A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Chelle Bliss: Enshrine, 2016

Fordította
GOITEIN VERONIKA

Copyright © Chelle Bliss

Hungarian translation © Goitein Veronika
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám, Németh Renáta

Szerkesztette: Bardi Erzsébet
Korrektor: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

ISBN: 978-615-5929-21-2

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com / alomgyar

Nyomta és kötötte a Korrekt Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Barkó Imre
 Ezt a könyvet apámnak, nagymamámnak,
unokatestvéreimnek és más családtagjaimnak,
valamint barátaimnak ajánlom,
akik megőrizték erejüket és méltóságukat,
miközben farkasszemet néztek a halállal.

„Nem a betegség határoz meg,

hanem a méltóság és a bátorság”
Ismeretlen
 Ezt a könyvet nem volt könnyű megírni,
és olvasni sem lesz könnyű.
A való élet tele van szívszorító szárnyalással
és zuhanással, ahogy ez a történet is.
De ahogy az idő szinte minden sebet begyógyít,
úgy fogom összeilleszteni összetört szíved darabjait
egy egészen új, felejthetetlen formába.

Chelle
 1. FEJEZET
Kibaszottul boldog új évet!

BRUNO

Négy évvel korábban

Megfordulok az ágyban, a kezem végigsiklik a paplanon, és

rádöbbenek, hogy a lánynak nyoma sincs. Szó nélkül faképnél
hagyott a részeg, buja éjszaka után.
Ahogy a párnába fúrom a fejem, hogy kizárjam a napfényt,
még érzem az illatát. Azt hittem, ő más lesz. Volt köztünk
valami különleges szikra, amilyet korábban még sosem éreztem.
Hosszú évek óta ez volt az első szilveszter, amikor részegre
ittam magam. Mindig teljesen józan maradtam, mert túl nagy
rajtam a felelősség, nem kockáztathatom, hogy részegen
kiengedjem a kezemből az irányítást. Most mégis megtettem.
Egy ital, aztán még egy, és végül nálam kötöttünk ki. Még több
ital, egyre kevesebb ruha, hihetetlen volt a szenvedély. Nem
vagyok ostoba, nem szerettem bele. De most először éreztem
valamit azóta, hogy Maggie-t, a menyasszonyomat
elveszítettem.
Beszívom a nő illatát, és felnyögök, mert másnaposan most
majd a családommal kell töltenem az új év első napját, és ez nem
ígérkezik valami kellemesnek.
A telefonom rezeg, összevissza ugrál az éjjeliszekrényen.
Ahogy zörög, olyan érzésem van, mintha minden hang egy
kalapácsütés lenne a fejemen. Nem veszem fel. Lerúgom a
takarót, és a szoba másik végébe dobom a párnát, mielőtt
felülök. Pislogva kidörzsölöm a szememből az álmot, aztán
ránézek a telefonra. Anyám keresett.
Felkelek, és már indulnék a fürdőszobába, amikor megint
csörög.
 – Szia! – szólok bele. Tudom, hogy jobb, ha felveszem, mert
Franci úgyis addig hívogat, amíg el nem ér.
– Drágaságom, mikor jössz már végre? – kérdezi anélkül,
hogy köszönne egyáltalán.
– Kicsit később, anya. Most ébredtem. – Nyújtózom, és
nagyot ásítok.
– Fárasztó éjszaka volt? – nevet, aztán valamit kiabál
apámnak.
– Hát, mondhatnám úgy is.
– Kicsim, néha neked is lazítanod kell. Megérdemelsz egy
felhőtlen estét.
– Túl veszélyes életet élek ahhoz, hogy csak úgy berúgjak,
anya.
– Túlhajtod magad. Gyere át hozzánk, és pihenj egy kicsit.
Mikor érsz ide? – kérdi, mert valójában csak emiatt hívott.
– Nagy baj lenne, ha idén kihagynám? – kérdem, és előre
félek, mit fog szólni.
– Na ide figyelj, hagyd abba a hülyéskedést, szedd össze
magad, és gyere! Az Újév nálunk családi hagyomány. Már az is
épp eléggé kiborít, hogy Lee valami baromság miatt három órát
fog késni. Nem hagyhatod ki! Vegyél be egy aszpirint, igyál jó
sok vizet, és pattanj be a nyavalyás kocsidba, de rögtön.
Elindulok a fürdőszobába, mert az aszpirinre tényleg
szükségem lesz, ha nem úszom meg a családi ünnepet.
– Na jó. Egy óra, és indulok.
– Fél óra! – vágja rá, és leteszi a telefont.
Idegesítő dolog a család, de imádom őket. Van egy öcsém és
két húgom, akiktől évekig egy perc nyugtom sem volt. Most,
hogy elég messzire költöztem otthonról, hiányoznak. De jobb
nekik így.
A munkám nem biztonságos. Nagyon figyelek arra, hogy
különválasszam a munkát és a családot. Kurvára nem
engedhetem, hogy belekeveredjenek az ügyeimbe. Az emberek
azt hiszik, hogy előttem mindenki térden csúszik, de
ellenségeim még nekem is vannak. A csúcsragadozóra is
vadásznak, és aki közel áll hozzám, ugyanúgy célpont lehet.
Nem fecsérelem az időmet azzal, hogy a családomon és a
munkámon merengek, vagy rágódom a lány miatt, aki reggel
egy szó nélkül lelépett. Indulnom kell, mielőtt Franci
felrobbantja a telefonomat.

★★★

Egy órát késem, ezért a családom nem fogad valami kitörő

lelkesedéssel.
– Na nézzétek csak, ki tisztelt meg minket a jelenlétével! –
szólal meg a húgom, Gabby, és a cinikus megjegyzés rögtön
bűntudatot kelt bennem.
Főként azért, mert soha nem voltam igazán jelen az életében,
és nem vagyunk igazán bizalmas viszonyban. Persze nagyon
szeretem, de nem tud rólam túl sokat, annyit semmiképp,
amennyit a testvérek általában tudni szoktak egymásról. Korban
is és érzelmileg is sokkal közelebb áll hozzám a másik húgom,
Angelique, akit a család Leenek becéz.
– Nahát, megérkezett a nagyfiú! – Lucca, az öcsém önelégült
vigyorral tápászkodik fel a kanapéról.
Vele egész jóban vagyok. Mire elköltöztem otthonról, ő már
nem volt annyira kicsi. Lucca a szüleim elmondása szerint
tervezett gyerek volt, Gabby viszont véletlenül fogant „egy
szenvedélyes éjszakán”, hogy a szüleimet idézzem.
– De hát karácsonykor is itt voltam! Ne tegyél már úgy,
mintha soha nem látnátok! – Leveszem a kabátomat, és
felakasztom az ajtó mellé.
Anyám a konyhában a fazekakat és serpenyőket püföli,
valószínűleg előbb lesz katasztrófa, mint vacsora.
– Késtél!
A szememet forgatva beóvakodom a nappaliba, és
felkészülök rá, hogy a következő fél napban hallgathatom a
véleményét, amíg haza nem megyek végre.
– Bocs, anya! – kiabálok vissza, ahogy elmegyek a konyha
mellett, és megcélzom a kandalló melletti fotelt. – Szia, apa! –
megveregetem apám vállát, és ezzel kizökkentem a
gondolataiból. – Anya újabb projektet bízott rád?
Apám a földre ejti a használati utasítást.
– Ez a rohadt lámpa rosszabb, mint egy kirakós! Miért nem
tud anyád olyan szarságokat venni, amik már össze vannak
rakva? A normális emberek nem darabokban vásárolják a
bútoraikat!
Felnevetek, és melléülök a padlóra.
– Hadd segítsek!
Elmosolyodik, ellazul a tartása. Úgy tűnik, nem fésülködött,
de valószínűleg csak túl sokat babrálta a haját idegességében.
Apám az egyik legokosabb ember, akit ismerek, de sosem értett
a bútorok összeszereléséhez.
– Kösz.
– Milyen az élet a nagyvárosban? – pillant fel Gabby a
telefonjából. – A tavaszi szünetben meglátogatlak.
Összeszorítom a fogamat. Nem engedhetem, hogy a húgom
csak úgy megjelenjen a városban és az életemben.
Gab, erről már beszéltünk. Nem lehet.
– Miért? – kérdi morcosan. Maga mellé teszi a telefonját, és
összefonja a karját.
Apám fintorogva rám néz.
– Mert én azt mondtam. Mi a véleményed, apa? – Azért
kérdezem, mert számítok a támogatására.
A húgommal már ezerszer vitáztunk emiatt. Amióta
betöltötte a tizenhatot, úgy gondolja, elég „felnőtt”, és meg sem
kottyan neki New York meg a barátaim. De nem számít, hány
éves, akkor sem lehet soha részese a világomnak. Neki egy
izgalmas életet élő, szigorú báty vagyok. De másoknak csak egy
bűnöző, mégpedig a város legrosszabb hírű bűnözője.
– Nem mész, Gab – jelenti ki apám ellentmondást nem
tűrően. – Kizárt dolog.
– Nemsokára nagykorú leszek, és akkor egyikőtök sem állhat
az utamba.
Kurvára utálom a tini csajokat. A legrettenetesebb lények a
földön. Egy farönkkel könnyebb érdemi vitát folytatni, mint egy
hormonoktól felbolygatott kamasz lánnyal.
– Téma lezárva, Gabby – mondom, és körbepillantok a
szobában, mert nem bírok a szemébe nézni.
– Mit csinálsz, ami annyira... – legyint, és a szemét forgatja –
annyira veszélyes, hogy a közeledbe se mehetek?
A húgomnak tényleg jobb, ha semmit nem tud az életemről.
Nemcsak idegesítő a kiscsaj, de pletykás is. Én pedig felettébb
zárkózott vagyok, ami a saját ügyeimet illeti.
– Nem kötöm az orrodra.
– Apa! – Gabby nyafogva vonszolja magát odébb a kanapéról,
mintha fizikai fájdalom gyötörné. – Nem igazság!
– Csak annak kötöm az orrára, akinek bármi köze van hozzá
– mondom neki, és kézbe veszem a félig összerakott lámpát,
hogy lássam, mi a következő lépés.
– És neked semmi közöd hozzá – közli Lucca, majd nevetve
megpöcköli Gabby tarkóját, ahogy elmegy mellette. A húgom
visítva üldözőbe veszi, fel a lépcsőn.
Apám sóhajtva hátradől.
– Látod, miről maradsz le? Remekül szórakozunk itt.
Leszegett fejjel dolgozom a lámpán, és pillanatok alatt össze
is rakom.
– Na igen. Mindjárt sírva fakadok. – Nevetek, és még egyszer
megforgatom a kezemben a lámpát, hogy megnézzem, minden
a helyén van-e, mielőtt az utolsó darabot is ráteszem. – Voilà. –
Felmutatom, és apám helyeslően bólogat.
– Ocsmány egy lámpa, az már biztos – rázza a fejét, és nevet.
– Ez is csak anyádnak tetszhet.
Anyám pont ekkor száguld be a nappaliba egy törülközővel a
vállán. Láthatóan a fél vacsora a kötényére kenődött.
Csak nem rólam beszéltek?
Az ajkamba harapok, hogy el ne röhögjem magam, mert
hiába vagyok felnőtt, anyám simán lekever egyet, ha
szemtelennek talál.
– Dehogy, anya.
– Ó, de gyönyörű! – kiált fel, és kikapja a kezemből a lámpát.
Úgy tartja fel, mint valami bajnoki kupát.
– Anyád egy cseppet a pohár fenekére nézett – szól apa
suttogva, hogy anyám meg ne hallja.
– Egy cseppet – felelem, de még mindig nem merek nevetni.
A konyhában megszólal a füstjelző, és anyám a kezembe
nyomja a lámpát.
– A sült! Te jó ég, odakozmál a sült! – kiabál, és rohan a
konyhába, ahonnan már sűrű füst gomolyog kifelé.
– Na, már megint. Mit szólnál kínai kajához? – kérdi apám a
fejét csóválva. – Harminc év házasság és inkább bele se
gondolok, mennyi főzőtanfolyam, de hiába, a sütőn az időzítő
gombbal még mindig nem sikerült megismerkednie.
Végre felnevetek, és a konyha felé pillantok, hogy
megbizonyosodjak róla, hogy anyám hallótávolságon kívül van.
– Szerintem te azt sem tudnád, mihez kezdj, ha anya nem
égetne mindig mindent oda – mondom.
– Ezt a gyomrom kikéri magának – feleli apám, aztán a
vállamra támaszkodva feláll. – Kérlek, menj, és nézd meg, mit
csinál Luc és Gab. És szólj nekik, hogy kész a vacsora.
– Semmi kínai kaja? – kérdezem, és vigyorogva
feltápászkodom.
– Nem. Alaposan átsült hús lesz – fintorog, és elindul a füstös
konyhába, a szitkozódó Francihoz.
Kettesével megyek fel a lépcsőn, és bekopogok Lucca
szobájába. Hallom, hogy beszélgetnek, de gyorsan abba is
hagyják.
– Mi van? – kiabál ki Lucca, de nem nyitja ki az ajtót. Lusta
kis szarházi, fel se kel, ha nem muszáj.
Megdörzsölöm a homlokomat, érzem, hogy a korábbi fejfájás
kezdődik megint.
– Bejöhetek?
– Be – szól ki Lucca meglehetősen bizonytalanul.
– Seggfej! – mondja Gabby, pont, amikor kinyitom az ajtót.
– Mit csináltok? – rájuk mosolygok, és úgy teszek, mintha a
kedves báty lennék, akit tulajdonképpen megérdemelnének.
– Kibeszélünk téged – vágja rá Gabby, miközben a plafont
bámulja, nem néz rám.
Lucca a vállára csap, a húgom majdnem feldől.
– Fogd be!
Leülök az ágy végébe, és egyikről a másikra nézek.
– Mi bajotok van?
Gabby keresztbe fonja a karját, és odébb fúj egy hajtincset,
ami a szeme elé göndörödött, amikor Lucca megütötte.
– Úgy tűnik, rajtam kívül mindenki mindent tud rólad.
Nekem fogalmam sincs, ki is valójában a saját bátyám, és ez
idegesít.
Ökölbe szorul a kezem, de uralkodom magamon.
– Ennek jó oka van.
 A húgom évek óta faggatózik, de eddig mindig sikerült
megnyugtatnunk.
– Nem tudom elmagyarázni.
– Jó fiú vagy, vagy rosszfiú? – Gabby hátracsúszik ültében, és
az ágytámlának dőlve rám mered.
– Egy kicsit mindkettő – felelem, és elhúzom a számat, mert
tudom, mekkora baromságnak hangzik, amit mondtam.
– Bűnöző vagy? – kérdi, és félrehajtott fejjel csücsörít. – Mert
néha hallom, ahogy anya és apa beszél rólad, és nem hangzik
valami jól.
Megdörzsölöm a kezem, és alaposan átgondolom, mit
mondhatnék.
– Úgy nézek ki, mint valami bűnöző?
– Ne kertelj! Kérdésre kurvára nem illik kérdéssel válaszolni.
Ellátod mások baját?
A szavai szíven ütnek. Mindig hős akartam lenni a szemében.
Az életemet adnám érte.
– Csak annak, aki megérdemli.
– Kertelsz – sziszegi, és elvicsorodik. – Embert is ölsz?
– Gabby, elég, ha annyit tudsz, hogy mindent okkal teszek.
Ennél többet nem mondhatok.
– Remek. Vito Corleone rokona vagyok.
– Inkább Michael – szól bele Lucca, és szélesen rám vigyorog.
– Nem, egyik sem vagyok. És hamarosan kiszállok az
egészből.
– Azt hittem, az ilyesmi egy életre szól. – Gabby a gyűrűjével
babrál, és nem néz a szemembe.
Lucca rácsap a lábára.
– Aggódós kiscsaj vagy. A bátyánkat nem lehet csak úgy
dirigálni. Ő azt csinál, amit akar.
– Gabby, kicsim, tudom, hogy el akarsz jönni hozzám a
városba, de az nem biztonságos. Egy nap, amikor te már
idősebb leszel, és az én életem is más lesz, mint most, akkor
elviszlek mindenhová, ahová csak akarod.
– Szégyellsz? – Gabby végre rám néz, és az ajka megremeg.
A picsába már! – A húgom vagy, dehogy szégyellek!
Mindennél jobban szeretlek. De azt akarom, hogy biztonságban
nőj fel, és ne keveredj bele a világomba.
 – Pompás – fintorog Lucca, és a szemét forgatja, mint aki
mindjárt elhányja magát. – Azt hittem, engem szeretsz a
legjobban.
Megrázom a fejem, hogy most ne hülyéskedjen. Mostanában
a legjobban az aggaszt, nehogy a húgom csak úgy, hívatlanul
betoppanjon hozzám.
– Amikor már rendeztem az életemet, eljöhetsz.
Gabby letörli a könnyeit, de még mindig remeg a szája.
– Megígéred?
Keresztet rajzolok az ujjammal a szívem fölé.
– Megígérem. Annyi időt töltünk majd együtt, hogy már
eleged is lesz belőlem. – Gabby a nyakamba ugrik, és magához
szorít. Ledöbbenek. – Gabby – suttogom, és átölelem.
– Aggódom miattad, elvégre a bátyám vagy. Mi lesz, ha
történik veled valami? Nem akarlak elveszíteni! – zokogja a
nyakamba.
– Ugyan, húgi, semmi bajom nem lesz – nyugtatgatom, és
megsimogatom a haját.
Még erősebben szorít.
– Féltelek.
– Ne aggódj, velem senki nem bánhat el.
Persze ez hazugság. Nem vagyok sérthetetlen. Pont
ugyanolyan sebezhető vagyok, mint bárki más, sőt,
sebezhetőbb. Célpont vagyok. A csúcsragadozóra azok
vadásznak, akik a helyébe akarnak lépni.
Remélem, egy nap majd magam mögött hagyhatom ezt az
életformát. Minél tovább maradok benne, annál inkább félek,
hogy már nem lesz visszaút. Egyre mélyebbre süllyedek az
alvilágba, és egyre távolibbnak tűnik a fény az alagút végén.
Nemsokára szabad leszek, és megtalálom a visszautat.
 2. FEJEZET
Most

CALLIE

Gyorsan!
Sorold fel az öt legfontosabb dolgot az életedben! Az én listám
valahogy így festett: a munkám, a lakásom, a barátaim, a pénz
és a ruhák.
Csupa felszínes dolog. Mármint úgy mégis, kinek jut eszébe a
cipőit az élete legfontosabb dolgai közé sorolni?
Nekem.
Körbepillantok a bárban, és azon gondolkodom, hogyan
jutottam ide. Hogy lett belőlem olyasvalaki, aki a materiális
dolgokkal törődik, nem pedig a fontos értékekkel? Mindig úgy
hittem, hogy mostanra már családom lesz, de hát hinni bármit
lehet.
A legjobb barátnőm, Becca, csettint egyet az arcom előtt.
– Cal, figyelsz te egyáltalán?
Mosolyogva bólintok, de alig hallottam, amit mondott. Ma
már vagy ötvenszer néztem meg a telefonomat. Szinte remegve
várok egy fontos hívást. Egy hívást, ami megváltoztathatja az
életemet, de senkinek egy szót sem szóltam róla... még Beccának
sem. Ha elmondom, az valósággá teszi, és nem akarok
szembenézni azzal, hogy talán fontosabb dolgokkal kell majd
foglalkoznom, mint hogy melyik cipőt vegyem fel a kedvenc
Donna Karan-ruhámmal.
– Szóval mit gondolsz? – kérdi Becca.
Pislogok néhányat, és úgy teszek, mintha figyeltem volna.
– Szerintem tedd csak meg.
– Oké – mondja, és felpattan a bárszékről.
Elkapom a kezét, és magam mellé húzom, hogy megtudjam,
mire is biztattam valójában.
 – Hová mész?
– Azt kérdeztem, hogy szerinted megpróbáljam-e ágyba
csalni a „Brutált”.
Leesik az állam és kikerekedik a szemem.
– Becca! – kiáltok fel, és erősen szorítom a kezét. – Azonnal ülj
vissza! – A vállam fölött hátrapillantok, követem Becca
tekintetét a férfi felé.
– Állandóan idebámul, téged stíröl. Gondoltam, hátha
megelégszik velem is.
Döbbenten meredek Beccára.
– Kurvára remélem, hogy most csak viccelsz.
Becca lassan visszasétál a székéhez.
– Igen, viccelek, ne szarj be! Úgy tettél, mintha figyelnél arra,
amit mondok, de egy kukkot sem hallottál belőle. Csak
gondoltam, kicseszek veled egy kicsit.
– Bocs. – Nagyon szégyellem, hogy tényleg nem figyeltem, de
mégis hiába akarom elmondani neki, mi bánt. Nem merem. – Ja,
és csak úgy közlöm, hogy Bruno nem is stíröl.
Becca a Cosmopolitan koktélt lötyögteti.
– Cal, amikor legközelebb orvoshoz mész, a látásodat is
nézesd meg. Állandóan téged figyel. Szexi, de kurvára ijesztő is.
Veszélyes pasas.
Nevetek, mintha meg sem hallottam volna, de valójában
nekem is feltűnt már a dolog.
– Most is figyel? – kérdezem, de nem vagyok hajlandó
megfordulni, hogy magam nézzem meg.
Becca előrehajol, és a hátam mögé pillant.
– Igen. Le nem veszi rólunk a szemét.
– Biztos azt hiszi, rosszban sántikálunk, vagy ilyesmi –
mondom, és reménykedem, hogy Becca végre ejti a témát, mert
jobban érdekel, amit előtte elkezdett.
– Hiába teszel úgy, mintha nem tetszene, Cal, mert egy
csomószor láttam, hogy flörtölsz vele.
Megrázom a fejem, és halkan kuncogok.
– Nem számít flörtölésnek, ha köszönök és mosolygok.
– Akkor is tetszel neki.
– Tuti minden nő tetszik neki, aki itt megfordul.
– Nem. – Becca megrázza a fejét, és csücsörít. – Rád feni a
fogát.
– Hagyjuk. – A vállam fölött hátrapillantok, és elkapom
Bruno tekintetét, de azonnal el is fordulok. – Mit is kérdeztél az
előbb?
– Otthagytam Terrance-t. Azt kérdeztem, hogy szerinted jól
tettem-e.
Sosem bírtam Terrance-t. Már akkor kirázott tőle a hideg,
amikor először találkoztunk. Néha a megérzésem megsúgja, ha
valami nem stimmel, és Terrance nagyon nem stimmelt.
– Miért? Mi történt? – Máris tudtam a választ. A pasas
állandóan fura dolgokat művelt. Értelmetlen dolgokat, amik
csak akkor nyertek értelmet, ha feltételezzük, hogy valami
rejtegetnivalója volt.
– Üzeneteket találtam a telefonján egy másik nőtől. – Becca
összevonja a szemöldökét, az ajkához emeli a poharat, és a
válaszomra vár.
– Tudod, hogy a hűtlenséggel szerintem is vége a
kapcsolatnak.
– Aha... – Becca belesóhajt a pohárba. – Utálom a hűtlen
faszfejeket. Szóval kirúgtam. – Hirtelen nevetni kezd.
– Bec, jól vagy? – kérdezem, mert a nevetése kezd
hisztérikussá válni.
Megtörölgeti a szemét, letörli a könnyeket az arcáról.
– Tök jól vagyok. Sose voltam jobban.
– Oké! – A viselkedése teljesen más, mint a szokásos, de azt
hiszem, a két Cosmo koktél kicsit túlságosan sikeresen oldotta a
gátlásait.
– Szerinted ő is hűtlen? – Becca Bruno felé villantja a szemét,
aki biztosan még mindig felénk fordulva ücsörög a bárpultnál.
– Tuti biztos, hogy az. Pöcse van, tehát hűtlen, nem? –
felelem, és belekortyolok a Martinibe. Ha csak Brunóra
gondolok, máris bizsergek. Lehet, hogy amiatt, ahogy rám néz,
vagy talán a termete miatt, de tény, hogy hatással van rám. Rajta
kívül soha senkinek a pillantása nem volt rám ilyen hatással.
– Aha. Szerintem egy ilyen pasi egyetlen napig sem képes
hűséges maradni.
– Szerintem sem. – A poharam mögé bújva ráncolom a
homlokomat.
 – Most is ott lóg rajta egy csaj. Tuti, hogy vele csalja az
állandó nőjét.
Gyorsan odapillantok, mert kíváncsi vagyok a lányra, de
Bruno egyedül van, és szerencsére épp nem engem néz, amikor
rámeredek.
– Lebuktál! Hiába tetteted magad, kell neked ez a pasi.
Nem vagyok hajlandó bevallani.
– Dehogy! Csak kíváncsi voltam, milyen nő tetszik neki.
– Te tetszel neki, szívecském, és ő is tetszik neked. De ígérd
meg, hogy sosem fogsz járni vele.
– Ezt nyugodt szívvel megígérhetem. – Fintorogva forgatom
a szememet. – Te berúgtál. Szerintem ideje indulnunk, holnap
dolgozom. – Felsóhajtok, mert tudom, hogy számíthatok arra a
rettegett telefonhívásra.
– Nem maradhatunk még egy italra? Reménykedem, hátha
idejön Mr. MJV.
– MJV? Az meg mi? – kérdezem, és előveszek egy
húszdollárost, hogy fizessem a részemet.
– Magas, jóképű, veszélyes. Cal. Ugyan már! Nekem ne is
mondd, hogy szerinted nem az. – Becca is leteszi a pénzt,
lecsúszik a székről, és egyenesen elindul Bruno felé.
Utánafutok, a cipőm sarka csattog a fényes márványpadlón.
– Becca! – kiáltok rá, és megpróbálom kézen fogni, mielőtt
odaérhetne.
Tudomást sem vesz rólam, és még fel is gyorsítja a lépteit,
nehogy utolérjem. Lefagyok, amikor megáll Bruno előtt. Bruno
Becca válla fölött a szemembe néz. Érzem, hogy kitágul a
pupillám, és úgy festek, mint egy riadt őz egy kocsi
reflektorfényében. Becca beszélni kezd, de én továbbra is
döbbenten állok három méterrel odébb.
Beszélgetnek, de nem hallom, miről. Becca hátrapillant,
mosolyog, és visszafordul. Bruno rám néz, végigmér, aztán újra
Beccát hallgatja. Legszívesebben elsüllyednék. De mielőtt
magamhoz térhetnék, Becca elindul, és int, hogy kövessem.
Nagy nehezen továbbállok, lesütött szemmel sietek el Bruno
mellett. Nem nézek rá, de érzem a tekintetét. Átfurakszom a
tömegen, és végre eltűnök a szeme elől.
– Kinyírlak! – fenyegetem Beccát, amikor végre utolérem.
 – Miért? – rám mosolyog, kézen fog, és az ajtó felé húz.
– Mi a francot mondtál neki? – kirántom a kezéből a karomat,
de nem állok meg.
– Azt, hogy hívjon el téged randira. – Felnevet, én pedig
megpördülök, és rámeredek.
A torkomban dobog a szívem, és lehunyom a szememet.
– Ezt nem hiszem el!
Kuncogva a szája elé kapja a kezét.
– Ne is. Tudom, hogy nem lenne jó ötlet. Bruno ijesztő pasas,
bűnöző, te meg tiszta vagy, mint a szűz hó.
Felhorkanok.
– De még milyen tiszta! Most komolyan, mit mondtál neki?
– Azt, hogy takaríttassa ki a bárt, mert valami seggfej
rágógumit tapasztott az asztal aljára, és rákenődött a ruhádra.
Tehát Bruno nem vágyból futtatta végig rajtam a pillantását,
csak a rágógumit kereste a ruhámon.
– Utállak, Becca!
– De persze meg kellett volna mondanom neki, hogy le
akarsz feküdni vele – teszi hozzá a barátnőm, azzal ellép
mellettem, és kisétál a bárból.
Utánasietek, és a parkolóőr pultja mellett érem utol.
– Meg ne merd tenni, vagy véged!
Becca végigmér, és lassan elmosolyodik.
– Igenis pasira van szükséged. Nem Brunót választanám
neked, de egy gyors menetre megteszi ő is.
– Nincs szükségem pasira! – Most tényleg nincs. Egyáltalán
eszembe sem jut.
Becca érzi, hogy valami aggaszt. Nem vagyok nyugodt,
amióta megtudtam, hogy a vérképem rendellenességet jelez, és
azóta már átestem több másik vizsgálaton, sőt egy igen
fájdalmas csontvelővizsgálaton is. Nem akarom Beccát is
aggasztani. Majd akkor szólok neki, ha már többet tudok.
Becca odaadja a parkolójegyet az őrnek, és egymás mellett
állva követjük a tekintetünkkel, ahogy a kocsiért indul.
– Csak látni akartam, hogyan reagálsz, ha megszólítom, és
pontosan azt tetted, amire számítottam.
– Azaz?
– Beszartál! Tudom, hogy ijesztő a pasas, de egy éjszaka nem
a világ. Ágyba bújhatnál vele, és annyi. Szerintem ő úgyis
megszokta az egyéjszakás kalandokat.
– Ezt ne is mondd többet! – figyelmeztetem, és hátrapillantok,
nem hallotta-e valaki.
– Nyugi! – feleli Becca, aztán elköszön, megpuszil, és a
kocsijához indul.
Beülök egy taxiba, és képtelen vagyok kiverni a fejemből
legjobb barátnőm szavait. Becca sosem kedvelte Brunót. Már jó
párszor beszéltünk róla. Túl veszélyes a pasas, ezt mindketten
tudjuk. Egyikünk sem tudna megmaradni egy ilyen férfi mellett.
De egy éjszaka... már a gondolatától is hevesebben ver a szívem,
és bizsereg a testem.
Nyugi?! Ha Becca tudná, mi várhat rám, ezt biztos nem
mondta volna. Ha ő lenne a helyemben, biztosan akkora
pánikba esne, hogy az öngyilkosságról kellene lebeszélnem.
Hazaérek, lerúgom a cipőmet, és miközben lefekvéshez
készülök, egyfolytában jár az agyam.
Remélem, holnap jó hírt kapok. Akkor majd „nyugi” lesz
végre, és visszatérek a normális kerékvágásba, ahol a
legnagyobb gondom az, hogy mit vegyek fel.
Igen, felszínes világban élek, ahol a ruha teszi az embert. A
ruha és a tárgyak. Annyi cipőm van, hogy egy százlábú is
megirigyelhetne. Minden ruhát megveszek, ami tetszik. Szórom
a pénzt, mert megtehetem. Úgy élek, mintha a materiális dolgok
lennének a legfontosabbak a világon.
Mindenkinek eljön az életében ez a pillanat. Amikor úgy
érezzük, miénk a világ. Amikor minden a helyén van.
Álommunka, tömött pénztárca, gondtalan élet.
Most itt tartok. Megcsináltam.
Amikor kicsi voltam, anyám mindig azt mondta: „Találj egy
jó állást, és akkor gondoskodni tudsz majd magadról. Mindent
megvehetsz, amit csak akarsz. Ne támaszkodj a férfiakra! Állj a
saját lábadon, Callie!”
Ha most itt lehetne, büszke lenne rám. Tényleg csak
magamra számítok, és meg is állok a lábamon.
Évekkel ezelőtt, amikor elveszítettem őt, elhatároztam, hogy
megfogadom a tanácsát. Elvégeztem az egyetemet, megtaláltam
a legjobban fizető munkát, amit csak lehetett, és úgy élek, ahogy
akarok.
Szabad vagyok, önálló és független.
Senki nem parancsolhat nekem.
De van egy kis baj anyám tanácsával. Valami, amit nem
láttam előre. Bekötött szemmel éltem, amíg dr. Craig ki nem
mondta a szót, amitől mindenki retteg.
Amikor kiléptem a rendelőjéből, rádöbbentem valamire, ami
megváltoztatta az életemet.
Rájöttem, hogy a tárgyak csupán tárgyak. Nem ezen múlik,
kik vagyunk valójában. Felszínes csillogás, belső üresség,
illúzió; ragyogás, ami vakká tesz az igazi értékekre.
Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb mindenkinek
szüksége van valakire. Bármennyire törekszünk az önállóságra,
néha kell valaki, akinek a vállán kisírjuk magunkat, valaki, aki
átölel és megtart.
De ahogy az már lenni szokott az életet megváltoztató
felismerésekkel, csak akkor ébredtem rá, amikor elsötétült
körülöttem a világ.
Egyetlen szó megváltoztathatja az életemet. Fenekestül
felfordulhat minden, és talán semminek sem marad értelme.
Lesz, aki ezt olvasva elfintorodik: „Jaj, Callie, szedd már
össze magad, ne nyavalyogj, mint egy szánalmas ribi.” Erre csak
azt tudom válaszolni, hogy ne ítélkezzen senki, aki nem volt a
helyemben. Ítélkezni könnyű, főleg annak, akinek fogalma sincs
semmiről.
Mindenki azt hiszi, hogy méltósággal viselné a legnagyobb
bajt is, de az az igazság, hogy a félelem mindenkit utolér.
Engem is. Sok félelmem van. Mindegyik valós.
Mindnyájan törékenyek vagyunk, bizonytalanság és
aggodalmak kínoznak, és nem lenne szabad az alapján
megítélni valakit, hogy miként viselkedik élete legsötétebb
órájában... mert akkor elvész minden méltóság.
Az egész életet kell tekinteni, azt, ahogy másokkal bánunk,
ahogy szeretetet adunk, nem pedig azt, amilyenek akkor
vagyunk, amikor összedől a világunk.
Lehunyom a szememet, anyámra gondolok, arra, ahogy
átölel és vigasztal. Így nyom el végül az álom.
 3. FEJEZET
A pillanat

Késésben vagyok, le s fel rohangálok a lakásban, próbálok nem

megfeledkezni semmiről. Persze nem sikerül; szinte mindennap
vissza kell szaladnom valamiért. Már megtanultam, hogy jobb,
ha tíz perccel korábban indulok, akkor lesz elég időm.
Csörög a telefonom. A legújabb kedvenc csengőhangom
szólal meg, a Maroon 5-től a „Sugár” töri meg a csendet, ahogy
kilépek a lakásból.
– Halló! – Gondolkodás nélkül felveszem.
– Ms. Gentile?
Megpróbálom bezárni magam mögött a lakás ajtaját,
vacakolok a kulccsal, egyensúlyozom a kávémat, és a fejemmel
a vállamhoz fogom a telefont.
– Igen.
– Dr. Craig rendelőjéből telefonálok. Dr. Craig szeretne önnel
beszélni, amint lehetséges.
– Most lehetséges. – A kocsimhoz sietek, nehogy tényleg
elkéssek. Pontosan kiszámoltam a reggeli közlekedést. Ha
eltérek a megszokott időtől, belecsúszom a legrémesebb
csúcsforgalomba.
– Tartsa, kérem! – mondja a nő, és várakozás közben szörnyű,
nyolcvanas éveket idéző popzene szól a vonalban.
Kihangosítom a telefont, és az utasülésre dobom a
retikülömet. A telefont az ölemben tartva indítok.
Amint felberreg a motor, meghallom az orvos hangját.
– Callie?
– Itt vagyok, Doki, de késésben vagyok. Mi derült ki a
tesztből? – kérdezem színlelt nyugalommal, de a gyomrom
remeg.
Dr. Craig mindig jó volt hozzám. Jobb, mint amit
érdemelnék. Mindig szakít rám időt, ha beteg vagyok,
akármennyire tele van a naptára hetekkel előre.
– Bejönne a rendelőbe? – Köhécsel, és nyoma sincs a
hangjában a kedélyességnek, amit megszoktam tőle.
– Csak mondja meg, mi a helyzet. Kibírom. – Körülnézek, és
már épp kihajtok a parkolóhelyemről, amikor kimondja a
rettegett szavakat.
– Rákja van, Callie.
Néma csend.
Megáll a kibaszott idő.
Lefagyok.
A kocsim kigördül, hatalmas csattanás.
Minden elsötétül.

★★★

Suttogás.
Hallom, hogy valaki beszél, de nem látok senkit. Megpróbálom
kivenni a szavakat, de csak motyogást hallok.
Csak álom volt.
A telefonhívás.
Sosem történt meg valójában.
A kocsi, az ütközés... csak a képzeletem szórakozik velem.
Talán még nem is ébredtem fel reggel, csak az agyam fáraszt
valami kegyetlen trükkel. Nem is álom. Rémálom.
Fel kellene ébrednem. Akkor minden más lesz. Újra
önmagam leszek. Az életem ismét olyan lesz, mint tegnap.
– Callie!
Nem igaz. Ébresztő.
– Callie! – ismétli egy férfihang. – Ébredjen!
Nem igaz. Ekkor megérint egy kéz, és kipattan a szemem.
Nem álom volt.
– Callie – szólal meg újra a hang.
Dr. Craig az ágyamon ül a kórházban, és eszembe jut, amit
azelőtt mondott, hogy kitolattam volna az útra, egyenesen egy
másik kocsi elé. Még mindig alig hiszem el a hírt, teljesen le
vagyok sújtva. Amikor a tesztek miatt bent voltam a
rendelőben, könyörögtem, hogy telefonon mondja el az
eredményt, ne hívjon be miatta.
Nem akartam, hogy a szemembe nézve mondja ki. Számos
okom volt erre: először is, mert barátok vagyunk. Nem közeli
barátok, nem szoktunk együtt iszogatni vagy ilyesmi, de dr.
Craig mindig odafigyelt rám. Sőt egyszer még randevúra is
hívott, de nemet mondtam, mert nem vonzódom hozzá
szexuálisan. Másodszor pedig nagyon lefoglal a munkám, nem
vehetek ki szabadságot, hogy személyesen hallgassam meg azt a
hírt, amit telefonon is megkaphatok. Akárhogyan közlik
valakivel, hogy rákja van, az nem változtat a tényeken. Azt
hittem, ki fogom bírni. Azt mondtam, ki fogom bírni. Mekkora
hülye voltam!
Lehunyom a szemem, és szorosan csukva tartom. Nem. Nem.
Nem.
– Nyissa ki a szemét!
Csak fekszem, és veszek néhány mély levegőt, hátha
egyszerűen elmúlik. Miért nem alhatok vissza, hogy aztán a
saját ágyamban ébredjek?
– Callie! – sziszegi a doktor. Talán rosszul hallottam, mert a
szívem olyan hevesen vert, hogy szinte semmit nem hallottam
tőle. Lassan kinyitom a szemem, és reménykedem, hogy csak
álom az egész.
Nem álom.
Valóság.
Kórházban vagyok.
De élek.
És eszembe jutnak dr. Craig szavai. „Rákja van, Callie.”
Talán az mégiscsak álom volt.
Lehet, hogy baleset ért, és csak a képzeletemben történt a
rettenetes hír a telefonon. Lehetséges, hogy így volt... ugye?
Talán megütöttem a fejem, vagy rémálmokat okozott a
gyógyszer, amit kaptam. Amióta megcsináltattam a teszteket, fel
voltam készülve az eshetőségre, de valójában nem hittem el,
hogy rákos lehetek.
– Mi történt?
A doktor az ágy szélén ül, keze a lábamon pihen.
– Balesete volt.
– Emlékszem – suttogom. Körülnézek, és rádöbbenek, hogy a
balesetin vagyok.
Dr. Craig komoly arccal, nagy nehezen a szemembe néz.
– Emlékszik, hogy a baleset előtt mi történt? – Az arca még
komorabbra vált, és most már tudom, hogy nem álmodtam.
– Nem – hazudom.
– Telefonon beszéltünk, és... – elhallgat, közelebb hajol, és
megfogja a kezemet.
A párnába fúrom a fejem, és azt kívánom, bárcsak köddé
válhatnék.
– Rákos vagyok – suttogom.
A doktor bólint, barna szeme bánatos.
– Igen. Nagyon sajnálom.
Hiába hallom újra, akkor sem tudom elhinni.
– Milyen rák? – kérdezem, hiszen mindent tudok az átkozott
betegségről. Biológiát tanultam az egyetemen, gyógyszerészetre
szakosodtam, végül molekuláris biológus lettem.
– Leukémia.
– Biztos benne? Úgy értem, ezt nehéz egy egyszerű
vérvizsgálatból kimutatni. – Még mindig képtelen vagyok
szembenézni a valósággal. Másodszor mondja, de még mindig
nem győzött meg.
– Igen. Száz százalék bizonyossággal leukémia.
Megfordul velem a világ. Eltűnnek a színek. Csak a
szívverésemet hallom, minden más elnémul.
Nem vagyok ostoba, már akkor tudtam, hogy rákos lehetek,
amikor megcsináltattam a teszteket, de nem igazán számítottam
rá, hogy valóban az vagyok. Most itt ülök, hallom az orvos
szavait, és továbbra is hihetetlen az egész.
– Callie.
Visszazökkenek a jelenbe, és hirtelen tökéletes részletességgel
érzékelem a környezetemet.
– Mi az?! – kiabálom. Fojtogatni kezd a félelem. Tudom, mit
jelent ez a diagnózis. Hosszú kezeléssorozat, és ha szerencsés
vagyok, túlélem.
– Figyeljen rám! – Dr. Craig megsimogatja a kezemet,
vigasztalni próbál.
Könnybe lábad a szemem, a napsugarak úgy szűrődnek be az
ablakon, mint a csillagfény.
 – Figyelek – motyogok, aztán kitör belőlem a zokogás, és
visszhangzik a szobában.
Rákos vagyok. Rák! Hogy a picsába lehetek én rákos?!
Rettenetes képek töltik meg a gondolataimat: csomókban
hullik a hajam, porcelánfehér bőröm tele van véraláfutásokkal,
aztán egy koporsó... Senkinek nem az élet jut eszébe a rákról.
Senkinek.
A szótárban a rákot így kellene definiálni: „a legijesztőbb
dolog a világon, amibe kibaszottul bele szoktak halni”.
Persze van, aki túléli, ezt én is tudom. De most a hír hallatán
nem arra számítok.
– Szükségem van még egy szakvéleményre. – Talán a doktor
téved. Az orvosok gyakran tévednek... ugye?
– Három kollégát kértem meg, hogy vizsgálják meg a tesztek
eredményét. Nem tévedek, Callie.
– Nem! – tör ki belőlem a kiáltás, és újra hevesen zokogok.
– Callie... – suttog dr. Craig, és a kezemet szorongatja.
Elhúzom. Rosszul vagyok ettől az egésztől.
– Mennyire veszélyes? – kérdem. Lehunyom a szemem, az
ajkamba harapok, és felkészülök a legrosszabbra.
– Kezelhető.
Hát ez is baromság. Még hogy „kezelhető”! Az meg mi a
francot jelent? Nem azt mondta, hogy gyógyítható. Dehogy!
Csak „kezelhető”.
Az orvosok azért mondanak ilyeneket, hogy megnyugtassák
a betegeket. Ha teljesen őszinték lennének, a páciensek feladnák
a reményt, az orvosokat pedig mindenki a világ legnagyobb
seggfejeinek tartaná.
Kezelni fognak. Vannak olyan kezelések, amiket én találtam
fel. Segítettem kifejleszteni a tökéletes gyógyszerkombinációt,
ami annyival meghosszabbíthatja a páciens életét, hogy talán
megéri, hogy megtalálják a gyógymódot.
Hivatalos statisztikai adat lettem.
Callista Gentile: rákbeteg.
Már nem számít, hová teszem a Michael Kors magas talpú
cipőmet.
Nem érdekel, ha összetörik a kocsim.
Semmi nem számít.
 Már nem hajtok, hogy megvásárolhassam a következő
szuperholmit.
Az életemért küzdök.
 4. FEJEZET
1. szakasz: Tagadás és elszigetelődés

Megint csörög a telefonom. Ma már vagy tizedszer, és mindig

ugyanaz hív. Az egyetlen, aki addig nem száll le rólam, amíg
vissza nem hívom: Rebecca.
Napok óta csak fetrengek otthon, kisírom a szemem, és lassan
ki is száradok, de nem bírom összeszedni magam.
Nem akartam elmenni koktélozni a lányokkal. Úgyhogy fel se
vettem Rebecca hívásait.
Dr. Craig felhívta a munkahelyemet, és megmondta, hogy
betegállományba megyek, de ennek ellenére ők is naponta
hívogatnak. És sosem veszem fel. A harmadik nap lenémítottam
a telefont, és az éjjeliszekrényre hajítottam.
Senkinek a sajnálkozására nem vagyok kíváncsi. Nem
akarom azt hallgatni, hogy „szegénykém”.
Egyedüllétre van szükségem. Ha bezárkózom a lakásomba,
talán változik valami.
A kanapén ülök, a kikapcsolt tévé képernyőjét bámulom, és
az életemre gondolok. Napfényből sötétség, az üres képernyőre
meredek, lefoglal az üresség. Elveszek benne, nem tudok
megszabadulni a halál gondolatától.
A nappal éjszakába fordul.
Az éjszaka ismét nappalba.
És én csak ülök dermedten, elveszetten.
– Callie! – valaki a nevemet kiabálja, és hangosan dörömböl.
Nem foglalkozom vele, úgysem nyitom ki az ajtót. – A kurva
életbe már, Callie! Nyisd ki!
Csendben ülök tovább, Rebecca teljes erőből veri az ajtót, én
pedig a tévét bámulom. Tudom, hogy Becca megvigasztalna, de
most az egyetlen ember, akinek a társaságára vágyom, az
anyám lenne. De akárcsak sok más embernek, nekem sem
maradt senkim a világon. Egyke vagyok, anyám és apám
mindketten meghaltak még húszéves korom előtt. Mivel a
család többi tagjával nem voltak jóban a szüleim, nem tartották
velük a kapcsolatot, így én sem tartom.
– Nem adom fel. Hozok erősítést! – Becca léptei eltávolodnak
az ajtótól, én pedig visszafojtott lélegzettel várom, mikor kezd
dörömbölni megint.
Erősítést?
Rebecca szinte családtag számomra. Együtt nőttünk fel,
gyerekkorunkban átjártunk egymáshoz játszani. Együtt
álmodoztunk a csillagok alatt a tökéletes élet tündérmeséjéről.
Mindenünk megvolt. Rebeccára ez most is igaz, rám azonban
már nem.
Callie „Rákos” Gentile lettem.
Már nemcsak egy egyszerű, hétköznapi ember vagyok,
hanem egy rettenetes betegség hordozója is, és ez mindent
beárnyékol.
A napfény halványul, egyre kevésbé szűrődik be az ablakon,
lassan ismét leszáll a sötétség, de nem mozdulok, és Rebecca
sem jött még vissza.
Halványul a tagadás is.
Rádöbbenek, hogy igaz. Beteg vagyok.
Van annyi eszem, hogy tudom, hiába is tagadom, attól még
részem a betegségem.
De akkor sem kötelező beszélnem róla senkivel. Rebeccával
végképp nem akarom megosztani. Nagyon szeretem őt, hiszen a
legjobb barátnőm, de most akkor is az a helyzet, hogy irigy
vagyok rá.
Neki még mindig tökéletes az élete. A legnagyobb dilemmája
az, hogy mit vegyen fel holnap a munkahelyére. Nem kell a
halála előtti utolsó pillanatára gondolnia.

★★★

Kinyílik a szemem, amikor meghallom, hogy a kilincs

megmozdult. De nem kelek fel. Talán betörő jött, vagy rabló, aki
megöl, és elviszi a sok szarságot a lakásból, amire már úgysincs
szükségem. Teljesen szét vagyok esve, és amikor már jártányi
erőm sem lesz, úgysem fog érdekelni a csodálatos
cipőkollekcióm.
– Törd már be azt a kibaszott ajtót! – hallom Rebecca hangját,
és bepánikolok.
Ennyit a reményről, hogy gyorsan túl leszek a halálon, és
hogy egyedül lehetek.
– Biztos vagy benne? – kérdi egy ismerős, mély férfihang, de
nem jövök rá, hogy ki lehet az.
– Igen, gyerünk, csináld!
Felülök, és meredten bámulom az ajtót. Hirtelen kiment a
szememből az álom. Még ha betörik is az ajtót, akkor sem
akarok találkozni a barátnőmmel. Gyorsan a fürdőszobába
menekülök, bezárkózom, és biztonságban meghúzom magam
az ajtó mögött.
Csendre van szükségem. Egyedül akarok lenni. Még nem volt
időm feldolgozni a hírt. És Rebecca jelenléte most nem segít.
A bejárati ajtó nagyot reccsen, és kivágódik; leüt a falról egy
képet, ami hangosan csörömpölve összetörik.
– Callie? – kiabál Rebecca. Léptei egyre hangosabbak, ahogy
keres és közeledik.
– Nincs itt – mondja a férfihang.
Bár elválaszt tőlük az ajtó, mégis befogom a fülem, hogy ne
halljam őket. Tudom, hogy gyerekes dolog. De ha az ember
retteg, nem cselekszik racionálisan.
Csendesen belebújok a fürdőkádba, lefekszem a hűvös
porcelánra, és arra gondolok, bárcsak lenne most benne víz,
hogy belefojtsam a keserűségemet.
– Nézzük meg a mosdóban!
Mozdul a kilincs. Visszafojtom a lélegzetemet. Bezártam az
ajtót, és nem vagyok hajlandó kinyitni.
– A francba! – Rebecca kétségbeesetten püföli az ajtót. –
Callie! Tudom, hogy odabent vagy!
A hófehér plafont bámulom, és azon gondolkodom, mi
értelme ennek az egésznek. Minek igyekeztem az iskolában,
minek dolgoztam végtelen hosszú órákat a laborban, ha egy
pillanat alatt úgyis semmivé foszlik minden? Annyi mindent
akartam még az élettől, és most már hiába.
Rebecca egyre hangosabban dörömböl, és most már visít.
 – Nyisd ki azt a kurva ajtót!
Nem nyitom.
– Törd be! – A férfi pár másodperc alatt kiiktatja a fürdőszoba
ajtaját, és megáll.
Lehunyom a szemem, és magamban motyogok. De nem
tűnnek el, ahogyan a rák sem.
– Ez gáz – visszhangzik Rebecca dühös hangja a mosdóban. –
Mi a fene bajod van?
– Nem fest túl jól.
– Totál szét vagy esve – sziszegi Rebecca, és megfogja egy
hajtincsemet. – Légyszi szedd ki a kádból – fordul Brunóhoz.
– Menjetek haza – nyöszörgök. A hangom erőtlen, nem tudok
határozottabban beszélni.
Bruno átnyúl a hátam mögött, és megemel. Rásandítok. A
francba! Miért pont neki kellett beleártania magát? Bruno...
Egy pillanatra erőt vesz rajtam a hiúság, és zavarba jövök.
Aztán eszembe jut, hogy haldoklom. Nemsokára egy
koporsóban fog látni, már ha eljön a temetésre egyáltalán. A
sminkem rémes lesz, a hajam meg olyan, mint valami tini-
divatmagazin címlapförmedvénye.
– Gyere, szépségem – szólal meg Bruno. Az arca ellágyul, a
tekintete gyengéd.
Kicsit elalélok, amiért szépségemnek hívott, de aztán
lehunyom a szemem, és a világ elsötétül. A mellkasára hajtom a
fejemet, és erőteljes szívverését hallgatom, ahogy átvisz a
nappaliba. Semmi mást nem hallok.
– Itt meg mi a fasz történt? – kérdi Rebecca, szorosan a
nyomunkban. – Mi bajod van? Még sosem láttalak ilyen
állapotban. Erre nincs mentség. Legalább felvehetted volna a
telefont, hogy tudjam, hogy élsz. Úristen! Teljesen
bepánikoltam! Azt hittem, meghaltál!
– Nemsokára – suttogom, és Bruno álla alá szorítom a
fejemet. Megáll, és rám pillant, de nem tudok a szemébe nézni.
– Cal, te mindig baromi nagy drámát csinálsz minden
szarságból. Nem fogsz nemsokára meghalni. Elég a hülyeségből.
Így is majdnem szívrohamot kaptam miattad.
Bruno összehúzza a szemét, és a tekintetemet keresi. Sírnék,
ha nem lennék ennyire kiszáradva, de már azt sem tudom,
mikor ittam utoljára egy kortyot. Ismét lehunyom a szemem,
mert nem bírom elviselni, amit Bruno arcán látok. Ez már túl
sok.
– Bec... haldoklom.
Rebecca nem felel, de moccanni sem tud. Bruno finoman
letett a kanapé végébe, és Rebecca ott ül mellettem.
– Jaj, kislány – szól Bruno kedvesen. Az állam alá teszi a
kezét, hogy a szemébe nézzek végre. Nem tudok.
– Menjetek haza!
– Nem! – Rebecca közelebb húzódik, az arcára kiül a
szánalom és a félelem, ahogy megfogja a kezemet.
– Kérlek – suttogom, és szeretnék eltűnni a föld színéről,
hogy ne érezzem magamon a pillantásukat.
– Callie, bébi... – Bruno hangja váratlan, a keze még mindig
az állam alatt. Felnézek. – Nem vagy szomjas? – kérdi. Kissé
félrehajtja a fejét, és a korábbi sajnálkozó arckifejezés helyét
átveszi az aggodalom. – Ki van cserepesedve a szád. –
Hüvelykujja puhán hozzáér fájó ajkamhoz, és ösztönösen kicsit
kinyitom a számat.
– Te jó ég! Három napra lelépek, erre te totál szétzuhansz! –
Rebecca érzéketlen ribancként beszél, de tudom, hogy csak a
félelem teszi. Én ugyanezt mondanám neki fordított helyzetben,
ha nem tudnám az okokat.
– Csak hagyjatok meghalni.
– Ne hajtogasd már ezt a faszságot! – Rebecca Brunóhoz
lordul. – Hozz neki egy pohár vizet, amíg beszélek a fejével. –
Úgy dirigál, hogy leesik az állam.
Bruno szeme kicsit összeszűkül, de bólint, és elindul a
konyhába. Figyelem, ahogy kinyitja a szekrényeket, poharat
keres. Sokkal szórakoztatóbb őt nézni, mint a kikapcsolt tévét.
Rebecca beszél, de meg sem hallom, csak Brunót nézem.
Becca és én még az egyetemen ismerkedtünk meg vele. Ő volt
a környéken az ügyeletes kemény csávó. Ha besétált egy
szórakozóhelyre, mindenki tudta a nevét. Nem azért, mert
annyira odavoltak érte, hanem azért, mert mindenki félt tőle.
Láttam, amikor egy férfi szó szerint remegni kezdett, mert
Bruno ráüvöltött. Talán a termete miatt is, de főleg a tekintete
miatt. Hulk is megirigyelhetné, akkorára nőtt. Magas, kigyúrt,
csupa izom. És én még sosem láttam ennyire szexi, félelmetes
férfit.
Nem csak azért szarik be tőle mindenki, mert egy óriás. Van
más oka is. Bruno valahogy árasztja magából a fenyegetést.
Veszélyes, sötét. Nem nehéz kiszúrni ezt a típust: ha végigmegy
az utcán és feléd tart, inkább átmész a túloldalra, nehogy
találkoznod kelljen vele.
Hát, Bruno ilyen.
Rebecca úgy kiabál velem, mint egy gyerekkel, én meg úgy
engedem el a fülem mellett a hangját, mintha tényleg gyerek
lennék. Bruno hoz egy pohár jeges vizet, és elém tartja.
Rámosolygok, és megragadom a poharat, mert erőt vesz rajtam
a szomjúság, amit eddig nem is éreztem.
Bruno figyeli, ahogy megiszom a vizet, és még az sem
érdekel, hogy lecsorog az államon, olyan gyorsan kortyolok.
Leül a karfára, és merőn néz, de én nem nézek a szemébe.
Elbátortalanít a tekintete.
– Callie, figyelsz rám egyáltalán? – Rebecca hangja úgy
karistol, mintha a körmét húzná végig egy táblán.
– Rebecca – szólal meg Bruno, és ráemeli zavarba ejtő
pillantását. – Fogd már be egy kicsit a szád!
– De hát...
– Hadd mondjon már ő is valamit. – Bruno rám villantja a
szemét, és én nyelek egyet, mint aki kiszáradt.
Forgatom a poharat, és az apró vízcseppeket figyelem, ahogy
végigfutnak a kezemen.
– Milyen nap van? – kérdezem halkan, és összerezzenek, mert
tudom, hogy lecseszés várható.
– Péntek. – Bruno tekintete megfejthetetlen. – Mit gondoltál,
milyen nap van?
– Fogalmam sincs – vonom meg a vállam, és a plafont
bámulom.
Miután ittam, Bruno elveszi a poharat, és a dohányzóasztalra
teszi.
– Mi történt veled?
– Én... – Zihálni kezdek. Az orvoson kívül még senkivel nem
beszéltem a dologról. – Én... – Az ajkam remegni kezd.
– Shh – suttogja Bruno, és megérinti az arcomat. Aztán
letérdel, és a kezébe fogja a fejemet. – Minden rendben lesz.
Csak mondd el, mi történt!
A számat rágcsálom, hogy ne szólaljak meg. Ha kimondom,
attól még valóságosabbá válik, és tudom, hogy egyáltalán nem
lesz rendben semmi. Egymásra meredünk, és a számat
rágcsálom, ő tűnődik és válaszra vár, de nem beszélek.
A hüvelykujjával megérinti az ajkamat.
– Kérlek, Callie... Bántott valaki? Csak mondd el, és elintézem
– mondja erős, vigasztaló hangon. Akkor is ijesztő.
Megrázom a fejem.
– Te bántottál valakit?
Megint a fejemet rázom.
Nem szól, csak figyel, és én erőt veszek magamon, hogy ne
fészkelődjek. Rebecca hangját még kibírom, a kérdéseket
szintúgy, de azt nem, ahogy Bruno rám néz, mintha belelátna a
lelkembe.
– Rákos vagyok – szólok végül olyan halkan, hogy alig
hallom. Bruno szeme egy pillanatra elkerekedik, aztán elrejti az
érzéseit a sötétségbe.
– Tessék? – Rebecca felpattan a kanapéról. – Nem vagy
vicces!
– Fogd be, Rebecca! – Bruno is felpattan, odahajol hozzá, mire
Rebecca elhátrál. – Ez kurvára nem segít.
– Ezt a baromságot márpedig ki kell vernie a fejéből. A
legjobb barátnőm, imádom, nem veszíthetem el.
– Nem viccelek – szólok közbe. Farkasszemet néznek, és én
féltem Rebeccát. – Tényleg rákos vagyok.
Kimondtam. Most már nem tagadhatom le.
– Callie! – Rebecca hangja elcsuklik. Összeesik a padlón, és az
ölembe hajtja a fejét. A haját simogatom, és segélykérőn nézek
Brunóra. Nem a rák miatt, hanem Becca miatt. Nem akartam
látni, ahogy gyászol, de most ott van az arcán minden fájdalma.
– Cal, mondj már valamit – suttogja, de képtelen vagyok
megszólalni.
– Rebecca! – Bruno felemeli Beccát a padlóról a vállánál
fogva, hogy levegőhöz jussak. – Úgy látom, Callie-nek nem
ártana valami ennivaló. Hagyd békén egy percre, és hozz neki
valamit.
 – Bruno! – Rebecca elvicsorodik, de Bruno a fülébe súg
valamit. Becca lassan elindul, nem néz vissza.
Ha nem töltené be minden gondolatomat a rettegett betegség,
elnevettem volna magam azon, ahogy elküldte. Rebecca nem
egy szende kislány, nem lehet csak úgy dirigálni neki, de Bruno
profin csinálta.
– Nem vagyok éhes – motyogok, és figyelem, ahogy Rebecca
végigkutatja a konyhaszekrényt.
Bruno ismét letérdel, és a kezébe veszi a kezemet.
– Callie, én el sem tudom képzelni, min mész most keresztül,
de enned kell. És zuhanyoznod is – mosolyog rám, és füttyent
egyet.
A szám sarka megmoccan, de nem mosolygok. Brunónak
viszont jól áll a nevetés. Ki gondolta volna? Azt hiszem, sosem
láttam még mosolyogni.
– Sajnálom – mondom, mert tudom, hogy nem vagyok éppen
illatos virágszál.
– Mióta ülsz itt bezárkózva?
– Nem tudom. Talán kedd óta... – összerezzenek, és
felkészülök, hogy össze fog szidni.
– Te jó ég! – morogja Bruno, és felemel. – Akkor ideje
zuhanyozni, kislány.
– Ne már – tiltakozom kapálózva. – Tegyél le!
– Bocs, de ha meg akarunk maradni a lakásodban, akkor
igenis zuhanyoznod kell. Te nem érzed, de mi annál inkább.
– Bruno! – krákogok, és próbálok hangot kipréselni a
torkomból. – A kurva életbe, tegyél le!
Nevet, még jobban szorít magához, és úgy visz a
fürdőszobába, mintha meg sem hallott volna.
– Sikítani fogok – figyelmeztetem, és megpróbálok
kiszabadulni. De hiába tekergőzöm, túl erősen tart.
– Nem kell aggódni, nem maradok bent veled. Mégis mit
gondoltál, miféle mocskos alak vagyok? – rám néz, és tovább
nevet.
Hála az égnek.
– Alig ismerlek – mondom. Mi a fenét gondolt Rebecca,
amikor idehívta? Kurvára nem értem, miért „Brutál” Brunóhoz
fordult a rendőrség helyett.
 Bruno mosolya lehervad.
– Kérem, én úriember vagyok.
– Akkor tegyél le! – Egyre jobban kapálózom, míg végre
letesz a vécéülőkére.
Ölbe teszem a kezem, és azon gondolkodom, elfussak-e. Tuti,
hogy nem fogok előtte levetkőzni. Ki van zárva.
– Segítségre van szükséged. – A kezét a csap alá teszi, hátat
fordít, és ellenőrzi a víz hőmérsékletét. – Rebecca mindjárt jön,
és besegít a kádba, de amikor kijössz, még itt leszek. – Rám
pillant.
– Menni fog egyedül is.
– Ide figyelj! Most segítségre van szükséged. Megfürdesz és
kijössz, eszel valamit, aztán beszélünk.
– Bruno – suttogok, és várom, hogy rám nézzen.
Megfordul.
– Tessék?
– Értékelem a segítségedet, és Rebeccáét is, de tényleg
egyedül akarok lenni.
Megrázza a fejét, és szó nélkül kisétál. Tényleg nem a szavak
embere.
Egy pillanattal később megpróbálok felállni, de a térdem
megremeg, majd összecsuklom. Ekkor toppan be Rebecca.
– Cal! – becsukja maga mögött az ajtót. – Gyere, le kell
vetkőznöd!
Rebecca előtt nem vagyok szégyellős. Ezerszer öltöztünk már
át egymás előtt, semmi újat nem fog látni.
– Rebecca, ez meg hogy a francba jutott eszedbe?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Megfogja a blúzom
szegélyét, és áthúzza a fejem fölött.
– Brunóról – suttogom, és próbálok olyan halkan beszélni,
hogy ne hallatsszon ki az ajtón túlra. – Nem is ismerjük igazán.
Hogy hozhattad ide a lakásomra?
Becca fintorog és felhorkan.
– Ki mást ismerek, aki simán, nyugodtan hajlandó betörni
hozzád?
Felállít és a mosdókagylónak támaszt, mint egy rongybabát,
aztán lehúzza rólam a nadrágot.
– Arra nem gondoltál, hogy egyedül akarok lenni? –
kérdezem, és kilépek a nadrágból.
– Arra nem gondoltál, hogy aggódom? – Úgy fogja a
ruhámat, mintha leprát kaphatna tőlük, aztán ledobja a kupacot
az ajtó mellé. – Aggódtam, Cal. Bruno volt az egyetlen, akit
hívhattam.
Kinyújtja a kezét, megfogom, és óvatosan bemászom a kádba.
Lehunyt szemmel elmerülök a meleg vízben. Olyan, mint egy
puha paplan, körülvesz és melegít. Teljesen zsibbadt vagyok,
mióta a kórházban magamhoz tértem.
– Szívem, nem maradhatnék egyedül pár percre? – kérdem,
és a kád szélére támasztom a fejemet.
– Nem – feleli határozottan Rebecca, és a kád szélére ül.
Legszívesebben ordítanék, de tudom, hogy semmi értelme.
Rebecca ezerszer makacsabb, mint én.
– Akkor legalább fordulj el.
– Jó. – Hátat fordít nekem. Legalább egy kicsit kevésbé
feszélyez a jelenléte.
Csend telepszik ránk, és tudom, mennyire nehezen viseli a
hallgatást. A vízbe dugom az ujjamat, és figyelem, ahogy
fodrozódik a kád széle felé.
– Miért nem hívtál? – kérdi megtört hangon. Sír. Hallom a
hangján, hogy sír.
Alaposan átgondolom a választ. Tudom, hogy már így is
megbántottam, de nem akarom, hogy még rosszabb legyen.
– Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam a hírt, Bec.
– De nem kellene egyedül küzdened vele.
– Ez nem olyan, mint egy szakítás. Nem akartam, hogy tudd.
Egyedül akartam megemészteni.
Rebecca a mellkasához húzza az egyik lábát, és átöleli a
térdét.
– De mi mindig támaszkodhattunk egymásra.
– Ez most nem rólad szól, Bec. – Hallom a kicsinyességet a
hangomban, és borsózik tőle a hátam, de amit mondok, az igaz.
Egyedül akartam lenni. Nem álltam készen a pillantásokra, a
szomorúságra, a gyászra még a halálom előtt.
– Ha valami érint téged, az rólam is szól.
Nem tudom, mit mondhatnék erre. Mindenképp
megbántanám, úgyhogy inkább témát váltok.
 – Segítesz megmosni a hajamat?
Felém fordul, és halványan, szomorúan rám mosolyog.
– Bármiben segítek.
Rebecca átmegy mama-üzemmódba: segít hajat mosni, és a
hátamat is megmossa, mielőtt elintézem a többit. Törölközni is
segít, aztán behozza a hálószobámból az első pár ruhát, amit
talál. Amikor kijövünk, összerezzenek, mert Bruno a falnak
támaszkodva áll. Szó nélkül felemel, és kivisz a konyhába. Meg
van terítve. Mindhármunknak ott egy tányér leves és egy-egy
pohár víz.
– Most jobb – sóhajtok Bruno mellkasához bújva, és a
nyakához fúrom az arcomat, hogy megszimatoljam. A leves
láttán megkordul a gyomrom, de a bizsergést az ő illatától
érzem.
Kínos csendben figyelnek, várják, hogy enni kezdjek. Nem
akarom, hogy Becca megint rákezdjen. Bruno velem eszik, néha
rám pillant, Rebecca pedig őt bámulja haragosan. Néha
magamon is érzem a tekintetét. Tudom, hogy ezernyi kérdése
van, de nem állok készen rá, hogy megválaszoljam őket.
– Egy szóra – dörmög Bruno, és int Rebeccának, hogy kövesse
a nappaliba. Becca úgy pillant rám, mint egy gyerek, akit
behívatott az igazgató, aztán követi. Nem mozdulok.
Sutyorognak, de nem hallom, amit mondanak, bármennyire is
hallgatózom.
A bejárati ajtó kinyílik, aztán becsukódik. Súlyos léptek
közelednek a konyhához. Elkerekedik a szemem, amikor Bruno
lép be.
– Te meg mit keresel még itt?
– Rebeccának el kellett mennie – feleli, és visszaül a helyére.
– Micsoda?! – Nem hagyhat csak úgy faképnél, pláne nem egy
pasival, akit alig ismerek.
– Megmondtam neki, hogy most nyugalomra van szükséged.
– Na de...
Bruno a számra teszi az ujját. Haragosan méregetem.
– Én sem fogok rád telepedni. Csak azért maradok, hogy
szólj, ha valamire szükséged van. Azt szeretted volna, hogy
Rebecca maradjon itt? Ha igen, akkor cserélek vele, és én
megyek el. – Az ajtó felé mutat.
 Megrázom a fejem. Rebecca olyan sokat fecseg, hogy most
nem tudok vele mit kezdeni.
– Nem. De azt sem akarom, hogy te itt maradj.
– Ha elmegyek, akkor Rebecca vissza kell hogy jöjjön.
Dacosan karba teszem a kezem. A fenébe! Felnőtt nő vagyok.
Nem kell bébiszitter. Ha be akarok zárkózni, és senkivel a
világon nem akarok szóba állni, jogomban áll pontosan ezt
tenni. Mi közük hozzá?!
Az ajkamat harapdálom, haragosan rágom a kicserepesedett
bőrt, és dühösen meredek Brunóra. Ökölbe szorul a kezem,
érzem, hogy elönt a düh. Szinte remegek.
– Bruno.
– Igen?
– Nyugodtan menj. Már jobban vagyok. – Uralkodom a
hangomon, kedves és lágy, pedig legszívesebben ordítanék.
Ezzel Rebeccát talán el is ijeszteném, de az az érzésem, hogy
Brunóra nem hatna.
Az asztalra könyököl, összezárja a tenyerét, és az ajkához
érinti az ujjait. Merőn néz. És néz. Kurvára idegesítő, ahogy
rezzenéstelenül bámul.
Fészkelődöm a széken, szeretnék elfutni, de tudom, hogy
amilyen gyenge most a lábam, csak elterülnék a keményfa
padlón. Bruno válla fölött ránézek az órára, hogy ne kelljen
állnom a tekintetét.
– Itt maradok éjszakára.
– Nem! – Rávillantom a szemem. – Tényleg jól vagyok.
Összefonja a karját, hátradől, és elvigyorodik.
– Oké. Ha egyedül oda tudsz menni a hálószobádhoz, már itt
sem vagyok.
Seggfej!
Talán oda tudnék kúszni, de menni... az nem sikerülne
valami jól. Tudom, hogy amint felállok, kiderülne, mennyire
gyenge vagyok, de akkor is meg akarom próbálni.
Brunóra nézek, megtámaszkodom, felállok, hátat fordítok
neki, és megpróbálom megtalálni az egyensúlyomat. Máris
remeg a térdem, pedig el se indultam még. Az asztalra
nehezedem, a vállam fölött Brunóra pillantok, és erősebben
támaszkodom. Csak néz azzal az idegesítő vigyorral.
 – Menni fog – kérkedem.
Mit tettem? Komolyan, Cal, kibaszottul ügyes voltál ám.
Megbocsáthatatlan, hogy ilyen állapotba hagytam süllyedni
magam. Én tehetek róla, nem ettem, és alig ittam napokig.
A rák tehet róla.
Nem, mindenképp én tehetek róla. Megbénított a diagnózis,
képtelen voltam előrelépni, beköltözött a fejembe, és kibaszott
velem. Pont ugyanúgy érzem magam, mint a múlt héten, de
mivel tudom, hogy ott növekszik bennem, kiakadtam. Három
napig csak bámultam a semmibe, elvesztem a kilátástalan
jövőben, és pazaroltam a drága időt.
Micsoda baromság! Gyászoltam az elveszett életemet, pedig
élek. Ott gubbasztottam a kanapén ahelyett, hogy élnék.
Azt hiszem, túl sokáig ácsorogtam, mert Bruno gyorsan feláll,
és a karjába vesz.
– Nem kell cipelned – tiltakozom, bár jólesik a karjában
lennem. Túl jó. Túl egyszerű.
Rám pillant, és az átható tekintet helyett valami lágyabb,
szinte édes érzés tükröződik a szemében.
– Nehogy bajod essen.
Akaratlanul átölelem a nyakát, és a mellkasához simítom az
arcomat. Kemény és meleg, körülölel, és én átadom magam
neki. A könyökével felkattintja a villanyt a hálószobában, az
ágyamhoz visz, és leültet. Nézem, ahogy félrehúzza a takarót, és
megigazgatja a párnámat. Bruno a párnámat igazgatja?
Megemel, és a hűvös, puha lepedőre fektet, aztán betakar.
– Pihenj egy kicsit. Hozok neked egy pohár vizet. Aludj egy
órát, aztán hozok még levest.
– Ne aggódj miattam. Nyugodtan menj, miután behoztad a
vizet.
Megrázza a fejét, eligazgatja a takarót, és csendben kimegy.
Nem tudom, mit mondhatnék, úgyhogy szó nélkül az ajtóra
szegezem a tekintetemet.
 5. FEJEZET
2. szakasz: Harag

Biztosan többet aludtam, mint egy órát, mert amikor kinyitom a

szememet, Bruno mellettem fekszik, teljesen felöltözve.
Álmában gyorsan emelkedik és lassan süllyed a mellkasa,
nyugodtan lélegzik. Csak nézem, és a fejemet a kezemre hajtom,
nehogy megérintsem. Most legalább alaposan szemügyre
vehetem anélkül, hogy visszabámulna. Elmosolyodom, szinte
vicces a gondolat, hogy rajtakaphat.
Hosszú, göndör fürtjei a homlokába hullanak.
Gesztenyebarna a haja, sűrű és csillogó. Széles, erős állkapcsa
nagyon férfias, és borostás is, de tökéletesen illik a hajához. A
padlótól a plafonig érő ablakon beszűrődik a napfény,
megvilágítja az arcát, és valami angyali ragyogást kölcsönöz
neki. Kicsit felnevetek a gondolatra, hogy Brunót valami
szentséggel asszociáltam.
Miért maradt itt?
Semmit sem jelentünk egymásnak. Nem az enyém, és nem
vagyok az övé. Csak futólag beszélgettünk néhányszor, de
ezenkívül semmi oka nincs rá, hogy foglalkozzon velem.
Kinyújtom a kezem, és megérintem a karját. Egyszerre lágy és
kemény. A bőre melegséget sugároz, és jólesik hozzásimítani a
hideg kezemet. A karján a szőrszálak sűrűek és puhák,
sötétebbek, mint a haja. Erek rajzolódnak ki az alkarján, és
ahogy alszik, könnyedén végigsimítom, mert tudom, hogy
máskor úgysem érhetek hozzá.
Mindig kedveltem Brunót. A maga komor, veszélyes módján
jóképű volt, sőt szexi. Néha-néha beszélgettünk egy kicsit, de
sosem töltöttünk pár percnél hosszabb időt együtt. Az egyetem
óta alkalmanként összefutottunk, amikor Beccával elmentünk
arra a szórakozóhelyre, ahová ő is szívesen járt. Sosem
gondoltam volna, hogy képes így ellágyulni. Nem olyannak
tűnt. De tegnap este kifejezetten gondoskodó volt, és ezt már
sosem fogom elfelejteni. Soha. És a legfurcsább az, hogy tudom,
ebből többet akarok.
– Jól szórakozol?
Brunóra villantom a szemem, és elkapom a kezem.
– Ne haragudj – suttogom, és ártatlanul rámosolygok.
– Ne hagyd abba – mondja, és újra lehunyja a szemét.
Nem tudom, mit tegyek. Ha úgy vesszük, álmában
molesztáltam. Persze csak a karját simogattam meg, de akkor is.
Nem volt jogom hozzáérni. Ha én ébredtem volna arra, hogy a
karomat simogatja... biztosan felháborodtam volna. Legalábbis
azt hiszem...
Nem érek hozzá megint. Oldalra fordul, és a szemembe néz.
Nem is olyan sötét a szeme, mint ahogy gondoltam. Inkább
mézbarna, nem fekete, amilyennek tegnap este láttam. Nem
tudok elszakadni a tekintetétől. Megváltozott: nem cinikus és
vádló, hanem gondoskodó és aggodalmas.
– Szeretnéd, ha beszélnénk róla? – kérdi. Megrázom a
fejemet. Kinyújtja a kezét, odébb simítja a hajamat az arcomból,
de nem mozdulok és nem szólalok meg. – Mikor tudtad meg?
– Hétfőn. – Lehunyom a szememet.
– Félsz?
Nem tudom elképzelni, hogy Bruno valaha is félt volna
bármitől. Én a helyében biztosan sérthetetlennek gondolnám
magam. Hülye lenne bárki, aki ártani próbálna nekem. Azonnal
elintézném.
– Igen – vallom be most először. Még dr. Craignek sem
ismertem be a félelmemet.
Bruno tükrözi a testtartásomat, a kezét a feje alá teszi, a másik
kezét a könyököm mellé, épp csak érintve a karomat az ujjai
hegyével.
– Tudom, mit érzel.
Elkerekedik a szemem.
– Komolyan?
Összevonja a szemöldökét, és visszakúszik a szemébe némi
sötétség.
– Ember vagyok, Callie. Persze hogy ismerem a félelmet.
 – De hát azt hittem...
– Mindenki azt hiszi, hogy szörnyeteg vagyok és nincsenek
érzéseim.
– Én csak...
Megint a számra teszi az ujját, az arca ellágyul.
– Néhány évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak a húgomnál.
Soha életemben nem féltem annyira. Azt hittem, el fogom
veszíteni.
– Ó! – Tiszta hülyének érzem magam az előítéleteim miatt.
Tudhatnám, hogy a látszat csalhat. Mindenkinek vannak
érzései. Még a „rosszfiúknak” is van szívük, ha titkolják is.
Elhúzza a kezét, de előbb óvatosan megsimogatja az ajkamat.
Eláll a lélegzetem.
– A húgom meggyógyult.
– Akkor jó.
Szerencsés nő. Nagyon kevesen élik túl a rettegett betegséget.
Ott lapul, évekig csak rejtőzik, aztán újra lecsap. Az élet az
újabb és újabb tesztekről és szűrésekről szól, és a reményről,
hogy nem újulhat ki.
– A nővéremnek mellrákja volt. Mielőtt elkezdte a
kemoterápiát, mindkét mellét leoperáltatta, hogy a lehető
legnagyobb esélyt adja magának a túlélésre.
– Szent ég! – suttogom, és elszorul a szívem. – El sem tudom
képzelni, hogy én képes lennék egy ilyen döntésre. – Az élet
drága, de akkor is rettentően nehéz döntés lehetett levetetni a
mellét. Hatalmas bátorság kell hozzá, hogy valaki önként
mondjon le a teste bármelyik részéről.
– Nem volt nehéz. A húgom dühös volt, nem akarta, hogy a
betegség győzzön. A túlélésért tette. Te is túl fogod élni.
– Nem tudom. – Halk hangomból árad a kétség, ami minden
gondolatomat elönti.
– Cal – suttogja Bruno, és felemeli az államat, hogy a szemébe
nézzek. – Túl fogod élni.
Visszafojtom a könnyeimet.
– Remélem.
Bruno felül, közelebb húz magához, és az ölébe vesz.
– Ide figyelj – suttogja a fülembe, és végigbizsereg a
gerincem. – Arra van szükséged, hogy erőt vegyen rajtad a
harag. Legyél dühös, amiért ez történt veled.
– Az vagyok – suttogom, és a tekintetem a kezét követi,
ahogy megfogja a kezem.
– Nem vagy az. – Meleg lehelete megcsiklandozza a fülemet,
és minden önuralmamra szükségem van, hogy nyugton
maradjak. – Feladod. Tudom, mi a különbség.
Kinyitom a kezem, és érzem az ujjait a tenyeremben.
– Nem adom fel. – Sosem voltam az a típus, aki túlságosan
igényli az érintést, de valami rejtélyes oknál fogva Bruno
érintése jólesik. Nem vall rám. Talán csak érezni akarok valamit
az ürességen és a kétségbeesésen kívül, ami a diagnózis óta
kísér.
– Dühbe kell jönnöd.
– Bruno – mondom halkan, és zavarodottan felpillantok rá.
– Igen?
– Miért?
– Hogyhogy miért?
Felé nyújtom a kezem, az ujjam végigfut borostás arcán, és
arra gondolok, bárcsak érezhetném az arca puha bőrét.
– Miért törődsz velem?
Felsóhajt, de nem ereszt el.
– Be kell vallanom valamit. – Elhallgat, és én ijedten
visszafojtom a lélegzetemet. – Mindig kedveltelek.
Micsoda? Tetszenék Brunónak?
Erre nem is gondoltam. Amikor beszéltünk, sosem adta jelét.
– Tényleg?
– Tényleg. Úgyhogy azt akarom, hogy legyél indulatos, és
küzdj.
Nahát. Ott ülök az ölében, a karjaiban, és meg vagyok
döbbenve.
– Oké – suttogom, és fogalmam sincs, mi egyebet
mondhatnék. Képtelen vagyok hangosabban beszélni.
Bruno nyel egyet, olyan közel a fülemhez, hogy hallom,
mennyire feszeng.
– Amikor Rebecca tegnap este lejött a klubba, és azt mondta,
hogy valami bajod lehet, egy percig sem haboztam. Azonnal
követtem. Ha valaki bántott volna téged, kinyírtam volna.
A szemébe nézek, és elrejtem a mosolyomat.
 – Csak egyedül akartam lenni. Megértesz? – Bólint, de nem
felel. – Rebecca néha túl harsány.
Bruno felnevet, és rázkódom az ölében.
– Vettem észre. Azért kértem meg tegnap, hogy menjen haza.
– De te maradtál.
– Én úgy is jelen tudok lenni, hogy nem telepszem rád, Callie.
Most én nevetek fel.
– Pedig most eléggé azt csinálod. – Egyedül akartam lenni, de
valahogy örülök neki, hogy Bruno itt van.
– Menjek haza? – kérdi.
– Nem – csúszik ki a számon, mindkettőnk legnagyobb
meglepetésére.
Maga felé fordít, hogy nekidőlhessek.
– Milyen típusú rák?
Felemelem a kezem, és az ujjam köré csavarok néhány fürtöt
a hajából.
– Leukémia.
Szorosabban tart. Hiába próbálja elnyomni, akkor is hallom,
hogy felsóhajt.
– Mit mondott az orvos?
Az orvosok hazudnak. Ezt pontosan tudom. Elég régóta
dolgozom már a szakterületemen, hogy egyetlen szavukat se
higgyem. Sosem akarják, hogy a páciens feladja. Képtelenség
kihúzni belőlük, mennyi időd lehet még hátra. Azt akarják,
hogy a páciens a végsőkig küzdjön.
– Azt, hogy kezelhető.
Az mit jelent egyáltalán? Persze tudom, hogy másoknak mit
jelent, de engem túl közelről érint, és túl jól ismerem a
betegséget. A tudás nem mindig hatalom. Néha olyasmit
tudunk, amit jobb volna nem tudni. Kegyetlen. Túl sokat tudok,
és ez lebénít.
– Akkor küzdeni fogunk.
– Mi az, hogy „fogunk”? – Az arcomat Brunóba fúrom, mert
érezni akarom a bőre melegét, mint a napsugarakat egy meleg
nyári napon.
– Bevallottam, amit érzek irántad. Nem fogok neked hátat
fordítani. Együtt fogunk küzdeni.
Furcsa. Hirtelen nem vagyok egyedül, hanem az „együtt” része
lettem.
Fészkelődni kezdek, és valahogy kínosan érzem magam.
– Bruno, nem hinném, hogy ez így működik. – Amikor
elhallgatok, még a lélegzetemet is visszafojtom, és várom a
dühös reakciót.
– Dehogynem. – Megcsókolja a fejem búbját, és úgy
helyezkedik, hogy a háta az ágytámlának dőljön.
Most félnem kellene? Elvégre Brunóról van szó.
– Nem vagyok a tiéd – ellenkezem.
– De igen.
Mi a franc?! Mit képzel?!
– Nem, Bruno.
Megsimogatja a combomat, és én beleremegek a vágyba is, a
dacba is.
– De igen – ismétli.
Kedves, de akkor sem tűröm, hogy bárki csak úgy a
tulajdonának tekintsen.
– Bruno! – csattanok fel, és érzem, hogy elönt a harag. Hogy
veszíthettem el az irányítást hirtelen a saját életem fölött?
– Shh. – Szorosabban magához húz.
Ez már sok. Elég! Felülök, és rácsapok a mellkasára.
– Takarodj a francba!
– Nem. – Tökéletesen nyugodt marad, meg se rezzen.
– De igen! Húzz el! – kiabálok, és megint megütöm.
A kezemre mered. Könnyek szöknek a szemembe, és
püfölöm tovább. Egyre erősebben, végül már visítok, és úgy
csapkodok, mintha bokszzsákkal hadakoznék. Bruno némán ül,
és tűri.
Ez már nem arról szól, hogy menjen haza, hanem arról,
ahogy az élet elbánt velem. Kitör belőlem a harag, és irányt vált.
Brunót püfölöm, de Istent szidalmazom, amiért ezzel a szörnyű
betegséggel sújtott.
– Miért pont én?! – kiabálom, és teljes erőből Bruno
mellkasára csapok. – Kibaszottul nem ezt érdemlem!
– Senki nem ezt érdemli – jegyzi meg Bruno, és leereszti a
karját, hagyja, hogy ütlegeljem.
Igen, anyagias voltam, és túl sokat számítottak a mulandó
dolgok az életemben, de erre akkor sem gondoltam soha.
Kitűnően végeztem a munkámat. Arra törekedtem, hogy
gyógymódokat találjak, hogy mások életét megmentsem a
betegségtől, de ez nem volt elég.
– A picsába a rákkal! Bassza meg! – Ha lenne még erőm,
tovább püfölném Brunót, de a karom lehanyatlik. Kitör belőlem
a zokogás, és addig sírok, amíg össze nem csuklom.
– Shh – csitít, és a hátamat simogatja. – Ne tartsd vissza!
– Miért?! Miért pont én? – A könnyeimtől nedves lesz a
pólója, a fülem megfájdul a saját kiabálásomtól.
– Nem számít. Küzdeni fogsz, és győzöl, Callie.
Hinni akarok neki. Mindennél jobban akarok hinni, de nem
tudok. Még nem tartok ott. Nem látok mást, csak a sötétséget, a
halált, ahogy üldöz engem, majd utolér.
Bruno a hajamat cirógatja és a hátamat masszírozza, én pedig
telesírom a pólóját, és a sötétségről motyogok. Aztán csak
hallgatom a szívverését, és lassan elnehezül a szemhéjam.
 6. FEJEZET
Figyelmeztetés

– Hát te kibaszottul megőrültél! – Rebecca fel-alá járkál a

nappalimban. Attól tartok, mindjárt tépni kezdi a haját.
– Nem őrültem meg – mondom, és kopott körömlakkomat
piszkálom, hogy ne nézzek rá, mert akkor elnevetném magam.
– Cal! – Megáll előttem, és toporzékol. – Az a pasi veszélyes!
– ismétli, és karba teszi a kezét.
Fintorogva felsóhajtok.
– Te hoztad ide. Te keverted bele, Bec. Különben is, pár napja
még te akartad, hogy ágyba bújjak vele.
Rebecca a hosszú, szőke haját markolássza, és arcára kiül a
zavart döbbenet.
– De nem gondoltam, hogy járni fogsz vele! Kizárt dolog,
hogy szereted.
Leesik az állam.
– Miért? – Kettőnk közül mindig Rebecca volt az óvatosabb,
és ezt most ő kezdte.
Úgy hadonászik, mint aki tényleg megbolondult.
– „Brutál” Bruno. Ezt még nem hallottad?
– Bec, ő valójában nem is olyan.
Rebecca tovább járkál fel s alá a szobában, a cipősarka kopog
a faparkettán.
– De igen. Tudom, hogy neked most baromi nehéz dolgokon
kell keresztülmenned, de nem tagadhatod, hogy Bruno
pontosan olyan, amilyen.
– Pedig tegnap teljesen nyugodtan hagytál kettesben vele –
vágok vissza alattomos mosollyal.
– Mert hazaküldött.
– Nem kényszerített, te magad mentél haza, és kettesben
hagytál vele.
 – Azt hiszed, valaha is csak úgy faképnél hagynálak?
– Tegnap pont így történt.
– Na ide figyelj! – Mellém ül, és megfogja a kezemet. – Csak
azért mentem haza, mert Bruno azt mondta, egyedüllétre van
szükséged, és ő majd vigyáz rád. Pontosan tudod, ki ő.
Mindenki fél tőle, Cal, még én is. Mégis mit tehettem volna? Ki
kellett volna hajítanom?
– Ha Bruno olyan rémisztő, akkor eleve miért hozzá
fordultál?
– Mert bepánikoltam, amikor nem nyitottál ajtót. És ő volt az
első, aki eszembe jutott mint lehetséges önkéntes betörő.
Felnevetek és felállok, Becca az ölébe ejti a kezét.
– Baromságokat beszélsz – mondom.
– Nem baromság! – vág vissza.
– Nem akarod, hogy Brunóval legyek, mert veszélyes pasi, de
ennek ellenére idehozod a lakásomra, hogy megmentsen.
– Pontosan.
Csípőre tett kézzel rámeredek.
– Itt nem én őrültem meg, hanem te.
– Csak tartsd távol magad tőle.
– Igenis, anyuci.
Rebecca felpattan, és hozzám lép.
– Brunóval nem érdemes szórakozni. Jobb nem belekeveredni
vele semmibe.
Az arcomhoz kapom a kezem, nehogy felpofozzam a legjobb
barátnőmet.
– Köszönöm, hogy aggódsz értem, Bec, de nem ismered
Brunót.
– Te sem. – Rebecca haragosan bámul rám. Néha túlreagálja a
dolgokat, de haragudni nem szokott.
– Eleget tudok róla. Nem láttad, ahogy vigyázott rám.
– Millió pasi van, aki vigyázna rád. Meg én is. Be ne engedd
még egyszer! – követeli, és toppant egyet a rend kedvéért.
– Oké, megígérem – mondom, és gondolatban máris
megszegem az ígéretemet, mert tudom, hogy beengedném.
Bruno nem idegesített fel, ellentétben Rebecca aktuális
hisztijével.
– Remek. Mert olyan sztorikat hallottam róla, hogy beszarás.
 – Tudod, mi az, ami még Brunónál is ijesztőbb? – kérdezem,
mert témát akarok váltani, és a valós veszéllyel törődnék
inkább.
– Mi?
– A rák.
Amikor egy töltött pisztoly csöve szegeződik rád, amikor
minden remény elveszett, akkor nehéz apróságoktól ijedezni.
Bruno persze nem apróság, de őt látom és érzem. A rák csak
csendben lapít, és láthatatlanul várja, hogy végezzen velem.
– Tudom – suttogja Rebecca, és elsírja magát. – Nem
veszíthetlek el! Te vagy a legjobb barátnőm.
Na igen, már ő is úgy gondol rám, mintha meghaltam volna.
Ez végképp nem segít pozitívan látnom a helyzetemet.
Ezért örülök jobban Bruno társaságának, mint az övének. Bec
túl érzelmes. Nekem szilárd kapaszkodóra van szükségem,
valakire, aki erős, nem siránkozik és nem saját maga miatt
aggódik. Megvan a magam baja, az életemért aggódom, nem
akarom még a legjobb barátnőmet is vigasztalni a saját
problémám miatt.
– Bec, fáradt vagyok. Pihenhetek egy kicsit? – ásítást
mímelek, és reménykedem, hogy veszi a lapot.
Bólint, és szeretettel átölel.
– De többet ne zárj ki! Hívj fel, és majd később átjövök. –
Bólintok, és vigasztalón megsimogatom a hátát, de tudom, hogy
nem fogom hívni.
Ma tényleg nem szeretnék többet találkozni vele. Nem rá van
szükségem, hanem Brunóra. Őt szeretném magam mellett tudni.
A veszély nem ijeszt meg, az életemet már így is fenyegeti a
belső ellenség. Bruno a rákhoz képest sétagalopp.

★★★

Nem hívom fel Brunót. Amikor Rebecca elmegy, bemászom a

kádba, és mindent kizárok. A félelemtől nem tudok
megszabadulni, de végre tudok úgy gondolkodni, hogy senki
nem zavar.
Brunónak igaza van. Kell a harag. Nem futamodom meg.
Küzdeni fogok. Ez is olyan, mint minden más, amiért már
küzdenem kellett az életben, csak ez életem legfontosabb
küzdelme lesz.
Reggel megtaláltam a konyhapulton a cédulát az onkológiára
szóló időpontommal. – Az egyetemi kórházba megyek, ahol
megbeszéljük, hogy milyen kezelés adja a legjobb esélyt a
túlélésre.
A csap alá dugom a lábujjamat, és hagyom, hogy
végigfolyjon rajta a víz. Élni akarok. Vissza akarom kapni az
életemet. Mindent úgy akarok, ahogy korábban volt, csak
jobban.
Valaki kopog, és kirángat a merengésből. Bruno hangja töri
meg a lakás csendjét.
– Callie! – kiabál, és a kopogás dörömböléssé erősödik. –
Callie!
Kimászom a kádból, felkapok egy törülközőt, és magam köré
csavarom. Nem törölközöm meg, inkább az ajtóhoz sietek,
mielőtt megint betöri. Még a közelében sem vagyok, amikor
kattan a zár és mozdul a kilincs. Bruno belép, és a szeme
ugyanúgy elkerekedik, ahogy az enyém.
– Te komolyan képes voltál megbuherálni a zárat? –
kérdezem, és megpróbálom szorosabbra vonni magam körül a
törülközőt, de csak egy kis peep-show kerekedik belőle.
A fenébe is.
Bruno tekintete odavillan, ahol egy pillanatra félrecsúszott a
törülköző, aztán csillogó szemmel rám néz.
– Igen. Most felkészülten érkeztem.
– A múltkor nem úgy jöttetek be, hogy betörted az ajtót?
– De igen. – Bólint, és becsukja maga mögött. – Csak közben
idehívtam egy barátomat, aki megcsinálta, amíg aludtál.
Semmit nem hallottam belőle. Ezek szerint jobban kidőltem,
mint gondoltam. Általában mindent hallok, éberen alszom, de
aznap éjjel átaludtam volna a világvégét is.
– Köszi. – Lehetett volna egy csomó kérdésem, de úgysem
számított. – Mit keresel itt?
A hajába túr és összekócolja, aztán körbepillant.
– Arra gondoltam, tölthetnénk egy kis időt együtt. Látni
akartam, hogy jól vagy-e.
– Jól vagyok.
 Halványan elmosolyodik, és végigmér.
– Igen, látom.
Nevetek, és eltűnődöm, vajon milyennek lát. A hajamból a
lábam elé csöpög a víz, és egy törülközőbe csavarva,
tulajdonképpen tök pucéran állok előtte.
– Most flörtölsz velem?
– És ha igen? – kérdi, felvonja a szemöldökét, és széles
mosolyt villant rám.
– Az nem is rossz.
Közelebb lép, és elakad a lélegzetem.
– Csak ennyi? Nem rossz?
Most nincs tetőtől talpig feketébe öltözve, mint máskor, és
ezért egészen máshogy is fest. Fekete melegítőnadrágban van,
az oldalán fehér csíkokkal, és hozzá fehér pólóban.
Kirajzolódnak az izmai, csak úgy duzzadnak a póló alatt, és
vonzzák a szemet.
Örülök, hogy elvonja a figyelmemet. Ha belegondolok,
amikor Bruno mellettem van, nem érzem azt az aggodalmat,
ami mindig kínoz, ha egyedül maradok. Talán a nyugalma
engem is megnyugtat és erőt ad. Mindenesetre tetszik.
– Bárcsak látnád most magad!
Meglepetten pislogok, és a szemébe nézek.
– Szerintem jobb, ha nem.
– Pedig lenyűgöző vagy. Ahogy a bőröd halványan, rózsásan
ragyog a fényben, csodálatos.
Tiltakoznék, mert szarul érzem magam, és több mint
valószínű, hogy úgy is nézek ki. De ehelyett csak így felelek: –
Köszi. Te is jól nézel ki.
Felém lép, le nem veszi rólam a szemét, és kinyújtja a karját.
Megint pislogok, és azon tűnődöm, nem hallucinálok-e.
Amikor rádöbbenek, mire vár, odaszaladok hozzá. A
mellkasához bújok, átölelem, és magamhoz szorítom.
Megsimogatja a nyakamat, és belebizsergek.
– Nincs szükséged semmire? – kérdi a hajamba suttogva.
Kicsit elengedem, hogy a szemébe nézhessek. Valahogy
minden jobb, ha itt van. Mellette normálisnak érzem az
életemet, bár tudom, hogy nem az.
– Csak feledtess el velem mindent néhány órára.
 Végigsimítja a nyakamat, aztán a tenyerébe fogja az arcomat.
A szempár, amibe régebben féltem belenézni, elsötétül.
– Az menni fog, szépségem.
A karjába vesz, ahogy korábban is tette, és a hálószobába
visz. Közben csókokkal borítja az arcomat. Nem félek. Cseppet
sem aggaszt, hogy mindjárt lefekszem egy olyan férfival, akitől
mindenki tart.
Amikor az ágyra fektet és fölém hajol, csak békés nyugalmat
érzek. Rám fekszik, és már semmi másra nem gondolok, csak a
szájára az ajkamon. Gyengéd, mintha attól félne, milyen
törékeny vagyok.
De nem gyengédségre vágyom. Nem arra akarok gondolni,
mennyire esendő vagyok. Olyannak akarom, amilyennek
képzeltem... keménynek.
– Bruno – suttogom csók közben. – Ne legyél gyengéd.
– Tudom, mire vágysz. – A szája a számra tapad, és
elhallgattat. Nem akarok beszélni. Érezni akarok.
Bármit.
Valamit.
Mindent.
Felül, leveszi a pólóját, és máris hiányzik a teste melege. Úgy
ámulok, mint egy kamasz lány, ahogy a szemem követi Bruno
mozdulatait. Izmai megfeszülnek, ahogy a pólóját a feje fölött
áthúzza. Tejó ég! Mindig látszott, hogy micsoda termete van, de
így most még sokkal feltűnőbb. Széles válla szinte elfoglalja az
ágyamat. Árnyéka eltakarja a lámpa fényét, és én egészen
aprónak érzem magam mellette.
A mellkasára meredek, bámulom, milyen széles és izmos.
Leveszi rólam a törülközőt, és felsóhajtok. A hűvös levegő
megcirógatja a mellemet, és a mellbimbóm azonnal
megkeményedik. Nem is próbálom takargatni magamat, csak
nézem Bruno hasizmait, és a kezemet a combjára simítom.
Mindig úgy képzeltem, hogy a ruhája alatt tetoválások
rejtőznek, de a bőre hibátlan, sehol egy ábra. Talán a hátán lehet,
amit most nem látok, de mindenesetre meglep.
Rám fekszik, összeér a mellkasunk, és most még
szenvedélyesebben csókol, mint eddig. Várom, hogy levegye az
alsóját, és lássam, mi van alatta. Amikor először vagyok egy
férfival, az mindig olyan, mint amikor kibontok egy karácsonyi
ajándékot. Tudni akarom, mi van a csomagban, és remélem,
nem ünnepi zokni. El sem tudom képzelni, hogy Bruno nem
tökéletes.
Végigsimítom a hátát, az ujjaim a gerince mentén
kalandoznak, érzem, hogy beleborzong. Helyeslően felnyög, és
én még vadabbul csókolom, a körmöm a bőrébe mélyed.
Amikor már tiltakoznék, hogy túl gyengéd, mellém fekszik,
és körkörösen simogatja a hasamat. Lehunyom a szemem, és
átadom magam az érzésnek, az ujjai lefelé indulnak sima
szeméremdombomra. Rám néz, és félig lehunyt szemmel is
látom, hogy mosolyog.
– Mi az? – kérdezem, és megpróbálok nem fészkelődni.
A tekintete követi a kezét, és megáll ugyanott.
– Semmi.
– Ó... – motyogok, és elvörösödöm.
Megpróbálom eltakarni magam.
– Ne – kéri, és eltolja a kezemet.
Látom, hogy lángol a pillantása, és tudom, mit akar. Engem.
Már nem is akarok rejtőzni, magam mellé teszem a kezem, és
engedem, hogy nézzen. Az arcát és a száját figyelem, ahogy
végigmér. Megnyalja az ajkát. Legszívesebben megharapnám,
megkóstolnám megint.
De mielőtt megtehetném, hozzám hajol, és a szájába veszi a
mellbimbómat. Megfeszül a testem, élvezem az ajka forróságát,
és többet akarok.
Nem tart sokáig. Egy olyan férfival, mint Bruno, és ilyen
érintéssel, mint az övé, nem kell sok előjáték. A keze a lábam
közé siklik, és nedvesen talál. Máskor talán zavarban lennék, de
most a legkevésbé sem feszélyez. Felizgat már a jelenléte is.
Ráadásul elég rég voltam utoljára férfival.
A hajába túrok, ő pedig belém csúsztatja az ujját.
– Te jó ég! – suttogja, még mindig a szájában tartva a
mellbimbómat. – Cal, miért nem szóltál soha, hogy akarsz
engem?
Kicsit mulatságos, kicsit kínos, de a testem nem hazudik.
Majdnem felnevetek, de amit az ujja csinál, attól a lélegzetem is
elakad.
 Összeszedem a gondolataimat, érzem az ajkát és a kezét a
testemen, ilyen élvezetben még sosem volt részem. Az ujja
mozog bennem, a csípőm hullámzik, és nagyon, de nagyon el
akarok élvezni, de nem sikerül. Begörcsöl a lábam, ég a
combom, de semmi, hiába próbálom. Ahányszor már egészen
közel járok, Bruno ritmust vált, és elterel.
– A francba! – sziszegek, és elernyedek.
Felemeli a fejét, és behajlítja az ujját.
– Ne gondolkodj folyton, és akkor hagylak elélvezni.
Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne pofozzam fel.
Annyira akarom, és ő megtagadja. Felsóhajtok, összeszorítom a
fogamat, megpróbálok ellazulni, átadom neki az irányítást.
Az ujjai ismét kalandoznak, lehunyom a szemem, és érzem az
érintését. Lassan kihúzza, majd vissza. Közben a hüvelykujja a
csiklómat dörzsöli, végigbizsereg az egész testem, és nemsokára
ismét a csúcs közelében vagyok.
Nő bennem a feszültség, az izmaim megfeszülnek, egyre
szaporábban lélegzem, verejték gyűlik a bőrömön és reszketek.
Majdnem... lehunyom a szemem, és akkor... abbahagyja. A
kurva életbe!
Rámeredek, és legszívesebben szitkozódnék, de ekkor felkel
az ágyról, és letolja a nadrágját. Ha akarnék, sem jutnék szóhoz.
Ez egyszerűen hihetetlen! Ekkorát még életemben nem láttam. De
soha.
– Amikor elélvezel – mondja, és a nadrágját félrerúgva
visszafekszik –, a farkamon akarlak érezni.
Hát jó. Ezen nem fogunk vitatkozni.
– Nem hinném... – makogok, és méretes szerszámára mutatok
– nem hinném, hogy befér.
– Csak lazulj el, szépségem. – A lábam közé térdel, és
simogatni kezdi a farkát. – Olyat fogsz érezni, amilyet még soha.
Azt elhiszem. Ilyen pénisz csak a mesében létezik. Mázlista
vagyok. Nekem sosem okozott nehézséget elélvezni, az a típus
vagyok, akit utálnak is az olyan nők, akiknek sehogy sem esik
jól a közösülés. Nekem mindig jó. Bruno mérete pedig
garantálja, hogy minden a legnagyobb rendben legyen.
– Eddig tökéletes, de tudod használni? – kérdezem tréfásan,
utalva rá, hogy le vagyok nyűgözve.
 – Ahogy csak akarod – feleli, és a nyílásomhoz érinti a
makkját.
– Óvszer! – nyögöm félájultan. Kevésbé félek a betegségektől,
mint attól, hogy tényleg nem fér be, és szétszakadok. Annál
rosszabb betegséget úgysem kaphatok, mint amim már van, de
tudom, hogy Bruno valószínűleg a fél várost megdugta. – Ugye
nem akarsz gyereket csinálni?
– Nem, de el se hiszem, hogy kinézted belőlem, hogy óvszer
nélkül megdugnálak – ingatja a fejét.
– Hol van? – kérdem, mert nem látok gumit, és nem láttam
azt sem, hogy felvette volna.
– A kezemben, Cal. Csak érezni akartalak egy pillanatra,
mielőtt ketrecbe zárom a vadállatot.
Az ajkamba harapok, és majdnem felnevetek. A vadállat.
Tökéletes becenév Brunónak és a farkának is. Kicsit még
simogatja a nedvességemet, aztán a sarkára ülve kibontja a
gumit, és felveszi.
Lenyűgözve bámulom, le sem tudom venni a szememet a
farkáról. Ilyen erotikus látványban még sosem volt részem.
Ahogy a kezébe veszi, ahogy felhúzza rá a gumit, kibaszottul
őrjítő.
Utána kicsit játszik a farkával, és tudom, hogy rajtakapott,
ahogy lesem. Elmosolyodom, ahogy közelít vele, és
megpróbálok elhúzódni előle. Nincs időm félrecsúszni, mert
elkapja a lábamat, és maga felé húz. Nem tehetek mást, mint
hogy hagyom, tegyen velem, amit csak akar, elvégre ezt kértem.
Már a gondolattól tűzbe jövök, és megremegek a várakozástól.
Előrehajol, a karjára támaszkodik, és már megint csak
bámulom. Mást se csinálok, csak álmélkodom. A karja
megfeszül, de tartja magát, minden izma kirajzolódik. Szabad
kezével a nedvességemet simogatja, aztán lassan belém hatol.
Felkiáltok, kicsit a kényelmetlenségtől is, de főként a
gyönyörtől, és már kérném, hogy álljon meg, amikor a szája az
ajkamra tapad, és eltereli a figyelmemet. A nyelve elcsendesíti a
nyögdécselésemet, én pedig megfogom az arcát, és beletúrok a
hajába.
A farka úgy feszít, hogy már aggódom, de amikor kijjebb
húzza, majd ismét beljebb hatol, elmúlik a félelem és a fájdalom.
 Bárcsak lenne az ágy fölött egy kamera, hogy figyelhessem
ezt a tökéletes pillanatot! Látni akarom, ahogy mozog a csípője,
ahogy a segge megfeszül, ahogy ritmusosan döfköd.
Te jó ég, micsoda látvány lehet!
Átkarolja a térdemet, és könnyedén a mellkasomhoz hajlítja.
Érzem, hogy mélyebbre hatol, és a hátam ívben megfeszül, hogy
kövessem a mozdulatait. Amikor kijjebb húzza, kicsit forog, és
az erekciója felfelé igazodik, egyenesen a G-pontomra.
Csillagokat látok, és elakad a lélegzetem. Szédülök, alig kapok
levegőt, ahogy a farka a legérzékenyebb területemen tombol.
Minden porcikám reszket, teljesen ki vagyok szolgáltatva
Bruno kényének-kedvének. A testem követi minden rezdülését,
azt akarom, hogy ez örökké tartson.
Fel-felnyög, erőteljesen mozog bennem, én pedig a lepedőt
markolászom félájultan. Éles, erőteljes, kielégítő, ahogy a farka
jár. Nyikorog az ágy, a fejem egyre közelebb kerül a támlához.
Ha ezt a menetet túlélem, tuti agyrázkódást kapok, de legalább
kellemes emlék lesz.
Nem bírom tovább. Az orgazmus végigfut a gerincemen,
mindenem összerándul. Bruno olyan eksztatikus örömmel néz,
hogy nem állom a tekintetét, inkább lehunyom a szememet. A
párnába fúrom a fejem, és életem legcsodálatosabb orgazmusa
legyőz.
Bruno nem lassít és nem hagyja abba, amikor felsikítok az
élvezettől. De még mennyire hogy nem! Még gyorsabban, még
mélyebben döfköd, én meg lélegzet visszafojtva elhallgatok. A
testem önálló életre kel, minden mozdulatot érzek, levegőért
kapkodok.
Amikor már túl vagyok az eksztázison, Bruno még tovább
folytatja, és érzem, hogy másodperceken belül újabb
orgazmusom lesz. Talán bele is halok? Soha egyetlen férfi sem
tett velem ilyet, de ő ebben is más, ebben is különleges.
Aztán elragad egy még intenzívebb orgazmus. Amikor
majdnem a csúcsra érek, Bruno is követ, és olyan hangon
mordul fel, amilyet még álmomban sem hallottam.
Nem felelek, mert teljesen kész vagyok. Maga alá temet az
érzés, hogy Bruno bennem van, bennem élvez el, és minden
pillanatot együtt élünk át.
 Egy percig teljes súlyával rám borul, aztán megtámasztja a
karját, és fölém hajol.
Olyan pillantással figyel, hogy képtelen vagyok a szemébe
nézni. Megpróbálom, de nem megy. Komolyan nem. Valami
történt, amit nem tagadhatok tovább. Ráébredek, hogy
kedvelem. De nagyon. Igazán.
A szeméből sugárzó melegségtől valami elpattan bennem.
Elerednek a könnyeim, és nem tudom abbahagyni. Remeg az
ajkam és ég a szemem. Nemcsak pityergek, hanem zokogok.
Úgy bőgök Bruno alatt, mint amikor a mellkasát ütlegeltem.
Miért most kell rájönnöm, hogy tetszik nekem? Miért most,
amikor a halállal kell szembenéznem? Nem igazság!
Tudom, hogy rákos vagyok. Azt is tudom, hogy Bruno nem
az, akinek mindenki hiszi, és akinek én magam is hittem. Több
annál, jobb és kedvesebb, mint sejtettem.
És ami még fontosabb: mellette néha meg tudok feledkezni
arról, hogy az életemért kell küzdenem. Miatta akarok élni.
Igen, életben akarok maradni.
A karjába vesz, amíg sírok, és nem próbál szavakkal
vigasztalni. A könnyeimen át látom az arcán a zavarodott
aggodalmat, de nem tudom megmagyarázni, mi történik velem.
– Minden rendben lesz – suttogja ismét. A szavai
vigasztalóak, mégis egyre jobban sírok.
Soha semmi sem lesz már rendben.
Amikor elfogynak a könnyeim, a mellkasára borulok. A teste
melege, a szívverése megnyugtat, és mielőtt álomba merülök,
arra gondolok, hogy nem akarok búcsúzni.

★★★

Amikor kinyitom a szemem, félek ránézni. A szemem bedagadt

a sírástól. Szánalmas vagyok: életem legjobb dugása után minek
kell így sírni? Cal, szét vagy esve.
Bruno biztos azt gondolja, hogy megbolondultam, és talán
így is van. Ki csinál ilyet? Két lélegzetelállító orgazmus után
bőgök, mint egy hisztis gyerek.
A plafont bámulom, de tudom, hogy Bruno engem néz, és az
előbbi kifakadásom után nehezen viselem a kínos csendet.
 – Sajnálom – mentegetőzöm, és zavartan lehunyom a
szemem. Gyengéden megsimogatja az arcomat.
– Ne sajnáld.
Nem bírok a szemébe nézni, tovább figyelem a lassan forgó
ventilátort a plafonon.
– Nem akartam elbőgni magam.
– Mindig ez van – mondja.
Összevonom a szemöldököm, és fintorogva rámeredek.
Gondolom, volt már nálam bolondabb nővel is.
– Komolyan?
Édesen mosolyogva bólint, és cirógatja az arcomat.
– Igen. A legtöbb nő sírva fakad, miután úgy megdugtam
őket, hogy levegőt sem kapnak.
– Komolyan? – hüledezem ismét, és elkerekedik a szemem.
– Dehogyis, Callie. Dehogy!
Rácsapok a karjára bosszúból, amiért a bolondját járatja
velem.
– Seggfej vagy!
Rázkódik az ágy, ahogy nevet rajtam, nagyon tetszik neki,
hogy átejtett.
– Semmi gond. Megértelek. Nagyon sok mindennel kell most
megbirkóznod.
Többel is, mint amennyit hajlandó lennék beismerni. Nem
mondhatom el Brunónak, hogy részben miatta voltak a
könnyek. Ő olyan, amilyen. Tudom, hogy milyen kedves tud
lenni, de azt is tudom, hogy hírhedt nőcsábász. Mindenki tudja.
Én is. A nők neki arra valók, hogy cserélgesse őket.
Csak megsajnált a rák miatt. Talán a húga jutott rólam eszébe,
és az, hogy vele mennyit küzdött együtt. Nem szabad
elfelejtenem, hogy nekem most a gyógyulás a célom, nem pedig
Bruno meghódítása.
 7. FEJEZET
3. szakasz: Alkudozás

Hétfő van, a rendelő várójában ülök. Elhatározom, hogy

megpróbálok egy kicsit beszélgetni Istennel, már ha létezik
egyáltalán. Sokáig nem hittem benne, de a halálfélelem most
megszólal bennem, hogy lennie kell valaminek, valakinek
odafenn.
Ha hallasz engem odaát, kímélj meg. Megteszek bármit. Minden
vasárnap elmegyek templomba. Cipővásárlás helyett adakozni fogok.
Örökre lemondok a szexről.
Teljesen hülyének érzem magam, ugyanakkor meg vagyok
róla győződve, hogy ez is megér egy próbát.
– Ms. Gentile! – Egy fehér ruhás nő jelenik meg a rendelő
ajtajában, mire felkapom a fejem.
Felállok, remegő lábakkal megindulok, rettegve, hogy mi
következik az előttem álló órában. Mintha a kivégzőosztag elé
kellene masíroznom. Mintha a folyosó vége a világ vége lenne,
ahonnan minden a semmibe zuhan.
A nővér magamra hagy, és azt mondja, az orvos azonnal jön.
Körbesétálok a rendelőben, minden posztert elolvasok, hogy
lekössem magam valamivel. Négyszer is megnézem a
telefonomat, miután elfogyott az olvasnivaló.
Ötödszörre üzenetet találok Brunótól.

BRUNO: Szia, szépségem, rád gondolok.

Önkéntelenül elmosolyodom. Valahogy kihozza belőlem.

Visszaírok, elolvasom, törlöm. Mit írjak?
Amikor a reggeli kiborulásom után elment, nem találtam
szavakat. Nem törődtem vele, megpróbáltam elfoglalni magam
és elfelejteni.
 Persze nem sikerült.
Annyit tudtam tenni, hogy legalább ellenálltam a kísértésnek,
és nem hívtam fel, hogy jöjjön át, de a figyelmemet nem igazán
tudtam elterelni. Képtelen vagyok bármi másra koncentrálni a
betegségemen kívül.
A fura az, hogy teljesen jó a közérzetem. Nem vagyok fáradt,
legalábbis nem jobban, mint bárki az én koromban, aki hasonló
munkaidőben dolgozik, mint én. Semmiféle jellemző tünetem
nincs. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem reménykedem
még mindig abban, hogy dr. Craig téves diagnózist állított fel.
Épp elküldök egy smiley-t Brunónak, mert továbbra sem
találom a szavakat, amikor belép a doktor, és elillan a jókedvem.
– Ms. Gentile, dr. Snyder vagyok – mutatkozik be a
tökéletesen vasalt fehér köpenyt viselő férfi. Csak azért sikerül
vele kezet fognom, mert nem akarok bunkó lenni.
– Üdv!
Mégis mit mondjak? Nem csevegni jöttem. A legjobb lenne,
ha nem udvariaskodna, hanem megmondaná, életben maradok-
e, vagy sem. Nem vagyok kíváncsi az időjárásra és egyéb
baromságokra, ha az életemről van szó. Csak az számít,
meggyógyulok-e.
Dr. Snyder leül, és kinyitja a kartonomat, minden oldalt
közönyösen áttanulmányoz, rólam tudomást sem vesz.
Megpróbálom leolvasni az arcáról a gondolatait, de nem megy.
A vizsgálóasztal szélén feszengve tördelem a kezem, és a
lábamat lógázom, hogy ne robbanjak fel az idegtől.
Rebecca könyörögve kérte, hadd jöjjön velem, de nem
engedtem. Nem akarom, hogy bárki velem legyen, amikor
megmondják. Ha sírni vagy ordítani akarok, vagy ha
összeomlok, nem akarom, hogy bárki lássa, főleg ne Bec.
Az orvos becsukja a mappát, és közelebb gurul a székén,
összekulcsolja a kezét, és komoly ábrázattal mered rám.
– Átnéztem az összes teszteredményét, és megerősítem, hogy
akut leukémia. A kollégáimmal kidolgoztunk egy kezelési
tervet, ami a túlélés legnagyobb esélyét adja önnek.
Mindenki azt mondja, hogy a legsértőbb, amit mások a
fejünkhöz vághatnak, a trágárságok. De van annál rosszabb.
Például, ha a túlélést emlegetik. Nem mintha nem akarnám
túlélni, persze hogy akarom, de nem akarom, hogy örökre
rajtam ragadjon a címke, hogy mit éltem túl.
A túlélés harcot jelent, és nem tudom, képes vagyok-e
küzdeni. Erős vagyok, de nem akarok láthatatlan ellenséggel
hadakozni. Kimerítő lesz, és már sosem leszek ugyanaz, aki pár
héttel ezelőtt is voltam. Örökre Callista „Túlélő” Gentile leszek.
– Rendben – mondom, és lenyelem a keserű epét.
– A betegsége a korai stádiumnál tart. Nem voltak tünetei,
mert azok csak később jelentkeznek. Szerencsés, hogy ilyen
korán észrevették.
Szerencsés?! Hogy mondhat ilyen abszurd baromságot? Csak
akkor lennék szerencsés, ha tévedtek volna a laborban, és nem
lennék rákos. De hogy azért vagyok szerencsés, mert korán
észrevették, az olyan, mintha amputáció után közölnék, hogy:
„Micsoda szerencse, hogy csak térdtől amputálták, és nem az
egész lábát!”
A könnyeimmel küszködöm, de uralkodom magamon, és
csak elfintorodom.
– Akkor hogyan tovább?
– Először leukoferézist végzünk, aztán egy sorozat
kemoterápiás kezelést kap. Ha ezután még vannak leukémiás
sejtek a csontvelőben, akkor újabb kemoterápiás kezelések
következnek, majd őssejt-transzplantációra kerülhet sor.
Imádom, hogy az orvosok az ilyesmit úgy adják elő, mintha a
betegeknek lenne valami fogalmuk róla, hogy mit jelent. Én
persze tudom, mert ezt tanultam és ez a szakmám, de az
orvosnak erről gőze sincs.
Tudom, mi az a leukoferézis. Kiveszik belőlem az utolsó
csepp vért is, és megpróbálják a fehérvérsejtekből kitakarítani a
leukémiás sejteket, mielőtt visszakapom a véremet. Időszakos
megoldás. Sokszor használják gyógyulófélben lévő betegeknél a
kemoterápia kiegészítésére. Lényegében a jó és a rossz sejtjeimet
is kiirtják.
– Agresszív kezelésre kell számítania, de maga fiatal, és ki
fogja bírni.
Milyen kedves, hogy így gondolja, de én nem vagyok olyan
biztos benne.
– Ennyi?
 – Igen. Lépésről lépésre haladunk. Megbeszélünk egy
időpontot a leukoferézisre, és amint lehet, megkezdjük a
kemoterápiát. Minden nap kincset ér, kulcsfontosságú szerepe
van az időnek.
A laborban végzett munkám során ezt a csatát a másik
oldalról látom. Dr. Snyder a fronton harcol. Vajon érzéketlenné
vált az aggodalom és a küzdés iránt, amit ez a betegség kivált a
páciensekből? Rettenetes a tudat, hogy ez vár rám, még akkor is,
ha a „szerencsések” közé tartozom.
– Van kérdése? – kérdezi a doktor, majd hátratolja a székét, és
felkapja a mappát az asztalról.
– Nincs. – Mindent tudok a kezelésről és a túlélési esélyekről.
– Stockton nővér mindjárt jön, hogy megbeszélje önnel a
kórházi tartózkodással kapcsolatos tudnivalókat, és hozni fog
információs füzeteket arról is, hogy mire számítson.
– Köszönöm. – A hangom tagadhatatlanul dühös. Nem
érzem, hogy törődnek velem, sőt úgy érzem magam, mint egy
tehén, amit most terelnek a vágóhídra. Csak egy páciens
vagyok, nem egy érző, emberi lény. Amikor kiérek a rendelőből,
zsibbad mindenem, de a harag elillant.
Ha öt éven belül nem újul ki a rák, akkor esélyem van
megérni az idős kort, de öt év kibaszottul hosszú idő.
Valahányszor felébredek, az lesz az első gondolatom, hogy
vajon kiújult-e már, és elpusztít-e. Hogy lehet ezt ép ésszel
kibírni?
Otthon könnyek közt a földre rogyok, és ököllel verem a
padlót.
Miért kell pont velem történnie?
Nem igazság!
Miért pont én?
Nem bírom ki. Nem vagyok elég erős.
Nem bírom elviselni már a gondolatát sem, hogy befeküdjek
a kórházba, gépekre kössenek, és kivegyék, átszűrjék, majd
visszatöltsék belém a véremet... És még ha ezt ki is bírom, akkor
jön a kemoterápia.
Az orvosok gyógyszernek tartják, pedig valójában méreg.
Mindent elpusztít, a jót, a rosszat és minden egyebet.
Lehet, hogy meghalok, és ez kurvára felháborít.
 Beccán kívül kit érdekel egyáltalán? Van néhány barátom, de
rajtuk kívül senki. A szüleim rég halottak. Nincs családom. Ki
fog eljönni a temetésemre? Ki fogja meglátogatni a síromat?
Semmi nem maradna utánam. Illetve maradna egy pompás
cipőkollekció, amit a barátnőim öt perccel a halálom után
széthordanának.
Senkim sincs a világon.
Jobb is így. Senkinek nem akarok fájdalmat okozni. Eddigi
életemre már bőven elég fájdalom és félelem jutott.
Teljesen kiborultam.
Lehet, hogy meghalok.
Megbénít a gondolat.
Zokogok, amíg elfogynak a könnyeim, de utána sem bírok
megmozdulni. A plafont bámulom, és levegőért kapkodok, mint
egy partra vetett hal.
Hallom, hogy a táskámban, valahol a kanapé mellett csörög a
telefonom, de nem bírok odakúszni érte. Amúgy sem akarok
senkivel beszélni.
Csak magam elé meredek a semmibe.
Túl fiatal vagyok a halálhoz. Az én koromban senki nem szokott
meghalni, ez természetellenes lenne. Hittem a tündérmesében,
hogy hosszú életem lesz. Mindig azt hittem, rengeteg időm van,
de most hirtelen ráébredtem, hogy mégsem.
Negyvennyolc óra múlva befekszem a kórházba, hogy
kiszívják a testemből a vért, és bónuszként egy kis kemóval is
megkínáljanak.
Időre van szükségem. Erre még nem állok készen.
Soha nem gondoltam az idő fontosságára. Mindig
természetesnek vettem, hogy szinte végtelen sok időm van még.
Nem tudtam, mekkora kincs, csak most jöttem rá, amikor már
késő.
Amikor felébredek, rádöbbenek, hogy több időt pazaroltam
el, mint amennyit valaha is visszakaphatok.
Vajon a halál olyan, mint az alvás? Csak üres semmi? Ritkán
szoktam álmodni. Mintha álmomban nem is léteznék. Ilyen lesz,
amikor feladom, és megöl a rákbetegség?
Tudom, hogy maga a folyamat korántsem fog álomra
hasonlítani, de a végén olyan lesz vajon? Istenben nem nagyon
hittem eddig, de most, életemben először, reménykedem, hogy
mégis van valami a halál után.
Felfoghatatlan, hogy csak ez a rövid élet van, és utána semmi.
Kiborít a gondolat. Nem merek elaludni, mert rettegek attól, ami
rám leselkedik. A semmi. A sötétség. A halál.
A padlón aludtam el sírás közben, csupa nyál és takony
vagyok. A régi Callie nyomtalanul eltűnt, az új pedig
hasznavehetetlen.
Nem akarom elhagyni a lakást. Ha itt vagyok, kizárhatom a
világot. Úgy tehetek, mintha semmi más nem létezne, főleg nem
a rák.
A falióra ketyegése olyan, mintha egy időzített bombát
hallgatnék, ami az életem másodperceit számlálja. Befogom a
fülemet, de még így is hallom. Úgyhogy elkezdek sikoltozni, és
addig nem is hagyom abba, amíg meg nem fájdul a torkom.
Éjfél körül feltápászkodom, és iszom egy pohár vizet a
torokfájásra. Ahogy a hűs vizet kortyolom, rádöbbenek, hogy
lemerül a telefonom. Kicsúszik a kezemből a pohár, és ezer apró
darabra törik a konyhakövön. A lábam elgyengül, nem tudom
magam tartani, összecsuklom a konyhaszekrény mellett. A
törött üvegszilánkok kellős közepén sírok tovább.
Csak arra tudok gondolni, hogy miért pont én. Nem mintha
valaki másnak kívánnám ezt, de tudni akarom, miért pont
nekem kell ezt a küzdelmet magamra vállalnom.
Összegömbölyödve ülök, és előre-hátra ringatózom. Órákon
át.
Amikor felkel a nap, ráébredek, hogy megint azt pazarolom,
ami a legdrágább és a legkevesebb van belőle... és aztán döntést
hozok: igen, harcolni fogok.
 8. FEJEZET
4. szakasz: Depresszió

Egy nappal azelőtt, hogy bevonulok a kórházba, Becca felhív, de

hazudok neki. Nem akarom, hogy ott legyen az első kezelésnél.
Nem akarom, hogy bárki lássa, amint harcba indulok az
életemért.
Azt mondom Beccának, hogy jövő hétig semmi nem lesz, és
hogy az orvos szerint gyógyítható. Tudom, hogy helytelen, amit
teszek, de megteszem, és kész.
A rákban az a szörnyű, hogy már a halálom előtt is gyászol
mindenki. Nem akarom, hogy Becca is így tegyen. A francba,
már én is gyászolom magamat. Nem akarom látni Becca
gyászát. És azt sem akarom, hogy bárki lássa rajtam, min
megyek keresztül.
Becca hisz nekem, és megígéri, hogy békén hagy, de tudom,
hogy ebbe nála simán belefér a napi telefonálgatás. Telefonon is
hazudni fogok neki.
Bruno viszont egészen más.
Tegnap háromszor dörömbölt az ajtómon. Reggel kimentem,
és messzire parkoltam a kocsimmal, hogy ne tudja, itthon
vagyok. Küldtem neki egy üzenetet, hogy egy másik városba
megyek, ott kapom a legjobb kezelést. Hatalmas hazugság, de
szükséges volt.
– Lesz valaki, aki elkíséri? – kérdi a nővér, amikor már vagy
tizedszerre ellenőrzi a gépeket és az új centrális
vénakatéteremet, amitől legalább nem kell majd tűpárnát
csinálniuk belőlem.
– Nem lesz.
Kissé elfordul, hogy ne lássam a szánalmat az arcán.
– Sajnálom.
– Én nem – felelem, és lehunyom a szememet. Nem akarok
ezzel foglalkozni, semmi kedvem a magyarázkodáshoz.
Nem akarok senkit magam mellett tudni. Idegbajt kapnék, ha
még beszélgetnem, szívélyeskednem is kellene. Anyám szavai
sem tágítanak a fejemből: Ne támaszkodj senkire!
Nem adom fel, de erőt kell gyűjtenem, és fel kell fognom a
valóságot, mielőtt képes leszek beengedni másokat.
Csörög a telefonom, a csengőhangból tudom is, hogy ki az.
Felsóhajtok.
– Szia, Bec.
– Hogy vagy? – kérdi komoly hangon.
– Jól. Épp ebédelni készültem, aztán majd olvasgatok egy
kicsit. – Nincs bűntudatom, amiért hazudok neki.
– Ne jöjjek át?
– Ne. Minden rendben. Kicsit most szeretnék egyedül lenni. –
Eltakarom a kezemmel a telefont, hogy ne hallatsszon a gép
hangja, amint leveszi a véremet. Nem akarom, hogy Becca
aggódjon, és azt sem, hogy idejöjjön.
Beleszipog a telefonba, én pedig elfintorodom.
– Nem kell egyedül végigcsinálnod – mondja.
– Ne sírj, tényleg minden rendben, szivi. Kicsit még
olvasgatok, aztán korán lefekszem. Erőt kell gyűjtenem jövő
hétre, amikor a kórházban leszek. – A nővér sötét pillantást vet
rám, amikor ezt meghallja.
– Oké, akkor holnap majd hívlak. Ha bármire szükséged van,
szólj.
– Rendben, de rengeteg dolgom lesz, úgyhogy ne rémüldözz,
ha nem veszem fel, jó?
– Jó. Szeretlek, Cal.
– Én is téged. – Leteszem, mielőtt bármit felelhetne még.
A nővér a fejét ingatja, és motyogva kimegy, látszik rajta,
hogy lesújtó véleménnyel van rólam. Akkor sem fogok
magyarázkodni, kurvára nem vagyok rá hajlandó. Ez az én
életem, és most egyedüllétre van szükségem. Aki nem ment
keresztül azon, amin most én, az ne ítélkezzen.
A gépek folyamatosan pityegnek, csak bámulom őket, és
várom, mikor történik valami váratlan szörnyűség. Aztán
valószínűleg elaludtam, mert arra eszmélek, hogy Mogorva
Nővér ébresztget.
 – Vége is van – mondja, és némi figyelmességet színlelve
megérinti a vállamat, de átlátok rajta.
– Ennyi? – dörzsölöm meg a szememet.
– Igen. Máris kivesszük az infúziót.
Már most tűpárnának érzem magam, és tudom, hogy ez csak
rosszabb lesz.
– Mielőtt hazaengedjük, megkapja az első kemoterápiás
kezelését is.
Most tapsikoljak örömömben? Ki van zárva. Illene
válaszolnom, de nem teszem.
Csendben maradok, és peregnek a könnyeim, ahogy
kibámulok az ablakon. Iszonyatos itt feküdni tehetetlenül, és
nézni, ahogy az élet megy tovább. Tudom, hogy nem áll meg
akkor sem, amikor én már nem leszek.
A kemoterápiára várva elszundikálok az unalomtól és a
kimerültségtől. Amikor felriadok, tíz üzenet vár Rebeccától és öt
Brunótól.
A telefonom beállításai között matatok, beállítom, hogy ne
lássák, ha olvastam, és csak azután nyitom meg őket.

BRUNO: Tudom, hogy nem vagy itthon, de hogy vagy?

BRUNO: Callie, kérlek, üzenj, hogy minden rendben.

BRUNO: Aggódom.

BRUNO: Ha nem válaszolsz, felhívom Rebeccát.

BRUNO: Callie?

A picsába. Nem akarom, hogy Bruno felhívja Rebeccát. Akkor

tudni fogja, hogy hazudtam. És biztos vagyok benne, hogy
Rebecca nem fog falazni nekem, mert fogalma sincs az egészről.
Jön egy nővér az infúzióval, szerencsére nem az, aki az előbb
itt volt.
– Jó napot! – köszön idegesítő vidámsággal, amitől máris
lefáraszt.
– Üdv – felelem, és gyorsan írok Brunónak.
 ÉN: Minden rendben. Aludtam.

– Hozok magának valami ennivalót a kezelés előtt.

– Nem leszek rosszul, ha eszem előtte?
– Valószínűleg kavarogni fog a gyomra, de ez minden
páciensnél más. A tápanyagbevitel most nagyon fontos. Itt
hagyom az ennivalót, kezelés közben is ehet. Tényleg fontos,
hogy egyen valamit.
Fintorogva gondolok a kórházi kosztra.
– Az ittenit képtelen vagyok megenni.
A nővér felnevet, és megpaskolja a kezemet. Pontosan érti, mi
a bajom.
– Tudom, hogy nem valami fényes, de a pirítóst nem lehet
elrontani.
– Egy kórháznak sikerülhet – motyogok, és a szememet
forgatom.
– Megyek és hozok belőle – mondja, és mielőtt kimegy,
felakasztja az infúziós zacskót.
Gyorsan befejezem az üzenetemet Brunónak, és remélem,
hogy aggodalmaskodás helyett egy kis időre békén hagy.

ÉN: Kezelésem lesz, nem fogok tudni túl sokat beszélni.

Vajon elhiszi? Észben kell tartanom, hogy őt nem lesz könnyű

átejteni, mert a húgával ezt már végigcsinálta.

BRUNO: EZ baromság.

ÉN: Bruno, egyedüllétre van szükségem.

Szerintem azt hiszi, hazudok. Igen, tényleg hazudok, de nem

akarom, hogy bárki tudja az igazat, még Bruno sem.

BRUNO: Arra pont nincs szükséged.

ÉN: Ne te mondd meg, hogy mire van szükségem.

Olyan ideges leszek, hogy remeg a kezem. Mégis mit képzel

magáról ez a faszfej? De komolyan! Oké, dugtunk, de nem vett
feleségül, nem szólhat bele az életembe.
Belép a nővér a megrakott tálcával, és én a takaró alá teszem
a telefont.
– Tessék. Jó illata van – mondja, majd úgy tesz, mintha
megszimatolná a letakart ételt, és elégedetten hümmög.
Túl vidáman és ügyetlenül hazudok.
– Remek.

BRUNO: Én már keresztülmentem ezen. Tényleg nem vagy a

városban?

Körbepillantok, és elgondolkodom, nincs-e itt valamiféle

informátora. Hogy jut ilyen az eszébe egyáltalán?

ÉN: Nem vagyok a városban. Azt hiszem, jobb, ha nem beszélünk

többet. Nincs erre időm. Kérlek, hagyj békén!

– Lássuk csak – cseveg a nővér, és leveszi a fedőt a száraz,

odaégett pirítósról. – Ugye milyen gusztusos?
Odapillantok, és amikor látom, mi van még a tálcán, elhúzom
a számat. A krumpli szürke és lucskos, a tojás szinte elporladt,
és a pirítós, mint már volt szerencsém észrevenni, olyan száraz,
mint a kétszersült.
– Nagyon.
– Kezdhetjük is – mondja, és beköti az infúziót. – Ehet a
kezelés közben. – Kizárt dolog. Ételre gondolni sem bírok.
Már a halálra sem. Csak Brunóra. Nagyon sokat gondolok rá,
többet, mint amit bevallok magamnak. Egy másik
életszakaszban lehetett volna köztünk valami csodálatos és
életre szóló. De akár az is jó lett volna, ha csak szexelgetünk
néha. Most viszont lehetetlen. Úgy elmerülök a
gondolataimban, hogy amikor elkezdődik az intravénás kezelés,
megijedek.

BRUNO: Ne csináld ezt!

Elfintorodom a válaszán.
 – Minden oké? – kérdi a nővér, és a telefonomra pillant.
– Igen – hazudom, és elsötétítem a kijelzőt, hogy ne
kíváncsiskodhasson. – Minden rendben.
Megigazítja a csövet, ellenőrzi a készüléket, és kifelé indul.
– Ha bármire szüksége van, vagy rosszul lesz, nyomja meg a
hívógombot. Tudom, hogy ez az első kezelése, és hogy nyilván
aggódik és bizonytalan, szóval, ha bármi van, szóljon
nyugodtan.
– Szólni fogok – mosolygok, és remélem, hogy most
megnyugszik és kimegy végre.
– Nincs szüksége semmi másra? – kérdezi.
– Nincs – felelem leplezett türelmetlenséggel.
– Rendben. – Halványan rám mosolyog, és eltűnik a folyosón.
Válaszolnom kellene Bruno üzenetére, de tudom, hogy csak
veszekedés lenne belőle. Vitatkozna, én meg előbb vagy utóbb
beadnám a derekam, mert gyáva vagyok. Inkább kikapcsolom a
telefont, és lehunyom a szemem.

★★★

Fura ízt érzek a számban, és miután hazataxiztam, a lakásban

csak még rosszabb lesz. Töltök egy pohár kólát, de kavarogni
kezd a gyomrom. Gyorsan megiszom, remélve, hogy hatni fog a
hányinger ellen. Azonnal kiderül, hogy épp ellenkezőleg.
Rohanok a fürdőszobába, és alig érek el a vécéig, már hányok is
ki mindent, a száraz pirítóst, a pocsék krumplit, amit ostobamód
megkóstoltam, és persze amit az imént ittam.
Összecsuklik a térdem, és erőtlenül szorongatom a
vécécsészét. Libabőrös leszek, kiráz a hideg, aztán hirtelen
felforrósodom. Erősebben markolom az ülőkét, a fejemet a
hűvös műanyagra hajtom, és a vécécsésze mellett maradok,
hátha még valami kijön.
Nyöszörgök, sírok, szitkozódom, de én vagyok a hibás. Nem
a kemótól vagyok rosszul, tudom, hogy ahhoz túl hamar jött a
rosszullét, hogy annak a hatása legyen.
Szó szerint a félelemtől vagyok rosszul.
Úgy rohantam a vécére, hogy nem is tűztem fel a hajam, és
persze lehánytam saját magamat. Belegondolok, milyen egyéb
mellékhatása lesz még a kemónak a későbbi kezelések után. A
hányás már meg is volt, de lehet más is: sebek a szájban,
gyengeség, egyensúlyzavar, hajhullás és mindenféle szarság,
amit el se tudok képzelni.
Bár a gyomrom üres, még mindig kavarog, és meg se merek
moccanni. Csak ülök, és pityergek.
Dörömbölést hallok, valaki az ajtómat veri, lehunyom a
szemem, és várok, hátha abbamarad.
– Menj innen – suttogom, és reménykedem, hogy hallgat rám.
– Kérlek, hagyj békén!
– Callie! – A hang halkan szól, de tudom, hogy ő az. A
picsába! Mindegy, meg se mukkanok, és akkor hátha elmegy.
Még ötször dörömböl, aztán csend lesz. Még mindig félek
kijönni a mosdóból, de elengedem a vécét, és lefekszem a hűvös
csempepadlóra. Csodálatos érzés, ahogy lehűt, lehunyom a
szemem, és megpróbálom elterelni a gondolataimat a
hányingerről.
Bár élni akarok, most mégis úgy érzem, megváltás lenne a
halál. Nem tudom, kibírnám-e ezt újra meg újra.
Az semmit nem segít, hogy tudom, mennyivel rosszabb
mellékhatásokra számíthatok, ahogy egyre több kezelésen esem
át.
A telefonom elkezd csörögni a konyhában, de nem tudom
felvenni. A szememet sem tudom nyitva tartani, úgyhogy
inkább nem is próbálom, hanem megadom magam a
kimerültségnek.
Ahogy elaludnék, meghallom, hogy nyikorog a fürdőszoba
ajtaja, és kipattan a szemem.
– Mi a franc?! – mordul fel Bruno, és belép az apró
vendégmosdóba. Egy hajszál sem férne mellé.
Felnyögök, és ismét lehunyom a szemem.
– Menj haza! – Megpróbálok felülni, de megbicsaklik a
könyököm. Elkapja a karomat, és megtámaszt, mielőtt a padlóra
zuhannék.
– Úristen, Cal!
– Menj már haza! – szólok rá, és becsukom a szemem.
Mögém térdel, a lábával megtámasztja az oldalamat.
– Nem megyek – feleli, és kisimítja a hajamat az arcomból.
 – Teljesen kész vagy. Miért nincs itt Rebecca? – Hallom a
hangján, hogy dühös rám.
Csak nyöszörgök. Nincs erőm csevegni, hazudni meg
végképp nincs. Életemben soha ilyen szarul nem éreztem
magam. A kemó bejárja a szervezetem minden sejtjét, és pusztít,
de akkor is erőt kell gyűjtenem, hogy ne ismétlődjön meg a mai,
padlón fetrengős, hányós epizód.
Bruno hozzám hajol, és a homlokomra teszi a kezét.
– Mi történt? Nyilvánvalóan rosszul vagy.
– Kurvára – suttogom, és a vécének dőlök.
Szorosabban átfog a lábával, és a zsebében keres valamit.
– Beviszlek a kórházba.
– Ne! – mondom. – Kemót kaptam. Nem haldoklom.
– Callie – suttogja fájdalmasan. – Egyedül csináltad végig?
– Most... csak arra vágyom, hogy... ágyba kerüljek végre, de...
nincs erőm odajutni – nyöszörgöm. Aludnom kellene.
– Aludj – mondja szigorúan, felemel, és erős karjába zárva
biztonságban tart. – Ha felébredtél, beszélünk.
Ha lenne erőm, tiltakoznék, de nincs, és Bruno úgysem
hallgatna meg. A fejemet a mellkasára hajtom, kicsit
ringatózom, ahogy visz. Hallgatom a szívverését, lehunyom a
szememet, és lassan megszűnik a külvilág. Elernyedek, de ő
könnyedén visz, lassan lépked, hogy ne rázkódjak nagyon.
Gyengéd, pedig soha nem ilyennek képzeltem.
– Tudom, mi jár a fejedben, Cal. – Letesz az ágyra, és én
összegömbölyödöm, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
– Egyedüllétre van szükségem. – Becsukom a szemem, és arra
gondolok, bárcsak meghalnék.
Az ágy rugózik Bruno súlya alatt. Felé gurulok.
– Nem maradhatsz egyedül ebben a helyzetben. – Félresimít
az arcomból egy tincset, és megcirógatja az arcomat. –
Mindenkinek szüksége van valakire.
A hűvös ágyneműbe temetem az arcomat, és felsóhajtok.
– Nekem nem. Én egyedül akarok lenni. – Elcsukló hangom
fáradtnak tűnik.
– Most aludj – szól rám, felkel, és eloltja a lámpát. – Itt leszek
kint, ha szükséged van rám.
Nem hallotta, amit mondtam, vagy csak fittyet hány rá? Ha
azt mondom, hogy egyedüllétre van szükségem, komolyan is
gondolom. Nem segítségkérésnek vagy tréfának szánom.
Tényleg egyedül akarok lenni.
– Menj haza!
Hallom, ahogy súlyos léptekkel kimegy a szobából és
becsukja az ajtót. Várom a bejárati ajtó kattanását, de nem
hallom. Talán, ha kialudtam magam és jobban leszek, vitába
szállhatok vele. Lehet, hogy még haza is tudom zavarni.
Felhorkanok, ahogy elképzelem. Most elég lesz annyi, hogy
lehunyom a szemem és alszom.
– Nem jelent nekem semmit – suttogom a párnámba, aztán
elalszom, és Brunóról álmodom, meg arról, hogy nem vagyok
rákos.
 9. FEJEZET
Bárcsak...

Pislogok, és sikertelenül próbálok magamhoz térni. Nyers fém-

és persze hányásízű a szám. Visszafojtott lélegzettel
hallgatózom, de csend van. Lehunyom a szemem, és tovább
alszom.
Órákkal később, sötétben ébredek, hangos vitára. Bruno
hangját felismerem, de a nőét nem. Ez nem Rebecca.
Ki a franc van a lakásomban?!
Veszekszenek.
– Elég! – csattan fel a nő.
Elkerekedik a szemem. Ki mer így szólni Brunóhoz? Elvégre
„Brutál” a beceneve.
– Angelique, te ne parancsolgass nekem!
Ha lenne hozzá erőm, most kikukucskálnék az ajtón. Ehelyett
lerúgom a paplant a lábamról, mert melegem van. Amikor
lépéseket hallok az ajtónál, megdermedek, és ismét visszafojtom
a lélegzetemet.
Nyílik az ajtó, de úgy teszek, mintha aludnék. Nem akarom,
hogy Bruno itt legyen, azt meg végképp nem, hogy az idegen nő
is.
– Még alszik – suttog Bruno, és nyikorogva csukódik az ajtó.
– Hadd lássam! – mondja a nő, és fény szűrődik a szobába.
Hadd lásson? Mégis miért?
– Szegényke – suttogja az ajtóból, az árnyéka kirajzolódik a
falon. Én is látni akarom őt, de nem hagyom, hogy a kíváncsiság
győzzön, úgyhogy mozdulatlan maradok, nem fordulok feléjük.
– Mennyire ismered?
– Évek óta ismerem, de igazából sosem kerültünk közel
egymáshoz. – Igen, ez így van, de mégis annyira nem igaz, hogy
felnevetnék, ha azzal nem árulnám el magam.
 – Tudja rólad?
Ez felkelti az érdeklődésemet. Hogy érti? Tudom-e, hogy
Bruno bűnöző? Mert arra igen a válasz. Mindenki tudja.
– Nem.
Nem tudom? De hát köztudott! Az egész város ismeri Brunót.
Ha valaki nem tudja, az egy idióta.
– Akkor jó.
Becsukódik az ajtó, és amikor már biztos vagyok benne, hogy
odébb léptek, felülök. Mit nem tudok róla? Egy pillanatra
megfeledkezem a kavargó gyomromról meg a rettenetes
szájízemről, és megpróbálom összeszedni, mi lehet az, amit nem
tudok.
Keveset tudok Brunóról. Néhány beszélgetésünkből kiderült,
hogy nincs „rendes” munkája. Mégis mindenki ismeri, főleg a
sötét alakok. Mindig azt hittem, hogy biztosan bérgyilkos, mint
azokban a filmekben. De hogy egy bérgyilkos így gondoskodik
rólam? Nem hinném. Sosem próbáltam kérdezősködni felőle.
Mégis kit kérdeznék meg? Azt sem akarom, hogy tudomást
szerezzen róla, hogy a „munkája” után érdeklődtem. Beccával
állandóan őrült történeteket találtunk ki róla. De soha nem
vettük a bátorságot, hogy megkérdezzük, mivel is foglalkozik
valójában. Most viszont rengeteg kérdésem lenne.
Lassan kikászálódom az ágyból, és a fürdőszoba felé
támolygok, mert nagyon kellene egy pohár víz. Támolygásnak
is alig nevezhető, amit művelek: olyan vagyok, mint valami
csúszómászó. Amikor lenyomom a fürdőszoba kilincsét,
kinyílik a hálószoba ajtaja, és belép Bruno.
– Felébredt! – kiabálja, és megrezzenek a hangerőtől. – Miért
nem hívtál segíteni?
Lehunyom a szemem, és végigfekszem a padlón, mert
tudom, hogy úgyis felvesz.
– Kérlek. – Nem segítséget kérek ezzel az egyetlen szóval,
hanem azt, hogy hagyjon magamra.
A testem alá csúsztatja a kezét, és felemel.
– Ki kell menned?
Ha eddig nem is akartam meghalni, most már kurvára
megkönnyebbülés lenne.
– Nem. Víz. – A szám olyan száraz, hogy egészen
összeragadt.
– Enned is kellene valamit. – Visszaemel az ágyra, és
eligazítja a párnát a fejem alatt. – Fel akartál ülni?
– Egyedül is megoldom – mondom, és eltolom a kezét, aztán
feltornázom magam anélkül, hogy eldőlnék.
Bruno a válla fölött kinéz az előszobába.
– Lee! – kiabál, aztán újra rám figyel. – Hoznál egy kis vizet és
kekszet Callie-nek?
– Tudok magamról gondoskodni – mondom leereszkedően. –
Nagyon hálás lennék, ha te és Lee távoznátok.
– Pedig nem fogunk. – Bruno megrázza a fejét, és összehúzza
a szemét. – Nem tudsz elzavarni, és kész.
– Hogy micsoda?! – kérdezem, és épp csak nem kezdek
ordibálni.
– Tessék – Lee belép, vizet hoz, és egy csomag sós kekszet.
Gyönyörű nő, sötét karamellszínű haja sűrű fürtökben omlik a
vállára, tökéletes, kerek arca van, apró orra és nagy, barna
szeme. Egzotikus külsejével és tökéletes alakjával akár modell is
lehetne. Elég rápillantanom, és máris utálom.
– Kösz, szivi – vigyorog rá Bruno, és elveszi a vizet meg a
kekszet. – Cal, ő a húgom, Lee.
Vagy úgy.
– Szia! – int felém Lee.
Micsoda seggfej vagyok.
– Muszáj enned valamit, a szervezetednek szüksége van a
kalóriákra. A francba – szisszen fel, és csettint. – Elfelejtettem a
gyömbért.
– A micsodát? – Bruno kérdőn néz a húgára.
– A gyömbér jó a hányingerre. Otthon van egy doboz
Susansnaps, el akartam hozni.
– Susansnaps? – Bruno fintorogva néz rám, meg akar
nevettetni. – Nem hangzik túl bizalomgerjesztően.
– Pedig jó cucc. A legjobb gyömbéres süti, tudnék róla
áradozni. Majd legközelebb. – Leül, és sötét szemével áthatóan
vizsgál.
– Mit kerestek itt? – kérdezem, és elveszem Brunótól a vizet.
– Bruno hívott. Elmondta, min mész keresztül. Itt akartam
lenni, hogy segítsek. Nekem nagyon jó lett volna, ha lett volna
mellettem valaki, aki tudja, mi ez az egész, amikor elkezdtem a
kemót. – Kezdem érteni. El is felejtettem, hogy Bruno húga is
rákos volt, és meggyógyult. Mialatt beszél, megiszom a vizet. –
Gondoltam, szükséged lehet valakire.
Fogom az üres poharat, és ahogy figyelem őket, kezdem látni
a hasonlóságot.
– Tényleg egyedül szeretnék lenni. Nem akarok udvariatlan
lenni, de így van.
– Megértem. – Finoman a lábamra teszi a kezét egy pillanatra.
Bruno le nem veszi rólam a szemét, ahogy az üres poharat az
éjjeliszekrényre állítja.
– Én nem értem.
– Szivi, egy pár szót válthatnék négyszemközt Callie-vel? –
kérdi, a bátyja karjára teszi a kezét, és az ajtó felé biccent.
– Itt leszek kint, ha szükséged lenne valamire – mondja
Bruno, és megszorítja a kezemet.
– Pompás – motyogok, és tudom, hogy hallotta.
– Öt perc, Lee. Pihennie kell.
– Igenis, Bruno nővér – vihog Lee, és fintorog a bátyja háta
mögött. Leül az ágy végébe, és megvárja, hogy becsukódjon az
ajtó. Amint elhalnak a lépések, megszólal. – Nem maradok soká,
csak pár percre zavarlak.
– Oké. – Felhúzom a takarót, és magam sem értem, miért, de
védekezőn beburkolózom.
Lee közelebb mutat.
– Odaülhetek?
– Persze. – Úgyse hallgatnak meg, minek ellenkezzek?
– Tudom, hogy egyedül akarsz lenni, és segítek is neked
ebben, csak előbb hallgass meg.
Bólintok, mert ő is keresztülment azon, amin most én, tehát
tud dolgokat, amiket én nem. Meg aztán hatni tud Brunóra,
hogy húzza el végre a csíkot.
– Öt éve állapították meg, hogy mellrákom van. Életem
legrettenetesebb pillanata volt. – Megérinti a kezem, és nem
húzom el. – Csak a halálra tudtam gondolni. Az orvosok még
nem mondtak le rólam, de én már lemondtam magamról. Azt
hittem, hazug disznók, és csak hamis reményt akarnak táplálni
bennem.
 – Igen – suttogom. Pontosan ezt érzem én is.
– Mindenkit kizártam az életemből. A férjemet is, akivel azóta
elváltunk, a szüleimet is, Brunót is. Senkit, de senkit nem
akartam látni. Nem bírtam, ahogy rám néztek.
Igen, Lee pontosan tudja, min megyek keresztül.
– Jócskán beletelt az idő, mire elkezdtem dühösen küzdeni,
de el kell jutnod odáig. Ne temesd el magad, amikor
lehetőséged van életben maradni.
– Próbálom.
– Még akkor is enned és innod kell, ha senki nincs melletted.
Érted? – Bólintok, és Lee folytatja. – A kemó a legrosszabb, de
hasznos.
– Tudom.
Megcirógatja a kezemet, mintha nyugtatni akarna.
– Tudod, pontosan hogyan működik?
– Igen. Rákkutató vagyok. Nagyon is tudom.
– Érdekes – mereng Lee, de nem kérdezem meg, mire
mondja. – Szóval végül megtörtem, és elkezdtem elfogadni a
segítséget. Bruno tette értem a legtöbbet, ha tudni akarod.
Sosem úgy nézett rám, mint egy betegre vagy haldoklóra.
Támogatott, segített a gyógyulásban.
– Ó...
– Igen – csillan fel a szeme. – Lenyűgöző volt. Amikor
jártányi erőm sem maradt, cipelt. Nem hiszem, hogy nélküle
sikerült volna.
– De én nem kértem a segítségét. Alig ismerjük egymást.
Eltűnik az arcáról a mosoly.
– Tényleg?
– Úgy értem, ismerjük egymást, de nem közeli ismerősként.
– Hát... – Lee megpaskolja a kezemet. – Bruno valamiért
kedvel téged. Nem fog elmaradni mellőled. Hagyd, hogy
támogasson, ha elfogy az erőd.
– Miért?
– Mert az élet túl értékes ahhoz, hogy csak úgy eldobd.
Megrázom a fejemet. Ezt én is tudtam. – De miért pont ő?
– Azért, Callie, mert a bátyám nem olyan, mint amilyennek
az emberek hiszik – sóhajt Lee, és lehunyja a szemét.
– Semmit nem tudok róla – vallom be őszintén. Egy órája még
határozott véleményem volt, de most minden megváltozott.
– Tudom, mit mondanak az emberek – fintorodik el Lee. –
Nem olyan.
Hát, pedig elég nyilvánvaló, hogy miféle alak. A húga nagyon
elfogult, az már biztos.
– Tudom, mit gondolsz, de nem úgy van.
– Oké. – Nem tudok mit mondani, mert tudom, hogy úgysem
nyerem meg a vitát.
– Megadom neked a számomat, hátha szeretnél majd
beszélgetni. Jót tesz, ha valaki olyantól tudsz kérdezni, aki már
túl van rajta. Mások nem értik meg.
– Köszi. – Most már őszinte a mosolyom.
– Ha szükséged van rá, hagyd, hogy Bruno segítsen.
– Most csak pihenésre lenne szükségem. Nem tudnád Brunót
hazavinni magaddal?
Lee felnevet.
– Dehogynem.
– Köszönöm. – Most már szélesen vigyorgok. Lee talán nem
is olyan rémes.
– Nincs mit. Tudunk segíteni valamiben, mielőtt lelépünk?
– Le tudnád húzni a redőnyt? Nagyon világos van, így nem
fogok tudni újra elaludni.
– Máris. – Rám kacsint, odalép az ajtóhoz, és elsötétíti a
szobát. – Hívj majd fel, jó? – kérdez még vissza az ajtóból.
– Megígérem – hazudom, mielőtt becsukja az ajtót.
Az ágyra dőlök, és lehunyom a szememet.
– Nem mehetek haza csak úgy – morog Bruno, és megmozdul
a kilincs.
– Bruno! – hallom Lee halk figyelmeztetését. – Békén kell
hagynod, nyugalomra van szüksége.
– De hát láttad, Lee! Jártányi ereje sincs.
– Most aludni fog. Kipiheni magát.
– De...
– Bruno!
– Na jó. Hadd kérdezzem meg, tényleg nincs-e szüksége
valamire.
– Nincs. Megkérdeztem.
– Az nem elég.
 – Ne akarj mindent te irányítani. Megmondta, hogy
nyugalmat akar. Gyerünk haza!
– Oké, de visszajövök.
Az ég szerelmére! Nem adja fel egykönnyen, de legalább most
lesz pár órám egyedül.
Hallgatózom. Kimennek, és valamelyikük bezárja az ajtót.
Valószínűleg Bruno. Van kulcsa? Mindegy. Egy ilyen pasinak
nem kell kulcs, megoldja, ezt már láttam.
Fekszem pár percig, aztán feladom, nem tudok elaludni.
Megnézem az e-maileket, eltűnődöm, hogy a laborban miről
maradtam le, és lelkifurdalásom van miatta.
Csak egy üzenetet kaptam a főnökömtől, tudomásul vette a
betegszabadságot, sok sikert és erőt kíván a „harchoz”.
Szerencsére sosem voltam betegállományban, amióta
dolgozom, úgyhogy legalább másfél hónapig jár a teljes
fizetésem. Remélem, mire ez az idő lejár, elég jól leszek, hogy
visszamenjek dolgozni, és leszámoljak a rákkal.
Na várjunk csak! Nem vagyok én túlságosan optimista?
Eszem néhány kekszet, és kicsit jobban érzem magam, de a
szám megint kiszáradt, és még mindig fémes ízt érzek. A víz
nem segít, valami olyan kellene, aminek van íze. Például
gyümölcslé.
Kiveszek a hűtőből egy dobozt, aztán a konyhaszekrénynek
dőlve megpihenek. Ha tudnám, hogy ez a pokoljárás
meggyógyít, emelt fővel csinálnám végig, de mivel tudom, hogy
minden szenvedés ellenére is lehet, hogy meghalok, így
nehezebb elviselni.
 10. FEJEZET
Jöjj Jézushoz!

Mindnyájunk életében eljön a pillanat, amikor szembe kell

néznünk valami elmondhatatlannal, és vagy felülkerekedünk,
vagy végünk van.
Most eljött a pillanatom: szembenézek a halandósággal, és
bele kell nyugodnom.
Még mindig a konyha padlóján ülök, órák óta az apró zajokat
figyelem, ahogy odakint zajlik az élet. Csak a bennem növekvő
rákra tudok gondolni, a gyilkos kezelésekre, és arra, hogy ha
nem küzdök, nem is olyan sokára már biztos nem leszek
életben.
Nem állok készen. Nem is tudom, mire, de nem állok készen.
Akármennyire is ki akarok szakadni a valóságból, össze kell
szednem magam, és szembe kell néznem vele.
A korábbi könnyek az arcomra száradtak, az orrom vörös, a
szemem bedagadt. Soha életemben nem voltam ilyen összetört.
Mindig tökéletességre törekedtem, makulátlan haj, kifogástalan
smink, és olyan ruhák, amikről minden nő álmodik. Itt, a
konyhapadlón döbbenek rá, hogy ez már nem én vagyok. Nem
számít. Zilált a hajam, az arcom maszatos a sírástól, a ruhám
pedig szedett-vedett, de semmi sem számít.
– Callie! – Bruno hangja riaszt fel a merengésemből.
Lehunyom a szemem, és reménykedem, hogy talán elmegy,
de tudom, hogy nem fog. Már tudom, hogy milyen. Ő az a fajta
pasi, aki addig győzköd, amíg beadod a derekad.
– Mi van?
– Bejöhetek?
Nevetséges kérdés. Nemegyszer jött már be engedély nélkül,
minek kell kérdeznie?
– Gyere!
 Pont rálátok a bejárati ajtóra, úgyhogy most figyelek. Vajon
kipiszkálja a zárat, betöri az ajtót, vagy megvárja, hogy
kinyissam?
Valami kattan, mozdul a kilincs, és Bruno már bent is van.
Rám mosolyog, és ha jól látom, egy kulcsot vág zsebre.
– Van kulcsod a lakásomhoz? – hüledezem.
Felnevet.
– Elvittem a tiédet.
Elvitte a kulcsomat.
– Micsoda? – Elvitte a kulcsomat!
– Neked úgysem volt rá szükséged, nem mintha nekem
lenne, de mégiscsak jobb, mintha állandóan be kellene törnöm
azt a kurva ajtót.
Már itt áll mellettem, és büszkén vigyorog. Szeretnék rá
haragudni, de tulajdonképpen igaza van. Tényleg simán
betörhetne hozzám, puszta erővel, de inkább elvitte a kulcsot.
– Hagyd itt, amikor hazamégy – mondom, és megpróbálok
felülni.
– Hogy vagy?
– Jól – hazudom.
– Pedig szarul nézel ki.
Szúrósan nézek rá, mert tudom ugyan, hogy tényleg szarul
nézek ki, de akkor sem kéne emlékeztetnie rá.
– Kösz.
Leül elém a padlóra, és nincs benne semmi „Brutál”, inkább
csak egy nagy gyereket látok magam előtt.
– Figyelj rám! – Továbbra is haragosan nézek, de nem
szakítom félbe. – Fontos, amit mondani akarok. – Viszonozza a
haragos pillantást. – Bólints, ha megértetted.
Bólintok.
– Tudom, hogy egyedül akarsz lenni. Ezt nemigen titkoltad.
Bólintok.
– De nem engedhetem.
Vicsorgok, és nem bólintok, de ő folytatja.
– Most túlságosan legyengültél, és segítségre van szükséged.
Feltartom a kezem, hátha elhallgat, de csak odébb legyinti, és
beszél tovább.
Seggfej!
 – Tudom, hogy most azt akarod mondani, nem is vagy
gyenge. Hogy elbírsz mindennel. De nem így van.
A kezére csapok, ahogy magára és rám mutat, és
megpróbálok uralkodni a haragomon.
– Nem vagyok már gyerek. Eddig is egyedül éltem. Tudom,
hogy beteg vagyok. Mások is végigcsinálják ezt, egyedül, napról
napra, és életben maradnak – mutatok magamra, ugyanúgy,
ahogy ő tette.
Megdörzsöli a szemét. Lehajtja a fejét, és olyan erőteljes
tekintettel néz rám, ahogy eddig soha. Valami sötétség telepszik
rá, és szinte mellbe vág ez a pillantás.
– De neked nem kell egyedül maradnod. Lee megpróbálta.
Mindent egyedül akart csinálni. Mindenkit eltaszított maga
körül. De én kitartottam, támogattam, és végig a segítségére
voltam. Melletted is ott leszek.
Félrehajtom a fejem, és kíváncsian tanulmányozom ezt az
ellentmondásos embert.
– Miért? – Szerintem jogos kérdés. Két hete még nem is
ismertük egymást. Legalábbis nem igazán. Flörtölgettünk, és
ennyi. Néha szemeztünk, méregettük egymást. Azóta minden
megváltozott. Ismerem Bruno ízét és a hangját, amikor elélvez,
de ettől még nem lettünk hirtelen a legjobb barátok.
A térdemre támasztja a könyökét, és a tenyerébe hajtja a fejét.
Imádnivaló, és egyáltalán nem ijesztő.
– Te tettél már valaha bármit is teljesen önzetlenül?
Átgondolom a kérdést, és kicsit el is szégyellem magam.
– Nem tudom.
Felém nyúl, megsimogatja az arcomat, az ujja végigfut az
államon.
– Hm – dünnyög.
– Szóval csak kedvességből? Mint amikor valaki kiskutyát
talál az utcán? Tudod, akkor beviszik a menhelyre, és utána
nagyon büszkék rá, milyen jót cselekedtek.
– De hát...
– Viszont arra már nem gondolnak, hogy miután otthagyják a
kutyakölyköt, az nem fog kelleni senkinek, és végül elaltatják. –
Összeszorítom a számat, és nagyon büszke vagyok magamra.
Ezt jól elmagyaráztam.
 Bruno kihúzza magát, és így már ijesztőbb.
– Ne magyarázz!
– Pedig még nem válaszoltál, hogy miért. Ha jótékonykodni
akarsz, nekem te ne...
A számra tapasztja a tenyerét.
– Cal, te nem szorulsz jótékonyságra. És benned voltam. –
Halál komolyan mondja, nekem meg már a gondolattól elakad a
lélegzetem.
– Csak dugtunk – motyogom a kezébe.
Úgy látom, kezd begurulni.
– Hát ez rólam a véleményed?
– Micsoda? – kérdezem, amikor végre leveszi a kezét a
számról.
– Hogy én mindenkit csak megdugok? Hogy mindenkivel
ilyen lennék?
Az ajkamba harapok, nyelek egyet, de folytatom.
– Gondolom, nem kevés nőt dugtál meg.
– Igaz.
Úgy nézek rá, hogy az arcomra van írva: „Na látod!”
Sóhajt, és a mellkasa még szélesebbnek tűnik. Kicsit olyan,
mint Hulk, mielőtt úgy megnő, hogy leszakad róla az ing.
Összehúzza a szemét, és merőn néz.
– Azt hiszed, te csak egy dugás vagy nekem, és ennyi?
– Hát, igen.
– Hogy csak úgy megdugnék egy nőt, aki rákbeteg, mert...?
Megrándulok, és tudom, milyen gyerekesen viselkedem.
– Mert hagyja magát. – Vállat vonok. Tudom, hogy már
megint seggfej vagyok.
– Most komolyan?! Cal, nekem semmi szükségem arra, hogy
mások gyengeségét használjam ki.
Valahogy tetszik, amikor Calnek hív. Kellemesen
megbizsergek tőle.
– Bocs.
Végigsimítja az arcát; nyilvánvaló, hogy feladtam neki a
leckét.
– Tudom, hogy seggfejnek tartasz, és ha azt nézzük, tényleg
annyi nőt dughatnék meg, amennyit akarok, de itt vagyok,
melletted.
 – Nem is értem – vallom be, mert tényleg nem értem.
– Nem kell megértened. – Homlokon csókol, és olyan jó, hogy
lehunyom a szemem, és elfeledkezem az ellenségeskedésről. –
Mióta ülsz itt?
Előredőlök, a nyakához fúrom a fejem, és elmerülök az
illatában.
– Amióta hazamentél. – Lehunyom a szemem, és magamba
szívom az illatát. Biztos vagyok benne, hogy én most nem
vagyok egy rózsaszál, de Bruno illata csodálatos, egészen
elveszek benne. Férfias, és nem tudok vele betelni.
– Te jó ég! Ez rettenetes!
– Te csak ne ítélkezz! – A szám a bőréhez ér, ahogy korholom.
– Zuhanyoznod kéne.
A kezem a mellkasán pihen, és minden önuralmamra
szükségem van, hogy ne simogassam. Ha nem lennék ilyen
pocsékul, most biztos bepróbálkoznék.
– Sok minden kéne. Például egy új test.
– Tökéletes a tested.
– Rákos – emlékeztetem, felemelem a fejem, és a
konyhaszekrénynek dőlök. Semmi sem olyan tökéletes, mint
amilyennek látszik.
Bruno feltérdel, és rám néz.
– Tudsz járni?
– Fogalmam sincs, nem próbáltam.
Felém nyújtja a kezét.
– Gyere, próbáld meg!
Rápillantok, nézem, hogy figyel. Nem tudom, hogy fogok
felkelni, ha nem segít, úgyhogy megfogom a kezét, és engedem,
hogy felhúzzon. Gyenge a lábam, de már nem vagyok annyira
rosszul, mint amikor a kemoterápia után hazaértem.
– Nagyon jó – biztat, és gyengéden átkarol. Rámosolygok,
tényleg jó, hogy sikerült felállnom, még ha csak segítséggel is. –
Induljunk el lassan. Próbáljuk meg, hátha menni fog.
Bólintok, előrelépek, és érzem, hogy megroggyan a térdem.
– Kicsit jobb.
Szorosabban tart, mert tudja, hogy nem mondok igazat. Újra
elindulunk.
– Mit szólnál egy fürdőhöz?
 Egy illatos habfürdő gondolata szinte örömkönnyeket csal a
szemembe.
– Csodálatos.
– Együtt.
Megállok, és összehúzom a szemem. Ezt nem mondhatja
komolyan.
– Bruno, szó sem lehet szexről.
– Ne nézz idiótának. Csak nem akarlak egyedül hagyni.
Úgyhogy vagy együtt fürdünk, vagy nézlek. Melyiket
szeretnéd?
– Együtt? – kérdem döbbenten.
Bruno ismét elindul, és a fürdőszoba felé támogat.
– Igen.
– Tudom, hogy ezt kevesen merik a szemedbe mondani, de
seggfej vagy, tudsz róla?
– Tudok. – Megcsókolja a fejem búbját, és nevet.
Fürdővizet enged, és szégyentelenül levetkőzik.
– Segítsek? – kérdi, ahogy lerúgja magáról a nadrágot és a
fürdőszobaszekrény alá teszi. Anyaszült meztelenül, csípőre tett
kézzel áll előttem, mintha mi sem lenne természetesebb.
– Mármint ezzel? – kérdem, és megemelem bő pólóm
szegélyét, hogy kicsit incselkedjek és megnyugodjak. Mindig ez
volt a szerencsepólóm, legalábbis azt mondtam, de
tulajdonképpen csak egy ócska, régi egyetemi póló, amit egy
egyéjszakás pasitól nyúltam le, és nem vettem a fáradságot,
hogy visszaadjam. – Szerintem egyedül is boldogulok.
– Ne! – A kezemre teszi a kezét. – Majd én.
– Akkor sincs szex.
Mintha meg sem hallotta volna, kibont a pólóból.
– Rájöttem valamire.
– Mire? – kérdezem, miután áthúzta a fejemen a pólót.
– Tetszik, amikor háborogsz.
Felnevetek.
– Te is háborognál, ha valaki betörne a lakásodba, és nem
lenne hajlandó távozni.
– Cal – megtámaszt, átfogja a derekamat, és lesegíti rólam a
bugyit –, hát ez rólam a véleményed?
Aljasnak érzem magam. Bruno mindenben segít, kedves,
figyelmes, erre én úgy bánok vele, mintha nem lennének érzései.
– Nem – vallom be szégyenkezve. – Azaz talán eleinte igen,
de kezdelek megkedvelni. – Rámosolygok, a vállára teszem a
kezem, és kilépek a fehérneműmből.
Bruno morog valamit, felkap, és beemel a kádba. A lelkem
mélyén tiltakozni akarok, de ellazulok, és élvezem a melegségét,
az erejét. Lassan, óvatosan a vízbe ereszkedik velem, és én
végtelen hálát érzek.
– Túl meleg? – kérdezi, amikor felszisszenek a vízben.
– Nem. Pont jó. Csak meg kell szoknom.
A lábára ültet, és finoman rám csorgatja a vizet.
– Most jobb?
– Sokkal. Elmosolyodom, és egészen ellágyulok, jóleső nagy
nyugalom jár át.
– Akkor elmerülhetsz. – Megigazít, a lába közé ültet, majd
magához húz, hogy nekidőlhessek.
Elengedem magam, a víz simogatja a bőrömet, élvezem
Bruno izmos testének érintését. Máskor nem bírnék ellenállni
neki, de most, hogy beteg vagyok, csak arra gondolok, milyen
megnyugtató a jelenléte.
Egy ideig csak ülünk, odasimulok hozzá, ő pedig rám
locsolgatja a vizet, és a karomat simogatja. Még csöpög a csap,
visszhangzik a fürdőszobában, és valahogy ez is furcsán
megnyugtató.
Bruno átfog a lábával, a térdére teszem a kezem, és ellazulok.
– Mikor kapod a következő kemót?
– Díszkíséretnek jelentkezel? – tudom, hogy ez is szívtelen
beszólás volt, de tényleg gondolni sem akarok a következő
kemóra.
– Elviszlek a kórházba – morogja, és az ajka a vállamhoz ér.
Különös, de jólesik.
– Még mindig nem mondtad meg, miért csinálod ezt.
Szorosabban ölel át a mellkasom alatt. A fülembe suttogva
válaszol.
– Nem félsz tőlem.
Megremegek, végigborzongok.
– Csak ennyi? – Valójában igenis félek tőle, de már nem azért,
amiért korábban.
 – Nem, de kezdetnek elég ennyi.
– Tudom, ki vagy és mit csinálsz.
– Nem tudod.
Kicsit megfordulok, a szánk majdnem összeér.
– De igen. – A szemébe nézek, és hiába próbálja leplezni,
látom a tekintetében a fájdalmat.
– Nem tudod, Cal. Azt hiszed, mindent tudsz rólam, pedig
egyáltalán nem.
– Dehogynem – vitatkozom, és farkasszemet nézek vele. Nem
megy ki a fejemből, amit Lee mondott.
Bruno megsimogatja az arcomat, és a tenyerébe veszi.
– Nem.
Látom, nem enged az igazából.
– A beceneved „Brutál” Bruno. Mindenki így hív. Szerintem
magáért beszél.
Megvillan a szeme, de aztán legnagyobb meglepetésemre
kitör belőle a nevetés.
– „Brutál”? Tényleg így hívnak a hátam mögött? Mindenki?
Komolyan? Azt hittem, csak a közeli ismerőseim, nem
mindenki, és főleg nem te.
Bólintok, és összeszorul a gyomrom.
– Pedig pontosan így van.
– Hát ez a legviccesebb dolog, amit valaha hallottam –
mondja, a keze még mindig az arcomon, és nem bírja
abbahagyni a nevetést.
Elkerekedik a szemem, mert erre nem számítottam.
– Nem tudtad? – kérdezem suttogva, és rémesen érzem
magam, amiért tőlem kellett megtudnia.
Egy percre abbahagyja a nevetést, hogy beszélni tudjon, de a
széles, vidám, gyönyörű mosoly nem hervad le az arcáról.
– Senki nem vette a bátorságot, hogy közölje. Csak a barátaim
hívnak így.
Ha nem látnám, mennyire szórakoztatja a dolog, talán
bűntudatom lenne, de így én is nevetek.
– Hihetetlen, hogy nem tudtad.
– De tetszik – mondja, és a hüvelykujjával megsimogatja a
számat. A pillantása követi a kezét.
Nevetek, egyrészt, mert zavarba hoz az érintése, másrészt,
mert megnevetteti a rémisztő beceneve, és az, hogy az emberek
tartanak tőle.
– Ha most látnának, oda lenne a hírneved – mondom.
– Gondolod? – vonja fel a szemöldökét, és elhúzódik egy
kicsit.
– Fürdetsz, ápolsz, gyengéd vagy. Nem igazán brutál az
ilyesmi.
– Igen, megártana a rossz híremnek. Maradjon kettőnk közt,
jó?
– Jó.
– Figyelj csak... – suttogja hirtelen elkomolyodva. – Tudod,
hogy nem igaz, ugye?
Nyelek egyet, mert most már félek. Kiborít ez a beszélgetés.
– Mármint azt mondod, hogy valójában nem gyilkoltál meg
senkit? – Nagyon kínos téma, főleg a fürdőkádban ülve
meztelenül és kiszolgáltatottan.
– Igen, azt.
– Hát, ha te mondod... – mosolyt erőltetek az arcomra, de
nem vagyok meggyőzve.
– És eszembe sem jutna feldarabolni az áldozataimat. Szóval
nem vagyok brutál.
A döbbenettől eltátom a számat.
– De hát...
– Te jó ég, Cal, téged ilyen könnyű beugratni? – nevet ismét. –
Nem vagyok gyilkos.
Meglepő vallomás, de továbbra sem győz meg. Ilyen
becenévvel és ilyen külsővel kizárt dolog, hogy nem követett el
komoly dolgokat.
– Hát jó – hagyom rá, mert úgy érzem, jobb, ha nem vitázom.
– Hogy érzed magad? – kérdi, és az ujja hegyével apró
köröket ír a nyakamra.
– Jobban – ismerem be, és rádöbbenek, hogy az elmúlt
percekben egyáltalán nem jutott eszembe, hogy olyan beteg
vagyok.
Bruno a kezébe veszi az arcomat, és a száját erősen a
homlokomra nyomja.
– Akkor jó – dörmögi, aztán elhúzódik. – Kászálódjunk ki,
mielőtt aszalt szilva lesz belőled, én meg elfelejtem, hogy ki is
vagyok. Fontos, hogy a rossz hírem ne csorbuljon.
– Én nem árullak el – felelem félig tréfásan, de tudom, hogy
valóban nem fogom elárulni, mert soha senkinek nem beszélek
Brunóról.
Óvatosan kiemel a kádból, és a mosdópultnak támaszt, aztán
megtöröl. Egyedül is menne, de jólesik, hogy most van valaki,
aki törődik velem. A régi énem most kiakadna. Nem volna
szabad, hogy ennyire rá legyek utalva valakire. De most az
egyszer nem tudok küzdeni, nincs okom és nincs erőm sem.
Az élet nem olyan, amilyennek elképzeltem.
Bruno nem az, akinek gondolom. Elhittem, hogy nem
„Brutál”? A francokat. Ilyen híre senkinek nincs ok nélkül. De
attól még nem szörnyeteg. Kedves, sőt gyengéd. Vigaszt találok
mellette a bajban, erőt ad, és egyre inkább szükségem van rá.
De ettől félek is. Akarom, hogy erőt adjon. Nem tágítanak a
fejemből a szavai még akkor sem, amikor letesz az ágyamba és
mellém bújik.
Bruno nem az, akinek gondolom. De akkor kicsoda?
Tudom, hogy ki fog derülni, de vajon attól boldogabb leszek?
Erős, meleg, védelmező ölelésében elszenderedem. Mielőtt
elalszom, még hallom a hangját: – Túl fogod élni.
 11. FEJEZET
A 3. szakasz folytatódik –
Visszalépés

A következő hét villámgyorsan eltelik. A második kemót

kapom, és az jár az eszemben, hogy mi minden történt, amióta a
szörnyű hírt közölték velem.
Az anyagi dolgok már nem számítanak.
Nem vagyok olyan erős, amilyennek hittem magam, de élek.
Bruno állandóan jelen van az életemben.
Már nem tehetem meg, hogy mindenkit kizárok.
Élni akarok.
Az elmúlt hét során Rebecca és Bruno minden percemet
lekötötték. Erőre kaptam, és kezdem jobban érezni magam a
segítségüknek köszönhetően.
Rebecca eleinte nem volt elragadtatva, hogy Bruno mindig
nálam van, de mostanra megkedvelte.
– Van benne valami – mondja, ahogy ül mellettem a kezelés
alatt és a székén hintázik.
– Ezt hogy érted? – ostobának tettetem magam, mert tudom,
mire céloz.
A szájára teszi a kezét, és elmélyülnek a ráncok a homlokán.
– Nem tudom megmagyarázni, de van valami...
– Tudom. – Felkapok az asztalról egy darab kekszet, és a
számba tömöm, mielőtt elszólom magam.
– Ettől még nem örülök, hogy körülötted legyeskedik.
Lenyelem a száraz kekszmorzsákat.
– Bec, nem kell aggódni miatta. Ártalmatlan. – Megint
hazudok, de egyre könnyebben sikerül. Annyi időt töltöttem
már Brunóval, hogy szinte hiszem is, amit mondok.
Rebecca fintorog, és gyorsan megrázza a fejét.
– Nem az, Cal. Ijesztő és veszélyes.
 Ez olyan abszurd, hogy felnevetek. Pár hete még ugyanezt
mondtam volna. Nem is engedtem volna be a lakásba, de most
már ismerem a másik arcát, és az vigaszt nyújt. Szerintem
biztonságban vagyok mellette, ha eddig nem ölt meg.
Bec közelebb jön, nyikorog a széke.
– De az emberei... – suttogja.
Felnyögök, és a szám elé kapom a kezem. Élvezem a
színjátékot.
– Vannak emberei?
– Igen – bólint Bec nagy komolyan. – Vannak.
Egészen közel hajolok, és suttogok, hogy csak mi ketten
halljuk.
– Ketrecben tartja őket?
– Ne hülyéskedj! – szól rám Rebecca komoran.
– Bec, Bruno nem olyan, amilyennek gondoltuk – nevetek, és
hátradőlök.
– Veszélyes illúzióid vannak. Bedőlsz, és aztán... – Bec
elhúzza a kezét a torka előtt, mint egy kést.
– Ne drámázz! – nevetek ismét. Ha Bruno bántani akarna,
nem lennék itt. Soha nem ismertem nála gyengédebb férfit.
– Nővér, mondja, a kemó megárt az agynak? – kérdezi Becca
rám mutatva.
A nővér zavartan ránk pillant.
– Tessék?
Becca felém int.
– Kihat a kezelés a gondolkodásra? Össze van zavarva.
– Hívjam az orvost? – kérdezi a nővér, és odasiet hozzám.
Kinyújtom a kezem, hogy megállítsam, és haragos pillantást
vetek Beccára.
– Semmi bajom, Bobby nővér – olvasom le a nevét a
kitűzőjéről. – Csak drámázik a barátnőm.
A nővér egyikünkről a másikunkra néz.
– Biztos, hogy semmi baj, kedveském?
– Becca, mondd meg a nővérnek, hogy semmi bajom –
szorítom össze a fogam.
Becca megpördül a széken, és sokkal furcsábban viselkedik,
mint én.
– Ó, persze hogy rendben van – kezdi, és úgy fordítja a
széket, hogy a nővér felé nézzen. – Csak randizgat egy pasival,
akinek „Brutál” a beceneve. Úgyhogy nyilván épelméjű.
Szegény Bobby! Döbbenten, sőt, kicsit riadtan figyel.
– Hűha. – Körbepillant, és tudom, hogy legszívesebben
lelépne, de nem teszi.
– Tudja, Bobby, az illető igazán szeretetre méltó pasi, nem
gond, hogy bérgyilkos vagy ilyesmi, ugye? – Becca eszelősen
felnevet.
– Hát... – motyogja a nővér.
– Bobby, nyugodtan hagyjon minket magunkra. Rebecca
kicsit ideges, ennyi az egész. Később úgyis megbánja.
– Miért bánnám meg, hiszen rám uszítod a pasidat! – Rebecca
a szája elé kapja a kezét, úgy tesz, mintha rettegne, és teljesen
hülyét csinál magából.
Bobbyra pillantok, és elmosolyodom.
– Kicsit tényleg hagyjon magunkra. A barátnőm humora
cseppet sem szórakoztató.
– Rendben – suttogja a nővér, és kihátrál, de nem veszi le
rólunk a szemét. – Ha szüksége van valamire, csak szóljon.
– Becca – szólalok meg szigorúan.
– Callie?
– Tiszta őrült vagy.
– Komolyan mondom, bajba kerülhetsz.
– És az kinek a hibája is lesz?
– A tiéd – feleli bűntudatos mosollyal.
– A tiéd, te buta.
– Csak óvatosan azzal a pasival.
– De hát te is észrevetted, nem?
– Mit? – félrehajtja a fejét, mintha fogalma sem lenne, miről
beszélek, bár nyilvánvaló, hogy tudja.
– Azt mondtad, van Brunóban valami. Te is tudod, hogy nem
olyan, amilyennek gondoljuk. Érzed.
– Már nem tudom, mit gondoljak. Veszélyes, abban biztos
vagyok. De tényleg van benne valami. Valami nem áll össze a
képben.
– Én csak azt tudom, hogy elmondhatatlanul sokat segített
nekem.
– Dugtatok?
 Nem tudom elrejteni a mosolyt.
Rebecca eltátja a száját.
– Jézusom, Cal, ezt nem hiszem el!
Nevetek a tettetett aggodalmán, de tudom, hogy most majd
mindent tudni akar.
– Ne mondd, hogy te nem tetted volna meg a helyemben!
– Dehogynem. Nyilván. Bakancslista.
– A bakancslistádon ez pontosan hogy szerepel?
– Őrületes szex egy veszélyes bűnözővel.
– Nem vagy normális.
– Mondja a csajszi, aki már túl is van rajta. – Közelebb hajol. –
Na és milyen volt?
– Micsoda?
– Őrületes?
Felsóhajtok, mert tényleg az volt.
– Aha – elmosolyodom, ahogy visszagondolok rá.
– Néha utállak ám – nevet, és játékosan a combomra csap.
– Cseréljünk életet? – Amint kimondom, máris bűntudatom
támad.
Becca nevetése abbamarad.
– Vállalnám.
– Soha nem kívánnám neked ezt.
– Pedig tényleg gondolkodás nélkül vállalnám érted. A
legjobb barátnőm vagy. Nem bírnám ki, ha történne veled
valami.
– Nem fog történni.
Reggel, amikor felébredtem, egyezséget kötöttem Istennel.
Tudom, hogy őrültségnek hangzik, és talán tényleg kezdem
elveszteni az eszemet, de a francba is, mindent meg kell
próbálni. Ígéretet tettem, hogy ha Isten megsegít és túlélem,
akkor az életemet a kutatásnak szentelem, hogy gyógymódot
találjak, és senkinek ne kelljen végigcsinálnia azt, amin én az
elmúlt három hétben keresztülmentem.
Megígértem Istennek, hogy feladom a cipőmániámat, nem
veszek több új táskát ezerszámra, és tényleg minden tőlem
telhetőt megteszek az emberiséget lassan elpusztító betegség
ellen. Ha a kibaszott túlélésemhez kell, akkor én leszek Teréz
anya.
 Ahogy a többi rákos beteg közt ülök, és látom, hogy
megtartották a méltóságukat, erőt tudok meríteni a tartásukból.
Ők is élni akarnak, nem félnek és nem borulnak ki.
Ha nekik sikerül, nekem is sikerülni fog.
Minden lehetséges Rebecca támogatásával, és főleg úgy, hogy
Bruno is lassan az életem részévé válik.
 12. FEJEZET
Méreg

Amikor hazaérünk, Bruno már a lakás előtt vár. Úgy járkál, mint
egy ketrecbe zárt állat, és motyog magában.
Beccával megtorpanunk, amikor észrevesszük.
– Bruno?
Megáll, és felénk fordul.
– A picsába, Cal! Aggódtam.
– Miért? – Közelebb lépek, és szinte lefogom Beccát.
Bruno is közelebb lép, és vad pillantással nyújtja felém a
kezét.
– Miattad.
A tenyerébe simítom az arcomat, és lehunyom a szemem.
– Kemoterápián voltam. Mondtam.
– El akartalak kísérni – feleli, és megsimogatja az arcomat.
Felpillantok, és rámosolygok, hogy megnyugtassam.
– Becca eljött velem. Jó kezekben voltam.
Bruno a vállam fölött Beccára pillant, és mosolyogni próbál.
– És jól van?
– Itt vagyok ám! – figyelmeztetem, és megkopogtatom a
mellkasát.
– Igen. – Becca sem vesz tudomást rólam. – Jobban, mint
amire számítottam.
– Most átveszem.
– Hogy mondjátok? – egyikükről a másikra nézek. – Ne
beszéljetek ki!
Becca mögém lép, és ad egy puszit.
– Gondos kezekben hagylak – vihog, ahogy a fülembe suttog.
– Bec!
– Ha bármire szükséged van, csak szólj. Most rohanok, be kell
érnem dolgozni. Máris késésben vagyok. – Mielőtt bármit
mondhatnék, már végigszáguldott a folyosón, és eltűnt a
lépcsőfordulóban. Nincs is késésben. Délután három van, és a
másodállásában, a bárban csak este hétkor kezd.
– Nem vagy éhes? – fordul hozzám Bruno.
– Lenyugodtál már? – kérdezem, és a mellkasán nyugtatom a
tenyeremet, élvezem, hogy érezhetem a szívverését.
Halkan felnevet.
– Nyugodt vagyok. Csak szar napom volt, ami a munkát
illeti.
– Nem volt kit kinyírni? – viccelődöm, pedig még mindig
nem tudok napirendre térni Bruno munkája felett.
– Nem. A mai napot mindenki túlélte. Mit szólnál egy kis
kajához? – kérdezi, majd előveszi a kulcsomat, amit persze nem
adott vissza, és kinyitja az ajtót.
– Nem szeretnék enni. Kavarog a gyomrom. A kezelés alatt
ettem egy kis kekszet – válaszolom. Átkarol, és bekísér a
lakásba. – Szerintem ki fog jönni – teszem hozzá. – Bruno
habozás nélkül felkap, és az ágy felé indul. – Inkább a
fürdőszobába vigyél.
– Le kell feküdnöd.
– Bruno...
– Callie!
Lehetetlen alak.
Letesz, kimegy, és hallom, ahogy a konyhában motoszkál.
Mielőtt még fel tudnék állni, már hoz is egy lavórt.
– Használd ezt. – Leteszi az ágy mellé.
Undorodva elfintorodom.
– Tessék?
– Majd kimosom. Nem akarom, hogy megint a
fürdőszobában feküdj.
A gyomrom még jobban felfordul a gondolatra, hogy
Brunónak kelljen összetakarítania a hányásomat.
– Nem. Inkább kimennék a mosdóba.
– Maradj itt! – Hátradönt, eligazítja a lábamat, és megtámaszt
az ágy támláján, mintha valami díszpárna lennék. – Nyugi.
Gondoskodom rólad. Ha hányni kell, itt a lavór.
A pasik fura teremtmények. Én sosem takarítanám fel Bruno
hányását. Még ha szerelmes lennék is belé. Ha imádnám, azt
akkor sem bírnám.
– Amíg pihensz, csinálok egy kis levest.
– És ha nem akarok levest enni?
– Jót tesz, egyél belőle.
Most anyáskodni fog?
– Honnan tudod?
– Lee mondta.
Hát jó. Ha Bruno húga, aki legyőzte a rákot, azt mondja, hogy
a leves jót tesz, akkor levest fogok enni.
Bruno kimegy, és hallom, ahogy nekiáll a főzésnek... friss
alapanyagokból. Igen, levest főz. Ki a franc ez az ember? Azt
hittem, valami konzervből vagy levesporból készült levessel fog
kínálni, de nem. Bruno sosem az egyszerű megoldást választja.
Leere gondolok, és arra, hogy bírta végigcsinálni, és a bátyja
sertepertélését vajon hogyan kezelte.

ÉN: Szia, Lee, Callie vagyok. Remélem, nem zavarlak.

Nem tudom, mit írjak. Csak egyszer találkoztunk, de két

fontos közös pont is van az életünkben.

LEE: Szia! Örülök, hogy jelentkeztél. Hogy bírod?

Lee könnyed válasza azonnal megnyugtat.

ÉN: Egész jól. Ma kaptam a másodikat. Most nem vagyok túl jól,
és arra számítok, hogy még rosszabb lesz.

A párnáknak dőlök, és reménykedem, hogy nem fogom

kihányni a kekszet, amit a kezelés alatt elmajszoltam.

LEE: Egyedül vagy?

ÉN: Nem. Itt a bátyád, és úgy tesz, mintha ő lenne Emeril

Lagasse. Levest főz.

Elnevetem magam, ahogy elképzelem Brunót mint a

Muppets svéd mesterszakácsát, és egyre jobb kedvre derülök a
gondolatra. Örülnék, ha figyelhetném, de ahol ülök, onnan csak
egy-egy pillanatra látom.

LEE: Az jó. A leves nagyon jót fog tenni, nekem elhiheted.

ÉN: Bruno mondta, hogy a te ötleted volt, hogy levest kell ennem.

LEE: Kitapasztaltuk, hogy a kemó után ez a legjobb. Könnyebb

kihányni, mint a kekszet, az biztos.

A francba. A keksz biztosan rettenetesen kaparni fogja a

torkomat, ha feljön. Lenyelni is pocsék érzés volt.

ÉN: Ugye később jobb lesz? Mondd, hogy igen...

LEE: Később jobb lesz.

ÉN: Tényleg?

LEE: Nem.

Legalább őszinte, bár vicces a gondolat, hogy én most

mennyire örültem volna egy kegyes hazugságnak.

LEE: Milyen levest főz?

– Bruno, milyen levest főzöl? – kiabálok ki, mert még nem

érzem az illatát.
– Thai gyömbéreset.
Elfintorodom, de átadom Leenek az információt. Thai
gyömbéres? Azt hittem, a csirkehúsleves a bevált gyógyító
recept, de ezek szerint mégsem.
– Miért? – kérdez vissza Bruno.
– Lee kérdezte.
– Ó! – Bruno bejön a szobába, közben a kezét törölgeti.
Megáll az ajtóban, és a törülközőt a vállára veti.
– A gyömbér jót fog tenni.
Bólintok, visszagondolok rá, hogy mit mondott Lee. Logikus.
 – Segítsek? – kérdezem, de tudom, hogy képtelen lennék
felkelni.
– Nem, megoldom.
– Oké – rámosolygok, és gyönyörködöm benne. Ha jobban
lennék, biztosan rámásznék Brunóra. Fekete pólójában
kirajzolódnak az izmai, és én legszívesebben végignyalnám,
végigsimogatnám mindenét. A farmerja feszül izmos combján,
szinte hívogat.
– Nincs szükséged semmire? – kérdi, és az arckifejezéséből az
az érzésem támad, hogy olvas a gondolataimban.
– Nincs – mondom, és tovább bámészkodom.
– Akkor folytatom. – Visszamegy a konyhába, és valamit
fütyörészik, amit még sosem hallottam.

LEE: Tökéletes. Brunótól nem is várnék mást.

ÉN: Rejtély a pasi.

LEE: De még mennyire.

Sem Lee, sem Bruno nem árul el többet, de nem megy ki a

fejemből az a beszélgetésük az ajtó előtt, amikor azt hitték, hogy
nem hallom.

ÉN: Azon gondolkodtam, hogy...

LEE: Min?

Brunóról akarom kérdezni, de inkább mégsem teszem.

ÉN: Megint rosszul leszek a kemó után?

LEE: Valószínűleg igen. Más mellékhatások is előjöhetnek. A

rosszullét mellett tapasztalhatsz más furcsa, esetleg ijesztő
dolgokat is.

Lehet, hogy jobban jártam volna, ha mégis Brunóról

kérdezem. Nem vagyok kíváncsi az ijesztő dolgokra. De mielőtt
választ írhatnék, a gyomrom úgy dönt, száműzi a kekszet.
Magam elé rántom a lavórt, és már hányok is. A keksz tényleg
kaparja a torkomat.
Még össze sem szedtem magam, amikor Bruno megjelenik
egy pohár vízzel és egy törülközővel.
– Ez undorító – tiltakozom, magam mellé teszem a lavórt, és
megtörlöm az arcomat.
– Tudom – mondja, és felém nyújtja a poharat. – Igyál egy kis
vizet.
Dirigál.
Könnybe lábad a szemem, alig látok, de sikerül elvennem a
poharat. A hideg víz megnyugtatja a torkomat a rosszullét után.
Amikor elfogyott a víz, nekidőlök az ágy támlájának.
– Minden rendben?
– Igen. – Lehunyom a szemem.
Bruno elveszi a lavórt, és kimegy vele a fürdőszobába.
– Majd én! – kiáltok utána, és emészt a bűntudat, hogy a
hányásomat takarítja.
– Megoldom.

ÉN: Hogy kezelted, hogy a bátyád mindenbe beleüti az orrát?

LEE: Megszoktam.

ÉN: Nem hinném, hogy Brunót meg lehet szokni.

Lee válaszként egy nyelvöltögető emojit küld.

Megért. Megért mindent, amin keresztülmegyek.
 13. FEJEZET
Sajnálkozás – Szar ügy

Könnyes szemmel ébredek, és úgy ég a bőröm, mint a torkom,

miután kihánytam a kekszet. Bruno este elringatott, és azonnal
elaludtam, de most hiába az álmok és a teste melege, már nem
tudok aludni.
Megpróbálom eltolni a karját a mellkasomról, de nem megy.
Túl erős, túl nehéz a karja, nem mozdul. Kezdek pánikba esni, a
bőröm egyre forróbb, szinte lángol.
– Bruno! – kiáltok, és megpróbálok kiszabadulni a karja alól.
Fészkelődik és dünnyög valamit, de nem ébred fel. – Bruno! –
erősebben lökdösöm, és a hangomban egyre nő a rémület.
– Mi az? – riad fel, és azonnal felpattan. – Mi a baj? – felém
nyúl, megsimogat, és megrándulok.
– Ne!
– Fáj a bőröd? – kérdi, mint valami gondolatolvasó. Remeg a
szám, ahogy bólintok.
– Nagyon. Elviselhetetlen. – Patakzik a könnyem, és előre-
hátra hajlongok, amitől csak rosszabb lesz.
– Ne mocorogj – szól rám Bruno, és gyorsan elhúzza a kezét.
– Engedek egy hideg fürdőt.
– Nem bírok megmozdulni.
– Hidd el, a fürdő segít. – Felkel, és már rohan is a
fürdőszobába.
Zokogva hallgatom a csobogó vizet, és azon gondolkodom,
hogy fogok felállni. Még a gondolata is fáj, hogy esetleg fel kell
emelnie. A bőrömet már a ruháim érintése is kínozza.
– Lee! – hallom Bruno hangját. – A bőre. Át tudsz jönni?
Szólni akarok, hogy ne, nem akarom, de képtelen vagyok
vitázni vagy akár csak megszólalni.
– Lee mindjárt itt lesz – mondja Bruno, és kilép a
hálószobából. – Ő majd segít. – Beletúr a hajába.
– Ne! – kiabálok, és tiltakozom, ahogy közelebb lép. Ne érj
hozzám, kérlek!
– Gyere, vagy viszlek. Így is, úgy is kurvára fog fájni, de a
hideg víz segít, Cal. Bízz bennem!
Bízom.
Teljesen.
Jobban, mint bárki másban. Bruno nélkül nem is tudom, hogy
nem őrültem volna-e bele ebbe az első néhány hétbe.
– Jövök – szipogom, és megpróbálok feltápászkodni. A puha
pamutlepedőt is forró parázsnak érzem, minden mozdulatra
egyre jobban ég a bőröm.
Bruno figyeli, ahogy küszködöm, hallja, hogy nyöszörgök, és
végül a lehető leggyengédebben felemel, és a kádhoz visz. De
nem tesz le, hogy levetkőztessen, hanem beleállít a hideg vízbe,
és úgy segíti le a ruháimat.
Jólesik. Sőt, egyenesen megváltás. Elmerülök a hideg
fürdőben, a bőröm megnyugszik, a fájdalom enyhül. Soha
életemben nem éreztem az egész testemben ilyen kínzó
fájdalmat. Nem múlt el egészen, de már nem akarok belehalni,
és a sírást is abbahagyom.
– Jézusom – motyog Bruno, és sötét haját babrálva rám
mered. – Azt hittem, fel vagyok rá készülve.
Felhúzom a térdemet, hogy eltakarjam a mellem.
– Mire? - Megpróbálok a szemébe nézni.
– A fájdalmadra. Nehéz látni, hogy szenvedsz. Azt hittem, fel
vagyok készülve, mert már tudom, mire számítsak. Lee miatt,
aki már végigcsinálta. – Nagyot nyel, és felsóhajt. – De ha téged
látlak szenvedni, megszakad a szívem. – A mellkasára szorítja a
kezét, és az ingébe markol.
A térdemre hajtom a fejem, és csak nézem Brunót. Meghat ez
a kedvesség.
– Miért hívtad fel Leet?
Bruno a kád szélére ül, és halványan elmosolyodik, de még
mindig szaggatott a lélegzése.
– Mert ő még nálam is erősebb. És segíthet neked, hogy
átvészeld ezt az egészet. Fel tud készíteni arra, ami még vár rád.
Időbe telt, de kitapasztalta, hogyan tud a legjobban megküzdeni
a kemoterápia mellékhatásaival. Szükséged van rá, Cal.
Cal.
– Na jó. – A bőröm máris kevésbé sajog, lehűlt a térdemig érő,
hűvös vízben. Előrehajolok, hogy elzárjam a csapot, de Bruno
megelőz, és szigorú pillantást vet rám.
– Megszoktad, hogy mindent egyedül csinálsz? – Vizet mer a
tenyerébe, és végigcsorgatja a bőrömön.
A hidegtől megborzongok.
– Igen. Miért? Neked talán mindenben segítenek?
Bruno arca nyugodt, de megrázza a fejét.
– Csak arról van szó, hogy néha mindenkinek szüksége van
valakire.
Hitetlenkedve nézek rá.
– Még neked is?
Ellágyul.
– Sokszor előfordult.
– Például? – faggatom, mert magától nem sokat árul el.
– Ha szükségem van segítségre, a húgom mindig mellettem
áll.
Ha jobban belegondolok, nem is furcsa, de mégis inkább arra
számítottam, hogy egy férfi nyújtott neki támaszt, nem egy nő.
Ugyanakkor ez így logikus. A húgával nagyon közel állhatnak
egymáshoz.
– Mikor volt ilyen?
– Elveszítettem valakit, akit nagyon szerettem. – Elhallgat, és
tovább locsolgat a vízzel. Csendben maradok, mert olyan
érzésem van, hogy ha most kérdezgetni kezdem, témát fog
váltani. – Még alig fejeztük be a középiskolát, amikor meghalt.
Lee támogatott. Odafigyelt rám, hogy ne omoljak össze és ne
csináljak hülyeséget.
– Mit csináltál volna?
– Kicsim, ez nagyon hosszú történet.
– Van időm. – Rámosolygok, és előredőlök, hogy hozzáférjen
a hátamhoz.
– Pont befejeztük a középiskolát, amikor a barátnőm terhes
lett. Nem voltunk elragadtatva, fiatalok voltunk és buták. De
beletörődtünk, hogy egy család leszünk, és már az esküvőt
terveztük, mert tényleg szerettük egymást. – Hallom Bruno
hangjában a fájdalmat, még ennyi idő után is. – Szóval
elkezdtük a főiskolát, és az esküvőt tervezgettük, aztán hirtelen
szertefoszlott az egész, és nem tehettem semmit.
– Mi történt? Ne mondd el, ha nem akarod... – Micsoda
seggfej vagyok! Addig faggattam, amíg most miattam kell újra
átélnie a fájdalmat.
Bruno felsóhajt, és nem válaszol rögtön. A szarkalábak
elmélyülnek a szeme sarkában.
– Meggyilkolták őket.
– Te jó ég! Annyira sajnálom! Nem lett volna szabad
kérdezősködnöm... – Alig bírok szóhoz jutni. Beleroppanok,
hogy sebezhetőnek és szomorúnak látom.
– Egy szarházi drogos el akarta venni a barátnőm kocsiját. De
ahelyett, hogy kiszállt volna, a barátnőm veszekedni kezdett
vele, és az a faszfej lelőtte.
– Jézusom! – suttogom, és elszorul a szívem.
– Hát ez történt. Otthagyta őket meghalni egy közlekedési
lámpa alatt.
– Iszonyatos.
– Mindennap azon gondolkodtam, miért nem szállt ki az
istenverte autóból. Nem ért annyit, mint az élete! A gyerekünk
élete, meg minden. Csak egy kibaszott kocsi volt.
Bruno kezére teszem a kezemet a kád szélén, és megszorítom.
– Annyira sajnálom, Bruno.
– Utána eléggé kiborultam. Nem láttam értelmét az
életemnek. Igaz, hogy nem terveztük a gyereket, de már vártam
a napot, amikor család leszünk. Soha nem gondoltam volna,
hogy elveszíthetem őket. Lee végig mellettem volt, és
meggyőzött, hogy Maggie sem akarná, hogy beleőrüljek.
– A húgod nagyon szeret téged.
– Igen. Sokkal többet tett értem, mint amennyi a testvéri
kötelessége lett volna. A temetésre nem is emlékszem. Hol
őrjöngtem, hol megdermedtem a gyászomban. De Lee
támogatott, és segített továbblépnem.
– Bárcsak lenne testvérem!
Bruno a vállamra teszi a kezét, aztán tovább locsol a hideg
vízzel.
– Amikor Lee megbetegedett, még mindig szét voltam esve.
De segítenem kellett neki, ahogy ő segített nekem.
Megfogadtam, hogy mindent megteszek, és túl fogja élni a
mellrákot. Tudod, nem egészen önzetlenül cselekedtem... nem
akartam elveszíteni. Nem bírtam volna ki, ha még valakit el kell
veszítenem, aki ennyire közel áll hozzám. Ha ő is elmegy, akkor
nekem is végem lett volna, Cal. Nem bírtam volna ki.
– Bruno, nem az számít, hogy miért segítettél neki, hanem az,
hogy segítettél. Azt viszont még mindig nem értem, hogy
nekem miért segítesz ezt végigcsinálni.
Felvonja a szemöldökét, és rám vigyorog.
– Még mindig nem jöttél rá?
– Nem – nyöszörgök, mert tudom, hogy úgy játszik velem,
mint macska az egérrel.
Válaszra nyitja a száját, de pont ekkor kopogás hallatszik.
– Megyek, nyitom – mondja, és megkönnyebbülve felpattan.
– A francba! – sziszegek, és a térdemre hajtom a fejem. –
Csodás időzítés, Lee. – Megint pont jókor jött, hogy ki ne
derüljön valami.
 14. FEJEZET
Néha mégiscsak jobb a titok

Kimászom a kádból, és a legpuhább köntösömbe bújok. Bruno

és Lee már a konyhában várnak.
– Szia! – köszön Lee, felém nyújtja a karját, és fürkészőn néz
rám.
– Szia! – Megölelem, de ő alig ér hozzám.
– Jól vagy? – kérdi, hátralép, és végigmér.
Bólintok.
– Sokkal jobban. – Elmosolyodom, mert hirtelen elönt a hála a
konyhámban üldögélő testvérpár iránt. – A gyömbéres leves
megnyugtatta a gyomromat.
– Hála az égnek! – mondja Lee halkan, és megdörzsöli a
homlokát.
– Hölgyeim, tudjátok, mennyire szeretek pletykálni, de
dolgom van. – Bruno feláll, és zsebre vágja a tárcáját meg a
kulcsokat. – Később visszajövök. Most mennem kell.
– Pont most? – Az órára pillantok, és elgondolkodom, mi
dolga lehet.
– Igen.
– És visszajössz? – csúszik ki a kérdés a számon, mielőtt
átgondolhatnám.
– Megpróbálom, de ha nem tudok, akkor Lee itt marad, és én
holnap benézek.
Nem is értem, mitől komorodtam el hirtelen.
– Hát jó.
Bruno hozzánk lép, puszit ad Leenek, aztán megáll előttem.
– Látom, jobban vagy. – Megfogja az államat, felemeli a
fejemet, és a szemembe néz. – Legyél jó kislány! – kacsint, és
megcsókolja az orrom hegyét. – Majd jövök.
– Lehet, hogy pont aludni fogok – felelem morcosan.
 – Ne felejtsd el, hogy van kulcsom.
– Tényleg. – A hangom könnyed, laza.
Bruno ajka az enyémhez ér, egészen elgyengülök tőle. Nem
ér hozzám máshol, csak az államat fogja finoman. Tökéletes.
Sosem gondoltam volna róla, hogy ilyen édes, ilyen figyelmes.
– Vigyázz rá, hugi! – mondja Leenek.
– Vigyázok – ígéri Lee, és szélesen rám mosolyog Bruno válla
fölött.
– Nem kell ébren maradnod – szól még vissza, mielőtt indul.
– Remélem, nem bánod, hogy itt vagyok – mentegetőzik Lee.
– Ha szeretnéd, most már hazamegyek.
– Ne! – Előveszem a vízforralót, és megtöltöm. – Kérsz teát?
– Igen, köszi. – Lee leül, és ámulva körbepillant a lakásban,
amíg a teával foglalatoskodom.
– Milyen szép otthonod van!
– Nagy álmom volt, hogy itt lakhassak, de most már
egyáltalán nem tűnik fontosnak. – Melléülök, és én is
körbepillantok. Tényleg szép otthonom van. – Most már
egyszerűen csak egy helynek érzem, ahol lakom, és kész.
– Nem, ez nem így van. – Lee megfogja a kezemet, és
összepréseli az ajkát. – Mindenkinek kell valami, amihez
ragaszkodik, ami előreviszi az életben. Ha ez nincs, nagyon
könnyen feladjuk és elesünk.
Erre így nem is gondoltam. A gyönyörű, modern lakásom, a
pompás cipőkollekcióm és a hihetetlen ruhatáram tényleg
motivált. A munka nem csak a fizetésről szól, sosem ártott egy
kicsit megjutalmazni magam.
– Ez igaz.
– Bruno nem ijesztett rád?
– Nem – megvonom a vállam, és megpróbálok mosolyogni. –
De azt hiszem, én megijesztettem.
– Ahhoz képest, hogy milyen kemény ember, néha
túlságosan is átérzi mások fájdalmát.
– Mesélt nekem Maggie-ről – csúszik ki a számon.
– Tényleg? – Lee felvonja a szemöldökét, és tátva marad a
szája.
Bólintok, és reménykedem, hogy talán tőle is megtudhatok
még valamit.
 – Fürdés közben mesélt róla. Azt mondta, néha mindenkinek
szüksége van valakire. Elmondta, hogy mennyit segítettél neki
akkor.
A vízforraló fütyülni kezd.
– Az azért túlzás. Tényleg segítettem neki, de nem többet,
mint amennyit bárki megtenne a szeretteiért. És ő is mellettem
állt, amikor nekem volt rá szükségem. Ez már csak ilyen. Így
működik az élet.
– Szerencsések vagytok – válaszolom, és csészéket veszek elő.
– Jó lesz a kamillatea?
– Bármilyen tea jó lesz, sok cukorral.
Egyik kezemben a kis csészéket, másikban a cukortartót
viszem az asztalhoz, és leteszem Lee elé.
– Örülök, hogy itt vagy.
– Mondtam, hogy bármikor hívhatsz, Callie. Komolyan is
gondoltam.
Teát töltök, és egy órán át pletykálunk. A rákról egyetlen szó
sem esik. Egy idő után viszont szóba kerül Bruno, a legújabb
kedvenc témám.
– Valójában milyen ember a bátyád? – kérdezem, és
megiszom az utolsó korty teát.
– Pont olyan, amilyennek ismered. Néha hangulatember, de
hát ki nem az? A végletekig hűséges. A munkájának szenteli az
élete nagy részét, és sokkal erősebben kötődik a szeretteihez,
mint bárki más, akit ismerek.
– Pontosan mivel foglalkozik? – faggatózom, és visszafojtott
lélegzettel várom, hogy talán Lee most majd elárul valamit.
Lesüti a szemét, most először kerüli a tekintetemet, és a
csészéjét nézi.
– Nem mondhatok róla többet, Callie.
A francba!
– Nem gond, Lee. Nem várom tőled, hogy eláruld a bátyádat.
– Lee nem oszlatta el a gyanúmat Bruno „munkáját” illetően.
– Nagyon kedvel téged.
– Ezt sem értem, de Bruno nem hajlandó megmagyarázni.
Lee felnevet, és szorosabban fogja a csészéjét.
– Néha nem egyszerű eset.
– Te tudod, miért?
 – Majd ő elmondja, ha akarja.
Elkedvetlenedve összegörnyedek a széken.
– Mi hasznod, ha még csak nem is pletykálsz, Lee?
– Hidd el, majd elmondja, ha eljön az ideje. – Megpaskolja a
kezemet, és az arca ragyog a nevetéstől.
– Lehet, hogy előbb halok meg – morgok.
– Azt Bruno nem hagyná. Mielőtt hazamegyek, még a
kemóról akartam mondani pár dolgot. Hogy bírod?
– Kikészít – ismerem be. – Úgy érzem, semmi erőm nem
marad tőle. Nem lettem egészségesebb, sem erősebb, csak egyre
gyengébb és elesettebb, de hát nem csoda, hiszen a kemoterápia
méreg.
– Akkor működik.
Félmosollyal válaszolok.
– Aha.
– Készülj fel, hogy lesznek még mellékhatások. Mi a helyzet a
hajaddal?
– Fáj. Már szinte lehetetlen fésülni. Olyan, mintha túl sokáig
viseltem volna szoros lófarokban.
– Akkor valószínűleg hamarosan elkezd hullani.
Ösztönösen az ujjaim közé fogok pár tincset.
– Te jó ég!
– Jobb, ha még előtte leborotválod. Akkor úgy érezheted,
hogy a te döntésed.
Régóta nem éreztem, hogy bármi is az én döntésem lenne.
Attól biztosan nem fogom jobban érezni magam, ha kopaszra
borotválom a fejemet, de világosan mutatja, hogy min megyek
keresztül. Ha arra gondolok, hogy tényleg minden szál hajam
kihullik, elszorul a szívem.
Gyönyörű, aranyszőke hajam van. Szálegyenes, ragyogó,
természetes szőke. Éveken át mindig azon aggódtam, hogy
tökéletes legyen a frizurám, és most kihullik, és már sosem lesz
ugyanilyen.
– Amikor visszanő, olyan lesz, mint volt? – kérdezem, még
mindig a hajammal babrálva.
– Valószínűleg nem. Nekem előtte vörös hajam volt – mondja
Lee, és megigazítja a lófarkát.
– Komolyan? – elkerekedik a szemem a döbbenettől.
 – Dehogyis!
Idegesen felnevetek.
– Látom, a hülye humor családi vonás.
Az ajtóhoz kísérem Leet, és elgondolkodom a hallottakon.
Csak haj, semmi több. Nem fontos, nem a személyiségem része.
Mások állandóan változtatják a frizurájukat, és különben is, egy
idő után visszanő.
– Lee! – szólok utána. – Minden kihullik? – Megérintem a
szemöldökömet, és magamban fohászkodom, hogy ugye nem.
– Minden – feleli Lee, és lepillant az ölembe. – Mindenhol.
– Ó, a picsába! – motyogom.
– Gondolj arra, hogy most majd egy ideig nem kell
szőrtelenítéssel bajlódnod.
– Nézhetjük így is.
– Amíg élünk, remélünk – int, és elindul.
– Aha – dünnyögöm, és becsukom az ajtót. Egy jó darabig
nem kell a gyantázás miatt aggódnom, az tuti. Amit én
problémának fogok fel, azt Lee időmegtakarításnak tekinti.
Fura, mennyire különbözően látjuk a dolgokat, pedig
ugyanazon megyek keresztül, amin ő már túl van.
 15. FEJEZET
Aki bújt, aki nem...
a változások megtalálnak

Bruno hajnalban bújik be mellém az ágyba. Egy szemhunyásnyit

sem aludtam, amíg nem volt ott. Végig az járt a fejemben, amit
Lee mondott és amit Bruno mesélt. Hiába töröm a fejem, nem
tudom összerakni a képet.
– Szia! – Bruno átölel, és magához húz.
– Hiányoztál – mondom gondolkodás nélkül.
Megcsókolja a homlokomat, az ajka hosszan a bőrömhöz ér.
– Bocs, nem tudtam korábban jönni.
– Semmi gond. Nem tudtam elaludni, miután Lee elment. –
Bruno mellkasához fúrom az arcomat, és felsóhajtok. – Olyan
fáradt vagyok!
Közelebb húz magához, és simogatja a hátamat.
– Mit mondott? Megijesztett valamivel?
– Azt mondta, hogy jobb lenne kopaszra borotválni a fejemet
– dünnyögöm.
– Szegénykém.
– Nem nagy ügy. Csak haj.
– Segítek – ajánlja fel azonnal, és beszívja a hajam illatát.
– Most szagolgasd, mert később nem lesz mit – tréfálok
keserűen, és legszívesebben elsírnám magam a gondolatra, hogy
kopasz leszek. – Majd én leborotválom.
– Cal, mondtam már, hogy nem kell mindent egyedül
csinálnod.
Szúrós pillantást vetek rá, és elhúzódom.
– De ezt igen. Érthető?
Bólint, és a hajamba túr.
– Csak haj.
– Tudom. – Brunónak dőlök, ő meg simogatja a hátam, és
hamarosan elalszom.
Nem emlékszem, mit álmodtam, de hideg verejtékben úszva,
hevesen dobogó szívvel ébredek. Az órára pillantok, és
rádöbbenek, hogy átaludtam tíz órát. Bruno meg sem moccant,
még mindig engem átölelve alszik. Óvatosan kikászálódom az
ágyból, megemelem a karját, átbújok alatta, és felkelek.
Tudom, hogy meg kell tennem, mielőtt felébred. Az
ágyneműs szekrényben van egy hajnyíróm, amit az expasim
hagyott itt.
Megállok a tükör előtt, és sírva fakadok. A könnyeim kövér
esőcseppekként potyognak a pultra.
Megemelem a hajnyírót, de remeg a kezem és elhagy az
erőm. Rémes gondolat, hogy önként levágom a tökéletes, szőke
tincseket. Eddig mindig gondosan ápoltam a hajamat, de
tudom, hogy úgysem maradna meg sokáig.
Elkerülhetetlenül ki fog hullani, nem tehetek ellene semmit.
Imádkoztam, hátha azok közt a szerencsések közt lehetek,
akiknek nem hullik ki a hajuk a kemótól, de már mostanra
ritkább lett.
– Menni fog – mondogatom magamnak a tükörben, és a
könnyeimet törölgetem. – Csak haj. – Elcsuklik a hangom az
utolsó szónál.
Két lehetőség van: vagy elteszem a hajnyírót, és megvárom,
hogy a hajam csomókban kihulljon magától, vagy én magam
vágom le, a saját elhatározásomból.
Mindig fontosnak tartottam, hogy a saját döntéseim alapján
én magam alakítsam az életemet. Talán ezért vagyok még
mindig szingli. A párkapcsolatban ugyanis fel kell adnom
magam valamelyest, és a páromtól is függ a sorsom.
Itt most a kezembe vehetem az irányítást, és ezzel is
beinthetek a ráknak. Meg kell tennem. Ha levágom a hajamat,
azzal jelképesen magam alá gyűröm a betegséget.
Megtörlöm a szememet, pislogok, hogy kitisztuljon a
látásom, aztán felkapom a hajnyírót, és bekapcsolom.
– Az én döntésem – suttogom, és a tükörképem szemébe
nézek. Tudtam, hogy nehéz lesz, de arra nem számítottam, hogy
ennyire.
Az emberek külsőségek alapján ítélnek. Gyakran fel sem
tűnik, de így van. A haj már messziről látszik, és ad egy
bizonyos képet a viselőjéről. Nevetséges, de a nők mégis egy
halom pénzt költenek, hogy valami irreális szépségideálnak
megfeleljen a frizurájuk.
Én is ezt csináltam.
Nem szabadna, hogy ilyen nehéz legyen tövig lenyírni a
fürtjeimet. Lassan nekikezdek, a hajnyíró munkához lát bal
oldalon, a fülem mellett. Amikor lehull az első tincs, megint
elhomályosul a szemem, és sírni kezdek.
– Menni fog – ismétlem suttogva. Próbálom motiválni
magamat.
Miért ennyire nehéz? Hiszen előbb-utóbb visszanő, nem a
karomat vágom le, csak haj, semmi több. De akkor is a részem,
és most önmagamból veszítek el egy darabot.
A saját akaratomból vagy sem, akkor is remeg a kezem.
Megragadom a hajamat, és próbálom szilárdan tartani a
hajnyírót, ahogy végigtolom a fejemen. Önkéntelenül,
megbűvölve nézem a kezemben maradó tincseket.
Ha tényleg az élet lényeges dolgait nézzük, akkor ez
jelentéktelen. Nem ettől vagyok önmagam, de mégis fontosnak
érzem.
Elveszítettem az irányítást.
Minden kicsúszott a kezemből.
Tudományos érdeklődésemnek köszönhetően megszoktam,
hogy én irányítok. Elvégre laboratóriumban dolgozom, minden
lépésnek megvan a rendje és módja, és nekem lételemem ez a
kiszámítható merevség. A rák összezavar.
Háború zajlik bennem, harcol velem a betegség. És egy másik
csata is dúl, egy állandó küzdelem, ami szinte felemészt.
Szeretnék kemény lenni, seggbe rúgni a rákot, de utamba áll a
halandóság. És egy kicsit a hiúság is.
Lebénultam.
Lefagytam.
Mostanában szinte mindennap ezt érzem. Mintha az idő
tőlem függetlenül haladna, én csak megfigyelő lennék, nem
résztvevő... csak ülök, nézem, ahogy fordul a világ, és nincs
ráhatásom.
Ahelyett, hogy gyászolom az életemet, el kellene kezdenem
élni. Semmi sem egyszerű. De nem nekem való a passzív
beletörődés.
Nem maradhatok alul, mert az az életembe kerül.
Nemcsak a testemet pusztítja a betegség, hanem a lelkemet is.
Szinte élőhalott lettem. Lélekben elevenen eltemettem
magamat, miközben még élek és mozgok, mégsem teszek
semmit, hogy küzdjek az ellen, amitől a legjobban félek: a halál
ellen.
Igen, elkezdtem a kezelést, de a belső harc, amire képesnek
hittem magam, elhagyott. Talán, ha levágom a hajam, azzal
megteszem az első lépést, hogy visszavegyem az irányítást az
életem fölött.
Elengedem a levágott tincseket, és nézem, ahogy aranyszínű
kupacba hullanak a földre. Csak állok, nézem, és arra gondolok,
hogy fenekestül felfordult az életem.
Jó lenne, ha működne a kis önmotivációm, és most simán le
tudnám nyírni a hajamat, de sajnos nem jött be. Ahányszor
megválok egy tincstől, mindig az az érzésem, mintha
önmagamból veszítenék el egy darabot.
Amikor az egyik oldallal végeztem, hosszú, csíkos
punkfrizurám marad, és a tükörbe bámulva azon tűnődöm,
hogy ilyen fejjel csatlakozhatnék-e egy nyolcvanas évekbeli
rockbandába. Hát, nem hinném. Elég pocsék rockerlány lenne
belőlem.
Ráébredek, mi zavar leginkább a kopaszságban. Az, hogy
nyilvánvalóvá válik tőle a betegségem és a kemoterápia, hiszen
Sinead O’Connor már nem diktál divatot. Ha kérdezgetni
kezdenének a betegségemről, lefagynék és kiborulnék, mert
nem tartok ott, hogy sírás nélkül beszélni tudjak róla.
Az arcom is megváltozott. Már két kezelés után is látszik. A
szemem alatti sötét karikáktól fáradtabbnak és jóval idősebbnek
látszom. A bőröm elveszítette a ragyogását a méregtől.
Előrehajolok, és megvakarom az arcomat. Vajon mi vár még rám?
Nem látom Brunót, de érzem a jelenlétét. Megbizsergek, és a
tükörben észreveszem, hogy figyel.
Benyit a fürdőszobába.
– Callie.
– Azt hittem, alszol – mondom zavartan. Tulajdonképpen
nem haragszom rá, de azt hittem, végzek ezzel a művelettel,
mielőtt felébred.
Megáll mögöttem, és a tükörben le nem veszi rólam a szemét.
– Kerestelek az ágyban, de nem találtalak. Tudni akartam,
hogy minden rendben van-e.
Nem bírom tovább. Kurvára semmi nincs rendben. Beszélni
akarok, de csak összefüggéstelen motyogás sikeredik.
Felemelem a hajnyírót, hogy lássa, mivel próbálkoztam, és hogy
nem megy. A földre mutatok, és hiába próbálom tovább
visszatartani a sírást. Egyre hangosabban zokogok. Nem is
tudom már, mit mondok, de Bruno megért.
– Csitt... ne félj! – Fájdalmas arccal magához ölel. – Ezt nem
kell egyedül csinálnod. – Az öleléséből erőt kapok, és
biztonságban érzem magam.
Hozzá bújok, és ő vigasztal. Erőt ad, megnyugtat, elcsitítja a
félelmeimet. A mellkasához fúrom az arcomat, hallgatom a
szíve ismerős dobogását, és lehunyom a szememet. Lassan
lecsillapodom, nyugodtabban lélegzem, és felszáradnak a
könnyeim.
– Hadd segítsek – suttogja Bruno a hajamba, és simogatja a
hátamat.
Amikor felemeli a hajnyírót, becsukom a szememet, és
várom, hogy érezzem, amikor elindul. A hangjára felpillantok,
és kiül az arcomra a döbbenet. Nem az én hajamat nyírja...
hanem a sajátját.
– Nem akarok kimaradni – tréfál, és kopasz csíkot vág
középre.
Csak tátom a számat. Egy férfi simán járhat kopaszon, de én...
annál kevésbé. Ezzel együtt majdnem újra kitör belőlem a sírás,
de most a meghatottságtól, hogy Bruno miattam hajlandó
megválni gyönyörű, barna hajától. Az ajkamba harapok, és nem
bírom levenni róla a szememet, ahogy gyűlnek a padlón a
tincsei.
Pár perc, és nyoma sincs a hajkoronájának. Az utolsó
simításokat végzi, hogy egyetlen kósza hajszála se maradjon.
Rámosolygok a tükörben, és elgondolkodom, miféle ember
Bruno valójában, és hogyhogy nem ismertem eddig.
Mellette olyan könnyűnek tűnik. Szinte felszabadít.
 – Készen állsz? – kérdi, és a fejemhez tartja a hajnyírót. A
szemében színtiszta imádat ragyog, ahogy rám néz.
Bólintok, és leküzdöm a félelmet. Lehunyom a szemem, mert
ijesztőbb, ha látom, ami történik. Így, hogy Bruno segít, nem kell
látnom. Majd utána megszokom, hiszen úgysincs más
választásom.
Bruno óvatosan elindítja a hajnyírót, alaposan dolgozik, nem
hagy ki egyetlen fürtöt sem. Egyszer-egyszer végigsimítja a kis
tüsiket, és megbizsergek. Már a hajam is fájt, de így, hogy csak
egy milliméter maradt, jólesik a simogatása. Nem szexuálisan,
hanem valami bizsergető, kellemes érzésként, amire vágyom.
Néhány pillanattal később Bruno kikapcsolja a hajnyírót, és
mindkét kezével a fejemet cirógatja.
Hogy lehet ilyen villámgyorsan túllépni a kiboruláson? Csak
Brunónak köszönhetem, senki más nincs rám ilyen hatással.
– Készen vagyunk – suttogja a fülembe, és a vállamra teszi a
kezét. – Kinyithatod a szemed.
Megrázom a fejemet, mert félek. Nem akarom látni.
– Ugyan, kicsim! Tök vagány lett!
Halványan elmosolyodom, ahogy a hangja csiklandozza a
fülemet. Megnevettet, hogy erre képes ilyet mondani. Eddig
soha életemben senki nem mondta rám, hogy „vagány”, ahogy
kinézek. Inkább modern Barbie baba vagyok, mint
rendíthetetlen ólomkatona. Én mint vagány? Nevetséges.
– Félek – suttogom halkan.
– Cal – Bruno hangja ismét megbizserget. – Csodálatosan
nézel ki... sőt, gyönyörű vagy. Emlékszel, hogy amikor
benyitottam, pont a punkfrizuránál tartottál? Cuki volt, de nem
hiszem, hogy nagy nyilvánosság előtt akartad volna hordani.
Most viszont szebb vagy, mint bármelyik nő, aki szándékosan
viseli így a haját. Illik hozzád.
– Megsimogatod? – kérdem félig viccből, de inkább
komolyan. Az érintése csodát tesz velem, elolvadok, feloldódik
bennem minden feszültség.
Halk, mély hangon felnevet, én pedig nekidőlök.
– Megsimogatlak, ahol csak akarod.
Mosolygok, és a vállára hajtom a fejemet.
– Na nézd csak meg!
 Nagy levegőt veszek, és kinyitom a szemem. Nem apránként,
hogy elodázzam a sokkot, hanem gyorsan, mintha egy
ragtapaszt rántanék le hirtelen a bőrömről.
Hűha.
Nem is hasonlítok magamra. Tényleg nem. Még az arcom is
más. Szerencsére szép formája van a fejemnek. Ha egyenetlen
lenne, az pocsékul nézne ki, de szerencsére szimmetrikus. A
hajam a tövénél nem volt olyan világos, mint a vége, így még
halványabbnak tűnik a bőröm.
Pislogok, és alig hiszem, amit látok.
Pedig ez van.
Ez vagyok.
Oda a vállig érő hajzuhatag. Nem borzolja többet a szél. Fura
érzés.
Én vagyok, de mégsem.
Évekkel ezelőtt egyszer volt egy kis balesetem a szempilla-
göndörítéssel. Emlékszem, milyen fura volt a szemem a pilláim
nélkül. Egy hónapig erős, fekete tussal húztam a vonalat, amíg
vissza nem nőtt. És addig nem is gondoltam, hogy a
szempillának gyakorlati funkciója van. Nélküle a szemem
folyton száraz volt vagy könnyezett, és kifújta a szél. A
szempilla védi a szemet a levegőben található
szennyeződésektől. Emlékszem, hogy miután véletlenül
kitéptem a szempilláimat, mennyire furcsán festettem nélkülük.
A kopaszsághoz képest az semmi volt. És hamarosan a
szempillám is követi a hajamat, ebben biztos vagyok. Sőt, a
szemöldököm is, és minden egyéb szőrzetem.
Egy optimista nő erre azt mondaná, micsoda pompás
időmegtakarítás. Nem kell borotválni, gyantázni, sőt fésülködni
sem, elfelejthetem a hajmosást, hajpakolást, hajvasalást. Persze
remek, ha szándékosan történik. Ha ezt akarom. De én nem
választottam, hanem pont az a betegség átkoz meg vele, aminek
a gyógyítását szent kötelességemnek érzem.
Bruno szerint szép vagyok. Azt mondta, „vagány”. Nem
akarok neki csalódást okozni, főleg az után, hogy ő is levágta a
haját. De akkor sem hiszek neki. Bár nem festek rémesen, de
hogy szép nem vagyok, az nyilvánvaló.
– Látod? – Bruno büszkén a tükörre mutat. – Összeillünk, és
mindketten kibaszott menőn nézünk ki. – Elégedetten
végigsimítja leborotvált fejét.
Ő valóban jól néz ki, ezzel nem szállnék vitába. Hajjal vagy
anélkül, Bruno jó pasi.
– Te tényleg jól nézel ki – vigyorgok rá, de magamra inkább
nem mondok semmit.
– Callie, nézz a tükörbe! – Megfogja a vállamat, hogy
kihúzzam magam, és így kénytelen vagyok pont a tükörbe
nézni. – Nézd! – Most már nem a szemembe néz, hanem a
tükörképemre.
– Bruno – kínomban fészkelődni kezdek. Egy pillantás elég
volt. Nem érzem magam valami csodásan, és ez látszik is. Úgy
nézek ki, mint egy rákbeteg, és szarul is érzem magam.
– Nézd meg! – morog Bruno, és egy pillanatig szigor veszi át
a megértő kedvesség helyét. Aztán ismét ellágyul. – Kérlek.
Megdermedek, lassan elfordítom a tekintetemet Bruno
arcáról, és a sajátomat nézem.
– Látom – mondom olyan cinikusan, hogy elszégyellem
magam, hiszen nem ezt érdemli.
– Mondd, hogy gyönyörű vagy!
– Gyönyörű vagyok – ismétlem egykedvűen.
Félrehajtja a fejét, és a tekintetünk találkozik.
– Úgy mondd, mintha komolyan is gondolnád.
– Lófaszt – motyogom.
Felvonja a szemöldökét, én pedig tettetett mosolyt villantok
rá, és reménykedem, hogy nem hallotta.
– Gyönyörű vagyok.
– Káromkodj nyugodtan, attól még szép vagy. A haj csak haj,
kicsim. Az élet fontosabb. Nem a haj teszi az embert.
– Nem akarsz közmondásokat írni?
– Cal! – megszorít, és a hangja elhalkul. – Ne élj vissza a
helyzettel. Segítek, te viszont undok vagy.
Felvonom a szemöldökömet, mert igaza van.
– Ne haragudj!
– Mindenki kiborul, amikor nehéz az élet. Én is. Mindenki.
De azt kell nézni, ami előttünk van.
– Egy rákbeteget?
– Nem. – Nagyot sóhajt, és attól tartok, most lett elege
belőlem. – Egy nőt, aki az életéért küzd. Egy nőt, aki a saját
kezébe veszi a sorsát, és seggbe fogja rúgni a rákot.
– Bárcsak én is ilyen optimista lennék!
– Lehetsz. Engedd meg magadnak. Nem hagyom, hogy
elengedd magad.
Ráemelem a tekintetemet.
– Miért?
– Túl fontos vagy ahhoz, hogy csak úgy megadd magad a
betegségnek.
Tessék?
– Hogy érted?
– Tudom, ki vagy és mivel foglalkozol, Callie. Az életükért
küzdő rákos betegek millióinak vagy fontos. Nem dobhatod el a
saját életedet, nem adhatod meg magad pont annak a
betegségnek, aminek a legyőzése a feladatod.
Döbbenten meredek rá. Szó szerint elakad a lélegzetem.
Tudja, hogy ki vagyok? Tudja, mivel foglalkozom? De hát...
hogyan? Miért?
– Tényleg? – kérdezem halkan, félénken.
– Majd beszélünk még erről – mondja, és elengedi a váltamat,
majd gyorsan kimegy a fürdőszobából.
Ott állok sokkosan, és a tükörben bámulom magam. Már nem
a hajamat nézem, hanem csak úgy meresztem a szememet.
– Mi a franc?
Mire utolérem, Bruno már a cipőjét is felvette, és az ajtó felé
indul.
– Bruno, beszélnünk kell.
Kinyitja az ajtót, de nem néz rám.
– Majd legközelebb, Cal.
– Most! – a hangom éles, rémült.
– Máris túl sokat mondtam. – Nem mond többet. Távozik, és
itt hagy engem ezernyi kérdéssel.
 16. FEJEZET
4. szakasz – Újból depressziósan

Az élet megint...
Nem is tudom, mit mondjak.
Fárasztó.
Lehangoló.
Beláthatatlan.
Magányos.

Amikor Bruno két hete rám vágta az ajtót és elment, azt

mondtam, csessze meg. Legalább eltűnik az életemből.
Aztán hívott, írt, és még dörömbölt is az ajtón, de én soha
nem válaszoltam, és nem engedtem be. Nem akartam senkit
magam mellett tudni, főleg őt nem. Egyáltalán nem volt őszinte
hozzám, nekem pedig elegem lett a játszmákból.
Soha nem voltam az a fajta nő, aki hajlandó titkolózásban
élni. Vártam, hogy rám töri az ajtót és beállít kérés nélkül, de
nem tette.
A múlt hét nagyon békésen telt. Még Becca sem jött olyan
gyakran. A főnöke pluszmunkát adott neki, úgyhogy dupla
műszakban dolgozott.
A kemoterápia továbbra is kikészít. Rosszabbul érzem
magam, mint eddig bármikor. Folyamatosan kóválygok a
lakásban, mint akit fejbe csaptak. Azt már megtanultam, hogy
mindent előre össze kell készíteni, mielőtt kezelésre mennék.
Kiteszem a vizet, némi harapnivalót és a hányóvödröt, ha
szükség lenne rá. Nem akarom, hogy bárki a közelemben
legyen. Főképp Brunót nem akarom látni.
Alig van hajam, és az is foltokban. A szemöldököm eltűnt, a
szempilláim félárbócon lógnak. Ami maradt belőlem, az
gyengébb és törékenyebb, mint valaha. Ahányszor tükörbe
nézek, mindig elcsodálkozom.
Sokat fogytam. Úgy nézek ki, mint egy kopasz csontváz. Nem
akarom, hogy bárki ebben az állapotban lásson. Az ennivalót
kihozatom, és egyedül akkor teszem ki a lábam a lakásból,
amikor kezelésre megyek. Aztán jövök is haza.
Próbálok tévét nézni, de semmi nem köti le a figyelmemet.
Képtelen vagyok nevetni, és még azok a könyvek sem
szórakoztatnak, amik korábban nagyon tetszettek volna.
Még mindig félek a haláltól. Hogyne félnék?
Amikor végre úgy érzem, van egy kis erőm, rendet rakok a
szekrényben és a fiókokban. Ha elhunyok, nem akarom, hogy
bárki turkáljon a cuccaim között. Emlékszem, mit művelt a
család, amikor a nagymamám meghalt. Átfésülték a holmijait,
és minden, ami eddig a privát szférájához tartozott, közkinccsé
vált. Rendes volt tőle, hogy felcímkézte az értékesebb tárgyakat.
Minden festménynek, bútornak és dísztárgynak a hátuljára
ragasztotta, kinek szánja őket halála után. Akkor nagyon
furcsának találtam, de most már értem, miért tett így. Tudta,
hogy közel a vég, és azt szerette volna, ha minden az ő akarata
szerint történik.
Nekem nincs kire hagynom a dolgaimat, Rebeccát kivéve.
A munkán kívül a holmijaim a legfontosabbak számomra.
Holmik, melyek a kutyának sem fognak kelleni.
Szerintem úgyis valami jótékonysági boltban fogják végezni.
Én több száz dollárt fizettem ezért a sok kacatért, míg mások
nem adnának értük néhány dollárnál többet.
Micsoda pazarlás.
Ahelyett, hogy a barátokkal töltöttem volna az időt, vagy
megpróbáltam volna megtalálni életem szerelmét, inkább
dolgoztam és vásároltam. Vajon mi fog állni a gyászjelentésben?
„Callie Gentile harminckét éves korában hunyt el cipői és ruhái
társaságában, magányosan. Virágok helyett kérjük, utaljanak a
bankszámlájára, mert a vásárlási mánia kimerítette a keretet.”
Innen nézve tiszta vicc az életem.
Nem maradt más, csak a holmijaim.
Ülök a sötét kanapén, hátamat a falnak támasztom, és
végigmérem életem szerzeményeit. Most inkább szégyellem azt,
amire egykor olyan büszke voltam. Könnyek futnak végig az
arcomon, de még arra sincs erőm, hogy sírjak.
Megtámasztom a fejem, és tudom, jön az önmarcangolás.
Nevetséges, milyen önző vagyok. De azt is tudom, hogy
ilyenkor képtelenség józanul gondolkodni.
Ahogy beszűrődik a fény és ránézek a lábbelikre, olyan,
mintha egy cipőboltban lennék. Sovány vigasz, de legalább az
enyém.
– Callie! – hallom Bruno lágy hangját.
Nem mozdulok és nem reagálok. Megtörlöm az arcomat, és
az ajtó felé nézek. Várom, hogy elmenjen.
– Nyisd ki azt az átkozott ajtót! – mondja erőteljesebben,
szinte ordítva, és dörömbölni kezd. Biztosra veszem, hogy
minden szomszéd hallotta.
A fenébe. Bruno ideges. Nem kell kinyitnom az ajtót, hogy
tudjam. Megcsörren a telefon, amire felugrom. Gyorsan
letakarom a készüléket, hogy ne legyen olyan hangos.
– Hallom a telefonodat! Nyisd ki az ajtót!
Fintorgok, és a szememet forgatom.
– Áruló – sziszegem, és a telefonomra nézek.
Menj innen! – Írom neki üzenetben.
Talán ez jó lesz. Felkelek, és bemegyek a hálószobába.
– Nem! – ordítja, mire összerezzenek.
Hívom a rendőrséget! – Írom megint.
– Csak nyugodtan! Azelőtt bejutok a lakásodba, hogy a
rendőrök kiérnek.
Jaj. A félelmetes Bruno visszatért.
Igyekszem minél halkabban az ajtó felé lopózni.
– Callie! – mondja ezúttal kicsit lágyabb hangon. – Tudnom
kell, jól vagy-e.
Kicsit tétovázom, de aztán írok neki.

Jól vagyok. Kérlek, menj el!

Nem jön válasz. Várok és hallgatózom. Tudni szeretném,

elment-e, de nem hallom a lépteit. Lassan az ajtó felé megyek, és
belenézek a kukucskálóba. Semmi. Csak a puszta sötétség. Még
a folyosóról sem szűrődik be fény. Zavarba jövök.
– Látlak! – mondja.
 Elugrom. A fenébe!
– Látlak a kukucskálón keresztül. Engedj be!
Hátamat az ajtónak támasztom, és leülök elé, hogy ezzel is
eltorlaszoljam. Simán be tudná törni még a súlyom ellenére is,
ennek ellenére úgy gondolom, nem tehetek mást. Fogalmam
sincs, miért, de síri csend támad.
Legalább egy perc telik el, mire ismét megszólal:
– Nem adom fel! Még visszajövök.
Nyelek egyet, így kevésbé érzem száraznak a torkomat.
Szanaszét vannak az idegeim. Tudom, komolyan gondolja. Már
régóta ismerem. Nem sokáig tarthatom távol magamtól. Nem
mozdulok, pedig hallom, hogy lefelé trappol a lépcsőn.
Fejemet az ajtónak támasztom. Először csak úgy ösztönösen,
aztán rájövök, mennyire kiborultam.
Mindenen.
Mindenen.
Nem tudok olyan embert vagy dolgot, ami ne idegesítene. Az
ajtóba verem a fejemet, mintha ezzel bármit megoldanék.
– Miért pont én?! – ordítom a falnak. – Miért pont velem
történik ez?!
Nem tudom, választ vártam-e, de nagyon jólesett
kiüvöltenem magamból.
– Bassza meg! – ordítom ismét, és az ajtóra csapok.
Dühös vagyok az orvosra, a rákra, a kemóra, a munkámra,
Rebeccára, Brunóra, a betegség összes velejárójára, és a
szüleimre, amiért itt hagytak. Nem tudok olyat, amire – vagy
akire – ne lennék dühös.
Még a cipőimnek sem tudok örülni. Ki a fenének kell ennyi
cipő? Elvégre nem vagyok százlábú.
Talán ha élveztem volna az életet, és nem csak folyamatosan
vásároltam volna, most nem lennék ebben a helyzetben.
Kitör belőlem a röhögés.
Egy hisztérikus, elmebeteg röhögés.
Azt hiszem, ez már tényleg a vég.
Már minden agysejtem elpusztult.
Miért gondolom, hogy itt a cipő a lényeg? Ennél azért több
eszem volt. Persze könnyebb ráfogni valamire, mint azzal
szembesülni, hogy a testem gyakorlatilag tönkrement.
 Épp ezért választottam a rákot, amikor úgy döntöttem, kutató
leszek. A betegséget ritkán okozza valamely konkrét cselekedet,
mégis több millió embert érint. Korra, nemre való tekintet
nélkül végez az emberrel. Számtalan formája létezik. Bár van rá
kezelési mód, mégsem találtak rá gyógyírt. Ezen akartam
változtatni. Emiatt fordultam e terület felé.
Nem vagyok különleges. Szeretném hinni, hogy igen, de
tudom, én is csak egy vagyok a rákbetegek közül, és a
betegséget pont nem érdekli, ki voltam.
Nevetek, aztán hirtelen elfog a sírás. Folyton megrohannak az
érzelmek, és képtelen vagyok őket kordában tartani.
Összekuporodom a földön, míg fel nem száradnak a könnyeim.
Holnap talán másképp fogok érezni. Holnap talán képes leszek
szembenézni a valósággal.
Nagy a valószínűsége, hogy lelkileg összeroppantam.
Egyedül lenni és egyedül végigmenni ezen a rögös úton
veszélyes kombináció.
Lefekszem, és arra gondolok, holnap minden más lesz.
Testem megfeszül, ahogy érzem, süpped az ágy.
Valaki mögém fekszik és átkarol. Semmit nem hallottam.
– Pszt! Nyugi – mondja a férfihang, miközben hátamat a
mellkasához húzza.
Bár félig alszom, hirtelen megszólal a képzeletbeli
vészcsengő.
– B-Bruno? – kérdezem, és őszintén remélem, hogy ő az.
– Igen. Aludj! Holnap mindent megbeszélünk.
Ezzel megcsókolja a nyakamat, én pedig megkönnyebbülten
a karjaiba omlom.
A francba. Ezek szerint sikerült betörnie... Megint.
Mégis jólesik, hogy itt van. Hiányzott. Mellette biztonságban
érzem magam. Ismerős illata megnyugtat, és nem akarom, hogy
elmenjen.
Az utóbbi napokban nem aludtam jól. Pontosabban hetekben,
ha őszinte akarok lenni. A kemoterápiás kezelések miatti
rosszullétek egyáltalán nem kedveznek a nyugodt alvásnak. Ha
volt erőm, fel-alá járkáltam a lakásban. A pánik gyakorlatilag az
életem részévé vált. Igyekszem magam lecsillapítani, mielőtt
üvölteni kezdenék az üres lakásban, és összeesnék a
kimerültségtől.
Ahelyett, hogy kirúgnám Brunót vagy veszekedni kezdenék
vele, szorosan a mellkasának támasztom a hátam, és lehunyom
a szemem.
Majd holnap megbeszéljük.
 17. FEJEZET
Másnap reggel

Mire felébredek, üres az ágy. Először azt hiszem, csak

álmodtam, hogy befeküdt mellém. Aztán megérzem az illatát a
párnán, és tudom, nem álom volt. Bruno bejött a lakásba, és
befeküdt az ágyamba.
Dühösnek kéne lennem, de én csak mosolygok.
Komolyan megőrültem.
Normális ember nem mosolyogna azon, ami történt. Csak én.
Csak most. Néhány hónapja még tökön rúgtam volna, és hívom
a zsarukat, amiért betört a lakásomba. Újdonsült énem, mármint
a rákbeteg énem inkább hálás, amiért hosszú idő óta végre nem
vagyok egyedül.
Folyamatosan kattog az agyam, képtelen vagyok leállni.
Megfordulok, és a párnába nyomom az arcom. Igyekszem minél
jobban belélegezni Bruno illatát, és vihogok, mint egy őrült.
Pont úgy, mint aki megbolondult.
– Cal!
Morgok, és azt kívánom, bárcsak a párnába fojthatnám
magam. El tudom képzelni, hogy nézek ki ebben a pillanatban.
Hajam csillog a fényben, pucér fenekem kilóg, arcom a párnába
temetve, miközben úgy röhögök, mint egy eszelős. Ez azért nem
mindennapi látvány.
Fütyül, amikor megfordulok, hogy betakarjam magam a
paplannal.
– Tetszett? – kérdezem, és ránézek.
– Kifejezetten – mondja grimaszolva, miközben az
ajtófélfának támaszkodik és keresztbe fonja a karját. Nagyon
boldognak tűnik. Eltolja magát az ajtótól, és odajön.
– Mennyire vagy dühös rám egytől tízig terjedő skálán
mérve?
 – Húsz – válaszolom, miközben összehúzott szemmel nézek
rá.
– Jó.
A paplanba markolok, nehogy véletlenül megfojtsam.
– Mi ebben a jó?
– A harag jó érzelem.
– Tessék?
– Motiváló.
– Ide figyelj, Tony Robbins! Nekem nincs szükségem
motivációra.
Állkapcsom megfeszül, és a fogamat csikorgatom, ahogy
próbálom rendezni a légzésemet.
– De van.
– Nincs.
– De van.
Jaj.
– Miért?
– Elviszlek valahová.
A fejemet csóválom, és minden porcikám megfeszül.
– Nem hagyom el a házat.
Bólint, és mosolyog.
– Időpontunk van, úgyhogy muszáj lesz.
A fogamat csikorgatom.
– Miről van szó?!
– Még titok.
Anélkül kezdem forgatni a szemem, hogy tudatában lennék.
– Az isten szerelmére! Gyűlölöm a titkolózást.
Megfogja a kezemet, mellyel a paplant markolásztam.
– Ez tetszeni fog.
– Le kellett volna csukatnom téged, amiért betörtél.
– Úgysem tennél ilyet.
– Dehogynem.
– Kizárt dolog.
A francba! Ez az ember tényleg az őrületbe kerget.
– Miért vagy ebben olyan biztos?
Nevet, majd simogatni kezdi a kezemet.
– Nem törtem be. Kulccsal jöttem.
Leesik az állam, és hirtelen szóhoz sem jutok, bár nagyon
szeretnék valamit mondani.
– Készülj el! Sűrű napunk lesz.
– Neked – mutatok rá, majd bebújok a paplan alá. – Nekem
nincsenek terveim. Csak feküdni akarok és mérgelődni.
A hasát fogja, és még hangosabban nevet.
– Dühöngj, amennyit akarsz, de a nap végén úgyis
megcsókolsz.
– Nem.
– De igen.
– Basszus! – sziszegem, és tudom, elvesztettem a csatát.
– Gyerünk! – utasít, miközben egy mozdulattal lerántja rólam
a takarót. Pucér testem rögtön láthatóvá válik.
– Jó ég! – felugrom, miközben igyekszem eltakarni magam.
– Ne takard el a szépet!
– Fordulj meg! – kiáltom, és még mindig takargatom magam.
– Elmegyek zuhanyozni.
Amint nyújtózni kezd, megfeszül minden egyes izma. Én
pedig azon kapom magam, hogy csorog a nyálam, úgy
bámulom.
– Csatlakozol? – kérdezi kaján vigyorral az arcán.
Hirtelen eszembe jut, hogy most dühösnek kell lennem, ezért
igyekszem elhessegetni a gondolatot. Hozzám lép, és elveszi
kezemet az eltakart testrészeimről. Alaposan végigmér, mintha
vizsgálni akarna.
– Túl sovány vagy, Callie. Mi a fene történt, míg leléptem?
– Nem léptél le – helyesbítek.
Az arcom ég a szégyentől, amiért anyaszült meztelenül állok
előtte, és amiért eltaszítottam magamtól.
– Ettél egyáltalán?
– Igen.
– Mit?
Igyekszem ismét eltakarni magam, miközben válaszolok: –
Ettem.
Arca közelít az enyémhez, és mélyen a szemembe néz.
– Mit ettél?
– Kekszet és hasonlókat.
– Hasonlókat? – kérdezi meglepődve.
Mozdulni sem tudok.
 – Kekszet.
– Jó ég!
A fejét fogja, és megtöri a szemkontaktust.
– Tudtam, hogy ez lesz.
Olyan képet vágok, mintha citromba haraptam volna.
– Tessék?
– Tudtam, hogy nem fogsz magadra vigyázni. Elhatároztam,
hogy kicsit egyedül hagylak. Hogy legyen időd feldolgozni a
történteket és továbbmenni az úton.
– Úgy mondod, mintha kéjutazás lenne – horkantok fel.
Ezúttal nem nevet.
– Hagytam neked teret és időt, de te szétestél.
Leteszem a kezem, és hagyom, hogy megint végigmérjen.
– Nekem úgy tűnik, egyben vagyok.
– Nem igazán. Még a szél is elfúj.
– Nem vagy értem felelős, Bruno – mormolom.
Olyan közel jön, hogy orrunk összeér.
– Márpedig valakinek vigyáznia kell rád.
Odébb lépek.
– Most már elég ebből az idiótaságból!
Szavai hallatán kikerekedik a szemem.
– Volt elég időd kisírni magad, szitkozódni és nyalogatni a
sebeidet – mondja, miközben megragadja a könyökömet. – Elég
az önsajnálatból. Itt az ideje, hogy küzdj!
– Azt hiszed, az edzőm vagy? – kérdezem az ajkamat
harapdálva, és valahogy röhögni lenne kedvem.
Még szorosabban fogja a könyökömet, majd elenged, és
kihúzza magát.
– Ne légy bolond!
Felnézek rá, miközben ártatlanul mosolygok.
– Nem vagyok az.
Mögém lép, és végighúzza ujját az oldalamon.
Megborzongok az érintésétől. Ahogy a fenekemhez ér, rácsap.
– Irány a fürdőszoba!
Ránézek a vállam fölött, és eszemben sincs engedelmeskedni.
– Egyedül.
Halvány mosoly sincs az arcán.
– Túl sovány és törékeny vagy. Valakinek ott kell lenni, ha
összeesnél.
Zsémbelek, de ő hangosabb nálam. A szememet forgatom, és
elindulok a fürdőszoba felé.
– Nem dugunk! – kiáltom.
– Nem dugok csontkollekciókat, kicsim. Bocs, ha
keresztülhúztam a számításodat.
Ahogy a zuhanykabinhoz érek, ránézek.
– Nem vagyok csontkollekció. Különben is hazudsz, Bruno.
Biztosra veszem, hogy az összes csontsovány ribancot
megkefélted a klubban.
– Cal! – mondja felém közelítve, majd megfogja az arcomat. –
Az én életem. Mellesleg múlt időben. Nem fontos. A jelen a
fontos.
– Szóval azt mondod, megkúrtad a csontsovány ribancokat? –
kérdezem a tárgyra térve. – És ezek után sem raksz meg?
– Azt mondtad, nem dugunk. És... – kezdi, majd a számra
teszi az ujját, nehogy közbeszóljak – ne hívd őket ribancnak. Ez
nagyon nem szép tőled.
Egyre dühösebb leszek.
– Jól van – mormolom, majd a zuhanykabinra nézek.
– Csak utánad – mondja, majd kinyújtja a kezét, és megvárja,
míg bemegyek.
– Kinyitom a csapot.
– Tessék? – kérdezi zavartan.
– Kinyitom a csapot, és megvárom, hogy felmelegedjen a víz,
mielőtt zuhanyozni kezdenék. Ezt mindenki így csinálja.
Benyúl a kabinba, és elfordítja a zuhanykart. Egymásra
nézünk, de egy szót sem szólunk. Egy perc múlva megnézi a
vizet, és int, hogy mehetek.
Bólintok, és a kabinba lépek. Továbbra sem szólok hozzá.
Annak ellenére, hogy háttal állok, Bruno követ. Egyik karját a
derekam köré tekeri, a víz alá húz, és magához szorít. Nem
ellenkezem.
– Ne izgulj – mondja, miközben a hátamat simogatja. –
Úriember leszek, megígérem.
Már bánom az előbbi kijelentésemet. Nagyon jó lenne
megérinteni Bruno testét. Széles válla még jobban kiemeli izmos
mellkasát. Sehol egy folt. Nincs tetoválás vagy látható sebhely.
Azt hittem, a munkájából adódóan tele lesz mindenféle
sérülésnyomokkal, de tévedtem.
Inkább leharapom a nyelvem, minthogy rákérdezzek. Nem
akarom megtörni a csendet. Látom, hogy figyel, és igyekszem
úgy tenni, mint aki mérges.
Bruno tusfürdőt tesz a tenyerébe, a bőrömre keni, és
simogatni kezdi a karomat. Közben folyamatosan bámul.
Behunyom a szemem, hogy ne lássam a tekintetét, de érezni
akarom a teste közelségét. Elég ártatlan így a dolog, mégis
csodás érzés.
Érintése egyáltalán nem szexuális jellegű. Több annál. Sokkal
több.
Ahogy vége a zuhanyozásnak, megtörölközünk. Gyorsan
lekapom a fürdőköntöst, és alaposan magam köré tekerem.
Olyan, mint egy láthatatlan pajzs, ami megvéd, ha Brunóval
vagyok.
Kivesz néhány ruhát a szekrényem melletti flanelzsákból, és
egy szót sem szól. Kíváncsi vagyok, mi van még benne, de
ahelyett, hogy megnézném, a szekrényhez lépek, hogy
felöltözzek.
A francba! Mégis mit vegyek fel? Nem mondta, hová megyünk.
Fogalmam sincs, lazán, vagy inkább elegánsan öltözzek-e.
Sóhajtok, és szomorúan veszem tudomásul, hogy kénytelen
leszek megtörni a csendet.
– Bruno! – suttogom az ajtónál megállva.
– Tessék?
– Hová megyünk? Nem tudom, mit vegyek fel.
Felé kukkantok, és látom, hogy belebújik a farmerjába, ami
épp eltakarja a fenekét. Mit mondjak, csodás. Feszes, formás és
kőkemény.
– Öltözz hétköznapi módon!
Brrr! Felveszek egy farmert és egy terepszínű felsőt, majd
belebújok a kedvenc szandálomba. Nem túl magas sarkú, mert
félek, hogy elesem. Mostanában sokat szédülök. Mielőtt
elhagyom a lakást, felveszek egy fekete kalapot, hogy elfedjem a
kopaszságomat. Amikor kilépek, az ágyon ül, és a telefonját
bámulja.
– Kész vagy? – kérdezem.
 Felnéz, de nem szól semmit. Kimegy a szobából, a hátsó
zsebébe csúsztatja a telefont, mintha menetre kész lenne.
– Jó! – mondom mosolyogva, miközben elindulok a bejárati
ajtó felé. – Hajrá!
Már most tudom, hogy ez egyike lesz azoknak a napoknak. A
kínos zuhanyozás után egy különösen bizarr nap következik.
 18. FEJEZET
Kínszenvedés

Tudom, tudom. Már maga a szó is az. De ami az autóutat illeti,

nem tudok jobb kifejezést.
Bruno egy olyan helyen áll meg, amiről még életemben nem
hallottam, nemhogy jártam volna ott. Egyszerre érzek
zavarodottságot és kíváncsiságot. Nem mozdulok, és egy szót
sem szólok.
– Készen állsz? – kérdezi, megtörve a köztünk lévő csendet.
– Mi az? – kérdezem, miközben közelebb csúszom az
ablakhoz, hátha jobban látom, miről van szó.
– Ez a húgom boltja.
Lee említésének hallatán mosolyogni kezdek.
– Mi van benne?
– Menj be és nézd meg!
Kinyitom a kocsiajtót, mert látom, itt Leeről lesz szó, és nem
Brunóról. Gyorsan a bolt felé veszem az irányt, mert úrrá lesz
rajtam a kíváncsiság.
Kezembe temetem az arcom, majd a boltra nézek. Minden
csodás. Nagyon szépek az élénkrózsaszín falak és a fehér
bútorok, de a bent lévő termékek végképp felkeltik az
érdeklődésemet.
– Miféle bolt ez? – kérdezem Brunót, aki időközben szorosan
a hátam mögé lépett.
– Amikor a húgom leküzdötte a rákot, elhatározta, hogy
megnyitja ezt a boltot. Az volt a célja, hogy a daganatos betegek
jobban érezzék magukat a bőrükben.
– Nem tudom, képes leszek-e valaha úgy érezni magam, mint
a betegség előtt – suttogom, mielőtt Bruno felé fordulnék. –
Nagyon kedves tőled, hogy elhoztál, és tényleg nagyon szép ez
a bolt, de nem kérek semmit.
 Hálátlan vagyok. Azt hiszem, már tényleg soha nem leszek
önmagam.
– Pedig szükséged lenne rá. Hogy megint úgy érezd magad,
mint azelőtt.
– Kizárt.
– Nem az.
Felszegem az állam, és lábujjhegyre állok.
– Nem kéne folyton megmondanod, mit tegyek – mondom,
és megbököm a mellkasát.
Rám néz, majd lehajol, és átkulcsolja a derekamat. Próbálok
kiszabadulni az öleléséből, de erősen magához húz, és megindul
a bejárat felé.
– Bruno! – kiabálom, és rávágok a hátára.
Rácsap a fenekemre, felkap, majd kinyitja a bolt ajtaját.
– Nyugi!
– Tegyél le! – kiáltom, és rúgkapálni kezdek.
Ügyet sem vet rá.
– Megérkeztünk.
Próbálok szabadulni, de túl erősen fog.
– Mit csinálsz? Tedd le, de rögtön!
Lee hangja mosolyt csal az arcomra. Mi több, kuncogni
kezdek, mert pont úgy beszél Brunóval, ahogy én szeretnék. Ő a
főnök. Bruno ugyan folyamatosan nyomatja a macsódumát, de
hiába. A húgával szemben egyáltalán nincs esélye.
– Nem hallgatott rám. Nem akart bejönni.
– Akkor sem csinálhatsz ilyet. Nem dönthetsz mások helyett,
Bruno.
Bruno elenged, én pedig végigsimítok a testén. Gonoszul
mosolygok, amikor találkozik a tekintetünk. Mormol valamit az
orra alatt, belőlem pedig kitör a nevetés, ahogy bosszankodik.
– Köszönöm, Lee – mondom, ahogy megigazítom a ruhámat
és a kalapot.
– Callie – nyújtja felém a kezét, és várja, hogy megöleljem. –
Sokat gondoltam rád.
Odalépek hozzá, és a lehető legszorosabban magamhoz
ölelem.
– Hiányoztál – mondom teljesen őszintén.
Az utóbbi két hétben csak Leevel álltam szóba. Leveleztünk,
beszéltünk, de nem hívtam át. Ő teljesen megért, és mindig ott
van, ha szükség van rá. Ő az egyetlen, aki tudja, min megyek
keresztül.
– Ne légy rá dühös – mondja Lee, miközben tetőtől talpig
végigmér. – Én kértem, hogy hozzon ide. Ő csak követte az
utasításomat.
Megfogja az oldalamat.
Átlag esetben ellökném a kezét, de tudom, mi jár a fejében.
Pont ugyanaz, amit Bruno már említett. Túl sovány és törékeny
vagyok.
– Nos – mondja, miközben a bátyja felé fordul, és felszegi az
állát. – Most már mehetsz.
– De...
Lee a fejét csóválja, és az ajtó felé int.
– Csajos nap van. Rád itt már nincs szükség.
Bruno dühösen keresztbe fonja karját, majd sokatmondóan
ránk néz.
– Ez a hála a mai napi jótettemért?
Lee nevetni kezd, és gyöngéden taszajt egyet rajta.
– Menj már, Bruno! Legalább most ne legyél olyan, mint egy
pisis kölyök!
Még a szám is tátva marad a csodálkozástól.
Bruno rám néz, miközben kifelé hátrál.
– Három óra múlva visszajövök.
Némán bólintok.
– Legyen inkább négy! – mondja Lee, és kinyitja Brunónak az
ajtót. – Pá, bratyó!
– Viselkedj! – válaszolja Bruno, és kacsint.
Lee megvárja, míg Bruno beszáll a kocsiba, majd felém
fordul, és így szól:
– Olyan lökött.
– Én nem ezt a szót használnám.
– Majd rájössz, hogy tényleg ez a legjobb kifejezés.
Vitatkoznék vele, de inkább csendben maradok.
– Mit csinálunk? Mesélj erről a helyről.
Leül a bolt közepén lévő kanapéra, játszani kezd a párnával,
és izgatottan rám néz.
– Amikor beteg voltam, pocsékul éreztem magam.
Mondhatni, szarul.
Amint leülök, megfogja a kezemet, és a szokásosnál
gyorsabban kezd beszélni.
– Amikor tükörbe néztem, folyamatosan azt kérdeztem, ki a
frász az, mert biztos voltam benne, hogy nem a saját
tükörképem. Ahogy sorra jöttek a kemoterápiás kezelések, úgy
éreztem, végem. Azt kívántam, bárcsak elmehetnék valahová.
Egy olyan helyre, ahol segítenek jobban érezni magam a saját
bőrömben.
– Ezt nagyon megértem – motyogom.
– Amikor túljutottam a kezeléseken, azon kezdtem
gondolkodni, miként segíthetnék a hozzám hasonlóaknak.
Végül úgy döntöttem, segítek nekik, hogy jobban érezzék
magukat, mint a megbetegedés előtt.
– Jól van. Értelek.
Leveszem a kalapomat, és megvakarom a kopasz fejemet.
– Ennyi az egész?
– Jogos kérdés. Megtanítjuk az embereknek, hogyan
sminkeljék magukat. Persze mindenkinek van elképzelése, de
mi tényleg profi módon tesszük. Megmutatjuk, hogyan csinálj
magadnak szempillát és szemöldököt, így az utca emberének fel
sem fog tűnni a különbség. Olyan eszközöket adunk, melyek
használatával tényleg a valódi önmagad lehetsz.
– Tehát smink és haj. Akár egy rákbetegeknek készült
szépségszalonban?
Nevetni kezd, így az apró szarkalábak jobban látszanak a
szeme körül.
– Több annál, de kezdetnek az is jó.
Én is nevetek.
– Nem rossz értelemben mondom. Még mindig nem tettem
túl magam a külső változásokon. Folyamatosan azzal oltom
magam, hogy nem kell olyan hiúnak lenni.
– Ez nem a hiúságról szól – helyesbít, és megszorítja a
kezemet. – Ha egy pillanatra is jobban érezzük magunkat a
bőrünkben a külsőnk miatt, az a belsőnkre is jótékony hatással
van. Egy kicsit olyan érzésünk lesz, mintha a régi életünket
élnénk.
– Hiányzik. Emlékszem, amikor úgy gondoltam, unalmas az
életem. Most bármit megadnék, hogy visszakapjam a régit.
Feláll, és a parókákhoz lép.
– Majd találsz új régit.
– Talán.
A kezemet tördelem, és figyelem, ahogy a parókákat
válogatja.
– Milyen jó volt, amikor nem kellett szőrtelenítenem a
lábamat – mondja. Látszik, hogy szeretne kicsit feldobni, mert
pontosan tudja, mit érzek. – Ez jó lesz – teszi hozzá, amikor
kiveszi a szőke parókát a gyűjteményből. – Ez hasonlít
leginkább az eredeti hajszínedhez. Kicsit megnyírjuk, és kész.
Olyan egyszerűnek tűnik minden.
– Nagyon hasonló – válaszolom, és igyekszem boldog arcot
vágni.
– Be is festheted, ha akarod. Valódi haj, úgyhogy bármit
csinálhatsz vele.
Int, hogy menjek oda.
Felállok, és odamegyek hozzá. Próbálok feldobottnak tűnni,
mert azt szeretném, ha Lee örülne. Amikor tükörbe nézek,
mögém áll, és a fejemre teszi a parókát. Kicsit megigazítom, és
majdnem úgy nézek ki, mint a betegségem előtt. Valamivel
hosszabb a hajam, mint volt, de ugyanolyan szőke és egyenes,
mint eredetileg.
Lee szélesen mosolyog.
– Tökéletes.
Összecsapja a kezét, majd hozzáteszi: – Istenem! Lenyűgöző.
Tényleg nem rossz. Mondhatni, elégedett vagyok vele.
– Tetszik – helyeselek, ezúttal őszinte mosollyal az arcomon.
– Folytassuk!
A pult hátuljához vezet. Amint leülök, a tükör felé fordít.
Nem tehetek róla, de csak ámulok-bámulok. Tényleg szép a
hajam, és egy kicsit valóban visszakapok a régi önmagamból.
– Örülsz? – kérdezi, miközben a tekintetemet fürkészi a
tükörből.
– Nagyon.
– Akkor most jöhet a szemöldököd.
– Az mit jelent? – kérdezem, miközben a szemöldököm helyét
figyelem.
 – Lényegében annyi, hogy újrafestjük. Van egy sablon, amit
odaadunk neked, így magad is meg tudod csinálni, ha akarod.
– Sablon?
Kihúz egy kis műanyag darabot a fiókból.
– Ilyen.
Megnézem, és rájövök, mire gondol. Úgy néz ki, mint az a
sablon, amit anyám használt. Csak be kellett színezni a vonalat,
és úgy nézett ki, mint az eredeti.
– Megmutatom, hogy kell használni, aztán kiválasztjuk a
megfelelő színt. Ezután magad is el tudod készíteni mindennap.
Lépésről lépésre mindent elmagyaráz, aztán kiválasztunk egy
szép, világosbarna árnyalatot. A halványabb nem állna jól, mert
a szőke haj miatt sápaszt. A világosbarna viszont szép,
természetes hatást kelt. Igyekszem mindent megjegyezni, hogy
később önállóan is meg tudjam csinálni. Nem látom, mit alkot,
mert elhúzta a székemet a tükörtől.
– Itt a nagy kérdés – mondja, miközben kihúz két dolgot a
sminkkészletből. – Vagy műszempillát kapsz, vagy a szem
vonalát követve használhatod a ceruzát, így olyan hatást
kelthetsz, mintha lennének szempilláid.
– Akkor legyen az utóbbi – válaszolom, mert még emlékszem
a műszempillás kalandomra. Folyamatosan piszkáltam a
szememet, és amikor végre abbahagytam, még jobban
meghajlottak a műszempilláim. Nem az én stílusom. Ismerem a
határaimat, és nem akarok tovább merészkedni.
– Jól van.
Ezzel visszahajítja a műszempillát. Csendben és
mozdulatlanul várom, hogy megrajzolja a szemkontúrt.
– Kész.
Megfordítja a széket, így megint látom magam a tükörben.
Komolyan eláll a lélegzetem.
Én vagyok.
Nem a rákbeteg, hanem a régi önmagam.
– Lee... – hebegem, és könnyek szöknek a szemembe.
– Ne sírj! – szorítja meg a vállamat. – Eltűnik a szempillád.
Nevetek, de a könnyem is kicsordul.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Nem kell mondanod semmit, Callie. Ez a dolgom, és
örülök, ha segíthetek. Mindannyian megérdemeljük, hogy jól
érezzük magunkat a bőrünkben.
Közelebb hajolok, hogy jobban lássam az eredményt.
– Olyan vagyok, mint régen.
– Ez a lényeg, te kis butus.
Bólintok, és csak bámulok tovább. Hú! Magam sem hiszem el,
mennyit változott velem a világ. Szőke haj, rajzolt szempillák, és
már ennyi elég, hogy embernek érezzem magam.
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg – suttogom, és közben
folyamatosan forgatom a fejem, hogy minden szögből lássam az
eredményt.
– Az emberek kilencvenkilenc százaléka észre sem veszi,
hogy nem eredeti. Rád néznek, és csak egy csinos csajt fognak
látni. Fogalmuk sem lesz, min mész keresztül, hacsak el nem
mondod nekik.
Megkönnyebbülten sóhajtok. Eszemben sincs megosztani a
gondomat. Ha így tennék, folyamatosan kapnám a kérdéseket.
A legtöbbjüknek pedig nem akarok válaszolni. Ha beszélnem
kell a rákról, azzal még jobban megelevenedik a betegség. Hogy
érthetné meg egy olyan, aki még soha nem ment keresztül
hasonlón? Képtelenség. Egy rákbeteg életét nem lehet szavakkal
leírni vagy megmagyarázni egy átlag földi halandónak.
– Tessék – mondja, és átnyújt nekem egy sminkcuccokkal teli
zacskót. – Még sok minden van benne. Például vízálló alapozó,
amivel elfedheted a bőrödön keletkező kiütéseket és a szemed
alatti sötét karikákat. Használatával makulátlannak fog tűnni az
arcbőröd.
A mellkasomhoz szorítom a zacskót.
– Köszönöm. És most?
– Most elmegyünk ebédelni.
– Ebédelni?
– Igen – válaszolja, és leveszi a kulcsot a pultról. – Nagyon
sovány vagy, úgyhogy épp itt az ideje, hogy valami normális
kaját is egyél.
Ez valami családi dolog lehet. Mindketten a fejükbe vették,
hogy felhizlalnak. Tudom, lefogytam, de nem gondoltam, hogy
ennyire látványos a dolog. Mindketten úgy csinálnak, mintha
két lábon járó csontváz lennék.
 – Rendben. Szívesen innék valamit.
– Ezért mondtam Brunónak, hogy adjon négy órát. Több időt
szerettem volna veled tölteni.
Követem az ajtó felé, és minden tükörben megnézem magam.
– Minden távolság tiszta haszon, ami Bruno és közém kerül.
Megáll, és megfordul, hogy rám nézzen.
– Nem olyan rossz gyerek, mint hinnéd.
– Ezt kifejtenéd bővebben? – kérdezem, és összevonom
újdonsült szemöldökömet.
– Még az is lehet. Feltéve, ha sokat iszom – válaszolja
nevetve, majd elindul az ajtó felé.
– Akkor majd leitatlak.
Már meg is van a terv.
 19. FEJEZET
Gyóntatás

Lee hazudott.
Hiába itattam két órán keresztül, egy árva titkot nem kottyantott
ki. Csak egy-két apró információt hintett el, és tett néhány
utalást. Végül azt mondta, nem az ő titka, ezért nem árulhatja el.
Mire Bruno megérkezett az étterembe, már félig
lerészegedtem, Lee pedig alig áll a lábán a sok italtól.
– Látom, jól érzitek magatokat – mondja, miközben úgy néz
ránk, mint akit egyáltalán nem lep meg a dolog.
– Rólad beszélgettünk. Nem szép, hogy ennyi titkod van,
Bruno – mondom a húgára kacsintva.
Bruno szemei kikerekednek, és Leere néz.
– Micsoda?
– Bratyó – válaszolja Lee, miközben hadonászni kezd a
kezével. – Tartom a számat. Egy ááárva szót sem szóltam –
mondja gurgulázva, és laposakat pislog.
– Jó ég! – mormolja Bruno, és keresztbe fonja a karját. –
Legközelebb figyelmeztess, hogy ne hagyjalak kettesben titeket!
– Felnőttek vagyunk.
– Hé! – kiáltja Lee, és a bátyja után nyúl, de elvéti a
mozdulatot. – Csak iszogattunk és csevegtünk. Ahogy a csajok
szokták.
– Pontosan ettől féltem, Lee – válaszolja Bruno fejcsóválva.
Ebből rögtön látom, hogy nem igazán örül az állapotunknak.
– Még nem is mondtad, hogy teszik a remekművem – mutat
felém, majd az asztalra ejti a kezét. Kicsit elvesztette az
önkontrollját, amiben sajnos én is ludas vagyok.
– Cal mindig szép, akármi van rajta – válaszolja Bruno,
miközben kihúzza magát.
Összeugrik a gyomrom, de most, hogy ilyen szépen megújult
a külsőm, még el is hiszem, amit mond.
– Köszönöm – válaszolom idiótán vigyorogva.
– Szerintem ideje hazamenni.
Bruno letesz kétszáz dollárt az asztalra, és felém nyújtja
kezét. Én is felé nyújtom a sajátomat, és hagyom, hogy
felsegítsen. Szédülök a sok italtól, de végül sikerül rendesen
megállni a lábamon.
– Talán segíteni kéne neki – mondom Brunónak Lee irányába
bökve.
Bruno bólint, majd átkarolja húga derekát.
– Gyerünk, hercegnő!
– Jóóól vagyok – gurgulázza Lee, majd nagy botladozások
közepette megpróbál felállni. Ujját a szája elé teszi, és így szól: –
Pszt! Nyugi. Nem fecsegtem ki a titkodat – ismétli a már
korábban elhangzottakat, és cinkosan mosolyog.
Bruno rám néz. Én is vigyorgok, mint a vadalma. Annak
ellenére, hogy nem sikerült kiderítenem a lényeget, annyit már
biztosan tudok, hogy van valami, amit mindketten nagyon
titkolnak. Úgyis rájövök. Nem adom fel.
Ahogy az ajtó felé megyünk, Lee folyamatosan hadovál,
Bruno pedig rám néz a válla fölött.
– Úgy berúgott, hogy összevissza beszél.
– Igen – válaszolom, miközben igyekszem visszatartani a
nevetést.
Komolyan azt hitték, engem ilyen könnyű átverni?
Folyamatosan utaltak dolgokra. Bruno tagadhat, ahogy akar, de
tudom, hogy van itt valami, csak nem lesz könnyű kideríteni, mi
az pontosan.
Lee folyamatosan morog magában az autóban, és
panaszkodik, hogy rosszul van, mert a bátyja úgy vezet, mint
egy őrült. Nem én mondtam. Bruno rezzenéstelen arccal
hallgatja, mint akiről minden lepereg. Tudom, akkor nyugodott
meg teljesen, amikor végre sikerül elaltatni a húgát, és
indulhatunk hazafelé.
– Elmondod?
Nem néz rám. Végig az utat figyeli.
– Nem.
– Ez nem tisztességes, Bruno.
 Keresztbe fonom a karomat, és ránézek.
Kicsit felém fordul, de még mindig nem néz a szemembe.
– Vannak ennél fontosabb dolgok is.
– Mi fontosabb egy titoknál?
– Az életed.
– Úgy érzem, most tényleg olyan, mintha élnék.
– Jelen pillanatban.
– Ez meg mi a frászt jelentsen? – kérdezem olyannyira
megfeszített állkapoccsal, hogy a fogaim is megfájdulnak.
– Vége az önsajnálatnak.
Tátva marad a szám.
– Itt az ideje, hogy felvedd a kesztyűt, és harcolj.
– Tudományosan ez lehetetlen, Bruno. Talán nem jártál órára,
de én biztosan tudom – vágom rá, miközben nagyon büszke
vagyok magamra.
Kattogni kezd az állkapcsa.
– Mi a frászt csináltál az elmúlt két hétben?
Felgyorsít, és a szokásosnál is elmebetegebb módon vezet.
Érzem a határaimat.
– Intéztem ezt-azt.
– Elhagytad egyáltalán a lakásodat?
– Nem figyeltettél?
Rám néz. Hunyorog, és még erősebben szorítja a kormányt.
– Talán azt kellett volna tennem.
Elfordulok, és a várost figyelem.
– Sokat segített a húgoddal töltött idő.
Idegesen piszkálni kezdem a hajamat.
– Jó. Akkor itt az idő, hogy adj egy pofont a ráknak.
Rendben?
– Persze – suttogom, miközben érzem, hogy könnyek
szöknek a szemembe.
– Majd beszélünk, ha elértünk a lakásodhoz.
– Miért nem megyünk inkább hozzád?
– Nem biztonságos.
Bruno sem biztonságos, mégis itt van, és kényelembe helyezi
magát a lakásomban.
Felkészültem a beszélgetésre. Muszáj választ kapnom.
 ★★★

– Van egy csomó ké...

Bruno a számra tapasztja a sajátját, és az ajtónak támaszt.
Kinyitom. Régóta nem éreztem már a csókját. Tenyerét a
hátamra teszi, hüvelykujjával simogatni kezdi a bőrömet, majd a
pólóm alá nyúl.
Maga a mennyország.
Ilyen, amikor a karjaiban tart. Minden gondolatom elszáll,
amikor nyelvével az enyémet kergeti, majd egyre hevesebben
kezd csókolni.
Milliószor csókolóztam már, de egyik csók sem volt olyan
szenvedélyes, mint az övé. Ahogy a karjában tart és simogat,
miközben folyamatosan csókol... Szinte minden porcikám
beleremeg.
Átölelem a nyakát, és végigsimítok a haján. A bőrébe vájom a
körmömet, mire nyögdécselni kezd. Megborzongok a
gyönyörűségtől.
Kívánom ezt a férfit.
Szükségem van rá.
Nem tagadhatom.
Idő.
Többet akarok. Többet ebből az emberből. Többet
mindkettőnkből.
Már nem számítanak a titkok. Csak az számít, hogy beszél,
hogy érint, és hogy törődik velem anélkül, hogy feltételeket
szabna.
Amikor megfogja a fenekemet és markolászni kezdi,
megragadom az alkalmat, hogy felálljak és köré tekerjem a
lábamat.
Képtelen vagyok uralkodni magamon, amikor megérzem a
lábam között az erekcióját. Tudom, ő is éppúgy kíván engem,
mint én őt. A férfi, akiért minden nő odavan, engem akar.
Amikor dörgölőzni kezdek hozzá, a kanapéhoz húz,
gyengéden ráfektet, majd mellém fekszik. Még mindig
csókolózunk.
Egyre mohóbb leszek. Benyúlok a pólója alá, és alaposan
megtapogatom a hasizmait. Finom bőre kellemesen sima az
ujjaim alatt, és egyre forróbbá válik az érintésem hatására.
– Bruno! – mormolom, ő pedig egyre hevesebben csókol.
Amikor a lábam közé csúsztatja kezét, tiltakozni szeretnék.
Mióta kemoterápiás kezelést kapok, egyáltalán nem vágyom
szexre. Tehát azóta, hogy először és utoljára szexeltem vele. De
szükségem van az érintésére. Nem a szex részére, csak arra,
hogy érezzem, kíván.
Nem akarok gondolkodni. Túl sokat agyaltam az elmúlt pár
hétben. Folyamatosan paráztam ahelyett, hogy éltem volna.
Kigombolja a nadrágomat, ujját pedig a bugyimba dugja.
Lábaim önkéntelenül szétnyílnak.
Ujját a nedvességembe mártja, majd elkezdi simogatni a
csiklómat. Olyan finom és gyengéd az érintése, hogy ösztönösen
az ujja felé tolom magam. Ahogy megváltozik a légzésem és
vonaglani kezdek, egyre célirányosabbá válnak a mozdulatai.
Már nem bírom tovább. Olyan szinten lesz orgazmusom, ahogy
álmomban sem gondoltam volna.
Ahogy nyögök az élvezettől, Bruno is lihegni és nyögni kezd.
Ismét megszorítom, és már sokkal lassabban lélegzem.
Abbahagyja a csókolózást, és a nyakamat kezdi harapdálni,
majd halad egyre lejjebb. Testem folyamatosan reszket a
gyönyörtől, miközben érzem, hogy alig marad energiám.
Amikor az utolsó gyönyörhullám is megérkezik, lassan
belélegzem, és igyekszem visszatartani a levegőt. Behunyom a
szemem, annyira élvezem.
Nem gondoltam, hogy ennyire vágyom a testi gyönyörre.
Amióta tudom, hogy rákos vagyok, semmi nem okozott
élvezetet. Bruno az egyetlen, aki ráébreszt, hogy még ilyen
állapotban is lehet élvezni az életet. Sőt. Az élet még sok szépet
tartogat számomra.
A cipőkön és a ruhákon kívül más is létezik, ami fontos.
Például a külvilág. Főképp Bruno. Még nálam is jobban tudja,
mire van szükségem. Az ösztönei megsúgják. Még betegen is
falni akarom az életet, és egyetlen morzsát sem akarok
elpazarolni.
Bruno a nyakamba fúrja az arcát. Érzem, milyen hevesen
kapkodja a levegőt. Lehet, most szörnyetegnek tűnök, de
amikor hallom a hangját vagy akár csak a légzését, úgy érzem, ő
a mentsvár, ahová elbújhatok nyomorúságomban.
Megfogom a nadrágját, majd rögtön a lényegre térek, és
alaposan megmarkolom a farkát. Megfogja a kezemet, és ott
tartja, amikor simogatni szeretném.
– Ne!
Megfordulok, és homlokomat ráncolva a szemébe nézek.
– Nem kívánsz? – kérdezem, miközben úgy érzem magam,
mint egy kiéhezett, buta liba.
– De igen – válaszolja, és eltolja a kezemet. – De nem most.
Még nem. Majd ha jobban leszel. Akkor éjjel-nappal kefélni
fogunk, de még nem jött el a pillanat.
Csalódott képet vágok, ezért felül, majd fölém hajol.
– Figyelj, Callie! Nagyon szeretlek, de még nem állsz készen
arra, amit adni akarok neked.
Zavarodottan nézek rá.
– Az orgazmussal nem volt probléma.
– Arra szükséged volt.
– Ahogy elnézem, neked is jól jönne – válaszolom, mert
egyértelmű jeleket látok testének ama bizonyos pontján.
Nevet, és a fejét csóválja, miközben a kézfejemet simogatja.
– Amilyen állapotban vagyok, félek, hogy darabokra
törnélek.
Szemei sötétek, és egyértelmű, hogy ő is ég a vágytól.
– Szerintem kicsit túldramatizálod a dolgot.
Olyan közel hajol, hogy nem marad távolság kettőnk arca
között.
– Mondja a lány, aki Oscar-díjat érdemelne azért az
önsajnálatért, amit az elmúlt néhány hétben levágott.
Nagyot nyelek, és érzem, hogy teljesen kiszáradt a torkom.
– Volt rá okom.
Felhúz, az ölébe ültet, és mélyen a szemembe néz.
– Hagytam neked időt a kiborulásra és arra, hogy
szembenézz a halállal. Most viszont lejárt az idő.
– Szerintem ez teljesen normális. Azért nem süllyedtem olyan
mélyre az önsajnálatban.
Kifésüli a hajat a szememből, majd így szól: – De igen.
Nagyon is.
– Szóval mi a helyzet ezzel az önsajnálattal? – kérdezem,
miközben folyamatosan izgek-mozgok az ölében, és az ujjaimat
morzsolgatom.
Félrefordítja a fejét, hátradől, és magával ránt.
– Az teljesen normális, hogy elkeseredsz. Tényleg. De az már
nem egészséges, hogy ilyen sokáig tart, mint nálad.
Kőkemény mellkasára teszem a kezem.
– Pszichológusnak érzed magad? – kérdezem tőle.
Kezét az enyémre teszi, és nagyot sóhajt.
– Nem. De amikor Lee beteg lett, mindent elolvastam a
témában. Mindent meg kellett tanulnom a betegségről és arról,
hogyan bánjak a húgommal. Sok szempontból hasonlított rád.
Először ő is összeomlott. Elkeseredett, ahogy te is, de ő sokkal
hamarabb felhagyott a bánkódással, és elhatározta, hogy
küzdeni fog. Nem akarta olyan könnyen feladni.
Nem válaszolok rögtön. Végiggondolom az elhangzottakat,
mielőtt megszólalnék.
– Én sem adtam fel. Szeretem az életet. Nem akarok
meghalni.
– Akkor miért nem harcolsz?
– Nem tudom – válaszolom, miközben a mellkasába vájom a
körmömet. – Talán megbénít a félelem – suttogom, és magam is
meglepődöm, milyen őszinte voltam.
– Értem. De most már itt az ideje, hogy küzdj. Muszáj
eltökéltnek lenned a rák leküzdésében. Ha nem vagy az, a
betegség fog győzni, és élve eltemetheted magad.
Előredőlök, és a vállára hajtom a fejemet. Arcomat a nyakába
fúrom, ő pedig simogatni kezdi a hátamat.
– Sokszor még járni sincs erőm. Mégis hogy küzdjek? –
kérdezem, és legszívesebben még jobban belebújnék Bruno
nyakába. Testének melege és az érintése vágyat kelt bennem.
Azt akarom, hogy soha ne érjen véget.
– Hagyd, hogy veled együtt küzdjek!
Megsimogatom a hátát, és a felsője alá nyúlok. Imádnivaló a
feneke, máris elkalandozik felé a kezem.
– Nincs rá szükség, Bruno.
– Egyedül nem fogsz vele megbirkózni.
– Nem? – kérdezem, és masszírozni kezdem.
– Már láttuk, mi lett belőle. Alig eszel, és ki sem mozdulsz a
lakásból. Olyan, mintha csak vegetálnál, és hagynád, hogy a
dolgok megtörténjenek veled.
– Tudom. Sajnálom.
– A te módszered nem hat. Együtt fogjuk végigcsinálni. Nem
hagylak magadra, Cal.
– Miért? – kérdezem, és várom a választ. Ha már ilyen nyíltan
és őszintén beszélgetünk, tudni szeretném, miért van itt. A
legtöbb férfi inkább szólt volna Beccának, hogy jöjjön segíteni,
aztán mosná kezét, ha bármi probléma adódna. Ő viszont épp
ellenkezőleg tett, és ezzel még jobban összezavart.
– Nem emlékszel rám, ugye?
– A klubban találkoztunk.
– Nem arra gondolok.
A hátának támasztom a tenyeremet, és gondolkodom, vajon
mire véljem az előbbi kijelentést.
– Csak a klubból emlékszem rád. Miről beszélsz?
– Most komolyan nem emlékszel? – kérdezi, miközben erősen
megragadja a karomat, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
Összevonja a szemöldökét, miközben alaposan végigmér. – Jó
ég! Nem gondoltam, hogy annyira részeg voltál.
Részeg.
Klub.
Bruno.
Részeg.
Jó ég! Nem egy olyan éjszakám volt a klubban, amikor jobban
felöntöttem a garatra, mint kellett volna.
– Cal! Mi már találkoztunk azelőtt.
Egyik kezével a kezemet, a másikkal pedig az államat fogja.
– Igen. Néhány hete, miután betörtél hozzám Becca kérésére.
– Nem – sóhajtja. – Jóval azelőtt.
– Tessék? – kérdezem, és még a szám is tátva marad. Le sem
veszem róla a szemem, miközben folyamatosan azon
gondolkodom, mi a bánatról beszél.
– Négy éve, újévkor.
Halványan dereng valami, de csak néhány emlékfoszlányt
tudok felidézni.
– Én...
Emlékszem, hogy beszélgettünk egy kicsit, de hogy azután
mi történt, arról fogalmam sincs. Teljes filmszakadás. Amikor
másnap reggel felébredtem, nem láttam a mellettem fekvő férfi
arcát. Még ahhoz sem vettem a fáradságot, hogy ránézzek.
Felöltöztem, és elrohantam. Vissza se néztem. Eszembe sem
jutott, hogy Bruno feküdt mellettem anyaszült meztelenül.
– Mindketten berúgtunk. Az volt az első alkalom, hogy volt
bátorságom beszélgetni veled. Mindig figyeltelek. Kíváncsi
voltam, ki lehetsz. Aznap este végre megszólítottalak.
Megérintettelek. Nem tehetek róla, de megcsókoltalak.
– Berúgtunk?
Még soha nem láttam őt magánkívül.
– Az volt az egyetlen alkalom, hogy jobban elengedtem
magam a kelleténél.
– Keféltünk is?
Nem hiszem el, hogy ezt csak most mondja.
Megsimogatja az államat, és becsukja a számat.
– Igen – mondja lassan bólintva.
– Valamelyest emlékszem arra az éjszakára. De csak
szórványosan.
– Folyamatosan ittunk. A lakásomon kötöttünk ki, és úgy
keféltünk, mint a nyulak. Jóval többet ittunk, mint amire
emlékszem, és mire felébredtem, nyomod veszett.
– Emlékszem, másnap milyen rosszul voltam. Nem értettem,
hogy ihattam olyan sokat. Amikor elmentem, még csak meg se
néztem, ki fekszik az ágyban. Elrohantam, és vissza se néztem.
– A fenébe! Azt hittem, tudod. Az én hibám, hogy olyan sokat
ittál.
– Felnőtt vagyok, Bruno. Gyanítom, örömmel engedtem a
csábításnak. Miért nem beszéltél velem azóta?
– Próbáltam, Callie. Próbáltam. De valahányszor közel
kerültem hozzád, mindig elrohantál, mielőtt a tettek mezejére
léphettem volna.
– Mert ijesztő vagy – suttogom.
– Arra gondoltam, biztos dühös vagy rám, és megbántad azt
az éjszakát. Ezek után úgy döntöttem, jobb, ha nem hozom fel a
témát. De figyeltelek. Vártam az irodában, hogy te és Becca
megjelenjetek. Jó ég! – folytatja, miközben a hajába túr. –
Nagyon szerettelek volna ismét megcsókolni. Vágytam rád. De
nem akartam, hogy kényszerből legyél velem.
– Bruno!
Megérintem az arcát, majd végigsimítok az állán.
– Nem emlékeztem. Egyáltalán nem voltam rád mérges. Arra
gondoltam, biztosan azért nézel rám úgy, mert gyűlölsz.
Valahogy mindig megtalálod a módját, hogy kiborítsd az
embert.
– Tényleg azt hittem, hogy emlékszel.
Átkulcsolja a nyakamat, és megcsókol.
Amikor elenged és a szemébe nézek, egyáltalán nem látok
haragot az arckifejezésén. Sőt. Inkább olyan, mintha bocsánatot
akarna kérni.
– Amikor Becca odajött hozzám, bepánikoltam. Rájöttem,
hogy ez az egyetlen esélyem, és bármit megtettem volna, hogy
ismét veled töltsek egy éjszakát. Amikor azt mondtad, rákos
vagy, minden megváltozott. Már nem a farkam vezérelt, hanem
az, hogy megmentselek. Meg akartalak védeni. Enyhíteni
akartam a fájdalmadat. Kizárt, hogy magadra hagyjalak, és nem
engedem, hogy ellökj magadtól. Főképp azok után, amit
átéltünk.
– Olyan jó volt? – kérdezem, és nagyon dühös vagyok, amiért
nem emlékszem. Ha olyan életbe vágó volt, emlékezni akarok
minden apró részletre. Kár, hogy még mindig tiszta homály az
az éjszaka.
Úgy elvigyorodik, hogy majdnem fülig ér a szája.
– A jó nem elég, hogy leírja azt a csodát, Cal.
– A fenébe! – mormolom dühösen. – Bármelyik nőt
megkaphatod. Miért akarsz pont engem? Egy olyan csajjal
töltöd az időt, aki még arra sem képes, hogy vigyázzon magára.
Valóságos csődtömeg vagyok.
– Ezzel nem tudok vitatkozni. Én messze nem voltam olyan
részeg, mint te. Sok nővel csókolóztam már életemben, és többel
keféltem, mint ahányra emlékszem. De az az éjszaka veled...
Valamit megváltoztatott bennem.
Ráncolni kezdi a homlokát, majd folytatja.
– Amikor azt hittem, szándékosan hagysz figyelmen kívül,
megpróbáltalak elfelejteni. Bemeséltem magamnak, hogy csak
az alkohol miatt voltam úgy oda érted. Aztán amikor Becca
megjelent, már nem tagadhattam le az érzéseimet.
– Szeretsz? – kérdezem, és még mindig nem tudom
feldolgozni a hallottakat.
– Cal! Ez több annál.
Képtelen vagyok úrrá lenni a meglepődésemen.
– Jól van.
– Nem várom, hogy megértsd. Még mindig olyan, mintha új
lennék számodra, de majd összecsiszolódunk.
– Mindez a részegen kefélés miatt?
– Sokat beszélgettünk aznap este. Megosztottunk néhány
titkot. Sokat megtudtam az életedről. Úgy éreztem, melletted
önmagam lehetek. Soha nem néztél rám úgy, mint aki fél. Ez
nagy felüdülés volt. Hidd el, a szex is mesésen alakult. Azóta
sem volt olyan jó senkivel.
– Hm. Meséltem magamról? – kérdezem lebiggyesztett
szájjal, és azon gondolkodom, aznap éjjel vajon miket fecsegtem
összevissza.
– Méghozzá sokat.
– Például?
– Nem fontos. Részeg voltál. Én is berúgtam. Maradjunk
ennyiben.
– De...
Ujját a számra teszi.
– Hagyjuk!
Bólintok.
– Szeretsz? – kérdezi.
Bólintok. Igen. Nagyon szeretem ezt az embert.
Jó vele lenni. Megnyugtat. És ami ennél is fontosabb,
biztonságban érzem magam a közelében. Bármit megtenne
értem. Amióta elvesztettem anyámat, senki nem törődött velem
ennyire. Anya volt az egyetlen, aki átölelt, és azt mondta, nem
lesz semmi baj. Aztán Bruno belépett az életembe. Ha velem
van, úgy érzem, mindentől meg tud védeni.
– Most átkozom magam, amiért agyalásra vesztegettem az
időt. Szent meggyőződésem volt, hogy megbántad az egészet, és
gyűlölsz. Bevallom, eszembe sem jutott, hogy nem emlékszel.
– Tényleg nem – motyogom az ujjának, mielőtt elhúzná a
szám elől. – Most viszont itt vagy – mosolygok.
 – Igen. Megfogja az arcomat, én pedig úgy érzem, menten
elolvadok az érintésétől. – Nem megyek sehová. Most, hogy az
enyém vagy, nem engedlek el.
– Miért nem mondtad, Bruno?
Megrándul az arca.
– Szerettem volna. Megpróbáltam, de nem akartam
bonyolítani a dolgokat. Már így is túl sok terhet cipeltél,
úgyhogy nem akartam rátenni egy lapáttal.
– Ezért hagytál itt az elmúlt két hétben?
Ráncolni kezdi a homlokát, majd félrenéz, mielőtt rám
szegezné a tekintetét.
– Volt néhány elintéznivalóm. El kellett hagynom a várost.
Arra gondoltam, hagyok neked egy kis időt. Tartottam a
kapcsolatot Beccával. Biztosított, hogy rendben vagy. Most már
tudom, beszélgetnem kell vele.
Összevonom a szemöldökömet a gondolatra, hogy ők ketten
beszélgetnek.
– Feljött, és figyelt rám. Aggódott, de könnyedén
meggyőztem, hogy jól vagyok, mert rendkívül hiszékeny.
– Látom.
– Azt hittem, soha nem jössz vissza – válaszolom, és még
jobban az arcomhoz szorítom a kezét.
– Mindig visszajövök hozzád.
– Ez volt a titok? – kérdezem nyíltan.
Bruno soha nem beszél ilyen sokat, ezért arra gondoltam, itt a
kiváló alkalom, hogy végre nekiszegezzem a kérdést, ami már
régóta foglalkoztat. Már így is letaglózott, miért ne
fokozhatnánk még?
– Igen. Ez a titok.
Mondhatnám, hogy kamu, de Bruno még soha nem hazudott
nekem. Talán egyszer-kétszer füllentett már, de szemenszedett
hazugsággal még nem szembesültem.
– Biztos?
– Igen – válaszolja, és megint rám néz. – Nem vagy mérges?
– Miért? – kérdezem, miközben átkulcsolom a nyakát.
– Mert nem mondtam korábban.
A fejemet csóválom, és mosolygok.
– Mondjuk nem bántam volna, ha mindezt előbb adod a
tudtomra.
– Szerintem jobb volt így. Már amúgy is túl sokat agyaltál.
– Igen – suttogom, és a nyakát csiklandozom. – Most mi lesz?
– Harcolunk. Hagyod, hogy segítsek. És a nemleges választ
nem vagyok hajlandó elfogadni.
– Úgy tűnik, nincs választásom.
Arcomat a nyakába fúrom.
A hátamat simogatja. Lassan, hosszasan végigsimít a
gerincem mentén.
– Nincs. És nincs több önsajnálat. Mindent úgy kell csinálnod,
ahogy mondom.
– Mindent?
– Mindent.
Nem hangzik jól, de tudom, hogy meg kell nyernem a csatát.
Több időt szeretnék ezzel a férfival. Nem akarom feladni, és
engedni, hogy a rák legyőzzön. Ha jobban leszek, mindent meg
fogok tenni, hogy ez a betegség minél kevesebb életet
követeljen.
Bruno lesz a megmentőm. A vezetőm.
 20. FEJEZET
Kemény harc

Visszavonom az eddigieket.
Bruno olyan jogokkal ruházta fel magát, melyekre álmomban
nem gondoltam volna. Ha egy férfinak azt ígéred, bármit
megteszel, amit mond, az felér egy öngyilkossággal. Azt hittem,
kicsit lazíthatok a „szabályokon”, amikor elmegy, de tévedtem.
Igyekszik mindig a közelemben maradni, és ha valamilyen
oknál fogva ez mégsem valósulhat meg, ellenőrzi, hogy
betartom-e az utasításait.
Komolyan mondom. Ez a pasas igazi kontrollmániás.

BRUNO: Eszel?

A telefonomról a tányéromra nézek. Szendvicset készítettem

magamnak. A csirkesaláta nem bizonyult a legjobb
választásnak, amikor elkezdett kavarogni a gyomrom. A
majonéz állagától egyenesen rosszul lettem. Beleharapok a
szendvicsbe, gyorsan lenyelem, és ráküldök egy hatalmas pohár
vizet. Már jó ideje szemeztem a kajával, amikor megkaptam az
üzenetét.

ÉN: Igen. Azt eszem, amit hagytál.

BRUNO: Fényképezd le!

Remélem, nem gondolta komolyan.

A telefonról a szendvicsre pillantok. Csak egyet haraptam
belőle. Tudom, nem fog elájulni a mennyiségtől, amit megettem.
Megvonom a vállam, és elküldöm neki az étel képét. Arra
gondoltam, kicsit csalok, és többet harapok belőle, aztán a
kukába köpöm a szendvicsdarabokat. Végül nem csapom be.
Hogy miért? Mert az elmebeteg kontrollmániája miatt még arra
is képes, hogy megnézze a kukát.

BRUNO: Egyél még!

Képtelen vagyok. Még Bruno kedvéért sem megy.

ÉN: Nem ízlik. Valahogy nem kívánom.

BRUNO: Akkor hozatok valamit. Azt edd meg!

Csukott szájjal is képes lennék ordítani. Őrjítő egy alak.

Nemsokára újabb kemoterápiát kapok, ő pedig azt akarja, hogy
teli hassal menjek. Nem értem a logikát, ugyanis a kezelés után
garantáltan kijön belőlem minden.
Fél óra nem telik el, és ennivalót küldenek az olasz
étteremből. A legviccesebb, hogy nem vállalnak házhoz
szállítást. Bruno nyilván megkért valakit, hogy személyesen
rendelje meg a kaját, és hozza ki nekem. Nem hibáztatom a
fickót. Bruno bárkit meg tud győzni – vagy inkább fenyegetni –,
hogy azt tegye, amit kér.
Rendes lány vagyok, ezért fotózom, ahogy eszem.
Fényképezem az ételt, ahogy folyamatosan fogy, és magamról is
készítek pár teli szájas képet. Ezúttal tényleg mindent
elfogyasztok. Az olasz étterem az egyik kedvencem, és ezer éve,
hogy utoljára csirkés parmezános tésztát ettem.
Mire Bruno hazajön, hogy elkísérjen a kezelésre, már
lezuhanyoztam, és elaludtam a kanapén. Tudom, hogy
nemsokára olyan állapotban leszek, amikor csak nyöszörögni
fogok tudni. Már megtanultam, hogy a kezelés előtt kell
zuhanyoznom, mert utána használhatatlan vagyok.
– Callie! – suttogja Bruno, és megsimogatja a karomat.
Felülök, és halálra rémülök attól, amit álmodtam.
– Jó ég! Nagyon megijesztettél – mormolom, és dörzsölni
kezdem a szememet.
– Mennünk kell. Felkészültél?
Legszívesebben azt mondanám, hogy nem, mert a franc se
akar önként és dalolva kemoterápiás kezelésre menni.
– Igen.
Fel akarok pattanni a kanapéról, de megszédülök.
Bruno arckifejezése hirtelen megváltozik.
– Minden rendben?
Mosolygok, és belekapaszkodom.
– Jól vagyok. Csak álmos.
Megfogja a karomat, és aggódva néz rám.
– Vigyelek? – kérdezi halál komoly arckifejezéssel.
– Ömm – dünnyögöm.
Már készül, hogy felemeljen, de arrébb tolom.
– Jól vagyok, Bruno. Tudok járni. Fejezd be!
A karjába zár, és szorosan magához ölel. Érzem az illatát, így
tényleg jobban érzem magam. Főképp, hogy hallom, milyen
hevesen dobog a szíve.
– Itt maradok éjszakára.
– Mhm – dünnyögöm a mellkasának, miközben ujjaimat a
pólója alá csúsztatom. Nem akarok megmozdulni. Olyan
kényelmes így.
– Gyere! – mondja, és megpuszilja a hajamat. – Meg kell
nyernünk a háborút.
Mosolygok. Ha háborúról van szó, jó, ha van az ember
mellett egy szövetséges, aki mindenkit halálra tud rémiszteni. Jó
lenne, ha Bruno egy „Hu!” felkiáltással el tudná ijeszteni a rákot.
Mivel tudom, hogy ez lehetetlen, megelégszem azzal, hogy itt
van velem, és terelget a helyes úton.
– Bruno! – suttogom, mielőtt ránéznék.
– Igen?
– Örülök, hogy itt vagy.
Lágyan elmosolyodik.
– Én is, Cal. Hoztam neked valamit.
– Komolyan?
Kivesz valamit a hátsó zsebéből.
– Tessék.
– Mi ez? – kérdezem, amikor elveszem az apró csomagot.
– Nyisd ki! – válaszolja sokat sejtetően.
Belenyúlok az apró csomagba, és kiveszek két bilétát. Rájuk
nézek, és elolvasom a feliratot.
 Az egyiken az áll:

CALLIE GENTILE
KEMÉNY HARCOS
A RÁK LEGYŐZŐJE

A másikon pedig annyi:

SZERETLEK
BRUNO
XOXO

Ez nekem hirtelen túl sok. Könnyek szöknek a szemembe, és

összefolynak a szavak, mielőtt újra elolvashatnám őket.
Kiveszi a bilétákat a kezemből, és hagyja, hogy a csomag a
földre hulljon.
– Na tessék.
Rettentően csúnya lehetek kisírt szemekkel, miközben ő rám
adja a nyakláncon függő bilétákat.
– Shh... Csak szerettem volna valami olyat adni, amiről
eszedbe jut, hogy harcos vagy. Méghozzá túlélő.
Még hangosabban sírok, és könnyes szemmel nyúlok a biléta
után.
– Köszönöm – nyögöm ki végül.
– Most menjünk, és adjunk egy pofont a ráknak, jó?
Bólintok, és letörlöm a könnyeimet.
– Készen állok.
Hosszú idő óta először tényleg így érzek. Nem hagyom, hogy
leterítsen a betegség. Én akarok győzni. Nem fogja elvenni az
életemet. Nem fog ki rajtam.

★★★

Míg bekötik az infúziót, egy magazint olvasok. Bruno elnézést

kér, majd távozik. Nem gondolok semmire. Nyilván dolga van,
bár még most sem tudom pontosan, mit csinál. Valami
illegálisat. Talán tényleg az lesz a legjobb, ha nem tudom meg az
igazságot.
 Amikor visszatér, látom, hogy három nagy táska van nála.
– Jól vagy? – kérdezi, amikor leül az előttem lévő székre.
– Igen.
A csomagok felé nyújtogatom a nyakamat, hogy megnézzem,
mi van bennük.
– Csak néhány apróság a betegeknek – mondja, és belenyúl a
hozzá legközelebb lévő táskába. Képtelen vagyok másfelé nézni.
Kivesz néhány papírkötésű könyvet, és megmutatja.
– Arra gondoltam, örülnének valami újdonságnak.
Ez a pasi... Csupa meglepetés.
– Ajándékot hoztál? – kérdezem meglepődve.
Kiveszi a táskából a könyveket, a cukorkát és a
rágcsálnivalót.
– Vannak olyanok, akik több időt töltenek itt, mint te.
Megérdemlik, hogy legyen valami újdonság, ha már olyan sokat
kell várni a kezelés végéig.
Csak ámulok és bámulok. Ez a férfi olyan, akár egy álom.
Egyetlen ember sem olyan jó az idegenekhez, mint ő. Hogy a
fenébe lehet ő „Brutál” Bruno, miközben rákbetegeknek hoz
könyveket?
Lehetetlen.
– Van még pár dolog.
Az utolsó táskában nyakpárnák vannak. Mielőtt bármit
mondhatnék, kiosztja a szobában lévő betegeknek, majd
mosolyogva visszajön hozzám.
– Így talán kényelmesebb nekik.
– Ki vagy te? – kérdezem a fejemet csóválva.
– Tessék?
– Ki vagy te? Még nem jöttem rá. Nem értelek. Képtelenség
rajtad kiigazodni.
– Én ilyen vagyok, Cal.
Kihúzza a széket, és közelebb jön.
Előrehajolok.
– Nem az vagy, akinek mondanak – suttogom, és körülnézek,
hátha valaki meghallotta, amit mondtam. Úgy látom, mindenkit
nagyon lekötnek az új könyvek és a párna, ezért ügyet sem
vetnek rám.
Vállat von.
 – Az emberek tévednek.
– Szóval, ki vagy te?
– Bruno.
– Bakker. A „Brutál”?
– Úgy hallottam – mosolyog.
– Na jó. Ezt magyarázd meg – mondom közelebb hajolva: –
Hogy hozhat egy Brutálnak nevezett ember párnát olyanoknak,
akiket egyáltalán nem ismer? – kérdem, és felhúzom egyik
festett szemöldökömet, míg válaszra várok.
– Nem ismernek igazán. Csak a szóbeszédet ismerik, amiből
ők maguk gerjesztenek újabb pletykát, de egyikük sem tudja,
milyen vagyok valójában.
– Ez nyilvánvaló – nevetek halkan, és eltakarom a számat,
mert nem akarom magamra vonni a többiek figyelmét.
– Pontosan mit csinálsz?
Körbenéz, majd mélyen a szemembe néz.
– Az vagyok, akinek mondanak, és még annál is több.
Kikerekedik a szemem.
– Komolyan?
Nevet.
– Nem, Cal. Csak ugratlak.
Lebiggyed a szám.
– Feltételezem, hogy nem azért kaptad ezt a becenevet, mert
kiskutyákat mentettél.
Keresztbe fonja a karját, és grimaszol.
– Áruld el, szerinted mivel foglalkozom.
Mocorogni kezdek a helyemen, és alig tudom leplezni,
mennyire izgatott vagyok.
– Jól van.
Dörzsölöm a kézfejemet, és sorra veszem az illegális
foglalkozásokat.
– Kábítószer-kereskedő?
– Nem – válaszolja rezzenéstelen arccal.
– Bérgyilkos – bólintok, mert ez elég kézenfekvőnek tűnik.
– Ugyan már! – kacsint.
Sóhajtok, és tovább gondolkodom, miféle illegális
tevékenységet űzhet.
– Pénzmosó?
 – Nem.
Egyik ujját a szájához emeli, majd ott tartja.
– Bakker! – mormogom, amikor hátradőlök. Már nem tudom,
mit higgyek.
– Gondolod, hogy elveszem az ártatlan emberek cuccait? –
kérdezi összevont szemöldökkel. Mit mondjak, elég vicces
látvány. Az nem zavarja, hogy bérgyilkosnak tituláltam, de az
igen, hogy azt hittem, meglop másokat. Pörgetem tovább a
találós kérdést.
– Ne haragudj – vonom meg a vállamat. – Csak találgatok.
Netán bankrabló vagy?
– Nem talált.
A fenébe!
– Tudom! – csettintek. – Strici vagy!
Majdnem leesik a székről a röhögéstől, úgyhogy mindenki
meglepetten figyel minket. Elég zavartan mosolygok.
– Strici vagy, igaz? Logikusnak tűnik – suttogom.
Szemei csillognak a nevetéstől, és apró szarkalábak jelennek
meg alatta.
– Hogy jutottál erre a következtetésre azzal a csodálatos,
ragyogó elméddel?
A számhoz emelem az ujjamat, és gondolkodom, miért jutott
eszembe ilyesmi.
– Nos... Sokat dolgozol éjszakánként. Az ilyen üzletek éjjel
köttetnek. És futtatóként keménykezűnek kell lenned, ha
rettegésben akarod tartani az embereket – mondom teljes
meggyőződéssel.
– Kicsim – Bruno megsimogatja az arcomat, miközben
igyekszik visszafojtani a nevetést. – Túl sok Snoop Doggot
hallgattál.
– Tehát nem vagy strici? – csücsörítek, és rám jön a vihogás.
– Nem. Nem vagyok strici.
– Kezdek kifogyni az ötletekből, Bruno.
– Tudom – válaszolja vigyorogva.
– Hacker?
A fejét csóválja.
– Embercsempész?
Ennek hallatán úgy néz rám, mintha azt gondolná, ideje
lenne diliházba vonulnom.
– Illegális fogadás?
Ismét összevonja a szemöldökét.
– Elég.
– Nem.
– A fenébe! – mondom, mert már tényleg nincs ötletem.
– Zsaroló?
– Túlfeszíted a húrt.
– Jó – mondom keresztbe font karral. – Akkor maradjunk a
stricinél. Az a legviccesebb.
Az arcát dörzsöli, de még így is látom, hogy mosolyog.
Közeledik a nővér.
– Készen is vagyunk.
Meglepődve nézek rá.
– Máris?
– Gyorsabban telik az idő, ha van, aki szórakoztatja az embert
– kacsint rám, miközben Brunóra néz.
Bólintok, és az ajkaimat harapdálom.
– Jövő héten ugyanekkor? – kérdezi, és leköti rólam az
infúziót.
– Ugyanígy.
Előrehajol, és a fülembe súgja:
– Hozza magával ezt a helyes pasit. Segít, hogy gyorsabban
teljen az idő.
Kihúzza magát és rám kacsint, majd csípőjét riszálva távozik.
– Szereztél egy rajongót.
– Talán a strici mivoltomnak köszönhetem – válaszolja
nevetve.
Csessze meg!
Bár semmit nem tudtam meg, Bruno segítségével tényleg
gyorsabban telik az idő. Ahelyett, hogy a kezelésre
koncentráltam volna, nevettünk és végig beszélgettünk. Minden
jobb, ha a közelemben van. Gyorsabban telik az idő, könnyebb
az élet, és a rák is legyőzhetőnek tűnik. Ráadásul többet
mosolygok. Betört az életembe, és jobbá tette azt.
Be kell vallanom, hogy... szükségem van rá.
 21. FEJEZET
5. szakasz: Elfogadás

Nem örülök annak, ami történik. Aki hasonló cipőben jár,

nyilván ugyanezt érzi. Mégis hajlandó vagyok elfogadni a sors
akaratát, és továbblépek. Mindig szükségem volt önkontrollra,
és most úgy érzem, lassan, de biztosan visszanyerem. Bár nincs
varázspálcám, és nem tehetem magam, hipp-hopp,
egészségessé, képes vagyok uralni a kezeléseket.
Az ötödik kemoterápia könnyebben ment, mint gondoltam.
Nem lettem olyan rosszul a kezelés után, mint az előző négy
alkalommal. Nem tudom, a testem vált érzéketlenné, és ezért
nem viselte meg úgy a kemoterápia, vagy már elfogadtam a
betegséget?
Bruno vár még velem néhány órát, miután hazaértünk.
Figyeli, hogy rosszul vagyok-e, de semmi jel. Nyolc után Becca
is megjelenik, úgyhogy váltják egymást.
– Ezentúl mindig így lesz? – kérdezem, amikor belép és a
pultra hajítja a táskáját.
A mellkasához kap, és nevetni kezd.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Ti ketten folyamatosan szövetkeztek, Bec.
– Ő is aggódik, ahogy én. Arra gondoltam, majd ő ajtót nyit
nekem, ha te nem lennél rá hajlandó – mondja, és nyelvet nyújt.
– Kinyitottam volna – mosolygok.
Mellém ül, és majdnem összeesik.
– Hazudsz, de így is szeretlek. B. hívott, és kérte, hogy jöjjek,
míg dolgozik.
– Vagy úgy.
Összekulcsolom a kezem, és arra gondolok, hogy ezért még
megfizet. Persze mit vártam? Elvégre ő Bruno.
– Most már B.-nek hívod?
 Becca kuncog, és elpirul.
– Fura, nem? Hadd ne mondjam, hogy én hívtam fel a
figyelmét arra az aprócska tényre, hogy ideje dolgozni menni.
Nem mintha lenne valódi munkája.
Először halkan kuncogok, majd kitör belőlem a röhögés.
– Ma megpróbáltam kideríteni, mivel foglalkozik. Totális
kudarc.
– Jó ég! – mondja, és tátva marad a szája.
– Az. Már kifogytam az ötletekből, ami a bűnözőszakmát
illeti.
– Gondolod, hogy elárulná? – kérdezi úgy, mintha őrültnek
tartana. Ezt a nézést már ismerem.
Nevetve vállat vonok, és visszaidézem, hogy reagált, amikor
stricinek tituláltam. Ez a fickó mindenkit halálra tud paráztatni,
de a nevetése megbabonáz.
– Jó ég! Hogy nem vettem észre? – kap a fejéhez Becca. –
Csodásan nézel ki, Cal.
Kézbe veszi a hajamat, és morzsolgatja a tincsek végét.
– Olyan, mint az igazi.
– Mert az is, te liba – válaszolom, és eltolom a kezét. – Mi a
helyzet nálad?
– Nem sok. Még mindig egyedül, magányosan, és jóval
többet gürizve, mint hogy számolni tudjam a munkaórákat. Ezt
leszámítva minden a legnagyobb rendben – válaszolja némi
gúnnyal. – És veled mi a helyzet?
– Nos, Bruno úgy döntött, nem hagy egyedül, mert szerinte
képtelen vagyok magamról gondoskodni. Viszont el kell
ismernem, sokkal jobban érzem magam, mint eddig.
– Tényleg? – kérdezi Bec izgatottan.
– Azt nem mondom, hogy kicsattanok az egészségtől, de
most úgy érzem, le tudom küzdeni a kórt.
– Bruno – sóhajtja.
– Ő az oka. Van benne valami. Magam sem értem, hogy lehet
ez.
– Én sem. Talán annyira beijeszt, hogy elfeledkezem a rákról.
Évekkel ezelőtt valóban megijesztett. Bár lehet, hogy soha
nem féltem tőle igazán. Őszintén szólva nem emlékszem, mi
fogott meg benne annak idején.
 – Tudtad, hogy keféltem vele?
– Igen. Pár hete. Nem vagyok teljesen hülye – válaszolja a
szemét forgatva.
Erősen csóválni kezdem a fejem.
– Nem, nem. Jóval ezelőtt.
A lábamra csap, és mély levegőt vesz.
– Ne szívass már! Mikor?
– Néhány éve, szilveszterkor. Tegnap éjjel mondta. Hogy a
francba? Én egyáltalán nem emlékeztem rá. Tudtam, hogy
részeg voltam, de annyira nem rúghattam be, hogy ne
emlékezzek a szexre.
– Bakker! – sziszegi. – Ha ez a pasi belém rakná, tuti minden
részletre emlékeznék.
– Öhm – makogok, mert kicsit kezdek zavarba jönni a
témától. – Ez túl sok információ.
– Milyen? – kérdezi, miközben hátradől a kanapén.
Súlytalannak érzem magam, és megborzongok. Nem azért,
mert a kefélésre gondolok, hanem mert eszembe jut, hogy ez
még a régi szép időkben történt. A rák előtt. A legjobb barátok
vagyunk. Becca az egyetlen, akiben megbízom, és tudom, nem
fog elítélni. Ma minden jól alakul.
– Csodás!
Megragadja az arcomat, és egészen közel hajol.
– Ha valaki Brunóval kefél, az nem úszhatja meg egyszerűen
annyival a beszámolót, hogy „csodás”. Minden részletet tudni
akarok, Cal. Csakúgy igazságos.
Olyan szorosan fogja az arcomat, hogy behorpad a szám,
amikor beszélni akarok.
– Hogy érted?
– Én mindent elmondok neked.
Elenged, és az ölébe teszi mindkét kezét, mintha cipőkről
beszélgetnénk.
Kikerekedik a szemem.
– Hazudsz.
– Meséltem neked Jasonről, és arról, mit művelt a nyelvével.
Megrándul az arcom, és felemelem a kezem.
– El ne mondd még egyszer!
– Soha nem fogod megérteni.
 – Nem baj.
– Mégis mindent megosztok veled.
Ez így igaz. Mindent elmondunk egymásnak, de nem akarok
Brunóról beszélni. Még Beccával sem.
– Ahogy én is veled. Szomjas vagyok. Készítenél egy teát? –
kérdezem, miközben a nyakamat birizgálom. Remélem, ez
eltereli a figyelmét.
– Persze.
Felpattan, a konyha felé veszi az irányt, de megáll az ajtóban.
– Csak hogy tudd, még nem végeztünk a beszélgetéssel.
Mosolygok, de továbbra sem akarok erről beszélni. Vannak
dolgok, amiket jobb nem firtatni. Brunónak fenn kell tartani a
hírnevét, és annak ellenére, hogy imádom Beccát, tudom,
mekkora pletykafészek. Semmi szükség rá, hogy bárki
megismerje a másik Brunót, akiről csak én tudok. Még Becca
sem ismerheti meg Bruno másik énjét.
Ahogy visszajön a kedvenc Twinings teámmal, megszólal a
Hang. Ez a mi közös, titkos kedvenc szórakozásunk. Ha nem
vagyunk együtt, amikor épp megy a tehetségkutató, akkor
írogatunk egymásnak, mint a tinik. Kiváló időzítés. Csendben
ülünk, és a verseny résztvevőiről beszélgetünk a
reklámszünetekben.
Amikor kinyílik a bejárati ajtó, ránézek az órára. Már csak öt
perc van a műsorból, így kizárt, hogy Bec ismét kérdezni tudjon
Brunóról, mert már itt lesz. Mosolygok, és gondolatban táncot
járok örömömben.
– Mit csinálnak a hölgyek? – kérdezi Bruno, amikor belép a
nappaliba.
– Pszt! – sziszegi Becca anélkül, hogy levenné tekintetét a
tévéről.
Bruno átkarol, mellém ül, majd a fülembe súgja: – Nagyon
komolyan veszi, nem?
– Pszt! Igen – válaszolom.
Bruno lerúgja a csizmáját, hátradől a kanapén, és az asztalra
teszi a lábát. A vállára hajtom a fejemet, és nézem, ahogy az
utolsó ember énekel. Olyan szép ez a dal, hogy könnyeket csal a
szemembe. Christina Aguilera „Beautiful” című számából ad elő
egy részletet. A dal az elmúlt hónapokra emlékeztet. Ahogy
megküzdöttem a saját magamról alkotott képpel a kemoterápia
után, és ahogy megváltozott az élethez való viszonyom. Már
nem vagyok ugyanaz az ember. Jobb vagyok, mint amilyen
valaha voltam a rák előtt. Minden szó megérint.
Bruno letörli a könnyeimet, mielőtt eláztatom magam.
Rámosolygok, mert látom, mennyire aggódik. Ő talán nem is
figyeli a dalszöveget, vagy nem érti, miért hat rám ennyire, de
tény, hogy nagyon nagy hatással volt rám.
– Ez nagyon szép volt! – mondja Becca, és összecsapja a kezét.
– Igen – válaszolom, és megint a könnyeimmel küzdök.
– Egész jó volt – vágja rá Bruno hűvösen.
Tudom, ez nem az ő stílusa, bár ettől még értékelheti az
előadást, mert csodás hangja volt a versenyzőnek.
Megfogom a kezét, és megszorítom. Csak néhány órát volt
távol, mégis hiányzott. Mindennap könnyebb, amióta tudom,
hogy velem lesz. Jóban, rosszban, örömben, bánatban.
– Jól sejtem, hogy kettesben szeretnétek lenni? – kérdezi
Becca.
Amikor ránézek, kacsint egyet.
– Maradj csak nyugodtan – hazudom.
Persze hogy kettesben szeretnék vele maradni, és ha Becca itt
marad, vallatásba torkollik az est hátralévő része. Bár
mindkettőjüket nagyon szeretem, kettőjük világa egyáltalán
nem illik össze.
– Köszönöm, B. – válaszolja Bruno.
Igyekszem visszatartani a nevetést. Mindketten B.-nek hívják
a másikat. Ez egyszerre tűnik viccesnek és giccsesnek.
Becca elbúcsúzik, és ad egy puszit. Azt feltételezem, hogy
kezet fog Brunóval, de nem teszi. Legnagyobb
megdöbbenésemre átöleli, és súg valamit a fülébe. Bruno nevet,
Becca mosolyog, én pedig megsemmisülten állok, ahogy Bruno
az ajtóhoz kíséri. A tudtom nélkül lettek barátok, de tudom, én
vagyok a közös pont.
Amikor Becca távozik, Bruno bemegy a nappaliba, és otthagy
engem az ajtónál. Teljesen összezavarodtam.
– Mit mondott neked? – kérdezem.
– Semmit.
Leül a kanapéra, kinyújtózik, és vigyorog. Szemei pajkosan
csillognak.
Összevonom a szemöldökömet, mert biztos vagyok benne,
hogy titkolnak valamit.
– Mire készültök? – kérdezem csípőre tett kézzel, számon
kérően.
– Komolyan mondom, nem készülünk semmire.
A párnát simogatja, miközben rám mered, és várja, hogy
odamenjek.
– Gyere!
A fejemet csóválom.
– Nem. Nem, míg el nem árulod, mit mondott.
Mélyen a szemembe néz.
– Azt mondta, keféljek veled egy jót.
Tátva marad a szám, és csak pislogok.
– Nos – köszörülöm a torkom, és megint pislogok. Vajon
tényleg ezt mondta Becca?
– Na ne! Hazudsz.
Int, hogy menjek már végre.
– Csókolj meg, és elárulom.
– Ilyen egyszerű? – kérdem, miközben teszek felé egy lépést.
– Igen.
Megállok tőle három lépésre, és végigmérem.
– Jól sejtem, hogy ez valami trükk?
Félredönti a fejét, és mosolyog.
– Hogy lehet a csók trükk?
– Biztos megtalálod a módját.
– Told ide azt a szép kis seggedet, és csókolj meg, Cal!
Közelebb lépek, és azon gondolkodom, milyen szerencsés
vagyok. Az ölébe kuporodom, és mélyen a szemébe nézek. Ő is
rám néz, majd megfogja az arcomat, és megcsókol. Először
gyengéden, aztán egyre hevesebben és szenvedélyesebben.
– Bruno! – mormolom két levegővétel között.
– Pszt! Semmi szex. Csak csókolózunk – válaszolja, és
folytatja, amit elkezdett.
Megkönnyebbülök. Bár jól érzem magam, még nem állok
készen az újabb együttlétre. Legalábbis a testem nem. A lelkem
rajta lenne a témán, de a testem még várat magára. Mindez a
kemoterápia műve. Minden testi vágyam alábbhagyott, és
egyáltalán nem érzem magam kívánatosnak, mióta kezelést
kapok.
Mindennél jobb a karjában lenni, érezni, ahogy csókol és
ahogy a testünk összeér. Így maradunk egy darabig, majd
felkap, és az ágyba visz.

★★★

– Bruno! – suttogom. Több mint egy órája forgolódom, és nem

tudok aludni. Más esetben felébreszteném, de tudom, ő sem
alszik. Nem változott a légzése, és még mindig a kezemet
simogatja. Teste a hátamhoz simul.
– Tessék.
Hanyatt fordul, és magához húz.
Hozzábújok, majd felnézek rá a sötétben. Csak arcának
körvonalai látszódnak a holdfényben.
– Szerinted lesz valami ezután?
– Remélhetőleg reggeli.
Rácsapok a mellkasára.
– Komolyan kérdem.
Megfogja a kezemet, és a mellkasán tartja.
– Ezen nem szoktam gondolkodni.
– Hiszel Istenben?
Eddig én sem gondolkodtam ezen. Miután elvesztettem
anyát, kitértem a hitemből. Ha lenne valami felsőbb hatalom,
miért hagyta őt szenvedni?
– Katolikusnak neveltek.
– Mindannyiunkat nevelnek valaminek.
Megsimogatom a mellkasát, miközben ő a kezemet fogja.
– Évek óta nem imádkoztam. Amikor Lee beteg lett, Istenhez
fordultam segítségért.
Lágyan elmosolyodom.
– Szerintem mindenki akkor imádkozik, amikor segítségre
van szüksége.
– Lehet.
Gyengéden homlokon csókol, és egy pillanatra elidőzik.
– Tudod, mi félelmetesebb számomra a halálnál? – kérdezem,
mert úgy érzem, muszáj elmondanom valakinek.
 Amióta megtudtam, hogy rákos vagyok, folyamatosan
rettegek és titkolózom, ami teljesen felemészt.
– Mi? – kérdezi.
– Hogy nem marad semmi a halálunk után. Mintha aludnál,
de nem álmodnál. Csak a sötétség marad. Már nem létezel
többé. Ez szó szerint halálra rémiszt, Bruno.
– Kicsim... – suttogja, és még szorosabban ölel. – Nem hiszem,
hogy ez így működik.
– Nem? – kérdezem döbbenten.
– Nem – válaszolja, miközben végigsimít a hátamon.
– Huh – motyogom.
– Nincs értelme az életnek, ha nem következik utána semmi.
– Bárcsak tudnék hinni! – teszem hozzá, és végigsimítok a
mellkasán.
– Miért kételkedsz?
Arcomat a bőréhez simítom, és érzem a teste melegét.
Legszívesebben eggyé válnék vele. Olyan megnyugtató! Mintha
bármivel szembe tudnék nézni, míg a közelemben van.
– Amikor elvesztettem anyát, a hitem is odaveszett.
Megfogja a kezemet, majd simogatni kezdi.
– Ezt meg tudom érteni. Ugyanezt éreztem, amikor
elveszítettem Maggie-t és a meg nem született gyermekünket.
– Annyi szörnyűség van a világban. Nehezen tudom elhinni,
hogy ez valamiféle terv része.
– Keserűség és szenvedés nélkül viszont nem becsülnénk
meg az élet szépségeit. Csak a rossz után tudjuk igazán értékelni
a jót.
– Nem tudom – válaszolom, miközben a számat harapdálom.
– Ha nem lenne sötétség, a napfényt sem látnánk olyan
csodásnak. Csak a sötéthez viszonyítva tűnik olyan csillogónak.
Nem gondolod?
Ki a fene ez a fickó? Ilyen becenévvel nem szoktak így
beszélni. Hogy hihet Istenben és a világ szépségében egy olyan
ember, aki jó eséllyel embereket öl? Miről beszélek? Fogalmam
sincs, mivel foglalkozik, de valamit nagyon erősen titkol.
– Megnézhetjük a napfelkeltét? – kérdezem, és befejezem az
elmélkedést.
– Ennél jobb ötleted nem is lehetett volna.
 – Holnap reggel? – kérdezem nekitámaszkodva.
– Majd felébresztelek – válaszolja, és előrehajol, hogy
megcsókoljon. Sikerül megelőznöm, úgyhogy én leszek a
gyorsabb. Olyan boldoggá tesz.
Ahogy így fekszem és várom, hogy elnyomjon az álom, teljes
nyugodtság árad szét bennem. Belső feszültségnek vagy
halálfélelemnek nyoma sincs. Csak a tiszta boldogság. Egy
kezemen meg tudom számolni, hányszor gondoltam a rákra az
elmúlt huszonnégy órában. Ahelyett, hogy folyamatosan ezen
agyalnék, teljesen félre tudtam tenni a gondolatot. Túl sok jó
dolog van ahhoz, hogy mindig azon rágódjak, mi lesz, ha...
 22. FEJEZET
Szépség és hit

A parton ülünk, és hallgatjuk a tenger morajlását a sötétben.

Bruno ígéretéhez híven felébresztett, hogy megnézzük a
napfelkeltét. Ezer éve nem kászálódtam ki az ágyból ilyen korán
azért, hogy a felkelő napot megnézzem.
A lába között ülök, és lehunyom a szemem. Kiürítem az
elmém, és igyekszem csak az érzésre koncentrálni, amit Bruno
közelsége ad. A víz tőlünk néhány méterre éri el a sziklát.
Valószínű, hogy elaludtam, mert Bruno homlokon csókol, és
felébreszt.
– Itt az idő, Cal – suttogja.
Kihúzom magam, és megdörzsölöm a szememet.
– Ne haragudj. Kicsit kikapcsoltam. Még nagyon korán van –
mondom, és ránézek.
– Egy hónap nemalvást kell bepótolnod.
Bólintok, és mosolygok.
– Mindig jól alszom, ha velem vagy.
– Nézd! – mutat az ég felé, én pedig követem a
tekintetemmel.
A nap még nem látszik, de az ég már most szivárványszínben
pompázik. A vörös még fényesebb, a sárga egyre szélesebb,
ahogy a nap kezdi elfoglalni helyét az égen. Visszatartom a
lélegzetem, annyira lenyűgöz a látvány. Még alig bújt elő a nap,
de a melegét már most érezni.
Bruno szorosan magához ölel.
– Lélegezz!
Veszek egy mély levegőt, és teljesen magával ragad a pillanat.
Szinte letaglóz a szépség. A valóság. Elakad a lélegzetem.
Ahogy Bruno a karjában tart, miközben figyeljük a napfelkeltét,
ráébredek, milyen különleges ajándék minden egyes nap.
 Igaza van. Ha mindennap látjuk a szép kék eget, miközben
soha nem figyelünk a sötétre, a napfelkeltét sem találjuk olyan
szépnek. De ha látjuk, ahogy eltűnik a feketeség, és káprázatos
színek váltják fel, már kénytelenek vagyunk belátni, hogy
létezik felsőbb hatalom.
Sötétség nélkül nem tudjuk értékelni a világosságot.
Ez életem metaforája.
Eddig nem becsültem meg sok mindent. Félreértés ne essék:
szeretem a cipőimet, a ruháimat, a munkámat, de mik ezek
valójában? A lényeghez képest elenyésző dolgok.
Az idő a legértékesebb. Úgy éljük a napjainkat, mintha
örökké élhetnénk. Olyan gyorsan telnek az évek, hogy szinte
pislogni sincs időnk, mégsem tudatosul. Akkor jövünk rá,
milyen fontos az élet, amikor kiderül, hogy napjaink meg
vannak számlálva.
Amikor látjuk a végét, hirtelen megértjük, miért olyan értékes
az idő. Visszafordítani vagy megállítani viszont képtelenség.
Soha nem gondoltam a halálra. Amikor közel kerültem hozzá,
rájöttem, hogy többet akarok az életből. Már csak ez számított.
Nincs az a pénz, amivel időt vásárolhatnánk, így mindannyian
tudjuk, mi lesz a történet vége. Én viszont nem vagyok hajlandó
feladni, és nem hagyom, hogy idő előtt távoznom kelljen az élők
sorából.
– Annyira szép! – suttogom, és igyekszem visszatartani a
könnyeimet. Bruno megcsókol, és nem mond semmit.
Nem mozdulok.
A csoda, mely mindennap megtörténik, számomra most vált
csak igazán csodává. Soha nem keltem korán azért, hogy a
részese legyek. Természetesnek vettem, ahogy azt is, hogy még
sok időm van.
Mitől zavarodott össze minden? Számomra attól a pillanattól
fogva, hogy elveszítettem anyát. Már akkor rá kellett volna
jönnöm, hogy az élet nem végtelen, de én mégsem foglalkoztam
ezzel. Mindent megkérdőjeleztem. Még Isten létezését is, majd
ezután felvettem a képzeletbeli szemellenzőt, és így éltem
tovább.
Túl fiatal voltam, hogy felfogjam, nem végtelen az idő.
Ahogy megszületünk, ketyegni kezd az óra, és peregnek a
homokszemek. Amikor szembe kellett néznem a halállal,
rájöttem, mennyire szeretnék többet kapni abból, aminek
egyértelműen vége szakad egyszer.
– Most már érted, amit mondtam? – kérdezi Bruno, és
szorosan átölel. – Csak az éjszaka tükrében láthatod olyan
szépnek a napfényt.
– Igen.
Alig tudom kinyögni ezt a szót, mert ismét elfog a sírás.
Semmihez nem fogható az öröm, a boldogság és az áhítat,
mellyel a napfelkeltét nézem.
Mindezt Brunónak köszönhetem. Ő hozott megnyugvást az
életembe, és olyan dologra világított rá, mely eddig soha nem
tudatosult bennem.
Ahelyett, hogy átokként gondolnék a rákra, úgy érzem,
ennek hatására lett minden szebb. Akármennyi van még hátra,
biztos, hogy ezentúl kiélvezem, és értékelem az élet minden
percét.
 23. FEJEZET
Minden a maga helyén

– Eddig nem foglalkoztam az ünnepekkel, most viszont nem

akarom, hogy magányosan töltsd a karácsonyt – mondja Becca a
telefonban.
– Hálaadás volt. De amúgy is a Fekete Péntek volt az
egyetlen, amit szeretek az ünnepekből.
Tényleg az a legjobb rész. Előre elterveztem, mikor milyen
akció keretében fogok vásárolni, és folyamatosan fürkésztem az
előzetes reklámokat a neten. Soha nem vártam meg a
hálaadásnapi újságot. Becca és én folyamatosan jártuk az
üzleteket, és lecsaptunk minden jó ajánlatra. Idén viszont
lehetetlen volt. Beteg voltam, és legyengült az
immunrendszerem, ezért inkább elkerültem a tömeget.
Ráadásul nem akartam újabb göncöket vásárolni, mert tudom,
hogy nincs rájuk szükségem.
Nyomogatom a tévé távirányítóját, miközben Becca
folyamatosan jártatja a száját. Még levegőt sem vesz.
– A karácsony különleges.
– Nekem nem.
Tekintve, hogy nincs családom, számomra egyáltalán nem
mondható különlegesnek. Utoljára gyerekkoromban mutattam
bármiféle érdeklődést az ünnep iránt.
Sóhajt.
– A szüleim várnak téged.
– Bruno meghívott, hogy töltsem vele a karácsonyt – vágom
rá, mert így akarom lerázni.
– Komolyan? – kérdezi teljes döbbenettel. – Nem is mondta.
– Igen. Komolyan. Mellesleg mióta vagytok ti
elválaszthatatlan jó barátok? – kérdezem kissé pikírten.
– Nem vagyunk azok – sóhajtja. – Csak mindketten aggódunk
érted.
– Hú!
– Akkor vele mész?
– Nem tudom.
Amikor arra gondolok, hogy a családjával töltöm az
ünnepeket, elmosolyodom, ugyanakkor meg is ijedek. Először
találkozni valakinek a családjával amúgy is rémisztő. Pláne, ha
mindez karácsonykor történik. Az mindent visz.
– Szerintem menned kéne – mondja legnagyobb
meglepődésemre.
Az ölembe ejtem a távirányítót. Mi ütött a legjobb
barátnőmbe?
– Ugye csak viccelsz?
– Jót fog tenni.
Zavaromban az arcomat dörzsölöm. Fogalmam sincs, mi
legyen.
– Még meggondolom. Annyit megígérek, hogy nem leszek
egyedül karácsonykor. Rendben?
– Szavadon foglak, Cal.
– Tudom.
Az ilyesmit soha nem felejti el. Mondjuk, elég szelektív a
memóriája. Ha megkérdezik, mit evett előző nap, szinte biztos,
hogy nem fog rá emlékezni. De ha azt kérdezem, mint mondtam
neki 2008-ban egy kudarcba fulladt randi után, garantált, hogy
szóról szóra visszaidézi. Nagyon meg tud ijeszteni, mert sokszor
olyan lényegtelen apróságra is emlékszik, amire én már biztosan
nem.
Nevet, és hirtelen nekem is mosolyognom kell. Hiányzott a
nevetése. Van benne valami báj. Amikor nevet, mindig
mosolygok. Kicsit harsány, és időnként horkant is közben. Ettől
még jobban szeretem.
Mindössze pár hét van karácsonyig, ezért hamarosan
döntenem kell. Már csak egy kemót kapok, ami azt jelenti, hogy
pont karácsony táján fogom megtudni, mi lett a kezelések
eredménye. Micsoda szerencse.
– Mennem kell, Bec. Még sok a dolgom.
– Igen?
– Igen – hazudom, de már egyáltalán nincs kedvem a
karácsonyról beszélni.
– Később felhívsz?
– Persze.
– Szeretlek.
– Puszi neked.
Amikor letesszük, elhatározom magam. Annak tükrében,
ahogy megváltoztak körülöttem a dolgok, úgy döntök, Brunóval
töltöm a karácsonyt. Miért is ne? Szükségem van a változásra.
Évekig Becca szüleinél töltöttem az ünnepeket, amiért nagyon
hálás vagyok. Sokszor fáj a szívem, amikor belegondolok, hogy
elvesztem volna nélkülük.
Karácsony a... családdal... Jó ég! Azt sem tudom, mi a
vezetékneve. Soha nem kérdeztem, és még csak eszembe sem
jutott. Nem is hallottam őt a családnevén említeni. Ő
mindenkinek csak „Brutál” Bruno.

ÉN: Mi a családneved?

Azon túl, hogy szeretném megtudni, melyik családnál töltöm

a karácsonyt, arra gondoltam, kutatok egy kicsit a Google-on. Ez
a legjobb forrás, ha valakiről meg szeretnék tudni valamit. Így
ellenőriztem a randialanyaimat is. Mindig tudni akartam,
követtek-e már el bűncselekményt. Persze Brunóról tudom,
hogy bűnöző. És tudom, hogy róla valószínűleg semmi újat nem
fog feldobni a kereső.

BRUNO: Bruno.

Rosszul tettem fel a kérdést? Megnézem. Nem. Jól írtam.

ÉN: Úgy értem, a CSALÁDNEVED. Azt tudom, hogy a

keresztneved Bruno. Nem kell zseninek lennem hozzá.

BRUNO: Bruno.

– Mi a fene? – mormolom, amikor megnézem a választ.

ÉN: Úgy látom, van egy kis félreértés. A Bruno a vezetékneved,

 vagy a keresztneved?

BRUNO: A vezetéknevem.

Hú! Soha nem gondoltam volna, hogy nem ez a neve.

ÉN: Akkor mi a keresztneved?

Ez a játszadozás kezd az idegeimre menni. Muszáj tudnom a

fickó nevét, akibe szép lassan belezúgtam az idők folyamán.

BRUNO: Ha megmondom, meg kell hogy öljelek.

Pislogok. Ezt nem mondja komolyan.

ÉN: Seggfej vagy.

BRUNO: Tudom.

Nevetek. Egyszerre idegesítő és vicces. Időnként kicsit suttyó.

Az efféle pasas régen a világból is kiüldözött volna. Most
viszont úgy érzem, még többet akarok belőle.

BRUNO: ROCCO.

Na jó. Igazán rosszfiús név ez a Bruno. A Rocco pedig...

Rátesz egy lapáttal. Tökéletes. Majd átkeresztelem. Kiváló
Rocky lehetne belőle. A „Brutál” nem illik a képbe.
– Rocco Bruno – ismétlem magamban, és mosolygok.
Egyszerűen tökéletes.

ÉN: Nagyszerű, Rocky.

BRUNO: Ezt ne!

Nocsak! Most kihúztam a gyufát?

ÉN: Miért ne?

 BRUNO: Gyerekkorom óta senki nem hívott Roccónak vagy
Rockynak.

ÉN: Nekem tetszik.

Nem válaszol rögtön. Nem látom, olvasta-e az üzenetet,

biztos vagyok benne, hogy igen. Várok. Türelmes vagyok, és
tudom, nem fog sokáig hanyagolni. Ennyire már ismerem.
Halálra unom magam, mert már ezredszer látom a
karácsonyi vakáció hirdetést, miközben a válaszára várok.
Mindig nagy családot szerettem volna. Hogy őrült rokonok
vegyenek körül karácsony napján. Sokkal jobb lenne velük
ünnepelni, mint arra ébredni, hogy teljesen egyedül vagyok, és
egy árva ajándék sincs a fa alatt.
Majd egyszer. Talán.

★★★

– Szépségem – suttogja, majd leül mellém a kanapéra.

– Bruno!
– Tessék.
Átkarol, és közelebb húz magához.
Ösztönösen odakuporodom.
– Nem írtál vissza – mondom neki behunyt szemmel.
– Totál el voltam havazva.
– Le kellett ütnöd valakit?
Nevet, és megsimogatja a hajamat.
– Látom, ismét beindult a fantáziád. Elárulom, nem én
vagyok a Keresztapa.
Kuncogok, és felnézek rá.
– Inkább olyan vagy, mint Rocky – kacsintok.
Felnéz, és igyekszik leplezni, mennyire nem tetszik neki az
újdonsült becenév.
– Igen, valami olyasmi.
Felkelek, és mélyen a szemébe nézek.
– Miért nem tetszik?
Grimaszol, majd az ölébe ültet.
– Ezt úgysem fogod megérteni, Cal.
 A mellkasára teszem a kezem, pont a szíve fölé.
– Tegyünk egy próbát.
Megigazít, hogy ne a farkára préselődve üljek. Kicsit
elszomorodom, mert kifejezetten jól ültem ott.
– Gyerekkoromban a haverjaim hívtak így. Igazi bajkeverő
voltam, ezért nem akartam az akkori nevemet felnőtt koromban
is használni.
Összeráncolom a homlokomat és a szemöldökömet.
– A „Brutál” becenév rendben van?
Halkan nevetni kezd, miközben csukva marad a szája.
– Csak azok hívnak így, akik nem ismernek. Vicces.
– A Rocky viszont zavar?
– Igen.
Próbálok a szemébe nézni, mert tudni akarom, csak ugrat-e.
– Alaposan összezavarsz.
– Tudom – válaszolja grimaszolva, és végigsimít az arcomon.
– Azon gondolkodom, hogyan magyarázzam el neked.
– Csupa fül vagyok.
– A „Brutál” elég elrugaszkodott. Amolyan kitalált név.
Ilyennek hisznek. Valójában viszont nem létezik. Hagyom, hogy
az emberek azt higgyenek rólam, amit akarnak. Rocky viszont
az egykori bajkeverő kissrác, aki folyamatosan összetűzött
mindenkivel. Én már nem vagyok ilyen. Többé nem is akarok
ilyen lenni.
Kicsit elszorul a szívem. Előrehajolok, és igyekszem teljesen
ítélkezéstől mentesen beszélni.
– Ahhoz, hogy túlélj dolgokat, muszáj volt kárt okoznod
néhány embernek, ugye?
Megfogja az arcomat, én pedig még közelebb húzódom.
– Szerinted bántom az embereket?
Ezt nem tudom elképzelni.
– Amennyire megismertelek... nem. Nem tudom elképzelni.
Rámosolygok, és kész vagyok kiönteni a lelkemet.
– A férfi, aki ennyire figyel a szeretteire, biztos nem tesz ilyet.
– Nem beszélhetek a munkámról, Cal. Tudod jól.
– Tudom – válaszolom lebiggyesztett szájjal. Pedig mindent
tudni szeretnék a pasasról... Mindent.
– Annyit viszont elárulok, hogy soha senkivel nem tettem
olyat, amit ne érdemelt volna meg – mondja, miközben olyan
szögben tartja a fejemet, hogy csak a szemébe tudjak nézni.
– Jól van – suttogom, és próbálom ezzel nyugtatni magam,
amennyire lehet. Nem mondta, hogy soha nem ölt embert,
mindössze azt állította, senkivel nem tett olyat, amit az illető ne
érdemelt volna meg.
– Érted, mire gondolok?
– Azt hiszem.
Előrehajol, és homlokon csókol.
– Soha nem okoznék neked fájdalmat.
– Tudom – válaszolom, és ezt tényleg nem kétlem.
– Gyere ide!
Elengedi az arcomat, és átkarol. Hagyom, hogy a
mellkasához húzzon, majd az álla alá dugom a fejemet.
– Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el. Legalábbis nem
most. Egy nap majd megérted.
– Igen? – kérdezem, miközben a felsőjét markolászom.
Egyik kezével a hátamat, másikkal pedig a hajamat simogatja.
– Igen.
– Egy nap?
Ez vajon azt jelenti, hogy Bruno akkor is mellettem marad,
amikor jobban leszek?
Leengedi a karját.
– Miért kérdezed ezt így?
– Arra gondoltam...
Képtelen vagyok kimondani. Még belegondolni is rossz, hogy
csak átmenetileg vagyunk ezen a világon.
Szorosan átölel, így nem marad köztünk egy lépés távolság
sem.
– Azt hitted, megyek valahová, Cal? Nem megyek sehová.
Hidd el, bárhogy próbálkozol és kellemetlenkedsz, tőlem nem
fogsz olyan könnyen megszabadulni – válaszolja, és a fejem
búbjára hajtja a fejét.
Mosolygok. Tudom, hogy sokszor milyen kellemetlen
vagyok. Nyafogó, nyűgös liba, de még ez sem tántorítja el.
– Megígéred? – kérdezem, végigsimítok a nyakán, és az
ütőeréhez támasztom a tenyeremet.
– Megígérem. Miért akartad tudni a vezetéknevemet?
 Lehunyom a szemem, és érzem a tenyeremen, ahogy
lüktetnek az erei.
– Szerettem volna tudni a család nevét, akivel karácsonyozni
fogok.
– Tényleg? – kérdezi meglepően izgatott hangon.
– Tényleg. Tehát a Bruno családnál lesz a karácsony.
– Örülök, hogy velem tartasz.
– Kicsit félek, de nagyon várom.
Rettentően félek, de ezt nem akarom a tudtára adni.
– Nincs mitől tartanod. A családom szeretni fog.
Nem is ettől félek. Inkább attól tartok, végképp beleszeretek a
Bruno családba.
Leet már a szívembe zártam, és az életem részévé vált.
Mi lesz, ha a család többi tagja is olyan, mint ők ketten?
Mi lesz, ha olyannyira megszeretem őket, hogy megszakad a
szívem, ha mégsem találkozhatok többet velük?
 24. FEJEZET
A kemoterápia tehet egy szívességet

Becca, Lee és Bruno feljönnek ünnepelni, amikor vége az utolsó

kemoterápiának is. Múlt éjjel készítettem valami harapnivalót,
és meghívtam őket, hogy megünnepeljük a földkerekség
legundorítóbb gyógykezelésének befejeztét.
Ahelyett, hogy Bruno jött volna velem, Beccát kértem meg,
hogy legyen ott, míg tart a kezelés. Tudom, fennáll a veszély,
hogy a jövőben újabb kezelésre lesz szükség, de most egyelőre
végeztem.
Vége.
Finito.
Finition.
Fini.
Fatto.
– Ennyi? – kérdezem a nővért, amikor kiköti az infúziót.
– Igen. Örülök, hogy azt mondhatom, vége a kezelésnek.
– Hú! – mormolom. – Többre számítottam.
– Bárcsak szórhatnánk az ünnepi konfettit és bonthatnánk a
pezsgőt, de erre itt nincs lehetőség. Viszont van egy harangunk.
Hat alkalommal kaptam kemoterápiát, és ebből kétszer
hallottam megszólalni a harangot. Minden csengése egy
kezeléssorozat végét jelentette valaki számára, és reményt adott
a többieknek. Mindenki azon imádkozott, hogy az ő sorozata is
rendben véget érjen. Most én csengethettem, és elbúcsúzhattam
a ráktól.
– Igen. Ez nagyon jó ötlet – válaszolom mosolyogva. – Bár a
konfetti még jobb lenne.
Keresgél valamit a zsebében, majd kinyújtja a kezét.
– Nyalókát?
– Köszönöm. A szőlős a kedvencem.
 Kicsomagolom, és gyorsan beveszem a számba. A
kemoterápia miatt keserű a szájízem. Őszintén remélem, hogy a
szőlő majd elnyomja. Megölelem a nővért, majd fogom a
táskám, és irány a harang.
Remeg a kezem, ahogy közelítek. Sejtettem, hogy
megkönnyebbülten és izgatottan veszem majd kézbe a
harangot, az viszont nagyon meglepett, hogy még közvetlenül a
kezelés után is ennyire kicsattanok az örömtől. A többi betegre
való tekintettel kicsit visszafogom magam, és csak néhányat
csengetek. Úrrá lesz rajtam a nyugalom és az öröm.
Mielőtt Becca és én távozunk, megfordulok és visszanézek.
Soha többé nem akarok beülni abba a székbe. Inkább meg
akarok menteni mindenkit, aki ott ül és az életéért küzd.
Az élet megy tovább. Érzem a szívemben, és tudom, hogy
minden rendben lesz. Még ha nem szabadultam is meg teljesen
a ráktól, nem bánok semmit.
Megfordulok, és mindent magam mögött tudok. Becca
megfogja a kezem, és elindulunk a hűvös New York-i levegőt
szippantva.
– Végeztél! – kiáltja, és megszór konfettivel, amit a zsebéből
vett ki.
Nevetek, és jó néhányat ki kell köpnöm, mert még a számba
is jutott belőle.
– Igen! – ordítom, miközben felnézek az égre. – Adtam egyet
a ráknak! – kiabálom olyan hangerővel, hogy néhányan rám
dudálnak. Kitárom a karom, lehunyom a szemem, és mély
levegőt veszek. Kinyújtom a nyelvemet, és hagyom, hogy az
apró hópelyhek a számba hulljanak és elolvadjanak. Van valami
különös az év ezen időszakában. Ilyenkor valahogy minden
lehetséges. Még a megbocsátás is könnyebben megy.
– Végeztem, seggfejek!
– Klassz csaj vagy – teszi hozzá Becca. – És ott a pasid.
Gyorsan megkeresem. És meg is találom. Rocco Bruno egy
limuzinnal, hatalmas, vörös rózsacsokorral és egy rakás lufival.
Képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást.
– Szerencsés csajszi vagy – mormolja Becca, majd rácsap a
fenekemre. – Ünnepeljünk!
– Cal! – kiáltja Bruno, amikor elég közel érek ahhoz, hogy
megérintsen.
– Szia! – válaszolom olyan széles vigyorral, hogy már kezd
fájni a szám. – Ez mind az enyém?
Végigmérem a hatalmas limuzint, majd az óriási
rózsacsokorra téved a tekintetem.
– Igen.
Megsimogatja az arcomat, aztán a nyakamat, és közelebb
húz. Forró csókjának hatására bizsergés járja át minden
porcikámat. Szinte alig kapok levegőt.
Könnyek szöknek a szemembe, és nem tudok úrrá lenni
rajtuk. Annyira boldog és megkönnyebbült vagyok, hogy
képtelen vagyok visszafogni magam. A karjába ugrom, és
megállás nélkül csókolgatni kezdem a nyakát.
– Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – ismételgetem, és az
arcát kezdem csókolni. Nevet, és úgy fordítja a fejét, hogy
kényelmesen tudjunk csókolózni.
– Ti ketten totál kikészítitek az embert – mormolja a háttérből
Becca, majd beül a limuzinba. – Menjünk! Ideje inni valamit.
Bruno és én nevetünk, ahogy egymásra nézünk. Látom,
milyen boldog és megkönnyebbült, hogy túl vagyok a
nehézségeken.
– Csak utánad – mutat a limuzin ajtaja felé.
Ahogy beszállok, eszembe jut, milyen bizarrá vált az életem
az elmúlt néhány hónapban. A telefon, a baleset, ahogy
elzártam magam a külvilágtól, a rák, ahogy kihullott a hajam...
Minden mozzanat közelebb vitt Brunóhoz. Becca mellettem volt,
amikor hagytam, Lee pedig olyan volt nekem, mint egy
őrangyal. Ezt végiggondolva rájöttem, hogy én vagyok a világ
legszerencsésebb teremtménye.

★★★

– Meglepetés! – visítja Lee, amikor belépünk, majd egy jókora

adag konfettit szór a nyakunkba.
Bruno morog, én pedig úgy vigyorgok rá, mint a vadalma. A
végén kitör belőlem a nevetés. A kemény srác, aki úszik a
konfettiben, a legtöbb ugyanis Brunónak jutott. Még a
szempillája és a szája is csupa konfetti, nem beszélve a hajáról. A
kabátját is csupa rózsaszín konfetti borítja. Egyszerre tűnik
viccesnek és sajnálatra méltónak.
– Ne mondj semmit! – mormolja.
– De úgy nézel ki... – nem fejezem be a mondatot, mert ahogy
le akarja fújni magáról a konfettit, olyan fejet vág, hogy kitör
belőlem a röhögés.
– Jó ég! – bököm ki végül, és már alig kapok levegőt.
– Bocsi – mondja Lee, bár egyáltalán nem tűnik úgy, mintha
lelkifurdalása lenne, amiért rózsaszín habcsókot csinált a
bátyjából.
Bruno idegesen a fejéhez kap, így a konfetti a vállára hullik,
akár a korpa.
– Jó ég, Lee! Nem túlzás ez egy kicsit?
– Buli van, bratyókám. Mosolyogj, ne legyél seggfej! –
válaszolja Lee, miközben rám kacsint.
Brunót kivéve mindenki nevet. Bár nem kifejezetten dühös,
látszik, hogy nagyon szeretne megszabadulni a konfettitől, ami
nem sikerül. Mintha a konfetti is az élete részévé akarna válni.
Mit mondjak? Megértem. Én sem akarok többé a fickó nélkül
élni.
– Elhoztad? – kérdezi Bruno Leet, miközben letörli ajkáról a
konfettit.
Lee bólint, és a nappali felé mutat.
– Minden úgy történt, ahogy kérted.
Megfordulok, és rögtön rájövök, miről van szó.
Karácsonyfa.
Ilyen csodásat még életemben nem láttam. Olyan, mint az a
fa, melyet minden évben megnéztem a Rockefeller Centerben,
csak az utóbbi sokkal nagyobb. Ez a fa is magas, széles, és pont
a mennyezetig ér. Annyi dísz van rajta, hogy attól tartok,
mindjárt eldől.
– A te ötleted volt? – kérdezem, miközben folyamatosan
Bruno és a fa között járatom a tekintetemet.
Bólint, majd a húgára néz.
– Lee segített.
Odamegyek Leehez, és szorosan magamhoz ölelem.
– Köszönöm, Lee. Köszönöm – suttogom, és még jobban
magamhoz szorítom.
 – Szívesen, Callie. Mindent érted és a tesómért.
Megfogom a kezét és Brunóét is, majd közelebb megyek a
fához. Képtelenség szavakba önteni, milyen csodás. Csillognak a
fényei, melyek nem a szokásos, minden boltban kapható
fényfüzérek, hanem igazi, hatalmas, csillámló gömbök. A díszek
színesek, és különböző formájúak. Az öklömnyi méretűtől az
apró üveggömbig minden megtalálható ezen a fán.
Egyszerre modern és klasszikus. Nincs semmi flitter vagy
girland, viszont egy csodaszép vörös szalag fut végig a fán.
Lenyűgöző.
– Ki kér inni? – ordítja Becca a konyhából, míg mi a fát
bámuljuk.
– Én! – mondja Lee, és otthagy minket.
Átölelem Bruno derekát, és a mellkasára hajtom a fejem.
– Nem tudom, hogy köszönjem meg.
– Köszönetre semmi szükség. Nekem tökéletesen elég, hogy
boldognak látlak.
Mosolygok, és letörlöm a könnyeimet. Megrohannak az
érzelmek, melyek közül az egyik a szomorúság.
– Ez túl sok, Bruno.
– Tudom – nevet, és megcsókolja a fejem búbját.
Ahogy csókol, forrónak érzem az ajkait. Amikor
kemoterápiára mentem, elhatároztam, hogy otthon hagyom a
parókát, és kopasz fejjel megyek. Mostanra teljesen megszoktam
a látványt, és tudom, ez egyáltalán nem egyedi eset a
kemoterápiás váróban.
Kicsit hasba vágom és nevetek, majd lábujjhegyre állok, hogy
megcsókolhassam.
Ahogy szája az enyémhez ér, a lányok visszatérnek a
szobába.
– Borzasztóak ezek ketten – panaszkodik Becca, és olyan
hangot hallat, mintha rókázni akarna.
– Igen. Fogalmam sincs, hogy fogom velük kibírni azt a
néhány napot a szüleimnél – teszi hozzá Lee.
Bruno és én mosolygunk, és ügyet sem vetünk rájuk.
– Örülsz? – kérdezi Bruno, és megfogja az arcomat.
Lehunyom a szemem, és a karjába omlok.
– Még soha nem voltam ilyen boldog.
 Vicces az élet.
A sötétség mutatta meg a fényt.
Bruno a nap, melynek sugarai áthatolnak a sötétségen, és
bearanyozzák az életemet. Ahogy hármuk mellett állok, nagyon
szerencsésnek érzem magam.
 25. FEJEZET
Buon Natale

– Biztosan jó irányba megyünk? – kérdezem, miközben a

telefonomon nézem a térképet.
– Biztos – válaszolja Bruno. Egyáltalán nem néz rám, csak az
utat figyeli. Rossz felé megyünk.
A kijelzőn lévő nyílra mutatok.
– Azt írja, maradj a 80-as úton, és ne menj rá a 380-asra.
– Ki vezet, kicsim?
– Te, de az Apple navigáció nem ért veled egyet.
– Rossz a térkép.
– Nem az.
– Hová visz a 80-as út?
– Pennsylvanián keresztül.
– Pontosan.
Kicsit elbizonytalanodom, ahogy rám néz.
– Csakhogy én nem oda megyek.
– Miért? – kérdezem.
– Maradok a jól bevált úton.
– Ott már ismernek? – kérdezem nevetve. – Biztosra veszem,
hogy ott is tudják, ki vagy.
– Biztonságosabb – mondja fejcsóválva. Rászorít a
kormányra, és megigazítja az ülést. – Ezt jobban szeretem. Tíz
perccel hosszabb az út. Nem bánod?
– Nem. De biztos vagy benne, hogy csak tíz perccel több?
Mert nekem úgy tűnik, mintha lassan elhagynánk az Államokat.
Mintha ki akarnánk szaladni a világból.
Olyan komolyan néz rám, hogy inkább nem feszegetem
tovább az útvonaltémát.
– Lee az egyetlen húgod?
– Van egy másik is.
 – És fiútesód?
– Egy.
Visszatért a régi Bruno. Nem az, aki a naplementéről
filozofált, hanem a szűkszavú, kicsit feszült fickó, aki még
véletlenül sem mond többet egy-egy szónál, így a beszélgetés
gyakorlatilag teljesen kizárt.
– Csak próbálom összeszámolni, hányan leszünk. Kicsit
ideges vagyok – teszem hozzá. Kinézek az ablakon, és a hóval
borított fákat bámulom.
– Ne haragudj! Tudom, seggfej módon viselkedem, Cal. Én is
ideges vagyok. Még soha nem vittem haza senkit bemutatni.
Ránézek.
– Soha?
– Soha.
– Hú!
– Nem nagy ügy, Cal. Nem volt olyan barátnőm, akit
hazavittem volna.
– Világos.
– Leevel már találkoztál. Ezenkívül van Gabby, ő a
legfiatalabb közülünk. Az öcsémet Luccának hívják. Érdekes
fazon – teszi hozzá, miközben nagyot sóhajt és a fejét csóválja.
– Szóval te vagy a legidősebb. Aztán jön Lee, Lucca és Gabby,
ugye?
– Pontosan.
– Mi a baj Luccával?
Szerencsés, hogy vannak testvérei. Lehet, hogy sokszor
kiborítóak, de ha valaki, ő legalább tudja, hogy van családja.
Bármit megadnék, hogy nekem is legyen. Biztos más lenne az
életem. Nekem Becca az egyetlen, aki testvérhez hasonlónak
mondható.
– Képtelen felnőni.
– Farka van. A legtöbb férfi soha nem nő fel.
– Nekem azért sikerült.
Megfogom a kezét, és megszorítom.
– De te idősebb vagy. Ő hány éves?
– Huszonegy.
– Ugyan már, Bruno! Az szinte gyerek. Adj neki időt!
Rám néz, és felszegi az állát.
 – Majd meglátod, ha találkozol vele.
Nevetek, mert tudom, hogy igazam van. A férfiaknál semmit
nem jelent az életkor. Egy huszonéves gyakran olyan, mint egy
kamasz, kivéve, hogy közben a legyet is röptében...
– És a szüleid?
– Apát Ginónak hívják, anyám pedig Franci. A te mércéddel
mérve tipikus olaszok.
– Az mit jelent? Hangosak?
– Igen – mosolyog.
– Ha olyanok, mint Lee, akkor biztosan megkedvelem őket.
Mesélj róluk!
Az utazás hátralévő részében Bruno a gyerekkoráról mesél.
Olyan családi kötelékkel bír, amit csak irigyelni lehet. A szülei a
woodstocki fesztiválon találkoztak, egymásba szerettek, és egy
hét múlva összeházasodtak. Bruno szerint a kábítószer az oka,
hogy ilyen gyorsan összekötötték az életüket, de gyanítom, csak
viccel. Állítólag azért vártak a családalapítással, mert túlságosan
élvezték az életet.
– Ők nem az a tipikus, konzervatív házaspár. Jobb, ha
felkészülsz. Anyám időnként...
Kikerekedik a szemem, és már előre félek, mit fog mondani.
– Időnként?
– Elég mocskos szájú. Szex témában igen laza, és nem igazán
türtőzteti magát, ha ez valahogy szóba kerül.
Nevetni kezdek.
– Jól hangzik.
– Apám sem jobb. Esküszöm, annyi marihuánát szívtak fiatal
korukban, hogy már képtelenek ép ésszel gondolkodni.
Kicsit ellazul az ülésen.
– Izgulsz?
Megfogom a szabad kezét, és összefűzöm az ujjainkat.
– Nem. Egyáltalán nem.
– Jól nézek ki? – kérdezem, és megigazítom a parókámat. Már
alig tűnik fel, hogy ez nem az igazi hajam, mert annyira
megszoktam.
– Cal! Ott voltak Lee mellett, amikor beteg volt. Pontosan
tudják, miről szól ez a szörnyűség.
– Na igen – suttogom, és tudom, minden rendben lesz.
Leenek köszönhetem, hogy világszépének érzem magam.
Belepillantok a tükörbe, és egy kifejezetten mutatós nő tekint
vissza rám. Ez Lee műve.
Valahogy sikerül elbóbiskolnom, míg keresztülhaladunk
New Yorkon és a Seneca folyó felé vesszük az irányt. Amikor
kinyitom a szemem, már teljesen megváltozott a táj. Amerre a
szem ellát, mindenütt hegyek-völgyek.
– Hol vagyunk? – kérdezem, miközben a szememet
dörzsölöm.
– Watkins Glenben. Nemsokára megérkezünk a szüleimhez.
– Hú!
Gyorsan kihúzom magam, és ellenőrzöm a sminkemet a
tükörben. Tökéletesen akarok kinézni, amikor a családjával
találkozom. Véletlenül sem szeretnék rossz benyomást kelteni.
Ahogy közelítünk, összeugrik a gyomrom. Bruno átnyúl, és
megfogja a kezemet. Lassan simogatni kezdi.
– Lélegezz, Cal!
Idegesen felnevetek. Attól tartok, zavaromban fecsegni fogok.
Néha előfordul, hogy az idegességtől összevissza beszélek. Nem
Bruno mellett, mert ő nem az a szószátyár típus, de másokkal
beszélgetve simán előfordul, hogy be nem áll a szám.
– Olyan szép itt!
Felhúzom a napellenzőt, így jobban látom a tájat. A
városközpont nagyon különleges. Olyan, amilyennek
gyerekkoromban képzeltem a kisebb városokat. Mivel New
York belvárosában nőttem fel, mindig vágytam zöld területre.
Kertre, ahol játszhatok, és arra, hogy ne kelljen mindig úgy
vigyázni, ha kimegyek a házból.
– Itt nőttél fel?
– Sok időt töltöttünk itt. A városban laktunk, de minden
hétvégét és ünnepnapot itt töltöttünk. Tíz éve költöztek ide a
szüleim.
– Szerencséd volt.
– Szerintem is.
– Bármit megadtam volna, hogy itt nőhessek fel. Komolyan.
Amikor gyerekkoromban olvastam, mindig ilyen helyet
képzeltem el.
– Sokat olvastál?
 Menekülésből. Így el tudtam felejteni a valóságot, és
képzeletben olyan életet élhettem, amilyet szerettem volna.
– Igen.
– Én nem sok szépirodalmat olvastam.
Ránézek, és elhiszem, amit mond.
– Inkább vicceseket?
– A katonás könyveket szerettem.
Egyáltalán nem lep meg, hogy szerette a háborúval
kapcsolatos dolgokat. Az tényleg fiús. Brunót biztos nagyon
érdekelték a csaták és a fegyverek.
A vízpart tele van csónakokkal. Vele szemben fákkal borított
utca, és nagyon szép családi házak. A fák legalább ötvenévesek
lehetnek.
– Itt vagyunk – szól Bruno, majd megáll egy csodás, Viktória
korabeli fehér ház előtt.
– Jó ég! Ez hatalmas!
– Nem én mondtam.
Elneveti magát, úgyhogy ránézek.
Nem tudom abbahagyni a nevetést. Bruno humora...
Időnként elég bizarr. Nem sokszor viccelődik, de akkor tényleg
sikerül megnevettetnie.
– Néha nagyon bolond vagy.
Rám kacsint, majd kiszáll a Range Roverből. Kinyitom az
ajtót, és én is kiszállok.
– Azért jöttem, hogy kinyissam neked az ajtót – mondja,
miközben megkerüli az autót és megáll előttem.
– Nem szükséges. Nagylány vagyok már.
Pajkosan rámosolygok. Pont erre a vidámságra van
szükségem. Mosolyogni akarok.
Átkarol, és megpuszilja az arcomat. Ajkának melege kicsit
enyhít a csípős hidegen, mely az autóból kiszállva megcsap.
– Nagyon hideg van.
Megmarkolja a fenekemet.
– Menjünk be! Ott majd felmelegszel.
– Te úgyis le akarsz vetkőztetni.
Közelebb hajol, és a fülembe súgja: – Bár szívesen beléd
raknám a farkamat, azt azért nem mondanám, hogy szaladgálj
meztelenül a házban. Azon még anyám is megbotránkozna.
 – Kérlek, ne használd többé egy mondatban a farok és az
anya szót – nevetek, és a kabátja alá csúsztatom a jéghideg
kezemet. Felszisszen, amikor kezem a bőréhez ér.
– Jó ég! Megjött Rocco! – hallatszik egy férfihang a házból,
ezért rohanni kezdünk.
– Ez apa – néz az ajtó felé. – Készen állsz?
Bólintok, és még egyszer ránézek az apjára. Le sem
tagadhatnák egymást. Olyan, mintha látnám a jövőt, és tetszik a
látvány. Apjának szürke hajfürtjei ide-oda lengedeznek.
Pulóvere leginkább a Tipsy Elves bolt kínálatára emlékeztet.
Vidám, ugyanakkor alkalomhoz illő.
– Szia, apa! – üdvözli Bruno az apját. Ahogy felmegyünk a
lépcsőn, kicsit elbújok mögötte.
– Roc! – köszön az apja, majd átöleli, miközben egy kicsit el is
emeli a talajtól. – Könnyebbnek tűnsz. Fogytál?
Amikor az apja leteszi, Bruno vállon veregeti.
– Hagyd abba ezt a marhaságot! Tudod, hogy bármikor le
tudlak győzni.
– Megpróbálhatod, de úgyis én vagyok az erősebb.
Bruno hátranyúl, és előretessékel.
– Apa, ő Callie.
– Egy igazi bomba nő, fiam – válaszolja az apja, miközben
alaposan vállon veregeti Brunót.
Ezek szerint sikerült átmennem a képzeletbeli vizsgán.
– Jó napot, Mr. Bruno – mosolygok, miközben a kezemet
nyújtom.
Rám néz, és látom, hogy zavarban van. Aztán úgy átölel,
ahogy az előbb Brunót. Alig kapok levegőt, és azon
gondolkodom, hány bordám fog eltörni a szorításától.
– Apa! Kérlek, ne öld meg! – mondja neki Bruno, majd átfogja
a derekamat.
Amikor biztonsággal földet érek és az apja bemegy a házba,
megköszönöm Brunónak, hogy kimentett.
– Majd lecsillapodik. Ha izgatott, kicsit elragadtatja magát.
– Rocco! – visítja egy női hang, majd a hang tulajdonosa
kiszalad a házból, és Bruno karjába ugrik.
– Anya! – suttogja Bruno. Miután felkapja az édesanyját,
folyamatosan pörög vele.
 Egyre szélesebben vigyorgok. Erről az oldaláról még nemigen
ismertem. Csak néhányszor láttam ehhez hasonlónak jelét,
amikor a húgával találkozott. Igazi családszerető férfi. Már az
arckifejezése is megváltozik, amikor a családjával van. Teljesen
más ember. Nem veszi magát olyan komolyan. Viselkedése és
mozdulatai sokkal nyugodtabbak és természetesebbek.
Anyja megsimogatja Bruno arcát, és folyamatosan
puszilgatja.
– Fáradtnak tűnsz, kisfiam.
– Jól vagyok, anya – nevet, és engedi, hogy az anyja tovább
puszilgassa.
Lee kijön a házból, vigyorog, és rögtön felém tart.
– Üdv az őrültek házában!
– A legjobb hely a karácsonyozásra – válaszolom, miközben
átnézek a válla fölött. Látom, hogy Bruno végre kiszabadult
anyja öleléséből.
– Most ezt mondod, de várd ki a végét! – nevet Lee.
Mrs. Bruno rám néz.
– Kit hoztál vendégségbe?
– Anya, ő Callie. Callie, ő anya – mutat be minket egymásnak
Bruno.
Bruno anyjának kikerekedik a szeme, és tesz felém egy lépést.
– Nagyon csinos vagy.
Mosolygok, és érzem, hogy közben elpirulok.
– Köszönöm.
Zavaromban a lábfejemre nézek. Bruno anyjának meleg
tenyere az arcomhoz ér.
– Hadd nézzelek meg jobban – mondja mosolyogva.
Én is mosolygok, de a gyomrom összeugrik az idegességtől.
– Tökéletes – suttogja, és Brunóra néz. – Mindig tudtam, hogy
a fiamnak remek ízlése van.
A kezemet dörzsölöm, majd rálehelek, hogy kicsit
felmelegedjek. Ezzel kicsit oldom a feszültséget is.
– Hideg van kint. Gyerünk befelé! – teszi a hátamra a kezét
Lee, és előreenged.
Bruno előreszalad, és kinyitja nekem az ajtót.
– Készülj fel, hogy itt mindenki buggyant.
Nevetek, mert nem hiszem, hogy a szülei őrültek. Lehet,
hogy kicsit túlárad bennük az érzelem, de valahol mindenki
hangyás. Csak van, aki ezt könnyebben tudja titkolni.
– Lucca! – visítja Mrs. Bruno. – Told ide azt a lusta seggedet,
és köszönj a bátyádnak!
Ránk néz, majd folytatja: – És a roppant szexi barátnőjének.
Ahogy befejezi a mondatot, kinyílik az emeleti ajtó, és
megjelenik Lucca, félmeztelenül. Tekintetét hol Brunóra, hol
rám szegezi, majd leszalad a lépcsőn, és vigyorog, mint a
vadalma.
– Szép! – mormolja, miközben alaposan végigmér.
– Fejezd be! – vágja fejbe Bruno, így a srác kicsit meginog.
– Nem csináltam semmit, seggfej! – mordul rá Lucca Brunóra,
de közben le nem veszi rólam a szemét.
– Ne nézz rá úgy, mint éhező a kajára!
– Pedig biztosra veszem, hogy nagyon édes.
Bruno ismét megüti. Ezúttal még erősebben, ezért Lucca
felordít.
– Tényleg seggbe rúglak, Lucca. Ne légy barom!
Önkéntelenül is kuncogni kezdek. Bár Lucca tényleg
idiótának tűnik, elnézem neki, mert még gyerek. Ráadásul
tetszik, ahogy Bruno vérét szívja.
– Nyugi – mondja Lucca, és kinyújtja a kezét. – Nemsokára itt
lesz a nőm.
– Még fel sem öltöztél – mondja neki Lee, amikor elhalad
mellette, miközben a torkát köszörüli.
– Egy olyan nő közelében minek? – kérdezi nevetve Lucca, és
befeszíti a karizmát.
– Nem hiszem el, hogy van csajod – sóhajtja Bruno. – Persze
vannak még csodák.
– Több bigém volt, mint amennyi neked valaha lesz, Rocco.
Összezavarnak a nevek. Emlékeztetnem kell magam, hogy őt
nem Brunónak hívják, mert az a családneve.
Bruno mögém lép, és lesegíti a kabátomat, mielőtt levenné a
sajátját.
– Menj a nappaliba, és ülj le a kandallóhoz, hogy felmelegedj!
Addig behozom a csomagokat.
– Jó.
Még mindig azon nevetek, ahogy az öccsével civakodnak.
Irigykedem. Irigykedem, hogy vannak egymásnak.
Gyerekkoromban mindig nagy családra vágytam, csak nekem
sajnos nem adatott meg.
– Cal! – kiabálja Lee a nappaliból.
– Jövök – válaszolom, és lábujjhegyre állok, hogy meg tudjam
csókolni Brunót. Aztán elindulok a nappali felé.
– Hú! – mormolom, amikor bemegyek a szobába. Az ablakok
faltól falig érnek, így csodás panoráma nyílik a tóra. Hó borítja a
fákat, a tó pedig olyan sötétkék, amilyet még életemben nem
láttam.
– Sokszor elfelejtem, milyen szép itt – mondja Lee, és a
mellette lévő üres helyre mutat a kanapén. – Ülj le!
Úgy teszek, ahogy mondja, de még mindig az ablak irányába
nézek. Látom, ahogy a tóra hullik a hó, majd eltűnik. Lebilincsel
a látvány.
– Milyen volt az út? Szeretnél lepihenni?
– Aludtam a kocsiban. Tudod, a bátyád nem túl bőbeszédű.
Nevet, majd hátradől a kanapén.
– Hogy vagy?
– Köszönöm, jól.
– Voltál vérvételen és szövettanon az utolsó kezelés óta?
Kényszeresen mosolygok.
– Igen. Tegnap mindent megcsináltattam. Most várom az
eredményt, aztán meglátjuk.
– Bármi legyen is az – mondja, miközben átölel –, most már
tudod, miről szól ez az egész.
– Talán – mormolom, és észre sem veszem, hogy
hangosabbra sikerült a válasz.
– Biztosan. Emlékszem, hogy féltem, amikor mentem
kontrollra. Féltem, hogy áttéteim keletkeztek, és nem hatott a
kemoterápia. Felesleges volt aggódnom.
– Mi van, ha én nem leszek olyan szerencsés, mint te?
Lerúgja a cipőjét, és felteszi a lábát a dohányzóasztalra.
Követem a példáját.
– Akkor ismét küzdesz.
Ránézek, miközben a homlokomat ráncolom.
– Nem olyan egyszerű.
– De az. Nyilván nehéz, de mi más választása van az
embernek?
– Semmi – válaszolom, és megfogom a kezét. – Nem tudom,
mi lenne velem nélküled, Lee.
– Ugye milyen csodálatra méltó vagyok? – kérdezi, majd a
számra tapasztja szabadon maradt kezét.
– Igen – mosolygok, miközben próbálom visszatartani a
könnyeimet. Bruno sok mindenen átsegített. Sok erőt ad, de Lee
olyasmit adott, amit Bruno soha nem tudna: reményt és
magabiztosságot.
– A picsába! – kiált Mrs. Bruno a konyhából.
– Megnézem, mit csinál.
– Én is jövök – válaszolom, és követem Leet.
Amikor bemegyünk a konyhába, látjuk, hogy Mrs. Bruno
tetőtől talpig lisztes. Lee fog egy törlőt, és segít neki feltörölni.
– Mi történt, anya?
Mrs. Bruno sóhajt egyet, mire hatalmas lisztfelhő keletkezik.
– Apád és az átkozott csirkés piccata! Ez az ember nem
normális.
– Tiéd a legjobb, anya.
– Micsoda mázlista vagyok – sóhajt Mrs. Bruno, és újabb
törlőt vesz elő. – Mekkora kupi! – Leveszem a papírtörlőket a
gurigáról, bevizezek néhányat, és beállok segíteni.
– Jaj, Callie! Össze ne koszold magad!
– Én is szeretnék részt venni a mókában!
– Ha ezt mókának nevezed, akkor neked is orvosi segítségre
van szükséged – válaszolja Mrs. Bruno, majd fenékre ül a
földön.
– Mit csináltok itt? – kérdezi Bruno, amikor belép.
– Gondoltuk, adunk egyet a kokóiparnak, és itt a kiváló
alkalom, hogy elkészítsük a cuccot – válaszolja Mrs. Bruno
rezzenéstelen arccal.
– Anya!
– Szerinted mi a bánatos faszt csinálunk, Rocco?
Brunónak igaza volt az anyjával kapcsolatban. Tényleg laza
és szabadszájú. Pont ez tetszik benne.
– A kokó egész hívogatóan hangzik – nevet Lee.
– Az isten szere... – mormolja Bruno, majd elvesz egy adag
papírtörlőt a mosogató mellől.
 – Apád hibája. Piccatát akar, pedig tudja, mennyire utálom
megfogni a csirkét. Ideges leszek, ha a közelemben van.
– Még mindig rettegsz a csirkétől? Ez már rég elpusztult.
Nem fog bántani.
Közelebb jön, és feltörli a maradék lisztet a konyha
makulátlan, fehér padlójáról.
– Rossz kábszeres élmény – mondja nekem Mrs. Bruno, majd
a fiára néz. – Még mindig nem tettem túl magam rajta.
– Hol van Gabby? – kérdezi Lee, hogy témát váltson.
– A barátjánál. Tanulnak – mondja, miközben idézőjelet
formál az ujjaival, és a szemét forgatja. – Nem tudom, miért
kamuzik folyton az a lány.
A pultnak támaszkodom, és hol Brunót, hol az anyját nézem.
Bruno megdörzsöli az állát, és komoly arckifejezésre vált.
– Ki a barátja?
– Nyugi, fiam – emeli fel a kezét Mrs. Bruno.
Majdnem kitör belőlem a röhögés. Az ajkamat kezdem
harapdálni, hogy vissza tudjam fogni magamat.
– Anya!
– A barátja neve Trista, vagy valami hasonló – válaszolja Mrs.
Bruno, miközben a szemetesbe hajítja a használt törlőkendőt.
– Azt hittem, egy fiúnál van. A francba!
– Ami a szerepét illeti, az – nevet Mrs. Bruno. – Csak épp nem
tanulnak.
– Várjunk csak! – Bruno feláll, és összevonja a szemöldökét. –
Azt mondod, Gabby és Trista egy pár?
– Igen – válaszolja komoly arccal az anyja. – Őrült nagy port
kavart ebben a szaros kis városban.
– Kit érdekel, mit gondolnak az emberek, anya? Le vannak
szarva.
– Tudom, kicsim. Én csak a lányunk miatt aggódom.
Bruno felemeli a fejét.
– Na várj! Azt mondod, Gabby...
– Leszbikus. Igen – bólint Mrs. Bruno.
Megkönnyebbült mosoly jelenik meg Bruno arcán.
– Hála a magasságosnak!
– Mi van?! – Lee döbbenten mered a bátyjára.
– Legalább nem kell megölnöm egyetlen kis pöcsfejet sem,
amiért felcsinálták a húgomat. Börtön kizárva. Szuper – mondja
nevetve, és a hajába túr. Arca csupa liszt, és most már a haja is.
A kézfejére néz, és rájön, mit csinált.
– A francba!
Megfogom a kezét, és mosolygok.
– Jól nézel ki, B.
– Menj, és mosakodj meg, kis pisisem – mondja Mrs. Bruno,
majd rám néz.
Tátva marad a szám. Kis pisis? Felnézek rá, mire kikerekedik
a szeme, és befeszül.
– Ne hívj így, anya!
Mrs. Bruno felágaskodik, és megsimogatja Bruno arcát.
– Mindig az én kis pisisem maradsz, Rocco.
– Jóságos ég! – nevet Lee hisztérikusan Mrs. Bruno mögött
állva.
– Pisisem? – suttogom.
Mrs. Bruno rám néz, és tovább simogatja Bruno liszttel
borított arcát.
– Amikor kicsi volt, állandóan letolta az alsógatyáját, és
szemrebbenés nélkül az útra hugyozott a ház előtt. Vonalakban,
mint valami Picasso. Innen a becenév.
Bruno lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz.
– Megyek mosakodni. Jössz te is? – kérdezi, és megszorítja a
kezemet.
– Nem – válaszolom a fejemet csóválva. – Szívesen hallanék
még pár Kis Pisis-sztorit.
 26. FEJEZET
Emlékek

Amikor reggel felébredek, látom, hogy alszik. Olyan vicces

estém ezer éve nem volt, mint a tegnapi. Vacsora után a szülei
régi videókat mutattak, amivel jó alaposan zavarba hozták
Brunót, én viszont remekül szórakoztam. Kibontották a pezsgőt,
és minél többet ittunk, annál nagyobbakat nevettünk.
Gabby vacsora után érkezett. Bemutatkozott, aztán gyorsan
távozott, mondván, fáradt, ezért felment a szobájába. Nagyon
erős fűszag áradt belőle, úgyhogy, gondolom, szívott, de
mindegy. Ez nem az én dolgom. Bruno gyanakodva méregette,
de nem feszegette a témát.
Imádom Beccát és a szüleit, de a közelébe sem férnek Bruno
családjának. Ilyen családot szerintem egész Amerikában nem
találni. Még mindig nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról,
amikor visszagondolok az estére, és látom, ahogy Bruno alszik.
Figyelem az arcát, és végigsimítok a bőrén. A kemény,
uralkodó pasi, aki egy ilyen melegszívű családból jött. Valahogy
nem áll össze a kép.
Nem fér a fejembe, hogyan lett „Pisisből” „Brutál”, amikor
ilyen családban nevelkedett. Kíváncsi lennék, mennyire ismerik
őt a szülei. Mennyit tudnak a mostani életéről, a munkájáról, a...
híréről. Nem félnek tőle, de mások – legalábbis mifelénk –
fülüket-farkukat behúzzák, ha megjelenik.
Ujjaimmal végigsimítok a mellkasán, és próbálok nem ezen
agyalni. Amikor alszik, olyan, mint egy békés óriás. Vagy
inkább játék mackó, bár egyetlen porcikája sem puha.
– Jó reggelt! – suttogja mozdulatlanul.
Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy nem is vettem
észre, hogy felébredt.
– Jó reggelt, Pisis!
 Ránézek, és úgy látom, nem találta humorosnak a
megszólítást.
– Mondd még egyszer! – válaszolja grimaszolva.
– Pisis – suttogom, és vihogok.
Mintha súlytalan lennék, derékon ragad, és a levegőbe emel,
mielőtt rátenne a... garatjára.
Bruno és én régóta nem áldoztunk az intimitás oltárán.
Biztosra veszem, hogy szeretne kufircolni egy jót, de nekem a
szex volt az utolsó gondolatom – egészen mostanáig.
– Ez mi volt? – kérdezi, miközben úgy megmarkolja a
csípőmet, hogy szinte fáj.
– Kis pisis – vágom rá, és merev farkához dörgölöm magam.
Kezét a fenekemre csúsztatja, aztán még erősebben
megmarkolja, miközben feljebb tolja a csípőjét. Sóhajtok, ő pedig
felül, és gyorsan megcsókol, mielőtt kiáltani tudnék és
felverném a ház csendjét.
– Pszt! – suttogja, miközben szorosan magához húz, így farka
a húsomba váj.
– Nem csinálhatjuk.
Körmömet a vállába nyomom. Nem úgy értettem. Persze
hogy kívánom. Nagyon rég voltunk együtt, de ez mégiscsak a
szülei otthona.
– Miért nem? – kérdezi összevont szemöldökkel.
– Ez a szüleid háza – válaszolom, miközben ő már a
nyakamat csókolgatja. – Nem lehet – mondom ismét, de úrrá
lesz rajtam a vágy.
– Nem hallják. Nagyon kívánlak, Cal. Képtelen vagyok
tovább várni.
– Én is kívánlak – vágom rá, aztán hagyom, hogy jobban
hozzáférjen a mellemhez.
Mély levegőt vesz, majd végigsimít a nyakamon, aztán a
melleimet érinti. Megemelem a törzsem, fejem közelebb kerül a
lábához, mellkasom kiemelkedik.
– Tökéletes – mondja, majd nyalogatni kezdi a bimbóimat, én
pedig felnyögök.
Brunóba kapaszkodom, hogy meg tudjam tartani az
egyensúlyomat, míg ő a melleimet csodálja. Nyögök, vonaglom,
és folyamatosan a farkához dörzsölöm magam. Érzem, hogy
kemény, mint a kő. Amikor kettőnk közé csúsztatja a kezét,
olyan hangosan felnyögök, hogy biztosan felébresztettem
valakit.
Megijedek és fülelek, de Bruno nem hagyja abba. Érzem,
hogy testemnek és lelkemnek pont erre van szüksége.
Gyanítom, már így is rekordot döntött szegény, ami a
szexmentességet illeti, úgyhogy ezért sem akarom, hogy tovább
kelljen várnia. Megérdemli a boldogságot és a gyönyört.
Épp azon vagyok, hogy megkérjem, húzzon gumit, amikor
egyszer csak – mintha a gondolataimban olvasna – levesz egyet
az éjjeliszekrény tetejéről. Korábban nem tűnt fel, de nyilván
előre kitervelte az egészet. Mindegy. Ezt nem fogom
megkérdezni.
Kibontja fogával a csomagot, majd szempillantás alatt
felhúzza, én pedig készen állok, hogy a lábam közé fogadjam.
Mielőtt belém hatolna, hanyatt fektet, nekem pedig arra sincs
időm, hogy kettőt pislogjak.
Egy pillanatig azt gondolom, gyengéd lesz, és fokozatosan
jön majd belém. Tévedek. Miután bekeni farkát a
nedvességemmel, én pedig folyamatosan lihegek, gyorsan
belém hatol. Nyögök, ezért befogja a számat, hogy csillapítsa a
hangerőt.
Megfogom a bicepszét, és ritmusra mozgok vele. Amikor
kijjebb jön, én felfelé tolom a csípőmet. Közel egy hónap elfojtás
után sokféle érzelem tör felszínre. A vágy. A szeretet. A
szerelem?
Állj!
Szeretem én Brunót!
Igyekszem elhessegetni a gondolatot, és hagyom, hogy
testünk eggyé váljon. Próbálok csak rá figyelni. Az illatára,
ahogy a nevemet nyögi, és az érzésre, amikor bennem van,
miközben rajtam fekszik. Testének súlya olyan érzést kelt
bennem, mintha bekebeleztek volna.
Átkulcsolom testét a lábammal, és feljebb tolom a csípőmet,
amikor kezét a hátam alá csúsztatja. Farka pont a legjobb helyen
jár, ezért egyre közelebb érzem az orgazmust. Nem gondoltam,
hogy ilyen gyorsan fog menni.
Ahogy mélyebbre hatol, minden izmom megfeszül.
Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy egész testemet átjárja az
orgazmus. Kezemet a számra tapasztom, mert nem akarom,
hogy az élvezet hatására még a plafont is leordítsam a helyéről.
Bruno eközben folyamatosan döfköd, és érzem, hogy mindjárt ő
is a csúcsra jut. Amikor rám hanyatlik, miközben alig kap
levegőt, mosolygok. Magam is levegő után kapkodok.
Ha eldönthetném, miben szeretnék meghalni, garantáltan a
Bruno által okozott orgazmustúladagolást választanám.
 27. FEJEZET
Bajnokok reggelije

– Jól aludtatok? – kérdezi Mrs. Bruno, amikor belépünk a

konyhába. Kávéscsészéjével épp a szája felé közelít, és igyekszik
elrejteni ördögi mosolyát.
– Nagyszerűen – válaszolja Bruno, miközben rám néz, és
megszorítja a kezemet.
– Akkor jó.
Mosolygok, és tetőtől talpig elpirulok, mert tudom, messze
nem voltunk olyan halkak, mint terveztük.
– Úgy hangzott – mormolja Mrs. Bruno, majd kortyolni kezdi
a kávéját.
– Mit terveztek mára? – kérdezi Mr. Bruno, aki egy szál
alsógatyában ül, és újságot olvas.
– Öhm – motyogom, és igyekszem nem a félmeztelen Bruno
apukára nézni.
– A fenébe is! Nem tudnál legalább egy nadrágot felvenni? –
kérdezi tőle Bruno.
Mr. Bruno leteszi az újságot, és Brunóra néz.
– Miért? A fürdőnadrágom többet láttat – mondja nevetve, és
az arca elé teszi az újságot.
– Még szerencse, hogy esik a hó – mormolja Bruno, és a
plafonra néz.
– Hallottam – válaszolja apja kuncogva az újságja mögül.
– Jóságos ég! – sziszegi a foga közül Bruno.
– Nyugi. Ez az ő háza. Engem nem zavar – mondom
mosolyogva, és megszorítom Bruno kezét.
Gabby is bejön a konyhába.
– Jó reggelt mindenkinek! – köszön, majd egyenesen a
hűtőhöz megy. Szinte ránk se néz, csak bedugja a fejét a
hűtőajtón, és kutatni kezd.
 – Felső polc! – kiabál át Mrs. Bruno a válla felett, aztán ránk
néz. – Most épp a szójára kattant rá – teszi hozzá, és vág egy
arcot.
– Kérsz kávét? – kérdezi Bruno, miközben ügyet sem vet a
többiekre.
Utánamegyek, és igyekszem többet nem Mr. Brunóra nézni.
– Kérek szépen.
– Ne haragudj – suttogja, amikor kiteszi a csészéket.
A pultra támaszkodom, és a családját nézem.
– Nincs miért. Nem érdekel, milyen szabadosak. Kedvelem
őket.
– Mit szeretnél ma csinálni? – kérdezi, és kitölti a kávét, majd
odaadja, hogy beletegyem a cukrot és a tejet.
– Mindegy.
– Jaj, ne! – szól közbe Mrs. Bruno, aki ezek szerint
hallgatózott. – Karácsony van. Az tudod, mit jelent.
Bruno sóhajt egy nagyot.
– Nem, anya. Mi azt csinálunk, amit akarunk. Callie nem...
– Én bármire kapható vagyok – vágom rá nevetve, és két
kanál cukrot teszek a kávémba. – Mi a terv? – kérdezem,
miközben az italt kevergetem.
– A francba! – mormolja Bruno, és kanalával unottan
kocogtatni kezdi a bögrét.
– Nos – kezdi Mrs. Bruno, miközben feláll a székéről. – Van
egy hagyomány. Ma kivágjuk a fát, amit közösen fogunk
feldíszíteni. Ez mindig így lesz, míg én élek és mozgok.
– Jól hangzik – válaszolom.
Még életemben nem segítettem fát vágni. Amikor már
nagyobb voltam, a szüleim áttértek arra az átkozott műfenyőre.
– Rémálom.
Lesújtó pillantást vetek Brunóra.
– Csönd!
– Aztán megfőzzük a vacsorát, karácsonyi dalokat énekelünk,
és elmegyünk a templomba.
Bruno egyik karját keresztezi a mellkasa előtt, a másikkal a
bögrét tartja, és igyekszik eltakarni az arcát.
– Jaj, anya! Nem akarok bemenni a városba.
– Miért? – kérdezi az anyja csípőre tett kézzel.
 Előrehajolok, és úgy szólok, hogy csak Bruno hallja.
– Menj! Tedd őt boldoggá – suttogom, és kezemet az övére
teszem. – Én bármit megadnék, hogy boldoggá tegyem
anyámat.
– Jól van, anya. A családdal töltjük a napot. Még a templomba
is elmegyünk – mondja olyan arccal, mint aki citromba harapott.
Mosolygok, Mrs. Bruno pedig összecsapja a tenyerét.
– Igen! – kiált fel boldogan.
– Gabby! Menj, és szólj a bátyádnak! Ideje kivágni a fát –
kiáltja, miközben az üres csészével odamegy a mosogatóhoz.
Gabby leteszi a félig üres szójaitalos poharat a pultra, és a
szemét forgatja...
– Anya! Itt állok fél méterre tőled. Nem kell ordítanod.
– Menj, és szólj Luccának!
Gabby kiviharzik, és kettesével szedi a lépcsőket. Nehéz
léptei visszhangzanak a konyhában.
– Gyerünk! Igyekezz! Favágás lesz! – ordítja a bátyjának.
Lucca fáradtan nyöszörög.
– Kelj fel, vagy jön Rocco, és jól seggbe rúg.
Hangos puffanás hallatszik, mielőtt dübörgő léptek
közelednének. Felnézek Brunóra, aki szélesen vigyorog.
– Jó gyerek.
– Terrorista vagy – mondom neki lebiggyedt szájjal.
Állkapcsa megfeszül, de azért látok egy halvány mosolyt az
arcán.
– Az öcsém. Valakinek csesztetnie kell.
– Ez nem a te dolgod.
– De igen. Van bőr a képén azok után, amilyen kiképzést
kapott tőlem.
– Ez igaz.
– Na, ti ketten – kiáltja felénk Mrs. Bruno, és kiveszi a bögrét
a kezünkből. – Készüljetek, ki kell vágnunk a fát.
Bruno figyeli, ahogy a csészém után nyúlok, mert még nem
ittam meg a kávét.
– Jól van – válaszolom erőltetett mosollyal.
– A te hibád – suttogja Bruno, amikor kimegyünk a
konyhából, és a lépcső felé vesszük az irányt.
– Az enyém? – kérdezem, kezemet a mellkasomra téve.
 – Megpróbáltam kimenteni magunkat, de te azt mondtad,
tegyünk anyám kedvére.
– Ugyan már. Csak kivágjuk a fát – válaszolom,
mutatóujjamat a mellkasához nyomva. – És te nagyon fogod
élvezni.
Felemel, a vállára fektet, és felvisz a lépcsőn, miközben
ordítok, mint a sakál. Beleharap a fenekembe, és nevet.
– Ez lesz a legjobb karácsony – mondja, miközben az ágyra
dob, és rám mászik.
– Ne csináld! – mondom, és igyekszem lelökni magamról, de
nem sikerül.
– Te is akarod – suttogja, és a combomhoz szorítja
merevedését.
– Ez igaz – válaszolom.
– A favágás után.
Megcsókol, mielőtt gyorsan leugrik az ágyról.
– De...
– A favágást választottad, úgyhogy meglátod, mit kapsz
cserébe – mondja, majd megragadja a lábamat, lehúz az ágyról,
és a fürdőszobába visz. – Ha könyörögsz, talán hagyom, hogy
még zuhanyozás közben elélvezz.
Izgatottság fog el.
– Kérlek! – mondom esdeklő, negédes hangon.
– Mire kérsz? – kérdezi, miközben megfogja a csípőmet, és
betuszkol a fürdőszobába.
– A karácsonyi meglepetést, Bruno – válaszolom nevetve,
amikor becsukja az ajtót.
Bruno nem egy, hanem két orgazmussal ajándékoz meg a
zuhany alatt. Mellesleg ez volt életem legjobb karácsonya.
 28. FEJEZET
Ki az igazi Bruno?

Kivágni a karácsonyfát igazi családi program. Egyáltalán nem

könnyű mindenkinek tetsző fát találni. Most már kezdem érteni,
miért választják sokan a műfenyőt. Míg megtaláljuk a tökéletes
karácsonyfát, sokat szitkozódunk és vitázunk. Amikor végre
meglesz, Bruno kivágja, míg mi állunk és fagyoskodunk.
Mi ketten hazafuvarozzuk a fát, a szülei és a testvérei
mögöttünk jönnek egy másik autóval.
– Bruno! – motyogom. Egész idő alatt figyeltem, ahogy a fát
vágja, és rögtön eszembe jutott a beceneve.
Rám néz.
– Igen?
Lehalkítom a rádiót, így legalább nem bömböl a karácsonyi
dal.
– Kérdeznem kell valamit, és szeretném, ha őszintén
válaszolnál.
– Jól van – válaszolja, bár a hangján érzem, hogy bizonytalan.
Megfordulok az ülésen, megigazítom a biztonsági övét, hogy
rá tudjak nézni, amikor beszélek. Nagyon remélem, hogy
tényleg válaszolni fog a kérdésemre.
– Ki vagy te?
– Milyen kérdés ez, kicsim?
Igyekszem leküzdeni a félelmemet, úgyhogy sikerül
folytatnom.
– Valahogy nem áll össze a kép.
– Milyen kép?
Állkapcsa megfeszül, majd ismét az útra szegezi tekintetét.
– A rólad alkotott kép. Úgy értem, állítólag kemény srác
vagy, de amikor hazajössz, kenyérre lehet kenni. Szereted a
családodat. Még azt a nyamvadt fát is kivágtad.
 – Olyan vagyok, mint mindig, Cal.
Ráncolom az orromat.
– Nem stimmelnek itt a dolgok, Pisis.
– Cal! – néz rám szigorúan.
– Te túl rendes vagy ahhoz, hogy bárkinek kárt okozz. Meg
kell mondanod, ki vagy.
– Miért? Mit számít? Nagyon jól tudod, ki vagyok.
A fejemet csóválom, és idegesen tördelem a kezemet.
– Nem tudom. És nem hiszem, hogy szeretném veled
folytatni, ha nem vagy velem őszinte.
Feladtam a leckét. Meg kell mondania az igazat, ha szeret,
netán szerelmes belém. Minden eszközt bevetek, hogy választ
kapjak. Még arra is képes vagyok, hogy megfenyegessem, többé
nem lát.
Először nem szól semmit, csak az útra koncentrál. Látom,
hogy mellkasa folyamatosan emelkedik és süllyed, miközben a
lehetőségeit mérlegeli.
– Ha elmondom, veszélyben leszel.
– Nem baj.
– Nem ismered az embereket, akikkel dolgozom, Callie. Jobb,
ha nem tudod a teljes igazságot.
– Szerintem már azzal veszélyben vagyok, hogy az életem
részévé váltál. Viszont tudni akarom, ki az az ember, akibe épp
készülök beleszeretni.
– Készülsz belém szeretni? – kérdezi szelíden.
– Igen. Illetve, már beléd szerettem.
Sóhajtok, és igyekszem rendezni a gondolataimat.
– Félek szeretni téged. Nem szerethetek olyan embert, aki
kárt okoz másoknak, hogy megéljen. Rémisztő számomra, hogy
nem tudom, ki vagy. Teljes szívemből akarlak szeretni, és
megosztanám veled mindenemet, de addig képtelen vagyok,
amíg nem tudom, ki az igazi Rocco Bruno. Márpedig én nem
tudom, ki ő valójában. Azt a Brunót ismerem, aki ápol, amikor
beteg vagyok, és támaszom a kezelésnél, azt viszont nem, akit
az emberek meglátnak az utcán, és vagy szaporázzák a
lépteiket, vagy lesütik a szemüket.
Nagyon belejöttem, úgyhogy folytatom.
– Szeretném azt hinni, hogy ő nem olyan. Nem olyan, aki
embert öl. Nem „Brutál”. Az nem lehet. Kizárt dolog. Pisis nem
bánthat embereket. Ahhoz túl jó.
– Ennyi elég – szakít félbe.
– Az isten szerelmére, mégis ki vagy? – kérdezem, miközben
idegesen megdörzsölöm az arcomat és kapkodom a levegőt.
– Nyugodj meg, Cal! Túlságosan felhúztad magad. Lélegezz!
– Mégis, hogy nyugodjak meg?! Lehet, hogy köröz téged a
rendőrség. Még a végén bűnpártolással fognak vádolni, pedig
azt sem tudtam, hogy egy bűnözővel járok.
Mély levegőt veszek, és folytatom.
– Betörtél a lakásomba. Ez volt az első, amikor gyanítottam,
hogy valami nem stimmel. Normális ember nem csinál ekkora
hülyeséget. Te mégis megtetted. Aztán alaposan átkúrtál, mert
még véletlenül sem mondtad. Sokáig hallgattál róla, mint a sír.
Minden nappal jobban szeretlek, és halálosan félek, hogy egy
nap ránk törik az ajtót a zsaruk, és börtönbe visznek téged. Tele
lesz a képemmel az összes újság, mondván, itt a nő, aki New
York egyik legrettegettebb bűnözőjébe volt szerelmes. Ezt
egyáltalán nem akarom. Tehát: ki a franc vagy?!
Újból nagy levegőt veszek, és az előző litániám miatt zúgni
kezd a fejem.
– Na jó – suttogja Bruno, és megfogja a kezemet. – Nyugodj
meg, vegyél mély lélegzetet, és mindent elmesélek.
– Komolyan?
– Komolyan – válaszolja idegesen. – Ha visszamegyünk a
szüleimhez, mindent elmondok.
– Hazudsz. Csak le akarsz rázni.
– Nem igaz. Visszamegyünk, és mindent elmondok. Csak
szeretnék úgy a tudtodra adni mindent, hogy közben meg
tudjalak tartani. Nem fogok az autóban magyarázkodni.
Az ajkamba harapok, és elgondolkodom. Most csak szívat?
Nem szeretném, ha megint a szemembe hazudna.
– Ha nem teszed, megkérdezem a szüleidet, vagy elmesélem
nekik, milyen szép beceneved van mifelénk. Te nem vagy már a
kis Pisis, Bruno.
– Mindent tudnak rólam, Callie – válaszolja bűnbánó,
szomorú hangon, ami nem túl kecsegtető, mert azt reméltem,
hamisak a vele kapcsolatos mendemondák.
 – Húha! – vágom rá.
– Megkérdezheted őket, ki vagyok, ha inkább mástól
szeretnéd hallani.
– Nem. Én tőled szeretném hallani az igazságot – válaszolom,
és közben rájövök, micsoda őrültnek tűnhetek az előbbi
kirohanásom alapján.
– Nemsokára hazaérünk, és messze többet fogsz tudni, mint
amennyit szerettél volna. Ígérem.
– Jól van – suttogom, és ejtem a témát. Aztán
visszakapcsolom a rádiót, és kicsit elmerülök a saját
gondolataimban. Igyekszem visszaidézni, amiket mondott.
Kicsit sem volt megnyugtató, amit hallottam.
Mi van, ha gyilkos? Akkor is szerelmes lennék belé? Elsőre
kizártnak tartom, ugyanakkor abba is belegondolok, mennyit
gondoskodott rólam, amikor senki nem volt mellettem.
Ha tőle hallanám, változtatna az érzéseimen? Nem tudom, és
pont ettől félek.

★★★

Fél órával később Bruno beviszi a fát a házba, és a tartóba teszi.

Amikor végez, a nadrágjába törli kezét, rám néz, és a lépcső felé
biccent. Ezt utasításnak veszem. Most vagy soha. Nemsokára
megtudom, ki az a férfi, akibe sikerült beleszeretnem.
A gondolattól is kiráz a hideg.
Bólintok, és felé nyújtom a kezem. Alig nézek rá, míg néma
csendben felmegyünk az emeletre.
– Biztos, hogy tudni akarod? – kérdezi, majd egyik kezét az
ajtókilincsre teszi.
– Tudnom kell – válaszolom, és kezemet az övére teszem,
hogy együtt nyissuk ki az ajtót.
Ahogy belépek, maga felé fordít, hogy összeérjen a
mellkasunk.
– Szeretlek, Callie. Nem akarom, hogy bármi változzon
kettőnk között, ha elmondom neked a titkot.
Látom szemében a keserűséget, és érzem, hogy ezt teljesen
őszintén mondta.
– Én is szeretlek, Bruno. De tudnom kell, hogy a férfi, akit
szeretek, az-e, akinek hittem – válaszolom lábujjhegyre állva,
majd megcsókolom.
Átölel, közelebb húz magához, és viszonozza a csókomat.
– Ez még várhat – mondom neki, majd egy kicsit eltolom.
Még véletlenül sem szeretnék megfeledkezni a beszélgetés
eredeti témájáról. – Most azonnal mondj el mindent.
Bólint, majd felemel, és a hálószobába visz. Berúgja az ajtót,
és letesz az ágynál. Akkor sem enged el, amikor leül. Az ölébe
ültet, mély levegőt vesz, lehunyja a szemét, és nyel egy nagyot.
– Nem tudom, hol kezdjem.
Kinyitja a szemét, melyet még soha nem láttam ilyen
komolynak.
Megsimogatom a nyakát.
– Az elejéről.
– Nem. Először el kell mondjam, ki vagyok, és aztán mesélem
el, hogy jutottam idáig.
Bólintok, és érzem, ahogy emelkedik a pulzusom. Olyan
gyorsan ver a szívem, hogy állítom, még Bruno is hallja. Először
a számat nézi, csak ezután néz mélyen a szemembe.
– Nem vagyok brutális, Cal.
– Megöltél valakit? – kérdezem, és felkészültem az igazságra.
– Igen, de mind rosszfiúk voltak.
Látom, ahogy nyaki ereiben lüktet a vér.
– Sokak szerint te vagy a rosszfiú, Bruno.
– Amit most elmondok, arról a családomon kívül nem tud
senki. Ezért arra kérlek, soha, egyetlen szót se szólj erről
másoknak. Még Beccának se. Világos?
Bólintok, és mélyen a szemébe nézek.
– Megígérem.
Megfogja az arcomat.
– A CIA-nak dolgozom, és a terrorelhárító szervezet tagja
vagyok.
Meg sem szólalok. Képtelen vagyok rá. Egy árva hang sem
jön ki a torkomon.
– Nagyon be kell olvadnom. Bűnözőkkel vagyok napi
kapcsolatban, mert csak így tudjuk kiszűrni a terroristákat és
nyomon követni a pénzmozgást. Mindig úgy kell viselkednem,
ahogy ők. Ezért hagyom, hogy azt higgyék, én vagyok „Brutál”
Bruno, vagy bármi ehhez hasonló, amit elhíresztelnek. Ha valaki
szeretne valamit, hozzám fordul. Bíznak a képességeimben, csak
azért, mert elhíresültem az utcai mendemondák által. Bólints, ha
érted, amit mondok.
Bólintok, és igyekszem feldolgozni az információt, bár nem
nagyon hiszem, amit hallok.
– A hadseregben szolgáltam a páncélos hadosztálynál.
Mielőtt hazatértem volna a külszolgálatból, megkerestek a
külügyminisztériumtól, és felkértek, csatlakozzak a CIA-hoz, és
segítsek a terrorizmus elhárításában. Ez szeptember 11. után
történt. New York-i lévén nagy megtiszteltetésnek éreztem,
hogy segíthetek kinyírni azokat a szemétládákat, akik
tönkretették a várost és félelmet keltettek az amerikaiak
szívében. Ahogy Amerikába értem, azonnal csatlakoztam.
– Értem – suttogom, miközben folyamatosan kattog az
agyam.
– New York központjába helyeztek, mert tudták, jól ismerem
a várost, ráadásul fiatalabb koromból az alvilággal is volt már
tapasztalatom. Sokan tudták, hogy katona vagyok, de azt hitték,
megtébolyodtam a seregben, ezért nem játszom mások szabályai
szerint, csak megyek a magam feje után. Nem gondolták, hogy
bármit változtam fiatalkori, bajkeverő énemhez képest.
Beolvadtam, és tökéletesen beleillettem a világukba, úgyhogy
senki nem tudta, hogy valójában a kormány embere vagyok. El
nem tudod képzelni, hány terroristát sikerült lefülelni az idők
során.
– Sejtem – motyogom. Képtelen vagyok gondolkodni, mert
még mindig azon rágódom, amit az előbb hallottam.
– Jó tíz év volt, de belefáradtam. A húgom betegsége nagyon
sokat kivesz belőlem, de ha minden kötél szakad, erőt veszek
magamon, mert tudom, nagyon fontos dolgot teszek.
Kötelességemnek érzem, hogy biztonságot teremtsek a
városban. Hogy az olyan emberek, mint te, biztonságban
legyenek.
Keresi a tekintetemet, és megsimogatja az arcomat.
– Érted, amit mondok?
– Tehát akkor nem vagy rosszfiú?
– Nem, Cal. Én vagyok az, aki vigyáz rád és a város többi
lakójára.
– De te... – kezdem, aztán elcsuklik a hangom.
– Hogy bántottam-e valakit? Igen. De mindegyiknek az volt a
feltett szándéka, hogy amerikaiakat öljön. Mindenkit tönkre
akartak tenni. Soha nem bántottam senkit, ha volt más
megoldás. Ezt el kell hinned, Callie. Én az a férfi vagyok, aki
melléd feküdt minden éjjel, vigasztalt, amikor szükséged volt rá,
és ágyba cipelt, ha gyenge voltál. Én az a férfi vagyok, aki
melletted volt, amikor a betegséggel küzdöttél, és lelket öntött
beléd, amikor fel akartad adni.
– Ez igaz – válaszolom elismerően.
– Soha nem okoznék neked fájdalmat. Ahhoz túl régóta
szeretlek. Azóta vágyom utánad, hogy először megláttalak a
klubban. Amikor láttam, hogy másokkal flörtölsz, féltékeny
voltam, de azt hittem, csak az én bosszantásomra teszed. Még
akkor sem árultam el, ki vagyok, amikor rájöttem, nem
emlékszel rám. Amikor éjjel figyeltem, jól vagy-e, gondoltam,
elmondom, de tudtam, hogy nem lenne helyes. Nehéz titkot
cipelek, és ez nagyon sok szempontból akadály.
– De én... – kezdem, és komolyan gondolom.
– Nem mondhatod el Beccának.
– Tudom.
Nehéz lesz, de tudom tartani a számat. A családom miatt
nem kell aggódnom, mert nincs. Bár Becnek nem mondhatom
el, ki valójában Bruno, szerencsére megváltozott a véleménye,
úgyhogy már nem aggódik úgy a kapcsolatunk miatt. Most már
ő sem hiszi a Brunóval kapcsolatos szóbeszédeket.
– Most gyűlölsz? – kérdezi a homlokát ráncolva.
– Nem – vágom rá őszintén, miközben a fejemet csóválom.
Így már világos. Azt még mindig nem sikerült feldolgoznom,
hogy nem gyilkos. Pedig olyan jól játszotta a szerepet, hogy
Oscar-díjat érdemelt volna. Ugyanakkor nem illik ahhoz a
férfihoz, aki a gondomat viselte és folyamatosan aggódott
értem.
– Nekem elmondhattad? – kérdezem, mert közben eszembe
jut, hogy emiatt talán elveszíti a munkáját.
– Igen.
Mély levegőt vesz, majd nagyokat pislog.
 – Néhány hete kaptam rá engedélyt.
– Várj! Ez azt jelenti, hogy már korábban elmondhattad
volna, mégsem tetted? – kérdezem, és igyekszem úrrá lenni a
haragomon.
– A megfelelő alkalomra vártam.
Hüvelykujjával az ajkamat simogatja.
– Ha nem sürgettelek volna, elmondtad volna, mielőtt
hazamegyünk?
Kicsit hallgat, majd így szól: – Amikor aznap rákérdeztél, és
én eltűntem, tudtam, hogy el kell mondanom, de még
egyeztetnem kellett a feletteseimmel. Az ezredestől kellett
engedélyt kérnem. Kicsit kellemetlen volt az ügy, de világossá
tettem, hogy roppant nagy szükségem van az engedélyükre.
Leinformáltak téged is, aztán megadták az engedélyt. Szóval én
már el akartam mondani, Cal, de időre volt szükségem. Érted?
– Értem.
Fintorgok, mert emlékszem, milyen mérges voltam, amikor
aznap otthagyott. Megpróbált beszélni velem, de én kiakadtam.
– Igaz minden, amit mondtál?
Igaznak tűnik minden szava, de valahogy mégsem tudom
feldolgozni, hogy ő nem az az ember, akinek éveken át hittem.
Bruno nem gyilkos és nem bűnöző. A szívem mélyén tudom,
hogy ez igaz. A férfi, aki folyamatosan istápolt, amikor
kemoterápián voltam, biztos nem bántana ártatlan embereket.
Főképp nem pénzért.
– Túl régóta szeretlek ahhoz, hogy elveszítselek. Épp ezért
sosem hazudnék neked. Minden, amit rólam hallottál, pusztán a
képzelet szüleménye. Ha úgy tetszik, mendemonda. Te ismered
a legjobban a férfit, aki valójában vagyok.
Mosolygok, és tudom, mire gondol. Ezért nem tudom
összeegyeztetni a kettőt. Az egyik, akiről hallottam, a másik,
akit jól ismerek. Minden, amit mond, értelmet nyert.
– Gyerekek! – kiabál lentről az anyja.
Bruno morog, és a homlokomhoz szorítja az övét.
– Semmi kedvem lemenni.
Átkulcsolom a derekát, és lehunyom a szemem.
– Bruno!
– Igen? – kérdezi, mielőtt homlokon csókol.
 Mély levegőt veszek, és ahogy a szemembe néz, megszólalok.
– Én is szeretlek.
Szélesen vigyorog. Megfogja a fejemet, és a számhoz közelíti
az övét. Ebben a pillanatban mindent áthat az egymás iránt
érzett szerelmünk. Szemem megtelik könnyel, ahogy
csókolózunk. Nem a bánattól, hanem a meghatottságtól. Szívem
olyannyira megtelik szeretettel és boldogsággal, hogy azt már
nem bírom sírás nélkül.
El tudom képzelni, mit gondolnak az emberek.
– Hú, Cal, ez gyors volt.
De számomra nem végtelen az idő. Az utóbbi két hónap
megtanított rá, hogy az idő felbecsülhetetlen érték. Szeretem
Brunót. Senki nem gondoskodott rólam úgy, mint ő. Senki nem
volt velem ilyen együttérző, ráadásul teljesen önzetlenül.
Ha elfojtanám az érzéseimet és a sóvárgást, azzal magamnak
és Brunónak is ártanék. Ő szívét-lelkét kitárta, és végül
megmondta, ki ő valójában. Miért ne tenném én ugyanezt?
Amikor egy kicsit eltávolodik, látom, kisimultak a vonásai. A
képzeletbeli maszk pedig eltűnt.
– A klub felett lévő lakás az otthonod? – kérdezem, és
imádkozom, hogy nemleges választ adjon. Nem volt vészes, de
nem szívesen lennék ott sokat.
Egyszer megálltunk ott, és meglepődtem, milyen tiszta és
kulturált. Talán túl sok filmet láttam, mert azt hittem... más lesz.
– Nem. Ott csak dolgozni szoktam. Nem messze innen van a
házam.
– Megnézhetem? – kérdezem izgatottan.
– Persze. Még ma elviszlek oda. Jó ég! – mormolja, és
megkönnyebbülten sóhajt. – Úgy érzem, mintha mázsás teher
került volna le a vállamról.
– Így is, úgy is szeretnélek – mondom, miközben
megsimogatom az arcát, és mosolygok.
– Hazudsz – morogja, és lehunyja a szemét.
– Olyan nagy szíved van, Bruno. Tele szeretettel. Hogyne
szeretnélek?
– Gyerekek! – kiabál ismét Mrs. Bruno.
Nevetek, amikor látom, hogy Bruno a szemét forgatja.
– Aranyos – mondom neki. Kedves, hogy a szülei még most
is gyereknek tekintenek minket, holott már a harmincas
éveinkben járunk.
– Boldog vagy? – kérdezi, miközben letöröl néhány
könnycseppet az arcomról.
– El sem tudom mondani, mennyire – válaszolom, és újból
megsimogatom az arcát.
Mosolyog.
– Én is. Régóta nem voltam ilyen boldog.
Kopognak az ajtón.
– Anya azt mondja, fejezzétek be a kefélést, és toljátok le a
seggeteket! – kiabálja Lucca az ajtón keresztül, így az egész ház
hallja.
– Szerintem menjünk – mondom, bár látom, hogy Bruno majd
felrobban az idegtől. – És ne öld meg Luccát!
– Ha erről a pöcsfejről van szó, nem ígérhetek semmit –
válaszolja nevetve, és segít lekászálódni az öléből.
Kicsit rácsapok a vállára, és felkacagok.
– Olyan helyes!
– Az. Akár a medvebocs, míg fel nem nő. Akkor aztán letépi a
fejedet is – válaszolja, és gondterhelten dörzsölni kezdi az arcát.
Amikor Bruno kinyitja a hálószoba ajtaját, Lucca szélsebesen
leviharzik a lépcsőn. Ahogy kéz a kézben lemegyünk,
folyamatosan mosolygok. Mióta megérkeztünk a családjához,
szinte egyáltalán nem jutott eszembe a halál és a betegség, ami
talán még mindig nem tűnt el nyomtalanul. Ez a ház annyi
szeretetet és boldogságot áraszt, hogy nem marad hely a
szomorúságnak.
 29. FEJEZET
Karácsony Bruno módra

Nálunk megvolt a karácsony jól megszokott menete. Amikor

kicsi voltam, mindig szenteste vásároltunk be karácsony
másnapjára. Hármunkon kívül nem volt más családtag. Amikor
mindenki a nagy családdal ünnepelt, mi hárman róttuk a
boltokat, és megvettük, amit anyám addig elfelejtett.
Mindig azt mondta, ez a legjobb nap a vásárlásra, mert
ilyenkor vannak a legjobb akciók. Azzal töltöttük az estét, hogy
ajándékokat csomagoltunk, mielőtt bebújtam volna az ágyba,
hogy ott várjam a karácsony másnapját.
Ez teljesen más volt, mint Brunóék karácsonya. Itt kizárt,
hogy szenteste vásároljanak. Miután lemegyünk, feldíszítjük a
fát, megfőzzük a vacsorát, végül irány a templom.
Ezer éve nem tettem be a lábam Isten házába. Az ott hallottak
mégis rögtön ismerősnek tűnnek. Brunóval megfogjuk egymás
kezét, és hallgatjuk a misét. A prédikáció minden egyes szava
megérint.
Amikor kilépünk a templomból, valahogy könnyebbnek
érzem magam. Sok mindenen elgondolkodtam. Az élet olyan
értékes és különleges! Nem lehet véletlen, hogy körülöttem
minden életre kelt. Kell lennie valami oknak. Valami nagy
tervnek, amiről nem tudni pontosan, mi az.
Mire elalszom, csak békét érzek a szívemben. Már nincs
bennem félelem. Sem Bruno miatt, sem a halál miatt. Csak a
megnyugvás marad.
– Cal! – suttogja Bruno, miközben az arcomat simogatja.
– Ébredj, horkoló szépség.
– Mennyi az idő? – mormolom.
– Amennyi – válaszolja viccesen.
– Hé, Rocco! Ébren vagy? – ordítja Lucca, miközben
dörömböl az ajtón.
Még fel sem kelt a nap, de a hangok alapján úgy tűnik,
mindenki felébredt, és várnak.
– Gyerünk, szépségem!
Ujjaival végigsimít a mellkasomon, ezért libabőrös leszek.
– Fent vagyok – nyöszörgöm, és megdörzsölöm a szememet.
– Éppen hogy, de ébren vagyok.
Miután felöltöztünk, Bruno szinte ráncigál a lépcsőn, annyira
izgatott. Én még aludnék, úgyhogy minden lépés nehezemre
esik. De ahogy a nappaliba érünk, kikerekedik a szemem.
Olyan, mintha a télapó idehozta volna az összes létező
ajándékot. Tegnap még csak néhány ajándék árválkodott a fa
alatt, de úgy látszik, éjszaka még jó néhány érkezett.
– Jó ég! – motyogom, és megdörzsölöm a szemem, hátha csak
álmodom.
– Nagyon menő, nem? – válaszolja Gabby, és örömében
ugrálni kezd.
– Üljetek le! – mondja Mrs. Bruno, amikor elmegy mellettünk.
Ahogy elnézem, ünnepi ruhába öltözött. Piros színű,
rénszarvasmintás köntöst és bundás mamuszt vett fel, a fejére
pedig tett egy agancsot.
– Á! – mondja Mr. Bruno, aki télapónak öltözött.
Ez már sok lesz a jóból.
– Apa! Úgy nézel ki, mint akinek elmentek otthonról. Kicsit
öregek vagyunk már ehhez a télapós baromsághoz.
Mr. Bruno mély levegőt vesz, és a mellkasára teszi a kezét.
– Hogy képzeled ezt, Lucca? A télapó igenis létezik.
– Lehet, de te nem vagy az. Vedd le azt a szart!
Bruno nevet, majd a szájához emeli a kezemet, és
megcsókolja.
– Nem normálisak – suttogja.
Mosolyogva ránézek. Gyerekként pont ilyen karácsonyra
vágytam. Mindig erről álmodtam, amikor karácsonyi filmet
néztem. Jó lenne egy ilyen családhoz tartozni.
– Semmi gond nincs ezzel.
– Várj. Még nem láttad a többieket.
– A többieket? – kérdem meglepődve.
– Igen. Egy csomó idióta jön ma délután.
 Jó ég! Még több Bruno.
– Biztos velük sem lesz baj – mondom, és nyelek egyet.
– Miattuk néznek ki a szüleim...
– Azonnal fejezd be, Pisis! Elvégre te így szeretsz minket –
szól közbe Mrs. Bruno, és megigazítja a szarvasagancsot.
– Pete nagybácsit nem igazán – motyogja Bruno, majd a
hatalmas karácsonyfa mellett lévő, üres kanapéhoz vezet.
Bruno és én vagyunk az egyedüliek, akiken nincs semmilyen
karácsonyi ruhadarab. Ha ő is felvett volna valami karácsonyos
felsőt, sikítva rohantam volna ki a házból a sokkhatástól. El nem
tudom képzelni, hogy valaha is rénszarvasos pólóban jelenik
meg valahol.
A következő két óra úgy telik, ahogy az átlagos családoknál.
Mr. Bruno kiveszi az ajándékokat a fa alól, és átadja őket.
Mindenki figyeli, ahogy a másik bontja a csomagokat, majd
mindet egyenként megcsodálják.
Legnagyobb meglepetésemre nekem is jut néhány ajándék.
Leetől néhány szép ruha, tusfürdő a szüleitől, és egy apró
csomag Brunótól. Leteszem magam mellé, és azon
gondolkodom, mi lehet benne. Kicsit izgulok. Csak nem vett
gyűrűt?
Ha egy lány kis csomagot kap ajándékba, óhatatlanul
felgyorsul a szívverése. Ahogy az enyém is. Amikor átkarol és
azt mondja, bontsam ki, legszívesebben köddé válnék.
Mindenki engem néz, ahogy kibontom a csomagolópapírt.
Idegesen mosolygok, és folyamatosan a dobozra bámulok, mert
nem merek máshová nézni. Kinyitom a képeslapot, és a
lélegzetem is eláll.

Callie!

Te vagy nekem a fény az éjszakában. Ne felejtsd el, hogy sötétség

nélkül a fényt sem értékelnénk. Bár minket a rossz hozott össze,
semmi el nem választ. Gondolj rám és kettőnkre, valahányszor az
ajándékra nézel. Soha ne feledd, hogy az irántad érzett szerelmem
olyan vakító, mint a fénylő nap sugarai. Mindig ott leszek, hogy
eltakarjam előled a sötétséget és megvédjetek a bajtól. Mindig ott
leszek, hogy biztassalak és a fény felé tereljelek.
 Szeretlek:
Rocco

Könnyek szöknek a szemembe, és úgy hullanak a lapra, mint az

esőcseppek. Az írás kicsit elmosódik, és lecsurog a papírról.
Igyekszem letörölni róla a könnyeimet, de attól még rosszabb
lesz.
Bruno átkarol, és közelebb húz magához.
– Boldog karácsonyt, Cal! – suttogja, majd megcsókolja a
halántékomat.
Remegő kézzel bontom ki a dobozt. Ismerős az embléma,
mert az egyik kedvenc ékszertervezőmé. Amikor felnyitom a
tetejét, egy meseszép gyűrűt találok benne. Közepén kék topáz,
körülötte apró, fehér gyémántkövek.
– Ez gyönyörű! – szipogok, és a szememet törölgetem, mielőtt
kiveszem a gyűrűt a dobozból. Gyönyörűen csillog, akár a nap
sugarai.
– Ígérd meg, hogy hordani fogod, és megéled a boldog
pillanatokat – suttogja olyan halkan, hogy rajtam kívül senki
nem hallja.
– Megígérem – válaszolom, és igyekszem visszatartani a
további könnyeket.
– Gyűrű? – kérdezi Mrs. Bruno, és rögtön felpattan.
– Nyugi, anya. Nem az, amire gondolsz.
– Álmodozni még szabad – válaszolja Mrs. Bruno
mosolyogva, és közelebb lép. – Hadd nézzem azt a
gyönyörűséget!
Megfogja a kezem, és elismerően fütyül, amikor a köveket
nézi.
– Meseszép.
– Igen – válaszolom, aztán megigazítom a gyűrűt az ujjamon.
Sokkal többet jelent, mint bármi, amit eddig hordtam. Azok
pusztán a tulajdonomban lévő dolgok voltak, ez a gyűrű viszont
sokkal több annál.
– Köszönöm – mondom halkan Brunónak.
Úgy mosolyog, hogy majdnem fülig ér a szája. A komor
tekintetet felváltja a gyengéd érzelmekkel teli pillantás.
– Nagyon szívesen – válaszolja, és átölel.
 Hirtelen elfog a lelkifurdalás. Nagy sietségemben, és mert
nem tudtam róla sokat, elég gáz ajándékot vettem. Nemcsak
idiótaság, de konkrétan gagyi. Nem zokni – az tényleg
katasztrófa lett volna –, de közelébe sem fér az ő ajándékának.
– Á, Rocco! Itt az ajándékod, amit Callie vett – mondja Mr.
Bruno, és kihúzza az ajándékomat a fa alól.
Kitépem a kezéből, mielőtt odaadhatná Brunónak.
– Majd négyszemközt odaadom – mondom neki, miközben
azon agyatlok, milyen ciki ez az egész.
Bruno vigyorogni kezd.
– Olyan szexi?
– Az – hazudom, és folyamatosan szégyenkezem, amiért
ilyen csekélységet vettem.
– Nyisd ki! – mondja Mrs. Bruno izgatottan. – Azok a legjobb
ajándékok.
Mielőtt megállíthatnám, letépi a csomagolópapírt, és kinyitja
a dobozt. Benne egy sima kulcs és egy aranyozott kulcstartó,
melyre a nevét gravíroztattam.
– Ez egy...? – kérdezi, és felkapja a kulcsot.
– A lakásomhoz – mosolygok, és remélem, nem csalódott
nagyot.
– Nagyon szép, Cal.
Megfogja az arcomat, és megcsókol.
– Ez aztán egyáltalán nem szexi, hacsak...
– Anya! – szakítja félbe Bruno, mielőtt az anyja befejezhetné a
gondolatmenetet. Nevetek, aztán Bruno is, végül mindenki
hangosan röhög. Kinyitja a képeslapot, és összevont
szemöldökkel végigolvassa, amit írtam.

Bruno!

Te mutattad meg nekem, hogy mindig van remény. Te űzted el a

viharfelhőket, és visszahoztad nekem az éltető fényt.

Szeretlek:
Callie

Lassan becsukja a képeslapot, visszateszi a dobozba, majd a

tetejére rakja a kulcsot.
– Én is így érzek – mondja, és megfogja a kezemet. – Azt
hiszed, megmentettelek, pedig te hitetted el velem, hogy nincs
lehetetlen.
Lucca hangosan közbeszól.
– Ti ketten komolyan elcseszitek a karácsonyomat.
– Fogd be, Lucca! – ordít rá Gabby, és megtörli a szemét. –
Olyan helyesek.
Hangosan sóhajt, miközben folyamatosan minket néz.
– Bontsuk ki a többi ajándékot is – mondja Bruno. – Adogasd,
ami hátravan!
Egymásra nézünk. Anélkül, hogy megszólalnánk, tudom, mit
akar mondani. Szeretlek. Én is ugyanezt jelzem felé a
tekintetemmel.

★★★

Nemsokára megszólal a csengő. Órák óta a konyhában sürög-

forog mindenki, hogy vacsorát készítsünk a vendégeknek.
– Ha bármikor eleged van, szólj, és megszökünk – mondja
Bruno, amikor épp a kezemet törölgetem. Bólintok, és sóhajtok
egy nagyot, mielőtt követném őt az előtérbe.
Nem viccelt, amikor azt mondta, tele lesz a ház. Olyan,
mintha csordákba verődtek volna. Legalább húsz rokon szállja
meg a házat, kezében ajándékkal, borral és ennivalóval.
– Mivel foglalkozol, Callie? – kérdezi Pete bácsi, míg a
tojáslikőrt szürcsöli.
– Molekuláris biológiával – válaszolom, miközben a
borospoharat forgatom, és Brunót keresem a tömegben.
– Gépésszel beszélsz, kislány. Úgy beszélj, hogy én is értsem.
Kortyol még egyet a likőrből, ami egy kis fehér foltot hagy a
bajszán.
– A test sejtjeinek működését tanulmányozom. Főként a
rákbetegség szempontjából vizsgálódom. Azt figyelem, hogy a
különböző kezelési módok milyen változást idéznek elő a
sejtekben, és ez a változás meddig és hogyan segíti elő az adott
szerv gyógyulását.
Laza kézmozdulattal a felsőjébe törli a bajszát, majd így szól:
– Fogalmam sincs, mit mondtál, de érdekesen hangzik.
– Köszönöm – válaszolom, majd végre sikerül megtalálnom
Brunót.
Folyamatosan nevet, és felszegi az állát. Pete bácsi valahogy
megtalált, és senki nem akar tőle megszabadítani.
– Büszke vagy az unokaöcsémre?
Visszanézek rá, és önkéntelenül mosolyogni kezdek.
– Igen.
– Kidolgozza a belét, úgyhogy állítom, nem sok ideje van
szórakozni. Innen megmondom, hogy te boldoggá teszed.
– Miből gondolod? – kérdezem, miközben könyörgő
tekintettel nézek Brunóra, hogy szabadítson ki végre.
– Mosolyog, nem?
– De.
Nevetek, amikor látom, hogy Bruno kicsit lassan, de felénk
tart.
– Szia, Pete bácsi! Elrabolhatom egy kicsit Calt?
– Persze. Megnézem, anyádnak nincs-e szüksége segítségre.
Mosolyog, majd elnézést kér, és a konyha felé veszi az irányt.
– Köszönöm – mondom Brunónak, és a mellkasára teszem a
kezem.
– Akarsz egy kicsit pihenni?
– Nem. Ők a családod. Azért jöttek, hogy lássanak téged.
– Azért jöttek, hogy mindenkit lássanak, főképp a nőt, akit
magammal hoztam.
– Akkor ezért bámul rám mindenki?
Már értem. Egy pillanatra azt hittem, rosszul tettem fel a
parókát, vagy elmosódott a szemfesték. Aztán gyorsan
megnéztem magam a tükörben, és rájöttem, hogy nem erről van
szó. A rokonság kíváncsi az új vendégre.
– Maggie óta te vagy az első nő, akit hazahoztam.
Ránézek, ahogy a családját figyeli. Azon gondolkodom,
milyen lenne az élete, ha Maggie túlélte volna. Talán nem tenné
mindennap kockára az életét. Talán soha nem vonul be. Ha
velem lett volna, biztos kiakadtam volna, ha jelentkezik a
seregbe.
Annak ellenére, hogy sajnálom a veszteségét, el nem tudom
képzelni, hogyan csináltam volna végig ezt az egészet nélküle.
Önző dolog, és tudom, nem így kéne gondolkodnom.
Nem tudom, nélküle túléltem volna-e a kezelést. Becca nem
lett volna képes lelket önteni belém és úgy megnyugtatni, mint
Bruno. Nyilván mindent megtett volna, de tudom, nem könnyű
velem, amikor magam alatt vagyok.
Az est hátralévő részében Bruno mellett maradok, és
magamba szívom a családjából áradó szeretetet és boldogságot.
Most már biztosan tudom, hogy semmit nem szeretnék jobban,
mint saját családot alapítani.
Arra még várnom kell, hogy az álmom valóra váljon.
Pontosan tudom, hogy a szervezetnek időre van szüksége, míg
helyreáll a kemoterápia után.
– Készen állsz? – kérdezi Bruno, én pedig zavartan nézek rá.
– Hogy megnézd a házamat.
Kis „o” betűt formálok a számmal, mielőtt elvigyorodom,
mint a vadalma. Már alig várom, hogy lássam.
– Igen! – kiáltom, mire nevetésben tör ki.
Megfogja a kezem, és szól a szüleinek, hogy nemsokára
visszajövünk. Ahogy kimegyünk, olyan izgatott leszek, hogy
majdnem leesem a lépcsőn. Bruno folyamatosan nevet, aztán
elkap. Ahelyett, hogy az autójához mennénk, áthúz a járda
túloldalára.
– Gyalog megyünk? – kérdezem, és reszketek a hidegtől.
– Háromháznyira van – magyarázza, majd kibújik a
pulóveréből, és a vállamra teríti.
– Három? – kérdezem döbbenten.
– Igen.
– Akkor miért nem maradunk ott?
Amikor megállunk egy régi, téglaépítésű ház előtt, maga felé
fordít, hogy a szemébe tudjak nézni.
– Anyámnak az a mániája, hogy a karácsonyt náluk kell
tölteni. Szinte rálátni a házamról az övékre, de ettől még
ragaszkodik hozzá, hogy karácsonykor náluk aludjak. Csak
hogy tudd, a jövőben náluk töltjük a karácsonyestét. Ha lesz
családunk, akkor talán elfogadja, hogy csak másnap reggel
megyünk át, látogatóba.
Tátott szájjal nézek rá. Nagy jelentőséggel bír, amit előbb
mondott, ezért folyamatosan jár az agyam. Már „családunk”-ról
beszél, mintha természetes lenne, hogy családot alapítunk,
ráadásul nem olyan sokára.
– Szeretnél családot? – kérdezem suttogva.
– Sok gyereket szeretnék, Callie.
– De Bruno... – kezdem, ő viszont megcsókol, így nem tudom
befejezni a mondatot. Ahogy tovább haladunk, már látom a
patinás, szürke házat. – Nagyon szép – mondom, amikor
kinyitja az ajtót.
Mosolyog, de egy szót sem szól. Kinyitja az ajtót, és
előreenged. A házban sokféle stílus keveredik. Ameddig a szem
ellát, mindenütt keményfa burkolat, a falakon fényképek, így
megelevenednek az emlékek.
Ahogy keresztülhaladunk az előszobán, az egyik fénykép
odavonzza a tekintetemet. A fiatal Bruno van rajta, aki épp
várandós párjának a hasára teszi kezét, és büszkén néz rá. Az
ajkamba harapok, nehogy kitörjön belőlem a sírás.
– Hé! – szólal meg, majd tekintetével követi az enyémet.
Ekkor jön rá, mit nézek pontosan. – Ő Maggie.
Közelebb megyek, hogy megnézzem, ki az a nő, aki nálam
jóval korábban birtokolta Bruno szívét. Pocakos, alacsonynak
tűnik, főképp Brunóhoz képest. Látom a szeretetet Bruno arcán,
Maggie-én pedig a boldogságot. Azok után, hogy ilyen szörnyű
vége lett a boldogságuknak, legszívesebben megígérném
Brunónak, hogy velünk ez soha nem történik meg. De tudom
jól, hogy ilyesmit nem mondhatok.
– Nagyon szép – válaszolom, mert nem tudom, mi mást
mondhatnék.
– Az volt. Sajnálom, hogy ezt látnod kellett – mondja,
miközben átkarolja a derekamat.
Megfordulok, hogy lássam a szemét.
– Soha ne kérj bocsánatot, amiért szerettél valakit és
elveszítetted. Ő az életed része, Bruno. Épp ezért semmi helye a
bocsánatkérésnek.
Kezemet a vállára teszem, és továbbra is a fényképen lévő
fiatal párt nézem.
– Szerettem Maggie-t, de nem úgy, ahogy téged, Cal. Fiatalok
voltunk, és nem tudom, felfogtam-e akkor, mit jelent egyáltalán
a szerelem. Egyáltalán nem bánom azt a sok keserűséget, amin
keresztülmentem azáltal, hogy elveszítettem őt és a kisbabát. Ők
vezettek el hozzád. Talán azért hoztak téged az életembe, hogy
kitöltsd a szívemben keletkezett űrt.
Két kezembe fogom az arcát, hogy a szemembe nézve hallja,
amit mondok.
– Ha bármi történik velem, Bruno, nem akarom, hogy
szomorú légy.
– Hagyd abba, Callie!
Megfogja a kezemet, és megpróbál elhallgattatni.
– Ne! Ha nem sikerül végleg legyőznöm a rákot, azt
szeretném, ha továbblépnél. Azt akarom, hogy találj egy másik
nőt, akivel boldog lehetsz. Annyi szeretet van benned, amit
muszáj megosztanod valakivel. Nem akarom, hogy egyedül
maradj. Ha már nem leszek, tudni akarom, hogy boldog vagy,
és nem magányosan töltöd a napjaidat. Ne ess ugyanabba a
hibába, mint Maggie elvesztése után! Ne feledd, hogy sokszor
csak az út egy részét tehetjük meg azzal az emberrel, akit
nekünk rendelt a sors.
Kemény szavak. Nagyon fáj a gondolat, hogy bármikor
meghalhatok. Úgy érzem, a szívem megszakad.
– Ígérd meg!
– Képtelen vagyok rá, Callie.
Lefelé néz, és teljesen megkövül a tekintete.
– Meg kell ígérned – suttogom, és igyekszem visszatartani a
könnyeimet. – Soha nem szerettem úgy senkit, mint téged.
Életem végéig szeretni foglak, de ha már nem leszek, tudnom
kell, hogy találsz valakit, aki úgy szeret, mint én. Nem
magányra termettél, Bruno. Ahogy más sem. Ígérd meg, hogy
nem adod fel az álmaidat, és családot alapítasz.
– Megígérem – válaszolja összeszorított fogakkal.
Annak ellenére, hogy tudom, egyáltalán nem volt ínyére,
amit mondtam, lábujjhegyre állok, és megcsókolom.
Ezután körbejárjuk a házat, és a jövőt tervezgetjük. Mielőtt
elalszom, rájövök, hogy egyre többet álmodozom ahelyett, hogy
rettegnék az ismeretlentől.
Ezt Brunónak köszönhetem.
Ő a fény az alagút végén. Reményt adott nekem.
 30. FEJEZET
A felfedezés

Nem sokat beszélünk, míg visszamegyünk a városba. Már így is

kimerítettük a keretet, mert rengeteg ember vett minket körül,
akiknek be nem állt a szája.
Bruno egész idő alatt fogja a kezemet.
Ahogy a Range Rover kerekei érintik New York területét,
megcsörren a telefonom.
– Ez a doki – mondom.
Kikerekedett szemmel néz rám.
– Vedd fel!
Csörög.
– Félek – válaszolom, és még mindig nem vagyok képes
felvenni a telefont.
– Miért?
Csörög.
– Mert ki hívna egy nappal karácsony után, hacsak nem
valami rossz hírt akar közölni?
A telefonom után nyúl, de gyorsan elrántom a készüléket,
nehogy megkaparinthassa.
– Halló? – mondom lélegzet-visszafojtva.
– Jó napot, Callie! Dr. Craig vagyok – válaszolja. Igyekszem
következtetni a hangsúlyából, de képtelenség.
– Üdvözlöm, doktor úr.
Nyelek egyet, és megint visszafojtom a lélegzetemet. Bruno
megszorítja a lábamat, hogy kicsit megnyugodjak.
Dr. Craig a torkát köszörüli.
– Én akartam megmondani önnek a hírt. Úgy gondolom, nem
várhat.
Lehunyom a szemem, és kapkodom a levegőt.
– Hallgatom, doktor úr – válaszolom, és még erősebben
szorítom a telefont.
– A néhány napja elvégzett teszt eredménye alapján – kezdi,
majd szünetet tart, és hallom, ahogy lapozgat – úgy tűnik, ön
tünetmentes.
– Biztos benne? – kérdezem, és Brunóra nézek.
Bruno rémülten néz rám.
– Mi az? – kérdezi tátogva.
– Biztos, Callie. Még találkoznia kell az onkológusával, de
jelen állás szerint azt tudom mondani, hogy ön nem rákos.
Remeg a szám, és nem tudom visszatartani a könnyeimet. A
telefon az ölembe esik, és eltakarom a számat, de kitör belőlem a
sírás.
Bruno megragadja a telefont.
– Doktor úr! Callie nem tud beszélni. Mi a baj?
Vár, és a könnyeimen át alig látom az arcát.
– Igen? – kérdezi izgatottan. Hangosabban sírok, mint hogy
felfogjam, jól hallottam, amit a doki mondott.
Tünetmentes vagyok.
Túléltem.
– Megcsináltad, Callie! – kiáltja Bruno, és rácsap a
kormányra. – Azt a kurva!
Eltakarom az arcomat, és visítok, mint egy gyerek. Még
mindig csorognak a könnyeim, ahogy visszaidézem dr. Craig
szavait, melyekről nem gondoltam volna, hogy valaha
elhangzanak.
Nem vagyok rákos.
– Ma este ünnepelni fogunk, Cal – mondja Bruno széles
vigyorral az arcán.
– Nem hiszem el – motyogom a könnyeimen át. – Jól
hallottam?
Képtelen vagyok felfogni.
– Igen. Tünetmentes vagy.
Lehajtom a fejem, és összegömbölyödöm. Amikor dr. Craig
legutóbb hívott, az maga volt a pokol. Olyan, mintha
évszázadokkal ezelőtt történt volna, pedig csak néhány hónap
telt el azóta.
Amikor Bruno megáll a ház előtt, átnyúl hozzám az ülésre, és
kikapcsolja a biztonsági övemet.
 – Kicsim – suttogja, és az ölébe ültet. Megfogja az arcomat, és
rám mosolyog. – Megcsináltad. Legyőzted a kórt.
– Megcsináltuk – válaszolom reszkető ajkakkal.
Homlokon csókol.
– Élni fogsz.
– Igen.
Szorosan átölel, én pedig az álla alá dugom a fejemet.
– Túléltem – ismétlem újra és újra. Még most sem hiszem el.
Az utána történtekből nem sok mindenre emlékszem. Időbe
telt, míg teljesen összeszedtem magam. Hisztérikusan sírtam,
miközben folyamatosan nevettem örömömben. Képtelen voltam
magamhoz térni és elhinni, amit hallottam.
Bruno folyamatosan azt mantrázza, hogy élni fogok.
Az ölében ülök, és a nappaliba szűrődő holdfényt nézem a
sötétben. Bruno nemcsak a ráktól, hanem saját magamtól is
megmentett.
Szerencsémre hatásos volt a kezelés. Talán nélküle is az lett
volna. De ha nem lett volna végig mellettem, már csak árnyéka
lennék régi önmagamnak.
Kizárt, hogy az legyek, aki most vagyok. Anyámnak nem volt
igaza, amikor azt mondta, mindig csak magamra számíthatok.
Persze fontos, hogy az ember meg tudjon állni a saját lábán, de
életbe vágó, hogy legyen mellette valaki, aki erőt ad.
Bruno nem csak a barátom. Ő a fény az éjszakában. Eloszlatta
a félelmeimet, és erőt adott, hogy küzdeni tudjak.
Hála neki, a világ legfontosabb dolgát is elnyertem: az időt.
 Öt évvel később
CALLIE

Öt év telt el azóta, hogy kiderült, nem vagyok rákos. Egy héttel

azután, hogy megtudtam, túlélem ezt az egészet, elhatároztam,
hogy betartom az ígéretemet, és keményen fogok dolgozni,
hogy megtaláljam a rák ellenszerét. Az újrakezdés jegyében új
lakásba költöztem, így Brunónak sem kell folyamatosan figyelni,
követnek-e minket.
Már nem kell attól félnem, hogy nem jön haza éjjel, mert
valaki esetleg kifürkészte a titkát. A hadügyminisztériumban
kapott állást. Soha nem kell távol lennie, ráadásul nem lakunk
messze a szüleitől.
Nemcsak Brunót nyertem el, hanem egy egész családot is
kaptam vele ajándékba. Mivel nekem nincs saját családom, nem
tudtam volna elképzelni, hogy távol lakjunk tőlük. Főképp,
hogy már én is a család része vagyok.
Nagyon jót tett a változás.
A laborban is egyre jobb úton járunk, hogy megtaláljuk a rák
ellenszerét. Az egész csapat gőzerővel dolgozik. Mióta saját
magam is megtapasztaltam, milyen a kemoterápia, tudom,
mekkora pusztításra képes az emberi szervezetben. Azt is
pontosan tudom, hogy az ember személyiségén is nyomot hagy.
Kell lennie valami jobb megoldásnak, hogy végre eltüntessük a
gyilkos kórt a föld színéről. Bár még nem találtuk meg,
folyamatosan dolgozunk az ügyön. Én és a csapatom nem
nyugszunk, míg nem sikerül.
– Édesem! Megjöttem! – kiáltja Bruno a bejárati ajtóból.
– Itt vagyok – válaszolom, majd iszom egy korty bort,
miközben lábamat a dohányzóasztalon pihentetem.
Egy rakás szatyor van nála.
 – Vettem néhány dolgot.
– Mire készülsz? – kérdezem összevont szemöldökkel.
– Az orvos azt mondta, most már próbálkozhatunk, úgyhogy
arra gondoltam, játszhatnánk egy kicsit.
Összeugrik a gyomrom. Ha Bruno játszani akar, az egyenlő
azzal, hogy elmegyünk egy szexboltba, és veszünk valami olyan
ketyerét, amiről még életemben nem hallottam. Igen élénk
fantáziája van a pasasnak.
– És? – kérdezem.
Miután leteszi a szatyrokat, dörzsölni kezdi a tenyerét.
– Mindjárt meglátod – válaszolja, és benyúl a szatyorba.
Arra számítok, hogy valami borzalmas dolog lesz, aminek
láttán sikítva menekülök ki a szobából. Persze csak a vicc
kedvéért. Amúgy nem tud olyat tenni, amit ne szeretnék.
Legnagyobb meglepetésemre egy tündéri babacipőt vesz elő.
– Ez jó lesz motivációnak – mosolyog, és a levegőbe emeli az
apró cipőket.
– Szerinted nem korai reménykedni?
Bruno leül mellém a kanapéra, és az ölembe teszi a cipőket.
– Soha nem korai reménykedni.
– Bruno! – sóhajtom, és kezemet az övére teszem, miközben a
cipőcskéket nézem. – Tudod, mit jelent az idei év?
Nyelek, és igyekszem visszatartani a könnyeimet.
Ez az ötödik év. Ha jövő héten egészségesnek nyilvánítanak
az éves szűréskor, a rák visszatérésének esélye gyakorlatilag
egyenlő a nullával. Soha nem lehetek ebben száz százalékig
biztos, de legalább egy kicsit nyugodtabban élhetem az
életemet.
– Pontosan tudom, miről szól ez az év.
– Na ugye – nyelek, és szipogok. – Akkor az után térjünk
vissza a témára, hogy kiderült, minden rendben van-e.
Az ölébe ültet.
– Tudom, hogy félsz. Én is, de nem retteghetünk attól, ami
bekövetkezhet. Koncentráljunk arra, amiben biztosak vagyunk.
Ránézek, és alaposan végigmérem.
– Ki vagy te?
– A férjed – mosolyog.
Sokszor azon kapom magam, hogy figyelem. Azok a legjobb
pillanatok, amikor nem veszi észre. Szöges ellentéte annak,
amilyennek hittem. Amikor félnem kellett volna tőle, akkor volt
rá a legnagyobb szükségem.
Nagyon sokat tanultam tőle. Valahányszor megpróbáltam
neki elmondani, mi mindent tett értem, mindig elhallgattat egy
csókkal. Nem szereti felidézni a múltat. Mindkettőnket felkavar,
ha arról beszélünk, min mentem keresztül, míg ő folyamatosan
mellettem állt.
Ilyenkor mindig azt mondja: – Gondolj a jövőre, és ne rágódj
a múlton!
Valahányszor kétségeim támadnak a jövőt illetően, csak
ránézek a gyűrűmre.
Mindent beragyog a fény, melyet Bruno hozott az életembe.
Még a félelem és kétség szülte vaskos árnyék is eltörpül
mellette.
Mindegy, mit tartogat a jövő. Képes vagyok szembenézni
bármivel, ha tudom, hogy Bruno mellettem van. Ő a segítőm és
a támaszom. Erőt ad, hogy mindig előre nézzek, és mindig a
fényt keressem.
 Végszó
BRUNO

Callie elhitte a velem kapcsolatos hazugságokat. Talán ezért

tartott olyan sokáig, hogy egymásra találjunk. Most már
végérvényesen leomlottak a falak, és többé nem hagyom
egyedül.
Soha nem éreztem magam olyan jól, mint azon a bizonyos
éjszakán, amit Callel töltöttem újévkor. Azt hittem, lesz
folytatás. Gondoltam, neki is legalább annyit jelentett az az
éjszaka, mint nekem. Aztán rájöttem, tévedtem, mert ő talán
megbánta, és nem akar folytatást. Álmomban nem gondoltam
volna, hogy semmire nem emlékezett.
Amikor Becca sírva és teljesen kiborulva odajött hozzám azon
az estén, tudtam, hogy tennem kell valamit. Bár Callie nem
akarta, hogy a közelében legyek, eszemben sem volt férfias
büszkeségből kockáztatni a testi épségét.
Miután kiderült, hogy beteg, szó sem lehetett róla, hogy
odébbálljak, vagy engedjem, hogy eltaszítson magától. Soha. Túl
sokáig fojtottam magamba az érzéseimet, ráadásul ott lebegett a
szemem előtt, hogy meghalhat, ezért még véletlenül sem
akartam magára hagyni.
Azt nem tudom, mikor jöttem rá pontosan, hogy szeretem.
Nem közvetlenül az első együtt töltött éjszaka után. Szerettem
volna, hogy az életem része legyen, de a munkámra és Callie
ellenállására való tekintettel ez reménytelennek tűnt. Nem
tudom, mikor tudatosult bennem, hogy csak ő kell, mert
olyannyira szívembe zártam, és a lelkem is csak őt akarta.
Egy dolgot biztosan tudok: ha meghalt volna, azt én sem
élem túl. Egyik felem amúgy is odalett, amikor Maggie és a
szíve alatt hordott gyermekem meghalt. Ha Callie-t is
elvesztem, azzal nekem is végem. Még egy ilyen veszteséget
garantáltan nem éltem volna túl.
Amikor kiderült, hogy tünetmentes, a csillagokat is lehoztam
volna az égről. Amint sikerült végeznem az ügyeimmel,
elvittem Callie-t a városból. Nem volt nehéz meggyőzni. Szereti
a családomat, és alig várta, hogy hozzám jöjjön feleségül, és a
családom részévé váljon. Pont egy évvel az után kértem meg a
kezét, hogy kiderült, teljesen tünetmentes. Attól fogva soha nem
gondoltam a múltra.
Minden évben lélegzet-visszafojtva vártam a vizsgálatok
eredményét, mert kérdés volt, visszatért-e a rák. Az ő életéért
mindig jobban aggódtam, mint a sajátomért. Amikor megvolt az
ötéves vizsgálat, ami a legfontosabb, majdnem megőrültem, míg
az eredményre vártunk.
Kérésünkre dr. Craig hívott minket, hogy ismertesse a teszt
eredményét. Azt mondta, fáradjunk be, és ne telefonon
keresztül konzultáljunk. Callie majdnem depressziós lett, míg
elértünk az orvoshoz.
– A vizsgálat alapján teljesen tünetmentes – mondta
legnagyobb meglepetésünkre a doki.
Sírtunk, és még dr. Craig is szipogott egy kicsit. Az eredmény
viszont arra sarkallt minket, hogy csak a jövőre koncentráljunk,
és ne féljünk.
Ami pedig a jelent illeti: Callie alszik. Horkol, mint a fene, és
kicsattan a boldogságtól. Miután az orvos zöld jelzést adott a
családtervezésre, nem teketóriáztunk. Tizenöt hónappal később
itt ülök, a fiammal a karomban. Callie tizenkét órán át vajúdott,
nekem pedig majd megszakadt a szívem a szenvedései láttán.
Sírt, ordított, de azt mondta, ha képes volt legyőzni a rákot,
akkor a gyermekünkért hajlandó többszörösen megszenvedni.
– Mi lesz a neve? – kérdezte az orvos, miután újév napján,
éjfél után egy perccel világra jött a fiunk.
Callie letörölte a könnyeit, és azt mondta, Lee Ray Bruno.
Ragaszkodott hozzá, hogy a húgom után nevezzük el, mert
rengeteget köszönhetünk neki. Én adtam a második
keresztnevet. Nem adhattam a sajátomat, ezért a Ray-t
választottam, ami sugarat jelent. Callie azt mondta, én vagyok
számára a fénylő napsugár, és ő is ugyanezt jelenti nekem. A
kisfiunk által válunk teljesen eggyé. Lesz a földön egy ember,
aki mindkettőnkből hordoz egy darabot. Reményt ad a jövőnket
illetően, és eloszlatta a sötét felhőket, melyek öt évig a fejünk
fölött lebegtek.
– Lee, kisfiam – suttogom, ahogy nézem az arcát. Tudom,
hogy mindig szeretni fogom ezt a kis embert. – Apa imád.
Kicsit felsír, én pedig Callie-re nézek. Lee kinyújtja a kezét, és
megfogja az ujjamat. Attól a perctől kezdve, hogy világra jött,
minden megváltozott.
Felemelem, aztán megpuszilom a puha kis arcát.
– Mindig megvédelek – suttogom.
Nem sokszor sírtam életemben. De amikor Lee megszületett,
potyogtak a könnyeim. Mindenem megvan, amire vágytam:
feleség, gyerek, jövő.
– Szeretnél egy kistesót? – kérdezem, mintha azt várnám,
hogy tényleg válaszol. Mosolygok, mert elképzelem, ahogy egy
hadseregnyi gyerek rohangál fel-alá a lakásban.
– Rocco! – suttogja anyám az ajtóból.
Intek, hogy jöjjön be, és a szám elé teszem az ujjam, jelezve,
hogy Callie alszik. Anya mosolyog és bólint, majd Gabbyvel,
Luccával és apámmal együtt belép a szobába.
Mindannyian ragyognak a boldogságtól, mert már alig
várták, hogy lássák a legújabb családtagot. Körém gyűlnek, és
szeretettel nézik Leet.
– Olyan szép! – mondja apám, és a vállamra teszi a kezét.
– Gratulálok, tesó! – mondja Lucca, és megveregeti a másik
vállamat. – Szerencsés fickó vagy.
– Tudom, hogy szereted Malloryt, Luc. Nemsokára követed a
példámat – válaszolom mosolyogva.
– Egyhamar biztos nem. Még nem készültem fel rá – morogja.
Nevetek. Én sem hittem volna, hogy egyszer készen állok
majd az apaságra. Miután elvesztettem az első gyermekemet, a
gondolat is fájt, hogy elveszíthetek még egyet.
– Jobban felkészültél, mint hiszed.
Gabby felé néz.
– Előbb lesz ő felcsinálva.
– Bratyó! Hacsak nincs szeplőtlen fogantatás, kizárt, hogy
teherbe essek – válaszolja Gabby a szemét forgatva. Úgy tűnik,
még mindig a leszbikus élet híve, aminek én nagyon örülök,
mert így senkit nem kell seggbe rúgnom.
– Kevin – vágja rá Lucca, mire Gabby megdermed.
Rámeredek, de mielőtt bármit mondhatnék, Callie megszólal.
– Sziasztok!
Rögtön megfeledkezem Gabbyről és Kevinről, és arról, hogy
ezek szerint mégiscsak lesz kit seggbe rúgni, mert Gabby ezek
szerint úgy döntött, már nem leszbikus.
Mindenki Callie-t nézi. Gratulálnak, és annyi szeretettel
veszik körül, hogy Cal rögtön elsírja magát a meghatottságtól.
Tombolnak a hormonjai, ezért elég felfokozott idegállapotban
van. Megfogja a kezemet, és megállás nélkül zokog. Nevetek,
ahogy Leet odaviszem neki, és látom, ahogy a családom figyeli a
gyerek minden rezdülését.
– Lee – suttogja Callie, majd szorosan magához öleli a babát.
– Hát nem ő a világ legszebb teremtménye?
– Nagyon büszkék vagyunk rád – mondja Callie-nek anyám,
majd homlokon csókolja.
Callie ránéz, és mosolyog. Megható pillanat. Tudom, hogy
Callie nem tud betelni a sok szeretettel. Tekintve, hogy neki már
nem él az édesanyja, még jobban ragaszkodik a családomhoz. És
ahogy Brunóéknál szokás, a saját lányukként szeretik.
Miután Watkins Glenbe költöztünk, anya és Callie között
különös kötelék alakult ki. Amikor kiderült, hogy Callie
gyereket vár, elválaszthatatlanok lettek. Nem bántam. Anyám
eddig úgyis mindig körülöttem legyeskedett, gondoltam, Callie-
nek talán nagyobb szüksége lesz az állandó jelenlétére. Főképp,
hogy már régen elvesztette az édesanyját.
– Szeretnéd megfogni, anya? – kérdezi Callie remegő
ajkakkal.
Anya mosolyog, és gyorsan elveszi Leet. Körbeviszi a
szobában, ringatja, és a fülébe suttog.
– Felkészültél? – kérdezi apám, ahogy ülök a széken és
figyelem a családomat. Tudom, hogy már semmi nem lesz
olyan, mint régen.
– Mi az, hogy! – válaszolom.
Annak ellenére, hogy apa néha idiótán viselkedik, nagyon
szeretem. Jó lenne, ha olyan kapcsolatom lenne a fiammal, mint
amilyen apámnak van velem. Egy szoros kötelék, mely akkor is
megmarad, ha épp elviselhetetlen vagyok.
– Hogy van Lee? – kérdezem, és bűntudatom van, amiért
nem vagyok mellette.
Apa megszorítja a kezemet, és mosolyog.
– Az orvos azt mondta, nemsokára megindul a szülés. Kicsit
otthagytuk őket, de mindjárt visszamegyünk.
Miután kiderült, hogy Callie várandós, Lee és barátja, Carlos
is rájöttek, hogy Lee babát vár. A lányok finoman szólva teljesen
bezsongtak. Hét hónapig babalázban égett az egész család.
Minden megváltozott. Nem kell sok idő, és kis Brunók fognak
szaladgálni az egész házban.
Amikor elhagyjuk a kórházat, tudjuk, hogy teljesen új fejezet
kezdődik az életünkben, aminek én nagyon örülök. Áldott
vagyok, és nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a boldogságot.
Azt hittem, senki másnak nem marad hely a szívemben, csak
Callie-nek. Amikor megszületett a fiam, rájöttem, vele vált
teljessé az életem.
Mondtam Callie-nek, hogy a rossz dolgok felnagyítják a jót,
és ez igaz. Ha nem történt volna az a sok szörnyűség a múltban,
nem adnék ekkora hálát azért a csodáért, ami jelenleg körülvesz.
Többé nem engedem, hogy a rossz kerüljön előtérbe.
Mindennél jobban szeretem Callie-t és a fiunkat. Bármit
megtennék értük. Ők az én kincseim. Tudom, hogy én vagyok a
legszerencsésebb fickó a földkerekségen.

Vége
 A szerzőről
Chelle Bliss az Egyesült Államok egyik legkedveltebb írónője.
Jelenleg egy floridai kisvárosban él, közel a Mexikói-öbölhöz.
Főállású író, mániákus időhúzó, közösségimédia-függő és
kávérajongó. Több mint tíz könyvet írt, köztük néhány
sorozatot. Szabadidejét a barátjával, két macskájával és a
hörcsögével tölti.
Mielőtt író lett volna, több mint tíz évig történelmet tanított
egy középiskolában. Egyetemi diplomáját
tanulásmódszertanból, főiskolai diplomáját pedig történelemből
szerezte. Bár a történelem az első szerelme, az írás lett álmai
hivatása. Ma már nem tudja elképzelni, hogy mással
foglalkozzon.
 Köszönetnyilvánítás
Ahogy ezeket a sorokat írom, folyamatosan kavarognak a
gondolataim, annyi mindenkinek kéne köszönetet mondanom.
Amikor az ember könyvet ír, óhatatlanul belevon másokat, így
könnyű elveszni a rengetegben. Kezdem az elején, és remélem,
senkit nem hagyok ki a felsorolásból.
Köszönettel tartozom a csodás szerkesztőmnek, Lisa
Hollettnek, aki szép csendben javította a nyelvhelyességet.
MINDENT köszönök. Attól a perctől kezdve, hogy elküldtem
neked az ismertetőt, odáig bezárólag, amikor már azt hitted,
végre kész vagy a melóval, és én ezek után még küldtem
néhány fejezetet. Mindig türelmes és kedves voltál velem.
Imádok veled chatelni, és köszönöm, hogy ilyen gyorsan
belevetetted magad a munkába. Nem tudom elképzelni, mi
lenne velem nélküled. Köszönöm, hogy segítettél gatyába rázni
a regényt, így végül helyükre kerültek az igeidők.
Köszönet Aly Martineznek és Mo Mabie-nek. Ti vagytok a
legfőbb rajongóim. Köszönöm a lájkokat és a segítséget az
ismertetőhöz. Imádlak titeket. Már alig várom, hogy
találkozzunk.
Köszönettel tartozom szeretett segítőimnek és barátnőimnek:
Renita McKinney-nek, Patti Correának, Stefanie Lewisnek,
Malia Andersonnak, Maggie Lugónak, Kelly Sambornak, Kathy
Lee-Herbstnek, Deb Schultznak, Ashley Hamtonnak, Wendy
Shatwellnek és Mandee Magliacciónak. Nem lehetek eléggé
hálás. Tudom, őrületbe kergetlek titeket, amikor új részeket írok
a már meglévőhöz, de még így is szerettek. Köszönöm a
kemény munkát, az elkötelezettséget és a gyors válaszokat.
Nem is tudom, hogy köszönjem meg Meredith Wildnak a
lelki támogatást. Neki mindig kiönthetem a szívemet, és mindig
megerősít a döntéseimben. Nem tudom szavakba önteni,
mennyire hálás vagyok, hogy mindig szakít rám időt.
Köszönettel tartozom Terrie Marie írónőnek. Sejtelmed sincs,
milyen sokat jelent nekem a támogatásod és a barátságod.
Mindig figyelsz és követed a munkásságomat, de a szó jó
értelmében. Meggyőztél, hogy előbb küldjem át neked a művet,
mint a szerkesztőnek, pedig nagyon féltem a nyers változatot
bárkinek is elküldeni. Köszönöm a kedves szavakat, és hogy
ennyire a szívedbe zártad Callie-t és Brunót.
Köszönet a támogatásért Kimberly Browernek, a Rebecca
Friedman Literary ügynökének. Nagyon sokat jelentett, hogy
támogattad az egyéni vállalkozásomat. Kíváncsian várom, mit
hoz a jövő. Nincs nálad keményebben dolgozó ügynök. Te nem
is alszol. Kezdem azt hinni, hogy vámpír vagy.

Eric Battershell. Nagyon ütős ez a kép. Még egyetlen szót sem

gépeltem, és a történet sem állt össze teljesen, míg nem láttam
ezt a csodás képet, amit egyetlen kattintással lőttél. Lenyűgöző
és nagyon inspiráló. Hálás köszönet a támogatásodért, a
bátorításért, és örülök, hogy a barátod lehetek. Tudom, mindig
azt mondom, hogy fura alak vagy, de ez tény. Ettől függetlenül
csak az általad készített képpel tudom elképzelni a borítót.
Köszönettel tartozom Ani Saliasinak és Anna Medvedevának
a képért, amitől elállt a lélegzetem. Ti vagytok az én Callie-m és
Brunóm. A ti képetek adta az ihletet a történethez. A képről
sugárzik az erő és a szeretet. Sokat segített leírni a könyvben
szereplő gondolatokat. Köszönöm a támogatást és a lelkesedést.
Köszönöm a korrektúrát Rosa Sharonnak, Fiona Wilsonnak és
Jenny Simsnek. Fontos, hogy hiba nélküli anyag kerüljön az
olvasók elé. Hála nektek, ez sikerült.
A barátom nélkül nem sikerült volna megírnom ezt a
könyvet. Köszönöm, Brian, hogy ilyen türelmes voltál velem.
Tudom, hogy az írás nagyon sok időt elvesz, így kevesebb jut
rád. Ennek ellenére biztattál és támogattál. Számomra
felbecsülhetetlen érték a szerelmed.
Szeretlek, Mia Michelle. Mi ketten sokat ugratjuk egymást, de
csak puszta szeretetből. Köszönöm, hogy elolvastad a könyvet
és mindig mellettem állsz.
Natasha Gentile: köszönöm, hogy elolvastad a könyvet. Te
szolgálsz mindig a legpikánsabb részletekkel. Boldogabbá tettél,
mint hinnéd. Maradj mindig önmagad, és továbbra is riszáld a
szexi magassarkúban!
 Krystyn K & Renee Entress: Nem tudom elégszer
megköszönni, hogy még a megjelenés előtt elolvastátok a
regényt, és a szívetekbe zártátok Callie-t és Brunót. Sokat
jelentett a támogatásotok, és nagyon jólestek a kedves szavak.
Nem lehetek elég hálás Cat Masonnak és Tracy McKay-nek.
Bármit hajlandók elolvasni, amit leírok, legyen az akármilyen
őrültség. Szeretlek titeket.
Nita Banks, te mindig kicsattansz a boldogságtól. Imádlak, és
alig várom, hogy elmenjünk vásárolni.
Matthew Hegwoodnak külön köszönet, amiért olyan, mint
Bruno. Magas, első ránézésre nyers modorú, és elég jellegzetes
reakciói vannak. Hasonló édesanyja van, mint Brunónak. Ideje
néha az álmokat követni, kölyök.
Kaylee, te még akkor is mosolyogsz, amikor az élet nehéz út
elé állít. Soha ne veszítsd el az optimizmusodat. Köszönöm,
hogy segítettél a könyv megírásában. Felbecsülhetetlen a
tudásod, ezért hálásan köszönök mindent, amit megosztottál
velem.
Ezenkívül köszönet mindenkinek, akit esetleg kihagytam
volna a felsorolásból...