Emily Albright számtalan katasztrofális randevú után úgy dönt,

leszámol a szerelemmel. Inkább a karosszékbe kuporodik a

Büszkeség és balítélettel, és idejét Mr. Darcyval, Jane Austen
fess, tiszteletreméltó és szenvedélyes regényhősével tölti.
Ilyenformán tehát, amikor barátnője egy vad bulira hívja
Mexikóba, a Margarita koktélok és férfiak világába, Emily
inkább Angliába utazik, hogy részt vegyen egy Jane Austen-
rajongóknak szervezett kiránduláson, ahol reményei szerint
elmerülhet a romantika és Jane Austen világában.
Azonban semmi nem úgy alakul, ahogyan Emily képzelte, az
utazás váratlan fordulatokat hoz az életébe. S bár nem mással
találkozik, mint álmai férfijával, Mr. Darcyval, ám megismeri a
nyers modorú, de két lábbal a földön járó újságírót, Spike
Hargreavest is.
Vajon minden nő álomférfija, Mr. Darcy be tudná tölteni egy
mai nő vágyait? A múlt romantikus világa tényleg nemesebb a
modern valóságnál? Vajon a kellemetlen természetű oknyomozó
újságíró valóban az, akinek látszik?
Emily végül nem a nyüzsgő New Yorkban, hanem az öreg
kontinensen kapja meg azokat a válaszokat, amelyek miatt
kénytelen megváltoztatni addigi nézeteit a férfiakkal
kapcsolatban.
ALEXANDRA POTTER
Én és Mr. Darcy
 ALEXANDRA POTTER
Me and Mr. Darcy
Copyright © 2007 by Alexandra Potter
First published in Great Britain in 2007 by Hodder and Stoughton
A division of Plodder Headline
All rights reserved.

Fordította
BARCZA GERDA

ISBN 978-963-267-395-0

Hungarian translation © Barcza Gerda, 2018

Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2018
Borítókép © Profimedia-Red Dót Kft., 2018

A Lazi Kft. kiadása

e-mail: info@lazikiado.hu
www.lazikiado.hu

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója

Lektor: Petri Ágnes, Varga Veronika
Műszaki szerkesztő: Szentmiklósi Csaba
Borító: Csikász Katalin, Innovariant Kft.
Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

Készült a Pátria Nyomda Zrt.-ben

Vezérigazgató: Simon László
 DRÁGA BARÁTOMNAK, DANÁNAK

Azt mondom Neked, amit már korábban is gyakran mondtam:

Ne siess, bízz abban, hogy a megfelelő férfiú végül megérkezik.
JANE AUSTEN
 Első fejezet

Általánosan elfogadott igazság, hogy egy józaneszű

hajadonnak okvetlenül szüksége van a megfelelő férfiúra.
Csupán az a probléma, hogy…
…tehát megittunk egy italt, osztoztunk egy pizzán, de ha
az ember két extra feltétet kér a sajátjára, az azt jelenti,
hogy az ő része annyi, mint…
– Várj egy percig, van számológép a BlackBerrymen…
Egy kis olasz étteremben ülök a Lower East Side-on,
Manhattanben, átpillantok a kockás abrosz fölött, aztán
megrökönyödve figyelem, ahogy randipartnerem előhúzza a
CrackBerryjét, és derűsen belefog a végösszeg elosztásába.
…hol a csudában találni megfelelő férfiút manapság?
Johnnal, egy harmincvalahány éves építésszel
vacsorázom, akivel futólag találkoztam egy barátom
születésnapján a múlt hét végén. Kellően vonzónak tűnt,
amikor elkérte a számom – kellően vonzónak ahhoz, hogy
megosztozzunk egy pizzán kedd este, munka után –, de most,
ahogy figyelem, amint az asztal fölött görnyedve számokat
nyomogat, hamar ráébredek, hogy hibát követtem el.
– …és még hét dollár, hetvenöt cent, ami magában
foglalja az adót és a borravalót – jelenti ki John diadalmasan,
majd bizonyítékul megmutatja a kijelzőt.
Óriási hibát követtem el.
 Az igazat megvallva Mr. Darcyt hibáztatom érte.
Mindössze tizenkét éves voltam, amikor először olvastam
a Büszkeség és balítéletet, s már az első pillanatban
beleszerettem. Megfeledkeztem az üde tekintetű Joey-ról a
New Kids on the Blockból, meg a bőrruhát viselő Michael
Hutchence-ről az INXS-ből – akiknek a plakátjait a falamra
ragasztottam és Mr. Darcy lett első számú szerelmem.
Ellenállhatatlanul jóképű, titokzatos, tüzes és romantikus
volt, s minden jövőbeli fiúbarátom számára magasra tette a
lécet. Zseblámpát szorongattam a takaró alatt, alig vártam,
hogy felnőjek és találhassak egy hozzá hasonló férfit.
De immár felnőttem. Itt vagyok, és még mindig keresem.
Előbányászok a zsebemből egy húszdollárost, és odaadom
Johnnak.
– Van még hetvenöt cented? – kérdezi, továbbra is
kinyújtva a kezét.
Bizonyára viccelsz.
Kivéve persze, ha nem.
– Ó… hm… persze – dünnyögöm, és elkezdek kotorászni
az aprópénzes tárcámban.
Ne érts félre. Nem vagyok egy Renée Zellweger. Nincs
szükségem egy férfira azért, hogy kiegészítsen. Van
munkám, fizetem a lakbéremet, vannak elektromos
eszközeim, és tudom, hogyan kell használni őket. Ami pedig
a másik dolgot illeti, nos, erre találták fel az akkumulátorral
működő játékszereket.
Odaadom a hetvenöt centet Johnnak. Aztán hitetlenkedve
figyelem, ahogy elkezdi számolni.
De mindez nem akadályoz meg abban, hogy vágyakozzam
egy kicsit a régimódi románc után, amelyről általában a
könyvekben olvasok. Vagy elábrándozzam arról, hogy
találkozom valakivel, aki levesz az Ugg cipős lábamról, és
megdobogtatja a szívemet. Egy sötéthajú, jóképű, hűséges
férfiúról, akinek kifogástalan a modora, megjelenése csinos,
társalgása szellemes és hatalmas, széles, férfias mellkasára
ráhajthatja a fejét az ember…
Ehelyett azonban az elmúlt tizenkét hónap során egyik
katasztrofális randim követte a másikat. Nos, rendben,
tudom, hogy mindenkinek megvan a maga rosszul sikerült
randi története. Ez teljesen normális. Ugyan ki nem
randizott még Hátborzongató Alakkal, Mr. Semmi-közös-
nincs-bennünkkel, Negyvenvalahány éves csődtömeggel (a
nem kívánt rész törlendő, illetve, esetemben, nem törlendő
egyik sem)? És ez csak egy része a szingli létnek. Egyszer
meg kell történnie. Kétszer balszerencse. De egy egész sor
ilyenből?
Például, itt van kapásból:
1. Bartnak „intimitási problémái” voltak. Lefordítva ez
azt jelenti, hogy nem fogta meg a kezem, mert „túl intimnek”
tartotta, de az teljesen rendben volt, hogy meghívjon
magához pornófilmet nézni az első randinkon.
2. Aaron fehér cowboycsizmát viselt. Ami elég sajnálatos.
Az utolsó pillanatban lemondta a randit, azt állítva, hogy
sokáig kell dolgoznia, de utána felismertem a megcsillanó
csizmákat a mozi sötétjében aznap este. Felemeltem a
tekintetem, és Aaront láttam a hátsó sorban, nyelvével egy
másik lány szájában.
3. Aztán ott volt Daniel, a kedves zsidó bankár, aki
meghívott magához vacsorára. Sajnos azt „elfelejtette”
megmondani, hogy a vacsorát az anyja főzte. Bocsánat, azt
mondtam, anya? Úgy értem, fullasztó nyanya. Öt fogást
ettem, és három órát hallgattam végig arról, milyen
csodálatos gyermek is volt Daniel, és sikerült elmenekülnöm,
mielőtt még elővette volna a babakori fotóit.
4. És most itt van John, más néven Mr. Lovagias…

– Szóval, mi lenne, ha megismételnénk? – kérdezi most,

amikor elhagyjuk az éttermet.
– Ó… – nyitom ki a számat, hogy válaszoljak, de ehelyett
inkább magamba fojtok egy sikolyt, mivel John hagyja az
ajtót az arcomba csapódni. Épphogy csak sikerül
megállítanom a könyökömmel. Nem mintha észrevenné –
már a járdán áll, és rágyújt egy cigarettára.
Miközben dörzsölöm a felhorzsolódott könyökömet,
csatlakozom hozzá. Az étterem melege után rögtön megcsap
a kinti hideg. December van New Yorkban, és a hőmérséklet
fagypont alá süllyedt.
– Mit csinálsz pénteken? – folytatja John, felvonja a
szemöldökét, és szív egyet a cigarettájából. Ó, ördög és
pokol, most mit mondjak neki?
Tétovázom. Gyerünk, Emily. Mindketten felnőttek
vagytok. Minden rendben lesz. Csak légy őszinte, és mondd
meg neki.
– Mit mondjak meg neki? – szólal meg bennem egy hang.
– Azt, hogy inkább tűket szurkálsz a szemgolyódba, mint
hogy még egyszer randizz vele?
– Hát, nos, valójában… – mondom fojtott hangon, majd
elhallgatok a mondat közepénél, amikor John az arcomba
fújja a füstöt. – Kissé elfoglalt vagyok – hadarom.
 – Elfoglalt, túl elfoglalt ahhoz, hogy egy magadfajta
komplett seggfejjel randizzak – szólal meg belül újra a hang.
De már jó hangosan.
– Túl sok a buli, ugye?
Annyira őszinte akarok lenni, elhiheted. Miért
kegyelmezek meg neki valami ürüggyel? Miért védem az
érzéseit? Mi lesz annak a következő szegény, gyanútlan
lánynak az érzéseivel, akit majd utánam hív randira?
Kötelességem most megmondani neki. Úgy értem, nemcsak
azt, hogy értéktelen és faragatlan, hanem azt is, hogy
hajbeültetése van.
Bizony. Hajbeültetése.
Most rápillantok. Az utcai lámpa fényében jól láthatóak a
fényes fejbőrt tarkító ügyes kis sorok. Az apró, beültetett
hajkezdemények kétségbeesetten igyekeznek elrejteni a
visszahúzódó homlokvonalat. Eddigi érzéseim ellenére
szánalom ébred bennem. Ó, gyerünk, ne légy ilyen alávaló,
Emily. Megértést és kedvességet érdemel, nem bírálatot és
gúnyt.
Lenyelem a bosszúságomat, és mosolyt erőltetek az
arcomra.
– Igen, attól tartok – bólintok, és olyan „Pfuj, de kifáraszt
ez az egész bulizás”-módra forgatom a szemem. Őszintén,
Oscar-díjas színésznőnek kellene lennem, nem pedig egy
különleges kis könyvesbolt vezetőjének a SoHóban.
Igazából csak egyetlen partin vettem részt. A
Fogszabályozó Orvosok Társaságánál tartották, és meg
voltam fázva. Egész este orrspray-t használtam, a
keresztharapásomról beszélgettem, és fél tízkor már ágyban
voltam. Majd belehaltam az izgalomba.
 – De azért jó volt találkozni veled – mondom most
kedvesen.
– Veled is.
John láthatóan felenged, és érzem, hogy meleg, erényes
fény borít el. Na látod. Mekkora különbséget jelent néhány
kedves szó. Most igazán jó véleménnyel vagyok magamról.
Szent Emily. Hm, egész jól hangzik.
Sikeremen felbuzdulva folytatom:
– És a hajbeültetés elképesztő.
– Hajbeültetés? – néz rám John meghökkenve.
A francba. Tényleg ezt mondtam?
– Hát… akarom mondani, a pizza. A pizza elképesztő volt.
– Összezavarodom, céklavörös vagyok, és próbálok nem
nézni a homlokvonalára, ami persze mágneses erővel vonzza
a tekintetem.
Ajjaj. Ne nézz oda, Emily. Ne nézz oda.
Kínos csönd áll be. Mindketten igyekszünk úgy tenni,
mintha nem érzékelnénk. Én a körömágyamat piszkálom,
John pedig lopva végigsimítja a haját, és ellenőrzi tükörképét
az étterem ablakában, amikor azt hiszi, hogy nem nézem.
Bűntudat tölt el. Most aztán tényleg rossz embernek érzem
magam. Talán elnézést kellene kérnem. Talán…
John higgadt mozdulattal még egy utolsót szippant a
cigarettájából, a lábával eltapossa a csikket, és hirtelen felém
fordul. Ó, istenem. Ez nem fog megtörténni. Ez nem
történhet meg.
De ez történik.
Egy röpke másodpercre lefagyok. Úgy tűnik, mintha
minden lelassulna. Figyelem, ahogy fenyegetően közeledik
felém, csukott szemmel, nyitott szájjal, kidugott nyelvvel, és
rájövök, hogy a kedvességemet csábításnak értelmezte.
Szerencsémre (vagy inkább szerencsétlenségemre?) azonban
épp elég rossz randiban volt részem az elmúlt évben ahhoz,
hogy a reflexeim éberek maradjanak, így az utolsó
pillanatban elfordulok, és sikerül arrébb csusszannom, még
épp idejében. Ajkai így csak súrolják az arcomat, és egy futó
csókot lehelnek a fülemre. Juj. Határozott mozdulattal
elhúzódom. De még így is egyfajta küzdelem bontakozik ki
közöttünk, ahogy a keze satuként fonja körül a derekamat.
Szétugrunk, és csak nézzük egymást a járdán.
– Nos, ez esetben, azt hiszem, fogok egy taxit, és
hazamegyek – jegyzi meg John kurtán, és a kezét pliszírozott
nadrágjának zsebébe dugja.
– Igen, én is – válaszolok erőtlenül, és ruhám ujjával
törölgetem a nyálas fülem.
Csend telepszik közénk. Mindketten a járdaszegélyen
állunk, és igyekszünk taxit keríteni. Végül, néhány kínos perc
után egy sárga taxi ismerős látványa tűnik fel, tetején
bekapcsolva a lámpa. Megáll, én pedig megkönnyebbülten
felsóhajtok, s már megérintem az ajtókilincset, amikor John
megelőz. Kellemesen meglepődöm. Na végre! Mégis szorult
belé némi lovagiasság. Felvidulva ellágyulok, és az este első
igazi mosolyát sugárzóm felé, ahogy John kinyitja az ajtót.
Talán mégis tévesen ítéltem meg. Talán mégsem annyira
rossz ember.
John azonban habozás nélkül beugrik a taxiba, és
becsapja az ajtót.
– Nos, kösz a nagyszerű estét – közli, kidugva a fejét az
ablakon.
– Boldog karácsonyt!
 – Hé! – kiáltom, hirtelen visszanyerve a hangomat. – Hé,
elloptad a…
De a taxi csikorgó gumikkal nekilendül az útnak. Maga
mögött hagyja a hólétől latyakos járdát, s én figyelem, ahogy
a hátsó lámpáit elnyeli a forgalom. Hiába érzek haragot,
hirtelen magamba roskadok. Váratlanul könnycseppek
gyűlnek a szemembe, és dühösen próbálom visszatartani a
sírást. Őszintén, mi ütött belém? Nevetséges vagyok. A fickó
egy komplett idióta volt. Nem vagyok ideges. Jól vagyok,
teljesen jól vagyok. Veszek egy mély levegőt, és a kezemet a
zsebembe dugva elindulok a metró felé.

– Hívnod kellett volna a zsarukat.

Ez már másnap reggel van, munkában a McKenzie’snél,
egy kis, családi tulajdonban lévő könyvesboltban, ahol én
vagyok az üzletvezető. Felnézek Stellára, az asszisztensemre,
aki egy létrán áll, és a könyveket rakosgatja.
– Miért? Mert ellopta a taximat? – mosolygok
beletörődően, és feladom neki a következő köteteket. –
Kérem, biztos úr, a randipartnerem ellopta a taximat. Nem
úriember. Tartóztassa le.
– Nem, nem azért – vág vissza Stella, és kezét a csípőjére
téve rémült arcot vág: – Hanem azért, mert pliszírozott
pantallót visel!
Stella meg én akkor találkoztunk, amikor állásinterjúra
jött, és elképesztett széles körű irodalmi ismereteivel. Azaz
erre számítottam volna, miután elolvastam mély benyomást
keltő önéletrajzát. Az interjú ötödik percében azonban
nyilvánvalóvá vált, hogy az irodalom nála nem csupán a
könyvespolcokra korlátozódik. Stella épp akkor végzett a
művészeti főiskolán, és nem sokat konyított a könyvekhez,
úgy gondolta, a thesaurus egy dinoszaurusz, s végül
bevallotta, hogy az egyetlen dolog, amit valaha is olvasott, az
a horoszkópja.
– Nos, legalább őszinte volt, és az őszinteség nagyon
fontos – hangsúlyoztam Mr. McKenzie-nek, a tulajdonosnak,
hogy indokot keressek a felvételére.
Az igazat megvallva még ő látszott a legjobbnak a többi
pályázó közül. Rágógumi-rózsaszín hajával és bizarr,
aszimmetrikus ruhájával, amit egy magamfajta, aki
szolgamód követi a divatot, rémisztőnek talál, úgy tűnt,
sokkal érdekesebb lenne Stellával dolgozni, mint némelyik
jelentkezővel. Például Belindával, a magát nyíltan
„internetfüggőnek” vallóval, aki minden estéjét a kanapéján
töltötte, és a blogját frissítette a MySpace-en. Vagy
Patrickkal, aki már közel járt a negyvenhez, de még mindig a
szüleivel lakott, és a „modern jazzért” rajongott.
Pontosan. Mintha lenne más választásom.
Három évvel később és a szivárvány összes árnyalatában
pompázó hajszínével együtt a legjobb barátok lettünk, s bár
hivatalosan a főnöke vagyok, ez többnyire nem érezhető.
Valószínűleg azért, mert amikor megbízom valamivel, Stella
elengedi a füle mellett.
– De komolyan, Emily, ököllel kellett volna megütnöd ezt
a John fickót – folytatja, és erőteljesen meglök egy kupac
könyvet a polcon. – Ha az én taximat lopta volna el, bizony
megöltem volna.
 – Ezt nem kétlem – bólogatok. A szokatlan ruhák és a
tökéletes kiegészítők mögött egy rottweiler vadsága lapul
meg benne. Ami azt illeti, Stella egyszer majdnem megölte az
exbarátját paprikaspray-vel, amikor arról vitatkoztak, hogy
ki fogja megnyerni a Survivort. Az exbarátnál a spray
asztmás rohamot idézett elő, és az éjszakát a sürgősségin
kellett töltenie.
– Szóval, most mit fogsz tenni?
– Törlöm a számát – vonom meg a vállam, és letépem a
szalagot az egyik új kartondobozról.
Stella a létra tetejéről együttérzően pillant rám:
– Ó, a francba. Sajnálom, Em, ez pech.
– Hé, túl vagyok rajta – felelem, és mindent megteszek,
hogy közönyösnek tűnjek. – Ne aggódj, nem vagyok feldúlva
a tegnap este miatt. Inkább megnyugodtam.
Próbálok bátor arcot vágni a dologhoz, de az igazat
megvallva a tegnap este tényleg egy kínszenvedés volt. Nem
John idegesített fel – ő csak a szalmaszár volt, ami törte a
közmondásos teve hátát. Vagyis, más szóval, a randi tört le.
Mert ez a helyzet. Döntöttem. Nincs több csalódás, hiú
remény és katasztrofális randi. Végeztem.
– Tudod, van egy barátom, akinek van az a tényleg klassz
bátyja, aki épp most szakított a barátnőjével…
– Kösz, de nem, kösz – rázom meg határozottan a
fejemet.
– De tényleg átlagon felüli – erősködik Stella.
– Ha olyan átlagon felüli, miért szakítottak?
Stella a tenyerével megdörzsöli az orrát, miközben
erősen összpontosít, és vaskos fa karkötői hangosan
zörögnek. Stella szerint az etno az új trend.
 – Hm, nem tudom teljesen biztosan. Azt hiszem, talán
lehetett némi köze az iváshoz is…
Hitetlenkedő pillantást vetek rá.
– Egy alkoholistával próbálsz meg összehozni? –
kapkodok levegő után méltatlankodva.
– Csak volt – védekezik Stella. – Az anonim
alkoholistákhoz jár.
– Nos, akkor amúgy sem engedélyezett számára a
randizás – jelentem ki határozottan. – Ez része a tizenkét
lépésnek vagy minek.
Stella visszavett. A lila lakkot rágcsálja a körméről, és
csendben várakozik a létra tetején, miközben folytatom a
könyvek kicsomagolását, leszedem a műanyag borítást, és
halomba rakom a földön.
Még korán van, üres a bolt. Néhány pillanatig szótlanul
dolgozunk, amíg a csendet meg nem töri a csengő hangja.
Odanézek, és látom, hogy belép egy vásárló. Egy szőrmébe
burkolózott nő. Elkapja pillantásomat, mosolyog, majd
elindul az életrajzok felé.
– Miért nem olyanok a férfiak manapság, mint a
könyvekben? – folytatom, miközben kicsomagolok egy halom
klasszikust. – Komolyan, Stella, elegem van a modern kori
szerelemből – bizonygatom. – És torkig vagyok a modernkori
férfiakkal is. Mostantól olyan férfiakhoz fogok ragaszkodni,
akik például ebben is vannak.
– Elmélázom Jane Austen Büszkeség és balítéletének egy
példánya fölött, miközben gyengéden a borítóra bökök. –
Képzeld csak el, hogy egy olyan világban élünk, ahol a férfiak
nem lopják el a taxinkat, nem csalnak meg, nem bámulják
naphosszat a pornót az interneten, hanem lovagiasak,
odaadóak és becsületesek. És nagy léptekkel átvágnak a
mezőn bricsesznadrágban, miközben hófehér ingjük a
mellkasukra tapad… hm.
Elgondolkodva belelapozok a könyvbe, s pont egy
szexuálisan túlfűtött jelenetbe csöppenek Elizabeth Bennet
és Mr. Darcy között. Istenem, de szeretem ezt a részt!
Nekitámaszkodom a könyvespolcnak és belemerülök az
olvasásba.
– Úgy értem, miért nem én randizhatok Mr. Darcyval? –
sóhajtok aztán szomorúan. A nyitott könyvet a mellkasomhoz
szorítom, és kissé elréved a tekintetem.
– Ó, ő az a cuki pasas, aki a Mac áruházban dolgozik? –
szállt le Stella a létráról. Felnézek rá. Bizonyára nem jól
hallottam. – Mert megpróbálhatom megszerezni neked a
számát…
– Stella! – kiáltom hitetlenkedve. Tudtam, hogy
hiányosak az irodalmi ismeretei, de ez mégiscsak
valószínűtlen. Legalább a filmet biztosan látta. – Azt
mondod, nem tudod, ki Mr. Darcy?
Stella óvatosan pillant rám.
– Hát nem az a fickó, aki a Mac áruházban dolgozik? –
kérdezi aztán tétován.
– Nem! – kapkodok levegő után türelmetlenül. – Ő a
legszexisebb, legromantikusabb férfiú, akit csak el tudsz
képzelni. Nem csupán lovagias, és nemcsak azt tudja, hogyan
kell viselkedni egy nővel, hanem ő az a sötéthajú, merengő
hős, aki elképesztően fess, és megvan benne mindaz az
elfojtott szenvedély, ami csak arra vár, hogy felébresszék…
– Jesszusom, ez úgy hangzik, mint egy női éjszakai
magömlés – kuncog Stella.
 Kijózanító pillantást lövellek rá.
– Szóval, hol találjuk ezt a Mr. Darcyt? – kérdezi aztán
Stella szelíden. – Nem bánnám, ha én is találkozhatnék vele.
Felemelem a Büszkeség és balítélet egyik példányát, s
meglóbálom felé, akár egy államügyész a bizonyítékot. Stella
zavartan hunyorgat a szemével, éles pillantást vet rám, és
próbálja megérteni. Aztán egyszerre csak megvilágosodik. –
Egy könyv? – kapkod levegő után hitetlenkedve. – Ez a
csodálatos férfiú, akiről akkora rajongással beszélsz, egy
szereplő egy könyvben? – Egy pillanatig nagy szemeket
meresztve bámul rám, majd leszáguld a létráról, és kitépi a
könyvet a kezemből.
– Megmondom, miért nem randizhatsz Mr. istenverte
Darcy-val! – szid meg aztán. – Azért, mert csak egy
regényhős.
Visszamászik a létrára, s elérhetetlen távolságban tartja
tőlem a könyvet.
– Mr. Darcy nem valóságos személy. Őszintén, Emily.
Időnként olyan reménytelenül romantikus vagy!
S mindezt olyan sajnálkozó hangon mondja, mintha
halálos betegségben szenvednék.
– Mi a baj azzal, hogy reménytelenül romantikus vagyok?
– Semmi – vonja meg a vállát, lehuppan a létra legfelső
fokára, és csontos térdét átfonja karjaival. – De attól tartok,
szembe kell nézned a tényekkel. A való világban kell élned.
Ez New York a 21. század első évtizedében, nem egy… – itt
elhallgat, és a könyv hátlapszövegére pillant – … 19. századi
vidéki Angliában játszódó regény.
 Aztán lemászik a létráról, magához ragadja a halomba
rakott Büszkeség és balítélet többi példányát, és teketóriázás
nélkül betuszkolja őket a háta mögött lévő polcra.
– Ismételd utánam, Em: Mr. Darcy nem létezik.

Második fejezet

A délelőtt többi része a karácsonyi vásárlók rohamával

telik. Manapság a könyvesboltok nagy része egy hatalmas,
generikus áruház, ahol házon belüli kávézólánc működik, s
inkább a „kettőt fizet, hármat vihet” promóciókra meg az
eladási mutatókra hajtanak, odacsábítják az embereket, hogy
túlárazott, sovány tejeskávét vásároljanak – ám a McKenzie’s
más.
A kicsiny, három generáció óta továbböröklött
könyvesbolt egy mellékutcában bújik meg, egy kalapszalon
meg egy olasz pékség között. A legtöbb ember csak elhalad
előttünk, mert túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy szemügyre
vegyék a szomszédos kirakatban lévő különös és csodálatos
kalapokat, vagy épp berontsanak a másik szomszédos ajtón,
hogy pirított ciabatta szendvicset rendeljenek. Nem veszik
észre az eredeti, festett üvegű, régi mahagóniajtót sem,
amelyen beragyog a késő délutáni napfény, és fénycsíkokat
húz a csiszolt fapadlón. De azoknak a járókelőknek, akik akár
véletlenül, akár ajánlás útján ránk találnak, első látogatásuk
soha nem az utolsó is egyben.
Mindig úgy érzem, hogy olyan átlépni a küszöbünket,
mintha Narniába lépnénk be a ruhásszekrényen át. Kint még
hallatszik a hétköznapi New York nyughatatlan zsongása, de
ahogy megszólal a csengő, ami az érkezőt üdvözöli, a
valóságot maga mögött hagyva a saját képzeletvilágába
léphet be.
A McKenzie’s csupán egy aprócska bolt, de változatos
olvasmányok egyvelege tölti meg. A falakat mennyezetig érő
könyvespolcok borítják, ahol a könyvsikerek jól megférnek
az első kiadásokkal, szakkönyvekkel és ritka kiadványokkal,
középen pedig egy nagyméretű, kecskelábú asztal áll, rajta
megannyi fotókban gazdag, dohányzóasztalra való könyv.
Kedvenc helyem az ablaknál található. Ott a világ minden
tájáról érkező kiadványokkal megrakott folyóiratállvány
mellett egy régi, gombos háttámlájú bőrkanapé bújik meg.
Megkopott és középen besüppedt az évek során, ahogy
vásárlók ezrei menekültek ide néhány pillanatra hétköznapi
életük elől, hogy elolvassák a legújabb thriller első fejezetét
vagy meghatódjanak egy gyönyörű költemény egyik
versszakán.
Az egyetem elvégzése óta itt dolgozom, s egy magamfajta
számára, aki semmit nem szeret jobban, mint
összekuporodni egy jó könyvvel, ez egy igazi álommunka. A
szüleim azzal szoktak viccelődni, hogy születésemtől fogva
arra rendeltettem, hogy itt végezzem, mert a könyvek a
véremben vannak. Ők egyetemi tanárok – anyám angolt
tanít, apám művészettörténetet –, és mindketten igazi
könyvmolyok.
Gyermekkoromban nem volt tévé a házunkban. Inkább
azt mondták a bátyámnak és nekem, hogy használjuk a
képzeletünket, és könyveket adtak a kezünkbe. A szüleim
szerint már két és fél éves koromban olvasni kezdtem.
Amikor a többi kisgyermek a parkban hintázott, engem
anyám és apám a közkönyvtárba vitt.
Első szavaim nyilvánvalóan ezek voltak: „Kérem,
maradjon csöndben!”
Mr. McKenzie azonban öregszik, s mivel egyetlen fiát, aki
orvos, nem érdekli a vállalkozás továbbvitelének lehetősége,
úgy hírlett, McKenzie el akarja adni a boltot. Hat hónappal
ezelőtt kapott is ajánlatot az egyik nagy kávézólánctól, akik a
saját lógójukkal cserélték volna le a festett üvegeket,
cementpadlót fektettek volna le és értéktelen könyvekkel
töltötték volna fel a mahagóni könyvespolcokat. McKenzie
persze elutasította az ajánlatot, mondván, hogy csak a
holttestén keresztül. De ennek ellenére úgy érzem, itt töltött
napjaim meg vannak számlálva. Nem mintha aggódnék
emiatt – bármikor kaphatnék másik munkát –, de nem lesz
több olyan, mint a McKenzie’s könyvesbolt. Ha egyszer
eltűnik, örökre eltűnik.

Miután visszaadom a vásárlónak a visszajárót, a soron

következőhöz fordulok, de látom, hogy már nincs senki.
Megkönnyebbülten felsóhajtok. Hála istennek! Stella még
ebédel, és a karácsonyi roham mindig egy kész téboly.
Mindenki a tökéletes ajándékra vadászik. Az évnek ebben az
időszakában az emberek először a középen álló asztalhoz
igyekeznek, és abba az illúzióba ringatják magukat, hogy a
nagyobb mindig jobb, s csak egy hatalmas, drága,
dohányzóasztalra való könyv lehet a megfelelő. Az igaz, hogy
hatással vannak az ajándékozottra, ám e csillogó fotókat
tartalmazó köteteket általában egyszer átlapozzák, majd
elteszik porfogónak, míg a hőn szeretett könyvben élvezettel
merülnek el a metrón, a fürdőkádban és a takaró alatt is, s
kölcsönadják a barátoknak meg a családnak, hogy újra és
újra elolvashassák.
– Senki sem fogja elfelejteni az Üvöltő szeleket, de ugyan
ki fog emlékezni A román trapézművészek történetére? –
tűnődöm, s közben észreveszek egy alakot a kecskelábú
asztalnál. Alacsony, köpcös férfi, a haja már-már fehéres
ősznek tűnik, s épp egy jókora, kemény borítójú könyvet
lapozgat. Odasétálok hozzá. Erősen összpontosít.
– Ez Stellának lesz? – kérdezem, átkukkantva a válla
fölött.
Megriad.
– Hé, Em, hogy vagy? – kapkod levegő után, és kisfiús
arcára széles vigyor ül.
– Ó, hát tudod. – Mosolygok, ahogy egy csókot nyom az
arcomra, miközben rám szórja a lisztet koromfekete hajáról,
ami a fehér színt kölcsönözte neki. – Hogy vagy, Freddy?
Freddy Stella férje, de a házasságuk csupán a zöldkártya
miatt köttetett. Két évvel ezelőtt találkoztak, amikor Stella
betért a szomszédos pékségbe, hogy szendvicset vásároljon
ebédre, de aztán összebarátkoztak. Freddy olasz, és amikor a
vízuma lejárt, Stella felajánlotta neki, hogy feleségül megy
hozzá. Cserébe viszont olcsón ellakhatott Freddy kis
lakásában a pékség fölött. Tökéletes megállapodásnak tűnt,
és valóban az is. Eltekintve egyetlen apró ténytől: Freddy
nyilvánvalóan reménytelenül szerelmes belé – és az egyetlen
személy, aki ezt nem veszi észre, az maga Stella.
 – Szóval, mit gondolsz? – kérdi most Freddy, és rámutat a
könyvre. – Karácsonyra.
Csak fintorgok.
– Lehet, hogy Stella könyvesboltban dolgozik, de nem
hiszem, hogy valaha is láttam volna könyvet olvasni.
– Hm, azt hiszem, igazad van… – bólint Freddy, s a
homlokát ráncolja. – De nézegethetné benne a fényképeket –
indítványozza aztán felragyogva.
– Láttad már valaha is Stellát olyan fényképeket
nézegetni, amelyek nem a divatfotózásról szólnak? – kérdem,
s felvonom a szemöldököm.
Freddy összeomlik, és sóhajt egy nagyot.
– Feladom. Semmi hasznom. Még ajándékot sem tudok
venni neki.
Olyan vigasztalannak látszik, hogy megesik rajta a
szívem.
– Nézd, lehetne egy javaslatom?
– Persze – bólint gyászosan.
– Hadd végezzek egy kis kutatómunkát az érdekedben,
hogy megtudjam, minek is örülne igazán – fogom meg a
karját. – És ígérem, nem A román trapézművészek lesznek –
mosolygok, és óvatosan kiveszem a könyvet a kezéből. – Nem
mintha azt állítanám, hogy nem nagyszerű könyv – teszem
hozzá, lojálisan a munkahelyemhez. – Csak nem Stella
számára.
Freddy hálásan pillant rám, majd elbúcsúzik, és elindul
kifelé a boltból. Útközben szinte összeütközik Stellával, áld
az ebédidejéről tér vissza, s arca kipirult az izgalomtól.
 – Szia, Freddy – köszön zavartan, majd elszáguldva
mellette felém tart, és közli: – Van egy meglepetésem
számodra.
A válla fölött Freddyt figyelem, aki egy pillanatra megáll
az ajtóban, és visszanéz Stellára. Az arckifejezése mindent
elárul.
– Ezt szeretni fogod.
Amint Freddy eltűnik az utcán, visszafordulok Stellához.
– Mit fogok szeretni? – mormogom. Lerogyok a pult
mögött lévő kis gurulós székre, és odagördülök a
számítógéphez. Mostanra már elég jól ismerem Stellát
ahhoz, hogy tudjam, ha úgy gondolja, hogy szeretni fogok
valamit, akkor azt én mindig úgy fogom gondolni, hogy nem.
Elkezdem olvasni a munkahelyi e-maileket. A bolt végül
kiürül, eltekintve attól a nőtől, aki még mindig az
életrajzoknál időzik, így jó alkalom kínálkozik rá, hogy
belefogjunk az utolsó pillanatban leadott karácsonyi
rendelések átnézésébe.
– Tudom, mit fogsz csinálni! – kiáltja Stella,
lelkesedésében megfeledkezve a vevőről. Leveszi csíkos
sálját, odaugrik a pulthoz, mellém áll, és lihegve szedi a
levegőt, akár a szüleim labradorja, amikor érkezik az étel.
– Mivel kapcsolatban? – folytatom a gépelést.
– Az összes ilyen szörnyű randiddal kapcsolatban,
amelyekre egyfolytában járogatsz – jelenti ki izgatottan.
– Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá, de többé nem
randizom.
Stella lemondóan legyint a kesztyűs kezével.
– Biztosan visszatér a jókedved, ha eljössz velem meg egy
csapat csajjal – folytatja izgatottan.
 Sokatmondó csend következik, mivel arra vár, hogy
megkérdezzem, pontosan hová kellene mennem vele meg egy
csapat csajjal – kétségkívül ugyanolyan izgatottan, mint ő –,
de csak egy lagymatag „hm” a válaszom.
Ami persze nem elég Stellának, és ujjongva felkiált:
– Em, Mexikóba utazol! – jelenti ki olyan hangon,
amilyent a kvízműsorok házigazdái használnak a szegény,
gyanútlan versenyzőkkel szemben.
Elfordulok a monitortól, és rábámulok.
– Stella, az isten szerelmére, miről beszélsz?
– A szilveszterről! – zihál, és lehuppan a pultra.
Ellentmondást nem tűrő pillantást vetek rá, de Stella szokás
szerint tudomást sem vesz róla. Lábait keresztbe teszi,
felráncigálja a neccharisnyáját, majd így folytatja: – A
barátnőm, Beatrice, aki Londonban él, épp most hívott.
Lefoglalta ezt az utat Mexikóba, Cancúnba. Két ember
visszamondta az utolsó pillanatban, ami azt jelenti, hogy van
még két hely – vigyorog Stella izgatottan. – Nekem – közli, és
hüvelykujját a mellkasához nyomja – meg neked –, és széles
mozdulattal felém bök az ujjával. – Csak meg kell vennünk a
repülőjegyet New Yorkból.
– És ki fog itt dolgozni, miközben mi ketten Mexikóban
múlatjuk az időt? – dünnyögöm elutasítóan. Őszintén,
Stellának fogalma sincs róla, mit jelent boltvezetőnek lenni.
Azt hiszi, magától megy minden.
– Minden el van intézve – bizonygatja diadalittasan. – Mr.
McKenzie már tud róla.
– Mármint Mr. McKenzie, a tulajdonos? – nézek fel
meglepetten. – Úgy érted, már meg is kérdezted?
 – Az előbb hívtam. Azt mondta, nagyon boldoggá fogja
tenni, ha gondoskodhat a boltról, amíg mi távol vagyunk.
Őszintén, egészen el volt ragadtatva attól, hogy
megkérdeztem – vallotta be Stella boldogan. – Azt mondta,
jót fog tenni neki, ha a változatosság kedvéért nem
lábatlankodik a felesége körül…
Stella bekap egy rágógumit.
Döbbenten bámulok rá. Nem tudom, örüljek-e, hogy öt év
után először nem kell dolgoznom a karácsony és a szilveszter
közti héten, vagy bosszankodjak amiatt, hogy Stella a fejem
fölött intézkedett. Az első lehetőséget választom.
– Ó, rendben – bólintok, s jobb híján mindössze ennyi a
válaszom.
– Nagyszerű – ujjong Stella, miközben felfúj egy
hatalmas, lila rágógumilufit, aztán kipukkasztja a nyelvével.
– Mesés lesz! Úgy tűnik, ez valami szervezett társasutazás-
féle felnőtt szingliknek – a neve Club 18-30.
Ó, ne!
Hirtelen valami bizonytalan rettegés kerít hatalmába.
Mindig átfutom a boltunkban kapható brit magazinokat, így
mindent tudok az efféle vakációkról. Ahhoz éppen eleget,
hogy ilyennek képzeljem el a poklot.
– Club 18-30? – ismétlem, s meglep, hogy e szavak már
önmagukban is nem okoznak gégegörcsöt.
– Úgy, bizony! – mosolyog büszkén Stella. – Nagyszerű,
ugye?
Na, várjunk csak egy kicsit! Valóban azt a szót használta,
hogy nagyszerű?
– Nos, az a helyzet… – kezdem, s gyorsan próbálok
valami kifogást keresni.
 De Stella nem engedi, hogy befejezzem.
– Ó, a francba! – zihál, és kezét a szája elé kapja. – Nem
gondoltam rá.
Most mire?
– Olyan tapintatlan vagyok! – teszi a kezét bátorítóan a
vállamra, s hangját lehalkítva folytatja: – Nem gondoltam a
korhatárra. – Egy pillanatig szünetet tart, majd vigasztalóan
suttogja: – Te nem vagy már harminc alatt, ugye?
Barátságtalanul elhúzódom.
– Bocsáss meg, de huszonkilenc éves vagyok! –
figyelmeztetem, és a kezem az arcomra teszem, mintha
hirtelen azt feltételezném, hogy megnyúlt, mióta utoljára
tükörbe néztem.
Őszintén. Szeretem Stellát, és tudom, hogy jót akar, de
olykor eltűnődöm, vajon mi mehet végbe abban a (jelenleg)
platinaszőke fejében. Először megpróbál összehozni egy
alkoholistával, most meg azt mondja, hogy öreg vagyok.
– Csak két évvel vagyok idősebb nálad – teszem hozzá
védekezően.
Stella összerezzen.
– Hé, sajnálom, nem akartalak… csak azt akartam… Nos,
tudod, hányadán állok a számokkal, és a francba, és… te
kortalan vagy, Em – fejezi be sugárzóan, és rám mosolyog
azzal a rózsás, huncutszemű, huszonhét éves arcával.
– Te pedig egykettőre állás nélkül maradsz, ha így
folytatod – figyelmeztetem mogorván.
– Ó, ugyan már, Em, neked most épp erre van szükséged.
Stella lelkesedése olyan, mint egy golyóálló mellény.
Fogadok, hogy áthatolhatatlan.
Elfordulok a székkel, hogy szembenézzek vele.
 – Stella, hidd el, ez az utolsó dolog, amire szükségem van.
– All-inclusive – teszi hozzá Stella kacsintva.
Még csak nem is akarom elképzelni, ez mire utalhat.
Szerencsére nem is kell, mivel egy vásárló félbeszakít
bennünket.
– Bocsásson meg, kérem, de szeretném ezt megvenni.
Rápillantok, és látom, hogy a nő az életrajzi könyvek
szekciójából. Jóságos ég, még mindig itt van? Azt hittem, már
rég elment.
– Mindent megtalált, amit keresett? – kérdezem, s
kíváncsian szemügyre veszem. Szőrmekalapot, finom, csepp
alakú fülbevalót visel, hódító virágillat lengi körül, és az
egész megjelenése különös, kissé régimódi. Az ember azt
gondolná, hogy épp egy Merchant Ivory filmdíszletből lépett
elő, nem pedig egy manhattani utcáról tért be.
– Igen, köszönöm – válaszolja brit akcentussal. Anélkül,
hogy felnézne, egy vékony, bőrkötésű kötetet tesz az
üvegpultra.
Felemelem, és megnézem a címet. Jane Austen levelei,
dombornyomásos aranybetűkkel. Furcsamód nem
emlékszem, hogy láttam-e már ezt a könyvet. Megfordítom,
de nincs hátul vonalkód, kézzel van ráírva az ára. Nem az én
kézírásom. A könyv bizonyára már évek óta észrevétlenül
lapul a polcokon, tűnődöm, és beütöm a gépbe a vásárlást.
– Tessék, itt van. Miért nem vetsz egy pillantást az
üdülőhelyre? – Stella bukkan fel hátulról, és egy fényes
brosúrát dob a pénztárgép mellé. A szemem sarkából telt
keblű, visítozó, bikinis lányokat látok egy közeli felvételen,
karjukat a fejük fölé emelik, miközben egy felfújható
banánon lovagolnak, amelyre neonsárga színnel a „MÓKA!
MÓKA! MÓKA!” szavak vannak ráfestve.
– Attól tartok, engem ki kell hagynod ebből – felelem,
anélkül, hogy a kezembe venném a brosúrát.
– De miért? Nagyon jó ajánlat, remek móka lesz. Gondolj
csak a napfényre, a tengerre, a homokra… – Stella rápillant a
vásárlóra, lehalkítja a hangját, hozzám hajol, és a fülembe
súgja: Szexre!
Az elképzelés rémülettel tölt el, hogy egy izzadságszagú
éjszakai klubban táncolok körbe-körbe egy pattanásos arcú
tizennyolc évessel, a csuklómon gyöngy karperec, a
kezemben meg egy élénk színű esernyőkkel teletűzdelt Pina
Colada.
– Én… – mormogom, miközben átnyújtom az angol
hölgynek a számlát és a barna papírzacskót, oldalán a
rányomtatott „McKenzie’s” felirattal. A hölgy udvariasan
biccent, arcát még mindig takarja a hatalmas szőrmekalap,
majd megfordul, és kimegy.
– Úgy értem, nézd meg ezt a fickót. Elképesztő!
Figyelmem újra Stella felé fordul, aki a brosúra fölé hajol.
– Én nem megyek – jelentem ki határozottan.
– Ó, Em – jajdul fel Stella.
– Nem – rázom meg a fejem eltökélten, és visszamegyek a
számítógéphez. Folytatom az e-mailek ellenőrzését:
könyvrendelések… promóciós ajánlatok…
– Akkor mit fogsz csinálni? A szüleid itthon lesznek az
idén?
A szüleim az állam északi részén laknak, de nem töltötték
otthon a karácsonyt és a szilvesztert, mióta lediplomáztam.
Tavaly egy szafarin voltak Botswanában. Egy évvel korábban
két hétig egy lakóhajón utaztak Indiába. És előtte… Jó ég,
elfelejtettem, de egy olyan helyen, ahol nem működnek a
mobiltelefonok.
– Költjük az örökségedet – minősítik nevetve ezeket az
utazásokat, én pedig nagyon örülök nekik. Újjászületett
hippik, csak éppen van pénzük. Birkenstock cipőt hordanak,
egy Priust vezetnek, szerves élelmiszereket fogyasztanak –
apa még akkor is jógázott, amikor meghúzta a derekát –, és
minden évben eltűnnek, anélkül, hogy akár egyetlen
karácsonyi lapot is küldenének.
– Nem, az idén Thaiföldre utaznak valamilyen meditációs
tréningre – vonom meg a vállam. – De Jean néni meghívott a
karácsonyi vacsorára.
Kétségtelen, hogy annak idején kissé feldúlt voltam,
amikor minden barátom otthon töltötte az ünnepeket,
karácsonyfával, pulykával és minden mással egyetemben, de
mostanra már hozzászoktam. Általában meglátogatom a
bátyámat, Pete-et Brooklynban, de hat hónappal ezelőtt
találkozott egy Marlena nevű színésznővel, és elhatározták,
hogy a szilvesztert a lány szüleinél töltik Floridában. Ami
rendben is van. Idén tehát valószínűleg itthon maradok,
összekuporodom egy pohár borral meg egy jó könyvvel. A
szilvesztereste úgyis mindig egy hatalmas antiklimax,
nemdebár?
– És mi a helyzet a szilveszterestével? – kérdezi épp
Stella, de nem néz fel a brosúrából.
Ahogy ezt mondja, inkább nem vallom be a tervemet egy
olyan lánynak, aki úgy gondolja, otthon maradni akár egy
átlagos péntek este is, rosszabb a halálnál.
 Eltűnődöm, aztán észreveszek valamit a pulton. Egy
szórólapot. Milyen különös! Eddig nem láttam. Vajon ki
hagyhatta itt? Kíváncsi vagyok, odanyúlok, és felveszem. A
fényképen lenyűgöző vidéki táj látható, fölötte pedig fekete
betűkkel ez olvasható:
Különleges körutazás az irodalom szerelmeseinek. Töltsön
egy hetet Mr. Darcyval. Fedezze fel Jane Austen és a
Büszkeség és balítélet világát a vidéki Angliában.

– Angliába megyek – bököm ki.

Ahogy a szavak elhagyják a számat, már vissza is akarom
szívni őket. Ó, a francba! Miért kellett ezt mondanom?
– Angliába mész? – támad nekem Stella, és tágra nyílik a
szeme a csodálkozástól. – Mikor?
A francba megint. Nincs egyetlenegy istenverte ötletem
sem.
Idegesen pillantok a szórólapra. Rajta van egy weboldal
címe, s miközben úgy teszek, mintha továbbra is az e-mailek
ellenőrzésével foglalatoskodnék, gyorsan begépelem a
számítógépbe. Köszönet az Úrnak a DSL-ért. Egy ablak
azonnal megnyílik.
– Hm – próbálok közönyösnek tűnni, s közben gyorsan
lefelé görgetek a körutazással kapcsolatos információk
között. Csak blöffölnöm kell. – Hamarosan… – kertelek,
húzom az időt. Ó, édes Jézus, hol vannak azok az átkozott
dátumok? Itt kell lenniük valahol. Próbálok közömbös,
nyugodt és összeszedett maradni, hátrasimítom a hajam, s
folyamatosan görgetek, a szemem pedig idegesen fürkészi a
honlapot. Érzem, hogy Stella szeme oldalról szinte lyukat
éget a fejembe.
 Rendben. Nem kell pánikba esni, Emily.
A felfújható banán képe jelenik meg előttem.
Pánikba esem.
És aztán észreveszem. Az oldal alján apró betűkkel ott
vannak a körutazások időpontjai. Na végre! Kiszúrom az
egyiket, amelyik egybeesik a cancúni vakáció időpontjával, és
rákattintok. Nos, soha nem lehet tudni, hátha van lemondás
szilveszterre. Titokban összeszorítom az ujjaimat a pult
alatt. És egyébként meg, nem mintha elmennék, csak
tettetem.
Eleinte észre sem veszem, hogy az „EGY HELY MARADT”
ablak megjelenik a képernyőn, s aztán csak döbbenten
bámulom a szavakat.
– Mikor indulsz? – kérdi Stella.
Lehet, hogy mégis jó móka lesz. Anglia szilveszterkor.
Magam elé képzelem a kedves kis falvakat, a hangulatos brit
kocsmákat nyitott kandallókkal, ahol mindent átitat a
történelem.
És nem egy felfújható banánt fogok nézni.
Ráviszem az egeret a „FOGLALJON MOST” gombra, és
rákattintok. – Jövő héten.

Harmadik fejezet

Egy héttel később, miután eltöltöttem egy csendes

karácsonyi napot Jean néninél, visszatérek a lakásomba,
hogy becsomagoljak az útra. December 27. van, és a járatom
néhány óra múlva indul. Stella a kanapémon ül, egy hatalmas
tál humuszt habzsol, és figyeli, ahogy több könyvet is
próbálok belepréselni az útitáskámba. Nem számít, hogy
csak egy hétre megyek, össze kell pakolnom. Nyilvánvalóan
mind a hat Austen-regényt be kell tennem, ami meglehetősen
sok helyet foglal, bár a Büszkeség és balítéletet kint hagyom,
hogy a kézipoggyászomba tegyem, mert újra el akarom
olvasni.
Aztán ott van az a kortárs regény, egy új író könyve, ami
az elmúlt hat hétben a New York Times bestsellerlistáján az
első helyen szerepelt, s égek a vágytól, hogy elolvashassam.
– Angliában töltöd az ünnepeket. A fagyos hidegben.
Valamilyen Jane Austen könyvklubbal? – kérdezi Stella,
félbeszakítva gondolataimat.
– Ez nem könyvklub, hanem egy különleges körutazás. Az
irodalom szerelmeseinek – javítom ki kimérten, a szórólapot
idézve.
Stella kikotor egy kupac humuszt egy bébirépa végével,
és kétségbeesetten néz rám. Azzal az ürüggyel jött át
hozzám, hogy a még soha nem használt, és még mindig a
dobozában lévő hajvasalómat kölcsönvegye, és magával vigye
Mexikóba. De most, csaknem egy egész vödörnyi humusszal
később rájöttem, hogy ez csupán csel volt – azért van itt,
hogy megpróbáljon rávenni, hogy gondoljam meg magam.
És mindent el is követ, hogy ezt elérje.
– Tudod, hogy ez mit jelent, ugye? – folytatja hangosan
csámcsogva, s állát rugalmas fekete nadrágba bújtatott
térdére fekteti.
Vonakodva elfordulok az éjjeliszekrényemen lévő
könyvkupactól, és elkezdek kipakolni a zoknis fiókomból.
 – Nem, de te majd biztosan megmondod – felelem
hűvösen, miközben a zoknikat kis golyókba tekerem.
– Lököttek – mondja tárgyilagosan, és egy pillantást vet
rám.
Abbahagyom a zoknikkal való foglalatosságot.
– Hogy érted, hogy lököttek?
– Tudod. Furcsák. Különcök. Idős emberek.
Döbbenten nézek Stellára.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtad.
Ó, rendben, igazából nem vagyok megdöbbenve, de mivel
Stella főnöke vagyok, legalább látszólag meg kell próbálnom
erkölcsi fölénybe kerülni.
– Nos, gondolj csak bele. Miféle emberek akarják egy
csoport idegennel tölteni az ünnepeket, hogy könyvekről
beszélgessenek?
– Én – zihálok sértődötten.
Stella sajnálkozó pillantást vet rám.
– Történetesen szeretem a könyveket. Egy könyvesbolt
vezetője vagyok, emlékszel? Ettől lökött vagyok? – kérdezem
gőgösen.
Stella egy másik bébirépával lekaparja a humuszt a
műanyag edény oldaláról.
– Nem. Amúgy is az voltál – mosolyog, és kinyalja a
maradékot.
Hozzávágok egy bársonypárnát, aztán visszafordulok a
könyvespolcomhoz, és ellenőrzőm, hogy nem felejtettem-e el
semmit.
– Bocsáss meg, hogy megkérdezem, de csomagolsz
valamilyen ruhát is erre az útra? – érdeklődik Stella egy
pillanat múlva.
 – Természetesen – válaszolom méltatlankodva. – Csak
arra még nem volt időm.
Valójában nem igazán foglalkoztam a ruhakérdéssel.
Elvégre mindössze egy hétig leszek távol.
– És nem mintha szükségem lenne rájuk – teszem hozzá
védekezőén.
– De valamennyire csak szükséged lesz.
Megfordulok, hogy ránézzek Stellára, aki épp szemügyre
veszi kis útitáskámat.
– Még egyetlenegy darabot sem látok itt, pedig már
majdnem teljesen tele van – folytatja kételkedve, majd
hirtelen rám mosolyog: – Csak nem azt akarod mondani,
hogy a Topshopba szándékozol menni, amikor megérkezel?
– Mi az a Topshop?
Stella hitetlenkedve néz rám.
– Mi az a Topshop? – ismétli. – A Topshop az én
személyes Mekkám.
Meghökkenve nézek rá.
– Ne is törődj vele, úgysem értenéd meg – sóhajt fel, és
megrázza a fejét. – A ruhák végül is nem elsőrendű
fontosságúak.
– Rendben, belátom, hogy igazad van – jegyzem meg
zsémbesen. – Talán nagyobb táskát kellene vinnem. –
Benyúlok az ágy alá, kirángatom a régi kerekes bőröndömet,
és kinyitom.
– Nézd csak meg. Rengeteg hely van benne. – Gyorsan
átpakolom a könyveimet, és a gardrób felé fordulok.
Előcibálok néhány pulóvert. Az egyik egy rózsaszín
moher, csillogó részekkel a mandzsettákon. Ez az egyik
szórakozásra való pulóverem – hógolyózásra vagy valami
ilyesmire. Nem mintha tízéves korom óta hógolyóztam volna,
de egy olyan magazinban szerepelt, amelyben a modellek
rózsás arcúak és csillogó szeműek, miniszoknyát és csíkos
harisnyanadrágot viselnek. Olyan a kinézetük, amilyent
nekem soha nem sikerült elérnem, mivel szolgamód követem
a divatot. Minden szezonban gondolok a pulóverre – talán öt
percig –, majd belebújok a régi farmerembe, amit évek óta
hordok.
A másik pulóverem egy teknősnyakú fekete kasmír. A
DKNY-ben vettem egyszer januárban, újévi fogadalmam
részeként, hogy stílusosabb leszek, miután Stella a rá
jellemző tapintattal kijelentette, hogy „lehet, hogy az olvasás
a szenvedélyed, de egy könyvvel nem lehet dugni”. A pulcsi
egy vagyonba került. Azt hittem, ha felveszem, majd okosnak
és elegánsnak tűnök, de az igazat megvallva nagyon
unalmasnak érzem magam benne. Mintha könyvelő volnék,
vagy ilyesmi.
Magasba emelem mindkét pulóvert, hogy Stella
véleményezze. A rózsaszín legyen vagy a fekete?
Stella rosszalló, divatmániás szemmel vizsgálgatja őket.
– Egyértelműen a rózsaszín – jelenti ki egy pillanat
múlva.
– De a másik kasmír – figyelmeztetem.
– És? – Stella megvonja a vállát.
Stella két évvel fiatalabb nálam, s még nem ért el abba a
korba, amikor az ember a Vogue-t olvassa a fodrásznál, és
arra vágyik, hogy azok közé a hírességek közé tartozhasson,
akikkel interjút készítenek, hogy milyen fontos
alapdarabokat vásárolnak meg a téli ruhatárjukba.
– Kasmírt, minden mennyiségben.
 Stella még a boldog műszálas korszakában él.
– Ez unalmas – ásít elutasítóan.
Mindkettőt begyömöszölöm a bőröndömbe. Igaza van – a
rózsaszín sokkal szebb –, de el kell hoznom a feketét is, hogy
kiegyenlítsem a borsos árát. Már attól is jobban érzem
magam, ha csak oda-vissza átrepül az Atlanti-óceán fölött,
anélkül, hogy elhagyná a bőröndömet. És talán még fel is
vehetem.
Nem, nem fogod, Emily. Három éve megvan, és még
egyszer sem volt rajtad. Úgy nézel ki benne, mint Jean néni.
Ó, fogd már be.
Visszafordulok a gardróbhoz, és próbálom eldönteni, mit
tegyek még be. Te jó ég, mennyire gyűlölöm a csomagolást!
Nem tudok jól csomagolni. Fogalmam sincs, mit tegyek még
be.
Nem válogatok tovább, hanem alapdarabokat dobálok be
– pólókat, farmereket, pulóvereket –, aztán megpróbálom
behúzni a cipzárt. De a cipzár nem mozdul. Stella látja
szorult helyzetemet, feláll, és hozzám lép. Föl-le ugrálunk a
bőrönd tetején, ide-oda mozgatjuk a csípőnket, és
egyfolytában morgolódunk. Végül összehúzom a bőröndöt.
Éppenhogy csak.
– Jól van, ez az. Minden kész – lépek hátra, és elégedetten
szemrevételezem. – És veled mi a helyzet? Becsomagoltál
már?
Stella mexikói járata korán reggel indul.
– Igen. Óriási feltűnést keltettem az új divatüzletben,
Greenwich Village-ben – áradozik, miközben szórakozottan
nézegeti a körömlakkjaimat a polcomon. – Aztán
Chinatownban találtam rá ezekre a csodálatos szarongokra1.
Mindennap másikat fogok majd felvenni, csak magamra
kapom a bikinimhez és a Havaianas papucsomhoz. –
Lecsavarja az egyik körömlakkos üveg tetejét, és belakkozza
a hüvelykujja körmét, a fény felé tartja, majd nemtetszése
jeléül fintorog, aztán visszacsavarja az üveg tetejét. – Már
megterveztem az egész repertoáromat. Egyfajta keveréke
lesz Miami Beach-nek és a Keletnek.
– De Mexikóba mész – jegyzem meg zavarodottan.
– Őszintén, Em, ez egy divatkifejezés – zihál, és
kétségbeesetten megrázza a fejét.
– Ó, és persze raktam be óvszert is – teszi hozzá
közönyösen, ahogy az emberek akkor viselkednek, amikor
alig várják, hogy megkérdezd, miért. Általában figyelmen
kívül hagyom, de ezúttal én vagyok az, aki alig várja, hogy
megtudja.
– Óvszert? – ismétlem némiképp megütközve. – De mi
van Freddyvel?
– Mi lenne? – kérdezi Stella ártatlanul, felveszi a
polcomról Az időutazó feleségének egy példányát, és
belelapoz. Elhiheted, ha létezik gyanús viselkedés, hát ez az.
– Azt hittem, valami történt közöttetek.
– Azért, mert házasok vagyunk? – incselkedik Stella. –
Tudod, hogy csak azért történt, hogy megszerezhesse a
papírokat. Freddy imádnivaló, minden porcikáját szeretem,
de nem egészen ő a megfelelő fickó a számomra – teszi hozzá
határozottan. – És én sem vagyok a megfelelő lány az ő
számára.

1
Maláj szoknya.
 – Miért nem?
– Mert teljesen ellentétesek vagyunk – magyarázza
egyszerűen. – Én vegetáriánus vagyok, ő meg reggelire
szalámit eszik. Én rendetlen vagyok, ő rendmániás. Szeretek
sokáig fent maradni, ő minden este fél tízkor ágyban van,
mivel reggel négy órára a pékségben kell lennie. Az őrületbe
kergetnénk egymást, ha valóságosan is egy pár lennénk. –
Stella idegesen babrál fa karkötőivel, izgatottan le-fel görgeti
őket az alkarján. – Nézd, Freddy a legédesebb ember a
világon, és fantasztikus fiúja lesz majd valakinek, de nem
nekem.
Megfogom nagy, bolyhos mohersálamat, és Stella felé
fordulok:
– Nos, azt hiszem, ti nagyszerű pár lennétek – folytatom.
– Ó, Em… – Stella szánakozva rázza meg a fejét. – Légy
realista.
– Az vagyok – jelentem ki méltatlankodva.
– Nem, nem vagy az, te romantikus vagy – mond ellent
Stella.
Stella ezen a héten már másodszor nevez romantikusnak,
és ez kezd az idegeimre menni.
– Realista is vagyok – hangoztatom őszintén.
Stella tekintete azt mondja, na, persze, kérlek.
– Az vagyok – ismétlem erőtlenül.
– És mindezt egy olyan lány mondja, aki Mr. Darcyval
akar randizni.
Érzem, hogy elvörösödök, kimérten a poggyászomhoz
lépek, és folytatom a csomagolást.
– Aki, teszem hozzá, állításod szerint mesésen gazdag is –
folytatja Stella, majd felemeli a Büszkeség és balítélet
vadonatúj példányát, amelyet azért vettem, hogy magammal
vigyem az útra. A régi könyvemet már annyiszor elolvastam,
hogy lapokra szakadt. – Úgy értem, gyerünk. Legyünk
őszinték. Azt a bizonyos Elizabeth Bennetet csak azért
érdekelte Mr. Darcy, mert arisztokrata volt, és azzal a
hatalmas, francos birtokkal rendelkezett, akárhol is volt…
– Pemberley-ben, Derbyshire-ben – vágok vissza.
Korábban röviden összefoglaltam Stellának a regény
tartalmát, de nem emlékszem, hogy így hangzott volna.
– …elhiheted, rá sem nézett volna, ha egy aprócska
lakásban élt volna egy pékség fölött. – Stella sóhajtva leteszi
a könyvemet, és szórakozottan kézbe veszi a túraprogramot.
– Ó, nézd, szilveszteri bálba is mész – állapítja meg
felélénkülve. – Remek.
– Tudom, nagyszerű, ugye? – mosolygok
megkönnyebbülten, hogy témát váltunk. Nesztelen léptekkel
bemegyek parányi fürdőszobámba, kinyitom a szekrényemet,
és ötletszerűen kezdem bepakolni a dolgaimat egy
szivacstartó zacskóba.
– Mit lesz rajtad a bálban?
– Hogy mi lesz rajtam? – Elhallgatok, és érzem, hogy
hirtelen fellobbanó izgatottságom kihuny a gondolatra, hogy
a divatrendőrség elé hurcolnak.
– Kérlek, mondd, hogy van odavaló ruhád – kiált fel Stella
szigorúan.
Becsukom a fürdőszobaszekrény ajtaját, és megnézem
magam a tükörben: a francba.
– Természetesen van ruhám – jelentem ki védekezően,
ahogy kijövök a fürdőszobából. – Őszintén, mit gondolsz, mit
fogok viselni? Pólót és farmert?
 Arckifejezése arról árulkodik, hogy igen, azt.
Hunyorítja a szemét.
– Nos… hol van?
– A ruhazsákomban – mutatok rá a szekrényemen lógó
fekete viniltáskára.
– Megnézhetem? – kérdezi, és a cipzárhoz nyúl.
– Nem igazán. Már mindent összecsomagoltam –
magyarázom, miközben gyorsan ürügyet keresek. –
Selyempapírba – teszem hozzá.
Jó elgondolás. A selyempapír úgy hangzik, mintha valami
nagyon drága butikból származna.
Stellára hatást gyakorolnak szavaim, de még mindig
gyanakvónak tűnik.
– Mondd el, milyen – követeli, és összefonja a karját.
– Hát… nos… – megakadok, mert eszembe jut néhány
nappal ezelőtti bevásárlókörutam, amikor az volt a célom,
hogy találjak valamit. És miközben a H&M-ben hadonásztam
megsemmisülten és kétségbeesve egy nyaláb ruhával, végül
választásom a leg…
– Ünnepélyes – közlöm most bizonytalanul.
– Ünnepélyes?
– És vidám – teszem hozzá reménykedve.
– Ünnepélyes és vidám? – zihál Stella hitetlenkedve. –
Emily, egy ruháról vagy egy vadonatúj felfújható Mikulásról
beszélünk?
Egy utolsó elkeseredett kísérletet teszek.
– A flitterek miatt – kockáztatom meg kétségbeesetten.
 Stella tekintete elborul. Feldúltnak látszik, ahogy ott áll
vintage stílusú, Pussybow2 blúzában meg aszimmetrikus
szoknyájában, amelyek egy olyan félelmet keltő butikból
származnak, amelynek még a kirakatára sem merek
rápillantani.
– Az ünnepélyes az nem vidám, Emily, ez egy
divatrémálom -jajdul fel, és a halántékát szorítja. – Az
ünnepélyességnek nincs stílusa. Csupa unalmas kis fekete
ruha, flitteres sálak, csillogó szemhéjfestékek. – Kissé
megborzong, és ekkor hirtelen eszembe jut. Ó, ne. Kérlek, ne
engedd, hogy megnézze az új…
– Mi ez?
Túl késő.
Stella ráveti magát új, csillogó szemhéjfestékemre –
amelyet ugyanazon a kétségbeesett bevásárlókörúton
szereztem be –, csillámló csíkot húz a szemhéjára, aztán
hátralép, hogy megnézze magát a tükörben.
– Szivárványos jég? – kérdi vádlón.
Tudtam, hogy mattot kellett volna vennem. Tudtam.
– Nos, térjünk vissza Freddyre. Semmi esélye a
románcnak? -kérdezem, s megpróbálom elterelni a figyelmét,
mielőtt még tovább rosszabbodna a helyzet, és felfedezné
flitteres sálamat is, amelyet hirtelen ötlettől vezérelve
vásároltam a hétvégén.
Szerencsére sikerül.
– Semmi esély nincs rá – sóhajt Stella, és leroskad fehér,
steppelt takarómra. – Lehet, hogy házas vagyok, de közben
nagyon is szingli. És szükségem van a legjobb barátomra. –

2
Klasszikus szabású blúz megköthető masnival.
Fintorog, hasra fordul, és felkönyököl. – Biztos vagy benne,
hogy nem tudlak meggyőzni, hogy hagyd ott a vén fazonokat
a minibuszon, és inkább gyere velem szórakozni Mexikóba?
Még maradt egy hely – pityergést színlel.
– Ez egy luxus turistabusz – javítom ki. – És nem, kösz –
rázom meg a fejemet. – Tudom, hogy nehéz elhinned, Stella,
de el akarok menni erre az útra. – És ez igaz is. Most, hogy
már volt időm végiggondolni a dolgot, csakugyan izgatottan
várom. – Mindig is szerettem volna Angliába menni, amióta
csak olvasom Jane Austen regényeit, és most itt az alkalom.
– Nos, a brit férfiak nagyon csinosak lehetnek – ismeri el
Stella, aki láthatóan nem egészen jól érti a szavaimat. – Nézd
csak meg Daniel Craiget!
– Nem a férfiak miatt megyek – zihálok türelmetlenül, és
megpróbálom begyömöszölni Az időutazó feleségét a
bőröndcipzár parányi résén.
– Még James Bond miatt sem? – sóhajt Stella ábrándozva.
Aztán látja, hogy küszködöm, így rám rivall: – Jesszusom,
Em. Nincs már elég könyved?
– Néhány ember túl sok ruhát csomagol, nálam ez a
könyvekkel van így – jegyzem meg hűvösen, hogy
megpróbáljak fölénybe kerülni.
Stella felkel az ágyról, és olyan pillantást vet rám, ami
arról árulkodik, hogy nem győztem meg.
– Soha nem tudom, melyik könyvvel akarok
összekuporodni az ágyban – vonom meg a vállam.
– Mi lenne, ha egy férfival próbálnál? – kérdezi, majd
megfogja a sálját és a kesztyűjét.
Most rajtam a sor, hogy egy pillantást vessek rá.
– Komolyan, Em, mennyi ideje volt, hogy te?…
 – Már elmondtam. Csak azok a férfiak érdekelnek, akik
itt, ebben a könyvben vannak. – Megfogom a Büszkeség és
balítéletet, és rácsapok vele a bőröndömre.
– Rendben, rendben, nem szólok többet egy szót sem –
emeli fel kesztyűbe bújtatott kezét megadása jeléül. – Tehát
mikor indul a géped?
– Ma este háromnegyed tízkor – pillantok az órámra. –
Egy óra múlva érkezik a taxi, hogy kivigyen a repülőtérre.
Egymásra nézünk, és rájövök, hogy ideje elbúcsúznunk.
– Nos, viszlát – trillázik Stella, rémítő angol akcentust
utánozva.
– Azt hiszem, inkább a viszontlátásra – affektálok
nevetve.
– Ó, ezek az őrült britek mondják úgy, ahogy akarják –
vonja meg a vállát Stella, aztán ellágyul a tekintete. –
Vigyázz magadra, és érezd jól magad, rendben? – Karját
körém fonja, és átölel. – Megígéred? – kérdezi tőle
szokatlanul érzelmesen.
Szorosan magamhoz ölelem.
– Megígérem.
Egy röpke pillanatig megingok, hogy a szilveszterestét
egyedül fogom tölteni, nem pedig Stellával és a barátaival, de
éppoly gyorsan el is oszlatom a kétségeimet. Nagylány
vagyok. Minden rendben lesz.
– Nos, ígérd meg, hogy felhívsz Mexikóból, és tudatod
velem, hogy vannak a Margariták, jó?
– Persze – bólint, és rám ragyogtatja a híres Stella-
vigyort. Elhúzza a reteszt, és kinyitja az ajtót. – Ó, és
mellesleg… – áll meg az ajtóban – …ez a szemhéjfesték
bámulatos – kacsint rám, és eltűnik a folyosón.
 Negyedik fejezet

Gyorsan eltelik a tizenegy óra, és már a Heathrow

repülőtéren állok a bevándorlók sorában, jetlaget érzek, de
izgatottságot is. Hirtelen jókedvem lesz. Még most sem
tudom elhinni, hogy valóban ez történik, hogy valóban itt
vagyok Angliában. Angliában!
– A következőt!
Elfojtok egy víziló méretű ásítást, és felnézve látom, hogy
nekem int az egyik tiszt, egy marcona tekintetű, középkorú,
rövid, göndör hajú, szemüveges nő.
– Mennyi időt szándékozik eltölteni az Egyesült
Királyságban? – kérdezi pattogó hangon, ahogy a pulthoz
lépek.
– Egy hetet – válaszolom barátságos mosollyal.
Ám ez egyáltalán nincs rá hatással. Elveszi az
útlevelemet, komoly arccal tanulmányozza, aztán elkezd
mérgesen gépelni.
– És mi a látogatása célja?
– Körutazáson vagyok – magyarázom készségesen.
A bevándorlási hivatal tisztje nem néz fel, hanem feltolja
orrán a szemüvegét, és ajkát összeszorítva folytatja a
gépelést.
Megremegek az izgalomtól. Kissé kezd aggasztani a
szótlansága. Mintha valami rosszat követtem volna el.
Eszembe jut, amikor elkaptak bolti lopásért, és nyugtalanság
kalapál bennem. Ó, istenem, ne mondd, hogy szerepelek a
bűnügyi nyilvántartásban, és megtaláltak a nemzetközi
adatbankban. Jó, de csak tizenegy éves voltam és Barbie-
ruhákat tulajdonítottam el, de mégis. Van múltam.
Elülső fogaimmal harapdálni kezdem cserepes számról a
bőrdarabkákat, amit csak akkor teszek, ha ideges vagyok, és
amit nem szabadna tennem, mert ilyenkor mindig vérezni
kezd a szám.
Vérezni kezd.
– Milyen körutazás? – kérdezi épp a tiszt, és egy
pillanatra felhagy útlevelem átvizsgálásával. Affektálva a
fényképemre néz – ami azért annyira nem rossz –, majd
folytatja munkáját a billentyűzeten. Mi a csudát gépel?
Esszét? Rendőrségi jelentést?
Összeugrik a gyomrom.
– Ez egy különleges körutazás az irodalom
szerelmeseinek – dünnyögöm furcsa, magas hangon.
Megköszörülöm a torkomat, és nyelek néhányat. – Egy hét az
angol vidéken, Jane Austen és a Büszkeség és balítélet világát
mutatja be – teszem hozzá erőtlenül.
Mintha érdekelné, gondolom aggódva.
– Büszkeség és balítélet? – ismétli élesen, anélkül, hogy
felnézne. Ujjai odafagynak a billentyűkhöz. – Azt mondta,
hogy Büszkeség és balítélet?
Bevándorlási tisztem szemlátomást felélénkül e hír
hallatán.
– Nos, igen – bólogatok bizonytalanul.
Felnéz, arca kipirul az izgalomtól.
– Jóságos ég, nem hiszem el! Imádom a Büszkeség és
balítéletet! – sikít fel hangosan. Megkapaszkodik a műanyag
pultban, és elbűvölően mosolyog rám. – Épp most láttam
DVD-n a filmadaptációt Keira Knightley-val. Hát nem
csodálatos?
Egészen megdöbbent az átváltozása.
– Hm, igen… – hebegem.
A tiszt hátradől a székében, kigombolja blúzának felső
gombját, és elkezdi legyezni magát az útlevelemmel.
– És az a Mr. Darcy – forgatja a szemét, és kéjsóvár
pillantást vet rám. – Hogy az milyen szexi! – Előrehajol, és
cinkosan hunyorít: – Bizony mondom, nem dobnám ki az
ágyamból – suttogja, és kis-lányosan kuncog.
Meghökkenve bámulok rá. Tudom, hogy Mr. Darcy
hatással van a nőkre, de ez azért mégis hihetetlen.
Néhány perccel később már a keresztnevünkön szólítjuk
egymást, és Beryl mindent elmesél arról, hogy nemrégiben
vált el a férjétől, Lentől, meg hogy úgy döntött, dolgozik a
karácsonyi időszakban, és bárcsak hallott volna erről a
körutazásról…
– …mert csodálatosan hangzik, drágám – mosolyog rám
barátságosan, és visszaadja az útlevelemet. – Inkább Mr.
Darcyval tölteném az ünnepeket, mint egy rakás
menedékjogot kérővel, úgy bizony! Talán jövőre, nem igaz?
– Ha akarod, majd beszámolok róla, milyen volt –
ajánlom fel kedvesen.
– Ó, hát megtennéd? – mosolyog Beryl, és firkant valamit
egy darab papírra. – Itt az e-mail-címem.
Amikor elveszem tőle, erősen megszorítja a kezemet.
– Jó utat!
– Kösz, Beryl – mosolygok, és elteszem az útlevelemet.
Búcsút intek neki, megragadom gurulós bőröndömet, és
megkönnyebbülve lépek át a bevándorlók határvonalán. Egy
pillanatra megállok a kijáratnál, és visszanézek. Éppen jókor,
hogy még halljam Beryl parancsoló hangját: „A következőt!”,
és lássam, hogy mosolya ijesztően zord arckifejezésre vált,
ahogy szólítja a következő ideges utast.
– Mennyi időt szándékozik eltölteni az Egyesült
Királyságban?
Mosolygok magamban. Nagyon köszönöm, Mr. Darcy.

Átsétálva az érkezési oldal kapuján emberek sokaságának

látványa fogad, akik a korláton áthajolva várják szeretteiket.
Az egész helyet ünnepi izgalom hatja át. Karácsonyi díszek
lógnak, karácsonyi énekek szólnak a hangszórókból és
csillogó girlandok meg fények láthatók mindenütt. Az angol
akcentus moraja zsong körülöttem, előrehajolok, és
hegyezem a fülemet, hogy elcsípjek egy beszélgetésfoszlányt,
mint ahogy egy beállított rádió fogja a különböző adókat.
– Ó, édesem, remekül nézel ki napbarnítottan. Hát nem
néz ki remekül napbarnítottan, David? Itt kutya hideg volt…
– …hány pasassal csókolóztál Balin?…
– …hogy a csudába gondolhatod, hogy a repülőgépe késik,
drágám? A kutyafáját! Az anyakönyvvezetőnél kell lennünk
alig egy órán belül…
– …szóval, milyen volt Goa? Elmentél valamelyik beach-
partira?
– …magnóra vesszük a Coronation Streetet, amint
hazaérünk. Felteszem a vízforralót. Fogadok, hogy már
elepedsz egy csésze finom teáért a sok külföldi moslék után…
 Csókolóztál? Pasassal? A kutyafáját? Elepedsz? Kutya
hideg? Mi a csudáról beszélnek? S miközben elcsodálkozom e
furcsa és meglepő szavakon, áttörtetek a tömegen.
Nyilvánvalóan lesz itt valaki, aki vár, de nem tudom, miről
fogom felismerni…
– Emily Albright?
A kavargó tömeg közepén filigrán, madárszerű,
tweedkosztümös alakot pillantok meg, aki egy táblát tart a
kezében, rajta a nevemmel. Odasietek, magam mögött húzva
kézikocsimat a csomagommal.
– Jó napot – köszönök udvariasan. – Örülök, hogy
megismerhetem.
A táblát tartó nő vidáman rám mosolyog és kezet nyújt.
– Miss Steane. Én vagyok az idegenvezető. Én is örülök,
hogy megismerhetem – feleli derűsen, s mogyoróbarna
szeme csillog.
Valami elbizonytalanít vele kapcsolatban. Nagyon
ismerősnek tűnik. Találkoztam már vele? Egy pillanatig
megpróbálom felismerni. Frissen tisztított arc, praktikusan
feltűzött haj. Mégis, szerény külseje ellenére vélhetően ő is
csak ugyanolyan negyvenvalahány éves nő, mint akiket a
manhattani utcákon látok, méregdrága, mézszőke
melírjuktól kezdve szinte tetőtől talpig kicsinosítva.
Mosolygok, és nem kínzóm tovább a memóriámat. Nem,
nem valószínű. Ez a nő csupán emlékeztethet valakire vagy
valamire a tévéből, döntöm el, majd kezet fogok vele.
– Nagy örömünkre szolgál, hogy a Jane Austen-
körutazáson köszönthetjük.
– Nos, köszönöm – biccentek, miközben a nő fogja a
kezem, és erőteljesen megrázza.
 Ahhoz képest, hogy milyen apró kis nő ez a Miss Steane,
meglepően erős a kézfogása.
– Biztosra veszem, hogy az elkövetkező néhány napot
igazán lenyűgözőnek fogja találni – folytatja.
– Nagyszerű, köszönöm.
– Egy egészen új világot fedez majd fel.
– Hm… nahát… köszönöm – mondom, és igyekszem
közönyösnek tűnni.
Miss Steane még mindig nem engedi el a kezem.
– És idegenvezetőként azért vagyok itt, hogy ezt az
utazást felejthetetlenné tegyem az ön számára – jelenti ki
komolyan, és merően néz rám fényes, mogyoróbarna
szemével.
Ejha, biztosan szívvel-lélekkel végzi a munkáját, nem
igaz?
– Mesés – bólintok, immár erőltetettebb mosollyal.
Miss Steane csak úgy ragyog.
– Pompás!
Végül elengedi a kezem, gyakorlott mozdulattal
rápattintja a táblát az írómappájára, és a hóna alá dugja.
– Nos, ha lenne kedves követni…
És alig marad időm felvenni a poggyászomat, mert Miss
Steane átvág a repülőtéren, már el is viharzik, és elmosódó
tweedkosztümje eltűnik az automata forgóajtók mögött.
Egy pillanatig figyelem. Komolyan, csakugyan nagyon
ismerősnek tűnik. Kíváncsi vagyok, hogy… Ó, istenem,
Emily, nevetségesen viselkedsz. Soha életedben nem
találkoztál még ezzel a nővel. Ezzel elhessegetve a
gondolatot, megfogom a kézikocsimat, és Miss Steane után
sietek.
 Nagyon szeretem Angliát.
Rendben, csak egy órája jöttem, és még mindig csak a
parkolóban vagyunk, de máris a hatása alá kerültem. Először
is, mindenki nagyon udvarias. Egyfolytában azt
mondogatják, hogy bocsánat, még akkor is, ha én tolom neki
a kézikocsit az ő lábuknak. Ráadásul itt vannak ezek a
fegyelmezett sorokban várakozók – bocsánat, azt kellene
mondanom, hogy „glédában” akik taxikra, jegyekre, toalettre
vagy ilyesmire várnak, és ezt mindenki csendben és
türelmesen teszi. Ami soha nem történne meg az
Államokban, ott nagy hűhót csapnak az ilyesmiből, és
hangosan panaszkodnak.
Mi több, itt minden olyan klassznak tűnik. Stella mindig
azt hajtogatja, hogy New York a világ divatfővárosa, pedig itt
mindenki rendkívül elegánsnak látszik. Minden az. Mint
például a pénz. Egész egyszerűen csak szeretem, hogy mind
különböző méretű, és a királynő feje van rajtuk. Az amerikai
dollár unalmas és zöld, ezzel a pénzzel összehasonlítva pedig
meglehetősen egyhangú.
És mi a helyzet a fekete taxikkal? A mi sárgáinkban alig
fér el két ember a hátsó ülésen, a térdeim mindig
nekiütődnek a vezetőülésnek, de láttam az imént, hogy egy
egész család mászott be egy feketébe. Ráadásul az összes
poggyászukkal együtt. Hihetetlen volt.
A zebrára lépve rossz irányba nézek, és majdnem
elüttettem magam a fent említett taxival. (Ismételd utánam,
Emily: nézz jobbra, ne balra; nézz jobbra, ne balra.)
 – Vigyázzon, hová lép, aranyom! – kiáltja a pergő beszédű
taxisofőr, miközben csikorogva megáll.
Istenem, hallottad ezt az akcentust? Ez az igazi Cockney?
Bocsánatkérően rámosolygok, és átszaladok a túloldalra.
Mert imádom. Olyan, mintha A Ravasz, az Agy és két füstölgő
puskacső című filmből lenne valamelyik rész. Ami némiképp
találó is, mert ölni tudnék ezért az akcentusért.
– Ott parkolunk – trillázza Miss Steane, ahogy a parkoló
felé sietünk. „A kék-fehér a végén.” Egy jókora turistabuszra
mutat, és megdobban a szívem az örömtől. Rendkívül
elegánsnak tűnik. Az a típus, amelyben van klíma meg luxus
mosdóhelyiség is.
Látod, én tudtam, hogy nem egy viharvert, öreg minibusz
vagy ilyesmi lesz, gondolom jogosan, ahogy visszaemlékszem
Stella tegnap esti negatív megjegyzéseire.
Süvítő légnyomással kinyílnak az automata ajtók, és Miss
Steane felmegy a lépcsőn.
– Hagyja csak ott a csomagjait, kedvesem – utasít,
miközben visszafordul a legfelső lépcsőfokról, és rám néz. –
Ernie majd gondoskodik róla, és beteszi a csomagtérbe. – A
sofőrre mutat, aki a kormánykerék mögött ül, ellenzős
sapkája a műszerfalon pihen, és egy újság van szétterítve
előtte. Egy pillanatra abbahagyja a reggelizést – amely a
finom illatok alapján sültszalonnás szendvics lehet és felnéz.
– Legyen óvatos, elég nehéz… – Bűntudatot érzek. Talán
nem kellett volna ennyi könyvet hoznom magammal.
– Ne aggodalmaskodjon – kacsint rám a férfi, és
bicepszhajlítást imitál.
Nevetek, aztán visszatolom a kis fogantyút a bőröndön,
otthagyom az aszfalton, és lelkesen felszállók.
 – Teljes a létszám, úgyhogy attól tartok, már csak néhány
hely maradt – jegyzi meg idegenvezetőm. – Azt hiszem, van
egy hely Maeve mellett.
Boldogan mosolygok. Annyira örülök, hogy nem
hallgattam Stellára! Tudtam, hogy nagyszerű utazás lesz.
Körülnézek a buszon.
Ez az a pillanat, amikor az arcomra fagy a mosoly.
Előttem tengernyi ősz hajú fej. Mindenütt. Ameddig a
szem ellát, egészen a horizontig, ami a luxus mosdóhelyiség.
Olyan, mintha idős honpolgárok kirándulásán vennék részt.
Hirtelen valaki megnyomja a „lejátszás” gombot az
agyamban, és Stella hangja kezd ismétlődni a fejemben:
Lököttek és idős emberek. Lököttek és idős emberek…
– Erre…
Ír akcentus szakítja félbe a gondolataimat, felnézek, és a
busz végében egy kart látok, amely a fejtámlák fölött nekem
integet. Bár még mindig forog velem a világ, kábultan
rámosolygok, és az ülések közötti folyosón a helyemre
botorkálok.
– Bocsásson meg a falusi népségnek…
Szinte észrevétlenül a szék mögött egy rövid, ősz hajú,
aprócska nő ül, orrán túlméretezett olvasószemüveggel.
Műszálas pliszírozott szoknyáját maga alá gyűrve egy darab
sajtot majszol, de most abbahagyja, és félénken rám
mosolyog:
– Nem adtak semmit a dublini járaton – teszi hozzá
mentegetőzve, s megpróbálja eltakarni a száját egy
szalvétával, miközben feláll, és mindent összemorzsál. – Ó,
nézze csak, mit tettem!… Nézze csak, milyen rendetlenséget
csinálok… Bocsánat…
 Meghökkenve bámulok rá. Egy pillanatig úgy érzem,
pánikrohamot kapok. Ó, a francba. Mit tettem? Mit fogok én
itt csinálni? Egy egész álló hétig. Egy csapat idős
honpolgárral?
Miközben a nő fontoskodik körülöttem, eltámolygok
mellette, és lerogyok a helyemre.
– Mi a helyzet önnel? Honnan jött?
– New Yorkból – válaszolom, és próbálok nem gondolni a
zsibongó metropoliszra, amelyet e körutazás miatt hagytam
ott.
Visszafogom magam. Ó, istenem, Emily, szedd össze
magad! Minden rendben lesz. Nem fogsz egy társaságba járni
velük, csak egy könyvtúrára mész.
– Ó, a Nagy Almából? – Morajlás fut végig a buszon, és
több göndör, ősz hajú fej is megjelenik az ülőhelyek közti
átjáróban, hogy szemügyre vegyen.
– Tehát amerikai? – kérdezi az egyik.
– Igen, pontosan – bólintok.
– Milyen izgalmas – mosolyog egy másik. – Egy amerikai.
– Úgy mondja, mintha egy ufó lennék a világűrből.
Sokatmondó pillantások kereszttüzébe kerülök.
– Túlfizetettek, nemileg túlfűtöttek, és itt vannak – dörög
egy termetes, feltűnő nő, s előbukkan a feje az előttem lévő
fejtámla mögül. A többiektől eltérően a haja festett fekete,
meglepően komoly Kleopátra bubifrizurája van, és rengeteg
sötétvörös rúzst kent a szájára. Illik hozzá, hetvenvalahány
éves kora ellenére is.
– Tessék?
– Ezt mondták a jenkikről a háború alatt – jegyzi meg, és
sötét, vizsgálódó szeme fényesen ragyog műszempillája és
festett szemöldöke alatt. – És én csak tudom, mert feleségül
mentem az egyikhez.
Gúnyos nevetés harsan fel mindenfelé a buszon.
Kinyújtja gömbölyded, bokszer méretű, gyémántokkal
telerakott kezét.
– Rose Bierman.
– Emily Albright.
Kézfogása határozott és szilárd, s érzem, hogy jól megnéz
magának. Milyen különös, még én hittem azt, hogy én
néztem meg őt jól magamnak.

Tíz perccel később még mindig nem indulunk. Még van

egy üres hely, és várjuk, hogy az utolsó utas is megérkezzen.
Úgy tűnik, Közép-Londonból jönnek, így bármelyik percben
itt lehetnek.
Beszélgetés moraja tölti meg a levegőt, amelybe máris
nehéz, émelyítő parfümillat vegyül. Türelmetlenül pillantok
az órámra – meddig várunk még? Körülnézek, s arra
számítok, hogy az útitársaim elégedetlenkednek, de nem,
szemlátomást mindenki boldog. Egymást kínálgatják
aprósüteménnyel, amit furcsamód „vanília-krémesnek”
neveznek, bármi legyen is az, az unokáik fényképeit
mutogatják, és összehasonlítják a ruhatárukat, amelyek egy
M&S helyről valók. Néhány utas még el is bóbiskol, veszem
észre, ahogy nézem őket, a fejük hátracsuklik, és nyitott
szájjal, békésen horkolnak.
– Hm… kér egy parányi gyöngyszemet? – kérdezi
félénken Maeve, és megráz előttem egy zacskót.
 – Nem, köszönöm – mosolygok, bár fogalmam sincs, mi
az a parányi gyöngyszem, mindenesetre visszautasítom.
Elfordulok, és kinézek az ablakon. Hol a csudában van már
az az illető? Mit csinál? Én egyenesen New Yorkból
érkeztem, mégis sikerült időben ideérnem. Neki mi tart ilyen
sokáig?
Ingerülten az ablakhoz nyomom az arcom, hogy még
messzebbre ellássak a parkolóból, s szemem kétségbeesetten
kutatja egy nyugdíjas korú nő nyomát. De semmi. Sehol
nincsenek rövid, göndör, ősz fürtök. Sehol nincs lila pulóver
sem, amely arról a furcsa, M&S nevű helyről származhatna.
Semmi. Csak pocsolyák, mert közben eleredt az eső.
Hátradőlök a székemen. Normális esetben nem zavarna
annyira ez az egész, de épp most repültem át az Atlanti-
óceánt, és fáradt vagyok. Másra sem vágyom, csak eljutni a
szállodába, és felfrissülni. Azonban, tudva, hogy nem sok
mindent tehetek, előásom a Büszkeség és balítéletet. Ásítok,
kihajtom a szamárfület az oldal alján, és folytatom az
olvasást ott, ahol abbahagytam. Ez a rész arról szól, amikor
Mr. Darcy a bálban van…

Az este első felében óriási csodálattal nézték, míg aztán

modora ellenszenvet nem keltett, ami népszerűségét jócskán
csökkentette; mert felfedezték, hogy büszke, hogy megveti a
társaságot, és úgy gondolja, előkelőbb annál, mintsem, hogy
itt jól érezze magát; és aztán hatalmas derbyshire-i birtoka
sem menthette meg attól, hogy megállapítsák, neki van a
legbarátságtalanabb, legkellemetlenebb viselkedése, és össze
sem lehet hasonlítani a barátjával.
 Kintről hangos férfihang zavar meg az olvasásban.
Kinézek, és egy férfit pillantok meg, amint épp kikászálódik
egy apró, vörös Renault-ból, aktatáskával, egy laptoptáskával
meg egy jókora útitáskával a kezében. Nagydarab fickó,
borotválatlan és kócos, az ingalja kicsúszik kitérdelt chino
nadrágjából, és kissé látni engedi a hasát, ahogy visszahajol
az autóba.
A sofőr egy világosszőke nő, testhezálló, fekete
teknősnyakú ruhában, a szája pirosra van rúzsozva.
Kifejezéstelen arccal néz ki a szélvédőn, és nem figyel a
férfira, miközben az kiabál neki valamit, amit nem egészen
hallok. Hm, kíváncsi vagyok, min veszekedhetnek. Egy
darabig érdeklődéssel figyelem őket, aztán rájövök, hogy
nem illik másokat bámulni, és visszafordulok a könyvemhez.

Jelleméről megszületett a vélemény: ő a világ legbüszkébb,

legkellemetlenebb embere, és mindenki azt remélte, hogy soha
többé nem jön ide.

Aztán hallani kintről, hogy becsapják az autó ajtaját, elég

nagy erővel ahhoz, hogy lehasadjanak a zsanérok. Már-már
kísértést érzek, hogy odanézzek, de mégsem teszem. Most
hallom a nőt, de nem tudom, mit mond, mert franciául
rikoltozik.
És ugyanazt a sort olvasom újra meg újra.
Végül engedek a kíváncsiságomnak, és kinézek az
ablakon, még épp idejében, hogy lássam, a Renault teljes
gőzzel hátratolat, miközben fájdalmasan nyikorognak a
fogaskerekek. Aztán éles kanyarral megfordul, fékez, majd
nekilendül, és szélsebesen kihajt a parkolóból.
Jesszusom! Mi történik ott? Most már nagyon kíváncsi
vagyok.
Visszanézek a pasasra. Csak áll ott, bőr útitáskája és
aktatáskája a földön, laptop táskája átvetve görnyedt vállán,
viharvert, régi kordbársony kabátja lobog a szélben. Ujjaival
végigszánt torzonborz szőke haján, és a Renault után bámul,
mintha nem egészen hinné el, hogy kitették egy parkoló
közepén – az esőben. Szánalmasan fest, és én részvétet érzek
iránta.
De mégiscsak egy nővel kiabált, emlékeztetem magam. A
pasas most észreveszi, hogy figyelem, így gyorsan elkapom
róla a tekintetemet. Nyilván azt kapta, amit megérdemelt.
A drámának vége, így visszafordulok a könyvemhez, de
alighogy megtalálom azt a részt, ahol tartottam, hallom,
hogy buszunk automata ajtói kinyílnak, és tapsvihar tör ki.
Halleluja. Bizonyára megérkezett az utolsó utas is.
Hallom, ahogy Maeve csettint a nyelvével.
– Tolakodó alakok. Mire ez a nagy hűhó? –
méltatlankodik csendesen.
És mindezt egy olyan nő mondja, akinek a feje
derékszögben lóg ki az ülések közötti folyosóra.
Folytatom az olvasást. Maeve vélhetően egy álmos kis ír
faluból származik, ahol nem történik semmi. Talán ez a
leglélegzetelállítóbb dolog, ami hosszú idő óta történik vele.
Ellentétben velem, aki a New York-i forgatagban él, a
városban, amely soha nem alszik. Nekem ennél nap mint nap
jóval érdekesebb helyzetekben van részem, szóval ez az
egész nem jelent nagy izgalmat számomra.
 Ó, kit bolondítasz, Emily? A város, amely soha nem
alszik? Forgatag? Te is ugyanolyan kíváncsi vagy, mint
Maeve.
Az előttem lévő fejtámlát megragadva felállok a
helyemről, hogy alaposan szemügyre vegyem az idős kis
hölgyet. Kivéve persze, hogy nem is idős kis hölgy.
Ez ő. A fickó a Renault-ból.
Valami megmoccan bennem, és ha nem ismerném jól ezt
az érzést, azt gondolnám, izgatottság. Biztos, hogy nem ő?…
Úgy értem, ő nem lehet… Kizárt, hogy ő lenne az, akire
vártunk, ugye?
Tévedtem. Beszélni kezd Miss Steane-nel, az
idegenvezetőnkkel, aki megkocogtatja az óráját, majd a
homlokát ráncolja, miközben a pasas halandzsázik, széles
mozdulatokkal magyaráz, és megpróbálja visszatűrni az
ingjét, ami folyton kicsúszik a nadrágjából.
Aztán egyszerre csak észreveszi Ernie-t, a sofőrünket,
hirtelen abbahagyja mondókáját, és dühös pillantást vet rá.
Te jó ég, ez a fickó csakugyan rossz hangulatban van! Most
pedig megfordul, majd elindul az ülések közti folyosón,
közben az utasokat lökdösi jobbról-balról a laptoptáskájával
meg az aktatáskájával, ahogy halad a busz végébe. Hirtelen
rám néz, én pedig udvariasan rámosolygok.
Válaszul mogorva pillantást vet rám.
Mi a?…
Éktelen haragra gerjedek. Micsoda egy seggfej! Én csak
megpróbáltam kedves lenni hozzá. Feldühödve én is
ellenséges pillantást vetek rá. Aztán nagy léptekkel elhalad
mellettem a turistabusz hátuljába, és lehuppan az üres
ülésre. Mérgesen dőlök hátra. A sofőr beindítja a motort, s
ahogy lassan kigördülünk a parkolóból, eldöntöm, hogy nem
fogok foglalkozni vele.
Még ha legalább jóképű lenne, szólal meg bennem egy
hang.
Egy ezredmásodpercre megingok; de csak egy
ezredmásodpercre. És mi van, ha az? Az sem változtatna
semmin. Attól még ugyanúgy seggfej marad, és én továbbra
sem foglalkoznék vele. Egyáltalán nem. Egész héten
levegőnek fogom nézni. Csak figyelj.

Ötödik fejezet

Bizonyára elbóbiskoltam, mert a következő dolog, aminek

már a tudatában vagyok, hogy észreveszem, letértünk a
gyorsforgalmi autóútról – bocsánat, helyesen: az
autópályáról és most rákanyarodunk Hampshire megye
legkeskenyebb útjára, amelyet valaha is láttam. Nézem a
mellettünk elfutó tájat, a sövények homályos foltjait,
amelyek élénkzöld szalagokként kontrasztot alkotnak a
komor égbolt szürkeségével. Még mindig szemerkél az eső,
az esőcseppek kanyarogva folynak le az ablaküvegeken, és
olyan az egész, mint egy akvarell, amelyet vonalszerű
ecsetkezelés jellemez.
– Ez hát az a vidék, amelyet Jane Austen jól ismert, mert
itt nőtt fel… – hallatszik idegenvezetőnk hangja a
mikrofonban – és számos regényében is megjelenik.
Kis zaj támad, ahogy az útitársak abbahagyják, amivel
éppen foglalatoskodtak, hogy kitekintsenek az ablakon.
Aprócska faluba érünk. Keskeny, vörös téglás házak
szegélyezik a parányi utcákat, az ólomüveg ablakok
megcsillannak, ahogy elhaladunk mellettük. Ámulva nézem
őket, és megremegek az izgalomtól. Minden pontosan olyan,
mint amilyennek elképzeltem. Távolabb egy nagyobb zöld
terület is látható kacsaúsztatóval, igazi kacsákkal és minden
mással.
Figyelem, ahogy elégedetten úszkálnak, csőrüket a vízbe
mártják, és tollas hátsó felüket mókásan a magasba emelik.
Mosolygok magamban, és eszembe jutnak a Central Parkban
lévők. Úgy tűnik, a kacsák szeretik a levegőbe emelni az
ülepüket, akár angolok, akár amerikaiak.
De immár magunk mögött hagyjuk őket, s miközben egy
szűk sarkon próbálunk befordulni, egy hagyományos angol
pub tűnik fel előttünk. Ó, istenem, az igazi nádtető? És az a
tábla, „Ye Olde”, csakugyan jelent valamit?
Hitetlenkedve nyomom az orrom az ablakhoz. Úgy érzem,
mintha elaludtam volna, és kétszáz évvel korábban ébredtem
volna fel. Itt nem látni Hummert vagy Mac áruházat, de még
egy Starbucksot sem. Csak macskaköves utcákat, falusi
templomot meg igazi kandallókat. Álmélkodva figyelem a
kéményekből kígyózó füstöt. Egészen olyan, mintha egy film
díszletébe csöppentem volna. Nehéz elhinni, hogy ez nem
egy, a turisták számára megépített helyszín, és amint
áthaladunk, nem bontják le és nem teszik el lapra szerelve,
míg a következő turistabusz meg nem érkezik.
– S most, hölgyeim és uram… – Miss Steane hangja
szakítja félbe álmodozásomat, és elfordulok az ablaktól.
Uram? Aligha, gondolom szárazon, visszaemlékezvén
azokra a trágárságokra, amelyeket ez az „úriember” kiabált
nem sokkal ezelőtt. Hátrapillantok a vállam fölött a szóban
forgó bűnösre. Ásítás közben elkapja a pillantásomat, és rám
ölti a nyelvét.
Hány éves? Öt?
Bosszankodva úgy teszek, mintha valamit néznék
mögötte, de mivel a fickó a hátsó sorban ül, és mögötte már
csak a mosdóhelyiség található, bizony lebuktam. Mégis,
túlságosan büszke vagyok ahhoz, hogy meghagyjam abban a
hitben, hogy rajtakapott. Ezért továbbra is a zöld „Szabad”
jelet méregetem, mintha ez lenne a legérdekesebb dolog,
amit valaha is láttam, míg Miss Steane meg nem ment azt
trillázva, hogy:
– Ez az Old Priory, ahol két éjszakát maradunk, aztán
folytatjuk az utunkat Bathba.
Hálásan visszafordulok, hogy kinézzek az ablakon, és…
Jóságos ég!
Balra fordulva két hatalmas kovácsoltvas kaput látok, s a
kavicsok finoman ropognak a gumiabroncsok alatt, miközben
lassan befordulunk a széles, méltóságteljes kocsifelhajtóra.
Már ez is épp elég ahhoz, hogy az előérzeteimre gondoljak.
Mindig is hittem benne, hogy az ember azonnal meg tudja
mondani, akár egy kocsifelhajtó alapján is, hogy szeretni fog
egy helyet vagy sem. És én szeretni fogom ezt a helyet.
A hotel hatalmasan, tekintélyesen és tiszteletet
parancsolóan magasodik a kocsifelhajtó végén, hogy
üdvözöljön minket, s olyan, mintha a Büszkeség és balítélet
valamelyik oldalát tépték volna ki – az a fajta hely,
amilyennek mindig is képzeltem Netherfield Parkot,
Mr. Bingley otthonát. Megilletődve bámulom. Csodálatos
környezetben fekszik, falait borostyán borítja, bejárata
impozáns, káprázatos melléképületek veszik körül, s mindent
magában foglal, amiről csak valaha álmodtam, sőt még annál
is többet.
A turistabusz végül megáll a szálloda előtt, és a következő
félóra azzal telik, hogy kiszállunk, magunkhoz vesszük a
csomagjainkat, majd bejelentkezünk, miközben
idegenvezetőnk úgy repdes körülöttünk az írómappájával,
akár egy tweedpillangó. A hotel belülről még
látványosabbnak tűnik: faburkolatú folyosók, széles
lépcsőfokok, vadászképek, hajdani ősök portréi, kőpadlók
tárulnak a szemünk elé… Mindenből a történelem lehelete
árad.
– Az öné a huszonnyolcas szoba – közli velem Miss Steane
néhány perccel később, a recepciós pult mögött állva. Háta
mögött jókora tábla, rajta különböző számokkal ellátott
kulcsok, és egy parányi, sárgaréz kulcsot nyújt át nekem.
Kipipál a listáján, látszólag megfeledkezik George-ról, az
igazgatóról, aki mellette áll, és meglehetősen feleslegesnek
bizonyul.
– A második emeleten van – teszi most hozzá George
bátortalanul. – Forduljon jobbra, és menjen egészen a
folyosó végéig.
– Nagyszerű. Köszönöm. – Biccentek, és kerekes
bőröndöm kihúzható fogantyúja után nyúlok. – Merre van a
lift?
Csend következik.
– A lift? – ismétli George, és bizonytalanul csavargatja a
mandzsettagombját. Észreveszem, hogy néhányan rám
pillantanak, és már mindent értek.
 Ó, istenem, Emily, ne légy ostoba. Természetesen nincs
itt egyetlen istenverte lift sem. Ez a hely több száz éves.
De ahogy épp próbálnám korrigálni magam, gúnyos
horkantást hallok a hátam mögött, és valaki azt kérdezi:
– Amerikai, ugye?
Lemerevedek. Rögtön tudom, ki az, mielőtt még
megfordulok, és látom, hogy összefont karral a pultnak
támaszkodva áll, és a fogát piszkálja egy gyufaszállal: Mr.
Seggfej. Kihívó pillantást vetek rá.
– Van valami problémája? – kérdezem, miközben
próbálok határozottnak és magabiztosnak tűnni, nem pedig
egy komplett idiótának, aminek valójában érzem magam. Ám
magas orrhangom sajnos menten elárul. A beszédem inkább
ingerültnek tűnik, mintsem közönyösnek. Érzem, hogy
elvörösödök, ujjaim szorítják a bőröndöm fogantyúját, és a
körmeimet belemélyesztem a tenyerembe.
Mr. Seggfej azonban nem válaszol. Inkább egyre csak
engem ügyel vastag szemhéja alól, és zavarodottnak látszik a
tekintete.
– Nincs – válaszolja aztán közönyösen, és kiveszi a
szájából a gyufaszálat. Egy pillanatig vizsgálgatja, forgatja a
mutatóujja és a hüvelykujja között, aztán megint rám néz. –
De úgy tűnik, önnek van. – Szája szeglete önelégült mosolyra
húzódik.
– Valóban? – Mosolyát annyi gúnnyal viszonzom,
amennyivel csak tudom. – És mi lenne az?
Önön kívül, maga arrogáns kis szarházi.
Farkasszemet nézünk. Ez az a pillanat, amikor hirtelen
ráébredek, hogy mindenki elhallgatott. Útitársaim befejezték
a dolgukat a recepciós pultnál, s most úgy figyelnek, akár a
nézők a bokszmérkőzésen.
Bim-bam. Második menet.
– Tudja, ez nem a Macy s – mosolyog.
– Csak most mondja nekem! – válaszolom szárazon.
– Ez az épület történetesen több mint négyszázötven
éves.
– Tudom.
– És mégis lifttel akar menni?
Az arcom lángol.
– Nos, nyilvánvalóan nem. Nem gondoltam végig. Egy kis
jet-laget érzek, ez minden…
– Talán szeretné, ha megkérdezném, hogy van-e helyette
mozgólépcső? – szakít félbe, s fakókék szeme csillog.
– Köszönöm, nem szükséges – vetem oda hűvösen, fogom
a bőröndömet, a lépcsőhöz megyek, majd elindulok felfelé.
George szalad, hogy segítsen.
– Nohát, kisasszony, hadd csináljam én, nekem
könnyen…
– Minden rendben, őszintén, egyedül is elboldogulok –
erősködök, megragadom a korlátot, magam mögött húzom
felfelé a bőröndöt, és próbálok nem nyögni. Jesszusom, ez
egy tonnát nyom!
Mi a franc van benne? Az a szörnyű fekete pulóver,
amelyet egyszer sem fogsz felvenni, mondom magamban
bosszúsan. Megátkozom a fekete pulóvert. Bumm, zsupsz,
bumm. Mert ez mind annak a fekete pulóvernek a hibája.
Zsupsz, bumm, zsupsz. Ha nem lenne az a fekete pulóver,
eszembe sem jutott volna, hogy lifttel menjek. Bumm,
zsupsz, bumm. Jaj!
 Nekiütöm a lábam a bőröndöm sarkának, összerándulok a
fájdalomtól, és lehajolok, hogy megdörzsöljem lüktető
sípcsontomat. Aztán észreveszem, hogy Mr. Seggfej figyel a
lépcső aljáról, ezért úgy teszek, mintha nem érezném a
fájdalmat, és megyek tovább, felfelé a lépcsőn. Végül felérek,
behúzom a bőröndöm a lépcsőházi pihenőbe, és küszködve
végigbotorkálok a folyosón.

Az ebédet az Erzsébet-korabeli ebédlőben szolgálják fel

hamarosan, így gyorsan felfrissítem magam. Félhomályos
szobám virágmintás szövettel van díszítve, valódi
baldachinos ágy található benne, felette vadászjelenetet
ábrázoló akvarell (úgy tűnik, rendkívül népszerű a téma, a
szállodában temérdek ilyen kép látható), a sarokban jókora
ódon, fából készült szekrény.
Egész életemet IKEA-ból származó, lapra szerelt
nyírfurnérok között töltöttem, így e látvány szinte sokkol.
Valódi bútorok! Az efféle dolgok múzeumba valók, gondolom
elképedve, miközben végigsimítom a tenyeremmel a
szekrényajtót, és érzem a fa évszázados simaságát.
A mobiltelefonom hangja zökkent ki a gondolataimból.
Felkapom a táskám az ágytakaróról, kutatok benne, s
megpróbálom megtalálni, mielőtt abbamarad a csöngés. Csak
egyvalaki hívhat.
– Buenos días.
– Stella! – kiáltom hahotázva. Az ember lehet független,
impulzív, és minden egyéb erőteljes jelző is illhet rá, de
akkor sincs jobb annál, mint amikor a legjobb barátunk hív,
ha idegen környezetben vagyunk.
– De jó hallani a hangodat! Mi újság?
– Berúgtam – nevet a recsegő vonal túlsó végén. Itt most
kora reggel van, de sikerült ébren maradnom a tequilának
köszönhetően. – Elhallgat, hogy kortyoljon egyet, miközben a
háttérből zene és nevetés rezonáló keveréke hallatszik. –
Szóval, hogy mennek a dolgok?
– Pompásan – válaszolok lelkesen, és próbálok nem
gondolni az összetűzésemre a földszinti angol fickóval. – És
veled mi van?
– Minden remek. Fehér homok, nyolcvan fok, férfiak
tömkelegé és a legjobb Margariták. Ez az én… Hm, nem
tudom, hol tartok – nevet kapatosan. – Szóval, mesélj. Mi
folyik odaát?
– Nos, épp bejelentkeztünk ebbe az igazán csodálatos
hotelbe… – s kikémlelve az ablakon levegő után kapkodok: –
… és ennek a lenyűgöző vidéknek a kellős közepén vagyunk –
folytatom, ahogy végigpillantok a szélesen elterülő, sík tájon,
amelyet birkák pettyeznek és kőfalak kereszteznek. Olyan,
mint egy hatalmas sakktábla.
– Hm, igazán? – dünnyögi Stella a vonal túlsó végén.
– És elképesztő antik bútoraik vannak. – Lehuppanok a
virágos ágytakaróra, és felkönyökölök.
– Hm, igazán?
Biztosra veszem, hogy Stella nem figyel. Jelenleg az antik
bútorok vélhetően nem képezik az érdeklődési körének
középpontját.
– Ha egyáltalán bármikor is benne vannak.
 – Mindenesetre itt most ebédidő van, ezért eszünk
valamit, aztán városnézésre indulunk délután – magyarázom,
gyorsan témát váltva.
– Szóval, találkoztál már Mr. Darcyval?
– Haha, nagyon vicces – méltatlankodom. Áthajolok az
ágyon, előkotrom a piperetáskámat, és dezodorálok. – Nem,
egy seggfejjel találkoztam helyette.
– És csinos?
– Egy szarházi.
– De csinos? – erősködik Stella.
Egy pillanatra magam elé képzelem kopott kordbársony
kabátjában, az ingj ében, amely rosszul van begombolva, s
amely alatt – ebben egészen biztos vagyok – pocak
domborodik, és rendetlen hajával, aminek egy jó ollóra lenne
már szüksége.
– Nem, te biztosan nem neveznéd csinosnak – válaszolom
határozottan.
– Hogyan? A seggfejek általában csinosak – hitetlenkedik
Stella, hallhatóan meglepődve. – Ó, nos, micsoda szégyen.
Egy vakációs románc lehetne jó móka is.
– Móka? – borzongok meg a gondolatra, hogy bármiféle
románc is szövődhetne köztünk Mr. Seggfejjel. – Nem, kösz.
És különben is, végeztem a férfiakkal. Szeretném ezt a
vakációt irodalmi hiányosságaim pótlásával tölteni.
– Azt hiszem, nyitottnak kellene lenned. Csak azért, mert
volt néhány rosszul sikerült randid…
– Néhány?
– Ó, gyerünk, Emily! Élj a pillanatnak! Nem olvastad A
most hatalmát?
 Várjunk csak egy percet. Csakugyan azt mondta volna,
amit gondolok, hogy mondott? Amióta csak ismerem Stellát,
soha nem láttam, hogy a horoszkópján és a ruhái mosási
útmutatóján kívül bármi mást is olvasott volna. – Nem, nem
olvastam. Jó? – kérdezem meghökkenve.
– Nos, én magam sem olvastam – vallja be. – De
találkoztam ezzel a fickóval, áld erről az egészről beszélt
nekem. Arról, hogy fel kell hagynunk a jövőnk
megtervezésével, és ne aggódjunk amiatt, hogy mi fog
történni.
– Milyen fickó? – kérdem gyanakodva. Nem megtervezni
a jövőt és a pillanatnak élni férfinyelvre lefordítva úgy
hangzik, mint egy ügyes fortély, hogy Stellát ágyba vihesse.
– A neve Scott – közli boldogan. – Akarsz köszönni neki?
– Nem, minden rendben – mondom gyorsan. Az egyik
dolog, amit utálok, ha egy barátnő a férfit, akivel
nemrégiben véletlenül találkozott, odahívja a telefonhoz.
Rendben, tehát egy elsötétített bárban van, elkábulva az
alkoholtól és a férfifigyelemtől, és belátom, ez mókás
dolognak tűnhet – némiképp –, de pontosan kinek is mókás?
Soha nem nekünk. Tízből kilencszer mi általában ez idő tájt
otthon vagyunk bőszárú, régi tréningnadrágunkban, és épp
kézzel mosunk. Szó szerint, egy körömkefével súroljuk a
bugyink alsó részét. Az utolsó dolog, amit ilyenkor akarunk,
hogy halk, kínos beszélgetést folytassunk egy vadidegennel,
akivel soha nem találkoztunk, és semmi közös érdeklődési
körünk.
Kivéve a barátnőmet, akivel ez a pasas le akar feküdni.
– Na, gyerünk, itt van…
– Nem, őszintén…
 Már túl késő. Hallom, hogy átadja neki a telefont. A
szívem szaporán kezd verni. Ó, ne. Kérlek, ne.
– Szia! – hallatszik egy férfihang a vonal túlsó végén.
– Ó, szia – rezzenek össze. – Emily vagyok.
– Scott vagyok – dörmögi válaszképpen.
Kínos csend következik. Keresgélem a szavakat, mit is
mondhatnék.
– Mit csinálsz, Scott? – kérdezem aztán kényszeredetten.
Istenem, úgy hangzik, mintha Stella anyja lennék.
– Bulizok – nevet rekedten.
Megint összerezzenek, de kitartok.
– Szóval, jól mulatsz?
Őszintén, miért nem teszem rögtön hozzá, hogy
„kedvesem”, ha már beleadok apait-anyait?
– Igen, nagyon király a buli, és a barátod, Stella, állati.
Rendben, nem fogok ítélkezni. A „király” és „állati”
tökéletes jelzők.
– Öregem, ez a nő imád bulizniii! – rikoltja lelkesen.
Mindent visszavonok. Ítélkezem. És Scott bűnösnek
találtatik: egy komplett idióta.
– Hm… visszaadnád nekem Stellát? – kérdezem, de
kiabálnom kell, mert Scott most úgy tesz, mintha kutya
lenne, és hangosan ugat.
Szerencsére hallom a telefon recsegését, aztán a jól
ismert hangot:
– Em?
Stella visszaveszi a telefont. Az egyik felem
megkönnyebbül, a másik felem azonban tudja, mi
következik: az értékelés.
– Szóval, mit gondolsz? – suttogja.
 – Nehéz megmondani telefonon – felelem, s próbálok
diplomatikus lenni.
– Scott nagyon sikeres. Van egy reklámügynöksége –
magyarázza Stella. – És nagyon jóképű.
– Biztos vagyok benne, hogy az – helyeselek. Ki nem az
egy margaritás éjszaka után? Én egyszer megcsókoltam a
saját tükörképemet a női vécében.
– Nagyon vicces, Emily. Teljesen meg van őrülve, és
állandóan megnevettet. Úgy érzem, összeillünk.
A francba. Ez veszélyesen hangzik. Megpróbálom
visszazökkenteni a valóságba. – És hallottál valamit
Freddyről? – kérdezem reménykedve.
– Igen, már legalább tíz sms-t küldött, és megkérdezte,
épségben megérkeztem-e, milyen a hotel, jól vagyok-e…
– Ó, milyen aranyos – jegyzem meg kedvesen. –
Szerencsés vagy. Freddy tényleg törődik veled.
– Nos, bárcsak ne tenné, az őrületbe kerget vele –
zsörtölődik Stella. – Bárcsak békén hagyna, hogy
élvezhessem a vakációt.
– Ezt mondod, de fogadok, hiányozna, ha nem tenné.
– Fogadok, hogy nem.
– Rendben, csináld úgy, ahogy akarod – adom meg
magam.
– De óvatosnak kell lenned, hogy mit szeretnél…
Figyelmeztetésem a túloldalon részeg kuncogásba fullad.
Haragra lobbanok. Hallott egyáltalán egy szót is abból, amit
mondtam? Néhány pillanatig hallgatok. Istenem, ne. Csak
nem azt hallom, hogy Stella és Scott csókolóznak, ugye?
– Nos, Stella?… – folytatom próbaképpen.
– Hm, igen? – válaszol zavartan.
 Ó, a pokolba is. Tényleg azt hallom, hogy csókolóznak.
– Nézd, talán beszéljünk később.
– Persze – válaszolja, és nem tiltakozik. – Jó szórakozást a
múzeumodban.
Istenem, ez úgy hangzik, mintha teljesen begolyózott
volna, nem?
– Ez nem múzeum, hanem egy olyan hely, ahol Jane
Austen… – kezdem, de elcsuklik a hangom, ahogy azt hallom,
mintha Stella felnyögne a vonal túlsó végén. Te jó ég. Olyan,
mintha valami felnőtt szexvonalat hívtam volna.
– Nos, rendben… hm…vigyázz magadra.
– Hm, igen… Szia.
Megkönnyebbülve leteszem a telefont, és ránézek az
órámra. Szokás szerint késében vagyok, felteszek egy kis
szájfényt, fogom a kabátom, és a vállamra vetem régi tote
táskámat. Fejem kissé lehajtom, nehogy beüssem az alacsony
ajtókeretbe, elfordítom a sárgaréz kulcsot a zárban, és
elindulok a folyosón a félhomályban. Egy pillanatra
megállok, és a lépcső tetején lévő tükörben még megnézem
magam. A hajam lelapult és az elülső hajszálak a
homlokomra tapadnak a mohersálam okozta elektrosztatikus
feltöltődés következtében. Kifújom őket az arcomból, hogy
aztán újra visszatapadjanak.
Fintorgok. Időnként utálom, hogy hosszú a hajam. Az
egész hercehurcát azzal, hogy kifésülöm a gubancokat a
zuhanyzóban, amik aztán eldugítják a lefolyót, és
szedegethetem ki őket az ujjammal. Nem beszélve az öblítést
nem igénylő hajbalzsamok, szérumok és meleg olajos
hajpakolások költségeiről. Esküszöm, egy egész szekrényre
való van belőlük, a hajam mégis mindig ugyanúgy néz ki:
vállig érő, sötétbarna, és épp elég töredezett a vége ahhoz,
hogy egy fodrász metronómként ütemesen jajgatni kezdjen,
ha meglátja. Hogy egészen őszinte legyek, nem tudom, miért
nem vágatom le. Most azonban tényleg elgondolkodom rajta.
Aztán rájövök.
Két szó: Sienna és Miller3.
Nem mintha számítana, hogy milyen a hajam, persze. Itt
senki nem ismer, így nem gondolom, hogy bármilyen
erőfeszítést is tennem kellene. De azt hiszem, nem ártana
neki, ha előrehajtanám a fejem, és az ujjaimmal meglazítva
kissé fokoznám a volumenét, valahogy így, aztán
hátradobnám a hajam, és…
– Hm, bocsásson meg.
Egy hangot hallok a hátam mögül, épp abban a
pillanatban, amikor újra a tükörbe nézek. Ekkor három
dolgot látok:
1. A hajam összekente az arcomat a szájfénnyel, és úgy
nézek ki, mint egy Jackson Pollock4 festmény.
2. A vér a fejembe szállt, és kidagadnak az erek a szemem
körül, az arcom pedig skarlátvörös.
3. Mr. Seggfej szorosan a bal vállam mögött áll.

Jesszusom. Mennyi ideje állhat ott?

Kínosan feszengek, hogy szemtanúja volt frizurareklámba
illő hajdobálásomnak, s érzem, hogy két égővörös folt jelenik
meg az arcomon. Megfordulok, a tőlem telhető méltósággal

3
Sienna Rose Miller (1981-): amerikai színésznő
4
Jackson Pollock (1912-1956): amerikai festőművész, a foltfestés kiemelkedő
alakja
ledörzsölöm az arcomról a szájfényt, és közönyösen
megkérdezem:
– Igen? Miben segíthetek?
Az egyik szemét behunyja, és mutatóujjával a szeme
sarkát dörzsöli.
– Kezdhetné azzal, hogy nem csapja a haját az arcomba –
siránkozik.
– Ó, bocsánat… – kezdem, de félbeszakít.
– Igen, nos, figyeljen oda, hogy mi a francot csinál.
Majdnem kiverte a szemem – rivall rám.
Haragra gerjedek.
– Csak majdnem? A csudába. Pedig általában jól célzok –
felelem, mielőtt vissza tudnám fogni magam. Nos, őszintén,
annyira leereszkedően viselkedik, hogy a saját fegyverével
kell legyőznöm.
– Ebben az esetben örülök, hogy csak a haja van a
birtokában, nem pedig egy töltött fegyver – vág vissza Mr.
Seggfej hűvösen, és elindul lefelé a lépcsőn, kioldozódott
cipőfűzői csattognak a nyomában.
Jól van. Rendben. Mindez őt minősíti, nemdebár? Egy
pillanatig figyelem távolodó alakját, próbálok kitalálni
valami frappáns visszavágást, aztán feladom. Rosszkedvűen
elindulok utána a földszintre.

Hatodik fejezet

– Egy újságíró?
– A Daily Timestól?
 – És riportot akar készíteni velünk?
Ahogy belépek a faborítású ebédlőbe, óriási zűrzavar
fogad. Csak úgy zsong a terem, és egyre erősebb a zaj, ahogy
az útitársak egymást kérdezgetik. Meg tudom különböztetni
Rose sajátos hangszínét, de a leghangosabban egy Rupinda
nevű, filigrán indiai hölgy beszél. Ezüstszínű pávákkal
hímzett, türkizkék száriban ül az asztalnál, és egy
leveseskanállal hadonászik, akár egy karmester a pálcájával,
miközben ezt kiabálja:
– Mit akar kérdezni tőlem, hm? Mit akar kérdezni tőlem,
hm? – ismételgeti, mint egy kakadu.
Kíváncsi vagyok, mi folyik itt, ezért körülnézek, hogy
hová ülhetnék le, de mivel késve érkezem, már minden hely
foglalt. Feszélyezetten álldogálok, s úgy érzem magam, mint
gyermekkoromban az első nap az iskolában, de Rose a
segítségemre siet.
– Em-i-lee, drágám, jöjjön csak ide – kiáltja dörgő
hangon, és hatalmas, csillogó gyémántokkal telerakott
kezével odaint a kandallóhoz legközelebb álló asztalhoz.
Hálásan rámosolyogok, átpréselem magam az asztalok
között, és lehuppanok mellé a székre. Egy pincér tüstént
hozzám siet egy ezüstszínű tállal, és elkezdi merni a levest a
tányéromba.
– Karfiolkrémleves. Langyos és meglehetősen szörnyű –
hangzik Rose ítélete, szemlátomást ügyet sem vetve a
könyökénél lévő pincérre, miközben jókora adagot szürcsöl a
tányérjából.
Még több sminket tett fel, és hiába van még csak ebédidő,
észreveszem, hogy fekete sifonblúzba öltözött át, amelynek
gyöngyökkel díszített ujjai belelógnak a fent említett levesbe.
Láthatóan azonban nem foglalkozik vele, így én sem teszek
említést róla. Hogy őszinte legyek, meglehetősen tartok
Rose-tól. Hetvenvalahány éves kora ellenére módfelett
félelmetesnek tűnik.
– Szóval, mit gondol erről az egész ostoba interjúügyről?
– kérdezi épp, aztán elhallgat, hogy megvajazzon egy
zsemlét.
– Nem is hallottam róla – válaszolok, és elbűvölve
figyelem, ahogy vastag, krémes szeleteket vág a vajból, a
zsemle tetejére helyezi őket, mintha sajtdarabok lennének,
majd a kezébe veszi az ezüst sótartót, és megsózza őket. –
Miért, miről van szó?
– Cikket írnak rólunk – suttogja Maeve, és
gondterheltnek látszik. – Úgy tűnik, interjút kell adnunk.
– Amikor a színháznál voltam, sok cikk jelent meg rólam
– közli Rose. – Az albumom tele van újságkivágásokkal.
– Színésznő volt? – érdeklődöm.
– Nem csupán színésznő. Primadonna – helyesbít Rose
gondosan. – Olyan partnereim voltak, mint Gielgud, Olivier,
McKellen. – Egy darab kenyeret vesz a kezébe, és
színpadiasan legyint. – A legnagyobbakkal játszottam együtt.
– Ön tehát híres? – zihál halkan Maeve, láthatóan
lenyűgözve.
– Nos, ezt nem mondanám – vonakodik Rose, lesüti a
szemét, és megkísérli kissé szemérmesen megrebegtetni a
szempilláit. – De ifjúkoromban a színészbejáró előtt
tolongtak az autogramkérők. – Hatásszünetet tart, s dagad a
melle a büszkeségtől, Maeve ámulattól tágra nyílt szemének
kereszttüzében. – De az idő múlik, és attól tartok, a
közönségnek szörnyű a memóriája – teszi hozzá.
 – Kétlem, hogy bárki is emlékezne még rám. C’est la vie. –
Önfeledten felnevet, kivesz egy másik zsemlét, és
határozottan az a benyomásom, hogy Rose ugyan már nincs a
színpadon, de még mindig szerepet játszik.
– Szóval, ki ír rólunk cikket? – kérdezem, témát váltva.
Rose mohón beleharap a zsemlébe, kezében a maradékkal
int, és így válaszol:
– Kérdezze azt a fiatalembert, ő tudja.
Amint azt mondja, hogy „fiatalember”, már tudom, kiről
van szó. Igazság szerint már akkor sejtettem, hogy kire
gondolnak, amikor belépve meghallottam a „férfi” szót. Az
asztal végébe pillantok, ahová Rose mutat.
– Szóval újságíró, mi? – vonok vállat közönyösen. És
akkor mi van? Mintha érdekelne.
Tovább kanalazom a levest. Hallom beszélni, érzem, hogy
minden szem rá szegeződik, de én nem veszek tudomást róla.
Különben is, nem itt lenne, ha valami érdekesről akarna
tudósítani, nemdebár?
Rendben, eljutnak hozzám is a beszéde foszlányai,
némiképp érdekesen is hangzanak, de mégsem figyelek oda.
Mr. Seggfej annyira arrogáns, hogy nem adom meg neki ezt
az örömöt. Különben is, túl elfoglalt vagyok, mert a
levesemre kell összpontosítanom. Az én finom
karfiollevesemre. Akármit gondol is Rose, a leves igenis
ízletes, kissé csípős, és van benne egy kevés…
Ó, az isten szerelmére, Emily, arról beszélj, hogy „a hölgy
mintha nagyon is fogadkoznék”.5 Félre a kifogásokkal, és
figyelj már oda!

5
Shakespeare: Hamlet (Arany János fordítása)
 – …és úgy gondolom, olvasóinkat érdekelni fogja majd,
amit önök mondanak. – Mr. Seggfej felhajtja az ingujját, és
látni engedi szőrös alkarját, majd nagyot szippant a
cigarettájából, ahogy fogadja a köréje csoportosuló nők
kérdéseit.
– De miért mi? – kiáltja egyikük lila, teknősnyakú
ruhában, majd kezét rászorítja patentmintás gyapjúval fedett
mellkasára, és esdekelve néz rá. Ha harminc évvel fiatalabb
lenne, megesküdnék rá, hogy most flörtöl vele. Helyesbítek,
csakugyan flörtöl vele, jövök rá, némiképp megütközve.
– Ugyan ki más lenne alkalmasabb rá, hogy válaszoljon a
kérdéseimre? – kérdez vissza Mr. Seggfej rezzenéstelen
arccal. Egyik lábát átveti a másikon, karjával átfogja a
bokáját, és tekintetét a közönségére emeli. – Nemrégiben az
Orange Prize for Fiction közvélemény-kutatást végzett, és
közel kétezer nőt kérdezett meg három generációból, hogy ki
lenne számukra az álomrandevú-partner… – levegőt vesz,
majd szív egyet a cigarettájából – …és egy férfi mindenki
másnál több szavazatot kapott…
Nos, én tudom, ki kapná az én szavazatomat, tűnődöm el
ábrándozva.
– …Mr. Darcy.
Meglepetten összerezzenek. Csakugyan azt mondta volna,
amit gondolok, hogy mondott? Előrehajolok a székemen,
hogy jobban halljam. Természetesen csak merő
kíváncsiságból.
– Így hát a szerkesztőség úgy gondolta, nagyszerű ötlet
lenne egy történet, jöjjek el erre az útra, és töltsek egy hetet
a kitartó rajongókkal, hogy kiderítsem, miért van ez a
regényhős ekkora hatással a mai nőkre. Miért szeretik a nők
ennyire Mr. Darcyt?
– Titokzatos – kiált fel egy elegánsan öltözött nő, Hermès
selyemsállal a nyakában.
– És előkelő – jelenti ki egy másik, s elábrándozva leteszi
a leveseskanalát egy pillanatra.
– És tiszteletre méltó – teszi hozzá Maeve bátortalanul,
mintha félne a saját hangjától. – Akkoriban a férfiak még
tudták, hogyan kell viselkedni egy nővel.
Szavait a hallgatóság egyetértő moraja és bólogatása
követi.
– Titokzatos? Előkelő? Tiszteletre méltó? – dünnyögi
Rose, és az asztalra dobja a szalvétáját. – Hölgyeim, kérem!
Nagyra értékelem Darcy kifinomult tulajdonságait, de hát
senki nem látta a BBC-adaptációt? – Sötét szeme villog,
fényes fekete Kleopátra-frizurája előre-hátra himbálózik. –
Amikor kilép a tóból abban a fehér ingben, bizony
elképesztően csinos – folytatja csípősen, és kérdőn körülnéz.
Azonmód lármás egyetértés hallatszik, egy érzéki „szexi”
kiáltás is felharsan, s megfordulva döbbenten látom, hogy
Rupindától származik. Jesszusom! És hímzett szárijában még
ő testesíti meg az eleganciát!
– Hm, szeretem Colin Firtht – kiáltja valaki.
– Ó, én is – helyesel egy másik.
– De ő mindössze csak eljátssza Mr. Darcy szerepét,
hölgyeim – szól közbe Miss Steane, amint belép a szobába,
hóna alatt az író-mappájával. – Ne felejtsék el, hogy Mr.
Firth csak egy színész, nem ő az igazi Mr. Darcy.
– Akkor ki az igazi Mr. Darcy?
 Minden szem az újságíróra szegeződik. Mr. Seggfej most
Miss Steane-re néz, és érdeklődve vonja fel vastag, szőke
szemöldökét. Elnyomja a cigarettáját egy hamutartónak
használt kistányéron, hátradől a székében és összekulcsolja a
kezét a tarkóján.
– Az ön feladata, hogy kiderítse, Mr. Hargreaves – feleli
Miss Steane kurtán.
– Kérem, szólítson Spike-nak – válaszolja tisztelettudóan
az újságíró, de Miss Steane az ebédlőben összegyűltek felé
fordul.
– Nos, csak hogy emlékeztessek mindenkit, közvetlenül
ebéd után indulunk. – Megfordul, hogy távozzék, ránéz
Spike-ra, és biccent felé. – Mr. Hargreaves – mondja neki
udvariasan, ám határozottan, és a kacskaringós mintázatú
szőnyegen lépdelve elhagyja az ebédlőt.
A szoba túlsó végéből figyelek, és magamba szívom az
információt. Szóval Spike azért van itt, hogy cikket írjon
rólunk, mi?
– Kihűl a levese. – Hirtelen megfordulok, és látom, hogy
Rose a tányéromra mutat, majd dörmögve folytatja: – Jobban
teszi, ha az utolsó cseppig megeszi, kedvesem. A főfogás még
ennél is förtelmesebb.
Nos, ha Spike azt hiszi, hogy válaszolok az ostoba
kérdéseire, hát nagyon téved. Visszafordulok a levesemhez,
és mohón kanalazni kezdem.

Harminc perccel később az ebéd véget ér, visszaszállunk

a buszba, és az országúton folytatjuk utunkat a program első
állomása felé. Én azonban teljesen belemerülök Elizabeth
Bennet és Mr. Darcy világába. Könyvem nyitva az ölemben,
és épp annál a résznél tartok, amikor először találkoznak, és
Darcy megpillantja Elizabethet.

– Melyikükre gondolsz? – Megfordulva egy pillanatra

Elizabethre nézett, de amikor elkapta a leány tekintetét,
elfordult, és csak hűvösen ennyit mondott: – Külseje tűrhető;
de nem elég csinos ahhoz, hogy engem megkísértsen.

Istenem, már csak elképzelni is, hogy az embert

„tűrhetőnek” minősítik. Mennyire sértő. Én bizony
belehalnék.
Lapozok, ám hirtelen jelez a húgyhólyagom. Próbálok
nem tudomást venni róla. Imádom ezt a részt.
A lábaimat szorosan keresztbe teszem, és újra a könyvre
koncentrálok.
Ám, mint egy ragaszkodó gyermek, a húgyhólyagom újra
jelez.
Ennek így nincs értelme, ki kell mennem pisilni.
Behajtom az oldal sarkát, lerakom a könyvet magam
mellé az ülésre, és felállok.
– Utunk első állomása Chawton Manor – jelenti be az
idegenvezetőnk, miközben a busz elejében áll, és egyik
kezében a mikrofont, a másikban az írómappáját tartja. – Itt
lakott Jane Austen élete későbbi részében…
A mikrofon recseg és sípol az interferencia
következtében, így rosszul halljuk, de Miss Steane ahelyett,
hogy abbahagyná a beszédet, egyszerűen csak felerősíti a
hangját, majd határozottan folytatja. Az az érzésem, hogy
semmi sem állíthatná meg az idegenvezetőnket, kivéve talán
egy tíztonnás teherautó, de akkor is győzedelmesen
bukkanna elő végül, vélhetően a haja szála sem görbülne
meg, és talán lenne egy kis csomó a vastag
gyapjúharisnyáján.
– …ahol számos regényét írta és átdolgozta, köztük
mindenki kedvencét, a Büszkeség és balítéletet.
A folyosón hátrafelé tartok, egyenesen az illemhely
irányába. A szemem sarkából észreveszem Spike Mi-a-neve
fejét, mivel a pasas a busz végében ül. Szőke üstöké
kikandikál a skótmintás székhuzat mögül, és ahogy a
közelébe érek, látom, hogy karját felemeli, aztán lustán,
szórakozottan megvakarja a fejét. Klasszikus telefonos
viselkedés, állapítom meg. Minden férfi ugyanezt teszi, akit
ismerek. Vagy a fejüket vakarják, vagy a hasukat, vagy a
tudod mijüket.
– Igen… igen… Teljesen…
Ahogy mondtam.
Az illemhely ajtajának kilincse felé nyúlok, oldalra nézek,
és a fickó ott is van. Fejét az ablak felé fordítja,
mobiltelefonját a fülére tapasztja, és cseveg. Szerencsére
nem vesz észre, ezért nem kell végigcsinálnunk azt a kínos,
hangtalan, észrevettelek-szia-biccentek-intek izé
szerepjátékot, én pedig gyorsan becsukom magam mögött az
ajtót.
Na, most akkor.
Bent örömmel állapítom meg, hogy minden kellően
tisztának tűnik. Óvatosan levegőt veszek. És finom illat is
van. Megkönnyebbülök. Stella tisztaságmániásnak hív, de
nem tudom, miért. Rendben, van nálam egy kis üveg
fertőtlenítő a táskámban, de attól még nem lettem Howard
Hughes6. Ráadásul, bevallom, megmosom az előmosott
salátamixet is, de csak óvatosságból. És igen, igaz, nem
eszem meg az éttermi tálkákban lévő illatos mentát, de csak
azért, mert egyszer olvastam egy cikket arról, hogy
mikroszkóp alá raktak egy szálat. Van fogalmad arról,
mennyi vizeletnyomot találtak egyetlen mentán?
Több száz – akár több ezer – parányi, apró vizeletcseppet.
Juj!
Lenézek a vécére, és ekkor veszem észre, hogy valaki
rácsurgatott az ülőkére. Ó, istenem. Pfuj! Egy darab
vécépapírért nyúlok, de ekkor felfedezek még valamit – hogy
nincs ott semmi, csak az üres kartontekercs zörög a tartón.
A pokolba.
Hirtelen egy régi történet villan át az agyamon, amikor
anyám Franciaországban nyaralt. Felejtsük el a párizsi
stílusról, a St. Tropez-i napsütésről meg az elegáns járdaszéli
kávézókról szóló történeteket. Anyám mindössze arról tudott
beszélni, hogy volt egy luk a padlón, és hogyan kellett fölé
guggolnia. Komolyan. A tűsarkú cipőjében. Azóta anyám már
nem ugyanaz. A menopauzát hibáztatja érte, de úgy vélem,
ez az út volt az oka. Akkora trauma érte, hogy azóta is
egyfolytában hőhullámai vannak.
Szerencsére engem keményebb fából faragtak, mint az
anyámat, így letolom a farmeremet, és valahogy az ülőke fölé
kuporodom. Valójában ez egy nagyon jó külsőcomb-
gyakorlat, ébredek rá, miközben pisilni kezdek. Be lehetne

6
Howard Robard Hughes (1905-1976): amerikai filmproducer, filmrendező,
beteges tisztaságmániája egyre jobban elhatalmasodott rajta, amely az egészségét
is kikezdte.
tenni az Allure vagy a Shape magazinba, vagy valamelyik
egészség és fitnesz újságba, mint top tippet:

Az acélos farizmok érdekében felejtsd el a

kitörésgyakorlatokat az edzőteremben. Menj inkább egy
nyilvános illemhelyre, guggolj az ülőke fölé, és számolj tízig.
Ismételd naponta háromszor.

– …fenemód szeretném megölni a szerkesztőmet,

elhiheted…
Beszédet hallok odakintről.
– …az összes többi újságíró házas és gyereke van, így
maradtak a balekok…
Balekok? Ki a franc az a balek? Felébred kíváncsiságom,
és próbálok közelebbről fülelni. Egyértelműen férfihang,
úgyhogy azt hiszem, ez csak azt jelentheti, hogy…
A francba.
Hirtelen, a középsugárnál tartva, két dologra ébredek rá:
1. Spike-ot hallom telefonálni.
2. Ha én hallom őt, ő is hall engem…
Megadom a parancsszót a kismedencei izmoknak.
Megállítom a pisilést.
Hatékony.
Halkan köszönetet mondok Istennek a Cosmóért és
minden olyan cikkért, amely arról szól, hogy végezzünk
Kegel-gyakorlatokat.
így sokkal jobban hallom a beszédet.
– …az Alpokban kellene most lennem, hogy a karácsonyt
és a szilvesztert a tüzes francia barátnőmmel töltsem…
 A hallottak felkeltik érdeklődésem. Szóval ez volt az a
szőke az autóban? Nos, ez megmagyarázza a Renault-t meg
azt a szörnyű vezetési stílust.
– …állati mérges vagyok. Nem hiszem el! Mindent előre
elterveztünk. Két hét szex és snowboard…
Spike snowboardozik? Soha nem feltételeztem volna róla,
hogy kedveli a sportot. Cigarettázása és sörhasa láttán nem
gondoltam volna, hogy sportember. Változtatok a
testtartásomon. Kezdenek fájni a combizmaim. Bár büszkén
állíthatom, hogy a kismedencém átkozottul jól tartja magát.
– …őszintén megmondom, e pillanatban senkit nem
utálok jobban Mr. istenverte Darcynál…
Micsoda? Ahogy meghallom, hogy sértegeti Mr. Darcyt,
haragra gerjedek. Hogy merészeli? Darcy sokkal inkább férfi,
mint amilyen ő valaha is lesz, gondolom védelmezően.
– …ez mind ennek a nyavalyásnak a hibája. Ha ő nem
lenne, nem volnék itt egy öregasszonyokkal teli buszon.
Esküszöm, el ne hidd, hogy a 18-30-as korosztály, ez itt
olyan, mint a Club 60-80…
Hegyezem a fülem. Az utazásról beszél. És még csak nem
is nyilatkozik pozitívan róla, csodálkozom, s azon tűnődöm,
hogy engem megemlít-e.
– …csak egy korombeli lány van…
Ó, ejha, most rólam beszél. Várakozásteljes
kíváncsisággal próbálok kissé közelebb húzódni. Ez azonban
nem olyan könnyű, ha az ember a vécéülőke fölé kuporodik, s
térdei közt épp szétfeszíti a tangája. Megkapaszkodom a
kilincsben. Vajon mit fog mondani?
Elhallgat. Aztán nevetni hallom valamin, amit az a másik
személy mond neki, miközben én visszatartott lélegzettel,
kíváncsian várakozom. Minden egyes másodperc kezd egy
örökkévalóságnak tűnni. Nemcsak a combizmaim égnek,
hanem úgy érzem, mintha a kismedencém egy robbantásra
váró duzzasztógát lenne. Tarts ki, csak tarts ki.
Összeszorítom és csikorgatom a fogamat.
– …semmiképpen. Nem az én típusom… Meglehetősen
unalmasnak tűnik… átlagos külsejű…
Ó.
A valóság ridegen arcul csap. Erre nem számítottam.
Valószínűleg azt hittem, valami kedveset fog mondani, bár
nem tudom, miért – nem mintha nekem ő tetszene, de akkor
is… Egyszerűen lebénulnak a gondolataim. Istenem, úgy
érzem most magam, mint valami idióta. Add, hogy csak
félreértés legyen! Úgy értem, nem mintha számítana – mert
amúgy egy seggfej –, csak nem gondoltam volna, hogy ez a
Spike ilyen, nos, ilyen bántó tud lenni…
Hirtelen, nagy meglepetésemre, viszketni kezd az orrom,
és érzem, hogy kibuggyannak a könnyeim. Rémültem
próbálom visszafojtani a sírást. Istenem, mennyire
nevetséges vagyok! Mi a fenétől ragadtak magukkal ennyire
az érzéseim? Nem vagyok feldúlt, én… rendben, feldúlt
vagyok.
Talán egy pillanatig.
– …és ami még rosszabb… a lány amerikai…
Ekkorra már dühös vagyok.
Ez már több a soknál. Ráhuppanok az ülőkére, befejezem
a dolgom, és nem érdekel, ki hallja, ahogy az a tény sem,
hogy valaki másnak a vizeletében ülök. Nem fogom engedni,
hogy valami taknyos brit úgy higgye, jobb nálam, csak mert
kellemes akcentusa van, meg egy országa, tele régi
épületekkel, és itt él Ricky Gervais7. Nekünk itt van
Madonna, Manhattan és az Abercrombie&Fitch, gondolom
dacosan, miközben megmosom a kezem és kijövök.
Rendben, Madonna talán azt színleli, hogy brit, de
mégiscsak amerikai.
Ahogy hangosan becsapom magam mögött az ajtót, Mr.
Spike arrogáns Hargreaves felnéz. Még mindig a telefonon
lóg, s én fenyegető pillantást vetek rá, mikor ingerülten
visszacsörtetek a helyemre, majd felkapom a könyvemet.
Nos, hol is tartottam? Ó, igen, annál a résznél, ahol Elizabeth
Bennetet Mr. Darcy „tűrhetőnek” tartja.
Gondolataimban megint hallom Spike hangját:
„meglehetősen unalmas”… „átlagos külsejű”. Most már
tudom, hogyan érez Elizabeth Bennet, döbbenek rá, s immár
még jobban tudok azonosulni Jane Austen hősnőjével.

– De biztosíthatom – tette hozzá Mrs. Bennet –, hogy Lizzy

nem sokat veszít azzal, hogy nem vívta ki az úr csodálatát;
Mr. Darcy ugyanis rendkívül kellemetlen, elviselhetetlen
ember, cseppet sem mondható megnyerőnek. Felfuvalkodott és
öntelt, nem aratott általános elismerést. Csak járkált fel-alá,
és módfelett nagyszerűnek képzelte magát.

Őszintén, én sem tudtam volna jobban megfogalmazni.

Kit érdekel, mit gondol Spike? Mérhetetlenül felfuvalkodott,
és el van telve magától. Örülök, hogy nem tetszem neki.
Máskülönben egész idő alatt a nyakamon akarna lógni. És az
milyen szörnyű lenne, nem igaz?

7
Ricky Dene Gervais (1961-) angol színész, rendező, zenész, író, korábban rádiós
műsorvezető.
 Önelégülten dőlök hátra az ülésen, és lapozok a
könyvemben.
Hogy egészen őszinte legyek, ami engem illet,
szerencsésen megmenekültem.

Hetedik fejezet

Olyan, mintha visszautaznánk az időben.

– Jane Austen itt töltötte élete utolsó nyolc évét, és sokak
szerint ez az ő irodalmi otthona…
Idegenvezetőnkből megállás nélkül ömlik a szó, ahogy
keresztülvezet bennünket a mára múzeummá alakított, 17.
századi vörös téglás házon, s bár próbálok figyelni,
gondolataim elkalandoznak.
Körbepillantva Chawton Manor ízlésesen berendezett
szobáin, amelyeket eredeti régensség-korabeli bútorokkal
rendeztek be, úgy tűnik, a 21. század észrevétlenül elillant.
Eltűnt a modern élet zaja, nyüzsgése és őrült tempója, ahol
rohanni kell, hogy az ember lépést tartson. Olyan, mintha
valaki lenyomta volna a „némítás” gombot, és minden
lelassult volna. Beléptem a békés, szemlélődő világba, ahol
lúdtollal meg tintával írták a leveleket, nyugodtan elolvasták
őket a tűzött, gombos háttámlájú, kárpitozott székekben, és
csembalón játszottak vacsora után.
Most a csembalóra nézek, s elképzelem magam, ahogy
egyenes derékkal ülök a fűzőmben, és megszólaltatom á
billentyűket. Igazából csak a Boci, boci tarkát tudom
eljátszani, annak ellenére, hogy tanultam zongorázni, így
valószínűleg inkább olvasnék. Talán verseket, vagy valami
romantikust, latinul. Nem mintha olvasnék latinul, de
biztosra veszem, hogy ez másként lenne, ha abban a korban
élnék.
Úgy értem, minden egészen másképp lenne, nemdebár?
Nem hallgatnám az új Killers-albumot az iPodomon, nem
szörföznék az interneten, nem gugliznám ki az új pasast,
akivel épp találkoztam, nem rendelnék indiai előrecsomagolt
kaját, és nem ennék fűszeres garnélarák bhunát sem,
miközben a Lost – Eltűntek első évadát nézem DVD-n.
Rendben, ez most kemény lenne. Rövid szünetet tartok, s
eltűnődöm egy Matthew Fox nélküli világon. De az ember
nem hiányolja, amije soha nem volt, és gondoljuk csak el,
milyen csodálatos lenne estéinket valamilyen szellemileg
stimuláló tevékenységgel tölteni, ahelyett, hogy elterülünk a
tévé előtt. Mint például levelet írni egy távoli kuzinnak,
megvitatni Shakespeare érdemeit vagy hímezni, varrni.
Ó, rendben – a hímzés-varrás egy idő után talán kissé
unalmas lehet. Úgy értem, az „Otthon, édes otthon”
megvarrása vélhetően nem annyira stimuláló, ám biztos
vagyok benne, hogy azt hímezhetsz, amit csak akarsz.
Például a Coldplay szövegét egy párnahuzatra, vagy egy
Frida Kahlo-képet egy edényfogóra… De tudod mit? Ez
nyilván nagyon nehéz. Különösen akkor, ha valakinek, mint
pl. nekem is, nem olyan jó a kézügyessége, és még egy
gombot sem tud felvarrni anélkül, hogy az ujját meg ne
szúrná, és az ne kezdene vérezni. De biztosra veszem, hogy
ki tudnánk találni valamit.
Én azonban a jetlag miatt jelenleg semmit.
 – …és előttünk látható az étkezőszalon, ahol Jane Austen
a reggeleket írással töltötte, meg a „nyikorgó ajtó”, amely
figyelmeztette a látogatókra…8
Újra figyelni kezdek az idegenvezető szavaira, s látom,
hogy most átmegy az előcsarnokon, és belép egy szobába a
ház elülső részében. Laza csoportba verődünk, és
engedelmesen ballagunk utána, miközben lépteinket
visszhangozzák a fényesre csiszolt, mézszínű padlódeszkák.
Lenézek a vastag, viharvert lakkmázra, ahogy krepptalpú
csizmámmal lépegetek rajta. Istenem, mennyire csodálatos
arra gondolni, hogy egykor Jane Austen sétált e ház körül
meg ezen a padlón. Talán épp e helyütt állt, mondom
magamban, s elidőzött valamelyik ablaknál, hogy
végigpillantson a szépen gondozott kerten, ahol mostanra
egészen átázott a talaj. Már zuhog az eső, és sötétedni kezd.
Olyan, mintha vihar készülődne.
– …és ahogy látják, Jane néhány levelének fénymásolata
található a falakon, a kandalló fölött pedig egy másolata egy
portrénak, amelyet Cassandra9 készített Jane-ről 1810-ben…
Elfordulok az ablaktól, követem a csoportot a szalonba,
és lábujjhegyre állok, hogy átlássak a többiek válla fölött. Bár
elég magas vagyok, mégis elég nehezen látok ki. Itt az
idősebb nők, veszem észre, nem cserélik le magas sarkú
cipőiket kényelmes lapos sarkúakra, meg puha Hush Puppies
cipőkre, ha elérik a hatvanat – pedig eddig azt hittem, hogy
így van. De épp ellenkezőleg, Rose bomba jó fekete tűsarkút

8
Jane Austennek nem volt saját dolgozószobája, ahol a regényeit írhatta volna.
Nem volt más menedéke, csak a „nyikorgó ajtó”, amely segítette elvonultságában,
így meghallotta, ha közelgett valaki, és maradt ideje elrejteni papírjait és
jegyzeteit.
9
Cassandra Austen (1773-1845): Jane Austen nővére.
visel, Maeve pedig vintage barna bőrcsizmában sétál, pont
olyanban, mint amilyet Lindsay Lohanon láttam Stella Elle
magazinjában.
Az igazat megvallva, én vagyok az egyetlen, aki
kényelmes, krepptalpú cipőben mutatkozik.
Elhessegetem a gondolatot, hogy régimódinak bizonyulok
olyan nők körében, akik épp elég idősek ahhoz, hogy a
nagymamáim lehessenek, s közben azt kívánom, bárcsak
több divatleckét vettem volna Stellától ahelyett, hogy minden
alkalommal nevetve kifiguráztam, amikor furcsa, új
cuccokban jött dolgozni. Odabámulok a kötéllel elkerített
részre, ahová most Miss Steane mutat.
– …az ablaknál látható az eredeti íróasztal, ahol Jane
átdolgozta a Büszkeség és balítéletet és megalkotta azt a Mr.
Darcyt, akit ma mind ismerünk és szeretünk – közli, egyre
jobban belelovalva magát. – És láthatunk egy olyan lúdtollat
is, amellyel életre keltette a nemes férfiút. Vagy lehetséges,
hogy talán ez éppen az?
Ejha! Egy pillanatig ámulva nézem a kis, kerek asztalt, s
magamba szippantom nagyszerűségének érzését. Még
belegondolni is döbbenetes, hogy mindez itt történt. Egészen
hihetetlen.
– Elképesztő, ugye? – mormogja egy hang a fülembe.
Összerezzenek. Spike, az újságíró áll mellettem. Olyan
érzés újból látni, mint egy felhúzott ravaszt.
„Meglehetősen unalmas’’… „átlagos külsejű”.
Szavainak hatása nem enyhült. Éppoly keményen
mardosnak, mint akkor, amikor először meghallottam őket. A
tőlem telhető leglesújtóbb pillantást küldöm felé. Ezt
nevezem az én „trágya-vagy-a-cipőmön” nézésemnek, és azt
kell mondanom, meglehetősen hatásos. Egyszer így néztem
magamra a fürdőszobatükörben, csak hogy lássam, és
öregem, ettől csak még inkább úgy éreztem magam, mint egy
darab trágya.
Elégedetten elfordulok. Nos, ez az utolsó, amit hallani
fogsz tőle, Emily Albright.
– Ha belegondolunk, hogy az összes művét kézzel írta,
ráadásul egy lúdtollal. Teljesen hihetetlen, nem? Úgy értem,
a kutyafáját, minden cikkemet a laptopomon írom, és mégis
egy örökkévalóságig tart – kuncog Spike.
Ó, hahó, ez a seggfej még mindig hozzám beszél? Hát
nem veszi észre, hogy tudomást sem akarok venni róla? A
csoport körbesétál a szalonban, szemügyre veszi a történelmi
jelentőségű tárgyakat, és elolvassa a melléjük tett,
műanyaggal bevont információkat. Ellépek Spike mellől, és
eltökélten magam elé bámulok. Nem fogok a szemébe nézni.
Nem fogok a szemébe nézni.
– Képzelje csak el, hogy nem tudja leütni a „törlés”
billentyűt.
Bárcsak én le tudnám ütni azt a nyamvadt „törlés”
billentyűt.
Ez esetben törölhetnélek téged, szitkozódom csendesen.
– Most mérges vagy, Emily – figyelmeztet belül egy szelíd
hang.
Gyorsan erőt veszek magamon. Nem vagyok mérges.
Egyáltalán nem vagyok mérges. Egyáltalán nem érdekel, mit
mondott rólam.
– Szóval, nagy Jane Austen-rajongó, mi? – kérdezi Spike
szórakozottan.
Na, ez az. Elegem lett.
 – Figyeljen ide, barátocskám, egyáltalán nem érdekel sem
az ön személye, sem a laptopja meg az ostoba újságcikke sem
– förmedek rá hirtelen. – Szóval miért nem zaklat mást a
kérdéseivel és hagy engem békén?
Rendben, visszavonom. Mérges vagyok. És a szemébe
nézek. A francba.
– Ejha. – Spike felemeli a kezét, és megadó mozdulatot
imitál. – Ki dühítette így fel?
Úgy tesz, mintha meghátrálna, keze még mindig a
levegőben, az arcán gúnyos kifejezés. Istenem, mennyire
elviselhetetlen ez az ember, dühöngök magamban.
Végül elfordul, és mentegetőzve elkezd átvágni a
csoporton, egyik kezében egy jegyzetfüzettel, a másikban egy
diktafonnal. Egy pillanatig utánanézek, és észreveszem, hogy
kordbársony kabátjának széle szétfeslett, farmernadrágja
pedig olyan régi, hogy a hátsó zsebe már kikopott, és kivillan
alóla a bokszeralsója.
Juj. És én még azt gondoltam, hogy minden brit férfit
csinosnak és elegánsnak tartanak. Vagy legalábbis olyan
piperkőcnek, mint amilyen Hugh Grant. Úgy értem, csak nézz
rá. Micsoda ápolatlan egy alak!
Bosszankodva egy üvegszekrény felé fordulok, és egy
viktoriánus kori csatos cipőre összpontosítom a figyelmemet.
Spike azért csinos, ismerem be vonakodva.

Negyven perccel később még mindig a házban

sétálgatunk. Eddig a szalont és az ebédlőt tekintettük meg,
ahol a kis kerek asztalnál írta Jane a regényeit, majd
felmentünk az emeleti hálószobákba, hogy megnézzük az
édesanyjával együtt készített, különböző színű
textildarabokból összevarrt takarót. Jane élete nyilvánvalóan
nem a katasztrofális randikról, a vodka-martinikről meg a
másnaposan ágyban töltött vasárnap délelőttökről szólt,
tűnődöm, s elgondolkodom, mennyire más az én életem. De
legalább egy közös van bennünk: a könyvek.
Belépek az egyik szobába, és egy vitrint pillantok meg,
benne érdekes könyvgyűjteménnyel. Végigpásztázom a
dombornyomásos könyvgerinceket, és elolvasom a különböző
címeket. Jane nyilvánvalóan nagy könyvrajongó volt, ahogy
én is, mélázok el boldogan, s érzem a hasonlóságot az
írónővel.
Szingliként is halt meg, emlékeztet egy szelíd hang
bennem.
Jól van, rendben.
Elfordulok a vitrintől, és a csoport többi tagját figyelem.
A kiadványokat és a brosúrákat tanulmányozzák, miközben
meg-megállnak a különböző érdekességeknél. Maeve a
családi ezüstöt bemutató vitrin fölé hajol, Rose pedig az
ékszereket meg a melltűket nézegeti, miközben az Értelem és
érzelem egy példányával legyezgeti magát.
Elfojtok egy ásítást. Jóságos ég, ez a jetlag valóban
rettenetes. Rám férne egy kis alvás.
– Most tehát folytassuk utunkat az admirálisszobába. Itt
találják a két tengerész fivér, Francis és Charles
emléktárgyait, akik mindketten kitüntetették magukat a
Királyi Haditengerészetnél…
Hm, ez nem hangzik túl érdekesen. Az órámra pillantok.
A múzeum hamarosan bezár, szóval nem baj, ha kihagyom
ezt a részt. Talán egy kicsit sétálnom kellene. Kimegyek a
szabadba, és szívok egy kis friss levegőt, hogy magamhoz
térjek. Kinézek az ablakon. Még mindig esik az eső, de úgy
emlékszem, láttam néhány esernyőt a bejáratnál, amikor
megérkeztünk.
Hátramaradok, amikor Miss Steane folytatja a ház
bemutatásának hátralévő részét egy ajtón át, és amint biztos
vagyok benne, hogy senki nem figyel, kiosonok a teremből.

Keresztülsétálok a keskeny folyosón, lemegyek a lépcsőn,

majd a kijáratot keresem. Biztosra veszem, hogy erre
jöttünk, viszont nálam rosszabb tájékozódási képességgel
senki nem rendelkezik. Befordulok egy sarkon, aztán egy
másikon. Különös. A ház nem túl nagy, épp ellenkezőleg,
meglehetősen kicsi, mégsem ismerem ki magam benne. Nem,
ez nem az az irány, jövök rá, ahogy megpillantom az
ajándékboltot, ezért visszamegyek ugyanazon az úton.
Visszakanyarodom, és befordulok egy sarkon. Egy ajtót
látok becsukódni magam előtt. Aha, ez lesz az. Kinyitom,
belépek, de felismerem, hogy ez az étkezőszalon, ahol már
jártam. A francba, a másik irányba kell mennem. Elfojtok egy
ásítást, és mindenesetre azért körbesétálok a szobában. Itt
minden szép és csendes. Talán egy kicsit le is ülhetnék. Egy
pillanatra le is csukhatnám a szemem.
Hirtelen elönt a jetlag hulláma, és bizonytalanul
körülnézek a szobában. Látok egy fából készült széket, de ez
az, amelyen Jane Austen ült az asztalánál írás közben, és
műanyag szalaggal vették körbe a látogatók elől.
Természetesen oda nem ülhetek. Nem tudom, hogy ez az
igazi-e, de antik darabnak látszik. Olyan, mintha kétszáz
éves lenne, vagy valami hasonló.
Viszont tényleg fáradt vagyok.
Egy pillanatig méregetem a széket. Soha nem szegtem
meg a szabályokat, de most azt mondom magamban, hogy
nincs itt senki, és csak néhány percre tenném. Úgy értem,
nem okoznék kárt, nagyon óvatos lennék…
Átlépek a műanyag szalagon, és jólesően letelepedem a
székre. Ó, mennyivel jobb így. Hátradőlök, és a fejem a
háttámlának támasztom. Gondolataimban hallom Miss
Steane hangját: „Az ablaknál látható az eredeti íróasztal, ahol
Jane átdolgozta a Büszkeség és balítéletet és megalkotta azt a
Mr. Darcyt, akit ma mind ismerünk és szeretünk. És láthatunk
egy olyan lúdtollat is, amellyel életre kelthette a nemes
férfiút. Vagy talán lehetséges, hogy ez éppen az?”
Szemügyre veszem a kis, polírozott asztalt magam előtt.
A sarokban van egy üveg tinta s nekitámasztva egy lúdtoll.
Természetesen nem nyúlhatok hozzá. Tilos megérinteni az
összes itt lévő tárgyat: a mindenütt kiaggatott
figyelmeztetések félreérthetetlenül a tudtunkra adják.
Tényleg bajba kerülnék.
Mondhatom, nincs rosszabb annál, mint amikor egy
figyelmeztetés így szól: „Ne érjen hozzá”, mert ezzel csak
arra buzdít, hogy meg akarj érinteni valamit, nem?
Felemelem a lúdtollat. Ha arra számítottam, hogy valami
kísérteties dolog fog történni, hát nagyot csalódom, és egy
pillanatig csak tartom ujjaim között, hogy megtapasztaljam
az érzést. Amúgy valószínűleg csak egy másolat, de még így
is csodálatos elképzelni, hogy Jane Austen egy egész könyvet
megírt egy ilyen tollal. Úgy értem, el tudod képzelni? Egy
egész könyvet?
A tintásüvegre pillantok, és támad egy ötletem. Őszintén,
olyannyira nem illik hozzám, hogy még akár csak fontolóra is
vegyem, de milyen klassz lenne írni vele valamit! Bármit.
Csak simán a nevem. De persze nem tehetem.
De persze tudom, hogy meg fogom tenni.
Lecsavarom a tetejét, belemártom a tollat, és a
brosúrámban talált üres papírdarab hátuljára óvatosan
odanyomom, majd leírom vele, hogy Emily, aztán
odafirkantom mellé, hogy & Mr. Darcy. Szégyenlősen
mosolygok magamon. Nézz csak rám. Olyan, mintha újra
tizenhárom éves lennék, és megint iskolába járnék. Aztán a
móka kedvéért azt is odavetem, hogy Emily Darcy, Mr. &
Mrs. Darcy, Emily Darcynak. Még egy kis szerelemszívet is
rajzolok, két nyíllal átlőve.
Mosolyom aztán hatalmas ásításba vált át, és
abbahagyom az írást, hogy jól kiásíthassam magam. Ó, húha,
tényleg hullafáradt vagyok. Lerakom a tollat, és
megdörzsölöm az ásítástól könnyes szemem. Úgy érzem,
mintha a szemhéjaimon ólomsúlyok lógnának. A jetlag
hullámai immár hevesen és gyorsan törnek rám. Be kell
hunynom a szemem. Csak egy pillanatra…
– Hm.
Bizonyára elszundítottam, mert a következő dolog,
aminek már a tudatában vagyok, hogy valaki köhint.
Kinyitom a szemem, és egy férfit látok a kandalló mellett.
Magas, erős testalkatú, sűrű fekete hajának fürtjei a
gallérjáig érnek, sötét szemöldöke pedig két szénfoltnak
tűnik. Most kíváncsian összehúzza őket.
 – Üdvözlöm, segíthetek? – kérdezi.
– Hm?… – Még félálomban talpra szökkenek,
bizonytalanul körülnézek, és kell egy pillanat, hogy
összeszedjem magam. Hm, hol vagyok?
Aztán rájövök. A francba.
Felpattanok a székből. A francba, a francba, és még
egyszer a francba. Hidd csak el, elaludtál és rajtakaptak.
– Én… hm… – Hirtelen rájövök, hogy összenyálaztam az
állam. Ó, istenem, mennyire kínos! Ég az arcom, közben
megtörölgetem az állam a ruhám ujjával. – Sajnálom… én…
hm… egy pillanatra lepihentem… – Bizonytalanul elindulok,
miközben az idegen átvág a szobán, és hirtelen észreveszem
szokatlan ruháját. Szalonkabátot visel, bricsesznadrágot és
hófehér inget azzal a vicces, magas nyakú gallérral, meg
valamilyen nyaksálat. A lábára pillantok. És mi van a
lovaglócsizmával?
Zavartan nézem, ahogy magabiztosan lépked a szoba
közepén álló, hatalmas étkezőasztal körül. Ez különös.
Vacsorához terítettek, de nem emlékszem, hogy a gyertyákat
meggyújtották volna.
– Eltévedt? – A férfi hangja mélyen, lágyan cseng.
Visszatesz egy vékony kötetet a sarokban lévő vitrinbe, majd
felém fordul.
– Hm… – hebegek. Közelről szemügyre véve kénytelen
vagyok észrevenni, hogy olyan szexi gribedlije van az állán,
mint a filmsztároknak szokott lenni. Nem hiszem, hogy
valaha is láttam volna ilyet egy férfin a való életben… – Nos,
azt azért nem mondanám, hogy eltévedtem – kezdem. –
Valójában itt egy körutazáson veszek részt…
– Körutazáson? – ismétli, és összeráncolja a homlokát.
 Bólintok.
– Igen, de csak egy kis friss levegőt akartam szívni… –
magyarázom, és kifelé mutatok – …de ez még azelőtt történt,
hogy eleredt volna az eső.
Csakhogy nem is esik az eső. Kinézek az ablakon, és
meglepődve látom, hogy a borongós szürkeséget verőfényes
égbolt váltotta fel. A téli napsugarak beragyognak az
ólomüveg ablakokon, fénybe vonják a falakat és derűssé
varázsolják a tapétát.
A tapéta, amely eddig oly fakónak és réginek tűnt, most
jóval élénkebbnek, színpompásabbnak látszik, olyan, mintha
csak tegnap tették volna föl… És most sokkal melegebb is
van, ébredek rá, s eszembe jut, mennyire hűvös volt itt
korábban. Aztán meglátom, hogy a kandallóban lobog a tűz.
Megesküdtem volna rá, hogy eddig nem égett.
– Valaki begyújtott – mutatok oda, valahogy magától
értetődően. Vagy tévednék? Már korábban is égett? Hogy
őszinte legyek, nem emlékszem. Össze vagyok zavarodva.
Bizonytalanul érzem, hogy lüktet a homlokom, ezért ujjaimat
a halántékomhoz szorítom. Bizonyára a jetlag az oka. Úgy
érzem, az agyam tompa és zavaros, olyan, mintha vattával
tömték volna tele. Képtelen vagyok tisztán gondolkodni.
Gyorsan erőt veszek magamon.
– Igen, utasítottam a házvezetőnőt – bólint a férfi
közönyös tekintettel. – A késő délutáni órákra itt már mindig
hűvös van.
– El tudom képzelni – válaszolok, majd hirtelen leveszem
a sálam, és elkezdem összehajtogatni. Már félig sikerül is,
amikor egyszerre csak megvilágosodom. Azt mondta ez a
férfi, hogy utasította a házvezetőnőt? Mert ez az ő háza?
 Kezdem sejteni. Jóságos ég. Elhiheted. Nyilván ő a
Chawton Manor tulajdonosa. Hát a főúri kastélyok és
műemlék épületek még mindig magántulajdonban vannak, és
csak azért nyitják meg őket a nagyközönség előtt, hogy
fedezzék a fenntartási költségeket vagy valami ilyesmit?
Istenem, valószínűleg tagja a brit arisztokráciának. Ami meg
is magyarázza különös öltözékét, döbbenek rá, és
zavarodottan méregetem. Biztosan vadászni vagy horgászni
volt, vagy valami ilyesmi.
– Ó, sajnálom, nem tudtam – kezdek mentegetőzni. –
Fogalmam sem volt róla, hogy ön itt él. Nem akartam
háborgatni.
A sötét szempár fáklyaként pásztáz, és hirtelen
rádöbbenek, hogy ezt a hátradobós dolgot csinálom a
hajammal, amit akkor teszek, ha valaki tetszik nekem. Úgy
érzem magam, mint aki teljesen begolyózott, azonnal
abbahagyom, és kényszeredetten összefonom a karomat.
– Nem háborgat. Magam is csak látogatóban vagyok itt.
– Valóban? – könnyebbülök meg. – Nahát! Én is –
mosolygok és kezet nyújtok neki: – Emily vagyok.
Úgy tűnik, bemutatkozásom kissé meghökkenti, és egy
pillanatra kínos csend áll be. A francba. Valószínűleg túl
sokat fecsegek. Ami időnként előfordul, ha ideges vagyok. És
ő maga is némiképp félénknek tűnik.
– Bocsásson meg! – szabadkozik. – Nem mutatkoztam be
illendően.
Lesimítja fekete bársonyfrakkját, elindul felém,
figyelmen kívül hagyja kinyújtott kezem, és udvariasan
meghajol. Aztán felemeli a fejét, és hosszan néz rám a
legkomolyabb, legbársonyosabb barna szemekkel, amelyeket
valaha is láttam.
– A nevem Darcy.

Nyolcadik fejezet

Megrökönyödve bámulok rá.

Mi a?…
Egy pillanatig túlságosan meglepett vagyok ahhoz, hogy
bármit is mondjak. Nem tudom, hogyan reagáljak.
Aztán nevetni kezdek.
– Ó, haha, nagyon vicces! Értem már! – és szélesen
mosolygok. – Ez afféle múzeumi műhely, ön pedig egyike
azoknak, akik jelmezbe öltöznek és szerepet játszanak, ugye?
Hirtelen mindent tökéletesen értek. A ruhákat. A
szertartásosságot. A szórakoztatóan régimódi beszédstílust.
– Szerepjáték? – ismétli Mr. Darcy zavartan. – Attól
tartok, nem értem.
Meg kell hagyni, nagyszerűen játssza Mr. Darcy szerepét.
Pontosan olyan, mint amilyennek elképzelem. És éppoly
csinos is. Még annál is jobban.
– Bár eltartott egy pillanatig, hogy rájöjjek – vallom be. –
Ügyesen félrevezetett.
– Hová vezettem? – kérdezi Mr. Darcy szelíden.
– Tudja, a vicces ruhákkal, meg mindennel…
Zavartan magára néz, aztán vissza, rám.
– Bocsásson meg, nem szándékoztam megemlíteni, de én
is ugyanezt gondoltam kegyedről. – Úgy tűnik, neki kell
készülnie annak, amit mondani akar: – Nem akarom
megsérteni, de az egy nadrág, amit visel?
Lenézek, és tüstént megbánom, hogy ezt az öltözéket
választottam. A buggyos, régi, rózsaszín kordnadrágom van
rajtam. Stella már évek óta mondja, hogy dobjam ki, de nem
hallgattam rá. Legalább két számmal nagyobb a méretemnél,
ennélfogva fölöttébb kényelmes. És pontosan ugyanebből az
okból kifolyólag rendkívül előnytelen viselet is.
Elbizonytalanodom. Mi a csuda van most rajtam? Ez nem
is nadrág vagy pantalló. A „nadrág” szó divatost és alakra
simulót jelent.
Ez egyikről sem mondható el. Szörnyen nézek ki. Olyan
vagyok, mint egy kanapé.
– Ó, ezek régi dolgok? – kérdezem, és próbálok hetykén
viselkedni, úgy tenni, mintha nem is érdekelne az egész.
Istenem, ez mindig így történik, nem igaz? Miért van az,
hogy amikor sminket teszünk fel és beszárítjuk a hajunkat,
nem akadunk össze senki olyannal, aki csak egy kicsit is
vonzó lenne, ám amikor ilyen külsővel lépünk az utcára,
rögtön összefutunk egy ilyennel. Olyan, mintha ez a
világegyetem egyik szörnyű törvényszerűsége lenne, vagy
valami hasonló. Vagy mint egy jóváírási értesítés. Előtte
mindent mohón megkívántunk abban az üzletben, de amint
megérkezik a jóváírás a számlánkra, nem találunk soha
többé olyan dolgot, amit szeretnénk. Ez olyan igazságtalan!
Most ránézek erre az ilyenre. Viktoriánus korabeli
öltözéke alatt nyilvánvalóan az igazán divatos típusok egyike
rejtőzik. Ezt azért csak meg tudom állapítani! Úgy néz ki,
mint Stella egyik barátja, hosszú barkójával és sötét, puha
hajával, amely lágyan a homlokába hullik. És konkrétan
tudom, hogy a haj nem viselkedik így ápolószerek garmadája
nélkül.
– Egy kiárusításon vettem. Nem volt a méretemben… –
Hallom, hogy hadarok, amit mindig akkor teszek, ha valakit
nagyon vonzónak találok. Olyan, mintha a nyelvem felhúzná
magát, mint ahogy egy rugós szerkezetű játékot szokás. – De
ötven dollárról leértékelték tizenötre, így nem tudtam nemet
mondani.
És ez a másik, amit mindig teszek – megmondom az
embereknek, mennyit fizetek a dolgokért –, mintha azzal
kérkednék, hogy milyen jó vásárt csináltam, és milyen
élelmes vásárló is vagyok én. Ahogy ráébredek, hogy újra ezt
teszem, zavartan elhallgatok.
– Dollár?
– Ó, elfelejtettem, itt most fontról beszélünk – javítom ki
magam, s közben gyors fejszámolást végzek: – ez körülbelül
tíz fontnak felel meg. Vagy font sterlingnek – teszem hozzá,
és büszkeség tölt el, hogy elsajátítottam a szakzsargont.
– Úgy vélem, kegyed téved.
– Valóban? Húha, meglehet. A matematika soha nem volt
az erősségem, be kell vallanom. – Gyorsan újra átszámolom.
– Nem, azt hiszem, nagyjából rendben van. – Öntudatosan
mosolygok, miközben Mr. Darcy hitetlenkedve pillant a
kordnadrágomra.
– Tíz fontba került? – néz rám döbbenten. – Teljesen
hihetetlen. Ez temérdek pénzt jelent.
Tipikus férfiválasz, állapítom meg, és eszembe jutnak a
fiúbarátaim reakciói, amikor ritka bevásárlókörútjaimról
hazatérve megmutattam nekik a szerzeményeimet. Miért
gondolják mindig azt a férfiak, hogy a ruháknak egy sör
árába kell kerülniük?
– Szabóval varratta?
– Nem, a Gapből van.
– És az merre található?
Csak bámulok rá hitetlenkedve.
– Úgy érti, nem hallott még a Gapről?
Komoly tekintettel pillant rám.
– Talán kellett volna?
Már épp válaszolni akarok, amikor hirtelen rájövök,
mekkora tökfilkó vagyok. Természetesen hallott a Gapről,
csak úgy tesz, mintha nem hallott volna róla. Ez része a
szerepjátéknak. Valószínűleg nagyon fontos, hogy
megmaradjon a szerepében, ez a munkája.
– Ó, én ostoba, hát persze hogy nem – és sokatmondóan
mosolygok.
Mr. Darcy tekintete megenyhül, én pedig arra gondolva,
hogy jó móka lenne, úgy döntök, belemegyek a játékba.
– De talán többet kellene eljárnia otthonról –
incselkedem.
Rendben, flörtölj csak vele.
– Biztosíthatom, járok társaságba – tiltakozik Mr. Darcy
gőgösen. – A múlt héten is Mr. Bingley-vel vadásztam.
Elfojtok egy kuncogást. Őszintén, meg kell mondanom
neki valamit. Képtelen vagyok folytatni ezt a szerepjátékot.
Körbepillantok, hogy megbizonyosodjak róla, hogy rajtam
kívül nincs más a szobában, és cinkosan Mr. Darcy felé
fordulok. Kellemes kölniillatot áraszt, a gyomrom pedig ezt a
vicces, liftezés dolgot csinálja.
 – Abbahagyhatja ezt a Darcy-szerepet – suttogom. –
Megígérem, nem árulom el senkinek.
Mr. Darcy zavartan bámul rám.
– Attól tartok, nem értem.
– Valóban? – kérdezem, és sokat sejtetően felvonom a
szemöldököm, olyan gyengéden-oldalba-bökő-és-kacsintó
módon.
– Valóban – feleli rezzenéstelen arccal.
Rendben, feladom. Ez a fickó rendkívül komolyan veszi a
munkáját. Semmilyen módon nem fogom tudni kizökkenteni
a szerepéből. Valószínűleg ő is egyike a method acting,
vagyis a Sztanyiszlavszkij-módszer híveinek.
– Ne aggódjék, felejtse el! – mosolygok.
Mr. Darcy azonban nem viszonozza a mosolyomat. Inkább
az arcomat tanulmányozza csillogó, sötét szemével. Elakad a
lélegzetem. Van benne valami nagyon szexi, de nem tudom
megmondani, hogy mi. Az egyik pillanatban félénknek, már-
már félszegnek, a másikban pedig gőgösnek látszik. Halálos
kombináció.
– Honnan való az akcentusa? – kérdezi most Mr. Darcy. –
Próbáltam megállapítani, de…
– New Yorkból – bököm ki, elfordítom a fejem, és másfelé
nézek. Ez a férfi egészen megrémít.
– New Yorkból? – Mr. Darcy arcára meglepetés ül ki. –
Kegyed amerikai?
Már ahogy beszél, az is imádnivaló. Csodálatosan mély a
hangja, és neki van a legszexisebb angol akcentusa.
Ó, most rajtad a sor, hogy mondj valamit, Emily.
– Hm… igen. Egy irodalmi körutazáson vagyok itt – tudja,
egy hét alatt bejárjuk a vidéki Angliát, múzeumokba
megyünk, és ellátogatunk olyan nevezetes helyekre, mint
Bath meg Winchester…
Hallom magam, ahogy locsogok az utazás programjáról,
és zavartan elhallgatok. Ó, istenem, mit csinálok? Úgy
beszélek, mint egy komplett idióta. Általában nálam
számítani lehet arra, hogy előjövök egy egysoros poénnal,
vagy legalábbis valami haloványan szórakoztatóval, de ma
nem tudom, mi történt velem.
Tetszik neked. Ez történt veled, Emily.
– …és eddig igazán jó volt. Sok érdekes emberrel
találkoztam.
Szünetet tartok, és észreveszem, hogy Mr. Darcy
szemlátomást lenyűgözve figyel. Vajon van barátnője?
Félénken rámosolygok, és ezúttal viszonozza a
mosolyomat. Könnyű, félszeg, bizonytalan a mosolya, szinte
olyan, mintha a mosolygás olyasvalami lenne, amit nem
gyakran csinál, s ettől aztán persze hihetetlenül csábító lesz.
Ugyan ki akarja, hogy olyan mosolyogjon rá, aki csak
kénytelen-kelletlen mosolyog? Nem, ez a mosoly
különlegesnek tetszik. Én különlegesnek érzem.
– És ez az út magában foglal engem is? – kérdezi
csendesen.
Fel-le. Megint liftezik a gyomrom.
– Hm… igen – válaszolom remegő hangon. Biztosan van
barátnője – túl csinos ahhoz, hogy szingli legyen.
– Nos, akkor engedje meg, hogy viszonozzam a bókot.
Ó, akkor gyerünk – ha muszáj, s kedvem támad
csipkelődni. De szerencsére mégsem teszem.
Csend lesz, s találkozik a tekintetünk. Ha nem lenne
sokkal jobb nálam, azt gondolnám, hogy tetszem neki.
 – Nézze, mennem kell – jelentem ki aztán vonakodva, a
hangom magas és rekedt. Nyelek egy nagyot, és
megpróbálom összeszedni magam. Őszintén, Emily, mi lelt?
Olyan, mintha beleestél volna, vagy valami ilyesmi.
– Igen, nekem is vannak elintézendő ügyeim. Levelet kell
írnom, mert megígértem a húgomnak.
– Nos, örülök, hogy találkoztunk, Mr. Darcy – mondom
nyomatékosan, és megint kezet nyújtok neki.
Mr. Darcy kinyújtott kezemre pillant, aztán biccent
felém.
– Én is nagyon örülök, hogy találkoztam kegyeddel, Miss
Emily – mondja, és hosszan néz rám.
Rendben, akkor ez most hivatalos. Beleestem. Érett,
ifjúkori szerelemmel.
Csak állok ott egy pillanatig, nem akarok távozni, mivel
tudom, hogy soha többé nem látom viszont, de azt is tudom,
hogy mennem kell. Végtére is nem állhatok itt egész nap,
csak hogy az ámulattól tátott szájjal nézzem, ugye? Meg kell
őriznem a maradék nyugalmamat. Huszonkilenc éves New
York-i vagyok, egy könyvesbolt vezetője, komoly felnőtt,
nyugdíjtervvel és kezdődő, halvány, ceruzavékonyságú
szarkalábakkal a szemem körül. Nem járkálhatok itt, mint
valami szédült, fülig szerelmes tinédzser.
Még ha most úgy is érzem magam.
Átdobom a hajam a vállam fölött, abban a reményben,
hogy ez kifinomult, mégis könnyed mozdulatnak tűnik,
megfordulok, és határozott léptekkel átvágok a szobán. Az
ajtóhoz érek, kinyitom, aztán visszanézek. Mr. Darcy a kis
íróasztalnál ül, a beáramló halovány napsugár szinte már
csak a sziluettjét mutatja. Hűha, bizonyára odébb tette a
szalagkorlátot, mert már nincs a helyén, tűnődöm. Egyenes
derékkal ül, a lúdtollat a tintába mártja, majd a hegyét a
tintásüveg szájához ütögeti. Nyilvánvalóan talált valahol
papirost, mert határozott mozdulattal belefog a levélírásba.
Be kell vallanom, lenyűgöz. Biztosan oda kell adnia a
múzeumnak: átkozottul élethűen alakítja a szerepét. Ha nem
lennék tisztában a valósággal, csakugyan azt hinném, hogy
Mr. Darcy életre kelt.

– Na, lám!
Ahogy kilépek a szobából, és elindulok a sötét folyosón,
fejjel nekiütközöm egy kordbársony zakó meleg hónaljának.
– Jaj! – Elfojtott sikoltást hallatok, és hátraugrok.
Hát persze. Annak kell lennie, nemdebár? Spike
Hargreaves kordbársony zakójának.
– Ó… Jó napot! – motyogom, és sietve lesimítom
összekócolódott hajam.
– Jézusom, hol a pokolban volt?
Haragra gerjedek számonkérő hangnemének hallatán.
– Nem a maga istenverte dolga! – válaszolom megvetően.
Dühös pillantást vet rám.
– Így van, pontosan, elég baj ez nekem. Engem küldtek,
hogy keressem meg. – Hangjában türelmetlenség vibrál. – A
múzeum hamarosan bezár. Mindenki önre vár a buszon.
A francba. Bűnösnek érzem magam. Nem érdekel, mit
gondol Spike, a többiek azonban igenis fontosak a számomra.
– Eltévedtem – vallom be védekezőén.
 – Eltévedt? – ismétli Spike, és gúnyosan cseng a hangja. –
A mindenségit! Nők – mormogja, és megrázza a fejét.
Mintha teljesen haszontalan lennék, gondolom, és
bosszús leszek magam és Spike miatt is.
– És beszédbe elegyedtem Mr. Darcyval. – Nem tudom
megállni, hogy ne tegyem hozzá.
Spike úgy néz rám, mintha megőrültem volna.
– Ja, rendben. Szórakozzon mással!
– Ne higgyen nekem, ha nem akar – vonom meg a vállam.
– De a múzeum nyilvánvalóan foglalkoztat valakit, hogy
öltözzön be Mr. Darcynak. Talán interjút kellene kérnie tőle.
A cikkéhez – fűzöm hozzá derűs mosollyal. – Tegyen fel neki
néhány kérdést arról, hogy milyen lehet minden nő
fantáziájában szerepelni – javaslom, és Spike gyűrött inge
alatt domborodó hasára pillantok. Ösztönösen behúzza. – Ott
van, a szalonban.
Észreveszem, hogy Spike-ot érdekli a dolog, de soha nem
vallaná be. Elindulok.
– Most heccel? – kiált utánam.
Megfordulok, és látom, amint épp bedugja kilógó ingét a
nadrágjába. Azonnal abbahagyja.
– Én? – zihálok, és úgy teszek, mintha megdöbbennék. –
Sosem csinálnék ilyet. – Visszafordulok, és továbbmegyek.
Egy. Kettő. Három.
Átnézek a vállam fölött, és rajtakapom Spike-ot, amint a
zsebéből előrángatja a jegyzetfüzetét, és egy tollat vesz ki a
füle mögül. Nem lát engem, és magabiztos-újságíró
üzemmódba kapcsolva, gyors léptekkel a szalon felé indul.
Lábujjhegyen végiglépkedek a halion, és megállok az
étkezőszalon előtt, készen arra, hogy kilessem.
 Kivéve persze…
– Haha, nagyon vicces – förmed rám Spike, ahogy
hirtelen felbukkan, és rajtakap, hogy elrejtőztem a folyosón.
Visszahőkölök, amikor leereszkedő pillantást vet rám.
– Hogy érti? Mi a vicces? – vetem oda élesen.
– Nyilvánvalóan nem egyforma a humorérzékünk –
folytatja, és válasz nélkül hagyja a kérdésemet. – De ez
valószínűleg abból fakad, hogy a briteknek van.
– Ó, igen, hát persze. A híres angol humor – vágok vissza.
Bizony mondom, kezdem tényleg elveszíteni a türelmem
ezzel a fickóval szemben.
– Nos, kissé kifinomultabb, mint egy meglehetősen
gyermeteg tréfát űzni valakiből – fakad ki.
– Ki űz tréfát? – lihegek bosszúsan.
– Ön – korhol. – Amikor azt állítja, hogy van bent
valamilyen pasas, aki Mr. Darcynak adja ki magát. – Ujjával
a szalon felé bök.
– De ott van – kiáltok fellobbanó haraggal. Megragadom
kordbársony zakójának könyökét, és visszamegyek vele az
ajtón át.
Ó.
Haragom elpárolog, ahogy tisztába jövök a helyzettel. A
francba. Igaza van. Nincs itt semmiféle Mr. Darcy. Milyen
kínos. Nincs annál rosszabb, mint amikor egy álszenteskedő
nagyokos bizonyítja be, hogy tévedtem.
Valami megszakítja a belső monológomat. Várjunk csak
egy pillanatra! Nem csupán arról van szó, hogy… Fürgén
körbepillantok a helyiségben. Most, hogy elgondolkodom
rajta, minden másnak tűnik, vagy mégis ugyanaz? A
műanyag korlát visszakerült az ablakhoz, és mintha a tűz is
kialudt volna a kandallóban. Tanácstalanul kinézek az
ablakon, és meglepetten látom, mennyire beesteledett. És
esik az eső, állapítom meg. Nos, azt hiszem, ez a
magyarázata annak, miért látszik a tapéta megint kopottnak
és fakónak…
– Ahogy mondtam. Baromi vicces – dühöng Spike.
Hangja visszazökkent, és ránézek.
– De Mr. Darcy egy perccel ezelőtt még itt volt –
tiltakozom zavartan.
Spike dühös pillantást vet rám, megrázza a fejét, és
elcsörtet mellettem.
– Találkozunk a buszon – morogja, és méltóságtejesen
visszaindul a folyosón.
– Miután persze elbúcsúzott a képzeletbeli barátjától –
teszi még hozzá epésen.
Istenem, ez tényleg egy barom. Hallgatom a léptei zaját,
majd lerogyok a fal mellé, és a semmibe bámulok. Mégiscsak
furcsa ennek a fickónak az eltűnése. Egy kis ajtó felé nézek a
szoba sarkában. Vajon hová vezet? Valamilyen nyilvánosság
elől elzárt területre? Azt hiszem, Mr. Darcy arra mehetett.
Bár én csak egy pillanattal ezelőtt távoztam, amikor ő még
levelet írt a szoba túlsó felében, idézem fel, és az üres székre
pillantok.
Hm, milyen kár. És még igencsak csinos is volt.
Odasétálok az íróasztalhoz, és szemügyre veszem.
Minden olyan, mint korábban: az asztalon a levélpapír, a
lúdtoll és a finom, négyzet alakú üveg, benne a lilásfekete
tinta. Csak most van itt egy levél is.
Ejha, de gyorsan megírta. Közelebbről megvizsgálom.
„Kedves nővérem”-nek van címezve, az aláírás pedig „Mr.
Darcy”, a kézírás jellegzetesen régimódi, csupa cikornya és
hurok, nehéz olvasni, de mégis… Nem, ez nem lehet igaz. A
papír megsárgult, a tinta megfakult. Egészen réginek tűnik.
Megdörzsölöm a szemem, és egy pillanatig csak
bámulom. Dehogyis írhatta ezt. Lehetetlen. Bizonyára Jane
Austen eredeti leveleinek egyike, ami idekerült. Valószínűleg
az ebédlőasztalon, vagy valami ilyesmin volt kiállítva, csak
épp nem vettem észre. Ami nem meglepő, mivel hullafáradt
voltam. Ahogy most is, gondolom, mert ásítozom. Istenem,
miért érzem magam ilyen kábának?
Megfordulok, hogy távozzam, és ekkor hasít belém a
gondolat. Miért írna Jane Austen levelet az egyik regényhőse
nevében?
Elgondolkodom egy pillanatig. Ennek semmi értelme.
Tudom, hogy valami egyszerű magyarázatnak kell lennie, de
mégis képtelen vagyok megfejteni. S most nincs is időm rá,
mondom magamban, és felocsúdva átvetem a táskámat a
vállamon. Ha nem indulok, lekésem a buszt, és Spike soha
nem fogja megtudni a legújabb fejleményt. Még
elviselhetetlenebb lesz, mint eddig. Ha ez egyáltalán
lehetséges.
És tudod mit? Annak alapján, amit eddig láttam Spike-
úgy-gondolom-nagyszerű-vagyok-Hargreavesből, szerintem
lehetséges is.
 Kilencedik fejezet

Este hét órára már sokkal jobban érzem magam ezzel

kapcsolatban.
Istenem, egy fürdő meg egy váltás tiszta ruha micsoda
különbséget jelent, nemdebár?
Rendben, nyilván a Jack Danielsnek és a kólának is
jócskán köze lehet hozzá, tűnődöm, miközben teli szájjal
rágcsálom a jeget, de mégis sokkal jobban érzem magam.
Lemegyek a földszintre, hogy megismerkedjek az
útitársakkal. Stellának igaza van, a résztvevők mind sokkal
idősebbek nálam. Ám miközben azt feltételeztem, hogy
mindez kötésmintákról és muffinreceptekről folytatott
temérdek szórakoztató beszélgetést jelent majd, hamarosan
rájövök, hogy bizony tévedtem.
– …csatlakoztam tehát a match.com-hoz a válás után, és
így találkoztam Sebastiannal – meséli Hilary, egy helyi
igazságügyi tisztviselő, aki egy vezető londoni jogi cég
partnereként vonult nemrégiben nyugállományba. – Hat
hónapja vagyunk együtt, és Sebastian olyan számomra, mint
a friss levegő. – Hilary elégedetten mosolyog, és kortyol
egyet a vörösborából.
Ejha! Internetes randi? Az ő korában? Le vagyok
nyűgözve.
– Bár a fiaim nincsenek túlságosan elragadtatva tőle.
– Ó, ez nem valami védekezésféle? – kérdezem
udvariasan. – Tudom, hogy a lányoknál van ilyen az apjukkal
kapcsolatban.
 – Nem, azt hiszem, azért van, mert Sebastian fiatalabb
nálam – feleli Hilary sóhajtva. – A fiaimnak van némi
problémájuk ezzel.
– De miért? Manapság sok nő randizik fiatalabb fiúkkal –
kiáltom együttérzően. – Nézze csak meg Demit és Ashtont.
Hilary zavartan néz rám, mintha azt mondaná: „Ki
kicsoda?”, majd megrázza a fejét.
– Nem, úgy értem, Sebastian fiatalabb, mint a fiaim.
Fogd be a szád, Emily.
– Tehát huszonöt évvel fiatalabb nálam. És akkor mi van?
– folytatja. – Ha ön annyi idős lesz, mint én, nem fogja már
érdekelni, mit gondolnak az emberek.
– Minden bizonnyal! – sikerül kinyögnöm. – És akkor mi
van?
Addigra már végeztem a második Jack&Coke-kal, és
egyfajta megvilágosodáson mentem keresztül. Az idősebb,
döbbentem rá, nem feltétlenül jelenti azt, hogy öreg.
Valójában teljesen össze vagyok zavarodva. Ugyan mit
gondoltam? Nem tudom, hogy a tévé, a filmek vagy a
magazinok hibája-e, de valamilyen oknál fogva eddig úgy
éreztem, az én korosztályomnak élvezetes, érdekes élete van.
Ha megőszülsz, mindennek vége. Olyan, mintha a menopauza
valamiféle biológiai berlini fal lenne – és ugyan ki akar a
rossz oldalon állni?
Most már nem vagyok biztos benne, hogy melyik a rossz
oldal.
– Egész életemben gyakoroltam, de csak akkor kezdtem
tanítani, amikor a gyerekek már kirepültek. Jövőre
jógatáborba megyek Goába, Indiába – jelenti ki derűsen
Rupinda, egy jógaoktató, aki, bár kétszer annyi idős, mint én,
olyan pozíciókat vesz föl, amelyekről az én testem csak
álmodik. – El kell jönnie.
Elvonuljak jógázni Indiába? De csodálatos is lenne!
– Hm… igen, szívesen – válaszolom zavartan.
Kivéve persze, hogy tudom, soha nem leszek képes erre
szabadságot kivenni.
Eniddel ellentétben, aki egy életvidám, mákostészta-hajú
hetvenéves, és most vásárolt egy VW Camper kisbuszt a
férjével, akivel azt tervezik, hogy jövőre hat hónapra
Európába utaznak. Vagy itt van Marion, egy özvegy, aki
maga készíti az összes kedves, vastag ezüst ékszerét, és saját
honlapja van.
Igazság szerint ha valaki otthon marad a
fürdőköpenyében és a papucsában, az inkább én vagyok,
ébredek rá, miközben felemelem Marion névjegykártyáját, és
titkon csalódást érzek, hogy senki nem akar
muffinreceptekről beszélgetni.
Pedig én imádom a muffint.

Mire a vacsorát felszolgálják, már egy kicsit mindenkit

jobban ismerek. Azaz mindenkit, Spike Hargreavesen kívül.
Őt egész este úgy kerülöm, akár a pestist. Elbújok a
mosdóban, amikor észreveszem, hogy felém sétál a folyosón;
beszédbe elegyedem Eniddel és Rupindával a „női bajokról”,
ha megpróbál csatlakozni hozzánk a bárban. És most olyan
távol ülök tőle a vacsoraasztalnál, amennyire csak
lehetséges, és hirtelen süketnek tettetem magam, amikor azt
kéri, hogy nyújtsam oda neki a párolt sárgarépát.
 Ehelyett inkább felemelem az edényt, és teljes lelki
nyugalommal magamnak szedem ki az egészet.
Gyilkos pillantást vet rám.
Ártatlan mosollyal viszonzom, majd felszúrok egy párolt
sárgarépát a villámra, és közönyösen harapok belőle egyet.
Babyt senki sem ültetheti a sarokba10, gondolom dacosan.
Valójában ez a Dirty Dancing, Emily.
Nos, akárhogy is, Spike továbbra is egy nagy barom. És
ha azt hiszi, hogy egész héten itt járkálhat, hogy sértegessen,
hát nagyon téved. Még visszakapja. És amikor érzem, hogy a
szeme rám szegeződik, bekapom a sárgarépát.
Ami nem is volna ellenemre, csak éppen ki nem állhatom
a sárgarépát.

Vacsora után már mindnyájan fáradtak vagyunk. Hosszú

nap volt, és több kör finom, ostyavékonyságú mentolos
étcsokoládé, név szerint After Eight után mindenki jó
éjszakát kíván – és nem a The Waltonst nézi –, majd
nyugovóra tér.
Kivéve engem, mivel nem vagyok álmos. Egy kicsit sem.
Korábbi kimerültségem után most teljesen éber lettem, és
mehetnékem van. Ez a jetlag. New Yorkban még csak délután
fél négy van, így legkevésbé az alváshoz van kedvem. Ez az
első estém Angliában. Szórakozni akarok menni, felfedezni a
környéket, tökéletes turistaként viselkedni. Rendben, este fél

10
A Dirty Dancing című film szállóigévé vált mondata.
kilenc van, az angol vidék kellős közepén vagyok, de csak kell
lennie itt valaminek, amit csinálni lehet.
Körülnézek az ebédlőben, kong az ürességtől, eltekintve
egy asztalnyi Black After Eight csokipapírtól és egy nagy
ingaórától, amelynek ketyegése az egyetlen zaj a csendben.
Aztán hirtelen ragyogó ötletem támad. Hát persze. A Ye Olde
falusi kocsma.
Érzem, hogy bizsereg bennem az izgatottság.
Csak egy tízperces séta lehet a faluba. Elmehetnék egy
italra. Találkozom a helyiekkel… Hirtelen eszembe villan egy
jelenet az Egy amerikai farkasember című filmből. Tudod, az,
amikor betér egy kocsmába a hangafüves pusztaságban, és a
helyi lakosok ügyet sem vetnek rá.
Úgy érzem, eltökéltségem meginog.
Ugyan, szamárság, Emily, ostobán viselkedsz. Ha az
egyedülálló nők elmerészkednek az Amazonas vidékére
fatörzsből kivájt kenukon, akkor talán te is el mersz menni a
helyi kocsmába.
Elképzelésemhez híven elindulok hát az előcsarnok felé.
Minden rendben lesz. Biztosra veszem, hogy mindenki
túláradó szívélyességgel és barátságosan fogad majd,
mondogatom magamban határozottan. Bár jó lenne valakivel
együtt menni.
– Itt a nénikéd beszél, csak azért hívtalak, hogy
üdvözöljelek…
Halk hangot hallok a szoba távoli sarkából, odanézek, és
egy alakot látok összegörnyedve a távbeszélő fölött. Ez
Maeve.
– …de muszáj megint kimenned. Rendben, jól van.
Holnap újra próbállak hívni. Viszlát.
 Puszikat dob a telefonba, majd ráteszi a kagylót a villára.
Egy pillanatig mozdulatlan marad, keze a telefonon pihen,
arca végtelenül szomorú. Úgy tűnik, mélyen gondolataiba
merül. Aztán, mintha megérezné, felnéz, és megpillant
engem.
– Ó, jó estét… – mondja, miközben összehúzza magán a
kardigánját, és zavartan rám mosolyog. – Nem vettem észre.
– Csak fel akartam kapni a kabátomat – magyarázom, és
az emelet felé mutatok. – Gondoltam, sétálok egyet.
Megnézem a falusi kocsmát.
– Ó, értem – bólint.
Csend támad, és azon tűnődöm, magammal hívjam-e.
Nem igazán akarom, de csak ez tűnik udvarias megoldásnak.
Úgy értem, Maeve kedvesnek látszik meg minden; csak nem
igazán tudnám, mit mondjak neki, mivel semmi közös nincs
bennünk. Nos, annak ellenére, hogy mindketten szinglik
vagyunk, gondolom, észrevéve üres gyűrűsujját. Korábban,
amikor találkoztunk és üdvözöltük egymást, próbáltam
beszédbe elegyedni vele, de alig mondott két szónál többet,
mielőtt leült volna egymagában a kanapéra. Azaz galád dolog
lenne most nem megkérdezni. És biztos vagyok benne, hogy
úgysem akarna jönni.
– Lenne kedve csatlakozni egy italra?
Na ugye. Legalább megkérdeztem.
– Ó, nem – feleli gyorsan, és visszahúzódik teknősnyakú
pulóverébe. – Nem, nem hiszem… De köszönöm.
Láthatod.
– Nos, akkor jó éjszakát – biccentek, és folytatom utamat
a lépcső felé.
Már félig felérek, amikor meghallom:
 – Emily, ugye?
Megfordulok, és látom, hogy Maeve a lépcső aljában áll, a
kezét tördelve. – Csak eltűnődtem… – böki ki idegesen –
…arról az italról.
Egy másodperc törtrészéig némi csalódottságot érzek, ám
gyorsan úrrá leszek rajta.
– Hát mégis meggondolta magát? – mosolygok
barátságosan.
Maeve tekintete ellágyul.
– Nos, egy sherry jólesne.
– Szuper – válaszolom.
Tehát így fogom tölteni az első estémet Angliában. Én és
Maeve legurítunk egy-két sherryt a helyi pubban. Amikor a
lányok vadulni mennek, gondolom savanyúan.
És ekkor, egészen váratlanul vihogásban török ki. Ha
Stella most látna, bizonyosan összepisilné magát. Ott van ő,
remekül érzi magát egy bikiniben a tequila áztatta
tengerparton Mexikóban, én pedig itt, kinyúlt pulóveremben,
egy csoport idős honpolgárral múlatom az időt a vidéki
Anglia kellős közepén.
A szám elé teszem a kezem, hogy elfojtsam a következő
kuncogást. Istenem, ez túlságosan is vicces. És még annál is
inkább, mert ha választhatok, még mindig inkább Maeve-vel
megyek a kocsmába, mint hogy kongára rázzak egy csapat
részeg főiskolás fiúval. Maeve zavarodottan néz rám, én
pedig szélesen rámosolygok. – Csak megyek, és magamra
kapom a kabátomat.
Lehet, hogy Stellának igaza van. Talán mégis lökött
vagyok.
 Kint a hőmérséklet erősen lecsökkent, és hiába van
többrétegű, vastag kabátom, gyapjúsapkám és mohersálam,
csontig hatoló, jeges szél fúj. Szaporán lépkedve vágunk neki
az útnak, hogy megpróbáljuk melegen tartani magunkat. A
talajt fehér fagyréteg borítja, és a kavics kellemesen ropog a
talpunk alatt, ahogy haladunk lefelé a kocsifelhajtón.
Egy darabig némán megyünk, csak lépteink zaja
hallatszik, előbb a kavicsokon, majd a járda aszfaltján, végül
a macskaköves utcán. Egymás mellett ballagunk, s leheletünk
fehér felhője kontrasztot alkot az éjszaka sötétjével.
Szerencsére, előrelátóan kértem egy zseblámpát a recepción,
mivel koromsötét van mindenütt. Nem városi sötétség, mint
New Yorkban, ahol az éjszakai égbolt ragyogó, mályvacukor-
rózsaszínbe borul. Inkább tintafeketeség terül el felettünk, s
csupán tűpettyek milliói csillognak.
– Szóval, milyen New York? – kérdezi Maeve, miután már
vagy öt perce némán bandukolunk.
Feléje fordulok, de olyan sötét van, hogy nem látom az
arcát.
– Nem volt még ott?
– Nem, nem jártam még Amerikában – sóhajt. – Igazából
sehol nem voltam. Eltekintve néhány kirándulástól
Londonba, amikor még jóval fiatalabb voltam. Egyszer
Párizsba is eljutottam. – Zavartan felnevet. – Attól tartok,
nagyon unalmas lehetek.
– De hiszen most is ezen a könyvtúrán vesz részt –
biztatom. – És ez nem unalmas.
 Már elértük a falu szélét, s ekkor az utcai lámpák
fényében észreveszem, hogy elmélázik rajta.
– Igen, azt hiszem, igaza van – bólint aztán, és halványan
rám mosolyog.
– És megyünk a kocsmába, ez sem lesz unalmas –
folytatom, s megpróbálom tartani benne a lelket. Kezdeti
fenntartásaim ellenére kezdem igazán megkedvelni Maeve-t.
Van benne valami, valami olyan vonás, amit nem veszünk
rögtön észre első látásra: a dolgok szelíd megbecsülése, a
csendes méltóság.
– Attól tartok, figyelmeztetnem kell, hogy nem vagyok túl
jó társaság… – kezd mentegetőzni, de félbeszakítom.
– Szamárság – dorgálom meg. – Hogy gondolhat ilyet?
Hirtelen úgy érzem, védelmembe kell vennem Maeve-t.
Isten tudja, mi történhetett vele, ami összezúzta az
önbecsülését, de valami nagyon rossznak kellett lennie.
Egész idő alatt csak szapulja magát.
Maeve hálásan pillant rám.
– Soha nem gondolná, de valaha csupa tűz és elevenség
voltam, mielőtt…
– Mielőtt? – kérdezem, ahogy elhalkul a hangja.
Tétovázik, mintha viaskodna önmagával, aztán
komolytalanul kiböki:
– Mielőtt megöregedtem – és mosolyog.
És ez a másik dolog Maeve-vel kapcsolatban. Füllenteni
sem tud.
Folytatjuk utunkat. Előttünk már feltűnik a kocsma. A
kivilágított épületet repkény futja be, amely mélyvörös
színben játszik, s olyan lesz tőle az egész, akár egy hatalmas,
pompás karácsonyi ajándék. Magasan az ajtó fölött tábla
lengedez, rajta a felirat: „Ye Olde Kings Head”. Rendkívül
hívogatónak tűnik – barátságos zugnak az éjszaka csípős
hidege elől menekülőknek és ahogy közelebb érünk, szinte
érzem a sörszagú meleget.
– Egyáltalán nem hasonlít ehhez.
– Hm?
– New York – magyarázom, Maeve felé fordulva. –
Kérdezte, hogy milyen. – Szünetet tartok, és próbálom
végiggondolni, hogyan is írjam le, de aztán feladom. –
Milliónyi különböző dolog, milliónyi különböző ember
számára. Oda kellene mennie, hogy saját maga tapasztalja
meg.
– Igen, szeretnék – feleli Maeve ábrándozva, és csillog a
szeme a szemüvege mögött.
S egy pillanatig mintha látnám Maeve belsejében
fellobbanni a valódi szikrát, egy fiatal lány sziporkázó
elevenségét, a lángoló, nagy álmokat és lehetőségeket.
– Talán ha fiatalabb lennék, ha megint lenne időm, nem
igaz?
De néhány pillanat múlva már mindez újra kihuny benne,
és arcára ismét beletörődő kifejezés ül. Már-már úgy tűnik,
mintha elhatározta volna, hogy elhagyja magát, ahelyett,
hogy felébresztené magában a reményt. Vajon miért? Mitől
fél ennyire? Mi történhetett Maeve-vel, ami miatt mindenről
lemondott? S ami miatt fikarcnyi önbecsülése sem maradt? S
ami ennyire átkozottul szomorúvá tette?
De természetesen nem kérdezhetem meg tőle, ugyebár?
Hisz alig ismerem két perce. És akárhogy is, amúgy sem
tartozik rám, ugye? Mit képzelek, ki vagyok én – Dr. Phil?11 A
kilincs felé nyúlok, kinyitom a faajtót, és belépünk.

Tizedik fejezet

Bent hangzavar, meleg és cigarettafüst fogad minket. Az

alacsony mennyezetet vastag, göcsörtös gerendák
keresztezik, a sötétbarna, egyenetlen falakat sárgaréz
lószerszámsallangok, megfakult szépiafényképek meg
agancsok borítják. Egy karácsonyfa áll a terem távoli
sarkában, helyet szorítva magának a fából készült padok és
asztalok között.
Úgy tűnik, mintha az egész falu itt zsúfolódna össze.
Középkorú párok falatoznak a bárban, idősebb férfiak
csoportokba verődve sört isznak, lármás huszonévesek
nyüzsögnek szűk farmernadrágban és tökéletes péntek esti
sminkben.
És itt vagyok én, aki arra számítottam, hogy néhány
álmos helyi lakossal találkozom, döbbenek most rá, s
némiképp meglep e modern tömeg látványa. Talán néhány
pirospozsgás tanyasi gazdát vártam sáros csizmában meg
tányérsapkában, ahogy dominót játszanak, mint a James
Herriot-könyvekben.
Ezek helyszíne Yorkshire, nem Hampshire, és a második
világháború idején játszódnak, emlékeztet egy szelíd hang a
fejemben.

11
Amerikai talkshow, amelyben problémás emberekkel foglalkoznak.
 Elszégyellem magam. Őszintén, inkább arról beszélj, hogy
közhelyes amerikai turista vagy. Ha nem vigyázok,
hamarosan bermudanadrágot viselek, és mindent
„furcsának” fogok titulálni.

– Mit adhatok?
Miután végül nagy nehezen eljutunk a bárig, és
átpréseljük magunkat a vendégseregen, sikerül felkeltenünk
a kocsmáros – bocsánat, a csapos – figyelmét.
– Maeve, mit szeretne? – kérdezem, miközben leveszem a
sapkám és a kesztyűm, s rétegenként elkezdem lehúzni
magamról a ruhákat. Ám mielőtt Maeve-nek lehetősége lenne
válaszolni, férfihangot hallok.
– Hozok én önöknek.
Oldalra fordulok. Egy férfi áll mellettem kockás
flanelingben, és pipázik. Nagyon ismerősnek tűnik, de
pillanatnyilag nem tudom hová tenni.
– Ernie vagyok. A sofőrjük – magyarázza a férfi,
zavaromat látva.
– Ó, igen, hát persze – mosolygok. – Sajnálom, egy
percig…
– Tudom. Az én arcomat könnyű elfelejteni – tréfálkozik,
és csillog a szeme.
Rögtön rokonszenvet érzek iránta, és nevetni kezdek.
– Emily vagyok… ő pedig Maeve – mutatok rá, aki elpirul,
ahogy bemutatom.
– Maeve? Nos, milyen érdekes név – feleli Ernie, és egész
figyelmével feléje fordul.
 Úgy tűnik, mintha Maeve a kőburkolatú padló alá akarna
süllyedni. Kerüli a sofőr tekintetét, és inkább a saját lábát
nézi.
– Ír név – mondja aztán, s hangja oly csendes, hogy
gyakorlatilag belevész a kocsma zajába.
Ernie pöfékel a pipájából, és bólint.
– Azt jelenti, hogy „mámorító” – teszi hozzá szelíden.
Maeve döbbenten felpillant, és találkozik a tekintetük.
Ernie barátságosan rámosolyog, Maeve pedig érzi, hogy
kelepcébe került, de nincs más választása, kénytelen
visszamosolyogni.
Kívülről figyelem a jelenetet, s érzem, hogy Ernie
részéről nem véletlenül történt a dolog. Mindazonáltal le
vagyok nyűgözve. Ez az első igazi mosoly, amit ma este
Maeve arcán láttam.
– Nos, tehát – fordítja vissza Ernie mindkettőnkre a
tekintetét, majd kérdezi vidáman: mit hozhatok inni a
hölgyeknek?
Általában nem vagyok határozatlan – szigorúan Coronát,
Sauvignon Blanc-t vagy Jack&Coke-ot fogyasztó lány vagyok
–, aszerint döntök, hogy sörhöz, borhoz vagy épp likőrhöz
támad kedvem. Ám ezúttal valami mással nézek szembe: a
ciderrel. Nem mintha nem lenne cider a New York-i
bárokban, de általában csak az alma vagy a körte közül lehet
választani. Itt azonban akad mindenféle, s olyan bizarr
nevük van, mint például Old Pig’s Squeal, Punch Drunk, vagy
Badger’s Brew…
Összeszedem minden bátorságom, és egy Legless bút
Smiling nevűt választok.
 – Nos, hogy ízlik? – kérdezi Ernie, és felvonja bozontos
szemöldökét.
Ránézek szüretlen, borostyánsárga folyadékkal teli
poharamra, és kortyolok belőle. Meleg búzaital, és olyan
lepedékesnek érzem a fogam tőle, mint amikor rebarbarát
eszem. Egy percig ízlelgetem a számban, aztán lenyelem. A
végén erősen fejbe vág, amit csak akkor tapasztal az ember,
ha komoly mennyiségű alkoholt fogyasztott.
– Higgye el, nem véletlenül kapta a Legless but Smiling
nevet – bizonygatja a csapos, aki a bárpultra támaszkodva
várja a válaszom.
– Nos? – visszhangozza Maeve, miközben egy Britvic
Orange-t kortyolgat.
– Ízlik – hangzik el véleményem egy pillanat múlva.
– Na, látja, mit mondtam? Ebben a New York-iban van
kurázsi – éljenez meg Ernie büszkén.
A csapos elismerő pillantással bólint felém.
– Meg kell mondanom, nem sok gyomor képes
megemészteni ezt az italt.
– Nos, ez esetben én kérek egy korsóval.
Egy hang szakítja félbe a beszélgetésünket, és mind a
négyen megfordulunk, hogy megnézzük, kitől származik. Egy
ismerős alakot fedezek fel távolabb a bárpultnál, és
összeszorul a szívem. Nagyszerű. Annak kell lennie,
nemdebár? Ki más lehetne, mint Spike istenverte
Hargreaves? Honnan került ez ide?
Amikor látja, hogy mind rábámulunk, nyájasan biccent
felénk.
– És bármi is legyen az, amit ez a két hölgy iszik –
folytatja a csaposnak, tudomást sem véve Ernie-ről.
 Mert nyilvánvalóan nem látta, feltételezem, de aztán
észreveszem, hogy a két férfi pillantást vált egymással. Mi
a?… És még azt hittem, hogy kint van borzongató hideg.
– Nos, köszönöm, jól vagyok… Jól vagyunk… köszönöm –
válaszolja Maeve, ahogy Ernie lefelé néz, és valami olyasmit
dünnyög alig hallhatóan, hogy „bajkeverő”.
Tüstént fülelni kezdek.
– Spike-ról beszél? – sziszegem.
Ernie pillantása arról árulkodik, hogy nem kellett volna
meghallanom.
– Miért mondja ezt? – kérdezem izgatottan.
– Újságírók. Mindig beleütik az orrukat mások ügyeibe –
vonja meg aztán a vállát, de nekem az a különös érzésem
támad, hogy valamit elhallgat előlem.
– Ó, nem, bizonyára félreértette Mr. Hargreavest –
tiltakozik Maeve, Spike védelmére kelve. – Ő nem ilyen.
Mindig rendkívül kedves.
– Velem nem – vágok vissza. – Velem igazi seggfejként
viselkedik.
Ernie-re pillantok, aki csendes egyetértéssel bólint. Égek
a vágytól, hogy további kérdéseket tegyek fel neki, de Maeve,
ahogy látom, meglehetősen zavarodottnak tűnik. Vonakodva
bár, de ejtem a témát, ám ahogy Ernie az unokáiról kezd el
beszélni, nem tudom megállni, hogy ne figyeljem Spike-ot,
amint kortyol a korsó ciderből. Őszintén, mennyire
szánalmas. Egy egész korsóval rendel, csak azért, mert én
mindössze egy pohárral. Megint éktelen haragra gerjedek, s
ahogy még egy pillanatig nézem, nem tudom, mi üt belém, de
visszatartom a lélegzetemet, és egy húzással felhajtom a
maradék cidert.
 – Valójában én is ugyanezt kérem megint – sikerül
kinyögnöm, ahogy lenyelem az utolsó kortyot is. Az üres
poharat óvatosan a bárpultra helyezem, s ezzel kihívom
Spike-ot. – Ez finom volt.
Érzem a pillantásokat magam körül, de nem veszek róluk
tudomást.
– Azt hittem, maguk amerikaiak nem isznak – vigyorog
Spike a bárpult fölött. – Lévén mindnyájan fitneszmániások
és diétamegszállottak.
– Ez LA. Én New York-i vagyok – válaszolom szárazon.
Mintha tudnád a különbséget. Idióta.
– Nagyszerű – jelenti ki Spike. – Nos, ha így áll a helyzet,
miért ne ihatna meg ezúttal egy korsóval?
Öregem, felidegesített az a párolt sárgarépa, nem igaz?
– Persze, miért ne? – válaszolom, és kikényszerítem
magamból legragyogóbb mosolyomat.
Miközben nézem, ahogy a kocsmáros csapolja a két korsó
habzó italt, némi nyugtalanságot érzek, de azonmód
ingerülten el is hessegetem. Kérem. Három évet töltöttem az
egyetemen Jägermeister-ivással. Nem kell aggódni miattam.
Minden rendben lesz velem, mondogatom magamban, ahogy
leteszik elém a korsót.
– Egészségére! – Spike magasba emeli a korsóját, és
egyenesen a szemembe néz.
Olyan az egész, mintha egy macska-egér játék lenne.
– Egészségére! – válaszolom pajkosan, én is felemelem az
enyémet, és rendíthetetlenül állom a tekintetét.
Úgy értem, gyerünk. Mennyivel lehet erősebb ez az ital,
mint a Jägermeister?
 Egy árnyalatnyival.
Tíz perccel később, miközben Ernie-vel és Maeve-vel
beszélgetek, az ajkaim kezdik kissé mókásan érezni magukat.
Ez a legfurcsább érzés. Kicsit olyan, mint amikor
fogorvoshoz megyek, és injekciót ad, hogy elzsibbassza a
számat.
– …és ő Theresa. Csinos lány. Már majdnem tizenkilenc
éves, a mindenségit, és ápolónőnek tanul…
Nehezen tudok koncentrálni. Ernie elővette az unokái
fényképeit a tárcájából, és én úgy érzem, kívül rekedtem.
– …és a kicsi Thomas, csak hatéves, de igazi csirkefogó.
Vannak unokái, Maeve?
– Hm… nem, nincsenek.
Talán meg kellene próbálnom elvegyülni, megismerkedni
néhány emberrel a saját korosztályomból. Igen, ez jól
hangzik. Bizonytalanul körülnézek a bárban. Hm, igazság
szerint úgy tűnik, itt már mindenki ismeri egymást. Így talán
kissé bonyolultabb a dolog. Úgy értem, mit kellene tennem?
Menjek oda egy idegenhez, és érintsem meg a vállát?
Valaki megérinti a vállam.
Megfordulok és egy apró, elbűvölő szőkével találom
szemben magam, foltfestett pólóban, arcán lefegyverző
mosollyal.
– Hm… szia – int, majd kezeit cargo nadrágjának zsebébe
dugja. – A barátod azt mondta nekünk, hogy egész éjjel
fennmaradsz az Old Prioryban…
– A barátom? – ismétlem zavartan.
 – Igen – bólint, és Spike felé bök, aki épp elmerülten
beszélget egy magas, borotvált fejű fickóval.
– Ó, nos, nem éppen nevezném a barátomnak – vallom be.
A lány diadalittasnak tűnik.
– Tudtam! – Lehajtja a fejét, hogy arcát haja mögé rejtse,
amelyben, ahogy most észreveszem, aprócska hajtincsek
vannak belefonva, majd közelebb hajol, és ezt sziszegi: –
Mondtam is Lee-nek, nem létezik, hogy ők ketten csak
barátok legyenek.
Hogy mi van?
– Pontosan meg tudtam mondani. Azonnal.
A cider lelassította reakcióimat, így eltart egy pillanatig,
mire rájövök, hogy a lány tökéletesen félreérti a helyzetet.
– Én ilyen vagyok, tudod. Belelátok az emberekbe.
– Ó, nem, nem úgy értettem…
– Egyébként Caroline vagyok.
– Ó, szia, én meg Emily – mosolygok, és nagyon
igyekszem józannak látszani. Egykettőre megértem, miért
kapta ez a cider ezt a nevet.
– A barátaim Catnek hívnak. Mint Cat Deeley, tudod, a
tévében… – Elhallgat, aztán felkiált: – A mindenségit, milyen
ostoba vagyok. Nyilván nem tudod, ki ő, ugye? Amerikából
jöttél…
– Igazából van néhány show-műsora az Államokban.
– Tényleg?
Cat olyan valódi, ámuló lelkesedéssel fogadja a hírt, hogy
azt gondolhatnánk, Cat Deeley személyes jóbarátja. –
Pompás. Nagyon szeretem őt. És annyira csinos! Ami azt
illeti, bárcsak kicsit több dolgon osztoznánk a nevünkön
kívül. – Horkantva felnevet, és az orra elé kapja a kezét.
Észreveszem, hogy egy kis csillag van tetoválva a hüvelykujja
és a mutatóujja közé.
– Gyere már, Cat.
Beszélgetésünket hangos kiáltás szakítja félbe a kocsma
másik végéből, és ahogy odafordulok, látom, hogy a borotvált
fejű fickó hívja, aki Spike mellett áll a biliárdasztalnál.
Cat szélesen elmosolyodik.
– Ő Lee, a barátom – magyarázza. – Jövünk – kiáltja aztán
vissza, majd szégyenlősen hozzám fordul: – Azt hiszik, épp
elhívlak, hogy gyere biliárdozni velünk, de ha én egyszer
elkezdek beszélni… – forgatja a szemét. – Szóval, készen
állsz?
Meglep a meghívása. Készen állok? Egyrészt nem akarok
Spike Hargreavesszel egy biliárdütőnyi távolságon belül
lenni, másfelől azonban Cat nagyon kedvesnek látszik, a
biliárd pedig jó mókának tűnik…
– Igen, persze. Nagyszerűen hangzik – mosolygok
spiccesen.
– Hm, csak egy dolog. Ami Spike-ot illeti…
– Ne aggódj, értem – szakít félbe Cat, és arca hirtelen
komoly lesz.
– Nem árulom el, tudom. Nagyon diszkrét tudok lenni, ha
akarok.
De mielőtt lehetőségem lenne megmagyarázni, belém
karol, és a biliárdasztal felé irányít.
Négy játszmával később elfogyasztottam életem első
disznóbőr csipszét – amiről azt hittem, borzalmas lesz, aztán
megkóstoltam, és kiderült, hogy valóban borzalmas, de finom
is – megtudtam, hogy Cat szereti Lee-t, a Killerst és a
Topshopot (Stella mindig lelkesedik ott valamiért, és halk,
áhítatos hangon Európa „divatszentélyeként” utal rá), és
megittam az egész korsó cidert.
Ami összességében azt jelenti, hogy legurítottam egy
korsóval és egy pohárral, most pedig kellően ittasnak érzem
magam. Vagy, ahogy Cat tanította, itt Angliában úgy
mondják, pityókás. De ez mit sem számít, ugyanis
kifejezetten jól játszom. Vicces, mert az utolsó három
lövésnél egyáltalán nem voltam képes összpontosítani a
golyóra, anélkül, hogy ne láttam volna duplán, de ez nem
jelent problémát, mivel kidolgoztam egy nagyon könnyű
módszert a megoldásra: behunyom az egyik szemem. Okos,
mi?
Fél szemmel hunyorítva figyelem Catet, aki az asztal
körül szaladgál, és egyik golyót a másik után löki a lyukba,
elképesztő ügyességgel és könnyedséggel. Pillanatnyilag mi
állunk nyerésre – a lányok a fiúk ellen.
– Hú, hajrá, lányok – ujjongok, és felemelem az üres
korsómat.
– Szorongasd meg a golyóikat.
Ó, istenem. Ez annyira vicces, nem? Golyók. Biliárd.
Férfiak. Hirtelen kuncogni kezdek.
– Jaj, ugyan már, Cat – nyögi Lee, és úgy tesz, mintha
könyörögne, ahogy Cat készül belökni utolsó golyónkat. –
Kegyelmezz nekünk.
– Ó, beszélj csak a magad nevében – mormogja Spike, és
rám néz azzal az igazán savanyú arckifejezéssel, ami olyan,
mintha citromba harapott volna. Nem tudom, miért, de még
hangosabb kuncogásra késztet. – Nincs szükségünk
semmiféle kegyre.
 – Pedig azt hiszem, van, barátom – mosolyog le Lee
kedélyesen.
– Cat kocsmabajnok.
– Igaz, de hátránnyal játszik – jelenti ki Spike.
– Ó, ez olyan, mint a golf? – kiáltom izgatottan, bár nem
tudom pontosan, miért, ugyanis nem golfozom, és ami azt
illeti, nem is ismerek senkit, aki golfozik, vagy akit csak
távolról is érdekelne a golf. Kuncogok, és kérdésemet Lee-
hez intézem, aki, Cathez hasonlóan nagyon imádnivaló. Úgy
értem, tényleg. Kedvelem ezeket az embereket. Olyan édes
pár! Igazából, azt hiszem, elhívom őket, hogy látogassanak
meg New Yorkban.
– Hm, nem – feleli Lee feszélyezetten. Egy pillantást vet
Spike-ra.
– De akkor nem értem…
Elhallgatok. Ó, már minden világos. Én vagyok a hátrány.
– Te szemét. Elhibáztam – mormogja most Cat, és magára
vonja a figyelmünket, mielőtt időm lenne valami
megsemmisítőén frappánsat visszavágni Spike-nak. Mert
biztos vagyok benne, hogy ki tudnék találni valamit, csak
most épp nem jut eszembe semmi.
Mindnyájan az asztalra nézünk, épp időben, hogy lássuk,
ahogy utolsó golyónk a távoli sarokban lévő lyuk mellett
elsiklik, óvatosan megérinti az oldalt, és megáll.
– Balszerencse, hölgyeim – kiáltja Spike, és ezt a válla
mögött kinyújtós dolgot csinálja az ütőjével. Inge kicsúszik a
nadrágjából, és hirtelen többet is látok egy pillanatnál
pocakjából, ami szeplős, és szőke pihék borítják. Lefelé fut a
köldökétől, egészen a…
Ó, juj!
 – Olyan közel voltál.
– És mégis távol – fejezi be vigyorogva Lee. Elugrik Cat
játékos pofonja elől, és Spike-ra néz. – Szóval, ki mutatja
meg nekik, hogyan kell ezt csinálni?
Spike vállat von, és leteszi az ütőjét.
Hála istennek.
– Hagyd csak rám, barátom – közli aztán kacsintva.
Mindnyájan várunk, miközben Spike elkezdi körbejárni
az asztalt, és kidolgozza a következő lökést. Ide-oda megy,
áthajol az asztal fölött az egyik oldalról, aztán a másikról,
míg végül elégedett nem lesz, kiegyenesedik, és elkezdi a
nagy műsorszámot: bedörzsöli krétával az ütőjét, mintha ő
lenne Tom Cruise A pénz színében.
Ó, kérem. És mindezt egy olyan ember teszi, akinek eddig
mindössze három golyót sikerült belöknie. Közülük kettő a
miénk volt.
– Az isten szerelmére, csak elboldogul vele – suttogom
akaratlanul.
Legalábbis azt hittem, hogy suttogok, ám kicsit
hangosabban csúszhatott ki a számon, ugyanis Spike felnéz,
és vasvillaszemek-kel néz rám.
Ó. Rosszkedvű.
Elfordítom a fejem, és elkapom Cat pillantását, aki
„titkos mosolyt” küld felém, mintha azt mondaná:
– Ó, nézz csak kettőtökre, azt színlelitek, hogy
vitatkoztok.
Vágok egy grimaszt, és próbálom megrázni a fejem, hogy
jelezzem, teljes tévedésben van, de Cat csak bolondozva
vigyorog, és spiccesen átöleli Lee-t.
 Egy csendes, vágyódással teli pillanatig csak nézem őket,
ahogy boldogan összefonódnak, és remény ébred bennem,
hátha akadnak még rendes fiúk errefelé, aztán visszanézek a
biliárdasztalra. Spike lökéshez készül, és olyan közel hajol az
asztalhoz, hogy a hasa szinte a filcborításon nyugszik.
Valójában – juj! – azt is teszi.
Ahogy Spike ismét megvillantja előttem meztelen
pocakját, hirtelen felötlik bennem annak az idegennek a
képe, akivel ma délután a múzeumban találkoztam. Fogadok,
hogy az ő pocakja nem nyugodna az asztalon, tűnődöm, s
magam elé képzelem kockahasát, mert nyilvánvalóan az bújt
meg inge alatt.
Figyelem Spike-ot, ahogy előre-hátra csúsztatja az ütőt az
ujjai között.
Le vannak rágva a körmei. Ki nem állhatom a lerágott
körmöket.
Ez is egy dolog, amire nagyon emlékszem a múzeumban
lévő fickóval kapcsolatban. Gyönyörű keze volt, hosszú ujjai,
mint egy zongoristának. Igazság szerint tudom, hogy azt
hiszik, végeztem a férfiakkal, de ez a pasas más volt. Volt
benne valami – hogyan is fogalmazzam meg? –, valami
hamisítatlan méltóságteljes.
Spike-kal ellentétben, aki most röfögésszerű hangot
hallat.
Őszintén, a férfiak tényleg trehány, elfuserált alakok,
elmélkedem, miközben böffentek egyet. Hoppá, bocsánat!
Ettől a cidertől kicsit sok bennem a buborék.
– Au! – mordul fel Spike, ahogy meglöki a fehér golyót,
ami kihagyja a sajátját, és a feketét találja el.
 – Ó, a francba, barátom – sóhajtja Lee, de a hangját
elnyomja Cat, aki visító vulkánként tör ki és hozzám rohan.
– Hurrá, nyertünk, nyertünk!
– Kezet rá – kiáltok, és pacsizunk egyet.
Cat elragadtatva nevet.
– Ó, úgy szeretem, ahogy az amerikaiak ezt csinálják.
– Igen, tudom – nevetek vissza, bár, őszintén, nem igazán
tudom, hiszen soha nem szoktam pacsizni senkivel –
valójában nem is tudom, mi kerített hatalmába, hogy ezt
tettem Cattel.
– Azt hiszem, ez megérdemel egy italt – nevet Cat. – Ez a
ti körötök, fiúk.
Ebben a pillanatban kétszer megkondul egy harang.
Milyen furcsa. Úgy emlékszem, öt perce már hallottam egy
harangszót.
– Bocsánat, ez az utolsó rendelések végét jelenti –
vigyorog Lee. – Nem voltatok elég fürgék. – Majd látva
zavart arckifejezésemet, megmagyarázza:
– Ez azt jelenti, hogy záróra.
– Ó – suttogja Cat megnyúlt ábrázattal. – Nos, ezt meg
kell ismételnünk valamikor.
– Egyértelműen.
Őszintén, milyen csodálatos, hogy csupán néhány órája
ismerem Lee-t és Catet, és máris erős érzelmeket keltettek
bennem. Ráadásul még csuklók is.
A bárpult felé nézek, ahol Maeve és Ernie halk
beszélgetésbe merül, fejük lehajlik, testük egymás felé
fordul. Vaknak kell lenni ahhoz, hogy az ember ne értse a
testbeszédüket, s ahogy elkapom Maeve tekintetét, elpirul,
akár egy tinédzser az első randin. Ó, ha látnád! Annyira
helyesek együtt.
Intek neki, hogy várjon meg, visszafordulok Cathez és
Lee-hez, majd kölcsönös ölelkezésbe meg jóéjt-kívánságokba
bocsátkozunk, és ígéretet teszünk, hogy tartjuk a
kapcsolatot, míg végül a csapos szakít félbe minket, aki
láthatóan össze akarja szedni a poharainkat.
– Tessék, itt van! – kiáltom egy csuklás kíséretében, és
átnyújtom neki az üres korsómat. Botladozva, bizonytalanul
indulni készülök, amikor észreveszem, hogy Spike korsója
még mindig félig tele van.
– Nem sikerült befejezni, mi? – Hallom, hogy zavaros a
beszédem. Istenem, sokkal részegebb vagyok, mint
gondoltam. Mindazonáltal nem hiszem, hogy Spike
észreveszi.
– Nem – válaszolja, és nem néz rám, ahogy átadja a cidert
a csaposnak.
Az elégedettség forró hulláma önt el. Nagyszerű érzés!
Először a biliárdban győztem le, aztán az ivásban is. Ez majd
móresre tanítja!
– Attól tartok, gyáva kukac vagyok, ha alkoholról van szó.
Soha nem bírtam a másnaposságot – vigyorog önelégülten.
Hogy? Micsoda? Hangosan felcsuklom, és a kezem lüktető
halántékomhoz emelem.
– Ügyeljen rá, hogy sok vizet igyon – nevet diadalittasan.
E szavakat követően kisétál a kocsmából, és magamra
hagy erős csuklásommal meg iménti kellemetlen
érzéseimmel.
 Tizenegyedik fejezet

Bip-bip-bip… Bip-bip-bip…
Másnap reggel elalszom a vekkert, és mire felébredek,
mindössze tíz percem marad a reggelire. Nem mintha volna
kedvem reggelizni. A lehető legrosszabb másnaposságot
érzem. A nyelvem olyan, mintha valami kis szőrös állat
lenne, a szájszagom akár a csatornabűz, az ébresztőóra
hangja pedig pneumatikus fúróként hatol az agyamba.
Fogd már be.
Ikszedik alkalommal nyomom le a „szundi” gombot, és a
karom ólomtömbként zuhan az ágytakaróra. Még mindig úgy
érzem, mintha éjszaka lenne. Valószínűleg azért, mert New
Yorkban még mindig éjszaka van… Egy boldog, tünékeny
pillanatig azt képzelem, hogy otthon vagyok a lakásomban,
és órákig, órákig és órákig alhatok…
De nem vagyok. És nem tehetem.
Fel kell kelnem.
A vekker újra meg fog szólalni.
Mint most.
Kivonszolom magam az ágyból, zombiszerűen – csukott
szemmel, előrenyújtott karral, hangosan nyögve –
kitámolygok a fürdőszobába. Mihelyst beállok a forró zuhany
alá, rögtön jobban leszek. Nincs jobb másnaposság elleni
gyógymód, mint öt percig erős vízsugarak záporában várni,
hogy felébredjek, mondogatom magamban, és
visszagondolok a lakásomban lévő zuhanyzáporra, amely
számtalan alkalommal visszahozott már az életbe. Istenem,
épp erre van most szükségem. Leráncigálom a pizsamámat,
és bizonytalanul kinyitom a szemem. Egy pillanatig
fókuszálnom kell, és ekkor…
Nem. Biztosan nem. Ez nem lehet.
Ez a zuhany?
Néhány perccel később dideregve állok egy kicsi,
rózsaszín, műanyag fürdőkádban, és egy sárgaréz
locsolócsőfélével öntözöm magam. Már besamponoztam a
hajam, s most próbálom leöblíteni a langyos víz gyenge
sugarával, de nem könnyű. Szemlátomást hatékonyabban
végzem az öblítést a virágos tapétán, mint a fejbőrömön.
Ráadásul módfelett nehéz beállítani a hőmérsékletet.
Babrálok a csapokkal. Vagy jéghideg, vagy pedig…
– Jaj!
Elég forró ahhoz, hogy harmadfokú égési sérülést
okozzon.
Leteszem a locsolócsövet. Csörömpölve zuhan a kádba,
amitől megváltozik a víznyomás, s hirtelen az erőtlen
csorgás Niagara vízesésféle áradattá változik, saját életet
kezd élni, szélsebesen forog, mint egy kerengő dervis, és
mindenfelé forró vizet permetez.
Jesszusom!
Megpróbálok kikerülni az útjából, de most elveszítem az
egyensúlyomat, és megütöm a sípcsontomat a kádba.
– Az istenverte francba – kiáltom körbeugrálva, aztán
rögtön el is csúszom a rózsaszínű műanyagon, és egy jól
irányzott hasassal kiesem a fürdőkádból, rá a bolyhos,
rózsaszín fürdőszobaszőnyegre.
Egy pillanatig kiterülve fekszem, kinyújtott végtagokkal,
arccal beleékelődve a fürdőszobaszőnyegbe, s úgy érzem
magam, mintha egy bűnügyi helyszínelés krétarajza lennék.
Behunyom a szemem. Kísértést érzek, hogy itt feküdjek egy
ideig, aztán visszamenjek aludni, de nem tehetem. Állítólag
most vakációzni vagyok. Szappanhab folyik le az orrom
mentén, és reszketek. De nem hagyom, hogy egy olyan
jelentéktelen dolog, mint a másnaposság, elrontsa,
nemdebár?

Néhány perccel később aztán elkészülök. A mosogatóban

sikerült leöblítenem a hajam egy csészéből, de úgy
döntöttem, a szőrös lábammal már nem foglalkozom. Végtére
is a tél közepén járunk – ugyan ki fogja látni? És amúgy is
szükségem van az extra rétegre, hogy melegen tartson.
Dideregve lépek be a jéghideg ebédlőbe.
Ez a másik dolog, amit megtanulok az angolokról.
Rendkívül szívósak! New Yorkban, amikor a hőmérséklet
fagypont alá süllyed, mi a központi fűtésünk rabszolgái
leszünk, itt meg csak magukra kapnak még egy pulóvert.
Már három van rajtam.
– Nos, jó reggelt! – süvölt Rose egy darab pirítóson
keresztül.
Észrevettem, hogy Rose nem igazán keveredik a többi női
útitárssal, és ez ma reggel sincs másként. Egyedül ül egy
üres asztalnál, csillogó, fekete teknősnyakú ruhát visel, és
több gyémántot, mint Elizabeth Taylor. Az összegyűrt
szalvéták, a pirítósmorzsák meg az üres teáscsészék arról
árulkodnak, hogy a legtöbben már megreggeliztek.
Pedig még fél tíz sincs, döbbenek rá, ahogy az órámra
pillantok. Megmondja nekem valaki, miért van ez? Miért
szeretnek az idős emberek korán kelni? Nyugdíjasok.
Alhatnának délig. Nos, mi, többiek mindent megteszünk,
hogy még öt percig ágyban maradhassunk, ők meg felkelnek
hajnalhasadáskor, pedig nekik nem is kellene.
Az élet egyik nagy rejtélyétől összezavarodva húzok ki
egy széket.
– Jól aludt?
– Igen, pompásan – válaszolom. – Némi másnaposságtól
eltekintve…
– Nos, szerencséje van. Én nem – szakít félbe, majd tölt
még egy csésze teát, és beletesz három púpozott kanál
cukrot. – A szobám túlságosan meleg volt, és a matracot
borzasztóan keménynek találtam. Egy szemhunyásnyit sem
aludtam.
– Ó, istenem – felelem együttérzően, s úgy döntök, nem
említem meg, hogy négykor felébredtem a jetlag miatt, és a
falon át hallottam a horkolását. – Szegény.
– Valóban szegény vagyok – dörmög Rose, és a kanala
megcsörren a csésze oldalán, ahogy a teáját kavargatja. –
Úgy tűnik azonban, hogy mások jól érezték magukat. –
Közelebb hajol, és erősen kifestett szemével merően néz
rám: – Egy kismadár azt csiripelte, hogy ön a mi újságíró
barátunkkal kettesben töltötte a tegnap estét a helyi
itallétesítményben.
Elpirulok.
– Ezt azért így nem mondanám. Csak egymásba
botlottunk a falusi kocsmában – tiltakozom rögvest, és azon
tűnődöm, miért érzem szükségét a magyarázkodásnak,
amikor semmi sem történt. – Biliárdoztunk.
Rose felvonja festett szemöldökét.
 – Helyes! – feleli, és csettint a nyelvével. Megfogja a
csésze fülét, hátradől székében, és kortyol a teájából.
Nyilvánvalóan nem hisz nekem, és már épp újra tiltakozni
készülök, amikor egy tizenéves pincérnő jelenik meg, tetőtől
talpig fodros-kötényes öltözékben.
– Hölgyeim, mit óhajtanak reggelire? – kérdezi, ahogy
félszegen megáll az asztalnál, és úgy repdes a pillantása,
mint egy rémült madáré.
A gyomrom még mindig egy mosógéphez hasonlóan
forog, émelyítően kavarog, és egyáltalán nincs kedvem
bármit is enni. De tudom, hogy muszáj. Már csak azért is,
mert nem tudok két Nurofent éhgyomorra bevenni.
Gyorsan végigfutom az étlapot. Általában a reggeli
számomra annyit jelent, hogy bekapok egy alacsony
korpatartalmú muffint a szomszédos olasz pékségben, de itt
mindenfélét sütnek-főznek.
– Hm, mit ajánlana? – kérdezem kissé zavartan.
A pincérnő félénken pillant rám.
– Teljes angol reggelit készítünk – javasolja aztán
szelíden.
Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de szeretném átvenni
a helyi szokásokat.
– Nagyszerűen hangzik – mosolygok, és összecsukom az
étlapot.
A pincérnő megkönnyebbülten elpirul, és firkant valamit
a blokkjára.
– És hogy szeretné a tojást, hölgyem?
– Egészen egyszerűen – válaszolom automatikusan.
Mindig így eszem a tojást.
A kis hölgy rémülten mered rám.
 – Tükörtojást? – indítványozom helyette, miközben
ránézek, hogy érti-e, s mivel ennek semmijeiét nem látom,
úgy érzem magam, mint egy komplett idióta. Istenem,
bizonyára igazi turistának tűnhetek.
– Hm… tojásrántottát? – kérdezem bizonytalanul.
A pincérnő hirtelen elmosolyodik, én pedig
megkönnyebbülést érzek.
– És kérnék… – már épp tojásfehérjét készülök mondani,
de meggondolom magam. Nem akarok olyan akadékoskodó
amerikainak látszani, aki mindent zsírmentesen és külön
tányéron kér, tűnődöm, és eszembe jut Spike tegnap esti
megjegyzése. – …egy zsírszegény tejeskávét – mondom
inkább helyette.
Ó, a francba. Csak megtettem, nem igaz?
– Úgy értem… hm… A tea is tökéletesen megfelel –
helyesbítek, az asztal közepén lévő teáskannára mutatva. –
Ha Rómában jársz, élj úgy, mint a rómaiak… – nevetek
fesztelenül, de a pincérnő mindössze egy zavart pillantást
vet rám, majd elsiet.
– Nincs jobb egy csésze pompás teánál – helyesel Rose, és
meglehetősen hangosan hörpint egyet, mintha ezzel is ezt
bizonyítaná. – Az itt felszolgált tea persze rettenetes.
– Ó, csakugyan? – biccentek, nem törődve
másnaposságommal, ami kávéért kiált. Ahogy említettem,
szeretném kipróbálni ezeket az angol szokásokat, és közülük
ez az egyik.
A teáskannáért nyúlok, és átdugom az ujjam a finom
csontporcelán fogantyún. Óvatosan fogom, és felidézem
magamban, ahogy unokatestvérem, Lisa újszülöttjét fogtam:
kartávolságra eltartva magamtól, rémülten, hogy leejtem és
összetöröm. Meglepően nehéz – a teáskanna, nem a kisbaba
–, és megremeg a csuklóm. Mondhatnám ugyan, hogy az
alkoholmérgezéstől is remeghetek, ami persze nemigen javít
a helyzeten.
– Nos?
– Hm, finom – mosolygok, és belekortyolok a híg tejes
teába.
– Rendkívül frissítő.
Istenem, ölni tudnék egy Starbucksért.
Rose elbiggyeszti az ajkát.
– Nem a teára célzok – dorgál. – Hanem az ön… –
tétovázik, és gondosan választja meg a szót – …légyottjára.
Ejha, milyen választékosan fogalmaz. Mennydörgő hangja
és vastag szemfestékének leple alatt Rose mégiscsak egy
édes kis öreg hölgy, gondolom szeretetteljesen.
– Semmi sem történt. Teljesen ártatlan találkozás volt –
ismerem be biztatóan.
– Biztosra veszem, hogy így volt, kedvesem – bólint. – De
hadd mondjam meg, hogy a férfiak a gondolataikat illetően
soha nem ártatlanok.
Visszafojtom a mosolyomat. Nem kétséges, hogy most
figyelmeztetni fog a férfiak veszélyeire, és hogy meg kell
védenem a tisztességemet. Milyen édes.
– Én is voltam fiatal, tudja.
Kedvesen bólintok, és hátradőlök a széken. Micsoda
öröm. Rose most széptevésről és románcról fog regélni
nekem. Arról, hogyan udvaroltak neki kézzel írott szerelmes
levelekben, és hogyan szavaltak neki költeményeket a
terebélyes tölgyfa árnyékában…
 A regények jól ismert jelenetei cikáznak át az agyamon,
és bánatos nyilallást érzek a szívem tájékán. Ó, fiatalnak és
szinglinek lenni abban az időben! Akkoriban a dolgok
egészen másmilyenek voltak.
– Még jóval azelőtt, hogy a színház egyik híres
színésznője lettem volna, találkoztam Larryvel, az első
férjemmel…
Kissé meglepődöm. Az első férjével? Vajon hány férje volt
Rose-nak? Kíváncsi vagyok.
– … Az amerikai hadsereg katonájaként állomásozott itt a
háború alatt…
Ó, hát persze. Ez mindent megmagyaráz. Valószínűleg
elesett a háborúban, Rose pedig évekig magára maradt
megtört szíve minden fájdalmával. Nem kétséges, hogy
később csak azért ment újra férjhez, hogy társasága legyen,
de soha nem felejtette az első szerelmét, gyengéd
pillanataikat, lassan kibontakozó, édes vonzalmukat.
– Csak tizenkilenc esztendős voltam…
Na látod. Tudtam.
– …és még sosem láttam péniszt…
Ábrándozásomnak egy csapásra vége szakad. Várjunk
csak egy percig! Valóban azt mondta, hogy pénisz?
– …Talán kissé későn érő típus voltam. Tilly, a legjobb
barátnőm már rég megtette a fiatal fiújával…
Ne. Kérem, ne. Itt bizonyára valami tévedés van. Mi
történt a kézzel írott szerelmes levelekkel?
– …igazából számos alkalommal. Misszionárius pózban,
meg hátulról is…
Ejha.
– Mindez meglehetős sokként ért, mondhatom…
 Az isten szerelmére. Hagyd ezt abba. Másnapos vagyok.
– …akkoriban engem mindössze annyi érdekelt, hogy
rátehessem a kezem egy pár nejlonharisnyára, ám Larryt
inkább az, hogy azokat a hatalmas ohiói kezeit az én…
– Teljes angol reggeli? – A pincérnő fehér fodros
angyalként újra felbukkan az asztalnál.
Már-már megkönnyebbülten felkiáltok. Istennek hála.
Nem hiszem, hogy egy másodperccel is tovább bírtam volna.
– Igen, kérem… Ó, köszönöm – mosolygok hálásan, ahogy
a pincérnő egy hatalmas tányért tesz le elém.
Úgy értem, egy valóban hatalmas tányért.
A gyomrom megmakacsolja magát. Nahát, ez rengeteg
étel egyetlen ember számára! Idegesen bámulom a tojást, a
kolbászt, a szalonnát, a babot és valamilyen húspástétomos,
apró vajassüteményt. Nem beszélve a pirítósszeletekről. És
még azt mondják, hogy az amerikaiak esznek nagy adagokat.
– Nos, ne csak üljön ott és nézze. Egyen – utasít Rose, aki
szerencsére láthatóan felhagyott azzal, hogy szexuális élete
minden részletébe beavasson. – Egy kis hús kell azokra a
csontokra.
Bízz bennem, épp elég húsom van ezeken a csontokon,
hogy a Survivor több részében is bírjam, de nem fogok
vitatkozni Rose-zal. Kezembe veszek egy villát, és óvatosan
szemügyre veszem a tányéromat. Hm, kíváncsi vagyok, hogy
mi ez a húspástétomos, apró vajassütemény-dolog.
Levágok egy darabot, és próbaképpen megkóstolom.
Rendkívül kellemes meglepetés ér.
– Hm, ez finom – lelkesedem meghökkenve. Vágok egy
nagyobb szeletet. – Mi ez? – kérdezem, s kóstolgatom a
lédús, sós ételt. Másnapos állapotomban már kezdem jobban
érezni az ízeket.
– Fekete puding – feleli derűsen Rose. – Mindig ez volt az
én kedvencem is.
– Puding? – motyogok, ahogy éhesen rágom. Azok az
őrült britek, gondolom kedvesen. Sós desszert reggelire. És
mit gondolnak, mi lesz a következő?
– Hm, pompás, miből készül?
– Szárított tehénvér – szólal meg egy férfihang
mellettem, s oldalra fordulva látom, hogy Spike húz ki egy
széket, és leül.
Az állkapcsom rágás közben megdermed.
– Bocsánat, hogy mondta?
– A fekete puding tehénvérből készül – közli
tárgyilagosan, az asztalra teszi viharvert, régi jegyzetfüzetét,
és tölt magának egy csésze teát.
Egy pillanatig úgy érzem, kiöklendezem az egészet az
asztalra. Aztán megértem. Hát persze. Spike és az ő vidám
angol humora.
– Nagyon vicces – felelem, és folytatom az evést.
– Nem viccelek – von vállat, és hangosan ásít, anélkül,
hogy szája elé tenné a kezét. Még ápolatlanabb a
szokásosnál. Gyűrött melegítőfelsőt visel, valami foltféle van
rajta, és sötét karikák húzódnak véreres szeme alatt. –
Megkérdezheti Rose-et, ha nem hisz nekem.
– Rendben, ezt fogom tenni. – Elfogadom a kihívást, és
átnézek az asztal fölött. – Rose, képzelje csak, egy bizonyos
személy az imént azt állította, hogy ez… – meglengetem a
villámra szúrt feketepuding-darabot – …tehénvérből készült!
– És kissé gúnyosan felhorkanok.
 Rose elbiggyeszti élénkvörös ajkát.
– Képtelenség – kiáltja, és tagadólag rázza hollófekete
Kleopátra-frizuráját. – Nem tehénvérből készült!
Tudtam. Diadalittas pillantást vetek Spike-ra. Tehénvér,
na persze! Mintha szándékomban állna bedőlni neki!
Dacosan beveszem a számba a maradékot, és hangos
elégedettséggel kezdem rágni:
– Hmm… mm.
Aztán Rose-nak mennie kell, de még mond valamit, amit
igazán nem akartam volna hallani:
– Disznóvérből.

Pfuj!
Már kétszer is fogat mostam, fogselymeztem, és
szájvízzel is gargarizáltam, de még mindig érzem az ízét
annak a… dolognak. Rendben, bevallom, ízletes, de akkor is!
Szárított disznóvér? Ez a legundorítóbb dolog, amit valaha is
hallottam. Olyan, mintha valamilyen heget ennék.
Kortyolok egyet a diétás kólából, öblögetek vele a
számban, miközben kibámulok a busz ablakán. Winchester
felé tartunk, hogy ellátogassunk a katedrálisba, ahol Jane
Austent eltemették, és ahogy a szűk utcákon kanyargunk,
próbálok a tájra koncentrálni, nem a háborgó gyomromra.
A mellettem lévő ülés üres, Maeve valahol hátul ül, és
Spike épp interjút készít vele a cikkéhez. Már a gondolatra is
dühbe gurulok. Nem kétséges, hogy még mindig a reggelin
nevet, de én fogadalmat tettem. Nem fogok több időt
pazarolni arra, hogy felbosszantsam magam Spike miatt. Ez
a pasas még ennyit sem ér. Mostantól kitörlöm a
gondolataimból, és az utazásra összpontosítok.

– A következő néhány órát a winchesteri katedrális

felfedezésével töltjük, így, ha magukhoz akarják venni a
dolgaikat…
Idegenvezetőnk éles hangja serceg a mikrofonban,
miközben behajtunk a parkolóba és megállunk.
Megrándítom a nyakam, ahogy kibámulok az ablakon, s
felpillantok a lenyűgöző építészeti csoda tekervényes
kőfaragványaira, valamint gondosan megmunkált ólomüveg
ablakaira.
Nahát, ez elképesztő! Ahogy kinyílik az ajtó,
türelmetlenül felkapom a kabátomat, és felállók. Látom,
hogy Maeve az ülések közötti folyosón felém közeledik. Egy
pillanatig azt hiszem, egyenesen elmegy mellettem.
Bizonyára nem vett észre.
– Hahó – mosolygok, ahogy belépek mellé a folyosóra. –
Mi újság?
Nem fordul meg, és egy másodperc törtrészéig szinte azt
gondolom, nem is vesz rólam tudomást.
– Ó, Emily, jó reggelt. – Kissé nyugtalannak tűnik, de ezt
szándékosan figyelmen kívül hagyom. Maeve gyakran tűnik
nyugtalannak.
– Nos, hogy sikerült a tegnap este Ernie-vel? – kérdezem,
és közelebb hajolok hozzá, hogy biztosan ne hallhassa senki.
Alig vártam, hogy kikérdezhessem, de nem tudtam kettesben
maradni vele. Amikor a kocsmából visszaértünk a szállodába,
otthagytam az előcsarnokban, mély beszélgetésbe merülve
Ernie-vel, és a szobámba mentem, ma reggel pedig az utazás
alatt végig Spike-kal volt.
– Ó… hm… minden rendben – feleli óvatosan.
– Csak annyi, hogy minden rendben? – incselkedem, és
gyengéden oldalba bököm. – Úgy gondolom, önök ketten szép
párt alkotnak.
– Igen, nos, nagyra értékelném, ha az efféle gondolatait
megtartaná magának – veti oda kurtán.
Hitetlenkedve nézek rá. Nem tudom, kit döbbentett meg
jobban éles válasza, engem vagy őt.
– Ó, sajnálom, Maeve. Csak vicc volt. Nem úgy értettem…
– Elhallgatok, ahogy észreveszem, hogy a szeme gyanúsan
nedves a szemüvege mögött. – Hahó, jól van? – kérdezem
aztán csendesen.
Szünet következik, miközben Maeve nyel egy nagyot. Már
a busz elejében vagyunk, közel ahhoz, hogy leszálljunk, és
látom, hogy gondterhelt pillantást vet Ernie-re, aki a
kormány mögött ül. Egy röpke másodpercig azt hiszem,
valamit mondani fog nekem, de aztán gyorsan elfordítja a
fejét, mielőtt Ernie ránézhetne.
– Sajnálom. Egy kicsit gyengének érzem magam. Azt
hiszem, jön a hideg – suttogja, lemegy a lépcsőn, és a
parkolóban csatlakozik Rupindához és Rose-hoz.
Zavarodottan követem. Nem látom, hogy náthás lenne
vagy tüsszögne. Itt valami határozottan nincs rendben. De
mi? Tegnap este a kocsmából hazafelé sétálva nyugodtnak és
túláradóan jókedvűnek tűnt. Annyira részeg voltam, hogy
mindössze csak arra voltam képes, hogy egyik lábamat a
másik elé tegyem, de arra emlékszem, hogy Maeve jót
nevetett Ernie viccein, és elragadtatva mesélt neki
unokahúgairól és unokaöccseiről. Mi történt a két időpont
között?
Végigpillantok a parkolón, és egy ismerős alakot fedezek
fel, aki egy doboz Marlborót húz elő mellényzsebéből.
Hirtelen megértem: Spike történt a két időpont között.
Kezemet a zsebembe dugom, és nagy léptekkel átvágok a
szélfutta aszfalton. Spike a csoporttól elkülönülve, egyedül
álldogál, behajlított tenyerébe hajolva próbálja meggyújtani
a cigarettáját.
– Hé, mondott valamit Maeve-nek? – sziszegem dühösen.
Ennyit a fogadalmamról.
– Bocsánat, hogy mondta? – néz fel Spike, miközben egy
meggyújtatlan cigaretta lóg a szája sarkából.
– Ó, kérem, ne játssza itt nekem az ártatlant – kiáltom
élesen, és látom, hogy kissé meghökken. – Miről beszélgettek
a buszon?
– Újságíró vagyok – feleli, majd kikapja a cigarettát a
szájából, és a füle mögé dugja. Kihúzza kordbársony zakós
vállait, és gőgös pillantást vet rám. – Interjút készítettem
vele.
– Ernie-ről?
Spike arca szenvtelen.
– Mr. Darcyról – veti oda közönyösen. – Talán ön is
szívesen válaszolna néhány kérdésre. Ha már megnyugodott
és persze megszabadult a másnaposságától.
– Miféle másnaposságtól? – ismétlem élesen. Mintegy
végszóként, hirtelen émelygést érzek. – Nem tudom, miről
beszél.
 És nem törődve kavargó gyomrommal, kimért léptekkel
elvonulok mellette. Nem hiszek neki. Egy pillanatig sem.
Határozottan úgy gondolom, hogy mondott valamit Maeve-
nek Ernie-ről. De Spike-nak egy dologban igaza van:
másnapos vagyok.
Érzem, hogy szédülök, így nekitámaszkodom egy fa
törzsének. Igazság szerint úgy érzem, bármelyik pillanatban
elájulhatok.

Tizenkettedik fejezet

A társaság többi részét magam mögött hagyva gyorsan

rátalálok egy zúzmarával borított, félreeső ösvényre a
katedrális mögött, és lerogyok egy üres fapadra. Minden
forogni kezd körülöttem, és becsukom a szemem. Istenem,
nagyon rosszul érzem magam. Fejemet a térdemre hajtom,
és elkezdem teli tüdővel belélegezni a metsző, hideg levegőt.
Be. Ki. Be. Ki. Be. Ki. Be…
Fogalmam sincs, mennyi ideig maradok így, itt ülve és
mély lélegzetet véve, de a következő dolog, aminek már a
tudatában vagyok, hogy hirtelen ropogó léptek zaját hallom.
Abbahagyom a levegővételt és visszatartom a lélegzetemet.
Ki az? Lemerevedek, és tágra nyitom a szemem. Talán Spike
jön vissza, hogy az interjúval zaklasson, döbbenek rá, és
szörnyű, bizonytalan érzés fog el.
Továbbra is néma csendben maradok, fejemet még
mindig a térdemre hajtom, szememet pedig a földre
szegezem, gyerekesen azt gondolva, hogy talán ha én nem
látom őt, ő sem lát engem. Nos, ez ötéves koromban
működött, amikor a nagyszüleimmel bújócskáztam, mondom
magamban reménykedve.
A ropogó léptek egyre hangosabban hallatszanak, egyre
közelebbről, aztán pontosan mellettem. Hirtelen egy pár
csizma jelenik meg a látóteremben. Csak a hegyük. Aztán a
csizmák megállnak.
Duplán a francba.
– Hm.
A férfi megköszörüli a torkát, és várja, hogy felnézzek.
Így kárörvendő tekintetet vethet rám, nem kétséges,
mondom magamban, s kísértést érzek, hogy szándékosan
figyelmen kívül hagyjam, és imádkozom, bárcsak venné a
lapot, és távozna. De tudom, hogy esélytelen. Spike újságíró.
Makacsság a középső neve.
Egy pillanatig még bámulom a csillogó csizmákat,
miközben felkészítem magam a viccek rohamára – mivel
most én vagyok a nevetség tárgya, gondolom bosszúsan –,
majd felemelem a fejem. Azonban egy másodperc törtrésze
alatt, amíg e mozdulatot megteszem, ráébredek, hogy valami
nincs rendjén. Várjunk csak egy percig! Spike bakancsa
repedezett, és mindig ki van oldozódva.
Ahogy felnézek, hirtelen megszédülök.
Nem Spike csizmája volt.
– Nem érzi jól magát?
Megint ő az. A férfi a múzeumból. Zavartan bámulom
valószínűtlenül szögletes állkapcsát, a szexi gribedlit az
állán, és kell egy pillanat, hogy mindezt felfogjam. Ahogy
megteszem, két gondolat cikázik át agyamon:
1. Milyen különös véletlen. Mi a csudát csinál itt?
 2. Micsoda szerencse. Nem gondoltam volna, hogy
viszontlátom.

– Sápadtnak tűnik.
– Nem, jól vagyok. Egy kis… hm… szédülést éreztem.
A férfi aggódva figyel, majd megérinti a halántékát, és
nyugtalanul dörzsölgeti.
– Magam is szédülök egy kicsit. Nem bánja, ha leülök?
– Ó… hm… csak tessék, természetesen – bólintok, és
kicsit odébb csúszom, hogy helyet szorítsak neki. Hirtelen
nevetséges módon ideges leszek, ami akkor történik velem,
amikor erősen vonzódom valakihez. Titkon rápillantok. Még
mindig ugyanazt a különös ruhát viseli, amit tegnap, de
akkor se köntörfalazzunk. Jelmez vagy sem, még mindig
elképesztően csinos benne.
Hátracsapja vastag, fekete, téli szalonkabátjának
frakkját, és mellém ül. Szívverésem felgyorsul a közelségétől.
Tehát, mi van, ha fodros inget, feszes nadrágot és zsebórát
visel? Randiztam már olyan pasassal, aki hófehér
cowboycsizmát hordott, emlékszel?
Hé, hahó, Emily, te most nem randizol ezzel az alakkal.
Még, szólal meg belül egy szelíd hang.
Jesszusom, mi történt velem? Mióta lettem ilyen
ragadozóféle?
Hosszú szünet következik, s mi ketten csak ülünk ott egy
darabig, egymás mellett. Én a térdemet ölelgetem, s
oldalvást pillantva próbálom fürkészni Darcyt, anélkül, hogy
észrevenné. Ő pedig egyenes derékkal ül, a halántékát
dörzsöli és a homlokát ráncolja.
 Legalábbis úgy tűnik, hogy ezt csinálja, mert próbáltál
már valakit oldalról figyelni? Rendkívül fájdalmas a
szemnek.
– Azt hiszem, tegnap találkoztunk Chawton Manorban –
jegyzi meg, s oldalra pillantva rajtakap, hogy őt bámulom.
Hirtelen elpirulok. Őszintén, tudnék én egyáltalán
kevésbé hűvös lenni?
– Ó, igen – felelem bizonytalanul, és azon tűnődöm, mi
fog következni.
– Miss Emily, az amerikai, nemdebár?
Amikor rám néz, nem tudom megállni, hogy ne vegyem
észre, ahogy a fény megcsillan a szemén, és az íriszén
láthatóvá válnak ezek a halvány borostyánpöttyök.
– Ön pedig Mr… – hallgatok el zavartan.
– Darcy – fejezi be határozottan. – Mr. Darcy.
Jól van, értem, tehát még mindig ezt a játékot játsszuk.
Egy pillanatig csak bámulok rá, s próbálom felmérni,
hányadán is állunk.
– Ön… hm… ebből él? – kérdezem.
– Miből? – érdeklődik ártatlanul.
Légy olyan bájos és szexi, mint a szingli amerikai lányok.
– Úgy értem, ön színész?
– Színész? – Mr. Darcy meglepettnek tűnik. – Nos, nem –
mosolyog, és szemlátomást szórakoztatja a kérdésem.
Viszonzom a mosolyát, de hogy őszinte legyek, most kissé
elveszettnek érzem magam. Úgy értem, nem tudom, mit
jelentsen ez az egész. Ha nem színész, akkor mégis ki?
Még mindig kissé másnaposan megpróbálok valamilyen
logikus magyarázatot találni rá, hogy mi folyik itt valójában.
Meg akar tréfálni? Valaki majd hirtelen előugrik a pad
mögül, és azt kiáltja:
– Csak becsaptalak! – vagy valami ilyesmit, amit itt,
Angliában szoktak.
Körülnézek, de mindenütt béke és csend honol. Nincs a
közelben senki. Csak én, meg ez a sötéthajú, jóképű angol
idegen.
Aztán rémítő gondolatom támad: mi van, ha valami
pszichopata gyilkos, aki Mr. Darcynak adja ki magát, hogy
elcsábítsa és romlásba vigye a magamfajta, könnyen
rászedhető fiatal nőket?
Egyszerre magam előtt látom, ahogy egy újság repül
felém pörögve, mint egy régi fekete-fehér filmben, és ez a
főcím:

EGY REMÉNYTELENÜL ROMANTIKUS LÁNY HALÁLA –

REGÉNYHŐS SZERELME GYILKOLTA MEG

– Könyörögtünk neki, hogy jöjjön velünk Cancúnba –

állítja egy közeli barátja, Stella, akit mostanában jegyzett el
Scott (29 éves), egy reklámügynökség vezetője. – De
feltétlenül találkozni akart Mr. Darcyval.

Helyes, ebből elég volt. Csak nyíltan rá kell kérdeznem.

– Nézze, mi folyik itt? – tudakolom egy pillanat múlva, és
határozottan a szemébe nézek. A pokolba is, mégiscsak
amerikai vagyok. Mi szeretjük az egyenes beszédet.
Úgy tűnik, Darcyt megdöbbenti a hirtelenkedésem.
– Bocsásson meg, de attól tartok, nem egészen értem.
 – Ön. Újra felbukkan. Ebben az öltözékben. És azt állítja
magáról, hogy Mr. Darcy – folytatom felbátorodva. – Ha nem
színész, akkor mégis kicsoda?
– Mr. Darcy – feleli szelíden.
Egy ideig csak nézek rá, és próbálom megérteni, mi is
történik valójában, persze hiába. Nagyon tetszik ez a pasas,
csakhogy ez az egész egy nagy vicc.
– Sajnálom, de ez képtelenség.
– Miért volna képtelenség?
– Mert ön nem létezik – felelem egyszerűen. – Sajnos –
motyogom aztán gyászosan.
– Ebben az esetben mivel tudja magyarázni, hogy
történetesen itt ülök kegyed mellett? Talán arra céloz, hogy
jómagam voltaképpen egy szellem vagyok? A kegyed
fantáziájának szüleménye? – kérdezi élesen.
Most, hogy ezt mondja, mindez kissé valóban túlzásnak
tűnik.
Hé, hahó! Nagyobb túlzásnak, mint az, hogy ő Mr.
Darcynak adja ki magát?
– Ha ez vigasztalja, én is meghökkentőnek találom a
kegyed jelenlétét – vallja be Mr. Darcy, látva
feszélyezettségemet. Előrehajol, a térdére könyököl, és az
ujjaival végigszánt a haján. – Én is össze vagyok zavarodva,
hogy útjaink miért keresztezik folyton egymást.
Oldalra pillantva meggörnyedt alakjára nézek, és
váratlanul melegség árad szét bennem.
– De talán nincs annyira összezavarodva, mint én –
vallom be aztán halkan.
– Tegnap, miután találkoztunk a szalonban, eltűnődtem,
vajon találkoztunk-e egyáltalán.
 – Én is – helyeselek, erőteljesen bólogatva.
– Úgy tűnt, mintha kegyed a semmiből bukkant volna elő,
aztán el is tűnt a semmiben.
– Pontosan úgy, ahogy ön is – zihálok. Megkönnyebbülést
érzek. Tehát nem vagyok dilis. Nyilvánvalóan ez az észszerű
magyarázat a történtekre.
De mi?
Néhány pillanatig hallgatunk. Egyikünk sem szólal meg,
de a kimondatlan kérdések ott kavarognak körülöttünk,
mintha két alak lennénk egy hógömbben. Hogyan?… Miért?…
Ki?… Behunyom a szemem. Szédülök.
– Arra gondoltam, talán csak képzeltem kegyedet.
Hallom halk, megfontolt beszédét, aztán kinyitom a
szemem, és látom, hogy úgy bámul rám, mintha nem hinne a
saját szemének.
Hátradől a padon és összefonja a karját.
– Meg kell mondanom, Miss Emily, hogy kegyeddel
kapcsolatban minden, a ruháitól kezdve a beszédén át
egészen a modoráig, teljesen más, mint amit eddig valaha is
tapasztaltam.
– Ugyanezt én is elmondhatom önről – mosolygok
félénken.
Ráadásul határozottan történik valami közöttünk. És én
biztosan nem csak képzelődöm.
– Csakugyan? – kérdezi aztán Mr. Darcy, és egy pillanatra
sem veszi le rólam a szemét.
– Csakugyan – bólintok. Kissé zavarodottnak érzem
magam. Flörtöl velem? Liftezik a gyomrom. Jesszusom. Ez
egy őrület! Szinte meg kell csípnem magam.
És megcsípem magam.
 Nem, Mr. Darcy még mindig itt van. A padon. Mellettem
ül. Flörtöl velem.
Érzem, hogy felébred bennem a vonzalom, viszonzom
Darcy pillantását, és egy szívdobbanásig csak nézzük
egymást. Talán egy kicsit hosszabban is, mint egy
szívdobbanás – olyan, mintha lelassítanánk és elnyújtanánk
valamit, hogy egy kicsit tovább tartson. Elég sokáig ahhoz,
hogy különlegesnek érezzük. Elég sokáig ahhoz, hogy
érezzük, ahogy a bizsergés végigfut a hátunkon, egészen a
tarkónkig…
– Nos, mit csinál itt Winchesterben? – kérdezem, egyfelől
a gyanakvás miatt, másrészt, hogy megkíséreljem
visszaterelni a beszélgetést a többé-kevésbé normális
mederbe. Bármennyire is kedvemre való itt üldögélni egy
fess idegennel, meg kell próbálnom lehiggadni.
– Errefelé utazgattam a barátaimmal, akiket lenyűgöznek
az ólomüveg ablakok. Attól tartok azonban, hogy engem nem,
ilyenformán inkább úgy döntöttem, kijövök. Az volt a
szándékom, hogy elolvasom az újságomat…
Meglengeti előttem az újságot, mintegy
bizonyítékképpen, hogy nem engem követ titokban, és ekkor
észreveszek valamit. Elakad a lélegzetem.
Mi a?…
Fekete-fehérben van nyomtatva, és az újság sarkában egy
dátum tűnik fel. Ahelyett, hogy az állna rajta, hogy: „2006.
december 29.”, ezt olvasom: „1813. december 18.” Alaposan
megvizsgálom, megdörzsölöm a szemem, majd ismét Darcyra
nézek.
– Rosszul nyomtatták a dátumot.
 – Úgy tűnik, az a szokása, hogy kételkedik a dolgokban.
Először bennem, aztán a Times of Londonban – jelenti ki, és
sötét szeme villog.
– De ez a dátum rossz… – tiltakozom, elveszem tőle az
újságot, és végigfutom a főcímeket. Kapaszkodj meg, nem
csupán a dátum, de ezek a cikkek sem tűnnek maiaknak.
Nyilvánvalóan olyan dolgokra utalnak, amelyek már a
történelem részét képezik. Mintha ez az újság igazából közel
kétszáz éves lenne. Itt egyszerűen nem stimmel valami.
Hacsak nem…
Kezdek összezavarodni, felpillantok a mellettem ülő
férfira, majd szemügyre veszem fényes lovaglócsizmáját,
feszes, fekete bricsesz-nadrágját, szalonkabátját és
zsebóráját, keményített galléros, hófehér frakkingjét, selyem
nyaksálját, állán a gribedlit… Visszagondolok az elmúlt
huszonnégy órára: Darcy tegnapi megjelenésére a
múzeumban, a kandallóban égő tűzre, a tapétára, a férfi
szertartásos bemutatkozására és arra, hogyan tűnt el
látszólag a műanyag korlát…
És most a képek egyre zavarosabbá válnak,
összekuszálódnak az egymást követő események, ahogy
próbálok mindent felidézni. Nagy dolgok, apró dolgok,
különös dolgok, megmagyarázhatatlan dolgok. A húgának írt
levél, az 1813-as újság, Darcy hirtelen eltűnése, amikor Spike
belépett a szalonba, és váratlan felbukkanása ma újra…
Körülnézek. És soha senki sincs a közelben, amikor Darcy itt
van, csak én…
Mindez lehetne csupán gondosan eltervelt megtévesztés
is – mély levegőt veszek, hogy szilárdan felkészítsem magam
mindarra, ami ezután következik de mi van akkor, ha
elfogadom annak a lehetőségét, hogy mégsem az? Szünetet
tartok, tudva, hogy épp az elképzelhetetlent készülök
elképzelni. Mi van, ha ő valóban az, akinek mondja magát?
Mi van, ha ő tényleg Mr. Darcy?
– Kegyed reszket, megengedi, hogy odaadjam a sálamat?
Magamhoz térve látom, hogy leoldja a nyakáról fehér
selyemsálját. Némán bólintok. Kell lennie valami észszerű
magyarázatnak, csak kell lennie, de egy sem jut eszembe. És
az a részem, amelyik gyengéd érzéseket táplál Mr. Darcy
iránt, és az elmúlt egy évben egyik vacak randiről ment a
másikra, most nem is akarja, hogy legyen magyarázat.
Ahogy Darcy szótlanul közel hajol, és gyengéden a
vállamra teríti a sálat, elakad a lélegzetem. Ennek nincs
semmi értelme, de mi van, ha néha nem számít, hogy a
dolgoknak legyen értelmük? Csak mert nem tudjuk
megmagyarázni, az még nem jelenti azt, hogy nem valódi.
Mint az ufókat, a szellemeket meg a gabonaköröket… vagy
egy életre kelt regényhőst.
Emily, hagyd abba. Nevetségesen viselkedsz. Ez egy
őrület! Ez a fickó nyilvánvalóan elmebeteg, és te is az leszel
miatta! Gyerünk, kislány, szedd össze magad!
Hirtelen támad egy ötletem, gyorsan a táskámba nyúlok,
és addig kotorászok benne, amíg meg nem találom, amit
keresek – a Büszkeség és balítéletet. Előrángatom a könyvet,
és bizonyítékul meglóbálom Darcy előtt.
– Mr. Darcy egy regény egyik szereplője. Ezé a regényé –
jelentem ki hangosan, mintha el akarnám hallgattatni őrült
gondolataimat.
Darcy szemlátomást meglepődik.
– Én? Benne vagyok egy könyvben?
 – Igen, Jane Austen írta. Önről szól – úgy értem, Mr.
Darcyról – javítom ki magam tüstént. Istenem, még most is
ezt csinálom.
– Nézze csak meg – zihálok dühösen. Odalököm a kezébe
a könyvemet. Most valamilyen észszerű magyarázatot kell
adnia. Nos, nem vitathatja ezt a bizonyítékot, ugye?
Egy pillanatig Darcy némán, egyenes derékkal ül, kezében
a vékony kötet, arcán gyanakvó kifejezés.
– Ez egy könyv?
Lázasan bólogatok.
– Milyen különös. Nincs borítója – jegyzi meg aztán,
nyilvánvalóan megrökönyödve.
– Még soha nem látott puha kötésű könyvet? – kérdezem.
És ekkor átcikázik a fejemen egy gondolat. Mr. Darcy
korában a könyvek bőrkötésűek voltak, a papírkötés még
nem létezett, ami megmagyarázná…
Gyorsan elhessegetem a gondolatot. Mint mondtam, ez
lehetetlen.
Darcy lassan megfordítja a könyvet, hüvelykujjával
megdörzsöli a borítót, miközben a homlokát ráncolja, majd
óvatosan kinyitja, és az első oldalra lapoz. Figyelem a
szemét, ahogy a sorokat pásztázza. Teljesen belemerül, és
néhány oldalt végigolvas. Egészen döbbentnek látszik.
– Csakugyan igaza van – állapítja meg megfontoltan,
néhány pillanat múlva.
– Tudom – válaszolom elégedetten. De valami mást is
érzek: csalódottságot. Már majdnem elhitette velem, hogy
mindez igaz, öltözékének és az újságjának köszönhetően.
Rendben, szóval őrültség, teljes képtelenség, merő fantázia,
de ugyan melyik lány ne akarna találkozni az igazi Mr.
Darcyval? Úgy értem, el tudod képzelni? Mert az igencsak
meglepő lenne.
Darcy komor tekintettel néz rám.
– Egy könyvben vagyok. Ahogy kedves barátaim, Mr.
Bingley és a nővére is… – A könyv még mindig nyitva a
térdén, s most újra lenéz az oldalakra, mintha mélyen a
gondolataiba merülne, majd szinte észrevétlenül egy halvány
mosoly jelenik meg szája szegletében. – Be kell vallanom,
rendkívül hízelgő számomra, hogy valaki könyvet írt rólam.
Hm, várjunk csak egy pillanatig, nem erre a reakcióra
számítottam.
– Köszönöm, hogy megmutatta nekem.
Megtiszteltetésnek érzem. Ez szép bók, nemdebár? –
folytatja, és rám pillant. Hangjában büszkeség cseng, és
biztosra veszem, hogy rendkívül elégedett önmagával. – Bár
kellően cáfolja az elméletét, hogy én nem létezem – teszi
aztán hozzá, és csillog a szeme. – Nem csupán teljes
életnagyságban, hanem fekete-fehér nyomtatásban is
megjelenek.
Csak ámulok, és kinyitom a számat, hogy mondjak
valamit, bár nem egészen tudom, hogy mit. Úgy értem, vajon
ez a fickó egyszerűen csak őrült? Kétségtelen, hogy teljesen
normálisnak tűnik, eltekintve a ruháitól és attól a ténytől,
hogy módfelett csinos… Istenem, ilyen az én szerencsém,
nem igaz? Találkozom végül valakivel, s úgy érzem, működik
köztünk a kémia, aztán kiderül róla, hogy egy komplett
idióta.
– Bár egy dolgot nem értek…
Magamhoz térve látom, hogy sötéthajú, jóképű idegenem
belelapoz a könyvbe, és mosolya eltűnik.
 – Miért üres a többi oldal?
– Üres? – ismétlem.
Ó, istenem, igazam volt. Valóban őrült.
– Nézze csak.
Elszorul a szívem, miközben figyelem, ahogy kinyújtja a
könyvet, és átpörgeti a második felét.
Tipikus, nagyon is tipi…
Várjunk csak egy percig.
Teljesen megdöbbenek. Az oldalak ugyanis, ahelyett, hogy
tele lennének nyomtatott szöveggel, mind teljesen üresek.
De hogyan lehetséges ez? Képtelenség.
Hirtelen megremegek, és a kétely szikrája lobban fel
bennem. Valami nagyon különös dolog folyik itt. Épp ezt a
könyvet olvastam a turistabuszon. Ez a könyv hibátlan volt
eddig, most mégis…
– Hogy csinálta? – zihálok, és kikapom a kezéből.
– Nem csináltam semmit – feleli egyszerűen.
Belelapozok a könyvbe, mintha valahogy azt várnám,
hogy újra előtűnik a történet többi része, de az oldalak
egyértelműen üresek. Úgy száz oldal lehet. Megannyi fehér,
üres papírlap. Hitetlenkedve bámulom, s próbálok észszerű
magyarázatot találni rá. De nem sikerül. Hogyan tűnhetnek
el csak úgy a szavak egy könyvből? És válhatnak semmivé?
– Ez valamiféle trükk? – kapkodok levegő után
zavarodottan. Láttam, amikor az apám kártyalapokat
tüntetett el a kabátujjában, de hogy tényleges szöveget… –
Ön bűvész, vagy előadóművész, tudja, mint David Blaine?
Darcy zavartnak tűnik.
 – Attól tartok, nem ismerem Mr. Blaine-t, de arról
biztosíthatom kegyedet, hogy jómagam Fitzwilliam Darcy
vagyok. Miért nem hisz nekem?
– De akkor hogyan?… – Elhallgatok. – Egyszerűen nincs
értelme – motyogok, és megrázom a fejem.
– Miss Albright?
Hirtelen tudatosul bennem, hogy valaki fölém hajol, és a
padon megfordulva látom, hogy Miss Steane áll mellettünk.
– Hallott egyetlen szót is abból, amit mondtam?
Mennyi ideje van itt? Nyilvánvalóan annyira a hatalmába
kerített Mr. Darcy jelenléte, hogy nem hallottam az
érkezését. Visszafordulok Mr. Darcyhoz, készen arra, hogy
elmagyarázzam…
Ha a pad most nem lenne üres…
– Azt mondtam, hogy hamarosan indulunk. Ha nem siet,
elmulasztja a lehetőséget, hogy megtekintse egyik
legfontosabb irodalmi helyszínünket.
Hová ment? Keserű csalódást érzek. A szívem hevesen
ver, ahogy végigfuttatom a kezem mellett álló üres padon.
Még meleg az a rész, ahol Darcy ült. Nem hiszem, hogy csak
a képzeletem szüleménye volt. És mégis – most a nyakamhoz
kapok –, a sálja sincs már itt.
– Miss Albright?
– Hm… igen, jövök – iparkodom, de igencsak zaklatott
vagyok.
– Nos, akkor tartson velem. Gyerünk, gyerünk! – biztat,
és erőteljesen tapsol apró, bőrkesztyűbe bújtatott kezével. –
Ha szabad mondanom, azt hiszem, az ólomüveget
lenyűgözőnek fogja találni. – Elhallgat, és gyanakodva néz
rám: – Jól van?
 – Hm… igen… Egy kis szédülést éreztem, de már jól
vagyok – magyarázkodom, és igyekszem közönyösnek tűnni,
még ha minden vagyok is, csak az nem. Megnyomkodom
lüktető halántékomat.
Még arra sem volt lehetőségünk, hogy megbeszéljük,
mikor találkozunk legközelebb. Remegve állok fel. Feltéve
persze, ha egyáltalán valóságos személyről van szó.
– Bocsásson meg, ha tolakodó vagyok, de úgy értesültem,
hogy a tegnap estét a helyi itallétesítményben töltötte.
Hé, mi van itt mindenkivel? Olyan, mintha az útitársak
csak rólam beszélnének.
– Hm… igen, Maeve-vel voltam. A két szingli lány –
teszem hozzá vidáman.
Ha arra számítok, hogy helyteleníteni fogja, hát tévedek.
– Pompás. A szerelmi csalódás legenyhítőbb balzsama
minden bizonnyal a barátság12 – jelenti ki Miss Steane
bölcsen, majd bizalmasan hozzáteszi: – Én azonban azt
javasolnám, hogy tartsa távol magát a cidertől.
Ó, istenem, ki mondta el neki?
– Rendben. Készen áll? – köhint most Miss Steane, a
tanácsadást befejezve.
– Hm… igen… teljesen.
Teli tüdővel, mélyen belélegzem a friss levegőt, kezem a
zsebembe dugom, de amikor megfordulok, hogy kövessem, ő
felkiált:
– Ó, nézze csak! – És odamutat valamire, ami félig
megbújik a fűben a pad alatt.
– Mi az? – kérdezem izgatottan.

12
Jane Austen: A klastrom titka.
 – Az úr bizonyára elejtette a sálját – jegyzi meg Miss
Steane, majd szaporán folytatja útját a katedrális felé.
Ahogy elsétál, és lépései ütemesen ropognak a kavicson,
lehajolok, hogy felvegyem. Tehát mindez nem a képzeletem
szüleménye. Érzem, hogy nyugtalanság feszít belül, ahogy
orromhoz érintem a sálat. Olyan az illata, mint Darcynak.
Ugyanazt a jellegzetes kölni- és borotvakrémillatot árasztja.
Gyorsan beteszem a kabátzsebembe, és az idegenvezető
után sietek. Ám ekkor hirtelen valami szöget üt a fejemben.
Várjunk csak egy percig.
– Miss Steane?
Már épp készül átlépni az ajtón, amikor visszafordul:
– Igen?
– Azt mondta, hogy az úr elejtette a sálját.
Rám néz, és tekintete egykedvű, teljesen kifejezéstelen.
Egy pillanatig megesküdtem volna rá, hogy valamit, talán
némi elbizonytalanodást látok felvillanni benne, de mindez
eltűnik az arcáról, s most szertartásosan betessékel a házba.
– Csakugyan ezt mondtam volna? Ó, de csacska vagyok,
csak megbotlott a nyelvem – feleli szelíden. – Azt akartam
mondani, hogy bizonyára ön ejtette el. – És minden további
nélkül a kezembe nyom egy brosúrát, majd belekezd
ismertető szövegébe: – Nos hát, ha előre néznek, láthatják az
1858-ban épült lenyűgöző gótikus főhajót…

Tizenharmadik fejezet

Meg fogok őrülni.

 Helyesbítek.
Meg vagyok őrülve. Teljesen, egészen, olyan egyetemi-
tequila-és-lsd-őrület módra.
Aztán visszatérve szállodai szobámba csak fekszem éjjel
az ágyban, és a mennyezetet bámulom, miközben a délutáni
eseményeken tűnődöm. Már majdnem tizenegy óra van, és
egy órája próbálok elaludni, sikertelenül. Az agyam egyre
csak dolgozik, összekuszálódva kavarognak benne ezek az
őrült gondolatok, mint a szennyes ruhák a mosógépben. Mi
volt az ott ma? Egy testen kívüli élmény? Túlfűtött
képzeletem eredménye? Egy kitalált személy életre kelt?
Hangosan zihálva megragadom a párnám, megfordítom,
próbálok egy hűvösebb részt találni rajta. Őszintén, Emily, ez
nevetséges. Ahogy nyugtalanul hánykolódom, forgolódom, a
fa ágykeret panaszosan nyikorogni kezd. A szomszéd
szobából Rose dörömböl át a falon.
– Lenne olyan szíves? – panaszolja hangosan. – Néhányan
aludni szeretnénk.
Remek. Most aztán majd azzal gyanúsítanak, hogy
szexuális aktust folytatok. Nem is bánnám, ha azt tenném, de
sajnos nagyon nem. Itt fekszem cseresznyemintás
gyapjúpizsamámban, számban egy műanyag
harapásemelővel, ami megakadályozza, hogy csikorgassam a
fogaimat, s mindeközben Mr. Darcyra gondolok meg a
délutáni találkozásunkra…
Csakugyan azt mondtam volna, hogy találkoztam Mr.
Darcyval?
Na, ebből elég. Fel kell kelnem.
Kezembe veszem a Büszkeség és balítéletet, magamra
rángatom a farmerem meg egy régi melegítőfelsőt, és
lemegyek a lépcsőn. A szállodában csend honol. Úgy tűnik,
mindenki más már ágyban van és mélyen alszik, tűnődöm,
ahogy belépek az elhagyatott szalonba.
A termet különféle lámpák világítják meg, olyasfajta
bojtos lámpaernyőkkel, amilyenek nagymamáinknak
lehettek. Temérdek vadászjelenet díszíti a falakat, s az egész
hely meglepően kellemes hangulatot áraszt. Épp ellentéte
azoknak a divatos New York-i hoteleknek, ahol minimalista,
modern bútorok, csupasz acél- és betonszerkezetek töltik
meg a tereket. Itt mindent virágmintás szövet borít,
álmélkodom, s szemügyre veszem az ormótlan kanapékat,
fölöttük az ólomüveg ablakokat és egy régi, gombos
háttámlájú bőrfotelt.
Nekem azonban mindez módfelett tetszik.
Odasétálok a kőből készült kandallóhoz, amelyben valódi
tűz ég. Mostanra ugyan már kihunyt, de van még néhány
parázsló hasáb a rostélyban. Mellette újságokat fedezek fel.
Elfog a bűntudat. Istenem, olyan vagyok, mint egy
nyárspolgár. Ez a második napom, és még nem néztem meg
egyetlen angol lapot sem.
Eltekintve attól, amit ma délelőtt láttam, de az közel
kétszáz éves volt, szakít félbe egy hang a fejemben.
Ez egy kisebb sokként ér, de nem foglalkozom vele,
inkább kezembe veszem a Daily Timest, és befészkelem
magam a bőrfotelbe. Nahát, nézz csak rám, úgy érzem
magam, mint a kastély úrnője, gondolom vidáman.
Mosolygok magamban, miközben szétnyitom az újságot, és
átfutom az oldalakat, hogy valami érdekes olvasnivalót
találjak.
 A kegyvesztett parlamenti képviselő szeretője fellebbenti a
fátylat szerelmi kapcsolatukról… Az ápolónők sztrájkkal
fenyegetnek… 3 millió fontos csalási ügyet tártak fel…

Hm, úgy tűnik, a hírek ugyanolyanok, bármelyik oldalán

élünk is az Atlanti-óceánnak, mind nyomasztó eseményekről
meg pletykákról tudósít. Szórakozottan nézegetem a
cikkeket. Semmi nem kelti fel az érdeklődésemet. Az életmód
rovathoz lapozok. Azt hiszem, folytatni fogom a könyvem,
mivel épp annál a résznél vagyok…
Spike Hargreaves.
Azonnal feltűnik a név az újságban. Megint
odahunyorítok, és szemügyre veszem. Egy általam nem
ismert ír színészről írott cikk alatt ott van apró betűvel:
Rovatvezetőnk, Spike Hargreaves interjúja. Húha, szóval
tényleg igazi újságíró. A Daily Times, mi? Vonakodva bár, de
némi tiszteletet érzek iránta. Nem szívesen vallom be, de
nagy hatást gyakorol rám. Ez nem valami helyi szennylap,
hanem egy országos hírlap.
Mondhatnám, hogy azért ne izgassuk fel magunkat
annyira. Végtére is ez nem a New York Times, ugye? Ez azért
nem annyira bámulatos. Rágom a szám szélét, és szemügyre
veszem a cikket. Az egyik részem kétségbeesetten igyekszik
figyelmen kívül hagyni, elvből nem elolvasni… De mégis…
Gyerünk, hogyan tudnék ellenállni neki?
Kíváncsian belekezdek, bár fogalmam sincs, ki ez a
színész. Nem mintha számítana. Csak arról akarok
meggyőződni, hogy a cikk rosszul van megírva. Amint
megállapítom, tüstént abba is hagyom majd az olvasást. Ami,
biztosra veszem, néhány sor után ki is fog derülni…
Hm. Igazság szerint a bevezetés nem rossz. De nem
számít, biz tos vagyok benne, hogy rosszabb lesz.
Csakhogy nem. Egyre jobb lesz. A harmadik bekezdéshez
érve már teljesen le vagyok nyűgözve. Spike nyilvánvalóan
egyéni hangot üt meg. Nem taglalja dagályosan a témát,
stílusa nem túlírt; egyszerűen csak jó írás. Éleslátás jellemzi,
tiszteletteljes és elbűvölő.
A francba. Mennyire elkeserítő. Annyira szerettem volna
darabokra szedni.
Ami még ennél is rosszabb, helyenként tényleg nagyon
vicces, állapítom meg, s magamban kuncogok azon a
megjegyzésén, hogy a férfiak jobban néznek ki magas
sarkúban, mint a nők. Ki gondolta volna? Riadókészültség a
médiának. Spike Hargreaves jó humorérzékkel rendelkezik.
– Valami vicces?
Felnézek, és látom, hogy maga az író tűnik fel a fotelem
mögött, s a karjában tart valamit, ami úgy néz ki, mint egy
jókora üveg brandy.
– Hm, nem. Nem igazán – válaszolok hűvösen, és dühös
vagyok magamra, amiért rajtakapott, hogy nevetek azon,
amit ő írt.
– Ez csak nem a Daily Times?
– Nem tudom. Az lenne? – füllentem, s úgy teszek, mintha
nem vettem volna észre. Hangos papírzörgés kíséretében
sietve összecsukom az újságot, és a bőr üléspárna oldalába
gyömöszölöm, hogy szabadulni próbáljak a bizonyítéktól.
Spike tekintete rólam az újságra vándorol. Aztán, anélkül,
hogy bármit is mondana, a kandallóhoz sétál, majd a
kandallópárkánynak dől, és kezében dajkálva az üveget
alaposan szemügyre veszi a brandyt.
Istenem, most ott fog állni? Bosszant, hogy betolakodott,
s már félig-meddig kísértést érzek rá, hogy felálljak és
távozzak. De visszatart a büszkeségem. Én voltam itt előbb,
miért tenném? És egyébként is, mint mondtam, új életet
kezdtem. Nem hagyom többé, hogy felbosszantson. Úgy
teszek, mintha itt sem volna. Trallala…
Közönyösen kezembe veszem a Büszkeség és balítéletet.
Rendben, hol is tartok? Végigfutom a bekezdéseket. Ó, igen,
annál a résznél, ahol Elizabeth kezdi felkelteni Mr. Darcy
figyelmét:

Miközben Elizabeth azzal volt elfoglalva, hogy

tanulmányozza Mr. Bingley Jane iránti figyelmességét, a
legkevésbé sem gyanította, hogy ő maga is némi érdeklődést
váltott ki Bingley barátjából. Darcy eleinte alig ismerte el,
hogy csinos; a bálban nem érzett iránta csodálatot; és amikor
legközelebb találkoztak, csak azért nézett rá, hogy bíráló
megjegyzést tehessen.

Hm, ahogy mások is, jegyezhetném meg. Még mindig meg

vagyok sértődve amiatt, amit Spike mondott rólam tegnap a
buszon.

De nem sokkal azután, hogy önmaga és barátai számára

világossá tette, hogy Elizabethnek jóformán egyetlen szép
arcvonása sincs, észrevette, hogy sötét, kifejező szeme
rendkívül értelmessé varázsolja tekintetét. E felfedezést
további gyötrelmes megállapítások követték. Bár kritikus
szemmel úgy találta, Elizabeth alakja nem tökéletesen
arányos, mégis kénytelen volt elismerni, hogy termete
könnyed és kecses; és hiába bizonygatta, hogy modora nem
előkelő, kedves játékossága mégis magával ragadta.

Spike megköszörüli a torkát, mintha mondani akarna

valamit, de nem nézek fel. Ha azt gondolja, hogy
beszélgetésbe elegyedhet velem, hát nagyon téved.
Eltökélten folytatom az olvasást.

Elizabeth mindennek a legkevésbé sem volt tudatában;

számára Darcy csak az a férfi volt, aki mindenütt
kellemetlenné tette magát, és aki nem tartotta őt elég
csinosnak ahhoz, hogy táncoljon vele.

– Ön és én bal lábbal keltünk, nem?

Egy makacs pillanatig azt gondolom, úgy teszek, mintha
nem is hallottam volna, de aztán eszembe jut, hogy új életet
kezdtem. Érett, higgadt, végtelenül hűvös új életet.
Közönyösen behajtom a lap sarkát, hogy megjelöljem az
oldalt, aztán becsukom a könyvet, és felnézek.
Spike a pohara szélén nyugtatja az állát, és fakókék
szemével mereven engem néz. Nyugtalanít, hogy
figyelmének középpontjába kerültem.
– Bal lábbal? – ismétlem hűvösen.
– Ez egy szófordulat – magyarázza Spike.
– Tudom, mit jelent – felelem.
S miközben Spike figyel, szélesen elmosolyodik, amivel
látni engedi meglepően ápolt, hófehér fogsorát.
Azaz egy angol ember tudja, mit jelent.
 – Nyilvánvalóan abból az időből származik, amikor az
emberek azt hitték, szerencsétlenséget hoz, ha a bal lábukat
teszik először a padlóra, amikor felkelnek az ágyból.
Hihetetlen, ugye? Hogy minden manapság használatos
kifejezéshez és szóhoz efféle történetek és hiedelmek
tapadnak.
Meghökkenve nézek rá. Kedvesen viselkedik? Úgy értem,
őszintének tűnik, de nem vagyok egészen biztos benne.
– Milyen érdekes – felelem aztán élesen.
Ne feledd: új életet kezdtél, Emily. Új életet.
– Ugye? – helyesel Spike, s mintha észre sem venné
csípős megjegyzésemet. – Azt hiszem, részben ezért lettem
újságíró… – Elhallgat, és öntudatosan mosolyog. – Bocsánat,
untatom, ugye? Látom fátyolossá váló tekintetét, ahogy azon
tűnődik: Mit fecseg itt ez a fickó egyfolytában? De ha egyszer
belekezdek, nem tudom abbahagyni. Lenyűgözőnek találom
az angol nyelvet. Ön nem?
Nehezebb, mint gondoltam, hogy tovább haragudjak rá.
Kezdek rájönni, hogy Spike és én sokkal jobban hasonlítunk,
mint szeretném. Érzem, hogy védekezésem meginog, s egy
pillanatig arra gondolok, fejest ugrok egy beszélgetésbe az
irodalomról, az írókról és a regényekről. Aztán eszembe jut:
Meglehetősen unalmasnak tűnik… átlagos külsejű… és a lány
amerikai.
Ellenállásom rögvest megszilárdul.
– Nem tudom – válaszolom nyersen. – Végül is amerikai
vagyok.
Ha van is elképzelése arról, mire utalok, nem mutatja.
– Nem gondolja, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük? –
kérdezi érdeklődéssel.
 – Nem, nem gondolom.
– Valóban? Miért nem?
Rendben, most jó lenne témát váltani, tanácsolja a szelíd
kis hang a fejemben. Kivéve persze, hogy soha nem
hallgattam igazán mások tanácsára, különösen a sajátomra
nem.
– Nem szoktam lesújtóan nyilatkozni emberekről – vetem
oda.
Spike meghökken, és mély ránc jelenik meg homlokán.
Dühös, védekező kitörésre készülök. Nos, ő kezdte, mondom
magamban, kissé gyerekesen.
De mégsem történik meg. A vihar elvonul, és Spike
támadása meglepően széles mosollyá változik. Nem is
gondoltam volna, hogy képes efféle mosolyra. Ez a mosoly a
szeme sarkát dédelgeti, kiöblösíti orrlyukait és széthúzza a
száját, hogy megmutassa szabályos, hófehér fogait.
Aha, de úgy van, ahogy gondoltam, veszem szemügyre
elégedetten őket. Most látom ugyanis az alsó fogait, és
észreveszem, hogy mindegyik görbe. Nem olyan nagyon, de
mindenképp fogszabályzásra szorulónak minősülnek,
döntöm el, ahogy megpróbálok valamilyen parányi okot
keresni, hogy ne találjam vonzónak, aztán rájövök, hogy
hiába. Spike bosszantóan vonzó. Még azokkal az őrületesen
görbe alsó fogaival együtt is.
– A kutyafáját, ön nem válogatja meg a szavait, ugye? –
jelenti ki a fejét rázva, miközben a sortéit vakargatja az
állán.
– Ahogyan ön sem – válaszolom.
Rám néz, nem érti a dolgot.
 – Tegnap. A buszon voltunk, és ön épp telefonált –
kezdem önelégülten. – A mosdóhelyiségben voltam.
Spike a homlokát ráncolja, és próbál visszaemlékezni.
– Nem tudom, miről beszél… – kezdi, majd hirtelen
elhallgat. Aztán váratlanul lehervad az arcáról a mosoly, és a
fogain keresztül szívja be a levegőt: – Ó, basszus.
Annyira megszégyenültnek látszik, hogy igencsak
elégedett lehetek. És ekkor – nyugtalanság fog el. Azt hittem,
győzelmi mámorban fogok úszni, ám szorult helyzete láttán
mégsem tölt el öröm. Ami pedig az iránta érzett haragomat
illeti, úgy tűnik, elpárolgott, és én inkább… – gondolatok
cikáznak bennem, s próbálom megragadni őket. Az igazat
megvallva nem is tudom, mi vagyok inkább.
– Azt hittem, a Daily Times cikkére utal. Láttam, hogy azt
olvasta, amikor beléptem.
Érzem, hogy elpirulok, miközben az újságra mutat,
amelyet megpróbáltam sikertelenül elrejteni a fotel
oldalában.
– Figyeljen, tudom, hogy minden bizonnyal elvetemült
gazembernek tart…
– Most ugyanazt a nyelvet beszéljük – vetem oda
harciasan.
Spike nem vesz tudomást éles megjegyzésemről.
– Nézze, meg tudom magyarázni. Teljesen félreért. Csak
kiragadja a szövegkörnyezetből. Nem úgy értettem, rossz
hangulatban voltam, csúnyán összevesztem a barátnőmmel…
– Ön? Van barátnője? – gúnyolódom, és úgy teszek,
mintha meglepődnék.
Szünet következik, és látom, hogy ezt nagyon szeretné
megtorolni, ám összeszorítja a fogát, és folytatja:
 – Egy barátommal beszéltem, és csak viccelődtem,
csúfolódtam. Ez csak amolyan kedves tréfálkozás. Mi,
angolok ilyenek vagyunk – teszi hozzá.
Kétségbeesettnek látszik.
– Lehet, hogy amerikai vagyok, de hülye nem – vágok
vissza.
– Meglehetősen unalmasnak tűnik… átlagos külsejű.
Spike összerezzen.
– Az ön tüzes francia barátnőjével ellentétben –
horkantok, és képtelen vagyok fékezni magam.
Ó, a francba, ez most honnan jött? Miért pont ezt kellett
mondanom? És nem mintha olyan nagyon tüzes lenne
egyébként. Nos, vörös rúzs volt a száján, és azt az elegáns
teknősnyakú ruhát meg azt a sálfélét viselte. És akkor mi
van?
Spike egy pillanatig döbbentnek látszik, aztán már látszik
az arcán a felismerés.
– Ó, hát erről van szó.
Kihúzza magát, és szemlátomást újra öntelt magatartást
vesz fel.
– Miről?
– Semmiről.
– Húha. – Kinyújtom a kezem, és megállítom ennél a
résznél. – Nem tud becsapni ezzel a „semmiről” trükkel. Ne
felejtse el, hogy nő vagyok. A semmi mindig valamit jelent.
– És én még csodálkozom, hogy soha nem értettem a
nőket – morogja, és kortyol egyet a brandyből.
Szigorú pillantást vetek rá.
– Nézze, hagyjuk, rendben? – javasolja Spike.
Elgondolkodom rajta. Talán egy másodpercig.
 – Nem, nem hagyjuk abba – tiltakozom aztán konokul, de
közben tudom, hogy ezt kellene. Ám az az én legnagyobb
hibám, hogy a végletekig makacs vagyok.
Spike tétovázik, mintha mérlegelné, hogy komolyan
mondom-e.
– Rendben, legyen, ahogy akarja – vonja meg megadóan a
vállát. – Ön féltékeny – jelenti ki egyszerűen.
– Féltékeny? – zihálok, s úgy érzem, a düh forró késként
szurkát mindenütt. – És ugyan kire?
– Emmanuelle-re – közli, mintha nyilvánvaló lenne.
Ezzel egyidejűleg az agyam két gondolatot rögzít:
1. Az a nő nem csupán mesésen néz ki ragyogó vörös
rúzsával, amelytől az én fogaim sárgának tűnnének; és
látszik elegánsnak divatos, teknősnyakú pulóverében és a
nyakába kötött Hermès sáljával, miközben én úgy kóválygok
a H&M-ben, mint egy fuldokló nő, aki bármilyen csillogóba
belekapaszkodik; hanem a neve is nagyon szép és szexi, és
sokkal szebb, mint az unalmas, divatjamúlt Emily.
2. Spike, pökhendi seggfej vagy.

A második számú gondolattal folytatom tovább.

– Ön egy pökhendi seggfej – szitkozódom.
Spike feje hátrahajlik, akár egy bokszolóé, akire épp ütést
mértek.
– Egyetlen nőre sem vagyok féltékeny, amiért olyan
emberrel kell járnia, akinek nincs egyénisége, visszataszító a
modora, és kordbársony zakót visel, a könyökén folttal.
Mindketten a zakójára pillantunk.
– Nem tetszenek önnek a foltok?
 Az ártatlan kérdés lefegyverzően hat rám, és úgy
pukkasztja ki haragomat, akár egy léggömböt. De dühös
akarok lenni. Jogom van dühösnek lenni. De valamilyen
okból nem maradhatok dühös.
Szemügyre veszem a zakóját, és fintorgok.
– Egy kicsit Simon és Garfunkelre hajaz.
Spike eltűnődik a megjegyzésen.
– Szeretem Simon és Garfunkelt – közli aztán egyszerűen.
– Én is – vallom be.
Spike a szemembe néz és elmosolyodik. S bár vonakodva,
de visszamosolygok rá.
Hallgatunk.
– Szóval, én mikor…
– Nos, azt hiszem…
Egyszerre kezdünk beszélni, aztán mindketten
elhallgatunk.
– Csak ön után – mutatja.
– Nem, rendben, folytassa csak!
Spike vállat von.
– Csak azon töprengtem, mikor fog mesélni Mr. Darcyról.
Kérdése egészen meghökkent. Igyekszem, hogy egy
másodpercig se látsszon semmi az arcomon, de úgy érzem
magam, mintha valaki egy tíztonnás súlyt dobott volna a
mellkasomra.
– Én és Mr. Darcy? – kérdezem kínlódva. Ó, a francba.
Mit tud? Mit látott?
Spike kíváncsian pillant rám.
– Igen, interjút kell készítenem önnel az újságom
számára.
 – Ó, igen, persze – bólogatok, s nem csupán
megkönnyebbülök, hanem kissé nevetségesnek is érzem
magam.
– Holnap?
Egészen izgatott vagyok, de próbálok közönyösnek
mutatkozni.
– Persze, bármikor – vonok vállat, s most inkább olyan
vagyok, mint egy mogorva tinédzser.
– Akkor most ön következik.
– Hm, bocsánat?
– De hiszen azt mondta…
Hogy ma ismét találkoztam Mr. Darcyval, és nagyon
szeretem, és nem tudom megállni, hogy ne gondoljak rá, és –
ó – azt hiszem, megőrülök.
– Hm… semmi. Csak már későre jár.
Megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Könnyebb
mondani, mint megtenni, amikor ott kavarognak körülöttem,
akár a levelek a szélviharban. Spike. Emmanuelle. Mr. Darcy.
Spike. Mr. Darcy. Spike. Mr. Darcy. Mr. Darcy. Mr. Darcy.
Ebben a pillanatban a szomszédos nagy ingaóra lágy
hangon kongani kezd.
Az óraütés ment meg.
– Nahát, éjfél van. Nyugovóra térek. – Gyorsan felveszem
a könyvet a térdemről, és felállók a kényelmes bőrfotelből. –
Mielőtt sütőtökké változnék13 – szellemeskedem, gyenge
kísérletet téve a humorra.
– És én pedig a mesebeli királyfivá – mosolyog gyászosan
Spike.

13
Hamupipőke hintója éjfélkor sütőtökké változott.
 Bizonytalanul nézek rá.
– Vicc volt – teszi hozzá.
– Nyilvánvalóan – felelem.
Csend lesz, és Spike egy pillanatig úgy néz rám, mintha
gondolkodna valamin, de semmit nem tudok leolvasni az
arcáról.
– Nos, akkor jó éjszakát.
– Igen, jó éjszakát.
Ő valamiféle szalutáló mozdulatot tesz a brandyvel, én
pedig zavartan intek neki. Azért jöttem ide, hogy kitisztítsam
a fejem, de csak még zavarosabb lett minden.
Egy ásítás gyűr le, és hirtelen rájövök, mennyire fáradt
vagyok. Nem csoda, ha össze vagyok zavarodva. A jetlag
miatt szinte már a nevemre sem emlékszem. A könyvet
magamhoz szorítva megfordulok, és elindulok kifelé a
szalonból. Egy kiadós alvás után sokkal jobban fogom érezni
magam.

Tizennegyedik fejezet

Másnap reggel új emberként ébredek. Újult erővel,

energikusan, teljesen tiszta fejjel. A tegnap álomnak tűnik
csupán. Hallottam, hogy a jetlag furcsa dolgokat művel az
emberrel: egyszer olvastam egy angol nőről, aki minden
ruháját letépte magáról a Heathrow expresszen, lovagló
ülésben ráült egy üzletemberre, és szexet követelt tőle, mert,
a védőügyvédje szerint, már tizenöt órája utazott alvás
nélkül egy szingapúri járaton – és én akkor ezt botrányosnak
tartottam. De találkozni Mr. Darcyval? Őszintén.
Reggeli után (a tegnapi katasztrófából okulva a
biztonságos lehetőséget választom, és kontinentális reggelit
rendelek) elindulunk Bathba. Csodálatos napnak ígérkezik. A
ropogós fagy ellenére az ég ragyogóan kék, és vakít a
napfény. Ez az a nap, ami szinte arra késztet minket, hogy
buzgón neki akarjunk kezdeni a zsineggel átkötött, barna
papíros csomagok kibontásának. Nos, szinte.
Nekitámasztom a fejem a busz ablakának, és az elsuhanó
tájat figyelem, a gyufaszál méretű fákat, a sövények
elmosódó foltjait, meg a falvakat, amelyek majdhogynem
véget érnek, mielőtt elkezdődtek volna, s olyan furcsa nevük
van, mint Upper Dumpling – meg ehhez hasonlók. Még
mindig nem tudom túltenni magam azon, hogy mennyire
különbözik Anglia Amerikától, az ottani szélesen elterülő
vidékektől, az egyenes utaktól és a végtelen horizonttól. Itt
minden miniatűr méretű, a keskeny, kanyargós utak, a
beláthatatlan kanyarok (még mindig próbálok hozzászokni a
bal oldali közlekedéshez, anélkül, hogy a szívem a torkomban
dobogna), a mezők és a templomtornyok színes foltjai.
Mindez annyira bájos!
Bájos. Milyen ügyefogyott szó. Csak igazság szerint nem
találok jobbat, hogy körül tudjam írni. A New York-i káosz és
betontenger után itt minden olyan szép és rendezett és, nos,
igenis bájos.
Úgy értem, nézzük csak meg azt az aranyos kis juhokkal
pettyezett mezőt. És azt a parányi, vörös mellényes
madárkát. Ez tényleg egy vörösbegy? Rásandítok, ahogy
elhaladunk mellette. Jesszusom.
 Még soha életemben nem láttam vörösbegyet, csak a
karácsonyi képeslapokon.
Jóságos ég, figyelj csak ide. Azt gondolhatnád, hogy soha
nem láttam még a természetet, pedig jártam már Hawaiion,
Mexikóban, és kempingeztem Montanában. (Rendben,
szigorúan véve nem volt kempingezésnek nevezhető, mivel a
barátom faházában laktam, de nem volt zuhany, és
hálózsákban aludtam.) De ez más. Csupán nyolcezer
kilométerre vagyok New Yorktól, de úgy érzem, szinte
egymillió kilométerre az ottani életemtől. És minden egyes
kilométerrel, ahogy a busz visz, mintha még távolabbra
kerülnék, és egy egészen új világba csöppennék.
Kibámulok az ablakon, és álmodozó mosoly jelenik meg
az arcomon. Barátom, hogy nekem mennyire szükségem volt
erre a vakációra!

Nem sokkal később megérkezünk Bathba, és olyan

helyszín látványa tárul elém, ami akár Dickens Karácsonyi
ének című regényéből is származhatna. A kék égbolt fehér
lett, és szállingózni kezd a hó. A tágas, macskaköves tereken
az utcai árusok sült gesztenyét és forralt bort kínálnak, apró
fényfüzérek lógnak a régimódi lámpaoszlopok között, és az
üzletek falból kiugró, íves ablakait csillogó ezüst és arany
girlandok díszítik.
Esküszöm, Kicsi Tim bármelyik percben elbiceghet itt a
mankójával.
Buszunk túlságosan széles a keskeny mellékutcákhoz,
ezért kiszállunk, és az utolsó néhány száz méter
macskakövön végiggurítjuk bőröndjeinket szállodánkig, egy
György-korabeli városi lakóházig, ahol az ablaküvegek
sarkaiba műhó díszítést fújtak.
– Ó, hát nem bájos? – lelkendezik kórusban Rupinda,
Maeve és Hilary, ahogy belépünk az előcsarnokba, ahol egy
gömbökkel és girlandokkal teleaggatott karácsonyfa fogad
bennünket, s olyan, mintha bármelyik pillanatban
összeroskadhatna.
– Ha kedvelik az effélét – zsörtölődik Rose.
Gyorsan rájövök, hogy Rose kissé sznob, és soha nem
képes egyetlen jó szót is szólni bármiről. Rendben, abban
egyetértünk, hogy a fa nem fog stílusdíjat nyerni, de azért
Rose némiképp humbugnak tartja a karácsonyt. Vajon mi
történhetett ünnepi hangulatával?
Rosszalló kifejezéssel az arcán most a távolabbi falra néz,
amelyet az itt járt sztárok aláírt fotói tarkítanak. Aztán
hirtelen felélénkül:
– Ó, nézzék, ott van kedves barátom, Dame Judi – kiált
fel, és Judi Dench arcképére mutat.
De senki sem figyel rá. Még mindig a karácsonyfa körül
turbékolnak, miközben Hilary felvilágosítja őket arról,
hogyan lehet megakadályozni a tűlevelek hullását a hajlakk
okos használatával.
– Csak fújjuk be néhányszor jó bőven, amikor
megvesszük – és ne az erős tartásúval, hanem a rugalmassal.
Győződjünk meg róla, hogy a rugalmast fújjuk rá.
– Tudják, ő volt a beugró színésznőm – próbálkozik újra
Rose, ám ezúttal hangosabban.
Lehuppanok a kis, virágos kanapéra a recepciónál, és
onnan figyelem. A többi hölgytől elkülönülve áll tetőtől talpig
bundában, amely olyasvalaminek látszik, ami egy
eszkimónak is a hasznára válnék, száján a túl vastagon
rákent rúzzsal, és elég gyászosan fest. Némi sajnálatot érzek
iránta.
– Nahát, valóban? Ez fantasztikus, Miss Bierman – siet a
segítségére Spike.
Olyan ez számára, mintha valaki reflektorfénybe állította
volna. Rose átalakul Spike figyelmének hatására, vibrálóan
mosolyog és meglepetést színlel, hogy valaki meghallotta.
– Nem mintha dicsekednék, természetesen – teszi hozzá
szelíden.
– Természetesen nem – bólogat Spike. Feléje sétál, kezét
zsebébe dugja, és a homlokát ráncolva szemügyre veszi a
falat. – Fel kellene tenniük ide önről is egy fényképet –
jelenti ki egy pillanat múlva.
Elragadtatott öröm ül ki Rose púderezett arcára, de
azonmód igyekszik is elrejteni.
– Ó, milyen kedves – nevet kislányosan, és gyémántokkal
telerakott kezét a mellkasára szorítja. – Jó ideje már annak,
hogy én a világot jelentő deszkákat koptattam…
Ahogy Spike és Rose beszélgetését hallgatom, kissé
megenyhülök Spike irányában. Ez kedves volt tőle. Nem lett
volna muszáj megtennie.
– Szamárság – tiltakozik most Spike. – Úgy vélem,
boldogan kiteszik majd a képét.
Talán túl szigorúan ítéltem meg. Első benyomás, ez
minden. Talán nem olyan rossz, mint gondoltam. Bár,
igazság szerint azért nem kellene azzal hergelnie Rose-t,
hogy a képét akasszák ki a falra.
 – Ó… dehogy… dehogy… – tiltakozik Rose. Színlelt
szerénységgel lehajtja a fejét, és hajfüggönye mögé rejtőzik –
talán egy másodpercig –, majd ismét felnéz. – Csakugyan így
gondolja? – És a szeme izgatottan villog.
– Ó, igen. Határozottan.
– Nos, azt hiszem, talán van valahol egy fekete-fehér
arcképem – nyugtázza, és igyekszik közönyösnek tűnni,
miközben szétcipzárazza Louis Vuitton kézitáskáját, és
mindenfajta keresgélés nélkül előhúz egy krokodilbőr tárcát.
Megdöbbenést színlel.
– No de ilyet! Történetesen épp itt van nálam néhány!
– Nahát, micsoda véletlen – vélekedik Spike, a kedvében
járva. Rám pillant, és észreveszi, hogy figyelem. Akaratom
ellenére mosolyognom kell.
– Bár ezek valójában csak amatőr felvételek –
magyarázza Rose önkritikusan, miközben számos nagy,
fényes, fekete-fehér fényképet húz elő. – Nem mutatok rajtuk
túl jól…
– Ó, kétlem, hogy ne mutatna jól bármelyik fényképen,
Miss Bierman – hízeleg Spike.
Rose elpirul.
– Nos, gyerünk, hadd lássam.
– Hát, ha annyira ragaszkodik hozzá – sóhajt Rose, és
minden teketória nélkül átnyújtja őket.
– Mindenki, ha kérhetném a figyelmüket…
Annyira leköt Spike és Rose beszélgetése, hogy csaknem
megfeledkezem a többiekről, de most megfordulva
észreveszem Miss Steane-t, az idegenvezetőnket.
Energikusan köröz az előcsarnokban, és megpróbál
mindenkit összeterelni, akár egy juhászkutya.
 – Hagyják itt a poggyászukat, gondoskodni fognak róluk –
rendelkezik. – És ha most lennének kedvesek követni,
elkezdjük rövid sétánkat a Sydney Place 4-be, Jane Austen
egykori otthonába.
Feltápászkodom a kanapéról, és Spike-ra pillantok. De ő
már nincs itt. Csak Rose, aki a Judi Dench-történettel
szórakoztat boldog-boldogtalant.
– …és azt mondtam neki: „Judi, drágám, ne aggódj, ha
elrontod a szövegedet. Ez még a legjobbakkal is előfordul”,
és, ó, istenem, olyan nagyon hálás volt, mert, mint tudják,
rendkívül híres színésznő voltam akkoriban… ami azt illeti, a
hotel ki fogja függeszteni a fényképemet a falra…
A pokolba. Ettől féltem. Most Rose-ban hiú remény
ébredt.
Spike-nak pedig nyoma veszett. Nyilvánvalóan megunta,
hogy Rose-nak udvaroljon, s most eltűnt, hogy elkészítse az
interjúit. Kissé dühös vagyok. Neki mindig minden csak vicc,
és mindig más kárára.
Szegény Rose annyira csalódott lesz, gondolom, ahogy
feléje fordulok és lelkesen rámosolygok.
– Milyen csodálatos történet! Meséljen még egy kicsit!
És karon fogva hallgatom, ahogy egy új anekdotába kezd
– amely most épp Tallulah Bankheadről szól, és arról, amikor
egyszer berúgtak miközben áthaladunk az előcsarnokon és
kilépünk az utcára.

Néhány órával később már egészen kituristáskodom

magam.
 Bath hihetetlen történelemmel és építészettel
büszkélkedhet, és rengeteg a látnivaló. Először Jane Austen
otthonát keressük fel, és meghallgatjuk a tulajdonos
előadását, aztán ellátogatunk a híres Szivattyú-terembe, a
régensség korabeli teaházba, végül a Jane Austen Centre-be.
Amit először mind nagyon érdekesnek és lenyűgözőnek
találok, ám aztán kissé, nos – telítődöm, hogy ezt a szót
használjam.
Untat lenne rá a másik szó.
– És itt van egy ritka gyűjtemény az eredeti
keresztöltéses hímzésmintákról, ahogy az 1700-as évek
végén készítették…
Ne érts félre. Bizonyos fokig szeretem az építészetet és a
történelmet, de csak annyira, amennyit egy lány be tud
fogadni ebédidő előtt. Mi több, égek a vágytól, hogy egy régi,
hagyományos angol könyvesboltot találjak, és felkutassak
néhány igazán szemrevaló, butikszerű üzletet, amelyekre
már felfigyeltem. A parányi macskaköves utcákban megbújó
boltokban láthatóan mindenféle tárgy kapható, például
vintage bútorok, kézzel készített levélpapírok és képeslapok,
meg ezek a csodálatos, teáskanna formájú lámpások,
amelyeket ki lehet lógatni a kertben.
Nem mintha lenne kertem, ráadásul alighanem őrülten
drágák is lehetnek, mint ahogy az a dizájnerboltok
portékáinál ez megszokott. De mégis nagyon édesek…
Ez a helyzet velem. Lehet, hogy ruhát nem veszek,
helyette azonban más dolgokat nagyon is.
Céltalanul lődörgök az ajándékbolt körül, s alig várom,
hogy pénzt költhessek. Ez a vakációm harmadik napja, és
még nem vettem semmit, pedig a hitelkártyám már égeti a
zsebemet. Átfutok néhány útikönyvet, és ámuló szemekkel
pásztázom a különböző polcokat és rekeszeket. Tűcsipkés
díványpárnák, keresztöltéses hímzésminta-készletek,
strucctoll pennák, Mr. Darcy szappanok (el tudod képzelni?),
kámea brossok… Eljátszom a gondolattal, hogy veszek
Stellának egy kámea brosst, mivel biztos vagyok benne, hogy
valahol azt olvastam, a viktoriánus kor az új bohó. Vagy a
bohó az új viktoriánus kor? Ó, istenem, nem emlékszem.
Aztán észreveszek egy képeslapállványt. Ó, ez sokkal
biztonságosabb választási lehetőség. Lassan forgatni kezdem,
és megnézem az összes képeslapot. Nohát, nézzük csak, ez jó
lesz. Arra gondolok, elküldöm a szüleimnek, de aztán
visszafogom magam. Nem is lesznek otthon, ugye? Némi
csalódottságot érzek, ám gyorsan elhessegetem. Anyám soha
nem volt az a fajta anya egyébként sem, aki kiteszi a
képeslapokat a hűtőre, még a rajzainkat sem tette ki
gyermekkorunkban. Nem kétséges, hogy a képeslap úgyis
elveszne a temérdek levél között, amelyet útjukról hazatérve
majd ki kell bontaniuk. Amúgy meg annyi baj legyen, küldök
egyet inkább Mr. McKenzie-nek – biztosra veszem, hogy
értékelni fogja. És küldök egyet Jean néninek is, tűnődöm,
miközben elforgatom a képeslapállványt.
Visszafordul jobbra.
Ez meg mi?
Újra elforgatom. Néhány másodpercig így marad, de
aztán lassan jobbra fordul. Nahát! A másik oldalon valakinek
lennie kell. Óvatosan, de határozottan visszaforgatom oda,
ahol volt, és tovább nézegetem a képeslapokat. Hm, ez
nagyon szép… Újra elfordul.
 Most már egy csipetnyi bosszúságot érzek.
Visszaforgatom megint, ám ezúttal már erősebben. Jól van,
ennyi elég, gondolom diadalittasan. Ám azonmód
visszafordul. Csak dühödten bámulom. Őszintén, néha olyan
tapintatlanok az emberek. Megragadom, de most nem
mozdul. Egyfajta összecsapás veszi kezdetét.
– Bocsánat… – zihálok, és erősen megrántom – …de
történetesen én kezdtem előbb nézegetni ezeket… Ajjaj.
A képeslapállvány hirtelen megmozdul, és mérgesen
pörögni kezd, szinte lerepül a tartóoszlopáról.
Visszahőkölök, ahogy megjelenik egy arc. Spike arca.
– Ó, ön az.
Kötött gyapjúsapka van rajta, és épp egy piros
édesgyökér-nyalóka fölött mereng. Egy pillanatra rám néz,
aztán felemel egy képeslapot, és meglengeti, akár egy kis
fehér zászlót.
– Ez jó.
Szemügyre veszem. Matthew MacFadyen képe, Mr. Darcy
szerepében. Jóképű, de kijelenthetem, hogy nyomába sem lép
az én Mr. Darcymnak.
– Tudja, be kell vallanom, nem értem, mi ez a nagy hűhó
körülötte – értetlenkedik Spike, felvonja a szemöldökét, és a
képeslapot vizsgálgatja.
Mosolygok. Féltékenységet érzek a hangjában?
– Nos, önnek nem is kellene, ugyebár. Elvégre ön férfi –
vonom meg a vállam.
– Micsoda? Úgy érti, egyetért azokkal a nőkkel, akik részt
vettek a közvélemény-kutatásban? Önnek is ő álmai
randevúpartnere?
 – Aha – bólogatok. Úgy érzem, mintha szétfeszítene ez a
nagyszerű titok, amit nem mondhatok el senkinek. – Fülig
szerelmes vagyok belé, amióta csak az eszemet tudom.
– Nehéz dolog a nyomába érni, ugye?
– Hogy érti?
– A magunkfajta átlagos fickók számára – magyarázza,
miközben az édesgyökér-nyalókát szopogatja. – Soha nem
lehetünk méltók hozzá, igaz? Ez mindennel így van. A
valóság mindig kiábrándítóbb, mint a fantázia.
Rápillantok Spike ápolatlan külsejére. Ebben az esetben
ez az állítás tökéletesen igaz.
– Én is ugyanilyen vagyok. Első szerelmem Betty Blue
volt. Imádtam. Szenvedélyes, szexi, francia. Nem létezett
olyan lány, aki felért volna vele. De a valóságban tényleg egy
elmebeteggel akarok járni, aki kiszúrja a saját szemét?
Akaratom ellenére mosolygok.
– Higgye el – folytatja –, egy szexi francia nővel folytatott
szenvedélyes viszony talán jól mutat a filmekben, de a
valóságban semmi szexi sincs az állandó vitákban és a törött
edényekben.
– Úgy hangzik, mintha tapasztalatból beszélne – jegyzem
meg, és felidézem, ahogy a parkolóban veszekedett a
barátnőjével.
– Emmanuelle minden tányért eltört a lakásomban. Most
kénytelen vagyok papírtálcákon enni – mosolyog bánatosan,
de úgy érzem, most nem viccel. Annak a nőnek nem lehetett
egyszerű természete. – Nem, nekem valójában olyasvalakire
van szükségem, akivel épkézláb beszélgetést folytathatok,
aki segít megoldani a keresztrejtvényt a Daily Timesban,
amit én nem tudok, aki nevet a szánalmas vicceimen és
osztja a spagettiwestern iránti szenvedélyemet.
– Akkor miért nem ilyen lányt választ?
– Most elgondolkodom – jelenti ki, a fejét oldalra hajtja,
mintha épp eltűnődne az ötleten. – Nem tudom. Talán azért,
mert egy ilyen lány valóságos. És ez azt jelentené, hogy
valódi kapcsolatban állunk – magyarázza, miközben
hangsúlyozza a szavakat és a szemét színlelt rémülettel
forgatja. – Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok rá.
Hogy őszinte legyek, azt hiszem, megrémít – teszi hozzá
mosolyogva.
– Micsoda? Jobban, mint ha tányérokat vágnak a fejéhez?
– Igen – bólint. – Mindig megpróbálok elhajolni a
tányérok elől. Emmanuelle elég rosszul céloz.
Elmosolyodik, és úgy néz rám, hogy azt érzem,
mondanom kellene valamit, de teljesen meghökkent az
őszintesége. Nem számítottam rá.
Szünet következik, s mivel kínosan érzem magam,
visszafordulok a képeslapállványhoz, és folytatom a
keresgélést. A szemem sarkából azonban látom, hogy Spike
komolyan engem tanulmányoz.
– Feltehetek egy kérdést? – tudakolja egy pillanat múltán.
Óvatosan rápillantok.
– A cikkéhez?
– Nem, csak kíváncsi vagyok. – Nehézséget jelent
számára, hogy leharapjon egy darabot a nyalókából, ezért a
hátsó őrlőfogai közé szorítja, és erősen megrántja.
– Mit akar kérdezni?
 – Azt, hogy egy magafajta lány miért tölti egyedül a
szilvesztert egy könyvtúrán? – Elkezdi ropogtatni a piros
édesgyökér-nyalókát.
– Milyen a magamfajta lány?
Rendben, védekező állásba helyezkedtem, de lehet
hibáztatni érte? Eddig „meglehetősen unalmas”… és „átlagos
külsejű” voltam.
– Nem, nem úgy értettem… úgy értettem, hogy… – Spike
feladja, és sóhajt egyet.
– Ugyan már! Ön riporter, és most egy cikket ír.
Óvatosan rápillantok, aztán úgy döntök, megkegyelmezek
neki.
– New Yorkban egy könyvesboltot vezetek – közlöm, és
igyekszem palástolni hangomban a büszkeséget.
– A kutyafáját, ez nagyszerű – lelkendezik csodálattal
Spike.
Öröm tölt el, de nem akarom, hogy észrevegye.
– És láttam egy hirdetést, és… – elhallgatok. Valójában
most elgondolkodom, mert nem igazán akarom bevallani,
hogy jött létre ez az utazás. Hogy az utolsó katasztrofális
randim után megesküdtem, hogy végeztem a férfiakkal, és
futó szeszélyből jelentkeztem erre az útra, hogy ne legyek
egy 18-30-as vakációra kényszerítve, ahol nyilvánvalóan sok
férfival kellene találkoznom, és részt kellene vennem egy
vizespóló-versenyen. – …azt gondoltam, érdekesen hangzik –
fejezem be aztán egyszerűen.
Spike ugyanolyan pillantást vet rám, mint amilyet akkor
Stella.
– A szüleim a hibásak. Megrögzött könyvmolyok. Így
kaptam a nevem is: Emily Brontë Hemingway Albright.
 – A kutyafáját! – feleli Spike megrendülten.
– Tudom. Egy kicsit hosszú, ugye?
– Nos, azért nem olyan rossz, mint az enyém.
Érdeklődve pillantok rá.
– Napóleon Caesar Nelson Hargreaves – hadarja komoly
tekintettel. – Apám a haditengerészetnél szolgált. A
hadvezérek megszállottja.
Harap egyet a nyalókából.
– Természetesen – bólogatok, és próbálom
megakadályozni, hogy a szám mosolyra húzódjon. –
Bizonyára annak kell lennie, efféle névadás esetén.
– Aha – kérődzik Spike.
– És mondja csak, hogy szerezte a Spike becenevet?
– Igazából vicces, hogy ezt kérdezi – válaszolja Spike
zavartalan nyugalommal.
– Ugye? – fojtok el egy kuncogást.
– Ez, hm… egy csata neve – magyarázza aztán
rezzenéstelen arccal. – Spike csatája.
– Ó, a híres Spike csatája – bólogatok, és belemegyek a
játékba.
– Hallott már róla? – kérdezi Spike csillogó szemmel.
– Ó, igen, rendkívül közismert Amerikában – bólintok
ünnepélyesen. Rövid szünet után folytatom: – És mondja
csak, ezúttal mi miatt harcoltak?
– Hm… – Spike fél szemmel hunyorít, mintha erősen
gondolkodna. – Azt hiszem, a képeslapok miatt.
– Ó, igen, persze, elfelejtettem – jajdulok fel. – A
„képeslapok” miatt.
Pillantásunk egy pillanatra találkozik, és higgadt
tekintetünk ellenére derültség vibrál köztünk.
 – Apropó. Igaza van.
– Nekem? – lepődik meg Spike.
– Igen, ez jó. – Kirántom a képeslapot az ujjai közül,
megfordulok, és a pénztárhoz megyek. Spike csatája,
valóban. Háttal neki elmosolyodom. Ez a bosszantó dolog
Spike-kal kapcsolatban. Hogy olyan helyes, amikor az akar
lenni.

Tizenötödik fejezet

KEDVES MR. MCKENZIE!

Nos, itt vagyok Bathban, Angliában, egyik nagy sikerű
írónk szülőhazájában. Nagyszerűen érzem magam. Bárcsak
Ön…

A francba. Mégsem írhatom azt a főnökömnek, hogy

„bárcsak Ön is itt lenne”, nem igaz? Nem is akarom, hogy itt
legyen. Még akkor sem, ha Mr. McKenzie elegáns,
csokornyakkendős, édes kis öregember, és nem egészen
olyan, mint egy főnök. Áthúzom, és ezt írom helyette:

Jól érezné itt magát. Remélem, minden rendben megy a

boltban.

Ahogy a boltra gondolok, némi aggodalmat érzek. Az a

bolt olyan, mintha a gyermekem lenne. Mielőtt elindultam,
temérdek post-it jegyzetet írtam, és mindenhová
kiragasztottam, a telefonszámaimmal együtt, vészhelyzet
esetére, de akkor is…
Emily, hagyd abba a pánikolást. Ez egy könyvesbolt.
Ugyan miféle vészhelyzet állhatna elő, az isten szerelmére?
Elfogynak a Nem kellesz eléggé példányai?
Ez igenis megtörtént egyszer a valóságban, és nekem
kellett foglalkoznom egy üzletnyi feldühödött nővel, de azóta
mindig ügyelek rá, hogy kazallal legyen belőle raktáron.
Különben is, biztosra veszem, hogy minden rendben lesz.
A tollam végét rágcsálom, és újra a képeslapra nézek.
Még mindig elég sok rajta az üres hely. Kínlódom. Istenem,
soha nem tudom, mit írjak ezekre a dolgokra. Mindig
szellemesnek és érdekesnek akarok tűnni, aztán végül
mindig valami nagyon is egyértelmű dolgot írok. Mint
például, hogy „Itt vagyok Bathban, Angliában”, amikor
eléggé nyilvánvaló, hogy itt vagyok Bathban, Angliában, hisz
ez van a képeslap másik oldalán. Ó, feladom.

IGYEKSZEM HAMAR VISSZA. [Nagybetűkkel írom, és ezt a részt

kétszer is aláhúzom.]
Szeretettel,
EMILY

– Tessék, kedvesem.
Ebédidő van, és egy hangulatos, hagyományosnak látszó
kávéház emeletén ülök, megbújva egy flokkolt-tapétás
sarokban. Felnézek a pincérnőre, aki tányért tart a kezében,
amelyen magasra halmozott, vastag hasábokra vágott sült
krumplit, jókora, aranyszínű panírba forgatott tőkehalat és
még valamit látok, amit bájosan „zöldborsópürének”
tüntetnek fel az étlapon.
– Halat sült krumplival?
A gyomrom jóváhagyólag hangosan megkordul.
– Ó, igen, kérek.
Gyorsan eltüntetem a képeslapokat, hogy helyet
biztosítsak neki, a pincérnő pedig leteszi elém a tányért, egy
nagy műanyag dobozos ketchupöt és egy üveg valamit, amit
Sarsons ecetnek neveznek, s ahogy sebbel-lobbal távozik,
vastag harisnyája megsuhogtatja nejlon alsószoknyáját.
Mélyen belélegzem az étel illatát. Már egy szippantásra is
összefut a nyál a számban, és hirtelen rájövök, mennyire
éhes vagyok.
Micsoda finomság, Anglia híres hala és sült krumplija.
Kitekerem a kést és a villát a rózsaszín papírszalvétából, s
mohón szemügyre veszem a tányért. Nos, udvariatlanság
lenne, ha nem kóstolnám meg a nemzeti ételeket, nem igaz?
Egy kupac ketchupöt spriccelek a tányéromra. Ez a
csodálatos dolog a vakációban: egy szabadulókártya, amikor
a kalóriákra terelődik a szó. Mint a repülőtereken a pénz. Az
nem valódi pénz, ahogy ezek sem valódi kalóriák.
Néma fohászt rebegek el, hogy most nem Stella vagyok,
és nem kell belepréselnem magam egy string bikinibe, aztán
leteszem a villát, és elveszek kézzel egy darab krumplit a
tányérról. Nos, csakis így lehet krumplit enni, nem igaz?
Forró, égeti a számat, de állhatatosan kitartok. Ezek igazi
krumplik, nagyok és vastagok, nem olyan vézna
hasábburgonyák, mint az otthoniak.
– Szemlátomást élvezi az evést.
 Oldalra fordulok, és hirtelen Ernie-t veszem észre, aki a
szomszédos asztalnál ül a túloldalon. Skótmintás inget visel,
az ujját felhajtotta, amely látni engedi tetovált alkarját, és
újságot olvas.
– Hm… hm… – Csak odadörmögök válaszképpen, mivel a
szám tele van a ketchupos, forró sült krumplival.
Ernie nevet.
– Akkor ezt most „igen”-nek veszem.
Befejezem a rágást, és lenyelem a krumplit.
– Sajnálom, túl finom volt ahhoz, hogy várjak vele.
– Meghiszem azt! – bólint. – Attól tartok, az orvos nem
engedi, hogy a hal és a sült krumpli másfél kilométeres
körzetében legyek – zsörtölődik, és egyfajta büszkeséggel
paskolja meg skótmintás pocakját. – Főtt krumplit eszem.
Tonhalat és csemegekukoricát. Semmi vajat.
Együttérző pillantást vetek rá.
– A kutyafáját, a sült krumplinak valóban átkozottul jó
illata van! – Szeretne egyet?
Ernie tétovázik egy pillanatra.
– Akkor gyerünk – suttogja –, egy darab csak nem fog
megártani, nem igaz?
Ekkor azonban rápillant a főtt burgonyára és tonhalra.
Hiába a lelkes próbálkozás a salátával, mégis reménytelenül
unalmasnak tűnik az egész étel. Nézem, ahogy Ernie merőn
figyeli, látom, hogy pirospozsgás arca elfancsalodik, és
fáradt beletörődés jelenik meg a szemében.
– Hé, miért nem csatlakozik hozzám? – javaslom derűsen.
– Elcsenhet néhányat. Nekem úgyis túl sok, ezért igazán nem
számít.
 – Ezt hogy érti? – kérdezi Ernie, és felvonja bozontos
szemöldökét.
– Ó, ez egy régi női trükk – avatom a bizalmamba, és
odébb csúszom, hogy helyet szorítsak neki, majd elveszek
néhány evőeszközt az asztaláról. – Mi, lányok, salátát
eszünk, de rávesszük a fiúnkat, hogy rendeljen sült krumplit.
Aztán az étkezés alatt egyenként elcsenjük a tányérjáról, míg
végül az utolsó darabig meg nem esszük. De minden
rendben, nem érezzük magunkat bűnösnek. Mi csak salátát
rendeltünk.
Ernie mosolyog.
– Ezt az eszembe vésem.
– Ó, igen, ez remek. És más dolgoknál is működik.
Desszertnél az étteremben… popcornnál a moziban… hot
dognál a meccsen… – Odébb tolom a főtt krumpliját, aztán a
sült krumplit meg a halat az asztal közepére húzom, hogy
megosztozhassunk rajta.
– Egészen hihetetlen – nevet Ernie. – Tehát akkor ezt
teszi odaát, Amerikában a fiújával is?
– Ó, nem! – rázom meg a fejem. – Nincs barátom. Szingli
vagyok.
Megkóstolok egy kanálnyi borsópürét. Olyan az íze, mint
a fűszeres mexikói sült babnak. Csak ez zöld.
Igazság szerint nem ízlik különösebben. Ernie-nek
azonban szemlátomást igen.
– Ne tréfáljon!
Nevetek.
– Tudom. Hihetetlen, ugye? – felelem gunyorosan.
Ernie belapátol egy kanál borsót, és cuppant egyet.
– Fogadok, hogy leállítja őket.
 Felidézem, ahogy néhány hete ott álltam a járdán, és
John, az építész megpróbálta bedugni a nyelvét a számba.
– Valahogy úgy.
Török egy falásnyit a halból, és átnyújtok egy darabot
Ernie-nek is. Nagyon finom. Néhány pillanatig csendben
falatozunk.
– Hát nem akadt meg senkin a szeme?
Megremeg a gyomrom, ahogy eszembe jut a csinos idegen
a winchesteri katedrálisban. Az én Mr. Darcym.
– Valójában igen – jegyzem meg, és próbálok nem
elpirulni, de elpirulok.
– Micsoda? Odaát, a hazájában?
– Nem, itt találkoztam vele, az utazáson.
Ernie arca hirtelen elsápad, és mosolya elhalványul.
– Igen, nos, akkor legyen óvatos – figyelmeztet.
– És ugyan miért? – nevetek, aztán kisvártatva rájövök,
hogy halálosan komolyan mondja. – Ernie?
Ernie azonban elfordul, és nem akar rám nézni.
– Ó, semmi – mormogja.
– Mondja meg, mi miatt? – unszolom.
Egy pillanatig habozik, aztán sóhajt.
– Nem mi, hanem ki miatt.
Csak nézek rá zavarodottan.
– Nézze, nem igazán kellene mondanom bármit is, de
nem szeretném, ha megsérülne.
Fellélegzem. Ó, már megint a régi nóta a megtört
szívekről, meg arról, hogy ha idősebb leszek, majd tanulok a
tapasztalataimból.
– Fizikailag sérülne, úgy értem…
 Kiesik a számból a villa. Valóban azt mondta, hogy
fizikailag sérülnék? Basszus. Csak nem arra céloz, hogy
gyilkos van közöttünk, vagy valami ilyesmi? Gondolataim
hirtelen Mr. Darcyra terelődnek. Nem, ő biztosan nem az.
– Kiről beszél? – kérdezem fojtott hangon, és áthajolok az
asztal fölött.
– Nos, természetesen Spike Hargreavesről – jelenti ki
Ernie, a homlokát ráncolva.
Nem is tudom, hogy megkönnyebbülést vagy inkább
rémületet érezzék.
– Spike Hargreavesről? – ismétlem hitetlenkedve. Egy
másodperc törtrészéig szinte komolyan veszem, aztán
nevetésben török ki, már pusztán a gondolat képtelensége
miatt is. – Nem, félreértett. Tudom, hogy egy seggfej, de…
– Egyszer megütött.
– Megütötte? – zihálok.
– Eltörte az orromat.
– Eltörte az orrát?
Sokkhatás alá kerülök e kijelentés hallatán, de mintha
elállt volna a szavam is, s másra nem vagyok képes, csak
elfojtott, magas hangon, gépiesen ismételni Ernie-t.
– Már öt éve volt, de még mindig problémám van a
légzéssel…
Ó, istenem. Az asztal fölött Ernie-re bámulok, aki
hüvelykujját az orrlyukaira teszi, miközben elmagyarázza,
hogy két operáció ellenére is visszafordíthatatlanul
megsérült az orrsövénye, de hangja elmosódott zajjá
változik, mintha víz alatt volnék, és mindössze annyit hallok,
hogy a szívem kalapál a mellkasomban.
Spike megütötte Ernie-t.
 A kedves, vidám, nyugdíjas korú Ernie-t, aki az orvos
utasításai ellenére baconös szendvicseket fogyaszt, hatvan
kilométeres sebességgel vezet, és megmutatta nekem az
unokái fényképét. Egymást kergetik a gondolatok a
fejemben.
– De miért? – sikerül végre kinyögnöm.
S miközben szemléletesen meséli az orrplasztikáját,
hirtelen döbbenten rám néz.
– Spike nem említette?
– Nem, dehogy.
– Udvaroltam az anyjának.
Egyik meglepetés a másik után, akár egy sorozatlövés.
Forog velem a világ a tőkehal és a sült krumpli fölött.
– Az anyjának? – ismétlem.
A francba. Már megint ezt csinálom.
– Sofőrként dolgoztam a Daily Timesnál, így találkoztam
Irisszal. Néhányszor bejött meglátogatni a fiát, és
beszélgetni kezdtünk, és, nos… – Elhallgat. – Fülig
szerelmesek lettünk. – Látja, hogy csodálkozva nézek rá, s
nyilvánvalóan félreérti megrökönyödésemet és tágra nyílt
szememet, mert hozzáteszi: – Az emberek, tudja, az én
koromban is lehetnek szerelmesek.
– Ó, hát persze – teszem hozzá sietve.
– Csak azért, mert ha az ember belekerül a korba, attól
még nem hagy fel a romantikával – jegyzi meg szomorúan.
– Tudom, én is romantikus alkat vagyok – bököm ki
együttérzően. – Sőt, a barátnőm, Stella éppenséggel
reménytelenül romantikusnak nevez.
 Ernie halványan elmosolyodik. Nem tudom, mi történt,
de olyan, mintha egy csapásra összezsugorodott volna a
skótmintás ingjében, és a szeme gyanúsan nedvesnek tűnik.
– És aztán a fia úgy döntött, nem vagyok elég jó az
anyjának.
Azonmód éktelen haragra gerjedek.
– Jesszusom. Hogy merészelte! – kiáltom, és lecsapom a
kést meg a villát. Gyanítottam, hogy Spike sznob, de ez meg
mi? Ez sokkal rosszabb, mint amit feltételeztem róla.
Egykettőre megértem Maeve hirtelen megváltozott
magatartását, miután beszélgetett Spike-kal. Nem csoda,
hogy furcsának tűnt. Isten tudja, miféle hazugságokat
hordott össze neki Spike Ernie-ről. – Fogalmam sem volt
róla. Micsoda gazember – sziszegem halkan.
Ernie eltűnődik egy falat főtt krumpli és tonhal fölött.
– Azt mondta, tartsam távol magam az anyjától,
máskülönben…
– Megfenyegette? – Megdöbbenek. Ez egyre rosszabb és
rosszabb.
– De képtelen voltam rá. Szerettem. A fia ekkor ütött
meg.
– Micsoda? Provokáció nélkül?
– Nos, úgy vélem, épp azzal provokáltam, hogy szerelmes
voltam Irisba.
Ezt nem hiszem el! Ez rettenetes! Csak azért megütni
valakit, mert szerelmes? Most erős késztetést érzek, hogy
megüssem Spike én-vagyok-a-verekedős Hargreavest. És
elhiheted, hogy nem vagyok egy erőszakos ember. Még azt a
pókot sem tudom megölni, amelyik a fürdőszobámban lakik
másfél éve, és minden egyes alkalommal rettegésben tart,
amikor a zuhanyzóba lépek.
– Provokálta? Természetesen nem! – kiáltom. – Fogadok,
hogy féltékeny volt, amiért az anyja megkülönböztetett
figyelemmel viseltetett ön iránt.
– Azt hiszem, csak egy fiú volt, aki megvédte az anyját –
vélekedik Ernie kedvesen.
Hirtelen minden eddiginél nagyobb szeretetet érzek Ernie
iránt.
– Egy dolog a védelmezés, s más dolog a verekedés –
figyelmeztetem. – Ön bizonnyal kétszer annyi idős, mint ő.
– Nos, nem egészen…
– És Spike szép nagydarab fiú… hogy erőszakhoz
folyamodjon.
Ernie csendben bólint.
– Undorító.
Szitkozódva dőlök hátra a székemen, és Ernie-t figyelem,
ahogy a főtt burgonyát eszi, miközben megpróbálom
feldolgozni az új információt. Még belegondolni is szörnyű,
hogy udvarias voltam Spike-kal. Az utazás minden hölgy
résztvevője kedvesnek tartja, de képzelheted, mit
gondolnának, ha tudomást szereznének erről az ügyről.
– Megtudta Iris valaha is?
– Nem – rázza meg Ernie a fejét. – Nem mondtam el neki.
Nem akartam, hogy rosszat gondoljon a fiáról, hogy
szégyenkezzen miatta. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy
elmondjam neki.
Istenem, milyen kedves ember ez az Ernie. Ez az egész
helyzet mélyen elszomorít.
 – Csak kitaláltam egy ürügyet a távozásomra, azt
mondtam, új munkát kaptam, sofőr lettem. Nos, nem
maradhattam ott, nem igaz? – Kitörölgeti a tányérját egy
darab kenyérrel, majd rám néz, és felsóhajt. – Igazság
szerint eddig nem mondtam el ezt a történetet senkinek,
mert nem akartam, hogy bárki is megtudja, hátha visszajut
Irishoz. De úgy gondoltam, önt figyelmeztetnem kell, hátha
azt fontolgatja, hogy belekezd…
– Ó, nem, jóságos ég, dehogy – tiltakozom reszketve.
– Megkérhetném, hogy ne árulja el senkinek? Nem
szeretném, ha visszakerülne Irishoz – mélyen lesújtaná a hír.
– Természetesen nem mondom el senkinek – ígérem. – Az
asztalon átnyúlva megszorítom érdes kezét. – Sajnálom,
Ernie.
– Tudom.
Egyre csak nézem a velem szemben ülő kis öregembert.
Meg vagyok döbbenve. Teljesen meg vagyok döbbenve. Soha
nem hallottam még ilyen szörnyű történetet. Nem tudom,
mit mondjak. Sokként ér ez az egész.
– Ezt már nem kéri, kedvesem?
A pincérnő váratlanul ismét felbukkan, s rózsás arcával
fürkészve figyel.
Az ebédemre pillantok. A tőkehal és a sült krumpli kihűlt
a tányéron, s szinte érintetlenül ott maradt az egész az
asztalon. A borsópüré teteje összeszáradt. Az imént hallottak
miatt teljesen megfeledkeztem az evésről.
– Ó, nem… köszönöm – sikerül kinyögnöm. – Úgy látszik,
elment az étvágyam.
 A kávézó egyszerre csak levegőtlennek, fojtogatónak
tűnik, s úgy érzem, sürgősen távoznom kell. Az agyam
egyfolytában zakatol. Nem tudom, mit gondoljak.
Motyogva kimentem magam Ernie-nél, hagyok némi
pénzt az asztalon, és kibotorkálok az ajtón. Fogcsikorgató
hideg van, és nagy levegőket veszek, hogy megpróbáljam
kitisztítani a fejem. De minduntalan csak Spike-ra tudok
gondolni. Arra, hogy mennyire gyűlölöm. És arra, hogy,
legalábbis e pillanatban, egyértelműen úgy érzem, senkit
nem gyűlöltem még nála jobban.

Tizenhatodik fejezet

Vacsora után idegenvezetőnk „tematikus beszélgetés Jane

Austenról”-estét tervez, de kihagyom, és egyenesen a
szobámba megyek. Részben azért, mert a desszertnél már
alig tudom nyitva tartani a szemem, másrészt pedig, mert
kezdem észrevenni, hogy bár jómagam Jane Austen-rajongó
vagyok – de vannak rajongók és vannak a rajongók. Micsoda
különbség.
Párnákkal a hátam mögött inkább olvasok. Jobban
mondva, úgy csinálok, mintha olvasnék, mert valójában csak
bámulom a könyvlapokat, miközben próbálom feldolgozni a
délután történteket. Másra sem tudok gondolni. Ernie
vallomása egészen megrendített, és még mindig próbálom
megérteni.
Spike megütötte Ernie-t?
 Úgy értem, lehet, hogy egy seggfej, de megütni egy édes
kis öregembert, aki nem tudja megvédeni magát?
Mégis, minél többet gondolkodom rajta, annál inkább úgy
tűnik, hogy ez történhetett. Ezt támasztja alá Spike
viselkedése is Ernie-vel, amikor meglátta a buszon, és Maeve
furcsa magatartása is a Spike-kal folytatott beszélgetését
követően… és azt is tudom, hogy Spike heves természetű,
mert láttam, hogy kiabál a barátnőjével az első nap a
parkolóban. De úgy megütni valakit, hogy eltörjön az orra?
És csak azért, mert az illető szerelmes az anyjába?
Istenem, ez olyan aljas dolog! Olyan, mint a gonosztevő
valamelyik regényben. Olyan, mint egy Shakespeare-
tragédia. Gondoljunk csak bele, Iris azt hiszi, hogy Ernie
elhagyta, pedig ő azért ment el, mert szerette, és meg akarta
védeni az igazságtól a fiával kapcsolatban.
Könnyek szurkálják a szemem. Őszintén, ez a
legszomorúbb dolog, amit valaha is hallottam.
Legszívesebben sírva fakadnék.
Miután persze ököllel bevertem Spike istenverte képét.
A harag forró hulláma önt el, ezért néhány mély levegőt
veszek. Nyugodj meg, Emily, nyugodj meg. Eddig sikerült
uralkodnom magamon. Megígértem Ernie-nek, hogy nem
mondom el Spike-nak, amit megtudtam. Így tehát a vacsora
alatt végig udvarias és szívélyes voltam, mosolyogtam a
viccein, miközben átnyújtottam neki a szószos tálat. De
istenem, mennyire nehéz volt. Elhiheted. Ilyen közel voltam
hozzá, hogy a forró-csípős szószt ráöntsem a pólójára. Ám
ellenálltam a kísértésnek. De meddig fogom bírni?
Hogy leküzdjem azt a vágyat, hogy kiugorjak az ágyból,
végigmenjek a folyosón, berontsak Spike szobájába, és
odaszegezzem a falhoz, mint egy jó zsaru-elvetemült
gazember típusú forgató-könyvben szokás, inkább
visszafordulok a Büszkeség és balítélethez, hogy
megnyugvást találjak. Amiről aztán eszembe jut, hogy holnap
küldenem kell Mr. McKenzie-nek egy e-mailt, amelyben
tájékoztatom, hogy van egy hibás példányunk. Miután
ugyanis eljöttem a winchesteri katedrálistól, kétszer is
ellenőriztem, hogy megbizonyosodjak róla, nem csupán
képzeltem az üres oldalakat, de nem, továbbra is azok
maradtak. Nyilván valami nyomtatási hibáról lehet szó. Még
szerencse, hogy észrevettem.
Nos, technikailag Mr. Darcy volt ott, vagy inkább egy
titokzatos ember, aki Mr. Darcynak nevezte magát – bumm.
Most megint itt van. Pillanatfelvételként a fejemben.
Magas, sötéthajú és feltűnően csinos. Gondolataim
önkéntelenül visszatérnek a tegnap délutánhoz, amikor a
padon ültem a katedrális mellett. Hallom Mr. Darcy hangját,
érzem kölnijének illatát és a teste melegét, egészen a
közelemben. És mégis, most, hogy tiszta fejjel, nem pedig
versengő hormonokkal gondolok vissza, az egész dolog
szürreálisnak tűnik, még akkor is, ha semmi olyan nem jut
most az eszembe, amit ennél valóságosabbnak éreznék.
De mégis, legyünk őszinték, ez az egész egy kicsit a Kate
és Leopoldra emlékeztet, nem? Attól a ténytől eltekintve,
hogy semmiben sem hasonlítok Meg Ryanre, és az én férfiúm
sokkal jobban néz ki frakkban, mint Hugh Jackman valaha is.
Bár hiába van észszerű magyarázatom az üres oldalakra, Mr.
Darcyra nincs…
Bebújok a takaró alá, és visszafordulok a könyvemhez.
Még mindig az I. könyvnél tartok, annál a résznél, ahol
Elizabeth találkozik Wickhammel, a jóvágású, szőke fickóval
az ezredből. Azzal, akit mindenki, Elizabethet is beleértve,
fölöttébb vonzónak tart. (Istenem, a „vonzó” a
legmegfelelőbb szó? Cat tanította nekem, és ez a szó talán
többet jelent, mint a „szexis”.) Mindenesetre ez az a
beszélgetés, amelynek során Wickham elmondja
Elizabethnek, milyen gálád módon bánt vele Darcy, amikor
kiforgatta az örökségéből:

Darcy irányomban megnyilvánuló viselkedése botrányos

volt; de valóban úgy gondolom, bármit inkább megbocsátanék
neki, mint azt, hogy meghiúsította apja reményeit, és
szégyent hozott az emlékére.

Istenem, micsoda nagyszerű színész, ugye? Gyorsan

folytatom, hogy olvashassam Elizabeth válaszát:

– Ez egészen gyalázatos! Megérdemelné, hogy a

nyilvánosság előtt megszégyenítsék.

– Előbb-utóbb úgyis ez vár rá – de nem én teszem majd.

Amíg emlékezni fogok az apjára, soha nem leszek képes
elutasítani vagy leleplezni Darcyt.

Elizabeth becsülte a férfit efféle érzéseiért, és úgy találta,

csak még csinosabb lesz az arca, ahogy kifejezésre juttatja
őket.

A francba, szeretem Elizabethet, de néha olyan rémesen

ostoba tud lenni. Azt hiszi talán, hogy képes pontosan
megítélni az emberi jellemet, és ez általában így is van, de itt
mégis teljesen félreérti. Wickham egy ízig-vérig gazember,
ennek ellenére képes rászedni Elizabethet. Őszintén, Lizzy
annyira vak! Hogyan tudja Wickham ennyire megtéveszteni?

– Nem tartottam ennyire gonosznak Mr. Darcyt – nekem

soha nem tetszett, de ilyen rosszat azért nem gondoltam volna
róla –, feltételeztem, hogy lenézi az embertársait, de nem
gyanítottam, hogy képes ilyen alantas bosszúra, ilyen
igazságtalanságra, ilyen kegyetlenségre.

Felháborodást érzek. Mindig kijövök a sodromból ennél a

résznél. Inkább beszéljen arról, hogy tévesen ítélte meg
Darcyt. Darcy annyira tiszteletre méltó! Mintha bármikor is
le tudna alacsonyod-ni annyira, hogy ilyeneket csináljon!
A fáradtság hulláma söpör végig rajtam, és az
ébresztőórámra pillantok. Jesszusom, 2 óra múlt. Aludnom
kell, bár tudom, hogy szokatlan órában fogok felébredni a
jetlag miatt, ahogy az elmúlt éjszakákon is. Újabb ásítás jön
rám. Igen, ez az…
Az éjjeliszekrényben kotorászom, és előveszek egy kis
üveget. Hoztam magammal néhány altatót, amit akkor
kaptam, amikor kihúzták a bölcsességfogamat. Nem igazán
szeretek bevenni belőlük, de egy szem biztosan nem fog
megártani, és nem leszek tőle aluszékony. Kimászom az
ágyból, elbotorkálok a fürdőszobába egy pohár vízért, és
visszafelé jövet észreveszem, hogy nem húztam össze a
függönyt. Most megteszem, visszabújok az ágyba, és
beveszem a tablettát. Néhány korty vízzel lenyelem, majd
becsusszanok a takaró alá. Hm. Éjszaka, éjszaka. Szép
álmokat…

Bizonyára azonnal elaludtam, mert a következő dolog,

aminek már a tudatában vagyok, hogy az ablaküvegen
kopogó jégeső zajára ébredek fel.
Kop-kop-kop-kop-kop-kop-kop.
Nahát. Olyan hangos, hogy azt gondolnánk, be fogja törni
az üveget, tűnődöm, és hálásan visszabújok a vastag takaró
alá. Hála istennek nem vagyok kint.
Ám hirtelen minden elcsendesedik. Nocsak, milyen
furcsa. Talán a szörnyű viharok egyike lehetett, s mostanra
elvonult, állapítom meg, s magzati pózba gömbölyödve
átölelem csomós toll-párnámat.
Mindenestre legalább most vissza tudok aludni.
Kop-kop-kop-kop-kop-kop.
Most már nyársat nyelve ülök. A francba. Tessék, megint
rákezdi. Csak ezúttal talán még hangosabban.
Kíváncsian ledobom magamról a takarót, és felkelek az
ágyból. Jéghideg a szobám, még gyapjúpizsamában is érzem,
s reszketve odabotorkálok az ablakhoz. Orrom az üveghez
nyomom, és kibámulok a sötétbe. Olyan, mintha az egyik
percben jégeső esne, a másikban pedig…
Ott van Mr. Darcy.
Liftezik a gyomrom, ahogy ablakomból kitekintve
észreveszem a bokrok között. Egy pillanatra feltűnik a
hófehér ingje, aztán újra belevész a sötétbe. Megdörzsölöm a
szemem, hogy meggyőződjem róla, nem csupán képzelődöm,
aztán újra kinyitom – épp időben ahhoz, hogy lássam, amint
felvesz egy marék kavicsot az ösvényről, és készül feldobni
az ablakomra. Hirtelen megpillant, és megdermed.
– Várjon! – intek neki, és megragadom az ablakkilincset.
Csakhogy be van szorulva a vastag rétegben felkent festék
miatt, és nem nyílik. A francba. A szívem hevesen ver, jelzem
neki, hogy lemegyek hozzá, aztán eljövök az ablaktól,
magamra ráncigálom a farmeremet meg a pulóveremet – a
csillogó rózsaszínt, ami jól illik az arcszínemhez –, és
lesietek a lépcsőn. Itt van, Mr. Darcy itt van, el sem hiszem.
Rendben, ez füllentés. Amióta csak tegnap a katedrálisnál
találkoztunk, tudtam, hogy viszontlátom még – azt ugyan
nem tudtam, hogyan, hol és mikor. Csak azt tudtam, hogy
még találkozunk.

Ahogy kilépek a kapun, Darcy előtűnik az árnyékból.

Magasabb, mint amekkorára emlékszem, de éppoly csinos.
Elakad a lélegzetem és remegek az izgalomtól.
– Ily módon kell megint egymásba botlanunk –
szellemeskedem, és próbálok egészen közönyösnek látszani.
Mr. Darcy azonban zavartan bámul rám.
– Ez egy szólásmondás – magyarázom, és megkísérlek
egy mosolyt. Ahogy állok előtte a kavicsos úton, hirtelen
félelem fog el.
– Ó, értem – bólint, nyilvánvalóan nem értve semmit.
Szünet következik, s csak állunk ott egymással szemben,
némán.
 – Honnan tudta, hol talál meg? – Inkább kíváncsiskodom,
hogy megpróbáljak hűvösnek mutatkozni.
Darcy leveszi a cilinderét, és ujjaival végigszánt sűrű,
fekete haján.
– Nem vagyok egészen biztos benne – ismeri el. – Tettem
egy sétát a szállodájuk mellett, és történetesen
megpillantottam kegyedet az ablakban. Szerettem volna
felhívni magamra a figyelmét… – Elhallgat és meghajol. –
Kérem, bocsássa meg udvariatlanságomat.
Olyan udvarias, hogy menten elolvadok.
– Megbocsátok – felelem megjátszott szertartásossággal.
Eltűnődve néz rám, és találkozik a tekintetünk.
– Talán volna kedve csatlakozni hozzám?
Istenem, lehetne ennél imádnivalóbb?
– Pompásan hangzik – mosolygok.
Ahogy belekarolok, finoman megborzongok, egészen az
ágyékomig. Nem tudom, hogy a kémia, a feromonok vagy a jó
öreg testi vágy teszik-e, de jóságos ég, Darcy csak úgy
perzsel.
– Nos, akkor hová megyünk?
– Le, a tóhoz – közli magabiztosan.
A tóhoz? Bizsergő várakozással nézek elébe. Úgy érzem,
ez sokkal jobb lesz, mint eddigi életem bármelyik első
randija.
Lassú léptekkel elindulunk. Mindenütt béke honol. Olyan,
mintha az egész világ aludna, s csak én és Mr. Darcy lennénk
ébren. Ma este telihold van, és ragyogó fénye tejfehér ködbe
burkolja a mindenséget. Szinte olyan, mintha álmodnék, s
oldalvást Darcyra pillantok a szempilláim mögül, csak hogy
ellenőrizzem, itt van-e még velem, nem tűnt-e el egy
füstfellegben, és nem változott-e sütőtökké vagy valami
ilyesmivé.
De nem, még mindig itt van.
Pillantásom most határozott állára siklik, római orrára,
egyenesen előre tekintő, sötét szemére, a holdfényben
vakítóan ragyogó, hófehér ingjére. A karommal érzem a teste
melegét. Mindazonáltal ennek az egésznek semmi értelme.
Mr. Darcy vélhetően nem valóságos személy. De mégis…
Anélkül, hogy rám pillantana, megérzi, hogy figyelem, s
nem szól egy szót sem, csak másik kezét nyugtatólag az
enyémre teszi. Ennek ellenére az a legfurcsább az egészben,
hogy Mr. Darcy valóságosabbnak tűnik számomra, mint
bármelyik eddigi partnerem az első randin.
Nem tudom, mennyi ideig tart, amíg leérünk a tóhoz.
Mintha szétfolyna az idő, s már nem vagyok tudatában a
múlásának. Aztán feltűnik előttünk a tó, akár egy sápadt,
ezüstös festékfolt. Darcy felkap egy követ, végigkacsáztatja a
víz felszínén, s én figyelem, ahogy visszapattan egyszer,
kétszer, háromszor, négyszer, ötször, miközben a holdfény
megcsillan a kifelé fodrozódó hullámokon.
– Tessék, itt van egy, lássuk, kegyed hányszor tudja –
közli, és átnyújt egy kavicsot.
Nevetve tiltakozom, hogy ügyetlen vagyok.
– Nézze, nekem még egyszer sem sikerül – sóhajtom,
ahogyan kövem belecsobban a vízbe, majd eltűnik.
– Próbálja újra. – Másik követ ad, mögém áll, és ujjait az
enyémek köré fonja. – Így csinálja.
Hirtelen elakad a lélegzetem.
 – Ó, értem – motyogom, miközben nyakamon érzem forró
leheletét, erős testét pedig a hátam mögött. Istenem, eddig
nem is tudtam, hogy a kacsázás ilyen jó móka lehet.
Egy darabig így maradunk, aztán Mr. Darcy kerít egy
öreg csónakot, amely egy szomorúfűz alatt rejtőzik, és kievez
velem a tó közepére. Nem hiszem el, ami történik. Úgy érzem
magam, mintha egy romantikus filmsorozat egyik
epizódjában volnék – tudod, egy olyan szentimentális
pillanatban, amikor a Coldplay egyik számát játsszák –, csak
esetemben a filmzenét inkább a csónakot verdeső hullámok
és a vízbe merülő evezők lágyan csobbanó hangja adja.
Aztán Mr. Darcy megállítja a csónakot, és a fejét
felemelve kijelenti:
– Nézze csak, ott van az Orion.
Felfelé kémlelek a bársonyos sötétségbe, s kutatom a
fénylő tűpettyek csillogó nyomát. Mintha megannyi parányi
gyémánt ragyogna fent. Régebben soha nem tudtam kivenni
egyetlenegy csillagképet sem, de most egészen biztosan ott
látom a Vadász övét. Öröm tölt el, és hirtelen túlcsordul
bennem: nem tudom pontosan, mi történik, és nem tudom
megmagyarázni sem, de nem törődöm vele, mert őszintén,
ezt az egészet most annyira csodálatosnak érzem.
– Tudja, erről a pillanatról álmodtam – suttogom. – Hogy
találkozom önnel.
Nem érkezik válasz, és ahogy arcom visszafordítom az
égboltról, Mr. Darcyra pillantok. Rám szegezi a pillantását, s
még akkor sem érzi szükségét, hogy bármit is mondjon,
amikor elkapom a tekintetét. Hűha. Érzem, hogy bizsergés
fut végig a gerincemen. Mr. Darcy egészen más, mint azok a
fiúk, akikkel eddig jártam – már teljesen megszoktam a
szánalmas vicceiket és érdektelen, fesztelen beszédüket,
amelyek az efféle forgatókönyvekben megszokottak, de Mr.
Darcy egészen elmélyülten, átható tekintettel figyel.
Igazság szerint, ha egy icipici kritikát szabad
megfogalmaznom Mr. Darcyval kapcsolatban, talán egy kicsit
túlságosan is elmélyülten, állapítom meg, s némiképp
elfogódottan fordítom el a fejem. Úgy értem, ez az egész
merengés rendkívül elbűvölő elméletben, és módfelett csinos
is összeráncolt homlokával, de a valóságban ez az egész egy
kicsit – nos – komoly.
Nem mintha nem szeretném a komolyságot. Nem ezt
mondom. A komolyság jó dolog. Különösen egyik-másik
idióta után, akikkel eddig jártam, akik a saját szellentésükön
hahotáznak, és egy percig sem tudnak komolyak maradni.
Csak jó érzés néha egy kicsit ellazulni. Könnyeden elcsevegni
a szokásos dolgokról: tudod, az aktuális eseményekről, a
legújabb sztárpletykákról, meg arról, hogy mi megy a
tévében. Talán még zsörtölődni is egy kicsit a Survivor
résztvevői miatt.
De persze most nevetségesen viselkedem. Ő itt Mr. Darcy.
Ő nem fecseg; ő eltűnődik, elfojtja az érzéseit, és hosszúkat
lépkedve felgyorsítja az ember pulzusát. És én ezért
szeretem Mr. Darcyt, nemdebár?

Később Mr. Darcy kievez a partra, lovagiasan kisegít a

csónakból, majd visszaindulunk a városba. És aztán, mielőtt
még tudatosíthatnám, újra a hotelben találom magam, Mr.
Darcy pedig így szól:
 – Nos, nem szabadna egész éjjel ébren tartanom.
Nem, tarts csak ébren, tarts csak ébren, dalol a kis hang a
fejemben, de csak bólintok és mosolygok. Az igazat
megvallva ezen az estén némiképp önkívületi állapotba
kerültem.
– Jó éjszakát, Emily – biccent Darcy udvariasan.
Hát persze. Nincs jóéjtpuszi. Csalódást érzek. Nos, igen.
Ugyan mit várok tőle? Mr. Darcy úriember, emlékszel?
– Jó éjszakát, Mr. Darcy – teszem hozzá nyomatékkal.
Tisztelettudóan várakozik, amíg felmegyek a lépcsőn és
kihalászom az éjszakai kulcsot a zsebemből. A zárba
csúsztatva elfordítom, majd kinyitom az ajtót. És ekkor
megtorpanok. Egyszerűen nem sétálhatok be csak úgy a
hotelbe, nem csukhatom be magam mögött az ajtót, és nem
engedhetem, hogy Mr. Darcy eltűnjön a sötét éjszakában,
anélkül, hogy tudnám, mi fog most történni. Egyszerűen nem
tehetem.
– Mikor látom újra? – kérdezem megfordulva.
Hangom sürgető és magas. Most nem annyira vagyok
hűvös. De meg kell kérdeznem.
Darcy már távozni készül, s most megáll egy utcai lámpa
alatt, visszafordul, és jellegzetes higgadtságával csupán
ennyit válaszol rejtélyesen:
– Hamarosan.

Tizenhetedik fejezet

Másnap reggel korán ébredek.

 Hamarosan.
Ez pontosan mit jelent? Megpróbálom kitalálni, miközben
fekszem az ágyon és a mennyezetet bámulom. Micsoda
nyugtalanító szó. Olyan meghatározhatatlan. Olyan
kétértelmű. Annyira félreérthető. Akár tíz percet is jelenthet,
mint a „Hamarosan készen vagyok” kijelentésben. Vagy
bármilyen egyéb időtartamot is, ami néhány hétig vagy
néhány napig is tarthat, mint például a „Hamarosan
találkozunk” esetében. Ami azt illeti, azt mondtam Jean
néninek, hogy hamarosan meglátogatom, és ez tavaly
szeptemberben volt.
Remek.
Átadom magam a bánatnak, a hasamra fordulok, és a
párnámba temetem az arcomat. Őszintén, Darcy nem lehetett
volna egy kicsit egyértelműbb? Úgy értem, mi a baj a ma
estével, az isten szerelmére?
Ahogy én látom, az olyan szavakat, mint a „hamarosan”,
nem lenne szabad használni a szerelem, a romantika és
egyéb szívügyek vonatkozásában. Ezt törvényellenesnek
kellene minősíteni. Máskülönben csak téblábol az ember, és
várja, hogy a „hamarosan” végre megtörténjen.
Vagy épp hason fekszik az ágyon, és gyötrődik.
A pokolba.
Hirtelen mérges leszek magamra, hogy minden olyat
megteszek, amit pedig megígértem, hogy soha többé nem
teszek meg egyetlen férfi kedvéért sem – senkiért, még Mr.
Darcyért sem –, így néhány mély levegőt veszek, mint ahogy
a jógán csináljuk (ami szinte az egyetlen dolog, amit a jógán
meg tudok csinálni), és összeszedem magam.
 Jól van, ez az, döntök határozottan. Majd elrendezem a
dolgot a tudatalattimban. Nem nagy ügy. Bármikor
találkozhatom vele újra. Még egy mély lélegzetet veszek.
Láthatod, már teljesen lehiggadtam.
Meghallom a telefonom tompa búgását.
Ó, istenem, ez csakis Darcy lehet!
Felkapom a fejem, és e mozdulat hatására kis fekete
pontok jelennek meg hirtelen a szemem előtt, majd átdobom
magam az ágyon. Dühödten keresem a táskám, ami
nyilvánvalóan becsúszott egy halom ruha alá, kibányászom,
majd beledugom a kezem, és kétségbeesetten kotorászok
benne, de az ujjaim persze mindent megfognak, csak a
telefonomat nem. A francba, le fogja tenni, lefogja tenni,
lefogja tenni…
Megvan!
– Hm… jó reggelt – szólok bele, néhány oktávval
lemélyítem a hangom, s igyekszem hűvösnek és csábítónak
hallatszani a mikrofonban.
De ez inkább úgy hangzik, mintha a tulajdon bátyám
volnék.
– Emily, te vagy az?
– Ó, szia, Stella – köszönök túlságosan is élénken, és
visszahuppanok a párnámra.
Istenem, mekkora idióta vagyok. Mit gondoltam? Hát
persze hogy nem Darcy az.
– Mi újság? – kérdezem, palástolva a csalódottságomat.
– Mondhatok valamit?
Egyszerre szomorúnak, csüggedtnek érzem magam.
Tudom, hogy ez mit jelent.
– A férfiak mind seggfejek!
 Stella azért hívott, hogy kiöntse a mérgét. Nem azért
hívott, mert beszélgetni akart. Nem azért, hogy
megkérdezze, hogy vagyok és milyen az utazás. Még csak
nem is azért, hogy tanácsot kérjen.
Nem, Stellát csak felbosszantotta valami. (Ebben az
esetben a férfiak, bár a múltban olyan témákat taglaltak a
beszélgetéseink, mint „a szomszéd istenverte csivavája miatt
egy szemhunyásnyit sem aludtam egész éjszaka”, vagy
„miért kérnek el három dollárt egy csésze teáért egy
kávézóban, amikor egy teafilter mindössze tíz centbe
kerül?”)
– Úgy volt, hogy ma este találkozunk Scott-tal, de átvert…
Valójában nekem nem is kell mondanom semmit. Csak
csendben hallgatnom, anélkül, hogy félbeszakítanám, kivéve
az időnkénti „Húha” vagy „Komolyan?” megjegyzéseket,
amelyeket közbevetek a megfelelő résznél.
Mint például most.
– Komolyan?
– Igen. El tudod képzelni? Megbeszéltük, hogy ma este
vacsorázni megyünk – elvitt volna ebbe a drága étterembe a
Playa dél Carmenén –, de még csak fel sem hívott…
Már felültem, s most kilógatom a lábam a takaró alól, és
csak ücsörgők itt, miközben próbálok magamhoz térni. Soha
nem voltam az a fajta, aki reggel csak úgy kiugrik az ágyból,
csillogó szemmel, virgoncán.
– …és azt gondoltam, kizárt, hogy itt maradjak, és egy
fickó miatt búsuljak…
– Húha.
 Elfojtok egy ásítást, és az órámra pillantok. Megint
sikerült úgy felébrednem, hogy mindössze tíz percem marad
a reggeli befejezéséig. Készülődnöm kell.
Kibotorkálok a fürdőszobába, gyapjúpizsamásan
rákönyökölök a mosdóra, és belenézek a tükörbe. Juj. Nem
vagyok szép. Szeretném a fejem fölötti kedvezőtlen világítást
okolni érte (amiről az jut az eszembe, hogy bizonyára a világ
összes villanyszerelője férfi, mert nincs nő, aki bármikor is
felső világítást szerelne be), de hátborzongató érzésem
támad, hogy csakugyan ilyen szörnyen festek. Bár ez nem
meglepő: alig aludtam.
Nos, nem kellett volna ilyen szemérmetlenül kimaradni
éjszakára, nemdebár? Bathban kószálni a hajnali órákban
Mr. Darcyval.
Ahogy felidézem, valamiféle melegség és érzelmesség tölt
el.
– …így elmentem Beatrice-szel az Amigosba…
Magamhoz térve közbevetem:
– Komolyan?
– Átkozottul igazad van, ezt tettem! – kiáltja Stella.
Óvatosan megnyitom sugárnyira a hidegvizes-csapot, és
megnedvesítem a mosdókesztyűmet. Az egyik szabály, hogy
amikor Stella szóáradatát hallgatom, osztatlan figyelmemmel
kell kitüntetnem. Nem számít, hogy épp valami fontos
tevékenység közben hív – mindent ki kell ejtenem a
kezemből. Nem szabad rajtakapnia – isten ments –, hogy más
dolgot is csinálok, miközben őt hallgatom.
– …és az új forrónadrágomat vettem fel, az oldalán
ezüstcsíkost, és a mellem köré tekertem az egyik
szarongomat, amit Chinatown-ban vettem. Ilyen aranyos kis
csőtopot csináltam belőle…
Miután befejezem az arcmosást, kézbe veszem a
fogkefémet. Hm, ez így most bonyolult lesz.
Kinyomok egy csík fogkrémet, és megpróbálok csukott
szájjal fogat mosni. Meglepően hatékonynak bizonyul. Bár a
fogkrém elég gyorsan habzani kezd.
– Hm… hm… – motyogom teli szájjal.
– Mindenesetre Bea és én elmentünk a klubba, és
megosztoztunk egy kancsó Margaritán…
Halkan beleköpök a mosdóba, az öblögetést feláldozom a
barátság oltárán, és megtörlöm a számat a törölközővel.
Eddig minden szépen alakul. Ha ez így megy tovább,
reggelizni is fogok tudni.
– …és találd ki, kivel találkoztam?
De előbb még pisilnem kell.
– Scott-tal! – visítja Stella a telefonban.
– Hm… komolyan? – Őszintén, miért van az, hogy nekem
mindig a legalkalmatlanabb pillanatban kell pisilnem,
tűnődöm, s felidézem azt a napot a buszon Spike-kal. Talán
el kellene kezdenem áfonyalevet inni, vagy gránátalmát
fogyasztani, vagy bármit, ami jót tesz a hólyagnak.
Csendesen felemelem a vécétetőt. Lehet, hogy a
kismedencei izmaim acélból vannak, de kizárt, hogy ezt most
vissza tudom tartani. Öt másodpercen belül eljutottam az
„akarok menni” állapotból a „kétségbeesetten akarok menni”
állapotba. A húgyhólyagok Ferrarija az enyém.
– És ott volt egy csomó lánnyal. Épp ott! A táncparkett
kellős közepén!
 – Komolyan? – Elkezdem csendesen letekerni a
vécépapírt, ügyelve rá, hogy a papírtartó ne zörögjön, mert
akkor könnyen lelepleződhetnék.
– Komolyan! – kiáltja. – Mind ott nyüzsögtek körülötte, ő
pedig egészen odavolt értük. Szinte nem is láttam, annyira
elveszett abban a tömegben.
A papírt beledobom a vécébe, oda-vissza hajtogatva
egymásra rakom a rétegeket az U alakú lefolyócső fölött,
hogy lehetővé tegye a – hogy is fogalmazzam meg? – sima
landolást.
Amint azt nyugodtan megállapíthatjuk, nem ez az első
alkalom, hogy telefonálás közben pisilek.
– Így hát odaléptem hozzá, és az arcába löttyintettem a
Margaritámat. És tudom, mit fogsz mondani, Em…
Igazán? Mert én nem tudom, tűnődöm, miközben ráülök a
„klotyóra”, amely szót Maeve-től vettem át.
– Micsoda elpocsékolása volt ez a finom tequilának – de
átkozottul dühös voltam…
Együttérzően motyogom:
– Hm… hm…
– Hazug takony!
Most lelkesebben hümmögök:
– Hm… hm…
– Szemétláda!
Erre fáradt beletörődéssel válaszolom:
– Hm… hm…
– Baromarcú!
Ezúttal gunyorosan fűzöm hozzá:
– Hm… hm…
 Istenem, elképesztő, mennyi mindent tudunk közölni az
intonációval, ugye?
– Pancser! – morogja Stella, majd korrigálja magát. –
Nos, valójában nem is pancser, ugye? – jegyzi meg szárazon.
– Gazdag, jóképű és sikeres, valószínűleg most is épp
tivornyázik.
Végzek a pisiléssel, és épp készülök lehúzni a vécét. Aztán
észbe kapok…
– Istenem, olyan hülyén érzem magam – teszi hozzá
Stella csendesen, és ha nem tévedek, egészen biztos, hogy
remeg a hangja. – Teljesen megtévesztett. Azt hittem,
tényleg tetszem neki.
Szünet következik, aztán valamit hallok: szipogást.
Ez megadja a végszót, hogy beszélni kezdjek.
– De tényleg tetszett neked? – kérdezem lágyan.
– Igen – szipogja Stella, ezúttal hangosabban, és magam
elé képzelem, ahogy az ágyán ül a hotelszobájában, és a kínai
szaronggal törölgeti a szemét. – Nos, lehet, hogy egy kicsit
öntelt… – hallgat el tűnődve.
Ez az első beismerése annak, hogy Scott talán nem olyan
nagy szám, mint amilyennek tartotta, így megragadom a
lehetőséget:
– Csak egy kicsit? – nyaggatom. Úgy érzem magam, mint
Harvey Keitel abban a filmben Kate Winslettel – tudod, ahol
Kate egy szekta gurujának mágikus hatása alá kerül, és a
szektagyógyász Harvey-nek kell kijózanítania.
– Hm – mormolja Stella, még mindig beleszipogva a
szarongjába, de én már biztosra veszem, hogy elkezd
gondolkodni rajta. Aztán némiképp tétovázva így folytatja: –
Továbblépett a bónusz-rendszerben, s mivel ebben az évben
egy vagyont szerzett a cégének, óriási nyereségrészesedésre
számított…
– Csakugyan? – kérdezem, s próbálok meglepettnek
tűnni.
– Igen, mindvégig – feleli Stella, és mintha ő is
meglepődne.
– Ráadásul mindig a platina American Express
hitelkártyáját villogtatta…
– Milyen ízléstelen – jegyzem meg. Stellának csak egy kis
bátorításra van szüksége, hogy átlendüljön rajta. – És mi a
helyzet az öltözékével? – bujtogatom, s az ujjaimat titokban
keresztbe teszem.
– Ó, istenem, hát nem meséltem neked a farmerjét? –
kiáltja. Bingó! Ez az! Stella kritizálja a divatérzékét.
Egyértelműen megtört a varázs.
– Fel volt hajtva a farmerje szára!
Nem tudom, mi a baj a felhajtott szárú farmerrel, de
Stella szemében nyilvánvalóan rosszabbnak számít, mint egy
sorozatgyilkos.
– És egy hatalmas, ezüstcsatos övét vett fel hozzá! –
süvölti. – Ó, Em, förtelmes volt. Mintha David Hasselhoff
viselte volna. – Stella hahotázó nevetésben tör ki. –
Jesszusom, mit gondoltam? Annyira lenyűgözött mindennel…
– Elhallgat, majd felsóhajt. – Bár jó szórakozást jelentett –
ismeri el.
– Ahogy a hullámvasút is, de egy idő után hányingered
lesz tőle. Stella nevet.
– Kösz, Em.
– Mit?
– Hogy figyeltél rám.
 – Ugyan, bármikor – fojtok el egy ásítást.
– A francba, fogalmam sincs, mennyi ott az idő.
Felébresztettelek?
– Hm, igen… egy kicsit… Sokáig fent voltam. – Felveszem
a csillogó rózsaszín moherpulóvert a földről, ahová hazaérve
ledobtam tegnap este, és belebújok. Még mindig érződik rajta
az éjszaka, a kéményfüst és Darcy illata.
– Hadd találjam ki. Dominóztál – incselkedik Stella.
– Valójában nem. Egy férfival voltam.
Nesze neked!
Kábult csend következik. Aztán kiderül, hogy késleltetett
reakció.
– Jóságos ég! – visít Stella, majd egyfolytában azt
ismételgeti, hogy ó-istenem-ezt-nem-hiszem-el (én közben
kihasználom a lehetőséget, és lehúzom a vécét, majd kezet
mosok), aztán levegő után kapkodva lihegi: – Randid volt?
Eltűnődöm egy pillanatig. Eddig még nem is gondoltam
ilyenformán rá, de…
– Igen… azt hiszem.
– Nem hiszem el! – kiáltja újra.
Ahogy én sem, állapítom meg, miközben fésülködök, és a
tükör képemet bámulom. Felidézem a tegnap estét: a sétát,
kart karba öltve, a kacsázást, a csónakázást a tavon, a
csillagok figyelését… Ott mindez lenyűgözőnek tűnt, de azt
hiszem, egy kicsit giccses is volt, ahogy most visszagondolok
rá.
– Nem tudom elhinni, hogy eddig vártál vele, hogy
elmondd! Nem nevezném ugyan „várakozásnak”, hogy a
telefonkagylóra tapadva hallgattam a szóáradatát, de most
nem akarok szőrszálhasogató lenni.
 – Mesélj el róla mindent – követeli Stella. Ó, a pokolba,
persze. Részleteket akar. Erre nem gondoltam. Hirtelen már
sajnálom, hogy megemlítettem neki.
– Nos, ez egy kicsit bonyolult…
– Ne mondj semmit. Házas – szól közbe Stella.
– Nem, természetesen nem az – vágok vissza.
– Ó, én ostoba, hisz a házas én vagyok – nevet
önkritikusan. – De akkor mi a baj?
A francba. Hol is kezdjem? Hogy kitalált személy, de
mégis valóságos. Hogy találkoztunk néhányszor, de van ez a
szokása, hogy eltűnik a semmiben, és soha nem tudom,
mikor jelenik meg újra, ha egyáltalán újra megjelenik. Ó, és
elképesztően híres is, és minden nő vele akar randizni. És ne
felejtsük el, hogy míg én New Yorkban élek, ő Angliában – de
valószínűleg kétszáz évvel ezelőtt. Összezavarodtál?
Én is.
– Nos, ez egyfajta hosszú távú kapcsolat – bököm ki
végül, és gondosan megválogatom a szavaimat.
– Kapcsolat? Nahát, ez komolyan hangzik – hüledezik
Stella. – Mióta ismered ezt a fickót?
– Ő volt az első szerelmem.
Nos, ha őszinte akarok lenni.
– Haha, te viccelsz! – állapítja meg Stella, majd felnevet.
– Várj egy percig. Nem Arnold Bateman? Az a zaklató fickó,
akiről azt mesélted, hogy gyerekes módon meghúzná a
varkocsodat?
– Nem, nem ő! – kapkodok levegő után, aztán eltűnődöm.
Elmondjam neki? Az egyik felem ezt akarja, de a másik
visszaemlékszik a beszélgetésünkre még New Yorkban. Arra
a részére, amikor Stella azt hangoztatta, hogy Mr. Darcy nem
létezik. De talán ha beszámolok neki a lúdtollról, a titokzatos
módon üres lapokról a könyvben, az újságról, magáról Mr.
Darcyról…
Ó, ugyan, Emily. Hallgasd, hogy mit mondasz. Soha nem
fog hinni neked. És hibáztatnád érte? Te sem tudod elhinni
még mindig, pedig a tulajdon két szemeddel láttad.
– Szóval, ki ő? – unszol most Stella kissé gyanakodva. –
Mi a neve?
De ha nem árulom el neki az igazságot, akkor mit
mondjak? Nem jut eszembe semmi. Nem akarok hazudni
neki, de…
– Hm… – Visszamegyek a hálószobába, és észreveszem,
hogy a képeslap, amelyet Spike választott nekem, ott hever a
szekrényemen. Még nem írtam meg. Szórakozottan
felveszem, és megfordítom. A hátlapra ez van írva: „Matthew
Macfadyen mint Fitzwilliam Darcy.”
– Fitzwilliam.
– Úgy értem, mi a keresztneve? – kérdezi Stella.
– Ez a keresztneve.
– Nahát, micsoda őrült név – válaszolja. – De klassz,
tetszik – teszi hozzá határozottan.
Furcsamód megkönnyebbülést érzek. Darcy megkapta
Stella jóváhagyását.
– Nos, nézd, szívem, égek a vágytól, hogy még többet
megtudjak, de le kellene feküdnöm. Már majdnem hajnali
három óra van, és szükségem van rá, hogy szépre aludjam
magam. Ráadásul a T-Mobile csődbe juttat. Van fogalmad
róla, mennyit számítanak fel percenként a nemzetközi
hívásoknál?
 – Sokat – felelem, és megkönnyebbülést érzek. Hála
istennek, nincs több kínos kérdés.
– Esküszöm, ez annyiba kerül, mint egy Prada cipő.
Az ágyam szélén gubbasztok, és felrángatom a zoknimat
meg a csizmámat.
– Rendben, rajta! Legközelebb én hívlak. Én következem.
– Rendben. Jó éjszakát. Sok puszi.
– Valójában itt most reggel van. – Felállok.
– Bármilyen napszak is legyen – nevet álmosan. Ám
amikor már azt gondolom, épségben megúszom, Stella
hirtelen megszólal:
– Tartsd még egy percig. Hogy lehet hosszú távú
kapcsolat, ha vele töltötted a tegnap éjszakát? Nem értem.
Ennek így semmi értelme.
Megengedek magamnak egy mosolyt.
– Ahogy mondtam. Ez bonyolult.

Tizennyolcadik fejezet

A nap folyamán a dolgok csak még bonyolultabbá válnak.

Gyorsan előreugorva a délutánba, miután a nap nagy
részét városnézéssel töltöttem, ami magában foglalt egy
lúdtollíró műhelyt (a gúnyt félretéve, valóban jónak
bizonyult, bár tintafoltos, de mókás volt), épp visszasétálok a
hotelbe Maeve-vel, miközben forró sült gesztenyét
majszolok, amelyet egy kesztyűs tinédzsertől vettem a
sarkon.
 Egyre hidegebb van. Az orrom hegye szinte lefagy, és már
alig érzem a lábujjaimat, két réteg gyapjúzokni ellenére. A
levegő annyira fagyos, hogy már-már fájdalmat okoz a
belégzése, és a tél, az égő fa meg a pubok illata keveredik
benne. Ahogy elhaladunk egy kocsma mellett, kinyílik az
ajtó, és egy irodai dolgozókból álló csoport lép ki az utcára,
hangos, jókedvű nevetéstől mámorosán.
És nyilvánvalóan úgy fél tucat korsó italtól is, gondolom,
miközben elnézem őket, ahogy egymás vállát átölelve
botladoznak, miközben a girlandok arany meg ezüst
nyakkendőkként tekerednek a nyakukra.
– Hát nem szereti az évnek ezt az időszakát? – suttogja
Maeve. – A szilveszter mindig olyan varázslatos, nem
gondolja?
Meglepetten tudatosul bennem.
– Szilveszter – dünnyögöm. – Nahát, teljesen
megfeledkeztem róla.
– Megfeledkezett róla – ismétli Maeve hitetlenkedve.
Döbbenten néz rám. – De ma este nagy bál lesz.
– Istenem, igen, természetesen – nyögöm, ahogy hirtelen
belegondolok. – Elvesztettem az időérzékemet az
időeltolódás és az utazás miatt…
És amiatt, hogy találkoztam Mr. Darcyval, tűnődöm, és a
gondolataim visszatérnek a tegnap estéhez. Csupán néhány
órával ezelőtt történt, hogy ezen a téren sétáltam vele, de
akkor kettőnkön kívül egy teremtett lélek sem járt erre.
Varázslatos volt. Ahogy most visszagondolok rá, liftezik a
gyomrom az izgalomtól, beletemetem az orrom fehér
selyemsáljába, amelyet hordani kezdtem, és belélegezem
finom illatát.
 – Értem – bólint Maeve, de egyáltalán nem ért semmit. –
Bonyolult időszak lehet, amikor a családtagok távol vannak
egymástól. Néha az ember egyszerűen csak meg akar
feledkezni róla. – Bátorításként megpaskolja a karomat,
fürkésző pillantást vet rám, s jókora, széles keretű
szemüvegével egy bagolyra emlékeztet az arca.
Már épp készülök megmondani neki, hogy tévedett, mert
én jól elvagyok a családtagjaimtól távol, amikor rájövök,
hogy valójában önmagáról beszél.
– A családja Írországban van? – kérdezem óvatosan. Nem
akarom, hogy tolakodónak tartson. Amióta a minap a buszon
élesen rám szólt, gondosan ügyelek rá, hogy beszélgetésünk
semleges maradjon, és többek között ezért is döntöttem úgy,
hogy nem mondom el neki, amit Ernie-től megtudtam. Az
egyik felem tisztázni akarja a dolgot, a másik azonban fél
belebonyolódni. De ahogy mondani szokás, a hírvivőt kell
hibáztatni, meg minden mást. Ráadásul Ernie megígértette
velem, hogy titokban tartom. Mégis, micsoda szégyen! Úgy
érzem, Ernie és Maeve nagyszerű párt alkotnának.
– Ó, csak a fivérem, Paddy van ott, de most a karácsonyt
és a szilvesztert Spanyolországban tölti, a lánya villájában…
Derűsen mosolyog, miközben beszél, de a szeme valami
szomorúságról árulkodik. Gyanítottam, hogy Maeve szingli,
de most hirtelen belém nyilall, hogy talán özvegy lehet. Ez
megmagyarázná, miért olyan szomorú mindig a tekintete,
mintha gyászolna valakit, tűnődöm, miközben Maeve
gyűrűsujjára pillantok. Biztos vagyok benne, hogy nem
láttam idáig gyűrűt az ujján, de lehetséges…
– Soha nem voltam férjnél – vallja be, ahogy észreveszi a
pillantásomat.
 – Ó, én… nem úgy értettem…
Zavarom láttán Maeve gyorsan megnyugtat.
– Minden rendben, kedvesem, az emberek gyakran
elcsodálkoznak.
– Soha nem akart férjhez menni? – kíváncsiskodom.
Maeve egy pillanatig habozik, mintha töprengene
valamin, majd tárgyilagosan így válaszol:
– Soha nem adódott megfelelően, ez minden.
Kezét egyszerű gyapjúkabátjának zsebébe dugja, s odabök
egy csapat gyerek felé, akik hóembert építenek a téren.
– Istenem, nézze csak. Hát nem csodálatos?
Ezzel beszélgetésünk véget ér, s néhány pillanatig csak
csendben figyeljük a gyerekeket, ahogy csíkos sálakba és
gyapjúkesztyűkbe bugyolálva, arcukon ártatlan izgalommal
gombszemet meg répaorrot tesznek a hóemberre. A
beszélgetés kétségkívül más témára terelődött volna, s én
meg is feledkeztem volna az egészről, ha történetesen nem
nézek oldalvást Maeve-re, és nem látok meg egy pillantást a
szemében, ami teljesen ellentmond az arcán lévő mosolynak.
Megint az a riadt pillantás. És tüstént megértem, hogy itt
többről van szó, mint amennyit Maeve bevallott nekem. El
sem tudom képzelni, mi lehet az.
Ám ezúttal elhatározom, hogy kiderítem.
– Mi az, Maeve? – kezdem bizonytalanul.
Nem válaszol, hanem továbbra is eltökélten előre néz, de
látom, hogy erősen összeszorítja a fogait. Szánalom ébred
bennem. Ó, a francba. Mit tettem? Nem kellett volna
kérdeznem semmit. Mi közöm nekem ehhez?
– Nézze, sajnálom – felelem gyorsan. – Nem tartozik
rám…
 – Volt egy lányom.
Elhallgatok.
– Tizennyolc éves koromban. Ő volt a legszebb
teremtmény, akit valaha láttam. Orlának neveztem el –
folytatja, továbbra is múlt időben. – Csak néhány percig
hagyták, hogy a kezemben tartsam, aztán elvették tőlem.
Szomorúság fog el. Ó, istenem. Tehát erről van szó. Ezért
látszik mindig olyan rettenetesen búskomornak. Maeve-nek
volt egy kislánya, aki bizonyára meghalt. Micsoda
szörnyűség.
– Nincs nap, hogy ne gondolnék rá.
Ránézek Maeve-re. Szeme könnybe lábad vastag
szemüvege mögött, s én szeretnék valami megnyugtatót
mondani neki, de nem jut eszembe semmi. A kipróbált, jól
bevált szavak most mind közhelyeknek tűnnek. Maeve
mélységes bánatot fojthat magába. Hogyan tudnám még csak
elképzelni is, min mehetett keresztül?
– Kíváncsi vagyok, hol van, mit csinál, vannak-e
gyermekei – folytatja, maga elé suttogva.
Összezavarodom.
– Felnőtt?
Maeve bólint.
– Idén lett harminchét éves.
– De azt gondoltam, úgy értem, ahogy beszélt róla… –
Elhallgatok.
– Hogy meghalt? – fejezi be Maeve, és szomorúan
mosolyog. – Nem – rázza meg a fejét. – Nevelőszülőkhöz
adtam. Én voltam az, aki meghalt aznap. – Rám néz, s mivel
látja, hogy nem értem, hozzáteszi: – Abban a pillanatban
véget ért az életem, ahogy odaadtam.
 Hirtelent mindent megértek. A szomorúságot, amelyet
Maeve láthatóan mindig magával cipel. Maeve gyászol. Nem
csupán a lányát vesztette el, hanem önmagát is.
– Odaadtam. Olyan könnyűnek tűnik, nem igaz? – fakad
ki Maeve. Nyel egy nagyot, merően néz rám, s csillog a
szeme. – Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha is meg
kellett tennem. Összetörte a szívemet.
Kezem a karjára teszem, és együttérzően megszorítom.
Tengernyi kérdés hullámzik bennem, de úgy érzem, Maeve
már hosszú ideje rejtegeti ezt a titkot, s most egyszerűen
csak ki akarja adni magából. Tehát csak hallgatom, ahogy
folytatja.
– Az apját Seamusnak hívták. A vásárban találkoztam
vele. Hosszú, sötét haja volt. Kék szemei. Éles arcéle. És
gyönyörű kezei – hosszú, finom ujjai, halvány, sima bőre –,
még soha nem láttam ilyen kezet. A többi férfi keze mindig
érdes, durva és piszkos volt, ahogy a földeken dolgoztak.
Anélkül, hogy unszoltam volna, belekezd a történetbe, s
maga elé bámul, miközben beszél.
– De ő festő volt. A tájat szerette. Hatalmas, sötét
vásznak töltötték be kis, bérelt lakását… – Maeve hangja
elhalkul, és látom, hogy megint ott van, ott van vele abban a
lakásban, és újra eltölti az iránta érzett gyengéd vonzalom. –
Soha nem ismertem hozzá hasonlót. Egész életemben egy
farmon éltem, nem tudtam, milyen egy hippi. Nem tudtam
semmit. Teljesen ártatlan voltam.
Hitetlenkedve rázza meg a fejét, ahogy felidézi fiatalabb
önmagát.
– Seamus azt mondta, hogy szeret, és én hittem neki.
Mindenki óvott tőle, de nem hallgattam rájuk. Ugyan mit
tudhattam? Fiatal voltam, makacs és legyőzhetetlen. És
szerelmes.
Most, hogy megismertem Maeve-t, nehéz elképzelni erős,
élénk, magabiztos embernek.
– De aztán terhes lettem. És hirtelen már nem szeretett
többé – teszi hozzá egyszerűen.
Egy pillanatig hallgatok, de aztán meg kell kérdeznem:
– Mi történt vele?
– Nem tudom – von vállat. – Elment a városból.
Elmenekült. Én pedig ott maradtam. Tizennyolc évesen,
hajadonként, terhesen. Hirtelen már nem voltam többé
legyőzhetetlen.
Bánatosan mosolyog.
– A pap azt mondta, szégyent hoztam a családomra. A
fivérem kidobott. Nem volt hol laknom. Nem volt munkám.
Nem tudtam eltartani egy csecsemőt.
Megpróbálom beleképzelni magam a helyzetébe, de nem
tudom. A szüleim soha nem tagadnának ki emiatt. Változnak
az idők. Hajadonként terhes lenni ma már nem nagy ügy. Ma
már gyakorlatilag teljesen elfogadott. Szomorú belegondolni,
hogy egy olyan dolog, ami miatt manapság már az arcizmunk
sem rezdül, egykor megsemmisítő csapást mérhetett Maeve-
re. Szegény Maeve. Istenem, mennyire rémült és magányos
lehetett. Nem csoda, ha romokban hever az önbecsülése.
– Nem volt más választásom – folytatja most, s letöröl
egy kóbor könnycseppet, amely lassan végiggördül arcán.
Erősebben szorítom a karját. – Bár ez hazugság, nemdebár? –
szipogja, és egyszerre dühös lesz magára. – Igenis volt más
választásom. Mondhattam volna nemet. Elszökhettem volna
vele. Találhattam volna lakást. Állást. De gyáva voltam.
 – Nem, nem volt az – kiáltom méltatlankodva. – Más volt
a helyzet akkoriban. Nem szabad hibáztatnia magát.
– Ugyan miért nem?
– Mert nem büntetheti magát örökké. Megtette, amit
tudott.
– De valóban megtettem? Igazán megtettem? – kérdezi, s
én hirtelen futó képet alkothatok a bűnről, amelynek terhét
évek óta cipeli. – A lányomnak csak én maradtam. Az apja
elhagyta, aztán én ugyanezt csináltam. – Harapdálja remegő
ajkát. – Annyira szégyellem, amit tettem! Nem érdemlem
meg, hogy újra boldog legyek. Rettenetes dolgot műveltem,
Emily. Megérdemlem a büntetést. A lányom nyilvánvalóan
gyűlöl, és én nem hibáztathatom érte.
– Ezt nem tudhatja – ellenkezem. Maeve hangosan szipog,
s még mindig merően nézi a hóembert építő gyerekeket. –
Gondolt már arra, hogy megkeresi? – kérdezem aztán
óvatosan.
Szünet következik.
– Egyszer – feleli csendesen. – Amikor tizennyolc éves
lett, de… – Elhallgat, és megrázza a fejét, mintha nehezen
találná a szavakat. – Tudja, szoktam álmodni róla.
Elképzelem magamban, és megpróbálom kitalálni, milyen
lehet. Milyen lenne, ha volna egy lánya, ha valakinek az
anyja lenne. – Felém fordul, fakókék szeme az enyémet
kutatja. – Ön és az édesanyja nagyon szerencsések. Hogy ott
vannak egymásnak.
Az anyámra gondolok. Soha nem volt köztünk
hagyományos anya-lánya kapcsolat, és most, miközben
Maeve szavait hallgatom, becsapva érzem magam. Úgy
értem, nézz csak Maeve-re. Bármit megtenne, hogy
beszélhessen a lányával, az én anyám pedig még arra is
ritkán veszi a fáradságot, hogy eljöjjön hozzám, vagy akár
csak felvegye a telefont.
Bár mégsem vagy egészen ártatlan, Emily, ugye? Mikor
kérdezted meg tőle utoljára, hogy van, és tényleg tudni is
akartad? Ahelyett, hogy megelégedtél a kötelező „köszönöm,
jól” válasszal?
– Tudja, az anyám és én nem állunk közel egymáshoz –
vallom be most Maeve-nek. – Nem beszélünk sokat.
– Nem? – kérdezi Maeve. – Miért nem?
Eltűnődöm a kérdésen. Ez az a kérdés, amelyet az elmúlt
évek során számtalanszor feltettem már magamnak, de még
mindig nem tudom rá a választ.
– Nem tudom, tényleg – vonom meg a vállam. – Amikor
gyerek voltam, emlékszem, több időt töltöttem vele, jól
szórakoztunk, de aztán idősebb lettem… – Szünetet tartok. –
Mindig rendkívül lekötötte a karrierje, a jótékonysági
munka, az utazás, az apám, a bátyám – nem akartam
háborgatni az ostoba dolgaimmal, az iskolai vagy a
párkapcsolati problémáimmal. Ehelyett inkább a
barátaimmal beszéltem meg a magánügyeimet. Ahogy a mai
napig is ezt teszem.
– De az édesanyja biztosan szerette volna, hogy megossza
vele. Nem tartotta volna őket ostobaságnak. Ha önnek
fontosak voltak, az ő számára is azok lettek volna.
Mosolygok.
– Nem ismeri az anyámat.
– És biztos benne, hogy ön ismeri, Emily?
Tétovázom.
 – Megkérdezte valaha is? Próbált valaha is beszélgetni
vele? Megosztani vele ezeket a dolgokat? Megbízni benne? –
folytatja Maeve. – Lehet, hogy meglepődne, Emily. Talán
éppen annyira fáj neki is, mint önnek.
– Nekem nem fáj – tiltakozom azonnal.
– Valóban nem? – kérdezi csendesen Maeve. –
Megtanultam, hogy az emberek nem mindig mondják meg,
amit éreznek, és ennek következtében a többiek feltevésekbe
bocsátkoznak, anélkül, hogy ismernék a teljes igazságot.
Néha az emberek rendkívül ügyesen tudják leplezni az
érzéseiket, úgy viselkednek, mintha tökéletesen jól lennének,
és erről szinte önmagukat is meg tudják győzni…
Hallgatom Maeve-t, és nem tudom, hogy rólam, az
anyámról vagy önmagáról beszél-e. Talán valószínűleg
mindnyájunkról, döbbenek rá. És igaza is lehet. Mostanáig
mindig azt állítottam, hogy jó a kapcsolatom a szüleimmel,
különösen az anyámmal, de azért, mert akartam, hogy jó
legyen. Legyünk őszinték, igazából szeretnék úgy beszélgetni
vele, mint most Maeve-vel. Hogy ilyen meghitten legyünk
együtt. Ami azt illeti, ez a beszélgetés arra mindenképpen jó,
hogy rádöbbentsen, mennyire nem ismerem az anyámat. És ő
sem ismer engem. Telefonhívásaink, e-mailjeink abban
merülnek ki, hogy könyveket ajánlunk egymásnak és
emlékeztetjük egymást apa születésnapjára. Soha nem
beszélünk fontos dolgokról, soha nem beszélünk
önmagunkról.
– Tudja, az édesanyja nagyon szerencsés, hogy ön a
lánya, Emily – nyugtatgat Maeve, és magamhoz térve látom,
hogy engem néz, s az arcán őszinte aggodalom tükröződik.
 – És a lánya is nagyon büszke lenne rá, ha ismerné önt –
felelem halkan.
– Csakugyan így gondolja? – kérdezi Maeve, s mintha
félne reménykedni benne.
– Csakugyan – vágom rá habozás nélkül.
Erősen megszorítja a kezem, és én rámosolygok.
– Későre jár. Vissza kell mennünk.
– Igen – bólint, majd szorosan összehúzza a kabátját.
Megáll, hogy még egy utolsó pillantást vessen a hóembert
építő gyerekekre, s először látok igazi mosolyt szétáradni az
arcán. Aztán belém karol, és elindulunk a macskaköves úton
a hotel felé.

Tizenkilencedik fejezet

A szobámba megyek. Rávetem magam az ágyra, és

előásom az összegyűrődött úti programot. Még mindig kába
vagyok a Maeve-vel folytatott beszélgetéstől meg a titkos
örökbeadás hírétől, de mivel már csak néhány órám maradt a
bálig, gondolataimat az estére kell összpontosítanom.
A részvételi díj egy belépőjegyet is tartalmaz egy
jótékonysági bálra, a „Szilveszteresti extravaganza”
elnevezésű rendezvényre. Ma este tartják a város
báltermében, és arról híres, hogy olyan valódi báloknak ad
otthont, amelyeken egykor Jane Austen fiatal nőként maga is
részt vett, s később ezekből merítette az ihletet a
regényeiben ábrázolt táncmulatságokhoz.
 …tehát öltse fel a legszebb ruháját, és merüljön el egy
régensség korabeli bál élvezetében, mintha csak Jane Austen
egyik regényének szereplője lenne.

Nagy reményeket fűzök hozzá, ahogy eszembe jut Mr.

Darcy. Kíváncsi vagyok, ma este a bálban ismét feltűnik-e?
Ahogy az ablakom előtt is megjelent. Olyan volt, mint egy
jelenet a Rómeó és Júliából. Melegség és érzelmesség tölt el,
ahogy elmerengek, vajon hol lehet, mit csinálhat, mikor
láthatom újra. Bárcsak felhívna!
De természetesen nem fog. És én sem tudom őt. És nem
tudok sms-t sem küldeni neki, ahogy nem jöhet szóba az e-
mail, vagy az azonnali üzenetküldés sem, döbbenek rá,
miközben végiggondolom a modern kori kapcsolattartás
összes lehetőségét, amelyeket mind magától értetődőnek
tartok. A sok flörtölő sms-t, a vicces e-maile-ket, az órákon
át tartó vihogást a telefonban éjjel, az ágyon fekve…
Istenem, elfelejtettem, micsoda szórakozást jelenthet
mindez, tűnődöm, miközben leheletnyi csalódottságot érzek,
hogy egyikben sem lesz vele részem.
De semmi baj, mert mindig ott vannak a levelek, amelyek
sokkal személyesebbek és romantikusabbak, nem igaz?,
mondogatom magamban bátorítólag. Bár, az igazat
megvallva, nem emlékszem, mikor írtam utoljára a
bankigazgatómnak küldött levélen kívül, és elhiheted, abban
nem volt semmi romantikus. De mégis, módfelett kedvemre
való az elképzelés, hogy levelet írjak. Ott van az a gyönyörű
textúrált levélpapír, amit lehet kapni a boltban, és valódi
tintát meg töltőtollat használhatok, talán még egy kis viaszt
is a pecséthez, rajta a monogramommal. És a
válaszlevélköteget átköthetném egy halványrózsaszín
szalaggal, és a padláson tárolnám, hogy aztán öreg hölgyként
megtaláljam az elkövetkező években, és újraolvassam őket,
és…
Hé, hahó! Mielőtt végképp elrugaszkodnál a valóságtól,
Emily, ugyan hová fogod postázni ezeket a
szerelmesleveleket? Komolyan. Mit fogsz tenni? Mr.
Darcynak küldöd, Büszkeség és balítélet címre, Angliába?
Hirtelen az egész dolog még nevetségesebbnek és
képtelenebbnek tűnik, mint eddig – ha ez egyáltalán
lehetséges –, és még bonyolultabbnak is. Olyan, mintha
megpróbálnék megoldani egy különösen nehéz matematikai
problémát: minél többet gondolkodom rajta, annál inkább
összezavarodom.
Szóval nem fogom ezt tenni, mondom magamban
határozottan.
De egy dolog kétségtelen: biztos lehetsz benne, hogy
ezúttal több erőfeszítést teszek, mint tegnap este. Arra az
esetre, ha netalán…
Elfordulok az úti programtól, feltápászkodom a steppelt
ágytakaróról, és kinyitom a párkány alá beépített fenyő
faliszekrényt. Rendben, hol is van a ruhám? A fekete nejlon
ruhazsákomat keresem. Valahol ott kell lennie a szekrény
hátuljában. Húzogatom a vállfákat, egyiket a másik után.
Nocsak, ez furcsa, nincs itt. Megesküdtem volna, hogy
beakasztottam a szekrénybe, de most arra gondolok…
Összeráncolom a homlokom, és körbepillantok a
szobában. Talán az ajtó mögött van, a kabát alatt. Vagy
leraktam a padlóra a bőröndömmel együtt. Vagy valami
különös okból kifolyólag a fürdőszobába vittem.
 De egyik helyen sincs, s miközben nesztelen léptekkel fel-
alá járkálok a hotelszobában, felkapok a földről néhány
pólót, mintha egy jókora, fekete nejlon ruhazsák hirtelen
feltűnhetne alattuk, s egyszerre riadalmat érzek. Hol a
pokolban lehet?
Megpróbálom végiggondolni az előzményeket. Mikor
láttam utoljára? Nos, ez könnyű, ott volt… Nem jut eszembe
semmi. Valójában akárhogy is próbálom, nem emlékszem,
mikor láttam utoljára. Itt, Bathban? Hm… ami azt illeti, nem.
Az utolsó szállodában? Hm… ott sem. Kezdek egyre jobban
pánikba esni. A buszon? Vagy amikor megérkeztem a
Heathrow-ra? Vagy még a bejelentkezéskor a JFK-n?
Nem. Nem. Nem.
A taxiban a repülőtér felé?
Ne…
Várjunk egy percig. A memóriám úgy fókuszál, akár egy
teleobjektív.
A francba.
Hirtelen magam előtt látom, hogy mellettem fekszik a
hátsó ülésen. Nem akartam a csomagtartóba rakni, mert nem
szerettem volna összegyűrni. Ragaszkodtam hozzá, hogy a
karfa másik oldalára tegyem, gondosan félbehajtva. A fekete
nejlont a fekete bőrre. Nehéz észrevenni, ha az ember siet.
Könnyen meg lehet feledkezni róla, ha nincs aprónk, és az
arra haladó járókelőktől kell megkérdeznünk, hogy fel
tudnak-e váltani egy százast. Otthagyjuk a hátsó ülésen, mert
a sofőrnek fáj a háta, és nekünk kell megküzdenünk azzal a
hihetetlenül nehéz bőrönddel.
A szívem hevesen kalapál.
 A csillogó, fekete ruhám épp valahol Manhattanben
kering egy nejlon ruhazsákban, és lemarad egy
táncmulatságról. Én pedig itt vagyok Angliában, és egy
szilveszteri bálba kell mennem. És nincs mit felvennem.
Nem hittem, hogy a szívem még hevesebben tud verni. De
tud. És meg is teszi.
Milyen kínos! Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy
kiválasszam ezt a ruhát. És annak ellenére, hogy Stella mit
gondolt róla, igenis nagyon szép ruha volt, bizonygatom
magamban, s most elképzelem, ahogy táncolok benne körbe-
körbe a bálteremben. Egészen búskomorrá válok. Istenem,
mekkora idióta vagyok.
De most mihez kezdjek? Egy másodperc törtrészéig
eljátszom a gondolattal, hogy kiszaladok és veszek valamit,
de már késő van, minden üzlet bezárt. Kétségbeesetten
visszatérek a bőröndömhöz. Még nem csomagoltam ki
rendesen. Csak kell lennie valaminek, amit fel tudok venni
helyette.
Gyors mozdulattal kinyitom a tetejét, és szemrevételezem
az összevissza bedobált ruhákat. Jóságos ég. Stellának talán
mégis igaza volt. Talán mégis kissé sok olvasnivalót
csomagoltam. Komoran méregetem a könyvvel teli bőröndöt
és azt kívánom, bárcsak hallgattam volna Stellára. Úgy
értem, csak nem vehetem fel ma este az Értelem és érzelem
című regényt, nem igaz?
Fürgén elkezdem kipakolni a könyveket, és ingatag
halomba rakom őket a párkányra. Mindig is azt gondoltam,
hogy soha nem lehetünk igazán egyedül, ha van velünk egy
könyv. Ott vesztegelhetünk a repülőtéren, árválkodhatunk
egy idegen országban, bent ragadhatunk egy üzleti úton a
motelszobában, de ha van nálunk egy jó könyv, semmi baj
nem érhet.
Igazság szerint azért ez egy kicsit nevetséges.
Kirángatom az Észak és Dél jókora kötetét, miközben hiú
reményeket táplálok, hogy találok alatta egy kicsit is
alkalomhoz illő öltözéket. És találok valamit, de nem – csak
Emily Brontë lapul meg a sarokban. A pokolba. Egyfajta
sorsszerűséget érzek.
Hát semmit nem hoztam magammal biztonsági
tartalékként?
Magam előtt látom a jelenetet, ahogy a csillárral
megvilágított bálteremben kavarog az elegáns tömeg,
pezsgőt kortyolgatnak és udvariasan társalognak, aztán
tátott szájjal merednek az amerikai lányra, aki two-step
táncot lejt a táncparketten rózsaszín gyapjúpizsamában…
Ne! Állj!
Sikoltásomra a jelenet megszakad, és megpróbálom
elűzni a képet gondolataimból. Ugyan, Emily, csak
becsomagoltál valamit B tervnek. A szívem hevesen ver,
felemelem szürke melegítőfelsőm ujját, és megint
kétségbeesetten kutatni kezdek. Kérlek, legyen itt valami. Az
isten szerelmére, kérlek.
Várjunk csak egy percig, mi az?
Bizonytalan megkönnyebbülést érzek, ahogy megragadok
valami feketét. Tudtam! Tudtam, hogy becsomagoltam egy
kis fekete ruhát. Úgy értem, ki megy el bárhová is
karácsonykor a KFR nélkül?
Én.
Szemrehányóan pillantok a kezemben lévő tárgyra. Mert
ez nem egy ruha – nem bizony –, ez a rettegett DKNY
kasmírpulóver, a pokolba is. A kétségbeesés már-már
hallhatóan visszhangzik bennem. Az istenverte francba. Azt
várják tőlem, hogy a legszebb ruhámat vegyem fel, és ne úgy
nézzek ki, mint Jane néni. A krémszínű szőnyegre dobom, s
csak ülök ott az ágyon összefont karral, és szemrevételezem
a rendetlenséget magam körül. A francba, a francba, a
francba.
Hallom kintről, a folyosóról az izgatott sürgés-forgást, a
nyílócsukódó ajtókat, ahogy a hölgyek egymás szobájába
suhannak, hogy megmutassák egymásnak a ruháikat. Az
órámra nézek. Tizenöt percem van. És ruhám nincs.
A rémület egyszerre csak fáradt beletörődéssé csitul.
Teljesen hasznavehetetlen vagyok. Nem csomagoltam be
semmit, amit felvehetnék. Nedvességet érzek az arcomon.
Kizárt, hogy el tudjak menni a bálba.
Tehát ez van. Én. Egyedül. A szállodai szobámban.
Szilveszterkor.
Egy kopogás az ajtón kizökkent csalódott gondolataimból.
– Ki az? – kiáltom, és a pulóverem mandzsettájával
megtörlöm az arcom.
Nincs válasz, és már-már azt hiszem, csak képzelődöm.
Egy pillanatig várok, de mivel nem hallok semmit,
nyugtalanul kezembe veszem az Emmát, véletlenszerűen
felütöm, és elkezdek olvasni a karácsonyi partiról
Randallsban. S ahelyett, hogy jól érezném magam,
könyvelméletem darabokra hullik, mivel lehangoltabb
vagyok, mint valaha.
Az ajtóra nézek. Tudod, igenis úgy hangzott, mint egy
kopogás.
 Ahogy lekászálódom az ágyról, felborítom kis
könyvkupacomat, majd óvatosan végiglépkedek a szőnyegen
lévő romok között. Valószínűleg Maeve vagy Rose szeretné
látni a ruhámat, gondolom szomorúan, ahogy ajtót nyitok.
Nahát, ez különös. Nincs itt senki.
Az ajtóban állva végignézek a halványrózsaszín folyosón.
Nem, nincs itt senki. Üres. Nem kétséges, a hölgyek
mostanra már mind felöltöztek és lementek a lépcsőn,
döbbenek rá, ahogy az órámra pillantok. Fél nyolc van. A
busz hamarosan indul. Visszatartom a könnyeimet, s már
épp megfordulok, hogy visszamenjek a szobámba, amikor
történetesen lenézek a lábam elé. Itt egy csomag. Kíváncsian
lehajolok. Egy cédula van rajta, amelyen ez áll: „Emily
Albright”.
Öröm tölt el.
Nekem?
Visszasietek vele a szobámba, és türelmetlenül kezdem el
kibontani. Soha nem voltam az a fajta, aki óvatosan nyitja ki
az ajándékokat.
Ahogy eltávolítóm a felső réteget, egy másikat fedezek fel
alatta. Ezúttal parányi karácsonyfákkal pettyezett, fényes,
aranyszínű karácsonyi csomagolópapírt. Már égek a
kíváncsiságtól. Valaki bizonyára egy megkésett karácsonyi
ajándékot küldött nekem. De ki? Nem ismerem fel a címkén
található kézírást – amúgy pedig ugyan ki tudná az itteni
címemet? Megtapogatom a tartalmát, s valamilyen puha,
lágy dolgot érzek, talán valami ruhaféle lehet, egy sál vagy
egy pár kesztyű…
Vagy egy gyönyörű, szorosan testhez simuló,
csokoládébarna szaténruha, apró kristályokkal díszítve.
 Levegő után kapkodok, ahogy kipottyan a csomagból az
ágytakaróra. Ó, istenem. Átfűzöm ujjaimat a finom
spagettipántokon, felemelem, és döbbenten bámulom. Ki
küldene nekem ruhát? És nem is valami régi darabot, hanem
egy káprázatos, elegáns, alakra szabott ruhát. Felugróm az
ágyról, odafutok vele a teljes életnagyságú tükörhöz,
magamhoz szorítom a ruhát, s megbillentem a rézkeretet,
hogy láthassam benne magam.
Eláll a lélegzetem, ahogy megpillantom a látványt.
Jóságos ég. Nem hiszem el. Ez az a fajta ruha, amelyet
ugyan megnéznék a kirakatban, de soha nem lenne
bátorságom felvenni.
Vagy egy bál, ahová felvenném.
Izgalom dübörög bennem.
Stella. Csakis ő lehet. Felidézem, amint a kanapén ült a
New York-i lakásomban, és nézte, ahogy csomagolok.
Miközben az úti programot olvasta, egyfolytában azt
kérdezte tőlem, milyen ruhákat viszek magammal. Biztosan
meglepetésnek szánta, egyfajta titkos mikulásajándékként
küldte. Isten tudja, hogy szerezte meg a címet, de
mostanában kis nyomozót játszott, csak nézzük meg, hogy
vette rá Mr. McKenzie-t is, hogy jöjjön be, és helyettesítsen
minket a vakáció alatt…
Hirtelen tompa puffanással beugrik valami.
Ó, a pokolba. És én csak egy illatos gyertyát vettem neki.
Felkapom a mobiltelefonom, és gyorshívón tárcsázom a
számát. Az órámra pillantok. Egy kicsivel több mint öt
percem van. Röpke arcmosás, kis spriccelés a dezodorból, a
hajamat feltűzöm, sminkelni pedig a buszon fogok… Az
agyam lázasan dolgozik, elkezdek körbefutkosni a szobában,
s miközben a telefonomat beszorítom a nyakam és az állam
közé, előkotrom a tűsarkúmat. Stella ragaszkodott hozzá,
hogy elhozzam, hátha szükségem lesz rá. Most már tudom,
miért.
– Szia, itt Stella. Most nem tudok a telefonhoz jönni, de
ha üzenetet szeretnél hagyni…
– Szia, én vagyok, Em – nyögöm, miközben kinyitom a
csapot a fürdőszobában, és jéghideg vizet fröcskölök az
arcomra. – Épp most kaptam meg az ajándékodat, és meg
akartam köszönni. Gyönyörű, Stella, igazán gyönyörű. – A
hangom eltompul, ahogy beletörlöm az arcom a törölközőbe.
– És sajnálom, hogy csak egy illatos gyertyát vettem neked,
de kecskefüge illatú, szójaviaszból készült, és az eladónő
váltig állította, hogy nyugalmat és örömöt hoz, vagy valami
ilyesmit. Nézd, most mennem kell, de később hívlak. És még
egyszer kösz, szívem. Nagyon tetszik!
Leteszem a kagylót, szétcipzárazom a farmeremet,
visszaszökdelek a hálószobába, rádobom a telefonomat a
zsúfolt párkányra, és elkezdek vetkőzni. Leveszem a
melegítőfelsőmet, kikapcsolom a melltartómat, majd kibújok
a kényelmes bugyimból. Alig kapok levegőt az izgatottságtól.
Ó, istenem, soha nem voltam elég bátor ahhoz, hogy akár
csak fel is próbáljak egy ilyen ruhát. Úgy értem, nézzük csak,
egyszerűen elképesztő.
Lelkesedésem azonban egy pillanatra alábbhagy. Valóban
fel merjem én ezt venni? Úgy értem, jól áll ez nekem? Nem
kell szupermodell alakúnak lenni ahhoz, hogy ezt viselni
lehessen?
 De igen, valószínűleg, döntöm el, miközben tekintetem
vágyakozva végigsiklik a csillogó szaténszövet hajtásain. De
nincs másik ruhám. Tehát két választásom van:
1. A szobámban maradok egy jó könyvvel.
2. Felveszek egy szexi ruhát, és veszek egy nagy levegőt.

Megfogom a ruhát, a fejemen áthúzva magamra veszem,

és ahogy leomlik a földre, behúzom a hasam, amennyire csak
tudom. Eszemben sincs itt maradni egy jó könyvvel. Ez a
Hamupipőke elmegy a bálba.

Huszadik fejezet

Egy régi ezüstszínű Mercedes hátsó ülésén ülök, s

miközben a velúr karfán dobolok az ujjaimmal, türelmetlenül
kinézek az ablakon.
Hiába készültem el rekordidő alatt, mire leszaladtam a
lépcsőn, a busz már elment nélkülem. Ami azt jelentette,
hogy fognom kellett egy taxit. Könnyebb mondani, mint
megtenni. Bath nem Manhattan. Itt minden egészen más. Itt
nincs olyan, hogy kilépünk, és elkapunk egy taxit a nyüzsgő
utcán.
Elhiheted, ezeken az utcákon mindössze a náthát fogod
elkapni, Emily, mondom magamban, ahogy a járdán
reszketek a hidegtől, és a néma ürességbe bámulok.
Végül visszamentem, és megtaláltam egy helyi
taxitársaság számát, de jócskán beletelt egy órába is, mire a
nyikorgó, öreg Mercedes megállt a szálloda előtt, és olyan
alacsony volt a futóműve, hogy az alja szinte a macskakövet
súrolta. Addig rengeteg időm maradt, hogy pánikba essek, a
kelleténél jóval többször is elkészítsem a sminkemet,
kipróbáljak egy új frizurát, és megigyak két miniüveges
Smirnoffot a szobám minibárjából.
– Szóval, nem a környékről való, ugye?
S miközben a Band Aid „Do They Know It’s Christmas?”
című száma ordít a rádióból, egy rekedtes hangot hallok.
Elfordulok az ablaktól, és látom, hogy a sofőr kíváncsian
méreget a visszapillantóból. Úgy néz rám, ahogy a városi
emberek szoktak a városon kívüliekre. Mint egy idegenre,
egy külföldi turistára, egy érdekességre. Rendkívül
szórakoztató, de tényleg, tekintve, hogy girlandokkal
borított, piros műmikulássapkát visel, és már szinte fehér
szakállával meg a hozzáillő vattacukor szemöldökével úgy
néz ki, mint egy igazi Mikulás.
Bár vastag SZTK-szemüveg és tengerészkék kabát is
társul hozzá.
– Nem, New York-i vagyok – kiabálok, hogy meghallja a
válaszomat a harsány zene mellett.
– A város, ami olyan szép, hogy kétszer nevezték el 14,
nem? – nevet a sofőröm, én meg udvariasan mosolygok. – A
feleségemmel voltunk egyszer Floridában. Járt már ott?
– Nem, soha – felelem.
Bár azt hiszem, nem hallja – mivel épp Boy George énekli
a dallamot –, ugyanis részletekbe menően mesélni kezd az
utazásáról, hogy azért ment Fort Lauderdale-be, hogy

14
Gerard W. Kenny (1947-) amerikai zenész New York, New York (So Good They
Named It Twice) című szerzeménye.
meglátogassa a bátyját, akinek torokgyulladása volt. Néhány
perc múlva érzem, hogy elkalandoznak a gondolataim.
A szemem sarkából észreveszem, hogy egy parányi
műkarácsonyfát ragasztott a műszerfalra. Égők vannak rajta,
és különböző sorrendben villognak, ami odavonzza a
tekintetemet. Még nem ettem, és az alkohol meleg, bágyasztó
érzése önt el – olyasfajta érzés, amelynek hatására
lenyűgözve figyelek egy miniatűr műanyag karácsonyfát,
ahogy villogó fénye bekapcsol, aztán kikapcsol, be-ki, be-ki…
A hipnózisból telefonom recsegő hangja riaszt fel. Fürgén
előszedem a táskámból.
– Halló?
– Szóval, hogy tetszik Anglia? – kérdezi egy halk, sercegő
hang a vonal túlsó végén.
Nem ismerem fel azonnal, ki beszél, mert nehezen hallom
– és nem segít a sofőr sem, aki épp a monológja kellős
közepén tart:
– …és elmentünk Disneylandbe. Volt már Disneylandben?
Fogalma sincs, mit veszít. Tudja, van az a klassz kocsikázás…
Aztán rájövök:
– Freddy! – kiáltom, részben a sofőr miatt, de leginkább
azért, mert annyira örülök, hogy hallok felőle. – Hogy vagy?
– Jól, jól – válaszolja jókedvűen. Túlságosan is jókedvűen.
– Nagyszerű – lelkendezek, és belemegyek a játékba.
Freddy és én barátok vagyunk, de nem vagyunk olyan
barátok, akik egy kellemes csevegés kedvéért felhívják
egymást. Nyilvánvalóan itt valami baj van. És nagyon is el
tudom képzelni, mi – vagy ki – az oka.
– Valójában, hogy őszinte legyek, szörnyen érzem
magam. Hiányzik Stella – vallja be gyászosan.
 – Ó, Freddy – sóhajtok halkan.
– Tudom, tudom – ismeri el. – Reménytelen ügy vagyok.
– Nem vagy reménytelen ügy, inkább egy nagyszerű srác
– tiltakozom, és próbálok lelket önteni belé. Nagyon
levertnek tűnik. A szilveszter nehéz időszak a vigasztalan
szerelmesek számára.
– Stella egyszerűen idióta – kiáltom.
Felejtsük el a hűséget. Szeretem a barátnőmet, de néha
legszívesebben jól megráznám.
– Gondolod, hogy jobb lenne abbahagyni vele, és
továbblépni? – kérdezi Freddy csüggedten.
Istenem, aligha vagyok alkalmas rá, hogy tanácsot adjak
párkapcsolati problémákban, nem igaz? Én. Egy olyan lány,
akinek az elmúlt évben egyik katasztrofális randija követte a
másikat…
– Néha sok békát meg kell csókolnod…
– Minek? Mielőtt találkozom a mesebeli királyfival? –
fejezem be szomorú mosollyal. – Nem is tudtam, hogy ilyen
régimódi romantikus vagy, Freddy.
– Vezetésképpen – szellemeskedik Freddy.
– Hát, én is – felelem.
– Talán össze kellett volna jönnünk, Em – javasolja
incselkedve.
– Talán – mosolygok, és megint belemegyek a játékba. –
De egy dolgot elfelejtesz…
– Ó, és mit?
– Hogy szerelmes vagy Stellába, Freddy.
Ez az első alkalom, hogy ezt hangosan is kimondom, s
amint kiejtem a szavakat, eltűnődöm, vajon nem léptem-e át
a határt. Egy pillanatig csend van a vonal túlsó végén.
 – Tudom – ismeri el végül Freddy, és eltűnik könnyed
hangvétele.
Szánalom mardos.
– Ó, Freddy, úgy sajnálom, nem akartam…
– Hé, Em, ne sajnáld, igazad van – vág közbe csüggedten.
– De akarsz tudni valamit?
– Persze – felelem halkan.
– Ez a szerelemdolog egy átkozottul szar ügy.
Annyira szeretnék még beszélgetni Freddyvel, de
érzékelem, hogy a Mercedes lassít, majd fékezve megáll,
ezért kénytelen vagyok befejezni. Mentegetőzve megígérem,
hogy felhívom, ha visszatértem New Yorkba, és gyorsan
elbúcsúzunk egymástól. Együtt érzek vele. Olyan
lehangoltnak tűnik, de mit tehetnék?
Gondterhelten az ablak felé fordulok, és hirtelen minden
eltűnik a gondolataimból, ahogy az elképesztő régensség
korabeli házsorra leszek figyelmes. A félhold alakban
elhelyezett, kovácsoltvas lámpákkal művészien megvilágított
épületek túlságosan tökéletesnek tűnnek ahhoz, hogy
valóságosak legyenek, s olyan az egész, mintha egy
filmforgatásba csöppentem volna, ahol bármelyik
pillanatban hallhatom a „Jelenet!” kiáltást, és láthatom,
ahogy Keira Knightley feltűnik a fűzőjében.
A sofőr behúzza a kéziféket.
– Itt is vagyunk – jelenti be vidáman.
– Köszönöm. – Kinyitom az ajtót, és kilépek a jéghideg
estébe.
– Szóval, mi hozta Bathba New Yorkból? Egy udvarló?
S miközben átnyújtok neki tíz font viteldíjat,
rámosolygok.
 – Nem, épp ellenkezőleg – válaszolom, és nagyon büszke
vagyok magamra, hogy ennyire művelt vagyok. – A Jane
Austen iránti szeretetem.
– Ó, persze – bólint.
Fejét visszahúzza a taxiba, hogy kiszámolja a visszajárót,
de intek neki, hogy tartsa meg borravalónak. New Yorkban
mi bőkezűen adakozunk – húsz százalék a norma –, de
hallottam történeteket arról, hogy a britek egyetlen penny
borravalót sem adnak.
Nocsak, mekkora hatással van a sofőrre, állapítom meg,
mivel hitetlenkedve pillant rám, majd olyan sugárzóan
mosolyog, hogy egyből Angelina Jolie-nak érzem magam.
Nyilván, ha valaki borravalót ad, az nem egészen ugyanaz,
mintha ENSZ-nagykövet lenne, de azért mégiscsak
jócselekedetnek számít. Az erényesség fénye borít be, s
nagylelkűen rámosolyogva átnyújtok neki még egy fontot.
– Nemrégiben láttam egy műsort a tévében a
magafajtáról – magyarázza a sofőr vigyorogva, miközben
sebességbe teszi az autót.
– Csakugyan? – Látod, az a lényeg, hogy megbecsülést és
tiszteletet mutassunk. Nagyra értékelem őt mint sofőrt, ő
pedig tiszteli bennem az utast. Öröm tölt el, hogy megtettem
a magam részét az amerikai turisták érdekében, és kedvesen
mosolygok rá, ahogy elgördül a taxijával a járdaszegélytől.
– Bizony ám, és idefigyeljen, magát soha nem soroltam
volna a lipstick leszbikusok közé – sóhajtja még, és
hitetlenkedve rázza meg a fejét. – Ez a Jane Austen nagyon
szerencsés nő.
Elképedve nézem, ahogy integetve elindul lefelé a
hegyről. Aztán felemelem a szaténruhám szegélyét, s
miközben felsietek a kövezett lépcsőn, kuncogni kezdek. Nem
volna ellenemre, de közel sem vagyok elég trendi ahhoz,
hogy lipstick leszbikus lehessek. Ha ezt Stella meleg
ismerősei a művészeti főiskoláról hallották volna, nevetve
csapkodták volna Prada nadrágjuk térdét.
– Jó estét, hölgyem, elvehetem a kabátját?
Varázslatos módon feltárul előttem az ajtó, s egy portás
fogad frakkban és hófehér kesztyűben.
Gyorsan elfojtom a kuncogásomat, és komoly arcot
vágok.
– Nos, köszönöm – felelem, kibújok vastag
gyapjúkabátomból, és odanyújtom neki. A portás átveszi,
aztán ott állok a márvány előcsarnokban, s be kell vallanom,
kissé idegesnek érzem magam.
Egy vonósnégyes és a pukkanó pezsgősdugók távoli
hangja hallatszik.
Tudod mit, valójában nagyon ideges vagyok.
Elindulok a zaj irányába. Az előcsarnok túlsó végéből
érkezik, és ahogy elfordulok a sarkon, váratlanul feltárul
előttem a csillogó bálterem. Döbbenten megtorpanok. Még
soha nem láttam ehhez foghatót. Voltam már ugyan néhány
fényűző partin New Yorkban, még egy elegáns estélyen is a
Ritz Carltonban, de ez valami egészen más.
Hat káprázatos csillár lóg le a díszes mennyezetről, bár
megsokszorozódva visszaverődő tükörképüknek
köszönhetően több mint száznak látszanak. A falak mentén a
tükrök megannyi sziporkázó gyémántként hatnak, s néhány
pillanatig csak állok ott, miközben felfelé bámulok, s úgy
szívom magamba a látványt, mint ahogy gyermekkoromban
tettem, amikor órákig néztem ámulva a karácsonyfát. Van
valami varázslatos ezekben a parányi fényekben, döbbenek
rá, s ugyanaz a remegő várakozás tölt el most is, ahogy
akkor. Úgy érzem, mintha minden megtörténhetne.
Elfordítom tekintetemet, és csak hunyorgok a tündöklő
ragyogásban, aztán ahogy hozzászokik a szemem a
környezethez, észreveszem a vörös, selyem szalagcsokrokat,
a fényes, zöld magyalkoszorúkat meg a lenyűgöző
karácsonyfát, amelyet közvetlenül a vonósnégyes mögé
állítottak. A bál már jó ideje tart, és a teremben hatalmas
tömeg gyűlt össze.
Idegesen pásztázom a vendégsereget, miközben Mr.
Darcyt keresem – arra az esetre, ha netalán… de ennyi
ember közt nehéz lenne észrevenni. Ahogy a nők elhaladnak
mellettem, egy pillanatra látom selyem- és taftruháikat,
amelyek színpompás csokoládépapíroknak tűnnek az
egyszínű öltönyök mellett. Van ott egy idős hölgy acélkék
bársonyban, aztán egy magas, vékony, barna hölgy vörös
fodrokban, amott pedig egy elbűvölő szőke lila, váll nélküli
estélyiben.
Megigazgatom a ruhám különböző részeit. Mielőtt
beszálltam a taxiba, még egészen magabiztos voltam, de
most mindenütt kitüremkedést és dudort tapasztalok
magamon. Még erősebben behúzom a hasam, hátrafeszítem a
vállam, amennyire csak tudom, és megpróbálom kihúzni
magam, hogy magasabbnak tűnjek. Istenem, még soha nem
volt rajtam ilyesmi. Nevetségesnek látszom? Ez a ruha
annyira feltűnő és tapadós, és, nos, csábos. Ráadásul, mivel
ilyen sok rész kilátszik belőlem, hirtelen jóval vaskosabbnak
érzem magam, mint általában.
 Aztán a gyomrom liftezni kezd. Itt áll előttem egy nő, aki
ugyanilyen ruhát visel! És sokkal jobban néz ki benne!
Elszontyolodva felsóhajtok, és előregörnyedek. Ebben a
pillanatban észreveszem, hogy ő is. Aztán a hajammal
babrálok. Hú, milyen vicces. Ő is…
Várjunk csak egy percig.
Kis fordulatot teszek, egyik oldalról a másikra, és széles
mosoly ül ki az arcomra.
Ez én vagyok! Ez a tükörképem!
Hitetlenkedve torpanok meg. Nahát, el sem hiszem.
Elbűvöl a tükörképem. Még ha én állítom is, remekül festek.
Teljesen átalakultam. Mintha az Oscar-díj-átadásra, vagy
valami ilyesmire mennék. Teszek még egy kis fordulatot, és
kedvtelve figyelem, hogy mintha suhogna körülöttem az
anyag. Istenem, ha egy ilyen ruha viselésétől hercegnőnek
érzem magam, kíváncsi vagyok, vajon mit hagytam még ki
idáig? Stellának igaza van. Ugyan mi a csudát csináltam
eddig a Gap cargo nadrágomban meg a pólóimban?
Rezzenéstelen arccal riszálom magam közben jobbra-balra.
Suhog. Suhog. Suhog…
– Pezsgőt, hölgyem?
Egy pincér tűnik fel mellettem váratlanul, s kezében
ezüsttálcát tart, rajta pezsgőspoharakkal.
– Ó… hm, nagyszerű – felelem, s a suhogtatást
félbehagyva mélyen elvörösödöm. Aztán hálásan elveszek
egy poharat. Elhatároztam, hogy ma este nem iszom majd túl
sokat, nem sokkal a Cattel töltött kocsmai éjszakám után, de
azt hiszem, egy kis pohárnyi nem fog megártani, ugye? Csak
segít megnyugtatni az idegeimet.
 A bálterem ajtaja tárva-nyitva áll, s ahogy egy pillanatra
megállok a bejáratnál, nagyot kortyolok a pezsgőből.
Az est további részében már csak vizet fogok inni.
ígérem.

Huszonegyedik fejezet

Az ígéretekkel azonban az a baj, hogy az ember hajlamos

megszegni őket.
Mihelyst felhajtom az első pohárral, érdekes módon egy
második kerül a kezembe, de nemigen vagyok tudatában,
ugyanis épp lefoglal beszélgetésem Maeve-vel, akire egy
sarokban bukkanok rá Rupinda és Hilary társaságában.
Maeve egyszerű kék ingruhát visel, s bár időről időre még
mindig megvan az a szokása, hogy magához szorítja sápadt,
szeplős könyökét, mintha megpróbálna elrejtőzni mögöttük,
valahogy nyugodtabbnak, megkönnyebbültebbnek tűnik.
Mintha némiképp felszabadult volna, hogy megosztotta a
titkát.
– Milyen csinos a ruhája. Illik önhöz a színe.
Felpillantok, és látom, hogy Miss Steane közeledik felénk.
Elismerően mosolyog, s öltözéke mintha egy régensség
korabeli ruha másolata lenne.
– Kiemeli a szeme színét.
– Ó, nahát, köszönöm – mosolygok elégedetten. – Egy
barátnőmtől kaptam ajándékba karácsonyra.
 – Milyen szerencsés – jegyzi meg, s csillogó szemmel mér
végig. – Biztosra veszem, hogy ma este hatalmas sikert arat
majd az úriemberek körében.
– Ó, nem akarok találkozni senkivel – biztosítom róla
gyorsan.
Miss Steane méltatlankodik.
– Ostobaság – jelenti ki határozottan. – Hogy Jane
Austent idézzem: „Azt mondom Neked, amit már korábban is
gyakran mondtam: Ne siess, bízz abban, hogy a megfelelő
férfiú végül megérkezik."
Micsoda prófétai kijelentés. Mr. Darcy jut az eszembe.
Már attól is nyugtalan leszek, ha rágondolok.
– De honnan fogom tudni, hogy ki a megfelelő férfiú? –
szellemeskedem aztán mosolyogva.
Miss Steane merően néz rám mogyoróbarna szemével,
majd megfogja a kezem.
– Mert olyasvalakivel fog találkozni, aki különlegesebb,
mint azok, akiket idáig ismert. Aki olyan hevesen fogja
szeretni, amennyire csak lehetséges. És aki úgy fogja
vonzani, hogy azt érzi majd, korábban soha, senki iránt nem
érzett igazi szerelmet.
Ejha. Ez nehéz. Érzem, hogy elpirulok.
– De előbb el kell fogadnunk azt a lehetőséget, hogy nem
az lesz a megfelelő férfiú, akire várunk – teszi hozzá bölcsen,
és egy pillanatra úgy érzem, mintha szinte egyértelműen Mr.
Darcyról beszélne. Mintha tudna róla. De ez természetesen
lehetetlen. – Emlékezzék rá, ne hagyja, hogy a büszkeség
vagy a balítélet a szerelem útjába álljon – folytatja
szomorúan mosolyogva.
 – Szamárság – szól közbe egy mennydörgő hang. – Ha
engem kérdez, a szerelmet teljesen túlértékelik.
Oldalra fordulok, és Rose-t veszem észre, aki pávazöld
szaténruhában, hosszú kesztyűben, fontoskodva, egyenesen
felénk tart. – És én bizony tudom, mert többször voltam
férjnél, mint amennyire emlékezni szeretnék.
– Jó estét, Rose – köszön Rupinda és Hilary kórusban,
miközben pillantásokat küldözgetnek egymás felé, és
hirtelen úgy döntenek, itt az ideje, hogy kimenjenek a
mosdóhelyiségbe, ezért távoznak is.
– Nohát, milyen csodás a ruhája – mormolja Maeve, és
majd kiugrik a szeme, úgy bámulja lopva Rose lenyűgöző
dekoltázsát, amely csillogó gyémántokkal van telerakva.
– Igen, csakugyan nagyszerűen fest – helyeslek
zavarodottan, és kortyolok a pezsgőmből. Gondolataim még
Miss Steane szavainál időznek.
– Ostobaság! Láthatatlan vagyok – szipákol Rose. – Már
észre sem vesznek. Sem a pincérek, sem a taxisok, sem a
bolti eladók…
Először fedezem fel, hogy cigarettaszipkát tart a kezében,
szippant belőle egyet, majd olyan tökéletes füstkarikát fúj,
ami csak hosszú évek gyakorlatával érhető el.
– Senki sem fordít már figyelmet egy magamfajta
öregasszonyra.
Elhiheted, nagyobb az esélye annak, hogy figyelmen kívül
hagyunk egy dzsiggelő táncot járó majmot, mint Rose-t.
– Kizárt – tiltakozom. – Ön mindig a figyelem
középpontjában áll.
– Mindig – visszhangozza Maeve, és egy pillanatra
sóvárgást látok felvillanni az arcán. Nem ez az első alkalom,
hogy azt kívánom, bárcsak elmondhatnám neki, amit Ernie
bizalmasan közölt velem. Fogalmam sincs, miféle
hazugságokkal traktálta Spike, de Maeve sokkal jobban
érezné magát, ha feltárhatnám előtte az igazságot, ha
elmagyarázhatnám neki, miért ne higgyen Spike-nak. De
nem tehetem. Megígértem Ernie-nek.
– Lenyűgözi a férfiakat – mondja épp Maeve Rose-nak.
– Lenyűgöztem – javítja ki Rose, miközben kesztyűs
kezével elutasítóan legyint. Aztán kezét a vállamra teszi. –
Engedje meg, hogy beavassam egy titokba, kedvesem –
folytatja, és közelebb hajol. – Amikor gyermek voltam, azt
kívántam, bárcsak láthatatlan volnék. Hogy oda mehessek,
ahová akarok, azt tegyem, amit akarok, és senki ne figyeljen
rám. Ó, úgy hittem, ez majd meghozza a szabadságot… –
Elhallgat, keserűen felnevet, aztán kortyol egyet a
pezsgőjéből, s ajka rikító, bíborvörös rúzsnyomot hagy a
pohár peremén. – Nos, jól jegyezze meg a szavaimat,
megkaptam, amit akartam, Emily, drágám. Teljesült a
kívánságom. Mert pontosan így történt. – Poharát
meglengetve körbemutat a teremben, a nyüzsgő, izgatottan
ismerkedő, beszélgető, flörtölő embertömeg fölött. – Ha
idősebb leszel, már senki sem vesz észre többé. – Hozzám
fordul, erősen púderezett arcát egészen közel teszi az
enyémhez. – Egyszerűen megszűnsz létezni a világ számára –
suttogja, és csettint az ujjával. – Ennyi.
Kinyitom a számat, hogy vitába bocsátkozzam vele, de
Rose festett szemöldöke csendre int.
– Amikor annyi idős voltam, mint ön, csak beléptem egy
szobába, és minden szempár rám szegeződött. Mindenki
felém fordult, hogy engem nézzen. Minden férfit
meghódítottam. Minden nőt lenyűgöztem. – Szippant egyet a
cigarettájából, s elfordul tőlem, hogy visszanézzen a teremre.
– Akkoriban voltam valaki. – Felhajtja a pezsgőjét, majd
meglendíti a poharát a levegőben, így jelezve, hogy kér még.
De senki nem veszi észre, és Rose felsóhajt. – Most
szerencsés vagyok, ha a pincér figyelmét fel tudom kelteni…
– Hölgyeim…
A hang irányába fordulunk. A tömeg fölött két kéz
látható, mindkettőben két, pezsgővel teli pohár, és ahogy
közelednek, észreveszem, hogy a tulajdonosuk Spike.
Legalábbis azt gondolom, hogy ő az. Most egészen
másmilyennek tűnik. A többi férfival ellentétben, akik
szmokingban vagy teljes régensség korabeli öltözékben
jelentek meg, Spike fekete bársonyöltönyt, fekete inget és
fekete nyakkendőt visel, ami haját még szőkébbnek, szemét
pedig még kékebbnek mutatja. Amikor megérkezik, elismerő
hangok közepette elkezdi kiosztani az italokat. Hozzám ér
oda utoljára.
Nem beszéltem vele Ernie sokkoló megnyilatkozása óta.
Nem volt velünk a városnézésen, és az igazat megvallva, meg
is könnyebbültem, mivel nincs mit mondanom neki. Még
mindig dühös vagyok rá amiatt, ahogy Ernie-vel bánt, ahogy
felzaklatta Maeve-t, de nem lehetek méltatlan Ernie
bizalmára. Tehát úgy kell tennem, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne, és udvariasan kell viselkednem
vele. Hűvösen, de udvariasan, hűvösen, de udvariasan,
hűvösen, de…
– Kér pezsgőt?
Egy poharat nyújt felém, de megrázom a fejem.
 – Nem, köszönöm, ma este nem igazán iszom – felelem
hűvösen.
– Helyes – bólint, majd elismerően hozzáteszi: – Szép a
ruhája.
– Szép az öltönye – biccentek vissza, és a hangom kimért.
Jóllehet az inge kissé gyűrött, a zakója pedig szőrös
házikedvencről tanúskodik, de a szokásosnál mégis sokkal
ápoltabbnak látszik, bár még mindig nem borotválkozott
meg, és ami eddig borosta volt, az immár határozottan
szakállnak nevezhető.
Csend áll be, miközben fájón tudatában vagyok Maeve,
Rose és Miss Steane jelenlétének, akik az italukkal a
kezükben ácsorognak mellettünk, s érdeklődve figyelnek.
Őszintén, legközelebb majd körbekínálják a pattogatott
kukoricát is.
Idegesen feszengek. Ez aztán a felszínes, mesterkélt
társalgás.
De fájdalmasan akadozik.
– Valamit csinált a hajával – jegyzem meg. Általában a
rakoncátlan kuszaságból hajtincsek meredeznek elő
mindenfelé, de ma este lesimította a haját hajzselével. Ami
azt illeti, valójában tényleg elég divatosnak tűnik. Nos,
eltekintve attól a bozontos résztől hátul, amit kifelejtett,
veszem észre.
– Ahogy ön is – feleli, és rámutat a parányi
pillangócsatokra, amelyekkel feltűztem a hajam.
Zavartan odanyúlok.
– Hm… igen. – Stellától vettem az ötletet. Láttam, hogy
így hordja a haját, s mindig nagyon szépnek és alkalminak
találom ezekkel a kis loknikkal, amelyek oldalt lazán
leomlanak. De van bármilyen fogalmad róla, milyen nehéz
megcsinálni ezeket a loknikat, hogy ilyen loknisan nézzenek
ki? És ne úgy, mintha áthúztak volna hátrafelé egy sövényen,
és mindenütt hajcsomók lógnának? De természetesen nem
akarom, hogy Spike tudja, mekkora erőfeszítést tettem, így
közönyösen válaszolok: – Igen, így nem kell vesződnöm a
hajmosással.
És aztán tüstént meg is bánom. A francba. Miért épp ezt
mondtam? Most olyan, mintha egy hajléktalan lennék.
Kínosan érzem magam. Nagyszerű. Mint Britney báli
ruhában.
Egy röpke pillanatig Spike meglepettnek tűnik, aztán
megrándul a szája a nevetéstől.
– Csakugyan?
Mérges vagyok. Megpróbálok hűvös, mégis udvarias
lenni, de semmiképp sem kívánom megnevettetni.
– A zuhany miatt – vágok vissza. – A kádban lévő
locsolócsőféle tartozék nem működik megfelelően. Nem
tudom lemosni a szappant. Először forró víz jön, aztán hideg,
majd megint tűzforró…
Hallom magam, hogy úgy locsogok, mint egy idióta, és
dühös vagyok magamra. Fogd már be, Emily. Fogd be.
– Először nyissa meg a forrót, majd adja hozzá a hideget
– javasolja Maeve segítőkészen a pálya széléről.
Egy pillantást vetek rá.
– Köszönöm – mormolom, és érzem, hogy az arcom
erősen elvörösödik. – Észben tartom majd.
– Nos, Spike, fiatalember – kezdi Rose, és szippant egyet
a cigarettájából. – Úgy látom, Emilynek nincs ma partnere.
Táncol?
 Most Rose-ra vetek egy pillantást. Őszintén, micsoda nők.
– Nem áll szándékomban – feleli Spike.
Belém mar az elutasítás.
Juj! Mintha én akarnék táncolni veled. Öregemberverő.
– Nekem sem – válaszolom gyorsan. – Ezekben a
cipőkben semmiképp. – Ezzel felemelem a ruhám szegélyét,
és meglengetem előtte hatcentis tűsarkúmat, mintegy
további bizonyítékként. S mivel nem vagyok hozzászokva a
tűsarkú cipőkhöz, életveszélyesen megtántorodom, és
belekapaszkodom a legközelebbi dologba, hogy
visszanyerjem az egyensúlyomat.
A legközelebbi dolog pedig történetesen Spike mellkasa.
Minden olyan gyorsan történik, hogy nincs időm
végiggondolni. Az egyik percben még mind ott állunk, és
udvarias társalgást folytatunk. A másikban pedig jobb kezem
megragadja Spike vékony pamutingét, és úgy összenyomja a
bal mellizmát, mintha egy érett dinnye volna.
– Jaj, sajnálom – hebegem, s csak még jobban zavarba
jövök, ahogy ráeszmélek, hogy mellizma, ahelyett, hogy puha
és lágy lenne, inkább meglepően keménynek bizonyul.
Megszégyenülten kapom el a kezem, miközben visszanyerem
az egyensúlyomat.
Mennyire kínos ez az egész.
– A sarkak miatt történt – próbálok zavartan
magyarázkodni.
– Óvatosnak kellene lennie velük, veszélyesnek látszanak
– figyelmeztet Spike, és huncut pillantást vet rám.
– Az leszek – felelem hűvösen, miközben dühös vagyok
magamra.
 Szünet következik, és csak azért, hogy a helyzet még
kínosabbá váljon, a kvartett rázendít, és a vendégek a terem
két szélére vonulnak, hogy helyet biztosítsanak a
táncparketten felsorakozó pároknak. A nők az egyik oldalon,
a férfiak a másikon.
– Ó, csodálatos – jegyzi meg Miss Steane, aki mindvégig
csendes megfigyelő marad. Kislányos lelkesedéssel csapja
össze a kezét, és szélesen mosolyog. – Ez egy eredeti,
régensség korabeli tánc, amely Jane Austen idejében
népszerű volt. Tökéletes alkalom a hölgyek és az urak
számára, hogy megismerkedhessenek. – Jelentőségteljesen
Spike-ra néz, aztán pedig rám.
– Milyen mókás – mormolja Maeve, és még erősebben
szorítja magához a könyökét, miközben vágyakozva néz a
táncparkettre.
– Csak nem a magunkfajta petrezselyemárusok számára –
jegyzi meg Rose, és szippant egyet a cigarettájából,
Maeve arca elkámpicsorodik, és elbújik a pezsgőspohara
mögé.
Mély felháborodást érzek. Maeve most épp Ernie-vel
táncolhatna, ha Spike szándékosan le nem beszéli róla. Ki
tudja, miket mondott neki. Barátságtalan pillantást vetek
Spike-ra. Szerelemromboló.
– Mr. Darcy táncolt? – kérdezi Spike, újságíró-
üzemmódba kapcsolva.
Úgy érzem, liftezik a gyomrom. Már Darcy nevének
puszta említésére is. Próbálok titkon körbepillantani a
teremben. Kíváncsi vagyok, feltűnik-e a színen? A pokolba,
nehéz lenne megtalálni, olyan istenverte nyüzsgés van itt.
 – Vonakodva – feleli Miss Steane hitelt érdemlően. – Nem
szeretett táncolni, de jó táncos volt. Az egyik legjobb.
– Nem olyan, mint én, ugye? – nevet Spike.
Figyelmem újra rá irányul.
– Nem, Mr. Darcy egyáltalán nem hasonlít önre –
válaszolom gyorsan.
Talán túl gyorsan is, mivel néhányan kíváncsian
pillantanak rám.
– Úgy hangzik, mintha ismerné – jegyzi meg aztán Spike
barátságosan.
– A könyvben, úgy értem – magyarázom idegesen. – Nem
a való életben. Nyilvánvalóan.
A francba. Én meg az a nagy szám.
Szünet következik, és tudatában vagyok a körülöttem
cikázó pillantásoknak. Látom, hogy Miss Steane különös
arckifejezéssel tanulmányoz, de ahogy a beszélgetés épp
kezdene még kínosabbá válni, egy alacsony, skót szoknyás
férfiú közbelép:
– Hm… bocsánat…
Mindnyájan feléje fordulunk.
– Szabad egy táncra? – tudakolja, közvetlenül nekem
szánva a kérdést. Kissé verejtékezik, és egészen piros az
arca. A homlokát törölgeti egy zsebkendővel, miközben
lelkesen mosolyog. Kivillannak ápolatlan fogai.
– Ahogy mondtam. Láthatatlan vagyok – mormogja Rose
a pezsgőspoharába.
Tétovázom. Két tűz közé kerültem. Az egyik azt jelenti,
hogy itt maradok, és válaszolok Spike kellemetlen kérdéseire
Mr. Darcy-ról. A másik pedig a szoknyás pasas. Ránézek
Spike-ra. Még mindig azt az oknyomozó újságíró
arckifejezését látom rajta.
A szoknyát választom.
– Örömmel – fordulok mosolyogva a férfi felé. – Mutassa
az utat.
Kiderül, hogy Barry, a táncpartnerem egy nagy
gyógyszergyártó cég marketingmenedzsere Aberdeenben, és
a következő húsz percben, miközben körbelejt velem a
táncparketten, beszámol az emésztési zavarokra kifejlesztett,
forradalmian új gyógyszerekről. Felteszem neki az összes
idevonatkozó kérdést, mosolygok a megfelelő pillanatokban,
miközben rendszeresen azt mondom, hogy „nahát”. A számos
randimon megtanultam, hogy a férfiak szeretik hallani a
„nahát” szót, amikor a karrierjükről beszélnek.
De leginkább azt szeretném megkérdezni tőle, van-e
valami forradalmian új gyógyszer az unalomra, mert úgy
érzem, hamarosan belehalok ebbe a kórba.
– …de a legizgalmasabb dolog ezzel a gyógyszerrel
kapcsolatban, hogy miként viselkedik gyomorégés esetén.
Egészen új módon semlegesíti az epét – magyarázza lelkesen.
– Nahát. – Mosolyt erőltetek az arcomra, de nem igazán
figyelek rá. Gondolataimat inkább Mr. Darcy köti le.
Miközben Barry egy monológot ad elő az izgalmasan új
fejlesztésekről a gombásodás elleni krémek vonatkozásában,
én vágyakozva körbepillantok a teremben, egy sötéthajú,
jóképű férfit keresve, s azon tűnődöm, vajon mikor fog ismét
felbukkanni.
És itt a „mikor” fog felbukkanni nem azt jelenti, hogy
„ha” felbukkan egyáltalán. Mert biztosra veszem, hogy újra
látni fogom. Végtére is ő nem egy különc, akivel egy bárban
találkoztam; ő Mr. Darcy.
– Zavarhatok?
A szívem a torkomban dobog. Lehet, hogy ő?… Izgatottan
megpördülök.
És óriási csalódást érzek.
Ez Spike.
– Nos, valójában én és ez a pirospozsgás leányka épp egy
beszélgetés közepén tartunk – kezdi Barry.
És általában egyet is értettem volna vele. Elvégre a
legutolsó dolog, amit szeretnék, hogy Spike-kal táncoljak.
Ebben az esetben azonban ez nem teljesen igaz. Lehet, hogy
irtózom Spike-tól, de a gondolattól is, hogy bármennyi időt is
eltöltsek még Barryvel és a gombásodás elleni
gyógymódjaival. Tehát mint egy fuldokló, aki észreveszi a
mentőcsónakot, és feltűnik előtte a menekülés lehetősége,
közbevágok:
– De már épp befejeztük – s ezzel gyorsan kiszabadítom
magam Barry szorításából.
– Gondoltam – mosolyog Spike.
Hűvös pillantást vetek rá. És akkor mi van, ha
megmentett? Attól még továbbra sem kell kedvelnem.
Közben Barry még mindig a táncparkett közepén köröz, s
nem egészen érti, mi történik. Bűntudatot érzek. Szégyellem
magam, hogy cserbenhagytam.
– Valójában van néhány ingyenes termékmintám az
autóban – közli aztán reménykedve.
A második gondolatom már az, hogy nem szégyellem
magam annyira.
 – Nahát. Megnézhetném őket később? – mosolygok, majd
minden további nélkül otthagyom, és ráteszem a kezem
Spike vállára. Az életben néha a saját érdekeinket kell
előtérbe helyeznünk.
Elkezdünk táncolni – nos, ez igazából nem is táncot
jelent, inkább azt, hogy belekapaszkodom a partnerembe, és
körbesasszézunk a teremben. Azt a fajta kínos, ügyetlen
botladozást jelenti, ami igényli a beszélgetést, a tréfákat,
meg a bálról tett szellemes megjegyzéseket, máskülönben a
végére az ember egy zavarodott idiótának érzi magát, és csak
arra tud gondolni, hogy a melle nekifeszül egy férfi
mellkasának, s mindössze egy vékony szatén meg egy
pamuting választja el tőle.
– Azt hittem, nem szeret táncolni – kezdek bele, s
kimondom, ami először eszembe jut.
– Valóban nem – ért egyet Spike, s mintegy
bizonyítékként tüstént rálép a lábamra.
– Jaj! – kiáltok fel.
– A mindenségit, bocsánat – szabadkozik Spike. – Jól van?
Leguggolok, hogy megdörzsöljem sajgó lábujjaimat,
miközben gyanakodva nézek fel rá. – Szándékosan tette?
– Szándékosan? – ismétli csodálkozva. – Ugyan miért
lépnék szándékosan a lábára?
– Mert azt gondolja, hogy vicces – vádolom, és még
nagyobb hűhót csinálok a lábujj dörzsölésből, bár, hogy
őszinte legyek, annyira azért nem sérült meg a lábam.
– Higgye el, nincs abban semmi vicces, ha az ember
kétballábas – válaszolja Spike, és felém nyújtja a kezét.
Nem kérek a segítségéből, magamtól felegyenesedem,
aztán Spike szótlanul a derekam köré fonja a karját. Újra
táncolni kezdünk. Ezúttal ügyelek rá, hogy határozottan
távol tartsam a lábam az övétől. Egyikünk sem beszél.
Eltökélten kerülöm a tekintetét, s körbepillantok a
bálteremben. A többi táncoló pár nevet, cseveg, s mindez
csak még erőteljesebben hangsúlyozza a közénk beálló
csendet. De még ennek ellenére is úgy döntök, nem én leszek
az, aki először megszólal. Ugyan miért tenném? Egyáltalán
nem akarok beszélgetni vele.
– Képzelje csak maga elé. Tizennyolc éves vagyok. Egy
éjszakai klubban. És hajnali két óra van…
Spike-nak azonban láthatóan semmi problémája sincs
azzal, hogy megtörje a csendet. Nyilvánvalóan nem vesz
tudomást rideg tekintetemről, s belekezd a mondókájába. –
Tudja, hogy ez mit jelent, ugye? Az utolsó lassú táncot. –
Bánatosan megrázza a fejét. – Soha senki nem akart lassúzni
velem.
Megpróbálom elképzelni tizennyolc évesen, serdülőkori
pattanásokkal, lógó szőke üstökkel, ami meglepően könnyen
megy.
– Én vagyok a legrosszabb táncos – folytatja Spike. –
Nincs ritmusérzékem, esetlen a mozgásom, és egyszer egy
terhes kacsához hasonlítottak.
Szégyenlősen mosolyog, de nem vagyok hajlandó
visszamosolyogni rá. Egyfolytában az a kép motoszkál
bennem, amikor Ernie az asztalnál ült, és a szeme tele volt
könnyel, miközben Irisról beszélt. Ha Spike azt gondolja,
elbűvölhet néhány vicces megjegyzéssel, hát nagyon téved.
– Fogadok, hogy még az apja is jobb táncos nálam.
– Nos, azt aligha hiszem – válaszolom gúnyosan, és
habozás nélkül kibököm, ahogy eszembe jut, hogyan ropta
apám a táncot az unokatestvérem esküvőjén: – Apám szerint
a hiphop egy Dr. Seuss gyermekkönyv.
– Csakugyan? – kérdezi Spike ártatlanul.
Nevetek, de tüstént abba is hagyom.
– Nem, annak Hop on Pop a címe – jegyzem meg inkább.
Spike higgadt arckifejezése huncut mosolyra vált, s már
tudom, hogy ez az ő híres angol humora, és csak viccelődik
velem. Megint. Érzem, hogy elönt a harag. Aztán támad egy
ötletem.
– Ha így áll a helyzet, mit szólna, ha tőlem kapná az első
táncóráját? – javaslom túlságosan is élénken.
Nos, ha viccelődni támad kedve, akkor gorombaság lenne
tőlem, ha nem mennék bele a játékba, nemdebár?
Spike mosolya elhalványul, és gyanakodva néz rám.
– Micsoda? Itt? Most? Ezt komolyan mondja?
– Teljesen komolyan – bólintok. – Jó tanár vagyok.
Tanítottam táncot gólyakoromban az egyetemen. Modern
táncot, klasszikust, szteppet, balettet.
– Hűha, le vagyok nyűgözve – ámuldozik Spike.
Én is, mondom magamban. Az összes tánctudásom egy
gyermekkori filmélményemből származik, amikor
megnéztem A hírnév című filmet, és közben lábmelegítőt
vettem fel, de ez nem fog megakadályozni abban, hogy most
némiképp megtréfáljam Spike-ot. Épp elég régóta szórakozik
már a káromra. Itt az ideje, hogy a saját fegyverével győzzem
le.
– Tudja, először el kell lazítania a derekát…
– Hm… – Spike bizonytalanul behajlítja az egyik térdét,
aztán a másikat is.
– Nem, jobban kell ráznia őket – utasítom.
 Istenem, mennyire gonosz tudok lenni, ha akarok.
– Így? – Spike összehúzott szemöldökkel koncentrál, és
nagyon komolyan kezdi forgatni a csípőjét.
– Pontosan – kiáltom ünnepélyesen. – De ki kell vennie a
kezét a zsebéből…
– Ó… persze… – Engedelmesen kihúzza a kezét, majd
leengedi az oldala mellé, mintha két dísztárgy lenne,
amelyeket nem tud hová tenni, aztán még gyorsabb ütemben
kezdi rázni a csípőjét.
Hahaha, micsoda idiótának látszik, állapítom meg, s
egyfajta elégedettséget érzek.
Hátramaradok, mint egy tanár, aki a tanítványát figyeli.
Mint A hírnévben, gondolom magamban, és azt kívánom,
bárcsak én volnék Miss Grant, és lenne egy kis nádpálcám,
amivel ütögetném a padlót, miközben azt kiabálom: „A
hírnévnek ára van, és most kezdesz fizetni érte.” Istenem,
mennyire szerettem ezt a filmet.
– Hé, azt hiszem, kezdek belejönni – lelkendezik Spike.
Megkaparint egy fényes, rózsaszín girlandfüzért a közeli
magyalkoszorúból, s nagyvilágiasan a válla köré kanyarítja,
akár egy tollboát. – Nos, akár ünnepi hangulatba is
kerülhetnénk, nem igaz? – vigyorog.
Csak figyelem elképedve. Gondoltam, hogy bedől a
tréfának, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ennyire
nehezen dől be neki. Spike nem csupán úgy forgatja a
csípőjét, mint Elvis eksztázisban, de erősen koncentrál is, és
felső ajkát beharapva nagymenőn rázza magát. Szakad róla a
víz, s akkora feltűnést kelt, hogy az emberek bámulni kezdik.
Elfojtok egy kuncogást. Annyira nevetséges látvány! Ez majd
móresre tanítja, hogy így űzzön tréfát másokból.
 Csak az a baj, hogy még azt sem veszi észre, hogy ezúttal
őt viccelik meg, tűnődöm, és kissé csalódott vagyok. Mi több,
Spike szemlátomást önfeledten élvezi a táncot, ami nem volt
része az elképzelésemnek.
– Valójában tényleg nagyon könnyű, ha az ember tudja –
kapkod levegő után.
Ekkor egy pincér halad el mögöttem egy tálca pezsgővel,
Spike szünetet tart, és elvesz két poharat.
– Ebben a nagy táncolásban megszomjazik az ember –
vigyorog, és nekem nyújtja az egyiket. Aztán elkezdi
törölgetni a homlokát egy szalvétával. – Szóval, mondja csak,
mikor készíthetjük el az interjút?
– Nem fog majd engem pontatlanul idézni? – kérdezem
pajkosan.
– Csak akkor, ha ezt szeretné – nevet Spike, és nagyot
kortyol a pezsgőjéből.
– Nos, tudom, hogy szeret játszani az igazsággal –
válaszolom, miközben Ernie-re gondolok.
Ha Spike tudná, miről beszélek, nem kapnék választ.
– Az újságírók ezt művészi szabadságnak nevezik – javít
ki aztán mosolyogva.
– Milyen kényelmes megoldás – jegyzem meg. Egyre
dühösebbnek érzem magam. Tudom, hogy nem mondhatok
semmit, tudom, hogy megígértem, de ez lehetetlennek
bizonyul. Spike annyira önelégült.
– Elviszem ebédelni, és megcsináljuk.
– Ha már ez szóba került, tegnap Ernie-vel ebédeltem.
Sajnálom, de próbáltam elharapni a nyelvem.
A név említése azonnal hatást gyakorol rá. Spike arca
megmerevedik, majd hirtelen elfehéredik.
 – Olyan kedves, idős ember – folytatom élesen.
– Hát, tudja, mit mondanak az első benyomásról –
morogja nyersen.
Nem tudom tovább magamban tartani.
– Nos, az enyém igaznak bizonyult önnel kapcsolatban –
vágok vissza, és túlcsordul bennem a düh. Spike döbbentnek
tűnik.
– Ezt hogy érti? – tudakolja.
De mielőtt még lehetőségem nyílna válaszolni, hangos
trillázással megszólal egy telefon.
– A francba, ez az enyém – szitkozódik Spike. – Fogja meg
– és a kezembe nyomja a poharát, mielőtt még
visszautasíthatnám, majd elkezdi kétségbeesetten keresgélni
a zsebeiben, amíg végül meg nem találja.
Nos, most legalább elhallgattatja azt az istenverte
telefont.
Spike a kijelzőre pillant.
Kétség fog el. Nem akarja felvenni. És egy vita kellős
közepén vagyunk. Felveszi.
– Igen, szia, Spike vagyok… igen… Spike… Hallasz? – A
homlokát ráncolva beszél a kagylóba, aztán megrázza a fejét.
– Krisztusom, itt rettenetes a recepció.
Jól van, ez az. Elegem van. Megfordulok, és indulni
készülök.
– Várjon! Ne menjen el – suttogja, a mellkasához nyomja
a BlackBerryjét, és a kezét felemelve megállít. – Csak egy
pillanatig fog tartani.
Tétovázom. Úgy vélem, talán valamiféle vészhelyzet
lehet. Valami, aminek köze van a munkájához. Egy rendkívüli
sztori vagy valami ilyesmi. Maradok.
 Spike visszafordul a BlackBerryjéhez.
– Ó, ugyan már, ne légy dühös rám, kisszívem.
– Kisszívem? – kapkodok levegő után.
Spike bocsánatkérő pillantást vet rám.
– Tudom, tudom… – folytatja a nyugtatgatást, aztán
gyorsan letakarja a beszélőt, és ezt suttogja:
– Ez Emmanuelle.
Egy másodperc törtrészéig elakad a lélegzetem, de ezt
gyorsan a haragnak tulajdonítom. Úgy értem, őszintén.
Átkozottul nem hiszem el. Talán azt gondolja, hogy majd
csak ácsorgók itt, mint holmi csúnya nő, és tartom az italát,
miközben ő édelegve gügyög a barátnőjének?
Valójában igen, Emily, látva, hogy még mindig itt állsz,
mint holmi csúnya nő, és tartod az italát, miközben ő édesen
gügyög a barátnőjének.
Ajjaj.
Dühös vagyok Spike-ra és magamra, így a
legfélelmetesebb pillantásomat lövellem felé, aztán
megfordulok a tűsarkamon, és még mindig a kezemben
tartva mindkét pezsgőt elhagyom a táncparkettet. A harag
úgy örvénylik bennem, akár a forró láva, és komoly
veszélyben vagyok, hogy rázúdulok a szegény, gyanútlan
emberekre, akár egy vulkán.
A táncterem túlsó végében franciaablakok vezetnek egy
tágas erkélyre, de oda senkit nem engednek ki.
Nyílegyenesen feléjük tartok. Nincsenek bezárva. És senki
nem figyel. Átsurranok, és kilépek az erkélyre.
 Huszonharmadik fejezet

Rendben, most higgadj le, Emily. Higgadj le.

Az erkély üres, és a vonósnégyes bentről kiszűrődő lágy
hangjaitól eltekintve mindenütt béke és csend honol. Jóleső
megkönnyebbülést jelent a bálterem nyüzsgése és moraja
után. Az erkély széléhez lépek, a mellvédre helyezem a két
pezsgőspoharat, majd szétteszem a karjaimat, és ujjaimat a
hideg kőre téve bámulok a sötétségbe.
Mély lélegzetet veszek.
Dühös vagyok Spike-ra. Már az első pillanatban igazam
volt, ahogy megláttam. Valóban egy első osztályú seggfej.
Alávaló dolog volt így viselkednie Ernie-vel. Ahogy az is,
hogy hazudott róla Maeve-nek.
Nem beszélve arról, ahogy a képembe tolta a
pezsgőspoharakat, miközben ő telefonálgatott, és még csak
tudomást sem vett rólam.
Kifújom a levegőt, és figyelem, amint a leheletem nagy
fehér felhőként eltűnik a semmiben. Cudar idő van itt kint, s
őrülten reszketek a hidegtől vékony ruhámban, de túl dühös
vagyok ahhoz, hogy visszamenjek. Ilyen alkalmakkor azt
kívánom, bárcsak cigarettáznék. Ezt csinálják az emberek is
a filmekben, amikor felidegesíti őket valami, nem? Nagyot
szippantanak a cigarettájukból, és láthatóan jobban érzik
magukat tőle.
Nevetés zaja zavarja meg a gondolataimat, és
odapillantva egy csapat huszonévesre leszek figyelmes, akik
szintén kiosontak. Összebújnak az erkély túlsó végében, és
egy viccen vagy valamin nevetgélnek. De leginkább az
egyikük kelti fel az érdeklődésemet, aki nyilvánvalóan
cigarettázik.
Nyomott hangulatomnak meg az este folyamán
elfogyasztott számos pohár pezsgőnek köszönhetően
felbátorodok, és feléjük sétálok.
– Hm, bocsánat…
Felém fordulnak. A közelükbe érve látom, hogy mind
nagyon fiatalok, valószínűleg a tízes éveik végén vagy a
húszas éveik elején járhatnak: három hórihorgas srác divatos
nyakkendőben, és ehhez passzoló tollboában két lány, akiket
Stella „merész”-nek nevezne. Üvegből isszák a Moët pezsgőt,
az üveg nyakán pajkosan megcsillan az alufólia a
holdfényben, ahogy körbeadják az italt. Figyelem, amint
egyenként kortyolnak belőle. Eszembe juttatják az egyetemi
éveimet.
– Sziasztok – intek nekik köszönésképpen. – Azon
tűnődtem, vajon csenhetnék-e egy cigarettát. – És
hozzáteszem a klasszikus nemdohányzós szöveget: – Már rég
abba kellett volna hagynom, de hát…
– Amerikai vagy? – dünnyögi az egyik fickó, és lógó barna
üstökével meg ostoba vigyorával nemigen lehetne
megkülönböztetni a többitől, ha nem volna rajta az a
nyakkendő: olyan fekete-fehér zebracsíkos.
– Hm, igen – bólintok, aztán mintegy bizonyítékképpen
rájuk villantom a mosolyom, ami a szüleimnek húszezer
dollárjába került, amikor kifizették a fogszabályzót.
– És lejmolni akarsz egy cigit? – vigyorog egy másik,
akinek a nyakkendője láthatóan brit zászlóból készült.
Nohát, nyilvánvalóan ez itt, az Egyesült Királyságban
valami nagyon mást jelenthet, mint nálunk, az Államokban.
 – Hm… – hebegek, de megmenekülök a válaszadástól,
mert az összes fiú hisztérikus nevetésben tör ki, a térdüket
csapkodják, és harsányan vihognak.
Kissé meglepődöm. Hűha, ez aztán a túláradó jókedv.
– Fogd be, Henry! – kiáltja aztán az egyik lány, és ráüt a
fiú vállára, majd mosolyogva rám néz. – Ne foglalkozz vele,
Henry egy idióta – közli bizalmasan, és nagyot szippant a
sodort cigarettából. Valami erős, átható szagot érzek, és ez
nem dohányillat.
És nem is sodort cigaretta, jövök rá hirtelen. Ez egy füves
cigi.
Ó, istenem, milyen ostoba vagyok, ezt jól megszívtam,
tűnődöm, és ez most nem szóvicc akar lenni. Zavartan
hallgatok, és mérges vagyok magamra. Nem csoda, hogy ezek
itt mind majd megszakadnak a nevetéstől. Teljesen be
vannak tépve.
– Igen, bocs, nem akartalak megbántani – suttogja Henry,
miközben szégyenlősen rám vigyorog, és nagyot húz a
pezsgősüvegből.
– Kérsz egy slukkot? – nyújtja felém most a lány a füves
cigit.
Nos, tekintve, hogy utoljára az egyetemen füveztem, és
végighánytam Johnny Rosenbaum új VW Rabbitjének hátsó
ülését (ami már önmagában is elég kínos, hát még az a tény,
hogy Johnny és én benne feküdtünk, miközben szexeltünk),
így inkább nemmel válaszolnék.
Bár jó móka lenne betépni, nemdebár?
– Kösz, nem bánom, lehet róla szó – mosolygok,
kinyújtom a kezem, és átveszem tőle a cigit.
Ráadásul, mint mondtam, le kell higgadnom.
 Észrevetted már valaha is, milyen gyönyörűek a
csillagok? Mind csupa csillogás és ragyogás, mint milliónyi
apró gyémánt egy nagy, nagy, nagy, nagy fekete
bársonypárnán… milliónyi égi jegygyűrű, amelyek
szétáradnak a végtelenben… örökkön örökké és örökké…
Hú, milyen romantikus…
A csoport már visszament a terembe, én pedig a
mellvédre könyökölve bámulom az eget. Nem emlékszem,
mennyi ideje vagyok itt – tíz perce, talán fél órája, kit
érdekel? Olyan, mintha minden mozdulatlanná dermedt
volna, és én ebben a nagy, meleg, lágy körvonalú, kissé
imbolygó buborékban lennék. Már nem is fázom. Csak az
égboltra tudok gondolni, erre a nagy, gyönyörű, fekete
égboltra. Esküszöm, nem emlékszem, volt-e valaha is ennyire
csodálatos. Egészen megdelejez…
És persze olyan magasan lebegek, mint egy istenverte
papírsárkány.
Minden különösebb ok nélkül elégedetten mosolygok, és
kortyolok a pezsgőből. Ez a füves cigi tényleg betalált. Nem
érzem rosszul magam, vagy ilyesmi, le vagyok higgadva –
vagy be vagyok tépve, attól függően, hogy honnan nézzük –,
mely esetben talán itt lenne az ideje, hogy visszamenjek, és
csatlakozzak a társasághoz. És ha belebotlok Spike-ba, kit
érdekel? Nem mintha beszélgetnem kellene vele. Tökéletesen
hűvös leszek, figyelemre sem méltatom, ahogyan ő tette
velem. Nem mintha kicsinyes lennék, vagy ilyesmi. Mint
mondtam, most teljesen le vagyok higgadva. És felhajtom a
maradék pezsgőt, megfogom a másik poharat, és
megfordulok, hogy visszamenjek a terembe.
És nagy dérrel-dúrral beleütközöm Mr. Darcyba.
– A francba. – Még mindig a kezemben tartom a két
poharat, s visszahőkölve kilöttyintem a pezsgőt. Darcy
meglepődve néz rám.
– Emily?
– Jesszusom, bocsánat, tele van mindkét kezem, és nem
vettem észre önt, és… – dadogom. És közben itt van Mr.
Darcy. Az erkélyen. Épp itt, előttem.
Jóságos ég.
A higgadtság állapotából kevesebb mint egy másodperc
alatt eljutok a vörös riasztásig.
– Hm… jó estét – sikerül aztán kinyögnöm, és
megpróbálom visszanyerni a nyugalmamat, miközben a
gyomrom azt hiszi, a Cirque de Soleilben van, és elkezd
mindenféle akrobatikus mozdulatot csinálni.
– Jó estét – feleli Darcy, és udvariasan meghajol.
Aztán felemeli a fejét, és miközben egymásra nézünk, úgy
érzem, körülöttünk az egész világ beleolvad a hűvös esti
levegőbe.
– Nem zavarom?
Ahogy hátralépek, látom, hogy homlokát ráncolva a
kezemben lévő két pezsgőspoharat nézi.
– Ó, nem… nem, egyáltalán nem – mormogom, miközben
egy helyet keresek, ahová letehetném őket. Egy kis asztalt
pillantok meg egy oszlop mellett, odasietek, és mindkét
poharat ráteszem.
– Csak egy kicsit, hm… szomjas voltam – felelem
könnyedén, és megfordulok, hogy szembenézzek vele.
 Csakhogy kissé túl gyorsan fordulok meg, és elkezd velem
forogni a világ. Ó, istenem. Eszembe ötlik, ahogy sugárban
hánytam a VW Rabbit hátsó ülésén, és belém hasít a rémület.
Kérlek, istenem. Ne. Mindent, csak ezt ne. Belekapaszkodom
a mellvédbe, hogy megtartsam magam, majd felnézek, és
látom, hogy Mr. Darcy hosszú léptekkel felém tart.
Minden mozdulatlanná dermed.
A férfiak manapság nem szoktak nagy léptekkel haladni.
Csoszognak és cammognak, mint Spike, a kezüket a zsebükbe
dugják, miközben görnyedten vánszorognak. De nem így Mr.
Darcy. Egyre csak őt bámulom, és úgy érzem, mintha egy
lassított filmjelenetet néznék. Hátrafeszíti a vállát, felemeli a
fejét, és eltökélten szorítja össze a fogát. Ha meg kellene
keresnünk a „fess” szó jelentését a szótárban, esküszöm,
hogy találnánk mellette egy képet Mr. Darcyról.
A testem önkéntelenül is megremeg egy kissé az örömtől.
S ha már elővesszük azt a szótárt, keressük ki belőle az
„elbűvölve” szót is, és ott majd találunk egy képet rólam.
Néhány lépésnyire tőlem megáll, és átható tekintettel
figyel. Ellentétben számos randipartneremmel, akiknek
fogalmuk sincs arról, mi az az intim szféra, Mr. Darcy tisztes
távolságot tart.
– Már kerestem – válaszolja komoly tekintettel.
– Csakugyan? – kérdezem cincogó hangon.
Rendben, izgatott vagyok, hogy viszontláthatom, de ha
olyan hangot hallatok, mintha épp belélegeztem volna egy
héliummal töltött léggömböt, az se nem hűvös, se nem szexi.
Pedig én most mindkettőre törekszem.
Megköszörülöm a torkom.
 – Csakugyan? – ismétlem, ezúttal mélyebb hangot
erőltetve.
– Szerettem volna elmondani, hogy tegnap este rendkívül
élveztem a társaságát.
– Én is az önét – bólintok, és érzem, hogy elpirulok.
Istenem, ez aztán az év legeufemisztikusabb körülírása.
Várom, hogy mondjon még valamit, Darcy azonban
elhallgat, és ami rövid szünetnek indult, az immár hosszú
lélegzetvétellé nyúlik. Arra gondolok, hogy mondanom
kellene valamit, de az agyam teljesen üres, mint egy letörölt
flopi, és csak bámulok rá, miközben azon tűnődöm, mennyi
idő telhetett el közben.
Emily Albright! Mit is mondtál pontosan?
Ellentámadásba lendülök. Ó, istenem, elfelejtettem.
Mindig szexuálisan túlfűtött leszek, amikor be vagyok tépve.
Most már emlékszem, miért végeztem úgy a VW Rabbit hátsó
ülésén.
– Nos, hogy tetszik kegyednek a bál? – szólal meg végül
Darcy.
– Ó… tudja – felelem bizonytalanul, és próbálom
elhessegetni a gondolataimat tomboló libidómról.
– Táncolt? – tudakolja most Darcy.
Barry és Spike jut az eszembe.
– Nem tudom, hogy valójában lehet-e azt táncnak nevezni
– mosolygok bánatosan.
De Mr. Darcy nem mosolyog; arckifejezése komoly
marad.
– Attól féltem, hogy azért, mert olyan későn érkeztem, el
kell majd lopnom kegyedet valakitől.
 Eszembe jut Spike és a BlackBerryje. Ellopni engem?
Spike még azt sem vette volna észre, ha az orra előtt
megkötöznek és elrabolnak.
– Ne aggódjék. Egészen az öné vagyok – tréfálkozom.
Mr. Darcy kissé meghökken.
– Csakugyan? – kérdezi, és rájövök, hogy szó szerint
értette.
– Ó, nem, ez csak afféle szólásmondás – teszem hozzá
gyorsan. – Amolyan viccféle – próbálom elmagyarázni.
– Értem – bólint Mr. Darcy, bár nem vagyok biztos benne,
hogy valóban így van, de már nem is gondolkodom rajta,
ahogy a szeme fáklyaként pásztáz, és felgyorsul a
szívverésem. Hűha. Az egyik pillanatban valaki semmibe
vesz, a másikban pedig másvalaki a teljes figyelmét nekem
szenteli. Olyan, mintha Darcy le sem tudná venni rólam a
szemét. Ami hihetetlenül hízelgő. Nem vagyok hozzászokva.
De még hozzászokhatsz, Emily.
Megint mindketten elhallgatunk. Ha nincs a kezemben
ital, amelyből kortyolhatok, hát a loknijaimat babrálom.
– Nos, ez kedves – mondom egy pillanat múlva.
Kedves? Tényleg azt mondtam, hogy kedves?
– Valóban – bólint Mr. Darcy, és elmélyülten figyel.
A beszélgetés újra megakad, s mivel nem tudom, mit is
mondhatnék, kibámulok a sötétbe. Szilvesztereste van, és
egy távoli erkélyablakban látom egy karácsonyfán a csillogó
fényfüzéreket, meg a közösségi kertek mögötti házban zajló
összejövetelt is. Ujjaimmal a párkányon dobolok. Istenem,
milyen csendes minden! Hallom a saját lélegzetvételemet.
Lázasan kutatok az agyamban, hogy mit is mondhatnék,
de nem jut eszembe semmi. Tudom, hogy nem fogok úgy
viccelődni Mr. Darcyval, mint ahogy Spike-kal tettem, mert
ez talán zavarhat némelyeket, amit meg is tudok érteni.
Valójában minél többet elmélkedem rajta, annál inkább úgy
gondolom, hogy túlértékelik a humorérzéket. Egy igazi férfit
akarok, nem valami idiótát, döntöm el, miközben magam elé
képzelem, ahogy Spike előadta a funky csirkeszámot a
táncparketten.
Ahogy felidézem, elfojtok egy mosolyt. Rendben,
beismerem, hogy nagyon mókás volt, de ha kedvem
szottyanna randizni egy vicces alakkal, akkor inkább egy
humoristával járnék, mondom magamban eltökélten.
– Szeretem az évnek ezt az időszakát. Ön is? – bököm ki
végül, megtörve a csendet.
Nahát, soha nem gondoltam volna, hogy örömmel hallom
a saját hangomat. A könyvekben mindig olyan mélyen
szántóan és romantikusan hangzik, amikor a szereplők
órákon át szótlanul néznek egymás szemébe. A valóságban
azonban ehhez bencés szerzetesnek kellene lennünk.
– Tűrhetőnek mondanám – jegyzi meg Darcy kurtán. –
Már ha valaki kedveli az ostobaságot és az üres cifraságot.
– Ó – felelem leforrázva. – Igen, azt hiszem, egy kicsit
valóban butaság – értek egyet vele, miközben megint magam
előtt látom, ahogy Spike táncol, válla köré kanyarítva
girlandból készült toll-boáját. – De a butaság néha
szórakoztató is lehet.
Mr. Darcy összeráncolja a homlokát, mintha még soha
nem hallott volna efféle elképzelésről.
– És most jól szórakozik?
– Természetesen – válaszolom túlságosan is élénken.
 Nos, nem éppen szórakoztatónak nevezném a helyzetet,
de ez aligha meglepő. Túl ideges vagyok. Amúgy pedig, mint
mondtam, nem azért vagyok itt, hogy szórakozzam,
tűnődöm, miközben lopva Mr. Darcyra pillantok, és
megérzem a vágy és a feromonok duzzadó árját az elfojtott
szenvedélyben, amely, jól tudom, mogorva gőgje alatt buzog.
Valójában megesküdtem volna rá, hogy épp elkapom a
tekintetét, amint a dekoltázsomat nézi.
Csendes fohászt rebegek Stellának, megköszönöm neki,
hogy elküldte ezt a gyönyörű ruhát. Ez egyszer szexinek
érzem magam, nem slamposnak.
– Kéri a kabátomat? – ajánlja fel Darcy.
Láthatod. És Darcy nem csupán a két-lábon-járó-szex,
hanem maga Mr. Lovagiasság. Nem úgy, mint az Otthagylak-
a-táncparketten Spike.
– Ó, nem, köszönöm. Nem fázom – mosolygok, és kacéran
rámutatok libabőrösnek cseppet sem mondható vállamra,
amelyet csillogó, bronzszínű testápolóval dörzsöltem be.
– Ragaszkodom hozzá – erősködik Darcy, és a vállamra
teríti a kabátját.
– Nem, igazán nem – tiltakozom, de már késő, már egy
fekete szalonkabátba vagyok bugyolálva. Csalódást érzek.
Csillogó vállam minden részét elrejti, és teljesen eltakarja
szexi, flitteres spagettipántjaimat is.
– Ez megóvja az erényességét – magyarázza. – A ruhája
rendkívül feltűnő.
– Csakugyan? – kérdezem meglepetten. – Ó, rendben,
köszönöm.
Hát persze! Erre nem gondoltam. Megszoktam, hogy egy
Jennifer Lopez- és Madonna-féle világban élek, köldökig
kivágott ruhák között, ahol az én ruhám cseppet sem számít
feltűnőnek. De azt hiszem, ez a világ nagyon különbözik Mr.
Darcyétól: ő megszokta, hogy a nők elfedik a testüket. Ha mi
együtt járnánk, vélhetően sokkal visszafogottabb ruházatot
kellene hordanom. Ami azért egy kicsit kár, ugyanis van
néhány szemrevaló kis topom, amiket nyaranta viselek.
– Nos, hogy érzi magát Bathban? – kérdezi Darcy, és
közelebb lép.
Elakad a lélegzetem.
– Ó, minden olyan csodálatos itt. Az épületek, az építészet
és a folyó is – hadarom idegesen.
A második gondolatom már az, hogy talán nem kellene
annyira akadékoskodnom a nyári topok miatt. Szeretem a
teknősnyakú ruhákat. És az olyan cuccokat, amelyek állig be
vannak gombolva. Igenis. Egyszerűen odavagyok az olyan
cuccokért, amelyek állig be vannak gombolva. És most
rögtön el is takarom ezt a nyakrészt.
– Ó, igen, az Avon-folyó – bólint Darcy, és a nyakamon
érzem forró leheletét.
Gombolkozás közben az ujjaim szemlátomást
összegabalyodnak.
És a térdeim valósággal reszketnek?
– Van egy meglepetésem a kegyed számára.
– Csakugyan? – A szívem majd kiugrik a helyéből.
Imádom a meglepetéseket. Vajon mi lehet az?
– Engedje meg. – Darcy kinyújtja a karját, hogy magával
vigyen.
Eszembe jut John, az építész, ahogy néhány hete hagyta
az ajtót az arcomba csapódni. Ahogy egyedül bandukoltam
haza a hóban, reszkettem a hidegtől, és arról ábrándoztam,
hogy egy olyan férfival fogok találkozni, mint Mr. Darcy.
És most nézz csak rám, ámulva pillantok a valóra vált
álomra, miközben „töröl” gombot nyomok a szörnyű
randikra, és mindegyiket kitörlöm. Törlöm, törlöm, törlöm.
– Nos, köszönöm, uram – felelem, és a szám mosolyra
húzódik. Belekarolok, Darcy pedig egy pillanatig fürkészi az
arcom, és sötét szeme nem tud betelni velem. Aztán
váratlanul elmosolyodik.
– Indulhatunk?
Istenem, Mr. Darcy annyira ellentmondást nem tűrő.
És igen, tudom, hogy megdöbbentően feminizmusellenes
dolog, de ezt hihetetlenül szexisnek találom.
Liftezik a gyomrom, miközben boldogan bólintok.
Nos, csak rajta: persze.

Huszonnegyedik fejezet

Kart karba öltve sétálunk. Mr. Darcy az erkély

túloldalához vezet, majd le egy lépcsősoron, aztán egy kis
ösvényen át, amely végigkanyarog a kerten. Mindenütt béke
és csend honol. Csak lépéseink nesze hallik, ahogy ütemesen
koppannak a kövezeten.
Néhány perc múlva elfordulunk. Melléképületek sorát
pillantom meg, és ahogy a közelükbe érünk, Mr. Darcy
nyílegyenesen az egyik távolabbi felé tart a bal oldalon.
Közben az agyam egyre csak zakatol. Ez lenne a meglepetés?
Van ott bent valami? Ajándékot fog adni nekem? Aztán
kinyílik az ajtó, és szénaillat csapja meg az orrom.
Száguldó gondolataim megtorpannak. Jóságos ég. Ez egy
pajta. És mindenki tudja, mi szokott történni a pajtákban,
nem igaz? Egész bensőmben reszketek. Ez hát a meglepetés.
El akar csábítani.
Hirtelen lélegzetelállító sebességgel elevenednek fel
bennem az „ingvállszaggató” regényekben olvasottak. Darcy
azért hozott ide, hogy meghempergőzzön velem a szénában.
Hogy pajzánul összebújjon velem. Hogy őrülten,
szenvedélyesen szeressen, miközben a csillagok fénye
átszűrődik a régi fafödém résein, és meleg, izmos teste az
enyémnek feszüljön…
Szeretném sértve érezni magam, amiért azt gondolja,
odaadom magam neki az első randin, de képtelen vagyok rá.
Túlságosan izgatott vagyok.
Nos, aligha vagyok ártatlan szűz, nemdebár? Annak
ellenére, amit az anyám szeretne gondolni rólam. Igazság
szerint jelenleg nem jut eszembe semmi, amihez nagyobb
kedvem lenne, mint hancúrozni a szénában Mr. Darcyval.
És jó ideje már, hogy ez jár a fejemben, tűnődöm,
miközben kéjsóváran pillantok rá.
Darcy betessékel a pajtába. Csakhogy ez nem pajta. Ez
egy istálló. Elbizonytalanodom. Aztán valami átható szagot
érzek, ami gyanúsan olyannak tűnik, mint a…
Lótrágya.
Csalódást érzek. Hát persze. Ő itt Mr. Darcy. Egy igazi
úriember. Soha nem próbálna meg hemperegni velem.
A pokolba. A pokolba. A pokolba.
 – Bemutatom Thundert – közli Mr. Darcy, majd kinyitja a
bokszot, s így láthatóvá válik egy hatalmas, fekete ló hátsó
fele, amely ebben a pillanatban úgy dönt, hogy felemeli a
farkát, és egy jókora adagot pottyant a földre.
Ahogy a halmozódó kupacot figyelem, a szénában való
hempergésről szőtt minden szexuális fantáziám egy csapásra
elpárologni látszik. Hát, nem olyan vicces.
– Hm… helló – mondom gyámoltalanul, és gyorsan
hátralépek, nehogy a trágya ráfröccsenjen az arany
tűsarkúmra, és beleragadjon a hegyes sarok. – Nahát –
kiáltom, és gyorsan megtámasztom magam. Talán kissé
túlzásba vittem a pezsgő-marihuána kombót.
– Ne aggódjék, nincs mitől félnie, Emily – nyugtat meg
Mr. Darcy, ahogy részeg megtántorodásomat tévesen ijedt
visszahőkölésnek értelmezi. – Ez nem a kegyed lova.
Nyilvánvalóan nincs tisztában ittas állapotommal, jövök
rá hálatelt szívvel. Nos, ugyan miért volna? Nem emlékszem,
hogy bármelyik hölgy is spicces lenne a Büszkeség és
balítéletben. Pedig egyfolytában társaságba jártak.
Várjunk csak egy percig. Forgassuk vissza a jelenetet.
A kegyed lova?
Darcy felé fordulok, hogy mondjak valamit, de ő már a
szomszédos boksz felé sétál, elhúzza a reteszt, és kinyitja az
ajtót, hogy megmutassa nekem a legszebb telivért, amelyet
valaha is láttam.
Hófehér, erőteljes, izmos teste szinte ragyog a fényben.
Olyan lovakhoz vagyok szokva, amilyeneket a Central
Parkban látni: öreg, tarka megbízhatókhoz, ahogy
kötelességtudóan húzzák a turistákkal teli hintókat, és
pózolnak a fotókhoz. De ez másfajta ló. Egész teste remeg a
visszatartott energiától, akár egy versenylóé a start-pisztoly
eldördülése előtt, és hátracsapja a füleit, ahogy most meghall
minket.
Hirtelen dobbant a patájával, és a fémpatkó hatalmas zajt
csap, ahogy odacsapódik a kövezethez. Kissé odébb ugróm.
Jesszusom, ez aztán a ficánkolás. Bátorság kell ahhoz, hogy
az ember fel merjen ülni rá, állapítom meg, aztán
észreveszem, hogy csillogó kengyellel és kifényesített
bőrnyereggel van felszerszámozva.
– Kegyed Lightningon fog lovagolni – jelenti ki Mr. Darcy,
mintha olvasna a gondolataimban.
Én. Lovagolni. Lightningon.
A szavak kis rajzfilmfelirat-buborékokként helyezkednek
el előttem egymás után, sorban, de mégis nehéznek tűnik
számomra, hogy összekapcsoljam őket. Darcy nyilvánvalóan
nem azt indítványozza, amit gondolok, hogy mondott. Báli
ruha és hatcentis tűsarkú van rajtam. Mr. Darcyról a lóra
nézek, aztán vissza Mr. Darcyra.
Ó, már értem. Csak bolondozik. Haha, nagyon vicces.
– Jól van, igen, persze – vigyorgok, és belemegyek a
játékba. De Darcy arca komoly, és akkor egyszerre minden
világos lesz. Mr. Darcy nem viccel, emlékszel?
Ahogy kezébe veszi Lightning kantárszárát, majd teljes
lelki nyugalommal kivezeti az istállóból, miközben a ló
bordatájéka fel-le jár, és vastag, fehér farka suhog, akaratom
ellenére bosszúsnak érzem magam. Nem tudom elhinni, hogy
még csak meg sem kérdezte, hogy akarok-e lovagolni! Úgy
értem, nekem nincs is beleszólásom? Halálra fagyok ebben a
ruhában.
 – Soha nem jártam még Amerikában, így nem tudom, mik
az ottani szokások és hagyományok az efféle alkalmakkor –
magyarázza komolyan. – Mindazonáltal bátorkodtam
megtenni a szükséges előkészületeket, hogy kettesben
kilovagolhassunk a holdfényben.
Ami azt illeti, ahogy aztán Mr. Darcy felém lépkedve
megáll előttem hófehér ingjében és feszes
bricsesznadrágjában, miközben a kezében tartja egy
gyönyörű telivér kantárszárát, hirtelen hatalmába kerít e
látomás. Annyira képtelenül romantikus, hogy beleszédülök.
Az efféle látomás általában mozijegyek segítségével
elevenedik meg, egy doboz popcorn társaságában, ha
szerencsés vagyok, de nem ez. Ez csak a fantázia világában
létezik. A regényekben, amelyek a McKenzie’s könyvesbolt
polcain sorakoznak. Efféle dolog nem történhet velem: Emily
Albrighttal, New York állam északi részéből. Az egyetlen,
amire bármikor is felülhetek mostanában, az a metró
munkába menet, nem pedig egy ló.
– Bízom benne, hogy elnyeri kegyed jóváhagyását.
– Hm… igen… persze – dadogom, és gyorsan félredobom
minden bosszúságomat, amelyet esetleg érezhettem. Nos,
ugyan már, Emily – aligha tudnál továbbra is haragudni rá,
nem igaz?
– Helyes – feleli Darcy elégedetten, s úgy érzem, igazából
nem volt semmi kétsége afelől, hogy javaslata elnyeri a
jóváhagyást. Valójában eddig soha nem láttam másnak,
csakis magabiztosnak, döbbenek rá, s figyelem, ahogy
megfogja Thunder kantárszárát, és biztos kézzel mindkét
lovat kivezeti az istállóból.
 De épp ez teszi annyira vonzóvá, mondom magamban
eltökélten. Egy érzékeny, mai ember a legjobb barátunk is
lehet, aki szereti, ha közösen döntünk az új konyhai
redőnyökről, és megkérdezi, ki van soron a mosogatógépbe
pakolásnál. De aligha fog szerepelni a szexuális
fantáziáinkban.
Izgatott várakozással tölt el, ahogy követem Darcyt kifelé
az istállóból.
– Hogyan sikerült elrendeznie mindezt? – kérdezem, és
szorosan összehúzom magamon a kabátját.
– Egy úriember soha nem fedi fel a titkait – mosolyog
rejtélyesen. És ha belegondolok, hogy eddigi életemben azzal
töltöttem az első randikat, hogy ki-ki alapon pizzázni
mentem, borzalmas külföldi művészfilmeket néztem, vagy
épp leállítottam a részeg szexuális zaklatókat.
– Úgy vélem, fellovagolhatnánk a Sham kastélyhoz.
A gyomrom liftezni kezd. Ó, nahát, épp ma reggel
olvastam a Sham kastélyról az egyik útikönyvben.
– Nagyszerű – lelkendezem, miközben próbálom leplezni
izgatottságomat, persze teljesen eredménytelenül. Nos,
hibáztatsz érte? Egy lovaglás. Mr. Darcyval. Egy kastélyhoz.
Kérlek.
Türelmetlenül figyelem, ahogy Mr. Darcy lazán odaköti
Thundert a kapufélfához. Aztán felém fordul, még mindig a
kezében tartva Lightning kantárszárát:
– Feltételezem, hogy lovagolt már.
– Ó, igen, számtalanszor – bizonygatom lelkesen.
– Pompás. Ha így áll a helyzet, akkor mire várunk?
 Huszonötödik fejezet

Rendben, a számtalanszor talán kissé túlzás.

Vettem lovaglóórákat fiatalabb koromban, de
abbahagytam, amikor vonzalmam hirtelen áttevődött
Prancerről, a póniról a hetedik osztályba járó Bruce-ra. Ami
azt jelenti, hogy akkor én… Nahát, csak tizennégy éves
voltam?
Kétség fog el, de gyorsan elhessegetem. Azért ez még nem
volt olyan régen. Rendben, tehát tizenöt éve, és tudom, hogy
ez matematikailag több, mint az életem fele, de az idő
felgyorsul, ahogy idősebbek leszünk, szóval nem
számolhatjuk így. Amúgy pedig biztosra veszem, hogy olyan,
mint a biciklizés. Amint visszaülök a nyeregbe, minden
eszembe fog jutni.
– Szeretné, ha felsegíteném? – kérdezi Mr. Darcy, és
udvariasan felém nyújtja a kezét.
– Köszönöm, de minden rendben. Megoldom – válaszolom
magabiztosan mosolyogva.
Nyilvánvalóan nincs hozzászokva, hogy a mai nők
önállóan megoldják a dolgokat, tűnődöm, miközben
tökéletesen rátermettnek és függetlennek érzem magam,
ahogy Lightning felé fordulok. Csakhogy a közelébe érve
sokkal nagyobbnak tűnik, mint amilyennek az imént látszott.
És valami különös okból kifolyólag ezek a kengyelek most
sokkal rövidebbnek tűnnek, mint amilyenekre emlékszem.
Tekintetem felfelé vándorol. Hűha, tényleg nagyon
rugalmasnak kell lennem ahhoz, hogy felemeljem oda a
lábam, nemdebár? Némiképp elbizonytalanodom, de aztán
minden kétséget eloszlatok magamban.
Jógázom. Nem probléma.
Hátrafeszítem a vállam, nagy levegőt veszek, felemelem a
ruhám alját, és egy higgadt mozdulattal beleteszem a
tűsarkúmat a kengyelbe.
Húha.
Hangosan dünnyögök, aztán felhúzom magam a
nyeregbe, és átlendítem rajta a másik lábam. Csakhogy nem
gondolok rá, hogy az a füves cigi hatott az
egyensúlyérzékemre. Miközben egyik lábam még a levegőben
van, a másik lábfejem hirtelen megcsavarodik a kengyelben,
és kifordul a bokám. Éles fájdalom hasít bele, s egy pillanatig
kiszámíthatatlan a helyzet, ahogy Lightning sörényébe
kapaszkodom, miközben a lábaim behajlítva, hátsó felem
pedig a levegőben. Szerencsére azonban, azt hiszem, sikerül
visszanyernem az egyensúlyomat, villámgyorsan a másik
lábamat is beleteszem a kengyelbe, végül pedig
kiegyenesedem a nyeregben.
És ennyi. Nagyon egyszerű.
Diadalittas mosollyal nézek Mr. Darcyra, aki döbbentnek
látszik. Büszkeség tölt el. Pont úgy, ahogy gondoltam.
Nyilvánvalóan teljesen lenyűgöztem. Igazság szerint szinte
meg sem tud szólalni.
– Hm… a nők nem női nyeregben lovagolnak
Amerikában? – kérdezi aztán hebegve.
– Ó, nem, western stílusban, mint a férfiak –
magyarázom. Szerényen mosolygok, és igyekszem
kényelmesen ülni a nyeregben. Milyen vicces, ahogy érzem a
légáramlatot.
 Lenézek, és észreveszem, hogy a ruhám felcsúszott, és a
csokoládébarna szatén harmonikaszerűen felgyűrődött a
lábaimon. És azt is észreveszem, hogy Mr. Darcy vágyakozva
pillant meztelen combomra.
Nocsak. Dülöngélve visszaráncigálom a ruhám szegélyét.
– Készen állok – trillázom boldogan, és átfűzöm ujjaimat
a gyeplőn, éppen úgy, ahogy emlékeztem. Látod, tudtam.
Minden eszembe jutott.
– Hm… nagyszerű – dadogja Darcy. Istenem, mi baja?
Kissé kábultnak tűnik. Kíváncsi vagyok, előzőleg vajon ő is
fogyasztott-e némi italt.
De ha így is tett, neki bizony nem hatott az
egyensúlyérzékére, állapítom meg, ahogy eloldozza
Thundert, és egy profi lovas finom könnyedségével ül fel rá.
– Erre – utasít most, majd csettint a nyelvével, aztán
csizmája sarkát a ló oldalába vágja, és elüget.
Pontosan ugyanezt csinálom én is, és izgalom bizsereg
bennem, ahogy Lightning kötelességtudóan követi a
parancsokat. Régóta nem lovagoltam, de, mint mondtam, ez
olyan, mint a biciklizés. Csak sokkal romantikusabb.
Néhány perc múlva áthaladunk egy kapun (megjegyzés
Mr. Hajbeültetésnek: Mr. Darcy leszáll a lováról, hogy
kinyissa nekem), és kilovagolunk a nyílt terepre. Nahát, nem
nagyszerű? Vidáman mosolygok magamban, aztán oldalvást
Mr. Darcyra pillantok, aki mellettem lovagol. Ahogy
felemelkedik a nyeregben, erős vállait hátrafeszíti, fogait
összeszorítja, szemei pedig egyenesen előre néznek, akár azt
is felírhatná a homlokára: „Én vagyok a legszexisebb férfi,
akit valaha láttál”. Sajog az ágyékom.
És nem, ennek semmi köze nincs a kemény bőrnyereghez.
 – A kastély a hegy mögött van – jelenti be Darcy, és előre
mutat. – Még nem láthatja, mert eltakarják a fák.
Fák? Kastély? Istenem, olyan ez az egész, mint valami
tündérmese.
– Ó, nagyszerű – válaszolom, és megpróbálok olyan
hangon beszélni, mintha egy efféle dolog mindennap
megtörténne velem New Yorkban.
Egy pillanatra megállunk, aztán Mr. Darcy gyors vágtába
kezd. Lightning ugyanezt teszi, anélkül, hogy nekem bármit
is kellene csinálnom. Elégedettség tölt el. Miközben fel-le
mozgok, erősebben fogom a kantárszárat. Ez egészen
elképesztő. El is felejtettem, milyen izgalmas dolog a
lovaglás.
Darcy felgyorsítja a tempót. Hófehér ingje lobog mögötte,
én pedig megtörlöm a szemem, hogy jobban lássak. A széltől
könnyes lett egy kicsit, de szerencsére vízálló
szempillaspirált használok. Mélyen belélegzem a hideg
éjszakai levegőt, és élvezem, ahogy szétárad az
orrjárataimban. Nahát, ez tényleg kitisztítja az ember fejét,
nem igaz? Idáig kicsit zavarosnak éreztem az agyam, de most
minden tiszta és éles, és…
Egy csöpp rácsöppen az orromból a ruhám ujjára.
Ó, jaj.
Nagy levegőt veszek, és újra előre nézek. Annyira
nagyszerű dolog kint lenni a szabadban! Talán el kellene
gondolkodnom azon, hogy otthagyom a várost, és vidékre
költözöm. Nem tesz jót az egészségnek a levegőszennyezés
meg a stressz, meg…
Ó, most már nagyon folyik az orrom. Erősebben szívom
visszafelé, de nem használ. Szükségem lenne egy
zsebkendőre, hogy kifújjam. Vajon van-e Mr. Darcynak…
Megtapogatom a kabátzsebeit. De semmi. Hm. A szél már
erősebben fúj, és az orrom… nos, folyik, hogy ezt a szót
használjam, a másik pedig az ömlik lenne rá.
A francba. És nincs semmi, amivel megtörölhetném.
Hacsak nem… Eszembe jut valami. Mr. Darcy selyemsálja a
flitteres erszényemben van.
Azonmód visszafogom magam.
Őszintén, mit gondolok? Csak nem fújhatom bele a
taknyos orrom, nemdebár? Az ő finom, szexis kölnijének
illata árad belőle. Ez egy emléktárgy.
De akkor is, az orrom hirtelen olyan állapotba kerül, mint
amit a nagymamám egykor „gyertyagyárnak” nevezett. És
épp akkor, amikor ezen a tökéletesen romantikus randin
vagyok. Nos, csak nem mehetek úgy a kastélyig, hogy az
orrlyukaimból két jókora taknyos gyertya lóg ki, nem igaz?
Előhúzom a fehér selyemsálat, és erősen belefújok. Az
orrom olyan hangot ad ki, mint egy trombita, de szerencsére
a szél is fúj, így Darcy nem hallja.
– Nos, hát nem hihetetlen? – kérdezi épp, előttem
lovagolva.
– Bámulatos – kiáltom vissza, miközben gyorsan
összegyűröm a maszatos sálat, és visszadugom az
erszényembe. Sebaj! Majd később kimosom.
Sétagaloppban lovagolunk a mezőkön át, felfelé az
erdőhöz, és ahogy a táj elsuhan mögöttem, érzem a végtelen
szabadságot. Aztán gyorsítunk a tempón, és hirtelen, mielőtt
még észbe kapnék, Lightning könnyű vágtába kezd. Átvágtat
a sötétségen, miközben dübörögnek a patái, és úgy érzem,
mintha repülnék.
 Életörömöt érzek. Mámort. Túláradó jókedvet.
Agóniában.
Jaj! Fájdalom nyilall belém, ahogy a nyeregben fel-le
ugrálok. Kinek támadt az a ragyogó ötlete, hogy mi, nők, ne
hordjunk melltartót? A melleim úgy fickándoznak, mint
holmi izgága kiskutyák! Miközben egyik kezemmel a
kantárszárat szorítom, a másikkal megpróbálom átfogva
tartani őket. Elhiheted, egyáltalán nem vagyok nagydarab, de
minden nőnek több alátámasztásra lenne szüksége a flitteres
spagettipántok alatt.
Bepréselem a melleimet a karom alá, és vágok egy
grimaszt Lightning patájának minden egyes dobbantásánál.
Nem emlékszem, hogy Julia Robertsnek lett volna ilyen
érzése az Oltári nőben. Lovaglás a mezőkön át szélfútta
hajjal, libbenő ruhában, mindig mesésen mutat a filmekben –
ez egyike a nagy romantikus jeleneteknek –, miközben itt
vagyok én, dörzsölődő melleimmel, tűnődöm
kétségbeesetten.
Aztán szerencsére az erdőhöz érünk, és Mr. Darcy lassít,
ahogy kezdünk áthaladni a fák között. Megkönnyebbülve én
is ugyanezt teszem. Nos, a bőrnek csak van ennyi
rugalmassága. Még ennél is több, és az én hetyke kis B
kosaram a végén még úgy fog kinézni, mint valami
érdekesség a National Geographicból, mondom magamban,
majd elengedem a melleimet, és gyorsan lesimítom
összekuszálódott frizurámat.
– Ott van.
Egy pillanatra abbahagyom Darcy kabátjának
kigombolását, s miközben megpróbálok kissé szexisebbnek
tűnni, felpillantok. A vár ott magasodik előttem. Annyira
csodálatos, hogy elakad a szavam.
– Ralph Allen megbízást adott, hogy végezzenek előnyös
változtatásokat a lakóháza külsején, és távolról eredetinek is
tűnik az épület. Valójában azonban nem több, mint egy
lenyűgöző másolat – folytatja, amikor megállunk.
– Olyan, mint egy mozifilm díszlete – sóhajtok, mielőtt
felfognám, amit mondok.
– Egy mi?
– Ó, semmi – kapok észbe, és elhallgatok. Nem akarom
elrontani a hangulatot az értelmetlen magyarázkodással, így
csak némán ülünk egymás mellett a lovainkon, s mindketten
a lenyűgöző másolatot bámuljuk.
Nos, valójában nem mondok igazat. Ugyanis lopva
Darcyra pillantok.
– Azért mégis meglehetősen fennkölt, nem gondolja? –
kérdezi közben Darcy, s egy pillanatra sem veszi le a szemét
a kastélyról. Nem mintha nem kellene inkább rám néznie,
csak mondom.
– Igen – sikerül csendesen válaszolnom. – Igen, valóban
az.
Mindazonáltal sokkal inkább téged néznélek, tűnődöm, s
megint az a remegő érzés tölt el, ahogy rájövök, hogy itt
vagyunk egyedül, csak mi ketten… és a holdfényben ez az
egész annyira mámorító. A szemem végigpásztázza éles
arcélét, orrának büszke ívét, erős, határozott száját…
Darcy megfordul, és rám néz. Sötét szeme az enyémbe
mélyed, és újabb görcsös összehúzódást érzek az
ágyékomban.
Ó, istenem, ez az. Ez az a rész, ahol megcsókol.
 A szívem olyan hangosan kalapál a mellkasomban, hogy
meglep, hogy Darcy nem hallja meg, és ahogy felém hajol,
remegő várakozással hunyom le a szemem. Érzem forró
leheletét a nyakamon. Érzem a kölnije illatát. Érzem az
ajkát…
– Ó, beteg rózsaszál!
Enyhén összerezzenek, és meghökkenve hallgatom Mr.
Darcyt.
– Láthatatlan féreg…
Láthatatlan féreg? Összezavarodom. Mi a csudáról beszél?
– …Éj zord viharában / Rád szállt, e sóvár méreg.
Ó, most már minden világos, értem meg, ahogy eszembe
jutnak a szavak abból az időből, amikor megismerkedtem a
versrészleggel a McKenzie’s könyvesboltban: ez William
Blake költeménye.
Titokban kinyitom az egyik szemem, csak egy egészen
kicsit, s lopva Mr. Darcyra pillantok. Ott van, csupán néhány
centiméterre tőlem, és elmélyülten engem figyel.
Mély lélegzetet vesz, majd folytatja:
...Fellelte örömöd / Mélyvörös rejtekét.
Darcy verset szaval nekem.
Ó, istenem, annyira szenvedélyes, hogy nem is tudom,
hová nézzek! A főhősök mindig így viselkednek a
regényekben, de soha nem hallottam, hogy mindez
megtörtént volna a valóságban is. Hihetetlen.
Kivéve persze…
Nem akarok hálátlannak tűnni. Ugyan melyik nő ne
akarná, hogy Mr. Darcy verset szavaljon neki, ráadásul azzal
a finom akcentusával, egy holdfényben fürdő kastély mellett,
szilveszter éjszakáján?
 – …S titkos-bús szerelme…
De hogy őszinte legyek, inkább a csókot szeretném.
Jeges fuvallat csapkodja a tornyokat, és reszketek a
hidegtől. Már abbahagytuk a lovaglást, s most tudatosul
bennem, hogy menynyire hideg van. Próbálom mozgatni az
ujjaimat, de annyira elgémberedtek, hogy már nem is érzem
őket. A többi testrészemtől eltérően. Ugyanis az egész testem
sajog. A hátsó felem, a mellem, a bokám. Mintegy
végszóként, ez utóbbiba most hirtelen belenyilall a fájdalom.
Nem kétséges, hogy holnapra csupa fekete meg kék lesz, és
sárgadinnye méretűre dagad…
– …Élted tépi most szét – fejezi be Mr. Darcy drámai
mozdulattal.
Istenem, ez az egész egy kicsit nehéz, ugye?
Bosszúságot érzek. Az egész utat lóháton tettem meg
idáig a fagyos hidegben, és még csak egyetlen röpke csókot
sem kapok? Akkor most mit kellene tennem? Tapsolnom?
Elalélnom? Vagy…
Elhessegetem a gondolatot, ahogy Mr. Darcy hirtelen
szorosan magához húz.
Ó, rendben. Visszavonom. Tehát ez fog most megtörténni.
Egész életemben arról álmodtam, hogy Mr. Darcy
megcsókol, és most valóra válik…
Lehunyom a szemem, és arcomat várakozóan az ő
arcához emelem. Úgy tűnik, minden lelassul. Egész
testemmel feléje fordulok, de a ruhám szaténanyaga most
megcsúszik a nyeregben, s miközben Darcy ajka az enyémet
súrolja, sarkamat Lightning oldalába kell vágnom, hogy
megtartsam az egyensúlyomat.
Istenem. Tehát ez az. A csók. Végre.
 – Jaj! – sikoltok.
Hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül, Lightning
hangosan nyerít, majd felágaskodik.
Jaj.
A szenvedélyes ölelés helyett most hátrafelé a levegőbe
repülök. Megmarkolom a kantárszárat, s úgy kapaszkodom
bele, mintha az életem múlna rajta, miközben Darcy kabátja
lecsúszik a vállamról.
Jóságos ég!
A levegőben töltött pillanat egy örökkévalóságnak tűnik,
amíg – durr! – mind a négy patkó oda nem koppan a földhöz,
s én vissza nem huppanok a helyemre. Megkönnyebbülök. Ó,
köszönöm, istenem, köszönöm, istenem, köszönöm…
Ez mintegy két másodpercig tart.
Aztán Lightning nekiiramodik.
– Kapaszkodjék! – kiáltja Mr. Darcy.
Jaj!
Mindössze ennyit tehetek. Teli tüdőből ordítok szörnyű
rémületemben.
– Hóha, lassíts, te lány. – Darcy mesteri módon
megfordítja a lovát, és megpróbálja megragadni a
kantárszárat, de Lightning ismét felágaskodik, és teljes
erőből lelöki Darcyt a lováról.
– Mr. Darcy – kiáltom rémülten, ahogy a sáros földre
zuhan.
– Emily – lihegi az eséstől elfúló lélegzettel.
Visszanézek. Hallom, hogy még kiált valamit, de ahogy
Lightning nekiiramodik, Darcy hangja elszáll a szélben, és
belevész az éjszakába.
 – Segítség – sikoltom torkom szakadtából, ahogy
Lightning befelé vágtat az erdőbe, és közben dobál a
nyeregben. – Segítség – sikoltom újra. De reménytelennek
tűnik. Nincs itt Mr. Darcy, hogy megmentsen.
Most pedig már kifelé ügetünk az erdőből, át a
koromfekete mezőkön. A hold elbújik egy felhő mögé, így
nem látok semmit, csupán sötét árnyakat a távolban. Sötét,
ijesztő árnyak bukkannak fel előttem, olyanok, akár a
szörnyek. A szívem a torkomban dobog. Jesszusom! Mi az
ott? S miközben alulról súrolom a fák ágait, lehajolok, de
már túl késő.
Durr!
Éles ütést érzek a homlokomon. Aztán minden elsötétül.

Huszonhatodik fejezet

Hol vagyok?
Hason fekve ébredek. Lassan oldalra fordítom a fejem.
Tompán puffan. Jaj. Aztán ökölbe szorítom a kezem, s közben
valami ropogós, keményített pamutot érzek az ujjhegyeim
alatt. Egy ágyban vagyok. Résnyire kinyitom a szemem. Az
ágyamban vagyok.
Először bizonytalan megkönnyebbülést érzek, aztán némi
zavarodottságot is. Hogy kerültem ide? Nem emlékszem,
hogy befeküdtem volna az ágyba. Valójában nem emlékszem
semmire, mivel – és enyhe rémületet érzek – nem tudok
visszaemlékezni semmire.
 Próbálom összeszedni a gondolataimat, de úgy tűnik, a
fejem nem akar megfelelően működni. És a memóriám sem.
Kábultan, fátyolos szemmel nézek körbe a szempilláimon át.
A szobámban még mindig sötétség honol, csupán egy lámpa
világít a sarokban.
Néhány másodpercig mozdulatlan maradok. Csak
fekszem, és semmi mást nem csinálok, csupán belélegzem,
aztán kilélegzem a levegőt, bebugyolálva egy meleg takaróba,
miközben imádkozom, hogy megszűnjön az álmatagságom és
az emlékezetkiesésem. És most óvatosan, fokozatosan
kinyitom a szemem. Elmosódott formák rajzolódnak ki a
térbeli árnyakból, aztán lassan körvonalazódnak: a sarokban
a bőröndöm szétnyitott nejlonszárnyai, a szerteszét dobált
ruhadarabok – pólók, farmernadrágok, pulóverek –, meg egy
csokoládészínű szaténruha, ráhajtva a teljes életnagyságú
tükörre.
Hát persze. A ruha. A szilveszteri bál. Most már mindenre
emlékszem. A táncra Spike-kal, a füves cigi elszívására, a Mr.
Darcy-val való találkozásra.
Mr. Darcy.
Mintegy próbaképpen elfordítom a fejem a párnán. A
szemeim követik a mozdulatot, és most pontosan olyanok,
mint amilyeneket a kísértetház-festményeken látni.
Másnaposságom úgy kezd lüktetni, akár egy bongó dob.
Lassan, lassan, lassan…
A mellettem lévő párna üres.
Egy pillanatig bizonytalanul bámulom, alighanem arra
számítok, hogy Mr. Darcy sötéthajú fejét pillantom meg a
kasmírmintás pamuton, aztán ingerülten elhessegetem a
gondolatot. Természetesen nem háltam vele. Én nem vagyok
olyan lány, ő pedig nem az a fajta férfi.
Annál sajnálatosabb, suttogja bennem a kéjsóvár kis
hang.
Szándékosan figyelmen kívül hagyom, s megpróbálom
feleleveníteni az este történéseit. Az erkélyen beszélgettünk,
idézem fel, és hogy Darcy milyen szexi volt, hm, arra a részre
határozottan emlékszem, és… – jaj, a hátsó felembe
belenyilall a fájdalom – természetesen lovagolni is mentünk,
aztán a lovam felágaskodott, és…
Másra nem emlékszem.
– Ébren van.
Egy hang riaszt fel, és mély lélegzetet veszek, ahogy
megpillantok egy alakot, aki épp fölém hajol.
Egy arcot egészen közelről.
Spike-ot.
Vagyis inkább két Spike-ot.
Bizonytalanul nézek fel rá, és próbálok összpontosítani.
Egy szörnyű pillanatig nem csupán egy önző, hazug disznó
újságírót látok magam előtt, hanem még egy önző, hazug
disznó újságírót is, mígnem, erősen hunyorogva, a két
elmosódott kép egymásba olvad.
– Hány óra van? – motyogom másnaposán.
Spike az órájára pillant.
– Majdnem hajnali négy óra.
Megpróbálok felülni, de Spike megállít egy nedves
flanelkendővel.
– Nem, nyugodtan kell feküdnie.
– Hm? – nyögöm, aztán rájövök, hogy rettenetesen fáj a
fejem, így visszahanyatlok a párnára.
 – Van valami csúnya dudor a fején, de ne aggódjon,
minden rendben lesz – nyugtatgat Spike, és a hideg flanelt a
homlokomra nyomja.
Próbaképpen megérintem a homlokom.
– Jaj – kiáltom, ahogy ujjaim egy tojásméretű púpot
tapintanak.
– Mi történt?
– Nem tudom pontosan. Keresni kezdtem – a telefonhívás
után – teszi hozzá zavartan. – Amikor megtaláltam, ájultan
feküdt.
– Hol talált meg? – mormogok, miközben még mindig
kétségbeesetten próbálom összerakni a mozaikdarabkákat.
– Az istállók közelében.
– Ó…
Az agyam lázasan dolgozni kezd. Bizonyára beütöttem a
fejemet valamibe, és elvesztettem az eszméletemet, de aztán
valahogy mégis sikerült a nyeregben maradnom, Lightning
pedig visszatalált az istállókhoz… Vagy talán
visszalovagoltam az istállókhoz, de egyszerűen nem
emlékszem, mert Lightning ledobott a hátáról, és beütöttem
a fejem a talajba, és emiatt elveszítettem az emlékezetem…
Vagy talán…
– Összeakadtam néhány fiatallal, miközben önt kerestem
– zökkent ki Spike összefüggéstelenül kavargó
gondolataimból. – Azt mondták, akkor látták utoljára, amikor
elszívott velük egy füves cigarettát.
– Ó… igen, így van.
Nos, ez megmagyarázza az amnéziámat.
– És két pohár pezsgőt is ivott velük.
Ez is magyarázatot ad rá.
 – Az egyik az ön pezsgője volt – jegyzem meg aztán
halkan.
Spike felsóhajt, és zavartan vakargatja zsendülő
szakállát. Észreveszem, hogy levette a zakóját meg a
nyakkendőjét, kigombolta a gallérját, és felhajtotta az
ingujját, hogy látni engedje két vastag, szőrös alkarját,
amelyek közül az egyik most eltűnik az ingnyakában.
Zavartan elkezdi vakargatni a kulcscsontját. Nyilván
bűnösnek érzi magát a történtek miatt. Vagy emiatt
vakargatja, vagy pedig azért, mert bolhás.
– Nézze, sajnálom – kezdi feszengve. – Némiképp
felelősnek érzem magam, ezért is ajánlkoztam a
felügyeletére, hogy meggyőződjek róla, minden rendben van
önnel. Valakinek maradnia kellett. Nagyon kiütötte magát.
– Köszönöm – felelem hűvösen. Jesszusom, milyen kínos.
Miért épp Spike-nak kellett megtalálnia? Ez aztán a
balszerencse. Most bizonyára diadalittasan beszél.
– De most már jól vagyok, úgyhogy nyugodtan távozhat –
teszem hozzá, majd magamra húzom a takarómat a „műszaki
okok miatt zárva” metaforájaként. És ekkor hirtelen rájövök,
hogy nincs rajtam a pizsamám. Igazság szerint semmi nincs
rajtam.
Teljesen meztelen vagyok.
Szégyellem magam, és sebtében még jobban magamra
húzom a takarót. Még csak gondolni sem akarok rá, hogy ki
vette le a ruháimat.
– Ha lenne olyan kedves, és becsukná maga mögött az
ajtót – biztatom.
 Spike úgy néz rám, mintha még mondani akarna valamit,
de aztán felveszi a kabátját meg a nyakkendőjét, és az
ajtókilincs után nyúl.
Kinyitja az ajtót, miközben azt sziszegi, hogy „basszus”,
majd erősen visszacsapja.
Felugrok.
Spike kipirult arccal, a fogát összeszorítva felém fordul.
– Nézze, ennek semmi értelme, van valami, amit már rég
mondani szerettem volna, de soha nem érkezett el a
megfelelő pillanat, és – nos – csak azt akarom mondani… –
Közelebb lép hozzám.
Miközben felkészülök egy dühkitörésre, az agyamban már
elkezdem mérgesen halomba rakni a lőszerkészletet, hogy
visszavágjak.
– Megőrülök önért.
Abbahagyom a halomba rakodást, és döbbenten – mi
több, zavartan – nézek rá. A kezét kényszeredetten leengedi
az oldala mellé, és csak áll ott mozdulatlanul.
– Ez vélhetően az egyik vicce, ugye? – sikerül végül
kinyögnöm.
– Nem, dehogy – feleli tüstént. – Teljesen komolyan
mondom. – Odahúz egy széket, aztán lovaglóülésben ráül, és
átöleli a támlát. Rám néz, és a reakcióimat várja.
Nos, amikor azt mondom, hogy elakad a szavam, azt úgy
is értem. Csak hitetlenkedve bámulok rá. Bizonyára viccel,
nemdebár? Ki nem állhatjuk egymást.
Csakhogy Spike nem mosolyog, nem kacsint, és semmi
olyat nem csinál, amit általában szokott, ami azt jelenti…
Ó, a francba. Azt jelenti, hogy komolyan mondja.
 – Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak önre, Emily –
fakad ki Spike, és szokatlan gyorsasággal, lázas sietséggel
buggyannak ki belőle a szavak –, és biztosra veszem, hogy ez
az egész meglepetésként éri, de meg akartam mondani, hogy
szerintem ön bámulatos.
Valaki, kérem, mondja azt, hogy még mindig álmodom, és
ez csupán valami furcsa lidércnyomás. Ez nem történhet
meg. Egyszerűen nem történhet meg.
– …egészen bámulatos.
De megtörténhet.
Ó, istenem.
Ó, istenem. Ó, istenem. Ó, istenem.
Mindvégig azt hittem, hogy Spike gyűlöl, pedig mindvégig
belém volt habarodva.
Szinte azt érzem, hogy elpirulok. Annak ellenére, hogy
gyűlölöm Spike-ot, nem tehetek róla, de egy egészen icipicit
mégis el vagyok ragadtatva a dologtól. Mi több, hízelgőnek
tartom. Úgy értem, ki az, aki nem szereti, ha bókokkal
halmozzák el? Még akkor is, ha e bókok egy
hazug/szerelemromboló/öregemberverőtől származnak.
– Bár tudja, amikor először megláttam, egyáltalán nem
tetszett…
Várjunk csak, mi volt ez?
– …a legkevésbé sem. Általában a szőke az esetem. Az
igazat megvallva teljesen elolvadok, ha egy elbűvölő, vörös
rúzsos típusba botlom – mosolyog zavartan. – És ön
egyáltalán nem volt ilyen…
Tessék? Elragadtatásom nyomban megszűnik.
– …és hogy őszinte legyek, meglehetősen unalmasnak is
gondoltam… – nevet bánatosan.
 Megdöbbenek. Erre nincs más szó. MEGDÖBBENEK.
– …de az elmúlt napokban aztán megismertem, s bár
megpróbáltam nem kedvelni, nem sikerült. Úgy értem,
megőrülök önért, Emily. Még képes voltam attól a ténytől is
eltekinteni, hogy amerikai…
Miután immár láthatóan felengedett, nevetni kezd azon,
amit nyilvánvalóan viccesnek tart.
De én nem nevetek. Dühös vagyok.
– …Megesküdtem, hogy soha nem fogok járni amerikaival
– de tudja, ugyanezt mondtam a francia lányokkal
kapcsolatban is…
Nagyon dühös.
– …de ön más.
Átkozottul dühös. Még jó, hogy más vagyok, te istenverte
seggfej, szeretném kiáltani.
– …és hát, nos, el akartam mondani, mit érzek, és tudni
akartam… nos, azt reméltem, igazából, hogy ön is
hasonlóképpen érez. Irányomban. És talán velem vacsorázna
ma este, ha nincs más dolga.
Végül elhallgat, és nyilvánvalóan elégedett a
monológjával, ugyanis várakozásteljesen néz rám.
Szükségem van minden csepp önuralmamra, miközben őt
figyelem, és erősen igyekszem visszatartani a dühömet.
Azt állítja, „reméli”, de nem kétséges, hogy nagyon is
biztos a pozitív válaszban. Hogy hálás megkönnyebbüléssel
fogok egy szempillantás alatt a karjaiba omolni. Nos, most
jobban szeretném megütni, mint eddig bármikor. Ehelyett
azonban összefonom a karomat, és ridegen nézek rá.
– És mi a helyzet Emmanuelle-lel?
 Nem csupán hazug, szerelemromboló és öregemberverő.
Úgy tűnik, potenciális szélhámos is. Istenem, hogyan tudnék
ellenállni?
– Ó, hát nem említettem? Tegnap este szakítottunk –
jelenti ki Spike, mintegy megnyugtatásképpen.
Úgy érzem, valami belém nyilall, ami a megtévesztésig
hasonlít az örömhöz, de aztán ezt gyorsan elűzöm magamtól.
– Soha nem mentek rendben köztünk a dolgok. Úgy
harcoltunk egymással, mint a kutya és a macska. Önnek
igaza volt a minap, amikor azt mondta, hogy egy normális
lánnyal kellene járnom.
– És én normális vagyok, ugye?
– Igen – lelkesedik Spike, és közelebb húzza a székét. –
Teljesen.
Ez az elevenembe talál. Egyetlen lány sem szeretné, hogy
„normálisnak” nevezzék, nemdebár? Azt akarjuk, hogy a
„különleges”, a „lenyűgöző”, a „szexi” és a „szenvedélyes”
jelzőkkel illessenek, és millió egyébbel, amelyek mind azt
jelentik, hogy egyediek vagyunk. A „normális” csak egy
szinonimája az „unalmas” szónak.
– Jesszusom, mennyire hízelgő – jegyzem meg gúnyosan.
– Köszönöm.
Spike bizonytalanul pillant rám. Először villan át rajta,
hogy a dolgok talán mégsem úgy alakulnak, ahogyan
eltervezte.
– El sem tudom képzelni, mit tehettem, amivel ekkora
vonzalmat és ragaszkodást ébresztettem önben – folytatom
óriási lelki nyugalommal. – Igazán nagyon hízelgő
számomra. – Érzem, hogy a harag egyre erősebben gerjed
bennem, s félredobom a flanelkendőt, miközben
megpróbálom összeszedni magam, amennyire ez lehetséges
egy takaró alatt. Felemelem az állam, majd határozottan
kijelentem: – De még ha egyáltalán eszébe is jut, hogy
ugyanígy érezhetek én is ön iránt, hát nagyon téved.
Úgy tűnik, Spike-nak eltart egy pillanatig, amíg megérti,
amit mondtam. És aztán láthatóan arcára fagy a mosoly,
ábrázata pedig különös színt vesz fel. Ez egyszer eláll a
szava. Nyilvánvalóan nem ezt a reakciót várta.
– És ön lenne az utolsó férfi a világon, akivel elmennék
vacsorázni – jelentem ki élesen.
Az érzelmek egész skálája suhan át arcán. Sokk, harag,
hitetlenkedés, kétkedés, sértettség. Valójában csakugyan
sértettnek is látszik, de aztán gyorsan leplezi, majd erőt vesz
magán, és kimérten így válaszol:
– Tudja, nekem nagyon nehéz érzelmekről beszélni, és
óriási bátorságra volt szükségem, hogy be tudjam vallani,
mit érzek ön iránt.
Egy pillanatig szánalom ébred bennem. Ám ezt
határozottan elfojtom.
– Tehát nem érez ugyanígy irántam. Nyilvánvalóan nem –
teszi hozzá zord tekintettel. – De nem kellett volna ennyire
kíméletlenül részvétlennek lennie. Tudja, azért nekem is
vannak érzéseim.
Feláll, és mint sértett fél megfordul, és távozni készül.
És ez az a pillanat, amikor elveszítem az önuralmamat.
– Vannak érzései? – kiáltom kipirult arccal. Ahogy
kipattanok az ágyból, a takarót magam köré tekerem, majd
megragadom a fürdőköpenyemet, és – miközben próbálom
teljesen elfedni magam – felráncigálom. – És mi a helyzet az
én érzéseimmel? – érdeklődöm. – Ön csak ott áll, és azt
mondogatja, hogy ilyennek meg olyannak talált, amikor
találkoztunk, meg hogy minden józan belátás ellenére mégis
úgy döntött, kedvelni fog, bár mindez annyira idegen
természetétől, meg hogy próbálta leküzdeni a vonzalmát! –
Elhallgatok, s levegő után kapkodva fel-le emelkedik a
mellkasom. – És még azt várja tőlem, hogy kedves legyek?
– Ó, ugyan, nem így értettem – vág vissza Spike.
Ha azt hiszi, hogy elkezdhet beszélni, hát alaposan téved.
Most rajtam a sor.
– De igen, így értette – kiáltom, tudomást sem véve róla.
– És mit képzel magáról? Hogy kritizálhat? Hogy
sértegethet? Tudja, azért maga nem olyan tökéletes. Távolról
sem az.
– Rendben, én így vélekedtem akkoriban, de csak őszinte
vagyok, és nem ezt kellene elvárnunk egymástól? Hogy
teljesen őszinték legyünk?
– Ó, hát azt akarja, hogy mindketten könyörtelenül
őszinték legyünk, ugye? – most már kiabálok, magas és
rekedt hangon, de nem érdekel. – Nos, ebben az esetben
engedje meg nekem, hogy őszinte legyek önnel néhány dolgot
illetően…
Ahogy teszek egy lépést felé, látom, hogy Spike
visszahőköl.
– Képzeljük el egy képtelen pillanatig, hogy csakugyan
kedveltem önt. Hogy valóban ugyanúgy éreztem ön iránt.
Csak nem hiszi – olyan undorral ejtem ki a „hiszi” szót,
mintha émelyítő íze lenne –, hogy valaha is fontolóra
venném, hogy egy olyan pasassal járjak, aki úgy gondolja,
teljesen rendben van, ha azzal tölti az idejét, hogy megüt egy
védtelen öregembert, és megfenyegeti, hogy tartsa távol
magát az anyjától, máskülönben?…
Spike-ot mintha arcul csapták volna. Dühösen szorítja
össze a fogát. Démoni lesz a tekintete, de nem szól egy árva
szót sem.
– Nos, tagadja? – kiáltom.
– Nem akarok beszélni róla – feleli aztán hűvösen, és nem
hajlandó válaszolni.
– Nem tud, ugye? Nem tagadhatja!
Spike arca elvörösödik a haragtól.
– Nem, ha Ernie Devlinről beszélünk, akkor nem tagadom
– vág vissza.
Döbbenten nézek rá, mert ezzel gyakorlatilag be is vallott
mindent. Még csak meg sem próbál mentséget keresni.
– Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy távol tartsam
azt a gazembert az anyámtól, és ha újra meg kellene tennem,
megint megtenném.
– De megütötte!
– Igen, meg – bólint Spike. – És higgye el, előtte soha,
senkit nem ütöttem meg.
Olyan őszintének tűnik, hogy kissé megingok, de aztán
összeszedem magam.
– Higgyem el? A történtek után? – horkanok fel gúnyosan.
– Sajnálom, de nem hiszek önnek.
– Jesszusom, hát csakugyan nagyszerű véleménye lehet
rólam!
– Hazudott Maeve-nek. Tudom, hogy ezt tette. Meg akarta
akadályozni, hogy bármiféle kapcsolat is legyen közöttük
Ernie-vel.
 – Jól van, a pokolba is, igaza van, távol akartam tartani
Ernie-től.
Nem hiszem el! Még csak meg sem próbál ellenkezni.
– Istenem, mennyire szánalmas alak is maga – zihálok. –
Nem bírta elviselni, hogy az anyja szereti Ernie-t, ugye?
Annyira féltékeny volt, hogy véget vetett a kapcsolatuknak.
Megverte Ernie-t, eltörte az orrát, és Ernie utána annyira félt
öntől, hogy otthagyta a munkáját, és eltűnt. Ön óriási
szívfájdalmat okozott az anyjának.
Spike olyan dühösnek tűnik, hogy talán még félelmet is
éreznék, ha nem volnék dühös én magam is.
– De hogy ezt követően is tönkretesz minden kapcsolatot,
amelyet Ernie létesíthetne, az aztán tényleg bosszúálló
jellemre vall. Hogy tehette? Maeve a legédesebb ember a
világon, és már oly régóta szomorú. De önnek fogalma sem
volt róla, ugye? Nem tudta, hogy amikor tizennyolc éves volt,
a lányát nevelőszülőkhöz kellett adnia, hogy azóta is a
bűntudattal küzd, és hogy ezen az utazáson történt meg talán
hosszú évek óta először, hogy Ernie jóvoltából
elmosolyodott. Ernie megnevettette. Neki köszönhetően
Maeve újra érezte, hogy ér valamit. Önt mindez nem
érdekelné, ugye? -Elhallgatok, és rájövök, hogy túl sokat
mondtam. Nem akartam beszélni neki Maeve-ről, de nem
tudtam megállni. Annyira mérges vagyok. Szünetet tartok, s
a szívem megdobban. Levegő után kapkodok. – És ön
tönkretette a boldogságát – teszem hozzá halkan.
– Tehát ez a véleménye rólam? – kérdezi végül Spike. –
Hogy egy gonosz, hazug, bosszúálló gazember vagyok? Hogy
tönkretettem Maeve boldogságát egy bizonyos személy –
istenem, még a nevét is képtelen vagyok kimondani – iránti
érzéseim miatt? – Spike zihálva elhallgat, miközben
megrázza a fejét. – Azt gondolja, hogy ez az egész rólam
szól?
– Ön mondta – válaszolom keserűen.
Egymással szemben állunk, én összefont karral, Spike
pedig kezét a zsebébe dugva. Úgy árad az egymás iránti
ellenszenvünk, mint a hideg a fagyasztóból.
– Ön elmondta nekem az első benyomását rólam, most
hadd mondjam el én is az enyémet. Ismeretségünk első
pillanatától fogva úgy gondolom, ön goromba, önző és
arrogáns ember. Annyira öntelt, hogy azt hiszi, ön körül
forog a világ.
– Úgy vélem, már épp eleget mondott – jegyzi meg Spike
remegő hangon.
– Még el sem kezdtem.
– Nos, nem óhajtok itt ácsorogni, és tovább hallgatni ezt
az ostobaságot – jelenti ki határozottan. – Most már
tökéletesen értem az érzéseit. Sajnálom, hogy háborgattam.
Sajnálom, hogy annyi idejét elraboltam. – Szünetet tart,
mintha még akarna mondani valamit, aztán csak ennyit tesz
hozzá: – Remélem, holnapra majd jobban érzi magát.
Ezzel megfordul, kinyitja az ajtót, és olyan erővel vágja
be maga mögött, hogy majd kiszakadnak a zsanérok.
Összerezzenek.
– És önnek is boldog új évet. Seggfej – kiáltom utána
hangosan. És ekkor, legnagyobb megdöbbenésemre keserű
sírásra fakadok.
 Huszonhetedik fejezet

Másnap reggel „kisírt szemmel” ébredek.

Mindenki ismeri, milyenek az ilyen szemek: borzalmasan
duzzadtak a sírás+alvás kombinációja miatt. Véraláfutások
csíkozzák, alatta jókora táskákkal, amelyekre nem
használnak az olyan jól bevált, régi praktikák, mint a
teafilter, a hideg teáskanál vagy épp a sötét karikák elleni
Preparation H krém. Így nem marad más választásunk, mint
elrejteni őket.
Ez ad magyarázatot rá, miért napszemüvegben megyek le
reggelizni. Januárban.
Kilépek a szállodai szobámból, s hagyom becsukódni az
ajtót magam mögött, aztán végigbotorkálok a mintás,
rózsaszín szőnyegen. Fáj a bokám, és még mindig gyengének
érzem magam. Tegnap este bizonyára sokkot kaptam. Akkor
nem fogtam fel, de nyilvánvalóan ezért fakadtam sírva.
Semmi köze sem volt ahhoz, amit Spike mondott – még ha
úgy is tűnhet –, nem, ez minden bizonynyal az esésből
származó sokk következménye lehetett.
Meg persze ott van az agyrázkódásom is, amiatt, hogy
beütöttem a fejem. Megdörzsölöm a homlokomat. Még
mindig tapintható a dudor, de talán már kisebb. Valószínűleg
majd csúnyán bekékül, utazásom emlékeként.
Némi önsajnálatot érzek. Amikor jelentkeztem erre az
útra, elképzeltem magam, ahogy végiglejtek a vidéki Anglián
különböző színű, egymással harmonizáló ruháimban,
hanyagul vállamra dobott H&M flitteres sállal a nyakamban,
kezemben a Büszkeség és balítélet egy példányával. Szexis
könyvmolynak akartam látszani. Egy olyan amerikai lánynak
külföldön, aki hátat fordít a modern élet sekélyességének és
kiábrándultságának, s magába fogad egy történelemmel és
irodalommal átitatott világot. Egy világot, amely tele van
furcsa kis vidéki kocsmákkal meg lobogó kandallókkal – ahol
össze lehet kuporodni egy könyvvel, meg lehet ismerni
néhány helyi szokást, és jóízűen el lehet csevegni a
falubeliekkel, akiknek többsége tweedöltözéket visel.
Nem feltételeztem, hogy le fogok részegedni és be fogok
tépni, ahogy azt sem, hogy elmérgesedő vitákba bonyolódom,
lovak vetnek le a hátukról, és majdnem meghalok.
Mintegy emlékeztetőül, hirtelen gyötrő fájdalom hasít a
fejembe.
Telefonom erőtlen búgása zökkent ki a gondolataimból,
és ahogy előkotrom a táskámból, megnézem a kijelzőt. Stella.
A megkönnyebbülés hulláma önt el. Öregem, most van
szükségem egy barátra.
– Hé, boldog új évet. Megkaptam az üzenetet – csacsog
vidáman Stella, ahogy felveszem a kagylót. – Azt akartam
megkérdezni, hogy milyen volt a bál.
– Ó, nagyszerű – válaszolom kényszeredett vidámsággal,
és igyekszem hasonló hangot megütni. A lépcsőhöz érek, és
elkezdek sétálgatni a nagy ingaóra körül.
– Szóval, számolj be róla.
– Nos, itt rendezték ebben a csodálatos házban, volt egy
vonósnégyes is, meg tánc, meg pezsgő, meg… – A szemem
újra könnybe lábad. – Ó, istenem, Stella, életem
legborzasztóbb összetűzésében volt részem… – fakadok ki.
– Ugyan már!
 – De igen. Hatalmas veszekedés volt… – A hangom magas
és remeg, s közben dühödten próbálom visszafojtani a
könnyeimet.
– Ó, Em, mit követtél el? – von kérdőre Stella
incselkedve, s próbál megnevettetni. – Az én futó
kapcsolatom húsz másik nő között dobálta magát, úgyhogy a
te örömeidből kell kivennem a részem.
Nem nevetek, s miközben mindössze halk szipákolást
hallok a vonal túlsó végén, Stella elkomolyodik.
– Gyerünk, mondd csak el szépen Stella néninek, min
vitatkoztatok azzal a Fitzwilliam fickóval.
Hirtelen rádöbbenek, hogy Stella azt hiszi, Mr. Darcyról
beszélek.
– Ó, nem is vele történt.
– Nem? Nos, akkor kivel? – kérdezi meglepődve.
– Spike-kal.
– Sajnálom, elvesztettem a fonalat, Em. Ki a fene az a
Spike?
– A seggfej – szipogom.
– Ó, a csinos seggfej – lelkendezik Stella. És ahogy ezt
mondja, attól egyszeriben védekezni kezdek.
– Soha nem mondtam, hogy csinos – tiltakozom.
– Nem is kellett – feleli sokatmondóan.
– Mi vagy te, valami médium? – bosszankodom.
– Ó, szóval csinos.
– Jól van, rendben, szóval csinos – engedek
kényszeredetten. – Most már lennél kedves ezt abbahagyni?
– Kezdem nagyon csalódottnak érezni magam, hogy ez a
telefonbeszélgetés nem úgy alakul, ahogy szerettem volna.
Tudod, sok női együttérzésre számítottam, afféle „Igen, ez
egy idióta; Nem, természetesen nem a te hibád” dologra.
Ehelyett most bosszantanak meg célozgatnak.
A vonal túlsó végén diadalittas csend áll be.
Érted már, mire gondolok?
– Szóval min vitatkoztatok, fiatalok?
– Ez egy hosszú történet – sóhajtom fáradtan.
– Hát, nem megyek sehová – ajánlkozik Stella kedvesen.
Habozok, aztán mielőtt még megakadályozhatnám,
átszakad a gát, és csak úgy ömlenek belőlem a szavak.
– Nos, először rájöttem, hogy összevissza hazudozik a
sofőrünkről, Ernie-ről, Maeve-nek, ennek az édes ír
hölgynek, akinek szerintem nagyon tetszett, aztán tegnap
maga Ernie mondta el nekem, hogy Spike megütötte, mert az
anyjával járt…
– Jesszusom.
– …és aztán tegnap este táncoltunk a bálban, a barátnője
felhívta, és közben tudomást sem vett rólam, így végül
elszívtam egy füves cigit…
– Elszívtál egy füves cigit?
– …és lovagolni mentem…
– Báli ruhában?
– …de aztán bizonyára beütöttem a fejemet, mert minden
elsötétedett előttem, és a következő dolog, amire vissza
tudok emlékezni, hogy meztelenül ébredek fel az ágyban, és
Spike ott van…
– Lehetetlen!
– …és azt mondja, hogy megőrül értem…
– Jóságos ég!
 – …és aztán heves összetűzésbe kerültünk, és Spike
mérgesen elviharzott.
Döbbent csend a vonal túlsó végén.
– Stella?
– A francba, Em, elvileg nekem kellene a 18-30-as
vakáción lennem. Jesszusom, ha tudtam volna, hogy egy
könyvtúra ilyen vad buli lehet, garantáltan veled tartottam
volna!
Mosolygok.
– Azt hiszem, ez az egész kissé őrülten hangzik.
– Őrülten? Fantasztikusan hangzik! – áradozik Stella.
Elhiheted, ezzel összehasonlítva Mexikó dögunalom. Itt nincs
más, csak egy-két szánalmas vizespóló-verseny és néhány
egész éjszakás Margarita-parti. Soha nem gondoltam volna,
hogy ezt fogom mondani, de elhiheted, nem akarok még egy
Margaritát látni. Valójában, az igazat megvallva, nagyon
várom már, hogy hazamenjek… Erről jut eszembe, van híred
Freddyről? Egyetlen sms-emre sem válaszolt.
Freddyvel folytatott tegnap esti beszélgetésemre
gondolok. Ahogyan azt mondta, mennyire nehéz ügy a
szerelem. Váratlanul megint magukkal ragadnak az
érzelmeim.
– Hé, jól vagy? – kérdezi Stella, hirtelen tudatosítva a
hallgatásomat.
– Nem igazán – felelem bágyadtan.
– Bocs, hogy csak fecsegek itt összevissza. Mi a
véleményed róla?
– Kiről? Spike-ról?
– Nos, nemigen említetted a másik fickót – jegyzi meg
csípősen Stella.
 Dühbe gurulok.
– Még mindig úgy gondolom, hogy egy seggfej. Most még
inkább – fakadok ki dacosan. – Valójában most már azt is
gondolom róla, hogy hazug és goromba.
– És mit akarsz tenni?
– Nem tudom. Te mit tettél Scott-tal? – kérdezem,
miközben visszaemlékszem utolsó beszélgetésünkre.
– Úgy érted, miután a Margaritámat az arcába
löttyintettem? – nevet Stella. – Egyszerű. Tudomást sem
vettem róla. Ha ezt csinálod, egykettőre veszi a lapot.
– Nos, ezt fogom tenni – döntöm el határozottan, és erőt
veszek magamon. Az alváshiány teszi, hogy így elöntenek az
érzelmek. Nem több.
– Micsoda? Megfogadod a tanácsomat? – zihálja
hitetlenkedve Stella. – Most először. Mi történt veled?
Hátamat a falnak támasztva az elmúlt héten tűnődöm,
mindazon, ami történt. Még mindig keményen próbálom
összerakni a fejemben a dolgokat.
– Nem tudom pontosan – vallom be végül. – Valóban nem
tudom.
Elköszönünk egymástól, és persze amint letesszük a
telefont, eszembe jut a ruha. A francba, meg akartam
említeni neki még egyszer. Bár kíváncsi vagyok, vajon ő
miért nem tette. Azt hiszem, egyszerűen csak elfelejtette,
döntöm el, majd elindulok lefelé a lépcsőn; végül is Stella
nem egészen arról híres, hogy neki van a legjobb memóriája.
Belépek az ebédlőbe, és megpróbálok úgy viselkedni,
mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy
tízdolláros, hamis Gucci napszemüveg van rajtam újév
napján, reggel kilenckor. Remélhetőleg senki sem fog
felfigyelni rám, így halkan besurranhatok, aztán
kiosonhatok.
– Tehát életben van!
A második gondolatom már az, hogy talán mégsem lesz
így.
Odanézek, és Rose-t, Maeve-t, Hilaryt és Rupindát
pillantom meg. Egy asztalnál ülnek, s most abbahagyják,
amit épp csináltak, és mind engem bámulnak. Most már
tudom, milyen érzés lehet híresnek lenni.
És nem jó értelemben.
– Nos, jó reggelt, Emily – morogja Rose. – És boldog új
évet.
Hangja élesen vág belém, s én bágyadtan rámosolygok.
– Van egy kis másnaposságunk, nemdebár? – kacarászik
hangosan, miközben egy vastagon vajazott angol muffinnal
integet felém.
– Egy kicsi – bólintok, és leülök az elém tolt üres székre.
Hálásan mosolyogva a kávéskannáért nyúlok. Remeg a
kezem. Ma reggel, azt hiszem, megengedhetem magamnak,
hogy eltekintsek az angol hagyományoktól, és lemondjak az
Earl Greyről.
– Mindannyian nagyon aggódtunk ön miatt – suttogja
Maeve, majd közelebb hajol, és bátorítólag ráteszi a kezét az
enyémre.
– Mi történt pontosan? – kérdezi Hilary, és egy szelet
pirítósért nyúl.
Istenem, kérdések, kérdések. Kezdek pánikba esni. Épp
ettől féltem.
– Nem tudom… – ismerem be zavartan, és érzem, hogy
elpirulok. – Beütöttem a fejem.
 – Mindenféle ostobaságot fecsegett – szól közbe Rose.
– Csakugyan? – Megriadok. Sietve kortyolok a kávémból.
Sürgősen szükségem van a koffeinre.
– Romantikus lovasok, holdfényes kastélyok, költészet…
– Mr. Darcy – teszi hozzá Hilary, és felvonja a
szemöldökét.
Megdermedek, miközben a szám tele van a kávéval.
Langyos és kissé keserű. Hilary gyanakodva néz rám. Vagy
csak én vagyok paranoiás. Próbálok valami mentséget
keresni.
– Nos… hm… tudják… – kezdem a mondatot, de
fogalmam sincs, hová akarok kilyukadni.
Szerencsére Rupinda megment.
– Nem szükséges magyarázkodnia, mindannyian
fantáziálunk Mr. Darcyról. – Kacsint, és kortyol egyet
szokásos citromos forró vizéből. – Bár meg kell hagyni, az
öné sokkal ötletesebb, mint az enyém.
– Ó, mindig is túlzottan szárnyaló volt a képzeletem –
viccelődöm. – Gyermekkorom óta. – Hálásan rámosolygok
Rupindára, megkönnyebbülten, hogy megmenekültem egy
nyilvánvalóan kellemetlennek ígérkező beszélgetéstől.
– Hála az égnek, hogy Spike megtalálta – jegyzi meg
aztán Hilary.
Csak azért, hogy nagy dérrel-dúrral egy másik
kellemetlennek ígérkező beszélgetés kellős közepén
találhassam magam.
– Hm… igen… – mormogom bizonytalanul. Tényleg nem
akarok Spike-ról beszélni.
A hölgyeknek azonban nyilvánvalóan más az elképzelésük
erről.
 – Ó, igen, a csodálatos Mr. Hargreaves – mosolyog
Rupinda álmodozva.
– Nos, be kell vallanom, azt hiszem, ez az egész nagyon
romantikus – vélekedik Hilary, aki meggondolta magát a
pirítóst illetően, s most épp egy kanál All Bran
reggelizőpelyhet ropogtat.
– Romantikus? – ismétlem elutasítóan, mielőtt még
vissza tudnám fogni magam. – Aligha.
– De hiszen ő sietett az ön segítségére – suttogja Maeve,
és csillog a szeme a szemüvege mögött. – Megmentette.
A hölgyek már az utazás kezdete óta elszántan hajtanak
arra, hogy összehozzanak bennünket, a „két fiatalt”, s most
az események ilyetén alakulását nyilvánvalóan felhasználják
arra, hogy megvalósítsák az elképzelésüket. Istenem, bárcsak
tudnák, mi történt valójában a kora reggeli órákban. Minden
volt, csak romantikus nem.
– Ó, én nem tudok róla… – kezdem, de Miss Steane szakít
félbe, aki hirtelen lecsap ránk az írómappájával.
– Igen, valóban, Miss Albright. Rendkívül szerencsésnek
mondhatja magát, hogy Mr. Hargreaves megtalálta. Ha ő
nem lett volna, akkor meg is fagyhatott volna ott kint, a
hidegben…
– Kórházba akartuk vinni, de szilvesztereste lévén a
baleseti és sürgősségi osztály tele volt…
– De szerencsére Spike elvégzett egy elsősegélynyújtó
tanfolyamot, így megvizsgálta önt…
– És még azt is felajánlotta, hogy önnel marad a
szobájában, csak hogy megbizonyosodjék róla…
– Az agyrázkódás kiszámíthatatlan dolog, tudja…
 Ahogy az összes nő egyszerre beszél, egymás szavába
vágva, elbizonytalanodnak a Spike iránti érzéseim. Istenem,
fogalmam sem volt róla, hogy ezt tette. És még csak annyit
sem mondtam neki, hogy köszönöm. Ami azt illeti, inkább
azokat a szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez – durva, önző,
öntelt, arrogáns, hazug –, és összerezzenek, ahogy felidézem
némelyiket. Istenem, tényleg nekitámadtam, ugye? Pedig ez
egyáltalán nem jellemző rám, úgy tűnik, mintha gonosz és
érzéketlen lennék.
Valószínűleg azért, mert gonosz és érzéketlen is voltál,
Emily.
Bűntudat vág gyomron egy jól irányzott balhoroggal, és
terít le, de nem adom meg magam. Igen, mert mi a helyzet
Ernie-vel? Hallom magam, ahogy igazságért kiáltok. Mi van
azzal, hogy olyan gyalázatos módon viselkedett vele? Spike
mindent megérdemel.
Miért kellett volna nekem kedvesnek lennem? Ő sem volt
az Ernie-vel, nem igaz?, gondolom méltatlankodva.
– Ha már itt tartunk, hol van a mi csodálatos Mr.
Hargreave-sünk? – dörgi Rose. – Nem láttam ma a reggelinél.
Liftezik a gyomrom a rémülettől. Ó, Jesszusom. Spike
akár igaz ember, akár nem, most nem tudok szembenézni
vele. Képtelen vagyok rá. Felkészülök, hogy bármelyik
pillanatban beléphet, és arcomat a kávéscsészémbe rejtem.
Ez aztán a kínos helyzet.
– Visszament Londonba – közli ekkor Miss Steane
tárgyilagosan.
Micsoda? Felemelem a fejem.
– Visszament? – kapkodok levegő után meglepődve,
aztán, ami még meglepőbb, csalódottságot érzek.
 – Igen, korán el kellett indulnia. Sürgős üzleti ügy
szólította el.
Moraj fut végig az asztal körül – nyilvánvalóan ők is
ugyanúgy meglepődtek, mint én.
– De mi a helyzet a cikkel? – kérdezi aztán Hilary, és
összefonja a karját, készen arra, hogy makacsul vallatóra
fogja Miss Steane-t. Nem nehéz őt elképzelni egy vezető
londoni jogi cég partnereként és helyi igazságügyi
tisztviselőként.
– Úgyszólván befejezte. Minden interjújával végzett –
válaszolja Miss Steane egyszerűen.
– De velem nem is készített – hallom magam hirtelen,
ahogy tiltakozom.
Kitörésem engem is váratlanul ér, és látom, hogy Miss
Steane rám néz.
– Talán azt a benyomást keltette Mr. Hargreavesben,
hogy nem óhajt interjút adni neki – vélekedik.
– Igen, talán – bólogatok, bár tudom, hogy nem is talán.
– Az a tapasztalatom, Emily, hogy ha akarunk valamit egy
férfitól, akkor nekünk, nőknek egyértelművé kell tennünk a
dolgokat. Szeretjük megérteni a férfiakat, és ebben nagyon
jók vagyunk. De a férfiak nem akarnak megérteni bennünket,
ugye, hölgyeim? – Miss Steane jóváhagyást várva körbenéz a
jelenlévőkön, s válaszul meg is érkezik a helyeslő kuncogás.
– És ez különösen a szívügyek esetében igaz. Ahogy Charlotte
Lucas mondta a Büszkeség és balítéletben: Néha hátrányos is
lehet a túlzott óvatosság. Tízből kilenc esetben a nő jobban
teszi, ha nagyobb vonzalmat mutat, mint amennyit érez.
Ahogy Miss Steane befejezi a mondandóját, észreveszem,
hogy egyenesen rám néz, és ugyanazt érzem, mint tegnap
este a bálban. Mint idegenvezetőnk, tudom, minden nehézség
nélkül idézi Jane Austent, de már-már azt hiszem, hogy
amikor tanácsot ad nekem, a saját gondolatait mondja,
mintha sokkal többet tudna rólam, mint amennyit elárul.
– Nos, szégyen és gyalázat – feleli Rose. – Szép kis alak.
Szerettem volna elbúcsúzni tőle.
Egyetértő bólintások követik szavait, s miközben
mindenki kifejezi sajnálatát, hogy nem tudott boldog új évet
kívánni neki, nem tudta meghívni, hogy ugorjon be, ha arra
jár, vagy épp összeboronálni „hajadon, de bájos”
unokahúgával, én kimentem magam, és felállók az asztaltól.
Nos, akkor ennyi. Spike visszatért Londonba. És én
holnapután késő este visszamegyek New Yorkba. Ami azt
jelenti, hogy soha többé nem találkozunk. Nincs több
veszekedés. Nincs többé semmi. Véget ért. Vége. Öregem,
micsoda megkönnyebbülés.
De miközben ezt mondogatom, nem tudok szabadulni
attól az érzéstől, hogy csak próbálom meggyőzni magam.
Hogy valahol, mélyen legbelül, ott munkál bennem a gyötrő
kétség, hogy talán nagy hibát követtem el. És hogy nem
megkönnyebbülést érzek, hanem szomorúságot.

Huszonnyolcadik fejezet

Újév napja lévén rövid szünetet iktatunk be zsúfolt úti

programunkba. Egész nap Jane Austen regényeinek
filmváltozatait fogják vetíteni a szalonban, amelyeket aztán
megbeszélés követ. A lista első helyén szereplő Büszkeség és
balítélet filmadaptációját, Keira Knightley és Matthew
MacFadyen főszereplésével közvetlenül reggeli utánra
tervezik. Úgy döntök, hogy kihagyom. Remek film, és
Matthew MacFadyen nagyon csinos benne, de már kétszer
láttam DVD-n. Amúgy pedig most nem érzek kedvet a
filmnézéshez.
Őszintén, nem hiszem, hogy képes lennék bármire is
koncentrálni, mivel a tegnap estén tűnődöm. De nem azokon
a részeken, amelyekre gondolni akarok. Mint például, hogy a
holdfényben lovagoltam Darcyval, vagy hogy verset szavalt
nekem, vagy a gyönyörűséges pillanatra, amikor minden
lelassulni látszott, és ő meg akart csókolni, Spike pedig
érzéketlennek nevezett…
Láthatod! Megint ez történik. Pontosan erről beszélek.
Amint megpróbálom felidézni a Mr. Darcyval töltött estémet,
elkalandoznak a gondolataim, és az jut az eszembe, hogy mi
történt Spike-kal.
Hagyd abba, parancsolja egy éles hang a fejemben. Nem
érdekel, rendben? Nem érdekel Spike, ahogy az sem, hogy
mit mondott. Mint említettem, vége. Soha többé nem látom
viszont, szóval, mit számít?
A hallba érek, s már épp visszamenni készülök a
szobámba, hogy végre alhassak egy kicsit, amikor
észreveszek egy számítógépet a sarokban. Ami azt illeti,
talán el kellene olvasnom az e-mailjeimet, amíg itt vagyok.
Nem mintha sok lenne, tekintve, hogy vakáció van, és
mindenki elutazott. Ráadásul minden barátomnak és
családtagomnak megvan a mobilszámom, szóval, ha van
valami fontos, hívnának vagy sms-t küldenének. De soha
nem lehet tudni. Máskülönben pedig mindössze néhány
percet vesz igénybe.

Rákattintok az Internet Explorerre, megkeresem az

internetszolgáltatómat, aztán beírom a mail-címemet meg a
jelszavamat. A homokórát figyelem, miközben betöltődik az
oldal. A hotel kedveli a parányi szappanokat és a
zuhanysapkákat, de az olyan modern technológiák, mint
például a szélessávú internet vagy a wifi, még mindig
fényévekre van tőlük, s helyette a jól bevált, régimódi,
telefonhálózaton keresztüli kapcsolattartást használják.
Végül csatlakozik, és az egeret a bejövő üzenetek
mappára viszem. Megnyílik, és látom, hogy huszonnégy
levélszemetet kaptam, köztük Viagra-reklámot meg
harmincszázalékos kedvezménnyel vásárolható
könyvajánlatokat is valamelyik könyvklubtól. Ezt anyámnak
köszönhetem. Mondtam neki, hogy az utolsó dolog, amire
szükségem van, hogy online vásároljak könyveket, de azért
csak felíratott, és most kapom ezeket az e-maileket, amelyek
miatt mindig megtelik a postaládám.
Kijelölöm, majd törlöm őket, aztán lejjebb görgetek. Az
első levél, amit megpillantok, Freddytől származik –
időnként küld egy e-mailt, általában Stella születésnapja
környékén, bár néha csak megkérdezi, hogy vagyok. Ő ilyen
kedves. Megnyitom a levelet. Ahogy várható, azt írja, hogy jó
volt velem beszélgetni tegnap, bocsánatot kér, hogy nem
kérdezett az utazásomról, és reméli, kellemesen telik az
időm, de aztán van itt még valami:
 Mint Stella legjobb barátjától, tanácsot szeretnék kérni
Tőled. Tudom, hogy mindig is tisztában voltál az iránta
táplált gyengéd érzelmeimmel – és tegnap szembesítettél is
velük. Szeretem Stellát, mindig is szerettem, de azt hiszem,
eddig homokba dugtam a fejem, mivel tudom, hogy ő nem
szeret engem. Távollétében azonban sokat gondolkodtam. (Ne
ess pánikba, ezt a döntést már a beszélgetésünk előtt
meghoztam, ezért ne érezd magad felelősnek!)
Szóval, úgy döntöttem, tudod mit, talán igaza van.
Lehetünk akár csak barátok is. Tehát ezt szem előtt tartva volt
néhány randim a múlt héten. Semmi komoly, de nem tudom,
hogy mondjam meg Stellának, és ezért is nem hívtam vissza.
Nem hiszem, hogy felidegesítené – ismerve Stellát,
valószínűleg nagyon fog örülni nekem –, de mégis egy kicsit
furcsának tűnik a helyzet. Részben emiatt is hívtalak tegnap,
mert tudni akartam a véleményed, de nem volt időnk
hosszabban beszélgetni. Mindenesetre arra gondoltam, írok
inkább egy e-mailt. Stella ma reggel sms-t küldött, és
megkérdezte, jól vagyok-e, szóval úgy érzem, valamit kellene
mondanom neki. Van ötleted, hogy közöljem vele a hírt?

Nocsak. Freddynek elege lett abból, hogy tovább várjon

Stellára. Tudtam, hogy ez végül bekövetkezik, most mégis
csalódott vagyok. Tényleg azt akartam, hogy ők ketten
összejöjjenek. Igazság szerint úgy érzem, Freddy tévedett,
amikor azt állította, hogy Stella örülni fog neki. Stella hiába
hangoztatta ünnepélyesen mindig az ellenkezőjét, titkon azt
hiszem, ha megtudja, hogy Freddy randizni kezdett, talán
ráeszmél, hogy Freddy iránti érzései tulajdonképpen nem is
olyan plátóiak, mint gondolta.
Egy gondolatom támad. De azonnal elhessegetem. Nem,
nem tehetem meg. Nem volna helyes. Freddy bizalmasan
közölte velem mindezt. Aztán megint… Talán titokban azt
remélte, hogy én majd…
Majd mit, Emily? Leütöd a „továbbítás”-t, és begépeled
Stella e-mail-címét?
Ahogy megnyomom a „küldés”-t, és figyelem, amint a
levél eltűnik a képernyőmről, és a kibertérbe távozik, némi
bűntudatot érzek. Kinek képzelem én magam? Egy modern
kori Ámornak? E-maileket lövöldözök nyilak helyett?
De gyorsan túlteszem magam rajta. Talán ez segít
Stellának, hogy végül jobb belátásra térjen. Talán nem segít.
Talán mindketten meg akarnak majd ölni. De azt hiszem,
mégis megér egy próbát. Csak azért, mert én óriási káoszt
csináltam a szerelmi életemből, még nem jelenti azt, hogy
másoknak is így kell járniuk.
Visszafordulok a bejövő üzenetek mappámhoz. Rendben.
Mi van még? Hm, egy Hallmark képeslap érkezett egy
chicagói barátomtól, néhány levél a bankomtól… Ó, Mr.
McKenzie-től is van itt egy. Önkéntelenül aggódni kezdek.
Remélem, nincs probléma az állományrendelés számaival,
riadok meg, ahogy nyugtalanul rákattintok. Ó, várjunk csak,
talán kaptunk néhány vásárlói panaszt a Büszkeség és
balítélet frissen érkezett példányaival kapcsolatban,
amelyekben azok az üres oldalak vannak. Akartam e-mailt
küldeni róla McKenzie-nek, de kiment a fejemből. Most
nagyon mérges vagyok magamra, miközben olvasni kezdem:
 KEDVES EMILY!
Audrey McKenzie vagyok, és a férjem, William nevében
írok.

Bárcsak ez az e-mail ne hibás állományrendelésekről

vagy sajtóhibás panaszokról szólna! Bárcsak ne így lenne!

William két nappal ezelőtt enyhe szélütést kapott, és

kórházba került. Kissé aggódtunk miatta, de hála istennek,
nagyon szerencsések voltunk. Williamet kemény fából
faragták, és teljesen rendbe fog jönni. Azt azonban nem
tudom, hogy én is jól leszek-e. William ugyanis jelenleg itthon
lábadozik, de máris panaszkodik, és azzal zaklatja az
orvosokat, hogy engedjék vissza dolgozni!
Én azért közben szigorúan őrzöm. A bolt jelenleg zárva
tart az Ön visszatéréséig, s ha megérkezett, majd
megszervezünk egy találkozót, hogy beszéljünk az üzlet
jövőjéről, és természetesen az Ön pozíciójáról is.
De most szeretném megragadni a lehetőséget, hogy
hálatelt szívvel mondjak köszönetet az elmúlt öt esztendőben
tanúsított kitartó munkájáért, és a McKenzie’s könyvesbolt
iránt tanúsított odaadó ragaszkodásáért is. Elnézést kérek,
hogy ilyen hírekről értesítettük a vakációja alatt, de William
és én úgy éreztük, jobb, ha mindig mindenről tájékoztatjuk.
Jó utat hazafelé, és jelentkezzék, ha megérkezett.
Minden jót kívánunk,
AUDREY ÉS WILLIAM MCKENZIE
 Első reakcióm természetesen az, hogy hála istennek, Mr.
McKenzie jól van. Mr. McKenzie számomra több, mint a
főnököm. Ha bármi történne vele, nagyon ideges lennék.
De hazudnék, ha nem vallanám be, hogy gondolataim
aztán tüstént magamra terelődnek. Nem sok jóval kecsegtet
a jövő. Mióta McKenzie abbahagyta a munkát a boltban, a
felesége egyfolytában unszolja, hogy hivatalosan is vonuljon
vissza, és adja el az üzletet, ám neki mindig sikerült
meggyőznie a feleségét, hogy folytathassa. De most?
Megrémülök. Ki tudja, mi fog történni.
Könnyed hangú választ küldök, teljes gyógyulást kívánok
neki, és mindkettőjüket megnyugtatom, hogy ne aggódjanak,
hamarosan visszatérek, és alig várom, hogy újra a kezembe
vegyem a dolgokat. Megpróbálok bizakodónak és tetterősnek
tűnni, ám aggodalom tölt el. Tudom, hogy mindig kapnék
munkát valamelyik másik könyvesboltban, de bárhol másutt
dolgozni olyan lenne, mintha egy Aston Martinban való
kocsikázás után felszállnék a buszra. És mi a helyzet
Stellával? Vele mi lenne?
Megpróbálok megnyugodni. Még nem kell pánikba esni.
Most azonnal úgysem történik semmi. Van néhány hetem,
hogy kitaláljak valamit. Talán kölcsönt vehetnék fel, hogy
kivásároljam?
Remek ötlet. Vagy talán nyersz a lottón, Emily.
A fáradtság hulláma önt el, miközben a számítógép
képernyőjének vibráló fényét nézem. Annyi minden történt
az elmúlt huszonnégy órában, hogy másra sem vágyom, mint
összegömbölyödni a takaró alatt, és aludni valamicskét. Már
épp a kijelentkezéshez görgetek, amikor egy új e-mail jelenik
meg a beérkező levelek mappámban. Nem ismerem az e-
mail-címet, és a levél tárgyának az van feltüntetve, hogy
„Kérem, olvassa el”. Gyanakodva nézem. Valószínűleg
levélszemét. Odamozgatom az egeret, hogy töröljem, de
hirtelen megállók: Sbh@thedailytimes.com. A Daily Times?
Ez nem Spike újságja?
És akkor rájövök. Természetesen. Sbh. Nem emlékszem
ugyan, hogy valamelyik középső neve B-vel kezdődne, de ez
egészen biztosan Spike monogramja.
A szívem megdobban. Két gondolat cikázik át agyamon:
1. Honnan kapta meg az e-mail-címemet?
2. Mit akar közölni?

Némi izgalommal kattintok rá. Nem tudom, mire

számítsak – néhány éles hangnemben íródott sorra,
bocsánatkérésre vagy épp barátságtalan utóiratra de ahogy
megnyitom, döbbenten látom, hogy egy levél. Lefelé
görgetek. Három, négy, öt, hat teljes oldal.
Csak bámulom egy pillanatig. Minden oldal tele van írva,
de az alján beillesztett szövegrészek is láthatók, amelyek
újságokból kivonatolt részleteknek tűnnek.
– Elnézést, mikor fejezi be?
Valaki szól hozzám, s ahogy felkapom a fejem, látom,
hogy néhány ember téblábol az előcsarnokban, akik
nyilvánvalóan arra várnak, hogy használhassák a
számítógépet.
– Ó, persze… Csak adjon egy percet. – Visszafordulok a
számítógéphez, és megnyomom a „nyomtatás” gombot. Nem
kell sietni. Tehát Spike írt nekem egy levelet? Hát aztán?
Majd később elolvasom, amikor ráérek.
Most kit csapok be?
 Alig két perccel később már az ágy szélén ülök a
hotelszobámban, és Spike e-mailjét tartom a kezemben.
Elakadó lélegzettel kezdem el olvasni.

KEDVES EMILYI
Valószínűleg kitörli ezt az e-mailt, mielőtt még elolvasná.
Ám ha netán kíváncsisága mégis nagyobb irántam érzett
gyűlöleténél, most vélhetően azt gondolja, újra említést
készülök tenni azokról az érzésekről, amelyek tegnap este oly
visszataszítónak tűntek az Ön számára.
Ebben az esetben azonban hadd nyugtassam meg, nem kell
aggódnia. Egyértelműen tudtomra adta, mit érez – ami azt
illeti, nem hiszem, hogy ennél lehetett volna MÉG
egyértelműbben, ezért úgy gondolom, minél gyorsabban
elfelejtjük az egészet, annál jobb.
Nos, mindezt tegyük is félre, és térjünk a lényegre. Tegnap
este két nagyon komoly váddal illetett, de személyes okokból
nem voltam felkészülve rá, hogy magyarázatot adjak vagy
védekezzem, mivel nem tudtam, mit szabad és kell feltárnom
Ön előtt. Amúgy pedig Ön már döntött, így mi értelme lett
volna?
Azóta aztán volt időm végiggondolni a dolgokat, s bár
valószínűtlen, hogy valaha is találkozunk vagy beszélünk még,
mégis szeretném, ha hallaná a történetet az én oldalamról is.
Nem szeretnék arra gondolni, hogy soha nem tudta meg az
igazságot.
Nos, nyilvánvalóan nem kell elolvasnia ezt az e-mailt.
Törölheti is, egyetlen kattintással örökre elküldheti a
kiberpokolba – csakis Önön múlik. De van valami, amit nem
tud. Van valami, amit tudnia KELL. S ha még utána is úgy
gondolja, hogy bűnös vagyok, ha még mindig azt hiszi, hogy
hazug, bosszúálló gazember vagyok, akkor maradjon is így.
De úgy megítélni engem, hogy nem ismeri az összes tényt, az
nem volna méltányos – egyikünk számára sem.
Tegnap este két súlyos dologgal vádolt meg:
1. Hazudtam Maeve-nek Ernie-ről, ilyenformán
voltaképpen hosszú évekre, talán egész hátralévő életére
elvettem tőle az esélyt a boldogságra.
2. Alávaló módon viselkedtem Ernie-vel, egy szegény,
védtelen öregemberrel, aki nem tett semmi rosszat, csupán
beleszeretett az anyámba, ami bennem vad féltékenységet
ébresztett, többször is megfenyegettem, és végül minden ok
nélkül betörtem az orrát. És aztán – s ez a legrosszabb
mozzanat – arra kényszerítettem, hogy hagyja ott munkáját a
Daily Timesban, amit meg is tett, mert annyira rettegett
tőlem.
Nos, ezzel fel is vázoltuk, hogy Ön mit vél az igazságnak, s
most hadd mondjam el az én változatomat a történtekről.
Öt évvel ezelőtt találkoztam Ernie Devlinnel, amikor a The
Daily Timeshoz szegődött limuzinsofőrnek. Köszönő-
viszonyban voltunk, néha váltottunk egy-két szót,
megvitattuk a gólszámokat a futballban, meg ehhez
hasonlókat. És egész kellemes embernek látszott.
Aztán egy este anyám elém jött munka után. Így
találkozott Ernie-vel. Lapzárta volt, nem tudtam elszabadulni
az íróasztalomtól, ezért anyámnak fél órát kellett várnia rám
a hallban. Ők ketten aztán elkezdtek beszélgetni – anyám
imád társalogni és, nos, ennek eredményeképp Ernie
megkérdezte tőle, volna-e kedve találkozni vele, anyám pedig
beleegyezett.
 Nos, tudom, hogy ezt nem fogja elhinni, de amikor anyám
elmondta, hogy randevúra hívták, nem is lehettem volna
jobban meglepődve.
Apám meghalt, amikor tizenhat éves voltam, és onnantól
ketten maradtunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarom,
hogy másik férfi legyen az életében. Épp ellenkezőleg.
Szerettem az apámat, de ő már nincs közöttünk, és nem
akarom, hogy az anyám egyedül maradjon élete hátralévő
részében. Azt szeretném, hogy találkozzon valakivel, és
boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Hogy ki az és mit
csinál, az lényegtelen. Nem vagyok sznob. Az illetőnek nem
kell gazdagnak vagy sikeresnek lennie. Csak legyen jó ember.
És szeresse az anyámat.
Tehát anyám és Ernie találkozgatni kezdtek, egyik
randevú követte a másikat, míg végül „szerelmi kapcsolat”
alakult ki köztük, ahogy anyám szereti nevezni. Nagyon
örültem neki. A legboldogabb időszakát élte apám halála óta.
Olyan volt, mintha megfiatalodott volna. És Ernie? Felhívta,
amikor azt mondta, hogy hívni fogja. Mindig pontos volt.
Minden alkalommal, amikor megjelent, virágot vagy valami
apró ajándékot hozott. Úgy tűnt, tökéletes úriember.
Utólag úgy vélem, gyanút kellett volna fognom.
Túl tökéletes volt.
De azt hiszem, elvakított, hogy boldognak láttam
anyámat. Nem egy oknyomozó riporter fejével gondolkodtam.
Amikor Ernie a múltjáról beszélt, arról, hogy a felesége
tragikus körülmények között halt meg egy autóbalesetben,
nem ellenőriztem a történet hitelességét, nem próbáltam
mélyen beleásni magam a múltjába, és megvizsgálni a
tényeket. Apám halála után hónapok, évek teltek el, s én azt
hittem, soha nem fogom anyámat újra nevetni látni, most
mégis mosolygott, nevetett – mintha visszatért volna belé az
élet.
Igazság szerint hálás voltam Ernie-nek.
És hogy lássa, teljesen őszinte vagyok, bevallók Önnek
valamit, amit még magamnak is nehéz beismernem. Ernie-nek
köszönhetően meg is könnyebbültem. Barátnőm volt. Volt
életem. Olyan munkám, amely sok időt vett igénybe. Így most
nem kellett aggódnom anyám miatt. Nem kellett bűntudatot
éreznem, hogy egyedül hagyom karácsonykor, amikor
snowboardozni mentem.
Istenem, ez olyan átkozottul önző dolog tőlem, ugye?
Anyám bármit megadott volna nekem az életben, én pedig
csak magamra gondolok. Még most is hibáztatom magam
emiatt. A mai napig sajnálom, hogy nem tettem fel több
kérdést Ernie Devlinnek, nem fordítottam rá több figyelmet,
és nem töltöttem több időt azzal, hogy megismerjem. Talán
akkor felfedeztem volna valamilyen jelet, ami felkelthette
volna gyanakvásomat. De nem tettem, és most már nem
tudom visszaforgatni az idő kerekét, nemdebár?
Aztán Ernie mindössze három hónappal a találkozásuk
után megkérte anyám kezét. Letérdelt előtte, és egy antik
gyémántgyűrűt nyújtott át neki, amelyről azt állította, hogy
az anyjáé volt. Anyám a fellegekben járt a boldogságtól. Sírva
közölte velem a hírt. Szerény esküvőt terveztek a nyárra, a
fogadás a helyi golfklubban lett volna, a nászút pedig a
Garda-tónál.
De nem csupán ezek voltak a terveik. Azt is eldöntötték,
hogy mindketten eladják a házukat, és vásárolnak egyet
közösen, hogy új életet kezdjenek. Ami azt illeti, ajánlatot is
tettek egy kis házra az egyik közeli faluban.
Hogy őszinte legyek, kicsit gyorsnak tűnt az egész, de
ahogy anyám mondta, szeretik egymást, és az ő korukban
mire várjanak? Ha ezt mondta, ki vagyok én, hogy elrontsam
a dolgokat? Persze érzékenyen érintett, hogy eladja
gyermekkorom otthonát, de hát aztán? Én már elköltöztem,
folytattam az életemet, anyám miért ne tehetné?
Az anyakönyvvezetőhöz júniusra foglaltak időpontot, s
mivel addig csupán két hónapjuk volt, haladéktalanul meg is
kezdődtek az előkészületek. Virágok, meghívók, menü, autók.
Egyik nap megtaláltam anyám hitelkártyájának
számlakivonatát, és láttam, hogy az esküvővel kapcsolatos
dolgokat mind ő fizette. Ekkor ébredt fel bennem először a
gyanú, hogy Ernie talán nem egészen az, mint akinek látszik.
Amikor rákérdeztem, anyám könnyedén elmagyarázta, hogy
Ernie nem használ hitelkártyát, csak csekkfüzete van, tehát
így könnyebb.
– Amúgy pedig, ahogy Ernie mondja, ha összeházasodunk,
úgyis az enyém az övé lesz, és fordítva – érvelt.
Baljós érzés kerített a hatalmába, de próbáltam elűzni
magamtól. Bizonyára csak túlzottan védeni akarom anyámat;
érthető, ha inkább hitelkártyával fizetnek, mint csekkel; Ernie
igazából nem csinált semmi rosszat.
Ekkoriban már készültek beköltözni az új házukba is.
Anyám és Ernie is talált vevőt a saját régi házára, és
ügyvédjeik készen álltak az összes papírmunkára. Már csak a
tízszázalékos készpénzletétre volt szükség, hogy aláírhassák a
szerződéseket.
Tíz százalékra.
 Ez harmincezer fontot jelentett. Ami a jelenlegi hivatalos
árfolyam szerint közel hatvanezer dollárnak felel meg. Ez
rengeteg pénz. És néhányon bármit megtennének ekkora
összegért.
Akár a szívét is összetörnék valakinek.
Az esküvő előtti napon Ernie Devlin eltűnt. És vele együtt
a harmincezer font is. Amelynek minden egyes pennyje az
anyám pénze volt.
Nem tudtam róla, hogy egy héttel korábban Ernie átment
anyámhoz, és azt mondta neki, hogy a vevője az utolsó
pillanatban visszalépett, és hogy talán hetekig is eltarthat,
amíg egy újat talál, most akkor mitévő legyen?
Anyám nyilvánvalóan ideges volt, hogy el fogják veszíteni
az új házukat, ezért azt mondta, ne aggódjon, és kiállított egy
csekket az egész letétről. Csak nem emlékezett az ügyvéd
nevére, így Ernie azt mondta neki, hogy hagyja üresen azt a
részt – ő majd később beírja a nevet, ahogy visszamegy a
házába megcsinálni az összes papírmunkát.
Először akkor éreztük, hogy valami nincs rendjén, amikor
az ügyvéd egy héttel később felhívta anyámat, és
megkérdezte, hol van a pénz, Ernie pedig egyetlen sürgős
telefonhívásra sem válaszolt. Anyám magánkívül volt. Úgy
gondolta, Ernie-t bizonyára valami szörnyű baleset érte. Hogy
sérülten fekszik valahol.
– Valami rettenetes dolog történhetett – hajtogatta
egyfolytában, és tudtam, hogy apámra gondol, arra a napra,
amikor a dolgozószobában rátalált, ahogy szélütést kapott, de
már túl késő volt.
Ekkor már bevontuk a rendőrséget is, és nem tartott
sokáig, hogy kiderítsék, Ernie a maga nevére állította ki a
csekket, letétbe helyezte a saját bankszámláján, szépen
megvárta, amíg jóváírják az összeget, aztán elhagyta az
országot.
Amikor anyám megtudta az igazat, valójában
megkönnyebbült. Ilyen az én anyám. Egy nappal az esküvője
előtt faképnél hagyja egy férfi, akiről úgy gondolta, szereti őt,
és vele akarja leélni élete hátralévő részét, aztán az illető
ellopja tőle hosszú évek megtakarítását -s mégis hálás, hogy
ez a férfi nem sérült meg. Elképesztően jó ember az anyám.
És én?
Holtan akartam látni. A puszta két kezemmel akartam
megölni. Nem csupán meghiúsította anyám reményeit és
tönkretette az álmait. Nem csupán megalázta a barátai és a
családja előtt. Nevetség tárgyává is tette a szomszédok
szemében. Elárulta a bizalmát, s harmincezer fontot lopott el
tőle, ami miatt anyámnak óriási adósság halmozódott fel a
számláján, magára hagyta egy esküvő lemondásának minden
kellemetlenségével, és belekényszerítette volna egy olyan ház
megvételébe, amelyet anyám már nem is akart megvenni.
Összetörte az anyám szívét.
És tudni akarja a legrosszabbat? Ernie mindezt
szándékosan csinálta.
Nem ismeri az anyámat, Emily, de aki ismeri, elmondhatja
Önnek, hogy ő a legkedvesebb, legszeretetreméltóbb ember,
akivel valaha is találkozott. Bízott Ernie Devlinben, neki
akarta adni az egész világot, ez az ember mégis szívtelenül
úgy döntött, hogy elpusztítja őt a kapzsiságával és az
önzésével. Mintha ő anyámnak semmit sem jelentene. És neki
sem az anyám, aki csak egy eszköz volt, hogy elérje a célját.
 Bárcsak azt mondhatnám, hogy ezzel vége is lett az
ügynek, de további megrázkódtatások következtek.
Hat héttel később Ernie-t letartóztatták, amikor
megpróbált visszatérni az Egyesült Királyságba. Kiderült,
hogy nem az anyám volt az egyetlen nő, akit megtévesztett.
Több tucat sértett is jelentkezett. Mindegyikük ugyanazt a
történetet adta elő – Ernie Devlin özvegyembernek mondta
magát, úgy volt, hogy házasságot kötnek, közös házat
vásárolnak, de Ernie-nek nem volt meg a ráeső rész a
készpénzletétre… Nos, láthatja, mire ment ki ez az egész.
Anyám nem vett részt a tárgyaláson, de én igen. De ha azt
hittem, fogok látni némi megbánást rajta, hát nem is
tévedhettem volna nagyobbat. Nem mentegetőzött, nem kért
bocsánatot az áldozataitól, és semmiféle szégyenkezés nem
látszott rajta a tettei miatt. Amikor az első napon elhagyta a
bíróságot, még arcátlanul mosolygott is a fotósoknak.
Ekkor ütöttem meg.
Nem tudtam megállni. Valami egyszerűen elszakadt
bennem. Mindazok után, amit az anyámmal tett, még azt is
látni, hogy mosolyog, nos, ez már túl sok volt. Felugrottam a
riporterek szeme láttára, és letöröltem a mosolyt az arcáról.
Azonnal letartóztattak, de a körülmények miatt a rendőrség
egy figyelmeztetéssel elengedett. Soha életemben nem volt
összetűzésem a törvénnyel, kivéve néhány parkolójegyet, de
mégsem bánom. Nem védem a cselekedetemet, de ami engem
illet, azután, amit Ernie Devlin tett, könnyen megúszta.
2003. május 24-én bűnösnek találták, s hat évet kapott
csalás és lopás bűntette miatt. Kötelezték, hogy fizesse vissza
anyámnak az összes pénzt, valamint fizesse meg a jogi
költségeket, és a többi nőtől elrabolt pénzt is. Erre Ernie
Devlin csődeljárást kért maga ellen. Tizennyolc hónappal
később jó magaviseletéért szabadult.
Azt mondják, az idő begyógyít minden sebet, de nem
hiszem, hogy anyám valaha is túlteszi magát azon, amit Ernie
elkövetett ellene. És én tudom, hogy természetesen soha nem
fogok megbocsátani neki. Amikor ezek után viszontláttam az
utazáson, bevallom, meg akartam ölni. Vagy legalábbis
alaposan elagyabugyálni. De tudjuk, hogy működik az
igazságszolgáltatás. Már kaptam egy figyelmeztetést. Ami
engem illet, cseppet sem bántam meg, megérte lemosni azt a
mosolyt az arcáról, de anyám egy életre elég izgalmat élt már
át. Nem volt szüksége arra, hogy vádlottként lásson engem a
bíróságon, ami újra eszébe juttatta volna ezt az egész
szerencsétlen ügyet.
Így tehát elhatároztam, hogy nem veszek tudomást Ernie-
ről. Hogy kerülni fogom. Hogy úgy teszek, mintha nem
létezne.
De aztán azon az estén megláttam Maeve-vel. Annak
láttán, ahogy nevetett és viccelődött, ahogy az unokái képét
mutogatta, rádöbbentem, hogy nem vonta le az erkölcsi
tanulságot. Pontosan ezt tette anyámmal is. (Mellesleg, csak a
rend kedvéért, ők nem is az unokái. Nincsenek unokái. És
felesége sem volt, aki tragikusan meghalhatott volna
autóbalesetben. És hogy az az eljegyzési gyűrű az édesanyjáé
volt? Az egyik „exmenyasszonyától” lopta.) Nem bírtam
elviselni, hogy megint ezt csinálja. Hogy egy olyan embert
csap be, mint Maeve.
Így aztán reggel a buszon, a winchesteri katedrális felé
vezető úton úgy döntöttem, bizalmasan mesélek neki az
anyámtól. Maeve döbbenten hallgatta. Ki ne tenné ezt?
Valószínűleg csalódott és felháborodott is volt, és sajnálom
emiatt. De én úgy látom, megmentettem attól, hogy hosszú
távon sérüljön. Így Maeve-nek soha nem kell keresztülmennie
azon, amin anyámnak meg az összes többi nőnek át kellett
mennie.
Anyám a mai napig egyetlen pennyt sem látott viszont
abból a harmincezer fontból. Hamarosan nyugdíjba megy, és
ezt megtakarított pénzecskének szánta, de őszintén, ez az
egész soha nem a pénzről szólt. A pénz csak pénz, de a sérült
szívet nem lehet pénzben mérni, ugye?
Tudom, mit gondol most. Ez csak az én szavam az övével
szemben, igaz? És Ernie a kedves öregember, én pedig a
seggfej. Ezért mellékelek néhány újságkivágást is abból az
időből. Nem várom, hogy higgyen nekem, Emily, ám a tények
feketén-fehéren itt vannak Ön előtt – döntse el maga.
De mielőtt elolvasná őket, búcsúzom. Önre bízom, mennyit
hisz el abból, amit mondtam, de örülök, hogy találkoztunk. És
ha eljutott idáig, köszönöm, hogy meghallgatott.
SPIKE

Huszonkilencedik fejezet

Nem tudom leírni, mit éreztem Spike e-mailjének

elolvasása után. Azt hiszem, minden létező érzést átéltem.
Felháborodást, hitetlenséget, haragot, bosszúságot,
rémületet, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást. Annyit tudok,
hogy azzal az eltökélt szándékkal ültem le az ágyamra, hogy
nem fogok hinni neki. Ami engem illet, már előre döntöttem.
Bűnösnek találtatott minden vádpontban, amit a fejéhez
vágtam.
És mégis, minél tovább olvastam a levelet, annál inkább
éreztem, hogy kezdenek szertefoszlani az előítéleteim.
Minden egyes oldallal még több bizonyítékra derült fény. Míg
aztán már nem volt semmi kétségem: elítéltem Spike-ot, és
tévedtem. Rettenetesen, rettenetesen tévedtem. Még az
újságcikkeket sem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam,
tévesen ítéltem meg személyét.
Aztán mégiscsak elolvasom őket. Már a főcím is
fennhangon hirdeti: „HÁZASSÁGSZÉDELGŐ” „SZÖKEVÉNY
VŐLEGÉNY”, „A FÉRFI, AKI ELLOPTA A NŐ SZÍVÉT ÉS A PÉNZÉT”.
A cikkek képekkel vannak illusztrálva, amelyeken egy
festett barna hajú, bajszos férfi látható, de egyértelműen rá
lehet ismerni Ernie-re. Az édes, védtelen Ernie-re. Az
ártatlan áldozatra. Spilce, a feleannyi idős férfi féltékeny
támadásának túlélőjére.
A francba. Hogy tévedhettem ekkorát?
Az ágy szélén ülök, levegő után kapkodok, és próbálom
megőrizni a nyugalmamat. Az agyam lázasan dolgozik.
Fogalmam sincs, mitévő legyek. Az első gondolatom az, hogy
leszaladok, és küldök egy bocsánatkérő e-mailt Spike-nak, de
azok után, amit mondtam neki, ahogy megvádoltam, ahogy
viselkedtem vele, meglehetősen felszínesnek tűnne ez a
megoldás. E-mailt küldjék azok után, amit mondtam és
tettem? Hogy őszinte legyek, nem hibáztathatnám érte, ha
azt mondaná, hogy menjek a pokolba.
Talán inkább hagynom kellene az egészet. Végtére is már
épp elég kárt okoztam. Egyszerűen csak megpróbálom
elfelejteni a dolgot. Úgy teszek, mintha meg sem történt
volna.
De megtörtént.
Mardos a bűntudat. Ernie-re gondolok, arra, hogy
mennyire megtévesztett, hogy milyen gyorsan elhittem a
történeteit Spike-ról. Miért? Mert el akartam hinni. Mert
alátámasztották a Spike-ról alkotott véleményemet,
megerősítették az első benyomásomat. Azt akartam, hogy
igazam legyen.
Pedig nem is tévedhettél volna ennél nagyobbat, ugye,
Emily?
Hirtelen bűnösnek érzem magam és szégyenkezem – és
meg is ijedek. Rémítő a gondolat, amikor ráébred az ember,
hogy nem bízhat meg a saját ítélőképességében. Hogy
büszkesége és balítélete vakká teszi az igazsággal szemben.
Eltűnődöm, vajon hányszor ítélkeztem már tévesen azelőtt –
és még csak észre sem vettem.
A szoba egyszerre csak levegőtlennek, fojtogatónak tűnik.
Ki kell mennem, hogy friss levegőt szívhassak. Hogy
megpróbáljam kitisztítani a fejem. Annyi minden történt,
hogy nem tudok nyugodtan gondolkodni. Spike vallomása és
Mr. McKenzie feleségének e-mailje miatt egymást kergetik a
gondolatok a fejemben.
Felrángatom a csizmámat meg a vastag télikabátomat, és
lemegyek a lépcsőn. Lehet biciklit bérelni a recepciónál, így
választok egy feketét, kosárral az elején. Ez inkább most
Miss Marple, mint Lance Armstrong, de jelenleg a legkisebb
gondom is nagyobb annál, mintsem hogy menőnek akarjak
látszani, így nyeregbe pattanok, és elindulok kifelé a
városból.
 Jó érzés kerékpározni. Beszívom a tüdőmbe a hideg
levegőt, és nyomom a pedált. Az utak hamarosan sávokká
változnak, a házak pedig átadják helyüket a nyílt vidéknek.
Továbbkerékpározom. Nem érzem sajgó hátsó felemet, a
bokámba nyilalló fájdalmat, csupán a pedálok ütemes
mozgását és a hajamat borzoló hideg szelet. A kerekek
minden egyes fordulatával egyre nyugodtabbá és
kiegyensúlyozottabbá válók, miközben a várost magam
mögött hagyom, és felfelé tekerek. Semmi másnak nincs
értelme, csak ennek. A biciklizés olyan egyszerű dolog. Az
ember csak nyomja a pedált, és halad előre. Miért nem lehet
az élet is ilyen egyszerű?
Egy idő után már nagyon kezdenek égni a combizmaim,
így leszállok, és nekitámasztom a biciklit egy fémkapunak,
egy kőfal tőszomszédágában. Egy erdőt látok magam előtt, és
a tisztáson keresztül egy kastélyt pillantok meg. Ó, nahát, ez
ugyanaz a kastély, mint ahová tegnap este lovagoltam Mr.
Darcyval. Hogy is hívják? Ó, igen, már emlékszem: Sham15
kastély – mert igazság szerint nem eredeti. Elindulok abba az
irányba. A hegy meglehetősen meredek, s mire beérek
Bathwick Woodsba, már teljesen kifulladok. Lassítok. Az út
itt sokkal meredekebben emelkedik. Nehéz kivenni az
ösvényt, a mindenütt felbukkanó kövekben és gyökerekben
pedig könnyen megbotlik az ember – isten tudja, hogy
sikerült megtenni ezt az utat tegnap este lóháton –, de úgy öt
perc múlva már ki is érek a másik oldalon. A kastély itt van
nem messze tőlem jobbra, mégis egészen másnak látszik
nappali fényben. Egyáltalán nem ilyenre emlékszem.

15
Az angol sham szó jelentése: hamis, ál, nem valódi.
Krémszínű bathi kőből készült, és tegnap este teljesen
eredetinek tűnt, de most közelről megvizsgálva
egyértelműen látszik, hogy másolat.
Nyáron ez a hely valószínűleg tömve van turistákkal, de
most elhagyatott. Leülök a fűre, s miközben fejemet a
kőfalnak támasztom, magamba szívom a látványt. Bath hét
heggyel körülvett városa alattam terül el egész György
korabeli építészetével, ami az utcákat járva hatalmasnak és
lenyűgözőnek tűnt, most pedig mintha egy városfejlesztési
hivatal miniatűr modellje lenne.
Megdörzsölöm duzzadt szemeimet, és hátrabillentem a
fejem, hogy felnézzek a szürke égboltra. Úgy tűnik, eső lesz.
Újév napján ez megszokott. Vagy mégsem, ugye? Ma semmi
sem az. Nyomasztó érzésem visszatér, és nagyot sóhajtok.
Nem gondolhatok rá többet. Túl fáradt vagyok. Nem aludtam
jól az éjjel. S a bál utóhatásai, az agyrázkódás és Spike
vallomása miatt kimerültén egy kicsit le akarom hunyni a
szemem, hogy kizárjam a külvilágot.

Néhány pillanat múlva valami meleget érzek az arcomon,

kinyitom a szemem, és észreveszem, hogy a nap előbukkant
a felhők mögül. A ragyogó napsugarak áthatolnak az ég kék
résein, és a kezemmel árnyékolom a szemem, hogy lássak.
Figyelmes leszek valakire a távolban, aki felém közeledik.
Hunyorítva nézem, próbálom kivenni. Egy férfi, állapítom
meg, ahogy közelebb ér. És lóháton van.
Mr. Darcy.
 Túláradó örömmel figyelem, ahogy üget felém, a januári
széltől kipirult az arca, és sötét, vastag szemöldöke szinte
beárnyékolja a szemét.
– Reméltem, hogy itt találom – mondja, miközben leszáll
a lováról, és felém lépked.
Rámosolygok, és felugrom, hogy üdvözöljem. Mindazok
után, ami történt, hirtelen egy ölelésre vágyom, arra, hogy
valaki szorosan a karjában tartson, és azt mondja, minden
rendben lesz.
Ösztönösen átfonom a karjaimmal, és széles vállába
temetem az arcom.
– Barátom, örülök, hogy látom – zihálok, aztán behunyom
a szemem, és beszívom kölnijének jól ismert illatát.
Boldogságomba megkönnyebbülés vegyül. Istenem,
valóban neki van a legjobb válla, ahol az ember jól kisírhatja
magát, állapítom meg, s érzem, hogy ölelő karjai között
testem minden porcikájában enyhül a feszültség.
Bár, várjunk csak egy percig, valójában nem is ölel át,
veszem észre, hirtelen megállapítva, milyen hűvösen
viselkedik. Ami azt illeti, inkább én ölelem őt. Ő csak áll
szálfaegyenesen, és kezét mereven az oldalához szorítja.
Kínosan érzem magam és elhúzódom tőle.
– Hm… Boldog új évet – mondom aztán halkan.
– Igen. Valóban – köhint zavartan Mr. Darcy, és a földet
bámulja. Most először sejtek meg valamit abból, hogy milyen
lehet valaki olyannal járni, akinek borongós, komor
gondolatai vannak, meg elfojtott érzelmei. Úgy értem,
mindez rendkívül vonzónak és szexinek tűnik a könyvekben,
de a való életben azt akarom, hogy valaki jó erősen a karjába
zárjon.
 – Már kerestem – kezdi Darcy, összekulcsolja a kezét a
háta mögött, ráadásul olyan mozdulattal, hogy nem kell
testbeszéd-szakértőnek lennem ahhoz, hogy rájöjjek,
nyilvánvalóan kellemetlenül érintette előbbi nyílt érzelmi
kitörésem.
Akkor hát nem is az ő hibája, ugye, mondom magamban,
és egy kicsit megsajnálom. Felteszem, a hölgyek az ő
korszakában nem azzal töltötték az idejüket, hogy karjukat a
férfiak köré fonták, miközben azt várták, hogy erősen
átöleljék őket. Csak készítették a hímzésmintákat vagy
ilyesmiket.
Darcy nagyot nyel, aztán rám néz, és találkozik a
tekintetünk.
– Nagyon aggódtam kegyed miatt, Emily. Tegnap este
visszamentem az istállókhoz, remélve, hogy épségben
megérkezett. Amikor felfedeztem Lightningot, de kegyednek
semmi nyomát nem találtam, ellovagoltam a hotelhez. Az
ablakában azonban nem világított fény, és addigra már
nagyon késő volt, és… – nagy levegőt vesz, és összeszedi
magát. – Nagy megkönnyebbülést jelent számomra, hogy úgy
látom, nem sérült meg.
Ó, istenem. Azok után, ami mostanában történt velem,
egészen kiment a fejemből, hogy akkor láttam Darcyt
utoljára, amikor leesett a lováról. De most, miközben
hallgatom szavait, hirtelen rádöbbenek, hogy még azt sem
kérdeztem meg tőle, hogy jól van-e. És ami még rosszabb,
eddig a pillanatig még csak nem is gondoltam rá.
– Köszönöm – mosolygok hálásan. – De mi a helyzet
önnel? Láttam, hogy leesett a lováról…
– Ledobott a lovam… – helyesbít Darcy.
 – Ó, igaz, ledobta – ismétlem, és kissé sérti a hiúságomat,
hogy Darcy csak úgy kijavít engem.
– Szerencsére képzett lovas vagyok, ilyenformán nem
szenvedtem sérülést.
– Nahát, micsoda szerencse.
– Ó, ennek semmi köze a szerencséhez – jelenti ki
gőgösen Darcy.
Ezt mondtam neked, Emily.
A Büszkeség és balítélet egyik sora jut eszembe Darcyról:
Nem lehet csodálkozni azon, ha sokra tartja magát egy ilyen
rendkívül csinos fiatalember, akit a sors előkelő származással,
vagyonnal, egyebekkel áldott meg. Ha kifejezhetem így
magam, joga van a büszkeséghez.
Aha, nekem meg nincs, gondolom ingerülten.
– Nos, ebédelt már? – kérdezi most Darcy.
A hangja megint udvariasabb, de félig-meddig hajlok rá,
hogy füllentsek, és azt mondjam, igen, mert még mindig
mérges vagyok egy kicsit. A vesszőparipám az arrogancia.
Úgyszólván nem ettem semmit egész nap, csak a kávét
reggelire. Mintegy végszóként, panaszosan meg is kordul a
gyomrom.
– Nem, még nem – motyogom aztán.
– Pompás. Hoztam egy kis harapnivalót – bólint, és a
lovához lép.
Összerezzenek. Ó, jaj, csak ezt ne! Nem hiszem, hogy a
hátsó felem még egy lovaglást kibírna. Ezúttal határozottan
nemet fogok mondani.
– Nem kell annyira aggódnia – teszi hozzá, ahogy
észreveszi az arckifejezésemet. – Ez nem olyan, mint a
legutóbbi meglepetés.
 Leold valamit a nyereg mögül, és kis, fonott
piknikkosarat emel le, majd egy vastag gyapjútakarót is
kivesz az egyik oldaltáskából. Szétnyitja, és leteríti a földre,
kínos gonddal ügyelve arra, hogy teljesen sima legyen. Aztán
szétkapcsolja a kosár bőrszíját, és különböző dolgokat kezd
előszedegetni belőle.
– Van itt egy kis kenyér, szőlő, sajt, libamájpástétom, egy
üveg kiváló évjáratú bordói, hogy mindezt leöblíthessük
vele…
– Ó, nahát – kapkodok levegő után kissé meghökkenve.
– …és itt vannak az evőeszközök meg a tányérok –
folytatja.
Felejtsük el a papírtányért és a műanyag evőeszközt.
Darcy valódi ezüstből készült késekkel és villákkal meg
hófehér porcelántányérokkal rukkol elő.
– …és hoztam kegyednek valamit, hogy felmelegítse –
teszi hozzá, majd szétgöngyölít egy jókora prémet.
– Ez rendkívül kedves öntől – mosolygok. Elérzékenyülök.
Szóval lehet, hogy egy kicsit arrogáns. Hát aztán? És
rendkívül figyelmes is, mondom magamban, ahogy leül a
takaróra, és a prémet a lábamra helyezi.
Ezután óvatosan leteszi a tányérokat, elővesz egy
gyöngyház nyelű, finom ezüstkést, és a vékony sajt- és
kenyérszeleteket egy sebész pontosságával kezdi el vágni.
Aztán kinyitja a pástétomos üveget, szétcsavarja a
kikeményített fehér szalvétát, és kényes gonddal letörli az
üveg peremét, eltávolítva a pástétom utolsó zsírfoltját is
róla. Végül a szőlő következik: minden egyes szemet
megvizsgál, mielőtt pontosan hármat leszakítana a fürtről, és
művészi dekorációként elhelyezi őket.
 Ámulva figyelem. Istenem, minden olyan tökéletesen és
körültekintően elrendezett, állapítom meg, miközben átnyújt
nekem egy tányért.
– Nos, köszönöm – mosolygok, és összerágok egy lédús
szőlőszemet a számban. Mm, finom. Miközben éhesen
beleharapok a sajtba és a kenyérbe, Mr. Darcyra pillantok.
Késsel-villával kettévág egy szőlőszemet, vág egy kockát a
sajtszeletből is, majd a villájára szúrja, és mindkettőt a
szájába teszi.
Darcy modora kifogástalan. Feszélyezetten a számba
tömöm a sajt és a kenyér többi részét, mielőtt észrevenné,
miközben az egész kabátomat összemorzsálom. Istenem,
milyen malac vagyok. Ahogy lesöpröm magamról a
morzsákat, látom, hogy Darcy fürkésző pillantást vet rám.
– Rendetlenül eszem – nevetek maflán.
Várom, hogy velem nevessen, de csak ennyit mond:
– Látom – és folytatja az evést.
Kezdem kissé kényelmetlenül érezni magam, de nem
akarok tudomást venni róla, így a késemért meg a villámért
nyúlok. Leutánzom Darcy mozdulatát, és felszúrok egy
szőlőszemet a villámra. De ahogy a villa hegye átszúrja a
szőlő héját, hirtelen szétspriccel a leve meg a sok apró mag.
S persze az egész Mr. Darcy hófehér ingjén landol. Nos, hát
persze, hogy ott, hol máshol, nem igaz?
– Hoppá, a francba! – zihálok rémülten.
Darcy összeráncolja a homlokát, leteszi a kést, és elkezdi
dörzsölni a szalvétájával keményített, fehér pamutingjét.
– Ó, istenem, sajnálom – szabadkozom egyfolytában.
– Minden rendben, nem kell aggódnia – mondja,
miközben folytatja a dörzsölést.
 – Biztos vagyok benne, hogy kijön – nyugtatom.
– Valóban – bólint, bevizezi a szalvétáját, majd újra
dörzsölni kezdi a foltot.
Ami pedig már nem is látszik, tűnődöm, miközben
figyelem, hogy mekkora hűhót csinál belőle. Kissé ingerült
vagyok. Enyhén túlreagálja a dolgot, nem? Úgy értem, ez
csak egy kis szőlőlé.
– Amikor hazaér, csak tegyen rá egy csipetnyi sót, és
áztassa be a mosogatóban.
– Köszönöm. Majd javaslom valamelyik szolgának.
– Szolgának? – nyögöm. Istenem, elfelejtettem, mennyire
előkelő ember is ő. Úgy értem, ki a csudának vannak szolgái
a királynőn kívül?
– Nos, igen, természetesen – válaszolja. – Bizonyára
kegyednek is vannak szolgái odahaza, Amerikában,
nemdebár?
Feltételezése annyira komikus, hogy el kell fojtanom egy
mosolyt. Megpróbálok elképzelni egy komornyikot és egy
szobalányt, akik hajlonganak meg pukedliznek kicsiny
stúdiólakásomban. Nem sikerül. Először is, nem lenne elég
hely hozzá.
– Nem igazán. Manapság már nem lehet jó személyzetet
találni – viccelődök vigyorogva.
De Darcynak arcizma sem rándul. Viszont épp azzal van
elfoglalva, hogy bort töltsön nekem, úgyhogy valószínűleg
nem hallotta, amit mondtam, döntöm el, miközben
észreveszem, milyen ügyesen fordítja el a palackot, nehogy
lecsöppenjen akár egy csepp is, pont úgy, ahogy az
éttermekben szokás.
 Néhány pillanatig megpróbálok üldözőbe venni a
villámmal egy másik szőlőszemet is a tányéromon, majd
feladom és türelmetlenül leteszem az ezüst evőeszközöket.
Nos, ez egy piknik, mondom magamban. Nincs szükség
szertartásosságra. Úgy értem, nem kell úgy viselkednem,
mintha valami csilivili étteremben lennék, nem igaz? Török
egy darab kenyeret, és kitörlöm vele a maradék pástétomot a
tányéromból.
– Mm, ez finom – lelkendezem. – Ön készítette?
– Nem, a szakácsom.
Hát persze. Megint a szolgák. Már el is feledkeztem
róluk.
– Meg kell szereznem a receptet. – Kísérletet teszek, hogy
oldjam a hangulatot. – Hogy hazavigyem magammal
Amerikába.
– Mikor indul?
– Két nap múlva. Holnap még felmegyünk északra, Lyme
Park Hallba, szerdán este pedig már indulok vissza New
Yorkba.
– Nem tudja meghosszabbítani az itt-tartózkodását?
– Szeretném… – Ám hirtelen McKenzie feleségének e-
mailje jut az eszembe. – De nem, nem tudom. – Miután
igyekeztem egész idő alatt nem gondolni rá, most egyszerre
érzem az aggodalom ismerős kínját. Kortyolok a borból, és
csak bámulok a poharamba.
– Mi a baj, Emily? Gondterheltnek tűnik.
Mr. Darcy hangja kedves, de nem válaszolok. A burgundi
folyadékot nézem, miközben azon tűnődöm, hol is kezdjem.
Most, hogy kinyitottam gondjaim ajtaját, alkalmatlankodva
mind betolakodnak újra… Spike, Ernie, Mr. McKenzie…
 – Úgy tűnik, elveszíthetem az állásomat a könyvesboltban
– hallom magam, ahogy rövid szünet után kibököm. – Lehet,
hogy a főnököm, Mr. McKenzie eladja az üzletet. Nincs jól.
Megértem, de… – sóhajtok. – Nem tudom, mihez kezdek
majd.
Jó érzés hangosan kimondani.
– Kegyed alkalmazott?
Ránézek, és látom, hogy Darcy meghökkenve néz rám.
Ami azt illeti, szemlátomást jobban meglepődik ezen az
elképzelésen, mint bármin, ami az elmúlt napokban történt.
– Aha. New York egyik legjobb könyvesboltjában, a
McKenzie’s-ben dolgozom – felelem, nem kis büszkeséggel a
hangomban. Nem tehetek róla. Minden alkalommal ez
történik.
– Egy könyvesboltban dolgozik? – ismétli hitetlenkedve
Darcy.
Nem tudom, mire számítottam, de inkább valami
együttérzéshez vagy megértéshez hasonlóra.
– Nos, pillanatnyilag.
– De bizonyára van magánjövedelme is a családja révén?
Saját vagyona talán?
– Attól tartok, nincs – mosolygok, ahogy anyámra és
apámra gondolok. Saját vagyonom? Még egy képeslapot sem
kapok tőlük.
– Amúgy pedig, még ha lenne is, akkor is akarnék
dolgozni. Szeretem a munkámat.
Darcy az ujjaival végigszánt haján, miközben az arcomat
tanulmányozza. Úgy tűnik, nehéz megértenie, amit
mondtam.
 – Bevallom, meg vagyok döbbenve, Emily – jelenti ki egy
pillanat múlva.
Hangja rosszallóan cseng, s érzem, hogy lehervad a
mosoly az arcomról.
– Egy magafajta tanult nőnek nem kellene dolgoznia.
Megmerevedek.
– De mi a helyzet az ön szolgáival? Ők nem nők? –
tiltakozom, miközben próbálom megőrizni a nyugalmamat.
– Nos, igen, természetesen azok. De a cselédmunka
elfogadott, és szükséges dolog is az alsóbb társadalmi
osztályok számára.
Most rajtam a sor, hogy döbbenten nézzek. Már a
„szolgák” szó is elég rosszul hangzott, de most valóban azt
mondta, hogy alsóbb társadalmi osztályok? Hitetlenkedve
bámulok rá. Egyszerűen nem hiszem el, amit hallok. Tudtam,
hogy Darcy előkelő származású, de azt nem gondoltam volna
róla, hogy ennyire sznob. – Egy nőnek otthon a helye.
Feleségként és anyaként.
Igen. Valóban ezt mondta.
– De ez annyira szexista nézet – kiáltom.
Darcy oly elképedve néz rám, mintha még soha nem
hallotta volna ezt a szót.
Valószínűleg azért, mert nem is hallotta, állapítom meg.
Ami azt illeti, vélhetően a fogalommal sincs tisztában. Mely
esetben nem kellene annyira dühösnek lennem rá, nem igaz?
Úgy értem, nem az ő hibája, ha nincs tudomása róla. Mégsem
vádolhatom meg valamivel, amiről azt sem tudja, mi jelent.
– Bizonyára nem azt sugallja, hogy a nőknek ugyanúgy
meg kellene keresniük a kenyerüket, mint a férfiaknak,
ugye? – kérdezi aztán gőgösen.
 Visszavonom. De, megvádolhatom.
– De igen! – zihálok mérgesen. – Miért ne dolgozhatnának
a nők ugyanúgy, mint a férfiak? A karrierem nagyon fontos
számomra.
– Nyilvánvalóan mások a szokások Amerikában – jelenti
ki Darcy komolyan. – Ám mi itt másképp csináljuk. És, meg
kell mondanom, így is van rendjén.
– Ostobaság!
Darcy arca elsápad, de igyekszik palástolni az érzéseit.
Miközben figyelem, eszembe jut Spike, ahogy elveszítette a
türelmét, és nem tehetek róla, de egy részem azt szeretné,
bárcsak Mr. Darcy is ugyanezt tenné. De persze nem fogja, ő
mindig annyira átkozottul visszafogott. Régen szexinek
tartottam, de most inkább bosszantónak találom.
Darcy szeme rosszkedvűen megvillan, és ahogy a szürke
pöttyökkel körülvett íriszét nézem, eltűnődöm az elmúlt
hónapokon és éveken, amikor arról fantáziáltam, hogy
randizni szeretnék Mr. Darcyval. És azt akartam, hogy
minden férfi olyan legyen, mint ő.
És most itt vagyunk. Együtt. És vitatkozunk.
– Nézze, nem akartam megsérteni – kezdem. Először
Spike-ot, most Mr. Darcyt, hát mi a baj velem? – Nekem
csak… – Elhallgatok.
Neked csak mi, Emily? Megint a jól ismert hang szólal
meg bennem. Csakhogy ezúttal kitartóbban. Hogy úgy
viselkedik, mint egy önző, szexista disznó? Mint egy
felfuvalkodott sznob? Mint egy halálosan unalmas fráter?
– Vissza kell mennem – fejezem be halkan, és
megpróbálom elhallgattatni magamban ezt a hangot.
 – Megértem – bólint ünnepélyesen Darcy. – Nekem is
fontos elintéznivalóim vannak. – A mellkasa fel-le emelkedik,
mintha sok minden zajlana benne a felszín alatt, aztán
elfordul, és a völgy felé pillant.
– Mindig elfelejtem, mennyire szép innen a város – jegyzi
meg csendesen, rövid szünet után.
Követem a tekintetét. Igaza van. Nagyszerű a panoráma.
– Igen, lenyűgöző – helyeslek.
Egy pillanatig így maradunk, végigpillantunk az alattunk
elterülő, fenséges színpadképként ható tájon, a dombokon,
amelyek háttérként szolgálnak a végtelen égbolthoz.
Mindenütt csend honol. Egy teremtett lélek sincs itt. Csak mi
ketten.
A szemem sarkából látom, hogy Mr. Darcy felém fordul,
és összeráncolja a homlokát.
– Esetleg ülhetnénk még itt egy kicsit?
Nem válaszolok azonnal. Inkább továbbra is a horizontot
bámulom. A szélesen elterülő látvány most mindent egészen
más megvilágításba helyez. Hát valóban számít, hogy nem
ugyanúgy gondolkodom, mint Mr. Darcy? Úgy értem,
természetes, hogy bizonyos dolgokról más a véleménye, mint
nekem, ami teljesen érthető. Két egészen különböző világból
származunk. Nem igaz?
– Azt hiszem, néhány percig még maradhatok – felelem
végül, és találkozik a tekintetünk.
– Pompás.
A kezem után nyúl, s hiába fűzi az ujjait az enyémbe,
érzem, hogy nyugtalanít a civódásunk. Annyira eltérően
gondolkodunk!
 Túlságosan is eltérően. Nem tudom, képes lennék-e
valaha is elfogadni Mr. Darcy nézeteit. És ami még
fontosabb, akarom-e egyáltalán elfogadni?
Gondterhelten a vállára hajtom a fejem, és elfojtom
gyötrő kétségeimet.
Pillanatnyilag legalábbis.

Harmincadik fejezet

Bizonyára elaludtam, mert a következő dolog, aminek

már a tudatában vagyok, hogy felébredek a hidegtől.
Kinyitom a szemem, és észreveszem, hogy a nap eltűnt, s
vele együtt Mr. Darcy is.
Megborzongva kinyújtóztatom elgémberedett
végtagjaimat, és körülnézek. Igen, határozottan nyoma
veszett. És vele együtt a piknik összes kellékének is. Darcy
még a prémet is magával vitte, állapítom meg, ahogy
meglepődve az ölembe nézek. Nahát, ez nem túl lovagias tett
tőle, ugye?, tűnődöm sértődötten.
Hűlt helyén egy hóvirág árválkodik. Mr. Darcyt bizonyára
az általa említett fontos elintéznivalók szólították el, és
nyilván nem akart felébreszteni. Inkább itt hagyta ezt a
virágot búcsúajándékul. A kezembe veszem, mutatóujjam és
hüvelykujjam között forgatom, miközben a finom, fehér
szirmokat vizsgálgatom.
Hogy egészen őszinte legyek, jobban örültem volna, ha
inkább a prémet hagyja itt nekem. Átkozottul fázom.
 Ahogy feltápászkodom a földről, meghallom
mobiltelefonom tompa búgását. Jéghideg ujjaimmal
előrángatom a zsebemből, és látom, hogy Stella az. Ez furcsa,
ma reggel beszéltem vele. Vajon miért hív? Felveszem.
– Em?
– Szia – motyogom, szorosan összehúzom magamon a
kabátot, majd topogni kezdek, hogy felfrissítsem a
vérkeringésemet. – Jó újra hallani a hangod.
– Csakugyan?
Egy pillanatig zavartan hallgatok, aztán rájövök. Ó, a
francba. Szóval akkor megkapta az e-mailt.
– Azt hiszem, tudsz róla, hogy Freddy randizgat –
folytatja Stella.
– Nos, igen, továbbítottam is neked az e-mailjét,
emlékszel? – felelem. Bár most már nem vagyok egészen
biztos benne, hogy helyesen tettem, tűnődöm, s érzem, hogy
korábbi magabiztosságom meginog.
– Nos, nem hiszem el – kiáltja most Stella.
– Miért nem?
– Mert ő Freddy – zihálja nyomatékkal, mintha ezzel
tenné egyértelművé.
Hirtelen úgy érzem, a védelmembe kell vennem Freddyt.
Lehet, hogy Stella a legjobb barátom, de még mindig
helytelenül viselkedik.
– És? Legutóbb még úgy nézett ki, mint akinek pénisze
van, nemdebár?
– Em – kapkod levegő után Stella döbbenten –, nem
hiszem el, hogy ezt mondtad – te soha nem mondasz
ilyeneket.
 – Nos, sajnálom, Stella, de valakinek végre keményen kell
beszélnie veled – folytatom határozottan. – Ugyan mit
vártál? Hogy Freddy beáll szerzetesnek, csak mert neked
nem kell?
– Ó, ugyan, Em, én nem mondtam ilyet – jajdul fel Stella,
hallható ijedtséggel.
– Ez igaz – ismerem el. – Nem pontosan ezt mondtad.
Nem, inkább valami olyasmit, hogy „Tökéletes ellentétek
vagyunk. Az őrületbe kergetnénk egymást, ha tényleg egy pár
lennénk. Freddy a legédesebb ember a világon, és csodás
fiúbarátja lesz majd valakinek, de nem nekem…” – Ahogy
elhallgatok, csend támad a vonal túlsó végén.
– De tényleg házasok vagyunk – szellemeskedik erőtlenül
Stella egy pillanat múlva.
– Csak a zöldkártya miatt. Nem te vagy az, aki
egyfolytában ezt hangoztatja? – emlékeztetem rá.
Ismét csend következik, ám ezúttal nem töri meg
szellemes megjegyzés. Helyette inkább keserves sóhaj
hallatszik.
– Ó, istenem, mekkora idióta voltam, ugye? – suttogja
végül Stella, hallható bűntudattal.
– Úgy érted, csak rájöttél végre? – kérdezem, de a
hangomban gyengédség bujkál. Stella nem rossz ember, csak
nem akarta észrevenni, ami az orra előtt volt.
Stella most csettint a nyelvével, és el tudom képzelni,
hogy akarata ellenére mosolyog.
– Nem akarom, hogy Freddy más lányokkal
találkozgasson – vallja be aztán halkan, szinte csak magának.
 – Miért nem? Neked nem kell, de azt sem akarod, hogy
másé legyen, nem igaz? – teszem fel a kérdést kíméletlenül.
Nem gondolom, hogy ez igaz, de meg kell kérdeznem.
– Nem, nem ez az oka – vág vissza Stella ingerülten. –
Egyáltalán nem ez az oka.
– Akkor mi? – kérdezem.
Csend következik.
– Szeretem.
Hangja halk, de határozott, s ahogy meghallom ezt a szót,
úgy érzem, kedvem támadna belecsapni a levegőbe, és
felkiáltani: „Igen!” De ezt meg akarom hagyni Freddynek.
Ezért elfojtom izgatottságomat, és mindössze ennyit
válaszolok:
– Azt hiszem, ezt meg kellene mondanod valaki másnak
is.

Miután megígértetem vele, hogy felhívja Freddyt, engem

pedig rendszeresen tájékoztat, elbúcsúzom a némiképp
összezavarodott Stellától. Az ujjaim szinte jéggé fagynak,
ahogy a telefont tartom. Istenem, de hideg van.
Összedörzsölöm a kezeimet, hogy megpróbáljam
felmelegíteni őket, s közben Stellára és Freddyre gondolok.
Igyekszem elképzelni, milyen lesz majd a beszélgetésük, és
mi fog történni. Remélem, meg tudják oldani a helyzetet.
Stella egy idióta volt, de úgy érzem, néha el kell veszítenünk
valamit, hogy rádöbbenjünk a valódi értékére.
Mint Spike esetében?
 A gyomrom liftezni kezd, és aztán – bumm – ismét
eszembe jut Spike e-mailje, az újságcikkek Ernie-ről, Mr.
McKenzie e-mailje… Problémák, aggodalmak, vallomások…
Minden újra felidéződik bennem. Mr. Darcy távozásával
ismét szembe kell néznem a valósággal, és ezzel együtt a
félelem érzésével is. Tudom, hogy többé nem menekülhetek a
valóság elől. Foglalkoznom kell vele. Meg kell… Ó, nem
tudom, mit kellene tennem, de tennem kell valamit. A
zsebembe dugom a kezem, s még egy utolsó pillantást vetek
a tájra. Hiába rejtőzöm el itt fent, ez nem segít. Vissza kell
mennem a hotelbe, nem futhatok el a problémák elől. Meg
kell próbálnom úrrá lenni a helyzeten. Szemeim a látóhatárt
pásztázzák, mintha onnan várnám a segítséget, valamilyen
választ, valamilyen megoldást, de persze ez soha nem olyan
könnyű, nemdebár? Visszafordulok, és elindulok lefelé a
hegyről.

Fél órával később lefelé gurulok kerékpárommal egy

úton, amely a városba vezet. Kezd fokozatosan kiegyenlítődni
a terep, s így, mivel nem akarok veszíteni a sebességből,
elkezdem tekerni a pedált. Befordulok egy sarkon. Az út
keskenyedik, majd balra kanyarodik, és egyirányú utcává
változik. Az aszfalt átadja helyét a macskaköveknek. Szép
látvány, de könyörtelen érzés, ha az ember biciklivel halad át
rajta, kivált olyannal, amelyen nem különösebben rugalmas a
nyereg. Igazság szerint csak arra tudok gondolni, hogy a
rázkódás megsemmisítő csapást mér a hátsó felemre, amikor
majdnem összeütközöm egy gyalogossal.
 – Hé, vigyázzon – kiabálok, és hirtelen fékezve szinte
átrepülök a kormányon.
– Ó, istenem. Nem láttam…
– Maeve?
Elhallgat lihegő mentegetőzése közepén, szemüvegét
feljebb tolja orrán, és rám néz.
– Emily! Nem láttam, hogy ön az!
– Nem látott ön senkit – kapkodok levegő után, miközben
végül teljesen megállok.
De ha Maeve meg is hallja felháborodásomat, elengedi a
füle mellett.
– Hol volt? Már mindenütt kerestem – kiáltja ziháló,
magas hangon, és izgatottnak látszik.
Tüstént félelem fog el.
– Miért? Mi a baj? – kérdezem.
Maeve-nek azonban szemlátomást egy hang sem jön ki a
torkán.
– Mi történt? Mondja már el! Jóságos ég, most aztán
tényleg meg vagyok ijedve.
Kesztyűbe bújtatott kezét tördeli, és az ajkát harapdálva
rám néz. Ó, a francba, igazam van. Maeve arra készül, hogy
rossz híreket közöljön velem.
– Jól van, ugyan már – veszem át az irányítást. –
Szerezzünk önnek egy italt.

– Rendben, és most mondja el, mi történt.

Behúzódunk az egyetlen helyre, amelyet újév napján
nyitva találunk Bathban: a Gate of Indiába, egy kihalt,
flokkolt tapétás, gyér világításé étterembe, ahol ízletes
poppadomot lehet kapni, amelyet Maeve cafatokra tépked,
miközben elkezdenek ömleni belőle a szavak.
– Ma reggel telefonhívást kaptam.
– Kitől?
– A fivéremtől, Paddytől.
– Úgy érti, attól a fivérétől, aki Spanyolországban van?
– Igen, hogyne, csak ez az egy van – bólint ingerülten, és
belekezd egy újabb poppadom elpusztításába. –
Spanyolországban töltötte a karácsonyt a lányánál, azt
hiszem, említettem…
– Ó, igen. – Most már emlékszem. Bólintok. És azt is
említette, hogy ő volt az a fivér, aki kidobott, amikor terhes
lettél, gondolom ridegen, ahogy felidézem magamban a
tegnapi történetet – bár úgy tűnik, mintha napok teltek volna
el azóta –, és azt is, hogy eldöntöttem, attól a pillanattól
fogva utálni fogom ezt a férfit.
– Nos, fivérem már visszatért Írországba, s ma telefonált
reggeli után. Először megijedtem – azt hittem, bizonyára
valami baj történt.
– Miért?
– Nos, Paddy soha nem hív, különösen a mobilomon nem.
Azt mondja, túl sokba kerül.
Micsoda? Még boldog új évet sem kívánt neked?
Tiltakozni akarok, de egy pincér szakít félbe minket, aki
azért jön, hogy felvegye a rendelést. Két brandyt kérek, de
Maeve kívánságára aztán bors-mentateára módosítok. A
mogorvának látszó pincér igyekszik ránk tukmálni
valamilyen fokhagymás naant, aztán fáradt beletörődéssel
feladja, és magunkra hagy bennünket, hogy folytathassuk a
beszélgetést.
– Nos? – bátorítom Maeve-t.
– Nos tehát, tudtam, hogy történt valami. Először azt
hittem, a gyerekekkel. – Maeve szünetet tart, és mély
lélegzetet vesz. – De hála istennek, nem, jól vannak. –
Mosolyog, ahogy eszébe jutnak. Aztán összeszedi magát, és
folytatja: – Azért hívott, hogy közölje, egy Shannon nevű nő
keresett telefonon.
Intek neki, hogy folytassa.
– Egy bizonyos Maeve Tumpane-t keresett.
– Honnan tudta az ön számát?
Maeve vállat von.
– Az én családnevem nem gyakori – nincs belőle sok a
telefonkönyvben. Azt hiszem, végighívta az összesét. –
Feltolja orrán a szemüvegét, és bizonytalanul néz rám.
– És mit mondott a fivére? – kérdezem sürgetően.
Maeve kezdeti közlési vágya ellenére most kissé
zavartnak látszik.
– Megkérdezte, milyen ügyben keres – mosolyog aztán
szinte bocsánatkérően. – Paddy nagyon goromba tud lenni
telefonon.
– Efelől nincs semmi kétségem – morgok, mielőtt
visszafoghatnám magam.
– Tudja, Emily, ő nem rossz ember. Azt tette, amit a
legjobbnak gondolt.
Miközben Maeve ellágyuló arckifejezését figyelem,
rájövök, hogy újra ezt csinálom. Megint hagyom, hogy az
előítéleteim befolyásoljanak. Maeve-nek igaza van. Fivére
valószínűleg azt tette, amit akkoriban a legjobbnak tartott,
és ki vagyok én, hogy most megítéljem? Közel negyven évvel
később. Egy lány a 21. század első évtizedében, aki New
Yorkban lakik, ahol a férfiak csoszognak és cammognak az
Ötödik sugárúton, s ezt látva az embereknek a szemük se
rebben.
– Bizonyára – mosolygok, majd átnyúlok a műanyag
abrosz fölött, és megszorítom a kezét. Nem kétséges, hogy
Maeve már megbocsátotta a fivérének mindazt, amit sok
évvel ezelőtt tett. Csak kár, hogy olyan sokáig tartott, amíg
önmagának is megbocsátott.
– És mit mondott ez a Shannon? – kérdezem, felkészülve
a rossz hírre.
– Hogy az a Maeve, akit ő keres, az ötvenes évei végén
jár, és ha ismer olyan nőt, akire ráillik ez a személyleírás,
üzeni neki, hogy Shannon O’Toole kapcsolatba akar lépni
vele.
Összenézünk.
– És mondott még valamit – teszi hozzá csendesen
Maeve.
Elakad a lélegzetem. Nem merem megkérdezni, hogy mit.
– Azt mondta, nagyon fontos volna megmondania nekem,
hogy a középső neve Orla, mivel ezt a nevet kapta a
születésekor.
Egy pillanatig mindketten hallgatunk. Jóságos ég, erre
egyáltalán nem számítottam. Csak figyelem az asztal fölött
Maeve tekintetét. Fakókék szeme tágra nyílik a szemüvege
mögött. Apró, finom vonású arca most hirtelen öregnek
látszik. Még elképzelni sem tudom, mekkora hatással lehet
rá ez a hír.
 – Ő a lányom, Emily. A lányom fel akar keresni engem –
suttogja végül.
– De biztos benne? – kérdezem, s örömömbe félelem
vegyül. – Úgy értem, nem akarom, hogy hiú reményeket
tápláljon – lehet valamilyen tévedés is…
– Beszéltem vele.
Nahát. Csak így hirtelen. Váratlanul.
– Beszélt vele?
– Meghagyta a számát. Felhívtam.
Az ámulattól tágra nyílik a szemem. Nem is annyira az
döbbent meg, hogy Maeve beszélt vele, hanem inkább az,
hogy ennyire kezdeményezőnek tűnik. Ennyire
határozottnak. Ennyire bátornak.
A régi Maeve soha nem emelte volna fel a telefont.
Túlságosan is bűnösnek érezte magát, túlságosan erősen
gyötörte a lelkiismeret-furdalás, túlságosan félt.
– És? – mindössze ennyit sikerül kinyögnöm.
– Nagyon kedves volt, Emily – feleli csendesen Maeve, de
észreveszem a megkönnyebbülést és a büszkeséget a
hangjában. – Szociális munkás, és Birminghamben él a
férjével, Richarddal. Azt mondta, mindig is kíváncsi volt rám.
Hogy már régóta meg akar találni, de amíg a nevelőanyja élt,
nem érezte helyesnek, hogy rólam kérdezze, mert
tiszteletben tartotta az érzéseit. De amikor elhunyt a
nevelőanyja, kapcsolatba lépett egy ügynökséggel, amelyik
segítséget nyújt a vér szerinti szülők felkutatásában. Rögtön
rám találtak, de ekkor kétségei támadtak. Mert mi van akkor,
ha elutasítom őt? Mi van akkor, ha már új életem van, és
több saját gyermekem? Mi van akkor, ha szégyellem és
titokban akarom tartani őt? – Maeve oly hitetlenkedve néz
rám, mintha el sem tudná képzelni, hogy valakinek
megfordulhat ilyesmi a fejében. – Az adataimat több mint
egy évig egy fiókban őrizte, amikor alighanem értesült róla,
hogy tudakozódtak egy bizonyos Maeve Tumpane lányáról…
Igazság szerint ez az a rész, amit nem értek… – Maeve
elhallgat, és megrázza a fejét. – Vagy talán félreértettem.
Nem tudom, már nem emlékszem. Annyira a hatalmába
kerített ez az egész, Emily, hogy alig tudtam felfogni.
– Ó, Maeve, annyira örülök önnek – suttogom.
Most, hogy mindezt végighallgattam, félelmeim lassan
elpárolognak, s csupán enyhe izgalmat érzek.
– De tudom, hogy ez nem lesz könnyű – folytatja aztán
Maeve. – Nem számítok arra, hogy egy csapásra anya-lánya
kapcsolat alakul ki közöttünk. Úgy értem, harmincöt éve van
egy nevelőanyja, nem akarok a helyébe lépni, de remélem,
megismerjük egymást, és idővel barátok lehetünk.
Oly alázatosan, oly reménykedően mondja mindezt, hogy
szinte megszakad a szívem.
– Biztosra veszem, hogy így lesz – felelem bátorítóan.
– És tudni akarja, mi a legjobb az egészben? Amikor
bevallottam neki, hogy mindvégig büntettem magam amiatt,
hogy nevelőszülőkhöz adtam, azt mondta, neki kell
köszönetet mondania nekem. Azért, hogy megszültem, hogy
óriási önfeláldozás árán lemondtam róla, s így lehetővé
tettem, hogy egy csodálatos pár fogadhassa örökbe, akiknek
nem lehetett saját gyermekük. És akik két fivért is adtak neki
– akiket szintén örökbe fogadtak –, s olyan boldog
gyermekkort biztosítottak számára, amilyet csak lehetett.
Mosolygok a keserédes történeten, amely vegyes
érzelmeket vált ki belőlem. Nézem Maeve-1, ahogy letöröl
egy könnycseppet a szemüvege mögött, és még erősebben
szorítom a kezét.
– És tudja, mit mondott nekem? – Maeve visszafogja a
könnyeit, és hirtelen elmosolyodik. – Azt mondta:
„Nagymama leszel.”
Eltátom a szám, majd önkéntelenül is felkiáltok:
– Maeve! Ó, istenem, Maeve!
Felugrom a székről, átfutok az asztal túloldalára, és
szorosan magamhoz ölelem.
– Maeve, ez fantasztikus! Bár természetesen nem tűnik
elég idősnek a nagymamaszerephez – teszem rögtön hozzá.
Szélesen elmosolyodom, majd oly erősen ölelem magamhoz,
hogy csaknem kiszorítom belőle a szuszt, s aztán e szinte
komikus pillanatban újra felbukkan a pincér a teáinkkal, de
mi visszaküldjük, és banánhajót rendelünk extra habbal,
hogy ünnepeljünk.

Az este további részében, miután Maeve meg én

visszatértünk a Gate of Indiából, négy epizódot végignéztem
a BBC-féle Büszkeség és balítéletből, Colin Firth
főszereplésével, s most a szállodai szobámban vagyok, és
lefekvéshez készülődöm. De előtte még egy dolgot el kell
intéznem.
Előveszem a telefonomat, és lefelé görgetek a
névjegyzékemben. Nem számítok rá, hogy bárki is felvegye,
de azért üzenetet tudok hagyni. Megtalálom a számot,
bepötyögöm, és hallgatom, amint kicsöng. Ahogy vártam, az
üzenetrögzítő kapcsol be. „Szia, anya és apa, én vagyok. Csak
azért telefonálok, hogy megmondjam, szeretlek
benneteket…”
– Emily? – hallatszik anyám hangja. – Te vagy az?
Megrémülök.
– Ó, igen, én vagyok. Azt hittem, még nem érkeztetek
meg.
– Ma jöttünk haza. Te még Angliában vagy?
– Hm… igen.
Istenem, mekkora ostobaság volt ez a hívás, várnom
kellett volna, amíg visszatérek New Yorkba.
– Jól vagy, drágám? Mi a baj?
Arra gondolok, csak annyit mondok, hogy azért
telefonáltam, hogy boldog új évet kívánjak. De ha ezt teszem,
tudom, hogy talán további huszonkilenc évet kell várnom
ezzel a telefonhívással. És lehet, hogy akkor már túl késő
lesz.
Tétovázom, aztán mielőtt tudatában lennék, kibököm:
– A következő évben együtt tölthetnénk a karácsonyt?
Otthon. Mint egy család.
Csend támad a vonal túlsó végén. Biztosra veszem, hogy
anyám meglepődött. Aztán őszinte örömmel ezt válaszolja:
– Nagyszerű ötlet, Emily. Azt hiszem, apád és én egy évig
szögre akaszthatjuk a hátizsákunkat.
Öt perccel később, miután elbúcsúztunk egymástól,
leteszem a telefont, és visszahanyatlom a párnámra.
Láthatod. Egészen egyszerűen ment. Vitára számítottam, azt
képzeltem, győzködnöm kell majd őket, de tévedtem.
Lekapcsolom a villanyt, és lehunyom a szemem. Ez sem
nehezebb, mint felemelni a telefont, és feltenni egy kérdést.
 Harmincegyedik fejezet

Ma utazásunk utolsó állomásaként elhagyjuk Batht, és

észak felé tartunk Cheshire-be, hogy ellátogassunk Lyme
Parkba, amely a BBC-féle Büszkeség és balítéletben
Pemberley helyszínéül szolgált. Itt forgatták a híres
tójelenetet is Colin Firthszel.
Korán indulunk. A hat órai reggelit követően vágunk neki
az útnak, így, miután gyorsan bepakolom a holmimat – a
„pakolás” meglehetősen eufemisztikus szó a ruhák
összegyűrésére és bőröndbe gyömöszölésére. Mintha egy
csöpögő mosógép alatt próbálnék feltörölni velük (ahogy a
minap megtörtént saját csöpögő mosógépemnél is, szóval
tudom, hogy ez valóban igaz) –, lerobogok a lépcsőn a hallba,
hogy elküldjek egy e-mailt.
Tegnap este ugyanis három nagy döntést hoztam meg:
1. Már nem tehetek semmit Spike-kal kapcsolatban. Túl
késő. Ez a ló már elfutott, ahogy a nagymamám mondaná,
ami meglehetősen találó, tekintve szilveszteri
tapasztalataimat. Szóval egyszerűen csak meg kell
próbálnom elfelejteni az egészet.
2. Viszont tehetek valamit Mrs. McKenzie e-mailjével
kapcsolatban. Ahelyett, hogy megvárnám, amíg visszatérek
New Yorkba, erőt veszek magamon, és írok egy válaszlevelet,
amelyben nyíltan megkérdezem, tervezik-e, hogy eladják az
üzletet. Inkább most tudjam meg, mint hogy
meghosszabbítsam a bizonytalanság gyötrelmeit, és kétségek
közt töltsem a következő negyvennyolc órát. Olyan ez, mint
letépni a sebtapaszt: fájdalmas, de villámgyors.
 3. Nem használom többé ezeket a nevetséges
szólásmondásokat.

Tíz perccel később még mindig nem küldtem el az e-mailt

Mr. McKenzie-nek.
Miután megnyitottam Mrs. McKenzie levelét, és
megnyomtam a válasz gombot, eltökéltségem megrendült, s
most csak itt ülök, tétovázó ujjaimmal a billentyűzeten,
miközben az üres e-mailt meg a villogó kurzort bámulom.
Nem tudom, mit írjak. Már elküldtem nekik azt az e-mailt,
amelyben annak a reményemnek adtam hangot, hogy Mr.
McKenzie hamarosan felépül. Amit most igazából írnék, az
így szólna: „Van még munkám, amihez visszatérhetek?”
A gyomrom azonnal liftezni kezd, és baljós előérzetem
támad. A második gondolatom már az, hogy ennek a levélnek
a megírását pillanatnyilag talán el kellene halasztanom.
Megnyomom a „törlés” gombot.
– Szóval itt bujkál!
Mivel az ujjam még mindig a gombon van, megpördülök a
székemben, és Rose-t látom magam előtt, akit egy számomra
ismeretlen parfüm erős illata leng körül. Gyakran
elcsodálkozom azokon a lányokon, akik már a találkozás
pillanatában lihegve kiáltják: „Ó, Dolce&Gabbana van
rajtad?” Egy magamfajta, aki tizenöt éves kora óta a White
Musk pézsmaillatú parfümöt használja, semmi szín alatt sem
tudná megkülönböztetni a Chanel No. 5-öt egy Glade
légfrissítőtől.
– Mi a csudát csinál itt elrejtőzve, mint egy kisegér a
sarokban? – tudakolja Rose harsányan.
Igyekszem könnyednek tűnni.
 – Ó, épp egy e-mailt készültem elküldeni – vonom meg a
vállam.
– Kinek? – kérdezi Rose, és felvonja a szemöldökét. A
„magánügy” szó nem szerepel a szótárában.
– A főnökömnek. Hogy megtudjam, van-e még munkám.
Nos, mi értelme füllenteni? Hamarosan úgyis mindenki
tudni fogja, tűnődöm rosszkedvűen.
Rose meghökken.
– Nos, ugyan miért ne lenne, kedvesem? Biztos vagyok
benne, hogy remekül végzi a munkáját. Keményen dolgozik –
közli, majd helyeslően bólint, és gyémánt fülbevalói
jóváhagyólag csörögnek.
Hálásan rámosolygok. Rose nagyon kedves, de nagyon
naiv is. Elmúltak már azok az idők, amikor a „kemény
munka” garantált sikert jelentett. Manapság a garantált
siker egy szülő számára már inkább azt jelenti, ha a
gyerekéből híres rocksztár lesz.
– Köszönöm, de attól tartok, Mr. McKenzie, a főnököm, a
könyvesbolt tulajdonosa, nincs valami jól. Gyakran
mondogatta, hogy hivatalosan is visszavonul, de most, azt
hiszem, tényleg meg is teszi. És ez azt jelenti, hogy eladja az
üzletet.
– Ó, én nem aggódnék – nevet ki Rose. – Egy
könyvesboltnak mindig szüksége lesz vezetőre. Ugyan ki más
akarná elvégezni azt az unalmas papírmunkát, meg
miegymást?…
Az isten áldja meg. Csakis Rose gondolhatja úgy, hogy ha
ily becsmérlően beszél a munkakörömről, talán jókedvre
derít. És furcsamód, egy kicsit valóban így is történik.
Elmosolyodom.
 – Tudom, de mégsem lesz ugyanaz. Nem lesz már többé a
McKenzie’s könyvesbolt. Majd valamelyik nagyvállalat
felvásárolja, felújítja, korszerűsíti, és a bolt elveszíti minden
egyedi báját. Már most látom magam előtt, kávéfőző gépek,
wifi, hangos zene… – Sóhajtok, és lejjebb csúszom a
műanyag széken. – Manapság mindenki valami újdonságot
akar. Úgy tűnik, már senki nem értékeli az időt és a
történelmet.
– Tudom, tudom…
Ránézek Rose-ra, aki szórakozottan bólint, majd elmélyed
a gondolataiban.
– Színésznők, könyvesboltok, nincs különbség – dünnyögi
aztán magában, és eszembe jut, amikor azt mondta a bálban,
hogy láthatatlan az emberek számára.
– Ó, bocsánat, nem úgy értettem… – kezdem gyorsan. A
francba. Nem akarom, hogy azt gondolja, sértegetem. De
Rose elhallgattat a kezével.
– Emily, drágám, önnek semmiért sem kell bocsánatot
kérnie. Egyedül a társadalomnak kellene. – Ezzel lehunyja a
szemét, és kezét a homlokára teszi, miközben mélyen és
fájdalmasan felsóhajt.
Már-már engedek a kísértésnek, hogy megtapsoljam. Első
ízben történik, hogy Rose-t nem egy gyémántokkal
telerakott, idős honpolgárnak látom egy Jane Austen-
könyvtúrán, hanem egy fiatal, huszonvalahány éves,
ünnepelt színésznőnek, aki elkápráztatja a közönséget. És
már tudom, miért. Mert Rose tényleg nagyon jó.
– Bocsásson meg, Miss Bierman – bukkan fel a
hoteligazgató feje a fal mellett. Apró, aszimmetrikus
vonásaival olyan, mint egy Picasso-festmény, és idegesen
mosolyog. Rózsaszín zsebkendőt szorít az állához, ahol
megvágta magát a borotvával.
– Igen? – Rose szeme felpattan, és tragikus áldozatból
igényes dívává válik. – Igen? – dörgi még hangosabban.
Az igazgató nyel egyet, s ádámcsutkája idegesen fel-le
jár.
– Csak tudni akartam, hogy most szeretné-e megnézni?
Azt hiszem, úgy találja majd, hogy megfelel kényes ízlésének.
Merészen csípős szavait Rose jéghideg pillantással
bünteti.
– Nos, köszönöm, Mr. Geoffries. Reménykedjünk, hogy
így lesz, nemdebár?
– Miről van szó? – kérdezem halkan Rose-t, miközben
megfordul, hogy kövesse az igazgatót, aki elindul visszafelé,
aztán eltűnik a sarkon. Nem kétséges, hogy
megkönnyebbülten, amiért a feje még mindig a nyakán van.
Rose lesimítja Kleopátra-frizuráját, majd rám mosolyog.
– Jöjjön, és nézze meg.

A hall falán a fekete-fehér fényképről rám mosolygó

nőnek vállfaszerű járomcsontja van, finom, mandulavágású
szeme, és olyan telt ajka, hogy Angelina Jolie ezt látva
minden bizonnyal kollagénért szaladna.
– Nahát, gyönyörű! – mormogom. Korombeli nő lehet, de
nehéz megállapítani egy fényképről. Rose-ra pillantok, hogy
a nőről kérdezzem, amikor észreveszem, hogy ő csak ott áll,
bámulja a bekeretezett fényképet, és arcán büszkeség
tükröződik.
 Hát persze. Hogy nem vettem észre a hasonlóságot?
Rendben, az ajkai közel sem annyira teltek, és a szeme
sarkában immár sok ránc húzódik, de tagadhatatlan, hogy a
képen ő látható. A kép sarkában lévő szignóra pillantok. Aha,
ott is van: Rose Raphael. A művészneve.
Aztán eszembe jut a Spike-kal folytatott beszélgetése.
Spike javaslata, hogy rakasson ki magáról egy szignózott
fényképet a hallban a többiek közé, Judi Dench mellé, és hogy
én azt gondoltam, nem kellene hergelnie Rose-t, hogy a képét
akasszák ki a falra.
Némi megbánást érzek.
Nos, az más lapra tartozik, hogy tévedtem, nem?
– Nem gondolja, hogy valamivel magasabban kellene
lennie?
Rose rám néz, és felvonja a szemöldökét.
– Nem, azt hiszem, itt nagyszerűen mutat – mosolygok
derűsen.
Az igazgató mögöttünk áll, kalapácsot és egy doboz
szöget tart a kezében, s most hálás pillantást vet rám. Az az
érzésem, hogy ma reggel egynél több szöget is beütött a
falba, hogy a képet megpróbálja megfelelően felfüggeszteni.
– De biztos benne, hogy nem szorítom háttérbe Judit? –
erősködik Rose.
– Nem, azt hiszem, mindketten jól érvényesülnek –
nyugtatja meg az igazgató.
Most rajtam a sor, hogy elismerő pillantást vessek rá.
Alighanem jártas az efféle ügyekben. A falon látható
fényképek számából ítélve nyilvánvalóan gyakran kellett
foglalkoznia affektáló, ünnepelt színésznőkkel.
 – Hm, így gondolja? – kérdezi Rose, de egy futó mosolyt
megenged magának. – Úgy értem, nem akarom őt
elhomályosítani, vagy ilyesmi.
El kell fojtanom a mosolyomat. Csakis Rose aggódhat
amiatt, hogy elhomályosít egy Oscar-díjas színésznőt.
– És meglehetősen öregnek is tűnik mellettem, nem
gondolja?
Tekintve, hogy a te fényképed valószínűleg ötven évvel
ezelőtt készült, ez aligha meglepő, mondanám szívem
szerint, de természetesen nem teszem. Ez Rose pillanata, és
ő alaposan ki is élvezi. Valójában most látom a
legboldogabbnak az egész út során. Ezt a legkevésbé sem
szeretném elrontani azzal, hogy visszarángatom a realitások
talajára.
– Igen, azt hiszem, csakugyan – felelem, és Rose felé
fordulva rákacsintok.
Széles mosoly ül ki az arcára.
– Tökéletes. Akkor hagyjuk is itt, rendben? – jelenti ki, és
az igazgatóhoz fordul.
Megkönnyebbülés tükröződik az aszimmetrikus
vonásokon.
– És ami önt illeti, Mr. Geoffries…
Ó, istenem, most mi van?, suhan át a riadtság az igazgató
arcán.
Rose megragadja a vállát, és hatalmas csókot cuppant
döbbent ábrázatára. – Ön egy igazi sztár!
 Rose fényképe egész tömegeket vonz. Mostanáig azt
hittem, a nők többsége Rose-t titokban hencegőnek tartja, és
történetét „híres szépségéről” meg „színészi karrierjéről”
kissé túlzónak találja. De most, hogy felfrissítik a
memóriájukat, és minden kétséget kizáróan maguk előtt
láthatják a bizonyítékot, ámulattal kérdezgetik:
– Ó, Sir John Gielguddal játszott?
– Gondoltam, hogy felismerem! Láttam színpadon az Old
Vic-ben, 1955-ben.
– Rose Raphael? Hát ön az a Rose Raphael?
– Mondja csak, milyen Judi?
Rose természetesen nagyon örül. Úgy válaszolgat a
kérdésekre, mint egy tapasztalt politikus, szemlátomást
egészen felélénkül, és anekdotákat mesél a színházban töltött
időszakáról a lelkes közönségnek. Ami azt illeti,
idegenvezetőnknek, Miss Steane-nek minden mesterségbeli
tudására szüksége van, hogy feloszlassa a tömeget,
mindenkit kivezessen a haliból, majd feltessékeljen az ott
várakozó buszra.
Hátramaradok. Már maga a gondolat is kellemetlen
számomra, hogy azok után, ami történt, találkozni fogok
Ernie-vel. Az egész kiagyalt történet után, amit összehordott
nekem, a sok hazugság után, amelyet Spike-ról állított,
ugyan mi a csudát mondjak neki? Bármit? Semmit?
Egyszerűen tudomást se vegyek róla? Szembe-szálljak vele?
Mit csináljak?
Átvágok a parkolón, ide-oda sétálok, miközben különböző
forgatókönyvek játszódnak le a fejemben: Ernie reakcióján
tűnődöm, amikor az újságkivágások bizonyítékával
szembesül. Mérges lesz, feldühödik – a francba, mi van, ha
erőszakhoz folyamodik? Visszarettenek a gondolatra. Lehet,
hogy idős ember, de még mindig képes egy megsemmisítő
ütésre azokkal az alkarokkal. Aztán ott van még az a
forgatókönyv is, hogy mindketten úgy teszünk, mintha mi
sem történt volna, udvariasan üdvözöljük egymást, de egy
olyan pillantást vetek rá, amely elárulja, hogy tisztában van
azzal, amit tudok.
Bármi történjék is, nem halogathatom tovább. Én szállok
fel utolsóként, és ahogy megyek felfelé a lépcsőn, felkészülök
az összecsapásra. Csak semmi pánik, Emily, őrizd meg a
hidegvéredet, ne csinálj jelenetet mindenki előtt. Felérek a
legfelső lépcsőfokra. Hilary megy előttem, de már látom az
ellenzős sapkát. Rendben, döntöttem. Csak annyit mondok
neki, hogy négyszemközt kell beszélnem vele, mert van
valami, amit meg kell vitatnunk, hogy… Várjunk csak egy
percig…
– Ön nem is Ernie – bököm ki megrökönyödve.
A simlis sapkás, fiatalos alak felém fordul.
– Nos, amikor utoljára néztem, még nem voltam az –
szellemeskedik, és rám villantja a mosolyát.
Kábultan nézek rá. Kecskeszakálla van, pattanásai, olyan
huszonegy éves lehet. Nem, ő határozottan nem Ernie.
Zavartan felnevetek.
– Csak azért, mert eddig nekünk… hm… másik sofőrünk
volt – magyarázkodom, s megpróbálom összeszedni magam,
de majd szétfeszítenek a megválaszolatlan kérdések. Hová
ment Ernie? Kirúgták? Önszántából távozott? Mi történt
pontosan?
– Ó, rendben, igen, hallottam róla – bólint az új sofőr. –
Berendeltek, hogy helyettesítsem. Valamilyen vele
kapcsolatos dolog miatt azonnali hatállyal elküldték, valami
probléma miatt…
– Milyen probléma miatt? – kérdezem, és égek a vágytól,
hogy megtudjam, mi történt.
– Nem tudom – von vállat a férfi. – Itt nekem senki nem
mond semmit.
– Nos, ha lennének szívesek elfoglalni a helyüket, kérem
– utasít Miss Steane, fenyegetően közeledve felém az ülések
közötti folyosón, írómappájával a kezében. – Ez önre is
vonatkozik, Miss Albright, ha lenne olyan kedves.
Egy pillantást vet rám, majd a sofőrre is, és
arckifejezését látván biztosra veszem, hogy pontosan tudja,
mi történt, de nem árulja el. De amúgy is gyakran van olyan
érzésem, hogy Miss Steane többet tud, mint amennyit
elmond.
Leülök, és kinézek az ablakon. Most először fut át a
fejemen, hogy ő bizonyára mindenkiről sok mindent tud, én
meg semmit sem tudok a mi titokzatos idegenvezetőnkről. Az
égvilágon semmit.

Harminckettedik fejezet

Persze hamarosan elterjed a híre Ernie eltűnésének, és

nem tart sokáig, hogy pletykák kezdjenek el keringeni róla.
Hilary megbízható forrásból tudja, hogy szilveszter estéjén
felismerték Ernie-t egy nővel a bálból.
Láthatóan „mély beszélgetésbe” merültek, ahogyan
Hilary fogalmaz, ami eszembe juttatja azokat a thrillereket a
tévében, ahol az áldozatokat utoljára mindig „mély
beszélgetésbe” merülve látták egy idegennel, nem sokkal idő
előtti haláluk előtt. Nem mintha arra céloznék, hogy Ernie
most szélhámosból gyilkossá változik, csak úgy mondom.
A történethez újabb hitelt érdemlő részlettel szolgál
Rupinda, aki karján tucatnyi vékony arany karkötőjét
csörgetve arról számol be, hogy tegnap egy újságárusnál
találkozott Ernie-vel meg a fent említett titokzatos nővel (aki
ezúttal szőke és rossz testtartású, amit azonban Rupinda
szerint jelentős mértékben javíthat a jóga). Ernie azonban
nem vette őt észre, és Rupinda véletlenül meghallotta, hogy a
szőkével egy last-minute jamaicai vakációról beszélgetnek.
Vagy legalábbis úgy gondolta, hogy ezt hallja, vallja be
Rupinda, amikor Rose keresztkérdéseket tesz fel neki, de
akkor talán mégsem így történt. Ami azt illeti, most, hogy
jobban belegondol, nem lehet száz százalékig biztos benne,
hogy végül is Ernie volt az, mert Rupindát túlságosan
lefoglalta, hogy átfussa a Spiritual Health Monthlyt.
Általános csalódottság moraja hallatszik a buszon azok felől,
akik eddig mindezt visszafojtott lélegzettel hallgatták. Miss
Steane pedig morcosan azzal vádolja Rupindát, hogy túlfűtött
képzelettel rendelkezik, majd arra kér mindenkit, hogy
hagyjanak fel a fölösleges feltételezésekkel, és inkább
nézzenek balra, ugyanis épp egy rómaiak által épített, híres
viadukton haladunk át.
És mi a helyzet velem? Nem tudom, kinek vagy minek
higgyek. Talán Hilarynek és Rupindának van igaza, talán
Miss Steane-nek, vagy talán egyiküknek sem, és valami
egészen más történt. Akárhogy is, de Ernie eltűnt.
 Oldalvást Maeve-re pillantok. Arcát az ablak felé fordítva
a tájat nézi, miközben szórakozottan mosolyog magában, és
tudom, hogy még ha soha nem is tudjuk meg, mi lett Ernie-
vel, egy dolog biztos: Maeve szerencsésen megmenekült. És
ezért Spike-nak kell köszönetet mondanunk. Mert ha ő nincs,
ez a történet egészen másként is végződhetett volna.

Hosszú az autóút Cheshire-be. Egy óra múlva már messze

magunk mögött hagyjuk a vidéket, és egy angol autópálya
szürke egyhangúságában utazunk.
Bathra gondolok. Hogy búcsút vettünk tőle. Egy részem
szomorú, ahogy az ember mindig szomorú, amikor már alig
várja, hogy eljusson egy helyre, vagy hogy csináljon valamit,
aztán megvalósul a dolog, és véget ér. De hogy őszinte
legyek, meg is könnyebbültem. Sok csodálatos emlék fűződik
a helyhez, a legtöbbjük Mr. Darcyval kapcsolatos – bámulatos
első randink a tónál, a holdfényes lovaglás a Sham
kastélyhoz szilvesztereste, zavarodottságom, amikor felém
fordult, hogy megcsókoljon –, ám néhány meglehetősen
fájdalmas is.
Gondolataimban felidéződik dühös vitám Spike-kal, aztán
ismét tovatűnik.
De, mint mondtam, már nem tehetek semmit Spike-kal
kapcsolatban. Egyszerűen csak meg kell próbálnom
elfelejteni ezt az egészet.
 Fél órával később, miután a pulóveremet összecsavartam
rögtönzött párnának, felhagyok azzal, hogy megpróbáljak
szundikálni, mint ahogy azt a többiek teszik. Képtelen
vagyok rá. Túl sok minden kavarog a fejemben. Egyenes
derékkal ülök, miközben a táskámban kotorászom, majd
előhúzom a Büszkeség és balítéletet, és a behajtott sarkú
oldalra lapozok.
Sok minden történt, de még nem jutottam messzire – még
mindig az elején tartok. Ami azt illeti, ez az egyik kedvenc
jelenetem a regényben. Ennél a résznél Elizabeth és Mr.
Darcy a netherfieldi bálban vannak, és Mr. Darcy épp most
kérte fel Elizabethet a következő táncra. Elizabethet annyira
meglepte, hogy igent mond, de amikor Darcy továbbsétál,
Elizabeth azon töpreng, hogy a csudába gondolhatta így.
Barátnője, Charlotte próbálja vigasztalni:

– Biztosra veszem, hogy kellemesnek fogod találni.

– Isten ments! Ez lenne a legnagyobb szerencsétlenség
mind közül! Kellemesnek találni egy embert, akiről pedig úgy
döntöttünk, hogy gyűlölni fogjuk! Ne kívánj nekem ilyen
rosszat.

Istenem, teljesen magam elé tudom képzelni, hogy érzi

magát, tűnődöm, miközben Spike-ra gondolok, aztán gyorsan
megpróbálok nem gondolni rá. Emlékszel a döntésedre,
Emily?, mondom magamban határozottan. Lapozok a
könyvben, és folytatom az olvasást annál a résznél, amikor a
táncparkettre lépnek: itt mindig megsajnálom egy kicsit
Elizabethet. Milyen komolyan védelmezi Wickhamet, mégis
mekkorát téved.
 – Emlékszem, egyszer azt mondta, Mr. Darcy, hogy
úgyszólván soha nem tud megbocsátani, hogy ha egyszer
felkeltik a haragját, az nehezen csillapodik le. Felteszem,
nagyon vigyáz, nehogy felkeltsék.
– Valóban így van – jelenti ki határozott hangon Darcy.
– És soha nem engedi, hogy az előítéletei elvakítsák?
– Remélem, nem.
– Azoknak, akik soha nem változtatják meg a
véleményüket, különösen vigyázniuk kell, hogy már elsőre
helyesen ítéljenek.

Ami azt illeti, igencsak képmutató ez az Elizabeth. Ha

valakit elvakítanak az előítéletei, az éppen ő!, tűnődöm,
ahogy felidézem a korábbi jeleneteket. A kezdetektől ellenállt
Mr. Darcynak, attól fogva, hogy Darcy megsértette a
büszkeségét azzal, hogy „meglehetősen unalmasnak” meg
„átlagos külsejűnek” nevezte.
Visszafogom magam.
Micsoda? Nem, tévedtem – Spike volt az, aki engem
nevezett így. Mr. Darcy Elizabethet „tűrhetőnek” és „nem
elég csinosnak” tartotta. Megrázom a fejem. Milyen furcsa.
Ez hogy jutott most az eszembe? Elhessegetem a gondolatot,
és visszatérek a könyvhöz.

– Megkérdezhetem, hogy mire irányulnak ezek a kérdések?

– Csupán az ön jellemének megvilágítására – közli
Elizabeth, miközben igyekszik kevésbé szigorúnak tűnni. –
Csak próbálom megérteni.
 De nem igazán próbálja, ugye?, mondom magamban.
Eléggé nyilvánvaló, hogy Elizabeth már döntött Mr. Darcyról,
és csak felhasználja ezt az alkalmat, hogy egy csípős
megjegyzést tehessen. Úgy értem, nézzünk szembe a
tényekkel, Elizabeth csupán azért hitte el olyan gyorsan
Wickham történetét, anélkül, hogy bármilyen bizonyítéka is
lett volna rá, mert alátámasztotta azt a véleményét, hogy Mr.
Darcy egy gazember. Úgy érezte, mindez őt igazolja.
Feljogosítva érezte magát, hogy ne szeresse Darcyt.
És én csupán azért vagyok ebben egészen biztos, mert én
is pontosan ugyanezt éreztem azon a napon a kávézóban,
amikor Ernie elbeszélte nekem az ő történetét, gondolom
most bűnbánóan. Őszintén, ez aztán az egybeesés.
Kivéve, ha…
Hirtelen olyan sok lett a hasonlóság, hogy nem lehet nem
észrevenni, s mintha fény gyúlna az agyamban. Várjunk csak
egy percig. Ezt akár rólam meg Spike-ról is le lehetne írni,
csak ki kell cserélni a neveket, és máris kettőnkről szólna.
S amint e gondolat megfogalmazódik bennem,
hitetlenkedve el is tűnődöm, vajon eddig miért nem vettem
észre. Belelapozok a könyvbe. Valójában minél többet
gondolok rá, annál több párhuzam kerül elő, döbbenek rá,
ahogy emlékezetem hasonlóságokat keresve végiggördül a
korábbi beszélgetések, viták, pillantások és érzelmek
futószalagján…
Mert ott volt ugyebár, amikor találkoztunk, és ő
megsértett, aztán kínos táncunk a bálban, meg amikor
elhittem Ernie-nek azokat a borzasztó dolgokat, amelyeket
Spike-ról mondott, majd Spike e-mail formájában küldött
levele, ami bebizonyította, hogy tévesen ítéltem meg a
jellemét, és szerelmi vallomása, meg az én szörnyű
reakcióm…
Ó, istenem. Egy kicsit kavarog a gyomrom.
Mert most, hogy jobban belegondolok, Lizzy Bennethez
hasonlóan én is mindent félreértettem, döbbenek rá. És nem
csupán Spike-kal, hanem Mr. Darcyval kapcsolatban is…
Íme. Bevallottam. S ahogy most megteszem, mintha egy
magamban tartogatott doboz fedele pattanna fel, és az
elmúlt napok összes gyötrő kétsége kiszabadul, és a felszínre
tör. A hosszú, kínos csendek, a dolgozó nőkkel kapcsolatos
nézetei, a humorérzék és az önirónia teljes hiánya…
Mit is mondott Spike azon a napon Bathban? „A valóság
mindig kiábrándítóbb, mint a fantázia”. Betty Blue-ról
beszélt, de beszélhetett volna akár Mr. Darcyról is. A
Büszkeség és balítéletben Jane Austen azt írja Mr. Darcyról,
hogy „merengő”, ami rendkívül vonzónak tűnik, de kiderül,
valójában csak azt jelenti, hogy mogorva; a „büszke”, ahogy
gyorsan megértem, annyit tesz, hogy szexista, és ami
„gőgös” viselkedését illeti, igazság szerint az a valóságban
inkább sznobnak mondható.
És végül megértem. Nem szeretem Mr. Darcyt. A
legkevésbé sem. És tudod mit? Soha nem is szerettem.
Szerelmes voltam abba, amit elképzeltem róla, abba, amit
képviselt, de nem a valóságba. Természetesen ez nem jelenti
azt, hogy nem vonzódom hozzá, ugyan ki ne lenne így vele?
Ahogy Stella fogalmazott még a könyvesboltban, Mr. Darcy
egy női éjszakai magömlés. De hogyan lehetne bárki is méltó
ahhoz a retusált ábrándképhez, amit a fejemben kreáltam az
elmúlt évek során? Darcy nem. És őt nem is kellene azzá
tenni. Mert ez a helyzet Mr. Darcyval – ő csak a nők
fantáziájának szüleménye. De csak ennyi, egy fantázia. És
annak is kellene maradnia.
– Emily?
Egy hang közvetlenül a fülem mellett egyszerre
visszazökkent, és látom, hogy Maeve engem figyel.
– Ejha, csak nem ábrándozunk? – kuncog, és feltolja az
orrán a szemüvegét, hogy még közelebbről szemügyre
vegyen. – Hát nem vette észre? Nézze csak! Megérkeztünk.
Kifelé mutat az ablakon, és ahogy oldalra fordulok, látom,
hogy az útitársak már mind lent nyüzsögnek a parkolóban,
izgatottan, várakozásteljesen csevegnek, aztán
megállapítom, hogy a busz kiürült.
– Sajnálom. Nagyon belemerültem a könyvembe –
szabadkozom, majd felállok. – Menjen csak előre, követem.
– Rendben – bólint Maeve, aztán rám mosolyog. – Jóságos
ég, hát nem izgalmas? A híres tójelenet helyszíne. Talán
megtaláljuk a mi saját Darcynkat – jegyzi meg, és felhúzza a
szemöldökét.
– Remélem – válaszolom, aztán figyelem, ahogy
megfordul és elindul lefelé a buszról.
És valóban remélem, hogy megtalálom, tűnődöm,
miközben gyorsan elkezdem összeszedegetni a dolgaimat.
Mert közben valami másra is rájöttem. Mr. Darcy és köztem
ez az egész soha nem működne. És érdekes módon ennek
semmi köze a furcsasághoz, az abszurditáshoz vagy épp a
valószínűtlenséghez, ám minden olyanhoz igen, ami földi
dolog: az összeegyeztethetetlen különbségekhez. Vagyis,
egyszerűbben fogalmazva, túlságosan különbözőek vagyunk.
 Eltérő nézeteinket, szó szerint, világok választják el
egymástól. És ezt meg kell mondanom neki. De mivel nincs
egy telefonszám, amin felhívhatnám, egy mobiltelefon,
amelyre sms-t küldhetnék, egy e-mail-cím, ahová írhatnék,
így a nehezebb utat választom, és megmondom neki szemtől
szembe.
Azonban úgy érzem, eltökéltségem meginog.
Az egyetlen probléma ugyanis az, hogy a csudába szakít
az ember Mr. Darcyval?

Harmincharmadik fejezet

Ahogy bizonyára a többség tudja, Lyme Park a

televíziózás egyik ikonikus helyszínévé vált, amikor a BBC a
Büszkeség és balítéletben Pemberley helyszínének, szeretett
Mr. Darcynk otthonának választotta. Nem volt azonban
teljesen hű az eredeti regényhez. Ugyanis valójában azt
feltételezik, hogy a Derbyshire-ben található Chatsworth
House adta az ihletet Jane Austennek Pemberley-hez.
Mindenesetre, nekünk Colin Firth-rajongóknak itt van az a
híres helyszín, ahol azt a jelenetet forgatták, amikor Mr.
Firth csöpögő inggel kiemelkedik a tóból…
Néhány epekedő sóhaj és elismerő kiáltás kíséretében a
hölgyek összesereglenek a ház hatalmas előcsarnokában,
hogy meghallgassák Miss Steane ismertetőjét.
– …és ma valóban szerencsések vagyunk, hogy ezt a
lehetőséget megadták nekünk. Általában a hall ilyenkor
zárva tart a nagyközönség előtt, de a döntéshozók velünk,
Jane Austen-rajongókkal kivételt tettek, és csak nekünk
megnyitották, hogy megtekinthessük. Bravó!
Szavait széles karmozdulattal fejezi be, majd összecsapja
a két kezét, és egy kis tapsot kezdeményez az útitársak
körében. Csatlakozom a többiekhez, bár eddig nem igazán
figyeltem. Mr. Darcy túlságosan leköti a gondolataimat. Hogy
miként közöljem vele, hogy köztünk mindennek vége, és
többé nem látjuk egymást. De hol a csudában találom meg,
hogy mindezt elmondjam neki?
Eddig mindig olyan romantikusnak és izgalmasnak tűnt,
amikor azon tűnődtem, hol fogok vele megint találkozni, de
hirtelen már nem is tartom annyira szórakoztatónak. Némi
csalódottságot érzek. Nem akarok rejtélyes, titokzatos férfit.
Olyan férfit akarok, akinek tudok sms-t küldeni. Én, aki
gyűlöli ezt az állandó sms-ezést, aki mindig panaszkodik,
mennyire romantikátlan ez az egész, és megöli a
titokzatosságot. Most bármit megtennék, hogy egy sms-t
küldhessek. Hol vagy?, és megnyomnám a „küldés” gombot.

– Jóllehet Chatsworth House szolgálhatott Pemberley

valódi helyszínéül, ahová Jane Austen 1811-ben látogatott el,
azt hiszem, önök, hölgyeim, vélhetően mind egyetértenek
majd abban, hogy Lyme Hall alighanem sokkal kezelhetőbb
méretű lenne Elizabeth számára, a ház úrnőjeként…
Néhány órával később Miss Steane a túra végére ér.
Miközben az élen haladva mutatja az utat a legutolsó
terembe, gyorsan körülnézek, ahogy a ház minden
helyiségében is tettem, remélve, hogy felfedezem Mr. Darcyt.
Azt remélem, váratlanul felbukkan, ahogy eddig mindig.
Hogy bármelyik pillanatban, ahogy belépek egy terembe,
vagy áthaladok egy ajtón, vagy elfordulok, egyszerre ott
terem. A magas, sötéthajú, azonnal felismerhető alak, az
ismerős merengő arckifejezés, a félreismerhetetlen hang a
maga ünnepélyességével és tökéletes magánhangzóival.
Hiába néztem meg azonban minden márvány
mellszobrot, néztem be minden egyes bútor mögé és néztem
ki minden ablakon, sehol nem találtam. Most, hogy
hamarosan véget ér a látogatásunk, hamar elvesztem a
reményt, hogy Darcy újra megjelenik. Az igazat megvallva
kezdem azt gondolni, hogy talán soha többé nem látom
viszont.
E gondolatra a szomorúság és a megkönnyebbülés
különös keveréke tölt el. Azt hiszem, megoldaná a szakítás
problémáját, de valahogy mégsem érzem helyénvalónak. Úgy
vélem, a történtek után, el kell búcsúznom tőle. Szükségem
van arra – hogy egy szörnyűséges amerikanizmussal éljek –,
hogy lezárjam az ügyet.

A túra befejezése után mindenki a kávézóba meg az

ajándékboltba siet, én azonban inkább a szabadba megyek,
hogy körülnézzek. Itt minden káprázatos. Eddig nem is
voltam tudatában, mennyire lenyűgöző ez a hely. Idefelé
jövet úgy belemerültem a könyvembe, hogy észre sem vettem
a vadasparkon át kanyargó pompás erdei utat meg a hallt,
amely egy fényűző olasz palotára emlékeztet, amelyet kertek
vesznek körbe, és tekintélyes homlokzata elbűvölően
tükröződik a tóban. De most, ahogy itt állok, és magamba
szívom a látványt, szinte eláll a lélegzetem.
Maga a hall fenséges, még ha kissé sok óra, festmény és
fafaragás is borítja a falakat. A tizenhét hektáros,
viktoriánus korabeli kert pedig a végtelenbe nyúlik,
beleértve egy VII. Edward korabeli rózsakertet, a
vadasparkot és az erdőséget is. De nemcsak az esztétika,
hanem a hangulat is rabul ejt. Lyme Park rendelkezik ezzel a
varázslatos képességgel. Egyértelmű, miért választotta a BBC
is ezt a helyszínt. A nyugalma miatt. Az időtlensége miatt.
Azt képzelhetjük, hogy itt semmi sem változott száz év alatt
– mintha megállt volna az idő.
Mély levegőt veszek, és kesztyűbe bújtatott kezemet még
mélyebbre süllyesztem a zsebemben. Most egyedül vagyok
itt, beszívom a kristálytiszta, friss januári levegőt, miközben
elnézek a tó felé, és elmélázva figyelem a madarakat a
távolban, ahogy vijjogva csapkodnak a víz felszínén és a
kopasz fák ágai fölött.
– Gyönyörű, ugye?
Felocsúdva álmodozásomból megfordulok, és látom, hogy
Miss Steane sétál felém az ösvényen. Némiképp sajnálom a
dolgot. Nincs túl nagy kedvem beszélgetni, egyedül szeretnék
lenni.
– Ó, igen, nagyon – bólintok aztán. – New Yorkban nincs
részünk efféle látványban – teszem hozzá, hogy mondjak
valamit. Úgy tűnik, hiába tudok könnyedén társalogni, e
képességem most cserben hagy.
– Efelől szemernyi kétségem sincs – lelkesedik Miss
Steane. S ahogy mellém ér, az előttünk elterülő tájat kémleli.
 A szemem sarkából szemügyre veszem finom vonásait,
szőrmekalapjából kiszabaduló hajfürtjeit, kalapjához illő
sálját. Tudod, tényleg emlékeztet valakire. Egész héten
kutattam az emlékeim között, de egyszerűen nem tudok
rájönni, kire.
– Nos, tetszett az irodalom szerelmeseinek szervezett
körutazás, Miss Albright? – fordul hirtelen felém, és
észreveszi, hogy őt figyelem.
– Ó, igen – bólintok, és gyorsan másfelé nézek. – Ez az
út… – keresem a megfelelő szót. Nos, milyen szó foglalhatná
össze ezt a hullámvasútszerű hetet? Egy sem jut eszembe.
Létezik egyáltalán?
– …érdekes volt – sikerül végül befejeznem.
Miss Steane elégedettnek tűnik a válaszommal.
– Melyik volt a kedvenc programja?
Tétovázom. Eddig egyértelműen Mr. Darcyt mondtam
volna. Nos, nem is annyira mondtam volna, mint inkább
gondoltam volna. De most? Most már nem vagyok annyira
biztos benne. Minden olyan kusza, és zavaros, és homályos.
Nem igazán tudom, mit gondoljak.
– Mindegyik… – jelentem ki aztán. – Az egész nagyszerű
volt.
– És elolvasta Mr. Hargreaves e-mailjét?
– Igen – válaszolom, mielőtt még felfognám, amit
kérdezett. Éles pillantást vetek rá. Miss Steane rám néz, és
mogyoróbarna szeme csillog a téli napsütésben. – Honnan?…
– …tudom, hogy írt önnek? – fejezi be mosolyogva. –
Megadtam neki az e-mail-címét. – A szívem megdobban. –
Remélem, nem bánja.
 Egy pillanatig hallgatok, miközben igyekszem felfogni,
amit mondott.
– Nem, persze hogy nem – rázom meg aztán a fejem.
Majd újra ránézek, és gyorsan megkérdezem: – Elmondta
önnek, mi történt? Hogy mit akar megírni e-mailben?
– Nem. Én nem kérdeztem, ő meg nem mondta. – Néhány
pillanatig csak néz rám, mintha mélyen a gondolataiba
merülne, majd végül megszólal. – A balítélet szörnyű dolog
tud lenni, Emily. Mint ahogy a büszkeség is – teszi hozzá
halkan, és komoly tekintettel figyel. – Tudja, Jane Austen
bátornak alkotta meg a hősnőit. Az előítéleteik befolyásolták
őket, a saját fejük után mentek, de nem féltek beismerni, ha
tévedtek. – Rám néz, és megvillan a szeme.
– Ha nem csinálunk semmit, az rosszabb lehet, mint ha
rosszul csinálunk valamit.
Eltűnődöm a szavain. Egyre csak visszhangzanak
bennem. Végiggondolom a hallottakat, s amikor már-már
mondani akarnék valamit, arra leszek figyelmes, hogy valaki
mintha épp úszna a tóban. Csak nem tesz ilyet – január van.
Összeráncolom a homlokom, és hunyorítok, hogy jobban
lássam. Az úszó épp kiemelkedik a vízből. Jóságos ég, csak a
ruhája van rajta. Bizonyára halálra fagyhat. Innen is jól
kivehetőek mellbimbói nedvesen mellkasára tapadó, hófehér
inge alatt…
A francba. Ez a híres tójelenet. Kivéve, hogy ő nem Colin
Firth.
– Ez Mr. Darcy – nyögöm, mielőtt visszafoghatnám
magam. Ahogy kimondom, egyujjas kesztyűmet a szám elé
kapom, s azt kívánom, bárcsak vissza tudnám szívni a
szavakat. Basszus. Én meg az a nagy szám. Miért kellett ezt
mondanom? Az idegenvezetőm még azt fogja hinni, hogy
teljesen megőrültem.
Miss Steane-re pillantok, de arcizma sem rándul. Ehelyett
továbbra is teljes lelki nyugalommal álldogál. Aztán felém
fordul, és jókedvű mosoly bujkál szája szegletében. – Nem
szívesen mondom, de nyomába sem léphet Colin Firthnek,
nemdebár?
– Nem, valóban nem – nevetek, majd megdermedek.
Mi a?…
Miss Steane tényleg ezt mondta?…
Kinyitom a szám, de hang nem jön ki rajta. Ami furcsa,
hisz épp milliónyi gondolat kavarog fejemben, milliónyi
kérdés formájában.
De nincs időm feltenni egyiket sem. Beszélnem kell Mr.
Darcy-val, mielőtt megint eltűnik. Gyorsan visszanézek a
tóra. A francba, már hosszú léptekkel elindult az ápolt
pázsiton.
– Mennem kell – csak ennyit sikerül kinyögnöm. És
anélkül, hogy hátrapillantanék, nekiiramodom, lefelé a
dombról, hogy utolérjem.

Mire leérek az aljába, Darcynak már hűlt helyét találom.

Jobbra-balra tekintgetek, remélve, hogy észreveszem, de
mivel nem látok senkit, lassítok, és megállók egy jókora
sövénynél. Előrehajolok, kezemet megtámasztom a
térdemen, és levegő után kapkodok. A szívem úgy ver, mint
egy légkalapács, mintha szét akarná feszíteni a mellkasomat.
Jesszusom, fogalmam sem volt róla, hogy ennyire rossz
kondícióban vagyok.
Néhány pillanatig így maradok, míg nem rendeződik a
légzésem, miközben füves, sáros csizmámat bámulom, és
azon tűnődöm, hogy most mitévő legyek. Nagyot sóhajtok,
elsimítom a hajam a szememből, és koncentrálok. Lehet,
hogy nem vagyok egy olimpikon, de azért nem tartott olyan
sokáig, hogy lefussak arról a dombról. Darcynak itt kell
lennie valahol. De hol?
Vállalom a kockázatot, és a kert felé veszem az irányt. Na
már most, én semmit sem tudok a kertekről. Mivel New
Yorkban élek, minden kertészeti tapasztalatom abban merül
ki, hogy csilipaprikát termesztek az ablakpárkányomon.
Régebben nekem volt a legszebb, botrányosan rózsaszín
orchideám, Stella vette nekem, de amikor minden virága
lehullott, azt hittem, elpusztítottam, ezért kidobtam. De
aztán megtudtam, hogy állítólag ez a természetes, és majd új
virágok nőnek rajta. Elég az hozzá, hogy Stella majdnem
megölt miatta.
Azonban nem kell szakértőnek lennem ahhoz, hogy
lássam, ezek a kertek egészen mások. Még télen is itt
pompáznak e csodálatos bokrok és növények, a hihetetlen –
és nagyon biztos kézzel nyesett – sövények, amelyek ápolt
szegélyek, virágos lugasok, díszkertek és ösvények útvesztői
között kígyóznak. Más esetben örömmel ragadnám meg az
alkalmat, hogy bolyongjak közöttük, ahogy kiskoromban
apámmal tettük, amikor elmentünk a díszkertészetbe,
csatangoltunk az üvegházakban, szemügyre vettünk minden
egyes növényt, és magunkba szívtuk a termőföld meg a
virágok párás illatát. De most egy dolgot el kell intéznem,
beszélnem kell Mr. Darcyval: tartozom neki ennyivel.
Így hát eltökélten zsebre vágom gyermekkori
emlékeimet, és elindulok az egyik ösvényen.

Ahogy egy darabig ide-oda tekeregve, jobbra-balra

kanyarogva lesem Mr. Darcy frakkját, szimatolom kölnijének
illatát, és fülelem a talpa alatt ropogó kavics hangját, lassan
kezdem elveszíteni a reményt. Fogy az idő, hamarosan
indulunk, és még mindig nem találkoztam vele. Teljesen
tanácstalan vagyok.
Ráadásul hirtelen rádöbbenek, hogy teljesen eltévedtem.
A francba.
Lassítok a tempón, körbenézek, és megpróbálok
tájékozódni. Rendben, nincs probléma, csak meg kell
találnom a napot, az majd megmutatja nekem – valójában
nem tudom pontosan, hogy mit fog megmutatni –, de nem
találom a napot, mert az eget már vastag, sötét felhők
borítják, és úgy tűnik, bármelyik pillanatban eshet. A francba
megint.
Megpróbálok más iránytűt találni. Csakhogy, mivel
mindvégig Mr. Darcy nyomát kerestem, nem figyeltem
semmi másra. Nem emlékszem semmilyen útvonalra. Igazság
szerint még arra sem emlékszem, hogy a szökőkútnál jobbra
vagy balra fordultam. Vagy egyenesen mentem?
Gondterhelten bámulom az ösvények szövevényét. Olyan,
mint egy labirintus, ezekkel a mindkét oldalon magasodó
sövényekkel. Ösztönöm azt súgja, hogy abból az irányból
jöttem, de ösztönöm egyszer már azt is súgta, hogy a JFK
repülőtér 27. kapujánál van az „az irány”, s végül teljesen
rossz irányba mentem, majdnem lekéstem a gépemet, és egy
elektromos kisautó villogó fénnyel, szirénázva száguldott
végig velem a repülőtéren annak érdekében, hogy elérjem a
gépet. Hogy kínos volt, az enyhe jelző lenne rá.
Egy régi kőpadra leszek most figyelmes, s feladva eddigi
tervemet, hogy tájékozódni próbáljak, odasétálok. Egy még
öregebbnek tűnő fa alatt bújik meg, zuzmó és moha borítja,
mindenesetre leülök rá. Azonnal érzem, ahogy a farmeremen
áthatol a hideg. Próbálom magam alá gyömöszölni a
kabátomat, de nem elég hosszú, és nem nyúlik.
Megsemmisítő vereséget érzek.
Volt már olyan érzésed, hogy semmi nem megy? Hogy
teljesen összekuszálódik minden? Hogy bármit is csinálsz,
nem vagy képes helyrehozni a dolgokat? Hogy már túl késő?
Érzem, hogy feszültségtől lüktet a halántékom, és
csüggedtség vesz erőt rajtam. Elfáradtam. Elegem van. Csak
nem üldözhetek keresztül-kasul a vidéken egy olyan férfit,
aki vélhetően nem is létezik. Csak azért, hogy szakítsak vele.
Csak azért, hogy búcsút vegyek tőle.
Hirtelen nedvességet érzek az arcomon, ahogy egy
hatalmas, kövér könnycsepp gördül le rajta. Dühösen
letörlöm a kabátom ujjával. De egy másik jelenik meg, ezt
követően még egy, majd még egy, mígnem a kabátujjam
egészen át nem nedvesedik, aztán már csak úgy patakzanak a
könnyeim.
Feladom. Teljesen, egészen, mindent feladok. Feladom,
hogy megpróbáljam megtalálni Mr. Darcyt, feladom, hogy azt
reméljem, Spike megbocsát nekem, feladom, hogy azt
képzeljem, talán sikerül jóvátennem a dolgokat, és minden
jól végződik.
Térdemet a mellkasomhoz szorítom, miközben arcomat a
sálamba temetem, és szívszaggatóan zokogok.
Nem tudom, mennyi ideig maradok így. Szorosan
összegömbölyödöm, miközben rázkódik a vállam a sírástól.
Vagyis mennyi ideig maradtam volna így, ha nem éreznék
egy kezet a karomon.
Mielőtt felnéznék, már tudom, ki az.
– Emily, drágám, mi a baj?
Mr. Darcy néz rám meglepett arccal. Kétségbeesetten
szipogok, miközben kitörölgetem sírástól maszatos arcomról
a rátapadó, nedves hajszálakat. Megkönnyebbülést szeretnék
érezni, hogy itt van, megkönnyebbülést kellene éreznem, de
nem tudok. Össze vagyok zavarodva, gondolom
gyámoltalanul, aztán megint szipogok egyet, mert továbbra
is folyik az orrom. Istenem, biztosan borzalmasan nézek ki.
Mr. Darcy, anélkül, hogy bármit is mondana, felém nyújt
egy hófehér zsebkendőt. Hálásan elveszem, és ahogy
megtörlöm duzzadt szemeimet, összekenem a pamutvásznat
fekete szemceruzámmal és a szempillatusommal, aztán
belefújom a taknyos orromat. Ó, a pokolba. Felejtsük el a női
titokzatosságot, innentől kezdve nem érdekel. Gombócba
gyűröm a zsebkendőt a kezemben, s végül Darcyra emelem
duzzadt szemeimet.
Mint mindig, kifogástalanul ápoltan, teljesen nyugodtan
áll előttem. A szenvtelenségig nyugodtan.
– Emily, kérem. Miért sír?
Hangjában enyhe türelmetlenség vibrál, és észreveszem,
hogy a keze még mindig a karomon pihen. Most jobban
szeretném, mint valaha, hogy valaki körém fonja a karját, és
magához öleljen, s ne csak itt álljon merengve, magába
fojtva az érzéseit.
– Kerestem önt, láttam, hogy úszik, de aztán nem
találtam sehol – szipogom kissé remegő hangon.
– Ó, Emily, ne eméssze magát tovább. Nem mentem
messzire – csupán átöltöztem, és sétálni indultam.
– …és találkoznom kellett önnel, hogy mondhassak
valamit.
– Nyelek egy nagyot, a zsebkendőt a tenyeremben
csavargatom, miközben megpróbálom kigondolni a megfelelő
szavakat.
De mielőtt lehetőségem nyílna beszélni, Mr. Darcy
megszólal:
– Én is pontosan ugyanezt érzem. Nekem is mondanom
kell kegyednek valamit, valami nagyon fontosat, valamit,
amit egy perccel sem titkolhatok ön előtt tovább…
Abbahagyom a szipogást, és rossz előérzettel pillantok rá.
Azzal az átható tekintettel figyel, ami egykor szexi volt
számomra, most azonban rendkívül nyugtalanít.
– …ami örökre megváltoztatja az életünket…
Tompán puffanva esik le, amit mond. Ó, édes Jézus,
kérlek, ne mondd, hogy azt fogja tenni, amit gondolok, hogy
mondani fog. Darcy térdre ereszkedik előttem.
– A francba – zihálok pánikba esve.
Darcy döbbenten néz rám.
– Mi a baj?
Tétovázom. Most kell elmagyaráznod neki, Emily. Most
kell elmondanod neki mindent. Azt, hogy nem akarod többé
látni, azt, hogy túlságosan különbözőek vagytok, azt, hogy
szeretnél búcsút venni tőle. Azt, hogy szerelmes vagy Spike-
ba…
Micsoda? Ez most hogy jön ide?
– Hm… minden csupa sár – sikerül végül kinyögnöm. –
Piszkos lesz a bricsesznadrágja.
Darcy rám néz, majd felkel.
– Épp ezt szeretem annyira kegyedben, Emily, hogy
mindig ilyen édes, ilyen előzékeny, ilyen szórakoztató.
Nézem, ahogy leül mellém a kicsiny kőpadra, hátracsapja
kabátja frakkját, és kissé felhúzza a nadrágszárát. Egykor e
mozdulat oly vonzónak tűnt, de most inkább merevnek és
modorosnak találom.
– Ahogy említettem, valamit el kell mondanom kegyednek
– kezdi Mr. Darcy.
– Nézze, nem hiszem… – próbálom elhallgattatni.
– Szeretem, Emily – jelenti ki, mielőtt megállíthatnám.
Reménykedően várja válaszomat.
Ó, istenem. Elmerengek egy pillanatig, aztán veszek egy
nagy levegőt.
– Nem, ön nem engem szeret – válaszolom határozottan.
Darcy meglepettnek tűnik, és meg kell mondanom,
meglehetősen rosszkedvűnek is.
– Tessék?
– Ön nem engem szeret – felelem egyszerűen. És aztán
még határozottabban megismétlem: – Nem, ön nem engem
szeret.
Darcy zavarba jön, de gyorsan összeszedi magát.
– Emily! Hogy állíthat ilyet? – kérdezi, és elkomorodik a
tekintete.
 Szünetet tartok. És egy rövid, varázslatos pillanatig
eltűnődöm, mi történne, ha meggondolnám magam. Ha azt
mondanám neki, hogy szeretem. Ha a fantáziavilágot
választanám a valóság helyett. Annyira közel vagyok hozzá,
hogy szinte meg tudom érinteni az ujjaimmal.
– Mert ön valaki mást szeret – bököm ki végül.
– Kit? Kérem, mondja meg.
– Elizabeth Bennetet – jelentem ki határozottan, és ahogy
kiejtem a szavakat, tudom, hogy már nincs visszaút.
– Ismeri őt? – kérdezi Darcy, és igyekszik megőrizni a
nyugalmát.
– Nos, nem egészen – ismerem be.
– Nos, akkor hadd biztosítsam róla, Emily, nem tudom,
miféle pletykákat hallhatott, de Miss Elizabeth Bennettel
csupán egy rövid időre találkoztam néhány hónappal ezelőtt
– novemberben, azt hiszem és azóta nem láttam. Kegyed az,
aki rabul ejtette a szívemet…
– Nem – szakítom félbe, és megrázom a fejem. – Ez az
egész egy tévedés, teljesen félreértette.
– Én is így gondoltam – ért egyet Mr. Darcy mély és
magabiztos hangon. – De miután találkoztam kegyeddel,
megvilágosodtam, Emily. És nem akarok olyan nőt, mint
Miss Bingley, olyat szeretnék, aki bátor, aki a saját feje után
megy, aki méltó ellenfelem.
– Mint Elizabeth Bennet – erősködöm, részben azért,
mert felelősséget érzek a regény iránt, másrészt azért, mert
remélem, így talán Darcy veszi a lapot, és el tudom kerülni a
„beszélgetésünket”.
Mr. Darcy türelmetlen pillantást vet rám.
 – Miért beszél egyfolytában Miss Bennetről? Hisz alig
ismerem – tiltakozik méltatlankodva.
– De meg kellene ismernie. Úgy vélem, tökéletest párt
alkotnának – folytatom. – Úgy tudom, hm… tényleg
szexisnek találja önt – próbálom legyezgetni a hiúságát.
– Szexisnek?
– Ez egy amerikai kifejezés – magyarázom gyorsan. – Azt
jelenti, hogy rendkívül csodálja önt, vonzónak és tiszteletre
méltónak tartja, és hm… remek lovasnak – fejezem be, s
ujjaimat titokban keresztbe teszem a hátam mögött. Istenem,
ha Jane Austen hallaná, bizonyára megölne miatta. Épp
megsemmisítem az egyik legnagyszerűbb hősnőjét.
Mr. Darcyra láthatóan hatással vannak e szavak, és kissé
kidülleszti a mellét, de még mindig nem egészen elégedett.
Úgy tűnik, a legtöbb férfihoz hasonlóan ő sem tudja elviselni,
ha kikosarazzák.
– Talán nem egyértelmű a közeledésem? – kérdezi, és
rám néz.
Egy rövid pillanatig eltűnődöm bizarr helyzetemen. Itt
van Mr. Darcy, minden idők legvonzóbb regényhőse, s épp
szerelmet vall nekem. És itt vagyok én, aki meg
pánikrohamot kap tőle.
– Ön nem az én zsánerem – motyogom végül.
– Zsánere? – ismétli döbbenten Darcy, s látszik rajta,
hogy soha nem hallotta még ezt a szót.
Még egy próbát teszek.
– Ez nem az ön hibája, ez miattam van – teszem hozzá, a
jól bevált, régi klisékhez folyamodva.
Darcy arcszíne megváltozik, és összeszorított állkapcsa
idegesen megrándul.
 – De azt mondta, hogy erről a pillanatról álmodott, és
olyan a velem való együttlét, mint egy fantáziajelenet –
kiáltja. Felugrik a padról, és nagy léptekkel fel-alá kezd
járkálni, miközben ujjaival végigszánt haján.
Ezt mondtam volna? Nem emlékszem. Miközben azzal
voltam elfoglalva, hogy rajongtam érte, önmagammal nem is
foglalkoztam.
– Csakugyan az volt. Én csak… – kezdem, majd
tétovázom. Istenem, soha nem voltam jó még a valóságos
fiúkkal való szakításban sem, akkor hogyan leszek képes Mr.
Darcyval szakítani? Mit kellene mondanom neki? Hogy nem
az voltál, akit reméltem, hogy leszel? Hogy nem voltál – nem
lehettél – méltó a retusált ábrándképhez? De ez nem a te
hibád, mert senki emberfia nem tudna. Olyan magasra
tettem a lécet, hogy senki sem képes megugrani. És talán
okkal tettem.
Mert Stellának igaza volt. Reménytelenül romantikus
vagyok. Egy ostoba, nevetséges, bolond romantikus. Aki egy
fantáziavilágban él. De a valóságos világban kell élnem. És
most először felismerem, hogy a valóságos világban akarok
élni. Valódi kapcsolatot akarok egy valóságos férfival, egy
valóságos világban – az összes valódi problémával, hibával és
minden egyébbel együtt.
Felpillantok Mr. Darcyra. Kezét a homlokára szorítja, és a
könyökével egy fának támaszkodik, hogy megpróbálja
összeszedni magát, és most már tudom, jobban, mint valaha,
hogy nem akarom, hogy egy romantikus, kitalált regényhős
valljon nekem örök szerelmet. A holdfényes lovaglás báli
ruhában talán romantikusan hangzik, de bizony felhorzsolja
az ember hátsó felét – hidd csak el, a helye bizonyítja –, és
ahelyett, hogy verseket szavalnának nekem, azt akarom,
hogy valaki elsüssön egy viccet, vagy megvitassa velem az
Office program brit verziójának előnyeit az amerikai
verzióval szemben.
Olyan férfival akarok járni, aki kedves a barátaimmal…
(Eszembe jut, amikor Spike arra biztatta Rose-t, hogy
rakassa ki az arcképét a falra.)
… aki érzékeny és vicces…
(Ugyan ki felejthetné el, ahogy Spike előadta a funky
csirkeszámot a táncparketten?)
…olyan emberrel, aki képes kifejezni az érzéseit, és nem
fojtja magába…
(Felidézem magamban a Spike-kal folytatott hatalmas
veszekedésemet a bál után, amikor azt mondta: „De nem
kellett volna ennyire kíméletlenül részvétlennek lennie. Tudja,
azért nekem is vannak érzéseim.”)
…aki nem bánja, ha kézzel eszem, vagy szexi ruhát
viselek…
(Emlékszel, amikor Spike végigmért a bálteremben, és
azt mondta elismerő fejbólintás kíséretében, hogy: „Szép a
ruhája”?)
…és lenyűgözi, nem pedig megrémíti a munkám…
(„A kutyafáját, ez nagyszerű” – lelkendezett csodálattal
Spike, amikor a munkámról beszéltem neki.)
…aki nem várja el tőlem, hogy tudjak játszani azon az
istenverte zongorán, vagy hímzésmintákat készíteni, hanem
csak elterülünk a tévé előtt, és nézzük a Changing Roomst16,
és…

16
Angol televíziós program (1996-2004).
 – Van valaki más? – kérdezi most Mr. Darcy hűvösen.
Felocsúdva gondolataimból Darcyra nézek, és tétovázom.
Ó, az isten szerelmére, Emily, gyerünk, valld csak be
neki.
Önmagadnak, és Mr. Darcynak is. Te nem akármelyik
férfival akarsz járni, te Spike-kal akarsz járni. Minden
istenverte elvárásodnak megfelel.
– Igen – felelem halkan.
– Gyengéd érzéseket táplál iránta?
Elakad a lélegzetem. Mert bármennyire is próbálom
gyűlölni Spike-ot, nem tudom. Ami azt illeti, épp az
ellenkezőjét érzem.
– Igen – vallom be aztán, és ezúttal nem tétovázom. –
Gyengéd érzéseket táplálok iránta – jelentem ki
határozottan.
Mr. Darcy elsápad. Gyanítom, nem szokott hozzá, hogy
kikosarazzák a hölgyek. Hát akkor majd hozzá kell szoknia,
tűnődöm szomorúan, miközben arra a híres jelenetre
gondolok, amikor Darcy megkéri Elizabeth Bennet kezét. És
meg is fogja kérni a kezét. Most már egészen biztos vagyok
benne.
Darcy egykettőre visszanyeri az önuralmát, s most itt áll
előttem, kezét összekulcsolva a háta mögött.
– Kérdezhetek még valamit? – érdeklődik, és mindezt
olyan szertartásosan teszi, hogy keserédes érzésem támad. A
történtek ellenére azért hiányozni fog nekem Mr. Darcy.
– Természetesen – mosolygok, majd kissé remegve
teszem hozzá: – Kérdezzen bármit.
Szünet következik, aztán Darcy összeszedi magát, és ezt
kérdezi:
 – Mi van benne, ami bennem nincs?
– Ő valóságos.
És ahogy találkozik a tekintetünk, egy kövér esőcsepp
hullik az ölembe. Felnézek az égre. Aztán egyre több kezd
esni, nagy, kövér esőcseppek, s az arcomba záporoznak, majd
végigfolynak a galléromon. A szürke égbolt már fenyegetően
elsötétült, és a hirtelen jött villámlást azonmód mennydörgés
követi.
– Gyorsan, a vihar pontosan itt van felettünk – kiáltom. –
Menedéket kell keresnünk.
Felugrom a padról, és lehajtott fejjel nekiiramodom, hogy
valamilyen védelmet nyújtó helyet találjak, de mostanra már
úgy esik, mintha dézsából öntenék, az ösvények csúszóssá
váltak, és oly erővel csap az arcomba az eső, hogy alig látok.
És csak futok és futok, és a fák mind csupaszak, és nincs egy
hely, ahová behúzódhatnék, és már bőrig áztam, és soha nem
fogom megtalálni a kivezető utat…
Egyszerre megtorpanok. Előttem magasodik Lyme Park
Hall. Hatalmasan és lenyűgözően áll ott, mintha azt
kérdezné:
– Mi tartott ilyen sokáig?
Széles mosoly terül el az arcomon, és megkönnyebbülést
érzek. Megtaláltam a kivezető utat. Nem vesztem el.
Megfordulok, hogy megmondjam Mr. Darcynak, de ő már
nincs itt. Ami azt illeti, sehol nem látom, döbbenek rá, ahogy
körülnézek. A francba, hová tűnt? Talán magam mögött
hagytam, talán más ösvényt választott, talán visszament oda,
ahonnan jött.
Ahogy e gondolat átcikázik a fejemen, észreveszem, hogy
elállt az eső, éppoly gyorsan, ahogy eleredt. A madarak újra
csiripelnek, zajok hallatszanak, és a gyep édes, friss illata
érződik. Hirtelen nem várt életöröm kerít hatalmába.
– Ó, nézze csak, ott van…
Hangokat hallok, s megfordulva Rose-t és Hilaryt
pillantom meg, ahogy a füvön át felém tartanak, kezükben
jókora golfesernyővel. Nem tudom megállni, hogy ne
mosolyogjak. Rose, aki mindenkor ragaszkodik a tűsarkú
viseléséhez, és nem az a fajta, aki vidéki sétákra indul, most
óvatosan lépked a vizes pázsiton. Az ajándékbolt
nyilvánvalóan csalódást okozott számukra.
– Helló – integetek, és elsimítom nedves hajamat a
szememből. – Hát önök mit keresnek itt?
Hozzám érve Hilary rám villantja „ügyvéd” mosolyát.
– Önt, drágám – jelenti ki határozottan.
Rose-hoz fordulok magyarázatért. Kifulladt a
gyaloglástól, s egy pillanatig levegő után kapkod, aztán tőle
szokatlan gyengédséggel a kezem után nyúl, és megszorítja.
– Beszélhetnénk?

Harmincötödik fejezet

– Egészségünkre – vigyorgok.
Gondosan ügyelve rá, hogy „eltartsam a kisujjam” (ahogy
Rose tanította), átdugom mutatóujjam az aranyszélű csésze
fogóján, majd felemelem.
– Egészségünkre – ismétli mosolyogva Rose és Hilary,
majd ugyanezt teszik.
 Az előkelő csontporcelán finoman cseng, ahogy a három
csésze összekoccan, és én túláradó örömöt érzek.
Istenem, mennyire szeretem Angliát! Milyen elegáns
módon intézik itt az üzleti ügyeket.
Ez már a következő napon történik, Londonban vagyok,
és épp Savoyban teázom Rose-zal és Hilaryvel. Ez utazásunk
utolsó napja. Ebédidőre érkeztünk ide, és azóta már sokan
sietve távoztak, miután izgatottan címet cseréltek, és puszit
váltottak egymással (Rupinda addig nem tágított, amíg rá
nem vett mindenkit, hogy jelentkezzenek jövőre a
jógatáborába, Goába), hogy különböző repülőjáratokkal,
vonatokkal hazainduljanak.
Maeve és én már reggel elbúcsúztunk egymástól. El akart
érni egy manchesteri járatot vissza, Írországba, és
megígérte, hogy felhív a jövő héten, Shannonnal való
találkozása után. Ideges volt, de izgatott is, és eddig nem
tapasztalt, csendes magabiztosság áradt belőle. A fivére
telefonhívása óta hihetetlen átalakuláson ment keresztül. A
ma reggel útnak induló személy homlokegyenest különbözött
attól a félénk kisegértől, akivel épp csak egy hete
találkoztam, és ahogy búcsúzóul átöleltem, egészen
elérzékenyültem. Amikor eljöttem erre az utazásra,
álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos
barátokra tehetek szert, különösen nem nyugdíjaskorúakra.
De aztán rengeteg váratlan dolog történt velem ezen a héten.
Az egyik ilyen dolog az oka annak, hogy most itt ülök
ebben az elegáns hotelben, ezen a pompás bársonykanapén,
Earl Grey teát kortyolgatok, és a valaha létező legparányibb
háromszög alakú uborkás szendvicset majszolom. Egy
harapással befalom. Olyan szédült, nyugtalan öröm munkál
bennem, hogy enni akarok, még ha nem is vagyok éhes.
Újabb uborkás háromszög után nyúlok. Ami azt illeti,
rendkívül finom.
Olyan gyorsan történtek az események, hogy még mindig
alig tudom felfogni. Amikor Hilary és Rose tegnap beszélni
akartak velem, még fogalmam sem volt róla, hogy miről lesz
szó.
De aztán Rose, hűen önmagához, egyenesen a lényegre
tért:
– Gondolt már arra, hogy megvegye a könyvesboltot? –
kérdezte minden teketória nélkül.
Kérdezte mindezt egy olyan nő, akin az én tízévnyi
fizetésem van gyémántokban, így kénytelen voltam
elmosolyodni.
– Nem hiszem, hogy lenne annyi pénz a bankszámlámon
– szellemeskedtem aztán szomorúan.
Szavaim hallatán Rose és Hilary őszintén felnevettek,
majd Hilary felkiáltott:
– Ó, imádom a New York-iak humorérzékét.
Rose pedig hozzátette:
– Dehogy, maga ostoba lány. Hát egyáltalán nem ért az
üzlethez? Mi magunk semmit nem fizetünk. Találnunk kell
valakit, aki fizet.
Bizonyára zavarodottnak tűnhettem, mert Rose tovább
magyarázott:
– Befektetők, drágám! Önnek befektetőkre van szüksége.
Ami ugyanúgy hangzik, mint azt mondani valakinek,
akinek kifogyott a benzinje, hogy tankolnia kell az autójába.
– Remek, de ugyan hol találom ezeket a befektetőket? –
kérdeztem.
 És – ami a legjobb része – Rose úgy válaszolt, mintha
egészen nyilvánvaló lenne:
– Nos, most épp őt nézi!
– Kérnek még egy kanna teát?
Egy hangot hallok közvetlenül a fülem mellett, s felnézve
látom, hogy olasz pincérünk hajol fölénk, olyanfajta
előzékenységgel, amelytől bizonyos korú nők kuncogva
elalélnak.
Hilary azonban elutasítóan int a golyóstollával.
– Nem, köszönjük – közli. Korábban megpróbált flörtölni
a pincérrel, ám kiderült, hogy az jegyben jár valakivel, így
Hilary tüstént bosszantó alaknak bélyegezte. – Csak a
számlát, legyen szíves.
Hilary itt most ügyvédi minőségében van jelen. Lehet,
hogy nyugállományba vonult egy vezető londoni jogi cég
partnereként, de még mindig megvan az engedélye, hogy jogi
tevékenységet folytathasson, így ő fogja előkészíteni a
szükséges papírokat.
Ó, hát nem említettem volna? Én, ostoba. Annyira
izgatott vagyok a történtek miatt, hogy nemigen tudok
tisztán gondolkodni. Szóval, rendben, úgy teszek, mint Rose,
és minden kertelés nélkül, egyenesen megmondom, hogy…
Emily Albright vagyok. A McKenzie’s új tulajdonosa.
Bizony. Valóban! El tudod képzelni?
Nem, én sem, de csakugyan ez az igazság. Miután
beszéltem Rose-zal és Hilaryvel, és miután rájöttem, hogy
nem, ez nem otromba tréfa, és igen, Rose teljesen komolyan
gondolta, tegnap késő este felhívtam Mr. McKenzie-t, remegő
kezekkel és olyan magas hangon, mintha héliumot
fecskendeztem volna magamba. Megbeszéltük, hogy
megveszem a könyvesboltot, és megállapodtunk a
haszonbérlet, valamint a raktárkészlet árában. Mr. McKenzie
nagyon örült. „Most már tudom, hogy jó kezekben lesz a
bolt”, közölte, és én a fellegekben jártam a boldogságtól, és
nem emlékszem, hogy mondtam-e még valamit a több
százszor elrebegett hálásan köszönömön, meg a jó párszor
elismételt minden álmom beteljesültömön kívül.
Nyilvánvalóan Rose lett a befektetőm. Együtt vágunk bele
az üzletbe. Napi szinten semmi sem változik. Természetesen
továbbra is vezetem a boltot, kissé nagyobb felelősséggel
persze, és Rose lesz a csendestársam.
– Hát nem csodálatos?
Rose úgy csörgeti a gyémántjait, mintha valamiféle
kasztanyetta lenne, miközben hátradől a székében, és
örömében összecsapja a kezét.
– Olyan izgatott vagyok, hogy valami új dologba
foghatok! Ez eltérít a férfiaktól, nemdebár?
Rendben, bevallom, talán nem annyira csendes ez a
csendestárs.

Búcsút veszünk egymástól a gyalogjárdán (nem járdán –

láthatod, most, hogy épp visszaindulok New Yorkba, végül
mégiscsak sikerül elsajátítanom a szakzsargont), a Savoy
előtt.
– Első dolgom lesz, hogy előkészítsem a papírokat, és
elpostázzam önnek a jövő héten – közli Hilary, és határozott
kézfogással búcsúzik el tőlem.
 – Nagyszerű, köszönöm – mosolygok, és lelkesen kezet
rázok vele. – Mindent köszönök.
– Szívesen – bólint.
– Nos, nekünk nem szükséges búcsúznunk, ugye? – szól
közbe Rose, és türelmetlenül közelít felém tetőtől talpig
bundában és a hozzá illő karmantyúban.
Feléje fordulok. Egy kicsit kába vagyok, és érzem, hogy
könnyek szurkálják a szememet.
– Nem, azt hiszem, valóban nem – szipogok –, társam –
teszem hozzá texasi akcentussal.
Rose elragadtatva kuncog, és rúzsos csókot nyom az
arcomra.
– Szóval mikor indul vissza a gépe a Nagy Almába? Ce
soir?17
Mosolygok.
– Igen, azt gondoltam, addig még körülnézek egy kicsit a
városban.
– Ó, amerikai lányként először Londonban… – Rose úgy
hunyja le a szemét, mintha elalélna. – Emlékszem első
utazásomra Párizsba ifjúkoromban. Az idegen városok
mindig új kalandokkal várnak ránk. – Kinyitja az egyik
szemét, és felvonja a szemöldökét.
– Hm… Nos, azt hiszem, már rengeteg effélében volt
részem – nevetek fel idegesen.
Rose olyan pillantást vet rám, amely arról árulkodik,
hogy egy szavamat sem hiszi el.
– Nos, isten vele, drágám – mondja aztán határozottan. –
Majd beszélünk.

17
Ma este? (fr.)
 – Nem tudom, képes leszek-e valaha is eléggé
megköszönni.
– Szamárság. Én köszönöm önnek, Emily.
– Nekem? – nézek rá zavartan.
– Mert megmutatta nekem, milyen fontos az igaz
barátság – jelenti ki ünnepélyesen. – Ráébresztett, hogy
nincs szükségem férfira ahhoz, hogy fontosnak érezzem
magam, hogy legyen önbecsülésem. – Lehajtja a fejét, és
erősen megszorítja a kezem. – Hosszú-hosszú idő óta most
először nem érzem magam láthatatlannak, Emily.
– Soha nem volt láthatatlan – válaszolom, és viszonzásul
mosolyogva megszorítom a kezét.
Tekintetünk találkozik, s biztosra veszem, hogy ez
mindennél többet jelent számára, aztán egy pillanatig így is
maradunk, amíg Hilary meg nem kérdezi:
– Megosztozunk egy taxin? Én az Euston Station felé
tartok…
– Egy taxin? – ismétli Rose döbbenten, és feléje fordul. –
Nos, ne legyen ostoba liba, eljöhet velem a Bentley-n.
S miközben beszél, egy hatalmas, csillogó fekete autó
gördül a gyalogjárdához, majd egy egyenruhás sofőr száll ki,
és kinyitja az ajtót. Fehér kesztyűt és ellenzős sapkát visel.
– Larry, elvihetnénk egy kedves barátnőmet Euston felé?
– Természetesen, asszonyom.
Asszonyom?
Hilary és én hitetlenkedő pillantást váltunk, aztán ő
eltűnik Rose mögött a luxus bőrhuzat védőburkában, és
Larry kötelességtudóan becsukja utánuk az ajtót. Felbúg a
motor, és ahogy elgördülnek a járdaszegélytől, Rose
gyémántokkal telerakott keze még kinyúlik az egyik
ablakból, és királynői stílusban integet.
Elfojtok egy mosolyt. Az isten áldja meg Rose-t. Minden
tiszteletet megérdemel.

Magamra maradok a forgalmas utcán, s az órámra

pillantok. Sok időm van még, mielőtt visszaindulnék New
Yorkba. Nagyon késői járatra foglaltam, arra gondolva, hogy
sok látványosságot megnéznék az utolsó napomon: a Big
Bent, a Parlamentet, a Buckingham-palotát, a London Eye-t,
a Tate Galleryt és az összes többi képtárat is… S most itt
vagyok, és az a vicces az egészben, hogy nem sok kedvet
érzek a városnézéshez.
A bőröndömet magam után húzva sétálni kezdek. Mielőtt
elindultunk Bathból, úgy döntöttem, néhány könyvemet a
hotelnek adományozom. Normális esetben soha nem válnék
meg egyetlen könyvtől sem, ez olyan lenne, mintha
lemondanék egy részemről, de annyira szánalmas
választékuk volt az „olvasópolcaikon”, hogy most
kötelességemnek éreztem. Úgy értem, tényleg. Danielle
Steele regényeinek szamárfüles példányai? Egy könyv a
bélyeggyűjtésről? Geri Halliwell önéletrajza? Immár
meglehetősen szép gyűjteményük lett irodalmi művekből,
nekem pedig egy szinte üres – és sokkal könnyebb –
bőröndöm.
A gyalogjárdákon turisták meg a januári leértékelések
vásárlói zsúfolódnak, én pedig kerülgetem őket, miközben
szórakozottan pásztázom a kirakatokat. Magamba szívom az
ismeretlen város látnivalóit, hangjait és illatait. Különös
érzés keríti hatalmába az embert, amikor első ízben jár
egyedül egy idegen városban. Az izgalom, hogy senki nem
ismeri, hogy fogalma sincs róla, mit talál majd, ha befordul
egy utcába, hogy szabadon megtehet bármit, amihez
átkozottul kedve van (természetesen a hitelkártya keretein
belül), ha csak néhány óráig is.
E gondolattal vágok át néhány mellékutcán, és minden ok
nélkül balra fordulok, mert úgy tartja kedvem. Céltalanul
kószálok, de ez egyszer nem érdekel. Figyelembe véve
ijesztően rossz tájékozódási képességemet, úgy döntöttem,
hogy még a látszat kedvéért sem pillantok rá arra a kis
turistatérképre, amelyet Miss Steane adott a távozása előtt.
Sürgős dolga akadt, ahogy mindig. A busz nyilvánvalóan tesz
még egy gyors fordulót az autómosóba, mielőtt visszaindul a
Heathrow-ra, hogy felvegye az új turistacsoportot, így alig
maradt időm, hogy istenhozzádot és köszönetét mondjak
neki, amikor a térképet a kezembe nyomta, és már el is tűnt
az írómappájával.
Topshop.
A fekete-fehér felirat megragadja a figyelmemet, és
hirtelen megtorpanok. Egyre csak nézem, és lassan
megvilágosodom. Ó, hát ez az. Ez az a híres Topshop, amiről
Cat egyfolytában beszélt? Stella saját, személyes Mekkája?
Egy olyan hely, ahonnan – Cat és Stella szerint – más
emberként bukkanok majd elő?
Nos, gyerünk, látnom kell.
A bőröndömet magam után húzva rálépek a
mozgólépcsőre. Ahogy haladok lefelé, egyre hangosabbá válik
a dübörgő zene, adrenalinszintem emelkedni kezd, és
izgalom bizsereg bennem. Bár az ember lefelé megy, mégis
úgy érzi, mintha felfelé jönne.
Nos, nem mindig voltam megfontolt könyvesbolt-
tulajdonos, tudod.
Leérek az alagsorba, ahol vállfák látványa fogad. Egymás
után masíroznak egyfajta divatvégtelenbe. Táncolnak az
idegeim. Erre nem vagyok képes egyedül. Segítségre van
szükségem.
Stellára van szükségem.
Előásom a mobilomat, és gyorsan tárcsázom a számát.
Bár csupán néhány nap telt el azóta, hogy utoljára
beszéltünk, mégis egy örökkévalóságnak tűnik. A telefon
csatlakozik, és hallom, ahogy kicsöng. Tegnap már
megérkezett Mexikóból, így fel kellene vennie…
– Halló?
– Stella, én vagyok, Emily.
– Em! Hé, mikor jössz vissza? Mr. McKenzie hívott, és azt
mondta, ma nem jön dolgozni. Mi folyik itt? Minden
rendben?
– Igen, minden rendben – felelem, gyorsan
megnyugtatva. Mindent elmondok majd neki, ha
hazamegyek. Jelenleg azonban fontosabb dolgokat akarok
megvitatni vele. Mint mondtam, a Topshop Stella Mekkája.
– Szóval van híred Spike-ról?
– Nem igazán – közlöm, majd gyorsan témát váltok. –
Veled mi van? Beszéltél Freddyvel?
– Nem igazán – válaszolja ugyanolyan titokzatosan. – De
részletesen beszámolok mindenről, amikor visszajössz. Hé,
mi az a zene, amit hallok? Hol vagy? Egy éjszakai klubban?
 Már a puszta gondolatától is nevetek magamban. Hogy
én? Egy éjszakai klubban? Nagyobb az esélye a pápát látni
egy éjszakai klubban, mint engem.
Nem kezdem el magyarázni, hogy valójában itt csak a
délután közepén járunk, inkább egyenesen a lényegre térek,
és kiejtem a varázsszavakat:
– Én. Most. A Topshopban vagyok.
A vonal túlsó végén hangos visítás hallatszik, el kell
tartanom a fülemtől a telefont.
– Em, ez olyan átkozottul izgalmas. És én olyan
átkozottul féltékeny vagyok! – lihegi. – Mondd el, milyen!
Milyen?
Stella már-már hiperventillál.
– Nos… hm… nagy… és tele van ruhákkal… – kezdem
hasznavehetetlenül. Már pusztán a ruhák mennyisége is a
hatalmába kerít, ahogy óvatosan beljebb merészkedem az
üzletbe, és szabad kezem ámulattal vándorol végig a
vállfákon – …és itt vannak ezek a dolgaik, olyanok, mint… –
tétovázom, ahogy valamilyen gyapjúszövetet tapintok, amely
egy kabáthoz hasonlít, de valójában: – …egy pelerin –
fejezem be.
– Pelerin? – kiáltja Stella. – Ó, istenem, hát vannak nekik
olyan pelerinjeik? Imádom ezeket a pelerineket. Már hetek
óta sóvárgok utánuk online, de külföldre nem szállítanak,
és… – elhallgat, hogy levegőt vegyen – …ölni tudnék egy
pelerinért.
– Nos, valójában ez az egyik ok, amiért hívtalak.
Szeretnék ajándékot venni neked, hogy köszönetet mondjak a
ruhámért…
 Az „ajándék” szó után mondatom további részét újabb
visítás fojtja el.
– Ajándékot? Nekem? A Topshopból? – kérdezi, és a
szavakat már-már vallásos áhítattal ejti ki. De ami Stellát
illeti, az ő vallása a divat. És egyfolytában azt hajtogatja,
hogy Marc Jacobs18 egy isten.
– Ó, Em, nem is tudom, mit mondjak…
– Hé, nézd, nem kell mondanod semmit. Tudom, hogy te
voltál a titkos Mikulásom.
Szünet következik, aztán:
– Hogy mid?
– Tudom, hogy te küldted nekem azt a gyönyörű ruhát a
bálra -folytatom, miközben szórakozottan húzogatom a
pelerinek vállfáit.
– De én nem küldtem neked ruhát – tiltakozik zavartan
Stella.
Kétség fog el, de gyorsan elhessegetem.
– Ó, ugyan, Stella, tudom, hogy titokban akarod tartani,
de nyugodtan bevallhatod.
– Nézd, bárcsak én küldtem volna, de komolyan, Em, nem
én voltam. Valójában nagyon rosszul érzem magam, hogy én
nem vettem neked semmit, te pedig egy kedves kis illatos
gyertyát adtál nekem.
Abbahagyom a pelerinek átvizsgálását. Évek óta
hallgatom Stella beteg-vagyok-nem-megyek-dolgozni
áltelefonhívásait, amikor másnaposságtól szenved, így
pontosan tudom, mikor nem mond igazat. Ezúttal igazat
mond.

18
Marc Jacobs (1963-): amerikai divattervező.
 – De üzenetet hagytam neked, hogy megköszönjem.
– Ó, hát ez volt az az üzenet? – kérdezi élénken. –
Emlékszem, hogy említést tettél valami ruháról, de alig
hallottam, amit mondtál, ezért egyszerűen csak töröltem.
Gondolatban gyorsan átfutom a lehetséges titkos
Mikulások listáját. Jelenleg azonban egy nevet sem találok
rajta.
– De ha nem te voltál, akkor ki? – kérdezem. – Úgy értem,
ugyan ki más küldene nekem egy ilyen csodálatos ruhát?
– Nem tudom – fakad ki Stella türelmetlenül, s most el
tudom képzelni, ahogy az ágyán ül, fülét a telefonhoz
szorítja, és kétségbeesetten igyekszik visszaterelni a
beszélgetést a pelerinekre. – Talán a tündér keresztanyád?
Már épp a haha-nagyon-vicces nevetésre készülök,
amikor eszembe ötlik valami, amit Miss Steane mondott
nekem a bálban: „Milyen csinos a ruhája. Illik önhöz a színe.
Kiemeli a szeme színét.”
Akkor nem sok jelentőséget tulajdonítottam annak a
figyelemnek, amellyel Miss Steane viseltetett irányomban, de
most, ahogy visszagondolok, valóban nagy érdeklődést
mutatott a ruhám iránt. És aztán olyan különös tekintettel
nézett rám…
Nem, ez nevetséges. Mi a csudának foglalkozna azzal az
idegenvezetőm, hogy báli ruhát vegyen nekem, az isten
szerelmére? Úgy értem, jesszusom, én nem vagyok
Hamupipőke. Ugyan miért akarta volna, hogy elmenjek a
bálba? Felidézem beszélgetésünket.
Egy barátnőmtől kaptam ajándékba karácsonyra.
– Milyen szerencsés. Biztosra veszem, hogy ma este
hatalmas sikert arat majd az úriemberek körében.
 – Ó, nem akarok találkozni senkivel.
– Ostobaság. Hogy Jane Austent idézzem: »Azt mondom
Neked, amit már korábban is gyakran mondtam: Ne siess,
bízz abban, hogy a megfelelő férfiú végül megérkezik.«"
Akkor úgy éreztem, mintha Darcyra utalt volna, de azt
hiszem, akár Spike-ra is utalhatott volna…
A francba. Megint ezt csinálom. Megint Spike-ra
gondolok, pedig megfogadtam, hogy nem fogok. Jól van, ez
az. Elég ebből a ruhás ostobaságból. Majd később a végére
járok az egész rejtélynek.
Figyelmemet eltökélten újra Stellára összpontosítom, aki
visszafojtott lélegzettel még mindig a vonalban van.
– Rendben, szóval mi a pelerinméreted? – kérdezem
végül.
Egy nyögés hallatszik a vonal túlsó végén, aztán Stella
nekilendül:
– Nos, valójában nullás méret vagyok, de ez az Egyesült
Államokban van. Az Egyesült Királyságban teljesen más
mérettáblázatot használnak…

Végül aztán megveszem Stellának a pelerint, és mellé

három pár brit zászlós tangát. Néhány dolgot magamnak is
vásárolok. Még csak kísérletet sem teszek rá, hogy
megpróbáljak megbízni a saját ítélőképességemben. Több
eszem van annál, mint hogy ezt tegyem, még Stella
figyelmeztetése nélkül is, aki szerint, ugyebár, szolgamód
követem a divatot. Ehelyett szert teszek az üzlet egyik
személyi eladójára. Egyszemélyi eladóra! Nem is tudtam,
hogy létezik ilyen!
És most nézz csak rám, tűnődöm, ahogy boldogan
bámulom a tükörképemet, miközben megyek felfelé a
mozgólépcsőn. Van nyakam. Meg derekam. És ezek a
csodálatos ruhák, amelyek variálhatóak és összeillenek. Az
egyik ilyen összeállítás van most rajtam, amit személyi
eladóm választott ki számomra, egy skinny farmer (igen, én,
skinny farmerben!), egy ónszínűpulóver (láthatod, immár
gyakorlatilag angol vagyok. Többé nem használom a
„szvetter” szót.), egy pár csinos fekete bokacsizma ezekkel a
kis hajtókákkal, amik valahogy ki vannak fordítva, és egy
egészen csodálatos, kanárisárga, kétsoros gyapjúkabát. Soha
nem választottam volna ezt, de nagyon jól néz ki, és máris
magamra vonzottam néhány elismerő pillantást. Stellára
gondolok, és mosolygok magamban, ahogy elképzelem a
reakcióját. Ki fog akadni. Azt fogja gondolni, hogy
agytranszplantációm volt, nem pedig vakációm.
Az Oxford Streetre immár új – bár üresebb pénztárcájú –
nőként érkezem. Rendben, és akkor most mi legyen?
Tétovázom. Vehetnék valami harapnivalót, bár megettem az
összes uborkás szendvicset, és egyáltalán nem vagyok éhes.
Vagy talán elmehetnék az egyik képtárba, de, mint mondtam,
nem igazán vagyok abban a hangulatban, hogy festményeket
nézegessek.
Vagy találkozhatnál Spike-kal.
A gyomrom görcsbe rándul, és összeszorul a szívem.
Próbáltam egész nap nem gondolni rá, de a hang a fejemben
tisztán és erősen szól. Nem foglalkozom vele.
Alternatívaként mindig ott van a kószálás egy
könyvesboltban. Talán a Charing Cross itt található valahol,
és mindig is szerettem volna elmenni oda, amióta csak
láttam a filmet19 Anthony Hopkins és Anne Bancroft
főszereplésével.
Spike Londonban dolgozik. A Daily Times irodái nem
lehetnek messze. Akár beugorhatnál egy taxiba is.
Ebből elég. Nem fogok találkozni Spike-kal. Nincs
értelme. Mint mondtam, egyszerűen meg fogom próbálni
elfelejteni.
A memóriám azonban nem engedelmeskedik.
Megnyomom a „lejátszás” gombot az agyamban, és Miss
Steane hangját hallom a fejemben: „A balítélet szörnyű dolog
lehet, Emily. Mint ahogy a büszkeség is. Tudja, Jane Austen
bátornak alkotta meg a hősnőit. Az előítéleteik befolyásolták
őket, a saját fejük után mentek, de nem féltek beismerni, ha
tévedtek. Ha nem csinálunk semmit, az rosszabb lehet, mint
ha rosszul csinálunk valamit.”
Feltűnik előttem egy fekete taxi, és felém tart, tetején be
van kapcsolva a sárga lámpa. Figyelem, ahogy közeledik.
Még egy perc, és el fog süvíteni mellettem. Felemelem a
karomat. A taxi az utolsó pillanatban ügyesen a járdaszegély
mellé kanyarodik, én pedig fürgén kinyitom az ajtót, és
bekászálódom.
– Hová, kedvesem?
A sofőr a visszapillantóból figyel. A szívem megdobban.
Már-már idegesnek érzem magam.
– A Daily Timesba, kérem.

19
Egy ház Londonban (84 Charing Cross Road): angol-amerikai romantikus
dráma (1986).
 Harminchatodik fejezet

A szerkesztőséget olyasfajta modern fémtábla hirdeti,

amelyre nem ráírva, hanem alig észrevehetően rávésve
vannak a szavak: THE DAILY TIMES. Ha nincs a sofőr,
magamtól soha nem vettem volna észre, de a lap vélhetően
évek óta itt van, és a felirat a maga módján ezt
kommunikálja: „Annyira ismertek vagyunk, hogy nincs
szükségünk megfelelő feliratra, mivel gyengeelméjűnek kell
lenned ahhoz, hogy ne tudd, hogy ez a Daily Times épülete.”
Amelynek hatására idegességem szinte páni félelembe
csap át.
Ellenőrzöm magam a tükörben (ismét), mély lélegzetet
veszek, és kinyitom az acél-üvegajtókat. Bent, az
előcsarnokban mindent fekete márvány borít, és új csizmám
sarka hangosan kopog, miközben a recepciós pult felé tartok.
– Jó napot, segíthetek?
Az erősen kifestett recepciós hölgy udvariasan mosolyog
rám.
– Hm… igen. Megmondaná Spike Hargreavesnek, hogy
Emily Albright keresi?
A szívem most oly hevesen ver, hogy úgy érzem, mintha
ki akarna ugrani a helyéről.
– És mit mondjak neki, milyen ügyben?
Nyelek egy nagyot, és mosolyt erőltetek az arcomra.
– Csak mondja azt neki, hogy az interjúra jöttem.
Tíz perccel később még mindig várok. Nos, rendben,
pillantok az órámra, ez nem pontosan tíz perc, inkább hat és
fél, de mégis úgy tűnik, mintha megvárakoztatna.
Valószínűleg ily módon büntet, állapítom meg, miközben
idegesen dobolok új csizmám sarkával a márványpadlón. Ez
az egész nyilvánvalóan nagyon rossz ötlet. Talán nagyon,
nagyon rossz ötlet. Talán egyszerűen csak fel kellene kapni a
bőröndömet, magam után húzva elhagyni a Daily Times
épületét, és vissza sem jönni soha többé.
Igazság szerint, tudod, mit…
– Miss Albright?
Felocsúdva látom, hogy a recepciós hölgy felém néz.
– Mr. Hargreaves már tudja fogadni. Legyen olyan kedves
felmenni a lifttel a harmadik emeletre, és ott majd valaki
várja önt.
Egy rövid pillanatig azt fontolgatom, hogy mindent
visszacsinálok, hogy valamilyen ürüggyel kimentem magam,
azt mondom, hogy mennem kell valahová, és kiszaladok a
fekete márvány előcsarnokból, olyan gyorsan, ahogy csak az
új Topshop-csizmámtól telik. De valami megállít. Szeretném
azt gondolni, hogy Miss Steane hangja szólal meg a
fejemben, hogy ne féljek beismerni, ha tévedtem, és hogy az
ember belülről jövő vágya, hogy helyesen cselekedjen, ezért
kérjek bocsánatot visszataszítóan szánalmas
viselkedésemért.
De hazudnék. Tudni akarod, miért nem megyek el? Mert
azt hiszem – azt remélem hogy valóban olyasvalakivel
találkoztam, aki igazán érdekel, és akit én is igazán érdeklek,
s ha most elmennék, mindig azon tűnődnék, vajon mi történt
volna.
– Persze… Köszönöm – mosolygok vissza a recepciós
hölgyre, felveszem a táskámat, a lifthez sétálok, és
megnyomom a gombot.
 Ráadásul nézzünk csak szembe a tényekkel – hogy egy
másik kifejezést használjak, amit Cattől tanultam –, Spike-ot
átkozottul vonzónak tartom.

– Emily!
Ahogy kinyílik a felvonó ajtaja, Spike vár rám, minden
gyűrött, kócos Spike-szerűségével együtt. Liftezik a
gyomrom. Arra számítottam, hogy érezni fogok valamit,
amikor újra látom, reméltem, hogy fogok érezni valamit.
Ezért tettem meg ezt az egész utat: ezért a „valamiért”. De
nem számítottam rá, hogy ennyire erőteljes lesz. Felejtsük el
a nyugtalanul szálldosó pillangókat, ugyanis istenverte
rinocéroszok lökdösődnek a gyomromban.
És most következik a kínos része, amikor nem tudjuk,
hogyan üdvözöljük egymást. Miután az elmúlt három
emeletet azzal töltöttem, hogy végiggondoltam ezt a
pillanatot, most lemondok minden drámai
megnyilvánulásról, és eldöntőm, hogy úgy teszek, mintha
teljesen normális dolog lenne megjelenni olyasvalaki
irodájában, akit mindössze néhány nappal ezelőtt hazugnak
meg gazembernek neveztem, és visszatérek az
alapértelmezett „Helló” köszönéshez, egy mosoly
kíséretében.
Mindeközben Spike-on, akiről egy rövid, reményteli
pillanatig azt gondoltam, örül, hogy láthat, mostanra már
semmiféle érzelem nem látszik, csupán bólint, és „Jó napot”-
tal köszön, kezét pedig eltökélten viharvert kordzakójának
zsebébe dugja.
 Csalódottságot érzek. Nos, ugyan mit vártál, Emily? Hogy
majd kitárt karral fogad? Őszintén, hálásnak kellene lenned,
hogy egyáltalán szóba áll veled.
Kilépek a liftből. Remeg a lábam. Próbálom
megmagyarázni magamnak, hogy csak az új csizmasarok az
oka.
– Meg kell mondanom, ön az utolsó ember, akiről
feltételeztem volna, hogy itt látom – jelenti ki Spike,
miközben végigvezet a nyüzsgő szerkesztőségi emeleten,
ahol több tucatnyi újságíró pötyög elszántan a
billentyűzeten, és a sarokban megbújó, kis irodába irányít.
Becsukja maga mögött az ajtót, és hellyel kínál.
– Nem, én is biztosra veszem – nevetek idegesen, ahogy
leülök, és körbepillantok a helyiségben. Kicsi, és pokoli nagy
a rendetlenség, de barátságossá teszik ezek az érdekes képek
a falakon, meg a tömött könyvespolcok. Temérdek könyv van
itt. Nem csupán sorokba rendeződnek, hanem egymás
tetejére is halmozódnak, hogy minden parányi helyet
kitöltsenek a polcokon. Könyvek zsúfolódnak össze
mindenütt, nagy, keményfedelűek, kis, fűzött könyvek,
szamárfüles régi kedvencek hiányzó borítókkal…
Esküszöm, kedvem lenne az íróasztalhoz lépni,
megragadni Spike-ot, és azt követelni tőle, hogy most
azonnal házasodjunk össze.
– Szóval, mi újság? Milyen volt az utazás többi része?
Spike hátradől a székében, és ahogy felteszi a lábát az
íróasztalára, kirojtosodott cipőfűzője belelóg a
kávésbögréjébe. Észreveszem, hogy az egyik cipőtalpán
megfeketedett rágógumi van. De azt is észreveszem, hogy
azelőtt azt gondoltam volna róla, hogy Disznó, most azonban
azt, hogy Imádnivaló.
A francba, beleestem.
– Ó, remek, remek – bólogatok, miközben azon tűnődöm,
vajon mikor kezdhetek bele a beszédembe, amit a liftben
felfelé jövet végig gyakoroltam. – Lyme Park lenyűgöző volt.
Úgy tűnik, nekik van az egyik legszebb óragyűjteményük, és
van néhány egészen érdekes festményük is…
Hallom magam, hogy úgy fecsegek, mint egy
idegenvezető, ezért elhallgatok. – Ó, és Rose felrakatta a
fényképét a falra – teszem aztán hozzá, visszaemlékezve.
– Csakugyan? Ez nagyszerű – vigyorog szélesen Spike, és
érzem, hogy öröm tölt el.
Talán van esély. Talán Spike még mindig szeret. Ha csak
egy kicsit is.
Spike kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, majd
bizonytalanul vár egy pillanatig, s én azt hiszem, legutóbbi
„beszélgetésünkre” fog rátérni, ám ő azt kérdezi:
– És hogy van Maeve?
Csalódottságomat mérsékeli izgatottságom, hogy jó
hírekkel szolgálhatok neki.
– Csodálatosan – lelkendezem. – Váratlanul telefonhívást
kapott a lányától…
– Tehát beszélt Shannonnal?
– Igen, és úgy tudom, ápolónő lett, és férjhez ment, és –
ó, találja ki, mi történt – Maeve nagymama lesz! – kapkodok
levegő után, aztán elhallgatok, és hirtelen megvilágosodom.
– Azt mondta, hogy Shannon – teszem hozzá halkan, és
eltöprengek. – Honnan tudta, hogy Shannonnak hívják?
 Most először látom Spike-on, hogy nehéz
megfogalmaznia, amit mondani akar. A szakállát dörzsölgeti
a tenyerével, s néhány pillanatig mélyen a gondolataiba
merülve a billentyűzetét bámulja, aztán felnéz, és belekezd:
– Aznap délelőtt, a bál után, amikor Ernie-ről
beszéltünk…
Érzem, hogy elvörösödök a szégyentől.
– …és ön elmesélte nekem, hogy Maeve-nek
nevelőszülőkhöz kellett adnia a gyermekét, és azóta is
mennyire szörnyen érzi magát emiatt, eszembe jutott egy
néhány hónappal korábbi cikkünk. Az örökbe fogadott
gyermekek és vér szerinti szüleik találkozásáról szólt.
Vannak ezek a nagy ügynökségek, amelyek segítséget
nyújtanak egy személy felkutatásában, így amikor
visszajöttem az irodába, egy kicsit körbeérdeklődtem, és
elintéztem néhány telefont…
Hirtelen felsejlik bennem valami arról, amit Maeve
mondott, hogy valaki tudakozódott róla ugyanannál az
ügynökségnél, ahol Shannon is.
– Ön volt tehát az, aki kapcsolatba lépett az
ügynökséggel? – kérdezem, és elkezdem összeilleszteni a
történet részleteit.
– Hé, én nem akartam beleavatkozni – tiltakozik gyorsan
Spike.
– Nem, nem úgy értettem… – elhallgatok. – Maeve
egészen más ember lett – teszem hozzá halkan.
– Ez nagyszerű, igazán nagyszerű – bólint Spike, és
biztosra veszem, hogy őszintén elégedett.
– Köszönöm – mosolygok.
 – Hé, ne köszönje meg. Épp csak tudakozódtam egy kicsit
– vonja meg a vállát. – Ez a dolgom. Újságíró vagyok,
emlékszik?
Tekintetünk találkozik az íróasztal fölött, és kénytelen
vagyok eltűnődni, vajon miért nem fedeztem fel eddig ezt a
szerény oldalát. Hogy lehettem ennyire vak? Most még
inkább szeretném elmondani neki mindazt, ami miatt ide
jöttem, de az idegeim cserben hagynak.
– Szóval, a recepciós hölgy azt mondta, interjúra jött –
töri meg végül a csendet Spike.
– Hm, igen… igen, így van.
– A kutyafáját, nem tudtam, hogy ennyire szeretne
interjút adni – egy pillanatig sem tűnt úgy, hogy érdekelné.
Rám néz, és tekintete mintha azt mondaná: „Egy
pillanatig sem tűnt úgy, hogy én érdekelném”, és némi
megbánást érzek. De talán csak túl sokat képzelek bele.
– Hát, nem, valóban nem… – keresgélem a szavakat. – De,
nos, láthatja, gondolkodtam rajta, és úgy vélem, nagyon
fontos, hogy az idősek és a fiatalok látószögéből is képet
kapjon Mr. Darcyról.
A francba. Emily. Idősek és fiatalok látószöge? Mi a
csudáról beszélsz itt egyfolytában?
– Rendben, értem. – Spike felvonja a szemöldökét,
mintha a hallottak hatással lennének rá. Aztán megint olyan
pillantást vet rám, ami azt a benyomást kelti, hogy eltűnődik.
Miféle ostoba viselkedést tanúsítok én itt?
Újabb szünet következik. A hajammal babrálok. Spike egy
műanyag vonalzót kezd ide-oda ütögetni a billentyűzeten.
– Csak én érzem úgy, vagy valóban nagyon meleg van itt?
 – Valószínűleg segítene a dolgon, ha levenné a kabátját –
int felém.
– Ó, igen, igaz, hogyne!
Ajjaj. A francba. Ha azzal, hogy kabátot viselek egy
központi fűtéses irodában, és panaszkodom, hogy melegem
van, nem keltem egy komplett idióta benyomását, akkor
azzal már biztosan, hogy olyat mondok, ami akár a South
Parkban is elhangozhatna. Hogyne? Soha életemben nem
ejtettem még ki a „hogyne” szót. Soha. És most, épp itt
döntök úgy, hogy először használom?
Zavartan lerángatom magamról a kabátomat, és az
ölembe hajtogatom. S aztán, mivel nem tudom, most mitévő
legyek, a sárga kabátbatyut úgy cirógatom, mintha egy házi
kedvenc volna.
– Most vettem – hallom magam, hogy lelkesen újságolom.
– A Topshopban.
Ó, istenem. Mi ütött belém? A saját síromat ásom meg
épp. És bele is akarom vetni magam, gondolom
kétségbeesetten.
Spike szája megrándul, és biztos vagyok benne, hogy
mosoly bujkál a szája szegletében.
– Csakugyan?
És most már nevet rám. A harag ismerős bizsergését
érzem.
– Igen. És volt egy személyi eladóm is – közlöm hűvösen.
Nos, ez majd móresre tanítja.
– Húha. – Spike hátradől a székében, és derűs
arckifejezéssel tanulmányoz. – És pontosan mit csinál ez a
személyi eladó?
Dühbe gurulok.
 – Ó, tudja – felelem szelíden, és próbálok úgy beszélni,
mintha hozzá lennék szokva a személyi eladókhoz. –
Tájékoztat az új trendekről, megmutatja, hogyan kell
összeállítani a különböző ruhadarabokat és kiegészítőket, és
kiválasztja a ruhákat…
Tekintetem Spike öltözékére vándorol. Ósdinak látszó
kordnadrágot, azonosíthatatlan márkájú gumitalpú cipőt
meg egy régi Smiths pólót visel, amelyen elöl, az alján
valami olyasmi van, ami a reggeli fogkrém maradványainak
látszik.
– Tudja, talán önnek is ki kellene próbálnia egyszer egyet
– teszem hozzá, mert nem vagyok képes visszafogni magam.
Nos, sajnálom, tudom, hogy azért kellene most itt lennem,
hogy többek között örök szerelmet vallják neki, de akkor is.
– Talán nem kedveli a Smithst? – kérdezi védekezőn
Spike, miközben megrántja a pólóját Morrissey arcánál
fogva.
Azonmód úgy érzem, elolvadok. Istenem, hogy csinálja?
Hogy tud ilyen imádnivalónak látszani Oral B-vel a pólóján?
– Szeretem a Smithst – ismerem be aztán, és a szám
mosolyra húzódik.
– Helyes – bólint elégedetten Spike.
Megint levett a lábamról, s most puhatolózva nézek rá,
miközben a megfelelő módot keresem, hogy belekezdhessek
mondandómba, ami miatt ide jöttem. Mert nem lehet csak
úgy, minden átmenet nélkül azt mondani: „Bocs,
elcsesztem”, ugye?
– Szóval, mit akart mondani Mr. Darcyról? – kérdezi most
Spike.
 Tegnap óta annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy
eszembe sem jutott Mr. Darcy, de most, már nevének puszta
említésére is elakad a lélegzetem.
– Nem fog kérdéseket feltenni? – tudakolom.
A pokolba. Nem azért jöttem ide, hogy Mr. Darcyról
társalogjak.
– Nos, nem, nem igazán – ráncolja a homlokát Spike, és
megrázza a fejét. – Ez inkább egy kötetlen beszélgetés.
Már attól, ahogy kiejti a „kötetlen beszélgetés” szavakat,
érzem, hogy gerincemen végigfut a bizsergés. Eddig hogy
nem vettem észre, milyen csodálatos az akcentusa? Egész
nap tudnám hallgatni.
– Egyszerűen csak mondjon el mindent, amit meg akar
osztani az olvasóimmal arról – folytatja hogy miért lenne ő
az álomrandevú-partner oly sok nő számára.
– Hát, ő nem lenne az – vágok vissza.
Spike felvonja a szemöldökét.
– Ó! És miért mondja ezt?
– Nos, csak önmagával foglalkozik, és nagyon elmélyült
tud lenni – hajolok felé bizalmasan.
Spike rám bámul, és hirtelen rájövök, mit is mondtam.
– Úgy értem, el tudom képzelni, hogy nagyon elmélyült
lehet – helyesbítek gyorsan.
– De én azt hittem, ezt akarja – feleli Spike, és ő is felém
hajol, miközben azok a rinocéroszok megint lökdösődni
kezdenek a gyomromban. – Hát nem ezt mondta nekem
egyszer, amikor képeslapokat választottunk? – emlékeztet.
Érzem, hogy az arcom lángba borul.
– Hm… talán – bólintok. – De meggondoltam magam.
– Csakugyan?
 – Igen – bólintok megint. – Tévedtem.
Spike meglepettnek látszik.
– Ön? Elismeri, hogy tévedett?
Istenem, nem hiszem, hogy ennyire gonosz voltam.
– Igen – jelentem ki határozottan. – Valójában rengeteg
dologban tévedtem.
Spike komoly tekintettel néz rám.
– Mint például?
Veszek egy nagy levegőt. Most vagy soha.
– Önt illetően.
Spike rám néz, és egyfajta „hm” hangot hallat, mintha azt
mondaná: „Gyerünk, hallgatom”.
– Ernie-vel kapcsolatban is.
– Hm…
Összeszedem a bátorságomat, és kitárom a szívemet.
– Kettőnkkel kapcsolatban is.
Íme. Kimondtam.
Spike egy pillanatig nem mozdul. Egyre csak bámul rám
az íróasztal fölött, arca kifejezéstelen, szeme tágra nyílik.
Minden ezred-másodperc egy órának tűnik. Csak mondj
valamit, gondolom sürgetően. Bármit.
– Értem – feleli végül Spike, és ujjvégeit összeérintve
kezeit templomtornyot formálva tartja.
Elszorul a szívem. Ó, istenem. Ez rettenetes. Amikor azt
mondtam, hogy „bármit”, nem úgy értettem, hogy semmit.
Hirtelen rádöbbenek, hogy nem fog megtörténni a nagy,
romantikus pillanat, amiben reménykedtem, az a pillanat,
amikor Spike szorosan a karjában tart, és kicsókolja belőlem
a szuszt is. Komplett idiótának érzem magam.
 – Tudja, mennem kellene, talán elkészíthetnénk ezt az
interjút e-mailben is – hadarom, és megsemmisülten felállók.
A kabátomat egyfajta pajzsként magamhoz szorítom, és
elindulok az ajtó felé.
Spike feláll, és követ.
– Mikor indul a gépe?
– Ó, hm… – pillantok az órámra hálásan. Bármit
megtennék, csak ne kelljen Spike-ra néznem. – Majd csak
néhány óra múlva, de tudja, nagy lehet a forgalom…
Kétségbeesetten igyekszem kijutni az ajtón, de ekkor
Spike elállja az utat, forgalmi akadályt képezve megtermett
alakjával.
– Csakugyan? – kérdezi. – Tudja, néhány óra alatt sok
mindent lehet csinálni…
Valami a hangjában arra késztet, hogy ránézzek. A szeme
derűsen villan. Hirtelen leesik a tantusz. Hát persze. Az
angol humor. Most heccel. Hogy tehette ezt velem! Harag
izzik bennem, aztán végtelen megkönnyebbülést érzek.
– És a lakásom itt van a sarkon – teszi hozzá Spike.
Nos, azt hiszem, valóban megérdemeltem, tűnődöm,
aztán megkérdezem: – Mit javasol? – Úgy teszek, mintha
megbotránkoznék, miközben érzem, hogy dübörög bennem
az izgalom. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem ez még nem
jutott eszembe. Nem azért jöttem ide, hogy csak azt
reméljem, hogy bocsánatot kérhetek. Nos, én is ember
vagyok, és Spike mellkasát nagyon erősnek éreztem azon az
éjszakán a bálban, amikor összenyomtam a mellizmát.
– Ó, nem tudom, talán megnézhetnénk egy
spagettiwesternt, megfejthetnénk egy keresztrejtvényt… –
Közelebb lép.
 – Tudja, meglehetősen jó vagyok a kriptikus
20
keresztrejtvényekben . Mindig rájövök a nyitjára – hajolok
felé incselkedve.
– Csakugyan?
– Bizony!
– Nagyszerű – suttogja Spike, és érzem a leheletét az
arcomon. – De mielőtt továbbmennénk, azt hiszem, valamit
még el kell mondanom.
Rápillantok. Táncolnak az idegeim.
– Ne nézzen ilyen aggodalmaskodva – mosolyog. – Nem
fogom azt mondani, hogy megőrülök önért, mert azt már
mondtam.
És körém fonja a karját, magához húz, és jó erősen
megölel. Érzem, hogy átjár a boldogság. Nincs csodálatosabb
annál, mint amikor egy hatalmas, erős fickó ölel minket,
akiért megőrülünk.
– Nem, van valami más – mormogja, és ajka a hajamat
súrolja.
– Mi? – lihegek, s érzem, hogy bizsergés fut végig rajtam,
egészen a lábujjamig. – A nevem nem egészen Napóleon
Caesar…
– Nelson Hargreaves – fejezem be mosolyogva. – Már
rájöttem. De azt árulja el, hogy mit jelent a B?
Spike meglepetten pillant rám.
– Láttam az e-mail-címét, emlékszik?
Most rajta a sor, hogy mosolyogjon. Fintorog, és arca
megvonaglik a szégyentől.

20
A kriptikus keresztrejtvényben minden kérdés egy külön feladat, találós
kérdés. Ebben a kérdést a feladat nyitjának vagy kulcsának is lehet nevezni, ami
tulajdonképpen egy utasítás a találós kérdés megoldására.
 – Bryan. Ipszilonnal.
– Bryan, ipszilonnal?- kuncogok. – A pokolba, és én még
azt gondoltam, hogy a Napóleon név az igazán szexi.
– Micsoda? Azt akarja mondani, hogy már nem talál
szexinek?
Úgy tesz, mintha megsértődne.
– Hm, nem is tudom – mormogom. – Azt hiszem, még
mélyrehatóbb tényfeltáró riportot kell készítenie… –
Felcsúsztatom a kezem a pólója hátuljába, és megérintem a
bőrét, aztán felemelem az arcom az övéhez, Spike pedig
lehajol és megcsókol.
 Epilógus

– Na, milyen, kisasszony?

A létrán álló két munkás vaskos queensi akcentussal kiált
le, s hangjuk élesen hatol át a város moraján. Alattuk állok a
járdán, s nyakam görcsbe rándul, ahogy felfelé nézek,
miközben a kezemmel árnyékolom a szemem a ragyogó
reggeli napsütésben.
– Hm… nem egészen egyenes… Balra egy kicsit – kiáltom
vissza.
Lihegve, zihálva tevékenykednek, s leheletük fehér
felhőként kavarog a fagyos levegőben.
– És most milyen?
Hunyorítok, ide-oda forgatom a fejem, hátrébb lépek egy
kicsit az üzlettől. – Nem… egy kicsit magasabbra, azt
hiszem…
Biztosra veszem, hogy a legszívesebben megölnének. Én,
a sárga kabátos, pomponos sapkás lány, kávét kortyolgatok
és parancsokat osztogatok két keménykötésű fickónak, akik
lemberdzsekijükben, kis, kerek sapkájukban és ujj nélküli
kesztyűjükben olyanok, mint két újkori Rocky Balboa. De
mivel én fizetek nekik, nem tehetik meg. Most én vagyok a
főnök.
Csak egy kicsit hangosabban dörmögnek a kelleténél,
hogy biztosak lehessenek a nagyobb borravalóban.
– Így jó? – rikoltják sztereóban.
Megint felnézek. Azt akarom, hogy tökéletes legyen.
Tökéletesnek kell lennie. Eltűnődöm, miközben szemem a
fényezett fát pásztázza, a merész festékcikornyákat, a
csillogó arany háttérből előtűnő fekete feliratot: Albright.
Túláradó életöröm tölt el. Az én új cégtáblám. Az én az új
boltomon lóg. A szükséges papírokat két hete aláírtam, de
most érzem az egészet hivatalosnak. Széles vigyor ömlik szét
arcomon, és kedvem támadna belecsapni a levegőbe.
Ehelyett azonban egyszerűen csak elintézem ennyivel:
– Tökéletes.

Immár közel három hete New Yorkban vagyok, és úgy

érzem, mintha sok minden történt volna. Nos, három hét
alatt történhet is sok minden, nem igaz? Nézd csak meg,
mennyi minden történt azon a héten, amelyet Angliában
töltöttem.
Figyelem a munkásokat, akik nagy ügybuzgósággal
rögzítik a táblát, kortyolok a kávémból, és szórakozottan
mosolygok magamban, ahogy felidézem az elmúlt időszakot.
Nagyon sokat gondolok az utazásomra, amióta visszajöttem,
frissen szerzett tapasztalataimra és újdonsült barátaimra. És
persze sokat gondolok Mr. Darcyra is. Hogy pontosan mi is
történt ott, Angliában, szilveszterkor.
Most, hogy visszatértem New Yorkba, vissza a hétköznapi
életembe, be kell vallanom, hogy ez az egész egy kissé
valószínűtlen. Úgy értem, ott mindenben teljesen biztos
voltam, nem kételkedtem semmiben, de vicces, hogy az
időbeli és térbeli viszonyok megváltozásával a dolgok
mennyire másnak tűnhetnek. Elbizonytalanodunk,
kétségeink merülnek fel, amelyek kérdéseket fogalmaznak
meg önmagukkal szemben, és múltbeli emlékeinkkel
kapcsolatban is. És most, ahogy utólag éleslátóan
visszagondolok, kénytelen vagyok eltűnődni: Tényleg
megtörtént? Csakugyan találkoztam Mr. Darcyval? Valóban
létezik?
Azóta nem láttam, amióta ott, Lyme Parkban nyoma
veszett, s most itt állva a SoHo kellős közepén, már a puszta
gondolat is meglehetősen nevetségesnek tűnik, hogy egy
regényhős valahogy életre kel, és szalonkabátban meg
bricsesznadrágban megjelenik. Felidézem magamban azokat
az alkalmakat, amikor találkoztunk, és azt hiszem,
megnyugtató magyarázatot tudunk adni mindenre, ha
akarunk. Ahogy azt is hiszem, hogy mindent meg tudunk
magyarázni, ha erősen próbáljuk. Hát nem ezt teszik mindig
a szkeptikusok is? Megpróbálnak racionális érveket találni
azokra a jelenségekre, amelyeket a józan ész, a racionalitás
és az oly kicsi, mégis nagyjelentőségű dolog, mint a véletlen
egybeesés nem tud értelmezni…
Mely esetben talán csak a jetlag, a vágyakozás és a
túlfűtött képzelet keveréke idézte meg Mr. Darcyt Chawton
Manorban. Talán elájultam a winchesteri katedrálisban, és
lázas képzelődésem miatt láttam őt. Lehetséges, hogy
holdfényes csónakázásunk a tavon is álom volt csupán.
Ahogy szilveszter éjjeli lovaglásunk is csak hallucináció,
amelyet a túl sok pezsgő, meg az a hihetetlenül erős füves
cigi idézett elő. A Sham kastélynál lévő piknikünk pedig
pusztán a fantázia szüleménye volt, annak eredményeképp,
hogy elaludtam, mert kifárasztott és felzaklatott a Spike-kal
folytatott vitám. És igen, lehetséges, hogy a Lyme Parkban
lévő kertek labirintusában annyira eltévedtem, annyira
elcsüggedtem és oly keservesen zokogtam, hogy az a vízióm
támadt, hogy Mr. Darcy lesz az, aki megtalál. Azért, hogy
végül én találjam meg önmagam.
De. És ez egy nagy de. Nem vagyok egészen biztos benne.
Egy részem igazság szerint azt akarja hinni, hogy igaz, hogy
csakugyan történt valamiféle varázslat azon az utazáson, ott,
Angliában, és valóban randiztam Mr. Darcyval. De nem
hiszem, hogy ezt valaha is megtudom. És nem is hiszem azt
sem, hogy ez lényeges, nem igaz?
Mert egy dolog a biztos: Mr. Darcy valóban létezik. Ahogy
a világon mindenütt nők millióinak képzeletében él.
Emlékszel June-ra, a bevándorlási hivatal tisztjére a
Heathrow-n? Mr. Darcy számára valóságos. És mi a helyzet
Rupindával, Rose-zal, Maeve-vel, Hilaryvel?… A sornak nincs
vége. Most, e pillanatban is valaki épp Mr. Darcyról álmodik
a világ valamelyik szegletében. És akkor mi van, ha ő csupán
fantáziakép? Hát a fantáziaképek nem valóságosak?

– Hé, ez az új tábla?
Megfordulok, és Freddyt pillantom meg a szomszédos
pékségből, aki épp felém szökdécsel a macskaköves úton.
Kötény van rajta, karját pedig fehér lisztréteg borítja,
egészen a könyökéig.
– Bámulatosan néz ki.
Hatalmas büszkeséget érzek.
– Köszönöm – mosolygok elégedetten.
– A szüleid bizonyára nagyon büszkék rád.
– Igen, azok – bólintok. – Ma este érkeznek a bátyámmal.
Együtt fogunk ünnepelni.
 Boldogság tölt el. Amióta mindnyájan visszatértünk
utazásainkról, a szüleim és én sokkal több erőfeszítést
teszünk a kapcsolatunkért. Rendben, soha nem leszünk a
legjobb barátok, de nekem amúgy is rengeteg barátom van.
Nem is kell több, inkább anyára és apára van szükségem. Azt
hiszem, az volt az első lépés mindannyiunk számára, hogy
ezt bevallottam magamnak, és nekik is.
– Nahát, ez egyszerűen lenyűgöző, Emily, valóban remek.
– Freddy erős, lisztes, borotválkozás utáni ölelésben részesít,
aztán bánatosan elvigyorodik. – Bent van? – int a bolt felé.
– Úgy érted, Stella? – kérdezem. – Igen, miért? – húzom
össze a szemem. Mióta visszatértem Angliából, a radarom
sok telefonhívást, látogatást és suttogó beszélgetést érzékel
Stella és Freddy között. – Mi a helyzet kettőtökkel? –
kérdezem mosolyogva.
– Semmi – vonja meg a vállát ártatlanul Freddy, és
visszaszökdécsel a köveken.
Semmi? Hm. Most aztán már csakugyan gyanakszom.
Nézem, ahogy eltűnik szemem elől a pékségben, és
elhatározom, hogy kifaggatom Stellát, ha visszamegyek a
boltba. E pillanatban azonban nem akarom zavarni, ugyanis
épp a raktárban foglalatoskodik, az új megrendeléseket
szortírozza. Ami eszembe juttat valamit. Amikor
visszajöttem az utazásról, első dolgaim egyike az volt, hogy a
Büszkeség és balítélet új példányaiban ellenőrizzem az üres
oldalakat, de egytől egyig mind hibátlanok voltak, és ebben
biztos vagyok, ugyanis mindegyiket átnéztem. Mi több,
ellenőriztem az adatbázisunkat is, de nem jelzett semmiféle
visszavételezést. Különös, nem? Meg kellett volna őriznem
azt az egy hibás példányt.
 És tudni akarsz még egy furcsaságot? Azt a példányt
mindig a táskám oldalzsebében tartottam, de amikor
hazaértem, és kicsomagoltam, egy másik példányt találtam
benne. Ennek minden egyes oldala hibátlan volt. Azt hiszem,
elveszíthettem az enyémet, vagy talán tévedésből odaadtam
a hotelnek Bathban, és véletlenül magamhoz vehettem
valamelyik útitársam példányát.
Hacsak nincs másik magyarázat arra – egy különös,
csodálatos, hitetlenséget felfüggesztő magyarázat –, hogy
talán, de csak talán ez az én eredeti példányom. Íme, ez az én
elméletem…
Van az a rész a regényben, amikor Mr. Darcy
novemberben elhagyja Netherfieldet, és Londonba költözik
télre Bingley-ékkel. Ez az I. Könyv végén van, nos, valójában
a II. Könyv elején, ha jól emlékszem, közvetlenül a bál után.
Elizabeth húsvétig nem is találkozik vele. Ez több hónapot
jelent. Ez alatt az idő alatt senki sem tudta, Darcy mit
csinált, hová ment, kivel találkozott. Bármit megtehetett
volna. Bárkivel találkozhatott volna. Bárkivel randizhatott
volna.
Mint például egy Emily nevű lánnyal, New Yorkból.
Talán ezért maradt üresen a többi oldal? Mert találkozott
velem? Mert Chawton Manorban, azon a napon, amikor
teljesen más helyekről látogatóként megérkeztünk, kettőnk
világa összeütközött, és nekünk valahogy sikerült
kapcsolatba kerülnünk egymással? Nem tudom, hogy történt,
vagy miért történt, de megtörtént. És ez az esemény aztán
változások egész sorát indította el…
Akkor nem tűnődtem el azon, hogy ennek milyen
kihatásai lehetnek rám és Mr. Darcyra nézve. Túlságosan el
voltam foglalva azzal, hogy rajongtam egy férfiért, akiről
tizenkét éves korom óta álmodtam. Túlságosan lekötött, hogy
kiéljem a saját fantáziámat – és minden magamfajta nőét. De
most, utólagos éleslátással eltűnődöm rajta, hogy mi történt
volna, ha valóban beleszeretek, ha valahogy együtt
maradtunk volna.
Agyam lázasan kezdi kibogozni a történetet. Mr. Darcy
soha többé nem tért volna vissza Netherfieldbe, nem utazott
volna el a nagynénjéhez annak reményében, hogy
viszontláthatja Elizabethet, nem vallott volna örök szerelmet
neki, Elizabeth pedig nem kosarazta volna ki, és Darcy nem
írta volna meg neki azt a levelet. És Darcy nem sietett volna
Elizabeth segítségére, amikor a húga, Lydia megszökött
Wickhammel, Elizabeth pedig nem tért volna észhez, és nem
jött volna rá, hogy tévedett, és nem tudott volna igent
mondani, amikor Darcy megkérte a kezét.
És ilyenformán a történet többi része sem történt volna
meg. Az oldalak végleg üresen maradtak volna. Nem
születhetett volna meg minden idők legnagyobb szerelmi
története. Nem lett volna Elizabeth és Mr. Darcy. És nem lett
volna olyan a Büszkeség és balítélet, mint amilyennek mi
ismerjük. Megszűnt volna létezni. És mindez az én hibám lett
volna. És ahogy a víz fodrozódik, amikor nekicsapódik a
kőnek, úgy ennek a találkozásnak is komoly következményei
lettek volna. Döbbenetes következményei.
Képzeld csak el. Nem lenne Colin Firth a tójelenetben,
Matthew MacFadyen nem lépkedne a ködben, és Mark Darcy
sem létezne Bridget Jones számára.
Ahogy a dühös Bridget Jones-rajongók millióira gondolok,
máris kissé rosszul érzem magam.
 De Mr. Darcy igenis visszatért. Ami megmagyarázza,
hogy az oldalak miért nem maradtak üresen. Visszatért az
életébe, megfeledkezett rólam, s mivel így tett, létrehozta az
egyik legnagyszerűbb szerelmi történetet, ami valaha is
létezni fog.
Hihetetlenül hangzik?
A pokolba is, igen. De talán olykor mindnyájunknak
szüksége van arra, hogy elhiggyünk valami hihetetlent.
Ahogy én is szeretném azt hinni, hogy a winchesteri
katedrális előtt talált selyemsál valóban Mr. Darcyé, és nem
egy épp arra járó idegené. Még mindig megvan. A
fehérneműs fiókomban tartom. Sajnos már nem árasztja azt
a szexi kölniillatot. Ki kellett mosnom, miután belefújtam az
orrom, és most Bounce textilöblítőszag érződik rajta. De
néha szeretem magamhoz venni, a nyakam köré kanyarítani,
és egy kicsit fantáziálni…
De persze csak egy kicsit, aztán visszateszem a fiókba.
– Hé, Em, aláírnád ezeket a kézbesítési űrlapokat?
Stella kurjantása elvonja figyelmemet, s felocsúdva
látom, hogy a bolt ajtajában áll málnarózsaszín pelerinjében,
és egy köteg formanyomtatvánnyal integet felém. Mosolygok.
Egy pillanatra sem vette le a pelerint, amióta odaadtam neki.
Három hete egyfolytában ez a málnarózsaszín pelerin van
rajta. A szomszédai már elkezdték Piroskának hívni. Nem
mintha Stellát érdekelné. A hetedik mennyországban érzi
magát – vagy mondhatom, hogy a Top-shop-
mennyországban?
– Persze – kiáltom vissza, majd kihörpintem az utolsó
korty kávét, és odaszaladok a macskaköveken át. – Szóval –
mosolygok, ahogy odaérek hozzá, aztán követem a boltba
mondj csak el szépen mindent.
– Miről? – érdeklődik ártatlanul.
– Rólad és Freddyről – biztatom, miközben
nekitámaszkodom a kecskelábú asztalnak, amelyet épp
aranyfénybe von az ajtón beáramló napsugár. Érzem a
meleget a hátamon.
– Nincs semmi, amit elmondhatnék – folytatja, és elém
tolja a formanyomtatványokat. – Tessék, itt kell aláírnod,
főnök.
Átveszem tőle.
– Ne próbálj hízelegni azzal, hogy főnöknek hívsz. Már
két „semmi” választ kaptam. Egyet tőled, egyet pedig
Freddytől. – Kezembe veszek egy tollat, és odafirkantom az
aláírásomat. – És a két semmi már kitesz egy valamit – ez
olyan, mint a kettős tagadás.
Stella elbiggyeszti az ajkát, és elgondolkodva méreget.
Biztosra veszem, hogy megfogtam ezzel a kettős tagadás
dologgal.
– Ó, rendben – sóhajt, és a magasba emeli a kezét, mint
egy zsidó anya. – Megadom magam. Randizgatunk.
Ránézek, miközben öröm és hitetlenség keveredik
bennem.
– Stella! Ez fantasztikus! És ezt miért nem mondtad el
idáig? Tudod, hogy Freddy nagyszerű ember. Jesszusom,
mikor kezdődött?
– Amikor visszajöttem Mexikóból – vallja be, és
elmosolyodik, ahogy felidézi. – Várt rám, amikor
megérkeztem, és ő készítette nekem a finom sajttortát, mert
tudja, hogy a kedvencem, és aztán otthon maradtunk, és túl
sokat ettünk, és beszélgettünk, és… – Elhallgat, majd
megrázza a haját, amelynek a végeit nemrég festette
feketére. – Mindez ráébresztett, hogy mennyire hiányzott
Freddy, amíg távol voltam. Már azelőtt is, hogy Scottról
kiderült volna, hogy egy pancser. Azt hittem, csak azért,
mert együtt élünk és megszoktuk egymást, de ez több volt
annál.
Hozzám lép a napfény vékony csíkjába, majd rám néz.
– Tudod, nagyon jól megvagyunk együtt – ismeri be.
– Hé, helló – jegyzem meg felháborodva. – És ki
mondogatja ezt neked már hónapok óta?
Stella zavartan elvigyorodik.
– Tudom, tudom, csak nem figyeltem…
– Szóval, milyen szexelni a férjeddel? – kérdezem, és
megbököm a könyökömmel.
Stella elpirul.
– Nos, legalább tudom, hogy reggel is tisztelni fog –
szellemeskedik, és mindketten elnevetjük magunkat.
A telefon hangja szakít félbe minket, Stella ugrik, hogy
felvegye. Egy pillanat múltán így kiált:
– Spike az – a fiúd.
Most rajtam a sor, hogy elpiruljak.
– Hagyd abba – sziszegem, ahogy odaszaladok, és
kikapom a kezéből a telefont.
De igazából nem haragszom, csak úgy teszek. Imádom,
hogy az emberek a fiúmnak nevezik Spike-ot. Imádom a
fiúmnak nevezni Spike-ot. Imádok mindent, ami azzal
kapcsolatos, hogy a fiúm. Mint például mókás képeslapokat
küldeni neki, amelyeket a SoHo kis butikjaiban találok,
vicces e-maileket váltani, órákon át beszélgetni vele
telefonon, miközben az ágyban fekszem a meleg vizes
palackommal, amelyről azt képzelem, hogy ő az. És számolni
a napokat, amíg átrepül New Yorkba, hogy meglátogasson
(ez négy, már kiszámoltam, nos, inkább három nap,
huszonkét óra, és körülbelül negyvenöt perc), miközben
szórakozottan firkálgatok az írótömbömön munka közben,
többek között a nevünket, meg azt, hogy szeretlek, és aztán
elkezdem számolgatni, hogy hány S, meg Z, meg E, meg R,
meg E, meg T, meg L, meg E, meg K van benne, aztán
összeadom őket, és…
Rendben, abbahagyom. Tudom, hogy ez butaság, de nem
tudom megállni, hogy ne tegyem. Nem akarom megállni.
Mert végül, oly sok katasztrofális randi után találkoztam egy
fickóval, akiért megőrülök, és aki megőrül értem. Nos, ő
egyébként is minden bizonnyal őrült. És hosszú időbe telt,
amíg rátaláltam, hosszú utat tettem meg, amíg megtaláltam,
és még Mr. Darcyval is randiznom kellett, hogy megtaláljam,
de ahogy Jane Austen mondta: „Ne siess. A megfelelő férfiú
végül megérkezik.”, és valóban meg is érkezett.
Bár nem úgy képzeltem, hogy fogkrémfoltos Smiths pólót
visel majd, de a szerelemnek az a szokása, hogy meglepi az
embert.
Igazság szerint, azt hiszem, épp elég meglepetésben volt
részem egész életemre.
– Szia – mondom, és a telefont a fülemhez szorítom. – Mi
újság?
– Hiányzol – közli Spike tárgyilagosan a vonal túlsó
végén.
Érzem, amint szétárad bennem a meleg bizsergés.
 – Te is hiányzol nekem – felelem, majd tátogok: – Juj! –,
ahogy Stella vigyorogva megbök a könyökével bordatájékon.
Nagyon csontos könyöke van, elhiheted.
– Jól van, most, hogy túl vagyunk az érzelgős részen,
hogy néz ki a cégtábla?
– Bámulatosan – használom büszkén Freddy jelzőjét. –
Hamarosan láthatod.
– Tudom, alig várom. Két egész hét veled New Yorkban.
Még szélesebb mosoly ömlik szét arcomon.
– Hé, egyébként sikerül befejezned az összes cikkedet
időben? – kérdezem.
– Igen, be kellene… Néhány cikknél még maradt egy-két
elvarratlan szál…
– És mi a helyzet a Mr. Darcy-cikkel?
– Ó, hát nem mondtam?
– Befejezted, és a szerkesztő imádta?
– Nos, igen, így van – szerénykedik –, és az a helyzet,
hogy most vissza akarja tartani a Valentin-napi számig…
Mindketten panaszosan felnyögünk.
– …de nem, volt még valami más is. Amikor elkezdtem
ellenőrizni a neveket, felhívtam az utazási irodát, és kértem,
hogy kapcsolják Miss Steane-t, de közölték, hogy ilyen néven
nem dolgozik náluk senki. Ami azt illeti, még soha nem is
hallottak róla. Leellenőriztem néhányszor a telefonszámot,
de mindig ugyanazt az irodát kapcsolták. Hát nem furcsa?
– Nahát, de igen – jegyzem meg zavartan.
Ekkor azonban hallom, hogy a háttérben valaki kérdez
valamit Spike-tól, aki aztán visszatér a vonalba:
– Hé, Em, mennem kell – munkaügy. Hívhatlak később?
– Igen, persze. Szia.
 – Szia.
Leteszem, és egy pillanatig csak bámulom a telefont,
miközben mélyen belemerülök a gondolataimba.
– Valami baj van?
Stella tűnik fel újra hátulról, két bögre friss kávét tart a
kezében, és az egyiket nekem nyújtja.
– Köszönöm – dünnyögöm szórakozottan, és tovább
bámulom a kézi beszélőt, aztán ráteszem a pultra. – Igaza
van. Ez valóban furcsa – gondolkodom aztán hangosan.
– Mi? Mi furcsa? Mondd el! – követeli Stella ingerült
kíváncsisággal.
– Az idegenvezető az utazáson – magyarázom. – Úgy
tűnik, senki sem hallott róla az utazási irodában.
– Húha – ámul el Stella elkerekedő szemmel. – Egy
szélhámos.
Gúnyosan forgatom a szemeimet.
– Őszintén, Stella, túl sok krimit nézel.
Stella hangosan tiltakozik, majd nyel egy nagyot.
– Akkor mit mondott, ki ő? Ez az idegenvezető?
– A neve Miss Steane. Várjunk csak, azt hiszem, itt van
valahol a névjegykártyája.
Leteszem a kávét, előkapom az erszényemet, és
végigpörgetem a tárcámban lévő névjegykártyákat. Biztos,
hogy itt van a kis téglalap alakú pergamenpapír. Átnyújtom
Stellának.
– Ez az? Csak ennyi van rajta? Mindössze a neve, és nincs
rajta telefonszám vagy ilyesmi?
Hogy őszinte legyek, még meg sem néztem, csak
bedugtam a tárcámba, de most látom, hogy Stellának igaza
van.
 – Nos, azt hiszem – bólintok.
– Una J. Steane – olvassa Stella, miközben ujját
végighúzza a fekete dombornyomásos betűkön. – Nos, ez
egyértelmű – vonja meg a vállát.
– Mi? – kérdezem. Számomra ugyanis nem egészen
egyértelmű.
– Igen, ez Jane Austen nevének anagrammája.
Döbbenten nézek rá.
– Hogy mi? – suttogom, s úgy tűnik, mintha a hangom
nem akarna engedelmeskedni. – Nem, ez lehetetlen…
– Úgy érted, te nem jöttél rá? Őszintén, Em, épp te nem…
Stella tovább beszél, de immár csak hangfoszlányokat
hallok a háttérből, ahogy elmerülök a könyvespolcok között,
és kézbe veszem a Meggyőző érvek egy példányát. A végéhez
lapozok. Nem, semmi. Felkapom az Emmát. Megint semmi.
De mi a helyzet egy másik kiadóval?… Megpillantom a
Büszkeség és balítélet egy visszahozott kötetét, fogom, és
egyenesen a végéhez lapozok.
Jóságos ég.
Rámeredek benne Miss Steane portréjára, csakhogy ez
Jane Austen 1811 körül. Nem csoda, ha egyfolytában úgy
éreztem, hogy ismerős valahonnan. A ruháikon kívül teljesen
egyformák. Ugyanaz az orr, ugyanazok a szemek, ugyanaz a
derűs mosoly. A semmiből hirtelen eszembe villan az a nő,
aki az életrajzi könyvek szekciójában keresgélt karácsony
előtt, az a hölgy, aki megvette a Jane Austenról szóló
könyvet, amelyet korábban nem is láttam, és aki a pulton
hagyott egy szórólapot az utazásról – a hasonlóság
hátborzongató… Egymást kergetik a gondolatok a fejemben.
Mert mégsem lehetnek ugyanazok a személyek –
nyilvánvalóan csak véletlen egybeesés eredménye az
anagramma és a hasonlóság…
És már eszembe jut Miss Steane tanácsa is a férfiakról és
a kapcsolatokról, és különös kijelentése is a tónál, amikor
láttam úszni Mr. Darcyt, meg az észrevétele is a winchesteri
katedrálisnál, amikor megtaláltam Mr. Darcy sálját. Lehet,
hogy ő is látta? És mi van a báli ruhával? Miss Steane adta
volna? Hirtelen visszaemlékszem Stella megjegyzésére.
Talán valamiféle tündér keresztanya volt, egy
házasságszerző, aki Spike-ot és engem akart összehozni?
Visszafogom magam. Ó, ugyan, Emily. Kizárt! Ez egy
őrület!
Jól van, rendben. Ezt már hallottam korábban.
– Ezt mondtam volna?
Felemelem tekintetem a képről, és látom, hogy Stella
várakozóan néz rám, miközben magához szorítja a
kávéscsészéjét. A francba. Fogalmam sincs, mit mondott.
Nem hallottam egy szót sem.
– Ó, nem… nem – próbálok erőt venni magamon. – Csak
észrevettem, hogy néhány könyv nem volt a helyén.
Stella leengedi a vállát, és csodálattal mosolyog rám.
– Jesszusom, te tényleg szereted ezt a helyet, ugye?
Mosolyogva kezdem visszarakosgatni a könyveket a
polcokra.
– Szóval, mikor érkezik a fiúd? Alig várom, hogy
láthassam.
– Pénteken – s egyszerre érzem az izgalom ismerős
bizsergését.
– És milyen ez a Spike? – vigyorog Stella. – Olyan, mint
Mr. Darcy?
 Egy pillanatra ránézek a Büszkeség és balítélet
példányára a kezemben, Jane Austen képére, s olyan, mintha
Miss Steane mosolyogna vissza rám.
– Nem – felelem, s megrázom a fejem.
És ahogy Spike-ra gondolok, rendetlen ruházatára,
indulatos természetére és őrületes humorérzékére, széles
mosoly ömlik szét az arcomon.
– A legkevésbé sem. Egyáltalán nem hasonlít hozzá.

The Daily Times, 2007. február 14.

MR. DARCY: AZ ÁLOMRANDEVÚ-PARTNER

Mr. Darcy, Jane Austen Büszkeség és balítélet című

regényének vonzó főszereplője lett egy nők körében végzett
közvélemény-kutatás alapján a legtöbb szavazatot kapott
álomrandevú-partner.
Egy átlagos fickó, Spike Hargreaves részt vett egy
utazáson, és megkérdezte: Mi van Mr. Darcyban, ami benne
nincs meg?

Austen regényhőse olyan kitalált szereplőket előz meg,

mint például James Bond vagy Superman – az Orange Prizefor
Fiction közvélemény-kutatása szerint, amely több mint 1900
nő részvételével zajlott. Ami különösnek tűnik számomra, hisz
bizonyára mogorván töltené velünk az estéket az éttermi
asztal mellett, és gorombán viselkedne a pincérekkel.
Mi, férfiak egyszerűen nem tudunk Mr. Darcyhoz
hasonlítani, de hogyan is tudnánk? Darcy ugyanis az antiférfi.
Benne minden megvan, ami egy férfiban nincs, és a nők ezért
imádják. Nekünk, átlagos fickóknak Darcy csak bosszúságot
jelent. Ami azt illeti, jómagam az évek során számtalan
alkalommal voltam kedvezőtlen eredménnyel összemérve vele.
Darcy a tökéletes úriember. Szexgép a nők számára. Elfojtott
érzelem parázslik benne, és így is viselkedik, miközben fodros
hófehér inget és feszes bricsesznadrágot visel. És, bocsánat,
de senki nem panaszkodik a divatérzéke miatt!
Nos, mi van Mr. Darcyban, ami megőrjíti a nőket? Mi a
titka szűnni nem akaró vonzerejének? És, ami még fontosabb,
én mit tanulhatok tőle?
A válasz megtalálása érdekében szerkesztőm azt
„javasolta”, töltsék el egy hetet egy Jane Austen-könyvtúrán a
megátalkodott rajongókkal. Nos, utoljára akkor találkoztam
Mr. Darcyval, amikor a kisérettségire kénytelen voltam
elolvasni a Büszkeség és balítéletet, és kifejezetten
ellenszenvesnek találtam. Ezúttal pedig, amikor le kellett
mondanom a svájci Alpokba tervezett szilveszteri síelésemről,
hogy helyette vidéki angol múzeumokba látogassak,
kapcsolatunk még rosszabbra fordult.
Érthető módon, és némileg idevágóan, befolyásoltak
előítéleteim, amikor elkészítettem az interjúkat Mr. Darcy
rajongóival. Csak még inkább nehezítette a helyzetet, hogy a
nők gyengéd érzéseket táplálnak iránta. És ez nem pusztán és
egyértelműen „szerelem”, hanem Barry White-féle „imádat”.
„Egyszerűen csak szexi”, mondta nekem Rupinda Ali
jógaoktató. „Ez az egész elfojtott szenvedélye és
borongóssága – érzékisége –, és tudom, mit szeretnék csinálni
vele a randimon.”
Adjuk csak szépen hozzá a féltékenységet is az ellene
felhozott panaszaim listájához.
 Mert itt vagyok én. Egy olyan férfi, akinek egyetlen
porcikája sem féltékeny. És mégis irigységet érzek egy kitalált
szereplő iránt.
De úgy tűnik, ebben tévedtem. Mert ezen az utazáson a
legtöbb nő számára ez az irodalmi rosszfiú olyan valóságos,
akár a Mikulás az ötéves kor alattiaknak. Mr. Darcy volt az
első szerelmük, és tartós szerelemnek bizonyult. Nem akarnak
lemondani róla. Kapcsolataik viszontagságai, a szívet tépő
fájdalom, a csalódás, de még házasságuk földi boldogsága
mellett is mindvégig megőrzik maguknak
Mr. Darcyt. Eltűnődő, fess, és ízig-vérig feddhetetlen
jellemű férfi, aki délceg, csinos, ráadásul mesésen gazdag is.
Ám tartózkodó, szenvtelen, és igencsak „bonyolult” is.
Ami pedig a nőket illeti, rájöttem, hogy ez számukra egy
teljesen ellenállhatatlan kombináció.
„Csak azért keresi a megfelelő nőt, hogy az elcsábítsa,
hogy felszabadítsa minden elfojtott szenvedélyét, és hagyja,
hogy Darcy szeresse – fogalmazott Hilary Pringle, aki
nyugalmazott ügyvéd és elkötelezett Darcy-rajongó. „És
legyünk őszinték, ebből a férfiból árad a szexuális vonzerő.
Mutasson egy nőt, aki ne akarna lefeküdni vele”.
Megpróbáltam, de nem tudtam. Minden megkérdezett nő,
ha lehetőséget kapna, beugrana Mr. Darcy ágyába. Még Maeve
Tumpane is, aki elpirult, midőn kijelentette lágy ír
akcentusával, hogy úgy képzeli, Mr. Darcy az a típus, aki
„reggel is tisztelni fog”.
Talán ez a titka különleges csáberejének: hogy szexi. Ő
azonban, nézzünk szembe a tényekkel, gazember is, s
megvethetnek érte, hogy ezt mondom, de a nők szeretik a
gazembereket. Nézzük csak meg Heathcliffet, vagy a Szex és
New York Mr. Bigjét, vagy akár Jack Nicholsont a Minden
végzet nehézben.
Jane Austen tudta mindezt. Tudta, hogy a nők szeretik a
kihívásokat, és felkeltené érdeklődésüket „a világ legbüszkébb,
legkellemetlenebb embere”. Mr. Darcy egészen biztosan nem
volt modern férfi. Lehet, hogy a nők azt mondják, szeretnék,
ha a partnerük elmosogatna, vagy segítene nekik felhúzni a
paplanhuzatot, de ezek nem olyan tulajdonságok, amelyek
felébresztik a szexuális fantáziájukat.
És a nők még csodálkoznak, miért vagyunk
összezavarodva mi, férfiak.
Én azonban csakugyan megtanultam néhány dolgot Mr.
Darcy-tól. Lehet, hogy a nők e vegyes üzenetekkel
összhangban a feminizmus elveit vallják, de továbbra is
imádják a lovagias megnyilvánulásokat. Tehát a következő
alkalommal, amikor kísértésbe esünk, hogy megkaparintsunk
egy helyet a metrón, engedjük át a hölgynek – úgy tűnik, egy
kis előzékenységgel sok mindent el lehet érni…
Aztán ott van az elfojtott szenvedély kérdése. Úgy tűnik, a
nők imádják a visszafojtott érzéseket. A Büszkeség és balítélet
elképesztően hosszú, 350 oldalas regény, de Mr. Darcy és
Elizabeth egyetlen csókot sem váltanak benne. Ami azt jelenti,
hogy ha végignézzük a BBC-adaptációt, ez hatórás előjátéknak
minősül. Még a filmes verzióban is több mint kettőnek.
Nos, nem vagyok biztos benne, hogy létezik olyan férfi, aki
ennyi ideig képes izgalomban tartani egy nőt, miközben
mindössze annyit tesz, hogy meglazítja a nyakkendőjét
(hacsak persze nem Sting az illető. Ugyan ki tudná elfelejteni,
ahogy kérkedett a tantrikus szexszel?), és még ha képes is rá,
a mai kultúrában, ha nem próbálná meg megcsókolni a nőt az
első randin, a nő nem tartaná túlzottan lovagiasnak, sőt, azzal
is megvádolná, hogy a saját neméhez vonzódik.
És ez itt a lényeg. Mr. Darcy, ahogy Emily Albright, egy
elragadó, huszonvalahány éves New York-i lány vallotta be az
utazáson: „csodálatos fantáziakép. A megtestesítője
mindannak, amire a reménytelenül romantikusok vágynak
álmaik férfijában.” Mr. Darcy szenvedélyesen tud szeretni. A
külső, a ruha és a bűbáj nincsenek rá hatással. Tetőtől talpig
tisztességes úriember. És ami a legfontosabb, nem a legszebb
lányt választotta, hanem a belső értékeknek tulajdonított
jelentőséget.
Most már érted, miért akarom megölni?
Röviden, Mr. Darcy nem tud rosszat tenni. Ő a tökéletes
férfiú. De valóban az? Ahogy Miss Albright jelentette ki első
randinkon: „Mr. Darcy nem valóságos – az te vagy.”
Úgy látszik, döntő fölénybe kerültem Mr. Darcyval
szemben. Mert talán nem szerepelek minden nő fantáziájában
(rendben, nem szerepelek egyetlen nő fantáziájában sem), és
távolról sem vagyok tökéletes, de végül is én vagyok a
valóságos fickó, aki elnyeri a lányt.
Szóval, dugd a bricsesznadrágodba, és tűnődj el rajta, Mr.
Darcy.
 Köszönetnyilvánítás

Először és mindenekelőtt szeretnék nagy-nagy köszönetét

mondani a Hoddernél mindenkinek a segítségért és e könyv
iránti lelkesedésükért. Különösen Sara Kinsellának, aki olyan
jó szerkesztő, amilyen egy nő csak lehet. Köszönet Isobel
Akenheadnak a kemény munkáért és Alice Wrightnak a
gyönyörű borítóért. Rendkívül hálás vagyok csodálatos
ügynökömnek, Stephanie Cabotnak, hogy rendületlenül hitt
írói vénámban, és nem mondta, hogy őrült vagyok, amikor
elárultam neki könyvötletemet.
Ahogy máskor is, ezt sem tudtam volna véghez vinni
anyám és apám szeretete és támogatása nélkül. Mit is
mondhatnék? Ahogy mindig, most is büszkeséggel töltöttetek
el! És óriási ölelés nővéremnek, Kellynek, a varázslatos
karácsonyért Alamosban (köszönet érte Neked is, Stevie!),
amiért Londonba repültél, hogy összerakd az IKEA-bútorokat
az új lakásomban, és azért is, hogy nem csupán csodálatos
nővér vagy, hanem nagyszerű barát is.
S ha már szóba került, nagyon szerencsés vagyok, hogy
ilyen csodálatos barátaim vannak. Közülük is leginkább
Dana, aki az elmúlt évet azzal töltötte, hogy türelmesen
hallgatta, ahogy Mr. Darcyról beszélek. A jóindulat és a
bátorítás állandó forrása volt, becenevéhez hűen –
Schmalenberg rossz útja – rossz ösvényen vezetett lefelé,
hogy megtalálhassam a helyes utat! Külön említést érdemel
Kathleen is, amiért nagyszerű szobatársam volt, és együtt
töltött időnk alatt velem gondolkodott az Electric Ave-nue-n,
valamint Lynnette, töretlen barátságáért és támogatásáért,
Beatrice a hétvégi kirándulásokért és a gin-tonikokért, Jamie,
mert mindig kedves volt és lelkesedett a művemért. Köszönet
illeti Melissát is, amiért valóban különleges barát.
És végül Barney-nak, mindig hűséges társamnak azokért
a gép mellett eltöltött hosszú órákért. Cuppanós csók,
barátom. A következőre!