyan nyelven, melyet csak ők
értenek. A cica elválaszthatatlan jó baráttá válik a kislány szá-
mára, akinek egy napon majd a saját lábára kell állnia. Sok erőt
ad, ha van valaki, akivel osztozhat örömében, bánatában! Aztán
amikor a kislány felnő és megházasodik, mert talál egy szívé-
nek kedves em bert, aki a cica helyébe lép, a fekete macska is
pár után néz, és elköltözik a lány tól.
 2
Itt az idő, hogy I I a saját lábá a álljon

A délutáni tea után Kokiri és Okino elmentek valahova, mert

dolguk akadt, Kiki pedig Dzsidzsivel, a fekete cicával üldögélt a
kertben a kellemes napsütésben.
– Ideje lenne útra kelnem – szólt Kiki, mintegy önmagának.
– Hát igen. Ugye, nem jössz nekem azzal, hogy inkább még-
sem akarsz boszi lenni? – emelte fel Dzsidzsi a fejét.
– Dehogy is! Hiszen én akartam így – vágta rá Kiki. És eszébe
jutott, milyen csodálatos érzés volt legeslegelőször seprűn re-
pülni.

Körülbelül tízéves koráig Kiki úgy nevelkedett, mint bármelyik

másik lány. Tudta, hogy az anyukája boszorkány, és tízévesen el
kell majd döntenie, hogy szeretne-e ő is az lenni, de igazán ko-
molyan nem foglalkozott a kérdéssel. Már jócskán betöltötte a
tízet, amikor egy barátnője elújságolta, hogy az anyukája nyo-
mába lépve ő is fodrász lesz, mire hirtelen Kikit is elkezdte fog-
lalkoztatni a családi tradíció. Halványan sejtette, hogy Kokiri
szeretné, ha követné a példáját. De Kikinek sem mi kedve nem
volt boszorkány nak állni csupán azért, mert az any ja is az.
Az leszek, ami lenni akarok. Én fogok dönteni.
 Ebben egészen biztos volt.
Aztán egy napon Kokiri készített neki egy kis seprűt:
– Nem próbálod ki egy kicsit a repülést?
– Én? Miért, tudok?
– Hát boszorkány lánya vagy, elvileg sem mi akadálya.
Kikit kicsit aggasztotta ez a csábítóan megfogalmazott aján-
lat, de felcsigázta a ritka lehetőség, így gyorsan megtudakolta,
hogyan kell fel- és leszállni, majd Kokiri nyomában ő is felme-
részkedett a seprűjére, és elrugaszkodott a földtől.
Abban a pillanatban pillekönnyűvé vált a teste, hiszen a leve-
gőben lebegett!
– Repülök! – kiáltott fel Kiki. Alig három méterrel emelke-
dett a háztető fölé, de nagyon kellemes érzés volt. Mintha a le-
vegő is tisztább lett volna ott egy hajszálnyit. Aztán még maga-
sabbra akart repülni, és még, még… Vajon mi látszik majd on-
nan, milyen lesz, még, még… mintha csak a kíváncsiság hajtaná
egy re feljebb és feljebb testét-lelkét – szóval nem kellett hozzá
sok, hogy nagyon megszeresse a repülést.
És természetesen eldöntötte, hogy boszorkány lesz.
 – A vér nem válik vízzé – örvendezett Kokiri, de Kiki úgy vél-
te, hogy nem csak ezen múlt, elvégre ő magának választotta ezt
az utat.

Kiki felpattant, és állával a kert végében álló sufni felé intett.

– Dzsidzsi, gyere, nézzük meg, csak egy kicsit! Anya úgy sincs
itthon.
– De miért titkolod előle? – kelletlenkedett Dzsidzsi.
– Tudod, mekkora ügyet csinál mindig belőle, ha szóba kerül
a kirepülésem. És amúgy is mindenbe beleszól. Szóval az egész
egy ből bonyolultabb lenne.
– Jól van, na… Viszont ki kell tennünk, hogy eleget süsse a
nap.
– Csak egy kicsit…
– Majd jól bepenészedik, ha megint vele alszol!
– Tudom. Különben is muszáj segítened, mert mostantól
nem boldogulok nélküled! – mondta Kiki, miközben ügyesen
szlalomozott a derékig érő gyógy növény rengetegben, majd be-
hajolt a sufni és a kerítés közötti résbe. Abban a minutum ban
boldogan kiáltott fel:
– Nézd!
A sufni eresze alatt egy szép, vékony seprű lógott. Fehéren
csillogott a nyugat felé ereszkedni készülő nap fényében.
– Nézd, milyen szép lett! Tehát már kész is. – Kiki hangja aka-
ratlanul is megbicsaklott.
– Úgy tűnik, most sikerrel jártál – kukucskált ki Dzsidzsi Kiki
lába mellől, és egészen elkerekedett a szeme. – Kiki, mi lenne,
ha mennénk vele egy kört próbaképp? Olyan jó idő van!
 – Azt nem szabad! – rázta Kiki a fejét. – Nem használom a
nagy napig. Az nem lesz már soká. Azt szeretném, ha minde-
nem új lenne akkor. A ruhám, a cipőm, és a seprűm is. Mint egy
újszülöttnek! Anya foly ton azzal jön, hogy régi boszorkány csa-
lád sarja vagyok, becsüljem meg a régi dolgokat. Márpedig én
én vagyok. Egy vadonatúj boszorkány.
– Jó, de akkor engem hogy fogsz megújítani? – rezgett kicsit
sértődötten Dzsidzsi bajusza.
– Nyugi, majd szépen kikefélem a bundádat, míg bukfencet
nem hány nak rajta a napsugarak! Pihepuha lesz, majd meglá-
tod, friss és üde.
– Azt megnézem – évődött Dzsidzsi. – De ne mondd rám,
hogy friss macska, mert úgy hangzik, mintha valami kajáról be-
szélnél. Pedig nem egyedül fogsz kirepülni.
– Hát tény leg nem. Bocs. – Kiki alig bírta visszatartani a ne-
vetését, ahogy Dzsidzsi szemébe nézett. – Vajon milyen érzés
lesz elindulni?
– Szerintem te sírni fogsz.
– Én ugyan nem!
– Egyébként kábé mikorra tervezed? – nézett fel újra Dzsi-
dzsi Kikire.
– Akármikor elindulhatunk. Legyen akkor a legközelebbi te-
lihold?
– Micsoda, máris?
– Igen, még van öt napunk. A legjobb, ha a tettek rögtön kö-
vetik az elhatározást, nem?
– Na, ebből lesz csak haddelhadd. Arra mérget vehetünk.
 – Este megmondom anyának és apának. Dzsidzsi, én olyan
kíváncsi vagyok, milyen városban fogunk kikötni! – Kiki szinte
felnőttes komoly sággal tanulmányozta az eget.
– Hogy ebből mi fog kisülni… Mert neked mindig azonnal
meg kell valósítanod, amit egy szer a fejedbe vettél.
– Most komolyan aggódsz? Én nem. Majd akkor, ha lesz mi-
ért. Most olyan izgatott vagyok, mint amikor kinyitom egy aján-
dékdoboz fedelét. – Kiki hangján érződött az izgatottság, amikor
a seprűért nyúlt. Megbökte, mire az megingott, mintha csak bó-
lintana.

Aznap este, vacsora után Kiki odaállt Dzsidzsivel együtt Okino

és Kokiri elé.
– Most már megnyugodhattok. Eldöntöttem, hogy melyik
nap indulunk.
Kokiri felpattant ültéből.
– Tény leg? És mikor?
– A következő holdtölte estéjén.
Kokiri tekintete sietve végigfutott a fali kalendáriumon.
– De hát addig már csak öt nap van! Ez nem gyerekjáték! Ha-
laszd el a következő teliholdig!
Kiki lebiggyesztette a száját, és megvonta a vállát.
– Na tessék, máris kezdődik a műsor. Ha totojázom, azért ha-
ragszol, ha meg eldöntöm, azt kritizálod.
– Igaza van, ez így nem kerek, Kokiri! – szólt közbe Okino.
– De attól még egy csomó előkészület hiány zik. Nem
könnyű ám egy anyának! – Kokiri elvörösödött, azt sem tudta,
hová legyen, úgy felzaklatta a hír.
 Kiki odaállt az any ja elé, és magát mórikálva mondta:
– Hány szor mondjam még, hogy szíveskedjél megbízni a sa-
ját lányodban! Már mindent előkészítettem.
Aztán megerősítést várva odaszólt Dzsidzsinek: – Ugye, Dzsi-
dzsi? –, aki válasz helyett csak egy faroklendítéssel felelt.
– Nocsak – tátotta a száját meglepetten Kokiri, aztán lesütöt-
te a szemét. – Mégis mi az a minden?
– Egy seprű. Csináltam egy újat. Dzsidzsi segített. Ugye? Várj
egy kicsit, mindjárt behozom – viharzott ki Kiki az ajtón. – Ez
az! – tért vissza szinte azonnal a seprűvel, és megmutatta a szü-
leinek.
– Nahát! Tudsz te, ha akarsz! – hunyorgott elismerően Oki-
no.
– Fűzvesszőt áztattam a folyó vizében, utána pedig megfür-
dettem a nap fényében is. Ugye, milyen jó lett, Anya? – suhog-
tatta meg Kiki a seprűt.
Kokiri kimérten csóválta a fejét.
– Nagyon szép. De nem használhatod.
– Miért? Sem mi kedvem a mostani picihez. És úgy is csak re-
pülni tudok. Egy szép új seprűvel szeretnék menni.
Kokiri megint csak a fejét rázta.
– Éppen azért kulcskérdés a seprű, mert csak repülni tudsz.
Mi lesz, ha a bejáratatlan seprűvel kudarcot vallasz? Nem mind-
egy, hogyan kezdődik az utad. Nem olyan egy szerű ám a saját
lábadra állni. Pénzt éppen csak annyit tudunk adni, hogy na-
gyon-nagyon szerényen legyen mit enned egy évig. Azután,
mint minden boszorkány nak, a saját varázstudományodból kell
megélned. Egy éved van, hogy kigondold, mivel keresed meg a
betevőt. Látod, én gyógy írt készítek, hogy hasznára váljak az
em bereknek. Te pedig menj csak az én seprűm mel! Az rende-
sen be van járatva, és jól száll.
– Ne már, azzal nem akarok! Korom fekete a szutyoktól! Egy
kémény seprőnek is dicsőségére válna! És a nyele is vastag,
bum fordi és csálé. Ugye, Dzsidzsi? – kért megerősítést a lábánál
figyelmesen gubbasztó macskától. Dzsidzsi épp nem nézett oda,
de erre nyomatékosan dorom bolni kezdett.
– Látod, Dzsidzsi is egyetért! Attól tart, hogy azon a seprűn
fekete macska létére még viharfelhőnek nézik! Pedig egy fű-
zseprűn úgy mutatna, mint egy üveghintón utazó vőlegény!
 – Szépen összefogtatok… – nevette el magát Kokiri. – Gyerek
vagy te még. A seprű nem játék. Egy szer majd az én seprűm is
elöregszik, és akkor arra cseréled, amire akarod. Addigra már te
is kész boszorkány leszel.
Kokiri lehuny ta a szemét, mint aki nagyon töri a fejét vala-
min.
Kiki csücsörített, és megkopogtatta a padlót a seprűvel.
– Akkor hiába csináltam…? Most mi legyen vele?
– Használom én. Ha nincs kifogásod ellene.
Kokiri javaslatára Kiki egy darabig a seprűjére meredt, de az-
tán felnézett, és így felelt:
– Jó, az ellen nincs. De akkor ruhát hadd vegyek olyat, ami
nekem tetszik! Láttam a főutcán egy szépet egy bolt kirakatá-
ban, pillangóvirág-mintás. Biztos úgy nézne ki rajtam, mintha a
virágok repülnének!
– Sajnálom, de azt sem lehet – válaszolta ismét gondterhelt
arccal Kokiri. – Egy mai boszorkány nak már nem kell csúcsos
süvegben és hosszú köpeny ben járnia, de örök szabály, hogy a
ruhánk színe minden feketék legfeketébbike. Ezen mi sem vál-
toztathatunk.
Kiki duzzogni kezdett.
– Micsoda ósdi szokás! Fekete banya fekete macskával, egy
merő feketeség az egész.
– Ez van, az ósdiságon nem lehet segíteni, ha már egy szer
tősgyökeres boszorkány nak születtél. De a fekete ruha szépen
kirajzolja ám messziről a körvonalakat! Bízd csak rám! Gyorsan
megvarrom neked!
 – Már megint ez a tősgyökeres blabla… – morogta Kiki az
orra alatt, és válasz helyett lebiggyesztette a száját.
– Kiki, ne hidd, hogy olyan fontosak a külsőségek! A lényeg
legbelül van.
– Jaj, Anya, tudom. A belsőt bízd csak rám! Bár sajnos meg-
mutatni nem tudom.
Kiki csalódott arccal húzta fel az állát, és odapenderült Okino
mellé.
– Papa, ugye kaphatok egy rádiót? Szeretnék zenét hallgatni
repülés közben. Egy pirosat szeretnék.
– Jól van, rendben! Számíthatsz rám! – bólintott nevetve
Okino. Ezúttal Kokiri is derűsen mosoly gott. Aztán elfordította a
tekintetét, és így szólt:
– Na, elég legyen, jó éjszakát, Kiki!
Jobbjával a köténye alját szorongatta, és feltűnésmentesen a
szeme sarkához emelte.
 3
I I egy nagyvá osba é ezi

A hold nőttön-nőtt, és csakhamar teljesen kikerekedett. Eljött a

nap, amikor Kikinek a saját döntése alapján útra kellett kelnie.
Még alig mozdult el a napkorong
nyugat felé, amikor Kiki már a tükör
előtt illegette magát az új fekete ru-
hájában, melyet Kokiri varrt neki.
Lábánál a fekete macska, Dzsidzsi
sem volt rest, hol oldalról kukucskált
bele a tükörbe, hol nyújtózkodott, az-
tán meg összekuporodott. Egy perc
sem kellett hozzá, máris mindketten
Kokiri seprűjén termettek, hogy el-
lenőrizzék, milyen peckesen feste-
nek oldalról.
– Na, kicsikéim, lassan talán elég
is lesz a szépítkezésből… Nézzétek csak az eget nyugaton, hogy
elhalványodott az alkonyat – szólt rájuk Kokiri, miközben ide-
oda szaladgált, annyi dolga volt.
– Anya, hadd legyen még egy kicsit rövidebb a szoknyám,
csak egy icipicit! – húzogatta magán a ruhát Kiki lábujjhegyen
állva.
– Miért? Olyan jól áll!
– Sokkal csinosabb lenne, ha jobban kilátszana a lábam.
 – Így elegánsabb. Rendesebben is nézel ki benne. Így is so-
kaknak szúrják a szemét a boszorkányok. Na, tessék, csomagol-
tam neked elemózsiát! – veregette meg Kokiri a kislány vállát,
és letett mellé egy kis batyut. – Tettem bele gyógy füveket, hogy
ne romoljon meg egy könnyen. Becsüld meg! Az én anyukám
nagyon ügyesen készítette el nekem az elemózsiát az útra kelé-
sem napján. Tudott valami varázslatot a kenyérbe való füvekre,
amitől nem penészedett meg, de nem is lett kemény. Nagy kár,
hogy mi már nem értünk hozzá!
– Pedig nem tűnik nagy ördöngösségnek továbbörökíteni az
ilyesmit. De akkor miért tűnnek el mégis a varázslatok? Biztos
ettől mágia a mágia – szólt közbe Okino, aki a dolgozószobájá-
ból jött elő, kezében egy könyvvel.
– Tudom, meglepő, de boszorkány létem re én sem tudom…
egyesek szerint ez amiatt történik, hogy már nincsenek igazán
sötét éjszakák és teljesen hangtalan csend. Mert ha valahol vilá-
gosabb van, vagy egy pisszenés is hallatszik, az eltereli a figyel-
münket, és nem tudunk elég jól bánni a mágiával…
– Igaz, ami igaz, az ősidőkhöz képest most sokkal világosabb
lehet, hiszen valahol biztos mindig ég egy lám pa.
– Hát igen, megváltozott a világ – bólintott Kokiri.
– Tény leg emiatt lehet? – fordult feléjük hitetlenkedő arccal
Kiki, aki addig a tükröt bámulta. – Szerintem nem külső okai
vannak, hogy eltűnnek a varázslatok. Hanem mert a boszorká-
nyok túlságosan visszafogják magukat. Te is mindig azt szajkó-
zod, Anya, hogy egy boszorkány viselkedjen csak szépen,
visszafogottan. Én viszont nem akarok úgy élni, hogy foly ton
azt figyelem, mit mondanak rólam mások. Szabadon akarom
tenni, amihez csak kedvem támad.
– Hűha, te aztán jól megmondtad! – Okino szeme elkereke-
dett a megdöbbenéstől.
– Figyelj csak, Kiki! Régen rajtunk, boszorkányokon kívül
voltak mások is, akiknek különleges képességeik voltak. De az
em berek többsége úgy tartotta, hogy az effélék csak rosszban
sántikálhatnak. Hogy majd biztosan bajt hoznak a fejükre.
– Igen, ebben lehet valami… – bólogatott elgondolkodva Oki-
no is.
– Mondom én. Például felhozták, hogy egy boszorkány pe-
nészt növesztett a frissen fejt tejre, aztán kiderült, hogy az egy
különleges sajt készítéséhez kellett. Ma pedig már bárki ehet
olyat, nem? – nézett aggodalmasan Kokiri a lányára. – Ilyen kö-
rülmények között csakis azért maradhattak meg a boszorká-
nyok, mert elhatározták, hogy a továbbiakban kölcsönösen tá-
mogatják egy mást az em berekkel. Néha háttérbe kell húzódni-
uk, és segíteni, amiben csak tudnak. Ennél jobb ötletük nem is
lehetett volna. Mostanra eljutottunk odáig, hogy vannak, akik
kutatják a boszorkányokat és a tündéreket, mint a te apád, és
próbálják megérteni őket.
– Ezt vegyem dicséretnek? Örvendek! – hajtotta meg magát
tréfásan Okino.
– Ajaj, odakint már egészen besötétedett! Mindjárt felkel a
hold, gyorsan üljünk asztalhoz! Ilyen nehéz témából meg elég
is volt ennyi – ütötte össze a tenyerét Kokiri, és felállt.
– Teliholdkor ugyan világos van, ezért kiváló alkalom a kire-
pülésre, de utánanéztem, a boszorkányok útra kelési napjainak
adataiból ítélve ötven-ötven százalékban lehet eső, illetve jó idő
is… – mondta Okino.
– Szerencse kérdése. De ma nincs okunk aggodalom ra,
olyan tiszta az ég. Kiki, tény leg mindennel előkészültél? – söpör-
te félre Kokiri Okino aggodalmait, majd újra nekiállt fel-alá ro-
hangálni.
– Remélem, jó helyet találsz majd – nézett mélyen Kiki sze-
mébe Okino.
– De figyelj csak, Kiki, nehogy nekem elsiesd, és hasraütés-
szerűen döntsd el, hol telepedsz le! – figyelmeztette Kokiri.
– Ezt magam tól is tudom. Agyonizgulod magad!
– Nem egy másik boly góra megy! Csak egy másik városba.
És egy év múlva haza is látogathat – próbálta mindkettőjüket vi-
gasztalni Okino.
Kokiri komoly arccal állt a lánya elé.
– Kiki, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy alaposan
gondold meg, melyik várost választod. Én a helyedben ódzkod-
nék a látszat alapján dönteni, hogy mennyi bolt van benne,
vagy milyen forgalmas. A nagy városokban mindenki siet, és
senkinek sincs ideje a másikkal törődni. És ha megérkeztél, ne
látszódjon rajtad a tanácstalanság! Csak vidáman! A legfonto-
sabb, hogy ne ijeszd meg őket.
– Jól van, Anya. Megoldom. Ne aggódj már! – bólintott több-
ször egy más után Kiki, majd Okinóhoz fordult.
– Papa, emelj fel a magasba, mint kicsi korom ban! Tudod,
benyúltál a hónom alá, és zsipp-zsupp felemeltél. Csináld
megint, kérlek! – Kiki zavarában még a nyelvét is kidugta kissé.
 – Na gyere! – kiáltott fel szándékosan nagy hangon Okino,
benyúlt Kiki hóna alá, és megpróbálta felemelni. – Hú, de nehéz
vagy! Mikor nőttél te ekkorára? Még egyet, és kész. – Amikor
másodszor is benyúlt Kiki hóna alá, hogy felemelje, Okino kissé
megtántorodott.
– Nagy vagyok! Csak, hihi, csikizeeel! – kacagott tekergőzve
Kiki.

Ahogy az várható volt, a telihold fénye a keleti kaszáshegy rét-

jei mögül árasztotta el a tájat.
– Na, akkor talán indulhatunk is.
Kiki úgy tervezte, hogy szép szavakkal fog majd elbúcsúzni,
de csak ilyen sem mitmondó köszönés tellett tőle. Vállára vette a
batyuját, és megmarkolta az odakészített seprűt. Másik kezében
a piros rádiót tartotta, amelyet Okino vett neki, és Dzsidzsihez
szólt, aki már egy ideje a lábánál üldögélt türelmesen.
– Köszönj szépen el!
Dzsidzsi rögvest felkelt, és felnézett a szülőkre.
– Vigyázz ám a lányunkra, Dzsidzsi! – kérte Kokiri. A macska
szokás szerint csak legyintett egyet a farkával válasz helyett.
– Anya, majd rögtön írok levelet!
– Várom a híreket!
– Ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnéd, nyugod-
tan hazajöhetsz ám! – jegyezte meg Okino.
– Na, azt leshetitek! – vágta rá Kiki.
– Jaj, hát most kell neked elérzékenyülnöd, Okino? – nézett
kissé rosszallóan Kokiri a férjére.
 Amint Okino kinyitotta a bejárati ajtót, gratulációk özöne
árasztotta el őket. A környékbeliek jöttek el a nagy napon. Vagy
tízen álldogáltak a kapu előtt.
– Nahát! – Kiki úgy meglepődött, hogy szóhoz sem jutott.
– Hát tudták? – csuklott el Kokiri hangja.

– Persze hogy tudtuk, most egy jó darabig nem látjuk majd a

mi kis Kikinket!
– Ezt mindenképpen meg kell ünnepelni! – magyarázták
egy más szavába vágva.
– Majd gyere ám haza néha, hogy legyen, aki megszólaltatja
a csengettyűket!
– Aztán mesélj ám a kalandjaidról!
Kiki barátai is eljöttek.
– Úgy örülök nektek! Köszönöm – sajtolta ki magából ezt a
néhány szót Kiki, és ölbe vette Dzsidzsit, hogy legyen hova rej-
teni elkám picsorodott arcát.
– Szerencse, hogy szép idő van! – motyogta maga elé Okino,
ahogy felnézett az égre.
Ki tudja, hány „Viszontlátásra!” után Kiki fellógatta a rádióját
a seprű elejére, hátulra felültette Dzsidzsit, és felszállt. Amikor
már a levegőben voltak, Kiki visszanézett, és elköszönt az any-
jától.
– Minden jót, Anya!
Tudta jól, ha nem akkor teszi, amikor már kissé eltávolodott,
mindketten elbőgik magukat.
– Hé, előre nézz! – hallotta any ja szokásos figyelmeztetését a
háta mögül. És azt is, hogy erre mindenkiből kirobbant a neve-
tés.
Kiki megkönnyebbült. Ilyen különleges napokon sokkal
megnyugtatóbb, ha any ja megmarad olyannak, mint máskor.
– Viszlát! – kiáltotta Kiki még egy szer jó hangosan, és egy
lendülettel felröppent a magasba. Először csak az integető ke-
zek sokaságát látta a távolban, aztán azok eltünedeztek, majd a
város fényei pislákoltak úgy, mintha a feje tetejére állították
volna a csillagos eget. A hold szép kerek tányérja vigyázóan te-
kintett le rá.
Végül aztán a város fényei is a távolba tűntek, és ameddig a
szem ellátott, csak hegyek dom borultak alattuk, mint megannyi
kuporgó állat fekete háta.
– Döntsd már el, hogy merre megyünk! – bökdöste meg
Dzsidzsi hátulról.
– Hát, ööö… – Kiki csak kapkodta a fejét a szélrózsa minden
irányába. – Dél felé, délre akarok menni. Hallottam, hogy aki
délre tart, az biztosan eljut a tengerhez. Egy szer legalább meg-
nézném magam nak! Nem bánod, Dzsidzsi?
– Miért, felelhetem azt is, hogy „de”?
– Légy szi, azt ne mondd! – kiáltotta Kiki, miközben rántott
egyet a seprűn.
– Hogy ezek a lányok minek kérdeznek ennyit feleslegesen?
De egyet tisztázzunk! Mi most várost keresünk magunknak,
nem tengert.
– Nyilván. Nos, dél, merre is van dél… – pislogott jobbra-bal-
ra Kiki, aztán megkönnyebbülten foly tatta: – Megvan, erre! A
hold balra látszik, így nem is lehet másfelé.
Aztán füttyentett egyet, és jól belehúzott. Egy re erősebb volt
a szem beszél, mire a seprű feje úgy suhogott, mint a folyóvíz
zubogása.
 Időnként a hegyek feketesége között fel-feltűnt némi fény.
Máskor egy szer csak egy szürke szántóföld. De ezek ritkaság-
szám ba mentek, mert egy re csak hegyek, hegy hátak sorakoz-
tak egy más után.
Kiki csak repült, csak repült egy re tovább. Lassacskán világo-
sodni kezdett keleten az ég alja. Egy re nagyobb területet hódí-
tott el a fehérség az éjszakától. Erre aztán az eddig hamuszürke
és sötétkék világ tarka színeket kezdett magára ölteni. A dim-
bek-dom bok lágy tavaszi zöldbe borultak, és olyan könnyűnek
tűntek, mintha ők is nyom ban fel akarnának libbenni a levegő-
be. A zord sziklacsúcsok is csillogni kezdtek, mintha eláztak vol-
na. Kiki szíve csordultig telt a felfedezéstől, hogy a nap egyetlen
sugara ennyire gyönyörűvé képes változtatni a világot.
Egy keskeny völgy ben kis falu bújt meg, néhány kémény
füstje kúszott a táj felett.
Kisvártatva két hegy oldal között egy vékony ka patak csillant
meg. El-eltűnt szem elől, hogy aztán megint felbukkanjon, és
egy re szélesebb lett.
– Kövessük azt a folyót! Hiszen a folyók a tengerbe torkoll-
nak – csavarta el Kiki a rádió gombját, és a megszólaló zene dal-
lamára fütyülni kezdett.
Seprűje éppen hátszelet kapott, és vidáman hasított előre.
– Tudod, hiába mondta Anya, amit mondott, nekem sem mi
kedvem egy kisvároshoz – közölte Kiki hirtelen, mintegy önma-
gának.
– És mégis milyet akarsz? – üvöltötte Dzsidzsi, dacolva a szél
süvöltésével és a rádió zajával.
 – Hát, nagyobbat, mint anyáé. Legyen benne magas épület,
állatkert, meg egy pályaudvar, ahová ki-be járkálnak a gőzösök.
És legyen egy vidám park is… Szerinted?
– Nem aprózod el. Nekem… elég, ha lesz egy tető, ahova szé-
pen odasüt a napocska… És egy tágas ablakfülke, ahová odasüt
a napocska… Meg egy veranda, ahova szintén odasüt a napocs-
ka…
– Nem fázol te?
– De, egy kicsit.
– Jaj, hát akkor gyere ide! Ne szégyenlősködj, nekünk min-
dig mindent meg kell beszélnünk. Mostantól csak egy másra
számíthatunk – dorgálta Kiki a hátába csim paszkodó cicát, és a
térdére ültette.

– Nézd, Kiki, ahhoz ott mit szólsz? – nyújtotta ki egy szer csak a
nyakát egy kis idő múlva Dzsidzsi. Az alattuk elterülő várost
szép, lankás hegyek ölelték körös-körül, így olyan alakja volt,
mint egy nagy tányérnak. A piros és kék tetők csoportjai akár a
répa és a borsó a levesben.
– Hű, de szép! – felelte Kiki.
– Ez aztán a jó hely! Keresve sem találsz jobb lakóhelyet – tu-
dálékoskodott Dzsidzsi.
– De… Egy kicsit kicsi… Mi az ott?! – kiáltott fel hirtelen Kiki,
és előremutatott. Egy magányos fekete pötty re lettek figyelme-
sek messze-messze maguk alatt, amely egy re közeledett hozzá-
juk. Jobban szem ügy re véve egy seprűn repülő boszorkány
volt, vállán fekete macskával. De hány kolódott, mintha megva-
dult lovon ülne.
 – Menjünk oda! – hajolt előre Kiki.
– Nahát! – csodálkozott a lány, tovább hány kolódva a levegő-
ben, ahogy Kikit meglátta. Valamivel idősebb volt Kikinél. – De
régen esett meg velem, hogy kollégával találkozom! Honnan
jöttél? Hű, csak nem ma van a nagy napod? – mérte végig tető-
től talpig Kikit sebtében a másik boszorkány.
– De, még csak tegnap keltem útra. Látszik rajtam? – siklott
Kiki seprűjével a másik mellé.
– Naná, az egy ből látszik. Ki is vagy öltözve. Az arcod feszült.
Meg hát én is voltam a helyedben.
– Tény leg meglátszik az arcomon? Én azt hittem, higgadt
maradtam… – nevette el magát Kiki. – Te mikor indultál?
– Nem sokára egy éve lesz.
– Milyen ez a város?
– Már kezdem megszokni.
– Nehéz volt? – pillantott rá Kiki
kissé nyugtalanul.
– Hát, nekem nagy jából rendben
mentek a dolgaim – közölte a nagy-
lány egy magabiztos vállrándítással.
Kerek arcán kis gödröcskék formá-
lódtak kétoldalt, amitől egészen ked-
vesnek látszott.
Ez az az arc! Kiki felismerte, hogy erre mondta mindig Koki-
ri: „vigyorog, mint a tejbetök”.
– És miből élsz meg?
– Jósnő lettem. A cicám mal, Pupuval. Mert elég jól kitalálom,
mit éreznek az em berek. Azt mondják, gyakran bejön, amit
mondok. Persze lehet, hogy csak udvariaskodnak… Mert hát
olyan kedvesek velem a városlakók.
– De jó! És mindjárt hazalátogathatsz, ugye?
– Igen, nem sokára. Büszkén térhetek haza, és ennyi már
elég is nekem. De azért mindezzel együtt előfordul ám, hogy
nem könnyű az élet!
– Gondolom. Látom, a seprűd is eltört.
– Hihi, nem, ezzel más a hely zet. Csak nem vagyok túl jó re-
pülő. De időnként muszáj seprűre ülnöm, különben honnan
tudnák, hogy boszorkány vagyok-e, vagy sem, az pedig baj len-
ne. Ha már sikerült így a saját lábam ra állnom. Ma kértek, hogy
nézzek rá egy tehénre ott a hegyi legelőn, mert rosszkedvű,
ezért ülök ilyen korán reggel seprűn. Bár ez nem kifejezetten
jóslás…
– De hogy hogy egy tehén…?
– Egy boszorkány nem mondhat nemet, ha megkérik vala-
mire. Ez a tehén nem egy egy szerű tehén ám, hanem olyan,
mint az em berek. A múltkor azért hisztizett, mert nem tetszett
neki a nyakába kötött kolomp hangja.
– A jó dolgát! – nevetett Kiki.
– Mondhatni, muzikális a drága. Kicseréltem a kolompját, és
énekeltem neki egy sort, attól megnyugodott. A gazdasszonya
hálából mindig irtó finom sajtot ad nekem. Csodás illata van, és
látnád, hogy nyúlik, ha megolvasztom a kály hán! Alig várom!
– De jó neked! Hogy ilyen jól megy minden.
– Neked is jól fog. Vagy annyira cuki, mint én. Biztos van
annyi eszed is, mint nekem, jól repülsz, bár egy kicsit mitug-
rásznak tűnsz… Hát, mindenesetre sok sikert! Én viszont sietek,
szia! – A nagy lány integetett, aztán továbbra is összevissza
hány kolódva elviharzott.
– Fura, hogy akármiről beszélt, mindig talált módot az ön-
töm jénezésre! – szólalt meg halkan Dzsidzsi.
– De engem is megdicsért!
– Tény leg? Az a macska meg milyen nagy képű! Ide se kö-
szönt. Mintha egy öreg róka lenne.
– Nahát, Dzsidzsi, szívesen beszéltél volna vele, mi? Ilyenkor
neked kell előre köszönnöd!
– Én ugyan nem… – morgott Dzsidzsi.
– Na, de nekem is megvan a magam baja, ideje azzal törőd-
nöm. – Kiki lendületet vett, élesen jobbra kanyarodott, úgy ha-
ladt tovább.

Kiki csak repült és repült. Több várost is látott, ami szóba jöhe-
tett volna. Olyankor hiába követelőzött Dzsidzsi, hogy hamar
válasszon már egyet, Kiki kitartott amellett, hogy elmegy a ten-
gerig. „Még egy kicsit, csak egy kicsikét”, ismételgette unos-un-
talan.
Aztán megfogyatkoztak a hegyek, és szántóföldek, falvak, vá-
rosok vették át a helyüket. A folyó addigra már sokkalta széle-
sebb lett, és élesen kanyarogva höm pöly gött alattuk. Kikiék ár-
nyéka piciben a vízfelszínre vetült, mintha egy hal fickándozott
volna a habokban.
– Tyű, az nem a tenger? – kiáltott fel Dzsidzsi.
Kikit annyira lekötötte a lenti látvány, hogy csak most nézett
fel. Messze-messze egy csillogó vonal választotta ketté az ég
kékjét és a tengert.
 – Dehogy nem, az a tenger, ez egészen biztos. Te vetted észre
elsőnek!
– Ne már, ez csak egy óriási pocsolya – elégedetlenkedett
Dzsidzsi.
– Hát nem csodálatos? – Kikit teljesen elbűvölte a látvány,
széltében-hosszában végignézte, ameddig csak elért a tekintete.
Egy szer csak megpillantott egy várost, amely éppen ott terült el,
ahol a folyó a tengerbe torkollott.
– Ott, az a város! Hű, mekkora híd! – kiabált megint Kiki.
– Juj, egy vonat! – kiáltott fel ugyanabban a pillanatban Dzsi-
dzsi.
– Na, ereszkedjünk csak le gyorsan! – növelte meg hirtelen a
sebességet Kiki.
Ahogy közeledtek, kiderült, hogy ez még annál is sokkal na-
gyobb város volt, mint gondolták. Négy- és három szögletű ma-
gas házak karcolták az eget, nem egy és nem is kettő. Kiki kö-
rülnézett, és egészen izgalom ba jött.
– Döntöttem, ez lesz a mi helyünk.
– Nem túl nagy? Tudod, mit mondott Kokiri. Hogy meggon-
dolandó, jó ötlet-e egy nagy, forgalmas hely – aggodalmaskodott
Dzsidzsi.
– Nekem viszont tetszik. Nézd azt a tornyot!
A hatalmas óratorony, amely re Kiki mutatott, a város kellős
közepén állt, akár egy menny be vezető létra.
– Vicces lenne annál fogva megforgatni ezt a várost, mint
egy pörgettyűt! Olyan hosszú az árnyéka, mintha az egész vá-
ros egy napóra lenne!
Kiki csillogó szem mel bámult lefelé.
 – Látom, eléggé el vagy ragadtatva. De mi van akkor, ha már
lakik benne boszorkány, mint az előbbi helyen?
– Ezt sose tudjuk meg, ha nem szállunk le megkérdezni!
Kiki egy határozott mozdulattal lefelé fordította a seprű nye-
lét, és szép lassan leereszkedett a város egyik utcájára.
Az idő tájt éppen tele voltak az utcák a délutáni vásárlásukat
intéző járókelőkkel. Kiki lába épp csak lekoppant a macskakőre,
mire az em berek megtorpantak a döbbenettől. Néhányan ijed-
ten húzódtak félre, vagy bújtak mások háta mögé, és kisvártat-
va kisebbfajta tömeg figyelte tisztes távolságból Kikit. Ő gyorsan
lehuppant a seprűjéről, vállára vette Dzsidzsit, és igyekezett vi-
dám arcot vágni.
– Ööö… Én Kiki vagyok, a boszorkány.
– Nocsak, egy boszorkány? Nem sokat látni már manapság!
– igazgatta egy nénike a szem üvegét, és alaposan szem ügy re
vette Kikit.
– Tehát akkor itt most nem lakik egy sem? De jó! Én boszor-
kány vagyok, Kikinek hívnak, ez pedig a fekete cicám, Dzsidzsi.
Ha nem bánják, ideköltözöm – nézett körbe Kiki, és a szokásos-
nál is udvariasabban hajolt meg.
– Mármint hogy hogy ide, szóval ide hozzánk, Koriko városá-
ba? – kérdezte egy férfi.
 – És erről mégis ki döntött? Csak nem az új polgármester? –
háborgott egy női hang.
Erre aztán az em berek össze-összenéztek, és mindenki
mondta a magáét.
– Van abból nekünk hasznunk, ha van egy boszorkányunk?
– Nem tartod kicsit elavultnak a repkedést?
– A régiek is megmondták, hogy minden valamirevaló vá-
rosban lakik egy boszorkány. Pedig itt eddig nem volt, mégse hi-
ány zott.
– Anyu, a boszik tudnak varázsolni, ugye? De jó!
– Dehogy jó, csak a bajt hozzák ránk.
– Ugye te nem valami rosszban sántikálsz?
Kiki szíve összeszorult a ráözönlő, kedvesnek éppen nem ne-
vezhető megjegy zések hallatán. De azért egy re csak biztatta
magát, le ne olvadjon az arcáról a mosoly, és tudta, hogy mon-
dania kell valamit.
– Szeretném, ha megengednék, hogy ide költözzek. Gyönyö-
rű ez a város, és csodálatos az óratorony.
– Örvendünk, hogy tetszik.
– De nem kérünk a galibákból.
– Tégy, amit akarsz!
Amikor mindannyian elmondták a magukét, újra szétszéled-
tek, és elnyelte őket a város.
Mintha a szél fújta volna el Kiki derűlátását, egészen elszon-
tyolodott. Amikor meghallotta, hogy ebben a városban nincs
boszorkány, azt hitte, biztosan öröm mel fogadják majd, mint
valami ritka madarat. Hirtelen úrrá lett rajta a fáradtság is, hi-
szen egész nap folyamatosan, étlen-szom jan repült, és most el-
hatalmasodott rajta a szorongás és a kétségbeesés.
Kiki szülővárosában az em berek szívesen vették a boszorká-
nyok társaságát.
– Egy boszi olyan, mint az órákhoz használt gépolaj. Jót tesz
a városnak, ha van.
Szóval nagyon megbecsülték őket. Nem telt el nap anélkül,
hogy valaki ne hozott volna valami finomat, mondván, hogy
neki túl sok van belőle. Máskor Kikiék osztották meg, amijük
volt, adtak Kokiri tüsszentés elleni orvosságából, vagy meg-
mondták egy régi, jól bevált gyógy fű nevét, macskabölcsőt ját-
szottak egyedül élő nénikkel-bácsikkal, seprűre pattantak, hogy
elvigyék valaki után, amit otthon felejtett – tehát kölcsönösen
segítették egy mást a városlakókkal.
Kiki ebben élt, mióta megszületett, és most így, hirtelen a fe-
jéhez vágják, hogy tegyen, amit akar… Nem elég, hogy először
jár ebben a városban, hanem épphogy csak útra kelt. Nem iga-
zán tudta, hogyan is kéne „tennie, amit akar”.
Letért az útról, és bánatosan vonszolta maga után a seprűjét.
– Nem véletlenül mondta Kokiri, hogy kerüld el a nagy váro-
sokat – súgta Dzsidzsi Kiki fülébe, még mindig a vállán trónolva.
Kiki óvatosan bólintott, nehogy kicsorduljanak a könnyei.
– Most mihez kezdjünk…? Szerinted? – suttogta, és megsi-
mogatta Dzsidzsi farkát.
– Majdcsak lesz valahogy.
Dzsidzsi csak azért is vidáman suhintott egyet a farkával.
Nem sokára itt az este. Enniük lesz mit, mert még érintetlenül
megvan az elemózsiás csomag, melyet Kokiri készített nekik.
De hol fognak aludni? Hiába van pénzük szállásra, találnak-e
vajon olyan helyet a városban, ahol befogadnak egy boszor-
kányt? Kiki ebben egy általán nem volt biztos, csak elkeseredve
vánszorgott tovább.
– Nahát, minden banya ilyen anyám asszony katonája ma-
napság? Régen aztán megnézhette volna magát ez a város! Fel-
kaptad volna a tornyánál fogva az egész hóbelevancot, és min-
denestül feltetted volna valamelyik hegy tetejére! – hőbörgött
Dzsidzsi, csak hogy lelket öntsön Kikibe, de ő csak némán meg-
vonta a vállát.

Mentek erre, mentek arra, már maguk sem tudták, merre, míg
egy szűk kis utcában nem találták magukat. A magas épületek
helyett itt kis házikók sorakoztak egy másnak dőlve. Mire felesz-
méltek, már a nap is lement, a boltok záráshoz készülődtek az
utca két oldalán. Vacsoraidő volt, tányérok koccanása és neve-
tés hangja szűrődött ki az ablakokon.
Hirtelen éles női hang hallatszott a félig bezárt pékségből,
amely ott állt épp az orruk előtt.
– Tyűha, nézd mit felejtett itt az iménti vevő! Gyere, és vidd
el neki!
Kiki megállt, mert azt hitte, neki szóltak. De rögtön meghal-
lottak egy férfihangot is.
– Most miért csapsz ekkora hűhót? Ez csak egy cumi, nem
nagy tragédia. Legalább nem a gyereket hagy ta itt. Nekem most
gyűlésem lesz. Majd holnap reggel elszaladok vele.
– Pont azért kérlek most, mert holnap már késő. És egy na-
gyon kedves vevőnkről van szó. Messziről jön, ráadásul kisba-
bával, hogy nálunk vegyen kalácsot. Könnyű neked azt monda-
ni, hogy csak egy cumi, de egy kisbabának ez van olyan fontos,
mint neked a pipád. Szegény kém, nem igen fog aludni ma este
az a gyerek. Na mindegy, majd én elviszem.
A nő – ha minden igaz, a pékség gazdasszonya – átbújt a félig
leeresztett roló alatt, és kilépett az utcára. Bentről utánaszólt a
férfihang:
– Hé, ne csináld! Nem mehetsz a folyó túlpartjára ilyen álla-
potban!
Az asszony nak olyan hatalmas pocakja volt, hogy biztosan
nem kellett már sokat várnia a kisbabája születéséig. Kezében a
gumiból készült cumit szorongatta.
Hátrafordult, és visszaszólt:
– Szóval akkor mész te?
– Holnap igen.
– Na tessék – csattant fel az asszony. – Pedig te is mindjárt
apuka leszel. Szép kis apuka az ilyen, mondhatom…
Alighogy befejezte az üzlet felé intézett mondandóját, nekiin-
dult gyalog, két kézzel átkarolva tekintélyes méretű pocakját.
Zihálva vette a levegőt, beleremegett a válla.
– Elnézést!
Kiki nem sokat teketóriázott, hanem utánaeredt, és megszólí-
totta.
– Ha nem bánja, én szívesen elviszem.
Az asszony megfordult, és hátrált két-három lépést. Aztán
egy villám gyors pillantással végigmérte Kikit a feje tetejétől a
lábujja hegyéig.
 – Egy helyes kislányt látok, fekete ruhában, seprűvel a kezé-
ben, csak nem kémény seprő vagy?
– Nem, én… Igazából… Az imént érkeztem a városba, és bo-
szorkány vagyok – vallotta be nagy nehezen Kiki.
Az asszony gyorsan újra szem ügy re vette a kislányt.
– Hogy? Boszorkány? Hű! Tény leg? Hallani hallottam már
rólatok, de eddig még soha nem láttam egyet sem közületek!
Az asszony minden levegővételnél zihált.
– De azért csak nem… Igazából színész vagy valami színda-
rabban, ugye?
Kiki kétségbeesetten rázta a fejét.
– Nem, tény leg boszorkány vagyok. Ezért nekem nem esik
nehezem re elvinni valamit, és nagyon szívesen segítek!
Kiki igyekezett a lehető legudvariasabban beszélni.
– Igazi boszorkány? Nahát… De egy kicsit messze van ám.
Nem baj?
– Nem bánom én, akármilyen messze… Ha nem túlságosan
északra van, mondjuk, az Északi-sarkon. Elég vékonyan öltöz-
tem, és nincs kabátom.
Az asszony ból kitört a nevetés.
– Magam sem tudom, miért, de tetszel nekem. Nos, akkor
megkérhetlek?
– Igen, természetesen – bólintott szintén nevetve Kiki. De
hirtelen elbizony talanodott. – Vagy is… Megmondaná a néni,
hogy…
– Jaj, ne nénizz engem! O-Szono vagyok, a pék, mindenki
csak így ismer – tiltakozott az asszony.
 – Szóval, O-Szono… Én a levegőben megyek, ha nem problé-
ma.

– Ó, hát nem kell akkora feneket keríteni az ügy nek! Nem

kell ehhez repülőre szállni!
– Nem repülőre, seprűre.
– He?
O-Szono értetlenkedve billentette oldalra a fejét, és egy dara-
big csak tátogott, mire végre meg bírt szólalni.
– Micsoda nap ez a mai!
Aztán megrázta a fejét, és foly tatta:
– Felőlem aztán lehetsz boszorkány vagy madárijesztő, és
édes mindegy, hogy röpülsz vagy úszol. Nem szeretem túlbo-
nyolítani a dolgokat. Most az a legfontosabb, hogy a cumi célba
érjen.
– Köszönöm, hogy ezt mondja, így nekem is könnyebb.
Kiki elmosolyodott. Vállán Dzsidzsi is farokcsóválva igyeke-
zett a legjobb formáját mutatni.
– Na, ezt akkor meg is beszéltük, indulj gyorsan – túrt bele a
köténye zsebébe O-Szono. – Mindjárt rajzolok neked egy térké-
pet. És nem mintha nem bíznék benned, de ha megérkeztél,
kérd meg a kisbaba anyukáját, hogy írja rá erre a térképre a ne-
vét. Utólag majd meghálálom neked valamivel.
– De jó! Köszi! – kiáltott fel Kiki véletlenül úgy, mintha csak
egy barátjával beszélne. Aztán, ahogy átvette a térképet és a cu-
mit, seprűre pattant, elrúgta magát a földtől, és a levegőbe
emelkedett.
– Nahát, te tény leg igazi boszi vagy!
O-Szono meglepett hangját már a háta mögül hallotta.

Kiki fennakadás nélkül kézbesítette a cumit, a kisbaba anyukája

nem győzött hálálkodni miatta. Még a kicsi is abbahagy ta a sí-
rást, és amint szájába vette a cumit, boldogan elmosolyodott.
Kikit jó érzés töltötte el, ahogy a pékség felé tartott a levegő-
ben. Korábbi lehangoltsága elillant, és melegség járta át, hogy
így megköszönték neki, amit tett. Mondta is Dzsidzsinek, aki a
derekába csim paszkodott hátulról:
– Látod, nem lesz sem mi baj, most már megnyugodhatsz te
is.
– Nocsak – fújt egyet Dzsidzsi. – Nem tom, de hirtelen iszo-
nyú éhes lettem.
 – Én is!
Kiki hátranyúlt, és meglegyintette Dzsidzsit.
– Ha végeztünk ezzel, beülünk egy fa alá, és eszünk abból,
amit Anya csomagolt. De csak egy kicsit, jó? Nem szabad elpaza-
rolnunk. Még szerencse, hogy ilyen szép nagy a hold!

O-Szono, a pék még ugyanott állt, mint korábban, és ugyanúgy

az eget bámulta tátott szájjal. Azonnal lerohanta Kikit, amint
szép csendben földet ért.
– De jó neked, hogy tudsz repülni! Kérlek, taníts meg engem
is!
– Azt sajnos nem lehet. Csak az tud repülni, akinek az erei-
ben boszorkány vér folyik.
– Vagy úgy… – sajnálkozott O-Szono. – De lehet, hogy ben-
nem is van valamennyi… Nézd csak! Nem látszom annak?
O-Szono elengedte nagy pocakját, és mint egy óriásmadár,
verdesni kezdett a karjával. Kiki elkapta a tekintetét, és picit el-
nevette magát.
– Szóval tény leg nem boszorkány.
– Hogy hogy „tény leg”? Honnan tudod?
– Valahogy érezni.
– Hát, ez nem jó hír. Mondjuk, nem csoda, hiszen sem nagy-
mamám, sőt egyetlen üknagy mamám sem akad, aki boszor-
kány hírében állt volna. De igaz is, mi volt a kisbabával?
Kiki megmutatta az aláírt térképet.
– Sírt, amikor odaértem, de azonnal megvigasztalódott…
Még nekem is jókedvem kerekedett tőle.
 – Na, ennek örülök. Jut eszem be, kedves boszorkány, még
meg sem háláltam.
– Szólítson Kikinek! És nem a jutalomért tettem. Örülök,
hogy ilyen kedves em berrel találkoztam… Nekem már ez is…
Hiszen alig néhány órája érkeztem ebbe a városba.
– Ó, milyen kis szerény gyermek. Ha meg nem bántalak, a
mai maradékból adnék… – hozott elő O-Szono öt vajas zsem lét
az üzletből, és odanyújtotta Kikinek.
– Hű, de jól néznek ki! Köszönettel elfogadom – mondta Kiki
elcsukló hangon, és udvarias meghajlással vette át a csomagot,
majd indulni készült.
– Kedves boszorkány, vagy is Kiki… Azt értem, hogy most jöt-
tél a városba, de hol fogsz aludni ma este? – kérdezte O-Szono.
Kiki, Dzsidzsivel az ölében, újra O-Szonóra emelte a tekinte-
tét, majd bánatosan lehajtotta a fejét.
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy nincs hol aludnod?
Kiki most sem válaszolt.
– És ezt miért nem mondtad rögtön? Gyere csak, nálunk a
lisztraktár emeletén elférsz. Nem valami tágas, de van egy ágy,
és víz is folyik a csapból.
– Ezt komolyan mondja? – kiáltott fel Kiki, véletlenül Dzsi-
dzsit is megszorongatva.
– Ha nem tetszik, majd holnap keresel magadnak jobb he-
lyet.
– Dehogy is, köszönöm szépen! Ez nagyon nagy segítség szá-
mom ra. Igazából eléggé gondban voltam. De tény leg megenge-
di? Mert én egy boszorkány vagyok. Úgy tűnik, az itteniek nem
igazán szeretik a magunkfajtákat.
 – Pedig nekem tetszel. Csak nyugalom. Különben is, azt hi-
szem, nem rossz ötlet egy boszit tudni a háznál.
O-Szono felemelte Kiki fejét az állánál fogva, és rákacsintott
az elszontyolodott kislány ra.

A pékség melletti lisztraktár mindenestül fehérnek látszott, egy

zsebkendőnyi hely sem volt benne, amit ne lepett volna be vé-
konyan a liszt. Kiki és Dzsidzsi végre nyugodtan ehetett az ele-
mózsiából, de olyan fáradtak voltak, hogy utána rögtön ágy ba
bújtak.
– Attól tartok, holnapra fehér macskád lesz – nézett végig
magán Dzsidzsi, és tüsszentett egyet.
– De látod, Dzsidzsi, itt van neked egy ablakfülke, ahová biz-
tos jól odasüt majd a napocska.
Kiki megkönnyebbült. Hosszú utat tett meg, mióta útra kelt,
de lassan ennek a napnak is vége lett.
– Figyi, Kiki, holnap keresünk egy másik várost? – érdeklő-
dött Dzsidzsi.
– Én szeretnék még egy kicsit itt maradni. Nem fogadtak
olyan öröm mel, mint vártuk, de látod, a pék néni megkedvelt.
Lehet, hogy találunk még egy vagy két em bert, akik szívesen
látnak, nem gondolod?
– Hát, lehet. Még kettőt, vagy talán hármat is. – Dzsidzsi szin-
te be sem fejezte a mondatot, már szuszogott is álmában.
 4
I I boltot nyit

Már három nap eltelt azóta, hogy Kiki, a boszorkány megérke-

zett Koriko városába.
– Maradj csak, ameddig jólesik! – mondta neki O-Szono, a
pék, Kiki pedig élt a lehetőséggel, és egész végig ki sem mozdult
a lisztraktárból. Apránként eszegette az elemózsia maradékát,
amit édesany ja, Kokiri csomagolt neki, illetve a vajas zsem léket,
amelyeket O-Szonótól kapott, bár étvágya nem igen volt, inkább
egy re csak ült az ágya szélén, és bámult maga elé. Dzsidzsire is
átragadhatott a hangulata, mert szorosan befészkelte magát a
kislány mellé, és esze ágában sem volt arrébb menni.
Pedig aznap már muszáj volt elmenniük ennivalót vásárolni.
Ennek ellenére Kiki képtelen volt rávenni magát, hogy kimen-
jen az utcára. Különösebb ok nélkül megijedt a folyamatosan
beszűrődő utcazajtól, a sietősen lépkedő em berek látványától
az ablak üvegén át. Úgy érezte, mintha ebben a városban min-
denki csak gépiesen végezné a dolgát, és senki nem törődne a
másikkal.
Hiába hitte aznap este, amikor elvitte a cumit a kisbabának,
hogy most már minden rendben lesz, másnap reggelre híre-
ham va sem volt a nagy önbizalmának.
– De hát én, de hát… – mondogatta ma is magában reggel óta
a szavakba sem önthető kifogásait.
 Megtehette volna, hogy egy szerű em bernek álcázza magát,
úgy él itt tovább. Vagy akár haza is som fordálhat, már ha túlte-
szi magát a szégyenérzetén… Ám akkor sem miben sem külön-
bözne egy zsákhordó lepkétől, amelyik épp csak előbújik, máris
vége az életének. Elnézést a lepkéktől, de kösz nem, gondolta
Kiki. Kezét a mellkasára tette, mert mintha beszorult volna oda
valami, és a szoba sarkába meredt, ahová édesany ja, Kokiri sep-
rűjét állította.
Ez így nem mehet tovább. Találnom kell valamit, amire képes
vagyok… Elvittem azt a cumit. Ilyes miket meg tudnék csinálni.
Hiszen a repülés ben jó vagyok… Anya is megmondta, hogy egy
nagyváros ban senki nem ér rá. Én meg pont egy ilyen nagyváros-
ban vagyok. Lehet, hogy sokan túl elfoglaltak valami apróság cél-
ba juttatásához, és emiatt vannak gondban.
Ahogy ez járt a fejében, szívében utat tört magának egy hal-
vány remény sugár.
Meg is beszélte a dolgot O-Szonóval, aki feljött megnézni,
hogy van.
– Hozni-vinni… Tehát… Fuvarozásra gondoltál? – kérdezte
O-Szono, mert nem igazán értette, miről van szó.
– Hát igen, de… Bármit elszállítanék, olyat is, ami nem ne-
vezhető csomagnak… Apróságokat, mindenféle dolgot… Meg-
kérhetnének rá minden hűhó nélkül, elszalaszthatnának csak
úgy, mint a lányt a szom szédból…
– Aha, ez nem is rossz ötlet. Jobban belegondolva, ez nekem
is jól jönne. Ha megszületik a kisbabám, nem tudom majd csak
úgy kapni magam, és minden apró-cseprő ügy ben elrohangálni.
Igen, ez lesz az, ez jó lesz! – lelkesedett fel egy re inkább O-Szo-
no. – De ha pici dolgokat is szállítasz, nem lesz könnyű megha-
tározni az árakat. Mi a terved?
– Nekem elég, ha épp csak megosztják velem, amijük van.
– Mi? Hogy mit csináljanak? – kérdezett vissza O-Szono.
– Osztozzanak velem azon, amijük van. Manapság mi, bo-
szorkányok, ezt már csak így csináljuk. Képességeinkhez mér-
ten segítünk, cserébe pedig elfogadunk bármit, amit az illető
nélkülözni tud. Kölcsönösségen alapul a részvételünk a közös-
ségben.
Kiki észre sem vette, hogy egy az egy ben úgy beszélt, mint
Kokiri.
– Most, hogy mondod… ez működött valaha. De ebből nem
tudsz megélni!
– De, mert nekünk igazán nincs szükségünk olyan rengeteg
dologra. A ruhám már megvan, enni úgy sem eszem sokat…
Amikor nincs, majd akkor is lesz valahogy.
– Aha, kezdem érteni. – O-Szono elbűvölten bólintott. – Vi-
szont, ha így állunk, akkor szükséged lesz egy üzlethelyiségre.
– Igen, és legalább egy kis táblát kitennék, hogy „Fuvarozó”,
„Fuvarvarázs” vagy ilyesmi…
– És nálunk jó lenne? Lent, a lisztraktárban. Félretoljuk a
holmikat.
– Hát megengedné?
– Nem túl tágas, de egy üzletet úgy is kicsiben kell kezdeni,
akkor megvan az öröm, hogy terjeszkedhetünk.
O-Szono annyira lázba jött, mintha ő maga indítana boltot.
– Nos, a döntés megvan, akkor mire várunk? De hallod, Kiki,
ez a „Fuvarvarázs” nem a legjobb cégnév. Úgy hangzik, mintha
azt mondanád, hogy „Fura darázs”. Én hallottam valahol, hogy
létezik „futárszolgálat”. Azért ez a neve, mert háztól házig vil-
lám gyorsan oda futnak, ahova kell. Azt mondják, nagyon hasz-
nos. Ja igen, és mivel te fogod csinálni, tegyük hozzá, hogy „bo-
szorkány”. Na, milyen? A „Boszorkány futár”.
– Biztos jó ötlet hozzátenni, hogy „boszorkány”?
– Jaj, már megint szerény kedsz. Minél szokatlanabb egy bolt
neve, annál jobb. Nézd csak meg a miénket! Ekete Pekete Cuko-
ta Pékség. Ezt mindenki azonnal megjegy zi. Üzleti fogás.
O-Szono kedvesen nézett Kikire, és magabiztosan bólogatott
hozzá.

Másnap megszületett O-Szono kisbabája, egy kislány. Kikinek

rengeteg dolga lett, például segített a pékségben és gondosko-
dott O-Szonóról. Emiatt az üzlet előkészületeinek csak később
tudott nekilátni, de úgy tíz nap múlva meg tudott nyitni.
Letakarították a hom lokzati falat, amely meglehetősen fehér
volt a rátapadt liszttől, és kiakasztottak egy cégért.

Boszorkány futár. Háztól házig bármit elviszünk, a lehető leg-

gyorsabban! Telefonszám: 123-8181.
 O-Szono közbenjárásával ilyen jó, könnyen megjegyezhető
számot sikerült beköttetniük.
Kiki és Dzsidzsi foly ton kijárkált, hogy megnézzék a cégért.
– Már elkezdődött, szóval hiába izgulok – győzködte önma-
gát Kiki minden alkalom mal.
– Naná! Ki is mondta az útrakelésekor, hogy mennyire fel
van dobva? – Dzsidzsi mindent megtett, hogy erőt öntsön Kiki-
be.
Az üzletben O-Szono férjének köszönhetően minden szüksé-
ges berendezés megvolt már. Egy félreeső sarokba pakolta az
eddig összevissza heverő liszteszsákokat, és a bejárat közelébe
készített egy asztalt téglából és deszkákból. Arra helyezte el az
új telefont, és a falra, amely re onnan pont rá lehetett látni, kira-
gasztották Koriko városának méretes térképét. A legelső oszlop-
ra pedig, melyen egy ből megakad a belépők szeme, Kokiri fé-
nyesre suvikszolt seprűjét akasztották. Kiki elgondolkodott a
láttán.
De jó, hogy nem azzal a vékony, új seprűvel jöttem. Annyi ag-
gódnivalóm van amúgy is, most legalább a seprű miatt nem kell.

Csakhogy hiába nyitottak meg, egy hét elteltével sem akadt

még egyetlen megbízójuk sem.
– Talán mégsem volt jó ötlet beletenni a „boszorkányt” a cég-
névbe. Ez az én hibám. Ne haragudj! Állítólag van, aki attól fél,
hogy elvarázsolod vagy eltünteted a holmit, amit rád bíznak.
Hát hol élnek ezek? – mesélte sajnálkozva O-Szono, amikor Kiki
átment hozzájuk megnézni a kisbabát. – Pedig elég lenne egy-
szer kipróbálniuk, és máris nyert ügyünk lenne. Bárcsak tud-
nék most jönni-menni, kitalálnék valami megoldást!
– Minden rendben lesz. Nem sokára elfogadnak majd – mo-
soly gott rá Kiki. De amint hazaért O-Szonótól, lerogyott egy
székbe, és ebédelni is elfelejtett.
– Annyira szomorú vagyok. Miért olyan biztosak benne,
hogy a boszorkányok rosszban sántikálnak?
– Mert sem mit sem tudnak róluk. Ez van – okoskodott Dzsi-
dzsi.
– Igen, ez így van, sem mit nem tudnak rólunk. Pedig eredeti-
leg a boszorkányoknak eszük ágában nem volt rosszat tenni.
Fura dolgokat mondjuk igen, de… Az em berek hajlamosak
rosszat feltételezni arról, amit nem értenek. És én még azt hit-
tem, hogy ez csak régen volt így!
 – Akkor meg miért nem okosítod ki őket? Reklám, az kell
most nekünk!
– Reklám? Mégis hogyan?
– Küldünk egy csomó levelet mindenfelé, ilyesmi.
– Milyen levelet?
– Hogy csókolom, cuki boszi vagyok, vagy valami.
– Hű, ez jó ötlet! – derült fel végre Kiki hangja. – Akkor neki
is állok levelet írni…
Kiki felállt, és kinyitotta az ablakot. Befújt a szél, mintha csak
erre várt volna. Kellemes tavaszi szellő volt, nem túl erős és
nem is túl hideg. Amint megsimogatta arcát a fuvallat, Kiki
érezte, hogy a hatalmas kő, amely a napokban nyom ta a szívét,
egy szer csak legördült róla. Olyan vaksin, komótosan pislogott
körbe, mint egy vakond, amikor kibújik a földből.
Az utca szem közti oldalán minden ház ablaka tárva-nyitva
volt. A függönyöket is széthúzták, hogy szabadon áradjon be a
napfény. A szél szárnyán zene szállt hozzá egy rádióból. És hal-
lani lehetett, hogy egy hang szólít valakit.
Kikinek megakadt a szeme egy távolabbi ház ablakán. Egy fi-
atal nő lengette a kezét. Hevesen integetett, nagyon úgy tűnt,
hogy őt hívja. Kiki gyorsan saját magára mutatott, kérdezvén,
róla van-e szó. A lány bólintott, és tovább integetett, hogy jöjjön
már. Kiki végigfuttatta a tekintetét a házon, és megszámolta, há-
nyadik ablak. Elvileg balról a negyedik szoba lesz az a második
emeleten.
Kiki a seprűjéért nyúlt, és már nyitotta is az ajtót.
– Elugrom egy pillanatra, mert hívnak. Jössz te is, Dzsidzsi?
A cica nem szólt, csak Kiki nyomába iramodott.
 A lépcsőn felérve nyitva találta a szoba ajta-
ját, így rögtön tudta, melyik az. Bent az
iménti lány, kezében égszínkék bőrönddel,
épp a fejére biggyesztett egy piros kalapot a
tükör előtt.
– Na, gyere már be – hadarta, amint ész-
revette Kikit a tükörben. – A néni mesélte
pékségből… Szóval te csomagokat szállí-
tasz?
– Hát, igen.
– Azt mondta, hogy repülve viszed.
– Igen.
Kiki lesütötte a szemét. Attól félt, hogy
már megint a fejéhez vágnak valamit.
– És hogy elég valami aprósággal meghálálni.
Kiki némán bólintott.
– De hogy te milyen cuki vagy! Én meg azt hittem, hogy
agyarak lógnak majd a szádból vagy legalábbis szarvad van, ha
már boszorkány vagy!
Szavaival ellentétben annyira azért nem tűnt lelkesnek. Kiki
kis híján visszaszólt neki, hogy milyen undok, de gyorsan lela-
katolta a száját.
– Jó, bocs, de hát ebben a városban eddig nem volt boszor-
kány. Még soha nem láttam egyet sem. A mesékben meg olyan
félelmetesnek írják le őket. Amúgy a „kis apróság” az mennyi?
Biztos jó drága, ha már légi úton közlekedsz.
– Nem, nekem nem kell nagy felhajtás, bőven elég, ha vala-
mijét megosztja velem – felelte Kiki lesütött szem mel.
 – Megosztok? Mit? Hogy? Én varrónő vagyok, felhajtani pe-
dig a szoknyák alját szoktam…
A lány most először fordult szem be Kikivel, és orrát ráncolva
tetőtől talpig végigmérte. Aztán csak csóválta a fejét és ciccegett.
– Te, ez a ruha! Jól néz ki, de túl hosszú. Az idei divat szerint
félig ki kell lógnia a térdnek. Tény leg, ez pont jól is jön. Három
nap múlva, amikor visszaérek, felhajtom neked a szoknyád al-
ját. Mit szólsz, az elég lesz fizetségnek?
Még meg sem mutatta, mit kell elszállítani, csak mondja a ma-
gáét…
Kiki lekonyult szájjal ácsorgott.
A lány megint a tükörbe nézett, és megtűzte a kalapot, hogy
csinosan álljon, aztán még a korábbiaknál is jobban hadarva kö-
zölte:
– Hívott egy távoli megrendelőm, és most azonnal oda kell
rohannom. Olyan türelmetlen, hogy ha megálmodik egy ruhát,
már aznap hordani is akarja. Ezért…
A lány rámutatott egy fehér csipkével letakart madárkalitká-
ra az asztalon.
– Ez az ajándékom az unokaöcsém ötödik születésnapjára,
és szeretném, ha elvinnéd neki helyettem. A kölöknek két kí-
vánsága is volt, egy új kalitka és egy bábu. A szavamat vette. Rá-
adásul azt is megígértette velem, hogy ma négy óráig megkap-
ja. Ha egy kicsit is később, kilencvennégy kézenállást kell csinál-
nom. Próbáld csak ki, a végére azt sem fogod tudni, melyik a fe-
jed és melyik a lábad! Már csak egy óránk van. El ne késs! Légy-
szi! Mi, hogy a cím? Barackos út 10. Fel a folyó mentén, a nagy
virágárus mögötti utca, ott, a város szélén. Hogy a neve? Kiskö-
lök, arról tudni fogják. Na, hajrá!
Amint befejezte a monológját, Kiki kezébe nyom ta a kalitkát,
majd sietve kitessékelte a házból, és ő is távozott.
Kiki bekukkantott a csipketerítő alá.
– Nézd, Dzsidzsi, ez pont olyan, mint te! Jaj, de cuki!
A kalitkában egy fekete plüsscica üldögélt egy ezüstszínű
párnán, hatalmas mentazöld masnival a nyakában. Biztosan a
lány készítette.
Kiki átfűzte a seprűnyelet a kalitka fogantyúján, hogy közvet-
lenül a rádió mögött lógjon, és figyelmeztette Dzsidzsit a seprű
fején, hogy le ne vegye róla a szemét. Aztán az épület árnyéká-
ból gyorsan fel is emelkedett.
– De régen repültem! Milyen jó érzés!
A nap már nyugat felé járt az égen, szinte vakítóan sütött.
Dzsidzsi a kalitka belsejét méricskélte a csipketerítőn át, ame-
lyet néha fel-fellibbentett a szél.
– Még hogy szalag! Hogy teszi magát! – motyogta, aztán
nem sokára újrakezdte. – És mit képzel, mégis min ül?
– Csak nem szeretnél te is egy párnát? – fordult hátra Kiki
nevetve. – Mondjuk, ez plüssállatoknak való, mert azok bírnak
nyugodtan ülni.
Dzsidzsi úgy csinált, mintha meg sem hallotta volna, és óva-
tosan a kalitka mellé araszolt. Kinyújtotta a mellső lábát, és hir-
telen magához rántotta a kalitkát a karmaival. A seprű megug-
rott.
– Hékás! Maradj nyugton! – kiabált rá Kiki. Dzsidzsi égnek
meredő füllel, óvatosan húzta vissza a mancsát, és a szájába
vette.
– Dzsidzsi, te be akarsz menni a kalitká-
ba? Ez most komoly?
– De ha egy szer olyan szép!
– Nem hiszem el, Dzsidzsi, hogy lehe-
tünk mi egy idősek? – nevetett csodálkozva
Kiki.
A seprű megint fennakadás nélkül tette a
dolgát. Dzsidzsi mintha csak erre várt volna, ezúttal villám gyor-
san kinyitotta a kalitka ajtaját a karmával, kinyújtózott, és meg-
próbált belebújni. A seprű iszonyatosan im bolyogni kezdett.
– Juj, hű, jaj!
Kiki hasztalan igyekezett rögtön leállítani. A nyitott ajtón ke-
resztül kiesett a plüsscica a kalitkából.
– Nee!
Hiába kiáltott, hiába kapott utána, már késő volt. A plüsscica
pörögve zuhanni kezdett, mint valami fekete örvény.
Kiki azonnal irányt váltott, és a nyomába eredt. A jócskán
alattuk elterülő zöld dom borulat villám sebesen közeledett hoz-
zájuk, Kiki pedig belevetette magát. A fák ágai alaposan megté-
pázták őket. Végül aztán talált egy kis tisztást, ahová le tudott
szállni. Rögtön nekiállt seprűvel végigfésülni minden ágat-bo-
gat, amit csak ért.
De a játék nem lett meg. Az erdő nagy volt, ráadásul a fák te-
lis-tele puha levéllel. Képtelenség megtalálni, ha fennakadt vala-
mi sötét, sűrű ágas részen. Ráadásul egy ilyen könnyű plüssál-
latkát akár egészen más irány ba is elfújhatott a szél.
Kikinek sírhatnékja támadt.
 Az a lány először találkozott vele, mégis megbízott benne, és
fontos feladatot adott neki. Ő volt a legeslegelső ügy fele, mióta
megnyitotta az üzletet, és most könnyen lehet, hogy máris ku-
darcot vall.
Mindjárt itt a megbeszélt négy óra. Kiki dühösen nézett a szé-
gyenkezve kuporgó Dzsidzsire.
– Azt a macska mindenedet!
Nem foly tatta, mert hirtelen támadt egy ötlete.
– Megvan! Te fogsz beülni ebbe a kalickába, Dzsidzsi.
Dzsidzsi rémülten kapta fel a fejét, majd hevesen rázni kezd-
te, miközben tolatott.
– Úgy is be akartál mászni. Szóval most befelé. Nincs már
időnk!
Kiki felemelte a hangját, és a kalitkára bökött. Szeme szinte
villámokat szórt. Dzsidzsi nem feszítette tovább a húrt, bent ter-
mett, de azért nem mulasztotta el kényelem be helyezni magát
az ezüstszínű párnán, amely szerencsére nem potyogott ki ko-
rábban. Kiki rázárta az ajtót, és már szelíden foly tatta:
– Csak egy kicsit kell kibírnod. Amint megtaláltam a plüssci-
cát, rögtön elmegyek érted.
Dzsidzsi sértetten nézett fel Kikire.
– Szóval akkor most én vagyok a plüss?
– Igen.
– Akkor nem is nyávoghatok, mi?
– Nem, aludj inkább el! Sima ügy.
– Levegőt sem vehetek?
– Hacsak nem muszáj.
 – Csakhogy én ebből nem kérek. Odavinnél egy igazi Kiskö-
lökhöz? Aki kilencvennégy kézenállást csináltat veled? Hallot-
tad, nem?
– Nyugi. Seperc alatt érted megyek.
Dzsidzsi nagyot sóhajtott, és remény vesztetten göm bölyö-
dött össze. Pofáját tüntetőleg el is fordította. Kiki most már óva-
tosságból maga elé lógatta a kalitkát, és nagy sietve felszállt. A
folyó mentén haladt előre, és közben minden kereszteződésnél
ellenőrizte az utcatáblákat, így hamar megtalálta a virágárus
mögött a Barackos út 10.-et. Csöngetésre lábdobogást hallott, és
már nyílt is az ajtó.
– Nénikém?
Egy kisfiú állt ott, tele ragtapaszokkal: egy volt az arcán, egy
az orrán, kettő a hom lokán, és három a térdén.
– Sajnos a nagy nénéd nem tudott jönni, helyette jöttem én.
Tessék, itt az ajándék, amit megígért. Boldog születésnapot!
A kisfiú átvette a kalitkát, és rögtön bele is kukucskált, aztán
magához ölelte, és boldogan ugrabugrált. A réseken át látszott,
hogy bent Dzsidzsi eltorzult arccal hány kolódik. Kiki gyorsan
magyarázni kezdett.
– Jajaj, vigyázz ám arra a cicuskára!
– Jó, vigyázok rá! Megbecsülöm. Szépen összehajtogatva te-
szem a zsebem be.
A kisfiú kinyújtotta a nyelvét.
– Jujj! – Kétségbeesett, halk nyüszítés hallatszott a kalitkából.
– Akkor viszlát! – intett búcsút Kiki a kisfiúnak.
– Miért, megint kapok majd tőled valamit?
– Igen, lehet – mondta Kiki, felkapta a seprűjét, és elszaladt.
 Visszatért a park erdős részéhez. Még egy szer végigjárta azt a
környéket, ahol leesett a plüssállat, hogy sem mi ne kerülje el a
figyelmét. De sehogy sem sikerült a nyomára bukkannia.
Ha pedig nem történik valami… akkor Dzsidzsinek örökre
annál a Kiskölöknél kell maradnia. És nem tér vissza többé Kiki-
hez… Pedig csak ketten voltak egy másnak…
Leszállófélben volt a nap. Kiki azt sem tudta, mihez kezdjen
kétségbeesésében, nekidőlt a legközelebbi fának. Véletlenül a
saját szoknyájára esett a tekintete, mire elgondolkozva emelte
fel.
– Egyet tehetek, levágom a ruhám alját, és varrok én egy ci-
cát. Úgy is állítólag a rövid szoknya a divat… Megpróbálom!
Abban a pillanatban halk éneklést hallott a háta mögül:

Rossz fekete a koromfekete

Jó fekete a cicafekete
De még jobb lesz a boszifekete
Ilyen fekete, olyan fekete
Melyik fekete és fekete legyen-e

Kiki csodálkozva fordult meg, mire a fák ágai között egy kicsike
házat vett észre. Azt hitte, egy erdei fának támaszkodott, köz-
ben pedig egy elburjánzott sövény egy darabjának. A nyitott ab-
lakban, Kikinek háttal, egy nő éppen egy képet festett. Haja szo-
rosan lófarokba kötve.
Hátha ő tud valamit. Megkérdezem!
Kiki nagy nehezen átverekedte magát a sövény szűk résén,
keresztülvágott egy virágoskerten, és megközelítette a házat.
 Lábujjhegy re állva bekukucskált az ablakon, hogy megszólít-
sa a nőt, ám ekkor meglátta, hogy az nem mást fest, mint egy
macskát! Remény kedve nézett a kép mögé: hát csodák csodájá-
ra nem az elveszett plüsscicát vette észre?
A nő megfordult a neszezésre.
– Ööö, izé, szóval, az ott!
– Jaj, az, hát, szóval…
Amint találkozott a tekintetük, egy szerre kezdtek kiabálni.
– Hű, micsoda szerencse!
– Jaj, de örülök!
Egy szerre sóhajtottak fel.
– De jó, hogy megvan!
– De jó, hogy meglett!
Megint kórusban értetlenkedtek:
– Micsoda?
– Micsoda?
– Én arról a fekete plüsscicáról beszélek!
– Én meg rólad. Egy kislány csinos fekete ruhában.
Megint egy szerre beszéltek, de a hangjuk félúton összekeve-
redett, és ez lett belőle:
– Csinos, fekete cicaruhában plüsskislány.
Erre Kiki végre összeszedte magát, és határozottan nekisze-
gezte a kérdést:
– Az a plüsscica véletlenül nem az égből pottyant ide?
A nő csodálkozva méregette Kikit.
– Fogalmam sincs, hogy az égből hullott-e, vagy a földből
nőtt ki, mindenesetre az előbb találtam az erdőben. Hogy én
mióta kerestem már a kiállításom hoz egy jó feketét! Minden fe-
keték legfeketébbikét. Lehetőleg boszifeketét. De be kell érnem
ezzel a fekete macskával.
 A nő elhallgatott, tekintetét végigfuttatta a seprűn Kiki kezé-
ben, és felkiáltott:
– Hű, te csak nem…
– De, én boszorkány vagyok.
Kikinek még bólintani sem volt ideje, a nő majd’ kiugrott az
ablakon, hogy kezet foghasson vele.
– Ha kell, neked adom ezt a vacakot. Csak gyere be, és ülj le
arra a székre! Én már úgy voltam vele, hogy inkább elköltö-
zöm, mert kiderült, hogy ebben a városban ősidők óta nincs bo-
szorkány. De micsoda szerencse! Házhoz jött egy! No, ülj csak le
oda!
Kiki már-már hagy ta magát irányítani, de aztán nemet intett
a kezével.
– Szívesen. De nem most. Ha ideadja azt a plüsscicát, hozok
helyette egy igazi fekete macskát, méghozzá egy boszorkány ci-
cát. És akkor lefestheti velem együtt.
– Tény leg?
– Megígérem, tény leg – ígérte meg Kiki határozottan, majd
átvette a fekete plüsscicát, és hátra se nézve eliramodott.
– Az ígéret szép szó! – hallotta maga mögött a nő hangját.

Mire Kiki Kiskölök házához ért, már egészen besötétedett. Óva-

tosan settenkedett, és egyenként benézett minden ablakon,
ahonnan fény szűrődött ki.
Ó, megvan Dzsidzsi! Szorosan ölelte Kiskölök az ágyában, és
mindketten aludtak. Mi az, hogy szépen összehajtogatva?
Agyongyűrve. Dzsidzsi pofája hátrafelé nézett, ahogy Kiskölök a
hóna alatt szorongatta, kilapult tőle a pocakja. Orrára a fiúval
összeillő ragtapaszt szerzett.
Kiki óvatosan kinyitotta az ablakot, és lábujjhegyen nyújtóz-
va meghúzta Dzsidzsi farkát. Meg sem moccant. Úgy látszik, tel-
jesen beleélte magát a plüssállatlétbe. Kikit a sírás kerülgette.
Most értette meg csak igazán, hogy milyen nélkülözhetetlen
társa ez a cica.
– Dzsidzsi! Dzsidzsi! – szólongatta halkan Kiki. Dzsidzsi ko-
mótosan kinyitotta a fél szemét. Kiki odatette a plüsscicát Kiskö-
lök hasára.
– Siess!
Dzsidzsi óvatosan kibújt az ölelésből, és úgy bepattant Kiki
ölébe, mint egy labda. Ki tudja, hogy a dorom bolását nevetés-
nek vagy sírásnak szánta-e?
– Remek dolog szabadon venni a levegőt! Sőt mozogni!
Amikor már fent repültek Kikivel a levegőben, Dzsidzsi nem
győzött nézelődni.
– Az a hely zet, hogy… – Kiki inkább nem nézett Dzsidzsire
beszéd közben. – Sajnos még valamiben szeretném a segítsége-
det kérni. De most nem kell plüssállatnak tettetned magad. Szó-
val nevetned és sírnod is szabad.
– Akkor mi benne a nehéz? – egyezett bele könnyedén Dzsi-
dzsi.

Csakhogy a festőnő így szólt, miután leültette őket egy más mel-
lé:
– Maradjatok nyugton! Boszicica, te tekerd magad köré a far-
kadat! És vágj büszke képet! Igen, tartsátok vissza a lélegzetete-
ket, így, jól van, nehogy megmozduljatok!
Dzsidzsi úgy megdühödött, hogy minden szőre égnek állt.
A nő boldogan kiáltott fel:
– Ó, ez nagy szerű! Nem hiába vagy te boszicica! Maradj csak
így, jól van!
Miközben Kiki is hety kén üldögélt, elöntötte a boldogság.
Megint találtam valakit, aki megkedvelt!

Aznap este Kiki megírta első levelét Okinónak és Kokirinek.

„Koriko városába költöztem. Ez egy nagy város a tenger mel-
lett. Féltem, hogy túlságosan is nagy, de kiderült, hogy pont
megfelel ahhoz a munkához, amibe bele szeretnék vágni. Még-
hozzá a boszorkány futár-szolgálathoz…”
Nem írt arról, hogy közben egy szer elkedvetlenedett, de
azon kívül mindent elmesélt. És így fejezte be a levelét:
„Ha hálából adna nekem valamit a varrónő, akkor nem azt
fogom kérni, hogy felhajtsa a ruhám alját, hanem hogy készít-
sen egy ezüstszínű ülőpárnát Dzsidzsinek. Legközelebb küldök
majd Dzsidzsiről egy fennhéjázós képet.
Élvezem a mindennapokat, ezért ne aggódjatok! Vigyázzatok
magatokra! Sziasztok.”
 5
I I bajba e ül

Kiki a szeme elé kapta a kezét, amint kinyitotta az üzlet ajtaját,

olyan vakítóan sütött a nap.
Gyönyörű idő volt.
Akkortájt, amikor ő megérkezett ebbe a városba, a napfény
kényelmesen eljátszadozott az égen, mielőtt lehanyatlott volna.
Nem sokban különbözött Kiki erdőktől ölelt aprócska szülővá-
rosának napjától. De itt most ennek a napnak a fénye úgy vágó-
dott neki, mint egy labda, amellyel szándékosan őt célozták
meg.
– Nem sem mi a nyár itt a tengerparton, alig kapok levegőt –
motyogta Kiki, és kigom bolt a nyakán egy gom bot, hadd szel-
lőzzön, aztán nyújtózkodni kezdett.
Jaj, de minek. Hiába ágas kodom, úgysem látok el olyan
messzire. Az egészről Anya levele tehet.
Kiki szülőházából egy kis nyújtózkodással jól látszott keleten
a kaszáshegy csúcsa. Az anyukájától, Kokiritől tegnapelőtt jött
egy levél, amely ben em lítette azt a hegyet.
„Tegnap egy elintéznivalóm akadt, és hazafelé elrepültem a
keleti kaszáshegyig. Eszem be jutott, hogy egy szer elkószáltál
oda, amikor rád bíztam valamit, aztán hiába vártam, hogy haza-
gyere. Képzeld, már térdig ért a fű! Leültem egy kis időre, és
csak néztem az eget. Mit gondolsz, utána mi történt? Elaludtam.
Olyan jó illata volt a mezőnek, és kellemesen hűs szellő fújdo-
gált. Ki tudja, mennyi idő telt el, mire felébredtem és hazasiet-
tem. Erre apád kinevetett, amikor meglátott! Azt mondta, tisztá-
ra olyan vagyok, mint te. Az arcomon nyomot hagyott a fű. Mit
tehettem volna, én is vele nevettem.”
Kiki a perzselő napfény ben felidézte a kaszáshegyet, ahol
annyit játszott, meg a kis város apró utcácskáinak megannyi ze-
gét-zugát, és egy pillanatra magukkal ragadták az em lékek.
– Nos, lássunk neki!
Összeszedte magát, elővette a munkaeszközként szolgáló
seprűjét, és egy puha ronggyal suvikszolni kezdte. Ezt egyik reg-
gel sem mulasztotta el, mióta elindította a boszorkány futár-üz-
letet.
– Tyűha, milyen dolgos itt valaki! Ma is sok a munka?
O-Szono lépett ki a szom szédos pékségből, ölében a kisbabá-
jával, és beszólt Kikinek az ablakon.
– Azt hiszem, ma hiába töröd magad annyira, nem lesz sok
megbízásod. A város kong az ürességtől, leszámítva pár sarok-
kal arrébb egy fiút, aki az utcát takarítja, ami igazán dicséretre
méltó… De máskülönben szinte mindenki elment.
Kiki felemelte a fejét, és kinézett az utcára. Igaz, ami igaz,
csak a vakító napfény és az épületek élesen kirajzolódó sötét ár-
nyéka szökött a szemébe.
– Ma vasárnap van, ráadásul a nyár kellős közepe, mindenki
lement a tengerhez.
– A tengerhez, de miért?
– Természetesen úszni. Mi lenne, ha ma szünnapot tartanál,
és te is lemennél?
– Ilyen melegben?
 – Jaj, nem azon múlik. Hanem mert csodás érzés! Nehéz lesz
elviselned a nyarat itt, ha nem szoksz hozzá a tengerhez.
– De én még sohasem úsztam.
– Akkor pláne próbáld ki! Fürdőruhát adok én kölcsön. Pont
van egy fekete, még fiatalkorom ból. Mert ugye egy boszorkány-
nak olyan kell?
– Maga nem jön, O-Szono?
– Hát látod, itt ez a pici. Szóba sem jöhet. Idén ki kell bírnom
úszás nélkül. De neked könnyű, Kiki. Hipp-hopp ott lehetsz a
seprűdön!
– Lekísérem. Vigyázok majd ott a babára!
Kiki óvatosan megsimogatta a kisbaba arcát, aki édesdeden
aludt O-Szono karjában.
– Nem kell, Kiki. Egy percig sem tudtál kikapcsolódni, mióta
ideköltöztél a városba. Szépen beindult az üzleted, igazán meg-
érdemelsz végre-valahára egy kis pihenést. Az is elég, ha csak
leheveredsz a homokba. Várj egy pillanatot! Mindjárt hozom a
fürdőruhát. Vedd fel a ruhád alá, akkor könnyen átöltözöl, ha
odaértél.
O-Szono besietett a házukba.
– Szóval… a tenger? – motyogta Kiki maga elé, majd Dzsi-
dzsihez, a fekete cicához fordult. – Mit szólsz, lemegyünk?
Dzsidzsi olvadt vajként terült el a huzatos lépcsőházban, aho-
vá a forróság elől menekült, és egy szemernyi lelkesedés sem
csendült nyafogó hangjában.
– Képes vagy azt mondani egy bundás lény nek ilyen meleg-
ben, hogy mozduljon meg? Szép, mondhatom!
 – Jaj, de hát a tengeri széllel szem ben szállunk! Sokkal kelle-
mesebb, mint itthon punnyadni. És különben is, a seprűt is meg
kell néha járatni!
– Úgy érted, néha? – dünnyögte Dzsidzsi, feltápászkodott, és
megcsapkodta magát a farkával. Mindig így szokta indulás előtt.
Kiki mosolyogva húzta be a nyakát, majd nekiállt becsukni az
üzlet ablakait.
Felpróbálta a fürdőruhát, melyet O-Szono hozott. Kinyújtot-
ta, hogy belebújjon, az meg rácsapódott, mint egy gumi, aztán
rásimult a testére.
– Ennek így kell kinéznie?
Kiki szégyenlősen igyekezett minél kisebbre zsugorodni,
ahogy megmutatta magát O-Szonónak.
– Igen, nagyon jól áll! Régen én is ilyen szép vékony voltam,
mint te. Irigyellek, hogy rád megy ez a fürdőruha!
– Úgy érzem, mintha kifoly nék belőle… Olyan izé.
– Ez így pont jó. Ha odaérsz a ten-
gerhez, mindenki így néz ki, szóval
már nem fog zavarni.
O-Szono közben maga is felhúzta
a szoknyáját, és kivillantotta alóla a
lábát.
– Na, indulj már!
Kiki felvette a ruháját a fürdőruha
fölé, és Dzsidzsi társaságában kilépett a házból, kezében a rádió-
val felszerelt söprűvel. Aztán kilógatta a boltajtóra, hogy „Rend-
kívüli szünnap”.
Szinte hasítottak a kristály tiszta kék égen. Kellemes zene szólt a
rádióból, Kiki pedig annak ütemére ringatta magát.
– Hogy ez mennyire jó érzés!
Ügyesen kihasználta a szél irányát, és nagy ívben vette a ka-
nyarokat hol jobbra, hol balra.
– Annyira szuper, hogy tudok repülni! Nem csoda, hogy O-
Szono is szeretné kipróbálni!
Kiki hunyorogva nézegette az alatta elterülő Koriko városát.
Úgy látta, mintha a nagy folyó két partján, lepkeszárny szerűen
elnyúló város is a zenére mozgott volna.
– Kiki, nem hallod? Valamit bemondott a rádió! – ütögette
meg hátulról Kiki hátát Dzsidzsi. A lány észre sem vette, hogy
közben vége lett a zenének, és már az időjárásjelentés ment.
– Megismételjük figyelmeztető előrejelzésünket. A mai nap
folyamán Koriko körzetében, a tenger felől nagy erejű széllöké-
sek várhatóak. A köznyelvben az Umibózu nevű hatalmas ten-
geri szörny ről elnevezett jelenség azért kapta a nevét, mert
mindig váratlanul bukkan fel az évnek ebben a szakaszában, és
hatalmas erővel tom bol. Fokozott figyelem re kérjük a parton
fürdőzőket!
– Látod, elrom lik az idő! – mondta Dzsidzsi.
– Miért romolna? Hiszen most olyan szépen süt a nap!
Kiki rá sem hederített a figyelmeztetésre.
– Nézd, már látszik a tenger! Mennyi em ber szaladgál ott
szinte csupaszon! Biztos valami tévedés volt az időjárásjelentés-
sel. Te foly ton csak a rosszra gondolsz, ha már épp jól éreznénk
magunkat, ez nem valami jó tulajdonság!
 – Az sem valami jó tulajdonság, hogy csak azt hallod meg,
amit meg akarsz.
Dzsidzsi elfordult, és felborzolta a bundáját.
Nem sokára Kiki lenyom ta a seprű nyelét, és ereszkedni kez-
dett, majd egy félreeső helyen landolt a parti homokban. Még
hírből sem hallott tengerben pancsoló boszorkányokról. Úgy
vélte, jobb lesz, ha kerüli a feltűnést.
A szeme sarkából figyelte a sokaságot. Mindenki a maga szó-
rakozásával volt elfoglalva. Ki homokgolyókat gyártott a ho-
mokcsatához, kit beástak és csak a feje látszott, ki a hátát süttet-
te, ki a hullámokat kergette, ki hatalmas karcsapásokkal úszott.
Hogy mennyi mindent lehet játszani egy tengerparton! Kaca-
gás, mosoly gó arcok mindenütt.
Mintha kissé felerősödött volna a szél, mert hallani lehetett,
ahogy a napernyőket verdesi. Ugyanakkor a hullámok is meg-
nőttek kicsit, és a hullám lovasok már valamivel hangosabban
kurjantgattak.
– Mégis inkább arra menjünk!
Kiki magához szorította levetett ruháját és cipőjét, és aggoda-
lom tól görnyedt háttal nekiindult. Nem elég, hogy életében elő-
ször lépett mezítláb homokba, hanem az a homok iszonyúan
perzselt, holott még csak délelőtt volt – nem bírt lassan lépeget-
ni rajta. Elég nagy feltűnést keltett, ahogy ugrabugrált.
Dzsidzsi egy foly tában mondta a magáét, miközben ugrabug-
rálva igyekezett Kiki árnyékában maradni.
– Hülyén érzem magam! Tisztára, mint a pattogatni való ku-
korica a serpenyőben. Ha Kokiri ezt látná!
 Kiki végre-valahára eljutott a zsúfolt partszakaszra, és utá-
nozta a nagy többséget: ásott egy kis gödröt, és belehasalt.
Olyan meleg volt a homok, mint egy kád víz, nagyon jólesett
benne heverészni. Ismeretlen lábak haladtak el az arca mellett,
de Kiki megkönnyebbült: mindenki annyira elmerült a saját
szórakozásában, hogy nem is törődött másokkal.
Állát a két karjára fektette, úgy figyelte a tengert. A víz fel-fel-
ágaskodott, mint egy soha nem pihenő élőlény. Mintha csak a
hátára csim paszkodnának az em berek, ahogy – egyik a másik
után – belevetették magukat.
– Vajon nekem is menni fog?
Kiki rádöbbent, hogy az anyukája, Kokiri, egy általán sem mit
sem tanított neki a tengerről. Persze ez nem túl meglepő, hiszen
ő sem látta soha.
– Kiki, lehet, hogy a boszorkányok oldódnak a vízben. Sze-
rintem ne kockáztasd – nézett rá aggodalmasan Dzsidzsi.
– Dehogy oldódnak. Nézd, milyen jól érzik magukat az em-
berek! Nem hiszem, hogy pont a boszorkányoknak lenne tilos.
Legalább a lábamat megmártom.
Kiki felült a homokban. És akkor akadt meg a szeme egy fe-
kete felhőgomolyagon a látóhatár szélén, ami az imént még
nem volt ott. A homokra pillantva látta, hogy egy kis forgószél
is kerekedett.
– Tyűha, lehet, hogy mégis igazat mondott az előrejelzés?
De miután megállapította, hogy a nap továbbra is vidáman
süt fenn az égen, megint sóvárgó tekintettel figyelte tovább a
tengerben játszadozókat.
– Hé, hahó – szólt valaki hirtelen a közvetlen közelében.
 A hang irányába fordult. Az a nő mosoly gott rá, aki eddig ha-
son fekve heverészett mellette. Most feltápászkodott, és a sep-
rűre mutatott.
– Minek hoztad ezt ide, be akarod vinni a vízbe? Úszógumi
helyett?
– Hihi.
Kiki elnevette magát, olyan bárgyú ötlet volt ez. A nőnek is
rázkódott a válla a nevetéstől, és tovább faggatta:
– Úgy hallom, ideköltözött a városba egy boszorkány… És
egy ből mindenki boszorkányosdit játszik. De jó nektek! Nekem
mostanában annyi a teendőm a kisfiam mal, hogy nem érek rá
divatozni. Az előbb is láttam egy fiút seprűvel!
Kiki gyorsan bedugta a seprűt a háta mögé.
– Nézd csak, ott van!
A nő hátrafelé fordulva egy fiúra mutatott a homokozó gye-
rekek mögött, akinél volt egy kis csomag meg egy seprű.
– De hát ő egy takarító, nem?
– Tény leg? És te is az vagy? Én meg teljesen azt hittem…
A nő be sem fejezte a mondandóját, mert miután kinyújtott
nyakkal körbenézett, hirtelen fejhangon üvölteni kezdett.
– Fiam, kisfiam, nem szabad! Ne menj olyan messzire! Csak
addig, hogy lássalak! Úgy, igen. Ott pancsoljál csak szépen a víz-
ben. Látod, milyen nagyok a hullámok!
Integetésére válaszul egy narancssárga, bödönszerű úszógu-
miban ülő apró fiúcska tapicskolt a lábával.
A nő visszafordult Kikihez, és hatalmasat sóhajtott.
– A gyerekek annyira cukik tudnak lenni, de attól még nem
könnyű velük. Nehéz az élete egy anyának!
 Aztán megint fülsiketítő rikácso-
lásba kezdett.
– Jaj, kisfiam, ne menj olyan
mély re! Úgy, üldögélj ott szépen! Jól
van, jó fiú vagy.
Majd megint mosoly gó arccal foly-
tatta Kikivel.
– Legalább akkor lenne egy kis
nyugtom, amikor lejövünk a tenger-
hez… Ó, tény leg, jut eszem be. Ez a te kis cicuskád nem játszhat-
na a kisfiam mal? Olyan értelmesnek látszik! Akkor nem kóri-
cálna egyedül olyan messzire az én kicsikém.
A nő előrenyúlt, és kedvcsinálónak megsimogatta Dzsidzsi
hátát. Kiki is megbökdöste a hasát.
– Dzsidzsi, menj szépen!
Dzsidzsi feltápászkodott, és nyöszörgött.
– Még hogy cicuska, felnőtt macska volnék, vagy mi. Kiráz a
hideg az ilyesmitől – morogta az orra alatt, és hátsóját riszálva
távozott a víz irányába.
– Milyen jól nevelt kis cicus! – hunyorgott az anyuka a távo-
lodó Dzsidzsi irányába, megvárta, míg odaér a kisfiához, majd
dudorászva visszahasalt a homokba. Kiki is visszafeküdt. Be-
hunyt szem mel sokkal tisztábban hallatszottak a körülötte ka-
vargó hangok. A tenger hal- és hínárszaggal fűszerezett sós illa-
ta sem volt éppenséggel rossz.
Hirtelen zendült egyet az ég, és egészen másfajta szél kezdett
fújni, mint eddig. Úgy tom bolt, mintha egyenesen az égből zu-
hant volna le. Mindenfelől sikítozásnak is beillő kiabálásokat le-
hetett hallani.
Kiki próbálta kipislogni a homokot a szeméből, miközben
körbenézett, és szalmakalapokat látott repülni, úszógumik gu-
rultak kocsikerékként. Gyorsan felpattant, de addigra már rá
sem lehetett ismerni a homokos partra, amely az imént még
olyan békés játszótér volt. Volt, aki hóna alá kapva a gyerekét
szaladt a fenyőliget felé, el a parttól. Mások a holmijaik után
szaladgáltak, melyeket elvitt a szél.
– Kisfiam! – sikította szívet tépő hangon a Kiki melletti anyu-
ka, és szinte eszét vesztve kezdett rohanni a víz felé.
Kiki a tekintetével követte, így meglátta, hogy a narancssárga
úszógumi a kisfiúval és Dzsidzsivel a hatalmas hullámok fogsá-
gába esett. Hiába ugrott utánuk a nő a vízbe, mert az úszógumi
a két utasával az erős örvény lésben csak egy re beljebb sodró-
dott a tengerben. Kihallatszott a kétségbeesett sírás.
Kiki is futásnak eredt.
– Kapaszkodj erősen, megyek, segítek! – kiáltotta Dzsidzsi-
nek. Aztán a vízbe gázolva tehetetlenül álló nőnek: – Ne féljen!
Én tudok repülni. Megyek, kimentem.
Valaki megjegyezte mellettük:
– Jé, tény leg! Ő az a repülő futár!
– Na, akkor gyorsan!
Kiki visszaszaladt a homokban, és felmarkolta a seprűjét.
El is sápadt abban a minutum ban. Ez a seprű nem az a seprű.
Még csak nem is hasonlít az any ja jól bejáratott seprűjére, ez
valami silány vacak.
 Hogy hogy pont egy ilyen sorsdöntő pillanatban? A nagy fel-
fordulásban cserélhette ki valaki, vagy talán amikor kelleme-
sen, becsukott szem mel feküdt? Kiki teljesen kétségbeesett.
Most mi lesz?
Mindenesetre nem volt idő a morfondírozásra. Sietve felug-
rott a seprűre, és elrugaszkodott. De alighogy felemelkedett,
előrebukott, a seprűnyél eleje bele is ért a vízbe.
– Ááá!
Az összesereglett tömeg csalódottan morajlott.
Kiki felrántotta a seprű nyelét, de emiatt most a másik vége
csapódott a habokba. Meg is szívta magát vízzel, amitől elnehe-
zült, és a maga részéről megelégelve a munkát, kimerülten le
akart szállni a parton. Kiki minden erejét beleadta, hogy irány-
változtatásra bírja, de a seprű erre felágaskodott, aztán előrebu-
kott, makrancosan, mint egy megvadult ló. És közben a kisfiú és
Dzsidzsi egy re beljebb sodródott.
Kiki repült, ahogy csak bírt. Hol a hullámok közé csúszott,
hol feljebb vetődött, aztán nagy nehezen elvergődött a kisfiúig,
ráhasalt a seprűre, és kinyújtotta a kezét. A gyerek annyira bő-
gött, hogy nem volt egy szerű elkapni. Végül sikerült megmar-
kolni és felhúzni a fürdőnadrágjánál fogva. Utána Kiki Dzsidzsi
farkát is elkapta, és felrántotta.
 Abban a pillanatban egy hatalmas hullám támadt, és a kerek
úszógumi körbe-körbeforogva, őrületes sebességgel kisodródott
a nyílt tengerre.
A parton állók felugráltak és ujjongtak örömükben.
Kikinek sikerült eljutnia a partig, a kimerült kisfiút az anyu-
kája gondjaira bízta, majd a szintén elcsigázott Dzsidzsivel a
karjában felkapkodta vizes testére a ruháját. Aztán fogta a rádi-
ót, megint seprűre ült, és már indult is.
– Kicsit pihenhetnél. Nagyon erős a szél! – szóltak neki töb-
ben is, de Kiki meg sem hallotta. Minél előbb meg kellett talál-
nia a seprűjét. És volt ötlete, hogy hol lehet. Az a fiú a seprűvel,
akit az előbb látott egy pillanatra… Így utólag sem mi kétség
nem fért hozzá, hogy boszorkány seprűt akart szerezni, és azon
volt, hogy kicserélje. Kiki majd’ felrobbant a méregtől. Ez meg-
bocsáthatatlan! Még szerencse, hogy a kisfiú és Dzsidzsi épség-
ben megúszták, de remegett a gondolatra, hogy mi lett volna,
ha kudarcot vall. Nyakon csípi a tolvajt, és legalább egy millió
bocsánatkérést csikar ki belőle.
Tüzetesen vizsgálta maga alatt a tájat, miközben repült a
megbokrosodott seprűn.
Vajon hová mehet legelőször olyasvalaki, aki annyira vágyik
egy boszorkány seprűre, hogy elviszi az övét…? Egész biztosan
valami magas hely re, mint például egy sziklaszirtre. Tuti, hogy
mindenekelőtt egy próbarepülésre fáj a foga.
Kiki sorra járta a strand és Koriko városa közti magaslatokat.
– Kiki, ott!
Dzsidzsi előrefelé mutatott. Ahogy sejtették, egy kis domb te-
tején egy fekete ruhás alak éppen abban a pillanatban készült
nekirugaszkodni.
– Kiki, gyorsan állítsuk le!
– Pszt, csak nyugi!
Kiki megállította a seprűt a levegőben.
– De meg fog sérülni! – aggódott Dzsidzsi.
– Ha egy szer repülni akar, akkor csak tessék! Majd megta-
nulja a leckét. Micsoda dolog szó nélkül elvenni más holmiját! –
mondta Kiki hűvösen, miközben igyekezett visszafogni a ren-
detlenkedő seprűt.
– De tény leg megpróbálja! – kiáltotta Dzsidzsi.
Az illető a dom bon végül elrugaszkodott. De egy ből a földön
találta magát, fenékre huppant, és már gurult is lefelé a domb-
oldalon, mint egy kődarab.
Kiki utánarepült. Nem sokára a domb alján landolt a szédel-
gő, hátsóját lapogató seprűtolvaj közelében, és sértett hangon
közölte:
– Igazán sajnálatos.
Persze ki mást ismert volna fel a meglepett tolvajban, mint a
vele nagy jából egy korú fiút, akit korábban látott? A szem üvege
elrepedt, tele volt horzsolással, itt-ott vérzett is. Kiki meg csak
kuncogott, mert a fiú még az övéhez hasonló fekete ruhát is vi-
selt a sajátja fölött.
– Hát, nem apróztad el. Még a boszorkány ruhát is lemásol-
tad.
A fiú grimaszolva felállt, lekapta magáról a fekete ruhát, és
elvörösödve lehajtotta a fejét.
– Nagy bajba kerültem miattad!
 Kiki belevágta a seprű nyelét a
földbe, hogy jó dühösnek látsszon.
Ám most, látva, hogy ez a fiú annyira
el akarja játszani a boszorkányt,
hogy fiú létére még szoknyát is húz
hozzá, igazából már nem is haragot
érzett, hanem a feltörő nevetéssel
küszködött.
– Azt akarom, hogy bocsánatot
kérj! Úgy egy milliószor.
A fiú némán fejet hajtott. Aztán hátrált egy lépést, és megint
meghajtotta a fejét.
– Ilyen hely zetekben mások azért mentegetőzni szoktak.
Gondolom, te sem tolvajnak születtél.
– Nem, dehogy is. A kutatásom hoz kell – tiltakozott erőtlenül
a fiú.
– Miféle kutatás? – csattant fel Kiki szigorúan.
– Ne kiabálj annyira! Mindjárt elmondom. Szóval van ne-
künk itt a városban egy repülős szakkörünk. Olyanok járnak
oda, akik saját erejükből szeretnének valahogy repülni. Most
három csoportra oszlottunk, és versenyt kutatunk. Az egyik
csoport égenjáró cipővel, a másik repülőszőnyeggel, a harma-
dik boszorkány seprű-kutatással foglalkozik.
– Tehát te a seprűs csapatban vagy.
Kiki egyenesen a fiú szemébe nézett, mire az szégyenlősen
bólintott.
– Emiatt ma is ott jártam az üzleted közelében, amikor meg-
hallottam, mit beszéltek a pék nénivel… Úgy hogy gyorsan én is
lementem a partra.
– …Vagy is az én seprűm mel akartál repülni, igaz? De hiába.
Attól, hogy van seprűd, még nem fogsz tudni repülni. Én is csak
azért tudok, mert boszorkány vagyok. Szóval, mert van ben-
nem boszorkány vér – vert egyet a saját mellére Kiki.
– Akkor a vér az, ami repül? – kerekedett el a fiú szeme, és
döbbenten bámulta Kikit.
– Jaj, hogy mondhatsz ekkora hülyeséget! – Kikiből véletle-
nül kibuggyant a nevetés, de gyorsan visszaszívta, és komoly
arccal suttogta: – Amúgy kíváncsi vagyok, valójában mitől repü-
lünk. Én sem tudom.
Kiki bam bán nézte az eget, aztán megint elnevette magát.
– …Persze a seprűn is sok múlik. Ha már úgy is kutatsz, job-
ban örültem volna, ha azt vizsgálod inkább, hogy milyen seprű
működik jól egy boszorkány nak. Mert hát ez itt…
– Az nem jó? Én csináltam, és próbáltam olyanra, hogy mi-
nél inkább hasonlítson a tiédhez…
– Rémes volt. Akadozott. Belefájdult a fenekem. Tiszta rodeó
volt. És rengetegen látták, nem tett jót az önérzetem nek. Na szó-
val, add csak vissza a seprűmet… – kezdte volna mondani Kiki,
és csak akkor nézett körül. Abban a pillanatban fel is sikoltott.
Az any jától örökölt seprűje két darabba törve hevert a földön.
– Most mi lesz velem?
Felvette és magához szorította a seprű maradékát.
– Bocsánat – hajtott fejet a fiú.
– Ez még az anyukámé volt…! Akkor kaptam tőle, amikor el-
jöttem otthonról…! És olyan jól lehetett vele repülni! – sorolta
Kiki sírós hangon.
 – Bocsánat – mondta halkan a fiú még egy szer, aztán csak
magába roskadva nézett maga elé.
– Most már mindegy – nyögte ki végül tom pa hangon Kiki.
Az járt a fejében, hogy hiába is mondaná, hogy nem bocsát
meg, ezért csak a feltörő könnyeit igyekezett mindenáron
visszatartani.
– Csinálok magam nak egyet. Nem ez lesz az első, szóval elvi-
leg minden oké. Nyilván nem fog rögtön olyan szépen siklani,
mint ez… De majdcsak összerázódunk.
– …Azt viszont elég sokat vizsgáltam, hogy mi kell a zökke-
nőmentes repüléshez, szóval lehet, hogy egy-két dologban tu-
dok segíteni! – hozakodott elő egy javaslattal a fiú.
– Értékelem a jó szándékodat, de ez mégiscsak boszorkány-
feladat – felelte önérzetesen Kiki.
– Látom, nem könnyű annak sem, aki tud repülni.
– Hát igen, bár biztos rossz lehet az is, ha nem tudsz.
Kiki végre felpillantott, és rámosoly gott a fiúra.
 6
I I egy icsit ideges lesz

A tengerparti kaland másnapján Kiki el is ment az erdőbe a vá-

ros nyugati szélén, hogy keressen magának egy kőrisfaágat, és
nekiállt elkészíteni az új seprűjét. Már nem vágyott olyan kis,
vékony nyelű, flancos seprűre, mint amilyet az előtt csinált,
hogy eljött otthonról. Most tudatosan olyat választott, amely
erős szélben is úgy siklik, mint hal a vízben, de tömör és tartós.
Némi teketóriázás után úgy döntött, hogy a gallyak közé fogja
kötözni a törött seprű fejét is.
– Fele-fele lesz anyáéval – motyogta az orra alatt, és behúzta
a nyakát. Nem mintha nem merült volna fel benne, hogy ki-
használja az alkalmat, és az egészet újra cseréli. De valahogy
úgy érezte, az örökölt seprű feje biztonságot sugároz, így se-
hogy sem akaródzott megválni tőle.
– Tehát fele-fele.
Kiki megint magában beszélt. Dzsidzsi, a fekete macska csu-
kott szem mel ült mellette, és a döntés hallatán résnyire nyitotta
a szemét, a seprűre pillantott, és megkönnyebbülten felsóhaj-
tott.
Csakhogy az elkészült seprű nem működött valami jól. Kiki
sebtében tákolta össze, ezért talán nem száradtak ki kellőkép-
pen a gallyak. Vagy csak még nem szokta meg a repülést.
– A lényeg, hogy nekem kell belovagolnom.
 Alaposan próbára tette minden egyes út, de Kiki nem adta
fel, és egy re csak hajtotta.
Ebben a seprűben igazából az édesany ja seprűfeje volt a na-
gyobb kópé, mert mindig dobálta a hátsóját, mint egy megva-
dult ló. Ilyenkor Kiki nem egy szer előrebukott, és majdhogy le
nem esett… Máskor úgy nézett ki, mintha éppen a kézenállást
gyakorolná, furábbnál furább pózokat vett fel.
De az élet okoz néha meglepetéseket. Amíg Kikit kiverte a hi-
deg veríték, és a levegőben szerencsétlenkedett, a városlakók
sokkal többször elegyedtek szóba vele, mint korábban.
– Ajaj, minden rendben?
– Mi van veled mostanság, csak nem fáztál meg?
– Lehet, hogy lefogy tál, és könnyebb lett a popód?
– Aztán ügyesen essél ám, amikor itt lesz az ideje!
Olyan is volt, aki kerek perec megmondta:
– Nagy kő esett le a szívem ről. Ahogy itt elhúztál felettünk
régebben, mint egy nyílegyenes, fekete csík, olyan gonosz bo-
szorkának tűntél.
Kikit alaposan elgondolkodtatta a dolog.
– Ki érti, hogy akkor szeretik meg az em bert, ha bénázik? Ez
még anyának sem tűnt fel eddig.
A seprűs bonyodalom után úgy tíz nappal megszólalt a 123-
8181-es telefon. Kiki felvette a kagy lót, és nem más csicsergett
bele, mint a művésznő, aki lefestette őket Dzsidzsivel.
– Ezer éve nem jelentkeztem, hogy vagy? Végre-valahára el-
készültem a képetekkel. És ha már itt tartunk, nem vinnéd el
nekem a kiállítóhely re? Mert hallom, úgy is pont ilyen munkába
kezdtél. Ha em lékszel, nem éppen kicsi, de remélem, megoldod.
– Persze, természetesen… – kezdett Kiki a válaszba, de tor-
kán akadt a szó. Hirtelen elbizony talanodott. Nem könnyű az
ilyen nagy, de vékony, deszkaszerű tárgyakat szállítani. Szélben
pedig még nehezebb. A tetejébe pont most, amikor a seprűje is
rendetlenkedik?!
 Kikinek eszébe jutott, mennyire megijedt, amikor még csak
frissen tanult meg repülni, és egy váratlan eső miatt esernyőt
vitt az édesapjának, de menet közben kinyílt az ernyő, ő meg
úgy forgott seprűstül, mint egy szélkerék.
– Mégiscsak titeket ábrázol, szóval tedd meg nekem, kérlek!
Ezek szerint a festőnő teljesen beleélte magát, hogy Kikire
bízza a feladatot. Kény telen volt hát beleegyezni.
– Igen, persze, majd kitalálom a módját.
– Örülök. Nos, akkor holnap dél körül jöhetsz is érte. Akkor
ezt megbeszéltük! Meg akarom mutatni a képet! – Hallatszott a
hangján, hogy alig várja.

Másnap reggel egy felhő nem sok, annyi sem volt az égen, mely
szép kéken ragyogott. De Kiki megint aggódni kezdett. Ha reg-
gel ilyen szép magasnak látszik az ég, az azt bizonyítja, hogy az-
nap fent nagyon erős szél fúj. És előfordul, hogy déltájban az a
szél lejjebb ereszkedik.
Gond nélkül el bírom vajon vinni a képet? Nem szabad, hogy
baja es sék!
Hirtelen eszébe jutott, mit mondott az a repülőszakkörös fiú.
„Elég sokat vizsgáltam, mi kell a zökkenőmentes repüléshez.”
Átszaladt O-Szonóékhoz a telefonköny vért, kikereste a repü-
lőszakkör számát, és már tárcsázta is.
– Ööö… Egy fiút keresek, az izé, a boszorkányok repülő sep-
rűjét kutató csoportból, egy olyan nyurga, magas fiút.
– Hát, ez így nem könnyű. Itt csupa nyurga gyerek van.
– Jaj nekem. Akkor olyasvalaki, akinek horzsolás van a hom-
lokán? Bár nem tudom, hogy még mindig látszik-e…
 – Haha, látszik az, látszik. Tudom, ki az. Látszik még neki an-
nak rendje és módja szerint. Tom bónak hívják. A szem üvege
miatt hasonlít egy szitakötőre, nem? Azért Tom bo. Na, pont
most került elő! Kis türelmet!
– Halló, Tom bo vagyok – változott meg a hang a vonalban.
– A boszorkány vagyok, akivel nem rég találkoztál. Kikinek
hívnak.
– Tyűha, honnan tudtad, hogy itt keress? Tény leg bocsánat a
múltkoriért. Nem okoztam még valami bajt, ugye?
– Nem, azt az ügyet lezártuk. Most azért hívtalak, mert a se-
gítségedre van szükségem.
Azután Kiki megkérdezte, mit tegyen, hogy egy nagy képet el
bírjon szállítani a szélben.
– Arra szerintem a sétáltatós módszer a legjobb megoldás –
vágta rá azonnal Tom bo.
– Az meg mi?
– Bízd csak rám! Tudok neked segíteni.
– Hát, köszönöm. A művésznő háza az északi parkerdő szé-
lén bújik meg a fák között, ismered? Én is most indulok oda.
– Tudom, melyik az. Amelyik olyan, mint egy borzlak.
– Az, igen. Akkor ott találkozunk.
Milyen találó ez a borzlak, gondolta Kiki, és ez olyan vicces
volt, hogy nevetve tette le a telefont, majd sietve nekiállt készü-
lődni.

Dzsidzsi társaságában leszállt a park egy félreeső csücskében.

Tom bo már futott is felé egy nagy papírzacskóval a kezében.
 A festőnő, alighogy meglátta Kikit, örvendezve hozta elő a
belső szobából a képet.
– Hű!
Kiki akaratlanul is felkiáltott. Dzsidzsi kórusban dorom bolt
vele. A képen sötét égbolt előtt egy fekete ruhás boszorkány és
egy fekete macska sziluettje lebegett. A fekete szín annyira sely-
mes fényű, olyan gyönyörű volt, hogy Kikinek ellenőrzéskép-
pen meg kellett néznie a szoknyáját.
– A szeme nem stim mel.
Tom bo eddig háttérbe húzódott, de most méltatlankodva
szólalt meg. A művésznőnek ekkor tűnt fel először Tom bo je-
lenléte, ezért meglepetten kérdezett rá:
– Hogy hogy nem stim mel?
– Hát mert… Sokkal kerekebb és szebb, mármint Kikié…
– Jaj, akkor jobb lett volna olyat festenem? Olyan boszorká-
nyos jelleget akartam neki adni…
A festőnő fura grimasszal az arcán meredt Tom bóra.
– Jaj, ő a barátom. Segít megoldani, hogy jól tudjuk szállítani
a képet.
Kiki gyorsan bemutatta a fiút. Tom bo ezután már nem mon-
dott sem mit, hanem összeszorított szájjal még egy szer ránézett
a képre, aztán munkához látott. Először is tarka lufikat vett elő
a papírzacskóból.
– Lufik? Ezzel repítitek el a képemet?
A festőnő kétségbeesetten próbálta védeni a művét a testé-
vel.
– Nem, csak megsétáltatjuk.
 Tom bo szokás szerint még csak el sem mosoly intotta magát,
ám ezúttal egy kis gázpalackot vett elő a zacskóból. Sorra fújta
fel a lufikat, mindre hosszú zsinórt kötött, csokorba fogta őket,
és jó erősen hozzákötözte a horoghoz, amelyet a képkeret felső
részébe csavart. Aztán a csomó tetejébe még egy vastag kötelet
bogozott. A lufik felszálltak, a kép pedig éppen csak a földhöz
érve ringatózott békésen. Nem repült fel magasra, de nem is
dőlt el, hanem szépen lebegett.
– Azon múlik, hogy mennyi hidrogéngázt teszel a lufikba, és
mennyi lufit használsz.
Tom bo önérzetesen magyarázta a trükköket.
– Kiki, úgy fogd ezt a vastag zsinórt, amikor repülsz, mint
egy kutya pórázát. Ha valamerre sodródni kezdene a szélben,
akkor rántsd meg, és úgy bírd jobb belátásra – mondta Kikinek
Tom bo.
– Mint egy kutyát?
A festőnő aggodalmasan pislogott Kikire.
A boszorkány viszont elismerően méregette Tom bót, aki
gond nélkül megoldotta a problémát olyasvalamivel, ami neki
eszébe sem jutott volna.
 – Aggodalom ra sem mi ok. Így sokkal könnyebb lesz a kép,
és akárhonnan is jön a szél, szabadon mozoghat majd, ez remek
módszer.
Kiki dicséretére most először mosolyodott el Tom bo, boldo-
gan kivillantva fehér fogait.

Ez tény leg nagy szerű módszer volt. Ahogy Kiki felrepült, kezé-
ben a zsinórral, a kép szófogadóan követte. Bár forgolódott ki-
csit a szélben, de szép lassan haladt előre. A járókelők, az abla-
kon nézelődők, a háztetőn sütkérezők még az előtt, hogy el-
mentek volna megnézni a múzeum ba, mind-mind láthatták az
igazi Kikit és Dzsidzsit, illetve a róluk készült festményt, még-
hozzá egy szerre.
Volt, aki ezt mondta:
– Teljesen olyanok, mint az életben! Szinte nem is lehet meg-
különböztetni, melyik melyik!
Mások pedig ezt:
– Nagyon nehéz ám fekete ruhás em bert és fekete macskát
festeni!
És megint mások:
– Ez jobban sikerült, mint az eredeti!
A kép rendkívül jó fogadtatásban részesült.
A múzeum ban is mindig csoportosulás támadt a kép körül,
amely nek a címe „A legszebb fekete a világon” lett. Mondani
sem kell, hogy a művésznő nagyon boldog volt. Hálából gyö-
nyörűen megfestette Kikit és Dzsidzsit az üzletük cégérére. De
Kiki még ennél nagyobb jutalmat is kapott: az új futárszolgálat
híre Koriko városának minden szegletébe eljutott. Más szóval
sikerült a „reklám”, amiről Dzsidzsi beszélt.
Ennek köszönhetően az üzlet nagyon beindult. Születésnapi
csokrok, otthon hagyott uzsonnásdobozok, magányosan élő
nagy mamáknak eljuttatott levesek, az orvos elfelejtett szteto-
szkópja és hasonlók röpködtek. Már mindenki könnyedén meg-
kérte bármikor. De voltak, akik kihasználták, hogy cipelje a tás-
kájukat utánuk az iskolába. Vagy üzenni akartak vele valami
csúnyát. Az ilyesmit persze nem vállalta el.

A forró nyár is elmúlt, és a táj szép lassan őszi színekbe öltözött.

A seprű végre rendesen repült, és Kiki mindennapjai látszó-
lag nyugodtan teltek.
Ám Kiki ekkoriban nem volt a legjobb hangulatban. Foly ton
felkapta a vizet, még akkor is, ha nem volt különösebb oka rá.
– Egy perc nyugtom nem volt, mióta ebben a városban la-
kom, biztos most jön ki a fáradtság – mondogatta magának Kiki,
mintegy kifogásképpen. De azért sejtette, hogy nem csak erről
van szó.
Azóta, hogy a sétáltatós módszerrel segített elszállítani a fes-
tőnő művét, Tom bo a repülős szakkörből gyakran eljárt hozzá
az üzletbe. Egyik alkalom mal mondott úgy mellesleg valamit,
ami azóta nem hagy ta nyugodni Kikit.
– Talán azért, mert tudsz repülni, olyan laza vagy, hogy nem
feszengek, ha veled vagyok. Nem is vagy olyan, mint egy lány.
Meg neked bármit el lehet mesélni.
Ott, akkor, úgy vette, hogy dicséretet kapott Tom bótól. De
ahogy telt az idő, valami zavarni kezdte abban a kijelentésben,
hogy „nem is olyan, mint egy lány”.
– Pedig a múltkor azt mondta, hogy szebb a szemem, mint a
festményen… most meg, hogy laza vagyok… vajon mit értett ez
alatt? Olyan különlegesek lennének a lányok egy ilyen nagy vá-
rosban…? Annyira mások lennének?
Kiki eléggé zaklatott lett, maga sem tudta, mi ütött belé.
Aznap is rámordult Dzsidzsire, mert eltűnt a fél papucsa.
– Ne csináld ezt velem! Nem bánom, ha játszol vele, csak
utána rendesen rakd vissza a helyére. Már hányadszor történik
ez? Csupa felemás papucsom maradt!
Dzsidzsi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és nagyot
ásított.
Éppen ekkor csörrent meg a telefon. Kiki fél papuccsal, fél lá-
bon ugrált el odáig, keresztül a szobán, aztán felvette a kagy lót.
Ráérős hang szólt a vonalba.
– A boszorkány bolttal beszélek? Szép jó napot kívánok!
– I-igen.
Kiki még nem higgadt le teljesen, így felelnie sem sikerült
összeszedetten.
– És mondja csak, bármit kérhetek? Valamit el szeretnék vi-
tetni.
– Igen?
– Meg is mondom, mit, kekszet. A nővérem Nogiku, vagy is
krizantém. Hát nekem meg Szumire a nevem. Ilyen öreg-
asszony létem re ibolyának hívnak, mit szól hozzá? Hihihi.
Kiki megköszörülte a torkát erre a csapongásra.
– A nővérem hez majd csak később kell mennie. Én a Fűzfa
utcában lakom, tudja, melyik az? Annak is a végén, a 99-es
szám. Kilenc-kilenc. Kilencvenkilenc, megvan?
– Igen, értem. Máris megyek.
Kiki végig sem hallgatta, csak elhadarta a választ, és ő bontot-
ta a vonalat. Aztán egy lendülettel berúgta a lábáról a fél papu-
csot a sarokba.

A Fűzfa utca 99.-et nem volt nehéz megtalálni.

Kiki meghúzta a bejárati ajtó mellett lógó zsinórt, mire csör-
gés-zörgés hallatszott válaszul.
– Kerüljön csak erre! – szólt ki egy hang a ház mögül. A ház
melletti ösvény végén egy kis fakapu nyílt a kertre, ahol egy
energikus néni felgyűrt ingujjban éppen nagy mosást tartott.
Négy hatalmas lavór sorakozott előtte, az egyikben csupa fe-
hér, a másikban csupa fekete, a harmadikban csupa kék, a ne-
gyedikben csupa piros holmi. A szappanhab megcsillant a nap-
fény ben, és úgy pihegett, mint valami élőlény. A fehér kupacnál
fehér hab, a feketénél fekete, a kéknél kék, a pirosnál piros.
– Ön Szumire néni? – szólította meg Kiki, ahogy belépett a
kertkapun.
A néni egy pillanatra sem zökkent ki a tevékeny ségéből, csak
biccentett egyet őszbe forduló, apródfrizurás fejével. Hom lokán
gyöngyözött a veríték.
– A boszorkány futár vagyok.
Szumire néni sebtiben beletörölte a kezét a kötényébe, és Ki-
kire meredt.
– Akkor nem vagy boszorkány?!
– De… csak az a munkám, hogy mindenfélét szállítok.
 – Hallottam, hogy boszorkány vagy… Azt hittem, akkor bár-
mire fel lehet téged bérelni… Viszont, ha te mindent elvállalsz,
akkor az én üzletem nek lőttek… Na, de szerencsére csak futár
vagy. Látod, én is milyen ritka foglalkozást űzök. Hihi, úgy
mondják, hogy megoldóem ber. Kicsit hasonlít a te munkádra,
nem? Vagy mégsem?
Szumire néninek annyira tetszett
a saját mondása, hogy azon nevet-
gélt. – Mindenesetre… most igazán
jól jön a segítséged. – Könyékig a la-
vórba merülve foly tatta a mosást. – A
nővérem olyan fafejű, hogy ha egy-
szer azt mondtam neki, ma megkap-
ja, akkor mindenképpen ma kell
neki. Nem bírja ki. Egy pillanat, ezt
még kimosom. Hórukk!
Szumire néni mondókával kísérte
a munkát: a fehér ingeket bedörzsöl-
te a szappannal, és jól meggyúrogatta.
– Fárasztó minden apróságot odavinni neki, legszívesebben
összeköltöznék vele. De ő azt mondja, egyedül kényelmesebb
neki. Na, még egy kicsit, zsipi-zsupp, hipp-hopp! Ennek ellenére
egy kekszet nem bír megsütni magának. Hipi-hupp! Hetente
egy szer vinnem kell neki valamit, odamegyek, beszélgetünk.
Csak magunk vagyunk már, mi ketten. Hoppla-hopp, zsipi-
zsupp, hipp-hopp! Ez a kosz itt nagyon nem akar kijönni, na,
még egy szer, zsipi-zsupp! Na igen, de ma annyi a dolgom, hogy
nem hiány zik még ez is…
 Szumire néni keze egy pillanatra sem pihent meg, miközben
felpillantott Kikire.
– Ne haragudj, hogy megvárakoztatlak… Tudod, milyen
rossz idő volt tegnapig. Még soha nem gyűlt fel ennyi szennyes
nálam! Már sürgetnek a megbízóim. Gyorsan ki kell tereget-
nem… Zsipi-zsupp, hipp-hopp!
– Ezt mind ki tetszik mosni? – ámult el Kiki.
– Persze, miért? Még szép.
– Kézzel?
– Igen, nekem nincs mosógépem. De hát én vagyok a megol-
dóem ber, megoldom kézzel.
Beszéd közben is úgy járt a keze, mint a motolla. Kiki nem
győzött csodálkozni, hogy milyen gyorsan és ügyesen csinálja.
Kiteríti a szennyest egy deszkán, ráken egy kis szappant, aztán
zsipi-zsupp, dörzsölgeti, hipp-hopp, kitárja két kézzel, hogy
megnézze, kijött-e a kosz.
– Zsipi-zsupp és hipp-hopp, zsipi-zsupp és hipp-hopp!
Szumire néni saját magát kísérte a dallal. A buborékok köz-
ben messzire szálltak.
Egy kettőre elkészült a fehér, a fekete, a kék és a piros mosás
is. Ezután egy töm lőből vizet engedett, és – zsipi-zsupp, hipp-
hopp – elkezdte kiöblíteni a ruhákat.
Kiki egészen belefeledkezett a látvány ba. Még az is kiment a
fejéből, hogy munkaügy ben jött.
Végül aztán a kicsavart, karingósüti alakúra feltekert mosott
holmi púposan megtöltött egy hatalmas kosarat. Legalul volt a
fehér, felette a fekete, aztán a kék és a piros. Szumire néni fel-
állt, csípőre tette a kezét, felnézett az égre, és nagyot sóhajtott.
 – No, ki kéne teregetnem.
Szumire néni előhozott egy kenderkötelet, és kezében a vé-
gével eltöprengett. Aztán Kikihez fordult, aki mellette állt a sep-
rűjével és Dzsidzsivel a kezében.
– Jaj, meg ne haragudj! Megfognád nekem ennek a zsinór-
nak a végét? Kiteregetem a mosott ruhát. Látod, milyen sok,
hosszú kötél kell hozzá…
Meg sem várta a választ, csak Kiki kezébe nyom ta a kötél vé-
gét. Azután elsőnek egy piros szalagot vett ki a kupacból, és fel-
lógatta rá.
– A kicsikkel kezdjük, mindent csak szépen sorjában.
Most is szinte dalolva beszélt. Egy csecsemőzokni követke-
zett, aztán kisbabaszoknya, egy nagyobb lánykablúz – gyakor-
lott mozdulatokkal teregette ki mindet. Kiki közben minden
egyes darabbal távolabb lépett a nénitől. Egy re nehezebb volt
tartani a zsinórt, mert lehúzta a ruhák súlya.
– Jaj, mindjárt leér a földre! – kiáltott fel Kiki.
– Hűha, az baj. Akkor ki tudsz nyújtózni? – kiabált vissza
Szumire néni, és felteregetett egy nagy, piros asztalterítőt.
– Nem megy! Le fog… leér!
Kiki a feje felé emelte a kötelet tartó kezét, és felugrott.
– Tartsd magasabban! Jaj, próbáld meg! Mit szólnál hozzá, ha
inkább felrepülnél a seprűdön? – kérdezte Szumire néni, miköz-
ben felfelé nézett.
– Igaz is.
Kiki rögtön rábólintott, felült a seprűjére, és felrepült az eresz
magasságáig.
 Szumire néni visszagörnyedt a kosár fölé. Most jönnek a ké-
kek.
– A kicsikkel kezdjük, csak szépen sorban.
Egy anyuka zsebkendője, egy kisfiú sapkája, egy apuka alsó-
nadrágja, egy kislány fürdőruhája, egy férfiing, egy függöny,
egy világoskék lepedő, csak szép sorjában, aztán jöhetnek a fe-
keték.
A száradó ruhák megint majdnem leértek a földre, így Kiki
már a tető fölé szállt. Szumire néni törölgette az izzadságcsep-
peket, és egy re csak teregetett tovább.
Egy apuka zoknija, egy kisfiú nadrágja, egy anyuka szoknyá-
ja, a nagyi ruhája, csak szép sorjában, aztán jöhetnek a fehérek.
Csecsemőkesztyű, partedli, nadrág, mindenféle ruha, egy re
nagyobbak és nagyobbak. Egy kom biné, egy jégeralsó, végül le-
pedők, összesen öt darab.
– Hű, készen van – lélegezhetett fel végre Szumire néni, és
odakötözte a zsinór végét a kerítésre maga mellett.
– Ezzel mi legyen? – Kiki magasan fent a tető felett járt, on-
nan kiabált le, miközben meglóbálta a kötél végét.
– Tyűha, tény leg, mi legyen vele?
Szumire néni felnézett, és meglepve emelte fel mindkét ke-
zét.
– Hát, keress ott valami helyet neki, és kösd csak meg!
– Könnyű azt mondani! – kiáltotta Kiki. Hogy lehetne hely az
égen, ahova odakötözhetné? Ha mégis van, az csakis ő maga le-
het, ha már itt repked. És a hely zet az, hogy ha most elengedi a
kötelet, a néni kezdheti elölről az egészet. Lemondóan vonta
meg a vállát, aztán teljes erejéből kifeszítette a kötelet, és a saját
derekára kötötte.
– Juhé, ez tök jó! Olyan, mintha egy óriási farkunk lenne! –
Dzsidzsi kihajolt a seprű feje mögül, úgy nézte a zászlóként le-
begő ruhaszárító kötelet. – De jó, olyan, mint azok a zászlók a
sportnapon! Vigyázz, kész, rajt, gyorsabban, gyorsabban, repülj
csak, repülj, hajrá!
Lent Szumire néni tapsikolva ugrándozott. Az arra járók döb-
benten néztek felfelé.
 – Papírsárkány, láncba fűzve!
Egy re több gyerek szaladt össze.
– Szerintem nem annyira jó játék!
Kikinek már görbült a szája. Csakhogy nem lefelé, hanem
épp ellenkezőleg, pontosan úgy görbült, mint amikor valami
kellemessel tölti az időt.
– Jól van, jól van, a lényeg, hogy mihamarabb megszárad-
jon.
Kiki nekilendült. Lassan körözni kezdett Szumire néni felett,
messze fent az égben. Úgy érezte, minden egyes szélfuvallat
magával visz valamit azokból a nyomasztó gondolatokból, ame-
lyek az utóbbi időben felgyűltek benne.
– Zsipi-zsupp és hipp-hopp!
Kiki Szumire néni dalát dudorászta, melyet az imént hallott
tőle. Erre aztán a katonás sorban kiteregetett ruhák is rákezd-
tek, és kísérő muzsikát szolgáltattak.
Hippo-huppa, zsippi-zsuppa, hippo-huppa, zsippi-zsuppa!
A tiszta, kora őszi levegő és a napsütés egy kettőre megszárí-
totta az égen úszó tiszta ruhát. A zsipp-zsuppból észrevétlenül
gyorsabb ütemű tatata lett.
– Kö-szö-nöm! – ráncigálta meg lent Szumire néni a kötelet,
majd egyenként elkezdte leszedni a tiszta ruhát. Ezáltal Kiki is
szép lassan ereszkedett lefelé.
Miután a fehér, fekete, kék és piros holmik pihepuha halmot
képeztek a kosárban, végre Kiki is földet érhetett. Szumire néni
odaszaladt hozzá.
– Micsoda szerencse, hogy ilyen hamar megszáradtak!
 – Nem véletlenül megoldóem ber a néni. Velem is megoldot-
ta. Hiszen pózna helyett használt – felelte nevetve Kiki.
Szumire néni behúzta a nyakát, és csintalanul nyelvet nyúj-
tott.
– Pontosan. Ilyen, amikor a megoldóem ber megoldja magá-
nak. Ha megoldom, boldog vagyok, hanem ha nem, hát nem.
Megint szinte énekelve beszélt, azzal a ruháskosarat bevitte a
házba. Kiki is vele ment, és furábbnál furább dolgokat látott.
A bejárati ajtó két részből állt, egy alsóból és egy felsőből,
ezért meg lehetett tenni vele, hogy az em ber csak a fejét, vagy
csak a lábát mutatja meg a kint állónak.
– Elrom lott az ajtó, ezért megoldottam két kicsivel – magya-
rázta Szumire néni.
Az ajtó melletti zsinór végén diók, szögek, kanalak lógtak egy
kötegben.
Szumire néni nevetve mutatta:
– Ezzel a csengőt oldottam meg. Jól szólt az előbb, amikor
meghúztad, nem igaz?
De ha ez nem lett volna elég, egy fél pár fekete csizmában
egy csokor virágos nád volt szépen elrendezve.
– Ez pedig megoldás a vázára. Hát nem gyönyörű? – Apró
szarkalábak táncoltak a szeme sarkában, ahogy mosoly gott. Az-
tán észbe kapott. Mostanra jutott eszébe, hogy mit is akart való-
jában kérni. – Húha, igazán jól éreztem most magam, de… úgy
volt, hogy elviszed a kekszet a nővérem nek.
Szégyenlősen csücsörített, és két zacskót hozott elő a kony-
hából.
 – A nővérem háza a Kiszáradt fa utcában van, a Csúcsos ház.
Az a legcsúcsosabb mind közül. Ja, és neked is van itt egy kevés-
ke, köszönetképpen. Csillagporkeksz a neve. Elrontottam sütés
közben, és ripityára tört. De megoldottam egy csodás névvel.
Kiki öröm mel elfogadta.
Amikor elvitte a Csúcsos házba a kekszet, a nővér, Nogiku
néni durcásan fogadta:
– Szép dolog, mondhatom, hogy ide sem jön, hanem máso-
kat ugráltat. Na, majd megmondom én neki a magamét.
De azért csillogó szem mel nézett bele a zacskóba.
Aztán egész álló este ez a dal hallatszott Kiki üzletéből:

„Boldogan megoldom
Ha megoldom, öröm,
Hanem ha nem, hát nem.”

Kiki és Dzsidzsi együtt énekeltek, míg előttük feküdt a fél pár

papucs. De nem igazán sikerült kitalálniuk, ezt hogyan oldják
meg.
 7
I I ilesi máso tit át

Kop-kop-kop!
Valaki kopogott az üzlet ajtaján. Kiki lesie-
tett az emeletről, és egy lányt talált a bejá-
ratnál. Sötétbarna loknik keretezték arcát,
és nagyon jól állt neki a halvány rózsaszín
pulóver, amelyet viselt. Vékony lábán tér-
dig érő, fehér csizma fény lett. Kikit szinte
elvakította a látvány, az ő szemében úgy
tűnt, mintha a lány a levegőben lebegne.
– Ööö… Szia! – Kiki annyira zavarba jött,
hogy beszélni is alig bírt. Először fordult
elő, hogy egy nagy jából vele egy korú vevő-
je akadt.
A lány szintén megriadt, amikor meglátta Kikit, lesütötte a
szemét, és neki is torkán akadt a szó.
– Én, ööö, szóval…
– Küldeni akarsz valamit? – szedte össze magát Kiki vala-
mennyire.
– Úgy hallottam, bármit elviszel. Te magad szállítod? – kér-
dezte a lány, és idegességtől merev arcára mosolyt erőltetett, fe-
jét félrebillentette.
– Igen, én. Emiatt nem kell aggódnod.
 – Jó – bólintott a lány, és felcsillant fekete szeme, majd jelen-
tőségteljesen pislogott egy nagyot. Talán mintha szándékosan ki
akarna hangsúlyozni valamit.
– Szeretnék küldeni egy csomagot, de… titokban.
– Titokban? – kérdezett vissza Kiki hom lokráncolva.
– Még véletlenül sem valami rossz dolog! – rázta a fejét a
lány, és sandán nézett fel Kikire. Aztán fél kézzel nekitámaszko-
dott az ajtófélfának. Egy keskeny, ezüstszínű bross díszelgett a
pulóvere gallérján.
– Szeretném, ha elvinnéd az ajándékomat egy fiúnak, Aikun-
nak. Ma van a születésnapja. Tizennégy éves lett. Nem gond,
ugye?
A lány úgy büszkélkedett a születésnappal, mintha neki kö-
szönhetően tartanák meg. Még hogy nem gond… mégis micso-
da? Kiki ettől olyan ideges lett, hogy magában pufogni kezdett.
De a lány foly tatta.
– Azt szeretném, ha nem derülne ki, hogy én küldtem.
– Jó, de miért? – kérdezősködött Kiki.
– Miért, miért… Kicsi korunk óta ismerjük egy mást Aikun-
nal. És ő most is csak egy kislány nak tekint engem. Pedig én is
betöltöttem a tizenhármat…
– És emiatt kell eltitkolni? Fura.
A lány felpillantott Kikire, és büszkén felnevetett.
– Neked nem ismerős ez az érzés?
Kiki egy re idegesebb lett.
– Remélem, nem valami hülyeséget akarsz neki küldeni.
Mondjuk, egy béka ugrik elő a dobozból, amikor kinyitja, mert
ilyesmiket nem vállalok!
 – Hihi. Hát, nem vagy sem mi… – kuncogott felnőttesen mély
hangon a lány. – Tudom, hogy boszorkány vagy, de hát neked
fogalmad sincs sem miről. Most komolyan azt hiszed, hogy a ko-
rodbeli lányok mind ilyenekkel szórakoznak?
– Dehogy… – csattant fel Kiki, és dühösen nézett a lány ra.
Erre ő hűvös arckifejezést öltött, beletúrt hosszú hajába, majd
kezét a szoknyája zsebébe süllyesztette.
– Én az egész zsebpénzemet arra költöttem, hogy vegyek két
ugyanolyan töltőtollat Aikunnak és magam nak. Tessék, nézd! –
vett elő egy ezüstszínű töltőtollat, miközben kifordította a puló-
vere gallérját, hogy látsszon, oda van betűzve a másik. Amit
Kiki ezüstszínű brossnak hitt, az a toll klipsze volt.
– Most eléggé divatba jött, hogy az em ber éjjel-nappal magá-
nál hordjon egy tárgyat, aminek a párja egy bizonyos valakinél
van.
A lány megint nagy büszkén húzta ki magát.
Kiki majdnem elintézte annyival, hogy „jé, tény leg?”, de hát
mégiscsak egy ügy féllel állt szem ben. Neki meg annyi volt a
dolga, hogy akadékoskodás nélkül elvigye a csomagot, és kész.
Csakhogy amikor kinyitotta a száját, ilyen szavak csúsztak ki
rajta:
– Jó, de minek kell ugyanolyannak lennie? Mikor ez az Ai-
kun azt sem tudja majd, hogy tőled kapta?
– Ő nem, de én igen.
Kiki szúrós szavai leperegtek a lány ról. Mi az, hogy lepereg-
tek, a lány elmélázva meredt valahova a távolba.
– És ezt a csodás ajándékot miért nem nyújtod át te magad?
Mi más dolgod van? – próbált Kiki faggatózni.
 – Mert az olyan ciki.
A lány megint laposan pislogott. Mintha azt akarná vele
mondani, hogy ez a cikiség egy nagyon kellemes érzés. Kiki
sokkal felnőttebbnek látta magánál ezt a vele egy korú lányt, és
ez a felismerés teljesen sokkolta.
– Nem értem, mi a ciki ebben – ment tovább Kiki.
– Te még tény leg soha nem éreztél ilyesmit?
A lány halványan elmosolyodott, és sajnálkozva méregette
Kikit.
Kiki nem akart alulmaradni, és gyorsan kontrázott:
– Azon aggódsz, hogy mit szól majd Aikun, mi lesz, ha rossz
néven veszi… mi? Ennyit azért még én is össze tudok rakni.
– Dehogy, ilyesmin nem izgulok. Csak szeretném egy kicsit
elrejteni. Hogy legyen benne valami titokzatos, ennyi – kunco-
gott.
Kiki újfent végignézett a lányon. Megdöbbentette, hogy a
szép rózsaszín pulóver alatt milyen bonyolult érzelmek rejtőz-
nek. Minden lány ilyen vajon…? Kiki agyán átfutott, hogy mit is
mondott Tom bo nem régiben.
Akkor nem csoda, hogy nem sorol a lányok közé…
A másik lány így foly tatta:
– Nem tudtad, hogy a fiúk milyenek? Ha csak a felét tudják
valaminek, akkor kíváncsiak lesznek a másik felére is. Ezért én
megvárom, amíg kitalálja.
– Hogy ki küldte neki az ajándékot?
– Igen, azt.
– És ha nem akarja kideríteni?
– Olyan nincs. Az nem fordulhat elő.
 Úgy tűnt, egészen biztos magában.
– Jó, rendben. Szóval vigyem el ezt a töltőtollat.
Kiki szerette volna rövidre zárni ezt a se füle, se farka beszél-
getést, mert félő volt, hogy sohasem lesz vége.
– Igen, légy szíves. És ezt is…
A lány a zsebébe túrt, és kivett egy kis sárga borítékot.
– Egy levelet? – kérdezte Kiki.
– Igen, de egy vers van benne.
– Egy vers, szóval, mint egy dal…?
– Igen, én írtam. Te nem tudtad, hogy a fiúknak küldött aján-
dékok mellé jár egy vers?
Kiki attól tartott, hogy megint kezdik elölről, ezért gyorsan
rákérdezett:
– És hol lakik ez az Aikun?
– A folyó túlpartján, a Som utcában, az állatkerttől nyugatra,
38-as szám. De délutánonként legtöbbször a közeli sportpályán
teniszezik egyedül.
– És te?
– A nevem titok. A Tiszafa utcában lakom, rögtön a Som utca
mellett.
– Ha ilyen közel laksz, miért nem mész oda te magad?
– Hát mert…
– Oké, értem – intette le gyorsan Kiki.
– Ha összetalálkoznál velem, csinálj úgy, mintha nem ismer-
nénk egy mást. Ja igen! Még meg is kell hálálnom.
Kiki némi teketóriázás után felelt csak a lány szavaira.
– Ha nem baj, szeretném megtudni, hogy mi lesz ebből. El-
mondod majd?
 Kikiben ott motoszkált a kisördög, hogy milyen mókás lenne,
ha Aikun nem akarná majd megtalálni a feladót.
– Azt, hogy Aikun rám talál-e, vagy sem? Milyen kis kíváncsi
vagy! De nem bánom, elmondom majd.
Nagyon magabiztosnak tűnt.
– Akkor nem is kérek jutalmat.
– Biztos elég ennyi?
– Igen, mert én… – kezdett bele Kiki.
– Értem én, értem. A fiúkkal kapcsolatos kutatásaidhoz kell.
A lány tapasztalt öreg rókaként bólintott rá. Kiki válasz he-
lyett az orrát ráncolva, undorral fújt egyet, de olyan halkan,
hogy a másik meg ne hallja.
Mihelyt a lány elment, Kiki odaállt a tükör elé, és magát né-
zegette. Kikefélte a haját, fekete ruhája gallérját direkt csáléra
állította, pipiskedve ellenőrizte a feneke formáját, és hasonlók.
Aztán izgatottan motyogta az orra alatt:
– Lehet, hogy Aikun azt hiszi majd, én vagyok a feladó. Ak-
kor mi lesz?
Dzsidzsi lemondóan vetette hanyatt magát.
– Hogy ezek a lányok milyen faékegy szerűen működnek. El-
viselhetetlenek – közölte, és hatalmasat ásított.
– Akkor nem is jössz?
Kiki eltette a töltőtollat és a borítékot, és megpaskolta kívül-
ről a zsebét, mire aztán Dzsidzsi is feltápászkodott.
Az üzlet előtt szálltak fel. A napokban hirtelen lehűlt szél ver-
deste az arcukat. Fentről nézve már az egész város őszi díszbe
öltözött. Az errefelé gyakori páfrány fenyő lombja sárgára színe-
ződött, és egy-egy kóbor levél odáig is feltáncolt, ahol ők repül-
tek, és Kiki mellkasára tapadt.
– Kiki, ma igazán nem sieted el a dolgokat! – szúrta oda neki
Dzsidzsi hátulról. – Már mióta egy hely ben körözünk.
– Jé, tény leg?
Kiki feleszmélt, és lenézett. Igazából jó ideje egyetlen dolgon
járt az esze. Méghozzá a zsebében, és azon belül is a borítékban
lapuló versen, melyet a lány írt.
Egy szer kiskorában ő is írt egyet:

Sapka kacarász
Ruha hahotáz
Kiki kinevet hát!

Se előtte, se utána nem volt sem mi köze a költészethez ezen kí-

vül. Abban azért biztos volt, hogy a borítékba zárt vers nem le-
het ennyire gyerekes. Vajon mi a csudát írnak egy versbe, amit
egy fiúnak szánnak? Kétség nem fér hozzá, hogy valami na-
gyon csodálatosat, hiszen az a lány annyira szép volt, és olyan
felnőttesen viselkedett. Kiki addig-addig fantáziált róla, hogy tel-
jesen izgalom ba jött. Minél többet mondogatta magának, hogy
nem szabad, annál jobban próbált kiugrani a boríték a zsebéből,
sőt nőttön-nőtt, akkorára, hogy már nem is lebegett más a sze-
me előtt.
– Dzsidzsi, pihenni szeretnék egy kicsit… Leszállok oda a töl-
tésre.
– Hát még csak most indultunk!
– De ősz van.
 Kiki motyogása nem igazán felelt meg magyarázatnak, de
már el is kezdett ereszkedni, és olyan nagy kört írt le, mint egy
kánya. A hosszúkás parkban landolt, amelyik a folyó és a töltés
között nyúlt el.
Senki nem járt arra, csak a szél lökdöste a magányos hintá-
kat. Mögöttük a folyó látszott, néha fehéren fodrozódó hulláma-
ival.
– Dzsidzsi, ha nem maradsz sokáig, elmehetsz játszani vala-
hova.
Kiki nekitámasztotta a seprűjét egy páfrány fenyőnek, amely
megállás nélkül hullatta élénksárga leveleit, ő maga pedig a fa-
levelekkel kipárnázott tövénél helyezte kényelem be magát.
– Nem kell, maradok. Fázom, szóval gyorsan intézd el ezt az
őszdolgot!
– De lökött vagy, Dzsidzsi! – vigyorgott zavartan Kiki, majd
megint felajánlotta: – Nem sétálsz egyet? Nézd, tele a töltés a
kedvenc macskafarkkóróddal!
– El akarsz zavarni? – nézett rá szúrós tekintettel Dzsidzsi.
– Igen, mert zavarsz – válaszolta viccelődve Kiki, miközben
félresöpörte szélfútta haját a hom lokából.
– Szóval titkolsz valamit.
– Igen, de… nem szabad? – húzta be a nyakát Kiki. – De úgy-
se teszem tönkre, vagy veszítem el, vagy koszolom össze, miért
tenném? Csak belekukkantok. Nem nagyon, épp egy kicsikét.
Jaj, hadd lássam!
– Te mit hordasz itt össze? – Dzsidzsi barátságtalanul nézett
Kiki szemébe.
 – Dzsidzsi, ne haragudj meg rám, mert én annyira, de annyi-
ra el akarom olvasni ennek a lány nak a versét! Tudom, hogy
nem szép dolog, de nagyon szeretném. És tulajdonképpen nem
jelenthetjük ki, hogy ez ne volna szintén tanulás, a kirepülésem
része, nem igaz?
Kiki próbálta leolvasni Dzsidzsi pofájáról, hogy mi a vélemé-
nye. A macska nem sokat akadékoskodott.
– Nekem nem kell magyaráznod, hogy mi nem az, ami. Egy-
szerűbb, ha megnézed, és kész. Arról a beképzelt kis csizmásról
beszélünk, nem? Viszont nekem is tanulnom kell még. Szóval
figyelmesen olvasd fel!
– Jaj, Dzsidzsi!
Kiki gyorsan elő is kapta a zsebéből a borítékot. A sárga borí-
ték elején egy virágcsokor képe dom borodott ki, mintha csak
lebegne a papíron.
– Remélem, könnyen ki tudom nyitni…
A boríték szélét tartva lassan bontani kezdte, mire a ragasztó
egy reccsenéssel elengedett. A borítékkal megegyező mintájú
papír volt benne, félbehajtva. Rajta göm böly ded betűkkel le-
jegy zett vers.
Kiki halkan olvasni kezdte.

Boldog születés napot kívánok neked

Kiáltanám teli torokból
Csakhogy valami visszatart ma is
Boldog születés napot kívánok neked
Mondanám szemedbe szívesen
Csakhogy valami visszatart ma is
Átadnám én az ajándékodat személyesen
 Saját kezűleg nyújtanám át
Csakhogy valami visszatart ma is
Pedig a szívem túlcsordul és veled ünnepel
Mégis mindig visszatart valami

– Hm, mégis hány szor tartja vissza valami? Mint egy pipogya
macska!
Ezt Dzsidzsi mondta, amikor Kiki a térdére tette a levelet, és
ő még egy szer belekukkantott.
– Vajon tény leg ő írta? Valahogy nem illik hozzá. Annyira
nagy ra volt magával.
Kiki is értetlenül állt a dolog előtt.
– Na, gyorsan tegyük vissza úgy, ahogy volt, és kézbesítsük!
 Kiki, egyik kezében a borítékkal, épp fel akarta venni a verset
az öléből, amikor egy hirtelen széllökés fellibbentette a szok-
nyáját, mire a papír kicsúszott a kezéből, és felrepült a levegő-
be. Az egész egy pillanat műve volt. Kiki azonnal a nyomába
eredt. A papír mintha csak a bolondját járatná vele, mindig fel-
reppent a magasba, amikor már épp elkapta volna, és táncot
járt a páfrány fenyő leveleivel. Kiki hiába nyúlkált utána, pedig
hanyatt-hom lok szaladva próbálta utolérni.
– A seprű, hékás! Ülj már föl! – hallotta Dzsidzsi sürgetését.
Kiki már indult volna vissza a seprűért, amikor elbotlott egy
fűcsomóban, és orra bukott.
– Jaj! – hallotta Dzsidzsi kiáltását. – Beesett!
Kiki felállt, és fél szem mel még látta, hogy a sárga papír bele-
pottyan a folyóba, és elviszi a víz.
– Jaj, ne!
Hiába kiabált utána, ha egy szer nem érte utol. Mire végre ne-
kiiramodhatott volna, a gyors folyó már rég elsodorta a papírt,
és látni sem lehetett.
– Most mit csináljunk?
Kiki csak állt földbe gyökerezett lábbal.
– Most nem én voltam a hibás! – szólt Dzsidzsi a háta mögül.
– Ez a büntetésem, amiért beleolvastam más levelébe. – Kiki
egészen magába roskadt. – Nem tudok mit csinálni. Csak bocsá-
natot kérni.
– Vagy elmondhatnád szóban a verset…
Dzsidzsi mindent megtett, hogy megvigasztalja.
– Az nem jó. Akkor megtudnám, mit érez iránta a fiú. Én
sem örülnék, ha valaki más közvetítene.
 – Akkor meg mi lenne, ha ráírnád egy falevélre? Én nagy já-
ból em lékszem a versre.
– Igaz is. Úgy sem kell tudnia, hogy kitől kapja a levelet…
– Ez így jó lesz, csak nyugi.
– Szóval, úgy kezdődött, hogy boldog születésnapot kívánok
neked, ugye? Dzsidzsi, segítesz?
Kiki körbepillantott, keresett egy szép nagy páfrány fenyőle-
velet, és visszaült a fa alá. Aztán kivette a zsebéből az ajándék-
nak szánt töltőtollat, levette a kupakját, és nekilátott az írásnak.
– A „Boldog születésnapot” után jött a „kiáltanám teli torok-
ból”.
– Igen, és aztán „csak valamiért visszatartom ma is”.
– Dehogy is! Nem „valamiért”. „Valamit.” És utána pedig… „a
szemedbe akarok nézni”, és… megint a „visszatart”, ugye?
– Hát nem valami ügyes, mit mondjak. Végig ugyanazt szaj-
kózza.
– Nem is tudom… Nekem az előbb még tetszett… Na jó, szó-
val a következő az ajándékos rész.
– Mármint a töltőtoll.
Kiki a kezében tartott tollra pillantott.
– Jó kis darab, nagyon jól ír. Tehát „Ajándékom ezüstszín töl-
tőtoll – éppen olyan, mint az enyém”, így…
Dzsidzsi elgondolkodva fürkészte az eget, miközben a szor-
galmasan körmölő Kikihez beszélt:
– Az ezüstszín tuti nem volt benne.
– Mindegy, már beleírtam. Különben is ezüstszínű, úgy hogy
jó lesz. Utána jött, hogy „saját kezűleg nyújtanám át”, ez annyi-
ra tetszett, hogy jól megjegyeztem. Aztán megint „visszatart”,
vagy nem? Ennyiszer benne lett volna?
– Dehogy is. Itt következett a „valaki torkos ma is”.
– Ja, tény leg. A többire már pontosan em lékszem. „Pedig a
szívem túlcsordul és veled ünnepel, mégis mindig bújócskázni
kell”, így volt. De jó, sikerült rendesen leírnunk.
Kiki megkönnyebbülten sóhajtott fel, mire Dzsidzsi is odafér-
kőzött, hogy megnézze, majd elismerően nyugtázta, milyen jól
sikerült.
Kiki és Dzsidzsi ezt a verset hozták össze:

Boldog születés napot kívánok neked

Kiáltanám teli torokból
Csak valamit visszatartok ma is
Boldog születés napot kívánok neked
Mondanám szemedbe szívesen
Csak valamit visszatartok ma is
Ajándékom ezüstszín töltőtoll – éppen olyan, mint az enyém
Saját kezűleg nyújtanám át
Csakhogy valaki torkos ma is
Pedig a szívem túlcsordul és veled ünnepel
Mégis mindig bújócs kázni kell

És már repültek is. Átkeltek a folyó felett, nagy ívben elkerülték

a magas épületeket, míg meg nem látták a hatalmas tömeget az
állatkertben, mert akkor elkezdtek lassan ereszkedni.
Kiki tekintete a Som utca közepe táján található sportpályán
állapodott meg. Látta, hogy a kiszáradt gyepen egy fiú tenisze-
zik, egy falnak ütögeti a labdát egyedül.
 – Ő lesz az!
Kiki gyorsan lefelé fordította a seprűje nyelét.
– Te vagy Aikun, ugye? Boldog születésnapot kívánok! – lé-
pett oda Kiki a fiúhoz, miután leszállt a pálya szélén.
– Nekem? Hogy hogy? Honnan ismersz engem?
Napbarnított arcán meglepetés tükröződött, fekete szemével
értetlenkedve pislogott.
– Tizennégy éves lettél, igaz? Egyébként nem én ismerlek
ilyen jól, hanem egy bizonyos lány, én csak küldönc vagyok –
vigyorgott Kiki tenyérbemászóan.
– Egy lány? Mégis kicsoda?
– Hát, nem is tudom. Idevalósi a városba. Ez pedig az ő aján-
déka.
Kivette a zsebéből a töltőtollat és a borítékot.
– Hű, nem sem mi! Hogy fény lik, olyan, mint egy rakéta!
A fiú szem magasságban tartotta a tollat, nézegette, forgatta,
aztán egy mozdulattal az inge nyakába tűzte, és gyengéden rá-
csapott.
– Jé, ez így tény leg ugyanolyan – kiáltott fel Kiki elismerően,
és a fiú gallérjára mutatott.
– Ebben a levélben benne lesz a neve?
A fiú ki akarta nyitni a borítékot. Erről Kikinek akarva-aka-
ratlanul is eszébe jutott a falevél, amely benne van.
– Jaj, várj, ööö, nem is tudom, mindenesetre én megyek is…
Hirtelen összefüggéstelenül motyogott valamit, aztán villám-
gyorsan sarkon fordult, és elsietett.
– Hé, hallod, mondd már meg, ki az! – hallotta háta mögül a
fiú hangját. Nem nézett vissza, csak megrázta a fejét.
 – Megígértem, hogy nem mondom el! – kiáltotta válaszul.
Tényleg tudni akarja a másik felét…
Kiki egy pillanatra újra maga előtt látta a másik lány boldog
mosolyát.

Három nappal a történtek után ez a bizonyos lány belibbent

Kiki üzletébe, mint egy szélfútta falevél. Kiki az elvesztett papír
miatt nem bírt a szemébe nézni, ezért leszegett fejjel lapított.
Csakhogy a lány szinte trillázva kérdezte:
– Itt van a boszorkány?
És fél lábon megperdült a tengelye körül. Csak úgy szikrázott
a fehér csizmája.
– Képzeld, Aikun rám talált! Kérdezte, hogy ugye én küldtem
neki az ajándékot?
– De jó! – Kikinek elcsuklott a hangja.
– Csak azt nem értem, miért mondott nekem olyan fura dol-
gokat. Hogy milyen jól kitaláltam a falevelet. Hogy mennyire
szuper ötlet. Lehet, hogy amikor szállítottad a levegőben, vala-
hogy odakeveredett egy falevél…? Na, de mindegy. Úgy sem ar-
ról találta ki, hogy én voltam, hanem erről a töltőtollról. Mert ez
a rész itt ugyanolyan volt.
A lány a pulóvere nyakára mutatott, és boldogan mosoly gott.
Most, hogy látta ezt a lányt ilyen őszintén örülni, Kiki eddigi
nyomott hangulata is eloszlott, mint a köd, és őrá is átragadt a
boldogság. Akkor rászánta magát, hogy bevallja, mi történt.
– Igazság szerint én…
De ugyanabban a pillanatban a lány is belekezdett egy mon-
datba.
 – Be kell vallanom, hogy…
– Jé!
Egy másra néztek.

– Te mondd előbb, boszorkány – kérte a lány.

– Csúnya dolgot csináltam.
Kiki lesütötte a szemét, és elejétől a végéig elmondta, hogy
megnézte a verset, hogy a papír emiatt elrepült, és hogy helyet-
te egy lehullott falevélre írta át a költeményt, úgy adta oda Ai-
kunnak.
– Hűha.
A lány nak csalódás érződött a hangjában.
– Ne haragudj! De a verset írás közben igyekeztem pontosan
felidézni. Amikor bejöttél hozzám, te olyan szép voltál, és
annyira tájékozott, pedig egy idősek vagyunk… meg akartam
tudni, hogy mi mindenről írhat egy ilyen lány… Egy szerűen
nem tudtam visszafogni magam. Bocsáss meg, kérlek!
– Nahát, te is ezt gondoltad? Mert én is – árulta el a lány. –
Egy általán nem voltam biztos benne, hogy Aikun megkeres
majd. Csak azt gondoltam, hogy ha megmondom a nevemet, el-
intézi annyival, hogy „Ja, jó!”, és nem foglalkozik velem. És ami-
kor idejöttem feladni a levelet, itt voltál te, aki olyan szép, és
szinte felnőtt voltál hozzám képest, pedig egy idősek vagyunk.
Ettől, magam sem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem ma-
radhatok alul. Ne haragudj… Úgy látszik, meglehetősen hasonlí-
tunk mi ketten, te boszorkány. Elég jól kijönnénk egy mással.
A lány most is tündérien pislogott, mint legutóbb. Kiki is
visszamosoly gott rá, aztán komoly ra fordította a szót.
– Való igaz, hogy boszorkány vagyok, de a nevem Kiki. In-
kább így szólíts ezentúl!
A lány nevetve majmolta Kiki stílusát, és átvette a szavait:
– Való igaz, hogy én egy hétköznapi lány vagyok, de a ne-
vem Mimi. Inkább így szólíts ezentúl.
 8
I I meg oldja a hajós apitány baját

Már jócskán benne jártak az őszben, nap mint nap hűvös szelek
fújtak. Az utcai fák barnára száradt leveleit is már réges-rég ki-
söpörték az utcákról, és Koriko városa, amely re Kiki az üzlet ab-
lakából rálátott, szárazon és fehéren fény lett.
A szél újra és újra súrolta a betonépületek sarkát, és talán ez
lehetett az oka, hogy pengeélesre fente magát, ráadásul oly kor
gondolt egyet, hirtelen megállt, csak hogy újra nekilódulhasson.
Minden ilyen alkalom mal nyikorogva megremegett Kiki egy-
szerű felépítésű, kis üzlete.
Otthon leesett már vajon az első hó?
Kiki hallgatta a szél zúgását, és eszébe jutott, hogyan kezdőd-
tek a telek a szülővárosában. Egy nap hirtelen lehűlt az idő, és
az ablakból látszott, hogy az északi erdő mögötti hegyek fehé-
ren sejlenek fel, mintha csipke zsebkendővel terítették volna le
őket. A fehérség pedig egy re lejjebb és lejjebb ereszkedett, és
később már csak arra eszméltek, hogy az egész várost beborí-
totta. Abban a városban nem a szél hangja jelezte a tél érkezé-
sét, hanem a hó fehérsége. Egy szer, az első télen azután, hogy
Kiki megtanult seprűn repülni, épp együtt mentek az any jával
valahova, amikor Kokiri figyelmeztette: „Látod, minden csupa
fehér. Néha úgy fény lik a napsütésben a táj, hogy belefájdul a
szemed, ezért nagyon óvatosan repülj!”. Közben sorra mutogat-
ta a különböző formájú tetőket a városban: „Ott, az a kilapult
gom bócszerű a tűzjelző torony teteje, az a lépcsőzetes a könyv-
táré, az a négy zetnek látszó a sportcsarnoké.”

Kiki leült a bolt bejáratához, és összébb húzta magán a ruhát.

– Elvileg a boszorkányok jól bírják a hideget. De ebben a vá-
rosban szinte agyonszúr a hideg.
– A tétlenség miatt van. Mert nem mozgunk.
Dzsidzsi beült Kiki ölébe, mintha mi sem lenne természete-
sebb, és összegöm bölyödött a szoknyáján.
Lehet, hogy az em berek lelassulnak a hidegtől, vagy csak ki
akarják húzni a lehető legkevesebb tennivaló elvégzésével.
Mindenesetre Kiki alig-alig kapott megbízást.
Ilyenkor a legszíveseb ben egy pokrócba burkolózva beszélget-
nék anyával, valami meleget, mondjuk, sáfrányteát kortyolgatva.
Kiki felidézte magában a sűrű, sárga tea illatát, és hiányolta
az any ját.
– Mikor is kell sáfrányt ültetni?
Kiki csak úgy az orra alatt motyogott, és most nagyon sajnál-
ta, hogy nem tanulta meg rendesen Kokiritől a gyógy írkészítést,
amivel any ja annyi időt töltött évről évre.
A paprikát a borogatás hoz megfőzni kellett, vagy párolni? Va-
lamit kellett tenni a zöldségleves be has fájás ra, de mi is volt az a
valami?
Kiki sorra vette, miket is készített az édesany ja, de egyetlen-
egy re sem em lékezett pontosan.
Miért idegesített engem annyira, amit Anya mondott? Most be-
legondolva, tényleg nem is értem.
Kikinek legörbült a szája, és lesütötte a szemét.
 Hirtelen erősen bevágott a szél. Felpillantva látta, hogy a be-
járati ajtó résnyire kinyílik, négy félénken pislogó szem kukucs-
kál befelé, és beszédhang is beszűrődött.
– Úgy tudtam, hogy a boszorkány macskák szeme kékeszöl-
den világít a hidegben, mint egy zseblám pa… Pedig nem is, tök
ugyanolyan, mint bárki másé!
– Hadd nézzem! Tény leg. De akkor biztos tüzet okád, ha ki-
nyitja a száját. Gyufa helyett lehet őket ám használni, a srác is
mondta a szom szédból. Nézzük meg alaposabban!
Dzsidzsi összenézett Kikivel, aztán kifelé
fordulva szándékosan kikerekítette a sze-
mét, óriásira tátotta a száját, és fújt egy na-
gyot.
– Juj! – hallatszott kintről, és becsapó-
dott az ajtó.
– Láttad ezt?
– Igen, de nem lett belőle gyufa!
– Zseblám pa se!
– Nem is világított, egy kicsit sem.
– Ez csak egy sima, tök fekete macska.
Az apró lábak hangja sietve távolodott.
– Ezer bocsánat, hogy csak egy sima macska merészelek len-
ni. Úgy utálom, hogy az egész környék összes köly ke idejár mo-
zizni!
Dzsidzsi pufogott egy sort, aztán visszabújt Kiki ölébe.
– Részvétem. Nem könnyű híresnek lenni – cukkolta Kiki sű-
rűn pislogva Dzsidzsit. – Miért nem változtatsz akkor a megjele-
néseden? Festhetnéd tűzvörösre a bundádat, vagy hordhatnál
szem üveget.
Dzsidzsi vetett Kikire egy lesújtó pillantást, aztán úgy döntött,
hogy részéről a kérdés le van zárva.
Valamivel később megcsörrent a telefon.
– Ó, kivételesen csak nem munka?
Kiki felvette a kagy lót, amely be nagyon lassan szólt bele va-
laki:
– A boszor… kány futárral… beszé… lek? Hát… lenne egy…
kérésem… Én egy… öreganyó… vagyok. Jajaj, egy… pill… lanat.
A telefon… mindjárt… leesik… a vállam mal… tartom. Most…
nagyon sok… kötnivalóm… van… mindkét kezem… foglalt… Én
egy… öreg… anyó vagyok… Az Ezüstfa… utca… kettő… kettő…
négy ben. Gyere… ide… kérlek!
– Máris… termé… szetesen. – Kiki önkéntelenül is átvette a
néni lassú beszédmódját.
Kapták magukat, és már repültek is. Az Ezüstfa utca kettő-
kettő-négy a nagy folyó egyik leágazásánál állt. Egy égszínkékre
festett kis házikó volt, aprócska csónakkikötővel. Belépve egy
még kisebb nénike fogadta őket, aki egy székben ülve kötöge-
tett.
– Várj csak… egy kicsikét… kedveském… Mindjárt… kész is…
leszek… ezzel a… vese… mele… gítővel.
Nem csoda, hogy ilyen lassan beszélt. A kötőtűk mozgásához
igazította a szája mozgását.
– Hiába… mondtam, hogy… mindjárt… elkészülök,… a
fiam… csak itt hagyott… Hogy neki… ilyen ugyan… nem kell,…
micsoda… hülyeség… Még tart… nála a… dackorszak… No…
végre… elké… szültem.
Az anyóka elnyisszantotta a fonalat, és átmozgatta a nyakát,
vállát.
– Hű, de elfáradtam!
Kiki szemébe nézett, és most már
normális sebességgel beszélt.
– És mondd csak, kicsi futár, a ha-
saddal minden rendben?
– Igen, nem rég ebédeltem, nem
vagyok éhes.
Ennek illusztrálásaképp lábujj-
hegy re állt, és vidáman kinyújtózott.
– Nem ezt kérdeztem. Hanem azt,
hogy nem fáj-e.
– Egy általán nem. Teljesen jól va-
gyok. Bármilyen messzire el bírok menni.
– Pláne akkor kell odafigyelni, amikor ilyen jól van az em-
ber. A hasunkat nem szabad kitenni a hidegnek. A legjobb, amit
tehetsz, hogy mindig melegen tartod. Nagyon-nagyon vigyázni
kell rá. Mert a hasunk a világegyetem közepe. A legjobb megol-
dás pedig a haskötő. Abból is egy tarka maradékfonalakból kö-
tött darab, jó sok csomóval. Az jó meleg. Elhiszed, kicsikém?
Az öreganyó elégedetten bólintott, mintegy önmagának, azu-
tán Dzsidzsire emelte a tekintetét, aki Kiki lábánál ült.
– No, és veled mi a hely zet?
Dzsidzsi válasz helyett krákogott egyet.
 – Hűha, a nem jóját. Ez a hang azt mutatja, hogy meghűlt a
hasad. Nincs itt valahol egy pont rád illő haskötőm?
Az anyóka körülnézett a szobában. Ha hiszitek, ha nem, a
házban, ami tárgy csak akadt, mind egy szálig kötött derékme-
legítőt viselt. A telefon, a kávéscsészék, a kancsó, a gyógy szeres
üvegek, a teáskanna, a termosz, a teásdoboz, a gumicsizma, a
virágcserepek, a néni botja.
– Ó, meg is van, ez jó lesz.
Az anyóka kiszállt a fotelből, és levette a termoszról a haskö-
tőt.
– Varázskancsó és varázscica. De ez a haskötő is varázshas-
kötő ám, mert az eleje pöttyös, a háta csíkos. Tehát minden
stim mel.
Az anyóka szája körül összeszaladtak a
ráncok, ahogy örömében elmosolyodott,
amikor Dzsidzsire ráadta a melegítőt. Sötét
és világos rózsaszín fonalat vegyesen hasz-
nált benne: az eleje úgy nézett ki, mint egy
virágba borult barackliget, a háta pedig,
mint a pirkadat a tavaszi ködben.
– Hű, de szép! – kiáltott fel Kiki önkéntelenül. Aztán Dzsidzsi-
hez fordult:
– Nagyon jól illik a fekete bundádhoz.
De Dzsidzsi nem volt annyira elragadtatva. Felállította a far-
kát, és durcásan félrefordított fejjel kezdett járkálni.
– Neked is kötök egyet, kicsikém. Tudom, hogy túl kevés ez
fizetségnek a kézbesítésért, de hálás lennék, ha elfogadnád an-
nak a két haskötőt – szabadkozott az anyóka.
 – Persze, természetesen így megfelel nekem – bólintott mo-
solyogva Kiki, mire az anyóka is visszamosoly gott rá, és foly tat-
ta:
– Elég, ha haskötőt hordasz, és minden rendben lesz. Keres-
ve sem találnál még egy ilyen mindenható és olcsó egészség-
megóvó módszert, mint ez. Nem régiben a polgármester úrnak
is ajánlottam, hogy rejtse el legalább a gerincét, ha nem akarja,
hogy városszerte kitudódjon, nem teljesen egyenes neki. Egyéb-
iránt arról hallottál, hogy tavaly télen az állatok csoportos hűlt-
has-kórban szenvedtek az állatkertben? Pedig én szóltam, hogy
derékmelegítő kell azoknak a szegényeknek. De az igazgató
ugyanúgy nem hallgatott rám, mint a fiam… Idén már akárki
akármit mond, én megkötöm őket, és beviszem nekik!
Az anyóka apró arcán izzadság gyöngyözött.
– Ó, akkor már értem! Tehát ez, amit most kell elvinnem, az
elefántnak lesz az állatkertbe, ugye?
Kiki a frissen elkészült szép, kék-fehér csíkos darabra muta-
tott, amelyen mintha az ég kékje váltakozott volna a felhők szí-
nével. Kiki mostanáig törte a fejét, hogy haskötő létére miért
ilyen óriási.
– Nem, ez a fiam hoz kerül. Gőzhajókapitány. És ma reggel
korán indult, mert nagyon fontos dolgot kell elszállítania a Mo-
rimo-félszigetre itt a Koriko-öbölben. Hogy micsodát? Egy rako-
mány különleges bort, ölnyi nagy üvegekben, de állítólag, ha
nem bánnak vele elég körültekintően, lőttek az ízének. Milyen
lehet, ha lőnek egy íznek? Én még soha nem hallottam a hang-
ját.
Az anyóka csücsörített, majd foly tatta:
 – Ugye, a Morimo-félszigeten két hegy is van. Azért válasz-
tották a hajót a gépkocsi helyett, mert az úgy mond kevésbé ráz-
kódik, pedig a tengeren nem csak két hullám hegy van. Erre
nem gondoltak?
Az anyóka egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd meg
sem várva Kiki válaszát, tovább beszélt.
– Hát ezért fordultam hozzád, kicsikém. A fiam hajója egy fe-
hér gőzös, Tetegó a neve. Olyan anyóka már, mint én; mostaná-
ban nem pöfékel annyira vidáman, inkább csak köhécsel, mint-
ha ásítana, amikor füstölög… Szeretném, ha elvinnéd ezt a has-
kötőt, hogy a hajó teljesíthesse a küldetését. A fiam már tud
róla… A nagy folyó mentén keresd őket, rögtön fel fogod ismer-
ni. Miért nem hallgat rám a fiam, és mennyi dolgom van emi-
att!
Az anyóka felhúzta a vállát, és sóhajtott.
Kiki átvenni ugyan átvette a hatalmas derékmelegítőt, de
nem igazán értette a dolgot.
Milyen hatalmas lehet a fia, pedig ez a néni olyan picike…
De az anyóka már beszélt is tovább.
– Ha a fiam megint hőbörögne, add rá te. Ha túl nagy, picit
beljebb lehet venni, ha pedig kicsi, elég meghúzni… és jó lesz.
Kikinek továbbra is kétségei voltak, de azért mosolyogva vá-
laszolt:
– Rendben, úgy lesz!
Ráterítette a vállára a hatalmas haskötőt, mint egy köpönye-
get, és már indult is.
– Ez jó ötlet, mert ez legalább meleg.
Dzsidzsinek hátul azért volt némi ellenvetése.
 – Van nekem rendes bundám, de ha a tetejébe kapok egy
ilyen kötött izét, birkamacska lesz belőlem. Nyilván nem mond-
hatom meg egy idős em bernek, hogy hagy jon békén, de…
A színösszeállítással szem ben viszont nem emelt panaszt.
– Jól áll egyébként! – mondta neki Kiki.
Dzsidzsi most válaszolt a korábbi cukkolásra:
– Úgy is tanácsoltad, hogy változtassak a megjelenésemen,
akkor ezzel letudtam?
Ahol a nagy folyó belefolyt a tengerbe, egy kikötő terpeszke-
dett. A rakpartnál két nagy utasszállító állt, és egy harmadikat a
révkalauzhajó tolt, hogy kiköthessen. Körülöttük megszám lál-
hatatlan kisebb hajó jött-ment. Vidáman trillázó fütty szó hallat-
szott egy hajósípból. Balra a Morimo-félsziget ívelt, akár egy női
száj. Magasan fentről nézve minden olyan ráérősen lassúnak
tűnt, már-már zavaróan. Kiki időnként megállt a levegőben, és
lenézett, hogy nem lát-e Tetegó feliratú hajót. Miután megállapí-
totta, hogy a kikötőben nincs ott, kirepült a tenger fölé. A szél
hirtelen alulról kezdte fújni. Itt már jóval kevesebb jármű köz-
lekedett, csak itt-ott látott néhányat elszórtan. A távolban fel-
tűnt egy hajó, feltehetőleg gőzös. Úgy lebegett a kék vízen, mint
egy kis fehér virágszirom. Közelebb érve Kiki észrevette, hogy a
kéménye füstölgés közben úgy köhécsel, mintha ásítana, aho-
gyan az anyóka mesélte. Az oldalán, bár erősen megkopott a
festék, azért ki lehetett bogarászni a Tetegó feliratot.
Kiki lekiabált nekik fentről.
– Tetegó! Kapitány úr! Csomagot hoztam!
Meglepetten néztek felfelé a matrózok, akik azzal foglalatos-
kodtak, hogy átöleljék a rengeteg üveget a fedélzeten.
 – A boszorkány futár vagyok! Leszállhatok?
– Tessék csak, nyugodtan!
A kapitány fejét kidugva integetett neki a kormány kabinból.
Aztán hirtelen halkra fogta a szavát:
– De óvatosan ám, nehogy megijeszd a rakományunkat!
– Ó, hát nem bort szállítanak, hanem élőlényt?
Kiki is lehalkította a hangját, és puhán ért földet a fedélzeten.
 Az odasereglett matrózok döbbenten meredtek az égből
pottyant lány ra. De náluk csak Kiki lepődött meg jobban. Csak a
kapitány pocakját képzelte nagy nak, ám a matrózoknak is mind
akkora volt, mint a falánk gazdagoké. Csoda, hogy nem süllyedt
el a hajó! Kiki alig tudta visszatartani a nevetését.
– Kapitány úr, az édesany ja küldeménye. Jó meleg haskötő.
– A mindenit, hogy lehet valaki ilyen erőszakos? – A hangjá-
ból kihallatszott, hogy már nagyon elege van az egészből, és a
matrózok is tanácstalanul súgtak össze.
– Csak szerintem ez még az ön hasára is túl nagy lenne. Lö-
työgne, az biztos. Azt mondta, vegyük beljebb akár, de hát ebből
túl sokat kellene…
Kiki szétterítette az égszínkék-fehér haskötőt, ami itt kint a
tengeren még szebbnek látszott.
– Jaj, miket mondasz! Ez nem az enyém, hanem a kéményé.
Mert pöfékelnie kéne, de csak köhécsel mostanság. Az anyám
meg közölte, hogy ez amiatt van, mert meghűlt a pocakja. Arra
pedig szerinte egy derékmelegítő a legjobb… Ki bírja ezt cérná-
val, de komolyan?
– Hű, szóval akkor ez a kémény haskötője…
Kiki tátott szájjal bámult fel a hajókémény re. Valóban, így
már tökéletes a méretezés!
A kapitány meg sem próbálta elrejteni a fintorát.
– Az anyám addig nem nyugszik, míg a világ összes pocakját
melegben nem tudja. Nincs apelláta. Nézd csak! Ez a vége, hogy
szófogadó vagyok!
A kapitány nagy nehezen kigom bolta pattanásig feszült ka-
bátja gombját, hogy megmutassa az alatta rétegződő, ki tudja,
hány tucat tarkabarka haskötőt.
– Mi szinte mozdulni sem bírunk már ezektől.
A közelükben álldogáló matrózok is megmutatták, mi lapul a
felöltőjük alatt. Haskötőerdő. Azt hitte, hogy a falánkság miatt
nőtt akkorára a pocakjuk, de valójában a melegítők miatt. Kiki a
hasát fogta a nevetéstől.
– Kapitány uram… megkérdezhetem, hogy ő… – kezdte fé-
lénken egy matróz – …véletlenül nem az a boszorkány futár,
akiről annyi jót mesélnek mostanában a városban?
– De – bólintott Kiki.
– Akkor mi lenne, kapitány, ha megkérnénk valamire? Mert
azt mondják, bármit elszállít. Ha elvinné nekünk ezt a hajót egy
az egy ben… Fent az égben nincsenek ott ezek a fránya hullá-
mok.
– Hogy mit csináljak? – döbbent meg Kiki. – A hajót? Mégis
hogyan? Hogy jut ilyen eszébe?
– A rakományunk miatt – felelte a kapitány. – Különleges
borról van szó, és nagyon óvatosan kell szállítani… Mivel nem
visszük túl messzire, gondoltam, elég, ha a fedélzetre tesszük,
de ez hiba volt. Állandóan egy másnak koccannak az üvegek,
amitől elrom lik a bor íze. Az egész legény ség itt van, próbálják
megakadályozni, hogy összerázódjanak, de szörnyen nehéz dol-
guk van…
És valóban, a fedélzeten sorakozó üvegek foly ton egy másnak
koccantak, és a bennük lévő bor felszínén kis buborékok jelen-
tek meg.
– Mi lenne, ha elengednék?
 – Némelyik elgurulna. Szóval nem lehetne mégis megoldani,
hogy elviszed a levegőben?
Kiki tanácstalanul pislogott körbe. Az üzlete cégérére kiírták,
hogy bármit elszállít. Ha pedig ezt ígérte, akkor nem szegheti
meg a szavát. De egy hajó az mégiscsak egy hajó, hiába csupán
egy köhécselve ásítozó vénség. Nem lehet csak úgy felkapni és
elröppenteni.
– Tehát az a lényeg, hogy ne ütődjenek egy másnak az üve-
gek?
Kiki felváltva nézett a kerekded pocakokra, és a hasonlóan
öblös, hatalmas üvegekre.
– Igen, erről van szó. Nem tűnik bonyolultnak, de egy hajón
ezt nem könnyű megoldani…
– Akkor viszont van egy jó ötletem. Amivel két legyet üt-
nénk egy csapásra.
– Mi lenne az?
A kapitány és a matrózok remény kedni kezdtek.
– Csak az a kérdés, hogy mindenképpen szót kell-e fogadni
az édesany jának? – nézett komolyan a kapitány ra Kiki.
– Kivételesen ő is szemet huny hat az engedetlenségem felett
– vigyorgott a kapitány, és vállat vont.
– Ebben az esetben… – szólalt meg Kiki hangosan – mi lenne,
ha levennék a haskötőiket, és ráhúznák a borospalackokra?
Önök is könnyebben mozognak lelappadt hassal, az üvegek
nem koccannak egy másnak, a bor pedig finom marad.
– Hű, hogy én erre nem gondoltam!
A kapitány máris nekiállt, hogy levegye a saját haskötőit. Le-
tologatta őket bokáig, és kilépett belőlük. Percről percre kisebb
lett a hasa. De a matrózok sem maradtak le mögötte, ők is vet-
kőzni kezdtek. Kisvártatva egy tarkabarka haskötőhegy maga-
sodott a fedélzeten, amit szép szál matrózok álltak körül.
Ezután óvatosan, egy től egyig ráadták őket a borospalackok-
ra. Így a fedélzet megtelt gazdag-pocakos, színes derékmelegí-
tős üvegekkel. És már nem koccantak össze.
– Micsoda ötlet!
Mindannyian megkönnyebbülten nyugtázták a sikert.
– Akkor én megyek is… – szólt Kiki a kapitány nak, és már ült
volna fel a seprűjére Dzsidzsivel együtt. – Hű, elfelejtettem a ké-
mény haskötőjét! Mi lenne, ha egy valamiben szót fogadna az
édesany jának, és legalább ezt használná?
– Igen, mondasz valamit – felelte a kapitány kissé kedvetle-
nül, de felszabadultan, mire a matrózok is rábólintottak. Azután
közös erővel ráadták az égszínkék-fehér haskötőt a kémény re.
 – Nos, most már tény leg megyek – integetett Kiki, és felszállt.
A seprű nyelét Koriko városa felé fordította. Háta mögül hallot-
ta a hajókémény hangját. Talán csak képzelte, de mintha a kö-
hécselés pöfékeléssé változott volna.

Másnap leesett az álla, amikor meglátta az újságot. Az állt ben-

ne, hogy a Tetegó teljes legény sége csoportos hűlthas-kórban
szenved. Alatta volt egy másik cikk is:
A Morimo-félsziget egyik szeszkimérésében újfajta bor kapha-
tó, gyönyörű fonalborítású kiszerelés ben. Mind ízét, mind formá-
ját tekintve figyelemre méltó termék, bár az ára meglehetősen
borsos.
 Azután eltelt egy hét. Dzsidzsi nem volt hajlandó levenni az
anyókától kapott haskötőjét. Mi az hogy, még ki is porolta min-
dig a farkával szépen, hogy tiszta legyen. Mert igaz, ami igaz, a
városban megütötte a fülét, ahogy valaki azt mondta:
– Persze, a boszorkány macskák különlegesek. Biztos a va-
rázslatokat kell melegen tartani.
Egy újabb hét elteltével az anyóka szólt, hogy elkészült Kiki
haskötőjével. A lány elment érte, mire a néni olyan tiritarka
haskötőt terített elé, mint egy cukorkásdoboz belseje.
– Foly ton fekete ruhában jársz, kicsikém, hát legalább a has-
kötőddel élvezd ki a cicomázást.
Ekkor Kiki kért tőle még valamit.
– Megtanítana engem is kötni? Szeretnék minél több min-
denhez érteni.
– Mi sem egy szerűbb ennél, kedveském. És mit szeretnél
kötni? – hunyorított az anyóka Kikire.
– Az anyukám nak és az apukám nak…
– Természetesen haskötőt, ugye? Szíves örömest.
 9
I I elhoz za az új esztendőt

Eljött tehát az év utolsó napja. Alig négy óra volt hátra az óévből
Koriko városában. Már minden háznál befejezték az előkészüle-
teket, hogy méltóképpen fogadhassák az új évet. Az ablakokat
kipucolták, és a kiszűrődő narancsszínű fények betöltötték az
utcákat is.
Kiki szíve összeszorult. Mióta csak az eszét tudta, náluk min-
dig úgy volt, hogy az óév utolsó napján egy begyűltek mind: a
papája, az any ja, ő maga és Dzsidzsi, a fekete macska, és egész
este azt ünnepelték, hogy milyen boldogság nekik együtt élni.
Ám idén kettesben kell töltenie az estét Dzsidzsivel. Egy boszor-
kány egy teljes évig nem mehet haza, miután eljött otthonról.
Még bő négy hónap, addig legalább megpróbálom jól érezni
magam. Csak azért is kibírom!
Kiki összekapta magát, és nekiállt a húsgom bóckészítésnek.
Akkorákat csinált, mint egy-egy alma. Felidézte, hogy szokta az
anyukája készíteni, és a nyáron befőzött paradicsom mal együtt
tette fel a tűzre.
Kiki szülővárosában az volt a szokás, hogy az év utolsó va-
csoráján óriási paradicsomos húsgom bócot esznek. Közben be-
szélgetnek, kivel mi történt az elmúlt évben, majd megvárják,
hogy az óra elüsse az éjfélt, akkor megölelik a mellettük ülőket,
és így köszöntik egy mást: „Jó évünk volt, jó évünk lesz!”
– Figyelj csak, Dzsidzsi!
 Kiki sót és borsot szórt a lábosba, miközben beszélni kezdett.
– Bár most csak kettesben leszünk, azért megesszük majd a
húsgom bócot, és éjfélkor is köszöntsük egy mást úgy, mint min-
den évben, jó?
– Persze, miért ne? Végül is idáig elmegy a dolog. Ha úgy
vesszük, nem is volt olyan rossz ez az év.
Dzsidzsi előretolta a mellső lábait, és jólesően nyújtózkodott.
Valahogy olyan fura minden, hiába van szilveszter éjszakája.
Kiki eltűnődött, miközben belekóstolt a szószba. Az utcákon
sokkal nagyobb a forgalom, mint egy átlagos estén. Itt is, ott is,
csoportokba verődött em bereket látott.
Pedig ilyen kései órán már nem a város ban kellene lófrálniuk,
hanem az asztal körül sürgölődniük otthon.
Ekkor történt, hogy kinyílt az üzlet ajtaja, és belépett O-Szo-
no, karján kisbabájával. A baba már eléggé megnőtt, és kalim-
pált a lábával. Amikor O-Szono tekintete találkozott Kikiével,
szinte énekelve köszöntötte:
– Hegyezzük füleinket!
Ez olyan furcsán hangzott, hogy Kiki néhány pillanatig csak
bam bán bámult O-Szonóra. Aztán kíváncsiságból megkérdezte:
– De miért?
Erre aztán O-Szonón volt a sor, hogy Kikire bámuljon.
– Ja, tény leg! – rázta meg O-Szono a fejét, mert rájött, hol a
hiba. – Honnan is tudnál róla, hogy mivel köszöntik egy mást
ebben a városban az em berek az év végén… Jaj, ne haragudj!
Szólnom kellett volna előre. Nézd csak azt az órát ott!
O-Szono a távolban elmosódó órára mutatott az ablaküvegen
át.
 – Nem tudni, ki építtette azt a hórihorgas torony órát ott a vá-
rosházánál. Hiába akarod leolvasni róla az időt, mert általában
felhők takarják, amikor pedig mégsem, akkor belefájdul a nya-
kad, annyira fel kell nézni, tehát megint nem látod rendesen vé-
gül… De évente egy szer fontos feladatot lát el. Méghozzá az év
utolsó napján. Ez az óra, kérlek szépen, szilveszter éjszakáján,
csakis tizenkét órakor megkongatja a harangját. Bimm-bamm,
tizenkétszer. Erre aztán a városlakók közösen lefutnak egy ma-
ratont. A városháza elől indulnak, és megkerülik a várost… Te-
hát belefutnak az új évbe. Ez a város egyik legfontosabb rendez-
vénye, ami még egyetlenegy szer sem maradt el, mióta az órato-
rony áll. És senki nem akarta elszalasztani a harang hangját
ezen a napon, így alakulhatott ki idővel a „Hegyezzük fülein-
ket!” köszöntés.
– Akkor ezért a nagy sürgés-forgás a városban?
– Természetesen. A türelmetlenebbek már réges-rég kint
vannak, és köszöngetnek fűnek-fának várakozás közben.
– Ó, tehát erről van szó. Én is futhatok vajon? – kíváncsisko-
dott Kiki.
– Persze. De repülni nem szabad!
– Dehogy is, nem fogok trükközni.
– Én hátam ra kötöm ezt a gyereket, hogy futhassunk a fér-
jem mel. Szóval majd mehetünk együtt!
Miután O-Szono visszament a pékségbe, Kiki térdig felemelte
a szoknyáját, és nagyokat toppantott. Dzsidzsi is komoly arcki-
fejezést öltött, és elkezdte a bemelegítő gyakorlatokat: egyesé-
vel megrázogatta a lábait.
Bő két órával ezután Koriko fiatal polgármestere végre befejez-
te mindazt a munkát, amit az óévben be kellett, és nagyot nyúj-
tózott az asztalánál ülve. Mióta az év elején megválasztották, si-
kert sikerre halmozott. A lakosság nagy ra értékelte, hogy fiatal
kora ellenére milyen jól teljesít. Így az év legvégéhez közeled-
vén különösen fontosnak tartotta, hogy a hagyományos szil-
veszter esti maratonon mindenképpen az élboly ban fusson,
mert szilárdan eltökélte, hogy megmutatja a város polgárainak,
még annál is több mindenben számíthatnak rá, mint gondolták.
Egy-két, egy-két, emelgette a kezét a feje fölé, há-négy, há-
négy, lépegetett egy hely ben. Aztán kinyitotta az ablakot, lete-
kintett a városra, és fennhangon kikiáltotta az év végi üdvözle-
tet.
– Hegyezzük füleinket!
Abban a pillanatban viszont annyira megdöbbent, hogy a
keze majdnem lecsúszott az ablakpárkány ról. Mivel az ő szobá-
ja a városháza legfelső emeletén volt, ha kinyitotta az ablakot,
mindig hallotta valahonnan messziről a feje fölül az óra halk
ketyegését, akár felhők takarták, akár az eső esett. Csakhogy ez-
úttal a jól megszokott, szabályos tiktakolás helyett ásítozáshoz
hasonló hitvány kehegés-köhögés hangja szállt csak felé. A pol-
gármester sebtiben ki is hajolt az ablakon, és felnézett az órára.
Erre aztán az, mintha csak megnyugodott volna, hogy tudatta a
hírt a polgármesterrel, alig hallhatóan nyöszörgött egy utolsót,
és megállt. Tíz óra harminchat perc volt. Mindössze egy óra és
huszonnégy perc maradt éjfélig, amikor is az órának az év leg-
fontosabb feladatát kellene ellátnia.
 A polgármester szaladt telefonálni, és magához rendelte az
órásmestert, akinek a családja generációk óta gondját viselte
ennek az órának.
– Megállt az óra az óratorony ban. Lába se érje a földet, úgy
siessen! De a lakosságnak egy szót se!
 Amint letette a telefont, maga is felsietett a torony ba. Mióta
csak megvolt ez az óra, még soha, de soha nem fordult elő,
hogy elrom lott volna. Minden évben pontosan kezdődött az új-
évi futás. Erre a városlakók kifejezetten büszkék is voltak. Aztán
tessék, hát nem abban az évben hibásodik meg, amikor őt meg-
választották…? Talán még a hely történeti köny vekbe is beke-
rül! Ezt a szégyent! Ebbe sem miképpen nem törődhetett bele
egy olyan fiatal és nagy ra törő polgármester, mint ő.
Nem sokára megérkezett az órásmester, hatalmas szerszá-
mostáskával a kezében, és megmászta mind a kétezer-három-
százötvennyolc lépcsőfokot az óraszerkezetig. A mester családja
már az ük-ük-ükapja ideje… vagy is talán a hetedik generáció
óta gondoskodott szívvel-lélekkel erről a hatalmas óráról. En-
nek köszönhetően eddig még soha nem is állt meg. És most
mégis… Lehet, hogy egy héttel ezelőtt valami elkerülte a figyel-
mét, amikor a nagy napra készülvén még utoljára beállította. A
mester szíve úgy zakatolt, mint ahogyan az óra szokott, amikor
nincs sem mi baja.
Falfehér arccal állt neki a javításnak. Kis kalapácsával végig-
kopogtatta ezt a csavart, azt a fogaskereket, és kisvártatva meg-
könnyebbülten sóhajtott fel:
– Már meg is van. Eltört a legnagyobb fogaskerék. Ebben az
esetben pedig mi sem egy szerűbb! Csak ki kell cserélni, és kész.
Három perc alatt megvan.
– Tény leg? – kérdezte a polgármester aggodalmasan, miután
toppantott: egy-két, egy-két! – És a késést is be tudja majd hoz-
ni?
– Igen, egy szem pillantás alatt végzek a cserével.
 – Tehát pontosan tizenkettőkor fog megkondulni a harang?
– Természetesen.
Mintha a szél fújta volna el az iménti aggodalmakat, az órás-
mester magabiztosan válaszolt. Fütyörészve nézett bele a szer-
számostáskájába. És akkor egy csapásra megint holtsápadttá
vált az arca, és a keze is remegni kezdett.
– Csak… csakhogy… pótfogaskerék… az nincs.
– Hogy micsoda? Akkor fusson, és hozzon egyet!
A polgármester is elsápadt, és remegett a hangja.
– De… de nálam az üzletben si-sincs. Meg kell… rerendelni.
– Akkor mire vár, gyorsan!
– De az… ötvenhárom napba is… beletelik.
A polgármester hátratántorodott. Aztán kínjában felnyüszí-
tett, és csak sokára tudott megszólalni.
– Nincs másik valahol?
– Éppenséggel… van. De az… nem egy szerű…
– Mondja már!
– Három hegyen túl, nyugatra innen van egy város, ame-
lyiknek állítólag ugyanilyen az órája. Ha kölcsönvennénk a fo-
gaskereküket…
– Hogy hogy kölcsön?
– Hát, úgy mond titokban…
– Tehát ellopnánk?
– Igen, de…
– De mi?
– Nincs hozzá tolvajunk.
– Micsoda kifogás! Legyen maga az!
 – Hogy én? Igenis. Csakhogy… nincs
annyi időnk. De megvan! Nem lehetetlen
megjárni, ha szirénázó rendőrautóval me-
gyünk…
– Eszénél van? Rendőrautóval akar lop-
ni menni? Más módszer nincs?
– Hát ööö… ja, de! Van. Városszerte em-
legetik most azt a…

Csirr-csörr! Csirr-csörr!
Kiki üzletében megszólalt a telefon. Miután
megették a finom ra sikerült húsgom bócot vacsorára, Kiki hely-
ben futással gyakorolt a maratonra. Felvette a kagy lót, és kis
meghajlás kíséretében trillázta a vonalba:
– Hegyezzük füleinket!
Abban a pillanatban dühödt hang kiabált bele a telefonba:
– Kit érdekelnek a fülek! Én a polgármester vagyok, és hal-
lom, hogy elviszel dolgokat mindenfelé, de a kérdésem az, hogy
hozni nem hozol?
– De miért veszekszik velem? Az a munkám, hogy elviszem,
amit rám bíznak, innen oda, de onnan ide is akár – felelte Kiki
sértetten.
– Na, ennek örülök. – A polgármester ezúttal kicsit udvaria-
sabban fogalmazott. – Akkor megtennéd, hogy feljössz ide az
óratorony ba, amilyen gyorsan csak lehet?
Kiki Dzsidzsi kíséretében el is indult, de közben nem rejtette
véka alá a véleményét. Ma volt az egyetlen nap, amikor sehogy
sem fűlött a foga a repüléshez az este. Ő a földön akart szaladni.
Ahogy lenézett, látta, hogy a városháza előtt már rengetegen
várják az éjfélt.
– Tehát a hely zet az… – vágott bele a polgármester azonnal,
alighogy Kiki megérkezett a torony ba. – Hogy eltört az órában a
legnagyobb fogaskerék… Innen három hegyen túl nyugatra,
van egy város… onnan kölcsönvehetnéd… Hm… villám gyor-
san… hm, jó…?
– Hogy hogy kölcsönvenni?
Kikinek elkerekedett a szeme az ámulattól. A polgármester
meggörnyedt, és halkan foly tatta:
– Csak arra a kis időre, amíg éjfélkor megszólal a harang…
addig kéne kölcsönvenni… szó nélkül…
– Szóval ellopni?
– Pszt, ne beszélj ilyen csúnyán! A lányok nem beszélnek így.
Maradjunk annyiban, hogy kölcsönvesszük. Mivel később
vissza fogjuk adni.
– Akkor meg nem elég csak megszólaltatni a harangot? Úgy-
is túl magasan van az óra ahhoz, hogy bármit látni lehessen be-
lőle.
Erre sajnálkozva felelt az órásmester:
– Ez az óra csak akkor szól, ha a mutatók összeérnek a tizen-
kettesnél. Ez itt a gond…
– Akkor pedig mi lenne, ha a polgármester úr éjfélkor tapsol-
na, hogy „vigyázz, kész, rajt”?
– Arról szó sem lehet – rázta meg határozottan a fejét a pol-
gármester. – Nem szabad csak úgy könnyelműen megváltoztat-
ni a régóta fennálló szokásokat. Ha ilyesmire vetemednénk,
még akadna, akinek kibicsaklik a lába, vagy csalánkiütést kap,
amint elkezdődik a futás. Szépen kérlek, tedd meg ezt nekem!
Nagyon szorít az idő!
A polgármester felváltva vörösödött és sápadt el. Aztán fel-
vonta a szem öldökét, és sírós ábrázattal, könyörgően nézett Ki-
kire.
Micsoda alak!
Kiki inkább egy szót sem szólt, hanem válasz nélkül elvihar-
zott.

Koriko városától nyugatra, három jól nevelten sorakozó he-

gyen túl már látszottak a város fényei, akár egy völgy ben felej-
tett üveg nyakék.
– Kiki, biztos jó ötlet ez? Mi lesz, ha elkapnak? – ölelte szoro-
sabban Kiki derekát Dzsidzsi.
– Muszáj odamennünk, hogy kiderüljön, mi a hely zet. Lehet,
hogy kölcsönadják egy kis időre, ha elmondjuk, miért kell – fe-
lelte Kiki, félig azért, hogy önmagát is megnyugtassa.
Ez a város nagyon kicsi volt, keresni sem kellett az órator-
nyot. Kiki igyekezett lehetőleg észrevétlen maradni, és összeku-
porodva landolt a tetején. De elámult, ahogy lepillantott. Lent
az óratorony előtti téren ugyanúgy rengeteg em ber gyűlt össze,
mint Koriko városában. Ráadásul ők is felfelé nézegettek, figyel-
ték, mennyi az idő. Kiki tetőről tetőre óvatosan lemerészkedett
a földre. Az em berek kellemesen beszélgettek, de a társalgás
közben foly ton kinyújtották meg hajlítgatták a jobb kezük kisuj-
ját.
Eb ben a város ban vajon kis ujjtornát rendeznek maraton he-
lyett?
 Ekkor egy bácsi mellette szinte énekelve így szólt hozzá:
– Ne felejtsük az éjfélt!
Kiki megint elcsodálkozott. Ez a kifejezés egészen olyan volt,
mint a Koriko városában elterjedt „Hegyezzük füleinket”.
– Egyébként milyen alkalom ból gyűltek itt össze? – érdeklő-
dött Kiki.
– Hű, a mindenit! Magácska nem is tud róla? Amint eljön az
éjfél, kisujjesküt teszünk a mellettünk állóval, hogy az új évben
is jóban leszünk egy mással. Ez régi hagyomány ebben a város-
ban.
A bácsi nevetve tartotta Kiki orra elé az ujját.
– Mindjárt itt az idő. Felkészültél? Nocsak, hogy hogy még
seprű is van nálad, hát még a nagy takarítással sem végeztél? Si-
etned kell! – sürgette a bácsi Kikit, és lódította rajta egyet. Kikit
ez váratlanul érte, és csetlett-botlott, mire kijutott a tömegből.
– Na, menjünk haza! – mondta Dzsidzsinek.
– Jó, de mi lesz a fogaskerékkel? – pislogott aggodalmasan
Kikire a cica.
– Kit érdekel! Hazamegyünk anélkül – felelte mogorván
Kiki.
– De… de nem arról volt szó, hogy kölcsönvesszük kicsit?
Most akkor mégsem?
– Nem hát. Képtelen lennék rá. Ha én elviszem a fogaskere-
ket, az itteni óra nem fogja elütni az éjfélt. Tehát a helyiek nem
tudják letenni a kisujjesküt, hogy jó viszonyt ápolnak majd egy-
mással. Akkor pedig nem kizárt, hogy jövőre mást sem csinál-
nak, csak veszekednek!
 – Oké, de Koriko városa is benne van a pácban. Az nem
gond?
– Majd kitalálok valamit.
Kiki, amilyen gyorsan csak bírt, a feltűnést kerülve felrepült
az éjszakai égre.
Ahogy visszaért a korikói óratorony ba, rögtön lerohanta a
polgármester és az órás.
– Sikerült?
– Gyorsan, ide vele!
Kiki feltartotta a kezét, hogy megmutassa, nincs benne sem-
mi.
– Amint látják, nincs itt. De ne aggódjanak! Majd én elinté-
zem. Menjenek csak mindketten le, és ott várjanak!
– De hát…
Bizalmatlanul méregették Kikit, és meg se moccantak.
– Minden rendben lesz. Boszorkány vagyok. Megoldom – je-
lentette ki Kiki határozottan, és a lépcső felé terelte őket. Aztán
kitárta a karját és mély lélegzetet vett. – Na, gyere, Dzsidzsi, se-
gíts te is! Kapaszkodj jó erősen belém, és hátulról tarts, ahogy
csak bírsz!
Eltökélt arccal vetette át lábát a seprűn, és hatalmas lendület-
tel rugaszkodott el.
Ugyanazzal a lendülettel egészen a város széléig repült, ott
egy villám gyors hátraarcot csinált, és máris száguldott vissza a
torony irányába, még nagyobb sebességgel. És amikor olyan
közel ért, hogy már-már beleütközött, két kézzel megragadta a
percmutatót, és tétovázás nélkül elindult vele körbe a szám la-
pon. Pillanatok alatt megtett egy teljes kört és huszonnégy per-
cet. A két mutató tökéletesen egy másra simult a tizenkettesnél.
Bimm-bamm, bimm-bamm…
Felzengett a harang, hangja bejárta egész Korikót. A városhá-
za előtt felmorajlott a tömeg. Lábdobogás zaja töltött meg min-
dent, mert megkezdődött a maraton.
Kikit viszont, ahogy elengedte a mutatót, a város széléig repí-
tette a lendület. Alig bírta megállítani a seprűt, de aztán sikerült,
és visszarepült rajta az óratoronyig, ahol csak leroskadt egy
székbe. A haja égnek állt, a koponyájában mintha szerteszét
csúszkált volna minden. Megrázta a fejét, lenézett, és látta, hogy
milyen lelkesen futnak az em berek. Úgy höm pöly gött a tömeg,
mintha az út mozgott volna. Leges-legelöl, és persze a legfeltű-
nőbben pedig nem más ugrabugrált, mint a polgármester.
– Hű, ez nem volt sem mi! Azt hittem, elszáll a farkam –
mondta Dzsidzsi, aki kiterült, mint egy préselt virág.
– Én meg már felkészültem rá, hogy lerepül a szemem meg
a szám, és én leszek az arc nélküli szellem!
Kiki megkönnyebbülten nézett a karórájára. Ez meg hogy le-
het? Még csak öt perc múlva lesz éjfél!
– Hahaha!
 Kikiből előtört a nevetés, és görnyedezve kacagni kezdett.
– Egy kicsit túl jól sikerült. De legalább nem késtünk, szóval
sem mi baj – nyújtotta ki a nyelve hegyét.
– Szóval kicsire nem adunk? – nézelődött kedveszegetten
Dzsidzsi, aztán egy szer csak felkiáltott. – Ne! Nincs meg! A has-
kötőm, hová lett a haskötőm?
– Hű, tény leg! Biztos lerepült… Mindegy, ez legyen a legke-
vesebb, nem igaz?
– Nem hát. Vigyáztam rá. Anélkül visszavedlek egy sima tök
fekete macskává…! Nem hogy jutalmat nem kaptam, hanem je-
lentősen megkárosultam!
Kiki próbálta csitítani.
– Mi hoztuk el az új évet! Mutass még egy ilyen nagy szerű
futárszolgálatot! És ehhez mi kellettünk. Hogy lenne erre képes
egy egy szerű korom fekete cica? Na, szedjük össze magunkat, és
menjünk futni mi is! Picit csalás ugyan, de seprűn beérhetjük O-
Szonóékat, és akkor velük tarthatunk. Meg kell keresnünk Tom-
bót és Mimit is. Na, gyere, siess!
Ezzel felkapta Dzsidzsit, és seprűre pattant.

És csodák csodája, az új esztendőben Kikit ismeretlenek is lép-

ten-nyomon megállították a városban, hogy néhány kedves
szót szóljanak hozzá.
Talán az új év teszi, hogy most ráérnek az emberek kicsit má-
sokkal is foglalkozni – örvendezett Kiki, de egyik nap O-Szono el-
mondta neki az igazi okot.
– Az órás, a torony óra gondnoka telekürtölte a várost, hogy
te pikkpakk megjavítottad a törött fogaskereket, hogy éjfélre
működőképes legyen az óra… És hogy elkél a városban egy bo-
szorkány, aki ilyen varázslatokra képes. Nekem meg dagad a
mellem a büszkeségtől, mert én ezt már régen megmondtam.
 10
I I elhoz za a tavasz hang jait

Hideg és még hidegebb napok váltogatták egy mást. Dzsidzsi, a

fekete macska a székben kuporgott, és nem tetszésének adott
hangot.
– Hogy lehet ilyen hosszú a tél? Ha még ennél is hidegebb
lesz, én fölmondok. Ki bírja ezt elviselni?
– És mi lesz az új szakmád? Pedig olyan szép vastag bundád
van… – legyintette meg a cica hátát Kiki. – Hidegnek tény leg hi-
deg van, de már megváltozott a szél hangja. Ez már egészen biz-
tosan a tavasz előszele. Nem sokára eljön, és akkor majd újra
láthatom anyát. Persze aki hozzád hasonlóan csak pufogni tud,
az meg sem hallja az ilyen öröm teli hangokat.
Dzsidzsi megsértődött, és pofiját a mellső lábai közé rejtette.
De helyes kis fekete füle egyenesen állt, csupán aprókat rezgett.
Csirr-csörr! Csirr-csörr!
Megszólalt a telefon. Kiki felvette a kagy lót, mire egy kétség-
beesett hang kezdett hadarni bele.
– Hm, legyen szíves, kérem! Gyorsan, mihamarabb! Jöjjön a
pályaudvarra! A korikói Központi pályaudvarra.
Csak ennyit kiabált a hang a telefonba, és már meg is szakadt
a vonal.
– Vajon miért van az, hogy az összes munka ennyire sürgős,
amivel csak megkeresnek?
Kiki sietve elindult.
 A Központi pályaudvar fölé érve már látta is, hogy az állo-
másfőnök integet neki a peronról: „Erre, erre, gyorsan!”. Mellet-
te nyolc vézna férfi állt ugyanolyan fekete ruhában, akárha szá-
raz ágak lennének. Hiába szállt le az orruk előtt Kiki a seprűjé-
vel, még csak meg sem lepődtek, és fenyegető arccal meredtek
az állomásfőnökre.
– Ezek az urak itt muzsikusok… – kezdte mondani az állo-
másfőnök Kikinek, mire az egyik férfi szeme szigorúan villant:
– Nem, nem muzsikusok. Zeneművészek.

– Vagy is zeneművészek… Tehát ööö, a művész urak ma dél-

után a szabadtéri zenepavilonban tartottak volna egy koncer-
tet…
– Ilyen hidegben? Szabadtéren, tehát kint, igaz? – kérdezett
rá döbbenten Kiki.
A férfi megköszörülte a torkát, és kidüllesztette a mellét.
 – Éppen azért lépünk fel, mert hideg van. Mert a mi zenénk
lélekmelegítő. Beszédes a címe is: Tavaszhívogató koncert. Bár
sok múlik azon, hogy a helyieknek jó-e a füle… A magam részé-
ről meglehetősen aggódom emiatt. Mert azt már tudjuk, hogy
mennyire kelekótyák.
– Erről van szó, boszorkány futár. A hordárok elfelejtették le-
hozni a vonatról az urak becses hangszereit. Ez a mi nagy ba-
junk.
Az állomásfőnök levette a sapkáját, és azzal törölte le az iz-
zadságot a hom lokáról. Pár lépéssel arrébb valóban ott állt lesü-
tött szem mel két hordárnak tűnő, bánatos fiatalem ber.
– Hűha – ugrott fel Kiki, és elnézett a távolba a vágány men-
tén, amelyen vélhetően kifutott a vonat.
– Hát ez történt. Elment a vonat, rajta a hangszerekkel.
– Akkor gyorsan telefonáljanak a következő állomásra! Én
pedig majd elhozom őket.
– Sajnos nem ilyen egy szerű. Ez egy expresszvonat volt, és
ha ezt a pályaudvart elhagy ta, már csak a végállomáson áll
meg. – Az állomásfőnök egy re jobban kétségbeesett.
– De akkor mégis mit várnak tőlem?
– Hogy bemenj értük a mozgó vonat ablakán, és elhozd… de
ugye az teljes képtelenség? A legutolsó kocsiban vannak egyéb-
ként…
– Ki van zárva – kiáltott fel Kiki önkéntelenül is hangosab-
ban.
– Volt már, akinek sikerült. Bement az ablakon át, és ellopott
egy nagy arany rögöt…
 – Na ne mondja! Különben meg nyugodtan kölcsönözhetné-
nek valahonnan hangszereket. Azok azért még ebben a város-
ban is akadnak.
– Ez is felmerült, de…
Az állomásfőnök a férfiakra sandított.
– Szó sem lehet róla – üvöltötte egyikük. – Mit képzelnek? Mi
nem holmi jöttment zenészek vagyunk, akik akármilyen sze-
dett-vedett hangszerrel beérik! Hogy játsszunk olyan tákolmá-
nyokon, amelyeket egy arra járó szellő is megszólaltat?
Erre aztán a maradék hét férfi is bőszen bólogatott.
– És még ők akarnak tavaszhívogató koncertet adni, mikor
olyan hűvös a tekintetük, mint az északi szél? Szép dolog, mond-
hatom – motyogott Kiki méltatlankodva az orra alatt.
– Most miért bántod az északi szelet? – sutyorogta Dzsidzsi
Kiki fülébe.
– Mindenesetre a baj abból fakad, hogy nem szedték le a cso-
magjainkat – foly tatta az iménti férfi. – Pedig rendesen ráírtuk
mindre, hogy Koriko a célállomás. Mi sem miben sem hibáz-
tunk. Minden felelősség a magáé, állomásfőnök úr.
Az állomásfőnök zavarában esedezve nézett Kikire. A két
hordár is úgy figyelte, mint akiknek benne van minden remé-
nye. Kiki vállat vont, és széttárta a karját. Soha nem tudott ne-
met mondani, ha megkérték valamire.
– Nem biztos, hogy sikerül, de legalább megpróbálom utolér-
ni a vonatot.
– De siess! – parancsolta a férfi. – Már alig van időnk. Mi a
szabadtéri zenepavilonnál várakozunk, te háromig érj vissza
velük! Megértetted?
 Kiki elindult anélkül, hogy válaszra méltatta volna.

Egy lendülettel jó magasra szállt, és elindult a sínek mentén. A

vonat útja egy darabig a városban haladt észak felé, majd szán-
tóföldek és erdők következtek, aztán csak hegyek és alagutak,
alagutak és hegyek.
– Figyi, Kiki, tény leg menni fog ez a mutatvány? – aggodal-
maskodott Dzsidzsi a háta mögött.
– Nem lesz baj. Csak egy kicsit megszorongattam azokat az
öntelt méregzsákokat.
– De egy mozgó vonatba kell beugrani!
– Még szerencse, hogy te itt vagy. Gond egy szál se.
– Hogy mi? – visította Dzsidzsi.
– Na, megvan! – kiáltotta Kiki, és felemelkedett ültéből. A vo-
nat leghátsó kocsija, mint egy gyík farka, épp eltűnt egy alagút-
ban. Kiki nekiveselkedett, jó magasra repült, hogy átkeljen a
hegy felett, és előremenjen az alagút kijáratához.
– Azt mondták, hogy az utolsó kocsi, szóval annak a tetejére
szállunk le. Onnan te bemész egy nyitott ablakon, és bentről ki-
nyitod nekem a hátsó ajtót.
Nem sokára meghallották a gőzmozdony sípját, és előbuk-
kant a vonat. Kiki lefelé fordította a seprű nyelét, és felkészült a
leszállásra.
– Egy olyan picike hely re? – kérdezte Dzsidzsi majdnem sír-
va. Kiki is kezdett megijedni. Most, hogy tény leg célba vette a le-
szálláshoz, olyan kicsinek tűnt a vonat teteje, mint egy szélfútta
falevél.
 Hiába vagyok boszorkány… Ha még a megállító bűbájt sem
tudom használni…
– Mindegy, muszáj megpróbálnunk – söpörte félre Kiki a sa-
ját bizony talanságát, és ereszkedni kezdett. A szél süvített a füle
mellett, és az ő haja meg Dzsidzsi farka is égnek állt, mintha
fentről húzták volna.
– Ne! Nekimegyünk! – visított Dzsidzsi, de Kiki befarolt a sep-
rűvel a vonat tetejére, amely úgy robogott tovább, mintha mi
sem történt volna. A rázkódó tetőn hasalva nagy nehezen elkú-
szott egy résnyire nyitott ablakig, és benézett a kocsiba.
Meg is látta rögtön azt a nagy kupac csomagot, amelyeken a
„Célállomás: Koriko” cím ke lógott.
– Na nyomás, Dzsidzsi, mássz be itt!
– Én ugyan nem. Arra várhatsz! Nem akarok leesni.
A macska megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó el-
ereszteni a seprű fejét.
– Már hogy ne mennél!
 Kiki nyakon csípte a cicát, és beszuszakolta az ablakrésen át.
Az erdő fái szorosan közrefogták a síneket, emiatt a kinyúló
ágak súrolták Kiki testét. Amikor sikerült egyet hason fekve ki-
kerülnie, már jött is a következő.
– Dzsidzsi, nyisd már ki! Siess!
Kiki derékból lehajolt a hátsó ajtóhoz, és bedöröm bölt.
Abban a pillanatban a vonat megint egy alagúthoz érkezett.
Minden elsötétedett, és a fülsiketítően zúgó szél oldalról támadt.
Kiki teste csúszni kezdett lefelé, majdnem leesett. Gyorsan ma-
gához szorította a seprűjét, és tapogatózva belemarkolt valami-
be, amikor hirtelen még jobban lefordult a tetőről.
– Dzsidzsi, Dzsidzsi!
 Kiki a lábával kalim pálva elrúgta magát a vonattól. Soha jobb
időzítést, mert abban a pillanatban kivágódott a vonat befelé
nyíló ajtaja, így Kiki azonnal besodródott rajta. Ekkor érhetett ki
a vonat az alagútból, mert napfény áradt be az ablakon. Dzsidzsi
halálra váltan rogyott le a földre, és üres tekintettel bámult Kiki-
re.
Csomag csomag hátán. De a nyolc hangszer mind szokatlan
formájú tokban volt, így rögtön felismerték őket. Viszont meg-
lehetősen sok volt belőlük.
– Ennyit mégis hogy fogunk elcipelni?
Kiki is kimerülten roskadt le.
– Van fogójuk, nem? Nem tudod felfűzni a seprűre? – bújt
oda Kikihez Dzsidzsi, aki ezek szerint végre felocsúdott.
– Nyolcat? Szerinted?
– Az túl sok?
– Ja, várj csak egy kicsit! Ha kivesszük őket a tokból,
könnyebbek lesznek valamivel.
Kiki kinyitotta az egyiket. Egy arany színben csillogó, fényes
hangszer volt benne, olyan formájú, mint a kanyargós csúszda
a vidám parkban.
– Ez egy trom bita. Fújni kell. Ó, és ez is az, meg ezek is! Ez
pedig egy hegedű… és egy cselló. Azért tudom, mert Papa meg-
tanított rá.
Kiki sorban kinyitogatta a tokokat. Mindegyik hangszer gyö-
nyörűen ki volt fényesítve, látszott, hogy a gazdájuk nagy ra be-
csüli őket.
– Dzsidzsi, te egy hegedűt legalább elbírsz. Én viszem a csel-
lót, a fúvós hangszereket pedig felfűzzük, mint egy nyakláncot,
a legnagyobbtól kezdve a kisebbek felé, aztán lelógatjuk a sep-
rűről, mit szólsz? A többi csomag zsinórjából levágunk imitt-
amott egy kicsit, és azzal megoldjuk.
Miközben magyarázott, már el is kezdte összekötni a hang-
szereket. Utána jó szorosan rögzítette a seprű nyelén.
– Dzsidzsi, sietnünk kell. Ülj fel mögém! – mondta. Meglova-
golta a seprűt, jobb kézzel és a térdével támasztotta a csellót,
baljában pedig a vonót vitte. Dzsidzsi mind a négy lábával ölelte
a nála is nagyobb hegedűt, és a farkával kapaszkodott a seprű
fejébe.
– Na, indulás! Hajrá! – kiáltotta Kiki, és kirepült a vonat nyit-
va maradt ajtaján. Szépen sorban a trom biták is követték,
ahogy húzta őket maga után.
Pjú! Pjú! Pu-pu-pjú!
Ahogy kiértek, a szél azonnal megszólaltatta a trom bitákat.
Az utasok meglepődve dugták ki a fejüket a vonat ablakán. Egé-
szen felboly dult a vonat, mindenki felfelé mutogatott.
– Hihi. Lám-lám, mennyi minden megeshet a levegőben!
Ugye, milyen nagy szerű ez?
Kiki büszkén feszített, és elkezdett játszani a csellón. Dzsidzsi
is megpendítette a hegedű húrjait a karmaival. Mindketten elő-
ször vettek hangszert a kezükbe, ezért igazság szerint éktelen
zenebonát csaptak. Kibírhatatlanul hamisan nyekeregtek, és a
trom biták is összevissza szóltak, ahogy a szél fújta őket. Mint a
disznóröfögés vagy a horkolás. De ahogy a hangok belekeve-
redtek a délről jövő szélbe, kellemesen vidám hangzása lett az
egésznek. Kiki rákapott a dologra, repült jobbra, repült balra, az-
tán hirtelen felfelé, majd egy szer csak lefelé, hogy minél több
dallamot csiholjon elő útban Koriko felé.
 Addigra Korikóban a szabadtéri zenepavilon zsúfolásig meg-
telt a hallgatósággal. Tíz perccel múlt három óra, akkorra hir-
dették meg az előadást. A színpadon középen egy plakát feszült:
Tavaszhívogató koncert, alatta szigorú arccal a közönség felé
fordulva ült a nyolc muzsikus egy sorban. Akármennyire fenn-
héjázó volt is a modoruk, közben majd’ kiugrott a szívük az iz-
galom tól, hogy mikor hozza már Kiki a hangszereket. És a szín-
falak mögött még náluk is jobban aggódott az állomásfőnök és a
két hordár.
– Kezdjék már el, nagyon hideg van! – kérte valaki a közön-
ség soraiból.
– Idefagyunk! Nem arról volt szó, hogy elhívják a tavaszt? –
toldotta meg másvalaki, amivel derültséget váltott ki. Erre aztán
felállt az egyik muzsikus, és így szólt:
– Nem sokára elkezdjük. Addig is a várakozás közben kérem,
hegyezzék a fülüket! Itt a hidegben, a szabad ég alatt is gyönyö-
rű hangok keletkeznek, ha mi rásegítünk egy kicsit, miáltal
megérkezik a tavasz mindazok szívébe, akik csak hallgatják. Mi
most azért imádkozunk, hogy ez bekövetkezzen.
Kimérten végigjártatta tekintetét a közönségen, majd fontos-
kodva megköszörülte a torkát. A mellette egy sorban ülő társai
is azzal próbálták elrejteni az idegességüket, hogy hirtelen mind
köhécselni kezdtek, és lehajtott fejjel úgy csináltak, mintha
imádkoznának. A közönség ettől úgy érezte, hogy udvariatlan-
ság lenne zajongani, így mindenki inkább az ölébe ejtette a te-
kintetét.
Erre aztán lássatok csodát! Ki tudja, honnan, de halkan, na-
gyon-nagyon halkan meghallottak egy dallamot.
 Tra-tratata-tararam
Nyí-nyenyenye-nyinyenyem
Bú-bubibú-babibú

A felhők közül, a hegyek mögül, átkelve a folyón, a tenger felől

jött, suttogva, hívogatón, mint aki valamiféle titkot mesél –
olyan dallam volt, mintha valóban az imák értek volna célba, és
hozták volna el a tavaszt. A közönség és a muzsikusok kapkod-
ták a fejüket, és az eget kém lelték. Valahol a magasban im bo-
lyogva meg-megcsillant valami a napfény ben. Nagyokat kacsá-
zott jobbra-balra, ahogy lassan közeledett feléjük.

Tra-tratata-tararam
Kú-rirí kú-rirí
Nyí – nyenyenye-nyinyenyem
Pú-lilí pú-lilí
Bú-bubibú-babibú

Mindenki kiegyenesedett, az is, aki a kabátgallérjába húzta be a

nyakát, az is, aki görnyedt háttal üldögélt, meg az is, aki a térdét
karolta át, és mindannyian egy em berként bámultak felfelé.
Szerettek volna közelebb kerülni a gyönyörű dallam hoz, hogy
eggyé váljanak a tavasszal. A muzsikusok a színpadon viszont
döbbenten figyelték a történteket. Kérdőn néztek egy másra.
– Mi ez, ki játszik? – suttogták, és nagyokat pislogtak.
Közben pedig a csillogó fény pont apránként formát öltött.
Természetesen Kiki és Dzsidzsi közeledtek seprűn lovagolva, a
csillogó nyakláncnak látszó trom bitafüzérrel. A muzsikusok be-
iszkoltak a színpad háta mögé, hogy azonnal átvehessék a hang-
szereket, amint Kiki földet ér, és kezdődhessen az előadás. Az ál-
lomásfőnök és a hordárok hevesen integetve jeleztek Kikinek.
De Kiki mintha észre sem vette volna. Nagyon élvezte, hogy
szélfútta trom bitaszóhoz igazítva csellózhat.
– Megyünk még egy kicsit? – kérdezte Dzsidzsitől hátrapil-
lantva. A macska teljes nyugalom mal hegedülgetett.
– Naná! Vegyük úgy, hogy nem nyílt ki a vonat ajtaja.
Az em berek a nézőtéren ilyesféléket suttogtak egy másnak:
– Ó, hát valóban csodálatos koncert!
– Ki gondolta volna, hogy zene hull majd az égből…
Voltak, akik békésen behuny ták a szemüket, úgy adták át
magukat a zenehallgatásnak. Mások a kezüket mozgatták.
Olyan is volt, aki titkon a lábával ütötte a ritmust.
– Készülődnöm kell a tavaszra!
– Idén ibolyát fogok a kalapom ra tűzni!
Úgy felpezsdült mindenki, mintha már tény leg eljött volna a
kikelet.
Végül a nézők közül néhányan tapsolni kezdtek. Fergeteges
tapsvihar alakult ki.
– Na, most leszállunk.
Kiki felhúzta a seprűre a trom bitákat, nehogy a földhöz csa-
pódva megsérüljenek, és óvatosan landolt a színpad mögött,
ahol a muzsikusok és az állomásfőnökék már várták. Amikor a
közönség szem elől tévesztette Kikit, még hangosabban, felállva
kezdett tapsolni.
A színpad mögött viszont a muzsikusok megvárták, míg Kiki
földet ér, majd rögtön lerohanták.
– Mi tartott ennyi ideig?
 Nehezményezték a késést, és már kapkodták is lefelé a hang-
szereket a seprűről.
Kikiről lepergett a kritika.
– A szél tehet róla.
A muzsikusok kisiettek a színpadra a hangszereikkel. Csak-
hogy a nézők már mind hátat fordítottak, és a kijárat felé cso-
szogtak.
– Ühüm.
Egy muzsikus szólni próbált az em bereknek. Valaki hátrafor-
dult, és így szólt:
– Köszönjük a csodálatos muzsikát. Micsoda nagy szerű ötlet
volt ezt az aranyos kis boszorkányt megkérni, hogy az égből
hozzon nekünk zenét. Máskor is mindenképpen látogassanak el
hozzánk!
Ennek hallatán kivétel nélkül mind a nyolc muzsikus eltátot-
ta a száját, és hatalmasat sóhajtott.

Kiki és Dzsidzsi megint seprűre ült, most már azért, hogy vissza-
menjenek az üzletbe.
– Figyi, Kiki, kaptunk mi jutalmat? – érdeklődött Dzsidzsi.
– Te meg miről beszélsz? Mikor annyira élveztük! Mit akarsz
még ezenfelül? – nézett hátra felháborodva Kiki.
– Jó, igaz – bólintott Dzsidzsi fekete fülét hegyezve. – Még
hallani a tavasz hangját.
– Mert már tavasz van. Ez a tavasz igazi hangja.
Kiki sokáig nézegette az alattuk elterülő Koriko városát.
– Mindjárt egy éve, hogy ideköltöztünk.
 11
I I hazalátogat

Korikóba beköszöntött a tavasz.

Kiki odahúzta a széket a napsütötte ablakhoz, és térdét felhúzva
odakuporodott. Az ég akár egy kisbaba arca, valahogy olyan
lágy volt, olyan puha fény töltötte be.
– Holnapután telik le az egy év. Hazalátogathatunk!
Ki győzné számolni, hány szor ismételte el ma Kiki ezeket a
mondatokat! Igazság szerint maga sem tudta, hányadán áll az
érzéseivel: egy részt örült, hogy közeledik a nagy nap, ugyanak-
kor tartott is tőle.
– Bizony ám! Már csak két napunk van, ma és holnap. Las-
san nem ártana készülődni!
– Nem muszáj nekünk pontosan egy év után hazamenni.
Kiki válaszára Dzsidzsi idegesen járkálni kezdett, és farkával
a földre csapott.
– Beléd meg mi ütött? Mikor annyira vártad, hogy hazame-
hessünk! Erre hirtelen nem lesz sürgős, amikor már itt az idő?
Kiki a térdét bámulta, és a szoknyáját gyűrögette, aztán elő-
redőlve tanulmányozni kezdte csám pán befelé összezárt lábfe-
jét.
– Szerinted megváltoztam? Picit felnőttebb lettem?
– Megnőttél.
– Csak ennyi?
– Hát ja.
 Dzsidzsi bajsza idegesen rezgett.
– De sikerült a saját lábam ra állnom? – faggatta tovább Kiki.
– Ezt jókor kérdezed – horkant fel Dzsidzsi, és Kikire nézett,
de aztán oldalra billentette a fejét, és mondott inkább valami vi-
gasztalót: – Egyébként szerintem büszke lehetsz magadra.
– Köszönöm – mondta Kiki, de mégis elhallgatott megint.
Saját választása volt, hogy any ja nyomába lép, amit bizonyá-
ra a legtöbb lány fontolóra vesz, ám ő utána úgy döntött, hogy
itt Korikóban telepedik le, majd sok-sok fejtörés után belekez-
dett a futárszolgálatba. Így visszagondolva, sokszor nem volt
könnyű. De ő is úgy látta, hogy ez alatt az egy év alatt mindent
megtett, ami tőle tellett. Ennek ellenére és mindezek után, ön-
maga számára is váratlanul teljesen elbizony talanodott, hogy
vajon tény leg jól csinálta-e. Az önállósodása előtt talán fűnek-fá-
nak elújságolta volna, milyen szuperül megoldott mindent, és
milyen ügyes. Ezzel szem ben most egy általán nem volt olyan
biztos a dolgában, hiába mondta Dzsidzsi, hogy büszke lehet
magára. Foly ton az járt a fejében, bárcsak megmondaná neki
valaki, mi az igazság.
– Ugye, nem akarod elhalasztani az utazást? – sandított rá
Dzsidzsi.
– Dehogy akarom!
Kiki energikusan felpattant, és kihúzta magát.
– Na, munkára fel! Rájöttem, hogy a hazamenetelünk tulaj-
donképpen futárkodás. Elvisszük magunkat anyának. Vigyázz,
kész, tűz!
– Nagy szerű – mondta Dzsidzsi gunyorosan, és vetett egy
hátraszaltót. Kiki fellelkesült, és máris tenni-venni kezdett.
 – …Akkor viszont először is szólnunk kell O-Szonónak.

– Ó, már holnapután? Én meg azt hittem, hol van az még… Szó-

val elmész egy kis időre, de mégis mennyi az a kis idő?
O-Szono már korábban hallott a hazalátogatásukról, ezért
nem lepődött meg különösebben.
– Hát, úgy tizenöt nap. Mégiscsak egy éve nem jártam ott-
hon. Szeretnék egy kicsit pihenni – felelte Kiki, mire O-Szono el-
vigyorodott, és megbökdöste az ujjával Kiki arcát.
– Máris anyuka-pici-lánya-arcot vágsz! Ami nem baj, de ha
engem kérdezel, a „kis idő” alatt általában tíz napot értünk. Sze-
rintem vedd „rövid kis időre”, és gyere vissza hamarabb.
Kiki zavarában kinyújtotta a nyelve hegyét.
Ezután felhívta Tom bót, aki kizárólag kérdezett:
– De jó neked, hosszú az út, igaz? Milyen sebességgel fogsz
repülni? És milyen magasan? Hátszél? Szem beszél? A hőmér-
séklet fent a levegőben? Milyen érzés keresztülrepülni egy fel-
hőn? Van a felhőknek íze?
A fiúk fejében nincs is más, csak kérdések? Mindig ez van,
mindent tudni akar.
Miután Kiki letette a kagy lót, valahogy hiány érzete támadt,
és egy darabig farkasszemet nézett a telefonnal.
Felhívta hát néhány gyakori megrendelőjét, illetve a barát-
nőjét, Mimit, és amikor ezzel is végzett, egy kartonlapra „tájé-
koztatót” készített. „Elnézésüket kérem, de egy kis ideig zárva
tartok. Kiki”, írta, majd a sarkába még odabiggyesztette: „A kis
idő az körülbelül tíz nap.”
Aznap este bejelentette Dzsidzsinek:
 – Holnap kitakarítjuk az üzletet, és holnapután korán reggel
indulunk. Rendben?
Dzsidzsi vigyorgott, mint a tejbetök, és körbe-körbeforgott,
hogy bekapja a farkát. Aztán egy szer csak megállt, mert eszébe
jutott valami:
– És mit viszel nekik? Az nem járja, hogy Kokiri és Okino ne
kapjon tőled ajándékot, Kiki!
– Kapnak egy csomó hírt, az nem elég?
– Csak? Mi lett a haskötőkkel? Nem az volt, hogy kötsz ne-
kik? Olyan kéket…
Kiki nem felelt, csak grimaszolt.
– Nem lett kész? Na, jellem ző. A gyógy írkészítés sem ment,
és a jelek szerint a kitartó pepecselés nem a te asztalod – fújt
egyet hangosan Kiki lábánál a macska.
– De undok vagy te!
Kiki nem bírt tovább komoly arcot vágni, és mosolyogva vett
elő a szekrény ből egy púposra tömött papírszaty rot.
– Kitartóan pepecseltem! Ezt nézd!
Valamit kirántott a szatyorból, ami leesett a földre: egy kis
haskötő volt. Világoskék alapon szétszórtan ezüstszínű minták.
– Ez a tiéd, Dzsidzsi. Azért csináltam, hogy elegáns legyél,
amikor hazamegyünk. Mert lerepült rólad szilveszterkor, amit
az anyókától kaptál.
Kiki ráadta a haskötőt Dzsidzsire, aki nem találta a szavakat,
inkább megint elkezdte a farkát kergetni.
– Egyébként pedig anyáéknak is van – vett elő két jókora
nagy haskötőt, egy narancssárgát és egy sötétzöldet. – Tudod,
milyen nehéz volt titokban megkötnöm?
 – De izé vagy! Előttem titkolózol?
– Úgy tartják, a jófajta titok három szoros öröm!
– Jófajta titok, mi? Aha, értem. Na jól van.
– Mi van jól? – kérdezte Kiki, de Dzsidzsi közölte, hogy „sem-
mi”, és megint pörögni kezdett.

Másnap, amikor éppen takarítottak, Tom bo érkezett nagy liheg-

ve hozzájuk. Aztán vörös arccal, mint aki mérges valamiért,
Kiki kezébe nyomott egy papírba tekert kis csomagot.
Kikinek az járt a fejében, miközben kinyitotta, hogy tény leg
nem érti a fiúkat… Egy kis vállra akasztható szütyő volt benne.
Rózsaszín alapon hím zett fekete cica mintás.

– Hű, ez gyönyörű!
Kiki is annyira örült, mint Dzsidzsi tegnap, így csak ennyit
bírt mondani.
 – Tetszik?
Kiki bólintott.
– Akkor jó. A tiéd – közölte kissé nyersen Tom bo, és szégyen-
lősen figyelte a szem üvege mögül, ahogy Kiki egy ből a vállára
akasztotta a táskát. – Holnap reggel indulsz, ugye? Na, akkor jó
utat! – hadarta, megsimította Dzsidzsi buksiját, és ahogy jött,
úgy el is viharzott.
– Vajon mi ütött belé? – bámult utána Kiki döbbenten, míg el
nem tűnt a szeme elől.
– Rendes tőle, hogy fekete cicásat választott! – terelte el a
szót Dzsidzsi.
– Az – bólintott Kiki, és madarat lehetett volna vele fogatni. –
Milyen szépet vett nekem… Egy kicsit mégiscsak lány nak tart!
Csak akkor lepődött meg még jobban, amikor kinyitotta a
táska piros gombbal záródó fedelét: egy kis cédulát talált benne.
Ez állt rajta:
Holnap integetni fogok a nagy folyó hídjáról. Tombo
– Mit ír? – kíváncsiskodott Dzsidzsi.
– Sem mit, nem érdekes – rázta Kiki a fejét, visszadugta a cet-
lit, és kezét a táskára szorította.

– Na, indulunk! – szólt Kiki Dzsidzsinek, és a seprűvel meg a

csomagokkal már indult volna kifelé, amikor megfordult, és
körbejártatta a tekintetét az üzleten.
A piros telefon, a téglából és deszkákból készült asztal. A tér-
kép, a szűk lépcső, a liszteszsákok a sarokban, a sok apró hasz-
nálati tárgy, amelyeket azóta vett, hogy a városba érkezett. A
látvány hirtelen felidézte az elmúlt egy évet, és mélyen meg-
érintette Kikit.
– Menjünk – sóhajtott egy jó mélyet, és csak rekedtes hang
jött ki a torkán.
Éppen a bejárati ajtóra ragasztotta a tájékoztatót, amikor O-
Szono lépett ki a pékségből egy hatalmas zacskó péksüte-
ménnyel, mellette a férje, a kisbabával karján.
– Lenne itt egy kis munka, Kiki – szólt huncut hangon O-Szo-
no. – Vidd el, kérlek, ezt a pékárut az anyukádnak. És ne felejtsd
el megmondani, hogy Koriko legjobb pékségéből hoztad!
O-Szono észrevette, hogy Kiki arca kissé elfelhősödött, ezért
vidáman csivitelt tovább, hogy elkergesse a sötét árnyakat.
– Aztán mindenképpen visszagyere ám! Igazán jól jártunk,
hogy egy boszi költözött a szom szédunkba. Mondta is a minap
valaki, hogy olyan hiány érzete van, amikor már harmadik nap-
ja nem lát téged repkedni a városban!
Kiki sírásra görbülő száját mosoly ra kanyarította, és O-Szono
nyakába ugrott.
– Persze, persze hogy visszajövök!

Kiki egy nagy lendülettel jó magasra repült. A seprű nyelére ló-

gatott ajándékok csak úgy táncoltak útközben. Koriko városát
félhomály ba burkolta a tengerről felszálló reggeli köd. Kiki
nagy ívben megkerülte az óratornyot, körberepülte a várost, az-
tán egy szer csak csökkentette a magasságot, és a nagy folyó híd-
ja fölé tartott.
Ott van! Tom bo pont a híd közepén ült a biciklije nyergében,
és mindkét kezét szélesen lengette felé. Kiki is visszaintegetett.
 – Nahát, csak nem Tom bo az? – szólalt meg Dzsidzsi döbben-
ten a háta mögött.
– De bizony! – felelte büszkén Kiki.
– És te ezt tudtad?
Kiki nem válaszolt Dzsidzsi kérdésére, csak integetett tovább.
– Nem szállunk le? Nem bántó, ha csak integetsz neki?
– Nem, ez így jó.
Kiki még nagyobb mozdulatokkal integetett tovább, kétszer
elhúzott a híd felett oda-vissza, egyik végétől a másikig, aztán
hirtelen oldalra rántotta a seprűt, és észak felé tartva nagy se-
bességbe kapcsolt.
Tom bo alakja egy kettőre picikére zsugorodott, és beleolvadt
a híd foltjába.
– Szóval indulunk.
Kiki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mostantól fogva irány
egyenesen haza. Seprűje szépen siklott a levegőben. Sem miben
sem volt rosszabb, mint a Kokiritől kapott darab. Hogy mikor
tanult meg ez a hátsóját dobáló nyavalyás ilyen jól repülni? Kiki
ezt csak most ismerte fel, és igencsak meglepődött rajta.
Ezen kívül még valami világossá vált számára: hogy ottlété-
vel némi örömöt, máskor kisebb meglepetést okoz Koriko lakó-
inak. Hiszen O-Szono kérte, hogy minél hamarabb térjen vissza.
Tom bo ajándékából is ugyanez a kívánság érződött. Volt, aki azt
mondta, hiány érzete támad, ha ő nem repked felettük az égen.
Kiki menet közben érezte, hogy szomorkásan kavargó gondola-
tait is messze maga mögött hagy ja a széllel.

Most sokkal gyorsabban haladtak, mint egy évvel korábban.

 A Nap megtette hosszú körútját az égen, majd az Esthajnal-
csillag pislákolt halványan, és mikor már csillagok borították az
egész égboltot, felbukkant Kiki szeretett szülővárosa is az erdő
szélén. A házakban égett a villany, és körös-körül minden el-
csendesedett. A levegő más volt, mint a tenger mellett, a renge-
teg közelsége miatt elnehezült az éjszakai párától. De még en-
nél is sokkal kedvesebb régi ismerősei köszöntötték sely mes fé-
nyükkel a legmagasabb fák tetején: a csengettyűk! Kiki nyíl-
egyenesen célba vette a saját házukat a város keleti szegleté-
ben. Megállt a háztető felett a levegőben.
– Hű, bablevesillat! – mondta Dzsidzsi.
– Biztos voltam benne, hogy ezt fogjuk érezni, hiszen a ked-
vencünk!
Mélyet szippantottak a hőn áhított illatból, és csendben le-
ereszkedtek a kertbe. Odalopakodtak a bejárati ajtóhoz, és hal-
kan bekopogtak.
– Tessék csak, jöjjön be! Bocsánat, most ezt nem hagy hatom
itt!
Kokiri hangja volt.
Kiki és Dzsidzsi összenéztek, egy másra bólintottak, mint a
csíny tevő gyerekek, majd résnyire nyitották az ajtót, és Kiki fér-
fiasan mély hangon szólalt meg.
– Elnézést kérek, csomagot hoztam!
 Kokiri felkapta a fejét, és kipillantott a kony hából. Abban a
pillanatban Kiki is kitárta az ajtót.
– Jaj, Kiki, tudhattam volna! Azt hittem, legkorábban hajnal-
ra érsz ide!
Kokiri kitárta a karját a lánya felé, kezéből le sem téve a le-
vestől csöpögő merőkanalat.
– De igazad lett. Biztosra vetted, hogy én napra pontosan egy
év elteltével fogok hazajönni?
– Hogy találtad ki?
Kiki letette a bejáratnál a csomagokat és a seprűjét, majd
odaszaladt az any jához.
– Nahát, nahát, nahát!
 Kokiri a lánya vállára tette a kezét, és csak ezt ismételgette.
Kiki pedig minden nahátra visszahüm mögött és bólintott egyet.
Apja, Okino is előjött a szom széd szobából, de csak nevetve
figyelte a jelenetet. Kis idő elteltével vidáman szólalt meg:
– Rólam se tessék megfeledkezni, ha kérhetem!
– Jaj, szia, Papa! Megjöttem!
Kiki apja nyakába csim paszkodott.
Ahogy kissé lecsillapodtak, beindult a beszédfolyam. Öm lött
a szó Kokiriből, de öm lött a szó Kikiből is, Okino és Dzsidzsi pe-
dig zsibbadtan hallgatták őket. Hogy hol bújt meg eddig bennük
ez a sok mondanivaló?
Kiki elővette a péksüteményeket, amelyeket O-Szonótól ho-
zott, és megmutatta a saját készítésű derékmelegítőit is.
– Hogy miket meg nem tanultál, te…
Kokiri gyorsan fel is próbálta a haskötőt a ruhája fölé, és
megpaskolta a hasát.
– Anya, szerintem annak az anyókának valamiféle varázs-
ereje lehet, amit beleköt a haskötőkbe!
– Az idősekkel gyakran előfordul az ilyesmi – mondta Okino,
miközben kézbe vette és nézegette, amit ő kapott.
Akkor Dzsidzsi, mint aki csak a megfelelő pillanatra várt, fel-
ágaskodva kikukucskált az asztal mögül, kipottyantott a füléből
egy apró, halvány lila kagy lóhéjat, és Kokiri elé tolta.
– Nocsak, hát te is hoztál nekem ajándékot?
Kokiri igencsak meglepődött.
– Nahát, és eltitkoltad előlem? – kiáltott fel csodálkozva Kiki
is. Erre Dzsidzsi odahúzódott hozzá, és halkan eldicsekedett:
 – Még a nyáron szereztem, amikor lent jártunk a tengernél.
Tudod, a jófajta titok három szoros öröm!
És tény leg három szoros volt. Kokiri alig bírt betelni vele, a te-
nyerébe vette, megforgatta, közvetlen közelről nézegette örö-
mében.
– Ez egy kagy lóhéj, igaz? Ilyen színe van a tengernek? – kér-
dezte.
– Igen, pirkadatkor ilyesmi színű – felelte Kiki. Kokiri pedig
rájuk nézett, és elgondolkodva így szólt:
– Milyen messzire jutottatok ti ketten! Pedig az imént még
kisbabák voltatok… Szépen helytálltatok.
Szavai hallatán Kikinek apránként megjött az önbizalma, és
büszkeség töltötte el. Any ja megválaszolta a kérdést, melyet ő
mindvégig fel szeretett volna tenni valakinek. És jobb később,
mint soha, rájött még valamire: hogy legesleginkább Kokiritől
szerette volna hallani.
– Anya, én azon gondolkodtam, hogy egy boszorkány nak
nem elég csak összevissza repkednie a seprűjén. Persze muszáj,
ha egy szer oda kell érni valahova egy csomaggal időben… de
néha nem árt sétálni sem. Mert olyankor, ha tetszik, ha nem,
beszélgetnie kell egy csomó em berrel. O-Szonóval is azért talál-
koztam, mert gyalogoltam… Ki tudja, mi lett volna velünk, ha
akkor seprűre pattanok, hogy kiszellőztessem a fejem. És mivel
testközelből látott, így ő is megtudta, hogy a boszorkányoknak
nincs hegyes orruk és nem ér fülig a szájuk. Szóba elegyedhet-
tünk, és kölcsönösen megérthettük egy mást…
– Igen, ez tény leg így van!
 Kokiri meghatottan bólintott, Okino pedig olyan döbbenten
bámulta, mintha most látná először a lányát.

Másnaptól Kiki visszatért a gyerekkorába.

– Egy ből visszaszoksz, mi? Nem csoda, hiszen ott egy, itt tizen-
három évet töltöttél – nevetett Kokiri.
Kiki a kedvenc csészéjéből itta a teát, és kedvére illegette ma-
gát a tükör előtt. Esténként azt az apróvirág-mintás paplant ölel-
te elalváskor, melyet csecsemőkora óta használt. És addig aludt,
ameddig fel nem ébredt magától.
Amint csak volt egy kis szabadideje, a várost járta.
– Nahát, Kiki, te itthon vagy?
– Nahát, Kiki, te egy re szebb vagy!
– Nahát, Kiki, rég találkoztunk! Majd ugorj át beszélgetni!
Lépten-nyomon megszólította valaki. Kiki boldog volt, hogy
megbecsülik. Hát igen, a szülővárosnak nincs párja.
De alig telt bele öt nap, és azon kapta magát, hogy Koriko vá-
rosa jár a fejében. O-Szono csilingelő kacagása, a friss péksüte-
mények, az a sok-sok mindenki, aki lekiabál neki az ablakból, a
fasor a nagy folyó menti úton, a tenger illata, az a böhöm nagy
óratorony, és a barátnője, Mimi mosoly gós arca. Egy től egyig
mind kedves em lék. És Tom bo. Egyetlen pillanatra sem felejtet-
te el, ahogy lelkesen integetett neki a hídról, és ez a kép húzta
vissza Korikóba is. Úgy érezte, igazán sok megbeszélnivalója
akad majd a fiúval, amikor legközelebb találkoznak.
És egyébként is, mi lehet az üzlettel? Lehet, hogy csöng a te-
lefon! Egy re-másra jutott eszébe valami aggódnivaló, és nem ta-
lált nyugtot, pedig otthon volt a szülővárosában, de úgy érezte,
mintha csak szórakozni jött volna. Maga is csodálkozott ezen,
hiszen Korikóban mindössze egy évet élt.
Végül kibökte:
– Azt hiszem, holnap vagy holnapután hazamegyek Korikó-
ba.
– Nocsak, azt hittem, legalább tíz napig maradsz! – nézett
meglepetten Okino a lányára, majd megkérdezte: – Csak nem
unatkozol itt?
– Nem erről van szó. De lehet, hogy várnak rám az em berek
a csomagokkal… Vagy csöng a telefon…
– Hát az ilyesminek se vége, se hossza, mindig van min ag-
gódni. Amikor itt vagy, itt vagy, és kész.
– De…
Kiki elharapta a mondatot. Okino és Kokiri egy teljes éven át
várták, hogy ő visszatérjen. Most döbbent rá, hogy milyen önző
dolog tőle mindezek után kijelenteni, hogy hamarabb elmegy.
Ekkor szólalt meg Kokiri, aki eddig csendben figyelt mellet-
tük.
– …Igen, azt hiszem, jobb, ha hazamész. Jól is néznénk ki, ha
nem szeretnéd az új városodat. Em lékszem, én is mennyire
visszavágy tam ide, amikor hazatértem a szülővárosom ba. Kiki,
várunk megint egy év múlva!
Másnap Kiki elrepült Dzsidzsivel a keleti kaszáshegy re. Leült
azon az oldalán, ahonnan a városra lehetett látni, és balról in-
dulva módszeresen megszem lélte a tájat, ameddig csak elért a
tekintete.
 – Dzsidzsi, úgy döntöttem, hazamegyünk. Nem bánod? –
kérdezte Kiki a cicától, aki épp a mellső lábával piszkált egy bo-
garat a fűben.
– Én ugyan nem. Bár épphogy kicsomagoltunk, már pakol-
hatunk is össze megint.
– Az ajándékokat már kitaláltam.
– És most is titokban tartod?
– Nem. O-Szonónak viszek Anya orvosságából. A tüsszentés
elleni gyógy írból a kisbabának is nyugodtan adhat majd. Tom bo
ajándéka már nehezebb ügy… Szerinted mi lenne, ha egy csen-
gettyűt vinnék azok közül, melyeket Anya akasztott a fák tetejé-
re? Levenném a legnagyobbat, és kifényesíteném. Végül is ez
egy gyerekkori em lékem…
– Nem rossz ötlet. Legalábbis fantáziadúsabb, mint egy töltő-
toll – bólintott Dzsidzsi.
 – Hogy te micsoda kópé vagy! – nevetett fel Kiki. – Szép
hangja van, szóval én nem küldök mellé verset. Különben sem
mernék.
Érezni lehetett a földről felszálló fűillatot. Hol halkabban, hol
hangosabban hallatszott a környéken legelésző tehenek bőgése,
amit a fel-feltámadó eny he szél repített feléjük. Ha behunyt
szem mel elheveredett, a napfény fűszínű pöttyé változva úsz-
kált a szem héja mögött.
Milyen csodálatos, hogy van hová hazatérnem!
Kiki úgy érezte, hogy megint egy új oldalát ismerte meg saját
magának azáltal, hogy hazajött a szülővárosába.
Ahogy visszaért a házukba, Kokiri nevetve érdeklődött:
– Csak nem a kaszáshegyen jártál?
– Látszik rajtam?
– Kirajzolódik az arcodon a fű nyoma.
Aznap délután egyenként levették Kokirivel az összes csen-
gőt a város fáiról.
– Idén mindig te jártál a fejem ben, ha a szelesebb napokon
meghallottam a csengettyűket.
Kokiri arckifejezéséről bajos lett volna megmondani, hogy
sír vagy nevet.
– Azért sajnálom egy kicsit, hogy már nincs rájuk szükség –
motyogta Kiki.
– Majd én megőrzöm addig, amíg újra kellenek! – mondta
Kokiri.
– Mégis mire? – kérdezett vissza csodálkozva Kiki. Kokiri je-
lentőségteljesen pislogott.
 – A lányodnak. Van honnan örökölnie, biztos ő is kelekótya
lesz! – nevetett.
Kiki pedig kiválasztotta a legnagyobbat a csengettyűk közül,
fényesre pucolta, és betette a csomagjába.

Megint eljött a búcsúzás ideje, Kiki elköszönt a szüleitől. Most

nem volt olyan vakmerő és izgatott, mint az önállósodásakor.
– Hát, sziasztok!
– Szia!
Integettek, és mosolyogtak egy másra.
Kiki és Dzsidzsi egyenest Koriko városába tartott. Időnként
halk csengőszó hallatszott a seprű nyelére akasztott batyuból.
Ilyenkor Kiki még nagyobb sebességre kapcsolt, és jól meghaj-
totta a seprűjét.
Végül aztán meglátták a távolban csillogni a tengert, majd ki-
bontakozott a sok egy másra rakosgatott játékkocka és -gúla, Ko-
riko városa.
– Nézd, itt a mi városunk! – kiáltotta Kiki, és rámutatott.
A lemenő nap fényében hosszan elnyúlt az óratorony árnyé-
ka, és kettészelte a várost.
 Készült a Gyomai Kner Nyom da Zrt.-ben 2023-ban,
a nyom da ala pítá sá nak 141. esztendejében

Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazga tó

A Ciceró Könyvstú dió köny veinek kizá róla gos terjesztője

a Ta lentum Kft.
 Tartalom
Kadono Eiko - Kiki a boszorkányfutár
1 - A történet kezdete
2 - Itt az idő, hogy Kiki a saját lábára álljon
3 - Kiki egy nagyvárosba érkezik
4 - Kiki boltot nyit
5 - Kiki bajba kerül
6 - Kiki egy kicsit ideges lesz
7 - Kiki kilesi mások titkát
8 - Kiki megoldja a hajóskapitány baját
9 - Kiki elhozza az új esztendőt
10 - Kiki elhozza a tavasz hangjait
11 - Kiki hazalátogat