Sue Roberts
Bazi nagy 
olasz
parido- 14767

vakáció

   
 
 
 
 
 
  
Kossuth Kiadó
 
Tartalom
Előszó
Első fejezet
Második fejezet 
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
parido- 14767

Tizennyolcadik fejezet  
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet 
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet
Ötvenötödik fejezet
Utószó
Köszönetnyilvánítás
Sue Robert levele
Impresszum
Összes unokámnak.
 Előszó
 
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy „az élet az, ami akkor
történik, amikor más tervekkel vagy elfoglalva”. Ez
elgondolkoztat, vajon érdemes-e egyáltalán terveket
szövögetni.
A helyzet az, hogy igazi tervező voltam. A házban
mindenütt listák lógtak táblákra tűzve, és szerettem
határidőket szabni magamnak. Az emberek azt mondták rám,
hogy „szuper szervezett” vagyok. Ám manapság már nem
tervezgetek annyit, mert ha van valami, amit tudok, az az,
hogy az élet egy szempillantás alatt megváltozhat. És arra a
pillanatra semennyi tervezés nem készíthet fel… Az életnek
ugyanis megvan az a furcsa szokása, hogy úgy alakul, ahogy
az ember a legkevésbé várná. 
 Első fejezet
 
Fenséges délután van, én pedig leülök a kedvenc zöld
padomra, hogy teljes fenségében lássam az Ullswater tavat.
Vad kakukkfű bújik meg a fű közt a víz szélén ott, ahol
tavasszal nárciszok nőttek.
A víz nyugalmának ma hipnotikus hatása van, ha az ember
eléggé sokáig nézi. A nap átsüt a tó széléről lehajló fák
koronái közt, varázslatos, foltos ragyogást okoz. Látom, amint
egy fecske lecsap, és szárnyát csattogtatva fut a vízen, amitől
a víz fodrozódik. Adammel gyakran sétáltunk ezen a
gyalogúton késő este, amikor csak néha világított egy-egy
autó fényszórója, ahogy lassan navigált a vidéki úton. Még
mindig hiányoznak azok az esték, és szomorúság tölt el,
amikor rájuk gondolok.
A nyár vége a legforgalmasabb időszak a Tóvidéken, és a
legutóbbi szakadatlan hőségtől megszaporodtak a vendégek.
Végtelen sorok várakoznak a tavi gőzösökre, amelyek vízen
viszik az utasokat a különböző falvakba. Windermere-ben, a
legfőbb indulási ponton a vendéglőket és a bárokat zsúfolásig
töltik az ételt és a hideg italokat élvező vendégek a
sörkertekben, miközben a gyerekek izgatottan etetik a
kacsákat a vízparton. Turisták állnak sorban a csíkos ponyvás
kis fagylaltozó előtt is a tóhoz vezető út mellett. Az én
vendégházam itt, Glenriddingben sem kivétel, mi is teljesen
tele vagyunk. A Tóvidéken születtem és nevelkedtem, és
szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen idilli helyen
tölthettem a gyerekkorom.
A szünetem utolsó perceit élvezem, amikor egy család
halad el előttem. Egy kislány, aki nem lehet tízévesnél több,
kicsit lemarad, csuromvizes. Karját szorosan összefonja maga
előtt, és a korához képest keserves képet vág. A szőke fiú, aki
néhány évvel idősebbnek látszik, elöl megy, hátra-hátra fordul,
a lányra vigyorog.
 – Jó napot! − Mosolygok. − Szép napunk van, igaz?
– Ennek a kettőnek próbálja mondani! − Tekintetét az égre
emelve a két gyerekre mutat az anyjuk. − Kenuzni mentünk a
tóra, és a lányom felborult. Nem számított rá – teszi hozzá
halkan.
– Gyerekek, igaz? − kérdezem, és immár nem először
felmerül bennem a kérdés, vajon leszek-e anya.
Lenézek az órámra. Ideje visszamennem, tehát felállok a
zöld padról, és ugyanarra indulok, amerre a család megy.
– Ő lökött a vízbe! − A kissé pufók arcú, szőke frufrus
kislány a fiúra mutat.
– Dehogy, túl közel a parthoz álltál fel − vihog a fiú.
– Mami, szólj rá, kinevet! – panaszkodik toporzékolva a
kislány.
A fiú, feltehetően a bátyja, az ujjaival L betűt mutat, mert
szerinte a lány egy lúzer, aztán előreszalad az apjához, aki
jóval a család előtt cipel egy kenut.
– Apu, szólj rá! − sipákol a lány.
Kisvártatva az apa megáll a Helvellyn Ház előtt, és kinyitja
a barna fakaput, hogy bemenjenek a hat hálószobás, öbölre
néző vendégházba, amely olyan, mint az enyém, csak a fala
rózsaszín. A gyerekekre néz, és felsóhajt.
parido- 14767

– Mindkettőtöknek annyit mondok, hogy hagyjátok abba,

vagy nem megyünk este az ambleside-i moziba.  
A gyerekek elhallgatnak, de azért a fiú a lányra nyújtja a
nyelvét.

* * *

Val falusi boltjából elviszek későbbre egy képes újságot, és

hazamegyek a szállást és reggelit nyújtó vendégházamba,
amely a Tóra Néző nevet viseli. Az egykor szürke és enyhén
rozzant épület ma elegáns Viktória korabeli rezidencia,
sötétbarna ablakfülkékkel. A hajdan csalánnal és vadvirággal
teli elülső kert ma takaros, zöld pázsit, a középen szépséges
cseresznyefával.
 Letépem a fonnyadt virágokat a fényes, vörös bejárati ajtó
két oldalán függő tarka bazsarózsákról. Miközben keresem a
ridikülömben a kulcsot, megcsodálom a rézkopogtatót,
amelyet egy régiségvásárban szereztem be a közeli
Keswickben, a szomszédos vásárvárosban. A „Nincs szabad
szoba” felirattól szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen
különleges helyen lakom, és amiért végre sikerült. Sosem
álmodtam, hogy egyszer vendégházat üzemeltetek majd a
Tóvidéken a húgommal, Hannah-val.
Végre megtalálom a kulcsot, amikor megjelenik Hannah
rózsaszín Lycra futószerelésében, kurtára nyírt, platinaszőke
hajának minden egyes szála futás közben is a helyén van.
Közvetlenül mellettem áll meg, előrehajol, kezét a térdére
támasztja.
– Jesszusom, azt hiszem, a dombmászásnál kellett volna
maradnom. Ez a futás árt az egészségemnek − lihegi.
– Talán várhatnál a futással, amíg hűvösebb lesz. Én a
buszhoz sem tudnék szaladni ebben a hőségben, nemhogy
megkerülni a tavat.
– Mert nem vagy olyan fitt, mint én. Futásban mindig
legyőztelek − ugrat.
– Mert sportosabb alkat vagy nálam – mondom tréfásan,
miközben végigsimítok formás alakomon.
– Azt akarod mondani, hogy fiús vagyok?
– Jól van, lányok! – szól oda egy kacsintás kíséretében a
mellettünk elhaladó Paul Barlow. Paul azt képzeli magáról,
hogy ő isten ajándéka a nők számára, és ma farmert visel
rövid ujjú, fehér pólóval, amelyben jól látszik izmos, tetovált
karja. − Én jól meg tudnálak izzasztani, Hannah – közli
vigyorogva, ahogy szemügyre veszi Hannah karcsú testét.
– Azt elhiszem! De igen válogatós vagyok abban, hogy
kivel végzek vízszintes testgyakorlást.
– De piszkos a fantáziád! Én a túloldali szálloda
tornatermére gondoltam, súlyzós gyakorlatokat mutatnék
neked.
– Kösz, de nem szeretnék izmokat. A faluban egy Sylvester
Stallone éppen elegendő.
 – Jaj, hát ő vénember, nem harminckét éves, virágkorában
lévő példány, mint én. De azért bóknak tekintem − nevet Paul,
és hátrasimítja sötét haját.
Paul a közelmúltban tért vissza Glenriddingbe egy szakítás
után, de amikor tavaly meghalt az anyukája, azt hiszem, az
apja, Thomas örült, hogy a fia ismét itt van. Paul
tulajdonképpen helyes pasas. A lelke mélyén lágy, és az a
típus, aki bármit megtenne bárkiért. Csak játssza a faluban ezt
az izomember szerepet, amely mindig csak a nem megfelelő
típusú nőket fogja vonzani.
– Viszlát, gyönyörűm! − mormogja, aztán elindul a kocsma
felé.
– Ha rajtam múlik, soha − jegyzi meg halkan Hannah.
Mindketten elnevetjük magunkat. Épp mennék dolgozni,
amikor kétségbeesett kiáltás állít meg.
– Gina, várj egy percig! − kiáltja Rob, a túloldalon álló nagy
szálloda kertésze.
Rob és Katy barátnőm, a szálloda recepciósa jönnek
felénk, egy lányt cipelnek, akinek előrelóg a feje.
– Gina − mondja izgatottan Katy −, kórházba kell vinnünk
Ellie-t.
– Jaj, istenem, mi történt? − kérdezem, felismerve a néhány
utcával odébb lakó, tizenöt éves lányt.
– Először is megitta ezt. − Katy felmutat egy üres
vodkásüveget. − A tó közelében tántorgott a szállodában,
amikor kiugrottam cigizni. Felhívtam a mentőket, de
negyvenöt perc lenne, amíg ideérnek. Az út kocsival csak
húsz perc, de nem hagyhatom ott a recepciót.
Még be sem fejezte, már kinyitottam a kocsim ajtaját, hogy
Katy és Rob betehessék a hátsó ülésre Ellie-t.
– Ne aggódjatok! − Beugrok a kormány mögé, és beindítom
a járgányt.
– Mindenre gondom lesz délután a Tóra Nézőben, és
értesítem Ellie mamáját − nyugtat meg Hannah.
– És nem tudom, ezzel mi van. − Katy benyújt egy üres
gyógyszeres fóliát a kocsi ablakán. − Kérdeztem, hogy bevett-
e belőle, de nem tudott értelmesen válaszolni. Valami Markról

Ú
motyogott, hogy nem bírja ki nélküle. Úgy látszik, problémája
van a fiújával, szegény kislány.
Ahogy a kanyargós vidéki utakon haladunk Carlisle felé,
próbálok figyelni az útra is, Ellie-re is. Mi van, ha hányni kezd?
– gondolom, és egy nejlonzacskót teszek a hátsó ülésre,
remélem, megérti, hogy miért. Kezdek pánikba esni, nyomom
a gázt, és imádkozom, hogy Ellie-nek ne legyen baja.
Huszonöt perc múlva megérkezünk a carlisle-i kórházhoz.
Megállok a bejárat előtt, és próbálom felkelteni valakinek a
figyelmét. Egy kedves, a húszas éveiben járó, mobilozó nő
siet a segítségemre.
– Tartaná az ajtót? Aztán meg kell fognunk a hóna alatt, és
be kell vinnünk.
Ellie mozgásképtelen, de magánál van, amikor belépünk a
baleseti-sürgősségi osztályra, a piros lámpa szerint két óra a
várakozási idő. Nagyszerű.
– Bocsásson meg, látom, hogy elfoglalt, de az a helyzet,
hogy… − szólítom meg a recepcióst.
De mielőtt befejezném, egy középkorú, kék egyenruhás
nővér lép Ellie-hez. Kérdezgetni kezdi, de a lány képtelen
értelmesen válaszolni.
– Tudja, hogy csak alkoholt fogyasztott-e? − kérdezi a
nővér.
– Sejtelmem sincs, az egyik barátom bukkant rá a tóparton,
az üres üveggel együtt. Ezt a földön találta. − Átnyújtom az
üres gyógyszeres fóliát.
A nővér Ellie karjára teszi a vérnyomásmérőt, és hozzálát
az állapota felméréséhez. Ellie motyog.
– Mark, miért nem láthatlak a nyáron? − botladozik a
nyelve, majd elhallgat.
– Ellie, ki az a Mark? − kérdezi gyöngéden a nővér.
Ebben a pillanatban egy zaklatott asszony ront be az
osztályra, papucsban.
– Hol van Ellie? − kiabálja.
– Itt vagyunk! − Integetek, mert a kórházba rontó szélvész
Ellie mamája, Lynn.
– Jaj, kicsim, mi történt?
Ellie felemeli az elmosódott sminktől piszkos arcát.
 – Azt mondta, nem tudunk találkozni egész nyáron. Hat
teljes hétig. Nem bírom ki!
Az oldalára fordul az ágyon, aztán hevesen hányni kezd.
– Ez jó − mondja a nővér, azzal letép egy jókora darabot a
falon lévő kék papírtekercsből, és a hányásra teríti.
Amint közlik, hogy Ellie túl van a veszélyen, ott hagyjuk a
nővérrel, és a döbbent Lynnt a kávézóba kísérem.
– Bárcsak tudtam volna, hogy mi van! Azt sem tudom, ki ez
a Mark. Mondtam Ellie-nek egyszer, hogy hívja meg teázni, de
csak forgatta a szemét, hogy ne legyek már ilyen bosszantó.
Mostanában semmit sem mond el nekem − panaszkodik
elkeseredetten. 
– Valaki az iskolából? − kérdezem.
– Az. Legalábbis azt hiszem − válaszolja a kávéjába sírva
Lynn.

* * *

Majdnem hét óra van, és Hannah-val osztozunk egy palack

fehérboron a kis kertünkben, a melléképület előtt, amely a
panzió bővítménye. Balzsamos este van, rózsás az égbolt, ez
pedig holnapra is napsütést ígér.
– Szegény Ellie! Nem hiszem el, hogy azt gondolta, létezik
olyan, akiért érdemes véget vetnie az életének.
– De tudod, mi az érdekes? Lynn-nek fogalma sincs, ki Ellie
fiúja.
– Tényleg? Fura. A faluban az egyetlen Mark, akit ismerek,
Mark Spencer, a történelemtanár − mondja Hannah, és markol
némi mogyorót a tálkából.
– Nem, az nem lehet, ugye? – sóhajtok fel, és nagyot
kortyolok a borból.
– De hiszen ő nős − állapítja meg Hannah.
– Az, igen. Ezért nem lehet, ugye?
– Bár az egész nyári szünetet Franciaországban tölti, ami
megmagyarázza, hogy Ellie miért nem fogja látni…
– Mindenesetre Ellie boldogtalan. Talán kisegíthetne itt,
elterelné a figyelmét. Szívesen venném, ha valaki segítene a
reggelinél, és pillanatnyilag nincs más, csak te. − Megbököm
Hannah karját, és mindketten elnevetjük magunkat.
– Jó ötlet, és érdemes lenne valamit megemlíteni Ellie
mamájának. Úgy értem, ha Mark nem az osztálytársa, akkor
talán Mr. Spencer az?
– Szerintem érdemes ellenőrizni. Ha nincs titkolnivalója,
akkor minden rendben, igaz?
– Azt hiszem. Lehet, csak egy kamaszos fellángolás, de
azért Lynn-nek tudnia kell − mondja biztatóan Hannah.
A vendégház tele van pillanatnyilag, ami azt jelenti, hogy
holnap korán kezdünk, így kiisszuk a borunkat, és
bemegyünk. Valószínűleg nyitva kell hagynom az ablakokat,
hogy aludni tudjak ebben a hőségben. A kis Ellie-re gondolok.
Remélem, alszik ma éjjel.
 
 Második fejezet
 
A reggeli után már elpakoltunk, és még csak háromnegyed tíz
van, ami a legjobb forgatókönyv számunkra. A vendégek mind
korán keltek, nyolckor ültek le reggelizni, aztán elindultak
kirándulni, kihasználva a jó időt. Tízig szolgáljuk fel a reggelit,
de mindig akadnak olyan párok, akik 9.50-kor sétálnak be a
reggelizőbe fátyolos szemmel és kissé másnaposan, hogy
eltüntessék a reggeli svédasztal maradványait.
Főként a kerten át a csodás csúcsokra nyíló kilátás miatt
szeretem a világos és levegős reggelizőszobát. Világos
tölgyfa asztalaink vannak, amelyek illenek a parkettához és a
bézs, magas támlás székekhez. A kertre nyíló üvegajtókon
világoszöld függöny van. A krémszínű falakat régi és új
filmsztárok fekete-fehér képei díszítik. Időbe telt Adamnek és
nekem, hogy a helyiség tökéletes legyen, de most a kedvenc
helyiségem a házban.

* * *

A reggeli roham után rendbe rakom a hálószobákat. Amikor

kész, friss virágot teszek vázában mind a hat szobába,
amelyeket híres költőkről neveztünk el. Ez az egyik kedvenc
munkám, a végső simítások elvégzése, és amint leülök a
Wordsworth-szoba ablakülésébe, kinézek a zöldellő
hegycsúcsokra. Lentről, a hallból Hannah hangját hallom,
ahogy a rádióval együtt énekli Beyoncé egyik dalát, miközben
csomagol egy hétvégi, liverpooli lánybulira. Bármennyire is
szeretem az egyetemi barátnőit, félek, hogy minden egyes
találkozás velük vágyat ébreszt benne, hogy ismét itt hagyja a
falut. Sok mindenben hasonlítunk, de Hannah mindig kedvelte
a kalandot. Mindketten itt nőttünk fel, de mindig arra kell
gondolnom, hogy levágták a szárnyait. Angolt tanult a
Lancaster Egyetemen, majd ellátogatott Franciaországba,
körbeutazta Európát. Miután visszatért, két évig egy
gyermekjótékonysági intézménynél dolgozott Carlisle-ban, és
éppen Ázsiába szándékozott utazni, amikor összeomlott az
életem. Amikor Adam meghalt, minden megállt.
Magamban korholom magam, amiért ilyen önző
gondolataim támadtak Hannah távozásáról, amikor berobban
a hálószoba ajtaján.
– Lustálkodunk, mi, nővérkém? − ugrat, felkap egy
kékezüst párnát, és hozzám vágja.
– Hé! Most tettem rendbe ezt a párnát. Különben sem én
vagyok az, aki Liverpoolba megy csavarogni, igaz?
– Megkérdeztelek. Kivehetnél egy kis szabadságot. Apu
besegítene.
– Biztosra veszem, hogy apu megtenné, de nem szeretnék
visszaélni a nagylelkűségével, ha nincs különleges alkalom.
Részegen imbolyogni Liverpoolban, felfújható fütyivel a
kezemben, nem igazán ilyesmi.
– Ja, Lynn az imént telefonált − mondja Hannah. − Ellie-t
ma elbocsátják a kórházból, miután elbeszélgetett vele a
mentálhigiénés csapat egyik nővére.
– Hála istennek, hogy jól van! Ugye nem hiszik, hogy
öngyilkossági kísérlet volt?
– Ellie nem árulta el. Azt hiszem, ez az eljárás, ha valakit
azért vittek be, mert sokat ivott. Ha már az alkoholnál tartunk,
elviszek egy üveg chardonnay-t a pincéből, majd pótolom –
ígéri vigyorogva.
Aztán eltűnik a földszinten, és néhány perccel később én is
lefelé indulok a vastag szőnyeggel borított lépcsőn, de félúton
megállok, mert hangos csörömpölést hallok a konyhából, amit
egy káromkodás követ. 
Óvatosan besétálok a konyhába, és nyomban
észreveszem, hogy fehér levesestálam széttört a kövön, és
kicsit elszontyolodom. Nászajándékba kaptam Adam szüleitől,
és bár ritkán használtam, szomorúan látom darabokban a
földön.
– Bocs, nővérkém − szabadkozik zavartan Hannah. − Bár
őszintén szólva, sosem használod. Csak állt a polcon. Ki
használ manapság levesestálat a királynőn kívül? – kérdezi
nevetve.
 A hatalmas Julia Roberts-mosolytól csak úgy ragyog a szép
arca, és nyomban megbocsátok neki.
Nézem a törmeléket a konyhakövön. A kanál dacosan és
épségben hever a romok között, mint a katona, aki túlélte az
ütközetet. Porcelánszilánkok mindenütt.
– Ne törődj vele! − mondom, és igyekszem titkolni a
csalódottságom. − Takarítsuk el, aztán kávézhatunk a kertben.
A vendégház hosszú kertje a Helvellynre néz, arra a
meredek csúcsra, amely a komoly gyaloglókat vonzza. A
gyepen szétszórva zöld kovácsoltvas asztalok és székek, itt
szolgáljuk fel a reggelit, amikor jó az idő. Amint mindent
rendbe raktam, a legjobban a kertnek ezt a csöndes részét
szeretem élvezni egyedül. Vagy Hannah-val. 
Erősen süt a nap, csodás aranyló színre festve a kerti
virágokat. Ezek az augusztusi napok hosszúak és tikkasztóak,
az esti vöröslő égbolt másnapra is napsütést ígér. Este a
családok fáradtan fognak visszatérni hozzánk, rózsás arcú
gyerekekkel, akik horgászhálót és -botot hoznak. Kora este
szeretek odamenekülni a kedvenc zöld padomra, amely a
folyóra néz, figyelni a vörös kányákat meg a fecskéket
odafönt, amint lecsapni készülnek halat keresve.
Mindkettőnknek kávét töltök, és osztozunk egy házi
készítésű csokoládés brownie-n, miközben Hannah
figyelmesen átnézi a foglalásokat.
– Sajnálom a levesestálat, nővérkém. Úgy festhet, mintha
Adam egyik darabkája tűnt volna el.
– Nem számít – válaszolom, és belekortyolok a kávémba. –
Csak tárgyak, nem igaz? Amikor meghal valaki, akit szeret az
ember, akkor jön rá, hogy a tárgyak egyáltalán nem
számítanak.
– Azt hiszem, Adam nagyon büszke lenne rád – mondja
Hannah, és az asztal fölött átnyúlva megfogja a kezem. −
Nagyszerű munkát végzel itt, ahogy azt a TripAdvisor összes
ragyogó értékeléséből is láthatod.
parido- 14767

– Nagyszerű munkát végzünk. Nélküled nem menne.  

– Az már igaz – vágja rá Hannah nevetve, akire nem
jellemző az álszerénység.
É
 – És most gyerünk dolgozni! − mondom.
– A profi! Valami dél-amerikai Marco Gallardo érkezik
ebédidő táján. Egyedül − közli Hannah a foglalást nézve, és
kissé elkomorodik.
Amikor Hannah idejött, azt képzelte, hogy minden
magányos férfi vendég sorozatgyilkos, és állandóan
figyelmeztetett, hogy éjszakára zárjam be a szobám ajtaját.
Időbe telt, amíg meggyőztem, hogy vannak férfiak, akik
egyedül szeretnek túrázni. A pubokban találkoznak más
fickókkal, elbeszélgetnek egy pohár sör mellett, a csupasz táj
a tökéletes ellenszer a stresszes munkanapjaikra.
Jelenleg két család lakik nálunk, két házaspár és egy
középkorú pasas egy egyágyas szobában. Marco délután
érkezik, övé lesz a másik egyágyas szoba. Összesen hat
hálószoba, és szerencsére általában mindig foglaltak.
Hannah becsukja a vendégkönyvet, és feláll, hogy induljon.
– Helyes, megyek. Viszlát később! – köszön el, aztán
eltűnik a toldaléképületben, ahol mi lakunk.
A toldalékba a vendégház oldalán lévő ajtón át lehet
bejutni. Gyönyörű tér, csupa fény, hála a földig érő
ablakoknak.
– Jó reggelt, Dominika! − mondom derűsen, amikor megjön
a takarítónő. − Szép napunk van, ugye?
Dominika néhány évvel ezelőtt kezdett nálunk dolgozni,
amikor kínlódtam a házzal, Adam halála után. Immár a család
tagja, és mindenhez ért. Teljesen rábízhatom magam minden
helyzetben, és bár nagyon szeretem Hannah-t, ezt róla nem
mindig mondhatom el.
– Jó reggelt! Igen, szép nap van – válaszol mosolyogva.
Nem gyakran mosolyog. Erős arccsontjával, világos bőrével
és kék szemével Dominika csábító szépség. Amikor
megismertem, azt hittem, nagyon komoly, és igen hűvösen
viselkedik, kisvártatva azonban rájöttem, hogy komisz
humorérzéke van.
– Jaj, majdnem elfelejtettem, apu úgy egy óra múlva átjön
megcsinálni a konyhában a törött polcot. Megmondaná
Hannah-nak?
 Apukám elvégzi nálunk az összes csináld magad munkát,
és ezért igen hálás vagyok neki. Régen sosem kellett a
segítségét kérnem, mert Adam építőszakember volt. Keserves
munkával restauráltuk ezt a roskatag, vén, szürke kőházat,
estéket, hétvégeket töltöttünk bontással, vakolással, festéssel.
Festékes kezeslábasban dolgoztunk, aztán késő este ültünk a
földön, és egyenesen az újságpapírból ettük a halat sült
krumplival. Ez volt az az otthon, amelyet szándékunkban állt
gyerekekkel megtölteni. Hálás vagyok, hogy három csodás
nyarat tölthettünk együtt az otthonunkban, amelyből a
vendégház-vállalkozásunk lett az előtt a végzetes nap előtt.
Azok az emlékek örökre velem maradnak.
– Persze. Szép napot! − feleli Dominika, és kétségtelenül
felmerül benne, hogy Hannah-nak talán köze van a törött
polchoz.
– Akkor megyek is. − Elveszem a kocsi kulcsait a
konyhafalból kiálló szögről. − Visszaérek, mielőtt az új vendég
megérkezik, amúgy délelőtt senki nem utazik el.
Az egyik kellemetlenség, ha az ember egy kis, tóvidéki
faluban él, hogy a fodrászhoz vagy egy divatos ruhabolthoz
utazni kell. De azért nem olyan rossz, és látványos,
húszperces kocsikázásról van szó kanyargós utakon,
amelyeket tavak és lassan sárguló levelű, az ősz közeledtét
jelző fák szegélyeznek.
Beugrom a kocsiba, arra gondolok, mennyire várom már,
hogy a sűrű, vörös hajam megmossák, és a fejemet lassan
masszírozzák. Egyedül ilyenkor érzem magam igazán lazának
és gondtalannak. Még ha rövidke ideig is.
 Harmadik fejezet
 
Amikor közvetlenül kettő előtt visszaérek a vendégházba,
Hannah éppen becsekkolja az új vendégünket.
Marco Gallardo magas, sötét bőrű és karcsú. Nem
eszelősen jóképű, de azért van szexepilje.
– Tehát a kettes szoba az öné, a lépcső tetején jobbra. −
Hannah ragyog. − Meghívhatjuk teára és süteményre
háromkor? A sütit magam készítettem.
– Teázom, de süteményt nem eszem – válaszolja a férfi
dél-amerikai akcentussal. − Ügyelek a testemre. −
Megsimogatja lapos, izmos hasát.
Hannah-val éppen mindentudó pillantást váltunk
egymással, amikor a fickó a folyosón téblábolva felénk fordul.
– Szóval nem ismernek meg? − kérdezi csodálkozva.
Hannah-val meglepetten összenézünk.
– Elnézést, nem, lakott már nálunk? Arra biztosan
emlékeznék − mondom, és kutatok a fejemben valami
emlékmaradvány után.
– Nem nézik a Táncolj velem!-et? − kérdezi kissé
csalódottan.
– Nem, szombatonként inkább az X-Faktort szoktuk nézni.
Vagy lányoknak való filmeket – feleli Hannah, vállat vonva.
Hirtelen leesik a tantusz.
– Ó, szóval a Táncolj velem! egyik versenyzője?
– Igen. – A férfi kidülleszti a mellét. − A műsor legjobb
táncosa, bár Damon Day azt hiszi, hogy ő a legjobb. Azért néz
ki jól, mert ő kapja a legjobb partnereket − pufogja erős
akcentussal −, én meg az öreg nőket. Idén egy színésznőt
kaptam, aki azt állítja, hogy ötvenhét éves. Amikor találkozom
vele, öregebbnek látszik anyámnál. Minimum hetven. Olyat
sóztak a nyakamba, aki úgy húzza a lábát a parketten, mint
fóka a fenekét.
 Elfojtom a nevetést, és nem nézek Hannah-ra, mert akkor
kirobbanna belőlem. 
– Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen szakember oldalán,
amilyen ön, a hölgy hamarosan a helyzet magaslatán lesz –
jelenti ki Hannah, amitől a fickó majdnem kibújik a bőréből. −
Egyébként mi járatban errefelé?
– Blackpoolban voltam a show miatt, és gondoltam, kicsit
pihenek. Mindenki azt mondta, meg kell néznem a Tóvidéket,
mielőtt hazamegyek.
– Haza?
– Mazatlanba. Tengerparti üdülőhely Mexikó nyugati
részén. A londoni döntő után, persze, ha eljutok odáig,
hazamegyek.
Meglehetősen régimódi, de bizonyára élvezi, hogy néhány
napig csillogás veszi körül. Hannah éppen meg akarja mutatni
Marcónak a szobáját, amikor nyílik az ajtó, és megjelenik Katy
barátnőnk a szemközti szállodából.
– Szevasztok, lányok! Elvihetek pár Ullswater gőzhajó
prospektust? − kérdezi, de már veszi is el a fal melletti polcról.
− Kifogytunk. Így nem kell bemennem a turisztikai információs
központba. Vissza fogom adni… – Megfordul, és ledermed,
mintha kísértetet látna. − Édes istenem, maga az? − kérdezi
pirulva. − Marco a Táncolj velem!-ből?
– Igen, Marco Gallardo vagyok − válaszolja büszkén a férfi.
– Tudtam! − mondja izgatottan Katy. − Maga a kedvenc
táncosom!
Marco pávaként feszít. Hála istennek, hogy valaki
felismerte; nem örültem volna, ha egy sértett önérzetű
táncossal kell bajlódnom három napig.
– Boldog vagyok, hogy megismerhetem! − pihegi Katy. – Itt
fog lakni?
– Egy darabig. Hogy is mondják? Feltöltöm az elemeimet. 
– Anyukám odáig lesz, ha megtudja, hogy van itt valaki a
Táncolj velem!-ből. Imádja magát, bár azt hiszem, Damon Day
a kedvence.
A helyiségben a hőmérséklet nulla fokra zuhan, mert Marco
sarkon fordul, és felfelé indul a lépcsőn a bőröndjével.
 – Valami rosszat mondtam? − kérdezi zavartan Katy.
– A legfőbb riválisát emlegetted. Úgy látom, ezeknek a
táncosoknak hatalmas az egójuk.
– Hoppá! No, majd túllesz rajta. Jól van, később
találkozunk, most vinnem kell ezeket a prospektusokat.
Katynek mindig sikerül bajt kevernie, bár sosem
szándékosan. Az összes ismerősöm közül neki van a
legnagyobb szíve, igaz, a legnagyobb szája is. Amikor
elveszítettem Adamet, bebizonyította, hogy milyen csodálatos
barát, kis, lelkesítő üzeneteket küldözgetett ajándékokkal,
minden este felhívott, és jó éjszakát kívánt. Nem tudom, hogy
éltem volna túl nélküle.
– Ó, jut eszembe, hallottatok Lynn felől? Remélem, Ellie-vel
minden rendben − érdeklődik Katy.
– Igen, még ma kiengedik, miután az egyik orvos
elbeszélgetett vele.
– Örömmel hallom. Helyes, később találkozunk!
Amikor a konyhába lépek, apánk, Don éppen becsukja a
nagy, fekete szerszámosládáját, miután rendbe hozta a polcot.
A szerszámládát, amelynek a kis rekeszeiben elfér mindenféle
anyacsavar, csavar és szegecs, egyszer mi vettük neki
karácsonyra.
– Szia, kincsem! Megcsináltam a polcot; kilazult a
könyökfa. Az a nagy tál talán túlságosan nehéz volt.
– Oda se neki, tanultam az esetből. Kösz, hogy
megcsináltad, apu! Nem tudom, mihez kezdenék nélküled −
mondom, és puszit nyomok az arcára.
Apu az egyik kőteraszos sorházban él a közelben, én is ott
nőttem fel. Mindig hihetetlenül közel álltunk egymáshoz, kivált
azóta, hogy anyám lelépett egy penrithi tánctanárral. Immár
majdnem négy éve. Összetörte apu szívét, én pedig
hihetetlenül oltalmazom az apukámat. Nem hiszem, hogy
valaha is igazán megbocsátottam anyámnak. Úgy egy évvel a
távozása után újra megjelent a faluban, és bocsánatot kért,
miután a kapcsolata felbomlott. Apukám, igen helyesen, nem
kért belőle. Anyám nagyon megbántotta, nem akarta, hogy ez
még egyszer megtörténjen. Anyu mindig vibráló, vonzó nő
volt, és az évek alatt elunta a falusi életet, többre vágyott.
Most egy nála tíz évvel fiatalabb fickóval él egy manchesteri
lakásban. Mostanában nemigen látom, bár Hannah-val laza
kapcsolatot tart.
Apu fogja a bögréjét, és kiissza a teáját.
– Jól van, kincsem, megyek. Fel kell frissítenem a
földrajztudásom az esti szellemi vetélkedőre a Fekete
Bikában, az a sebezhető pontom. Ezen a héten száz font a
fődíj.
– Száz font? Benézhetnék én is, földrajzból eléggé jó
vagyok.
– Tényleg benézhetnél. Ideje, hogy néha kimozdulj,
kincsem.
Nem emlékszem, mikor mentem el utoljára rendesen
bulizni a lányokkal. Rendszeresen jártunk a néhány
mérföldnyire lévő Pooley Bridge olasz éttermébe, hogy
élveztük a szexi pincérek érdeklődését. 
Talán ideje, hogy kicsit továbblépjek? Néhány pohár Chianti
a lányokkal hirtelen jó ötletnek látszik. Később felhívom Katyt,
hogy szervezzen valamit.
 Negyedik fejezet
 
Isten adománya, hogy a kis Ellie részmunkaidőben nálunk
van. Barátságos természetét szeretik a vendégek, és egészen
más lány, mint akit három hete kórházba vittem. A mosoly
visszatért nagy, zöld szemébe a múlt héten, ami szerintem
nem kismértékben annak a jóképű, tizenhat éves fiúnak
köszönhető, aki itt lakik a szüleivel. Tökéletesen eltereli Ellie
figyelmét arról a Markról, bárki volt is. Ráadásul szerintem
Hannah örül a plusz két kéznek, mert a múlt heti lánybuliról
napszemüvegben, szörnyű fejfájással tért haza.
Hétfő reggel van, Ellie-vel ketten vagyunk a
reggelizőszobában.
– Nem akartam megölni magam, tudod − mondja Ellie,
miközben bekészítjük a büféasztalt a reggelihez. − Nem
szeretném, ha azt hinnéd, lökött vagyok, vagy ilyesmi.
– Egyáltalán nem gondoltam erre. Azt hiszem, mindenki
másként reagál a szívfájdalomra. − Visszagondolok arra az
időre, amikor a gyász miatt fel sem keltem az ágyból.
– Aha, de nem is volt valójában a barátom, csak igazán
szerettem – teszi hozzá, miközben édes dán süteményt rak a
kosárba.
– Senki nem tart lököttnek. Egyszer teljesen belezúgtam
egy színészbe. Szentül hittem, hogy amint megpillant, ő is
belém szeret. Összeházasodunk, és boldogan élünk. Órákig
vártam rá a művészbejárónál, félig megfagytam. Amikor végre
kijött, rá sem nézett senkire. A testőrök a rá váró kocsiba
kísérték, és elhajtottak. Képzelheted, milyen csalódott voltam.
No és gyakran megesik, hogy egy rossz helyzetből jó dolgok
származnak.
– Még mindig várom, hogy ez megtörténjen. − Megvonja a
vállát.
– Már megbocsáss, de mi van az itteni munkáddal? Tinik
tömegei adnák a fél karjukat a helyedért.
 – Tudom − ölel meg hirtelen −, és nagyon örülök, hogy
nekem adtad ezt a munkát, Gina. Nagyon kedves tőled.
– Ne félj, nem jótékonyságból tettem. Azért van szükségem
rád, hogy néha elmehessek egy-két órácskára. Mint például
most. Hamarosan jövök. Később segíthetsz Dominikának
rendbe tenni a hálószobákat.
– De Dominika mindig panaszkodik, hogy nem rendesen
csinálom meg az ágyakat – mondja Ellie, miközben duzzogva
fényesíti az evőeszközt. − Olyan kötekedő!
– Maximalista a rá illő szó, ami a mi szakmánkban nem
éppen rossz. Oké, itt végzel, utána meglocsolhatod a
növényeket a kertben. Több mint egy hete nem esett.
– Megegyeztünk! – vágja rá mosolyogva.
Ellie egészen gyerekesnek látszik a karcsú testével és a
hosszú, barna hajával, amelyet ma copfba font. Nem hiszem,
hogy törékeny teste kibírta volna az alkohol és a tabletták
keverékét, szóval megkönnyebbülés volt felfedezni, hogy
csupán két paracetamol volt a fóliában.  
Eljövök a vendégházból, a temetőbe tartok, virágot viszek
Adam sírjára.
Nyugalom van, amikor odaérek egy hatalmas csokor
napraforgóval. Van valami gyógyító ebben a pompás
virágban, szeretem, ahogy a nap felé fordul, hogy a fény
táplálja és erősítse. A kapu halk csikordulása tereli el a
gondolataimat, miközben Vén Tom jön be a temetőbe. Nagy
fréziacsokrot hoz, integet, amint meglát. Tom Paul édesapja,
aki tavaly veszítette el a feleségét, Bettyt. Nem sokkal előtte
ünnepelték a negyvenedik házassági évfordulójukat a Fekete
Bikában. Nem tudom, hogyan bírja bárki elviselni az elválást
olyasvalakitől, akivel együtt töltötte az egész életét. A lesújtó
gyászra gondolok, amit átéltem, amikor Adamet csupán hét év
után elveszítettem.
– Vén Tomnak integettem − suttogom a sírnak. − Mondtam
már neked, hogy Paul Barlow visszajött a faluba? Azt hiszem,
Tom igazán boldog, hogy újra itt a fia, Betty halála óta.
Az emberek adnak nekünk erőt, hogy folytassuk,
gondolom, miközben a napraforgót Adam sírjára teszem.
 Öt óra körül érek haza, pont akkor, amikor a kislányos
család megjön a Nyúl Péter-kiállításról. Már majdnem
szeptember van, és az esték egyre hűvösebbek.
– Láttam Tüskés néni mosókonyháját − kiáltja Poppy, nagy
kék szeme csillog. Kis kezében zacskó, rajta Kacsa Jolán
képével. Egy csokoládé Nyúl Péter füle kandikál ki belőle.
– Jártak Beatrix Potter házában is Far Sawrey-ben? −
kérdezem a mamájától, Jane-től, aki közben megtiltja, hogy
Poppy több csokit egyen vacsora előtt. − Érdemes
meglátogatni. Hosszú évekig élt ott. A bekerített kis
konyhakert adta az ihletet valójában a Nyúl Péterhez. Ma a
Védett Területek felügyeli, gondoskodik róla, hogy makulátlan
legyen.
– Rajta van a tennivalóink listáján – árulja el mosolyogva
Jane. − Őszintén szólva, az egész utazás Poppy miatt van.
Tavaly azt hittük, elveszítjük − suttogja majdnem sírva,
miközben Poppy észreveszi Simbát, a cirmos cicánkat, aki
ekkor ront be a bejáraton egy hazatérő vendéggel együtt.
– Leukémia. Szerencsére találtunk csontvelődonort, Poppy
átültetésen esett át. Most tökéletesen egészségesnek látszik,
de természetesen rendszeresen ellenőrizni kell.
Csak elképzelni tudom, min mehettek keresztül. De
mégsem sikerül, hiszen nincs gyerekem. Az álomnak vége lett
akkor, amikor Adam elment. Hirtelen támad egy ötletem.
– Klassz, hogy elviszik Poppyt ezekre a szép helyekre, de
van egy kis idejük kettesben lenni is? − kérdezem az előttem
álló házaspártól, akik bár őszinte szeretettel néznek
egymásra, teljesen kimerültnek látszanak.
Összenéznek.
– Hogy teljesen őszinte legyek, nincs, nem igazán − feleli
Jane. − Phil szülei meghaltak, az én mamám negyven
mérföldnyire lakik tőlünk. Néha eljön hozzánk, ott is marad, de
az egészségi állapota nem a legjobb, és Poppy egy
örökmozgó.
A kislányra pillantok, aki a folyosó polírozott padlóján kitárt
karokkal robogva próbálja épp elkapni a semmi érdeklődést
nem mutató Simbát.
 – Nos, szívből ajánlom a Fehér Oroszlán konyháját −
mondom. − Ha szeretnének egy estét kettesben, vigyázhatok
Poppyra. Főzök neki tésztát. Szerintem szívesen játszana
Simbával.
A szürke cirmosra nézek, aki végül megadta magát, a
hátán hever, hagyja, hogy a kuncogó Poppy cirógassa a
hasát. Ellie halad el mellettük, tiszta törölközőket visz a
szobákba, és elmosolyodik.
– Éppen ma délután néztem meg az étlapjukat – vallja be
Phil vigyorogva. − Becsszóra, remek ötlet. Bedobnék egy jó
sztéket és pár pohár vörösbort. − Reménykedve néz a
feleségére.
– Nem lenne túlságosan nagy megterhelés? − kérdezi
meglepetten Jane.
– Nem, egyáltalán nem, inkább kellemes. És csupán az
utca túloldalán lesznek. Menjenek, töltsenek néhány órácskát
kettesben!
– Nagyon köszönjük! Persze csak akkor, ha Poppy
beleegyezik. Néha túlzottan lóg rajtunk, de hát annyi időt
töltött kórházban.
Poppyt nem nagyon kell rábeszélni, miután megígértem
neki, hogy megnézheti A kis hableányt DVD-n, és bebújhat a
csillogó farkú hableánnyal díszített paplan alá.
Jane és Phil pizsamában, köntösben hozzák át Poppyt a
toldaléképületbe, mielőtt elmennek. A kislány nagy örömére,
Simba dorombolva a lábához dörgöli magát.
– Nem tudtam, hogy gyerekmegőrzést is vállalunk. −
Hannah mosolyogva lép be, miután kirakta a gabonapelyheket
és a lekvárokat a reggelihez. Beszámoltam neki a
beszélgetésről Poppy szüleivel, és arról, hogy milyen drága
kislány Poppy.
– Szörnyű! Hála az égnek, hogy jól van! El nem tudom
képzelni, min mentek át a szülei.
– Tudom, és nem úgy hangzik, mintha sok idejük lenne
kettesben maradni. Azért ajánlottam fel, hogy vigyázok
Poppyra néhány órát.
A kislányra pillantok, aki a lábára terítette a hableányos
takarót, és a filmmel együtt énekli a kis hableány dalát, az
ölében kis tálkában eper, miközben a filmet nézi. Nagyot
nyelek, mert gombóc van a torkomban.

* * *

Éppen tíz óra múlt, amikor Poppy szülei hazatérnek a pubból,

és a kislányukat alva találják a pamlagon. Nyugodtnak és
boldognak látszanak, önkéntelenül is észreveszem, hogy csak
ekkor engedik el egymás kezét.
– Felviszem a szobába – mondja a mosolygó Phil. − Ha
egyszer elalszik, már nem ébred fel éjszaka. Legalábbis
reméljük – teszi hozzá, miközben szeretettel néz a feleségére.
– Nagyon köszönjük − szorítja meg gyöngéden a karom
Jane −, pont erre volt szükségünk. Jó éjszakát, Hannah, kösz
még egyszer, Gina!
Miután elmennek, Hannah mindkettőnknek tölt egy-egy
nagy pohár merlot-t, és letelepedünk nézni a Briliáns elmék
egyik epizódját a Netflixen, amikor kopogtatnak. Meglepetten
nézünk össze. A lakóknak saját kulcsuk van a főbejárathoz,
ezért este 9 után senki nem kopogtat nálunk, hacsak nincs
baj.
– Jó estét, sajnálom, hogy zavarok, hölgyeim! – Marco az,
kissé szégyenkezve. − Elvesztettem a bejárati ajtó kulcsát.
Beengednének?
– Jöjjön be! − mondja Hannah. − Van kedve egy itókához? 
– Itóka? − Marco elvonja a szemöldökét.
– Ital.
– Köszönöm, nem, nem szabad. Holnap hegyet mászom.
Marco egész nap fürdött a helybeliek figyelmében, és kicsit
megviseltnek látszik. A kulcsok elvesztésében mindig
szerepet játszik az alkohol, és ebben a hónapban már három
tűnt el. Talán meg kellene fizettetnem, ha ez szokássá válik.
– Hegyet? − kérdezi Hannah. − Tényleg?
– Igen, miért ne? Formában kell maradnom – válaszolja,
miközben végigsimít a kék vászoningén, ami kétségtelenül
kockás hasat takar, és megnézi magát a kandalló fölötti
tükörben.

É
 – Én előbb ellenőrizném az időjárást − tanácsolja józanul
Hannah. − Azt hiszem, reggel eléggé ködös lesz, és olyankor
az ember bajba kerülhet a Helvellynen.
– A Scafell Pike-ot mászom meg − mondja könnyedén
Marco.
– Tényleg? − kérdezem, őszintén meglepődve. − Az aztán
a hegy! Valójában az egyetlen valódi hegy, mert a Tóvidéken
a többi inkább csak domb. Általában csak komoly
hegymászók próbálkoznak vele. Tudja, hogy kocsival innen
több mint egyórányira van? − Nem láttam nála
mászófelszerelést, mindössze egy sportszatyorral érkezett. −
Sok szerencsét, de legyen óvatos! És most mindenképpen
menjen pihenni!
Leveszem az akasztóról az összes zárt nyitó kulcsot, és
kikísérem Marcót. Amint felfelé indul, hirtelen úrrá lesz rajtam
a fáradtság. Úgy határozok, hogy megiszom a borom, és
lefekszem, bármit hozzon is a holnap.
 Ötödik fejezet
 
Valerie Smyth, akit mindenki csak Val néven ismer, a
glenriddingi falusi bolt pultja mögött áll, és újságot olvas. A
szokásos öltözékét viseli: póló nyakú pulcsi, mellény és
farmer. Valnek szemlátomást a hét minden napjára más színű
pulcsija van. A mai világoskék kihangsúlyozza a kék szemét
és a takaros, sötétszőke kontyát.
A bolt ajtaja fölött régimódi harangocska függ, hogy
figyelmeztesse Valt a vevő érkezésére, ha a raktárba ment
éppen valamiért. Elképesztő, mennyi minden fér a hosszú,
keskeny polcokra; minden, amire az embernek csak szüksége
lehet, megtalálható a polcokon vagy a boltban lévő
kosarakban. Még gyerekjátékok is akadnak, például
sárkányok, focilabdák és kifestőkönyvek, amik megmentik a
szülők ép elméjét az önellátó nyaralókban. Egyes családok
tizenéves gyerekekkel érkeznek, akik azt hiszik, hogy majd a
vízen töltik a hétvégét, úgy, mint a Fecskék és fruskák
szereplői, ám ha a srácok nem ismerkedtek meg már kicsi
koruktól a szabadban űzhető tevékenységekkel, gyakran
unatkoznak.
– Jó reggelt, kedves, hogy vagy? − Val leteszi az újságot,
amint belépek a boltba.
– Jól, kösz, bár kicsit fáj a fejem. Ma reggel hűvösebb van.
Hallottál mostanában Daphne-ról, közeleg a születésnapja,
nem igaz?
Daphne Val lánya, aki Leedsbe költözött, és aki nap mint
nap hiányzik neki. Nem mintha mondaná.
– Néhány napja beszéltünk. Jól van − feleli Val, nem óhajt
belemenni a beszélgetésbe.
– Meglátogatod a születésnapja körül, vagy küldjek neki
képeslapot?
Jóban voltam Daphne-val kiskorában. Val a Szomszédok-
sorozat egyik szereplője után adta a lányának a Daphne
nevet, ami miatt az iskolában végig gúnyolták, bár azt hiszem,
Val boldog tudatlanságban volt Daphne balszerencséjével
kapcsolatban.
– Valószínűleg nem látogatom meg a születésnapján, mert
az az utazás sok már nekem. De a hétvégén idejön, amíg Ben
üzleti úton lesz.
– Akkor holnap postára adom a lapot. Jó lesz találkozni
Daphne-val, amikor hazajön látogatóba. Az időzítés is jó, mert
arra a hétvégére lánybulit szervezünk, és így velünk tarthat.
– Kedves lenne tőletek − mondja Val, bár az arckifejezése
éppen az ellenkezőjéről tanúskodik. Talán magának szeretné
a lányát az egész hétvégére, bár Daphne úgyis maga dönt.
Az ajtó fölötti csengettyű csilingelése szakítja meg a
beszélgetést, Hannah érkezik Marcóval. Val a szájához kapja
a kezét, amint megismeri a táncost. 
– Te jó ég! Maga a táncos a Táncolj velem!-ből, igaz?
Marco mosolyog, kidülleszti a mellét.
– Igen, Marco vagyok. 
Amíg Valt bűvöli a pultnál, Hannah palackos vizet vesz a
hűtőből.
– Sétálni megy? − érdeklődik Val. 
– Hegyet mászok − jelenti ki büszkén Marco.
– A Scafellt? Nem hiszem, hogy okos dolog lenne ma –
vélekedik homlokráncolva Val. − Nem valami jó az idő. Még
Malcolm Von Trapp se menne a hegyekbe ilyen időben.
– Ki az a Malcolm Von Trapp? − tudakolja Marco.
– Ez nem az igazi neve. Valójában Malcolm Evans.
Jótékonysági célból mássza a hegyeket, és közben A muzsika
hangjából énekel részleteket. Meglehetősen sok érdeklődőt
vonz, egy kicsit olyan, mint Forrest Gump. Néha apácaruhát
vesz fel. Ezreket hozott már össze jótékonysági célokra
gyerekeknek.
– Bolond lehet − nevet Marco.
Nem olyan bolond, mint te, gondolom, látva Marco
öltözékét.
Farmernadrág van rajta, gyapjúpulóver és egy vékonynak
látszó, kapucnis kabátka. A drágának kinéző barna bőrcsizma
eléggé erős, de nem hegymászáshoz való lábbeli.
– Marco azt hiszi, felszalad a Scafellre − súgja Valnek
Hannah. − Elkísérem, és ígérem, hogy a közelébe se
megyünk. Az egyik alacsonyabb hegyhez viszem, sosem fogja
megtudni. – És kacsint egyet.
Ezt jól ismerjük. Aki nem idevalósi, a hegyeket látva azt
hiszi, könnyedén fel lehet jutni a csúcsra. Meg sem tudom
számolni, hányszor jöttek ki a hegyi mentők, hogy
megmentsenek egy-egy rosszul felszerelt turistát, akinek
alkalmatlan volt a felszerelése, figyelmen kívül hagyta a
térképet, és nem a megfelelő úton haladt.
– Jól van − mondja Val, miközben tartja nekünk az ajtót,
amíg kimegyünk, aztán megfordítja a táblát, hogy a ZÁRVA
felirat látszódjon. − Ma ebédszünetet tartok, megnézem,
tudok-e egy kellemes délutáni teázást szervezni magamnak
Daphne-val Carlisle-ban. Szerintem kedves születésnapi
meglepetés lenne, és biztos vagyok benne, hogy Daphne
imádni fogja.
 Hatodik fejezet
 
Másnap reggel felmegyek az egyik családi hálószobába,
miután rendet raktunk a reggeli után. A szobákba be szoktam
tenni táblajátékokat, és egy fenyőfa polcon a folyosón
gyerekkönyvek sorakoznak. A családok megjegyzik ezeket a
kis pluszokat, és ezért foglalnak szobát máskor is.  
Ráadásul imádom, amikor gyerekek vannak nálunk.
Régebben titkárnő voltam egy általános iskolában, és
imádtam, amikor gyerekek jöttek be, visszahozták az
osztálynaplót, vagy a tanáraiknak intéztek valamit. A
toldaléképületben két hálószoba van, és azt terveztük, építünk
egy harmadikat is, ha Adammel gyerekünk születik. De ez már
nem történik meg.
Ahogy kinézek az ablakon az egyik távoli hegyoldalra, arra
a napra gondolok, amikor végre felkeltem az ágyamból a
férjem halála után. Azt hiszem, örökké ott maradtam volna, ha
a húgom fizikailag ki nem rángat. Hideg reggel volt, három
héttel a tragikus esemény után, amikor Hannah megjelent a
hálószobámban egy fehér törölközővel és egy flakon
tusfürdővel.
– Kelj fel, és zuhanyozz le! − parancsolta.
Próbáltam a fejemre húzni a paplant, de a húgom makacs
volt.
– Ragaszkodom hozzá − mondta gyöngéden, de
határozottan. − Nem fogom végignézni, ahogy elpusztulsz.
Tudom, hogy borzalmas, Gina, de az életnek mennie kell
tovább. Mindnyájunk számára.
Rövid sétát is tettünk aznap, amikor Hannah kiparancsolt
az ágyból. Emlékszem, hogy nagyokat lélegeztem a friss
levegőből, azt remélve, hogy a kilégzéssel a fájdalom is
távozik belőlem. Hannah minden nap egy kicsivel tovább vitt,
végül már több mérföldet tettünk meg. Néha Emmy, a kissé
különc teázó-tulajdonosnő, aki rajong a fura harisnyákért,
észrevett minket séta közben. Ilyenkor behívott a teázóba,
ahol némán teát és süteményt tett elénk. Emmy egészen fura
süteményeket készít, például málnás-ricottást, bár akár
kartonpapírt is ehettem volna, mert az érzékeimet eltompította
a gyász.
Apu minden délelőtt átjött Adam halála után. Később ő járt
ki velem a sírhoz, és üldögélt velem, miután ledolgozta a
műszakját az Ullswater gőzhajókon, amelyek turistákat vittek
ki a tóra. Ködösen emlékszem a napra, amikor megfogta a
karom, és hazavezetett, mert már órákat ültem a sír mellett,
és esteledni kezdett.
Mindig közel álltunk egymáshoz apuval. Gyerekkoromban
együtt horgásztunk és nagyokat sétáltunk. Sokszor volt együtt
az egész család is, de élveztem, amikor kettesben lehettem
vele.
Anyám csillogó szemmel érkezett Adam temetésére egy
friss ráncfelvarrás után, és teljes két órát töltött itt, majd
valamilyen ürüggyel távozott. Könnyedén a karomhoz ért,
mielőtt elment, és azt mondta: „Szólj, ha tehetek valamit!”, de
mindketten tudtuk, hogy ezek üres szavak. Abban sem vagyok
biztos, hogy a saját akaratából jött, talán Hannah vagy apu
szóltak neki, hogy ezt illik tenni. De hát anyu ilyen. 
 Hetedik fejezet
 
Szombat este van szeptember elején, és a nagy halom ruhára
meredek, amit kiszedtem a szekrényemből. Hosszú
mérlegelés után egy térdig érő fekete ruhát választok magas
sarkú, pántos cipővel a lánybulihoz. Évek óta először,
meglepetésemre, izgalmat érzek.
Hannah egy kilencvenes évekbeli CD-t bömböltet,
miközben zselézi a haját. Időnként kortyol egyet-egyet a
proseccóból, majd elharsogja a következő szám címét.
Imádom, amikor Hannah ilyen boldog és gondtalan.
Ilyenkor arra emlékeztet, amikor tiniként randira készülődött
az első szerelmével, James Royle-lal. Azt hitte, a szerelmük
örökké fog tartani, de amikor egyetemre ment, a fiú figyelme
másfelé vándorolt, nem tudott megbirkózni azzal, hogy
különváltak. Azóta Hannah-nak nem volt szorosabb
kapcsolata senkivel.
Az utolsó simításoknál tartok a sminkelésben, amikor
Hannah meg akarja tölteni a poharam, de fölé teszem a
kezem.
– Még az étterembe sem érünk, de már nem állok majd a
lábamon − mondom mosolyogva.
– Jól van, de pezsgőt iszunk a La Trattoriában, vagy
esetleg proseccót. A pezsgő kicsit drága, igaz? − Kuncog. −
És tudod, mi a helyzet? Valójában jobban szeretem a
habzóbort – vallja be, és kiüríti a poharát.
Megszólal a csengő, mire végigszaladok a folyosón a
magas sarkú cipőmben. Amint ajtót nyitok, csupa szépet látok:
Katy csillogó ezüst felsőt visel feszes farmerral, Daphne
természetesen elegáns, mint mindig a vállát szabadon hagyó
fekete overalljában.
– Örülök, hogy együtt vagyunk, hölgyeim − mondja
Daphne, Katy pedig mögötte vigyorog.
A lányok belépnek, és ölelkezünk.
 – Van időnk egy gyors italra? − könyörög Katy, aztán
felkapja a prosecco maradékát az üvegben, miközben kinn
dudál a taxi.
– Egészségedre! − mosolyog Daphne. − Úgysem kértem
volna belőle.
– Kösz még egyszer, apu, kedves tőled! − kiáltom, amikor
elszaladok előtte a recepción, amit átvett a távollétem idejére,
és követem a többieket ki az ajtón.

* * *

Tíz perc múlva megállunk az étterem előtt, amelynek a neve

lágy vörös fénnyel világít. Elöl két nagy páfrány áll ezüstös
cserépben, rajtuk fehér tündérlámpácskák.
Belépünk az enyhe fokhagymaillatba, és nyomban úgy
érzem, mintha Róma közepén lennék. Nézem az oszlopokat,
a fehér stukkós boltíveket és a Colosseum szépiaszínű
faliképét. Az étterem kellős közepén szökőkút áll, az alapjánál
rózsaszínű virágok forognak szelíden. Elmegyünk egy
szakács mellett, aki egy pizzaalapot pörget egy nyitott
konyhában, miközben a jóvágású pincérünk az asztalunkhoz
kísér minket.
– Isten hozta önöket, hölgyeim! Gina, régen járt itt − mondja
a pincérünk, Vincenzo, és kihúzza számomra a széket.
Magas, sötét bőrű, és pokolian jóképű. Ne felejtsek el
gyakrabban járni ide!
– Hiányoztak, hölgyeim. Milyen gyönyörűek egytől egyig
ma este! − dorombolja, ahogy mindenkinek étlapot oszt.
Rendelünk két palack proseccót és néhány üveg
ásványvizet, amíg ételt választunk.
Vannak lecsós borjúételek, parmezános csirke és rengeteg
csábító finomság, no meg a hagyományos tészták és pizzák.
Egy elhaladó pincér pizzát visz egy szomszédos asztalhoz, a
szurokfű illata megcsapja az orrom.
– Nem eszem levest − jelenti ki Hannah. − Inkább fagylaltot
vagy tiramisut. Esetleg mindkettőt. Farkaséhes vagyok −
nevet fel. − Marco remek formában van, nem? Azt hittem, én
aztán jó formában vagyok, de kifárasztott.
 – Tényleg? − kérdezi pajzánul Katy. − Erről nem beszéltél!
– Hegymászásról beszélek − feleli vigyorogva Hannah. −
Nem bíztam benne, hogy bírná a Scafellt, ezért a Place Fellre
vittem. Miután szinte futva jutott fel a csúcsra, komolyan úgy
gondoltam, hogy akár a Scafellt is bírta volna, még megfelelő
lábbeli nélkül is. Alig állt meg levegőt venni.
– Rettentően edzettek ezek a táncosok. Nyilván nagy az
állóképességük is. − Katy huncutul felhúzza a szemöldökét.
Megtöltjük a poharunkat proseccóval, és épp köszöntőt
mondok, amikor Vincenzo visszatér kenyérrudacskával és
olajbogyóval.
– A barátságra! − mondom, miközben koccintunk a hosszú
szárú poharainkkal.
– És a továbblépésre! – teszi hozzá Katy, és rám néz.
Amint kiüríti a poharát, nyilvánvalóvá válik, hogy ma este
már ivott. A hangja egyre hangosabb, és egyre
botrányosabban flörtöl a pincérekkel.
Megérkeznek az ételeink, miután csipegettünk az
olajbogyóból meg a kenyérrudacskákból, és a lasagném
illatától megkordul a gyomrom. Annak ellenére, hogy az évek
alatt szinte minden fogást kipróbáltam itt, mindig visszatérek a
lasagnéhoz, mert egyszerűen isteni. Hannah tejszínes-borjús
tagliatellét rendelt, Daphne és Katy húsgombócokat
linguinével. Az étel olyan finom, hogy evés közben szinte meg
sem szólalunk, csak néha nyögdécselünk az élvezettől. A
desszertmenüt nézzük, amikor Katy két kézzel az asztalra
csap.
– Jól van. Ki kér koktélt?
Tényleg kedvem volna inni egyet, de remélem, hogy Katy
nem fog teljesen berúgni. 
Odaintjük Vincenzót, és koktélokat rendelünk.
– Szóval − mondja pajkosan Katy −, ha koktélokat nevezne
el rólunk, hogy hívnák őket?
– Hadd gondolkozzak egy kicsit! − Vincenzo végignéz
rajtunk a sötétbarna szemével. − Magácskáról? Zsebrakéta –
mondja Katynek, ami illik rá, tekintettel az apró termetére és a
kirobbanó személyiségére.
Katy visít a nevetéstől.
É
 – És magácska… − A pincér Hannah felé fordul. − Arany
istennő.
Hannah az égre emeli a szemét.
A pincér Daphne-ra néz.
– Magácskáról már neveztek el italt, Fekete orosz. Magas,
sötét és karcsú. És végül magácska − fordul végül felém, és a
szemembe néz −, csillár.
– Csillár?
– Igen, mert beragyogja az egész termet.
– Ó, maga olyan szirupos, mint az olasz macaron −
mondom nevetve, miközben Vincenzo indul az italainkért.
Megtapsoljuk, ő megáll, és kicsit meghajol, mielőtt
továbbmegy.
– És ki inna még egyet lefekvés előtt a vendégházban? −
kérdezi Hannah, miután megittuk a koktélokat, és fizettünk.
– Oké − egyezik bele Daphne. − De csak egyet, mert
délután teázni megyek anyukámmal, és nem szeretnék
másnapos lenni.
Olyan pillantást vetek a húgomra, ami azt mondja, ne
mutasd meg neki a teli üveget − van ugyanis egy néma
nyelvünk, amelyet csak mi ketten értünk.
A házunkban Hannah egy picit felhangosítja a zenét, és
Katy táncolni kezd, bár eléggé bizonytalanul áll a lábán.
Daphne búcsút mondott egy kis pohár whisky után, szóval
csak hárman maradtunk.
– Jaaj, mit meg nem tennék egy éjszakáért azokkal a
pasikkal az étteremben! − mondja Katy. − De a pincérünk, a
francba, észre sem vett. Csak Ginát bámulta. − Felém emeli a
poharát.
– Aligha. Flörtöl mindenkivel, ez része az olasz éttermi
élménynek.
– Hát, velem nem flörtölt. Még a telefonszámom is a
kezébe csúsztattam, és láttam, hogy kidobta a szemétbe −
fortyog Katy.
Katy belemegy egyéjszakás kalandokba, ami persze teljes
mértékben a magánügye, de másnap reggel mindig
megbánja.
 – Te válogathattál volna a férfiak közül az étteremben −
folytatja −, de szemlátomást észre sem veszed. Gina, neked
nincsenek szükségleteid?
– Nincsenek, Katy, meghaltak a férjemmel − felelem kicsit
élesen.
Hannah felugrik, és oldani próbálja a feszültséget.
– Főzök kávét.  
– Én bizony nem bírnám anélkül ilyen sokáig − jár tovább
Katy szája, egyáltalán nincs tekintettel az érzéseimre.
– Talán sosem voltál igazán szerelmes.
– Különben is, mi a szerelem? És miért nincs ebben a
házban több pia?
Katy menni akar, amint rájön, hogy nem maradt alkohol.
Hannah-val hazakísérjük a szállodában lévő szállására, amely
pár percnyire van.
– Ez kellemes este volt − mondja botladozó nyelvvel, és
megölel minket, majd a zárba dugja a kulcsot. − Alig várom a
következő kiruccanást. Jó éjt, Hannah! Jó éjt, Szent Gina!
 Nyolcadik fejezet
 
Sokáig nem tudok elaludni lefekvés után. Szent Gina? Ezt
meg hogy a csudába értette Katy? Remélem, hogy másoknak
nem ez a véleményük rólam. Úgy értem, szeretek segíteni az
embereknek, ha tudok, de nem vagyok szent. Távolról sem.
Talán Katy elégedetlen a saját életével, ki tudja. Nem is
tudom, miért töprengek ezen. Katy egyértelműen részeg volt,
és sosem felejtem el a kedvességét Adam halála után. Életre
szóló barát, a keserűen gúnyos megjegyzése ellenére is.
Felemelem az ezüst keretes fényképet a sötét komódról, és
elmosolyodom. Adam meg én vagyunk rajta pomponos
sapkában, kipirultan és boldogan. Éppen megjöttünk, miután
körülsétáltuk a tavat. Emlékszem, szép idő volt. Ugyanaz az
évszak, mint a mostani, amikor a falevelek zöldről
aranyszínűre változnak.
Az otthonunkhoz, amelyből a vendégház lett, egészen
váratlanul jutottunk, éppen bérelni szerettünk volna. Egy Iris
nevű özvegyasszony élt benne hosszú évekig, és a ház
eléggé rossz állapotban volt már. Az elülső kertet benőtte a
csalán, és a helybeli gyerekek egy része azt hitte, boszorkány
lakik benne. Az sem segített, hogy ha az asszony nagy ritkán
kimerészkedett, tetőtől talpig feketét viselt. Egyre ritkábban
láttam őt a faluban, aztán egy nap beállítottam hozzá, és
felajánlottam, hogy bevásárolok neki, ha kell.
A ház belseje sötét és nyomasztó volt, kicsit dohos, és Iris
csak a ház elülső szobáját lakta, hogy spóroljon a
fűtésszámlán. A szobában zöld mintás szőnyeg volt, két ütött-
kopott bőrkanapé, fölöttük boltív és az egyik falon
könyvespolc, tele regényekkel. A kandalló fölöslegesen állt,
mert Iris már nem bírt nagy fahasábokból tüzet rakni, egy
apró, kétszálas villanymelegítő biztosította a meleget.
Elkezdtem Irist rendszeresen látogatni, elvégeztem a
bevásárlást meg a házimunkát, néha fát is hoztam, és jókora
tüzet raktam. Szomorú volt látni, ahogy Iris törékeny és
gyakorlatilag házhoz kötött lett. Emlékeztem, hogy csodás
postáskisasszony volt a glenriddingi vegyesboltban, mielőtt
Val megvette. Az évek alatt rengeteget változott.
Iris egyszer azt mondta, hogy kedveli Adamet, és
tökéletesen illünk egymáshoz.
– Általában megérzem az ilyesmit − bizonygatta. − Úgy
örülök neked, Gina! Megérdemled, hogy boldog légy.
Egy ragyogó tavaszi délelőtt Iris kihozott egy teástálcát,
miközben Adam meg én a kertet tettük rendbe.
– Ti ketten most üljetek le! − utasított minket. − Láttatok a
környéken olyan házat, amelyet megvennétek?
– Sokat − felelte Adam. − De egyiket sem engedhetjük meg
magunknak egy lottónyeremény nélkül. – Megvonta a vállát.
– Tetszik nektek ez a ház?
– Igen, csoda szép. Kinek ne tetszene?
– Én is így gondoltam − mondta Iris, miközben vékony
kezével felemelte a kannát, és töltött. − És fiatalok lévén,
energiátok is van felújítani. Nem hinném, hogy a jelenlegi
állapota megfelel az ízléseteknek – tette hozzá mosolyogva.
Adammel összenéztünk. 
– Mit mondasz? − kérdeztem bizonytalanul.
– Miért ne kéne nektek ez a ház? Már nem sokáig maradok
ezen a világon, és elkeserít, hogy fiatal emberek nem tudnak
venni egy házat a faluban, ahol felnőttek. − Iris és a boldogult
ura sosem volt gyermekkel megáldva, és Iris volt a családja
utolsó élő tagja, tehát a Tóra Néző háznak nem volt örököse.
– Úgy érted, vegyük meg tőled? − kérdeztem, és az
izgalomtól elszorult a gyomrom.
– Egyszerűen nektek adhatom. Csak egy szobácskát kérek
magamnak. Nem sokat fogok zavarni.

* * *

Semmiképpen nem akartuk elfogadni Iristól a házat, de

megegyeztünk egy nagylelkűen kedvezményes árban, mivel a
ház felújításra szorult. A következő évben kibeleztük az egész
házat, Iris pedig egyre törékenyebb lett, miközben állandóan
mosolyogva figyelte a munkálkodásunkat. Mintha megvárta
volna, hogy az utolsó függönyt is felakasszuk, aztán békésen
elaludt a kedvenc karosszékében.
Adam építészeti képességeinek köszönhetően a négy nagy
hálószobából hatot alakítottunk ki, és a ház oldalához
melléképületet is toldottunk, mert egyre jobban kezdett
foglalkoztatni bennünket a vendégház gondolata. Emlékszem
a napra, amikor elkészült, a ház előtt állva csodáltuk a kezünk
művét, a fejem Adam vállán pihent, és a jövőnkről
álmodoztam. Megegyeztünk, hogy a bejárat élénkvörös lesz,
ami az én ötletem volt, mert Adam kéket javasolt. Mulattam
azon, hogy lakberendezés dolgában tökéletesen ellentétes
ízlésünk volt, minden másban tökéletesen egyforma. Egy
dologban azonban megegyeztünk. A Tóra Néző Vendégház
tökéletesen takaros. Nyár végén nyitottuk meg, és az első
naptól fogva majdnem mindig telt házunk volt. Bárcsak örökre
ebben a boldog burokban maradhattunk volna!  
 Kilencedik fejezet
 
Déli tizenkettő múlt, és a társalgót teszem éppen rendbe,
amikor Dominika menni készül. Hannah eltűnt, bár egy szót
sem szólt. 
– Látta Hannah-t? − kérdezem Dominikától.
– Igen, a kertben van, táncol. Legalábbis azt hiszem, hogy
maguk így mondják − feleli kifejezéstelen arccal. − Viszlát
holnap! 
Kimegyek. Marco csípőre tett kézzel áll, és rázza a fejét.
– Nem, nem, nem! A felsőtest nem mozog. Csak a test alsó
fele.
– Értem már, mint a River Dance? Megmondhatta volna.
Körbe-körbe pörögnek a teraszon, Marco cicceg, majd
végül szitkozódik, amikor Hannah rálép a lábára, ő pedig
elveszíti az egyensúlyát, és egyenesen az egyik kerti széken
köt ki. Előjövök a búvóhelyemről, és kirobban belőlem a
nevetés.
– A húgából sosem lesz táncos − sziszegi Marco. −
Magának tanítsak pár lépést, mielőtt elmegyek?
– Sajnálom, de családi vonás, Marco. Két bal lábunk van,
mindkettőnknek.
Marco megrázza a fejét, és eltűnik az emeleten, hogy
összeszedje a csomagjait. Hamarosan kijelentkezik, és
sajnáljuk, hogy elmegy. Amióta nálunk volt, mindenféle
pletykával szórakoztatott minket a Táncolj velem! sztárjairól,
mi pedig megesküdtünk, hogy ezeket a titkokat magunkkal
visszük a sírba. Bár nem hiszem, hogy mind igaz. Még most is
nehezem hiszem el, hogy Damon Day hazaviszi a női
táncosok flitteres ruháit, és titokban azokban parádézik…

* * *
Integetünk Marco után, amíg a bérelt kocsija eltűnik szem elől.
Mindig keserédes, amikor egy-egy vendég elmegy, de
megígértük, hogy mostantól fogva szombat esténként mindig
megnézzük a műsort.
Amikor visszamegyek, és azon töröm a fejem, mit csináljak
délután, sms jön Katytől:
 
Szabad vagy du? Tali a Cabinben 1-kor?
K. Xxx
 
A Cabin a Helvellyn kávézója, a csúcs lábánál. Faházikó, ahol
hatalmas meleg reggelit szolgálnak fel a túrázóknak, no meg
többféle házi sütésű tortát és süteményt. Jó ideje nem jártam
ott, és nem ettem karamellás-csokoládés brownie-t, és több
kedvem van hozzá, mint nekiállni a vendégház véget nem érő
tennivalóinak.
Amint elindulok találkozni Katyvel, Jeanbe futok, a
Traveller’s Inn tulajdonosnőjébe, aki elmondja, hogy a
következő péntek este karaokét rendeznek.
– Mondd el mindenkinek! − A szőke haját lazán
feltornyozva hordó, élénk Jean mosolyog. Farmernadrágjában
és rockbandás pólójában sokkal fiatalabbnak látszik a hatvan
événél.
Pár perccel előbb érek a Cabinbe, mint Katy, akit nézek az
ablakból, ahogy jön a murvás úton a kávézó felé, lehajtott
fejjel, kezét a zöld parkája zsebébe dugva. A haja ma hátra
van fogva, és nincs kisminkelve, ami szokatlan. Egy
sarokasztalhoz visz, majd egyenesen a pulthoz megy, és
rendel két lattét meg egy karamellás brownie-t.
– Én fizetek − mondja, miközben leteszi a tálcát.
– Nem eszel tortát? − kérdezem.
– Nem, másnapos vagyok − válaszolja halkan. − Csak
bocsánatot akarok kérni a tegnap este miatt. Kicsit
közönséges voltam, igaz?
– Inkább kicsit figyelmetlen. − Megkeverem a kávém. − És
arra emlékszel, hogy Szent Ginának neveztél?
– A szentségit, tényleg? Sajnálom, Gina! Talán csak
szerettem volna olyan lenni, mint te.
 – Gyászoló özvegy?
Egy pillanatig csönd van, aztán mindketten elnevetjük
magunkat.
– Jaj, sajnálom! – szabadkozik Katy, és átnyúl az asztalon,
hogy megöleljen. − De hiszen tudod, hogy értem. Mindazok
után, ami veled történt, hogy anyukád lelépett, és Adam
meghalt, te mégis teljesen normális vagy. Az én életem kész
zűrzavar. Majdnem harmincéves vagyok, és szállodában élek,
szolgálati szobában, és nem jövök össze senkivel, akivel
családot alapíthatnék. Nem így képzeltem el az életem. –
Végül sóhajt egy nagyot.
– Hmm, talán meg kellene ismerned a pasikat, mielőtt
lefekszel velük. − Őszinte vagyok, ahogy a legjobb baráthoz
illik. − Adj magadnak lehetőséget, hogy kiismerj valakit, mielőtt
fejest ugrasz!
– Tudom, hogy igaz, amit mondasz, és másnap reggel
mindig rosszul érzem magam, de jó érezni valakivel azt a
közelséget. Gyakran azt hiszem, hogy ez talán valaminek a
kezdete lehet, de sosem az.
– Mert a szállodában találkozol velük. Csak öt percig
vannak ott, mielőtt továbbállnak. A való világban kéne
megismerkedned valakivel − magyarázom, aztán végre
eszem a végtelenül finom, ragacsos karamellás-csokis
brownie-ból.
– Itt? − Katy a dombokra meg a hegycsúcsokra mutat
odakinn. − Ez nem kifejezetten egy lüktető északi nagyváros.
– Online randioldallal még nem próbálkoztál?
– Nem, köszönöm. A szálloda egyik vendége lebeszélt.
Találkozott a pasival, aki teljesen okénak látszott eleinte, de a
csaj rájött, hogy mégsem az, mert kiderült róla, hogy a tag A
Gyűrűk Ura teljes megszállottja. A két hálószobás háza egy
hobbitház tökéletes másolata volt. Miután szakítottak, a fickó
két hónapig zaklatta, végül távoltartási végzés lett a dologból.
– Ugyan már! Van sok sikeres történet is. Magam is
ismerek ilyet. A liverpooli unokanővérem az interneten ismerte
meg a férjét. Túl vannak a tizedik házassági évfordulójukon.
– Mindegy, engem nem vonz. Azt hiszem, változásra lenne
szükségem. Letettem az összes vendéglátóipari vizsgát,
kereshetnék munkát egy nagyvárosban. Vagy szállodahajón,
akkor világot is látnék, nem igaz?
– A szállodahajó jól hangzik, de kicsi korodban nem voltál
tengeribeteg az itteni gőzhajón? Úgy emlékszem, belehánytál
egy nő táskájába – idézem fel nevetve.
– Jaj, istenem, tényleg! Azt hiszem, hétéves voltam.
Szerencsére ezt kinőttem; ráadásul azt hallottam, hogy
azokon a hatalmas szállodahajókon nem érezni a tenger
mozgását. Mindenesetre ki kéne próbálnom. A dolgok
váratlanul megváltozhatnak, igaz? Te is tudod − mondja
gyöngéden.
– Tudom. De ha már változásról beszélünk, Jean rávette
Tedet, hogy jövő pénteken karaoke legyen a Travellerben.
Érdekel?
– Karaoke, tényleg? De mennyire! A jó öreg Jean. Ted
megesküdött, hogy nála ugyan soha. Csak sör meg
beszélgetés. A legközelebb pornósztár fog Martinit árulni. 
– Nem hiszem, hogy rendszeresen lesz ilyesmi. Attól függ,
milyen hatással van a bevételre − vélekedek nevetve.
Ahogy Katyre mosolygok, rájövök, hogy gyakorlatilag
kezdem ismét élvezni az életem. Adam mindig hiányozni fog,
de azt hiszem, immár tudomásul vettem a halálát. Kiderült,
hogy mennyire gyógyító hatással van rám a Tóvidék. És ki
tudja, mit hoz a holnap?
 Tizedik fejezet
 
Szeptember vége van, és ma olyan fura az idő. Az égbolt a
narancssárga és a szürke különös keveréke, a távolban
komor, fekete felhők lebegnek. Remélem, nem lesz nagy eső,
mert a vízállás amúgy is eléggé magas. Aki vidéken él, képes
megjósolni az időjárást, mert az egész teste emberi
barométer. Eső előtt kicsit merevek az ízületeim, vihar előtt
lüktetve fáj a fejem. A levegőnek is más az illata. Áthatóan
földes szagú, ha fenn esőfelhők húznak el.
Ebéd előtt lépek be a Traveller’s Innbe az út mentén, hogy
kölcsönkérjek még egy lapátot a tulajtól, Tedtől. A kertünkben
szakadatlanul hullnak a falevelek, ahogy közelít az ősz, ideje,
hogy Hannah segítsen nekem feltakarítani.
A Traveller fehérre meszelt, tizennyolcadik századi épület,
csupa rézdísz, tölgyfa gerendák és vörös bársony bárszékek.
Általában a legizgalmasabb, ami történik itt néha, egy élő
zenekar, a heti rejtvényfejtő est, vagy ha a játékgép fizet,
ahogy a múlt héten tette egy átutazó turistának, amiért a
helybeliek igencsak haragudtak.
– Helló, kölcsönkérhetek egy lapátot? − kérdezem Tedtől,
aki egy dobozban mixereket hoz fel a pincéből.
Észreveszem, hogy a pult mögött ízesített ropogtatnivalók
sorakoznak, tengeri sós, balzsamecetes és törött fekete
borsos. Úgy látszik, készül a karaokeestre.
– Szia, Gina, kedvesem! Igen, ott van egy a pub oldalának
támasztva, a kuka mellett, útközben elviheted. Iszol egyet?
– Kösz, nem, kicsit korai lenne. Majd este. Nagyon várom a
karaokét.
– Magamról ezt nem mondhatom − morogja Ted. − Jean
ötlete volt.
– Biztosan nagy siker lesz. Este találkozunk! Kösz a
lapátot.
– Semmiség. Viszlát este! Tara, kedvesem.
 * * *

Ahogy jósolták, ebéd után megeredt az eső, és egész nap

ömlött. Ez arra kényszerített, hogy odabenn maradjak, így
elvégeztem némi papírmunkát, és online rendeltem új
párnákat. Mindent összevetve, meglehetősen eredményes
nap volt.
Majdnem fél nyolc, és a pubba igyekszem, ami meglepően
tele van a piszok idő ellenére. Színpadot állítottak a helyiség
egyik sarkába, ott áll a karaokegép, és diszkófények villannak
az eredeti tölgyfa padlón.
Lerázom az esernyőm, és az ajtó melletti tartóba teszem. A
pub kétpercnyire van a vendégháztól, de zuhog. Daphne
felemeli a karját, amikor meglát, és a mellette lévő üres székre
mutat.
– Remek, köszönöm, hogy szereztél asztalt. Őszintén
szólva, nem hittem, hogy ennyien lesznek − mondom,
miközben leveszem és a székemre akasztom az esőkabátom.
– Én sem – ért egyet Daphne. − Hannah nem jön át?
– Kicsit később. Éppen telefonon beszél anyánkkal, biztos
a legutóbbi drámáját hallgatja. De mindenképpen iszom egyet.
Kér valaki? − kérdezem, bár látom, hogy a poharak több mint
félig tele vannak.
– Mi már iszunk, kedves − válaszolja Val, aki kicsípte
magát. 
Jól néz ki a fekete nadrágjában és a szürke felsőjében,
amely illik a szeme színéhez. Becsszóra nem emlékszem,
mikor láttam utoljára garbón és farmeren kívül másban, kivéve
az esküvőmet, amikor elegáns türkizkék kosztüm volt rajta.
Kérek a pultnál egy almabort, és észreveszem, hogy egy
teletetovált karú, fekete kalapos fickó bámul rám.
– DJ Steve – mutatkozik be a kezét nyújtva. −
Meghívhatom rá? − A gyömbérszínű italra mutat, amit Ted a
pultra tett.
– Nem, kösz – hárítom el derűsen.
– Nem gond. − Leveszi a napszemüvegét, és végigmér. −
Talán később, ugye?
 Talán nem, gondolom. És ki a fene visel zárt teremben
napszemüveget? A Tóvidéken. Vihar idején.
– Máris felfigyeltek rád, Gina? − ugrat Daphne, amikor
leülök az asztalhoz.
– Ó, igen, a szépen kivarrt DJ Steve? Micsoda szerencse!
nevetek. − Milyen volt a kirándulás Carlisle-ba? − kérdezem
Daphne-t.
– Nagyon kellemes. Jó volt kicsit együtt lenni anyuval.
Valószínűleg vettem egy csomó cuccot, amikre nincs is
szükségem.
– Még úgy is, hogy ott az a rengeteg bolt Leedsben?
– Tudom. De azok egy kicsit lelketlenek. Vehetsz
méregdrága ruhát olyan menő helyen, mint a Harvey Nicks,
de az üzleteknek egyszerűen nincs szívük. Mint itt. − Sóhajt. –
Sosem hittem, hogy ennyire hiányozni fog ez a falu!
Katy pár perccel később fut be, most fejezte be a
műszakját, és egyenesen a pulthoz megy. Farmersortot visel,
fekete harisnyával, és DJ Steve nyomban szóba elegyedik
vele. Paul a helyiség másik végében ül egy korsó sörrel, és int
Katynek, amikor az elhalad mellette. Ha jól emlékszem,
Katynek volt egy kalandja Paullal. Katy elfogadja a Steve
felajánlotta meghívást, és felpattan a mellette lévő bárszékre.
Integet nekünk, de az az érzésem, hogy ezen az estén nem
sokat fogjuk látni.
Fél óra múlva megjön Hannah, amikor éppen a „My Way”-t
gyilkolja valaki.
– Jesszuskám, Tednek füldugója is van? − nevet Hannah,
amikor visszajön a pulttól, és belekortyol a Mountain
Runnerbe, a mézszínű helyi sörbe.
Szigorú arcú, középkorú nő érinti meg Hannah vállát a
szomszéd asztaltól.
– Már megbocsásson, kedvesem, de az a színpadon a
férjem. Csak egy kis szórakozást szeretne.
– Kinek? − dünnyögi Hannah, de azért a feleség meghallja.
A húgomnak azonban igaza van, a pacákból olyan hang jön
ki, mint amikor egy kutyát fojtogatnak.
– Mit képzel, kicsoda maga? Élvezi a dalolást az én
Kevinem. Kinek árt vele?
 – Senkinek − ad igazat a nőnek Hannah. − Csak azt nem
tudom, miért erőlteti ránk.
Hűha!
– Maga az a mindenből viccet csináló fajta, igaz? − Az
asszony ott áll az asztalunk mellett, a keze a csípőjén.
Közben Karaoke Kevin egy magas hanggal próbálkozik,
nem veszi észre a kibontakozó drámát.
– Nézze, nem akarok gonosz lenni, de karaoke esetében
az ember hajlamos elnéző lenni önmagával szemben. Ha az
embernek félig-meddig tisztességes hangja van, rendben.
Tulajdonképpen pompás, szórakoztató. De aki tök süket,
énekeljen a zuhany alatt. Úgy értem, imádok vízfestékkel
képeket festeni, de nem várom el, hogy a népek a nappalijuk
falára akasszák a képeimet – mondja Hannah nevetve, és az
égre emeli a szemét.
Egy pasas a pultnál kis híján kiköpi a sört a szájából. Egész
idő alatt figyelt minket, és nem bírja visszafojtani a vigyorgást.
– Hülye liba! – vágja oda az asszony, és visszahúzódik az
asztalához, mivel jön az ura, elégedett mosollyal az arcán.
Szemlátomást elmeséli neki, mit mondott Hannah, mert
mindketten felénk fordulnak, és csúnyán néznek ránk.
Val és Daphne kimennek a mosdóba, mire a jóképű, szőke
pasas a pulttól odajön, és leül a Hannah melletti egyik székre.
– Örülnék, ha ilyen munkatársam lenne − mondja
mosolyogva. − Az igazgatóm rápirítani se mer az embereire.
Tőle az osztályvezetők a gyilkosságot is megúsznák. Greg
Marsh. − Kezet nyújt Hannah-nak. − Örvendek a
találkozásnak.
– Üdv − köszönti Hannah, és mintha egy kicsit elpirulna.
Vagy csak a vörösen villogó diszkólámpa fénye az. − Hannah
vagyok, ő pedig a nővérem, Gina.
Val és Daphne a bemutatkozás után térnek vissza, Greg
pedig odahúz egy szabad széket, és közénk telepedik.
– Hölgyeim, meghívhatom önöket egy italra? – ajánlja fel,
miközben feláll, hogy a pulthoz induljon.
Akkor jön vissza a tálcányi itallal, amikor a karaokéban
szünet van, és DJ Steve egy Kylie Minogue-számot játszik.
– Szóval − kérdezi Hannah −, mi hozta ide?
 – Az unokatestvéremnek van az esküvője a szállodában. A
bárban pocsék és igen túlárazott a sör, így hát kilógtam egy
kis iható sörért. Egész nap ott voltam, biztosan senki nem fog
hiányolni. Amikor eljöttem, éppen egy csapat feldobott kölyök
árasztotta el a táncparkettet a „Superman” nótára. Nemsokára
ideje lesz visszamennem. Önök helybeliek, hölgyeim? –
kérdezi, ahogy sorra a szemünkbe néz.
– Mindannyian az út túloldalán lakunk − válaszolom. – A
vendégházat Hannah-val mi vezetjük, a bolt Val tulajdona.
– Én is helybeli vagyok − mosolyog Daphne −, bár leléptem
Leedsbe.
– Ó, elcsábította a nagyváros? − kérdezi a férfi, aztán iszik
egy kortyot.
– Valahogy úgy. − Daphne is kortyol a borból.
– És maga, a Tóvidéken él? − érdeklődik Hannah.
– Ulverstonban. A Derwent ceruzagyárban vagyok
termelési vezető. És mielőtt kimondanák, tudom, hogy nem
hangzik a világ legizgalmasabb munkájának, pedig valójában
elég érdekes.
Hannah felhúzza a szemöldökét.
– De, tényleg – erősíti meg Greg. − Például tudták, hogy a
szerény Derwent ceruza segített a királyi légierőnek a
második világháborúban? A ceruzába be volt építve egy
pirinyó iránytű és Németország térképe, de csak akkor
kerültek elő, amikor a ceruzát kettétörték. Titokban gyártották.
Élet és halál közötti különbséget jelenthetett.
– Egyszer jártunk az iskolával a ceruzamúzeumban − idézi
fel Hannah. − Majdnem olyan izgalmas volt, mint a
fűnyírómúzeum.
– Szerintem a Tóvidékről mindenki járt iskolai kiránduláson
a ceruzamúzeumban – mondja nevetve Greg. − És csak úgy
mondta, hogy létezik fűnyírómúzeum?
– Van. Southportban. Apu egyszer elvitt minket oda, amikor
nyaralni voltunk. Anyu a szálloda bárjában maradt egy rakás,
pasztellszínű zakót viselő pasassal, akik golfhétvégére
érkeztek, apu meg arról ábrándozott, hogy lesz egy
napelemmel hajtott légpárnás fűnyírója.
 Hannah és Greg szemlátomást egymásra találtak, így hát
hagyjuk, hogy megvitassák a szemétmúzeumok apróbb
részleteit.
Val éppen a karaoke-daloskönyvet böngészi, amikor tapsot
és hurrázást hallunk DJ Steve-től, Paultól és még néhány
fickótól a bárból, miközben Katy a karaoke felé tart.
Egy balladával indít erős férfiakról, és mire eljut a „My Kind
of Guy” refrénjéhez, mindenki áll és vele énekel. Katy mesés
hangja szinte kiszakítja a mennyezetet. Nagyon tetszik a
dalválasztása, és ahányszor a refrént énekli, a férfiak
csoportjára mutat, kiélvez minden pillanatot.
– Átkozottul jó, igaz? − mondja Jean, miközben összeszedi
az asztalunkról a poharakat. − Itt csak vesztegeti az idejét. Az
X-Faktorban volna a helye.
Katy dübörgő taps közepette hagyja el a kis színpadot,
visszaül a pult mellé, és körülveszik a rajongó férfiak. 
A karaoke egy újabb szünetében odajön hozzánk egy
italra. 
– Sziasztok, hölgyeim, jól érzitek magatokat? − érdeklődik
ragyogva.
– Aha. Jó, mi? És hűha! Katy, tudtam, hogy tudsz, de a
színpadon ma csodálatos voltál − lelkendezem.
– Igazán, kedvesem, mint egy igazi popsztár – teszi hozzá
Val. − Megfordult a fejemben, hogy énekelek egyet, de nem
lettem volna jobb nálad.
– Hála az égnek! − súgja Katynek Daphne.
– Bámulatos voltál − dicsérem.
– Csak egy kicsit szórakozom. Jó ma este új arcokat látni
itt. Bár egyik sem izgat. − Elneveti magát. − DJ Steve viszont
mesélte, hogy dolgozott hajón. Mondtam, szeretnék én is. Azt
állította, hogy hamarosan tömeges munkaerő-válogatásra
került sor a liverpooli Adelphi szállodában. Talán elmegyek.
Az utolsó adag karaoke után, amikor már akadozó nyelvű
részegek rossz dalszöveget gajdolnak, DJ Steve lejátszik egy
Jennifer Lopez-számot, mire mindenki a táncparkettre tódul.
Daphne megragadja Val kezét.
– Gyere, anyu, bugizzunk! − Mosolyogva hátrarázza a válla
fölött a fénylő, sötét haját.
 Velük megyek a parkettre, Hannah-t és Greget magukra
hagyom.
A húgomra kacsintok az asztal fölött, mire kicsit elpirul. És
ezúttal biztosan nem a diszkólámpa fénye az.
 Tizenegyedik fejezet
 
Tizenegy előtt érünk vissza a vendégházba, és Hannah készít
nekünk egy tejeskávét. 
– Kellemes este volt − mondom, miközben kinyitom a
kredencet, hogy valami rágcsálnivalót keressek.
Bevonulunk a nappaliba a meleg italból és friss pletykákból
álló készlettel, amely a karaoke kiheverésére szolgál.
Elhelyezkedünk a kanapén az italunkkal, amikor Hannah
mobilja pittyen, mert sms érkezett. Széles mosoly ül ki az
arcára.
– Mondd! − kérem.
– Greg írt. A lakodalomban most kezdődtek el a lassú
táncok, és azt kívánja, bárcsak ott lennék, hogy táncoljak vele.
– Azt hiszem, meglehetősen nagy hatással voltál rá. Bár az
arckifejezésedből ítélve, ő is rád.
– Helyes volt, nem? − Hannah összegömbölyödik, a cipőjét
már lerúgta. 
– Igazán rendes pasinak látszik, és nem késlekedett írni
neked. Azt mondom, igazán tetszettél neki.
– Remélem, mert tényleg megkedveltem. Úgy éreztem,
mintha ezer éve ismerném.
Az én nagylelkű, bölcs húgomra nézek, és meghatódom;
szívből remélem, hogy ez mindig így lesz. Egymást átölelve
ülünk a joggal így nevezett „ölelő” kanapén, amikor
megcsörren a telefon. Összenézünk, mert ritka a késő esti
hívás a vonalas telefonon. Aldo az, a La Trattoria tulajdonosa.
Hannah kérdőn néz rám.
– Ó, nem, jól van? Igen, van szobánk. Nem, mi itt jól
vagyunk, azt hiszem, maguknak jutott a neheze. Oké, nem
gond, holnap jöhet.
– Mi az? − kérdezi Hannah, aggodalmas arccal
felkönyökölve.
 – Aldo volt az étteremből. Pooley Bridge-et elöntötte a víz,
Aldo házával együtt, az unokaöccse pedig holnap érkezik
Olaszországból, ezért azt kérdezte, lakhat-e nálunk. A
mentőszolgálatok már több mint két órája ott vannak.
Odamennék, de többet ittam a kelleténél.
– Én is, és nem hiszem, hogy örülnének ott még több
embernek, ha az utak nem járhatók. Holnap meglátjuk, mit
tehetünk.
Bekapcsoljuk a televíziót, és láthatóvá válik az árvíz okozta
kár nagysága. A főút úgy fest, mint a folyó kiterjesztése, sok
elhagyott autó úszik rajta.
– Jaj, ne! − mondja a felvétel láttán Hannah.
A szolgálatok egy többmérföldnyire lévő, magasabban
fekvő közösségi központba szállítják az embereket. A riporter
szerint emberéletben nem esett kár, ami áldás.
Bőven előfordultak árvizek az utóbbi években, amikor a
falun átfutó folyó megáradt hosszabb esőzések után. Olyankor
kel életre a valódi közösségi szellem, olyankor érzem, hogy
valaminek a része vagyok, ami a nagyvárosi névtelenségben
soha nem jöhet elő.
Furcsa arra gondolni, hogy táncoltunk a pubban, mit sem
sejtve a néhány mérföldnyire lévő drámáról. 
– Jól van, gyere, menjünk aludni! – javaslom, és
kikapcsolom a televíziót. − Vendégeink vannak, akik rendes
ellátást szeretnének kapni, nem két csipás házigazdát. Az
olasz vendégünk ebédidő után érkezik.
– Ó, igen. − Hannah elvigyorodik. − Kíváncsi vagyok, hogy
milyen.
– Ki tudja? Mindegy. Jó éjt! Holnap sok dolgunk lesz.
– Tudom. Jó éjt, nővérkém! Szép álmokat!
 Tizenkettedik fejezet
 
Másnap reggel az egyik vendégcsalád, Hunterék a
reggelizőben a reggeli menüt nézik. Az asszony rántottát kér
pirítóson, a kislány szintén, a férfi teljes angol reggelit „külön
szalonnával”. A kisfiú, aki az apja minihasonmása, palacsintát.
– Nutellával − rendeli.
Nincs Nutellám, de elküldöm Hannah-t, hátha Valnél van.
Dominika süti a legfinomabb palacsintát, hát beterelem a
konyhába.
– A pufók kölyök modortalan. Se kérem, se köszönöm.
Talán tehetnék egy kis csípős tabascoszószt a
palacsintatésztába.
– Csak süsse meg, amíg elkészítem a meleg fogásokat!
– Persze, Gina, csak vicceltem – mondja mosolyogva, de
azért szemmel tartom.
Amint a reggeli kiürült edényei a konyhába kerülnek,
észreveszem, hogy a nutellás üveg üres.
– Édes istenem, micsoda mohó kölyök! − mondja Hannah.
− Egy egész üveg Nutella. Rákente mindenre, nem csak a
palacsintára.
– Tényleg?
– Aha. Zsemlére, croissant-ra, pogácsára, ami csak létezik.
Már felmossuk a konyhát, amikor a Hunter család végre
kijön az étkezőből. A férfi az elsőtől az utolsó betűig kiolvasta
az újságját, közben megállás nélkül itta a teát, mialatt a
felesége unottan nézte. A fiú halálsápadt.
– Hányingerem van − közli hirtelen, és a kezét a hasára
szorítja.
Nem meglepő. Furcsa, böfögő hangot hallat, mielőtt ismét a
gyomrához kap. Jaj, ne!
– Ott a mosdó − terelem az előszobából nyíló vécé felé. De
lépésről lépésre zöldebb.
 – Nem biztos, hogy sikerül − mondja. − Anya, hánynom
kell…
Alig mondja ki, és a szájából sárszínű hányás borítja el a
parkettát. Nekem is hányingerem támad. Isten tudja, mit evett
tegnap, de döglöttpatkányszaga van.
– Jóságos ég! − sápítozik Dominika. − Úgy néz ki, mintha a
fenekéből jött volna.
– Dominika, ezzel nem segít. Kérem, hozza a kék felmosót,
és valami fertőtlenítőt!
– Valami baja lehetett az ételnek − morog Hunter úr. −
Panaszt teszünk, ha attól lett rosszul a gyerek.
– Eszedbe ne jusson! − támad rá Hunter asszony. − Az
ételnek nem volt semmi baja, nagyon finom volt. Sosem
szólsz rá, amikor túlzabálja magát, és ha én próbálom
megfékezni, azt mondod, növésben van. Szép kis példakép
vagy, Douglas! – Azzal megböki a férje pocakját.
Douglas tátott szájjal bámul rá.
– És itt maradsz, ápolod! Gyerünk, Lexie, mi megyünk! –
Megragadja a kislány kezét, és indulnak az ajtóhoz.
Már nyitja az ajtót, amikor Douglas utánaordít, hogy mikor
jönnek vissza.
– Tudja fene! − kiáltja vissza az asszony, és a már kinyitott
ajtóból rámosolyog a kint álló magas, sötét hajú és jóképű
idegenre.
– Azt hiszem, itt foglaltak nekem szobát. Remélem, nem
jöttem rosszkor. A nevem Fabio Garcia − mondja a vendég,
aztán kitágul az orrlika, és megkérdezi: − Nem szeretnék
durva lenni, de mi a csuda ez az undorító szag?

* * *

Fabiót a társalgóba kísérjük, Hannah kávét és diótortát kínál

neki.
– Nem hinném, hogy itt kéne ülnöm, tortát falatozva − közli
kissé nyersen. − Meg kell néznem, mi van a bácsikámmal.
Hálás lennék, ha megmutatná egyszerűen a szobámat.
– Nem gond − felelem derűsen. − A szobájában talál tea és
kávé készítéséhez szükséges dolgokat.
 Fabio egyágyas szobát kapott, amely a hegyekre néz.
Sötétbarna íróasztal van benne, beépített szekrény és a
tavakról készült fekete-fehér fényképek a szerecsendió-színű
falon. Kifinomult, mégis bájos, remélem, megfelel majd neki.
Miután Fabio elhelyezkedett, lemegyek, és Hannah éppen
tortatartót rak a tortára, de előbb hatalmas szeletet vág belőle.
– Nem hinném, hogy még egyszer megkínálom ezeket a
kigyúrt pasikat a tortámmal. Túlzottan testtudatosak. De nem
tudják, mit hagynak ki. − Beleharap a tortába, s közben
elégedetten hümmög.
Nem tudom, hogy marad karcsú, bár sosem marad sokáig
nyugton, és élvezi a kemény hegyi túrákat.
– Szerintem csak Aldót szeretné mielőbb látni.
Felajánlhatom neki, hogy elvisszük a terepjáróval, amikor
odamegyünk felmérni az árvíz okozta károkat. A kis bérelt
autó nem megy át az árvízen.
– Melletted fog ülni elöl, Gina? − Hannah kacagva megbök.
− Ne tégy úgy, mintha nem vetted volna észre, milyen
jóvágású! Ne hagyd, hogy Katy szemet vessen rá!
– Jóvágású, tényleg? Nem vettem észre.
– Na persze…
Fabio szó nélkül elhagyná a vendégházat, de elcsípem az
előtérben, és felajánlom, hogy elvisszük magunkkal Pooley
Bridge-be a terepjáróval. Nem szívesen egyezik bele, de
leszerelem azzal, hogy kárt tehet a bérelt autóban.
– Oké, jobban tudják. − Vállat von, összehajtja a
környékünk térképét, és berakja a drágának látszó bőrkabátja
zsebébe.

* * *

Néhány mérföldet teljes csöndben teszünk meg, mivel Fabio

kibámul az ablakon. Nem tudom, a döbbenetes tájat nézi-e,
vagy jobban szeretne másutt lenni. Az utóbbira saccolok.
– És − próbál beszélgetést kezdeményezni a vendégünkkel
Hannah − kellemesen utazott? − Hátrafordul, amennyire a
biztonsági öv engedi.
 – Eseménytelen út volt − feleli Fabio, egy pillanatig felénk
fordul, majd ismét kibámul.
Észreveszem, hogy milyen kék a szeme, ami szokatlan a
barna bőréhez és sötét hajához. Mellbevágó együttes.
– Az eseménytelen az jó. − Hannah mosolyog. − Amikor a
legutóbb Franciaországból repültem, egy férfinak szívrohama
volt, és az Orly repülőtér helyett a Charles de Gaulle-ra
irányítottak minket.
Fabio mordul egyet.
– Emlékszem, amikor a reptéren megállítottak a vámnál,
mert olló volt a táskámban − idézem fel.
– Nem csak olló, Gina. Olló, egy Stanley kés, egy tekercs
ragasztószalag és egy nagy üveg zöld flitter.
Fabión csodálkozás látszik.
– Iskolában dolgoztam − magyarázom. − Az előcsarnokot
díszítettem, és elfelejtettem, hogy mindezek a hatalmas
táskámban vannak. A fináncok nem nagyon hittek nekem.
Mégis mire gondoltak, mit akarok tenni ezekkel a cuccokkal?
Valakit ragasztószalaggal az üléshez erősítek, és késsel
fenyegetem, aztán karácsonyfává változtatom?
A visszapillantó tükörben halvány mosolyt látok Fabio szája
sarkában.
Pár perccel később megérkezünk Pooley Bridge-be, és
leparkolunk a főutca végén. Az ár nagyobb része szerencsére
visszahúzódott, mint általában az ilyen hirtelen áradásoknál, a
bútorok odakinn a szabadban az ajtók előtt, mert az emberek
takarítják bentről a törmeléket. Apu a La Trattoria előtt áll
Aldóval, és int nekünk, amint meglát minket.
Fabio és Aldo olasz módra megölelik, jobbról-balról
megcsókolják egymást.
– Remekül nézel ki − mosolyog Aldo az unokaöcsére. −
Sajnálom, hogy Gina vendégházába küldtelek, de az én
házamat elöntötte a víz. Szerencsére a vendéglőben csak
egy-két ujjnyira állt a víz, sikerült kitakarítanunk. Remélem,
egy-két napnál nem leszünk tovább zárva.
Az étterem az utca tetején van, az utca pedig kicsit lejt, így
a víz nagyja átáradt rajta, és a völgyben gyűlt össze.

É
 – És most − paskolja meg Fabio hátát Aldo − elviszlek egy
késői ebédre. Rövid autókázás Ambleside-ba. Tudok ott egy
jó éttermet.
– Olyan jó, mint a tiéd? – tudakolja mosolyogva Fabio.
– Nem hasonlíthatók össze, mert nem olasz – feleli nevetve
Aldo.
– Tegyünk egy kinyitható ágyat Fabio szobájába, Aldo? –
kérdezem, mert hátha Aldo szeretne több időt tölteni az
unokaöccsével.
– Gina, angyal vagy, de nem szükséges. Egyelőre
megvagyok a házam emeletén; csak vendégnek nincs helye.
De köszönöm.
Emlékszem arra, amikor Aldo megnyitotta a vendéglőjét a
faluban több mint húsz éve, nagy izgalmat váltva ki a
helyiekből. A családdal mentünk oda kislány koromban, és
még mindig emlékszem, hogy életem legfinomabb pizzáját
ettem, utána pedig tuttifrutti fagylaltot. Ahogy múltak az évek,
látom magam előtt Aldót, amint nyitás előtt ott áll az étterem
ajtajában vérvörös mellényben, fehér ingben, hatalmas szivart
szív, és úgy néz ki, mint egy filmsztár. Göndör, barna haja volt,
férfias arca és mosolygós, barna szeme. Még mindig vonzó
férfi, bár az arca barázdált, és a haja teljesen ősz.
Hannah-val apuval maradunk, hogy megnézzük, rendben
van-e minden a faluban. Egy pillanat alatt ott termünk, hogy
segítsük aput bármilyen helyzetben, ahogyan ő ott volt nekünk
mindig az évek alatt.

* * *

Fabio hét után ér vissza a vendégházba, amikor Hannah

éppen indul készülődni, mert este elmegy Greggel. Greg átjött
Ulverstonból, a Fehér Oroszlánban vett ki szobát, oda hívta
meg a húgom vacsorára. Megkérdezem Hannah-t, hazajön-e
éjjel, ő pedig kissé megütközik.
– Gina, ez egy első randi! Nem töltöm vele az éjszakát.
Csak azért marad éjszakára, mert megiszik néhány sört –
feleli vigyorogva.
 – Majd meglátjuk. Felnőtt nő vagy, azt csinálsz, amit
akarsz, meglátod, hogyan alakulnak a dolgok.
Fabio rám mosolyog, miközben átmegy az előtéren.
– Kellemes délutánja volt? − kérdezem derűsen.
– Igen, köszönöm. Jó volt együtt lenni a bácsikámmal. –
Immár jóval nyugodtabb.
– Egy italt? − A társalgóra mutatok, ahol egy kis bársarok is
van.
Fabio egy pillanatig habozik, aztán bólint, és követ. Nincs
ott másik vendég, ritkán vannak ott, mert minden szobában
van televízió.
– Szép helyiség – jegyzi meg Fabio, ahogy körbenéz a
tágas térben, ahol a szürke árnyalatai uralkodnak, itt-ott
narancsszínű foltokkal.
Két nagy, kényelmes kanapé van itt, kőszínű szőnyeg a
fényes parkettán. Fatüzelésű kályha áll a krémszínű főfal
mellett, itt-ott Hannah gallyakból és magyalból álló
kompozíciói, mindenütt Daphne színes párnahuzatai.
– Köszönöm. Időbe telt, amíg sikerült összehozni. A
férjemmel sosem tudtunk megegyezni a színekben.
– Sajnálattal hallottam a férjéről, a nagybátyám mesélte −
mondja őszintén Fabio.
– Köszönöm. Hosszú időn át hihetetlennek véltem.
– Mi történt? Vagy nem szívesen beszél róla?
– Nem zavar. Valójában szívesen beszélek Adamről, nem
akarom, hogy elfelejtsék. Kiment egyszer egy barátjával járni
egyet a hegyekben, és többé nem jött haza. Esett,
megcsúszott a lába egy síkos peremen, és tizenkét métert
zuhant. Meghalt. Ma már fel tudom fogni, hála a családom és
a barátaim támogatásának.
– Rettenetes fájdalom. Pláne, ha az ember nem számít rá –
mondja Fabio sóhajtva.
Vajon ő is elvesztett valakit, akit szeretett?
Kiveszem a szekrényből az üveget, mindkettőnknek
whiskyt töltök, aztán leülök Fabióval szembe a nagy, szürke
kanapéra, kettőnk között egy pala kávézóasztal.
– Ez amolyan rokoni látogatás, hogy találkozzon a
bácsikájával, ha kérdezhetem?
 – Ha ilyen egyszerű lenne! − Nagyot fúj, és hátradől. −
Szeretnék ötleteket kérni Aldo bácsikámtól. A nagyanyám
nemrég halt meg, és rám hagyott egy vendégházat
Olaszországban. A ház pillanatnyilag eléggé lepukkant. Két
szobát az utóbbi időben nem használtak, bajok vannak a
vízvezetékkel. Azt hiszem, nagymama kicsit hagyott mindent
kicsúszni a kezéből, ahogy öregedett. A helyet modernizálni
kell, én pedig semmit sem tudok a vendéglátásról −
magyarázza a whiskyt kortyolva, ellazultan.
– Részvétem. A ház nyitva van?
– Igen, főleg diákok és átutazó turisták látogatják. Attól
tartok, nem romantikus hétvégére vágyó pároknak való.
Legalábbis most.
– Maga mivel foglalkozik? − kérdezem.
– Könyvelő vagyok. A vendégház üzleti oldala nem okozna
gondot. Viszont semmit sem tudok sem arról, hogyan kell
üzemeltetni egy szállót, sem arról, hogyan kell berendezni –
válaszolja, és közben forgatja az italt a pohárban.
– Nincs családtag, aki segíthetne?
– Van egy húgom Milánóban, de őt egyáltalán nem érdekli
a szálló. Amikor utoljára járt ott nagymamánál, húzta az orrát
mindentől. Csodálkoztam, hogy egyáltalán hajlandó volt a régi
szőnyegre lépni a fényes, új Louboutin cipőjében – meséli
vigyorogva.
– Most ki van a szállóban?
– Egy kedves házaspár, Luca és Maria. Ők készítik a
reggelit, könyvelnek, és egy Giorgia nevű fiatal lány takarít.
Csordogál az üzlet, de sokkal jobban is mehetne −
magyarázza Fabio, és elgondolkodva belekortyol a whiskybe.
– Hol van a szálló? − kérdezem.
– Szerintem Olaszország legszebb helyén − mosolyog
szélesen −, a Comói-tónál. Eljátszottam a gondolattal, hogy
átalakítom elegáns étteremmé, szobákkal. A reggelizőből a
tóra látni. Szerintem fantasztikus étterem lenne.
Megkérdeztem Aldo bácsit. Azt mondta, a legfontosabb a jó
séf.
– Bámulatosan hangzik − mondom. − Séfügyben Aldónak
igaza van.
 – Tudom. Bárcsak rá tudnám beszélni a bácsikámat, hogy
jöjjön a Comói-tóhoz dolgozni, de már itt van az élete! De ha
az étteremmel kapcsolatos ötletem bejön, azt ígérte, odarepül,
és segít kiválasztani a megfelelő embereket.
– Ne próbálja elvenni tőlünk Aldót! A Tóvidék nem lenne az
igazi nélküle. Az viszont még szerintem belefér, hogy
meglátogassa magát.
Hannah vacsorához öltözve, csinos zöld vászonruhában
berobban a társalgóba, és bekapcsolja a televíziót.
– Bocsi − mondja Fabiónak −, csak egy korábbi vendégünk
van a tévében.
A Táncolj velem!-re kapcsol, ahol Marco pörget egy jól
karbantartott (minimum) hatvanas nőt a táncparketten.
Újratöltök, nézzük a műsort.
– Itt volt? − kérdezi Fabio.
– Igen, néhány hete. Panaszkodott a táncpartnerére, bár
elképesztően jól néznek ki, ugye?
– Átkozottul jó tanár − mondja Hannah. − Bár nálam feladta
– vallja be nevetve.
Visszagondolok a napra, amikor Marco a kovácsoltvas
székben kötött ki a kertben, és elnevetem magam.
Nézzük, ahogy egyenes háttal és szenvedélyes tekintettel
körbe-körbe forognak a parketten, miközben argentin tangót
táncolnak. Marco partnerének, a szappanoperák
veteránjának, Louise Lewisnak nyilvánvalóak a színészi
képességei, ahogy csücsörít a rúzsos ajkával, és toppant,
közben úgy rázza a vörös-fekete szoknyáját, mint matador a
kendőt. A tánc végén a nézők állva tapsolnak.
– Nagyon jó táncos – állapítja meg Fabio, és rám pillant. –
És kétségtelenül elnyerte a maga figyelmét.
A tánc véget ér, Hannah pedig ajtót nyit a mosolygó
Gregnek, aki hatalmas virágcsokorral érkezik. Bejön a
társalgóba köszönni, mielőtt vacsorázni viszi Hannah-t.
– Szeret táncolni? − kérdezi Fabio a húgomék távozása
után. 
– Őszintén szólva, jobban szeretem nézni. Élvezettel
mozgok zenére, de inkább CD-re, amikor nem lát senki.
Kétballábas vagyok, attól tartok. És maga?
 – Nem valami jól. De a lassú számok azért mennek – vallja
be vigyorogva.
Kicsit megborzongok, ahogy elképzelem magam Fabio
karjában, lágyan ringatózva egy smacizós számra.
Még egy darabig csevegünk, aztán Fabio ásít, és azt
mondja, ideje aludni. 
– Kicsit elfáradtam − áll fel −, talán azért, mert reggel korán
indultam. Holnap találkozunk. Köszönöm az italt. Buona notte,
Gina!
Ahogy kimondja a nevem, és jó éjszakát kíván olaszul,
melegséggel tölt el. Bár talán csak a whisky hatása.
 
 Tizenharmadik fejezet
 
Éjfél előtt felébredek könnyű álmomból, mert meghallom, hogy
Hannah hazatért. Ég az olvasólámpám, amit Hannah úgy
értelmez, hogy bejöhet és beszámolhat a randevújáról.
– Öt perc múlva éjfél – állapítom meg az órára pillantva. –
Éjfélkor tökké változol?
Hannah elneveti magát.
– Csodás estém volt. − Leül az ágyam szélére. − Csak úgy
szaladtak az órák, annyi közös van bennünk. Mindketten
szeretjük a régi filmeket, a hegyi túrázást, az evésről nem is
beszélve. Azt hiszem, végre találtam egy pasast, aki meg
fogja enni a tortám. És képzeld, a szüleinek vendégháza volt. 
– Tényleg? − Felülök, és iszom egy korty vizet.
– Igen, Applebyben. Nemrégiben nyugalomba vonultak, és
úgy döntöttek, eladják. Most egy bungalóban élnek
Ulverstonban, néhány percre Greg lakásától.
Hannah ragyog, régóta nem láttam ilyennek, és ennek
örülök.
– És mikor találkoztok megint?
– Holnap – válaszolja a mosolygó Hannah. − Reggeli után
sétálunk egyet az Easedale Tarnon. Késő délután indul haza,
előbb azonban ebédel. 
– Jól hangzik, holnapra jó időt jósolnak.
– Tudom. Jaj, Gina, nagyon megkedveltem! Olyan
természetes érzés vele lenni.
Ragyogó képpel indul a hálószobájába, hogy felvegye a lila
csíkos pizsamáját. Visszajön, lehuppan az ágyam szélére,
közben tisztítókendővel szedi le a sminkjét.
– Kellemes estéd volt Fabióval?
– Meglehetősen kellemes társaság. 
– Most már elismered, hogy nagyon jóvágású?
Ez igaz, Fabio jóképű és érdekes, de nem szeretnék sokat
elárulni.
 – Jóképű, ez kétségtelen, de nem sokáig lesz itt −
mondom. − Senki sem marad sokáig.
– De hátha hamarosan visszajön. Biztos nagy hatással
voltál rá. Ha pedig nem, flörtölhetnél vele.
– Azt sem tudom, hogy kell − nevetek. − Adam óta nem
voltam sehol senkivel. Egyébként nem hinném, hogy
románcon járna az esze. Azon töri a fejét, hogyan alakítsa át a
nagymamája vendégházát, azaz villáját, ahogy
Olaszországban mondják, étteremmé.
– Izgalmas. Olaszország melyik részén?
– A Comói-tónál.
– Tényleg? Szeretnék odamenni. Talán együtt
elutazhatnánk egy kis vakációra, amint befejezi.
– Talán. Beleszerettem Nápolyba a nászutunkon,
beleszerettem egész Olaszországba. A part közelében
laktunk, az pedig lélegzetelállító, de felfedeztük a várost is,
ami csupa meglepetés. Egyszer egy olyan utcában sétáltunk,
amelyik tele volt bárokkal, vendéglőkkel, árusokkal, amikor
észrevettünk egy múzeumot. Kívülről meglehetősen
jelentéktelen volt, szinte észre sem lehetett venni. A bejárat
egy olajfákkal teli olasz kertecskéből nyílt. Odabent teljesen
ledöbbentem, amikor megláttam Caravaggio A kegyelem hét
cselekedete című, egy teljes falat beborító festményét. Szóval
a világ egyik leghíresebb képe ott van egy kis múzeumban,
egy koszos kis nápolyi utcában.
– Mindig kultúrakedvelő voltál.
– Tudom. Egyszerűen szeretem a történelmet, és
Olaszországban volt valami különleges. Elbűvölt.
– Biztos, hogy csak Olaszország bűvölt el? − incselkedik
Hannah.
Ahogy a nászutamról beszélek vele, eszembe jut, hogy
évek óta nem voltam szabadságon. Négy évvel ezelőtt
elutaztunk Adammel pár napra Barcelonába, és a mindig
kötelességtudó apukám állt be segíteni. Csodálatos néhány
nap volt, fürdőztünk a piacok hangulatában, ámultuk a
döbbenetes építményeket. Megfogadtuk, hogy visszamegyünk
hosszabb időre, de arra már nem került sor. Azon a vakáción
került sor az első és egyetlen veszekedésünkre, amiért
mindketten a fáradtságot okoltuk. Visszagondolva, teljes
mértékben én voltam a hibás, mert ragaszkodtam egy
bizonyos szállodához az elhelyezkedése miatt, de teljesen
lepukkant volt. Órákig bolyongtunk, amíg másik szállást
találtunk, mivel Spanyolországban ünnep volt. Adam
bosszankodott, mert azt a szállodát, amit eredetileg választott,
én elutasítottam, mondván, hogy a város szélén áll.
– De pazar volt − sopánkodott Adam. – Úgy gondoltam,
megérdemled. Bárcsak lefoglaltam volna!
Egész este igyekeztem kiengesztelni, és úgy emlékszem,
ez fölöttébb élvezetes volt.
Ahogy Hannah-ra nézek, remélem, hogy Greg lehet
számára az igazi. Igazán megérdemli, hogy boldog legyen.
Győzköd mindig, hogy sehol sem szeretne élni a Tóvidéken
kívül, de félek, hogy ezt csak testvéri szeretetből teszi. Ha itt
lenne szerelmes, őszintén vágyna arra, hogy maradjon, és
teljes lenne az élete.
 Tizennegyedik fejezet
 
Hideg, csípős reggel van, bár a nap ragyogva süt a
halványkék égbolton, amelyet apró bárányfelhők díszítenek,
amikor Greg becsönget. Október eleje van, az idő
változékony, de ma Hannah-t tökéletes túrakörülményekkel
áldotta meg a természet.
– Két perc − mondja Gregnek Hannah, miközben megtörli a
kezét egy konyharuhával, és eltűnik a konyha mögötti
gardróbban.
Vastag, vízálló dzsekiben, kötött sapkában és az állára
húzott kötött sálban jelenik meg újra.
– Te jó ég, a Mount Everestet másszuk meg? – kérdezi
nevetve Greg.
– Ne csapjon be a nap. Minél magasabbra megyünk, annál
hidegebb lesz. Biztos, hogy ez elég? − Hannah Greg vízálló
dzsekijére mutat. Se sapka, se kesztyű.
Megleszek − mondja Greg. − Rétegesen vagyok öltözve. −
Felhúzza a dzsekijét, alatta vastag pulóver, termomellény. A
zsebéből kesztyűt halász elő. − Ezt később felveszem. De
sosem viselek sapkát. Amint menni kezdek, izzad a fejem.
Fabio jön be a társalgóból, ahol a reggeli újságot olvasta a
kávéhoz.
– Jó reggelt! − csiripeli Hannah.
– Buongiorno! – köszön tökéletes mosollyal Fabio.
– Mi a terve mára? − érdeklődik Hannah. − Van kedve járni
velünk egyet? Gina is jön.
– Hogy én? Nem emlékszem, hogy igent mondtam volna.
Meg sem kérdeztél.
A húgom szeme huncutul csillog.
– A nagybátyám étterme holnap nyit újra − mondja Fabio. −
Később átmegyek hozzá, hogy megnézzem a konyhát, és
beszélgessünk. Délelőttre azonban nincs tervem.
 – Akkor megegyeztünk. Jöjjön velünk, nézze meg a tavak
valódi szépségét. Négyórás kirándulás, időben visszaérünk.
Fabio az órájára néz.
– Oké. Szívesen sétálok egy kicsit, és szívok némi friss
levegőt.
– Nem szeretnék csalódást okozni, Hannah, de azt
terveztem, hogy délután könyvelek − ellenkezem.
– Csacsiság idebenn ülni ilyen szép időben – jegyzi meg
Fabio. − Holnap eshet.
– Megvan rá minden esély – értek egyet mosolyogva. –
Hát, akkor jó. Megyek, úgyis régen jártam egy jót.
Indulni készülünk, amikor Paul Barlow bekopog, hogy van-e
fölösleges laptopunk, amit kölcsönadnánk néhány órára.
Hozom neki a régit, ami tökéletesen jól működik.
– Kösz, Gina. Munkát szeretnék keresni. Futárnak
ajánlkoztam, de személyautóval nem kapok rendes munkákat.
Muszáj teherautóra spórolnom.
– Semmi gond. Tartsd meg, amíg akarod!

* * *

Öt perccel később már el is indulunk, elhagyjuk a falut, és

mászni kezdünk a tengerszem felé. A földút mentén itt-ott
szürke meg fehér kavicsos vakolatú nyaralók, a többrétegű
ablakok zöld keretben. Akad néhány műhely, amik fából
készült székeket és asztalkákat árusítanak egy vén
gránittemplom környékén. Kisvártatva már csak a hosszú,
vadvirággal és saspáfránnyal szegélyezett ösvény van
előttünk.
Befordulunk egy saroknál, és egy járó felé tartunk, ami után
az út egy része az erdőn halad át. Jobbra nézek, és meglátok
egy szállodai táblát, amely egy rövidebb útvonalra irányítja a
kirándulókat a Helm-fok felé, és eláll a szívverésem. Adam a
Helm-foknál vesztette életét, ami most ködbe burkolózva,
fenyegetőn magasodik a háttérben. Nagy levegőt veszek.
– Jól van? – kérdezi Fabio, ahogy egy pillanatra megáll.
Kikerülhetném a kérdést, de úgy döntök, hogy őszintén
válaszolok.
 – Csak egy ideje nem jártam errefelé. Mindent magamba
szívok − válaszolom, és megállapítom, hogy kicsit reszketek.
– Biztos, hogy jól van? − kérdezi gyöngéden Fabio.
– Csak megláttam azt a csúcsot a távolban. Elfelejtettem,
hogy látható innen. De komolyan, élvezem a friss levegőt,
menjünk tovább!
Ballagunk tovább vagy egy órán át, a táj szüntelenül
változik rozsdaszínű hangától jókora tölgyekig, birkákkal
pöttyözött legelőkig, a háttérben halkan zümmög egy traktor.
Elmegyünk egy fiatal pár mellett, akik pokrócon ülve
piknikeznek a hűvös idő ellenére is, ám tea helyettesíti a nyári
hűsítőket. Mosolyogva köszönnek.
Egy hosszú, murvás ösvény egy döbbenetes vízeséshez
vezet, ahol én is leülök egy nagy, lapos kőre, és rájövök, hogy
kicsit lihegek.
– Te jó ég, nem vagyok formában! Talán ki sem bírom a
tengerszemig – állapítom meg, és nagyot kortyolok a vízből. 
– Mi az a tengerszem? − tudakolja Fabio. − Érdemes
erőlködni, hogy lássa az ember?
– Tó a hegy tetején.
– Szóval tó. Eszembe juttatja otthon a Comói-tavat.
– Hát, egyáltalán nem olyan. Inkább víztározóra
emlékeztet. Viszont a Comói-tavat szeretném látni egyszer.
– Feltétlenül. Tehát van ott egy tó. Ennyi?
– Attól tartok. 
– Mi van még ott?
– Semmi, tényleg.
– Nincs valami hely, ahol megihatnánk egy Aperol spritzet,
ennyi gyaloglás után?
– Semmi, attól tartok.
– Kár. Otthon szinte minden gyalogösvény végén van
kávézó vagy fagylaltozó a legfinomabb fagylaltokkal.
Forduljunk vissza? − javasolja.
Hannah és Greg jóval előttünk járnak, ezért tölcsért
csinálok a kezemből, úgy kiáltok, hogy a húgom meghallja.
– Visszamegyünk – mondom, és a faluba visszavezető útra
mutatok.
 Hannah megáll, felemeli a hüvelykujját, aztán továbbmegy
Greggel.
A faluba vezető ösvényen sétálunk, amikor megbotlom egy
kiálló kőben. Fabio nyomban mellettem terem, megragadja a
könyököm, nem hagy elesni. Amint megérzem a teste erejét
és az arcvize pézsmaillatát, alig vagyok képes egyik lábam a
másik után rakni, hogy továbbmenjek.

* * *

Amikor visszaérünk a faluba, örülök, hogy nem mentünk fel a

tengerszemig. Tényleg nem vagyok formában, és elégedetten
sóhajtok, amint megpillantom a vendégházat.
– Azt hiszem, most, hogy visszaértünk egy darabban, ki kell
fejeznem a hálámat, amiért olyan kiválóan kalauzolt a hegyen.
Láttam a folyónál egy kis kávézót − mondja Fabio. − Iszunk
egy kávét?
– Szóval csak kettesben szeretett volna maradni velem,
nem az volt a gond, hogy tartott a veszélyes hegyi túrától? –
ugratom.
– Ennyire átlátszó vagyok? Tudja, holnap este Aldo
éttermében vacsorázom. Örülnék, ha velem tartana. −
Közelebb lép, és hosszan néz azzal a bódító kék szemével.
A friss levegő teszi, vagy valóban gyorsabban ver a
szívem?
Megfordulok, mert ismerős hang kiáltja a nevem.
– Szia, Gina! − köszön Katy, miközben kilép a postáról.
– Szia, Katy! – üdvözlöm, és próbálom összeszedni
magam. − Bemutatom Fabiót, Aldo unokaöccse,
Olaszországból.
– A vendéglős Aldóé? Örülök, hogy megismertem. – Katy
megragadja Fabio kezét, és hevesen megrázza. − Egészen
Olaszországból? Fogadni mernék, hogy ott más az időjárás. −
Vigyorog, flörtölve néz végig Fabión.
Talán csak képzelem, de mintha Fabio is elismerőn nézné
Katyt. Talán szokása, hogy hegyet mászik özvegyekkel, aztán
meghív minden nőt vacsorázni, akivel találkozik. Egyszeriben
teljesen elpárolog a kirándulás okozta derű.
 – Télen egészen hideg tud lenni, de nem olyan hideg, mint
itt, gondolom. Valóban jobban szeretem a melegebb dolgokat
− válaszolja Fabio.
Flörtöl Katyvel?
Hálás vagyok, amiért Katy kimenti magát, mert be kell
fejeznie a vásárlást. Megérkezünk a kis folyóparti kávézóba,
és leülünk a kinti teraszon. Két percen belül megjön az sms.
 
Jaj, istenem, meddig marad az olasz csődör?
K. xxx
 
– Szeretné meghívni a barátnőjét is holnap vacsorázni? –
kérdezi Fabio, miközben a kávét szürcsöljük. − És Hannah-t.
Tudni szeretném, miért tartják jónak az itteniek a vendéglőt.
– Miért ne? Szerintem mindketten szívesen eljönnek –
válaszolom, és mosolygok hozzá.
Kivált Katy, gondolom. Biztos vagyok benne, hogy ő aztán
igazán szívesen. 
 Tizenötödik fejezet
 
Nem tudom, miért hittem azt, hogy Fabio csak engem hív meg
vacsorára.
Hirtelen csacsinak érzem magam, miközben azon
töprengek, hogy mit vegyek fel, és nem a testhez álló piros
ruhát választom, amelyikre korábban gondoltam. Több ruhát
az ágyra dobok, végül keményített fehér blúzt és fekete
nadrágot választok.
Hannah kopog az ajtómon, aztán belép.
– Te mióta kopogtatsz? – kérdezem nevetve, ő pedig
lehuppan a hatalmas franciaágyamra, és szemügyre veszi a
ruharakást.
– Nemtom, a felnőttek így szokták, nem? Nővérkém, nem
haragszol, ha kihagyom a mai estét? Régóta nem voltam
itthon, mert Greggel hosszan ebédeltünk. Ő nemsokára indul,
én pedig másra sem vágyom, mint ledőlni egy jó könyvvel.
– És egész éjjel sms-ezni – teszem hozzá vigyorogva.
– No és az is eszembe jutott, hogy milyen kellemes lenne,
ha Fabióval kettesben lennétek − ugrat.
– Hmm, csakhogy nem leszünk.
– Hogyhogy?
– Megkért, hogy hívjam Katyt is. Összefutottunk vele a
faluban, amikor hazaértünk a túráról – mesélem, és közben
visszaakasztom a szekrénybe a piros ruhát. − Ez Fabiónak
tisztán üzleti ügy.
– Itt hagyd abba! – szól rám Hannah, majd kiveszi a
szekrényből a piros ruhát, és az ágyra teríti. − Bármi legyen is
az ok, kiöltözöl, megmutatod magad, és jól érzed magad. És
használd ez én piros Chanel rúzsom. Miért húzódnál háttérbe,
amikor Katy bizonyára átlátszó ruhát vagy valami kurvás
cuccot fog viselni?
– Hannah!
 – Mi az? Nem vagyok gonosz, ez az igazság, Katy ezt
szokta csinálni. Ráadásul tudod, hogy szeretem. És mi van
akkor, ha tisztán üzleti ügy? Nem jársz szinte sehová. Én itt
leszek, ha bármilyen gond lenne, szóval menj, és érezd jól
magad − parancsolja, és kifelé indul.
Még mindig nem vagyok biztos a piros ruhában. Talán kicsit
sok hétfő estére, de a fekete nadrág meg kissé hivatalos. Azt
hiszem, az új farmeromat és valamilyen csinos blúzt fogok
felvenni. De Hannah piros rúzsát használni fogom. 
Amikor eltettem a ruhákat, lefekszem a jókora ágyamra, és
belesüppedek a vastag matracba. Egy percre lehunyom a
szemem, kifújom a levegőt, és mérlegelem a fejemben
kavargó gondolatokat. Adam halála után annyira nem volt
bennem semmilyen érzés, hogy megnyugtató, hogy képes
vagyok egyáltalán valamiféle érzelmeket érezni, még ha
ellentmondásosak is. Elárulom a férjem emlékét, ha
vonzódom egy másik férfihoz? Hamarosan két éve lesz, hogy
Adam meghalt, de mintha egyáltalán nem múlt volna azóta az
idő. Néha úgy érzem, nem tudom, merre tart az életem, bár
azt hiszem, ez természetes, ha elveszítesz mindent, amit
készpénznek vettél.
Miközben lemegyek a földszintre, azt mondom magamnak,
ne legyek ilyen nevetséges. Fabio azért van itt, hogy tanácsot
kérjen a bácsikájától arra, miként alakítson át egy régi
vendégházat kiváló étteremmel rendelkező, modern
szállodává, ennyi. Én pedig ha valamihez értek, az a
vendégházam, tehát adhatok neki üzleti tippeket. Ráadásul
szeretem a La Trattoria isteni kajáit. 
Amikor belépek a társalgóba, Hannah és Greg éppen
befejezik a csókolózást, majd zavartan szétugranak, és a
húgom az ajtóhoz tereli a fiút. Olyan jól festenek együtt! Greg
magas és széles vállú, Hannah kicsi és törékeny. Mint egy
szép herceg-hercegnő páros, bár a hercegnő manófrizurájú.
– Viszlát, Greg! − Puszit nyomok az arcára. − Remélem,
hamarosan látlak. Talán legközelebb végigmegyek a túrán.
– Valószínűleg neked volt igazad – mondja vigyorogva. −
Nagyon fáztam a csúcson. Még a fejem is. 
 – Mondtam, hogy vegyél fel sapkát. A legtöbb testhő a
fejen át párolog − magyarázza Hannah.
– Ez valójában nem igaz, csak legenda. Csak mintegy hét
százalék.
– A gabonapelyhes doboz hátán olvastad? − viccel
Hannah.

* * *

Visszaindulok az emeletre zuhanyozni, és amikor

visszanézek, látom, hogy a folyosón Greg még egy hosszú
csókot vált Hannah-val az ajtóban. Egyrészt nagyon örülök
nekik, másrészt aggódom Greg és Hannah miatt. Hol várja
Hannah-t a jövő?
 Tizenhatodik fejezet
 
A La Trattoriában a forgalom a régi, minden olyan, mint
mindig, kivéve az enyhe dohszagot, amit senki sem hoz
szóba. A vendéglő hétfő estéhez képest igencsak tele van,
Aldo különlegességeit a turisták és a helyiek egyaránt
szeretik. Fabio mögöttem lép be, és azt látjuk, hogy Katy már
a kis bárrészen ül egy pohár fehérborral.
– Sziasztok! − Leugrik a bárszékről, és mindkettőnket
puszival üdvözöl. Feszes, fehér farmert és vörös, fodros blúzt
visel.
– Hű, de jó az illatod! − pihegi Fabiónak, bár az én
bőrömből is bőségesen árad a Dior illat.
Fogunk egy-egy italt, aztán leülünk a nyitott konyhára néző
egyik asztalhoz, amit Fabio érdeklődéssel figyel.
– Mi a véleményetek a nyitott konyháról? − kérdezi, és iszik
egy korty merlot-t.
– Szerintem nagyszerű − válaszolja Katy. − Hozzátesz az
étterem légköréhez. − Újabb pohár fehérbort tölt magának a
palackból.
– Szerintem attól függ, hogy milyen hangulatot kíván
teremteni az ember – teszem hozzá, és közben felszúrok egy
olajbogyót egy koktélpálcikával.
– Hogy érted? − kérdezi kíváncsian Fabio.
– Nos, ha az ember olyan nyugis környezetre vágyik,
amilyen itt van, akkor jó. De egy formálisabb étteremben nem
biztos, hogy működne. Az olyan helyeken a vendégek
szeretik, ha az étel varázsütésre jelenik meg előttük a
pincérrel.
– Érdekes – állapítja meg Fabio. − Erre sosem gondoltam.
– Hallottam, hogy egy vendégházat elegáns étteremmé
akarsz alakítani – vált témát Katy. − Aldo elmesélte. Ne
feledd, ha gyakorlott emberre van szükséged, én kellek
neked. Letettem minden létező vizsgát a vendéglátóiparból, és
változásra vágyom. − Nagy, barna szemével Fabio szemébe
néz.
– Nem felejtem el – ígéri mosolyogva Fabio. − De
szeretném, ha megmaradna vendégháznak, azaz villának,
ahogy otthon mondjuk. Csak a reggelizőt szeretném
étteremmé alakítani, estére. Egy pillanat, hölgyeim.
Feláll, és magával viszi a mobilját. Fényképeket készít az
étterem különböző részeiről, még egy négy nőből álló
asztaltársaságot arra is rábír egy üveg ajándék borral − amit
örömmel fogadnak −, hogy az ételeiket lefényképezze.
– Istenem, Gina, egyszerűen elbűvölő! − pihegi Katy. − Kár,
hogy te nem keresel kalandot, ráadásul ott lakik a
vendégházadban. A helyedben én rávetném magam – közli
velem, és kacsint egyet.
– Nem sokáig marad itt, hát nem így van mindig? – felelem.
– Néhány nap múlva Olaszországban lesz, és ahogy már
mondtam, nehéz megismerni valakit, ha csak átutazóban jár
itt. 
– De nem szórakozhatsz egy kicsit? − kérdezi csillogó
szemmel Katy.
Kicsit elszomorodom, mert egyértelmű, hogy a néhány
nappal korábbi őszinte beszélgetésünk már csak távoli emlék.
Fabio visszajön, és lefényképezi a mobiljával az étlapot.
– Aldo biztosan küld menüötleteket − jegyzem meg
nevetve. − Bár minden valamirevaló séf saját menüt állít
össze, igaz?
– Persze − helyesel Fabio. − Csak szeretném, ha néhány
ötletet kéznél lenne a telefonomon. Tényleg jó itt, jó a rezgés.
Csodás lenne ilyesmit összehozni otthon − ábrándozik.
– Fél győzelem, hogy a hely már megvan, no meg a remek
időjárás.
– Igen, az időjárás. Igen, nappal a napfény táncol a tavon,
este a holdfény csillog, megvilágítva a csónakokat, amik a
szállásukra viszik a turistákat.
– Meseszép képet festesz, Fabio. − Katy közelebb hajol a
férfihoz. − Fogadjunk, alig várod, hogy otthon légy.
– Valóban várom a hazaérkezést, bár a Tóvidéknek is
megvan a maga vonzereje. − Elvigyorodik, miközben a
tekintete a mellettünk lévő asztalnál ülő, testhez simuló, fekete
ruhájú, vonzó nőt követi.
– Ebben igazad van – ért egyet Katy, miközben megérkezik
az ételünk.
Beszívjuk a krémes carbonara és a paradicsomos-
bazsalikomos gnocchi étvágygerjesztő illatát, és percekig nem
szólunk, élvezzük az ízletes ételt.
– Megkérdezhetem, hölgyeim, hogy melyiket szeretitek
jobban: ha a pincérek tökéletesen profik, vagy ha egy kicsit,
hogy is mondják itt, „évődnek”?
– Nincs semmi rossz egy kis flörtölésben. Az olasz
éttermekben ez a szokás, ha jól tudom – válaszolja nevetve
Katy, és kortyol a borból.
– Egyesek sértőnek találják, ha nyíltan flörtölnek velük. De
egy kis sárm tökéletes − tanácsolom.
– Értem. Gondolom, az egész a személyzet betanításánál
kezdődik − mondja Fabio.
Fabio az este során többször odamegy a bárrészhez
beszélgetni a helyiekkel, nézni a szakácsokat a konyhán.
Amikor a selymes tiramisu utolsó falatjainál tartunk, végéhez
közeledik a nagyon kellemes este. Aldo jön oda kávéval és
biscottival, szivarfüsttől bűzölögve, mert épp most tért vissza
kintről.
– Remélem, élvezted az estét − mondja Fabiónak. − Bízom
benne, hogy sok elégedett vendéget láttál. Megcsinálhatod
ugyanezt. Jó kiszolgálás és fantasztikus étel.
– Ahogy te mondod, bácsikám, olyan egyszerűnek tűnik.
Bárcsak rávehetnélek, hogy gyere velem!
– Húsz évvel ezelőtt igen, megfontoltam volna, de már itt
van az életem. Pompás barátaim vannak, és a Tóvidéknek is
kell egy kis Olaszország. No meg öreg vagyok már – tiltakozik
nevetve, és kortyol egyet az erős, olasz kávéból.
– Mióta dolgozol a szállodában? − kérdezi Katytől őszinte
érdeklődéssel Fabio.
– Hat éve. Előtte másik szállodában dolgoztam, Grasmere-
ben.
– Grasmere. William Wordsworthről és a mézeskalács
boltjáról híres, ha jól tudom.
Ú
 – Úgy van.
Katy megnevetteti Fabiót néhány sztorival a szállodából, én
pedig egyre kellemetlenebbül érzem magam. 
– Mindenféle népek megfordulnak a recepción, tudod.
Néhány hete megjelent két pár, utcalánynak és lelkésznek
öltözve, és a különleges szobát kérték. Értetlenül bámultam
rájuk. Kicsit zavartan megkérdeztem, hogy a nászutas
lakosztályra gondolnak-e. Azt magyarázták, hogy ez egy
buliszoba, ahol videófelvevő is van. A lelkész megállás nélkül
kacsintgatott rám, és a fejével az emelet felé intett, azt hittem,
valami idegbaja van. Végül leesett a tantusz. Azt gondolták,
hogy swinger szálloda vagyunk. − Visítva nevet, és kiüríti a
poharát. Fabio is szívből kacag, közben kivillan tökéletes,
fehér fogsora. − Ekkor a telt, ötvenes, francia szobalánynak
öltözött nő megkérdezte: „Ez a Tóparti Szálloda, nem?”
Amikor közöltem velük, hogy ez a Vízparti Szálloda, a Tóparti
Szálloda egymérföldnyire található az erdőben, már ott sem
voltak. Képzeld el, a Tóparti Szálloda ezek szerint swinger
esteket tart. 
A szálloda tulajdonosa egy hatvanvalahány éves, ősz hajú,
Lucy nevű hölgy. Sose ítélj meg egy könyvet a borítója
alapján! Emlékszem, engem is sokkolt a dolog, amikor Katy
először mesélte.
– Ideje visszamennem − áll fel Katy −, hajnalban kezdek,
és elmúlt tíz óra.
– Visszakísérünk – ajánlja fel Fabio, és felpattan.
Meglep, hogy Katy elmegy; nem így képzeltem az este
folytatását. Egyébként biztos vagyok benne, hogy sosem
mutatna érdeklődést olyan férfi iránt, aki engem érdekel,
hiszen régebben sem tett soha ilyet. Nem mintha tudná, hogy
Fabio érdekel.
– Jól van, itt lakom − mondja az ajtaja előtt.
Mindkettőnknek puszit ad az arcára, aztán bemegy.
A vendégházban megkínálom Fabiót egy whiskyvel az
étkezőben.
– A saját lakrészedbe nem engedsz be? – kérdezi
vigyorogva.
 – Nem szeretném zavarni Hannah-t, ennyi. – Elnevetem
magam, és mert kissé pimasznak találom ezt a kijelentést. –
Egyébként a legjobb minőségű whisky ebben a szekrényben
van, bezárva. − Kinyitom a szekrényt, előveszek egy
negyvenéves italt. − Katy remek csaj, igaz? − Lehuppanok az
egyik kanapéra, és kíváncsian várok Fabio reagálására.
Ő bólint, és iszik egy kortyot.
– Mmm, ez tényleg nagyon finom, meg kell adnod a
szállítóját a szállodám részére. − Odajön, és leül mellém, nem
szembe. − Igen, kedvelem Katyt, aranyos figura, de nem az
esetem − mondja, és közelebb húzódik.
– Igazán? És milyen az eseted? − érdeklődöm, miközben a
tüzes whisky perzseli a torkom, és lángra lobbantja az
érzékeimet.
– Túl sokat beszélsz – jelenti ki Fabio, kiveszi a kezemből a
poharat, leteszi az asztalra, aztán szájon csókol.
 Tizenhetedik fejezet
 
Fabiónak holnap kell visszarepülnie Olaszországba, és
elment, hogy ezt a napot a bácsikájával töltse Pooley Bridge-
ben.
Az étkezőben vagyok, és azon kapom magam, hogy a
tegnapi estéről álmodozom. Fabio udvarias volt a reggelinél,
de mintha az a varázslatos pillanat a kanapén meg sem
történt volna. Csupán az ital hatása volt? Fabio eléggé sok
bort fogyasztott az étteremben, és whiskyvel fejezte be.
Emlékszem, hogy nézte a fekete ruhás nőt a szomszéd
asztalnál, milyen könnyedén társalgott Katyvel. Talán olyan
játékos, aki könnyedén elbűvöli és elcsábítja a nőket, de
sosem kötelezi el magát. No és én, kell nekem olyasvalaki, aki
elkötelezettségre vágyik? Készen állok már erre?
Amint kiviszem a piszkos edénnyel teli tálcát a konyhába,
kopognak a konyhaajtón.
– Szia, apu! − köszöntöm meglepetten. − Nem dolgozol a
tavon ma délelőtt?
– Átmegyek a Coniston tóhoz − mondja izgatott hangon. −
A Csúcsmodellek csapata ott forgat kétéltű gépkocsikkal,
valamilyen gyorsasági rekordot próbálnak megdönteni. Gerry
a Fekete Bikából mondta, hogy szükség van pluszkezekre, és
szólt az érdekemben. A Mick gyerek helyettesít, amíg
megszerzem Jeremy Clarkson autogramját.
– Nagyszerű, apu. Próbálkozz szelfivel is, bár James Mayt
jobban kedvelem. Nem tudtam, hogy Conistonban forgatnak,
nem mondták.
– Megrohamozták volna őket a rajongók, ha közzéteszik.
Szóval, viszlát később, kedvesem! − Kifelé elvesz az asztalról
egy croissant-t. − Talán még a tévében is látni fogsz a
műsorban – teszi hozzá kacsintva. 
Régen nem láttam aput ennyire izgatottnak. Egyhangú, de
elégedett az élete. Esténként általában a Fekete Bikában
dominózik a barátaival, vagy rejtvényfejtő esteken vesz részt.
Egészen ügyes szakács lett már, a hagyományos angol
fogásoktól eljutott a rizottókig és a currykig. Jó lenne, ha a
főztjét megoszthatná valakivel, de nem töri magát, hogy
találjon ilyet. Nem tudom, hogyan viseli majd a magányt, ha
teljesen nyugdíjba vonul. A tavon egészen hideg tud lenni
télen, ezért nem hiszem, hogy örökké végezheti azt a munkát,
és akkor mit fog csinálni?

* * *

A folyosóról meglepetten látom, hogy a recepción valaki

éppen bejelentkezik Hannah-nál.
– Attól tartok, hogy a szobája csak délre lesz kész − közli
Hannah a hosszú lábú, hosszú, zöld kabátot viselő férfival. –
A szokásos beköltözési idő délután kettő, de talán már
tizenkettőre elkészülünk. A poggyászát itt hagyhatja, ha
szeretné. − A nagy, szürke táskára mutat.
– Hmm, oké − mondja a férfi, és elgondolkodva megvakarja
az állát. − Jólesne egy kávé. Megyek, keresek egy kávézót.
– Menjen a társalgóba, viszek be, ha szeretné – ajánlja fel
a húgom jókedvűen. − Azt hiszem, van torta is.

* * *

Tizenegy óra, a társalgóban csevegek az új vendégünkkel,

amikor sms-t kapok Fabiótól, hogy szabad vagyok-e délután.
Felgyorsul a szívverésem, amikor megírom a választ, hogy
hajlandó vagyok vele vacsorázni a Fehér Oroszlánban.
– Ez a torta nagyon finom; a húgának be kéne neveznie a
Sütimesterre − mondja a vendégünk.
– Én is mindig mondom neki, de azt állítja, csak tortában jó.
Sült tésztában vagy piskótában nem annyira, de nem értek
egyet vele.
Miután elhagyom a társalgót, a folyosón találom a szélesen
mosolygó Hannah-t.
– Minek örülsz? Vagy úgy kérdezzem inkább, kinek? −
érdeklődöm.
 – Gregnek, ha tudni akarod – válaszolja ragyogva. −
Meghívott a lakására vacsorára jövő szombatra. Talán ott is
éjszakázom.
– Akkor jobb lenne, ha kidobnád azt a buggyos Bridget
Jones-os nadrágot, és újat vennél − ugratom. 
– Nincs is Bridget Jones-os gatyám! Egy Spanxem van,
tavaly szilveszterre vettem, miután sokat zabáltam
karácsonykor. Bár valószínűleg igazad van. Némelyik nacim
egyidős velem – ismeri el nevetve.
– Ez nem egészen így van, de talán mégis rendelhetnél
online, másnapi szállítással.
– Jó tipp, nővérkém. − A farzsebébe dugja a mobilját. – Kár
lenne az időt vesztegetni, szóval megyek, és megnézem az
internetet. Ja, Dominika üzeni, hogy az új vendég szobája
negyedóra múlva kész.
– Jut eszembe, az új vendég most evett a tortádból. Azt
mondta, káprázatos.
– Tényleg? Egy ember evett a tortámból?!
– Bizony. Azt mondta, indulj a Sütimesteren.
– Igazán kedves tőle, de nem hiszem, hogy azonos
színvonalon vagyok velük. Képesek tojáshabból Taj Mahalt
építeni, cukormázzal bevonva. − Azzal indul, hogy online
bevásároljon.
Nem is lehetnék boldogabb, amiért Hannah és Greg
kapcsolata magasabb szintre lép, s erről eszembe jut, hogy el
kéne mondanom Adamnek a sírnál. Aztán elfog a bűntudat,
mert eszembe jut az is, hogy este találkozom Fabióval, ezért
elhatározom, hogy a sírlátogatást holnapra halasztom. Holnap
lesz az örömtüzek éjszakája. Adam mindig szerette az
örömtüzek éjszakáját.
 
 Tizennyolcadik fejezet
 
Amikor Fabio visszajön Aldótól, szól, hogy hatra foglalt asztalt
a Fehér Oroszlánban. Ma este elutazik, és teljesen meg
vagyok zavarodva a helyzetünket illetően. Már ha egyáltalán
van helyzet. A Milánóba tartó gép éjfélkor indul
Manchesterből, ezért úgy vélem, Fabio kilenc körül megy el.
A pubban eléggé sokan vannak, amikor megérkezünk;
néhány család a korai vacsoráját fogyasztja, számos
törzsvendég pedig sör mellett beszélget a bárpultnál. Az
éttermi rész modern, de otthonos a könnyűfa asztalokkal és a
vörösbézs skótkockás székekkel, amelyek illenek a nehéz
függönyökhöz. Az egyik fal mentén duruzsol a tűz, a kandallón
jókora szarvasbikafej nyújt felföldi életérzést.
– Kár, hogy pont az örömtüzek éjszakája előtt utazol el,
mert a faluban igazán jó mulatság − mondom két falat gombás
rizottó között.
– Nem nagyon lehetett válogatni a járatok között. Bár az az
igazság, hogy muszáj hazamennem, annyi ötlet kavarog a
fejemben. Őszintén hiszem, hogy sikeressé tudom tenni a
nagyi szállóját, muszáj hozzálátnom néhány terv
megvalósításához.
– Mesélj a nagyratörő terveidről!
Fabio nagyot fúj. 
– Főleg kozmetikázás lesz, mert a szálló már most is tele
van igazán szép olasz bútorral és márványpadlóval. De
minden frissítésre szorul, kivált az étkező, hogy olyan modern
étterem legyen belőle, amilyet képzelek. És persze rendbe kell
tenni a vezetékeket a két használaton kívüli szobában.
Fabio szemügyre veszi az elé tett ételt.
– Sok minden hiányozni fog a Tóvidékből – mondja, a
szemembe nézve.
– Például?
 – Ez a finom sör. − Mosolyog. − Bár az étel nem annyira. –
Kuncog.
– Az angol konyha sokat fejlődött az utóbbi években, tudd
meg − közlöm hazafias hévvel.
– Tudom, tudom, csak vicceltem. Aldo elvitt ma ebédelni
Ambleside-ba, és az étel fantasztikus volt.
– Gyerekkoromban csak ragu volt, vagy hal sült krumplival
− mesélem. − Azaz főleg hal sült krumplival, hacsak apu nem
főzött, mert anyu nem volt egy konyhatündér. Volt egy kis
halas büfé egy fagyizó mellett a főutcán, nemzedékek óta
ugyanazé a családé. Emlékszem a kék-fehér csíkos ponyvára
előtte, meg a kirakatra festett nagy, kék halra. Ott lehetett
kapni a legfinomabb rántott hagymakarikát. 
Fabio elhúzza a száját.
– Rántott hagymakarika?
– Ne légy ennyire ételsznob! − ugratom. − Tessék, kóstold
ezt meg! – A villámmal megkínálom a rizottómból.
– Hmm, nem rossz, bár nem ízleltél még gombát, amíg
nem kóstoltad az olasz porcinit. Egy kis olívaolajon
fokhagymával megpárolva, olasz kenyéren egyszerűen
mennyei.
– Ha minden olasz étel olyan finom, mint amilyeneket Aldo
szolgál fel a vendéglőjében, megértem, hogy ennyire
szereted. Főzni is szeretsz?
– Igen, az a szenvedélyem. A pénzügyben dolgozni, hogy
is mondjam, konzervatív munka, talán kicsit unalmas is.
Évekkel ezelőtt kezdtem főzni, és szerintem eléggé jól
csinálom.
– Imádom az olasz kaját. El tudnád képzelni, hogy kisegíts
az étteremben? − kérdezem, és bekapom az utolsó falat
rizottót.
– Ki tudja? Soha az életben semmire nem mondom, hogy
soha. Ahogy lesz, úgy lesz, sarà quel che sarà. 
Ragacsos tejkaramella-pudingot kérek desszertnek, ami
végtelenül finom, és ezzel Fabio is egyetért. Egy kis
pékségben készítik a tőlünk néhány mérföldre lévő
Cartmelben, ami világhírű. Megfordult a fejemben a fagylalt is,
de akkor végig kellett volna hallgatnom, ahogy Fabio
összehasonlítja az olasz gelatóval.
Az este további részében kellemesen csevegünk, amíg
Fabiónak indulnia nem kell a repülőtérre. Hideg éjszaka van,
tintakék égbolt, amit riasztóan ragyogó csillagok világítanak
meg. Átvágunk az úton a vendégházhoz, közben könnyedén
beszélgetünk, majd megállunk, és Fabio megmutat több
csillagképet, köztük az Oriont, a vadászt.
– Lenyűgöző. Sokat tudsz a csillagokról − mondom, azt
kívánva, hogy ez az este sose érjen véget.
– Gyerekkoromban a nagyi vett nekem egy távcsövet,
órákon át bámultam az égboltot. Tiszta estéken csodálatos az
égbolt a Comói-tó fölött. Az ember néha úgy érzi, mintha
megérinthetné a holdat.
– Igazán költői vagy. − Rámosolygok. − Vagy ez olyan
olaszos dolog lehet. Hiszen képesek vagytok még a pizzáról is
úgy beszélni, mintha az istenek eledele volna, pedig alapjában
véve tészta feltéttel és sajttal.
Fabio döbbenten néz, ezért gyorsan visszatérek a holdhoz.
– Valahol azt olvastam, hogy a hold fényességének köze
van a vízhez. Azt hiszem, mindketten szerencsések vagyunk,
hogy ilyen szép helyen élünk – mondom.
Fabio nagyon jól néz ki a holdfényben a szürke
gyapjúkabátjában és nyakában egy csíkos sállal.
– Gina, nagyon örültem, hogy megismerhettelek az elmúlt
héten. − Nagy lélegzetet vesz, közelebb lép, érzem a drága
arcvize illatát. − Remélem, számíthatok a segítségedre a
szálló berendezésénél, nagyon jó ízlésed van annak alapján,
amilyen munkát a sajátodban végeztél.
– Köszönöm. Örömmel segítek.
Még közelebb lép, átfogja a derekam.
– Eljöhetnél, hogy a saját szemeddel lásd a villát – teszi
hozzá, majd megcsókol, előbb lágyan, aztán
szenvedélyesebben.
Megáll az idő, miközben a csillagok járják útjukat a
mindenségben. Olyan régen ölelt férfi, hogy szeretném, ha a
perc örökké tartana. Olyan biztonságban érzem magam, hogy
szeretnék szólni Fabiónak, hogy mondja le az utazást, és
bevezetném a hálószobámba. Aztán a gondolatot is próbálom
elűzni. Hiszen alig ismerem, és nem tett semmilyen ígéretet.
De amit érzek, olyat nagyon régen nem éreztem. Olyan erős
vonzalmat érzek, hogy talán a szívem uralkodik az eszemen.
Amikor végül elválunk, és Fabio autója eltűnik a kanyarban,
a vendégház előtt maradok még néhány percig. Úgy érzem, a
csillagok szokatlan fénnyel ragyognak ma éjjel. Mintha mutatni
akarnák, milyen kicsik vagyunk. Előre kell haladnunk, hogy
boldogok legyünk. És amint bedugom a kulcsot a lakrészünk
ajtajába, egyszeriben tele leszek megújult reménnyel és
optimizmussal.
 Tizenkilencedik fejezet
 
Amikor belépek a társalgóba, látom, hogy Katy, Val és Hannah
a televízió elé kuporodva nézik Marcót, akinek valahogyan
sikerült bejutnia a Táncolj velem! döntőjébe.
Az asztalon tálkák zamatos mártogatókkal,
ropogtatnivalóval és mogyoróval, Hannah pedig épp egy
palack proseccót nyit ki.
– Szia, Gina, gondoltam, jólesne egy kis társaság Fabio
elutazása után! Felveszem neked a döntőt.
– Pompás. − Odanyújtom a poharam italért.
– Szerintem jobban el sem lehetne tölteni az estét. − Val
mosolyogva kortyol a cherry brandyből, amelyet még nyáron
kapott a születésnapjára. Szemlátomást „különleges
alkalmakra” tartogatja. Nyilván ilyennek érzi a mai estét. 
Amikor megszólal a műsor szignálja, valamennyien
dúdoljuk. A csillogó flitteres ruhájú versenyzők levonulnak az
ívelt lépcsőn a táncparkettre. Marco pompás türkizkék inget
visel fekete nadrággal, a partnernője, Louise Lewis
nagyszerűen fest lila, kicsit tollas szegélyű szaténruhájában.
Nézzük, amint a többi táncos teszi a dolgát a parketten, és
kisvártatva Marcón és Louise-on a sor.
– Gyerünk, Marco! − mondja Val, és poharát a televízió felé
emeli.
Végszóra Marco belemosolyog a kamerába, mintha csak
hallotta volna.
Louise Lewis nyilvánvalóan ismét plasztikáztatta az arcát,
szinte fiatalabbnak látszik Marcónál. Nagy, kerek szeme akár
egy huszonöt évesé, ajka akár Angelina Jolie-é.
– Ejnye-bejnye! – szólal meg Katy. − Ha még egyszer
felvarratja az arcát, a fanszőrzetét az álláról borotválhatja.
Val kis híján megfullad a cherry brandytől.
Az első táncuk keringő, könnyedén siklanak a parketten,
egyenes háttal, elegánsan.
 – Mintha Fred Astaire-t és Ginger Rogerst néznénk
azokban a régi filmekben − sóhajtja Hannah.
– Tényleg nagyszerűek, nem igaz? Azt hiszem, igazad volt,
Hannah, Marco nyilván nagyon jó tanár. 
Feltöltjük a poharunkat, ropogtatjuk a kukoricachipset
füstös paprikás mártogatóval, és türelmetlenül várjuk Marco
második táncát.
– Azt hiszem, ez a cherry brandy a fejembe szállt – állapítja
meg kissé kipirulva Val, miközben kacarászva belemarkol a
mogyoróba.
– Kérsz egy kis vizet? – kérdezem, és felpattanok.
– Szó sincs róla! – tiltakozik nevetve Val. − Ritkán tintázok
be, bár lehet, hogy a következő italomhoz töltök egy kis
limonádét, ha van.
A műsorban szünet van, amíg begyűjtik a szavazatokat, a
hirdetések szállodákat kínálnak.
– Ezeket a nyári ajánlatokat egyre korábban adják a
televízióban. Hiszen még karácsony sincs – jegyzi meg Val.
– Jól vagy? − kérdezi súgva Hannah, és finoman
megszorítja a karom.
– Jól, tényleg − nyugtatom meg.
– Hová mennél nyaralni, ha tehetnéd, Val? − kérdezi
Hannah.
– Hááát, mindig vonzott Párizs. Olyan romantikus a csodás
épületeivel meg a kis francia bisztrókkal. John sosem volt
romantikus, inkább gyakorlatias. Elképzelhetitek, mennyire
megdöbbentem, amikor kiderült, hogy megcsal. Sosem hittem
volna, hogy van hozzá fantáziája. − Nagyot húz az italból,
aztán hátraveti a fejét, és nevet.
Hannah-val félénken összenézünk, illik-e együtt nevetni
vele, amikor szerencsére folytatódik a show.
– Én egyértelműen Olaszországba mennék vissza −
mondom, felidézve a csodás nápolyi napokat. − Fabio olyan
mesés képet festett a Comói-tóról, hogy határozottan a
listámon van.
– Azt hiszem, Gina fejét elcsavarta egy bizonyos olasz −
mondja Hannah, aztán rázendít a „That’s Amore” című Dean
Martin-dalra.
 Katy és Val átkarolják egymást, jobbra-balra ringatóznak,
így csatlakoznak a kórushoz. 
– Viselkedjetek! − nevetek. − Különben is, jön az
eredményhirdetés.
A közönség elcsendesedik, amikor a gyönyörű, szőke
műsorvezetőnő bejelenti, hogy a szavazás lezárult.
– Hölgyeim és uraim! Az idei Táncolj velem! győztesei…
A szünet a végtelenségig tart. Már-már bosszantó.
– Gyerünk! − dadogja Val. − Mondd már!
– Marco és Louise! − A bemondónő ragyog, a plafonról
színes konfettieső hullik.
Valamennyien felugrunk és éljenzünk. Marco egy pillanatra
megdöbben, majd megérti, hogy győzött, felkapja Louise-t, és
megpörgeti a levegőben. Könnye hullik örömében, amikor
felemeli a csillogó trófeát, de Louise arcán nehéz bármiféle
érzelmet felfedezni, mert agyon van botoxolva.
– Erre inni kell! − lelkendezik Val, fel is áll, de nyomban
visszazuttyan.
– Kér valaki kávét? – kérdezi Hannah, és felpattan.
– Kávét mindenkinek − kiáltom, és Valre pillantok, aki szinte
fekszik a karszékben, és alig bírja nyitva tartani a szemét.
 Huszadik fejezet
 
Tíz után jár másnap délelőtt, és van ma valami a levegőben −
mindig így érzem november 5-én. Anyu szerettette meg
Hannah-val és velem ennyire a tűzijáték napját. Mályvacukrot
pirítottunk tűz fölött a kertben, közben apu fellőtt egy ládányi
tűzijátékot. Ezüst, lila és zöld rakéták robbantak a levegőben,
és nem hiszem, hogy láttam varázsosabbat. Anyu sikoltozott,
miközben a rakéták repkedtek és a Katalin-kerék szórta a
tüzet a kerítésről, Hannah meg én csillagszóróval írtuk a
levegőbe a nevünket. Aztán bezsúfolódtunk a kocsiba, anyu
viháncolt, és hazafelé sült halat ígért sült krumplival
vacsorára, végigkocsikáztunk a környék falvain, s közben
néztük a tűzijátékokat. Néha ki sem szálltunk az autóból, a
hátsó ülés barátságos mélyéből nézelődtünk csak.
Eltakarítottuk a reggeli maradványait, minden vendég
jóllakottan távozott. Este lesz a tűzijáték a Traveller’s Inn-nél,
valószínűleg az egész falu összegyűlik. A fickó a hagyomány
szerint valamelyik Disney-gonosznak öltözik, idén Hook
kapitány lesz. Hannah szerint úgy fest, mint a régi
iskolaigazgatónk, Mr. Percival, akit Mr. Perverz néven
emlegetnek, de az egy másik történet.
A konyhában a karamelles almákat a tálcákon a kicsit
nyitott ablak közelébe teszem, hogy gyorsan kössön meg
rajtuk a máz, mielőtt még egyszer megmártom őket. Hannah
sütése után még megmaradt a gyömbérillat, a kész torták
fehér szívecskés, piros sütőformákban várakoznak.
Cudar hideg van, bár esőt nem jósoltak, ami jó hír a
máglyák szempontjából.
A tűzrakás estéje mindig eseményszámba ment a faluban,
amihez valahogy mindenki hozzájárult. A területet körülvevő
asztalokról világító pálcikákat, édességet és innivalót
árusítanak a gyerekeknek, valamint egy forró csokoládés
standot is felállítanak. A gyerekek nagy, tarka zászlókat
ragasztanak a standjaik fölé, úgy hirdetik az áruikat, ezek
többnyire sütemények és sötétben világító gyurmafigurák, az
értük kapott pénz az iskola alapítványába megy. Körhinta is
szokott lenni, ami nagy izgalmat kelt a gyerekek körében.
Ted idén szerződtetett egy embert, aki nyílt tűzön egész
disznót fog sütni, mert azt mondja, nem bírja már a takarítást.
Az utóbbi időben ő a rendezvényszervező: volt a karaoke,
most meg ez. A korábbi években a máglyát egy mezőn
állítottuk, párpercnyi sétával volt elérhető, szóval igazán jó,
hogy most a pubban lesz. Szerintem öregkorára Ted
megenyhült. Gyakran ül szigorú kifejezés nagy, pirospozsgás
arcán, de ez az arc szeretetteljes természetet takar. A pubban
mostanában nyalóka is akad a gyerekeknek, bár Ted azt
állítja, hogy ez Jean ötlete.

* * *

Miután elvégeztem a végső simításokat az esti édességeken,

és megcsodáltam Hannah gyömbéres süteményét,
összekapom magam, hogy ellátogassak Adam sírjához.
Vastag pufikabátot és kesztyűt veszek, és a templomkert felé
tartok az úton.
Mostanában nem járok annyit templomba. Adam
elvesztése megingatta a hitem Istenben és mindenben,
amiben hittem. Mindig úgy véltem, jó ember vagyok, nem
tudtam megérteni, miért sújt annyi szenvedés. Eléggé
különös, de egy látogatóba érkezett lelkész nyújtott óriási
segítséget, aki a Bibliából idézett, amikor egyszer egyedül
talált a templomban. Így szólt: Nem a gyorsaké a futás, és
nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem
az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség;
hanem idő szerint és történetből lesznek mindezek. 
Ekkor rájöttem, hogy Adam elvesztése szerencsétlen,
szívfacsaró tragédia volt. Véletlen baleset. Nem tehetett róla
senki, nem létezett nagy terv. De még mindig nehezen hiszem
el, hogy a templom, ahol hat évvel korábban házasságot
kötöttünk, immár a szeretett férjem nyugvóhelye. Ezt talán
sosem fogom megérteni.
 Van egy pad Adam fekete márvány sírköve mellett, oda
leülök, és kezdem mesélni a délelőttöt. Egészen természetes,
hogy ezt teszem, és ma már sírás nélkül képes vagyok rá.
Olyan, mintha küldenék valakinek egy hosszú e-mailt, tudva,
hogy sosem kapok rá választ. Tudom, hogy ő nem tud szólni
hozzám, de ez nem akadályozza meg azt, hogy én beszéljek
hozzá. Én még élek, tehát van mit mondanom, és tudom,
hogy hallani szeretné.
Ülök, és mesélek hosszú perceken át, az államig felhúzva a
kabátom cipzárját, mert csípős, jeges szél fúj. Reggel az
ágyban fekve, a telefonomra pillantottam, és megnéztem,
milyen az idő a Comói-tónál, és nem meleg ugyan, de több
fokkal melegebb, mint Észak-Angliában.
Mesélek Adamnek Hannah-ról és a Greggel bimbózó
románcáról, de egy szót sem szólok arról, hogy
megismerkedtem Fabióval, elhallgattatom a bűntudatom.
Beszélek még néhány percig, és az a határozott érzésem,
hogy néz valaki. Fekete kabátos, kísérteties alak áll egy fa
közelében a templom kovácsoltvas kapujánál. Miközben
felállok, szaporább lesz a légzésem. Az alak lassan közeledik
felém, már ki tudom venni, hogy egy nő.
Nem hiszem el.
– Anyu! − kiáltok fel meglepetten. − Mit keresel itt?
– Szia, Gina! Hogy vagy?
– Jól − felelem kissé hidegen. − Honnan tudtad, hogy itt
vagyok? Mert feltételezem, hogy kerestél.
– Igen, kerestelek, Gina. Leülhetnénk valahol? − A padra
mutat.
Vállat vonok, és leülök.
– Úgy éreztem, itt lehetsz. Tudom, hogy Adam szerette a
máglyarakás ünnepét, éppúgy, mint te – jegyzi meg
mosolyogva.
– Ne merészelj beszélni róla, alig ismerted! Fűvel-fával
hetyegtél, nem nagyon érdekelt, mi van velünk.
– Csak látni akartalak, Gina. Sosem hívsz fel.
– Te sem hívsz engem − vágok vissza.
– Tudod, hogy ez nem igaz, Gina. Sokszor próbáltalak, de
sosem hívtál vissza. Hannah szokott telefonálni. Kár, hogy tőle
kell megtudnom, mi van veled.
– Nemigen van miről beszélnünk − válaszolom, és alig
ismerek magamra, olyan rideg tudok lenni anyám közelében.
– Képtelen vagy megbocsátani nekem, ugye? − kérdezi
szelíden.
– Hogy szétdúltad az életünket? Apu senki mással nem volt
képes összebútorozni, tudod. Remélem, legalább megérte.
Anyu lehajtja a fejét, és rázkódni kezd a válla. Döbbenten
állapítom meg, hogy sír. Nem emlékszem, hogy sírni láttam
volna valaha is. Most nagyon kicsinek látszik, pedig
szoborszerű alakja van. Nem tudom, mit tegyek, de megalázó,
ahogy papír zsebkendőt adok neki. Felemeli a fejét, a sminkje
szétfolyt, megköszöni a zsebkendőt.
– Nem hibáztatlak, amiért utálsz, Gina. Mindent
elrontottam, hasznavehetetlen anya voltam − mondja, és
hangosan kifújja az orrát.
Sosem tartottam hasznavehetetlen anyának. Varázslatos
gyerekkorra emlékszem, például a nappaliban piknikeztünk,
ha odakinn esett. Néha apu hazajött a munkából, és a konyha
fel volt tökéletesen díszítve, de csak lekváros tortácskák
várták vacsorára. Ilyenkor jóindulatúan mosolygott a káosz
ellenére.
– Nem utállak, anyám, csak azt utálom, amit velünk tettél. 
– De az apáddal való viszonyom nem rólatok szólt, nem
hagytalak ott titeket, amíg kicsik voltatok.
– Ebben tévedsz, anyu. Nekem betettél. Nekem kellett
összeszednem aput, amikor kikészült. Ami pedig Hannah-t
illeti, akkor tért vissza az utazásaiból, a jövőjével szeretett
volna foglalkozni. Szüksége lett volna anyai útmutatásra. Nem
is választhattál volna rosszabb pillanatot a lelépésre.
– Hannah sikeresen ment tovább. Igazán. És el sem
hagytam. Kapcsolatban maradtunk. Ő megbocsátott nekem.
Érzem, hogy nemsokára kibuggyan a könnyem.
– Egyszerűen nem érted, ugye? Annyi minden történt az
életemben, és te nem voltál ott! Kimerültem, miután sikerült
összehoznom és beindítanom a vendégházat. Jó lett volna, ha
ott vagy. Aztán össze kellett szednem az erőm, hogy
vigyázzak apura és Hannah-ra. Ez nem volt tisztességes
tőled, anyu − sorolom, és kicsordul a felgyülemlett könny.
– Jaj, Gina, úgy sajnálom!
Néhány másodpercig anyura meredek, és valódi
szomorúságot látok a szemében. Közelebb húzódik hozzám,
újra meg újra bocsánatot kér, és én nem tudom, hogyan
reagáljak.
Hirtelen odahajol, és átölel. Érzem az ismerős parfümje
illatát, amely visszaröpít a gyerekkoromba, bensőségesség és
neheztelés kavarog bennem.
– Szóval mikor utazol vissza Manchesterbe? − kérdezem,
miután kibontakoztunk. 
– Nem utazom.
Elképzelem, hogy megpróbál visszaférkőzni apuhoz, és
nyomban résen vagyok.
– Tehát a legutóbbi pasid dobott?
– Nem, Gina, én vetettem véget az ügynek – válaszolja, és
sóhajt nagyot. − Úgysem tarthatott sokáig. Ő ajánlott lakást,
amikor szakítottam Geralddal.
Gerald puszta említése feldühít. Hannah meg én
jaffatortának hívtuk a sötétbarna haja és az önbarnítótól foltos
narancssárga bőre miatt, bár valószínűleg csak haragudtunk
rá akkor.
– Nem azért jöttem ide, hogy bárkit idegesítsek. Csak hidat
szeretnék építeni hozzád és Hannah-hoz. Főként hozzád −
mondja csöndesen.
Nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban, bár mégiscsak
az anyám. És ha őszinte akarok lenni, hiányzott. Talán
tartozom magamnak annyival, hogy megpróbáljam újraépíteni
a kapcsolatunkat. De egyik napról a másikra nem fog menni.
 Huszonegyedik fejezet
 
Hannah ráüt Greg kezére, amikor az felemeli a sütőforma
fedelét, és vesz egy gyömbéres sütit. Greg átjött a
máglyagyújtás estéjére, de később hazamegy.
– Megérte − cuppogja Greg, szájában a nyúlós, gyömbéres
finomsággal. − Különben is, biztosan szeretted volna, ha
megkóstolja valaki. Képzeld el, mi lett volna, ha ehetetlen, te
meg eteted vele a fél falut.
Lehúzza a fejét, mert Hannah hozzávág egy alufólia
labdacsot. Éppen csak elkerüli Greg fejét. 
– Ehetetlen? Mikor volt az én sütim ehetetlen?
– Mit lehet tudni, vannak balesetek − mondja Greg. − A
szomszédasszonyunk egyszer tortát sütött a szüleim
házassági évfordulójára. Répatorta volt, és fahéj helyett
tévedésből koriandert tett bele. Szörnyű volt. Teljesen odáig
volt, amikor rájött, hogy mit csinált, de apa csak nevetett. Azt
mondta, evett már répalevest korianderrel, de azt nem tudta,
hogy a korianderes répatorta divatba jött.
– Hagyd békén Gina karamelles almáit is! − szól Gregre
Hannah.
Greg elneveti magát, és hozzám fordul.
– Ígérem, Gina, nem nyúlok a karamelles almáidhoz. − Elfut
Hannah elől, aki egy összetekert újsággal kergeti a
konyhában.
Greg és Hannah mindig együtt nevetnek, és kezdem azt
hinni, hogy egymásnak vannak teremtve. Elindulnak a pubba,
hogy igyanak egyet a tűzijáték előtt, én pedig megígérem,
hogy úgy egy óra múlva utánuk megyek.
A hálószobámban kinyitom a laptopom, és látom, hogy e-
mailem jött Fabiótól, így sietve kinyitom. Örömmel tudom meg,
hogy épségben hazaérkezett, és mindig emlékezni fog a
csókunkra a csillagok alatt. Fabio közli, hogy januárban két
hétre bezárja a szállót felújítás miatt, mert olyankor kevés a
látogató Varennában. Választ gépelek, megírom, hogy este
tűzijáték és máglyagyújtás lesz a Traveller’s Innben. Egy
darabig levelezünk, mielőtt azt írja: Ciao, Gina, hamarosan
beszélünk.
Nincs csók a végén, bár szeretettel írt a csillagfényes
csókunkról. Nehéz kiismerni az érzéseit. Talán úgy gondolja,
túlságosan nagy köztünk a távolság, és hogy őszinte legyek,
én is így érzem. A Fabióval való csetelés még jobban feldobja
a napom, de ahogy lecsukom a laptopot, meglátom Adam régi
képét az öltözőasztalon, és úgy érzem, már azzal is elárulom
őt, ha új románcra gondolok.
A Traveller’s Inn kertje csupa izgalom, ahogy a gyerekek
szaladgálnak világító pálcikáikkal, és falják a máglyakaramellt.
Szinte pezseg a levegő, miközben várjuk a hétórai tűzijátékot.
Greggel és Hannah-val bent ülünk a bárpultnál, élvezzük az
almabort, amikor belép apu. Magunkhoz intem.
– Nagyon csinos vagy, apu − mondom, ahogy végignézek a
világoskék kockás ingén és a tengerészkék blézerén.
Hannah még füttyent is.
– Elhallgatsz előlünk valamit, apu? Randid van?
Mind nevetünk, viszont apu megköszörüli a torkát.
– Hát, lényegében az − válaszolja kissé zavartan.
– Tényleg? És ki a szerencsés hölgy, apu? − kérdezi
Hannah.
– Sheila a neve. Akkor ismerkedtünk össze, amikor a
múltkor Conistonban jártam. A kávézóban dolgozik a
vízparton, ő készíti a legfinomabb kolbászos szendvicset. Már
meg ne sértődjetek, lányok! − Elneveti magát, amikor meglátja
a felhúzott szemöldökünket. − Asztalt foglaltam Conistonban a
Star Innben, hamarosan indulok, csak beugrottam köszönni. A
máglyagyújtás estéje van, nem hiszem, hogy bármikor külön
töltöttük volna. 
– Nem maradsz a tűzijátékra? − Hannah hangja kicsit
szomorkás, apu pedig az órájára néz.
– Nem, drágám, nem szeretnék elkésni. Megiszom ezt az
almalét, és megyek.
Fura tudni, hogy apunak találkája van. Másrészt igazán
remélem, hogy kellemes időt tölt Sheilával, de önkéntelenül
elgondolkozom azon is, mit fog érezni apu, ha megtudja, hogy
anyu ismét megjelent a színen. Anyu volt élete szerelme, és
teljesen összeomlott, amikor elhagyta.
Ted bejelenti a bár vendégeinek, hogy jó lesz kimenniük,
mert a máglyát meggyújtották, és rögtön kezdődik a tűzijáték.
A mintegy ötven ember, köztük kisgyerekek is, kiissza a
poharát, és kitódul. Izgatott srácok szaladnak az édességes
pultokhoz, amelyekre tanárok és az általános iskola néhány
diákja vigyáz. Izzó faszén illata száll, ahogy a tűz fellobban,
színes, ropogó lángnyelvek csapkodnak. 
– Jó, akkor indulok − mondja apu, és kiissza a poharát.
Beindítja a kocsiját, és eltűnik a sarkon, éppen akkor, amikor
egy másik kocsi beáll a parkolóba.
Nyomban felismerem a kék Peugeot-t. Az az, amelyik akkor
parkolt le, amikor Adam sírjánál jártam.
 Huszonkettedik fejezet
 
– Anyu! − kiált fel Hannah, és megöleli, amint meglátja. –
Szia, kicsim, mindig szerettem a máglyagyújtás estéjét, és
reméltem, hogy itt leszel – mondja mosolyogva. − Nem tudom,
Gina mondta-e, de egy ideig Ambleside-ban maradok.
– Igen, említette. Holnap délelőtt akartalak felhívni.
Bemutatkozások következnek, aztán mindannyian
kimegyünk, hogy megnézzük a máglyagyújtást. Hamar
fellobban, és a gyerekek örömükben sikoltozva forgatják a
csillagszóróikat. Vörös és narancsszínű lángok csapnak a
levegőbe, a fickó felé a máglya tetején, akin fehér ing és
fekete nadrág van. A helyi gyerekek a Pán Péter Hook
kapitányának a maszkjával és felfelé kunkorodó bajuszával
látták el. A tűz hangosan ropog, sűrű füst száll fel, átható a
szaga.
Kisvártatva beindítják a tűzijátékot, s az eget néhány
pillanatra rózsaszín, zöld és lila szökőkutak világítják meg.
Rakéták hasítanak a mélykék égbolton, mielőtt ezüstös
vízeséssé változnának. Arra emlékeztet, amikor a csillagok
utoljára ragyogtak ennyire az éjszakai égen. Beleborzongok,
ahogy Fabio szelíd és gyöngéd csókjára gondolok.
Anyu és Greg szuperül kijönnek, nem tudom, min mulatnak
olyan jól. Tulajdonképpen az is kínos számomra, hogy anyu itt
van – vajon mit tervez? Aki igazán érdekel, az az ember
szerencsére nincs itt, és kíváncsi vagyok, hogy sikerül apu
találkozója Sheilával. Nem először nézek anyámra, és azon
tűnődöm, vajon miért hagyta el aput. Apu imádta őt, sosem
nézett volna másik nőre, de ahogy Hannah mondta egyszer,
elegendő-e egy kapcsolatban a hűség. A szenvedély elmúlik
egy idő után, vagy akadnak, akikben megmarad egy életen
át? Nem tudta volna anyu másként kielégíteni az élnivágyását,
csak úgy, hogy összetöri apu szívét? Száguldanak a fejemben
a gondolatok.
 A tábortűzparti túl hamar véget ér, a standosok
elcsomagolnak. A hűlő parázs szelíden izzik, miközben
hazaviszik az ásítozó gyerekeket, a szülők tudják, hogy
tanítási napokon nem maradhatnak fenn sokáig.
– Nos, örülök, hogy megismerhettem, Greg. − Anyu
mosolyog a parkolóban, aztán odasúgja Hannahnak: −
Csúcsszuper. 
Bárcsak anyu ezt gondolta volna apuról is, gondolom, de
nem mondom ki.
Greg hosszan megcsókolja Hannah-t, mielőtt elhajt, és még
integetünk neki, amikor a távolban felröppen egy tűzijáték. Pár
perccel később anyu távozik, mi pedig Hannah-val egyszerre
lépve tartunk a vendégház felé.
– Milyen csodás, bár fura este! − mondom, és a húgomba
karolok.
– Tudom, fura volt, de olyan természetesen hatott, hogy
Greg és anyu találkoztak.
Rájövök, hogy Hannah-nak igaza van, és talán jobb, ha
anyánk jelen van az életünkben? Talán ideje túllépni a
múlton?
Amikor hazaérünk, és bekapcsoljuk a televíziót, éppen
kezdődik az egyik Gyilkos sorok-epizód. 
– Tökéletes − lelkendezik Hannah. − Felteszem a
teáskannát.
– Jó, oké − helyeslek szórakozottan, miközben átnézem a
januári bejelentkezők listáját.
Karácsony után nagyon kevesen szoktak jönni, csak
néhány mindenre elszánt hegyjáró, mert gyakran fagyos az
idő. Talán kivehetnék pár napot, és elmehetnék máshová?
Talán a Comói-tóhoz? 
 Huszonharmadik fejezet
 
Az ősz csöndesen eltűnt, a csupasz fák a tél kezdetét hirdetik.
Nehéz elhinni, hogy egy újabb év majdnem a végéhez ér,
amikor a faluban elkezdődnek a karácsonyi előkészületek.
Ilyenkor a víz nyugodt, mert a tavon kisebb a hajóforgalom. A
levegő hideg és friss, de a túrázók folytatják a
tevékenységüket, vastagon bélelt kabátba burkolózva.
Cudar hideg ez a nap, vakítóan ragyogó nappal a kék
égen, amely öt óra előtt feketébe fordult.
Szinte kézzel fogható az izgalom, mert már csak tíz nap
van hátra karácsonyig. Éppen a délelőtti sétámat teszem a
falu főutcáján, ahol van három pub, egy emléktárgyakat és
fagylaltot árusító kisbolt, valamint Val nagy vegyesboltja. Akad
egy hegymászó-felszerelést árusító üzlet is, meg három
kávéház, köztük Emmy teázója.
Ahogy visszafelé tartok a vendégházba, eszembe jut a
karácsonyi üdvözlet, amelyet reggel kaptam piros borítékban.
Fabio küldte. Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánt, és azt
írta, reméli, minden álmom valóra válik az új évben. Tűnődöm,
van-e rejtett üzenete. Meglep, hogy mennyire hiányzik, annak
ellenére, hogy nem sokáig volt itt.
Meglátom aput, utánaszaladok, aztán együtt lépkedek vele.
– Szia, apu! Hogy alakulnak a dolgok Sheilával?
– Azt hiszem, nem lesz belőle semmi, kincsem – válaszolja,
és megvonja a vállát.
– Hogyhogy? Azt hittem, kedveled.
– Azt hiszem, csak a kolbászos szendvicse csábított −
nevet. − Egyszer-kétszer elmentünk ide-oda, de nem igazán
az esetem. Ne érts félre, kedves hölgy, de nem tudom
elképzelni, hogy együtt éljek vele, és az az érzésem, hogy
neki ez volt a célja.
– Rá se ránts! Talán jobb is, hogy nem szédítetted, ha ő
állandó kapcsolatot szeretne.
 – Pontosan így gondoltam, kincsem. Nem lett volna
tisztességes.
És ugyan egyetértek vele, mégsem tudom, vajon apu
valaha is másnak adja-e a szívét.

* * *

Amikor hazaérek téli sétámból, Hannah és Greg a kanapén

összebújva nézik az Az élet csodaszép című régi filmet.
– Szia, nővérkém! − üdvözöl Hannah, miközben talpra
ugrik. − Innál egy pohár forralt bort? És sütöttem
gyümölcskosárkákat is.
Sosem tudok ellenállni Hannah gyümölcskosárkáinak,
sokkal finomabbak, mint bármi, ami boltban kapható.
– Hozhatod – mondom, ahogy lerázom magamról a
kabátot. − De csak egyet, másként kaftánt fogok viselni
karácsonykor. Tudtad, hogy sosem láttam ezt a filmet? Azt
hiszem, egyszer nézni kezdtem, de elaludtam.
Belehuppanok a karosszékbe, aztán beleharapok az isteni
süteménybe.
– Sosem láttad? − kérdezi meglepetten Hannah. − Minden
idők legjobb karácsonyi filmje. Ma fekete-fehér filmnapot
tartunk. A következő a Római vakáció lesz, ha van hozzá
kedved.
– Köszi, de dolgom van. Megválnék néhány ruhámtól. Azt
hiszem, holnap elviszem őket Penrithbe a jótékonysági
boltba. 
– Hát, nekem sem ártana átnézni a cuccaimat. Minimum
tizenöt kabát van abban a szekrényben, és csak párat hordok
közülük. Vehetnél holnap a jótékonysági boltban karácsonyi
lapokat is − tanácsolja Hannah. 
A Római vakáció említésétől Rómáról álmodozom. Az
egész város annyira romantikus az antik műemlékeivel,
elképzelem a szűk utcában kanyargó Vespákat.
Olaszországról egy-kettőre Fabióra terelődnek a gondolataim.
Többször konzultált velem a Comói-tónál álló villa felújítása
közben. Az egyik üzenetében Varenna hótakaróban volt
látható. A kikötő fényei megvilágították a tavat és a
macskaköves utcákat. Varázslatosan nézett ki. Hatalmas
fenyő állt büszkén a főtéren, és Fabio elmesélte, hogy a
szokásos égősorokon és díszeken kívül a gyerekek tészta
Mikulásokkal és cukorpálcikákkal ékesítették. Megegyeztünk a
FaceTime-on, hogy beszélünk a ház felújításáról, és remélem,
hogy Fabio mesél még az olasz ünnepi szokásokról.
Szombaton karácsonyfát állítanak itt, Glenriddingben is a
kis főutca végén, a Szent Patrik-templom mellett. A fát a helyi
iskola tanulói fogják díszíteni az általuk készített díszekkel.
Tavaly „kívánj valamit a csillagtól” volt a téma, az emberek
fóliacsillagokra írták az álmaikat és a vágyaikat, ezeket
aggatták a srácok a fára. Az iskolai karácsonyt a templomban
rendezik. Csoda szép az istentisztelet. Az előadás egyik része
általában a templomon kívül zajlik, ahol egy csacsi jár körbe,
hátán a fáradt Máriával, és a gyerekek a „Kis csacsi” című dalt
éneklik. Tavaly a szamárnak személyiségzavara támadt, azt
képzelte magáról, hogy versenyló, végigvágtatott a környéken,
felborította a gyümölcskosárkás és forralt boros standot, a
lelkész neje kis híján szívrohamot kapott. Dicséret illeti a bátor
Máriát, aki rendíthetetlenül kapaszkodott a szamárba, amíg a
tanító le nem szedte. Az idén nem kockáztatnak, inkább két
gyerek bújik szamárjelmezbe.
A tavalyi karácsonyfára akasztott fóliacsillagra gondolok,
felidézem a kívánságom, hogy egy kicsit enyhüljön a
szívfájdalmam. Az eltelt egy év kétségtelenül változást hozott.
Érzem magam körül az örömöt, és valahogy visszatértek a táj
gyönyörű színei. Egy ideig a természet is tompaszürkének
látszott. Most újra pompás színeket látok.
A karácsony ünneplése sosem változik a faluban; a
karácsonyi vásár, amit néhány nappal később a „Reggeli a
Mikulással” követ a közösségi házban a gyerekek számára.
Éjféli mise karácsony éjjelén, előtte egy kis itóka a Traveller’s
Innben. Annyira szívhez szóló, mégis előre tudható. És
életemben először felmerül bennem a kérdés, nem vágyom-e
többre? 
 Huszonnegyedik fejezet
  
Jelenleg a vendégháznak csupán négy szobája foglalt,
kettőben olyanok laknak, akik egy téli lakodalom vendégei,
amire a Hotel a Vízenben kerül sor. A hotel kertje gyönyörű,
mert fehér fényekkel és kék lampionokkal világítják meg a
kocsibehajtót. A másik két szobában tapasztalt túrázók
laknak, akik, bármilyen időjárás legyen is, túráznak.
Minthogy nincs telt ház, maradt elegendő időm, hogy újra
rendet tegyek a ruhatáramban, mert a legutóbb nem sokra
jutottam. Ezúttal hozzányúltam Adam dolgaihoz is, amelyektől
a múltkor nem tudtam megválni. Most már minden kikerült
innen. Eltűnt minden nyoma, kivéve a fényképeit.
Szívtelenségnek hathat, de tényleg, mi értelme volt a
szekrényben tartani a ruháit? A családból soha senki nem
viselte volna őket, így egy jó otthonban a helyük. Most
másvalaki használhatja őket. Nekem elegendők a fényképek,
mert mind szép emlék, nem igaz? A keserű pillanatokban
senki nem fényképez.
Amikor befejezem Adam dolgainak a bepakolását egy
táskába, kihúzok egy fiókot, és előkerül egy kis fényképalbum
a családomról. Mosolygó, boldog család. Az egyik képen egy
hegycsúcson állunk, a kezünk diadalmasan a levegőben.
Emlékszem, apu azt mondta, felmegyünk a Tóvidék
legnagyobb hegyére, amely alatt a szóbeszéd szerint egy
óriás él. Ha az ember hallja a harsogását, vagy érzi, hogy
reng a föld, mondta, a lehető leggyorsabban le kell rohanni.
Gyerekkoromban a világ leghatalmasabb hegyének
tartottam, de évekkel később rájöttem, hogy csak egy kis
csúcsocska a közeli Watermillock faluban.
Ahogy a jótékonysági bolt felé haladok, a téli út mentén
sötétlő fák sorakoznak a halványszürke égbolt előtt, meglátom
távolabb ezt a csúcsot. Annyi boldog fiatalkori emlékem van a

É
családomról! És talán lesznek még boldog emlékek a jövőben
is.

* * *

Négy után érek haza egy csinos, régi órával, amelyet a

jótékonysági boltban találtam pár fontért. Ez a baj az ilyen
boltok látogatásával. Odaadom minden fölösleges holmim, és
mindig haza is hozok valamit.
Ma este beszélek Fabióval a FaceTime-on, és nem tudom,
miért, megmagyarázhatatlanul ideges vagyok.
Gyorsan felsöpröm a vendégház előtti utat, eltávolítom a
közeli fáról lehullt bogyókat, aztán kissé vacogva bemegyek.
Nemsokára hív Fabio. Belenézek az öltözőtükrömbe,
kiszedem vörös hajamból a csavarókat, és lágy hullámokba
fésülöm. Egy kis piros rúzzsal fejezem be a sminkem. Nem
rossz, még ha csak én mondom is. Még mindig kicsit ideges
vagyok a Fabióval való beszélgetéstől, hát töltök magamnak
egy kevés whiskyt, hogy megnyugodjak. Az órámra nézek;
még öt perc. Azt mondta, hatkor hív. Vajon pontos ember?
Aztán elbizonytalanodom, hogy angol vagy olasz idő szerint
számol-e. Bizonyára az Egyesült Királyság-beli időt veszi
figyelembe. Vajon Fabio arra számít, hogy természetesen
fogok kinézni, hátrakötött hajjal a mozgalmas munkanap után,
nem pedig teljesen kifestve? 
Hihetetlen, de úgy érzem magam, mint egy tini. Amikor az
óra hatot üt, megszólal a telefon. Pár másodperc, amíg a kép
fókuszál, de kisvártatva Fabio szédítő, kék szemébe nézek.
– Ciao, Gina! Hogy vagy?
Égszínkék pólót visel, ugyanolyan színű, mint a szeme.
– Szia, Fabio! Jól, kösz. És te?
– Jól. Talán kissé fáradt vagyok, mozgalmas nap volt, de
már attól is felfrissülök, hogy látlak – válaszolja mosolyogva. −
Gyönyörű vagy! Bella signorina. Mész valahová?
– Nem igazán. A templomi karácsonyi ünnepségre, majd
egy-két italra a pubba. Itt teljes az ünnepi hangulat.
– Szomorú, hogy nem vagyok ott. Szívesen innék veled
egyet este. Megszakad a szívem, hogy nem leszek ott −
mondja, a szája lefelé görbül, és a szívére teszi a kezét.
– Hol vagy? − kérdezem dobogó szívvel. − Csodásan néz
ki.
– A szállóban. Szeretnél körülnézni?
Körbefordítja a kamerát, átvág a szép, kék mozaikpadlón. A
fáradt rózsaszín falakon gyümölcstálakat ábrázoló festmények
vannak, aranyozott keretben. A háttérben észreveszek egy
kanyarodó mahagónikorlátot. Az egészet hatalmas csillár
világítja meg. Szerintem kissé ütött-kopott, de mégis csoda
szép.
– Azt mondtad, a szálló kissé régimódi. Szerintem
döbbenetes − dicsérem. − Nagyon olasz. Biztos vagyok
benne, hogy minden vendég bájosnak találná.
– Igen, az előtér már jó, amióta felszedtük a szőnyeget.
Rémes volt. Nem akarom elhinni, hogy nagymama eltakarta
ezt a csodás padlót. De az étkezőt és a hálószobákat
határozottan fel kell újítani. És szereznem kell egy vízszerelőt,
hogy nézze meg a csöveket a két használaton kívüli
szobában. A villanyhálózatot is megnézetem. Imádkozom,
hogy ne kelljen kicserélni az egész rendszert. De
pluszkonnektorok kellenek a szobákba. – Nagyot sóhajt. − De
mindegy − mosolyodik el −, hiszen tudtam, hogy nagy munka
lesz. Szeretnéd kívülről is látni?
Felemeli a laptopot, és kilép a hosszú, kövezett verandára.
– Nem rossz kilátás − mondja, ahogy elfordítja a laptopot,
és megmutatja a tintakék tavat.
Elragadó. Ahogy leírta, egy hajó megy a vízen, a fedélzet
fényei ezüst fodrokat csillantanak a hullámokon. Hatalmas
telihold az égbolton, mintha csupán karnyújtásnyira volna.
– Látod a szigetet a távolban? Az Bellagio. Oda megy a
hajó. Télen többórás szünetekkel járnak a hajók. Van ott
néhány étterem, amelyekért érdemes odautazni.
– Ebben az időszakban csöndes a vidék? 
– Többnyire. A nagyobb szállodák, ahol szórakozni lehet,
eléggé forgalmasak, de a város télre hajlamos bezárni.
– Olyan gyönyörű! − sóhajtom, mert szeretnék ott lenni.
Egy ideig beszélgetünk, majd rájövök, hogy ideje indulnom
a karácsonyi ünnepségre.
 – Gina, a karácsonynak egy-kettőre vége. Egy-két hétig
dolgom lesz ügyfelekkel meg itt is, de várom az új évet.
Érzem, hogy a következő év különleges lesz. Remélem,
hamarosan el tudsz jönni hozzám látogatóba − mondja
mosolyogva.
– Talán. Esetleg segíthetnék a kárpitokat kiválasztani,
hiszen azt mondtad, ahhoz egyáltalán nem értesz.
Könnyebben adhatnék tanácsokat az átalakításokkal
kapcsolatban, ha ott lennék személyesen. Nem félek attól
sem, hogy elszöszmötöljek a dekorációval − sorolom,
felidézve, hogy mennyi erőfeszítést fektettem a vendégházba.
Igyekszem könnyedén csevegni, de a szívem őrülten
dobog. Tényleg elmehetnék a Comói-tóhoz; elvégre itt is
csöndes a január.
– Gina, komolyan mondod? Csodás lenne hamarosan újra
találkozni veled! Ráadásul jó lenne összebújni valakivel
ezeken a hideg, téli éjszakákon − vágyakozik, és úgy tesz,
mintha megborzongana.
– Csak erre kellenék? Fűthető takaróra még nem
gondoltál? – kérdezem nevetve.
A beszélgetés végén Fabio csókot dob, és úgy érzem,
mintha a levegőben járnék.
Egyszeriben tényleg várom a karácsonyt a faluban, mert
valami izgalmas vár rám a jövő évben. Éppen veszem a
kabátom, amikor megjelenik Hannah és Greg, hogy induljunk
a templomba. Nem hiszem, hogy utána velük tartok a pubba −
meg kell néznem az interneten a repülőjáratokat.
 Huszonötödik fejezet
 
Nyikordulva nyílik a templom nehéz ajtaja, belép egy vörös
kabátos későn jövő. Anyu az, gyorsan leül hátul, és azt
suttogja:
– Elnézést.
Apu elöl ül velünk, de nem fordul hátra, amikor nyílik az
ajtó. Tudja, hogy anyu a közelben, Ambleside-ban él, de
nemigen akad erről mondanivalója.
A karácsonyi történet felénél tartunk a lelkész és a parókia
gyerekeinek az előadásában.
– Nézzétek! Követnünk kell a csillagot! − mondja egy
pásztornak öltözött kisfiú.
A gyerekek rázendítenek a „Csak követnünk kell a csillagot”
kezdetű dalra, közben lejönnek az oltár lépcsőjén, és
körbejárják a templomot a mennyezetről lelógatott nagy
csillagot követve. Idén idebenn kerül sor a produkcióra, mert
nem valódi szamarat használnak, hanem két jelmezes gyerek
a csacsi, Mária mellettük megy.
Miután a csillagot követték a „Kis csacsi” soraira,
visszaérnek a színpadra, ahol kopognak egy kocsma ajtaján.
– Sajnálom, itt nem maradhattok. Nincs hely − mondja nagy
hangon egy kicsi fiú. 
– Sajnálom, itt nincs hely − kiáltja a második fogadós. 
Hirtelen egy fej bukkan ki a szamár elejéből, és a
tanítónőhöz fordul, aki a színpad szélén ül.
– Kisasszony, pisilni kell!
A nézőkből kirobban a nevetés.
– Nem tudod egy kicsit visszatartani? − suttogja a tanítónő,
bár a templom akusztikája olyan, hogy mindenki hallja.
– Nem, kisasszony − feleli a hangocska.
A tanítónő ciccegve segíti ki a kisfiút a jelmezből, és kiviszi
a sekrestyében lévő vécére. A szamár szánalmasan néz ki. A
nyaka és a feje a földön hever, mert a hátsó felében lévő fiú
rendíthetetlenül állva marad.
Megjelennek az ajándékot hozó háromkirályok Jézus
születésének helyszínén. Nagyon kicsinek látszanak, hosszú
ruhájukat maguk mögött húzzák a földön.
– Én aranyat hoztam neked − pöszít az első gyerek.
– Én zsömjént − kiáltja teljes hangerővel a második, én
pedig elfojtom a mosolyt.
– Én mirhát − mondja a szőke, kerek szemüveges,
aprócska harmadik.
A műsor a „Boldog karácsonyt kívánunk” fergeteges
eléneklésével zárul, mi pedig állva tapsolunk a gyerekeknek.
– Jaj, de szeretem Jézus születésének történetét! −
lelkendezik Hannah, és úgy tapsikol, mint egy izgatott gyerek.
Rövid, fekete műszőrme kabátkát és feszes, piros
farmernadrágot visel.
– Igazán ettől van karácsonyi hangulatom − folytatja. − Arra
emlékeztet, miről szól valóban a karácsony.
– Egyetértek − mondom, és megigazítom a szürke
gyapjúkabátom, felhúzom a fekete bőrkesztyűm, készen arra,
hogy kimenjünk a szabadba.
A kijáratnál várjuk aput, aki segít a lelkésznek elrakni a
kellékeket a színpadról, amikor anyu meglát minket.
– Szevasztok, lányok! – köszön mosolyogva. − Nem
innátok egy kis forralt bort? Átmelegítene. Szerintem idekinn
melegebb van, mint a templomban volt. A lelkész biztos spórol
az árammal, hogy kifizesse a tetőt – teszi hozzá, és elneveti
magát.
A templomkertben áll egy frissítőket árusító sátor, ott
gyűjtenek a templom tetejének a felújítására.
Anyu akkor ér vissza egy forralt borral és keksszel rakott
tálcával a sátorból, amikor apu kilép a templomból.
– Szervusz, Don! − mondja, és odakínálja neki a forralt
bort.
Apu elveszi anyu kezéből az italt, és belekortyol.
– Szervusz, Julia! − válaszolja. − Hogy vagy?
– Jól vagyok, ismersz, túlélő vagyok − feleli anyu, és ő is
iszik. − És te?
 – Nagyon jól, köszönöm. Alig várom, hogy a lányokkal
tölthessem a karácsonyt.
Anyu lesüti a szemét.
– Szeretnék valamikor benézni, és átadni néhány ajándékot
– mondja, miközben rám és Hannah-ra néz. − Ha nincs ellene
kifogásotok.
– Nagyszerű, anyu – vágja rá Hannah. 
Megisszuk a borunkat, és előállok valamiféle kifogással,
amikor a többiek a pubba indulnak. Anyu visszakocsikázik
Ambleside-ba.
– Viszlát, Julia! − mondja indulófélben apu. − Talán
összefutunk karácsonykor.
– Viszlát, Don! Jó lenne – ért egyet anyu, aztán
mosolyogva beindítja a kocsit, és eltűnik az éjszakában.
 Huszonhatodik fejezet
 
Fél tíz múlt, amikor töltök magamnak egy pohár bort, és
bekapcsolom a laptopot, hogy Olaszországba tartó
repülőjáratokat keressek.
Január másodika van, a vendégháznak csupán két szobája
foglalt, tökéletes, hogy elutazzam. Némi bűntudatom van,
amiért ismét Hannah-ra bízom az üzletet, bár biztosított, hogy
télen sehol másutt nem szeretne lenni. Egy-egy mozgalmas
nap után semmit sem szeret jobban, mint este összebújni
Greggel, forró csokoládét inni és régi filmeket nézni.
Csöndes szilveszterestém volt a faluban, közvetlenül éjfél
után hazajöttem a Traveller’s Innből, miután mindenkinek
boldog új évet kívántam. A pubnál volt valami zenekar meg
tűzijáték is, de nem volt hozzá kedvem. Fabio abban a
pillanatban hívott, amikor éjfélt ütött az óra, és nyomban
felszárnyalt a lelkem.
Megkönnyebbülten láttam, hogy Manchesterből igen
gyakran indul járat Milánóba ebben az évszakban is. A milánói
központi pályaudvarról Varenna Esinóba durván óránként
megy vonat. Épp csak picit több az út egy óránál, a
vasútállomásról pedig Fabio elvisz, remélem. 
A tóra gondolok Varennánál, és fontolgatom a
hasonlóságokat az itteni tóval Ullswaternél. A hold ragyogott a
Comói-tavon, itt bizony gyakran takarja felhő.

* * *

Két nap múlva utazom Olaszországba. Apu kétszer olyan

boldog volt, amiért besegíthet a reggelinél, mint hittem.
Hannah célzott rá, hogy talán anyu is átjön segíteni, de nem
szeretném, ha apu felizgatná magát miatta. A kis Ellie még
mindig komoly segítség, de tanítási időben csak a hétvégeken
dolgozik. Talán tanítás után is dolgozhatna néhány órát
pluszpénzért. Egyre többet költ sminkcuccokra, és mindenkin
kísérletezik, aki engedi. Jó, hogy ilyen szenvedélyesen érdekli
valami. Kiderült, hogy Ellie egyoldalúan rajongott a tanáráért,
Mr. Spencerért, ezért a sminkeléssel kapcsolatos mánia
egészséges irányba tereli a figyelmét. Bár abból ítélve, ahogy
mostanában a Hotel a Vízen tizennyolc éves kertészinasára,
Jake-re bámul, azt hiszem, Ellie amúgy is túl van Mr.
Spenceren.
Alig várom, hogy találkozzam Fabióval. Amióta azt a
karácsonyi lapot küldte, komolyan hinni kezdtem, hogy volt
valami abban a csókban. De mi van, ha állandóan meghív
nőket a szállójába? Ha csak egy vagyok a sok közül? Ez az
első alkalom, hogy egyedül utazom, és bár izgatott vagyok,
kicsit aggódom is amiatt, mi vár rám. Az eddigi életemben
mindig család vagy házaspár tagjaként utaztam, és fáj most
is, ha Adamre gondolok.
Bár csupán egy hétre megyek, mindenféle időjáráshoz való
ruhát csomagolok. Varennában nappal sosincs hidegebb
tizenkét foknál, de este lehűl, köd és talaj menti fagy szokott
lenni. Varázslatosan hangzik számomra, és elképzelek egy
romantikus estét egy kis vendéglőben, egy macskaköves
utcában, piros ernyős lámpásokkal. Éppen egy vastag, piros
pulóvert szuszakolok a táskámba, amikor belép Hannah.  
– Szia, nővérkém, hogy megy a csomagolás?
– Azt hiszem, eléggé jól. Nem tudom, vigyek-e valami
formálisat.
– Mindenesetre rakj be egy csinos kis fekete ruhát. Talán
néhány egyszínű ruhát is betehetnél, amiket ékszerrel
feldobhatsz szükség esetén − javasolja Hannah. − És ezt a
régi vackot miért viszed? – kérdezi, miközben kivesz pár
elhasznált blúzt és egy kopott leggingst.
– Mert szeretnék besegíteni a munkába. Szeretem feltűrni
az ingujjam, és belevetni magam a melóba.
– Ismerlek. Én persze nem így képzelem el a pihentető
vakációt − nevet.
– Szerinted vigyem a bolyhos pizsamámat? Télen nem
tudok meglenni nélküle.
– Ne merészeld, hacsak nem akarsz örökre szingli
maradni. A szürke szatén hálóinget vidd!
 – Az kicsit merész. Fabióval még csak ismerkedünk.
Különben is, talán berendezte nekem az egyik vendégszobát.
– Mit szólnál hozzá?
– Hogy tökéletes úriember.
– Úgy szeretnék elutazni valahová Greggel, ha melegebb
lesz! − ábrándozik Hannah. − Talán április környékén. Mindig
szerettem Amszterdamot, különösen tavasszal. Bérelnék
biciklit, és felfedezném a várost.
– Tedd meg, megérdemled! Jól elboldogulunk itt, pláne úgy,
hogy Ellie is van a hétvégéken.
– Szeretem Ellie-t. Jópofa, nem? Folyton sminkelési
tippeket ad. Azt mondja, tanfolyamot indítana a YouTube-on.
Közölte, hogy a szemöldökömet korszerűsíteni kell − nevet
Hannah a szemöldökét simogatva.
– Legalább már nem szerelmes a tanárába. Tegnap azon
kaptam, hogy rámosolygott a kertész Jake-re, amikor elment a
ház előtt.
– Jaj, ne! Ugye nem gondolod, hogy most Jake-be lesz
szerelmes?
– Nem hiszem. Egy tizenhat évesért volt oda a
vendégházban pár hónappal ezelőtt. Állhatatlan kislány.
– Úgy tűnik. De azért jó gyerek, keményen dolgozik.
Nagyon örülök, hogy a dolgok jól mennek a vendégházban,
mert így könnyebben utazom el egy kis szabadságra.
Rájövök, milyen szerencsés vagyok a csodálatos
családommal. És remélem, anyu nem tartogat semmiféle
meglepetést.
 Huszonhetedik fejezet
 
Január 4-én pár perccel dél után megjön apu, hogy elvigyen a
manchesteri reptérre. A gyomrom kissé összeugrik, miközben
nem tudom, hányadszor gondolom végig a ruhatáram.
Túlságosan sokat viszek? Csupán egy hétre megyek. Hirtelen
elbizonytalanodom, eléggé divatosak-e a ruháim. Az olasz
nőkből még a tél kellős közepén is árad az elegancia. Úgy
képzelem, drága, élénk színű kabátban és olasz
bőrcsizmában járnak. A csizmám jó vétel volt, nagyon sikkes,
nem kellene idegeskednem. Belenézek a tükörbe, és nem
tudom eldönteni, hogy nem kellett volna-e levágatnom a
hajam.
Apu szemügyre veszi a nagy, szürke Samsonite bőröndöm,
és nevetve beteszi a csomagtartóba.
– Mi van ebben, egy hulla?
– Csak valami minden lehetséges alkalomra. Az időjárás
most nagyon változékony.
Falusi utcákon át érünk a repülőtérre vivő autópályára.
Meglehetősen kicsi a forgalom, eltekintve egy buggyant
teherautótól, ami lefröcsköli apu autóját.
– Köszönöm, hogy segítesz a vendégházban, apu, így
Hannah-nak marad egy kis ideje.
– Ne aggódj, kincsem, tudod, hogy örömmel segítek
bármikor! Ideje, hogy kivegyél egy kis szabadságot.
Édesanyád azt mondta, ő is átnéz, és segít, ha szükségünk
lenne még egy pár kézre.
– Anyu? − csodálkozom. − Nem tudtam, hogy kapcsolatban
vagytok.
Talán örülnöm kellene, hogy a szüleim beszélő viszonyban
vannak, de az évek alatt túlságosan is vigyázni kezdtem
apura. Nem szeretném, ha ismét beengedné az életébe anyut,
aki aztán ismét elvitorlázik, amikor elunja magát.
 – Nem vagyunk jelen egymás életében. Csak felhívott egyik
este, hogy megkérdezze, hogy vagyok.
– Miért? − tudakolom kissé megdöbbenten.
Apu lassan fújja ki a levegőt.
– Nincs miért aggódnod, kincsem, csak egy fura dolog
történt velem a pubban.
– Mi? Miért nem szólt nekem senki?
– Mert semmi olyasmi, amiért aggódni kéne. Azt hiszem,
egy kicsit túlmelegedtem. Egész délután a hajón voltam, és
igazán csípős idő volt. Bementem a pubba, ahol olyan meleg
volt, mint a kemencében. Egy dominóparti felénél kiszaladtam
a mosdóba. Aztán csak azt láttam, hogy felfelé bámulok egy
csomó pasasra. Elájultam, úgy látszik, de csak pár
másodpercre.
– Jaj, apu, szólnod kellett volna!
– Nem kell aggódni. Kivizsgáltattam magam a doktorral.
Rátett egész éjszakára egy EKG-re, és kiderült, hogy a
szívem jó állapotban van. Általában véve jó formában vagyok.
Hannah meglátott, amikor kijöttem a rendelőből, ezért
elmondtam neki, mi történt. Ő meg nyilván továbbadta
anyádnak.
– És nekem miért nem mondtad el? − kérdezem, kicsit
megbántva a titkolózástól.
– Azért, ifjú hölgy, mert kutya bajom. A doki szerint a
hirtelen hőmérséklet-változás okozta az ájulást. Leesett a
vérnyomásom. Becsületszavadra valld be, hogy lefoglaltad
volna-e a repülőjegyet, ha úgy hiszed, beteg vagyok?
Elgondolkodom, és úgy vélem, igaza van.
– Azt hiszem, nem. És ami jó ebből az egészből, hogy
alaposan kivizsgáltak. Nem is emlékszem, mikor voltál utoljára
orvosnál.
– Én igen, 1998-ban. Megcsúsztam a hajón, és
felszakította a lábam az egyik ülés sarka. Hat öltéssel varrták
össze, azt is azért, mert anyád nyaggatott. Én megelégedtem
volna a ragtapasszal.
Észreveszem, hogy nagyon mosolyog.
– Mit szólsz hozzá, hogy anyu visszajött a Tóvidékre? −
kérdezem.
 – Igazán jó, hogy civilizáltan tudunk viselkedni egymással,
ennyi.
– Én is így gondolom. Jó volt, hogy benézett karácsonykor. 
Miután megjelent a templomi ünnepségen, anyu néhány
nap múlva eljött a vendégházba, ajándékot hozott Hannah-
nak és nekem. Apu éppen ott volt, így aztán anyu is ott maradt
egy pohár sherryre meg egy szendvicsre. Még mindig tartok a
szándékaitól, de nem tagadhatom, hogy kellemes volt vele.
Egy órával később megérkezünk a repülőtérre, és apu a
csomagtartóból az indulási oldalra viszi a bőröndöm. Taxiajtók
csapódnak, az utazók izgatottan tolják a poggyászukat a
repülőtér üvegajtaja felé.
– Remek, köszönöm szépen, apu, vigyázz magadra! −
mondom, és megölelem.
– Érezd jól magad, kincsem, megérdemled! Küldj sms-t,
amint megérkezel! − kéri, majd beül az ezüstszínű autójába,
és elhajt.
Szerencsére nem nagy a forgalom az indulásnál, és a
becsekkolásra váró sorok meglehetősen gyorsan mozognak.
A mellettem lévő pulthoz egy négytagú család áll sorban,
amolyan négy-öt éves forma ikerlányokkal. Az anyukán és a
lányokon szürke tréningruha, az oldalán rózsaszín csíkkal. Az
apukán farmer és vastag tengerészkabát. Egyszerre érünk a
pulthoz.
– Nyaralni mész? − kérdezi az egyik barna lófarkas kislány,
aki egy kék-zöld Trunki bőröndön ül.
– Igen – válaszolom, és rámosolygok.
– Hová?
– Maisie, ne kíváncsiskodj! − szól rá az anyja.
– Semmi baj. Olaszországba megyek − válaszolom a
kislánynak.
– Az Tenerifén van? Mert mi Tenerifére megyünk.
– Nem ott. Azt hiszem, ti napsütésesebb helyre mentek,
mint én.
– Azért megyünk – kapcsolódik be az anyuka. − Egy kis
napsütésért. A lányok csak szeptemberben kezdik az iskolát,
ezért úgy gondoltuk, jó lesz egy napfényes nyaralás valahol
külföldön, no meg hogy megőrizzük az ép eszünket, ugye,
drágám? − A férjére néz, aki mosolyogva bólint. 
Még majdnem két óra van az indulásig, így miután feladtam
a bőröndöm, végigjárom a repülőtéri boltokat. A vámmentes
részlegben megostromolják az érzékeimet a légtérért
versengő parfümök. Egy túlságosan kifestett, barna kontyos
eladónő fúj egy kicsit a legújabb Gucci illatból a
mintapálcikára, és az orrom alá dugja. Jázmin és pézsma
bódító keveréke, egyáltalán nem az általam kedvelt virág­ illat.
Adamtől kaptam az első Marc Jacobs Daisy parfümöt, amikor
randizni kezdtünk. Évekig használtam, de Adam halála óta
nem vagyok képes rá.
Tekintetem a borotválkozás utáni arcszeszekre vándorol, és
eltöprengek, vigyek-e Fabiónak ajándékot. Emlékszem, hogy
drága illatot viselt, de számomra nem volt ismerős. A
férfiaknak igen egyéni ízlése lehet arcszesz ügyben, így hát
inkább veszek egy üveg whiskyt, hiszen szívesen fogyasztott
egy-két pohárkával a vendégház társalgójában. Benézek még
néhány üzletbe, majd iszom egy kávét, eszem hozzá egy
füstölt lazacos-krémsajtos bagelt, és kisvártatva kiírják a
táblára, hogy melyik kapunál kell felszállni a gépemre. Ahogy
a repülőhöz tartok, érzelmek keveréke kavarog a fejemben.
Butaságot csinálok? Volt egy kurta kis románc, amit annyiban
kellett volna hagynom? Túlságosan sokat remélek? Nem
tagadhatom, hogy az egyik részem izgatott. Ám egy másik
részem értetlenkedik, hogy mi a csudát csinálok? 
 Huszonnyolcadik fejezet
  
Meglepetésemre a gép félig üres, egy egész sor jut nekem,
így kinyitom a könyvem, és elhelyezkedem az utazáshoz,
amely alig tart tovább két óránál.
Greg a hétvégét a vendégházban tölti Hannah-val, akiről
tudom, hogy alig várja. Amikor együtt vannak, mindig
nevetnek, amiről az jut eszembe, hogy nagyon fontos
megtalálni azt az embert, akivel képes vagy egy életen át
nevetni.
– Kér valamit inni? − kérdezi a csinos, szőke utaskísérő
hölgy, amikor mellém tolja a kocsit.
Whiskyt kérek szódával. Átnyújtja az italt egy kis tálka
amerikai mogyoróval, mielőtt továbbmegy, Thierry Mugler
Alien parfümfelhőt hagyva maga után.
Az út felénél járhatunk, amikor felidézem a kocsiban
folytatott beszélgetést apuval. Igazat mondott az egészségi
állapotáról? Csak a hőmérséklet-változástól ájult el a pubban?
És anyu miért hívta fel? Talán többet kommunikálnak, mint
amennyit apu elárul nekem. Apu Sheilával való kapcsolatából
nem lett semmi, és eltűnődöm, vajon van-e ennek köze
ahhoz, hogy anyu újra felbukkant a Tóvidéken. Az időzítés
kissé túlzottan véletlenszerű. Talán örülnöm kellene, hogy a
szüleim legalább civilizáltan viselkednek egymással, pedig
évekig külön éltek.
Kis idő múlva ismét megjelenik a légikisasszony.
– Szeretne valamit enni ingyen? Meglehetősen sok a
gépen az ennivaló, és amint látja, félig üres. 
– Nem, köszönöm, ettem a reptéren. Általában ilyen csönd
van? Azt hittem, Milánóba egész évben sokan utaznak. 
– A szokásosnál valóban kicsit kevesebben vannak, igen,
bár az emberek többnyire januárban heverik ki anyagilag a
karácsonyt − válaszolja. − Az olyan napsütötte tájakra, mint
például a Kanári-szigetek, egész évben tele gépek mennek.
 A Tenerifére repülő család jut eszembe, vajon hogy vannak.
A Nápolyban töltött hosszú, forró napokra gondolok, a
nászutamon. Emlékszem, hogy életem legjobb pizzáját ettem
egy rusztikus étteremben egy mellékutcában, meg a
tengerparton töltött hosszú napokra, amikor fagyiztam és
Peronit ittam. Izgalommal tölt el, hogy ismét Olaszországba
megyek.
A szőke légikisasszony még egyszer visszajön a gépen
kapható vámmentes cikkekkel, de nem kérek semmit.
Elolvasok még néhány fejezetet a könyvemből, és a pilóta
nem sokkal később bejelenti, hogy leszállunk, és tájékoztatja
az utasokat, hogy Milánóban tizenegy fok van. Megkéri az
utaskísérőket, hogy foglalják el a helyüket, és tökéletesen
szállunk le a milánói repülőtér gurulópályájára. Odakinn az idő
valójában elég derűsnek tűnik, kék éggel a fejünk felett, és
elfog a felfokozott várakozás. Tényleg itt vagyok.
 Huszonkilencedik fejezet
 
Kék taxival megyek a repülőtérről a milánói központi
pályaudvarra, a kedves, borotvált fejű sofőr könnyedén
társalog, felsorol néhány milánói éjszakai szórakozóhelyet, ha
unatkoznék Varennában. Nem tudja, hogy eszem ágában
sincs éjszakai mulatóba menni; a legközelebb majd a La
Trattoriába megyek a lányokkal. Ad egy névjegyet, ha
szükségem lenne rá visszafelé.
– Ciao! − kacsint rám, és elhajt.
Amint belépek a pályaudvarra, látványok és hangok
kakofóniája fogad. Döbbenetes, szürke épület, többféle
stílusban épült, többek között az art deco is jellemzi. Az egyik
legszebb épület, amit valaha is láttam. Számos szobor áll
talapzaton, a falakat olasz freskók díszítik, szinte olyan,
mintha múzeumba lépnék be. A magas, kupolás mennyezet
úgy hat, mintha óriás alagútban lennék. Most bélyegeztem le
a jegyem a gépnél, ahogy sok olasz pályaudvaron kell, hogy
továbbutazzam Varennába. Amikor Adammel Nápolyba
utaztunk, elbeszélgettünk egy párral, akik nem pecsételték le
a jegyüket, és száz euróra büntették őket, ezért nem követem
el ezt a hibát.
A pályaudvar tele van a legkülönfélébb utasokkal,
olyanoktól kezdve, akik rohannak lefelé a lépcsőn, mert
munkába sietnek, mihelyt kiszállnak a vonatból, a látogatókig,
akik a tóparti falvakba utaznak tovább, mint jómagam. Egy
kissé koszos tréningruhás fiatalember felajánlja, hogy viszi a
bőröndöm a Varennába tartó vonathoz, de határozottan
közlöm vele:
– Nem, köszönöm.
Erre figyelmeztettek. Elveszik az ember bőröndjét, és
eltűnnek vele. Ügyelni kell a zsebtolvajokra is. Az egyik
trükkjük az, hogy egy fiatal nő beszélgetni kezd az emberrel,
közben az egyik családtagja lop a ridikülből, szóval éber
vagyok.
Fél óra múlva érkezik a vonatom, így veszek egy kávét
meg egy csokis perecet egy takaros kis kioszkban, és leülök
egy padra, hogy elfogyasszam. Az olasz perecek édesek és
ízletesek, akár a torta és a keksz keveréke.
Ahogy körülnézek, a környezet ismeretlen, de felemelő.
Imádom az otthonom a Tóvidéken, de izgatott vagyok, hogy
kiléphetek a komfortzónámból.
A pályaudvar hatalmas, tele van üzletekkel és
vendéglőkkel, úgy érzem magam, mintha repülőtéren lennék,
ott nézném az élet menetét.
Egy majdnem egyforma tépett farmert és cipzáras, fekete
felsőt viselő fiatal pár rohan a peronon, a lánynak hosszú,
szilvakék haja van, és hangosan kacag. A fiú megpillantja az
indulni készülő vonatot, karjába kapja a bőröndöt, aztán
odarohan, mindketten indulás előtt egy-két másodperccel
ugranak fel. Együtt töltötték a hétvégét Milánóban? Az első
Adammel töltött hétvégémre gondolok. Harrogate-be utaztunk,
olyan szállodában laktunk, amelyik a fenséges virágoskertre
nézett. Virágos csészéből ittuk a teát, hozzá tortaszeleteket
ettünk Betty teázójában, így tartottunk szünetet vásárlás
közben, és francia étteremben vacsoráztunk, ahol életemben
először (és utoljára) békacombot ettem. Mintha ezer éve lett
volna.
Megiszom a kávét, és indulok az ötös peronra, mert a
táblára kiírták, hogy öt perc múlva indul a vonatom. Sms-t
küldök Fabiónak, hogy valamivel több mint egy óra múlva
Varennában leszek. Amint megjön a vonat, elfoglalom a
helyem, kinyitom a képes újságot, megpróbálom elterelni a
gondolataim, de rájövök, hogy szinte szédülök az ideges
várakozástól… 
  
 Harmincadik fejezet
 
Miközben Fabio lassan jön felém, egy pillanatra kihagy a
szívem. Magasabbnak látom, mint amilyenre emlékeztem, és
elképesztően jóképű. Fekete gyapjúkabátot visel olajzöld
pulóver és sötétkék farmer fölött. Egy pillanatig zavarban
vagyok. A vonaton felfrissítettem a sminkem, legalább azt
tudom tehát, hogy a lehető legjobban nézek ki. A szívem
olyan hangosan kalapál, hogy Fabio biztosan hallja.
– Ciao, Gina! − üdvözöl, puszit ad mindkét orcámra, majd
magához ölel. Finom illata van. − Isten hozott a
szülővárosomban. − Fogja a bőröndöm, és a parkoló felé
terel. − Hogy vagy? Remélem, kellemes utad volt. 
– Jól, köszönöm. A gép félig üres volt, szóval bőven volt
helyem.
– Örülök, hogy átjutottál a biztonságiakon. Nem voltak tiltott
tárgyak a kézipoggyászodban? – érdeklődik, visszaemlékezve
a bicskára meg a konfettire.
– Szerencsére ezúttal nem felejtettem el átnézni a
kézitáskám. Találtam is egy flakon lefolyótisztítót, amiről
megfeledkeztem.
Fabio nevet.
– Éhes vagy, Gina?
– Igen, csak egy perecet ettem a pályaudvaron.
– Helyes – mondja mosolyogva. − Foglaltam asztalt egy kis
vendéglőben a közelben.
Kicsit meglep, hogy nem autózunk egyenesen a villához,
de úgy vélem, nem árt egy kis kaja meg egy pohár bor.
Fabio beteszi a bőröndöm az Alfa Romeo sportkocsijába.
Tudtam, hogy menő kocsija van.
– El sem hiszem, hogy tényleg itt vagy – közli, és alaposan
végigmér. − Még csinosabb vagy, mint amilyenre emlékeztem.
– Te viszont ugyanolyan elbűvölő vagy.
 Fabio kinyitja az anyósülés ajtaját, bekötjük magunk,
készen az indulásra az étterembe, amikor pittyen a mobilom.
Apu érdeklődik, megérkeztem-e. A fenébe, sms-ezni akartam
neki, amint leszálltam a gépről, de a Jason Statham formájú
taxisofőr elterelte a figyelmem. Gyorsan beütöm a választ, a
ridikülömbe teszem a mobilt, és behúzom a cipzárt.
Lélegzetelállító tóparti úton megyünk, buján zöldellő hegyek
és csillogó víz vesznek körül. Az út kanyarog, olajfaligetek és
domboldalon álló, terrakottaházak, ameddig csak a szem ellát.
Úgy tizenöt percnyi autózás után behajtunk a kőszínű murvás
kocsibejáróra egy ház elé. Krémszínűek a falai, a kertben
olajfák, de mihelyt kiszállok a kocsiból, rájövök, hogy
valójában vendéglő. Fabio odalép mellém, felajánlja a kezét,
hogy végigvezessen a kanyargó ösvényen a festői
étteremhez.
– Buongiorno! − üdvözöl minket egy mosolygó pincér,
mihelyt belépünk.
Elveszi a kabátom, és felakasztja az ajtó mellett álló,
régimódi fogasra. Megkordul a gyomrom, amint megérzem a
fokhagyma és a rozmaring illatát. 
– Buongiorno, tavola per due? − kérdezi Fabio, és egy
kétszemélyes asztalhoz ültetnek minket, közel az ablakhoz,
amely az olajfákkal és terrakottacserepekben álló
fűszernövényekre néz.
A vendéglőben pezseg az élet, az ebédelő vendégek
élvezik az ételt, hangosan beszélnek és nevetgélnek. Szorgos
pincérek cikáznak az asztalok között ételekkel és
boroskancsókkal. A vendéglő berendezése hagyományos,
kövezett padló és sötét bútor, bár kortárs vonásai is vannak,
szemrevaló vázák és modern képek a falakon. Mielőtt
elfoglaljuk a helyünket, elhaladunk egy csábító desszertekkel
teli hűtő előtt.
– Alig várom, hogy lássam a villát! − mondom az étlap
tanulmányozása közben.
– Még sok a tennivaló. Az utóbbi néhány napban jártak ott
szobafestők, felmérték a munkát. Szerencsére nincs szükség
a villanyvezeték kicserélésére, csak néhány további
konnektorra. A vízszerelő remélhetőleg elhárítja a problémát a
használaton kívüli két szobában, azután jöhetnek a festők.
Talán segíthetnél megtervezni az internetes oldalt, ha már
sínen leszünk.
– Örömmel. Megértem, miért szeretnéd az étkezőt
étteremmé alakítani. Ha ilyesmit tudnál összehozni, mint ez,
telt házzal menne.
– Mi, olaszok szeretjük az ételeinket. Csak jónak kell
lennie. Mert mi vagyunk a legszigorúbb kritikusok is −
magyarázza Fabio, és odainti a pincért, hogy vegye fel a
rendelésünket.
Miközben rendelünk, egy másik pincér hoz egy kancsó
jeges vizet citrommal, Fabio pedig tölt mindkettőnknek.
Próbálom nem észrevenni a pincér hihetetlenül izmos
hátsóját, amikor eltűnik, és elképzelem, mit művelne Katy, ha
itt lenne.
– Nagy lesz a helyi verseny, ha estére éttermet nyitsz? −
kérdezem.
– Nem igazán. A legtöbb vendéglő a kikötő közelében vagy
pár utcával odébb van. Az utcában lévő villák többségében
csak reggelit adnak. Izgat az ötlet, bár ha a vendégházat este
is nyitva tartó étteremmé alakítom, az egész más szintet
jelent. Nem tudom, kívánom-e ezt az elkötelezettséget −
töpreng.
– Valóban nagy kötelezettséget jelent. Mindig sok otthon a
dolgom, pedig csak reggelit adok. Az ételek alapanyagainak
megrendelése, a számlázás, a háztartás és így tovább. Arról
nem is szólva, hogy a kertet is rendben kell tartani, Nem
engedhetek meg magamnak külön személyzetet minden
munkához.
A vonzó pincér hozza nekem a sügért salátával, Fabiónak a
linguinét tenger gyümölcseivel. Minthogy szabadságon
vagyok, rendelek egy nagy pohár Valpolicellát is.
– Úgy láttam, jó embereid vannak a vendégházban, és
persze Hannah. Mindig közel álltatok egymáshoz? − kérdezi
Fabio, és iszik egy kis vizet.
– Azt hiszem. Kicsi korunkban mindig ő volt a csínytevő –
mesélem, és felidézem magamban, hogy rendre bekopogtunk
ajtókon, aztán elszaladtunk.
 Amikor megérkezik az étel, farkaséhesen nekiesem, és
csak ekkor jövök rá, mennyire éhes vagyok. Nagyon finom. A
hal ropogós, rozmaringos és tárkonyos bundája és a csodás
illata nyomban beindítja a nyálképződést. Fabio krémes
tésztája tetején a kagylók óceánillatot árasztanak.
– Ezt szerettem volna megmutatni neked – árulja el Fabio,
látva, mennyire élvezem a sügért. − A család nemzedékek óta
itt él, és hagyományos olasz ételt készít, a legjobb
alapanyagokból.
Megiszom a bort, ami kicsit a fejembe szállt, és vizet töltök
magamnak. Fabio kávét inna, én pedig nem tudom eldönteni,
egy kapucsínóval fejezzem-e be az étkezést, vagy egy szelet
citromos-tojáshabos pitével, amit idefelé a frizsiderben láttam.
A kávé mellett döntök. Talán Fabiónak tervei vannak
vacsorára is, majd akkor eszem desszertet.
– A villa személyzete mit csinál a felújítás alatt? −
kérdezem.
– Luca és Maria szabadságra mentek. Éltek a
lehetőséggel, hogy meglátogassák a Milánó mellett élő fiukat.
A menyük állapotos, és reggelente szörnyen rosszul van,
ezért Maria örül, hogy segíthet ápolni. Éppen csak túljutott a
sokkhatáson, hogy nagymama lesz, azt hiszem.
– Tényleg?
– Csak negyvennyolc éves, azt mondja, túl fiatal a
nagymamasághoz. Emlékeztettem, hogy a fia annyi idős,
amennyi ő volt, amikor megszülte – meséli Fabio mosolyogva.
Megisszuk a kávét, aztán Fabio rendezi a számlát. A
jóképű pincérek a bejárathoz kísérnek minket, melegen
megszorítják a kezünket, amikor elmegyünk, a fülemben még
mindig ott cseng az étterembeli nevetés. Odakinn a délutáni
nap ereszkedni kezd, szelíden sötétedik.
– Ciao! Jöjjenek vissza minél előbb! − búcsúszik a
hihetetlen hátsójú pincér, és utánunk integet.
Útközben áthaladunk néhány pirinyó falun, a korai alkony
sötétnarancs napja árnyékot vet a zöld tájra, a kertekben
macskák nyújtózkodnak lustán, és gyerekek tartanak haza
biciklin a terrakottatetős házakba.
 Negyedóra múlva behajtunk egy pasztellszínű házsoros,
macskaköves utcába. A Villa Lucia az utca végén áll. Két
ciprus áll az előkertben, akár két strázsa. Az épület
homokkőszínű, az ablakok spalettája zöld. Pompásan fest, és
jóval nagyobb, mint gondoltam, bár a falakról hámlik a vakolat,
ami rusztikus érzést kelt. Kétségtelenül festésre szorul, de
határozottan vonzó. 
A FaceTime-beszélgetéseinkből már tudom, hogy az előtér
fenséges, de lehet, hogy a többi más történet. A nap immár
gyorsan lenyugszik, és az utcát borostyánszínű fénybe borítja.
Amikor Fabio kiveszi a bőröndöm a csomagtartóból, úgy
gondolom, igazán különleges helyre érkeztem…
 Harmincegyedik fejezet
 
Belépünk a villa előterébe, amely ugyanolyan szép, amilyen a
videóhívásokon volt, bár a szélein kissé leharcolt. Nekem még
nagyon tetszenek a gyümölcsös tálakról készült festmények
az arany keretekben, bár Fabio változatlanul bizonytalan. A
hallban a tapéta igen fakónak tűnik, és a sarkokban kicsit
hámlik. A folyosótól jobbra Fabio kinyit egy sötét ajtót, és
feltárul egy tágas, de sötét és barátságtalan szoba, amiről a
sötét drapériák és ablakok tehetnek.
– Jóságos ég, hatalmas!
A mennyezet magas, és freskó díszíti, a közepén rózsa
alakú, aranyozott csillár. Nyolc faasztal áll a feltűnő parkettán.
– El tudod képzelni, milyen lehetőségek rejlenek ebben a
helyiségben? Először is, el kell tűnnie ezeknek a
függönyöknek − lép oda a súlyos függönyhöz Fabio −,
hagynunk kell, hogy ebbe a szép térbe beáradjon a fény.
– El vagyok tőle ragadtatva. Értem, miért szeretnéd
étteremmé alakítani, olyan romantikussá lehet tenni estére
egy kis munkával.
– Fenntartanám neked a legjobb asztalt. − Rám mosolyog a
kék szemével. − És tetszik az optimizmusod: „kis munkával”.
Amikor végzünk a ház végigjárásával, Fabio egy csinos és
takaros vendégszobába vezet. Örülök, hogy nem vesz
készpénznek semmit, és tökéletes úriember.
Azt hiszem, a legjobb szobát kapom, így meg tudom érteni,
hogy Fabio szeretné felújítani a többit. De az alapok
megvannak. Vannak szép, faragott, sötét szekrények és
ágytámlák, de a textíliák kopottak. Remélem, holnap
felajánlhatom a segítségem a hálószobák felújításához.
Bizonyára elmegyünk egyszer Milánóba is vásárolni, de nem
szeretném elkapkodni a dolgokat.
Amint éppen akasztgatom a ruháim a szekrénybe, a töltőre
tett mobilom megszólal.
 – Daphne, szia, hogy vagy?
– Szia, Gina! Nem túl rosszul, és te? Nem zavarlak?
– Nem. Éppen a ruháimat akasztom fel. Gyakorlatilag
szabadságon vagyok, Olaszországban.
– Tényleg? Jaj, sajnálom, Gina! Nem gondoltam, hogy
karácsony után elutazol.
– Semmi vész. Minden rendben?
– Tudod, azért hívtalak, mert nemsokára hazaköltözöm.
Elhagytam Bent. Majd mindent elmesélek, miután hazaértem.
Tudtam, hogy Daphne-nak van egy kis honvágya, de azt
nem, hogy a párkapcsolata tönkrement − sajnálom. Néhány
percig beszélgetünk, megállapodunk, hogy amint
hazamegyek, találkozunk.
El akarom tenni a mobilt, amikor sms érkezik Hannah-tól. 
 
Saját hálószobád van? xx
 
Beütögetem a választ.
  
Igen. Gondoltam. Fabio úriember.
  
Képzelem. Nehogy másik hálószobába „tévedj”, ha éjjel kimész pisilni. x
 
Nem szükséges. Lakosztályom van. x
 
Sosem voltam az a fajta, aki egy-két találkozás után ágyba
bújik valakivel. Szeretem előbb megismerni.
 
Milyen a hotel?
 
Úgy gondolom, jobb, ha gyorsan felhívom.
– Jaj, Hannah, a villa gyönyörű! Valóban szükség van
felújításokra, de nagy lehetőség van benne. Az
elhelyezkedése egészen káprázatos, a tóra néz.
– Akkor olyan neked, mintha itthonról otthonra utaztál
volna?
Nincs szívem megmondani, hogy a kilátás itt még sokkal
szebb, mint otthon. A tó sokkal nagyobb, és a látvány drámai.
 – Nagyjából. Bár szerencsére az időjárás itt kellemesebb,
mint otthon.
Beszélgetünk pár percig, Hannah mesél a kis Ellie-ről, aki
feltett egy bulizáshoz készítendő sminket a YouTube-ra. Már
több ezren kedvelték. Ellie lebeg a boldogságtól, abban bízik,
hogy vagyonokat fog keresni, ahogy Zoella a divatblogjaival.
Remélem, hogy így lesz. A kislány nagyon tehetséges.
– Jó, most leteszem. Biztosan beszélünk még. De nem
este, mert olyankor talán elmegyünk.
– Eszembe nem jutna este hívni téged. Félnék, hogy
félbeszakítok valamit. „Amikor a hold…”
– Jó éjt, Hannah!
 Harminckettedik fejezet
  
Eljön az este, és örülök, hogy elhoztam a kis fekete ruhát,
mert Fabio elvisz vacsorázni. Zuhanyozás után lemegyek,
hogy találkozzunk a társalgó mögötti kis bárban.
Fabio kinyit egy palack proseccót, és feláll, hogy
üdvözöljön, amint felé tartok. A fekete ruhát felül
csipkebetéttel viselem, vörös hajam kontyba tűzve. Fabio
pokolian jóképű a tengerészkék öltönyben (amely kiemeli a
szeme sötétkékjét) és a fehér, nyitott nyakú ingben. Barnás
olasz bőrcipő van rajta, és Ralph Lauren Polo arcszeszének
illata üti meg az orrom.
– Gyönyörű vagy! Mint Christina Hendricks − suttogja −,
csak csinosabb. – Jobbról-balról az arcom mellé cuppant,
aztán átnyújt egy pohár proseccót. Az arca érintésétől áram
fut végig a testemen. − Ma este átkelünk a tavon, egy bellagiói
étterembe megyünk. A tenger gyümölcseit kiválóan készítik. A
hajó nyolckor indul − mondja, az Omega órájára pillantva. −
Szóval van még negyedóránk, ezért kérlek, foglalj helyet!
Lassan iszogatom a proseccót, mert minden szénsavas
gyorsan a fejembe száll.
Örülök, hogy elhoztam a fekete télikabátomat, mert hűvös
szél söpör végig a kikötőn, ahogy a hajó indulási pontja felé
tartunk. Borostyánszínű fények pislognak a távolban, Bellagio
szigetén, a tengerkék égen félhold világít. A kikötő
meglehetősen nyüzsgő, mert több helyen árusítanak perecet,
pizzaszeletet és forró csokoládét. Egy csapat tini ül egy
padon, nevetgélnek és isznak. Otthonra emlékeztet, ahol a
tinik szintén üldögélnek a padokon a tavak mellett, és gyakran
alkoholt isznak, amihez valahogy hozzájutottak. Nem sok
dolguk akad a faluban, valószínűleg ezért is költöznek el.
A hajós vezet a hajóra, vagy fél tucat további párral együtt,
hogy megtegyük a rövid utat Bellagióig. A velünk szemben ülő
pár fogja egymás kezét. Beszédbe elegyedünk, és kiderül,

Ú
hogy a negyvenedik házassági évfordulójukat ünneplik. Úgy
vélem, csodálatos lehet az ilyen hosszan tartó szerelem, és
egy pillanatig eltűnődöm, vajon Adammel eljutottunk volna-e
ehhez a jubileumhoz.
A hajó siklik a vízen, az éttermek sárga fényei megvilágítják
a kikötőt, és hívogatnak. A háttérben Dean Martin énekli a
„Volarét” a kapitány CD-lejátszóján, még romantikusabbá téve
a hangulatot. Kicsit hűvös van a fedélzeten lévő hősugárzó
ellenére, és elábrándozom, hogy milyen jó lenne ezt az utat
egy nyári estén megtenni.
Kisvártatva kikötünk, és Fabio közli, hogy egy kicsit
gyalogolni kell. A szigeten valamivel melegebb van.
– Szóval már jártál ebben az étteremben? − kérdezem.
– Csak egyszer, de emlékeim szerint kiváló. Idehoztam egy
ügyfelet vacsorázni. Gyönyörű, tavasz végi nap volt, tehát kinn
ültünk. Kár, hogy ezt most nem tehetjük, de igyekeztem, és az
ablak mellett foglaltam asztalt.
– Jól megy az üzlet? − kérdezem, bár elegáns szabású
öltönye és minden holmija alapján tudom a választ.
– Igen, nagyon jól – válaszolja mosolyogva. − Vagyonokat
spórolok az ügyfeleimnek, ezért örömmel megfizetnek.
– Voltak már híres ügyfeleid?
– Néhány zenész meg filmsztár. − Vállat von. − De főleg
önálló üzletemberek.
– Filmsztárok? Például? − kérdezem kíváncsian, és azért,
mert oda vagyok a hírességekért.
– Jason Reynolds.
– Jason Reynolds, tényleg? Milyen a valóságban?
– Igazán helyes pasas. Nagyon visszafogott, szinte
szégyellős. Egyáltalán nem olyan, mint amikor James Bondot
játssza. 
Néhány perccel később a tóparti étteremhez érünk, és
látom, hogy Fabio gyönyörű helyet választott a vacsorához. A
dekoráció lágyzöld és krémszínű, faasztalok. Az egyik falon
hatalmas falfestmény a Comói-tóról. A másik oldalon
üvegajtók néznek a lélegzetelállító tóra.
– Ez csodálatos! − sóhajtom, ahogy körbenézek.
A padló közepén jókora olajfa áll, köré épült az étterem.
 – Örülök, hogy tetszik − mondja Fabio.
Jön egy pincér, fekete bőrbe kötött étlapokat nyújt át. Pár
perc múlva visszajön grissinivel és egy kancsó vízzel.
– Attól tartok, nem tudlak minden este meglepni ilyen
menüvel − szabadkozik Fabio, az étlapot nézve. − Sok még a
tennivaló a villában, az újranyitás előtt, ami valamivel több
mint egy hét múlva lesz.
– Az nem sok idő − állapítom meg.
– A munka befejeződik, és egyelőre csak reggelit adunk a
szállóvendégeknek, amíg el nem érkezik az ideje, hogy estére
is kinyissam az éttermet. Lehet, hogy holnap pizzát készítek
neked a szálló konyháján.
– Szerencsére szeretem a pizzát.
– Egyszer azt mondtad, nem több, mint tészta feltéttel és
sajttal − emlékeztet vigyorogva.
– Nem azt mondtam, hogy nem jó, csak azt, hogy egyszerű
dolgot is lehet hangzatosan elnevezni.
– Az olasz pizza egyáltalán nem egyszerű. Biztos csak
gyári pizzát ettél eddig − ugrat.
– Szabadjon emlékeztetnem, hogy a bácsikád, Aldo
vendéglőjében ettem. Azt hiszed, olyan rossz az ízlésem,
hogy csak gyorséttermi pizzát eszem? Ja, és ettem pizzát egy
nápolyi utcácskában is. Hát te?
– Csak, hogy is mondják, fel akartalak húzni − feleli széles
vigyorral.
Játékosan megfenyegetem, majd tovább tanulmányozom
az étlapot.
Az ételeknek már a neve is étvágygerjesztő, nem is tudom
eldönteni, hogy mit kérjek. A szomszéd asztalhoz citromos
homárt hoznak jókora, fehér, szögletes tányéron.
Fantasztikusan néz ki.
– Ajánlom a sztéket − javasolja Fabio, mert látja, hogy nem
tudok dönteni.
Végül rendelünk valami előételt, hoznak is felvágottakat,
sajtokat, olajbogyót. Fabio rendel egy palack proseccót.
– És valójában hol laksz? − kérdezem, felszúrva egy
olajbogyót.
 – Húszpernyire kocsival − válaszolja, ahogy sonkába teker
egy olajbogyót, és bekapja. − Szóval jó, hogy tóparti asztalt
foglaltam? − kérdezi, miközben tölt nekem proseccót, és
egyben jelzi, hogy vége a lakásáról szóló beszélgetésnek.
Úgy gondolom, el is felejtem, inkább lazítok. A táj
szépségének nem lehet ellenállni. Kinézek az ablakon, látom,
hogy a komp, ami áthozott minket, visszafelé tart Varennába a
holdfényben csillámló vízen. 
Az étel igazán finom. Nekem szték, Fabiónak borjúhúsos
linguine. Megtudom, hogy Fabio szülei meglehetősen
jómódúak, számos üzletük volt Comóban és környékén. A
nagymama megözvegyült, és hosszú éveken át egyedül vitte
a villát Lucával és Mariával. Giorgia volt a bejárónő, ő
takarított, és vásárolt be a helyi piacon, amikor a nagymama
idősebb lett.
– Az utolsó leheletéig dolgozott − meséli a kávénál Fabio. –
Örülök, hogy láttam egy héttel a halála előtt. Nyár vége volt,
amikor Maria telefonált, hogy a nagymamát egy fonott
székben találta a kertben. Egyszerűen elaludt a napon, és
többé nem ébredt fel. Nyolcvanhét éves volt.
– Részvétem. Azt hiszem, nyújt némi vigaszt, hogy a
nagymamád sosem volt beteg. Szerintem sokkal szomorúbb
végignézni, ha valaki, akit az ember szeret, lassan megy el –
mondom.
Felvillan Fabio mobilja, jelzi, hogy hívása van. Elnézést kér,
miközben felmarkolja, én pedig kinézek a tóra, és kihörpintem
a kávém. Egy csodálatos nap után kezd úrrá lenni rajtam a
fáradtság.
 Harmincharmadik fejezet
 
Amikor belépek a márványzuhanyozóba másnap reggel, a
tegnap esti beszélgetésre gondolok. Miután visszaértünk a
villába, lefekvés előtt megittunk még egy konyakot, majd a
külön hálószobánkba indultunk. Fabio kissé csöndes volt úton
visszafelé Varennába, mintha megváltozott volna a hangulata
a telefonhívástól az étteremben, de talán csak fáradt volt,
ahogy én. Arra számítottam, hogy lefekvés előtt lesz némi
várakozó flörtölés, el kell majd döntenem, Fabio ágyában
töltsem-e az éjszakát, de nem ez történt. Ahogy a félhold a tó
fölött ragyogott, eltűnődtem, vajon nem kellett volna-e
bekopogtatnom Fabio hálószobájának az ajtaján, és
megkérdezni, hogy minden rendben van-e. Végül nem tettem.
Bizonyára csak álmos volt.
Kijövök a zuhany alól, és leülök az ágy szélére. Éppen fel
akarom hívni aput, amikor kopognak a szobám ajtaján.
– Szobaszerviz − mondja Fabio. 
– Egy pillanat, felveszek egy köntöst – kiáltok fel, és
lekapom a köntösömet a fürdőajtóról. − Kész! – szólok ki.
Belép Fabio, aki egy kasmírnak látszó gesztenyebarna
pulóvert visel egy fehér póló és egy farmer fölött. A kezében
lévő tálcán egy kanna kávé, péksütemények, csokoládés
kuglóf és cseresznyetorta.
– Torta reggelire? Ezt meg tudnám szokni. – Elveszem, és
az éjjeliszekrényre teszem a tálcát.
– Holnap füstölt lazacot és rántottát készítek – ígéri, és
finoman kezet csókol. − Úgy érzem, ma reggel édeset
érdemelsz. Attól tartok, tegnap este kicsit elrontottam a
hangulatot.
– Észrevettem, hogy kissé csöndes vagy. Azt hittem, csak
fáradt vagy. Én kimerült voltam. Köze volt a telefonhíváshoz?
– Igen, személyes ügy. Az időzítés dühített fel, de sajnálom,
hogy megváltozott a hangulatom. Ma másik nap van. −
Szélesen elmosolyodik, nyoma sincs a tegnap esti
feszültségnek. − Félő, hogy meglehetősen rumlis lesz ez a
hét. Hamarosan jönnek a villanyszerelők, beszerelik a
pluszkonnektorokat, és a vízszerelő megnézi a kihasználatlan
szobákat.
– Kibírom. Ha az estéket együtt töltjük.
– Hát persze. Azt várom én is a legjobban – vallja be. −
Néhány nap múlva jönnek a berendezők, miután
kiválasztottuk, mi kerül a falakra.
– Ehhez Milánóba utazunk?
– Igen, holnapra gondoltam. Ott van a legjobb
lakberendezési áruház. Online is meg lehet nézni, de
szeretném látni a tapétákat, és megtapintani a kárpitokat.
Ebben számítok a segítségedre, Gina, bízom az ízlésedben.
Olyan szép a kis szállód Angliában! Ha mindennel végeztünk,
teljesen a tiéd vagyok a látogatásod utolsó napjaiban.
Egyszeriben a pokolba kívánom a következő néhány napot.
Kávét tölt, és kiválaszt egy jókora barackos-cukormázas
süteményt. Nem tudom, képes leszek-e mást is enni, ezért
töltök magamnak még egy kávét. Van valami az olasz
kávéban, olyan finom, hogy könnyen rá tudnék szokni.
Fél órával később odalenn vagyunk, épp mosogatok a
reggeli után, amikor kopognak a villa ajtaján. Kinyitom, két férfi
áll előttem. Az egyik bajuszos, hatvan körüli, a másik a
fiatalabb változata. Apa és fia, egyértelmű. Mindkettő
kezeslábast visel pólóval, amiről a Mario fivérek képe ugrik be,
és el kell fojtanom a nevetést.
– Buongiorno! – köszönnek.
Az idősebb mosolyogva belép, és ledob egy jókora
szerszámládát. A szerelők azért vannak itt, hogy
konnektorokat szereljenek fel az összes hálószobában, hogy
el tudják látni a mobilokat, a laptopokat és a hasonló modern
készülékeket.
– Kérnek kávét? − kérdezem, miközben Fabio tereli is őket
fel az első szobához.
– Grazie, signorina − feleli a mosolygós idősebb férfi.
Tálcára teszem a kávéscsészéket, hogy felvigyem, amikor
ismét kopogtatnak.
 Kinyitom az ajtót, és egy pillanatra eláll a lélegzetem.
Előttem áll a legpompásabb férfipéldány, akit valaha láttam
életemben. Több mint száznyolcvan centi magas, sűrű, fekete
haja van, férfiasan szép arca, adoniszi teste. Feszes, fekete
pólót és khakiszínű katonanadrágot visel, amelynek a
zsebéből notesz és toll kandikál ki.
– Ciao! A vízvezetéket jöttem megnézni − mondja úgy,
hogy az erotikusan hangzik.
Zavart tiniként invitálom be. 
– Jobban nem is időzíthetett volna. Most főztem kávét a
villanyszerelőknek. Kér?
– Köszönöm. Egy gyors kávé. Aztán maradok a víznél.
Jobban bírom, ha a testem tökéletesen hidratált −
magyarázza vigyorogva.
– Akkor tessék! – mondom, és az orra alá dugok egy kávét,
aztán felviszem a tálcán az italokat.
A villanyszerelők meglepően gyorsan dolgoztak,
beszerelték a szobákba a pluszkonnektorokat, és néhány óra
elteltével készek rendbe tenni a használaton kívüli két szobát,
de a dögös vízszerelő még munkálkodik.
– Miért tart neki ilyen sokáig? – kérdezi a fejét csóválva az
idősebb villanyszerelő.
A fia, aki eddig egy szót sem szólt, most megszólal:
– Biztos nézegeti magát az egész alakos tükörben.
Elnevetem magam.
– Szerintem a csőhálózat ősrégi ebben a házban. Nagy
munka lehet − vélekedik Fabio.
Az öregember felfortyan.
– Mi most ebédszünetet tartunk. Egy óra múlva itt leszünk.
Talán addigra Mr. Universe is végez.
Pár perccel később a dögös vízszerelő lejön a lépcsőn.
Izmos combja minden egyes lépésével közelebb kerül hozzám
a tesztoszteron.
– Mamma mia, ez jóval nagyobb munka, mint gondoltam. −
Igazi szakemberhez illően megvakarja a fejét. − A mosdóban
és a zuhanyban lefolyik a víz, de azt hiszem, dugulás van a
két szoba között, azért nem megy le a vécé. Elugrok ebédelni,
aztán visszajövök más szerszámokkal.
 Miután leléptek a szerelők, Fabióval a konyhába megyünk,
szendvicset készítek sós pastramival és rukkolával friss
focaccia kenyéren.
– Alig várom, hogy elkészüljenek, és eltűnjenek. Nagyon
mennék már Milánóba vásárolni.
– Úgy érted, szeretnéd látni a vízszerelőnk hátát? Vagy
mondjak inkább a hátsóját? Hogy is van az a szöveg a
Travolta-filmben? „Hogy utálom, hogy elmégy, de hogy
szeretem látni a hátsód?”
– Fabio! Hogy mondhatsz ilyet? Igazából észre sem vettem
a fickót − hazudom.
Iszunk még egy kis kávét, aztán elmosom és a
csöpögtetőre teszem a csészéket. Nézegetem online a
kelmeboltot, és mire észbe kapok, már vissza is jöttek a
szerelők. A dögös vízszerelő most egy inast is hozott
magával.
– Azt hiszem, a vécéhez két ember kell − mondja a
szívdöglesztő szaki.
A bennem lévő üzletasszonyban nyomban felmerül, hogy
többet akar-e majd kérni a plusz két kézért.
Fél órával később bemegyek az egyik használaton kívüli
szobába, ahol ott találom az inasgyereket, a vécé fölé hajolva
pumpál.
– Hogy megy a munka? Kérnek valamit inni? − kérdezem,
közben kellemetlen szag üti meg az orrom.
Dögös Vizes töprengve megvakarja az állát.
– Köszönjük, nem, talán később. Biztos vagyok benne,
hogy itt dugulás van. Azt hiszem, elő kell vennem a nagy
rudamat.
Nyelek egyet.
A „Mario fivérek” a folyosón tipródnak, arról érdeklődnek,
hogy mennyi ideig vacakolnak még a vizesek, mert a többi
szobával már végeztek.
Dögös Vizes közli, hogy a dugulást csak úgy lehet
elhárítani a két szomszédos szoba között, ha leszerelik a
vécécsészéket, és az egyik oldalról nagy nyomású vizet
eresztenek be, a másik oldalról pedig rúddal belepiszkálnak.
 – Szépséges hölgyem. Ha volna olyan szíves, és nézné
odalenn a hátsó ajtó mellett, hogy kimegy-e valami − mondja.
− Egy jó átmosás után többnyire minden rendben.
A használaton kívüli szobák ablakai nyitva, hogy
szellőzzenek, így hallom a vízszerelők beszélgetését.
– Oké, most bedugom a slagot. Kezdd el piszkálni a rúddal!
– Oké − jön a válasz a másik szobából.
Odalenn hallom a slag mozgását és a fémrúd ütéseit.
Várom, hogy történjen valami, sasként meredek a csatornára.
Semmi. Perceken át hallom a slagozást meg a böködést.
Kezdem úgy gondolni, hogy semmi értelme az egésznek,
amikor egyszerre csak suhogó hangot és éles sikolyt hallok.
Fabio kirohan, mert azt hiszi, én sikoltottam.
Amint rájövünk, hogy a hang fentről jött, rohanunk fel a
lépcsőn, be az egyik szobába. Dögös Vizes ott áll, ahol a
vécécsésze volt, rajta tetőtől talpig az, ami a dugulást okozta.
– Jaj, istenem! Jöjjön! − Megnyitom a zuhanyt, és próbálom
nem elhányni magam. A folyosón lévő szekrényhez szaladok
törölközőkért.
A villanyszerelők is utánunk jöttek a szobába, hogy
kiderítsék a felfordulás okát.
– Látom, sikerült elhárítanod a dugulást – jegyzi meg az
idősebb, és igyekszik nem vigyorogni.
A vízszerelő inas komoly képpel jön át a másik szobából.
– Én nem hiszem el, hogy ez történik az első napomon –
mondja erős olasz akcentussal. – Ez az első napom, és
imponálni akartam a főnökömnek, és mit csináltam?
Beborítottam merda!
A villanyszerelők immár nem titkolják az érzéseiket,
harsogva röhögnek.
Szerencsére a feltakarítás után, és hála Fabio használt
ruháinak, a vízszerelők befejezik a munkát, a dögös fickó
olaszul mormog az inasnak, miközben felpakolják a holmijukat
egy fehér furgonra, és elhajtanak.
El sem tudom hinni, hogyan változott át a reggeli
magabiztos szexistenből mélységesen megalázott fickóvá, aki
Fabio ruhájában ment el.
 Néhány órával később a villanyszerelők is távoztak, az öreg
még mindig somolygott, és csóválta a fejét a lefolyóügy miatt.
Az egész nap visszatartott érzések kibuggyannak belőlünk,
amint Fabióval kettesben maradunk. Hangosan nevetünk, a
könnyünk is potyog tőle, annyira.
– Jóságos ég, az a szegény fickó! Hogy lehet valakit a szó
szoros, bocsánat, szaros értelmében eláztatni? Remélem,
rendben van.
– Láthatóan elvörösödött egy kissé − nevet Fabio.
– Micsoda nap! Kimerültem, pedig csak kávét főztem, és
kívülről lestem a csatorna robbanását.
– Szerencsére nem rád robbant.
– Eszembe se jutott! Mázlim volt.
– Akkor ma este lazítsunk, ha van kedved, és reggel
megyünk Milánóba. Mit szólnál egy olasz tésztához és hozzá
vörösborhoz? 
– A tésztát egy jóképű olasz főzi? Akkor tökéletes.
 Harmincnegyedik fejezet
 
Másnap reggel fél nyolckor ébredek, és amikor egy gyors
zuhany után lemegyek, Fabiót a konyhában találom.
Kellemes, laza esténk volt, Fabio reményeiről és álmairól
beszélgettünk a villával kapcsolatban, közben Chiantit
iszogattunk. Hosszú, csodás csókot váltottunk a kanapén, de
olyan fáradt voltam, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem.
Előbb mentem fel Fabiónál, aki azt mondta, még rendet tesz a
konyhában.
– Jó reggelt! Ágyba szerettem volna vinni neked a reggelit
– üdvözöl Fabio, és felvert tojást önt a serpenyőbe.
– Két nap egymás után? Elkényeztetsz.
– Megérdemled − mondja, magához int, és szájon csókol. −
Kérlek, foglalj helyet!
Nézem, ahogy könnyedén dolgozik a konyhában, és pár
perc múlva kapom a füstölt lazacot és a rántottát. Krémes és
ízletes, befalom.
– Mmm, ehhez tényleg hozzá tudnék szokni. Nem hiszem,
hogy Hannah így fog kiszolgálni, amikor hazamegyek.

* * *

Reggeli után felszaladok, farmert és világoskék pulcsit veszek.

Felöltöm a fekete kabátom, majd a pici, fekete biciklikkel
díszített rózsaszín sálam, amelyet Hannah hozott nekem
Koppenhágából.
Néhány perces út a varennai vasútállomás, és Fabio kitesz
a pénztárnál, mielőtt beáll az állomás parkolójába. Nézzük,
ahogy a tavak fokozatosan átadják a helyüket a városnak, a
grafittikkel telefirkált házaknak. Egy amerikai pár áll
mögöttünk, őrzik a poggyászukat. A magas, fekete fiúnak
afrofrizurája van, a vállán gitár lóg.
Beszélgetésbe elegyedünk a szemben ülő, két középkorú
nővel. Elárulják, hogy mindketten a lányukhoz utaznak, akik a
milánói egyetemen művészettörténetet tanulnak. A sötét hajú
hölgy a Fülöp-szigetekről jött, a szőke angol.
– A lányaink két éve elválaszthatatlanok. Mindnyájan tavaly
találkoztunk Londonban, és azóta jó barátok vagyunk.
A filippínó hölgy észreveszi a gitáros amerikai srácot.
– Mit tudsz játszani? − kérdezi mosolyogva.
– Mit szeretne?
– Tudsz Ed Sheeran-számot? Imádom Ed Sheerant!
Az amerikai srác kézbe veszi a gitárját, és játszik néhány
akkordot.
– Amikor a kezed…
Mire a refrénhez ér, ami arról szól, hogy ott találjuk meg a
szerelmet, ahol vagyunk, Fabio az ujjaim közé fűzi az ujjait, és
mind a hatan énekelünk, a többi utas pedig bámul minket.
Mágikus pillanat. A leszállás után mindenki mindenkivel kezet
ráz, és csupa jót kívánunk egymásnak a vakáció további
részére.
– Talán a komédiásoknak a vonatokon kellene lenniük, nem
az állomásokon lógniuk − mondom izgatottan. 
Befordulunk egy sarkon, és tíz perc séta után Milánó
központjában vagyunk, ahol bemegyünk egy hagyományos
kávéházba egy kapucsínóra. A bejárat melletti hűtőben
sütemények sorakoznak, beszívom a kávé tömény illatát.
Fabio megrendeli a kávékat a pultnál, én közben találok egy
üres asztalt. Körülnézek, látom, hogy a falak színe vérvörös,
bekeretezett filmjelenetek díszítik. Az egyiken Audrey
Hepburn és Gregory Peck ül a robogón a Római vakációban.
Egy másikon a nevető Sophia Loren és Clark Gable a
Nápolyban kezdődött című vígjátékban. A képekről eszembe
jut Hannah, és a rajongása a régi filmekért.
– Ettől felmelegedünk, mielőtt folytatjuk − mondja Fabio, és
elém tesz egy nagy lattét, ő americanót iszik.
Melegítem az ujjaimat a forró poháron, mert a bőrkesztyű
ellenére átfagytak. Nézem Fabio arcát, kék szemét, sűrű,
fekete szempilláját, mérlegelem a kettőnk közti különbséget.
Nekem világosak a színeim, mint egy angol rózsának, pont az
ellentéte Fabio sötét olasz színeinek. Vajon az anyjára vagy
az apjára hasonlít? Szögletes az álla, hagyományosan
jóvágású, azt hiszem, az apjára hasonlíthat. Talán a szeme az
anyjáé, de legalábbis a hosszú, fényes szempillája.
– Hát nem pompás ennek a kávézónak az illata? Ha az
ember otthon kávét főz, akkor sincs meg ez az aroma −
mondom, beszippantva a levegőt.
– Csodálatos − feleli. − Azt hiszem, azért, mert itt darálják a
kávét. A filteres kávénak nincs ilyen aromája.
– Talán veszek a vendégházba egy kávédarálót. A
vendégek hívogatónak fogják találni az illatot.
– Hacsak nem utálják a kávét – jegyzi meg Fabio
vigyorogva.
– Erre nem gondoltam.
– Nem járhatunk mindig mindenkinek a kedvében. Bár
nekem most nagyon is kedvemre való, hogy itt vagyok veled −
mondja Fabio.
Akaratom ellenére kissé elpirulok. Nem tudom titkolni − a
fehér bőrön rögtön meglátszik.
– Én is örülök, hogy itt vagyok. Milánó szívderítőnek
ígérkezik. Nagyon különbözik az otthontól.
– Újra el kell jönnöd meleg időben. A Comói-tóhoz, úgy
értem. Hogy lásd teljes pompájában. Szeretném itt tölteni
veled a nyarat − mondja, és nekem szárnyalni kezd a szívem.
− No, jól van. Gyerünk! − Fabio kiissza a kávét, és feláll. −
Nem intézünk semmit, ha itt ülünk. Egy-két óra múlva majd
ebédelünk valahol.
Emlékszem, hogy Fabio egyszer említette, hogy a húga itt
lakik Milánóban. Azt is mondta, hogy emberjogi ügyvéd, de
azóta nem beszélt róla.
Egyszerre lépkedünk néhány percig, és ott találjuk
magunkat Milánó főterén. Megyünk a Piazza del Duomón, és
előbukkan a katedrális szürke épülete, a tornyai az ég felé
nyúlnak. Turistacsoportok állnak mindenütt, fényképezik a
hatalmas épületet.
– Ez aztán nem semmi! Sötét, mégis gyönyörű – állapítom
meg.
– Hatszáz évig tartott, amíg végül elkészült. Azt hiszem, az
1960-as években fejezték be − meséli Fabio. − Mielőtt
hazautazol, bemegyünk, és jól megnézed. De ma nem szabad
elfelejtenünk, miért jöttünk. De erre talán még van időnk.
Váratlanul magához húz, és megcsókol. Egy vigyorgó
amerikai turista megkérdezi, szeretnénk-e, ha lefényképezne
minket. Belemosolygunk a mobilom kamerájába, azt hiszem,
ezt a pillanatot valóban érdemes megörökíteni.
Megyünk tovább. Fabio azt mondja, az üzlet úgy
tízpercnyire van. Örülök, hogy a lapos sarkú Chelsea
bakancsomat vettem fel, mert könnyű benne járni. A város
zsúfolt, mindenfajta nemzetiségű tömegek mindenfelé.
Elegáns üzletek előtt haladunk el, benézek egy Balenciaga
bolt kirakatába, és megpillantok egy ridikült, rajta az árcédula,
ezer euro.
– Tetszik a táska? − kérdezi Fabio.
– Valójában a színe, egészen szokatlan.
A ridikülnek sötétmustár színe van, rajta egyetlen vízszintes
fekete csík, de elképesztően drága.
Ahogy megyünk tovább, nézem a döbbenetes épületeket,
és azt kívánom, bárcsak tovább lennék itt egy hétnél. Végre
elérünk a nagy kirakatos épülethez, ahol divatos párnákkal
borított, gyönyörű kanapék állnak. Amint belépünk,
észreveszem, hogy minden helyiségnek más és más a stílusa,
a tapéták és a kelmék egymáshoz illőek. A falakon
megtalálható minden árnyalat, a hozzájuk illő szenzációs
lámpákkal, átvetőkkel és párnákkal, elegánsan elrendezve.
Azt hiszem, pontosan ez az az üzlet, ahol minden megvan a
szobák berendezéséhez.
– Ehhez mit szólsz? − Egy krémszínű tapétára mutatok,
ami kissé kékesen csillog.
Meglepetésemre Fabio elhúzza a száját.
– És ehhez? − Egy zöld vízesésszerű mintára mutatok.
Félrehajtott fejjel gondolkozik.
– Nem – jelenti ki végül.
Eszembe jut, mennyit vitatkoztunk Adammel a
berendezésen. Végül Adam mindig elfogadta az álláspontom,
remélem, Fabio sem fog nagyon ellenkezni. Elvégre azért
hívott meg, mert csodálta az érzékem a lakberendezéshez.
 – Ha tapétát szeretnél a szobákba, szerintem
pasztellszínekben kéne gondolkodnod. Halványzöld, szürke,
kék. Pompás ellentétben állna a sötét bútorokkal. Ugye
kíváncsi vagy a véleményemre? − kérdezem kissé bosszúsan.
Mutatok Fabiónak egy fényképet a mobilomon egy vidéki
hálószobáról egy lakberendezési magazinból. A
hagyományos, sötét bútor mellett üde, modern kiegészítők
vannak.
– Perfecto! − mosolyog Fabio.
Hála az égnek!
Fabio olaszul beszél a tulajjal valami függönyökről, és
felmegyünk egy fa spirállépcsőn. A függönyöket készen
árusítják, de kiváló minőségűek, és egy-kettőre
megvásárolunk néhány csoda szép gyöngyházfényű függönyt
az étkezőbe.
Meglehetősen rövid idő alatt beszerezzük a falborítást a
nyolc szobába, függönyökkel és mutatós csillárokkal együtt.
Pazar ágytakarókar veszünk az ágyakra, valamint fehér, jó
minőségű ágyneműt. Fabio leadja a rendelést a pultnál, hogy
este szállítsák le.
– Most keresünk néhány nyomatot a falakra − mondja,
amint kilépünk a hidegre.
Könnyedén csevegve megyünk, amíg befordulunk egy
macskaköves utcácskába. Mindkét oldalán több kézműves
üzlet sorakozik, a végén egy picike galéria.
Fabio szemlátomást jól ismeri a környéket, mert minden
üzletről elmondja, hogy ki a tulajdonosa. Végül bemegyünk a
Mancini Galériába, amelynek nagy üvegfalát fekete fa
keretezi. Régimódi csengettyű jelzi, hogy beléptünk.
– Buongiorno! – köszönt bennünket egy ősz szakállú, kék
szemű, idősebb férfi, és szemüvegét a pultra teszi.
Végighaladunk a galéria fehér falai előtt, Fabio szorosan
mellettem. Élvezem a közelségét, jó magam mellett érezni.
Adammel hétvégeken jártunk galériákba, de sosem állt
módunkban műalkotásokat tenni a falakra, amíg… Nos, már
késő volt. Miközben nézzük a kísértetiesen szép képeket a
Comói-tóról, eszembe jut, hogyan világította meg a hold
tegnap éjjel a vizet. Az egyik kép éppen olyan, mint a múlt
éjszaka; csillogó holdfényben magányos csónak siklik a téli
tavon.
– Ehhez mit szólsz? − kérdezem.
– Nem megmondtam, hogy jó az ízlésed, Gina? Teljesen
egyetértek, ez tökéletes. Megvesszük − mondja Fabio az
elégedett tulajdonosnak. − Ezt is – teszi hozzá egy képre
mutatva, amin véget nem érő levendulaföld van, itt-ott
terrakottaházakkal a háttérben, és csodás ciprusok keretezik a
tájat.
– Nagyjából végeztünk a vásárlással. Tehát most eszünk –
jelenti be Fabio. − De előbb mutatni akarok valami fontosat.
A macskaköves utcáról behúz egy alkóvba, és
szenvedélyesen megcsókol úgy, hogy beleszédülök.
– Azóta meg akartalak csókolni tisztességesen, amióta
csókolóztunk a csillagok alatt − leheli. − Meglep, hogy eddig
nem értem hozzád, de annyi az ember a városban.
– Ezek szerint nem szereted nyilvánosan kimutatni az
érzelmeid – állapítom meg, amikor végre levegőt kapok. A
katedrális előtti csók semmiség volt ehhez képest.
– Melletted nehezen fogom vissza magam – vallja be
mosolyogva.
Megfogja a kezem, és kéz a kézben ballagunk, amíg
kisvártatva odaérünk Milánó egyik fő bevásárlóközpontjához,
amelynek Galleria Vittorio a neve. Olyan divatüzletek vannak
benne, mint a Prada meg a Gucci, de elegáns ruhaüzletek és
lakberendezési boltok is. Mind egy csillogó, üvegtetejű
épületben, amely ugyanolyan pompás, mint a vasútállomás.
Bármerre nézek, az épületektől eláll a lélegzetem.
Milánó teljesen lenyűgöz. Boldogan éltem éveken át a
Tóvidék nyugalmában, de régen nem éreztem ilyen lüktető
izgalmat. Van Olaszországban valami, amit imádok. Imádtam
Nápoly kis utcácskáit a nászutamon, elbűvöltek a kis piaci
pultok, ahol kapni lehetett mindent keresztény szobroktól
színes tésztákig és limoncellóig. Rajongtam a pizza illatáért az
utcai árusoknál, ami keveredett az olasz bőrtáskák szagával,
kábító aromát nyújtva. Harsogtak a robogók a hátsó utcákban,
és a fiatalok nevetése az utcasarkokon boldog vibrálást
biztosított. Nem beszélve a csodálatra méltó kultúráról, ami
minden sarkon szembejött a turistával. Azt hiszem, ez a
milánói kirándulás éppen olyan emlékezetes lesz, mint a
nápolyi, nagy örömömre.
Végül egy Piccolino’s nevű étteremhez érünk, és Fabio
reméli, hogy lesz asztal.
– Megkérdezhetem én, hogy van-e asztal? Kicsit gyakorlom
az olaszt − mondom.
– Parancsolj! − Fabio mosolyogva bólint.
– Hai un tavolo im mangiare per due? − kérdezem,
meglehetősen elégedetten magammal.
A pincér bólint, és nyomban mutat egy asztalt kényelmes,
magas támlájú székekkel. 
– Így kell kényelmes székhez jutni − nevet Fabio, miután
leültünk.
– Ezt meg hogy érted?
– Kértél tőle egy asztalt, mert két főre eszel – közli nevetve.
– Jóságos ég!
– Nyugi − mondja Fabio, amikor a pincér visszajön egy
kancsó vízzel. − De ne lepődj meg, ha azt tanácsolják, hogy
ne egyél krémsajtot vagy nyers tojást − ugrat.
Körülnézek a modern étteremben. Világos padlója és króm
berendezési tárgyai szöges ellentétben állnak a hagyományos
olasz vendéglőkkel, amilyenekben korábban ettünk.
Éppen leveszem a kabátom, amikor megszólal a mobilom,
és látom, hogy Hannah az. Elnézést kérő arcot vágok, és
kisurranok telefonálni.
– Szia, hugicám, hogy vagy? − kérdezem.
– Én jól. Ami fontosabb, te hogy vagy? − csicsereg Hannah.
– Remekül. Éppen Milánóban vagyok. Most fogunk
ebédelni egy menő étteremben. Vásárolgattunk a villába.
– Jól hangzik. Fogadok, hogy remek ruhaboltok vannak.
– Még nem volt módom megnézni, mert tapétákat meg
festményeket néztünk.
– Milyen az idő? − érdeklődik Hannah.
– Tiszta és napfényes, bár kicsit csípős.
– Itt szürke égbolt, szemerkélő eső, ma reggel egy kis hó
is, de főként nedves és szürke.
 Normális esetben, ha otthonról beszélnek, nyomban
honvágyam támad, de elég egy pillantást vetnem a ragyogó,
kék égre, és hálás vagyok, hogy itt lehetek.
– Figyelj, Hannah, ideje visszamennem! Fabio rendelt italt,
de rögtön jön a pincér felvenni az ételrendelést. Majd hívlak,
mihelyt visszaértünk a villába.
– Oké, örülök, hogy jól vagy. Később beszélünk. Jó
étvágyat! Ciao!
Az asztalon nagy pohár Chianti vár, Fabio az imént töltötte
a palackból. Középen egy kosár focaccia. Nem tudom,
tisztázzam-e a pincérrel a félreértést, de nem szeretném, ha
elítélne, mert bort iszom.
– Itt remek a konyha – jegyzi meg a bort kortyolgatva
Fabio. − A marhapofás tagliatellét ajánlanám, bár tudom,
egyáltalán nem veszed figyelembe a javaslataimat – teszi
hozzá nevetve.
– Nem ellenkezem szándékosan − ráncolom viccből a
homlokom −, csak szeretem végignézni az étlapot, és azt
választani, ami jónak hangzik. Bár itt kissé nagy a választék.
Végül marhacarpacciót rendelek előételnek és vörös
tengeri sügért zöld citrommal és cikóriával főfogásnak. Fabio
csirkemájat választott előételnek, amit szardellás bárány
követ.
Amikor az étel megérkezik, elegánsan fest, és
szenzációsan finom.
– Hogy van Hannah? − kérdezi két csilis, olívaolajos és
balzsamecetes csirkemájfalat között Fabio.
– Jól, hál’ istennek. Később visszahívom, és beszélgetünk.
– Tetszik, hogy ilyen közel álltok egymáshoz a húgoddal.
Szeretném megkérdezni, hogy neki is hasonló-e a
kapcsolata a húgával, de nem teszem. Lehet, hogy két
lánytestvér közelebb áll egymáshoz, mint fivér és húg? 
Kávéval zárjuk a finom ebédet, és indulunk a
vasútállomásra, aztán pedig vissza Varennába.
– Sikeres kirándulás volt. Alig várom, hogy lássam a kész
szobákat.
– Így vagyok én is. Várom, hogy újra megnyíljon a villa a
vendégek előtt. Nyolc nap múlva, amikor Luca és Maria
visszajön dolgozni, már vendég is lesz.
Amikor a vasútállomásra érünk, ismét áhítattal nézem a
múzeumszerű épületet. Jegyet váltunk, és kisvártatva már a
vonaton ülünk, Fabio az ablak mellett. A szerelvény lassan
megindul, amikor meglátok a peronon egy nőt, aki minket néz,
aztán felemeli a karját, és integet. Magas, vékony, göndör,
sötét haja van, teveszőr kabátot és térdig érő, fekete csizmát
visel. Fabio nem vesz tudomást róla, szóval talán nem is neki
integet.
– Láttad azt a nőt a peronon? − kérdezem, amint a vonat
elhagyja a várost, és a vidék felé gördül. − Azt hittem, neked
integet.
– Nem láttam. − Fabio vállat von. − Biztos, hogy nekem
integetett?
– Nekem biztosan nem, senkit sem ismerek Milánóban.
Talán tévedtem − dünnyögöm.
A vonat zakatol Varenna felé, megint a villáról esik szó, de
csak félig figyelek oda. Biztos vagyok benne, hogy a nő a
peronon egyenesen Fabiót nézte, aki mégis azt állítja, nem
vette észre. Nem tudom, miért, de kicsit nyugtalan vagyok.
Egyáltalán nincs ínyemre ez az érzés…
 Harmincötödik fejezet
 
A villa felé tartunk, amikor egy fiatal, sötét hajú nő mosolyogva
átinteget a túloldalról. Átjön, és beszélni kezd Fabióhoz
olaszul. Fabio nem mutat be, ezért bemutatkozom.
– Szia, Gina vagyok!
– Bocsáss meg, Gina. Ő Giorgia. Részmunkaidőben a
villában dolgozik. Giorgia, ő a barátnőm Angliából, Gina. Segít
a villa berendezésében.
Fabio megindul a villa felé, és ezzel véget vet a
beszélgetésnek.
– Majd jelentkezem − ígéri Giorgiának, aki végigmér.
A villában nyomban a konyhába megyek, ahova a késő
délutáni nap sugarai besütnek az ablakon. Lehuppanok egy
konyhaszékre, miközben Fabio bekapcsolja a kávéfőzőt.
– Kifáradtam. Amikor hazamegyek, elkezdem Hannah-val
járni a hegyi utakat. Talán még a futásba is belefogok.
– A gyaloglás jobb. A futás tönkreteszi a térdet. Amikor
visszajössz szép időben, elviszlek egyet járni az itteni
hegyekbe. Gyönyörű a kilátás.
Szóval Fabio tényleg azt szeretné, ha nyáron
visszajönnék? Úgy képzelem, ez különleges hely, mert télen is
elbűvölő. Szinte látom magam előtt a turistákkal teli tóparti
kávézókat, otthon is így van, csak itt nyáron garantált a
napsütés. Ezen a nyáron szerencsénk volt otthon az
időjárással, de a napfény sosem tart sokáig. Mindig jön az
eső, néha utána az árvíz is. Az évszakok valahogy nem olyan
egyértelműek, mint régen. Apu gyakran emlegeti, hogy
gyerekkorában megjósolhatók voltak az évszakok. A márciusi
szelet és enyhe záporokat hosszú, forró, tikkasztó nyár
követte. Hűvös ősz és felékszerezett erdő előzte meg a telet.
Azt állította, ha egyszer az ember eltette a télikabátját, annyi
volt. Nagyobb esély volt havazásra áprilisban (ami
mostanában rendszeres), mint hőhullámra decemberben.
 – Mivel hozzák a cuccokat, attól tartok, itthon kell
vacsoráznunk. Boldogan főzök neked − mondja Fabio, és
odanyújt egy csésze kávét.
Finom kapucsínót főzött egy szemlátomást drága géppel,
amely darálja is a kávét, és habosítja a tejet. Sokkal valódibb,
mint a kapszulák, amiket otthon használunk.
Ha belegondolok, a kiváló kávégép elárul mindent Fabióról,
akiről lerí a minőség, bár nem flancol. Észrevettem, hogy nem
nagyon érdekelték Milánóban a boltok, és jobban kedveli az
Omegát a Rolexnél. Olasz bőrcipőjét kézzel varrták helyi
mesterek, ahogy az öltönyeit is.
Megisszuk a kávét, és Fabio azt mondja, elugrik a közeli
henteshez, vesz húst.
– Szeretnél velem jönni? Vagy inkább egyedül maradnál
egy kicsit? − kérdezi kedvesen. 
Igaz, hogy egy másodpercig sem voltunk külön az utóbbi
napokban, és szeretnék beszélni apuval.
– Nem lenne baj, ha maradnék? Szeretnék leírni pár dolgot
egy új honlapról, és beszélni apukámmal.
– Persze. − Fabio felmarkolja a pultról a kulcsait. − Később
találkozunk.

* * *

Miután Fabio elment, kényelmes tréningruhát veszek, vastag,

kapucnis felsővel, és kilépek az erkélyre. A tó túlsó partján
látom Bellagiót, ahová tegnap hajóval mentünk. Az égbolt még
mindig tiszta kék, bár érzem a hideget, mert már késő délután
van.
Bemegyek, fel akarom hívni aput, amikor megszólal a
telefonom. Apu az.
– Szia, apu, ez kísérteties! Ebben a pillanatban akartalak
hívni. Hogy vagy?
– Tökéletesen, kincsem, és te?
– Én jól, köszönöm. Minden rendben a vendégházban?
– Teljes mértékben, csak két napja mentél el. Egy
középkorú pár jelentkezett be tegnap két napra,
szimpatikusak. Az asszony eredeti egyéniség.
 – Ezt még egyszer elmondhatod − hallatszik a háttérből egy
halk hang. 
Nyomban felismerem.
– Apu, ott van anyu? − kérdezem döbbenten.
– Igen, kincsem. Nálam vagyunk. Ma reggelinél szóba
került egy fénykép. Most találtam meg egy fiókban.
– Ott reggelizett? 
– Nem, úgy értem, a vendégházban. Édesanyád átjött kora
reggel, hogy besegítsen. Majd később hazamegy.
Fura tudnom, hogy a szüleim egy szobában tartózkodnak.
– Apu − mondom gyengéden −, hosszú évekig megvoltál
anyu nélkül. Kérlek, légy óvatos! Nem szeretném, ha ismét
fájdalmat okozna neked.
– Nincs miért aggódnod, kincsem. Egyébként az emberek
meg is változhatnak, tudod.
Ebben nem vagyok biztos, de nem teszek megjegyzést.
Beszélünk néhány percig, aztán befejezzük.
– Még valamit, apu. Mi van a fényképen, amit említettél?
Apu hallgat egy kicsit, mielőtt válaszol.
– Te meg Adam a vendégház előtt, aznap, amikor elkészült.
Emlékszem, én készítettem.
Én is emlékszem rá. Öt évvel ezelőtt készült, és amikor
belemosolyogtunk a kamerába, nem tudhattuk, milyen rövid
életű lesz a boldogságunk.
Miután befejezzük a beszélgetést, már-már kibuggyan a
könnyem. Tudom, hogy most új emlékeket szerzek itt,
Olaszországban, és az életnek mennie kell tovább. De olyan
nehéz kitalálni, milyen lesz az életem következő fejezete!
 Harminchatodik fejezet
 
Kinézek a hálószoba ablakán, amikor észreveszem, hogy
Fabio visszajött a villához, és kiszáll a kocsijából. Barna
papírzacskót hoz, sárgarépalevelek állnak ki belőle. Az egész
magatartása magabiztos, és ettől hirtelen megnyugvás tölt el.
Lemegyek, hogy ajtót nyissak, és üdvözöljem.
– Ciao! − Egy puszit nyom az arcomra.
Együtt megyünk a konyhába, ahol Fabio kirámolja a
zacskókat. Két szelet bélszínt hozott, meg egy üveg merlot-t,
sárgarépát, krumplit, zöldbabot és zöldfűszereket.
– Tehát ma este én főzök neked. Marhasült à la Fabio.
Finomabb sztéket még nem ettél.
– Természetesen – értek egyet mosolyogva. − Az
étkezőben vacsorázunk?
– Hol másutt? Segítesz főzni is? 
– Majd meglátjuk, talán csak nézni fogom, hogyan
ügyeskedsz a konyhában.
Fabio a konyhába indul, én pedig megterítem az asztalt
vastag, krémszínű terítővel és két bambusz alátéttel.
Pontosan tudom, melyik asztalnál fogunk ülni ma este; annál
az ablaknál áll, amelyik a tóra néz. Felteszek két hosszú szárú
borospoharat és két vizespoharat is. Hol tarthatja Fabio a
gyertyákat? Kiveszek egy piros gyertyát egy fiókból, és sikerül
az egész csomagot elejtenem.
– Mi folyik itt? − tréfál Fabio, és hajlongva segít
összeszedni, s közben a közelsége megbizsergeti az
érzékeimet.
– Csak terítek. Van gyertyatartód?
Odalép egy szekrényhez, ahonnan hoz egy szalmafonatos
Chianti palackot, én pedig beleállítom a gyertyát. Tökéletes.
– Melyik séfet szereted nézni a legjobban? − kérdezi Fabio,
amikor visszamegyünk a konyhába.
 – Gordon Ramsayt mindig. Amikor átveszi gyengélkedő
éttermekben az irányítást, és erőlködés nélkül szenzációs
ételeket főz, az nem semmi − mondom kissé álmodozva. 
– Szóval csíped Mr. Ramsayt, mi? A ma esti sültem után
ugyancsak felkötheti a gatyáját, ha versenyezni próbál velem
− tréfálkozik.
Elmúlt hat óra, ezért szólok Fabiónak, hogy lezuhanyozom,
és később lenn találkozunk a vacsoránál. Azt mondja, neki
még van egy kis papírmunkája, szóval következik egy csók a
lépcső alján, amibe beleborzongok, és mindketten megyünk a
dolgunkra.
Alig lépek a szobámba, amikor sms érkezik Katytől.
 
Munkát kaptam egy szállodahajón!! A tenger csillaga, jövök! Huhú!! K. xxx
 
Nyomban felhívom. 
– Jóságos ég, gratulálok, Katy! Úgy örülök, hogy sikerült!
– Köszönöm, Gina. Nem tudok hosszan csevegni,
dolgozom. De már nem sokáig.
– Sajnálom. Hívjalak később?
– Pillanatnyilag oké, senki sincs a recepción.
– Szóval mikor mész el?
– A jövő héten indul a felkészítés, és március végén szállok
hajóra. Piszkosul izgatott vagyok. No és hogy mennek a
dolgok Olaszországban az olasz csődörrel?
– Jól − felelem nevetve. − Tényleg elragadó a nagymamája
villája, csak modernizálni kell. Ma Milánóban jártunk,
bútorkelméket, függönyöket vettünk.
– Mesés. És Daphne jelentkezett?
– Igen. Otthagyta Bent − válaszolom, és fáj a szívem a
barátnőmért.
– Én mindig is tökfejnek tartottam Bent − mondja Katy. –
Ahogy előadta, hogy mindenkit ismer. Állandóan azokat a
sorozatszínészeket emlegette, akikkel egykor együtt piált
Leedsben.
– Tényleg? Én csak párszor találkoztam vele, és nemigen
volt mit mondania.
 – Daphne szerint nem nagyon beszélt másról, mint
önmagáról és arról, hogy mennyit keresett. Most le kell
tennem, Gina, vendégek érkeztek a parkolóba. Majd
dumálunk.
– Oké. Még egyszer gratulálok! Viszlát!
Örülök Katynek. Szerintem nagyon otthonosan érzi majd
magát a hajón. Tulajdonképpen lehetne az animátorok egyike
is, mert szikrázó személyiség, és jó az énekhangja. Bármit
csináljon, biztos vagyok benne, hogy ragyogni fog, mert nem
lehet őt nem észrevenni.
Úgy látszik, ez az év a változások éve mindenkinek.
 Harminchetedik fejezet
 
Fél nyolc van, a villa konyhájában ülök egy csinos kék-fehér
átlapolós, kissé rövid és kivágott ruhában. Fabio laza és
erőltetettség nélkül jóképű, csinos sortot és lila pólót visel.
Egy bárszéken ülök a konyhában, kortyolom a vacsora
előtti proseccót, amelyet Fabio töltött. A konyha meglepően
tágas, krémszínű bútor van benne, tömör tölgyfa
munkalapokkal. Jókora, nyolcégős dupla tűzhely áll egy
téglafal előtt. Egy-két módosítással elegendő lenne a hely egy
profi konyha számára, ha Fabio valóban étteremmé alakítaná
az étkezőt.
– Elfoglalhatod a helyed a vacsorához − mondja Fabio,
amint egy mozzarellagolyót és egy nagy, húsos paradicsomot
szeletel.
– Szívesebben nézem, ahogy dolgozol.
Elrendezi a paradicsomot és a mozzarellát egy nagy,
fényes, kék tálon, megszórja tépkedett bazsalikommal,
amelyet az ablakpárkányon álló cserépből szedett. Néhány
szelet bruschettát megken olívaolajjal, rájuk dörzsöl egy kis
fokhagymát, mielőtt serpenyőben megpirítaná őket. Egy-két
perc múlva a serpenyőből ezeket is a tálra teszi. A konyhát
betölti a fokhagyma és a bazsalikom illata, amely azokra az
illatokra emlékeztet, amelyek Aldo nyitott konyhájából áradnak
otthon.
Néhány perccel később már az asztalnál ülünk.  
– Sajnálom, de ismét el kell tűnnöm pár percre, hogy
megsüssem a húst − mondja Fabio, és harap egyet a
mozzarellás bruschettából. − Talán egyszer majd
megengedhetem magamnak, hogy Gordon Ramsay főzzön itt
neked.
– Egyáltalán nem fontos. Tökéletesen elégedett vagyok a
mostani séfemmel – jelentem ki, és a poharam Fabióéhoz
koccintom.
 Az étel nagyon finom. Még a legegyszerűbb hozzávalóknak
is pompás az ízük, olyan jó friss minden. Amikor Fabio a
konyhába megy elkészíteni a főfogást, követem, hogy lássam,
hogyan süti a húst.
– Tessék − dob oda nekem egy hagymát −, vágd fel!
Karikára, nem szeletekre. A pult alatt találsz vágódeszkát, a
bal oldali fiókban kést.
Vágom a hagymát, közben Fabio vékonyan felszeleteli a
krumplit, és összenyom pár gerezd fokhagymát. Bekeni a
hússzeleteket fokhagymával és egy kevés olívaolajjal, majd
serpenyőben felteszi őket a gázra.
– Jobb a húst megolajozni, mint a serpenyőt − magyarázza.
Kiadja az utasítást, hogy vágjak sárgarépát, és pucoljak
zöldbabot. Örömmel segítek, és töltök magunknak újra,
élvezem a buborékos italt. Fabio egy kis vörösbort önt és némi
csilipelyhet szór a serpenyőbe, valamint beledobja az
összenyomott fokhagymagerezdeket is. A finom illattól korog a
gyomrom. Fabio most ráteker a húsra egy kis borsot, és
rászór egy kis tengeri sót. Egy kisebb serpenyőben habzó
vajban megpirítja a vékony burgonyaszeleteket és
hagymakarikákat, erős, barna karjával rázza a serpenyőt.
Nagyon imponál. Olyan, mintha valódi séfet látnék dolgozni. A
legszívesebben elterelném a figyelmét egy hosszú csókkal, de
inkább majd később.
Amikor a harmadik edényben felforr a víz, először
beleteszem a vékonyra vágott sárgarépát, aztán a vége felé
néhány percre a zöldbabot. Pár perccel később Fabio feloldja
a serpenyőben maradt ízes darabkákat, aztán beletesz egy
teáskanál francia mustárt és egy kis tejszínt. Végül
kifinomultan tálalja az ételt, és változatlanul tökéletesen laza.
– Szavamra, rossz munkahelyet választottál − mondom,
megkóstolva a vajpuha húst az ízletes mártással.
– Örülök, hogy ízlik. Nagymama tanított meg főzni.
Legalább egy tucatszor elkészítettem, mire azt mondta, hogy
jó. Volt egy kis virágos füzete, benne a kedvenc receptjei. Az a
vicces, hogy a húgomnak adtam, aki nem is főz.
– Soha?
 – Ha jól emlékszem, soha. Szívesebben jár vendéglőbe.
Nagymama mindig mondogatta, hogy Sofia sosem talál férjet,
ha nem tanul meg főzni. Azt hiszem, ilyesmit csak egy
nagymama mondhat egy modern nőnek – meséli nevetve.
Elfogyasztjuk a remek vacsorát, és iszogatjuk a
Montepulcianót, amit Fabio kinyitott.
– Ez jó évjárat. − Fabio felemeli a poharát, és hátradől. –
Kérsz desszertet?
– Nem láttam, hogy hoztál volna.
– Próbáltad már az affogato kávét? Lényegében
vaníliafagylalt egy kis eszpresszóval, igazán finom.
– Nem hangzik rosszul – mondom, és megnyalom a
számat.
Az az igazság, hogy nem szeretném, ha Fabio ismét
eltűnne a konyhában, és megtörne ez a romantikus pillanat. A
holdfény beárad az ablakon, összeolvad az asztalon álló piros
gyertya fényével, szívesen itt ülnék így örökre. Vajon Fabio is
érzi ezt a varázslatot?
Átnyúl az asztalon, és megfogja a kezem.
– El nem tudod képzelni, hogy milyen jól érzem magam ma
este, Gina. Elfelejtettem már, milyen jó főzni valakinek.
Nem tehetek róla, de egyszerűen nem értem, miért nem
állnak sorban a nők, hogy Fabióval vacsorázhassanak. Nem
beszélt a korábbi kapcsolatairól, nem tudom, mióta lehet
szingli. 
Pár perc múlva követem őt a konyhába, újra elfoglalom a
helyem a bárszéken. Kinyitja a mélyhűtőt, kivesz egy doboz
vaníliafagylaltot, és két kehelybe kanalaz belőle. Amikor kész
a kávé, egy keveset önt a fagylaltra, és nógat, hogy gyorsan
egyek egy kanálnyit.
– Mit szólsz hozzá? A forró és a hideg ellentéte tényleg
nem semmi. Mélységesen kielégítő.
Kicsit olyan, mint te, gondolom.
– Finom – állapítom meg, élvezve az édes és a keserű
elegyét.
Ismét emlékeztet a szenvedélyre, ami ott rejlik a legapróbb
dolgokban is. Amikor desszertborral zárjuk a vacsorát,
csodálatosan laza vagyok.
 Egy komódon meglátok egy fényképet egy feketébe öltözött
nőről. Ősz a haja, mosolygós a szeme.
– A nagymamád? − kérdezem.
– Igen, Magdalena. Csodálatos asszony. Annyi mindenre
inspirált fiatalkoromban! A semmiből jött, egy hegyi faluban
nőtt fel, de mindig arról álmodott, hogy szállodát fog vezetni.
Keményen dolgozott, hogy elérje. Semmit nem kapott
ajándékba. Nem félt lekeverni egy pofont, ha úgy gondolta,
rosszalkodom. − Nevetve megfogja az arcát. − Szinte máig
érzem a csípős pofonjait.
– Sokat voltál vele gyerekkorodban?
– Igen, minden hétvégén, szinte vallásosan. Apám minden
vasárnap délután idekocsizott a családdal. Emlékszem,
anyám mindig házi cseresznyés-mandulás süteményt hozott
nagyinak. Egyszer hallottam, hogy nagyi a telefonban azt
mondta az egyik barátnőjének, hogy anyám süteménye
rettenetesen száraz „jó sok tejszínhab nélkül”. Sosem
említettem anyámnak – meséli, és elmosolyodik az
emlékeken.
– Most hol élnek a szüleid?
– Leccóban, a Comói-tó délkeleti partján. Félig-meddig
nyugdíjasok. Számos ajándékboltjuk volt Como körül, de mind
eladták, kivéve egy kicsit az otthonuk közelében, a hegyek
lábánál. Remélem, találkozol majd velük – teszi hozzá, és
kiissza a kávét.
Az utolsó mondattól igencsak röpködnek a gyomromban a
lepkék.
Kopogtatnak az ajtón, ez zökkent ki az álmodozásból.
Megérkezett a kocsi a délelőtt vásárolt holmikkal. Fabio
ellenőrzi, megvan-e minden, aztán aláírja a szállítólevelet, és
elbúcsúzik.
– Holnap jönnek az emberek, hogy befejezzék a szobákat.
Korán itt lesznek, szóval ürítsük ki a poharunkat, és bújjunk
ágyba – javasolja.
Hosszan néz a szemembe sötétkék szemével, majd
megfogja a kezem, és felvezet a lépcsőn. És nem lepődöm
meg, amikor elhaladunk a szobám előtt, és egyenesen az ő
hálószobájába megyünk…
 Harmincnyolcadik fejezet
 
A nap besüt az ablakon, amint átfordulok Fabio kényelmes
ágyában, de ő nincs ott. Az órára pillantva látom, hogy
majdnem fél nyolc van. Az emberek fél kilencre jönnek, és
Fabio azt mondta, korán kezdenek. Keljek fel, keressem meg
Fabiót, vagy maradjak itt? Mielőtt döntenék, megjelenik a friss
narancsléből, kávéból és croissant-ból álló reggelivel egy
tálcán.
– Sajnos nem volt időm meleget készíteni − mondja,
miközben leteszi a tálcát, és szájon csókol.
Sortot és régi, kicsit festékes pólót visel.
– Segítesz a munkában? − kérdezem meglepetten.
– Miért, te nem? Azt hittem, szereted bekoszolni a kezed.
– Szeretek dolgozni, de az étkező függönyeinek az
elrendezésére szeretnék koncentrálni. Beletelik némi időbe.
És teás felmosást szeretnék csinálni.
– Teás felmosás?
– Meleg víz teával. Olyan lesz tőle a régi parketta, mint az
új. Te mit fogsz csinálni?
– Főleg takarítani fogok. Letakargatom, amit szükséges,
tologatom a bútorokat, ilyesmi. Szeretem ellenőrizni a
munkákat. Miért nem járod körül a falut, amíg itt kell lennem?
Attól tartok, holnap egy klienssel kell töltenem néhány órát.
– Gondolom, ideje felkelnem – sóhajtom, és lustán
nyújtózkodom egyet.
– Hát, ezt a szobát is fel kell újítani, szóval egy órád van,
hogy lezuhanyozz és távozz innen. – Azzal lehúzza rólam a
fehér paplant.
Hirtelen elszégyellem magam a meztelenségem miatt,
gyorsan megfogom és magamra tekerem a paplant.
– Gyönyörű Ginám − nevet Fabio −, ne légy szégyellős!
Éjjel nem voltál az − ugrat, ahogy rám heveredik, és a
nyakamba csókol.
 – Tűnés! – nevetek én is. − Zuhanyoznom kell.
Fabio felugrik, és a fenekemre paskol, amikor felmarkolom
a köntösöm az ágy végéből, és a fürdőszobába indulok.
Élvezem a forró fürdőt, és az elmúlt éjszakára gondolok.
Fabio gyöngéd és ügyes szerető volt. Az első férfi, akivel
Adam halála óta együtt voltam, mégis annyira természetesnek
hatott. Sosem képzeltem, hogy az Adammel ott megélt
élmények után megnyitom valaha is a szívem olyasvalakinek,
aki a vendégházban száll meg.

* * * 

Felöltözöm, és éppen lefelé megyek, amikor megjönnek a

festők. Jobb, ha nem vagyok útban, ezért feltakarítom a padlót
az étkezőben, mielőtt a teás vízzel felmosnám. Amikor
végeztem, hátrébb lépek, és szemügyre veszem az
eredményt. Ahogy előre mondtam, a parkett szép
gesztenyebarna színe életre kelt, fenségessé teszi a
helyiséget. Kiveszek egy üveg vizet a frigóból, jókorát húzok
belőle, aztán nekiállok felakasztani a gyönyörű,
gyöngyházfényű függönyöket. Amikor elkészülök, ismét
hátrébb lépek, hogy megcsodáljam a munkám, mert az
étkezőt elárasztja a fény, a függönyök teljesen átalakították a
szobát. 
Felszaladok az emeletre, ahol Fabio és az egyik munkás
éppen egy szekrényt tolnak a szoba közepére, miközben a
másik munkás ragasztót kever.
– Kiugrom egy kis időre. Kér valaki valamit?
– Mi megvagyunk itt. Nemsokára lemegyek kávét főzni.
Pihenj egy kicsit, megérdemled! – válaszolja Fabio.
– Ha te mondod! Ha van egy perced, szaladj le, és nézd
meg az étkezőt!
Leakasztom a kabátom az előszobában, amikor Fabio
megjelenik a lépcső alján.
– Megnézem a munkád − mondja, lenyomva az étkező
kilincsét.
Megáll az ajtóban, egy pillanatig némán nézi a helyiséget.
– Mit szólsz hozzá?
É
 – Mintha teljesen másik szoba lenne. Látványos. És nézd
ezt a parkettát!
– Gyönyörű, nem? − kérdezem.
– Mint te, Gina. Gyönyörű és elragadó.
Hosszú csókkal búcsúzunk, aztán elindulok a kikötő felé. A
kompkikötőnél áll egy kis kioszk, veszek ott magamnak egy
kávét, és leülök egy tóra néző padra. Az „én” padomra
gondolok, amelyik otthon az Ullswaterra néz. Az Adam halálát
követő hónapokban igen gyógyító helynek találtam. A közút
csöndes részén áll, kicsit hátrébb, nagy fák fogják körül. Holt
szezonban elüldögéltem ott akár egy-két órát is olvasva, és
néha egy lélek sem járt arra.
A kávé után sétálok egyet a kikötőben és a kurta, kövezett
parton, elhaladok az öböl pasztellszínű házai előtt. Nagyon
szép itt. Elmegyek két öregember előtt egy kék-fehér csónak
közelében, akik biccentve köszöntenek: „Buongiorno.” Egy
kutyát sétáltató fiatal pár áll meg a kioszknál, ahol az imént
voltam.
A nap kezd áttörni a felhőkön, miközben felfelé megyek a
hangával és olajfákkal szegélyezett ösvényen.
Meglátok egy menetrendet a víz szélén, ami szerint az első
komp kilenc előtt indul Comóba, és azt fontolgatom, hogy
holnap bemegyek, mert úgy hallottam, ott ilyenkor is eléggé
nagy élet van. Nagyon friss a levegő, nagyot, üdítőt
szippantok belőle, és folytatom a sétámat.
A tótól a felfelé vezető ösvényen haladva a főtéren találom
magam, amelyet Varenna fő temploma, a Chiesa di san
Giorgio ural. Egy apró, angolra fordított felirat szerint a
tizennegyedik században épült. A templom zárva van, de vele
szemben áll egy másik, hasonló stílusú. Be tudok lesni az
ablakon, és látom a mennyezeti freskót.
Sétám egy körbefutó ösvényen vezet, és idővel visszavisz
a kompkikötőbe, felismerem az ismét felbukkanó színes
halászkunyhókat. A felhők eltűntek, ragyog a nap a tiszta
égbolton. Elmegyek egy vállig érő, világosbarna hajú fiatal nő
mellett, aki felállít egy festőállványt, és előveszi a festékeit.
– Buongiorno! − üdvözlöm, amikor mellé érek. − Úgy látom,
szép idő lesz.
 – Buongiorno! − feleli. − Azt reméltem, nem lesz ennyire
vakító a fény, festés közben szeretem, ha van egy kis árnyék.
Bemutatkozom, és megtudom, hogy a hölgy Martina. A
kikötő oldalában van kitéve több képe, és amikor jobban
szemügyre veszem őket, látom, hogy pont úgy néznek ki. mint
amelyeket a milánói galériában vettünk.
– Igen, az én képeim − mondja, amikor megemlítem. – A
galériás a nagyapám. Már kicsi koromban idehozott, hogy
fessem le a hajókat. Már nagyon fiatalon szenvedélyesen
szerettem rajzolni. Néhány képem látható egy kis galériában
egy mellékutcában, rögtön a piazza után. Úgy hívják, „Galleria
de Sole”, ami azt jelenti, „a napfény galériája”.
– Milyen szép név! Köszönöm, hogy elmondta. Itt lakik?
– Igen, az egyik közeli házban. − A háttérben lévő színes
házakra mutat. − Gondolom, maga üdülni jött.
– Igen, csak egy hétre. Egy barátomnál lakom.
– Nem sokan látogatnak Varennába télen, pedig szerintem
éppen olyan szép, bár feltehetően ezt is kell mondanom –
jegyzi meg.
Amikor kérek tőle névjegyet, kivesz egyet a bőrridiküljéből,
és átnyújtja.
– Élvezze a pihenést! − mondja, amikor elválunk.
– Köszönöm! Élvezze a festést!
Csak néhány órája jöttem el, de úgy döntök, visszamegyek
a villába, mert hirtelen fáradtnak érzem magam. Hát, a múlt
éjjel nem sokat aludtam, gondolom mosolyogva, és ma reggel
is keményen dolgoztam. Inkább holnap megyek Comóba, és
talán veszek valamit Hannah-nak.
Küldök Fabiónak egy sms-t, hogy hamarosan a villában
leszek.
 
Máris hiányzom? – kérdezi.
 
Nem. Csak kicsit fázom x – válaszolom, magamban nevetve.
 
Szól a rádióból a zene, amikor húsz perccel később
visszatérek a villába, ami apura emlékeztet, akinél mindig
bömböl a rádió, amikor fest vagy szerel valamit. Fabiót a
konyhában találom, kávét főz a két munkásnak.
– Nézzenek oda! A jó házigazda. Aki gondoskodik a
munkásokról.
– Aki gondoskodik a a dolgozóiról, jobb munkát kap − feleli
Fabio, miközben kivesz a szekrényből egy panettonét, és
kibontja a sárga csomagolásából.
– Tudok valamiben segíteni? − kérdezem.
– Lazíts! − Egy puszit nyom az arcomra. − Elég jó az idő,
akár ki is ülhetsz. Majd viszek neked kávét.
– Nem vagyok az az ücsörgős fajta. Biztos nem tudok
segíteni?
– Meg kell tanulnod lazítani − mondja Fabio. − Másrészt
eleget segítettél. A tapéta meg a lámpák kiválasztása
hatalmas segítség volt. És azt sem tudtam volna, hogyan
akasszam fel a függönyt, a padlóval végzett kemény
munkádról nem is szólva… 
– De nem csináltam volna, ha nem élvezem.
– Bűntudatom volna, ha még többet tennél. Szabadságon
vagy, szeretném, ha jól éreznéd magad − erősködik.
– Oké, ha ragaszkodsz hozzá. Van a bőröndömben egy
könyv. Felugrom érte.
Leülök odakinn, megnézem a Facebook-oldalam, és látom,
hogy Hannah új fényképet rakott ki magáról és Gregről az
Ullswater közelében. Pomponos sapkát és vastag dzsekit
viselnek, a fotó arra a képre emlékeztet, amelyik az
öltözőasztalomon van rólam és Adamről. Katy is beszámol az
új munkájáról az üdülőhajón, mellékelve egy GIF-et, ahol a
királynő integet a királyi jacht fedélzetén. Emberek tucatjai
küldenek Katynek jó kívánságokat, én is örülök a sikerének.
Pár perccel később megjelenik Fabio a kávéval és egy
szelet panettonéval.
– A festők rövid ebédszünetet tartanak, aztán úgy ötig
dolgoznak. A téli hónapokban nincs szieszta. Amint elmennek,
teljesen a tiéd vagyok.
Felállít, magához húz, és szenvedélyesen szájon csókol.
Festék-, kávé- és egy csöppnyi arcszeszillata van, annyira
kellemes!
 Kinyitom a könyvem, olvasni kezdek, és közben
beleharapok a finom, édes panettonéba. Isteni ugyan, de
szeretném, ha a festők sietnének, és eltűnnének.
 Harminckilencedik fejezet
 
A festők késő délután mennek el, miután kifestettek négy
szobát, a többit holnap délelőtt fejezik be. Két festő van, ami
azt jelenti, hogy fejenként két szobát festettek ki egy nap alatt.
Apura gondolok, aki néhány óra alatt kitapétáz egy egész
szobát, még most, túl a hatvanon is. Nemrég újította fel a
házát egy kis festékkel és némi tapétával, és önkéntelenül
azon töprengek, vajon nem anyu kedvéért csinálta-e.
Alig várom, hogy itt elkészüljön a festés, hogy sor
kerülhessen az olyan végső kiegészítőkre, amilyen az
ágytakaró, a világítás és a párnák. Csoda szép lesz.
Zuhanyozás után odalenn vagyok Fabióval, csillárokat
nézünk az interneten, olyat, ami tökéletes lenne az étkezőbe.
– Nem vagyok oda a kristálycsillárért − közli Fabio, a tolla
végét rágva.
– Én meg a feketéért. Nézzük tovább! Határozottan nem
kell fekete.
Fabio odébb tekeri az oldalt.
– Ehhez mit szólsz? − Egy hatalmas, lila, csillogó
szörnyűséget mutat. 
– Komolyan?
– Persze hogy nem. – És jót nevet.
Végül egyetért az általam választott lenyűgöző üveg
„vízesés” csillárral, amely egyformán jól illene a reggelizőbe
vagy az esti étterembe.
– Az a helyzet − mondja Fabio −, hogy kicsit éhes vagyok.
Remélem, nem várod el, hogy megismételjem a tegnapi
zseniális konyhai teljesítményem.
– De ennünk kell. Mire gondolsz? 
– Ma este pizzát sütök.
– Pizzát?
– Persze, hiszen Olaszországban vagy. Meg kell kóstolnod
az olasz pizzát.
 A konyhába megyünk, és Fabio begyújtja a sütőt, aztán
nekilát a tésztakészítésnek. Olyan tökéletes mozdulatokkal
nyújtja, húzza, csavarja a tésztát, hogy ismét elfelejtem, hogy
nem hivatásos szakács.
Én paradicsomot vágok és főzök szósznak, felszeletelem a
krémes mozzarellát és egy kis szalámit. A paradicsomszószt
lehűtjük, rákenjük a pizzára, aztán jöhet a szalámi és a
mozzarella. Fabio alaposan meghinti durvára tépkedett
bazsalikommal, amelynek a bódító illata betölti a konyhát,
majd a sütőbe tolja.
– Azt hiszem, a pizzához sört iszunk. Neked oké? − Kivesz
a hűtőből két üveg Morettit.
– Persze. Ez olyan sörös-pizzás este.
Jó néhány perc múlva Fabio kiveszi a pizzát, amelynek
mind a látványa, mind az illata nagyszerű.
– Jóságos ég, ez hihetetlen! − lelkendezem, miközben kilóg
a számból a nyúlós mozzarella. − Annyira finom!
– Minőségi alapanyagok. Csak ennyi kell hozzá − feleli
Fabio.
Eltüntetjük a pizzát, Fabio kiüríti a sörösüvegét, és elnyom
egy ásítást. 
– Ébren tartalak? − kérdezem.
– Nincs, akivel szívesebben maradnék ébren. −
Mosolyogva lecsúszik a bárszékéről, engem pedig leemel az
enyémről. − Bár azt hiszem, jó lesz, ha mindketten korán
lefekszünk.
 Negyvenedik fejezet
 
Másnap reggel gabonapelyhet, friss gyümölcslét és joghurtot
reggelizünk Fabióval a konyhában. Valamilyen feszültséget
érzek rajta, de nem szólok semmit. Újabb csodálatos estét
töltöttünk együtt, így nem tudom, mi járhat a fejében.
Győzködöm magam, hogy talán az ügyfelével való találkozóra
gondol.
A festők akkor érkeznek meg, amikor Fabio éppen indul.
Kávét viszek nekik, és biztatom őket, hogy később szolgálják
ki magukat. Rájövök, hogy teljesen otthon érzem magam
Fabio konyhájában.
Fabio világosszürke öltönyt visel, és indulás előtt fekete
kabátot vesz fölé. Puszit ad az arcomra, és azt ígéri, hogy
később majd hív.
A festők megisszák a kávéjukat, és felmennek, hogy
végezzenek a hátralévő szobákkal. Észreveszek egy rádiót,
bekapcsolom, és egyszerre a klasszikus olasz zene tölti be a
levegőt, ami emlékeztet arra, hogy tényleg többet kellene
megtanulnom a nyelvből, mivel a „ti amo”-n kívül nem sokat
értek, így feltételezem, hogy egy szerelmes dal.
Körülnézek a konyhában, töltök magamnak még egy
narancslét, és beviszem az ebédlőbe. Pompás hely
elüldögélni, bámulni a csodás növényzetet és távolabb a
csillogó tavat. Olyan meleg és kényelmes itt, mert a nap
beárad az ablakon, hogy megfordul a fejemben, itt maradok,
amíg Fabio megjön. Csodálatos dolog, hogy itt ebben az
évszakban is süt a nap, és arra gondolok, milyen hideg lehet
otthon. Januárban gyakori a fagy és a hó, a vendégház
többnyire csendes, kivéve a februári iskolai szünetet, amikor
szülők érkeznek gyerekekkel, akiket elrángatnak téli sétákra,
hogy „lefújják a pókhálókat”. 
Miután olvastam néhány fejezetet a könyvemből, úgy
határozok, hogy lemegyek a kikötőbe, mert Fabio azt mondta,
ma piac van. Talán meglephetem azzal, hogy vacsorát főzök
estére. Meg sem próbálok sztéket sütni, hiszen úgysem
versenyezhetne az övével, ezért remélem, hogy a piacon
kapok ötletet valamihez. Talán találok szép halat.
Veszem a kabátom, amikor kopognak. Talán Fabio itthon
hagyta a kulcsát? Átvágok a kövezett előszobán, hogy ajtót
nyissak.
Anélkül, hogy invitálnám, belép egy karcsú nő, akinek
hosszú, sötét, hullámos haja van.
– Fabio itt van? − kérdezi erős olasz akcentussal, és
körülnéz.
– Nem, dolgozik − felelem kissé megdöbbenten. − Már
megbocsásson, kicsoda maga?
– Látom, megszabadult attól az undorító, mintás
padlószőnyegtől – állapítja meg, ahogy végignéz a kék
padlócsempén. − Ezt kár volt eltakarni. − Fekete csizmája
hegyes sarkát a kőhöz üti. − Nagymama odáig volt a
szőnyegekért. Azt mondta, hogy a kőpadló hangos.
Tehát ez Fabio testvére lehet, Sofia.
– Maga azt kérdezi, ki vagyok, én megkérdezhetem, hogy
maga kicsoda? − mondja, és a hangjában egy cseppnyi
melegség sincs.
– A nevem Gina, Fabio barátja vagyok. Gondolom, maga
Sofia.
Vajon miért mutatkoztam be barátként? Valóban az
vagyok?
Van valami ismerős az előttem álló nőben, de nem tudom,
miért.
– Fabio beszélt rólam? − kérdezi Sofia. 
– Csak azt mondta, van egy húga, és amikor a nagyanyját
emlegette…
– Gina, mi? − vág közbe. − Tudja, ez olasz név, de
magában nincs semmi olaszos – közli, miközben végigmér.
Átvág az előszobán, kinyitja az étkező ajtaját, és
elmosolyodik.
– Hát ez igazán ízléses! Örülök, hogy az a szörnyű
szőnyeg kikerült ebből a helyiségből. Honnan ismeri a
bátyámat? − érdeklődik, közben pedig ledobja a kabátját,
bekapcsolja a kávéfőzőt, teljesen otthon érzi magát.
– Az én vendégházamban lakott Angliában, amikor
meglátogatta Aldót.
– Kér kávét? − kérdezi, és kivesz két fehér bögrét a
szekrényből.
Bólintok, aztán felülök az egyik konyhai bárszékre.
– Szóval saját szállodája van?
– Igen, a Tóvidéken. Kicsit olyasmi, mint ez. Az is egy tóra
néz.
Nem közlöm Sofiával, hogy ez a villa valóságos palota az
enyémhez képest, bár csak kettővel több szobája van.
Amikor kész a kávé, és kellemes aromája betölti a konyhát,
Sofia elém teszi a bögrét, és leül velem szembe.
– És miért van itt? − tudakolja tárgyilagosan.
– Fabiónak tetszett a szállodám berendezése. Meghívott,
hogy adjak tanácsot a berendezést illetően, mert modernizálja
ezt a házat. És nekem is jól jött egy kis szünet.
Nem szól semmit, csak feláll, és odahoz a pulthoz egy kis
csomag kekszet.
– Kér? − Elém tolja a csomagot.
– Köszönöm, nem.
Kinyitja a csomagot, kivesz egy kekszet, kettétöri. A körme
hosszú és vörös.
– Tudja, azon törtem a fejem, miért lakik a bátyámnál egy
nő, amikor éppen igyekszik rendbe hozni a dolgot élete
szerelmével.
Mintha a konyhafalak hirtelen rám záródnának. Nem kapok
levegőt.
– Élete szerelmével? − ismétlem, de kis híján a torkomon
akadnak a szavak.
– Igen, Lucinával. A bátyám szíve összetört, amikor
szakított vele. Mindig azt hitte, hogy össze fognak házasodni.
Sajnálom, hogy ezt nekem kell közölnöm magával.
Ki kell jutnom a konyhából! Ki kell jutnom a szállóból! Sofia
kifejezéstelen arccal néz rám, mintha szinte élvezné, hogy
közölheti velem ezt a hírt. Hirtelen eszembe jut, hol láttam
korábban. Ő integetett Fabiónak Milánóban a vasútállomáson.
Akiről Fabio azt mondta, hogy nem látta. Most már értek
mindent.
– Hogy érti, hogy Fabio igyekszik rendbe hozni a dolgot? –
kérdezem suttogva.
Sofia nagyot sóhajt.
– Nos, tudom, hogy az utóbbi időben kapcsolatban vannak.
Azt hiszem, jól mentek köztük a dolgok. Amíg maga meg nem
jelent Fabio életében, és összezavart mindent. Maga szerint
hol van most Fabio?
– Az egyik ügyfelénél − válaszolom erőtlenül.
– Tehát magának ezt mondta. − Szinte elvigyorodik. −
Láttam őket bemenni Roberto éttermébe a vasútállomásnál,
amikor leszálltam a vonatról.
Nem kell tovább hallgatnom! El kell mennem! Felrohanok a
még friss festék- és tapétaragasztó-szagú hálószobába, és
kifulladva bedobálom a holmimat egy bőröndbe.
Próbálok higgadtnak látszani, amikor lemegyek, és a
padlón át az ajtó felé lépkedek. Sofia az előszobában áll,
összefont karral.
– Örülök, hogy megismerhettem. Sajnálom, hogy így kellett
megtudnia − mondja, de egyáltalán nem úgy, mintha sajnálná.
Szerintem nagyon is élvezted minden percét, gondolom
magamban, amikor elérem az ajtót. Észreveszem, hogy
reszketek, miközben lefelé megyek a kikötőhöz. Ahogy
visszanézek, látom, hogy Sofia a villa ajtajában áll és
cigarettázik.
A vasútállomás gyalog vagy tizenöt perc, de a bőröndöm
olyan nehéz, hogy a kompkikötőnél taxiba ülök.
Öt perccel később kitesz a varennai vasútállomásnál,
kifizetem, és gyorsan bemegyek, minél előbb el akarok tűnni
innen.
Az élete szerelme. Ez jár folyamatosan a fejemben, de alig
vagyok képes felfogni. Egy rövid pillanatig felmerül bennem,
hogy talán vissza kéne fordulnom, meg kéne várnom Fabiót,
hogy meghallgassam az ő változatát is. De miféle magyarázat
lehetséges? Bármi legyen is a helyzet, Fabio egy szót sem
szólt holmi befejezetlen történetről egy volt barátnővel. És
lefeküdtem vele. Amit nem egykönnyen teszek meg. Tele
vagyok dühvel, ami nem csillapszik, amikor megveszem a
jegyem, és kiderül, hogy fél órát várnom kell a következő
vonatra. Ekkor eszembe jut az étterem neve, amelyet Sofia
említett. Roberto. Kimegyek az állomásról, átpillantok a
túloldalon sorakozó étkezdékre. A Roberto majdnem pontosan
szemben van. Kalapáló szívvel átcipelem a bőröndöm a
túloldalra, fogalmam sincs, hogy mit fogok találni. Több
krómozott asztal van a teraszon, de csak egynél ül egy úr, aki
újságot olvas. Már vissza akarok menni, amikor meglátom
kilépni őket az étteremből. Mosolyognak, a testbeszédük
elárulja, hogy mennyire felszabadultak egymás társaságában.
Lucina karcsú és kicsi, fényes, barna haja divatosan rövid.
Várok, alig kapok levegőt. A következő pillanatban szorosan
átölelik egymást. Elgyöngül a térdem. Sarkon fordulok, és
visszamegyek az állomásra.
Megnézem a mobilomon az Angliába induló gépek
menetrendjét, legközelebb este 11-kor indul járat Milánóban
Manchesterbe. A legkevésbé sem szeretnék az éjszaka
közepén hazaérkezni, ezért úgy határozok, hogy Milánóban
töltöm az éjszakát, és összeszedem a gondolataimat.
A könnyeimmel küzdve arra gondolok, hogy jobb lett volna
otthon maradnom, egyáltalán nem jönnöm Olaszországba.
Talán mindaz, amit átéltem, csak egy vakációs kaland volt, és
annyiban kellett volna hagyni. Talán csak egy kellemes
kalandot jelentettem Fabiónak, amíg rendezi a dolgokat a volt
barátnőjével. Netán mindvégig csak kihasznált?
El kell terelnem a figyelmem, ezért berakom a füldugót, és
zenét hallgatok a Spotifyon. Egy Ed Sheeran-nóta megy, ami
nyomban az idefelé tett vonatútra emlékeztet. Hogy
megváltoztak a dolgok azóta!
Kiveszem a füldugót, inkább sétálok egyet, hogy kitisztuljon
a fejem. Az állomás nem valami nagy, így hát kisvártatva egy
padon ülök, miután vettem egy kávét egy kioszknál.
Előveszem a könyvem, hogy olvassak, de az agyam egyetlen
szót sem képes feldolgozni.
Idővel befut a vonat, és egy ablak melletti ülést választok.
Unottan kinézek az ablakon, miközben végighaladunk a
vidéken, végül megérkezünk a milánói pályaudvarra.
 Gyorsan elindulok, végigsétálok a pályaudvaron, alig
veszem észre az érkezésemkor annyira megcsodált
szépségét. Átmegyek az utcán egy jelentéktelen külsejű
szállodához, bemegyek a szétnyíló üvegajtón a hallba, amely
tele van piros karosszékekkel és nagy, foltos növényekkel.
Szerencsére van egyszemélyes szobájuk a harmadikon, így
gyorsan bejelentkezem. A szoba tiszta, és a célnak megfelel.
Fabio még nem érhetett vissza a villába, és kíváncsi
vagyok, ott lesz-e még a húga, amikor megérkezik. Fogalmam
sincs, miért jelent meg Sofia, hiszen Fabio azt mesélte, hogy
nem érdekli a nagyanyja villája. Aztán rájövök, hogy nyilván
látott Fabióval a vonaton, és meg akarta tudni, ki vagyok.
Végül is ez lehetett a terve.
Elmegyek a Santo Spirito bevásárlónegyedbe, elhaladok a
Balenciaga üzlet előtt, ahol láttam azt a mustárszínű ridikült.
Bemegyek, és miután végigsimítom a finom bőrét,
elhatározom, hogy megveszem. Szinte lázadásnak érzem
Fabio és a nagy márkák iránti ellenszenvével szemben.
Miközben az eladó becsomagolja a táskát, pittyen a mobilom.
Fabio az.
 
Négy körül érkezem. Remélem, szép napod van. x
 
Visszadugom a mobilt a ridikülömbe, fogom a szerzeményem,
és elindulok a fő bevásárlóközpontba, a szívem vadul ver a
mellkasomban. Sofia nyilván nem tartotta Fabióval a
kapcsolatot. Nem tudom elhinni, hogy ennyire hülyére vettek.
A következő néhány órában sikerül némiképp elterelnem a
figyelmem az érzelmekről azzal, hogy járom a boltokat.
Hannah-nak veszek egy zöld Prada bőrtáskát, elájulna az
árától, de megérdemli, apu olasz kekszet és limoncellót fog
kapni.
Négy óra, és ugyan nincs étvágyam, de a gyomrom
emlékeztet, hogy a reggeli óta nem ettem, ezért keresek egy
helyet, ahol enni lehet. Egy kisvendéglőt választok egy
mellékutcában, bolognai spagettit és egy pohár Chiantit
rendelek. Nem ettem spagettit, amióta itt vagyok, és bár az
étel ízletes, nem sokat bírok enni. Iszom egy pohár vizet,
fizetek, és visszaindulok a dóm terére.
Ismét áhítattal tölt el a gótikus gránitkatedrális, amely
előttem tornyosul, amint a térre lépek. Valószínűleg utoljára
járok Milánóban, ezért szeretném megnézni belülről is, ezért
kinyitom a súlyos bronzkaput, és belépek.
A boltívektől és a gyönyörű, színes ólomüveg ablakoktól
eláll a lélegzetem. Hűvös és megnyugtató idebenn, és
miközben körbemegyek, látom, hogy három, különböző
márványszobrokkal díszített oltár van. Gyertyát gyújtok, és
leülök az egyik fényes, sötét színű padba. Többen is vannak a
templomban, néhány nőnek fekete csipkekendő borítja a fejét.
Gyanítom, hogy a többségük turista, mint én, mert lassan
járnak körbe, csodálják a bámulatos épületet. Néma imát
mondok, és hirtelen eszembe jut Adam, aki sosem bántott
volna így meg. Ostoba voltam, amikor hagytam, hogy
elcsábítson egy jóképű olasz, aki megszállt a
vendégházamban? Eszembe jut, mennyire megváltozott a
hangulata, miután azt a telefont kapta a vacsora közben
Bellagióban. Most már értem.
Ahogy megyek visszafelé a szállodához, rám tör a
kimerültség. Korán keltem, és dühödten jártam Milánó utcáit,
üzletekbe be, üzletekből ki, hogy eltereljem a figyelmem a
fájdalomról és a megalázottság érzéséről. Úgy érzem, le kell
feküdnöm, és fel kell dolgoznom a gondolataimat. 
A szállodában rendelek egy nagy whiskyt az első emeleti
bárban. A szobámban iszom még egyet a kis minibárból, és
leheverek az ágyra. Fáradt vagyok, de már bánom, hogy nem
az este 11-kor induló géppel megyek. És akkor mi van, ha éjjel
érek haza? Máris kezemben a telefon, a holnap reggeli utat a
ma éjszakaira cserélem, mert szerencsére van még rajta hely.
Haza kell mennem.
 Negyvenegyedik fejezet
 
Nem sokkal nyolc után szállok be a fekete taxiba, miután úgy
döntöttem, hogy nem hívom fel a sofőrt, aki idehozott. A
legkevésbé sem szeretnék a vakációmról beszélgetni. Ebben
a pillanatban csak arra vágyom, hogy névtelenül eltűnjek a
repülőtéren.
Fabio három sms-t küldött, hogy hol vagyok, a harmadik
kétségbeesettebb az előző kettőnél. 
 
Gina, hol vagy? Beszélnem kell veled! Kérlek, hívj! x
 
Fabio nyilván észrevette, hogy a cuccom eltűnt a szekrényből,
így rájött, hogy nem megyek vissza. Remélem, nem bukkan
fel a repülőtéren. Ebben a pillanatban csak fel akarok szállni a
gépre, és haza akarok menni. Még mindig dühös vagyok,
nincs kedvem beszélni vele, bár az egyik részem úgy érzi,
gyáva vagyok és megszököm. De most nem tudnék a
szemébe nézni.
Idegesen várom a gépem a forgalmas váróteremben, aztán
bemondják, hogy kezdődik a beszállás. Hatalmas
megkönnyebbülést érzek, amikor elfoglalom a helyem a
gépen, és szerencsére a mellettem lévő ülés üres. A
mobilomat repülő módra állítottam, tehát a következő órákban
nem fogom látni, ha Fabiótól üzenet érkezik. Amikor mellém
tolják a kocsit, kérek egy nagy whiskyt, azt remélve, hogy egy
kicsit aludni fogok. Alig várom, hogy véget érjen a repülőút, és
az utazás végső szakaszához érjek. Minél távolabb akarok
lenni tőle.

* * * 

Amikor megérkezem a manchesteri repülőtérre, sms-t küldök

Hannah-nak, mert nem szeretném, ha megijedne, amikor
hajnalban hazamegyek.
 Hannah azonnal felhív, amint odaér az sms. 
– Gina? Minden rendben? Miért jöttél vissza ilyen hamar?
– Hosszú történet. Hívok egy taxit. Néhány óra, és ott
leszek. Akkor mindent elmesélek.
– Taxit? Megőrültél? Egy vagyonba kerülne, több mint száz
mérföld. Maradj ott, ahol vagy! Megyek érted.
Mindjárt elbőgöm magam.
– Jaj, Hannah, tényleg nem kell, késő van! − próbálok
érzelemmentesen beszélni.
– Már késő, úton vagyok − hadarja. − Igyál egy kávét!
Küldök sms-t, ha közeledem. Szeretlek, nővérkém!
– Én is téged – mondom, és lenyelem a torkomban lévő
gombócot.
A büfébe megyek, veszek kávét és teasüteményt, mert
harapnék valamit. 12.45 van, és elfojtok egy ásítást. Rögtön
megbánom, hogy megnéztem a mobilom, mert látom, hogy
három üzenet érkezett Fabiótól, de elteszem a készüléket −
nem akarom hallani a hangját.
A következő nagyjából egy óra teljesen ködös, azzal töltöm
az időt, hogy kávézom és átlapozok egy újságot, végül
megjön az sms Hannah-tól, hogy úgy tízpercnyire jár. Kiiszom
a kávét, és megyek a csomagomért, hogy folytassam az utat
hazafelé. Végre.
 Negyvenkettedik fejezet
  
Hannah kitárja a karját, én meg a nyakába esem, mihelyt
kiszáll a kocsiból. Csupán annyira vagyok képes, hogy
betegyem a bőröndöm a csomagtartóba, és beüljek az
anyósülésre.
– Jaj, Gina, mi történt? − kérdezi Hannah, miközben
szorosan ölel.
– Hannah, nem kéne pihenned? − szipogom. − Még két
órát kell vezetned.
– Jól vagyok. Majd megállunk egy benzinkútnál. Inkább
miattad aggódom, rendben vagy?
– Rendben leszek, csak gyerünk! Később mindent
elmesélek. 
Kihajtunk a repülőtérről, és hamarosan az autópályán
haladunk. Hannah időnként megszorítja a kezem, aztán csak
nagy nehezen vagyok képes nyitva tartani a szemem, úrrá
lesz rajtam a fáradtság. Hannah bizonyára hagyott egy kicsit
aludni, mert kisvártatva begördülünk egy Starbucks elé az
autópálya mellett.
Italt rendelünk a pultnál dolgozó, unott fiatal nőtől, és
leülünk egy sarokasztalhoz.
– Nem hiszem, hogy meg bírok inni még egy kávét −
mondom, amikor Hannah elém teszi az americanót.
– Tehát miért jöttél haza korábban?
– Egy volt barátnő miatt, akivel Fabio változatlanul jóban
van. Azt hiszem, teljesen hülyére vett – válaszolom, miközben
kinézek a sötétségbe.
– Hogy érted a volt barátnőt? És mi vele a baj?
– Az a baj, hogy a szenvedély talán újra fellángolt.
Megtudtam Fabio húgától, hogy a volt barátnő, Lucina
szakított a pasival, akiért otthagyta Fabiót. Azt is mondta,
hogy Lucina volt Fabio élete szerelme, aki összetörte a szívét.
Sofia szerint többször is találkoztak. Úgy vélte, a jelenlétem
akadályozza, hogy ismét egymásra találjanak, ezt pedig nem
akartam.
– Jóságos ég, Gina, biztos vagy ebben? Gondolom, igen.
Ezt maga Fabio mondta neked? − kérdezi Hannah kétkedő
arckifejezéssel,
– Nem. Nem volt rá szükség. Láttam őket együtt.
– Ó, ne, Gina, nagyon sajnálom! Mit láttál? − kérdezi
sürgetőn. 
Elmesélem Hannah-nak az ölelést az étterem előtt.
– Tudom, hogy nem nézhetett ki jól, de az ölelés nem csók,
ugye? Tehát magával Fabióval nem beszéltél a dologról?
Talán egészen egyszerű magyarázata van.
Úgy néz rám, mint valami türelmetlen tinire, aki durcás
kedvében lelépett. Gondolom, furcsának tűnhet, hogy nem
vártam meg Fabiót, nem tisztáztam vele, de nagyon meg
voltam bántva. És ha a találka annyira ártatlan volt, miért nem
szólt róla nekem?
Szinte haragszom magamra, amiért olyan közel kerültem
Fabióhoz, Talán bele is szerettem. Biztos vagyok benne, hogy
Sofia sosem hazudott volna. És Fabio hangüzenetei sem
tagadták a dolgot. Csak azt mondta, „beszélnünk kell”. Miért
nem említette, hogy a volt szerelmével találkozik? Még ha
egyszerű magyarázata is van, el kellett volna mondania
nekem.
Megszólal a telefonom, élesen töri meg a kávézó csendjét.
Fabio az. Nem veszek tudomást róla.
– Nem veszed fel? − kérdezi Hannah kissé bosszúsan.
– Nem − válaszolom. Kikapcsolom és elteszem a mobilt. –
Nézd, Hannah, tudom, hogy szerinted beszélnem kellene
Fabióval, de most egyáltalán nem vagyok abban a
hangulatban. Kimerült vagyok. Csak haza szeretnék menni.
És ezek a köztünk elhangzott utolsó szavak, amíg meg
nem érkezünk a vendégházhoz. Egész életemben soha nem
örültem ennyire, hogy valahol lehetek.
 Negyvenharmadik fejezet
 
Hannah teát és pirítóst tesz tálcán az éjjeliszekrényemre. Az
órára pillantok, látom, hogy délelőtt fél tizenegy van. Ásítva
nyújtózkodom egyet, és felülök.
– Kösz, húgocskám. Ne haragudj, amiért átaludtam a
reggelit! Te is holtfáradt lehetsz − mondom, és kortyolok az
erős Yorkshire teából, ami jólesik az utóbbi időben ivott sok
kávé után.
– Semmi vész. − Hannah leül az ágyam szélére. − Greg
változatlanul itt van, és apu is átjött. Később visszajön, hogy
lásson, mert aggódott miattad.
– Mit mondtál neki? 
– Nem sokat. Úgy véltem, a te dolgod. Ne siess felkelni! De
komolyan azt gondolom, hogy beszélned kellene Fabióval.
Nem kerülheted őt örökké.
– Tudom, beszélek is vele − válaszolom, bár fogalmam
sincs, hogy mikor leszek képes rá.
Kimászom az ágyból, az ablakhoz megyek, és kinézek az
ismerős dombokra. Nem egészen huszonnégy órával ezelőtt a
Comói-tavat néztem, ahogy táncolt rajta a reggeli napfény.
Önkéntelenül arra gondolok, mekkora különbség lehet egy
nap alatt. 
Amikor lemegyek, éppen megérkezik Ellie, ebből rájövök,
hogy szombat van.
– Szia, Gina, hogy vagy? – kérdezi, és csak úgy ragyog. –
Jaaaj, kicsit fáradtnak látszol! Kisminkelhetlek?
Teljesen ki van festve, szuper hosszú szempillái ezüstösen
csillognak.
– Talán később – hárítom el, és mosolyt erőltetek az
arcomra.
Dominika jön le a lépcsőn egy kosár mosásra váró
ágyneművel.
– Jó napot, Gina, hogy van? − érdeklődik.

É
 – Nem túl rosszul. És maga?
– Jól. Boldogan a saját bőrömben, amit nem kell
kényeztetni, csipkedni és úgy kimázolni, hogy holmi blackpooli
transzvesztitára emlékeztessek – sorolja, és közben Ellie felé
fordul erőltetett mosollyal.
– Hülye tehén − mormog Ellie, amint Dominika
hallótávolságon kívülre ér. Egyre csak az jár a fejemben, hogy
Ellie valószínűleg az őrületbe kergette Dominikát azzal, hogy
szerette volna kisminkelni. − Csak annyit mondtam, hogy jól
nézne ki egy kicsit pirosabb arccal. Olyan sápadt.
– Természetesen szép. Néha a kevesebb több − mondom,
elnézve Ellie megvastagított szemöldökét és színpadias
műszempilláját. Talán egy jó sminktanfolyamon megtanulná.
– Nem érdekes. Akkor is, szerintem kéne neki egy kis
smink. Szép, kék szeme van.
Ellie elsiet, hogy takarítson a konyhában, én pedig
mosolygok a lelkesedésén.
Felmegyek az egyik üres vendégszobába, szemügyre
veszem a berendezést és a modern, könnyűfa ágykeretet,
amely tökéletes ellentéte a varennai villa súlyos
ágykereteinek. Ösztönösen megigazítom a párnát, amikor
belép Dominika.
– Szóval nem elégedett a munkámmal? − tréfálkozik.
– Tudja, hogy elégedett vagyok, Dominika, inkább csak
lefoglalom magam. Bejelentkeztek mára ebbe a szobába?
Rájövök, hogy meg sem néztem a foglalásokat.
– Igen, egy pár hivatalos a túloldali szállodában este
rendezendő lakodalomba. Hogy tetszett Olaszország?
Korábban jött haza, úgy látom.
– Bonyolult. Nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy
elképzeltem. De Olaszország gyönyörű.
Nem szándékozom Hannah-n kívül senkinek többet
mondani, hiszen magam sem tudom, mi a helyzet, és
Dominika nem is erőlteti. Már ismét odalenn vagyok, amikor
megjön apu.
– Szia, kincsem! – üdvözöl, és megölel.
Az arcszeszének az illata ismerős és vigasztaló.
 – Ma nem dolgozol? − kérdezem, mert látom, hogy csak
egy óra múlt.
– Ebédszünetet tartok. Látni akartam, hogy vagy − mondja
aggodalmas arccal. − Sétálunk egyet?
– Az jó lesz, apu, kösz. Csak veszem a kabátom.
Amint kilépünk, megtapasztalom, hogy milyen hideg van
januárban, mert jeges szél vág az arcomba.
– Nem tudom, hogy bírod kinn a vízen ebben az időben
egész nap. − Még mélyebben zsebre dugom a kezem.
– Ennyi év alatt az ember hozzászokik. Már szinte nem is
érzem a hideget. – válaszol apu, és megvonja a vállát.
Ahhoz a padhoz sétálunk, amelyik az Ullswater tóra néz, és
leülünk.
– Hannah elmesélte, hogy mi történt. Tényleg nem
beszéltél Fabióval arról, hogy a húga állítása szerint összejött
a volt barátnőjével?
– Mit lehet erről beszélni? Minden percet vele töltöttem, és
egyszer sem említette, hogy találkozik a volt barátnőjével.
Bármi a helyzet, hogyan bízhatnék meg egy olyan férfiban, aki
ennyire titkolózik?
– De hogy tudod meg az igazat, ha nem beszélsz vele? Ez
nem rád vall, Gina. Általában nem ítélkezel anélkül, hogy
tisztességesen meghallgatnád az embert.
Nagyot sóhajtok.
– Tudom, hogy igazad van, apu. Majd beszélek vele. Már
ha ő beszélni akar velem. Nem vettem tudomást a hívásairól
és az sms-eiről.
– Persze hogy akar veled beszélni, kincsem. Csak ad egy
kis időt, esze ágában sincs kiengedni a markából egy ilyen
menő csajt.
Egy ideig még beszélgetünk, aztán mindenki megy a maga
dolgára. Én vissza a vendégházba, apu a gőzösre, hogy
folytassa a munkát a tavon. Éppen befordulok a sarkon,
amikor fehér furgon húz mellém, és Paul Barlow dugja ki a
fejét a kormány mögül.
– Hahó, Gina, hogy s mint?
Meglepetten látom, hogy Daphne ül az anyósülésen.
 – Szia, Paul, szia, Daphne! Látom, megvetted a furgont,
Paul, úgy tudtam, spórolsz rá.
– Képzeld el, szép summát nyertem az ír lottón. Négy
számom jött be, így meg tudtam venni belőle ezt a szépséget.
Egy üzembe megyek Penrithbe, onnan kell elszállítanom
három ajtót Bradfordba.
Daphne áthajol Paul előtt, hogy közelebb legyen hozzám.
– Szia, Gina! Azért megyek, mert azt hallottam, az egyik
régi malomban nyílt egy remek kelmebolt. Újabban megint
nekiálltam ruhát varrni. Elfelejtettem, hogy mennyire élvezem.
– Nagyszerű, Daphne. És tényleg örülök, hogy megvan a
furgonod, Paul.
A legkevésbé sincs kedvem beszélgetni, azért örülök,
amikor közlik, hogy továbbmennek.
– Mennünk kell, Gina, viszlát! 
– Hamarosan beszélünk, Gina − mondja Daphne, aztán
eltűnnek a sarkon.
Már majdnem a vendégháznál járok, amikor kék Peugeot
áll meg mellettem, és anyu száll ki belőle. Úgy látszik, ma
mindenkinek meg kell jelennie.
– Szia, Gina, hogy vagy? − kérdezi, miközben felém tart.
– Szia, anyu, jól, kösz! Mit keresel itt?
– Meg akarom kérdezni, hogy tudok-e segíteni. És
tulajdonképpen azért jöttem, hogy lássam, rendben vagy-e.
Hannah mondta, hogy megszakítottad az olaszországi
vakációdat. Akarsz beszélni róla? Kocsikázzunk egyet?
Magam is csodálkozom, de elfogadom a meghívást, úgy
érzem, jó lenne autózni egyet, talán odafenn a dombokon.
Most nincs kedvem visszamenni a vendégházba.
– Persze – vágom rá. − Miért ne?
Egy kanyargós úton haladunk, amíg elérünk az Aira Force
nevű gyönyörű helyre. Egy kicsit mászni kell a csúcsig, és a
séta üdítő, ahogy szépséges vízesések és látványos erdők
mellett lépkedünk. Anyám meglehetősen fitt a korához képest,
változatlanul karcsú és erős. Amikor Hannah-val még kicsik
voltunk, mérföldeket gyalogolt velünk, búvóhelyeket
építettünk, tüzet raktunk az erdőben. Olyan szórakoztató volt
vele, hogy azt hiszem, ez még jobban megnehezítette
számunkra a dolgot, amikor eltűnt az életünkből. Bár már
felnőttek voltunk, ahogy korábban rámutatott, mégis hatalmas
lyukat hagyott hátra az életünkben.
– Mit szólsz ehhez a kilátáshoz? − kérdezi anyu, miközben
lenézünk a völgybe.
– Gyönyörű, de hideg van – mondom, és szorosabbra
húzom a kabátom.
– Jót tesz neked. Friss hegyi levegő. Nincs ennél jobb.
Szóval mi történt az olasz pasassal? − kérdezi tárgyilagosan,
és közben rágyújt.
Önkéntelenül arra gondolok, hogy ez nem helyes, mert
cigarettafüsttel szennyezi a friss hegyi levegőt.
– Hát, úgy fest, találkozgat a volt barátnőjével −
válaszolom, és még mindig alig hiszem el a szavakat, amiket
kiejtek.
– És mit mondott erről?
– Nem tudom, mert nem beszéltem vele. És mielőtt
kioktatnál, meg kellett értenem. Tudom, hogy igaz, mert láttam
őket együtt. Ráadásul a húga közölte, hogy a békülésük
útjában állok.
– Tényleg? − kérdezi anyu, és nagyot szippant. − Arra nem
gondoltál, hogy talán nem a teljes történetet adja elő?
– Miért tette volna?
– Talán el akart tüntetni téged. Hannah mesélte, hogy Fabio
modernizálni szeretné a szállót. Talán a hugica azt gondolta,
valahogy ki akarod túrni az örökségéből. Talán jóban van a
volt barátnővel. Ki tudja? Sosem derül ki, ha nem beszélsz a
pasassal, igaz?
– Nem tudom, anyu. Csak azt tudom, hogy a saját
szememmel láttam őket.
– És mit láttál?
– Együtt mosolyogtak. Aztán nagy öleléssel búcsúztak.
– Nos, bármi volt, sosem fogod megtudni, ha nem beszélsz
Fabióval. Hát légy olyan kedves!
– Majd később. Bár biztosan elrontottam mindent azzal,
hogy hazajöttem − sóhajtok.
– Rendbe fog jönni, ha úgy rendeltetett. – Közelebb lép, és
váratlanul megölel. − Tudom, hogy az utóbbi években nem
voltam itt neked, Gina, de most itt vagyok. Ha akarod.
Percekig lógok anyu nyakában, és halkan sírni kezdek.
– Ugyan már, Gina, téged ennél keményebb fából faragtak.
Tudom, hogy fáj, de legalább újra hajlandó voltál megnyitni
valakinek a szíved. Ahhoz valódi bátorság kell.
Nincs nagyobb bölcsesség az anyai bölcsességnél,
gondolom, miközben lefelé tartunk a köves ösvényen. Anyu
más megvilágításba helyezte az egészet. Arra egyáltalán nem
gondoltam, hogy Sofia valamiféle fenyegetést lát bennem.
Meg kell tudnom az igazságot erről az egészről, jövök rá, és
ez egyetlen módon lehetséges. Beszélnem kell Fabióval.
 Negyvennegyedik fejezet
 
Este hét óra, Greg és Hannah elmennek vacsorázni a Fekete
Bikába.
– Van kedved velünk jönni, Gina? − kérdezi Hannah.
– Nem, kösz, akad tennivalóm. És valakivel beszélnem kell.
Odajön hozzám, és hosszan magához ölel.
– Sok szerencsét!
– Köszi. Majd beszélünk.
Fekszem az ágyamon, és töröm a fejem, mi a csudát fogok
mondani, mielőtt hívom Fabio számát. A haragom elpárolgott,
amikor elmenekültem a villából, szinte megbénultam a sokktól,
most inkább egy dráma hősnőjének érzem magam. Nagy
lélegzetet veszek, beütöm a számot, de hangposta veszi fel.
– Szia, Gina vagyok! Sajnálom, hogy nem viszonoztam a
hívásaidat. Kérlek, jelentkezz, amikor tudsz!
Most már csak annyit tehetek, hogy várok, így
bekapcsolom a televíziót, és a képernyőn éppen utazási
műsor megy Olaszországról. Csatornát váltok, itt Alan
Titchmarsh átalakítja a kertet. Tökéletes.
Kimerült vagyok, pedig délelőtt sokáig aludtam, és
kisvártatva alig tudom nyitva tartani a szemem, elringat a
televízió megnyugtató zümmögése. Még csak tíz múlt, amikor
arra ébredek, hogy ököllel verik az ajtót. 
Riadtan odasietek, és kinézek a kémlelőnyíláson.
Amint kinyitom az ajtót, szemtől szemben találom magam
Fabióval.
– Fabio! Mit keresel itt?
Úgy fest, mint aki nem aludt, karika sötétlik a kék szeme
alatt.
– Mit gondolsz, miért vagyok itt? El kell magyaráznom a
dolgokat, Gina.
Nagyot sóhajtok, aztán beinvitálom, és kiveszek egy üveg
whiskyt a konyhaszekrényből. Azt hiszem, szükségünk lesz
rá.
– Italt?
Bólint, és a nagy kerevethez megyünk, ahol töltök
mindkettőnknek.
– Mondd! Hallgatlak − biztatom, és jót kortyolok a
megnyugtató folyadékból, élvezem, ahogy átmelegít.
– Nem is tudom, hol kezdjem − mondja Fabio, és a sötét
hajába túr.
– Kezdheted ott, hogy igaz-e. A volt barátnőddel volt
találkozód? – kérdezem a szemébe nézve.
– Gyakorlatilag igen − válaszolja halkan.
– Ez mi a csudát jelent? – faggatom tovább, és
összefacsarodik a szívem.
– Igaz, hogy a közelmúltban találkoztam Lucinával.
A név döfés a szívembe.
– Én intézem a pénzügyeit − folytatja. − Van egy nagy
üzlete Comóban, én vagyok a könyvelője. Évek óta csinálom,
azóta is, hogy szakítottunk.
– Vele volt üzleti találkozód?
– Igen. Ha jól emlékszem, azt mondtam neked, hogy üzleti
ügyben találkozom valakivel. Sajnálom, Gina, nem akartam,
hogy bármit is belegondolj, ennyi az egész.
– De láttalak titeket a vendéglő előtt − sziszegem. −
Nagyon bensőségesen viselkedtetek, ha jól emlékszem,
ölelkeztetek.
– Azért hoztam össze a találkozót, hogy megmondjam, jobb
lesz, ha átadja a könyvelését másnak. Mindent elmeséltem
rólad. Örül, hogy újra szerelmes vagyok – magyarázza, és
fürkészőn a szemembe néz.
Tényleg azt mondta, hogy szerelmes?
– Nemrégiben őt is eljegyezték. Amit láttál, csak egy baráti
búcsúölelés volt. Valószínűleg soha többé nem találkozunk.
– Valószínűleg?
– Igen, hacsak össze nem futunk az utcán, ahol köszönünk
egymásnak. De kétlem. A víz túloldalán, Menaggióban lakik.
Sosem voltam féltékeny típus, így hát meglep, hogy
irigységet érzek, amikor elképzelem kettejüket együtt.
 – De a húgod azt mondta, a kisasszony szakított valakivel,
és ismét téged vett célba. Azt mondta, idézem, „az útjában
állok” annak, hogy ismét egymásra találjatok.
– Gina, ez nem igaz! Hinned kell nekem! Veled látom a
jövőmet, senki mással.
Mélyeket lélegzem, hogy elűzzem a testemből a negatív
érzéseket, amikor felfogom, mit is mondott Fabio.
– Azt mondtad neki, hogy szerelmes vagy? – szegezem
neki a kérdést, miközben a szemébe nézek. 
Nagyot kortyol a whiskyből, majd leteszi a poharat.
– Hát persze. Szeretlek, Gina. Ezt sokkal romantikusabb
körülmények között szerettem volna elmondani neked, de
most nem számít − mondja, megragadja a kezem, és a
tekintetemet keresi.
A szavai megdobogtatják a szívem, de még valamit
tisztáznom kell.
– Akkor a húgod miért akarta, hogy eltűnjek?
– Engem próbált védeni. Igen, nagyon fájt, amikor Lucina
szakított velem két éve. Szerintem Sofia nem akarta, hogy
újra átéljem ezt a fájdalmat. Ráadásul azt is hihette, hogy
aranyásó lány vagy, és a szálló érdekel.
Két éve. Úgy látszik, Fabio ugyanakkor esett át a maga
fájdalmán, amikor én.
– Átkozottul sok feltevése volt.
– Tudom, és sajnálja, hogy bekavart. Hinned kell nekem!
Régen túl vagyok már a Lucina iránti szerelmen. Gondolod,
hogy ilyen gyorsan beléd zúgtam volna, ha ez nem igaz?
Nyomban elakadt a lélegzetem, amint megláttalak. 
Egyszeriben megsajnálom. Igen, buta volt, hogy nem
beszélt velem Lucináról, de talán én meg túlreagáltam. És
nem azt mondta az imént, hogy szeret?
Átölelem, mire hevesen magához szorít.
– Gina − pihegi −, kérlek, bocsáss meg nekem! Sajnálom,
már azt hittem, hogy végleg elveszítettelek.
– Egyszerre csak egy gondot tudjunk le, a többi várhat −
mondom, és úgy ölelem, mintha sosem akarnám elengedni.
Greg Hannah-val lesz a toldaléképületben, így Fabiót a
főépületbe viszem, ahol van egy üres szoba. Sms-t küldök
Hannah-nak, hogy megérkezett Fabio, és négyszemközt kell
beszélnünk.
Nyomban válaszol.
 
Jól vagy?
 
Megírom, hogy remekül, ő pedig azt kéri, üzenjek, ha bármire
szükségem volna. Úgy érzem, mintha az utóbbi időben
Hannah a nővérem, nem a húgom lenne, mert állandóan
vigyáz rám.
Fabióval hajnalig fennmaradunk, mindent megbeszélünk.
Végül ágyba bújunk, átölelve egymást. Egymás karjában
alszunk el, a megbocsátás és az új kezdet gondolataival.
 Negyvenötödik fejezet
 
Másnap kilenc tájban ébredek, és amikor lemegyek, már
javában zajlik a reggeli. Elfelejtettem beállítani az ébresztőt,
és kicsit mérges vagyok magamra.
– Jó reggelt, Gina! − mondja Hannah. − Nálad minden
rendben?
– Igen, és nagyon szégyellem, hogy nem vettem részt a
reggeliztetésben. De most itt vagyok, ha bármit kell csinálni. 
– Nyugi, itt van apu, no meg Greg és Ellie. Több mint
elegendő négy hálószoba rendbe tevéséhez. Ötéhez,
beleszámítva téged és Fabiót, de csinálhatsz magatoknak
reggelit. − Kacsint. − Ja, és Gina, itt leszel tizenkettő körül?
Anyu is itt lesz. 
– Valami izgalmas készül? Micsoda?
– Légy itt, és megtudod! − vigyorog.
Felviszek a szobába kávét, croissant-okat és narancslét,
Fabio éppen kilép a zuhanyozóból. Felfrissült a nyugodt
éjszakai álom után.
A tálcát az ablaknál álló asztalra teszem, ahonnan látni a
dombokat, és kávét töltök.
– Köszönöm, Gina. − Fabio mosolyogva issza a kávét.
– És most? − kérdezem.
– A villa berendezése elkészült, egy-két nap múlva
visszamegyek Milánóba. Találkoznom kell egy ügyféllel, aztán
ellenőriznem, hogy minden készen áll-e a szálló
újranyitásához.
– A húgod még a villában van?
– Nem, nem sokkal azután eltűnt, hogy hazaérkeztem,
amikor te eljöttél, visszament a milánói lakásába. Nagyot
balhéztunk. Aztán kibékültünk, mert azt hiszem, a szíve
mélyén a legjobbat akarta nekem.
Áthajolok az asztalka fölött, és megfogom Fabio kezét.
 – Tizenkettőkor odalenn kell lennünk, mert Hannah
mondani akar nekünk valamit. Sétálhatunk egyet, de
maradhatsz itt is, olvashatsz újságot.
– Szívesen sétálok egyet. De nem a dombokon, mert nincs
megfelelő lábbelim. − Lemosolyog a hasított bőr
papucscipőjére.
– Ne félj, túlságosan hideg van hegymászáshoz, nem
leszünk sokáig odakinn.
Tizenegy múlt, amikor kifelé indulunk a faluból, el a
templom előtt, lefelé egy kanyargós ösvényen, amely egy
tisztáshoz vezet. Elmegy mellettünk két turista vastag
dzsekiben, kötött sapkában, „Jó reggelt!” – köszönnek.
Mindkettőnek jókora hátizsákja van, az arcuk derűs,
szemlátomást nem zavarja őket a hideg.
A rövid körséta után elmegyünk a szálloda előtt, Katy
éppen kifelé jön a behajtón.
– Gina! − Odasiet hozzám, és megölel. − Szia, Fabio!
Hmm, nem a Comói-tónál kellene inkább sétálnotok az
Ullswater helyett? − kérdezi kicsit zavartan.
– Hosszú história. Haza kellett jönnöm néhány napra −
mondom, mert úgy érzem, nem kell belemenni a részletekbe.
− Ma mindenképpen hívni akartalak. Ügyes vagy, hogy
megszerezted azt az állást a hajón. Biztos izgatott vagy.
– Jaj, alig várom! Úgy érzem, tényleg eljött a változás ideje.
Majd később találkozunk, gyerekek. Csak kiugrottam, hogy
vegyek Valnél egy csomag cigit. Mocskos szokás, tudom, de
éppen leszokóban vagyok a piáról. Nem mondok le
mindkettőről, mert akkor elmehetek apácának. − Hátravetett
fejjel nevet.
Hiányozni fog Katy, amikor majd a Földközi-tengeren vagy
valamelyik óceánon hajókázik. Szeretek dumálni vele,
szeretem vele a kis kávézásokat, a mulatságos történeteit,
amelyekből sok van. Biztos vagyok benne, hogy a
szállodában is nagyon hiányozni fog.
Már a vendégháznál járunk, amikor látom, hogy a
Traveller’s Innből kijön Jean egy szelektív kukával. Integet.
– Szia, kedves, hogy vagy?
– Jól, Jean, és te?
 – Tűrhetően, kedves. Éppen egy spanyol tapasos menün
töröm a fejem a jövő hét valamelyik estéjére. Mit szólsz
hozzá? Ted szerint elszabadultam, azt sem tudja, mivel állok
elő legközelebb. Pedig csak a tanítási szünetben fordul elő
ilyesmi, amikor itt vannak a turisták − magyarázza.
– Talán Fabio tud adni hozzá pár ötletet − fordulok
Fabióhoz. − Bár azt fogja mondani, az olasz antipasto jobb.
– Szeretem a spanyol tapast. Különben a tapas ötlete
Olaszországból származik.
– Csak kitaláltad.
– Talán – ismeri el mosolyogva.
– Lehet, hogy este beugrunk egy italra, Jean − ígérem,
aztán megyünk tovább a vendégház felé.
Amikor beérünk a társalgóba, családtagok, beleértve anyut
és aput, valamint barátok gyülekezetét találjuk ott. Az asztalon
több palack pezsgő, egy asztalkán pezsgőspoharak.
Greg megköszörüli a torkát, és beszélni kezd.
– Köszöntök mindenkit, és köszönöm, hogy itt vannak. Úgy
véltem, most, hogy itthon vagy, Gina, eljött az ideje, hogy
megosszak egy jó hírt. Nos, legalábbis remélem, hogy jó hír. −
Greg letérdel Hannah elé, kinyit egy kék bársonydobozkát,
megcsillan egy egyköves gyűrű. − Hannah, tudom, hogy
csupán néhány hónapja ismerlek, de azt is, hogy veled
szeretném leélni az életem. Hozzám jössz feleségül?
Hannah a szájához kapja a kezét.
– Micsoda? Azt hittem, az előléptetésed ünnepeljük! Greg
lett a gyár vezérigazgatója.
– Hát, azt is ünnepelhetjük − nevet Greg. − És válaszolsz a
kérdésemre?
– Igen, persze hogy hozzád megyek! − Hannah Greg
nyakába ugrik, farmerbe bújtatott lábával átkarolja a derekát.
Mindenki tapsol és ujjong, nekem váratlanul egy könnycsepp
gördül le az arcomon.
– Gratulálok! – mondom, és megölelem Greget és Hannah-
t. − Örülök mindkettőtöknek.
Fabio odalép, megszorítja Greg kezét, puszit ad Hannah
mindkét orcájára. 
 Apu tósztot mond, miközben mindenki kap egy pohár
pezsgőt.
– Gregnek és Hannah-nak egy életre szóló boldogságot
kívánok egymással. A rövid idő alatt, amióta ismerem, látom,
hogy Greg derék fiatalember. De ami még fontosabb, árad
belőle a szeretet Hannah iránt. Különleges dolog, amikor az
ember rátalál élete szerelmére − mondja, és észreveszem,
hogy oldalra sandít, anyura, akinek könnyes a szeme. −
Gregre és Hannah-ra! – teszi hozzá apu.
– Gregre és Hannah-ra! − visszhangozza mindenki a
szobában.
Az emberek felállnak, beszélgetnek, és Ellie odalép
Hannah-hoz, amikor az éppen készül kimenni a konyhába.
– Hannah, kérhetek valamit? − kérdezi kicsit idegesen.
– Persze, Ellie, mi az?
– Tudod, csak felmerült bennem. Sminkelhetlek én az
esküvőre?
 Negyvenhatodik fejezet
 
Katy nyakon csíp, amikor készül távozni a rögtönzött
eljegyzési buliról.
– Rendeznünk kell egy búcsúestet, mielőtt elmegyek a
hajóra − mondja. − Hétfőn kezdem az egyhetes tanfolyamot
Manchesterben, utána tudom meg, hogy melyik hajón lesz az
első utam. Egy lánybuli a La Trattoriában szerinted jó lenne?
Tudom, hogy a szálloda tervez egy kis búcsúünnepséget, de
szeretnék valami bensőségesebbet a legjobb barátaimmal.
– Szerintem tökéletes. − Gyengéden megszorítom a karját.
− Jobb helyet el sem tudok képzelni a búcsúztatásodra. Jut
eszembe, itthon leszel a hétvégén? Jean spanyol estet
szervez a Traveller’snél, rodeóbikát bérel, meg minden.
– Tényleg? Nem hiszem, hogy valaha is meglovagoltam
ennyire vad jószágot, de valószínűleg közel jártam hozzá −
nevet. − Igen, péntek este hazajövök Azt hiszem, jó muri lesz.
Viszlát, Gina! Úgy örülök Hannah-nak és Gregnek! –
lelkendezik elmenőben.
Odajön anyu, újratölti az üres poharam, és Fabiót is kínálja.
Bár nem felejtettem el, milyen fájdalmat okozott apunak, ha
mindenki más megbocsátott neki, ideje, hogy én is
megpróbáljam.
– Anyu, bemutatom Fabiót − kezdem.
– Örvendek − mondja mosolyogva anyu. − Remélem, jól
bánik a lányommal.
– Ez lesz az életem célja – ígéri Fabio, és szerelmes
pillantást vet rám.
A gyomromban ismét röpködnek a pillangók.
– Ezt örömmel hallom. Nincs széles e világon jobb fogás,
mint Gina. − Anyu puszit nyom az arcomra. − Jobb
lánygyereket anya el sem képzelhet. 
Ledöbbenek. Nem emlékszem, hogy anyu bármikor nyíltan
kimutatta volna a szeretetét. Szemlátomást az idő
megszelídítette. Látom, hogy apu felénk indul a sarokból,
szeretettel mosolyogva.
– Szóval éppen most mondtam Gregnek, hogy este
mindannyian a Fekete Bikában vacsorázzunk. Én fizetem. Jó
lenne egy kicsit jobban megismernem magát, fiatalember –
szól oda Fabiónak és megrázza a kezet.
– Kedves ötlet, Don − állapítja meg mosolyogva anyu. 
Greg szülei − a hatvanas évei vége felé járó, ősz hajú
házaspár − itt vannak a vendégek között, az éjszakát az egyik
vendégszobában töltik. Apu őket is meghívta a vacsorára. 
A vendégek közt van Daphne is, magával hozta Paul
Barlow-t. Daphne szinte ragyog, és gyanítom, ehhez némi
köze van a Paullal való „bimbózó” barátságának.
– Hé, srácok! − szól oda Daphne, amikor indulni készülnek
Paullal. − Átugrunk Penrithbe ajándékot és képeslapot venni
Hannah-nak. Nektek kell onnan valami?
– Nem, kösz, Daphne. Köszönöm, hogy eljöttetek. Igazán
jól nézel ki. Tetszik a ruhád − dicsérem meg a klasszikus
stílusú, tarka virágos, fekete ruhát.
– Én varrtam – árulja el, és megpördül.
– Ügyes, ugye? − kérdezi büszkén Paul.
– Nagyon. Már tudom, kihez forduljak, ha egyedi ruhát
szeretnék.
– Jaj, Gina, olyan szívesen varrnék neked!
– Örülök neked, Daphne. Stella McCartney felkötheti, igaz?
Val tart felénk egy pohár pezsgővel a kezében.
– Szia, Val! Azt hiszem, hagytál még a cherry brandyből
múltkor. Az egyik konyhaszekrényben van.
– Kösz, nem, maradok a pezsgőnél. Egy darabig
hanyagolom a cherry brandyt. Másnap reggel fájt a fejem. Alig
tudtam idejében felkelni, hogy kinyissam a boltot – vallja be
kuncogva.
Nevetve végignézek a teremben a barátaimon, és
izgatottságot érzek. És el sem tudom hinni, hogy Fabio az
imént találkozott anyámmal.
 Negyvenhetedik fejezet
 
Fabióval beugrunk a Traveller’s Innbe egy órával azelőtt, hogy
az eljegyzési vacsora kezdődik a Fekete Bikában. 
– Biztos, hogy spanyol tapast szeretne? − kérdezi Fabio
Jeantől, aki kék bársonymelegítőt visel, szőke haja kontyban a
feje búbján.
– Miért ne? Az emberek imádják Spanyolországot. Sangría
is lesz a bárban. Talán még egy rodeóbika is lesz odakinn.
Lehet majd fogadni, ki marad fenn a legtovább rajta. A pénz
jótékonyságra mehetne.
– Ha jól sejtem, rád nem lehet majd fogadni? − kérdezem
Fabiót.
– Jaj, nem. Nagy kár, hogy nem lehetek itt! − A homlokára
teszi a kezét, és Jeanre kacsint. − Pedig annyira szerettem
volna kipróbálni!
– Na, persze − nevetek. 
– Pár pohár sangría után talán meg is tettem volna. Kár,
hogy sosem tudjuk meg – közli vigyorogva. 
– Ez az! Folyik majd a sangría, és az emberek sorban
állnak, hogy felülhessenek a bikára. Jó néha kirúgni a hámból,
nem igaz? − tervezget Jean. − Szóval, főételnek paellára
gondoltam, aztán lenne olajbogyó, húsgombócok, ilyesmi. Egy
malagai nyaraláson ettem a legfinomabb chorizós fehérbabot,
megpróbálkozom vele.
– Csodásan hangzik. Szerintem nincs szükséged a
segítségünkre, Jean, úgy látom, mindenre gondoltál –
állapítom meg.
– Nagyszerű. Csak hallani szerettem volna a
véleményeteket. Akkor rendben. Érezzétek jól magatokat a
Fekete Bikában, adjátok át a gratulációmat Hannah-nak.
Holnap írok neki egy lapot.
Átmegyünk a pubba, ahol már ott van mindenki pezsgő
hangulatban, nevetgélnek és iszogatnak. Apu odaint minket
az asztalához.
Fura Fabióval menni oda, mert eddig minden családi
eseményen vagy egyedül voltam, vagy Adammel.
Apu már felállt, megölel, aztán megöleli Fabiót is,
megpaskolja a hátát.
– Helyes, rendeljünk italt! − veszi át az irányítást apu.
Jó látni a szemében a régi csillogást, és egy pillanatra
ellágyulok az érzelmektől.
Leülünk Fabióval, megnézzük az étlapot, mert nemrégiben
változott. Az éttermet is átalakították kissé, most egyszerű,
zöld függöny és üléshuzat van a régi kockás helyett. A
kandalló fölötti szarvasbikafej helyére jókora tükör került
bonyolult mintázatú aranyozott keretben. Őszintén szólva,
nekem jobban tetszett a szarvas.
Miután újabb italok érkeztek, és megrendeltük az ételt,
beszámolok a vendégeknek arról, hogy Jean spanyol estet
tervez a következő hétvégére.
– Jó ötlet − mondja Greg. − Szívesen eszem spanyol
tapast. Egyszer felültem egy rodeóbikára egy kanmurin
Newcastle-ban. Eléggé jól ment. A vőlegénynek nem annyira.
Leesett, és kitörött a két elülső foga két nappal az esküvő
előtt. A menyasszony kis híján lemondta az egészet.
Mindenki nevet.
– Ezt megjegyeztem. Rodeóbika közelébe sem mész! −
mondja Hannah, aki csodálatosan fest testre simuló vérvörös
ruhájában, amelynek a színével megegyezik a rúzsa
árnyalata.
– Ünneprontó! − nevet rá Greg.
– Jól van – szólal meg apu. − Kérhetek egy kis figyelmet?
Minthogy örömteli hírt ünneplünk, szeretnék én is bejelenteni
valamit. Az utóbbi hetekben ismét jó viszonyba kerültünk
Juliával. No és az a helyzet − keresi a megfelelő szavakat −,
hogy megpróbáljuk még egyszer.
Hannah felugrik, összecsapja a kezét, apu pedig rám néz,
mert nem tudja, hogyan fogok reagálni. Akaratom ellenére a
szám sarka felfelé görbül, halvány mosoly jelenik meg az
arcomon.
 Felállok, és odaszaladok, hogy megöleljem anyut és aput.
Hannah is csatlakozik hozzánk, és pár percig nincs más a
teremben, csak mi négyen, akik ismét egymásra találtunk.
Hallom, ahogy a többiek éljeneznek, koccintanak, lehunyom a
szemem, kiélvezem ennek a csodás estének minden
pillanatát. Néha hagyni kell csupán, hogy a dolgok maguktól
megtörténjenek, gondolom, amikor Fabióra pillantok, aki
szerelmesen rám mosolyog.
 Negyvennyolcadik fejezet
 
Másnap reggel van, és Fabio este tízre foglalt helyet a
repülőre, így ma még egy kicsit együtt lehetünk. Nem akarom,
hogy elutazzon, de ellenőriznie kell a szálló állapotát, és el kell
beszélgetnie a lehetséges konyhafőnökjelöltekkel.
Amikor reggeli után online vásároltam, találtam a
Grouponon egy sminktanfolyamot, amely bizonyítványt is ad,
hát megvettem Ellie-nek. Ötórás mesterkurzus, a végén
sminkecseteket is adnak. Ötven fontért állítólag hetvenöt
százalék a megtakarítás, legalábbis ezt állítják. Alig várom,
hogy elmondjam Ellie-nek, ezért sms-t küldök neki, hogy
ugorjon be egy percre, ha tud.
Miután végeztünk a reggeliztetéssel, és Ellie bejött, én meg
beszámoltam neki a tanfolyamról (sikoltozott örömében, és
agyba-főbe ölelgetett), megkérdezem Fabiót, hogy
elmennénk-e később Grasmere-be, a Forest Side-ba.
Romantikus, Viktória korabeli kúria, díjnyertes étteremmel.
Amit Fabio nem tud, hogy én már odatelefonáltam, és asztalt
rendeltem egy órára.
Meg szeretném mutatni neki, hogy milyen vonzón állították
helyre a szállodát és az éttermet. Újrafestették és gyönyörűen
felújították a fogadórészt az eredeti kandallókkal, de a
csúcspont az étterem. A hozzá kapcsolódó, kőből készült
terasz úszik a fényben, nyári estéken tökéletes.
Gurulunk a kanyargós vidéki utakon, majd megállunk az
impozáns szürke kőépület, a Forest Side előtt.
Amint belépünk a hidegről az épületbe, nyomban
megérzem az előcsarnokbeli kandallóban lobogó tűz
forróságát. Mosolygó fiatal nő üdvözöl minket az étteremben.
A helyiség bútorai mézszínű fából készültek, az asztalokat az
épület eredeti padlódeszkáiból rakták össze. Fény árad be a
látványos ablakokon, a háttérben látszanak a dombok, rajtuk a
legelésző Herdwick-juhok. Kortárs bronzlámpa lóg a
mennyezetről, otthonos, egyben rusztikus hangulatot
árasztva.
– Hűha! Remélem, hogy az étel is olyan jó, mint a
berendezés − mondja Fabio, miközben leveszi és a szék
támlájára akasztja a kabátját egy ablaknál álló asztalnál.
– Biztos vagyok benne. Díjnyertes séf dolgozik itt.
– Csak nem Gordon Ramsay? – kérdezi mosolyogva Fabio.
– Nem, de szerintem ugyanolyan jó.
Italt rendelünk, én vizet, Fabio Lakeland sört, mert valóban
ízlik neki a helyi főzésű sör. Mindketten a lehető legfinomabb,
dombvidéken legeltetett, szaftos és puha bárányt eszünk házi
zöldségekkel és krémes, gazdag dauphinoise burgonyával. Én
pompás crème brűlée-vel fejezem be, Fabio helyi sajttállal.
– Kitűnő volt – jelenti ki Fabio, és nagyot fújva dől hátra. −
Azt hiszem, eleget ettem, hogy kitartson addig, amíg holnap
hazaérek.
– Talán sétálhatnánk egyet. Szeretnék mutatni neked
valamit.
Rendezzük a számlát, és miután engedélyt kértünk,
kimegyünk megtekinteni a fallal kerített, Viktória korabeli
kertet.
Gyümölcsfákkal és nyírott sövénnyel szegélyezett
gyalogutak vannak. Az emelt ágyásokban mindenféle
zöldfűszert és zöldséget termelnek, amelyeket felhasznál az
étterem konyhája.
– Ez bámulatos! − áradozik Fabio, ahogy járjuk a kertet,
belélegezzük a zöldfűszerek, többek között a rozmaring és a
menta illatát.
Fabio letép egy bazsalikomlevelet, elmorzsolja az ujjai közt,
majd megszagolja.
– Az otthonomra emlékeztet – teszi hozzá mosolyogva.
– Azt hiszem, nem szabad a növényekhez nyúlni.
Valószínűleg kamerával figyelik a kertet − figyelmeztetem
szelíden. − El tudsz hasonlót képzelni, ha tényleg éttermet
nyitsz a villában? Elegendő hely van a kertben, hogy ilyesmit
hozz létre.
– Jó ötlet. Az olasz éghajlaton teremnek a világ legjobb
zöldségei.
 – Természetesen − felelem mosolyogva.
– Nagymama termelt paradicsomot és bazsalikomot,
vannak olajfáink, de ez… − pillant végig a kerten Fabio −, ez
hihetetlen.
– Érdemes elgondolkodni rajta − tanácsolom.
– Mindig meglepsz valamivel, amin érdemes elgondolkodni,
Gina. − Magához húz, és hosszan megcsókol. – Állandóan
uralod a gondolataimat.
Fél négy után indulunk vissza Glenriddingbe, hogy még
néhány órát együtt tölthessünk, mielőtt Fabio indul a
repülőtérre.
Tudom, hogy hiányozni fog, miután elmegy, és fogalmam
sincs, mikor találkozunk ismét. A vendégház tele lesz a jövő
héten, és Fabiónál is vannak foglalások a villában, bár nála
személyzet van, akik ellátják a vendégeket.
A párás nap előbújik a felhők mögül, és mire a
vendégházhoz érünk, az évszakhoz nem illően kék az ég, és
ragyog a nap.
– Az angol időjárás megbolondult. Ez a napsütés egész
meleg − mondom Fabiónak, amint kinyitom a toldalékház
ajtaját. Kávét főzök, hogy kivigyük a kis kertbe. − Használjuk
ki a napsütést!
– Jobban is eltölthetném az utolsó néhány órámat veled –
incselkedik Fabio, miközben magához húz, és az ujjai
végigfutnak a hátamon. − A kávé megvár.
Bevezet a hálószobába.  
A tetőablakon beragyog a nap, megvilágítja a szobát, bár
az üvegajtón behúzom a függönyt. Sietve és izgatottan
szeretkezünk, mert egyikünk sem tudja, mikor találkozunk
újra.
Aztán Fabio felkönyököl, és mosolyogva néz rám.
– Bárcsak ne kellene hazautaznom, de minél előbb
beindítom a villát, annál jobb! Folytatnunk kell az életünket −
mondja, majd homlokon csókol, és indul zuhanyozni. −
Szeretlek.
Követem a tekintetemmel, miközben ismételgetem ezt az
egy szót a fejemben, és csodás elégedettséget érzek.
 Próbálom leküzdeni enyhe aggodalmam, amikor arra
gondolok, hogy Fabio Olaszországba utazik, de tudom, hogy
bíznom kell benne. Nem könnyen adom a szívem, de immár
biztosan tudom. Szeretem Fabiót. És tudom, hogy ő is szeret. 
 Negyvenkilencedik fejezet
  
Este kiteszem Fabiót a manchesteri repülőtér indulási oldalán,
és hosszú csók után hazaindulok. Megígérte, hogy felhív,
mihelyt hazaér. 
Majdnem éjfélre érek a vendégházba, és meglepetten
látom, hogy Hannah még fenn van, egy fekete-fehér filmet
néz. Úgy fest, mint aki sírt.
– Szia, nővérkém! Remélem, minden oké. Fabio rendben
felszállt?
– Igen, rendben. − Lehuppanok Hannah mellé a kanapéra,
és elfojtok egy ásítást. − Sokáig fennmaradtál.
– Tudom. Reggel biztosan bánni fogom. Nem kellett volna
elkezdenem, de szeretem mindig végignézni a filmeket.
Rájövök, hogy a Késői találkozás utolsó jelenetét nézi,
amikor Alec otthagyja Laurát a pályaudvaron. A lány vállára
teszi a kezét, amivel gyöngédséget, vágyakozást és
megbánást fejez ki. Hannah vesz egy papír zsebkendőt, bár
próbálja visszafojtani a sírást.
– Olyan érzelgős vagy! – mondom nevetve.
– Jaj, Gina, imádom ezt a filmet! Talán ez az első számú
kedvencem. Annyira sajnálom Laurát, sikerül lopnia pár
percnyi boldogságot, de tudja, hogy soha nem fogja elhagyni
a férjét. 
– Tudom. Bár megváltoztak az idők. És elgondolkozik az
ember, hogy ha Laura manapság lenne ilyen boldogtalan, nem
lépne-e le olyan gyorsan, mintha puskából lőtték volna ki.
Pár percig beszélgetünk, aztán ki-ki megy a szobájába.
Ahogy fekszem az ágyban, eltűnődöm, hány ember él a
világon boldogtalanul, és ha így van, miért marad ott. Nem
túlságosan rövid-e ahhoz az élet, hogy az ember ne vágyjon
boldogságra? És lehetséges, hogy az én második esélyem a
boldogságra itt van a közelben?
 Ötvenedik fejezet
 
Másnap reggel, ha későig voltam is fenn, részt veszek a
reggeliztetésben.
Meglepő módon az előző napihoz hasonló jó idő ígérkezik,
a hegyjárók nagy örömére, akik éppen most fejezik be a
reggelit. Talán én is járok egyet később. Elhatároztam, hogy
fitt leszek. Fabio javasolta, hogy nyáron keressük fel az olasz
hegyvidéket, hát jó formában kell lennem…
Végzek a konyhában Dominikával, fogom a kabátom, és
elindulok a faluból kivezető úton. Elhaladok a szálloda előtt, és
eltűnődöm, hogy mehet Katynek a hajóútra előkészítő
tanfolyam. Biztos vagyok benne, hogy rögtön talált barátokat,
és arra gondolok, mennyire hiányozni fog, amikor elmegy.
Miközben a tó mentén haladó úton ballagok, elmegyek egy
két kislányos család mellett. Az egyiknek göndör, vöröses haja
van, a másiknak szőke. Hannah-ra és rám emlékeztetnek
gyerekkorunkban, és gombócot érzek a torkomban. A
kislányok farmert és egyforma zöld parkát viselnek.
Mindkettőjükön gumicsizma van, a nagyobbikon rózsaszín, a
kicsin zöld, és a fejrész béka formájú. A papájuk kavicsokat
dobál a vízbe, és a lánykák ugrálnak, mert a papájuknak
sikerül úgy dobnia, hogy a kavicsok ugráljanak a vízen.
Emlékszem, apu is dobált kavicsokat, amikor kicsik voltunk.
Anyu cigarettázva sétált, a haja kendővel hátrafogva, szép
volt, mint egy filmsztár. Nem vagyok képes elhinni, hogy így
elszaladtak az évek. És most úgy néz ki, hogy teljes kört írnak
le, mert úgy döntöttek, újra megpróbálják, és együtt töltik a
nyugdíjas éveiket. Nem volt túlságosan könnyű elfogadnom
ezt, de látva, hogy milyen boldogok együtt, jobb, mint amit
valaha is reméltem. Ideje, hogy ne a mások jólléte izgasson,
határozom el. Mindenki járja a maga útját. Ideje, hogy a saját
életem útjára gondoljak.
 Több mint egy órája járok, néha megállok, hogy
megcsodáljam a tavat és a környező dombvidéket, amikor
sms érkezik Fabiótól.
 
Máris hiányzol. Hamarosan hívlak. x
 
Az órámra pillantok, és mivel még csak tizenegy múlt,
elhatározom, hogy bemegyek Emmy kávézójába a faluban
egy kávéra, esetleg egy sütire.
Emmy vállig érő haja élénk mályvaszínű. Kertésznadrágot
visel, az egyik lábán fekete-fehér csíkos zokni, a másikon
világoszöld.
– Helló, Gina, rég láttalak! Ülj le, mindjárt jövök!
Körülnézek a kávézóban. Hat, újrahasznosított vasúti
ütközőkből készült asztal, különféle stílusú régi székekkel.
Három asztalnál turisták esznek süteményt és szendvicset,
hozzá virágos porcelánbögréből teáznak. A sarokban, az
ablak közelében ülök le.
– Kávét, igaz? − kérdezi Emmy, amikor újra megjelenik. – A
mai süti maracujás-gyömbéres.
– Óóóó, ez igazán jól hangzik! Kérek szépen egy szeletet!
Hatalmas tortaszeletet kapok, kívül cukormázzal, mohón
befalom, és próbálom úgy lenyalni az ujjaimat, hogy ne
vegyék észre. Éppen megiszom a kávét, amikor megszólal a
mobilom. Felmarkolom, és kimegyek.
– Fabio! Hogy vagy? 
– Ciao, Gina, jól! A kelleténél kicsit tovább aludtam ma
reggel. Bárcsak itt lennél! Olyan üres ez a hely nélküled!
– Már a villában vagy? 
– Igen, ma este itt is maradok. A két séf holnap jön, korán
szeretnék kezdeni, megbeszélni a menüt. Már foglaltak
szobát, három nap múlva jönnek. Majd meglátod az éttermet.
Az új világítással még mutatósabb, remélem, tetszeni fog.
– Küldesz pár fényképet?
– Hmm, inkább nyomban ide kéne repülnöd, hogy a teljes
hatás kedvéért megnézd a saját szemeddel − ugrat.
Szeretnék ott lenni vele, megünnepelni a villa újranyitását,
de itt van dolgom, és nem szeretném kihasználni Hannah-t.
Azt tervezem egyébként, hogy néhány hét múlva odautazom,
amikor átjön anyu, hogy ügyeljen a dolgokra. Javasoltam,
hogy Hannah utazzon tavasszal Amszterdamba Greggel.
Néhány percig csevegünk.
– Ti amo, Gina!
– Viszlát, Fabio! Én is szeretlek!
Ahogy kimondom, még mindig nem egészen tudom elhinni,
hogy újra szerelmes vagyok. Mégis nagyon úgy érzem, hogy
Adam jóváhagyná Fabiót. Neki csak az számítana, hogy én
boldog legyek. És nagyon régen voltam boldogabb, mint
most. 
 Ötvenegyedik fejezet
 
A hét elszaladt, és eljött a szombat, a spanyol est a Traveller’s
Innben.
Greg átjött tegnap este, mihelyt befejezte a munkát, Hogy
Hannah-val legyen. Mostanában minden péntek este átjön, és
itt tölti az egész hétvégét, és egyre nehezebben válnak el
vasárnap este. Néha hét közben is nálunk van, és nagyon
korán elindul, mert egy óra húsz perc, amíg beér a
munkahelyére.
Éppen a vendégház kiakasztott cserepes virágait locsolom,
amikor Hannah és Greg kijönnek a toldaléképületből, és
kérdezik, tudnának-e beszélni velem.
– Persze, mi az? − Leveszem a kertészkesztyűmet, és
belépek a társalgóba. − Csak nem újabb bejelentés?
Inkább ajánlat − válaszolja Hannah, Gregre pillantva. Greg
veszi át a szót.
– Az a helyzet, tudod, hogy esténként nagyon nehéz
elválnom Hannah-tól, ezért kerestünk egy helyet, amit
megvehetnénk a faluban. Nem kell mondanom, milyen drága
ezen a környéken az ingatlan, még a felemelt fizetésemmel is.
– Igen… − mondom. Nem tudom, hová akar kilyukadni.
– Azon tűnődtünk, és természetesen időre lesz szükséged,
hogy átgondold, de el tudnád képzelni, hogy bevásároljuk
magunkat a vendégházba?
– Hogy bevásároljátok magatokat?
– Igen, hogy itt lakjunk, és miénk legyen az ingatlan fele.
Így, ha bármikor elköltöznél, például Olaszországban
szeretnél élni, mindig lenne egy otthonod itt is. Tudom, hogy a
toldaléképület kicsi hármunk számára, de idővel bővíthetnénk.
– Gondold át, Gina! − kéri Hannah. − A dolgok mindenki
számára változnak, és mi mindig gondolunk az érdekeidre.
Anyu és apu újra együtt vannak, én és Greg hamarosan
összeházasodunk. Katy nemsokára elmegy, Daphne és Paul
egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ideje, hogy a saját
jövődre is gondolj.
– Meg akarsz szabadulni tőlem? – tudakolom, miközben
mosolyogva felvonom a szemöldököm.
Odajön, és megölel. 
– Szó sincs róla! Csak lehetőséget kínálunk. Gondolj már
magadra, Gina! Itt mindenki rendben. 
Visszatérek a kertészkedéshez, és azon gondolkodom,
amit Hannah mondott: Itt mindenki rendben. Újra meg újra
megismétlem magamban. Talán túlságosan sok időt töltöttem
azzal, hogy másokért aggódtam. Szívem-lelkem beleadtam az
üzletbe, hogy mindenki a lehető legjobban érezze magát a
vendégházban. Ez volt a létezésem középpontja, főleg Adam
halála után. Emlékszem, hogy ugyanabban a helyzetben
voltam, mint Hannah évekkel ezelőtt, nem voltam képes
ingatlant vásárolni a faluban. Szerencsénk volt, hogy olcsón
hozzájutottunk Iris régi házához. Itt valóban nincs miről
gondolkodni. Döntöttem. Hannah mindig rendelkezésre állt,
feltétel nélkül. Ideje, hogy most én segítsek neki.
 
 Ötvenkettedik fejezet
 
Eljött a tapasest ideje. Jean valahogy szerzett bikaviadalos
plakátokat, kirakta őket a bár körül. Táncoló señoritának
öltözött spanyolrajongók képei a falakon. Ijesztő mennyiségű
gyümölccsel készített sangríás kancsók sora kukucskál ki a
bárpult mögül egy fáradt kinézetű fonott csacsi mellől. Jean és
Ted nagy sombrerót viselnek, a CD-ből zeng az „Y Viva
España”. Olyan, mint egy hetvenes években rendezett buli
Torremolinosban. 
– Hola! − köszönt Jean, amikor Hannah-val és Greggel
belépünk a pubba.
Még csak egy pár ül a bárpult végénél, bár hét óra van.
Jean kis terrakotta tapasos tálkákat tesz a pultra,
olajbogyóval, a patatas bravas nevű csípős sült krumplival és
szardíniával. Van egy nagy tányér csodás jamón, Manchego
sajt és egy nagy kosár kenyér.
– Bőven van még mindenből. Főztem későbbre egy nagy
fazék chorizós babot. A rodeóbika bármikor megjöhet –
mondja Jean, ahogy az órájára néz.
– Azt tanácsoltam a fiúknak, hogy csak a bika után
egyenek − nevet Greg.
– Ne feledd, hogy te nem ülsz fel rá! Fogakkal szeretlek –
mosolyog rá Hannah.
Jean nem érti, ezért Greg elmeséli a vőlegény történetét,
akinek kiesett a két első foga.
– Kemény talajra állíthatták, amit nem lenne szabad. Nem,
ennek puha az alapja, mint az ugrálóvárnak. Azt már
meghozták. Ted éppen azt fújja fel odakinn, a tulaj pedig
elment a rodeóbikáért, mert egy délutáni bulin használták
Penrithben.
– Akkor talán megpróbálhatnám – vélekedik Greg, és
Hannah-ra sandít.
 A következő órában az ivó megtelik, és hamarosan teljes
gőzzel zajlik a spanyol est, folyik a sangría, és Jean alig győzi
hozni a konyhából a tapast. A chorizo, a padron paprika és a
Manchego sajt igazán finom.
Odakinn Ted felállított egy kecskelábú asztalt, ott szolgálja
fel Jean később a spanyol ragut.
Fél kilenc múlt, éppen Vallel beszélgetek, amikor nyílik az
ajtó, és belép Katy.
– Katy, megjöttél! Hogy ment a tanfolyam?
– Fantasztikus volt. − Felkap a pultról egy nagy pohár
sangríát, és némi pénzt nyom Ted kezébe. − Úgy látszik,
kemény meló lesz, de attól nem félek. Klassz embereket
ismertem meg. Most próbáljuk megtudni, honnan és mikor
indulunk az első utunkra.
Katy iszik egy korty sangríát, és elhúzza a száját.
– Huh! Ez lemarja a fogzománcomat. Inkább gint kérek.
A pultnál néhányan fogadnak, ki bírja tovább a rodeóbikán.
Egy menet öt font, és a győztes viszi az egészet. Jean
javasolta, hogy ha a szálloda bármelyik dolgozója nyerne,
adják a pénzt a légimentőknek, amely teljes mértékben
önfinanszírozású. Mindenki egyetért.
Negyedóra múlva Jean bejelenti, hogy nemsokára indul a
verseny, és aki részt óhajt venni, adja le a nevét.
Az első egy helybeli srác, akit biztatnak a haverjai. Beindul
a bika, és a kölyök tíz másodperc múlva a földön van, nagy
nevetés és hujjogás közepette.
A következő Paul Barlow, aki magabiztosan ül a bikán,
miközben az táncol és dobálja őt, eleinte lassan, de egyre
gyorsabban. Paul biccent és Daphne-ra mosolyog, aki
gyakorlatilag elájul a csodálattól. Paul egy kis ideig
magabiztosnak látszik, de ahogy nő a sebesség, a fekete haja
úgy lobog, mint egy szélzsák, ahogy kétségbeesetten
kapaszkodik. Tiszteletre méltó egy perc negyven másodpercig
bírja, aztán ledobja a bika.
Egymást követik a férfiak a mechanikus állat hátán, mind
élvezik, mind jót mulatnak, mielőtt gyorsan kipenderülnének a
nyeregből. 
 Közeleg a spanyol ragu ideje, ezért Jean megkérdezi, van-
e, aki még fel akar ülni.
– Akad, rajta hát! – mondja Ted, és megindul a bika felé.
Jean meghökken.
– Ted, mit művelsz?
– Fiatalkoromban betörtem pár vadlovat. Istállókban
dolgoztam. Ez sem lehet sokkal rosszabb.
– De Ted, az negyven évvel ezelőtt volt. Nem tudom, bírja-e
a szíved − aggodalmaskodik Jean.
– Olyan erős vagyok, mint egy ökör, sosem volt bajom a
ketyegőmmel.
Anyu és apu épp belépnek az ivó kertjébe, mindkettőjük
egy-egy pohár vörösbort tart a kezében.
– Éppen jókor a mulatságra – fogadom őket. − Ted most ül
fel a rodeóbikára.
– Jóságos ég! − hitetlenkedik anyu. − Remélem, nem lesz
semmi baja. Jean a saját kezével ölné meg, ha kórházba
kerül.
Kisebb tömeg gyűlt össze odakinn, amint Ted a békésnek
látszó állat felé tart. A korához képest ügyesen ül fel rá, és a
bika lassan indul. Igazán jól tartja magát, Jean a közelben áll,
a keze a szája előtt. Múlnak a másodpercek.
A berregő masina gyorsul, és amikor Ted megfelelően
követi a tempót, még jobban rákapcsol. Túl van egy percen.
Túl van két percen.
Egészen rendkívüli. Ted úgy üli meg a bikát, mint egy
huszonöt éves lóápoló, Jean tátott szájjal bámulja.
– Biztosan jól vagy? − kérdezi.
– Majdnem három perc! − kiáltja valaki a tömegből. − Rajta,
Ted!
– Megy ez. De a műfogsorom kilazult. − Ted a szája elé
teszi a kezét.
Közeledik a három perc vége, és valaki számolni kezd. Tíz,
kilenc, nyolc…
Ted sikertelenül próbálja visszanyomni a szájába a
műfogsorát, és a számolás folytatódik.
Öt, négy, három, kettő, EGY…
 Mindenki abban a pillanatban éljenez, amikor Ted szájából
kirepül a műfogsor, és belepottyan Katy gines poharába.
– Júúúj! Mi a fene? − kiált fel döbbenten Katy, és ledobja a
poharát a fűre.
A jókora fogak mozdulatlanul hevernek az üres pohár
mellett.
A tömeg nem bír magával. Jean szégyenkezik.
Nevetés csendül a kertben, amikor nyílik a tornácajtó, és
valaki megindul felém.
– Úgy hallom, kimaradtam a mulatságból − mondja a
magas, sötét hajú, jóképű férfi.
– Fabio! − dadogom. − Mit keresel itt?
– Hétvége van. Nem az a legjobb, ha a szerelmemmel
ünneplem? Csak azt ne mondd, hogy kihagytam a rodeóbikát.

* * *

A mulatságnak vége, a vendégek zöme bement a pubba, vagy

hazament. Elégedetten ülünk egy hosszú asztalnál egy
beugróban, iszogatjuk a maradékot, beszélgetünk. Hannah
ásítozik, anyu és apu kávéznak, és nevetnek valamin, amit
Katy mondott.
– Milyen csodálatos este! Régen nem szórakoztam ilyen jól
− mondja Hannah. − Szerintem a falunak éppen ilyen
tematikus estekre van szüksége. Mindig szerettem itt élni, de
most még jobban szeretek.
Greghez bújik, aki átöleli.
Anyura és apura pillantok, akik megint nevetnek. Olyan
boldognak látszanak! Kíváncsi vagyok, vajon anyu maradt
volna-e, ha egy kicsit több izgalom van a faluban akkoriban.
Paul, Daphne és Val csatlakoznak hozzánk, valamivel
később Katy is. Jean adott Katynek egy nagy gint ingyen a
fogincidens után, amelyen változatlanul nevetnem kell, ha
eszembe jut. Apu figyelmet kér, mielőtt hazaindulnak, és kéri,
hogy valamennyien emeljük fel a poharunkat.
– Mit ünneplünk? − kérdezem.
– Magunkat – válaszolja mosolyogva.
– Magunkra! − Mindenki felemeli a poharát.
 – És boldog véget! − mondja Katy, rám pillantva. 
– Boldog véget! − ismétlem, és Fabióra mosolygok. − Erre
nagyon is iszom…
 Ötvenharmadik fejezet
 
Pár nappal később Fabio visszautazott Comóban, én pedig
Daphne-val, Katyvel és Hannah-val a La Trattoriában
vacsorázunk, így búcsúzunk a hajózni induló Katytől.
– Micsoda hét volt! − mondja Katy két falat ízletes penne
arrabiata között. − El sem hiszem, hogy pár nap múlva a
Kanári-szigetekre utazom. Te meg hazaköltözöl, igaz,
Daphne?
– Igen – erősíti meg Daphne, és iszik egy korty bort. − A
szívem mélyén mindig tudtam, hogy vissza fogok jönni a
faluba. Kiderült, hogy semmi közös nincs köztünk Bennel.
Komolyan élvezem, hogy ismét varrok. Már hírem is van.
Valaki azzal bízott meg, hogy készítsem el a menyasszonyi
ruháját. 
– Huhú! Ezt meg kell ünnepelni! − Katy odaint egy pincért,
és rendel egy üveg pezsgőt.
– Pezsgőt olasz étteremben? Aldi nem fog a legközelebb
beengedni – jegyzi meg Hannah.
– Dehogynem. A pezsgő a duplájába kerül − nevet Katy. 
– Elhiszitek, hogy a menyasszony azt is megengedte, hogy
Ellie sminkelje ki?
– Nem lep meg. Ellie nagyon jó lett, sokat fejlődött. A
közösségi oldalakon posztolt képeket a modelljeiről.
Bámulatosan néznek ki − meséli Hannah.
– És az egész egy MAC sminktanfolyammal kezdődött a
Groupontól – szólok közbe. – Ám ha jól belegondolok, ez nem
egészen igaz. Ellie ugyanis előtte is rajongott a sminkelésért,
mondjuk tehát inkább azt, hogy a képzés finomított a stílusán.
– Én mindenképpen engedni fogom, hogy ő sminkeljen ki
az esküvőmre − mondja Katy.
Mind ránézünk.
– Tudom, mit gondoltok, hogy nem házasodó típus vagyok.
De egyszer én is megállapodom majd. Csak még nem
találkoztam álmaim férfiújával – jelenti ki, és teletölti a poharát.
− És a te esküvői terveid, Hannah?
– Vannak. Nem szeretnénk semmi különlegeset, mert azt
reméljük, hogy jövő tavasszal esküszünk. Még nem tudjuk, hol
mondjuk ki az igent, de a lakodalom valószínűleg a
vendégházban lesz.
– Tavaszi esküvő? Milyen szép, a falu tele lesz nárcisszal!
Teljesen kézenfekvő lenne, ha Hannah és Greg a Szent
Patrik-templomban esküdnének, de a húgom tisztában van
azzal, hogy milyen emlékeim fűződnek a helyhez.
– Egyébként, Daphne, jövő ilyenkor talán a saját
menyasszonyi ruhádat varrhatod. Láttam, hogy néz rád Paul
Barlow – jegyzem meg.
Csodálkozom, mert Daphne kicsit zavarba jön.
– Igaz, hogy az utóbbi időben jobban összeismerkedtünk.
Aranyos, tudjátok, nem úgy, ahogy elvárná az ember. Mindent
megtesz nekem. − Álmodozó tekintettel mosolyog.
– Ráadásul eléggé szemrevaló, mi? – kérdezi kacsintva
Katy. Javíthatatlan.
– Jaj, de jó! − mondom, amikor megérkezik a pincér a
pezsgővel és a hozzá illő poharakkal. − Együtt az egész
banda. Tósztot szeretnék mondani.
A pincérünk kinyitja a pezsgőt, ezüst jeges vödörbe teszi,
és eltűnik, hogy egy másik asztalnál szolgáljon fel.
Töltök mindenkinek, aztán felemeljük a poharainkat.
– Remélem, hogy mindannyian megtaláljuk azt, amit ettől
az évtől várunk. És bárhol legyünk is, éljen a barátságunk!
Tartson örökké!
– A barátságra! − kiáltjuk, és koccintunk.
– Olyanok vagyunk, mint a három testőr − sóhajtja
Daphne. 
– Tudom. Ők is négyen voltak, ahogy emlékszem, miként
mi. Sosem értettem, miért nevezték őket három testőrnek,-­
amikor négyen voltak − válaszolom.
– Én különösen örülök, Daphne, hogy visszajöttél, mert ez
a kettő csámborog a világ körül − biccent Hannah Katy és
felém.
 – Tudod, hogy mindig hazajövök. Mint a postagalamb –
mondom nevetve, bár magam sem tudom, hogy a Tóvidék
lesz-e az állandó lakhelyem.
Két hét múlva repülök Fabióhoz, és már számolom a
napokat. Nem pontosan tudom, hogy mit hoz a jövő, de azt
tudom, hogy minden megváltozott. Volt idő, amikor úgy
véltem, semmi sem tart örökké. De a barátság? Nos, az igazi
barátságnak soha nincs vége, ugye? Csak néha más utat
talál, de végül minden út visszavezet az életre szóló
barátainkhoz.
 Ötvennegyedik fejezet
 
Besüt a nap a Szent Patrik-templom ólomüveg ablakain, a
harangok ünnepi hangon konganak, amikor Hannah és Greg
esküvőjének tanúi vagyunk május első hetében.
A tél szelíden tavaszba fordult a Tóvidéken, és számtalan
nárcisz pöttyözi a tópartot és a templomkert temetőjét.
Tökéletes nap az esküvőhöz, mert a tegnapi felhők
eloszlottak, most kéklik az ég, és ragyog a nap.
– Biztos nem bánt, hogy itt megyek férjhez? Remélem, nem
idéz fájdalmas emlékeket. − Hannah gyengéden megszorítja a
kezem. 
– Biztos. Itt az otthonod. Hol másutt esküdhetnél? És Adam
itt van velünk, nem igaz? Úgy érzem, része mindennek. Biztos
vagyok benne, hogy rád nézne, és azt mondaná, hogy „jól
kicsípted magad”.
És igaza lenne. Hannah gyönyörű. Daphne felülmúlta
magát a krémszínű, derékban húzott, apró kristályoktól
csillogó menyasszonyi ruhával. Ellie jó pár órája érkezett
hatalmas sminktáskájával, izgatottan.
– Minden idők legszebb menyasszonya leszel − ígérte
magabiztosan, miközben kirakosgatta a MAC és az
Illamasqua termékeket. − Téged is kisminkellek, Gina.
Mire végzett Hannah-val, felfrissítettem a sminkemet, mert
patakzik a könny az arcomon. A húgom kétségtelenül a
legszebb menyasszony, akit valaha is láttam. Ellie
halványszürke szemhéjpúderrel és finom, barackszínű rúzzsal
fokozta Hannah természetes szépségét, de a belső boldogság
is sugárzik belőle.
Anyu és apu akkor érkeznek, amikor Ellie elrakja a
sminkkészletét. Ellie felajánlja, hogy kisminkeli anyut is, de
szemlátomást nincs rá szükség.
– Mindig magam sminkeltem, még a saját esküvőm előtt is
− pillant apura anyu −, de azért köszönöm. Hannah gyönyörű.
Gina is.
– Akkor nézd meg magad! Csoda szép vagy – dicséri meg
apu, és könnyű puszit ad Hannah arcára. − Greg szerencsés
ember. Van időnk egy pohárka pezsgőre?
Apu igen jól fest a sötétszürke, vékony csíkos öltönyben,
alatta ezüstszürke mellénnyel. 
– Csak kevés legyen! − válaszolja Hannah. − Nem
szeretnék spiccesen végigvonulni a padsorok között. Hogy
van Greg?
– Izgatott. Talán kicsit ideges is, de ez teljesen normális. Ő
is ki van csinosítva.
Greg apunál aludt az éjjel, a szülei ma reggel jöttek meg.
Fabio is beugrott reggel, hogy gratuláljon neki, és nem
kétséges, hogy bedobtak egy kis whiskyt.
– Nos, kincsem, azt hiszem, itt az idő − mondja apu, és
kipillant a feldíszített autóra, amely megteszi a rövidke utat a
templomig. 
– Mielőtt elindulunk, csak azt szeretném mondani, hogy
nagyon boldog vagyok, amiért ma itt lehetek − jelenti ki anyu,
aki rendkívül csinos a búzavirágkék ruhájában és azonos
színű kalapjában. − Ellie, lefényképeznél minket?
– Anyu, a fényképész rengeteg közös képet készít majd
rólunk − emlékezteti Hannah.
– De ez különleges. Csak mi négyen. Mielőtt férjhez mész,
és valaki másnak a részévé válsz.
– Jaj, anyu! Én mindig én leszek. És örülök, hogy itt vagy
ma.
– Többé nem leszek távol, megígérem. Az egyetlen, amit
megtanultam az életben, hogy semmi sem fontosabb a
családnál.
Ki akar csordulni a könnyem, ami tönkretenné a sminkem.
– Mosolyogni tessék! − kiáltja Ellie, és amikor mind a
négyen belemosolygunk a fényképezőgépbe, azt gondolom,
hogy ez kifejezetten boldog pillanat.
Valamivel később követjük a vendégeket a kápolnába, és
Fabióval leülünk az első padba. Amikor Hannah, a
megtestesült szépség végigsuhan a templomon, Katy feltartja
a hüvelykujját, Daphne és Val mosolyog. Miközben Hannah és
Greg elmondják az esküt a faoltár előtt, a fehérre meszelt
falak között, Fabio az ujjait összefűzi az enyémekkel, és
megszorítja a kezem. Anyu és apu büszkén nézik a jelenetet,
Val pedig halkan szipog a zsebkendőjébe. Érzem velünk
Adam jelenlétét is. És teljesen váratlanul ez a jelenlét
csendesen biztató.
 Ötvenötödik fejezet
 
Napozóágyon fekszem, mellettem Fabio egy másik
napozóágyon, és fogja a kezem. Áthajóztunk Comóba, hogy
eltöltsünk egy napot a Lido di Bellanón, ezen a jó pár bárral és
étteremmel ellátott, népszerű strandon.
Többször jártam Comóban az utóbbi hónapokban.
Segítettem Fabiónak honlapot készíteni a villának, hirdetni az
új éttermet a közösségi médiában. Régóta készültem rá, de
végre strandolós pihenésre érkeztem Olaszországba.
Kora augusztus van a Comói-tónál, erősen süt a nap, ezért
jókora napernyő alatt olvasom a könyvem. A bőröm halványan
aranylik, de vigyáznom kell a fehér bőrömmel, mert egy
pillanat alatt leéghetek.
Fabióra pillantok, aki divatos napszemüveget és kék
fürdőnadrágot visel, olajozott, bronzszínű bőre fürdik a
napfényben. Hallgatom a hullámok csapdosását a víz szélén,
szeretnék örökre itt maradni.
Fabio felül, iszik egy korty vizet.
– Van kedved ebédelni?
– Boldogan. De befejezhetem ezt a fejezetet? Nagyon
érdekes – mondom mosolyogva.
– Persze. Azt csinálsz, ami csak jólesik, hiszen nyaralsz.
– Ma csak élvezem a lazítást. A lábizmaim még mindig
kikérik maguknak a tegnapi kirándulást a kastélyhoz.
Az előző nap rögtön reggeli után egy mohos ösvényen
felgyalogoltunk Vezio kastélyához. Úgy fél órába telt, és a
kilátás a tóra lélegzetelállító volt. Luca és Maria a villában
csodás házigazdák voltak, reggel csomagolt ebéddel
engedtek el minket. Maria úgy viselkedik velem, mint egy
aggódó anya. Ellenőrizte, hogy kalapot vegyek, és
ötvenfaktoros krémmel kenjem be a fehér bőröm. A vállamra
mutogatott, rázta a fejét, és azt mondogatta: „Non bruciare!”
Amit Fabio lefordított: „Ne égj le!”
 Fabio megtörli az arcát, aztán lágyan szájon csókol.
– Ugye élvezetes? Como nyáron kicsit más, mint télen.
– Csodálatos. − Kinyújtom a lábam a napozóágyon, és
nyomban megérzem a perzselő hőséget, amint nap ér.
Fabio észreveszi, és lecsavarja a naptej kupakját.
Szétoszlatja a tenyerén, aztán gyengéden belemasszírozza a
lábamba. Isteni érzés. És nem az első, alig hiszem el, hogy
ennyire szerencsés vagyok.
– Hadd nézzem a nyakad, kicsit piros! − Még közelebb jön.
– De hát árnyékban voltam, én…
Elborítja a nyakam apró csókokkal, amitől hirtelen felszalad
a hőmérséklet.
– Azt hittem, nem szereted nyilvánosan kimutatni az
érzelmeidet − emlékeztetem, felidézve, amikor Milánóban egy
üres beugróban csókolt meg.
– Napernyő takar minket, és ma már talán nem is érdekel.
Őrülten szerelmes vagyok – jelenti ki nevetve. 
Hihetetlen, milyen gyönyörű itt, a Comói-tónál nyáron.
Rózsaszín virág borít mindent, és a házak pasztellszínei
vibrálnak a ragyogó napfényben. Rengeteg mesterséges
fürdőhely van a tóra néző medencékkel, amiket lidónak
hívnak, valamint gyönyörű nyilvános strandok, mint ez.
Amikor felállok, hogy felvegyem a bikini fölé a ruhát, egy
arra járó pasas lecsúsztatja a napszemüvegét, és végigmér.
Örülök, hogy Fabio nem veszi észre.
Felöltözünk, és a strandtól távolodva keressünk egy
étkezési lehetőséget, végül ötpercnyi séta után néhány
lépcsőn felkapaszkodunk a Meridiana étteremhez. Jó sokan
vannak, de szerencsére találunk asztalt a kinti teraszon,
ahonnan észbontó a kilátás. Szomorúfűzek zöldje és egy
közeli fáról sárgabarack illata vesz körül minket. A csillogó tó
túlpartján változatos a táj, a vad hegyoldalak és a
ciprusfasorok kis falvakkal váltakoznak.
Fabio odaint egy elfoglalt pincérnőt, aki ad étlapot, és
felveszi az italrendelést.
– Olyan csodálatos itt! Annyira gyönyörű! − lelkendezem a
környezetet bámulva.
 – Megérdemled. Az előző látogatásaidon mindig dolgoztál.
Ideje, hogy lazíts, és élvezd a napfényt. 
– Pontosan így képzeltem el egy olaszországi nyaralást.
Szerencsés vagy, hogy itt élhetsz − mondom, az étlapot
lapozgatva.
– Meglehet. Bár az ember megszokja. De azért nem élnék
sehol máshol a világon.
Hallottam Fabiótól, hogy bejárta Európát, gyerekkorában
még Amerikában is megfordult, amikor a család a Disney
Worldbe látogatott. A húga imádta, de neki jobban tetszettek a
parknál a floridai strandok. Arra gondolok, vajon hiányozna-e
nekem a Tóvidék, ha Olaszországban élnék. Minden itt töltött
pillanat egyre inkább azt sugallja, hogy nem. És csupán két és
fél órára van repülővel Manchestertől.
– Min jár az eszed? Ugye így kell mondani?
– Azon töprengek, hogyan érezném magam, ha elköltöznék
a Tóvidékről, amit nagyon szeretek. Bárcsak egy kicsit többet
sütne a nap!
– Egyetértek. Csoda szép helyen élsz, de én nem bírnám
azokat a teleket.
Emlékszem, Fabio a vastag kabátjához sálat is viselt egy
olyan estén, amelyet én nem is tartottam különösebben
hidegnek.
– Azt hiszem, igazad van. Nem hiszem, hogy megbirkóznál
a fagyos angol telekkel.
Megérkezik egy kancsó jeges víz citromszeletekkel, és két
hideg Moretti sör. Én rizottót rendelek, Fabio homársalátát, a
mosolygós pincérnő pedig eltűnik a konyhában a rendeléssel.
– Mihez volna kedved ebéd után? Hajó óránként indul, így
aztán megnézhetjük a boltokat, ha érdekel.
– Ejha! Egy férfi, aki hajlandó boltokban nézelődni! Azt
hiszem, megtaláltam a lelki társam.
– Remélem − mondja higgadtan Fabio. − Tulajdonképpen
kellene nekem egy új papucscipő. Van egy boltocska
közvetlenül a főutca mellett, ahol a legkiválóbb minőségű
kapható. 
Egy elhaladó pincér két pizzát visz nyújtott karral, a
nyomában oregánóillat száll, amitől megkordul a gyomrom.
 – Jól hangzik. Talán veszek egy pár szandált. Semmit sem
vásároltam még, ami olasz bőrből készült. Vannak nagyon
csinos ridikülök.
Megjön az étel, és a fokhagymaillat megostromolja az
érzékeimet, amikor leteszik elém a parmezánforgáccsal
borított, krémes rizottót. Fabio homársalátája is ízletesnek néz
ki, nem csoda, hogy éhesen falni kezdünk.
Úgy egy órával később Fabio szép borravalót ad a
mosolygós pincérnőnek, és elhagyjuk az éttermet.
– Tényleg kiváló volt. Meg kell jegyeznünk ezt az éttermet,
ha a legközelebb jövünk − javasolja Fabio, aztán megfogja a
kezem, és jóllakottan indulunk a boltokkal és kávézókkal teli
utcácskák felé.
Elhaladunk üvegvitrinekben tortát és süteményt kínáló
cukrászdák, ajándékboltok, képzőművészeti galériák és
fagylaltozók előtt, mind zsúfolt. Kézzel festett
kerámiatányérokat és többféle olívaolajat kínáló boltocskák
ajtaja fölött szárított csilipaprika- és fokhagymafüzérek lógnak.
Megmászunk néhány lépcsőfokot, befordulunk egy keskeny,
macskaköves utcába, és a bőr összetéveszthetetlen illata
odavonz az üzlethez.
A boltban fehér rövid ujjú inget viselő, középkorú férfi fogad
minket mosolygós „buongiornó”-val. A légkondicionált üzlet
örvendetes felüdülés a kinti hőség után.
Fabio eltűnik az üzlet hátsó részében, hogy megnézze a
bőrcipőket, amíg én szemügyre veszem a pompás
bőrridikülöket. Meglátok egy puha, vállra akasztható táskát
meleg barackszínben. Megsimítom a sima bőrt, amely a
tulajdonos szerint „a legfinomabb borjúbőr”. Ott és akkor
eldöntöm, hogy megveszem.
Fabio talál magának lábbelit, kifizetjük a beszerzéseinket a
tulajdonos nagy örömére, aztán ismét járjuk a kanyargós
utcákat.
Egy órával később leülünk egy fagylaltozó teraszán, Fabio
vesz nekem fagyit. Örülök, hogy az étteremben nem kértem
desszertet, mert a mogyorófagylalt − nocciola gelato − csoda
finom: édes, mogyorós és krémes.
 A hajón visszafelé Varennába alig tudom nyitva tartani a
szemem, lebírt a csodás étel és a forró napsütés. Elégedetten
dőlök Fabiónak, aki átkarolja a vállam, nekem pedig kis híján
lecsukódik a szemem. Amikor hamarosan feltűnik Varenna
kikötője, kibontakozom Fabio karjából, és felveszem a táskám.
Amikor megérkezünk a turistákkal zsúfolt kikötőbe, ahol
már sorban állnak a Comóba induló következő hajó utasai, a
lankákon álló színes házakra pillantok. És ebben a pillanatban
megérzek valamit. Úgy érzem, mintha hazatértem volna.
 Utószó
Comói-tó

Három évvel később

 
A varennai villa napfényben fürdő kertjében bazsalikomot
szedek a salátához egy kosárkába. Matteo és Salvatore, a két
séfünk zöldséget gyűjtenek az étterem ma esti fogásaihoz, és
azon vitatkoznak, tegyenek-e cikóriát az új bárányhúsos
fogásba.
– Túlságosan erős a bárányhoz – ellenkezik a fejét rázva
Matteo. 
– Nem igaz – tiltakozik a magánhangzókat erősen
megnyomva Salvatore. − A bárányhoz évszázadok óta
használnak cikóriát.
– Éppen ez az. Próbáljunk ki valami mást! − makacskodik
Matteo.
Miközben nézem a csillámló tavat, Fabio lép a kertbe,
kézen fog, és bevisz a házba.
– Pihenned kéne. Nem a két dívát hallgatnod − mondja, és
nevetve megsimogatja gömbölyödő pocakom. Nagyon vigyáz
rám, amióta a terhesség harmadik szakaszába léptem. − Ülj
le, igyál egy kis limonádét!
Elém teszi a poharat.
– Jól vagyok − nyugtatom. − Nem megerőltető szedni egy
kis zöldfűszert.
– Gondoskodni szeretnék rólad, Gina. És a kis
bambinónkról. Alig várom az érkezését.
Az Olasz Kert étterem és szálloda több mint két éve nyílt
meg, és azóta állandóan tele van. Szerencsére igen jó
bejegyzések születtek róla a legnagyobb utazási platformon,
és napról napra sikeresebb. A bevétel Fabio örökségével
együtt biztosított arra pénzt, hogy a tágas alagsort lakássá
alakítsuk. A tóra néző, földig érő ablakaival szinte úgy fest,
mint a vendégház otthon.
 Mindenkinek minden jól alakult Angliában, ezért követtem a
szívem, és itt élek Olaszországban. Sosem bántam meg ezt a
döntést. Szeretem az éghajlatot, az ételt és az embereket,
ráadásul akkora szerencsém volt, hogy szereztem néhány jó
barátot, köztük Martinát, akivel a tóparton ismerkedtem meg,
és a Galleria de Sole művészeti galéria tulajdonosa.
Otthon Ellie és Daphne egyesítették a tehetségüket, és
megalapították a Tóvidéki Menyasszonyok céget, amely
öltözék- és sminkszolgáltatást kínál, és a klienseknek igen jó
véleményük van róla. Örülök a sikerüknek. Daphne kapcsolata
Paullal szintén jó és tartós.
Greg és Hannah házaspárként élnek a vendégházban,
rettenetesen örülök nekik.
Katy rengeteg időt tölt az óceánokon. A legutóbbi
látogatásán azzal lepett meg minket, hogy vele volt egy Neil
nevű fickó. Megkérdeztem, Neil-e az „igazi”, de Katy
kijelentette, túlságosan jól szórakozik ahhoz, hogy
megállapodjon.
Anyu és apu? A fenntartásaim ellenére úgy fest, hogy
életük legjobb időszakát élik, gyakran utaznak el hétvégére,
és ötleteket adnak Jeannek a tematikus estékhez a pubban.
Sok szempontból nem érzem úgy, hogy másik országban van
az otthonom, mert változatlanul kötődöm a szeretteimhez, és
a családom még ide is repül, hogy velünk töltsék a
karácsonyt. Addigra a baba két hónapos lesz. 
Csak egy dolog van, amiben a családom meg én nem
tudunk megegyezni, abban, hogy hol legyen az esküvőnk
Fabióval. Hannah úgy érzi, egyetlen hely van, Glenridding, és
lehetőleg a vendégház. Ez is lehetőség, de itt, Varennában a
kertben nagyobb a garancia a napsütésre. Az esküvőre
remélhetőleg jövőre kerül sor, szóval még sok lehetőség van a
vitára.
Közben alig várom, hogy a fiam találkozzon a családjával.
Olaszország az otthonom, ám egy kis részem mindig a
Tóvidékhez fog tartozni. Olyan mintha kettévágtam volna a
szívem. És az otthon ott van, ahol a szív…
 
 Köszönetnyilvánítás
 
Hálás köszönet a következőknek:
A kiadómnak, a Bookouture-nak, és a szerkesztőmnek,
Christina Demosthenousnak, aki átvette a második könyvem
gyeplőjét, és zökkenőmentessé tette az átmenetet. Natasha
Hardingnak a folyamatos támogatásáért és biztatásáért.
A tervezőcsoportnak a mesés borítójukért, valamint Kim
Nashnek és Noelle Holtonnak a fáradhatatlan népszerűsítő
tevékenységükért. 
Dereknek, aki hosszú ideje a társam, amiért szó nélkül
irányítja az otthonunk működését, amikor írok, és a
támogatásáért.
A húgomnak, Rebecának, aki mindig megnevettet, és hisz
az írásomban.
Végül az összes unokámnak, és Olivia Foley-nak a heti
látogatásaiért és a bepillantásért a tizenévesek világába. 
 Sue Robert levele
 
Hálás köszönet, amiért a Bazi nagy olasz vakációt választotta
− remélem, tetszett. Nagyszerű volt írni Gina boldogsághoz
vezető útjáról, amiben a húga, Hannah és a barátnői, Katy és
Daphne támogatását élvezte. Jó volt látni azt is, hogy az
anyukájával rendeződött a kapcsolata.
Ha értesülni kíván a legújabb műveimről, iratkozzon fel a
következő linkre. Az e-mail-címét senkivel nem osztjuk meg,
és bármikor leiratkozhat. 
 
www.bookouture.com/sue-roberts
 
Bízom benne, hogy kedvelte a Bazi nagy olasz vakációt, és ha
így van, nagyon hálás lennék, ha írna róla kritikát. Én is
szeretném tudni, hogy mit gondol, és abban is segít, hogy
újabb olvasók fedezzék fel a könyveimet.
Ez a második regényem, az első az Igazából Görögország
volt, amely most is kapható.
 
Örömmel veszem az olvasóim üzeneteit, akik kapcsolatba
léphetnek velem a Facebook-oldalamon vagy a Twitteren.
 
Köszönettel,
Sue
 
  
suerobertsauthor
@SueRobertsauthor 
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu 
 
A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.
 
Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László
 
A fordítás alapja:
Sue Roberts: My Very Italian Holiday
 
First published in Great Britain in 2018

by Storyfire Ltd trading as Bookouture

 
FORDÍTOTTA 
Gálvölgyi Judit
 
SZERKESZTETTE
Beke Csilla
 
BORÍTÓTERV ÉS GRAFIKA
Emma Rogers
 

Epub: ISBN 978-963-544-899-9

Mobi: ISBN 978-963-544-900-2

 
© Sue Roberts 2018
© Kossuth Kiadó 2022
© Hungarian translation Gálvölgyi Judit 2022
  
Minden jog fenntartva.
www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com