Kiki, a boszorkányfutár

I összesen Kiki, a boszorkányfutár

Kadono Eiko
Ciceró (2023 aug)

Címke: fantasy, ifjúsági, meseregény

ISMERD MEG A JAPÁN GYEREKKÖNVET, AMELY MIJAZAKI HAJAO

RAJZFILMJÉT IHLETTE!
Kiki, a kis boszorkány sosem futamodik meg a kihívások elől. Amikor
betölti tizenharmadik évét, a boszorkányhagyománynak megfelelően
útra kel, hogy egy új városban telepedjen le egy évre. Amikor Kiki
Koriko tengerparti városába ér, biztos benne, hogy szívesen fogadják
majd, ám a helyiek bizalmát nehezebb elnyerni, mint képzelte.
Hűséges és pimasz macskájával, Dzsidzsivel az oldalán Kiki új
barátokra lel, és megtanulja, hogy a varázslat a leghétköznapibb
helyeken is virágozni képes. Kadono Eiko elbűvölő gyerekkönyve,
melyben a mágia és a mindennapi élet bája keveredik, most Mayer
Ingrid fordításában először olvasható magyarul.
Kadono Eiko csaknem kétszáz mű szerzője. Számos elismeréssel
tüntették ki, köztük a Hans Christian Andersen-díjjal, a Kiki, a
boszorkányfutár pedig az IBBY kiemelt műveinek listájára is felkerült.
Japánban, Kanagava prefektúrában él.
 1
A történet kezdete
Volt egyszer egy sűrű erdőkkel és lankás dombokkal ölelt
kisváros. Alig észrevehetően dél felé lejtő utcáin a házaknak
pirítóskenyér-színű teteje volt. Szinte hajszálpontosan a város
közepén állt a vasútállomás, onnan nem messze pedig egymás
közvetlen közelében a városháza, a rendőrség, a tűzoltóság és az
iskola. Ehhez hasonló helyet könnyen találhatunk, hiszen tizenkettő
egy tucat.
Ám ha kissé figyelmesebben megvizsgáljuk, felfedezhetünk
benne néhány dolgot, amelyeket hiába keresnénk egy átlagos
kisvárosban.
Például, ahány magas fa csak akadt,
mindnek a csúcsán ezüstszínű
csengettyű lógott. Ezek néha hangosan
csilingeltek, noha nem is fújt a szél.
Ilyenkor a város lakói egymásra néztek,
és összenevettek:
– Jaj, már megint beléakadt a kis
Kiki lába!
 Bizony, ez a Kiki, akit emlegettek, szintén nem volt mindennapi.
Hogy is lett volna, ha egyszer kicsi létére meg tudta szólaltatni a
csengettyűket a fák tetején!
Nos, pillantsunk csak a város keleti csücske felé, és
kukucskáljunk be a házba, ahol Kiki lakik!
Az utcára néző bejárat kapufélfáján egy fatábla lóg:
TÜSSZENTÉS ELLENI GYÓGYÍR – NÁLUNK KAPHATÓ
Tárva-nyitva a zöldre festett ajtó. Belépve tágas kert fogad, balra
távolabb egy földszintes házikó. A kertben mindenféle szokatlan
növény szép sorban, egyiknek nagy, másiknak szúrós, hegyes levele
van, és az egész környéket belengi valami erős, ám kellemes illat. Az
illat nyomában a házba érünk, amely a konyhában, egy hatalmas
rézüst közelében érződik a legerősebben. Onnan éppen a nappali fő
falára látni, ahol a más családoknál megszokott festmények vagy
fényképek helyén két, gallyakból kötözött seprű lóg, egy nagyobb és
egy kisebb – ez mindenesetre némiképp rendkívülinek mondható.
Nocsak, hallani, hogy egy család beszélget a nappaliban. Ezek
szerint éppen itt a teaidő.
– Kiki, mikorra tervezed az indulást? Ideje lenne elárulnod
nekünk. Nem halasztgathatod a végtelenségig! Szedd össze magad!
– méltatlankodott egy női hang.
– Jaj, már megint kezded… Ne aggódj már, Anya! Mégiscsak a te
lányod vagyok. Mégiscsak boszorkány. És komolyan is veszem –
feleselt egy kissé csípős kislányhang.
– Miért nem hagyod rá? Amíg magától meg nem jön hozzá a
kedve, beszélhetsz te neki akármennyit – szólt ezúttal egy higgadt
férfihang.
– Igen, talán igazad van. De majd’ megőrülök az aggodalomtól!
Mert hát miattam van az egész – válaszolt egy árnyalatnyit
élesebben az anyának nevezett személy hangja.
Már biztosan rájöttetek: ebben a házban egy boszorkánycsalád
lakik.
Az anya, Kokiri egy régi családból származó, tősgyökeres
boszorkány, de az apa, Okino, egyszerű ember. Néprajzkutató, a
tündérekről és boszorkányokról szóló mendemondákat és
népmeséket kutatja. Kiki pedig kettejük egyetlen lánya, aki idén lesz
tizenhárom éves.
Az imént arról beszéltek, hogy melyik napon fog Kiki kirepülni.
Ha egy ember és egy boszorkány frigyéből leánygyermek
született, abból rendszerint boszorkány lett. Ám nagy néha olyan is
akadt közöttük, aki nem kért a boszorkánylétből, ezért aztán
szokássá vált, hogy mindegyikük maga dönthetett róla, miután
betöltötte a tíz esztendőt. Amennyiben arra az elhatározásra jutott,
hogy belevág, azonnal tanulni kezdte anyjától a varázslás
tudományát, majd tizenhárom éves korában választott egy
teliholdas éjszakát, és egyedül útra kélt. A boszorkányok kirepülése
annyit tesz, hogy hátrahagyják szülőházukat, és keresnek egy várost
vagy falut, ahol még nincs boszorkány, és ott egyes-egyedül új életet
kezdenek. Persze ez egy kicsi lány számára hatalmas feladat, ám
napjainkra nemcsak a boszorkányok varázsereje csökkent, hanem a
számuk is vészesen megfogyatkozott, így ez a szokás igen fontos
szerepet játszott a fennmaradásukban. Egyúttal az egyik legjobb
módja volt annak, hogy minél több városba, faluba hírét vigyék,
minél több emberrel tudassák: igenis vannak még boszorkányok.
Kiki esetében is így történt: tízesztendős korában eldöntötte, hogy
boszorkány lesz, majd anyja rögtön tanítani kezdte a
varázstudományokra. Ezek egyike a gyógynövények nevelése és a
tüsszentés elleni gyógyír készítése volt, a másik pedig a seprűn
repülés tudománya.
A repülést gyorsan elsajátította. De mivel még nem volt egészen
felnőtt, folyton elvonta valami a figyelmét ott fent a magasban.
Például egy hatalmas pattanás az orra tövében, vagy hogy mit
vegyen fel a barátnője születésnapjára.
Csak ennyi kellett ahhoz, hogy a seprű hirtelen zuhanni kezdjen.
Egyszer máson sem járt az esze, mint a vadonatúj csipkés
alsóneműjén, és mielőtt észrevette volna, hogy süllyedni kezdett,
nekirepült egy villanyoszlopnak. A seprű ripityára tört, Kikinek meg
három púpja nőtt, egy az orra hegyén, kettő pedig a két térde
kalácsán.
Így történt, hogy anyukája, Kokiri sorra vette a magas fákat, és
mindre csengettyűt kötözött. Hogy ha Kiki véletlenül elkalandozik
és alacsonyan száll, mégis észbe kapjon a csengőszótól, amikor
eltalálja a lábával. Mostanában már csak hébe-hóba szólal meg egy-
egy csengő…
Igen ám, de a másik varázstudománnyal, a tüsszentés elleni szer
készítésével Kiki sehogy sem tudott megbarátkozni. Valószínűleg
kevés volt a türelme, hogy ügyesen felnevelje a gyógynövényeket,
majd a gyökerüket és leveleiket apróra vágva lassú tűzön sűrűre
főzze.
– Megint semmivé lesz egy varázslat! – szomorkodott Kokiri.
Nem csoda, hiszen annak idején a boszorkányok még sokféle
varázslatot ismertek, ám azok szép lassan eltünedeztek, míg mára
tősgyökeres boszorkány létére Kokiri is csak kettőt tudott használni,
Kikinek pedig ezek egyikéhez nem fűlött a foga.
– De hát sokkal kellemesebb fent repülni a magasban, mint egy
lábost kevergetni – söpörte le az asztalról Kiki a problémát. Erre
aztán Okino próbálta békíteni Kokirit.
– Hagyd csak! Ki tudja, talán egyszer majd valaki újra képes lesz
egy elveszett varázslatra. Neki meg legalább van fekete cicája.
A boszorkányoknak fekete macskájuk van, mióta világ a világ. Ez
is afféle varázslat lehet.
Kikinek is volt egy Dzsidzsi nevű kiscicája. Kokirinek is volt
régen egy, Meme. Ha egy boszorkányanyukának kislánya születik,
kerít valahonnan egy akkortájt született fekete macskát, hogy együtt
nevelje a gyermekével. Azok pedig idővel megtanulnak beszélni
egymással egy olyan nyelven, melyet csak ők értenek. A cica
elválaszthatatlan jó baráttá válik a kislány számára, akinek egy
napon majd a saját lábára kell állnia. Sok erőt ad, ha van valaki,
akivel osztozhat örömében, bánatában! Aztán amikor a kislány felnő
és megházasodik, mert talál egy szívének kedves embert, aki a cica
helyébe lép, a fekete macska is pár után néz, és elköltözik a lánytól.
 2
Itt az idő, hogy KIKI a saját lábára álljon
A délutáni tea után Kokiri és Okino elmentek valahova, mert
dolguk akadt, Kiki pedig Dzsidzsivel, a fekete cicával üldögélt a
kertben a kellemes napsütésben.
– Ideje lenne útra kelnem – szólt Kiki, mintegy önmagának.
– Hát igen. Ugye, nem jössz nekem azzal, hogy inkább mégsem
akarsz boszi lenni? – emelte fel Dzsidzsi a fejét.
– Dehogyis! Hiszen én akartam így – vágta rá Kiki. És eszébe
jutott, milyen csodálatos érzés volt legeslegelőször seprűn repülni.
Körülbelül tízéves koráig Kiki úgy nevelkedett, mint bármelyik
másik lány. Tudta, hogy az anyukája boszorkány, és tízévesen el kell
majd döntenie, hogy szeretne-e ő is az lenni, de igazán komolyan
nem foglalkozott a kérdéssel. Már jócskán betöltötte a tízet, amikor
egy barátnője elújságolta, hogy az anyukája nyomába lépve ő is
fodrász lesz, mire hirtelen Kikit is elkezdte foglalkoztatni a családi
tradíció. Halványan sejtette, hogy Kokiri szeretné, ha követné a
példáját. De Kikinek semmi kedve nem volt boszorkánynak állni
csupán azért, mert az anyja is az.
Az leszek, ami lenni akarok. Én fogok dönteni.

Ebben egészen biztos volt.

Aztán egy napon Kokiri készített neki egy kis seprűt:
 – Nem próbálod ki egy kicsit a repülést?
– Én? Miért, tudok?
– Hát boszorkány lánya vagy, elvileg semmi akadálya.
Kikit kicsit aggasztotta ez a csábítóan megfogalmazott ajánlat, de
felcsigázta a ritka lehetőség, így gyorsan megtudakolta, hogyan kell
fel- és leszállni, majd Kokiri nyomában ő is felmerészkedett a
seprűjére, és elrugaszkodott a földtől.
Abban a pillanatban pillekönnyűvé vált a teste, hiszen a
levegőben lebegett!
– Repülök! – kiáltott fel Kiki. Alig három méterrel emelkedett a
háztető fölé, de nagyon kellemes érzés volt. Mintha a levegő is
tisztább lett volna ott egy hajszálnyit. Aztán még magasabbra akart
repülni, és még, még… Vajon mi látszik majd onnan, milyen lesz,
még, még… mintha csak a kíváncsiság hajtaná egyre feljebb és
feljebb testét-lelkét – szóval nem kellett hozzá sok, hogy nagyon
megszeresse a repülést.
És természetesen eldöntötte, hogy boszorkány lesz.
– A vér nem válik vízzé – örvendezett Kokiri, de Kiki úgy vélte,
hogy nem csak ezen múlt, elvégre ő magának választotta ezt az utat.
Kiki felpattant, és állával a kert végében álló sufni felé intett.
– Dzsidzsi, gyere, nézzük meg, csak egy kicsit! Anya úgysincs
itthon.
– De miért titkolod előle? – kelletlenkedett Dzsidzsi.
– Tudod, mekkora ügyet csinál mindig belőle, ha szóba kerül a
kirepülésem. És amúgy is mindenbe beleszól. Szóval az egész egyből
bonyolultabb lenne.
– Jól van, na… Viszont ki kell tennünk, hogy eleget süsse a nap.
– Csak egy kicsit…
– Majd jól bepenészedik, ha megint vele alszol!
– Tudom. Különben is muszáj segítened, mert mostantól nem
boldogulok nélküled! – mondta Kiki, miközben ügyesen
szlalomozott a derékig érő gyógynövényrengetegben, majd behajolt
a sufni és a kerítés közötti résbe. Abban a minutumban boldogan
kiáltott fel:
– Nézd!
 A sufni eresze alatt egy szép, vékony seprű lógott. Fehéren
csillogott a nyugat felé ereszkedni készülő nap fényében.
– Nézd, milyen szép lett! Tehát már kész is. – Kiki hangja
akaratlanul is megbicsaklott.
– Úgy tűnik, most sikerrel jártál – kukucskált ki Dzsidzsi Kiki
lába mellől, és egészen elkerekedett a szeme. – Kiki, mi lenne, ha
mennénk vele egy kört próbaképp? Olyan jó idő van!
– Azt nem szabad! – rázta Kiki a fejét. – Nem használom a nagy
napig. Az nem lesz már soká. Azt szeretném, ha mindenem új lenne
akkor. A ruhám, a cipőm, és a seprűm is. Mint egy újszülöttnek!
Anya folyton azzal jön, hogy régi boszorkánycsalád sarja vagyok,
becsüljem meg a régi dolgokat. Márpedig én én vagyok. Egy
vadonatúj boszorkány.
– Jó, de akkor engem hogy fogsz megújítani? – rezgett kicsit
sértődötten Dzsidzsi bajusza.
– Nyugi, majd szépen kikefélem a bundádat, míg bukfencet nem
hánynak rajta a napsugarak! Pihepuha lesz, majd meglátod, friss és
üde.
– Azt megnézem – évődött Dzsidzsi. – De ne mondd rám, hogy
friss macska, mert úgy hangzik, mintha valami kajáról beszélnél.
Pedig nem egyedül fogsz kirepülni.
– Hát tényleg nem. Bocs. – Kiki alig bírta visszatartani a
nevetését, ahogy Dzsidzsi szemébe nézett. – Vajon milyen érzés lesz
elindulni?
– Szerintem te sírni fogsz.
– Én ugyan nem!
– Egyébként kábé mikorra tervezed? – nézett fel újra Dzsidzsi
Kikire.
– Akármikor elindulhatunk. Legyen akkor a legközelebbi
telihold?
– Micsoda, máris?
– Igen, még van öt napunk. A legjobb, ha a tettek rögtön követik
az elhatározást, nem?
– Na, ebből lesz csak haddelhadd. Arra mérget vehetünk.
– Este megmondom anyának és apának. Dzsidzsi, én olyan
kíváncsi vagyok, milyen városban fogunk kikötni! – Kiki szinte
felnőttes komolysággal tanulmányozta az eget.
– Hogy ebből mi fog kisülni… Mert neked mindig azonnal meg
kell valósítanod, amit egyszer a fejedbe vettél.
– Most komolyan aggódsz? Én nem. Majd akkor, ha lesz miért.
Most olyan izgatott vagyok, mint amikor kinyitom egy
ajándékdoboz fedelét. – Kiki hangján érződött az izgatottság, amikor
a seprűért nyúlt. Megbökte, mire az megingott, mintha csak
bólintana.
Aznap este, vacsora után Kiki odaállt Dzsidzsivel együtt Okino és
Kokiri elé.
– Most már megnyugodhattok. Eldöntöttem, hogy melyik nap
indulunk.
Kokiri felpattant ültéből.
– Tényleg? És mikor?
– A következő holdtölte estéjén.
Kokiri tekintete sietve végigfutott a fali kalendáriumon.
– De hát addig már csak öt nap van! Ez nem gyerekjáték!
Halaszd el a következő teliholdig!
Kiki lebiggyesztette a száját, és megvonta a vállát.
– Na tessék, máris kezdődik a műsor. Ha totojázom, azért
haragszol, ha meg eldöntöm, azt kritizálod.
– Igaza van, ez így nem kerek, Kokiri! – szólt közbe Okino.
– De attól még egy csomó előkészület hiányzik. Nem könnyű ám
egy anyának! – Kokiri elvörösödött, azt sem tudta, hová legyen, úgy
felzaklatta a hír.
Kiki odaállt az anyja elé, és magát mórikálva mondta:
– Hányszor mondjam még, hogy szíveskedjél megbízni a saját
lányodban! Már mindent előkészítettem.
Aztán megerősítést várva odaszólt Dzsidzsinek: – Ugye,
Dzsidzsi? –, aki válasz helyett csak egy faroklendítéssel felelt.
– Nocsak – tátotta a száját meglepetten Kokiri, aztán lesütötte a
szemét. – Mégis mi az a minden?
– Egy seprű. Csináltam egy újat. Dzsidzsi segített. Ugye? Várj
egy kicsit, mindjárt behozom – viharzott ki Kiki az ajtón. – Ez az! –
tért vissza szinte azonnal a seprűvel, és megmutatta a szüleinek.
– Nahát! Tudsz te, ha akarsz! – hunyorgott elismerően Okino.
 – Fűzvesszőt áztattam a folyó vizében, utána pedig
megfürdettem a nap fényében is. Ugye, milyen jó lett, Anya? –
suhogtatta meg Kiki a seprűt.
Kokiri kimérten csóválta a fejét.
– Nagyon szép. De nem használhatod.
– Miért? Semmi kedvem a mostani picihez. És úgyis csak repülni
tudok. Egy szép új seprűvel szeretnék menni.
Kokiri megint csak a fejét rázta.
– Éppen azért kulcskérdés a seprű, mert csak repülni tudsz. Mi
lesz, ha a bejáratatlan seprűvel kudarcot vallasz? Nem mindegy,
hogyan kezdődik az utad. Nem olyan egyszerű ám a saját lábadra
állni. Pénzt éppen csak annyit tudunk adni, hogy nagyon-nagyon
szerényen legyen mit enned egy évig. Azután, mint minden
boszorkánynak, a saját varázstudományodból kell megélned. Egy
éved van, hogy kigondold, mivel keresed meg a betevőt. Látod, én
gyógyírt készítek, hogy hasznára váljak az embereknek. Te pedig
menj csak az én seprűmmel! Az rendesen be van járatva, és jól száll.
– Ne már, azzal nem akarok! Koromfekete a szutyoktól! Egy
kéményseprőnek is dicsőségére válna! És a nyele is vastag, bumfordi
és csálé. Ugye, Dzsidzsi? – kért megerősítést a lábánál figyelmesen
gubbasztó macskától. Dzsidzsi épp nem nézett oda, de erre
nyomatékosan dorombolni kezdett.
– Látod, Dzsidzsi is egyetért! Attól tart, hogy azon a seprűn
fekete macska létére még viharfelhőnek nézik! Pedig egy fűzseprűn
úgy mutatna, mint egy üveghintón utazó vőlegény!
 – Szépen összefogtatok… – nevette el magát Kokiri. – Gyerek
vagy te még. A seprű nem játék. Egyszer majd az én seprűm is
elöregszik, és akkor arra cseréled, amire akarod. Addigra már te is
kész boszorkány leszel.
Kokiri lehunyta a szemét, mint aki nagyon töri a fejét valamin.
Kiki csücsörített, és megkopogtatta a padlót a seprűvel.
– Akkor hiába csináltam…? Most mi legyen vele?
– Használom én. Ha nincs kifogásod ellene.
Kokiri javaslatára Kiki egy darabig a seprűjére meredt, de aztán
felnézett, és így felelt:
– Jó, az ellen nincs. De akkor ruhát hadd vegyek olyat, ami
nekem tetszik! Láttam a főutcán egy szépet egy bolt kirakatában,
pillangóvirág-mintás. Biztos úgy nézne ki rajtam, mintha a virágok
repülnének!
– Sajnálom, de azt sem lehet – válaszolta ismét gondterhelt arccal
Kokiri. – Egy mai boszorkánynak már nem kell csúcsos süvegben és
hosszú köpenyben járnia, de örök szabály, hogy a ruhánk színe
minden feketék legfeketébbike. Ezen mi sem változtathatunk.
Kiki duzzogni kezdett.
– Micsoda ósdi szokás! Fekete banya fekete macskával, egy merő
feketeség az egész.
– Ez van, az ósdiságon nem lehet segíteni, ha már egyszer
tősgyökeres boszorkánynak születtél. De a fekete ruha szépen
kirajzolja ám messziről a körvonalakat! Bízd csak rám! Gyorsan
megvarrom neked!
– Már megint ez a tősgyökeres blabla… – morogta Kiki az orra
alatt, és válasz helyett lebiggyesztette a száját.
– Kiki, ne hidd, hogy olyan fontosak a külsőségek! A lényeg
legbelül van.
– Jaj, Anya, tudom. A belsőt bízd csak rám! Bár sajnos
megmutatni nem tudom.
Kiki csalódott arccal húzta fel az állát, és odapenderült Okino
mellé.
– Papa, ugye kaphatok egy rádiót? Szeretnék zenét hallgatni
repülés közben. Egy pirosat szeretnék.
 – Jól van, rendben! Számíthatsz rám! – bólintott nevetve Okino.
Ezúttal Kokiri is derűsen mosolygott. Aztán elfordította a tekintetét,
és így szólt:
– Na, elég legyen, jó éjszakát, Kiki!
Jobbjával a köténye alját szorongatta, és feltűnésmentesen a
szeme sarkához emelte.
 3
KIKI egy nagyvárosba érkezik
A hold nőttön-nőtt, és csakhamar teljesen kikerekedett. Eljött a
nap, amikor Kikinek a saját döntése alapján útra kellett kelnie.
Még alig mozdult el a napkorong
nyugat felé, amikor Kiki már a tükör
előtt illegette magát az új fekete
ruhájában, melyet Kokiri varrt neki.
Lábánál a fekete macska, Dzsidzsi sem
volt rest, hol oldalról kukucskált bele a
tükörbe, hol nyújtózkodott, aztán meg
összekuporodott. Egy perc sem kellett
hozzá, máris mindketten Kokiri
seprűjén termettek, hogy ellenőrizzék,
milyen peckesen festenek oldalról.
– Na, kicsikéim, lassan talán elég is
lesz a szépítkezésből… Nézzétek csak
az eget nyugaton, hogy elhalványodott
az alkonyat – szólt rájuk Kokiri,
miközben ide-oda szaladgált, annyi
dolga volt.
– Anya, hadd legyen még egy kicsit rövidebb a szoknyám, csak
egy icipicit! – húzogatta magán a ruhát Kiki lábujjhegyen állva.
– Miért? Olyan jól áll!
– Sokkal csinosabb lenne, ha jobban kilátszana a lábam.
– Így elegánsabb. Rendesebben is nézel ki benne. Így is sokaknak
szúrják a szemét a boszorkányok. Na, tessék, csomagoltam neked
elemózsiát! – veregette meg Kokiri a kislány vállát, és letett mellé
egy kis batyut. – Tettem bele gyógyfüveket, hogy ne romoljon meg
egykönnyen. Becsüld meg! Az én anyukám nagyon ügyesen
készítette el nekem az elemózsiát az útra kelésem napján. Tudott
valami varázslatot a kenyérbe való füvekre, amitől nem penészedett
meg, de nem is lett kemény. Nagy kár, hogy mi már nem értünk
hozzá!
 – Pedig nem tűnik nagy ördöngösségnek továbbörökíteni az
ilyesmit. De akkor miért tűnnek el mégis a varázslatok? Biztos ettől
mágia a mágia – szólt közbe Okino, aki a dolgozószobájából jött elő,
kezében egy könyvvel.
– Tudom, meglepő, de boszorkány létemre én sem tudom…
egyesek szerint ez amiatt történik, hogy már nincsenek igazán sötét
éjszakák és teljesen hangtalan csend. Mert ha valahol világosabb
van, vagy egy pisszenés is hallatszik, az eltereli a figyelmünket, és
nem tudunk elég jól bánni a mágiával…
– Igaz, ami igaz, az ősidőkhöz képest most sokkal világosabb
lehet, hiszen valahol biztos mindig ég egy lámpa.
– Hát igen, megváltozott a világ – bólintott Kokiri.
– Tényleg emiatt lehet? – fordult feléjük hitetlenkedő arccal Kiki,
aki addig a tükröt bámulta. – Szerintem nem külső okai vannak,
hogy eltűnnek a varázslatok. Hanem mert a boszorkányok
túlságosan visszafogják magukat. Te is mindig azt szajkózod, Anya,
hogy egy boszorkány viselkedjen csak szépen, visszafogottan. Én
viszont nem akarok úgy élni, hogy folyton azt figyelem, mit
mondanak rólam mások. Szabadon akarom tenni, amihez csak
kedvem támad.
– Hűha, te aztán jól megmondtad! – Okino szeme elkerekedett a
megdöbbenéstől.
– Figyelj csak, Kiki! Régen rajtunk, boszorkányokon kívül voltak
mások is, akiknek különleges képességeik voltak. De az emberek
többsége úgy tartotta, hogy az effélék csak rosszban sántikálhatnak.
Hogy majd biztosan bajt hoznak a fejükre.
– Igen, ebben lehet valami… – bólogatott elgondolkodva Okino
is.
– Mondom én. Például felhozták, hogy egy boszorkány penészt
növesztett a frissen fejt tejre, aztán kiderült, hogy az egy különleges
sajt készítéséhez kellett. Ma pedig már bárki ehet olyat, nem? –
nézett aggodalmasan Kokiri a lányára. – Ilyen körülmények között
csakis azért maradhattak meg a boszorkányok, mert elhatározták,
hogy a továbbiakban kölcsönösen támogatják egymást az
emberekkel. Néha háttérbe kell húzódniuk, és segíteni, amiben csak
tudnak. Ennél jobb ötletük nem is lehetett volna. Mostanra
eljutottunk odáig, hogy vannak, akik kutatják a boszorkányokat és a
tündéreket, mint a te apád, és próbálják megérteni őket.
– Ezt vegyem dicséretnek? Örvendek! – hajtotta meg magát
tréfásan Okino.
– Ajaj, odakint már egészen besötétedett! Mindjárt felkel a hold,
gyorsan üljünk asztalhoz! Ilyen nehéz témából meg elég is volt ennyi
– ütötte össze a tenyerét Kokiri, és felállt.
– Teliholdkor ugyan világos van, ezért kiváló alkalom a
kirepülésre, de utánanéztem, a boszorkányok útra kelési napjainak
adataiból ítélve ötven-ötven százalékban lehet eső, illetve jó idő is…
– mondta Okino.
– Szerencse kérdése. De ma nincs okunk aggodalomra, olyan
tiszta az ég. Kiki, tényleg mindennel előkészültél? – söpörte félre
Kokiri Okino aggodalmait, majd újra nekiállt fel-alá rohangálni.
– Remélem, jó helyet találsz majd – nézett mélyen Kiki szemébe
Okino.
– De figyelj csak, Kiki, nehogy nekem elsiesd, és
hasraütésszerűen döntsd el, hol telepedsz le! – figyelmeztette Kokiri.
– Ezt magamtól is tudom. Agyonizgulod magad!
– Nem egy másik bolygóra megy! Csak egy másik városba. És
egy év múlva haza is látogathat – próbálta mindkettőjüket
vigasztalni Okino.
Kokiri komoly arccal állt a lánya elé.
– Kiki, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy alaposan
gondold meg, melyik várost választod. Én a helyedben ódzkodnék a
látszat alapján dönteni, hogy mennyi bolt van benne, vagy milyen
forgalmas. A nagyvárosokban mindenki siet, és senkinek sincs ideje
a másikkal törődni. És ha megérkeztél, ne látszódjon rajtad a
tanácstalanság! Csak vidáman! A legfontosabb, hogy ne ijeszd meg
őket.
– Jól van, Anya. Megoldom. Ne aggódj már! – bólintott többször
egymás után Kiki, majd Okinóhoz fordult.
– Papa, emelj fel a magasba, mint kicsi koromban! Tudod,
benyúltál a hónom alá, és zsipp-zsupp felemeltél. Csináld megint,
kérlek! – Kiki zavarában még a nyelvét is kidugta kissé.
 – Na gyere! – kiáltott fel szándékosan nagy hangon Okino,
benyúlt Kiki hóna alá, és megpróbálta felemelni. – Hú, de nehéz
vagy! Mikor nőttél te ekkorára? Még egyet, és kész. – Amikor
másodszor is benyúlt Kiki hóna alá, hogy felemelje, Okino kissé
megtántorodott.
– Nagy vagyok! Csak, hihi, csikizeeel! – kacagott tekergőzve Kiki.
Ahogy az várható volt, a telihold fénye a keleti kaszáshegy rétjei
mögül árasztotta el a tájat.
– Na, akkor talán indulhatunk is.
Kiki úgy tervezte, hogy szép szavakkal fog majd elbúcsúzni, de
csak ilyen semmitmondó köszönés tellett tőle. Vállára vette a
batyuját, és megmarkolta az odakészített seprűt. Másik kezében a
piros rádiót tartotta, amelyet Okino vett neki, és Dzsidzsihez szólt,
aki már egy ideje a lábánál üldögélt türelmesen.
– Köszönj szépen el!
Dzsidzsi rögvest felkelt, és felnézett a szülőkre.
– Vigyázz ám a lányunkra, Dzsidzsi! – kérte Kokiri. A macska
szokás szerint csak legyintett egyet a farkával válasz helyett.
– Anya, majd rögtön írok levelet!
– Várom a híreket!
– Ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnéd, nyugodtan
hazajöhetsz ám! – jegyezte meg Okino.
– Na, azt leshetitek! – vágta rá Kiki.
– Jaj, hát most kell neked elérzékenyülnöd, Okino? – nézett kissé
rosszallóan Kokiri a férjére.
Amint Okino kinyitotta a bejárati ajtót, gratulációk özöne
árasztotta el őket. A környékbeliek jöttek el a nagy napon. Vagy
tízen álldogáltak a kapu előtt.
– Nahát! – Kiki úgy meglepődött, hogy szóhoz sem jutott.
– Hát tudták? – csuklott el Kokiri hangja.
 – Persze hogy tudtuk, most egy jó darabig nem látjuk majd a mi
kis Kikinket!
– Ezt mindenképpen meg kell ünnepelni! – magyarázták egymás
szavába vágva.
– Majd gyere ám haza néha, hogy legyen, aki megszólaltatja a
csengettyűket!
– Aztán mesélj ám a kalandjaidról!
Kiki barátai is eljöttek.
– Úgy örülök nektek! Köszönöm – sajtolta ki magából ezt a
néhány szót Kiki, és ölbe vette Dzsidzsit, hogy legyen hova rejteni
elkámpicsorodott arcát.
– Szerencse, hogy szép idő van! – motyogta maga elé Okino,
ahogy felnézett az égre.
Ki tudja, hány „Viszontlátásra!” után Kiki fellógatta a rádióját a
seprű elejére, hátulra felültette Dzsidzsit, és felszállt. Amikor már a
levegőben voltak, Kiki visszanézett, és elköszönt az anyjától.
– Minden jót, Anya!
Tudta jól, ha nem akkor teszi, amikor már kissé eltávolodott,
mindketten elbőgik magukat.
 – Hé, előre nézz! – hallotta anyja szokásos figyelmeztetését a háta
mögül. És azt is, hogy erre mindenkiből kirobbant a nevetés.
Kiki megkönnyebbült. Ilyen különleges napokon sokkal
megnyugtatóbb, ha anyja megmarad olyannak, mint máskor.
– Viszlát! – kiáltotta Kiki még egyszer jó hangosan, és egy
lendülettel felröppent a magasba. Először csak az integető kezek
sokaságát látta a távolban, aztán azok eltünedeztek, majd a város
fényei pislákoltak úgy, mintha a feje tetejére állították volna a
csillagos eget. A hold szép kerek tányérja vigyázóan tekintett le rá.
Végül aztán a város fényei is a távolba tűntek, és ameddig a szem
ellátott, csak hegyek domborultak alattuk, mint megannyi kuporgó
állat fekete háta.
– Döntsd már el, hogy merre megyünk! – bökdöste meg Dzsidzsi
hátulról.
– Hát, ööö… – Kiki csak kapkodta a fejét a szélrózsa minden
irányába. – Dél felé, délre akarok menni. Hallottam, hogy aki délre
tart, az biztosan eljut a tengerhez. Egyszer legalább megnézném
magamnak! Nem bánod, Dzsidzsi?
– Miért, felelhetem azt is, hogy „de”?
– Légyszi, azt ne mondd! – kiáltotta Kiki, miközben rántott egyet
a seprűn.
– Hogy ezek a lányok minek kérdeznek ennyit feleslegesen? De
egyet tisztázzunk! Mi most várost keresünk magunknak, nem
tengert.
– Nyilván. Nos, dél, merre is van dél… – pislogott jobbra-balra
Kiki, aztán megkönnyebbülten folytatta: – Megvan, erre! A hold
balra látszik, így nem is lehet másfelé.
Aztán füttyentett egyet, és jól belehúzott. Egyre erősebb volt a
szembeszél, mire a seprű feje úgy suhogott, mint a folyóvíz
zubogása.
 Időnként a hegyek feketesége között fel-feltűnt némi fény.
Máskor egyszer csak egy szürke szántóföld. De ezek ritkaságszámba
mentek, mert egyre csak hegyek, hegyhátak sorakoztak egymás
után.
Kiki csak repült, csak repült egyre tovább. Lassacskán
világosodni kezdett keleten az ég alja. Egyre nagyobb területet
hódított el a fehérség az éjszakától. Erre aztán az eddig hamuszürke
és sötétkék világ tarka színeket kezdett magára ölteni. A dimbek-
dombok lágy tavaszi zöldbe borultak, és olyan könnyűnek tűntek,
mintha ők is nyomban fel akarnának libbenni a levegőbe. A zord
sziklacsúcsok is csillogni kezdtek, mintha eláztak volna. Kiki szíve
csordultig telt a felfedezéstől, hogy a nap egyetlen sugara ennyire
gyönyörűvé képes változtatni a világot.
Egy keskeny völgyben kis falu bújt meg, néhány kémény füstje
kúszott a táj felett.
Kisvártatva két hegyoldal között egy vékonyka patak csillant
meg. El-eltűnt szem elől, hogy aztán megint felbukkanjon, és egyre
szélesebb lett.
– Kövessük azt a folyót! Hiszen a folyók a tengerbe torkollnak –
csavarta el Kiki a rádió gombját, és a megszólaló zene dallamára
fütyülni kezdett.
Seprűje éppen hátszelet kapott, és vidáman hasított előre.
– Tudod, hiába mondta Anya, amit mondott, nekem semmi
kedvem egy kisvároshoz – közölte Kiki hirtelen, mintegy
önmagának.
– És mégis milyet akarsz? – üvöltötte Dzsidzsi, dacolva a szél
süvöltésével és a rádió zajával.
– Hát, nagyobbat, mint anyáé. Legyen benne magas épület,
állatkert, meg egy pályaudvar, ahová ki-be járkálnak a gőzösök. És
legyen egy vidámpark is… Szerinted?
– Nem aprózod el. Nekem… elég, ha lesz egy tető, ahova szépen
odasüt a napocska… És egy tágas ablakfülke, ahová odasüt a
napocska… Meg egy veranda, ahova szintén odasüt a napocska…
– Nem fázol te?
– De, egy kicsit.
 – Jaj, hát akkor gyere ide! Ne szégyenlősködj, nekünk mindig
mindent meg kell beszélnünk. Mostantól csak egymásra
számíthatunk – dorgálta Kiki a hátába csimpaszkodó cicát, és a
térdére ültette.
– Nézd, Kiki, ahhoz ott mit szólsz? – nyújtotta ki egyszer csak a
nyakát egy kis idő múlva Dzsidzsi. Az alattuk elterülő várost szép,
lankás hegyek ölelték körös-körül, így olyan alakja volt, mint egy
nagy tányérnak. A piros és kék tetők csoportjai akár a répa és a borsó
a levesben.
– Hű, de szép! – felelte Kiki.
– Ez aztán a jó hely! Keresve sem találsz jobb lakóhelyet –
tudálékoskodott Dzsidzsi.
– De… Egy kicsit kicsi… Mi az ott?! – kiáltott fel hirtelen Kiki, és
előremutatott. Egy magányos fekete pöttyre lettek figyelmesek
messze-messze maguk alatt, amely egyre közeledett hozzájuk.
Jobban szemügyre véve egy seprűn repülő boszorkány volt, vállán
fekete macskával. De hánykolódott, mintha megvadult lovon ülne.
– Menjünk oda! – hajolt előre Kiki.
– Nahát! – csodálkozott a lány, tovább hánykolódva a levegőben,
ahogy Kikit meglátta. Valamivel idősebb volt Kikinél. – De régen
esett meg velem, hogy kollégával találkozom! Honnan jöttél? Hű,
csak nem ma van a nagy napod? – mérte végig tetőtől talpig Kikit
sebtében a másik boszorkány.
– De, még csak tegnap keltem útra. Látszik rajtam? – siklott Kiki
seprűjével a másik mellé.
– Naná, az egyből látszik. Ki is vagy öltözve. Az arcod feszült.
Meg hát én is voltam a helyedben.
– Tényleg meglátszik az arcomon? Én azt hittem, higgadt
maradtam… – nevette el magát Kiki. – Te mikor indultál?
– Nemsokára egy éve lesz.
– Milyen ez a város?
– Már kezdem megszokni.
– Nehéz volt? – pillantott rá Kiki kissé nyugtalanul.
– Hát, nekem nagyjából rendben mentek a dolgaim – közölte a
nagylány egy magabiztos vállrándítással. Kerek arcán kis
gödröcskék formálódtak kétoldalt,
amitől egészen kedvesnek látszott.
Ez az az arc! Kiki felismerte, hogy
erre mondta mindig Kokiri: „vigyorog,
mint a tejbetök”.
– És miből élsz meg?
– Jósnő lettem. A cicámmal,
Pupuval. Mert elég jól kitalálom, mit
éreznek az emberek. Azt mondják,
gyakran bejön, amit mondok. Persze
lehet, hogy csak udvariaskodnak…
Mert hát olyan kedvesek velem a
városlakók.
– De jó! És mindjárt hazalátogathatsz, ugye?
– Igen, nemsokára. Büszkén térhetek haza, és ennyi már elég is
nekem. De azért mindezzel együtt előfordul ám, hogy nem könnyű
az élet!
– Gondolom. Látom, a seprűd is eltört.
– Hihi, nem, ezzel más a helyzet. Csak nem vagyok túl jó repülő.
De időnként muszáj seprűre ülnöm, különben honnan tudnák, hogy
boszorkány vagyok-e, vagy sem, az pedig baj lenne. Ha már sikerült
így a saját lábamra állnom. Ma kértek, hogy nézzek rá egy tehénre
ott a hegyi legelőn, mert rosszkedvű, ezért ülök ilyen korán reggel
seprűn. Bár ez nem kifejezetten jóslás…
– De hogyhogy egy tehén…?
– Egy boszorkány nem mondhat nemet, ha megkérik valamire.
Ez a tehén nem egy egyszerű tehén ám, hanem olyan, mint az
emberek. A múltkor azért hisztizett, mert nem tetszett neki a
nyakába kötött kolomp hangja.
– A jó dolgát! – nevetett Kiki.
– Mondhatni, muzikális a drága. Kicseréltem a kolompját, és
énekeltem neki egy sort, attól megnyugodott. A gazdasszonya
hálából mindig irtó finom sajtot ad nekem. Csodás illata van, és
látnád, hogy nyúlik, ha megolvasztom a kályhán! Alig várom!
– De jó neked! Hogy ilyen jól megy minden.
 – Neked is jól fog. Vagy annyira cuki, mint én. Biztos van annyi
eszed is, mint nekem, jól repülsz, bár egy kicsit mitugrásznak
tűnsz… Hát, mindenesetre sok sikert! Én viszont sietek, szia! – A
nagylány integetett, aztán továbbra is összevissza hánykolódva
elviharzott.
– Fura, hogy akármiről beszélt, mindig talált módot az
öntömjénezésre! – szólalt meg halkan Dzsidzsi.
– De engem is megdicsért!
– Tényleg? Az a macska meg milyen nagyképű! Ide se köszönt.
Mintha egy öreg róka lenne.
– Nahát, Dzsidzsi, szívesen beszéltél volna vele, mi? Ilyenkor
neked kell előre köszönnöd!
– Én ugyan nem… – morgott Dzsidzsi.
– Na, de nekem is megvan a magam baja, ideje azzal törődnöm. –
Kiki lendületet vett, élesen jobbra kanyarodott, úgy haladt tovább.
Kiki csak repült és repült. Több várost is látott, ami szóba jöhetett
volna. Olyankor hiába követelőzött Dzsidzsi, hogy hamar válasszon
már egyet, Kiki kitartott amellett, hogy elmegy a tengerig. „Még egy
kicsit, csak egy kicsikét”, ismételgette unos-untalan.
Aztán megfogyatkoztak a hegyek, és szántóföldek, falvak,
városok vették át a helyüket. A folyó addigra már sokkalta szélesebb
lett, és élesen kanyarogva hömpölygött alattuk. Kikiék árnyéka
piciben a vízfelszínre vetült, mintha egy hal fickándozott volna a
habokban.
– Tyű, az nem a tenger? – kiáltott fel Dzsidzsi.
Kikit annyira lekötötte a lenti látvány, hogy csak most nézett fel.
Messze-messze egy csillogó vonal választotta ketté az ég kékjét és a
tengert.
– Dehogynem, az a tenger, ez egészen biztos. Te vetted észre
elsőnek!
– Ne már, ez csak egy óriási pocsolya – elégedetlenkedett
Dzsidzsi.
– Hát nem csodálatos? – Kikit teljesen elbűvölte a látvány,
széltében-hosszában végignézte, ameddig csak elért a tekintete.
Egyszer csak megpillantott egy várost, amely éppen ott terült el,
ahol a folyó a tengerbe torkollott.
 – Ott, az a város! Hű, mekkora híd! – kiabált megint Kiki.
– Juj, egy vonat! – kiáltott fel ugyanabban a pillanatban Dzsidzsi.
– Na, ereszkedjünk csak le gyorsan! – növelte meg hirtelen a
sebességet Kiki.
Ahogy közeledtek, kiderült, hogy ez még annál is sokkal nagyobb
város volt, mint gondolták. Négy- és háromszögletű magas házak
karcolták az eget, nem egy és nem is kettő. Kiki körülnézett, és
egészen izgalomba jött.
– Döntöttem, ez lesz a mi helyünk.
– Nem túl nagy? Tudod, mit mondott Kokiri. Hogy
meggondolandó, jó ötlet-e egy nagy, forgalmas hely –
aggodalmaskodott Dzsidzsi.
– Nekem viszont tetszik. Nézd azt a tornyot!
A hatalmas óratorony, amelyre Kiki mutatott, a város kellős
közepén állt, akár egy mennybe vezető létra.
– Vicces lenne annál fogva megforgatni ezt a várost, mint egy
pörgettyűt! Olyan hosszú az árnyéka, mintha az egész város egy
napóra lenne!
Kiki csillogó szemmel bámult lefelé.
– Látom, eléggé el vagy ragadtatva. De mi van akkor, ha már
lakik benne boszorkány, mint az előbbi helyen?
– Ezt sose tudjuk meg, ha nem szállunk le megkérdezni!
Kiki egy határozott mozdulattal lefelé fordította a seprű nyelét, és
szép lassan leereszkedett a város egyik utcájára.
Az idő tájt éppen tele voltak az utcák a délutáni vásárlásukat
intéző járókelőkkel. Kiki lába épp csak lekoppant a macskakőre, mire
az emberek megtorpantak a döbbenettől. Néhányan ijedten
húzódtak félre, vagy bújtak mások háta mögé, és kisvártatva
kisebbfajta tömeg figyelte tisztes távolságból Kikit. Ő gyorsan
lehuppant a seprűjéről, vállára vette Dzsidzsit, és igyekezett vidám
arcot vágni.
– Ööö… Én Kiki vagyok, a boszorkány.
– Nocsak, egy boszorkány? Nem sokat látni már manapság! –
igazgatta egy nénike a szemüvegét, és alaposan szemügyre vette
Kikit.

É
 – Tehát akkor itt most nem lakik egy sem? De jó! Én boszorkány
vagyok, Kikinek hívnak, ez pedig a fekete cicám, Dzsidzsi. Ha nem
bánják, ideköltözöm – nézett körbe Kiki, és a szokásosnál is
udvariasabban hajolt meg.
– Mármint hogyhogy ide, szóval ide hozzánk, Koriko városába?
– kérdezte egy férfi.
 – És erről mégis ki döntött? Csak nem az új polgármester? –
háborgott egy női hang.
Erre aztán az emberek össze-összenéztek, és mindenki mondta a
magáét.
– Van abból nekünk hasznunk, ha van egy boszorkányunk?
– Nem tartod kicsit elavultnak a repkedést?
– A régiek is megmondták, hogy minden valamirevaló városban
lakik egy boszorkány. Pedig itt eddig nem volt, mégse hiányzott.
– Anyu, a boszik tudnak varázsolni, ugye? De jó!
– Dehogy jó, csak a bajt hozzák ránk.
– Ugye te nem valami rosszban sántikálsz?
Kiki szíve összeszorult a ráözönlő, kedvesnek éppen nem
nevezhető megjegyzések hallatán. De azért egyre csak biztatta
magát, le ne olvadjon az arcáról a mosoly, és tudta, hogy mondania
kell valamit.
– Szeretném, ha megengednék, hogy ide költözzek. Gyönyörű ez
a város, és csodálatos az óratorony.
– Örvendünk, hogy tetszik.
– De nem kérünk a galibákból.
– Tégy, amit akarsz!
Amikor mindannyian elmondták a magukét, újra szétszéledtek,
és elnyelte őket a város.
Mintha a szél fújta volna el Kiki derűlátását, egészen
elszontyolodott. Amikor meghallotta, hogy ebben a városban nincs
boszorkány, azt hitte, biztosan örömmel fogadják majd, mint valami
ritka madarat. Hirtelen úrrá lett rajta a fáradtság is, hiszen egész nap
folyamatosan, étlen-szomjan repült, és most elhatalmasodott rajta a
szorongás és a kétségbeesés.
Kiki szülővárosában az emberek szívesen vették a boszorkányok
társaságát.
– Egy boszi olyan, mint az órákhoz használt gépolaj. Jót tesz a
városnak, ha van.
Szóval nagyon megbecsülték őket. Nem telt el nap anélkül, hogy
valaki ne hozott volna valami finomat, mondván, hogy neki túl sok
van belőle. Máskor Kikiék osztották meg, amijük volt, adtak Kokiri
tüsszentés elleni orvosságából, vagy megmondták egy régi, jól bevált
gyógyfű nevét, macskabölcsőt játszottak egyedül élő nénikkel-
bácsikkal, seprűre pattantak, hogy elvigyék valaki után, amit otthon
felejtett – tehát kölcsönösen segítették egymást a városlakókkal.
Kiki ebben élt, mióta megszületett, és most így, hirtelen a fejéhez
vágják, hogy tegyen, amit akar… Nem elég, hogy először jár ebben a
városban, hanem épphogy csak útra kelt. Nem igazán tudta, hogyan
is kéne „tennie, amit akar”.
Letért az útról, és bánatosan vonszolta maga után a seprűjét.
– Nem véletlenül mondta Kokiri, hogy kerüld el a nagyvárosokat
– súgta Dzsidzsi Kiki fülébe, még mindig a vállán trónolva.
Kiki óvatosan bólintott, nehogy kicsorduljanak a könnyei.
– Most mihez kezdjünk…? Szerinted? – suttogta, és
megsimogatta Dzsidzsi farkát.
– Majdcsak lesz valahogy.
Dzsidzsi csak azért is vidáman suhintott egyet a farkával.
Nemsokára itt az este. Enniük lesz mit, mert még érintetlenül
megvan az elemózsiás csomag, melyet Kokiri készített nekik. De hol
fognak aludni? Hiába van pénzük szállásra, találnak-e vajon olyan
helyet a városban, ahol befogadnak egy boszorkányt? Kiki ebben
egyáltalán nem volt biztos, csak elkeseredve vánszorgott tovább.
– Nahát, minden banya ilyen anyámasszony katonája manapság?
Régen aztán megnézhette volna magát ez a város! Felkaptad volna a
tornyánál fogva az egész hóbelevancot, és mindenestül feltetted
volna valamelyik hegy tetejére! – hőbörgött Dzsidzsi, csak hogy
lelket öntsön Kikibe, de ő csak némán megvonta a vállát.
Mentek erre, mentek arra, már maguk sem tudták, merre, míg
egy szűk kis utcában nem találták magukat. A magas épületek
helyett itt kis házikók sorakoztak egymásnak dőlve. Mire
feleszméltek, már a nap is lement, a boltok záráshoz készülődtek az
utca két oldalán. Vacsoraidő volt, tányérok koccanása és nevetés
hangja szűrődött ki az ablakokon.
Hirtelen éles női hang hallatszott a félig bezárt pékségből, amely
ott állt épp az orruk előtt.
– Tyűha, nézd mit felejtett itt az iménti vevő! Gyere, és vidd el
neki!
 Kiki megállt, mert azt hitte, neki szóltak. De rögtön meghallottak
egy férfihangot is.
– Most miért csapsz ekkora hűhót? Ez csak egy cumi, nem nagy
tragédia. Legalább nem a gyereket hagyta itt. Nekem most gyűlésem
lesz. Majd holnap reggel elszaladok vele.
– Pont azért kérlek most, mert holnap már késő. És egy nagyon
kedves vevőnkről van szó. Messziről jön, ráadásul kisbabával, hogy
nálunk vegyen kalácsot. Könnyű neked azt mondani, hogy csak egy
cumi, de egy kisbabának ez van olyan fontos, mint neked a pipád.
Szegénykém, nemigen fog aludni ma este az a gyerek. Na mindegy,
majd én elviszem.
A nő – ha minden igaz, a pékség gazdasszonya – átbújt a félig
leeresztett roló alatt, és kilépett az utcára. Bentről utánaszólt a
férfihang:
– Hé, ne csináld! Nem mehetsz a folyó túlpartjára ilyen
állapotban!
Az asszonynak olyan hatalmas pocakja volt, hogy biztosan nem
kellett már sokat várnia a kisbabája születéséig. Kezében a gumiból
készült cumit szorongatta.
Hátrafordult, és visszaszólt:
– Szóval akkor mész te?
– Holnap igen.
– Na tessék – csattant fel az asszony. – Pedig te is mindjárt apuka
leszel. Szép kis apuka az ilyen, mondhatom…
Alighogy befejezte az üzlet felé intézett mondandóját, nekiindult
gyalog, két kézzel átkarolva tekintélyes méretű pocakját. Zihálva
vette a levegőt, beleremegett a válla.
– Elnézést!
Kiki nem sokat teketóriázott, hanem utánaeredt, és megszólította.
– Ha nem bánja, én szívesen elviszem.
Az asszony megfordult, és hátrált két-három lépést. Aztán egy
villámgyors pillantással végigmérte Kikit a feje tetejétől a lábujja
hegyéig.
– Egy helyes kislányt látok, fekete ruhában, seprűvel a kezében,
csak nem kéményseprő vagy?
 – Nem, én… Igazából… Az imént érkeztem a városba, és
boszorkány vagyok – vallotta be nagy nehezen Kiki.
Az asszony gyorsan újra szemügyre vette a kislányt.
– Hogy? Boszorkány? Hű! Tényleg? Hallani hallottam már
rólatok, de eddig még soha nem láttam egyet sem közületek!
Az asszony minden levegővételnél zihált.
– De azért csak nem… Igazából színész vagy valami
színdarabban, ugye?
Kiki kétségbeesetten rázta a fejét.
– Nem, tényleg boszorkány vagyok. Ezért nekem nem esik
nehezemre elvinni valamit, és nagyon szívesen segítek!
Kiki igyekezett a lehető legudvariasabban beszélni.
– Igazi boszorkány? Nahát… De egy kicsit messze van ám. Nem
baj?
– Nem bánom én, akármilyen messze… Ha nem túlságosan
északra van, mondjuk, az Északi-sarkon. Elég vékonyan öltöztem, és
nincs kabátom.
Az asszonyból kitört a nevetés.
– Magam sem tudom, miért, de tetszel nekem. Nos, akkor
megkérhetlek?
– Igen, természetesen – bólintott szintén nevetve Kiki. De hirtelen
elbizonytalanodott. – Vagyis… Megmondaná a néni, hogy…
– Jaj, ne nénizz engem! O-Szono vagyok, a pék, mindenki csak
így ismer – tiltakozott az asszony.
– Szóval, O-Szono… Én a levegőben megyek, ha nem probléma.
 – Ó, hát nem kell akkora feneket keríteni az ügynek! Nem kell
ehhez repülőre szállni!
– Nem repülőre, seprűre.
– He?
O-Szono értetlenkedve billentette oldalra a fejét, és egy darabig
csak tátogott, mire végre meg bírt szólalni.
– Micsoda nap ez a mai!
Aztán megrázta a fejét, és folytatta:
– Felőlem aztán lehetsz boszorkány vagy madárijesztő, és édes
mindegy, hogy röpülsz vagy úszol. Nem szeretem túlbonyolítani a
dolgokat. Most az a legfontosabb, hogy a cumi célba érjen.
– Köszönöm, hogy ezt mondja, így nekem is könnyebb.
Kiki elmosolyodott. Vállán Dzsidzsi is farokcsóválva igyekezett a
legjobb formáját mutatni.
– Na, ezt akkor meg is beszéltük, indulj gyorsan – túrt bele a
köténye zsebébe O-Szono. – Mindjárt rajzolok neked egy térképet. És
nem mintha nem bíznék benned, de ha megérkeztél, kérd meg a
kisbaba anyukáját, hogy írja rá erre a térképre a nevét. Utólag majd
meghálálom neked valamivel.
– De jó! Köszi! – kiáltott fel Kiki véletlenül úgy, mintha csak egy
barátjával beszélne. Aztán, ahogy átvette a térképet és a cumit,
seprűre pattant, elrúgta magát a földtől, és a levegőbe emelkedett.
– Nahát, te tényleg igazi boszi vagy!
O-Szono meglepett hangját már a háta mögül hallotta.
Kiki fennakadás nélkül kézbesítette a cumit, a kisbaba anyukája
nem győzött hálálkodni miatta. Még a kicsi is abbahagyta a sírást, és
amint szájába vette a cumit, boldogan elmosolyodott.
Kikit jó érzés töltötte el, ahogy a pékség felé tartott a levegőben.
Korábbi lehangoltsága elillant, és melegség járta át, hogy így
megköszönték neki, amit tett. Mondta is Dzsidzsinek, aki a derekába
csimpaszkodott hátulról:
– Látod, nem lesz semmi baj, most már megnyugodhatsz te is.
– Nocsak – fújt egyet Dzsidzsi. – Nemtom, de hirtelen iszonyú
éhes lettem.
– Én is!
Kiki hátranyúlt, és meglegyintette Dzsidzsit.
– Ha végeztünk ezzel, beülünk egy fa alá, és eszünk abból, amit
Anya csomagolt. De csak egy kicsit, jó? Nem szabad elpazarolnunk.
Még szerencse, hogy ilyen szép nagy a hold!
O-Szono, a pék még ugyanott állt, mint korábban, és ugyanúgy az
eget bámulta tátott szájjal. Azonnal lerohanta Kikit, amint szép
csendben földet ért.
– De jó neked, hogy tudsz repülni! Kérlek, taníts meg engem is!
– Azt sajnos nem lehet. Csak az tud repülni, akinek az ereiben
boszorkányvér folyik.
– Vagy úgy… – sajnálkozott O-Szono. – De lehet, hogy bennem is
van valamennyi… Nézd csak! Nem látszom annak?
O-Szono elengedte nagy pocakját, és mint egy óriásmadár,
verdesni kezdett a karjával. Kiki elkapta a tekintetét, és picit
elnevette magát.
– Szóval tényleg nem boszorkány.
– Hogyhogy „tényleg”? Honnan tudod?
 – Valahogy érezni.
– Hát, ez nem jó hír. Mondjuk, nem csoda, hiszen sem
nagymamám, sőt egyetlen üknagymamám sem akad, aki
boszorkány hírében állt volna. De igaz is, mi volt a kisbabával?
Kiki megmutatta az aláírt térképet.
– Sírt, amikor odaértem, de azonnal megvigasztalódott… Még
nekem is jókedvem kerekedett tőle.
– Na, ennek örülök. Jut eszembe, kedves boszorkány, még meg
sem háláltam.
– Szólítson Kikinek! És nem a jutalomért tettem. Örülök, hogy
ilyen kedves emberrel találkoztam… Nekem már ez is… Hiszen alig
néhány órája érkeztem ebbe a városba.
– Ó, milyen kis szerény gyermek. Ha meg nem bántalak, a mai
maradékból adnék… – hozott elő O-Szono öt vajas zsemlét az
üzletből, és odanyújtotta Kikinek.
– Hű, de jól néznek ki! Köszönettel elfogadom – mondta Kiki
elcsukló hangon, és udvarias meghajlással vette át a csomagot, majd
indulni készült.
– Kedves boszorkány, vagyis Kiki… Azt értem, hogy most jöttél
a városba, de hol fogsz aludni ma este? – kérdezte O-Szono.
Kiki, Dzsidzsivel az ölében, újra O-Szonóra emelte a tekintetét,
majd bánatosan lehajtotta a fejét.
– Ugye, nem azt akarod mondani, hogy nincs hol aludnod?
Kiki most sem válaszolt.
– És ezt miért nem mondtad rögtön? Gyere csak, nálunk a
lisztraktár emeletén elférsz. Nem valami tágas, de van egy ágy, és
víz is folyik a csapból.
– Ezt komolyan mondja? – kiáltott fel Kiki, véletlenül Dzsidzsit is
megszorongatva.
– Ha nem tetszik, majd holnap keresel magadnak jobb helyet.
– Dehogyis, köszönöm szépen! Ez nagyon nagy segítség
számomra. Igazából eléggé gondban voltam. De tényleg megengedi?
Mert én egy boszorkány vagyok. Úgy tűnik, az itteniek nem igazán
szeretik a magunkfajtákat.
– Pedig nekem tetszel. Csak nyugalom. Különben is, azt hiszem,
nem rossz ötlet egy boszit tudni a háznál.
 O-Szono felemelte Kiki fejét az állánál fogva, és rákacsintott az
elszontyolodott kislányra.
A pékség melletti lisztraktár mindenestül fehérnek látszott, egy
zsebkendőnyi hely sem volt benne, amit ne lepett volna be vékonyan
a liszt. Kiki és Dzsidzsi végre nyugodtan ehetett az elemózsiából, de
olyan fáradtak voltak, hogy utána rögtön ágyba bújtak.
– Attól tartok, holnapra fehér macskád lesz – nézett végig magán
Dzsidzsi, és tüsszentett egyet.
– De látod, Dzsidzsi, itt van neked egy ablakfülke, ahová biztos
jól odasüt majd a napocska.
Kiki megkönnyebbült. Hosszú utat tett meg, mióta útra kelt, de
lassan ennek a napnak is vége lett.
– Figyi, Kiki, holnap keresünk egy másik várost? – érdeklődött
Dzsidzsi.
– Én szeretnék még egy kicsit itt maradni. Nem fogadtak olyan
örömmel, mint vártuk, de látod, a pék néni megkedvelt. Lehet, hogy
találunk még egy vagy két embert, akik szívesen látnak, nem
gondolod?
– Hát, lehet. Még kettőt, vagy talán hármat is. – Dzsidzsi szinte
be sem fejezte a mondatot, már szuszogott is álmában.
 4
KIKI boltot nyit
Már három nap eltelt azóta, hogy Kiki, a boszorkány megérkezett
Koriko városába.
– Maradj csak, ameddig jólesik! – mondta neki O-Szono, a pék,
Kiki pedig élt a lehetőséggel, és egész végig ki sem mozdult a
lisztraktárból. Apránként eszegette az elemózsia maradékát, amit
édesanyja, Kokiri csomagolt neki, illetve a vajas zsemléket,
amelyeket O-Szonótól kapott, bár étvágya nemigen volt, inkább
egyre csak ült az ágya szélén, és bámult maga elé. Dzsidzsire is
átragadhatott a hangulata, mert szorosan befészkelte magát a
kislány mellé, és esze ágában sem volt arrébb menni.
Pedig aznap már muszáj volt elmenniük ennivalót vásárolni.
Ennek ellenére Kiki képtelen volt rávenni magát, hogy kimenjen az
utcára. Különösebb ok nélkül megijedt a folyamatosan beszűrődő
utcazajtól, a sietősen lépkedő emberek látványától az ablak üvegén
át. Úgy érezte, mintha ebben a városban mindenki csak gépiesen
végezné a dolgát, és senki nem törődne a másikkal.
Hiába hitte aznap este, amikor elvitte a cumit a kisbabának, hogy
most már minden rendben lesz, másnap reggelre híre-hamva sem
volt a nagy önbizalmának.
– De hát én, de hát… – mondogatta ma is magában reggel óta a
szavakba sem önthető kifogásait.
Megtehette volna, hogy egyszerű embernek álcázza magát, úgy él
itt tovább. Vagy akár haza is somfordálhat, már ha túlteszi magát a
szégyenérzetén… Ám akkor semmiben sem különbözne egy
zsákhordó lepkétől, amelyik épp csak előbújik, máris vége az
életének. Elnézést a lepkéktől, de kösz nem, gondolta Kiki. Kezét a
mellkasára tette, mert mintha beszorult volna oda valami, és a szoba
sarkába meredt, ahová édesanyja, Kokiri seprűjét állította.
Ez így nem mehet tovább. Találnom kell valamit, amire képes vagyok…
Elvittem azt a cumit. Ilyesmiket meg tudnék csinálni. Hiszen a repülésben
jó vagyok… Anya is megmondta, hogy egy nagyvárosban senki nem ér rá.
Én meg pont egy ilyen nagyvárosban vagyok. Lehet, hogy sokan túl
elfoglaltak valami apróság célba juttatásához, és emiatt vannak gondban.
Ahogy ez járt a fejében, szívében utat tört magának egy halvány
reménysugár.
Meg is beszélte a dolgot O-Szonóval, aki feljött megnézni, hogy
van.
– Hozni-vinni… Tehát… Fuvarozásra gondoltál? – kérdezte O-
Szono, mert nem igazán értette, miről van szó.
– Hát igen, de… Bármit elszállítanék, olyat is, ami nem
nevezhető csomagnak… Apróságokat, mindenféle dolgot…
Megkérhetnének rá minden hűhó nélkül, elszalaszthatnának csak
úgy, mint a lányt a szomszédból…
– Aha, ez nem is rossz ötlet. Jobban belegondolva, ez nekem is jól
jönne. Ha megszületik a kisbabám, nem tudom majd csak úgy kapni
magam, és minden apró-cseprő ügyben elrohangálni. Igen, ez lesz
az, ez jó lesz! – lelkesedett fel egyre inkább O-Szono. – De ha pici
dolgokat is szállítasz, nem lesz könnyű meghatározni az árakat. Mi a
terved?
– Nekem elég, ha épp csak megosztják velem, amijük van.
– Mi? Hogy mit csináljanak? – kérdezett vissza O-Szono.
– Osztozzanak velem azon, amijük van. Manapság mi,
boszorkányok, ezt már csak így csináljuk. Képességeinkhez mérten
segítünk, cserébe pedig elfogadunk bármit, amit az illető nélkülözni
tud. Kölcsönösségen alapul a részvételünk a közösségben.
Kiki észre sem vette, hogy egy az egyben úgy beszélt, mint
Kokiri.
– Most, hogy mondod… ez működött valaha. De ebből nem
tudsz megélni!
– De, mert nekünk igazán nincs szükségünk olyan rengeteg
dologra. A ruhám már megvan, enni úgysem eszem sokat… Amikor
nincs, majd akkor is lesz valahogy.
– Aha, kezdem érteni. – O-Szono elbűvölten bólintott. – Viszont,
ha így állunk, akkor szükséged lesz egy üzlethelyiségre.
– Igen, és legalább egy kis táblát kitennék, hogy „Fuvarozó”,
„Fuvarvarázs” vagy ilyesmi…
 – És nálunk jó lenne? Lent, a lisztraktárban. Félretoljuk a
holmikat.
– Hát megengedné?
– Nem túl tágas, de egy üzletet úgyis kicsiben kell kezdeni, akkor
megvan az öröm, hogy terjeszkedhetünk.
O-Szono annyira lázba jött, mintha ő maga indítana boltot.
– Nos, a döntés megvan, akkor mire várunk? De hallod, Kiki, ez
a „Fuvarvarázs” nem a legjobb cégnév. Úgy hangzik, mintha azt
mondanád, hogy „Fura darázs”. Én hallottam valahol, hogy létezik
„futárszolgálat”. Azért ez a neve, mert háztól házig villámgyorsan
oda futnak, ahova kell. Azt mondják, nagyon hasznos. Ja igen, és
mivel te fogod csinálni, tegyük hozzá, hogy „boszorkány”. Na,
milyen? A „Boszorkányfutár”.
– Biztos jó ötlet hozzátenni, hogy „boszorkány”?
– Jaj, már megint szerénykedsz. Minél szokatlanabb egy bolt
neve, annál jobb. Nézd csak meg a miénket! Ekete Pekete Cukota
Pékség. Ezt mindenki azonnal megjegyzi. Üzleti fogás.
O-Szono kedvesen nézett Kikire, és magabiztosan bólogatott
hozzá.
Másnap megszületett O-Szono kisbabája, egy kislány. Kikinek
rengeteg dolga lett, például segített a pékségben és gondoskodott O-
Szonóról. Emiatt az üzlet előkészületeinek csak később tudott
nekilátni, de úgy tíz nap múlva meg tudott nyitni.
Letakarították a homlokzati falat, amely meglehetősen fehér volt
a rátapadt liszttől, és kiakasztottak egy cégért.
Boszorkányfutár. Háztól házig bármit elviszünk, a lehető
leggyorsabban! Telefonszám: 123-8181.
 O-Szono közbenjárásával ilyen jó, könnyen megjegyezhető
számot sikerült beköttetniük.
Kiki és Dzsidzsi folyton kijárkált, hogy megnézzék a cégért.
– Már elkezdődött, szóval hiába izgulok – győzködte önmagát
Kiki minden alkalommal.
– Naná! Ki is mondta az útrakelésekor, hogy mennyire fel van
dobva? – Dzsidzsi mindent megtett, hogy erőt öntsön Kikibe.
Az üzletben O-Szono férjének köszönhetően minden szükséges
berendezés megvolt már. Egy félreeső sarokba pakolta az eddig
összevissza heverő liszteszsákokat, és a bejárat közelébe készített
egy asztalt téglából és deszkákból. Arra helyezte el az új telefont, és
a falra, amelyre onnan pont rá lehetett látni, kiragasztották Koriko
városának méretes térképét. A legelső oszlopra pedig, melyen
egyből megakad a belépők szeme, Kokiri fényesre suvikszolt
seprűjét akasztották. Kiki elgondolkodott a láttán.
De jó, hogy nem azzal a vékony, új seprűvel jöttem. Annyi
aggódnivalóm van amúgy is, most legalább a seprű miatt nem kell.
 Csakhogy hiába nyitottak meg, egy hét elteltével sem akadt még
egyetlen megbízójuk sem.
– Talán mégsem volt jó ötlet beletenni a „boszorkányt” a
cégnévbe. Ez az én hibám. Ne haragudj! Állítólag van, aki attól fél,
hogy elvarázsolod vagy eltünteted a holmit, amit rád bíznak. Hát
hol élnek ezek? – mesélte sajnálkozva O-Szono, amikor Kiki átment
hozzájuk megnézni a kisbabát. – Pedig elég lenne egyszer
kipróbálniuk, és máris nyert ügyünk lenne. Bárcsak tudnék most
jönni-menni, kitalálnék valami megoldást!
– Minden rendben lesz. Nemsokára elfogadnak majd –
mosolygott rá Kiki. De amint hazaért O-Szonótól, lerogyott egy
székbe, és ebédelni is elfelejtett.
– Annyira szomorú vagyok. Miért olyan biztosak benne, hogy a
boszorkányok rosszban sántikálnak?
– Mert semmit sem tudnak róluk. Ez van – okoskodott Dzsidzsi.
– Igen, ez így van, semmit nem tudnak rólunk. Pedig eredetileg a
boszorkányoknak eszük ágában nem volt rosszat tenni. Fura
dolgokat mondjuk igen, de… Az emberek hajlamosak rosszat
feltételezni arról, amit nem értenek. És én még azt hittem, hogy ez
csak régen volt így!
– Akkor meg miért nem okosítod ki őket? Reklám, az kell most
nekünk!
– Reklám? Mégis hogyan?
– Küldünk egy csomó levelet mindenfelé, ilyesmi.
– Milyen levelet?
– Hogy csókolom, cuki boszi vagyok, vagy valami.
– Hű, ez jó ötlet! – derült fel végre Kiki hangja. – Akkor neki is
állok levelet írni…
Kiki felállt, és kinyitotta az ablakot. Befújt a szél, mintha csak erre
várt volna. Kellemes tavaszi szellő volt, nem túl erős és nem is túl
hideg. Amint megsimogatta arcát a fuvallat, Kiki érezte, hogy a
hatalmas kő, amely a napokban nyomta a szívét, egyszer csak
legördült róla. Olyan vaksin, komótosan pislogott körbe, mint egy
vakond, amikor kibújik a földből.
Az utca szemközti oldalán minden ház ablaka tárva-nyitva volt.
A függönyöket is széthúzták, hogy szabadon áradjon be a napfény.
A szél szárnyán zene szállt hozzá egy rádióból. És hallani lehetett,
hogy egy hang szólít valakit.
Kikinek megakadt a szeme egy távolabbi ház ablakán. Egy fiatal
nő lengette a kezét. Hevesen integetett, nagyon úgy tűnt, hogy őt
hívja. Kiki gyorsan saját magára mutatott, kérdezvén, róla van-e szó.
A lány bólintott, és tovább integetett, hogy jöjjön már. Kiki
végigfuttatta a tekintetét a házon, és megszámolta, hányadik ablak.
Elvileg balról a negyedik szoba lesz az a második emeleten.
Kiki a seprűjéért nyúlt, és már nyitotta is az ajtót.
– Elugrom egy pillanatra, mert hívnak. Jössz te is, Dzsidzsi?
A cica nem szólt, csak Kiki nyomába iramodott.
A lépcsőn felérve nyitva találta a szoba
ajtaját, így rögtön tudta, melyik az. Bent az
iménti lány, kezében égszínkék bőrönddel, épp
a fejére biggyesztett egy piros kalapot a tükör
előtt.
– Na, gyere már be – hadarta, amint
észrevette Kikit a tükörben. – A néni mesélte
pékségből… Szóval te csomagokat szállítasz?
– Hát, igen.
– Azt mondta, hogy repülve viszed.
– Igen.
Kiki lesütötte a szemét. Attól félt, hogy már
megint a fejéhez vágnak valamit.
– És hogy elég valami aprósággal
meghálálni.
Kiki némán bólintott.
– De hogy te milyen cuki vagy! Én meg azt hittem, hogy agyarak
lógnak majd a szádból vagy legalábbis szarvad van, ha már
boszorkány vagy!
Szavaival ellentétben annyira azért nem tűnt lelkesnek. Kiki kis
híján visszaszólt neki, hogy milyen undok, de gyorsan lelakatolta a
száját.
– Jó, bocs, de hát ebben a városban eddig nem volt boszorkány.
Még soha nem láttam egyet sem. A mesékben meg olyan
félelmetesnek írják le őket. Amúgy a „kis apróság” az mennyi?
Biztos jó drága, ha már légi úton közlekedsz.
– Nem, nekem nem kell nagy felhajtás, bőven elég, ha valamijét
megosztja velem – felelte Kiki lesütött szemmel.
– Megosztok? Mit? Hogy? Én varrónő vagyok, felhajtani pedig a
szoknyák alját szoktam…
A lány most először fordult szembe Kikivel, és orrát ráncolva
tetőtől talpig végigmérte. Aztán csak csóválta a fejét és ciccegett.
– Te, ez a ruha! Jól néz ki, de túl hosszú. Az idei divat szerint
félig ki kell lógnia a térdnek. Tényleg, ez pont jól is jön. Három nap
múlva, amikor visszaérek, felhajtom neked a szoknyád alját. Mit
szólsz, az elég lesz fizetségnek?
Még meg sem mutatta, mit kell elszállítani, csak mondja a magáét…
Kiki lekonyult szájjal ácsorgott.
A lány megint a tükörbe nézett, és megtűzte a kalapot, hogy
csinosan álljon, aztán még a korábbiaknál is jobban hadarva közölte:
– Hívott egy távoli megrendelőm, és most azonnal oda kell
rohannom. Olyan türelmetlen, hogy ha megálmodik egy ruhát, már
aznap hordani is akarja. Ezért…
A lány rámutatott egy fehér csipkével letakart madárkalitkára az
asztalon.
– Ez az ajándékom az unokaöcsém ötödik születésnapjára, és
szeretném, ha elvinnéd neki helyettem. A kölöknek két kívánsága is
volt, egy új kalitka és egy bábu. A szavamat vette. Ráadásul azt is
megígértette velem, hogy ma négy óráig megkapja. Ha egy kicsit is
később, kilencvennégy kézenállást kell csinálnom. Próbáld csak ki, a
végére azt sem fogod tudni, melyik a fejed és melyik a lábad! Már
csak egy óránk van. El ne késs! Légyszi! Mi, hogy a cím? Barackos út
10. Fel a folyó mentén, a nagy virágárus mögötti utca, ott, a város
szélén. Hogy a neve? Kiskölök, arról tudni fogják. Na, hajrá!
Amint befejezte a monológját, Kiki kezébe nyomta a kalitkát,
majd sietve kitessékelte a házból, és ő is távozott.
Kiki bekukkantott a csipketerítő alá.
– Nézd, Dzsidzsi, ez pont olyan, mint te! Jaj, de cuki!
A kalitkában egy fekete plüsscica üldögélt egy ezüstszínű párnán,
hatalmas mentazöld masnival a nyakában. Biztosan a lány készítette.
 Kiki átfűzte a seprűnyelet a kalitka fogantyúján, hogy közvetlenül
a rádió mögött lógjon, és figyelmeztette Dzsidzsit a seprű fején, hogy
le ne vegye róla a szemét. Aztán az épület árnyékából gyorsan fel is
emelkedett.
– De régen repültem! Milyen jó érzés!
A nap már nyugat felé járt az égen, szinte vakítóan sütött.
Dzsidzsi a kalitka belsejét méricskélte a csipketerítőn át, amelyet
néha fel-fellibbentett a szél.
– Még hogy szalag! Hogy teszi magát! – motyogta, aztán
nemsokára újrakezdte. – És mit képzel, mégis min ül?
– Csak nem szeretnél te is egy párnát? – fordult hátra Kiki
nevetve. – Mondjuk, ez plüssállatoknak való, mert azok bírnak
nyugodtan ülni.
Dzsidzsi úgy csinált, mintha meg sem
hallotta volna, és óvatosan a kalitka mellé
araszolt. Kinyújtotta a mellső lábát, és hirtelen
magához rántotta a kalitkát a karmaival. A
seprű megugrott.
– Hékás! Maradj nyugton! – kiabált rá Kiki.
Dzsidzsi égnek meredő füllel, óvatosan húzta
vissza a mancsát, és a szájába vette.
– Dzsidzsi, te be akarsz menni a kalitkába?
Ez most komoly?
– De ha egyszer olyan szép!
– Nem hiszem el, Dzsidzsi, hogy lehetünk mi egyidősek? –
nevetett csodálkozva Kiki.
A seprű megint fennakadás nélkül tette a dolgát. Dzsidzsi mintha
csak erre várt volna, ezúttal villámgyorsan kinyitotta a kalitka ajtaját
a karmával, kinyújtózott, és megpróbált belebújni. A seprű
iszonyatosan imbolyogni kezdett.
– Juj, hű, jaj!
Kiki hasztalan igyekezett rögtön leállítani. A nyitott ajtón
keresztül kiesett a plüsscica a kalitkából.
– Nee!
Hiába kiáltott, hiába kapott utána, már késő volt. A plüsscica
pörögve zuhanni kezdett, mint valami fekete örvény.
 Kiki azonnal irányt váltott, és a nyomába eredt. A jócskán alattuk
elterülő zöld domborulat villámsebesen közeledett hozzájuk, Kiki
pedig belevetette magát. A fák ágai alaposan megtépázták őket.
Végül aztán talált egy kis tisztást, ahová le tudott szállni. Rögtön
nekiállt seprűvel végigfésülni minden ágat-bogat, amit csak ért.
De a játék nem lett meg. Az erdő nagy volt, ráadásul a fák telis-
tele puha levéllel. Képtelenség megtalálni, ha fennakadt valami
sötét, sűrű ágas részen. Ráadásul egy ilyen könnyű plüssállatkát
akár egészen más irányba is elfújhatott a szél.
Kikinek sírhatnékja támadt.
Az a lány először találkozott vele, mégis megbízott benne, és
fontos feladatot adott neki. Ő volt a legeslegelső ügyfele, mióta
megnyitotta az üzletet, és most könnyen lehet, hogy máris kudarcot
vall.
Mindjárt itt a megbeszélt négy óra. Kiki dühösen nézett a
szégyenkezve kuporgó Dzsidzsire.
– Azt a macska mindenedet!
Nem folytatta, mert hirtelen támadt egy ötlete.
– Megvan! Te fogsz beülni ebbe a kalickába, Dzsidzsi.
Dzsidzsi rémülten kapta fel a fejét, majd hevesen rázni kezdte,
miközben tolatott.
– Úgyis be akartál mászni. Szóval most befelé. Nincs már időnk!
Kiki felemelte a hangját, és a kalitkára bökött. Szeme szinte
villámokat szórt. Dzsidzsi nem feszítette tovább a húrt, bent termett,
de azért nem mulasztotta el kényelembe helyezni magát az
ezüstszínű párnán, amely szerencsére nem potyogott ki korábban.
Kiki rázárta az ajtót, és már szelíden folytatta:
– Csak egy kicsit kell kibírnod. Amint megtaláltam a plüsscicát,
rögtön elmegyek érted.
Dzsidzsi sértetten nézett fel Kikire.
– Szóval akkor most én vagyok a plüss?
– Igen.
– Akkor nem is nyávoghatok, mi?
– Nem, aludj inkább el! Sima ügy.
– Levegőt sem vehetek?
– Hacsak nem muszáj.
 – Csakhogy én ebből nem kérek. Odavinnél egy igazi
Kiskölökhöz? Aki kilencvennégy kézenállást csináltat veled?
Hallottad, nem?
– Nyugi. Seperc alatt érted megyek.
Dzsidzsi nagyot sóhajtott, és reményvesztetten gömbölyödött
össze. Pofáját tüntetőleg el is fordította. Kiki most már óvatosságból
maga elé lógatta a kalitkát, és nagy sietve felszállt. A folyó mentén
haladt előre, és közben minden kereszteződésnél ellenőrizte az
utcatáblákat, így hamar megtalálta a virágárus mögött a Barackos út
10.-et. Csöngetésre lábdobogást hallott, és már nyílt is az ajtó.
– Nénikém?
Egy kisfiú állt ott, tele ragtapaszokkal: egy volt az arcán, egy az
orrán, kettő a homlokán, és három a térdén.
– Sajnos a nagynénéd nem tudott jönni, helyette jöttem én.
Tessék, itt az ajándék, amit megígért. Boldog születésnapot!
A kisfiú átvette a kalitkát, és rögtön bele is kukucskált, aztán
magához ölelte, és boldogan ugrabugrált. A réseken át látszott, hogy
bent Dzsidzsi eltorzult arccal hánykolódik. Kiki gyorsan magyarázni
kezdett.
– Jajaj, vigyázz ám arra a cicuskára!
– Jó, vigyázok rá! Megbecsülöm. Szépen összehajtogatva teszem
a zsebembe.
A kisfiú kinyújtotta a nyelvét.
– Jujj! – Kétségbeesett, halk nyüszítés hallatszott a kalitkából.
– Akkor viszlát! – intett búcsút Kiki a kisfiúnak.
– Miért, megint kapok majd tőled valamit?
– Igen, lehet – mondta Kiki, felkapta a seprűjét, és elszaladt.
Visszatért a park erdős részéhez. Még egyszer végigjárta azt a
környéket, ahol leesett a plüssállat, hogy semmi ne kerülje el a
figyelmét. De sehogy sem sikerült a nyomára bukkannia.
Ha pedig nem történik valami… akkor Dzsidzsinek örökre annál
a Kiskölöknél kell maradnia. És nem tér vissza többé Kikihez…
Pedig csak ketten voltak egymásnak…
Leszállófélben volt a nap. Kiki azt sem tudta, mihez kezdjen
kétségbeesésében, nekidőlt a legközelebbi fának. Véletlenül a saját
szoknyájára esett a tekintete, mire elgondolkozva emelte fel.
 – Egyet tehetek, levágom a ruhám alját, és varrok én egy cicát.
Úgyis állítólag a rövid szoknya a divat… Megpróbálom!
Abban a pillanatban halk éneklést hallott a háta mögül:
Rossz fekete a koromfekete
Jó fekete a cicafekete
De még jobb lesz a boszifekete
Ilyen fekete, olyan fekete
Melyik fekete és fekete legyen-e
Kiki csodálkozva fordult meg, mire a fák ágai között egy kicsike
házat vett észre. Azt hitte, egy erdei fának támaszkodott, közben
pedig egy elburjánzott sövény egy darabjának. A nyitott ablakban,
Kikinek háttal, egy nő éppen egy képet festett. Haja szorosan
lófarokba kötve.
Hátha ő tud valamit. Megkérdezem!
Kiki nagy nehezen átverekedte magát a sövény szűk résén,
keresztülvágott egy virágoskerten, és megközelítette a házat.
Lábujjhegyre állva bekukucskált az ablakon, hogy megszólítsa a
nőt, ám ekkor meglátta, hogy az nem mást fest, mint egy macskát!
Reménykedve nézett a kép mögé: hát csodák csodájára nem az
elveszett plüsscicát vette észre?
A nő megfordult a neszezésre.
– Ööö, izé, szóval, az ott!
– Jaj, az, hát, szóval…
Amint találkozott a tekintetük, egyszerre kezdtek kiabálni.
– Hű, micsoda szerencse!
– Jaj, de örülök!
Egyszerre sóhajtottak fel.
– De jó, hogy megvan!
– De jó, hogy meglett!
Megint kórusban értetlenkedtek:
– Micsoda?
– Micsoda?
– Én arról a fekete plüsscicáról beszélek!
– Én meg rólad. Egy kislány csinos fekete ruhában.
Megint egyszerre beszéltek, de a hangjuk félúton összekeveredett,
és ez lett belőle:
 – Csinos, fekete cicaruhában plüsskislány.
Erre Kiki végre összeszedte magát, és határozottan nekiszegezte a
kérdést:
– Az a plüsscica véletlenül nem az égből pottyant ide?
A nő csodálkozva méregette Kikit.
– Fogalmam sincs, hogy az égből hullott-e, vagy a földből nőtt ki,
mindenesetre az előbb találtam az erdőben. Hogy én mióta kerestem
már a kiállításomhoz egy jó feketét! Minden feketék legfeketébbikét.
Lehetőleg boszifeketét. De be kell érnem ezzel a fekete macskával.
 A nő elhallgatott, tekintetét végigfuttatta a seprűn Kiki kezében,
és felkiáltott:
– Hű, te csak nem…
– De, én boszorkány vagyok.
Kikinek még bólintani sem volt ideje, a nő majd’ kiugrott az
ablakon, hogy kezet foghasson vele.
– Ha kell, neked adom ezt a vacakot. Csak gyere be, és ülj le arra
a székre! Én már úgy voltam vele, hogy inkább elköltözöm, mert
kiderült, hogy ebben a városban ősidők óta nincs boszorkány. De
micsoda szerencse! Házhoz jött egy! No, ülj csak le oda!
Kiki már-már hagyta magát irányítani, de aztán nemet intett a
kezével.
– Szívesen. De nem most. Ha ideadja azt a plüsscicát, hozok
helyette egy igazi fekete macskát, méghozzá egy boszorkánycicát. És
akkor lefestheti velem együtt.
– Tényleg?
– Megígérem, tényleg – ígérte meg Kiki határozottan, majd
átvette a fekete plüsscicát, és hátra se nézve eliramodott.
– Az ígéret szép szó! – hallotta maga mögött a nő hangját.
Mire Kiki Kiskölök házához ért, már egészen besötétedett.
Óvatosan settenkedett, és egyenként benézett minden ablakon,
ahonnan fény szűrődött ki.
Ó, megvan Dzsidzsi! Szorosan ölelte Kiskölök az ágyában, és
mindketten aludtak. Mi az, hogy szépen összehajtogatva?
Agyongyűrve. Dzsidzsi pofája hátrafelé nézett, ahogy Kiskölök a
hóna alatt szorongatta, kilapult tőle a pocakja. Orrára a fiúval
összeillő ragtapaszt szerzett.
Kiki óvatosan kinyitotta az ablakot, és lábujjhegyen nyújtózva
meghúzta Dzsidzsi farkát. Meg sem moccant. Úgy látszik, teljesen
beleélte magát a plüssállatlétbe. Kikit a sírás kerülgette. Most értette
meg csak igazán, hogy milyen nélkülözhetetlen társa ez a cica.
– Dzsidzsi! Dzsidzsi! – szólongatta halkan Kiki. Dzsidzsi
komótosan kinyitotta a fél szemét. Kiki odatette a plüsscicát
Kiskölök hasára.
– Siess!
 Dzsidzsi óvatosan kibújt az ölelésből, és úgy bepattant Kiki ölébe,
mint egy labda. Ki tudja, hogy a dorombolását nevetésnek vagy
sírásnak szánta-e?
– Remek dolog szabadon venni a levegőt! Sőt mozogni!
Amikor már fent repültek Kikivel a levegőben, Dzsidzsi nem
győzött nézelődni.
– Az a helyzet, hogy… – Kiki inkább nem nézett Dzsidzsire
beszéd közben. – Sajnos még valamiben szeretném a segítségedet
kérni. De most nem kell plüssállatnak tettetned magad. Szóval
nevetned és sírnod is szabad.
– Akkor mi benne a nehéz? – egyezett bele könnyedén Dzsidzsi.
Csakhogy a festőnő így szólt, miután leültette őket egymás mellé:
– Maradjatok nyugton! Boszicica, te tekerd magad köré a
farkadat! És vágj büszke képet! Igen, tartsátok vissza a
lélegzeteteket, így, jól van, nehogy megmozduljatok!
Dzsidzsi úgy megdühödött, hogy minden szőre égnek állt.
A nő boldogan kiáltott fel:
– Ó, ez nagyszerű! Nemhiába vagy te boszicica! Maradj csak így,
jól van!
Miközben Kiki is hetykén üldögélt, elöntötte a boldogság.
Megint találtam valakit, aki megkedvelt!
Aznap este Kiki megírta első levelét Okinónak és Kokirinek.
„Koriko városába költöztem. Ez egy nagy város a tenger mellett.
Féltem, hogy túlságosan is nagy, de kiderült, hogy pont megfelel
ahhoz a munkához, amibe bele szeretnék vágni. Méghozzá a
boszorkányfutár-szolgálathoz…”
Nem írt arról, hogy közben egyszer elkedvetlenedett, de azon
kívül mindent elmesélt. És így fejezte be a levelét:
„Ha hálából adna nekem valamit a varrónő, akkor nem azt fogom
kérni, hogy felhajtsa a ruhám alját, hanem hogy készítsen egy
ezüstszínű ülőpárnát Dzsidzsinek. Legközelebb küldök majd
Dzsidzsiről egy fennhéjázós képet.
Élvezem a mindennapokat, ezért ne aggódjatok! Vigyázzatok
magatokra! Sziasztok.”
 5
KIKI bajba kerül
Kiki a szeme elé kapta a kezét, amint kinyitotta az üzlet ajtaját,
olyan vakítóan sütött a nap.
Gyönyörű idő volt.
Akkortájt, amikor ő megérkezett ebbe a városba, a napfény
kényelmesen eljátszadozott az égen, mielőtt lehanyatlott volna. Nem
sokban különbözött Kiki erdőktől ölelt aprócska szülővárosának
napjától. De itt most ennek a napnak a fénye úgy vágódott neki,
mint egy labda, amellyel szándékosan őt célozták meg.
– Nem semmi a nyár itt a tengerparton, alig kapok levegőt –
motyogta Kiki, és kigombolt a nyakán egy gombot, hadd szellőzzön,
aztán nyújtózkodni kezdett.
Jaj, de minek. Hiába ágaskodom, úgysem látok el olyan messzire. Az
egészről Anya levele tehet.
Kiki szülőházából egy kis nyújtózkodással jól látszott keleten a
kaszáshegy csúcsa. Az anyukájától, Kokiritől tegnapelőtt jött egy
levél, amelyben említette azt a hegyet.
„Tegnap egy elintéznivalóm akadt, és hazafelé elrepültem a keleti
kaszáshegyig. Eszembe jutott, hogy egyszer elkószáltál oda, amikor
rád bíztam valamit, aztán hiába vártam, hogy hazagyere. Képzeld,
már térdig ért a fű! Leültem egy kis időre, és csak néztem az eget.
Mit gondolsz, utána mi történt? Elaludtam. Olyan jó illata volt a
mezőnek, és kellemesen hűs szellő fújdogált. Ki tudja, mennyi idő
telt el, mire felébredtem és hazasiettem. Erre apád kinevetett, amikor
meglátott! Azt mondta, tisztára olyan vagyok, mint te. Az arcomon
nyomot hagyott a fű. Mit tehettem volna, én is vele nevettem.”
Kiki a perzselő napfényben felidézte a kaszáshegyet, ahol annyit
játszott, meg a kis város apró utcácskáinak megannyi zegét-zugát, és
egy pillanatra magukkal ragadták az emlékek.
– Nos, lássunk neki!
Összeszedte magát, elővette a munkaeszközként szolgáló
seprűjét, és egy puha ronggyal suvikszolni kezdte. Ezt egyik reggel
sem mulasztotta el, mióta elindította a boszorkányfutár-üzletet.
 – Tyűha, milyen dolgos itt valaki! Ma is sok a munka?
O-Szono lépett ki a szomszédos pékségből, ölében a kisbabájával,
és beszólt Kikinek az ablakon.
– Azt hiszem, ma hiába töröd magad annyira, nem lesz sok
megbízásod. A város kong az ürességtől, leszámítva pár sarokkal
arrébb egy fiút, aki az utcát takarítja, ami igazán dicséretre méltó…
De máskülönben szinte mindenki elment.
Kiki felemelte a fejét, és kinézett az utcára. Igaz, ami igaz, csak a
vakító napfény és az épületek élesen kirajzolódó sötét árnyéka
szökött a szemébe.
– Ma vasárnap van, ráadásul a nyár kellős közepe, mindenki
lement a tengerhez.
– A tengerhez, de miért?
– Természetesen úszni. Mi lenne, ha ma szünnapot tartanál, és te
is lemennél?
– Ilyen melegben?
– Jaj, nem azon múlik. Hanem mert csodás érzés! Nehéz lesz
elviselned a nyarat itt, ha nem szoksz hozzá a tengerhez.
– De én még sohasem úsztam.
– Akkor pláne próbáld ki! Fürdőruhát adok én kölcsön. Pont van
egy fekete, még fiatalkoromból. Mert ugye egy boszorkánynak olyan
kell?
– Maga nem jön, O-Szono?
– Hát látod, itt ez a pici. Szóba sem jöhet. Idén ki kell bírnom
úszás nélkül. De neked könnyű, Kiki. Hipp-hopp ott lehetsz a
seprűdön!
– Lekísérem. Vigyázok majd ott a babára!
Kiki óvatosan megsimogatta a kisbaba arcát, aki édesdeden aludt
O-Szono karjában.
– Nem kell, Kiki. Egy percig sem tudtál kikapcsolódni, mióta
ideköltöztél a városba. Szépen beindult az üzleted, igazán
megérdemelsz végre-valahára egy kis pihenést. Az is elég, ha csak
leheveredsz a homokba. Várj egy pillanatot! Mindjárt hozom a
fürdőruhát. Vedd fel a ruhád alá, akkor könnyen átöltözöl, ha
odaértél.
O-Szono besietett a házukba.
 – Szóval… a tenger? – motyogta Kiki maga elé, majd
Dzsidzsihez, a fekete cicához fordult. – Mit szólsz, lemegyünk?
Dzsidzsi olvadt vajként terült el a huzatos lépcsőházban, ahová a
forróság elől menekült, és egy szemernyi lelkesedés sem csendült
nyafogó hangjában.
– Képes vagy azt mondani egy bundás lénynek ilyen melegben,
hogy mozduljon meg? Szép, mondhatom!
– Jaj, de hát a tengeri széllel szemben szállunk! Sokkal
kellemesebb, mint itthon punnyadni. És különben is, a seprűt is meg
kell néha járatni!
– Úgy érted, néha? – dünnyögte Dzsidzsi, feltápászkodott, és
megcsapkodta magát a farkával. Mindig így szokta indulás előtt.
Kiki mosolyogva húzta be a nyakát, majd nekiállt becsukni az üzlet
ablakait.
Felpróbálta a fürdőruhát, melyet O-Szono hozott. Kinyújtotta,
hogy belebújjon, az meg rácsapódott, mint egy gumi, aztán rásimult
a testére.
– Ennek így kell kinéznie?
Kiki szégyenlősen igyekezett minél kisebbre zsugorodni, ahogy
megmutatta magát O-Szonónak.
– Igen, nagyon jól áll! Régen én is ilyen szép vékony voltam, mint
te. Irigyellek, hogy rád megy ez a fürdőruha!
– Úgy érzem, mintha kifolynék belőle… Olyan izé.
– Ez így pont jó. Ha odaérsz a
tengerhez, mindenki így néz ki, szóval
már nem fog zavarni.
O-Szono közben maga is felhúzta a
szoknyáját, és kivillantotta alóla a lábát.
– Na, indulj már!
Kiki felvette a ruháját a fürdőruha
fölé, és Dzsidzsi társaságában kilépett a
házból, kezében a rádióval felszerelt
söprűvel. Aztán kilógatta a boltajtóra,
hogy „Rendkívüli szünnap”.
Szinte hasítottak a kristálytiszta kék égen. Kellemes zene szólt a
rádióból, Kiki pedig annak ütemére ringatta magát.
 – Hogy ez mennyire jó érzés!
Ügyesen kihasználta a szél irányát, és nagy ívben vette a
kanyarokat hol jobbra, hol balra.
– Annyira szuper, hogy tudok repülni! Nem csoda, hogy O-
Szono is szeretné kipróbálni!
Kiki hunyorogva nézegette az alatta elterülő Koriko városát. Úgy
látta, mintha a nagy folyó két partján, lepkeszárnyszerűen elnyúló
város is a zenére mozgott volna.
– Kiki, nem hallod? Valamit bemondott a rádió! – ütögette meg
hátulról Kiki hátát Dzsidzsi. A lány észre sem vette, hogy közben
vége lett a zenének, és már az időjárásjelentés ment.
– Megismételjük figyelmeztető előrejelzésünket. A mai nap
folyamán Koriko körzetében, a tenger felől nagy erejű széllökések
várhatóak. A köznyelvben az Umibózu nevű hatalmas tengeri
szörnyről elnevezett jelenség azért kapta a nevét, mert mindig
váratlanul bukkan fel az évnek ebben a szakaszában, és hatalmas
erővel tombol. Fokozott figyelemre kérjük a parton fürdőzőket!
– Látod, elromlik az idő! – mondta Dzsidzsi.
– Miért romolna? Hiszen most olyan szépen süt a nap!
Kiki rá sem hederített a figyelmeztetésre.
– Nézd, már látszik a tenger! Mennyi ember szaladgál ott szinte
csupaszon! Biztos valami tévedés volt az időjárásjelentéssel. Te
folyton csak a rosszra gondolsz, ha már épp jól éreznénk magunkat,
ez nem valami jó tulajdonság!
– Az sem valami jó tulajdonság, hogy csak azt hallod meg, amit
meg akarsz.
Dzsidzsi elfordult, és felborzolta a bundáját.
Nemsokára Kiki lenyomta a seprű nyelét, és ereszkedni kezdett,
majd egy félreeső helyen landolt a parti homokban. Még hírből sem
hallott tengerben pancsoló boszorkányokról. Úgy vélte, jobb lesz, ha
kerüli a feltűnést.
A szeme sarkából figyelte a sokaságot. Mindenki a maga
szórakozásával volt elfoglalva. Ki homokgolyókat gyártott a
homokcsatához, kit beástak és csak a feje látszott, ki a hátát süttette,
ki a hullámokat kergette, ki hatalmas karcsapásokkal úszott. Hogy
mennyi mindent lehet játszani egy tengerparton! Kacagás, mosolygó
arcok mindenütt.
Mintha kissé felerősödött volna a szél, mert hallani lehetett,
ahogy a napernyőket verdesi. Ugyanakkor a hullámok is megnőttek
kicsit, és a hullámlovasok már valamivel hangosabban
kurjantgattak.
– Mégis inkább arra menjünk!
Kiki magához szorította levetett ruháját és cipőjét, és
aggodalomtól görnyedt háttal nekiindult. Nem elég, hogy életében
először lépett mezítláb homokba, hanem az a homok iszonyúan
perzselt, holott még csak délelőtt volt – nem bírt lassan lépegetni
rajta. Elég nagy feltűnést keltett, ahogy ugrabugrált.
Dzsidzsi egyfolytában mondta a magáét, miközben ugrabugrálva
igyekezett Kiki árnyékában maradni.
– Hülyén érzem magam! Tisztára, mint a pattogatni való
kukorica a serpenyőben. Ha Kokiri ezt látná!
Kiki végre-valahára eljutott a zsúfolt partszakaszra, és utánozta a
nagy többséget: ásott egy kis gödröt, és belehasalt. Olyan meleg volt
a homok, mint egy kád víz, nagyon jólesett benne heverészni.
Ismeretlen lábak haladtak el az arca mellett, de Kiki
megkönnyebbült: mindenki annyira elmerült a saját szórakozásában,
hogy nem is törődött másokkal.
Állát a két karjára fektette, úgy figyelte a tengert. A víz fel-
felágaskodott, mint egy soha nem pihenő élőlény. Mintha csak a
hátára csimpaszkodnának az emberek, ahogy – egyik a másik után –
belevetették magukat.
– Vajon nekem is menni fog?
Kiki rádöbbent, hogy az anyukája, Kokiri, egyáltalán semmit sem
tanított neki a tengerről. Persze ez nem túl meglepő, hiszen ő sem
látta soha.
– Kiki, lehet, hogy a boszorkányok oldódnak a vízben. Szerintem
ne kockáztasd – nézett rá aggodalmasan Dzsidzsi.
– Dehogy oldódnak. Nézd, milyen jól érzik magukat az emberek!
Nem hiszem, hogy pont a boszorkányoknak lenne tilos. Legalább a
lábamat megmártom.
 Kiki felült a homokban. És akkor akadt meg a szeme egy fekete
felhőgomolyagon a látóhatár szélén, ami az imént még nem volt ott.
A homokra pillantva látta, hogy egy kis forgószél is kerekedett.
– Tyűha, lehet, hogy mégis igazat mondott az előrejelzés?
De miután megállapította, hogy a nap továbbra is vidáman süt
fenn az égen, megint sóvárgó tekintettel figyelte tovább a tengerben
játszadozókat.
– Hé, hahó – szólt valaki hirtelen a közvetlen közelében.
A hang irányába fordult. Az a nő mosolygott rá, aki eddig hason
fekve heverészett mellette. Most feltápászkodott, és a seprűre
mutatott.
– Minek hoztad ezt ide, be akarod vinni a vízbe? Úszógumi
helyett?
– Hihi.
Kiki elnevette magát, olyan bárgyú ötlet volt ez. A nőnek is
rázkódott a válla a nevetéstől, és tovább faggatta:
– Úgy hallom, ideköltözött a városba egy boszorkány… És
egyből mindenki boszorkányosdit játszik. De jó nektek! Nekem
mostanában annyi a teendőm a kisfiammal, hogy nem érek rá
divatozni. Az előbb is láttam egy fiút seprűvel!
Kiki gyorsan bedugta a seprűt a háta mögé.
– Nézd csak, ott van!
A nő hátrafelé fordulva egy fiúra mutatott a homokozó gyerekek
mögött, akinél volt egy kis csomag meg egy seprű.
– De hát ő egy takarító, nem?
– Tényleg? És te is az vagy? Én meg teljesen azt hittem…
A nő be sem fejezte a mondandóját, mert miután kinyújtott
nyakkal körbenézett, hirtelen fejhangon üvölteni kezdett.
– Fiam, kisfiam, nem szabad! Ne menj olyan messzire! Csak
addig, hogy lássalak! Úgy, igen. Ott pancsoljál csak szépen a vízben.
Látod, milyen nagyok a hullámok!
Integetésére válaszul egy narancssárga, bödönszerű úszógumiban
ülő apró fiúcska tapicskolt a lábával.
A nő visszafordult Kikihez, és hatalmasat sóhajtott.
– A gyerekek annyira cukik tudnak lenni, de attól még nem
könnyű velük. Nehéz az élete egy anyának!
 Aztán megint fülsiketítő rikácsolásba
kezdett.
– Jaj, kisfiam, ne menj olyan mélyre!
Úgy, üldögélj ott szépen! Jól van, jó fiú
vagy.
Majd megint mosolygó arccal
folytatta Kikivel.
– Legalább akkor lenne egy kis
nyugtom, amikor lejövünk a
tengerhez… Ó, tényleg, jut eszembe. Ez
a te kis cicuskád nem játszhatna a
kisfiammal? Olyan értelmesnek látszik! Akkor nem kóricálna
egyedül olyan messzire az én kicsikém.
A nő előrenyúlt, és kedvcsinálónak megsimogatta Dzsidzsi hátát.
Kiki is megbökdöste a hasát.
– Dzsidzsi, menj szépen!
Dzsidzsi feltápászkodott, és nyöszörgött.
– Még hogy cicuska, felnőtt macska volnék, vagy mi. Kiráz a
hideg az ilyesmitől – morogta az orra alatt, és hátsóját riszálva
távozott a víz irányába.
– Milyen jól nevelt kis cicus! – hunyorgott az anyuka a távolodó
Dzsidzsi irányába, megvárta, míg odaér a kisfiához, majd
dudorászva visszahasalt a homokba. Kiki is visszafeküdt. Behunyt
szemmel sokkal tisztábban hallatszottak a körülötte kavargó
hangok. A tenger hal- és hínárszaggal fűszerezett sós illata sem volt
éppenséggel rossz.
Hirtelen zendült egyet az ég, és egészen másfajta szél kezdett
fújni, mint eddig. Úgy tombolt, mintha egyenesen az égből zuhant
volna le. Mindenfelől sikítozásnak is beillő kiabálásokat lehetett
hallani.
Kiki próbálta kipislogni a homokot a szeméből, miközben
körbenézett, és szalmakalapokat látott repülni, úszógumik gurultak
kocsikerékként. Gyorsan felpattant, de addigra már rá sem lehetett
ismerni a homokos partra, amely az imént még olyan békés játszótér
volt. Volt, aki hóna alá kapva a gyerekét szaladt a fenyőliget felé, el a
parttól. Mások a holmijaik után szaladgáltak, melyeket elvitt a szél.
 – Kisfiam! – sikította szívet tépő hangon a Kiki melletti anyuka,
és szinte eszét vesztve kezdett rohanni a víz felé.
Kiki a tekintetével követte, így meglátta, hogy a narancssárga
úszógumi a kisfiúval és Dzsidzsivel a hatalmas hullámok fogságába
esett. Hiába ugrott utánuk a nő a vízbe, mert az úszógumi a két
utasával az erős örvénylésben csak egyre beljebb sodródott a
tengerben. Kihallatszott a kétségbeesett sírás.
Kiki is futásnak eredt.
– Kapaszkodj erősen, megyek, segítek! – kiáltotta Dzsidzsinek.
Aztán a vízbe gázolva tehetetlenül álló nőnek: – Ne féljen! Én tudok
repülni. Megyek, kimentem.
Valaki megjegyezte mellettük:
– Jé, tényleg! Ő az a repülő futár!
– Na, akkor gyorsan!
Kiki visszaszaladt a homokban, és felmarkolta a seprűjét.
El is sápadt abban a minutumban. Ez a seprű nem az a seprű.
Még csak nem is hasonlít az anyja jól bejáratott seprűjére, ez valami
silány vacak.
Hogyhogy pont egy ilyen sorsdöntő pillanatban? A nagy
felfordulásban cserélhette ki valaki, vagy talán amikor kellemesen,
becsukott szemmel feküdt? Kiki teljesen kétségbeesett. Most mi lesz?
Mindenesetre nem volt idő a morfondírozásra. Sietve felugrott a
seprűre, és elrugaszkodott. De alighogy felemelkedett, előrebukott, a
seprűnyél eleje bele is ért a vízbe.
– Ááá!
Az összesereglett tömeg csalódottan morajlott.
Kiki felrántotta a seprű nyelét, de emiatt most a másik vége
csapódott a habokba. Meg is szívta magát vízzel, amitől elnehezült,
és a maga részéről megelégelve a munkát, kimerülten le akart szállni
a parton. Kiki minden erejét beleadta, hogy irányváltoztatásra bírja,
de a seprű erre felágaskodott, aztán előrebukott, makrancosan, mint
egy megvadult ló. És közben a kisfiú és Dzsidzsi egyre beljebb
sodródott.
Kiki repült, ahogy csak bírt. Hol a hullámok közé csúszott, hol
feljebb vetődött, aztán nagy nehezen elvergődött a kisfiúig, ráhasalt
a seprűre, és kinyújtotta a kezét. A gyerek annyira bőgött, hogy nem
volt egyszerű elkapni. Végül sikerült megmarkolni és felhúzni a
fürdőnadrágjánál fogva. Utána Kiki Dzsidzsi farkát is elkapta, és
felrántotta.
 Abban a pillanatban egy hatalmas hullám támadt, és a kerek
úszógumi körbe-körbeforogva, őrületes sebességgel kisodródott a
nyílt tengerre.
A parton állók felugráltak és ujjongtak örömükben.
Kikinek sikerült eljutnia a partig, a kimerült kisfiút az anyukája
gondjaira bízta, majd a szintén elcsigázott Dzsidzsivel a karjában
felkapkodta vizes testére a ruháját. Aztán fogta a rádiót, megint
seprűre ült, és már indult is.
– Kicsit pihenhetnél. Nagyon erős a szél! – szóltak neki többen is,
de Kiki meg sem hallotta. Minél előbb meg kellett találnia a seprűjét.
És volt ötlete, hogy hol lehet. Az a fiú a seprűvel, akit az előbb látott
egy pillanatra… Így utólag semmi kétség nem fért hozzá, hogy
boszorkányseprűt akart szerezni, és azon volt, hogy kicserélje. Kiki
majd’ felrobbant a méregtől. Ez megbocsáthatatlan! Még szerencse,
hogy a kisfiú és Dzsidzsi épségben megúszták, de remegett a
gondolatra, hogy mi lett volna, ha kudarcot vall. Nyakon csípi a
tolvajt, és legalább egymillió bocsánatkérést csikar ki belőle.
Tüzetesen vizsgálta maga alatt a tájat, miközben repült a
megbokrosodott seprűn.
Vajon hová mehet legelőször olyasvalaki, aki annyira vágyik egy
boszorkányseprűre, hogy elviszi az övét…? Egész biztosan valami
magas helyre, mint például egy sziklaszirtre. Tuti, hogy
mindenekelőtt egy próbarepülésre fáj a foga.
Kiki sorra járta a strand és Koriko városa közti magaslatokat.
– Kiki, ott!
Dzsidzsi előrefelé mutatott. Ahogy sejtették, egy kis domb tetején
egy fekete ruhás alak éppen abban a pillanatban készült
nekirugaszkodni.
– Kiki, gyorsan állítsuk le!
– Pszt, csak nyugi!
Kiki megállította a seprűt a levegőben.
– De meg fog sérülni! – aggódott Dzsidzsi.
– Ha egyszer repülni akar, akkor csak tessék! Majd megtanulja a
leckét. Micsoda dolog szó nélkül elvenni más holmiját! – mondta
Kiki hűvösen, miközben igyekezett visszafogni a rendetlenkedő
seprűt.
 – De tényleg megpróbálja! – kiáltotta Dzsidzsi.
Az illető a dombon végül elrugaszkodott. De egyből a földön
találta magát, fenékre huppant, és már gurult is lefelé a
domboldalon, mint egy kődarab.
Kiki utánarepült. Nemsokára a domb alján landolt a szédelgő,
hátsóját lapogató seprűtolvaj közelében, és sértett hangon közölte:
– Igazán sajnálatos.
Persze ki mást ismert volna fel a meglepett tolvajban, mint a vele
nagyjából egykorú fiút, akit korábban látott? A szemüvege elrepedt,
tele volt horzsolással, itt-ott vérzett is. Kiki meg csak kuncogott, mert
a fiú még az övéhez hasonló fekete ruhát is viselt a sajátja fölött.
– Hát, nem apróztad el. Még a boszorkányruhát is lemásoltad.
A fiú grimaszolva felállt, lekapta
magáról a fekete ruhát, és elvörösödve
lehajtotta a fejét.
– Nagy bajba kerültem miattad!
Kiki belevágta a seprű nyelét a
földbe, hogy jó dühösnek látsszon. Ám
most, látva, hogy ez a fiú annyira el
akarja játszani a boszorkányt, hogy fiú
létére még szoknyát is húz hozzá,
igazából már nem is haragot érzett,
hanem a feltörő nevetéssel küszködött.
– Azt akarom, hogy bocsánatot kérj!
Úgy egymilliószor.
A fiú némán fejet hajtott. Aztán hátrált egy lépést, és megint
meghajtotta a fejét.
– Ilyen helyzetekben mások azért mentegetőzni szoktak.
Gondolom, te sem tolvajnak születtél.
– Nem, dehogyis. A kutatásomhoz kell – tiltakozott erőtlenül a
fiú.
– Miféle kutatás? – csattant fel Kiki szigorúan.
– Ne kiabálj annyira! Mindjárt elmondom. Szóval van nekünk itt
a városban egy repülős szakkörünk. Olyanok járnak oda, akik saját
erejükből szeretnének valahogy repülni. Most három csoportra
oszlottunk, és versenyt kutatunk. Az egyik csoport égenjáró cipővel,
a másik repülőszőnyeggel, a harmadik boszorkányseprű-kutatással
foglalkozik.
– Tehát te a seprűs csapatban vagy.
Kiki egyenesen a fiú szemébe nézett, mire az szégyenlősen
bólintott.
– Emiatt ma is ott jártam az üzleted közelében, amikor
meghallottam, mit beszéltek a pék nénivel… Úgyhogy gyorsan én is
lementem a partra.
– …Vagyis az én seprűmmel akartál repülni, igaz? De hiába.
Attól, hogy van seprűd, még nem fogsz tudni repülni. Én is csak
azért tudok, mert boszorkány vagyok. Szóval, mert van bennem
boszorkányvér – vert egyet a saját mellére Kiki.
– Akkor a vér az, ami repül? – kerekedett el a fiú szeme, és
döbbenten bámulta Kikit.
– Jaj, hogy mondhatsz ekkora hülyeséget! – Kikiből véletlenül
kibuggyant a nevetés, de gyorsan visszaszívta, és komoly arccal
suttogta: – Amúgy kíváncsi vagyok, valójában mitől repülünk. Én
sem tudom.
Kiki bambán nézte az eget, aztán megint elnevette magát.
– …Persze a seprűn is sok múlik. Ha már úgyis kutatsz, jobban
örültem volna, ha azt vizsgálod inkább, hogy milyen seprű működik
jól egy boszorkánynak. Mert hát ez itt…
– Az nem jó? Én csináltam, és próbáltam olyanra, hogy minél
inkább hasonlítson a tiédhez…
– Rémes volt. Akadozott. Belefájdult a fenekem. Tiszta rodeó
volt. És rengetegen látták, nem tett jót az önérzetemnek. Na szóval,
add csak vissza a seprűmet… – kezdte volna mondani Kiki, és csak
akkor nézett körül. Abban a pillanatban fel is sikoltott. Az anyjától
örökölt seprűje két darabba törve hevert a földön.
– Most mi lesz velem?
Felvette és magához szorította a seprű maradékát.
– Bocsánat – hajtott fejet a fiú.
– Ez még az anyukámé volt…! Akkor kaptam tőle, amikor
eljöttem otthonról…! És olyan jól lehetett vele repülni! – sorolta Kiki
sírós hangon.
 – Bocsánat – mondta halkan a fiú még egyszer, aztán csak
magába roskadva nézett maga elé.
– Most már mindegy – nyögte ki végül tompa hangon Kiki. Az
járt a fejében, hogy hiába is mondaná, hogy nem bocsát meg, ezért
csak a feltörő könnyeit igyekezett mindenáron visszatartani.
– Csinálok magamnak egyet. Nem ez lesz az első, szóval elvileg
minden oké. Nyilván nem fog rögtön olyan szépen siklani, mint ez…
De majdcsak összerázódunk.
– …Azt viszont elég sokat vizsgáltam, hogy mi kell a
zökkenőmentes repüléshez, szóval lehet, hogy egy-két dologban
tudok segíteni! – hozakodott elő egy javaslattal a fiú.
– Értékelem a jó szándékodat, de ez mégiscsak
boszorkányfeladat – felelte önérzetesen Kiki.
– Látom, nem könnyű annak sem, aki tud repülni.
– Hát igen, bár biztos rossz lehet az is, ha nem tudsz.
Kiki végre felpillantott, és rámosolygott a fiúra.
 6
KIKI egy kicsit ideges lesz
A tengerparti kaland másnapján Kiki el is ment az erdőbe a város
nyugati szélén, hogy keressen magának egy kőrisfaágat, és nekiállt
elkészíteni az új seprűjét. Már nem vágyott olyan kis, vékony nyelű,
flancos seprűre, mint amilyet az előtt csinált, hogy eljött otthonról.
Most tudatosan olyat választott, amely erős szélben is úgy siklik,
mint hal a vízben, de tömör és tartós. Némi teketóriázás után úgy
döntött, hogy a gallyak közé fogja kötözni a törött seprű fejét is.
– Fele-fele lesz anyáéval – motyogta az orra alatt, és behúzta a
nyakát. Nem mintha nem merült volna fel benne, hogy kihasználja
az alkalmat, és az egészet újra cseréli. De valahogy úgy érezte, az
örökölt seprű feje biztonságot sugároz, így sehogy sem akaródzott
megválni tőle.
– Tehát fele-fele.
Kiki megint magában beszélt. Dzsidzsi, a fekete macska csukott
szemmel ült mellette, és a döntés hallatán résnyire nyitotta a szemét,
a seprűre pillantott, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Csakhogy az elkészült seprű nem működött valami jól. Kiki
sebtében tákolta össze, ezért talán nem száradtak ki kellőképpen a
gallyak. Vagy csak még nem szokta meg a repülést.
– A lényeg, hogy nekem kell belovagolnom.
Alaposan próbára tette minden egyes út, de Kiki nem adta fel, és
egyre csak hajtotta.
Ebben a seprűben igazából az édesanyja seprűfeje volt a nagyobb
kópé, mert mindig dobálta a hátsóját, mint egy megvadult ló.
Ilyenkor Kiki nemegyszer előrebukott, és majdhogy le nem esett…
Máskor úgy nézett ki, mintha éppen a kézenállást gyakorolná,
furábbnál furább pózokat vett fel.
De az élet okoz néha meglepetéseket. Amíg Kikit kiverte a hideg
veríték, és a levegőben szerencsétlenkedett, a városlakók sokkal
többször elegyedtek szóba vele, mint korábban.
– Ajaj, minden rendben?
– Mi van veled mostanság, csak nem fáztál meg?
 – Lehet, hogy lefogytál, és könnyebb lett a popód?
– Aztán ügyesen essél ám, amikor itt lesz az ideje!
Olyan is volt, aki kerek perec megmondta:
– Nagy kő esett le a szívemről. Ahogy itt elhúztál felettünk
régebben, mint egy nyílegyenes, fekete csík, olyan gonosz
boszorkának tűntél.
Kikit alaposan elgondolkodtatta a dolog.
– Ki érti, hogy akkor szeretik meg az embert, ha bénázik? Ez még
anyának sem tűnt fel eddig.

A seprűs bonyodalom után úgy tíz nappal megszólalt a 123-8181-

es telefon. Kiki felvette a kagylót, és nem más csicsergett bele, mint a
művésznő, aki lefestette őket Dzsidzsivel.
– Ezer éve nem jelentkeztem, hogy vagy? Végre-valahára
elkészültem a képetekkel. És ha már itt tartunk, nem vinnéd el
nekem a kiállítóhelyre? Mert hallom, úgyis pont ilyen munkába
kezdtél. Ha emlékszel, nem éppen kicsi, de remélem, megoldod.
– Persze, természetesen… – kezdett Kiki a válaszba, de torkán
akadt a szó. Hirtelen elbizonytalanodott. Nem könnyű az ilyen nagy,
de vékony, deszkaszerű tárgyakat szállítani. Szélben pedig még
nehezebb. A tetejébe pont most, amikor a seprűje is rendetlenkedik?!
Kikinek eszébe jutott, mennyire megijedt, amikor még csak
frissen tanult meg repülni, és egy váratlan eső miatt esernyőt vitt az
édesapjának, de menet közben kinyílt az ernyő, ő meg úgy forgott
seprűstül, mint egy szélkerék.
– Mégiscsak titeket ábrázol, szóval tedd meg nekem, kérlek!
Ezek szerint a festőnő teljesen beleélte magát, hogy Kikire bízza a
feladatot. Kénytelen volt hát beleegyezni.
– Igen, persze, majd kitalálom a módját.
– Örülök. Nos, akkor holnap dél körül jöhetsz is érte. Akkor ezt
megbeszéltük! Meg akarom mutatni a képet! – Hallatszott a hangján,
hogy alig várja.
Másnap reggel egy felhő nem sok, annyi sem volt az égen, mely
szép kéken ragyogott. De Kiki megint aggódni kezdett. Ha reggel
ilyen szép magasnak látszik az ég, az azt bizonyítja, hogy aznap fent
nagyon erős szél fúj. És előfordul, hogy déltájban az a szél lejjebb
ereszkedik.
Gond nélkül el bírom vajon vinni a képet? Nem szabad, hogy baja essék!
Hirtelen eszébe jutott, mit mondott az a repülőszakkörös fiú.
„Elég sokat vizsgáltam, mi kell a zökkenőmentes repüléshez.”
Átszaladt O-Szonóékhoz a telefonkönyvért, kikereste a
repülőszakkör számát, és már tárcsázta is.
– Ööö… Egy fiút keresek, az izé, a boszorkányok repülő seprűjét
kutató csoportból, egy olyan nyurga, magas fiút.
– Hát, ez így nem könnyű. Itt csupa nyurga gyerek van.
– Jaj nekem. Akkor olyasvalaki, akinek horzsolás van a
homlokán? Bár nem tudom, hogy még mindig látszik-e…
– Haha, látszik az, látszik. Tudom, ki az. Látszik még neki annak
rendje és módja szerint. Tombónak hívják. A szemüvege miatt
hasonlít egy szitakötőre, nem? Azért Tombo. Na, pont most került
elő! Kis türelmet!
– Halló, Tombo vagyok – változott meg a hang a vonalban.
– A boszorkány vagyok, akivel nemrég találkoztál. Kikinek
hívnak.
 – Tyűha, honnan tudtad, hogy itt keress? Tényleg bocsánat a
múltkoriért. Nem okoztam még valami bajt, ugye?
– Nem, azt az ügyet lezártuk. Most azért hívtalak, mert a
segítségedre van szükségem.
Azután Kiki megkérdezte, mit tegyen, hogy egy nagy képet el
bírjon szállítani a szélben.
– Arra szerintem a sétáltatós módszer a legjobb megoldás – vágta
rá azonnal Tombo.
– Az meg mi?
– Bízd csak rám! Tudok neked segíteni.
– Hát, köszönöm. A művésznő háza az északi parkerdő szélén
bújik meg a fák között, ismered? Én is most indulok oda.
– Tudom, melyik az. Amelyik olyan, mint egy borzlak.
– Az, igen. Akkor ott találkozunk.
Milyen találó ez a borzlak, gondolta Kiki, és ez olyan vicces volt,
hogy nevetve tette le a telefont, majd sietve nekiállt készülődni.
Dzsidzsi társaságában leszállt a park egy félreeső csücskében.
Tombo már futott is felé egy nagy papírzacskóval a kezében.
A festőnő, alighogy meglátta Kikit, örvendezve hozta elő a belső
szobából a képet.
– Hű!
Kiki akaratlanul is felkiáltott. Dzsidzsi kórusban dorombolt vele.
A képen sötét égbolt előtt egy fekete ruhás boszorkány és egy fekete
macska sziluettje lebegett. A fekete szín annyira selymes fényű,
olyan gyönyörű volt, hogy Kikinek ellenőrzésképpen meg kellett
néznie a szoknyáját.
– A szeme nem stimmel.
Tombo eddig háttérbe húzódott, de most méltatlankodva szólalt
meg. A művésznőnek ekkor tűnt fel először Tombo jelenléte, ezért
meglepetten kérdezett rá:
– Hogyhogy nem stimmel?
– Hát mert… Sokkal kerekebb és szebb, mármint Kikié…
– Jaj, akkor jobb lett volna olyat festenem? Olyan boszorkányos
jelleget akartam neki adni…
A festőnő fura grimasszal az arcán meredt Tombóra.
 – Jaj, ő a barátom. Segít megoldani, hogy jól tudjuk szállítani a
képet.
Kiki gyorsan bemutatta a fiút. Tombo ezután már nem mondott
semmit, hanem összeszorított szájjal még egyszer ránézett a képre,
aztán munkához látott. Először is tarka lufikat vett elő a
papírzacskóból.
– Lufik? Ezzel repítitek el a képemet?
A festőnő kétségbeesetten próbálta védeni a művét a testével.
– Nem, csak megsétáltatjuk.
Tombo szokás szerint még csak el sem mosolyintotta magát, ám
ezúttal egy kis gázpalackot vett elő a zacskóból. Sorra fújta fel a
lufikat, mindre hosszú zsinórt kötött, csokorba fogta őket, és jó
erősen hozzákötözte a horoghoz, amelyet a képkeret felső részébe
csavart. Aztán a csomó tetejébe még egy vastag kötelet bogozott. A
lufik felszálltak, a kép pedig éppen csak a földhöz érve ringatózott
békésen. Nem repült fel magasra, de nem is dőlt el, hanem szépen
lebegett.
– Azon múlik, hogy mennyi hidrogéngázt teszel a lufikba, és
mennyi lufit használsz.
Tombo önérzetesen magyarázta a trükköket.
– Kiki, úgy fogd ezt a vastag zsinórt, amikor repülsz, mint egy
kutya pórázát. Ha valamerre sodródni kezdene a szélben, akkor
rántsd meg, és úgy bírd jobb belátásra – mondta Kikinek Tombo.
– Mint egy kutyát?
A festőnő aggodalmasan pislogott Kikire.
A boszorkány viszont elismerően méregette Tombót, aki gond
nélkül megoldotta a problémát olyasvalamivel, ami neki eszébe sem
jutott volna.
 – Aggodalomra semmi ok. Így sokkal könnyebb lesz a kép, és
akárhonnan is jön a szél, szabadon mozoghat majd, ez remek
módszer.
Kiki dicséretére most először mosolyodott el Tombo, boldogan
kivillantva fehér fogait.
Ez tényleg nagyszerű módszer volt. Ahogy Kiki felrepült,
kezében a zsinórral, a kép szófogadóan követte. Bár forgolódott
kicsit a szélben, de szép lassan haladt előre. A járókelők, az ablakon
nézelődők, a háztetőn sütkérezők még az előtt, hogy elmentek volna
megnézni a múzeumba, mind-mind láthatták az igazi Kikit és
Dzsidzsit, illetve a róluk készült festményt, méghozzá egyszerre.
Volt, aki ezt mondta:
– Teljesen olyanok, mint az életben! Szinte nem is lehet
megkülönböztetni, melyik melyik!
Mások pedig ezt:
– Nagyon nehéz ám fekete ruhás embert és fekete macskát
festeni!
És megint mások:
– Ez jobban sikerült, mint az eredeti!
A kép rendkívül jó fogadtatásban részesült.
A múzeumban is mindig csoportosulás támadt a kép körül,
amelynek a címe „A legszebb fekete a világon” lett. Mondani sem
kell, hogy a művésznő nagyon boldog volt. Hálából gyönyörűen
megfestette Kikit és Dzsidzsit az üzletük cégérére. De Kiki még
ennél nagyobb jutalmat is kapott: az új futárszolgálat híre Koriko
városának minden szegletébe eljutott. Más szóval sikerült a
„reklám”, amiről Dzsidzsi beszélt.
Ennek köszönhetően az üzlet nagyon beindult. Születésnapi
csokrok, otthon hagyott uzsonnásdobozok, magányosan élő
nagymamáknak eljuttatott levesek, az orvos elfelejtett sztetoszkópja
és hasonlók röpködtek. Már mindenki könnyedén megkérte
bármikor. De voltak, akik kihasználták, hogy cipelje a táskájukat
utánuk az iskolába. Vagy üzenni akartak vele valami csúnyát. Az
ilyesmit persze nem vállalta el.
A forró nyár is elmúlt, és a táj szép lassan őszi színekbe öltözött.
 A seprű végre rendesen repült, és Kiki mindennapjai látszólag
nyugodtan teltek.
Ám Kiki ekkoriban nem volt a legjobb hangulatban. Folyton
felkapta a vizet, még akkor is, ha nem volt különösebb oka rá.
– Egy perc nyugtom nem volt, mióta ebben a városban lakom,
biztos most jön ki a fáradtság – mondogatta magának Kiki, mintegy
kifogásképpen. De azért sejtette, hogy nem csak erről van szó.
Azóta, hogy a sétáltatós módszerrel segített elszállítani a festőnő
művét, Tombo a repülős szakkörből gyakran eljárt hozzá az üzletbe.
Egyik alkalommal mondott úgy mellesleg valamit, ami azóta nem
hagyta nyugodni Kikit.
– Talán azért, mert tudsz repülni, olyan laza vagy, hogy nem
feszengek, ha veled vagyok. Nem is vagy olyan, mint egy lány. Meg
neked bármit el lehet mesélni.
Ott, akkor, úgy vette, hogy dicséretet kapott Tombótól. De ahogy
telt az idő, valami zavarni kezdte abban a kijelentésben, hogy „nem
is olyan, mint egy lány”.
– Pedig a múltkor azt mondta, hogy szebb a szemem, mint a
festményen… most meg, hogy laza vagyok… vajon mit értett ez
alatt? Olyan különlegesek lennének a lányok egy ilyen
nagyvárosban…? Annyira mások lennének?
Kiki eléggé zaklatott lett, maga sem tudta, mi ütött belé.
Aznap is rámordult Dzsidzsire, mert eltűnt a fél papucsa.
– Ne csináld ezt velem! Nem bánom, ha játszol vele, csak utána
rendesen rakd vissza a helyére. Már hányadszor történik ez? Csupa
felemás papucsom maradt!
Dzsidzsi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, és nagyot
ásított.
Éppen ekkor csörrent meg a telefon. Kiki fél papuccsal, fél lábon
ugrált el odáig, keresztül a szobán, aztán felvette a kagylót. Ráérős
hang szólt a vonalba.
– A boszorkánybolttal beszélek? Szép jó napot kívánok!
– I-igen.
Kiki még nem higgadt le teljesen, így felelnie sem sikerült
összeszedetten.
– És mondja csak, bármit kérhetek? Valamit el szeretnék vitetni.
 – Igen?
– Meg is mondom, mit, kekszet. A nővérem Nogiku, vagyis
krizantém. Hát nekem meg Szumire a nevem. Ilyen öregasszony
létemre ibolyának hívnak, mit szól hozzá? Hihihi.
Kiki megköszörülte a torkát erre a csapongásra.
– A nővéremhez majd csak később kell mennie. Én a Fűzfa
utcában lakom, tudja, melyik az? Annak is a végén, a 99-es szám.
Kilenc-kilenc. Kilencvenkilenc, megvan?
– Igen, értem. Máris megyek.
Kiki végig sem hallgatta, csak elhadarta a választ, és ő bontotta a
vonalat. Aztán egy lendülettel berúgta a lábáról a fél papucsot a
sarokba.
A Fűzfa utca 99.-et nem volt nehéz megtalálni.
Kiki meghúzta a bejárati ajtó mellett lógó zsinórt, mire csörgés-
zörgés hallatszott válaszul.
– Kerüljön csak erre! – szólt ki egy hang a ház mögül. A ház
melletti ösvény végén egy kis fakapu nyílt a kertre, ahol egy
energikus néni felgyűrt ingujjban éppen nagymosást tartott.
Négy hatalmas lavór sorakozott előtte, az egyikben csupa fehér, a
másikban csupa fekete, a harmadikban csupa kék, a negyedikben
csupa piros holmi. A szappanhab megcsillant a napfényben, és úgy
pihegett, mint valami élőlény. A fehér kupacnál fehér hab, a
feketénél fekete, a kéknél kék, a pirosnál piros.
– Ön Szumire néni? – szólította meg Kiki, ahogy belépett a
kertkapun.
A néni egy pillanatra sem zökkent ki a tevékenységéből, csak
biccentett egyet őszbe forduló, apródfrizurás fejével. Homlokán
gyöngyözött a veríték.
– A boszorkányfutár vagyok.
Szumire néni sebtiben beletörölte a kezét a kötényébe, és Kikire
meredt.
– Akkor nem vagy boszorkány?!
– De… csak az a munkám, hogy mindenfélét szállítok.
– Hallottam, hogy boszorkány vagy… Azt hittem, akkor bármire
fel lehet téged bérelni… Viszont, ha te mindent elvállalsz, akkor az
én üzletemnek lőttek… Na, de szerencsére csak futár vagy. Látod, én
is milyen ritka foglalkozást űzök. Hihi, úgy mondják, hogy
megoldóember. Kicsit hasonlít a te munkádra, nem? Vagy mégsem?
Szumire néninek annyira tetszett a
saját mondása, hogy azon nevetgélt. –
Mindenesetre… most igazán jól jön a
segítséged. – Könyékig a lavórba
merülve folytatta a mosást. – A
nővérem olyan fafejű, hogy ha egyszer
azt mondtam neki, ma megkapja, akkor
mindenképpen ma kell neki. Nem bírja
ki. Egy pillanat, ezt még kimosom.
Hórukk!
Szumire néni mondókával kísérte a
munkát: a fehér ingeket bedörzsölte a
szappannal, és jól meggyúrogatta.
– Fárasztó minden apróságot
odavinni neki, legszívesebben
összeköltöznék vele. De ő azt mondja, egyedül kényelmesebb neki.
Na, még egy kicsit, zsipi-zsupp, hipp-hopp! Ennek ellenére egy
kekszet nem bír megsütni magának. Hipi-hupp! Hetente egyszer
vinnem kell neki valamit, odamegyek, beszélgetünk. Csak magunk
vagyunk már, mi ketten. Hoppla-hopp, zsipi-zsupp, hipp-hopp! Ez a
kosz itt nagyon nem akar kijönni, na, még egyszer, zsipi-zsupp! Na
igen, de ma annyi a dolgom, hogy nem hiányzik még ez is…
Szumire néni keze egy pillanatra sem pihent meg, miközben
felpillantott Kikire.
– Ne haragudj, hogy megvárakoztatlak… Tudod, milyen rossz
idő volt tegnapig. Még soha nem gyűlt fel ennyi szennyes nálam!
Már sürgetnek a megbízóim. Gyorsan ki kell teregetnem… Zsipi-
zsupp, hipp-hopp!
– Ezt mind ki tetszik mosni? – ámult el Kiki.
– Persze, miért? Még szép.
– Kézzel?
– Igen, nekem nincs mosógépem. De hát én vagyok a
megoldóember, megoldom kézzel.
 Beszéd közben is úgy járt a keze, mint a motolla. Kiki nem
győzött csodálkozni, hogy milyen gyorsan és ügyesen csinálja.
Kiteríti a szennyest egy deszkán, ráken egy kis szappant, aztán zsipi-
zsupp, dörzsölgeti, hipp-hopp, kitárja két kézzel, hogy megnézze,
kijött-e a kosz.
– Zsipi-zsupp és hipp-hopp, zsipi-zsupp és hipp-hopp!
Szumire néni saját magát kísérte a dallal. A buborékok közben
messzire szálltak.
Egykettőre elkészült a fehér, a fekete, a kék és a piros mosás is.
Ezután egy tömlőből vizet engedett, és – zsipi-zsupp, hipp-hopp –
elkezdte kiöblíteni a ruhákat.
Kiki egészen belefeledkezett a látványba. Még az is kiment a
fejéből, hogy munkaügyben jött.
Végül aztán a kicsavart, karingósüti alakúra feltekert mosott
holmi púposan megtöltött egy hatalmas kosarat. Legalul volt a fehér,
felette a fekete, aztán a kék és a piros. Szumire néni felállt, csípőre
tette a kezét, felnézett az égre, és nagyot sóhajtott.
– No, ki kéne teregetnem.
Szumire néni előhozott egy kenderkötelet, és kezében a végével
eltöprengett. Aztán Kikihez fordult, aki mellette állt a seprűjével és
Dzsidzsivel a kezében.
– Jaj, meg ne haragudj! Megfognád nekem ennek a zsinórnak a
végét? Kiteregetem a mosott ruhát. Látod, milyen sok, hosszú kötél
kell hozzá…
Meg sem várta a választ, csak Kiki kezébe nyomta a kötél végét.
Azután elsőnek egy piros szalagot vett ki a kupacból, és fellógatta rá.
– A kicsikkel kezdjük, mindent csak szépen sorjában.
Most is szinte dalolva beszélt. Egy csecsemőzokni következett,
aztán kisbabaszoknya, egy nagyobb lánykablúz – gyakorlott
mozdulatokkal teregette ki mindet. Kiki közben minden egyes
darabbal távolabb lépett a nénitől. Egyre nehezebb volt tartani a
zsinórt, mert lehúzta a ruhák súlya.
– Jaj, mindjárt leér a földre! – kiáltott fel Kiki.
– Hűha, az baj. Akkor ki tudsz nyújtózni? – kiabált vissza
Szumire néni, és felteregetett egy nagy, piros asztalterítőt.
– Nem megy! Le fog… leér!
 Kiki a feje felé emelte a kötelet tartó kezét, és felugrott.
– Tartsd magasabban! Jaj, próbáld meg! Mit szólnál hozzá, ha
inkább felrepülnél a seprűdön? – kérdezte Szumire néni, miközben
felfelé nézett.
– Igaz is.
Kiki rögtön rábólintott, felült a seprűjére, és felrepült az eresz
magasságáig.
Szumire néni visszagörnyedt a kosár fölé. Most jönnek a kékek.
– A kicsikkel kezdjük, csak szépen sorban.
Egy anyuka zsebkendője, egy kisfiú sapkája, egy apuka
alsónadrágja, egy kislány fürdőruhája, egy férfiing, egy függöny, egy
világoskék lepedő, csak szép sorjában, aztán jöhetnek a feketék.
A száradó ruhák megint majdnem leértek a földre, így Kiki már a
tető fölé szállt. Szumire néni törölgette az izzadságcseppeket, és
egyre csak teregetett tovább.
Egy apuka zoknija, egy kisfiú nadrágja, egy anyuka szoknyája, a
nagyi ruhája, csak szép sorjában, aztán jöhetnek a fehérek.
Csecsemőkesztyű, partedli, nadrág, mindenféle ruha, egyre
nagyobbak és nagyobbak. Egy kombiné, egy jégeralsó, végül
lepedők, összesen öt darab.
– Hű, készen van – lélegezhetett fel végre Szumire néni, és
odakötözte a zsinór végét a kerítésre maga mellett.
– Ezzel mi legyen? – Kiki magasan fent a tető felett járt, onnan
kiabált le, miközben meglóbálta a kötél végét.
– Tyűha, tényleg, mi legyen vele?
Szumire néni felnézett, és meglepve emelte fel mindkét kezét.
– Hát, keress ott valami helyet neki, és kösd csak meg!
– Könnyű azt mondani! – kiáltotta Kiki. Hogy lehetne hely az
égen, ahova odakötözhetné? Ha mégis van, az csakis ő maga lehet,
ha már itt repked. És a helyzet az, hogy ha most elengedi a kötelet, a
néni kezdheti elölről az egészet. Lemondóan vonta meg a vállát,
aztán teljes erejéből kifeszítette a kötelet, és a saját derekára kötötte.
– Juhé, ez tök jó! Olyan, mintha egy óriási farkunk lenne! –
Dzsidzsi kihajolt a seprű feje mögül, úgy nézte a zászlóként lebegő
ruhaszárító kötelet. – De jó, olyan, mint azok a zászlók a sportnapon!
Vigyázz, kész, rajt, gyorsabban, gyorsabban, repülj csak, repülj,
hajrá!
Lent Szumire néni tapsikolva ugrándozott. Az arra járók
döbbenten néztek felfelé.
 – Papírsárkány, láncba fűzve!
Egyre több gyerek szaladt össze.
– Szerintem nem annyira jó játék!
Kikinek már görbült a szája. Csakhogy nem lefelé, hanem épp
ellenkezőleg, pontosan úgy görbült, mint amikor valami kellemessel
tölti az időt.
– Jól van, jól van, a lényeg, hogy mihamarabb megszáradjon.
Kiki nekilendült. Lassan körözni kezdett Szumire néni felett,
messze fent az égben. Úgy érezte, minden egyes szélfuvallat
magával visz valamit azokból a nyomasztó gondolatokból, amelyek
az utóbbi időben felgyűltek benne.
– Zsipi-zsupp és hipp-hopp!
Kiki Szumire néni dalát dudorászta, melyet az imént hallott tőle.
Erre aztán a katonás sorban kiteregetett ruhák is rákezdtek, és kísérő
muzsikát szolgáltattak.
Hippo-huppa, zsippi-zsuppa, hippo-huppa, zsippi-zsuppa!
A tiszta, kora őszi levegő és a napsütés egykettőre megszárította
az égen úszó tiszta ruhát. A zsipp-zsuppból észrevétlenül gyorsabb
ütemű tatata lett.
– Kö-szö-nöm! – ráncigálta meg lent Szumire néni a kötelet, majd
egyenként elkezdte leszedni a tiszta ruhát. Ezáltal Kiki is szép lassan
ereszkedett lefelé.
Miután a fehér, fekete, kék és piros holmik pihepuha halmot
képeztek a kosárban, végre Kiki is földet érhetett. Szumire néni
odaszaladt hozzá.
– Micsoda szerencse, hogy ilyen hamar megszáradtak!
– Nem véletlenül megoldóember a néni. Velem is megoldotta.
Hiszen pózna helyett használt – felelte nevetve Kiki.
Szumire néni behúzta a nyakát, és csintalanul nyelvet nyújtott.
– Pontosan. Ilyen, amikor a megoldóember megoldja magának.
Ha megoldom, boldog vagyok, hanem ha nem, hát nem.
Megint szinte énekelve beszélt, azzal a ruháskosarat bevitte a
házba. Kiki is vele ment, és furábbnál furább dolgokat látott.
A bejárati ajtó két részből állt, egy alsóból és egy felsőből, ezért
meg lehetett tenni vele, hogy az ember csak a fejét, vagy csak a lábát
mutatja meg a kint állónak.
 – Elromlott az ajtó, ezért megoldottam két kicsivel – magyarázta
Szumire néni.
Az ajtó melletti zsinór végén diók, szögek, kanalak lógtak egy
kötegben.
Szumire néni nevetve mutatta:
– Ezzel a csengőt oldottam meg. Jól szólt az előbb, amikor
meghúztad, nem igaz?
De ha ez nem lett volna elég, egy fél pár fekete csizmában egy
csokor virágos nád volt szépen elrendezve.
– Ez pedig megoldás a vázára. Hát nem gyönyörű? – Apró
szarkalábak táncoltak a szeme sarkában, ahogy mosolygott. Aztán
észbe kapott. Mostanra jutott eszébe, hogy mit is akart valójában
kérni. – Húha, igazán jól éreztem most magam, de… úgy volt, hogy
elviszed a kekszet a nővéremnek.
Szégyenlősen csücsörített, és két zacskót hozott elő a konyhából.
– A nővérem háza a Kiszáradt fa utcában van, a Csúcsos ház. Az
a legcsúcsosabb mind közül. Ja, és neked is van itt egy kevéske,
köszönetképpen. Csillagporkeksz a neve. Elrontottam sütés közben,
és ripityára tört. De megoldottam egy csodás névvel.
Kiki örömmel elfogadta.
Amikor elvitte a Csúcsos házba a kekszet, a nővér, Nogiku néni
durcásan fogadta:
– Szép dolog, mondhatom, hogy ide sem jön, hanem másokat
ugráltat. Na, majd megmondom én neki a magamét.
De azért csillogó szemmel nézett bele a zacskóba.
Aztán egész álló este ez a dal hallatszott Kiki üzletéből:
„Boldogan megoldom
Ha megoldom, öröm,
Hanem ha nem, hát nem.”
Kiki és Dzsidzsi együtt énekeltek, míg előttük feküdt a fél pár
papucs. De nem igazán sikerült kitalálniuk, ezt hogyan oldják meg.
 7
KIKI kilesi mások titkát
Kop-kop-kop!
Valaki kopogott az üzlet ajtaján. Kiki
lesietett az emeletről, és egy lányt talált a
bejáratnál. Sötétbarna loknik keretezték arcát,
és nagyon jól állt neki a halvány rózsaszín
pulóver, amelyet viselt. Vékony lábán térdig
érő, fehér csizma fénylett. Kikit szinte
elvakította a látvány, az ő szemében úgy tűnt,
mintha a lány a levegőben lebegne.
– Ööö… Szia! – Kiki annyira zavarba jött,
hogy beszélni is alig bírt. Először fordult elő,
hogy egy nagyjából vele egykorú vevője akadt.
A lány szintén megriadt, amikor meglátta
Kikit, lesütötte a szemét, és neki is torkán
akadt a szó.
– Én, ööö, szóval…
– Küldeni akarsz valamit? – szedte össze magát Kiki
valamennyire.
– Úgy hallottam, bármit elviszel. Te magad szállítod? – kérdezte
a lány, és idegességtől merev arcára mosolyt erőltetett, fejét
félrebillentette.
– Igen, én. Emiatt nem kell aggódnod.
– Jó – bólintott a lány, és felcsillant fekete szeme, majd
jelentőségteljesen pislogott egy nagyot. Talán mintha szándékosan ki
akarna hangsúlyozni valamit.
– Szeretnék küldeni egy csomagot, de… titokban.
– Titokban? – kérdezett vissza Kiki homlokráncolva.
– Még véletlenül sem valami rossz dolog! – rázta a fejét a lány, és
sandán nézett fel Kikire. Aztán fél kézzel nekitámaszkodott az
ajtófélfának. Egy keskeny, ezüstszínű bross díszelgett a pulóvere
gallérján.
 – Szeretném, ha elvinnéd az ajándékomat egy fiúnak, Aikunnak.
Ma van a születésnapja. Tizennégy éves lett. Nem gond, ugye?
A lány úgy büszkélkedett a születésnappal, mintha neki
köszönhetően tartanák meg. Még hogy nem gond… mégis micsoda?
Kiki ettől olyan ideges lett, hogy magában pufogni kezdett. De a
lány folytatta.
– Azt szeretném, ha nem derülne ki, hogy én küldtem.
– Jó, de miért? – kérdezősködött Kiki.
– Miért, miért… Kicsi korunk óta ismerjük egymást Aikunnal. És
ő most is csak egy kislánynak tekint engem. Pedig én is betöltöttem a
tizenhármat…
– És emiatt kell eltitkolni? Fura.
A lány felpillantott Kikire, és büszkén felnevetett.
– Neked nem ismerős ez az érzés?
Kiki egyre idegesebb lett.
– Remélem, nem valami hülyeséget akarsz neki küldeni.
Mondjuk, egy béka ugrik elő a dobozból, amikor kinyitja, mert
ilyesmiket nem vállalok!
– Hihi. Hát, nem vagy semmi… – kuncogott felnőttesen mély
hangon a lány. – Tudom, hogy boszorkány vagy, de hát neked
fogalmad sincs semmiről. Most komolyan azt hiszed, hogy a
korodbeli lányok mind ilyenekkel szórakoznak?
– Dehogy… – csattant fel Kiki, és dühösen nézett a lányra. Erre ő
hűvös arckifejezést öltött, beletúrt hosszú hajába, majd kezét a
szoknyája zsebébe süllyesztette.
– Én az egész zsebpénzemet arra költöttem, hogy vegyek két
ugyanolyan töltőtollat Aikunnak és magamnak. Tessék, nézd! – vett
elő egy ezüstszínű töltőtollat, miközben kifordította a pulóvere
gallérját, hogy látsszon, oda van betűzve a másik. Amit Kiki
ezüstszínű brossnak hitt, az a toll klipsze volt.
– Most eléggé divatba jött, hogy az ember éjjel-nappal magánál
hordjon egy tárgyat, aminek a párja egy bizonyos valakinél van.
A lány megint nagy büszkén húzta ki magát.
Kiki majdnem elintézte annyival, hogy „jé, tényleg?”, de hát
mégiscsak egy ügyféllel állt szemben. Neki meg annyi volt a dolga,
hogy akadékoskodás nélkül elvigye a csomagot, és kész. Csakhogy
amikor kinyitotta a száját, ilyen szavak csúsztak ki rajta:
– Jó, de minek kell ugyanolyannak lennie? Mikor ez az Aikun azt
sem tudja majd, hogy tőled kapta?
– Ő nem, de én igen.
Kiki szúrós szavai leperegtek a lányról. Mi az, hogy leperegtek, a
lány elmélázva meredt valahova a távolba.
– És ezt a csodás ajándékot miért nem nyújtod át te magad? Mi
más dolgod van? – próbált Kiki faggatózni.
– Mert az olyan ciki.
A lány megint laposan pislogott. Mintha azt akarná vele
mondani, hogy ez a cikiség egy nagyon kellemes érzés. Kiki sokkal
felnőttebbnek látta magánál ezt a vele egykorú lányt, és ez a
felismerés teljesen sokkolta.
– Nem értem, mi a ciki ebben – ment tovább Kiki.
– Te még tényleg soha nem éreztél ilyesmit?
A lány halványan elmosolyodott, és sajnálkozva méregette Kikit.
Kiki nem akart alulmaradni, és gyorsan kontrázott:
– Azon aggódsz, hogy mit szól majd Aikun, mi lesz, ha rossz
néven veszi… mi? Ennyit azért még én is össze tudok rakni.
– Dehogy, ilyesmin nem izgulok. Csak szeretném egy kicsit
elrejteni. Hogy legyen benne valami titokzatos, ennyi – kuncogott.
Kiki újfent végignézett a lányon. Megdöbbentette, hogy a szép
rózsaszín pulóver alatt milyen bonyolult érzelmek rejtőznek.
Minden lány ilyen vajon…? Kiki agyán átfutott, hogy mit is mondott
Tombo nemrégiben.
Akkor nem csoda, hogy nem sorol a lányok közé…
A másik lány így folytatta:
– Nem tudtad, hogy a fiúk milyenek? Ha csak a felét tudják
valaminek, akkor kíváncsiak lesznek a másik felére is. Ezért én
megvárom, amíg kitalálja.
– Hogy ki küldte neki az ajándékot?
– Igen, azt.
– És ha nem akarja kideríteni?
– Olyan nincs. Az nem fordulhat elő.
Úgy tűnt, egészen biztos magában.
 – Jó, rendben. Szóval vigyem el ezt a töltőtollat.
Kiki szerette volna rövidre zárni ezt a se füle, se farka
beszélgetést, mert félő volt, hogy sohasem lesz vége.
– Igen, légy szíves. És ezt is…
A lány a zsebébe túrt, és kivett egy kis sárga borítékot.
– Egy levelet? – kérdezte Kiki.
– Igen, de egy vers van benne.
– Egy vers, szóval, mint egy dal…?
– Igen, én írtam. Te nem tudtad, hogy a fiúknak küldött
ajándékok mellé jár egy vers?
Kiki attól tartott, hogy megint kezdik elölről, ezért gyorsan
rákérdezett:
– És hol lakik ez az Aikun?
– A folyó túlpartján, a Som utcában, az állatkerttől nyugatra, 38-
as szám. De délutánonként legtöbbször a közeli sportpályán
teniszezik egyedül.
– És te?
– A nevem titok. A Tiszafa utcában lakom, rögtön a Som utca
mellett.
– Ha ilyen közel laksz, miért nem mész oda te magad?
– Hát mert…
– Oké, értem – intette le gyorsan Kiki.
– Ha összetalálkoznál velem, csinálj úgy, mintha nem ismernénk
egymást. Ja igen! Még meg is kell hálálnom.
Kiki némi teketóriázás után felelt csak a lány szavaira.
– Ha nem baj, szeretném megtudni, hogy mi lesz ebből.
Elmondod majd?
Kikiben ott motoszkált a kisördög, hogy milyen mókás lenne, ha
Aikun nem akarná majd megtalálni a feladót.
– Azt, hogy Aikun rám talál-e, vagy sem? Milyen kis kíváncsi
vagy! De nem bánom, elmondom majd.
Nagyon magabiztosnak tűnt.
– Akkor nem is kérek jutalmat.
– Biztos elég ennyi?
– Igen, mert én… – kezdett bele Kiki.
– Értem én, értem. A fiúkkal kapcsolatos kutatásaidhoz kell.
 A lány tapasztalt öreg rókaként bólintott rá. Kiki válasz helyett az
orrát ráncolva, undorral fújt egyet, de olyan halkan, hogy a másik
meg ne hallja.
Mihelyt a lány elment, Kiki odaállt a tükör elé, és magát
nézegette. Kikefélte a haját, fekete ruhája gallérját direkt csáléra
állította, pipiskedve ellenőrizte a feneke formáját, és hasonlók. Aztán
izgatottan motyogta az orra alatt:
– Lehet, hogy Aikun azt hiszi majd, én vagyok a feladó. Akkor
mi lesz?
Dzsidzsi lemondóan vetette hanyatt magát.
– Hogy ezek a lányok milyen faékegyszerűen működnek.
Elviselhetetlenek – közölte, és hatalmasat ásított.
– Akkor nem is jössz?
Kiki eltette a töltőtollat és a borítékot, és megpaskolta kívülről a
zsebét, mire aztán Dzsidzsi is feltápászkodott.
Az üzlet előtt szálltak fel. A napokban hirtelen lehűlt szél
verdeste az arcukat. Fentről nézve már az egész város őszi díszbe
öltözött. Az errefelé gyakori páfrányfenyő lombja sárgára
színeződött, és egy-egy kóbor levél odáig is feltáncolt, ahol ők
repültek, és Kiki mellkasára tapadt.
– Kiki, ma igazán nem sieted el a dolgokat! – szúrta oda neki
Dzsidzsi hátulról. – Már mióta egy helyben körözünk.
– Jé, tényleg?
Kiki feleszmélt, és lenézett. Igazából jó ideje egyetlen dolgon járt
az esze. Méghozzá a zsebében, és azon belül is a borítékban lapuló
versen, melyet a lány írt.
Egyszer kiskorában ő is írt egyet:
Sapka kacarász
Ruha hahotáz
Kiki kinevet hát!
Se előtte, se utána nem volt semmi köze a költészethez ezen kívül.
Abban azért biztos volt, hogy a borítékba zárt vers nem lehet ennyire
gyerekes. Vajon mi a csudát írnak egy versbe, amit egy fiúnak
szánnak? Kétség nem fér hozzá, hogy valami nagyon csodálatosat,
hiszen az a lány annyira szép volt, és olyan felnőttesen viselkedett.
Kiki addig-addig fantáziált róla, hogy teljesen izgalomba jött. Minél
többet mondogatta magának, hogy nem szabad, annál jobban
próbált kiugrani a boríték a zsebéből, sőt nőttön-nőtt, akkorára, hogy
már nem is lebegett más a szeme előtt.
– Dzsidzsi, pihenni szeretnék egy kicsit… Leszállok oda a
töltésre.
– Hát még csak most indultunk!
– De ősz van.
Kiki motyogása nem igazán felelt meg magyarázatnak, de már el
is kezdett ereszkedni, és olyan nagy kört írt le, mint egy kánya. A
hosszúkás parkban landolt, amelyik a folyó és a töltés között nyúlt
el.
Senki nem járt arra, csak a szél lökdöste a magányos hintákat.
Mögöttük a folyó látszott, néha fehéren fodrozódó hullámaival.
– Dzsidzsi, ha nem maradsz sokáig, elmehetsz játszani valahova.
Kiki nekitámasztotta a seprűjét egy páfrányfenyőnek, amely
megállás nélkül hullatta élénksárga leveleit, ő maga pedig a
falevelekkel kipárnázott tövénél helyezte kényelembe magát.
– Nem kell, maradok. Fázom, szóval gyorsan intézd el ezt az
őszdolgot!
– De lökött vagy, Dzsidzsi! – vigyorgott zavartan Kiki, majd
megint felajánlotta: – Nem sétálsz egyet? Nézd, tele a töltés a
kedvenc macskafarkkóróddal!
– El akarsz zavarni? – nézett rá szúrós tekintettel Dzsidzsi.
– Igen, mert zavarsz – válaszolta viccelődve Kiki, miközben
félresöpörte szélfútta haját a homlokából.
– Szóval titkolsz valamit.
– Igen, de… nem szabad? – húzta be a nyakát Kiki. – De úgyse
teszem tönkre, vagy veszítem el, vagy koszolom össze, miért
tenném? Csak belekukkantok. Nem nagyon, épp egy kicsikét. Jaj,
hadd lássam!
– Te mit hordasz itt össze? – Dzsidzsi barátságtalanul nézett Kiki
szemébe.
– Dzsidzsi, ne haragudj meg rám, mert én annyira, de annyira el
akarom olvasni ennek a lánynak a versét! Tudom, hogy nem szép
dolog, de nagyon szeretném. És tulajdonképpen nem jelenthetjük ki,
hogy ez ne volna szintén tanulás, a kirepülésem része, nem igaz?
 Kiki próbálta leolvasni Dzsidzsi pofájáról, hogy mi a véleménye.
A macska nem sokat akadékoskodott.
– Nekem nem kell magyaráznod, hogy mi nem az, ami.
Egyszerűbb, ha megnézed, és kész. Arról a beképzelt kis csizmásról
beszélünk, nem? Viszont nekem is tanulnom kell még. Szóval
figyelmesen olvasd fel!
– Jaj, Dzsidzsi!
Kiki gyorsan elő is kapta a zsebéből a borítékot. A sárga boríték
elején egy virágcsokor képe domborodott ki, mintha csak lebegne a
papíron.
– Remélem, könnyen ki tudom nyitni…
A boríték szélét tartva lassan bontani kezdte, mire a ragasztó egy
reccsenéssel elengedett. A borítékkal megegyező mintájú papír volt
benne, félbehajtva. Rajta gömbölyded betűkkel lejegyzett vers.
Kiki halkan olvasni kezdte.
Boldog születésnapot kívánok neked
Kiáltanám teli torokból
Csakhogy valami visszatart ma is
Boldog születésnapot kívánok neked
Mondanám szemedbe szívesen
Csakhogy valami visszatart ma is
Átadnám én az ajándékodat személyesen
Saját kezűleg nyújtanám át
Csakhogy valami visszatart ma is
Pedig a szívem túlcsordul és veled ünnepel
Mégis mindig visszatart valami
– Hm, mégis hányszor tartja vissza valami? Mint egy pipogya
macska!
Ezt Dzsidzsi mondta, amikor Kiki a térdére tette a levelet, és ő
még egyszer belekukkantott.
– Vajon tényleg ő írta? Valahogy nem illik hozzá. Annyira nagyra
volt magával.
Kiki is értetlenül állt a dolog előtt.
– Na, gyorsan tegyük vissza úgy, ahogy volt, és kézbesítsük!
 Kiki, egyik kezében a borítékkal, épp fel akarta venni a verset az
öléből, amikor egy hirtelen széllökés fellibbentette a szoknyáját, mire
a papír kicsúszott a kezéből, és felrepült a levegőbe. Az egész egy
pillanat műve volt. Kiki azonnal a nyomába eredt. A papír mintha
csak a bolondját járatná vele, mindig felreppent a magasba, amikor
már épp elkapta volna, és táncot járt a páfrányfenyő leveleivel. Kiki
hiába nyúlkált utána, pedig hanyatt-homlok szaladva próbálta
utolérni.
– A seprű, hékás! Ülj már föl! – hallotta Dzsidzsi sürgetését.
Kiki már indult volna vissza a seprűért, amikor elbotlott egy
fűcsomóban, és orra bukott.
– Jaj! – hallotta Dzsidzsi kiáltását. – Beesett!
Kiki felállt, és fél szemmel még látta, hogy a sárga papír
belepottyan a folyóba, és elviszi a víz.
– Jaj, ne!
Hiába kiabált utána, ha egyszer nem érte utol. Mire végre
nekiiramodhatott volna, a gyors folyó már rég elsodorta a papírt, és
látni sem lehetett.
– Most mit csináljunk?
Kiki csak állt földbe gyökerezett lábbal.
– Most nem én voltam a hibás! – szólt Dzsidzsi a háta mögül.
– Ez a büntetésem, amiért beleolvastam más levelébe. – Kiki
egészen magába roskadt. – Nem tudok mit csinálni. Csak bocsánatot
kérni.
– Vagy elmondhatnád szóban a verset…
Dzsidzsi mindent megtett, hogy megvigasztalja.
– Az nem jó. Akkor megtudnám, mit érez iránta a fiú. Én sem
örülnék, ha valaki más közvetítene.
– Akkor meg mi lenne, ha ráírnád egy falevélre? Én nagyjából
emlékszem a versre.
– Igaz is. Úgysem kell tudnia, hogy kitől kapja a levelet…
– Ez így jó lesz, csak nyugi.
– Szóval, úgy kezdődött, hogy boldog születésnapot kívánok
neked, ugye? Dzsidzsi, segítesz?
Kiki körbepillantott, keresett egy szép nagy páfrányfenyőlevelet,
és visszaült a fa alá. Aztán kivette a zsebéből az ajándéknak szánt
töltőtollat, levette a kupakját, és nekilátott az írásnak.
– A „Boldog születésnapot” után jött a „kiáltanám teli torokból”.
– Igen, és aztán „csak valamiért visszatartom ma is”.
– Dehogyis! Nem „valamiért”. „Valamit.” És utána pedig… „a
szemedbe akarok nézni”, és… megint a „visszatart”, ugye?
– Hát nem valami ügyes, mit mondjak. Végig ugyanazt
szajkózza.
– Nem is tudom… Nekem az előbb még tetszett… Na jó, szóval a
következő az ajándékos rész.
– Mármint a töltőtoll.
Kiki a kezében tartott tollra pillantott.
– Jó kis darab, nagyon jól ír. Tehát „Ajándékom ezüstszín
töltőtoll – éppen olyan, mint az enyém”, így…
Dzsidzsi elgondolkodva fürkészte az eget, miközben a
szorgalmasan körmölő Kikihez beszélt:
– Az ezüstszín tuti nem volt benne.
– Mindegy, már beleírtam. Különben is ezüstszínű, úgyhogy jó
lesz. Utána jött, hogy „saját kezűleg nyújtanám át”, ez annyira
tetszett, hogy jól megjegyeztem. Aztán megint „visszatart”, vagy
nem? Ennyiszer benne lett volna?
– Dehogyis. Itt következett a „valaki torkos ma is”.
– Ja, tényleg. A többire már pontosan emlékszem. „Pedig a
szívem túlcsordul és veled ünnepel, mégis mindig bújócskázni kell”,
így volt. De jó, sikerült rendesen leírnunk.
Kiki megkönnyebbülten sóhajtott fel, mire Dzsidzsi is
odaférkőzött, hogy megnézze, majd elismerően nyugtázta, milyen
jól sikerült.
Kiki és Dzsidzsi ezt a verset hozták össze:
Boldog születésnapot kívánok neked
Kiáltanám teli torokból
Csak valamit visszatartok ma is
Boldog születésnapot kívánok neked
Mondanám szemedbe szívesen
Csak valamit visszatartok ma is
Ajándékom ezüstszín töltőtoll – éppen olyan, mint az enyém
Saját kezűleg nyújtanám át
 Csakhogy valaki torkos ma is
Pedig a szívem túlcsordul és veled ünnepel
Mégis mindig bújócskázni kell
És már repültek is. Átkeltek a folyó felett, nagy ívben elkerülték a
magas épületeket, míg meg nem látták a hatalmas tömeget az
állatkertben, mert akkor elkezdtek lassan ereszkedni.
Kiki tekintete a Som utca közepe táján található sportpályán
állapodott meg. Látta, hogy a kiszáradt gyepen egy fiú teniszezik,
egy falnak ütögeti a labdát egyedül.
– Ő lesz az!
Kiki gyorsan lefelé fordította a seprűje nyelét.
– Te vagy Aikun, ugye? Boldog születésnapot kívánok! – lépett
oda Kiki a fiúhoz, miután leszállt a pálya szélén.
– Nekem? Hogyhogy? Honnan ismersz engem?
Napbarnított arcán meglepetés tükröződött, fekete szemével
értetlenkedve pislogott.
– Tizennégy éves lettél, igaz? Egyébként nem én ismerlek ilyen
jól, hanem egy bizonyos lány, én csak küldönc vagyok – vigyorgott
Kiki tenyérbemászóan.
– Egy lány? Mégis kicsoda?
– Hát, nem is tudom. Idevalósi a városba. Ez pedig az ő ajándéka.
Kivette a zsebéből a töltőtollat és a borítékot.
– Hű, nem semmi! Hogy fénylik, olyan, mint egy rakéta!
A fiú szemmagasságban tartotta a tollat, nézegette, forgatta, aztán
egy mozdulattal az inge nyakába tűzte, és gyengéden rácsapott.
– Jé, ez így tényleg ugyanolyan – kiáltott fel Kiki elismerően, és a
fiú gallérjára mutatott.
– Ebben a levélben benne lesz a neve?
A fiú ki akarta nyitni a borítékot. Erről Kikinek akarva-
akaratlanul is eszébe jutott a falevél, amely benne van.
– Jaj, várj, ööö, nem is tudom, mindenesetre én megyek is…
Hirtelen összefüggéstelenül motyogott valamit, aztán
villámgyorsan sarkon fordult, és elsietett.
– Hé, hallod, mondd már meg, ki az! – hallotta háta mögül a fiú
hangját. Nem nézett vissza, csak megrázta a fejét.
– Megígértem, hogy nem mondom el! – kiáltotta válaszul.
 Tényleg tudni akarja a másik felét…
Kiki egy pillanatra újra maga előtt látta a másik lány boldog
mosolyát.
Három nappal a történtek után ez a bizonyos lány belibbent Kiki
üzletébe, mint egy szélfútta falevél. Kiki az elvesztett papír miatt
nem bírt a szemébe nézni, ezért leszegett fejjel lapított. Csakhogy a
lány szinte trillázva kérdezte:
– Itt van a boszorkány?
És fél lábon megperdült a tengelye körül. Csak úgy szikrázott a
fehér csizmája.
– Képzeld, Aikun rám talált! Kérdezte, hogy ugye én küldtem
neki az ajándékot?
– De jó! – Kikinek elcsuklott a hangja.
– Csak azt nem értem, miért mondott nekem olyan fura dolgokat.
Hogy milyen jól kitaláltam a falevelet. Hogy mennyire szuper ötlet.
Lehet, hogy amikor szállítottad a levegőben, valahogy
odakeveredett egy falevél…? Na, de mindegy. Úgysem arról találta
ki, hogy én voltam, hanem erről a töltőtollról. Mert ez a rész itt
ugyanolyan volt.
A lány a pulóvere nyakára mutatott, és boldogan mosolygott.
Most, hogy látta ezt a lányt ilyen őszintén örülni, Kiki eddigi
nyomott hangulata is eloszlott, mint a köd, és őrá is átragadt a
boldogság. Akkor rászánta magát, hogy bevallja, mi történt.
– Igazság szerint én…
De ugyanabban a pillanatban a lány is belekezdett egy mondatba.
– Be kell vallanom, hogy…
– Jé!
Egymásra néztek.
 – Te mondd előbb, boszorkány – kérte a lány.
– Csúnya dolgot csináltam.
Kiki lesütötte a szemét, és elejétől a végéig elmondta, hogy
megnézte a verset, hogy a papír emiatt elrepült, és hogy helyette egy
lehullott falevélre írta át a költeményt, úgy adta oda Aikunnak.
– Hűha.
A lánynak csalódás érződött a hangjában.
– Ne haragudj! De a verset írás közben igyekeztem pontosan
felidézni. Amikor bejöttél hozzám, te olyan szép voltál, és annyira
tájékozott, pedig egyidősek vagyunk… meg akartam tudni, hogy mi
mindenről írhat egy ilyen lány… Egyszerűen nem tudtam
visszafogni magam. Bocsáss meg, kérlek!
– Nahát, te is ezt gondoltad? Mert én is – árulta el a lány. –
Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy Aikun megkeres majd.
Csak azt gondoltam, hogy ha megmondom a nevemet, elintézi
annyival, hogy „Ja, jó!”, és nem foglalkozik velem. És amikor
idejöttem feladni a levelet, itt voltál te, aki olyan szép, és szinte
felnőtt voltál hozzám képest, pedig egyidősek vagyunk. Ettől,
magam sem tudom miért, de úgy éreztem, hogy nem maradhatok
alul. Ne haragudj… Úgy látszik, meglehetősen hasonlítunk mi
ketten, te boszorkány. Elég jól kijönnénk egymással.
A lány most is tündérien pislogott, mint legutóbb. Kiki is
visszamosolygott rá, aztán komolyra fordította a szót.
– Való igaz, hogy boszorkány vagyok, de a nevem Kiki. Inkább
így szólíts ezentúl!
A lány nevetve majmolta Kiki stílusát, és átvette a szavait:
– Való igaz, hogy én egy hétköznapi lány vagyok, de a nevem
Mimi. Inkább így szólíts ezentúl.
 8
KIKI megoldja a hajóskapitány baját
Már jócskán benne jártak az őszben, nap mint nap hűvös szelek
fújtak. Az utcai fák barnára száradt leveleit is már réges-rég
kisöpörték az utcákról, és Koriko városa, amelyre Kiki az üzlet
ablakából rálátott, szárazon és fehéren fénylett.
A szél újra és újra súrolta a betonépületek sarkát, és talán ez
lehetett az oka, hogy pengeélesre fente magát, ráadásul olykor
gondolt egyet, hirtelen megállt, csak hogy újra nekilódulhasson.
Minden ilyen alkalommal nyikorogva megremegett Kiki egyszerű
felépítésű, kis üzlete.
Otthon leesett már vajon az első hó?
Kiki hallgatta a szél zúgását, és eszébe jutott, hogyan kezdődtek a
telek a szülővárosában. Egy nap hirtelen lehűlt az idő, és az ablakból
látszott, hogy az északi erdő mögötti hegyek fehéren sejlenek fel,
mintha csipke zsebkendővel terítették volna le őket. A fehérség
pedig egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, és később már csak arra
eszméltek, hogy az egész várost beborította. Abban a városban nem
a szél hangja jelezte a tél érkezését, hanem a hó fehérsége. Egyszer,
az első télen azután, hogy Kiki megtanult seprűn repülni, épp együtt
mentek az anyjával valahova, amikor Kokiri figyelmeztette: „Látod,
minden csupa fehér. Néha úgy fénylik a napsütésben a táj, hogy
belefájdul a szemed, ezért nagyon óvatosan repülj!”. Közben sorra
mutogatta a különböző formájú tetőket a városban: „Ott, az a
kilapult gombócszerű a tűzjelző torony teteje, az a lépcsőzetes a
könyvtáré, az a négyzetnek látszó a sportcsarnoké.”
Kiki leült a bolt bejáratához, és összébb húzta magán a ruhát.
– Elvileg a boszorkányok jól bírják a hideget. De ebben a
városban szinte agyonszúr a hideg.
– A tétlenség miatt van. Mert nem mozgunk.
Dzsidzsi beült Kiki ölébe, mintha mi sem lenne természetesebb,
és összegömbölyödött a szoknyáján.
Lehet, hogy az emberek lelassulnak a hidegtől, vagy csak ki
akarják húzni a lehető legkevesebb tennivaló elvégzésével.
Mindenesetre Kiki alig-alig kapott megbízást.
Ilyenkor a legszívesebben egy pokrócba burkolózva beszélgetnék anyával,
valami meleget, mondjuk, sáfrányteát kortyolgatva.
Kiki felidézte magában a sűrű, sárga tea illatát, és hiányolta az
anyját.
– Mikor is kell sáfrányt ültetni?
Kiki csak úgy az orra alatt motyogott, és most nagyon sajnálta,
hogy nem tanulta meg rendesen Kokiritől a gyógyírkészítést, amivel
anyja annyi időt töltött évről évre.
A paprikát a borogatáshoz megfőzni kellett, vagy párolni? Valamit
kellett tenni a zöldséglevesbe hasfájásra, de mi is volt az a valami?
Kiki sorra vette, miket is készített az édesanyja, de egyetlenegyre
sem emlékezett pontosan.
Miért idegesített engem annyira, amit Anya mondott? Most
belegondolva, tényleg nem is értem.
Kikinek legörbült a szája, és lesütötte a szemét.
Hirtelen erősen bevágott a szél. Felpillantva látta, hogy a bejárati
ajtó résnyire kinyílik, négy félénken pislogó szem kukucskál befelé,
és beszédhang is beszűrődött.
– Úgy tudtam, hogy a boszorkánymacskák szeme kékeszölden
világít a hidegben, mint egy zseblámpa… Pedig nem is, tök
ugyanolyan, mint bárki másé!
– Hadd nézzem! Tényleg. De akkor biztos tüzet okád, ha kinyitja
a száját. Gyufa helyett lehet őket ám használni, a srác is mondta a
szomszédból. Nézzük meg alaposabban!
Dzsidzsi összenézett Kikivel, aztán kifelé
fordulva szándékosan kikerekítette a szemét,
óriásira tátotta a száját, és fújt egy nagyot.
– Juj! – hallatszott kintről, és becsapódott az
ajtó.
– Láttad ezt?
– Igen, de nem lett belőle gyufa!
– Zseblámpa se!
– Nem is világított, egy kicsit sem.
– Ez csak egy sima, tök fekete macska.
Az apró lábak hangja sietve távolodott.
 – Ezer bocsánat, hogy csak egy sima macska merészelek lenni.
Úgy utálom, hogy az egész környék összes kölyke idejár mozizni!
Dzsidzsi pufogott egy sort, aztán visszabújt Kiki ölébe.
– Részvétem. Nem könnyű híresnek lenni – cukkolta Kiki sűrűn
pislogva Dzsidzsit. – Miért nem változtatsz akkor a megjelenéseden?
Festhetnéd tűzvörösre a bundádat, vagy hordhatnál szemüveget.
Dzsidzsi vetett Kikire egy lesújtó pillantást, aztán úgy döntött,
hogy részéről a kérdés le van zárva.
Valamivel később megcsörrent a telefon.
– Ó, kivételesen csak nem munka?
Kiki felvette a kagylót, amelybe nagyon lassan szólt bele valaki:
– A boszor… kányfutárral… beszé… lek? Hát… lenne egy…
kérésem… Én egy… öreganyó… vagyok. Jajaj, egy… pill… lanat. A
telefon… mindjárt… leesik… a vállammal… tartom. Most… nagyon
sok… kötnivalóm… van… mindkét kezem… foglalt… Én egy…
öreg… anyó vagyok… Az Ezüstfa… utca… kettő… kettő… négyben.
Gyere… ide… kérlek!
– Máris… termé… szetesen. – Kiki önkéntelenül is átvette a néni
lassú beszédmódját.
Kapták magukat, és már repültek is. Az Ezüstfa utca kettő-kettő-
négy a nagy folyó egyik leágazásánál állt. Egy égszínkékre festett kis
házikó volt, aprócska csónakkikötővel. Belépve egy még kisebb
nénike fogadta őket, aki egy székben ülve kötögetett.
– Várj csak… egy kicsikét… kedveském… Mindjárt… kész is…
leszek… ezzel a… vese… mele… gítővel.
Nem csoda, hogy ilyen lassan beszélt. A kötőtűk mozgásához
igazította a szája mozgását.
– Hiába… mondtam, hogy… mindjárt… elkészülök,… a fiam…
csak itt hagyott… Hogy neki… ilyen ugyan… nem kell,… micsoda…
hülyeség… Még tart… nála a… dackorszak… No… végre… elké…
szültem.
Az anyóka elnyisszantotta a fonalat, és átmozgatta a nyakát,
vállát.
– Hű, de elfáradtam!
Kiki szemébe nézett, és most már normális sebességgel beszélt.
– És mondd csak, kicsi futár, a hasaddal minden rendben?
 – Igen, nemrég ebédeltem, nem
vagyok éhes.
Ennek illusztrálásaképp lábujjhegyre
állt, és vidáman kinyújtózott.
– Nem ezt kérdeztem. Hanem azt,
hogy nem fáj-e.
– Egyáltalán nem. Teljesen jól
vagyok. Bármilyen messzire el bírok
menni.
– Pláne akkor kell odafigyelni,
amikor ilyen jól van az ember. A
hasunkat nem szabad kitenni a
hidegnek. A legjobb, amit tehetsz, hogy
mindig melegen tartod. Nagyon-nagyon vigyázni kell rá. Mert a
hasunk a világegyetem közepe. A legjobb megoldás pedig a haskötő.
Abból is egy tarka maradékfonalakból kötött darab, jó sok csomóval.
Az jó meleg. Elhiszed, kicsikém?
Az öreganyó elégedetten bólintott, mintegy önmagának, azután
Dzsidzsire emelte a tekintetét, aki Kiki lábánál ült.
– No, és veled mi a helyzet?
Dzsidzsi válasz helyett krákogott egyet.
– Hűha, a nemjóját. Ez a hang azt mutatja, hogy meghűlt a hasad.
Nincs itt valahol egy pont rád illő haskötőm?
Az anyóka körülnézett a szobában. Ha hiszitek, ha nem, a
házban, ami tárgy csak akadt, mind egy szálig kötött derékmelegítőt
viselt. A telefon, a kávéscsészék, a kancsó, a gyógyszeres üvegek, a
teáskanna, a termosz, a teásdoboz, a gumicsizma, a virágcserepek, a
néni botja.
– Ó, meg is van, ez jó lesz.
Az anyóka kiszállt a fotelből, és levette a termoszról a haskötőt.
– Varázskancsó és varázscica. De ez a haskötő is varázshaskötő
ám, mert az eleje pöttyös, a háta csíkos. Tehát minden stimmel.
Az anyóka szája körül összeszaladtak a ráncok, ahogy örömében
elmosolyodott, amikor Dzsidzsire ráadta a melegítőt. Sötét és világos
rózsaszín fonalat vegyesen használt benne: az eleje úgy nézett ki,
mint egy virágba borult barackliget, a háta
pedig, mint a pirkadat a tavaszi ködben.
– Hű, de szép! – kiáltott fel Kiki
önkéntelenül. Aztán Dzsidzsihez fordult:
– Nagyon jól illik a fekete bundádhoz.
De Dzsidzsi nem volt annyira elragadtatva.
Felállította a farkát, és durcásan félrefordított
fejjel kezdett járkálni.
– Neked is kötök egyet, kicsikém. Tudom,
hogy túl kevés ez fizetségnek a kézbesítésért, de hálás lennék, ha
elfogadnád annak a két haskötőt – szabadkozott az anyóka.
– Persze, természetesen így megfelel nekem – bólintott
mosolyogva Kiki, mire az anyóka is visszamosolygott rá, és folytatta:
– Elég, ha haskötőt hordasz, és minden rendben lesz. Keresve
sem találnál még egy ilyen mindenható és olcsó egészségmegóvó
módszert, mint ez. Nemrégiben a polgármester úrnak is ajánlottam,
hogy rejtse el legalább a gerincét, ha nem akarja, hogy városszerte
kitudódjon, nem teljesen egyenes neki. Egyébiránt arról hallottál,
hogy tavaly télen az állatok csoportos hűlthas-kórban szenvedtek az
állatkertben? Pedig én szóltam, hogy derékmelegítő kell azoknak a
szegényeknek. De az igazgató ugyanúgy nem hallgatott rám, mint a
fiam… Idén már akárki akármit mond, én megkötöm őket, és
beviszem nekik!
Az anyóka apró arcán izzadság gyöngyözött.
– Ó, akkor már értem! Tehát ez, amit most kell elvinnem, az
elefántnak lesz az állatkertbe, ugye?
Kiki a frissen elkészült szép, kék-fehér csíkos darabra mutatott,
amelyen mintha az ég kékje váltakozott volna a felhők színével. Kiki
mostanáig törte a fejét, hogy haskötő létére miért ilyen óriási.
– Nem, ez a fiamhoz kerül. Gőzhajókapitány. És ma reggel korán
indult, mert nagyon fontos dolgot kell elszállítania a Morimo-
félszigetre itt a Koriko-öbölben. Hogy micsodát? Egy rakomány
különleges bort, ölnyi nagy üvegekben, de állítólag, ha nem bánnak
vele elég körültekintően, lőttek az ízének. Milyen lehet, ha lőnek egy
íznek? Én még soha nem hallottam a hangját.
Az anyóka csücsörített, majd folytatta:
 – Ugye, a Morimo-félszigeten két hegy is van. Azért választották
a hajót a gépkocsi helyett, mert az úgymond kevésbé rázkódik,
pedig a tengeren nem csak két hullámhegy van. Erre nem
gondoltak?
Az anyóka egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd meg sem
várva Kiki válaszát, tovább beszélt.
– Hát ezért fordultam hozzád, kicsikém. A fiam hajója egy fehér
gőzös, Tetegó a neve. Olyan anyóka már, mint én; mostanában nem
pöfékel annyira vidáman, inkább csak köhécsel, mintha ásítana,
amikor füstölög… Szeretném, ha elvinnéd ezt a haskötőt, hogy a
hajó teljesíthesse a küldetését. A fiam már tud róla… A nagy folyó
mentén keresd őket, rögtön fel fogod ismerni. Miért nem hallgat rám
a fiam, és mennyi dolgom van emiatt!
Az anyóka felhúzta a vállát, és sóhajtott.
Kiki átvenni ugyan átvette a hatalmas derékmelegítőt, de nem
igazán értette a dolgot.
Milyen hatalmas lehet a fia, pedig ez a néni olyan picike…
De az anyóka már beszélt is tovább.
– Ha a fiam megint hőbörögne, add rá te. Ha túl nagy, picit
beljebb lehet venni, ha pedig kicsi, elég meghúzni… és jó lesz.
Kikinek továbbra is kétségei voltak, de azért mosolyogva
válaszolt:
– Rendben, úgy lesz!
Ráterítette a vállára a hatalmas haskötőt, mint egy köpönyeget, és
már indult is.
– Ez jó ötlet, mert ez legalább meleg.
Dzsidzsinek hátul azért volt némi ellenvetése.
– Van nekem rendes bundám, de ha a tetejébe kapok egy ilyen
kötött izét, birkamacska lesz belőlem. Nyilván nem mondhatom meg
egy idős embernek, hogy hagyjon békén, de…
A színösszeállítással szemben viszont nem emelt panaszt.
– Jól áll egyébként! – mondta neki Kiki.
Dzsidzsi most válaszolt a korábbi cukkolásra:
– Úgyis tanácsoltad, hogy változtassak a megjelenésemen, akkor
ezzel letudtam?
 Ahol a nagy folyó belefolyt a tengerbe, egy kikötő terpeszkedett.
A rakpartnál két nagy utasszállító állt, és egy harmadikat a
révkalauzhajó tolt, hogy kiköthessen. Körülöttük
megszámlálhatatlan kisebb hajó jött-ment. Vidáman trillázó füttyszó
hallatszott egy hajósípból. Balra a Morimo-félsziget ívelt, akár egy
női száj. Magasan fentről nézve minden olyan ráérősen lassúnak
tűnt, már-már zavaróan. Kiki időnként megállt a levegőben, és
lenézett, hogy nem lát-e Tetegó feliratú hajót. Miután megállapította,
hogy a kikötőben nincs ott, kirepült a tenger fölé. A szél hirtelen
alulról kezdte fújni. Itt már jóval kevesebb jármű közlekedett, csak
itt-ott látott néhányat elszórtan. A távolban feltűnt egy hajó,
feltehetőleg gőzös. Úgy lebegett a kék vízen, mint egy kis fehér
virágszirom. Közelebb érve Kiki észrevette, hogy a kéménye
füstölgés közben úgy köhécsel, mintha ásítana, ahogyan az anyóka
mesélte. Az oldalán, bár erősen megkopott a festék, azért ki lehetett
bogarászni a Tetegó feliratot.
Kiki lekiabált nekik fentről.
– Tetegó! Kapitány úr! Csomagot hoztam!
Meglepetten néztek felfelé a matrózok, akik azzal
foglalatoskodtak, hogy átöleljék a rengeteg üveget a fedélzeten.
– A boszorkányfutár vagyok! Leszállhatok?
– Tessék csak, nyugodtan!
A kapitány fejét kidugva integetett neki a kormánykabinból.
Aztán hirtelen halkra fogta a szavát:
– De óvatosan ám, nehogy megijeszd a rakományunkat!
– Ó, hát nem bort szállítanak, hanem élőlényt?
Kiki is lehalkította a hangját, és puhán ért földet a fedélzeten.
 Az odasereglett matrózok döbbenten meredtek az égből pottyant
lányra. De náluk csak Kiki lepődött meg jobban. Csak a kapitány
pocakját képzelte nagynak, ám a matrózoknak is mind akkora volt,
mint a falánk gazdagoké. Csoda, hogy nem süllyedt el a hajó! Kiki
alig tudta visszatartani a nevetését.
– Kapitány úr, az édesanyja küldeménye. Jó meleg haskötő.
– A mindenit, hogy lehet valaki ilyen erőszakos? – A hangjából
kihallatszott, hogy már nagyon elege van az egészből, és a matrózok
is tanácstalanul súgtak össze.
– Csak szerintem ez még az ön hasára is túl nagy lenne.
Lötyögne, az biztos. Azt mondta, vegyük beljebb akár, de hát ebből
túl sokat kellene…
Kiki szétterítette az égszínkék-fehér haskötőt, ami itt kint a
tengeren még szebbnek látszott.
– Jaj, miket mondasz! Ez nem az enyém, hanem a kéményé. Mert
pöfékelnie kéne, de csak köhécsel mostanság. Az anyám meg
közölte, hogy ez amiatt van, mert meghűlt a pocakja. Arra pedig
szerinte egy derékmelegítő a legjobb… Ki bírja ezt cérnával, de
komolyan?
– Hű, szóval akkor ez a kémény haskötője…
Kiki tátott szájjal bámult fel a hajókéményre. Valóban, így már
tökéletes a méretezés!
A kapitány meg sem próbálta elrejteni a fintorát.
– Az anyám addig nem nyugszik, míg a világ összes pocakját
melegben nem tudja. Nincs apelláta. Nézd csak! Ez a vége, hogy
szófogadó vagyok!
A kapitány nagy nehezen kigombolta pattanásig feszült kabátja
gombját, hogy megmutassa az alatta rétegződő, ki tudja, hány tucat
tarkabarka haskötőt.
– Mi szinte mozdulni sem bírunk már ezektől.
A közelükben álldogáló matrózok is megmutatták, mi lapul a
felöltőjük alatt. Haskötőerdő. Azt hitte, hogy a falánkság miatt nőtt
akkorára a pocakjuk, de valójában a melegítők miatt. Kiki a hasát
fogta a nevetéstől.
– Kapitány uram… megkérdezhetem, hogy ő… – kezdte félénken
egy matróz – …véletlenül nem az a boszorkányfutár, akiről annyi jót
mesélnek mostanában a városban?
– De – bólintott Kiki.
– Akkor mi lenne, kapitány, ha megkérnénk valamire? Mert azt
mondják, bármit elszállít. Ha elvinné nekünk ezt a hajót egy az
egyben… Fent az égben nincsenek ott ezek a fránya hullámok.
– Hogy mit csináljak? – döbbent meg Kiki. – A hajót? Mégis
hogyan? Hogy jut ilyen eszébe?
– A rakományunk miatt – felelte a kapitány. – Különleges borról
van szó, és nagyon óvatosan kell szállítani… Mivel nem visszük túl
messzire, gondoltam, elég, ha a fedélzetre tesszük, de ez hiba volt.
Állandóan egymásnak koccannak az üvegek, amitől elromlik a bor
íze. Az egész legénység itt van, próbálják megakadályozni, hogy
összerázódjanak, de szörnyen nehéz dolguk van…
És valóban, a fedélzeten sorakozó üvegek folyton egymásnak
koccantak, és a bennük lévő bor felszínén kis buborékok jelentek
meg.
– Mi lenne, ha elengednék?
– Némelyik elgurulna. Szóval nem lehetne mégis megoldani,
hogy elviszed a levegőben?
Kiki tanácstalanul pislogott körbe. Az üzlete cégérére kiírták,
hogy bármit elszállít. Ha pedig ezt ígérte, akkor nem szegheti meg a
szavát. De egy hajó az mégiscsak egy hajó, hiába csupán egy
köhécselve ásítozó vénség. Nem lehet csak úgy felkapni és
elröppenteni.
– Tehát az a lényeg, hogy ne ütődjenek egymásnak az üvegek?
Kiki felváltva nézett a kerekded pocakokra, és a hasonlóan öblös,
hatalmas üvegekre.
– Igen, erről van szó. Nem tűnik bonyolultnak, de egy hajón ezt
nem könnyű megoldani…
– Akkor viszont van egy jó ötletem. Amivel két legyet ütnénk egy
csapásra.
– Mi lenne az?
A kapitány és a matrózok reménykedni kezdtek.
– Csak az a kérdés, hogy mindenképpen szót kell-e fogadni az
édesanyjának? – nézett komolyan a kapitányra Kiki.
 – Kivételesen ő is szemet hunyhat az engedetlenségem felett –
vigyorgott a kapitány, és vállat vont.
– Ebben az esetben… – szólalt meg Kiki hangosan – mi lenne, ha
levennék a haskötőiket, és ráhúznák a borospalackokra? Önök is
könnyebben mozognak lelappadt hassal, az üvegek nem koccannak
egymásnak, a bor pedig finom marad.
– Hű, hogy én erre nem gondoltam!
A kapitány máris nekiállt, hogy levegye a saját haskötőit.
Letologatta őket bokáig, és kilépett belőlük. Percről percre kisebb lett
a hasa. De a matrózok sem maradtak le mögötte, ők is vetkőzni
kezdtek. Kisvártatva egy tarkabarka haskötőhegy magasodott a
fedélzeten, amit szép szál matrózok álltak körül.
Ezután óvatosan, egytől egyig ráadták őket a borospalackokra.
Így a fedélzet megtelt gazdag-pocakos, színes derékmelegítős
üvegekkel. És már nem koccantak össze.
– Micsoda ötlet!
Mindannyian megkönnyebbülten nyugtázták a sikert.
– Akkor én megyek is… – szólt Kiki a kapitánynak, és már ült
volna fel a seprűjére Dzsidzsivel együtt. – Hű, elfelejtettem a
kémény haskötőjét! Mi lenne, ha egyvalamiben szót fogadna az
édesanyjának, és legalább ezt használná?
– Igen, mondasz valamit – felelte a kapitány kissé kedvetlenül, de
felszabadultan, mire a matrózok is rábólintottak. Azután közös
erővel ráadták az égszínkék-fehér haskötőt a kéményre.
 – Nos, most már tényleg megyek – integetett Kiki, és felszállt. A
seprű nyelét Koriko városa felé fordította. Háta mögül hallotta a
hajókémény hangját. Talán csak képzelte, de mintha a köhécselés
pöfékeléssé változott volna.
Másnap leesett az álla, amikor meglátta az újságot. Az állt benne,
hogy a Tetegó teljes legénysége csoportos hűlthas-kórban szenved.
Alatta volt egy másik cikk is:
A Morimo-félsziget egyik szeszkimérésében újfajta bor kapható,
gyönyörű fonalborítású kiszerelésben. Mind ízét, mind formáját tekintve
figyelemre méltó termék, bár az ára meglehetősen borsos.
Azután eltelt egy hét. Dzsidzsi nem volt hajlandó levenni az
anyókától kapott haskötőjét. Mi az hogy, még ki is porolta mindig a
farkával szépen, hogy tiszta legyen. Mert igaz, ami igaz, a városban
megütötte a fülét, ahogy valaki azt mondta:
– Persze, a boszorkánymacskák különlegesek. Biztos a
varázslatokat kell melegen tartani.
Egy újabb hét elteltével az anyóka szólt, hogy elkészült Kiki
haskötőjével. A lány elment érte, mire a néni olyan tiritarka haskötőt
terített elé, mint egy cukorkásdoboz belseje.
– Folyton fekete ruhában jársz, kicsikém, hát legalább a
haskötőddel élvezd ki a cicomázást.
Ekkor Kiki kért tőle még valamit.
– Megtanítana engem is kötni? Szeretnék minél több mindenhez
érteni.
– Mi sem egyszerűbb ennél, kedveském. És mit szeretnél kötni? –
hunyorított az anyóka Kikire.
– Az anyukámnak és az apukámnak…
– Természetesen haskötőt, ugye? Szíves örömest.
 9
KIKI elhozza az új esztendőt
Eljött tehát az év utolsó napja. Alig négy óra volt hátra az óévből
Koriko városában. Már minden háznál befejezték az előkészületeket,
hogy méltóképpen fogadhassák az új évet. Az ablakokat kipucolták,
és a kiszűrődő narancsszínű fények betöltötték az utcákat is.
Kiki szíve összeszorult. Mióta csak az eszét tudta, náluk mindig
úgy volt, hogy az óév utolsó napján egybegyűltek mind: a papája, az
anyja, ő maga és Dzsidzsi, a fekete macska, és egész este azt
ünnepelték, hogy milyen boldogság nekik együtt élni. Ám idén
kettesben kell töltenie az estét Dzsidzsivel. Egy boszorkány egy teljes
évig nem mehet haza, miután eljött otthonról.
Még bő négy hónap, addig legalább megpróbálom jól érezni magam.
Csak azért is kibírom!
Kiki összekapta magát, és nekiállt a húsgombóckészítésnek.
Akkorákat csinált, mint egy-egy alma. Felidézte, hogy szokta az
anyukája készíteni, és a nyáron befőzött paradicsommal együtt tette
fel a tűzre.
Kiki szülővárosában az volt a szokás, hogy az év utolsó
vacsoráján óriási paradicsomos húsgombócot esznek. Közben
beszélgetnek, kivel mi történt az elmúlt évben, majd megvárják,
hogy az óra elüsse az éjfélt, akkor megölelik a mellettük ülőket, és
így köszöntik egymást: „Jó évünk volt, jó évünk lesz!”
– Figyelj csak, Dzsidzsi!
Kiki sót és borsot szórt a lábosba, miközben beszélni kezdett.
– Bár most csak kettesben leszünk, azért megesszük majd a
húsgombócot, és éjfélkor is köszöntsük egymást úgy, mint minden
évben, jó?
– Persze, miért ne? Végül is idáig elmegy a dolog. Ha úgy
vesszük, nem is volt olyan rossz ez az év.
Dzsidzsi előretolta a mellső lábait, és jólesően nyújtózkodott.
Valahogy olyan fura minden, hiába van szilveszter éjszakája.
Kiki eltűnődött, miközben belekóstolt a szószba. Az utcákon
sokkal nagyobb a forgalom, mint egy átlagos estén. Itt is, ott is,
csoportokba verődött embereket látott.
Pedig ilyen kései órán már nem a városban kellene lófrálniuk, hanem az
asztal körül sürgölődniük otthon.
Ekkor történt, hogy kinyílt az üzlet ajtaja, és belépett O-Szono,
karján kisbabájával. A baba már eléggé megnőtt, és kalimpált a
lábával. Amikor O-Szono tekintete találkozott Kikiével, szinte
énekelve köszöntötte:
– Hegyezzük füleinket!
Ez olyan furcsán hangzott, hogy Kiki néhány pillanatig csak
bambán bámult O-Szonóra. Aztán kíváncsiságból megkérdezte:
– De miért?
Erre aztán O-Szonón volt a sor, hogy Kikire bámuljon.
– Ja, tényleg! – rázta meg O-Szono a fejét, mert rájött, hol a hiba. –
Honnan is tudnál róla, hogy mivel köszöntik egymást ebben a
városban az emberek az év végén… Jaj, ne haragudj! Szólnom kellett
volna előre. Nézd csak azt az órát ott!
O-Szono a távolban elmosódó órára mutatott az ablaküvegen át.
– Nem tudni, ki építtette azt a hórihorgas toronyórát ott a
városházánál. Hiába akarod leolvasni róla az időt, mert általában
felhők takarják, amikor pedig mégsem, akkor belefájdul a nyakad,
annyira fel kell nézni, tehát megint nem látod rendesen végül… De
évente egyszer fontos feladatot lát el. Méghozzá az év utolsó napján.
Ez az óra, kérlek szépen, szilveszter éjszakáján, csakis tizenkét
órakor megkongatja a harangját. Bimm-bamm, tizenkétszer. Erre
aztán a városlakók közösen lefutnak egy maratont. A városháza elől
indulnak, és megkerülik a várost… Tehát belefutnak az új évbe. Ez a
város egyik legfontosabb rendezvénye, ami még egyetlenegyszer
sem maradt el, mióta az óratorony áll. És senki nem akarta
elszalasztani a harang hangját ezen a napon, így alakulhatott ki
idővel a „Hegyezzük füleinket!” köszöntés.
– Akkor ezért a nagy sürgés-forgás a városban?
– Természetesen. A türelmetlenebbek már réges-rég kint vannak,
és köszöngetnek fűnek-fának várakozás közben.
– Ó, tehát erről van szó. Én is futhatok vajon? – kíváncsiskodott
Kiki.
– Persze. De repülni nem szabad!
 – Dehogyis, nem fogok trükközni.
– Én hátamra kötöm ezt a gyereket, hogy futhassunk a
férjemmel. Szóval majd mehetünk együtt!
Miután O-Szono visszament a pékségbe, Kiki térdig felemelte a
szoknyáját, és nagyokat toppantott. Dzsidzsi is komoly arckifejezést
öltött, és elkezdte a bemelegítő gyakorlatokat: egyesével
megrázogatta a lábait.
Bő két órával ezután Koriko fiatal polgármestere végre befejezte
mindazt a munkát, amit az óévben be kellett, és nagyot nyújtózott az
asztalánál ülve. Mióta az év elején megválasztották, sikert sikerre
halmozott. A lakosság nagyra értékelte, hogy fiatal kora ellenére
milyen jól teljesít. Így az év legvégéhez közeledvén különösen
fontosnak tartotta, hogy a hagyományos szilveszter esti maratonon
mindenképpen az élbolyban fusson, mert szilárdan eltökélte, hogy
megmutatja a város polgárainak, még annál is több mindenben
számíthatnak rá, mint gondolták.
Egy-két, egy-két, emelgette a kezét a feje fölé, há-négy, há-négy,
lépegetett egy helyben. Aztán kinyitotta az ablakot, letekintett a
városra, és fennhangon kikiáltotta az év végi üdvözletet.
– Hegyezzük füleinket!
Abban a pillanatban viszont annyira megdöbbent, hogy a keze
majdnem lecsúszott az ablakpárkányról. Mivel az ő szobája a
városháza legfelső emeletén volt, ha kinyitotta az ablakot, mindig
hallotta valahonnan messziről a feje fölül az óra halk ketyegését,
akár felhők takarták, akár az eső esett. Csakhogy ezúttal a jól
megszokott, szabályos tiktakolás helyett ásítozáshoz hasonló
hitvány kehegés-köhögés hangja szállt csak felé. A polgármester
sebtiben ki is hajolt az ablakon, és felnézett az órára. Erre aztán az,
mintha csak megnyugodott volna, hogy tudatta a hírt a
polgármesterrel, alig hallhatóan nyöszörgött egy utolsót, és megállt.
Tíz óra harminchat perc volt. Mindössze egy óra és huszonnégy perc
maradt éjfélig, amikor is az órának az év legfontosabb feladatát
kellene ellátnia.
A polgármester szaladt telefonálni, és magához rendelte az
órásmestert, akinek a családja generációk óta gondját viselte ennek
az órának.
 – Megállt az óra az óratoronyban. Lába se érje a földet, úgy
siessen! De a lakosságnak egy szót se!
 Amint letette a telefont, maga is felsietett a toronyba. Mióta csak
megvolt ez az óra, még soha, de soha nem fordult elő, hogy
elromlott volna. Minden évben pontosan kezdődött az újévi futás.
Erre a városlakók kifejezetten büszkék is voltak. Aztán tessék, hát
nem abban az évben hibásodik meg, amikor őt megválasztották…?
Talán még a helytörténeti könyvekbe is bekerül! Ezt a szégyent!
Ebbe semmiképpen nem törődhetett bele egy olyan fiatal és nagyra
törő polgármester, mint ő.
Nemsokára megérkezett az órásmester, hatalmas
szerszámostáskával a kezében, és megmászta mind a kétezer-
háromszázötvennyolc lépcsőfokot az óraszerkezetig. A mester
családja már az ük-ük-ükapja ideje… vagyis talán a hetedik
generáció óta gondoskodott szívvel-lélekkel erről a hatalmas óráról.
Ennek köszönhetően eddig még soha nem is állt meg. És most
mégis… Lehet, hogy egy héttel ezelőtt valami elkerülte a figyelmét,
amikor a nagy napra készülvén még utoljára beállította. A mester
szíve úgy zakatolt, mint ahogyan az óra szokott, amikor nincs
semmi baja.
Falfehér arccal állt neki a javításnak. Kis kalapácsával
végigkopogtatta ezt a csavart, azt a fogaskereket, és kisvártatva
megkönnyebbülten sóhajtott fel:
– Már meg is van. Eltört a legnagyobb fogaskerék. Ebben az
esetben pedig mi sem egyszerűbb! Csak ki kell cserélni, és kész.
Három perc alatt megvan.
– Tényleg? – kérdezte a polgármester aggodalmasan, miután
toppantott: egy-két, egy-két! – És a késést is be tudja majd hozni?
– Igen, egy szempillantás alatt végzek a cserével.
– Tehát pontosan tizenkettőkor fog megkondulni a harang?
– Természetesen.
Mintha a szél fújta volna el az iménti aggodalmakat, az
órásmester magabiztosan válaszolt. Fütyörészve nézett bele a
szerszámostáskájába. És akkor egy csapásra megint holtsápadttá vált
az arca, és a keze is remegni kezdett.
– Csak… csakhogy… pótfogaskerék… az nincs.
– Hogy micsoda? Akkor fusson, és hozzon egyet!
A polgármester is elsápadt, és remegett a hangja.
 – De… de nálam az üzletben si-sincs. Meg kell… rerendelni.
– Akkor mire vár, gyorsan!
– De az… ötvenhárom napba is… beletelik.
A polgármester hátratántorodott. Aztán kínjában felnyüszített, és
csak sokára tudott megszólalni.
– Nincs másik valahol?
– Éppenséggel… van. De az… nem egyszerű…
– Mondja már!
– Három hegyen túl, nyugatra innen van egy város, amelyiknek
állítólag ugyanilyen az órája. Ha kölcsönvennénk a
fogaskereküket…
– Hogyhogy kölcsön?
– Hát, úgymond titokban…
– Tehát ellopnánk?
– Igen, de…
– De mi?
– Nincs hozzá tolvajunk.
– Micsoda kifogás! Legyen maga az!
– Hogy én? Igenis. Csakhogy… nincs annyi
időnk. De megvan! Nem lehetetlen megjárni,
ha szirénázó rendőrautóval megyünk…
– Eszénél van? Rendőrautóval akar lopni
menni? Más módszer nincs?
– Hát ööö… ja, de! Van. Városszerte
emlegetik most azt a…
Csirr-csörr! Csirr-csörr!
Kiki üzletében megszólalt a telefon. Miután megették a finomra
sikerült húsgombócot vacsorára, Kiki helyben futással gyakorolt a
maratonra. Felvette a kagylót, és kis meghajlás kíséretében trillázta a
vonalba:
– Hegyezzük füleinket!
Abban a pillanatban dühödt hang kiabált bele a telefonba:
– Kit érdekelnek a fülek! Én a polgármester vagyok, és hallom,
hogy elviszel dolgokat mindenfelé, de a kérdésem az, hogy hozni
nem hozol?
 – De miért veszekszik velem? Az a munkám, hogy elviszem, amit
rám bíznak, innen oda, de onnan ide is akár – felelte Kiki sértetten.
– Na, ennek örülök. – A polgármester ezúttal kicsit
udvariasabban fogalmazott. – Akkor megtennéd, hogy feljössz ide
az óratoronyba, amilyen gyorsan csak lehet?
Kiki Dzsidzsi kíséretében el is indult, de közben nem rejtette véka
alá a véleményét. Ma volt az egyetlen nap, amikor sehogy sem fűlött
a foga a repüléshez az este. Ő a földön akart szaladni. Ahogy
lenézett, látta, hogy a városháza előtt már rengetegen várják az éjfélt.
– Tehát a helyzet az… – vágott bele a polgármester azonnal,
alighogy Kiki megérkezett a toronyba. – Hogy eltört az órában a
legnagyobb fogaskerék… Innen három hegyen túl nyugatra, van egy
város… onnan kölcsönvehetnéd… Hm… villámgyorsan… hm, jó…?
– Hogyhogy kölcsönvenni?
Kikinek elkerekedett a szeme az ámulattól. A polgármester
meggörnyedt, és halkan folytatta:
– Csak arra a kis időre, amíg éjfélkor megszólal a harang… addig
kéne kölcsönvenni… szó nélkül…
– Szóval ellopni?
– Pszt, ne beszélj ilyen csúnyán! A lányok nem beszélnek így.
Maradjunk annyiban, hogy kölcsönvesszük. Mivel később vissza
fogjuk adni.
– Akkor meg nem elég csak megszólaltatni a harangot? Úgyis túl
magasan van az óra ahhoz, hogy bármit látni lehessen belőle.
Erre sajnálkozva felelt az órásmester:
– Ez az óra csak akkor szól, ha a mutatók összeérnek a
tizenkettesnél. Ez itt a gond…
– Akkor pedig mi lenne, ha a polgármester úr éjfélkor tapsolna,
hogy „vigyázz, kész, rajt”?
– Arról szó sem lehet – rázta meg határozottan a fejét a
polgármester. – Nem szabad csak úgy könnyelműen megváltoztatni
a régóta fennálló szokásokat. Ha ilyesmire vetemednénk, még
akadna, akinek kibicsaklik a lába, vagy csalánkiütést kap, amint
elkezdődik a futás. Szépen kérlek, tedd meg ezt nekem! Nagyon
szorít az idő!
 A polgármester felváltva vörösödött és sápadt el. Aztán felvonta
a szemöldökét, és sírós ábrázattal, könyörgően nézett Kikire.
Micsoda alak!
Kiki inkább egy szót sem szólt, hanem válasz nélkül elviharzott.
Koriko városától nyugatra, három jól nevelten sorakozó hegyen
túl már látszottak a város fényei, akár egy völgyben felejtett üveg
nyakék.
– Kiki, biztos jó ötlet ez? Mi lesz, ha elkapnak? – ölelte
szorosabban Kiki derekát Dzsidzsi.
– Muszáj odamennünk, hogy kiderüljön, mi a helyzet. Lehet,
hogy kölcsönadják egy kis időre, ha elmondjuk, miért kell – felelte
Kiki, félig azért, hogy önmagát is megnyugtassa.
Ez a város nagyon kicsi volt, keresni sem kellett az óratornyot.
Kiki igyekezett lehetőleg észrevétlen maradni, és összekuporodva
landolt a tetején. De elámult, ahogy lepillantott. Lent az óratorony
előtti téren ugyanúgy rengeteg ember gyűlt össze, mint Koriko
városában. Ráadásul ők is felfelé nézegettek, figyelték, mennyi az
idő. Kiki tetőről tetőre óvatosan lemerészkedett a földre. Az emberek
kellemesen beszélgettek, de a társalgás közben folyton kinyújtották
meg hajlítgatták a jobb kezük kisujját.
Ebben a városban vajon kisujjtornát rendeznek maraton helyett?
Ekkor egy bácsi mellette szinte énekelve így szólt hozzá:
– Ne felejtsük az éjfélt!
Kiki megint elcsodálkozott. Ez a kifejezés egészen olyan volt,
mint a Koriko városában elterjedt „Hegyezzük füleinket”.
– Egyébként milyen alkalomból gyűltek itt össze? – érdeklődött
Kiki.
– Hű, a mindenit! Magácska nem is tud róla? Amint eljön az éjfél,
kisujjesküt teszünk a mellettünk állóval, hogy az új évben is jóban
leszünk egymással. Ez régi hagyomány ebben a városban.
A bácsi nevetve tartotta Kiki orra elé az ujját.
– Mindjárt itt az idő. Felkészültél? Nocsak, hogyhogy még seprű
is van nálad, hát még a nagytakarítással sem végeztél? Sietned kell! –
sürgette a bácsi Kikit, és lódította rajta egyet. Kikit ez váratlanul érte,
és csetlett-botlott, mire kijutott a tömegből.
– Na, menjünk haza! – mondta Dzsidzsinek.
 – Jó, de mi lesz a fogaskerékkel? – pislogott aggodalmasan Kikire
a cica.
– Kit érdekel! Hazamegyünk anélkül – felelte mogorván Kiki.
– De… de nem arról volt szó, hogy kölcsönvesszük kicsit? Most
akkor mégsem?
– Nem hát. Képtelen lennék rá. Ha én elviszem a fogaskereket, az
itteni óra nem fogja elütni az éjfélt. Tehát a helyiek nem tudják
letenni a kisujjesküt, hogy jó viszonyt ápolnak majd egymással.
Akkor pedig nem kizárt, hogy jövőre mást sem csinálnak, csak
veszekednek!
– Oké, de Koriko városa is benne van a pácban. Az nem gond?
– Majd kitalálok valamit.
Kiki, amilyen gyorsan csak bírt, a feltűnést kerülve felrepült az
éjszakai égre.
Ahogy visszaért a korikói óratoronyba, rögtön lerohanta a
polgármester és az órás.
– Sikerült?
– Gyorsan, ide vele!
Kiki feltartotta a kezét, hogy megmutassa, nincs benne semmi.
– Amint látják, nincs itt. De ne aggódjanak! Majd én elintézem.
Menjenek csak mindketten le, és ott várjanak!
– De hát…
Bizalmatlanul méregették Kikit, és meg se moccantak.
– Minden rendben lesz. Boszorkány vagyok. Megoldom –
jelentette ki Kiki határozottan, és a lépcső felé terelte őket. Aztán
kitárta a karját és mély lélegzetet vett. – Na, gyere, Dzsidzsi, segíts te
is! Kapaszkodj jó erősen belém, és hátulról tarts, ahogy csak bírsz!
Eltökélt arccal vetette át lábát a seprűn, és hatalmas lendülettel
rugaszkodott el.
Ugyanazzal a lendülettel egészen a város széléig repült, ott egy
villámgyors hátraarcot csinált, és máris száguldott vissza a torony
irányába, még nagyobb sebességgel. És amikor olyan közel ért, hogy
már-már beleütközött, két kézzel megragadta a percmutatót, és
tétovázás nélkül elindult vele körbe a számlapon. Pillanatok alatt
megtett egy teljes kört és huszonnégy percet. A két mutató
tökéletesen egymásra simult a tizenkettesnél.
 Bimm-bamm, bimm-bamm…
Felzengett a harang, hangja bejárta egész Korikót. A városháza
előtt felmorajlott a tömeg. Lábdobogás zaja töltött meg mindent,
mert megkezdődött a maraton.
Kikit viszont, ahogy elengedte a mutatót, a város széléig repítette
a lendület. Alig bírta megállítani a seprűt, de aztán sikerült, és
visszarepült rajta az óratoronyig, ahol csak leroskadt egy székbe. A
haja égnek állt, a koponyájában mintha szerteszét csúszkált volna
minden. Megrázta a fejét, lenézett, és látta, hogy milyen lelkesen
futnak az emberek. Úgy hömpölygött a tömeg, mintha az út mozgott
volna. Leges-legelöl, és persze a legfeltűnőbben pedig nem más
ugrabugrált, mint a polgármester.
– Hű, ez nem volt semmi! Azt hittem, elszáll a farkam – mondta
Dzsidzsi, aki kiterült, mint egy préselt virág.
– Én meg már felkészültem rá, hogy lerepül a szemem meg a
szám, és én leszek az arc nélküli szellem!
Kiki megkönnyebbülten nézett a karórájára. Ez meg hogy lehet?
Még csak öt perc múlva lesz éjfél!
– Hahaha!
 Kikiből előtört a nevetés, és görnyedezve kacagni kezdett.
– Egy kicsit túl jól sikerült. De legalább nem késtünk, szóval
semmi baj – nyújtotta ki a nyelve hegyét.
– Szóval kicsire nem adunk? – nézelődött kedveszegetten
Dzsidzsi, aztán egyszer csak felkiáltott. – Ne! Nincs meg! A
haskötőm, hová lett a haskötőm?
– Hű, tényleg! Biztos lerepült… Mindegy, ez legyen a
legkevesebb, nem igaz?
– Nem hát. Vigyáztam rá. Anélkül visszavedlek egy sima tök
fekete macskává…! Nemhogy jutalmat nem kaptam, hanem
jelentősen megkárosultam!
Kiki próbálta csitítani.
– Mi hoztuk el az új évet! Mutass még egy ilyen nagyszerű
futárszolgálatot! És ehhez mi kellettünk. Hogy lenne erre képes egy
egyszerű koromfekete cica? Na, szedjük össze magunkat, és
menjünk futni mi is! Picit csalás ugyan, de seprűn beérhetjük O-
Szonóékat, és akkor velük tarthatunk. Meg kell keresnünk Tombót
és Mimit is. Na, gyere, siess!
Ezzel felkapta Dzsidzsit, és seprűre pattant.
És csodák csodája, az új esztendőben Kikit ismeretlenek is lépten-
nyomon megállították a városban, hogy néhány kedves szót
szóljanak hozzá.
Talán az új év teszi, hogy most ráérnek az emberek kicsit másokkal is
foglalkozni – örvendezett Kiki, de egyik nap O-Szono elmondta neki
az igazi okot.
– Az órás, a toronyóra gondnoka telekürtölte a várost, hogy te
pikkpakk megjavítottad a törött fogaskereket, hogy éjfélre
működőképes legyen az óra… És hogy elkél a városban egy
boszorkány, aki ilyen varázslatokra képes. Nekem meg dagad a
mellem a büszkeségtől, mert én ezt már régen megmondtam.
 10
KIKI elhozza a tavasz hangjait
Hideg és még hidegebb napok váltogatták egymást. Dzsidzsi, a
fekete macska a székben kuporgott, és nemtetszésének adott hangot.
– Hogy lehet ilyen hosszú a tél? Ha még ennél is hidegebb lesz,
én fölmondok. Ki bírja ezt elviselni?
– És mi lesz az új szakmád? Pedig olyan szép vastag bundád
van… – legyintette meg a cica hátát Kiki. – Hidegnek tényleg hideg
van, de már megváltozott a szél hangja. Ez már egészen biztosan a
tavasz előszele. Nemsokára eljön, és akkor majd újra láthatom anyát.
Persze aki hozzád hasonlóan csak pufogni tud, az meg sem hallja az
ilyen örömteli hangokat.
Dzsidzsi megsértődött, és pofiját a mellső lábai közé rejtette. De
helyes kis fekete füle egyenesen állt, csupán aprókat rezgett.
Csirr-csörr! Csirr-csörr!
Megszólalt a telefon. Kiki felvette a kagylót, mire egy
kétségbeesett hang kezdett hadarni bele.
– Hm, legyen szíves, kérem! Gyorsan, mihamarabb! Jöjjön a
pályaudvarra! A korikói Központi pályaudvarra.
Csak ennyit kiabált a hang a telefonba, és már meg is szakadt a
vonal.
– Vajon miért van az, hogy az összes munka ennyire sürgős,
amivel csak megkeresnek?
Kiki sietve elindult.
A Központi pályaudvar fölé érve már látta is, hogy az
állomásfőnök integet neki a peronról: „Erre, erre, gyorsan!”. Mellette
nyolc vézna férfi állt ugyanolyan fekete ruhában, akárha száraz ágak
lennének. Hiába szállt le az orruk előtt Kiki a seprűjével, még csak
meg sem lepődtek, és fenyegető arccal meredtek az állomásfőnökre.
– Ezek az urak itt muzsikusok… – kezdte mondani az
állomásfőnök Kikinek, mire az egyik férfi szeme szigorúan villant:
– Nem, nem muzsikusok. Zeneművészek.
 – Vagyis zeneművészek… Tehát ööö, a művész urak ma délután
a szabadtéri zenepavilonban tartottak volna egy koncertet…
– Ilyen hidegben? Szabadtéren, tehát kint, igaz? – kérdezett rá
döbbenten Kiki.
A férfi megköszörülte a torkát, és kidüllesztette a mellét.
– Éppen azért lépünk fel, mert hideg van. Mert a mi zenénk
lélekmelegítő. Beszédes a címe is: Tavaszhívogató koncert. Bár sok
múlik azon, hogy a helyieknek jó-e a füle… A magam részéről
meglehetősen aggódom emiatt. Mert azt már tudjuk, hogy mennyire
kelekótyák.
– Erről van szó, boszorkányfutár. A hordárok elfelejtették lehozni
a vonatról az urak becses hangszereit. Ez a mi nagy bajunk.
Az állomásfőnök levette a sapkáját, és azzal törölte le az
izzadságot a homlokáról. Pár lépéssel arrébb valóban ott állt lesütött
szemmel két hordárnak tűnő, bánatos fiatalember.
– Hűha – ugrott fel Kiki, és elnézett a távolba a vágány mentén,
amelyen vélhetően kifutott a vonat.
– Hát ez történt. Elment a vonat, rajta a hangszerekkel.
– Akkor gyorsan telefonáljanak a következő állomásra! Én pedig
majd elhozom őket.
– Sajnos nem ilyen egyszerű. Ez egy expresszvonat volt, és ha ezt
a pályaudvart elhagyta, már csak a végállomáson áll meg. – Az
állomásfőnök egyre jobban kétségbeesett.
– De akkor mégis mit várnak tőlem?
– Hogy bemenj értük a mozgó vonat ablakán, és elhozd… de
ugye az teljes képtelenség? A legutolsó kocsiban vannak
egyébként…
– Ki van zárva – kiáltott fel Kiki önkéntelenül is hangosabban.
– Volt már, akinek sikerült. Bement az ablakon át, és ellopott egy
nagy aranyrögöt…
– Na ne mondja! Különben meg nyugodtan kölcsönözhetnének
valahonnan hangszereket. Azok azért még ebben a városban is
akadnak.
– Ez is felmerült, de…
Az állomásfőnök a férfiakra sandított.
– Szó sem lehet róla – üvöltötte egyikük. – Mit képzelnek? Mi
nem holmi jöttment zenészek vagyunk, akik akármilyen szedett-
vedett hangszerrel beérik! Hogy játsszunk olyan tákolmányokon,
amelyeket egy arra járó szellő is megszólaltat?
Erre aztán a maradék hét férfi is bőszen bólogatott.
– És még ők akarnak tavaszhívogató koncertet adni, mikor olyan hűvös
a tekintetük, mint az északi szél? Szép dolog, mondhatom – motyogott
Kiki méltatlankodva az orra alatt.
– Most miért bántod az északi szelet? – sutyorogta Dzsidzsi Kiki
fülébe.
– Mindenesetre a baj abból fakad, hogy nem szedték le a
csomagjainkat – folytatta az iménti férfi. – Pedig rendesen ráírtuk
mindre, hogy Koriko a célállomás. Mi semmiben sem hibáztunk.
Minden felelősség a magáé, állomásfőnök úr.
Az állomásfőnök zavarában esedezve nézett Kikire. A két hordár
is úgy figyelte, mint akiknek benne van minden reménye. Kiki vállat
vont, és széttárta a karját. Soha nem tudott nemet mondani, ha
megkérték valamire.
– Nem biztos, hogy sikerül, de legalább megpróbálom utolérni a
vonatot.
– De siess! – parancsolta a férfi. – Már alig van időnk. Mi a
szabadtéri zenepavilonnál várakozunk, te háromig érj vissza velük!
Megértetted?
 Kiki elindult anélkül, hogy válaszra méltatta volna.
Egy lendülettel jó magasra szállt, és elindult a sínek mentén. A
vonat útja egy darabig a városban haladt észak felé, majd
szántóföldek és erdők következtek, aztán csak hegyek és alagutak,
alagutak és hegyek.
– Figyi, Kiki, tényleg menni fog ez a mutatvány? –
aggodalmaskodott Dzsidzsi a háta mögött.
– Nem lesz baj. Csak egy kicsit megszorongattam azokat az
öntelt méregzsákokat.
– De egy mozgó vonatba kell beugrani!
– Még szerencse, hogy te itt vagy. Gond egy szál se.
– Hogy mi? – visította Dzsidzsi.
– Na, megvan! – kiáltotta Kiki, és felemelkedett ültéből. A vonat
leghátsó kocsija, mint egy gyík farka, épp eltűnt egy alagútban. Kiki
nekiveselkedett, jó magasra repült, hogy átkeljen a hegy felett, és
előremenjen az alagút kijáratához.
– Azt mondták, hogy az utolsó kocsi, szóval annak a tetejére
szállunk le. Onnan te bemész egy nyitott ablakon, és bentről
kinyitod nekem a hátsó ajtót.
Nemsokára meghallották a gőzmozdony sípját, és előbukkant a
vonat. Kiki lefelé fordította a seprű nyelét, és felkészült a leszállásra.
– Egy olyan picike helyre? – kérdezte Dzsidzsi majdnem sírva.
Kiki is kezdett megijedni. Most, hogy tényleg célba vette a
leszálláshoz, olyan kicsinek tűnt a vonat teteje, mint egy szélfútta
falevél.
Hiába vagyok boszorkány… Ha még a megállító bűbájt sem tudom
használni…
– Mindegy, muszáj megpróbálnunk – söpörte félre Kiki a saját
bizonytalanságát, és ereszkedni kezdett. A szél süvített a füle
mellett, és az ő haja meg Dzsidzsi farka is égnek állt, mintha fentről
húzták volna.
– Ne! Nekimegyünk! – visított Dzsidzsi, de Kiki befarolt a
seprűvel a vonat tetejére, amely úgy robogott tovább, mintha mi sem
történt volna. A rázkódó tetőn hasalva nagy nehezen elkúszott egy
résnyire nyitott ablakig, és benézett a kocsiba.
 Meg is látta rögtön azt a nagy kupac csomagot, amelyeken a
„Célállomás: Koriko” címke lógott.
– Na nyomás, Dzsidzsi, mássz be itt!
– Én ugyan nem. Arra várhatsz! Nem akarok leesni.
A macska megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elereszteni
a seprű fejét.
– Már hogyne mennél!

Kiki nyakon csípte a cicát, és beszuszakolta az ablakrésen át. Az

erdő fái szorosan közrefogták a síneket, emiatt a kinyúló ágak
súrolták Kiki testét. Amikor sikerült egyet hason fekve kikerülnie,
már jött is a következő.
– Dzsidzsi, nyisd már ki! Siess!
Kiki derékból lehajolt a hátsó ajtóhoz, és bedörömbölt.
Abban a pillanatban a vonat megint egy alagúthoz érkezett.
Minden elsötétedett, és a fülsiketítően zúgó szél oldalról támadt.
Kiki teste csúszni kezdett lefelé, majdnem leesett. Gyorsan magához
szorította a seprűjét, és tapogatózva belemarkolt valamibe, amikor
hirtelen még jobban lefordult a tetőről.
– Dzsidzsi, Dzsidzsi!
Kiki a lábával kalimpálva elrúgta magát a vonattól. Soha jobb
időzítést, mert abban a pillanatban kivágódott a vonat befelé nyíló
ajtaja, így Kiki azonnal besodródott rajta. Ekkor érhetett ki a vonat
az alagútból, mert napfény áradt be az ablakon. Dzsidzsi halálra
váltan rogyott le a földre, és üres tekintettel bámult Kikire.
Csomag csomag hátán. De a nyolc hangszer mind szokatlan
formájú tokban volt, így rögtön felismerték őket. Viszont
meglehetősen sok volt belőlük.
– Ennyit mégis hogy fogunk elcipelni?
Kiki is kimerülten roskadt le.
– Van fogójuk, nem? Nem tudod felfűzni a seprűre? – bújt oda
Kikihez Dzsidzsi, aki ezek szerint végre felocsúdott.
– Nyolcat? Szerinted?
– Az túl sok?
– Ja, várj csak egy kicsit! Ha kivesszük őket a tokból, könnyebbek
lesznek valamivel.
Kiki kinyitotta az egyiket. Egy aranyszínben csillogó, fényes
hangszer volt benne, olyan formájú, mint a kanyargós csúszda a
vidámparkban.
– Ez egy trombita. Fújni kell. Ó, és ez is az, meg ezek is! Ez pedig
egy hegedű… és egy cselló. Azért tudom, mert Papa megtanított rá.
Kiki sorban kinyitogatta a tokokat. Mindegyik hangszer
gyönyörűen ki volt fényesítve, látszott, hogy a gazdájuk nagyra
becsüli őket.
– Dzsidzsi, te egy hegedűt legalább elbírsz. Én viszem a csellót, a
fúvós hangszereket pedig felfűzzük, mint egy nyakláncot, a
legnagyobbtól kezdve a kisebbek felé, aztán lelógatjuk a seprűről,
mit szólsz? A többi csomag zsinórjából levágunk imitt-amott egy
kicsit, és azzal megoldjuk.
Miközben magyarázott, már el is kezdte összekötni a
hangszereket. Utána jó szorosan rögzítette a seprű nyelén.
– Dzsidzsi, sietnünk kell. Ülj fel mögém! – mondta. Meglovagolta
a seprűt, jobb kézzel és a térdével támasztotta a csellót, baljában
pedig a vonót vitte. Dzsidzsi mind a négy lábával ölelte a nála is
nagyobb hegedűt, és a farkával kapaszkodott a seprű fejébe.
– Na, indulás! Hajrá! – kiáltotta Kiki, és kirepült a vonat nyitva
maradt ajtaján. Szépen sorban a trombiták is követték, ahogy húzta
őket maga után.
Pjú! Pjú! Pu-pu-pjú!
Ahogy kiértek, a szél azonnal megszólaltatta a trombitákat. Az
utasok meglepődve dugták ki a fejüket a vonat ablakán. Egészen
felbolydult a vonat, mindenki felfelé mutogatott.
– Hihi. Lám-lám, mennyi minden megeshet a levegőben! Ugye,
milyen nagyszerű ez?
Kiki büszkén feszített, és elkezdett játszani a csellón. Dzsidzsi is
megpendítette a hegedű húrjait a karmaival. Mindketten először
vettek hangszert a kezükbe, ezért igazság szerint éktelen zenebonát
csaptak. Kibírhatatlanul hamisan nyekeregtek, és a trombiták is
összevissza szóltak, ahogy a szél fújta őket. Mint a disznóröfögés
vagy a horkolás. De ahogy a hangok belekeveredtek a délről jövő
szélbe, kellemesen vidám hangzása lett az egésznek. Kiki rákapott a
dologra, repült jobbra, repült balra, aztán hirtelen felfelé, majd
egyszer csak lefelé, hogy minél több dallamot csiholjon elő útban
Koriko felé.
 Addigra Korikóban a szabadtéri zenepavilon zsúfolásig megtelt a
hallgatósággal. Tíz perccel múlt három óra, akkorra hirdették meg
az előadást. A színpadon középen egy plakát feszült: Tavaszhívogató
koncert, alatta szigorú arccal a közönség felé fordulva ült a nyolc
muzsikus egy sorban. Akármennyire fennhéjázó volt is a modoruk,
közben majd’ kiugrott a szívük az izgalomtól, hogy mikor hozza
már Kiki a hangszereket. És a színfalak mögött még náluk is jobban
aggódott az állomásfőnök és a két hordár.
– Kezdjék már el, nagyon hideg van! – kérte valaki a közönség
soraiból.
– Idefagyunk! Nem arról volt szó, hogy elhívják a tavaszt? –
toldotta meg másvalaki, amivel derültséget váltott ki. Erre aztán
felállt az egyik muzsikus, és így szólt:
– Nemsokára elkezdjük. Addig is a várakozás közben kérem,
hegyezzék a fülüket! Itt a hidegben, a szabad ég alatt is gyönyörű
hangok keletkeznek, ha mi rásegítünk egy kicsit, miáltal megérkezik
a tavasz mindazok szívébe, akik csak hallgatják. Mi most azért
imádkozunk, hogy ez bekövetkezzen.
Kimérten végigjártatta tekintetét a közönségen, majd fontoskodva
megköszörülte a torkát. A mellette egy sorban ülő társai is azzal
próbálták elrejteni az idegességüket, hogy hirtelen mind köhécselni
kezdtek, és lehajtott fejjel úgy csináltak, mintha imádkoznának. A
közönség ettől úgy érezte, hogy udvariatlanság lenne zajongani, így
mindenki inkább az ölébe ejtette a tekintetét.
Erre aztán lássatok csodát! Ki tudja, honnan, de halkan, nagyon-
nagyon halkan meghallottak egy dallamot.
Tra-tratata-tararam
Nyí-nyenyenye-nyinyenyem
Bú-bubibú-babibú
A felhők közül, a hegyek mögül, átkelve a folyón, a tenger felől
jött, suttogva, hívogatón, mint aki valamiféle titkot mesél – olyan
dallam volt, mintha valóban az imák értek volna célba, és hozták
volna el a tavaszt. A közönség és a muzsikusok kapkodták a fejüket,
és az eget kémlelték. Valahol a magasban imbolyogva meg-
megcsillant valami a napfényben. Nagyokat kacsázott jobbra-balra,
ahogy lassan közeledett feléjük.
 Tra-tratata-tararam
Kú-rirí kú-rirí
Nyí – nyenyenye-nyinyenyem
Pú-lilí pú-lilí
Bú-bubibú-babibú
Mindenki kiegyenesedett, az is, aki a kabátgallérjába húzta be a
nyakát, az is, aki görnyedt háttal üldögélt, meg az is, aki a térdét
karolta át, és mindannyian egy emberként bámultak felfelé.
Szerettek volna közelebb kerülni a gyönyörű dallamhoz, hogy eggyé
váljanak a tavasszal. A muzsikusok a színpadon viszont döbbenten
figyelték a történteket. Kérdőn néztek egymásra.
– Mi ez, ki játszik? – suttogták, és nagyokat pislogtak.
Közben pedig a csillogó fénypont apránként formát öltött.
Természetesen Kiki és Dzsidzsi közeledtek seprűn lovagolva, a
csillogó nyakláncnak látszó trombitafüzérrel. A muzsikusok
beiszkoltak a színpad háta mögé, hogy azonnal átvehessék a
hangszereket, amint Kiki földet ér, és kezdődhessen az előadás. Az
állomásfőnök és a hordárok hevesen integetve jeleztek Kikinek.
De Kiki mintha észre sem vette volna. Nagyon élvezte, hogy
szélfútta trombitaszóhoz igazítva csellózhat.
– Megyünk még egy kicsit? – kérdezte Dzsidzsitől hátrapillantva.
A macska teljes nyugalommal hegedülgetett.
– Naná! Vegyük úgy, hogy nem nyílt ki a vonat ajtaja.
Az emberek a nézőtéren ilyesféléket suttogtak egymásnak:
– Ó, hát valóban csodálatos koncert!
– Ki gondolta volna, hogy zene hull majd az égből…
Voltak, akik békésen behunyták a szemüket, úgy adták át
magukat a zenehallgatásnak. Mások a kezüket mozgatták. Olyan is
volt, aki titkon a lábával ütötte a ritmust.
– Készülődnöm kell a tavaszra!
– Idén ibolyát fogok a kalapomra tűzni!
Úgy felpezsdült mindenki, mintha már tényleg eljött volna a
kikelet.
Végül a nézők közül néhányan tapsolni kezdtek. Fergeteges
tapsvihar alakult ki.
– Na, most leszállunk.
 Kiki felhúzta a seprűre a trombitákat, nehogy a földhöz csapódva
megsérüljenek, és óvatosan landolt a színpad mögött, ahol a
muzsikusok és az állomásfőnökék már várták. Amikor a közönség
szem elől tévesztette Kikit, még hangosabban, felállva kezdett
tapsolni.
A színpad mögött viszont a muzsikusok megvárták, míg Kiki
földet ér, majd rögtön lerohanták.
– Mi tartott ennyi ideig?
Nehezményezték a késést, és már kapkodták is lefelé a
hangszereket a seprűről.
Kikiről lepergett a kritika.
– A szél tehet róla.
A muzsikusok kisiettek a színpadra a hangszereikkel. Csakhogy a
nézők már mind hátat fordítottak, és a kijárat felé csoszogtak.
– Ühüm.
Egy muzsikus szólni próbált az embereknek. Valaki hátrafordult,
és így szólt:
– Köszönjük a csodálatos muzsikát. Micsoda nagyszerű ötlet volt
ezt az aranyos kis boszorkányt megkérni, hogy az égből hozzon
nekünk zenét. Máskor is mindenképpen látogassanak el hozzánk!
Ennek hallatán kivétel nélkül mind a nyolc muzsikus eltátotta a
száját, és hatalmasat sóhajtott.
Kiki és Dzsidzsi megint seprűre ült, most már azért, hogy
visszamenjenek az üzletbe.
– Figyi, Kiki, kaptunk mi jutalmat? – érdeklődött Dzsidzsi.
– Te meg miről beszélsz? Mikor annyira élveztük! Mit akarsz
még ezenfelül? – nézett hátra felháborodva Kiki.
– Jó, igaz – bólintott Dzsidzsi fekete fülét hegyezve. – Még hallani
a tavasz hangját.
– Mert már tavasz van. Ez a tavasz igazi hangja.
Kiki sokáig nézegette az alattuk elterülő Koriko városát.
– Mindjárt egy éve, hogy ideköltöztünk.
 11
KIKI hazalátogat
Korikóba beköszöntött a tavasz.
Kiki odahúzta a széket a napsütötte ablakhoz, és térdét felhúzva
odakuporodott. Az ég akár egy kisbaba arca, valahogy olyan lágy
volt, olyan puha fény töltötte be.
– Holnapután telik le az egy év. Hazalátogathatunk!
Ki győzné számolni, hányszor ismételte el ma Kiki ezeket a
mondatokat! Igazság szerint maga sem tudta, hányadán áll az
érzéseivel: egyrészt örült, hogy közeledik a nagy nap, ugyanakkor
tartott is tőle.
– Bizony ám! Már csak két napunk van, ma és holnap. Lassan
nem ártana készülődni!
– Nem muszáj nekünk pontosan egy év után hazamenni.
Kiki válaszára Dzsidzsi idegesen járkálni kezdett, és farkával a
földre csapott.
– Beléd meg mi ütött? Mikor annyira vártad, hogy
hazamehessünk! Erre hirtelen nem lesz sürgős, amikor már itt az
idő?
Kiki a térdét bámulta, és a szoknyáját gyűrögette, aztán
előredőlve tanulmányozni kezdte csámpán befelé összezárt lábfejét.
– Szerinted megváltoztam? Picit felnőttebb lettem?
– Megnőttél.
– Csak ennyi?
– Hát ja.
Dzsidzsi bajsza idegesen rezgett.
– De sikerült a saját lábamra állnom? – faggatta tovább Kiki.
– Ezt jókor kérdezed – horkant fel Dzsidzsi, és Kikire nézett, de
aztán oldalra billentette a fejét, és mondott inkább valami
vigasztalót: – Egyébként szerintem büszke lehetsz magadra.
– Köszönöm – mondta Kiki, de mégis elhallgatott megint.
Saját választása volt, hogy anyja nyomába lép, amit bizonyára a
legtöbb lány fontolóra vesz, ám ő utána úgy döntött, hogy itt
Korikóban telepedik le, majd sok-sok fejtörés után belekezdett a
futárszolgálatba. Így visszagondolva, sokszor nem volt könnyű. De ő
is úgy látta, hogy ez alatt az egy év alatt mindent megtett, ami tőle
tellett. Ennek ellenére és mindezek után, önmaga számára is
váratlanul teljesen elbizonytalanodott, hogy vajon tényleg jól
csinálta-e. Az önállósodása előtt talán fűnek-fának elújságolta volna,
milyen szuperül megoldott mindent, és milyen ügyes. Ezzel
szemben most egyáltalán nem volt olyan biztos a dolgában, hiába
mondta Dzsidzsi, hogy büszke lehet magára. Folyton az járt a
fejében, bárcsak megmondaná neki valaki, mi az igazság.
– Ugye, nem akarod elhalasztani az utazást? – sandított rá
Dzsidzsi.
– Dehogy akarom!
Kiki energikusan felpattant, és kihúzta magát.
– Na, munkára fel! Rájöttem, hogy a hazamenetelünk
tulajdonképpen futárkodás. Elvisszük magunkat anyának. Vigyázz,
kész, tűz!
– Nagyszerű – mondta Dzsidzsi gunyorosan, és vetett egy
hátraszaltót. Kiki fellelkesült, és máris tenni-venni kezdett.
– …Akkor viszont először is szólnunk kell O-Szonónak.
– Ó, már holnapután? Én meg azt hittem, hol van az még…
Szóval elmész egy kis időre, de mégis mennyi az a kis idő?
O-Szono már korábban hallott a hazalátogatásukról, ezért nem
lepődött meg különösebben.
– Hát, úgy tizenöt nap. Mégiscsak egy éve nem jártam otthon.
Szeretnék egy kicsit pihenni – felelte Kiki, mire O-Szono
elvigyorodott, és megbökdöste az ujjával Kiki arcát.
– Máris anyuka-pici-lánya-arcot vágsz! Ami nem baj, de ha
engem kérdezel, a „kis idő” alatt általában tíz napot értünk.
Szerintem vedd „rövid kis időre”, és gyere vissza hamarabb.
Kiki zavarában kinyújtotta a nyelve hegyét.
Ezután felhívta Tombót, aki kizárólag kérdezett:
– De jó neked, hosszú az út, igaz? Milyen sebességgel fogsz
repülni? És milyen magasan? Hátszél? Szembeszél? A hőmérséklet
fent a levegőben? Milyen érzés keresztülrepülni egy felhőn? Van a
felhőknek íze?
 A fiúk fejében nincs is más, csak kérdések? Mindig ez van, mindent
tudni akar.
Miután Kiki letette a kagylót, valahogy hiányérzete támadt, és
egy darabig farkasszemet nézett a telefonnal.
Felhívta hát néhány gyakori megrendelőjét, illetve a barátnőjét,
Mimit, és amikor ezzel is végzett, egy kartonlapra „tájékoztatót”
készített. „Elnézésüket kérem, de egy kis ideig zárva tartok. Kiki”,
írta, majd a sarkába még odabiggyesztette: „A kis idő az körülbelül
tíz nap.”
Aznap este bejelentette Dzsidzsinek:
– Holnap kitakarítjuk az üzletet, és holnapután korán reggel
indulunk. Rendben?
Dzsidzsi vigyorgott, mint a tejbetök, és körbe-körbeforgott, hogy
bekapja a farkát. Aztán egyszer csak megállt, mert eszébe jutott
valami:
– És mit viszel nekik? Az nem járja, hogy Kokiri és Okino ne
kapjon tőled ajándékot, Kiki!
– Kapnak egy csomó hírt, az nem elég?
– Csak? Mi lett a haskötőkkel? Nem az volt, hogy kötsz nekik?
Olyan kéket…
Kiki nem felelt, csak grimaszolt.
– Nem lett kész? Na, jellemző. A gyógyírkészítés sem ment, és a
jelek szerint a kitartó pepecselés nem a te asztalod – fújt egyet
hangosan Kiki lábánál a macska.
– De undok vagy te!
Kiki nem bírt tovább komoly arcot vágni, és mosolyogva vett elő
a szekrényből egy púposra tömött papírszatyrot.
– Kitartóan pepecseltem! Ezt nézd!
Valamit kirántott a szatyorból, ami leesett a földre: egy kis
haskötő volt. Világoskék alapon szétszórtan ezüstszínű minták.
– Ez a tiéd, Dzsidzsi. Azért csináltam, hogy elegáns legyél,
amikor hazamegyünk. Mert lerepült rólad szilveszterkor, amit az
anyókától kaptál.
Kiki ráadta a haskötőt Dzsidzsire, aki nem találta a szavakat,
inkább megint elkezdte a farkát kergetni.
 – Egyébként pedig anyáéknak is van – vett elő két jókora nagy
haskötőt, egy narancssárgát és egy sötétzöldet. – Tudod, milyen
nehéz volt titokban megkötnöm?
– De izé vagy! Előttem titkolózol?
– Úgy tartják, a jófajta titok háromszoros öröm!
– Jófajta titok, mi? Aha, értem. Na jól van.
– Mi van jól? – kérdezte Kiki, de Dzsidzsi közölte, hogy „semmi”,
és megint pörögni kezdett.
Másnap, amikor éppen takarítottak, Tombo érkezett nagy lihegve
hozzájuk. Aztán vörös arccal, mint aki mérges valamiért, Kiki
kezébe nyomott egy papírba tekert kis csomagot.
Kikinek az járt a fejében, miközben kinyitotta, hogy tényleg nem
érti a fiúkat… Egy kis vállra akasztható szütyő volt benne. Rózsaszín
alapon hímzett fekete cica mintás.

– Hű, ez gyönyörű!
Kiki is annyira örült, mint Dzsidzsi tegnap, így csak ennyit bírt
mondani.
– Tetszik?
Kiki bólintott.
– Akkor jó. A tiéd – közölte kissé nyersen Tombo, és
szégyenlősen figyelte a szemüvege mögül, ahogy Kiki egyből a
vállára akasztotta a táskát. – Holnap reggel indulsz, ugye? Na, akkor
jó utat! – hadarta, megsimította Dzsidzsi buksiját, és ahogy jött, úgy
el is viharzott.
– Vajon mi ütött belé? – bámult utána Kiki döbbenten, míg el
nem tűnt a szeme elől.
– Rendes tőle, hogy fekete cicásat választott! – terelte el a szót
Dzsidzsi.
– Az – bólintott Kiki, és madarat lehetett volna vele fogatni. –
Milyen szépet vett nekem… Egy kicsit mégiscsak lánynak tart!
Csak akkor lepődött meg még jobban, amikor kinyitotta a táska
piros gombbal záródó fedelét: egy kis cédulát talált benne. Ez állt
rajta:
Holnap integetni fogok a nagy folyó hídjáról. Tombo
– Mit ír? – kíváncsiskodott Dzsidzsi.
– Semmit, nem érdekes – rázta Kiki a fejét, visszadugta a cetlit, és
kezét a táskára szorította.
– Na, indulunk! – szólt Kiki Dzsidzsinek, és a seprűvel meg a
csomagokkal már indult volna kifelé, amikor megfordult, és
körbejártatta a tekintetét az üzleten.
A piros telefon, a téglából és deszkákból készült asztal. A térkép,
a szűk lépcső, a liszteszsákok a sarokban, a sok apró használati
tárgy, amelyeket azóta vett, hogy a városba érkezett. A látvány
hirtelen felidézte az elmúlt egy évet, és mélyen megérintette Kikit.
– Menjünk – sóhajtott egy jó mélyet, és csak rekedtes hang jött ki
a torkán.
Éppen a bejárati ajtóra ragasztotta a tájékoztatót, amikor O-Szono
lépett ki a pékségből egy hatalmas zacskó péksüteménnyel, mellette
a férje, a kisbabával karján.
– Lenne itt egy kis munka, Kiki – szólt huncut hangon O-Szono. –
Vidd el, kérlek, ezt a pékárut az anyukádnak. És ne felejtsd el
megmondani, hogy Koriko legjobb pékségéből hoztad!
O-Szono észrevette, hogy Kiki arca kissé elfelhősödött, ezért
vidáman csivitelt tovább, hogy elkergesse a sötét árnyakat.
– Aztán mindenképpen visszagyere ám! Igazán jól jártunk, hogy
egy boszi költözött a szomszédunkba. Mondta is a minap valaki,
hogy olyan hiányérzete van, amikor már harmadik napja nem lát
téged repkedni a városban!
Kiki sírásra görbülő száját mosolyra kanyarította, és O-Szono
nyakába ugrott.
– Persze, persze hogy visszajövök!
Kiki egy nagy lendülettel jó magasra repült. A seprű nyelére
lógatott ajándékok csak úgy táncoltak útközben. Koriko városát
félhomályba burkolta a tengerről felszálló reggeli köd. Kiki nagy
ívben megkerülte az óratornyot, körberepülte a várost, aztán egyszer
csak csökkentette a magasságot, és a nagy folyó hídja fölé tartott.
Ott van! Tombo pont a híd közepén ült a biciklije nyergében, és
mindkét kezét szélesen lengette felé. Kiki is visszaintegetett.
– Nahát, csak nem Tombo az? – szólalt meg Dzsidzsi döbbenten
a háta mögött.
– De bizony! – felelte büszkén Kiki.
– És te ezt tudtad?
Kiki nem válaszolt Dzsidzsi kérdésére, csak integetett tovább.
– Nem szállunk le? Nem bántó, ha csak integetsz neki?
– Nem, ez így jó.
Kiki még nagyobb mozdulatokkal integetett tovább, kétszer
elhúzott a híd felett oda-vissza, egyik végétől a másikig, aztán
hirtelen oldalra rántotta a seprűt, és észak felé tartva nagy
sebességbe kapcsolt.
Tombo alakja egykettőre picikére zsugorodott, és beleolvadt a híd
foltjába.
– Szóval indulunk.
Kiki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mostantól fogva irány
egyenesen haza. Seprűje szépen siklott a levegőben. Semmiben sem
volt rosszabb, mint a Kokiritől kapott darab. Hogy mikor tanult meg
ez a hátsóját dobáló nyavalyás ilyen jól repülni? Kiki ezt csak most
ismerte fel, és igencsak meglepődött rajta.
Ezen kívül még valami világossá vált számára: hogy ottlétével
némi örömöt, máskor kisebb meglepetést okoz Koriko lakóinak.
Hiszen O-Szono kérte, hogy minél hamarabb térjen vissza. Tombo
ajándékából is ugyanez a kívánság érződött. Volt, aki azt mondta,
hiányérzete támad, ha ő nem repked felettük az égen. Kiki menet
közben érezte, hogy szomorkásan kavargó gondolatait is messze
maga mögött hagyja a széllel.
Most sokkal gyorsabban haladtak, mint egy évvel korábban.
A Nap megtette hosszú körútját az égen, majd az Esthajnalcsillag
pislákolt halványan, és mikor már csillagok borították az egész
égboltot, felbukkant Kiki szeretett szülővárosa is az erdő szélén. A
házakban égett a villany, és körös-körül minden elcsendesedett. A
levegő más volt, mint a tenger mellett, a rengeteg közelsége miatt
elnehezült az éjszakai párától. De még ennél is sokkal kedvesebb
régi ismerősei köszöntötték selymes fényükkel a legmagasabb fák
tetején: a csengettyűk! Kiki nyílegyenesen célba vette a saját házukat
a város keleti szegletében. Megállt a háztető felett a levegőben.
– Hű, bablevesillat! – mondta Dzsidzsi.
– Biztos voltam benne, hogy ezt fogjuk érezni, hiszen a
kedvencünk!
Mélyet szippantottak a hőn áhított illatból, és csendben
leereszkedtek a kertbe. Odalopakodtak a bejárati ajtóhoz, és halkan
bekopogtak.
– Tessék csak, jöjjön be! Bocsánat, most ezt nem hagyhatom itt!
Kokiri hangja volt.
Kiki és Dzsidzsi összenéztek, egymásra bólintottak, mint a
csínytevő gyerekek, majd résnyire nyitották az ajtót, és Kiki férfiasan
mély hangon szólalt meg.
– Elnézést kérek, csomagot hoztam!
 Kokiri felkapta a fejét, és kipillantott a konyhából. Abban a
pillanatban Kiki is kitárta az ajtót.
– Jaj, Kiki, tudhattam volna! Azt hittem, legkorábban hajnalra
érsz ide!
Kokiri kitárta a karját a lánya felé, kezéből le sem téve a levestől
csöpögő merőkanalat.
– De igazad lett. Biztosra vetted, hogy én napra pontosan egy év
elteltével fogok hazajönni?
– Hogy találtad ki?
Kiki letette a bejáratnál a csomagokat és a seprűjét, majd
odaszaladt az anyjához.
– Nahát, nahát, nahát!
Kokiri a lánya vállára tette a kezét, és csak ezt ismételgette. Kiki
pedig minden nahátra visszahümmögött és bólintott egyet.
Apja, Okino is előjött a szomszéd szobából, de csak nevetve
figyelte a jelenetet. Kis idő elteltével vidáman szólalt meg:
– Rólam se tessék megfeledkezni, ha kérhetem!
 – Jaj, szia, Papa! Megjöttem!
Kiki apja nyakába csimpaszkodott.
Ahogy kissé lecsillapodtak, beindult a beszédfolyam. Ömlött a
szó Kokiriből, de ömlött a szó Kikiből is, Okino és Dzsidzsi pedig
zsibbadtan hallgatták őket. Hogy hol bújt meg eddig bennük ez a
sok mondanivaló?
Kiki elővette a péksüteményeket, amelyeket O-Szonótól hozott, és
megmutatta a saját készítésű derékmelegítőit is.
– Hogy miket meg nem tanultál, te…
Kokiri gyorsan fel is próbálta a haskötőt a ruhája fölé, és
megpaskolta a hasát.
– Anya, szerintem annak az anyókának valamiféle varázsereje
lehet, amit beleköt a haskötőkbe!
– Az idősekkel gyakran előfordul az ilyesmi – mondta Okino,
miközben kézbe vette és nézegette, amit ő kapott.
Akkor Dzsidzsi, mint aki csak a megfelelő pillanatra várt,
felágaskodva kikukucskált az asztal mögül, kipottyantott a füléből
egy apró, halványlila kagylóhéjat, és Kokiri elé tolta.
– Nocsak, hát te is hoztál nekem ajándékot?
Kokiri igencsak meglepődött.
– Nahát, és eltitkoltad előlem? – kiáltott fel csodálkozva Kiki is.
Erre Dzsidzsi odahúzódott hozzá, és halkan eldicsekedett:
– Még a nyáron szereztem, amikor lent jártunk a tengernél.
Tudod, a jófajta titok háromszoros öröm!
És tényleg háromszoros volt. Kokiri alig bírt betelni vele, a
tenyerébe vette, megforgatta, közvetlen közelről nézegette
örömében.
– Ez egy kagylóhéj, igaz? Ilyen színe van a tengernek? – kérdezte.
– Igen, pirkadatkor ilyesmi színű – felelte Kiki. Kokiri pedig
rájuk nézett, és elgondolkodva így szólt:
– Milyen messzire jutottatok ti ketten! Pedig az imént még
kisbabák voltatok… Szépen helytálltatok.
Szavai hallatán Kikinek apránként megjött az önbizalma, és
büszkeség töltötte el. Anyja megválaszolta a kérdést, melyet ő
mindvégig fel szeretett volna tenni valakinek. És jobb később, mint
soha, rájött még valamire: hogy legesleginkább Kokiritől szerette
volna hallani.
– Anya, én azon gondolkodtam, hogy egy boszorkánynak nem
elég csak összevissza repkednie a seprűjén. Persze muszáj, ha
egyszer oda kell érni valahova egy csomaggal időben… de néha nem
árt sétálni sem. Mert olyankor, ha tetszik, ha nem, beszélgetnie kell
egy csomó emberrel. O-Szonóval is azért találkoztam, mert
gyalogoltam… Ki tudja, mi lett volna velünk, ha akkor seprűre
pattanok, hogy kiszellőztessem a fejem. És mivel testközelből látott,
így ő is megtudta, hogy a boszorkányoknak nincs hegyes orruk és
nem ér fülig a szájuk. Szóba elegyedhettünk, és kölcsönösen
megérthettük egymást…
– Igen, ez tényleg így van!
Kokiri meghatottan bólintott, Okino pedig olyan döbbenten
bámulta, mintha most látná először a lányát.
Másnaptól Kiki visszatért a gyerekkorába.
– Egyből visszaszoksz, mi? Nem csoda, hiszen ott egy, itt
tizenhárom évet töltöttél – nevetett Kokiri.
Kiki a kedvenc csészéjéből itta a teát, és kedvére illegette magát a
tükör előtt. Esténként azt az apróvirág-mintás paplant ölelte
elalváskor, melyet csecsemőkora óta használt. És addig aludt,
ameddig fel nem ébredt magától.
Amint csak volt egy kis szabadideje, a várost járta.
– Nahát, Kiki, te itthon vagy?
– Nahát, Kiki, te egyre szebb vagy!
– Nahát, Kiki, rég találkoztunk! Majd ugorj át beszélgetni!
Lépten-nyomon megszólította valaki. Kiki boldog volt, hogy
megbecsülik. Hát igen, a szülővárosnak nincs párja.
De alig telt bele öt nap, és azon kapta magát, hogy Koriko városa
jár a fejében. O-Szono csilingelő kacagása, a friss péksütemények, az
a sok-sok mindenki, aki lekiabál neki az ablakból, a fasor a nagy
folyó menti úton, a tenger illata, az a böhöm nagy óratorony, és a
barátnője, Mimi mosolygós arca. Egytől egyig mind kedves emlék.
És Tombo. Egyetlen pillanatra sem felejtette el, ahogy lelkesen
integetett neki a hídról, és ez a kép húzta vissza Korikóba is. Úgy
érezte, igazán sok megbeszélnivalója akad majd a fiúval, amikor
legközelebb találkoznak.
És egyébként is, mi lehet az üzlettel? Lehet, hogy csöng a telefon!
Egyre-másra jutott eszébe valami aggódnivaló, és nem talált
nyugtot, pedig otthon volt a szülővárosában, de úgy érezte, mintha
csak szórakozni jött volna. Maga is csodálkozott ezen, hiszen
Korikóban mindössze egy évet élt.
Végül kibökte:
– Azt hiszem, holnap vagy holnapután hazamegyek Korikóba.
– Nocsak, azt hittem, legalább tíz napig maradsz! – nézett
meglepetten Okino a lányára, majd megkérdezte: – Csak nem
unatkozol itt?
– Nem erről van szó. De lehet, hogy várnak rám az emberek a
csomagokkal… Vagy csöng a telefon…
– Hát az ilyesminek se vége, se hossza, mindig van min aggódni.
Amikor itt vagy, itt vagy, és kész.
– De…
Kiki elharapta a mondatot. Okino és Kokiri egy teljes éven át
várták, hogy ő visszatérjen. Most döbbent rá, hogy milyen önző
dolog tőle mindezek után kijelenteni, hogy hamarabb elmegy.
Ekkor szólalt meg Kokiri, aki eddig csendben figyelt mellettük.
– …Igen, azt hiszem, jobb, ha hazamész. Jól is néznénk ki, ha
nem szeretnéd az új városodat. Emlékszem, én is mennyire
visszavágytam ide, amikor hazatértem a szülővárosomba. Kiki,
várunk megint egy év múlva!
Másnap Kiki elrepült Dzsidzsivel a keleti kaszáshegyre. Leült
azon az oldalán, ahonnan a városra lehetett látni, és balról indulva
módszeresen megszemlélte a tájat, ameddig csak elért a tekintete.
 – Dzsidzsi, úgy döntöttem, hazamegyünk. Nem bánod? –
kérdezte Kiki a cicától, aki épp a mellső lábával piszkált egy bogarat
a fűben.
– Én ugyan nem. Bár épphogy kicsomagoltunk, már pakolhatunk
is össze megint.
– Az ajándékokat már kitaláltam.
– És most is titokban tartod?
– Nem. O-Szonónak viszek Anya orvosságából. A tüsszentés
elleni gyógyírból a kisbabának is nyugodtan adhat majd. Tombo
ajándéka már nehezebb ügy… Szerinted mi lenne, ha egy
csengettyűt vinnék azok közül, melyeket Anya akasztott a fák
tetejére? Levenném a legnagyobbat, és kifényesíteném. Végül is ez
egy gyerekkori emlékem…
– Nem rossz ötlet. Legalábbis fantáziadúsabb, mint egy töltőtoll –
bólintott Dzsidzsi.
– Hogy te micsoda kópé vagy! – nevetett fel Kiki. – Szép hangja
van, szóval én nem küldök mellé verset. Különben sem mernék.
Érezni lehetett a földről felszálló fűillatot. Hol halkabban, hol
hangosabban hallatszott a környéken legelésző tehenek bőgése, amit
a fel-feltámadó enyhe szél repített feléjük. Ha behunyt szemmel
elheveredett, a napfény fűszínű pöttyé változva úszkált a szemhéja
mögött.
Milyen csodálatos, hogy van hová hazatérnem!
Kiki úgy érezte, hogy megint egy új oldalát ismerte meg saját
magának azáltal, hogy hazajött a szülővárosába.
Ahogy visszaért a házukba, Kokiri nevetve érdeklődött:
– Csak nem a kaszáshegyen jártál?
– Látszik rajtam?
– Kirajzolódik az arcodon a fű nyoma.
Aznap délután egyenként levették Kokirivel az összes csengőt a
város fáiról.
– Idén mindig te jártál a fejemben, ha a szelesebb napokon
meghallottam a csengettyűket.
Kokiri arckifejezéséről bajos lett volna megmondani, hogy sír
vagy nevet.
– Azért sajnálom egy kicsit, hogy már nincs rájuk szükség –
motyogta Kiki.
– Majd én megőrzöm addig, amíg újra kellenek! – mondta Kokiri.
– Mégis mire? – kérdezett vissza csodálkozva Kiki. Kokiri
jelentőségteljesen pislogott.
– A lányodnak. Van honnan örökölnie, biztos ő is kelekótya lesz!
– nevetett.
Kiki pedig kiválasztotta a legnagyobbat a csengettyűk közül,
fényesre pucolta, és betette a csomagjába.
Megint eljött a búcsúzás ideje, Kiki elköszönt a szüleitől. Most
nem volt olyan vakmerő és izgatott, mint az önállósodásakor.
– Hát, sziasztok!
– Szia!
Integettek, és mosolyogtak egymásra.
Kiki és Dzsidzsi egyenest Koriko városába tartott. Időnként halk
csengőszó hallatszott a seprű nyelére akasztott batyuból. Ilyenkor
Kiki még nagyobb sebességre kapcsolt, és jól meghajtotta a seprűjét.
Végül aztán meglátták a távolban csillogni a tengert, majd
kibontakozott a sok egymásra rakosgatott játékkocka és -gúla,
Koriko városa.
 – Nézd, itt a mi városunk! – kiáltotta Kiki, és rámutatott.
A lemenő nap fényében hosszan elnyúlt az óratorony árnyéka, és
kettészelte a várost.
 Tartalom

1 - A történet kezdete
2 - Itt az idő, hogy Kiki a saját lábára álljon
3 - Kiki egy nagyvárosba érkezik
4 - Kiki boltot nyit
5 - Kiki bajba kerül
6 - Kiki egy kicsit ideges lesz
7 - Kiki kilesi mások titkát
8 - Kiki megoldja a hajóskapitány baját
9 - Kiki elhozza az új esztendőt
10 - Kiki elhozza a tavasz hangjait
11 - Kiki hazalátogat