LEIGH

BARDUGO

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018
 Írta: Leigh Bardugo
A mű eredeti címe: Six of Crows (Six of Crows Book 1)
Copyright © 2015 by Leigh Bardugo
All rights reserved.

Fordította: Felföldi Edit

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

A művet eredetileg kiadta: Henry Holt and Company, LLC

Cover design © Rich Deas

Cover art © Jean Wang

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2062-3100
ISBN 978 963 457 551 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www. konyvmolykepzo. hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Deák Dóri, Széll Katalin
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
- akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Kayte-nek –
titkos fegyveremnek,
felülmúlhatatlan barátomnak
 1
Joost

JOOSTNAK KÉT GONDJA VOLT: A HOLD ÉS A BAJSZA.

Elvileg a Hoede-ház körül kellett volna strázsálnia, ehelyett már negyed órája
a kert déli falánál őgyelgett, és próbált valami szellemes és romantikus szöveget
kitalálni Ánya számára.
Ha Anyának legalább tengerkék szeme lett volna, vagy smaragdzöld! De
barna szeme volt, olyan gyönyörű, álmodozó… Olvadt csokoládébarna? Vagy
nyuszibundabarna?
Mondd neki azt, hogy olyan a bőre, mint a holdfény – javasolta Pieter, a
barátja. – A lányok imádják az ilyesmit.
Tökéletes megoldás, de a ketterdami időjárás egyáltalán nem mutatkozott
együttműködőnek. Aznap nem fújt szél a kikötő felől, a város csatornáit és
kacskaringós utcácskáit nyirkos hideggel borította be a szürkés, tejszerű köd. A
levegő még itt, a Geldstraat palotái között is tömény hal- és poshadtvíz-szagot
árasztott, a város külső szigetein működő finomítók füstje pedig sós párával
vonta be az éjszakai eget. A telihold csillogó ékszer helyett inkább felszúrásra
váró sárga vízhólyagnak tűnt.
Esetleg dicsérje meg Anya nevetését? De hát még nem is hallotta nevetni.
Joost nem volt nagy viccmesélő.
Joost a házból az oldalsó kertbe vezető dupla ajtó egyik üvegtáblájában
felsejlő tükörképére pillantott. Az anyjának igaza volt: még az új
egyenruhájában is úgy néz ki, mint egy óvodás. Finoman végighúzta az ujját a
felső ajka felett. Ha legalább a bajsza kinőne! Kifejezetten erősebbnek érezte,
mint tegnap.
Alig hat hete lett a stadwatch őre, és a feladat közel sem volt olyan izgalmas,
mint remélte. Azt hitte, majd a Hordóban fog tolvajokat kézre keríteni, vagy a
kikötőkben cirkál, és a rakpartokon elsőként vizsgálja meg a beérkező
rakományokat. De amióta a városházánál megölték azt a követet, a
Kereskedőtanács zúgolódott a biztonság miatt, így ő hová került? Itt rostokol, és
valami szerencsés kereskedő házát kerülgeti. Igaz, hogy nem akármelyik
kereskedőét. Hoede tanácsos igen magas állást töltött be Ketterdam
kormányzatában, és ígéretes karrier várt rá.
Joost megigazította a kabátját és a puskáját, és megtapogatta az oldalán lógó
fémbetétes gumibotot. Lehet, hogy megtetszik Hoedének. Éles a szeme, és
fürgén bánik a bottal – mondja majd Hoede. – Ezt a fickót elő kell léptetni.
– Joost Van Poel őrmester – ízlelgette suttogva a szavakat. – Joost Van Poel
kapitány.
– Ne bámuld magad!
Joost megpördült, és elvörösödve nézte, ahogy Henk és Rutger besétál az
oldalsó kertbe. Mindketten idősebbek, magasabbak és vállasabbak voltak, mint
ő, és Hoede tanácsos házi őrségéhez, saját személyzetéhez tartoztak. Ennek
megfelelően a tanácsos halványzöld egyenruháját viselték, díszes zemeni
puskájuk volt, és folyton Joost tudomására hozták, hogy ő csak a városőrség
egyszerű bakája.
– Attól, hogy azt a pár kis pihét simogatod, még nem fog gyorsabban nőni –
röhögött fel hangosan Rutger.
Joost próbálta megőrizni a méltóságát.
– Be kell fejeznem az őrjáratot.
– Azaz beugrik a grisaműhelybe, és megkukkolja a barátnőjét – bökte oldalba
Rudger Henket.
– „Ó, Ánya, nem tudnád a grisaerőddel megnöveszteni a bajszomat?” –
csúfolódott Henk.
Joost sarkon fordult, és lángoló arccal elindult a ház keleti oldalán. Amióta
csak megérkezett, rajta köszörülik a nyelvüket. Ha Ánya nem lenne, már
valószínűleg kérte volna a kapitányától az áthelyezését. Ányával az őrjárata alatt
csak néha-néha váltottak egy-két szót, de ez volt az éjszaka legjobb része.
És el kell ismernie, Hoede háza is tetszett neki, már amit az ablakon át
sikerült megpillantania belőle. Hoedéé volt az egyik legpompásabb ház a
Geldstraaton: csillogó, szögletes fekete-fehér lapokból álló kőpadló, a falak
fényes, sötét faburkolatát fújt üvegcsillárok világították meg, amelyek medúza
módjára lebegtek a kazettás mennyezet alatt. Néha Joost azt játszotta, hogy ez az
ő háza, hogy gazdag kereskedő, aki csak kimegy a takaros kertjébe sétálgatni.
Joost nagyot sóhajtott, aztán befordult a sarkon. Ánya, a szemed olyan barna,
mint… Mint a fakéreg? Majd kitalál valamit. Egyébként is jobb, ha
természetesen viselkedik.
 Meglepve látta, hogy a grisaműhelyhez vezető üvegtáblás ajtók nyitva állnak.
A konyha kézzel festett kék csempéi és a cserepes tulipánnal megrakott
kandallópárkányok mellett ez a műhely tükrözte leginkább Hoede gazdagságát.
A szerződéses grisaszolgák alkalmazása nem olcsó mulatság, Hoedének pedig
három is volt.
Jurij viszont nem ült a hosszú munkaasztalnál, és Ányát sem látta sehol. Csak
Retvenko terpeszkedett ott egy széken sötétkék köpenyben. A szeme csukva
volt, a mellén pedig egy nyitott könyv feküdt.
Joost az ajtóban téblábolt, majd megköszörülte a torkát.
– Ezeket az ajtókat éjszakára be kell zárni.
– Ház, mint kemence – szólalt meg Retvenko vontatottan, erős ravkai
akcentussal, ki sem nyitva a szemét. – Mondd meg Hoedének, ha nem izzadni,
becsukni ajtót.
Retvenko szélhívó volt, idősebb, mint a többi szerződéses grisa-szolga, a
hajába ezüstös szálak vegyültek. Azt pletykálták, hogy a ravkai polgárháborúban
a vesztes oldalon küzdött, és a harcok után menekült Kerchre.
– Boldogan továbbítom a panaszát Hoede tanácsos úrnak – lódította Joost. A
házat mindig túlfűtötték, mintha Hoedének kötelező lenne égetnie a szenet, de
nem Joost lesz az, aki ezt megemlíti neki. – Addig is…
– Hozol hírt Jurijról? – vágott a szavába Retvenko, és végre kinyitotta
leragadó szemét.
Joost zavartan pillantott a munkaasztalon tálakban álló vörös szőlőre és a
többhalomnyi bordó bársonyra. Jurij azon dolgozott, hogy a gyümölcs színét
átszívja a függönybe Hoede asszony számára, de pár napja súlyosan
megbetegedett, és Joost azóta nem látta. A bársonyt kezdte belepni a por, a szőlő
pedig rohadásnak indult.
– Nem hallottam semmit.
– Hát persze hogy nem hall semmit. Túl sokat masíroz ostoba lila
uniformisában.
Mi a baj az egyenruhájával? És Retvenko miért van itt egyáltalán? Hoede
személyes szélhívója volt, aki gyakran utazott a kereskedő legértékesebb
rakományaival, és biztosította a kedvező szelet, hogy a hajók biztonságosan és
gyorsan a kikötőbe érjenek. Most miért nincs kint a tengeren?
– Szerintem lehet, hogy Jurij karanténba került.
– Nagy segítség! – közölte Retvenko gúnyosan. – Nem nyújtogat nyakát, mint
reménykedő liba – tette hozzá. – Ánya nincs itt.
Joost érezte, hogy újra elvörösödik.
– Hol van? – kérdezte, és próbált határozottnak tűnni. – Sötétedés után a
házban kell lennie.
 – Egy órája Hoede magával visz. Úgy, mint este, mikor Jurijért jön.
– Hogyhogy „Jurijért jön”? Jurij megbetegedett.
– Hoede jön Jurijért, Jurij jön vissza betegen. Két nap múlva Jurij őrökre
eltűnik. Most meg Ánya.
Örökre?
– Lehet, hogy sürgős eset volt, valakit meg kellett gyógyítani…
– Először Jurij, aztán Ánya. Én leszek következő, és senki veszi észre, csak
szegény kis Joost városőr. Most menj.
– Ha Hoede tanácsos…
Retvenko felemelte az egyik kezét, mire Joostot egy légáramlat
hátrapenderítette. Joost az ajtókeretbe kapaszkodva próbált talpon maradni.
– Azt mondtam, most! – Retvenko körözött egyet az ujjával, mire az ajtó
bevágódott. Joostnak épphogy sikerült elvennie a kezét, nehogy odacsukja az
ujját, aztán elvágódott az oldalsó kertben.
Amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott, és leporolta az egyenruháját.
Majd' elsüllyedt szégyenében. Az egyik üvegtábla, amin keresztül látta, hogy a
szélhívó önelégülten vigyorog, megrepedt a becsapódástól.
– Ezt majd a szerződése számlájára írják – közölte Joost a törött üvegre
mutatva. Utálta, hogy a hangja milyen vékonyan és gyerekesen cseng.
Retvenko intett egyet, mire az ajtók megremegtek a pántjaikon. Joost
önkéntelenül is hátrált egy lépést.
– Menj őrjáratodra, házőrző kutyuska! – kiáltotta Retvenko.
– Ez aztán jól ment! – vihogott Rutger a kert falának támaszkodva.
Ugyan mióta állhatott ott?
– Nincs jobb dolgod, mint utánam kajtatni? – kérdezte Joost.
– Minden őrnek jelentkezés a csónakházban. Még neked is. Vagy nem érsz rá,
mert barátkozol?
– Arra kértem, csukja be az ajtót.
Rutger megrázta a fejét.
– Nem kéred, hanem utasítod. Ezek szolgák, nem díszvendégek.
Joost felvette a lépést Rutgerrel, miközben belül még mindig mardosta a
szégyen. A legrosszabb, hogy Rutgernek igaza volt. Retvenkónak nem kellene
ilyen hangon beszélnie vele. De mit tehetne? Ha még lenne is bátorsága
összetűzésbe kerülni a szélhívóval, az olyan lenne, mintha egy értékes vázával
hadakozna. A grisák nem csupán szolgák, hanem Hoede féltve őrzött kincsei.
Különben is, mire gondolt Retvenko, amikor azt mondta, hogy Jurijt és Anyát
elvitték? Ányának próbált falazni? A szerződéses grisaszolgáknak jó okkal a
házban volt a helyük. Aki őrizet nélkül sétálgatott az utcán, könnyen áldozatul
eshetett egy rabszolgakereskedőnek, és örökre eltűnhetett. Lehet, hogy
találkozgat valakivel – találgatott borúsan Joost.
De nem gondolkozhatott tovább, mert lent, a csatornára néző csónakházban
fényt és mozgást látott. A víz túloldalán hasonló pompás, magas, karcsú
kereskedőházakat látott, tetejükön az apró oromzatok fekete sziluettje
kirajzolódott az éjszakai égre, kertjeik és csónakházaik pedig lámpások fényében
fürödtek.
Néhány hete Joost azt az utasítást kapta, hogy mivel Hoede csónakházát
felújítják, ezért arrafelé nem kell őrjáratoznia, de amikor most Rutgerrel beléptek
az épületbe, nem látott sem festéket, sem állványokat. A gondeleket és az
evezőket a falhoz tolták. A házi őrség többi tagja is ott volt tengerzöld
egyenruhájában, és Joost két lila uniformisú stadwatchot is észrevett. A
csónakház belső terének java részét azonban egy óriási láda töltötte ki,
valamiféle szabadon álló zárka, ami megerősített acélból készülhetett, a széleken
szegecsek fogták össze, az egyik oldalára pedig egy óriási ablakot helyezlek el.
A hullámos üvegen keresztül Joost egy lányt látott az asztalnál ülni, aki vörös
selyemruháját szorosan összehúzta maga körül. Mögötte egy stadwatch őr állt
vigyázzban.
Ánya az – konstatálta azonnal Joost. A lány barna szeme tágra nyílt, tekintete
rémült, arca sápadt volt. A vele szemben ülő kisfiú kétszer olyan rémültnek
látszott. A haja kócos volt az alvástól, a székről lelógó lábával idegesen
kalimpált.
– Miért kell az összes őr? – kérdezte Joost. Tíznél is többen zsúfolódtak össze
a csónakházban. Hoede tanácsos is ott volt egy másik kereskedővel együtt, akit
Joost nem ismert. Mindketten a kereskedők fekete ruháját viselték. Amikor Joost
meglátta, hogy a kereskedők a stadwatch kapitányával váltanak szót, kihúzta
magát. Remélte, hogy az egyenruhájáról sikerült maradéktalanul letakarítania a
kerti sarat.
– Mi folyik itt? – kérdezte Joost.
– Kit érdekel? – vonta meg Rutger a vállát. – Fő, hogy megszakítja a napi
rutint.
Joost visszanézett az ablak felé. Ánya éppen őfelé nézett, de a szeme nem
fókuszált semmire. Aznap, amikor megérkezett a Hoede-házba, a lány
meggyógyított egy zúzódást az arcán. Semmiség volt, sárgászöld folt, ami egy
gyakorlatozás közben szerzett arcsérülésből maradt meg, de úgy tűnik,
Hoedének megakadt a szeme rajta, és nem akarta, hogy az őrei úgy nézzenek ki,
mint a gonosztevők. Joostot átküldték a grisaműhelybe, ahol Ánya leültette oda,
ahová odasütött a tél végi nap fénye. Hűvös ujjaival végigsimította a bőrét, és
bár borzasztóan viszketett, pár pillanat múlva a zúzódás eltűnt, mintha sosem lett
volna.
Amikor Joost megköszönte, Ánya elmosolyodott, és Joost érezte, hogy
elveszett. Tudta, hogy reménytelen a dolog. Ha a lány még érdeklődést is
mutatott volna iránta, sosem tudta volna kivásárolni a szerződését Hoedétől, és
Hoede engedélye nélkül sohasem mehetett volna férjhez. Ez mégsem tántorította
el őt attól, hogy be-beköszönjön a lányhoz, vagy apró ajándékokkal lepje meg. A
legjobban egy Kerchet ábrázoló térkép tetszett neki, egy bohókás rajz a sziget-
országukról az Igaz-tengerben úszkáló hableányok és felfújt arcú szélúrfiak
hajtotta hajók karéjában. Olcsó szuvenír volt, olyasmi, amit a turisták vettek a
Keleti Dongán, de úgy tűnt, ő örült neki.
Joost óvatosan odaintett a lánynak. Ánya nem reagált.
– Nem lát, te idióta! – nevetett Rutger. – Az üveg másik oldalán tükör van.
– Honnan tudhattam volna? – vörösödött el Joost.
– Nyisd ki a csipád, és egyszer az életben figyelj oda!
Először Jurij, aztán Anya.
– Miért kell nekik grisa gyógyító? Megsérült a fiú?
– Szerintem kutya baja.
Úgy tűnt, a kapitány és Hoede valamiféle egyességre jutott.
Joost az üvegen keresztül látta, amint Hoede belép a zárkába, és bátorítóan
megpaskolja a fiú vállát. Biztosan szellőzőnyílások voltak a zárkában, mert Joost
hallotta, hogy Hoede így szól:
– Bátorság, fiam, és kapsz majd pár krugét a szolgálataidért.
Aztán májfoltos kezével Ánya állához nyúlt. A lány megdermedt, Joostnak
összeszorult a gyomra. Hoede kissé megrázta Ánya fejét.
– Tedd, amit mondok, és a dolog nemsokára véget ér, ja?
– Úgy lesz, Onkle – válaszolta a lány egy erőltetett mosoly kíséretében.
Hoede pár szót súgott az Ánya mögött álló őrnek, és kilépett a zárkából. Az
ajtó hangos dördüléssel becsukódott, Hoede pedig súlyos lakatot tett rá.
Hoede és a másik kereskedő közvetlenül Joost és Rutger elé állt.
A Joost számára ismeretlen kereskedő megszólalt:
– Biztos, hogy nem lesz baj? Ez a lány korporál. Azok után, ami a
fabrikátorával történt…
– Ha Retvenkóról lenne szó, aggódnék. De Ányának jó természete van.
Gyógyító, nem hajlamos az erőszakra.
– Az adagot csökkentette?
– Csökkentettem. De ugye megegyeztünk, hogy ha ugyanaz lesz az eredmény,
mint a fabrikátornál, a Tanács megtéríti a káromat? Nem várhatják el, hogy
viseljem a költségeket.
Amikor a kereskedő bólintott, Hoede jelt adott a kapitánynak.
 – Kezdheti!
Ugyanaz az eredmény, mint a fabrikátornál. Retvenko azt állította, hogy Jurij
eltűnt. Ez az, amire gondolt?
– Őrmester! – szólt a kapitány. – Készen áll?
– Igenis, kapitány – válaszolta a zárkabeli őr, és egy kést húzott elő.
Joost nagyot nyelt.
– Első kísérlet – közölte a kapitány.
Az őr lehajolt, és arra kérte a fiút, hogy húzza fel az ingujját. A fiú
engedelmeskedett, és odanyújtotta a karját, miközben a másik keze hüvelykujját
bekapta. Túl nagy már ehhez – gondolta Joost, de biztosan nagyon meg van
ijedve. Joost majdnem egészen tizennégy éves koráig egy zokniból készült
mackóval aludt, amiért a testvérei kegyetlenül csúfolták.
– Ez most fájni fog egy kicsit – mondta az őr.
A fiú a hüvelykujját a szájában tartva bólintott, a szeme tágra nyílt.
– Erre igazán nincs szükség… – szólt Anya.
– Csendet kérek! – utasította Hoede.
Az őr megpaskolta a fiút, majd késével fényesen vöröslő vágást ejtett az
alkarján. A fiú azonnal sírva fakadt.
Ánya próbált felkelni a székéből, de az őr a vállánál fogva keményen
visszanyomta.
– Semmi gond, őrmester – szólt Hoede. – Engedje, hadd gyógyítsa meg!
Ánya előrehajolt, és finoman kezébe vette a fiú karját.
– Ssss! – nyugtatta lágyan. – Hadd segítsek!
– Fájni fog? – hüppögte a fiú.
Ánya elmosolyodott.
– Egyáltalán nem. Csak egy kicsit viszket majd. Próbálj mozdulatlanul ülni,
jó?
Joost önkéntelenül előrehajolt. Igazából még sohasem látta, hogyan gyógyít
Ánya.
Ánya a ruhaujjából egy zsebkendőt húzott elő, letörölte a kifolyt vért, majd
ujjait óvatosan végighúzta a fiú sebe fölött. Joost lenyűgözve figyelte, ahogy a
bőr lassan újra kinő, és kezd összeforrni.
A fiú pár perc múlva elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét. Kicsit pirosnak
tűnt, de egyébként sima volt, és semmilyen nyom nem látszott rajta.
– Ez varázslat volt?
– Olyasmi – ütögette meg Ánya a fiú orrát. – Erre a varázslatra a saját tested
is képes, csak több idő és egy kis kötszer kell hozzá.
A fiú majdhogynem csalódottnak tűnt.
 – Jól van, jól van! – szólt Hoede türelmetlenül. – És most a paremet.
Joost összeráncolta a szemöldökét. Még sosem hallotta ezt a szót.
A kapitány jelt adott az őrmesterének.
– Második szakasz.
– Nyújtsd ki a karodat! – utasította újra az őrmester a fiút.
A fiú megrázta a fejét:
– Nem szeretem ezt a rész.
– Gyerünk!
A fiúnak remegett az alsó ajka, de kinyújtotta a karját. Az őr újra megvágta,
majd apró zsírpapírból készült borítékot helyezett Ánya elé az asztalra.
– Vedd be, ami a csomagban van! – utasította Hoede Ányát.
– Mi van benne? – kérdezte a lány remegő hangon.
– Ne törődj azzal!
– Mégis mi van benne? – kérdezte újra.
– Nem fogsz belehalni. Néhány egyszerű feladatot kell majd elvégezned,
hogy megfigyeljük a szer hatását. Az őrmester azért van ott, hogy csakis a kért
feladatot teljesítsd, semmi többet, érhető?
Ánya összeszorította a fogát, de bólintott.
– Senki sem fog bántani – nyugtatta Hoede. – De ne felejtsd el, hogy ha kárt
teszel az őrmesterben, nem fogsz tudni kijönni a zárkából. Az ajtó kívülről van
bezárva.
– Mi lehet az a szer? – kérdezte suttogva Joost.
– Tudom is én – vetette oda Rutger.
– Akkor mit tudsz? – morogta Joost.
– Eleget, hogy befogjam a számat.
Joost bosszúsan összeráncolta a homlokát.
Ánya reszkető kézzel felvette és kinyitotta a borítékot.
– Rajta! – biztatta Hoede.
A lány hátravetette a fejét, és felhajtotta a port. Egy percig csak ült, és száját
összeszorítva várt.
– Csak jurda? – kérdezte reménykedve. Joost is ezért imádkozott.
A jurdától nem kellett tartani, a stadwatchban mindenki ezt a serkentőszert
rágta, hogy ne aludjon el a késői őrszolgálat közben.
– Milyen az íze? – kérdezte Hoede.
– Olyan, mint a jurda, csak édesebb, olyan…
Ánya mélyen beszívta a levegőt, megragadta az asztalt, a pupillája annyira
kitágult, hogy a szeme szinte feketének tűnt.
– Óóó! – sóhajtotta szinte dorombolva.
 Az őr erősebben kezdte fogni a vállát.
– Hogy érzed magad?
A lány a tükörre meredt, és elmosolyodott. Fehér fogai között kikandikált
rozsdavörösre színeződött nyelve. Joostot hirtelen kiverte a hideg veríték.
– Pont, mint a fabrikátornál – konstatálta a kereskedő.
– Gyógyítsd meg a fiút! – utasította Hoede.
Anya szinte elutasító mozdulattal meglendítette a kezét, mire a fiú karja
azonnal begyógyult. A vér vörös cseppek formájában felemelkedett a bőréről,
majd eltűnt. A keze tökéletesen simának látszott, minden vérnyom és pirosság
eltűnt róla. A fiú repesett az örömtől.
– Ez aztán tényleg varázslat volt!
– Varázslatnak tűnik – nyugtázta Ánya, ugyanolyan hátborzongatóan
mosolyogva.
– Hozzá sem ért a fiúhoz! – csodálkozott a kapitány.
– Ánya! – szólt Hoede. – Figyelj rám! Most szólunk az őrnek, hogy végezze
el a következő kísérletet.
– Hmm – hümmögött Ánya.
– Őrmester! – szólt Hoede. – Vágja le a fiú hüvelykujját!
A fiú felüvöltött, és újra bömbölni kezdett. A kezét védekezésül a lába alá
dugta.
Ennek véget kell vetnem – gondolta Joost. – Valamit ki kell találnom, hogy
megvédjem Ányát, mindkettőjüket. De aztán mi lesz? Ő csak egy senki, egy
újonc a stadwatchnál, új ennél a háznál. Ráadásul nem szeretném elveszteni a
munkámat – ébredt rá legnagyobb szégyenére.
Ánya csak mosolygott, és a fejét hátrahajtva az őrmesterre nézett.
– Lője ki az üveget!
– Mit mondott? – kérdezte a kereskedő.
– Őrmester! – rivallt rá a kapitány.
– Lője ki az üveget! – ismételte Ánya. Az őrmester arca elernyedt, fejét
oldalra döntötte, mintha valami távoli dallamot hallgatna, majd lecsatolta a
puskáját, és a megfigyelőablakra célzott.
– Feküdj! – kiáltotta valaki.
Joost hasra vágta magát, és eltakarta a fejét. Fülsiketítő puskaropogást hallott,
majd üvegcserepek záporoztak a kezére és a hátára. A gondolatai rémülten
cikáztak. A józan esze próbálta tagadni, de tudta, mit látott az imént. Ánya
utasította az őrmestert, hogy lője ki az üveget. A lány irányította az őrmestert.
De hisz ez lehetetlen. A grisa korporálok területe az emberi test. Meg tudják
állítani az ember szívét, lelassítani a légzését, eltörni a csontjait, de a fejébe nem
tudnak behatolni.
Egy pillanatra csend lett, azután Joost a többiekkel együtt feltápászkodott, és
a puskájáért nyúlt. Hoede és a kapitány egyszerre ordított fel.
– Kapják el!
– Lőjék le!
– Tudja, mennyi pénzt ér ez a lány? – ellenkezett Hoede. – Valaki állítsa meg!
Ne lőjenek!
Anya felemelte a kezét, vörös ruhaujja szétterült.
– Várjanak!
Joost rémülete egy csapásra eltűnt. Tudta, hogy fél, de a félelme valami távoli
dolognak tűnt, inkább várakozás érzése töltötte el. Nem tudta, mi fog történni és
mikor, csak azt tudta, hogy valami történni fog, és fontos, hogy készen álljon a
fogadására. Lehet jó vagy rossz is, ez nem igazán érdekelte. Szívében nem volt
aggodalom vagy vágy. Nem vágyott semmire, nem akart semmit, az elméje
elcsendesült, egyenletesen lélegzett. Csak várnia kellett.
Látta, hogy Ánya feláll, felveszi a kisfiút, és gyengéden valami ravkai
altatódalt dúdol neki.
– Nyissa ki az ajtót, és jöjjön be, Hoede! – szólalt meg a lány. Joost hallotta,
mit mondott, értette is, aztán elfelejtette.
Hoede odament az ajtóhoz, elhúzta a reteszt, és belépett a zárkába.
– Tegye, amit mondok, és a dolog nemsokára véget ér, ja? – duruzsolta
mosolyogva Ánya. A szeme fekete volt, mint egy feneketlen tó. A bőre fényesen
ragyogva izzott. Joostnak egy gondolat villant be az agyába: gyönyörű, minta
hold. Ánya átvette a másik karjára a fiút.
– Ne nézz oda! – súgta a gyerek hajába. – Most pedig vegye fel a kést! –
utasította Hoedét.
 2
Inej

KAZ BREKKERNEK NEM KELLETT INDOK. Ezt suttogták Ketterdam utcáin, a

kocsmákban, a kávéházakban és a Hordónak nevezett piroslámpás negyed sötét
és véres sikátoraiban. A fiúnak, akit Piszkoskéznek hívtak, nem kellett
különösebb indok, engedély meg még annyira sem, hogy eltörje valaki lábát,
felrúgjon egy szövetséget, vagy egy kártyalappal egy csapásra megfordítsa
valaki szerencséjét.
Persze nincs igazuk, gondolta Inej, miközben áthaladt a Beurskanal sötét
vizén átívelő hídon, és a Tőzsde előtti főtérre ért. Minden erőszakos tett szánt
szándékkal történt, és minden szívességhez annyi szál kapcsolódott, hogy
marionettszínházat lehetett volna mozgatni vele. Kaznak mindig megvolt a maga
indoka. Csak arról nem volt meggyőződve Inej, hogy ez az indok helyes volt-e
vagy sem, különösen ma este.
Inej ellenőrizte a késeit, halkan elsorolta mindnek a nevét. Mindig így tett, ha
bajt szimatolt. Praktikus szokás volt, és meg is nyugtatta. A kések voltak a társai,
szerette tudni, hogy készen állnak bármire, amit az este tartogat számukra.
A lány látta, hogy Kaz és a többiek a Tőzsde keleti bejáratát jelző nagy
kőboltív mellett gyülekeznek. Felettük három szó állt a sziklába vésve: Enjent,
Voorhent, Almhent. Szorgalom, tisztesség, jólét.
Szorosan haladt a tér szélét övező, lehúzott redőnyű boltok mellett, elkerülte
az utcai gázlámpák pislákoló fényfoltjait. Menet közben számba vette Kaz
csapatát: Dirix, Rotty, Muzzen és Keeg, Anika és Pim, valamint az egyezkedésre
Kaz által segédül választott Jesper és a Nagy Bolliger. Nevetgélve lökdösődtek,
taszigálták egymást, és toporogtak a várost a héten hirtelen meglepő hidegben,
ami az igazi tavasz beköszönte előtt a tél utolsó leheletét jelentette. Mind a
Söpredék fiatalabb tagjai közül kiszemelt bunyós vagányok voltak, azok,
akikben Kaz a leginkább megbízott. Inej megfigyelte az övükben megcsillanó
késeket, az ólomcsöveket, a nehezékkel ellátott láncokat, rozsdás szögekkel
kivert baltanyeleket, és itt-ott látott egy-egy olajos fényű pisztolycsövet is.
Csendben besorakozott közéjük, és a Tőzsde melletti árnyékokat fürkészte,
kereste a Fekete Cápák kémeire utaló jeleket.
– Három hajó! – magyarázta Jesper. – A Shu küldte őket. Csak dekkoltak ott
az Első kikötőben kitolt ágyúkkal, vörös zászlókkal felcsicsázva, és a vitorlákig
dugig tömve arannyal.
Nagy Bolliger elismerően füttyentett.
– Szívesen megkukkoltam volna őket.
– Szívesen meglovasítottad volna őket – vágta rá Jesper. – A fél
Kereskedőtanács odalenn majrézott és károgott, találgatták, mit is csináljanak.
– Nem akarják, hogy a Shu kifizesse, amivel lóg nekik?
Kaz megrázta a fejét, sötét haja megcsillant a lámpafényben. A megjelenését
éles vonalak és méretre vágott szélek jellemezték: szögletes állkapocs, szikár
alak, vállra vetett gyapjúkabát.
– Igen is, meg nem is – szólalt meg rekedtes hangon. – Mindig jó, ha egy
ország tartozik az embernek. Barátságosabbak a tárgyalások.
– Lehet, hogy a Shunak már tele a hócipője a barátságoskodással találgatta
Jesper. – Nem volt muszáj egyszerre elküldeniük azt a sok szajrét. Gondolod,
hogy ők szúrták le a kereskedelmi követet?
Kaz szeme csalhatatlanul ráakadt Inejre a csapatban. Ketterdamban hetek óta
a követ meggyilkolása volt a téma. Majdnem ráment a Kerch és Novji Zem
közötti jó viszony, a Kereskedőtanács pedig háborgott. A zemeniek Kerchet
okolták. Kerch a Shura gyanakodott. Kazt nem érdekelte, ki az elkövető. Őt
maga a gyilkosság nyűgözte le, mert képtelen volt rájönni, hogyan vitték véghez.
Novji Zem kereskedelmi követe a Stadhall egyik legforgalmasabb folyosóján,
több mint egy tucat kormányzati tisztviselő szeme láttára belépett az egyik
mosdóba. Senki más nem ment be és nem is jött ki, de amikor a kísérője pár perc
múlva bekopogott az ajtón, nem jött válasz. Betörték az ajtót, és ott találták a
követet arccal a fehér kőpadlón. A hátából egy kés állt ki, a mosdó csapja pedig
még mindig folyt.
Kaz odaküldte Inejt, hogy zárás után vizsgálja meg a terepet. A mosdónak
nem volt másik bejárata, sem ablaka vagy szellőzőnyílása, és arra még Inej sem
volt képes, hogy keresztülpréselje magát a csöveken. A zemeni követ viszont
meghalt. Kaz utálta, ha nem sikerült megoldania egy rejtélyt. Inej meg ő
legalább százféle elméletet gyártott a gyilkosságról, de egyik sem állta meg a
helyét. Ma este viszont sürgősebb gondjuk akadt.
Inej látta, hogy Kaz szól Jespernek és Nagy Bolligernek, hogy tegyék le a
fegyvereiket. Az utca törvénye azt diktálta, hogy az ilyesféle egyezkedéseken a
bandák alvezéreit két-két bandatag kísérje, és senki ne viseljen fegyvert.
Egyezkedés. A szó átverésnek tűnt: furcsán mesterkélt és avítt. Nem számít, mit
diktál az utca törvénye, a ma esti levegőben bene volt az erőszak.
– Gyerünk, ide a pisztolyokkal – noszogatta Dirix Jespert.
Jesper nagy sóhajjal leoldotta a derekáról a pisztolytáskákat. Inej elismerte,
hogy nélkülük Jesper kevésbé látszott önmagának. A zemeni hosszú lábú, barna
bőrű mesterlövész folyton izgett-mozgott. Féltve őrzött revolverei gyöngyház
markolatát egyenként az ajkához szorította, és bánatos csókkal vált meg tőlük.
– Vigyázz jól a drága kicsikéimre! – nyújtotta át őket Dirixnek. – Ha egy
karcolást is meglátok rajtuk, golyóval írom ki a mellkasodra, hogy Sajnálom.
– Nem pazarolnád rá a töltényt.
– És már a Sajnálom felénél elpatkolna–jegyezte meg Nagy Bolliger,
miközben egy szekercét, egy rugós kést és kedvenc fegyverét, egy nehéz lakattal
megtoldott vastag láncot helyezett Rotty kitartott kezébe.
– Az üzenet a lényeg – forgatta Jesper a szemét. – Mi értelme egy olyan
hullának, aminek a mellén az áll, hogy Sajná?
– Kompromisszum – közölte Kaz. – A Bocs is tökéletesen megfelel, és
kevesebb golyód fogy.
Dirix nevetett, de Inej látta, hogy úgy bánik Jesper revolvereivel, mint a
hímes tojásokkal.
– És ezzel mi lesz? – kérdezte Jesper Kaz sétapálcája felé intve.
Kaz mélyen, komoran felnevetett:
– Ki tagadná meg egy szegény nyomoréktól a botját?
– Ha te nyomorék vagy, akkor mindenki az, akinek egy csöpp esze van.
– Akkor jó is, hogy találkozunk Geelsszel. – Kaz egy órát húzott elő a
mellényzsebéből. – Már majdnem éjfél van.
Inej a Tőzsde felé tekintett. Nem volt sokkal több, mint egy nagy
négyszögletes udvar raktárakkal és hajózási irodákkal körülvéve. De nappal ez
volt Ketterdam központja tele gazdag kereskedőkkel, akik adták-vették a város
kikötőin áthaladó kereskedelmi utak részvényeit. Most már majdnem tizenkettőt
harangoztak, a Tőzsdén egy lélek sem járt, kivéve az őröket, akik a terület szélén
és a tetőkön cirkáltak, de őket megvesztegették, hogy másfelé nézzenek a ma esti
egyezkedés ideje alatt.
A Tőzsde a város azon kevés részei közé tartozott, ami nem volt felosztva
Ketterdam rivális bandái között, és kívül esett a köztük zajló véget nem érő
csatározásokon. Elvileg semleges területnek számított. Inejnek viszont az volt az
érzése, hogy nem semleges. Olyan érzés volt, mint az erdő csendje, mielőtt a
hurok összeszorul, és a nyúl visítani kezd. Csapdának tűnt.
 – Hiba volt idejönni – szólalt meg Inej. Nagy Bolliger meghökkent, nem
tudta, hogy a lány ott áll. Inej hallotta, hogy a Söpredék tagjai maguk között
suttogva Kísértetnek nevezik őt. – Geels készül valamire.
– Persze hogy készül – nyugtázta Kaz. A hangja durva és érdes volt, mintha
két követ dörzsölnének össze. Inej mindig azon morfondírozott, hogy vajon
gyerekkorában is ilyen hangja volt-e, ha egyáltalán volt valaha gyerek.
– Akkor miért jöttünk ide ma este?
– Mert Per Haskell így akarja.
Öreg róka, régi módszer – gondolta Inej, de nem mondta ki. Gyanította, hogy
a Söpredék többi tagja is ezt gondolja.
– Mindannyiunkat ki fog nyíratni – közölte a lány.
Jesper kinyújtóztatta hosszú karjait, és elvigyorodott.
Foga fehéren villant sötét arcán. A puskáját még nem adta le, és annak
sziluettjével a hátán úgy nézett ki, mint egy esetlen, hosszú lábú madár.
– Statisztikailag nézve valószínűleg csak néhányunkat fog kinyíratni.
– Ezzel nem kéne viccelni – felelte a lány. Kaz olyan pillantást vetett rá, mint
akit mulattat a dolog. Inej tudta, hogy milyennek tűnik most: aggodalmaskodó
vészmadárnak, akár egy vénasszony, aki a tornácáról baljós kinyilatkoztatásokat
tesz. Nem volt ínyére a dolog, de azt is tudta, hogy igaza van. Amúgy meg a vén
satrafák tudhatnak valamit, különben nem érnék meg, hogy ráncosak legyenek,
és a tornácukról óbégathassanak.
– Jesper nem viccel, Inej – magyarázta Kaz –, hanem az esélyeket latolgatja.
Nagy Bolliger megropogtatta óriási ujjait.
– Hát, rám egy pofa sör és egy jókora rántotta vár a Kooperomban, úgyhogy
én ma este nem patkolhatok el.
– Akarsz fogadni rá? – kérdezte Jesper.
– Nem fogok fogadni a saját halálomra.
Kaz feldobta a fejére a kalapját, és kesztyűs ujjait a karimán végighúzva
fürgén tisztelgett.
– Miért is ne, Bolliger? Flisz minden áldott nap ezt csináljuk.
Igaza volt. Az, hogy Inej Per Haskell adósa volt, azt jelentette, hogy
mindannyiszor vásárra vitte a bőrét, ahányszor csak új munkát vagy megbízatást
vállalt, ahányszor csak a Deszkában kilépett a szobájából. A ma este sem volt
különb. Amint a Barter-templom harangjai megkondultak, Kaz pálcája nagyot
csattant a macskaköveken. A csapat elnémult. Véget ért a beszélgetés ideje.
– Geels nem egy észlény, de ahhoz elég fifikás, hogy gondot okozzon –
közölte Kaz. – Akármit is hallotok, nem avatkoztok be a csetepatéba, miig nem
adok rá parancsot. Tartsátok nyitva a szemeteket! Te pedig maradj láthatatlan! –
bólintott Inej felé.
 – Nincs gyász! – szólt Jesper, és odadobta Rottynak a puskáját.
– Nincs temetés! – zúgta rá a Söpredék többi tagja a választ. Náluk ez azt
jelentette, „sok szerencsét”.
Mielőtt Inej be tudott volna olvadni az árnyékok közé, Kaz varjú fejes
pálcájával megkopogtatta a vállát.
– Figyelj a tetőn lévő őrökre! Lehet, hogy Geels zsebében vannak.
– Akkor… – kezdte Inej, de Kaznak már se híre, se hamva nem volt.
Inej bosszúsan legyintett. Száz kérdése is lett volna, de Kaz szokás szerint
vasmarokkal tartotta vissza a válaszokat.
Inej a Tőzsde csatorna felé eső oldalának irányába kocogott. Az
egyezkedésen csak az alvezérek és segédeik vehettek részt, de ha a Fekete Cápák
esetleg próbálkoznak valamivel, a Söpredék többi tagja fegyvereit készenlétben
tartva várakozik rögtön kint a keleti boltívnél. Tudta, hogy Geels állig
felfegyverzett Fekete Cápa csapata a nyugati bejáratnál gyülekezik.
Inej majd a maga módján fog bejutni. A bandák közötti becsületkódex Per
ITaskell idejéből származott, amúgy meg ő a Kísértet, a gravitáció az egyetlen
törvény, ami érvényes rá, és néhanapján még ezt is át szokta hágni.
A Tőzsde alsó szintjét ablaktalan raktárépületek foglalták el, úgyhogy keresett
egy esőcsatornát, hogy azon másszon fel. Valami miatt megtorpant, mielőtt
megfogta volna. A zsebéből egy csontlámpát húzott elő, és megrázta, majd
halványzöld fényét az esőcsatornára irányította. Fénylett az olajtól. Újabb
feljutási lehetőséget keresve haladt tovább a fal mentén, végül egy kőpárkányra
bukkant, amin egy Kerch három repülőhalát ábrázoló szobor állt elérhető
magasságban. Lábujjhegyre állt, és próbaképpen megtapogatta a párkány tetejét.
Tele volt üvegcseréppel. Ezek számítottak rám, gondolta kárörvendően.
Még nincs két éve, hogy pár nappal a tizenötödik születésnapja után beállt a
Söpredék soraiba. Élet-halál kérdése volt, de elégtétellel töltötte el, hogy ilyen
rövid idő alatt olyasvalakivé vált, aki ellen óvintézkedéseket tesznek. Ha viszont
a Fekete Cápák azt hiszik, hogy ilyen trükkökkel eltántoríthatják a Kísértetet a
céljától, akkor nagyot tévednek. Steppelt mellénye zsebéből két mászószeget
húzott elő, és egyiket a másik után beszúrta a fal téglái közé, miközben egyre
magasabbra kúszott. Lábával tapogatva a legkisebb lyukat és kiszögellést is
megtalálta a kövön. Amikor gyerekkorában kötéltáncot tanult, mezítláb
gyakorolt, de Ketterdam utcái ehhez túl hidegek és nyirkosak voltak. Egy-két
csúnya esés után csináltatott magának egy grisa fabrikátorral, aki titokban egy
Wijnstraaton üzemelő kocsmán keresztül dolgozott, egy bordázott gumitalpú
bőrmokaszint. Úgy illett a lábára, mintha ráöntötték volna, és bármilyen
felületen biztonságosan megtapadt. A Tőzsde második emeletén felkapaszkodott
egy ablakpárkányra, ami olyan keskeny volt, hogy épp csak meg tudta vetni rajta
a lábát.
Kaz a legjobb tudása szerint próbálta tanítani, de Inejnek nem ment könnyen
a betörés, úgyhogy csak jó néhány próbálkozás után sikerült kiügyeskednie a
zárat. Végül nagy megelégedésére kattanást hallott, és az ablak kitárult. Egy üres
irodát látott, amelynek falain kereskedelmi útvonalakat jelző térképek és
részvényárakat és hajóneveket felsoroló táblák lógtak. Besurrant, visszazárta a
reteszt, és ellavírozott az üres asztalok mellett, ahol rendezett stószokban
megbízások és leltárívek sorakoztak. Ráakadt egy keskeny dupla ajtóra, ami a
Tőzsde belső udvarára néző erkélyre vezetett. Minden hajózási irodának volt egy
erkélye, ahonnan a kikiáltók kihirdették az új hajóutakat és a beérkező
raktárkészletet, és ahová kitűzhették a fekete zászlót, ami azt jelezte, hogy a hajó
a rakományával együtt a tengerbe- veszett. A Tőzsde alsó szintjén ilyenkor
izgatott adásvételek zajlónak, hírvivők futottak szét az egész városban, és az
áruk, határidős ügyletek és az indított hajóutak részvényeinek ára emelkedett
vagy esett. Ma este viszont mindenhol csend honolt.
A kikötő felől feltámadt a szél, tengerillatot hozott, és összekócolta a fonott
copfból kiszabaduló hajtincseket Inej tarkóján. Lent a téren egy imbolygó lámpa
fényét látta, és hallotta, ahogy Kaz pálcája kopog a kövezeten, amint ő és
segédei átvágnak a téren. Az ellenkező irányból több másik lámpást pillantott
meg, amik feléjük tartottak. Megérkeztek a Fekete Cápák.
Inej felhúzta a csuklyáját. Fellendült az erkély rácsára, és zajtalanul átlibbent
a szomszédos erkélyre, majd a következőre, követve Kazt és a többieket, ahogy
haladtak át a téren, és próbálta tartani velük a tempót, ahogy csak tudta. Kaz
sötét kabátját meglibbentette a sós szellő, ma este még jobban sántított, ahogy
mindig is, ha az idő nyirkosabbra fordult. Inej hallotta, hogy Jesper élénken
magyaráz, Nagy Bolliger pedig öblös hangon fel-felnevet.
Ahogy a lány közelebb ért a tér másik oldalához, látta, hogy Geels Elzingert
és Ooment választotta segédjéül – éppen ahogy gondolta. Inej ismerte a Fekete
Cápák minden tagjának erősségeit és gyengeségeit, nem beszélve a Harley
Kopói, a Liddik, a Viharsirályok, a Tízes Oroszlánok és minden egyéb,
Ketterdam utcáin működő banda tagjairól. A munkájához tartozott, hogy tudja,
hogy Geels megbízik Elzingerben, mert együtt lépkedtek fel a Fekete Cápák
ranglétráján, és mert Elzinger akkora, mint egy kétajtós szekrény: majd' két
méter magas izomkolosszus, széles, lapos képe alacsonyan ül oszlop vastagságú
nyakán.
Inej hirtelen örülni kezdett, hogy Nagy Bolliger ott volt Kazzal. Nem volt
meglepő, hogy Kaz Jespert választotta egyik segédjének. Akármilyen izgő-
mozgó figura Jesper, revolverekkel vagy anélkül is remek harcos, és bármit
megtenne Kazért. Nagy Bolligerrel kapcsolatban már voltak kétségei, amikor
Kaz mindenáron őt akarta. Nagy Bolliger a Varjú Klub kidobóembere volt,
kiválóan alkalmas volt rá, hogy kipenderítse a részeg és semmirekellő alakokat,
de túl nehézkesen mozgott, ha igazi csetepatéra került sor. Bár legalább elég
magas volt ahhoz, hogy Elzinger szemébe nézzen.
Inej nem akart túl sokat töprengeni Geels másik segédjén. Oomentől kirázta a
hideg. Testileg nem volt olyan félelmetes, mint Elzinger, igazából olyan volt,
mint egy madárijesztő: nem volt vézna, de úgy tűnt, mintha a ruhája alatt a teste
nem megfelelő szögben lenne összerakva. Azt beszélték, hogy egyszer puszta
kézzel összeroppantotta valaki koponyáját, megtörölte a kezét az illető ingében,
aztán ott helyben folytatta az italozást.
Inej próbálta elnyomni növekvő nyugtalanságát, és próbált arra figyelni,
ahogy Geels és Kaz elcseveg egymással, miközben a segédek megmotozzák a
résztvevőket, nehogy valakinél fegyver legyen.
– Rossz fiú! – szólt Jesper, egy apró kést húzott elő Elzinger ruhaujjából, és a
tér másik felére hajította.
– Tiszta – jelentette Nagy Bolliger, aki befejezte Geels motozását, és
Oomenhez lépett.
Kaz és Geels elbeszélgetett az időjárásról, arról, hogy gyanús, hogy a
Kooperomban vizezik az italokat, mióta felemelték a bérleti díjat, azaz
kerülgették az este valódi témáját, mint a forró kását. Elméletileg elcsevegnek,
mindenki elnézést kér, megegyeznek, hogy tiszteletben tartják az Ötödik kikötő
határait, aztán mind elindulnak, hogy megigyanak valahol egy pohárral – Per
Haskell legalábbis ezt szorgalmazta.
De ugyan mit tud Per Haskell? – gondolta Inej, miközben a sötétben próbálta
kivenni a tetőn cirkáló őrök alakját. A Söpredéket Haskell irányította, de
mostanában szívesebben maradt a szobája melegében, langyos sört kortyolgatott,
hajómodelleket épített, és hosszan ecsetelte a hőstetteit bárkinek, aki
meghallgatta. Úgy látszik, azt hitte, hogy a területi csatározásokat ugyanúgy
lehet megoldani, mint régen: kisebb dulakodással és egy baráti kézfogással.
Inejnek viszont minden érzéke azt súgta, hogy ez nem így fog végződni. Az apja
azt mondta volna, hogy az árnyak ma a saját szakállukra dolgoznak. Itt valami
rossz fog történni.
Kaz két kesztyűs kezét a pálcája faragott varjúfejes végén nyugtatva állt.
Teljesen nyugodtnak tűnt, kalapja karimája árnyékot vetett keskeny arcára. A
Hordóban a legtöbb bandatag odavolt a feltűnő öltözékekért: csiricsáré
mellények, hamis drágakövekkel kirakott óraláncok, ezerféle mintázatú
nadrágok. Kaz kivételt képezett: a visszafogottság mintaképe volt, a mellényei és
a nadrágjai egyszerűek és egyenes szabásúak voltak. A lány először azt hitte,
hogy ilyen az ízlése, de aztán rájött, hogy ezzel a derék kereskedőket figurázza
ki. Élvezte, hogy úgy néz ki, mint ők.
– Üzletember vagyok – magyarázta a lánynak. – Se több, se kevesebb.
– Tolvaj vagy, Kaz.
– Hát nem ezt mondtam én is?
Most úgy nézett ki, mint valami pap, aki egy csapat cirkuszi artistának akar
prédikálni. Fiatal pap, gondolta, és újra belehasított a nyugtalanság. Kaz azt
mondta Geelsről, hogy már öreg, és lehúzhatja a rolót, de aznap este biztosan
nem úgy nézett ki. A Fekete Cápák alvezéré-nek lehet, hogy gyűlnek a
szarkalábak a szeme körül, és megereszkedett a tokája a barkója alatt, de
magabiztosnak és tapasztaltnak tűnt. Mellette Kaz… Nos, tizenhét évesnek
látszott.
– Legyünk igazságosak, ja? Mi csak egy kicsivel több suskát akarunk-
magyarázta Geels, és megveregette világoszöld mellényének fényes gombjait. –
Nem fair, hogy minden tömött zsebű turistát, aki az Ötödik kikötőben
valamelyik sétahajóról a partra lép, ti halásztok el.
– Az Ötödik kikötő a miénk, Geels – felelte Kaz. – A Söpredéké az első lövés
a szórakozni vágyó palimadarakra.
Geels megrázta a fejét.
– Fiatal vagy, Brekker – nevetett Geels elnézően. – Lehet, hogy nem érted,
hogy működnek ezek a dolgok. A kikötők a városhoz tartoznak, és nekünk is
annyi jogunk van hozzájuk, mint bárki másnak. Mindannyiunknak élni kell
valamiből.
Ez elvileg igaz volt, de az Ötödik kikötő a város használaton kívüli,
elhagyatott területei közé tartozott, amikor Kaz átvette. Ő kotortatta ki, aztán
kiépítette a dokkokat és a rakpartot, és ezért jelzálogot kellett felvennie a Varjú
Klubra. Per Haskell lehordta mindennek, és bolondnak tartotta, amiért ennyit
költ, de végül megenyhült. Kaz elmondása szerint az öreg pontosan így fejezte ki
magát: „Vidd az összes kötelet, és lógasd fel magad”. A vállalkozás viszont alig
egy év alatt megtérült. Mára az Ötödik kikötőben kereskedőhajók horgonyoznak,
egyéb hajók pedig a világ minden tájáról szállítják ide a turistákat és a katonákat,
akik alig várják, hogy megcsodálják a látnivalókat, és élvezzék a Ketterdam
kínálta örömöket. Ezekre először a Söpredék vetette ki a hálóját: a banda
tulajdonában lévő kuplerájokba, kocsmákba és játékbarlangokba irányították
őket – és a pénztárcájukat. Az Ötödik kikötőből jól meggazdagodott az öreg, a
Söpredék Hordóban elfoglalt pozícióját pedig olyannyira bebetonozta,
amennyire a Varjú Klub sikere sem volt képes. A nyereség viszont nem kívánt
figyelmet irányított rájuk. Geels és a Fekete Cápák egész évben borsot törtek a
Söpredék orra alá, betolakodtak az Ötödik kikötőbe, és levadászták a
palimadarakat, akik jog szerint nem őket illették.
 – Az Ötödik kikötő a miénk – ismételte Kaz. – Ez nem vita tárgya.
Megakasztjátok a dokkok felőli forgalmunkat, feltartóztattatok egy szállítmány
jurdát, aminek már két napja be kellett volna hajóznia.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Tudom, hogy nem esik nehezedre, Geels, de ne próbáld nekem a hülyét
adni.
Geels előrelépett. Jesper és Nagy Bolliger megfeszült.
– Ne kakaskodj itt, fiú! – vágott vissza Geels. – Mindannyian tudjuk, hogy az
öregnek nincs vér a pucájában egy igazi bunyóhoz.
Kaz szárazán fölnevetett, mint az avarzörgés.
– De most én járultam az asztalodhoz, Geels, és nem csak kóstolgatni jöttem.
Ha harcot akarsz, gondoskodom róla, hogy bőven megkapd az adagodat.
– És mi van, ha nem vagy itt, Brekker? Mindenki tudja, hogy te vagy Haskell
műveleteinek a gerince. Ha összeroppantunk, a Söpredék összeomlik.
– Pucája, gerince – horkant fel Jesper. – Mi jöhet még, a lépe?
– Fogd be! – mordult rá Oomen. Az egyezkedés szabályai szerint a tárgyalás
megkezdése után csak az alvezérek beszélhettek. Jesper hangtalanul
„bocsánatot” formált a szájával, és bonyolult szájlezárási módot mímelt.
– Meg mernék esküdni rá, hogy fenyegetsz, Geels – szólt Kaz. – De meg
akarok bizonyosodni róla, mielőtt eldöntőm, mit lépjek rá.
– De biztos vagy magadban, Brekker!
– Magamban és semmi másban.
Geels nevetésben tört ki, és oldalba bökte Ooment.
– Figyeled ezt a kis beképzelt szarházit? Nem a tiéd az egész város, Brekker.
Az ilyen kölykök, mint te, csak bolhák. Szinte minden évben feltűnik egy csapat
belőletek, és addig csipkeditek a feljebbvalókat, amíg valamelyik nagykutya
vakarózni nem kezd. És hadd mondjam el, pont kezd elegem lenni a viszketésből
– közölte Geels karba tett kézzel, és csak úgy sütött belőle az önelégültség. – Mi
van, ha azt mondom, hogy e pillanatban két őr városi tulajdonú puskája
szegeződik rád és az embereidre?
Inejnek összerándult a gyomra. Erre utalt Kaz, amikor azt mondta, hogy az
őrök lehet, hogy Geels zsebében vannak?
Kaz felpillantott a tetőre.
– Városi őröket bérelni a gyilkosságaitokhoz? Ez aztán drága mulatság egy
olyan bandának, mint a Fekete Cápák. Nem hinném, hogy a pénzesládátok ezt
bírja.
Inej felmászott a korlátra, és a biztonságos erkélyről a tető irányába lendítette
magát. Ha túlélik az estét, ki fogja nyírni Kazt.
A stadwatchból mindig két őrt állítottak a Tőzsde tetejére. Néhány kruge a
Söpredéktől és a Fekete Cápáktól biztosította, hogy ne avatkozzanak be az
egyezkedésbe, ez hétköznapi ügylet volt. Geels viszont valami egész másra utalt.
Tényleg sikerült neki megvesztegetnie az őröket, hogy orvlövésznek álljanak?
Ha így van, a Söpredék ma esti túlélési esélyei késhegynyire zsugorodtak.
Mint a legtöbb épületnek Ketterdamban, a Tőzsdének is meredek nyeregtetője
volt, hogy elbírja a heves esőzést, így az őrök egy udvarra néző keskeny hídról
figyelték a tetőt. Inej nem foglalkozott vele. Ez lett volna a könnyebb út, de
túlságosan szem előtt lett volna.
Inkább felkúszott a sima tetőcserepeken félútig, majd hajmeresztő szögben
lógva mászni kezdett, mint a pók, miközben fél szemmel az őrök hídját, fél füllel
pedig a lenti beszélgetést figyelte. Lehet, hogy Geels blöffölt. Vagy az is lehet,
hogy a két őr a korlátra hajolva éppen célba veszi Kazt, Jespert és Nagy
Bolligert.
– Kellett hozzá némi szervezés – ismerte el Geels. – Nem túl nagy a bandánk,
a városőrök pedig nem olcsók. De a nyereség miatt meg fogja érni.
– Én lennék az?
– Te lennél.
– Hízelgő.
– A Söpredék egy hétig sem tart ki nélküled.
– Én egy hónapot adnék nekik, már csak lendületből is.
A gondolat hangosan zakatolt Inej fejében: Ha Kaznak vége, én maradnék-e?
Vagy megpattannék az adósságfizetés elől? Ujjat húznék-e Per Haskell
végrehajtóival? Ha nem szedi a lábát gyorsabban, akkor még sor is kerülhet rá.
– Micsoda nagyképű kis gettópatkány! – nevetett Geels. – Alig várom, hogy
letöröljem ezt a vigyort a képedről.
– Akkor rajta! – vágta rá Kaz. Inej óvatosan lepillantott. A fiú hangja
megváltozott, minden viccelődés eltűnt belőle.
– Akarsz egy golyót a jobbik lábadba is, Brekker?
Hol lehetnek az őrök? – gondolta Inej, gyorsabb tempóra váltott, és
átszáguldott a nyeregtető meredek gerincén. A Tőzsde majdnem olyan hosszú
volt, mint egy városi háztömb, túl nagy területet kellett átvizsgálnia.
– Elég a dumából, Geels. Mondd nekik, hogy lőjenek!
– Kaz… – szólt idegesen Jesper.
– Gyerünk! Ne töketlenkedj, add ki a parancsot!
Miben mesterkedik Kaz? Számított volna erre? Vagy csak arra számít, hogy
Inej időben odaér az őrökhöz?
A lány újra lenézett. Geels csupa várakozás volt, nagy levegőt vett,
kidomborította a mellkasát. Inej botladozni kezdett, meg kellett kapaszkodnia,
nehogy lecsússzon a tető széléről. Megteszi. Végig fogom nézni, ahogy Kaz
meghal.
– Tűz! – kiáltotta Geels.
Lövés dördült. Nagy Bolliger feljajdult, és összegörnyedve a földre esett.
– A rohadt életbe! – kiáltotta Jesper, fél térdre kuporodott Bolliger mellett,
kezét a nyögdécselő nagydarab fickó lőtt sebére szorította. – Aljas féreg! –
ordította oda Geelsnek. – Megsértetted a semleges területet!
– Nem állítja senki, hogy nem ti lőttetek először – vágott vissza Geels. – És ki
fogja megtudni? Innen egyikőtök se fog kisétálni.
Geels hangja túl magasan csengett. Próbálta megőrizni a hidegvérét, de Inej
hallotta, hogy a szavait rémület járja át, mintha egy riadt madár ijedt
szárnycsapkodását hallaná. De miért? Az előbb még nagyban fenyegetőzött.
Ekkor Inej látta, hogy Kaz még mindig egy helyben áll.
– Nem nézel ki túl jól, Geels.
– Semmi bajom – közölte Geels, de ez nem volt igaz. Sápadtnak és
reszketegnek tűnt. A szeme jobbra-balra cikázott, mintha a tetőn az árnyékban
lévő hidat fürkészné.
– Valóban? – kérdezte Kaz csevegő tónusban. – A dolgok nem teljesen a terv
szerint alakulnak, igaz?
– Kaz – szólt Jesper. – Bolliger csúnyán vérzik…
– Nem baj.
– Kaz, orvos kell neki!
Kaz egy pillantást sem vetett a sebesültre.
– Az kell neki, hogy ne játssza itt a hasfájóst, hanem legyen hálás, hogy nem
lövettem egyenesen fejbe Holsttal.
Inej még fentről is látta, hogy Geels összerándul.
– Így hívják az őrt, nemde? – kérdezte Kaz. – Willem Hols és Bert Van Daal,
ők a városőrök ma este. Ők azok, akiknek a megvesztegetésére kiürítetted a
Fekete Cápák pénzesládáját?
Geels egy szót sem szólt.
– Willem Holst! – kiáltott Kaz, a hangja felszállt a tető felé. – Legalább
annyira szereti a szerencsejátékot, mint Jesper, úgyhogy a pénzed nagyon is
kedvére volt. Holstnak viszont sokkal nagyobb problémái – ha úgy tetszik,
késztetései – is vannak. Nem mondok részleteket. A titok nem olyan, mint a
fémpénz, az nem őrzi meg az értékét, ha elköltjük. De elhiheted nekem, ha
mondom, ettől még a te gyomrod is felfordulna. Nem igaz, Holst?
Válaszként újabb lövés dördült, ami Geels lába mellett érte a macskakövet. A
fickó ijedt vinnyogást hallatott, és hátraugrott.
Ezúttal Inejnek jobban sikerült megfigyelnie, honnan jött a lövés. Valahonnan
az épület nyugati feléről érkezett. Ha Holst ott van, akkor a másik őr, Bert Van
Daal a keleti oldalon lesz. Vajon Kaznak sikerült őt is ártalmatlanítania? Vagy
ebben rá számít? Szaporán szedte a lábát a tetőkön át.
– Lődd már le, Holst! – bődült el Geels kétségbeeséstől elcsukló hangon. –
Lődd fejbe!
Kaz helytelenítően felhorkant.
– Tényleg azt hiszed, hogy a titkot magammal vinném a halálba? Gyerünk,
Holst! – kiáltott Kaz. – Repíts golyót a koponyámba! Még el sem terülnék a
földön, a hírvivőim már ott lennének a feleséged és a kapitányod ajtaja előtt.
Nem dördült lövés.
– Honnan tudtad? – kérdezte Geels keserűen. – Honnan tudtad egyáltalán,
hogy ki lesz őrségben ma este? A gatyám is ráment, hogy megszerezzem a
beosztást. Tuti, hogy nem tudtál többet fizetni nekik.
– Mondhatjuk úgy, hogy az én valutámnak nagyobb ráhatása van.
– A pénz az pénz.
– Én értesülésekkel kereskedem, Geels, arról, mit csinálnak mások, amikor
azt hiszik, senki nem figyeli őket. A szégyen értékesebb, mint bármelyik más
pénzérme.
Kaz bedobta magát, Inej jól látta ezt, és ezzel időt nyert neki, míg ő a
palazsindelyeken át szökellt előre.
– A másik őr, a jó öreg Bert Van Daal miatt fáj a fejed? – kérdezte Kaz. –
Lehet, hogy ott fent épp azon töri a fejét, mit csináljon. Lőjön le engem? Lője le
Holstot? Vagy lehet, hogy ő is az én emberem, és arra készül, hogy golyót
eresszen a melledbe, Geels? – Kaz előrehajolt, mintha nagy titkot akarna
megosztani Geelsszel. – Miért is nem adod ki a parancsot Van Daalnak? Hadd
lássuk, mi lesz!
Geels egy ideig tátogott, mint a ponty, aztán elkiáltotta magát:
– Van Daal!
Van Daal éppen válaszra nyitotta a száját, amikor Inej mögéje surrant, és
késpengét szorított a torkának. A lánynak alig volt ideje, hogy a sötétben kivegye
az őr árnyékát, és lecsússzon a tető cserepein. A szentekre! Kaz aztán szereti
kicentizni a dolgokat.
– Csitt! – suttogta Van Daal fülébe. Enyhén megbökte az oldalát, hogy érezze
a másik tőrét is, amit a veséjének szegezett.
– Kérem! – nyögte az őr. – Én…
– Szeretem, amikor a férfiak könyörögnek – mormogta Inej –, de most nem
ennek van az ideje.
Látta, hogy lent Geels rémülten zihálva veszi a levegőt.
– Van Daal! – kiáltotta újra. Dühös arccal visszafordult Kaz felé. – Mindig
egy lépéssel előbb jársz, igaz?
– Geels, a te esetedben azt mondhatom, hogy kilométeres előnyöm van.
Geels száján azonban apró, elégedett mosoly tűnt fel. A győztes mosolya –
látta Inej rémülten.
– Még nincs vége a játszmának! – közölte Geels, benyúlt a kabátjába, és egy
nehéz, fekete pisztolyt húzott elő.
– Na, végre! – szólt Kaz. – Itt a nagy leleplezés. Jesper végre felkelhet
Bolliger mellől, ahol eddig siratóasszonyként térdelt.
Jesper döbbenten és felháborodottan meredt a pisztolyra.
– De hát Nagy Bolliger megmotozta! Az mondta… Ó, Nagy Bol, te ökör! –
morogta.
Inej nem hitt a szemének. Az őr, akit lefogott, apró kiáltást hallal ott, mert a
lány mérgében és meglepetésében véletlenül megszorította.
– Nyugi! – szólt Inej, és meglazította a fogást, de bizony isten, valakit
szeretett volna ledöfni. Geelst Nagy Bolliger tapogatta végig, és képtelenség,
hogy ne vette volna észre a pisztolyt. Elárulta őket.
Akkor ezért ragaszkodott Kaz annyira ahhoz, hogy Nagy Bolligert hozza
magával ma este? Hogy nyilvános megerősítést kapjon arról, hogy Nagy
Bolliger átállt a Fekete Cápákhoz? Biztosan ezért hagyni, hogy Holst golyót
eresszen Bolliger hasába. De akkor most mi van? Most már mindenki tudja,
hogy Nagy Bolliger áruló, de a pisztoly csöve még mindig Kaz mellének
szegeződött.
– Kaz Brekker, a nagy szabadulóművész – vigyorgott Geels. – Ebből vajon
hogy fogod kiügyeskedni magadat?
– Ugyanúgy fogok távozni, ahogy idejöttem – közölte Kaz, ügyet sem vetve a
pisztolyra, és a földön fekvő izompacsirtához fordult.
– Tudod, mi a te bajod, Bolliger? – Pálcája hegyével Nagy Bol haslövésébe
bökött. – Ez, nem költői kérdés volt. Tudod, mi a legnagyobb bajod?
– Neeeem – nyöszörögte Bolliger.
– Találgass! – sziszegte Kaz.
Nagy Bolliger egy szót sem szólt, csak újra panaszosan felnyögött.
– Jól van, akkor megmondom én. Lusta vagy. Én is tudom, mindenki tudja.
Úgyhogy azon kezdtem gondolkodni, miért kel fel a leglustább kidobóemberem
kétszer is egy héten, hogy három kilométert gyalogoljon Cilla Kifőzdéjéig a
reggelijéért, főleg, ha a tojás annyival jobb a Kooperomban. Nagy Bol korán
kelő lesz, a Fekete Cápák benyomulnak az Ötödik kikötőbe, és elfogják a
legnagyobb jurdaszállítmányunkat. Nem volt nehéz összerakni a dolgokat. –
Sóhajtott, és Geelshez fordult. – Ez kerekedik ki belőle, ha az ostobák kezdenek
nagy terveket szőni, ja?
 – Ez viszont most már nem sokat számít – felelte Geels. – Ennek csúnya vége
lesz: közelről lövök, lehet, hogy az őreid vagy az én embereim engem is
leszednek, de ez elől a golyó elől nem tudsz elugrani.
– Semmiképpen sem, Geels – lépett Kaz a pisztoly csöve elé, így az
egyenesen a mellének szegeződött.
– Azt hiszed, nem teszem meg?
– Dehogyisnem, örömmel megtennéd, sötét szíved még dalolna is. De nem
fogod. Ma legalábbis nem.
Geels ujja megremegett a ravaszon.
– Kaz – szólt közbe Jesper –, ez az egész „lőj már le”-dolog kezd kissé
idegesíteni.
Oomen ezúttal nem tiltakozott Jesper közbeszólása miatt. Valakit meglőttek.
Megsértették a semleges területet. A puskapor csípős szaga máris körülöttük
lebegett, és vele együtt egy kimondatlan kérdés is ott lógott a levegőben. Mintha
a Kaszás maga várná rá a választ. Mennyi vérontás várható még ma?
A távolban megszólalt egy sziréna.
– Burstraat tizenkilenc – szólalt meg Kaz.
Geels eddig lassan egyik lábáról a másikra állt, most viszont egészen
mozdulatlanná vált.
– Ugye ez a barátnőd címe, Geels?
Geels nyelt egyet.
– Nincs barátnőm.
– Jaj, dehogy nincs! – duruzsolta Kaz. – És még milyen csinos! Vagyis elég
csinos egy ilyen simlis alaknak, mint te. Édes kis teremtés. Odáig vagy érte,
igaz? – Inej még a tetőről is látta, hogy Geels falfehér arca fénylik az
izzadságtól. – Naná, hogy odavagy. Az ilyen jó kis nők egy pillantást se
vesztegetnek az ilyen hordóbeli személádákra, mint te, de ő más. Ő elbűvölőnek
talál. Ebből látszik, hogy biztosan nem normális, ha engem kérdezel, de a
szerelem furcsa dolgukra képes. Szereti a csinos fejecskéjét a válladra hajtani?
Hallgatni, ahogy beszámolsz a napodról?
Geels úgy bámult Kazra, mintha most látná először. A fiú, akivel eddig
beszélt, pimasz volt, vakmerő, viccelődő, de nem ijesztő tényleg nem. Most
megjelent a kifejezéstelen tekintetű, rettenthetetlen szörnyeteg. Kaz Brekker
eltűnt, és helyette megérkezett Piszkoskéz, hogy elvégezze a piszkos munkát.
– A Burstraat tizenkilencben lakik – folytatta Kaz reszelős hangján –, a
harmadik emeleten, muskátlik nyílnak az ablakában. E pillanatban a Söpredék
két tagja várakozik az ajtaja előtt, és ha nem sétálok ki innen épen és
egészségesen, akkor az egész ház a földszinttől a tetőig a lángok martalékává
válik. Egy szempillantás alatt hamu lesz belőle, ha lentről és lentről is
meggyújtják, szegény Elise meg a kettő között ragad. Először a szőke haja fog
lángra kapni, mint a gyertya kanóca.
– Csak blöffölsz – felelte Geels, de pisztolyt tartó keze remegett.
Kaz felemelte a fejét, és mélyen beszívta a levegőt.
– Későre jár, hallottad a szirénát. A szél a kikötő szagát hozza: tenger- és
sóillat, és talán… füstszagot is érzek? – folytatta Kaz élvezettel.
Ó, a szentekre, Kaz! – gondolta Inej csüggedten. – Mit műveltél már megint?
Geels ujja újra megrándult a ravaszon, Inej megfeszült.
– Tudom, Geels, tudom – szólt Kaz együttérzően. – Az egész tervezgetés,
cselszövés, vesztegetés most dugába dőlt. Ez jár most a fejedben. Milyen rossz
lesz hazafelé baktatni azzal a tudattal, hogy vesztettél. És milyen zabos lesz a
főnököd is, amikor üres kézzel jelensz meg nála! Milyen elégtételt jelentene
golyót ereszteni a szívembe! Megteheted. Húzd csak meg a ravaszt.
Bevégezhetjük mind egyszerre. Majd kiviszik a hullánkat a Kaszás Bárkájára, és
elégetik, ahogy a többi szegény ördögét. Vagy pedig benyeled ezt a pofont,
visszamégy a Burstraatra, a barátnőd ölébe hajtod a fejed, szuszogva elalszol, és
bosszúról álmodsz. Te döntöd el, Geels. Hazamegyünk ma este?
Geels Kaz tekintetét vizsgálta, és akármit látott is benne, attól beesett a válla.
Inej meglepve tapasztalta, hogy szinte sajnálja. Bevonult ide melldöngetve, mint
a Hordó sérthetetlen bajnoka, és most Kaz Brekker újabb áldozataként távozik.
– Egyszer megkapod a magadét, Brekker.
– Meg bizony – nyugtázta Kaz –, ha van egy kis igazság a földön. Mind
tudjuk, hogy ennek megvan az esélye.
Geels keze lehanyatlott, a pisztoly hasznavehetetlenül lógott az oldalán.
Kaz hátralépett, és lesöpörte az inge elejét, ahol a pisztoly csöve hozzáért.
Mondd meg a fővezérednek, hogy tartsa távol a Fekete Cápákat az Ötödik
kikötőtől, és elvárjuk, hogy jóvátételt adjon az elveszet jurdaszállítmányunkért,
plusz öt százalékot a semleges területen való fegyverhasználatért, plusz ötöt,
mert ilyen kolosszális segglejek vagytok!
Kaz hirtelen éles szögben meglendítette a pálcáját, Geels felordított, a
csuklócsontja ripityára tört, pisztolya pedig hangos csattanással a kövezetre
zuhant.
– De hát leengedtem a pisztolyt! – kiabálta Geels a kezét magához szorítva. –
Leengedtem!
– Ha még egyszer pisztolyt mersz rám fogni, mind a két csuklódat eltöröm, és
fel kell bérelned valakit, hogy segítsen hugyozni – ütögette meg Kaz a kalapja
karimáját a pálcája fogantyújával. – Vagy megkérheted rá a bájos Elise-t is.
Kaz Bolliger mellé guggolt. A nagydarab fickó nyöszörögni kezdett.
– Nézz rám, Bolliger! Ha ma este nem vérzel el, holnap napnyugtáig
eltakarodsz Ketterdamból. Ha meghallom, hogy bárhol a város határa közelébe
merészkedtél, egy hordóba gyömöszölve találod magad Cilla Kifőzdéjében. –
Aztán Geelshez fordult. – Ha segíteni mersz Bolligernek, vagy kiderül, hogy a
Fekete Cápák befogadták, ne hidd, hogy megúszod szárazon.
– Kérlek, Kaz – nyögdécselte Bolliger.
– Volt otthonod, de te szétlőtted a kapuját, Bolliger. Ne várj tőlem
együttérzést. – Felállt, és megnézte az óráját. – Nem számítottam rá, hogy ilyen
sokáig fog tartani. Jobb, ha most indulok, vagy szegény Elise-nek kicsit melege
lesz.
Geels megrázta a fejét.
– Valami nem stimmel veled, Brekker. Nem tudom, milyen fából faragtak, de
irtóra elfuseráltak.
Kaz félrebillentette a fejét.
– Te a külvárosból jössz, igaz, Geels? Bejöttél a belvárosba szerencsét
próbálni? – kérdezte Kaz, és kesztyűs kezével végigsimította kabátja hajtókáját.
– Én az a fajta mákvirág vagyok, ami kizárólag a Hordóban terem.
Bár a megtöltött pisztoly a Fekete Cápák lába előtt hevert, Kaz hátat fordított
nekik, és bicegve a keleti boltív felé vette az irányt a macskaköveken. Jesper
Bolliger mellé guggolt, és finoman megveregette az arcát.
– Te hatökör – mondta szomorúan, és Kaz után eredve elhagyta a Tőzsdét.
Inej a tetőről tovább figyelte, ahogy Oomen felveszi és pisztolytáskába rakja
Geels fegyverét, majd a Fekete Cápák halkan váltanak egy-két szót egymással.
– Ne menjetek el! Ne hagyjatok itt! – könyörgött Nagy Bolliger, és próbált
Geels nadrágszárába kapaszkodni.
Geels lerázta magáról. Otthagyták vérző sebbel, összegörnyedve a
macskakövön.
Inej kirántotta Van Daal kezéből a puskát, aztán elengedte az őrt.
– Eredj haza! – utasította.
Az ijedten hátrasandított, és elrohant a hídon át. Jóval lejjebb Nagy Bol
kezdte átvonszolni magát a Tőzsde téren. Lehet, hogy van akkora marha, hogy
keresztbe tegyen Kaz Brekkernek, de eddig nem patkolt el a Hordóban, amihez
kellett némi elszántság. Lehet, hogy összejön neki.
Segíts neki! – súgta egy hang a lánynak belülről. Pár perce Bolliger még a
bajtársa volt, nem hagyhatja magára. Odamehetne hozzá, és kiajánlhatná, hogy
gyorsan megszabadítja a szenvedéseitől, és foghatná a kezét, amíg haldoklik.
Hívhatna orvost, aki megmenthetné.
Eelyett gyorsan elmormolt egy imát a szentjei nyelvén, és nekiállt, hogy
leereszkedjen a meredek külső falon. Inej sajnálta a fiút, aki vagy egyedül fog
meghalni úgy, hogy utolsó óráiban senki nem vigasztalja, vagy számkivetettként
éli le hátralévő életét. De ma éjszakára még nem végzett a dolgával, és a
Kísértetnek nem volt ideje árulókra.
 3
Kaz

KAZT ÜDVRIVALGÁS FOGADTA, amikor feltűnt a keleti boltív alatt Jesperrel a

nyomában, aki – ha Kaz jól sejtette – máris nekiállt duzzogni.
Dirix, Rotty és a többiek ujjongva, kiáltozva, Jesper revolvereit lengetve
rohantak oda hozzájuk. A csapat alig látta, hogy mit ügyködnek Geelsszel, de
szinte mindent jól hallottak. Most azt skandálták: Ég a Burstraat, ég, itt a
Söpredék, aki lángot látni akar, fáklyát hozzon még!
– El se hiszem, hogy elhúzta a belét! – röhögött csúfondárosan Rotty. –
Töltött pisztoly volt a kezében!
– Mondd már el, mit tudsz az őrről! – könyörgött Dirix.
– Tuti, hogy nem valami hétköznapi dolgot.
– Hallottam egy fickóról Slokenban, aki szeretett almaszószban
meghemperegni, aztán vett két…
– Nem mondok semmit – közölte Kaz. – Holst később még hasznos lehet.
Mindenki ideges volt, a nevetések kissé hisztérikusan csengtek az éppen hogy
csak elháruló katasztrófa után. Páran verekedésre számítottak, és még mindig
viszketett rá a tenyerük, de Kaz tudta, hogy több is van emögött, és nem kerülte
el a figyelmét, hogy senki sem hozta szóba Nagy Bolliger nevét. Az árulása
mélyen meghízta őket: az, ahogy fény derült rá, és az is, ahogy Kaz végrehajtotta
a büntetést. Az egész tülekedés és ujjongás mögött félelem lapult. Helyes. Kaz
abból indult ki, hogy a Söpredék tagjai mind gyilkosok, tolvajok, hazugok, és
neki csak arra kellett vigyáznia, hogy ne váljon szokásukká, hogy neki
hazudjanak.
Kaz kettőt közülük elküldött, hogy tartsák a szemüket Nagy Bolon, és
intézzék el, hogy ha lábra állna, eltűnjön a városból. A többiek nyugodtan
visszamehettek a Deszkába és a Varjú Klubba, hogy igyanak egyet a nagy
aggodalomra, bajt keverjenek, és mindenkinek elmondják, mi történt az este.
Amit láttak, arról beszámolnak, a többit kiszínezik, és minél többször adják
tovább a sztorit, Piszkoskéz annál őrültebb és kegyetlenebb lesz benne. Kaznak
viszont még elintéznivalója volt, először is az Ötödik kikötőbe indult.
Jesper lépett elé.
– Igazán szólhattál volna Nagy Bolligerről! – sziszegte mérgesen.
– Ne akard megmondani, mit tegyek, Jes.
– Azt hiszed én is sáros vagyok?
– Ha azt hittem volna, hogy sáros vagy, akkor most a Tőzsde téren tartanád a
beledet, mint Nagy Bol, úgyhogy ne jártasd a szádat.
Jesper megrázta a fejét, és kezét hőn szeretett pisztolyaira tette, amiket épp az
imént kapott vissza Dirixtől. Ha nyugtalan volt, szerette megtapogatni a
pisztolyait, mint a gyerek, aki a kedvenc babájával vigasztalódik.
Elég könnyen ki lehetett volna békülni: Kaz mondhatta volna jespernek, hogy
tudja, hogy nem sáros, és emlékeztethette volna, hogy eléggé megbízott benne,
hogy egyetlen valódi segédjéül rendelje egy olyan összetűzésben, ami igen
csúnyán végződhetett volna aznap este.
Ehelyett csak annyit mondott:
– Gyerünk, Jesper! Egy rakás adósság vár rád a Varjú Klubban. Eredj, és
játssz reggelig, vagy amíg el nem pártol tőled a szerencséd.
Jesper savanyú képet vágott, de nem tudta elrejteni a szemében felcsillanó
mohó fényt.
– Újabb vesztegetés?
– A szokások rabja vagyok.
– Az a szerencséd, hogy én is. – Sokáig habozott, mielőtt megszólalt. – Nem
akarod, hogy veled menjünk? Geels emberei biztosan zabosak lesznek ezek után.
– Hadd jöjjenek – felelte Kaz, s azzal szó nélkül befordult a Nemstraatra. Ha
az ember éjszaka nem sétálhat Ketterdam utcáin, akkor legjobb, ha a nyakába
táblát akaszt „puhány” felirattal, lefekszik, és várja, hogy valaki megverje. A
hátában érezte a Söpredék pillantásait, amint áthaladt a hídon. Nem is kellett
hallania a sugdolózásukat, úgyis tudta, mit mondanak. Legszívesebben
legurítottak volna vele egy italt, meghallgatták volna, ahogy elmeséli, hogyan
jött rá, hogy Nagy Bolliger átállt a Fekete Cápákhoz, és azt is, milyen képet
vágott Geels, amikor leeresztette a pisztolyát. De Kaztól ezt sohasem kapják
meg, és ha ez nem tetszik nekik, akkor lehet másik bandát választani.
Akármit gondoltak is Kazról, ma este kicsit peckesebben jártak. Ezért
maradtak vele, ezért szolgálták a tőlük telhető legnagyobb hűséggel. Kaz
tizenkét évesen lett hivatalosan a Söpredék tagja, a banda akkortájt röhejesen
nézett ki: utcakölykök és kivénhedt koldusok, akik itt a piros, hol a pirossal és
filléres átverésekkel szórakoztatták a népet egy lerobbant házban, a Hordó
legszörnyűbb részén.
De neki nem volt szüksége nagyszerű bandára, csak olyanra, amiből
nagyszerűt faraghat – aminek rá van szüksége.
Most saját területük volt, saját kaszinójuk, a lerobbant házból pedig kialakult
a Deszka: egy száraz, fűtött hely, ahol meleg ételre taalálnak, vagy ahová
bekuckózhatnak, ha megsérültek. A Söpredéktől most tartottak az emberek, és ez
Kaz érdeme volt. E mellé nem tartozott nekik még bájcsevegéssel is.
Aztán meg Jesper hamar túlteszi magát a dolgon. Egy-két pohárka ital, egy-
két feltartott kéz, és visszatér a mesterlövész jókedve. Nagyjából annyira bírt
haragot tartani, mint amennyire az italt bírta, és úgy tudta előadni Kaz
győzelmeit, mintha azokból mindenki részesülne.
Kaz az Ötödik kikötő felé vezető egyik csatorna mentén haladt, amikor
észrevette, hogy – a szentekre! – szinte remény támadt fel benne. Lehet, hogy
orvoshoz kellene fordulnia. A Fekete Cápák már hetek óta piszkálták a csőrét, és
most sikerült rászorítani őket, hogy úgy táncoljanak, ahogy ő fütyül. A téli hideg
ellenére a lába sem sajgott annyira. Mindig fájt valamennyire, de ma este csak
halvány lüktetést érzett. Mégis azon töprengett, az egyezkedéssel nem Per
Haskell akarta-e próbára tenni. Haskell kiválóan meg tudta győzni magát arról,
hogy az ő zsenije virágoztatta fel a Söpredéket, főleg ha valamelyik cimborája
sugdosott a fülébe. Ezt Kaznak nem sikerült könnyen megemésztenie, de
hagyjuk Per Haskell gondját holnapra. Egyelőre azzal foglalkozik, hogy a
kikötőben minden menetrend szerint haladjon, aztán hazamegy a Deszkába,
hogy végre kialudja magát.
Tudta, hogy Inej árnyékként követi. A Tőzsdétől kezdve végig a nyomában
volt, de Kaz nem szólt hozzá. Majd megmutatja magát a lány, ha szükségét érzi.
Kaz általában szerette a csendet, igazából szívesen bevarrta volna a legtöbb
ember száját, de Inej, ha úgy akarta, éreztetni tudta az emberrel, hogy
szándékosan nem beszél. Az ember agyára ment.
Kaznak sikerült kibírnia, miközben végighaladt a Zentz híd vaskorlátja
mentén. A korláton mindenütt bonyolult csomózással odaerősített rövid kötelek
lógtak: a tengerészek fohászkodnak így a tengerről való biztonságos
hazatérésért. Babonás marhaság.
Végül megadta magát, és így szólt:
– Bökd már ki végre, Kísértet!
– Nem küldtél senkit a Burstraatra – hangzott fel Inej hangja a sötétben.
– Miért küldtem volna?
– Ha Geels nem ér oda időben…
– Senki nem fog gyújtogatni a Burstraat tizenkilencben.
– Hallottam a szirénát…
 – Szerencsés véletlen. Szívesen rögtönzők, ha úgy adódik.
– Akkor igenis blöfföltél, a lány nem is volt veszélyben.
Kaz vállat vont, nem akaródzott válaszolnia. Inej mindig apró
tisztességdarabkákat próbált kisajtolni belőle.
– Amikor mindenki úgy tudja, hogy szörnyeteg az ember, akkor nem kell arra
pazarolnia az időt, hogy minden szörnyűséget kivitelezzen is.
– Egyáltalán miért egyeztél bele a találkozóba, ha tudtad, hogy csapda?
A lány valahol Kaz jobbján haladt, teljesen nesztelenül. Kaz hallotta, hogy a
banda többi tagja szerint Inej macskaügyességgel mászik, de gyanította, hogy a
macskák a lábánál figyelmesen ülve tanulhatnának tőle.
– Szerintem az este sikeres volt – közölte Kaz. – Te nem így látod?
– Majdnem kinyírtak téged és Jespert is.
Geels felesleges vesztegetései kiürítették a Fekete Cápák pénzesládáját.
Leszámoltunk egy árulóval, megerősítettük a pozíciónkat az Ötödik kikötőben,
és nincs rajtam egy karcolás sem. Jó kis este volt.
– Mióta tudtál Nagy Bolligerről?
– Pár hete. Kevés az emberünk. Erről jut eszembe, Rojakkét ki kellene rúgni.
– Miért? Nincs nála jobb az asztaloknál.
– Rengeteg az olyan szarházi, aki tudja, mit kezdjen egy pakli kártyával.
Rojakke egy kissé túl gyors. Lefölözi a nyereséget.
– Jó osztó, és a családjáról is gondoskodnia kell. Adhatnál neki egy kis
figyelmeztetést, vágd le az ujját.
– Akkor viszont már nem lenne olyan jó osztó, nem igaz?
Amikor egy osztót azon kapnak, hogy lefölözi a kaszinó nyereségét, a
teremfőnök levágja az egyik kisujját. Volt pár ilyen nevetséges büntetés, ami
valahogy beépült a bandák gyakorlatába. Ez kibillentette az enyveskezűt az
egyensúlyából, mert újra kellett tanulnia a keverést, és jelezte a jövőbeli
munkaadóknak, hogy érdemes vigyázni a fickóval. Emiatt viszont ügyetlenül
viselkedett az asztaloknál: az egyszerű dolgokra kezdett figyelni, például az
osztás mechanikájára, nem pedig a játékosokra.
Kaz a sötétben nem látta Inej arcát, de érezte, hogy nem ért egyet.
– A te istened a mohóság, Kaz.
A fiú majdnem elnevette magát.
– Dehogy, Inej. A mohóság hajbókol előttem. Ő a szolgám és eszközöm.
– Akkor melyik istent szolgálod?
– Amelyik épp szerencsét hoz.
– Nem hinném, hogy az istenek így működnek.
– Nem hinném, hogy érdekel.
Inej lemondóan fújt egyet. Annak ellenére, hogy min ment keresztül, Inej még
mindig hitte, hogy szuli szentjei vigyáznak rá. Kaz tisztában volt ezzel, és
valamiért imádta ezzel húzni. Bárcsak megfejthetné most az arckifejezését!
Valahogy mindig szerette látni, ahogy fekete szemöldökét ráncolja.
– Honnan tudtad, hogy időben odaérek Van Daalhoz?
– Onnan, hogy mindig odaérsz.
– Hamarabb is szólhattál volna.
– Gondoltam, a szentjeidnek tetszeni fog a kihívás.
A lány kis ideig hallgatott, aztán valahonnan a háta mögül megszólalt.
– Az ember addig gúnyolja az isteneket, amíg szüksége nem lesz rájuk, Kaz.
Kaz nem látta elmenni, csak érezte, hogy nincs már ott.
Kaz bosszúsan megrázta a fejét. Túlzás lett volna azt állítani, hogy megbízik
Inejben, de be kellett ismernie magának, hogy számítani kezdett rá. Ösztönös
döntés volt, amikor kivásárolta a lány szerződését a Vadaskertből, és a Söpredék
rengeteg pénzt fizetett érte. Per Haskellt győzködni kellett, de Inej Kaz eddigi
legjobb befektetésének bizonyult. Remekül tudott láthatatlanul besurranni
mindenhová, így kiválóan ki tudta fürkészni a titkokat, a Hordóban ő volt ebben
a legjobb. Csak az zavarta Kazt, hogy képes volt egyszerűen kámforrá válni.
Még szaga sem volt. Mindenkinek van valamilyen szaga, és ez a szag mesélni
tud: enyhe karbolszag egy nő ujján vagy fa füstjének szaga a hajában, férfi
öltönyének nedves gyapjúszaga vagy egy csipetnyi puskaporszag az ingujján.
Inejnek viszont nem volt. Valahogy tökélyre vitte a láthatatlanságot. Értékes
vagyon volt. Akkor meg miért nem tudja egyszerűen végezni a munkáját, és
megkímélni őt a nyafogásától?
Kaz hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. Megállt és fülelt. Egy keskeny
sikátoron vágott át, amit egy sötét csatorna szelt ketté. Itt nem voltak
utcalámpák, és gyalogosok sem nagyon jártak, csak a hold világított, és
csónakok ütődtek a rakpartnak. Nem volt elővigyázatos, hagyta, hogy a figyelme
elkalandozzon.
A sikátor végén egy sötét férfialak tűnt fel.
– Mit akar? – kérdezte Kaz.
Az alak hirtelen felé ugrott. Kaz alacsony ívben meglendítette a pálcáját. El
kellett volna találnia a támadója lábát, de csak a levegőt ütötte. Kaz megbotlott,
mert az ütése lendületétől kibillent az egyensúlyából.
A férfi valahogy ott termett közvetlenül előtte, és ököllel Kaz állába csapott.
A fiú szikrázó csillagokat látott, de megrázta a fejét. Hátraugrott, és újra ütött, de
nem volt ott senki. Kaz sétapálcájának nehezékkel ellátott fogója átsuhant a
levegőn, és a falnak vágódott.
Kaz érezte, hogy valaki a jobb oldalán kicsavarja a kezéből a pálcát. Többen
is vannak?
 Aztán egy alak átsétált a falon. Kaz agya zakatolt és szédült, próbálta
felfogni, amit az imént látott: a ködfátyolnak vélt dologból kabát, csizma és egy
sápadt arc formálódott ki.
Szellemek – gondolta Kaz. Gyermeki félelem, de teljes meggyőződéssel így
gondolta. Jordie végül visszajött bosszút állni. Most megfizeted a tartozásodat,
Kaz. Semmi sincs ingyen.
A gondolat megalázó, dadogó pánikhullámként árasztotta el Kaz agyát, a
fantom ráugrott, aztán Kaz éles tűszúrást érzett a nyakán. Szellem injekciós
tűvel?
Röhejes – gondolta, aztán minden elsötétült.

KAZ SZALMIÁKSZESZ ERŐS SZAGÁRA ÉBREDT. A feje még hátrabillent, de lassan

teljesen visszanyerte az eszméletét.
Előtte egy öregember állt orvosi egyetemi talárban. Kezében egy üveg
wuftsó, azt lengette Kaz orra alatt. A bűze szinte elviselhetetlen volt.
– Tűnjön már innen! – mordult rá rekedten Kaz.
Az orvos szenvtelenül vizslatta, majd visszacsúsztatta a wuftsót a bőrtokjába.
Kaz megmozgatta az ujjait, de ennél többet nem is nagyon tudott tenni, mert
hátratett kézzel egy székhez volt bilincselve. Akármit adtak is be neki, még
mindig kótyagos volt tőle.
Az orvos odébb sétált, Kaz pedig pislogva próbálta visszanyerni a látását, és
szemügyre venni a hihetetlenül fényűző helyszínt, ahol találta magát. Arra
számított, hogy a Fekete Cápák vagy más rivális banda tanyáján ébred, de ez
nem a hordóbeli olcsó csillogás volt. Egy kéglit így kicsicsázni irtó sok pénzbe
kerül: mahagóni falburkolat gazdagon telefaragva tajtékzó hullámokkal és
repülőhalakkal, könyvekkel teli polcok, ólomüveg ablakok, és meg mert volna
esküdni rá, hogy amott egy igazi DeKappelt lát. Egy olyasfajta negédes
olajportrét, ami egy hölgyet ábrázol ölében nyitott könyvvel, a lábánál pedig egy
fekvő báránnyal. Széles íróasztal mögül egy férfi fürkészte őt, gazdag
kereskedőnek látszott. Ha viszont ez az ő háza, miért strázsálják az ajtót a
stadwatch fegyveres őrei?
Az ördögbe! – gondolta Kaz. – Csak nem tartóztattak le? Ha igen, ennek a
kereskedőnek le fog esni az álla. Inejnek hála Kerch minden bírájáról,
törvényszolgájáról és magas rangú tanácsosáról tudott egyet s mást. Még
napfelkelte előtt ki fog kerülni a zárkájából. Csak éppen nem zárkában volt,
hanem egy székhez láncolva, de akkor meg mi a fészkes fene folyik itt?
A férfi a negyvenes éveiben járt, keskeny arcú, de jóvágású férfi volt. A
homloka erősen kopaszodott. Amikor a tekintetük találkozott, megköszörülte a
torkát, és összeillesztette az ujjait.
– Brekker úr, remélem, nem érzi magát nagyon rosszul.
– Küldje el innen ezt a vén ragyást, kutya bajom.
– Elmehet – intett a fejével a kereskedő az orvosnak. – Küldje majd el a
számlát, legyen szíves. És természetesen számítok az ügyben a diszkréciójára.
Az orvos felkapta a táskáját, és távozott. Amint kilépett, a kereskedő felállt,
és egy papírköteget vett fel az íróasztaláról. Tökéletes szabású hosszú felöltőt és
mellényt viselt, mint minden kerchi kereskedő. A ruha sötét színű volt, finom
vonalú és szándékosan egyszerű. A zsebóra és a nyakkendőtű viszont mindent
elmondott Kaznak, amit tudni akart: az óra aranylánca babérlevelek nehéz
füzéréből állt, a tűn pedig egy hatalmas rubint ékeskedett.
Azt a jókora követ kirántom a helyéről, a tűt pedig belevágom a
kereskedőnyakadba, mert ide merészeltél láncolni ehhez a székhez!– gondolta
Kaz, de csak annyit mondott:
– Van Eck.
A férfi bólintott, de persze nem meghajlás gyanánt, a kereskedők nem
hajlonganak a hordóbeli csőcseléknek.
– Szóval ismer engem?
Kaz ismerte minden kerchi kereskedőház jelképét és ékszerét. Van Eck
címere a vörös babér volt, úgyhogy nem kellett tudósnak lenni, hogy rájöjjön az
ember.
– Ismerem magát – közölte Kaz. – Maga az egyik olyan kereskedő keresztes
lovag, aki mindig meg akarja tisztítani a Hordót.
– Próbálok tisztességes munkát adni az embereknek.
Kaz felnevetett.
– Mi a különbség aközött, ha valaki a Varjú Klubban fogad, vagy ha a Tőzsde
téren spekulál?
– Az egyik lopás, a másik kereskedelem.
– Amikor valaki elveszíti a pénzét, akkor nehezére esik a kettőt
megkülönböztetni.
– A Hordó a mocsok, a bűnözés, az erőszak melegágya…
– Hány olyan hajója van, amit útnak indít Ketterdam kikötőiből, és ami sosem
tér vissza?
– Az nem…
– Minden ötödik hajó, Van Eck. Minden ötödik hajó, amit kávé, jurda vagy
selyem keresésére indít útnak, a tenger fenekén végzi, pozdorjává törik a
sziklákon, vagy kalózok martalékává lesz. Minden ötödik legénység tagjai fűbe
harapnak, hullájuk eltűnik az idegen vizeken, és a mélytengeri halak
lakmároznak belőle. Ne beszéljünk itt erőszakról.
 – Nem fogok etikáról vitatkozni egy Hordóból szalasztott zöldfülűvel.
Kaz ezt nem is várta el tőle, csak az időt húzta, amíg azt vizsgálta, mennyire
szoros a bilincse a csuklóján. Amennyire csak tudta, végigtapogatta ujjaival a
láncokat, és még mindig azon töprengett, ugyan hová hozhatta Van Eck. Bár Kaz
még sosem találkozott magával a férfival, jó oka volt rá, hogy betéve ismerje a
házának minden szegletét. Akárhol voltak is, az nem a kereskedő palotája volt.
– Ha nem filozofálni hozott ide, akkor rátérhetnénk a tárgyra?
Ez a mondat hangzott el minden találkozó elején. Egyenrangútól köszöntés,
rabtól nem kérés.
– Van egy ajánlatom a maga számára. Vagyis inkább a Tanácsnak van.
Kaz titkolni próbálta meglepetését.
– A Kereskedőtanács minden tárgyalását veréssel kezdi?
– Vegye figyelmeztetésnek és bemutatkozásnak.
Kaznak eszébe jutott a sikátorbeli alak, ahogy szellem módjára megjelent,
majd eltűnt. Jordie.
Nem Jordie az, te agyalágyult. Koncentrálj! – rázta meg magát belülről. Azért
kapták el, mert győzelmi mámorban égett, és elterelődött a figyelme. Ez volt a
büntetése, ilyen hibát többé nem követ el. Ettől a fantomra még nincs
magyarázat. Egyelőre ezt a gondolatot elhessegette magától.
– Ugyan mire kellek én a Kereskedőtanácsnak?
Van Eck a kezében lévő papírokat lapozgatta.
– Először tízéves korában tartóztatták le – szólt a papírt nézegetve.
– Mindenki emlékszik az elsőre.
– Még kétszer ugyanabban az évben, kétszer pedig tizenegy éves korában.
Tizennégy évesen begyűjtötték, amikor a stadwatch rajtaütött egy
játékbarlangon, de azóta egyetlenegyszer sem ült.
Színigaz. Három éve senkinek sem sikerült elcsípnie Kazt.
– Jó útra tértem – közölte Kaz –, tisztességes munkát találtam, dolgos és
imádságos életet élek.
– Ne káromolja az Istent! – intette Van Eck szelíden, de a szemében harag
villant.
Istenfélő – állapította meg Kaz, ahogy gondolatban végigfutott raja, mit tud
Van Eckről: gazdag, vallásos, özvegy, de nemrégiben újranősült, a felesége nem
sokkal idősebb Kaznál. És persze ott van Van Eck fiának a rejtélye.
– Profi bokszmérkőzésekre, lovakra és a saját szerencsejátékaira vesz fel
fogadásokat – lapozgatta tovább Van Eck a dossziét. – Több mint két éve a Varjú
Klub teremfőnöke, ön a legfiatalabb személy, aki valaha is fogadóirodát
üzemeltetett, és ez idő alatt megduplázta a nyereségét. Ön zsaroló…
 – Információval kereskedem.
– Szélhámos…
– Lehetőséget teremtek.
– Kerítő és gyilkos…
– Nem futtatok szajhákat, és okkal gyilkolok.
– Milyen okkal?
– Ugyanazzal, mint maga, kereskedőkém. Nyereségért.
– Hogyan szerzi be az információit, Brekker úr?
– Mondhatnánk, hogy zárfeltörő vagyok.
– Bizonyára nagyon tehetséges.
– Az vagyok – közölte Kaz, és kissé hátradőlt. – Tudja, minden ember
páncélszekrény: titkok és vágyak tárhelye. Vannak olyanok, akik kedvelik a
durvaságot, én viszont jobban szeretem a finomabb dolgokat: a megfelelő
pillanatban a megfelelő helyen a megfelelő nyomást gyakoroljuk. Kényes dolog.
– Mindig metaforákban beszél, Brekker úr?
– Ez nem metafora – mosolygott Kaz.
Mire a láncai a földre értek, ő már ki is pattant a székéből. Az íróasztalhoz
ugrott, egyik kezével lekapott róla egy levélbontót, a másikkal megmarkolta Van
Eck ingének az elejét. A finom anyag fel-gyűrődött, ahogy Van Eck nyakának
nyomta a pengét. Kaznak kóválygott a feje, és megmacskásodott a lába a
székben való raboskodástól, de minden rózsásabbnak tűnt a fegyverrel a
kezében.
Van Eck őrei kihúzott pisztollyal és kivont karddal álltak vele szemben.
Érezte a kereskedő szívdobbanását az öltöny gyapjúszövete alatt.
– Az hiszem, nem kell a szót fenyegetésre pazarolnom – szólt Kaz. – Mondja
meg, hogy jutok az ajtóhoz, vagy az ablakon keresztül viszem magammal.
– Szerintem rá tudom bírni, hogy meggondolja magát.
– Nem érdekel, ki maga, vagy mekkora rubintja van, de akkor sem vonszolhat
el a saját utcámról. És ne próbáljon velem úgy alkut kötni, hogy bilincsben
vagyok!
– Mikka! – kiáltott Van Eck.
És újra megtörtént. A könyvtár falán egy fiú sétált keresztül. Arca holtsápadt
volt, a grisa hullámhívók hímzett kék kabátját viselte, a hajtókáján vörös és
arany szalag jelezte, hogy a Van Eck-házhoz tartozik. De még egy grisa sem tud
csak úgy átsétálni a falon.
Valamilyen szer lehet – gondolta Kaz, és próbálta megőrizni hidegvérét. –
Valamit beadtak nekem, vagy ez bűvésztrükk, olyan, mint amilyeneket a Keleti
Donga színházaiban mutatnak be: a félbevágott nő, meg ahogy galamb repül ki
a teáskannából.
– Ez meg mi a fészkes fene? – mordult fel.
– Engedjen el, és megmagyarázom.
– Magyarázza el úgy, ahogy van!
Van Eck bosszúsan fújt egyet.
– Amit lát, az a jurdaparem hatása.
– Kjurda csak élénkítő. Ártalmatlan dolog.
Az apró virágokat Novji Zemben termesztették, és Ketterdam minden
boltjában árulták őket. Amikor még zöldfülű volt a Söpredéknél, sokszor rágta
ezt, hogy éber legyen, amíg őrködik valahol. Utána napokig narancssárga volt a
foga.
– A jurdaparem teljesen más, és egyáltalán nem ártalmatlan.
– Szóval beadott nekem valamit?
– Nem magának, Brekker úr, hanem Mikkának.
Kaz szemügyre vette a grisa betegesen falfehér arcát. A szeme alatt fekete
karikák gyülekeztek, és törékeny és reszketeg benyomást keltett, mint aki napok
óta nem evett, és ez nem is zavarja.
– A jurdaparem a hétköznapi jurda közeli rokona – folytatta Van Eck. –
Ugyanabból a növényből származik. Nem tudjuk pontosan, milyen eljárással
készül a szer, egy Bo Jul-Bajur nevű tudós mintát juttatott el belőle a kerchi
Kereskedőtanácshoz.
– Shuból való?
– Onnan. Disszidálni akart, és azért küldött mintát, hogy meggyőzzön
bennünket a szer rendkívüli hatásáról. Kérem, Brekker úr, igen kényelmetlen ez
a pozíció. Ha óhajtja, adok magának egy pisztolyt, leülhetünk, és civilizált
módon megbeszélhetjük a dolgokat.
– Egy pisztolyt és a pálcámat.
Van Eck intett az egyik őrének, aki kiment a helyiségből, és egy szempillantás
múlva visszatért Kaz pálcájával. Kaz rohadt módon örült neki, hogy az őr
legalább az ajtón keresztül ment ki.
– Először a pisztolyt! – szólt Kaz. – Lassan!
Az őr kivette a pisztolyát a tokjából, és a markolatánál fogva Kaz felé
nyújtotta. Kaz elkapta, és gyors mozdulattal felhúzta a kakasát, aztán elengedte
Van Ecket, a levélbontót az íróasztalra hajította, és kikapta a pálcáját az őr
kezéből. A pisztoly hasznosabb volt, de a pálcától kimondhatatlanul
megkönnyebbült.
Van Eck hátrált pár lépést, hogy eltávolodjon Kaz töltött pisztolyától. Nem
nagyon akaródzott leülnie, de Kaznak sem, aki inkább az ablak közelében
maradt, menekülésre készen.
Van Eck mély lélegzetet vett, és megigazította az öltönyét.
– Ez a pálca igazán szép fémdarab, Brekker úr. Fabrikátormunka?
Az volt, egy grisa fabrikátor készítette az ólombetétes fegyvert, ami súlyánál
fogva tökéletesen alkalmas volt a csonttörésre.
– Semmi köze hozzá. Vágjon már bele, Van Eck!
A kereskedő megköszörülte a torkát.
– Amikor Bo Jul-Bajur mintát küldött a jurdaparemből, három grisának
adtunk be belőle, minden rendből egynek-egynek.
– Lelkes önkéntesek?
– Szerződéses szolgák – vallotta be Van Eck. – Az első kettő egy labrikátor és
egy gyógyító volt Hoede tanácsos szerződéses szolgái közül. Mikka hullámhívó,
ő az enyém. Láthatta, mire képes a szer hatása alatt.
Hoede. Miért is cseng ismerősen ez a név?
– Fogalmam sincs, mit láttam – közölte Kaz Mikkára pillantva. A fiú árgus
szemekkel figyelte Van Ecket, mintha a következő parancsára vagy talán a
következő szeradagjára várna.
– Egy hétköznapi hullámhívó képes irányítani az áramlásokat, vizet vagy
nedvességet magához vonzani a levegőből vagy egy közeli vízforrásból. A
kikötőnkben ők szabályozzák az árapályt. A jurdaparem hatása alatt viszont a
hullámhívó képes a saját halmazállapotát szilárdról folyékonyra és gázneműre,
majd újra szilárdra változtatni, és ezt más tárgyakkal is meg tudja csinálni, még a
fallal is.
Kaz hajlott rá, hogy ebből egy szót se higgyen el, de mással nem tudta
magyarázni, amit az imént látott.
– És hogyan csinálja?
– Nehéz megmondani. Tudja, miféle erősítőket hord néhány grisa?
– Láttam már ilyet – bólintott Kaz. Állatcsontok, fogak, pikkelyek. – Úgy
hallom, ezeket nem könnyű beszerezni.
– Igen nehéz. De ezek csak fokozzák a grisa erejét. A jurdaparemtől viszont
megváltozik a grisa érzékelése.
– Vagyis?
– A grisák az anyagot annak legalapvetőbb szintjén manipulálják. Ezt
Alaptudománynak nevezik. A parem hatása alatt ezek a manipulációk gyorsabbá
és sokkal pontosabbá válnak. A jurdaparem elméletileg épp olyan élénkítő, mint
a hétköznapi rokona, de úgy tűnik, kiélesíti a grisák érzékeit. Rendkívüli
sebességgel képesek kapcsolatok létrehozására. Olyan dolgok válnak lehetővé,
amiknek egyszerűen nem kellene lehetségesnek lenniük.
 – És milyen hatással van az ilyen nyomorult gazfickókra, mint maga és én?
Van Ecket láthatóan bosszantotta, hogy csak így egy kalap alá került Kazzal,
de azért válaszolt:
– Halálos a hatása. A hétköznapi elme még a legkisebb adagban sem képes
elviselni a paremet.
– Azt állította, hogy három grisának adták be. A másik kettő mit tud?
– Ezt nézze meg! – mondta Van Eck, és az íróasztala egyik fiókja felé nyúlt.
– Csak lassan! – emelte meg Kaz a pisztolyát.
Van Eck csigalassúsággal benyúlt a fiókba, és egy aranyrögöt húzott elő.
– Ez eredetileg ólom volt.
– Ólom ám a fészkes fenét!
– Csak azt tudom mondani, amit láttam – vonta meg a vállát Van Eck. – A
fabrikátor megfogott egy darab ólmot, és pár pillanat múlva ez lett belőle.
– Egyáltalán honnan veszi, hogy igazi? – firtatta Kaz.
– Ugyanaz az olvadáspontja és a súlya, mint az aranynak, és ugyanúgy is
alakítható. Ha nem is lenne teljesen ugyanolyan, mint az arany, a különbség
számunkra észrevehetetlen. Próbálja ki, ha akarja.
Kaz a hóna alá csapta a pálcáját, elvette Van Eck kezéből a nehéz aranyrögöt,
és a zsebébe csúsztatta. Egy ekkora darab sárga fémmel – akár igazi, akár csak
egy meggyőző hamisítvány – jól be lehet vásárolni a Hordó utcáin.
– Ezt bárhol beszerezhette – jelentette ki Kaz.
– Idehoznám Hoede fabrikátorát, hogy mutassa meg ő maga, de nincs túl jól.
Kaz tekintete Mikka beteges arcára és izzadt homlokára vándorolt. A szer
hatásáért nyilvánvalóan súlyos árat fizet.
– Tegyük fel, hogy ez mind igaz, és nem csak olcsó bűvésztrükk. De mi köze
van ennek hozzám?
– Hallott róla, hogy a Shu egy hirtelen aranybevételnek köszönhetően az
egész adósságát egyben kifizeti Kerchnek? És a zemeni kereskedelmi követ
meggyilkolásáról? És a ravkai katonai támaszpontról ellopott
dokumentumokról?
Szóval ez rejlik a követ mosdóbeli meggyilkolásának titka mögött. Azon a
három shu hajón pedig biztosan fabrikátorok által gyártott arany volt. Kaz nem
hallott a ravkai dokumentumokról, de azért bólintott.
– Úgy véljük, hogy mindezeket az incidenseket a shu kormány által irányított,
és a jurdaparem befolyása alatt álló grisák követték el. – Van Eck megdörzsölte
az állát. – Brekker úr, szeretném, ha egy pillanatra elgondolkozna, miről is
beszélek. Falakon átsétáló emberek – sem trezor, sem erőd nem lesz többé
biztonságban. Ólomból vagy akármiből aranyat csinálok, akik akár a világ
anyagát is meg tudják változtatni – a pénzpiacok kaotikus állapotba kerülhetnek.
A világgazdaság összeomlana.
– Roppant érdekes. Mit akar tőlem, Van Eck? Lopjak el egy szállítmányt?
Vagy a képletet?
– Nem, lopja el az embert!
– Raboljam el Bo Jul-Bajurt?
– Mentse meg! Egy hónapja üzenetet kaptunk Bo Jul-Bajurtól, amiben
menedéket kért. Aggódott amiatt, hogy a kormányának milyen tervei vannak a
jurdaparemmel, és megegyeztünk, hogy segítünk neki disszidálni.
Megszerveztünk egy találkozót, de a felvevőponton csetepaté tört ki.
– A Shuval?
– Nem, a fjerdaiakkal.
Kaz összevonta a szemöldökét. A fjerdaiaknak biztosan vannak kémeik Shu
Han és Kerch legbelső köreiben is, ha ilyen hamar tudomást szereztek a szerről
és Bo Jul-Bajur terveiről.
– Akkor küldje utána az ügynökeit!
– A diplomáciai helyzet kissé kényes, ezért fontos, hogy a kormányunk
semmilyen módon ne legyen kapcsolatban Bo Jul-Bajurral.
– Gondolom, tudja, hogy valószínűleg már meghalt. A fjerdaiak gyűlölik a
grisákat. Semmiképpen sem hagyják, hogy valami is kitudódjon erről a szerről.
– A forrásaink szerint él és virul, és hamarosan bíróság elé kerül. – Van Eck
megköszörülte a torkát. – A Jégudvarban.
Kaz hosszan meredt Van Eckre, aztán kitört belőle a nevetés.
– Nos, nagy örömömre szolgált, hogy leütött és foglyul ejtett, Van Eck. Biztos
lehet benne, hogy a megfelelő időben viszonozni fogom a vendégszeretetét.
Most pedig utasítsa valamelyik talpnyalóját, hogy vezessen a kijárathoz!
– Készek vagyunk felajánlani önnek ötmillió krugét.
Kaz zsebre vágta a pisztolyt. Már nem féltette az életét, csak az bosszantotta,
hogy ez a kókler elvesztegette az idejét.
– Lehet, hogy újat mondok magának, Van Eck, de nekünk,
csatornatöltelékeknek ugyanúgy drága az életünk, mint a magáé.
– Tízmillió.
– Nincs értelme olyan vagyonnak, amit már nem tudok élve elkölteni. Hol a
kalapom? Csak nem hagyta ott a hullámhívója a sikátorban?
– Húsz.
Kaz megtorpant. Az a hátborzongató érzése támadt, hogy még a falon a
faragott hal is megállt ugrás közben egy pillanatra hallgatózni.
– Húszmillió kruge?
Van Eck bólintott, de nem tűnt túl boldognak.
– Egy egész csapatot kell rávennem, hogy vegyen részt egy öngyilkos
küldetésben. Nem lesz olcsó mulatság.
Ez nem egészen felelt meg a valóságnak. Annak ellenére, amit Van Ecknek
mondott, egy rakás olyan gazfickót találhat a Hordóban, akiknek nincs miért
élniük.
– Húszmillió kruge aligha olcsó! – csattant fel Van Eck.
– A Jégudvarba még sosem hatolt be senki.
– Éppen ezért van magára szükségünk, Brekker úr. Lehet, hogy Bo Jul-Bajur
már meghalt, vagy minden titkát átadta a fjerdaiaknak, de úgy gondoljuk, hogy
legalább egy kis időnk van még, mielőtt a jurdaparem titkát alkalmazni kezdik a
gyakorlatban.
– Ha a Shunak birtokában van a képlet…
-Jul-Bajur azt állítja, hogy sikerült félrevezetnie a feletteseit, és titokban
tartani a képlet pontos részleteit. Úgy véljük, hogy most azzal a korlátozott
készlettel dolgoznak, amit Jul-Bajur hátrahagyott.
A mohóság hajbókol előttem. Lehet, hogy Kaz egy kicsit túl nagyképűen
nyilatkozott erről. Most a mohóság alkudozott Van Eckkel. Az eszköz mozgásba
lendült, legyőzte Kaz ellenállását, és beállította őt a sorba.
Húszmillió kruge. Miféle munka ez? Kaznak halvány gőze sem volt a
kémkedésről vagy a kormányközi pengeváltásokról, de ugyan miért lenne más
elrabolni Bo Jul-Bajurt a Jégudvarból, mint értéktárgyakat meglovasítani egy
kereskedő páncélszekrényéből? A világ legszigorúbban őrzött
páncélszekrényéből – emlékeztette magát. Különleges csapatra lesz szüksége,
olyan elszánt csapatra, amelyik nem hátrál meg attól a valós eshetőségtől, hogy
ebből a küldetésből sosem térnek vissza. És nem lesz elég csak a Söpredék
soraiból válogatni, mert ott nem talál meg minden szükséges képességet, ezért
aztán a szokásosnál jobban kell majd vigyáznia magára.
De ha sikerrel járnának, még miután Per Haskell részét kifizeti, Kaz akkor is
annyit kaszál a szajréból, ami elég ahhoz, hogy mindent megváltoztasson, hogy
végre megvalósítsa azt az álmát, amit azóta dédelget, hogy bosszúvágytól égve
kivánszorgott egy hideg kikötőből. Végre megfizetheti a tartozását Jordie-nak.
Más előnye is lenne a dolognak. Kerch kormánya a lekötelezettje lenne, arról
nem is beszélve, hogy ezzel a melóval milyen hírnévre tenne szert. Besurranni a
megközelíthetetlen Jégudvarba, és elemelni a zsákmányt a fjerdai nemesség és
katonai erő bástyájából? Ezzel a melóval a zsebében, és ilyen dohánnyal a
markában nem lesz többé szüksége Per Haskellre. Önálló vállalkozásba
kezdhetne.
De valami nem stimmelt.
– De miért pont én? Miért pont a Söpredék? Van nálunk tapasztaltabb banda
is.
Mikka köhögni kezdett, Kaz pedig látta, hogy véres az ingujja.
– Ülj le! – utasította finoman Van Eck, segített a fiúnak leülni egy székre, és
odanyújtotta neki a zsebkendőjét. Intett az egyik őrnek. – Egy kis vizet kérek.
– Szóval? – kérdezett rá újra Kaz.
– Hány éves is, Brekker úr?
– Tizenhét.
– Tizennégy éves kora óta nem tartóztatták le, és mivel tudom, hogy nem lett
becsületesebb férfiú, mint amilyen fiúnak volt, feltételezem, hogy megvan önben
az a tulajdonság, amit bűnözőben leginkább keresek: önt nem szokták elkapni.
Aztán ott van még a DeKappelem esete is – mosolyodott el halványan Van Eck.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Hat hónapja eltűnt a házamból egy közel százezer kruge értékű DeKappel-
olajfestmény.
– Micsoda érvágás.
– Az, annál is inkább, mert a képtáram állítólag betörésbiztos, az ajtózárak
pedig feltörhetetlenek.
– Rémlik, hogy olvastam róla.
– Bizony, a büszkeség veszélyes dolog – ismerte el sóhajtva Van Eck. – Túl
nagy mellénnyel dicsekedtem a szerzeményemmel és azzal, miféle
intézkedéseket tettem a védelmére. Hiába volt minden óvintézkedésem, a
kutyák, a riasztók és Ketterdam leghűségesebb személyzete, a képem mégis
eltűnt.
– Fogadja részvétemet.
– Még felbukkanhat valahol a világpiacon.
– Lehet, hogy a tolvajának már leszervezett vevője volt.
– Természetesen az is lehet, de valami azt súgja, hogy a tolvaj más okból vitte
el.
– Mi lehetett az?
– Bebizonyítani, hogy képes rá.
– Ostoba kockázatvállalásnak tűnik.
– Ki tudja, mi mozgatja a tolvajokat?
– Én aztán nem.
– Amennyire a Jégudvart ismerem, akárki lopta is el a DeKappelemet,
pontosan őrá lenne szükségem erre a munkára.
– Akkor ezt a fickót… vagy nőt kellene felbérelnie.
– Pontosan, de be kell érnem magával.
Van Eck farkasszemet nézett Kazzal, mintha vallomást akarna a szeméből
kiolvasni. Végül megszólalt:
 – Akkor megegyeztünk?
– Lassan a testtel! Mi a helyzet a gyógyítóval?
– Kivel? – kérdezte Van Eck zavartan.
– Azt mondta, hogy minden rendből egy-egy grisa kapott a szerből. Mikka
hullámhívó, ő a maga étherálja. A fabrikátor, aki az aranyutánzatot csinálta,
matyeriál. Mi történt a korporállal, a gyógyítóval?
Van Eck arca kissé megrándult, de egyszerűen csak ennyit mondott:
– Velem tartana, Brekker úr?
Kaz fél szemét Mikkán és az őrökön tartva óvatosan követte Van Ecket, ki a
könyvtárból, végig a folyosón. A ház minden szegletéből sugárzott a kereskedő
gazdagsága: sötét faburkolatú falak, makulátlan fekete-fehér kőpadló, minden
remek ízlésről tanúskodott, minden tökéletesen mértékletes, kifogástalan
mestermunka volt, csak épp olyan érzést keltett, mintha temetőben járnának.
Üres szobák, behúzott függönyök, fehér lepellel letakart bútorok, amitől minden
félhomályos szoba, amin áthaladtak, úgy nézett ki, mint valami jéghegyek
tarkította, elfeledett tengeri táj.
Hoede. Most ugrott be, hol hallotta a nevet. A múlt héten történt valami
incidens Hoede geldstraati palotájában. Az egész környéket lezárták, és ellepte a
stadwatch. Kaz azt a pletykát hallotta, hogy tűzhimlőjárvány tört ki, de még
Inejnek sem sikerült többet megtudnia.
– Ez Hoede tanácsos háza – szólalt meg Kaz borzongva. Semmi kedve nem
volt elkapni a járványt, Van Eck és az őrök viszont aggodalomnak semmi jelét
nem adták. – Azt hittem, hogy ez a hely karantén alatt áll.
– Ami itt történt, az ránk nézve veszélytelen, és ha végzi a munkáját, Brekker
úr, akkor önre sem lesz veszélyes.
Van Eck egy ajtón át kivezette egy példásan karbantartott kertbe, ahol a
levegőt a korai krókuszok friss nektárillata töltötte be. Az illat mellbe vágta
Kazt. Jordie képe még túl élénken élt az emlékezetében, és egy pillanatra Kaz
nem egy gazdag kereskedő csatornaparti kertjében sétálgatott, hanem a térdig
érő tavaszi fűben. Arcára forrón tűzött a nap, és hallotta, ahogy a testvére
hazahívja.
Megrázta magát. Egy bögre koromfekete és méregerős kávéra lenne most
szükségem – gondolta. – Vagy egy igazi mellbe vágásra.
Van Eck a csatornára néző csónakházhoz vezette. A csukott spaletták résein át
kiszűrődő fény mintája a kerti ösvényre vetült. Egyetlen városőr állt az ajtó
mellett, vigyázzban, miközben Van Eck a zsebéből egy kulcsot húzott elő, és a
súlyos zárba dugta. Kaznak az orra elé kellett kapnia a kezét, mert megcsapta a
bezárt szobából kiáradó bűz: vizelet és széklet szaga. Ennyit a tavaszi
krókuszokról.
A helyiséget mindössze a falon lógó két üveglámpás világította meg. Egy
csoport őr állt ott egy méretes vasláda előtt, lábuk alatt a padló tele
üvegcserepekkel. Egyesek a stadwatch lila egyenruháját viselték, mások a
Hoede-ház tengerzöld libériáját. Kaz az általa megfigyelőablaknak vélt nyíláson
át egy másik őrt is látott, aki egy üres asztal és két feldöntött szék előtt állt. A
többiekhez hasonlóan ez az őr is kétoldalt lelógó kézzel, üres, előremeredő
tekintettel bámult a semmibe. Van Eck felcsavarta az egyik lámpást, és Kaz látta,
hogy a földön egy lila egyenruhás alak fekszik csukott szemmel.
Van Eck sóhajtva leguggolt, és átfordította az alakot.
– Még egyet elveszítettünk – konstatálta.
Fiatal fiú volt, még alig pelyhedzett a bajusza.
Van Eck parancsokat osztogatott az őket beengedő őrnek, és Van Eck
kíséretének egyik tagjával együtt felemelték a holttestet, és kivitték a
helyiségből. A többi őr a füle botját sem mozdította, csak bámult tovább előre.
Kaz felismerte az egyiket: Henrik Dahlman volt az, a stadwatch kapitánya.
– Dahlman? – szólította meg, de a férfi nem reagált. Kaz meglengette a kezét
a kapitány arca előtt, aztán keményen megpöckölte a fülét. Semmi válasz, csak
egy lassú, érdektelen pislantás. Kaz felemelte a pisztolyát, egyenesen a kapitány
homlokára célzott, és felhúzta a kakast. A kapitánynak szeme se rebbent, nem
moccant, még a pupillája sem szűkült össze.
– Akár halott is lehetne – szólalt meg Van Eck. – Lőjön csak, loccsantsa ki az
agyát, nem fog ellenállni, és a többi sem fog reagálni.
Kaz leeresztette a fegyverét, és valami csontig hatoló borzongás fogta el.
– Mi a csoda ez? Mi történt velük?
– A grisa egy Hoede tanácsos házánál szolgáló szerződéses korporál volt.
Mivel a lány gyógyító volt, nem pedig szívtörő, a tanácsos azt hitte, biztonságos
vele kipróbáltatni a paremet.
Nem tűnt ostobaságnak. Kaz látott már szívtörőket munka közben. Képesek
voltak szétrepeszteni a sejteket, szétrobbantani a mellkasban a szívet, elcsenni a
tüdőből a levegőt, vagy lelassítani a pulzust, míg az illető kómába nem esett, és
mindezt anélkül, hogy egyetlen ujjal is hozzányúltak volna. Ha csak részben is
igaz, amit Van Ecktől hallott, hajmeresztő ötlet bármelyiküknek is jurdaparemet
adni. Szóval a kereskedők ehelyett a gyógyítón próbálták ki a szert, de úgy tűnik,
nem minden alakult a terv szerint.
– Beadták neki a szert, és kinyiffantotta a gazdáját?
– Nem egészen – felelte Van Eck, és megköszörülte a torkát. – A lányt abban
a megfigyelő zárkában tartották. Miután bevette a paremet, pár pillanat múlva
irányítása alá vonta a zárkában lévő őrt…
– Hogyan?
– Nem tudjuk pontosan. De akármilyen módszerrel élt is, azzal ezeket az
őröket is megfékezte.
– Az nem létezik.
– Nem? Az agy is csak olyan szerv, mint a többi, sejtekből és impulzusokból
áll. Miért ne tudná egy jurdaparem hatása alatt álló grisa manipulálni ezeket az
impulzusokat?
Kaz hitetlenkedése lerítt az arcáról.
– Nézze meg ezeket az embereket! – bizonygatta Van Eck. – A lány azt
mondta nekik, hogy várjanak, és pontosan ezt teszik – azóta semmi mást nem
tesznek.
Kaz közelebbről is megvizsgálta a csendes csoportot. A tekintetük nem volt
üres és halott, a testük nem volt teljesen nyugalomban. Vártak valamire. Kaz
igyekezett leküzdeni a borzongását. Találkozott már furcsa dolgokkal, rendkívüli
dolgokkal, de amit ma este látott, arra még nem volt példa.
– Mi lett Hoedével?
– A lány utasította, hogy nyissa ki az ajtót, és amikor kinyitotta,
megparancsolta neki, hogy vágja le a saját hüvelykujját. Csak onnan tudjuk, mi
történt, mert egy fiú is ott volt a konyháról. A grisa lány őt nem bántotta, de a fiú
azt állítja, hogy Hoede maga nyiszálta le a hüvelykujját, és közben végig
mosolygott.
Kaznak nem tetszett, hogy valami grisa rendezkedjen az agyában, de nagyon
is el tudta képzelni, hogy Hoede megérdemelte, amit kapott. A ravkai
polgárháború alatt sok grisa menekült el a harcok elől, és a Kerchre való eljutás
fejében szerződéses szolgaságot vállalt, nem számolva azzal, hogy
tulajdonképpen rabszolgának adta el magát.
– A kereskedő meghalt?
– Hoede tanácsos nagyon sok vért vesztett, de ugyanabban az állapotban van,
mint ezek az emberek. Vidékre vitték a családja és házi személyzete kíséretében.
– A grisa gyógyító visszament Ravkába?
Van Eck intett Kaznak, hogy hagyják el a hátborzongató csónakházat, és
bezárta az ajtót maguk után.
– Lehet, hogy próbált visszamenni – felelte, miközben visszafelé sétáltak a
kerten át, aztán pedig végig a ház mellett. – Tudjuk, hogy sikerült szereznie egy
csónakot, és azt gyanítjuk, hogy Ravka felé indult vele, de a holtteste két napja
partra vetődött a Harmadik kikötő közelében. Úgy gondoljuk, hogy megfulladt,
miközben próbált visszajutni a városba.
– Miért akart volna visszajönni?
 – Még több jurdaparemért.
Kaznak felrémlett Mikka csillogó szeme és viasszerű bőre.
– Ennyire függővé tesz a szer?
– Úgy tűnik, csak egyetlen adag kell hozzá. Ha a szer elvégezte a dolgát, a
grisa ott marad legyengült testtel és a kínzó vágyakozással. Eléggé pusztító
hatása van.
Az „eléggé pusztító hatása van” enyhe kifejezésnek tűnt. A Ketterdam
kikötőibe való belépést az Árapálytanács szabályozta. Ha a szer hatása alatt álló
gyógyító éjjel próbált meg visszatérni csónakon, az ár ellen nem sok esélye volt.
Kaz Mikka beesett arcára és lógó ruháira gondolt.
A szertől lett ilyen. Még tartott a jurdaparem hatása, de már a következő
adagra fájt a foga, és közben úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik. Vajon
mennyi ideig bírhatja így egy grisa?
Ez érdekes kérdés volt, de a jelenlegi ügyben lényegtelen. A kapuhoz értek,
ideje volt dűlőre jutni.
– Harmincmillió kruge – közölte Kaz.
– Húszat mondtunk! – hördült fel Van Eck.
– Maga mondott húszat. Látnivaló, hogy kétségbe van esve – pillantott Kaz
vissza a csónakház irányába, ahol egy szobára való férfi egyszerűen várta a
halált. – És most már látom, miért.
– A Tanács a fejemet fogja venni.
– A dicséretét fogják zengeni, amikor Bo Jul-Bajur a biztonságos búvóhelyére
kerül, akárhol akarják is tartani.
– Novji Zemben.
– Felőlem akár egy teáskannába is bedughatják – vonta meg a vállát Kaz.
Van Eck a szemébe nézett.
– Látta, mire képes ez a szer, és biztosíthatom róla, hogy ez csak a kezdet. Ha
a jurdaparem kikerül a világba, elkerülhetetlen a háború, a kereskedelmi
útvonalainknak vége, a piacaink összeomlanak. Kerch ezt nem fogja túlélni.
Önben van minden reményünk, Brekker úr. Ha kudarcot vall, azt az egész világ
megszenvedi.
– Ó, ennél rosszabbul áll a dolog, Van Eck. Ha befuccsolok, nem fizetnek ki.
A kereskedő arcára olyan undor ült ki, hogy az önmagában megérdemelte
volna, hogy egy új DeKappel-olajfestményen örökítsék meg.
– Ne legyen már olyan csalódott! Gondolja meg, mennyire nyomorult érzés
lett volna felfedezni, hogy ennek a csatornatölteléknek hazafias oldala is van.
Akkor abba kellett volna hagynia az ajakbiggyesztést, és valami tiszteletfélével
bánni velem.
 – Köszönöm, hogy megkímélt ettől a kellemetlenségtől – felelte Van Eck
megvetően. Kinyitotta az ajtót, aztán megállt egy pillanatra. – Kíváncsi lennék,
hogy egy magához hasonló intelligenciájú fiú mire vitte volna más körülmények
között.
Kérdezze meg Jordie-t!- gondolta Kaz keserűen, de csak vállat vont.
– Akkor magasabb osztálybeli balekokat kopasztanék meg. Harmincmillió
kruge.
Van Eck bólintott.
– Harminc. All az alku!
– Áll az alku! – felelte Kaz. Kezet ráztak.
Amint Van Eck finoman manikűrözött keze megmarkolta Kaz bőrbe bújtatott
ujjait, a kereskedő szeme összeszűkült.
– Miért hord kesztyűt, Brekker úr?
Kaz felhúzta a szemöldökét.
– Biztosan hallott már egy-két sztorit.
– Egyik furcsább, mint a másik.
Kaz is hallotta őket: Brekker keze vérfoltos, Brekker kezét sebhelyek borítják,
Brekkernek ujjak helyett karmai vannak, mert félig démon, Brekker érintése
éget, mint a kénkő, fedetlen bőrének egyetlen érintésére elfonnyad és lemállik az
emberről a hús.
– Válasszon egyet! Mindegyikben van igazság – mondta Kaz, és eltűnt az
éjszakában. A gondolatai máris a harmincmillió kruge és a megszerzéséhez
szükséges banda körül forogtak.
 4
Inej

INEJ AZONNAL TUDTA, hogy Kaz belépett a Deszkába. A jelenléte áthatotta a

Deszka szűkös szobáit és kanyargós folyosóit, mert minden gazfickó, tolvaj,
díler, szélhámos és vendégfogó kicsit éberebbé vált. Per Haskell kedvenc
alvezére hazatért.
A Deszka sem volt más, mint a Hordó legszörnyűbb részén álló többi ház:
három emelete szorosan egymásra hányva, mindezt padlástér és nyeregtető
koronázta meg. A városnak ezen a részén a legtöbb épületet alapozás nélkül
húzták fel, több ház mocsaras területre épült, mert a csatornákat csak úgy
vaktában ásták ki. A házak egymásnak támaszkodtak, mint a kocsmában
találkozó becsiccsentett és kábán jobbra-balra dülöngélő jó barátok. Inej már
sokat meglátogatott közülük a Söpredéknél kapott megbízásai során. Belülről
sem voltak sokkal kellemesebbek: hideg és nedves, omladozó vakolat a falakon,
az ablakok széles résein beesik az eső és a hó. Kaz viszont a saját pénzéből
megszüntette a Deszkában a huzatot, és szigeteltette a falakat, így bár csúnya
volt, görbe és zsúfolt, de csodálatosan száraz.
Inej szobája a harmadik emeleten volt: keskeny kis kuckó, amiben alig fért el
egy tábori ágy és egy láda, de az ablakából látni lehetett a Hordó csúcsos
háztetőit és keszekusza kéményeit. Amikor feltámadt a szél, és elfújta a városra
telepedő szénfüstöt, még az egyik kikötő kék foltját is ki tudta venni.
Bár a hajnal még néhány órányit váratott magára, de a Deszkában mindenki
ébren volt. A ház csak a délután lassú óráiban csendesedett el igazán, ma este
pedig mindenki a Tőzsdénél történt leszámolás hírét, Nagy Bolliger végzetét és
szegény Rojakke elbocsátását tárgyalta.
A Kazzal folytatott beszélgetés után Inej egyenesen a Varjú Klubba ment, és
megkereste az osztót. Az asztaloknál találta, ahol éppen hármas ramblihoz
osztott lapokat Jespernek és pár ravkai turistának. Amikor befejezte az osztást,
Inej kihívta beszélgetni az egyik elkülönített játékterembe, hogy ne legyen neki
kellemetlen, ha a barátai előtt bocsátják el, de Rojakke nem zavartatta magát.
– Ez nem igazság! – bődült el Rojakke, amikor Inej közölte vele Kaz
döntését. – Nem vagyok csaló!
– Reklamálj Kaznál! – felelte Inej halkan.
– És beszélj halkabban! – tette hozzá Jesper a szomszéd asztaloknál ülő
turistákra és tengerészekre pillantva. A Hordóban gyakoriak voltak az
összetűzések, de nem a Varjú Klub termeiben. Ha valami gondja volt az
embernek, kívül rendezte le, ahol nem zavarta meg a palimadarak
megkopasztásának szent rituáléját.
– Hol van Brekker? – morogta Rojakke.
– Fogalmam sincs.
– Te mindig mindenről tudsz mindent – hajolt előre Rojakke gúnyosan
vigyorogva. Lehelete sör- és hagymaszagot árasztott. – Nem ezért fizet neked a
Piszkoskéz?
– Nem tudom, hol van, és azt sem, mikor jön vissza. Azt viszont biztosan
tudom, hogy nem szeretnél itt lenni, amikor megjelenik.
– Kérem a csekkemet. Az utolsó műszakért az még jár nekem.
– Brekkertől nem jár neked semmi.
– Arra sincs képe, hogy a szemembe nézzen? Egy kislánykát küld a
kirúgatásomra? Akkor talán belőled fogok kirázni pár ruppót. – Rojakke
kinyújtotta a kezét, hogy az inggallérjánál fogva megragadja a lányt, de az
könnyedén kitért előle. A fickó újra kapkodni kezdett utána.
Inej látta a szeme sarkából, hogy Jesper felemelkedik a székéről, de leintette.
Kezét a jobb alsó oldalzsebében tartott bokszerbe dugta, és hirtelen ütést mért
Rojakke bal arcára.
– Hé! – kapta az arcához a kezét Rojakke. – Hozzád se nyúltam! Csak a szám
járt.
Az emberek most már nézték őket, úgyhogy még egyet behúzott a férfinak.
Bár a Varjú Klub szabályzata tiltotta, került már sor ilyesmire. Amikor Kaz a
Deszkába hozta, figyelmeztette, hogy nem fog tudni vigyázni rá, neki kell
megvédenie magát, úgyhogy így is tett. Egyszerűbb lett volna elfordulni, amikor
beszólogattak neki vagy odasündörögtek hozzá egy ölelésért, de ha így tesz,
hamarosan már a blúzába nyúlkálnak vagy a falnak szorítják, úgyhogy
semmilyen sértést vagy célozgatást nem hagyott válasz nélkül. Mindig először
ütött, és mindig keményen. Néha még kicsit meg is szabdalta őket. Fárasztó volt,
de a kerchieknek a kereskedelmen kívül semmi sem volt szent, úgyhogy mindent
elkövetett, hogy a vele szemben tanúsított tiszteletlen bánásmódnak sokkal
nagyobb kockázata legyen, mint amennyi nyereség várható belőle.
 Rojakke meglepetten és kissé csalódottan tapogatta az arcán megjelenő
csúnya zúzódást.
– Azt hittem, haverok vagyunk.
Az egészben az volt a szomorú, hogy azok is voltak. Inej igenis kedvelte
Rojakkét, de most csak egy ijedt fickónak tűnt, aki nagyobbnak akarja érezni
magát valakinél.
– Rojakke – szólt Inej –, láttalak már kártyapaklival a kezedben. Szinte
bármelyik játékbarlangban kaphatnál munkát. Menj haza, és legyél hálás, hogy
Kaz nem a hátad mögött veszi el tőled azt, amivel tartozol neki, oké?
A fickó kissé rogyadozó léptekkel elindult, közben még mindig az arcát fogta,
mint egy ijedt kisgyerek. Jesper közelebb lépett Inejhez.
– Tudod, igaza van. Kaznak nem kellene veled intéztetnie a piszkos munkát.
– Mindegyik piszkos munka.
– De akkor is elvégezzük – sóhajtott Jesper.
– Fáradtnak tűnsz. Fogsz egyáltalán aludni ma éjjel?
– Nem én, amíg forog a kártya – kacsintott Jesper. – Maradj játszani egy
kicsit, Kaz állja a cechedet.
– Most komolyan, Jesper? – kérdezte Inej, és felhúzta a csuklyáját. – Ha látni
akarom, hogy férfiak gödröt ásnak maguknak, hogy aztán beleessenek, akkor
inkább kimegyek egy temetőbe.
– Ugyan már, Inej! – kiáltott utána Jesper, ahogy a lány a nagy dupla ajtón át
kilépett az utcára. – Szerencsét hozol!
A szentekre!– gondolta a lány. – Nagyon oda lehet szegény, ha ebben hisz. Inej
a szerencséjét egy szuli táborban hagyta a nyugat-ravkai partokon. Nem hitte,
hogy valaha is viszontlátná.
Inej most kilépett a deszkabeli szobájából, és a lépcsőkorlát mentén lefelé
indult. Itt nem kellett lopakodnia, de már a szokásává vált, hogy zajtalanul
haladjon, a lépcsőfokok pedig úgy vinnyogtak, mint a párosodó egerek. Amikor
a második emeleti lépcsőfordulóhoz ért, és meglátta a lent örvénylő tömeget,
megtorpant.
Kaz a vártnál hosszabb ideig volt távol, így amint betette a lábát a
félhomályos előszobába, többen megállították, hogy gratuláljanak neki Geels
tönkreveréséhez, és megkérdezzék tőle, mi hír a Fekete Cápákról.
– Azt beszélik, Geels máris csapatot gyűjt, hogy letámadjon bennünket –
magyarázta Anika.
– Hadd gyűjtsön! – dörmögte Dirix. – Van egy baltám, aminek a nyelén rajta
van a neve.
– Geels egy ideig nem fog ugrálni – közölte Kaz, miközben végigment a
folyosón. – Nincs annyi embere, hogy az utcán támadjon ránk, a pénzesládái
pedig túl üresek újak felvételéhez. Nem kellene már a Varjú Klubba mennetek?
Felhúzott szemöldöke elég volt ahhoz, hogy Anika lélekszakadva elrohanjon,
Dirix pedig hátrahőköljön. Mások is jöttek gratulálni vagy fenyegetéseket szórni
a Fekete Cápákra. Odáig viszont senki sem merészkedett, hogy megveregesse
Kaz vállát – el is veszítette volna a kezét, aki megteszi.
Inej tudta, hogy Kaz be fog menni Per Haskellhez, hogy szót váltson vele,
úgyhogy nem ment le az utolsó lépcsősoron, hanem inkább végigment a
folyosón. Volt itt egy lomtár, tele mindenféle kacattal, törött háttámlájú régi
székekkel, festékfoltos sátorponyvával. Inej arrébb tett egy takarítóeszközökkel
teli vödröt, amit előzőleg pontosan azért rakott oda, mert tudta, hogy a
Deszkában soha senki nem nyúlna hozzá. Az alatta lévő rácson át tökéletesen
rálátott Per Haskell irodájára. Bűntudata volt amiatt, hogy kihallgatja Kaz
beszélgetését, de hát ő nevelt kémet belőle. Ha sólymot idomítunk, nem
várhatjuk el, hogy ne vadásszon.
A rácson keresztül hallotta, hogy Kaz bekopog Per Haskell ajtaján, aztán
köszön.
– Visszajöttél, és még egyben vagy? – kérdezte az öreg. Inej szinte látta,
ahogy kedvenc székében ülve azzal a hajómodellel babrál, amit az év jó
részében épített, keze ügyében egy korsó sörrel, mint mindig.
– Nem lesz több gondunk az Ötödik kikötővel.
Haskell mordult egyet, és visszafordult a hajómodelljéhez.
– Csukd be az ajtót!
Inej hallotta az ajtó becsukódását, amitől a folyosóról beszűrődő hangok
eltompultak. Látta Kaz feje tetejét, sötét haja nedvesen csillogott, biztosan esni
kezdett.
– Engedélyt kellett volna kérned tőlem, hogy elintézd Bolligert – mondta
Haskell.
– Ha először magával beszélek, kitudódhatott volna…
– Azt hiszed, elköptem volna?
– Ez a hely is csak olyan, mint bármelyik Ketterdamban – vonta meg a vállát
Kaz. – Még a falnak is füle van.
Inej meg mert volna esküdni rá, hogy egyenesen a szellőzőnyílás felé néz,
miközben ezt mondja.
– Nincs ez ínyemre, fiú. Nagy Bolliger az én katonám volt, nem a tiéd.
– Persze – hagyta rá Kaz, de mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Haskell
Söpredéke régi vágású tagokból, egy letűnt kor szélhámosaiból és svindlereiből
állt. Bolliger Kaz embereihez tartozott: új hús volt, fiatal és vakmerő. Talán túl
vakmerő is.
– Neked van sütnivalód, Brekker, de meg kell tanulnod türelmesnek lenni.
 – Igen, főnök.
Az öreg élesen fölnevetett.
– Igen, főnök. Nem, főnök – utánozta csúfolódva. – Tudom, hogy rosszban
sántikálsz, amikor kezdesz udvariaskodni. Miben töröd a fejed már megint?
– Egy munkáról van szó – közölte Kaz. – Lehet, hogy le kell lépnem egy
időre.
– Sok a lé?
– Rengeteg.
– A kockázat nagy?
– Az, de megkapja majd a húsz százalékát.
– Semmi fontos lépés a megkérdezésem nélkül, érthető? – Kaz valószínűleg
bólintott, mert Per Haskell hátradőlt a székében, és belekortyolt a sörébe. – Irtó
gazdagok leszünk?
– Gazdagok, mint az aranykoronás szentek.
Az öreg felhorkant.
– Nem bánom, csak ne kelljen szentéletűnek lennem.
– Majd beszélek Pimmel – mondta Kaz. – Átveszi a stafétát, amíg nem
vagyok itt.
Inej a homlokát ráncolta. Ugyan hová készül Kaz? Semmilyen jelentős
melóról nem beszélt neki. És miért pont Pim? A gondolattól kicsit elszégyellte
magát. Szinte hallotta az apja hangját: Ennyire töröd magad, hogy a tolvajok
királynője legyél, Inej? Az egy dolog, hogy végzi a munkáját, és jól is végzi, az
viszont teljesen más, hogy sikert akart elérni benne. Nem akart örökké a
Söpredékkel maradni, csak ki akarta fizetni a tartozását, és örökre búcsút inteni
Ketterdamnak, akkor meg miért piszkálja a csőrét, hogy Kaz Pimet választja,
hogy a távollétében irányítsa a bandát? Mert én okosabb vagyok Pimnél. Mert
Kaz bennem jobban megbízik. De lehet, hogy a bandában nem bízik meg
annyira, hogy hallgatnának egy olyan lányra, mint ő, aki alig két éve jött ki a
kuplerájból, és még tizenhét éves sincs. Hosszú ujjú ruhákat hordott, és a kése
tokja szinte eltakarta a bal alkarján lévő forradást, ahol valaha a Vadaskert
tetoválását viselte, de mindenki tudta, hogy ott van.
Kaz kilépett Haskell szobájából, Inej pedig elhagyta megfigyelőállását, és
Kazt várta, aki felfelé sántikált a lépcsőn.
– Rojakke? – kérdezte a fiú, ahogy elhaladt a lány mellett, és a második
lépcsősor felé indult.
– Lelépett – felelte Inej, és utánaindult.
– Sokat kapálózott?
– Nem annyit, hogy ne tudtam volna elbánni vele.
 – Nem ezt kérdeztem.
– Dühös volt. Lehet, hogy még visszajön bajt keverni.
– Keverheti, abból itt sosincs kevés – jegyezte meg Kaz, miközben elérték a
legfelső szintet. A fiúnak a padlásszobákból alakítottak ki irodát és hálószobát.
Inej tudta, hogy a sok lépcső kikészíti a rossz lábát, de úgy látszik, Kaz szerette,
hogy egy egész emeletet tudhat a magáénak.
A fiú belépett az irodájába, és hátra sem nézve így szólt:
– Csukd be az ajtót!
A szobát majdnem teljesen betöltötte a hevenyészve összetákolt asztal – egy
régi raktárajtó egymásra rakott gyümölcsösládákra állítva –, amin papírhalmok
tornyosultak. A teremfőnökök egyike-másika számológépet, kemény
rézbillentyűkkel és papírtekercsekkel telezsúfolt csörgő alkalmatosságokat
kezdett használni, de Kaz a fejében tárolta a Varjú Klub könyvelését. Vezetett
ugyan főkönyvet, de csak az öreg kedvéért, hogy legyen mire mutogatnia,
amikor elővett valakit csalás miatt, vagy amikor új befektetőket keresett.
Ez volt az egyik olyan nagy változás, amit Kaz hozott a bandába. Lehetővé
tette, hogy hétköznapi boltosok és törvényesen működő üzletemberek is
megvásárolhassák a Varjú Klub részvényeit. Először gyanakodtak, hogy biztosan
valami szélhámosságról van szó, de apró összegekkel becsalogatta őket, és
sikerült akkora tőkét összegyűjtenie, hogy megvehesse a düledező régi épületet,
kicsinosítsa, és elindítsa a klubot. Azok a korai befektetők nagyot kaszáltak a
részvényekkel. Vagy legalábbis ezt beszélték. Inej sosem tudta biztosan, melyik
Kazról szóló történet igaz, és melyik csak szóbeszéd, amit maga terjeszt, hogy a
saját malmára hajtsa a vizet. Amennyire a lány tudta, pár szegény becsületes
kereskedőtől kicsalta az egész életében összekuporgatott megtakarítását, hogy
felvirágoztassa a Varjú Klubot.
– Lenne egy munkám a számodra – közölte Kaz, miközben átlapozta az előző
napi kimutatásokat. A lapok tartalmát szinte egyetlen pillantással meg tudta
jegyezni. – Mit szólnál négymillió krugéhez?
– Egy ekkora összeg inkább átok, mint áldás.
– Kis szuli idealistám. Neked csak tele hasra és szabad útra van szükséged? –
kérdezte Kaz egyértelmű csúfolódással a hangjában.
– És könnyű szívre, Kaz. – Ez volt a dolog neheze.
Kaz most már egyenesen nevetett, miközben átsétált az apró hálószobájába
vezető ajtón.
– Erre semmi remény. Én inkább a dohányt választom. Kell a pénz vagy nem?
– Nem szokásod ajándékot osztogatni. Milyen munkáról van szó?
– Lehetetlen vállalkozás, szinte biztos halál, esélyeink a nullával egyenlőek,
de ha megússzuk… – Kaz szünetet tartott, az ujjait a mellénye gombjára tette, a
tekintete távoli, szinte ábrándos volt. A lány ritkán hallott ilyen izgalmat
rekedtes hangjában.
– Ha megússzuk? – ismételte várakozóan Inej.
Kaz hirtelen és vakítóan a lányra villantotta mosolyát, a szeme szinte fekete
volt, mint az erős kávé.
– Akkor királyok és királynők leszünk, Inej! Királyok és királynők!
– Hmm – mormogta Inej közömbösen, úgy téve, mint aki az egyik kését
vizsgálgatja, és elhatározta, hogy ügyet sem vet erre a mosolyra. Kaz nem egy
örömittasan mosolygó srác, aki vele tervezgeti a jövőt. Veszélyes játékos, akinek
mindig van valami hátsó szándéka. Mindig – emlékeztette keményen magát. Inej
lesütötte a szemét, és egy papírhalmot rendezgetett az íróasztalon, amíg Kaz
levette a mellényét és az ingét. Fogalma sem volt, hogy bóknak vagy sértésnek
vegye-e, hogy a fiú nem zavartatta magát, hogy ő is ott van.
– Mennyi ideig leszünk oda? – kérdezte Inej, és gyors pillantást vetett Kazra a
nyitott ajtón át. Kidolgozott izmai voltak és sebhelyei, de csak két tetoválást
látott rajta: az alkarján a Söpredék jelét, a varjút és a poharat, fölötte a bicepszén
pedig egy fekete R betűt. Inej még sosem kérdezett rá, mit jelent.
A lány figyelmét a fiú keze keltette fel, amikor lehúzta a bőrkesztyűt, és
megnedvesített egy rongyot a mosdókagylóban. Kizárólag ebben a szobában vált
meg a kesztyűjétől, és amennyire Inej tudta, csakis őelőtte. Bármilyen
szerencsétlenséget próbál is elrejteni, a lány semmi nyomát nem látta, csak a
zárfeltörésre termett vékony ujjakat és egy hosszú, fényes heget, ami valami
ősrégi utcai verekedésből származhatott.
– Pár hétig, esetleg egy hónapig – felelte Kaz, és a nedves ronggyal
végigtörölte a hónalját és felsőteste kemény kockáit.
A szentek szerelmére! – gondolta Inej, amikor az arca lángolni kezdett. A
Vadaskertben töltött idő alatt visszafogottsága nagy részét levetkőzte, de most
komolyan, azért mindennek van határa. Mit szólna hozzá Kaz, ha ő hirtelen
levetkőzne, és mosakodni kezdene? Valószínűleg azt mondaná, hogy ne
csöpögtessem le az íróasztalt – gondolta savanyú ábrázattal.
– Egy hónapig? – kérdezett vissza. – Biztos vagy benne, hogy jó ötlet
ilyenkor lelépni, amikor a Fekete Cápák ennyire fel vannak húzva?
– Ez benne van a pakliban. Erről jut eszembe, kerítsd elő Jespert és Muzzent,
legyenek itt hajnalra! Wylan pedig várjon rám holnap este a Varjú Klubnál.
– Wylan? Ha valami nagy melóhoz…
– Csak szólj neki!
Inej összefonta a karját. Kaztól az egyik percben elpirul, a másikban ki akarja
nyírni.
 – Adnál valami magyarázatot?
– Majd ha mind együtt leszünk. – Vállára új inget kanyarított, aztán a gallér
begombolása közben habozni kezdett. – Ez nem megbízatás, Inej. Ez olyan
munka, amit kedved szerint elvállalsz vagy nem.
A lány fejében megszólalt a vészcsengő. Naponta kockára tette az életét a
Hordó utcáin. Volt, hogy gyilkolt, lopott, jó és rossz fiúkat tett tönkre a
Söpredéknek, de Kaz még sohasem említette, hogy bármelyik megbízatás más
lenne, mint teljesítendő parancs. Ez volt az ár, amiben megegyeztek, amikor Per
Haskell megvásárolta a szerződését, és kiszabadította a Vadaskertből. Akkor ez a
munka miben különbözik a többitől?
Kaz befejezte a gombolkozást, felvett egy szénfekete mellényt, és odadobott
Inejnek valamit. A tárgy megcsillant a levegőben, a lány fél kézzel elkapta.
Amikor kinyitotta a tenyerét, egy arany babérlevelekkel övezett tömör rubint
nyakkendőtűt látott benne.
– Add el egy orgazdának! – utasította Kaz.
– Kié ez a tű?
– Most már a miénk.
– Kié volt?
Kaz nem válaszolt. Felkapta a kabátját, és kefélni kezdte róla a rászáradt
sarat.
– Valakié, aki kétszer is meggondolhatta volna, mielőtt megtámadtatott.
– Megtámadtatott?
– Jól hallottad.
– Valakinek sikerült elkapnia?
A fiú ránézett és bólintott. Inejen rossz érzés kígyózott át, majd surrogva
aggodalommá tekeredett össze. Senki sem győzhette le Kazt. A Hordó
sikátoraiban ő volt a legkeményebb, legfélelmetesebb alak. Inej ebben bízott.
Kaz úgyszintén.
– Nem fog többé előfordulni – ígérte a fiú.
Kaz tiszta kesztyűt húzott, felkapta a sétapálcáját, és kifelé indult az ajtón.
– Pár óra múlva visszajövök. A DeKappelt, amit Van Eck házából emeltünk
el, tedd be a trezorba! Azt hiszem, az ágyam alatt van föltekerve. Ja, és rendelj
egy új kalapot!
– Légy szíves!
Kaz nagyot sóhajtott, miközben nekigyürkőzött a három fájdalmas
lépcsősornak. Hátranézett, és így szólt:
– Drága Inej, szívem csücske, légy oly kedves, és tisztelj meg azzal, hogy új
kalapot vásárolsz a számomra.
Inej jelentőségteljesen Kaz pálcájára nézett.
 – Jó hosszú utat lefelé! – vágott vissza, majd felugrott a korlátra, és úgy
siklott lefelé egyik lépcsőfordulótól a másikig, mint a villám.
 5
Kaz

KAZ VÉGIGSÉTÁLT A Keleti Dongán a kikötő irányába, a Hordó szerencsejátékos

negyedének széléig. A sikátorok és kisebb csatornák hírhedt, Hordóként ismert
szövevényét két nagyobb kanális fogta közre: a Keleti Donga és a Nyugati
Donga. Mindkettőnek megvolt a maga vendégköre. A Hordó épületei
másmilyenek voltak, mint a Ketterdam egyéb részein lévő házak: magasabbak és
szélesebbek voltak, és mindenféle rikító színekben pompáztak, hogy felkeltsék a
járókelők figyelmét: a Kincsesláda, az Arany Kanyar, Weddell Bárkája. A
legjobb fogadóirodák északabbra helyezkedtek el, a Hordófenék első osztályú
ingatlanjaiban, a csatorna kikötőkhöz legközelebb eső részén, ahol kedvező
elhelyezkedésükénél fogva magukhoz csalogatták a kikötőbe érkező turistákat és
tengerészeket.
A Varjú Klub viszont nem ott van – gondolkodott el Kaz, amikor felnézett a
fekete-vörös homlokzatra. Nem volt könnyű ilyen messzire délre elcsalogatni a
turistákat és a hazardírozni vágyó kereskedőket.
Hamarosan négyet üt az óra, és még mindig nagy tömeg állt a klub előtt. Kaz
az emberáradatot figyelte, ahogy az előcsarnok fekete oszlopai mellett, a
szárnyát a bejárat fölé kiterjesztő oxidáltezüst varjú vigyázó szemei alatt
áramlott be az épületbe. Hála a palimadaraknak! – gondolta. – Hála nektek,
kedves és nagylelkű népek, akik pénztárcátokat készséggel ürítitek a Söpredék
pénzesládáiba, és közben még jól is érzitek magatokat!
Látta, hogy a klub előtt a kikiáltók a potenciális vendégek felé kiabálnak,
ingyenitalt, forró kávét kínálnak nekik, és Ketterdam legtisztességesebb
leosztását ígérik. Egy bólintással nyugtázta a ténykedésüket, és továbbindult
északnak.
A Dongán csak egyetlen másik játékbarlang érdekelte: a Smaragdpalota,
Pekka Rollins büszkesége. Az épület csúnya zöld színű volt, és hamis arany- és
ezüstpénzekkel megrakott műfák díszítették. Az egész hely díszítése Rollins
kaeli örökségét és a bandáját, a Tízes Oroszlánokat dicsőítette. Még a
zsetonpultoknál és az asztaloknál dolgozó lányok is csillogó zöld selyemköpenyt
hordtak, a hajukat pedig természetellenes sötétvörösre festették, hogy a
Vándorló-sziget lányainak kinézetét utánozzák. Ahogy Kaz elhaladt a Smaragd
mellett, felpillantott a hamis aranypénzekre, és hagyta, hogy elöntse a méreg. Ma
este szüksége volt erre, hogy emlékeztesse, mit veszített, és mit nyerhet.
Szüksége volt rá, hogy felkészítse erre a vakmerő vállalkozásra.
– Lépésről lépésre – morogta maga elé. Ez volt az egyetlen kifejezés, amivel
kordában tudta tartani a haragját, emiatt nem sétált be a Smaragd rikító arany-
zöld ajtaján, hogy magántalálkozót kérjen Rollinstól, és átvágja a torkát.
Lépésről lépésre. Ezzel az ígérettel sikerült éjszaka álomra hajtania a fejét, ez
hajtotta mindennap, ezzel tartotta sakkban Jordie szellemét. A gyors halál
ugyanis túl jó lett volna Pekka Rollinsnak.
Kaz figyelte a Smaragd ajtaján ki-be özönlő vendégáradatot, és megpillantotta
saját vendégfogóit, olyan férfiakat és nőket, akiket arra bérelt fel, hogy Pekka
vendégeit jobb leosztások, nagyobb nyeremények és csinosabb lányok ígéretével
délre csábítsák.
– Honnan jössz így feldobva? – kérdezte az egyik a másiktól a kelleténél
sokkal hangosabban.
– A Varjú Klubból. Alig két óra alatt száz krugét nyertem el a háztól.
– Nem mondod!
– De! Csak azért jöttem fel a Dongára, hogy megigyak egy sört, és
találkozzak egy barátommal. Nem akarsz velünk jönni? Mehetnénk mind együtt.
– A Varjú Klub! Ki gondolta volna?
– Gyere, meghívlak egy italra. Mindenkit meghívok egy italra!
Aztán nevetve elsétáltak, otthagyva a körülöttük álló kuncsaftokat, akik azon
kezdtek töprengeni, hogy talán pár híddal lejjebb kellene sétálni a csatorna
mentén, és meg kellene nézni, hogy ott nem kedvez-e jobban a szerencse. Kaz
szolgája, a mohóság úgy csalogatta őket dél felé, mint a bűvös sípját fújó
furulyás.
Gondoskodott róla, hogy a vendégfogói forgó rendszerben működjenek,
mindig változzanak az arcok, ezért Pekka kikiáltói és kidobói sosem szúrták ki a
dolgot, így Kaz vendégről vendégre ásta alá a Smaragd üzletét. És ez csak egy
volt a végtelen számú apró módszer közül, amiket arra talált ki, hogy Pekka
kárára gyarapítsa saját erejét: elkobozta a jurdaszállítmányait, díjat fizettetett
vele az Ötödik kikötő használatáért, aláígért a bérleti díjainak, hogy az
ingatlanjai üresen álljanak, és szépen lassan meg-megrángatta az életét
összetartó szálakat.
 Kaz – annak ellenére, amit magáról terjesztett, és amit aznap este Geelsnek
állított – nem volt törvénytelen gyerek. Nem is Ketterdamból származott. Ö
kilenc, Jordie pedig tizenhárom éves volt, amikor először megérkeztek a
városba, Jordie régi kabátja belső zsebébe biztonságosan bele volt varrva az
apjuk tanyájának eladásából származó csekk. Kaz látta magát kilencévesen,
amint káprázó szemmel sétál végig a Dongán, a keze Jordie kezében, hogy ne
sodorja el a tömeg. Utálta azokat a hajdanvolt kisfiúkat: két ostoba palimadár,
aki csak arra vár, hogy megkopasszák. De azok a fiúk már rég a múltba vesztek,
és csak Pekka Rollins maradt itt, hogy megbüntesse.
Egy napon Rollins térden csúszva jön majd elé segítséget kérni. Ha Kaznak
sikerül elvégeznie Van Ecknek ezt a munkát, ez a nap sokkal hamarabb eljön,
mint valaha is remélhette. Lépésről lépésre foglak elpusztítani.
Ha viszont Kaz egyáltalán be akart jutni a Jégudvarba, akkor megfelelő
csapatra van szüksége, és a következő pár órás tevékenység egy lépéssel
közelebb hozta ahhoz, hogy két döntő fontosságú darabot beillesszen a
kirakójátékába.
Befordult az egyik kisebb csatorna szélén futó gyalogútra. A turisták és a
kereskedők szerettek inkább a jól megvilágított nagyobb utakon maradni. Itt
kevesebben jártak, így gyorsabban tudott haladni. Hamarosan feltűntek a
Nyugati Donga fényei, és odaszűrődött a zenéje. A csatorna telve volt minden
rendű, rangú és nemzetiségű, szórakozni vágyó férfiakkal és nőkkel.
Áradt a zene a társalgókból, amelyek ajtajai tárva-nyitva álltak, és ahol férfiak
és nők alig falatnyi selyemruhákban, csillogó-villogó bizsukkal a nyakukban
heverésztek a kanapékon. A csatorna fölött akrobaták lógtak a kötélen, ruganyos
testükön semmi, csak a csillogás, miközben utcazenészek hegedültek, remélve,
hogy némi aprópénzt begyűjthetnek a járókelőktől. Utcai árusok kiabáltak a
gazdag kereskedők csatornán ringatózó, csillogó hajói, a gondelek felé, és oda-
odakiáltottak a turistákat és tengerészeket a Hordófenék felől a szárazföld felé
szállító nagyobb evezősöknek. Sok turista sohasem lépett be egyetlen nyugati
dongái kuplerájba sem, csak azért jöttek, hogy a tömeget nézzék, ami
önmagában is látványos volt. A Hordónak erre a részére többen álruhában
látogattak el: fátyolt, álarcot vagy köpenyt viseltek, amiből csak a szemük villant
ki. Öltözéküket a fő csatornák melletti, külön erre szakosodott üzletekben
vásárolták meg, majd néha egész napra vagy hétre is eltűntek társaik szeme elől,
vagy ameddig a pénzükből telt rá. Karmazsin Úrnak vagy Elveszett
Menyasszonynak öltöztek, vagy a Félnótás groteszk, kidülledő szemű álarcát
öltötték magukra, amelyek mind a Komedie Brute-ból valók voltak. Aztán ott
voltak a Sakálok, egy csapat lármás fickó és fiú, akik a szuli jövendőmondók
lakkozott vörös maszkjában ugrándoztak végig a Hordón.
 Kaznak eszébe jutott, amikor Inej először látott sakálmaszkot egy kirakatban.
A lány nem tudta visszatartani lesújtó véleményét.
– Az igazi szuli jövendőmondók ritkák. Szent férfiak és nők. Ezek a maszkok,
amiket itt mulatozáshoz osztogatnak, szent jelképek.
– Láttam már szuli jövendőmondókat, akik a lakókocsijukban vagy
sétahajókon dolgoztak, Inej. Nem tűntek annyira szentnek.
– Azok csalók. Bohóckodnak a magadfajták kedvéért.
– Magamfajták? – nevetett fel Kaz.
A lány undorodva intett a kezével.
– Shevrati – közölte. – Tudatlanok. Nevetnek rajtatok azok alatt a maszkok
alatt.
– Rajtam aztán nem. Nem adnék egy lyukas garast sem azért, hogy bárki
megmondja a jövőmet, akár csaló, akár szent.
– A sorsnak mindannyiunkkal terve van, Kaz.
– Talán a sors ragadott el a családodtól, és dugott be egy ketterdami
bordélyházba? Vagy csak óriási balszerencse volt?
– Még nem tudom biztosan – felelte a lány fagyosan.
Kaz azt gondolta, hogy az ilyen pillanatokban Inej biztosan utálja.
Kaz keresztülnyomakodott a tömegen, alakja árnyéknak tűnt a színek
kavalkádjában. Minden nagyobb bordélyháznak volt valami különlegessége.
Némelyiknek nyilvánvalóbb, másoknak kevésbé. A fiú elhaladt a Kék Nőszirom,
majd a Cicamica előtt, a Kohó ablakából szakállas férfiak bámultak mérgesen,
aztán ott volt az Obscura, a Fűzfavessző, a párás szemű szőkék a Havas Házban
és persze a Vadaskert, más néven az Egzotikumok Háza, ahol Inejt arra
kényszerítették, hogy hamis szuli selymeket viseljen. A fiú meglátta Tante
Heleent pávatollaiban és híres gyémánt nyakékével, amint az aranyozott
szalonban szórakoztatta udvartartását. Ő vezette a Vadaskertet, kerítette a
lányokat, és gondoskodott róla, hogy jól viselkedjenek. Amikor Kazt meglátta,
az ajkát savanyú vonallá szorította össze, majd megemelte a poharát, de inkább
fenyegetésképpen, mintsem üdvözlésként. A fiú rá sem hederített, csak ment
tovább.
A Fehér Rózsa Háza volt a Nyugati Donga egyik legfényűzőbb létesítménye.
Saját rakpartja volt, csillogó homlokzata pedig inkább emlékeztetett
kereskedőpalotára, mint bordélyházra. A virágládákat mindig elborították a fehér
futórózsák, amelyek tömény, édes illata betöltötte a csatorna e szakaszát.
A szalonban még erősebb volt az illat. Ott még több fehér rózsával teletömött
óriási alabástromváza állt, és férfiak és nők – álarcban, lefátyolozva vagy
fedetlen arccal – várakoztak az elefántcsont kereveteken, miközben szinte
színtelen bort kortyolgattak, és mandulalikőrrel átitatott könnyű vaníliás
süteményeket majszoltak.
A pultnál álló fiú elefántcsontszínű bársonyöltönyt viselt, a gomblyukából egy
fehér rózsa kandikált ki. Fehér haja volt, és színtelen szeme. A szemét
leszámítva albínónak tűnt, de Kaznak tudomása volt róla, hogy a külsejét az
egyik grisa alkalmazott igazította a ház dekorációjához.
– Brekker úr – szólította meg a fiú –, Nyinánál vendég van.
Kaz bólintott, majd leküzdve a késztetést, hogy eltakarja az orrát a gallérjával,
besurrant egy cserepes rózsafa mögött nyíló folyosóra. Onkle Félix, a Fehér
Rózsát üzemeltető bordélyos szerette azt mondani, hogy a háza lányai olyan
édesek, mint a virágai illata. Ezzel a viccel viszont a vendégeket tréfálta meg,
ugyanis ennek a fehér rózsának – az egyetlen fajtának, ami elég szívós volt
ahhoz, hogy túlélje Ketterdam nedves időjárását – nem volt természetes illata.
Az összes virágot kézzel illatosították.
Kaz ujjaival végigsimította a növény mögötti falburkolatot, és hüvelykujjával
megnyomott egy mélyedést a falban. A fal kinyílt, Kaz pedig felmászott egy
csigalépcsőn, amit csak a személyzet használt.
Nyina szobája a harmadik emeleten volt. A mellette lévő hálószoba ajtaja
nyitva, a szoba pedig üresen állt, úgyhogy Kaz besurrant, eltolt egy csendéletet,
és átkukucskált a falon. Minden bordély tele volt ilyen kémlelőnyílásokkal, ezek
biztosították az alkalmazottak biztonságát és őszinteségét, illetve izgalmat
biztosított mindazoknak, akik szerettek másokat élvezet közben megfigyelni.
Kaz látott a nyomornegyedben elég olyan szegény ördögöt, akik sötét sarkokban
és sikátorokban kerestek kielégülést, úgyhogy számára a dolog elvesztette a
vonzerejét. Ezenkívül azt is tudta, hogy aki éppen ezen a kémlelőnyíláson
kukucskál be izgalmat keresve, az fájdalmasan csalódni fog.
Az elefántcsontszín posztóval letakart kerek asztal előtt egy alacsony, kopasz,
teljesen felöltözött férfi ült, keze gondosan összekulcsolva az érintetlen ezüst
kávéstálca mellett pihent. Nyina Zenyik a férfi mögött állt. Vörös selyem keftát
viselt, ami grisa szívtörő mivoltát hirdette. Az egyik tenyere a férfi homlokán
nyugodott, a másik a tarkóján. A lány magas volt, és olyan, mint egy hajó
mesterien faragott, dús keblű orrdísze. Egyikük sem szólt egy szót sem, mintha
odafagytak volna az asztalhoz. A szobában még ágy sem volt, csak egy keskeny
kanapé, ahol éjszakánként Nyina aludt összegömbölyödve.
Amikor Kaz rákérdezett, miért, a lány egyszerűen azt felelte:
– Nem akarom, hogy bárkinek hátsó gondolata támadjon.
– Egy férfinak nem kell ágy ahhoz, hogy hátsó gondolata támadjon, Nyina.
– Mit tudhatsz te arról, Kaz? – rebegtette meg Nyina a szempilláit. – Vedd le
a kesztyűdet, hadd lássuk, milyen gondolataid támadnak!
Kaz addig tartotta rajta hideg pillantását, amíg a lány elkapta a tekintetét. A
fiúnak nem volt kedve Nyina Zenyikkel flörtölni, és arról is tudomása volt, hogy
a lány cseppet sem érdeklődik iránta, csak szeret mindenkivel és mindennel
kikezdeni. Egyszer látta, ahogy csábos pillantásokat vet a kirakatban egy pár
cipőre, ami tetszik neki.
Nyina és a kopasz férfi szótlanul ült, a percek ketyegve haladtak előre, és
amikor az óra egészet ütött, a fickó felállt, és kezet csókolt a lánynak.
– Menjen! – szólt a lány ünnepélyes hangon. – Béke legyen önnel.
A kopasz könnyes szemmel újra kezet csókolt neki.
– Köszönöm.
Amikor a vendég már a folyosón járt, Kaz kilépett a hálószobából, és
bekopogott Nyina ajtaján.
A lány óvatosan, a láncot bekapcsolva hagyva nyitott ajtót.
– Ó! – szólt, amikor meglátta Kazt. – Te vagy az.
A lány nem igazán örült, hogy látja. Nem volt meglepő, hiszen Kaz Brekker
látogatása ritkán jelentett jót. Kiakasztotta a láncot, beengedte a fiút, és
előrement, hogy kibújjon a vörös keftából, ami alól előbukkant egy falatnyi
szatén, olyan vékony, hogy alig lehetett anyagnak nevezni.
– A szentekre, hogy utálom ezt a cuccot! – mondta a lány, arrébb rúgta a
keftát, és a fiókból egy kopott köntöst húzott elő.
– Mi a gond vele?
– Nem jól csinálták meg, és szúr. – A keftát Kerchben gyártották, nem
Ravkában: jelmez volt, nem egyenruha. Kaz tudta, hogy Nyina sosem hordja az
utcán, egyszerűen túl kockázatos a grisáknak. Az, hogy a Söpredék tagja volt,
azt jelentette, hogy bárki, aki kezet emel rá, a banda megtorlására számíthat, de a
bosszú nem sokat számított Nyinának, ha egyszer felkerül a rabszolga-kereskedő
hajóra, és azon már ki tudja, merre hajózik.
Nyina lehuppant az asztalnál lévő egyik székre, kibújtatta a lábát ékköves
papucsából, és lábujjait belefúrta a fehér plüss-szőnyegbe.
– A! – sóhajtott elégedetten. – Sokkal jobb. – Elvett egy süteményt a tálcáról,
és a szájába tömte. – Mit akarsz, Kaz? – kérdezte teli szájjal.
– Morzsás a dekoltázsod.
– Nem zavar – közölte a lány, és újra a süteménybe harapott. – Annyira éhes
vagyok.
Kaz mosolyogva és elképedve rázta meg a fejét, látva, hogy Nyina milyen
gyorsan levedlette magáról a bölcs grisa papnő szerepét. Kár, hogy nem állt
színésznőnek.
– Ez Van Aakster volt, a kereskedő? – kérdezte Kaz.
– Az.
– Egy hónapja halt meg a felesége, az üzlete azóta romokban hever. Most,
hogy hozzád jár, várható kedvező fordulat?
Nyinának nem kellett ágy, mert az érzelmekre specializálódott. Örömmel,
nyugalommal és magabiztossággal kereskedett. A grisa korporálok többsége a
testre összpontosított – gyilkolási vagy gyógyítási céllal Nyinának viszont olyan
munkára volt szüksége, amivel Ketterdamban maradhatott, és elkerülhette a bajt.
így ahelyett, hogy az életét kockára téve zsoldosként nagy vagyonra tett volna
szert, inkább lassította a szívdobogást, könnyítette a légzést és lazította az
izmokat. Volt egy jól menő melléktevékenysége is: szabóként varrta fel a gazdag
kerchiek ráncait és tokáit, a fő jövedelme azonban a hangulatjavításból
származott. Magányos, gyászoló és ok nélkül búskomor emberek keresték fel,
majd magabiztosan és kevésbé szorongva távoztak. A hatás nem tartott sokáig,
de néha már a boldogság illúziója is elég volt ahhoz, hogy a vendégei úgy
érezzék, ki fogják bírni a következő napot. Nyina állította, hogy a mirigyek miatt
van, de Kazt hidegen hagyták a részletek, csak az érdekelte, hogy a lány
megjelenjen, ha szüksége van rá, és Per Haskellnek időben fizesse a százalékát.
– Úgy gondolom, lesz fordulat – felelte Nyina. Bekapta az utolsó süteményt
is, élvezettel lenyalta az ujjait, aztán kitette a tálcát az ajtó elé, és csengetett a
szobalánynak. – Van Aakster a múlt hét végén kezdett ide járni, és azóta
mindennap itt volt.
– Remek. – Kaz az eszébe véste, hogy vegyen párat Van Aakster cégének
olcsó részvényeiből. Még ha a fickó kedélyének változása Nyina keze
munkájának is köszönhető, az üzlet akkor is be fog indulni. A fiú kicsit habozott,
aztán megkérdezte:
– Te ugye javítod a hangulatát, enyhíted a fájdalmát, meg minden, de rá
tudod-e venni, hogy valamit megtegyen? Esetleg elfelejtse a feleségét?
– Megváltoztatni a fejében a gondolatok menetét? Az képtelenség.
– Az agy is csak olyan szerv, mint a többi – mondta Kaz Van Ecket idézve.
– így van, de hihetetlenül bonyolult szerv. Irányítani vagy megváltoztatni
valaki gondolatait… Nos, az nem csak annyi, mint lelassítani valakinek a
pulzusát, vagy kibocsátani valamilyen vegyi anyagot, hogy azzal javítsam valaki
hangulatát. Túl sok tényező játszik közre. Nincs grisa, aki erre képes lenne.
Még nincs – javította ki magában Kaz.
– Akkor a tünetet kezeled, nem az okot.
– A fickó az, aki kerüli a fájdalmat, nem pedig kezeli – vonta meg a vállát
Nyina. – Ha engem választott megoldásnak, akkor sosem fogja túltenni magát a
felesége halálán.
– Akkor az útjára bocsátód? Javasolod neki, hogy keressen új feleséget, és
többé ne tegye be hozzád a lábát?
A lány végighúzta a hajkefét világosbarna haján, és a tükörben a fiúra
pillantott.
– Van Per Haskellnek olyan terve, hogy elengedi a tartozásomat?
– Egyáltalán nincs.
– Hát, akkor hagyjuk, hadd gyászoljon Van Aakster a maga módján. Fél óra
múlva új vendégem jön, Kaz. Rátérnél a tárgyra?
– A vendéged várni fog. Mit tudsz a jurdaparemről?
– Hallottam pletykákat, de mind képtelenségnek tűnik.
Az a néhány grisa, aki Ketterdamban dolgozott – az Árapálytanács
kivételével –, mind ismerte egymást, és szívesen cseréltek híreket egymással. A
legtöbbjük valami elől menekült, és leginkább azt ■ szerették volna elkerülni,
hogy a rabszolga-kereskedők felfigyeljenek rájuk, vagy a ravkai kormány
érdeklődni kezdjen irántuk.
– Nem csak pletyka.
– Repülő szélhívók? Köddé váló hullámhívók?
– Ólomból aranyat csináló fabrikátorok. – A fiú benyúlt a zsebébe, és
odadobta a lánynak a sárga rögöt. – A pletyka igaz.
– A fabrikátorok textilt készítenek. Fémmel és szövetekkel babrálnak. Nem
tudják átváltoztatni az anyagokat. – A lány a fény felé tartotta a rögöt. – Ezt
bárhol beszerezhetted – válaszolta a lány ugyanazt, amit pár órája ő mondott Van
Ecknek.
Bár nem kínálták hellyel, Kaz letelepedett a plüsskanapéra, és kinyújtóztatta
rossz lábát.
– A jurdaparem híre igaz, Nyina, és ha még mindig az a jó kis grisa katona
vagy, akinek gondollak, akkor tudni akarod, hogy mit tesz az olyanokkal, mint
te.
A lány megforgatta az aranyrögöt a kezében, aztán szorosabbra fogta a
köntösét maga körül, és a kanapé végébe kuporodott. Kaz újra elcsodálkozott az
átalakuláson. Ebben a szobában azt a szerepet játszotta, amit a vendégei látni
akartak: az erős grisa, aki maga a nyugalom és a bölcsesség. Most viszont, ahogy
homlokát ráncolva, lábát maga alá húzva ült, úgy nézett ki, mint aki valójában
volt: a Kis Palota fényűző védettségében nevelkedett tizenhét éves lány, aki távol
az otthonától alig tudja megkeresni a napi betevőjét.
– Hallgatlak – mondta a lány.
Kaz beszélni kezdett. Nem tért ki Van Eck ajánlatának részleteire, de beszélt
Bo Jul-Bajurról, a jurdaparemről és arról, mekkora függőséget okoz a szer,
külön hangsúlyozva, hogy nemrégiben ravkai katonai dokumentumokat raboltak
el.
– Ha ez mind igaz, akkor Bo Jul-Bajurt likvidálni kell.
 – Nem ez a feladat, Nyina.
– Ez nem a pénzről szól, Kaz.
A dolog mindig is a pénzről szólt, de Kaz tudta, hogy másmilyen nyomásra is
szükség lesz. Nyina szerette az országát, és szerette a népét. Még mindig hitt
Ravka jövőjében és a Második Hadseregben, a grisa katonai elitben, ami a
polgárháború alatt szinte teljesen felbomlott. Nyina Ravkában maradt barátai azt
hitték, hogy a lány meghalt, fjerdai boszorkányüldözők áldozata lett, és ezen
egyelőre nem is akart változtatni. Kaz viszont tudta, hogy egyszer vissza
szeretne térni.
– Nyina, ki fogjuk hozni Bo Jul-Bajurt, és ehhez szükségem van egy
korporálra. Szeretném, ha benne lennél a csapatomban.
– Akárhol is bujkál, ha megtalálod, és élve hagyod, a legfelháborítóbb
felelőtlenséget követed el. A válaszom nem.
– Nem bujkál. A fjerdaiak a Jégudvarban tartják.
Nyina megtorpant.
– Akkor annyi, mintha már nem is élne.
– A Kereskedőtanács nem így gondolja. Nem bajlódnának ennyit a dologgal,
és nem ajánlanának ilyen jutalmat, ha azt hinnék, hogy már ártalmatlan. Van Eck
aggódott, láttam rajta.
– A kereskedő, akivel beszéltél?
– Az. Azt állítja, hogy jók az értesülései. Ha nem, hát akkor én viszem el a
balhét. Ha viszont Bo Jul-Bajur él, valaki megpróbálja majd kiszabadítani a
Jégudvarból. Miért ne mi legyünk azok?
– A Jégudvar… – mondta Nyina, és Kaz tudta, hogy kezd neki összeállni a
kép. – Neked nem csak korporálra van szükséged, igaz?
– Nem, hanem valakire, aki kívül-belül ismeri az Udvart.
A lány felugrott, és fel-alá kezdett járkálni. Kezét csípőre tette, a köntöse ide-
oda lobogott.
– Te egy kis görény vagy, tudod? Hányszor jöttem hozzád, és kértem, hogy
segíts Matthiasnak? És most hogy te akarsz valamit…
– Per Haskell nem jótékonysági intézmény.
– Ne kend az öregre! – vágott vissza a lány. – Ha akartál volna segíteni,
tudod, hogy megtehetted volna.
– És miért tettem volna?
A lány Kaz felé fordult.
– Mert… Mert…
– Mikor csináltam én bármit is semmiért, Nyina?
A lány kinyitotta a száját, majd becsukta.
– Tudod, mennyi szívességet kellett volna behajtanom? Mennyi pénzt kellett
volna elköltenem vesztegetésre ahhoz, hogy Matthias Helvart kihozzam a
börtönből? Túl nagy volt az ár.
– És most? – firtatta a lány még mindig villámló szemmel.
– Most ér valamit Helvar szabadsága.
– Az…
Kaz felemelte a kezét, hogy elvágja a lány mondanivalóját.
– Ér valamit számomra.
Nyina a halántékára szorította a kezét.
– Még ha oda is jutnál hozzá, Matthias sosem egyezne bele, hogy segítsen
neked.
– Csak ráhatás kérdése a dolog, Nyina.
– Te nem ismered.
– Nem? Ő is olyan, mint bárki más: a mohóság, a büszkeség és a fájdalom
hajtja. Te ezt jobban megérthetnéd, mint bárki más.
– Helvart egyes-egyedül a becsület hajtja. Sem megvesztegetni, sem
megfélemlíteni nem lehet.
– Lehet, hogy ez valamikor igaz volt, Nyina, de egy év nagyon hosszú idő.
Helvar jócskán megváltozott.
– Találkoztál vele? – A lány tágra nyílt zöld szemében lelkesedés csillant. –
Na, tessék – gondolta Kaz –, a Hordó még nem ölt ki belőled minden reményt.
– Találkoztam.
Nyina mély, reszkető lélegzetet vett.
– Bosszút akar állni, Kaz.
– Ezt akarja, de nem erre van szüksége – közölte Kaz. – A ráhatás lényege,
hogy tisztában legyünk a kettő közötti különbséggel.
 6
Nyina

NYINA GYOMRA KAVARGOTT, de egyáltalán nem a csónak imbolygásától. Próbált

mélyeket lélegezni, a ketterdami kikötő mögöttük eltűnő fényeire és az evezők
egyenletes csapásaira összpontosítani a vízben. Mellette Kaz igazgatta az álarcát
és a köpenyét, Muzzen pedig kérlelhetetlen és lendületes gyorsasággal evezett
egyre közelebb Terrenjelhez, Kerch egyik apró külső szigetéhez, közelebb a
Pokol Kapujához és Matthiashoz.
Nedves, gomolygó köd ülte meg a vizet. Az Imperjumon lévő hajógyárakból
kátrány és gépek szagát hozta, és még valami másét is: az égő hullák édes bűzét
a Kaszás Bárkájáról. Ketterdam a bárkán szabadult meg azoktól a halottaktól,
akiknek a városon kívüli temetőkben nem tudták megfizetni a temetését.
Undorító – gondolta Nyina, és köpenyét szorosabban összehúzta magán.
Elképzelni sem tudta, miért akarhat valaki egy ilyen városban lakni.
Muzzen evezés közben vidáman dudorászott. Nyina csak futólag ismerte:
kidobó és verőlegény, akárcsak a szerencsétlen sorsú Nagy
Bolliger. A lány, amennyire lehetett, elkerülte a Deszkát és a Varjú Klubot.
Kaz sznobnak nevezte emiatt, de őt nem nagyon érdekelte, mi Kaz Brekker
véleménye az ízléséről. Visszanézett Muzzen széles vállaira. Azon gondolkodott,
vajon Kaz csak az evezés miatt hozta magával, vagy azért, mert bonyodalmakra
számított ma éjjel.
Persze hogy lesznek bonyodalmak.
Egy börtönbe készülnek behatolni, nem táncos mulatság lesz. De akkor miért
vagyunk úgy öltözve?
Az Ötödik kikötőben éjfélkor találkozott Kazzal és Muzzennel, és amikor
beszállt a kis evezős csónakba, Kaz egy kék selyemköpenyt és egy hozzá illő
fátylat nyújtott át neki – az Elveszett Menyasszony ünnepi öltözékét, ami a
szórakozni vágyók egyik kedvelt jelmeze volt, amikor belekóstoltak a Hordó
korlátlan örömeibe. A fiú egy nagy narancssárga köpenyt viselt, fején a Félnótás
álarcával. Muzzen jelmeze ugyanaz volt. Már csak egy színpad kellett volna, és
előadhatták volna a Komedie Brute-ból a sötét, durva kis jelenetek egyikét,
amiket a kerchiek olyan irtó mulatságosnak találnak.
– Engedd le a fátylad! – bökte oldalba Kaz. Ö is lehúzta a saját álarcát, a
hosszú orr és a kidülledő szem kétszer olyan borzalmasnak tűnt a ködben.
Már éppen arra készült, hogy mégiscsak megkérdezi, miért kellenek a
jelmezek, amikor észrevette, hogy nincsenek egyedül. A szálló ködön keresztül
látta, hogy más csónakok is közelednek a vízen, rajtuk újabb Félnótások, újabb
Menyasszonyok, egy Karmazsin Úr és egy Szkarabeusz királynő. Mi a csudát
keresnek ezek itt a Pokol Kapujánál?
Kaz nem volt hajlandó részleteket elárulni a tervéről, és amikor tovább
faggatta, csak annyit mondott neki:
– Szállj be a csónakba!
Ez teljesen Kazra vallott. Tudta, hogy nem kell a lánynak magyarázkodnia,
mert Matthias szabadságának csábítása máris elvette a maradék józan eszét is.
Egész évben próbálta rávenni Kazt, hogy szabadítsák ki Matthiast a börtönből,
most pedig Kaz többet is kínál neki, mint a szabadságát, de sokkal nagyobb árat
kell fizetni érte, mint Nyina gondolta. Amikor elérték Terrenjel sziklás partját,
alig látszott valami kis fény. Körülöttük sötétség és csapkodó hullámok.
– Nem tudtad volna egyszerűen megvesztegetni a börtönigazgatót? –
motyogta Kaznak.
– Semmi szükségem rá, hogy megtudja, hogy van valamije, ami kell nekem.
Amikor a hajó törzse a homokba fúródott, két férfi futott eléjük, és kijjebb
húzta a csónakjukat a szárazra. A többi csónak is ugyanabba a kis öbölbe tartott,
és azokat is újabb hórukkoló, szitkozódó fickók húzták ki a partra.
Az arcukat alig látta a fátylon keresztül, de látta az alkarjukon a tetoválást:
karikába gömbölyödő kóbor macska, a Tízes Oroszlánok jele.
– A pénzt – szólt az egyikük, miközben kikászálódtak a csónakból.
Kaz egy halom krugét nyújtott át a férfinak. A Tízes Oroszlán megszámolta,
aztán továbbintette őket.
Egy fáklyákkal szegélyezett göröngyös utat követve felmásztak a börtön
szélárnyékos oldalára. Nyina hátrahajtotta a fejét, hogy felpillantson a Pokol
Kapujának nevezett erőd fekete tornyaira. Az erőd olyan volt, mint egy
tengerből kibukkanó sötét kőököl. Már látta messziről, amikor megfizetett egy
halászt, hogy hozza ki a szigethez. Amikor viszont arra kérte, hogy vigye
közelebb, a halász arra már nem volt hajlandó.
– A cápák elég harapósak arrafelé – állította. – Tele a bendőjük fogolyvérrel.
Nyinát kirázta a hideg az emléktől.
 Egy ajtó kinyílt, és egy újabb Tízes Oroszlán bandatag beengedte Nyinát és a
többieket. Sötét és meglepően tiszta konyhába jutottak. A falakon óriási kádak
lógtak, amelyek inkább mosáshoz illettek, mint a főzéshez. A helyiségben furcsa,
ecetre és zsályára emlékeztető szag terjengett. Mint valami kereskedő konyhája –
gondolta Nyina. A kerchiek szerint a munka hasonló volt az imádsághoz. Lehet,
hogy a kereskedőfeleségek eljöttek ide padlót, falat és ablakot mosni, hogy
szappannal, vízzel és kidörzsölt kezükkel áldozzanak Ghezennek, az ipar és a
kereskedelem istenének. Nyina visszafojtotta a hányingerét. Súrolhattak,
amennyit csak akartak, az átható szag mögött érezni lehetett a penész, a vizelet
és a mosdatlan testek elfedhetetlen bűzét. Igazi csoda kellene ahhoz, hogy ezt
eltüntessék.
Áthaladtak egy sötét előszobán. A lány azt hitte, hogy innen felmennek a
zárkákhoz, de csak egy újabb ajtón haladtak át, majd egy kőhídra jutottak, ami a
börtön főépületét egy másik toronynak tűnő építménnyel kötötte össze.
– Hová megyünk? – kérdezte suttogva Nyina. Kaz nem válaszolt. A
feltámadó szél fellebbentette a fátylát, és sós permetet szórt az arcára.
Amikor beléptek a második toronyba, a sötétből egy alak lépett eléjük. Nyina
alig tudta megállni, hogy ne sikoltson fel.
– Inej – szólt remegő hangon. A szuli lány a Szürke Ördög szarvakkal ellátott,
magas nyakú tunikáját viselte, de Nyina így is megismerte. Senkinek sem volt
olyan mozgása, mint neki: mintha a világ füstből lenne, ő pedig csak átsétálna
rajta.
– Hogy jutottál egyáltalán ide? – suttogta Nyina.
– Hamarabb eljöttem egy áruszállító bárkával.
Nyina a fogát csikorgatta.
– Szóval az emberek csak úgy jönnek-mennek a Pokol Kapujához
szórakozásból?
– Egyszer egy héten igen – felelte Inej, apró ördögszarvai a fejével együtt
lengedeztek.
– Hogy érted, hogy egyszer egy…
– Csönd legyen! – mordult fel Kaz.
– Ne csitíts engem, Brekker! – suttogta dühösen Nyina. – Ha ilyen könnyű
bejutni a Pokol Kapujába…
– Nem a bejutással van a gond, hanem a kijutással. Most hallgass el, és légy
óvatos!
Nyina lenyelte a mérgét. Kazra kellett bíznia a játék vezetését, az már úgyis
elintézte, hogy ne legyen más választása.
Keskeny folyosóhoz értek. Ez a torony másmilyennek tűnt, mint az előző,
régebbinek, a durva kőfalak feketéllettek a fáklyák füstjétől. Tízes Oroszlán
vezetőjük kitárt egy nehéz vasajtót, és intett, hogy menjenek utána lefelé a
meredek lépcsőn. Itt a sós víz nyirkos kipárolgásával keveredve még áthatóbb
volt az emberszag és a szemét bűze. Egyre lejjebb kanyarogtak a szikla
bendőjében. Nyina a falba kapaszkodott. Nem volt korlát, és bár nem látott a
mélybe, biztos volt benne, hogy nem lenne kellemes lezuhanni. Nem mentek
messzire, de mire célhoz értek, a lány remegett, az izmai teljesen megfeszültek,
de nem igazán a megerőltetéstől, inkább attól a tudattól, hogy Matthias itt van
valahol ezen a szörnyű helyen. Itt van, ezek között a falak között.
– Hol vagyunk? – suttogta, miközben szűk kőalagutakon bújtak át, és
vasrácsokkal ellátott sötét barlangok mellett haladtak el.
– Ez a régi börtön – felelte Kaz. – Amikor az új tornyot felépítették, ezt is
meghagyták.
A lány nyögést hallott az egyik zárkából.
– Még tartanak itt foglyokat?
– Csak a legrosszabbakat.
Nyina bekukucskált az egyik üres zárkába. A falon bilincs lógott, ami sötétlett
a rozsdától és talán a vértől is.
Nyina fülét a fal másik oldaláról jövő egyenletes morajlás ütötte meg. Először
azt gondolta, hogy az óceán az, de aztán rájött, hogy tömeg skandálását hallja.
Kanyargó alagútba érkeztek. Jobbról további régi zárkák sorakoztak, balról
viszont lépcsőzetes árkádsorokon keresztül fény szűrődött be az alagútba. Az
árkádokon betekintve Nyina ordító, lármás tömeget pillantott meg.
A Tízes Oroszlán az alagúton át a harmadik árkádhoz vezette őket, ahol egy
kék-szürke egyenruhás börtönőr állt őrt, vállán puskával.
– Itt van még négy – kiabált át a Tízes Oroszlán a tömegen, majd Kazhoz
fordult. – Ha indulniuk kell, az őr kísérőt fog hívni. Senki nem kóborol el vezető
nélkül, érthető?
– Persze, persze, eszünkbe sem jutna ilyesmi – felelte Kaz nevetséges álarca
mögül.
– Jó szórakozást! – vigyorgott csúfondárosan a Tízes Oroszlán. A börtönőr
beterelte őket.
Nyina belépett az árkád alá, és úgy érezte, mintha valami furcsa rémálomba
zuhant volna. Egy kiugró kőpárkányon álltak, alattuk egy lapos, durván
kialakított amfiteátrum. A torony belsejét teljesen szétverték, hogy arénát
hozzanak létre. A régi börtönből csak a fekete falak maradtak meg, a tető régen
beszakadt vagy széthordták, így fent a magasban látni lehetett a sűrű felhőtakaró
borította, csillagtalan éjszakai eget. Olyan volt, mintha egy rég elpusztult,
vastag, kivájt fatörzs erősen visszhangzó belsejében álltak volna.
A lány körül álarcos férfiak és lefátyolozott nők zsúfolódtak össze a
lépcsőzetes párkányokon, és ütemes lábdobogással kísérték a lent zajló
eseményeket. A küzdőtér körüli falakat fáklyák világították be, az aréna
homokját pedig nedves vörös foltok tarkították, ahol a vér beleivódott. Egy
barlang sötét szája előtt vézna, szakállas fickó állt bilincsbe verve egy nagy
fakerék mellett, amire mintha apró állatok lettek volna felrajzolva. Valamikor
láthatóan erős lehetett, most viszont lógott rajta a bőr, és megereszkedtek az
izmai. Mellette egy fiatalabb fickó állt oroszlánbőrből készült ütött-kopott
köpenyben, az arca a nagymacska szájából kandikált ki. Az oroszlán fején
csillogó korona virított, a szemeit pedig két fényes ezüsttízes helyettesítette.
– Forgasd meg a kereket! – utasította a fiatalember a férfit.
A fogoly felemelte megbilincselt kezét, és lendületesen megpörgette a
kereket. A kerék szélén kattogó piros mutató forgás közben vidám, kereplő
hangot adott, majd a kerék lassan megállt. Nyina nem igazán tudta kivenni a
jelet, de a tömeg felordított, a férfi válla pedig előrehanyatlott, aztán egy őr
odajött, hogy kinyissa a bilincsét.
A fogoly a homokba hajította a bilincset, aztán egy pillanat múlva Nyina
olyan üvöltést hallott, ami még a tömeg felajzott vonyítását is túlharsogta. Az
oroszlánköpenyes fickó és a börtönőr sietve föllépett egy kötélhágcsóra. Őket
kiemelték egy biztonságos kiszögellésre, míg a fogoly egy viharvert kést
halászott elő a homokban fekvő véres fegyverhalomból, és amennyire tudott,
elhátrált az alagút szája elől.
Az alagútból előmászó állathoz hasonlót Nyina még életében nem látott.
Valami hüllőféle lehetett, robusztus testét zöldesszürke pikkelyek borították,
széles, lapos feje és keskeny sárga szeme volt. Lassú, kígyózó mozgással haladt
előre, hosszú testét lustán vonszolva a földön. Széles száját odaszáradt fehér
lepedék övezte, és amikor az állat újra üvöltésre tátotta a pofáját, éles fogairól
valami nedves, fehér hab csepegett a földre.
– Ez meg mi a csoda? – kérdezte Nyina.
– Rinca moten – felelte Inej. – Sivatagi gyíkféle. A szájából csepegő méreg
halálos.
– Elég lassúnak tűnik, ahogy mászik.
– Látszatra igen.
A fogoly támadásba lendült a késével. A méretes gyík olyan gyorsan elugrott,
hogy Nyina alig látta. Az egyik pillanatban a fogoly még fenyegetően közeledett
hozzá, a másikban a gyík az aréna másik oldalán tűnt fel. Alig pár pillanat múlva
ráugrott a fogolyra, és a földre szorította az üvöltő férfit. A mérge a fickó arcára
csöpögött, és füstölgő nyomot hagyott, ahol csak hozzáért a bőréhez.
Az állat hátborzongató reccsenés kíséretében ránehezedett a fogolyra, és
lassan marcangolni kezdte földön fekvő, visító áldozata vállát.
 A tömeg elégedetlenkedve fütyülni kezdett.
Nyina elfordította tekintetét, nem bírta a látványt.
– Mi a csoda ez?
– Isten hozott a Pokolparádén – köszöntötte Kaz. – Pár éve Pekka Rollinsnak
támadt ez az ötlete, és a megfelelő tanácstagot környékezte meg vele.
– A Kereskedőtanács tud erről?
– Hát persze hogy tud, Nyina. Ebből sok pénzt lehet csinálni.
Nyina keze ökölbe szorult. Leereszkedő hangneme miatt legszívesebben
lekevert volna egyet Kaznak.
Jól ismerte Pekka Rollins nevét. Ő volt a Hordó koronázatlan királya, aki
nemcsak egy, hanem két kaszinót is magáénak tudhatott – az egyik fényűző hely,
a másik vékonyabb pénztárcájú tengerészeknek való –, és több igényesebb
bordélyházat is üzemeltetett. Amikor Nyina egy éve megérkezett Ketterdamba,
nem volt se barátja, se pénze, és az otthona messze volt. Az első hetet a kerchi
törvényszéken töltötte, és a Matthias elleni vádakkal foglalkozott. Amikor
viszont megtette a tanúvallomását, minden teketória nélkül kirakták az Első
kikötőbe, épp csak annyi pénzzel, hogy ki tudja fizetni az útját Ravkába.
Bármennyire is szeretett volna visszatérni az országába, tudta, hogy képtelen
lenne otthagyni Matthiast a Pokol Kapujában sínylődni.
Fogalma sem volt, mihez kezdjen, de úgy tűnt, az új grisa korporál híre máris
elterjedt Ketterdamban. A kikötőben Pekka Rollins emberei vártak rá, akik
biztonságot és szállást ígértek neki. A Smaragdpalotába vitték, ahol maga Pekka
Rollins próbálta rávenni, hogy csatlakozzon a Tízes Oroszlánokhoz, és
felajánlotta, hogy beindíthatja az üzletét az Édességboltban. Már majdnem igent
is mondott, mivel pénz szűkében volt, és szörnyen félt az utcákon leselkedő
rabszolga-kereskedőktől, de aznap éjjel Inej bemászott a Smaragdpalota legfelső
emeletén lévő szobája ablakán Kaz Brekker ajánlatával.
Nyina sosem jött rá, hogy tudott Inej az éjszaka közepén hatemeletnyi eső
áztatta, csúszós kőfalat megmászni, de a Söpredék kedvezőbb feltételeket kínált,
mint Pekka és a Tízes Oroszlánok. Olyan szerződés volt, amit egy-két év alatt ki
is fizethetett, ha okosan beosztja a pénzét. Ráadásul Kaz a megfelelő embert
küldte az ügye képviseletére: egy Nyinánál csak pár hónappal fiatalabb szuli
lányt, aki Ravkában nőtt fel, és aki egy igen kemény évet húzott le szerződéses
alkalmazottként a Vadaskertben.
– Mit tudsz nekem mondani Per Haskellről? – kérdezte Nyina akkor éjjel.
– Nem túl sokat – ismerte be Inej. – Nem jobb, nem rosszabb, mint a
Hordóban a legtöbb főnök.
– És Kaz Brekkerről?
– Hazug, tolvaj, és messzemenően lelkiismeretlen alak. De amiben
megegyeztek, ahhoz tartani fogja magát.
Nyina hallotta a lány hangján, hogy meggyőződésből beszél.
– Ő szabadított fel a Vadaskertből?
– A Hordóban nincs szabadság, csak kedvező szerződési feltételek. Tante
Heleen lányai sosem tudják kivásárolni magukat. Erről ő maga gondoskodik. Az
a nő… – Inej itt elhallgatott, de Nyina érezte, ahogy remeg a dühtől. – Kaz
győzte meg Per Haskellt arról, hogy kivásároljanak. Ott haltam volna meg a
Vadaskertben.
– Most meg a Söpredéknél halhatsz meg.
Inej sötét szeme megvillant.
– Lehet, de állva halok meg, késsel a kezemben.
Másnap reggel Inej segített Nyinának kisurranni a Smaragdpalotából.
Találkozott Kaz Brekkerrel, és rideg modora és furcsa bőrkesztyűje ellenére
beleegyezett, hogy csatlakozik a Söpredékhez, és a Fehér Rózsában fog
dolgozni. Alig két napra rá egy lányt holtan találtak az Édességboltban. A saját
ágyában fojtotta meg egy Karmazsin Úrnak öltözött vendég, akinek sosem
bukkantak a nyomára.
Nyina annak idején megbízott Inejben, és nem is bánta meg, bár most
egyszerűen mindenkire irtó dühös volt. Nézte, amint egy csapat Tízes Oroszlán
hosszú lándzsákkal terelgeti a sivatagi gyíkot. A szörnyeteg láthatóan jól
belakmározott, és hagyta magát visszahajtani az alagútba, kövér testével lustán
kígyózva jobbra-balra.
A tömeg még mindig ordítva füttyögött, miközben őrök léptek be az arénába,
hogy eltakarítsák a fogoly maradványait, akinek összeroncsolt teste még mindig
füstölgőit.
– Miért elégedetlenkednek? – kérdezte Nyina mérgesen. – Hát nem ezért
jöttek ide?
– Küzdelmet akartak – magyarázta Kaz. – Azt hitték, hogy a fickó tovább
bírja.
– Ez undorító.
Kaz megvonta a vállát.
– Az egyetlen dolog, ami undorító benne, hogy nem én találtam ki először.
– Ezek nem rabszolgák, Kaz, hanem foglyok.
– Gyilkosok és erőszaktevők.
– Meg tolvajok és csalók. A te fajtád.
– Kedves Nyina, senki sem kényszeríti őket, hogy harcoljanak. Sorban állnak
a lehetőségért. Jobb ételt, egyszemélyes zárkát, alkoholt, jurdát és nyugati
dongái lányokat kaphatnak érte.
– Jobb, mint ami nekünk jut a Deszkában – ropogtatta meg Muzzen az ujjait.
 Nyina figyelte az ordítozó tömeget, a sorok között járkáló kikiáltók
fogadásokat gyűjtöttek. Lehet, hogy a Pokol Kapujának foglyai sorban állnak a
harcolásért, de Pekka Rollins az, aki itt valóban profitál a dologból.
– Helvar ugye nem… Ugye nem harcol az arénában?
– Nem a jó hangulat miatt vagyunk itt – közölte Kaz.
Most már legszívesebben orrba vágta volna.
– Tudatában vagy, hogy csak egy intésembe kerül, és összehugyozod a
nadrágodat?
– Nyugi, szívtörő! Szeretem ezt a nadrágot, és ha belepiszkálsz a szerveimbe,
Matthias Helvar sosem látja meg a fényes napot.
Nyina kifújta a levegőt, és mérgesen bámult a semmibe.
– Nyina… – duruzsolta Inej.
– Ne szólj hozzám!
– Minden rendben lesz. Hagyjuk, hadd csinálja Kaz azt, amihez a legjobban
ért.
– Szörnyű alak.
– De hatékony. Ha mérges vagy Kazra azért, mert kegyetlen, az olyan, mintha
azért haragudnál a tűzhelyre, mert forró. Ismered, milyen alak.
– Rád is haragszom – közölte Nyina, és összefonta maga előtt a karját.
– Rám? Miért?
– Még nem tudom, csak haragszom, és kész.
Inej megszorította Nyina kezét, és a lány egy pillanat múlva viszonozta a
kézszorítást. Nyina kábultan ülte végig a következő viadalt, aztán a következőt
is. Azt mondogatta magának, hogy készen áll: készen áll rá, hogy viszontlássa
Matthiast, és készen áll rá, hogy ezen a borzalmas helyen lássa viszont.
Végtére is grisa és a Második Hadsereg katonája, rosszabbat is látott már.
Amikor azonban Matthias lent előbukkant a barlang szájából, rájött, hogy
tévedett. Nyina azonnal felismerte. Az elmúlt évben minden este Matthias arcára
gondolva hajtotta álomra a fejét. Senkivel nem lehetett összetéveszteni
aranyszínű szemöldökét és markáns arcélét. Kaz viszont nem hazudott: Matthias
tényleg nagyon megváltozott. A tömegre dühös szemeket meresztő fiú idegennek
tűnt. Nyinának eszébe jutott, amikor először megpillantotta Matthiast a
holdfényben egy kaeli erdőben. Olyan szép volt, hogy a lány szinte
igazságtalanságnak érezte. Egy másik valóságban biztosan azt hitte volna, hogy
kiszabadítására érkezik ez az arany hajú, fényes megmentő, akinek a szeme
olyan világoskék, mint az északi gleccserek.
De abból, amilyen nyelven beszélt, és amilyen utálat sugárzott a szeméből,
ahányszor csak Nyinára nézett, tudta, mi az igazság. Matthias Helvar drüskelle
volt, fjerdai boszorkányüldöző, akinek az volt a feladata, hogy grisákat ejtsen
foglyul, akiket aztán bíróság elé állítottak és kivégeztek, bár Nyina számára
mindig is olyan volt, mint egy arany fénnyel övezett szent harcos.
Most annak látszott, ami valójában volt: gyilkosnak. Meztelen felsőteste úgy
nézett ki, mintha acélból lenne kifaragva, és bár a lány tudta, hogy ez lehetetlen,
magasabbnak tűnt, mintha az egész testfelépítése megváltozott volna. A bőre
annak idején aranyba játszó mézszínű volt, most a piszokréteg alatt hófehérre
változott. És a haja! Régen gyönyörű, sűrű arany haja volt, és mint minden
fjerdai katona, ő is hosszúra növesztve hordta. Most a többi fogolyhoz hasonlóan
az ő haját is leborotválták, valószínűleg a tetvek ellen. Akármelyik őr is
borotválta le, pocsék munkát végzett. A lány még ebből a távolságból is látta a
vágásokat a fejbőrén és a vékony szőke hajsávokat, amiket a borotva elkerült. De
még így is gyönyörű volt.
Matthias átható pillantást vetett a tömegre, és úgy megpörgette a kereket,
hogy az majdnem leesett az állványáról.
Kitt-katt, kitt-katt. Kígyók, tigris, medve, vaddisznó. A kerék vidáman
kerepelt, majd lelassult, és végül megállt.
– Jaj, ne! – kiáltott Nyina, amikor meglátta, hová mutat a mutató.
– Lehetett volna rosszabb is – állította Muzzen. – Mutathatott volna megint a
sivatagi gyíkra.
A köpenyen keresztül megragadta Kaz karját, és érezte, ahogy a fiú izmai
megfeszülnek.
– Ezt le kell állítanod!
– Engedj el, Nyina! – mondta Kaz mély, rekedtes hangon, de Nyina valódi
fenyegetést érzett ki belőle.
A lány elengedte a karját.
– Kérlek, te ezt nem értheted. Ő…
– Ha túléli, akkor ma éjjel kiviszem innen Matthias Helvart, de ezt neki kell
lejátszania.
– Te ezt nem foghatod fel – rázta meg Nyina idegesen a fejét.
Az őr kinyitotta Matthias bilincsét, és amint az a homokba esett, a
bemondóval együtt fellépett a hágcsóra, és biztonságos magasságba emelkedett.
A tömeg ordított és ütemesen dobogott, de Matthias csendben, mozdulatlanul állt
még akkor is, amikor a kapu kinyílt, és a farkasok kirontottak az alagútból:
három vicsorgó, fogát csattogtató vadállat, amik egymáson átbukfencezve
igyekeztek minél előbb a fiúra vetni magukat.
Az utolsó pillanatban Matthias hirtelen lekuporodott, és az első farkast a
földre sújtotta, aztán jobbra hengeredve felkapta az előző harcos által a
homokban hagyott véres kést. Talpra ugrott, és maga elé tartotta a kést, de Nyina
érezte rajta, hogy nem akaródzik küzdenie. A fejét oldalra billentette, kék
szemében pedig kérlelő kifejezés ült, mintha a körülötte köröző két farkassal
próbálna valamiféle szavak nélküli tárgyalásba bocsátkozni. Bármit kért is, süket
fülekre talált.
A jobb oldali farkas támadásba lendült. Matthias mélyen lekuporodott, és
kését a farkas véknyába vágva megpördült. Az állat fájdalmasan felvinnyogott,
mire Matthias láthatóan megremegett. Ezzel értékes másodperceket veszített. A
harmadik farkas ráugrott, a homokba döntötte, és a vállába mélyesztette a fogát.
A fiú gurulni kezdett, a farkast magával rántva. A farkas a szájával feléje kapott,
' mire a fiú elkapta a két állkapcsát, és karizmait megfeszítve komor arccal
szétrántotta őket. Nyina összeszorította a szemét. Hátborzongató reccsenés
hallatszott. A tömeg felhördült.
Matthias a farkas mellé térdelt. Az állkapcsa eltört, a földön fekve rángatózott
a fájdalomtól. A fiú felkapott egy követ, és nagyot sújtott a szerencsétlen állat
koponyájára. Az elcsendesedett, mire Matthias válla összegörnyedt.
A nép ordított, és dobolt a lábával. Csak Nyina tudta, milyen árat fizetett
azért, mert drüskelle volt. A farkasok náluk szent állatnak számítottak, óriási
lovaikhoz hasonlóan ezeket is harcra tenyésztették ki. Barátnak és társnak
tekintették őket, akik drüskelle gazdájuk oldalán harcoltak.
Az első farkas magához tért, és kezdett körözni a fiú körül. Kelj fel,
Matthias!- gondolta a lány kétségbeesetten. A fiú felállt, de csak lassan,
kimerültén vánszorgott. Csak fél szívvel vett részt a küzdelemben. Az ellenfelei
nyúlánk, vad szürke farkasok voltak, de rokonságban álltak a Fjerda északi
részén élő sarki farkasokkal. Matthiasnál nem volt kés, csak a véres kő a
kezében, a farkas pedig közte és a fegyverhalom között ólálkodott. Az állat fejét
leszegve kivillantotta a fogát.
Matthias balra ugrott. A farkas támadásba lendült, és a fiú oldalába vájta a
fogát. Matthias felnyögött, és a földre roskadt. Nyina egy pillanatra azt hitte,
hogy feladja, és hagyja, hogy a farkas kivégezze. Aztán a fiú kinyújtotta a kezét,
és valami után tapogatózni kezdett a homokban. Ujjai a korábban a csuklóján
lévő bilincsbe akadtak bele.
A fiú megkaparintotta a bilincset, a láncot a farkas nyaka köré tekerte, és
meghúzta. Az erek kidagadtak a nyakán az erőlködéstől, véres arcát a farkas
szőrgallérjához préselte, a szemét összeszorította, a szája mozgott. Ugyan mit
mondhatott? Drüskelle imát? Vagy búcsúztatót?
A farkas hátsó lábaival a homokot kaparászta. A szeme kifordult, fehérje
rémülten csillogott, a szürke bunda kontrasztjaként. Mellkasából nyüszítés tört
fel, majd kilehelte a lelkét. Az állat teste elernyedt, mindkét harcos
mozdulatlanul feküdt a homokban. Matthias szeme még mindig csukva volt,
arcát a farkas bundájába temette.
A tömeg lelkesen tombolt. Egy létrát eresztettek le, amiről leugrott a
bemondó, talpra állította Matthiast, megragadta a kezét, és a győzelem jeleként a
magasba emelte. A bemondó kicsit megbökte Matthiast, mire az felemelte a
fejét. Nyinának elakadt a lélegzete.
Matthias porlepte arcát könnyek áztatták. A szenvedélyes haragnak nyoma
sem volt, és mintha ezzel kialudt volna benne valami. Északi tengerszínű szemét
a lány még sohasem látta ilyen hidegnek, érzelemtől és minden emberi vonástól
mentesnek. Ezt tette vele a Pokol Kapuja, és ez az ő hibája volt.
Az őrök újra lefogták Matthiast, a bilincset letekerték a farkas nyakáról, és
visszazárták a csuklójára. Miközben elvezették, a nép elégedetlenül hangosan
kántálta:
– Még! Még!
– Hová viszik? – kérdezte reszkető hangon Nyina.
– Egy zárkába, ahol kialudhatja a harc fáradalmait – magyarázta Kaz.
– Ki fogja ellátni a sebeit?
– Vannak orvosaik. Megvárjuk, amíg biztosan egyedül marad.
Meggyógyíthatnám – gondolta a lány, de egy sötét és csúfondáros hang szólalt
meg benne. – Még te sem lehetsz ennyire ostoba, Nyina. Nincs az a gyógyító, aki
helyre tudná hozni ezt a fiút. Erről te magad gondoskodtál.
Úgy érezte, majd kiugrik a bőréből, míg telnek a percek. A többiek a
következő viadalt figyelték: Muzzen ujjait hajlítgatva mohó érdeklődéssel
bámult, és a végkifejletet latolgatta, Inej szótlanul és mozdulatlanul állt, mint
egy szobor, Kaz kifürkészhetetlenül nézett, mint mindig, és az ocsmány maszk
mögött mesterkedett valamiben. Nyina lelassította a saját légzését, lenyomta a
pulzusát, és próbálta magát megnyugtatni, de a fejében forrongó lázadás ellen
semmit sem tudott tenni.
Végül Kaz megbökte.
– Készen állsz, Nyina? Először az őrt.
A lány az árkád mellett álló őr felé pillantott.
– Milyen mélyre? – kérdezte. Ez a Hordóban bevett kifejezés volt: Mennyire
tegyem ártalmatlanná?
– Csukott szemig. – Üsd ki, de nagyobb bántódása ne essen!
Követték Kazt addig az árkádig, amin keresztül bejöttek. A tömeg alig vette
észre őket, mert a lenti küzdelmet figyelték árgus szemekkel.
– Kísérőt kérnek? – kérdezte az őr, ahogy közelebb értek.
– Volna egy kérdésem – szólt hozzá Kaz. A köpeny takarásában Nyina
felemelte a kezét, érezte a vér áramlását az őr ereiben, a szöveteket a tüdejében.
– Az anyádról lenne szó, és hogy igazak-e róla a pletykák.
Nyina érezte, hogy az őr pulzusa megugrik, és felsóhajtott:
– Sosem választod a könnyebbik utat, igaz, Kaz?
Az őr előrelépett, és felemelte a puskáját.
– Mit mondott? Én… – A szeme lecsukódott. – Én nem… – Nyina lelassította
a pulzusát, mire az őr előredőlt.
Muzzen elkapta, mielőtt elesett volna, Inej pedig ráhúzta a köpenyt, ami egy
perccel ezelőtt még Kazon volt. Nyina alig lepődött meg, amikor meglátta, hogy
Kaz börtönőr-egyenruhát viselt a köpeny alatt.
– Nem tudtad volna egyszerűen csak megkérdezni tőle, mennyi az idő? –
kérdezte Nyina. – És honnan van ilyen egyenruhád?
Inej az őr fejére húzta a Félnótás álarcát, Muzzen pedig átkarolva támogatta,
mintha az őr felöntött volna a garatra, majd leültették a fal mellett egy padra.
Kaz meghúzgálta az egyenruhája ujját.
– Nyina, az emberek imádják szép ruhás férfiaknak átengedni az irányítást.
Van egyenruhám a stadwatchtól, a kikötői rendészettől és libériám a Geldstraat
minden kereskedőházából. Induljunk.
Végigsurrantak a folyosón.
Ezúttal nem fordultak vissza arra, amerről jöttek, hanem az óramutató
járásával ellentétesen haladtak előre a régi toronyban, miközben bal oldalukon
az aréna fala remegett a tömeg morajlásától és lábdobogásától. Az őrök, akik az
árkádok előtt strázsáltak, alig pillantottak rájuk, bár volt, aki odabólintott
Kaznak, aki arcát a gallérjával eltakarva tempósan lépdelt előre.
Nyina annyira elgondolkodott, hogy alig vette észre, amikor Kaz felemelte a
kezét, jelezve, hogy lassítsanak. Áthaladtak a két árkád közötti kanyarulaton, és
éppen teljesen árnyékban voltak. Előttük egy orvos lépett ki az egyik zárkából,
mögötte őrök, az egyiknél lámpás.
– Át fogja aludni az éjszakát – közölte az orvos. – Reggel adjanak neki
valamit inni, és nézzék meg a pupilláját. Erős altató italt kellett adnom neki.
Amint az orvos és az őrök távoztak az ellenkező irányba, Kaz intett a
csapatnak, hogy mehetnek. A sziklába illesztett ajtó tömör vasból készült, és
csak egy keskeny nyílás látszott rajta, amin keresztül beadták a foglyok ételét.
Kaz lehajolt a zárhoz.
Nyina a durva vasajtót szemrevételezte.
– Barbár egy hely.
– A jobb harcosok többsége a régi toronyban alszik – felelete Kaz –, hogy
elkülönítsék őket a többi fogolytól.
Nyina jobbra-balra tekingetett, ahová az aréna felé nyíló bejáratokból a
fénysugár odaesett. A bejáratoknál őrök strázsáltak, és bár lehet, hogy nem rájuk
figyeltek, csak annyi kellett, hogy valamelyik odafordítsa a fejét. Ha itt elkapják
őket, átadják-e őket a stadwatchmk, hogy bíróság elé kerüljenek, vagy egyenesen
belökik őket az arénába tigriseledelnek? Vagy talán valami kevésbé méltóság-
teljes állat vacsorájának – gondolta reményvesztetten. – Egy csapat feldühödött
pocoknak.
Kaznak belekerült néhány másodpercbe, mire sikerült feltörnie a zárat. Az
ajtó nyikorogva feltárult, a csapat besurrant rajta.
A zárkában vaksötét volt. Néhány pillanat telt el, mire a lány mellett felvillant
egy csontlámpa hideg, zöld fénye. A lámpa világító mélytengeri halak szárított
zúzalékát tartalmazta, és közkedvelt volt a Hordó szélhámosai között, akik nem
akarták, hogy valami sötét sikátorban rajtuk üssenek, de nem akaródzott nekik
lámpásokat cipelni.
Legalább tiszta – gondolta Nyina, ahogy a szeme hozzászokott a homályhoz.
– Kopár és jéghideg, de nem piszkos. Egy lópokróccal leterített priccset látott, és
két vödröt a fal mellett, az egyikből véres rongydarab kandikált ki.
Ezért versengtek a Pokol Kapujának lakói: saját zárka, pokróc, tiszta víz és
egy szemetesvödör.
Matthias háttal a falnak aludt. A lány még a csontlámpa sápatag fényénél is
látta, hogy az arca kezd feldagadni. A sebeit valamiféle kenőccsel kenték be.
Körömvirággal, ismerte fel az illatáról.
Nyina elindult felé, de Kaz a karjára tette a kezét, és visszatartotta.
– Hadd mérje fel Inej a kárt.
– Én meg tudom… – kezdte Nyina.
– Neked most Muzzent kell kezelésbe venned.
Inej odadobta Kaznak a varjúfejes pálcát, amit eddig a Szürke Ördög-jelmez
alatt rejtegethetett, és odatérdelt Matthiashoz a csontlámpával. Muzzen
előrelépett. Levetette a köpenyét, az ingét és a Félnótás-álarcot. A feje le volt
borotválva, és a foglyok egyennadrág-ját viselte. Nyina Matthiasra nézett, majd
vissza Muzzenre, és kezdte kapiskálni, mi Kaz terve. A két fiú nagyjából
ugyanolyan magas és ugyanolyan testfelépítésű volt, de itt véget is ért a
hasonlóságok sora.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy Muzzen cseréljen helyet Matthiasszal.
– Nem azért jött, hogy a sziporkázó társalgását hallgassuk – felelte Kaz. –
Utánoznod kell Helvar sérüléseit. Inej, mi a leltár?
– Zúzódás az öklén, egy letört fog, két törött borda – listázta Inej. – Baloldalt
a harmadik és a negyedik.
– Neki bal vagy neked? – kérdezte Kaz.
– Neki.
 – Ez nem fog menni – aggodalmaskodott Nyina. – A sérüléseket meg tudom
csinálni olyanra, mint Helvarnak, de nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy
Muzzen arcát is hasonlóra szabjam.
– Csak bízz bennem, Nyina!
– Azt sem bíznám rád, hogy bekösd a cipőmet, mert megfújnád a
cipőfűzőmet, Kaz. Még ha feldagasztom az arcát, akkor sem lesz hihető –
vizsgálgatta Muzzen arcát a lány.
– Ma éjjel Matthias Helvar – vagyis a mi kedves Muzzenünk – elkapja a
tűzhimlő farkasok és kutyák által hordozott változatát. Holnap reggel, amikor az
őrei megtalálják, a gennyes kiütések a felismerhetetlenségig eltorzítják az arcát,
így egy hónapra karanténba zárják, hogy kiderüljön, túléli-e a lázat, és hogy
elkerüljék a kór elterjedését. Ez alatt az idő alatt Matthias velünk lesz. Világos?
– Azt akarod, hogy Muzzen úgy nézzen ki, mint akinek tűzhimlője van?
– Azt, és minél gyorsabban, Nyina, mert körülbelül tíz perc múlva itt nagyon
mozgalmas lesz a helyzet.
Nyina a fiúra bámult. Mit tervezett Kaz?
– Akármit csinálok is vele, nem fog egy hónapig tartani. Nem tudok neki
folyamatos lázat csinálni.
– A betegszobai összekötőm gondoskodni fog róla, hogy elég beteg maradjon.
Csak a diagnózisra van szükségünk. Most pedig láss munkához!
Nyina tetőtől talpig végigmérte Muzzent.
– Legalább annyira fog fájni, mintha te magad harcoltál volna –
figyelmeztette.
– Ki fogom bírni – biztosította Muzzen, összeszorította a fogát, és felkészült a
fájdalomra.
A lány a plafonra nézett, aztán a kezét felemelve összpontosítani kezdett.
Jobbjával nagyot csapva a bal keze fölött eltörte Muzzen bordáit.
Muzzen felnyögött és összegörnyedt.
– Ügyes fiú! – szólt Kaz. – Úgy viseli, mint egy bajnok. Most az öklét, aztán
az arcát!
Nyina Inej leírásának megfelelően zúzódásokkal és vágásokkal borította
Muzzen öklét és karját.
– Még sosem láttam közelről tűzhimlőt – közölte Nyina. Csak képen látta
azokban a könyvekben, amiket a Kis Palotában az anatómiaórákon használtak.
– Akkor szerencsés vagy – felelte Kaz komoran. – Igyekezz!
Emlékezetből dolgozva feldagasztotta és kilyukasztgatta Muzzen arcát és
mellkasát, és addig növelte a hólyagokat, míg olyan szörnyen fel nem volt
dagadva az arca, és akkora kiütései nem lettek, hogy teljesen felismerhetetlen
lett. A mélák fickó nyöszörögni kezdett.
 – Minek vállaltál ilyesmit? – morogta Nyina.
Muzzen dagadt arca megmozdult. Talán mosolyogni próbál, gondolta Nyina.
– Jól fizet – mondta nehézkesen.
Nyina felsóhajtott. Mi másért tenne bárki bármit a Hordóban?
– Annyira jól, hogy megéri bezáratni magad a Pokol Kapujába?
– Elég a bajkeverésből, Nyina! – kopogtatta meg Kaz pálcájával a zárka
padlóját. – Ha Helvar együttműködik velünk, Muzzennel együtt mindketten
szabadok lesznek, amint elvégeztük a munkát.
– És ha nem működik együtt?
– Akkor Helvar újra lakat alá kerül, Muzzen pedig így is megkapja a dohányt,
plusz meghívom egy reggelire a Kooperomban.
– Gofrit is kaphatok? – motyogta Muzzen.
– Mindenki kap gofrit. És piát is. Ha ez a meló nem jön össze, senki nem akar
majd józanul a közelemben lenni. Kész vagy, Nyina?
Nyina bólintott, Inej pedig átvette a helyét, és Matthias mintájára bekötözte
Muzzent.
– Rendben – bólintott Kaz. – Állítsd talpra Helvart!
Nyina Matthias mellé térdelt, Kaz pedig tartotta fölötte a csontlámpát.
Matthias arca még alvás közben is gondterhelt volt, halvány szemöldökét
összeráncolta. A lány keze átvándorolt a fiú zúzódásokkal teli állkapcsán, és
ellenállt a vágynak, hogy tovább is ott időzzön.
– Hagyd az arcát, Nyina! Az a lényeg, hogy mozogjon, nem az, hogy szép
legyen. Gyorsan gyógyítsd meg, egyelőre csak annyira, hogy tudjon járni.
Annyira ne legyen élénk, hogy gondunk legyen vele.
Nyina felhajtotta a pokrócot, és munkához látott. Ez is csak egy test-
mondogatta magában. Kaz gyakran hívta magához késő éjjel, hogy a Söpredék
valamelyik sebesült tagját meggyógyítsa, akit a fiú nem akart a hivatásos orvos
kezére adni: lányok szúrt sebbel, törött lábú vagy meglőtt fiúk, akik a stadwatch
őreivel vagy egy rivális bandával folytatott csetepatéban szerezték be
sebesüléseiket. Tegyél úgy, mintha Muzzen lenne az – mondta a lány magában. –
Vagy Nagy Bolliger vagy egy másik tökfilkó. Nem ismered ezt a fiút. És ez így is
volt. A fiú, akit ő ismert, csak az alap volt, amin valami új épült fel.
– Helvar – érintette meg a lány gyengéden a vállát. Meg sem mozdult. –
Matthias.
Elszorult a torka, és érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe. Megcsókolta a
halántékát. Tudta, hogy Kaz és a többiek nézik, és hogy hülyét csinál magából,
de annyi várakozás után a fiú most végre itt volt előtte, és annyira elesettnek
tűnt.
 – Matthias – szólongatta újra.
– Nyina? – A fiú hangja rekedt volt, de ugyanolyan csodálatos, mint amire
emlékezett.
– Jaj, istenem, Matthias! – suttogta. – Kérlek, ébredj fel.
A fiú kábultan kinyitotta halványkék szemét.
– Nyina – motyogta. Ujjaival megsimította a lány arcát, durva kezével
bátortalanul, hitetlenkedve tapogatta. – Nyina?
A lány szeme megtelt könnyel.
– Csitt, Matthias! Azért jöttünk, hogy kivigyünk innen.
A fiú egy szempillantás alatt megragadta a vállát, és a földre szorította.
– Nyina! – vicsorogta, és megragadta a nyakát.
 7
Matthias

MATTHIAS MEGINT ÁLMODOTT. A lányról álmodott.

Minden álmában rá vadászott, néha friss tavaszi me-zőn keresztül, de
legtöbbször jégmezőkön át, vándorköveket és gleccserszakadékokat csalhatatlan
ügyességgel kerülgetve űzte őt. Mindig üldözte, és mindig el is fogta. Ha szépet
álmodott, a földre terítette, fojtogatta, és bosszúszomjas szívvel figyelte, ahogy
az élet elszáll a szeméből: végre, végre! Ha rosszat álmodott, megcsókolta a
lányt.
Álmában a lány sohasem küzdött ellene. Nevetett, mintha a kergetőzés csak
játék volna, mintha tudná, hogy a fiú el fogja kapni, mintha akarná is, hogy
elkapja, és másra sem vágyna, mint hogy a fiú fölé kerekedjen. A lány készséges
és tökéletes volt a karjaiban. Megcsókolta, arcát pedig a nyaka édes kis gödrébe
rejtette. Hajtincsei a fiú arcát csiklandozták, és úgy érezte, ha még egy kicsit így
tarthatná, minden seb, minden fájdalom, minden rossz dolog elmúlna.
Matthias – suttogta édesen a nevét. Ezek voltak a legszörnyűbb álmai, és
amikor felébredt, legalább annyira gyűlölte magát, mint amennyire a lányt. A
tudat, hogy önmagát is elárulná, újra elárulná a hazáját még álmában is, és hogy
– azok után, amit vele tett – valami degenerált része még mindig mohón vágyott
a lányra… ez már túl sok volt neki.
Ma éjjel rosszat álmodott, nagyon rosszat. A lány kék selymet viselt, sokkal
fényűzőbb ruhákat, mint amit eddig valaha is látott rajta, valami átlátszó fátyol
volt a hajába tűzve, amelyen a lámpa fénye megcsillant, mintha megázott volna.
Djel, milyen jó illata van! A nedves penésszag még mindig érződött, de a parfüm
is. Nyina imádta a fényűzést, ez pedig drága volt: rózsaillat és még valami, amit
az ő paraszti orra nem ismert fel. A lány lágy csókot lehelt a halántékára, és meg
mert volna esküdni rá, hogy sír.
– Matthias.
 – Nyina – sikerült kinyögnie.
– Jaj, istenem, Matthias! – suttogta a lány. – Kérlek, ébredj fel.
Amikor felébredt, tudta, hogy megőrült, mert a lány itt volt a zárkájában,
mellette térdelt, és a kezét finoman a mellkasán nyugtatta.
– Matthias, kérlek.
A hangja, ahogy kérleli. Már hallotta ezt álmában. A lány néha kegyelmet
kért, néha más dolgokért könyörgött.
A fiú kinyújtotta a kezét, és megtapintotta az arcát. Neki volt a leglágyabb
bőre. Egyszer ki is nevette ezért: nincs olyan igazi katona, akinek ilyen
elkényeztetett, megkímélt bőre lenne, mondta neki. Csúfolta szép teste miatt,
mert szégyellte, hogy nem közömbös iránta. Kezébe fogta a lány meleg arcát,
érezte haja lágy cirógatását. Annyira csodálatos, annyira valódi! Ez nem igazság!
Aztán észrevette a kezén a véres kötszert. Ahogy teljesen kiment a szeméből
az álom, fájdalom járta át: bordája eltörött, ökle hasogatott. Az egyik foga is
letört. Azt nem tudta, mikor, de egyszer csak elvágta vele a nyelvét, mert még
mindig érezte a szájában a vér fémes ízét. A farkasok. Farkasokat gyilkoltattak
vele.
Kipattant a szeme.
– Nyina?
Gyönyörű zöld szemében könny csillogott. A fiút elöntötte a düh. Nincs joga
hozzá, hogy sírjon, hogy sajnálja őt.
– Csitt, Matthias! Azért jöttünk, hogy kivigyünk innen.
Ez meg miféle játék? Milyen új kínzás? Épphogy sikerült megtanulnia,
hogyan élheti túl ezt a borzalmas helyet, erre most Nyina itt van, hogy újabb
kínszenvedések elé állítsa.
Felugrott, a földre döntötte a lányt, erősen megragadta a nyakát, és úgy
kerekedett fölé, hogy a térdével mindkét karját a padlóra szorította. Átkozottul
jól tudta, hogy Nyina halálos veszélyt jelent, ha a keze szabadon van.
– Nyina! – morgott rá a fiú fogcsikorgatva. A lány a keze felé kapkodott. –
Boszorkány! – sziszegte fölé hajolva Matthias. Látta, hogy a lány szeme
elkerekedik, és egyre pirosabb az arca. – Könyörögj! – parancsolta a fiú. –
Könyörögj az életedért!
Kattanás hallatszott.
– Vedd le róla a kezed, He Ivar! – szólalt meg egy síri hang.
Valaki hátulról egy pisztoly csövét szegezte a tarkójának. Matthias egy
pillantásra sem méltatta.
– Gyerünk, húzd csak meg a ravaszt! – szólt, és még erősebben szorította
Nyina nyakát. Semmi sem foszthatta meg ettől. Semmi.
Áruló, boszorkány, undor. Ezek a szavak özönlöttek be az agyába, de mások
is beszivárogtak: gyönyörű, elvarázsolt. Röed fetla, vörös madárka, így hívta őt
grisarendje színe után. A lány imádta ezt a színt. Még erősebben szorította a
lányt, hogy elhallgattassa ezt az akaratgyenge belső hangot.
– Ha teljesen becsavarodtál, akkor sokkal nehezebb dolgunk lesz, mint
gondoltam – konstatálta egy rekedtes hang.
Matthias suhanó hangot hallott, mintha valami lesújtana a levegőben, aztán
éles fájdalom hasított a vállába. Úgy érezte, mintha egy apró ököl behúzott volna
neki, de az egész bal oldala lezsibbadt tőle. Nyögve előrezuhant, az egyik
kezével még mindig Nyina nyakát szorongatva. Egyenesen rá is zuhant volna a
lányra, ha az inggallérjánál fogva vissza nem rántják.
Egy villogó sötét szemű, börtönőr-egyenruhás fiú állt előtte, az egyik kezében
pisztoly, a másikban sétapálca. A pálca fogantyúja varjúfejet formált, amiből
kegyetlenül hegyes csőr állt ki.
– Kapd össze magad, Helvar! Azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk.
Megcsinálhatom a lábaddal is azt, amit az előbb a kezeddel csináltam, és akkor
kivonszolunk innen, vagy férfi módjára a lábadon távozol.
– Senki nem jut ki a Pokol Kapujából – közölte Matthias.
– Ma éjjel kijut.
Matthias felült, béna kezét szorongatva próbálta összeszedni magát.
– Nem sétálhattok ki velem csak úgy. Az őrök fel fognak ismerni. –
morgolódott Matthias. – Nem fogom elveszíteni a harcban szerzett
kiváltságaimat csak azért, hogy Djel tudja, hová rángassatok magatokkal.
– Álarc lesz rajtad.
– Ha az őrök ellenőrzik…
– Nem fognak nagyon ráérni ellenőrizgetni – biztosította a furcsa, sápadt fiú.
Ekkor sikoltozás tört ki.
Matthias felkapta a fejét.
Az aréna felől mennydörgésszerű dübörgés hallatszott, ami egyre hangosabb
lett, ahogy a tömeg berontott a fiú zárkája melletti folyosóra. Hallotta, hogy az
őrök kiáltoznak, felüvölt egy nagymacska, és trombitál egy elefánt.
– Kinyittattad a ketreceket. – Nyina hangja hitetlenkedve remegett, bár nála
nem lehetett tudni, mi a valóság, és mi csak színjáték. Matthias nem nézett felé.
Ha odanéz, minden valóságérzete oda. így is alig tudta tartani magát.
– Jespernek meghagytam, hogy várjon, amíg elütik a három órát
– dohogott a sápadt fiú.
– Éppen három óra van, Kaz – felelte egy alacsony, barna hajú, sötét
bronzszín bőrű szuli lány a sarokban. Egy sebesülésekkel és kötésekkel borított
alak támaszkodott rá.
– Mióta pontos Jesper? – méltatlankodott a fiú az óráját nézve.
 – Talpra, Helvar!
A fiú feléje nyújtotta kesztyűs kezét. Matthias rábámult. Ez csak egy álom.
Életem legfurcsább álma, de az biztos, hogy álom. Az is lehet, hogy a farkasok
meggyilkolásától tényleg becsavarodott. Ma a családtagjait ölte meg, ezt pedig a
vad lelkeknek elsuttogott imádsággal sem hozhatja helyre.
Felnézett a fekete kesztyűs, sápadt démonra. A lány Kaznak nevezte. Vajon
kivezeti-e Matthiast ebből a rémálomból, vagy csak egy másfajta pokolba
rángatja át? Válassz, Helvar!
Matthias megragadta a fiú kezét. Ha ez igaz, és nem csak illúzió, akkor
akármilyen csapdát állítanak neki ezek az alakok, úgyis kiszabadul. Hallotta,
hogy Nyina felsóhajt. Megkönnyebbült? Bosszankodik? Megrázta a fejét. Őt
majd később intézi el. A kis bronzbőrű lány köpenyt borított Matthias vállára, és
egy ronda, csőrös álarcot nyomott a fejére.
A zárka előtti folyosón káosz uralkodott. Jelmezbe öltözött férfiak és nők
rohantak el mellettük, akik sikoltozva és egymást lökdösve próbáltak minél
messzebb kerülni az arénától. Az őrök elővették a puskájukat, és hallotta, hogy
lövések dördülnek. A feje kótyagos volt, és szörnyen fájt az oldala. A bal kezét
még mindig nem tudta használni.
Kaz a jobbra legtávolabb lévő árkád felé mutatott, és jelezte, hogy az
emberáradattal szemben haladva be kellene jutniuk az arénába. Matthias ügyet
sem vetett rá. Inkább azt gondolta, hogy beveti magát a sokaság közé,
felnyomakodik a lépcsőre, és onnan egy csónakba. Es aztán mi teszi Nem
számít. Nem volt idő terveket szőni.
Belépett a tömegbe, de azonnal visszarántották.
– Az ilyen fiúknak, mint neked, Helvar, nem az a dolguk, hogy ötleteljenek –
közölte vele Kaz. – Az a lépcső egy szűk átjáróhoz vezet. Gondolod, hogy az
őrök nem néznek be az álarcod alá, mielőtt átengednek?
Matthias savanyú képpel, vállán Kaz kezével a többiek után ballagott a
tömegben.
Ha a folyosóban káosz volt, az arénában már egészen különleges
bolondokháza várta őket. Matthias hiénákat látott felugrani a kiszögellésekre, az
egyik éppen egy karmazsinpiros köpenyes testet marcangolt. Az egyik elefánt a
stadion falát döngette, porfelhőt fújt a magasba, és idegesen trombitált. Látott
egy jegesmedvét és egy Déli Gyarmatokról származó nagymacskát is, ami
vicsorogva kuporgott a párkány alatt. Tudta, hogy kígyók is voltak a
ketrecekben, és csak remélte, hogy ez a bizonyos Jesper nem volt elég agyament
ahhoz, hogy azokat is kiengedje.
Átrohantak a homokon, ahol az elmúlt hat hónapban Matthias küzdött a
kiváltságokért, de ahogy az alagút felé vették az irányt, a sivatagi gyík csörtetett
feléjük. A szájából csöpögött a fehér habos méreg, a farka a földet döngette.
Mielőtt Matthias megmozdulhatott volna, a bronzbőrű lány az állat hátára vetette
magát, és két fényes tőrét pikkelyes páncélja alá döfve kivégezte. A gyík
felvisított, és az oldalára roskadt. Matthiast elöntötte a szomorúság. A gyík
furcsa egy szerzet volt, és a fiú nem látott még olyan harcost, aki túlélte volna a
támadását, de mégis élőlény volt. Egészen mostanáig nem láttam még olyan
harcost, aki túlélte volna – javította ki magát. A bronzbőrű lány tőrei figyelemre
méltóak.
A fiú azt várta, hogy átvágnak az arénán, aztán visszamásznak a lelátókra,
hogy elkerüljék a folyosókat eltorlaszoló tömeget, és esetleg egyszerűen
megrohamozzák a lépcsőt, remélve, hogy átjutnak az őrök falán, akik minden
bizonnyal fönt várnak. Kaz ehelyett a ketrecek mellett elhaladva az alagút
belsejébe vezette őket. A ketreceket régi zárkákból alakították ki azoknak az
állatoknak, amiket a Pokolparádé szervezői azon a héten épp be tudtak szerezni:
öreg cirkuszi állatokat, vagy ha megszorultak, akár beteg marhákat vagy erdőről-
mezőről összeszedett jószágokat is. Ahogy elrohantak a nyitott ajtók mellett,
Matthias egy sárga szempárt látott rászegeződni, de továbbfutott. Azon
bosszankodott, hogy a keze béna, és nincs nála fegyver. Teljesen védtelen volt.
Hová vezet minket ez a Kaz? Elhaladtak egy őrt lakmározó vaddisznó és egy
pöttyös macskaféle mellett, ami fújt és köpködött feléjük, de nem jött közelebb.
Aztán az állatok pézsma- és trágyaszagán át megütötte az orrát a sós víz tiszta
illata, és meghallotta a hullámok moraját. Megcsúszott, és észrevette, hogy a
lába alatt nedves a kövezet. Ilyen mélyre korábban sohasem engedték az
alagútban, biztosan a tengerhez vezet. Akármi volt is Nyinának és az embereinek
a szándéka, tényleg ' kiszabadítják őt a Pokol Kapujának bugyraiból.
A Kaz és a bronzbőrű lány kezében lévő gömbölyű lámpások zöld fényében
egy apró csónakot pillantott meg előttük kikötve. Úgy tűnt, egy őr ül benne, de
felemelte a kezét, és intett, hogy jöjjenek közelebb.
– Túl korán lendültél akcióba, Jesper – reklamált Kaz, miközben Matthiast a
csónak felé terelte.
– Pont időben volt.
– Az nálad korán van. Ha legközelebb meg akarsz lepni, szólj előre!
– Az állatok szabadon kóricálnak, és találtam nektek egy csónakot. Inkább
köszönet járna érte.
– Köszönjük, Jesper! – mondta Nyina.
– Nagyon szívesen, szépségem. Látod, Kaz? Ez járja a civilizált népeknél.
Matthias csak félig figyelt oda. A bal kezén az ujjak kezdtek bizseregni,
ahogy visszatért beléjük az élet. Mindegyiküket nem győzhette le, főleg ebben
az állapotban, és így, hogy fegyvereik voltak, de úgy tűnt, egyedül a csónakbeli
fiúnál, Jespernél és Kaznál volt pisztoly. Kösd el a kötelet, ártalmatlanítsd
Jespert. Lenne pisztolya, és övé lenne a csónak. Nyina pedig le tudja állítani a
szívedet, mielőtt megfognád az evezőket – jutott eszébe. – Akkor először lődd le
őt. Eressz golyót a szívébe, maradj addig, amíg látod elesni, aztán tűnj el erről a
helyről. Meg tudná tenni. Tudta, hogy meg tudná. Csak valami elterelésre volt
szüksége.
A bronzbőrű lány éppen a jobbján állt. A válláig is alig ért. Még sebesülten is
be tudja lökni a vízbe anélkül, hogy elvesztené az egyensúlyát, vagy komoly
sérülést okozna neki.
Lökd be a lányt, kösd el a csónakot, üsd ki a lövészt, öld meg Nyinát, öld meg
Nyinát, öld meg Nyinát! Mély levegőt vett, és megtaszította a bronzbőrű lányt.
Az oldalra lépett, mintha számított volna rá, és egykedvűen a fiú bokája mögé
csúsztatta a lábát.
Matthias hangosan felnyögött, amikor nagy lendülettel a kövekre zuhant.
– Matthias…! – lépett előre Nyina. A fiú majdnem a vízben landolt, úgy
kúszott el előle. Ha a lány még egyszer hozzáér, elveszti az eszét. Nyina
megtorpant, tisztán látszott, hogy megbántódott. Nincs joga hozzá.
– Kétballábas egy alak – közölte egykedvűen a bronzbőrű lány.
– Altasd el, Nyina! – utasította Kaz.
– Ne! – tiltakozott Matthias, és elöntötte a rémület.
– Amilyen idióta vagy, még felborítod a csónakot.
– Tartsd magad távol tőlem, boszorkány! – mordult Matthias Nyinára.
– Boldogan – bólintott mereven Nyina.
Felemelte a kezét, és Matthias érezte, hogy a szemhéja elnehezül, amint a
lány kábulatba taszítja.
– Kinyírlak – motyogta a fiú.
– Szép álmokat! – A lány hangja úgy űzte őt a sötétségbe, mint egy nyomában
lihegő farkas.

MATTHIAS EGY ABLAKTALAN, fekete-vörös drapériás szobában szótlanul hallgatta

a különös, sápadt fiú furcsa szavait. Matthias ismerte a szörnyetegeket, és elég
volt egyetlen pillantást vetnie Kaz Brekkerre, máris tudta, hogy ez az alak túl
sok időt töltött a sötétségben, és amikor kimászott a fényre, akkor is magával
hozott onnan valamit. Matthias érezte rajta. Tisztában volt vele, hogy mások
kinevették a fjerdai babonákat, de ő bízott a megérzéseiben. Vagyis Nyina előtt
bízott. Ez volt a lány árulásának egyik legszörnyűbb hatása, hogy arra
kényszerült, hogy megkérdőjelezze saját magát. Ez a kétkedés majdnem a veszte
is lett a Pokol Kapujában, ahol pedig az ösztön elsődleges fontosságú volt.
A börtönben hallotta már Brekker nevét és a ráaggatott jelzőket: kivételes
tehetségű bűnöző, könyörtelen, erkölcstelen. Piszkoskéznek nevezték, mert nem
volt olyan bűn, amit jó pénzért el ne követett volna. Most pedig ez a démon
beszélt neki a Jégudvarba való bejutásról és arról, hogy Matthias kövessen el
árulást. Újra – javította ki magát Matthias. – Újra árulást követnék el.
Matthias Brekkeren tartotta a szemét, de nagyon is tisztában volt vele, hogy
Nyina a szoba másik végéből őt figyeli. Még mindig az orrában volt a rózsás
parfümjénak az illata, sőt a szájában is: az erős virágillat a nyelvén maradt,
mintha belekóstolt volna a lányba.
Matthias egy székhez kötözve ébredt fel egy kaszinóra emlékeztető helyen.
Nyina biztosan felébresztette abból a kábulatból, amivel korábban
ártalmatlanította. Nyina is ott volt, meg a bronzbőrű lány is, Jesper, a csónakbeli
nyakigláb fiú pedig a sarokban ült, csontos lábát maga alá húzva, egy vöröslő
aranyfürtös fiú pedig egy kártyázásra való kerek asztalon céltalanul babrált egy
papírdarabot, és a hüvelykujját rágcsálta. Az asztalt varjúmintás vörös terítő
borította, a lakkozott fekete falhoz pedig egy hasonló kereket támasztottak, mint
amilyet a Pokol Kapujának arénájában is használtak, csak más jelölések
látszottak rajta. Matthiasnak az volt az érzése, hogy valaki – valószínűleg Nyina
– még további sérüléseket is ellátott rajta, amíg eszméletlen volt. A gondolattól
felfordult a gyomra. Jobb a tiszta fájdalom, mint a grisa rontás.
Aztán Brekker beszélni kezdett valami jurdaparem nevű szerről,
elképzelhetetlenül óriási jutalomról és arról, hogy megpróbálják megostromolni
a Jégudvart. Matthiasnak fogalma sem volt, melyik rész igaz ebből, és melyik
csak mesebeszéd, de nem is számított. Amikor Brekker befejezte, egyszerűen
nemet mondott.
– Hidd el, Helvar, én mondom neked, tudom, hogy egy együttműködés
megalapozásának nem a legbarátságosabb módja, ha kiütik az embert, majd egy
furcsa helyen ébred fel, de nem hagytál nekünk túl sok választást, úgyhogy
próbálj nyitott lenni a lehetőségekre.
– Ha térden csúszva jöttél volna elém, akkor is ugyanaz lenne a válaszom.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy röpke pár óra alatt visszadughatlak a Pokol
Kapujába? Ha szegény Muzzen átkerül a betegszobába, könnyen kicserélhetünk
benneteket.
– Tedd csak meg! Alig várom, hogy a nevetséges tervetekről beszámoljak a
börtönigazgatónak.
– Miből gondolod, hogy lesz még nyelved, amikor visszamégy?
– Kaz…! – tiltakozott Nyina.
 – Tégy, amit akarsz! – közölte Matthias. Nem fogja még egyszer elárulni az
országát.
– Megmondtam – jegyezte meg Nyina.
– Ne tegyél úgy, mintha ismernél, boszorkány! – mordult fel a fiú, szemét
Brekkeren tartva. Nem fog Nyinára nézni. Azért sem.
Jesper előjött a sarokból. Most, hogy maguk mögött hagyták a Pokol
Kapujának homályát, Matthias látta, hogy sötétbarna zemeni bőre van, és hozzá
nem illő szürke szeme. Testalkatra olyan volt, mint egy gólya.
– Nélküle nincs meló – szögezte le Jesper. – Nem törhetünk be vakon a
Jégudvarba.
Matthias majdnem felnevetett.
– A Jégudvarba sehogy sem tudtok betörni.
A Jégudvar nem hétköznapi épület. Több épület együttese, Fjerda ősi
erődítménye, királyok és királynők megszakítatlan uralkodásának helyszíne,
legféltettebb kincseik és legszentebb vallási ereklyéik tárháza. Áthatolhatatlan
építmény.
– Ugyan már, Helvar – szólt a démon –, biztosan van valami, amire vágysz. A
cél elég nemes egy ilyen vakbuzgó alaknak, mint te. Lehet, hogy Fjerda azt
hiszi, elkapta a sárkányt a farkánál fogva, de nem fogják tudni megtartani. Ha Bo
Jul-Bajur megismétli az eljárását, a jurdaparem piacra kerül, és csak idő kérdése
lesz, mire mások is megtanulják a gyártását.
– Erre sosem kerül sor. Jul-Bajur bíróság elé kerül, és ha bűnösnek találják,
akkor kivégzik.
– Miben találják bűnösnek? – érdeklődött Nyina finoman.
– Emberek ellen elkövetett bűntettekben.
– Miféle emberek ellen?
A fiú hallotta Nyina hangján, hogy alig tudja visszafogni a haragját.
– A természetes emberek ellen – vágta rá Matthias. – Akik harmóniában élnek
e világ törvényeivel, és nem próbálják elferdíteni őket saját előnyükre.
Nyina mérgesen fújt egyet, a többiek csak mulattak a szegény, elmaradott
fjerdain. Brum figyelmeztette Matthiast, hogy a világ tele van hazug, kéjsóvár,
hitetlen pogányokkal, és ebben a szobában ezek elég nagy számban fordultak
elő.
– Szűk látókörű vagy ebben a dologban, Helvar – folytatta Brekker. – Lehet,
hogy másik csapat jut el Jul-Bajurhoz először. A Shu vagy a ravkaiak, mind a
saját terveikkel. Kerchnek nem számítanak a határviták és a régi rivalizálások. A
Kereskedőtanácsot kizárólag a kereskedelem érdekli, és biztosítani akarják, hogy
a jurdaparem csak pletyka maradjon, és semmi más.
– Vagyis bűnözőket bevezetni Fjerda szívébe azért, hogy elraboljanak egy
értékes foglyot, tulajdonképpen hazafias tett? – összegezte megvetően Matthias.
– Gondolom, négymillió kruge ígérete sem tántorít el.
– Megtarthatod a pénzed. Fulladj is bele! – köpött ki Matthias. Aztán támadt
egy ötlete: aljas és barbár, de az egyetlen dolog, amivel nyugodt szívvel
visszamenne a Pokol Kapujába, még akkor is, ha kivágnák a nyelvét. Amennyire
csak a köteleitől tudott, hátradőlt, és minden idegszálával Brekkerre
összpontosított. – De van egy ajánlatom számodra.
– Csupa fül vagyok.
– Nem megyek veletek, de lerajzolom nektek az Udvar alaprajzát. Azzal
átjuthattok legalább az első ellenőrzőponton.
– És mibe kerül nekem ez az értékes információ?
– Nem kell pénz. Ingyen megcsinálom az alaprajzot – Matthias szégyellte a
szavait, de mégis kimondta –, ha megölhetem Nyina Zenyiket.
A kis bronzbőrű lány megvetése nyilvánvaló kifejezéseként undorodva
felhorkant, a fiú az asztalnál pedig abbahagyta a babrálást, és tátva maradt a
szája. Kaz viszont nem tűnt meglepettnek. Ha bármi is látszott rajta, inkább
elégedett volt. Matthiasnak az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a démon
pontosan tudta, hogy merre fordulnak a dolgok.
– Ennél valami jobbat is adhatok – közölte Kaz.
Mi lehet jobb a bosszúnál?
– Ezen kívül nincs más vágyam.
– Újra drüskellévé tehetnélek.
– Ezek szerint varázsló vagy? Wej-szellem, aki kívánságokat teljesít? Babonás
vagyok, de nem ostoba.
– Akár mind a kettő is lehetnék, de igazából nem ez a lényeg – nyúlt be Kaz
egyik kezével a kabátjába. – Tessék – nyújtott oda egy papírdarabot a bronzbőrű
lánynak. A másik démon. Nesztelenül járt, mintha a túlvilágról lopakodna át, és
senkiben nem lenne annyi józan ész, hogy visszaküldje oda. A lány a papírt
Matthias orra elé tartotta, hogy olvassa el. Az irat kerchi és fjerdai nyelven
készült. Matthias nem tudott kerchiül olvasni, csak a börtönben szedett fel
valami nyelvtudást, a fjerdai írás viszont elég egyértelmű volt, és ahogy a szeme
végigpásztázta a lapot, a fiú szíve megdobbant.

A felmerült új bizonyítékok fényében Matthias Benedik Helvar a rabszolga-

kereskedelem vádpontjában teljes körű és azonnali kegyelemben részesül.
A mai napon, _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ a törvényszék sajnálatának kifejezése
mellett szabadon bocsáttatik, valamint a törvényszék és Kerch
Kormányának őszinte bocsánatkérése kíséretében, a lehető legnagyobb
 sietséggel hazájába vagy bármely általa választott célállomásra
szállíttatik.

– Miféle új bizonyítékok?
Kaz hátradőlt a székében.
– Úgy tűnik, Nyina Zenyik visszavonta a vallomását. Hamis tanúzással fog
bíróság elé kerülni.
Matthias most már Nyinára nézett, nem tudta megállni. Kecses nyakán ott
voltak a kezétől származó zúzódások. Azt mondogatta magában, hogy ennek
örülnie kell.
– Hamis tanúzás? Mennyi börtönt kapsz ezért, Zenyik?
– Két hónapot – felelte a lány halkan.
– Két hónapot? – röhögött fel hangosan Matthias úgy, hogy még a teste is
belerándult, mintha méreg rántaná görcsbe az izmait.
A többiek némi aggodalommal szemlélték.
– Ugyan mennyire lehet begolyózva? – kérdezte Jesper, ujjaival a revolverei
gyöngyház markolatán dobolva.
Brekker megvonta a vállát.
– Hát, nem nevezném éppen megbízhatónak, de nincs más a tarsolyunkban.
Két hónap. Valószínűleg valami otthonos kis börtönben, ahol minden őrrel
addig bájologna, míg friss kenyeret nem hoznának neki, és fel nem ráznák a
párnáját. Vagy lehet, hogy egyszerűen rávenné őket, hogy pénzbírságot
fizethessen, amit a gazdag ravkai grisa nevelői állnának.
– Tudod, hogy Nyinában nem lehet megbízni – figyelmeztette Brekkert. –
Akármilyen titkot akarsz is kiszedni Bo Jul-Bajurból, ő azt átadja Ravkának.
– Hadd fájjon az én fejem emiatt, Helvar. Te elvégzed a dolgodat, és Jul-Bajur
titkai és a jurdaparem olyan emberek kezébe kerül, akik a leginkább képesek
elintézni, hogy ezek pletykaszinten maradjanak.
Két hónap. Nyina szépen leüli a büntetését, aztán négymillió krugével
gazdagabban tér vissza Ravkába, és soha többé nem gondol őrá. Ha viszont ez a
kegyelem tényleg valódi, akkor ő is hazamehet.
Haza. Számtalanszor elképzelte, hogy kiszökik a Pokol Kapujából, de sosem
próbált igazán behatóan foglalkozni a szökés gondolatával. Milyen élet várta
volna odakint így, hogy elítélték rabszolga-kereskedés vádjával? Sohasem térhet
vissza Fjerdába. Ha a szégyent még el is tudta volna viselni, Kerch
Kormányának szökött rabjaként, megbélyegzett emberként kellett volna élnie.
Tudta, hogy Novji Zemben eltengethette volna az életét, de mi értelme lett
volna?
 Ez valami más volt. Ha a Brekker-démon igazat beszélt, akkor hazamehetne.
Maró honvágyat érzett a mellében: hallhatná, ahogy a nyelvét beszélik, újra
láthatná a barátait, édes marcipánnal töltött semlát majszolhatna, érezhetné a
jégen átsüvítő, csípős északi szelet. Hazatérhetne, és ott a becstelenség terhe
nélkül fogadnák. Ha a nevét tisztára mosná, visszatérhetne korábbi drüskelle
életébe. És mindezért el kellene árulnia a hazáját.
– És mi van, ha Bo Jul-Bajur meghalt? – kérdezte Brekkertől.
– Van Eck azt állítja, hogy nem.
De hogy is tudná a Kaz említette kereskedő igazán megérteni a fjerdai
szokásokat? Ha még nem volt tárgyalás, akkor lesz, és Matthias könnyen meg
tudta jósolni az eredményt. A népe sohasem engedne szabadon egy ilyen szörnyű
tudás birtokában lévő embert.
– De mi van, ha mégis, Brekker?
– Akkor is megkapod a kegyelmet.
Ha a vad már az örök vadászmezőkre került, Matthias akkor is megkapja a
szabadságát. De milyen áron? Máskor is követett már el hibát. Volt olyan
bolond, hogy megbízott Nyinában. Gyenge volt, és ezt a szégyent már élete
végéig sem tudja lemosni magáról, de az ostobaságáért vérrel és nyomorúsággal,
meg a Pokol Kapujának bűzével fizetett. A bűnei pedig nem voltak jelentősek,
egy naiv fiú eltévelyedései. Ez viszont sokkal rosszabb: felfedni a Jégudvar
titkait, újra megpillantani a hazáját, tudván, hogy minden ott megtett lépése
hazaárulás. Képes lenne rá?
Brum az arcukba nevetne, és darabokra szaggatná a kegyelmet, de Kaznak
megvolt a magához való esze, látszott, hogy igen találékony. Mi van, ha
Matthias nemet mond, és bár erre minimális az esély, Brekker és a csapata mégis
bejut a Jégudvarba, és elrabolják a shu tudóst? Vagy mi van, ha Brekkernek
igaza van, és más ország ér oda először? Úgy tűnt, a parem túl erős függőséget
okoz ahhoz, hogy hasznos lehessen a grisáknak. De mi van, ha a képlet ravkai
kezekbe kerül, és valahogy sikerül átalakítaniuk? Még erősebbé tenné Ravka
grisáit, a Második Hadseregüket? Ha Matthias részt venne a küldetésben,
gondoskodhatna róla, hogy Bo Jul-Bajur soha ne lépjen ki élve a Jégudvar falai
közül, vagy a visszaúton Kerch felé megrendezhetne valami balesetet.
Nyina és a Pokol Kapuja előtt soha ilyesmi eszébe sem jutott volna. Most úgy
érezte, képes ezt az alkut megkötni magával. Csatlakozik a démon csapatához,
megszerzi a kegyelmet, és amikor újra drüskelle lesz belőle, akkor Nyina lesz az
első számú célpontja. Kézre fogja keríteni, akár Kerchben, akár Ravkában, vagy
a világ bármely szögletében, ahol úgy gondolja, hogy menedékre lelt. El fogja
kapni Nyina Zenyiket, és minden elképzelhető módon bosszút áll rajta. A halál
túl kegyes lenne neki. A Jégudvar legnyomorúságosabb zárkájába vetteti, ahol a
hideg átjárná a csontjait. Úgy játszana vele, ahogy az játszott ővele. Menekülést
ajánlana neki, aztán megtagadná. Szeretettel és apró kedveskedésekkel
ajándékozná meg, aztán mindezt elragadná tőle. Minden elhullajtott könnyét
egyenként kiélvezné, és a nyelvén azt az édes zöld virágillatot a bánata sós
zamatával cserélné fel.
De a szó még így is keserűen csengett Matthias szájában, amikor kimondta:
– Megcsinálom.
Brekker Nyinára kacsintott, mire Matthias legszívesebben kiverte volna a
fogait. Ha Nyinára már kiróttam a nekijáró szenvedést, akkor érted is eljövök.
Fogott már el boszorkányokat, démonokat gyilkolni sem lehet olyan nagyon
más.
A bronzbőrű lány összehajtotta az iratot, és odaadta Brekkernek, aki
becsúsztatta kabátja felső zsebébe. Matthias úgy érezte, mintha egy régi barátja
tűnne el a tömegben, akivel azt hitte, már sohasem találkozik, és nem lenne ereje
utánakiáltani.
– Kioldjuk a köteleidet – közölte Brekker. – Remélem, a börtönben nem
hámlott le rólad teljesen a jó modor és a józan ész.
Matthias biccentett, mire a bronzbőrű lány átvágta a köteleit.
– Azt hiszem, Nyinát már ismered – folytatta Brekker. – A bájos lány, aki
megszabadít a köteleidtől, Inej, a titoktolvajunk, a legjobb a szakmájában. Jesper
Fahey a mesterlövészünk, zemeni születésű, de ezt nem szabad felróni neki, ő
pedig itt Wylan, a Hordó legjobb robbantási szakértője.
– Raske jobb nála – szólt közbe Inej.
A fiú felnézett, vöröslő aranyhaja a szemébe hullott.
– Nem jobb. Túl vakmerő – szólalt meg, most először.
– Érti a dolgát.
– Én is értem.
– Kötve hiszem – vetette oda Jesper.
– Wylan új a terepen – ismerte el Brekker.
– Nyilván új, alig tizenkét évesnek látszik – vágott vissza Matthias.
– Tizenhat vagyok – szögezte le Wylan mogorván.
Matthias nem nagyon hitt neki, legfeljebb tizenöt lehetett. Úgy nézett ki, mint
aki még borotválkozni sem kezdett. Matthias úgy sejtette, hogy a maga
tizennyolc évével igazából ő a társaság korelnöke. Brekker szeme ősöregnek
látszott, de nem lehetett idősebb, mint Matthias.
Matthias először vette igazán szemügyre a körülötte állókat. Miféle csapat ez
egy ilyen veszélyes küldetéshez? A hazaárulás nem jelentene problémát, ha mind
elpatkolnának, és csak ő volt pontosan tisztában azzal, mennyire kockázatosnak
bizonyulhat ez a vállalkozás.
– Raskéval kéne melóznunk–jelentette ki Jesper. – Ha megszorongatják, jól
végzi a dolgát.
– Nekem sem teszik a dolog – helyeselt Inej.
– Nem kértem véleményt – vágott vissza Kaz. – Egyébként pedig Wylan nem
csak jó a tűzijáték-csinálásban. Ő a biztosítékunk.
– Mi ellen? – kérdezte Nyina.
– Bemutatom Wylan Van Ecket – közölte Kaz, miközben a fiú fülig
vörösödött. – Jan Van Eck fia, és a garanciánk harmincmillió krugére.
 8
Jesper

JESPER WYLANRE MEREDT.

– Hát persze, tanácsoscsemete vagy! így már minden világos! – nevette el
magát.
Tudta, hogy zabosnak kellene lennie Kazra, mert már megint valami roppant
fontos információt tartott meg magának, most viszont csak élvezettel figyelte,
ahogy Wylan Van Eck valódi kilétének híre, mint egy földet kapáló makrancos
csikó, körbeszáguld a szobában. Wylan rákvörösen, leforrázva ült. Nyina
döbbentnek és ingerültnek tűnt, a fjerdai csak zavarodottnak, Kaz végtelenül
önelégültnek. Inej persze kicsit sem volt meglepve. Titkokat gyűjtött Kaznak, és
meg is őrizte őket. Jesper próbált nem tudomást venni a mardosó
féltékenységről, amit emiatt érzett.
Wylan csak tátogott és nagyokat nyelt.
– Te tudtad? – kérdezte Kaztól magába roskadva.
Kaz egyik lábát behajlítva, a rossz lábát pedig maga előtt kinyújtva hátradőlt
a székében.
– Mit gondolsz, miért tartottalak magam mellett?
– Mert jól robbantok.
– Tűrhetően robbantasz, viszont pompás vagy túsznak.
Ez kegyetlen volt, de Kaz ilyen. A Hordó sokkal keményebb tanítómester,
mint amilyen Kaz valaha is lehet. Ez legalább magyarázatot ad arra, miért
tutujgatta Kaz Wylant, és miért látta el munkákkal.
– Ez nem számít – szólt Jesper. – Akkor is Raskét kéne magunkkal vinni, ezt
a kereskedőporontyot meg itt kéne hagyni Ketterdamban.
– Nem bízom Raskéban.
– Wylan Van Eckben viszont igen? – kérdezte Jesper hitetlen-kedve.
– Wylan nem ismer elég embert ahhoz, hogy tényleg bajba keverjen minket.
 – Én is mondhatnék valamit? – méltatlankodott Wylan. – Én is itt ülök.
Kaz felvonta a szemöldökét.
– Zsebeltek már ki életedben, Wylan?
– Háát… Nem tudok róla.
– Fosztottak már ki sikátorban?
– Nem.
– Lógattak már le hídról fejjel lefelé a csatornába?
– Nem, de… – pislogott Wylan.
– Vertek már meg annyira, hogy járni sem tudtál?
– Nem.
– Mit gondolsz, miért nem?
– Háát…
– Három hónapja léptél ki apuci palotájából a Geldstraaton. Mit gondolsz,
miért volt a hordóbeli tartózkodásod olyan kellemes?
– Talán szerencsém volt? – vetette fel óvatosan Wylan.
Jesper felhorkant.
– Kaz a te szerencséd, te kereskedőpalánta. Bár totálisan haszontalan vagy, a
Söpredék védelme alá vont, és eddig a pillanatig egyikünk sem tudta kiagyalni,
mi okból.
– Tényleg érthetetlen volt – helyeselt Nyina.
– Kaznak mindig jó oka van mindenre – mormogta Inej.
– Ugyan miért költöztél ki apád házából? – firtatta Jesper.
– Itt volt az ideje – közölte szárazon Wylan.
– Idealista? Romantikus? Lázadó?
– Féleszű? – vetette fel Nyina. – Nincs olyan ember, aki a Hordóban akarna
lakni, ha van más lehetősége.
– Nem vagyok haszontalan – jelentette ki Wylan.
– Raske jobban ért a robbantáshoz… – kezdte Inej.
– Jártam a Jégudvarban, apámmal. Követségi vacsorán voltunk. Segíthetek az
alaprajzot elkészíteni.
– Látjátok? Vannak rejtett mélységei – ütögette meg Kaz kesztyűs ujjaival
pálcáján a varjúfejet. – És nem akarom, hogy a Van Eck elleni egyetlen
ütőkártyánk Ketterdamban rostokoljon, amíg mi északra megyünk. Wylan
velünk jön. Elég jól tud robbantani, és a sok drága nevelőnek köszönhetően
szépen rajzol.
Wylan még mélyebben elpirult, mire Jesper megrázta a fejét.
– És zongorázol is?
– Fuvolázom – vágta rá védekezőén Wylan.
– Csodás.
 – És mivel Wylan a saját szemével látta a Jégudvart, segíthet ellenőrizni, hogy
igazat mondasz-e, Helvar – folytatta Kaz.
A fjerdai haragos pillantást vetett rá, Wylan pedig kicsit riadtnak tűnt.
– Ne aggódj, nem tud pillantással ölni – szólalt meg Nyina.
Jesper észrevette, hogy ahányszor csak Nyina megszólal, Matthias összehúzza
a vállát. Fogalma sem volt róla, milyen régi dolgokon rágódnak, de valószínűleg
előbb kinyírják egymást, mintsem egyáltalán Fjerdába érnének.
Jesper megdörzsölte a szemét. Nem aludta ki magát, és holtfáradt volt a
fogolyszöktetés izgalmaitól, most pedig a gondolatai egyre csak a harmincmillió
kruge lehetősége körül forogtak és zakatoltak. Miután Per Haskell leveszi a húsz
százalék sápot, még akkor is koponyánként négymilliót kaszálnak. Mit kezd
majd egy ekkora rakás pénzzel? Jesper lelki szemei előtt megjelent az apja,
amint azt mondja: Essél bele kétszer akkora rakás ganéjba! A szentekre,
mennyire hiányzik neki!
Kaz pálcájával a fényezett fapadlóra koppantott.
– Vegyél elő tollat és megfelelő papírt, Wylan! Dolgoztassuk meg Helvart!
Wylan a lábánál heverő bőrtáskából előhúzott egy tekercs zsírpapírt és egy
fémdobozt, amiből drágának látszó toll- és tintakészlet került elő.
– Milyen szép – jegyezte meg Jesper –, minden alkalomra más tollhegy.
– Rajta, beszélj! – fordult Kaz a fjerdaihoz. – Ideje megfizetni a tartozást.
Matthias ádáz tekintetet vetett Kazra. Dühösen nézni, azt nagyon tud. Szinte
vicces volt figyelni, ahogy a tekintetét összeakasztotta Kaz cápanézésével.
Végül a fjerdai kapta el a tekintetét, mély levegőt vett, és így szólt:
– A Jégudvar a djerholmi kikötőre néző hegyormon áll. Koncentrikus
körökből épül fel, mint egy fa évgyűrűi. – Lassan őrölte a szavakat, mintha fájna
neki, hogy kimondja őket. – Először a falgyűrű, aztán a külső kör. Három
szektorra tagolódik. Azon túl a jeges árok, és aztán az egésznek a közepében a
Fehér-sziget.
Wylan nekiállt rajzolni, Jesper átkukucskált a válla fölött.
– Nem is olyan, mint egy fa, inkább, mint egy torta.
– Tényleg olyan, mint valamiféle torta – szólalt meg Wylan védekezőén. – Az
egész egy magaslatra épült.
Kaz intett Matthiasnak, hogy folytassa.
– A szikla megmászhatatlan, az egyetlen hely, ahol be vagy ki lehet jutni, az
az északi út. Mielőtt még egyáltalán elérnétek a falgyűrűt, át kell jutnotok egy
őrökkel megrakott ellenőrzőponton.
– Két ellenőrzőponton – szólt közbe Wylan. – Amikor ott jártam, kettő is volt.
– Na tessék! – mondta Kaz Jespernek. – Piacképes ismeretek. Wylannek
rajtad a szeme, Helvar.
 – Miért van két ellenőrzőpont? – kérdezte Inej.
Matthias a padló fekete diódeszkáit bámulta, majd így szólt:
– Két őrséget nehezebb megvesztegetni. Az Udvar biztonsági rendszerébe
mindig többszörös biztosítékok vannak beépítve. Ha odáig eljuttok…
– Eljutunk, Helvar, ha odáig eljutunk – javította ki Kaz.
A fjerdai enyhén megvonta a vállát.
– Ha odáig eljutunk, a külső kör három szektorra tagolódik: a börtönre, a
drüskelle épületekre és a követségre, és mindegyiknek saját kapuja van a
falgyűrűn. A börtön kapuja mindig működik, de állandó fegyveres őrizet alatt áll.
A két másik közül bizonyos időn belül csak az egyik nyitható.
– Mitől függ, hogy melyik kaput használják? – kérdezte Jesper.
– A menetrend minden héten változik, az őrök pedig csak előző este kapják
meg az őrhelyüket.
– Ez nem biztos, hogy rossz dolog – jegyezte meg Jesper. – Ha ki tudjuk
találni, melyik kapu nem működik éppen, akkor ott nem lesz személyzet vagy
őrség…
– Mindig legalább négy őr van szolgálatban még akkor is, ha a kaput nem
használják.
– Négy őrt már csak el tudunk intézni.
Matthias megrázta a fejét.
– A kapuk több tonnát nyomnak, és csak az őrházból lehet őket nyitni, csukni.
És még ha sikerülne is valamelyiket kinyitni, a menetrendtől eltérő kapunyitás
beindítja a fekete riadót. Az egész Udvar zár alá kerül, és kiderül, hol vannak a
behatolók.
Nyugtalanság morajlott végig a szobán. Jesper fészkelődni kezdett. Ha a
többiek arcából lehetett olvasni, nekik is hasonló gondolatok járhattak a
fejükben: Mi a csudába keveredtünk? Csak Kaz tűnt rendületlenül nyugodtnak.
– Ezt mind írd le! – mondta Kaz a papírt megütögetve. – Helvar, szeretném,
ha később elmondanád a riasztórendszer működését Wylannek.
– Nem igazán tudom, hogy működik – ráncolta a szemöldökét Matthias. –
Valamiféle kötelekből és harangokból álló szerkezet.
– Mondd el neki mindazt, amit tudsz. Hol fogják tartani Bo Jul-Bajurt?
Matthias lassan felkelt, és odasétált a Wylan keze alatt kirajzolódó
alaprajzhoz. Vonakodva, óvatosan közeledett, mintha Kaz arra kérte volna, hogy
simogasson meg egy csörgőkígyót.
– Valószínűleg itt – mutatott a fjerdai a papírra. – A börtönszektorban. A
szigorúan őrzött zárkák a legfelső emeleten vannak, ott tartják a legveszélyesebb
bűnözőket. Orgyilkosokat, merénylőket…
– Grisákat? – kérdezte Nyina.
 – Pontosan – felelte mogorván.
– Öregem, ti aztán tényleg jól szórakoztok, nem igaz? – kérdezte Jesper. –
Általában csak a meló kezdete után egy héttel kezdik rühellni egymást a
csapattagok, de ti már lépéselőnyben vagytok.
Azok ellenségesen meredtek rá, ő pedig visszavigyorgott rájuk, de Kaz
figyelmét semmi sem térítette el az alaprajzról.
– Bo Jul-Bajur nem veszélyes – konstatálta elgondolkozva. – Legalábbis nem
ilyen szempontból. Nem hinném, hogy összezárva tartanák őt a csőcselékkel.
– Szerintem leginkább a sírjában tartják – közölte Matthias.
– Maradjunk annál a feltételezésnél, hogy még él. Értékes fogoly, olyan, akit
nem szeretnének rossz kezekben látni, mielőtt bíróság elé kerül. Hová tehetik?
Matthias az alaprajzra pillantott.
– A külső kör épületei körbeveszik a jeges árkot, az árok közepén pedig ott a
Fehér-sziget, ahol a kincstár és a királyi palota áll. Ez a Jégudvarban a
legbiztonságosabb hely.
– Akkor itt lesz Bo Jul-Bajur – szögezte le Kaz.
Matthias elmosolyodott, de mosolya inkább vicsorgásnak tűnt. Ezt a vigyort
biztosan a Pokol Kapujában szedte fel – gondolta Jesper.
– Akkor nincs értelme a küldetéseteknek – közölte Matthias. – Képtelenség,
hogy egy csapat idegen bejusson a Fehér-szigetre.
– Ne örülj annyira, Helvar! Ha nem jutunk be, akkor nem kapsz kegyelmet.
– A tényeket nem tudom megváltoztatni – vonta meg a vállát Matthias. – A
jeges árkot a Fehér-szigeten több őrtoronyból és az Ezeréves óra tetején lévő
őrhelyről is figyelik. Nem lehet rajta átjutni, csak az üveghídon keresztül, arra
pedig csak engedéllyel lehet rálépni.
– Mindjárt itt a hringkälla – szólt közbe Nyina.
– Elhallgass! – mordult rá Matthias.
– Folytasd csak! – szólt Kaz.
– A hringkálla a meghallgatás napja, amikor az új drüskelléket felavatják a
Fehér-szigeten.
Matthias keze ökölbe szorult.
– Nem beszélhetsz ezekről, ezek szent dolgok.
– Ezek tények. A fjerdai királyi ház óriási mulatságot rendez, ahová a világ
minden tájáról hívnak meg vendégeket, a szórakoztatásukra rengeteg előadó
érkezik egyenesen Ketterdamból.
– Előadók? – érdeklődött Kaz.
– Színészek, táncosok, egy Komedie Brute-társulat és a Nyugati Donga
örömtanyáinak legtehetségesebb lányai.
 – Azt hittem, a fjerdaiak nem buknak az ilyesmire – jegyezte meg Jesper.
– Nem láttál még fjerdai katonákat a Dongákon? – kérdezte Inej, és
megrándult az ajka.
– Úgy értem, amikor otthon vannak – magyarázta Jesper.
– Az évnek ezen az egyetlen napján felfüggesztik a karót nyelt életüket, és
megengedik maguknak, hogy tényleg jót mulassanak – fejtette ki Nyina. –
Egyébként is csak a drüskellék élnek szerzetesi életet.
– Ahhoz, hogy jót mulassunk, nem kell bor és… test – hadarta Matthias.
– Akkor sem ismernéd fel a jó mulatást, ha kiszúrná a szemedet – rebegtette
Nyina csillogó szempilláit a fiú felé. Visszafordult a rajzhoz. – A követségi kapu
biztosan nyitva lesz. Lehet, hogy nem is kell azon aggódnunk, hogy törjünk be a
Jégudvarba, csak egyszerűen be kellene sétálnunk az előadókkal.
– Ez nem a Pokolparádé – felelte Kaz. – Nem lesz olyan könnyű.
– A látogatókat több héttel a Jégudvarba érkezésük előtt leellenőrzik – tette
hozzá Matthias. – A követségre belépő minden vendégnek folyamatosan
ellenőrizni fogják az iratait. A fjerdaiak nem ostobák.
– Legalábbis nem mind – húzta fel Nyina a szemöldökét.
– Ne hergeld az oroszlánt, Nyina! – intette le Kaz. – Szelíden van rá
szükségünk. Mikor lesz ez a mulatság?
– Évszakhoz kötött ünnep, a tavaszi nap-éj egyenlőségkor tartják – felelte
Nyina.
– Mához két hétre – jegyezte meg Inej.
Kaz oldalra billentette a fejét, a szeme valami távoli ponton merengett.
– Cselszövő ábrázat – súgta oda Jesper Inejnek.
– Egyértelműen – bólintott Inej.
– A Fehér Rózsából küldenek-e lányokat?
– Semmi ilyesmiről nem hallottam – rázta meg a fejét Nyina.
– Ha most azonnal Djerholmba indulunk, az út akkor is majdnem egy hétig
tart – jegyezte meg Inej. – Nincs idő beszerezni az iratokat, vagy olyan hamis
papírokat gyártani, amik alapos vizsgálaton sem akadnának fenn.
– Nem a követségen át fogunk bemenni – közölte Kaz. – Mindig oda üss,
ahol a pali nem várja.
– Ki az a Pali? – kérdezte Wylan.
Jesperből kitört a nevetés.
– Ó, a szentekre, te aztán nem vagy semmi! A pali, a palimadár, a balek, a
balfácán, akit meg akarsz kopasztani.
– Talán nekem nincs olyan… neveltetésem, mint neked – húzta ki magát
Wylan –, de biztos, hogy rengeteg olyan szót ismerek, amit te nem.
– És azt is tudod, hogy kell rendesen szalvétát hajtogatni és menüettet
táncolni. Ja, és tudsz fuvolázni is. Piacképes ismeretek, kereskedőpalánta.
Piacképes ismeretek.
– Már senki sem táncol menüettet – morogta Wylan.
Kaz hátradőlt.
– Hogyan lehet legkönnyebben meglovasítani valaki tárcáját?
– Kés a torkának? – kérdezte Inej.
– Pisztoly a hátába? – vetette fel Jesper.
– Méreg a poharába? – javasolta Nyina.
– Mind borzasztóak vagytok – közölte Matthias.
Kaz nagyot sóhajtott.
– A legkönnyebben úgy lehet meglovasítani valaki tárcáját, hogy azt mondom
neki, el akarom lopni az óráját. Magamra vonom a figyelmét, és oda irányítom,
ahová én akarom. A hringkälla megteszi ezt helyettünk. A Jégudvarnak át kell
csoportosítania az erőforrásait a vendégek ellenőrzésére és a királyi család
védelmére. Egyszerre nem tudnak mindenfelé figyelni, úgyhogy tökéletes
alkalom lesz rá, hogy Bo Jul-Bajur dobbantson. – Kaz a falgyűrűn elhelyezkedő
börtönkapura mutatott. – Nyina, emlékszel, mit mondtam a Pokol Kapujában?
– Nehéz felidézni minden bölcsességedet.
– A börtönben nem foglalkoznak sokat azzal, ki jön be, csak azzal, aki ki akar
menni. – Kesztyűs kezét elhúzta oldalra, a következő szektorra. – A követségen
nem fognak azzal foglalkozni, ki megy ki, inkább azzal, ki akar bejutni. A börtön
felől megyünk be, és a követség felé jövünk ki. Helvar, az Ezeréves óra működik
még?
– Elüt minden negyedórát – bólintott Matthias. – A riadókat is ez szólaltatja
meg.
– Pontos?
– Hát persze.
– Kiváló minőségű fjerdai mérnöki munka – vetette közbe Nyina savanyúan.
Kaz ügyet sem vetett rá.
– Akkor az Ezeréves órához fogjuk igazítani a mozgásunkat.
– Öröknek öltözve fogunk bemenni? – kérdezte Wylan.
– Csak Nyina és Matthias beszél fjerdaiul – felelte Jesper, nem titkolt
megvetéssel a hangjában.
– Én is beszélek – ellenkezett Wylan.
– Tankönyvszagú fjerdait, igaz? Lefogadom, hogy pont olyan jól beszélsz
fjerdaiul, mint ahogy én jávorszarvasul.
– Akkor biztos az anyanyelved – mormogta Wylan.
– Akként megyünk be, amik vagyunk – közölte Kaz. – Bűnözőként. A börtön
a bejárati ajtónk.
 – Tisztázzuk csak a dolgokat! – vágott közbe Jesper. – Azt akarod, hogy a
fjerdaiak rács mögé dugjanak bennünket? Hát nem ez alól próbálunk
folyamatosan kibújni?
– A bűnözők kiléte bizonytalan. Ez az egyik előnye annak, ha az ember a
bajkeverők osztályához tartozik. A börtön kapujában a létszámot fogják
ellenőrizni, megnézik a neveket és a bűnlajstromot, de nem ellenőriznek
útlevelet és követségi pecsétet.
– Mert akarattal senki sem megy börtönbe – mondta Jesper.
– Én nem akarom, hogy bezsuppoljanak egy fjerdai zárkába – mondta Nyina,
és fázósan megdörzsölte a karját.
Kaz meglebbentette a kabátujját, mire az ujjai között két vékony fémdarab
tűnt fel. Megpörgette őket az ujjai körül, aztán újra eltüntette őket.
– Álkulcsok? – kérdezte Nyina.
– Majd én elintézem a zárkákat – nyugtatta meg Kaz.
– Oda üss, ahol a pali nem várja – mondta Inej elgondolkodva.
– így van – felelte Kaz. – A Jégudvar is olyan, mint bármelyik más balfácán,
szép nagy fehér palimadár, ami csak a kopasztásra vár.
– És Jul-Bajur önként velünk jön majd? – kérdezte Inej.
– Van Eck azt mondta, hogy amikor először próbálták kihozni Shu Hanból,
akkor a Tanács adott neki egy jelszót, hogy tudja, kiben bízhat meg: szes-uje.
Ebből tudni fogja, hogy a kerchiek küldtek minket.
– Szes-uje – ismételte Wylan, ügyetlenül forgatva a szótagokat a szájában. –
Ez meg mit jelent?
– Szívfájdalom – felelte Nyina a padló egy pontját vizsgálgatva.
– A dolog kivitelezhető – szögezte le Kaz –, és mi fogjuk kivitelezni.
Jesper érezte, hogy amint esélyes lett a dolog, a szobában más lett a hangulat.
Alig észrevehető dologról volt szó, de Jesper megtanulta, hogy a kártyaasztalnál
figyelni kell azt a pillanatot, amikor egy játékos ráébred, hogy valószínűleg
nyerő lapjai vannak. Jesper szíve megtelt várakozással, a félelem és az izgalom
pezsgő keverékével, amitől alig tudott nyugton ülni a helyén.
Talán ezt Matthias is megérezte, mert összefonta óriási karját, és így szólt:
– Fogalmatok sincs, mivel álltok szemben.
– Neked viszont van, Helvar, úgyhogy szeretném, ha a hajónk indulásáig
minden percedet a Jégudvar tervrajzának szentelnéd. Minden apró,
jelentéktelennek tűnő részlet fontos lehet. Rendszeresen ellenőrizni fogom a
munkádat.
Inej végigsimította a Wylan készítette elnagyolt rajzot, ami koncentrikus
köröket ábrázolt.
– Tényleg úgy néznek ki, mint egy fa évgyűrűi – jegyezte meg.
– Nem – vélekedett Kaz. – Úgy néz ki, mint egy céltábla.
 9
Kaz

– AKKOR VÉGEZTÜNK IS – közölte Kaz a többiekkel. – Üzenek mindenkinek, ha

találtam magunknak hajót, de készüljetek arra, hogy holnap este indulunk.
– Ilyen hamar? – kérdezte Inej.
– Nem tudjuk, milyen időjárást kapunk el, és hosszú út áll előttünk. A
hringkálla a legjobb esélyünk Bo Jul-Bajur kiszabadítására, úgyhogy nem fogom
megkockáztatni, hogy elpuskázzam.
Kaznak kellett egy kis idő, hogy átgondolja a fejében kialakuló tervet. Az
alapok már megvoltak, tudta, hol fognak bejutni, hogy fognak kijönni. Az általa
felvázolt terv szerint viszont nem sok dolgot vihettek magukkal. A szokásos
eszköztáruk nélkül kellett dolgozniuk, ami azt jelentette, hogy több dolog
változhat menet közben, és sokkal több rá az esély, hogy valami elromlik.
Ha Wylan Van Ecket maga mellett tartja, akkor legalább biztosan megkapják
a jutalmukat, de ez nem lesz olyan könnyű. Még ki sem tették a lábukat
Ketterdamból, Wylan máris úgy nézett ki, mint aki túl mélyvízbe került. Nem
volt sokkal fiatalabb, mint Kaz, de valahogy gyerekes volt a külseje: sima bőrű,
csodálkozó szemű fiú volt, olyan, mint egy selymes fülű kölyökkutya a harci
kutyákkal teli szobában.
– Vigyázz Wylanre, nehogy bajba keveredjen – mondta Jespernek, amikor
elbocsátotta őket.
– Miért pont én?
– Mert olyan balszerencséd van, hogy pont rád esett a pillantásom, és nem
szeretném, ha apa és fia hirtelen kibékülne, mielőtt vitorlát bontunk.
– Emiatt nem kell aggódnod – közölte Wylan.
– Én minden miatt aggódom, kereskedőpalánta, ezért vagyok még mindig
életben. Te meg rajta tarthatnád a szemedet Jesperen.
– Rajtam? – kérdezte Jesper méltatlankodva.
 Kaz elhúzta az egyik fekete fakazettát, és kinyitotta a mögötte rejtőző
páncélszekrényt.
– Igen, rajtad – felelte. Négy karcsú toronyba rakta a krugéket, és egyet
odanyújtott Jespernek. – Ez golyóra lesz, nem fogadásokra. Wylan, gondoskodj
róla, hogy lőszervásárlás közben nehogy rejtélyes módon betévedjen egy
játékbarlangba, érthető?
– Nincs szükségem pesztrára! – csattant fel Jesper.
– Inkább gardedám, de ha azt akarod, hogy mossa a pelenkáidat, és este ágyba
dugjon, az a te dolgod. – Ügyet sem vetve Jesper sértett ábrázatára, kiosztotta a
krugéket. Wylannek robbanószerre, Nyinának pedig bármire, amire a
szabókészletéhez szüksége lenne. – Csak az útra vegyetek készletet –
figyelmeztette őket. – Ha minden úgy megy, ahogy tervezem, üres kézzel kell
besétálnunk a Jégudvarba.
Látta, hogy Inejnek elkomorodik az arca. A lány éppen annyira nem szeretett
a kései nélkül járkálni, mint ő a pálcája nélkül.
– Vegyél téli ruhát és felszerelést – mondta a lánynak. – Van egy bolt a
Wijnstraaton, ami prémvadászokat lát el. Kezdd azzal.
– Északról akarod megközelíteni? – kérdezte Helvar.
Kaz bólintott.
– A djerholmi kikötőben hemzsegnek a vámosok, és lefogadom, hogy a nagy
mulatságotok idejére megerősítik a biztonságot.
– Ez nem mulatság.
– Pedig annak tűnik – jegyezte meg Jesper.
– Ez elvileg nem mulatság – helyesbített Helvar mogorván.
– Vele mit fogunk csinálni? – intett Nyina Matthias felé a fejével.
A hangja közömbösnek tűnt, de Helvaron kívül senkit nem tévesztett meg az
előadása. A Pokol Kapujában látták, hogy sírt.
– Egyelőre itt marad a Varjú Klubban. Szeretném, ha még törnéd a fejed,
hátha eszedbe jut valami apróság, Helvar. Wylan és Jesper később csatlakozik
hozzád. Ezt a szalont zárva fogjuk tartani. Ha a nagyteremben bármelyik játékos
rákérdez, mondjátok, hogy privát játék folyik benn.
– Itt kell aludnunk? – kérdezte Jesper. – Még van pár elintéznivalóm a
Deszkában.
– Meg tudod csinálni – felelte Kaz, bár tudta, hogy különösen kegyetlen
dolog Jespert arra kéni, hogy egy játékbarlangban aludjon, és ne fogadjon
semmire. A többiekhez fordult. – Egy szót se senkinek. Senki ne tudja meg,
hogy elhagyjátok Kerchet. Velem dolgoztok egy városon kívüli vidéki házban,
ennyi.
– Megosztasz velünk még mást is a csodálatos tervedből? – érdeklődött
Nyina.
– Majd a hajón. Minél kevesebbet tudtok, annál kevésbé jár el a szátok.
– És Helvart nem bilincseled meg?
– Tudsz viselkedni? – kérdezte a fjerdaitól.
Matthias a szemével ölni tudott volna, de bólintott.
– Ezt a szobát bezárjuk, és őrt állítunk elé.
– Esetleg kettőt – méregette Inej az óriási termetű fjerdait.
– Állítsd ide Dirixet és Rottyt, de ne mondj nekik túl sokat! Ok is elhajóznak
velünk, úgyhogy később is elmondhatok nekik mindent. Wylan, mi pedig el
fogunk beszélgetni. Szeretnék mindent megtudni apád kereskedelmi vállalatáról.
– Fogalmam sincs az egészről – vonta meg a vállát Wylan. – Apám egyáltalán
nem von be ezekbe a beszélgetésekbe.
– Azt állítod, hogy sosem szimatoltál körül az irodájában? Nem nézted át az
iratait?
– Nem – felelte Wylan, az állát kissé dacosan előretolva. Kaz meglepve
tapasztalta, hogy hisz neki.
– Mit mondtam neked? – szólt vissza vidáman Jesper az ajtón kilépve. –
Haszontalan.
A többiek is kezdtek elszállingózni utána, Kaz pedig a kódtárcsát
megpörgetve bezárta a páncélszekrényt.
– Szeretnék beszélni veled, Brekker – szólalt meg Helvar. – Négy-szemközt.
Inej figyelmeztető pillantást vetett Kazra, de Kaz ügyet sem vetett rá. Azt
gondolja a lány, hogy nem tud elintézni egy ilyen vidéki izompacsirtát, mint
Matthias Helvar? Behúzta a falkazettát, és megrázta a lábát. Most már fájt a túl
sok éjszakázás és a túl sok álldogálás miatt.
– Menj csak, Kísértet! – mondta Kaz. – Csukd be az ajtót magad mögött!
Amint az ajtó kattanva becsukódott, Matthias ráugrott. Kaz hagyta, már
számított rá.
Matthias az egyik mocskos kezét a szájára szorította. Ahogy a bőre a bőréhez
ért, Kazt erősen kerülgetni kezdte az undor, de mivel számított a támadásra,
sikerült kordában tartania a rátörő rosszullétet. Matthias keze a kabátja zsebében
matatott, előbb az egyiket, majd a másikat tapogatta át.
– Fer esje? – mordult fel mérgesen fjerdaiul, aztán kerchiül is megkérdezte. –
Hol van?
Kaz még egy percig hagyta Helvarnak, hogy lázasan kutasson, aztán
hátrahúzta a vállát, és felfelé ütött, így Helvarnak muszáj volt engednie a
szorításán. Kaz könnyedén kicsúszott a kezei közül. Pálcájával hátulról rácsapott
Helvar jobb lábára, mire a nagydarab fjerdai összecsuklott. Amikor újra fel akart
tápászkodni, Kaz belerúgott.
 – Ott maradsz, te szánalmas barom!
Helvar újra megpróbált felkelni. Gyors volt, a börtöntől pedig megerősödött.
Kaz nagyot sújtott az állkapcsára, aztán a pálcája hegyével két villámgyors ütést
mért a Helvar hatalmas vállain lévő nyomáspontokra. A fjerdai felnyögött,
amikor a két keze élettelenül és használhatatlanul hanyatlott le a teste mellé.
Kaz meglendítette a pálcáját, és a faragott varjúfejet Helvar nyakához
szorította.
– Még egy mozdulat, és úgy beverem az álladat, hogy a hátralévő életedben
pohárból iszod az ebédedet.
A fjerdai mozdulatlanná meredt, csak kék szeme villogott gyűlölettel.
– Hol van a kegyelem? – morogta Helvar. – Láttam, hogy a zsebedbe tetted.
Kaz melléguggolt, és előhúzta az összehajtogatott iratot az egyik zsebéből,
ami az előző pillanatban még üresnek tűnt.
– Ez?
A fjerdai leejtette használhatatlan kezét, majd amikor Kaz nyomtalanul
eltüntette a kegyelmet, mély, állatias morgást hallatott. Az irat újra felbukkant
Kaz ujjai között. Egyszer megpördítette, és megmutatta a szöveget, aztán elhúzta
felette a kezét, és odatartotta Helvarnak a ránézésre üres lapot.
– Demjin – morogta Helvar. Kaz nem beszélt fjerdaiul, de ezt a szót ismerte.
Démon.
Aligha. A bűvészmutatványokat a keleti dongái hamiskártyásoktól és itt a
piros, hol a piros játékosoktól tanulta, és órákig gyakorolta őket egy sáros tükör
előtt, amit az első heti fizetéséből vásárolt.
Kaz finoman Helvar állához nyomta a pálcáját.
– Minden trükkre, amit eddig láttál, még ezer másikat tudok. Gondolod, hogy
a Pokol Kapujában töltött egy év megkeményített? Megtanított küzdeni? A
Pokol Kapuja mennyország lett volna nekem gyerekkoromban. Úgy mozogsz,
mint egy lajhár, két napig sem húznád az utcákon, ahol én felnőttem. Most az
egyszer tiszta lapot kapsz, Helvar, de ne próbálkozz velem még egyszer. Bólints,
ha megértetted.
Helvar összeszorította a száját, és bólintott.
– Jól van. Azt hiszem, ma este megbilincseljük a lábadat.
Kaz felkelt, új kalapját felkapta az íróasztalról, ahol hagyta, és ráadásul még
utoljára vesén rúgta a fjerdait. Néha a nagydarab fickók nem tudják, mikor kell a
földön maradniuk.
 10
Inej

A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN Inej látta, hogy Kaz terve lassan kezd összeállni. Ugyan
tudomása volt minden megbeszélésről, amit a fiú a csapattagokkal folytatott,
mégis tudta, hogy a tervéből csak morzsákat lát. Kaz mindig így játszott.
Ha a fiúnak voltak is kétségei a vállalkozással kapcsolatban, nem látszott
rajta, és Inej is szeretett volna ilyen biztos lenni a dolgában. A Jégudvart arra
építették, hogy hadseregek, orgyilkosok, grisák és kémek támadásának is
ellenálljon. Amikor erre Kaz figyelmét is felhívta, az csak annyit felelt:
– Viszont nem arra építették, hogy bennünket is távol tartson.
A magabiztossága elbizonytalanította a lányt.
– Miből gondolod, hogy nekünk sikerülni fog? Más csapatok is lesznek,
kiképzett katonák és kémek, többéves tapasztalattal bíró emberek.
– Ez a munka nem kiképzett katonáknak és kémeknek való, hanem
gengsztereknek és tolvajoknak. Van Eck tisztában van ezzel, ezért fordult
hozzánk.
– Nem tudod elkölteni a pénzét, ha már nem élsz.
– Majd a túlvilágon veszek fel drága szokásokat.
– Egy dolog az önbizalom, de más az önteltség.
Erre a fiú hátat fordított neki, és felrántotta a kesztyűjét.
– És majd ha erről prédikációt akarok hallgatni, akkor tudni fogom, kihez
forduljak. Ha ki akarsz szállni, csak szólj.
A lány kihúzta magát, a büszkesége a védelmére kelt.
– Nem Matthias a csapat egyetlen pótolhatatlan tagja, Kaz. Szükséged van
rám.
– A képességeidre van szükségem, Inej, ami nem ugyanaz. Lehet, hogy te
vagy a Hordóban a legjobban mászó pók, de nem te vagy az egyetlen. Ezt ne
felejtsd el, ha meg akarod tartani a részedet a zsákmányból.
 Inej nem válaszolt, mert nem akarta mutatni, mennyire feldühítette a fiú, de
kifordult az irodájából, és azóta egy szót sem szólt hozzá.
Most, hogy a kikötő felé tartott, azon töprengett, miért is van még itt.
Ha akarná, bármikor itt hagyhatná Kerchet. Könnyen elrejtőzhetne egy Novji
Zembe tartó hajón, vagy visszamehetne Ravkába, és megkereshetné a családját.
A polgárháború kitörésekor remélhetőleg biztonságban voltak nyugaton, vagy
lehet, hogy Shu Hanba menekültek. A szuli karavánok évek óta ugyanazokon a
jól bejáratott utakon közlekedtek, és van olyan ügyes, hogy elcsenje, amire
szüksége van, amíg megtalálja őket.
Ez viszont azt jelentené, hogy adósa maradna a Söpredéknek. Per Haskell
Kazt okolná, vele fizettetné ki a szerződését, és Kaz itt maradna védtelenül, mert
az ő Kísértete nem gyűjtene neki többé titkokat. De nem azt mondta neki éppen,
hogy könnyen pótolható? Ha sikerülne megjátszaniuk ezt a melót és Bo Jul-
Bajur kíséretében biztonságban visszatérni Kerchbe, a zsákmányból akkora
százalékot kapna, ami bőven elég lenne arra, hogy kivásárolja magát a
Söpredékkel kötött szerződésből. Semmivel nem tartozna Kaznak, és semmi oka
nem lenne rá, hogy maradjon.
A napfelkelte még egyórányira volt, de az utcák már teli voltak, ahogy a
Keleti Dongától a Nyugati Donga felé tartott. Van egy szuli mondás: A szív
olyan, minta nyílvessző, cél kell neki, amibe igazán beletalálhat. Az apja szerette
ezt mondogatni, amikor a kötélen vagy a lengő trapézokon gyakorolt. Légy
határozott! – mondta neki. – Tudnod kell, hová akarsz menni, mielőtt odaérsz.
Az anyja nevetett ezen. Nem is ezt jelenti – tiltakozott. – Mindenből kiölöd a
romantikát. Pedig ez nem volt igaz. Az apja imádta az anyját. Inej emlékezett,
hogy mindenhová apró gólyaorrcsokrokat rejtett el az anyjának, a szekrénybe, a
tábori fazekakba, a ruhája ujjába.
Elmondjam neked, mi az igaz szerelem titkai – kérdezte egyszer az apja. – Az
egyik barátom mindig azt mondogatta, hogy a nők imádják a virágokat. Sok
hódítása volt, de sosem talált feleséget. Tudod, miért? Mert lehet, hogy a nők
imádják a virágokat, de csak egy nő imádja a gardénia késő nyári illatát, ami a
nagyanyja tornácára emlékezteti. Csak egy nő szereti az almavirágokat kék
pohárban. Csak egy nő van oda a gólyaorrért.
Anya az! – kiáltott fel Inej.
Igen, anya van oda a gólyaorrért, mert nincs más virág, aminek hozzá
hasonló színe lenne, és azt mondja, hogy amikor letör róla egy hajtást, és a füle
mögé teszi, az egész világnak nyárillata lesz. Sok fiú fog virágot hozni neked, de
egy nap megismersz majd egy olyan fiút, aki megtanulja, mi a kedvenc virágod,
a kedvenc dalod, a kedvenc cukorkád. És ha nincs is annyi pénze, hogy ezeket
megvegye neked, az sem fog számítani, mert időt szánt rá, hogy úgy
megismerjen, ahogy senki más. Csak ez a fiú érdemli meg a szívedet.
Mintha száz év telt volna el azóta. Az apjának nem volt igaza. Nem voltak
olyan fiúk, akik virágot hoztak volna neki, csak férfiak egy halom krugével és
aprótól dagadó erszénnyel. Vajon látja-e még valaha az apját? Hallja-e még az
anyját énekelni és a nagybátyját bolondos történeteket mesélni? Nem biztos,
hogy van még szívem, amit odaadhatnék, apa.
Az volt a baj, hogy Inej már nem tudta biztosan, mi is a célja. Könnyű volt,
amikor kicsi volt: egy mosoly az apjától, kerüljön a kötél egy méterrel feljebb,
fehér papírba csomagolt narancsos sütemény. Aztán az volt a cél, hogy
megszabaduljon Tante Heleentől és a Vadaskerttől, aztán, hogy túlélje a napot, és
minden reggel kicsit erősebb legyen. Most viszont fogalma sem volt, mit akar.
Egyelőre megelégszem egy bocsánatkéréssel – határozta el. – Enélkül nem
szállok fel a hajóra. Ha Kaz nem is sajnálja a dolgot, tegyen úgy. Tartozik nekem
azzal, hogy legalább kiválóan eljátssza, hogy emberi lény.
Ha Inej nem lett volna késésben, akkor inkább kikerülte volna a Nyugati
Dongát, vagy egyszerűen a tetőkön mászott volna végig. Ezt a fajta Ketterdamot
szerette a legjobban: üres és csendes hely, magasan a tömeg fölött, a csúcsos
háztetők és dülöngélő kémények holdvilágos hegyoromzata. Ma viszont idő
szűkében volt. Kaz az utolsó pillanatban elküldte, hogy kutassa át a boltokat két
rúd paraffinért. Azt sem mondta neki, mire kell, és miért van rá akkora szükség.
És a hóvakság elleni szemüveg? Három különböző vadászboltot kellett
végigjárnia, mire megszerezte. Annyira fáradt volt, hogy nem igazán hitte, hogy
képes lenne végigmászni a háztetőkön, főleg két átvirrasztott éjszaka és egy
egész nap után, amit azzal töltött, hogy a Jégudvart megcélzó gyalogtúrájukhoz
felszerelések után kajtatott.
Még az is lehet, hogy próbára akarta tenni saját magát.
Sohasem járkált egyedül a Nyugati Dongán. A Söpredékkel az oldalán el
tudott úgy vonulni a Vadaskert mellett, hogy egy pillantást sem vetett az
aranyozott rácsú ablakokra. Ma éjjel viszont hevesen vert a szíve, és zúgott a vér
a fülében, amikor az aranyozott homlokzat felbukkant előtte. A Vadaskertet úgy
építették, hogy lépcsőzetes ketrecre emlékeztessen, az első két emelet csak azért
volt nyitott, hogy helyet adjon a ritkásan elhelyezett aranyozott rácsoknak. Más
néven Egzotikumok Házának is hívták. Ha valakinek kedve szottyant egy shu
lányra vagy egy fjerdai óriásra, egy vándorló-szigeti vörösre vagy egy sötét bőrű
zemenire, a Vadaskert volt a célpontja. Minden lányt állatnéven hívtak: leopárd,
kanca, róka, holló, hermelin, őzgida, kígyó. A szuli jövendőmondók
munkavégzés közben sakálálarcot viseltek, amikor megvizsgálták valakinek a
sorsát. De melyik férfi akarna sakállal hálni? Így a szuli lány neve – akiből
mindig volt egy a Vadaskertben – hiúz volt. A vendégek nem magukat a lányokat
keresték, hanem a szuli bőrt, a lángoló kaeli hajkoronát, az aranybarna ferde shu
szemet. Bár a lányok cserélődtek, az állatok ugyanazok maradtak.
Inej pávatollat pillantott meg a szalonban, mire majdnem megállt a szíve.
Csak díszítés volt, egy pazar virágkompozíció része, de a lányt elborító rémület
ezzel nem foglalkozott, csak egyre emelkedett, és elszorította a torkát. Az
emberek minden oldalról özönlöttek az épületbe: álarcos férfiak, lefátyolozott
nők – vagy az is lehet, hogy lefátyolozott férfiak és álarcos nők, nem lehetett
megmondani. Az Ördög szarvai, a Félnótás kidülledő szeme, a Szkarabeusz
királynő szomorú, feketébe és aranyba vont arca. A művészek imádták
megfesteni a Nyugati Donga jeleneteit, a bordélyokban dolgozó fiúkat és
lányokat, az Állati Komédia jelmezeit magukra öltő élvhajhászokat. Ebben
viszont nem volt szépség, nem volt igazi vidámság vagy öröm, csak üzlet és
emberek, akik menekülést vagy színpompás feledést, valamiféle romlott álmot
keresnek, amelyből bármikor felébredhetnek, amikor csak akarnak.
Inej kényszerítette magát, hogy a Vadaskertre nézzen, amikor elhaladt
mellette.
Ez csak egy épület – mondogatta magában. – Csak egy ház a többi között.
Kaz hogy nézne rá? Hol vannak a bejáratok és a kijáratok? Hogyan működnek a
zárak? Melyik ablakon nincsen rács? Hány őr van poszton, melyik tűnik úgy,
hogy figyel? Csak egy ház tele feltörni való zárakkal, megfúrandó
páncélszekrényekkel, átverni való palimadarakkal. És most ő volt a ragadozó,
nem a pávatollas Heleen, nem az utcát járó bármelyik alak.
Amint a Vadaskert kikerült a látóteréből, a mellében és a torkában érzett
szorítás enyhülni kezdett. Megcsinálta! Egyedül sétált a Nyugati Dongán,
méghozzá az Egzotikumok Háza előtt. Akármi vár is rá Fjerdában, képes lesz
megbirkózni vele.
Egy kéz kulcsolódott a karjára, és elrántotta.
Inej hamar visszanyerte az egyensúlyát, megfordult, és próbált elhúzódni, de
a kéz túl erősen markolta.
– Szervusz, kis hiúz!
Inej felszisszent, és kitépte a karját a szorításból. Tante Heleen. így kellett
hívni Heleen Van Houdent a lányainak, ha nem akarták, hogy eljárjon a keze. A
Hordó többi látogatójának Páva volt, bár Inej mindig azt gondolta, hogy madár
helyett inkább úgy néz ki, mint egy mosakodó macska. Sűrű, buja aranyszínű
haja volt, mogyoróbarna szeme kissé macskáéra emlékeztetett. Magas, karcsú
alakját élénk színű kék selyem borította, mélyen kivágott dekoltázsát színjátszó
tollak emelték ki, amelyek jellegzetes, csillogó gyémánt nyakékét csiklandozták.
 Inej megfordult, hogy futásnak eredjen, de egy óriási díjbirkózó állta el az
útját, kék bársonykabátja megfeszült óriási vállain. Cobbet volt az, Heleen
kedvenc verőlegénye.
– Nem fogsz elszaladni, kis hiúz.
Inejnek elborult a szeme. Csapda! Csapda! Megint csapdába esett!
– Nem így hívnak – sikerült kipréselnie a száján.
– Makacs teremtés.
Heleen elkapta Inej tunikáját.
Mozdulj már!- üvöltött az agya, de képtelen volt rá. Az izmai lebénultak,
elméjét rémült sikoly töltötte be.
Heleen manikűrözött karmával végigsimította az arcát.
– A hiúz az egyetlen neved – búgta. – Még mindig elég csinos vagy, hogy jó
árat adjanak érted, de a szemed környéke kezd megkeményedni. Túl sok időt
töltöttél azzal a kis semmirekellő Brekkerrel.
Inej torkából megalázó hang tört elő, valamiféle fuldokló zihálás.
– Tudom, mi vagy, hiúz. Az utolsó centig tudom, mennyit érsz. Cobbet, lehet,
hogy most már haza kellene vinnünk.
Inej szeme előtt elsötétült minden.
– Nem meri megtenni. A Söpredék…
– Ki tudom várni az időmet, kis hiúz. Meglásd, fogod még az én selymemet
viselni. Szép estét! – mondta mosolyogva, és elengedte Inejt, majd szétnyitotta
kék legyezőjét, és Cobbet kíséretében sietősen elvegyült a tömegben.
Inej megkövültén, remegve állt. Aztán belevetette magát a tömegbe, hogy
minél hamarabb eltűnjön. Szeretett volna futásnak eredni, de csak ment előre
rendületlenül a kikötő irányába. Ahogy gyalogolt, megnyomta az alkarján lévő
tőrtokok kioldó gombját, és érezte, hogy tőreinek markolata a tenyerébe
csusszan. Jobbról a bátorságáról ismert Szankt Petir, balról a Szankta Alináról
elnevezett karcsú, csontmarkolatú penge. Kései nevét is elsorolta: Szankta Marja
és Szankta Anasztázia a két combjára erősítve, Szankt Vlagyimir a csizmájában
és Szankta Lizabeta, amelynek pengéjére rózsákat metszettek, az övébe dugva.
Védjetek meg, védjetek meg! Hinnie kellett, hogy a szentjei látják és megértik a
tetteit, ha túl akarta élni a dolgokat.
Mi a csuda ütött belé? Ő a Kísértet, már nem kell félnie Tante Heleentől. Per
Haskell megvásárolta a szerződését, és felszabadította. Nem rabszolga, hanem a
Söpredék értékes tagja, titoktolvaj, a legjobb a Hordóban.
Sietve elhaladt a Hordófenék fényei és zenéje mellett, végül feltűntek
Ketterdam kikötői, és ahogy közeledett a vízhez, a Hordó látványa és hangjai
egyre jobban elhalványultak. Itt nem volt csődület, amin át kellene furakodnia,
sem émelyítő parfümök és vad álarcok. Hosszan, mélyen beszívta a levegőt.
Erről a pontról éppen ki tudta venni a hullámhívók egyik tornyának tetejét, ahol
mindig égett a lámpa. A vastag fekete kőobeliszket éjjel-nappal őrizte egy
kiválasztott grisacsoport, akik az árapályszintet folyamatosan magasan tartották
a földszoros felett, ami egyébként összekötötte volna Kerchet és Shu Hant. Még
Kaznak sem sikerült soha megtudnia az Árapálytanács tagjainak kilétét,
lakóhelyét és azt, hogyan garantálják a Kerch iránti hűségüket. A tanácstagok a
kikötőket is szemmel tartották, és ha a kikötőparancsnok vagy valamelyik
dokkmunkás jelt adott, megváltoztatták az árapályt, és megakadályozták, hogy
bárki kihajózzon a tengerre. Ma este azonban nem lesz jeladás. Sikerült
megvesztegetni a megfelelő hivatalnokokat, és a hajójuk indulásra kész.
Inej kocogni kezdett az Ötödik kikötő rakodódokkjai felé. Igencsak késésben
volt, és nem volt kedve Kaz rosszalló pillantásával találkozni, amikor
megérkezik a mólóhoz.
Örült, hogy a dokkoknál csend és béke honol, de szinte túl csendesnek tűntek
a Hordó zaja és zűrzavara után. A ládasorok és szállítókonténerek itt magasra
tornyosultak. Mindkét oldalról három, néha négy is emelkedett egymás tetején,
amitől a rakpartnak ez a része labirintusra emlékeztetett. A lány érezte a gerince
mentén kicsapódott hideg verejtéket. A Tante Heleennel való összetűzés eléggé
kiborította, és a kezében szorongatott tőrök sem tudták eléggé lecsillapítani
háborgó idegeit. Tudta, hogy hozzá kellene szoknia, hogy pisztolyt hordjon
magánál, de a súlya megzavarta az egyensúlyát, és a lőfegyverek be is
ragadhatnak, csütörtököt mondhatnak egy rossz pillanatban. Kis hiúz. A tőreiben
megbízott, úgy érezte tőlük magát, mintha igazi karmokkal született volna.
Könnyű köd szállt fel a vízről, és azon keresztül Inej látta Kazt és a többieket,
akik a móló közelében várakoztak. Mindannyian a tengerészek jellegtelen
ruháját viselték: durva szövésű nadrágot, bakancsot, vastag gyapjúkabátot és
kalapot. Még Kaz is lemondott kifogástalan szabású felöltőjéről egy formátlan
gyapjúkabát javára. Sötét hajából egy vastag sáv hátra volt fésülve, oldalt pedig
rövidre nyírva, mint mindig. Úgy nézett ki, mint egy dokkmunkás vagy egy első
hajókalandjára induló fiú. Szinte olyan volt, mintha a lány egy lencsén át valami
más, kellemesebb valóságba kukucskálna át.
Mögöttük Inej látta a Kaz által beszerzett kis szkúnert, amelynek oldalán
feltűnő felirattal az állt, Ferolind. A lila kerchi halas lobogó és a Haanraadt-öböl
Vállalat színes zászlója fog lobogni rajta. Fjerdában és az Igaz-tengeren
mindenki előtt úgy fognak kinézni, mint egy csapat északra tartó kerchi
prémvadász, akik bőröket és állatbundákat akarnak beszerezni. Inej
megszaporázta a lépteit. Ha nem késett volna el, már valószínűleg a hajón
lennének, vagy már kifelé hajóznának a kikötőből.
Minimális legénységgel indulnak útnak. Csupa hajdani tengerész, akik ilyen
vagy olyan balszerencse következtében kerültek a Söpredék sorai közé. A
ködfátyolon át gyorsan megszámolta a várakozókat. Nem stimmelt a létszám.
Még négy tagot bevettek a Söpredékből, hogy segítsenek a szkúner
irányításában, mert egyikük sem igen értett a vitorlázat kezeléséhez, de ezek
közül egyet sem látott. Lehet, hogy már a fedélzeten vannak? De ahogy épp ezen
töprengett, csizmás lába valami puha dologba akadt, és megbotlott.
Lenézett. A kikötői gázlámpák pislákoló fényében megpillantotta Dirixet, a
Söpredék egyik tagját, akinek velük kellett volna tartania az úton. Kés állt ki a
hasából, a szeme üvegesen meredt előre.
– Kaz! – kiáltotta Inej, de már késő volt.
A szkúner a levegőbe repült, a robbanás ledöntötte Inejt a lábáról, és lángesőt
szórt a rakpartra.
 11
Jesper

JESPER MINDIG JOBBAN ÉREZTE MAGÁT, amikor lőni kezdtek rá. Nem mintha
odalett volna azért, hogy kinyiffanjon (igazából ez a lehetséges végkifejlet
határozottan taszította), de ha épp az életét féltette, akkor nem tudott semmi
másra gondolni. Ez a hang – a gyors, mellbevágó fegyverdördülés – elméjének
szétszórt, lobbanékony, állandóan kutató részét minden másnál jobban a célra
tudta összpontosítani. Jobb volt, mint a kártyaasztalnál ülve a flopra várni, vagy
jobb, mint a Makker-keréken megpillantani, hogy kijöttek az ember számai. Erre
már az első napon rájött, amit a zemeni határon töltött. Az apja izzadt, remegett,
alig tudta megtölteni a puskáját, Jesper viszont elemében érezte magát.
Most karját a fedezékként használt láda tetejére támasztotta, és mindkét
pisztolyával odapörkölt nekik.
A fegyverei zemeni gyártmányú revolverek voltak, amik képesek voltak gyors
egymásutánban hat lövést leadni. Ilyen revolvereket nem találni Ketterdamban.
Erezte, ahogy felforrósodnak a kezében.
Kaz figyelmeztette őket, hogy számítsanak riválisokra, más bandákra, akik
bármilyen áron igyekeznek megszerezni a jutalmat, de még túlságosan a meló
elején tartottak ahhoz, hogy a dolgok máris így álljanak. Bekerítették őket,
legalább egy embert vesztettek, mögöttük a hajó lángokban áll. Nincs mivel
eljutniuk Fjerdába, és ahogy a záporozó lövésekből következtetni lehet, súlyos
emberhátrányban vannak. Persze rosszabb is lehetne, rajta is ülhettek volna a
hajón, amikor felrobbant.
Jesper lekuporodott, hogy újra töltsön, és alig hitt a szemének, amikor
megpillantotta Wylan Van Ecket, ahogy a rakparton fekszik összekuporodva,
finom kereskedőkezét a fejére szorítva. Jesper nagyot sóhajtott, pár lövést
megeresztett fedezésképpen, majd kiugrott a láda otthonos biztonságából. A
gallérjánál fogva megragadta Wylant, és hátrarángatta a fedezékbe.
 – Kapd össze magad, kölyök! – rázta meg egy kicsit Jesper.
– Nem vagyok kölyök – mormogta Wylan, ellökve Jesper kezét.
– Jól van, akkor felnőtt állampolgár. Tudsz lőni?
Wylan lassan bólintott.
– Agyaggalambot.
Jesper az égre emelte a tekintetét. Lekapta a hátáról a puskát, és Wylan
mellének nyomta.
– Remek, ez pont olyan, mint agyaggalambokra lőni, csak más hangot adnak,
ha eltalálod őket.
Jesper megpördült, és felemelte a revolvereit, mert a szeme sarkából látta,
hogy egy alak ugrik elő, de csak Kaz volt az.
– Induljatok kelet felé, a következő dokkhoz, szálljatok be a huszonkettes
hajóállásnál! – utasította őket Kaz.
– Mi van a huszonkettes hajóállásnál?
– Az igazi Ferolind.
– De hát…
– A felrobbant hajó csak csalétek volt.
– Te tudtad?
– Nem, óvintézkedés volt. Mindig bebiztosítom a dolgokat, Jesper.
– Szólhattál volna, mi…
– Akkor értelmét veszti a csalétek. Mozgás! – sürgette őket Kaz, majd
Wylanre pillantott, aki ott állt, és úgy szorította magához a puskát, mintha
csecsemőt fogna. – És gondoskodj róla, hogy ő is egészben megérkezzen a
hajóra!
Jesper nézte, ahogy Kaz újra eltűnik az árnyak között, egyik kezében a
pálcájával, a másikban a pisztolyával. Még fél jó lábbal is félelmetesen gyors
volt.
– Indulás! – lökte meg Jesper újra Wylant.
– Indulás?
– Nem hallottad, mit mondott Kaz? Át kell mennünk a huszonkettes
hajóállomásra.
Wylan némán bólintott. Tágra meredt szemmel, kábán bámult maga elé.
– Csak maradj mögöttem, és próbálj életben maradni. Kész vagy?
Wylan megrázta a fejét.
– Akkor vedd úgy, hogy nem kérdeztelek – mondta Jesper, és Wylan kezét a
puskatusra tette. – Gyerünk!
Jesper újra megeresztett egy sorozatlövést különböző vad szögekből, hogy
reményei szerint ne lehessen kitalálni, hol is vannak igazából. Miután kiürítette
az egyik tárat, kirohant a láda mögül az árnyak közé. Titkon kicsit azt remélte,
hogy Wylan nem jön utána, de hallotta a kereskedőporonty hangos szuszogását
és zihálva sípoló tüdejét maga mögött, ahogy a következő hordórakás felé
robogtak.
Jesper felszisszent, mert egy golyó olyan közel suhant el az arca mellett, hogy
megégette.
A hordók mögé vetették magukat. Ebből a remek megfigyelőállásból látta
Nyinát, aki két ládarakás közé ékelődött be. A két kezét éppen felemelte, és
amikor az egyik támadó előbukkant, ökölbe szorította a kezét, mire a fiú mellét
markolászva a földre hanyatlott. A lány nem volt jó helyzetben ebben a
labirintusban, a szívtörőknek ugyanis muszáj látniuk a célpontjukat ahhoz, hogy
leterítsék.
Helvar hátát a ládának vetve, megkötött kézzel állt a lány mellett. Indokolt
volt az óvintézkedés, de a fjerdai értékes volt, és Jesper egy pillanatra épp
elgondolkodott, miért hagyta Kaz ilyen szorult helyzetben, amikor látta, hogy
Nyina kést húz elő a ruhaujjából, és elvágja Helvar köteleit, majd pisztolyt nyom
a kezébe.
– Védd meg magad! – morogta a lány, aztán újra a harcra összpontosított.
Nem túl okos – gondolta Jesper. – Sose fordíts hátat egy dühös fjerdainak.
Helvar úgy nézett ki, mint aki komolyan fontolgatja, hogy lelője a lányt. Jesper
felemelte a revolverét, és felkészült rá, hogy lepuffantja az óriást. A következő
pillanatban Helvar odaállt Nyina mellé, és jó messzire a ládarengeteg felé
célzott. Hirtelen egymás mellett kezdtek harcolni. Vajon Kaz szándékosan
hagyta Matthiast megkötözve Nyinával? Jesper sosem tudta megmondani, hogy
a dolgokból, amiket Kaz megúszott, mennyi volt furfangosan kitervelve, és
mennyi volt csupán vakszerencse.
Jesper éleset füttyentett. Nyina hátrapillantott, és meglátta a fiút. Jesper
kétszer odamutatta neki két ujját, mire a lány gyorsan bólintott. Vajon Nyina
tudta, hogy a huszonkettes hajóállás volt a valódi céljuk? És Inej? Kaz már
megint ugyanazt csinálta, játszott
az információval, hagyta egyiküket vagy mindegyiküket a sötétben
tapogatózni. Jesper utálta ezt, de azt nem vitathatta, hogy így még mindig volt rá
lehetőségük, hogy eljussanak Fjerdába, ha sikerül élve felszállniuk a második
szkúnerre.
Intett Wylannek, és laposkúszásban folytatták útjukat a rakpart mellé kikötött
csónakok és hajók mentén.
– Ott vannak! – hallott egy kiáltást valahonnan maga mögül. Meglátták őket.
– A rohadt életbe – mérgelődött Jesper. – Futás!
Végigrohantak a rakparton. A huszonkettes hajóálláson ott állt egy takaros kis
szkúner Ferolind felirattal az oldalán. Szinte hátborzongató volt, mennyire
hasonlított a másikra. Nem égett rajta lámpás, de amikor Wylannel
felszáguldottak a rámpán, két tengerész bukkant elő.
– Ti vagytok az elsők – közölte Rotty.
– Reméljük, hogy nem egyben az utolsók is. Van fegyveretek?
Rotty bólintott.
– Brekker azt mondta, maradjunk elbújva addig…
– Most van az addig – vágta rá Jesper a rakparton feléjük rohanó alakok felé
mutatva, és kirántotta a puskáját Wylan kezéből. – Fel kell jutnom valami
magaslatra. Tartsátok vissza és foglaljátok le őket, amíg csak tudjátok.
– Jesper… – kezdte Wylan.
– Senki se juthat át rajtatok. Ha ezt a szkúnert elfoglalják, nekünk annyi. – A
rájuk vadászó fickók nem csak azt akarták megakadályozni, hogy a Söpredék
kihajózzon a kikötőből. Ki akarták nyírni őket.
Jesper a támadók élén álló két fickóra célzott a rakparton. Az egyik elesett, a
másik balra gurult, és egy halászhajó orrárbóca mögé bújva fedezékbe vonult.
Jesper még három lövést megeresztett, aztán feliramodott az árbocra.
Hallotta, hogy lent több lövés is dördül. Elérte a három-, majd a hatméteres
magasságot, a csizmája beakadt a vitorlakötelekbe. Le kellett volna húznia. Már
csak fél méterre volt az árbóckosártól, amikor a fájdalom forró pengéje hasított a
combjába. A lába megcsúszott, és egy pillanatra a távoli fedélzet fölött lógott, és
csak csúszós tenyerével kapaszkodott a kötélzetbe. A lábával kalimpálva próbált
kapaszkodót találni a csizmája orrának hegyével. A jobb lába szinte
használhatatlan volt a lövés miatt, úgyhogy az utolsó méteren remegő karral fel
kellett húznia magát, miközben a szíve a torkában dobogott. Az összes érzéke
tűzriadót fújt. Klasszisokkal jobb, mint egy nyerő széria a kártyaasztalnál.
Nem állt meg pihenni. A fájdalomra ügyet sem vetve beakasztotta sérült lábát
a kötelekbe, ellenőrizte puskája irányzékát, és nekiállt leszedni a lőtávolon
belülre kerülő alakokat.
Négymillió kruge – mondta magában, miközben újra töltött, és újabb
ellenfelet vett célkeresztbe. A köd miatt nagyon rosszul látott, de e miatt a
képessége miatt maradhatott a Söpredéknél még azután is, hogy az adósságai
egyre nőttek, és világossá vált, hogy Jesper jobban szereti a kártyát, mint
amekkora szerencséje van. Négymillió krugével kiegyenlítheti az adósságait, és
hosszú időre gyöngyélete lehet.
Meglátta Nyinát és Matthiast, akik próbáltak a mólóra jutni, de legalább tízen
állták útjukat. Kaz, úgy tűnt, az ellenkező irányba szalad, Inejnek pedig nyoma
sem látszott, bár ez nem jelentett túl sokat a Kísértet esetében. Akár a vitorlákról
is csünghetne éppen egy méterre tőle, és még akkor sem venné észre.
– Jesper!
 Messze lentről jött a kiáltás, és beletelt egy kis időbe, mire Jesper felfogta,
hogy Wylan kiabál neki. Próbált nem odafigyelni rá, és célozni.
Kinyírom ezt a kis agyalágyultat.
– Mit akarsz? – kiáltott le.
– Csukd be a szemed!
– Nem fogsz tudni lentről megcsókolni, Wylan.
– Csak csukd be!
– Ajánlom, hogy jó legyen! – kiáltotta, és behunyta a szemét.
– Becsuktad?
– A rohadt életbe, Wylan, igen, be…!
Sivító hang hallatszott, aztán vakító fény villant fel Jesper szemhéja előtt.
Amikor kialudt, Jesper kinyitotta a szemét.
Lent kóválygó alakokat látott, akiket elvakított Wylan villanóbombája. Jesper
viszont tökéletesen látott. Nem rossz egy kereskedőkölyöktől – gondolta
magában, és tüzet nyitott.
 12
Inej

MIELŐTT MÉG INEJ kötélre vagy egyáltalán gyakorlókötélre lépett volna, az apja
megtanította esni: védeni a fejét, és a lendületét kihasználva minimálisra
tompítani a becsapódást. Amint a kikötőbeli robbanás felemelte Inejt a talajról,
máris összegömbölyödött. Keményen a földbe csapódott, de pár pillanat múlva
felpattant, és odalapult egy láda oldalához. A füle csengett, az orrát pedig
megperzselte a puskapor erős szaga.
Inej vetett egy pillantást Kazra és a többiekre, aztán azt tette, amiben a
legjobb volt: eltűnt. Fellendítette magát a szállítóládákra, és gumitalpú cipőjével
támasztékot találva fürge bogár módjára felmászott rájuk.
Fentről nyugtalanító látvány tárult elé. A Söpredék emberhátrányban volt, és
pár fickó éppen igyekezett a jobb- és balszárnya mögé kerülni. Kaz jól tette,
hogy eltitkolta a többiek elől a valódi kiindulási helyüket. Valakinek eljárt a
szája. Inej próbálta rajta tartani a szemét a csapaton, de valaki más a bandából
körbeszimatolhatott. Kaz maga mondta: Ketterdamban a falnak is füle van, még
a Deszkában és a Varjú Klubban is.
Valaki tüzet nyitott az új Ferolind árbocáról. Ez remélhetőleg azt jelenti, hogy
Jespernek sikerült eljutnia a szkúnerhez, és neki csak annyi a dolga, hogy a
többieknek is elég időt nyerjen ahhoz, hogy odaérjenek.
Inej a földön célpontot keresve könnyed léptekkel végigszaladt a ládák
tetején, míg el nem érte a ládasor végét. Elég könnyű dolga volt, senki nem
számított rá, hogy felülről is érheti támadás. Két férfi mögött, akik éppen
Nyinára tüzeltek, a földre csusszant, és halkan elmormolt egy imát, miközben
sorban mindkettőnek átvágta a torkát. Amikor a második fickó is elesett, mellé
guggolt, és felhajtotta a jobb karján az inget: kezet ábrázoló tetoválás, a kéz első
és második ujja tőből levágva. Fekete Cápák. Megtorlás lehet Kaz Geelsszel
való leszámolásáért, vagy több annál? Elvileg nem is képesek ekkora létszámot
kiállítani.
Átment a következő ládafolyosóra, mert emlékezett, hogy a többi támadót
arrafelé látta. Először egy súlyos, ormótlan puskát cipelő lánnyal végzett, aztán
azzal a fickóval, aki elvileg oldalról fedezte a lányt. A tetoválása öt ék alakban
repülő madarat ábrázolt: a Viharsirályok. Tulajdonképpen hány bandával állnak
szemben?
A következő sarok mögé nem látott be. Felmásszon a szállítókonténerekre, és
ellenőrizze a pozícióját, vagy vakon vesse bele magát abba, ami a másik oldalon
vár rá? Mély levegőt vett, lekuporodott, és támadásra készen elősurrant a sarok
mögül. Ma a szentek kegyesek voltak vele: két férfi lövöldözött a rakparton,
háttal neki. Két gyors késszúrással elintézte őket. Hat hulla, hat elvett élet. Ezért
nagyon sokat kell majd vezekelnie, de legalább kicsit növelte a Söpredék
esélyeit. Most már csak el kell jutnia a szkúnerig.
Bőrnadrágjába törölte a késeit, visszadugta őket a tokjukba, majd hátrált, és
repülőrajttal rohamozta meg a legközelebbi szállítókonténert. Ahogy ujjával a
konténer szélébe kapaszkodott, karja alatt fájdalmas szúrást érzett.
Még időben megfordult, hogy láthassa Oomen ronda arcát, amin elszánt
kifejezés ült. Inej agyát szédítő tempóban borították el az értesülések, amiket
annak idején a Fekete Cápákról gyűjtött: Oomen, Geels csoszogó verőlegénye,
aki puszta kézzel össze tudta Toppantani az ember koponyáját.
Oomen lerántotta a lányt, megragadta a mellénye elejét, és élesen
megcsavarta az oldalába döfött kést. Inej próbált nem elájulni.
Amikor Inej csuklyája leesett a fejéről, Oomen elkiáltotta magát:
– Ghezen! Elkaptam Brekker Kísértetét!
– Magasabbra kellett volna… szúrnod – szólalt meg Inej zihálva. – Nem
találtad el a szívemet.
– Nem akarlak kinyiffantam, Kísértet – közölte a fickó. – Elég jó fogás vagy.
Alig várom, hogy halljam az összes pletykát, amit Piszkoskéznek kotortál össze,
és a tetejébe az ö titkait is. Imádom a szaftos sztorikat!
– Azt elmondhatom, ennek mi lesz a vége – lihegte Inej –, de nem fog
tetszeni.
– Na, ne mondd! – Oomen a ládának lökte, Inejbe belehasított a fájdalom. A
lábujja alig érte a földet, az oldalán lévő sebből patakokban folyt a vér. Oomen a
vállánál fogva odaszorította a ládához, és lefogta a kezeit.
– Tudod, mi a titka a skorpió legyőzésének?
Oomen felröhögött.
– Már összevissza beszélsz, Kísértet? Ki ne purcanj nekem ilyen gyorsan.
Helyre kell pofoztatnom téged.
Inej az egyik lábát a másik mögé kulcsolta, és megnyugtató kattanást hallott.
A térdein kúszáshoz-mászáshoz való térdvédőket hordott, de más oka is volt rá:
a térdvédőkben apró acélpengék rejtőztek.
– A titok az – lihegte a lány –, hogy az ember sose vegye le a szemét a
skorpió farkáról. – Felkapta a térdét, és a pengét Oomen lába közé szúrta.
A fickó felvonyított, elengedte a lányt, és vérző ágyékához kapott.
Inej visszafelé tántorgott a ládasor mentén. A férfiak kiabálását és a
fegyverropogást most szaggatottan, villanásszerűen hallotta. Ki nyert? Sikerült a
többieknek eljutni a szkúnerre? Szédülés fogta el.
Amikor az ujjával megtapogatta a sebet az oldalán, csupa vér lett. Túl sok vér.
Lépések. Valaki jön. Nem tud mászni, ezzel a sebbel, ekkora vérveszteséggel
képtelenség. Eszébe jutott, amikor az apja először tette fel a kötélhágcsóra.
Mássz, Inej!
A szállítókonténereket itt piramisszerű alakban rakták fel. Ida fel tudna
mászni egyre, akkor el tudna rejtőzni az első szinten. Csak ez az egy. Felmászik,
vagy ott megáll, és meghal.
Erőnek erejével kitisztította az agyát, és az ujja hegyével a láda szélébe
kapaszkodva felugrott. Mássz, Inej! A szélén keresztül felküzdötte magát a
konténer bádogtetejére. Annyira jólesett ott heverni, de tudta, hogy vérnyomot
hagyott maga után. Még egy – biztatta magát. – Még egy, és biztonságban leszel.
Erejét megfeszítve térdre tápászkodott, és a következő láda felé nyúlt.
Alatta himbálózni kezdett a láda. Lentről nevetést hallott.
– Gyere elő, gyere elő, Kísértet! Elmondunk pár titkot!
Kétségbeesetten nyúlt a következő láda pereme felé. Elviselhetetlen fájdalom
nyilallt belé, de sikerült elkapnia a láda szélét, miközben az alatta lévő konténer
lezuhant. Aztán csak lógott ott tehetetlenül, kalimpáló lábakkal. Nem nyitottak
rá tüzet, élve akarták elkapni.
– Gyere le, Kísértet!
Inej nem tudta, honnan volt hozzá ereje, de sikerült felhúznia magát, aztán
csak feküdt lihegve a láda tetején.
Csak még egy. De képtelen volt rá. Képtelen volt feltérdelni, felnyúlni, de
még gurulni is. Túlságosan fájdalmas volt. Mássz, Inej!
– Nem tudok, apa – suttogta. Még most is nehezére esett, hogy csalódást
okozzon neki.
Mozdulj! – biztatta magát. – Nem halhatsz meg ezen az ostoba helyen. De egy
hang a fejében azt súgta, hogy ennél rosszabb helyek is vannak. Itt szabadon fog
meghalni, a pirkadó ég alatt. Méltó harc után veszti életét, nem azért, mert
valami fickó megunta, vagy többet követelt tőle, mint amennyit képes volt adni.
Jobb meghalni itt a saját pengéjétől, mint kifestett arccal és hamis selymekbe
bugyolált testtel.
Valaki megfogta a bokáját. Felmásztak a ládákra. Hogyhogy nem hallotta
őket? Ennyire elkalandozott? Most elkapják. Valaki a hátára fordította.
Tőrét a tokjából a csuklójához csúsztatta. A Hordóban az ilyen éles pengét
kegyes acélnak nevezték. Gyors halált jelentett. Jobb, mint a kínzás a Fekete
Cápáknak vagy a Viharsirályoknak kiszolgáltatva.
Kérlek, szentek, fogadjatok be! A tőr hegyét a melle alá, a bordái közé
szorította: nyílvessző a szívbe. Ekkor egy kéz fájdalmasan megszorította a
csuklóját, és kicsavarta belőle a tőrt.
– Még ne, Inej!
Reszelős hang, mint a smirgli. Inej szeme kipattant: Kaz!
A fiú felnyalábolta, és leugrott vele a ládákról. Nagyot zuhant a földre, a rossz
lába összecsuklott alatta.
Inej felnyögött, amikor földet értek.
– Győztünk?
– Itt vagyok, nem igaz?
Most biztosan fut. Inej teste minden bicegő lépésnél fájdalmasan ütődött a fiú
mellkasához. Egyszerre nem tudta őt is cipelni meg a pálcáját is használni.
– Nem akarok meghalni.
– Mindent megteszek, hogy más programot találjak neked.
Inej lehunyta a szemét.
– Beszélj még, Kísértet! Nehogy meglépj itt nekem!
– De hát ezt csinálom a legjobban.
A fiú erősebben szorította.
– Csak a szkúnerig bírd ki. A francba, nyisd már ki a szemed, Inej!
A lány próbálta. A látása elhomályosult, de azért Kaz nyakán, éppen az álla
alatt észrevett egy halvány, fénylő sebhelyet. Eszébe jutott, amikor először látta a
fiút a Vadaskertben. Értesüléseket vásárolt Tante Heleentől: tőzsdei tippeket,
ágyban folytatott intim politikai csevejt vagy bármit, amit a vendégek részegen
vagy a gyönyörtől megszédülve kifecsegnek. Sosem járt Tante Heleen lányaihoz,
bár sokan örültek volna, ha felvihetik a szobájukba. A lányok azt állították, hogy
a fiútól kirázza őket a hideg, és hogy a fekete kesztyűje alatt a keze
folyamatosan vérfoltos, de Inej hallotta vágyakozó hangjukat, és látta, ahogy
rajta felejtik a szemüket.
Az egyik este, amikor Kaz elment mellette a szalonban, vakmerő, bolond
tettre ragadtatta magát.
– Én segíthetnék neked – suttogta Inej.
Kaz rápillantott, aztán továbbment, mintha a lány az égvilágon semmit sem
mondott volna. Másnap reggel behívatták Tante Heleen szalonjába. Biztosra
vette, hogy már megint verést kap, vagy még rosszabbat, ehelyett Kaz Brekker
állt ott varjúfejes pálcájára támaszkodva, és arra várt, hogy megváltoztassa az
életét.
– Segíthetnék neked – mondta Inej most is.
– Mit akarsz segíteni?
Inejnek nem jutott eszébe. Volt valami, amit mondani akart Kaznak, de már
nem érdekes.
– Beszélj hozzám, Kísértet!
– Visszajöttél értem.
– Vigyázok a befektetéseimre.
A befektetései.
– Örülök, hogy teljesen összevérezem az inged.
– Majd a kontódra írom.
Most már eszébe jutott Inejnek. Kaz bocsánatkéréssel tartozott neki.
– Kérj bocsánatot!
– De miért?
– Csak mondd, hogy bocsánat!
Inej nem hallotta a válaszát, a világ nagyon, nagyon elsötétült előtte.
 13
Kaz

– TŰNJÜNK EL INNEN! – kiáltotta Kaz, amint Inejt a karjában tartva felbicegett a

szkúner fedélzetére. A vitorlák már indulásra készen álltak, és pár pillanat múlva
már hajóztak is ki a kikötőből, bár közel sem olyan gyorsan, ahogy Kaz szerette
volna. Tudta, hogy az útra be kellett volna szereznie pár szélhívót, de irtó nehéz
volt hozzájuk jutni.
A fedélzeten káosz uralkodott, az emberek kiabáltak, és próbálták a szkúnert
minél hamarabb a nyílt tengerre irányítani.
– Specht! – kiáltott oda a fickónak, akit a hajó kapitányának kinevezett. A
kést ügyesen forgató tengerész volt, akire nehéz idők jártak, és végül megragadt
a Söpredék alján a rangsorban. – Kapd össze a legénységet, mielőtt hullani
kezdenek a fejek!
Specht tisztelgett, aztán észrevette magát. Már nem a haditengerészetnél
szolgált, és Kaz nem volt a parancsnoka.
Kaznak szörnyen fájt a lába, nem fájt így azóta, hogy először eltörte, amikor a
Geldstraat közelében lezuhant egy bank tetejéről. Lehet, hogy újra eltört a csont.
Inej súlya sem segített a helyzeten, de amikor Jesper elé lépett, hogy felajánlja a
segítségét, Kaz elviharzott mellette.
– Hol van Nyina? – mordult fel Kaz.
– Lent kezeli a sebesülteket. Engem már el is intézett. – Kaz homályosan
érzékelte Jesper combján az odaszáradt vért. – Wylannek is odapörköltek harc
közben. Hadd segítsek…
– El az utamból! – szólt Kaz, és elrohant Jesper mellett, a fedélzet alá vezető
rámpa felé.
Egy szűk kabinban talált rá Nyinára, aki épp Wylannel foglalkozott: a kezét
elhúzta a fiú karja fölött, mire a lőtt seb széle szépen összezáródott. Csak egy
karcolás volt.
 – Menj arrébb! – kérte Kaz, mire Wylan szinte leugrott az asztalról.
– Még nem fejeztem be… – kezdte rá Nyina, de aztán megpillantotta Inejt.
– A szentekre! – kiáltott fel. – Mi történt?
– Késszúrás.
A szűk kabint több fényes lámpás világította meg, az egyik polcra egy rakás
tiszta kötszer és egy üvegcse kámfor volt kirakva. Kaz óvatosan a fedélzethez
rögzített asztalra helyezte Inejt.
– Ez rengeteg vér! – sóhajtotta Nyina.
– Segíts rajta!
– Kaz, én szívtörő vagyok, nem igazi gyógyító.
– Mire találunk egyet, addigra meghal. Láss munkához!
– Elfogod előlem a fényt.
Kaz visszalépett a folyosóra. Inej teljesen mozdulatlanul hevert az asztalon,
fényes barna bőre fakónak tűnt az imbolygó lámpafényben.
Kaz Inej miatt volt még életben, és a többiek is. Sikerült kitörniük a
kutyaszorítóból, de csakis azért, mert a lány megakadályozta, hogy bekerítsék
őket. Kaz ismerte a halált, és most érezte, hogy itt van a hajón, ott lógott a fejük
felett, készen arra, hogy elvigye az ő Kísértetét. Kazt beborította a lány vére.
– Tedd hasznossá magad, vagy menj el innen! – közölte Nyina, fel sem
pillantva a fiúra. – Ideges leszek tőled.
Kaz habozott, aztán visszabaktatott oda, ahonnan jött, és útközben az egyik
kabinból elcsent egy tiszta inget. Nem kellene, hogy ennyire feldúlja egy
rakparti csetepaté, még ha tűzpárbajról volt is szó, de mégis zaklatott volt.
Valami felszakadt, nyers dolgot érzett a bensőjében. Ugyanezt érezte kisfiú
korában, a Jordie halála utáni első kétségbeesett napokban.
Kérj bocsánatot! Ez volt az utolsó dolog, amit Inej mondott neki. Vajon miért
kellett volna bocsánatot kérnie? Annyi lehetőség volt. Ezerféle bűn. Ezerféle
ostoba piszkálódás.
A fedélzetre érve mélyet szippantott a tengeri levegőből, és nézte, ahogy a
kikötő és Ketterdam eltűnik a látóhatár mögött.
– Mi a franc volt ez az egész? – kérdezte Jesper a korlátnak támaszkodva,
mellette a puskája. A haja kócos volt, a pupillája kitágult. Szinte részegnek tűnt,
vagy mintha most kelt volna ki valaki ágyából. Mindig így nézett ki csetepaté
után. Helvar a korláton áthajolva rókázott. Úgy tűnt, nem egy tengerésztípus.
Valamikor újra meg kell majd bilincselni a lábát.
– Lesből támadtak ránk – közölte Wylan az előbástya-fedélzet magaslatából.
Az ingujja fel volt tűrve, és azt a vörös pontot simogatta, ahol Nyina az imént a
sebét kezelte.
Jesper lesújtóan meredt Wylanre.
 – Egyetemi magántanárok után a kölyöknek csak ennyire telik? „Lesből
támadtak ránk”?
Wylan elvörösödött.
– Ne hívj kölyöknek! Szinte egyidősek vagyunk.
– Nem fog tetszeni a többi név sem, amit rád fogok ragasztani. Tudom, hogy
lesből támadtak ránk. Ez nem magyarázat arra, honnan tudták, hogy ott leszünk.
Lehet, hogy nem Nagy Bolliger volt az egyetlen a Söpredéknél, aki a Fekete
Cápáknak kémkedett.
– Geelsnek nincs elég sütnivalója és embere ahhoz, hogy egyedül ilyen
gyorsan és ilyen erősen visszaüssön – vélekedett Kaz.
– Biztos? Mert elég nagy ütésnek tűnt.
– Kérdezzük meg? – bicegett át Kaz oda, ahová Rotty bezárta Ooment.
Leszúrtam a Kísértetedet – vihogott előzőleg Oomen, amikor Kaz észrevette
őt a földön összekuporodva. – Alaposan megböktem. – Kaz végigpillantott az
Oomen combján lévő vérfolton, és így szólt:
Úgy látszik, ő is megbökött. – De Inejnek nem sikerült céloznia, különben
Oomen már senkivel nem beszélne. Kaz leütötte a verőlegényt, és megbízta
Rottyt az elszállításával, amíg elment megkeresni Inejt.
Most Helvar és Jesper a korláthoz vonszolta a megkötött kezű Ooment.
– Állítsátok fel!
Helvar egyetlen óriási kezével talpra állította Ooment.
Oomen elvigyorodott, szalmakazalszerű, durva szálú fehér haja széles
homlokára tapadt.
– Meséld el szépen, miért állítottak ki a Fekete Cápák ekkora csapatot ma
éjjel! – utasította Kaz.
– Ezzel még lógtunk neked.
– Nyílt színi pisztolyos csetepaté és harminc felfegyverzett ember? Nem
hinném.
– Geels nem csípi, ha lenyomják – vihogott Oomen.
– Geelsnek akkora az agya, hogy beleférne a csizmám orrába, és Nagy
Bolliger volt az egyetlen téglája a Söpredékben.
– Lehet, hogy…
Kaz félbeszakította:
– Gondold végig alaposan, Oomen. Geels valószínűleg azt hiszi, hogy
elpatkoltál, úgyhogy itt már nem érvényesek a barter szabályai. Azt csinálok
veled, amit akarok.
Oomen arcon köpte.
Kaz a kabátzsebéből zsebkendőt húzott elő, és akkurátusán tisztára törölte az
arcát. Arra gondolt, hogy Inej még mindig az asztalon fekszik, és hogy milyen
könnyű volt a karjában.
– Fogjátok le! – mondta Jespernek és a fjerdainak. Kaz felhajtotta a kabátja
ujját, és egy osztriganyitó kést húzott elő. Mindig legalább két kés volt valahol a
ruhájába elrejtve. Ezt nem is igazán számította: csinos, gonosz kis penge.
Takaros vágást ejtett Oomen szemén a szemöldökétől a pofacsontjáig, és mielőtt
Oomen még levegőt vehetett volna, hogy felkiáltson, egy második vágást is
ejtett az ellenkező irányba: szinte tökéletes X lett. Oomen most már visított.
Kaz tisztára törölte a kést, visszadugta a hajtókájába, kesztyűs ujjait pedig
Oomen szemgödrébe vájta. A fickó sikított és rángatózott, miközben Kaz
kirántotta a szemgolyóját. A szemgolyó véres kocsányon lógott. Oomen vére
patakokban folyt le az arcán.
Kaz hallotta, hogy Wylan öklendezik. A szemgolyót a fedélzetre hajította, a
köpetes zsebkendőt pedig Oomen szemgödrébe gyömöszölte, ahol az imént még
a szeme volt. Aztán megragadta Oomen állát, a kesztyűje vörös nyomot hagyott
a verőlegény arcán. Egyenletes, pontos mozdulatokkal dolgozott, mintha
kártyalapokat osztana a Varjú Klubban, vagy egy könnyű zárat törne fel, de
valami őrült méreg fortyogott benne, ami eddig ismeretlen érzés volt. Valami
elszabadult a belsejében.
– Hallgass ide! – sziszegte Oomen arcába. – Két választásod van. Vagy
elmondod, amire kíváncsi vagyok, és kiteszünk a következő kikötőnkben, elég
dohánnyal a zsebedben, hogy összevarrasd a képedet, és visszautazz Kerchbe,
vagy kikapom a másik szemedet is, és egy vak fickóval ismétlem meg ezt a
beszélgetést.
– Csak egy meló volt – hablatyolt Oomen. – Geels ötezer krugét kapott, hogy
kiállítson egy rakat Fekete Cápát. Pár Viharsirályt is bevettünk a balhéba.
– Akkor miért nem volt több ember? Miért nem dupláztátok meg az
esélyeket?
– A hajón kellett volna lennetek, amikor a levegőbe repül! Nekünk már csak a
lemaradozókat kellett volna elintéznünk.
– Ki bérelt fel benneteket?
Oomen habozni kezdett, az ajkát harapdálta, folyt a takony az orrából.
– Ne kelljen még egyszer rákérdeznem, Oomen – mondta Kaz nyugodt
hangon. – Akárki volt is az, most nem tud megvédeni.
– Ki fog nyírni!
– Nekem pedig könyörögni fogsz, hogy nyírjalak ki, úgyhogy ezeket a
lehetőségeket kell mérlegelned.
– Pekka Rollins! – zokogta Oomen. – Pekka Rollins volt az!
Kaz a saját döbbeneté ellenére azt is észrevette, milyen hatással volt a név
Jesperre és Wylanre. Helvar nem tudott eleget ahhoz, hogy megrettenjen.
– A szentekre! – nyögött fel Jesper. – Akkor nyakig vagyunk a szarban!
– Rollins maga vezeti a csapatot? – kérdezte Kaz Oomentől.
– Miféle csapatot?
– Fjerdába.
– Fogalmam sincs semmiféle csapatról. Csak az volt a dolgunk, hogy ne
hagyjuk, hogy kihajózz a kikötőből.
– Világos.
– Orvosra van szükségem. Most már odavisztek az orvoshoz?
– Persze – felelte Kaz. – Erre parancsolj! – A kabátja hajtókájánál fogva
megragadta Ooment, és a földről felemelve a korláthoz préselte.
– Elmondtam, amit akartál! – ordította Oomen kapálózva. – Megtettem, amit
kértél!
Csontos testalkata ellenére Oomen megtévesztően erős volt – tanyasi markos
legény, mint Jesper. Valószínűleg a földeken nőtt fel.
Kaz előrehajolt, hogy senki ne hallja a szavait.
– A Kísértetem azt javasolná, hogy kegyelmezzek meg neked, de a te
jóvoltodból most nincs itt, hogy közbenjárjon az érdekedben.
Többet nem mondott, csak belelökte Ooment a tengerbe.
– Ne! – kiáltott fel Wylan, és a korláton áthajolva hófehér arccal, döbbenten
figyelte a hullámok között vergődő Ooment. A verőlegény megcsonkított arca
lassan eltűnt a szemük elől, de a könyörgését még mindig hallani lehetett.
– Azt… azt mondtad, ha segít neked…
– Te is utána akarsz menni? – kérdezte Kaz.
Wylan mély lélegzetet vett, mintha összeszedné a bátorságát, aztán hadarva
azt felelte:
– Nem fogsz a tengerbe dobni. Szükséged van rám.
Vajon miért mondogatja ezt nekem mindenki?
– Lehet – vágta rá Kaz. – De most nem vagyok túl racionális kedvemben.
Jesper Wylan vállára tette a kezét.
– Hagyd rá!
– Ezt nem teheti…
– Wylan – rázta meg kicsit Jesper. – Lehet, hogy a nevelőiddel nem vettétek
ezt a leckét, de nem vitatkozunk olyasvalakivel, aki csupa vér, és kést hord a
kabátujjában.
Wylan összeszorította a száját. Kaz nem tudta megmondani, hogy a kölyök
megijedt vagy dühös volt, és nem is nagyon érdekelte. Helvar csak némán állva
figyelte az egész jelenetet, szőke szakálla alatt a tengeribetegségtől zöldnek tűnt
az ábrázata.
 Kaz Jesperhez fordult.
– Bilincseld meg Helvart, hogy nehogy eszébe jusson valami! – vetette oda
lefelé mentében. – És hozzál tiszta ruhát és friss vizet.
– Mióta vagyok az inasod?
– Kés van nálam, emlékszel? – szólt vissza Kaz a válla fölött.
– Nálam meg pisztoly! – kiáltotta utána Jesper.
Kaz időkérő mozdulattal válaszolt, ami leginkább beintésnek tűnt, és lement a
fedélzet alá. Forró fürdőre vágyott és egy üveg brandyre, de kiegyezett volna
azzal is, ha egy kicsit egyedül lehetne, és megszabadulhatna a vérszagtól.
Pekka Rollins. A név fegyverropogásként dördült át az agyán. Már megint
Pekka Rollins. Az a férfi, aki mindent elvett tőle. Ő az, aki most Kaz és a valaha
is szakítható legnagyobb zsákmány közé áll. Vajon Rollins küld valakit maga
helyett, vagy maga vezeti a csapatát Bo Jul-Bajur megkaparintására?
Kabinja sötét falai között Kaz így suttogott:
– Lépésről lépésre.
Mindig csábította a lehetőség, hogy Pekka Rollinst eltegye láb alól, de ez nem
volt elég. Kaz azt akarta, hogy Rollins mélyre csússzon. Azt akarta, hogy úgy
szenvedjen, ahogy ő és Jordie szenvedett, és harmincmillió kruge elhappolása
Pekka Rollins mocskos keze elől kezdetnek igazán jó. Lehet, hogy Inejnek igaza
van. Lehet, hogy a sors igenis törődik a magafajtával.
 14
Nyina

A SZŰK HAJÓORVOSI KABINBAN Nyina próbálta Inej testét újra összerakni, de

egyáltalán nem volt kiképezve erre a munkára.
A Ravka fővárosában végzett tanulmányai első két évében minden grisa
korporál együtt tanult, ugyanazokat az órákat hallgatta, ugyanazokat a
boncolásokat végezte, de aztán a képzés kettévált. A gyógyítók a sebgyógyítás
bonyolult folyamatát tanulmányozták, a szívtörők pedig katonák lettek, a
pusztítás, nem pedig a megjavítás szakértői. Tulajdonképpen ugyanannak az
erőnek a kétféle felfogása volt ez. Az élők azonban többet kívántak ez embertől,
mint a holtak. Egy gyilkos csapáshoz elhatározás, világos szándék kellett. A
gyógyítás lassú, átgondolt, ritmikus folyamat volt, amiben minden egyes apró
döntést alaposan tanulmányozni kellett. Az elmúlt évben Kaz számára végzett
munkái segítettek ebben, és bizonyos értelemben az a tevékenysége is, hogy a
Fehér Rózsában óvatosan hangulatokat változtatott és arcokat varrt fel.
Amikor viszont lenézett Inejre, azt kívánta, bárcsak az iskolai tanulmányai ne
értek volna véget olyan hamar. A ravkai polgárháború akkor tört ki, amikor még
diák volt a Kis Palotában, és neki és az osztálytársainak muszáj volt elrejtőzniük.
Amikor a harc véget ért, és lecsillapodtak a kedélyek, Nyikolaj király alig várta,
hogy kiképezhesse és a terepre küldhesse a maradék kevés grisa katonát,
úgyhogy Nyina csak hat hónapig hallgathatta a haladó kurzusokat, mielőtt
kiküldték az első bevetésére. Akkor ezt nagyon izgalmasnak találta, most viszont
hálás lett volna akár még egy hét iskoláért is.
Inej ruganyos, csupa izom, vékony csontú, légtornászalkatú lány volt. A kés a
bal karja alatt hatolt be. Nagyon kockázatos szúrás volt. Ha a penge egy kicsit
mélyebbre jut, átszúrhatta volna a szívcsúcsot.
Nyina tudta, hogy ha egyszerűen csak összezárja a bőrt, ahogy Wylannél is
tette, a lány tovább vérzik belülről, úgyhogy próbálta megállítani a belülről
kifelé áramló vérzést. Úgy találta, hogy ez elég jól sikerült is, de Inej elég sok
vért vesztett, és Nyinának fogalma sem volt, mit tehet ez ellen. Hallotta, hogy
egyes gyógyítók képesek voltak az egyik ember vérét a másikéval
összehangolni, de ha helytelenül végezték, akkor olyan volt, mintha
megmérgezték volna a beteget. Az eljárás jóval meghaladta a tudását.
Befejezte a seb összezárását, aztán egy könnyű gyapjútakaróval betakarta
Inejt. Nyina egyelőre annyit tehetett, hogy figyelte a pulzusát és a légzését.
Amikor bedugta Inej karját a takaró alá, észrevette a felkarja belsején a
sebhelyet. Hüvelykujjával gyengéden végigsimította a hepehupás bőrt. Biztosan
a pávatoll volt az, a Vadaskert, az Egzotikumok Háza lakóinak tetoválása.
Akárki is távolította el, pocsék munkát végzett.
Nyina kíváncsiságból felhúzta Inej másik ruhaujját is. Ott sima és jeltelen bőrt
látott. Inej nem rajzoltatta fel a varjút a pohárral, a Söpredék minden teljes jogú
tagjának tetoválását. A Hordóban az ember hol ezzel, hol azzal szövetkezett, de a
banda olyan volt, mint a család, az egyetlen védelem, ami lényeges volt.
Nyinának két tetoválása volt: a bal alkarján a Fehér Rózsa Házáé, a jobbon pedig
a lényeg, a majdnem üres kehelyből inni próbáló varjú. Azt hirdette
mindenkinek, hogy a Söpredékhez tartozik, és aki packázik vele, annak a
bandával gyűlik meg a baja.
Inej régebben volt a Söpredékkel, mint Nyina, és még sincs tetoválása.
Furcsa. Ő volt a banda egyik legtöbbre becsült tagja, és Kaz nyilvánvalóan
megbízott benne – már amennyire a hozzá hasonló fickók erre képesek. Nyina
Kaz arckifejezésére gondolt, amikor Inejt az asztalra fektette. Ugyanaz a Kaz
volt – hideg, durva, lehetetlen alak –, de a dühe mögött Nyina úgy érezte,
megpillantott valami mást is. Vagy lehet, hogy csak túl romantikus.
Nevetnie kellett önmagán. Senkinek sem kívánná a szerelmet, ami olyan
vendég, akit szívesen fogad az ember, aztán képtelen megszabadulni tőle.
Nyina kisöpörte Inej egyenes fekete haját az arcából.
– Kérlek, gyógyulj meg – suttogta. Utálta gyenge, remegő hangját itt a
kabinban. Nem olyan volt, mint egy grisa katonáé vagy a Söpredék harcedzett
tagjáé, inkább olyan, mint egy kislányé, aki nem tudja, mit csinál. És pontosan
így is érezte magát. A képzése igenis túl rövidre sikerült. Túl hamar küldték ki az
első bevetésére. Akkoriban Zója is ezt mondta, de Nyina könyörgött, hogy
mehessen, és szükség is volt rá, úgyhogy az idősebb grisák beleegyeztek.
Zója Nazjalenszkaja, erős szélhívó, hihetetlenül lenyűgöző személyiség, aki
egyetlen szemöldökrándítással képes volt Nyina maga-biztosságát porrá zúzni. A
lány istenítette. Meggondolatlan, esztelen, könnyen elterelődik a figyelme. Zója
mindezeket mondta rá, és még rosszabb dolgokat is.
– Igazad volt, Zója. Most örülsz?
 – Repesek – szólalt meg Jesper az ajtóban.
Nyina ijedten pillantott fel, és meglátta a lábán előre-hátra hintázó fiút.
– Ki az a Zója? – kérdezte Jesper.
Nyina visszahanyatlott a székébe.
– Senki. A Grisa Triumvirátus egyik tagja.
-Jé! Akik a Második Hadsereget irányítják?
– Már ami megmaradt belőle. – Ravka katonáit megtizedelték a háború alatt.
Néhányan elmenekültek, legtöbbjük elesett. Nyina megdörzsölte fáradt szemét. –
Tudod, hogy lehet megtalálni azokat a grisákat, akik nem akarják, hogy rájuk
bukkanjanak?
Jesper megvakarta a tarkóját, megérintette a pisztolyait, aztán visszatért a
tarkójához. Folyton mozgásban volt.
– Ezen sose töprengtem – közölte.
– Csodákat kell keresni, és esti meséket kell hallgatni. A boszorkányokról és
manókról szóló meséket és a megmagyarázhatatlan eseményeket kell nyomon
követni. – Néha csak babonák voltak, de a helyi legendáknak gyakran valós
alapjuk volt: olyan emberekről szóltak, akik valamilyen képességgel születtek,
de az országuk ezt nem értette meg. Nyina nagyon jól kitanulta, hogyan lehet
kiszagolni ezeket a történeteket.
– Szerintem ha nem akarják, hogy rájuk bukkanjanak, akkor egyszerűen csak
békén kell hagyni őket.
Nyina sötét pillantást vetett Jesperre.
– A drüskellek nem hagyják őket békén. Mindenhol grisákra vadásznak.
– Mind ilyen bűbájos fickók, mint Matthias?
– Még rosszabbak.
– Meg kell találnom a lábbilincseit. Kaz mindig rám sózza a leg-mókásabb
melókat.
– Akarsz cserélni? – kérdezte Nyina fáradtan.
A Jesper nyurga alakjából sugárzó mérhetetlen energia egyszerre elapadt.
Olyan mozdulatlanná meredt, amilyennek Nyina még sosem látta, és amióta a
fiú először lépett be a kabinba, először pillantott rá Inejre igazán. Eddig kerülte a
tekintetével – állapította meg Nyina. – Nem akart ránézni. A takaró finoman
emelkedett Inej apró lélegzetvételeivel. Amikor Jesper megszólalt, a hangja
megfeszült, mint egy hangszeré, amit túl magasra hangoltak.
– Nem halhat meg – mondta. – Így nem.
Nyina összezavarodva meredt Jesperre.
– Hogyhogy így nem?
– Nem halhat meg – ismételte a fiú.
Nyina felpaprikázódott. Egyrészt legszívesebben szorosan magához ölelte
volna Jespert, másrészt szeretett volna rákiabálni, hogy ő igenis próbálkozik.
– A szentekre, Jesper! – fakadt ki. – Én minden tőlem telhetőt megteszek.
Jesper megmoccant, mire a testébe mintha visszatért volna az élet.
– Ne haragudj! Remekül csinálod – motyogta szégyenlősen, és sután
megveregette Nyina vállát.
– Nem túl meggyőző – sóhajtott Nyina. – Menj, és láncolj meg inkább egy
szőke óriást!
Jesper tisztelgett, és fejét lehúzva kilépett a kabinból.
Bármennyire idegesítette is Jesper, majdnem kísértést érzett rá, hogy
visszahívja. Most, hogy a fiú elment, nem maradt más, csak Zója hangja a
fejében és a figyelmeztetés, hogy a tőle telhető minden még nem elég.
Inej bőrét túl hidegnek érezte. Nyina mindkét kezét a lány vállára tette, és
igen enyhén megemelve a testhőmérsékletét, próbált javítani a vérkeringésén.
Nem volt teljesen őszinte Jesperrel. A Grisa Triumvirátus nem csak a fjerdai
boszorkányüldözőktől akarta megmenteni a grisákat. Azért indítottak
küldöttséget a Vándorló-szigetre és Novji Zembe, mert Ravkának katonákra volt
szüksége. Olyan grisák után kutattak, akik rejtőzködve éltek, és megpróbálták
őket rávenni arra, hogy lakjanak Ravkában, és lépjenek a korona szolgálatába.
Nyina túl fiatal volt ahhoz, hogy harcoljon a ravkai polgárháborúban, és égett
a vágytól, hogy részt vehessen a Második Hadsereg újjászervezésében. Végül a
nyelvtudása – shu, kaeli, szuli, fjerdai és még némi zemeni is – volt az, ami
legyőzte Zója ellenállását. Beleegyezett, hogy Nyina vele és egy csapat grisa
vizsgálóbiztossal a Vándorló-szigetre utazzon, és Nyina – Zója minden
aggodalma ellenére – nagyszerűen bevált. Utazónak öltözve kocsmákba és
fogadókba surrant be, beszélgetéseket hallgatott ki, elcsevegett a helybéliekkel,
aztán a parasztok elbeszéléseit visszavitte a táborba.
Ha Maroch Glenbe megy, csak nappal utazzon. Arrafelé nyughatatlan lelkek
járnak: viharok kerekednek a semmiből.
A Hegyi Boszorkányisten bizony létezik. A másod-unokatestvérem azért ment
el hozzá, mert elkapta a szifilt, és azóta megesküszik rá, hogy sose volt jobban.
Hogy érted azt, hogy nincs ki a négy kereke? Még jobban is kivan, mint neked.
Két grisa családot találtak elrejtőzve az istamerei állítólagos
tündérbarlangokban, és egy anyát, egy apát és két fiút mentettek meg
Fenfordban a csőcseléktől, akik pokolhívók voltak, és tudták irányítani a tüzet.
Még egy rabszolgakereskedő-hajón is rajtaütöttek Leflin kikötője közelében. A
menekülteket szétválogatták: akinek nem volt különleges képessége, annak
biztonságos hazautazást ajánlottak, akinek a képességét igazolták a grisa
vizsgálóbiztosok, annak menedékjogot kínáltak Ravkában. Csak a Hegyi
Boszorkányként ismert öreg szívtörő döntött a maradás mellett.
– Ha a véremre fáj a foguk, hadd jöjjenek érte – nevetett az asszony. –
Cserébe én is elveszem az övéket.
Nyina anyanyelvi szinten beszélt kaeliül, és imádta, hogy minden városban új
személynek adhatja ki magát. Zója azonban minden diadaluk ellenére sem volt
elégedett.
– A jó nyelvérzék nem elég – korholta. – Meg kell tanulnod, hogy ne legyél
olyan… sok. Túl hangos vagy, túl lelkes, túl emlékezetes. Túl nagy kockázatot
vállalsz.
– Ugyan, Zója – szólt a velük utazó vizsgálóbiztos –, hagyd már békén!
A férfi élő erősítőként működött. Halála után a csontjai a grisaerő
felerősítésére szolgálnak majd, ugyanúgy, mint a cápafog vagy a medvekarom,
amit más grisák hordtak. Elve viszont felbecsülhetetlen értékkel bírt a
küldetésük során, mivel arra képezték ki, hogy erősítő képességei révén érintés
útján megérezze a grisaerőt.
Zója általában védelmébe vette a férfit, de sötétkék szemét most
összeszorította.
– Az én tanáraim sem hagytak engem békén. Ha egyszer majd parasztok
veszik üldözőbe, azoknak is annyit mondasz, hogy hagyják már békén?
Nyina sértett büszkeséggel elrohant, szégyellte, hogy könnyek gyűlnek a
szemébe. Zója még utánakiáltotta, hogy ne menjen túl a hegyormon, de a lány
nem hallgatott rá, mert minél messzebb akart kerülni a szélhívótól. Azonnal bele
is futott egy drüskelle táborba. Hat szőke, fjerdaiul beszélő fiút látott egy
csapatban egy tengerpart fölé emelkedő sziklán. Nem gyújtottak tábortüzet, és a
kaeli parasztok ruházatát viselték, de Nyina azonnal tudta, kikkel áll szemben.
Hosszan bámultak rá, csak a hold ezüstös fénye világította meg őket.
– Ó, hála istennek! – szólt hozzájuk pergő kaeli nyelven. – A családommal
utazom, és eltévedtem az erdőben. Segítene valamelyikőtök megtalálni az utat?
– Szerintem eltévedt – fordította fjerdaira az egyik a többieknek.
Egy másik is felkelt, lámpással a kezében. Magasabb volt, mint a többiek, és
amikor a fiú közelebb lépett hozzá, Nyina ösztönei azt sikították, hogy fusson el.
Ezek nem tudják, ki vagy – emlékeztette magát. – Csak egy kedves kaeli lányka
vagy, aki eltévedt az erdőben. Ne csinálj semmi ostobaságot! Csald el a
többiektől, és intézd el!
A fiú felemelte a lámpását, a fény mindkettőjük arcát megvilágította. Hosszú
haja aranyosan fénylett, halványkék szeme csillogott, mint a jég, ha télen rásüt a
nap. Úgy néz ki, mint egy festmény – gondolta a lány. Templomfalakról ránéző
aranyleveles szent, aki tüzes kard forgatására született.
 – Mi a csudát csinálsz idekint? – kérdezte a fjerdai.
Úgy tett, mintha összezavarodna.
– Bocsánat – mondta kaeliül. – Nem értem. Eltévedtem.
A fiú hirtelen felé ugrott. Nyina át sem gondolta a dolgot, csak egyszerűen
támadásra emelte a két kezét. A fiú túl gyors volt. Habozás nélkül eldobta a
lámpást, megragadta a lány csuklóját, és összeszorította a két kezét, hogy ne
tudja használni az erejét.
– Drüsje – konstatálta elégedetten. Boszorkány. Úgy mosolygott, mint egy
farkas.
A támadással csak próbára tette. Egy erdőben eltévedt lány ilyenkor ijedten
elhúzódik, késért vagy pisztolyért nyúl, de nem próbálja a kezével megállítani a
másik szívét. Meggondolatlan. Ösztönös.
Ezért nem akarta Zója magával vinni. Egy megfelelően képzett grisa nem
követ el ilyen hibát. Nyina ostobán viselkedett, de nem volt áruló. Kaeliül
könyörgött nekik, nem ravkaiul, és nem kiáltott segítségért, akkor sem, amikor
megkötözték a kezét, akkor sem, amikor megfenyegették, és akkor sem, amikor
bedobták egy evezős csónakba, mint egy zsák kölest. Rémületében ordítani
szeretett volna, hogy Zója futva jöjjön érte, könyörögni akart valakinek, hogy
mentse meg, de nem akarta kockára tenni a többiek életét. A drüskellék
odaeveztek vele egy partközeiben horgonyzó hajóhoz, és a hajó gyomrában egy
elfogott grisákkal teli ketrecbe dobták. Ekkor kezdődött csak az igazi
szörnyűség.
A hajó nyirkos gyomrában a napok összefolytak az éjszakákkal. A grisa
foglyok kezét szorosan megkötözték, hogy ne tudják használni az erejüket.
Zsizsikes száraz kenyérrel etették őket – csak annyit kaptak, ami épp elég volt az
életben maradásukhoz –, és gondosan be kellett osztaniuk az ivóvizet, mert
sosem tudták, mikor kapnak újra. Nem volt hely, ahol üríthettek volna, úgyhogy
a testek és az egyéb szörnyűségek bűze szinte elviselhetetlen volt.
A hajó néha horgonyt vetett, és a drüskellék újabb fogollyal tértek vissza. A
fjerdaiak a ketrecük mellett állva ettek, ittak, és azon gúnyolódtak, milyen
piszkos a ruhájuk, és milyen szaguk van. Akármilyen rossz soruk is volt, még
annál is sokkal jobban féltek attól, ami rájuk várt: a Jégudvar inkvizítoraitól, a
kínzástól és az elkerülhetetlen haláltól. Nyina azt álmodta, hogy máglyán élve
elégetik, és sikoltozva ébredt. A rémálom, a félelem és az éhség delíriuma
egymásra rakódott benne, és már nem volt biztos abban, mi a valóság és mi nem.
Azután egyik nap a drüskellék frissen vasalt fekete-ezüst egyenruhában, a
fehér farkasfejjel a kabátujjukon becsődültek a fogdába. Sorba rendeződtek, és
vigyázzba álltak, miközben a parancsnokuk belépett. Ő is magas volt, mint a
többiek, de rendezett szakállat viselt, és szőke haja őszbe csavarodott a
halántékánál. Végigsétált a fogdában, aztán megállt a foglyok előtt.
– Mennyi? – kérdezte.
– Tizenöt – felelte a fénylő aranyhajú fiú, aki Nyinát elfogta. Most látta
először a fogdában.
A parancsnok megköszörülte a torkát, és összefonta a kezét a háta mögött.
– A nevem Jarl Brum.
Nyina megremegett a félelemtől, és érezte, hogy a zárkában a többi grisán is
ugyanez fut át, ez a figyelmeztető kiáltás, aminek egyikük sem tud
engedelmeskedni.
A férfi legenda volt, sötétben járó szörnyeteg. A drüskellék évszázadok óta
léteztek, de Brum parancsnoksága alatt megkétszereződött a számuk, és sokkal,
de sokkal veszélyesebbek lettek. Megváltoztatta a kiképzésüket, új módszereket
dolgozott ki a grisák Fjerdából való kiirtására, átszivárogtak Ravka határain is,
és más országokban is elkezdték üldözni a vándorló grisákat, sőt rabszolga-
kereskedők hajóin is rajtaütöttek, hogy „felszabadítsák” az elfogott grisákat,
azzal az egyetlen céllal, hogy újra láncra verhessék őket, és visszaküldve őket
Fjerdába bíróság elé állítsák és kivégezzék valamennyit. Elképzelte, hogy egy
napon bosszúálló harcosként vagy furfangos kémként fog szembekerülni
Brummal. Nem gondolta volna, hogy erre ketrecbe zárva, éhesen, összekötött
kézzel és rongyokba öltözve kerül majd sor.
Brum valószínűleg tisztában volt vele, milyen hatást kelt a neve. Hosszan
kivárt, mielőtt ékes kaeli nyelvezettel így szólt:
– A drüskellék következő nemzedéke áll előttetek. Az ő szent rendjükre hárul
az a feladat, hogy fajtátok kiirtása révén megvédjék Fjerda szuverén nemzetét.
Fjerdába szállítanak benneteket, ahol bíróság elé kerültök, ők pedig ezzel nyerik
el tiszti rangjukat. Ok népünk legerősebb és legnagyszerűbb fiai.
Vadállatok – gondolta Nyina.
– Amikor elérjük Fjerdát, kihallgatnak benneteket, és bűntetteitekért bíróság
elé kerültök.
– Kérem – szólalt meg az egyik rab –, én nem csináltam semmit. Földműves
vagyok. Nem ártottam maguknak.
– A létezésetek sérti Djelt – felelte Brum. – A föld mételyei vagytok. Te békét
hirdetsz, de mi lesz a gyerekeiddel, akiknek átadhatod ezt az ördögi erőt? És mi
lesz az ő gyerekeikkel? Az együttérzésemet azoknak a szerencsétlen férfiaknak
és nőknek tartogatom, akiket a gyűlöletes grisák lemészároltak.
A drüskellék felé fordult.
– Szép munka volt, fiúk! – dicsérte őket fjerdaiul. – Azonnal Djerholm felé
vesszük az irányt.
A drüskelléket majd szétfeszítette a büszkeség. Amint Brum kilépett a
fogdából, boldogan veregették egymás vállát, és megkönnyebbülten, elégedetten
nevetgéltek.
– Tényleg szép munka volt – mondta az egyik fjerdaiul. – Tizenöt grisát
szállítunk a Jégudvarnak!
– Ha ezért nem érdemeljük ki az előléptetést…
– Tudod, hogy kiérdemeljük.
– Remek, már elegem van a borotválkozásból minden reggel.
– Akkora szakállat növesztek, hogy leér a köldökömig.
Aztán az egyikőjük benyúlt a rácson, és a hajánál fogva felrántotta Nyinát.
– Ez tetszik nekem, még mindig szép kerek. Talán kinyithatnánk a ketrec
ajtaját, és lelocsolhatnánk.
A fényes hajú fiú elrántotta a társa kezét.
– Megbolondultál? – förmedt rá. Most szólalt meg először, amióta Brum
eltűnt a színről. Nyinát kezdte elönteni a hála, de gyorsan el is párolgott, amikor
a fiú folytatta. – Párosodnál a kutyával?
– Attól függ, hogy néz ki.
A többiek harsogva hahotáztak, miközben felfelé indultak. Az aranyhajú, aki
kutyához hasonlította Nyinát, utoljára maradt, és ahogy éppen a folyosóra lépett
volna, a lány metsző hangon, tökéletes fjerdaisággal így szólt:
– Miféle bűntettek?
A fiú megállt, és amikor visszanézett Nyinára, a szemében gyűlölet villant.
Nyina állta a tekintetét.
– Hogyhogy beszéled a nyelvemet? Ravka északi határán szolgáltál?
– Kaeli vagyok – füllentette a lány –, és bármilyen nyelven tudok beszélni.
– Ez is boszorkányság.
– Az, ha boszorkányság alatt az olvasás misztikus gyakorlatát érted. A
parancsnokod azt mondta, a bűntetteinkért bíróság elé kerülünk. Mondd csak,
milyen bűntettet követtem el?
– Kémkedés és emberek elleni bűntett lesz a vád.
– Nem vagyunk bűnözők – vetette közbe egy földön fekvő fabrikátor elhaló
hangon fjerdaiul. Ő volt a ketrec legrégebbi lakója, és már nem maradt ereje
felkelni. – Egyszerű emberek vagyunk, földművesek, tanárok.
Kivéve engem – gondolta Nyina elkomorulva. – Én katona vagyok.
– Tárgyalásod lesz – felelte a drüskelle. – Igazságosabb elbánást kapsz, mint
amit a fajtád megérdemel.
– Eddig hány grisát találtak ártatlannak? – kérdezte Nyina.
– Ne ingereld! – mordult rá a fabrikátor. – Úgysem tudod megingatni.
 De Nyina összekötött kezével megragadta a rácsot, és tovább firtatta:
– Hányat? És hányat küldtetek máglyára?
A fiú hátat fordított neki.
– Várj!
A fiú ügyet sem vetett rá.
– Várj! Kérlek! Csak… csak egy kis friss vizet adj! így bánnál a kutyáiddal
is?
A fiú kezét az ajtóra téve megállt.
– Nem kellett volna ezt mondanom. A kutyák legalább tudják, mi a lojalitás, a
falkahűség. Sértés a kutyákra nézve, ha annak nevezlek.
Egy falka éhes kopóval foglak felzabáltatni – gondolta Nyina, de csak annyit
mondott:
– Kérlek, adj vizet.
A fiú eltűnt a folyosón. Nyina hallotta, hogy felmászik a létrán, aztán a
fedélzet nyílása hangos dörrenéssel bezárult.
– Kár a szóért – intette a fabrikátor –, úgysem lesz kedvesebb veled.
A drüskelle egy kis idő múlva mégis visszatért egy bádogcsajkával és egy
vödör tiszta vízzel. Berakta a vödröt a zárkába, aztán szó nélkül becsapta az
ajtót. Nyina segített inni a fabrikátornak, aztán maga is ivott egy pohárral. A
keze annyira remegett, hogy a fele végigömlött a blúzán. A fjerdai elfordult,
Nyina örömmel látta, hogy zavarba hozta.
– Ölni tudnék egy fürdőért – csúfolódott a lány. – Megmoshatnád a hátam.
– Ne szólj hozzám! – mordult rá a fiú, miközben az ajtó felé sétált.
Nem is jött vissza, úgyhogy három napig nem kaptak friss vizet, de amikor
kitört a vihar, ez a bádogcsajka mentette meg Nyina életét.

NYINÁNAK LEBILLENT AZ ÁLLA, és a zökkenéstől felébredt. Csak nem szundított

el?
A kabin előtti folyosón Matthias állt. Betöltötte az ajtónyílást, túl magas volt
ahhoz, hogy kényelmesen érezze magát a hajó belsejében. Vajon mióta nézi őt?
Nyina gyorsan ellenőrizte Inej pulzusát és légzését, és megkönnyebbülve látta,
hogy egyelőre stabilnak tűnik az állapota.
– Elaludtam? – kérdezte a lány.
– Elszundítottál.
Nyina nyújtózkodott egyet, és próbálta kitörölni a szeméből az álmosságot.
– De ugye nem horkoltam? – A fiú nem felelt, csak nézett rá azzal a jégkása
színű szemével. – Hagytak megborotválkozni?
A fiú megbilincselt kezével végigsimította frissen borotvált állát.
 – Jesper csinálta.
Jespernek biztosan gondja volt Matthias hajára is. A feje búbjáról lecsüngő
bozontos szőke hajcsomókat valaki lenyírta. Még mindig túl rövid volt, csak
valami aranyló boholy látszott a legutóbbi pokol kapujabeli harcból származó
sebekkel és zúzódásokkal teli fejbőrén.
Azért biztosan örül neki, hogy megszabadult a szakállától – gondolta Nyina.
Amíg egy drüskelle egyedül véghez nem vitt küldetést, és tiszti kinevezést nem
kapott, addig simára kellett borotválnia az arcát. Ha Matthias a Jégudvarban
bíróság elé állíttatta volna Nyinát, akkor megkapta volna ezt az engedélyt. Ezüst
farkasfejet viselt volna, ami a drüskelléknél a tiszteknek járt. Ha a lány erre
gondolt, felfordult a gyomra. Gratulálok a közelmúltbeli főgyilkossá való
előléptetésedhez. Ez a gondolat segített neki észben tartani, kivel is áll szemben.
Kihúzta magát, és felszegte az állát.
– Hje marden, Matthias? – kérdezte.
– Ne! – tiltakozott a fiú.
-Jobban szeretnéd, ha kerchiül beszélnék?
– Nem akarom a nyelvemet a te szádból hallani. – A fiú szeme Nyina ajkaira
tévedt, és ettől a lány akaratlanul is elpirult.
Bosszúszomjas élvezettel fjerdaiul folytatta:
– De mindig is szeretted, ahogy a nyelvedet beszélem. Azt mondtad, tisztának
tűnik.
Ez igaz is volt. A fiú imádta az akcentusát: a Kis Palota tanárai jóvoltából
hercegnői kiejtése volt.
– Ne feszítsd a húrt, Nyina! – figyelmeztette a fiú. Matthias kerchi beszéde
csúnya és durva volt, a tolvajok és gyilkosok torokhangú kiejtését vette át,
akikkel a börtönben találkozott. – Az a kegyelem csak álom, amibe nehéz
kapaszkodni. Az ujjaim alatt elhaló pulzusodat sokkal könnyebben fel tudom
idézni.
– Akkor rajta! – vetette oda dühtől fortyogva. Már elege volt a
fenyegetőzéseiből. – Most nincs lefogva a kezem, Helvar. – A lány begörbítette
az ujját, mire Matthias szíve dörömbölni kezdett.
– Boszorkány! – rivallt rá a fiú a melléhez kapva.
– Ennél biztosan jobbat is tudsz, mostanára már száz nevet is kitalálhattál
nekem.
– Ezret is – nyögte Matthias, miközben a szemöldökén izzadság-cseppek
jelentek meg.
Nyina hirtelen elszégyellte magát, és leengedte a kezét. Mi a csudát művel?
Megbünteti? Játszik vele? Minden joga megvan rá a fiúnak, hogy gyűlölje.
– Menj el, Matthias, a betegemmel kell foglalkoznom – mondta a fiúnak, és
arra összpontosított, hogy ellenőrizze Inej testhőmérsékletét.
– Túléli?
– Számít az neked?
– Hát persze hogy számít. Egy emberről van szó.
Nyina hallotta a mondat kimondatlan befejezését. Egy emberről van szó –
nem pedig a te fajtádról. A fjerdaiak úgy gondolták, hogy a grisák nem emberi
lények. Még az állatokkal sem helyezték őket egy szintre, hanem valami alantas,
ördögi lénynek, a világ mételyeinek, undorító teremtményeknek tartották őket.
Nyina vállat vont.
– Nem igazán tudom. Minden tőlem telhetőt megtettem, de nem ez a
területem.
– Kaz azt kérdezte tőled, hogy a Fehér Rózsa is küld-e küldöttséget a
hringkällára.
– Ismered a Fehér Rózsát?
– A Pokol Kapujában Nyugati Donga az egyik kedvenc beszédtéma.
Nyina egy darabig hallgatott, aztán felgyűrte az ingujját. Az alkarja belső
felén két egymásba fonódó rózsa tűnt elő. Elmagyarázhatta volna, hogy mit
csinál ott, és hogy sosem a hátán fekve kereste a kenyerét, de a fiúnak semmi
köze hozzá, hogy mivel foglalkozott, és mivel nem. Hadd higgye azt, amit akar.
– Ott akartál dolgozni?
– Kicsit túlzás, hogy akartam, de igen.
– Miért? Miért maradtál Kerchben?
– Nem hagyhattalak ott a Pokol Kapujában – mondta a lány a szemét
megdörzsölve.
– Te csukattál be a Pokol Kapujába.
– Hiba volt, Matthias.
A fiú szeme villámlott a haragtól, lehullott róla a nyugalom álarca.
– Hibának nevezed?! Megmentettem az életedet, erre te
rabszolgakereskedéssel vádoltál!
– Igaz – ismerte be Nyina. – Az elmúlt év nagy részét pedig azzal töltöttem,
hogy próbáltam helyrehozni a dolgokat.
– Mondtál már valaha igazat?
Nyina fáradtan roskadt vissza a székébe.
– Sosem hazudtam neked. És nem is fogok.
– Az első pár szó, amit mondtál nekem, hazugság volt. Ha jól emlékszem,
kaeliül volt.
– Közvetlenül azelőtt, hogy elfogtál, és egy ketrecbe dugtál. Vajon megfelelő
alkalom volt-e ez az igazmondásra?
 – Nem hibáztathatlak, nem tudod megállni. A természetedben van az
alakoskodás. – Matthias a lány nyakára bámult. – Eltűnt a hajtogatás nyoma.
– Eltüntettem. Zavar?
Matthias nem szólt semmit, de Nyina úgy látta, hogy szégyen suhan át az
arcán. Matthias mindig a saját tisztességével küzdött. Ahhoz, hogy drüskelle
lehessen, el kellett fojtania a benne lévő jó dolgokat. De a fiú, aki lehetett volna,
mindig ott volt, és Nyina kezdte megismerni az igazi valóját a hajótörés után
együtt töltött napokban. Hinni szerette volna, hogy az a fiú még mindig ott van
benne elzárva, annak ellenére, hogy becsapta őt, és annak ellenére, amit a Pokol
Kapujában átélt.
Ahogy most ránézett, nem volt olyan biztos benne. Lehet, hogy ez volt az
igazi valója, és az a kép, amibe egy éven át kapaszkodott, csak illúzió volt.
– Vele kell foglalkoznom – közölte Nyina Inej felé bólintva, így igyekezve
távozásra bírni a fiút.
Matthias nem mozdult.
– Gondoltál rám egyáltalán, Nyina? – kérdezte. – Megzavartam-e az álmodat?
– A korporálok bármikor tudnak aludni, ha akarnak – vonta meg a vállát a
lány. Az álmait viszont nem tudta irányítani.
– A Pokol Kapujában luxusnak számít az alvás. Veszélyes. De amikor
aludtam, rólad álmodtam.
A lány felkapta a fejét.
– Bizony – bólintott a fiú. – Ahányszor csak lehunytam a szemem.
– És mi történt álmodban? – kérdezte Nyina. Alig várta a választ, de
ugyanakkor félt is tőle.
– Szörnyű dolgok történtek. A legborzasztóbb kínzások. Lassan vízbe
fojtottál. Kiégetted a szívemet a mellemből. Megvakítottál.
– Szörnyeteg voltam.
– Szörnyeteg, szűzleány, jégtündér. Megcsókoltál, meséket suttogtál a
fülembe. Énekeltél, és a karodban tartottál, amíg elaludtam. A nevetésed verte ki
a szememből az álmot.
– Mindig is utáltad a nevetésemet.
– Imádtam a nevetésedet, Nyina. És a szabad harcos szívedet is. Talán téged
is szerettelek.
Talán. Valaha. Még mielőtt elárulta őt.
A szavai fájdalmasan fúródtak a mellébe.
Nyina tudta, hogy nem kellene megszólalnia, de nem tudta visszafogni magát.
– És te mit csináltál, Matthias? Mit csináltál velem az álmaidban? A hajó
lágyan hallgatott. A lámpások imbolyogtak. Matthias szeme kéken lángolt.
– Mindent! – mondta, és kifelé indult. – Mindent.
 15
Matthias

AMIKOR MATTHIAS FELÉRT a fedélzetre, egyenesen a korláthoz kellett mennie. Az

összes csatornapatkány és nyomornegyedlakó, aki hozzá volt szokva, hogy
csónakról csónakra ugráljon Ketterdam vízi útjain, könnyedén elkerülte a
tengeribetegséget. Csak a puhány fiú, Wylan küzdött a rosszulléttel. Pont olyan
kutyául nézett ki, ahogy Matthias érezte magát.
Jobb volt a friss levegőn, ahol a szemét a látóhatáron tarthatta. Drüskelleként
is járt tengeri utakra, de mindig jobban érezte magát a szárazföldön, a jégen.
Megalázó volt, hogy ezek az idegenek látják, hogy ennyi idő alatt már
harmadszorra kell hánynia a korláton áthajolva.
Legalább Nyina nincs itt, hogy tanúja legyen ennek a szégyenének. Még
mindig ő járt az eszében, ahogy abban a kabinban a bronzbőrű lányt ápolta, és
csupa aggodalom és kedvesség volt. Meg fáradtság. Annyira kimerültnek
látszott. Hiba volt – mondta Nyina. Hiba volt őt rabszolga-kereskedőnek
bélyegezni, egy kerchi hajóra hurcoltatni, és tömlöcbe vettetni? Az állította,
hogy megpróbálta helyrehozni a dolgokat. De még ha ez igaz is lenne, mit
számít? Nyina fajtájában nincs becsület, ezt be is bizonyította.
Valaki kávét főzött, és Matthias látta, hogy a legénység tagjai cserépfedeles
rézbögréből isszák. Eszébe ötlött, hogy vihetne Nyinának egy csészével, de
elnyomta a gondolatot. Nem muszáj gondoskodnia róla, vagy Brekkernek
szólnia, hogy tehermentesíteni kellene a lányt. Ökölbe szorította a kezét, és sebes
kézfejét vizsgálgatta. Nyina plántált belé efféle gyengeséget.
Brekker odaintette Matthiast, ahol Jesperrel és Wylannel összegyűltek az
előbástya-fedélzeten, hogy távol a legénység figyelő szemeitől és füleitől
megvizsgálják a Jégudvar tervrajzát. Ahogy Matthias meglátta a rajzot, mintha
kést forgattak volna meg a szívében. A falak, a kapuk, az őrök. Ezeknek el
kellett volna tántorítania ezeket a bolondokat, de úgy tűnik, ő is ugyanannyira
bolond volt, mint a többiek.
– Miért nincs ráírva semmire a neve? – kérdezte Brekker a tervrajzra mutatva.
– Én nem tudok fjerdaiul, az adatoknak pedig pontosnak kell lenniük – felelte
Wylan. – Helvarnak kellene megcsinálnia. – Amikor meglátta Matthias
arckifejezését, visszahúzódott. – Én csak a munkámat végzem. Ne bámulj rám
így!
– De! – morgott Matthias.
– Nesze! – dobott oda neki Kaz egy apró, áttetsző korongot, ami megcsillant a
napfényben. A démon egy hordóra telepedett fel, rossz lábát egy kötélcsomón
nyugtatva az árbocnak támaszkodott, ölében ott pihent az az átkozott sétapálca.
Matthias szívesen elképzelte, amint szilánkokra töri, és egyenként megeteti
Brekkerrel.
– Ez meg mi?
– Raske egyik új találmánya.
– Azt hittem, robbantással foglalkozik – kapta fel a fejét Wylan.
– Mindenfélét csinál – felelte Jesper.
– Szorítsátok a hátsó fogaitok közé – utasította őket Kaz, miközben a
többieknek is kiosztotta a korongokat –, de ne harapjatok rá.
Wylan a szájához kapva fuldokolni és köhögni kezdett. A száját hirtelen
átlátszó hártya borította be, és ahogy a szemét rémülten jobbra-balra kapkodva
próbált lélegezni, a hártya úgy kidudorodott, mint a béka torokzacskója.
Jesperből kitört a nevetés, Kaz pedig a fejét rázta.
– Mondtam, hogy ne harapj rá, Wylan. Lélegezz az orrodon keresztül.
A fiú táguló orrlyukakkal nagyokat szippantott a levegőből.
– Nyugi! – csillapította Jesper. – Még a végén kiütöd magadat.
– Mi a csuda ez? – kérdezte Matthias, a korongot még mindig a kezében
tartva.
Kaz a sajátját mélyen a szájába dugta, és eligazgatta a fogai között.
– Baleen. Még tartogatni akartam őket, de ez után a támadás után fogalmam
sincs, miféle slamasztikába futhatunk bele a nyílt tengeren. Ha kiestek a hajóból,
és nem tudtok feljönni levegőért, akkor vegyétek elő, és harapjatok rá.
Tízpercnyi levegővételt lehet vele nyerni. Pánikolva kevesebbet – tette hozzá,
jelentőségteljes pillantást vetve Wylanre, és egy újabb baleent átnyújtva neki. –
Vigyázz rá!
Azután megkopogtatta a Jégudvar tervrajzát.
– A neveket, Helvar. Mindegyiket.
Matthias kelletlenül felvette a Wylan által előkészített tollat és a tintát, és
nekiállt felróni az épületek és a környező utak nevét. Most, hogy maga csinálta,
még nagyobb árulásnak tűnt. Egyik fele azon töprengett, hogy amikor odaérnek,
egyszerűen megtalálhatná a módját, hogy elszakadjon a csoporttól, elárulná a
helyzetüket, és ezzel újra a kormánya kegyeibe férkőzhetne. De felismerné őt
egyáltalán valaki a Jégudvarban? Valószínűleg halottnak hiszik, azt gondolják,
hogy megfulladt abban a hajótörésben, amiben elvesztette a legjobb barátait és
Brum parancsnokot. Nem tudja bizonyítani, hogy kicsoda valójában. Idegennek
tekintenék, akinek semmi keresnivalója a Jégudvarban, és mire elérné, hogy
valaki meghallgassa…
– Te nem mondtál el mindent – jegyezte meg Brekker, sötét szemével
Matthiast vizsgálva. Matthias próbálta nem észrevenni, hogy kirázta a hideg.
Néha olyan volt, mintha a démon olvasna a gondolataiban.
– Elmondok mindent, amit tudok.
– A lelkiismereted befolyásolja az emlékezetedet. Ne felejtsd el a
szerződésünk feltételeit, Helvar!
– Hát jól van! – szólt Matthias egyre mérgesebben. – Akarod tudni a
szakvéleményemet? A terved nem fog működni.
– Nem is tudod, mi a tervem.
– A börtönön át be, a követségen keresztül ki?
– Kezdetnek.
– Nem kivitelezhető. A börtönszektor teljesen el van választva a Jégudvar
többi részétől. Nincs kapcsolatban a követséggel. Nem lehet onnan elérni.
– De teteje csak van, nem?
– Nem tudtok a tetőre jutni – közölte elégedetten Matthias. – A drüskellék a
képzésük részeként három hónapig a grisa foglyokkal és az őrökkel dolgoznak.
Jártam a börtönben, nincs feljárat a tetőre, éppen azért, mert ha valakinek sikerül
kijutnia a zárkájából, nem szeretnénk, hogy szabadon rohangáljon a
Jégudvarban. A börtön teljesen el van zárva a külső kör másik két szektorától.
Ha egyszer bekerül az ember, akkor bent is marad.
– Mindig van kiút – húzta maga elé Kaz a halomból a börtön tervrajzát. – Öt
emelete van, igaz? A feldolgozórészleg és négyemeletnyi zárka. És itt mi van az
alagsorban?
– Semmi. A mosoda és a szemétégető.
– A szemétégető.
– Igen, ahol érkezéskor elégetik a foglyok ruháját. Ez óvintézkedés a
járványok megelőzésére, de… – Amint Matthias kiejtette a szavakat, egyszerre
világos lett számára, mire gondol Brekker. – Szent Djel! Azt akarod, hogy
hatemeletnyit másszunk fel a szemétégető kéményében?
– Mikor gyújtják be a szemétégetőt?
– Ha jól emlékszem, kora reggel, de ha nem számítjuk a meleget, akkor sem
tudunk…
 – Nem nekünk kell felmászni – szólt közbe Nyina, aki éppen felért a hajó
gyomrából.
Kaz ültében felegyenesedett.
– Ki vigyáz Inejre?
– Rotty – felelte Nyina. – Egy perc, és visszamegyek. Muszáj friss levegőt
szívnom. És ne is tegyél úgy, mintha érdekelne Inej hogyléte, amikor épp fel
akarod küldeni egy hatemeletes kéményben egy szál kötéllel és egy imádsággal.
– A Kísértet meg tudja csinálni.
– A Kísértet egy tizenhat éves lány, aki jelenleg eszméletlenül hever az
asztalon. Lehet, hogy az éjszakát sem éli túl.
– De túléli – felelte Kaz, és valami vad fény villant a szemében. Matthias azt
gyanította, hogy ha kell, Brekker maga rángatja vissza a lányt a pokolból.
Jesper felvette a puskáját, és puha ronggyal megtörölte.
– Miért locsogunk a kéménymászásról, amikor nagyobb bajunk is van?
– Mégpedig? – kérdezte Kaz, bár Matthiasnak az volt az érzése, hogy tudja,
miről van szó.
– Bo Jul-Bajur elrablásának annyi, ha Pekka Rollins is benne van a buliban.
– Ki az a Pekka Rollins? – kérdezte Matthias, a nevetséges szótagokat jól
megforgatva a szájában. A kerchi nevekben nem volt méltóság. Tudta, hogy a
fickó bandafőnök, és a Pokolparádé bevételeiből tömi meg a zsebét. Már ez is
elég szörnyű volt, de Matthias érezte, hogy több is van a dolog mögött.
Wylan megremegett, miközben a szájáról próbálta eltávolítani a nyúlós
anyagot.
– Csak a legnagyobb, leggonoszabb alak egész Ketterdamban. Van annyi
pénze, amennyi nekünk nincs, vannak olyan kapcsolatai, amilyenek nekünk
nincsenek, és valószínűleg máris lépéselőnyben van.
Jesper bólintott.
– Most az egyszer Wylan nem beszél hülyeséget. Ha valami csoda folytán
sikerül is Rollins előtt dobbantanunk Bo Jul-Bajurral, amikor rájön, hogy mi
pipáltuk le, onnantól hullák vagyunk.
– Pekka Rollins egy főnök a Hordóban – közölte Kaz. – Se több, se kevesebb.
Ne tegyetek úgy, mintha valami halhatatlan figura lenne!
Valami más is van emögött– gondolta Matthias. Brekkert már nem hajtotta az
a gyilkos hév, ami Oomen megölésekor látszott rajta, de még mindig maradt
benne valami szenvedély, ami áthatotta a szavait. Matthias mérget vett rá, hogy
Kaz Brekker ki nem állhatja Pekka Rollinst, és nem csak azért, mert a levegőbe
repítette a hajóját, és gazembereket bérelt fel a lelövetésükre. Inkább valami régi
sérelem okozta viszálykodásnak tűnt.
Jesper hátradőlt, és így szólt:
 – Gondolod, hogy Per Haskell melléd áll, ha rájön, hogy keresztbe tettél
Pekka Rollinsnak? Azt hiszed, az öreg háborúzni akar?
Kaz megrázta a fejét, és Matthias igazán csalódottnak látta.
– Pekka Rollins nem bársonyba öltözve és krugében hemperegve jött a
világra. Még mindig kicsiben gondolkodtok. Úgy, ahogy Per Haskell, és úgy,
ahogy az olyan alakok, mint Rollins, akarják, hogy gondolkozzatok.
Megcsináljuk a melót, és szétosztjuk a zsákmányt, mi leszünk a Hordó legendái.
Mi leszünk az a csapat, ami legyőzte Pekka Rollinst!
– Lehet, hogy jobb lenne nem északról közelíteni – vélte Wylan. – Ha Pekka
legénysége lépéselőnyben van, akkor egyenesen Djerholmba kellene hajóznunk.
– A kikötőben hemzsegni fognak a biztonságiak – felelte Kaz. – Nem
beszélve a szokásos vámőrökről és rendőrtisztekről.
– Hát délről? Ravka felől?
– A határt szigorúan őrzik – közölte Nyina.
– Elég hosszú határ – jegyezte meg Matthias.
– De nem lehet tudni, hogy hol a legsebezhetőbb – felelte a lány.
– Hacsak valami csoda folytán nincs tudomásod arról, hogy melyik őrtornyok
és előőrsök vannak szolgálatban. Ezenkívül ha Ravka felől közelítünk, akkor a
ravkaiakkal és a fjerdaiakkal is meg kell küzdenünk.
Amit mondott, értelmesen hangzott, mégis idegesítette Matthiast. Fjerdában a
nők nem beszéltek így, nem szóltak hozzá katonai vagy stratégiai kérdésekhez.
Nyina viszont mindig is ilyen volt.
– Az eredeti terv szerint északról közelítünk – jelentette ki Kaz.
Jesper a hajó oldalába verte a fejét, és égnek emelte a tekintetét.
– Jól van, de ha Pekka Rollins mindannyiunkat kinyiffant, akkor ráveszem
Wylan szellemét, hogy tanítsa meg az én szellememet fuvolázni, és halálra
szekálom vele a te szellemedet.
Brekker félmosolyra húzta a száját.
– Én meg felbérelem Matthias szellemét, hogy verje laposra a szellemedet.
– Az én szellemem nem szövetkezik a tiéddel – szólalt meg kimérten
Matthias, aztán azon töprengett, hogy vajon a tengeri levegő ment-e az agyára.
 16
Inej

MINDEN SAJOG. És miért imbolyog a szoba?

Inej lassan, kavargó gondolatokkal ébredt. Emlékezett Oomen késszúrására,
hogy felmászott a ládákra, hogy az emberek ordítoztak, miközben csak az ujja
hegyével kapaszkodva lógott le. Gyere le, Kísértet! De Kaz visszament érte,
hogy megmentse a befektetését. Biztosan sikerült eljutniuk a Ferolindre.
Próbált megfordulni, de túl erős fájdalmai voltak, úgyhogy megelégedett
azzal, hogy elfordítsa a fejét. Nyina a sarokban, az asztal mellett aludt egy
széken, kezével Inej kezét szorongatta.
– Nyina – krákogta. A torka mintha vattával lett volna kibélelve.
Nyina nagyot rándulva felébredt.
– Ébren vagyok! – kiáltotta, aztán álmos szemmel hunyorgott Inejre. –
Felébredtél – egyenesedett fel a székében. – Ó, a szentekre, felébredtél!
Nyina elsírta magát.
Inej próbált felülni, de a fejét is alig tudta felemelni.
– Ne, ne! – tartotta vissza Nyina. – Ne mozdulj, csak pihenj!
– Jól vagy?
Nyina a könnyein keresztül elnevette magát.
– Kutya bajom. Téged szúrtak le. Nem tudom, mi ütött belém. Csak annyival
könnyebb embert ölni, mint gyógyítani. – Inej pislogott, aztán mindketten
elnevették magukat.
– Aáááá! – jajdult fel Inej. – Ne nevettess! Ez irtózatos.
Nyina hátrahőkölt.
– Mit érzel?
– Fáj, de nem olyan szörnyű. Szomjas vagyok.
Nyina egy bádogcsajkában hideg vizet nyújtott oda neki.
– Friss víz. Tegnap volt eső.
 Inej óvatosan kortyolgatott, hagyta, hogy Nyina megtámassza a fejét.
– Meddig voltam eszméletlen?
– Három napig, majdnem négyig. Jesper mindannyiunknak az agyára megy.
Nem láttam egyszerre két percnél tovább ülve maradni – mondta Nyina, aztán
hirtelen felpattant. – Szólnom kell Kaznak, hogy felébredtél! Azt hittük…
– Várj! – kérte Inej, megragadva Nyina kezét. – Nem lehetne… hogy nem
szólunk neki azonnal?
Nyina zavart arckifejezéssel visszaült.
– Dehogynem, csak…
– Csak ma éjszakára. – Inej elgondolkodott. – Éjszaka van?
– Éjszaka. Épp elmúlt éjfél.
– Tudjuk, ki támadott meg bennünket a kikötőnél?
– Pekka Rollins. Felbérelte a Fekete Cápákat és a Viharsirályokat, hogy ne
engedjenek kihajózni az Ötödik kikötőből.
– Honnan tudták, honnan fogunk indulni?
– Ezt még nem tudjuk biztosan.
– Láttam Ooment…
– Oomen meghalt. Kaz megölte.
– Tényleg?
– Kaz egy csomó alakot kinyírt. Rotty látta, ahogy üldözőbe vette a Fekete
Cápákat, akik felkergettek a ládákra. Pontosan ezek voltak a szavai: „Annyi vér
folyt, hogy egy pajtát vörösre lehetett volna vele festeni.”
Inej behunyta a szemét.
– Ennyi halál.
A Hordóban mindenütt ott volt körülöttük, de most jött a legközelebb Inejhez.
– Kaz nagyon féltett.
– Kaz nem fél semmitől.
– Látnod kellett volna az arcát, amikor idehozott hozzám.
– Igen értékes befektetés vagyok.
Nyinának tátva maradt a szája.
– Csak nem volt képes ezt mondani?
– Dehogynem. Az értékeset persze kihagyta.
– Ökör.
– Hogy van Matthias?
– Ő is ökör. Nem ennél valamit?
Inej megrázta a fejét, egyáltalán nem volt éhes.
– Próbáld meg! – biztatta Nyina. – Amúgy is olyan vékony vagy.
– Egyelőre csak pihenni szeretnék.
– Persze – hagyta rá Nyina. – Lecsavarom a lámpást.
 Inej újra a kezéért nyúlt.
– Ne csavard le! Még nem akarok visszaaludni.
– Olvashatnék neked, ha lenne valami olvasnivalóm. A Kis Palotában van egy
szívtörő, aki órákig képes eposzokat szavalni. Az ember a saját halálát kívánja.
Inej nevetett, aztán felszisszent.
– Csak maradj itt!
– Rendben – felelte Nyina. – Ha már beszélgetni akarsz, mondd csak, miért
nincs a kehely és a varjú a karodon?
– A könnyű kérdésekkel kezded?
Nyina keresztbe tette a lábát, és állát a kezére támasztotta.
– Várom a választ.
Inej egy ideig nem szólt.
– Láttad a sebhelyeimet. – Nyina bólintott. – Amikor Kaz rávette Per
Haskellt, hogy vásároljon ki a Vadaskertből, az első dolgom az volt, hogy
levetettem a pávatollas tetoválást.
– Akárki intézte is el, elég ronda munkát végzett.
– Nem korporál volt, még csak nem is orvos. – Csak egy dilettáns mészáros,
aki a Hordó szerencsétlenjeinek kínálta a szolgáltatásait. Megkínálta egy
pohárka whiskey-vel, aztán egyszerűen nekiesett a késével a bőrének, gyűrött,
cafatos vágásokat hagyva maga után a lány alkarján. Nem érdekelte.
Felszabadító volt a fájdalom. Az Egzotikumok Házában ódákat zengtek a
bőréről. Olyan, mint a kávé édes tejjel, mint a fényes karamella, mint a szatén.
Örömmel fogadott minden vágást, és az utána maradó hegeket is. – Kaz azt
mondta, hogy semmit sem muszáj csinálnom, csak tegyem magam hasznossá.
Kaz megtanította, hogyan törjön fel páncélszekrényt, hogyan zsebeljen ki
valakit, és hogyan bánjon a késsel. Tőle kapta az első tőrét, azt, amelyiket
Szankt Petirnek hívott – nem olyan szép, mint a gólyaorr, de hasznosabb,
gondolta Inej.
Lehet, hogy rajtad fogom kipróbálni – mondta a lány.
Kaz felsóhajtott.
– Bár ennyire vérszomjas lennél!
Inej nem tudta megmondani, hogy viccel-e.
Most egy kicsit arrébb húzódott az asztalon. Kicsit fájt, de nem volt
elviselhetetlen. Tekintve, hogy milyen mélyre hatolt be a kés, biztosan a szentjei
irányították Nyina kezét.
– Kaz azt mondta, ha bizonyítottam, akkor csatlakozhatok a Söpredékhez,
amikor készen állok rá. És csatlakoztam is, de a tetoválást nem csináltattam meg.
Nyinának felszaladt a szemöldöke.
– Azt hittem, ez nem választás kérdése.
 – Igazából nem. Tudom, hogy van, aki nem érti meg, de Kaz azt mondta…
Azt mondta, rám bízza a döntést, és nem ő lesz az, aki újra megjelöl.
Mégis megjelölte a maga módján, a lány legjobb szándéka ellenére.
Érzelmeket táplálni Kaz Brekker iránt a legszörnyűbb ostobaságnak számított.
Inej tudta ezt. De ő mentette meg, ő látott lehetőséget benne, belé vetette a
bizalmát, és ez jelentett valamit, még ha saját önző érdekéből tette is. Még
Kísértetnek is ő nevezte el.
Nem tetszik – közölte Inej. – Úgy hangzik, mintha hulla lennék.
Fantom – javította ki Kaz.
Nem azt mondtad, hogy én leszek a te pókod? Miért nem maradunk annál?
Mert rengeteg pók van a Hordóban, ráadásul azt akarjuk, hogy az ellenségeid
féljenek tőled. Nehogy azt gondolják, hogy eltaposhatnak a csizmájukkal.
Az ellenségeim?
A mi ellenségeink.
Kaz segített neki legendát építeni maga köré, és páncélként viselni azt, mint
valami nagyobb és félelmetesebb dolgot annál a lánynál, aki volt. Inej
felsóhajtott. Nem volt kedve tovább Kazra gondolni.
– Beszélj! – kérte Nyinát.
– Majd lecsukódik a szemed. Aludnod kellene.
– Nem szeretem a hajókat. Rossz emlékeim vannak róla.
– Nekem is.
– Akkor énekelj valamit!
Nyina felnevetett.
– Emlékszel, hogy azt mondtam, az ember a saját halálát kívánja? Ne akard,
hogy én énekeljek!
– Ugyan!
– Csak ravkai népdalokat és kerchi bordalokat ismerek.
– Bordalt. Valami lármásat kérek.
Nyina sóhajtott egyet.
– Csak neked, Kísértet. – Megköszörülte a torkát, és rázendített. – Nincs
olyan merész legény, mint a tengerész. Egészséges, mint a makk, és mindenre
kész…
Inej kuncogni kezdett, és az oldalát tapogatta.
– Igazad van, tényleg irtó fahangod van.
– Én megmondtam.
– Folytasd csak!
Nyina tényleg borzasztó hamisan énekelt, de a dal segített Inejnek, hogy ezen
a hajón, a jelenben maradjon. Nem akart arra gondolni, amikor legutóbb tengerre
szállt, de nehéz volt elnyomnia az emlékeket.
Aznap reggel, amikor a rabszolga-kereskedők elvitték, nem is kellett volna a
lakókocsiban lennie. Tizennégy éves volt, és Ravka nyugati partjainál töltötte a
nyarat a családjával. Élvezték a tengerpartot, és egy karneválon léptek fel Os
Kervo külvárosában. Az apjának kellett volna segítenie a hálókat javítani, de
nem bírt fölkelni, rá akart húzni pár percet az alvásra, szunyókálni akart a
vékony pamuttakaró alatt, és hallgatni a hullámok zúgását.
Amikor a lakókocsi ajtajában egy férfi sziluettje jelent meg, nem is gondolt
menekülésre. Csak annyit mondott:
– Még öt perc, apa.
Akkor a lábánál fogva megragadták, és kirángatták a lakókocsiból. A feje
nagyot koppant a földön. Négyen voltak, nagydarab fickók, tengerészek. Amikor
sikítani próbált, betömték a száját. Megkötötték a kezét és a csuklóját, és az
egyikük a vállára vetette, majd beszálltak egy evezős csónakba, ami az öbölben
kikötve várta őket.
Inej később tudta meg, hogy ez a partszakasz a rabszolga-kereskedők kedvelt
helye volt. A hajójukról észrevették a szuli lakókocsit, és napfelkelte után
kieveztek a szárazföldre, amikor a tábor majdnem teljesen kihalt volt.
Az utazás hátralévő részére csak homályosan emlékezett. A raktérbe dobták
be egy csapat más gyerekkel együtt, voltak nála fiatalabbak és idősebbek is,
főleg lányok, de egy-két fiú is. Ő volt az egyetlen szuli, de néhányan beszéltek
ravkaiul, és elmesélték a fogságba kerülésük történetét. Az egyiket az apja
hajójavító műhelyéből rabolták el, egy másik az apály pocsolyáiban játszadozott,
és túl messzire kalandozott a pajtásaitól, egyet a bátyja adott el a kártyaadóssága
fejében. A tengerészek számára ismeretlen nyelven beszéltek, de az egyik gyerek
azt állította, hogy Kerch legnagyobb külső szigetére viszik őket, ahol árverés
útján ketterdami vagy zemeni magánembereknek vagy örömtanyáknak adják el
őket. A világ minden tájáról érkeztek az árverésre. Inej azt hitte, a rabszolga-
kereskedelem tiltott Kerchben, de a jelek szerint még mindig létezett.
Inej sosem látta az árverési emelvényt. Amikor végre horgonyt vetettek, Inejt
felvitték a fedélzetre, és átadták a legszebb nőnek, akit életében látott: magas
volt, szőke, mogyoróbarna szemű, és dús aranyfürtök omlottak a vállára.
A nő magasra emelte a lámpását, és centiméterről centiméterre átvizsgálta
Inejt: megnézte a fogait, a mellét, még a lábfejeit is.
– Ezt le kell borotválni – ragadta mag Inej gubancos haját. – Aztán
hátralépett. – Csinos – jelentette ki. – Vézna és lapos, mint egy deszka, de a bőre
hibátlan.
A nő a tengerészek felé fordult, hogy alkudozzon velük, Inej pedig csak állt
ott, összekötött kezét a melléhez szorítva, a blúza még mindig nyitva, a
szoknyája a derekáig felhúzva. Inej látta, ahogy a holdfény megcsillan az öböl
hullámain. Ugorj!– gondolta. –Akármi vár is rád a tenger fenekén, csak jobb
lehet, mint ahová ez a nő visz. De nem volt bátorsága.
Az a lány, aki lett belőle, habozás nélkül a vízbe vetette volna magát, és lehet,
hogy még az egyik rabszolga-kereskedőt is magával rántotta volna. Vagy csak
ámítja magát. Teljesen lefagyott, amikor Tante Heleen megszólította a Nyugati
Dongán. Nem lett sem erősebb, sem bátrabb, ugyanaz az ijedt szuli lány volt, aki
annak a hajónak a fedélzetén bénán és megszégyenülten állt.
Nyina még mindig dalolt, épp valami tengerészről, aki elhagyta a babáját.
– Tanítsd meg a refrént! – kérte Inej.
– Pihenned kellene.
– A refrént.
Nyina megtanította neki a szöveget, aztán együtt fújták reménytelenül
hamisan és ügyetlenül a versszakokat, amíg csak le nem égtek és ki nem aludtak
a lámpások.
 17
Jesper

JESPER MÁR MAJDNEM arra is kész lett volna, hogy átvesse magát a korláton, csak
a változatosság kedvéért. Még hat nap. Még hat nap ezen a hajón – ha
szerencséjük van, és jó a széljárás –, és elérik a szárazföldet. Fjerda nyugati
partja veszélyes zátonyokkal és meredek sziklákkal volt tele, csak Djerholmnál
és Ellingnél lehetett biztonságosan megközelíteni, és mivel mindkét kikötőben
szigorú biztonsági ellenőrzésre számíthattak, kénytelenek voltak egészen az
északi bálnavadász-kikötőkig elhajózni. Jesper titokban azt remélte, hogy
kalózok támadják meg őket, de a kis hajó túl jelentéktelen méretű volt ahhoz,
hogy értékes szállítmánya legyen. Nem volt érdemes megtámadni őket, semleges
kerchi zászlójuk alatt háborítatlanul haladtak az Igaz-tenger legforgalmasabb
kereskedelmi útvonalain. Hamarosan elérték az északi hideg vizeket, és az
Isenveeben haladtak tovább.
Jesper bejárta a fedélzetet, megmászta a kötélzetet, próbálta rávenni a
legénységet, hogy kártyázzanak vele, megtisztította a pisztolyait.
Hiányzott neki a szárazföld, a finom étel és a még finomabb sör. A város is
hiányzott neki. Ha széles rónákra és csendre vágyott volna, akkor a határon
marad, és gazdálkodó lesz belőle, ahogy az apja remélte. A hajón nem volt sok
tennivaló azon kívül, hogy tanulmányozhatta a Jégudvar tervrajzát, hallgathatta
Matthias morgolódását, és piszkálhatta Wylant, aki folyton azzal foglalkozott,
hogy megpróbálta rekonstruálni a falgyűrű kapuinak lehetséges működési
mechanizmusát.
Kazt lenyűgözték a rajzai.
– Úgy gondolkodsz, mint egy zárfeltörő – mondta Wylannek.
– Nem is.
– Úgy értem, hogy három tengely mentén látod a teret.
– Nem vagyok bűnöző – tiltakozott Wylan.
 Kaz szinte sajnálattal nézett rá.
– Nem, fuvolista vagy, aki rossz társaságba keveredett.
Jesper Wylan mellé telepedett.
– Tanuld már meg elfogadni a bókot! Kaz nem osztogatja két kézzel.
– Ez nem bók. Nem vagyok olyan, mint ő. Nem tartozom ide.
– Ezt nem vitatom.
– És te sem tartozol ide.
– Elnézést, mit mondtál, kereskedőporonty?
– Kaz tervéhez nincs szükségünk mesterlövészre. Akkor meg mi a dolgod?
Mármint azon kívül, hogy föl-alá járkálsz, és mindenkit halálra idegesítesz?
– Kaz megbízik bennem – vonta meg a vállát Jesper.
Wylan megvetően fújt egyet, és felvette a tollát.
– Biztos vagy benne?
Jesper kényelmetlenül mocorogni kezdett. Hát persze hogy nem volt biztos
benne. Túl sok időt töltött azzal, hogy próbálta megfejteni Kaz Brekker
gondolatait. És ha még el is nyert egy csipetnyit Kaz bizalmából, vajon
kiérdemelte?
Hüvelykujjával megveregette a revolvereit, és így szólt:
– Amikor a golyók kezdenek süvíteni, majd örülni fogsz, hogy a közeledben
vagyok. Azok a szép kis rajzok nem fogják megvédeni az életedet.
– Ezekre a tervrajzokra szükségünk van. És ha esetleg elfelejtetted volna, az
egyik villanóbombám segítségével jutottunk ki a ketterdami kikötőből.
– Briliáns stratégia – fújt egyet Jesper.
– Működött, nem?
– A mi embereinket is elvakítottad a Fekete Cápákkal együtt.
– Ez a kockázat bele volt kalkulálva.
– Inkább csak „szorítsunk, és reméljük a legjobbakat”. Hidd el, én aztán
tudom, mi a különbség.
– Én is így hallottam.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy mindenki tudja, hogy képtelen vagy kimaradni bármilyen
csetepatéból vagy fogadásból, akármilyenek is az esélyek.
Jesper felsandított a vitorlákra.
– Ha az ember nem születik mindenféle előnyökkel, akkor megtanulja
megragadni a lehetőségeket.
– Nem is születtem… – Wylan megállt, és letette a tollát. – Miért hiszed azt,
hogy mindent tudsz rólam?
– Sokat tudok, kereskedőporonty.
– De jó neked. Én úgy érzem, sosem fogok eleget tudni.
 – Miről?
– Bármiről – motyogta Wylan.
Jespernek minden józan ítélőképessége ellenére felkeltette a kíváncsiságát.
– Például miről? – unszolta Wylant.
– Hát, például ezekről a pisztolyokról – felelte a fiú Jesper revolvereire
mutatva. – Szokatlan elsütőszerkezetük van, ugye? Ha szétszedhetném őket…
– Ne is álmodj róla!
Wylan vállat vont.
– Vagy mi a helyzet a jeges árokkal? – kopogtatta meg a Jégudvar tervrajzát.
– Matthias azt mondta, hogy az árok nem szilárd, a fagyos vizet csak
hártyavékonyságú sima jégréteg borítja, ami teljesen belátható, és lehetetlen
átkelni rajta.
– Hogyhogy mi a helyzet vele?
– Honnan származik az a sok víz? Az Udvar dombon fekszik. Akkor hol van
a víztartó réteg vagy a vezeték a víz felvezetésére?
– Számít ez? Ott a híd. Nem kell átkelnünk a jeges árkon.
– De nem vagy rá kíváncsi?
– Rohadtul nem. Mutass nekem egy nyerő szisztémát a hármas ramblira vagy
a Makker-kerékre. Na arra kíváncsi vagyok.
Wylan láthatóan csalódottan fordult vissza a munkálataihoz.
Valami miatt Jesper maga is kissé csalódottnak érezte magát.

JESPER MINDEN REGGEL és este bekukkantott Inejhez. Megrázta az a tudat, hogy a

rakparti támadás a lány számára egyszerűen a véget jelentheti. Jesper Nyina
minden erőfeszítése ellenére szinte biztosra vette, hogy a Kísértet nem sokáig
marad ebben az árnyékvilágban.
Egy reggel azonban, amikor Jesper megérkezett, Inejt nadrágban, steppelt
mellényben és csuklyás tunikában felülve találta.
Nyina éppen előrehajolva próbálta beleügyeskedni a szuli lány lábát annak
furcsa, gumitalpú mokaszinjába.
– Inej! – ujjongott Jesper. – Hát nem haltál meg!?
– Nem jobban, mint bárki más – mosolygott halványan Inej.
– Ha máris dőlnek belőled a lehangoló szuli bölcsességek, akkor biztosan
jobban érzed magad.
– Ne állj ott, mint egy faszent! – zsémbelt Nyina. – Segíts feladni ezeket az
izéket a lábára.
– Ha hagynátok, hogy én… – próbálkozott Inej.
– Ne hajolj le! – vágott közbe Nyina. – Ne ugrálj, ne tegyél hirtelen
mozdulatot! Ha nem ígéred meg, hogy vigyázol magadra, lelassítom a szívedet,
és kómában tartalak, amíg úgy nem ítélem, hogy teljesen meggyógyultál.
– Nyina Zenyik, amint rájövök, hogy hová tetted a késeimet, majd váltok
veled pár szót.
– Legjobb, ha azzal kezded: Köszönöm, ó, csodálatos Nyina, hogy ennek a
szörnyű utazásnak minden pillanatát azzal töltötted, hogy megmentsd nyomorult
életemet.
Jesper arra számított, hogy Inej elneveti magát, ezért megdöbbentette, amikor
Inej Nyina arcát két kezébe fogva így szólt:
– Köszönöm, hogy ebben az árnyékvilágban tartottál, amikor a sors keze már
a túlvilág felé húzott. Egy életre adósod maradok.
Nyina fülig vörösödött.
– Csak ugrattalak, Inej. – Egy pillanatig nem szólt, aztán folytatta. – Azt
hiszem, mindkettőnknek elege van az adósságokból.
– Ezt örömmel vállalom.
– Jól van, jól van. Ha visszaérünk Ketterdamba, vigyél el gofrizni.
Erre aztán Inej tényleg elnevette magát. Leeresztette a kezét, és töprengő
arcot vágott.
– Édességet cserébe az életemért? Nem tűnik túl igazságosnak.
– Nagyon jó gofrinak kell lennie.
– Ismerek egy csúcs jó helyet – szólt közbe Jesper. – Az almaszószuk
annyira…
– Téged nem hívtunk – hűtötte le Nyina. – Most segíts talpra állítani!
– Fel tudok én állni egyedül is – zsémbelődött Inej, és az asztalról lecsúszva
talpra állt.
– Ne ellenkezz!
Inej sóhajtva megfogta Jesper felkínált karját, aztán kisétáltak a kabinból,
majd fel a fedélzetre, Nyinával szorosan a nyomukban.
– Ennek semmi értelme – tiltakozott Inej. – Jól vagyok.
– Te igen – felelte Jesper –, én viszont bármikor hasra eshetek, úgyhogy
figyelj oda.
Amikor a fedélzetre értek, Inej megszorította Jesper karját, hogy megálljon.
Hátrahajtotta a fejét, és nagyot szippantott a levegőből. Gránitszürke nap volt, a
palasimaságú tengert fehér tarajos hullámok törték meg, az eget vastag
felhőtakaró borította. A vitorlák megfeszültek az erős szélben, ahogy a kis hajó
szelte a hullámokat.
-Jó érzés így fázni – mormogta Inej.
– Így fázni?
 – A szél borzolja a hajamat, a tenger vize permetezi a bőrömet. Fázom, mert
élek.
– Két kör a fedélzeten, aztán vissza az ágyba! – figyelmeztette Nyina, aztán
odament Wylanhez a taton. Jesper figyelmét nem kerülte el, hogy a lány a hajó
Matthiastól legtávolabbi részét választotta.
– Végig ezt csinálták? – kérdezte Inej Nyinára és a fjerdaira sandítva.
Jesper bólintott.
– Olyan, mintha két hiúzt néznénk, akik köröznek egymás körül.
– Vajon mit kezdenek egymással, amikor egymásnak ugranak? – hümmögött
Inej.
– Halálra karmolják egymást?
– Nem csoda, hogy olyan pocsék vagy a szerencsejátékokban – forgatta Inej a
szemét.
Jesper a korláthoz irányította a lányt, ahol valami sétafélét tudtak tenni
anélkül, hogy bárkinek az útjában lennének.
– Megfenyegetnélek, hogy a vízbe doblak, de Kaz néz bennünket.
Inej bólintott, de nem nézett arra, ahol Kaz állt Specht mellett a kormánynál.
Jesper viszont felnézett, és vidáman odaintett neki. Kaznak a szeme se rebbent.
– Belehalna, ha néhanapján elmosolyodna? – kérdezte Jesper.
– Az holtbiztos.
A legénység minden tagja üdvözölte és jókívánságokkal halmozta el a lányt,
és Jesper érezte, hogy Inej minden elhangzó „Visszatért a Kísértet!” kiáltásra
egyre jobban összeszedi magát. Még Matthias is megtisztelte egy ügyetlen
meghajlással.
– Úgy tudom, miattad sikerült élve elhagynunk a kikötőt – mondta a fiú.
– Azt hiszem, ebben sokan mások is közrejátszottak – felelte Inej.
– Én is – jelentkezett Jesper segítőkészen.
– Akkor is köszönjük – ismételte meg Matthias, ügyet sem vetve Jesperre.
Továbbsétáltak, és Jesper látta, hogy Inej arcán elégedett mosoly fut át.
– Meglepődtél? – kérdezte Jesper.
– Egy kicsit – ismerte be a lány. – Annyi időt töltök Kazzal. Azt hiszem…
– Újdonság, hogy elismernek.
Inej kuncogni kezdett, aztán az oldalára szorította a kezét.
– Még mindig fáj, ha nevetek.
– A srácok örülnek, hogy élsz. En is örülök.
– Hát, remélem. Soha nem éreztem igazán, hogy illenék a Söpredék sorai
közé.
– Nem is illesz.
– Kösz.
 – A tagoknak elég korlátozott az érdeklődése, te meg nem játszol
szerencsejátékokat, nem káromkodsz és nem iszol, mint a kefekötő. A
népszerűségnek mégis van egy titka: életünk kockáztatásával mentsük meg
társainkat attól, hogy egy rajtaütés során a levegőbe repítsék őket. Ezzel remekül
lehet barátokat szerezni.
– Benne vagyok, csak ne kelljen elkezdenem bulikba járni.
Amikor az első fedélzetre értek, Inej a korlátra támaszkodott, és elnézett a
látóhatár felé.
– Eljött egyáltalán megnézni?
Jesper tudta, hogy Kazra gondol.
– Mindennap.
Inej Jesperre emelte sötét szemét, és megrázta a fejét.
– Nem vagy túl jó emberismerő, plusz blöffölni sem tudsz.
Jesper felsóhajtott. Utált másnak csalódást okozni.
– Nem – ismerte be.
Inej bólintott, és visszafordult az óceán felé.
– Szerintem nincs oda a beteglátogatásért – vélte Jesper.
– Ki az, aki odavan?
– Úgy értettem, hogy nehéz volt neki ilyen állapotban melletted lenni. Az első
nap, amikor leszúrtak… Egy kicsit begolyózott. – Jespernek nem kis
erőfeszítésébe telt ezt elismerni. Vajon Kaznak akkor is ennyire eldurrant volna
az agya, ha Jesper feküdt volna ott késsel az oldalában?
– Persze hogy begolyózott. Ez egy hatemberes munka, és nyilván szüksége
van rám, hogy felmásszak a szemétégető kéményében. Ela meghalok, lőttek a
tervnek.
Jesper nem vitatkozott vele. Ő sem állíthatta, hogy érti Kazt vagy azt, mi
vezérli.
– Mondj már el nekem valamit! Mi volt az a nagy nézeteltérés Wylan és az
apja között?
Inej gyors pillantást vetett Kazra, aztán a saját háta mögé, nehogy a legénység
valamelyik tagja a közelben ólálkodjon.
Kaz világosan megmondta, hogy a munkával akár csak érintőlegesen is
kapcsolatos dolgoknak szigorúan hátuk között kell maradniuk.
– Nem tudom pontosan – felelte Inej. – Három hónapja Wylan megjelent a
Deszka közelében egy olcsó szállón. Más vezetéknevet használt, de Kaz a Hordó
minden új jövevényén rajta tartja a szemét, úgyhogy elküldött szaglászni.
-És?
Inej vállat vont.
– A Van Eck-ház szolgái elég jól keresnek, úgyhogy nehéz megvesztegetni
őket. Amit végül sikerült megtudnom, az nem teljesen áll össze. Az a szóbeszéd
járta, hogy Wylant vad hancúrozáson kapták az egyik nevelőjével.
– Komolyan? – kérdezte Jesper hitetlenkedve. Ez aztán a rejtett mélység.
– Csak pletyka. És nem úgy néz ki, hogy Wylan azért jött volna el otthonról,
hogy a szeretőjéhez költözzön.
– Akkor miért rúgta ki Van Eck apuka?
– Szerintem nem rúgta ki. Van Eck minden héten ír Wylannek, ő meg ki se
bontja a leveleket.
– Mi van bennük?
– Te azt feltételezed, hogy elolvastam őket – támaszkodott Inej óvatosan a
korlátnak.
– Miért, nem?
– Persze hogy elolvastam. – Inej homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni.
– Folyton ugyanazt ismételgette: Ha ezt olvasod, tudod, mennyire szeretném,
hogy itthon legyél. Vagy: Kérlek, olvasd ezt el, és gondolj mindarra, amit magad
mögött hagytál.
Jesper arrafelé sandított, ahol Wylan Nyinával társalgott.
– A titokzatos kereskedőpalánta. Kíváncsi vagyok, milyen szörnyű dolgot
tehetett Van Eck, amitől Wylannek kedve támadt velünk nyomorogni.
– Most te mondj el nekem valamit. Miért vállaltad ezt a küldetést? Tudod,
milyen kockázatos ez a munka, mennyi az esélye annak, hogy visszatérünk.
Tudom, hogy imádod a kihívásokat, de ez még neked is túlzás.
Jesper a szürkén hömpölygő tengert nézte, ahogy végtelen alakzatban
masírozik a látóhatár felé. Sosem szerette az óceánt, érezni az ismeretlent a lába
alatt, ahol valami éhes, sokfogú dolog várhat rá, hogy a mélybe húzza. Most
viszont már mindennap így érezte magát, még a szárazföldön is.
– Adósságaim vannak, Inej.
– Neked mindig vannak adósságaid.
– Nem. Ez most nagyon gáz. Rosszfiúktól kértem kölcsön pénzt. Tudod, hogy
az apámnak tanyája van?
– Novji Zemben.
– Igen, nyugaton. Az idén kezdett hasznot hozni.
– Ó, Jesper, csak nem?
– Kellett a kölcsön… Azt mondtam neki, hogy az egyetemi tanulmányaim
befejezésére kell.
– Azt hiszi, diák vagy? – meredt rá Inej.
– Ezért jöttem Ketterdamba. Az első héten, amikor ideértem, lementem a
Keleti Dongára pár másik diákkal. Egy-két krugét tettem az asztalra. Csak egy
hirtelen ötlet volt. Még a Makker-kerék szabályait sem ismertem, de amikor az
osztó megforgatta, a legszebb muzsika volt a fülemnek. Nyertem, és újra
nyertem. Ez volt életem legjobb estéje.
– És azóta is ezt keresed.
Jesper bólintott.
-A könyvtárban kellett volna maradnom. Nyertem. Veszítettem. Aztán még
többet veszítettem. Kellett a lóvé, úgyhogy kezdtem a bandáknak dolgozni.
Egyik éjjel két fickó nekem támadt egy sikátorban. Kaz elintézte őket, aztán
kezdtünk együtt melózni.
– Azokat a fiúkat valószínűleg ő bérelte fel, hogy megtámadjanak, és aztán a
lekötelezettjének érezd magad.
– Azt nem tenné… – Jesper elgondolkodott, aztán elnevette magát. –
Dehogyisnem! – Jesper az ujjait hajlítgatta, aztán elmélyülten tanulmányozta a
tenyerében a vonalakat. – Kaz olyan… Nem is tudom, még sosem találkoztam
hozzá hasonló fickóval. Mindig meglepő.
– Bizony. Mint egy méhraj a komódfiókban.
– Pontosan – robbant ki Jesperből a nevetés.
– Szóval mit is csinálunk mi itt?
Jesper újra a tenger felé fordult, érezte, hogy az arca elvörösödik.
– Reméljük, hogy csurran valami a mézből, és imádkozunk, hogy ne
csípjenek meg a méhek.
– Akkor legalább mindketten egyforma idióták vagyunk – taszította oldalba
Inej Jespert.
– Nem tudom, neked mi a mentséged, Kísértet. Én vagyok az, aki nem tud
otthagyni egy rossz leosztást.
– Ezért vagy pocsék szerencsejátékos, Jesper, de remek barát – karolt bele a
lány Jesperbe.
– Túl jó vagy neki, azt ugye tudod?
– Tudom. De te is.
– Sétáljunk?
– Sétáljunk – felelte Inej, Jesperhez igazítva a lépteit. – Aztán arra kérlek,
tereld el Nyina figyelmét, amíg megkeresem a késeimet.
– Semmi gond, felhozom Helvart. – Ahogy a fedélzet ellenkező irányába
indultak, Jesper visszapillantott a kormány felé. Kaz mozdulatlanul állt. Még
mindig őket nézte, szúrós szemmel és a szokásos megfejthetetlen
arckifejezésével.
 18
Kaz

MÁR KÉT NAP ELTELT AZÓTA, hogy Inej feljött a hajóorvosi kabinból, mire Kaz
rávette magát, hogy odamenjen hozzá. A lány hátát a hajó törzsének vetve,
keresztbe tett lábbal egyedül üldögélt, és egy csésze teát kortyolgatott.
Kaz odabicegett hozzá.
– Mutatni szeretnék neked valamit.
– Köszönöm kérdésedet, jól vagyok – felelte a lány, ahogy felnézett rá. – És
te?
Kaz szája mosolyra húzódott.
– Remekül. – Ügyetlenül letelepedett a lány mellé, és letette a pálcáját.
– Fáj a lábad?
– Nem vészes. Ide nézz! – Maguk közé terítette Wylan börtönszektort
ábrázoló rajzát. Wylan tervrajzai többnyire felülről ábrázolták a Jégudvart, a
börtön rajza viszont oldalnézeti képet, az épület emeleteit egymás tetején
ábrázoló keresztmetszetet mutatott.
– Már láttam – közölte Inej. – Hat emelet a kéményben felfelé – húzta végig
az ujját egyenes vonalban az alagsortól a tetőig.
– Meg tudod csinálni?
– Van más lehetőség? – húzta fel Inej sötét szemöldökét.
– Nincs.
– Akkor ha azt mondom, nem tudok oda felmászni, akkor megfordíttatod a
hajót Spechttel, és visszavitetsz minket Ketterdamba?
– Akkor találok más lehetőséget – felelte Kaz. – Fogalmam sincs, mit, de nem
fogom veszni hagyni ezt a szajrét.
– Tudod, hogy meg tudom csinálni, és tudod, hogy nem fogok nemet
mondani. Akkor miért kérdezed?
Mert már két napja próbálok valami ürügyet találni arra, hogy beszélhessek
veled.
– Biztosra akarom venni, hogy tisztában vagy vele, mire vállalkozol, és hogy
tanulmányozod a tervrajzot.
– Lesz próba?
– Lesz – felelte Kaz. – Ha nem sikerül felmásznod, mind ott ragadunk egy
fjerdai börtönben.
– Hmm – hümmögött Inej, és belekortyolt a teájába. – Én meg kinyiffanok. –
Behunyta a szemét, és nekitámasztotta a fejét a hajótörzsnek. – Aggódom a
kikötőhöz vezető menekülési útvonal miatt. Nem tetszik, hogy csak egy út vezet
kifelé.
Kaz is nekidőlt a hajótörzsnek.
– Nekem sem – ismerte el rossz lábát kinyújtva. – De a fjerdaiak pont ezért
építették ilyenre.
– Megbízol Spechtben?
– Van rá okom, hogy ne bízzam? – pillantott a lányra a szeme sarkából.
– Nem, dehogy, de ha a Ferolind nem vár minket a kikötőben…
– Eléggé megbízom benne.
– Tartozik valamivel neked?
Kaz bólintott. Körbesandított, és így szólt:
– Fegyelemsértés miatt kidobták a haditengerészetből, és megtagadták a
járadékát. Van egy nővére Belendt környékén, akit támogat. Kapott tőlem pénzt.
– Szép volt tőled.
Kaz szeme összeszűkült.
– Nem vagyok mesebeli alak, aki ártalmatlan csínyeket követ el, a
gazdagoktól elvesz, hogy a szegényeknek adja. Pénz és információ származott a
dologból. Specht úgy ismeri a haditengerészeti útvonalakat, mint a tenyerét.
– Semmit nem adunk ingyen, Kaz – mondta a lány egyenesen a szemébe
nézve. – Tudom. De ha a Ferolindet elfoglalják, nem tudjuk elhagyni
Djerholmot.
– Kihozlak benneteket. Hiszen tudod.
Mondd, hogy tudod! Szerette volna tőle hallani. Ez a munka minden eddigitől
különbözött. Minden kétség, amit a lány megfogalmazott, jogos volt, és csak a
saját fejében harsogó félelmeket visszhangozta. Mielőtt elhagyták Ketterdamot,
Kaz rámordult Inejre, azt mondta neki, hogy másik pókot keres a munkára, ha a
lány szerint nem fog sikerülni neki. Tudnia kellett, hogy a lány képesnek tartja őt
a feladatra, hogy bevigye őket a Jégudvarba, és épen és egészségesen ki is hozza,
ahogy más csapattal, más munkáknál is. Tudnia kellett, hogy a lány hisz benne.
De Inej csak annyit mondott:
– Úgy hallom, Pekka Rollins volt az, aki ránk vadászott a kikötőben.
 Kazt csalódás járta át.
– Hát aztán?
– Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogyan próbálsz keresztbe tenni neki,
Kaz.
– Csak egy főnök, egy hordóbeli gazember a sok közül.
– Nem hinném. Amikor a többi bandát fúrod, az üzlet, Pekka Rollinsszal
viszont személyes az ügy.
Kaznak később fogalma sem volt, miért mondta el. Eddig senkinek sem árulta
el, sohasem mondta ki hangosan ezt. Most viszont Kaz a fölöttük feszülő
vitorlákon tartva a szemét így szólt:
– Pekka Rollins ölte meg a bátyámat.
Nem kellett látnia Inej arcát, hogy érezze, mennyire megdöbbent.
– Neked volt egy bátyád?
– Sok mindenem volt – mormogta Kaz.
– Sajnálom.
Talán a lány együttérzésére vágyott? Ezért mondta volna el neki?
– Kaz… – Inej habozott. Vajon mit csinál most a lány? Próbálja vigasztalóan
a karjára tenni a kezét? Azt mondja majd, hogy megérti őt?
– Imádkozni fogok érte – mondta Inej. – Hogy nyugodjon békében a
túlvilágon, ha ebben a világban nem talált békére.
Kaz elfordította a fejét. Közel ültek egymáshoz, a válluk majdnem összeért. A
lány szeme olyan barna volt, hogy majdnem fekete, és ezúttal a haja ki volt
engedve. Mindig hátrakötve hordta, kegyetlenül szoros fonatban. Kazt már a
gondolattól is ki kellett volna ráznia a hidegnek, hogy ilyen közel ül valakihez.
Ehelyett az járt a fejében: Mi történne, ha közelebb húzódnék?
– Nem akarom, hogy imádkozz – mondta a fiú.
– Akkor mit akarsz?
A régi válaszok könnyen eszébe jutottak: pénzt, bosszút, hogy Jordie hangja
örökre elhallgasson a fejemben. De a belsejéből egy újabb válasz tört elő
hangosan, sürgetően és zavaróan: Téged, Inej! Téged!
Kaz vállat vont és elfordult.
– Meghalni a saját aranyam súlya alatt.
– Akkor imádkozom, hogy mindent megkapj, amit kérsz – sóhajtott Inej.
– Még több ima? – kérdezte Kaz. – És te mit akarsz, Kísértet?
– Hátat fordítani Ketterdamnak, és sosem hallani többet ezt a nevet.
Rendben. Akkor új pókot kell majd keresnie, de megszabadul ettől a zavaró
dologtól.
– A harmincmillió krugéből kapott részedből valóra válhat a kívánságod. –
Kaz talpra állt. – Úgyhogy inkább jó időre és ostoba őrökre tartogasd az
imádságodat. Engem inkább hagyj ki belőle.

KAZ A HAJÓ ORRÁBA BICEGETT, haragudott magára, és dühös volt Inejre. Minek is
ment oda hozzá? Minek is beszélt neki Jordie-ról? Napok óta ideges és szétszórt.
Hozzá volt szokva, hogy a Kísértete körülötte legyen: etesse a varjakat az
ablakpárkányán, élezze a késeit, amíg ő az íróasztalánál dolgozik, szuli
közmondásaival szapulja őt. Nem Inejt akarta, hanem a megszokott rutinjuk
kellett neki.
Kaz a hajó korlátjának támaszkodott. Bárcsak ne mondott volna semmit a
bátyjáról! Még ez a pár szó is emlékeket ébresztett benne, amelyek figyelmet
követeltek. Mit is mondott Geelsnek a Tőzsdénél? Én az a fajta mákvirág
vagyok, ami kizárólag a Hordóban terem. Újabb hazugság, a maga köré épített
mítosz újabb darabkája.
Miután az apjuk meghalt – egy eke nyomta agyon, a beleit nedves vörös
virágokból álló csíkként végigszórta a szántóföldön –, Jordie eladta a tanyát.
Nem sok pénzért, az adósságok és a jelzálog gondoskodott erről, de elég volt,
hogy biztonságban eljussanak Ketterdamba, és jó ideig szerényen megéljenek.
Kaz kilencéves volt, még mindig hiányzott neki az apja, és meg volt ijedve,
hogy el kell hagyniuk az egyetlen otthont, amit eddig ismert. Erősen szorította a
bátyja kezét, miközben kilométereken keresztül üde hullámzó vidéki tájon
utaztak át, míg végül elérték az egyik nagy vízi utat, és felugrottak egy
Ketterdamba terményt szállító hajóra.
– Mi lesz, ha odaérünk? – kérdezte Jordie-tól.
– Először kifutó leszek a Tőzsdén, aztán hivatalnok. Részvényes lesz
belőlem, aztán igazi kereskedő, és akkor meggazdagszom.
– És velem mi lesz?
– Iskolába fogsz járni.
– És te miért nem jársz iskolába?
– Én túl öreg vagyok az iskolához, és túl okos is – csipkelődött Jordie.
Az első pár nap a városban pontosan úgy zajlott, ahogy Jordie ígérte.
Végigsétáltak a kikötők nagy kanyarulatán, amit Hordófenéknek neveztek, aztán
le a Keleti Dongán, hogy megnézzék az összes kaszinót. Nem kalandoztak túl
messzire délre, mert figyelmeztették őket, hogy az utcák arra már veszélyesek
lehetnek. Szobát vettek ki egy takaros vendégházban, nem messze a Tőzsdétől,
minden új ételt kipróbáltak, amit csak megláttak, és betegre tömték magukat
birsalmazselés cukorból. Kaz imádta a kis omlettes bódékat, ahol ki lehetett
választani a tölteléket.
 Jordie minden reggel elment a Tőzsdére munkát keresni, és Kaznak addig a
szobájában kellett maradnia. Ketterdamban nem volt biztonságos a gyerekeknek
egyedül járkálniuk. Tolvajok és zsebesek voltak mindenütt, sőt gyerekrablók is,
akik elkapták a kisfiúkat, és továbbadták a legtöbbet ígérő vevőnek. így hát Kaz
otthon maradt. Széket tolt a mosdókagyló elé, és felmászott rá, hogy láthassa
magát a tükörben, miközben megpróbál pénzérméket eltüntetni, ahogy az egyik
kaszinó előtt egy bűvésztől látta. Kaz órákig el tudta volna nézegetni a férfit, de
végül Jordie elrángatta onnan. A kártyatrükkök rendben voltak, de az eltűnő
pénzérme nem hagyta nyugodni. Hogy csinálhatta a bűvész? Az egyik
pillanatban ott volt, a másikban eltűnt.
A katasztrófa egy felhúzható kutyával kezdődött.
Jordie éhesen és feldúltan állított haza, bosszantotta, hogy újabb napot
vesztegetett el.
– Azt állítják, nincs munka, de úgy értik, nincs munka egy ilyen fiúnak, mint
én. Itt mindenki valakinek az unokatestvére, a bátyja vagy a legjobb barátjának a
fia.
Kaznak nem volt kedve megpróbálni felvidítani a bátyját. Maga is nyűgös
volt, miután annyi órát eltöltött a négy fal között csupán pénzérmék és kártyák
társaságában. Le akart menni a Keleti Dongára, és megkeresni a bűvészt.
Az azt követő években Kaz mindig azon gondolkodott, mi lett volna, ha
Jordie nem akart volna a kedvében járni, ha inkább hajókat mentek volna nézni a
kikötőben, vagy ha egyszerűen csak a csatorna másik oldalán sétálnak. Szerette
volna azt hinni, hogy teljesen másként alakultak volna a dolgok, de minél
idősebb lett, annál inkább arra jutott, hogy ez egyáltalán nem számított volna.
Elhaladtak a Smaragdpalota harsány zöldje mellett, és annak tő-
szomszédságában, az Arany Likőr előtt egy fiú apró játék kutyákat árult. A
játékot egy bronzkulccsal kellett felhúzni, mire egyenes lábbal, bádogfülét
csapkodva totyogni kezdett. Kaz leguggolt, és minden kulcsot elfordított, hogy
az összes kutya egyszerre totyogjon, az árus fiú pedig beszédbe elegyedett
Jordie-val. Kiderült, hogy Lijbe valósi, ami két városra van onnan, ahol Kaz és
Jordie nevelkedett, és ismert egy férfit, aki kifutókat keresett. Nem a Tőzsdénél,
hanem egy irodában, nem messze az utcában. Jordie jöjjön el másnap reggel,
mondta a fiú, és akkor együtt beszélhetnek a férfival. Ő is azt remélte, hogy
kifutói állást kaphat.
A hazaúton Jordie mindkettőjüket külön forró csokoládéval vendégelte meg,
nem csak egy közöset vásárolt.
– Most megfordul a szerencsénk – közölte Jordie, miközben a gőzölgő csészét
markolva, lábukat egy hidacskáról lelógatva nézték a Donga fényeinek játékát a
vízen. Kaz lenézett a csatorna fényes felszínén látszó tükörképükre, és azt
gondolta: Most szerencsésnek érzem magam.
A játék kutyákat áruló fiút Filipnek hívták, az általa ismert férfit pedig Jakob
Hertzoonnak. Kisebb ügyleteket bonyolító kereskedő volt, akinek apró kávéháza
volt a Tőzsde közelében, ahol kisebb befektetőknek kínálta a Kerchen keresztül
vezető kereskedelmi utak részvényeit.
– Látnod kellene a helyet – lelkesedett Jordie Kaznak, amikor aznap késő este
hazaérkezett. – A nap minden órájában tele van, az emberek beszélgetnek,
hírekkel kereskednek, részvényeket és határidős ügyleteket adnak-vesznek, mind
hétköznapi emberek: hentesek, pékek és dokkmunkások. Hertzoon úr azt
mondja, bárki meggazdagodhat, csak szerencsére és a megfelelő barátokra van
szüksége.
A következő hét olyan volt, mint egy édes álom. Jordie és Filip kifutóként
dolgozott Hertzoon úrnak, üzeneteket hoztak-vittek a rakpartra, és alkalmanként
megbízásokat adtak le a Tőzsdén vagy más kereskedelmi irodákban. Amíg
dolgoztak, Kaz a kávéházban lehetett. A pult mögött az italrendeléseket kitöltő
férfi megengedte neki, hogy felüljön a bárpultra, és gyakorolja a bűvésztrükkjeit,
és annyi forró csokoládét ihatott, amennyi csak beiéiért.
Meghívták őket Hertzoonékhoz vacsorára. Egy nagy házban laktak a
Zelverstraaton, aminek a bejárati ajtaja kék volt, az ablakokon pedig fehér
csipkefüggönyök lógtak. Hertzoon úr nagydarab, barátságos, pirospozsgás arcú
férfi volt, és tömött szürke pofaszakállat viselt. A felesége, Margit megcsipkedte
Kaz arcocskáját, és füstölt kolbászos hutspottal etette, Kaz pedig a konyhában
játszott Saskiával, a lányukkal. Saskia tízéves volt, és Kaz úgy gondolta, hogy ő
a legszebb lány, akivel életében találkozott. Jordie-val együtt késő estig ott
maradtak náluk, és Margit zongorakíséretével énekeltek, miközben hatalmas
ezüstszürke kutyájuk reménytelenül verte a ritmust a farkával. Amióta az apja
meghalt, Kaz még sosem érezte magát ilyen jól. Hertzoon úr még azt is
megengedte Jordie-nak, hogy kisebb összegekért vállalati részvényeket
vásároljon. Jordie többet akart befektetni, de Hertzoon úr mindig óvatosságra
intette:
– Apránként, fiam, apránként.
A dolgok még jobbra fordultak, amikor Hertzoon úr barátja visszatért Novji
Zemből. Egy kerchi kereskedelmi hajó kapitánya volt, és úgy tűnt, az egyik
zemeni kikötőben összeakadt egy cukortermelő gazdával. A gazda már jól a
pohár fenekére nézett, és azon kesergett, hogy az ő és a szomszédjai
cukornádültetvényeit elöntötte az árvíz. A cukorárak épp alacsonyak voltak, de
amikor az emberek rájönnek, hogy milyen nehéz lesz cukorhoz jutni az
elkövetkező hónapokban, az árak szárnyalni fognak. Hertzoon úr barátjának az
volt a szándéka, hogy felvásárolja az összes cukrot, amit csak tud, mielőtt a hír
eléri Ketterdamot.
– Ez csalásnak tűnik – súgta oda Kaz Jordie-nak.
– Ez nem csalás – horkant fel Jordie –, csak jó üzlet. És különben is, hogyan
lépjen előre a világban az átlagember egy kis plusz segítség nélkül?
Hertzoon úr elküldte Jordie-t és Filipet, hogy adjon le megbízást három
különböző irodában, nehogy valakinek véletlenül szemet szúrjon ez a nagy
mennyiségű beszerzés. A rosszul sikerült termés híre megérkezett a városba, és a
fiúk a kávéházban ülve nehezen titkolt örömmel figyelték, ahogy a táblán
emelkednek az árak.
Amikor Hertzoon úr úgy vélte, hogy a részvényárak már ennél magasabbra
nem emelkedhetnek, elküldte Jordie-t és Filipet, hogy adják el a részvényeket, és
gyűjtsék be a pénzt. Amikor visszaértek a kávéházba, Hertzoon úr egyenesen a
páncélszekrényéből adta át mindkettőjüknek a nyereségét.
– Nem megmondtam? – mondta Jordie Kaznak, amikor kiléptek a ketterdami
éjszakába. – Szerencse és jó barátok!
Pár nappal később Hertzoon úr újabb tippről számolt be nekik, amit
barátjától, a kapitánytól kapott, aki hasonló híreket hallott a következő
jurdatermésről.
– Idén az esőzések mindenkit súlyosan érintenek – közölte Hertzoon úr –, de
ezúttal nemcsak a földeket érte a pusztítás, hanem a raktárakat is Eamesben, a
rakpart mellett. Sok pénzre lehet számítani, úgyhogy nagy tételben akarok
játszani.
– Akkor nekünk is így kellene – mondta Filip.
– Attól tartok, ez nem nektek való üzlet, fiúk – vonta össze a szemöldökét
Hertzoon úr. – A befektetés minimális összege mindkettőtöknek túl magas. De
lesz még üzlet elég!
Filip irtó dühös lett, kiabált Hertzoon úrral, és közölte vele, hogy ez nem
igazságos.
Azt mondta neki, hogy ő is olyan, mint a többi tőzsdei kereskedő, akik
maguknak akarják kikaparni az összes gesztenyét, és olyan szavakkal gyalázta
Hertzoon urat, amiktől Kaz elszégyellte magát. Amikor elviharzott, a
kávéházban mindenki Hertzoon úr vörös, megszégyenült arcát bámulta.
Visszament az irodájába, és a székébe süppedve mentegetőzött:
– Nem… Nem tehetek róla, hogy ilyen az üzletmenet. Az ügyletet bonyolító
férfiak kizárólag nagybefektetőket akarnak, olyanokat, akik elbírják a
kockázatot.
Jordie és Kaz csak álldogált, és nem tudták, mit tegyenek.
– Ti is haragszotok rám? – kérdezte Hertzoon úr.
Biztosították róla, hogy egyáltalán nem. Filip viselkedett igazságtalanul.
 – Megértem, miért haragszik – mondta Hertzoon úr. – Ilyen lehetőség ritkán
adódik, de nincs mit tenni.
– Nekem van pénzem – jelentette ki Jordie.
– Jordie, te jó fiú vagy – mosolygott elnézően Hertzoon úr –, és semmi
kétségem, hogy egy nap te leszel a Tőzsde királya, de nincsen olyan tőkéd, amit
ezek a befektetők megkívánnak.
– De van! – közölte Jordie felszegett állal. – Apám farmjának eladásából.
– Gondolom, ez az összes vagyon, amiből neked és Kaznak meg kell élnetek.
Az ilyesmit nem lehet feltenni egy ügyletre, bármennyire biztos is a kimenetele.
A korodbeli gyerekeknek nincs keresnivalója…
– Nem vagyok gyerek. Ha ez egy jó lehetőség, akkor meg akarom ragadni.
Kaz sosem felejti el azt a pillanatot, amikor látta, hogy a mohóság elragadja a
bátyját, egy láthatatlan kéz továbblöki, az eszköz mozgásba lendül.
Hertzoon úr sokáig győzködte Jordie-t. Mindannyian visszamentek a
zelverstraati házba, és egészen késő estig ezt tárgyalták. Kaz fejét az ezüstszürke
kutya oldalán nyugtatva, kezében Saskia piros szalagját szorongatva el is aludt.
Amikor Jordie végül felébresztette, a gyertyák már leégtek, és reggelre járt.
Hertzoon úr arra kérte az üzlettársát, hogy jöjjön el, és írjon szerződést arról,
hogy Jordie kölcsönt ad neki. A kora miatt Jordie kölcsönadja a pénzt Hertzoon
úrnak, és ő fogja megkötni az üzletet. Margit tejes teával és tejfölös-lekváros
meleg palacsintával kínálta őket. Mindannyian átsétáltak a bankba, ahol a tanya
eladásából származó pénzt tartották, és Jordie átíratta Hertzoon úrra.
Hertzoon úr ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje őket a vendégházba, az
ajtónál pedig megölelte őket. A kölcsönszerződést átadta Jordie-nak, és
figyelmeztette, hogy helyezze biztonságba.
– Figyelj rám, Jordie! – szólt Hertzoon úr. – Csak halvány esély van rá, hogy
ez az üzlet rosszra fordul, de mindig van rá esély. Ha ez bekövetkezne, számítok
rá, hogy nem használod fel ezt az iratot a kölcsönöd visszakövetelésére.
Mindkettőnknek egyformán kell vállalnunk a kockázatot. Megbízom benned.
– Áll az alku! – felelte Jordie szélesen mosolyogva.
-Áll az alku! – ismételte Hertzoon úr büszkén, és úgy fogtak kezet, mint az
igazi kereskedők. Hertzoon úr vastag köteg krugét nyújtott át Jordie-nak.
– Ünnepeljetek egy finom vacsorával! Mához egy hétre gyere el a kávéházba,
és majd együtt figyeljük az árak emelkedését.
Azon a héten ridderspelt és spijkert játszottak a Hordófenék boltíveinél.
Jordie-nak vettek egy szép új kabátot, Kaznak pedig egy új pár puha bőrcsizmát.
Gofrit és sült krumplit ettek, és Jordie minden könyvet megvett, amire vágyott
egy wijnstraati könyvesboltban. Amikor letelt az egy hét, kéz a kézben sétáltak
el a kávéházhoz.
 Üresen találták. A bejárat zárva és bereteszelve. Amikor az orrukat a sötét
ablaknak nyomták, látták, hogy mindent kipakoltak: az asztalokat, a székeket és
a nagy rézurnákat, a napi kereskedelmi árakat mutató táblával együtt.
– Eltévesztettük a sarkot? – kérdezte Kaz.
De tudták, hogy nem. Feszült csöndben gyalogoltak el a zelverstraati házhoz.
A fényes kék ajtót senki sem nyitotta ki a kopogásukra.
– Elmentek itthonról egy kicsit – mondta Jordie. Órákig vártak a lépcsőn,
amíg le nem ment a nap. Egy lélek nem ment se ki, se be. Gyertyát sem
gyújtottak az ablakban.
Végül Jordie összeszedte a bátorságát, és bezörgetett a szomszéd ajtaján.
– Igen? – szólt ki a szobalány, aki kis fehér főkötőben nyitott ajtót.
– Nem tudja véletlenül, hová ment a szomszéd család? Hertzoonék?
-Azt hiszem, csak látogatóba jöttek egy időre Zierfoortból – mondta a
szobalány a homlokát ráncolva.
– Nem! – ellenkezett Jordie. – Évek óta itt laktak. Évek óta…
A szobalány megrázta a fejét.
– Az a ház majd egy évig üresen állt, miután az utolsó család elköltözött.
Csak pár hete bérelték ki.
-De…
A lány becsukta az ajtót az orra előtt.
Kaz és Jordie egy szót sem szólt egymáshoz a hazafelé úton, és akkor sem,
amikor felmásztak a vendégház lépcsőjén apró szobájukba. Sokáig ültek az
egyre növekvő sötétségben. Lentről, a csatornáról hangok szálltak fel hozzájuk,
amint az emberek esti dolguk után siettek.
– Valami történt velük – mondta végül Jordie. – Baleset lehetett, vagy
vészhelyzet. írni fog nekünk. Értünk fog küldeni.
Aznap este Kaz elővette a párnája alól Saskia piros szalagját. Szépen
összetekerte, és a tenyerébe szorította. Feküdt az ágyban, és imádkozni próbált,
de csak a bűvész pénzérméje járt a fejében: ott volt, aztán eltűnt.
 19
Matthias

Ez már túl sok volt. Nem számított rá, hogy ennyire nehéz lesz, amikor annyi idő
után először pillantja meg a hazáját. Több mint egy hete volt rá a Ferolind
fedélzetén, hogy felkészüljön, de a feje tele volt az általa választott úttal,
Nyinával, a kegyetlen varázslattal, ami kiragadta őt börtönzárkájából, és a
végtelen ég alatt észak felé suhanó hajóra ültette, és bilincse súlyán kívül még
ránehezedett a hamarosan elkövetendő tett terhe is.
Késő délután pillantotta meg először az északi partvidéket, de Specht úgy
döntött, hogy várjanak a partraszállással napnyugtáig. Abban bízott, hogy a
szürkületben kevésbé lesznek szem előtt. A part mentén bálnavadászfalvak
sorakoztak, és senki sem szerette volna, ha észreveszik őket. Bár prémvadásznak
álcázták magukat, a Söpredék tagjai még mindig elég feltűnő csapatot alkottak.
Az éjszakát a hajón töltötték. Másnap hajnalban, amikor Nyina odajött hozzá,
Matthias éppen a Jesper és Inej által kiosztott téli ruhát és felszerelést
csomagolta össze. A fiút lenyűgözte Inej gyors gyógyulása. Bár a lánynak még
mindig karikás volt a szeme, de könnyedén mozgott, és ha voltak is fájdalmai,
ügyesen titkolta.
– Kaz küldött, hogy vegyem le a bilincsedet – lengetett meg előtte egy kulcsot
Nyina.
– Éjszakára megint megbilincseltek?
– Az Kaztól függ. És gondolom, tőled is. Ülj csak le!
– Csak add ide a kulcsot!
– Kaz azt szeretné, hogy szabjam át az arcodat.
– Micsoda? De miért? – A gondolat, hogy Nyina boszorkánysággal
átváltoztatja a külsejét, elviselhetetlennek tűnt.
– Most már Fjerdában vagyunk. Azt akarja, hogy a biztonság kedvéért kicsit
kevésbé nézz ki önmagadnak.
 – Tudod, mekkora ez az ország? Nem valószínű…
– Az viszont sokkal valószínűbb, hogy valaki felismer a Jégudvarban, és
hirtelen nem tudok mindent megváltoztatni rajtad.
– Miért?
– Nem vagyok olyan jó arcszabó. Most már minden korporál képzéséhez
hozzátartozik, de nekem egyszerűen nincs hozzá érzékem.
Matthias felhorkant.
– Mi az? – kérdezte a lány.
– Még sosem hallottam olyat tőled, hogy valamiben ne lennél jó.
– Hát, elég ritkán fordul elő.
Matthias szája a legnagyobb rémületére mosolyra rándult, de elég könnyen el
is tudta fojtani, ha arra gondolt, hogy átszabják az arcát.
– Mit mondott Brekker, mit csinálj rajtam?
– Semmi radikálisát: megváltoztatom a szemed színét, a hajadat – már
amennyi van. Nem fog úgy maradni.
– Nem tetszik a dolog. – Nem tetszik, hogy ilyen közel jössz hozzám.
– Nem tart sokáig, és nem is fog fájni, de ha vitát akarsz nyitni róla Kazzal…
– Jól van – szedte össze magát a fiú. Brekkerrel nem volt értelme vitába
szállni, főleg hogy a beígért kegyelmet egyszerűen Matthias orra alá dörgölheti.
Matthias felkapott egy vödröt, felfordította, és ráült. – Most már megkaphatom a
kulcsot?
Nyina odaadta neki, és amíg a magával hozott dobozban keresgélt, a fiú
levette a bilincset a csuklójáról. A füles doboznak rengeteg apró fiókja volt,
amikben a lány apró üvegcsékben porokat és pigmenteket tartott. Az egyik
fiókból egy tégely fekete anyagot vett elő.
– Ez meg micsoda?
– Antimon-szulfid. – A lány odalépett hozzá, és az ujja hegyével felemelte a
fiú állát. – Ne szorítsd annyira össze a szád! Még kitörik a fogad.
Matthias összekulcsolta a karját.
Nyina szórni kezdte az antimon-szulfidot a fiú fejére, és bánatosan
felsóhajtott.
– Miért nem eszik húst Matthias Helvar, a bátor drüskelle?- kérdezte a lány
színpadias hangon, miközben folytatta a munkát. – Szomorú egy történet,
gyermekem. Egy gonosz grisa kiütötte a fogait, így most csak pudingot
nyammoghat.
– Hagyd abba! – mordult rá Matthias.
– Micsodát? Tartsd hátra a fejed!
– Most mit csinálsz?
– Besötétítem a szemöldöködet és a szempilláidat. Tudod, ahogy a lányok
szokták táncmulatság előtt. – Matthias valószínűleg vágott egy grimaszt, mert
Nyinából kitört a nevetés. – Ez az arc!
Nyina előrehajolt, barna hajtincsei a fiú arcát csiklandozták, miközben az
antimon-szulfid színét a szemöldökére irányította. A lány kezét a fiú arcára tette.
– Hunyd le a szemed! – duruzsolta Nyina. Hüvelykujját elhúzta a fiú
szempillája fölött, és Matthias észrevette, hogy visszafojtja a lélegzetét.
– Már nincs rózsaillatod – bukott ki Matthiasból, de legszívesebben bokán
rúgta volna magát. Nem kellene odafigyelnie Nyina illatára.
– Biztosan hajóillatom lett.
Dehogyis. Édes, tökéletes illat lengte be, mint a…
– Karamella.
Nyina bűntudatosan sütötte le a szemét.
– Kaz mondta, hogy csomagoljuk be, amire az úton szükségünk lehet. A
lányoknak enniük kell valamit. – A zsebébe nyúlva egy csomag karamellát
húzott elő. – Kérsz egyet?
Igen.
– Nem.
Nyina vállat vont, és bekapott egyet. Behunyta a szemét, és boldogan
felsóhajtott.
– Annyira finom!
Megalázó felismerés volt, hogy egész nap tudná nézni a lányt, ahogy eszik.
Többek között ezt szerette a legjobban Nyinában: mindent az utolsó cseppig
kiélvezett, akár a karamelláról, akár a patak hideg vizéről, akár szárított
rénszarvashúsról volt szó.
– Most a szemedet – mondta Nyina, szájában a cukorral, és egy apró üvegcsét
húzott elő a dobozból. – Tartsd nyitva!
– Ez meg mi? – kérdezte a fiú idegesen.
– Egy Zsenya Szafin nevű grisa által kifejlesztett tinktúra. Ez a
legbiztonságosabb módszer a szemszín megváltoztatására.
Nyina újra előrehajolt. Az arcát kissé pirosra csípte a hideg, a szája kissé
nyitva. Az ajka alig pár centire volt Matthias szájától. Ha kicsit kiegyenesedik,
megcsókolhatnák egymást.
– Nézz rám! – utasította a lány.
Épp azt csinálom. A fiú tekintete összekapcsolódott Nyináéval. Emlékszel
erre a partra, Nyina? – szerette volna megkérdezni, bár tudta, hogy biztosan
emlékszik.
– Milyen színűre csinálod a szememet?
– Csitt! Ez olyan nehéz! – Ujjait finoman a cseppekbe mártotta, és odatartotta
őket Matthias szeméhez.
– Tedd már bele!
– Hallgass már el! Azt akarod, hogy megvakítsalak?
Matthias elhallgatott.
Nyina végre hátrább húzódott, és szemrevételezte Matthias arcát.
– Barnás… Mint a karamella – közölte a lány kacsintva.
– Mit akarsz kezdeni Bo Jul-Bajurral?
A lány felegyenesedett, és elutasító arckifejezéssel hátralépett.
– Ezt meg hogy érted?
Matthias sajnálta, hogy Nyina könnyed modora egy csapásra megváltozott, de
nem számított. Hátranézett, nehogy véletlenül valaki kihallgassa őket.
– Pontosan tudod, hogy értem. Egy percig sem hiszem, hogy hagyod, hogy
ezek az alakok átadják Bo Jul-Bajurt a kerchi Kereskedőtanácsnak.
Nyina visszatette az üvegcsét az egyik apró fiókba.
– Mielőtt odaérünk a Jégudvarhoz, még legalább kétszer meg kell ezt
ismételnem, hogy sötétítsem a színt. Szedd össze a holmidat! Kaz azt szeretné,
ha egészre indulásra készen állnánk.
Nyina lecsapta a doboz tetejét, felkapta a bilincset, aztán eltűnt.

MIRE BÚCSÚT VETTEK a hajó legénységétől, az ég rózsaszínről aranyfényűvé

változott.
– Akkor viszlát a djerholmi kikötőben – kiáltotta Specht. – Nincs gyász!
– Nincs temetés! – válaszolták a többiek. Furcsa egy népség.
Brekker bosszantóan szófukar volt azzal kapcsolatban, hogy pontosan hogyan
fogják megközelíteni Bo Jul-Bajurt, és aztán hogyan jutnak ki a Jégudvarból a
tudóssal a markukban, azt viszont világosan közölte, hogy ha megkaparintották a
zsákmányt, a Ferolind lesz a menekülési útvonaluk. A hajónak kerchi
bélyegzővel ellátott papírjai voltak, amelyekben az állt, hogy a Haanraadt-öböl
Vállalat képviselői minden díjat megfizettek és minden engedélyt megszereztek
ahhoz, hogy fjerdai prémet és árut szállíthassanak Zierfoortba, egy dél-kerchi
kikötővárosba.
A zátonyos tengerpartról elindultak felfelé a szikla oldalán. Közelgett a
tavasz, de a földet még mindig vastag jégtakaró borította, úgyhogy nem volt
könnyű felkapaszkodni. Amikor a szikla tetejére értek, megálltak, hogy kifújják
magukat. A Ferolind még mindig ott volt a látóhatáron, vitorláit ugyanaz a szél
dagasztotta, ami az ő arcukat csapkodta.
-A szentekre! – szólalt meg Inej. – Mi most tényleg belevágtunk ebbe.
– A nyomorult napjaim minden nyomorult percében azt kívántam, bárcsak
leszállhatnék végre arról a hajóról – jelentette ki Jesper.
– Akkor most meg hirtelen miért hiányzik?
– Talán mert máris olyan, mintha a lábunk nemsokára lefagyna
– dobogott a csizmájával Wylan.
– Ha megkaptuk a pénzünket, krugével fűthetsz be magadnak – közölte Kaz.
– Indulás!
Varjúfejes pálcáját a Ferolinden hagyta, és egy kevésbé feltűnő pálcával
helyettesítette. Jesper szomorúan vált meg becses gyöngyház markolatú
revolvereitől egypár dísztelen pisztolyért, Inej pedig ugyanígy tett különleges
kés- és tőrkészletével, és csak azokat tartotta meg, amiket a börtönbe való
bevonuláskor nem sajnált otthagyni. Gyakorlati döntések, de Matthias tudta,
hogy a talizmánoknak ereje van.
Jesper megvizsgálta az iránytűjét, aztán délnek fordultak, és egy olyan
ösvényt kerestek, amin eljuthatnak a legfontosabb kereskedelmi útra.
– Én majd felbérelek valakit, hogy fűtsön be nekem krugével.
Kaz Jesperhez igazította a lépteit.
– Akár fel is bérelhetnél valakit, hogy béreljen fel valakit, hogy fűtsön be
neked krugével. A nagykutyák így csinálják.
– Tudod, hogy csinálják az igazi nagyfőnökök? Felbérelnek valakit, hogy
béreljen fel valakit, hogy…
A hangjuk egyre jobban elhalt, ahogy meneteltek előre, Matthias és a többiek
pedig sorban utánuk. Matthias észrevette, hogy mindannyian vetettek még egy
utolsó pillantást az eltűnő Ferolindre. A szkúner Kerchhez tartozott, egy darabka
otthont jelentett a számukra, és az az utolsó ismerős dolog minden pillanattal
egyre távolabbra sodródott tőlük.
Matthias kicsit még együtt is érzett velük, de ahogy gyalogoltak a reggeli
fényben, be kellett ismernie, hogy élvezi, ahogy a csatorna patkányai most az
egyszer reszketnek és küszködnek egy kicsit. Azt hitték, hogy ismerik a hideget,
de a fehér északnak megvolt rá a maga módszere, hogy az idegeneket újra
önvizsgálatra késztesse. Új csizmájukban ügyetlenül botladoztak, dülöngéltek, és
próbáltak rájönni, hogy hogyan is kell gyalogolni a kemény páncéllal borított
havon, úgyhogy Matthias hamarosan az élre került, és végül ő diktálta a tempót,
bár Jesper folyamatosan ellenőrizte az iránytűjét.
– Vedd fel a… – állt meg Matthias, és kezével mutogatni kezdett Wylannek.
Nem tudta, hogy mondják kerchiül a „szemüveget”, de még a „havat” sem. Ezek
a kifejezések valahogy nem kerültek elő a börtönben. – Takarjátok el a
szemeteket, különben visszafordíthatatlan kár érheti. – Ilyen messzi északon az
ember meg is vakulhatott, lefagyhatott a szája, a füle, az orra, a keze vagy a lába.
Kopár, vad táj volt ez, és az emberek többsége csak ennyit látott belőle.
Matthiasnak viszont gyönyörű volt. A jégben Djel lelke lakott. Más-más színe,
alakja, sőt illata volt, ha az ember tudta, mit keressen.
Csak ment, ment előre, és szinte békesség költözött belé, mintha Djel hallaná
őt, és enyhülést adna zaklatott elméjének. A jég gyermekkori emlékeket
ébresztett benne arról, amikor az apjával vadásztak. Délebbre laktak, Halmhend
közelében, de telente Fjerdának az a része is pont úgy nézett ki, mint ez: fehér-
szürke világ, amit fekete törzsű fák alkotta erdőcskék és kiugró sziklacsoportok
szakítottak meg, mintha a semmiből emelkedtek volna ki – hajóroncsok az óceán
kopár fenekén.
A gyalogtúra első napja olyan volt, mint egy megtisztulás: kevés beszéd, és
észak fehér hallgatása ítélkezés nélkül visszafogadta Matthiast. Több
panaszkodásra számított, de még Wylan is csak gyalogolt leszegett fejjel.
Mindannyian túlélők – értette meg Matthias. – Alkalmazkodnak. Amikor a nap
kezdett lejjebb ereszkedni a horizonton, megették a szárított marhahúsból és
kétszersültből álló fejadagjukat, és szó nélkül bedőltek a sátrukba.
Másnap reggel azonban vége szakadt a csendnek és Matthias törékeny
nyugalmának. Most, hogy messze jártak a hajótól és annak legénységétől, Kaz
nekiállt elmagyarázni a terv részleteit.
– Ha jól végezzük a dolgunk, hamarabb besurranunk a Jégudvarba és
kisétálunk onnan, mint hogy a fjerdaiak egyáltalán észrevennék, hogy a
díjnyertes tudósuknak lába kelt – magyarázta Kaz, miközben hátukra vették a
csomagjukat, és továbbindultak dél felé. – Amikor bemegyünk a börtönbe, a
fogdába visznek minket a férfi- és a női zárkák tömbje alatt, amíg vádemelésre
várunk. Ha Matthias nem téved, és az eljárás még ugyanaz, akkor az őrök
naponta csak háromszor jönnek be a zárkákba létszámellenőrzést tartani. Ha
kijutunk a zárkákból, legalább hat óránk van arra, hogy átmenjünk a követségre,
megtaláljuk Jul-Bajurt a Fehér-szigeten, és levigyük a kikötőbe, mielőtt bárki is
észrevenné, hogy valaki hiányzik.
– Mi lesz a fogdai zárkákban lévő többi fogollyal? – kérdezte Matthias.
– Az már el van intézve.
Matthias összeráncolta a szemöldökét, de nem lepte meg különösebben a
dolog. Amikor a fogda zárkáiba kerülnek, Kaz és a többiek ekkor lesznek a
legnagyobb kutyaszorítóban. Matthiasnak csak egy szavába kerül az őrök felé,
hogy véget vessen az egész tervüknek. Brum ezt tenné, egy tisztességes ember
ezt választaná. Matthias félig-meddig azt hitte, hogy ha visszatér Fjerdába, akkor
megjön a jobbik esze, akkor erőt tud venni magán, hogy itt hagyja ezt az őrült
vállalkozást, de ehelyett csak még erősebb honvágyat érzett, és még jobban
hiányzott neki az az élet, amiben valaha drüskelle testvéreivel része volt.
 – Ha kint vagyunk a zárkákból – folytatta Kaz –, Matthias és Jesper kötelet
szerez az istállóból, amíg mi Wylannel kiszabadítjuk Nyinát és Inejt a női
fogdából. Az alagsorban találkozunk. Itt van a szemétégető, és elvileg, amíg a
börtön éjjelre zárva van, senki nem lesz a mosodában. Amíg Inej felmászik,
Wylannel átkutatjuk a mosodát, hátha találunk robbantáshoz használható
anyagokat. És arra az esetre, ha a fjerdaiak esetleg a börtönben rejtenék el Bo
Jul-Bajurt,
Iiogy megkönnyítsék az életünket, Nyina, Matthias és Jesper átfésüli a felső
szintek zárkáit.
– Nyina és Matthias? – kérdezte Jesper. – Nem azért, hogy megkérdőjelezzem
bárki szakértelmét, de tényleg ideális párosításnak tartod ezt?
Matthias majd kipukkadt mérgében. Jespernek igaza volt, de gyűlölte, hogy
így tárgyalnak róla.
– Matthias ismeri a börtön rendjét, Nyina pedig mindenféle hangos küzdelem
nélkül el tudja intézni az őröket. Te fogsz ügyelni arra, hogy ne öljék meg
egymást.
– Mert én vagyok a csapat diplomatája?
– A csapatnak nincsen diplomatája. Most figyeljetek! – kérte Kaz. – A börtön
többi része nem olyan, mint a fogda. Az őrök a zárkatömbben kétóránként
cserélődnek, és nem szeretnénk, ha valaki vészriadót rendelne el, úgyhogy csak
okosan. Mindent az Ezeréves óra ütéséhez igazítunk. Közvetlenül hat ütés után
lépünk ki a zárkákból, feljutunk a szemétégetőn át, és nyolc ütésre a tetőn
vagyunk. Kivétel nincs.
– És aztán mi lesz? – érdeklődött Wylan.
– Átmászunk a követségi szektor tetejére, és azon keresztül jutunk el az
üveghídhoz.
– Így az ellenőrzőpontok másik oldalára kerülünk – konstatálta Matthias,
önkéntelenül enyhe csodálattal a hangjában. – A híd őrei azt gondolják majd,
hogy a követség kapuján jutottunk be, és ott már átvizsgálták a papírjainkat.
– Rabruhában? – kérdezte Wylan homlokráncolva.
– A második szakasz – közölte Jesper. – A csalás.
– így van – helyeselt Kaz. – Inej, Nyina, Matthias és én váltóruhákat fogunk
kölcsönvenni az egyik küldöttségtől – és amikor megtaláljuk Bo Jul-Bajur
barátunkat, akkor neki is szerzünk egy kis extra holmit –, és átsétálunk az
üveghídon. Megkeressük Jul-Bajurt, és visszamegyünk vele a követségre. Nyina,
ha lesz rá idő, akkor amennyire csak lehet, átszabod a külsejét, de amíg nem
fújnak miattunk riadót, senki sem fog észrevenni még egy shut a vendégek
között.
Hacsak Matthiasnak nem sikerül elsőként a tudóshoz érnie. Ha a többiek
holtan találnak rá, Kaz nem okolhatja Matthiast érte, és akkor is megkapja a
kegyelmet. De mi van, ha sohasem sikerül elválnia a csoporttól? A visszaúton
még mindig érheti Jul-Bajurt fedélzeti baleset.
– Tehát, ha jól értem, Wylan rám marad – konstatálta Jesper.
– Rád, kivéve, ha hirtelen enciklopédikus tudásra tettél szert a Fehér-szigetről,
megtanultál zárat feltörni, megmászhatatlan falat megmászni, vagy magas rangú
hivatalnokokkal flörtölve bizalmas információt kicsalni. És különben is azt
akarom, hogy ketten készítsétek a bombákat.
– Micsoda elvesztegetett tehetség – pillantott Jesper bánatosan a pisztolyaira.
– Tegyük fel, hogy mindez működik. Hogy jutunk ki? – kérdezte Nyina, és
összefonta a karját.
– Kisétálunk – felelte Kaz. – Ez a terv szépsége. Emlékszel, mit mondtam a
palimadár figyelmének eltereléséről? A követség kapujánál minden szem a
Jégudvarba befelé igyekvő vendégekre irányul. A kifelé igyekvők nem
jelentenek biztonsági kockázatot.
– Akkor miért van szükség bombákra? – kérdezte Wylan.
– Óvintézkedésnek. A Jégudvar tizenegy kilométerre fekszik a kikötőtől. Ha
valaki észreveszi, hogy Bo Jul-Bajur eltűnt, gyorsan el kell jutnunk az út végére.
– Pálcájával egy vonalat húzott a hóban.
A főút egy szurdokon halad át. Ha felrobbantjuk a hidat, senki sem jöhet
utánunk.
Matthias a kezébe temette a fejét, elképzelte, hogy ezek az alantas figurák
milyen rombolást készülnek végezni az országa fővárosában.
– Egyetlen fogoly, Helvar – nyugtatta Kaz.
– És egy híd – vetette közbe Wylan segítőkészen.
– És minden, amit még közben a levegőbe kell repítenünk – tette hozzá
Jesper.
– Elhallgasson mindenki! – mordult fel Matthias.
– Fjerdaiak – vonta meg a vállát Jesper.
– Egyáltalán nem tetszik ez az egész – közölte Nyina.
Kaz felvonta a szemöldökét.
– Legalább találtatok valamit Helvarral, amiben egyetértetek.

MINÉL DÉLEBBRE ÉRTEK, és minél inkább eltávolodtak a tengerparttól, a jeget

annál több erdősáv, kibukkanó fekete föld és állatnyom tarkította – az élővilág,
Djel folyton dobogó szívének bizonyítékai. A többiek kérdések özönével
árasztották el.
– Még egyszer: hány őrtorony van a Fehér-szigeten?
 – Gondolod, hogy Bo Jul-Bajur a palotában lesz?
– A Fehér-szigeten őrbarakkok vannak. Mi van, ha a barakkokban tartják?
Jesper és Wylan arról vitatkozott, hogy milyen robbanóanyagokat lehet
összeállítani a börtönmosoda készleteiből, és hogy vajon tudnának-e puskaport
szerezni a követségi szektorban. Nyina Inejnek próbált segíteni megbecsülni,
hogy milyen sebességgel kellene felmásznia a szemétégető kéményében, hogy
legyen ideje odaerősítenie a kötelet, és felhúzni a többieket a tetőre.
Folyamatosan kikérdezték egymástól az Udvar felépítését és működését, a
falgyűrű külön belső udvarral rendelkező három kapuőrhá-zának alaprajzát.
– Első ellenőrzőpont?
– Négy őr.
– Második ellenőrzőpont?
– Nyolc őr.
– A falgyűrű kapui?
– Négy, amikor a kapu nem működik.
Olyanok voltak, mint egy őrjítően károgó varjúkórus, ami azt rikácsolja
Matthias fülébe: Áruló, áruló, áruló!
– Sárga riadó? – kérdezte Kaz.
– Zavar a szektorban – vágta rá Inej.
– Vörös riadó?
– Behatolók a szektorban.
– Fekete riadó?
– Itt a végítélet? – felelte Jesper.
– Körülbelül – bólintott rá Matthias, és csuklyáját szorosabbra húzva tovább
rótta a kilométereket. Még a különböző csengőhangokat is utánoztatták vele.
Szükséges volt, de tiszta idiótának érezte magát, miközben azt énekelgette:
Bimm bamm bimm bimm bomm.
Nem, várj csak, bimm bimm bamm bimm bimm.
– Ha gazdag leszek – mondta Jesper mögötte –, valami olyan helyre megyek,
ahol soha többé nem kell havat látnom. És te mihez kezdesz, Wylan?
– Nem igazán tudom.
– Szerintem venned kellene egy aranyzongorát…
– Fuvolát.
– …és koncerteket adni egy sétahajón. Kiköthetnél vele a csatornán,
közvetlenül apád háza előtt.
– Nyina tud énekelni – vágott közbe Inej.
– Duettezni fogunk – tette hozzá Nyina. – Az apád végül kénytelen lesz
elköltözni.
Nyina tényleg borzalmasan énekel. Matthiast bosszantotta, hogy tudja ezt, de
nem tudta megállni, hogy ne pillantson hátra. Nyinának hátracsúszott a
csuklyája, és dús fürtjei kiszabadultak a gallérjából.
Miért csinálom ezt? – gondolta Matthias mérgelődve. A hajón is előfordult
vele: elhatározta, hogy nem foglalkozik a lánnyal, erre a következő pillanatban
már őt kereste a tekintetével.
Pedig ostobaság volt úgy tenni, mintha nem ő járna a fejében. Nyinával együtt
gyalogoltak ugyanezen a tájon. Ha jól becsülte meg, csak pár kilométerre onnan
vetette partra őket a tenger, ahol a Ferolind horgonyt vetett. Egy viharral
kezdődött, és valahogy ez a vihar azóta sem ért véget. Nyina a széllel és az
esővel együtt berobbant az életébe, és fenekestől felforgatta a világát. Azóta
elvesztette a lelki egyensúlyát.

A VIHAR A SEMMIBŐL KEREKEDETT, és úgy dobálta a hajót a hullámokon, mint egy

játékszert. A tenger egy ideig benne volt a játékban, aztán belefáradt, és a hajót
kötelek, vitorlák és ordító utasok kusza szövevényeként a mélybe rántotta.
Matthias emlékezett a víz sötétségére, a szörnyű hidegre és a mélység
csendjére. A következő pillanatban arra eszmélt, hogy sós vizet felköhögve
levegőért kapkod. Valaki átkarolva tartja a mellkasánál fogva, és úsznak a
vízben. Elviselhetetlen hideg van, de valahogy mégis el tudja viselni.
– Ébresztő, te nyomorult izomkolosszus! – Tiszta, makulátlan fjerdai beszéd,
mintha nemes ajkáról származna. Elfordította a fejét, és döbbenten látta, hogy az
a fiatal boszorkány fogja, akit a Vándorló-sziget déli partjain fogtak el, és
ravkaiul morog magában. Matthias meg volt győződve róla, hogy a lány nem
kaeli. Valahogy kiszabadulhatott a köteleiből és a ketrecből. Matthias minden
porcikáját rettegés töltötte el, és ha az ámulattól és a hidegtől nem lett volna
annyira lebénulva, ki is szabadította volna magát a lány karjából.
– Mozogj már! – szólt hozzá a lány fjerdaiul. – Jesszusom, mivel etetnek
benneteket? Olyan nehéz vagy, mint egy szénásszekér.
A lány erősen kapálózott, kettőjük helyett is úszott. Megmentette az életét. De
miért?
Matthias megmoccant a lány karjában, és tempózni kezdett a lábával, hogy
jobban haladjanak. Nagy meglepetésére azt hallotta, hogy a lány felzokog.
– Hála az égnek! – sóhajtott a lány. – Ússzál, te behemót!
– Hol vagyunk? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom – felelte a lány, és Matthias érezte a rémületet a hangjában.
A fiú elrúgta magát tőle.
– Ne! – kiáltott rá a lány. – El ne engedj!
De Matthias nagyot lökött rajta, és kiszabadította magát. Amint elengedte a
lány karját, rázúdult a hideg. Hirtelen éles fájdalom hasított belé, és a végtagjai
lomhán elernyedtek. A lány eddig borzalmas bűbája segítségével melegítette fel.
Matthias a sötétben felé nyúlt.
– Drüsje?– kiáltott, és szégyellte, hogy félelem csendül a hangjában. A szó
fjerdaiul boszorkányt jelentett, de Matthias nem tudott más nevet, amin hívhatta.
– Drüskelle! – kiáltott a lány, aztán Matthias érezte, hogy a fekete vízben az
ujja a lányéhoz ér. Megragadta a lányt, és magához húzta. A teste nem volt
igazán meleg, de ahogy hozzáért, a végtagjaiban alábbhagyott a fájdalom.
Matthiast egyszerre hála és viszolygás öntötte el.
– Meg kell találnunk a szárazföldet – lihegte a lány. – Nem tudok egyszerre
úszni és mindkettőnk szívét mozgásban tartani.
– Majd én úszom – mondta a fiú. – Te meg… Majd én úszom.
A lány hátát a mellkasához szorította, és a karja alatt átkarolta a törzsét, pont
úgy, ahogy percekkel azelőtt a lány fogta őt, mintha a lány meg akarna fulladni.
És így is volt, mindketten közel voltak a megfulladáshoz, ami hamar be is
következhet, ha előbb halálra nem fagynak.
A fiú rendületlenül tempózott a lábával, próbált nem túl sok energiát
veszíteni, de mindketten tudták, lehet, hogy hiába úszik. Amikor a vihar
lecsapott rájuk, nem voltak messze a szárazföldtől, de teljesen sötét volt. Lehet,
hogy a part felé haladnak, de az is lehet, hogy a nyílt tenger felé.
Csak a lélegzetvételük hangját és a víz csobogását, a hullámok moraját
lehetett hallani. Matthias gondoskodott a haladásukról – bár lehet, hogy körbe-
körbe úszkáltak –, a lány pedig fenntartotta mindkettőjük légzését. Matthias nem
tudta, melyikük fog először kimerülni.
– Miért mentettél meg? – kérdezte végül a fiú.
– Ne pazarold az energiát! Ne beszélj!
– Miért csináltad?
– Mert emberi lény vagy! – vetette oda a lány mérgesen.
Hazugság. Ha kijutnak a szárazföldre, kell neki egy fjerdai, hogy segítsen
neki életben maradni, valaki, aki ismeri a vidéket, bár a lány nyilvánvalóan
beszélte a nyelvet. Hát persze hogy beszélte. Mind csalók és kémek, akiket arra
képeztek ki, hogy megtámadják az olyanokat, mint ő, akiknek nincsenek
természetellenes képességeik. Ragadozók.
Tovább tempózott, de a lábizmai kezdtek fáradni, és érezte, hogy a hideg a
csontjaiba hatol.
– Máris feladod, boszorkány?
A fiú érezte, hogy a lány lerázza magáról a fáradtságot, és a vér azonnal
visszatért a kéz- és lábujjaiba.
– Majd a te tempódhoz igazodom, drüskelle. Ha meghalunk, a te lelkeden fog
száradni a túlvilágon.
Ezen muszáj volt kicsit elmosolyodnia. Meg kell hagyni, öntudatos egy lány.
Ez már akkor is világosan látszott, amikor még a ketrecben volt.
Így folytatták egész éjjel: csipkelődtek egymással, ahányszor csak
valamelyikük elfáradt. Csak a tenger, a jég létezett számukra, és néha-néha
hallatszott egy-egy csobbanás, ami lehetett hullám vagy akár a vízben feléjük
úszó éhes ragadozó.
– Odanézz! – suttogta a boszorkány, amikor a hajnal vidám, rózsaszín fénybe
öltöztette az eget. Ott, a távolban Matthias éppen hogy csak ki tudott venni egy
kiugró jéghegyet és a sötét kavicsos part fekete szalagját. Szárazföld.
Nem vesztegették az időt megkönnyebbülésre vagy ünneplésre. A boszorkány
hátrahajtott fejét Matthias vállán nyugtatta, míg az centiméterről nyomorult
centiméterre igyekezett előrehaladni. Minden hullám igyekezett visszahúzni
őket, mintha a tenger nem akarná kiengedni őket a markából. Végül a lábuk
földet ért, és félig úszva, félig mászva kikecmeregtek a partra. Elengedték
egymást, és ahogy Matthias a fekete sziklákra felmászva kijutott a halott, fagyos
szárazföldre, testét elöntötte a kín.
Először nem is tudtak járni. Lassan, meg-megmozdulva próbálták
engedelmességre bírni a végtagjaikat, és vacogtak a hidegtől. Végül Matthiasnak
sikerült talpra állnia. Arra gondolt, hogy egyszerűen elsétál, és a lány nélkül
keres menedéket magának. A lány fejét lehajtva négykézláb állt, haja csatakos,
kusza loboncként hullott az arcába. Matthiasnak valahogy az volt az érzése,
hogy le fog feküdni, és egyszerűen nem kel fel.
A fiú tett egy lépést, meg még egyet, aztán visszafordult. Akármilyen
indokból is, de a lány tegnap éjjel megmentette az életét, nemcsak egyszer,
hanem újra és újra. Örökre adósa marad.
Visszatámolygott hozzá, és odanyújtotta neki a kezét.
Amikor a lány felnézett rá, az arcán gyűlölet és kimerültség zord egyvelege
tükröződött. Látta rajta, hogy szégyelli magát, amiért hálás, és tudta, hogy ebben
a röpke pillanatban a lány az ő tükre. Ő sem akart Matthiasnak tartozni
semmivel.
Végül ő döntött a lány helyett. Ennyivel tartozott neki. Lenyúlt érte, talpra
állította, és együtt bicegtek el a partról.
Nyugat felé tartottak, legalábbis Matthias azt remélte. Ilyen messzi északon a
nap csalóka tréfát űzhet az emberrel, és nem volt náluk iránytű, amivel
tájékozódhattak volna. Már majdnem besötétedett, Matthiason valódi rettegés
kezdett eluralkodni, amikor végül meglátta az első bálnavadásztelepet. Teljesen
kihalt volt – a telepek csak tavasszal népesültek be –, és nem volt több, mint egy
csontokból, gyeptéglából és állatbőrökből álló kerek kunyhó, de menedékre
találhattak benne, ami azt jelentette, hogy az éjszakát legalább túlélhetik.
Az ajtón nem volt zár, úgyhogy gyakorlatilag beestek rajta.
– Köszönöm – morogta a lány, és lerogyott a kerek tűzhely mellett.
Matthias nem szólt egy szót sem. Az, hogy rábukkantak a táborra, csak a
vakszerencsének köszönhető. Ha csak egy pár kilométerrel messzebbre veti őket
partra a tenger, nekik befellegzett.
A bálnavadászok tőzeget és száraz gyújtóst hagytak a tűzhelyben. Matthias a
tűzgyújtással foglalatoskodott, próbált füstön kívül mást is produkálni. Esetlenül,
kimerültén ügyködött, annyira éhes volt, hogy legszívesebben lerágta volna a
csizmájáról a bőrt. Suhogást hallott maga mögött, és ahogy megfordult,
majdnem elejtette az uszadékfa-darabot, amit az apró lángnyelvek
előcsalogatására használt.
– Mi a csudát művelsz? – csattant fel.
A lány hátrapillantott a válla – a teljesen csupasz válla – fölött, és így szólt:
– Van valami, amit művelnem kellene?
– Vedd vissza a ruhádat!
– Csak nem fogok halálra fagyni, hogy meg ne sértsem a szemérmességedet –
forgatta a szemét a lány.
Matthias komoran beleszúrt a tűzbe, de a lány nem foglalkozott vele, hanem
levette a többi ruháját is – a tunikáját, a nadrágját, még az alsóneműjét is –, aztán
beburkolózott az ajtó mellett halomban álló piszkos rénszarvasbőrök egyikébe.
– A szentekre, micsoda szag! – morgolódott a lány, miközben közelebb
csoszogott, és a többi szőrméből és pokrócból fészket alakított ki a tűz mellett.
Ahányszor csak megmozdult, a rénszarvasköpeny szétvált, és látni engedte kerek
lábszárát, fehér bőrét, a mellei közötti árnyékot. Szándékosan csinálta, Matthias
tudta, próbálta őt kihozni a sodrából. Muszáj volt a tűzre összpontosítania, az
imént majdnem meghalt, és ha nem sikerül meggyújtania, akkor még mindig van
erre esély. Csak hagyná már abba a lány ezt az átkozott motoszkálást. Az
uszadék fa eltört a kezében.
Nyina fújt egyet, leheveredett a szőrmefészekbe, és felkönyökölt.
– A szentek szerelmére, drüskelle, mi ütött beléd? Csak meg akartam
melegedni. Megígérem, hogy nem becstelenítelek meg álmodban.
– Nem félek tőled – vágott vissza Matthias idegesen.
– Akkor pont olyan ostoba vagy, mint amilyennek látszol – felelte rá a lány
gonosz vigyorral.
A fiú a tűz mellett maradt leguggolva. Tudta, hogy oda kell feküdnie a lány
mellé. A nap lement, és egyre hidegebb lett, alig tudta megakadályozni, hogy a
foga hangosan vacogjon. Szükségük lesz egymás melegére, ha túl akarják élni az
éjszakát. Nem kellett volna ezzel foglalkoznia, de mégsem akart a lány
közelében lenni. Mert gyilkos, azért – magyarázta magának. – Gyilkos és
boszorkány.
Kényszerítette magát, hogy felálljon, és a takarók felé induljon, de Nyina
feltartott kézzel megállította.
– Ne is álmodj róla, hogy a közelembe jössz ezekben a ruhákban.
Csuromvizes vagy.
– Akkor is fenntarthatod a vérkeringésünket.
– Irtó fáradt vagyok – felelte dühösen a lány –, és ha egyszer elalszom, akkor
csak ez a tűz marad, hogy melegen tartson bennünket. Innen is látom, hogy
reszketsz. Minden fjerdai ilyen prűd?
Nem. Talán. Matthias nem igazán tudta. A drüskellék szent rendet alkottak.
Szűzies életet kellett élniük, amíg feleséget nem találtak – erényes fjerdai
feleséget, olyat, aki nem rohangált másokra kiabálva, és nem meztelenkedett.
– Minden grisa ilyen szemérmetlen? – kérdezett vissza védekezően.
– A fiúk és a lányok egymás mellett, együtt gyakorlatoznak az Első és a
Második Hadseregben. Nincs sok helye a szűzies elpirulásnak.
– Nem természetes, hogy a nők harcoljanak.
– Nem természetes, hogy valaki annyira ostoba legyen, mint amennyire
magas, és lám, mégis itt vagy. Tényleg azért úsztál kilométereken keresztül,
hogy ebben a viskóban dobd fel a talpad?
– Kunyhó, és fogalmad sincs, hogy kilométereket úsztunk-e.
Nyina elkeseredetten fújt egyet, oldalra fekve összehúzta magát, és amennyire
csak tudta, bevackolta magát a kályha mellé. – Túl fáradt vagyok vitatkozni. –
Behunyta a szemét. – Nem lehet igaz, hogy a te arcod az utolsó dolog, amit
látok, mielőtt meghalok.
Matthias úgy érezte, hogy a lány incselkedik vele. Ott állt, és idiótának érezte
magát, és gyűlölte a lányt, mert miatta érezte magát így. Hátat fordított neki,
ledobta magáról az ázott gönceit, és a tűz mellé terítette őket. A lány felé
pillantott, hogy nem nézi-e, aztán a pokróchalomhoz lépett, és megtartva a
tisztes távolságot, végül bebújt a lány mögé.
– Közelebb, drüskelle – duruzsolta a lány csipkelődve.
A fiú egyik kezével átkarolta, és a lány hátát a mellkasához húzta. A lány
meglepetten felkiáltott, és nyugtalanul mocorogni kezdett.
– Nem mozogj már! – morogta Matthias. Volt már közel lányokhoz, igaz nem
sokhoz, de egyikük sem volt ilyen illetlenül gömbölyded, mint ez.
– Hideg vagy és vizes – nyafogott reszketve a lány. – Mintha egy óriási
tintahallal feküdnék egy ágyban.
– Te mondtad, hogy jöjjek közelebb!
 – Engedj el egy kicsit – utasította a lány, és amikor elengedte, átfordult, hogy
szembekerüljenek egymással.
– Mit csinálsz? – kérdezte a fiú rémülten hátrahőkölve.
– Nyugalom, drüskelle. Nem most foglak leteperni.
A fiú kék szeme összeszűkült.
– Utálom, ahogy beszélsz.
Csak képzelte, hogy a lány arcán sértődött kifejezés suhant át? Mintha a
szavainak bármi hatása is lenne erre a boszorkányra. Tényleg csak a képzelete
játszhatott vele, mert a lány így szólt:
– Gondolod, hogy érdekel, mit szeretsz és mit nem?
A lány a mellkasára tette a két kezét, és a szívére összpontosított. Nem
kellene engednie, hogy ezt csinálja, nem kellene megmutatnia a gyenge oldalát,
de ahogy a vére áramlani kezdett, és a teste felmelegedett, az őt elöntő
megkönnyebbülés és nyugalom túl jó érzés volt, hogy elutasítsa.
Vonakodva bár, de hagyta magát kicsit ellazulni a lány tenyerének érintése
alatt. A lány megfordult, és újra maga köré húzta a fiú karját.
– Szívesen, te hatökör.
Matthias hazudott. Tetszett neki, ahogy a lány beszélt.

ÉS MÉG MOST IS TETSZIK. Hallotta, ahogy valahol a háta mögött élénken

magyarázva fjerdai szavakat próbál tanítani Inejnek.
– Nem, hring-keeella. Kicsit meg kell nyújtanod az utolsó szótagot.
– Hringalaa? – próbálkozott Inej.
– Sokkal jobb, de… Tudod, az úgy van, hogy a kerchi nyelv olyan, mint a
gazella. Egyik szóról a másikra ugrándozik – utánozta a lány. – A fjerdai meg
olyan, mint a sirály, folyton suhan és lebukik. – A kezéből a légáramlatokon
vitorlázó madarat formált. Ebben a pillanatban a lány felpillantott, és észrevette,
hogy Matthias őt nézi.
A fiú megköszörülte a torkát.
– Ne egyetek havat! – tanácsolta. – Csak kiszáradtok tőle, és leviszi a
testhőmérsékleteteket.
Tovább rótta a kilométereket, és igyekezett minél hamarabb felérni a
következő domb tetejére, hogy kicsit messzebb legyen a lánytól, de ahogy a
magaslatra ért, földbe gyökerezett a lába.
Megperdült, és feltartotta a kezét.
– Állj! Ezt nem akarjátok…
De már túl késő volt. Nyina a szája elé kapta a kezét, Inej valami védelmező
jelet rajzolt a levegőbe, Jesper a fejét rázta, Wylan ök-lendezni kezdett, Kaz
kifürkészhetetlen arckifejezéssel, megkövültén állt.
A máglyát egy sziklára rakták. Akárki műve volt is, próbálta a tüzet egy kiálló
kő védelmében meggyújtani, de az nem nyújtott elég oltalmat ahhoz, hogy a szél
ki ne oltsa a lángokat. A jeges földbe három cölöpöt vertek le, amelyekhez
három elszenesedett holttest volt odakötve. Elfeketedett, repedezett bőrük még
mindig parázslóit.
– Ghezen! – szentségeit Wylan. – Ez meg mi a csuda?
– Ezt csinálják a fjerdaiak a grisákkal – közölte Nyina megnyúlt arccal, zöld
szemével meredten bámult.
– Ezt bűnözők csinálják – felelte rá Matthias háborogva. – A máglyákat már
azóta betiltották, hogy…
Nyina Matthias elé pördült, és erősen mellbe lökte.
– Ne merészeld ezt mondani! – sziszegte fortyogó dühvel. – Mondd meg,
legutoljára mikor ítéltek el valakit azért, hogy grisát égetett! Gyilkosságnak
nevezitek egyáltalán, amikor kutyákat öltök?
– Nyina…
– Máshogy hívjátok a gyilkosságot, amikor egyenruhában végzitek?
Ekkor egy panaszos nyögést hallottak, olyan volt, mint a szél süvítése.
– A szentekre! – szólalt meg Jesper. – Az egyik még él.
A vékony, metsző hang újra felhangzott a jobb oldali fekete alak felől. Nem
lehetett megmondani, hogy férfi vagy nő-e. A haja leégett, a ruhája összeolvadt a
lábával. Helyenként lemállott róla a fekete pörk, és látni engedte a nyers húst.
Nyina torkából zokogás tört fel. Felemelte a kezét, de túlságosan remegett, és
nem sikerült az ereje segítségével véget vetnie az alak szenvedéseinek.
Könnyben úszó szemmel a többiekhez fordult.
– Én… Kérlek benneteket, valaki…
Jesper mozdult meg először. Két lövés dördült, és az alak elcsendesült. Jesper
visszadugta a pisztolyait a tokjukba.
– A francba, Jesper! – csattant fel Kaz. – Most kilométerekre beharangoztad,
hogy itt vagyunk.
– Akkor majd azt hiszik, hogy vadászok vagyunk.
– Hagynod kellett volna, hogy Inej csinálja.
– Nem volt szándékomban – mondta Inej csendesen. – Köszönöm, Jesper.
Kaz álla megrándult, de nem szólt többet.
– Köszönöm – szólt elhaló hangon Nyina. Az ösvény vonalát követve a hóban
rohanni kezdett a fagyos vidéken át. Zokogva botladozott a terepen. Matthias
utánament. Itt kevés jellegzetes tereptárgy volt, úgyhogy az ember könnyen
eltévedhetett.
– Nyina, ne szakadj el a csapattól…
 – Ide fogsz visszatérni, Helvar – csattant fel a lány. – Ez az ország, amit
szolgálni szeretnél. Most büszke vagy rá?
– Sosem küldtem egy grisát sem a máglyára. A grisák tisztességes tárgyalást
kapnak…
Nyina a fiú felé fordult, a szemén a hószemüveg, arcára ráfagytak a könnyei.
– Akkor az állítólagos tisztességes tárgyalásaitok végén miért nem mentettek
még fel egyetlen grisát sem a vádak alól?
-Én…
– Mert az a bűnünk, hogy létezünk. A bűnünk mi vagyunk.
Matthias elhallgatott, és amikor megszólalt, két érzés viaskodott benne:
szégyellte a mondandóját, de szükségét érezte, hogy elmondja, amit tanítottak
neki, ami még mindig igaznak tűnt számára.
– Nyina, eszedbe jutott már valaha, hogy talán… Nem is kellene léteznetek?
Nyina szeme zöld lángot lövellt. Egy lépést tett Matthias felé, aki érezte, hogy
a lányt majd szétveti a düh.
– Lehet, hogy ti vagytok azok, akiknek nem kellene létezniük, Helvar.
Gyenge, puhány, rövid életű nép vagytok a szánalmas kis babonáitokkal. Fa- és
jégszellemeket imádtok, akik még azt a fáradságot sem veszik, hogy
megjelenjenek előttetek, de amikor valódi erőt láttok, akkor alig várjátok, hogy
eltapossátok.
– Ne űzz gúnyt abból, amit nem értesz!
– Sért a gúnyolódásom? A népem örömmel venné, ha nevetnétek rajta e
helyett a barbárság helyett. – Határtalan elégedettség suhant át Nyina arcán. –
Ravka újjáépül, és vele együtt a Második Hadsereg is, és amikor készen állnak,
remélem, megkapjátok a megérdemelt tisztességes tárgyalásotokat. Remélem, a
drüskelléket bilincsbe verik, és végighallgattatják velük a bűnlajstromukat, hogy
a világ tudomást szerezzen a gonosztetteitekről.
– Ha annyira látni akarod Ravka felemelkedését, akkor miért nem vagy most
ott?
– Azt akarom, hogy megszerezd a kegyelmedet, Helvar. Azt akarom, hogy itt
legyél, amikor a Második Hadsereg északra vonul, és minden centiméterét
letarolja ennek a pusztaságnak. Remélem, felégetik és sóval vetik be a
földjeiteket. Remélem, a barátaidat és a családodat is máglyára küldik.
– Már megtették, Zenyik. Az anyámat, az apámat és a csecsemő búgomat.
Pokolhívó katonák, a te drága, üldözött grisáid égették porig a falunkat. Nincs
semmi vesztenivalóm.
Nyina keserűen felnevetett.
– Lehet, hogy nem voltál még eleget a Pokol Kapujában, Matthias. Az
embernek mindig van még vesztenivalója.
 20
Nyina

MÉG MINDIG ÉRZEM A SZAGUKAT. Nyina a hajával és a ruhájával küzdött, miközben

a hóban tántorogva próbálta nem elhányni magát. Nem bírta kiverni a fejéből a
holttestek látványát, ahogy a gyulladt vörös hús előtűnt az égett fekete réteg alól,
mintha egy halom parázsló faszenet látott volna. Úgy érezte, mintha a hamujuk,
az égő hús szaga teljesen beborítaná. Képtelen volt rendesen lélegezni.
Matthias közelében Nyina könnyen elfelejtette, hogy ki is ez a fiú, és mit is
gondol róla valójában. Ma reggel a fiú rosszalló pillantásait és morgolódását
elviselve újra átszabta a külsejét. Nemcsak elviselte, még élvezte is a dolgot,
hálás volt érte, hogy valami ürüggyel a közelében lehet, és nevetséges módon
örült neki, ha a fiút majdnem megnevettette. A szentekre, de miért is törődöm
ezzel? Miért érzi úgy, hogy Matthias Helvar egyetlen mosolya többet ér, mint
ötven másiké? A szíve vadul dobogni kezdett, amikor hátrahajtotta a fiú fejét,
hogy megcsinálja a szemét. Arra gondolt, hogy megcsókolhatná.
Szerette volna megcsókolni, és biztosra vette, hogy a fiú is ugyanezt gondolja.
Vagy talán azt, hogy legszívesebben megint megfojtana.
Nyina nem felejtette el, amit a fiú a Ferolind fedélzetén mondott, amikor
megkérdezte, mihez akar kezdeni Bo Jul-Bajurral, és tényleg át akarja-e adni a
tudóst a kerchieknek. Ha Nyina szabotálná Kaz küldetését, vajon Matthias
kegyelme is odalenne? Ezt nem teheti. Akárki is a fiú, tartozik neki a
szabadságával.
A hajótörés után három hétig volt úton Matthiasszal együtt. Nem volt náluk
iránytű, így fogalmuk sem volt, merre tartanak. Még azt sem tudták, hogy az
északi partvidék melyik részén vetette őket partra a tenger. Hosszú napokon át
vánszorogtak a hóban, és jéghideg éjszakákat töltöttek az általuk összetákolt
kezdetleges kuckókban vagy bálnavadásztelepek elhagyatott kunyhóiban, ha
olyan szerencséjük volt, hogy ráakadtak egyre. Sült hínárt ettek, és mindenféle
füveket, gyökereket, amiket találtak. Amikor az egyik telepen egy utazómálha
alján szárított rénszarvashúst találtak elrejtve, az olyan volt, mint valami csoda.
Néma gyönyörűséggel rágták, és szinte megrészegültek az ízétől.
Az első éjszaka után az összes száraz ruha és takaró melegében aludtak, amit
találtak, de a tűz két ellentétes oldalán. Ha nem volt fájuk és gyújtósuk, akkor
egymás mellé bújtak, de alig érve a másikhoz, reggelre viszont szorosan egymás
mellett, együtt szuszogva, egyetlen kiflibe kucorodva találták magukat.
Matthias minden reggel azon lamentált, hogy a lányt képtelenség
felébreszteni.
– Mintha egy hullát kellene feltámasztanom.
– A halottak még öt percet kérnek – mormogta a lány, és a fejét a szőrmébe
dugta.
A fiú hangosan dobogva járkált, kevés cókmókjukat a lehető leghangosabban
pakolta össze, és közben így morgott magában:
– Lusta, nevetséges, önző… – Míg a lány végül feltápászkodott, és készülődni
kezdett.
– Mi lesz az első dolog, amit csinálsz majd, ha hazaérsz? – kérdezte a lány az
egyik végtelen napjukon, amikor a hóban gyalogolva azt remélték, hogy valami
civilizáció nyomára bukkannak.
– Aludni fogok – vágta rá a fiú. – Megfürdöm. Imádkozom az elvesztett
barátaimért.
– Aha, a többi gazfickóért és gyilkosért. Egyébként hogy lett belőled
drüskelle?
– Egy grisatámadás során a te barátaid lemészárolták a családomat – felelte a
fiú hidegen. – Brum magához vett, és célt adott, amiért harcolhatok.
Nyina nem akarta elhinni a dolgot, de tudta, hogy lehetséges. Voltak csaták,
és az összecsapásokban ártatlan életeket is kioltottak. Ugyanolyan nyugtalanító
volt elképzelni azt a szörnyeteg Brumot valamiféle apafiguraként.
Nem tűnt ildomosnak vitatkozni vagy bocsánatot kérni, úgyhogy Nyina azt
mondta, ami először az eszébe ötlött:
–Jer molle pe oonet. Enel mörd je nej afva trohem verret. – Arra teremtettek,
hogy megvédjelek. Csak a halál gátolhat meg abban, hogy ezen eskümet
teljesítsem.
Matthias döbbenten bámult rá.
– Ez a drüskellék Fjerdához szóló esküje. Honnan ismered ezeket a szavakat?
– Próbáltam minél többet megtanulni Fjerdáról.
– Miért?
A lány habozott, majd így szólt:
 – Hogy ne féljek tőletek.
– Nem úgy nézel ki, mint aki fél.
– És te félsz tőlem? – kérdezett vissza a lány.
– Nem – válaszolta a fiú szinte meglepetten. Korábban már állította, hogy
nem fél tőle. Most már el is hitte a lány, és próbálta eszébe vésni, hogy ez nem jó
jel.
Egy ideig meneteltek, aztán a fiú megkérdezte:
– Neked mi lesz az első dolog, amit csinálsz?
– Enni fogok.
– Mit fogsz enni?
– Mindenfélét. Töltött káposztát, krumpligombócot, fekete ribizlis süteményt,
citromhéjas palacsintát. Alig várom, hogy láthassam Zója arcát, amikor
bevonulok a Kis Palotába.
– Zója Nazjalenszkaja?
Nyina megtorpant.
– Te ismered?
– Mind ismerjük. Nagy erejű boszorkány.
Ekkor Nyina ráébredt, hogy a drüskelléknek Zója kicsit olyasmi, mint nekik
Jarl Brum: kegyetlen, embertelen alak, aki a sötétben ólálkodva halált oszt.
Ennek a fiúnak Zója volt a szörnyetege. Ettől a gondolattól kényelmetlenül
kezdte érezni magát.
– Hogy szabadultál ki a ketrecből?
– Micsoda? – pislogott Nyina.
– A hajón. Meg voltál kötözve, és benn voltál a ketrecben.
– A vizespohár. A füle letört, és mögötte recés volt a pohár széle. Azzal
vágtuk el a köteleinket, és amikor a kezünk már szabad volt…
Nyina zavartan elhallgatott.
Matthias szemöldöke összerándult.
– Meg akartatok minket támadni.
– Aznap éjjelre terveztük a támadást.
– De kitört a vihar.
-Ki.
Egy szélhívó és egy fabrikátor lyukat tört a fedélzeten, és kiúsztak. De vajon
túlélték-e a jéghideg vizet? Sikerült-e kijutniuk a szárazföldre? A lány
megborzongott. Ha nem fedezik fel a pohár titkát, a ketrecben fulladt volna meg.
– Mit esznek a drüskellék? Mármint grisa csecsemőkön kívül – kérdezte
Nyina, megszaporázva lépteit.
– Nem eszünk csecsemőket!
– Delfinzsírt? Rénszarvaspatát?
 Nyina látta, hogy a fiú szája megremeg, és azon gondolkodott, vajon rosszul
van, vagy talán, egészen véletlenül, próbálja nem elnevetni magát.
– Sok halat eszünk. Heringet, sózott tőkehalat. És igen, rénszarvast is, de nem
a patáját.
– És a sütemények?
– Mi van velük?
– Odavagyok a sütikért, és kíváncsi vagyok, hogy találunk-e valami közös
nevezőt.
A fiú vállat vont.
– Ugyan már, drüskelle! – incselkedett a lány. Még mindig nem mondták meg
egymásnak a nevüket, és Nyina szerint talán jobb is volt így. Ha túlélik a dolgot,
végül eljutnak majd valamiféle városba vagy faluba. Nem tudta, ott mi fog
történni, mindenesetre minél kevesebbet tud róla a fiú, annál jobb. – Nem fjerdai
kormánytitkokat akarok kiszedni belőled. Csak arra vagyok kíváncsi, miért nem
szereted a süteményt.
– Dehogynem szeretem, csak nem ehetünk édességet.
– Senki? Vagy csak a drüskellék?
– A drüskellék. Kicsapongásnak számít, mint az alkohol vagy…
– A lányok?
A fiú elvörösödve baktatott tovább. Annyira könnyű volt zavarba hozni.
– Ha nem ehetsz cukrot és nem ihatsz alkoholt, akkor biztos nagyon ízlene
neked a pomdrakon.
A fiú először nem harapott rá a dologra, csak gyalogolt tovább, de végül nem
bírta tovább a csendet.
– Mi az a pomdrakon?
– Sárkánytál – felelte lelkesen Nyina. – Először brandybe áztatjuk a mazsolát,
aztán eloltjuk a lámpákat, és meggyújtjuk a mazsolát.
– Miért?
– Hogy nehezebb legyen elkapni őket.
– És aztán mit csinálsz vele, ha elkapod?
– Megeszem.
– Nem égeti le a nyelved?
– Dehogynem, de…
– Akkor meg minek…?
– Mert szórakoztató, te dinnye. Tudod mi az a „szórakozás”? Van rá szó a
fjerdaiban, úgyhogy csak ismered a kifejezést.
– Rengeteg szórakoztató dolgot csinálok.
– Jól van, milyen szórakoztató dolgokat csinálsz?
 És így folytatták tovább a kötekedést, éppen úgy, mint az első éjszaka a
vízben, próbálták életben tartani egymást, és nem tudomást venni arról, hogy
egyre gyengébbek, és ha hamarosan nem akadnak rá egy igazi városra, nem
fogják sokáig húzni. Volt olyan nap, amikor az éhségtől és az északi jég
csillogásától körbe-körbe meneteltek, visszafelé haladtak, és a saját lépteiken
botladoztak, de erről sosem beszéltek, nem ejtették ki az eltévedtünk szót, mintha
mindketten tisztában lettek volna vele, hogy az egyenlő lenne a vereség
beismerésével.
– Miért nem hagyják a fjerdaiak harcolni a lányokat? – kérdezte Nyina az
egyik este, ahogy egy féltető alá bekucorodva lefeküdtek, és földre simuló
bőrüket átjárta a hideg.
– Nem is akarnak harcolni.
– Honnan tudod? Megkérdeztél már egyet is?
– A fjerdai nőket tisztelni és védelmezni kell.
– Ez nagyon is bölcs szabálynak tűnik.
Matthias ekkorra már jól ismerte a lányt, úgyhogy meglepődött.
– Tényleg?
– Gondolj bele, milyen kínos lenne, ha egy fjerdai lány elverné rajtad a port.
A fiú felhorkant.
– Szívesen megnézném, ahogy legyőz egy lány – mondta Nyina vidáman.
– Azt várhatod!
– Látni valószínűleg nem fogom, csak megtapasztalom majd abban a
pillanatban, amikor úgy fellöklek, hogy seggre ülsz.
Erre aztán Matthias tényleg elnevette magát. Rendes nevetés volt, amit Nyina
a hátában is érzett.
– A szentekre, fjerdai, nem is tudtam, hogy tudsz nevetni. Vigyázz, lassan a
testtel!
– Tetszik, hogy ilyen nagyképű vagy, drüsje.
Most Nyina nevette el magát.
– Azt hiszem, ez a legszörnyűbb bók, amit valaha kaptam.
– Van olyan, amikor kételkedsz önmagadban?
– Folyton – felelte a lány félálomban. – Csak nem mutatom.
Másnap reggel egy olyan utat választottak, ami egy hullámos
gleccserszakadékokkal szabdalt jégmezőn haladt át. A halálos repedések közötti
szilárd darabokon haladtak, és Nyina alvási szokásain vitatkoztak.
– Hogy nevezheted magad katonának? Délig is durmolnál, ha hagynálak.
– Mi köze ennek bármihez?
– Fegyelem, napirend. Ezek neked semmit sem jelentenek? Djel, alig várom,
hogy újra egyedül aludhassak.
 – Jól van – szólt Nyina. – Érzem, mennyire utálsz mellettem aludni. Érzem én
minden reggel.
Matthias arca rákvörös lett.
– Miért kell ilyeneket mondanod?
– Mert tetszik, amikor elvörösödsz.
– Undorító. Nem kell mindenből disznó viccet csinálni.
– Lazulj már el egy kicsit…
– Nem akarok ellazulni.
– Miért? Mitől félsz, mi történhet? Attól félsz, hogy esetleg megkedvelsz?
A fiú egy szót sem szólt.
Bár Nyina fáradt volt, a fiú elé trappolt.
– Ugye attól félsz? Nem akarsz megkedvelni egy grisát. Attól tartasz, hogy ha
nevetsz a vicceimen vagy válaszolsz a kérdéseimre, akkor esetleg elkezdesz
embernek tekinteni. Olyan szörnyű lenne az?
– Igenis kedvellek.
– Tessék?
– Kedvellek – morogta a fiú mérgesen.
A lány elmosolyodott, úgy érezte, mindjárt kiugrik a bőréből.
– Most komolyan, annyira rossz dolog ez?
– Annyira! – csattant fel a fiú.
– Miért?
– Mert szörnyű vagy. Hangos, szemérmetlen és… álnok. Brum
figyelmeztetett bennünket, hogy a grisák elbűvölőek lehetnek.
– Jaj, értem már! Én vagyok a gonosz grisa csábító. Ravasz grisa-
fortélyaimmal elcsavartam a fejedet!
A lány mellbe bökte.
– Hagyd abba!
– Nem hagyom, épp most szédítelek.
– Elég legyen!
A lány körülötte táncolt a hóban, és hol a mellébe, hol a hasába, hol pedig az
oldalába bökött.
– Jesszusom, milyen kemény vagy! Irtó sok munkádba kerülhetett. –A fiú
felnevetett. – Működik! Megkezdődött a szédítés! A fjerdai elbukott. Nem tudsz
nekem ellenállni. Te…
Nyina hangja sikításba fulladt. A jég beszakadt a talpa alatt. Vakon kinyújtotta
a kezét, azzal kapálódzott valami után, ami megállíthatja a zuhanását, ujjával
jeget, sziklát végigszántva.
A drüskelle megragadta a karját. Nyina felkiáltott, mert a keze majdnem
kicsavarodott a helyéből.
 A lány ott lógott a semmiben, közte és a jég fekete szája között csak a keze
szorítása. Ahogy a fiú szemébe nézett, egy pillanatra biztos volt benne, hogy az
el fogja engedni.
– Kérlek – könyörgött neki, az arcán könnyek csurogtak le.
A fiú felhúzta a szakadék szélére, aztán lassan átmásztak egy szilárdabb
területre. Lihegve feküdtek a hátukon.
– Attól féltem… Attól féltem, hogy elengedsz – nyögte ki végül a lány.
Sokáig nem érkezett válasz, aztán Matthias megszólalt.
– Megfordult a fejemben. Csak egy pillanatra.
Nyinából apró nevetés szakadt ki.
– Semmi gond – mondta végül. – Nekem is eszembe jutott volna.
A fiú feltápászkodott, és odanyújtotta neki a kezét.
– A nevem Matthias.
– Nyina – felelte a lány, és megfogta a kezét. – Orvendek a szerencsének.

A HAJÓTÖRÉS TÖBB MINT EGY ÉVE történt, de olyan volt, mintha csak tegnap lett
volna. Nyina félig-meddig szeretett volna visszatérni ahhoz a pillanathoz,
mielőtt még minden elromlott, azokhoz a hosszú napokhoz a jégen, amikor
sikerült Nyinának és Matthiasnak lenniük, nem pedig grisa és boszorkányüldöző
voltak. De minél többet gondolkodott rajta, annál biztosabban tudta, hogy sosem
volt ilyen pillanat. Az a három hét hazugság volt, amit ő és Matthias azért kreált,
hogy ne haljanak meg. Az igazság a máglya volt.
– Nyina – mondta Matthias a lány után szaladva. – Nyina, hallgass ide! A
többiekkel kell maradnod.
– Hagyjál békén!
A fiú megfogta a karját, mire Nyina megpördült, és ökölbe szorította a kezét,
amitől a fiú nem kapott levegőt. Egy hétköznapi ember eleresztette volna Nyinát,
de Matthias driiskellekiképzést kapott, úgyhogy megragadta a lány másik karját,
és a testéhez szorítva lefogta, így nem tudta használni a kezét.
– Hagyd abba – kérte gyengéden.
Nyina villámló szemeket meresztett rá, és próbálta kiszabadítani magát.
– Engedj el!
– Nem lehet, veszélyes vagy.
– Neked mindig veszélyes leszek, Matthias.
A fiúnak szomorú félmosolyra rándult a szája. A szeme szinte bánatos volt.
– Tudom.
Lassan elengedte a lányt. Nyina elhátrált tőle.
– Mit fogok látni, amikor a Jégudvarba érek? – kérdezte a lány.
 – Te félsz.
– Félek – felelte a lány, de állát kihívóan felszegte. Nem volt értelme tagadni
a dolgot.
– Nyina…
– Mondd el! Tudnom kell. Kínzókamrákat? A tetőn lángoló máglyát?
– Az Udvarban már nem használnak máglyákat.
– Akkor micsodát? Felnégyelést? Sortüzet? A Királyi Palotából oda lehet látni
az akasztófára?
– Elegem van az ítélkezésedből, Nyina. Ennek véget kell vetni.
– Igaza van. Nem folytathatod így – mondta Jesper, aki ott állt a többiekkel a
hóban. Vajon mióta lehettek ott? Látták, hogy rátámadt Matthiasra?
– Maradjatok ki ebből! – csattant fel Nyina.
– Ha ti ketten tovább marakodtok, mindannyiunkat ki fogtok nyíratni, és
nekem még rengeteg elveszteni való kártyacsatám van.
– Ki kell találnotok, hogy tudnátok kibékülni – mondta Inej. – Legalább egy
kis időre.
– Semmi közötök hozzá – morogta Matthias.
– De igenis van közünk hozzá. És vigyázz a modorodra! – lépett előre Kaz
vészjósló arccal.
Matthias megadóan tartotta fel a kezét.
– Mindannyiótokat az ujja köré csavart. Ezt szokta csinálni. Úgy tesz, mintha
az ember barátja lenne, aztán…
– Aztán mi? – fonta össze Inej a karját.
– Hagyd, Inej!
– Nem, Nyina – folytatta Matthias. – Mondd csak el! Valamikor azt mondtad,
hogy a barátom vagy. Emlékszel? – A fiú a többiekhez fordult. – Három hétig
együtt voltunk úton. Megmentettem az életét. Megmentettük egymást. Amikor
elértük Ellinget, mi… Bármikor átadhattam volna őt a katonáknak, akiket ott
láttunk, de nem tettem meg. – Matthias járkálni kezdett, egyre hangosabban
beszélt, mintha az emlékek eluralkodtak volna felette. – Pénzt kölcsönöztem,
szállást szereztem, hajlandó voltam mindent elárulni, amiben hittem, az ő
biztonsága érdekében. Amikor lekísértem a kikötőbe, hogy hajóutat foglaljunk,
volt ott egy kerchi kereskedő, aki indulásra készen állt. – Matthias újra ott állt a
kikötőben a lánnyal, Nyina látta a szemén. – Kérdezzétek meg, mit csinált ekkor
ez a tiszteletreméltó szövetséges, ez a lány, aki ítélkezik felettem és a népem
felett.
Senki nem szólt egy árva szót sem, de figyeltek és vártak.
– Mondd el nekik, Nyina! – utasította a fiú. – Tudniuk kell, hogyan bánsz a
barátaiddal.
 Nyina nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy a szemükbe nézzen.
– Azt mondtam a kerchieknek, hogy Matthias rabszolga-kereskedő, és fogva
tart engem. A könyörületességükért esedeztem, és a segítségüket kértem. Volt
nálam egy pecsét, amit a Vándorló-szigetnél megtámadott egyik
rabszolgakereskedő-hajóról szereztem. Azt használtam bizonyítéknak.
Nyina nem tudta állni a pillantásukat. Kaz persze tudta. Amikor Nyina a
segítségét kérte, el kellett mondania neki, mivel vádolta meg a fiút, és mit
próbált visszavonni. De Kaz sosem firtatta, sosem kérdezte, miért, sosem rótta
meg őt. Bizonyos szempontból megkönnyebbülés volt neki elmondani, nem
ítélhette el egy olyan fiú, akinek Piszkoskéz volt a neve.
Most viszont mindenki előtt kiviláglott, hogy mi az igazság. A kerchiek
tisztában voltak vele, hogy fű alatt a rabszolgákat ki-be szállítják Ketterdam
kikötőiben, és a szerződéses szolgák többsége is valójában rabszolga volt, csak
más elnevezéssel. Hivatalosan viszont elítélték a rabszolgaságot, és kötelesek
voltak minden rabszolga-kereskedőt bíróság elé állítani. Nyina pontosan tudta,
mi fog történni, amikor ezt a vádat sütötte Matthiasra.
– Nem értettem, mi történik – folytatta Matthias. – Én nem tudtam kerchiül,
Nyina persze igen. Elfogtak és megbilincseltek. Bedobtak a hajófogdába, és
hetekig ott tartottak a sötétben, amíg átkeltünk a tengeren. Akkor láttam
legközelebb napfényt, amikor Ketterdamban kivezettek a hajóból.
– Nem volt más választásom – felelte Nyina, miközben a könnyek fojtogatták
a torkát. – Te nem tudod…
– Csak egyet árulj el nekem! – kérte a fiú. A hangja dühösen csengett, de
Nyina mást is kihallott belőle, valamiféle könyörgést. – Ha visszaforgathatnád az
időt, ha helyrehozhatnád, amit velem tettél, megtennéd?
Nyina szembenézett a többiekkel. Megvoltak a maga indokai, de számít ez?
És kik ezek az emberek, hogy elítéljék őt? Kihúzta magát, felszegte az állát. Ő a
Söpredék tagja, a Fehér Rózsa alkalmazottja, és néha szeleburdi lány, de
mindenekelőtt grisa és katona.
– Nem – válaszolta tisztán, érthetően, a hangja visszhangzott a végtelen
jégmezőn. – Újra ugyanígy csinálnék mindent.
Hirtelen dörrenés rázta meg a földet.
Nyina majdnem elvesztette az egyensúlyát, és látta, hogy Kaz is a pálcájával
támasztja meg magát. Zavarodott pillantást váltottak.
– Ilyen messze északon is vannak törésvonalak? – kérdezte Wylan.
Matthias összevonta a szemöldökét.
– Nem tudok róla, de…
Matthias talpa alól hirtelen egy földoszlop emelkedett az égbe, a fiút a földre
lökve. Nyina jobb oldalán is kirobbant egy, amitől a lány elterült. Körülöttük
mindenütt ferde föld- és jégmonolitok törtek elő, mintha a föld életre kelt volna.
Vad szél vágott az arcukba, hóvihart kavarva körülöttük.
– Ez meg mi a fészkes fene? – kiáltott Jesper.
– Valami földrengésféle! – kiáltott vissza Inej.
– Nem az – mondta Nyina, és egy fekete pontra mutatott, ami a süvítő szél
ellenére háborítatlanul lebegett az égen. – Megtámadtak bennünket.
Nyina négykézláb mászva próbált valamiféle fedezékbe vonulni. Azt hitte,
hogy talán elvesztette a józan eszét. Valaki ott lebegett felette az égen, magasan a
levegőben. Látta, hogy valaki repül.
A grisa szélhívók tudták irányítani a széláramlatokat. Sőt, maga is látta,
hogyan játszották azt a Kis Palotában, hogy fellökték egymást a levegőbe, de
elképzelhetetlen volt, hogy az irányított repüléshez szükséges szintű finomsággal
és erővel rendelkezzenek – legalábbis eddig. Jurdaparem. Nem egészen hitt
Kaznak. Talán még azzal is gyanúsította, hogy egyenesen a szemébe hazudott,
amikor elmondta, mit látott, csak hogy elvállalja a munkát. Ez viszont – hacsak
fejbe nem verték, és el nem feledkezett róla – igaz volt.
. A szélhívó megfordult a levegőben, és dühöngő vihart kavarva olyan
sebesen árasztotta feléjük a jeget, hogy csípni kezdte Nyina arcát. A lány alig
látott, hátraesett, amikor újabb szikla- és jégtömbök nőttek ki a földből.
Támadójuk egyre jobban bekerítve közelebb szorította őket egymáshoz, hogy
egyetlen célpontot képezzenek.
– Kellene valami elterelő hadmozdulat! – kiáltotta Jesper valahonnan a vihar
közepéből.
Nyina apró kattanást hallott.
– Feküdj! – kiáltotta Wylan. Nyina a hóba vetette magát. A fejük felett
dörrenést hallottak, és a szélhívó jobb oldalán robbanás világította be az eget.
Körülöttük elcsendesedett az orkán, amikor a szélhívó kibillent az
egyensúlyából, és arra kellett összpontosítania, hogy felegyenesedjen. Csak egy
röpke pillanat volt, de Jespernek elég volt arra, hogy célozzon, és elsüsse a
puskáját.
A lövés eldördült, a szélhívó pedig a föld felé kezdett zuhanni. Újabb jégtábla
siklott a helyére, be voltak zárva, mint a vágásra váró állatok a karámba. Jesper a
jégtáblák között egy távoli facsoport felé célzott, ebből Nyina észrevette, hogy
egy másik grisa, egy fekete hajú fiú is a helyszínen volt. Mielőtt Jesper
meghúzta volna a ravaszt, a grisa felrántotta ökölbe szorított kezét, mire Jespert
egy földnyaláb ledöntötte a lábáról. Jesper gurulni kezdett esés közben, és a
földről tüzelt.
A távolban a fiú felkiáltott, és fél térdre esett, de a kezét még mindig
feltartotta, és a föld még mindig morajlott és rengett alattuk. Jesper újra tüzelt,
de elvétette. Nyina felemelte a kezét, és próbált a grisa szívére összpontosítani,
de jóval távolabb volt, mint a hatóköre.
Látta, hogy Inej jelez Kaznak. A fiú szó nélkül odaállt a legközelebbi
földoszlop mellé, és a térde magasságában bakot tartott a lánynak. A föld
hullámzott, ingadozott a talpuk alatt, de Kaz szilárdan tartotta magát, amint a
lány az ujjaiból formált támasztékról ellökte magát, és kecses szaltóval
nesztelenül eltűnt az oszlop túloldalán. Egy pillanat múlva a földmozgás
abbamaradt.
– A Kísértetben bízhatunk – nyugtázta Jesper.
Kábultan álltak, a levegő az előbbi káoszhoz képest furcsán csendesnek tűnt.
– Wylan – lihegte Jesper feltápászkodva –, csinálj nekünk kijáratot!
Wylan bólintott, a málhájából egy darab gittszerű anyagot halászott elő, és
óvatosan a legközelebbi sziklára helyezte.
– Mindenki le a földre! – utasította őket.
Amilyen messze csak tudtak ezen a körülzárt helyen, egy csomóban
lekuporodtak a földre. Wylan a kezével a robbanószerre csapott, és elugrott a
közelből, egyenesen nekirontva a fülét eltakaró Matthiasnak és Jespernek.
Semmi nem történt.
– Ez most vicc? – kérdezte Jesper.
Bumm! A sziklatömb felrobbant, jég- és szikladarabok záporoztak a fejükre.
Wylan tetőtől talpig porosán, kissé kábult, örömittas arckifejezéssel bámult.
Nyina elnevette magát.
– Legalább tegyél úgy, mintha tudtad volna, hogy működni fog.
Kibotorkáltak a tömbök körülzárta területről.
– Átvizsgáljuk a terepet – intett Kaz Jespernek –, nehogy újabb meglepetés
érjen bennünket.
A két fiú elindult ellenkező irányba.
Nyina és a többiek ott találták Inejt a remegő grisa fekvő alakja felett. A grisa
olajbarna ruhát viselt, a szeme üvegesen csillogott. A combján lévő lőtt sebből
folyt a vér, jobb oldalon a mellkasából pedig kés állt ki. Biztosan Inej találta el
vele, amikor kiugrott a bekerített részről.
Nyina a grisa mellé térdelt.
– Kérek még egy kicsit – motyogta a grisa. – Csak még egy kicsit. –
Megragadta Nyina kezét, aki csak ekkor ismerte fel.
– Nyesztor?
Nevének hallatán megrándult, de úgy tűnt, nem ismeri fel a lányt.
– Nyesztor, én vagyok az, Nyina.
Iskolatársak voltak még a Kis Palotában. A háború alatt együtt küldték őket
Keramzinba. Nyikolaj király koronázásakor elloptak egy üveg pezsgőt, és
rókáztak tőle a tónál. Fabrikátor volt, olyan djuraszta, aki fémmel, üveggel és
rostszálakkal dolgozott. Ez érthetetlen volt. A fabrikátorok textilt, fegyvereket
gyártottak. Nem szabadna képesnek lennie olyasmire, aminek Nyina az imént
tanúja volt.
– Kérlek! – könyörgött szenvedő arccal. – Adj még!
– Paremet?
– Igen – zokogta. – Azt, kérlek!
– Meggyógyíthatom a sebedet, Nyesztor, ha nyugton maradsz. – Rossz
bőrben volt, de ha el tudná állítani a vérzést…
– Ne segíts nekem! – csattant fel mérgesen a grisa, és próbált elhúzódni tőle.
Nyina próbálta megnyugtatni, lelassítani a pulzusát, de attól félt, hogy
megállítja a szívét.
– Kérlek, Nyesztor, légy szíves, maradj nyugton!
A grisa ordítva kapálózni kezdett.
– Fogjátok le! – kérte a lány.
Matthias odalépett, hogy segítsen, mire Nyesztor felemelte a kezét.
A talaj hullámot vetett, és hátradobta Nyinát és a többieket.
– Nyesztor, kérlek! Hadd segítsünk.
A grisa felállt, támolyogva lépkedett sérült lábán, és kihúzta a melléből kiálló
kést.
– Hol vannak? – kiabálta. – Hová mentek?
-Kik?
– A shuk! – jajveszékelte. – Hová mentek? Gyertek vissza! – botladozva tett
egy lépést, majd még egyet. – Gyertek vissza! – Arccal előre a hóba zuhant, és
többé nem mozdult.
Nyina odasietett hozzá, és megfordította. Nyesztor szeme és szája tele volt
hóval. A lány a grisa mellére tette a kezét, és próbálta újra dobogásra bírni a
szívét, de nem sikerült neki. Ha a szer nem tette volna tönkre, túlélhette volna a
sérüléseit, de a teste legyengült, csontsovány volt, és a bőre olyan sápadt, hogy
szinte átlátszott.
Nincs ez így rendben – gondolta Nyina leverten. Az Alaptudomány
gyakorlásától a grisák egészségesebbek, erősebbek lettek. Ez volt az egyik olyan
dolog, amit a legjobban szeretett a erejében. A testnek viszont megvoltak a maga
határai. Olyan volt, mintha a szer miatt Nyesztor ereje meghaladta volna a teste
kapacitását, és egyszerűen felemésztette volna őt.
Kaz és Jesper kifulladva érkezett vissza.
– Láttatok valamit? – kérdezte Matthias.
Jesper bólintott.
– Egy dél felé tartó csapatot.
 – A grisa fiú a shuk után kiabált – mondta Nyina.
– Tudtuk, hogy a Shu csapatot fog küldeni Bo Jul-Bajur kiszabadítására –
közölte Kaz.
– Azt viszont nem tudtuk, hogy grisákat küldenek – pillantott le Jesper
Nyesztor mozdulatlan testére. – Hogyan tudhatnánk, hogy nem zsoldosok?
Kaz egy egyik oldalán lóval díszített, másik oldalán két keresztben álló
kulcsot ábrázoló pénzérmét mutatott fel.
– Ezt a szélhívó zsebében találtam – mondta, és odadobta Jespernek. – Ez egy
Shuból való ven je. Vándorpénz. Ez kormányküldetés.
– Hogy találtak ránk?
– Lehet, hogy Jesper lövései vonzották ide őket – felelte Kaz.
– Vagy lehet, hogy ennek a kettőnek a kiabálását hallották meg – mutatott
Jesper sértetten Nyinára és Matthiasra. – Talán már kilométerek óta a
nyomunkban voltak.
Nyina próbálta kibogozni a hallottakat. A Shu nem alkalmazott grisa
katonákat, és nem voltak olyanok, mint a fjerdaiak: nem tekintették a grisák
erejét természetellenesnek vagy taszítónak, inkább elkápráztatta őket, de azért az
embereknél kevesebbnek tekintették a grisákat. A shu kormány évek óta fogott el
grisákat, és kísérletezett rajtuk, hogy felfedezze, miben lakozik az erejük. Sosem
alkalmaztak volna grisa zsoldosokat, vagy legalábbis eddig nem, de talán a
parem megváltoztatta a dolgok állását.
– Ezt nem értem – mondta Nyina. – Ha van jurdaparemük, akkor miért
akarnák megszerezni Bo Jul-Bajurt?
– Lehet, hogy van valamennyi készletük belőle, de nem képesek
megismételni az eljárást – magyarázta Kaz. – A Kereskedőtanács, úgy tűnt, erre
gyanakodott. Vagy lehet, hogy csak be akarják biztosítani, hogy Bo Jul-Bajur ne
adja át másnak a képletet.
– Gondolod, hogy a szerrel beetetett grisákat használnának arra, hogy
betörjenek a Jégudvarba? – kérdezte Inej.
– Ha van még nekik grisájuk – felelte Kaz. – Én legalábbis ezt csinálnám.
– Ha lenne szívtörőjük, már mind meghaltunk volna – rázta meg Matthias a
fejét.
– Azért itt is hajszál híja volt – felelte rá Inej.
Jesper a vállára kapta a puskáját.
– Wylan ma kiérdemelte a vacsoráját.
Wylan a neve említésére felkapta a fejét.
– Tényleg?
– Legalábbis egy részét.
– Indulás! – sürgette őket Kaz.
 – El kell temetnünk őket – jelentette ki Nyina.
– A talaj túl kemény, nincs rá időnk. A shu csapat még mindig Djerholm felé
tart. Fogalmunk sincs, hány grisájuk lehet még, Pekka csapata pedig már bent is
lehet.
– Nem hagyhatjuk csak úgy itt őket a farkasoknak – erősködött Nyina
elszoruló torokkal.
– Máglyát akarsz építeni nekik?
– Menj a pokolba, Brekker!
– Végezd a munkád, Zenyik! – vágott vissza Kaz. – Nem azért hoztalak
Fjerdába, hogy temetési rítusokat végezz.
A lány felemelte a kezét.
– És mit szólnál hozzá, ha feltörném a koponyádat, mint egy fürj-tojást?
– Kedves Nyina, te nem szeretnéd látni, hogy mi van a fejem belsejében.
A lány egy lépést tett előre, de Matthias előlépett.
– Állj! Majd én megcsinálom. Segítek sírt ásni. – Nyina rámeredt. Matthias
egy csákányt vett elő a felszereléséből, és átnyújtotta a lánynak, aztán Jesperéből
előhúzott egy másikat is. – Menjetek innen egyenesen délnek! – mondta a
többieknek. – Ismerem a terepet, úgy intézem, hogy napnyugtára utolérünk
benneteket. Ketten gyorsabban fogunk haladni.
– Ne feledkezz meg a kegyelemről, Fielvar! – mondta Kaz, mélyen a szemébe
nézve.
– Biztos, hogy jó ötlet őket egyedül hagyni? – kérdezte Wylan, miközben
lefelé masíroztak a lejtőn.
– Nem biztos – felelte Inej.
– De azért itt hagyjuk őket?
– Vagy most bízunk meg bennük, vagy később – válaszolt Kaz.
– Akarunk beszélni arról, amit Matthias Nyina lojalitásáról hozott a
tudomásunkra? – kérdezte Jesper.
Nyina fülét épphogy elérte még Kaz válasza:
– Lefogadom, hogy legtöbbünknek nem szerepel az önéletrajzában az
„állhatatos” és a „hűséges” kifejezés.
Bár legszívesebben elpüfölte volna Kazt, akaratlanul kicsit hálás is volt neki.
Matthias pár lépéssel arrébb lépett Nyesztor holtteste mellől. Belevágta a
csákányt a jeges földbe, aztán kifordította belőle, és újra lesújtott.
– Ide? – kérdezte Nyina.
– Máshová szeretnéd?
– Nem… Nem is tudom. – A lány a fehér tájat pásztázta, amit csak itt-ott
szakított meg egy nyírfaliget. – Nekem teljesen egyformának tűnik.
– Ismered az isteneinket?
 – Párat igen.
– Djelt azért ismered.
– A forrás.
Matthias bólintott.
– A fjerdaiak hite szerint a vizek – a tengerek, a jég, a folyók és a patakok, az
esők és a zivatarok – révén az egész világ kapcsolatban áll egymással.
Mindegyik Djelt táplálja, Djel pedig őket. Amikor meghalunk, azt úgy nevezzük,
felötobjer, gyökeret verni. Bárhol is nyugodjunk, a Djelből táplálkozó kőrisfa
gyökereivé válunk.
– Ezért szoktátok elégetni a grisákat ahelyett, hogy eltemetnétek?
Matthias egy pillanatra elnémult, aztán bólintott.
– Te viszont most segítesz nekem Nyesztort és a szélhívót ide eltemetni?
A fiú újra bólintott.
Nyina megfogta a másik csákányt, és próbálta a fiúhoz igazítani csapásait. A
föld keményen ellenállt. Ahányszor csak belevágta a csákányt, az döngve
visszalökte a karját.
– Nyesztornak nem lett volna szabad ilyen dolgokat tudnia – mondta Nyina,
még mindig kavargó gondolatokkal a fejében. – A grisák nem használhatják így
az erejüket. Ez egyáltalán nem helyes.
A fiú egy ideig nem szólt, aztán azt mondta:
– Most már jobban érted egy kicsit, milyen az, amikor ennyire idegenszerű
hatalommal kerülsz szembe? Amikor ilyen természetellenes erővel rendelkező
ellenséggel kell szembeszállnod?
Nyina erősebben szorította a csákányát. Nyesztor a parem hatása alatt olyan
volt, mintha mindent kifacsartak volna, amit az erejében szeretett. Vajon
ilyennek látta Matthias és a többi fjerdai a grisákat? Megmagyarázhatatlan erő, a
természetes világ felforgatása?
– Lehet. – Ez volt a legtöbb, amit ajánlhatott.
– Azt mondtad, nem volt más választásod az ellingi kikötőben – mondta a fiú,
rá sem pillantva Nyinára, csákányával változatlan ritmusban döngölve a földet. –
Azért, mert drüskelle vagyok? Egész végig ezt tervezted?
Nyinának eszébe jutott az utolsó igazi együtt töltött napjuk, hogy mekkora
örömmámorban úsztak, amikor egy meredek domb tetejére érve megpillantották
az alattuk elterülő kikötővárost. Nyinát megdöbbentette, amikor Matthias így
szólt:
– Szinte sajnálom, Nyina.
– Szinte?
– Túl éhes vagyok ahhoz, hogy tényleg sajnáljam.
– Végre a hatásom alá kerültél. De pénz nélkül hogy fogunk enni? – kérdezte
Nyina, ahogy lefelé bandukoltak a dombról. – Lehet, hogy muszáj lesz eladnom
a csinos hajadat egy parókakészítőnek, hogy pénzhez jussunk.
– Eszedbe ne jusson! – felelte Matthias nevetve. Útjuk során egyre
könnyebben nevette el magát, mintha egyre folyékonyabban beszélt volna egy új
nyelvet. – Ha ez Elling, akkor biztosan tudok szállást szerezni magunknak.
Nyina megtorpant, hirtelen szörnyű erővel kiviláglott előtte, milyen
helyzetben is vannak. Mélyen ellenséges terület belsejében járt, egyetlen
szövetségese pedig egy drüskelle, aki alig pár héttel ezelőtt bedugta egy
ketrecbe.
Mielőtt viszont még bármit is mondhatott volna, Matthias így szólt:
– Az életemmel tartozom neked, Nyina Zenyik. Biztonságban haza fogunk
juttatni.
A lány meglepve tapasztalta, milyen könnyen megbízik a fiúban. És Matthias
is megbízott benne.
Most meglendítette a csákányát, és érezte, ahogy az ütéstől megremeg a karja
és a válla, aztán így szólt:
– Ellingben grisák voltak.
Matthias csákánya megállt a levegőben.
– Micsoda?
– Kémek voltak, akik felderítést végeztek a kikötőben. Látták, ahogy
besétálok veled a főtérre, és felismertek a Kis Palotából. Az egyikük téged is
felismert, Matthias. Egy határközeli csetepatéból emlékezett rád.
Matthias mozdulatlanul állt.
– Megállítottak, miközben elmentél beszélni a vendégház igazgatójával –
folytatta Nyina. – Elhitettem velük, hogy én is titkos küldetésen vagyok. Téged
is foglyul akartak ejteni, de azt mondtam nekik, hogy nem vagy egyedül, és túl
veszélyes lenne azonnal elfogni. Megígértem, hogy másnap átadlak nekik.
– Miért nem szóltál nekem?
Nyina lehajította a csákányát.
– Arról, hogy grisa kémek vannak Ellingben? Velem lehet, hogy
összebarátkoztál, de nem várhatod, hogy elhiggyem, nem árultad volna el őket.
A fiú félrefordította a fejét, az állán megrándult egy izom, és Nyina tudta,
hogy igaza volt.
– Aznap reggel – mondta Matthias –, a kikötőben…
– Mindkettőnket sürgősen el kellett távolítanom Ellingből. Azt gondoltam,
hogy ha találnánk egy hajót, amin potyautasként elrejtőzhetnénk. .. De a grisák
biztosan figyelték a vendégházat, és látták, hogy elmentünk. Amikor
megjelentek a kikötőben, tudtam, hogy érted jöttek, Matthias. Ha elfogtak volna,
Ravkába visznek, kihallgatnak, talán ki is végeznek. Megláttam a kerchi
kereskedőt. Ismered a rabszolga-kereskedelem re vonatkozó törvényeiket.
– Persze hogy ismerem – közölte keserűen.
– Megvádoltalak, és könyörögtem, hogy mentsenek meg. Tudtam, hogy téged
őrizetbe kell venniük, és biztonságban Kerchbe kell szállítaniuk bennünket. Nem
tudtam… Matthias, fogalmam sem volt róla, hogy téged bedugnak a Pokol
Kapujába.
Amikor Matthias ránézett, a tekintete kemény volt, és olyan erősen szorította
a csákány nyelét, hogy elfehéredett az ökle.
– Miért nem szóltál nekik? Miért nem mondtad el az igazat, amikor
Ketterdamba értünk?
– Próbáltam, esküszöm, megpróbáltam visszavonni a vádakat. Nem hagyták,
hogy beszéljek a bíróval. Nem hagyták, hogy meglátogassalak. Nem tudtam
magyarázatot adni a rabszolga-kereskedőktől származó pecsétre, és hogy miért
vádoltalak meg anélkül, hogy felfedtem volna Ravka titkosszolgálati műveleteit.
Veszélybe sodortam volna a terepen lévő grisákat. Halálra ítéltem volna őket.
– Úgyhogy hagytál megrohadni a Pokol Kapujában.
– Hazamehettem volna Ravkába. Ó, istenem, mennyire szerettem volna, de
Ketterdamban maradtam. A béremet vesztegetésre költöttem, beadványokat
küldözgettem a Bíróságra…
– Mindent megtettél, de az igazságot nem mondtad el.
Nyina kedvesen, bűnbánóan akart viselkedni, el akarta mondani, hogy nem
telt el úgy éjszaka és nap, hogy ne gondolt volna rá, de a máglya képe még
mindig élesen élt az emlékezetében.
– Meg akartam védeni a népemet, azt a népet, aminek a kiirtásával töltötted
az életedet.
Matthias bánatosan felkacagott, és megfordította a csákányt a kezében.
– Wanden olstrum end kendesorum.
Egy fjerdai mondás első fele volt: A víz hallgat és megért. Elég kedvesnek
hangzott, de Matthias tudta, hogy Nyina ismeri a második felét is.
– Isen ne bejstrum – fejezte be a lány. A víz hallgat és megért, de a jég nem
felejt.
– És most mihez kezdesz, Nyina? Újra elárulod a barátaidnak titulált
embereket a grisák kedvéért?
– Micsoda?
– Nekem ne mondd, hogy életben akarod hagyni Bo Jul-Bajurt.
Matthias jól ismerte őt. Minél többet tudott meg jurdaparemről, annál
biztosabb volt benne, hogy az egyetlen módszer a grisák meg-védelmezésére, ha
kioltja a tudós életét. Nyesztorra gondolt, aki az utolsó leheletével is a shu
gazdáit hívta vissza.
– Nem bírom elviselni a gondolatát, hogy a népem rabszolgaságba süllyedjen
– ismerte el a lány. – De van egy adósságunk, amit rendeznünk kell, Matthias. A
kegyelem a vezeklésem, és nem én leszek az, aki újra megfoszt a
szabadságodtól.
– Nem akarom a kegyelmet.
Nyina a fiúra meredt.
– De hát…
– Lehet, hogy a néped rabszolgasorba süllyed, vagy lehet, hogy
megállíthatatlan erővé dagad. Ha Jul-Bajur életben marad, és a jurdaparem titka
kitudódik, bármi lehetséges.
Hosszan néztek egymás szemébe. A nap alacsonyan állt az égen, hosszú,
aranyló fénynyalábokat rajzolva a hóra. Nyina látta, hogy Matthias szempilláján
a szőkeség kiütközik az antimon-szulfid alól, amivel befestette. Hamarosan újra
kezelésbe kell vennie.
A hajótörés utáni napokban Matthiasszal nagy nehezen fegyver-szünetet
kötöttek. Kialakult közöttük valami, ami hevesebb volt a rokonszenvnél, valami
egyetértés abban, hogy mindketten katonák voltak, és hogy egy másik életben
talán ellenség helyett szövetségesek lettek volna. Nyina most is ezt érezte.
– Ez azt jelenti, hogy el kell árulnunk a többieket – mondta a lány. – Nem
fogják megkapni a fizetségüket a Kereskedő tanácstól.
– Így van.
– És Kaz mindkettőnket ki fog nyírni.
– Ha megtudja az igazságot.
– Próbáltál már Kaz Brekkernek hazudni?
Matthias vállat vont.
– Akkor úgy halunk meg, ahogy éltünk.
– Egy ügyért – pillantott le Nyina Nyesztor lesoványodott alakjára.
– Ebben egy véleményen vagyunk – szögezte le Matthias. – Bo Jul-Bajur nem
hagyhatja el élve az Udvart.
– Áll az alku! – felelte rá Nyina kerchiül, a kereskedelem nyelvén, azon a
nyelven, ami egyiküké sem volt.
– Áll az alku! – visszhangozta a fiú.
Matthias meglendítette a csákányát, és egyfajta nyilatkozatként keményen
lesújtott vele. Nyina megemelte a csákányát, és ugyanígy tett. Minden további
beszéd nélkül visszatértek a sírásáshoz, és elszánt ütemben dolgozni kezdtek.
Kaznak legalább egy dologban igaza volt. Matthiasszal végül találtak valamit,
amiben egyetértenek.
 21
Inej

INEJ ÚGY ÉREZTE, hogy Kazzal ikerkatonákká váltak, akik csak előre, úgy
tesznek, mint akiknek semmi bajuk, k a sebesüléseiket és a zúzódásaikat a csapat
többi tagja elől.
Még kétnapi útjukba telt, mire elérték a Djerholmra néző sziklákat, de ahogy
délebbre és a tengerpart közelébe értek, egyre könnyebben ment a gyaloglás. Az
idő melegebb lett, a talaj felengedett, és Inej kezdte felfedezni a tavasz jeleit.
Inej azt hitte, Djerholm olyan lesz, mint Ketterdam: fekete, szürke és barna
tájkép, ködbe és szénfüstbe vesző kusza utcácskák, a kikötő tele mindenféle
hajókkal, mindez a kereskedelem lüktető sietségével és nyüzsgésével áthatva.
Djerholm kikötőjében valóban rengeteg hajó horgonyzott, de tiszta utcái
rendezett sorokban futottak le a vízhez, a házak pedig olyan piros, kék, sárga,
rózsaszín színkavalkádot vonultattak fel, mintha a vad fehér tájjal és a messzi
északon megszokott hosszú téllel akarnának dacolni. Még a móló raktárai is
vidám színekben pompáztak. Úgy nézett ki, mint amilyennek Inej
gyerekkorában képzelte a városokat: minden cukorkaszínű és szép sorban áll.
Vajon a Ferolind ott vár-e már a kikötőben a horgonyzóhelyén ringatózva,
felvont kerchi zászlóval és a Haanraadt-öböl Vállalat jellegzetes narancssárga-
zöld tarka lobogójával? Ha a terv Kaz reményei szerint halad, holnap estére Bo
Jul-Bajurral együtt sétálnak végig a djerholmi mólón, felpattannak a hajóra, és
messzire elhajóznak a tengeren, mire Fjerdában bárki is észrevenné a dolgot. A
lány inkább nem gondolt bele, milyen lenne a holnap este, ha a terv rosszul sül
el.
Inej felnézett a Jégudvarra, ami úgy strázsált a kikötőre néző hatalmas
sziklán, mint egy óriási őrszem. Matthias megmászhatatlannak mondta a sziklát,
és Inejnek el kellett ismernie, hogy ez még a Kísértetnek is kihívást jelentene.
Lehetetlenül magasnak tűnt, és messziről úgy látszott, mintha mészkő felszíne
sima és fényes lenne, mint ajég.
– Ágyúk – közölte Jesper.
Kaz felsandított az öbölre irányított hatalmas lövegekre.
– Törtem már be bankba, raktárba, palotába, múzeumba, páncélterembe, ritka
könyvek könyvtárába és egyszer egy idelátogató kaeli diplomata hálószobájába,
akinek a neje odavolt a smaragdokért. Ágyút viszont még sosem sütöttek rám.
– Mindig jó egy kis újdonság – jegyezte meg Jesper.
Inej összeszorította a száját.
– Remélhetőleg erre nem fog sor kerülni.
– Ezek az ágyúk arra vannak ott, hogy megszálló hajóhadakat állítsanak meg
– jelentette ki magabiztosan Jesper. – Sok szerencsét hozzá, ha el akarnak találni
egy vékonyka kis szkúnert, ami útban a gazdagság és dicsőség felé szeli a
habokat.
– Ezt majd fel fogom emlegetni, amikor az ölembe pottyan egy ágyúgolyó –
figyelmeztette Nyina.
A sziklához vezető és a Felső-Djerholmba tartó északi út kereszteződésénél
könnyedén beolvadtak az utazók és kereskedők forgatagába. A felsőváros az
alant elterülő városból kinövő kiterjedt városrész volt, ahol egymást érték a
boltok, piacok és fogadók, amelyek a Jégudvarban dolgozó őröket és
személyzetet, illetve a látogatókat szolgálták ki. Az utcákon szerencsére eléggé
tarkabarka tömeg hullámzott ahhoz, hogy még egy csapat idegen ne szúrjon
szemet, így Inej is kissé fellélegzett. Attól tartott, hogy ő és Jesper veszélyesen
feltűnő látványt nyújt a Gerdái főváros tengernyi szőkéje közt. Talán a Shu Han-i
csapat is a kavargó tömeg segítségével vegyült el feltűnés nélkül.
A hringkälla ünnep jeleit mindenhol látni lehetett. A boltok mézeskalácsból
készült farkasokat ábrázoló, mívesen kidolgozott installációkat állítottak ki, volt,
amelyik nagy, girbegurba fán lógott díszítésül, a folyószurdok felett átívelő hídra
pedig Gerdái ezüstszalagokból girlandokat aggattak. Az egyetlen út, ami a
Jégudvarba vezet, és onnan ki. Vajon holnap győztesként vonulnak majd át ezen
a hídon?
– Ezek meg mik? – kérdezte Wylan, és megállt egy házaló kordája előtt, ami
ugyanazokból a girbegurba ágakból és ezüstszalagokból készült koszorúkkal volt
megrakva.
– Kőrisfa – válaszolta Matthias. – Djel szent fája.
– A Fehér-sziget közepén is van egy – mondta Nyina a Gerdái figyelmeztető
pillantása ellenére. – Ott gyűlnek össze a drüskellék a meghallgatási ünnepélyre.
Kaz a földhöz ütötte a sétapálcáját.
-- Miért most hallok erről először?
– A kőrist Djel szelleme tartja életben – mondta Matthias. – Itt lehet a hangját
a legjobban hallani.
Kaznak megvillant a szeme.
– Nem ezt kérdeztem. Miért nem szerepel a tervrajzunkon?
– Mert ez a legszentebb hely egész Fjerdában, és nem fontos a küldetésünk
szempontjából.
– Én mondom meg, mi a fontos. Van még valami, amit nagy bölcsen
kihagytál?
– A Jégudvar óriási építmény – mondta Matthias elfordulva. – Nem
nevezhetek meg minden rést és szegletet.
– Akkor reméljük, hogy semmi sem leselkedik ránk azokból a szegletekből –
felelte Kaz.
Felső-Djerholmnak nem volt igazi központja, de a legtöbb kocsmája,
fogadója és piaci standja a Jégudvarhoz vezető domb tövében csoportosult. Kaz
látszólag céltalanul terelgette őket az utcákon, amíg egy Gestinge nevű lerobbant
fogadóhoz nem ért.
– Ide? – fanyalgott Jesper, bekukkantva a nyirkos nagyterembe. Az egész hely
fokhagymától és haltól bűzlött.
Kaz csak jelentőségteljes pillantást vetett felfelé, és közölte:
– Terasz.
– Mi lehet az a gestinge? – gondolkozott Inej hangosan.
– Azt jelenti, „mennyország” – felelte Matthias. Még ő is kétkedőnek tűnt.
Nyina szerzett egy asztalt a kocsma tetőteraszán. A terasz szinte teljesen
üresen állt, túl hideg volt még az idő ahhoz, hogy több vendéget csalogasson ide.
Vagy az is lehet, hogy az étel riasztotta el őket: hering megavasodott olajban,
száraz fekete kenyér és valamiféle határozottan penészesnek tűnő vaj.
Jesper lenézett a tányérjára, és felsóhajtott.
– Kaz, ha el akarsz tenni láb alól, akkor inkább a golyó, mint a méreg.
– Ha már én sem akarok enni, akkor biztos gond van – fintorgott Nyina.
– Nem az étel, hanem a kilátás miatt vagyunk itt.
Az asztaluktól bár messziről, de tisztán ráláttak a Jégudvar külső kapujára és
az első őrházra. A kapu valójában két hatalmas ágaskodó kőfarkasból kialakított
boltív volt, amely a dombtetőre, az Udvarba vezető út fölé hajlott. Miközben
Inej és a többiek az ebédjüket turkálták, a kapukon át be- és kimenő forgalmat
figyelték, rabszállító kocsikra várva. Inejnek végül megjött az étvágya, és annyi
ételt lapátolt magába, amennyit csak tudott, hogy megőrizze az erejét. Persze a
megrendelt levese tetején úszó bőr ebben nem nagyon segített.
Kávé nem volt, úgyhogy teát és apró pohárkákban tiszta brännvint rendeltek,
ami végigégette a torkukat, de melegen tartotta őket a feltámadó szélben, ami
meglengette az utcát szegélyező kőriságakra kötött ezüstös szalagokat.
 – Nemsokára feltűnést fogunk kelteni – figyelmeztette őket Nyina. – Ez nem
olyan hely, ahol az ember sokáig időzik.
– Lehet, hogy nincs senki, akit börtönbe akarnának csukni – találgatott
Wylan.
– Mindig van valaki, akit le akarnak ültetni – felelte Kaz, aztán fejével az út
felé intett. – Oda nézzetek!
Egy szögletes kocsi gördült be az őrház elé, aminek a tetejét és magas
oldalfalait fekete vászon borította. Négy mokány ló volt elé fogva. A hátsó ajtaja
nehéz vasból készült, rajta retesz és lakat.
Kaz a kabátzsebébe nyúlt.
– Nesze – nyújtott oda Jespernek egy díszes borítójú, vékony könyvet.
– Felolvasunk egymásnak?
– Csak nyisd ki leghátul!
Jesper kinyitotta a könyvet, és értetlenül meredt az utolsó oldalra.
– És most?
– Emeld fel, hogy ne kelljen a ronda pofádat bámulnunk.
– Karakteres arcom van. Különben is… Ó!
– Remek olvasmány, nemde?
– Ki gondolta volna, hogy rákapok az irodalomra?
Jesper odaadta a könyvet Wylannek, aki bizonytalanul kézbe fogta.
– Mit olvastál?
– Nézd csak meg! – biztatta Jesper.
Wylan szemöldökráncolva feltartotta a könyvet, aztán elvigyorodott.
– Ezt meg honnan szedted?
Matthias következett, aki meglepetten felhorkant.
– Hátlap nélküli könyvnek hívják – mondta Kaz, miközben Inej átvette a
kötetet Nyinától, és maga elé tartotta. A lapok tele voltak a szokásos
prédikációszöveggel, a díszes hátsó borító viszont két lencsét rejtett, amelyek
távcsőként szolgáltak. Kaz annak idején meghagyta neki, hogy figyelje, nem
használ-e valamelyik nő hasonló elven működő tükrös púdertartót a Varjú
Klubban. Ezzel ugyanis a terem másik végéből is le tudja olvasni a játékosok
kézben tartott lapjait, és jelt adhat az asztalnál ülő társának.
– Okos – jegyezte meg Inej a lencsékbe nézve. A pincérnőnek és a teraszon
ülő többi vendégnek úgy tűnhetett, mintha egy könyvet adnának körbe, és
megbeszélnek valami érdekes részt belőle. Ehelyett Inej alaposan szemügyre
vette a kapusfülkét és az előtte álló kocsit.
Az ágaskodó farkasok között kovácsoltvas kapu állt, rajta a szent kőrisfa
szimbóluma, kétoldalt magas, szúrós kerítés, ami körülfogta a Jégudvar területét.
– Négy őr – nyugtázta a lány, pont úgy, ahogy Matthias mondta. A kapuőrház
mindkét oldalán két-két őr strázsált, az egyik éppen a rabszállító kocsi kocsisával
beszélgetett, aki egy köteg iratot nyújtott át neki.
– Ők alkotják az első védelmi vonalat – magyarázta Matthias. –
Megvizsgálják a papírokat, ellenőrzik a személyazonosságot, és mindenkit
megállítanak, akiről úgy érzik, hogy alaposabb ellenőrzésre szorul. Holnap
ilyenkorra a kapuknál sorba fog állni a hringkällára érkező rengeteg vendég, és
az ellenőrzést egészen a szurdokig megerősítik.
– Akkorra mi már bent leszünk – közölte Kaz.
– Milyen gyakran jön rabszállító? – kérdezte Jesper.
– Attól függ – mondta Matthias. – Általában reggel jön, néha délután, de nem
tudom elképzelni, hogy ugyanakkor hoznának rabokat, amikor a vendégek
érkeznek.
– Akkor a korai kocsira kell felszállnunk – jelentette ki Kaz.
Inej újra felemelte a hátoldal nélküli könyvet. A rabszállító kocsisa hasonló
szürke egyenruhát viselt, mint az őrök, de mindenféle vállszalag és díszítés
nélkül. A kocsis lepattant a bakról, és hátrament kinyitni a vasajtót.
– A szentekre! – kiáltott fel Inej, amikor az ajtó feltárult. Tíz fogoly ült a
kocsi teljes hosszában elhelyezett padokon, kezük-lábuk megbilincselve, a
fejükön fekete kámzsa.
Inej visszaadta a könyvet Matthiasnak, és ahogy a kötet körbejárt, a lány
érezte, hogy a csapat nyugtalansága nőttön-nő. Csak Kaz ült hűvös
nyugalommal.
– Csuklya, lánc és bilincs? – méltatlankodott Jesper. – Biztos, hogy nem
tudnánk inkább művészekként bemenni? Úgy hallom, Wylannek nagyon ütős a
fuvolajátéka.
– Akként megyünk be, amik vagyunk – közölte Kaz. – Bűnözők.
Nyina belenézett a könyv lencséibe.
– Létszámellenőrzést tartanak.
Matthias bólintott.
– Ha nem változtattak a rutinjukon, akkor az első ellenőrzőponton gyors
létszámellenőrzést tartanak, aztán a következőnél még egyet, és ott tiltott
dolgokat keresve átkutatják a kocsi belsejét és az alvázat is.
Nyina átadta a könyvet Inejnek.
– A kocsis észre fogja venni, hogy hattal több fogoly van, amikor kinyitja az
ajtót.
– Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? – mormogta Kaz szárazon. –
Látnivaló, hogy sosem zsebeltél ki senkit.
– Te meg látnivaló, hogy sose szenteltél sok figyelmet a frizurádnak.
Kaz összevonta a szemöldökét, és zavartan oldalt a hajába túrt.
 – Semmi olyan gond nincs a frizurámmal, amit négymillió krugével ne
lehetne helyrehozni.
Jesper oldalra billentette a fejét, szürke szeme megvillant.
– Műkekszet fogunk használni, ugye?
– Pontosan.
– Nem ismerem azt a szót, hogy „műkeksz” – mondta Matthias, összerántva a
szótagokat.
– Én sem – közölte Nyina Kazzal, és savanyú arcot vágott. – Mi nem
ismerjük annyira a tolvajnyelvet, mint te, Piszkoskéz.
– És nem is fogjátok soha – felelte Kaz lazán. – Emlékeztek a barátunkra,
Palira? – Wylan arca megrándult. – Tegyük fel, hogy a palimadár egy turista, aki
átsétál a Hordón. Hallotta, hogy itt könnyen kizsebelhetik, úgyhogy folyton
megtapogatja a tárcáját, hogy ellenőrizze, még megvan, és megveregeti a saját
vállát, hogy milyen éber és óvatos. Ő aztán nem hülye. Persze ahányszor csak a
hátsó zsebéhez vagy a kabátja elejéhez nyúl, mit is csinál? A Dongán minden
– A szentekre! – sopánkodott.
– Mindenki így csinál.
– Nem mindenki – húzta fel a szemöldökét.
– Az csak azért van, mert neked soha sincs semmi a tárcádban – vágott vissza
Nyina.
– Aljas vagy.
– Nem, csak realista.
– A realitás azoknak való, akiknek nincs fantáziája – közölte Jesper
elutasítóan.
– Szóval a csapnivaló tolvaj – folytatta Kaz –, aki nem ért a dolgához,
egyszerűen elveszi a tárcát, és megpróbál vele elfutni. Így könnyen a stadwatch
karjaiban köt ki. Egy igazi tolvaj – mint én – elemeli a tárcát, és tesz valamit a
helyére.
– Egy kekszet?
– A műkeksz csak egy elnevezés, lehet kavics, szappandarab, akár egy régi
zsemle, ha megfelel a mérete. Egy igazi tolvaj képes megítélni a tárca súlyát
abból, ahogy az megváltoztatja a kabát esését. Kicseréli a tárcát, a szegény
palimadár pedig boldogan tovább tapogatja a zsebét. Csak akkor ébred rá, hogy
csőbe húzták, amikor próbálja kifizetni az omlettet, vagy megtenni a tétjét a
kártyaasztalnál, akkorra viszont a tolvaj már árkon-bokron túl van, és a
zsákmányát számolja.
Wylan borús képpel fészkelődött a székén.
– Ártatlan emberek átverése nem olyan dolog, amire büszkének kell lenni.
– De az, ha az ember jól csinálja. – Kaz fejével a rabszállító felé intett, ami
épp felfelé robogott az úton a Jégudvar és a második ellenőrzőpont felé. – Mi
leszünk a keksz.
– Várj csak! – vágott közbe Nyina. – Az ajtó kívülről van bezárva. Hogy
fogunk bejutni, és magunkra zárni?
– Ez csak akkor jelent gondot, ha nem ismersz igazi tolvajt. A zárakat hagyd
csak rám.
Jesper kinyújtotta hosszú lábát.
– Tehát ki kell nyitnunk az ajtót, le kell vennünk a bilincset hat fogolyról, és
ártalmatlanná kell tennünk őket, el kell foglalnunk a helyüket, és valahogy újra
jól magunkra zárnunk a kocsit anélkül, hogy az őrök és a többi fogoly
észrevenné?
– Így van.
– Egyéb lehetetlen mutatvány, amit velünk akarsz kiviteleztetni?
Kaz szája apró mosolyra rándult.
– Írok egy listát.

AZ IGAZI TOLVAJLÁST FÉLRETÉVE Inej szerette volna igazán kialudni magát egy
igazi ágyban, de egy fogadóban nem lesznek túl kényelmesen, főleg, ha ki kell
találniuk, hogy jussanak fel egy rabszállító kocsira és onnan be a Jégudvarba,
mielőtt még megkezdődne a hringkälla. Túl sok dolguk volt.
Nyinát kiküldték, hogy a helyiekkel szóba elegyedve találja meg a legjobb
helyet, ahol rajtaüthetnek a rabszállítón. A Gestinge szörnyű heringje után azt
kérték Kaztól, hogy lássa el őket valami ehetővel, így egy tömött pékségben
vártak Nyinára, forró csokoládés kávéjukat szorongatták, asztalukon az
elpusztított zsemlék és sütemények romjai vajas morzsahalmok formájában
hevertek. Inej észrevette, hogy
Matthias bögréje még mindig érintetlenül áll, és lassan kihűlt benne a kávé,
miközben a fiú csak bámult kifelé az ablakon.
– Nehéz lehet neked – szólt a lány csendesen hogy itt vagy, de mégsem vagy
otthon.
– El sem tudod képzelni – felelte a fiú, és lenézett a bögréjére.
– De el tudom. Régóta nem láttam az otthonomat.
Kaz elfordult, és Jesperrel kezdett diskurálni. Mindig ezt csinálta, ha Inej
megemlítette, hogy visszamegy Ravkába. A lány nem lehetett biztos benne, hogy
ott találja a szüleit, a szulik folyton vándorolnak, számukra az „otthon” igazából
csak a családot jelenti.
– Aggódsz Nyina miatt, hogy odakint van? – kérdezte Inej.
– Nem.
 – Tudod, nagyon érti a dolgát. Született színésznő.
– Észrevettem – mondta zordan a fiú. – Bárkinek bármilyen szerepben eladja
magát.
– Akkor a legjobb, amikor éppen Nyinát játszik.
– És az kicsoda?
– Gyanítom, te jobban tudod bármelyikünknél.
A fiú összefonta óriási karját.
– Bátor – bökte ki kelletlenül.
– És vicces.
– Eszetlen. Nem kell mindenből viccet csinálni.
– Merész – tette hozzá Inej.
– Hangos.
– Akkor miért keresed folyton a szemeddel a tömegben?
– Nem is keresem! – tiltakozott Matthias. – Inejnek nevetnie kellett rajta,
mennyire felháborodott arcot vágott. Matthias beletúrt az egyik morzsahalomba
az ujjával. – Nyina teljesen olyan, ahogy mondod, és ez túl sok.
– Hmm – mormolta Inej, és belekortyolt a bögréjébe. – Lehet, hogy csak te
nem vagy elég.
Mielőtt a fiú még felelhetett volna, a pékség ajtaján megcsendült a csengő.
Nyina libbent be rajta kipirult arccal, barna haja csodás összevisszaságban, és
így kiáltott:
– Valaki azonnal tömjön belém pár brióst!
Matthias minden morgása ellenére Inej úgy gondolta, nem képzelődött,
amikor megkönnyebbülést látott a fiú arcán.

NYINÁNAK KEVESEBB, MINT EGY ÓRÁJÁBA telt kideríteni, hogy a legtöbb

rabszállító kocsi útban a Jégudvar felé egy Warden Megállója nevű út menti
fogadó mellett haladt el. Inejnek és a többieknek Felső-Djerholmtól kifelé
majdnem három kilométert kellett gyalogolniuk, mire megtalálták a kocsmát.
Tele volt gazdákkal és helyi munkásokkal, így nem volt hasznuk belőle, úgyhogy
továbbmentek az úton, és mire olyan helyet találtak, ahol a céljaiknak
megfelelően elég fedezék volt, és elég nagy fák álltak, Inej már majdnem
összeesett. Hálát adott a szentjeinek Jesper kimeríthetetlennek tűnő energiájáért.
A fiú vidáman ajánlkozott, hogy továbbmegy, és majd őrködik. Amikor begördül
a rabszállító, majd fényjelet ad a csapat többi tagjának, aztán visszafut hozzájuk.
Nyina pár perc alatt átszabta Jesper alkarját: elrejtette a Söpredék tetoválását,
és egy alaktalan bőrdarabot hagyott rajta. Aznap este Kaz és a saját tetoválását is
el fogja intézni. Lehet, hogy a börtönben senki sem ismeri fel a ketterdami
bandák és bordélyok jelzéseit, de nem érdemes kockáztatni.
– Nincs gyász! – kiáltotta Jesper, és hosszú lábaival könnyedén falva a
kilométereket elnyargalt a szürkületben.
– Nincs temetés! – felelték rá. Inej egy igazi imát is utánaküldött. Tudta, hogy
Jespernél van elég fegyver, és tud magára vigyázni, de nyurga alakjával és
zemeni bőrszínével túlságosan is feltűnő volt ahhoz, hogy az ember jó szívvel
elengedje.
Egy bozóttal szegélyezett, kiszáradt vízmosásban táboroztak le, és felváltva
aludtak egyet a kemény sziklás talajon és álltak őrt. Bár Inej ki volt merülve,
nem gondolta, hogy el tud majd aludni, de mire feleszmélt, a nap már magasan
járt felettük, fényes korongja átragyogott az eget borító felhőtakarón. Már
biztosan elmúlt dél. Nyina állt mellette az egyik Felső-Djerholmban vásárolt
mézeskalács farkas egy darabjával. Inej látta, hogy valaki kis tüzet rakott,
aminek a hamujában egy olvasztott paraffintömb ragacsos maradványait fedezte
fel.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Inej körülnézve az üres vízmosásban.
– Az úton. Kaz azt mondta, hagyjunk aludni.
Inej megdörzsölte a szemét. Gondolta, biztosan a sebe miatt tett neki
engedményt Kaz. Talán egyáltalán nem sikerült elrejtenie, mennyire kimerült.
Hirtelen az út irányából durranások hallatszottak, mire Inej talpra ugrott, és
pillanatok alatt előrántotta a kését.
– Nyugi! – mondta Nyina. – Csak Wylan az.
Jesper biztosan már jelt adott. Inej elvette Nyinától a mézeskalácsot, és
odasietett, ahol Kaz és Matthias épp azt figyelte, ahogy Wylan egy vastag
vörösfenyő tövében ügyködik valamivel. Újabb durranássorozat hallatszott,
aztán a fa törzsének legaljából apró fehér füstgomolyok törtek elő. Egy percig
úgy tűnt, semmi sem történik, aztán a gyökerek fonnyadtan tekeregve
kifordultak a talajból.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Inej.
– Sókoncentrátum – felelte Nyina.
Inej oldalra billentette a fejét.
– Matthias vajon… imádkozik?
– Áldást mond. A fjerdaiak mindig ezt csinálják, ha kivágnak egy fát.
– Mindig?
– Az áldás fajtája attól függ, mire akarják használni a fát. Van egy a
házépítésre, a hídépítésre. – Nyina habozott. – Van a gyújtósra is.
A fát alig egy perc alatt előrébb húzták, hogy a törzse eltorlaszolja az utat. A
gyökerek érintetlenül álltak, így teljesen úgy nézett ki, mintha valami betegség
miatt dőlt volna ki.
 – Ha a kocsi megáll, a fa körülbelül tizenöt percre fogja lefoglalni őket, nem
többre – közölte Kaz. – Mozogjatok gyorsan! A foglyokon csuklya lesz, de
hallani hallanak majd, úgyhogy egy hangot se. Nem kockáztathatjuk, hogy
gyanút keltsünk. Ők csak annyit tudnak, hogy ez egy szokásos megálló, és mi
meg is hagyjuk őket ebben a hitükben.
Mialatt Inej a vízmosásban várakozott a többiekkel, minden lehető dolgot
végiggondolt, ami elromolhat. Lehet, hogy a foglyokon nem lesz csuklya. Lehet,
hogy az egyik őr a kocsi hátsó részében utazik. És ha sikerül a tervük? Akkor
foglyokként zötykölődnek majd a Jégudvar felé, és ez sem tűnt kifejezetten
rózsás eredménynek.
Inej azon kezdett tűnődni, hogy Jesper vajon nem tévedett-e, és nem adta-e túl
korán le a fényjelet, amikor a rabszállító robogva megjelent a láthatáron.
Elhaladt mellettük, aztán a fa előtt megállt. A lány hallotta, ahogy a kocsis
káromkodik a társának.
Mindketten leszálltak a bakról, és odamentek a fához. Hosszú percekig csak
bámulták. A magasabbik őr levette a sapkáját, és megvakarta a pocakját.
– Micsoda lusta alakok – morogta Kaz.
Végül az őrök, úgy tűnt, beletörődtek, hogy a fa magától nem fog elmozdulni.
Visszakászálódtak a kocsihoz egy vastag kötélcsomóért, és kifogták az egyik
lovat, hogy azzal vontassák el a fát az útról.
– Álljatok készenlétben! – figyelmeztette őket Kaz. A vízmosásból
nesztelenül kimászva odalépett a kocsi hátsó végéhez. A sétapálcáját a gödörben
hagyta, és akármennyire fájhatott a lába, ezt jól palástolta. Kabátja béléséből
előhalászta álkulcsait, és gyengéden, szinte szeretettel a kezébe fogta a lakatot. A
lakat pillanatok alatt kipattant, Kaz pedig eltolta a reteszt. Vetett egy pillantást a
fickókra, akik éppen kötelet kötöttek a fa köré, aztán kinyitotta az ajtót.
Inej feszülten várta a jelet, de nem jött. Kaz csak állt, és bámult befelé a
rabszállítóba.
– Most mi van? – suttogta Wylan.
– Lehet, hogy nincsen rajtuk csuklya – felelte Inej, bár oldalról nem látta. –
Odamegyek.
Nem csoportosulhattak oda mind a kocsi végéhez. Inej kimászott a
vízmosásból, és Kaz mögé lépett. A fiú még mindig ott állt sóbálvánnyá
meredve. Inej óvatosan megérintette a vállát, mire összerezzent. Kaz Brekker
összerezzent. Mi történik itt? Inej nem kérdezhette meg, mert a fülelő foglyok
meghallhatták volna. Bekukkantott a kocsiba.
A foglyok mind bilincsbe voltak verve, fejükön fekete csuklya, de sokkal
többen voltak, mint abban a kocsiban, amit az ellenőrző-pontnál láttak. Nem
kétoldalt, ülő helyzetben voltak a pádhoz bilincselve, hanem állva, heringek
módjára összezsúfolva. Lábukon és kezükön bilincs, és mindnek vaskarika volt a
nyakán is, amelyeket a kocsi mennyezetéből kiálló kampókhoz erősítettek. Ha
valamelyikük roskadozni kezdett, vagy túlságosan bedőlt, a karikától nem kapott
levegőt. Nem nézett ki túl jól, de olyan tömött sorokban álltak, hogy igazából
egyik sem tudott volna elesni és megfulladni.
Inej újra kicsit megbökte Kazt. A fiú arca viaszfehér volt, de legalább most
nem cövekelt le. Darabos, ügyetlen mozdulatokkal bemászott a rabszállítóba, és
kezdte kinyitni a foglyok nyakán a karikát.
Inej jelt adott Matthiasnak, aki kilépett a vízmosásból, és odament hozzájuk.
– Mi történik? – kérdezte az egyik fogoly ijedt hangon ravkaiul.
– Tig! – mordult fel durván Matthias. A kocsin apró nesz futott végig, mintha
minden fogoly haptákba vágta volna magát. Ahogy Matthias ezt mondta, egész
viselkedése átalakult, mintha ezzel az egyetlen éles parancsszóval visszalépett
volna drüskelle-egyenruhájába. Inej idegesen figyelte. Már kezdte magát egész
kellemesen érezni Matthiasszal. Könnyű volt megszokni, de nem okos dolog.
Kaz kinyitott hat kéz- és lábbilincset. Inej és Matthias egyenként kivezette az
ajtóhoz legközelebb álló hat foglyot. Nem volt idő rá, hogy megválogassák a
magasságot vagy a testalkatot, még azt sem figyelték, egyáltalán férfit vagy nőt
szabadítanak ki. A vízmosás széléhez vezették őket, közben fél szemmel azt
figyelték, hogy haladnak az úton az őrök.
– Mi történik? – merészelte megkérdezni az egyik fogoly, de Matthias újra
elhallgattatta egy gyors „Tig!”-gel.
Amint látótávolságon kívülre kerültek, Nyina annyira lelassította a
pulzusukat, hogy eszméletüket vesztették. Wylan csak ekkor vette le a
foglyokról a csuklyát: négy férfi, az egyikük elég idős, egy középkorú nő és egy
shu fiú. Ez kifejezetten nem volt ideális, de remélhetőleg az őrök nem adnak túl
sokat a pontosságra. Végül is mi gond lehet egy csapat láncra fűzött,
megbilincselt elítélttel?
Nyina beoltotta a foglyokat altatókeverékkel, hogy meghosszabbítsa a
pihenésüket, Wylan pedig segített begurítani őket a vízmosásba a fák mögé.
– Csak úgy itt hagyjuk őket? – suttogta Wylan Inejnek, mialatt kezükben a
csuklyákkal visszasiettek a rabszállítóhoz.
Inej szeme a fát elhúzó őröket pásztázta, és a fiúra rá sem nézve így szólt:
– Hamarosan felébrednek, és akkor futva elmenekülnek. Akár a tengerpartig
is eljuthatnak, és szabadok lehetnek. Szívességet teszünk nekik.
– Nem úgy néz ki, mint valami szívesség. Inkább úgy, mintha egy gödörben
hagynánk őket.
– Csend legyen! – utasította a lány. Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas
erkölcsi huzavonára. Ha Wylan nem tudja, mi a különbség a megbilincselt és a
bilincs nélküli lét között, hamarosan megtapasztalhatja.
Inej a szája elé tette a kezét, és lágy, búgó madárhangot hallatott. Négy vagy
talán öt percük lehet még, mielőtt az őrök szabaddá teszik az utat. Szerencsére az
őrök elég hangosan biztatták a lovat, és kiáltoztak egymásnak.
Matthias az első helyre Wylant zárta oda, aztán Nyinát. Inej látta, ahogy
megfeszül, amikor Nyina felemelte a haját, hogy a fiú rátehesse a vaskarikát, és
kivillantotta nyakának fehér ívét. Miközben a fiú a karikát a nyakára tette, Nyina
a szemébe nézett a válla fölött, és ahogy egymásra néztek, attól több
kilométernyi északi jég megolvadt volna. Matthias sietve arrébb ment. Inej
majdnem elnevette magát. Szóval ennyi kellett hozzá, hogy a drüskelle
elrohanjon, és visszatérjen a fiú.
Jesper volt a következő, aki még lihegett az útkereszteződéstől idáig tartó
futástól. Rákacsintott Inejre, miközben az ráhúzta a fejére a csuklyát. Hallották,
ahogy az őrök egymásnak kiabálnak.
Inej rázárta Matthias nyakára a karikát, és lábujjhegyre állva a fejére húzta a
csuklyát. Amikor viszont odanyúlt, hogy lehúzza Nyina csuklyáját, a grisa
sebesen pislogni kezdett, és fejével a kocsi ajtaja felé intett. Tudni akarta, hogy
zárja be őket Kaz.
– Nézd meg! – tátogta hang nélkül Inej.
Kaz jelzett Inejnek, aki leugrott. Becsukta a kocsi ajtaját, bepattintotta a
lakatot, és visszatolta a reteszt. Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó ellenkező
oldala. Kaz egyszerűen levette az ajtó forgópántjait. Ezt a trükköt gyakran
alkalmazták, amikor túl bonyolult volt a zárat gyorsan kinyitni, vagy azt akarták,
hogy a lopás belső munkának látsszon. Ideális, ha öngyilkosságnak akarjuk
beállítani a dolgot – mondta Kaz egyszer neki, és Inej sosem tudta biztosan,
komolyan beszélt-e.
Inej vetett egy utolsó pillantást az útra. A fickók már végeztek a fával. A
nagyobbik éppen leporolta a kezét, és rácsapott a ló hátára. A másik már
odament a kocsi elejéhez. Inej megfogta az ajtó peremét, felugrott, és bepréselte
magát a kocsiba. Kaz azonnal nekiállt, hogy visszategye a pántokat. Inej ráhúzta
a csuklyát Nyina meglepett arcára, aztán elfoglalta a helyét Jesper mellett, de a
homály ellenére is látta, hogy Kaz túl lassan dolgozik, kesztyűs ujjait még sosem
látta ilyen ügyetlennek. Mi a csuda ütött belé? És miért blokkolt le a rabszállító
ajtajában? Valami miatt megtorpant, de mi lehetett az?
Inej fémes koppanást hallott, amikor Kaz elejtette az egyik csavart. A lány
lenézett a kocsi padlójára, és visszarúgta neki, miközben próbált megfeledkezni
róla, hogy szíve a torkában dobog.
Kaz lehajolt, hogy a második pántot is visszategye. Nehezen vette a levegőt.
Inej tudta, hogy félhomályban, csak a tapintására hagyatkozva dolgozik, abban
az átkozott bőrkesztyűben, amihez mindig ragaszkodott, de Inej úgy gondolta,
hogy nem ettől ennyire ideges. A kocsi jobb felén közelgő lépteket hallott, az
egyik őr odakiáltott a másiknak. Gyerünk már, Kaz! Inej nem fordított rá időt,
hogy elsöpörje a lábnyomaikat. Mi van, ha az őr észreveszi? Mi van, ha
meghúzza az ajtót, az egyszerűen leesik a pántjairól, és mögötte ott áll Kaz
Brekker csuklya és bilincs nélkül?
Újabb koppanást hallott. Kaz fojtott hangon káromkodott. Az ajtó hirtelen
megremegett, mert az őr megrázta a láncon a lakatot. Kaz a kezével
megtámasztotta az ajtópántot. Az ajtó alatti fényes sáv egyre jobban
kiszélesedett. Inej visszatartotta a lélegzetét.
Az ajtópántok kitartottak.
Újabb kiáltás fjerdaiul, újabb lépések. Aztán egy suhintás a gyeplővel, mire a
kocsi nekilódult, és tovarobogott az úton. Inej végre kifújta a levegőt. A torka
teljesen kiszáradt.
Kaz elfoglalta a helyét a lány mellett. Az egyik csuklyát Inej fejére húzta,
mire a lány orrát dohos szag csapta meg. Ezután a saját csuklyáját is felvette, és
megbilincselte magát. Gyerekjáték, olcsó bűvésztrükk, és Kaz mindet ismerte.
Miközben a vaskarikát a nyakára zárta, a keze könyöktől vállig a lány karjához
simult. Inej hálához és oldalához más testek értek, teljesen odanyomódtak hozzá.
Egyelőre biztonságban voltak, de Inej a kocsi kerekeinek zörgése ellenére is
hallotta, hogy Kaz egyre nehezebben lélegzik: úgy kapkodja a levegőt, mint egy
csapdába esett állat. Inej sosem gondolta, hogy ilyen hangot hall tőle.
Mivel olyan közel álltak egymáshoz, Inej pontosan tudta, melyik volt az a
pillanat, amikor Kaz Brekker, Piszkoskéz, a Hordó huligánja és Ketterdam
fenegyereke elájult.
 22
Kaz

A PÉNZ, AMIT HERTZOON ÚR Kaznak és Jordie-nak adott, a következő héten

elfogyott. Jordie próbálta visszacserélni az új kabátját, de a bolt nem vette
vissza, Kaz csizmája pedig láthatóan viseltes volt.
Amikor a Hertzoon úr által aláírt kölcsönszerződést elvitték a bankba,
kiderült, hogy minden hivatalos kinézetű pecsétje ellenére csak értéktelen papír.
Senki sem ismerte Hertzoon urat, sem pedig az üzlettársát.
Két napra rá kitették őket a vendégházból, és egy híd alá kellett behúzódniuk
éjszakára, de a stadwatch hamarosan elkergette őket. Utána céltalanul kóboroltak
reggelig. Jordie erősködött, hogy menjenek vissza a kávéházhoz. Sokáig ültek a
szemben lévő parkban, de amikor leszállt az éjjel, az őrség járőrözni kezdett,
úgyhogy Kaz és Jordie dél felé indult a Hordó külső utcáinak irányába, aminek
az őrzésével a rendőrség már nem foglalkozott.
Egy kocsma mögötti sikátorban, egy lépcső alatt aludtak egy ki-szuperált
tűzhely és pár zsák konyhai szemét közé bevackolódva.
Aznap éjjel senki sem zavarta meg őket, de másnap felfedezte őket egy
fiúbanda, akik kijelentették, hogy a Viharsirályok területén járnak. Jordie-t
elpáholták, Kazt pedig belökték a csatornába, de csak miután megszabadították a
csizmájától.
Jordie kihalászta Kazt a vízből, és odaadta neki a száraz kabátját.
– Éhes vagyok – mondta Kaz.
– Én nem – felelte Jordie. Ki tudja, miért, Kaz ezt viccesnek találta, mire
mindketten elnevették magukat. Jordie átölelte Kazt, és így szólt:
– Egyelőre a város nyert, de majd meglátjuk, ki nyer a végén.
Másnap reggel Jordie lázasan ébredt.
Pár év múlva a Ketterdamban kitörő tűzhimlőjárványt Udvar-hölgy-pestis
néven emlegették az után a hajó után, amelyik állítólag a városba hozta a ragályt.
A járvány leginkább a Hordó zsúfolt nyomornegyedeit sújtotta. Az utcákon
halmokban álltak a hullák, a csatornákon betegszállító hajók úsztak, amelyek
hosszú lapátokkal és kampókkal húzták fel a holttesteket a rakterűkbe, hogy
kivigyék őket a Kaszás Bárkájára elégetni.
Kazon két nappal Jordie után tört ki a láz. Nem volt pénzük sem gyógyszerre,
sem orvosra, úgyhogy összekuporodtak egy széttört faládákból álló halomban,
amit Fészeknek neveztek el.
Senki sem kergette el őket. A bandákat a betegség tizedelte.
Amikor Kaz láza a legmagasabb volt, azt álmodta, hogy visszatért a tanyára,
és amikor bekopogott az ajtón, ott látta Álom-Jordie-t és Álom-Kazt a
konyhaasztalnál ülve. Az ablakon át kilesték őt, de nem engedték be, úgyhogy
átvágott a réten, mert nem mert lefeküdni a magas fűben.
Amikor felébredt, nem volt sem széna-, sem lóhere-, sem almaillat, csak
szenes füst és a szemét ázott, rothadó zöldségbűze. Jordie mellette feküdt, szeme
az égre meredt. Ne hagyj itt! – szerette volna mondani Kaz, de túl fáradt volt,
úgyhogy inkább Jordie mellére tette a fejét. A teste máris furcsán hideg és
kemény volt.
Azt hitte, álmodik, amikor a hullaszállítók felgurították a beteg-szállító
hajóra. Érezte, hogy leesik, aztán egy halom hullán ért földet. Próbált kiabálni,
de túl gyenge volt. Mindenhol lábak, kezek és felpuffadt hasak, rothadó
végtagok és elkékült szájú, tűzhimlő-kiütéses arcok. Kaz hol eszméleténél volt,
hol elájult, nem volt biztos benne, mi volt valóság, és mi csak lázálom,
miközben a hajó kiúszott a tengerre. Amikor a Kaszás Bárkájának sekély vizébe
dobták, valahogy sikerült elkiáltania magát.
– Élek! – kiabálta, amilyen hangosan tudta, de túl kicsi volt, a hajó pedig már
a kikötő felé tartott.
Kaz próbálta kihúzni Jordie-t a vízből. A testét elborították a tűz-himlő nevét
adó apró, vöröslő kiütések, a bőre fehér volt, és tele volt horzsolásokkal. Kaz a
felhúzható kiskutyára gondolt, arra, hogy forró csokoládét ittak a hídon. Azt
gondolta, hogy a mennyország úgy nézhet ki, mint a zelverstraati ház konyhája,
és olyan illata lehet, mint a Hertzoonék sütőjében sülő hutspotnak. Még mindig
nála volt Saskia piros szalagja, majd visszaadja neki. Cukorkákat csinálnak majd
birsalmazseléből, Margit zongorázik, ő pedig elalhat a tűz mellett. Lehunyta a
szemét, és várta a halált.
Kaz azt várta, hogy a túlvilágon ébred, ahol meleg van és biztonság, tele a
pocakja, és Jordie ott ül mellette. Ehelyett tengernyi hulla között ébredt. A
Kaszás Bárkájának sekély vizében feküdt, ruhája csuromvizes, a bőre ráncosra
ázott a vízben. Jordie hullája mellette már alig felismerhető, fehér és puffadt a
rothadástól, és úgy lebeg a felszínen, mint valami ijesztő mélytengeri hal.
 Kaz már tisztábban látott, a kiütései pedig elhalványultak. A láza lement. Az
éhségéről elfeledkezett, de őrült szomjúság tört rá.
Aznap egész nap és egész éjjel a hullahalomban várakozott a kikötőt
kémlelve, hátha a hajó visszatér. Csak visszajönnek valamikor meggyújtani a
tüzet, hogy elégessék a hullákat, de mikor? Vajon mindennap dolgoznak a
hullaszállítók? Vagy minden másnap? Gyenge volt, és teljesen kiszáradt, tudta,
hogy nem fogja sokáig húzni. A part olyan távolinak tűnt, és tudta, hogy túl
gyenge ahhoz, hogy elússzon odáig. A lázat megúszta, de attól még nyugodtan
meghalhat itt a Kaszás Bárkáján. És számít az neki? A városban nem várt rá más,
csak további éhezés, a sötét sikátorok és a csatornák nyirkossága. De ahogy ez
járt a fejében, máris tudta, hogy ez nem igaz. A bosszú várt rá, megbosszulni
Jordie-t és talán önmagát is, de el kell indulnia, hogy beteljesítse.
Amikor este lett, és az árapály megfordult, Kaz erőt vett magán, és
megragadta Jordie hulláját. Egyedül túl gyenge volt az úszáshoz, de Jordie
segítségével a felszínen tudott maradni. Erősen belekapaszkodott a bátyjába, és
lábaival tempózni kezdett Ketterdam fényei felé. Együtt sodródtak a Jordie
felpuffadt testéből lett tutajjal. Kaz tovább tempózott, próbált nem gondolni a
bátyjára, Jordie feszülő, dagadt testére a keze alatt. Próbált semmi másra nem
gondolni, csak a tengerben rugdaló lába ritmusára. Hallotta, hogy az itteni
vizekben cápák is élnek, de tudta, hogy őt nem fogják bántani. Most már ő is
szörnyeteg volt.
Csak úszott, úszott tovább, és hajnalban felpillantva észrevette, hogy a
Hordófenék keleti végénél jár. A kikötőben szinte egy lélek sem járt, a pestis
miatt a kerchi kikötőben fokozatosan leállt a hajó-forgalom.
Az utolsó száz méter feladta a leckét. Az árapály újra megfordult, és most
már ellene dolgozott. De Kaznak most már volt reménye, a remény és a méreg
kettős lángja fűtötte belülről. Ezek hajtották be a dokkba és fel a létrán. Amikor
elérte a létra tetejét, elterült a hátán a deszkapallón, aztán erőt vett magán, és
hasra fordult. Jordie hulláját a hullámok újra meg újra a lenti cölöphöz
csapkodták. A szeme még mindig nyitva volt, és Kaz egy pillanatra azt hitte,
hogy a bátyja visszanéz rá. De Jordie nem szólalt meg, nem pislogott, a szeme
változatlan irányba meredt, miközben az árapály elsodorta a cölöptől, és a tenger
felé kezdte vinni.
Le kellene csuknom a szemét – gondolta Kaz, de tudta, hogy ha lemászik a
létrán, és újra belemerül a tengerbe, soha többé nem kászálódik ki belőle,
egyszerűen hagyja, hogy belefulladjon, ez viszont most már lehetetlen. Élnie
kell, valakinek meg kell fizetnie ezért.
KAZ A RABSZÁLLÍTÓ KOCSIBAN ARRA ÉBREDT, hogy valaki erőteljesen meglökte a
combját. Jéghideg volt és koromsötét. Körülötte mindenhol testek,
nekinyomódtak a hátának, az oldalának. Hullatengerben fuldoklott.
– Kaz! – suttogott valaki.
Kaz megborzongott.
Újabb lökés a combján.
– Kaz! – hallotta Inej hangját. Sikerült az orrán át mélyet lélegeznie. Kaz
érezte, hogy a lány távolabb húzódik tőle. Valahogy a kocsi szűkös falai között
Inejnek sikerült neki helyet adnia. Kaz szíve hangosan kalapált.
– Beszélj még! – kérte Kaz rekedtes hangon.
– Micsoda?
– Csak beszélj még!
– Most megyünk át a börtön kapuján. Az első két ellenőrzőpontot már
átléptük.
Kaz ettől teljesen magához tért. Ez azt jelenti, hogy már megszámolták őket.
Valaki már kinyitotta ezt az ajtót, nem is egyszer, hanem kétszer, talán még meg
is fogták, de ő mégsem ébredt fel. Akár ki is rabolhatták vagy megölhették
volna. Már ezerféleképpen elképzelte a halálát, de sosem úgy, hogy átaludná.
Erőnek erejével rávette magát, hogy a testszag ellenére mélyet lélegezzen. A
kesztyűjét megtartotta, amit az őrök könnyen észrevehettek volna, és ami a
gyengeségének tett nyugtalanító engedmény volt, de ha nem hagyja fenn,
biztosra vette, hogy teljesen megbolondult volna.
Hallotta maga mögött, hogy a többi fogoly különféle nyelveken mormog
egymás között. Bár a sötétség félelmet ébresztett benne, mégis hálás volt érte.
Csak remélte, hogy a csapata többi, csuklyát viselő és saját félelmeiben elmerülő
tagja semmi furcsát nem vett észre a viselkedésén. Amikor rajtaütöttek a
rabszállítón, lomha volt, és lassan reagált, de ennyi az egész, és arra elő tud állni
valami kifogással.
Borzasztó érzés volt, hogy Inej így látta őt, hogy bárki így látta, de ennek a
gondolatnak a nyomában ott volt egy másik is: Inkább ő lásson így. A
csontjaiban érezte, hogy a lány sosem beszélne erről senkinek, hogy sosem
használná ezt a tudást ellene. Inej az ő hírnevére támaszkodott, nem akarná,
hogy gyengének látsszon. De ugye más is volt emögött? Inej sosem árulná el,
tudta ezt. Kaz rosszul érezte magát. Bár már számtalanszor rábízta az életét a
lányra, sokkal félelmetesebbnek tűnt rábíznia a szégyenét.
A kocsi megállt, a reteszt elhúzták, és az ajtó kitárult.
Kaz fjerdai beszédet hallott, aztán súrlódó hangot, majd egy puffanást. A
karikát levették a nyakáról, és a többi fogollyal együtt valamiféle rámpán
kivezették a kocsiból. Valami ajtónyikorgás-félét hallott, aztán bilincseikben
csoszogva előreterelték őket.
Amikor hirtelen lehúzták a fejéről a csuklyát, hunyorognia kellett. Hatalmas
belső udvarban álltak. A falgyűrűbe épített kaput már éppen engedték le, hogy
bezárják, baljós csörömpölés és nyikorgás kíséretében döndült le a kövezetre.
Amikor Kaz felnézett, látta, hogy az udvar körül a tetőn végig őrök állnak, a
foglyokra szegezett puskával. A lenti őrök a megbilincselt rabok sorai között
sétáltak, és próbálták név vagy külső leírás alapján összepárosítani őket a kocsis
papírjaiban szereplő személyekkel.
Matthias részletesen felvázolta a Jégudvar alaprajzát, arról viszont keveset
mondott, hogy hogyan is néz ki igazából. Kaz valami régi, dohos erődre
számított komor, szürke, ostromedzett kőfalakkal. Ehelyett körülötte mindenhol
áthatóan fehér, szinte kékesen világító márvány. Kaz úgy érezte magát, mintha
az északon bejárt vad tájak valami álomszerű változatába csöppent volna.
Lehetetlen volt megmondani, mi lehet üvegből, mi jégből, mi pedig kőből.
– Ha ez itt nem fabrikátorok műve, akkor én vagyok az erdei szellemek
királynője – morogta Nyina kerchiül.
– Tig! – parancsolt rá valamelyik őr, és a puskájával hasba vágta. Nyina a
fájdalomtól hétrét görnyedt. Matthias nem fordult oda, de Kaz figyelmét nem
kerülte el, hogy megfeszült.
A fjerdai őrök a papírjaikon mutogatva próbálták számba venni és
beazonosítani az előttük álló fogolycsoport tagjait. Ez volt ez első olyan pillanat,
amikor felfedezhették őket, és amit Kaz nem tudott irányítani. Túl sok időbe telt
volna, és túl veszélyes lett volna megválogatni a helyettesítendő foglyokat. Előre
látható kockázat volt, most viszont Kaz csak várhatott, és remélhette, hogy a
lustaság és a bürokrácia megteszi a többit.
Amint az őrök távolabbra értek a soron, Inej felsegítette Nyinát.
– Jól vagy? – kérdezte Inej, és Kaz érezte, hogy a lány hangja úgy vonzza
magához, mintha hegyoldalon legördülő víz volna.
Nyina lassacskán felegyenesedett, és talpra állt.
– Semmi bajom – suttogta. – De azt hiszem, Pekka Rollins csapata miatt már
nem kell aggódnunk.
Kaz követte Nyina tekintetét a falgyűrű tetejére, magasan az udvar fölé, ahol
öt karóba húzott alakot pillantott meg, akik úgy lógtak ott hajlott háttal, lecsüngő
végtagokkal, mint a nyársra tűzött, sütésre váró húsdarabok. Kaznak
hunyorognia kellett, de felismerte Eroll Aertset, Rollins legjobb zárfeltörőjét és
kasszafúróját. A halála előtt kapott verésből származó zúzódások és
korbácsnyomok a reggeli fényben sötétlilának tetszettek, úgyhogy Kaz csak alig
tudta kivenni a karján a fekete jelet: Aerts Tízes Oroszlán-tetoválását.
A többiek arcát is végigpásztázta, volt, amelyik halálában annyira feldagadt és
eltorzult, hogy nem ismert rá. Lehet, hogy valamelyik Rollins? Kaz tudta, hogy
örülnie kellene, hogy egy csapattal kevesebb, de Rollinst nem ejtették a fejére, és
annak gondolata, hogy az ő csapata nem jutott be a Jégudvar kapuján, eléggé
borzolta az idegeit. Ezenkívül ha Rollins egy fjerdai karó hegyén lelte halálát…
Nem, hessegette el magától Kaz ezt a lehetőséget. Pekka Rollins az övé.
Az őrök éppen a kocsissal veszekedtek, az egyikük pedig Inejre mutatott.
– Mi az ábra? – kérdezte Nyinától.
– Azt állítják, hogy a papírok nincsenek rendben, hogy shu fiú helyett itt szuli
lány van.
– És a kocsis mit mond? – kérdezte Inej.
– Azt hajtogatja, hogy ez nem az ő baja.
– Nagyon helyes – mormogta Kaz biztatóan.
Kaz figyelte, ahogy ide-oda járkálnak. Ez volt a szépsége ezeknek az
üzembiztos szerkentyűknek és többszintű biztonsági intézkedéseknek. Az őrök
mindig azt hitték, hogy majd más észreveszi helyettük a hibát, és megoldja a
problémát. A lustaság nem volt olyan megbízható, mint a mohóság, de még
mindig elég jó eszköz volt. Különben is foglyokról volt szó, akik bilincsbe
verve, minden oldalról körülfogva várták, hogy hamarosan zárkákba dugják
őket. Ártalmatlanok.
Végül az egyik börtönőr felsóhajtott, és intett a társainak.
– Diveskemen.
– Menjetek – fordította Nyina. – Vigyétek őket a keleti tömbbe, majd a
következő váltás kiválogatja őket – folytatta a lány az őr beszédét követve.
Kaz megengedett magának egy aprócska megkönnyebbült sóhajt.
Az őrök, ahogy számítani lehetett rá, férfiakra és nőkre osztották szét a
csoportot, aztán a két sort csörgő láncaikkal átvezették egy szinte kör alakú
boltíves folyosón, ami egy farkas kitátott száját formálta.
Egy kisebb helyiségbe léptek, ahol egy megbilincselt kezű öregasszony ült,
két oldalán őrök. Üres tekintettel nézett. Ahogy a foglyok sorban beléptek,
mindegyiknek megfogta a csuklóját.
Elő erősítő. Kaz tudta, hogy Nyina dolgozott ilyenekkel, amikor a Második
Hadseregbe besorozható grisák után kutattak a Vándorló-szigeten. Érintés
alapján megérezték a grisaerőt, és Kaz látta, hogy magas téttel játszott játékoknál
fel szokták őket bérelni, hogy megállapítsák, nem grisa-e valamelyik játékos.
Igazságtalan előnyre tesz szert az, aki meg tudja változtatni a másik játékos
pulzusát, vagy akár még a hőmérsékletet is meg tudja emelni a teremben. A
fjerdaiak viszont más célra alkalmazták őket: arra, hogy elkerüljék, hogy a
tudtuk nélkül grisák kerüljenek a falaikon belülre.
Kaz várta, hogy Nyina közelebb érjen. Látta, ahogy a lány reszketve
odanyújtja a kezét. Az asszony megmarkolta Nyina csuklóját, a szemhéja kissé
megrebbent, aztán elengedte a lány kezét, és továbbintette.
Vajon észrevette, de nem foglalkozott vele? Vagy a paraffin vált be, amivel
bekenték Nyina kezét?
Amikor egy árkádos nyíláson vezették keresztül őket, Kaz Inejt látta eltűnni a
többi női fogollyal együtt a szemben lévő árkád alatt. Kínzó fájdalom nyilallt a
mellébe, és zavartan megrázkódva konstatálta, hogy meg van rémülve. A
kocsiban Inej ébresztette fel a dermedtségből. Az ő hangja hozta vissza a
sötétségből, ez volt a fogódzkodó, amit megragadott, és aminek a segítségével
visszahúzta magát valamiféle épelméjűséghez hasonló állapotba.
A férfi rabokat egy sötét lépcsősoron bilincscsörgés közepette felvezették egy
fémhídra. Tőlük balra a falgyűrű sima fehér tömbje tornyosult, jobb oldalukon a
hídról egy hatalmas üvegcsarnokra lehetett lelátni. Legalább négyszáz méter
hosszú lehetett, és olyan magas, hogy egy kereskedelmi hajó kényelmesen elfért
volna benne. Egy óriási fémlámpás világította be, ami úgy lógott le a
mennyezetről, mint egy izzó selyemgubó. Letekintve Kaz erősen felfegyverzett
kocsik sorát látta, tetejükön lekerekített lövegtornyok sorakoztak. Nagy
kereküket széles talp kötötte össze egymással. Minden kocsin egy-egy löveg
meredt arrafelé, ahol rendesen a lovaknak kellene befogva lenniük.
– Ezek meg mi a csodák? – suttogta.
– Torvegen – felelte Matthias fojtott hangon. – Lovak nélkül haladnak.
Amikor elmentem, még folyt a tökéletesítésük.
– Lovak nélkül?
– Tankok – mormolta Jesper. – Láttam a prototípusokat, amikor Novji
Zemben egy fegyverkészítővel dolgoztam. A lövegtoronyban többféle lőfegyver
is van, és az a löveg az elején… Komoly tűzerő.
A csarnokban voltak még gravitációs etetésű nehéztüzérségi lövegek,
puskákkal megrakott állványok, lőszer és a ravkaiak által grenatjének nevezett
kis fekete bombák. Az üveg mögötti falon régebbi fegyverek – bárdok, lándzsák,
hosszúíjak – lógtak gondosan elrendezve, felettük ezüst-fehér zászló:
STRYMAKT FJERDAN.
Amikor Kaz Matthiasra pillantott, az óriás odasúgta:
– Fjerda ereje.
Kaz átnézett a vastag üvegen. Ismerte a hadi eszközöket, és Nymának igaza
volt, ez az üveg szintén fabrikátormunka volt: golyóálló és törhetetlen. A rabok a
börtönből jövet és menet fegyvereket, hadi felszereléseket, harci gépeket
láthatnak – a fjerdai állam hatalmának brutális jelképeit.
Kakaskodjatok csak – gondolta Kaz. – Nem számít, mekkora ágyútok van, ha
nem tudjátok, hová kell célozni vele.
A csarnok túlsó oldalán egy másik hidat látott, amin a női rabokat terelték
végig.
Inejnek nem lesz semmi baja. Nem szabad elkalandoznia. Most ellenséges
területen, roppant veszélyes terepen járnak, olyan csávába kerültek, amiből nem
jutnak ki, ha nem szedi össze minden eszét. Vajon Pekka csapata eljutott idáig,
mielőtt lelepleződött? És hol volt maga Pekka Rollins? Kerch biztonságában
maradt, vagy ő is a fjerdaiak rabja lett?
Teljesen mindegy volt. Kaznak most a tervre kellett összpontosítania, és meg
kellett találnia Jul-Bajurt. A többiekre pillantott.
Wylan úgy nézett ki, mint aki kis híján összecsinálja magát. Helvar komornak
tűnt, mint mindig. Jesper csak vigyorgott, és odasúgta:
– Sikerült bezsuppoltatni magunkat a világ legszigorúbban őrzött börtönébe.
Vagy zsenik vagyunk, vagy a legkolosszálisabb barmok, akiket a föld valaha a
hátán hordott.
– Hamarosan kiderül.
Egy újabb fehér helyiségbe vezették be őket, amelyben bádogkádak és
locsolócsövek voltak.
Az őr hadart valamit fjerdaiul, és Kaz látta, hogy Matthias és páran a többiek
közül vetkőzni kezdenek. Visszanyelte gyomra torkába toluló tartalmát, és
elfojtotta a hányingerét.
Meg tudja csinálni – meg kell csinálnia! Jordie-ra gondolt. Mit mondana
Jordie, ha az öccse elpuskázná az igazságtételük esélyét, mert nem tud uralkodni
valami rajta elhatalmasodó buta rosszul-léten? De ettől csak Jordie hideg teste
jutott eszébe, ahogy kezdett szétfoszlani a sós vízben, és ahogy a bárkában köré
zsúfolódtak a holttestek. A szeme elhomályosult.
Szedd össze magad, Brekker!– korholta magát keményen. Nem segített.
Megint el fog ájulni, és akkor ennek az egésznek annyi. Inej egyszer felajánlotta,
hogy megtanítja neki, hogy kell esni.
– Az a titka, hogy ne hagyjuk magunkat fellökni – mondta neki Kaz nevetve.
– Nem, Kaz – felelte a lány –, az a titka, hogy újra felálljunk.
Egy újabb szuli közhely, de valahogy még a lány hangjának emléke is
segített. Ennél többre is képes. Muszáj képesnek lennie. Nemcsak Jordie miatt,
hanem a csapatáért. Ő hozta ide ezeket az embereket, ő hozta ide Inejt, és az ő
feladata, hogy ki is vigye őket innen.
Az a titka, hogy újra felálljunk.
Hallgatta a lány hangját a fejében, ahogy újra és újra elismétli a szavakat, és
közben levette a csizmáját, a ruháját és végül a kesztyűjét is.
 Látta, hogy Jesper a kezét bámulja.
– Mit vártál? – morogta Kaz.
– Legalábbis karmot – felelte Jesper, és saját meztelen lábára fordította a
tekintetét. – Esetleg tüskés hüvelykujjat.
Az őr a ruhájukat egy kosárba dobta, amit később biztosan a szemétégetőhöz
visznek, aztán visszajött hozzájuk. Durván hátrahúzta Kaz fejét, kinyittatta vele
a száját, és kövér ujjával körbetapogatta a szájüregét. Kaz szeme előtt fekete
foltok kezdtek ugrálni, miközben igyekezett nem elájulni. Az őr ujja átsiklott a
felett a hely felett, ahová két foga közé beszorította a baleent, aztán
megcsipkedte és megbökdöste belülről a pofazacskóját.
– Ondetjärn! – kiáltott az őr. – Fellenjuret! – ordított fel újra, miközben két
vékony fémdarabot húzott elő Kaz szájából. Az álkulcsok csörömpölve hullottak
a földre. Az őr ráordított fjerdaiul, aztán keményen beleöklözött az arcába. Kaz
térdre esett, de erőt vett magán, és újra felkelt. Látta, hogy Wylan milyen rémült
képet vág, de annál többre nem volt képes, mint hogy talpon maradjon,
miközben az őr belökte a jéghideg zuhany felé tartó sorba.
Amikor csuromvizesen, reszketve kijött a zuhany alól, egy másik őr seszínű
egyennadrágot és – zubbonyt nyújtott át neki a mögötte lévő ruhahalomból. Kaz
felvette őket, és a többi rabbal együtt átbicegett a fogdába. Ebben a pillanatban a
harmincmillió krugéből ráeső rész felét boldogan odaadta volna a pálcája
otthonos fogásáért.
A fogdabeli zárkák már inkább emlékeztettek arra a börtönre, amire Kaz
számított: nem voltak fehér falak és üvegvitrinek, csak nyirkos szürke kő és
vasrácsok.
Egy máris zsúfolt zárkába terelték be őket. Helvar leült, a falnak támasztotta a
hátát, és résnyire nyitott szemmel pásztázta az előtte járkáló fickókat. Kaz a
vasrácsnak dőlve nézte, ahogy az őrök elmennek. Erezte, ahogy mögötte
mozognak a testek. Volt elég hely, mégis túl közel érezte őket. Még egy kicsit
bírd ki! – mondta magában. A keze elképzelhetetlenül üresnek tűnt.
Kaz várt. Tudta, mi fog történni. Amint a zárkába értek, alaposan szemügyre
vette a többieket, és tudta, hogy az a nagydarab, anyajegyes kaeli fog odajönni
hozzá. Idegesen izgett-mozgott, és láthatóan felfigyelt rá, hogy Kaz sántít.
– Hé, te nyomorék! – szólt oda a kaeli fjerdaiul. Aztán komor hangsúllyal újra
megpróbálta kerchiül. – Hé, te kripli! – Feleslegesen erőlködött, Kaz rengeteg
nyelven ismerte a „nyomorék” szót.
A következő pillanatban Kaz érezte, hogy a levegő meglebben, ahogy a kaeli
felé nyúl. Kaz ellépett balra, a kaeli pedig a saját lendületétől előretántorodott.
Kaz is rásegített, és közben elkapta a fickó karját, és egészen a válláig bedugta
két rács közé. A kaeli hangosan felnyögött, amikor az arca a rácsnak ütődött.
Kaz a férfi alkarját a fémrácsnak feszítette, nekidőlt az ellenfelének, és
elégedetten érezte, hogy a kaeli karja kiugrik a vállízületéből. Amikor a férfi
üvöltésre nyitotta a száját, Kaz egyik kezével befogta a száját, a másikkal pedig
az orrát. Az ujja alatt érezte a meztelen bőrt, s ettől émelyegni kezdett.
– Csitt! – mondta, és az orránál fogva hátratolta a fickót a fal melletti padra. A
többi fogoly sietve elkotródott az útjából.
A fickó lihegve lerogyott a padra, a szeme könnyezett. Kaz továbbra is
befogva tartotta a száját és az orrát. A kaeli remegett a keze alatt.
– Akarod, hogy visszarakjam?
A kaeli nyöszörögni kezdett.
– Akarod?
Még hangosabban nyöszörgőit, a foglyok mind odanéztek.
– Ha ordítani kezdesz, elintézem, hogy soha többé ne legyen a régi,
megértetted?
Levette a kezét a fickó szájáról, és helyére rántotta a karját.
A kaeli az oldalára fordulva összegömbölyödött a padon, és sírdogálni
kezdett.
Kaz a nadrágjába törölte a kezét, és visszaállt a helyére a rács mellé. Érezte,
hogy a többiek nézik, de tudta, hogy békén fogják hagyni.
Helvar odajött mellé.
– Tényleg szükség volt erre?
– Nem – felelte Kaz, pedig igenis szükség volt rá, hogy zavartalanul
végezhessék a feladatukat, és hogy eszébe juttassa, hogy nem teljesen tehetetlen.
 23
Jesper

JESPER SZERETETT VOLNA JÁRKÁLNI, de kipécézte magának a helyet a padon, és

meg is akarta tartani. Úgy érezte, mintha a bőre alatt apró nyugtalanság és
izgalomhullámok vibrálnának, és a mellette ülő, térdén őrülten doboló Wylan
sem segítette elő, hogy lecsillapodjon. Úgy érezte, ennél több várakozást már
nem tud elviselni. Először a hajó, aztán az egész gyalogtúra, most meg itt
vesztegel ebben a zárkában, amíg az őrök meg nem kezdik az esti
létszámellenőrzést.
Csak az apja értette meg fáradhatatlan energiáját. Megpróbálta rávenni
Jespert, hogy élje ki ezt a tanyán, de a munka nem volt túl változatos. Az
egyetem lett volna az, ami célt ad neki, de ehelyett másik útra tévelyedett.
Összehúzta magát a gondolatra, mit mondana az apja, ha megtudná, hogy a fia
egy fjerdai börtönben halt meg. De honnan is tudná meg? Túl lehangoló még
csak belegondolni is.
Mennyi idő telhetett el? Mi van, ha az Ezeréves óra nem is hallatszik ide? Az
őrök elvileg akkor tartják a létszámellenőrzést, amikor hatot üt az óra, azután
Jespernek és a többieknek éjfélig van idejük elvégezni a munkát. Reményeik
szerint. Matthias csak három hónapot töltött a börtönben, lehet, hogy a
szabályzat azóta megváltozott. Lehet, hogy Matthias valamit eltévesztett. Vagy
lehet, hogy a fjerdai rács mögött akar tudni bennünket, mielőtt beköp.
Matthias viszont csendben ült a zárka túloldalán, nem messze Kaztól. Jesper
figyelmét nem kerülhette el Kaz apró összetűzése a kaelivel. Kaz munka közben
általában rendíthetetlenül nyugodt maradt, most viszont ideges volt, és Jespernek
fogalma sem volt, miért. Az egyik énje szerette volna megkérdezni, de tudta,
hogy ez az idióta énje, a reménykedő tanyasi fiúé, aki a lehető legrosszabb
embert választotta érdeklődése középpontjául, aki jeleket keresett olyan
dolgokban, amiknek mélyen legbelül tudta, semmi jelentőségük – például
amikor Kaz kiválasztotta valamilyen munkára, vagy amikor Kaz rájátszott
valamelyik viccére. Legszívesebben bokán rúgta volna magát. Végre
megpillantotta a hírhedt Kaz Brekkert anyaszült meztelenül, de meg sem tudta
nézni rendesen, mert azon majrézott, hogy egy karón végezheti.
Jesper ugyan ideges volt, Wylan viszont úgy nézett ki, mint aki mindjárt
elrókázza magát.
– Most mihez kezdünk? – suttogta Wylan. – Mire jó egy zárfeltörő az
álkulcsai nélkül?
– Csend legyen!
– És neked mi hasznod? Mesterlövész puska nélkül. Teljesen kilógsz ebből a
küldetésből.
– Ez nem küldetés, hanem munka.
– Matthias küldetésnek hívja.
– Ő katona, te meg nem. Már így is börtönben vagyok, úgyhogy ne akard,
hogy emberölést kövessek el.
– Te nem fogsz kinyírni, én meg nem fogok úgy tenni, mintha minden
rendben volna. Be vagyunk ide zárva.
– Kifejezetten jobban passzol hozzád az aranykalitka, mint az igazi.
– Eljöttem apám házából.
– Aha, feladtad a fényűző életet, csak hogy velünk, gazemberekkel
nyomoroghass a Hordóban. Ettől nem lettél érdekesebb, Wylan, csak hülyébb.
– Halvány fogalmad sincs az egészről.
– Akkor meséld el! – fordult oda hozzá Jesper. – Időnk, mint a tenger. Mi
vesz rá egy kereskedőfiúcskát arra, hogy elhagyja az otthonát, és bűnözők
társaságát keresse?
– Úgy csinálsz, mintha te a Hordóban születtél volna, mint Kaz, pedig nem is
vagy kerchi. Te is választottad ezt az életmódot.
– Szeretem a várost.
– Novji Zemben nincsenek városok?
– Nem olyanok, mint Ketterdam. Jártál már valaha máshol is a házatokon, a
Hordón és a puccos követségi vacsorákon kívül?
Wylan elkapta a tekintetét.
– Jártam.
– Hol? A külvárosban barackszezonban?
– A carjevai lóversenyen, a shu olajmezőkön, a Bűnbocsánat-kikötő melletti
jurdatermesztő gazdaságokban, Weddle-ben, Ellingben.
– Komolyan?
– Apám mindig magával vitt mindenhová.
– De aztán?
 – Hogyhogy de aztán?
– De aztán. Apám mindig elvitt magával mindenhová, de aztán szörnyű
tengeribetegséget kaptam, de aztán rókáztam egy királyi menyegzőn, de aztán
meghágtam a nagykövet lábát.
– A láb provokálta ki.
Jesperből kitört a nevetés.
– Végre egy kis gerinc.
– Nagyon is gerinces vagyok – morgolódott Wylan –, és látod, hová jutottam
vele…
Egy őr hangja szakította félbe, aki kiáltott valamit fjerdaiul, és abban a
pillanatban az Ezeréves óra ütni kezdte a hatot. A fjerdaiak legalább pontosak
voltak.
Az őr újra megszólalt shu nyelven, majd kerchiül:
– Felállni! Shimkopper! – követelte az őr. Mindannyian kifejezéstelen arccal
meredtek rá. – Az éjjeliedényt – próbálta kerchiül. – Hol van… Hol van, hogy
kiürítsem? – mutogatott.
Vállvonogatást és zavart pillantásokat kapott feleletül.
Az őr sértődött hallgatásából nyilvánvaló volt, hogy cseppet sem érdekli a
dolog. Behajított egy vödör friss vizet a zárkába, és becsapta a rácsot.
Jesper előrefurakodott, és nagyot kortyolt a vödör fogójához erősített
pohárból. A víz nagy része az ingére ömlött. Amikor átadta a poharat Wylannek,
őt is alaposan leöntötte.
– Mit művelsz? – tiltakozott Wylan.
– Türelem, Wylan. Csak próbáld azt csinálni, amit mondok.
Jesper felgyűrte a nadrágszárát, és körültapogatta a bokája feletti vékony bőrt.
– Mondd, mi történik…
– Csend legyen! Koncentrálnom kell.
Tényleg oda kellett figyelnie. Igazán nem szerette volna, hogy a bőre alá
ültetett golyócska kinyíljon, amíg még benne van.
Megtapogatta a Nyina készítette vékony varratot. Pokolian fájt, amikor
kiszakította, és kicsúsztatta a golyócskát. Körülbelül akkora volt, mint egy
mazsolaszem, és csúszós volt a vérétől. Nyina valószínűleg ereje segítségével
éppen a saját bőrét nyitja fel. Jesper azon gondolkodott, vajon az kevésbé fáj-e,
mint a varratok.
– Húzd az ingedet a szád elé – utasította Wylant.
– Micsoda?
– Ne legyél már korlátolt, sokkal helyesebb vagy, amikor gondolkozol.
Wylan elvörösödött. Összeráncolt homlokkal felhajtotta a gallérját.
Jesper benyúlt a pad alá, ahová az éjjeliedényt elrejtette, és előhúzta azt.
 – Vihar közeleg – mondta hangosan kerchiül Jesper. Látta, hogy Matthias és
Kaz felhajtják a gallérjukat. Jesper elfordította a fejét, a szája elé húzta az ingét,
és a golyócskát az edénybe dobta. Sistergő-suhogó hang hallatszott, füstfelhő
csapott fel a vízből, és pillanatok alatt tejszerű zöld ködbe borította a zárkákat.
Wylan rémült szemekkel bámult ki felhúzott inge takarásából. Jesper
eljátszott a gondolattal, hogy ájulást tettet, de végül megelégedett azzal a
látvánnyal, hogy körülötte hullanak a foglyok, mint a legyek.
Jesper addig várt, amíg hatvanig elszámolt, aztán leeresztette az inggallérját,
és óvatosan beleszippantott a levegőbe. Még mindig émelyítően édes szag volt,
amitől egy ideig kicsit kábultak lesznek, de a nagyja már eloszlott. Amikor az
őrök legközelebb visszajönnek létszámot ellenőrizni, a foglyoknak szép kis
fejfájásuk lesz, de nem lesz miről beszámolniuk. És remélhetőleg ők addigra már
árkon-bokron túllesznek.
– Ez klorogáz volt?
– Kifejezetten helyesebb vagy, amikor forgatod az agyad. Igen, a golyó egy
enzimalapú tok, amiben kloropor van. Ártalmatlan anyag, amíg nem kerül
érintkezésbe bármilyen mennyiségű ammóniával. És most pont ez történt.
– Az edényben a vizelet… De mi értelme volt? Még mindig be vagyunk ide
zárva.
– Jesper! – intette oda Kaz a rácshoz. – Nincs vesztegetni való időnk.
Jesper a vállával körözött, miközben odament hozzá. Ez a fajta munka
általában sok időt vesz igénybe, főleg azért, mert sohasem kapott rendes
kiképzést. Kezét kétoldalt a rács egyik rúdja mellé tartotta, és arra koncentrált,
hogy megtalálja a legtisztább ércszemcséket.
– Mi a csudát csinál? – kérdezte Matthias.
– Ősi zemeni rituálét végez – közölte Kaz.
– Komolyan?
– Dehogy.
Jesper kezei között sötét köd kezdett összegyűlni.
Wylannek elakadt a lélegzete.
– Ez vasérc?
Jesper bólintott, és érezte, ahogy a homloka gyöngyözik az izzadságtól.
– Meg tudod olvasztani a vasrudakat?
– Ne legyél már hülye! – mordult rá Jesper. – Nem látod, milyen vastagok?
Igazából a rúdon, amivel ügyködött, nem látszott változás, de sikerült annyi
vasat kinyernie belőle, hogy a keze között formálódó felhő szinte fekete volt.
Behajlította az ujjait, mire a szemcsék forogni kezdtek, és örvénylő spiráljuk
egyre vékonyabb és tömörebb alakzatot vett fel.
Jesper leengedte a kezét, és szép csengéssel egy vékony tű esett a földre.
 Wylan felkapta és feltartotta, hogy a fény megvilágítsa a tű matt felületét.
– Fabrikátor vagy – konstatálta komoran Matthias.
– Csak egy kicsit.
– Vagy az vagy, vagy nem – jelentette ki Wylan.
– Az vagyok, és te tartani fogod róla a szádat, amikor visszamegyünk
Ketterdamba – bökött Jesper Wylan felé az ujjával.
– De miért tartod titokban…
– Szeretek szabadon járni az utcán – felelte Jesper. – Nem szeretek azon
majrézni, hogy mikor kapnak el a rabszolga-kereskedők, vagy mikor nyírnak ki
az olyan barmok, mint Helvar barátunk. Ezen kívül vannak még más
képességeim is, amik sokkal több élvezetet és hasznot hoznak, mint ez.
Számtalan más képességem van.
Wylan köhögni kezdett. Ha flörtölnek vele, az igazából viccesebb, mint ha
sértegetik, de azért ez necces volt.
– Nyina tudja, hogy grisa vagy?
– Nem, és nem is fogja megtudni. Nincs szükségem rá, hogy előadást tartson
nekem a Második Hadseregbe való bevonulásról és a dicső ravkai célról.
– Csináld meg még egyszer! – szólt rá Kaz. – Igyekezz!
Jesper megismételte a műveletet egy másik rúddal is.
– Ha ez a terv része volt, akkor mi értelme volt megpróbálni becsempészni
azokat az álkulcsokat? – kérdezte Wylan.
Kaz összefonta a karját.
– Hallottál már a haldoklóról, akivel az orvosa közölte, hogy csodálatos
módon meggyógyult? Táncolva ment végig az utcán, és egy ló halálra gázolta.
Azt kell éreztetni a palimadárral, hogy nyert ügye van. Megvizsgálták-e az őrök
Matthiast azon morfondírozva, vajon nem ismerős-e valahonnan? Keverték-e a
bajt, amikor Jesper kezéről paraffin mállott le a zuhanyzóban? Nem, mert azzal
voltak elfoglalva, hogy megveregessék a saját vállukat, hogy elkaptak engem.
Azt hitték, hogy elhárították a veszélyt.
Amikor Jesper végzett, Kaz kezébe vette a két vékony álkulcsot. Furcsa volt
látni, hogy kesztyű nélkül dolgozik, de a zár pár pillanaton belül felpattant, és
szabadok lettek. Amikor mind kint voltak, Kaz az álkulcsokkal bezárta maguk
mögött az ajtót.
– Tudjátok, mi a feladatotok – suttogta. – Wylan és én kiszabadítjuk Nyinát és
Inejt. Jesper, te és Matthias…
– Tudom, annyi kötelet lovasítunk meg, amennyit csak tudunk.
– Mire az óra felet üt, legyetek az alagsorban!
Kettéváltak. A kerekek mozgásba lendültek.
Wylan tervrajza szerint az istállók közvetlenül a kapuőrház udvara mellett
helyezkedtek el, úgyhogy vissza kellett menniük a fogdán keresztül. A börtönnek
ebben a részében elvileg csak akkor van mozgás, amikor foglyokat szállítanak ki
vagy be, de azért óvatosnak kellett lenniük. Csak egyetlen eltévedt őr, és borul a
tervük. A legfélelmetesebb az volt, amikor a hídon végighaladva át kellett
kelniük az üvegcsarnokon, mert ezen a hosszú, fényesen kivilágított szakaszon
teljesen szem előtt voltak. Nem volt mit tenni, csak fohászkodtak egy nagyot, és
átrohantak rajta. Aztán lementek a lépcsőn, majd balra fordultak annál a
szobánál, ahol az a szegény öreg grisa erősítő megvizsgálta a karjukat. Jesper
elnyomta a borzongását. Bár a karjára kent paraffin mindig bevált a
szerencsejáték-barlangokban, a szíve akkor is hangosan kalapált, amikor a nő elé
állt. Az asszony vékony volt, mint a kukoricacsuhé, és épp olyan üres is. Ez várt
a grisákra, akiket rossz időben, rossz helyen találtak: életfogytig tartó
rabszolgaság vagy annál is rosszabb.
Amikor Jesper betaszította az istálló ajtaját, érezte, hogy valami apró dolog
ellazul benne. A széna illata, az állatok neszezése, a lovak nyihogása zemeni
emlékeket ébresztett benne. Ketterdamban a csatornák miatt nem volt szükség
kocsikra és szekerekre. A lovak luxuscikknek, fényűzésnek számítottak, és azt
mutatták, hogy valakinek van helye a tartásukra, és van pénze az ellátásukra.
Jesper nem is tudta, mennyire hiányzott neki egyszerűen állatok közelében lenni.
Most viszont nem volt idő nosztalgiázni, vagy megállni és megvakarni egy
bársonyos orrot. Elsietett az állások mellett, és belépett a nyergesbe. Matthias
mindkét vállára egy-egy vastag tekercsnyi kötelet rakott fel. Meglepődött,
amikor Jespernek is sikerült kettőt felvennie.
– Tanyán nőttem fel – magyarázkodott Jesper.
– Nem látszik rajtad.
– Igaz, hogy vékony vagyok – felelte Jesper, ahogy visszasiettek az istállón át
–, de szárazabb maradok az esőben.
– Hogyhogy?
– Kevesebb esik rám.
– Kaznak minden munkatársa ilyen furcsa, mint ez a csapat? – kérdezte
Matthias.
– Ó, látnod kellene a Söpredék többi tagját! Hozzájuk képest mi fjerdainak
tűnünk.
Átvágtak a zuhanyzókon, de nem mentek tovább a fogda felé, hanem
elkanyarodtak, és lementek egy szűk lépcsőn, majd végig egy hosszú, sötét
folyosón, ami az alagsorba vezetett. Most a börtön főépülete alatt voltak, fejük
felett ötemeletnyi zárka, rab és őr.
Jesper azt várta, hogy a csapat többi tagja a mosoda nagytermében már gyűjti
a robbantáshoz szükséges szereket, de csak óriási bádogkádakat látott, hosszú
asztalokat a hajtogatáshoz és éjszakára száradni otthagyott ruhákat a nála is
magasabb szárítókon.
Wylant és Inejt a hulladéktárolóban találták. Kisebb volt, mint a mosoda, és
bűzlött a szeméttől. Az egyik falnál két nagy, kidobott ruhákkal teli kerekes
kosár állt, arra várva, hogy elégessék őket. Amint a helyiségbe léptek, Jesper
máris érezte a szemétégetőből kiáradó hőt.
– Van egy kis gubanc – közölte Wylan.
– Mekkora? – kérdezte Jesper, és ledobta a válláról a kötéltekercseket.
Inej egy méretes kétszárnyú fémajtó felé intett, ami a falból kiugró, egészen a
mennyezetig érő, óriási kéménybe volt beépítve.
– Azt hiszem, ma délután begyújtották a szemétégetőt.
– Azt mondtad, reggelente szokták begyújtani – fordult Jesper Matthiashoz.
– Annak idején így volt.
Amikor Jesper megragadta a bőrborítású fogantyúkat, és kitárta az ajtót,
perzselő légáramlat csapta meg. Fanyar, fekete szénszag és még valami más,
valami vegyszerszag áradt belőle, talán valami, amit ráöntöttek a tűzre, hogy
erősebben égjen. Nem volt kellemetlen. A börtön minden szemetétől itt
szabadultak meg: a konyhai maradéktól, emberi végtermékektől, a foglyokról
lekerülő ruháktól. Viszont akármit öntöttek is a fjerdaiak a tüzelőre, az elég
erősen égett ahhoz, hogy elvegyen mindenféle rossz szagot. Jesper behajolt a
kéménybe, és máris izzadni kezdett. Messze a mélyben látta a szemétégető
szenét, amit már szétkotortak, de még mindig dühös vörös fénnyel izzott.
– Wylan, adj egy inget az egyik kosárból! – kérte Jesper.
Jesper letépte az ing egyik ujját, és a kéménybe dobta. Az ingujj hangtalanul
hullott lefelé, a levegőben lángra kapott, és még azelőtt elhamvadt, mielőtt a
szénre hullhatott volna.
Jesper becsukta az ajtót, és az ing maradékát visszadobta a kosárba.
– A robbantásnak annyi – közölte. – Ide nem vihetünk robbanószereket. Azért
fel tudsz mászni? – kérdezte Inejtől.
– Lehet, nem tudom.
– Mit mond Kaz? Hol a csudában van Kaz? És hol van Nyina?
– Kaz még nem tud a szemétégetőről – mondta Inej. – Ő és Nyina elmentek
átkutatni a fenti zárkákat.
Matthias tekintete úgy elsötétült, mint a zivatar előtti égbolt.
– Úgy volt, hogy Jesper és én megyünk Nyinával.
– Kaz nem akart várni.
– Pontosak voltunk – mondta dühösen Matthias. – Ugyan miben mesterkedik?
Jesper ugyanezen törte a fejét.
– Fel-le biceg majd azon a rengeteg lépcsőn, és bujkál az őrjáratok elől?
 – Ezt már én is próbáltam felhozni neki – mondta Inej. – Mindig meg tud
lepni, emlékszel?
– Mint egy méhraj. Nagyon remélem, hogy nem fognak mindjárt
mindannyiunkat összecsipkedni.
– Inej! – szólt oda Wylan az egyik gurulós kosár felől. – Ezek a mi ruháink.
A fiú benyúlt a kosárba, és egymás után kiszedte Inej apró bőrmokaszinjait.
A lány arcát sugárzó mosoly ragyogta be. Végre egy kis szerencse. Kaznak
nem volt ott a pálcája, Jespernek a pisztolyai, Inejnek pedig a kései hiányoztak,
de legalább a csodamokaszinja megvolt.
– Mit szólsz, Kísértet? Fel tudsz mászni?
-Fel.
Jesper elvette Wylantől a cipőt.
– Ha nem gondolnám, hogy mindenféle ragály lehet rajta, megcsókolnám a
cipőt, aztán téged is.
 24
Nyina

NYINA KÖVETTEE KAZT a lépcsőn felfelé. Egyik meredek kőlépcső a másik után
és pislákoló gázlámpák. Jól megfigyelte Kazt. Jó tempóban haladt, de a járása
merev volt. Miért ragaszkodott hozzá, hogy ő másszon fel ide? Nem az időről
lehetett itt szó, úgyhogy lehet, hogy Kaz mindig is így akarta. Lehet, hogy
szerette volna, ha Matthias nem tud mindenről, vagy egyszerűen feltett
szándéka, hogy bizonytalanságban tartsa mindannyiukat.
Minden lépcsőfordulóban megálltak, és füleltek, nem jön-e őrjárat. A börtön
csupa zaj volt – a lépcsőházba beszüremlő emberi hangok, a nyíló és csukódó
ajtók fémes csattanása –, és nehéz volt nem ugrani minden hangra. Nyinának
eszébe jutott a Pokol Kapujának erőszakos káosza, a kenőpénzek csereberéje, a
vérfoltok a homokon. Egy világ választja el ettől a steril intézménytől. A
fjerdaiakra igazán lehetett számítani rend dolgában.
A negyedik lépcsősoron felfelé menet hirtelen beszédhang és csizmás léptek
dobogása hangzott fel a lépcsőházban. Nyina és Kaz lesietett a harmadik emeleti
lépcsőfordulóba, és besurrantak a zárkákhoz vezető folyosó ajtaján. A
legközelebbi zárka foglya kiabálni kezdett, mire Nyina gyorsan felemelte a
kezét, és elzárta a levegő útját a torkában. A fogoly kidülledő szemmel bámult
rá, és a nyakához kapott. A lány lelassította a pulzusát, aztán elaltatta, a gégéjét
pedig egyre kevésbé szorította, hogy levegőhöz jusson. Nem megölni akarták,
csak elhallgattatni.
A zaj egyre nőtt, ahogy az őrök lefelé csörtettek, hangos fjerdai beszédük
visszhangzott a falak között. Nyina lélegzet-visszafojtva, kezét készenlétben
tartva figyelte az ajtót. Kaznál nem volt fegyver, de támadóállást felvéve várta,
hogy kivágódik-e az ajtó. Az őrök viszont áthaladtak a lépcsőfordulón, és tovább
trappoltak lefelé a következő emelet irányába.
Amikor a hangok elhaltak, Kaz intett Nyinának, visszasurrantak az ajtón,
amilyen halkan csak tudtak, becsukták maguk mögött, aztán folytatták az útjukat
felfelé.
Amikor elérték a legfelső szintet, éppen hetet harangoztak. Egy óra telt el
azóta, hogy a fogdában elkábították a foglyokat. Negyvenöt percük maradt, hogy
átkutassák a szigorúan őrzött zárkákat, összefussanak a lépcsőfordulóban, és
lemenjenek az alagsorba. Kaz intett Nyinának, hogy menjen a bal oldali
folyosóra, ő maga pedig a jobb oldalin indult el.
Az ajtó hangosan nyikorgott, amikor Nyina belépett. A lámpások itt messze
voltak egymástól, és a köztük lévő árnyak olyan sötétnek tűntek, hogy szinte el
lehetett veszni bennük. Nyina tudta, hogy hálásnak kellene lennie, hogy a
sötétség eltakarja, de nem tagadhatta, hogy hátborzongatónak találja. A zárkák is
másmilyenek voltak, nem vasrácsuk volt, hanem tömör acélajtajuk.
Mindegyiken volt egy kémlelőnyílás szemmagasságban. Vagyis a fjerdaiak
szemmagasságában.
Nyina nem volt alacsony, mégis lábujjhegyre kellett állnia, hogy benézhessen
rajtuk.
A legtöbb fogoly a sarokban összegömbölyödve vagy a hátán fekve aludt
vagy pihent. Egyik karjukat a szemük elé tették, hogy kizárják a kémlelőn
beszűrődő tompa lámpafényt. A többiek a falnak támasztott háttal egykedvűen
bámultak a semmibe. Néha talált olyat, aki fel-alá járkált, úgyhogy gyorsan
tovább kellett állnia. Egyikük sem volt shu.
– Ajor?- kiáltott az egyik Nyina után fjerdaiul. Nem vett tudomást róla, és
dobogó szívvel továbbment.
Mi van, ha Bo Jul-Bajur tényleg itt van valamelyik zárkában? Nyina tudta,
hogy ez nem valószínű, de mégis… Megölheti a zárkájában, mély,
fájdalommentes álmot bocsáthat rá, és egyszerűen megállíthatja a szívét. Azt
mondaná Kaznak, hogy nem találta meg. És mi van, ha Kaz talál rá Bo Jul-
Bajurra? Lehet, hogy Nyinának meg kell várnia, amíg kiérnek a Jégudvarból,
hogy megoldást találjon, de legalább számíthat Matthias segítségére. Micsoda
furcsa, sötét alkut kötöttek!
Ahogy azonban a folyosókon fel-alá járkált, a remény, hogy ráakadhat a
tudósra, egyre inkább szertefoszlott. Még egy sor zárka – gondolta –, aztán
vissza le az alagsorba üres kézzel. Amikor viszont belépett az utolsó folyosóra,
látta, hogy ez rövidebb, mint a többi. Ott, ahol a többi zárkának kellett volna
lennie, egy acélajtó állt, alóla fényes csíkban áradt ki a fény.
Ahogy odafelé tartott, elkapta valami kellemetlen érzés, de erőt vett magán,
és belökte az ajtót. A nagy fényességtől hunyorognia kellett. Bántó fény volt –
olyan erős, mint a nappali fényesség, de annak melegsége nélkül –, aminek nem
tudta meghatározni a forrását. Hallotta, hogy mögötte az ajtó suhogva csukódni
kezd. Az utolsó pillanatban megpördült, és elkapta a szélét. Valami azt súgta
neki, hogy ezt az ajtót belülről csak kulccsal lehet kinyitni. Körülnézett, hátha
talál valamit, amivel kitámaszthatná, de meg kellett elégednie az egyen-
nadrágjából letépett szövetdarabbal, amit betömött a zárba.
Ezen a helyen nagyon nem stimmelt valami. A falak, a padló és a mennyezet
annyira tiszta fehér volt, hogy szinte fájt ránézni. Az egyik fal fele tökéletesen
sima üvegtáblákból készült. Fabrikátormunka. Pont, mint az üvegcsarnok a körül
a borzasztó fegyverbemutató körül. Fjerdai mesterek nem tudtak volna ilyen
makulátlan felületet készíteni, ezt az üveget csakis grisaerő hozhatta létre, ezt
biztosan érezte. Voltak olyan kalandor grisák, akik semmilyen országot nem
szolgáltak, és akik esetleg elszegődhettek a fjerdai kormányhoz. De vajon
túlélhettek-e egy ilyesfajta megbízást? Valószínűbbnek tűnt, hogy
rabszolgamunkáról van szó.
Nyina lépett egyet, aztán még egyet. Hátrapillantott a válla felett.
Ha egy őr belép a folyosóra a háta mögött, nem lesz hová elbújnia. Akkor
szedd a lábad, Nyina!
Bekukucskált az első ablakon. A zárka ugyanolyan fehér volt, mint a folyosó,
és ugyanaz az állandó ragyogó fény világította be. A helyiség üres volt,
semmilyen bútor, se priccs, se mosdókagyló, se vödör nem volt benne. A sok
fehérséget csak egyetlen lefolyó törte meg a padló kellős közepén, körülötte
vöröses foltok.
Továbbment a következő zárkához. Ez is ugyanolyan volt, és éppúgy üres,
akár az utána következő és az azutáni. Ott viszont valamin megakadt a szeme: a
lefolyó mellett egy pénzdarab feküdt. Nem, nem is pénz volt, hanem gomb. Egy
apró ezüstgomb szárnydíszítéssel – a grisa szélhívók jelképe. Nyina érezte, hogy
hideg borzongás fut végig a karján. Ezeket a zárkákat grisa rabszolgák
készítették grisa foglyok számára? Vajon az üveg, a falak, a padló úgy készült,
hogy ellenálljon a fabrikátorok manipulációjának? A helyiségekben nem volt
fém. Nem volt csatornahálózat, nem voltak csövek a víz elvezetésére, amit a
hullámhívók kihasználhattak volna. Nyina azt is gyanította, hogy az üveg, amin
épp átnéz, a másik oldalról tükör, hogy a zárkában lévő szívtörők ne láthassák a
célpontjukat. Ezeket a zárkákat grisák fogva tartására tervezték. Az ő fogva
tartására.
Nyina sarkon fordult. Bo Jul-Bajur nincs itt, ő pedig azonnal ki akar innen
jutni. Kirántotta a szövetdarabot a zárból, és kirontott az ajtón, nem is figyelve,
hogy az ajtó becsukódik-e utána. A vaszárkák folyosója még sötétebbnek tűnt az
iménti fényesség után. Botladozva rohant visszafelé oda, ahonnan jött. Nyina
tudta, hogy nem elég óvatos, de nem tudta kiverni a fejéből azoknak a fehér
zárkáknak a látványát. A lefolyó. A körülötte lévő foltok. Vajon grisákat kínoztak
ott? Hogy beismertessék velük az emberek ellen elkövetett bűneiket?
Nyina tanult a fjerdaiakról, a vezetőikről, a nyelvükről. Még arról is álmodott,
hogy éppen így, kémként bejut a Jégudvarba, és lesújt az őt gyűlölő nemzet
központjára. Most viszont, hogy itt volt, egyszerűen csak el akart innen menni.
Megszokta Ketterdamot, a Söpredékhez fűződő kapcsolatával járó kalandokat, a
Fehér Rózsában folyó könnyű életét. De érezte-e magát valaha biztonságban
akár ott is? Egy olyan városban, ahol nem járhatott félelem nélkül az utcán?
Haza akarok menni. A vágy olyan erősen belenyilallt, hogy szinte testi fájdalmat
érzett. Vissza akarok menni Ravkába.
Az Ezeréves óra lágyan ütni kezdet a háromnegyedet. Késésben volt, de
mégis lelassította lépteit, mielőtt kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót. Egy lélek
sem volt ott, még Kaz sem. Bedugta a fejét a szemben lévő folyosóra, hogy
lássa, jön-e, de semmi: vasajtók, sötét árnyékok, Kaznak pedig semmi nyoma.
Nyina várt, és nem tudta, mitévő legyen. Úgy volt, hogy egész előtt tizenöt
perccel találkoznak a lépcsőfordulóban. Mi van, ha valamiféle bajba keveredett?
Habozott, aztán elindult azon a folyosón, amit elvileg Kaznak kellett átkutatnia.
Elrohant a zárkák mellett, ide-oda kanyargóit, de Kazt sehol sem találta.
Ebből elég– gondolta Nyina, amikor elérte a második folyosó végét. Kaz
vagy otthagyta őt, és már lent van a többiekkel, vagy elkapták, és elhurcolták
valahová. Akárhogy is, neki a szemétégetőhöz kell mennie. Ha megtalálja a
többieket, akkor kitalálják, mit csináljanak.
Visszasietett a folyosókon át, és kitárta a lépcsőfordulóhoz vezető ajtót. A
lépcső tetején két őr állt és beszélgetett. Egy pillanatig leesett állal bámultak rá.
– Sten! – kiáltotta az egyik fjerdaiul, hogy megálljt parancsoljon Nyinának,
míg a puskájuk után kotorásztak. Nyina előrántotta ökölbe szorított kezét, és
figyelte, ahogy az őrök hátradőltek. Az egyik elterült a lépcsőfordulóban, a
másik viszont lebucskázott a lépcsőn, a puskája elsült, a golyók süvítve cikáztak
a kőfalak között, hangjuk visszhangzott az egész lépcsőházban. Kaz ki fogja
nyírni. Ő fogja kinyírni Kazt.
Nyina elcsörtetett a fekvő őrök mellett, le az egyik lépcsőn, aztán a másikon.
A harmadik emeleti fordulóban kivágódott az ajtó, és egy őr rohant be rajta a
lépcsőházba. Nyina megcsavarta a kezét a levegőben, az őr nyaka hangos
roppanással kettétört. Épp a következő lépcsőn rohant lefelé, amikor a földre
zuhant.
Ebben a pillanatban megkondult az Ezeréves óra harangja. Nem az óránként
felhangzó egyenletes harangszóval, hanem metsző, magas hangú, ütemes
kolompolással, mint egy vészharang.
 25
Inej

INEJ FELNÉZETT A SÖTÉTSÉGBE. Magasan a feje fölött az esti égbolt kis szürke
foltja lebegett. Hat emeletet kell megmásznia izzadságtól csúszós kézzel, alatta a
pokol tüze ég, a vállát a kötél húzza, és nincs háló, ami elkapja. Mássz, Inej!
A mászáshoz legjobb a csupasz kéz, de a szemétégető fala sokkal forróbb volt
annál, hogy ezt megvalósíthassa, úgyhogy Wylan és Jesper segített neki
előhalászni a szennyeskosárból Kaz kesztyűjét. Egy pillanatig habozott. Kaz azt
mondaná neki, hogy vegye csak fel a kesztyűt, tegyen meg bármit, ami a munka
elvégzéséhez szükséges, érdekes módon mégis bűntudata volt, amikor a puha
fekete bőrt a kezére húzta. Mintha Kaz engedélye nélkül a szobájába lopódzott
volna, elolvasta volna a leveleit, vagy befeküdt volna az ágyába. A kesztyűben
nem volt bélés, az ujjak hegyén pedig vékony hasíték rejtőzött. A
bűvészmutatványokhoz kell – ugrott be Inejnek –, hogy érezhesse a pénzérméket,
a kártyákat, vagy rájöjjön a zár nyitjára. Érintés érintés nélkül.
Nem volt rá idő, hogy hozzászokjon a túl nagy kesztyűhöz, és különben is
számtalanszor mászott már kesztyűben, amikor a ketterdami télben
megdermedtek az ujjai. Megmozgatta a lábujjait apró bőrmokaszinjában, örült az
ismerős érzésnek a lábán, és merészen, izgatottan ugrándozott a recés
gumitalpakon. A forróság nem számított, merő kényelmetlenség volt. A maga
köré tekert húszméternyi kötél súlya? Ő a Kísértet. Volt már ennél rosszabb is.
Magabiztosan fellendítette magát a kéménybe.
Amikor az ujjai a kőhöz értek, felszisszent. Még a kesztyűn keresztül is érezte
a téglákból áradó átható forróságot. A kesztyű nélkül a bőre azonnal
felhólyagosodott volna, de nem volt mit tenni, kapaszkodnia kellett. Inej
mászott: kéz, aztán láb, aztán megint kéz, a következő apró repedést, a
következő mélyedést keresve a koromtól csúszós falon.
A hátán csurgott az izzadság. A kötelet és a ruháit lelocsolták vízzel, de nem
sokat használt, az egész teste vöröslött, megtelt vérrel, mintha lassan megfőtt
volna a saját bőrében.
A lába lüktetett a forróságtól, nehéznek és ügyetlennek érezte, mintha valaki
másé lenne. Próbált összpontosítani. Bízott a testében, ismerte az erejét, és
pontosan tudta, mire képes. Megint föl a kéz, együttműködésre bírta a lábait is,
ritmust keresett, de csak valami ügyetlen, elcsúszott ütemet sikerült felvennie,
amitől az izmai minden felhúzódzkodásnál megremegtek. A következő
kiszögellés után nyúlt, és megkapaszkodott. Mássz, Inej!
Az egyik lába megcsúszott, elvesztette a falat a lábujjai alól. A gyomra
összeszorult, érezte, ahogy a kötél és a teste súlya lehúzza. A repedéseken
támasztékot találva markolta a követ, nedves ujjai körül táncot járt Kaz
kesztyűje. Újra megpróbálta megvetni a lábujjait, de egyszerűen leszánkáztak a
téglán. Ekkor a másik lába is csúszni kezdett. Beszívta a forró levegőt. Valami
nem stimmelt. Megkockáztatott egy pillantást lefelé. Messze maga alatt látta a
vörösen izzó szenet, de igazán csak attól kezdett rémült iramban dobogni a szíve,
amit a lábán pillantott meg. Nyúlós gumiragacs borította. Tökéletes, imádott
cipőjének talpa olvadozott.
Semmi baj – nyugtatta magát. – Csak válts fogást, helyezd át a súlyt a
válladra. A gumi le fog hűlni, ha magasabbra jutsz, és könnyebb lesz vele
mászni. Mégis úgy érezte, mintha lángolna a lába. Az, hogy látta, mi történik,
valahogy még rontott a dolgon, mintha a gumi összeolvadna a húsával.
Inej pislogva megszabadult a szemébe folyt izzadságtól, és újabb fél méterrel
feljebb tornázta magát. Valahonnan fentről hallotta az Ezeréves óra ütését. A
felet üti? Vagy még a negyedet? Gyorsabban kell haladnia. Már a tetőn kellene
lennie, és a kötelet odaerősítenie.
Magasabbra nyomta fel magát, és a lába megcsúszott a téglán. Egész testével
nekicsapódott a falnak, és kalimpálva próbált fogást találni rajta. Itt nincs senki,
aki kihúzza a csávából. Nincs Kaz, hogy megmentse, nincs háló, hogy lefékezze
az esését, csak a tűz, ami csak arra vár, hogy elnyelje. Inej hátrabillentette a fejét,
azt az égboltdarabot kereste. Még mindig elképzelhetetlenül messzinek tűnt.
Milyen messze lehetett? Hét, esetleg tíz méterre? Akár kilométerekre is lehetett.
Itt fog meghalni lassú, szörnyű halállal, itt, a szénrakáson. Mind meghalnak:
Kaz, Nyina, Jesper, Matthias, Wylan. És ez az ő hibája.
Nem. Nem ő a hibás.
Újabb fél méterrel feljebb küzdötte magát. Kaz hozott ide minket. Aztán még
eggyel feljebb. Rákényszerítette magát, hogy újabb fogást keressen. Kaz és a
mohósága. Inejnek nem volt bűntudata, nem sajnálta a dolgot, csak dühös volt.
Dühös volt Kazra, hogy elvállalta ezt az őrült munkát, és mérges volt magára,
hogy belement a dologba.
És miért is ment bele? Hogy kifizesse az adósságát? Vagy mert minden józan
megfontolása és ellenkező szándéka dacára megengedte magának, hogy érezzen
valamit a Hordó huligánja iránt?

AMIKOR AZON A HAJDANVOLT ESTÉN Inej belépett Tante Heleen szalonjába, Kaz
Brekker várta ott sötétszürke öltözékben, varjúfejes pálcájára támaszkodva. A
szalon berendezésében az arany és a türkiz szín uralkodott, az egyik falat
pávatollminta borította. Inej a Vadaskert minden szegletét gyűlölte: a társalgót,
ahol neki és a többi lánynak turbékolnia kellett, és a szempilláját kellett
rebegtetnie a lehetséges kuncsaftok előtt, a hálószobáját, ami úgy volt
berendezve, mint egy szuli karaván röhejes változata a falakról lelógó lila
selyemmel és átható füstölőszaggal, de Tante Heleen szalonja volt a legrosszabb.
Ebben a szobában folytak a verések, és itt került sor Heleen legszörnyűbb
dühkitöréseire.
Amikor először megérkeztek Ketterdamba, Inej próbált elmenekülni. Két
háztömbnyire jutott a Vadaskerttől, még mindig selyemruha volt rajta,
elkábította a Nyugati Donga fénye és forgataga, és céltalanul rohant, amikor
Cobbet kövér keze tarkón ragadta, és visszahurcolta a Vadaskertbe. Heleen a
szalonba vitte, és annyira elverte, hogy egy hétig nem tudott dolgozni. A
következő hónapban Heleen aranyláncon tartotta, és még a társalgóba sem
mehetett le. Amikor a nő végül levette a bilincsét, azt mondta Inejnek:
– Egy hónapnyi kiesett bevétellel tartozol nekem. Ha még egyszer el
merészelsz szökni, a Pokol Kapujába dobatlak szerződésszegésért.
Akkor este rettegve lépett be a szalonba, és amikor Kaz Brekkert találta ott, a
rettegése kétszer akkorára nőtt. Piszkoskéz bizonyára beárulta. Szólt Tante
Heleennek, hogy kéretlenül szólt hozzá, hogy próbált bajt keverni.
Heleen azonban hátradőlt a székében, és így szólt:
– Nos, kis hiúz, úgy tűnik, most már más gondja leszel. Úgy tűnik, Per
Haskellnek tetszenek a szuli lányok. Csinos kis összeget adott a szerződésedért.
– Másik házba költözöm? – kérdezte Inej nagyot nyelve.
– Haskellnek van bordélya, ha egyáltalán annak lehet nevezni, valahol a
Hordó végében – legyintett Heleen –, de ott csak pénzkidobás lennél, bár
biztosan rájönnél, hogy Tante Heleen mennyire kedves volt veled. Nem, Haskell
saját magának tartogat téged.
Ki a csuda az a Per Haskell?
Számít ez egyáltalán? – szólt egy hang a belsejében. – Egy férfi, aki nőket
vásárol. Ennyit elég tudnod róla.
 Inejről bizonyára lesírt a kétségbeesés, mert Tante Heleen finoman
felkacagott.
– Ne aggódj, Haskell öreg, undorítóan vén, de elég ártalmatlannak tűnik.
Persze sosem lehet tudni – vonta fel az egyik vállát. – Lehet, hogy megoszt téged
a kifutófiújával, Brekker úrral.
Kaz Tante Heleenre emelte hideg tekintetét.
– Akkor végeztünk?
Inej most hallotta először beszélni, és meghökkent azon, milyen durván
reszelős a hangja.
Heleen elfintorodott, és megigazította csillogó kék ruhájának nyakkivágását.
– Végeztünk, maga kis nyavalyás.
Megmelegített egy pávakék viaszrudat, és a pecsétjét az előtte fekvő iratra
nyomta. Aztán felkelt, és megszemlélte magát a kandallópárkány felett lógó
tükörben. Inej figyelte Heleent, ahogy egyenesre igazította a fényesen csillogó
gyémánt nyakéket a nyakán. Inej zavartan zsongó fejjel azt gondolta: Úgy
néznek ki, mint a lopott csillagok.
– Viszlát, kis hiúz! – búcsúzott Tante Heleen. – Kétlem, hogy egy hónapnál
tovább húznád a Hordónak azon a felén. – Kaz felé pillantott. – Ne lepődjön
meg, ha elszökik, gyorsabb, mint amilyennek látszik. Viszont Per Haskell lehet,
hogy élvezni fogja ezt. Ugye maguktól is megtalálják a kijáratot?
Heleen selyemáradatban és édeskés parfümfelhőben kivonult a szobából,
faképnél hagyva a döbbent Inejt.
Kaz lassan átsétált a szobán, és becsukta az ajtót. Inej a selyemruháját
markolászta, feszülten várta, bármi is következik.
– Per Haskell a Söpredék feje – mondta Kaz. – Hallottál már rólunk?
– Ez a bandád.
– Igen, és Haskell a főnököm. És a tiéd is, ha akarod.
Inej összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:
– És ha nem akarom?
-Akkor visszavonom az ajánlatot, és szégyenszemre hazamegyek. Te itt
maradsz ezzel a szörnyeteg Heleennel.
Inej a szája elé kapta a kezét.
– Hallgatózik – suttogta rettegve.
– Hadd hallgatózzon! A Hordó tele van mindenféle szörnyetegekkel, és
vannak köztük gyönyörűek is. Heleennek fizetek az értesülésekért. Valójában túl
sokat fizetek neki az értesülésekért, de tisztában vagyok vele, hogy kicsoda. Én
kértem meg Per Haskellt, hogy vásárolja meg a szerződésedet. Tudod, miért?
– Szereted a szuli lányokat?
– Nem ismerek olyan sokat, hogy ezt kijelentsem. – Kaz odalépett az
íróasztalhoz, elvette az iratot, és a kabátjába dugta. – A múltkor este, amikor
hozzám szóltál…
– Nem akartalak megsérteni, én…
– Információt akartál eladni. Talán segítségért cserébe? Egy levélért a
szüleidnek? Egy kis plusz pénzért?
Inej összehúzta magát. Pontosan ez volt a szándéka. Kihallgatott egy
selyemkereskedelemmel kapcsolatos pletykát, és úgy gondolta, ezért kaphat
valamit cserébe. Ostobaság volt, pimaszság.
– Az Inej Ghafa a valódi neved?
Inej torkából furcsa, félig zokogásra, félig nevetésre emlékeztető, gyenge,
kínos hang tört fel, de hónapok óta nem hallotta a saját nevét, a családi nevét.
– Igen – nyögte ki.
– Jobban szeretnéd, ha így neveznélek?
– Persze – vágta rá, aztán visszakérdezett. – És neked a Kaz Brekker az igazi
neved?
– Eléggé igazi. A múltkor este, amikor odajöttél hozzám, nem tudtam, hogy a
közelemben vagy, amíg meg nem szólaltál.
Inej összeráncolta a homlokát. Csendes akart lenni, úgyhogy az is volt. Mit
számít az?
– A bokádon csengők vannak – mutatott a fiú a ruhájára –, én mégsem
hallottalak. Lila selyem és a vállad pöttyösre festve, de mégsem láttalak. Pedig
én mindent látok. – A lány vállat vont, a fiú pedig félrebillentette a fejét. –
Táncosnak tanultál?
– Akrobatának. – Elhallgatott. – A családom… Mind akrobaták vagyunk.
– Kötéltánc?
– Meg lengő trapéz, zsonglőrködés és talajgyakorlatok.
– Hálóval dolgoztál?
– Csak nagyon kicsi koromban.
– Remek. Ketterdamban nincsenek hálók. Verekedtél már?
Inej megrázta a fejét.
– Öltél már embert?
– Nem – mondta elkerekedett szemmel.
– Gondoltál már rá valaha?
Inej megállt, és összefonta a karját.
– Minden este.
– Kezdetnek jó lesz.
– Nem szeretnék embert ölni, tényleg nem.
– Szilárd alapelv, amíg valaki meg nem próbál téged eltenni láb alól. A mi
szakmánkban pedig ez gyakran előfordul.
 – A mi szakmánkban?
– Szeretném, ha beállnál a Söpredékbe.
– És mit csinálnék ott?
– Értesüléseket gyűjtenék Szükségem van egy pókra, aki megmászná a
ketterdami házak és üzletek falát, és az ablakok alatt és az ereszcsatornákban
hallgatózna. Olyasvalaki kell, aki képes láthatatlan maradni, mint egy szellem.
Szerinted képes lennél erre?
Én máris szellem vagyok – gondolta a lány. – Meghaltam egy rabszolga-
kereskedő hajójának rakterében.
– Szerintem igen.
– Ez a város tele van gazdag férfiakkal és nőkkel. Megfigyeled a szokásaikat,
mikor jönnek, mikor mennek, milyen disznóságokat művelnek éjjel, milyen
bűntetteket próbálnak elfedni nappal, mi a cipőjük mérete, mi a
páncélszekrényük kombinációja, mi volt gyerekkorukban a kedvenc játékuk. És
ezeket az értesüléseket arra fogom használni, hogy elvegyem a pénzüket.
– Mi lesz akkor, amikor elvetted a pénzüket, és gazdag leszel?
Kaz szája ettől kissé mosolyra rándult.
– Akkor az én titkaimat is kilesheted.
– Ezért vettél meg?
A fiú arcáról eltűnt a jókedv.
– Per Haskell nem vett meg, hanem kifizette az adósságodat. Ez azt jelenti,
hogy pénzzel tartozol neki, sok pénzzel. De ez igazi szerződés. Tessék! – mondta
a fiú, előhúzva Heleen iratát a kabátjából. – Hadd mutassak neked valamit.
– Nem tudok kerchiül olvasni.
– Nem számít. Látod ezeket a számokat? Ez a szám a Ravkából való
ideutazás ára, amit állítólag Heleentől kértél kölcsön. Ez az a pénz, amit az
alkalmazottjaként megkerestél. És ez az, amivel még tartozol neki.
– De… Ez lehetetlen. Most több, mint amikor idekerültem.
– Pontosan. Felszámolta neked a szállást, az ellátást és a ruházkodást.
– De hát megvett engem – méltatlankodott Inej, akarata ellenére egyre
dühösebb lett. – El sem tudtam olvasni, mit írok alá.
– A rabszolgatartás törvényellenes Kerchben, a szerződéses szolgák tartása
nem. Tudom, hogy ez a szerződés svindli, és bármelyik józanul gondolkodó bíró
ugyanígy látná. Sajnos Heleennek számtalan józanul gondolkodó bíró van a
zsebében. Per Haskell kölcsönt ajánl neked, se többet, se kevesebbet. A
szerződésed ravkaiul készül. Kamatot fogsz fizetni, de nem fogsz belehalni.
Amíg havonta bizonyos százalékot fizetsz neki, szabadon járhatsz-kelhetsz,
ahogy akarsz.
 Inej megrázta a fejét. Ezek egyike sem tűnt lehetségesnek.
– Inej, hadd mondjam el teljesen világosan. Ha megszeged a szerződésedet,
Haskell embereket küld utánad, olyan embereket, akikhez képest Tante Heleen
jóságos nagymamának fog tűnni. És én nem fogom megállítani. A fejemet
kockáztatom ezért a kis egyezségért, és nem élvezem túlságosan ezt a helyzetet.
– Ha ez igaz – mondta Inej lassan –, akkor szabadon nemet is mondhatok.
– Persze, de egyértelműen veszélyes vagy – szögezte le a fiú. – Jobban
szeretném, ha számomra sosem lennél veszélyes.
Veszélyes. Szeretett volna belekapaszkodni a szóba. Egészen biztosra vette,
hogy ennek a fiúnak nincs ki a négy kereke, vagy csak súlyos tévképzetei
vannak, de ez a szó tetszett neki, és ha nem téved, akkor felajánlotta neki, hogy
ma kisétálhat ebből a házból.
– Ugye ez nem… Ez nem valami átverés? – kérdezte a lány, vékonyabb
hangon, mint ahogy szerette volna.
Sötét árnyék suhant át Kaz arcán.
– Ha átverés lenne, biztonsággal kecsegtetnélek, boldogságot ajánlanék.
Fogalmam sincs, hogy ezek léteznek-e a Hordóban, de nálam egyiket sem fogod
megtalálni.
Ki tudja miért, de ettől Inej megnyugodott. Jobb a szörnyű igazság, mint a
kegyes hazugság.
– Rendben – közölte. – Hogyan kezdjünk hozzá?
– Kezdjük azzal, hogy tűnjünk el innen, és keressünk valami rendes ruhát
neked. Ja, és Inej – mondta a fiú, miközben kivezette a szalonból –, soha többé
ne lopakodj oda hozzám.

IGAZSÁG SZERINT azóta számtalanszor próbált odalopakodni Kazhoz, de sosem

sikerült neki. Olyan volt, mintha Kaz most, hogy egyszer már észrevette,
megtanulta volna mindig észrevenni.
Aznap este megbízott Kaz Brekkerben. Az a veszélyes lány lett belőle, akit a
fiú megérzett benne a felszín alatt. De elkövette azt a hibát, hogy továbbra is
megbízott benne, hitt a legendában, amit a fiú maga köré épített. Ez a mítosz
juttatta ide, ebbe az izzasztó sötétségbe, ahol úgy egyensúlyoz élet és halál
között, mint az őszi ágba kapaszkodó utolsó falevél. Végül is Kaz Brekker csak
egy fiú, és Inej hagyta, hogy erre a sorsra juttassa.
Még csak nem is hibáztathatja. Hagyta magát vezetni, mert fogalma sem volt,
merre akar menni. A szív olyan, mint a nyílvessző. Négymillió kruge, szabadság,
esély a hazatérésre. Az mondta, hogy ezt akarja, de a szíve mélyén nem tudta
elviselni a gondolatot, hogy visszatérjen a szüleihez. Vajon elmondhatja-e az
anyjának és az apjának az igazat? Megértenék-e mindazt, amit a túlélése
érdekében elkövetett, nem csupán a Vadaskertben, hanem azóta nap mint nap?
Vajon odahajthatná-e a fejét az anyja ölébe, és feloldozást kaphatna-e? Mit
látnának, ha ránéznének?
Mássz, Inej! De hova is menjen? Milyen élet vár rá azok után, amit
elszenvedett? A háta hasogatott, a keze vérzett, a lábizmain láthatatlan
remegések futottak végig, a bőre pedig, úgy érezte, menten lehámlik a testéről.
Minden újabb szippantás a fekete levegőből végigpörkölte a tüdejét. Képtelen
volt mélyet lélegezni. Még az égbolt szürke foltjára is képtelen volt
összpontosítani. Izzadságcseppek gyöngyöztek lefelé a homlokán, és marták a
szemét. Ha feladja, mindannyiuk számára feladja: Jesper, Wylan, Nyina és a
fjerdaija és Kaz számára is. Ezt nem teheti.
Már nem rajtad múlik, kis hiúz – hallotta Tante Heleen búgó hangját a
fejében. – Mióta kapaszkodsz már a semmibe?
A szemétégető forrósága úgy ölelte körül Inejt, mint egy élőlény, egy sivatagi
sárkány a barlangjában, aki a jég elől elbújva vár rá. Ismerte a teste korlátait, és
tudta, hogy nincs már több tartaléka. Ezúttal rossz lóra tett, ilyen egyszerű az
egész. Az őszi levél még csünghet az ágon, de igazából már halott. Az egyetlen
kérdés az, mikor esik le.
Engedd el, Inej! Az apja tanította mászni, bízni a kötélben, a lengő trapézban,
és végső soron bízni a saját képességeiben, hinni abban, hogy ha ugrik, átér a
másik oldalra. Vajon az apja ott várja őt? A késeire gondolt, amik a Ferolind
fedélzetén rejtőztek. Talán egy másik lányhoz kerülnek, aki arról álmodik, hogy
veszélyes. Elsuttogta a nevüket: Petir, Marja, Anasztázia, Vlagyimir, Lizabeta,
Szankta Alina, aki mártírhalált halt, mielőtt még betöltötte volna a
tizennyolcadik életévét. Engedd el, Inej! Most ugorjon, vagy csak várja, hogy a
teste kimerüljön?
Inej nedvességet érzett az arcán. Talán elsírta magát? Most? Mindazok után,
amit tett, és amit vele tettek?
Aztán megütötte a fülét valami finom nesz, lágy dobolás bármiféle igazi
ritmus nélkül. Érezte az arcán és a homlokán, hallotta a sistergést, ahogy lent a
szénre hullott. Eső! Hűvös és megbocsátó. Inej hátrahajtotta a fejét. Hallotta,
hogy valahol a harangok háromnegyedet ütnek, de nem foglalkozott vele. Csak
az eső muzsikáját hallgatta, ahogy lemosta az izzadságot és a kormot, Ketterdam
szenes füstjét, a Vadaskert arcfestékét, ahogy a kötél jutaszálait áztatta, és
megkeményítette a gumit szenvedő lábain. Olyan volt, mint az áldás, de tudta,
hogy Kaz egyszerűen csak időjárásnak nevezné.
Most viszont gyorsan haladnia kellett, mielőtt a kövek csúszóssá válnak, és az
eső az ellenségévé lesz. Erőnek erejével megfeszítette az izmait, tapogatásra
bírta az ujjait, és tíz centivel feljebb húzta magát, aztán még tízre, újra és újra,
miközben hálaadó imákat mormolt a szentjeihez. Itt volt a ritmus, amit korábban
hiába keresett, elrejtve a szentek neveinek elsuttogott ütemében.
De már a köszönetmondás közben is tudta, hogy az eső nem elég. Vihart
akart: mennydörgést, szelet, özönvizet. Azt akarta, hogy lecsapjon Ketterdam
bordélyházaira, tépje le a tetőket, és szaggassa ki az ajtókat a sarkukból. Szerette
volna felkorbácsolni a tengert, hatalmába keríteni minden rabszolgakereskedő-
hajót, derékba törni az árbocukat, törzsüket pedig a könyörtelen partokhoz
csapatva széjjelzúzni. Ezt a vihart én akarom életre hívni – gondolta. Négymillió
kruge pedig talán elég lehet rá. Elég egy saját hajóra, ami kicsi, erős, és nagy
tűzereje van. Olyasmi, mint ő maga. A rabszolga-kereskedőkre és a vásárlóikra
vadászna. Megtanulnának félni tőle, és név szerint ismernék őt. A szív olyan,
mint a nyílvessző, cél kell neki, amibe igazán beletalálhat. Bár a falat markolta,
igazából a cél volt az, amibe kapaszkodott, ami felfelé hajtotta.
Ő nem hiúz, nem pók, még csak nem is Kísértet. Ő Inej Ghafa, akire odafent
vár a jövője.
 26
Kaz

KAZ ELSIETETT A FENTI ZÁRKÁK MELLETT, épp csak egy-egy pillantást vetett a
kémlelőnyílásokon át. Bo Jul-Bajurt nem itt fogják megtalálni, és nem volt sok
ideje.
Félig-meddig tébolyodottnak érezte magát, nem volt pálcája, mezítláb volt,
furcsa ruha volt rajta, a keze fehér volt, és hiányzott róla a kesztyű. Egyáltalán
nem volt önmaga. Nem, ez így nem igaz. Úgy érezte magát, mintha az a Kaz
lenne, aki a Jordie halála utáni hetekben az életben maradásért küzdött, mint
valami vadállat.
Kaz észrevett egy shu foglyot, aki az egyik zárka hátsó részében lapult.
– Szes-uje – suttogta Kaz. Ha a férfi rá is ismert a jelszóra, ennek nem adta
tanújelét. – Jul-Bajur?
Semmi. A férfi shu nyelven kiabálni kezdett rá, mire Kaz továbbsietett a többi
zárka mentén, aztán kisurrant a lépcsőfordulóba, és amilyen gyorsan csak tudott,
lerohant a következő szintre. Tudta, hogy meggondolatlanul, önző módon
viselkedik, de nem ezért hívták
Piszkoskéznek? Nincs számára túl kockázatos munka vagy túl alantas gaztett.
Piszkoskéz majd elintézi a rázós munkát.
Nem tudta biztosan, mi hajtja. Lehet, hogy Pekka Rollins nincs is itt, lehet,
hogy már meghalt. De Kaz nem így gondolta. Tudnék róla. Valahogy tudnék
róla.
– A halálod az enyém – suttogta.

A VÍSSZAÚSZÁS A KASZÁS BÁRKÁJÁTÓL Kaz újjászületését jelentette. A gyerek,

aki azelőtt volt, meghalt tűzhimlőben. A láz minden kedvességet kiölt belőle.
A túlélés nem is volt olyan nehéz, mint gondolta, ha a tisztességet maga
mögött hagyta. Az első szabály az volt, hogy találjon valakit, aki nála kisebb és
gyengébb, és vegye el tőle, amije van. Bár amilyen kicsi és gyenge Kaz volt, ez
nem volt könnyű feladat. Fel-vánszorgott a kikötőből, és a sikátorokban haladva
a felé a környék felé vette az irányt, ahol Hertzoonék laktak. Amikor meglátott
egy édességboltot, kint várakozott, aztán elállta az útját egy kövér kis
iskolásfiúnak, aki lemaradt a társaitól. Kaz ellökte, kifosztotta a zsebeit, és
elvette tőle a nála lévő zacskó medvecukrot.
– Add ide a nadrágodat! – parancsolt rá.
– Túl nagy rád – sírta a fiú.
Kaz megütötte. A fiú odaadta a nadrágját. Kaz labdává csavarva bedobta a
csatornába, aztán olyan gyorsan elfutott, ahogy csak gyenge lábai bírták. Nem a
nadrág kellett neki, csak azt akarta, hogy a fiú ne azonnal fusson jajveszékelve
segítségért. Tudta, hogy az iskolásfiú sokáig kuporog majd abban a sikátorban,
és küzd benne a szégyen, hogy félmeztelenül mutatkozzon az utcán, és a vágy,
hogy hazamenjen, és elmondja, mi történt vele.
Kaz akkor hagyta abba a futást, amikor a Hordó legeslegsötétebb sikátorába
ért. Egyszerre betömte az összes medvecukrot a szájába, nagy nehezen lenyelte,
és azonnal ki is hányta. Fogta a pénzt, és vett egy meleg fehér zsemlét. Mezítláb
volt, és csupa piszok. A pék adott neki egy másik zsemlét is, csak hogy ne jöjjön
többet.
Amikor kicsit megerősödött, és már biztosabban mozgott, elsétált a Keleti
Dongára. Megkereste a legócskább szerencsejáték-barlangot, aminek még cégére
sem volt, csak egy magányos kikiáltó az ajtó előtt.
– Munkát szeretnék – mondta az ajtónál.
– Nincs munka, tökmag.
– Jól tudok számolni.
A férfi felröhögött.
– Tudsz klotyót pucolni?
– Tudok.
– Hát, akkor ráfaragtál. Már van nálunk egy fiú, aki a klotyókat pucolja.
Kaz egész este várt, míg egyszer csak látta, hogy egy körülbelül korabeli fiú
jön ki a játékbarlangból. Két háztömbig követte, aztán fejbe vágta egy kővel.
Ráült a fiú lábára, lehúzta a cipőjét, aztán egy törött üvegdarabbal összevagdosta
a fiú talpát. A fiú meggyógyul majd, de egy ideig nem fog tudni dolgozni.
Amikor a keze a fiú meztelen bokájához ért, Kaznak felfordult a gyomra. Még
mindig látta a Kaszás Bárkájának fehér holttesteit, és érezte Jordie bűzlő,
felpuffadt bőrét a keze alatt.
Másnap este visszament a játékbarlanghoz.
– Munkát szeretnék – közölte. És kapott is.
Onnantól fogva dolgozott, kuporgatott és gyűjtögetett. Nyomába szegődött a
Hordó hivatásos tolvajainak, és kitanulta, hogyan kell kizsebelni valakit, és
hogyan kell elvágni a hölgyek erszényének zsinórját. Leülte az első
börtönbüntetését, aztán a másodikat is. Gyorsan hírnevet szerzett azzal, hogy
hajlandó volt bármilyen munkát elvállalni, és hamarosan ráragadt a Piszkoskéz
elnevezés. Nem tudott profi módon verekedni, de szívós ellenfél volt.
– Nincs benned finomság – mondta neki egyszer egy szerencsejátékos az
Ezüst Harisnyatartóban. – Nincs technikád.
– Dehogy nincs – vágta rá Kaz. – A „húzd az ingét a fejére, és üsd, amíg vért
nem látsz” művészetét gyakorolom.
Még mindig Kaznak hívatta magát, ahogy mindig is, de a Brekker nevet
lelopta egy kikötőben látott gépezetről. A családi nevét, a Rietveldet elhagyta,
levágta, mint egy elrohadt végtagot. Vidéki név volt, az utolsó dolog, ami Jordie-
hoz, az apjához és ahhoz a fiúhoz kötötte, aki azelőtt volt. De nem akarta, hogy
Jákob Hertzoon előre tudjon a jöveteléről.
Rájött, hogy a csalás, amivel Hertzoon rászedte őt és Jordie-t, általános dolog
volt. A kávéház és a zelverstraati ház nem volt több színházi díszletnél, amit arra
használtak, hogy megkopasszák a vidéki fajankókat. Filip a felhúzható kutyáival
volt a csali, akit arra használtak, hogy Jordie horogra akadjon, Margit, Saskia és
a kereskedelmi iroda hivatalnokai pedig mind az átveréshez asszisztáltak. Még
valamelyik banktisztviselő is benne lehetett a dologban, aki tájékoztatta
Hertzoont az ügyfeleikről, és kiszivárogtatta a számlát nyitó új vidéki
jövevények nevét. Hertzoon valószínűleg egyszerre több balekkal is járathatta a
bolondját. Jordie szerény vagyona nem lett volna elég indok ekkora felhajtáshoz.
A legkegyetlenebb felfedezés azonban az volt, hogy Kaznak van tehetsége a
kártyához. Ebből meggazdagodhattak volna Jordie-val. Amint megtanult egy
játékot, pár óra alatt már a kisujjában volt, és azután egyszerűen verhetetlen lett.
Minden lejátszott leosztásra, minden megtett tétre emlékezett. Öt pakliig képes
volt nyomon követni az osztást. És ha valami nem jutott eszébe, akkor csalással
hozta be a hátrányt. Továbbra is imádta a bűvésztrükköket, a pénzérmék
eltüntetéséről pedig fokozatosan áttért a kártyák, poharak, pénztárcák és órák
elvarázsolására. A jó bűvész nem sokban különbözik a rendes tolvajtól.
Nemsokára a Keleti Donga összes kaszinójában eltiltották a játéktól.
Amerre csak megfordult, minden bárban, olcsó szállón, bordélyban és
házfoglalók által lakott házban Jákob Hertzoon után kérdezősködött, de ha
valaki ismerte is a nevét, nem vallotta be.
Aztán egy napon, amikor Kaz a Keleti Donga egyik hídján kelt át, meglátott
egy pirospozsgás arcú, tömött pofaszakállú férfit, aki éppen egy ginkocsmába
lépett be. Nem komoly fekete kereskedőöltözéket viselt, hanem rikító csíkos
nadrágot és gesztenyebarna kasmírmintás mellényt. Bársonykabátja palackzöld
volt.
Kaz százféle gondolattal a fejében, torkában dobogó szívvel
keresztülfurakodott a tömegen. Nem igazán tudta, mit is akar csinálni, de a
kocsma ajtajában egy tagbaszakadt, keménykalapos díjbirkózó tartotta elé
lapátkezét.
– A kocsma zárva.
– Látom, hogy nyitva van – ellenkezett Kaz, és észrevette, hogy a hangjával
valami nem stimmel, sipító, idegenszerű csengése volt.
– Várnod kell.
– Beszélnem kell Jákob Hertzoonnal.
– Ki a fenével?
Kaz úgy érezte, hogy mindjárt kiugrik a bőréből. Az ablakon át a kocsmába
mutatott.
– Azzal a rohadék Jakob Hertzoonnal. Beszélni akarok vele.
A díjbirkózó úgy nézett Kazra, mint valami elmeháborodottra.
– Térj észre, öcsi! – közölte. – Ez nem Hertzoon, hanem Pekka Rollins. Ha
valamire is akarsz jutni a Hordóban, jobb, ha az agyadba vésed a nevét.
Kaz ismerte Pekka Rollins nevét, mindenki ismerte, csak őt magát még sosem
látta.
Ebben a pillanatban Rollins az ablak felé fordult. Kaz várta, hogy valami jelét
adja, hogy megismeri, önelégülten vagy gúnyosan elmosolyodik, vagy a
felismerés szikrája csillan a szemében, de Rollins szeme egyszerűen átsiklott
rajta. Egy újabb balek, egy újabb selejt. Miért is emlékezne rá?
Kazt több banda is megkörnyékezte, amiknek tetszett, ahogy az öklével és a
kártyával bánik, de ő mindig nemet mondott. Azért jött a Hordóba, hogy
megtalálja és megbüntesse Hertzoont, nem azért, hogy hozzácsapódjon
valamiféle ideiglenes családhoz. Amikor viszont megtudta, hogy valójában
Pekka Rollinsszal áll szemben, minden megváltozott. Aznap éjjel ébren feküdt a
padlón az elhagyatott házban, ahol meghúzta magát, és arra gondolt, mi is az,
amit akar, ami végül elégtételt szolgáltatna Jordie-nak. Pekka Rollins mindent
elvett Kaztól. Ha Kaz ugyanezt szeretné tenni vele, akkor először egyenrangúvá
kell válnia, aztán jobbnak kell lennie nála, ezt viszont egyedül nem tudja véghez
vinni. Bandára van szüksége, de nem akármilyenre, hanem olyanra, amelyiknek
éppen őrá van szüksége. Másnap bevonult a Deszkába, és megkérdezte Per
Haskellt, hasznát tudná-e venni egy új katonának. Bár már akkor is tudta:
újoncként fog kezdeni, de a Söpredék az ő serege lesz.

VAJON MINDENEZ LÉPÉSEK MIATT került ide ma este? Ezekre a sötét folyosókra?
Nem igazán ilyen bosszúról álmodott.
A zárkák végeláthatatlan, átfésülhetetlen sora kígyózott előtte. Képtelenség,
hogy időben rábukkanjon Rollinsra. De csak addig tűnt lehetetlennek, amíg
lehetségessé nem vált, amíg meg nem pillantotta azt a nagydarab alakot, azt a
pirospozsgás arcot egy vasajtó kémlelőnyílásán keresztül. Csak addig volt
lehetetlen, amíg ott nem állt Pekka Rollins zárkája előtt.
Rollins az oldalán fekve aludt. Valaki alaposan ellátta a baját. Kaz figyelte,
ahogy a mellkasa fel-le jár. Vajon hányszor látta Kaz Pekkát azóta, mióta először
megpillantotta a ginkocsmában? Egyetlenegyszer sem látta rajta jelét, hogy
felismerte volna. Kaz már nem volt kisfiú, nem csoda, hogy az arcvonásaiban
Pekka nem ismerte fel a becsapott gyermeket, mégis feldühítette a fiút,
ahányszor csak az útjuk keresztezte egymást. Nem stimmelt a dolog. Pekka arca
– Hertzoon arca – borotvaélesen, kitörölhetetlenül Kaz agyába vésődött.
Kaz habozni kezdett, amikor megérezte az álkulcsai finom súlyát, mintha a
tenyerében bogarakat babusgatna. Hát nem ezt akarta? Pekkát legyőzve,
megalázva, nyomorultnak és reményvesztettnek látni, miközben a csapata
legjobbjai karó hegyén végezték. Lehet, hogy ez elég is. Talán csak az hiányzott,
hogy Pekka megtudja, ki is ő pontosan, és mit is tett. Rendezhetne egy saját kis
tárgyalást, meghozhatná az ítéletet, és végre is hajthatná.
Az Ezeréves óra ütni kezdte a háromnegyedet. Mennie kell. Nincs sok ideje
rá, hogy az alagsorba érjen. Nyina várni fogja, és a többiek is.
De ezt muszáj volt megtennie, ezért küzdött. Nem pontosan így képzelte, de
lehet, hogy mindegy is. Ha Pekka Rollinst valami névtelen fjerdai hóhér végzi
ki, akkor mindez egyáltalán nem számít. Kaznak négymillió kruge üti a markát,
de sosem fog Jordie-ért bosszút állni.
Az ajtó zárja könnyen engedett Kaz álkulcsainak.
Pekka kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Egyáltalán nem is aludt.
– Helló, Brekker! – üdvözölte Rollins. – Kárörvendezni jöttél?
– Nem egészen – felelte Kaz.
Hagyta, hogy az ajtó becsapódjon mögötte.
 27
Jesper

NYOLC HARANGSZÓ!
Hol a fészkes fenében van Kaz? Jesper egyik lábáról a , másikra állt a
szemétégető előtt, a füle zúgott a vészharangok távoli kongásától, és borzolta az
idegeit. Sárga riadó? Vörös riadó? Nem emlékezett, ez éppen melyik lehet. Az
egész tervük arra épült, hogy sose hallják meg a vészharangok zúgását.
Inej a tetőhöz erősítette az egyik kötelet, és ledobta nekik, hogy felmásszanak
rajta. Jesper Wylannel és Matthiasszal felküldte a többi kötelet, egy mosodában
talált ollóval és egy durván megmunkált csáklyával együtt, amit egy mosódeszka
fémlemezeiből fabrikált össze. Aztán a szeméttároló helyiség padlójáról
feltörölte az esőcseppeket és a nedvességet, és gondoskodott róla, nehogy
kötéldarab vagy más árulkodó jel maradjon utánuk. Más tennivaló nem maradt,
csak hogy várjon – és megrémüljön, amikor megkondult a vészjel.
Hallotta, hogy emberek kiáltoznak egymásnak, és a mennyezeten át
csizmadobogás zaja hallatszott fölötte. Valamelyik jó szimatú őr bármelyik
pillanatban az alagsor felé merészkedhet. Ha a szemétégető mellett találják
Jespert, egyértelmű lesz a tetőre vezető út, és nemcsak magát, hanem a többieket
is bajba sodorja.
Gyerünk, Kaz, csak rád várok. A többiekkel együtt. Egy perce Nyina rohant
be lélekszakadva a szobába.
– Indulj már! – kiáltott rá a lány. – Mire vársz?
– Rád! – vágott vissza Jesper, de amikor megkérdezte tőle, hol van Kaz,
Nyina arca megnyúlt.
– Azt hittem, veletek van.
A lány nyögve, fújtatva eltűnt a kötél magasában, Jesper pedig ott maradt
tanácstalanul, megdermedve. Vajon az őrök foghatták el Kazt? Talán épp az
életéért küzd valahol a börtönben?
 De hát Kaz Brekkerről van szó! Még ha be is zárják, bármelyi k zárkából,
bármilyen bilincsből ki tud szabadulni. Jesper itt hagyhatja neki a kötelet,
imádkozhat, hogy az eső és a szemétégető kihűlése elég legyen ahhoz, hogy ne
égjen el a vége. Ha viszont itt álldogál, mint egy rakás szerencsétlenség, elárulja
a menekülési útvonalukat, és mindannyiuknak annyi. Nincs más hátra, fel kell
mászni.
Jesper megragadta a kötelet, és ebben a pillanatban Kaz rontott be az ajtón.
Az inge csurom vér volt, sötét haja vad csimbókokban.
– Igyekezz! – mondta minden bevezető nélkül.
Jesper fejében ezernyi kérdés cikázott, de nem állt meg faggatózni. A
szénrakás fölé lendült, és mászni kezdett. Az eső még mindig finoman
szemerkélt odaföntről, és Jesper érezte, hogy a kötél megremeg, amikor Kaz
megfogta alatta. Amikor Jesper lenézett, látta, hogy Kaz éppen arra készül, hogy
becsapja mögöttük a szemétégető ajtaját.
Jesper csak mászott, mászott, egyre feljebb küzdötte magát, a keze
megfájdult, a kötél a tenyerébe vágott. Muszáj volt a lábát néha a szemétégető
falához támasztania, de aztán el is kapta a forró tégláról Hogy a fenébe mászott
itt fel Inej mindenféle kapaszkodó nélkül?
Magasan a feje fölött az Ezeréves óra még mindig úgy csörömpölt, mint
valami dühös lábasokkal és serpenyőkkel teli konyhaszekrény. Mi mehetett
gajra? Miért vált el Kaz és Nyina? És hogy fognak ebből a slamasztikából
kimászni?
Jesper megrázta a fejét, és próbálta kipislogni a szeméből az esőcseppeket. A
hátán megfeszültek az izmok, ahogy egyre feljebb és feljebb haladt.
– Hála a szenteknek! – lihegte, amikor Matthias és Wylan a vállánál fogva
elkapta, és felhúzta az utolsó méteren. Kibucskázott a kémény száján át a tetőre,
aztán úgy reszketett ott csuromvizesen, mint egy félig vízbe fulladt kismacska.
– Kaz fent van a kötélen.
Matthias és Wylan megragadta a kötelet, és húzni kezdték felfelé. Wylan is
keményen dolgozott, még ha nem is sokat számíthatott itt az ereje. Kihúzták
Kazt a kürtőből, aki a hátára hengeredve kapkodott levegő után.
– Hol van Inej? – lihegte. – Hol van Nyina?
– Már a követség tetején – felelte Matthias.
– Hagyjátok itt ezt a kötelet, és hozzátok a többit! – utasította őket Kaz. –
Induljunk!
Matthias és Wylan elhajította a szemétégetőben használt mocskos kötelet, és
felkapott két tiszta kötélcsomót. Jesper is felvett egyet, és talpra kényszerítette
magát. Követte Kazt a tető szélére, ahol Inej már kifeszített egy kötelet a börtön
teteje és a lenti követségi szektor teteje között. Valaki felszerelt egy hevedert is
azoknak, akik nem rendelkeznek a Kísértet azon különleges képességével, hogy
fittyet hány a gravitációnak.
– Hála a szenteknek, Djelnek és Éva nénikédnek! – sóhajtott hálásan Jesper,
és lecsúszott a kötélen. A többiek utána.
A követségnek domború teteje volt, valószínűleg azért, hogy a hó lecsússzon
róla. Kicsit olyan volt, mintha egy óriási bálna púpos hátán sétálnának.
Ezenkívül határozottan… lyukacsosabb volt, mint a börtön teteje, rengeteg
behatolási pont tarkította: szellőzőnyílások, kémények, kisebb üvegkupolák,
amiken át beáramolhatott a fény. Nyina és Inej a legnagyobb kupola, a követség
kör alakú előcsarnoka fölé boruló, finom ötvösmunkával borított üvegbúra
tövében kuporgott. Nem nyújtott sok menedéket a még mindig szemerkélő eső
elől, de ha a falgyűrűn álló valamelyik őr véletlenül elfordítaná a tekintetét a
követséghez vezető útról, és az Udvar tetői felé pillantana, a csapat mégis
észrevétlen maradna.
Nyina Inej lábait tartotta az ölében.
– Nem sikerül kiszednem az összes gumit a sarkából – közölte, ahogy
meglátta a többieket.
– Segíts neki! – mondta Kaz.
– Én? – meredt rá Jesper. – Csak nem gondolod…
– Gyerünk!
Jesper odamászott, hogy jobban megvizsgálja Inej felhólyagzott lábát, és
érezte, hogy Kaz minden mozdulatát követi. Amikor Inej legutóbb megsérült,
Kaz reakciója finoman szólva nyugtalanító volt, bár ez most közel sem volt
annyira súlyos, mint a szúrt seb, és Kaz nem hibáztathatta érte a Fekete Cápákat.
Jesper a gumirészecskékre összpontosított, és ugyanúgy próbálta őket
eltávolítani Inej lábából, ahogy a börtönbeli rácsból kivonta a vasércet.
Inej ismerte a fiú titkát, de Nyinának tátva maradt a szája.
– Fabrikátor vagy?
– Elhinnéd, ha azt mondanám, nem?
– Miért nem szóltál róla?
– Sosem kérdezted – felelte a fiú nem túl meggyőzően.
– Jesper…
– Ne firtasd már, Nyina!
A lány összeszorította a száját, de Jesper tudta, hogy nem fogja annyiban
hagyni. A fiú újra Inej lábára összpontosított.
– A szentekre! – szólalt meg Jesper.
– Ennyire súlyos? – fintorgott Inej.
– Nem, csak olyan ronda lábad van.
– A ronda lábam nélkül nem lennél a tetőn.
 – És most itt rekedtünk? – kérdezte Nyina. Az Ezeréves óra abbahagyta a
csengést. Az ezt követő csendben a lány megkönnyebbülten hunyta le a szemét.
– Végre!
– Mi történt a börtönben? – kérdezte Wylan. A hangjába újra rettegés vegyült.
– Miért szólalt meg a vészcsengő?
– Belefutottam két őrbe – felelte Nyina.
– És nem intézted el őket? – kérdezte Jesper felpillantva a munkájából.
– Dehogynem, de az egyik leadott pár lövést, mire egy másik őr is odarohant.
Ekkor szólalt meg a csengő.
– A francba! Akkor ezért fújtak riadót?
– Lehet – felelte Nyina. – Te hol a csudában voltál, Kaz? Nem álltam volna a
lépcsőházban, ha nem vesztegetem az időt azzal, hogy téged hajkurászlak. Miért
nem jöttél oda a lépcsőfordulóba?
Kaz lenézett a kupola üvegén keresztül.
– Úgy döntöttem, hogy az ötödik emeletet is átkutatom.
Mindannyian rámeredtek. Jesper érezte, hogy elönti a pulykaméreg.
– Ez meg mi a fészkes fene? – csattant fel. – Lelépsz, mielőtt Matthiasszal
visszaérnénk, aztán csak úgy kitalálod, hogy kibővíted a keresést, és hagyod,
hogy Nyina azt higgye, bajba kerültél?
– Volt valami elintéznivalóm.
– Ezzel nem úszód meg.
– Volt egy megérzésem, és azt követtem – közölte Kaz.
– Egy megérzésed? – meredt rá Nyina hitetlenkedve.
– Hibát követtem el – morogta Kaz. – Rendben?
– Nincs rendben – felelte Inej nyugodtan. – Magyarázattal tartozol nekünk.
Kaz egy pillanatra elgondolkodott, aztán így szólt:
– Pekka Rollins keresésére indultam.
Inej és Kaz összenézett, amit Jesper nem tudott mire vélni. Volt valami titok,
amiből őt kizárták.
– A szentek szerelmére, ugyan minek? – kérdezte Nyina.
– Meg akartam tudni, ki fecsegett neki a Söpredékből.
– És? – kérdezte várakozóan Jesper.
– Nem találtam meg.
– És mitől véres az inged? – kérdezte Matthias.
– Összefutottam egy őrrel.
Jesper egy szavát sem hitte.
– Elcsesztem a dolgot – ismerte be Kaz, és eltakarta a szemét az egyik
kezével. – Rossz lóra tettem, megérdemlem, hogy engem hibáztassatok. Ettől
viszont nem leszünk jobb helyzetben.
 – Milyen helyzetben vagyunk? – kérdezte Nyina Matthiastól. – Most mit
fognak csinálni?
– A harangok sárga riadót jeleztek, zavar a szektorban.
– Nem jut eszembe, mit jelent – fogta a homlokát Jesper.
– Szerintem arra gondolnak, hogy valaki megpróbál megszökni a börtönből.
Az a szektor máris el van zárva a Jégudvar többi részétől, úgyhogy keresést
fognak indítani, és valószínűleg megpróbálják kideríteni, ki hiányzik a
zárkájából.
– A női és a férfi fogdában meg fogják találni azokat, akiket elkábítottunk –
észrevételezte Wylan. – El kell tűnnünk, hagyjuk a csudába Bo Jul-Bajurt.
– Túl késő – legyintett Matthias. – Ha az őrök azt hiszik, hogy valaki éppen
szökésben van, akkor az ellenőrző pontok riadókészültségben lesznek. Nem
fogják hagyni, hogy bárki csak úgy kisétáljon.
– Azért megpróbálhatjuk – javasolta Jesper. – Befoltozzuk Inej lábát…
Inej hajlítgatni kezdte a lábujjait, majd felállt, és meztelen talpát próbálgatta a
kavicson.
– Teljesen rendben van, de a bőrkeményedéseim eltűntek.
– Adok egy címet, ahová panaszlevelet küldhetsz – kacsintott rá Nyina.
– Jól van, a Kísértet járóbeteggé nyilvánítva – közölte Jesper, és nedves arcát
beletörölte az ingujjába. Az eső finom köddé csendesedett. – Keresünk egy
otthonos kis szobát, ahol fejbe verhetünk pár mulatozót, és az ünneplő
ruhájukban kikeringőzünk az épületből.
– A követség kapuján és két ellenőrzési ponton keresztül? – kérdezte Matthias
kétkedve.
– Nincs róla tudomásuk, hogy valaki kiszökött volna a börtönszektorból.
Látták Nyinát és Kazt, úgyhogy tudják, hogy páran kijöttek a zárkájukból, de az
őrök az ellenőrző pontoknál rabruhás gengszterekre fognak vadászni, nem
jelmezbe bújt, illatozó diplomatákra.
Most kellene lépnünk, mielőtt rájönnek, hogy hat ember szabadon kószál a
külső körben.
– Hagyjuk ezt! – felelte rá Nyina. – Azért jöttem, hogy megtaláljam Bo Jul-
Bajurt, és nélküle nem megyek sehová.
– De mi értelme? – vitatkozott Wylan. – Ha sikerül is eljutnod a Fehér-
szigetre és megtalálnod Jul-Bajurt, nem tudunk kijutni. Jespernek igaza van:
most kell elindulni, amíg még van esélyünk.
– Ha egyedül is kell átkelnem a Fehér-szigetre, akkor is odamegyek – fonta
össze a karját Nyina.
– Erre lehet, hogy nem lesz lehetőség – szólt Matthias. – Odanézzetek!
Az üvegkupola aljához gyűltek. Alattuk a körcsarnokban iszogató, nevetgélő,
egymást üdvözlő embertömeg hömpölygőit, valamiféle lármás mulatságon
vettek részt a Fehér-szigeten tartandó ünnepély előtt.
Ahogy figyelték őket, egy új őrcsapat nyomult be a terembe, és próbálta sorba
állítani a sokaságot.
– Új ellenőrzési pontot állítanak fel – közölte Matthias. – Mindenkinek újra
ellenőrzik a személyazonosságát, mielőtt odaengedik az üveghídhoz.
– A sárga riadó miatt? – érdeklődött Jesper.
– Lehet. Elővigyázatosságból.
Olyan volt, mintha az utolsó csepp szerencséjüket látták volna kifolyni a
pohárból.
– Akkor ez eldönti a dolgot – konstatálta Jesper. – Mentsük, ami menthető,
próbáljunk most kijutni.
– Én tudok egy módszert – szólt halkan Inej. Mind felé fordultak. A kupola
sárga fénye összegyűlt a lány sötét szemében. – Átjuthatunk az ellenőrzési
ponton, és elérhetjük a Fehér-szigetet.
Inej lefelé mutatott. Éppen két csoport érkezett a körcsarnokba a kapuőrház
udvaráról, próbálták kirázni a köd nedvességét a ruhájukból. A Kék Nőszirom
Házának lányait könnyű volt felismerni a ruhájuk színéről és a hajukba és a
dekoltázsukra tűzött virágokról, és senki nem téveszthette össze mással az
Üllőhöz tartozó férfiakat: büszkén közszemlére tették terjedelmes tetoválásaikat,
a hideg idő ellenére csupaszon hagyták a karjukat.
– Megérkeztek a Nyugati Donga küldöttségei. Bejuthatunk.
– Inej… – kezdte Kaz.
– Nyinával ketten bejuthatunk – folytatta a lány. Kihúzta magát, a hangja
biztosan csengett. Úgy nézett ki, mint aki a kivégző osztag előtt áll, és azt
mondja: A pokolba is, ne kössétek be a szemem! – A Vadaskerttel fogunk
bemenni.
 28
Inej

Nyolc harangszó, felet ütnek

KAZ VIZSGÁLÓDVA NÉZETT INEJRE, erős kávészín szeme csillogott a kupola

fényében.
– Ismered azokat a jelmezeket – mondta a lány. – Nehéz köpenyek, csuklyák.
A fjerdaiak csak annyit fognak látni: itt egy zemeni őzgida, egy kaeli kanca. –
Nyelt egyet, és úgy préselte ki a következő szavakat a szájából. – Egy szuli hiúz.
– Nem emberek, még csak nem is lányok, csak csodás összegyűjtendő tárgyak.
Mindig is szerettem volna megdönteni egy zemeni lányt – súgja valamelyik
vendég –, egy vörös hajú kaelit, egy karamellbarna bőrű szulit.
– Veszélyes – jelentette ki Kaz.
– Melyik munka nem az?
– Kaz, ti hogy fogtok bejutni Matthiasszal? – kérdezte Nyina. – Lehet, hogy
szükségünk lesz rád a zárak miatt, és ha a dolgok rosszra fordulnak a szigeten,
nem szeretnék ott ragadni. Nem hinném, hogy el tudnátok vegyülni a Vadaskert
lakói között.
– Gond egy szál se – jelentette ki Kaz. – Helvar még megtartott pár dolgot
magának.
– Komolyan? – kérdezte Inej.
– De hát nem is… – túrt bele Matthias lenyírt hajába. – Honnan jössz rá
ilyesmire, demjin? – mordult rá Kazra.
– Logika. Az egész Jégudvar egy biztonsági mechanizmusokból és
megkettőzött rendszerekből álló mestermű. Az az üveghíd lenyűgöző, de
vészhelyzetben kell lennie valamilyen másik átjárónak, amin keresztül erősítést
lehet küldeni a Fehér-szigetre, és ki lehet menekíteni a királyi családot.
 – Így van – ismerte el Matthias bosszankodva. – Létezik egy másik átjáró a
Fehér-szigetre, de bonyolult, és az biztos, hogy ruhában képtelenség megjárni –
pillantott Nyinára.
– Álljon meg a menet! – vágott közbe Jesper. – Mit számít, ha mind át is
juttok a Fehér-szigetre? Tegyük fel, hogy Nyina zseniális módon kiszedi
valamelyik fjerdai főmuftiból, hol őrzik Jul-Bajurt, akit visszahoztok ide. Akkor
is csapdában leszünk. Akkorra a börtönőrök befejezik a kutatást, és tudni fogják,
hogy hat fogoly valahogy kijutott a szektorból. Semmi esélyünk sem lesz rá,
hogy átjussunk a követség kapuján és az ellenőrzőpontokon.
Kaz elnézett a kupola mellett a követség nyitott udvara felé, és a mögötte
lévő, falgyűrűbe épített kapuőrház irányába.
– Wylan, mennyire lenne nehéz működésképtelenné tenni az egyik ilyen
kaput?
– Hogy ki lehessen nyitni?
– Nem, hogy zárva maradjon.
– Úgy érted, tönkretenni? Nem hinném, hogy annyira nehéz lenne – vonta
meg a vállát Wylan. – Nem láttam a szerkezetét, amikor bejöttünk a börtön
kapuján, de a tervrajz alapján elég szokványosnak tűnik.
– Emelőcsigák, nehezékek és pár hatalmas csavar?
– Úgy van, és egy jókora csörlő. A drótkötél úgy csavarodik rá, mint egy nagy
orsóra, az őrök pedig valamiféle fogantyúval vagy kerékkel forgatják.
– Tudom, hogy működik a csörlő. Szét tudnád szedni?
– Szerintem igen, de a sodronykötélhez kapcsolódó riasztóberendezés feladja
a leckét. Nem hinném, hogy sikerülne úgy, hogy ne indítsam be a fekete riadót.
– Remek – közölte Kaz. – Akkor ezt fogjuk tenni.
Jesper feltartotta a kezét.
– Bocsánat, de nem a fekete riadó az, amit mindenáron el akarunk kerülni?
– Rémlik valami, hogy akkor itt a végítélet – bólogatott Nyina.
– Nem feltétlenül, ha ellenük használjuk. Ma este az Udvar biztonsági
intézkedései a Fehér-szigetre és ide a követségre összpontosulnak. Amikor
felhangzik a fekete riadó, az üveghíd lezárul, és az összes őr a vendégekkel
együtt a szigeten reked.
– De mi a helyzet Matthias szigetről kivezető egérútjával? – érdeklődött
Nyina.
– Arrafelé nem tudnak nagyobb erőket mozgósítani – vallotta be Matthias. –
Gyorsan legalábbis nem.
Kaz félrebillentett fejjel, enyhén révedező szemmel bámulta a Fehér-szigetet.
– Cselszövő ábrázat – mormogta Inej.
– Egyértelműen – bólintott Jesper.
 Inejnek hiányozni fog ez a nézés.
– A falgyűrűnek három kapuja van – szólt Kaz. – A börtöné máris szigorú zár
alatt van a sárga riadó miatt. A követség kapuja vendégekkel zsúfolásig telt,
egyre szűkülő út, a fjerdaiak ott nem fognak csapatokat átjuttatni. Jesper, ez azt
jelenti, hogy csak a drüskelle szektor kapuja marad, azt kellene Wylannel
elintéznetek. Először beindítjátok vele a fekete riadót, aztán tönkrevágjátok.
Rontsátok el annyira, hogy az őrök, akiket sikerül mozgósítaniuk, ne tudjanak
kijutni rajta, és utánunk jönni.
– Égek a vágytól, hogy a fjerdaiakat a saját erődjükbe zárjam – jelentette ki
Jesper. – Komolyan. De mi hogy fogunk kijutni? Ha beindítjuk a fekete riadót, ti
a szigeten rekedtek, mi meg a külső körbe leszünk bezárva. Nincs se fegyverünk,
se robbanóanyagunk.
Kaz mosolya borotvaélesen villant.
– Még jó, hogy igazi tolvajok vagyunk. Beszerzőkörutat fogunk tenni, és az
egészet Fjerda számlájára íratjuk. Inej – fordult a lányhoz –, kezdjük valami
csillogóval!

KAZ A NAGY ÜVEGKUPOLA MELLETT részletesen elmagyarázta, amit a fejében

forgatott. Bár a régi terv merész volt, legalább arra épült, hogy észrevétlenül
maradnak. Az új terv vakmerőnek, sőt talán még őrültnek is tűnt. Nemcsak hogy
tudatják az ittlétüket a fjerdaiakkal, hanem egyenesen szétkürtölik. A csapat
ismét szét fog válni, a mozgását pedig az Ezeréves óra ütéséhez igazítja, most
viszont még kevesebb hibalehetőség lesz.
Inej mélyen magába nézett, és azt várta, hogy kétséget vagy félelmet talál, de
csak azt érezte, hogy készen áll. Ezt a munkát nem azért végzi, hogy kifizesse a
tartozását Per Haskellnek, nem Kaznak vagy a Söpredéknek végez valamilyen
feladatot, hanem azért, mert ö maga akarja. Neki kell a pénz és az álom, amit a
segítségével megvalósíthat.
Amíg Kaz magyarázott, Jesper pedig a mosodai olló segítségével feldarabolta
a kötelet, Wylan segített Inejnek és Nyinának készülődni. Ha a Vadaskert lakói
közé akarnak vegyülni, tetoválásokra van szükségük. Nyinával kezdték: Wylan
Kaz egyik álkulcsa és a tetőből Jesper által kivont rézpirit segítségével, Inej
leírása alapján néhány szükséges változtatással a legjobb tudása szerint
felrajzolta a Vadaskert tolltetoválásának másolatát Nyina karjára. Azután Nyina
a saját bőrébe mélyesztette a tintát. A munka nem volt tökéletes, de nem volt túl
sok idejük, és Nyina sem igazán szabónak tanult. Wylan Inej bőrére is felskiccelt
egy másik pávatollat.
Nyina habozott.
 – Biztos vagy benne?
Inej mély levegőt vett.
– Ez harci festék – mondta Nyinának és magának is. – Föl kell vennem a
jelemet.
– Nem fog megmaradni – ígérte Nyina. – Eltüntetem, amint a kikötőbe érünk.
A kikötő. Inejnek eszébe jutott a vidáman fellobogózott Ferolind, és próbált
minél tovább csak erre a képre gondolni, miközben látta, hogy a pávatoll a
bőrébe ivódik.
A kész tetoválások nem állnának ki egy alapos vizsgálatot, de remélhetőleg
így is megteszik.
Ettől kezdve már csak várakoztak. Inej úgy sejtette, hogy a Vadaskert késve
érkezik – Tante Heleen imádta a hatásos belépőket de akkor is a helyükön kellett
állniuk, készen arra, hogy a megfelelő időben elinduljanak.
Mégis tétováztak. Annak ténye, hogy talán sosem látják többé egymást, hogy
néhányuk – de lehet, hogy mindannyian – nem élik túl ezt az éjszakát, mázsás
súllyal lógott a levegőben. Egy szerencsejátékos, egy elítélt, egy tékozló fiú, egy
elveszett grisa, egy szuli lány, akiből gyilkos lett, egy fiú a Hordóból, akiből
pedig még annál is rosszabb.
Inej végignézett a furcsa csapaton: mezítláb, koromfoltos rabruhában
reszketve álldogálnak, a kupola aranyló fénye beragyogja, a levegőben
gomolygó köd pedig meglágyítja az arcvonásaikat.
Mi köti össze őket? A mohóság? A kétségbeesés? Vagy csupán az a
meggyőződés, hogy ha valamelyikük vagy mindegyikük ma eltűnik, senki sem
jön a keresésükre? Inej anyja és apja talán még mindig siratják elveszett
lányukat, de ha Inej ma meghal, senki nem gyászolja meg a mostani lányt. Nincs
se családja, se szülője vagy testvére, csak bajtársai. Lehet, hogy már ezért is
érdemes hálásnak lenni.
Jesper szólalt meg először.
– Nincs gyász! – mondta vigyorogva.
– Nincs temetés! – felelték rá kórusban. Még Matthias is halkan velük
mormogta a szöveget.
– Ha bármelyikőtök életben marad, legyen gondja rá, hogy nyitott koporsóm
legyen – mondta Jesper, miközben két vékony kötélcsomót vetett át a vállán, és
intett Wylannek, hogy menjen utána a tetőn. – Hadd nézze még pár pillanatig a
világ ezt az arcot.
Inejt nem igazán lepte meg, hogy Matthias és Nyina milyen szenvedéllyel
nézett egymásra. A shu csapattal való harc után valami megváltozott közöttük,
de Inej nem tudta biztosan, mi.
Matthias megköszörülte a torkát, és ügyetlenül kissé meghajolt.
 – Válthatnánk pár szót? – kérdezte.
Nyina sokkal magabiztosabban szintén meghajolt, és hagyta, hogy Matthias
elvezesse. Inej örült, ő is szeretett volna Kazzal néhány szót beszélni.
– Van valamim a számodra – szólt a lány, és előhúzta a fiú bőrkesztyűjét a
rabruha zubbonyának ujjából.
Kaz a kesztyűre meredt.
-Hogyhogy…?
– A kidobott ruhák között találtam, mielőtt felmásztam.
– Hat emelet a sötétben.
A lány bólintott. Nem fog köszönetét várni. Sem a mászásért, sem a
kesztyűért, sem pedig másért. Soha többé.
Kaz lassan felhúzta a kesztyűt, Inej pedig figyelte, ahogy a fiú fehér, törékeny
keze eltűnik a bőr alatt. Szélhámoskeze volt: hosszú, kecses ujjai zárnyitásra,
pénzelrejtésre és dolgok eltüntetésére termettek.
– Amikor visszatérünk Ketterdamba, fogom a részemet, és kilépek a
Söpredékből.
– Jól teszed – helyeselt Kaz félrenézve. – Mindig is túl jó voltál a Hordóhoz.
Ideje volt indulni.
– A szentek gyorsasága legyen veled, Kaz!
– Inej! – kapta el Kaz a lány csuklóját. A hüvelykujját a pulzusára tette, és
megsimította a tolltetoválás végét. – Ha nem kerülnénk ki élve, szeretném, ha
tudnád…
A lány várt. Erezte, ahogy a remény szárnyat bont a bensőjében, és azonnal a
levegőbe emelkedik, amint Kaz kimondja a megfelelő szót. Lecsendesítette a
reményt. Az a szó sosem fog elhangzani. A szív olyan, mint a nyílvessző.
Inej felemelte a kezét, és megérintette a fiú arcát. Azt hitte, hogy megint
elkapja a fejét, sőt ellöki a kezét. A közel két év alatt, amíg
Kazzal egymás oldalán harcoltak, késő estig terveket szőttek, lehetetlen
vállalkozásokat, titkos megbízatásokat vittek véghez, egyik helyről a másikra
rohanva, sietve tömték a szájukba a sült krumplit és a hutspotot, ez volt az első
eset, hogy a lány bőre mindenféle kesztyűk, kabátok és ingujjak korlátozása
nélkül a fiú bőréhez ért. Egészen a tenyerébe vette a fiú arcát, a bőre hűvös és
nedves volt az esőtől. Kaz mozdulatlanul állt, de Inej érezte, hogy remegés fut át
rajta, mintha harcot vívna önmagával.
– Ha nem éljük túl ezt az éjszakát, én félelem nélkül halok meg, Kaz.
Elmondhatod-e ugyanezt?
Kaz szeme majdnem fekete volt, a pupillája kitágult. Inej látta, hogy Kaz
szörnyű akaratának minden cseppjére szüksége van ahhoz, hogy mozdulatlan
maradjon az érintése alatt. A fiú mégsem húzódott el. Inej tudta, hogy Kaz ennél
többre nem képes, ez pedig nem elég.
Inej leengedte a kezét. Kaz mély levegőt vett.
Kaz azt mondta, hogy nem kér az imáiból, így Inej nem is imádkozott érte, de
azért azt kívánta, ne essen bántódása. Inejnek már volt célja, a szíve irányt
választott, és bár fájt, hogy ez az út Kaztól eltávolítja, de el tudta viselni.

INEJ ODAMENT NYINÁHOZ, és a kupola szélén együtt várták, hogy megérkezzen a

Vadaskert. A kupola széles, lapos építmény volt, csupa ezüst ötvösmunka és
üveg. Inej látta, hogy lent a hatalmas körcsarnok padlóját mozaik díszíti, aminek
darabkái fel-felvillantak a mulatozók között: két egymást kergető farkas, amik
addig forognak körbe-körbe, amíg csak a Jégudvar áll.
A nagy boltív alatt érkező vendégeket kis csoportokban kiterelték a
körcsarnok melletti kisebb termekbe, hogy fegyvereket keressenek náluk. Inej
látta, hogy az őrök kisebb halom brosstűvel, sültüskével, sőt váll-lapokkal térnek
vissza, amikben feltehetőleg fémet vagy drótot találtak.
– Nem muszáj ám végigcsinálnod – mondta Nyina. – Nem muszáj újra
belebújnod a selyemgöncökbe.
– Csináltam már rosszabbat is.
– Tudom, megmásztál nekünk hatemeletnyi poklot.
– Nem ezt akartam mondani.
Nyina elgondolkodott.
– Ezt is tudom – mondta, aztán kissé habozva megkérdezte: – Ennyire fontos
neked a zsákmány?
Inej meglepve tapasztalta, hogy Nyina hangja mintha bűntudatosan csengene.
Az Ezeréves óra elkezdte ütni a kilencet. Inej lenézett a körcsarnok padlóján
egymást kergető farkasokra.
– Fogalmam sincs, miért is fogtam bele – ismerte el –, de tudom, miért
muszáj végigcsinálnom. Tudom, hogy a sors miért vezérelt ide, és miért vetett
ekkora fogás útjába.
Inej homályosan fejezte ki magát, de még nem állt készen arra, hogy
beszámoljon a szívében dédelgetett álomról: a saját legénységről, az irányítása
alatt álló hajóról és a hadjáratról. Úgy érezte, ez olyasvalami, amit titokban kell
tartania, olyan mag, amiből valami rendkívüli dolog hajthat ki, ha nem
kényszerítik túl gyorsan virágzásra. Még azt sem tudta, mi fán terem a hajózás,
mégis legszívesebben az egészről beszámolt volna Nyinának. Ha Nyina nem
menne vissza Ravkába, egy szívtörő kiválóan illene a legénységébe.
– Itt vannak – szólalt meg Nyina.
A Vadaskert lányai ék alakzatban léptek be a körcsarnok ajtajain, ruhájuk
csillogott a gyertyafényben, köpenyük csuklyája árnyékba borította az arcukat. A
csuklyák mindegyike egy-egy állatot jelképezett: a zemeni őzgidának puha füle
és halvány fehér foltjai voltak, a kaeli kancának vörösesbarna fejdísze, a shu
kígyónak gyönggyel kivarrt vörös pikkelyei, s mellettük a ravkai róka, a déli
gyarmatokbeli leopárd, a holló, a hermelin és persze a szuli hiúz. A magas szőke
lány, aki ezüstszínű bundában a fjerdai farkas szerepét játszotta, láthatóan nem
jött velük.
Egyenruhás női őrök fogadták őket.
– Őt nem látom – észrevételezte Nyina.
– Várj csak, a Páva legutolsónak érkezik.
És bizony kisvártatva meg is jelent Heleen Van Houden csillogó türkizkék
szaténban, aranyfürtös fejét pávatollból készült díszes gallér keretezte.
– Finom.
– A finomság nem kelendő a Hordóban.
Inej magas, trillázó füttyöt eresztett meg. Jesper füttye valahonnan a távolból
felelt rá. Eljött az idő – gondolta Inej. Ő meglökte a követ, az pedig most
legördül a domboldalon. Ki tudja, mit rombol le, és a romokon mi épülhet fel?
Nyina lefelé sandított az üvegen át.
– Hogy a csudába nem esik össze ennyi gyémánt súlya alatt? Biztos nem is
igaziak.
– De még mennyire, hogy igaziak – erősítette meg Inej. Azokat az ékszereket
a hozzá hasonló lányok véréből, verejtékéből és keserűségéből vásárolták.
Az őrök három csoportra osztották a Vadaskert lakóit, Heleent pedig külön
helyre kísérték. Senki sem várná el a Pávától, hogy a lányai előtt hagyja, hogy
átvizsgálják a ruháját, és felhajtsák a szoknyáját.
– Ott vannak – mutatott Inej az egyik csoportra, amiben ott volt a szuli hiúz és
a kaeli kanca is. A körcsarnok bal oldalán lévő ajtók felé indultak.
Miközben Nyina figyelte őket, Inej az útvonalukat követve elindult a tetőn.
– Melyik ajtó? – kérdezte Inej.
– Jobbról a harmadik – felelte Nyina. Inej odament a legközelebbi
szellőzőnyíláshoz, és felemelte a rácsot. Nyinának kicsit szűk lesz, de azért
menni fog. Lecsúszott a légcsatornában, és lekuporodva mászni kezdett a termek
közötti szűk kürtőben. Nyögést hallott maga mögött, majd hallotta, hogy Nyina
hangos puffanással, mint egy liszteszsák, a kürtő aljára zuhan. Inej összerezzent.
Remélhetőleg a lenti tömeg zaja elfedi a ténykedésüket, vagy esetleg a
Jégudvarban jó nagy patkányok is vannak.
Másztak, másztak előre, és útközben be-bepillantottak a szellőzőnyílásokba.
Végül egy kisebb tárgyalóterem fölé jutottak, amit az őrök lefoglaltak a
vendégek motozására.
 Az Egzotikumok levették a köpenyüket, és a hosszú, ovális asztalra
helyezték. Az egyik szőke női őr éppen végigtapogatta a lányokat, ellenőrizte a
ruhájuk varrásait és szegélyeit, még a hajukba is beletúrt, eközben a másik őr
kezét a puskájára téve őrségben állt. Nem tűnt túl magabiztosnak a puskájával.
Inej tudta, hogy a fjerdaiak nem engedélyezik a nőknek, hogy harci minőségben
szolgáljanak a hadseregben. Lehet, hogy a női őröket valamelyik másik
egységből verbuválták.
Inej és Nyina megvárta, míg az őrök befejezik a lányok, a köpenyek és az
apró gyöngyös erszények átvizsgálását.
– Ven tidder – mondta ez egyik őr, amikor távoztak a teremből, hogy a
Vadaskert lányai rendbe szedhessék magukat.
– Öt perc – tolmácsolta Nyina suttogva.
– Rajta!- mondta Inej.
– Előbb húzódj arrébb!
– Miért?
– Mert tisztán látnom kell a célpontot, most viszont a fenekeden kívül semmit
sem látok.
Inej előrébb kígyózott, hogy Nyina jobban kilásson a nyíláson, aztán
kisvártatva négy halk puffanást hallott, ahogy a lányok összeestek a sötétkék
szőnyegen.
Fürgén kikapta a rácsot a helyéről, és leugrott az asztal fényes lapjára. Nyina
utánazuhant és elterült.
– Bocsánat – nyögte, és feltápászkodott.
Inej majdnem elnevette magát.
– Harc közben nagyon elegáns vagy, de az esés nem a te asztalod.
– Azon a napon hiányoztam a suliból.
A szuli és a kaeli lányt alsóneműre vetkőztették, aztán függönyzsinórral
mindegyik lánynak összekötötték a csuklóját és a bokáját, a szájukat pedig
rabruhájukból tépett szövetdarabbal tömték be.
– Megy az idő – szólt Inej.
– Ne haragudj! – súgta oda Nyina a kaeli lánynak. Inej tudta, hogy rendes
esetben Nyina pigment segítségével változtatta volna meg a saját hajszínét, de
erre egyszerűen nem volt idő, így egyenesen a lány tincseiből vonta ki az
élénkvörös színt, és pumpálta át a saját hajába. A szegény kaeli lány ott maradt a
fején egy fehér hullámos hajcsomóval, ami helyenként enyhén rozsdavörösnek
látszott, Nyina haja pedig nem lett egészen kaeli vörös. Nyinának zöld szeme
volt, nem pedig kék, de ezt a fajta arcszabászatot nem szabad elsietni, úgyhogy
be kellett érni a zölddel. Fehér port vett ki a lány gyöngyös erszényéből, és
amennyire csak tudta, világosabbra púderezte az arcát.
 Amíg Nyina dolgozott, Inej a többi lányt beráncigálta a terem túloldalán álló
magas ezüstfa szekrénybe, és úgy rendezte el a kezüket, lábukat, hogy maradjon
hely a kaelinek is. Bűntudat hasított belé, amikor ellenőrizte, hogy a szuli lány
száját jól betömte-e. Tante Heleen biztosan őhelyette vásárolta, ugyanolyan
bronzszínű bőre volt, és ugyanolyan vastag fekete hajkoronája, mint neki, bár az
alakja más volt, inkább lágy, kerekded, nem pedig vékony és szögletes. Lehet,
hogy önszántából kereste fel Tante Heleent. Lehet, hogy ezt az életmódot
választotta.
– A szentek vigyázzanak rád! – suttogta oda az eszméletlen lánynak.
Valaki kopogott az ajtón, és mondott valamit fjerdaiul.
– Kell a terem a következő csapat lánynak – suttogta Nyina.
Inej és Nyina betuszkolta a kaelit a szekrénybe, sikerült becsukni és rájuk
zárni a szekrényajtót, aztán magukra kapták a jelmezeiket. Inej örült neki, hogy
nem volt ideje azon elmélkedni, mennyire kellemetlenül ismerősnek tűnik a
bőrén a selyem érintése, bokaperecén pedig a csengettyűk borzalmas
csilingelése. Belebújtak a köpenyükbe, és gyors pillantást vetettek a tükörbe.
Egyikük jelmeze sem volt teljesen jó méretben. Inej lila selyemruhája túl
nagy volt, ami pedig Nyinát illet…
– Ez meg mi a fészkes fene akar lenni? – kérdezte, ahogy végignézett
önmagán. A mélyen kivágott ruha alig takarta tekintélyes dekoltázsát, és
szorosan a fenekére tapadt. Zöldeskék pikkelyek borították, amelyek végül
csillogó, áttetsző selyem farokúszóban végződtek.
– Talán hableány? – találgatta Inej. – Vagy hullám?
– Azt hittem, kanca vagyok.
– Csak nem adhatnak rád patákat.
– Ebben aztán nagy népszerűségre számíthatok – simította végig Nyina
nevetséges jelmezét.
– Kíváncsi vagyok, mit szólna hozzá Matthias.
– Nem tetszene neki.
– Matthiasnak semmi sem tetszik veled kapcsolatban, de amikor elneveted
magad, úgy feléled, mint a tulipán a friss vízben.
– Matthias, mint tulipán – morgott Nyina.
– Nagy, merengő, sárga tulipán.
– Kész vagy? – kérdezte Nyina, amikor a csuklyájukat mélyen az arcukba
húzták.
– Kész! – felelte Inej, és komolyan is gondolta. – Kellene valami elterelés.
Észre fogják venni, hogy négy lány ment be, és csak kettő jön ki.
– Bízd csak rám. Te csak emeld meg a szoknyádat!
Amikor kinyitották az ajtót, és a folyosóra léptek, az őrök türelmetlenül
odaintették őket. Nyina a köpenye alatt nagyot csettintett az ujjával.
Az egyik őr feljajdult, és az orrából szokatlan erővel ömleni kezdett a vér az
egyenruhájára. A másik őr hátrahőkölt, de a következő pillanatban a gyomrához
kapott. Nyina kavaró mozdulatot tett a kezével, amivel émelygéshullámokat
keltett a nő testében.
– Emeld meg a szoknyádat – ismételte Nyina nyugodtan.
Inejnek alig volt ideje rá, hogy felkapja a köpenye alját, az őr kétrét hajlott, és
kiadta a vacsoráját a kőpadlóra. A folyosón a vendégek sikoltozni kezdtek, és
egymást lökdösve próbáltak eltávolodni az ocsmányság közeléből.
Nyina és Inej undorodva felsikkantott, és ellibegett.
– Már az orrvérzés is megtette volna – súgta oda Inej.
– Ha lúd, legyen kövér.
– Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy szívesen kínzód a fjerdaiakat.
Lehajtották a fejüket, és beléptek a körcsarnokot betöltő forgatagba,
miközben figyelemre sem méltatták a zemeni őzgidát, aki próbálta őket
odainteni a terem másik oldalára. Fontos volt, hogy nehogy túl közel kerüljenek
valamelyik igazi vadaskerti lányhoz, úgyhogy Inej remélte, hogy a köpenyek
nem túl feltűnőek a tömegben.
– Ide! – szólt Inej, és odaterelte Nyinát az egyik olyan sorhoz, ami távolabb
esett a Vadaskert többi lakójától. Úgy tűnt, ez gyorsabban halad, de amikor az
elejéhez értek, Inej úgy érezte, lehet, hogy rosszul választott. Ez az őr még a
többinél is morózusabbnak és besavanyodottabbnak tűnt. Elvette Nyina iratait,
és hideg kék szemével alaposan átvizsgálta őket.
– A leírás szerint szeplős vagy – mondta kerchiül.
– Így is van – felelte Nyina könnyedén. – Csak épp nem látszik.
Megmutassam?
– Ne! – felelte az hidegen. – Magasabb vagy, mint ami a leírásban áll.
– A csizma miatt van – közölte Nyina. – Szeretem, ha a férfiak szemébe tudok
nézni. Neked nagyon szép szemed van.
Az őr az iratra pillantott, aztán szemügyre vette Nyina öltözékét.
– Lefogadom, hogy többet nyomsz, mint ami ezen az iraton áll.
Nyina rafináltan megvonta a vállát, a nyakkivágásánál lejjebb csúsztak a
pikkelyek.
– Szeretek enni, ha olyan kedvem van – csücsörítette szemérmetlenül az
ajkait. – És mindig olyan kedvem van.
Inej alig tudott komolyságot erőltetni az arcára. Ha Nyina kacérkodni kezd a
fickóval, akkor nem fogja sokáig bírni, és kitör belőle a nevetés. A fjerdai
viszont bevette a dolgot. Lehet, hogy Nyina lehengerlő hatással bír minden
tagbaszakadt északira.
 – Tovább! – vetette oda mogorván, aztán még utánaszólt. – Le… lehet, hogy
ott leszek később a mulatságban.
– Beírlak a táncrendembe – búgta Nyina, és végighúzta az ujját az őr karján.
A fickó bárgyún vigyorgott, aztán megköszörülte a torkát, és visszatért
mogorva arckifejezése. A szentekre! – gondolta Inej. – Milyen fárasztó lehet
folyton ilyen fapofának lenni. Az őr felületes pillantást vetett Inej irataira, az esze
nyilván még mindig azon járt, hátha kicsomagolhatja Nyinát kékeszöld
selyemruhájából. Továbbintette Inejt. A lány elindult, de megbotlott.
– Várj! – állította meg az őr.
Inej megállt, mire Nyina hátrapillantott.
– Mi a gond a cipőddel?
– Kicsit nagy – mondta Inej. – Jobban kinyúlt, mint gondoltam.
– Mutasd a karodat! – utasította.
– Miért?
– Add már ide! – rivallt rá az őr.
Inej felhúzta a köpenye ujját, felemelte mindkét karját, és megmutatta a
göcsörtös felületű pávatoll-tetoválást.
Egy kapitányi rangjelzésű őr közeledett.
– Mi a gond?
– Az biztos, hogy szuli, és a Vadaskert tetoválása is megvan, de elég furcsa.
– Csúnyán megégtem gyerekkoromban – vonta meg a vállát Inej.
– Minden gyanús személy odakerül – mutatott a kapitány egy csapat bosszús
képű mulatozóra a bejáratnál, akiket őrök vettek körül. – Vezesd oda hozzájuk,
aztán visszavisszük az ellenőrzési pontra, és megvizsgáljuk az iratait.
– Lekésem a mulatságot – méltatlankodott Inej.
Az őr rá sem hederített, csak megragadta a karját, és a többi szájtá-tó és
sugdolózó sorban álló előtt a bejárat felé kezdte húzni. Inejnek a torkában
dobogott a szíve.
Nyina ijedt arccal, a púder alatt is feltűnően sápadtan állt, de Inej semmi
biztatót nem tudott mondani neki. Aprót biccentett felé. Indulj! – gondolta
magában. – Most már csak rajtad áll a dolog.
 29
Matthias

Kilenc harangszó

– ÉS MI VAN, HA NEMET MONDOK, Brekker? – Már csak üres kakaskodás volt,

Matthias tisztában volt vele. A tiltakozás ideje rég lejárt, már a követség
tetejének enyhe lejtőjén kocogtak lefelé a drüskelleszektor felé. Wylan lihegett a
megerőltetéstől, Jesper könnyedén ügetett utána, Brekker pedig féloldalas járása
és hiányzó pálcája ellenére lépést tartott a csapattal. Matthias azonban ki nem
állhatta, hogy ez az alantas tolvaj ilyen jól olvas a gondolataiban. – Mi van, ha
nem kapod meg az utolsó darabkát, ami belőlem és a becsületemből maradt?
– Dehogynem kapom meg. Nyina éppen úton van a Fehér-sziget felé. Tényleg
cserben akarod hagyni?
– Sokat engedsz meg magadnak.
– Nekem ennyi épp tökéletes.
– Ez itt ugye a bíróság? – kérdezte Jesper, ahogy végigrohantak a tetőn, és le-
lepillantottak az elegáns belső udvarokra, amik egy-egy csobogó szökőkút köré
épültek, és susogó jégfüzek tarkították őket. – Ha már halálra ítélik az embert,
szerintem ez nem rossz hely rá.
– Víz mindenütt – jegyezte meg Wylan. – A szökőkutak Djelt jelképezik?
– A forrás, ahol minden bűnt tisztára mosnak – elmélkedett Kaz.
– Vagy ahol vízbe fojtanak, és vallomásra bírnak – vélekedett Wylan.
– Wylan – horkant fel Jesper –, elég sötéten kezded látni a dolgokat. Attól
tartok, a Söpredék rossz hatással van rád.
A drüskelle szektor tetejére való átkeléshez dupla kötelet és csáklyát
használtak. Wylant be kellett kötni a hevederbe, de Kaz és Jesper ijesztő
gyorsasággal, két kézzel könnyedén átmászott a kötélen. Matthias óvatosabban
közelített, és bár nem mutatta, egyáltalán nem tetszett neki, ahogy a kötél
ropogott és belógott a súlya alatt. A többiek felhúzták Matthiast a
drüskelleszektor tetejének kőpárkányára, és ahogy ott állt, szédülés fogta el. A
Jégudvaron belül, sőt az egész világon ez volt az a hely, ahol otthon érezte
magát. De ezt az otthont a feje tetejére állították, az életét rossz szemszögből
látja. A sötétségbe bámulva látta a tetőn lévő hatalmas, piramis alakú
tetőablakokat. Az a nyugtalanító gondolata támadt, hogy ha lenézne az üvegen
keresztül, akkor magát látná gyakorlatozni az edzőteremben, vagy ott ülni az
étkező hosszú asztalánál.
A távolban, a kapuőrház melletti ketrecek felől hallotta az éjjelre eltűnő
gazdáikat kereső farkasok vakkantásait és csaholását. Vajon felismernék őt, ha
kitárt karral feléjük indulna? Abban sem volt biztos, hogy önmagát felismerné.
Az északi jégen egyszerűnek tűnt számára a választás, most viszont a gondolatait
összezavarták ezek a tolvajok és gazemberek, Inej bátorsága és Jesper
merészsége, és Nyina, mindig csak Nyina. Nem tagadhatta, hogy
megkönnyebbült, amikor a lány kócosán, lihegve, ijedten, de élve előbukkant a
szemétégető kürtőjéből. Amikor Wylannel együtt kihúzták a kéményből,
nehezére esett elengednie.
Nem, nem fog benézni a tetőablakokon. Nem engedhet meg magának még
több gyenge pontot, különösen ma éjjel. Ideje volt továbbindulni.
Elérték a tetőnek azt a peremét, ami a jeges árokra nézett. A jég innen nézve
vastagnak tűnt, fényes, tükörsima felületét bevilágították a Fehér-sziget
őrtornyai. Az árok vize azonban folyton mozgásban volt, és csak
hártyavastagságú jégréteg takarta.
Kaz újabb kötélcsomót erősített a tető peremére, és arra készült, hogy
leereszkedjen a partra.
– Tudjátok a dolgotokat – mondta Jespernek és Wylannek. – Tizenegy
harangszókor, nem korábban.
– Csináltam én már valamit túl korán? – kérdezte Jesper.
Kaz felkészült a leereszkedésre, majd eltűnt a tető pereme mögött. Matthias
követte, megragadta a kötelet, és meztelen lábát a falnak vetette. Amikor
felnézett, látta, hogy Wylan és Jesper nézi föntről, de mire másodszor is
felpillantott, már nem voltak ott.
A jeges árkot övező part nem volt több, mint egy keskeny, csúszós fehér
kőpárkány. Kaz ezen ült, hátát a falnak támasztva, és összehúzott szemöldökkel
az árkot kémlelte.
– Hogy fogunk átkelni? Nem látok semmit.
– Mert nem vagy rá méltó.
– És rövidlátó sem vagyok. Nincs ott semmi.
 Matthias nekiállt araszolni a fal mentén, és csípőmagasságban végigtapogatta
a követ.
– A hringkällán a drüskellék befejezik a beavatásunkat – mondta. – A szent
kőrisfánál zajló ünnepségen drüskellejelöltből újonccá válunk.
– Ahol a fa beszél hozzátok.
Matthias elnyomta magában a vágyat, hogy nyomban a vízbe hajítsa Kazt.
– Ahol azt reméljük, hogy meghalljuk Djel hangját. De ez az utolsó lépés,
először észrevétlenül át kell kelnünk a jeges árkon. Ha méltónak bizonyulunk,
Djel megmutatja az utat.
Igazság szerint az idősebb drüskellék egyszerűen átadták az átkelés titkát
azoknak a jelölteknek, akiket szerettek volna a rendben látni. Ezzel a módszerrel
kirostálták a gyengéket és azokat, akik egyszerűen nem illettek a csapatba. Ha
valaki barátokat szerzett, ha bizonyította a rátermettségét, akkor az egyik társa
félrehívta, és elmondta neki, hogy a beavatás estéjén ki kell mennie a jeges árok
partjára, és végig kell tapogatnia a drüskelleszektor falát. A középső részén bele
van vésve egy farkas, ami a másik üveghíd helyét jelöli. Ez nem hatalmas,
boltozatos építmény, mint az, ami a követségi szárnytól kiindulva szeli át az
árkot, hanem lapos, vízszintesen futó és csak mint-egy egy méter széles.
Közvetlenül a fagyott hártya alatt helyezkedik el, úgyhogy láthatatlan, ha nem
tudja az ember, hogy keresse. Matthiasnak maga Brum parancsnok árulta el,
hogyan találhat rá a titkos hídra, és azt is, hogyan kelhet rajta át észrevétlenül.
Matthias kétszer is végigment a fal mentén, mire az ujjai kitapogatták a
belevésett farkast. Kis ideig rajta tartotta a kezét, és érezte, hogy a
hagyományok, amelyek éppoly régiek, mint maga a Jégudvar, a drüskellék
rendjéhez kapcsolják.
– Itt van – szólalt meg.
Kaz odamászott hozzá, és az árok felé sandított. Előrehajolt, mire Matthias
visszarángatta.
– Megláthatnak – mutatott Matthias a Fehér-szigetet körülvevő fal tetején álló
őrtornyokra. – Kend be magad ezzel!
Matthias a kezét a falhoz dörzsölte, a tenyere teljesen fehér lett. A beavatása
estéjén Matthias ugyanezzel a krétaszerű porral dörzsölte be a ruháját és a haját,
és ily módon álcázva magát a toronybeli őrök elől kelt át a keskeny úton a
társaihoz.
Most Kazzal is ugyanígy tettek, bár Matthias észrevette, hogy Kaz először
gondosan eltette a kesztyűjét. Inej biztosan visszaadta neki.
Matthias a titkos hídra lépett, aztán hallotta, ahogy Kaz felszisszen, amikor az
árok jegyes vize a lábához ért.
 – Hideg, mi, Brekker?
– Kár, hogy nincs időnk csobbanni egyet. Igyekezz!
Ugyan Matthias az előbb még Kazt ugratta, de mire a híd feléig értek, az ő
lába is szinte teljesen elzsibbadt, és élesen érzékelte maga körül az árok felett
magasodó őrtornyokat. Ma este előttük már jártak erre drüskellék. Soha nem
hallott még olyat, hogy valamelyik jelöltet észrevették vagy lelőtték volna a
hídon, de bármi megtörténhetett.
– Ennyi felhajtás csak azért, hogy boszorkányüldözők legyetek? – kérdezte
mögötte Kaz. – A Söpredéknek jobb beavatás kell.
– Ez csak töredéke a hringkällának.
– Aha, tudom, aztán a fa megmondja, hogy van a titkos kézfogás.
– Sajnállak, Brekker, a te életedben semmi sem szent.
– Tévedsz – bökte ki Kaz hosszú szünet után.
Földerengett előttük a Fehér-sziget hullámos pikkelymotívumokkal díszített
külső fala. Eltartott egy ideig, mire megtalálták a pikkelyeken azt a kiszögellést,
amelyik a kaput rejtette. Nem sokkal ezelőtt drüskellék gyűltek ebbe a
falszegletbe, hogy fogadják a parton az új társaikat, most viszont üresen állt, a
vasrács lánccal lezárva.
Kaz fürgén matatott valamit a záron, és hamarosan már egy keskeny folyosón
haladtak végig, ami a királyi testőrség kaszárnyája mögött elterülő kertbe
vezetett.
– Mindig is ügyesen nyitottad a zárakat?
– Nem.
– Hogy tanultad meg?
– Ahogy bármi mást is. Szét kell szedni.
– És a bűvésztrükköket?
– Szóval már nem gondolod, hogy démon vagyok? – észrevételezte Kaz.
– Tudom, hogy démon vagy, de a trükkjeid emberiek.
-Vannak olyanok, akik megnéznek egy bűvésztrükköt, és azt mondják rá: „Ez
képtelenség!” Megtapsolják, kifizetik a pénzt, és tíz percen belül elfeledkeznek
róla. Mások megkérdezik, mi a titka, hazamennek, lefekszenek aludni,
forgolódnak, és azon törik a fejüket, hogy csinálta a bűvész. Náluk egy éjszakába
telik, mire elfeledkeznek róla. Aztán ott vannak azok, akik ébren maradnak, újra
és újra végigmennek a trükkön, keresik az érzéki csalódást, a repedést az
illúzión, ami magyarázatot ad rá, hogy csapta be őket a szemük. Ok azok, akik
addig nem nyugszanak, míg tökéletesen el nem sajátítják azt a csipetnyi rejtélyt.
Én ilyen vagyok.
– Odavagy az átverésért.
– A rejtvényekért vagyok oda. Az átverés csak az anyanyelvem.
 – A kert – mutatott Matthias előttük a sövényre. – Egészen körbemehetünk
benne a bálteremig.
Amint épp ki akartak lépni a folyosóról, két őr fordult be a sarkon.
Mindketten fekete-ezüst drüskelleegyenruhát viseltek, és egy-egy puska volt
náluk.
– Perjenger! – kiáltott fel az egyik meglepődve. Foglyok. – Sten!
Matthias gondolkodás nélkül így szólt:
– Desjenet, Djel comenden!- Álljatok félre, Djel parancsára. A
drüskelleparancsnokok beszéltek így, és Matthias olyan tekintélyt parancsolóan
ejtette ki a szavakat, amennyire csak valaha megtanulta.
A katonák zavarodottan egymásra néztek, és ez a pillanatnyi megtorpanás
elég is volt ahhoz, hogy Matthias megragadja az egyik katona puskáját, és
keményen fejbe vágja vele a fickót. A drüskelle összeesett.
Kaz rávetette magát a másik katonára, és a földre döntötte. A drüskelle még
markolta a puskáját, de Kaz mögéje került, és a nyakát átkarolva addig
fojtogatta, amíg a katonának lecsukódott a szeme, előrebukott a feje, és elájult.
Kaz legurította magáról a fickót, és talpra állt.
A helyzet valósága hirtelen Matthiasba hasított. Kaz nem vette fel a puskát.
Matthiasnak puska volt a kezében, Kaz pedig fegyvertelenül állt. Ott álltak két
eszméletlen drüskelle fölött, akik elvileg Matthias társai voltak. Lelőhetném –
gondolta Matthias. – Egyetlen mozdulattal pusztulásra ítélhetném Nyinát és a
többieket. Matthiasnak újra az a furcsa érzése támadt, hogy az életét valahogy
rossz szemszögből látja. Rabruhában volt, betolakodóként érkezett a palotába,
amit egykor az otthonának nevezett. Ki a csuda vagyok most?
Kaz Brekkerre nézett, a fiúra, aki csak magáért küzdött, mégis mindenből
élve kikerült, és a maga módján a maga katonája volt. Megtartotta a Matthiasszal
kötött alkut. Bármikor úgy dönthetett volna, hogy Matthiasra már nincs szükség:
amikor segített elkészíteni a tervrajzot, amikor kijutottak a fogdából, amikor
Matthias megmutatta a titkos hidat. És akárki lett is belőle, nem fog lelőni egy
fegyvertelen embert. Ilyen mélyre még nem süllyedt.
Matthias leeresztette a fegyverét.
– Nem igazán tudtam, mihez kezdesz, ha ilyen helyzetbe kerülünk –
mosolyodott el halványan Kaz.
– Én sem – ismerte el Matthias. Kaz felhúzta a szemöldökét, és Matthiast
hirtelen iszonyatos erővel fejbe csapta az igazság. – Próbára akartál tenni.
Szándékosan hagytad a földön a puskát.
– Tudnom kellett, hogy tényleg velünk vagy-e. Mindannyiunkkal.
– Honnan tudtad, hogy nem fogok lőni?
 – Onnan, Matthias, hogy bűzlik rólad a tisztesség.
– Te megkergültél.
– Tudod, mi a szerencsejáték titka, Helvar? – Kaz a jobbik lábával a földön
fekvő puska tusára taposott. A puska fellendült, Kaz elkapta, és egy
szempillantás alatt rászegezte Matthiasra. Egy percig sem volt veszélyben. – A
csalás. Most takarítsuk el őket, és vegyük fel az egyenruhákat. Vár ránk a
mulatság.
– Egyszer csak kifogysz a trükkökből, demjin.
– Jobban jársz, ha ez nem ma lesz.
Meglátjuk, mit hoz a ma éjszaka – gondolta Matthias, és lehajolva munkához
látott. – Az átverés nem az anyanyelvem, de még megtanulhatom.
 30
Jesper

Kilenc harangszó, negyed ütés

JESPER TUDTA, HOGY HARAGUDNI KELLENE Kazra, amiért Pekka Rollins keresésére
indult, és ripityára zúzta az első tervüket, és amiért ezzel az új tervvel még
nagyobb veszélybe sodorja őket. Ahogy azonban Wylannel a drüskelleszektor
tetején másztak a kapuőrház felé, harag helyett szinte szétvetette a boldogság. A
szíve zakatolt, és az adrenalin kellemes adagokban áradt szét a testében. Olyan
volt, mint az a mulatság, ahová egyszer eljutott a Nyugati Dongán. Valaki
pezsgővel töltötte meg az egyik városi szökőkutat, és Jesper két szempillantás
múlva már csizmáját ledobva, nyitott szájjal merült bele. Most fennállt a
veszélye, hogy az orra és a szája is megtelik, amitől megszédül, és
legyőzhetetlennek érzi magát. Imádta, és utálta magát, amiért imádta. A
feladatra, a pénzre kellene gondolnia, arra, hogy kikeveredjen az adósságból, és
gondoskodjon róla, hogy az apja ne szenvedjen kárt az ő hülyeségei miatt. De
amikor Jesper agya csak kicsit is érintette ezeket a gondolatokat, az egész
bensője összerándult. A legjobb figyelemelterelés az volt, hogy igyekezett
életben maradni.
Jesper ennek ellenére felfigyelt arra, milyen zajt keltenek most, hogy távolabb
kerültek a követség kaotikus nyüzsgésétől. Ez az este a drüskelléké volt, a
hringkälla az ő ünnepük, és mind biztonságosan behúzódtak a Fehér-szigetre.
Pillanatnyilag talán ez az épület volt a legbiztonságosabb hely, ahol Wylannel
éppen lehettek, de a csend súlyosan, vészjóslóan telepedett rájuk. Itt nem voltak
fűzfák és szökőkutak, mint a követségnél. A Jégudvarnak ezt a részét, ugyanúgy,
mint a börtönt is, külső szemlélőknek tervezték. Jesper azon kapta magát, hogy a
nyelvével idegesen piszkálja a foga közé beszorított baleent, és le kellett állítania
magát, nehogy működésbe hozza. Biztosra vette, hogy Wylan felemlegetné az
ilyen baklövést, amíg csak él.
Egy piramisszerű, hatalmas tetőablakból valami edzőteremfélére láttak le,
aminek padlóját drüskelle farkasfej díszítette, polcai pedig fegyverektől
roskadoztak. A következő üvegpiramison keresztül az étkező tárult eléjük. Az
egyik oldalt hatalmas kandalló foglalta el, fölötte kőből faragott farkasfej trónolt.
A szemközti falat óriási zászló díszítette, amelynek mintáját nem lehetett
kivenni. Vékony textilcsíkokból varrták össze, amik túlnyomórészt kék és piros,
néhol pedig bíbor színben pompáztak. Kis időbe telt, mire Jesper felfogta, mit is
lát.
– A szentekre! – mondta kissé émelyegve. – Grisa színek.
– A zászló? – pillantott oda Wylan.
– Apirosakorporáloké, akékazétheráloké, abíboramatyeriáloké. Ezek azoknak
a keftdknak a darabjai, amiket a grisák a csatában szoktak viselni. Trófeák.
– Milyen sok van.
Több száz, több ezer. Az enyém bíborszínű lett volna, ha beléptem volna a
Második Hadseregbe – gondolta Jesper. Azt a mámoros jókedvet kereste, ami
pár perce még ott pezsgett az ereiben. Szívesen, sőt lelkesen tette ki magát annak
a veszélynek, hogy fogságba esik, és ki-végzik mint tolvajt és fegyveres
banditát. Mennyivel volt rosszabb az a gondolat, hogy grisaként üldözik?
– Induljunk!
A kapuőrház – ugyanúgy, mint a börtönnél és a követségnél – a
drüskelleszektornál is belső udvar köré épült, hogy bárkit, aki belép,
észrevegyenek és lelőhessenek. Mivel azonban a kapu épp nem működött, az
udvar körüli oromzat lőrései éppúgy üresen álltak, mint az épület többi része. Itt
a fényes fekete kőtömböket ezüstfarkast ábrázoló berakással díszítették, a kő
felületét pedig kísérteties kék lánggal világították meg. Jesper most látott itt
először olyan részt a Jégudvarból, ami nem fehér vagy szürke. Még a kapu is
valamiféle elképzelhetetlenül nehéznek tűnő fekete fémből készült.
Lent egy őrt lehetett látni, aki puskával a vállán a kapuőrház boltívének
támaszkodva állt.
– Csak egy? – csodálkozott Wylan.
– Matthias azt mondta, hogy a nem működő kapuknál négy őr szokott
strázsálni.
– Lehet, hogy a sárga riadó a mi malmunkra hajtja a vizet – vélekedett Wylan.
– Lehet, hogy a börtönszektorba vezényelték őket, vagy…
– Vagy lehet, hogy odabenn melegszik még tizenkét markos fjerdai.
Ahogy Wylannel figyelték, a fjerdai felnyitott egy jurdával teli fémdobozkát,
és egy csomó narancssárga virágot dobott a szájába.
Úgy tűnt, unatkozik és nyugtalan, talán az idegesítette, hogy az őrhelye ilyen
távol esik a hringkälla ünnepély mulatozásától.
Teljesen megértelek – gondolta Jesper –, de az életed mindjárt sokkal
izgalmasabbra fordul.
Az őr legalább rendes egyenruhát viselt, nem a drüskellék fekete uniformisát.
Jesper még mindig nem tudta kiverni a fejéből annak a zászlónak a képét. Az
anyja zemeni volt, de az apjában kaeli vér csörgedezett, ami miatt Jespernek
szürke lett a szeme, és sosem vetkőzte le a Vándorló-sziget babonáit. Amikor
Jesper ereje kezdett megmutatkozni, az apja igen elszomorodott, és arra biztatta
a fiát, hogy tartsa titokban.
– Féltelek – mondta az apja. – A világ gyakran kegyetlenül bánik a fajtáddal.
Jesper viszont mindig arra gondolt, hogy talán az apja egy kicsit félt is tőle.
Mi lett volna, ha Kerch helyett Ravkába mentem volna? – gondolta Jesper. –
Mi lett volna, ha belépek a Második Hadseregbe? A fabrikátorokat engedik
egyáltalán harcolni, vagy a műhelyekbe zárják őket a négy fal közé? Ravka most
megszilárdította az erejét, újjáépült. A grisák számára nem volt kötelező sorozás,
elmehetne látogatóba, megtanulhatna jobban bánni az erejével, és maga mögött
hagyhatná Ketterdam játékbarlangjait. Ha sikerülne leszállítaniuk Bo Jul-Bajurt
a Kereskedőtanácsnak, bármi lehetővé válna. Hirtelen megrázta magát. Mi is
jutott eszébe? Egy adag azonnali veszélyre van szüksége, hogy kitisztuljon a
feje.
– Bemegyek – emelkedett fel Jesper a guggolásból.
– Mi a terved?
– Majd meglátod.
– Hadd segítsek!
– Azzal segíthetsz, hogy befogod a szádat, és elállsz az utamból – közölte
Jesper, miközben a kötelet a tető peremébe akasztotta, és leengedte az átjárót
szegélyező kőtömbök mögé. – Nesze, itt van. Várj, amíg elintézem az őröket,
aztán ereszkedj le!
– Jesper…
Jesper, messzire elkerülve az udvarra néző párkányt, laposkúszásban
átmászott a tetőn. Az őr mögötti falszakaszon helyezkedett el.
A lehető legnesztelenebbül egy újabb kötelet erősített a tetőre, és lassan
ereszkedni kezdett lefelé. Az őr majdnem közvetlenül alatta állt. Jesper
korántsem volt Kísértet, de ha sikerül halkan földet érnie, és az őr mögé
lopakodnia, akkor csendben el tudná intézni a dolgot.
Megfeszítette magát, és felkészült a földet érésre. Ekkor egy másik őr lépett
ki a kapusfülkéből, a hidegben összeütötte a kezét, és hangosan odaszólt
valakihez, aztán egy harmadik is megjelent. Jesper megdermedt. Három
fegyveres őr fölött lebegett egy fal félmagasságában, mindenféle takarás nélkül.
Hát, ezért szokta a tervezést Kaz csinálni. Jespernek gyöngyözni kezdett a
homloka, három őrrel nem tud egyszerre elbánni. És mi van, ha többen is
maradtak a kapusfülkében, és bármikor beindíthatják a vészcsengőt?
– Várjatok csak! – szólalt meg az egyik őr. – Nem hallottatok valamit?
Ne nézzetek fel! Ó, a szentekre, csak ne nézzetek fel!
Az őrök puskáikat felemelve lassan körözni kezdtek. Az egyik hátraszegett
fejjel a tetőt kémlelte. Kezdett megfordulni.
Ekkor furcsa, csengő hang harsant a levegőbe.
– Skerden Fjerda, kende hjertzeeeeeng, lendten isen en de waaaanden.
Jesper számára érthetetlen fjerdai szavakat zengő, ragyogó, tökéletes
tenorhang töltötte be az udvart, és visszhangzott a lőrésekkel tarkított fekete
kőoromzaton.
Wylan.
Az őrök megpördültek, és puskájukat az udvarra vezető átjáróra szegezve
kutattak a hang forrása után.
– Olander? – kiáltott az egyik.
– Nilson? – kérdezte a másik.
Bár a puskájukat még feltartották, a hangjuk inkább zavarodottan és
kíváncsian csengett, mint támadóan.
Mi a fészkes fenét művel?
Az átjáró boltívében egy jobbra-balra dülöngélő árnyék jelent meg.
– Skerden Fjerda, kende hjertzeeeeeng– dalolta Wylan, meglepően
meggyőzően imitálva egy részeg, de igen tehetséges fjerdait.
Az őrök nevetésben törtek ki, és vele együtt kezdték zengeni:
– Lendten isen…
Jesper leszökkent a földre. Megragadta a legközelebbi fjerdait, elroppantotta a
nyakát, és elkapta a puskáját. Amikor a következő őr megfordult, a puskatussal
belevágott az arcába. Szörnyű reccsenés hallatszott. A harmadik őr felemelte a
fegyverét, de Wylan hátulról esetlenül lefogta a karját. A puska az őr kezéből
hangos csattanással a kőre esett. Mielőtt még kiáltani tudott volna, Jesper
előrelendült, a puskatussal hasba vágta, és az állára irányzott két ökölcsapással
leterítette.
Jesper lehajolt, és az egyik puskát odahajította Wylannek. Ott álltak lihegve,
felemelt fegyverrel a leterített őrök felett, és várták, hogy újabb fjerdai katonák
rontsanak ki a kapusfülkéből. Senki nem jelent meg. Lehet, hogy a negyedik őrt
a sárga riadó miatt máshová vezényelték.
– Szóval így szoktad befogni a szádat, és elállni az útból? – suttogta Jesper,
miközben az őröket az egyik kőtömb mögé vonszolták, hogy ne legyenek szem
előtt.
– Szóval így szoktál köszönetét mondani? – vágott vissza Wylan.
– Mi a francot énekeltél?
– A himnuszt – mondta Wylan dagadó mellénnyel. – Tankönyv-szagú fjerdai,
rémlik?
– Le a kalappal előtted és a nevelőid előtt is – rázta meg a fejét Jesper.
Két őrt megszabadítottak az egyenruhájától, a saját rabruhájukat szép
csomóba rakták, aztán a még életben lévő őröknek összekötötték a kezét, lábát,
és a rabruhákból letépett rongydarabokkal betömték a szájukat. Wylan kétszer is
belefért az egyenruhájába, Jesper kabátujja és nadrágszára pedig röhejesen
rövidnek tűnt, de a csizma legalább egész jól illett a lábukra.
– Biztonságos, ha így hagyjuk őket, tudod… – mutatott Wylan az őrökre.
– Mármint élve? Nem vagyok oda érte, hogy eszméletlen alakokat nyírjak ki.
– Fel is ébreszthetnénk őket.
– Elég kegyetlen dolog, kereskedőporonty. Nyírtál már ki embert életedben?
– Sohasem láttam holttestet, mielőtt a Hordóba kerültem volna – ismerte be
Wylan.
– Emiatt nem kell rosszul érezned magad – nyugtatta Jesper, amin maga is
kissé meglepődött, de komolyan gondolta a dolgot. Wylannek meg kell tanulnia
vigyázni magára, de jó lenne, ha erre nem úgy kerülne sor, hogy közben
közelebbről megismerkedik a halállal. – Ellenőrizd, hogy jól be van-e tömve a
szájuk!
Külön óvintézkedésként a megkötözött őröket még odakötözték az egyik
kőtömbhöz. A szegény ördögökre valószínűleg valaki hamarabb rátalál,
minthogy sikerülne kiszabadulniuk.
– Induljunk! – mondta Jesper. Az udvaron át megközelítették a kapusfülkét. A
boltív jobb és bal oldalán is volt ajtó.
A jobb oldalt választották, és óvatosan fellopakodtak a lépcsőn. Bár Jesper
nem gondolta, hogy várna még rájuk őr, de lehetnek olyanok, akiknek az a
feladata, hogy mindenáron védjék meg a kapu szerkezetét.
A boltív feletti helyiséget azonban üresen találták, csak egy lámpa világított
benne egy alacsony asztalkán, amin egy nyitott könyv mellett egy kis halom
egész dió és dióhéj hevert. A falon lévő állványokon végig puskák – nagyon
drága puskák – sorakoztak, és Jesper úgy vélte, hogy a polcokon lévő dobozok
lőszerrel lehetnek tele. Sehol egy porszem. Ezek a gondos fjerdaiak.
A szoba nagy részét egy hosszú csörlő foglalta el, mindkét végén
forgatókarral felszerelve, rajta több rétegben felcsévélt lánc. A forgatókarok
közelében a lánc feszes vonalként haladt tovább kifelé a kőbe fúrt lyukakon át.
– Hú! – billentette oldalra Wylan a fejét.
– Nem tetszik nekem ez a felkiáltás. Mi a gond?
– Sima kötélre vagy drótkötélre számítottam, nem acélláncra. Ha azt
szeretnénk, hogy a fjerdaiak semmiképpen se tudják kinyitni a kaput, akkor át
kell vágnunk a fémet.
– De akkor hogy indítjuk be a fekete riadót?
– Épp ez a gond.
Az Ezeréves óra tízet kezdett ütni.
– Meggyengítem a kötéseket – javasolta Jesper. – Keress egy ráspolyt vagy
bármit, aminek éle van.
Wylan feltartotta a mosodai ollót.
– Jó lesz – nyugtázta Jesper. – Jónak kell lennie.
Van időnk – nyugtatta magát, miközben a láncra összpontosított. – Még
mindig sikerülhet a dolog. Jesper azt remélte, hogy a többiekre nem várt
semmilyen hasonló meglepetés.
Lehet, hogy Matthias téved a Fehér-szigetet illetően, lehet, hogy az olló
belevág Wylan kezébe, lehet, hogy Inej kudarcot vall. Vagy Nyina. Vagy Kaz.
Vagy én. Lehet, hogy én vallok kudarcot.
Hat ember, de ezer eshetőség, ahol ez az eszement terv zátonyra futhat.
 31
Nyina

Kilenc harangszó, fél ütés

NYINA MÉG MEGKOCKÁZTATOTT egy hátranézést, és látta, ahogy az őr maga után

húzza Inejt. Inej okos lány, halálosan veszélyes, tud vigyázni magára.
Ettől a gondolattól Nyina kicsit megnyugodott, de most már tovább kellett
állnia. Inej és ő egyértelműen együtt voltak, és el akart tűnni, mielőtt az Inejt
megállító őr rá is kiterjeszti a gyanúját. Különben is, most már semmit sem tehet
Inejért, legfeljebb felfedheti magát, és mindent tönkretehet. Átverekedte magát a
mulatozó tömegen, és megszabadult feltűnő lószőrös köpenyétől. Először maga
után húzta, aztán hagyta, hogy leessen, és a tömeg rátaposson. A jelmeze még
így is elég kirívó, de most legalább nem kell aggódnia a hatalmas vörös fejdísz
miatt, ami elárulja, merre jár. Az üveghíd csillámló íve a szeme előtt ragyogott a
híd csúcsait megvilágító kék lángú lámpások fényében. Körülötte mindenki
nevetgélve, egymásba
kapaszkodva mászott egyre feljebb a jeges árok fölött, aminek a felszíne úgy
fénylett alattuk, mint egy majdnem tökéletes tükör. Nyugtalanító, szédítő érzés
volt, úgy tűnt, mintha Nyina túl szoros, gyöngyös cipellője a levegőben
lépkedne. A mellette elhaladók úgy néztek ki, mintha a semmin járnának.
Nyina furcsamód újra ráébredt, hogy ezt a helyet valamilyen távoli múltban
fabrikátorok munkájával hozták létre. A fjerdaiak állítása szerint a Jégudvart egy
istenség vagy Sënj Egmond, egy fjerdaiként számon tartott szent alkotta. A
ravkaiak viszont kezdték új szemmel nézni a szentek csodáit. Vajon valódi
csodák voltak, vagy csak tehetséges grisák művei? Ez a híd vajon Djel ajándéka?
Rabszolga-munka ősi eredménye? Vagy a Jégudvar még azelőtt épült, hogy a
fjerdaiak a grisákat szörnynek kezdték tartani?
 A híd ívének legmagasabb pontján Nyina először vehette igazán szemügyre a
Fehér-szigetet és a belső falgyűrűt. Messziről már látta, hogy a szigetet egy
újabb fal védi, de erről a pontról azt is megfigyelhette, hogy a fal alakja egy
leviatánt, egy ősi jégsárkányt formáz, ahogy a szigetet körülkerítve a saját
farkába harap. Nyina megremegett. Farkasok, sárkányok, mi jöhet még? A
ravkai mesékben a szörnyetegek arra vártak, hogy a hős hívására felébredjenek.
Mi aztán biztosan nem vagyunk hősök – gondolta a lány. – Remélem, hogy ezt a
szörnyeteget nem ébresztjük fel.
A hídon való leereszkedés még szédítőbbnek ígérkezett, úgyhogy Nyina
megkönnyebbült, amikor a talpa alatt újra tömör fehér márványt érzett. A
márványból faragott utat fehér cseresznyefák és ezüstös levelű sövények
szegélyezték, a biztonsági intézkedések pedig a hídnak ezen az oldalán
határozottan enyhébbnek tűntek. A vigyázzban álló őrök ezüstprémmel és
cseppet sem félelmetes hatású ezüst csipkével szegélyezett díszes egyenruhát
viseltek. Nyinának viszont eszébe jutott, amit Matthias mondott: minél beljebb
haladunk a falgyűrűk belsejébe, a biztonsági intézkedések egyre szigorúbbá, de
egyre láthatatlanabbá válnak. Nyina a mulatozókra pillantott, akik vele együtt
felfelé igyekeztek a csúszós lépcsőn, és átléptek a sárkány farka és szája közötti
nyíláson. Közülük hányán voltak valódi vendégek, nemesek és előadóművészek,
és hányán álruhás fjerdai katonák és drüskellék?
Áthaladtak egy nyitott kőudvaron, majd a palota kapuján át egy több emelet
magas boltozatos előcsarnokba érkeztek. A palota ugyanabból a tiszta, fehér,
egyszerű kőből készült, mint a Jégudvar falai, és az egész hely olyannak tűnt,
mintha egy gleccserbe vájták volna. Nyina nem tudta megmondani, hogy ideges,
képzelődik, vagy tényleg hideg van, de teljesen libabőrös lett, és uralkodnia
kellett magán, nehogy hangosan vacogjanak a fogai.
Belépett egy hatalmas bálterembe, ahol nyüzsgő sokaság táncolt és iszogatott
egy jégből faragott, csillogó farkasfalka árnyékában. A teremben volt legalább
harminc, futó vagy épp ugró állatot ábrázoló óriási szobor, a horpaszuk
tükörfényesen csillogott az ezüstös fényben, pofájuk tátva, lassan olvadozó
orrukról néha az alattuk tolongó emberáradatra cseppent egy-egy vízcsepp. A
tömeg beszélgetésének zajától alig lehetett hallani a láthatatlan zenekar
szolgáltatta zenét.
Az Ezeréves óra ütni kezdte a tízet. Nyinának túl sok idejébe telt, mire átjutott
azon az ostoba üveghídon. Jobb rálátást kell keresnie a teremre. Miközben egy
meredek fehér kőlépcső felé vette az irányt, nem messze az egyik beugró
árnyékában két ismerős alakot pillantott meg: Kazt és Matthiast. Sikerült hát
bejutniuk, és drüskelle-egyenruhában voltak. Nyina elnyomta a borzongását.
Attól, hogy ezekben a színekben látja Matthiast, egészen másfajta hideg hatolt a
csontjáig. Vajon mire gondolt a fiú, amikor felöltötte? Nyina hagyta, hogy a
szemük kis időre összetalálkozzon, de a fiú tekintete semmit sem árult el. Az
azért megnyugtató volt, hogy Kazt is ott látta mellette. Már nem volt egyedül, és
még mindig a terv szerint haladtak.
Annyit azért nem kockáztatott meg, hogy odabólintson nekik, hanem
továbbindult a lépcsőn felfelé a második emeleti erkélyre, ahonnan jobban meg
tudta figyelni, merre áramlik a tömeg. Ezt a trükköt az iskolában Zója
Nazjalenszkajától tanulta. Az, ahogy az emberek mozognak, és ahogy a hatalom
köré csoportosulnak, bizonyos mintát követ. Ők azt hiszik, csak sodródnak,
céltalanul köröznek, de valójában a hatalommal bíró személyek vonzáskörébe
kerülnek. Nem volt meglepő, hogy a fjerdai királynő és kísérete körül jelentős
sokaság örvénylett. Furcsa – gondolta Nyina, ahogy fehér ruhájukat figyelte,
Ravkában ugyanis a fehér a cselédség színe. Az a korona viszont nem volt
lebecsülendő: gyémánttal kirakott, összefonódó indákból állt, amik úgy néztek
ki, mint a friss zúzmarától csillogó faágak.
A királyi párt túlságosan szigorúan őrizték ahhoz, hogy abból bármit
kivegyen, de nem messze újabb örvénylő forgatagot pillantott meg egy csapat
katonai egyenruhás alak körül. Ha van valaki, aki biztosan tudja, hol tartják Jul-
Bajurt a szigeten, az csakis valami magas rangú fjerdai katonatiszt lehet.
– Szép a kilátás, nemde?
Nyina majdnem ugrott egyet, amikor egy férfi mellé lépett. Micsoda pocsék
egy kém, észre sem vette, hogy közeledik hozzá a fickó.
Az alak rávigyorgott, és a kezét Nyina derekára tette.
– Tudod, vannak itt szobák fenntartva egy kis játszadozáshoz. Te pedig
nagyon játékosnak tűnsz – csúsztatta lejjebb a férfi a kezét.
Nyina lelassította a szívverését, mire az alak a fejét az erkély korlátjába vágva
eldőlt, mint egy liszteszsák. Körülbelül tíz perc múlva erős fejfájással, és talán
enyhe agyrázkódással ébred majd.
– Az úr jól van? – érdeklődött egy elhaladó pár.
– Kicsit kiütötte magát – felelte Nyina könnyedén.
Fürgén lesurrant a lépcsőn, elvegyült a tömegben, és arrafelé tartott, ahol
ezüst-fehér egyenruhás katonák csoportja egy tekintélyes bajuszt viselő, pocakos
férfit állt körül. Ha a férfi mellén lógó érdemrendek nem csalnak, akkor valami
tábornok vagy hasonló lehet. Menjen egyenesen oda hozzá? Valaki olyan
kellene, aki elég magas rangú ahhoz, hogy belső értesülései lehessenek – és elég
részeg ahhoz, hogy meggondolatlan döntéseket hozzon, de még elég józan
ahhoz, hogy oda vezesse Nyinát, ahová mennie kell. A tábornok borvirágos
orcájából és imbolygó alakjából ítélve úgy tűnt, ő már nem lesz jó másra, mint
hogy arccal egy cserepes virágba borulva szundítson egyet.
Nyina érezte, hogy kifut az időből. Ideje volt valakit kiszemelnie. Felkapott
egy pohár pezsgőt, és óvatosan körözni kezdett a csoport körül. Amikor az egyik
katona kivált a csoportból, Nyina hátralépett, egyenesen az útjába. A fickó
nekiment. A férfi könnyedén mozgott, úgyhogy nem volt nagy az ütközés ereje,
de Nyina nagyot kiáltott, és előretántorodva kiloccsantotta a pezsgőjét. Azonnal
több erős kéz is utánanyúlt, hogy felfogja estében.
– Te kétbalkezes! – pirított rá a tábornok. – Majdnem feldöntötted a hölgyet.
És mindjárt elsőre – gondolta magában Nyina. – Sebaj. Remek kém vagyok.
A szegény katona fülig vörösödött.
– Elnézést, kisasszony!
– Bocsánat! – mondta Nyina kerchiül, és tettetett zavarral a Vadaskert nyelvén
folytatta. – Nem beszélek fjerdaiul.
– Elnézését kérem! – próbálkozott a férfi kerchiül, aztán merészen kaelire
váltott. – Sok bocsánat!
– Ja, dehogyis, az én hibám volt – pihegte Nyina.
– Ahlgren, ne törd már kerékbe a hölgy nyelvét, és hozz neki egy másik pohár
pezsgőt! – A katona meghajolt, és elsietett. – Jól van, hölgyem? Hozzak önnek
egy széket? – fordult hozzá a tábornok tökéletes kerchi nyelvtudással.
– Csak megijedtem – mosolygott Nyina, és belekarolt a tábornokba.
– Azt hiszem, legjobb lenne, ha elkísérném ledőlni valahová.
Nyinának vissza kellett fognia magát, hogy ne húzza fel a szemöldökét. Naná,
de előbb még ki kell szednem belőled, mit tudsz.
– És kimaradjak a mulatságból?
– Sápadtnak tűnik. Jót tenne magának egy kis pihenés valamelyik fenti
szobában.
A szentekre, ez a pasi aztán nem vesztegeti az időt. Mielőtt még Nyina
kijelenthette volna, hogy tökéletesen érzi magát, viszont szívesen sétálna egyet a
teraszon, egy bársonyos hang szólalt meg:
– Ejnye, Eklund tábornok, egy nő kegyeit nem úgy lehet a legjobban elnyerni,
ha azt mondják neki, hogy betegesen néz ki.
A tábornok bosszúsan összevonta a szemöldökét, és felborzolódott a bajusza,
de aztán úgy tűnt, haptákba vágta magát.
– Így igaz, így igaz! – nevetett idegesen.
Nyina megfordult, és hirtelen mintha megnyílt volna alatta a föld. Nem! Ez
lehetetlen! – gondolta rémülettől elszorult szívvel. – De hát vízbe fulladt, az
óceán fenekén kellene lennie.
Ha Jarl Brum meghalt, akkor nagyon is virgonc hullának tűnt.
 32
Jesper

Tíz harangszó, fél ütés

JESPER RUHÁJÁT APRÓ FÉMFORGÁCSOK és – szilánkok borították. Lopott

egyenruhája izzadságban fürdött, a keze sajgott, a bal halántékába befészkelő
fejfájás pedig úgy tűnt, állandó vendége marad. Idestova fél órája összpontosított
az egyik láncszemre, ami a csörlő bal oldalától a kőfal egyik nyílásáig futó lánc
részét képezte. Minden erejével próbálta meggyengíteni a fémet, miközben
Wylan a mosodai ollóval fűrészelte azt. Először óvatosan csinálták, attól féltek,
hogy hamarabb eltörik a láncszemet, és működésképtelenné teszik a kaput, mint
hogy időben fel tudnák emelni, de az acél erősebb volt, mint gondolták, így
idegesítően lassan haladtak. Amikor az óra elütötte a háromnegyedet, Jesper
pánikba esett.
– Inkább emeljük föl a kaput – morogta bosszúsan. – Beindítjuk a fekete
riadót, aztán addig lőjük a csörlőt, amíg szét nem esik.
Wylan kirázta a fürtjeit a homlokából, és gyors pillantást vetett Jesperre.
Jesper látta, hogy a keze véres a láncszem nyiszálásától rajta nőtt, majd kifakadt
vízhólyagoktól.
– Tényleg annyira odavagy a puskákért?
– Nem vagyok oda az emberölésért – vonta meg a vállát Jesper.
– Akkor mi ez a nagy imádat?
– Fogalmam sincs – mondta Jesper, újra a láncszemre összpontosítva. – A
hangjuk. Ahogy a világ leszűkül csak rám és a célra. Novji Zemben dolgoztam
egy fegyverkovácsnál, aki tudta, hogy fabrikátor vagyok. Kitaláltunk pár
őrületes dolgot.
– Ami emberölésre való.
– Te meg bombákat gyártasz, kereskedőporonty. Nincs jogod pálcát törni
felettem.
– Wylan a nevem, és igazad van, semmi jogom kritizálni.
– Ezt jobb, ha abbahagyod.
– Mit?
– Hogy egyetértesz velem – felelte Jesper. – Egyenes út a pusztulásba.
– Nekem sincs ínyemre az emberölés. Sőt a vegyészet sem az én asztalom.
– Akkor mi a te asztalod?
– A zene, a számok, az egyenletek. Nem olyanok, mint a szavak. Nem… Nem
gabalyodnak össze.
– Bárcsak egyenletekben beszélhetnél a lányokhoz!
Hosszú hallgatás állt be, aztán Wylan szemét a láncszemen kivésett rovátkára
szegezve megkérdezte:
– Csak lányokhoz?
– Nem, nem csak lányokhoz – felelte Jesper, és elnyomott egy mosolyt.
Micsoda pech, hogy ma éjjel valószínűleg mind meghalnak!
Ekkor az Ezeréves óra ütni kezdte a tizenegyet. Wylannel egymásra néztek,
kifutottak az időből.
Jesper talpra ugrott, és próbálta lesöpörni az arcáról és az ingéről a
fémdarabkákat. Vajon a lánc elég sokáig kitart? Vagy túl sokáig? Mindjárt
kiderül.
– Állj a forgókarhoz!
Wylan elhelyezkedett a csörlő jobb forgókarja mellett, Jesper pedig
megragadta a balt.
– Felkészültél rá, hogy mindjárt meghalljuk a végítélet hangját? – kérdezte
Jesper.
– Még nem hallottad apámat, amikor dühös.
– A humorérzéked egyre közelít a Hordó szintjéhez. Ha nem parkolunk el,
megtanítalak káromkodni. Kezdem a visszaszámlálást – mondta Jesper. – Hadd
tudja meg az egész Jégudvar, hogy a Söpredék van itt látogatóban.
Jesper visszaszámolt háromtól, aztán egymás tempóját figyelve, fél szemüket
a meggyengített láncszemen tartva tekerni kezdték a csörlőt. Jesper arra
számított, hogy mennydörgésszerű robajt fognak hallani, de a gépezet pár
nyikorgáson és csörrenésen kívül nesztelenül forgott.
A falgyűrű kapuja lassan emelkedni kezdett. Először tíz, majd húsz
centiméternyire.
Talán nem történik semmi – gondolta Jesper. – Lehet, hogy Matthias
hazudott, vagy az egész fekete riadó csak egy nagy kamu, hogy az emberek ne is
próbálkozzanak a kapu kinyitásával.
Ekkor megkondult az Ezeréves óra harangja, a hangja hangosan, rémülten,
magasan és sürgetően csengett, egyre erősebb, egymást túlharsogó hullámokban
visszhangzott, zúgott a Fehér-sziget, a jeges árok és a fal felett. Beindult a fekete
riadó vészharangja, most már nincs visszaút. Egyszerre engedték el a csörlő
forgókarját, és hagyták, hogy a kapu döngve a földre csapódjon, a láncszem
viszont továbbra is kitartott.
– Gyerünk már! – biztatta Jesper a konok fémet. Egy jobb fabrikátor már
gyorson elintézte volna, egy paremmel ellátott fabrikátor pedig már rég
húsvágókéskészletet gyártott volna a láncból, és még kávézni is lett volna ideje.
Jesper viszont ezek egyike sem volt, és már kifogyott a trükkökből. Megragadta
a láncot, és teljes súlyával hintázni kezdett rajta, hogy erősebb nyomás
nehezedjen rá. Wylan is belekapaszkodott a láncba, és egy pillanatig úgy
himbálóztak a láncot rángatva, mint két eszement mókus, akiknek fogalmuk
sincs, hogy kell mászni. Az udvarba bármelyik percben berohanhatnak az őrök,
akkor pedig abba kell hagyniuk ezt az őrültséget, hogy megvédjék magukat. A
kapu még mindig működni fog. Kudarcot vallottak.
– Lehet, hogy énekelned kéne neki – nyögte Jesper reménytelen hangon.
Ekkor a láncszem egy utolsó tiltakozó rándulással elpattant.
Jesper és Wylan a földre zuhant, a lánc kisiklott a kezük közül, egyik vége
eltűnt a nyílásban, a másik pedig megpörgette a forgókarokat.
– Megcsináltuk! – ordította túl Jesper a harangzúgást. Izgalom és rettegés
keveréke járta át a testét. – Majd én fedezlek. Törődj a csőrlővel!
Jesper felkapta a puskáját, elhelyezkedett az udvarra néző kőfal egyik
nyílásánál, és felkészült rá, hogy mindjárt elszabadul a pokol.
 33
Inej

Tíz harangszó, fél ütés

– MÉGIS MEDDIG TARTANAK, még itt bennünket? – méltatlankodott egy borvörös

bársonyruhás férfi. Az őrök ügyet sem vetettek rá, de a többi vendég, akiket a
lánnyal együtt a bejáratnál gyűjtöttek össze, morgolódni kezdett. – Sokba került,
hogy ideutazzam – folytatta a férfi. – És nem azért jöttem, hogy végig a
bejáratnál ácsorogjak.
– Az ellenőrzési ponton az őrök más vendégekkel foglalkoznak – skandálta
unott, monoton hangon a legközelebb álló őr. – Amint szabaddá válnak,
visszavisszük magukat a falgyűrűn kívülre, és ott tartjuk őrizetben, amíg
tisztázzuk a személyazonosságukat.
– Őrizetben?!– horkant fel a bársonyruhás férfi. – Mint a bűnözőket!
Inej még egy jó órán keresztül hallgatott variációkat ugyanerre a
beszélgetésre. Kipillantott a követségi kapuhoz vezető udvarra. Ha azt akarta,
hogy a tervet véghez vigyék, okosan kellett viselkednie, és meg kellett őriznie a
nyugalmát. Csakhogy ez épp nem volt része a tervnek, és egyáltalán nem volt
nyugodt. A nemrég érzett bizonyosság és derűlátás mind elpárolgott belőle. Csak
várt, és a tömeget figyelte, miközben az idő egyre haladt, de amikor az óra
háromnegyedet ütött, tudta, hogy nem várhat tovább. Most már tennie kellett
valamit.
– Ebből elég – mondta hangosan. – Vagy vigyen minket az ellenőrzési pontra,
vagy engedjen el!
– Az ellenőrzési ponton szolgálatot teljesítő őrök…
Inej a csapat élére furakodott, és így szólt:
– Torkig vagyunk már ezzel a szöveggel! Vigyen ki a kapun, és essünk túl
rajta.
– Elhallgasson! – utasította az őr. – Maguk itt vendégek.
– Akkor bánjon is úgy velünk! – vágott vissza Inej. A tőle telhető hűséggel
utánozta Nyinát, és ujjával megbökte az őr mellkasát. – Követelem, hogy
azonnal vigyen a kapuhoz, maga szőke mélák.
– Annyira szeretne a kapuhoz menni? Akkor indulás! – ragadta meg az őr a
karját. – Garantáltan nem fog visszajönni rajta.
– Én csak…
Ekkor egy hang harsant fel a körcsarnokból:
– Állj! Maga ott, azt mondtam, megálljon!
Inej megérezte a nő parfümjét: liliom – erős, sűrű, tömény, aranyló illatár.
Elfogta a hányinger. Heleen van Houden törtetett át a tömegen, a Vadaskertnek,
az Egzotikumok Házának vezetője és tulajdonosa, ahol megfelelő összegért
megvásárolható az egész világ.
Ugye megmondta, hogy Tante Heleen imádja a hatásos belépőket.
Az őr riadtan megtorpant, ahogy Heleen elé furakodott.
– Asszonyom, a lányát az este végén visszakapja. Az iratai…
– Ez nem az én lányom – jelentette ki Heleen gonoszul összeszűkülő
szemmel. Inej teljesen mozdulatlanul állt, de még ő sem tudott eltűnni, ha nem
volt hová. – Ez a Kísértet, Kaz Brekker jobbkeze és az egyik legelvetemültebb
bűnöző Ketterdamban.
Körülöttük az emberek mind odafordultak, és őket bámulták.
– Hogy merészelsz idejönni a házam égisze alatt? – sziszegte Heleen. – A
ház, ahol etettelek és ruháztalak? És hol van Adjala?
Inej szóra nyitotta a száját, de elöntötte a rettegés, összeszorította a torkát, és
elfojtotta a szavakat, mielőtt még ki tudta volna ejteni őket. A nyelve nem akart
forogni. Megint annak a nőnek a szemébe nézett, aki megverte, megfenyegette,
egyszer megvásárolta, aztán újra és újra eladta.
Heleen megragadta Inej vállát, és megrázta.
– Hol van a lány?
Inej lenézett a vállába mélyedő ujjakra. Egy röpke pillanatra az összes
szörnyűség emléke megrohanta, és valóban kísértet lett belőle, szellem, ami
elhagyja a testet, ami csak fájdalmat okozott neki. Nem. A teste erőt adott neki,
felvitte a ketterdami háztetőkre, szolgálta a harcok során, és felvitte hatemeletnyi
magasságba egy sötét, kormos kéményben.
Inej elkapta Heleen csuklóját, és erősen jobbra csavarta. Heleen fel-sikoltott,
a térde megroggyant, miközben őrök rohantak oda hozzájuk.
– A lányt a jeges árokba hajítottam – vicsorogta Inej, számára is alig
felismerhető hangon. A másik kezével megragadta Heleen torkát, és
megszorította. – És jobb is ott neki, mint magával.
Ekkor erős kezek ragadták meg, elrángatták az idősebb nőtől, és elvonszolták.
Inej alig kapott levegőt, a szíve kalapált. Megölhettem volna – gondolta. –
Éreztem a tenyeremben a pulzusát. Meg kellett volna ölnöm.
Heleen a körülötte állók segítségével talpra állt, közben jajveszékelt és
krákogott.
– Ha ő itt van, akkor Brekker is! – rikácsolta.
Ekkor, mintha csak jelre várt volna, megkondult a fekete riadó hangos,
sürgető vészharangja.
Egy pillanatra mindenki döbbenten állt, aztán az egész körcsarnokban lázas
sürgés-forgás tört ki: katonák rohantak az őrhelyükre, a feletteseik pedig
parancsokat kezdtek osztogatni.
Az egyik őr, aki nyilván a kapitány lehetett, mondott valamit fjerdaiul. Inej
csak a börtön szót értette meg. A kapitány elkapta a köpenye selymét, és
kerchiül ráordított:
– Kikből áll a csapatod? Mi a célotok?
– Nem árulom el – felelte Inej.
– Fogsz te énekelni, ha azt akarjuk – sziszegte az őr.
– Fel fognak kötni. És Brekkert is! – közölte Heleen mély, kárörvendő
kacajjal.
– A híd le van zárva – jelentette be valaki. – Ma senki sem jut se ki, se be a
szigetre!
A dühös vendégek magyarázatot várva zúdították kérdéseiket bárkire, aki
meghallgatta őket.
Az őrök a bámészkodó vendégsereg előtt átráncigálták Inejt az udvaron, majd
ki a falgyűrű kapuján, miközben a harangok még mindig zúgtak. Most már nem
bántak kesztyűs kézzel vele.
– Megmondtam, hogy fogod még az én selymemet viselni, kis hiúz – szólt
utána Heleen az udvarról. A kapu már leereszkedőben volt, az őrök a fekete
riadó értelmében lezárták. – Abban fogsz lógni az akasztófán.
A kapu döngve bezárult, de Inej meg mert volna esküdni rá, hogy még mindig
hallja Heleen kacaját.
 34
Nyina

Tíz harangszó, fél ütés

NYINA IMÁDKOZOTT, hogy ne látsszon rajta a rémület. Vajon Brum felismeri? A

parancsnok ugyanúgy nézett ki:
, hosszú aranyszínű haj, ami a halántékánál kissé őszbe csavarodott, vékony
áll, rendezett szakáll, fekete-ezüst színű drüskelle-egyenruha, aminek a jobb ujját
ezüst farkasfej díszíti. Nyina több mint egy éve látta utoljára, de sosem felejti el
ezt az arcot, sem pedig a határozott kék szempárt.
Amikor legutoljára Jarl Brum társaságát élvezte, a férfi éppen Matthias és
drüskelletársai előtt feszített egy hajó fogdájában. Matthias. Vajon látta, hogy
Brum, régi mentora életben van, és épp Nyinával beszélget? Vajon most figyeli
őket? Elnyomta magában a vágyat, hogy Matthias és Kaz után kutatva
végigpásztázza a tömeget.
A hajófogdában azonban sötét volt, és Nyina csak egy volt a többi mocskos,
ijedt fogoly közül. Most viszont tiszta és parfümillatú, a haja más színű, a bőre
pedig be van púderezve. Hirtelen hálás volt groteszk jelmeze miatt, hiszen Brum
végtére is férfiember. Inejnek remélhetőleg igaza van, és ő is csak egy vörös hajú
kaelit lát mélyen kivágott ruhában.
Mélyet pukedlizett, és a szempilláin keresztül felnézett a férfira.
– Örvendek!
A férfi tetőtől talpig végigmérte.
– Hát még én. Ugye az Egzotikumok Házából való? Kep ye nom?
– Nomme Fianna – felelte kaeliül. Vajon próbára tette a férfi? – De hívhat,
ahogy akar.
– Azt hittem, a Vadaskertben a kaeli lányok vörös kancaköpenyt hordanak.
 – A zemeni lány rálépett, és leszakította a szegést – közölte Nyina durcásan
lebiggyesztett ajakkal. – Szerintem szándékosan csinálta.
– A kis piszok. Megkeressük és megbüntessük?
Nyina erőltetetten felkacagott.
– Azt meg hogy csinálná?
– Azt mondják, a büntetésnek arányban kell állnia a vétséggel, de szerintem
inkább a vétkeshez kell szabni. Ha maga a foglyom volna, kitanulnám, mit
szeret, mit nem, és persze azt is, mitől fél.
– Rettenthetetlen vagyok – közölte kacsintva Nyina.
– Igazán? Milyen érdekes. A fjerdaiak nagyra becsülik a bátorságot.
Milyennek találja az országunkat?
– Varázslatos hely – áradozott Nyina. Ha az ember szereti a jeget meg a jeget.
Nyina összeszedte magát. Ha Brum tudja, kicsoda, akkor ő erre most akár rá is
jöhet. Ha pedig nem, akkor még mindig ki kell derítenie, hol van Bo Jul-Bajur,
és micsoda élvezet lenne, ha a legendás Jarl Brumból sikerülne kicsalnia az
információt. Közelebb húzódott hozzá.
– Tudja, hová szeretnék igazán elutazni?
– Szívesen megtudnám minden titkát – felelte a férfi hasonló összeesküvő
hangnemben.
– Ravkába.
– Ravkába? – biggyedt le a drüskelle ajka. – Az az istenkáromlók és a
barbárságok földje.
– Igaz, de el tudja képzelni, mekkora izgalom, hogy ott grisát láthatnék?
– Biztosíthatom róla, hogy kicsit sem izgalmas.
– Csak azért mondja, mert a farkas jelét viseli. Ez azt jelenti, hogy maga…
drüskelle, igaz? – kérdezte a lány, és úgy tett, mintha nehéz lenne kiejtenie a
fjerdai szót.
– Én vagyok a parancsnok.
Nyina nagy szemeket meresztett.
– Akkor sok grisát győzhetett le csatában.
– Nincs sok dicsőség az ilyen teremtményekkel való harcban. Inkább állnék
szemben ezer derék, kardot viselő férfival, mint egyetlen ilyen természetellenes
erővel bíró, csalárd boszorkánnyal.
És amikor megérkeztek az ismétlőpuskáitokkal és tankjaitokkal, amikor
gyerekekre és gyámoltalan falusiakra támadtok, ne használjuk a
rendelkezésünkre álló fegyvereket? – harapott Nyina keményen az ajkába.
– Ugye Kerchben is vannak grisák? – kérdezte Brum.
– Úgy hallottam, de a Vadaskertben és a Hordóban egyet sem láttam.
Legalábbis nem tudok róla.
Vajon megkockáztathatná, hogy megemlítse a jurdaparemet? Honnan
lehetnének ilyen értesülései a lánynak, akinek a szerepébe belebújt? A férfihoz
hajolt, ajkát csintalan, kissé bűntudatos mosolyra kanyarította, és remélte, hogy
inkább úgy néz ki, mint aki az izgalmakra vadászik, nem pedig értesülésekre.
– Tudom, hogy ijesztőek, de… akkor is nagyon izgatnak. Úgy hallottam, az
erejük határtalan.
– Hát… – hümmögött a drüskelle.
Nyina látta, hogy a férfi küzd magában valamivel, úgyhogy jobbnak látta, ha
stratégiai visszavonulót fúj.
– De lehet, hogy ez nem az ön szakterülete – vonta meg a vállát a lány. A háta
mögé pillantott, és elkapta egy halványszürke selyemruhás fiatal nemes
tekintetét.
– Szeretne ma éjjel grisát látni?
A lány tekintete visszatért Brumra. Csak tükörbe kell néznem. Vajon Brum
grisa foglyokat tart valahol eldugva? Nyina inkább Bo Jul-Bajurról és a
jurdaparemről szeretett volna mindent megtudni, de kezdetnek jó lehet ez is. És
ha egyedül tudna maradni Brummal…
– Maga a bolondját járatja velem – paskolta meg a férfi mellkasát.
– Észrevenné az úrnője, ha kisurranna?
– Ezért vagyunk itt, nem? Hogy kisurranjunk.
– Akkor megengedi? – nyújtotta oda Brum a karját.
Nyina elmosolyodott, és belekarolt a férfiba.
– Jó kislány – veregette meg Brum finoman a kezét.
Nyinát a hányinger kerülgette. Lehet, hogy impotenssé teszlek – gondolta
Nyina zord képet vágva, ahogy Brum kivezette a bálteremből, és átvágott vele
egy lépcsőzetes jégszoborerdőn: szájában vergődő kétfejű sast tartó farkas,
medve köré tekeredő kígyó.
– Milyen… állatias – mormogta a lány.
Brum felnevetett, és újra megveregette a lány kezét.
– Harcos nép vagyunk.
Annyira szörnyű lenne, ha most rögtön elintézném?- gondolta Nyina séta
közben. – Ha szívrohamnak állítanám be, és itt hagynám a hidegben? Ugyan
még el tudja viselni, ha Jarl Brum egy kicsit tovább legelteti a szemét a ruháján,
ha ez azt jelenti, hogy megmentheti a világot a jurdaparemtől.
Egyébként is, ha Bo Jul-Bajur itt van ezen a szentekverte szigeten, akkor
Brum az, aki elvezetheti hozzá. A bálterem ajtajánál álló őrök alig észrevehető
szemöldökrándítással, szájuk sarkában bujkáló mosollyal engedték át őket.
 Nyina közvetlenül előttük, egy kerek udvar kellős közepén hatalmas, ezüstös
fát pillantott meg, ágai csillogó lombsátorként borultak a kövek fölé. A szent
kőrisfa – gondolta Nyina. Akkor a sziget közepén járhatnak. Az udvart mindkét
oldalról árkádos oszlopsor vette körül. Ha Matthias és Wylan rajzai helytállóak,
az az épület, ami közvetlenül mögötte áll, a kincstár lehet.
Brum nem vezette egyenesen át az udvaron, hanem befordult balra az
oszlopsor mellett végighaladó ösvényre. Eközben Nyina egy csoportnyi embert
pillantott meg, akik csuklyás fekete kabátot viseltek, és a fa felé tartottak.
– Ezek meg kik? – kérdezte Nyina, bár sejtette a választ.
– Drüskellék.
– Nem kellene inkább velük lennie?
– Ez az ünnepély a fiatal bajtársaknak szól, akiket az idősebbek fogadnak,
nem pedig a parancsnokoknak és a tiszteknek.
– Maga is végigcsinálta?
– Amióta csak Djel felszentelte az első drüskellét, mindegyikünk ugyanazzal
a ceremóniával vétetik fel a rendbe.
Nyinának vissza kellett fognia magát, hogy ne kezdje forgatni a szemét.
Persze, egy óriási, bugyogóforrás kiválasztott pár alakot, hogy ártatlan
emberekre vadásszanak, és kinyírják őket. Nagyon valószínű.
– Ezt ünnepeljük a hringkálla alkalmával – folytatta Brum. – És ha vannak
arra érdemes beavatottak, akkor a drüskellék minden évben odagyűlnek a szent
kőrisfához, ahol újra meghallhatják Isten szavát.
Djel közli, hogy fanatikus vagy, fejedbe szállt a saját hatalmad. Gyere vissza
jövőre.
– Az emberek elfeledkeznek arról, hogy ez az este szent – morogta Brum. –
Azért jönnek a palotába, hogy igyanak, táncoljanak és bujálkodjanak.
Nyinának alig sikerült befognia a száját. Brum olyan érdeklődést tanúsított a
dekoltázsa iránt, hogy nehezen hitte el, hogy neki bezzeg túl szentséges
gondolatai lehetnek.
– És maga szerint ez annyira rossz? – kérdezte a lány incselkedve.
– Dehogy! De csak mértékkel – mosolyodott el Brum, és megszorította Nyina
karját.
– A mértékletesség nem az én területem.
– Azt látom – nyugtázta a férfi. – Szeretem az olyan nőket, akik jól érzik
magukat a bőrükben.
Még jobban érezném magam, ha lassan megfojthatnálak – gondolta a lány, és
megcirógatta a férfi karját. Ahogy Brumra nézett, tudta, hogy nemcsak azért
hibáztatja, amit a népével tett, hanem azért is, amit Matthiasszal csinált.
Magához vett egy bátor, szerencsétlen fiúcskát, és gyűlöletet szított benne.
Matthias lelkiismeretét előítéletekkel és egy olyan isteni elhívatás ígéretével
hallgattatta el, ami valószínűleg nem volt több, mint a szél zúgása egy ősöreg fa
ágai között.
Elérték az oszlopsor túlsó végét. Megtorpanva vette észre, hogy Brum
szándékosan vezette körbe az udvar körül. Lehet, hogy nem akart a szent helyen
keresztülvezetni egy örömlányt. Képmutató!
– Hová megyünk? – kérdezte Nyina.
– A kincstárba.
– Ékszerekkel akar udvarolni nekem?
-Azt hittem, hogy a magafajta lányoknak nem kell udvarolni. Nem ez a
lényeg?
– Nincs olyan lány, aki ne vágyna egy kis figyelemre – nevetett Nyina.
– Akkor ezt meg is fogja kapni. És az izgalmat is, amire vágyott.
Lehetséges, hogy Jul-Bajur a kincstárban van? Kaz azt mondta, hogy a
Jégudvar legbiztonságosabb részén lesz, ami lehet a palota, de éppúgy a kincstár
is. Miért is ne lenne itt? Ez is ragyogó fehér kőből épült, kör alakú épület volt, de
nem volt rajta sem ablak, sem furcsa díszítmény, sem sárkánypikkely. Úgy nézett
ki, mint egy síremlék. Nehéz ajtaját a szokásos őrök helyett két drüskelle
vigyázta.
Nyinára hirtelen teljes súlyával rászakadt a felismerés, mit is művel. Egyedül
sétálgat Fjerda legveszélyesebb férfijával, aki szívesen megkínozná és eltenné
láb alól, ha tudná, ki is ő valójában. A terv az volt, hogy keressen valakit, aki
információval szolgálhat Bo Jul-Bajur hollétéről, nem pedig az, hogy hízelegje
be magát a Fehér-sziget legmagasabb rangú drüskelléjénél. Szeme a közeli fákat,
ösvényeket és a kincstár keleti oldalán magasló sövénylabirintust pásztázta,
hátha meglát valami mozgó árnyékot, amiből tudná, hogy valaki ott van vele, és
nincs teljesen egyedül. Kaz megesküdött rá, hogy kiviszi erről a szigetről, de
Kaz első terve darabokra hullt, és lehet, hogy ez is így végzi.
A katonáknak a szeme sem rebbent, amikor Nyina és Brum elment mellettük,
csak feszesen tisztelegtek. Brum a nyakából egy láncot húzott elő, amin egy
furcsa korong lógott. A korongot beleillesztette az ajtó egy szinte alig
észrevehető résébe, és elfordította. Nyina bizalmatlanul figyelte a zárat, ez lehet,
hogy még Kaz Brekker képességeit is meghaladná. A dongaboltozatos előtér
hideg és üres volt, és ugyanaz az éles fény világította meg, mint a
börtönszárnyban a grisák zárkáit. Se gázlámpa, se gyertya, semmi, amit a
szélhívók vagy a pokolhívók manipulálni tudnának.
Nyina hunyorogva nézett.
– Hol vagyunk?
 – A régi kincstárban. A páncéltermet évekkel ezelőtt lebontották, és
laboratóriummá alakították.
Laboratórium. A szó hallatán Nyina bordája alatt hideg gombóc alakult ki.
– Miért?
– Milyen kíváncsi a kicsike!
Majdnem olyan magas vagyok, mint te – gondolta Nyina.
– A kincstár a Fehér-szigeten mindig is biztonságos és jó elhelyezkedésű
épületnek számított, úgyhogy logikus választás volt egy ilyen létesítményhez.
Ártalmatlan szavak hangzottak el, de a félelemgombóc még nagyobbra nőtt,
és most már fagyos ököl módjára szorította össze a lány mellkasát. Brum
lépéseihez igazodva haladt végig a boltozatos folyosón a sima fehér ajtók
mellett, amelyek mindegyikébe kis üvegablakot vágtak.
– Itt is vagyunk – mondta Brum, és megállt az egyik ajtó előtt, ami éppen
ugyanolyannak tűnt, mint a többi.
Nyina bekukucskált az üvegen. A zárkák ugyanolyanok voltak, mint a börtön
felső emeletén, de a megfigyelőablak, ami a szemközti fal felét elfoglaló nagy
tükörből állt, a másik oldalon helyezkedett el. Odabenn egy fiatal fiút látott, aki
piszkos kék keftában, magában beszélve és a karját vakargatva nyugtalanul
járkált fel-alá.
A szeme beesett, a haja vékony csomókban. Éppen úgy festett, mint Nyesztor,
mielőtt meghalt. A grisák nem betegszenek meg– gondolta Nyina. Ez viszont más
jellegű betegségnek tűnt.
– Nem tűnik túl veszélyesnek.
Brum a lány mögé húzódott. A lehelete a fülét csiklandozta, amikor
megszólalt:
– Ó, hidd el, nagyon is az.
Nyinát kirázta a hideg, de mégis kissé a férfinak dőlt.
– Miért tartják itt?
– A jövő érdekében.
Nyina megfordult, és a kezét a férfi mellkasára tette.
– Vannak még?
Brum türelmetlenül kifújta a levegőt, aztán a következő ajtóhoz vezette. Egy
lány feküdt ott az oldalán, kócos haja eltakarta az arcát. Piszkos ingruhát viselt, a
két karját pedig végig kék foltok tarkították. Brum nagyot koppantott a kis
ablakra, amitől Nyina összerezzent.
– Mozdulj már! – noszogatta Brum, de a lány csak feküdt tovább. – Ha valódi
mutatványt akarsz, megnyomhatom ezt a gombot – tartotta ujját Brum az ablak
mellett elhelyezett rézgomb fölé.
 – Ez meg mire való?
– Mindenféle szépségekre. Tényleg csodákat művel.
Nyina már ki is találta: gombnyomásra a lány valahogy kapna egy adag
jurdaparemet Nyina szórakoztatására. A lány elhúzta onnan a férfit, és így szólt:
– Hagyja csak.
– Azt hittem, látni akarod, ahogy a grisák az erejüket használják.
– Így is van, de ez a lány nem tűnt túl mókásnak. Van még több is?
– Körülbelül harminc.
Nyina összerándult. A Második Hadsereget majdnem kiírtották a ravkai
polgárháború során. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy harminc grisa
sínylődik itt.
– És mind ilyen állapotban vannak?
– Ki jobb, ki rosszabb állapotban – vont vállat a férfi, és végigterelte egy
folyosón. – Ha találok egy élénkebbet, mi lesz a jutalmam?
– Könnyebb lesz, ha megmutatom – búgta a lány.
Nyina már elég éhező, riadt grisát látott, most már Jul-Bajur kellett neki, és
Brum biztosan tudja, merre lehet. A kincstár majdnem teljesen üres volt, bent
egyetlen őrt sem láttak. Ha sikerülne Brumot egy olyan üres folyosóra csalnia,
ami elég messze van a bejárattól, hogy az őrök ne hallják meg őket… Vajon meg
tudna kínozni egy kemény drüskellét? Vajon szóra tudná bírni? Úgy gondolta,
sikerülhet. Lezárná az orrnyílását, nyomást gyakorolna a gégéjére. Pár perc
levegő után kapkodás talán megpuhítaná a fickót.
– Találhatnánk esetleg egy csendes zugot? – kérdezte Nyina.
Brum a mellét kidüllesztve elégedetten feszített.
– Erre, dirre – felelte a férfi, kaeliül használva a „kedvesem” szót.
Végigvezette Nyinát egy elhagyatott folyosón, és kör alakú kulcsával
kinyitotta az ajtót.
– Ez talán megteszi – mondta Brum meghajolva. – Bájos kuckó, ahol nem
zavar senki.
Nyina a férfira kacsintott, és elsuhant mellette. Valami irodára vagy az őrök
pihenőszobájára számított, de a helyiségben nem volt sem íróasztal, sem tábori
ágy. A szoba teljesen üres volt, csak egy lefolyó volt benne a padló közepén.
Nyina megpördült, és még látta, ahogy a zárka ajtaja döngve bezárul.
– Ne! – kiáltott fel, az ajtót kaparva. Kilincs nem volt rajta.
Az ablakban Brum arca jelent meg. Önelégülten mosolyogva, hideg
tekintettel nézett a lányra.
– A bájos kuckó talán túlzás volt, de itt biztosan nem fog zavarni senki,
Nyina.
A lány hátrahőkölt.
 – Ugye ez a neved? – kérdezte a férfi. – Tényleg azt hitted, hogy nem foglak
felismerni? Emlékszem a makacs arcocskádra a hajóról, és Ravka minden aktív
grisájáról van aktánk. Az a dolgom, hogy mindegyiket ismerjem, még azokat is,
akiket reményeim szerint elnyelt a tenger.
Nyina felemelte a két kezét.
– Rajta! – biztatta a férfi. – Zúzd össze a szememet a gödrében, morzsold szét
a szívemet a mellkasomban, de ez az ajtó attól nem fog kinyílni, és mire sikerül
belepiszkálnod a pulzusomba, addigra megnyomom ezt a gombot. – Nyina nem
látta a rézgombot, de el tudta képzelni, hogy Brum fölé tartja az ujját. – Tudod,
mire való? Láttad a jurdaparem hatását. Szeretnéd érezni is? Por alakban is
hatásos, de még jobb gáz formájában.
Nyina megdermedt.
– Okos kislány. – A férfi vigyorától felállt a szőr Nyina hátán. Nem fogok
könyörögni – gondolta, de tudta, hogy megtenné. Ha a szer bejutna a
szervezetébe, nem lenne képes ellenállni. Beszívta a tiszta levegőt. Hiábavaló,
sőt gyerekes viselkedés, de elhatározta, hogy addig tartja benn, amíg csak tudja.
Brum elhallgatott egy pillanatra.
– Nem, most nem nekem kell bosszút állnom. Van valaki, aki sokkal többel
tartozik neked. – A férfi eltűnt az ablakból, és kisvártatva Matthias arca jelent
meg az üveg mögött. Kemény tekintettel nézett Nyinára.
– Hogy lehet ez? – suttogta Nyina. Nem igazán tudta, hogy hallják-e a hangját
az ajtón keresztül.
– Tényleg azt hitted, hogy a nemzetem ellen fordulnék? – Matthias hangjából
megvetés áradt. – Hogy feladnám az ügyet, aminek az életemet szenteltem?
Amint tudtam, Brumhoz siettem, hogy figyelmeztessem.
– De azt mondtad…
– Az országom előbbre való, mint saját magam, Zenyik. Ezt te sosem értetted
meg.
Nyina a szája elé kapta a kezét.
– Lehet, hogy többé sosem lesz belőlem újra drüskelle- folytatta a fiú. –
Lehet, hogy most már örökre rajtam marad a rabszolga-kereskedelem vádja, de
majd találok más módot arra, hogy Fjerdát szolgáljam. És látni fogom, ahogy
beadják neked a jurdaparemet, látni fogom, ahogy lemészárolod a saját fajtádat,
és újabb adagért könyörögsz, és látni fogom, ahogy elárulod szeretett népedet,
ahogy engem arra kértél, hogy eláruljam az enyémet.
– Matthias…
A fiú ököllel az ablakra csapott.
– Ki ne ejtsd a nevemet! – Aztán elmosolyodott, a mosolya hideg és
könyörtelen volt, mint az északi tenger. – Isten hozott a Jégudvarban, Nyina
Zenyik! Most leróttam a tartozásomat.
Valahol kint megkondult a fekete riadó vészharangja.
 35
Matthias

Tizenegy harangszó

– GYÖNYÖRŰ LÁNY – ismerte el Brum – a maga túlzó módján. Erős voltál, hogy
nem csábultál el neki. De igenis elcsábultam – gondolta Matthias. – És nem csak
a szépsége miatt.
– A vészharang… – mondta Matthias.
– Biztosan a társai azok.
-De…
– Matthias, az embereim elintézik a dolgot. A Jégudvar biztonságos. – Brum
visszapillantott Nyina zárkája felé. – Most rögtön megnyomjuk a gombot.
– Nem jelent majd veszélyt?
– A jurdaparemet nyugtatóval kombináltuk, amitől engedelmesebbek lesznek.
Még mindig kísérletezünk a helyes aránnyal, de nemsokára elkészülünk.
Különben is, a második adag után a függőség révén irányíthatóvá válnak.
– Az első adag után még nem?
– Grisája válogatja.
– Hányszor csinált már ilyet?
Brum felnevetett.
– Nem számoltam, de hidd el nekem, annyira vágyik majd a jurdaparermre,
hogy nem mer ártani nekünk. Figyelemre méltó átváltozás. Azt hiszem, élvezni
fogod.
Matthiasnak összeszorult a gyomra.
– Szóval élve hagyták a tudóst?
– Legjobb tudása szerint próbálta újra elkészíteni a szert, de a dolog nem
egyszerű. Van, amelyik tételnek van hatása, de némelyik nem ér többet egy
halom házi pornál. Amíg hasznunkra van, addig életben marad.
Aztán Brum kezét Matthias vállára tette, és szigorú tekintete ellágyult.
– Alig hiszem el, hogy tényleg itt vagy, és élve előttem állsz. Azt hittem,
meghaltál.
– Ugyanezt gondoltam magáról.
– Amikor megláttalak a bálteremben, még az egyenruhában is alig ismertelek
meg. Annyira megváltoztál…
– Hagynom kellett, hogy a boszorkány átszabjon.
– Hagytad, hogy a lány… – kezdte Brum nyilvánvaló undorral.
Valahogy most, hogy Matthias ugyanezt a reakciót mástól látta, elszégyellte
magát amiatt, ahogy ő Nyinával viselkedett.
– Meg kellett tenni – felelte a fiú. – Muszáj volt elhitetnem vele, hogy
elkötelezetten követem a célját.
– Ennek most vége, Matthias. Végre biztonságban vagy a saját néped
körében. De valami bánt téged – ráncolta össze Brum a szemöldökét.
Matthias benézett a Nyina zárkája melletti zárkába, aztán a következőbe és az
azután következőbe, ahogy Brum kíséretében végighaladt a folyosón. A fogoly
grisák közül néhányan idegesen járkáltak, mások az üvegnek nyomták az
arcukat, megint mások egyszerűen feküdtek a földön.
– A paremről legfeljebb egy hónapja lehet tudomásuk. Mióta van itt ez a
létesítmény?
– Majd tizenöt éve építtettem a király és a tanácsa jóváhagyásával.
Matthias megtorpant.
– Tizenöt éve? De miért?
– Valahová be kellett zárnunk a grisákat a tárgyalások után.
– A tárgyalások után? Ha a grisát bűnösnek találják, akkor halálra ítélik.
– Ez is egyfajta halálbüntetés – vonta meg a vállát Brum –, csak egy kicsit
hosszabb ideig tart a végrehajtás. Régóta rájöttünk, hogy a grisák hasznos
erőforrást jelenthetnek.
Erőforrást.
– Azt mondta, el kell törölnünk őket a föld színéről, mert a természetes világ
mételyei.
– Azok is, amikor embernek próbálják kiadni magukat. Nem képesek
helyesen gondolkodni, az emberi erkölcsnek megfelelően viselkedni. Irányítás
alá kell vonni őket.
– Ezért kellett a parem? – kérdezte Matthias hitetlenkedve.
– Évek óta saját módszereinkkel is kísérleteztünk, de kevés sikerrel.
– De látta, mire képes a jurdaparem, mire képesek a grisák, amikor a hatása
alatt állnak…
– A puska önmagában nem gonosz dolog, ahogy a penge sem. A jurdaparem
engedelmességet garantál. Azzá teszi a grisát, amire mindig is való volt.
– Második Hadsereggé? – kérdezte Matthias, jó adag megvetéssel a
hangjában.
– A hadsereg katonákból áll. Ezek a teremtmények fegyvernek születtek,
hogy Djel katonáit szolgálják.
Brum megszorította Matthias vállát, és felkiáltott:
– Ó, Matthias, úgy hiányoztál! Mindig olyan megingathatatlanul hittél.
Örülök, hogy nem szívesen fogadod el ezt az intézkedést, de ezzel lehetőségünk
van halálos csapást mérni rájuk. Tudod, miért olyan nehéz megölni a grisákat?
Mert nem e világból valók. Viszont remekül tudják egymást irtani, amit úgy
neveznek: „a hasonló dolgok vonzzák egymást”. Várj csak, amíg meglátod, mi
mindent értünk el, a fegyvereket, amiket a fabrikátoraik segítségével
kidolgoztunk.
– Nyina Zenyik egy évet töltött azzal Kerchben, hogy szabadságot járjon ki
nekem. Szerintem ez nem igazán szörnyetegre vall.
– Heverhet-e mozdulatlanul a vipera, mielőtt támadna? Megnyalhatja-e a
kóbor kutya az ember kezét, mielőtt át akarná harapni a torkát? A grisák tudnak
kedveskedni, de ettől még az alaptermészetük nem változik.
Matthias végiggondolta mindezt. Az járt a fejében, ahogy Nyina rémülten állt
a zárkában, miközben az ajtó becsapódott. Matthias csak arra várt, hogy lássa,
amint a lány fogságba kerül, és megbűnhődik, ahogy ő is megbűnhődött. Mégis,
mindazok után, amin együtt keresztülmentek, nem lepte meg, hogy amikor a
dolog valóra vált, inkább fájdalmat érzett.
– Milyen ez a shu tudós? – érdeklődött Brumtól.
– Makacs. Még mindig az apját gyászolja.
Matthiasnak fogalma sem volt Jul-Bajur apjáról, de ennél fontosabb kérdést
kellett feltennie.
– Biztonságos helyen van?
– A kincstár a sziget legbiztonságosabb helye.
– Itt tartják a grisákkal együtt?
– A legnagyobb páncéltermet laboratóriummá alakítottuk a számára –
bólintott Brum.
– És biztos benne, hogy itt biztonságban van?
– Nálam van a főkulcs – tapogatta meg Brum a nyakában lógó korongot és
éjjel-nappal őr vigyáz rá. Még azt is csak pár kiváltságos tudja, hogy itt van.
Késő van, meg kell néznem, hogy a fekete riadó értelmében megfelelő
intézkedéseket foganatosítottak-e, de ha akarod, holnap elviszlek hozzá
látogatóba. És holnap a visszatéréseddel és a visszahelyezéseddel is
foglalkozunk – karolta át Brum Matthiast.
– A rabszolga-kereskedelem vádja alól még mindig nem mentettek fel.
– A lánytól könnyen kicsikarhatunk egy vallomást, amiben visszavonja a
rabszolga-kereskedés vádját. Hidd el, ha megízleli az első adag jurdaparemét,
bármit megtesz, amire kéred, sőt annál is többet. Tárgyalást fogunk tartani, de
esküszöm neked, Matthias, újra a drüskellék színét fogod viselni.
A drüskellék színe, amit Matthias olyan büszkén hordott. A Nyina iránti
érzéseit pedig annyira szégyellte. Ez a szégyen még most is vele van, talán
mindig is vele marad. Túl sok évet töltött gyűlöletben, hogy csak úgy egyik
napról a másikra eltűnjön. Most viszont a szégyen már csak visszhangként
csengett, és csak sajnálatot érzett. Sajnálta az elvesztegetett időt, az általa
okozott fájdalmat, és igen, még azt is, amire éppen készült.
Odafordult Brumhoz, aki apja és mentora lett. Amikor elvesztette a családját,
Brum verbuválta őt a drüskellék soraiba. Matthias fiatal volt, dühös és teljesen
képzetlen, de törött szívének minden megmaradt darabját a célnak áldozta. Egy
hamis célnak. Egy hazugságnak. Mikor is jött rá? Amikor segített Nyinának
eltemetni a barátját? Amikor a lány oldalán harcolt? Vagy már sokkal korábban,
amikor a lány a karjaiban aludt azon az első, jégen töltött éjszakán? Vagy amikor
Nyina kimentette a hajóroncsból?
Nyina méltatlanul bánt vele, de azért tette, hogy megvédje a népét. Rosszat
tett vele, de minden tőle telhetőt megtett, hogy helyrehozza a dolgot. Ezerféle
módon kimutatta, hogy tiszteletre méltó, erős, nagylelkű és nagyon is emberi
lény, talán a legelevenebb emberi lény, akit valaha is ismert. És ha ez így van,
akkor a grisák nem természetüknél fogva gonosz teremtmények. Olyanok, mint
bárki más: képesek nagyszerű dolgokat és szörnyű gazságokat véghez vinni, és
ha Matthias ezt nem látja be, akkor ő a szörnyeteg.
– Ön annyi mindenre megtanított – mondta Matthias. – Ön tanított meg arra,
hogy becsüljem a tisztességet és az erőt. Ön adta a kezembe a bosszú eszközeit,
amikor leginkább szükségem volt rá.
– És ezekkel az eszközökkel fogunk fényes jövőt építeni. Végre eljött Fjerda
ideje.
Matthias viszonozta mentora ölelését.
– Nem tudom, hogy a grisákkal kapcsolatban téved-e – mondta a fiú
gyengéden – de azt tudom, hogy a lánnyal kapcsolatban igen.
Matthias erősen megszorította Brumot, egy olyan fogást alkalmazott, amit a
drüskelleerőd egyik visszhangzó kiképzőtermében sajátított el. Ezeket a
termeket már sosem látja viszont. Addig szorította Brumot, amíg rövid küzdelem
után el nem ernyedt a teste.
Amikor Matthias elengedte, Brum ájultan feküdt, de a fiú aligha tudta volna
valaha is elképzelni az arcán tükröződő iszonyatos haragot. Jól megjegyezte
magának a tekintetét, igenis emlékeznie kell rá. Végre igazi áruló lett belőle, és
ennek viselnie kell a terhét.
Amikor beléptek a nagy bálterembe, Matthias és Kaz a lépcső közelében
kiszemelt magának egy árnyékos sarkot. Látták, amikor Nyina megérkezett
abban a botrányos, csillogó pikkelyes ruhában, aztán Matthias észrevette
Brumot. Először alig hitt a szemének, hogy a mentora él, azután elborzadva látta,
hogy a férfi Nyinát követi.
– Brum tudja – közölte Kazzal. – Segítenünk kell Nyinának.
– Csak okosan, Helvar. Megmentheted Nyinát, és ráadásul Jul-Bajurt is
megszerezhetjük.
Matthias bólintott, és elvegyült a tömegben.
– Tisztesség – hallotta Kaz mormogását maga mögött. – Olyan, mint az olcsó
kölni.
A lépcsőnél megállította Brumot.
– Uram…
– Ne most.
Matthiasnak muszáj volt egészen elé állnia.
– Uram!
Brum erre már megállt. Haragosnak tűnt, hogy feltartóztatják, de az arca
hirtelen zavarodott, majd hitetlenkedő arckifejezést öltött.
– Matthias? – suttogta.
– Kérem, uram – mondta sietősen Matthias –, adjon egy percet, hogy
magyarázattal szolgáljak. Egy grisa van itt ma este, aki meg akarja gyilkolni az
egyik foglyukat. Ha meghallgatna, elmondanám, mi az összeesküvés lényege, és
hogyan lehet megállítani.
Brum intett az egyik drüskellének, hogy figyelje Nyinát, és beterelte Matthiast
az egyik lépcső alatti beugróba.
– Beszélj! – utasította a férfi, és Matthias elmondta neki az igazságot.
Legalábbis annak egy szeletét: hogyan menekült meg a hajóroncsról, hogy
majdnem vízbe fulladt, hogy Nyina rabszolga-kereskedés hamis vádjával illette,
hogy a Pokol Kapujában raboskodott, és hogy kegyelmet ígért neki. Mindent
Nyinára fogott, Kazról és a többiekről egy szót sem szólt. Amikor Brum arról
érdeklődött, vajon Nyina egyedül vállalta-e a küldetést, egyszerűen azt felelte,
hogy nem tudja.
– A lány azt hiszi, hogy megvárom, és átkísérem a titkos hídon. Amint
tudtam, elszakadtam tőle, és az ön keresésére indultam.
 Félig-meddig undorral töltötte el, milyen könnyen jött a hazugság a szájára,
de Nyinát nem akarta Brumnak kiszolgáltatni.
Most Brumra pillantott, aki kissé nyitott szájjal aludt. Az egyik dolog, amiért
leginkább felnézett a mentorára, a könyörtelensége volt, hogy a cél érdekében
hajlandó volt keményen fellépni. Brum azonban élvezte, amit ezekkel a
grisákkal művelt, és ugyanezt szívesen megtette volna Nyinával és Jesperrel is.
Lehet, hogy a kemény fellépés – Matthiasszal ellentétben – sosem esett Brum
nehezére. Nem szent kötelességének tekintette, amit nem szívesen, de Fjerdáért
elvégzett, hanem élvezetből csinálta.
Matthias leakasztotta a főkulcsot Brum nyakáról, a férfit bevonszolta egy üres
zárkába, és ülő helyzetben a falhoz támasztotta. Matthias nem szívesen hagyta
így, mellére bukott állal, szétterpesztett lábbal, minden méltóságától megfosztva.
Gyűlölte a gondolatot, mennyire szégyelli majd magát a férfi: a nagy harcost
félrevezette valaki, akiben megbízott, és akit szeretett. Jól ismerte ezt a
fájdalmat.
Matthias még utoljára gyorsan odanyomta a homlokát Brum homlokához.
Tudta, hogy a mentora nem hallja, de azért kimondta:
– Ahogy él, ahogy gyűlöl, az méreg. Én nem iszom ezt többé.
Matthias bezárta a zárka ajtaját, és végigsietett a folyosón Nyina zárkája felé,
ahol valami több várta.
 36
Jesper

Tizenegy harangszó

JESPER A FALNYÍLÁSNÁL VÁRAKOZOTT, mesterlövész fegyverrel a kezében.

Tökéletes hely egy magafajta fiúnak. Mit műveltünk?– töprengett, de a vére
pezsgett, a puskát a vállához szorította, a világnak újra értelme lett.
De hol a csudában vannak az őrök? Jesper azt várta, hogy amint Wylannel
beindítják a fekete riadót, az őrök beözönlenek az udvarba.
– Megvan! – kiáltotta Wylan a háta mögött.
Jespernek nem akaródzott feladni a magaslati pozíciót, amíg nem tudták,
mivel is állnak szemben, de nem volt vesztegetni való idejük, fel kellett jutniuk a
tetőre.
– Jól van, induljunk.
Lerohantak a lépcsőn. Épp előbukkantak a kapuőrház boltíve alól, amikor hat
őr érkezett futva az udvarra. Jesper megtorpant, és felemelte a kezét.
– Fordulj vissza! – szólt oda Wylannek.
Wylan azonban az udvar másik oldalára mutatott.
– Odanézz!
Az őrök nem közeledtek a kapuőrház felé, minden figyelmüket egy olajbarna
ruhás férfi kötötte le, aki egy kőtömb mellett állt. Ez az egyenruha…
A falon egy nő sétált keresztül, csillogó ködszerű alakja az idegen férfi
mellett szilárd formát nyert. Ugyanolyan olajbarna ruhát viselt.
– Hullámhívók – közölte Wylan.
– A shuk.
Az őrök tüzet nyitottak, mire a hullámhívók eltűntek, majd újra megjelentek a
katonák mögött, és felemelték a kezüket.
 A katonák felordítottak, és eldobták a fegyverüket. Vörös pára formálódott az
alakjuk körül. A pára az őrök halálsikolya közepette egyre sűrűbbé vált,
miközben a húsuk egyre jobban a csontjukra aszott.
– Az a vérük – nyögte Jesper, és erősen felkavarodott a gyomra. – Minden
szentekre! A hullámhívók lecsapolják a vérüket.
A katonákból éppen az utolsó csepp vért is kifacsarták.
A vér emberi alakra emlékeztető úszó foltokban, nedves, bíborszínű, fényes
árnyékként lebegett a levegőben, aztán hirtelen a földre loccsant. Ezzel egy
időben az őrök is a földre zuhantak, összeaszott testükön groteszk ráncokat vetett
a petyhüdt bőr.
– Vissza a lépcsőn! – suttogta Jesper. – El kell tűnnünk innen.
De már túl késő volt. A hullámhívó nő eltűnt, és a következő pillanatban már
a lépcsőn bukkant fel. Két kezével a lépcső korlátjába kapaszkodva fellendítette
magát, és csizmájával mellkason rúgta Wylant, aki a mögötte álló Jespernek
tántorodott. A két fiú az udvar fekete kövezetére zuhant.
Jesper kezéből kirántották a puskát, és nagy csattanással elhajították. A fiú
próbált felállni, de a hullámhívó hátulról fejbe vágta. Csak feküdt Wylan mellett,
a hullámhívók pedig föléjük tornyosultak. Felemelték a kezüket, és Jesper
észrevette, hogy a teste fölött ritkás vörös pára képződik. Mindjárt lecsapolják a
vérét, egyre gyengébbnek érezte magát. Balra pillantott, de a puska túl messze
volt.
– Jesper! – lihegte Wylan. – Fém. Fabrikálj! – Aztán ordítani kezdett.
Jespernek azonnal leesett a tantusz. Ebben a harcban nem győzhet puskával.
Nem volt idő gondolkodni, kételkedni.
Kizárta az agyából a bőrébe nyilalló fájdalmat, és minden figyelmét a
ruhájához tapadó fémdarabkákra, a kapulánc elvágott szeméből származó
forgácsokra és szemcsékre összpontosította. Nem volt jó fabrikátor, de az
ellenfelei nem számítottak rá, hogy fabrikátorral kerüljenek szembe.
Előrelendítette a két kezét, mire a fémdarabkák felemelkedtek az egyenruhájáról,
egy pillanatra csillogó felhőt formálva lebegtek a levegőben, aztán a
hullámhívók felé száguldottak.
A hullámhívó nő feljajdult, ahogy a fémdarabok a testébe martak, és próbált
köddé válni. A másik hullámhívó követte a példáját, a vonásai kezdtek elfolyni,
de aztán újra szilárd alakot öltött, az arca szürke volt a beléfúródott
fémdarabkáktól. Jesper nem könyörült, egyre mélyebbre és mélyebbre vájta a
fémet a szerveikbe. Érezte, hogy a hullámhívók manipulálni próbálják a
fémrészecskéket. Ha golyóról vagy pengéről lett volna szó, sikerült is volna
nekik, de a túl sok, apró acéldarabkával és – forgáccsal nem bírtak. A nő a
hasához kapott, és térdre esett. A férfi üvöltve fekete alvadt vér- és fémdarabokat
köhögött fel.
– Segítsetek! – zokogta a nő. A körvonalai elmosódtak, a teste remegett,
ahogy nagy nehezen próbált köddé válni.
Jesper leeresztette a kezét, és Wylannel eliszkoltak a vonagló hullámhívók
közeléből.
Vajon haldokoltak? Csak nem ölt meg éppen kettőt a saját fajtájából? Jesper
csak a saját életét védte. Újra eszébe jutott a zászló a falon, az a sok-sok vörös,
kék és bíborszínű csík.
Wylan a karjánál fogva megrántotta. Az arca kissé áttetszőnek tűnt, a vénái
túl közel futottak a bőre felszínéhez.
– Jesper, mennünk kell.
Jesper lassan bólintott.
– Most azonnal!
Jesper mozgásra bírta a lábát, gépiesen követte Wylant, és felmászott a
kötélen a tetőre. Bágyadtnak érezte magát, szédelgett. Tudta, hogy a többiek
számítanak rá, úgyhogy tovább kell mennie, de úgy érezte, mintha egy része lent
maradt volna az udvaron, valami, amiről nem is tudta, hogy számít, valami
megfoghatatlan dolog, mint a köd.
 37
Nyina

Tizenegy harangszó, negyed ütés

AMIKOR MATTHIAS KINYITOTTA Nyina zárkájának ajtaját, a lány egy röpke

pillanatig habozott. Nem tehetett róla. Amíg él, nem fogja elfelejteni Matthias
arcát az ablakban, azt, hogy mennyire kegyetlennek tűnt, és a saját szívében
feltámadó kétséget. Ahogy a fiú az ajtóban megállt, Nyina újra ezt érezte, de
amikor Matthias kitárta felé a két karját, tudta, hogy leszámoltak a félelemmel.
Odarohant hozzá, a fiú pedig a karjába kapta.
Matthias Nyina hajába fúrta a fejét. A lány érezte, hogy a fiú ajka a füléhez
dörgölődzik, ahogy megszólalt.
– Soha többé nem akarlak így látni.
– A ruhára vagy a zárkára érted?
– Hát persze hogy a zárkára – felelte Matthias a nevetéstől rázkódva, aztán
kezébe fogta Nyina arcát. – Jer molle pe oonet. Enel mörd je nej afva trohem
verret.
Nyina nagyot nyelt. Emlékezett erre a szövegre és arra is, hogy igazából mire
vonatkozott. Arra teremtettek, hogy megvédjelek. Csak a halál gátolhat meg
abban, hogy ezen eskümet teljesítsem. Ez volt a drüskellék Fjerdához szóló
esküje, most pedig Matthias neki tett ígérete lett.
Nyina tudta, hogy most valami mélyenszántót, valami gyönyörűt kellene
felelnie, ehelyett csak az igazat mondta ki:
– Ha élve kijutunk innen, akkor eszméletlenre csókollak.
Matthias gyönyörű arcán mosoly áradt szét. Nyina alig várta, hogy újra
láthassa szemének valódi kékjét.
– Jul-Bajur a páncélteremben van – közölte a fiú. – Gyerünk!
 Fülében a fekete riadó harangzúgásával, Nyina Matthiast követve végigrohant
a folyosón. Ha Brum tudott Nyináról, akkor nagy eséllyel a többi drüskelle is,
úgyhogy úgy sejtette, nemsokára a parancsnokuk keresésére indulnak.
– Kérlek, mondd, hogy Kaz nem tűnt el megint – mondta Nyina, ahogy
végigsiettek a folyosón.
– A bálteremben hagytam. A kőrisfánál kell találkoznunk.
– Ahogy legutóbb láttam, a fa környéke tele volt drüskellékkel.
– Talán a fekete riadó a segítségünkre lesz.
– Ha a drüskellékét túl is éljük, Kaz elől nem menekülünk, ha megöljük Jul-
Bajurt…
Matthias feltartott kézzel megálljt parancsolt, mielőtt befordultak a következő
sarkon. Lassan közelítettek a folyosó végéhez, amikor befordultak, Nyina
gyorsan elintézte a páncélterem ajtajánál álló őrt. Matthias elvette a puskáját,
betolta Brum kulcsát a zárba, és a páncélterem kerek ajtaja kinyílt.
Nyina támadásra készen felemelte a kezét. Szívdobogva vártak, ahogy az ajtó
feltárult.
A terem ugyanolyan fehér volt, mint a többi helyiség, de üresnek nem volt
mondható. Hosszú asztalokon kék láng felett főzőpoharak, melegítő- és
hűtőberendezések, különböző narancssárga árnyalatú porral teli üveg kémcsövek
sorakoztak. Az egyik falon hatalmas palatábla lógott, tele krétával írt
egyenletekkel. A másik falat apró, fémkilincses üvegtartályokkal rakták teli.
Virágzó jurdanövények voltak bennük, és Nyina úgy sejtette, a tartályokat
biztosan fűtik. A fal mellett tábori ágy állt, rajta vékony, gyűrött takaró, körülötte
szétszórt papírlapok és jegyzetfüzetek hevertek. Az ágyon egy shu fiú ült
törökülésben, és őket bámulta. Fekete haja a homlokába lógott, ölében
jegyzetfüzet, nem lehetett több tizenöt évesnél.
– Nem akarunk bántani – mondta Nyina shu nyelven. – Hol van Bo Jul-
Bajur?
– Meghalt – mondta a fiú, aranybarna szeméből kiigazítva a haját.
Nyina összeráncolta a homlokát. Akkor Van Eck értesülései nem helytállóak?
– Akkor ez mind mi a csuda?
– Azért jöttetek, hogy megöljetek?
Nyina nem volt biztos a válaszban.
– Szes-uje? – próbálkozott.
A fiú arca összerándult a megkönnyebbüléstől.
– Kerchiek vagytok.
– Azért jöttünk, hogy megmentsük Bo Jul-Bajurt.
A fiú felhúzta a lábát, és átkarolta.
 -Őt már nem lehet megmenteni. Az apám meghalt, amikor a fjerdaiak
megpróbálták megakadályozni, hogy a kerchiek kihozzanak minket Ahmrat
Jenből – mondta elhaló hangon. – A tűzharcban esett el.
Az apám. Nyina tolmácsolt Matthiasnak, és közben maga is próbálta felfogni,
mit is jelent ez.
– Meghalt? – kérdezte Matthias, és széles válla kissé megroggyant. Nyina
tudta, mi jár a fejében: az a sok minden, amin keresztülmentek, amit véghez
vittek, és Jul-Bajur egész idő alatt halott volt.
A fjerdaiak viszont valamiért életben hagyták a fiát.
– Azt akarják, hogy újra elkészítsd a képletét – mondta Nyina.
– Segítettem neki a laboratóriumban, de nem emlékszem mindenre. És eddig
próbáltam húzni az időt – tette hozzá az ajkába harapva.
Akármilyen paremet is adtak be a fjerdaiak a grisáknak, az bizonyára abból az
eredeti készletből származott, amit Bo Jul-Bajur a kerchieknek adott át.
– Meg tudod csinálni? – kérdezte Nyina. – Újra el tudod készíteni a képletet?
A fiú habozott.
– Szerintem igen.
Nyina és Matthias egymásra pillantott.
Nyina nyelt egyet. Ölt már embert életében, sőt ma este is előfordult már, de
ez más volt. Ez a fiú nem fogott rá pisztolyt, és nem támadt rá. Ha meggyilkolja
– és egyértelműen gyilkosságról lenne szó –, az egyben azt jelenti, hogy elárulja
Inejt, Kazt, Jespert és Wylant, azokat az embereket, akik éppen egy általuk még
sosem látott zsákmányért kockáztatják az életüket. Aztán viszont eszébe jutott
Nyesztor, ahogy élettelenül lerogy a hóba, a szenvedő grisákkal teli zárkák, és
mindez e miatt a szer miatt.
– Sajnálom – mondta Nyina, és felemelte a kezét. – Ha sikerrel jársz,
mérhetetlen szenvedést szabadítasz a világra.
A fiú rezzenéstelen tekintettel, makacsul fölszegett állal ült, mintha tudta
volna, hogy ez a pillanat egyszer el fog jönni. Világos volt, hogy mi a helyes
lépés: gyorsan és fájdalommentesen megölni a fiút, elpusztítani a laboratóriumot
és mindent, ami benne van, megsemmisíteni a jurdaparem titkát. Ha az ember ki
akar pusztítani egy szőlőtőkét, akkor nemcsak visszametszi a vesszőket, hanem
gyökerestül kitépi a tőkét is a földből. A keze mégis remegett. Vajon nem
ugyanígy gondolkodtak a drüskellék is? Elpusztítani a fenyegetést, eltörölni a
színről, nem törődve azzal, hogy az előttünk álló ember ártatlan.
– Nyina! – szólt Matthias. – Ez csak egy kölyök. Olyan, mint mi.
Olyan, mint mi. Egy Nyinánál nem sokkal fiatalabb fiú, aki akarata ellenére
belekeveredett egy háborúba. Túlélő.
 – Hogy hívnak? – kérdezte Nyina a fiútól.
– Kuvej.
– Kuvej Jul-Bo – kezdte a lány. Ítéletet akart mondani? Vagy mentegetőzni?
Bocsánatot kérni? Sosem tudta meg, mert amikor képes volt megszólalni, csak
annyit kérdezett:
– Milyen gyorsan tudod megsemmisíteni ezt a laboratóriumot?
– Nagyon gyorsan – felelte a fiú. Egyik kezével a levegőbe csapott, mire az
egyik főzőedény alatt a láng kék ívben felcsapott.
– Szóval grisa vagy. Pokolhívó – meredt rá Nyina.
Kuvej bólintott.
– A jurdaparem hiba volt. Az apám valami olyan módszert keresett, aminek a
segítségével elrejthetem a képességeimet. Fabrikátor volt, grisa, ugyanúgy, mint
én.
Nyina agya lázasan pörgött: Bo Jul-Bajur grisa, aki mindenki szeme láttára
Shu Han határai mögött rejtőzködik. Nem volt idő mindezt megemészteni.
– Amennyire csak lehet, meg kell semmisítenünk a munkádat – közölte a
lány.
– Vannak itt gyúlékony anyagok – felelte Kuvej, és máris nekiállt
papírlapokat és jurdamintákat gyűjteni. – Összehozhatok egy robbanást.
– Csak a páncéltermet, grisák vannak itt! – És őrök is, meg Matthias mentora.
Nyina szívesen hagyta volna Brumot meghalni, de úgy gondolta, hogy Matthias,
bár elárulta a parancsnokát, mégsem szívesen nézte volna végig, ahogy a
második apjaként tisztelt férfi a levegőbe repül. Nyina szíve megszakadt a
grisákért, akiket hátrahagy, de lehetetlen volt a kikötőbe juttatni őket.
– A többit hagyjátok! – mondta Matthiasnak és Kuvejnek. – Indulnunk kell.
Kuvej egy sor folyadékkal teli kémcsövet helyezett el az égők fölött.
– Én kész vagyok.
Ellenőrizték a folyosót, aztán a kincstár bejáratához siettek. Nyina minden
fordulónál azt várta, hogy drüskellék vagy őrök rohannak feléjük, de
akadálytalanul haladtak végig a folyosókon.
– Balra tőlünk van egy sövénylabirintus – mondta Nyina.
– Ezt használjuk fedezéknek, aztán odarohanunk a kőrisfához – bólintott
Matthias.
Ahogy kinyitották az ajtót, a harangok zúgása szinte elviselhetetlenné vált.
Nyina a palota legmagasabb ezüstös csúcsán megpillantotta az Ezeréves órát. A
számlapja úgy csillogott, akár a telihold. Az őrtornyokból éles fénysugarakkal
pásztázták a Fehér-szigetet, és Nyina hallotta a katonák kiáltásait, amint a palota
körül összezárták soraikat.
Az épület oldalába kapaszkodva követte Matthiast, és próbált árnyékban
maradni.
– Siessetek! – mondta Kuvej, és idegesen pillantgatott hátra a laboratóriumra.
– Erre! – mondta Matthias. – Itt a labirintus…
– Állj! – kiáltotta valaki.
Túl késő! Őrök rajzottak feléjük a labirintus irányából. Nem volt más
választásuk, futni kezdtek. Elrohantak a bejárat mellett az oszlopsor felé, be a
kör alakú udvarra. Előttük, mögöttük mindenhol drüskellék álltak. Bármelyik
percben golyót eresztenek beléjük.
Ekkor következett be a robbanás. Nyina már azelőtt megérezte, hogy
meghallotta volna, mert egy hőhullám ledöntötte a lábáról, és a levegőbe emelte,
majd fülsiketítő dörrenés hallatszott. Nyina nagyot puffanva landolt a fehér
kövezeten.
Mindenhol füst és káosz. Nyina csengő füllel tápászkodott fel négykézlábra.
A kincstár egyik fele romokban hevert, füst- és porfelhő szállt az éjszakai ég
felé.
Matthias már jött feléje Kuvejjel, úgyhogy talpra kecmergett.
– Sten!– kiáltotta két őr, akik a kincstár irányába futó másik csapatból váltak
ki. – Mit keresnek itt?
– Csak élveztük a mulatságot! – kiáltotta Nyina. Hagyta, hogy hangját valódi
kimerültség és rémület töltse be. – És aztán… Aztán. .. – Kínosan könnyen
sikerült elsírnia magát.
– Mutassák az irataikat! – szegezte rájuk az őr a puskáját.
– Nincsenek irataink, Lars.
Ahogy Matthias előrelépett, a boszorkányüldöző felkapta a fejét.
– Ismerjük egymást?
-Valaha ismertük, bár akkor kicsit másképp néztem ki. Hje marden, Lars?
– Helvar? – kérdezte az őr. – Azt… Az mondták, hogy meghaltál.
– Így is volt.
Lars Matthiasról Nyinára fordította a tekintetét.
– Ez az a szívtörő, akit Brum a kincstárba vitt. – Aztán észrevette Kuvejt, és
beléhasított a felismerés. – Áruló! – kiáltott rá Matthiasra.
Nyina felemelte a kezét, hogy lelassítsa Lars pulzusát, de eközben észrevette,
hogy tőle jobbra valaki mozog az árnyékban. Hirtelen felkiáltott, mert valami
megütötte. Amikor lenézett, látta, hogy drótkötél hurkolódik a testére, és karját
egyre szorosabban az oldalához szorítja. Nem tudta felemelni a karját, nem tudta
használni az erejét. Matthias felmordult, Kuvej pedig felordított, amikor a
sötétből suhogó drótkötél tekeredett rájuk, és lekötözte a karjukat.
– Ezt csináljuk, vérontó! – vicsorgott Lars. – Elkapjuk az ilyen mocskokat,
mint te. Ismerjük az összes trükkötöket. – Kirúgta Matthias alól a lábát, aki
térdre esett, és mélyen beszívta a levegőt. – Azt mondták, hogy meghaltál,
meggyászoltunk, kőriságat égettünk neked, de most látom csak, hogy valami
rosszabb dologtól akartak megkímélni minket. Matthias Helvar az áruló, aki
segíti az ellenségeinket, és lepaktál a természetellenes teremtményekkel –
gyalázta Matthiast, és az arcába köpött. – Hogy tudtad elárulni a hazádat és az
istenedet?
– Djel az élet istene, nem a halálé.
– Van még más is rajtad és e teremtményen kívül, aki Jul-Bajurért jött?
– Nincs – hazudta Nyina.
– Nem téged kérdeztelek, boszorkány! – torkolta le Lars. – Nem számít, majd
a saját módszereinkkel szedjük ki az információt belőletek. És ami téged illet –
fordult Kuvejhez –, ne hidd, hogy ennek nem lesznek következményei.
Intett egyet a levegőben, mire az oszlopsor árnyékából egy csapat férfi és fiú
ugrott elő: drüskellék voltak. Csuklya fedte hosszú aranyhajukat, ami csak a
gallérnál csillant elő. Fekete-ezüstszín öltözéket viseltek, mintha az északi jeget
szabdaló sötét gleccserszakadékból előbújó teremtmények lettek volna.
Szétszóródva körülállták Nyinát, Matthiast és Kuvejt.
Nyinának a fehér börtönzárka, a padlón a lefolyó jutott eszébe. Vajon az
összes parem megsemmisült Kuvej laboratóriumával együtt? Mennyi idejébe fog
telni új adagot készíteni, és addig mire fogják őt kényszeríteni? Utolsó,
kétségbeesett pillantást vetett a sötétségbe, és imádkozott, hogy Kaz valahonnan
előkerüljön. Vajon valaki őt is elfogta? Vagy a sorsukra hagyta őket? Nyina
harcosnak született, fel kellett vérteznie magát a rá váró megpróbáltatások ellen.
Az egyik drüskelle előrelépett, egy hosszú nyelű, korbácsnak tűnő bottal a
kezében, ami az őket fogva tartó drótkötelekhez volt erősítve, és átnyújtotta
Larsnak.
– Felismered ezt, Helvar? – kérdezte Lars. – Biztosan, mert te segítettél a
tervezésében. Több fogoly irányítására való visszahúzható drótkötelek. És persze
a tüskék.
Lars az egyik kezével meglendítette az egyik drótkötelet, mire Nyina
felszisszent, mert apró, hegyes tüskék mélyedtek a kezébe és a felsőtestébe. A
drüskelle felnevetett.
– Hagyd békén a lányt! – rivallt rá Matthias fjerdaiul, hangjában eszement
dühvei. Nyina pillanatnyi rémületet látott megvillanni Matthias régi bajtársainak
arcán. Termetesebb volt mindegyiküknél, és korábban a vezetőjük volt, az egyik
legjobb ezek között a véreskezű fiúk között. Ekkor Lars a másik drótkötélen is
nagyot lendített. A tüskék előbújtak, mire Matthias fájdalmasan felszisszent, és
újra emberi oldalát mutatva kétrét görnyedt.
 Elfojtott, kegyetlen vihogás támadt.
Lars nagyot csapott a korbáccsal, mire a drótkötelek megfeszültek, Nyina,
Matthias és Kuvej pedig kénytelen volt botladozva, esetlen menetben az őr után
vonulni.
– Szoktál még istenhez imádkozni, Helvar? – kérdezte Lars, ahogy elhaladtak
a szent kőrisfa mellett. – Gondolod, hogy Djel meghallgatja az olyanok
nyafogásait, akik hagyják, hogy a grisák bemocskolják őket? Gondolod…
Ekkor éles, állatias vinnyogás hallatszott. Nyinának és a többieknek időbe
tellett, mire rájöttek, hogy Larstól származott. A fiú kitátotta a száját, a vér
végigcsorgott az állán, majd lefolyt egyenruhájának fényes ezüstgombjaira.
Kezéből kiesett a korbács, mire a mellette álló csuklyás drüskelle odaugrott,
hogy elkapja.
A szent fa tövéből éles durranások sorozata hangzott fel. Nyina felismerte a
hangot: az északi úton hallotta a rabszállító kocsi megállítása előtt, amikor
kidöntötték a fát. A kőrisfa recsegett-ropogott, ősrégi gyökerei tekeregni
kezdtek.
– Nej! – kiáltott az egyik drüskelle. Tátott szájjal álltak, és bámulták a
szerencsétlen fát.
– Nej! – hallatszott egy újabb siránkozó hang.
A kőrisfa dőlni kezdett.
Túl hatalmas volt ahhoz, hogy csak a sókoncentrátum kidöntse, de ahogy
megbillent, az alatta tátongó fekete lyukból tompa moraj tört fel.
A drüskellék azért jöttek erre a helyre, hogy meghallják az istenük hangját, az
pedig most beszélni kezdett.
– Ez most kicsit fájni fog – mondta a korbácsot fogó drüskelle. Rekedtes
hangja ismerősen csengett, kezén kesztyűt viselt. – De ha ezt túléljük, meg
fogjátok köszönni nekem. – Az alak csuklyája lecsúszott, és Kaz Brekker állt
előttük. Az elképedt drüskellék felemelték a puskájukat.
– Ne harapjátok el a baleent, amíg le nem értek az aljára! – kiáltotta Kaz,
aztán megragadta Kuvejt, és magával rántotta a fa gyökerei alatt tátongó fekete
nyílásba.
Nyina felsikoltott, ahogy a drótkötél előrerántotta. Négykézlábra esve a
köveken próbált kapaszkodót találni. Az utolsó dolog, amit látott, hogy Matthias
a lyukba zuhan mellette. Puskaropogást hallott, aztán csak belehullott a sötétbe,
a hidegbe, Djel torkába, a nagy semmibe.
 38
Kaz

Tizenegy harangszó, háromnegyed ütés

KAZ FONTOLGATTA, hogy esetleg belehallgat Matthias és Brum beszélgetésébe a

bálteremben, de nem akarta szem elől téveszteni Nyinát, amikor ennyi
drüskellével voltak körülvéve. Matthias Nyina iránti érzelmeivel kapcsolatban
ugyan hazardírozott, de mindig is szerette az ilyesfajta kockázatot. A valódi
kockázatot az jelentette, hogy vajon egy ilyen talpig becsületes fiúnak, mint
Matthias, sikerül-e meggyőzően a mentora képébe hazudnia. Úgy tűnt, a
fjerdainak voltak rejtett képességei.
Kaz követte Nyinát és Brumot a kerten át a kincstárhoz, aztán elrejtőzött egy
jégszobor mögé, és arra a nyomorúságos feladatra összpontosított, hogy
felöklendezze a Wylan gyökérbombáját tartalmazó csomagokat, amiket a
rabszállító feltartóztatása előtt lenyelt. Minden második órában fel kellett őket
öklendeznie – egy zacskó klorogolyócska és egy vészhelyzet esetére a torkán
lekényszerített extra álkulcskészlet társaságában –, hogy nehogy megeméssze
őket. Nem volt kellemes. Ezt a trükköt egy keleti dongai bűvésztől tanulta,
akinek a tűznyelőszáma évekig volt műsoron, aztán a fickó véletlenül
megmérgezte magát, mert lenyelte a kerozint.
Amikor Kaz végzett, ellenőrizte a kincstár környékét, a tetőt, a bejáratot, de
végül nem volt mit tennie, csak elbújva várni, figyelni, és azon töprengeni, hogy
mi is romolhat még el. Eszébe jutott, ahogy Inej ott állt a követség tetején, és
valami új szenvedély lobogott benne, amit Kaz nem igazán értett, de felismerte:
célja volt. Ez sugárzott belőle. Fogom a részemet, és kilépek a Söpredékből.
Amikor a lány korábban arról beszélt, hogy elhagyja Ketterdamot, Kaz sosem
hitte el neki igazán, most viszont más volt.
 A nyugati oszlopcsarnok árnyékában rejtőzködött, amikor felzúgott a fekete
riadó vészjelzése, és az Ezeréves óra harangjainak egetrengető kongása
betöltötte a szigetet. Az őrtornyokból érkező fény elárasztotta a környéket. A
kőrisfa körül álló drüskellék abbahagyták szertartásukat, és parancsszavakat
kezdtek kiabálni, aztán a tornyokból leereszkedő őrök hulláma betöltötte az
egész szigetet. Kaz a perceket számolva várakozott, de Nyina és Matthias még
mindig nem került elő. Bajba kerültek – gondolta Kaz. – Vagy pedig óriásit
tévedtél Matthiasszal kapcsolatban, és most megfizetsz az összes elsütött beszélő
fás viccért.
Be kell jutnia a kincstárba, de kell valami fedezék, amíg azzal a rejtélyes
zárral foglalatoskodik, és a környék tele volt drüskellékkel. Aztán meglátta
Nyinát és Matthiast, és velük egy alakot, akit Bo Jul-Bajurnak vélt, akik futva
érkeztek a kincstár felől. Kis híján odakiáltott nekik, amikor bekövetkezett a
robbanás, és minden pokollá változott.
Felrobbantották a laboratóriumot – gondolta, miközben törmelékeső hullott
köré. – Én aztán biztos nem mondtam nekik, hogy robbantsák fel.
A többi pusztán rögtönzés volt, és nem volt túl sok idő magyarázkodni. Kaz
csak annyit mondott Matthiasnak, hogy amikor megszólal a fekete riadó,
találkozzanak a kőrisfánál. A riadó megszólalt. Azt hitte, majd lesz ideje jobban
elmagyarázni a dolgokat, mielőtt mind bezuhannak a sötétségbe. Most csak
remélhette, hogy nem fognak pánikba esni, és hogy valahol a mélyben a
szerencséje vár rá.
A zuhanás lehetetlenül hosszúnak tűnt. Kaz remélte, hogy a shu fiú, akit
megmarkolt, Bo Jul-Bajur meglepően fiatal változata, és nem valami
szerencsétlen fogoly, akit Nyina és Matthias önkényesen kiszabadított.
Amikor bezuhantak a lyukba, a korongot a fiú szájába tömte, és az ujjával
maga törte el. Megsuhintotta a korbácsot, amitől a drótkötelek leoldódtak, és
hallotta, hogy a többiek felsikoltanak, amikor a kötelek visszahúzódtak.
Legalább nem megkötözve érkeznek a vízbe. Kaz addig várt, amíg csak mert,
hogy ráharapjon a saját baleenjára. Amikor belecsapódott a jeges vízbe, attól
tartott, hogy megáll a szíve.
Nem tudta igazán, mire is számított, de a folyó rémítő erővel, egy lavina
gyorsaságával és durvaságával sodorta őket. A dübörgő zúgás még a víz alatt is
fülsiketítőnek hangzott, de az ijedtség mellett mámorító elégtételt érzett. Igaza
volt!
Isten hangja. A legendákban mindig van valami igazság. Kaz elég időt töltött
saját mítoszának építgetésével, hogy ezt tudja. Azon törte a fejét, hogy honnan
származik a Jégudvar árkát és szökőkútjait tápláló víz, és a folyó szurdoka miért
olyan mély és széles. Akkor jött rá, amikor Nyina beszámolt a drüskellék
beavatási szertartásáról: a fjerdai erődöt nem egy hatalmas fa, hanem egy forrás
köré építették. Djel a forrás, amely a tengereket és az esőket és a szent kőrisfa
gyökereit táplálja.
A víznek emberi hangja van. Ezt minden csatornapatkány jól tudja, aki hált
már híd alatt vagy vészelt már át téli vihart egy felfordított csónak belsejében: a
víz tud szerelmes hangon, a rég elvesztett báty hangján, sőt isten hangján is
beszélni. Ez volt a kulcs, és amikor Kaz rájött, olyan érzése volt, mintha valaki
az egész Jégudvarra és annak működésére egy tökéletes tervrajzot helyezett
volna. Ha Kaz nem téved, akkor Djel a szurdokba fogja kiköpni őket – már ha
előbb meg nem fulladnak.
Ez pedig nagyon is lehetséges volt. A baleen csak tíz percre elég levegőt
biztosított, talán tizenkettőtre, ha nyugton maradnak, de erre nem látott sok
esélyt. A saját szíve eszeveszett iramban vert, a tüdeje pedig máris kezdett
elszorulni. A teste elzsibbadt és sajgott a hideg víztől, a sötétben pedig az orráig
sem látott. Csak a víz tompa dübörgését hallotta, és szédült az ide-oda
hánykódástól.
Fogalma sem volt, milyen gyors lehet a víz sodrása, de azt rohadtul érezte,
hogy a számok csak hajszálon múlnak. A számokkal mindig jó barátságban volt:
a valószínűség, a különbözet, a fogadás művészete. Most azonban valami többre
kellett támaszkodnia. Melyik istent szolgálod? – kérdezte tőle egyszer Inej. –
Amelyik épp szerencsét hoz. A szerencsés emberek viszont nem szoktak seggen
csúszva, kapálózva sodródni egy ellenséges területen fekvő jeges árok alatt.
Mi vár rájuk, amikor a szurdokba érnek? Ki vár rájuk? Jespernek és
Wylannek sikerült beindítania a fekete riasztást, de vajon sikerült-e a többit is
elvégezniük? Vajon megpillantja-e Inejt a túloldalon?
Túlélni, túlélni, túlélni. Egész életét így élte, pillanatról pillanatra,
lélegzetvételről lélegzetvételre az óta a szörnyű reggel óta, amikor arra ébredt,
hogy Jordie még mindig halott, ő pedig még mindig nagyon is él.
Kaz zuhant a sötétben, és még életében nem fázott ennyire. Arra gondolt,
amikor Inej keze az arcához ért. Az agya az érzéstől riadót fújt, zavarodott
lázadásba kezdett. Rettegés és undor fogta el, ugyanakkor – mindebben a
csatazajban – vágyta, továbbra is óhajtotta, remélte, hogy a lány újra megérinti.
Kaz tizennégy éves volt, amikor csapatot toborzott annak a banknak a
kirablására, amelyik segített Hertzoonnak kifosztani őt és Jordie-t. A csapat
ötvenezer krugét zsákmányolt, de ő eltörte a lábát, amikor leugrott a tetőről. A
csont nem jól forrt össze, és attól fogva sántított, úgyhogy talált magának egy
fabrikátort, aki pálcát készített neki. A pálca deklarálta a helyzetét. Nem volt
olyan része, ami ne lett volna összetörve, ami ne gyógyult volna be rosszul, és
ami ne vált volna erősebbé attól, hogy összetört. A pálca beépült a maga köré
épített mítoszba. Senki sem tudta, kicsoda, honnan jött. így lett belőle Kaz
Brekker, a bicegő szélhámos, a Hordó huligánja.
A kesztyű volt az egyetlen engedmény, amit gyengeségből tett. Azóta, hogy
azt az éjszakát hullák között töltötte, és kiúszott a Kaszás Bárkájáról, képtelen
volt elviselni más bőrének érintését. Mindannyiszor gyötrelmes borzadály járta
át. Ez volt a múltjának egyetlen olyan darabkája, amit nem sikerült valami
veszélyes dologgá kovácsolnia.
A baleen kezdett gyöngyözni a szája körül, a víz beszivárgott rajta. Vajon
milyen messzire vitte őket a folyó? Mennyi van még hátra? Az egyik kezével
még mindig Bo Jul-Bajur gallérját markolta. A shu fiú kisebb volt Kaznál,
remélhetőleg volt elég levegője.
Kaz agyát éles emlékképek borították el. Kesztyűs kezében egy pohár forró
csokoládét szorongat, Jordie figyelmezteti, hogy várja meg, amíg kihűl, csak
akkor kortyoljon bele. A tinta megszárad a lapon, amin aláírta a Varjú Klubról
szóló szerződést. Először pillantja meg Inejt a Vadaskertben, lila selyemruhában,
szeme fekete szénnel kihúzva. Csontnyelű kést nyújt át neki. A lány deszkabeli
szobájának ajtaja mögül zokogás hallatszik azon az estén, amikor először megölt
valakit. Kaz nem vesz tudomást a zokogásról. Kaz felidézte, ahogy a lány az ő
padlásszobája ablakpárkányára kuporodva ül valamikor az első évben, amikor
beállt a Söpredékhez. A tetőn összesereglő varjakat eteti.
– Nem kellene varjakkal barátkoznod – mondta neki Kaz.
– Miért? – kérdezett vissza a lány.
Kaz felnézett az íróasztala mögül, de amit látott, attól elállt a szava.
A nap éppen előbújt, és Inej felé fordította az arcát. A szemét lehunyta,
olajfekete szempillái legyező módjára szétterültek az arca felett. A kikötő felől
fújó szél belekapott sötét hajába, és egy pillanatra Kaz újra kisfiúnak érezte
magát, aki biztos benne, hogy csodák léteznek.
– Miért? – kérdezte a lány újra, szemét még mindig lehunyva.
– Mert rossz a modoruk – válaszolta Kaz, ami elsőként az eszébe jutott.
– A tiéd is az, Kaz – nevetett Inej, és Kaz legszívesebben üvegbe töltötte
volna ezt a hangot, és minden este megrészegedett volna tőle. Ez megrémítette.
Kaz vett egy utolsó lélegzetet, aztán a baleen szertefoszlott, és bezúdult a víz.
Hunyorogva próbált keresztüllátni a vízáradaton, hátha megpillantana valami
világosságot. A folyó nekilökte az alagút falának, a tüdejében egyre nőtt a
nyomás. Ennél erősebb vagyok – mondta magában. – Erősebb az akaratom. De
Jordie nevetését hallotta. Nem, kisöcsém, senki sem erősebb, már túl sokszor
jártál túl a halál eszén. Lehet, hogy a mohóság neked dolgozik, de a halál senkit
nem szolgál.
Kaz akkor éjjel a kikötőnél Jordie tetemébe kapaszkodva, erősen tempózva a
sötétben majdnem vízbe fulladt. Most senkibe és semmibe nem kapaszkodhatott.
Próbált a bátyjára, a bosszúra gondolni, arra, hogy Pekka Rollins egy székhez
kötözve ül a zelverstraati házban, szája kereskedelmi megrendelésekkel
betömve, és Kaz arra kényszeríti, hogy eszébe jusson Jordie neve. De csak Inejre
tudott gondolni: biztosan él, biztosan kijutott a Jégudvarból, ha pedig nem, akkor
Kaznak azért kell életben maradnia, hogy megmentse.
A tüdeje elviselhetetlenül sajgott. El kell mondania Inejnek… De mit is?
Hogy csodálatos, bátor és jobb, mint amit valaha is kiérdemelt. Ő pedig torz,
aljas, gonosz, de nem annyira megtört, hogy a kedvéért ne tudná összeszedni
magát, és valami emberfélévé alakulni. Hogy akaratlanul is elkezdett Inejre
támaszkodni, keresni őt, és szereti, ha a közelben van. Hogy köszöni szépen az
új kalapját.
A víz a mellének feszült, és arra ösztökélte, hogy kinyissa a száját. Nem
nyitom ki! – esküdözött, de végül mégis kinyitotta, a víz pedig beáradt.
 39
Inej

INEJ SZÍVE MAJD KIUGROTT A HELYÉBŐL. A lengő trapézon volt égy pillanat,
amikor az egyiket elengedte az ember, és a másik után nyúlt, amikor rájött, hogy
hibázott, és már nem érzi súlytalannak magát, amikor egyszerűen zuhanni
kezdett.
Az őrök a börtönkapun át visszavonszolták Inejt. Sokkal több őr és sokkal
több rászegezett puska várt rá, mint amikor először jött át ezen az udvaron,
amikor a csapat többi tagjával együtt lépett ki a rabszállítóból. Áthaladtak a
farkas száján, felmentek a lépcsőn, és az őrök végigvonszolták az óriási
üvegcsarnokra néző folyosón átvezető hídon. Nyina lefordította neki a zászló
feliratát: Fjerda ereje. Amikor először erre járt, a tankokra és a fegyverekre
lenézve megmosolyogta a feliratot, és fél szemmel Kazt és a többieket leste a
szemben lévő hídon. Azon morfondírozott, miféle emberek lehetnek azok,
akiknek arra van szükségük, hogy szerencsétlen, láncra vert raboknak fitogtassák
az erejüket.
Az őrök túl gyorsan haladtak, Inej aznap este másodszor is úgy tett, mint aki
megbotlik.
– Mozgás! – mordult rá az őr kerchiül, és tovább vonszolta.
– Túl gyorsan mennek.
– Elég az időhúzásból! – rázta meg az őr erőteljesen Inej karját.
– Nincs kedved találkozni az inkvizítorainkkal? – kérdezte a másik. – Majd
ők megoldják a nyelvedet.
– De amikor végeznek, már nem leszel ilyen csinos.
Felröhögtek, mire Inejnek forogni kezdett a gyomra. Tudta, hogy azért
beszélnek kerchiül, hogy biztosan megértse, amit mondanak.
Inej úgy gondolta, hogy el tudná intézni őket még úgy is, hogy náluk puska
van, nála pedig nincsenek ott a kései. A keze nem volt megkötözve, és az őrök
még midig azt hitték, hogy egy levitézlett örömlány van a markukban. Heleen
bűnözőnek nevezte, de nekik ő csak egy kis lila selyemruhás tolvaj volt.
Éppen arra készült, hogy rájuk veti magát, amikor újabb lépteket hallott
közeledni. Vajon sikerülne elintéznie négy őrt egyedül? Nem volt biztos benne,
de tudta, hogy ha kiérnek ebből a folyosóból, akkor mindennek vége.
Újra az üvegcsarnokbeli zászlóra pillantott. Most vagy soha.
Lábát a bal oldali őr lábába akasztotta, és amikor előredőlt, Inej felfelé
suhintott a kezével, és betörte a fickó orrát.
– Ezért megfizetsz – emelte rá a másik a puskáját.
– Nem fogsz lelőni. Szükségetek van az információra.
– Belelőhetek a lábadba is – vigyorgott csúfondárosan az őr, és lejjebb
eresztette a puskáját.
A fickó hirtelen a földre rogyott, hátából egy kopott olló állt ki. A mögötte
álló katona vidáman integetni kezdett.
– Jesper! – sóhajtott Inej megkönnyebbülten. – Végre!
– Én is itt vagyok ám – méltatlankodott Wylan.
A törött orrú őr a földön nyögdécselt, és próbálta felvenni a puskáját. Inej
alaposan fejbe rúgta, ezután már nem mozdult.
– Sikerült elég nagy gyémántot beszerezned? – kérdezte Jesper.
Inej bólintott, és a ruhaujjából előhúzta a hatalmas, ékkövekkel borított
nyakéket.
– Siessünk! – mondta a lány. – Ha Heleen eddig nem is vette észre, hogy
eltűnt, nemsokára biztosan felfedezi.
Bár a fekete riadó miatt nem sok mindent tehet.
Jesper tátott szájjal bámulva elvette Inej kezéből a nyakéket.
– Kaz azt mondta, egy gyémántra van szükségünk, nem azt, hogy lopd el
Heleen Van Houden gyémántjait!
– Lássatok csak munkához!
Kaz két feladatot adott Inejnek: lopjon el egy elég nagy gyémántot, amivel
Jesper dolgozhat, és jusson el erre a folyosóra tizenegy harangszó utánig.
Rengeteg más gyémántot is elcsenhetett volna erre a célra, és más bajt is
keverhetett volna, hogy felhívja magára az őrök figyelmét, de ő Heleent akarta
lépre csalni. Minden összegyűjtött titok, ellopott irat és elkövetett erőszak
ellenére arra volt szüksége, hogy kenterbe verje Heleen Van Houdent.
Heleen pedig megkönnyítette a dolgát. A körcsarnokbeli dulakodás során Inej
gondoskodott róla, hogy Heleen túlságosan el legyen foglalva azzal, hogy
fojtogatják, mintsem hogy azzal törődjön, hogy kirabolják. Azután Heleennek
már minden figyelmét a kárörvendezés kötötte le. Inej csak azt sajnálta, hogy
nem lehet ott, amikor Heleen felfedezi, hogy a becses nyakékének lába kelt.
 Jesper lámpást gyújtott, és Wylannel az oldalán munkához látott. Inej csak
akkor vette észre, hogy a két fiú csupa korom lett, amikor visszamásztak a
szemétégető kéményén keresztül. Két tekercs piszkos kötelet is magukkal
hoztak. Mialatt a fiúk dolgoztak, Inej eltorlaszolta a folyosó két végén lévő
boltívbe épített ajtókat. Csak pár percük volt, mielőtt újabb őrjárat érkezik, és
felfedezi az ajtót, aminek nem kellene zárva lennie.
Wylan egy hosszú fémcsavart és egy másik tárgyat vett elő, ami úgy nézett ki,
mintha valami óriási csörlő forgókarja lenne, és próbálta összebarkácsolni őket
valami ronda, de – Inej reményei szerint – működő fúróvá.
Az egyik ajtó felől zaj hallatszott.
– Siessetek! – mondta Inej.
– Attól, hogy ezt mondogatod, még nem tudok gyorsabban dolgozni –
méltatlankodott Jesper a drágakövekre összpontosítva. – Ha csak letöröm őket,
akkor elvesztik a molekuláris szerkezetüket. Óvatosan kell levágni őket, hogy az
élek egyetlen tökéletes fúrófejjé álljanak össze. Erre nem vagyok kiképezve…
– És ez kinek a hibája? – szólt közbe Wylan, fel sem nézve a saját
munkájából.
– Ez a mondat sem segít.
Az őrök most már dörömböltek az ajtón. Inej látta, hogy a csarnok túloldalán
férfiak rohannak be a másik hídra, és kiabálva mutogatnak, de nem igazán
tudnak keresztüllőni két golyóálló üvegfalon.
Az üveget grisák készítették, Nyina azonnal észrevette, ahogy áthaladtak a
kiállításon. Fjerda ereje, amit a grisák keze munkája véd. Az egyetlen dolog, ami
keményebb, mint a fabrikátorüveg, az a gyémánt.
Most már a híd mindkét oldalán döngött az ajtó.
– Jönnek! – riadozott Inej.
Wylan odaerősítette a gyémántfejet a hevenyészett fúróra. Karistoló hangot
hallatott, amikor odaillesztették az üveghez, és Jesper forgatni kezdte a kart. A
fúrás csigalassúsággal haladt.
– Működik egyáltalán? – kiáltott fel Inej.
– Vastag az üveg!
A jobb oldali ajtónak valami nekivágódott.
– Faltörő kos van náluk – nyögött fel Wylan.
– Csak folytassátok! – sürgette őket Inej, és lerúgta a cipőjét.
Jesper gyorsabban pörgette a kurblit, a fúrófej surrogva forgott.
Elkezdte ívesen mozgatni, és kezdett kirajzolódni egy kör kezdeménye, majd
egy félhold. Gyorsabban.
A híd végén az ajtó fája kezdett beszakadni.
– Fogd meg a kart! – kiáltotta Jesper.
 Wylan átvette a helyét, és pörgette a kart, amilyen gyorsan csak tudta.
Jesper felkapta az elesett katonák puskáit, és az ajtónak szegezte őket.
– Jönnek! – kiáltotta.
Az üvegen a két vonal összetalálkozott, és teliholdat alkotott. A kör alakú
üvegdarab beesett a csarnokba. Még földet sem ért, Inej már hátrálni kezdett.
– El az utamból! – kiáltott.
Szaladni kezdett, a lábai könnyedén szökelltek, a selyemruhája szárnyként
kiterült. Ebben a pillanatban nem zavarta a ruha, túljárt Eleleen Van Houden
eszén. Elvett belőle egy apró darabot, egy buta, de számára becses jelképet. Nem
volt elég, sosem lesz elég, de kezdetnek nem rossz. Lesznek még más
bordélyházi madámok, akiket lép-re csalhat, rabszolga-kereskedők, akiket
bolonddá tehet. A selyemruhája a szárnya, és szabad.
Inej az üvegkörre összpontosított. Olyan volt, mint a hold, a hiányzó hold, a
jövő kapuja. És ugrott. Alig fért át a lyukon, hallotta, ahogy az üveg éles széle
suhogva belehasít a maga után húzott selyemruhába.
Ívbe feszítette a testét, előrenyúlt. Csak egy lehetősége van rá, hogy elkapja a
csarnok mennyezetéről lelógó vaslámpást. Lehetetlen, őrült ugrás volt, de újra az
apja lányának érezte magát, akire nem hat a gravitáció. Egy szörnyű pillanatig
úszott a levegőben, aztán megmarkolta a lámpás alját.
Maga mögött hallotta, ahogy a hídhoz vezető ajtó beszakad, és puskák
ropognak. Tartsd vissza őket, Jesper! Adj egy kis időt!
Előre-hátra hintázva igyekezett lendületet venni. Egy golyó süvített el
mellette. Véletlen? Vagy valaki átjutott Wylanen és Jesperen, és a lyukon
keresztül lövöldözik rá?
Amikor eléggé lendületbe jött, elengedte a lámpást. Alaposan nekicsapódott a
falnak, ezt nem lehetett elegánsabban csinálni, de sikerült megkapaszkodnia a
kőpárkány szélében, ahová a régi csatabárdokat aggatták fel. Onnan már könnyű
volt: a párkányról egy gerendára ugrott, aztán egy alsóbb párkányra, aztán
meztelen lába tompa csattanással landolt az egyik hatalmas tank tetején. A lány
becsusszant a közepén emelkedő fémkupolába.
A megfelelő irányítókart keresve elfordított egy-két fogantyút. Az egyik
puska végre felfelé fordult. Meghúzta a ravaszt, és egész teste megremegett,
amint a golyók jégeső módjára dübörögve záporoztak a csarnok üvegfalára, és
szerteszét pattogva visszahullottak. Ez volt a legjobb módja annak, hogy
figyelmeztesse Jespert és Wylant.
Inej csak remélhette, hogy sikerül működésre bírnia a nagy löveget.
Tekergőzve lemászott a tank vezetőfülkéjébe, elfordította az egyetlen látható
fogantyút, mire a hosszú löveg orra beállt a helyére. A kar pont ott volt, ahol
Jesper mondta. Erősen megrántotta. Meglepően apró kattanást hallott, aztán egy
szörnyen hosszúnak tűnő pillanatig semmi sem történt. Mi van, ha nincs is
megtöltve? – gondolta Inej. – Ha Jesper nem téved a löveggel kapcsolatban,
akkor a fjerdaiak bolondok lennének ekkora tűzerőt csak így szerteszét heverve
hagyni.
Valahonnan a tank belsejéből csattanás hallatszott. Inej hallotta, hogy valami
felé gurul, és az a szörnyű érzése támadt, hogy valamit elrontott, a lövedék végig
fog gurulni azon a hosszú csövön, és az ölében fog felrobbanni. Ehelyett
sziszegő hang és csikorgás hallatszott, mintha két fém súrlódna egymáson. A
hatalmas löveg megremegett. Fülsiketítő dörrenés hasított a levegőbe, amit
sötétszürke füstgomoly kísért.
A lövedék eltalálta az üveget, és ezer szikrázó darabra törte. A gyémántnál is
szebbek – ámult el Inej, és remélte, hogy Jespernek és Wylannek sikerült
idejében fedezéket találnia.
Várta, hogy elüljön a por, és még mindig szörnyen csengett a füle. Az üvegfal
eltűnt, egy lélek sem mozdult. Aztán két kötél hullott alá, amit a híd korlátjához
erősítettek, rajtuk Wylan és Jesper ereszkedett le: Jesper fürge rovar módjára,
Wylan szaggatott, tekergőző mozgással, mintha bábjából kikelő pillangó lenne.
– Ajor! – kiáltotta Inej fjerdaiul. Nyina büszke lenne rá.
A forgatókarral körbefordította a löveget. A megmaradt üvegfal túloldaláról
férfiak kiáltoztak a hídon. Ahogy a löveg csöve feléjük fordult, szétugrottak.
Inej lépeseket és kongó hangokat hallott, amikor Jesper és Wylan bemászott a
tankba. Jesper feje jelent meg a lövegtoronyból belógva.
– Nem bánnád, ha én vezetnék?
– Ha nagyon akarsz.
Inej arrébb mászott, hogy Jesper hozzáférjen az irányítókarokhoz.
– Ó, szervusz, szépségem! – kilátott boldogan. Meghúzott egy kart, és a
harckocsi remegve, fekete füstöt okádva életre kelt körülöttük. Miféle szörnyeteg
lehet ez? – töprengett Inej.
– Micsoda zaj! – kiáltotta a lány.
– Micsoda motor! – kacagott fel Jesper.
Hirtelen meglódultak, pedig egyetlen ló sem húzta őket.
Felülről puskaropogás hallatszott, úgy látszik, Wylan megtalálta a
szabályzókarokat.
– A szentek szerelmére, segíts neki célozni! – szólt oda Jesper Inejnek.
Inej bepréselte magát Wylan mellé a kupola alakú lövegtoronyba, és a célra
irányította a második, kisebb puskát, fedezve ezzel magukat a csarnokba
beözönlő őrök ellen.
Jesper addig hátrált, amíg lehetett, és megfordította a tankot. Elsütötte a nagy
löveget egyszer. A lövedék ripityára törte a csarnok üvegét, elsüvített a híd
mellett, és a mögötte lévő falgyűrűbe fúródott. Fehér por szállt fel, és kődarabok
repültek szerteszét. Újra tüzelt. A második lövedék erősen befúródott a falba,
amitől a sziklában repedések jelentek meg. Jesper jókora mélyedést ütött a
falgyűrűbe, de ez még nem lyuk.
– Kész vagytok? – kiabált a fiú.
– Kész! – felelte Inej és Wylan kórusban, és lebuktak a lövegtorony mögé.
Wylannek az arca és a nyaka tele volt az üveg okozta karcolásokkal, de a fiú
ragyogott. Inej elkapta és megszorította a kezét. Annak idején úgy surrantak be a
Jégudvarba, mint a patkányok, most viszont élve vagy halva, de úgy vonulnak
ki, mint egy hadsereg.
Inej hangos csattanást hallott, majd a forgó fogaskerekek pengését és
kattogását. A tank felbődült, a hangja akár a fémdobba zárt mennydörgés, ami
mindenáron ki akar szabadulni. Hátragurult a talpain, majd előrelendült. Egyre
nagyobb lendülettel, mind gyorsabban robogtak előre. A tank nagyot zökkent,
valószínűleg kijutottak a csarnokból.
– Kapaszkodjatok! – kiáltotta Jesper, és eget-földet rázó csattanással
belehajtott a Jégudvar legendás áthatolhatatlan falába. Inej és Wylan hátrazuhant,
neki a vezetőfülkének.
Áttörtek a falon. Felrobogtak az útra, mögöttük egyre inkább elhalt a lárma és
a fegyverropogás zaja.
Inej valami zihálásfélét hallott, mire kiegyenesedett és felnézett. Wylan
nevetett.
A fiú a kupola mélyedéséből kibújva visszafelé bámult a Jégudvar felé.
Amikor Inej mellémászott, a falgyűrűbe ütött lyukat látta, ahogy fekete foltként
virít a fehér kőtengerben. Katonák rohantak ki rajta, és felesleges lövéseket
eregettek a tank után kavargó porfel-legbe.
Wylan még mindig röfögő hangon, a hasát fogva hahotázott, és lefelé
mutogatott. Egy zászlót húztak maguk után, ami beakadt a tank lánctalpába. A
ráragadt sár és a puskapor okozta perzselésnyomok ellenére Inej még mindig jól
látta, mi áll rajta: STRYMAKT FJERDAN. Fjerda ereje.
 40
Nyina

ÁZOTTAN, TELI KÉK FOLTOKKAL, levegő után kapkodva bukkantak ki a sötétből az

erős holdfénybe. Nyina úgy érezte, mintha alaposan elverték volna, a baleen
maradéka ragadós csomóba gyűlt a szája sarkában, a ruhája szinte semmivé
foszlott, és ha nem lett volna veszettül és eszelősen boldog, hogy él és lélegzik,
talán azon kezdett volna aggódni, hogy mezítláb és gyakorlatilag meztelenül áll
egy északi folyó szurdokában, és még mindig mintegy három kilométer választja
el a kikötő biztonságától. A távolból hallotta a Jégudvar harangzúgását.
Kuvej vizet köhögött fel, Matthias pedig éppen az ernyedt, eszméletlen Kazt
húzta ki a sekély vízből.
– A szentekre! Lélegzik egyáltalán? – kérdezte Nyina.
Matthias nem túl finoman a hátára fordította Kazt, és jóval erősebben, mint
amire szükség lett volna, a mellkasát kezdte nyomkodni.
– Hagy-nom kell-le-ne, hogy meg-halj – morogta Matthias minden
nyomásnál.
Nyina felmászott a kövekre, és melléjük térdelt.
– Hadd segítsek, mielőtt eltöröd a szegycsontját. Van pulzusa? – kérdezte a
lány, a kezét Kaz nyakára téve. – Van neki, de gyengül. Nyisd ki az ingét!
Matthias segített letépni Kazról a drüskelleegyenruhát. Nyina egyik kezét Kaz
hófehér mellkasára helyezte, és arra összpontosított, hogy dobogásra bírja a
szívét. Másik kezével befogta a fiú orrát, kinyitotta a száját, és levegőt próbált
fújni a tüdejébe. A képzettebb korporálok maguk ki tudták emelni a vizet, de
Nyinának nem volt ideje rá, hogy a képzése hiányosságain aggódjon.
– Életben marad? – kérdezte Kuvej.
Fogalmam sincs. Nyina újra Kaz szájára szorította az ajkait, és be-fújásait a
fiú szíve diktálta ütemhez igazította. Gyerünk, te nyavalyás hordólakó gazfickó!
Ennél nagyobb kutyaszorítóból is kiverekedted már magad!
 Nyina megérezte a változást, amikor Kaz szíve magától kezdett verni. Aztán a
fiú mellkasa görcsösen összerándult, és vizet kezdett felköhögni.
Kaz eltolta magától Nyinát, és levegő után kapkodott.
– Tűnj el innen! – zihálta, és kesztyűs kezével a száját törölgette. Kaz szeme a
távolba meredt, mintha egyenesen keresztülnézne Nyinán. – Hozzám ne érj!
– Sokkot kaptál, demjin – mondta Matthias. – Majdnem megfulladtál. Meg is
kellett volna fulladnod.
Kaz megint köhögni kezdett, az egész teste rázkódott bele.
– Megfulladtam – ismételte.
Nyina lassan bólintott.
– A Jégudvar, emlékszel? A lehetetlen vállalkozás. Majdnem meghaltunk.
Hárommillió kruge vár rád Ketterdamban.
Kaz pislogott, és kitisztult a szeme.
– Négymillió.
– Gondoltam, hogy erre föléledsz.
Kaz megdörzsölte az arcát, miközben a mellkasát még mindig
köhögőrohamok rázták.
– Megcsináltuk! – mondta csodálkozva. – Djel csodát tett.
– Te nem érdemelsz csodát – közölte Matthias fintorogva. – Meggyaláztad a
szent kőrisfát.
Kaz kissé tántorogva feltápászkodott, és reszketősen beszívta a levegőt.
– Ez csak egy jelkép, Helvar. Ha az istened ilyen érzékeny, akkor lehet, hogy
újat kellene szerezned. Tűnjünk el innen!
– Szívesen, te hálátlan féreg – legyintett haragosan Nyina.
– Majd megköszönöm, ha a Ferolind fedélzetén leszünk. Mozgás! – adta ki a
jelszót Kaz, és máris mászni kezdett a szurdok túloldalán sorakozó sziklákon. –
Útközben pedig elmagyarázhatjátok, hogy híres shu tudósunk miért néz ki úgy,
mintha Wylan egyik iskolatársa lenne.
Nyina félig bosszúsan, félig csodálattal rázta a fejét. Lehet, hogy ez kellett
ahhoz, hogy az ember életben maradjon a Hordóban. Sosincs megállás.
– Ez a barátotok? – kérdezte gyanakodva Kuvej, shu nyelven.
– Előfordul, hogy az.
Matthias felsegítette Nyinát, és mind Kaz után indultak. Lassan kapaszkodtak
felfelé a szurdok sziklás falán, ami a felettük lévő híd túloldaláig nyúlt, ahol egy
kicsit közelebb voltak már Djerholmhoz. Nyina még sosem érezte ennyire
kimerültnek magát, de most nem pihenhetett. Megszerezték a zsákmányt,
messzebb jutottak, mint bármelyik másik csapat, a Jégudvar kellős közepén
levegőbe repítettek egy épületet, de Inej és a többiek nélkül sosem jutnak el a
kikötőbe.
Nyina csak mászott, mászott. A másik lehetősége az volt, hogy leül az egyik
sziklára, és várja a véget. Valahonnan a Jégudvar irányából dübörgés hangzott
fel.
– Jaj, szentjeim, bárcsak Jesper lenne az! – könyörgött a lány, miközben
kimásztak a szurdokból, és visszanéztek a hrinkällára szalagokkal és
kőriságakkal felékesített hídra.
– Akármi is az, jó nagy lehet – jelentette ki Matthias.
– Most mit csinálunk, Kaz?
– Várunk – felelte a fiú. A dübörgés közben egyre hangosabb lett.
– Mit szólnál ahhoz, hogy „Vonuljatok fedezékbe!”? – kérdezte Nyina,
idegesen egyik lábáról a másikra állva. – Vagy „Bátorság!”? Vagy „Húsz puskát
rejtettem el ebben az alkalmas bokorban”? Bökj már ki valamit!
– Mit szólnál pár millió krugéhezi
Egy tank gördült fel a dombra, lánctalpaival port és kavicsot szórva maga
köré. Valaki feléjük integetett a lövegtornyából. Sőt nem is egy, két alak: Inej és
Wylan vadul integetve kiabált a kupola mögül.
Nyina győztesen elrikkantotta magát, Matthias hitetlenkedve bámult. Amikor
Nyina Kazra pillantott, alig hitt a szemének.
– A szentekre, Kaz, te aztán tényleg örülsz.
– Nevetséges! – mordult fel Kaz, de ezt nem lehetett félreérteni: Kaz Brekker
úgy vigyorgott, mint egy félkegyelmű.
– Ezek szerint ismerjük őket? – kérdezte Kuvej.
Nyina lelkesedése azonban lelohadt, amikor a látóhatárra begördült Fjerda
válasza a Söpredéknek nevezett problémára.
Tankok sora bukkant fel a dombtetőn, és robogott lefelé a holdfényes úton,
lánctalpaikkal porfelhőt kavarva. Lehet, hogy Jespernek nem sikerült lezárnia a
drüskellekaput, vagy talán voltak az erőd körül állomásozó tankjaik is. A
Jégudvar falai mögött látott tűzerőt tekintve még szerencsésnek is mondhatják
magukat. De az biztos, hogy nem így érezték.
Nyina csak akkor fogta fel, mit is kiabál Inej és Wylan, amikor a tank nagy
robajjal átrobogott a híd állványzata felett:
– El az útból!
Félreugrottak az útról, a tank eldübörgött mellettük, aztán fékcsikorgatva
megállt.
– Van tankunk! – ámuldozott Nyina. – Kaz, te fura kis lángész, bevált a terv!
Tankot szereztél nekünk!
– Ők szereztek tankot nekünk.
– Nekünk egy van, nekik meg sokkal több – közölte Matthias a fenyegetően
közeledő fém- és füsthordára mutatva.
– Ez igaz, de tudod, mijük nincs nekik? – kérdezte Kaz, miközben Jesper
körbefordította a tank óriási lövegét. – Hídjuk.
A tank páncélozott belsejéből fémes nyikorgás, majd éles, eget-földet
megrázó dörrenés hallatszott. Nyina magas, sivító hangot hallott, valami
elsüvített mellettük, és eltalálta a hidat. Az állványzat első két oszlopa nagy
robbanással lángra kapott, szikrák és gerendák hullottak alá a szurdokba. A
hatalmas löveg újra tüzelt, mire az egész állványzat recsegve-ropogva beomlott.
Ha a fjerdaiak át akartak kelni a szurdokon, akkor repülniük kellett.
– Van tankunk és árkunk is! – örvendezett Nyina.
– Másszatok fel! – utasította őket Wylan pöffeszkedve.
Felmásztak a tank oldalára, és amilyen erősen csak tudtak, belekapaszkodtak
a fémóriás réseibe és kiszögelléseibe, aztán teljes sebességgel végigrobogtak az
úton a kikötő felé.
Ahogy eldübörögtek a lámpaoszlopok mellett, emberek néztek ki a házaikból
azt kémlelve, mi folyik itt. Nyina próbálta elképzelni, milyennek láthatják ezek a
fjerdaiak az ő vad csapatukat. Mit is láthatnak, amikor kikukucskálnak házuk
ablakán vagy ajtaján? Egy csapat kurjongató kölyök, a fjerdai zászlóval díszített
tankkal, mint valami felvonulástól elszakadt tébolyult karneváli kocsival,
végigsüvít az úton. A puskák mögött egy lila selyemruhás lány és egy vörös,
göndör fürtös fiú kuporog, a tank oldalába pedig minden erejét megfeszítve négy
csuromvizes alak kapaszkodik: egy rabruhás shu fiú, két sáros drüskelle és
Nyina, a félmeztelen lány, aki türkizkék, áttetsző selyemruhája foszlányaiban azt
óbégatja: „Van árkunk!”
Amikor a városba értek, Matthias elkiáltotta magát:
– Wylan, mondd meg Jespernek, hogy tartson a nyugati utcák felé.
Wylan bebújt a tankba, ami kisvártatva nyugat felé vette az irányt.
– Ott vannak a raktárak – magyarázta Matthias. – Éjszaka egy lélek sem jár
arra.
A tank végigcsörömpölt a macskaköveken, jobbra-balra dülöngélt a
járdaszegélyeken, hogy kikerülje a néhány arra kószáló járókelőt, aztán
kocsmák, boltok és hajózási irodák mellett elhaladva beviharzott a kikötőbe.
Kuvej hátravetette a fejét, az arcát öröm ragyogta be.
– Érzem a tenger illatát! – jelentette ki boldogan.
Nyina is érezte. A messzeségben világítótorony fénye ragyogott. Még két
utca, és előttük a rakpart és a szabadság. Harmincmillió kruge.
A kettőjük részéből Matthiasszal oda mehetnek, ahová akarnak, olyan életet
élnek, amilyet szeretnének.
– Mindjárt ott vagyunk! – kiáltotta Wylan.
 Befordultak a sarkon. Nyina gyomra összerándult.
– Állj! – kiabálta. – Állj!
Igazán felesleges volt, a tank nagy zökkenéssel megállt, Nyina pedig a
lendülettől majdnem előrezuhant a helyéről. A rakpart közvetlenül előttük terült
el, azon túl pedig a kikötő, ahol ezer hajó zászlaját lengette a szél. Késő volt, a
rakpartnak üresen kellett volna állnia, ehelyett tömve volt katonai alakulatokkal.
Szürke egyenruhában, végeláthatatlan sorokban álltak. Legalább kétszáz katona
vesztegelt ott, és minden puskacső egyenesen rájuk szegeződött.
Nyina még mindig hallotta az Ezeréves óra harangjainak zúgását.
Hátrafordította a fejét. A Jégudvar úgy tornyosult a kikötő fölé a szikla tetején,
mint valami felborzolt tollú komor sirály. Alulról megvilágított fehér kőfala
kiragyogott az éjszakai égbolt hátteréből.
– Ez meg mi? – kérdezte Wylan Matthiast. – Sosem említetted…
– Biztosan megváltoztatták a bevetés menetét.
– Minden más ugyanolyan volt.
– Még sosem láttam valódi fekete riadót – morogta Matthias. – Lehet, hogy
mindig is állomásoztak csapatok a kikötőben. Fogalmam sincs.
– Csend legyen! – intette le őket Inej. – Hagyjátok már abba!
Hirtelen éles hang hasított a tömegbe, amitől Nyina összerándult.
Először fjerdaiul beszélt, aztán ravkaiul, kerchiül és végül shu nyelven.
– Engedjétek el Kuvej Jul-Bo foglyot! Tegyétek le a fegyvert, és lépjetek
távolabb a tanktól!
– Nem fognak csak úgy tüzet nyitni – vélte Matthias. – Nem fogják
megkockáztatni, hogy Kuvejnek baja essen.
– Nem is kell tüzet nyitniuk – mondta Nyina. – Odanézz!
A katonák sorfala mellett egy csont és bőr foglyot hoztak előre. A haja a
homlokára tapadt, rongyos vörös keftát viselt, és a mellette lévő őr kabátujjába
kapaszkodva, lázasan motyogott, mintha valami bölcsességet akarna
kétségbeesetten megosztani. Nyina tudta, hogy paremért könyörög.
– Szívtörő – közölte Matthias komoran.
– De olyan messze van – ellenkezett Wylan.
– Nem fog számítani – rázta meg a fejét Nyina. Vajon itt tartották őt az Alsó-
Djerholmban állomásozó csapatokkal együtt? Miért is ne? Jobb fegyver volt,
mint bármilyen puska vagy tank.
– Látom a Ferolindet. – mormogta Inej, és nem messzire a rakpartra mutatott.
Nyinának eltartott egy pillanatig, mire észrevette a kerchi zászlót és alatta a
Haanraadt-öböl vidám lobogóját. Annyira közel voltak.
Jesper le tudná lőni a szívtörőt, a tankkal átgázolhatnának a katonákon, de
sosem jutnának el a hajóig. A fjerdaiak inkább örömmel kockáztatnák Kuvej
életét, mintsem hogy más kezére jusson.
– Kaz! – szólt ki Jesper a tankból. – Most kellene előállnod azzal, hogy
számítottál erre.
– Nem számítottam – rázta meg a fejét Kaz, végignézve a tengernyi katonán.
– Azt mondtad, Helvar, hogy egyszer csak kifogyok a trükkökből. Úgy látszik,
igazad volt – mondta, szavait Matthiashoz intézve, de szemét végig Inejre
szegezve.
– Már eleget raboskodtam – szólalt meg a lány. – Engem nem fognak élve
elkapni.
– Engem sem! – jelentette ki Wylan.
– Tényleg rendesebb barátokat kéne szereznünk neki – somolygott Jesper a
tank mélyéről.
– Jobb puszta ököllel kirohanni, mint hagyni, hogy a fjerdaiak karóra
tűzzenek – jelentette ki Kaz.
– Akkor megegyeztünk. Itt lesz vége – bólintott Matthias.
– Nem! – suttogta Nyina. Mind felé fordultak.
A hang újra felharsant a fjerdaiak táborából.
– Tízig számolunk, addig engedelmeskedhettek. Megismétlem: Engedjétek el
Kuvej Jul-Bo foglyot, és adjátok meg magatokat! Tíz…
Nyina gyorsan szót váltott shu nyelven Kuvejjel.
– Hát nem érted? – felelte a fiú. – Egyetlen adag is…
– Értem – felelte Nyina. A többiek viszont nem értették, amíg Kuvej elő nem
halászott a zsebéből egy kis bőrerszényt. A szélét rozsdaszínű por borította.
– Ne! – kiáltotta Matthias, és a parem után kapott, de Nyina gyorsabb volt.
A fjerdai hang monoton hangon tovább számolt.
-Hét…
– Nyina, ne bolondozz! – kérlelte Inej. – Láttad…
– Van, aki nem lesz függő az első adagtól.
– Nem éri meg a kockázat.
-Hat…
– Kaz kifogyott a trükkökből, de én nem – közölte Nyina, és szétrántotta az
erszényt.
– Nyina, kérlek! – könyörgött Matthias. Nyina ugyanazt a gyötrelmet látta az
arcán, amit azon a napon Ellingben, amikor a fiú azt hitte, hogy Nyina elárulta.
Bizonyos értelemben most is ugyanazt csinálja, újra elhagyja őt.
-Öt…
Az első adag a legerősebb, nem ezt mondták? Azt az eufóriát és erőt soha
többé nem lehet elérni, élete végéig ezt fogja keresni, vagy lehet, hogy erősebb
lesz, mint a szer.
 -Négy…
Nyina finoman megérintette Matthias arcát.
– Ha rosszra fordulna a dolog, vess véget neki, Helvar! Bízom benned, hogy
helyesen cselekszel – mondta mosolyogva. – Mint mindig.
– Három…
Ekkor hátravetette a fejét, a paremet a szájába szórta, és egy nagy falásra
lenyelte az egészet.
Édes, kissé pörkölt íze volt, mint a jurdavirágnak, amit már ismert, de valami
olyan mellékízzel, amit nem igazán tudott beazonosítani.
Nyina gondolkodása leállt.
A vére felzsongott, a szíve hirtelen kalapálni kezdett. A világ apró
fénypászmákra esett szét, látta Matthias valódi szemszínét, a tiszta kéket a
szürke és barna foltok alatt, amiket ő festett oda, a holdfény megcsillant a fiú
minden egyes hajszálán. Látta Kaz szemöldökén a verejtékcseppeket és a karján
a tetoválás szinte láthatatlan tű-szúrásnyomait.
Elnézett a fjerdai katonák sorfalai felé, hallotta a szívdobbanásukat, látta az
idegsejtjeik kisüléseit, érezte, ahogy kialakulnak az impulzusaik. Minden
egyértelművé vált. A testük sejttérképet alkotott, ezer egyenletet, amelyeket egy
szekundum, egy milliszekundum alatt megoldott, és már csak a válaszokat
ismerte.
– Nyina – suttogta Matthias.
– Mozgás! – közölte Nyina, és látta a hangját a levegőben.
Érezte a tömegben a szívtörőt, érezte torkának mozgását, ahogy lenyelte az
adagját. Ő lesz az első.
 41
Matthias

– KETTŐ… EGY…
Matthias látta, hogy Nyínának óriásira nő a pupillája, a szája résnyire nyílik,
és Matthias mellett elsuhanva lelép a tankról. Sistergett körülötte a levegő, a
bőre úgy ragyogott, mintha valami csoda folytán belülről világítana, mintha az
ereje egyenesen Djel vénájából származna, és most az ereiben áramolna.
Nyina rögtön a szívtörőt vette célba, laza csuklómozdulatot tett, mire a grisa
két szeme felrobbant a fejében, aztán hangtalanul a földre rogyott.
– Légy szabad! – mondta Nyina.
Nyina a katonák felé suhant. Matthias a védelmére sietett, mert látta, hogy
puskák emelkednek fel. Nyina felemelte a kezét, és így szólt:
-Állj!
A katonák megdermedtek.
– Tegyétek le a fegyvert!
Egy emberként engedelmeskedtek neki.
– Aludjatok! – utasította őket, két kezével ívet rajzolva, mire a katonák
tiltakozás nélkül sorban egymás után eldőltek, mintha láthatatlan kaszával
levágott búzaszárak lettek volna.
A levegő hátborzongatóan mozdulatlan volt. Inej és Wylan lassan lemászott a
tankról, Jesper és a többiek utána. Az imént látottak után minden nyelv
szertefoszlott, döbbent némasággal álltak, és bámulták a fekvő katonamezőt.
Olyan gyorsan történt az egész.
A kikötőt nem tudják másként elérni, csak ha átsétálnak a katonákon. Egy
szót sem szólva nekiálltak, hogy óvatosan átlépdeljenek rajtuk, a csendet csak az
Ezeréves óra távoli harangszava törte meg. Matthias Nyina karjára tette a kezét,
a lány aprót sóhajtva hagyta magát vezetni.
A rakpart mögött, a dokkoknál egy lélek sem járt. A többiek a Ferolind felé
vették az irányt, Matthias és Nyina mögöttük haladt. Matthias látta, hogy Rotty
halálra vált arccal kapaszkodik az árbocba. Specht arra várt, hogy eloldja a hajó
köteleit, az ő arcán is ugyanolyan rettegés tükröződött.
– Matthias!
A fiú megfordult. A rakparton egy csapat drüskelle állt csuromvizes
egyenruhában, fejükön csuklya. Az arcukat tompán fénylő páncélsodrony álarc
takarta, ettől az arcvonásaikat alig lehetett kivenni, de Matthias megismerte Jarl
Brumot a hangjáról.
– Áruló! – kiáltotta Brum az álarca mögül. – Elárultad a hazádat és az
istenedet! Ezt a kikötőt nem hagyod el élve, és a társaid sem!
Az emberei biztosan kihozták a kincstárból a robbanás után. Vajon követték
Matthiast és Nyinát a kőrisfa alatti folyóba? Állomásozhatnak még lovak vagy
újabb tankok a felsővárosban?
– Matthias kedvéért adok egy lehetőséget, hogy békén hagyjanak minket –
emelte fel Nyina a kezét.
– Nem tudsz minket irányítani, boszorkány! – közölte Brum. – A csuklyánk,
az álarcunk, a ruhánk minden egyes öltése grisaacéllal van megerősítve.
Szívanyag, amit utasításaink alapján az irányításunk alatt álló grisa fabrikátorok
készítettek, éppen ilyen célra. Nem kényszerítheted ránk az akaratodat, nem
árthatsz nekünk. Vége a játéknak!
Nyina felemelte a kezét, de semmi sem történt, és Matthias tudta, hogy Brum
igazat beszél.
– Menjetek! – kiáltott rájuk Matthias. – Kérlek benneteket! Ti…
Brum felemelte a puskáját, és elsütötte. A golyó közvetlenül a mellén találta
el Matthiast. Hirtelen szörnyű fájdalom hasított belé, ami aztán el is tűnt. Saját
szemével látta, hogy a golyó előbukkan a testéből, és csengve a földre hull.
Széthúzta az ingét, de sebnek nyoma sem volt.
Nyina elsétált a fiú mellett.
– Ne! – kiáltotta Matthias.
A drüskellék tüzelni kezdtek a lányra. Matthias látta, ahogy Nyina teste
megrándul a beléfúródó golyóktól, látta, hogy a mellkasára, a mellére és
meztelen combjára vér fröccsen, de a lány mégsem esik el. Amint a golyók a
testébe hatoltak, meggyógyította magát, a golyók pedig ártalmatlanul a dokk
pallójára hullottak.
A drüskellék szájtátva bámulták Nyinát, aki elnevette magát.
– Túlságosan hozzászoktatok a fogságban tartott grisákhoz. A ketrecünkben
nagyon is szelídek vagyunk.
– Van más módszer is – közölte Brum, és az övéből a Larséhoz hasonló
hosszú korbácsot húzott elő. – Az erőd nem árthat nekünk, boszorkány, és igaz
ügyet képviselünk.
– Nektek nem árthatok – felelte Nyina a kezét felemelve –, rájuk viszont
tudok hatni.
A drüskellék mögött a korábban Nyina által elaltatott fjerdai katonák üres
tekintettel talpra álltak. Az egyik kitépte a korbácsot Brum kezéből, a többiek
lerántották a csuklyát és az álarcot az elképedt drüskellék fejéről. Így már
sebezhetővé váltak.
Nyina behajlította az ujjait, mire a drüskellék eldobták a fegyvereiket, és
fejükhöz kapva ordítani kezdtek a fájdalomtól.
– Az országomért! – mondta Nyina. – A népemért és minden máglyára
küldött gyermekért! Ki mint vet, úgy arat, Jarl Brum!
Matthias nézte a rángatózó, eltorzult arcú drüskelléket, fülükből és szemükből
szivárgott a vér. A többi fjerdai katona közömbös arccal nézte őket. Kórusban
üvöltöttek: Claas, akivel Avfalléban felöntött a garatra, Giert, aki megtanította a
farkasát, hogy a kezéből egyen. Szörnyetegek voltak, tudta ezt, de ugyanakkor
fiúk voltak, ugyanolyanok, mint ő, akiket félelemre és gyűlöletre tanítottak.
– Nyina! – mondta Matthias, kezét még mindig mellkasa sima bőrére
szorítva, oda, ahol a golyónyomnak kellett volna lennie. – Nyina, kérlek!
– Tudod, hogy ők nem kegyelmeznének neked, Matthias.
– Tudom, tudom, de hagyjuk őket inkább szégyenben tovább élni.
Nyina habozott.
– Nyina, te tanítottál arra, hogy jobb legyek. Őket is meg lehetne tanítani.
Nyina a fiú felé fordította a tekintetét. A szemében vad szenvedély, az erdő
mélyzöldje tükröződött, a pupillái sötét kútnak tetszettek. A levegő ragyogott
körülötte az erőtől, mintha valami titkos tűz világítaná be.
– Ugyanúgy félnek tőled, ahogy valaha én is – mondta a fiú. – Ahogy valaha
te is féltél tőlem. Mindannyian szörnyetegek vagyunk valaki szemében, Nyina.
A lány sokáig vizsgálta a fiú arcát, végül leeresztette a kezét, mire a
drüskellék sora nyöszörögve a földre rogyott. A többi katonát is elengedte. Azok
eldőlve úgy merültek újra álomba, mint a marionettbábok, amiknek elvágták a
zsinórját. Ekkor Nyina újra meglendítette a kezét, mire Brum feljajdult, két
kezével a fejéhez kapott, és az ujjai közül folyni kezdett a vér.
– Túléli? – kérdezte Matthias.
– Túl – felelte Nyina a szkúnerre lépve. – Csak teljesen kopasz lesz.
Specht parancsszavakat kiabált, mire a Ferolind beúszott a kikötőbe, és egyre
sebesebben haladt előre, ahogy a vitorláiba belekapott a szél. Senki sem rohant a
dokkokhoz, hogy megállítsa őket, hajók sem érkeztek, ágyút sem sütöttek el.
Senki sem jött, hogy figyelmeztetést adjon le, vagy jelt adjon a fenti
tüzérségnek. Az Ezeréves óra, bár senki sem figyelt rá, csak csengett-bongott
rendületlenül, miközben a szkúner csupán szenvedést hagyva maga után eltűnt a
tenger határtalan fekete rejtekében.
 42
Inej

SZERENCSÉRE ERŐS SZELET KAPTAK, Inej érezte, ahogy belekap a hajába, és

akaratlanul is a közelgő vihar jutott eszébe. Amint a fedélzetre értek, Matthias
Kuvejhez fordult.
– Mennyi ideje van még Nyinának?
Kuvej tudott egy kicsit kerchiül, de néhol Nyinának kellett tolmácsolnia. A
lány szétszórtan fordítgatott, és közben csillogó tekintettel pásztázott mindent és
mindenkit.
– Az eufória egy, talán két óráig tarthat. Attól függ, hogy a szervezete mennyi
idő alatt tud feldolgozni ekkora adagot.
– Miért nem tudod egyszerűen kiszedni magadból, mint a golyókat? –
kérdezte Matthias kétségbeesetten Nyinától.
-Az nem megy – mondta Kuvej. – Még ha annyi ideig képes is lenne
ellenállni a szer utáni vágynak, hogy elkezdené kitisztítani a szervezetéből, már
azelőtt elvesztené a parem eltávolítására való képességét, mielőtt még az összes
eltávozna. Ehhez egy másik korporálra lenne szükség, aki szintén paremet
használna.
– És milyen hatással lesz rá a szer? – kérdezte Wylan.
– Láttad magad is – válaszolta keserűen Matthias. – Tudjuk, mi fog történni.
– Hogy fog kezdődni? – kérdezte Kaz, és karba tette a kezét.
– Izomfájdalom, hidegrázás, nem rosszabb, mint egy enyhe betegség –
magyarázta Kuvej. – Aztán egyfajta túlérzékenység, majd remegés és
vágyakozás a szer után.
– Van még nálad parem? – kérdezte Matthias.
– Van.
– Elég, hogy visszavigyük Ketterdamba?
– Nem veszek be többet! – tiltakozott Nyina.
 – Van nálam elég, hogy ne érezd túl rosszul magad – felelte Kuvej –, de ha
beveszed a második adagot, akkor többé nincs remény. – Matthiasra nézett. – Ez
az egyetlen esélye. Lehet, hogy a szervezete természetes módon megszabadul
annyi szertől, hogy nem válik függővé.
– De ha mégis?
Kuvej félig vállvonogatásként, félig bocsánatkérően tárta szét a kezét.
– Ha nincs kéznél újabb adag, akkor megőrül, ha van, akkor a teste
egyszerűen kimeríti önmagát. Ismered a parem szót? Apám adta ezt a nevet a
szernek, azt jelenti, „könyörtelen”.
Amikor Nyina befejezte a fordítást, csend állt be.
– Nem akarok többet megtudni – mondta a lány. – Úgysem változtat azon,
aminek jönnie kell.
Nyina a hajóorr felé vette az irányt, Matthias a tekintetével követte a lányt.
– A víz hallgat és megért – mormogta az orra alatt.
Inej megkereste Rottyt, és megkérte, hogy kerítse elő a gyapjúkabátokat,
amiket Nyinával téli ruhára cseréltek, amikor kikötöttek az északi parton. Nyinát
a hajóorrnál találta, a tengert nézte.
– Egy, talán két óra – mondta Nyina hátra sem fordulva.
– Te meghallottad, hogy jövök? – torpant meg Inej döbbenten. A Kísértetet
senki sem hallotta, főleg a szél és a tenger zúgása mellett.
– Ne aggódj, nem a nesztelen lábad árult el. Hallom az érverésedet, a
légzésedet.
– És tudtad, hogy én vagyok az?
– Minden szív más hangon dobog. Azelőtt sosem vettem észre. Inej odaállt
Nyina mellé a korláthoz, és odaadta neki a kabátját.
A grisa felvette, bár a hideg láthatóan nem zavarta. Felettük a csillagok
fényesen ragyogtak az ezüstös magvú felhőtorlaszok között. Inej készen állt a
hajnalra, arra, hogy véget érjen ez a hosszú éjszaka és az utazás is. Meglepetten
tapasztalta, hogy alig várja, hogy lássa Ketterdamot. Omlettet akart, és egy bögre
túl édes kávét, hallani akarta az eső dobolását a tetőn, és kényelmesen
befészkelődve üldögélni apró szobája melegében a Deszkában. Ugyan kalandok
álltak előtte, de igazán várhatnak még, amíg egy forró fürdőt vesz – vagy talán
többet is.
Nyina arcát a kabát gyapjúgallérjába rejtve így szólt:
– Bárcsak láthatnád, amit én! Mindenkit hallok a hajón, hallom, ahogy a vér
áramlik a vénáikban. Hallom, ahogy megváltozik Kaz légzése, amikor rád néz.
– Te… Te tényleg?
– Minden alkalommal, mintha még sosem látott volna.
– És mi a helyzet Matthiasszal? – kérdezte Inej, hogy sürgősen témát váltson.
 Nyina kiábrándultan felhúzta a szemöldökét.
– Matthias félt engem, de a szíve egyenletesen ver, akármit is érez. Annyira
fjerdai, annyira fegyelmezett.
– Nem hittem volna, hogy ott a kikötőben életben hagyod azokat a fickókat.
– Nem biztos, hogy jól tettem, újabb grisa rémtörténetet gyártanak belőlem a
gyerekeik számára.
– Jók legyetek, vagy elvisz Nyina Zenyik!
– Ez nem is hangzik olyan rosszul – gondolkodott el Nyina.
– Sugárzóan nézel ki – jelentette ki Inej a korlátnak dőlve, és Nyinát vizslatta.
– Nem tart sokáig.
– Nem szokott. Félsz? – kérdezte lehervadt mosollyal.
– Rettegek.
– Mindannyian itt leszünk veled.
Nyina reszketegen beszívta a levegőt, és bólintott.
Inejnek sok szövetségese volt Ketterdamban, barátja viszont kevés. Fejét
Nyina vállára hajtotta.
– Ha szuli jövendőmondó lennék – mondta Inej –, akkor megvizsgálnám a
jövőt, és azt mondanám, hogy minden rendben lesz.
– Vagy hogy kínok között lelem halálomat. – Nyina Inej feje búbjához
döntötte az arcát. – Akkor is mondjál valami jót.
– Minden rendben lesz – mondta Inej. – Túl fogod élni, és aztán nagyon-
nagyon gazdag leszel. Esténként tengerésznótákat és bordalokat énekelsz majd
egy keleti dongái mulatóban, és mindenkit lefizetsz, hogy állva tapsoljon minden
dal után.
Nyina halkan felnevetett.
– Vegyük meg a Vadaskertet!
Inej a jövőre és az ő hajócskájára gondolva elvigyorodott.
– Vegyük meg, és gyújtsuk fel!
Egy darabig a hullámokat nézték.
– Készen állsz? – kérdezte Nyina.
Inej örült neki, hogy nem kellett megkérnie rá Nyinát. Feltűrte az ingujját,
mire előbukkant a pávatoll és az alatta lévő foltos bőr.
Csak egy szempillantásba és Nyina ujja hegyének finom érintésébe tellett.
Erős viszketést érzett, de hamar abbamaradt. Mire a bizsergés alábbhagyott, Inej
karján a bőr tökéletesen kisimult, szinte túl egyenletes és hibátlan lett, mintha
valami új testrész lenne.
Inej megérintette a puha bőrt. Csak ennyi, és már készen is volt. Bárcsak
minden sebet ilyen gyorsan be lehetne gyógyítani!
Nyina puszit nyomott Inej arcára.
 – Megkeresem Matthiast, mielőtt a dolgok rosszra fordulnak.
De ahogy a lány elvonult, Inej látta, hogy más oka is volt a távozásra. Az
árboc mellett, az árnyékban Kaz állt. Vastag kabát volt rajta, és varjúfejes
pálcájára támaszkodott. Szinte úgy nézett ki, mintha megint önmaga lenne. Inej
kései a raktérben voltak a többi holmijával együtt. Hiányoztak neki a karmai.
Kaz pár szót súgott oda Nyinának, amitől a grisa meglepve hátrahőkölt. Inej
nem értette, miről beszélnek, de azt látta, hogy feszült vita alakult ki, aztán
Nyina bosszúsan fújt egyet, és eltűnt a hajó gyomrában.
– Mit mondtál Nyinának? – kérdezte Inej, amikor Kaz odament hozzá a
korláthoz.
– Van számára egy feladatom.
– Nemsokára borzasztó megpróbáltatások várnak rá…
– A munkát akkor is el kell végezni.
A mindig gyakorlatias Kaz. Miért is hagyná, hogy az empátia az útját állja?
Lehet, hogy Nyina örülni fog, hogy elterelődik a figyelme.
. Ott álltak együtt a hullámokat bámulva, közéjük telepedett a csend.
– Élünk – szólalt meg végül a fiú.
– Úgy látszik, a megfelelő istenhez imádkoztál.
– Vagy a megfelelő társasággal utaztam.
– Ki tudja, merre visz az utunk? – vont vállat Inej. Kaz nem szólt egy szót
sem, Inejnek mosolyognia kellett. – Nohát! Nem vágsz vissza? Nem neveted ki a
szuli közmondásaimat?
Kaz végighúzta kesztyűs hüvelykujját a korláton.
– Nem.
– Hogyan fogunk találkozni a Kereskedőtanáccsal?
– Amikor már csak pár kilométerre leszünk, Rottyval a kikötőbe evezünk a
hajó csónakján. Keresünk egy kifutófiút, üzenünk Van Ecknek, aztán a
Vellgelukon bonyolítjuk le az üzletet.
Inejt kirázta a hideg. A sziget népszerű volt a rabszolga-kereskedők és
csempészek körében.
– Te választottad, vagy a Tanács?
– Van Eck javasolta.
– Hogyhogy egy kereskedőnek tudomása van a Vellgelukról? – ráncolta Inej a
homlokát.
– Az üzlet az üzlet. Lehet, hogy Van Eck nem egészen az a feddhetetlen
kereskedő, akinek látszik.
Egy ideig csendben álltak, végül Inej megszólalt.
– Hajózást fogok tanulni.
Kaz a homlokát ráncolta, és meglepett pillantást vetett rá.
 – Tényleg? Hogyhogy?
– A pénzemen legénységet akarok fogadni, és fel akarok szerelni egy hajót. –
Már attól, hogy a szavakat kiejtette, hevesen vert a szíve. Az álma még mindig
törékenynek tűnt. Azt akarta, hogy ne érdekelje Kaz véleménye, de mégis tudni
akarta. – Rabszolga-kereskedőkre fogok vadászni.
– Cél – mondta Kaz elgondolkodva. – Tudod, hogy mindet nem tudod
megállítani.
– Ha meg sem próbálom, egyet sem fogok megállítani.
-Akkor kezdem sajnálni a rabszolga-kereskedőket – mondta Kaz. – Fogalmuk
sincs, kivel állnak szemben.
Inej arcát örömében meleg pír öntötte el. Hát, nem Kaz volt az, aki mindig azt
gondolta róla, hogy veszélyes?
Inej a korlátra könyökölt, és állát a tenyerére támasztotta.
– Azért először hazamegyek.
– Ravkába?
A lány bólintott.
– Hogy megkeresd a családodat?
– Igen.
Két napja Inej még annyiban hagyta volna a dolgot, és tiszteletben tartotta
volna kimondatlan egyezségüket, hogy a másik múltját nemigen bolygatják.
Most viszont így szólt:
– Más nem volt, csak a bátyád, Kaz? Hol van az anyád és az apád?
– A hordóbeli kölyköknek nincsenek szüleik. A kikötőben születünk, és a
csatornákból mászunk elő.
Inej megrázta a fejét. Nézte, ahogy a tenger hullámzik és morajlik, minden
hullám egy sóhajnak tűnt. Épp csak hogy sikerült kivennie a látóhatárt ott, ahol a
fekete ég és a még feketébb tenger között hajszálnyi különbség látszott. A saját
szülei jutottak eszébe. Majdnem három éve van távol tőlük. Vajon mennyit
változtak? Lehet még újra a lányuk? Lehet, hogy nem azonnal, de szeretett volna
az apjával a lakókocsi lépcsőjén üldögélni, és a fáról gyümölcsöt enni. Látni
akarta, ahogy az anyja az esti főzés előtt leporolja krétaporos kezét. Hosszú füvű
déli mezőkre és a Szikurzoj-hegység fölötti széles égboltra vágyott. Valami,
amire szüksége volt, ott várt rá. És Kaznak mire van szüksége?
– Nemsokára meggazdagodsz, Kaz. Mit csinálsz majd, ha már nem lesz több
kiontásra váró vér és beteljesítendő bosszú?
– Mindig van új.
– Még több pénz, még több pusztítás, még több leszámolás. Sosem volt más
álmod?
A fiú hallgatott. Vajon mi ölhette ki az összes reményt a szívéből? Talán
sosem tudja meg.
Inej megfordult, hogy elinduljon. Kaz elkapta a kezét, és a korláton tartotta.
Nem nézett Inejre.
– Maradj! – kérte sziklaérdes hangján. – Maradj Ketterdamban, maradj
velem!
Inej lenézett a fiú kesztyűs kezére, amivel az övét szorongatta. Minden
porcikája igent szeretett volna mondani, de ilyen kevéssel nem fogja beérni azok
után, amin keresztülment.
– Mi értelme lenne?
Kaz mély levegőt vett.
– Szeretném, ha maradnál. Azt akarom… Téged akarlak.
– Engem akarsz – ízlelgette Inej a szavakat, és finoman megszorította a fiú
kezét. – És hogyan leszek a tiéd, Kaz?
Ekkor Kaz, szemében vad szenvedéllyel, összeszorított szájjal a lányra
fordította a tekintetét. Ugyanilyen volt az arca, amikor harcolt.
– Hogyan leszek a tiéd? – kérdezte újra a lány. – Tetőtől talpig felöltözve,
kesztyűben, a fejedet félrefordítva, hogy a szánk sose érjen össze?
Kaz elengedte a kezét. Vállát felhúzva, dühös és szégyenkező arccal a tenger
felé fordult.
Talán, mivel Kaz háttal állt neki, Inej végre képes volt kimondani:
– Páncél nélkül leszek a tiéd, Kaz Brekker, vagy sehogy.
Szólalj meg!– kérlelte Inej magában. –Adj valami okot rá, hogy maradjak!
Minden önzése és kegyetlensége ellenére Kaz még mindig az a fiú volt, aki
megmentette. Inej hinni szerette volna, hogy őt is érdemes megmenteni.
A vitorlák megnyikordultak, a felhők a hold felé szálltak, majd újra a lány
köré gyűltek.
Inej otthagyta Kazt a süvítő szélben, a hajnal pedig még mindig messze volt.
 43
Nyina

A FÁJDALMAK HAJNAL UTÁN KEZDŐDTEK. Egy órával később úgy érezte, mintha a
csontjai keresztül akarnának fúródni az ízületein. Ugyanazon az asztalon feküdt,
ahol Inej szúrt sebét gyógyította. Az érzékei még mindig annyira élesek voltak,
hogy érezte a szuli lány vérének fémes illatát a tisztítószer alatt, amit Rotty a fa
lemosására használt. Inej-illata volt.
Matthias ott ült mellette. Próbálta megfogni Nyina kezét, de a fájdalom túl
erős volt, ahogy a fiú bőre az övéhez dörzsölődött, úgy érezte, mintha a nyers
húsához érne hozzá. Minden borzasztónak tűnt, csak a parem édes, pörkölt ízére
tudott gondolni. A torka kapart, a bőre mintha az ellensége lett volna.
Amikor elkezdődött a remegés, Nyina arra kérte Matthiast, hogy menjen el.
– Nem akarom, hogy így láss – mondta, és próbált az oldalára fordulni.
– Nagyon rossz? – kérdezte Matthias, elsöpörve a lány nedves haját a
homlokából.
– Nagyon.
Nyina tudta, hogy lesz ez még rosszabb is.
– Kipróbálod a jurdát?
Kuvej szerint a szokványos jurda kis adagokban segíthet Nyinának átvészelni
a napot.
Nyina a fejét rázta.
-Szeretném… Szeretném… A szentekre! Miért van itt ennyire meleg? – Aztán
fájdalmai ellenére megpróbált felülni. – Ne adj újabb adagot, akármit mondok,
Matthias, akárhogy is könyörgök! Nem akarok olyan lenni, mint Nyesztor, mint
a többi grisa a zárkákban!
– Nyina, Kuvej azt mondta, hogy az elvonásba belehalhatsz. Nem hagylak
meghalni.
Kuvej. A kincstárnál Matthias azt mondta: Olyan, mint mi. Tetszett neki ez a
szó: mi. Választóvonalak és határok nélküli szó, tele reménnyel.
Újra visszahanyatlott. Az egész teste fellázadt, a ruhái mintha
üvegcserepekből lennének.
– Az összes drüskellét megöltem volna.
– Mindannyian hordozzuk a bűneinket, Nyina. Muszáj élned, hogy én az
enyémet jóvátehessem.
– Tudod, ezt nélkülem is csinálhatod.
– De nem akarom – felelte Matthias, fejét a kezébe temetve.
– Matthias – mondta Nyina, és végigsimított a fiú rövidre nyírt haján. Fájt a
mozdulat, fájt az egész világ, fájt Matthiashoz érni, de akkor is hozzáért. Lehet,
hogy soha többé nem lesz rá lehetősége. – Én nem sajnálom.
A fiú megfogta a kezét, és gyengéden megcsókolta a kézfejét. Nyina
megrándult, de amikor Matthias el akarta engedni, még erősebben szorította.
– Maradj! – zihálta, a szeméből könny csörgött. – Maradj a végéig.
– Sőt még azután is, mindig – felelte a fiú.
– Szeretném megint biztonságban érezni magam. Haza akarok menni
Ravkába.
– Akkor majd oda viszlek. Mazsolát gyújtogatunk, vagy akármit, amivel ti
pogányok szórakoztok.
– Bigott – mondta a lány elhaló hangon.
– Boszorkány.
– Barbár.
– Nyina – suttogta a fiú –, vörös madárka, ne menj el!
 44
Jesper

AHOGY A SZKÚNERREL DÉL FELÉ HALADTAK, olyan volt, mintha az egész

legénység virrasztáson lett volna. Mindenki suttogva beszélt, és csendesen,
lopakodva járt a fedélzeten. Jesper is ugyanúgy aggódott Nyináért, mint bárki
más – talán Matthiast kivéve, de ezt a tiszteletteljes csendet nehéz volt elviselni.
Kellene valami, amire lőhetne.
A Ferolind olyan volt, mint egy szellemhajó. Matthias elvonult Nyinával, és
Wylant kérte meg, hogy segítsen neki a lányt ápolni. Bár Wylan nem volt oda a
vegyészetért, de többet tudott az oldatokról és a vegyületekről, mint Kuvejen
kívül bárki más a legénységből, és Matthias a felét sem értette annak, amit Kuvej
mondott. Jesper azóta nem látta Wylant, hogy elmenekültek a djerholmi
kikötőből, és el kellett ismernie, hogy hiányzott neki, hogy nem bosszanthatta a
kereskedőporontyot. Kuvej elég barátságosnak tűnt, de csak törve beszélt
kerchiül, és úgy tűnt, nem kenyere a sok beszéd. Néha csak úgy megjelent éjjel a
fedélzeten, és a hullámokat bámulva szótlanul álldogált Jesper mellett. Kicsit
idegesítő volt. Egyedül Inejnek volt kedve bárkivel beszélgetni, mert úgy tűnt,
erősen érdeklődni kezdett mindenféle tengerészettel kapcsolatos dolog iránt.
Ideje legnagyobb részében Spechttel és Rottyval a csomókat és a vitorlák
működését tanulmányozta.
Jesper mindig is tudta, hogy nagy eséllyel egyáltalán nem fognak hazatérni
erről az útról, hanem a Jégudvar zárkáiban vagy karóra tűzve végzik, de úgy
képzelte, hogy ha mégis sikerül véghez vinniük ezt a lehetetlen feladatot,
megmentik Bo Jul-Bajurt, és feljutnak a Ferolind fedélzetére, akkor a visszaút
Ketterdamig mulatozással fog telni. Megisznak mindent, amit Spechtnek sikerült
elraktároznia a hajón, megeszik Nyina maradék karamelláit, és felidézik a meleg
helyzeteket meg az apró győzelmeiket. Azt viszont egyáltalán nem láthatta előre,
hogy a kikötőben sarokba szorítják őket, azt pedig, amit Nyina tett a
megmentésükre, még annyira sem tudta volna elképzelni.
Jesper aggódott Nyina miatt, de ha rá gondolt, bűntudata támadt. Amikor
felszálltak a szkúnerre, és Kuvej elmagyarázta a parem hatását, egy vékonyka
hang a bensejében arra biztatta, hogy ajánlkozzon fel, hogy ő is bevesz a szerből.
Bár csak képzetlen fabrikátor volt, lehet, hogy segíthetett volna kivonni a
paremet Nyina szervezetéből, és megszabadítani a lányt. De ez egy hős hangja
volt, és Jesper már régóta nem úgy gondolta, hogy egy hős veszett volna el
benne. A francba is! Egy hős önként jelentkezett volna, hogy bevegye a paremet,
amikor a kikötőnél a fjerdaiakkal néztek farkasszemet.
Amikor Kerch végre feltűnt a látóhatáron, Jesperen a megkönnyebbülés és a
lázas izgalom furcsa keveréke lett úrrá. Az életük alaposan meg fog változni, és
az egész még mindig nem tűnt valódinak.
Horgonyt vetettek, és amikor beesteledett, Jesper arra kérte Kazt, hadd
mehessen vele és Rottyval a csónakon az Ötödik kikötőbe.
Nem volt Jesperre szükségük, de ő már alig várta, hogy történjen valami.
Ketterdam zűrzavara semmit sem változott: hajók rakodták ki az árut, turisták
és szabadságos katonák özönlöttek ki a hajókból, majd nevetve és egymásnak
kiabálva a Hordó felé vették az irányt.
– Ugyanolyannak tűnik, mint amikor itt hagytuk – közölte Jesper.
Kaz felhúzta a szemöldökét. Újra fényes szürke-fekete felöltőt és makulátlan
nyakkendőt viselt.
– Mire számítottál?
– Nem is tudom – ismerte el Jesper.
Mégis másképpen érezte magát, még a gyöngyház markolatú revolverei
ismerős súlyával az övében és puskával a hátán is. Folyton a hullámhívó nő járt
a fejében, aki a drüskellék udvarán fekete foltos arccal üvöltött. Jesper lenézett a
kezére. Vajon akar fabrikátor lenni? Úgy élni, mint ők? Nem tehet arról, hogy
minek született, de vajon akarja-e fejleszteni az erejét, vagy inkább továbbra is
eltitkolja?
Kaz a dokknál hagyta Jespert és Rottyt, és elment, hogy kifutófiút kerítsen,
aki elvinné az üzenetet Van Ecknek. Jesper vele akart menni, de Kaz utasította,
hogy maradjon a helyén. Jesper bosszankodott, aztán arra használta az alkalmat,
hogy kinyújtóztassa a lábát, miközben érezte, hogy Rotty figyeli. Halványan az
volt az érzése, hogy Kaz megbízta Rottyt azzal, hogy tartsa rajta a szemét. Vajon
Kaz azt hiszi, hogy egyenesen a legközelebbi játékbarlangba vágtat?
Felnézett a felhős égre. Mi tagadás, nagy volt a kísértés. Viszketett a tenyere,
hogy végre kártyalapot tartson a kezében. Lehet, hogy tényleg el kellene tűnnie
Ketterdamból. Ha meglesz a pénze, és kifizeti az adósságait, a világon bárhová
eljuthat, akár Ravkába is. Nyina remélhetőleg meggyógyul, és amikor újra a régi
lesz, Jesper leülhet vele, és kitalálhatják, hogyan legyen. Egyelőre semmi
elköteleződés, de legalább elmehet oda látogatóba, nem igaz?
Fél óra múlva Kaz egy üzenettel tért vissza, amiben megerősítették, hogy a
Kereskedőtanács képviselői másnap napnyugtakor találkoznak velük a
Vellgelukon.
– Idenézz! – tartotta a papírt Jesper orra alá. A találkozóról szóló rész után ez
állt: Minden elismerésünk! Az országuk köszönetet mond önöknek!
A szövegtől Jesper melle furcsán elszorult, de elnevette magát, és így szólt:
– Amennyiben az országom készpénzben fizet. Tud róla a Tanács, hogy a
tudós meghalt?
– Az egész benne volt a Van Ecknek küldött üzenetben – mondta Kaz. –
Megírtam, hogy Bo Jul-Bajur meghalt, de a fia él, és a jurdaparemen dolgozott a
fjerdaiak számára.
– Van Eck alkudozott?
– Az üzenetben nem. Kifejezte „mélységes aggodalmát”, de az árról egy szót
sem szólt. Mi elvégeztük a munkánkat, meglátjuk, hogy megpróbál-e lefaragni
az árból, amikor a Vellgelukra érünk.
Amikor visszafelé eveztek a Ferolindre, Jesper megkérdezte:
– Wylan velünk jön a Van Eckkel való találkára?
– Nem – felelte Kaz, ujjaival pálcája varjúfején dobolva. – Matthias velünk
lesz, és valakinek Nyinával kell maradnia. Különben is, ha Wylant arra kell
használnunk, hogy az apját sarokba szorítsuk, akkor jobb, ha nem terítjük ki túl
korán a lapjainkat.
Logikusnak tűnt, és akármi miatt rúgta is össze a port Wylan az apjával,
Jesper szerint nem valószínű, hogy a Söpredék és Matthias előtt akarja ezt
kitárgyalni.
Jesper egész éjszaka nyugtalanul forgolódott a függőágyában, majd párás,
szürke hajnalra ébredt.
– Makacs egy égbolt – mormogta Inej a Vellgeluk felé sandítva. Igaza is volt,
a látóhatáron nem volt egy szál felhő sem, a levegő mégis tele volt nedvességgel,
mintha a viharnak egyszerűen nem akaródzna kialakulnia.
Jesper az üres fedélzetet pásztázta. Gondolta, Wylan esetleg feljön, hogy
elkísérje őket, de Nyinát nem lehetett egyedül hagyni.
– Hogy van? – kérdezte Matthiast.
– Gyenge – felelte a fjerdai. – Nem tudott aludni, de sikerült belediktálnunk
némi húslevest, és úgy tűnik, a gyomrában maradt.
Jesper tudta, hogy önző és idióta, de az a kicsinyes gondolata támadt, hogy
vajon Wylan nem szánt szándékkal kerülte-e őt a hazafelé úton. Lehet, hogy
most, hogy a munkát elvégezték, és hamarosan megkapja a zsákmány rá eső
részét, már nem akar bűnözőkkel cimborázni.
– Hol a hajó másik csónakja? – kérdezte Jesper, amikor ő, Kaz, Matthias, Inej
és Kuvej Rotty társaságában elevezett a Ferolindtől.
– Javítás alatt – felelte Kaz.
A Vellgeluk olyan lapos volt, hogy a vízben evezve alig lehetett látni. A sziget
kevesebb mint másfél kilométer széles, kopár homok- és sziklafolt volt, amit
csak az Arapálytanács által használt régi torony romos alapjairól lehetett
felismerni. A csempészek Vellgeluknak, „jó szerencsének” hívták a hajdani
obeliszktorony alapja körül még mindig látható festményekről. Az aranyszínű
körök pénzérméket, Ghezen pártfogásának jelképeit ábrázolták, aki az ipar és a
kereskedelem istene volt. Jesper és Kaz korábban is járt már a szigeten, hogy
csempészekkel találkozzon. A sziget messze volt a ketterdami kikötőktől, a
kikötői őrség őrjáratai ide már rég nem terjedtek ki, és nem volt rajta épület vagy
rejtett öböl, ahonnan rajtaütést lehetett volna szervezni. Ideális találkozóhely
óvatos felek számára.
A sziget ellenkező oldalán egy brigantina horgonyzott, vitorlája
hasznavehetetlenül lógott. Jesper már figyelte, ahogy lassan közeledik
Ketterdamból a kora hajnali fényben, és ahogy apró fekete pontja behemót
pacává nő a látóhatáron. Miközben az evezőkkel lapátoltak, Jesper hallotta,
ahogy a tengerészek kiáltoznak egymásnak. A legénység most egy férfiakkal teli
evezős csónakot eresztett le a hajó oldalán.
Amikor a saját csónakjuk partot ért, Jesper és a többiek kiugrottak belőle, és
kihúzták a homokra. Jesper ellenőrizte a revolvereit, és látta, hogy Inej ujjai
végigzongoráznak a késein, miközben hangtalanul mozgatja a száját. Matthias
megigazította a hátára szíjazott puskát, és megmozgatta óriási vállait. Kuvej csak
csendben nézte őket.
– Jól van! – mondta Kaz. – Gyerünk, gazdagodjunk meg!
– Nincs gyász! – mondta Rotty, aki letelepedett, hogy a csónaknál várja meg
őket.
– Nincs temetés! – felelték rá.
A sziget közepe felé vették az irányt, Kuvej Kaz mögött, utánuk pedig Jesper
és Inej. Ahogy közelebb értek, Jesper meglátta, hogy valaki közeledik fekete
kereskedőöltözetben, egy magas, sötét haját tarkóban összefogva hordó shu férfi
társaságában. Őket lila kabátos stadwatchkontingens követte, mindegyikük
gumibottal és ismétlőpuskával volt felszerelkezve. Közöttük két férfi nehéz ládát
cipelt, meg-megrogyva a súly alatt.
– Szóval így néz ki harmincmillió kruge – nyugtázta Kaz.
Jesper elismerően füttyentett.
 – Reméljük, a csónak nem süllyed el.
– Csak maga jött, Van Eck? – kérdezte Kaz a fekete kereskedőruhás férfit. – A
Tanács többi tagja nem vette a fáradságot?
Szóval ez Jan Van Eck. Szikárabb volt, mint Wylan, a homlokán pedig erősen
kopaszodott, de Jespernek szembetűnt a hasonlóság.
– A Tanács úgy vélte, hogy erre a feladatra én vagyok a legalkalmasabb
személy, mivel korábban is én kötöttem meg az alkut.
– Csinos kis tű – pillantott Kaz a Van Eck nyakkendőjébe tűzött rubintra. –
Bár nem olyan szép, mint a másik.
– A másikat örököltem – felelte Van Eck kissé lebiggyedő szájjal.
– Nos? – fordult oda a shu férfihoz.
– Ez Kuvej Jul-Bo – erősítette meg a shu. – Egy éve már, hogy nem láttam.
Eléggé megnyúlt azóta, de kiköpött mása az apjának.
– Mondott valamit Kuvejnek shu nyelven, és meghajolt.
Kuvej Kazra nézett, aztán ő is meghajolt. Jesper látta, hogy a homlokán
izzadságcseppek csillognak.
– Bevallom, meglepett, Brekker úr – mosolygott Van Eck. – Meglepett, de
meg is örvendeztetett.
– Nem gondolta, hogy sikerrel járunk.
– Mondjuk úgy, hogy magas kockázatú fogadásnak tartottam.
– Akkor ezért biztosította be a tétjét?
– Á, szóval beszélt Pekka Rollinsszal.
– Elég beszédes egy fickó, ha az ember a megfelelő hangulatban találja –
mondta Kaz, és Jesper emlékezett rá, hogy Kaznak véres volt az inge a
börtönben. – Azt mondta, hogy maga őt és a Tízes Oroszlánokat is felbérelte
arra, hogy megszerezzék Jul-Bajurt a Kereskedőtanács számára.
Jesperen hirtelen aggodalom suhant át, vajon mit mondhatott még Rollins
Kaznak.
– Biztos, ami biztos alapon – vonta meg a vállát Van Eck.
– És miért is zavarná, ha egy rakás csatornapatkány halomra öli egymást a
zsákmány utáni hajszában?
– Tudtuk, hogy kevés esély van rá, hogy bármelyik csapat sikerrel járjon.
Mint szerencsejátékos, remélem, megérti.
Jesper viszont sosem gondolt Kazra szerencsejátékosként. Egy
szerencsejátékos a szerencsére is bíz valamit.
– A harmincmillió kruge majd enyhíti a csalódást – felelte Kaz.
Van Eck intett a mögötte álló őröknek, akik felemelték a ládát, és letették Kaz
elé. A fiú melléguggolt, és felnyitotta a tetejét. Jesper még távolabbról is látta a
halványlila színű, három repülőhallal díszített kerchi bankjegykötegeket, ahogy
szép egymást követő sorokban sorakoztak, rajtuk viasszal lepecsételt
papírszalag.
Inej mély levegőt vett.
– Még a pénzeteknek is furcsa színe van – közölte Matthias.
Jesper legszívesebben végigsimogatta volna ezeket a csodás kötegeket,
fürödni akart bennük.
– Azt hiszem, kicsordult a nyálam.
Kaz kivette az egyik köteget, és kesztyűs kezével végigsimította, aztán lejjebb
ásott a ládában, nehogy Van Eck megpróbálja átverni őket.
– Mind itt van – jelentette ki.
Hátrafordította a fejét, és előreintette Kuvejt. A fiú tett pár lépést, aztán Van
Eck odaintette magához, és megveregette a vállát.
Kaz felemelkedett.
– Van Eck, szívesen mondanám, hogy örvendtem a találkozásnak, de ennyire
nem hazudok jól. Most pedig indulunk.
– Attól tartok, Brekker úr, ezt nem engedhetem meg – lépett Van Eck Kuvej
elé.
– Valami gond van? – kérdezte Kaz a pálcájára támaszkodva, és várakozva
nézett Van Eckre.
– Több is van éppen itt előttem, és kizárt, hogy bármelyikük is elhagyja a
szigetet.
Van Eck előkapott egy sípot a zsebéből, és magas, éles füttyjelet adott. Ebben
a pillanatban a szolgái kivonták a fegyverüket, és csak úgy a semmiből szél
kerekedett. Természetellenes, süvítő szélvihar támadt, ami végigsöpört az apró
szigeten, a tenger pedig emelkedni kezdett.
A brigantina evezős csónakjánál álló tengerészek kezüket az ég felé emelték a
mögöttük felemelkedő hullámok láttán.
– Hullámhívók! – kiáltotta dühösen Matthias, és a puskájáért nyúlt.
Ekkor két újabb alak szállt fel a brigantina fedélzetéről.
– Szélhívók! – kiabálta Jesper. – Paremet használnak!
A szélhívók légörvényt kavarva maguk körül az égbolton köröztek.
– Maga megtartott valamennyit abból az adagból, amit Jul-Bajur a Tanácsnak
küldött – konstatálta Kaz, és sötét szeme vonallá szűkült.
A szélhívók felemelték a kezüket, mire a szél élesen felsivított.
Jesper a revolverei után nyúlt. Hát nem arra vágyott, hogy lövöldözhessen
valamire? Azt hiszem, ez a hely szerencsét hoz – gondolta Jesper, és izgatott
várakozás töltötte el. – Úgy tűnik, mindjárt teljesül a kívánságom.
 45
Kaz

– ALKUT KÖTÖTTÜNK, VAN ECK! – kiáltotta oda Kaz az egyre jobban tomboló
viharban. – Ha a Kereskedőtanács nem tartja tiszteletben az alku rá vonatkozó
feltételeit, a Hordóban többé senki nem fog magukkal üzletelni. A szavuk egy
fabatkát sem ér majd.
– Ez akkor lenne gond, Brekker úr, ha a Tanács bármit is tudna erről az
üzletről.
A felismerés hidegzuhanyként zúdult rá.
– A Tanács soha nem is volt benne – mondta Kaz. Hogy is hihette el, hogy a
Kereskedőtanács áldást adott Van Eck tervére? Mert gazdag, becsületes
kereskedő? Mert a saját szolgáit és katonáit a stadwatch lila egyenruhájába
öltöztette? Van Eck nem valami kormányépületben, hanem egy kereskedő
karantén miatt lezárt házában találkozott Kazzal, egy kis díszlettel mégis sikerült
a fiút csőbe húznia. Ez az egész már megint olyan volt, mint Hertzoon és a
kávéháza, csakhogy Kaz most már idősebb volt, és okosabb lehetett volna.
– Magának kellett Jul-Bajur, és magának akarta megszerezni a parem képletét
is.
Van Eck könnyedén bólintva elismerte az igazságot.
– A semlegesség olyan fényűzés, amit Kerch már túl régóta élvez. A Tanács
tagjai azt hiszik, hogy a vagyonuk megvédi őket, hogy hátradőlve
számolgathatják a pénzüket, miközben a világ egymással civakodik.
– Maga viszont okosabb ennél.
– Az is vagyok. A jurdaparem nem olyan titok, amit tartogatni lehet, aztán
kitörölni, vagy el lehet rejteni egy zemeni határ menti faházikóban.
– Szóval a kereskedelmi útvonalak és piacok összeomlásáról tartott
előadása…
– Ó, az mind be fog következni, ahogy megjósoltam, Brekker úr. Számítok is
rá. Amint a Tanács megkapta Bo Jul-Bajur üzenetét, azonnal megkezdtem Novji
Zemben jurdaföldek felvásárlását. Amikor a parem titka napvilágot lát, minden
ország, minden kormány azonnali készleteket akar majd, hogy használhassa a
grisáin.
– Káosz – mondta Matthias.
– Igen – nyugtázta Van Eck. – A káosz elérkezik, én fogom irányítani, és
iszonyatosan meggazdagszom belőle.
– Ezzel világszerte rabszolgasorsra és halálra ítéli a grisákat – vetette közbe
Inej.
Van Eck felvonta a szemöldökét.
– Hány éves maga, kislány? Tizenhat? Tizenhét? A nemzetek hol
felemelkednek, hol elbuknak. A piacok létrejönnek, aztán eltűnnek. Amikor a
hatalom máshová kerül, valaki mindig megsínyli.
– Amikor a profit máshová kerül – vágott vissza Jesper.
– Hát, a kettő nem egy és ugyanaz? – kérdezte Van Eck kissé zavart
tekintettel.
– Amikor a Tanács rájön… – kezdte Inej.
– A Tanács sosem tudja meg – jelentette ki Van Eck. – Mit gondolnak, miért
választottam a bajnokaimat a Hordó csőcselékéből? Persze elismerem, hogy
leleményesek, és sokkal eszesebbek, mint bármelyik zsoldos, de ami ennél is
fontosabb: senkinek nem fognak hiányozni.
Van Eck felemelte a kezét. A hullámhívók megforgatták a karjukat. Kaz
kiáltást hallott, és amikor megfordult, látta, hogy Rotty fölé bukóhullám
emelkedik. A hullám lecsapott a csónakra, és darabokra törte, Rotty pedig
fedezékbe ugrott.
– Egyikük sem jut ki erről a szigetről, Brekker úr. Mind eltűnnek a föld
színéről, és a kutya sem törődik magukkal.
Újra felemelte a kezét, mire a hullámhívók akcióba lendültek. Hatalmas
hullám indult meg a Ferolind felé.
– Ne! – kiáltotta Jesper.
– Van Eck! – kiáltotta Kaz. – A fia a hajón van!
Van Eck Kazra meredt, aztán megfújta a sípját. A hullámhívók további
utasításra várva mozdulatlanná dermedtek. Van Eck kelletlenül leeresztette a
kezét, mire a hullámhívók intésére a hullám ártalmatlanra mérséklődött, a
felkavart tenger éppen hogy csak megcsapta a Ferolind oldalát.
– A fiam? – kérdezte Van Eck.
– Wylan Van Eck.
– Brekker úr, ön bizonyára tudja, hogy a fiamnak hónapokkal ezelőtt kitettem
a szűrét.
 – Tudom, hogy amióta elment, minden héten írt neki levelet, amiben arra
kérte, hogy térjen haza. Ez nem olyan emberre vall, aki nem törődik egyetlen fia
és örököse sorsával.
Van Eck felnevetett. Kedélyes, szinte vidám volt a nevetése, de az éle
keserűen csengett.
– Hadd meséljek magának a fiamról – mondta, a szót úgy kiköpve, mintha
mérgezné a száját. – Ő volt egész Kerch leghatalmasabb vagyonának, egy olyan
birodalomnak a várományosa, ami az egész földkerekséget behálózó hajózási
útvonalakból áll. Ezt a birodalmat apám és az apám apja építette fel. De a fiam, a
fiú, aki e felett a birodalom felett uralkodhatott volna, képtelen arra, amit egy
hétéves is kiráz az ujjából. Tud egyenleteket megoldani, tud festeni, és remekül
fuvolázik. Amire a fiam képtelen, Brekker úr, az az olvasás. Nem tud írni. A
világ minden tájáról elhozattam a legjobb nevelőket. Próbálkoztam
szakorvosokkal, különféle tonikokkal, veréssel és hipnózissal, de ellenállt a
tanításnak. Végül el kellett fogadnom, hogy Ghezen azt az átkot mérte rám, hogy
a gyermekem idióta legyen. Wylan olyan fiú, akiből sosem lesz férfi. Szégyent
hoz a házamra.
– A levelek… – vetette közbe Jesper, és Kaz látta, hogy az arca elborul a
haragtól. – Maga nem könyörgött neki, hogy térjen haza, hanem kigúnyolta őt!
Jespernek igaza volt. Ha ezt olvasod, tudod, mennyire szeretném, hogy itthon
legyél. Minden levél egy arculcsapás volt Wylannek, valamiféle kegyetlen tréfa.
– De hát mégis a fia – mondta Jesper.
– Dehogy, inkább ballépés, amit hamarosan helyrehozok. Csodálatos fiatal
feleségem gyermeket vár, és akár fiú, akár lány, még ha szarva lesz is, az a
gyermek lesz az örökösöm, nem valami agya-lágyult félnótás, aki képtelen
elolvasni egy templomi énekeskönyvet, nem is beszélve az üzleti főkönyvekről,
nem egy tökfilkó, aki nevetség tárgyává teszi a Van Eck nevet.
– Maga a tökfilkó! – mordult rá Jesper. – A fiú okosabb, mint mi itt
mindannyian együttvéve, és jobb apát érdemel, mint maga!
– Érdemelt volna – felelte Van Eck, és kétszer belefújt a sípjába.
A hullámhívók nem tétováztak. Mielőtt bárki tiltakozásra nyithatta volna a
száját, két óriási vízfal emelkedett fel és rohant a Ferolind felé. Hangos
reccsenéssel kétfelől összeroppantották a hajót, roncsokat szórva szerteszét.
Jesper magából kikelve ordított, és felemelte a puskáját.
– Jesper, vissza! – parancsolt rá Kaz.
– Megölte őket! – kiabálta Jesper eltorzult arccal. – Megölte Wylant és
Nyinát!
– Jesper, nyugodj meg! – mondta Matthias csendesen, és a kezét Jesper
karjára tette.
Jesper visszanézett a háborgó hullámokra, a törött árbócdarabokra és
vitorlafoszlányokra, oda, ahol az előbb még hajó ringott.
– Nem… Nem értem.
– Bevallom, magam is meg vagyok döbbenve, Brekker úr – közölte Van Eck.
– Semmi sírás? Semmi jogos tiltakozás az odaveszett legénység miatt? Ridegre
nevelik magukat ott a Hordóban.
– Ridegre és óvatosra – közölte Kaz.
– Úgy tűnik, nem elég óvatosra, de legalább nem fog sokáig élni, hogy a
hibáin rágódjon.
– Mondja csak, Van Eck, tart majd bűnbánatot? Ghezen nem nézi jó szemmel
a szerződésszegést.
Van Eck orrlyuka kitágult a haragtól.
– Mit adott maga a világnak, Brekker úr? Adott-e vagyont, jólétet? Dehogy!
Maga elvesz a becsületes férfiaktól és nőktől, és csak magát szolgálja. Ghezen
azokat veszi pártfogásában, akik megérdemlik, akik várost építenek, nem pedig a
patkányokat, akik kirágják alóla az alapozást. Engem és a tevékenységemet az
áldása kíséri. Maga elpusztul, én pedig felemelkedem. Ez Ghezen akarata.
– Csak egy a bökkenő, Van Eck. Ehhez Kuvej Jul-Bóra is szüksége van.
– És hogy fogja elvenni tőlem? Maguknál kevesebb a fegyver, és be vannak
kerítve.
– Nem kell elvennem, ugyanis soha nem is volt magánál. Ez itt nem Kuvej
Jul-Bo.
– Ez legjobb esetben is csak egy szánalmas kis blöff.
– Nem szoktam túl jól blöffölni, igaz, Inej?
– Általában nem.
– És miért nem? – húzta el Van Eck a száját.
– Mert inkább csalni szokott – közölte tökéletes anyanyelvi kerchi kiejtéssel a
fiú, aki nem Kuvej Jul-Bo volt.
A hangjára Van Eck riadtan kapta fel a fejét, és Jesper is összerezzent.
– Ide a pénzzel, Kaz! – tartotta előre a shu fiú a kezét.
– Utálok fogadást elveszíteni – sóhajtott fel Kaz. – Tudja, Van Eck, Wylan
fogadott velem, hogy maga lelkiismeret-furdalás nélkül kioltaná az életét. Lehet,
hogy szentimentális vagyok, de nem gondoltam, hogy egy apa ilyen kőszívű
lehet.
Van Eck rámeredt Kuvej Jul-Bóra, vagyis a fiúra, akit annak hitt. Kaz látta,
hogy küszködik azzal a ténnyel, hogy Wylan hangját Kuvej szájából hallja.
Jesper ugyanilyen hitetlenkedve bámult, ő majd magyarázatot kap, miután Kaz
megkapja a pénzét.
 – Ez lehetetlen – közölte Van Eck.
Annak is kellett volna lennie. Nyina legjobb esetben elfogadható szabó volt,
de a jurdaparem hatása alatt, ahogy Van Eck fogalmazott egyszer: Olyan dolgok
válnak lehetővé, amiknek egyszerűen nem kellene lehetségesnek lenniük. Előttük
Kuvej Jul-Bo közel tökéletes másolata állt, de a hangja, a modorosságai és – bár
Kaz látta a félelmet és a fájdalmat aranybarna szemében – meglepő bátorsága
Wylané volt.
A djerholmi kikötő csatája után a kereskedőporonty odajött Kazhoz, és
figyelmeztette, hogy őt nem lehet majd az apja befolyásolására használni. Wylan
vörös arccal, szinte dadogva adta elő, mi az az állítólagos „átok”, ami rajta ül.
Kaz csak megvonta a vállát: van, aki költő, van, aki gazdálkodó, van, aki gazdag
kereskedő. Wylan képes volt felvázolni egy tökéletes homlokzati rajzot, egy
kapu alkatrészeiből és összeguberált ékszerdarabokból olyan fúrót tudott
készíteni, ami áthatolt a grisaüvegen. Akkor meg kit érdekel, hogy nem tud
olvasni?
Kaz azt hitte, hogy a fiú kerek perec elutasítja azt az ötletét, hogy az arcát
Kuvejhez hasonlóra szabják át. Egy ilyen szélsőséges átalakítás meghaladta
minden olyan grisa erejét, aki nem használt paremet.
– Lehet, hogy örökre ilyen marad – figyelmeztette Kaz.
Wylan nem törődött vele.
– Meg kell tudnom. Egyszer s mindenkorra meg kell tudnom, igazából mit
gondol rólam az apám.
Most aztán megtudta.
Van Eck nagy szemeket meresztett Wylanre, arcában a fia vonásait keresve.
– Ez lehetetlen.
– Talán imádkozz Ghezenhez, hogy világosítsa meg az elmédet, apám –
közölte Wylan, és átvonult Kaz oldalára.
Wylan kicsit magasabb volt, mint Kuvej, az arca pedig kissé kerekdedebb, de
Kaz látta őket egymás mellett, és rendkívülinek találta a hasonlóságot. Nyina
szinte hibátlan munkát végzett a hajón, még mielőtt az első különleges eufória
kezdett volna eltűnni.
Van Eck arcán tomboló harag villant át.
– Te semmirekellő! – sziszegte Wylan felé. – Tudtam, hogy félnótás vagy, de
hogy áruló is?!
– Ha félnótás lennék, akkor a hajón vártam volna meg, hogy darabokra zúzz.
Ami pedig az „árulót” illeti, az előbbi pár perc alatt nagyobb szidalmakat is a
fejemhez vágtál.
– Gondoljon csak bele – fordult Kaz Van Eckhez –, mi lett volna, ha az igazi
Kuvej Jul-Bo azon a hajón van, amit az előbb fogpiszkálóvá aprított.
 – Hol van Kuvej Jul-Bo? – kérdezte Van Eck nyugodt hangon, de a nyaka már
olyan volt a méregtől, mint a főtt rák.
– Engedje meg, hogy biztonságban elhagyjuk a szigetet a fizetségünkkel,
azután örömmel elmondom.
– Ebből a kutyaszorítóból nem kerül ki, Brekker. A kis csapata semmi a
grisáimhoz képest.
– Öljön meg, és sosem találja meg Kuvejt – vonta meg a vállát Kaz.
Úgy tűnt, Van Eck elgondolkozott ezen, aztán hátralépett.
– Őrök, hozzám! – kiáltotta. – Öljetek meg mindenkit, kivéve Brekkert!
Kaz azonnal észrevette, amikor elkövette a hibát. Mindannyian tudták, hogy a
dolgok idáig fajulhatnak. Bíznia kellett volna a csapatában. A szemét nem lett
volna szabad elfordítania Van Eckről. Ehelyett a fenyegetés pillanatában, amikor
kizárólag a harcra kellett volna gondolnia, Inejre nézett.
Van Eck pedig meglátta. A férfi megfújta a sípját, és így kiáltott:
– Hagyjátok a többieket! Fogjátok a pénzt és a lányt!
Maradj, ahol vagy!- súgták Kaz ösztönei. Van Ecknél van a pénz, ő a kulcs,
Inej tud magára vigyázni, ő csak egy gyalog, nem a zsákmány. De már fordult is,
és rohant a lány felé, miközben a grisák lecsaptak.
Először a hullámhívók értek oda hozzá: köddé váltak, aztán a lány mellett
öltöttek újra alakot, de bolond az, aki Inejt közelharcban akarja elfogni. A
hullámhívók gyorsak voltak, a lány után kapkodva eltűntek, majd újra
megjelentek, de Inej volt a Kísértet, és a kései szívet, torkot és lépet találtak. Vér
spriccelt a homokra, a hullámhívók pedig egy-egy csomóban a földre zuhantak.
Kaz a szeme sarkából mozgást látott: egy szélhívó száguldott Inej felé.
-Jesper! – kiáltotta Kaz.
Jesper tüzelt, mire a szélhívó a földre zuhant.
A következő szélhívó okosabb volt. Alacsonyan repült feléjük a romok felett.
Jesper és Matthias tüzet nyitott rá, de lövéskor a nap szembe sütött, és még
Jesper sem tudott vakon célozni.
A szélhívó odaszáguldott Inejhez, felkapta, és felrepült vele az ég felé.
Maradj nyugton! – utasította magában Inejt Kaz előhúzott pisztolya mögül. A
lány viszont nem maradt nyugton, megpördült, és megsuhintotta a karját. A
távolból hallatszott, hogy a szélhívó felordít. Elengedte Inejt, aki fejjel előre a
homok felé zuhant. Kaz minden logikát és tervet mellőzve felé rohant.
Valami homályos folt suhant el a szeme előtt. Egy harmadik szélhívó csapott
le a magasból, és mielőtt még nekiütközött volna, megragadta Inejt, és erőteljes
csapást mért a fejére. Kaz látta, hogy Inej teste elernyed.
– Szedjétek le! – ordította Matthias.
– Ne! – kiáltotta Kaz. – Ha lelőjük, Inej is leesik!
 A grisa a lánnyal a karjában felfelé menekülve kikerült a lőtávolságból.
Nem volt mit tenni, csak álltak, és bambán nézték, ahogy a lány alakja egyre
kisebb lesz az égen: először távoli holdnak, aztán halvány csillagnak látszott,
végül pedig eltűnt a szemük elől.
Van Eck őrei és grisái bekerítették őket. A kereskedőt és a ládányi krugét a
levegőbe emelve a várakozó brigantinára vitték. A bosszú Jordie-ért, mindaz,
amiért Kaz annyi erőfeszítést tett, most kicsúszott a kezei közül, de nem
érdekelte.
– Egy hetetek van rá, hogy elhozzátok az igazi Kuvejt – kiáltotta Van Eck –,
vagy Fjerdában is hallani fogják a lány sikoltozását. És ha ez még mindig nem
hat meg benneteket, akkor el fogom hinteni, hogy nálatok van a világ
legértékesebb túsza. Az összes banda, kormány, csempész és kém a nyomotokba
és a Söpredék nyomába ered. Sehová nem tudtok majd elrejtőzni.
– Kaz, lelőhetném – ajánlotta Jesper, pisztolyait a tokjukba dugva, és
előkapva a puskáját. – Van Eck még mindig lőtávolban van.
Azzal pedig minden odaveszne: Inej, a pénz, minden.
– Ne! – intette le Kaz. – Hadd menjenek.
A tengeren egyetlen hullám sem látszott, szellő sem rebbent, de Van Eck
megmaradt szélhívói szelet dagasztottak a vitorlákba, így hajtották előre a hajót.
Kaz nézte, ahogy a brigantina a vizet szelve Ketterdam, a biztonság, a Van
Eck feddhetetlen kereskedőhírnevére épülő erőd felé siklik. Úgy érezte, mintha a
zelverstraati ház elsötétített ablakain bámulna be. Megint tehetetlennek érezte
magát. Nem a megfelelő istenhez imádkozott.
Jesper lassan leeresztette a puskáját.
– Van Eck katonákat és grisákat fog küldeni Kuvej keresésére – közölte
Matthias.
– Nem fogja megtalálni, és Nyinát sem.
Sem a Deszkában, sem bárhol máshol a Hordóban, sem Ketterdamban. Az
előző éjjel Kaz parancsot adott Spechtnek, hogy a második csónakkal – azzal,
amelyikről azt állította Jespernek, hogy javítás alatt van – vigye el Kuvejt és
Nyinát a Ferolindről. Biztonságosan elrejtőztek a Pokol Kapuja régi
börtöntornya alatti elhagyott ketrecekben. Amikor Kaz a kikötőben járt, hogy
érintkezésbe lépjen Van Eckkel, utánakérdezett egy-két dolognak. A Pokolparádé
katasztrófája után a ketreceket elárasztották, hogy megtisztítsák őket az
állatoktól és a tetemektől, azóta pedig üresen álltak. Matthiasnak nagyon nem
tetszett, hogy Nyina bárhová is nélküle menjen, különösen a jelenlegi
állapotában, de Kaz meggyőzte, hogy ha a lányt és Kuvejt a Ferolind fedélzetén
hagyják, akkor veszélynek teszik ki őket.
Kaz elcsodálkozott a saját ostobaságán. Annyi esze sincs, mint egy hajóról
frissen leszállt palimadárnak, aki a Keleti Dongán akar meggazdagodni. A
legfontosabb sebezhető pontja ott állt éppen mellette, most pedig eltűnt.
Jesper Wylant bámulta, szemével fekete haját, aranybarna szemét pásztázta.
– Miért? – kérdezte végül. – Miért tetted?
– Szükségünk volt valami helyzeti előnyre – vonta meg a vállát Wylan.
– Ezt mintha Kaz mondta volna.
– Nem hagyhattam, hogy úgy menjetek bele a túszcserébe, hogy azt hiszitek,
valamiféle biztosíték vagyok.
– Nyina szabta át az arcodat?
– Aznap este, amikor eljöttünk Djerholmból.
– Szóval ezért tűntél el az utazás alatt – konstatálta Jesper. – Nem
Matthiasnak segítettél Nyinát ápolni, hanem bujkáltál.
– Nem bujkáltam.
– Te… Hányszor volt, hogy te álltái ott mellettem éjjel a fedélzeten, amikor
azt hittem, Kuvej az?
– Mindig.
– Tudod, lehet, hogy Nyina nem tud majd visszaváltoztatni, hacsak nem vesz
be újabb adag paremet. Lehet, hogy végleg így maradsz.
– Miért fontos ez?
– Fogalmam sincs! – csattant fel Jesper. – Lehet, hogy komáltam azt az idióta
képedet! – Matthiashoz fordult. – Te is tudtad, Wylan is tudta, Inej is tudta.
Mindenki, csak én nem.
– Kérdezd csak meg, miért, Jesper – vágott közbe Kaz, akinek fogytán volt a
türelme.
– Miért? – kérdezte Jesper, nyugtalanul egyik lábáról a másikra állva.
– Te adtál el minket Pekka Rollinsnak! – mutatott Kaz vádlón Jesperre. –
Miattad támadtak ránk lesből, amikor ki akartunk hajózni Ketterdamból!
Majdnem kinyírtak mindannyiunkat miattad!
– Egy szót se szóltam Pekka Rollinsnak. Soha…
– Elmondtad az egyik Tízes Oroszlánnak, hogy most elmégy Kerchből, de
hamarosan nagy pénzhez jutsz, nem?
– Muszáj volt – mondta Jesper nagyot nyelve. – Keményen megszorongattak.
Az apám farmja…
– Megmondtam, hogy senkinek egy szót sem arról, hogy külföldre mégy.
Figyelmeztettelek, hogy tartsd a szád.
– Nem volt más választásom! Mielőtt elindultunk, bezárattál a Varjú Klubba.
Ha hagytad volna…
Kaz Jespernek támadt.
– Mit hagytam volna? Hogy játssz pár kör hármas ramblit? Hogy még jobban
elásd magad minden hordóbeli főnöknél, aki van olyan ostoba, hogy még több
hitelt ad neked? Elmondtad Pekka egyik bandatagjának, hogy hamarosan
megtollasodsz!
– Fogalmam sem volt róla, hogy a fickó Pekkához rohan, vagy hogy Pekka
mit tud a paremről. Csak időt akartam nyerni.
– A szentekre, Jesper! Te tényleg nem tanultál semmit a Söpredéknél. Még
mindig ugyanaz a tanyasi tökfilkó vagy, aki leszállt a hajóról!
Jesper nekirontott Kaznak, akinek hirtelen irtóra verekedhetnéke támadt.
Végre egy küzdelem, amiben győzhet. De Matthias közéjük állt, és hatalmas
kezével mindkettőjüket visszatartotta.
– Állj! Hagyjátok abba!
Kaz nem akarta abbahagyni. Mindegyiküket véresre akarta verni, aztán
mindenkinek behúzni egyet végig az egész Hordóban.
– Matthiasnak igaza van – helyeselt Wylan. – Azon kell törnünk a fejünket,
hogy mi legyen a következő lépés.
– Nincs következő lépés – csattant fel Kaz. Erről Van Eck gondoskodik. Nem
mehetnek vissza a Deszkába, és nem kérhetnek segítséget Per Haskelltől és a
Söpredék többi tagjától. Van Eck figyeli őket, és arra vár, hogy lecsapjon rájuk.
A Hordót, Kaz otthonát, az ő kis királyságát ellenséges területté változtatja.
– Jesper hibát követett el – közölte Wylan. – Ostoba hibát, de senkit nem
akart elárulni.
Kaz távolabb sétált, hogy kitisztuljon a feje. Tudta, hogy Jesper nem vette
észre, milyen lavinát indít el, de azt is tudta, hogy többé nem tud igazán
megbízni Jesperben, és talán azért sem világosította fel Wylanről, mert egy kicsit
meg akarta büntetni.
Ha nem adnak életjelt magukról, Specht pár óra múlva kievez értük
csónakkal. Egyelőre nem volt másuk, csak az ég egyhangú szürkesége, és ennek
a nyomorult, szigetnek nevezett valaminek a kopár sziklái. És Inej hiánya. Kaz
legszívesebben behúzott volna valakinek. Vagy behúzatott volna magának
valakivel.
Végignézett megmaradt csapatán. Rotty még mindig a csónak roncsainál
téblábolt. Jesper a térdére könyökölve ült, fejét a kezébe temette, mellette Wylan,
arca helyén egy szinte idegen fiú képe. Matthias csak állt, és a vízen át a Pokol
Kapuja felé bámult, mint egy kőből faragott őrszem. Ha Kaz a vezetőjük volt,
akkor Inej volt köztük a mágnes, aki összetartotta őket, ha nagyon úgy tűnt, hogy
széthullanak.
Nyina eltüntette Kaz varjús-kelyhes tetoválást, mielőtt behatoltak a
Jégudvarba, de nem hagyta neki, hogy a bicepszén lévő R betűhöz is
hozzányúljon. Most kesztyűs kezével odanyúlt, ahol a kabátja ujja ezt a jelet
takarta. Bár nem volt szándékos, hagyta, hogy Kaz Rietveld visszatérjen. Nem
tudta, hogy azzal kezdődött-e, amikor Inej megsérült, vagy a rabszállítóban
megtett borzalmas utazással, de valahogy hagyta, hogy megtörténjen, és ezért
drágán megfizetett.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy hagyja, hogy valami tolvaj kereskedő a
földbe döngölje.
Kaz elnézett dél felé, Ketterdam kikötőinek az irányába. Az agya hátsó
részében motoszkálni kezdett egy apró ötletfoszlány, egy bizsergés, egy halvány
sejtelem. Tervnek még nem nevezhető, de annak kiindulópontja már lehet. Kaz
látta, milyen alakot öltene: lehetetlen, abszurd és irtózatos rakat dohány kell
hozzá.
– Cselszövő ábrázat – mormogta Jesper.
– Egyértelműen – helyeselt Wylan.
– Van még a tarsolyodban valami trükk, demjin?
Kaz kinyújtóztatta kesztyűs ujjat. Hogy élted túl a Hordót? Amikor
mindenedet elvették, akkor megtaláltad a módját, hogy a semmiből alkoss
valamit.
– Új trükköt fogok kitalálni – jelentette ki Kaz. – Olyat, amit Van Eck holtáig
megemleget. – Odafordult a többiekhez. Ha egyedül is Inej után indulhatna,
megtenné, de ez még neki sem sikerülhet. – Megfelelő csapatra lesz szükségem.
Wylan talpra ugrott.
– A Kísértetért!
Jesper követte a példáját, bár még mindig nem nézett Kaz szemébe.
– Inejért – mondta csendesen.
Matthias csak gyorsan bólintott egyet.
Inej azt akarta, hogy Kaz valaki más legyen, hogy jobb emberré, nemesebb
tolvajjá váljon. Annak a fiúnak azonban itt nincs helye, az a fiú éhen halt az
egyik sikátorban, meghalt, az a fiú nem szerezhette vissza Inejt.
– Megszerzem a pénzt, és megszerzem a lányt! – fogadkozott Kaz. Inej sosem
lehet az övé igazán, de megtalálja a módját, hogy megadja neki a szabadságot,
amit olyan régóta megígért.
Megérkezett Piszkoskéz, hogy elvégezze a piszkos munkát.
 46
Pekka

PEKKA ROLLINS EGY ADAG jurdát tömött a szájába, és székében hátradőlve

vizsgálgatta a viharvert csapatot, akit Vagány bekísért az irodájába. Rollins a
Smaragdpalota fölött lakott egy hatalmas lakosztályban, aminek minden
négyzetcentiméterét aranyozás és zöld bársony borította. Imádta a
feltűnősködést, legyen szó akár ruházatról, akár barátokról vagy nőkről.
Az előtte álló kölykök az ellentétét képezték mindannak, amit igazán
sikkesnek lehet nevezni. A Komedie Brute jelmezeit viselték, de az irodájába
senki sem léphetett be az arca felfedése nélkül, úgyhogy az álarcokat levették.
Néhányukat felismerte. Volt idő, amikor szívesen bevette volna a bandájába a
szívtörő Nyina Zenyiket, most viszont úgy nézett ki, mintha a következő
hónapot sem érné meg: beesett arc, sötét karikák és reszkető kéz. Úgy tűnt,
sikerült elkerülnie egy rossz befektetést. Egy termetes, borotvált fejű, komor kék
szemű fjerdaira támaszkodott. Hatalmas fickó, feltehetőleg azelőtt katona volt.
Nem árt, ha az ember körül akad pár ilyen izompacsirta. Vajon honnan akasztotta
le Brekker ezeket az alakokat?
Mellettük egy shu fiú állt, de sokkal fiatalabbnak tűnt, mint hogy az a tudós
lehessen, akit olyan elkeseredetten meg akartak kaparintani. Különben is,
Brekker sosem hozna el egy ilyen zsákmányt a Smaragdpalotába. Aztán Rollins
persze ismerte Jesper Fahey-t. A mester-lövész káprázatos mennyiségű tartozást
halmozott fel a Keleti Donga szinte minden játékbarlangjában. Az ő elszólásából
értesült Rollins arról, hogy Brekker csapatot indít Fjerdába. Egy kis kutatással és
sok kenőpénzzel sikerült kideríteni az indulás idejét és helyét, bár ez az értesülés
később hamisnak bizonyult. Brekker egy lépéssel előtte és a Tízes Oroszlánok
előtt járt, és a kis csatornapatkánynak végül sikerült bejutnia a Jégudvarba.
Nagyon is helyesen tette. Ha Kaz Brekker nem lett volna, Rollins még mindig
annak az átkozott fjerdai börtönnek az egyik zárkájában ülne, és újabb kínzásra
várna, vagy a falgyűrű tetején lógna karóba húzva.
Amikor Brekker feltörte a zárat a zárkája ajtaján, Rollinsnak fogalma sem
volt, hogy most kiszabadítják vagy meggyilkolják-e. Rengeteget hallott Kaz
Brekkerről, amióta kiemelkedett a Söpredékből, abból a Per Haskell által
bandának nevezett nyomorúságos kompániából, és látta párszor a Hordóban. A
fiú a semmiből tűnt elő, és azóta rengeteg bajt kevert. De még mindig csak
alfőnök volt, nem pedig főnök, csak egy kis terrier, aki Rollins bokája után
kapkodott.
– Helló, Brekker! – üdvözölte Rollins. – Kárörvendezni jöttél?
– Nem egészen. Ismersz engem?
– Persze, te vagy az a kis nyavalyás, aki ellopkodja a vendégeimet – vonta
meg a vállát Rollins.
Ekkor a fiú arcán átsuhant egy kifejezés, amitől Rollins meghökkent.
Színtiszta, fekete, hosszan ragyogó gyűlölet. Mi a csudát árthattam én ennek a
kis senkiházinak? De egy pillanat múlva már el is tűnt a fiú arcáról, és Rollins
azon töprengett, vajon nem csak képzelte-e az egészet.
– Mit akarsz, Brekker?
A fiú csak állt ott, és volt valami rideg, őrült fény a tekintetében.
– Szívességet akarok tenni.
Rollins észrevette, hogy Brekker mezítláb és rabruhában van, a kezéről pedig
hiányzik legendás fekete kesztyűje, az a nevetséges kényeskedés!
– Nem úgy nézel ki, kölyök, mint aki abban a helyzetben lenne, hogy
szívességeket tegyen.
– Ezt az ajtót nyitva fogom hagyni. Nem vagy olyan bolond, hogy a csapatod
nélkül Bo Jul-Bajur keresésére indulj. Várj a megfelelő pillanatra, és szabadulj
ki!
– Mi a fészkes fenéért segítesz nekem?
– Nem itt kell meghalnod.
Valahogy úgy hangzott, mint egy átok.
– Az adósod vagyok, Brekker – mondta Rollins, mielőtt a fiú kilépett volna a
zárkából, és alig hitt a szerencséjének.
Brekker visszanézett rá, sötét szeme két feneketlen barlang.
– Ne aggódj, Rollins, meg fogsz fizetni.
És most a fiú, úgy látszik, eljött, hogy behajtsa a tartozást. Ott állt komor
arccal Rollins fényűző irodájának kellős közepén, mint egy fekete tintapaca,
kezét egy varjúfejes sétapálcán nyugtatva. Rollins nem is lepődött meg, hogy
viszontlátja. Azt beszélték, hogy a Brekker és Van Eck közötti csereügylet
zátonyra futott, és Van Eck figyelteti a Deszkát és Kaz Brekker egyéb
törzshelyeit. Viszont Van Eck nem figyeltette a Smaragdpalotát, nem volt oka rá,
Rollins még abban sem volt biztos, tudja-e a kereskedő, hogy élve visszajutott
Fjerdából.
Amikor Brekker felvázolta a helyzetet, Rollins vállat vonva annyit mondott:
– Van Eck csőbe húzott. Ha rám hallgatsz, visszaadod neki Kuvejt, és
keresztet vetsz a dologra.
– Nem jó tanácsért jöttem.
– A kereskedőknek tetszik, hogy adót fizetünk nekik. Egy-két bankrablást
vagy betörést még elnéznek, de jobbnak látják, ha a Hordóban maradunk, és
békén hagyjuk őket. Ha háborút indítasz Van Eck ellen, akkor ez az egész
megváltozik.
– Van Eckből gazember lett. Ha a Kereskedőtanács tudná…
– És ki fogja nekik elmondani? Egy csatornapatkány a Hordó legrosszabb
nyomornegyedéből? Ne áltasd magad, Brekker! Mentsd, ami menthető, és majd
harcolj máskor!
– Én mindennap harcolok. Azt akarod mondani, hogy te csak úgy elsétálnál?
– Nézd, ha lábon akarod lőni magad – mármint a jobbik lábadon –, én
szívesen végignézem, de nem fogok szövetkezni veled, kereskedő ellen nem. És
más sem fog. Itt nem valami kis bandaháború kirobbantását tervezed, Brekker. A
stadwatch, a kerchi gyalogság és haditengerészet mind ellened fog vonulni.
Porig égetik a Deszkát az öreggel együtt, és az Ötödik kikötőt is visszaveszik.
– Nem várom el, hogy mellettem harcolj, Rollins.
– Akkor mi a csudát akarsz? A tiéd. Bizonyos határig.
– El kell juttatnom egy üzenetet Ravka fővárosába. Gyorsan.
– Gyerekjáték – vonta meg a vállát Rollins.
– És pénzre van szükségem.
– Döbbenet. Mennyire?
– Kétszázezer krugére.
Rollins fuldokolni kezdett a nevetéstől.
– Parancsolsz még valamit, Brekker? A Lancov-smaragdot? Szivárványt
kakáló sárkányt?
– Van elég felesleges pénzed, és megmentettem az életed.
– Akkor ezt még ott a zárkában le kellett volna tárgyalni. Nem vagyok
pénzintézet, Brekker, és még ha az is lennék, a jelenlegi helyzetedben azt
mondanám, hogy elég gyenge a hitelképességed.
– Nem kölcsönt akarok.
– Azt akarod, hogy adjak oda neked kétszázezer krugét? És mit kapok ezért a
nagylelkű gesztusért cserébe?
– A Varjú Klubnál és az Ötödik kikötőnél birtokolt részvényeimet – közölte
Kaz összeszorított foggal.
 – Eladod a tulajdonrészedet? – egyenesedett fel Rollins a székében.
– El, és még százezerért megtoldom még egy eredeti DeKappellel.
Rollins hátradőlt, és az ujjait maga előtt összeérintve így szólt:
– Tudod, hogy ez nem elég arra, hogy háborút indíts a Kereskedőtanács ellen.
– Ennek a csapatnak lesz.
– Ennek a csapatnak? – fújt fitymálóan Rollins. – Hihetetlen, hogy ezzel a
nyomorúságos bagázzsal sikerült bevennetek a Jégudvart.
– Pedig így volt.
– Van Eck a földbe döngöl benneteket.
– Mások is próbálták már, de valahogy mindig visszatérek a halottak közül.
– Tisztelem az elszántságodat, kölyök, és megértem. Meg akarod szerezni a
pénzedet, vissza akarod kapni a Kísértetet, és kicsit meg akarod leckéztetni Van
Ecket…
– Dehogyis! – vágott közbe Brekker félig rekedtes, félig vicsorgó hangon. –
Amikor elkapom Van Ecket, nem csak a saját részemet veszem el tőle. Az egész
életét eltörlöm, leégetem a nevét a sírkőről, hogy nyoma se maradjon.
Pekka Rollins megszámlálhatatlan fenyegetést hallott már, rengeteg embert
tett el láb alól vagy látott meghalni, de Brekker tekintetétől még mindig borsózni
kezdett a háta. Ebben a fiúban valami felbőszült vadállat követelte, hogy
engedjék ki, és Rollins nem szeretett volna a közelében lenni, amikor elszabadul
a pórázáról.
– Nyisd ki a páncélszekrényt, Vagány!
Rollins kiporciózta a készpénzt Brekkernek, aztán aláíratott vele egy
átruházási szerződést a Varjú Klub részvényeiről és az aranybányának számító
Ötödik kikötőről. Amikor kezet nyújtott az alku meg-pecsételésére, Brekker
olyat szorított a kezén, hogy kis híján eltörte.
– Ugye egyáltalán nem emlékszel rám? – kérdezte a fiú.
– Kellene?
– Még nem – felelte Brekker, és a sötét fény megvillant a szemében.
– Áll az alku! – mondta Rollins, hogy minél előbb megszabaduljon ettől a
furcsa bagázstól.
-Áll az alku!
Amikor elmentek, Rollins a nagy üvegablakon át lenézett a Smaragdpalota
játéktermére.
– Ez a nap váratlanul nagy nyereséggel zárult, Vagány.
Vagány helyeslően morgott, és a lenti asztalokon folyó játékot figyelte: kocka,
kártya, Makker-kerék, megnyert és elvesztett vagyonok, és mindebből egy-egy
ízletes szelet Rollinshoz vándorol.
– Miért van rajta az a kesztyű? – kérdezte az izompacsirta.
 – Szerintem csak egy kis színház. Ki tudja? Kit érdekel?
Rollins nézte, ahogy Brekker és csapata átvonul a zsúfolt játéktermen.
Kinyitották az utcára vezető ajtót, és egy pillanatra a lámpafényben csak az
álarcos, köpenyes sziluettjüket lehetett látni: egy sánta alakot, akit pár jelmezes
kölyök követ. Micsoda banda! Pekka elismerte, hogy Brekker minden hájjal
megkent tolvaj, elég kemény fickó, és még találékony is, de a Jégudvar
szerencsétlen sakkfiguráival ellentétben Van Eck felkészülve fogja várni
Brekkert. A fiú igazi csatába fog beszállni, egy fikarcnyi esélye sincs.
Rollins az órájáért nyúlt, az osztóknál hamarosan itt a váltás ideje, és szerette
maga ellenőrizni őket.
– A rohadt életbe! – kiáltott fel egy pillanattal később.
Rollins feltartotta az óraláncát, amin a gyémánttal kirakott óra helyén egy
darab tarlórépa lógott.
– Az a kis szemétláda…! – szentségeit Rollins, aztán belehasított egy
sejtelem. A tárcájáért nyúlt, de annak is lába kelt, ahogy a nyakkendőtűjének, a
nyakában hordott kaeli szerencsepénzének és a cipője aranycsatjainak is. Rollins
már azon gondolkodott, megnézi, nem hiányoznak-e a fogtömései is.
– Kizsebelt? – kérdezte hitetlenkedve Vagány.
Pekka Rollinst még soha senki nem tette lóvá. Senki nem merte. Brekker
viszont megtette, és Rollinsnak az az érzése támadt, hogy ez még csak a kezdet
volt.
– Vagány – szólalt meg –, azt hiszem, legjobb, ha imádkozni kezdünk Jan Van
Eckért.
– Gondolod, hogy Brekker kenterbe veri?
– Kevés esély van rá, de ha a kereskedő nem vigyáz, egyenesen sétál a bitófa
alá, és hagyja, hogy Brekker a nyakába tegye a kötelet. Csak remélhetjük, hogy
Van Eck elteszi láb alól ezt a fiút – sóhajtott Rollins.
– Miért?
– Mert különben nekem kell elintéznem.
Rollins kiegyenesítette tű nélküli nyakkendője csomóját, és lesétált a kaszinó
szintjére. Kaz Brekker problémáját másik napon is megoldhatja. Most viszont itt
a lehetőség a pénzkeresésre.
 Köszönetnyilvánítás

Egy degeneratív betegségben szenvedek, amit úgy hívnak: oszteonekrózis. Ha

lefordítjuk, tulajdonképpen „csonthalálnak” felel meg, ami elég gótikus-
romantikusan hangzik, de igazából annyit jelent, hogy minden megtett lépés
fájdalmas, és néha bottal kell járnom. Nem véletlenül választottam olyan
regényhőst, aki hasonló tünetekkel küzd, és gyakran éreztem úgy, hogy Kaz és
én együtt bicegtünk végig ezen az úton. Nem értünk volna el a „Vége”-feliratig,
ha számos csodálatos ember nem segített volna.
Köszönet és hála a törvényen kívüliekből és bajkeverőkből álló csapatomnak:
Michinek, Rachaelnek, Sarah-nak, Robynnak, Joshnak és különösen Morgannek,
aki a könyv címét adta, és aki segített befejezni. Hálás köszönetem Jimmynek is,
aki elrángatott Santa Barbarába, és csak azzal, hogy egyszerűen csodálatos
ember, feloldotta az írásgátlásomat.
Áldom Noa Wheeler nevét, mert segített megoldani ezt a bizonyos rejtvényt,
és mert türelmes marad akkor is, amikor morcos vagyok, és előveszem a fehér
táblát. Végtelenül hálás vagyok Jean Feiwelnek, Laura Godwinnek, Jón
Yagednek, Molly Brouillette-nek, Elizabeth Fithiannek, Rich Deasnek, April
Wardnak, Caitlin Sweenynek és számtalan más embernek a Henry Holt és a
Macmillan Children’s kiadónál, akik segítettek megalkotni a grisavilágot, és
engedték, hogy az olvasókkal tovább is kalandozzunk benne. Johanna Volpe a
New Leaftől: az „állhatatos és hűséges” kifejezésnek feltétlenül szerepelnie kell
az önéletrajzodban. Szinte bármilyen kihívást vállalok, ha tudom, hogy te állsz
mögöttem. Köszönet Pouya „fiatalos” Shahbaziannek, Kathleen Ortiznak,
Dániellé Barthelnek, Jaida Temperlynek és Jess Dallow-nak. Hálás köszönet
még az egyesült királyságbeli grisa-csapatnak is: Fiona Kennedynek és Jenny
Glencrossnak, és a csodálatos csapatnak az Orionnál, különösen Nina
Douglasnek, aki rendkívüli újságíró, kiváló útitárs és született hollóhátas.
Köszönet az olvasóknak, a könyvtárosoknak, a könyvkereskedőknek, a
BookTube-tagoknak és a bloggereknek, akik a világ minden táján népszerűsítik a
történeteket.
Minden jó munkához tehetséges szakemberek kellenek, és nekem a legjobbak
segítettek:
Steven Klein felbecsülhetetlen szakmai adatokkal szolgált arra vonatkozóan,
hogyan tanulják a kezdők a bűvészkedést, és ő ajánlotta Eric Mead és Apollo
Robbins, az úriember tolvaj munkásságát. Angéla DePace mindent megtett, hogy
segítsen valódi módszert találni arra, hogyan kábítsunk el egy szobára való
foglyot, de végül a klorogolyócska tisztán fabrikátormunka lett. (Ne próbálja ki
senki otthon!) Richard Wheeler arra vonatkozó tanácsokkal szolgált, hogy a
kormányépületekben és a szigorúan őrzött létesítményekben valójában hogyan
tartják távol a csőcseléket. Emily Stein bemutatta nekem a kés okozta szúrt
sebeket, és megismertetett a gyönyörű „szívcsúcs” kifejezéssel. A mesterséges
nyelvek királya, David Peterson próbált a helyes irányba lökdösni, és hagyta,
hogy a straatokat illetően megmakacsoljam magam. Hedwig Aerts, drága
barátnőm, köszönöm, hogy segítettél abban, hogy átgondoltabb módon ferdítsem
el a holland nyelvet.
Marie Lu, Amie Kaufman, Robin LaFevers, Jessica Brody és Gretchen
McNeil mindig megnevettet, és elviselik a rengeteg nyavalygásomat. Köszönet
továbbá Robin Wassermannak, Holly Blacknek, Sarah Rees Brennannek, Kelly
Linknek és Cassandra Clare-nek a cselekményre vonatkozó tanácsokért, a
margarita koktélokért, és amiért rám tukmáltátok a Teen Wolf – Farkasbőrben
sorozatot. Már sosem leszek a régi. A fjerdai őr orrvérzéséért Anna Carey a
felelős, neki küldjétek a panaszleveleket.
Christine, Sam, Emily és Ryan, annyira szerencsés vagyok, hogy a
családomnak nevezhetlek benneteket. Kedves Lulu, cserben hagytad a
városodat. Köszönöm, hogy elviselted a hangulatváltozásaimat, és foglalkoztál
az én kis bűnbandámmal.
Számos könyv segítette Ketterdamot, a Hordót és a varjúcsapatomat
megformálni, de a legfontosabb művek a következők voltak: Sarah Wise: The
Blackest Streets: The Life and Death of a Victorian Slum; David Liss: The Coffee
Trader; Russell Shorto: Amsterdam: A History of the World’s Most Liberal City;
Vincent J. Monteleone: Criminal Slang: The Vernacular of the Underworld
Lingo; David Maurer: The Big Con: The Story of the Confidence Man; valamint
Anthony M. Amore és Tom Mashberg: Stealing Rembrandts: The Untold Stories
of Notorious Art Heists.
Még egy dolog: ez a könyv a Black Keys, a Clash és a Pixies hallgatása
közben szeretett volna készülni, de egy huzatos, régi iskolaépületben született
meg az In a Time Lapse végtelenített lejátszása közben, mialatt az eresz körül
egy denevér csapkodott. Köszönet a zeneszerzőnek, Ludovico Einaudinak. És a
denevérnek.