GEORGIA CATES

A szerelem szépsége

A fájdalom szépsége 3

Első Kiadás
Könyvmolyképző, Szeged
Édes, könnyű elgyengülés, / Lelkek közti szeretkezés…

– Percy Bysshe Shelley

(Weöres Sándor fordítása)
 Dale nagymamának,
aki Margaret McLachlant ihlette
Hiányzol.
Jack McLachlan álmában sem merte volna remélni,
hogy ennyire elégedett lehet. Minden eddigi vágyát és
kívánságát megvalósulni látja végső és örökre szóló
társában, Laurelyn Prescottban. Az élet csodálatos a
kedvese oldalán, az esküvő utáni mámornak azonban
hamar vége szakad, mert jelenlegi boldogságukat
beárnyékolja a férfi sötét múltja. Jack meg akarja
védeni Laurelynt, de képtelen megóvni a lányt korábbi
élete árnyaitól, mivel a tegnap bűnei újra meg újra
visszatérnek, és kísértik a férfit. Megtalálhatják-e az
örök boldogságot az ő múltjával?

A szerelem szépsége felnőtteknek szóló mai regény,

amely erotikus tartalma miatt fiatal olvasóknak nem
ajánlott.
 1. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

ILYEN MÉG NEM VOLT. Hamarabb felébredtem, mint Jack

Henry, és éppen alvó alakját szemrevételezem – meglehetősen
jó alakja van –, de a ma reggel nem ezért új élmény, hanem
mert úgy ébredek mellette, hogy már a férjem.
Igeeen! Megcsináltam! Hozzámentem a férfihoz, aki egy
éve azt az ajánlatot tette, hogy legyek a partnere három
hónapra. Az az ötlete, hogy ő meg én jöjjünk össze, valami
teljesen más dologgá alakult át. Elköteleződésmentes szexet
kínált életem legszebb időszakáért cserébe. Hogy ez mit jelent?
Beleegyeztem, hogy a szajhája legyek. Tessék, elismerem. De
ez volt életem legjobb döntése, attól függetlenül, hogy milyen
címkével illetjük. Most már a férjem – mindörökre az enyém
és ennél boldogabb nem is lehetnék.
Nem lesz tizennégyes szám a gyűjteményében. Soha.
Eleinte nem ismertük egymást – a legtöbb pár így kezdi –, de
nálunk a kezdet ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb volt. Ha
csak meghallom vagy kimondom ezt a szót, mindig
vigyorognom kell. Sosem felejtem el a férjem furcsán
parancsoló modorát, amikor kijelentette, hogy ő olyan férfi, aki
nem foglalkozik bonyolult dolgokkal. Aztán tessék! Jól
melléfogott. Fenekestül felforgattam a világát. Most, hogy
tudom, milyen hatalmam van fölötte, legyőzhetetlennek érzem
magam. És tudom, hogy imád.
Van, aki szerint nem normális, ahogy belevetettük
magunkat ebbe a forgószélszerű kapcsolatba. Még én is így
gondoltam az elején, de aztán egyikünk sem számított arra,
hogy ennyivel többet jelentünk majd egymásnak. Most itt
állunk, mint Mr. és Mrs. Jack Henry McLachlan, és ma
kezdődik az életünk hátralévő része. Nekivágunk a világnak,
hogy megírjuk a saját történetünket, amit kőbe vésünk, nem
pedig homokba írunk.
A férjem arcát fürkészve látom, hogy a szemhéja alatt
mozog a szeme, egyértelműen álmodik. Azon merengek, vajon
mi mindent láthat mély álmában egy ilyen férfi. Bármit is lát,
nem szeretném megzavarni, úgyhogy szinte a lassított felvétel
sebességével az ágy szélére araszolok, és a repülő
hálószobájának padlójára csúsztatom a lábam.
Hátrapillantok, hogy lássam, nem zavartam-e meg az álmát
– nem mozdul – , és lopva, mint egy éjjeli tolvaj,
felemelkedem az ágyról.
Amikor végzek a fürdőszobában, visszamegyek az ágyhoz,
és visszafelé megismétlem az előbbi mutatványt. Irtó
elégedett vagyok magammal, mert sikerül visszabújnom az
ágyba Jack Henry mellé úgy, hogy nem ébresztem fel. Ekkor
azonban látom, hogy korai volt az öröm. Hirtelen felemelkedik,
és széles vigyorral maga alá teper.
− Jó reggelt! – köszönt, szájával a szám felé hajol, és egyre
szélesebb mosollyal egyetlen édes csókot lehel az ajkamra. –
Kis feleségem – súgja, és homlokát az enyémhez érinti. –
Tudod… azt hiszem, tetszik a hangzása.
− Akarod mondani, imádod a hangzását.
− Hmm, idővel lehet, hogy a szívemhez fog nőni.
Eltolom Jack Henry mellkasát, átgurulunk, így most én
vagyok felül.
− Idővel lehet, hogy te is a szívemhez fogsz nőni. – A szám
egyre jobban közelít az övé felé, de nem ér hozzá. – Ha nagyon-
nagyon keményen dolgozom rajta.
 Térdemet a csípőjéhez nyomva lassan hozzádörgölőzöm. A
keze felkúszik a combomon a derekamig.
− Azt hiszem, valami máris nő. Nagyon-nagyon
keményen.
− Vigyázzon a szájára, Mr. McLachlan!
− Maga nagyon is odavan a számért, és mindenért, amit
csinálok vele, Mrs. McLachlan.
Ezt nem először hallom tőle.
Keze felvándorol a meztelen oldalamon, majd hirtelen
átfordít, úgyhogy újra a hátamon találom magam. Nedves
csókokkal borít a nyakamtól egészen a köldökömig.
− És a nyelvem. Arról se feledkezz meg, mennyire imádod,
amit azzal csinálok!
A köldökömet csiklandozza vele, míg én a hajába túrok,
és a körmömmel végigszántom a fejbőrét.
− Sosem tudnék elfeledkezni erről a zseniális nyelvről, és
arról sem, hogy tegnap éjjel milyen örömöt szerzett nekem.
Felnéz és rám mosolyog.
− A nászéjszakánkon minden olyan volt, ahogy vártad?
Döbbenet, hogy úgy érzi, rá kell kérdeznie.
− Tökéletes volt: minden álmom teljesült, plusz még
rengeteg olyan, amit el sem tudtam képzelni. Nem is tudtam,
hogy lehetek ilyen boldog.
− A tegnap éjjel ezerszer jobb volt, mint vártam. – Jack
Henry összekulcsolt kezét a hasamra fekteti, és rátámasztja
az állát. – Fizikailag ugyanazt csináltuk, amit már csomószor
azelőtt, de soha nem gondoltam volna, hogy férj és feleségként
ennyire más érzés lehet.
A hajába túrok, de nem szólok egy szót sem.
 Azt hiszem, arra vár, hogy válaszoljak valamit, de képtelen
vagyok rá, mert a szívem majd’ szétrobban a szerelemtől, amit
ez iránt a férfi iránt érzek.
− Gyerünk már, L.! Így rohadtul nyálasnak érzem magam,
ha nem böksz ki végre valamit.
Intek, hogy húzódjon közelebb, és amikor egymás szemébe
nézünk, megsimítom az arcát.
− Igazad van. Soha nem kerültünk még ennyire közel
egymáshoz, ennél jobban nem is érezhettem volna, hogy
hozzád tartozom.
A hajamat mindkét oldalon a fülem mögé igazítja, majd a
homlokát az enyémhez szorítja.
− Te vagy a mindenem. Bármit megtennék, hogy boldoggá
tegyelek.
− Csak te. Nekem csak ennyi kell, és máris mosolygok.
A nyakamhoz bújik, érzem a friss borostát az állán.
− Tegnap az esküvőn sima volt az arcod. Hihetetlen, hogy
máris ennyi borostád nőtt.
Végigsimítja az állát.
− Túl szúrósnak találod?
− Nem. Szeretem, ha borostás vagy. Olyan szexi. Nem
bánnám, ha kicsit meghagynád.
− De csak egy rövid szakállat, igaz? Nem olyan hoszszút,
mint jó pár hónappal ezelőtt.
Még sosem láttam hosszú szakállal.
− Nem tudtam, hogy szakállat növesztettél.
− Depressziós lettem, és egy kicsit elengedtem magam,
amikor egy bizonyos meg nem nevezett fiatal hölgy szó nélkül
elhagyott.
Nem csak ő érezte pocsékul magát.
 − Én is depressziós voltam, de nem növesztettem szakállat.
Eltüntettem a hajamból a melírozást, a világos csíkok nem
illettek a borongós hangulatomhoz.
− Amikor kinőtt a szakállam, találtam benne világos
csíkokat. Nem is egyet, itt kétoldalt – mutat a halántékéra.
Oldalra fordítva, közelebbről vizsgálgatom a fejét.
− Komolyan?
− Ja, fehér csíkokat – nevet. – Észrevetted egyáltalán,
hogy egy öreg tatához mentél hozzá?
Újra magam felé fordítom az arcát.
− Harminc vagy. Az nem öreg. Világos?
Orrát játékosan az orromhoz dörzsölve eszkimópuszit ad.
− A poklok poklát éltem át, amikor elmentél, úgyhogy
neked köszönhetem az első ősz hajszálaimat.
Orrával a nyakamat csiklandozza.
− Ez azt jelenteni, hogy több ősz hajszálad már nem lesz?
Mert többé nem megyek el, még akkor sem, ha két lábbal
rúgsz ki.
− Sajnálom, de azt hiszem, ezt nem lehet megúszni.
Ebben apára ütöttem, akinek a haja negyvenöt éves korára
teljesen mákos lett. Szóval nem lesz sok időd fiatalos férjjel
villogni.
Elképzelem Jack Henryt ősz hajúnak a mostani, szinte
tiszta fekete helyett. Tuti, hogy olyan lesz, mint Richard
Gere, aki ahogy idősödik, egyre jobban néz ki.
− Szóval, amikor tíz év múlva együtt látnak bennünket,
azt hiszik majd, hogy csinos fiatal lányka vagyok a vén
pénzeszsákom oldalán?
Elneveti magát.
− Nem. Látni fogják, hogy egy sereg apró Laurelyn
nyüzsög körülöttünk, és rájönnek, hogy elég okos voltam
ahhoz, hogy lecsapjak rád, amíg fiatal voltam, és még jó
esélyem volt rá.
− Pontosan hány gyerek is van egy ilyen seregben? A
fülemhez hajolva súgja:
− Egy csomó.
A közelsége izgalomba hoz, de ez nem vonja el a
figyelmemet.
− Az „egy csomó” nagyon is változó mennyiség lehet attól
függően, hogy kivel beszél az ember.
A hajamat birizgálja a tarkómon, a hüvelykujjával pedig
a fülem mögött simogatja a bőrömet.
− Egyszer azt mondtad, hogy hárommal képzeled el
magad.
− A három az néhány. Nem egy csomó.
− Tudom, de szeretnélek többre is rábeszélni. – Az orra újra
a nyakamon vándorol lefelé, a bőrömön érzem meleg leheletét.
Tudja, hogy ettől teljesen beindulok. – És arra is rá akarlak
venni, hogy az elsőnek most azonnal álljunk neki.
Amikor először találkoztunk, nem akart sem feleséget,
sem gyereket. Valahol a jövőről alkotott terveimben szerepelt
az, hogy férjet szeretnék – ez most meg is van – , a
gyerekekkel viszont még várni szeretnék. Szeretném
kiélvezni, hogy ketten vagyunk, mielőtt a baba bekerül a
képbe.
− Miért vagy ilyen türelmetlen? Még egy teljes napja sem
vagyunk házasok. Nem akarsz egy kis időt hagyni
kettőnkre? – A hátára fordul, és a plafont bámulja. – Mi
ütött beléd? Mire ez a nagy sietség, hogy most azonnal
álljunk neki a gyerekcsinálásnak?
Sóhajtva az oldalára fordul, így szembe kerülünk
egymással.
 − Apai ágon a családunkban elég gyakori a szívbetegség és
az infarktus. Apa most ötvenéves, és máris megvolt az első
rosszulléte. A bátyja még nem volt ötven az első
infarktusakor. Attól félek, húsz év múlva rám kerül a sor,
ezért úgy érzem, ha várunk a családalapítással, elpazaroljuk
az időt, amit még fiatalon és egészségesen a gyerekeinkkel
tölthetnék.
Hát ezért remélte, hogy terhes vagyok. Retteg, hogy
fiatalon meghal. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen
félelmekkel küzd.
− Nem biztos, hogy nálad is beüt a baj.
− Arra sincs garancia, hogy nem üt be. – A tarkóm felé
nyúl, és magához húzza az arcomat. – Ígérd meg, hogy
gondolkodsz rajta.
Ez a gyönyörű férfi életet akar létrehozni velem. Apró
emberkéket, akik úgy néznek ki, mint mi. Nem azt mondta
egyszer, hogy elképzelte velem a jövőt, és ezt látta? Azt
akarom, hogy minden vágya teljesüljön – és ezt csakis én
adhatom meg neki – , szóval hogy is ne gondolkodnék el
rajta.
− Gondolkodom rajta, megígérem.
− Köszönöm – csókol meg szerelmesen. Nem sürgetően,
mint sok más alkalommal. A csókja édes és szeretetteljes. –
Annyira szeretlek, L.!
− Én is szeretlek, de meg kell ígérned, hogy elmondod, ha
ilyen félelmeid vagy aggodalmaid támadnak. A feleséged
vagyok, és mindenről tudni akarok. A vágyaidról, az
álmaidról, és főleg a félelmeidről.
Meg kell értenie, hogy nem szabad ezeket elhallgatnia
előlem.
Az ujjával megérinti az orrom hegyét.
 − Te. Te vagy minden vágyam és álmom. Visszahúzom,
hogy fölém kerüljön.
− Te aztán tudod, mit kell mondani, hogy bejuss egy lány
bugyijába.
Végigsimítja a meztelen csípőmet.
− Ahhoz legalábbis bugyit kellene hordania, hogy
bejuthassak oda, Mrs. McLachlan, de nem látok magán.
− Hoppá! – kapom a szám elé a kezem. – Igazad van. Mr.
McLachlan órákkal ezelőtt levette rólam.
− Te meg nem vetted vissza, most meg itt vagy alattam
anyaszült meztelenül.
Átkarolom a lábammal, és közelebb húzom magamhoz.
− Jó okom van rá: megkönnyítem a bejutást. Végigsimítja
és magához szorítja a combomat.
− Megkönnyíted a bejutást. Ezt csípem. Mindig bugyi
nélkül kellene járnod.
− Lehet, hogy úgy fogok.
Jack Henry ráveti magát a számra, eközben végigsimítom
a hátát, és tökéletes fenekébe markolok.
− Imádom a… hátsódat.
A számtól az arcom felé araszol, majd a fülem mögötti
különleges helyre ér.
− A hátsómat, hm? – suttogja fojtott hangon. – A jenki
nejem máris úgy beszél, mint egy ausztrál?
− Meglehet – a szája a nyakamon vándorol lefelé. –
Valószínű. Nem is próbálok ellenállni, ha már itt fogok lakni.
Érzem, hogy a repülő hirtelen ereszkedni kezd. Jack
Henry felemeli a fejét, és rám néz, de nem tűnik
meglepettnek.
− Azt hiszem, leszállunk.
 Előrehajol, és elveszi a telefonját az éjjeliszekrényről.
− A francba! A járat óraműpontossággal érkezik. A pilóta
a hangosbeszélőn keresztül közli:
− Megkezdjük a leszállást Maui szigetére, járatunk
menetrend szerint körülbelül tizenöt perc múlva landol.

Örülünk, hogy a szolgálatukra lehettünk, Mr. és Mrs.

McLachlan. Úgy tűnik, a nászútjuk ideje alatt gyönyörű idő
várható. Mauin jelenleg 21 fok és napos idő van, később pedig
maximum 28 fok várható.
− Már csak tizenöt perc – közlöm durcás arccal.
− Tudom. Az nem elég arra, hogy megvalósítsam, amit
akarok. Még fel is kell öltöznünk, és be kell ülnünk az ülésbe
a leszálláshoz. – Még egy utolsó csók. – De rengeteg időnk
lesz, hogy minden tervünket valóra váltsuk, ha már
leszálltunk. Addig maradunk, ameddig akarunk.
Visszafogottan megcsókol, és felkel. Meztelenül áll háttal
nekem, és tiszta ruhát keres a bőröndben. Pár percig csak
csodálom a testét. Annyira gyönyörű! És minden porcikája az
enyém!
Felkelek, és mivel az óra ketyeg, felkapom az első
ruhadarabot, ami a kezem ügyébe kerül. Pántos nyári ruha,
és mályvaszínű kardigán a bőrönd tetejéről. Remekül mutat
majd a virágfüzérrel, amit a leszállás után adnak.
Felöltözünk, arcot és fogat mosunk, majd becsatoljuk
magunkat az ülésbe – talán még egy egész percünk marad. Azt
tervezem, hogy amint megérkezünk a szállodába, hosszú,
forró fürdőt veszek, amire remélhetőleg Jack Henry is velem
tart. Remélem, a lakosztályunkban jó nagy zuhanyozó lesz,
ahová mindketten kényelmesen beférünk, mert rengeteget
akarok rosszalkodni vele.
 Jack Henry fogja a kezemet, miközben földet érünk.
Azonnal megkönnyebbülök. Kicsit kezdek hozzászokni a
repüléshez, amióta a Southern Opheliával turnézom, de még
mindig jobban érzem magam, amikor két lábbal állok a stabil
talajon.
− Jártál már többször is Hawaiin?
− Igen, jó párszor – vonja az ajkához a kezemet, és az
ujjperceimet csókolgatja. – Örülök, hogy te velem jössz ide
először.
Azon töprengek, mi célból jöhetett korábban Hawaiira.
Talán családi kirándulásra? Lehet, hogy üzleti útra. Vagy
esetleg szórakozni valamelyik partnerével. Belém hasít a
féltékenység. Bár ne a nászutamon kellene ilyesmikre
gondolnom, de kíváncsi természetű vagyok!
− Hányszor jártál itt? Azonnal rávágja:
− Rengetegszer. Megtippelni sem tudom. Apa egész évben
veszettül melózott, de a szüret után két hét szabadságot vett
ki, hogy eljöhessünk ide. Ez anya kedvenc nyaralóhelye,
úgyhogy még akkor is elhozott bennünket, amikor apa nem
ért rá eljönni. Mindig ugyanabban a házban szálltunk meg,
olyan volt, mintha a második gyerekkori otthonom lett volna.
− Szóval mindig a családoddal voltál?
− Nem, egyszer nélkülük.
− Egyedül jöttél, vagy egy barátoddal?
Nem kellene kérdezősködnöm, mert még olyan választ
kapok, amit nem szeretnék.
− Barátokkal.
Többes számban. Ez meg mit jelent? Olyan barátok, mint
mindenkié, vagy olyan barátok, amilyenek csak neki vannak?
Ő nevet, de én nem.
− Barátokkal?
 − Hát szerintem lehet, hogy a „részeg egyetemi haverok”
kifejezés pontosabban leírja az akkori társaságomat, amikor
a családom nélkül jártam itt.
Ja, ezzel semmi bajom.
− Te és a haverjaid ide jöttetek bulizni?
− Igen, de csak egyszer, a szünetben. A srácok ízzé-porrá
zúzták a helyet, és a tulaj magánkívül volt. Nem kis

kárt okoztak. Anya kifizette, de megfenyegetett, hogy

szíjat hasít a hátamból, ha még egyszer előfordul – vigyorog.
– Tudtam, hogy komolyan beszél, úgyhogy többet nem
hoztam el őket.
− Képzelem, hogy Margaret meg akart ruházni.
− Persze, volt táskás verekedés. Azt imádja. Tudja, hogy
nem fáj, csak olyan a hangja, mintha fájna, azért élvezi. Meg
olyan drámai. A haverok előtt csinálta, tisztára beégetett, de
nyilván pont ez volt a cél.
Felnevetek, ahogy elképzelem, hogy anyósom a
kézitáskájával a barátai szeme láttára ütlegeli az
egyetemista fiát.
− Láttad már akcióban? Profi bokszolónak kellett volna
mennie. Legalább három remek ütést be tud vinni, mielőtt az
ember agya felfogja, hogy verik.
Imádom Margaretet. A legjobb anyós lesz, akit csak
kívánhatok. Tanulhatnék tőle egy-két dolgot.
− Majd megkérem, tanítson párat a manőverei közül.
− Drágám, kérlek, ne! Nem tudok több felesleges
durvaságot elviselni. Kivéve, ha rakoncátlankodni akarsz
velem az ágyban.
 Odahajol, és oldalról megcsókolja a nyakamat. Azonnal
libabőrös leszek, és liftezni kezd a gyomrom. Imádja ezt
csinálni velem.
− Álljon meg a menet, még nem vagyunk a szállodában!
Visszahúzódik, és úgy sejtem, majdnem elvigyorodik.
− Mi az? Csak nem sántikál valamiben, Mr. McLachlan?
− Lehet, de legyen meglepetés, Mrs. McLachlan! Alig
várom, hogy megmutassam.
Az autó csak pár másodperce áll, amikor Jack Henry
meleg keze lágyan megszorítja az enyémet. Hallom, hogy
kinyílik az ajtó. Úgy sejtem, a sofőr azt várja, hogy
kiszálljunk.
− Látsz valamit a kendőn át?
Így van. A férjem bekötötte a szememet, de az autóban,
nem pedig a hálószobában.
− Nem. Semmit az égvilágon – válaszolom, és nem is
látok. Csak teljes sötétséget, és ez nagyon zavaró. De nem
annyira, mint az, amit éppen csinálunk.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem a szállodában vagyunk,
hanem valahol teljesen máshol.
Érzem, hogy lecsusszan az ülésről a másik irányba, és a
kezemnél fogva magával húz.
− Erre, szivi.
Kilépek az autóból, a távolban hullámok zúgását hallom,
és sós levegő üti meg az orrom. A tengerparton vagyunk.
Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem értem, miért hoz ide
egyenesen a repülőtérről. Miért nem foglaljuk el inkább a
szobánkat, ahol forró fürdőt vehetnénk a hoszszú repülőút
után? Túl korán van még az úszáshoz. És különben is,
ruhában vagyok, nem úszódresszben.
 Ezek egy nyavalygós feleség gondolatai, úgyhogy gyorsan
elhessegetem őket. Mi okom panaszra? Álmaim férfijához
mentem hozzá, aki királynőként bánik velem. Ennél sokkal
rosszabb is lehetne.
− Erre gyere! – hívogat.
Pár apró lépést teszek arra, amerre húz. Nem látok, de
úgy tűnik, mintha hátrálva menne, és úgy fogná a két
kezemet.
− Ne félj, L., nem hagylak elesni! Soha. Egy pillanatig sem
kételkedem benne.
− Tudom, hogy nem hagysz, de az ösztöneim azt súgják,
hogy el fogok esni, és ezt nehéz kikapcsolni.
− Már nincs messze.
Nem a homokban járok, szilárd felszínnek tűnik, mintha
beton vagy aszfalt lenne. Még vagy húsz lépés, és megállunk.
− Most leveszem a kendőt, de addig ne nyisd ki a szemedet,
amíg nem szólok!
− Rendben.
Leveszi a kendőt. A nap egyenesen az arcomba tűz, érzem
a melegét a bőrömön, és látom a fényét lehunyt szemhéjamon
át.
− Most kinyithatod.
Az óceáni fuvallat a hajamat az arcomba fújja, ami pont az
egyik szememben köt ki. Megrázom a fejem, hogy a hajam
az egyik váltamra hulljon. Amikor kiegyenesedem, és
felnézek, egy gyönyörű, tengerparti házat látok magam előtt.
Várom, hogy Jack Henry mondjon valamit – például
elmagyarázza, hogy mit keresünk itt – , de nem szól semmit.
− Ez lesz a szállásunk?
− Ez – közli szélesen mosolyogva, mint aki irtó büszke
magára. Biztos örül, hogy sikerült jól behúznia a csőbe. Én
tisztára azt vártam, hogy egy nászutaslakosztályban leszünk
Maui egyik legjobb szállodájában, de ez sokkal jobb. – Tetszik?
Most rajtam a sor, hogy vigyorogjak, mint a vadalma,
mert tudom, hogy ez azt jelenti, nem kell csendesnek lennünk.
Teljesen elengedhetjük magunkat, és nem kell félni, hogy
mások meghallanak bennünket.
− Viccelsz? Lélegzetelállító! Kinek ne tetszene? – ugróm a
nyakába, és ölelem át lelkesen. – Sokkal jobb lesz, mint
valami szálloda!
− Ez az a ház, amiről beszéltem. A gyerekkori nyaralónk.
Jesszusom! Hihetetlen, hogy elhozott arra a helyre, amit
kiskorában második otthonának tekintett.
− Ó, Jack Henry!
− Nem jöhettem Mauira a menyasszonyommal úgy, hogy
nem itt alszunk.
Olyan sietősen szerveztük meg a nászutunkat! Hihetetlen,
hogy egy ilyen hely nem volt már foglalt.
− Irtó szerencsénk van, hogy sikerült kibérelni ilyen rövid
idő alatt. Elmosolyodik, majd a ház felé fordít. Hátulról átöleli
a derekamat, szorosan magához húz, és a fülembe súgja:
− A ház az enyém, L., megvettem neked. Ez a
nászajándékod. – Felé fordítom az arcom, szúr a borostája. –
Itt akarom tölteni életünk hátralévő napjait, és szép
emlékeket gyűjteni veled és a gyerekeinkkel együtt.
Jézus Mária! A világ! Legjobb! Férje!
 2. FEJEZET

Jack McLachlan

RÉGEBBEN AZT GONDOLTAM, nem akarok feleséget és

gyerekeket, de csak, mert nem találkoztam a megfelelő
személlyel. Most minden megváltozott: elvettem a tökéletes
nőt, és alig várom, hogy a gyermekeim anyja legyen.
Örülök, hogy L. rákérdezett, miért várom türelmetlenül a
családalapítást. Nem hinném, hogy valaha elég bátor lettem
volna magamtól bevallani. Félelem. A férfiak nem szeretik
bevallani, hogy félnek, de ez az L. – lel való kapcsolatom
szépsége. Bármit elmondhatok neki.
Megfordul a karjaimban, és minden szótag után
megcsókol:
− Cso-dá-la-tos vagy.
− Örülök, hogy így gondolod, mert a hátralévő életedben
hozzám vagy kötve.
− Boldogan és szabad akaratomból. Így más.
Nézem a nap játékát az arcán, ahogy a pálmafa leveleit
lengeti a szél felette. A halántékán egy rövidebb hajfürt
szabadon röpköd. A füle mögé simítom.
− Tényleg boldog vagy?
− Ennél boldogabb már nem is lehetnék.
Kezembe fogom az arcát, és aranyló barna szemébe nézek.
Látom, hogy őszinte, és tudom, hogy igazat beszél. Nem
másért jött hozzám feleségül, csakis azért, mert szeret, szóval
Laurelyn Paige Prescott McLachlan olyan nő, akit meg kell
becsülni.
 − Én sem lehetnék boldogabb. Felnyalábolom a földről,
mire visítozni kezd.
− Azt hiszem, ideje, hogy átvigyem a menyasszonyomat a
küszöbön. Meg akarom mutatni a házat belülről is.
Elfordítom a gombot, és a lábammal finoman betaszítom
az ajtót. L. csillogó szemmel bámul, mint egy kisgyerek.
Leteszem. Lassan ingatja a fejét, miközben mindent jól
megnéz. A ház nyitott alaprajzú, úgyhogy látja a nappalit, a
konyhát és az étkezőt. Egy szót sem szól, nem tudom, tetszik-
e neki vagy sem.
− Na, mit gondolsz?
− Hogy annyira szeretlek! – lelkendezik, és a karjaimba
veti magát, hogy megcsókoljam. – Te igazán törődsz velem
– súgja a számhoz hajolva. – Ezt még soha senki nem
csinálta.
Szörnyű! Szerető szülőknek kellett volna gondoskodniuk
róla. De nem így történt, és ez formálta őt olyanná, amilyen
most. Nem tudom, hogy nem lett belőle totális roncs, de ő
ennek a teljes ellentéte: a legerősebb ember, akit ismerek.
Azon filózom, mi lett volna belőle, ha úgy bánnak vele, ahogy
kell.
Gyorsan megcsókolom, és kézen fogom.
− Gyere, meg akarom mutatni a többi helyiséget!
Az öt kisebb hálószobával kezdem, majd a fő
lakosztályhoz érünk. Megkérem, hogy csukja be a szemét.
Az egyik kezemmel befogom a szemét, a másikkal a szoba
közepére irányítom. Mintha felnőttek játszanának bújócskát.
− Ne less!
− Nem is lestem. És röntgenszemem sincs, hogy átlássak a
kezeden.
 − Ez igaz – ismerem el, és amikor szemben áll az ágygyal,
elveszem a kezemet a szeme elől. – Oké, kinyithatod.
Kissé eláll a lélegzete, ahogy végigjártatja a szemét a
szobán, azaz a felújított lakosztályunkon.
− Csak ezt a szobát és még egyet sikerült felújítani, olyan
sietős volt a vétel. Hogy tetszik?
− Imádom! Magam sem választhattam volna ennél
tökéletesebbet… vagy szexibbet.
Átfordul a karjaimban, kezét a vállamra csúsztatja.
Én is először látom a szobát, és bár egészen más, mint az
avaloni hálószobánk, meg vagyok elégedve az eredménnyel.
Ez sokkal lányosabb, de nem nyálasan nőies.
Világosabb. A falak halvány bézs színűek, szinte fehérek.
Még behúzott sötétítő függönyökkel is át fogja engedni a
reggeli napfényt, úgyhogy nem hinném, hogy sokáig tudunk
majd itt szunyálni. Én nem bánom, mert korán kelő vagyok, de
L.-t lehet, hogy zavarni fogja. Imád sokáig durmolni.
Mindenütt szövet és kárpitozás. A világoskék, a bézs és a
krémszín árnyalatai uralkodnak; rengeteg gyertya vár
meggyújtásra. Mennyei illat van, leginkább mintha ribizli
lenne, amit L. imád. Nem kell nagyon erőlködnöm, hogy
elképzeljem, milyen látványt nyújt majd este a háló
gyertyafényben, és milyen gyönyörű lesz L. abban a
megvilágításban.
Annyira örülök, hogy tetszik neki!
− Szerintem remek munkát végzett a lakberendező.
Teljesen szabad kezet adtam neki, csak annyi volt a
kikötésem, hogy romantikus legyen.
− Küldetés teljesítve.
L. az ágyhoz megy, és végigsimítja a baldachin oszlopát.
 Nem tudom, azt hiszi-e, külön az én kérésemre készült.
Nem én kértem, de elismerem, hogy kellemes meglepetés.
− Ez egyszerűen csodálatos! Legszívesebben egész nap az
ágyban lennék… veled.
− Akkor azt hiszem, tartozom egy kis prémiummal Miss
Rutledge-nek a jól végzett munkáért.
Kézen fogom, és a kisebbik nappaliba vezetem, amiben
jelenleg egy heverő és egy asztalka áll. Nem egy óriási
helyiség, de a célnak, amire szánom, pont megfelel.
− Ez szerintem tökéletes lenne gyerekszobának. Nem túl
nagy, de egy kiságy és egy pelenkázóasztal elférne benne.
Esetleg még egy hintaszék a sarokban.
L. körülnéz a szobában, de nem szól egy szót sem. Már
majrézni kezdek, hogy esetleg messzire mentem, és túl
hamar hozom fel a témát. Abszolút nem ez a szándékom. Nem
akarok nyomást gyakorolni rá. Még alig telt el egy óra a
beszélgetésünk óta, amikor azt mondta, elgondolkodik a
dolgon, úgyhogy visszakoznom kell, nehogy megharagítsam.
− Bocs, nem is gondoltam bele, hogy hangozhat ez, amíg
ki nem mondtam. – A karjaimba kapom, és csókot nyomok
a feje búbjára. – Biztos túlságosan lehengereltelek a
gyerekcsináló dumámmal, de ígérem, nem felejtem el, hogy
még gondolkodnod kell rajta.
− Semmi baj. Őszintén megmondod, mit szeretnél és
miért. Sosem tudnék haragudni rád azért, mert epedve várod,
hogy családot alapíts velem.
Felém fordul, miközben a karjaimban tartom.
− A gyerekcsinálási résztől nem félek, elég jól
elszórakoztunk gyakorlás közben. Attól viszont jobban be
vagyok tojva, ami utána következik. Olyan kevés időt
töltöttünk még együtt!
 Egy óra közel sem elég hosszú. Sokkal több idő kell neki
ahhoz, hogy átgondolja a dolgot.
− Szerintem legjobb, ha egy időre félretesszük a babatémát.
− Egyetértek.
Csókot nyomok az arcára.
− Mutatok valami mást.
Végigmegyünk a folyosón a másik felújított szoba felé.
− Ez egy nyaraló, gyakran több család is lakik benne,
úgyhogy két fő lakosztály is van.
− Másik romantikus búvóhely? Visszafojtom a nevetést.
− Nem egészen – ragadom meg a kilincset. – Csukd be a
szemed!
− Ez most már kezd szokásoddá válni. – Engedelmeskedik,
úgyhogy kinyitom az ajtót, és bevezetem a második
lakosztályba. – Most már kinyithatod.
Tágra nyílt szemmel bámul körbe-körbe. Tükörfalak.
Mennyezeti lámpák. Színpad. És egy rúd.
Elvigyorodik, ezt jó jelnek veszem. Felmegy a lépcsőn a
színpadra, és végigfuttatja a kezét az aranysárga rúdon.
− Hűha! Ez a szoba egy kicsit merész öntől, Mr.
McLachlan. Azt hihetné az ember, hogy mániákusan imádja a
rúdtáncosokat.
Nem is sejti, mennyire imádom őket.
Felmegyek hozzá a színpadra, megmarkolom a csípőjét, és
nekinyomom a padlótól a mennyezetig érő fémrúdnak.
− Egyet mániákusan imádok.
A farmerem derekához nyúl, és egy rántással kigombolja.
Lenéz, és én is letekintek, hogy lássam, amint ügyes kézzel
lehúzza a cipzáramat.
Megragadja a bokszeralsóm derekát, és lerántja.
 − Nekem is lehet saját mániám – búgja, és minden férfi
szexuális fantáziájának megvalósulásaként térdre ereszkedik
előttem.
Atyaúristen! A nejem piszkosul dögös egy csaj! Hogy
lehetek ilyen szerencsés?
Térdelő helyzetéből felnéz rám, ahogy már máskor is
ezerszer. Ennél szexisebb már nem is lehetne! Vagyis de:
amikor látom, hogy a nyelve a tövétől a hegyéig vándorol
rajtam. Be akarom csukni a szemem, és egészen elolvadni, de
nem tudom megállni, hogy ne nézzem, ahogy a szájával
dolgozik rajtam. Rohadtul szexi!
Többféle mozgást alkalmaz: gyorsat, lassút, finomat,
erőset. Fogalmam sincs, mi következik, és ezt nagyon bírom.
Úgy egy perce kényeztet, és már majdnem a csúcsra
érek, annyira mocskosul jól csinálja, de nem a szájában
szeretnék elmenni. Megérintem a fejét:
− Állj meg, L.!
Abbahagyja. Felsegítem a feleségemet. Benyúlok a ruhája
alá, megragadom a rajta lévő leheletnyi bugyit, és lerántom
róla. Kilép belőle, és félrerúgja a két fehér csipkeháromszögből
álló ruhadarabot. Megszabadul a kardigánjától, majd kibújik
a ruhájából, és a színpadra dobja. Már csak a melltartója és
a magas sarkúja van rajta, de nem sokáig. A melltartó
lekerül, a magas sarkú marad.
Hátralépek, és megcsodálom a menyasszonyomat.
Laurelyn abszolút a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam. El
sem hiszem, hogy örökre az enyém. Szerencsés alak vagyok.
Az ujjával magához int, én pedig engedelmeskedem.
Nincs más választásom, mert az övé vagyok, és azt csinál
velem, amit akar. Ez a nő teljesen meghódított.
− Érezni akarlak magamban! Most azonnal!
 Hátranyúl a feje felett, és szorosan megragadja a rudat.
Felkapja a lábát, és a derekam köré fonja. Kezdem fel-
fogni, milyen pózra gondol. Az én csajom erős. A legtöbb
nőnek nincs olyan testi ereje, hogy végrehajtsa azokat a
dolgokat, amikre ő képes a rúdon.
− Ez valami új! Tetszik.
Elengedi az egyik kezét, és gyorsan magához húzza az
arcomat egy csókra. Újra látom, mekkora fizikai ereje van.
− Tévedsz! Imádni fogod – suttogja, és lejjebb csúszik, hogy
mélyen belé hatolhassak.
Felnyögök az élvezettől, és megragadom a fenekét, hogy
tökéletes összhangban mozoghassak vele. Keményen belé
nyomulok, tökéletesen összepasszolunk. Piszkos jól
kényeztet, de közel sem tart olyan sokáig, mint szeretném. A
szájával már nagyon közel vitt a csúcshoz, úgyhogy előrébb
tartok, mint ő. Tudom, hogy így van. Óriási starttal indultam,
úgyhogy lassítok, mert nem akarom egyedül átszakítani a
célszalagot.
Ujjaimmal a legérzékenyebb pontja felé tapogatok.
Váltogatva ingerlem, ahogy ő kényeztetett engem: lassan,
gyorsan, finoman, erősen. Amikor gyorsabban kezdi kapkodni
a levegőt, tudom, hogy ő is közel jár. Ekkor nem tudom
visszafogni magam, és eldurranok a testében.
− Sze-ret-lek, L.
Mélyen belé nyomulok, ő pedig nem válaszol, de tudom,
miért. Érzem, hogy hullámzó teste megfeszül a szerszámom
körül, és tudom, hogy túlságosan el van foglalva a saját
gyönyörével.
Amikor ő is a csúcsra jut, elengedi a rudat, és átöleli a
vállamat.
 − Én is szeretlek – mormolja, és megcsókol. Szorosan
átkarol, és remeg. Valószínűleg túlterhelte az izmait, mert egy
ideje nem volt ilyen testedzésben része. – Azt hiszem, egy
kicsit kijöttem a gyakorlatból. Ennek a kis trükknek a
következményeit egész héten érezni fogom.
Nem szeretném, ha fájna valamije a nászutunkon. Túl
sok tervem van vele.
− Bújj be a kádba! Segíteni fog ellazítani az izmaidat, és
ha végeztél, megmasszírozlak.
Annyira imádni valóan néz rám, lábujjhegyre áll, az orrát
az enyémhez dörgöli. Nem elég magas, úgyhogy lehajolok, így
félúton találkozunk.
− Hm, igazam volt. Tényleg te vagy a világ legjobb férje.
− Ez csak a kezdet, bébi. Még semmit sem láttál.
Kiviszem a fürdőszobába. Nem mintha nem bíznék a lába
erejében, hanem mert így tartja kedvem. Leteszem a földre,
és arra kérem, üljön le az öltözködőasztal zsámolyára.
Nevetve közli, hogy röhejes vagyok, de nem érdekel. Sosem
vihetem eléggé túlzásba, ha a kényelméről van szó.
Megengedem a csapot, és a helyiség hamarosan szaunává
válik.
− Ellenőrizd a vizet, nem túl forró-e neked!
Felkel, a kádhoz megy, és a vízsugár alá tartja a kezét.
− Tökéletes.
Kibújik a magas sarkúból, ami valahogy a lábán maradt,
miközben ideszállítottam, és azonnal legalább hét centivel
alacsonyabb lesz.
− Te is megmártózol velem? Nem csak én erőltettem meg
az izmaimat.
 Azt terveztem, hogy amíg megfürdik, én ellenőrzőm a
szőlészeteket, de hogyan is utasíthatnék vissza egy ilyen
meghívást?
− Persze, de hadd hozzam ide először a tusfürdődet és a
samponodat!
Meghozom a fürdőszereit, és leveszem a nadrágom, ami
érzéki kalandunk során valahogy rajtam maradt. Együtt
lépünk be a kádba. Először én ülök le már rutinosan, majd a
tőle megszokott kecsességgel L. is leereszkedik rendes helyére
a két lábam közé, és hátát a mellkasomnak támasztja.
Élvezem azt az egyszerű érzést, ahogy összeér a bőrünk.
Így kellene mindig élni. Nincs több üres, három hónapos
viszony olyan nőkkel, akiket nem is akarok megismerni. Alig
hiszem el, hogy valaha valamit – nem is tudom, mit –
találtam abban, amit csináltam. Biztos, hogy nem
boldogságot vagy elégedettséget. Nincs rá szavam. L. a
mindenem, és nincs visszaút. Nem csinálnám másképpen.
A csípőjére csúsztatom a kezem, és a víz alatt
masszírozom. Érzem, hogy az egyik oldalon valami oda van
ragadva. Olyan, mint egy matrica. A széle egyre jobban
leválik, megrántom.
Felszisszen, úgyhogy azonnal tudom, ez rossz lépés volt.
− Jack Henry!
A francba! Azt hiszem, kihúztam a gyufát!
− Ezt nem kellett volna?
− Nem, nem kellett volna!
− Bocsánat – tartom fel a testszínű négyzetet, mire
elfehéredik. – Azt hittem, valami matrica, ami véletlenül a
hátsódra ragadt. Mi a csuda ez?
− Ez volt a fogamzásgátló tapaszom.
− Baszki!
 Azt fogja hinni, hogy direkt vettem le a babatéma miatt.
Valószínűleg ki lesz rám akadva az egész hátralévő nászút
alatt, vagy hozzá sem érhetek, nehogy terhes legyen. Baszsza
meg!
− Esküszöm, fogalmam sem volt róla! Van másik, amit
fölrakhatsz? Rögtön idehozom neked – pattanok ki a kádból.
Elkapja a kezemet, hogy megállítson.
− Van még egy, de az a jövő hétre kell. Ha elhasználom,
egy heti hormonnal kevesebbem lesz, úgyhogy talán ugyanott
vagyok, ha nem is teszem föl.
− Légyszi, ne haragudj rám! Hülyeség volt tőlem, de nem
tudtam.
Hozzám bújik, én meg fellélegzem.
− Semmi gond. Mondtam, hogy új fogamzásgátlót kezdek
használni, de biztos, azt hitted, hogy tablettát. El kellett
volna mondanom, pontosan miről van szó, hogy szinkronban
legyünk.
Nem tudhattam a tettem következményeit, de ettől még
mindig úgy érzem, mintha ártottam volna neki.
− Azt mondtam, hogy nem akarok óvszerrel védekezni a
nászutunkon, de ezek után hajlandó vagyok rá.
Megérdemlem, miután voltam olyan hülye, hogy kérdezés
nélkül lerántottam rólad azt a tapaszt.
− Drágám, semmi gond. Erre semmi szükség. A gumi nem
élvezet se neked, se nekem. Tegnap a biztonság kedvéért
spermicidkrémet is használtam. Pár hétig használhatjuk ezt,
aztán a jövő hónapban újrakezdem a tapaszt. Egyébként is
csak nem régóta használom.
Állati szerencsém van. Most akár le is téphetné a fejemet.
− Köszi, hogy nem vagy dühös rám.
− Nincs miért dühösnek lennem, McLachlan.
 − Most ezt mondod, de hogy érzed majd magad, ha
véletlenül bekopogtat a gólya, mert leszedtem azt az izét a
fenekedről?
Hátrahajol, elfordítja a fejét, és megcsókol.
− Azt fogom gondolni, hogy kettőn áll a vásár, és hogy ez
volt megírva a csillagokban.
 3. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

ÖSSZE VAGYOK ZAVARODVA. A sötét színű homokot valahogy

mindig taszítónak gondoltam, de ez egyáltalán nem az.
Inkább… lélegzetelállító.
− Fekete homok! – hallom a saját meglepett hangomat.
– Erre egyáltalán nem számítottam egy hawaii
tengerparton.
Jack Henry kiröhög, nyilván szórakoztatja a döbbent
ábrázatom.
− Ezért is szeretem ezt a helyet annyira. Más, mint az
aucklandi házamnál lévő tengerpart. Annak szöges ellentéte.
Belemélyesztem a lábujjaimat a homokba.
− Ha tudtam volna, hogy fekete, nem sokat vártam volna
tőle, úgyhogy örülök, hogy nem szóltál.
Jack Henry felállítja a nyugágyamat, és törülközőt terít rá.
− Egy működő vulkán lávája az óceánba folyik, és amikor a
vízbe ér, lehűl. A hullámok visszasodorják a partra, ezért
fekete a homok.
Leülök a nyugágyra.
− Nocsak, a férjem természettudós. Ki gondolta volna? Jack
Henry megismétli az iménti procedúrát a másik nyugággyal
is, majd mellém heveredik. Az a napszemüveg van rajta, ami
a kedvencem, látom benne a tükörképemet, ha felém fordul.
− Szóval ez a kis darabka mennyország a te privát
tengerpartod?
 − A mi privát tengerpartunk, Laurelyn. Ami az enyém, az
mostantól a tiéd is. Muszáj lesz hozzászoknod.
− Akkor ugye nem baj, ha ezt csinálom? – kioldom a
bikinifelsőmet, és hagyom leesni.
− Baszki, L.! – neveti el magát, és körülnéz, nem láttae meg
valaki. – A miénk és privát, de attól még előfordulhat, hogy
egy-két parton sétáló ember idevetődik.
− Hát, akkor gondolom, majd azt hiszik, hogy monokinis
strandra tévedtek, mert én ezt vissza nem veszem – hajítom
el élénkpiros bikinifelsőmet, ami Jack Henry mellkasán landol.
− Rohadt kis lázadó!
− Rohadtul eltaláltad!
Fekszem a nyugágyon, és sütkérezem. Imádok a szabad
levegőn lenni. Még mindig ez az egyetlen hely, ahol teljesen
szabadnak érzem magam. Gyerekkoromban csak kint tudtam
megszabadulni tőle. Az anyám folyton másnapos volt –
kivéve, amikor be volt tépve –, úgyhogy a ház mindig sötét,
sivár és hideg volt. Nem engedte, hogy elhúzzam a
függönyöket, és bejöjjön a napfény. A fény zavarta a szemét,
és nem tudott tőle egész nap aludni, hogy egész éjjel
bulizhasson. Szó sem lehetett róla, hogy az ablakot
felhúzzam, és friss levegőt engedjek be, mert akkor elillant a
drága, jéghidegre kondicionált levegője.
Rossz napok voltak. Rossz évek. Nem akarok rájuk
gondolni, és tönkrevágni ezt a tökéletes pillanatot. Az idő
csodás, és ömlik rám a napfény. Itt van mellettem a pasim,
úgyhogy nem hiányzik semmi. Az égvilágon minden rendben
van.
− Valami komoly dolgon töröd a fejedet. Hogy találta ki?
− Honnan tudod? – fordulok felé. A combomra mutat.
 − Végtelenjelet rajzolgatsz a lábadra. Ezzel mindig
elárulod magad.
Észre sem vettem, hogy ezt csináltam, de ő igen. Mindig
észreveszi.
− Mi jár a fejedben, szivi?
Elhessegessem és megtartsam magamnak a gyerekkori
emlékeket, hogy ne rondítsak bele ebbe a tökéletességbe?
Vagy kitálaljam, hogy Jack Henry kicsit többet tudjon meg
arról a nyomorúságos múltról, amitől azzá lettem, aki most
vagyok?
Most sem kedveli anyámat. Biztos, hogy így még jobban
fogja utálni, de hát egyenesen nekem szegezi a kérdést,
úgyhogy nem fair, ha nem mondom el neki.
− Kiskoromban csak úgy tudtam megszabadulni
anyámtól, amikor másnapos volt, vagy betépett, hogy
kimentem a házból. A napfényben érzem a legszabadabbnak
magamat.
Jack Henry egy szót sem szól, biztosan felhúzta magát.
− Bocs, nem kellett volna elmondanom. Tönkrevágtam ezt
a csodálatos pillanatot.
A nyugágyaink egymás mellett állnak, olyan közel, hogy
eléri a kezemet.
− Nem vágtál tönkre semmit. – A hüvelykujja
végigszánkázik a kézfejemen, és megállapodik a
jegygyűrűmön.
– A férjed vagyok, úgyhogy mindent tudni akarok. A jót és
a rosszat is.
A legtöbb jó dolog azután történt velem, hogy vele
találkoztam, de mi legyen a gáz dolgokkal? Tényleg készen áll
arra, hogy elmondjam neki?
 − Kérdezni szeretnék valamit az esküvőről. – Ez úgy
hangzik, mintha valami rosszra akarna felkészíteni. Máskor
sosem jelenti be, hogy kérdezni fog valamit.
− Kérdezz!
− Miért hagytad, hogy apád vezessen az oltárhoz? Sosem
volt igazi apád, úgyhogy nem értem, miért gondoltad, hogy
kiérdemelte ezt a megtiszteltetést.
A hangjából süt a spermadonor iránti megvetés.
Nem azért hagytam, mert berezeltem, ha Jack Henry
esetleg azt hinné. Már nem vagyok az a beszari alak. Egyetlen
dolog miatt hagytam, hogy Jake odavezessen: iróniából.
− Gondolj bele! Bejelenti, hogy a lánya vagyok, és az első
hivatalos apai cselekedete az, hogy átad neked: egy erős,
tiszteletre méltó férfinak, aki mindig törődni fog velem. Úgy
gondoltam, ez aztán a testhezálló feladat!
− Nahát! – csodálkozik. – Attól féltem, anyád felpiszkálta
a bűntudatodat, és azért hagytad neki, de gondolhattam volna,
hogy téged nem olyan fából faragtak.
− Anyám azt hiszi, meggyőzött. Hagyom, hadd higygye, de
boldogít a tudat, hogy nem így volt.
− A nejem az irónia nagymestere. Kétszer is meggondolom,
hogy keresztbe tegyek neked.
− Gondold is meg, ha jót akarsz!
− Naná, hogy jót akarok: téged, L., mindig téged.
Jaj, anyám! Amikor ezt hallom a szájából, majdnem leolvad
a bikinialsóm.
Felkelek, és megfogom a kezét.
− Azt hiszed, én jó vagyok neked, mi?
Addig húzom, amíg rájön, hogy a nyugágy végére kellene
csúsznia.
− Tudom, hogy jó vagy. Semmi kétség.
 − Tudok ám valami mást is, ami jó neked – vigyorodom
el. A hüvelykujjamat a fürdőruhám pántjába dugom, és
riszálva kicsusszanok belőle.
Odébb rúgom a bokámon lógó piros ruhadarabot, és
közelebb lépek Jack Henryhez. Megragadja a fenekemet, és
felsikoltok, amikor közelebb húz magához. Az arcomat nézi,
miközben a keze a lábam közé vándorol.
− Én is tudom ám, mi a jó neked.
A keze először fel-alá, előre-hátra jár tökéletes
kínzómester módjára, majd az ujja sima nyílásomba
csusszan. Tudom, mit csinál, amikor elkerüli a legérzékenyebb
részt, azt a pontot, ahol a legjobban vágyom az érintésére.
Szándékosan csinálja, mert azt akarja, hogy meglovagoljam
a kezét. Beadom a derekam, nincs más választásom.
Elkapom a csuklóját, felfelé irányítom a kezét, és közben
körözök felette a csípőmmel. Rosszabb vagyok, mint egy
elkényeztetett macska. Tuti, hogy Jack Henry imádja.
− Még! – könyörgök.
Azzal jutalmaz, hogy behajlított hüvelykujjával
megcirógatja a csiklómat.
− Mohó az én kis csajom!
El sem tudja képzelni, mennyire.
Annyira vágyom rá, hogy a fejem szinte beleszédül.
− Azt akarom, hogy bennem legyél, amikor elmegyek –
lihegem, miközben a fürdőnadrágja felé matat a kezem.
Jack Henry komótosan segít lehúzni a nadrágot. Fölé
kerekedem, és erőteljesen lefelé nyomom magam, hogy jó
mélyen belém hatoljon. Jack Henry keze visszatér korábbi
tevékenységéhez.
− Ezt szeretnéd? Tudja, hogy ezt.
− Ezt!
 Föl-le ringatózom ki-be csúsztatva a szerszámát, és
élvezem a féktelen gyönyört, amint a csiklómat ingerli. A
hátam ívbe hajlik, a mellem előremered, és a vállába
kapaszkodom.
− Érezni akarom, hogy elélvezel az egész szerszámom
körül, L.
És meg is teszem.
Érzem az ismerős pulzálást, ahogy a bennem lévő Jack
Henry köré fonódom. Pár másodperccel később érzem az
árulkodó, ritmikus hullámot, és tudom, hogy még azelőtt
elélvezett, hogy a nevemet mormolja.
Nincs annál jobb, mint amikor egyszerre megyünk el.
Megragadja az arcomat, és keményen megcsókol. Ami-
kor végez, a homlokát az enyémhez nyomja. Azt hiszem,
imádja ezt. Én biztos, hogy imádom, mert ettől totál úgy
érzem, hogy odavan értem.
− Csodás életünk lesz együtt. Ezt garantálom!
− Tudom – felelem, és ez így is van. Nincs bennem egy
szemernyi kétség sem. – Akarsz meztelenül fürödni?
− Veled? – kérdezi, miközben beszívja alsó ajkamat,
majd elengedi. – Naná!
Közelebb hajolok a tükörhöz, éppen szemhéjtussal húzom
ki a szememet. Jack Henry mögém lopakodik, felhajtja a
ruhámat, és benyúl a bugyimba. Abbahagyom a kihúzást, és
a tükörképére nézek. Bosszankodni szeretnék, de nem
sikerül, mert meglátom azt a ferde vigyorát.
− Tudod, a nejed így szépen ki is szúrhatja a szemét.
− Micsoda?
− Nem jó ötlet idelopakodni, és a bugyimba nyúlni,
amikor egy pálcikát tartok a szaruhártyám közelében.
Két kezébe fogja az arcomat.
 − Már húsz órája itt dekkolunk, és még fel sem avattuk a
nászágyunkat.
Te jó ég! Hozzámentem egy kanos baromhoz.
− A levegőben már elháltuk a házasságunkat. Amint
ideértük, újra csináltuk egy rúdnak támaszkodva. Aztán a
parton meztelenre vetkőztünk, és megint. Mindezt kevesebb,
mint huszonnégy óra alatt sikerült véghezvinnünk. Az
ágynak muszáj lesz várnia, amíg a vacsorából visszaérünk.
− Imádom, ahogy azt mondod, csináltuk, ahelyett, hogy
szexeltünk vagy dugtunk volna – duruzsolja a hasamat
cirógatva, majd bekapja a fülcimpámat. – Ettől olyan
aranyosnak és ártatlannak tűnsz.
Aranyos vagyok, mert nem hagyom, hogy őrülten
begerjedjen, amikor tudom, hogy most nem fogjuk felavatni az
ágyat.
− Ne! – hárítom el a kezét. – Negyvenöt perc múlva
asztalfoglalásunk van, és nem fogunk elkésni azért, mert az
ágyon henteregve összekócolod a hajamat, és szétkened az
arcomon a festéket.
Felsóhajt, de tudja, hogy igazam van.
− Oké – ölel át, és keményedő szerszámát a fenekemnek
nyomva nézegeti az arcomat a tükörben. – De csak azért
vonulok vissza, mert azt tervezem, hogy ha visszaérünk, úgy
megkeféllek, mint a nagyágyú.
− Rendben, McLachlan – dörgölődzőm hozzá a
fenekemmel, ha már így játszadozni akar. – Alig várom, hogy
úgy megkefélj, mint a nagyágyú.
− Hm, imádom, ha ilyeneket mondasz. Mindig begerjedek
– törleszkedik hozzám.
Mondanék én még sok mást is, de nem teszem, mert az
ágyban kötnénk ki, nekem viszont el kell készülnöm.
 − Imádlak, de most tűnj el, mert el akarok készülni!
− Felfogtam. Békén hagylak – húzódik vissza felemelt
kézzel. Azért még puszit nyom a nyakamra, és azt morogja: –
De csak most az egyszer.
− Ezt majd később számon kérem.
Az étterembe érve a hosztesz egy tiki bambuszfáklyákkal
szegélyezett ösvényen, vízesések és trópusi növényzet övezte
kerten kísér át. Úgy látom, műsor – luau – is lesz a
vacsorához, mert egy olyan asztalhoz vezet, amelyik mellett
színpad áll, a háttér pedig a festői óceán. Egyáltalán nem
lep meg, hogy az első sorban, láthatóan az étterem legjobb
asztalánál foglalunk helyet. A pasim szereti megadni a
módját.
A nap éppen a víz felszínén táncol. Tökéletes időzítéssel
érkezünk, hogy lássuk a naplementét. Az asztal alatt
megfogom Jack Henry kezét:
− Ennél romantikusabb már nem is lehetne.
Hozzám hajol, és megcsókolja a nyakamat a fülem alatt.
− Gondoltam, az első maui esténk legyen hagyományos.
Ez azt jelenti, hogy az asztalunknál idegenek fognak ülni –
mutat a mellettünk lévő székekre. – Sajnálom, de ez így
szokás.
− Vicces lesz.
− Lehet, de ha jót akarnak, akkor nem ültetnek ide
szvingerpárt.
− Naná, hogy nem.
Emlékszem, ahogy Jack Henry helyrerakta Szvinger
Christ, amikor az kifejezte, hogy szívesen lefeküdne velem.
Azok még egészen más idők voltak.
− Nem hiányzik, hogy a férjem behúzzon egyet valakinek
ma este.
 − Lehet, hogy nem is bánom, ha szvingerek illetlen
ajánlatot tesznek. Úgy rémlik, a múltkor bőségesen
megjutalmaztál, amiért megvédtelek – cirógatja meg a
lábamat.
− Ugyanúgy díjazni fogom, ha nem keveredsz verekedésbe.
Csak fölösleges problémát csinálnál magadnak, és szétvernéd
az öklöd – emelem fel a kezét a lábamról, és csókot nyomok
rá.
− Ja, hát akkor ma este nem lesz meglepetésbunyó.
− Köszönöm.
Az asztaltársaink – férj és nagyon terhes felesége három
nagyobb fiúval és egy totyogó kislánnyal – totálisan feltöltik
az üres helyeket. Én sokkal kevesebb időt töltöttem
gyerekekkel, mint Jack Henry, de sejtem, hogy jól fogunk
szórakozni.
Jack Henry szeme azonnal a tökéletes családra irányul.
Átkarol, enyhén megszorítja a karomat, és biztosra veszem,
hogy pontosan kitalálom, mi jár a fejében: egy nap mi is
ilyenek leszünk. És így is lesz. Nem az a kérdés, hogy
leszünk-e, hanem, hogy mikor.
− Jó estét! – köszön a pár egyszerre, és felsegítik a
gyerekeiket a székekre.
− Jó estét! – viszonozzuk a köszönést. A feleség
etetőszékbe ülteti a kislányt.
− Nem tudtuk, hogy mások is lesznek az asztalnál. Majd
próbáljuk minimális szinten tartani a ribilliót. Igaz, fiúk?
A fiúk a fülük botját sem mozgatják anyjuk szavára. Ezt
rossz jelnek veszem, és számítok az ingyencirkuszra.
− Semmi baj, hozzá vagyunk szokva a gyerekekhez –
pillant rám Jack Henry, és vállat von. Félig mond csak
igazat, mert ő nagyon is hozzá van szokva a gyerekekhez, én
viszont… nem annyira.
− Akkor biztosan otthon hagyták a sajátjaikat – feltételezi
a férj.
− Nem, még nincs gyerekünk. Nászúton vagyunk.
− Akkor fogadják gratulációnkat!
− Köszönjük.
Kis ideig folytatjuk a csevegést a párral, amikor a pincér
megérkezik az első kör mai tai koktélunkkal.
− Hűha! Ez káprázatos! – lelkendezem.
Hosszú, középen bemélyülő talpas poharak, amelyeknek
az alján összegyűlik a sötét rum. Mindegyiket egy apró
esernyő, ananászszeletek és cseresznyék díszítik, mellettük
egy gyönyörű orchidea és egy mentaág. Amint leteszik elém,
megérzem a tömény szesz illatát. Vissza kell fognom magam,
nehogy túlságosan bepiáljak.
− Meg kell mondjam, nem érzem magam túl férfiasnak
egy ilyen csini itallal a kezemben – közelíti Jack Henry a
poharát az enyém felé, és pohárköszöntőbe fog. – Kettőnkre és
roppant hosszú és boldog közös életünkre!
− Köszönöm, hogy elvettél feleségül! – koccintok vele,
odahajolok hozzá, és megcsókolom.
− Fúj! Ez undorító! Lehet, hogy hányni fogok – öklendezik
az egyik fiú az asztal túloldalán. Az anyja csitítja, és elnézést
kér.
Magamban imádkozom, hogy ne ez menjen az egész
vacsora alatt, de hamar kiderül, hogy ez még csak a kezdet.
A srácok idétlenkedései a fikabányászat, a fikaevés és a
szellentés hangjának utánzása – lehet, hogy néhány igazi is
becsúszik – között váltakoznak. A kontrollált káosz
döbbenetes előadása.
 Jack Henry megszorítja a kezemet, hozzám hajol, és a
fülembe súgja:
− Ezek csak kisfiúk, akik próbálják felkelteni az én
csinos csajom figyelmét. Ne figyelj rájuk, különben még
rosszabb lesz, hidd el!
Ő ismeri a gyerekeket, én nem, úgyhogy megfogadom a
tanácsát. Az este kedvező fordulatot vesz, amikor már nem
figyelek annyira a rosszalkodó fiúkra. A tüzes késes előadás
is leköti a figyelmüket, addig sem adnak elő saját műsort.
Éppen megtapsolom a tűznyelőt, amikor az egyik előadó
a nézőtérre lép, és a kezemnél fogva behúz a színpadra.
Meglepődöm, mert erre nem számítottam, pedig tudhattam
volna. Az ilyen műsorokban mindig kiválasztanak valakit a
tömegből, és bevonják az előadásba.
Visszanézek Jack Henryre, aki vigyorogva tapsol, ahogy
távolodom az asztaltól. Valószínűleg önként beajánlott nekik,
és lefizette őket, hogy adjanak rám tangabugyis bikinit, hogy
abban táncoljak neki a színpadon. Perverz disznó. Ezért még
megfizet, ha tényleg ő szervezett be.
Gyorsan felvázolják, mit kell csinálnom az előadásban, és
betuszkolnak egy spanyolfal mögé, ahol narancssárga, pánt
nélküli bikinifelsőbe és zöld fűszoknyába kell öltöznöm.
Kijövök a fal mögül, mire öltöztetők vesznek körül a nézőtérről
berántott többi szereplővel együtt, és virágot tűznek a
hajunkba, füzért tekernek a bokánk köré. Két tollas csörgőt
is kapok.
− A lányok megmutatják a mozdulatokat. Lesz pár kéz-,
csípőés lábfigura. Lassan fogják mutatni, egyenként, semmi
bonyolult. Csak utánozniuk kell, amit látnak.
A pasim egyszerűen imádni fogja.
 4. FEJEZET

Jack McLachlan

NAGY ÉLVEZETTEL NÉZEM A MŰSORT, de nem azért, mintha

valami különlegesen látványos előadást látnék. Már számtalan
luaun vettem részt. Igaz, hogy ez elég jó, de inkább
L. előadását várom izgatottan.
A közönségből verbuvált szereplőket a színpadra vezetik.
L. az utolsó, így éppen az asztalunk elé kerül.
Mindenféle korú van közöttük: kisgyerek meg – hogy is
mondjam – vén is, mint az országút. Kifejezetten L. a
legdögösebb a csapatban. Akkor is ezt mondanám, ha nem
lenne a feleségem.
A hulatáncosok beállnak a közönség tagjai elé, és
megmutatják az első kézmozdulatot. Laurelyn lassan, kecsesen
és tökéletesen utánozza. Ezután a csípőmozgást is
hozzáteszik, és elbűvöl, ahogy Laurelyn mozog. Szerintem
jobban csinálja, mint a tanárai. A lábfigura az utolsó, de én
már így is elolvadok a feleségem érzéki mozgásától, amikor
forgás közben hátrapillant rám. Félreérthetetlen a
testbeszéde. A magamévá tehetem, ahogy csak akarom.
Laurelyn oltári dögös. Ezt itt minden férfi – és nő – tudja,
ez a fickó is a feleségével és a négy és fél gyerekével az asztal
túloldalán. Amióta csak az asztalunkhoz ültek, alig vette le
a szemét Laurelynről. Az asszonykája is tutira észrevette, de
talán mégsem, mert a fickó totál átpasszolta neki a
gyereknevelést, hogy sasolhassa a feleségem cicijét. Ez az alak
szemérmetlenül bámulja a nejemet, és ez rohadtul idegesít, de
próbálom eszembe vésni, hogy ezek nem szvingerek egy
klubban, ez a fickó a családjával van.
Mutathatna viszont némi tiszteletet a saját felesége és
az enyém iránt.
Nagy levegőt veszek, és lassan kifújom. Ráhagyom a
dolgot, mert az érett férfiak így csinálják. És L. is ezt várná
tőlem.
Amikor a műsornak vége, Laurelyn visszajön az asztalhoz.
Újra a nyári ruhája van rajta. Felkelek, és kihúzom neki a
széket.
− A fellépőruhát nem tarthattad meg?
− Sajnálom, McLachlan. Vissza kellett adnom. – Közelebb
hajol, és a fülembe súgja: – De biztos ki tudunk találni valamit
későbbre.
Naná! Az tuti, hogy veszek a csajnak egy hularuhát a
hálószobába.
Az asztalnál mindenki újra a műsort nézi, kivéve a kukkoló
fickót. Laurelyn nem is sejti, hogy valaki rajta legelteti a
szemét, nekem viszont már betelt a pohár. Nincs férj, aki
eltűrné, hogy valami bunkó a felesége melleit stírölve
csorgassa a nyálát.
− Ugye, milyen szépek? – szólalok meg.
A fickó odafordul a hangomra, és halálsápadtra válik,
amikor a felesége megkérdezi:
− Miről van szó?
A fickó kiguvadt szemmel nyúl az itala után.
− Csak azt mondtam, milyen szépek – mutatok a balra ülő
gyerekekre; – Az idősebb srácok jól elvannak egymással, a
kisebbik fiú meg a kisbabát szórakoztatja.
− Ne higgyen a szemének! – int a feleség a rosszcsont fiúk
felé. – Megérik a pénzüket. Nem mindig vannak el ilyen jól.
 A műsornak vége, és én igyekszem L.-t a tömeg előtt a
kocsihoz vezetni.
− Várj, még ki kell mennem a mosdóba!
A körülöttünk hömpölygő népvándorlást látva tudom,
hogy mindenki ugyanabba az irányba tart.
− Tíz percen belül a házhoz érünk. A fejét csóválja.
− Ha dugóba kerülünk, Be fogok pisilni.
− Tényleg meg szeretném előzni ezt a tömeget kifelé
menet, hogy hazavigyelek, és megtartsam az ígéretemet.
Keresztbe teszi a lábát, és szenvedő arcot vág.
− De nem azon az áron, hogy bepisiljek. A fenekére csapok,
erre felvisít.
− Menjen csak, Mrs. McLachlan, de siessen, mert terveim
vannak magával.
Miközben L. – re várok, meglátom a korábbi asztal
társainkat, amint kifelé tartanak.
− Tetszett a műsor? – kérdezem, amikor elhaladnak
mellettem. Sosem árulnám el a várandós feleségnek, hogy a
férje milyen tolakodóan viselkedett, de nem tudom megállni,
hogy ne szorongassam meg egy kicsit a gazembert. Ennyit
megérdemel.
A fickó az egyik gyerekkel foglalatoskodik, és úgy tesz,
mintha nem hallotta volna a kérdésemet, úgyhogy a felesége
válaszol:
− Tetszett. És maguknak?
− Imádtuk. Laurelyn először látott luaut, úgyhogy ő
különösen élvezte.
− Laurelyn. Milyen szép név! Jó lesz megjegyeznem a
baba születéséig… már ha lány lesz. Még nem tudjuk.
Remélem, fiú lesz. Nem szeretném, ha ennek a fickónak
bármilyen tartós kapcsolata lenne az én L. – emmel.
 − Majd elmondom a feleségemnek, hogy tetszett a neve.
Szép estét kívánok.
− Önöknek is!
Laurelyn a mosdóval ellentétes irányból érkezik arcán
azzal a csintalan mosollyal, amit úgy imádok.
− Miben sántikáltál?
− Szuvenírt vettem – mutat fel egy jó nagy
bevásárlószatyrot.
Mindketten tudjuk, mi van benne, és alig várom, hogy
visszaérjünk a házba, és jelmezesdit játsszunk. Megragadom
a kezét, és arrafelé húzom, ahol a sofőrünknek fel kell vennie
minket.
− Mi az, ég a ház?
− Nem, csak a nadrágom – felelem, mire a nejem elneveti
magát, de én nem szórakozom. Begerjedtem.
A tervezettnél kicsit hamarabb érünk ki, úgyhogy örülök,
amikor meglátom a sofőrt, aki a kanyarnál vár egy fekete
Town Carral.
− Az a miénk, amelyiken a helyzetjelző világít.
Hozzá vagyok szokva Daniel megbízhatóságához, úgyhogy
örülök, hogy a helyettese is jó munkát végez. Ideiglenes
sofőrünk szép nagy prémiumra számíthat majd a munka
végeztével.
− Mire ez a nagy rohanás?
− Majd elmondom az autóban – intem oda a sofőrt, és
kinyitom az ajtót L.-nek.
Laurelyn nő, azért nem érti. Tudom, mi van a szatyorban,
és hogy fog mutatni benne. Hulajelmezben fog táncolni
nekem. Csak nekem! Lehet, hogy semmi sem lesz alatta. Az
elképzeléstől a farkam máris kemény, mint a kő.
 Az autó elindul, és tudom, hogy legalább tíz percig tart az
út hazáig, lehet, hogy több is, ha beleszámítjuk a forgalmat,
úgyhogy a kínok kínját állom ki. Odahúzom a kezét a
merevedésemhez.
− Emiatt a nagy rohanás. Majd meghalok, annyira magam
alatt szeretnélek tudni.
Laurelyn felül, lekapja a kardigánját, és az ölembe teríti.
− Ha nem csinálunk ezzel valamit, akkor otthon egy
percig sem tartasz ki. Azt pedig egyikünk sem szeretné.
Odanyúl, és becsúsztatja a kezét a nadrágom elejébe.
Megragadja a szerszámomat, és a tetején szétkeni a már
kicsordult nedvességet.
− Azt hiszem, nem árt egy kis felvezető műsor, hogy
később jól kiélvezzük az igazit. Egyetértesz?
− Már hogyne értenék egyet – támasztom a fejemet az
ülésnek, amíg L. keze föl-le pumpál. – Édes istenem, te vagy
a világon a legjobb feleség.
Előrehajol, és a fülembe súgja:
− Bárcsak lenne elválasztó fal! Emlékszel, mennyit
rosszalkodtunk annak a limuzinnak a hátsó ülésén?
Hogy is felejthetném el? Életem legjobb pillanatai voltak.
Odahúzom a fejét, és a fülébe suttogom:
− Még szép, hogy emlékszem! Minden részletre. Minden
érintésre. Minden csókra.
− Kíváncsi vagy, én mire emlékszem? – kérdezi,
miközben egyre gyorsabban pumpál, és egyre közelebb visz a
várva várt csúcshoz. – Arra, ahogy elsültél bennem, és a
nevemet kiáltottad. A spermát szétkented a bőrömön,
megjelöltél, mint egy állatot, mintha a tulajdonod lennék,
amire más férfi rá sem nézhet. Én pedig imádtam!
 Tessék. Itt az első lüktetés, nyomában a többi, és a végén
egy óriási robbanás. Addig folytatja, amíg a keze és a
bokszeralsóm is totálisan szétázik, majd puszit nyom az
arcomra.
− Ügyes fiú!
Kihúzza a kezét a nadrágomból, és a táskájából papír
zsebkendőt halászik elő. Megtörli magát, és nekem is odanyújt
egy tisztát.
− Zsepit?
− Kösz – elveszem tőle, és benyomom a nadrágom elejébe.
– Micsoda jól felkészült lány az én csajom!
− Jobb, ha fel vagyok készülve, hátha újra szükség lesz rá.
Nem akarom azt hazudni, hogy biztos nem lesz szükség rá,
főleg, hu így teszi-veszi magát előttem.
Amikor visszaérünk a házba, a hálószobában kell várnom,
amíg felveszi a jelmezt. Szeret játszani, többek között ezért is
imádom L-t.
Az utolsó gyertya meggyújtásánál tartok, amikor kiszól a
résnyire nyitott fürdőszobaajtón át:
− Csukd be szemed!
Imádja ezt csinálni. Becsukatja velem a szemem, amíg
beáll a pózba. Az egész egy színház neki.
− Rendben, hölgyem.
Az ágy szélén ülök, és ukulele hangját hallom megszólalni.
Pár másodpercig eltart, mire felismerem a „Somewhere Over
the Rainbow” című szám jól ismert dallamát, amit a
telefonjáról játszik le.
− Oké, most már kinyithatod.
Kinyitom a szemem, és megpillantom L.-t teljes harci
díszben: hula-szerelésben, tollakkal meg mindennel. A sárga
bikinifelső csodásan fest frissen bámult bőrén. A szoknyája
és a fejdísze piros-sárga-fekete. Hosszú, sötét haja a vállára
omlik: ő a leggyönyörűbb hulatáncos, akit valaha láttam.
Valami hasonlót képzeltem el, de a valóság ezerszer jobb.
A luaun tanult táncot mutatja be, de valahogy nem kelti fel
bennem azt az őrült szexuális vágyat, amire vártam. Ettől
a fajta tánctól teljesen másként érzem magam, mint amikor
L. a rúdon táncol nekem. Van valami szürreális és irtó bájos
abban, ahogy a dalnak erre a feldolgozására lassan ringatja a
karját és a csípőjét. Olyan szűzies, mint aki sokkal többet
érdemel, mint amit ma estére, a hazaérkezésünk utánra
ígértem neki.
− Ez volt az egyetlen hawaii dal a zenetáramban –
magyarázza, és nem véti el a ritmikus tánc ütemét beszéd
közben.
− Szivi, ez tökéletes – bizonygatom, és tényleg az. Olyan
hatással van rám, amit nem tudok megmagyarázni.
− Minden mozdulatban annyi mélység van, minden
táncnak megvan a maga története. – A kezével összehangolt
hullámzó mozdulatokat tesz. – Az egyik lány a színpad
mögött elmagyarázta, hogy ez egy szélben hajladozó fát
jelképez. Hát nem gyönyörű?
Nem is tudja, mennyire.
− Dehogynem.
Nincs még egy olyan nő, aki ennyire csodálatosan
táncolná.
− Gyere ide! – nyújtom ki felé a kezem.
Odajön hozzám, mire én átkarolom a derekát, és
magamhoz húzom. Az arcomat a melle alá fektetem, ő pedig
két karjával átöleli a fejemet. Sokkal többet érzek ez iránt a
nő iránt, mint valaha is lehetségesnek gondoltam. Annyira
szeretem, hogy mélyen a mellemben szinte fáj. Sosem
szeretném megtudni, milyen érzés lenne elveszíteni.
− Annyira szeretlek, L.! Nem akarom megtudni, milyen
fájdalmas lenne, ha nem lennél az életemben.
Hátrahúzódik, és felemeli a fejemet.
− Szeretlek, és nem megyek sehová. Addig maradok, amíg
akarod.
Úgy érzem, megfulladok, ha nem lehet az enyém.
− Esküdj meg, hogy sosem hagysz el!
Elmosolyodik, és úgy érzem, mintha fuldoklás közben a
tüdőm hirtelen megtelne levegővel.
− Sosem hagylak el.
− Változott az ágyunk felavatásának terve – nyúlok a
telefonjáért, és a kezébe nyomom. – Állítsd be ezt a dalt
ismétlésre, és felejtsd el, amit korábban mondtam! Csak
szeretkezni akarok veled, amilyen lassan csak engeded.
− Örülök, hogy tetszik a dal. Nem voltam biztos benne
– mosolyog, és a telefon képernyőjét nyomkodja, majd
leteszi a telefont, és a vállamra csúsztatja a kezét.
− Odavagyok érte! – Úgy érzem tőle, hogy jók vagyunk
együtt. – Táncolj velem!
A hálószobánk közepén ringatózunk. Teljesen más
hangulatba kerültem, mint korábban. Tudom, hogy L.-nek
néha tetszik a mocskos szám, de túl sokszor nyitom ki. Néha
túlságosan is bunkó vagyok vele. Többször kellene finoman
hozzáérnem, és kedvesen beszélnem vele. Ő az én kincsem,
a drágaságom, és okosan tenném, ha mindig így is bánnék
vele.
A szám véget ér, majd újrakezdődik, de én már eleget
táncoltam. Kézen fogom L.-t, és az ágy felé vezetem. Amikor a
lábam háttal a matracnak ütközik, megállunk. L. kigombolja
a fehér vászoningemet, és a vállamról a földre söpri. Leveszem
a fejéről a virágkoszorút, az éjjeliszekrényre teszem, és
lesimítom rakoncátlan hajszálait. Hosszú hajából egy tincset
az ujjam köré csavarok, és megcsodálom a puhaságát.
− Olyan gyönyörű vagy!
Elpirul, és lehajtja a fejét. Még mindig meglep, hogy

tud olyan erős lenni – még színpadi foglalkozást is választ

miközben képtelen fogadni a bókokat. Biztos azért, mert
sosem hallott ilyet gyerekkorában. Meg attól az idióta Blake-
től sem.
Az álla alá nyúlok, és felemelem a fejét.
− Jobb, ha hozzászoksz a bókokhoz, mert terveim szerint
gyakran fogom mondogatni, mennyire káprázatos és
imádnivaló vagy.
 5. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

A SZEMEM CSUKVA, a hullámok zaját hallgatom. Csak pár perce

ébredtem fel, de a morajlás hipnotikus hatással van rám,
úgyhogy éppen újra álomba merülnék, amikor az ágy
megmozdul. A szemem kipattan, mivel a takaró lecsúszik
rólam, és meztelen derekamon Jack Henry csókjait érzem.
− Ébren vagy?
− Most már igen.
Végighúzza a kezét a hajlaton, ahol a gerincem
kanyarodik.
− Mondtam már neked, hogy imádom ezt a mélyedést?
Viccel? Legalább már egymilliószor.
− Azt hiszem, említetted már párszor.
Nedves nyelve felfelé siklik, mire én reflexből
összerándulva feltolom a fenekem, és mellbe vágom Jack
Henryt. A hajam bizseregni kezd, miközben a fejem tetejétől a
lábujjamig libabőrös leszek. Nem számít, hányszor csinálja, a
testem mindig ugyanúgy reagál.
− Jézusom! Azt hinné az ember, hogy egyszer csak
immunis leszek erre.
A tenyere végigsiklik a combomon egészen a fenekemig,
amit körkörösen masszírozni kezd.
− Légyszi, ne legyél, mert sosem unom meg nézni,
ahogy így összerándulsz!
Ellazulok az érintésére. Ügyes keze a hátizmomat gyúrja,
és felvándorol a vállamra. Nem szóltam egy szót sem, de a
testem lázad a tegnapi rudas móka után. Irtó jólesik a
masszázs.
− Hmm, abbahagyhatod majd valamikor a jövő héten.
Az ujjával körkörösen dagasztja a hátam, és újra elönt a
jóleső borzongás.
− Jólesik, mi?
− Hmm, hmm… egészen kicsit.
− A masszázs a legkevesebb, amit tehetek, ha már
miattam fáj mindened.
Felemelem a fejem a párnáról, és hátrasandítok.
− Nem is mondtam, hogy fáj mindenem.
− Te nem, de a tested más módon beszél hozzám. Vicces,
de én nem hallottam beszélni.
− Hogyhogy?
− Nem a szokásos „dugjál erősebben” nyögésedet hallottam,
amikor visszatoltam a lábadat – hajol le, hogy csókot nyomjon
a nyakamra. – Óvatosan mozgattad a lábadat, úgyhogy
tudtam, hogy valószínűleg a tegnapi rudas kalandunk
utóhatását érzed. – Megcsókolja az arcomat. – Biztos, hogy ma
még rosszabb, úgyhogy szüneteltetjük a szexelést, hogy
összeszedhesd magad.
Emlékszem, tegnap este milyen gyengéden és
szerelmesen bánt velem Jack Henry, amikor felavattuk a
nászutas ágyunkat. Az egész viselkedése más volt, biztos
észrevette, hogy fáj mindenem.
− Akkor azért voltál velem olyan gyengéd?
− Részben.
− Még mi másért?
− Szeretkezni akartam veled. – Az orrát belefúrja a
hajamba, és mélyet lélegzik. – Sokszor olyan durva vagyok
veled. Gyengédebbnek kellene lennem.
 Átfordulok, így le kell szállnia a hátamról.
− Idefigyelj, McLachlan! – Az oldalára gördül, így szemtől
szembe kerülünk. – Odavagyok a gyengéd oldaladért, de nem
vagyok porcelánbaba. Imádom, amikor keményen
megdöngetsz. – Megragadom, és megszorítom az állát. –
Néha szükségem van a benned élő barlanglakóra. Arra
vágyom. Világos?
− Világos – bólint egyetértően.
− Ez a nászutunk, úgyhogy nem szüneteltetjük a
szexelést. Érthető?
− Nincs ellenvetésem.
− Akkor jó – nyomom hátra fekvő helyzetbe, és
lovaglóülésben fölé kerekedem. Kezemet a mellkasára teszem,
és a mellizmait masszírozom. – Az élet annyival egyszerűbb,
ha egyetértesz velem.
Megnyalja az ajkát, és a mellem felé nyújtja a kezét.
− Maga mindig olyan meggyőző, Mrs. McLachlan. Azt
hiszem, sosem lenne esélyem maga ellen.
Lehajolok, úgyhogy megint szemtől szembe kerülünk.
− Azt hiszem, igazad van – szívom be az alsó ajkát, de
elengedem, amikor a telefonja megszólal. Margaret az.
− Baszk!! Nem hívtam fel anyát, amióta itt vagyunk.
Elevenen meg fog nyúzni.
− Nem fog, majd én lerendezem – veszem el a telefont az
éjjeliszekrényről. – Jó reggelt, Margaret!
− Szervusz, drágám, bocsánat, hogy hívlak benneteket, de
az én hebehurgya fiam nem telefonált az anyjának, hogy
közölje, minden rendben van-e.
− Annyira sajnálom, Margaret! Azt hiszem, ez teljesen az
én hibám – kacsintok Jack Henryre. – Eléggé lefoglaltam őt.
 Még mindig rajta ülök, úgyhogy ringatni kezdem a
csípőmet.
− Semmi baj, teljesen megértem, de muszáj volt
megtudnom, hogy mindketten jól vagytok-e.
Jack Henry felül, szájával megcélozza az egyik mellemet,
és beszívja a mellbimbómat.
− Remekül szórakozunk. Nagyon tetszik a ház.
− Tudtam, hogy tetszeni fog.
Áttér a másik mellemre, és a nyelvével körbevándorolja
rózsaszín hegyét.
− El sem hiszem, hogy megvette nekem.
− Én elhiszem. Annyira szeret téged, Laurelyn!
Jack Henry sötét fejére pillantok, és beletúrok a hajába.
− Tudom, én is szeretem őt.
− Tudom, hogy szereted, csillagom. Nem tudod véletlenül,
mikor jöttök vissza?
Emlékszem, hogy Jack Henry azt mondta, addig
maradunk itt, ameddig akarunk. Eddig olyan jól
szórakoztam, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, mikor
megyünk haza. Azt hiszem, hamarosan azért meg kell
beszélnünk, mert mindjárt itt a karácsony.
− Egy pillanat, Margaret! – elnémítom a telefont. – Azt
kérdezi, mikor megyünk haza.
Jack Henry egy hajtincset vesz az ujjai közé, és játékosan
csavargatja.
− Mondd neki, hogy megbeszéljük, és majd szólunk.
Visszahangosítom a telefont.
− Még nem döntöttük el, de amint átbeszéltük a dolgot,
szólunk.
− Rendben… de karácsonyra azért gyertek vissza!
Ismerem Jack Henryt és az észjárását. Nem hagyom, hogy
az új lányom a családtól távol töltse az első McLachlan-féle
karácsonyát.
− Átadom neki, hogy ezt mondtad.
Jack Henry érdeklődni kezd. „Mi az?” – formálja némán
a szavakat. Leintem.
− Bocsánat, Margaret. Jack Henry elvonta a figyelmemet.
Mit mondtál?
− Azt, hogy most már hagylak menni, hogy továbbra is
lefoglalhasd a férjedet.
Forróság önti el az arcom.
Száz százalék, hogy anyósom kétértelmű utalásától
vörösödöm el. Kamatyolás. Anyósom erősen támogatja a
dolgot. Eleinte azért, mert azt akarta, hogy kaparintsam
meg Jack Henryt férjnek, most meg biztos azt akarja, hogy
teherbe essek. Szinte ki is mondta az esküvőnkön.
− Jól van, akkor hamarosan újra beszélünk.
− Érezd csodásan magadat, drágám! Szeretlek, és mondd
meg Jack Henrynek, hogy őt is szeretem.
Elérzékenyülök, amikor anyósomtól azt hallom, hogy
szeret. Olyan könnyen elfogadott! A találkozásunk első
percétől tárt karokkal fogadott. Erre még a saját apám sem
volt képes.
− Köszönöm, mi is szeretünk.
Az éjjeliszekrényhez hajolok, és visszateszem a telefont,
aztán visszahelyezkedem lovaglóülésbe Jack Henryre.
− Azt üzeni, hogy szeret.
− Tartozom neked, cuki pofi – emeli csókra szájához a
kezemet. – Tuti, hogy megmentettél egy Margaret-féle
fejletépéstől.
− Férj és feleség vagyunk, úgyhogy megvédjük egymást.
− Nem is tudom, mit csináltam előtted.
 Szavai felidézik, mit is csinált előttem, és különös kifejezés
ül ki az arcára. Mindketten tudjuk, miért, úgyhogy kiverem
a fejemből a gondolatot, és próbálok témát váltani:
− Melyik napon szeretnél hazaindulni?
− Azt gondoltam, maradhatnánk pár hétig.
Nem is kell nagyon számolgatnom ahhoz, hogy lássam, ez
azt jelenti, itt maradunk az ünnepekre.
− És lemaradjunk a családod körében töltött karácsonyról?
A családunk körében.
− Szerintem szép lenne itt tölteni az első karácsonyunkat
férj és feleségként. Majd elmegyek, és szerzek egy fát. Együtt
feldíszíthetjük, amilyenre csak akarod.
A szívem összeszorul.
− Mi a baj?
Az ujjamat a mellkasára teszem, és észre sem veszem,
máris végtelenjelet rajzolgatok.
− Ez az első alkalom, hogy lehetőségem van egy normális
családi karácsonyon rész venni. Ilyen még soha életemben
nem volt. Azt hiszem, izgatott a dolog, de itt maradhatunk.
Kettesben tölteni az ünnepeket igazán különleges lesz.
Megragadja a kezemet, és megcsókolja.
− Mekkora hülye vagyok! Nem gondolkodtam. Hát persze
hogy szeretnéd az első karácsonyunkat családi körben tölteni.
Leginkább arra van szükségem, hogy Jack Henryvel
legyek.
− Azt szeretném, ha boldog lennél. Ha azt tervezted, hogy
itt legyünk együtt, akkor csináljuk azt!
− Nem. Gondoskodom róla, hogy olyan karácsonyod
legyen, amilyen megérdemelsz. Szombaton indulunk, így
szenteste előtt hazaérünk. Mit szólsz hozzá?
− Szerintem tökéletes, akárcsak te.
 Az elmúlt hat nap életem legjobb időszaka volt. Szomorúan
megyek el Mauiról, de mivel tudom, hogy bármikor
visszajöhetünk, így kevésbé fáj a távozás.
Már majdnem szenteste van, amikor leszállunk Sydneyben,
és örülök, hogy Daniel ott vár az autóval. Annyira kimerült
vagyok, hogy szinte bezuhanok a kocsiba. Jack Henry a
lakásunkig tartó úton a karjába vesz, és a hajamat simogatja.
− Látod? Ez történik, ha mániákus szexőrültként
viselkedsz.
Minden erőmet összeszedve válaszolok neki:
− Sajnálom, McLachlan. Többet nem fordul elő.
Ez az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt megérkezünk
a lakáshoz, és Jack Henry megpróbál felnyalábolni, hogy
bevigyen.
− Ébren vagyok. Tudok menni.
− Átviszlek a küszöbön.
− Már átvittél – vitatkozom.
− A nyaralóban. Most pedig a lakásunkban is, és számíts
rá, hogy újra átviszlek, amikor hazamegyünk Avalonba.
Kiszállok az autóból, mire felemel.
− Tiszta lökött vagy, de túl fáradt vagyok vitatkozni
veled, úgyhogy vigyél az ágyba, te dilinyós!
− Örömmel. Megrázom a fejem.
− Nem abból a célból, McLachlan. Pihenni. Totál kész
vagyok.
− Tök sokat aludtál az elmúlt pár napban. Jól érzed
magad?
Igaza van. Több időt töltöttem az ágyban, mint
szoktam, de nászúton voltunk. Az nem arra való, hogy
állandóan ágyban legyünk?
 − Nincs semmi bajom… csak a héten kimerültem a férjem
hatalmas szexuális étvágyától.
− Panaszkodsz?
− Dehogyis.
− Isten hozott itthon… vágy valami olyasmi… gyönyörű kis
feleségem! – vigyorogva átvisz a bejárati ajtón, és letesz a
földre. – Sápadtnak tűnsz. Biztos, hogy jól vagy? – vizsgálgat,
és kezét a homlokomra teszi.
− Nagyon fáradt vagyok.
− Irány az ágy, aludd csak ki magad! Holnapra frissnek
kell lenned – fogja meg a kezemet.
A francba! Fogalmam sincs, hogy készülök el mindennel.
− De nincs időm aludni. Egy csomó dolgom van.
Körülpillantok a nappaliban, és nem látok semmilyen
csomagot. Nem tudom, Daniel hova rakhatta őket.
− Egy halom karácsonyi ajándéknak kellene itt lennie
valahol. Be kell csomagolni őket holnapra. Rengeteg időbe fog
telni, mert magam csinálom a szalagokat.
− Nem, hölgyem. Arra még sok idő van. Maga most
először is elmegy aludni, és majd a többit elintézi, amikor már
jobban érzi magát.
Nem szívesen ismerem el, de túl fáradt vagyok a
vitatkozáshoz.
− Oké, ébressz fel két óra múlva!

Amikor kinyitom a szemem, sötét van, tehát Jack Henry

nem ébresztett fel, ahogy kértem.
A francba! Átaludtam az egész napot!
A fejem lüktet, és ráz a hideg. Úgy érzem magam, mintha
áthajtott volna rajtam egy nyerges vontató… és aztán vissza
is tolatott rám. Nagyon nem érzem jól magam, most már
elismerem.
Felülök az ágyban, és felkattintom a lámpát. A tompa
fény fájdalmasnak tűnik, ki szeretném kapcsolni, és
viszszafeküdni, de sürgősen vécére kell mennem. Próbálok
felállni az ágy mellett, de megfordul velem a világ, úgyhogy
visszaülök.
Mintha jelre várt volna, Jack Henry jön be a szobába.
− Végre felébredtél. Úgy aludtál, mint akit fejbe vertek. –
Odajön hozzám, és megint a fejemre teszi a kezét. – Forró
vagy.
− Biztos a forró vérem.
− Sokkal szemtelenebb vagy, mint egy lázas betegtől
várnám.
− Szédülök, de muszáj vécére mennem – tapogatom meg
a fejemet.
− Majd én segítek.
Felsegít, de a fejem irtózatosan kóvályog, úgyhogy
öszszeszorítom a szememet.
− Anyám! Lehet, hogy hányni fogok. – Ha tényleg
kitaccsolok, akkor be fogok pisilni. – Irány a vécé, de azonnal!
Megfogja a kezem, és a megfelelő irányba terelget, de nem
nyitom ki a szemem, mert tudom, hogy akkor behányok.
Érzem, hogy a vécé félé vezet, aztán lehúzza a bugyimat.
− Ülj le!
Már voltunk ilyen helyzetben, és tudja, hogy nem
szeretem, ha jelen van a testi működéseimnél.
− Add ide a kukát, és tűnés!
− Nem hagylak egyedül, amikor épp leszédülni készülsz a
vécéről a saját hányásodba.
Most komolyan? Vitatkozni akar velem? Szörnyű álla-
 potban vagyok, mert már majd’ bepisilek. Összeszorítom a
szemem, de a kezemmel is eltakarom.
− Nem tudok pisilni, ha itt vagy. Muszáj kimenned.
− Nem megyek ki, ha szédelegsz.
− Grr!!! – mordulok fel. – Nem fogok leesni, de nagyon is
lehet, hogy szétrobbanok, ha nem tűnsz el.
− Egy percet kapsz, de ajánlom, hogy hívj, ha esni készülsz!
Világos?
− Jól van! Kifelé! – ordítok.
Tudom, hogy szemét módon kiabálok vele – ha nem is
szándékosan –, de ez azért van, mert egyre borzasztóbban
érzem magam.
Amint hallom az ajtócsukódást, végre sikerül ellazulnom,
és pisilnem. Aztán kezdődik: rám jön a hányinger, és kidobom
a taccsot.
Még mindig csukva van a szemem, de hallom, hogy Jack
Henry kinyitja az ajtót.
− Jól vagy?
Hangosan öklendezem, és szerintem ezt nemleges
válasznak tekinti, mert mellettem terem egy hideg, nedves
ronggyal, és a tarkómra teszi.
− Szerinted mi lehet a baj?
− Fogalmam sincs, talán valami vírus, mert lázam van.
– Még a hányás után sem merem kinyitni a szemem,
nehogy újrakezdődjön. – Basszus! Ez aztán gyors volt. Ha jól
emlékszem, életemben nem voltam még ilyen rosszul.
Még betegebbnek érzem magam, amikor rájövök, hogy
nem karácsonyozhatok az új családommal.
− Biztos, hogy nem mehetek a szüléidhez holnap.
Értetlenül néz rám.
 − Lázas vagyok, tehát valószínűleg fertőző a betegségem.
Még ha jobban is érezném magam, nem tehetem ki a családot,
ennek a mit tudom én milyen betegségnek… főleg nem a
gyerekeket.
− Eddig irtó fáradt voltál, most meg rókázol és szédelegsz.
Lehet, hogy…?
Nem fejezi be a kérdést, de tudom, mire gondol. Sajnálom,
hogy ki kell ábrándítanom.
− A terhességtől nem lázasodik be az ember.
− Kivéve, ha terhes vagy, és bekaptál egy vírust.
Most komolyan azt kívánja, hogy ráadásul még terhes is
legyek? Ránézek, a tekintetem valószínűleg igen beszédes.
− Ne nézz így rám! Ott voltál velem azon a
fürdőszobapulton az esküvő előtti éjjel. Megtörténhetett. Azon
kívül az utóbbi időben nem voltunk túl következetesek a
fogamzásgátlás területén.
Majdnem megkérdezem, hogy kinek is a hibájából, de
aztán megunom magamnak a megjegyzést.
− A menstruációm bármelyik pillanatban megjöhet.
− Megpróbálsz visszabújni az ágyba? – masszírozza a
nyakamat.
Egy hajszálnyival jobban vagyok, úgyhogy jó ötletnek
tűnik.
− Igen, azt hiszem, egyelőre végeztem, de azért adj még
egy percet! Szólok, ha készen állok.
Felsóhajt, jelezve, hogy nem tetszik neki, hogy egyedül
szeretnék maradni, de nem érdekel. A dolgomat végzem, ami
nem tartozik rá. És örülök, hogy kitessékeltem, mert látom,
hogy véres lett a vécépapír.
Végszóra! Megjött, úgyhogy nem kell arra várni, hogy
kiderüljön, nem vagyok terhes.
 Most, hogy a bizonyítékát látom annak, amit már tudtam,
nyugtalankodni kezdek. Nem gondoltam, hogy terhes vagyok,
de azt hiszem, valahol mélyen, a hátsó gondolataimban kicsit
reméltem, hogy összehoztunk egy babát.
Csak nem vagyok csalódott?
Amikor végeztem, kikászálódom a fürdőszobából, mire
rögtön mellettem terem, és az ágyhoz támogat.
− Épp most jött meg a mensim.
− Ó! – Hallom, hogy csalódott, és nem tudom, mit reagáljak.
Ha azt mondom, sajnálom, hülyén hangzik, ha azt, hogy majd
tovább próbálkozunk, az is. Az az igazság, hogy magam sem
tudom, mit akarok. Csak azt tudom, hogy szeretem őt, és
nincs más vágyam, mint boldoggá tenni. De vajon
belemenjek-e a gyerekvállalásba, ha én magam bizonytalan
vagyok, csak azért, hogy őt boldoggá tegyem? Jót tenne-e ez a
házasságunknak?
Megígértem neki, hogy gondolkodom a kisbabán, és fogok
is, de nem most. Most semmi másra nem vagyok alkalmas,
csak bemászni az ágyunkba, és mély álomba merülni.
 6. FEJEZET

Jack McLachlan

AHOGY AZ ÓRA KETYEG, egyre inkább úgy néz ki, hogy L. és én

nem fogjuk a karácsonyt a szüleim házában tölteni, ahogy
terveztük. Reméltem, hogy csodás gyógyulást produkál, és
sikerül odaérnünk, de nincs ilyen szerencsénk. Inkább még
betegebbnek látszik.
Nem szívesen ébresztem fel, de szerintem nem tesz jót
neki, ha ilyen sokáig nem iszik.
− L.! – rázom meg gyengéden a vállát. – Szívem, ki
fogsz száradni, ha nem iszol valamit.
A második rázogatásra lassan felébred.
− Hoztam neked friss vizet. Becsukja a szemét.
− Nem kérek. Hányni fogok, ha bármi is a gyomromba
kerül.
Újra megbökdösöm.
− Légyszi, próbáld meg! Szívesebben mennél inkább a
kórházba, hogy intravénásan adják?
A kezét a szeme elé emeli.
− Túl beteg vagyok ahhoz, hogy bemenjek a kórházba.
Még betegen is próbál viccelődni.
− Ha kell, megoldom a szállításodat. Felsóhajt, vagyis
inkább zihál egyet.
− Jól van, megiszom azt a rohadt vizet, de hozz valamit,
amibe hányhatok! Nem tudok a fürdőszobába rohanni, amikor
kapja magát, és vissza akar majd jönni.
 Rakok pár párnát a fejtámlához, és felsegítem ülő
helyzetbe. Elveszi tőlem a poharat, de nem engedem el
teljesen, mert attól félek, túl gyenge ahhoz, hogy megtartsa.
− Most már fogom. – Nem győzött meg, de azért odaadom
neki.
− Hány óra van? Rápillantok az órára.
− Majdnem kettő. Hogy érzed magad?
− Még mindig gyenge vagyok, de jobban érzem magam,
mint reggel. – Ez nem sok, de legalább iszik, és nem is jön
vissza azonnal. – Lemaradunk a karácsonyról. Margaret irtóra
kiborult?
Irtóra, de ezt semmi esetre sem fogom L. orrára kötni.
− Csalódott, de megérti, hogy nem a te hibád, ha beteg
vagy.
A szájához emeli a poharat, és még egyet kortyol.
− Az az érzésem, hogy ez egy huszonnégy órás vírus vagy
valami olyasmi, mert már jobban vagyok.
Nem is tudja, mekkora kő esik le a szívemről, hogy ezt
hallom.
− Örülök, mert már arra gondoltam, felkaplak, és
beviszlek a kórházba.
Nem annyira beteg, hogy ne tudná felvenni a „Na, ne
már!” nézését.
− Azt hiszem, tudod, hogy abba nem mentem volna bele.
Rá kell jönnie, hogy semmi sem állíthat meg, amikor
gondoskodni akarok róla.
− Nem számít, ha az egészségedről van szó.
− Akkor még jó, hogy jobban vagyok.
− Gondolod, hogy elég jól vagy ahhoz, hogy kinyisd a
karácsonyi ajándékodat?
 − Naná! – mosolyodik el, és végre elhiszem, hogy tényleg
jobban érezheti magát.
Izgatott vagyok, mint egy kisgyerek.
− Mindjárt jövök.
− Nem, a nappaliba akarok menni.
− Biztos, hogy elég jól vagy?
− Nem fogok táncra perdülni, de elég jól vagyok, hogy
elvánszorogjak a kanapéig – húzódik az ágy szélére. – Kérek
egy percet, hogy felfrissítsem magam, és mindjárt ott leszek
a kanapén.
Frissen kerül elém, mintha kicserélték volna, és nem is az
a valaki lenne, aki miatt úgy aggódtam tizenkét órával
ezelőtt. A kanapén ül, és várja az ajándékait, én meg egyre
csak azon töröm a fejem, milyen karácsonyai lehettek eddig.
Emlékszem a tavalyira. Egyedül találtam, amikor Sydney-
ből átmentem Wagga Waggába kocsival, és – anya
unszolására – hazahoztam magammal Avalonba. Tiszta lökött
voltam akkoriban.
− Meséld el, milyenek voltak az ünnepek
gyerekkorodban!
− Miért? – kérdezi zavarodottan.
− A feleségem vagy. Érdekel – vonom meg a vállam.
− Borzasztó volt, amíg anyám tiszta nem lett. Utána azt
mondhatnám, elviselhető. Az ünnepek alatt a nagyszüleim
jelentették az egyetlen vidám epizódot.
Nem volt túl részletes a beszámoló, de azt hiszem, ma
ennél tovább nem akar menni.
− Azt akartam, hogy ez legyen életed legcsodásabb
karácsonya.
 − Az is – mosolyog, és megsimogatja a karomat. – A
feleséged vagyok, és együtt vagyunk. Ezt semmi nem
ronthatja el, még az sem, hogy kutyául vagyok.
− Annyira drága vagy nekem! – hajolok hozzá, és csókot
nyomok a feje búbjára. Odamegyek a karácsonyfához, amit
anya rendelt és díszíttetett fel, hogy legyen sajátunk az első
közös karácsonyunkon.
Laurelyn mellé ülök kezemben az ajándékaival.
− Azóta cipelem az ajándékaidat, amióta elutaztunk a
nászutunkra. Mauin akartam tölteni az ünnepeket, hogy
kisajátíthassalak magamnak karácsonykor. Úgy tűnik, végül
teljesült a vágyam, bár nem pont így terveztem.
− Tök szarul érzem magam. Az esküvő előtt megvettem az
ajándékaidat, de az avaloni fa alatt maradtak. Ne haragudj,
azt hittem, hogy a szüleidtől majd szépen hazamegyünk, és
megünnepeljük a saját kis karácsonyunkat!
− Nem érdekel a saját karácsonyom, szivi. Ez csak rólad
fog szólni. Bontsd ki! – teszem az első ajándékot az ölébe,
mire az arca felragyog, mint egy kisgyereké.
Vigyorogva letépi a papírt a kis szögletes dobozról.
Amikor meglátja az ékszeres dobozt, felnéz rám.
− Már kaptam tőled nyakláncot, fülbevalót és karkötőt. Ez
ugyan mi lehet?
− Csak egyféleképpen tudhatod meg.
Felpattintja a dobozka fedelét, és csillogó szemmel
megsimítja a függővel ellátott új platina és gyémánt
köldökgyűrűjét.
− Atyaég! Te gyémántot vettél a köldökömre. – Kiveszi a
dobozból, és feltartja, hogy jobban szemügyre vegye.
– Gyönyörű!
 − Nem találtam kedvemre valót, úgyhogy ékszerésszel
kellett csináltatnom. – A legnagyobb kőre mutatok. – Ez
harmadkarátos, ezek meg itt egyenként negyedkarátosak. Az
ékszerész azt javasolta, hogy tartsuk az összsúlyt egy karát
alatt, nehogy túl sok legyen.
L. felemeli a pólóját, és a mostani gyűrűje elé tartja:
− Milyennek találod?
Alig várom, hogy láthassam rajta, de nem most.
− Tökéletes, de várj még a berakásával, amíg jobban
leszel.
− Mindig olyan figyelmes vagy! – cirógatja meg az
arcomat a tenyerével.
− És még nem is láttál semmit, szivi.
Odaadom neki a csajos ajándékokat, amiket anyám és a
húgom segítettek kiválasztani – semmi különös – , és az
utolsó csomaghoz érek.
− Ez egy ilyen nászés egyben karácsonyi ajándék –
magyarázom, és egy papírtekercset teszek a lábára. – Már
oda akartam adni, mielőtt elutaztunk nászútra, de még nem
volt kész.
Látom az izgalmát abból, ahogy ráncolja a szemöldökét.
− Mi lehet ez?
− Terítsd ki, és nézd meg!
A kanapé szélére csúszik, a papírtekercset pedig szétteríti
a dohányzóasztalon.
− Tervrajzok?
− Azok.
− Egy… házhoz?
− Nem egészen – titokzatoskodom, és a lapok egyik
szélére egy fényképkeretet, a másikra meg egy gyertyát
teszek nehezéknek, hogy megmutathassam a meglepetést.
 – Ez Avalon legújabb kiadása: hangstúdió neked. A
szakma legjobb akusztikai mérnöke tervezte. A fickó elvileg
valami zseni a hangés rezgéstechnika tudományának
területén. Ebben a szobában a legmodernebb hangfelvevő
berendezések lesznek majd – mutatok a rajz északkeleti
sarkába.
Nem szól semmit, és nem tudom, ezt mire véljem.
− Tudom, hogy nem olyan lesz, mint amikor bejárod a
világot a Southern Opheliával, de a segítségével tovább
folytathatod a zenélést. A technikai vívmányok korában
élünk, dolgozhatsz innen, Ausztráliából olyanokkal, akik
Nashville-ben vannak. Remélem, jó kompromisszumnak
találod majd.
− A jó kompromisszum azt jelenti, hogy kevesebbel is
beérem, mint amit igazából szeretnék, de ez nem igaz, te nem
vagy kevesebb. Te vagy a mindenem, az első a listámon.
Imádom a zenét, de mindig csak utánad jöhet, és amikor
családunk lesz, akkor őutánuk. – A tervrajzokra mutat. –
Imádom az egészet. Totál hihetetlen, és megint csak azt
bizonyítja, hogy mennyire figyelmes vagy, és mennyire
szeretsz. – Karját ölelésre tárva várja, hogy hozzá lépjek,
úgyhogy megölelem. – Ha nem volnék beteg, szerteszét
kefélnélek ezen a kanapén.
Az én csajom!
− Ezt elteszem magamnak talonba.
− Tedd is el! Fel kell hívnom Addisont, hogy beszámoljak
neki a stúdióról.
Csöngetnek, mire Laurelyn tanácstalan arcot vág.
− Ki a csuda lehet az?
 − Csak egyetlen személyre tudok gondolni. – Margaret
McLachlan. Elindulok ajtót nyitni. – Azt hiszem, nem gáz,
hogy éppen nem szerteszét kefélsz a kanapén.
A tippem totálisan bejön.
− Anya! Micsoda meglepetés! – Annyira nem is. Tudtam,
hogy nem bír otthon maradni.
Több tál étel van nála, ezeket a kezembe is nyomja.
− Hoztam nektek ennivalót.
Elveszem tőle a kaját, mire kikerül, és Laurelynhez siet.
− Hogy van a mi lányunk?
− Köszönöm, sokkal jobban.
Anya L. mellé telepedik, és azonnal anyáskodni kezd
vele, a homlokát tapogatja. Azt hiszem, ezt tőle tanultam.
− Kicsit meleg a homlokod, de nem vagy lázas.
Hidegrázásod van?
− Korábban volt, de most már órák óta nem éreztem.
− Jól van. Bármi is az, gyorsan elmúlik. Csináltam levest.
Van étvágyad?
Laurelyn bólint, anya pedig int a kabinos fiúnak –
nekem –, hogy ugorjak.
− Neki levest is eszel, nekem meg még vizet is alig
akartál inni – kérem számon durcás kisfiúként.
− Jobban érzem magam, amióta felkeltem az ágyból. És
pláne, amióta megkaptam ezt a hihetetlen karácsonyi
ajándékot – mutat a dohányzóasztalon fekvő tervrajzra.
Anya előrehajol, hogy szemrevételezze a tervrajzot.
− Ez meg mi?
− Hangstúdiót építek Avalonban. Anya helyeslően bólint.
− Micsoda nagyszerű ötlet! Biztosan örülsz neki, Laurelyn.
 Laurelyn előrehajol, és eligazgatja a párnát a háta
mögött.
− Inkább azt mondanám, hogy örömmámorban úszom.
− Az én fiam jó dolgokat csinál.
− Így igaz.
Örülök, hogy életem két legfontosabb nőjének
elismerését élvezhetem.
Amikor Laurelyn befejezi a levesét, elveszem tőle az
üres tányért, és anya utánam jön a konyhába.
− Elég sápadt.
Pedig száz százalékkal jobban néz ki, mint korábban.
− A sápadtság már haladás ahhoz képest, amilyen színe
reggel volt. Anya, engem megrémített. Nem is tudja,
mennyire közel jártam ahhoz, hogy bevigyem a kórházba.
− Azt mondogatta, hogy szoros a menyasszonyi ruhája,
úgyhogy azt gondoltam, esetleg már terhes is, csak nem vette
észre. Azt reméltem, emiatt nem érzi jól magát, de úgy látom,
nem erről van szó.
Szóval nem én vagyok az egyetlen, aki hamarosan kisbabát
remél.
− Én is reméltem, de nem terhes. Biztosan tudjuk. –
Nem akarok anyának beszámolni a feleségem
menstruációjáról, úgyhogy remélem, hogy ebből felfogja.
− Lehet, hogy akkor majd dolgozni akar rajta, amikor
jobban érzi magát – mosolyog anya.
− Fogalmam sincs – vonom meg a vállam. – Mauin
beszéltünk róla. Azt mondta, gondolkodik a dolgon.
− Ne légy olyan csalódott! A gondolkodás nem jelent
nemet.
− De igent sem – ellenkezem.
 − Fiam, ha gondolkozik, akkor nyitott a dologra, de ne
sürgesd! Legkevésbé sürgetésre van szüksége. Egy hete
vagytok házasok. Rengeteg idő van még a babázásra.
Laurelynnek tényleg rengeteg ideje van a babázásra.
Nekem viszont nem biztos, de nem fogom anyát azzal
idegesíteni, hogy ezt felhozom.
− Tudom.
− Élvezzétek, hogy kettesben vagytok, amíg lehet! Hidd el
nekem, ritkán lesz ilyenre alkalom, amikor megérkeznek a
kicsikék!
Nem ugyanezt mondta Evan Emmával kapcsolatban? Ezt
is, meg egy rakás baromságot, amire abszolút nem voltam
kíváncsi, hogy a nappali kanapéján dugnak, és a kölykök
folyton Emma cicijén lógnak.
− Minden percet megbecsülök Laurelynnel.
− Úgy is kell – helyesel, kiveszi a kanalat és a
levesestányért a kezemből, és nekiáll elmosogatni őket. – Nem
is találhattál volna jobb ajándékot, mint a hangstúdió.
Laurelyn kilépett az együttesből, de nem hagyta abba a
zenélést. Folytatni akarja a munkát, esetleg más előadóknak
fog dalokat írni. Szerintem a stúdióval tökéletesen
megoldható, hogy, otthonról dolgozzon, és ne kelljen neki
Nashville-be utaznia.
− Nem Nashville-ben lakik az a pasas, amelyik
megtámadta?
Az az egész helyzet borús emlékeket ébreszt bennem.
− De igen, és még vissza kell mennie tanúskodni.
− És te mit szólsz hozzá? – kérdi anya.
Nem hiszem, hogy szeretné hallani, mit szólok hozzá, és
mennyire ki akarom nyírni a fickót.
 − Soha nem szeretném őket egy helyiségben látni, de azt
akarom, hogy az a mocsok örökre rács mögé kerüljön, és ez
csak Laurelyn vallomásával lehetséges.
− Erről soha nem mondtál nekem semmit. És nem is
tervezem.
− Nem tehetem. L. nem akarja, hogy bárki is megtudja,
mit tett vele a fickó. – Anya a mosogatóba ejti a tányért, ami
ripityára törik, és hamuszürke arccal fordul felém. – Nem
tette meg, anya. Időben leállítottam, de még egy perc, és azt
hiszem, más lett volna a vége.
A konyharuháért nyúl, megtörli a kezét, aztán odajön
hozzám.
− Fogalmam sem volt erről.
− Laurelynnek ne mondj semmit!
− Nem fogok, fiam – érinti meg az arcomat. – Rengeteg
olyan dolgot tettél már, ami miatt büszke vagyok rád, de a
legbüszkébb mégis amiatt vagyok, mert elvetted Laurelynt
feleségül. A férjeként az a dolgod, hogy szeresd. –
Mozdulatlanul a szemembe néz. – Most már a családhoz
tartozik, és a magunkfajtát megvédjük… bármi áron.
Egyetértőn bólintok.
− Az utolsó leheletemig vigyázok rá.
Hallom, hogy Laurelyn telefonja csörög, és felismerem az
anyja csengőhangját.
− Jolie hívja, biztosan azért, hogy boldog karácsonyt
kívánjon.
− Nagyszerű. Laurelynnek szüksége van rá, hogy az
anyja jelen legyen az életében, még ha távolról is.
 7. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

TÖBB NAPBA TELIK, mire úgy érzem, visszatértem az élők

sorába, de most itt vagyok. Remélem, készen állok a
mulatozásra, mert Daniel mindjárt elvisz minket Evanékhez
szilveszteri buliba. Nem családi buliról van szó, ami azt
jelenti, hogy Jack Henry barátaival fogok találkozni, úgyhogy
a gyomrom fel-alá liftezik.
− Nagyon csendes vagy, drágám.
Arra gondolok, hogy nem válaszolok semmit, de nem
látom okát a titkolózásnak.
− A feleséged vagyok, és most találkozom először a
barátaiddal, úgyhogy akaratlanul is ideges vagyok.
A kapcsolatunk elején Jack Henry nem szándékozott
bemutatni a hozzá közel álló embereknek. A szüleivel és a
testvéreivel sem szabadott volna találkoznom, de még az
eredeti megállapodásunk felmondása után sem vitt el a
barátaihoz. Még mostanáig sem tette meg, és bevallom, ez
bánt.
Kis esküvőnk volt, csak a családtagok voltak jelen.
Szeretném azt hinni, hogy Jack Henry csak nem akart zavarba
hozni, hogy az ő részéről ott az óriási tömeg, míg én összesen
négy családtagot és egyetlen barátot hívtam meg, de a
bennem élő bizonytalan alak azon töpreng, nincs-e e mögött
valami más.
 − Azok nem is az én barátaim, akik ott lesznek a buliban,
hanem Evan és Emma társasága, úgyhogy jó esetben az
ismerőseimnek számítanak.
− Aha! – Szóval akkor még mindig nem fogok olyanokkal
találkozni, akiket a barátainak nevez. – Miért nem mutattál
be a barátaidnak?
Elvigyorodik, hozzám hajol, és megcsókolja az arcom.
− Nincs olyan barátom, aki érdemes lenne a társaságodra.
Kibújik a kérdés alól.
− Ez nem válasz.
− Nem rejtegetlek előlük, ha ez járna a fejedben. – Átkarol,
én pedig hozzábújok. Magához szorít, és csókot nyom a fejem
búbjára. – Vagy lehet, hogy mégis. Az egész bagázs
skalpvadásznak mondja magát, úgyhogy jobban tenném, ha
örökre távol tartanálak tőlük.
Még hogy skalpvadász? Ez ráillik valakire, akit ismertem
anno.
− Esküszöm, semmiről sem maradtál le, de ha akarod,
megkérhetem anyát, hogy hívjon meg párat közülük jövő
szombat estére, a születésnapi bulimra.
Bizony ám! A pasimnak tizenhárom nap múlva
születésnapja lesz. A harmincegyedik, ő az éveket úgy tekinti,
mintha visszaszámlálás zajlana, én viszont nem. Így nem
lehet hozzáállni az élethez, úgyhogy meg kell változtatnom
a gondolkodását. És még ajándékot is ki kell találnom neki,
valami tökéleteset.
Megérkezünk a sógoromékhoz, a kocsibejáró tele van
drága kocsikkal.
− Úgy tűnik, jó csomó embert meghívtak.
 És úgy látom, egy-két gazdagot is, ami meglep. Nem
igazán tűnt úgy, hogy Evan és Emma pénzes népekkel
haverkodna.
− Isteni! – Az irónia csak úgy süt a férjem hangjából. –
Készülj fel, hogy valószínűleg kézről kézre adnak majd! Ha
eleged lesz, csak szólj, és lelépünk! Nem bánnám, ha az új
évre otthon, kettesben koccintanánk.
Nem szívesen haragítanám meg Evant és Emmát azzal,
hogy éjfél előtt lelépünk. Megnézem, mennyi az idő.
− Bármit túlélünk együtt négy órán keresztül.
− Kell egy jelszó. Ez komoly?
− Jelszó? De minek?
− Hogy jelezni tudd, amikor eleged van, és le akarsz lépni.
Most már komolyan berezelek.
− Nem is tudom – töröm a fejem egy percig, aztán
benyögöm az első szót, ami eszembe jut: – Végtelen.
Elvigyorodik.
− Ez a szó aztán telitalálat: ezt a jelet szoktad rajzolgatni,
amikor rágódsz valamin.
Belépünk a házba, ahol még nagyobb tömeg fogad, mint
gondoltam. Egy csomóan taxival jöhettek, vagy – mint Jack
Henrynek – sofőrjük van. Nem sejtettem, hogy ilyen elit
népséggel kell vegyülnöm.
A francba! Lehet, hogy felső osztálybeli pasihoz mentem
hozzá, de még sohasem közösködtem ilyen emberekkel, még a
zenei karrierem során sem. Egyszerű déli csaj vagyok
orrhangú tájszólással, amit bármennyire próbálok, akkor sem
tudok elrejteni.
Csak ne kelljen semmit mondanom vagy csinálnom,
amivel kínos helyzetbe hozom magamat vagy a férjemet!
 Emma szinte azonnal mellém pattan, és egy pohár
innivalót nyújt át.
− Evan specialitása: fájdalomcsillapító. Az orromhoz
emelem, és beleszagolok.
− Hmm… finom illata van.
Jack Henry elveszi tőlem, és belekóstol.
− Figyelmeztetlek, L., Evan át fog verni ezekkel. Minden
következő italodba egyre több fűszeres rumot tesz majd. Azt
akarja, hogy berúgj, mint az albán szamár, ha másért nem,
hogy kicsesszen velem.
Hogy ne tudjunk szexelni. Esküszöm, rosszabbak, mint két
kis srác, akik tökön rugdossák egymást. Fogadok, kiskorukban
folyton ezt csinálták. Szegény Margaret. Lefogadom, hogy
mindennap kiporolta a feneküket, akár kellett, akár nem.
Emma nevet.
− Jack nem viccel. Tényleg vigyázz Evannel! A kedvenc
időtöltése, hogy kicsesszen a bátyjával, és rajtad keresztül
csinálja, ha erre van szükség, ahogy Jack is ugyanezt tenné
velem – bokszol a férjem karjába. – Ennek sosem lesz vége.
Azt hittem, végül kinövik, főleg, miután gyerekeink lettek, de
nem így lett. Rosszabbak, mint a kölykeim, úgyhogy én már
rég feladtam a reményt.
Nem szándékozom a ma estét vagy a holnap reggelt a
vécé fölé görnyedve tölteni.
− Ne aggódj!
Emma megragadja a kezemet, és magával húz.
− Gyere velem, be akarlak mutatni a többieknek!
Körbemegyünk, a sógornőm pedig egymás után mutat be
az embereknek. Jack Henrynek igaza volt: úgy adnak kézről
kézre, mint valami újdonságot. A buliban mindenki meg
akarja ismerni a nőt, aki képes volt lasszóval befogni Jack
Henry McLachlan szívét.
Ennyi embert egyszerre megismerni, és próbálni
megjegyezni a nevüket elég kimerítő dolog. Kell egy kis szünet
a tömegtől… és az alkoholtól. Jack Henrynek és Emmának
igaza volt: ahogy az este halad, Evan sokkal erősebb italokat
kever nekem.
Elkapom Jack Henry tekintetét, és a kijárat felé intek.
Legyezni kezdem magam, és az ajtóra mutatok, hogy tudja, ki
akarok menni levegőzni. Bólint, jelezve, hogy megértette, én
pedig csókot fújok felé.
Kilépek az éjjeli levegőre, és leülök egy kerti székre, a
lábamat pedig felteszem egy puffra. Te jó ég, milyen meleg
van! Nem vagyok hozzászokva, hogy nyáron szilveszterezzek.
Szinte azt vártam, hogy a hideg levegőben meglátszik majd a
lélegzetem.
Ezt sosem vettem számításba – bár nem dől össze a világ
tőle –, de most tudatosul bennem, hogy Ausztráliában sosem
lesz fehér karácsonyom. Mindaz, amit az ünnepekhez
kapcsolok, itt nem ugyanaz. Meglepődve konstatálom,
mennyire zavar, hogy a gyerekeim sosem fognak kimenni
játszani egyet a hóban, miután kibontották a Mikulástól
kapott ajándékokat.
− Úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, akinek friss
levegőre van szüksége.
A gondolatmenetemet megzavaró női hang felé fordulok,
és egy gyönyörű, filigrán termetű, szőke csajt látok, akinek
selymes haja a hátára omlik.
− Hát, igen, sok ez így egyszerre. Mellém ül.
− Láttam, hogy Emma körbevitt, úgyhogy gondolom, te
vagy az új sógornője, Laurelyn.
 Ez a csaj tudja a nevemet, bár ez nem meglepő, ugyanis a
buliban mindenki tisztában van vele, hogy Jack Henry
felesége vagyok. Mégis idegesít.
− Az lennék.
− Aranyos a tájszólásod.
− Kösz. Nem igazán sikerül elrejteni. Próbáltam
megzabolázni, de azt hiszem, hiába.
− Ne már! Úgy beszélsz, mint egy kedves kis vidéki lány
– nevet, – Nehogy megváltoztasd, hogy megfeleljen a
férjednek.
Az igaz, hogy vidéki lánynak tartom magam, de nem
biztos, hogy tetszik ennek a nőnek a hangneme, ahogy azt
mondja, vidékiesen beszélek. Azt hiszem, próbál beszólni
nekem, de trükkösen, mintha túl hülye lennék, és úgysem
érteném. És nem is mondtam semmi olyasmit, hogy
megváltoztatnám a tájszólásomat, mert Jack Henrynek nem
tetszik.
− A férjem imádja a tájszólásomat, és sosem akarná, hogy
más hogy beszéljek.
− Te mondtad, hogy megpróbáltad megváltoztatni.
Pontosan tudom, hogy mit mondtam, és nem azt, hogy a
férjemnek nem tetszik, amilyen vagyok.
Nem ismerem ezt a nőt, és nem óhajtok egy totál
ismeretlennel vitatkozni. Azért jöttem ki, hogy megússzam az
üres társalgást, és nem áll szándékomban ugyanezt folytatni
ezzel a nővel, főleg, ha olyan szavakat ad a számba, amiket
nem is mondtam.
− Ha megbocsátasz – kelek fel, és elindulok. – Jack
Henry már keresni fog.
− Na, nézd csak! Igazad van. Itt is van Jack – nyomja meg
a nevét, mintha kijavítaná, hogyan kell neveznem a saját
férjemet. Megdöbbent a gúnyos hangnem és a nő modorának
hirtelen változása. Ki ez a nő? Mondta egyáltalán a nevét?
Nem hinném.
Jack Henry felé tart, és lábujjhegyre emelkedik. Tudom,
mire készül, mert egy mérföldről is látom, amit csinál. Szájon
akarja csókolni.
− Helló, Jack!
Ez a liba gyors, de Jack Henry még gyorsabb, elfordítja a
fejét, és a vállánál fogva eltolja a nőt.
− Ne, Lana!
Jack Henry hangja olyan, mintha egy gyereket szidna le.
Vagy egy állatot, csak hogy a liba szó passzoljon.
A csalódás a nő egész arcára kiül, Jack Henry nyilván
nem úgy reagált, ahogy remélte. Majd gúnyos mosoly ül ki
az arcára, amit nekem szán.
− Lana vagyok, és látom az arcodon, hogy már hallottál
rólam.
− Ne! – figyelmezteti Jack Henry.
− Mit ne, Jack? Ne mondjam el neki, hogy jártunk, és
olyanokat keféltünk, mint a nagyágyú?
Önelégülten vigyorog, és próbál az elevenembe találni.
Nem szívesen ismerem el, de sikerült.
Kefélni, mint a nagyágyú. Nagyszerű! A férjem ugyanazt a
kifejezést használta velem, amit anno ezzel a spinével. Azzal,
aki megpróbálta elvetetni magát vele úgy, hogy teherbe esett.
Felkészületlenül ér a szövege, az agyam teljesen üres,
úgyhogy nem szólok vissza a férjem régi macájának. Nem
akarom, hogy tudja, milyen hatása volt Jack Henry életére,
vagy hogy hogyan változtatta meg a teljes személyiségét még
évekkel a szakításuk után is. Bármennyire utálom a dolgot,
óriási hatást gyakorolt a férjemre, és a gondolatra, hogy a
spiné ezt megtudja, és kárörömöt érezhet, felfordul a
gyomrom.
Ugyan mit akarhat? Nem ok nélkül jött utánam a házból.
− Lana, tudok róla, hogy korábban a férjemmel jártál, és
arról is tudomásom van, hogy miért szakított veled. Sem őt,
sem engem nem igazán érdekel annak felemlegetése, hogy
hogyan keféltetek anno. Engem vett feleségül, szabad
akaratából, nem pedig kényszerből, ami azt jelenti, hogy
velem, csakis velem kefél, mint a nagyágyú. És rohadtul
szokta élvezni a kefélést, amire gyakran van is lehetőségé. –
Belül reszket mindenem. Lehet, hogy még a felső ajkam is
remeg. – Ennyi elég lesz, vagy kell még egy kis lohasztó
duma?
A nő Jack Henryre néz, és a keze után nyúl.
− Az totál lehetetlen, hogy vele boldog legyél. Ha
átgondolod, eszedbe fog jutni, milyen jó volt nekünk együtt.
Basszus, megáll az eszem!
Jack Henry elhúzódik tőle, és kitartja elém a karját.
Azért csinálja, hogy visszatartson, mert tudja, hogy bármelyik
pillanatban ráugorhatok a spinére.
− Lana, nem rémlik, hogy nekünk valaha is jó lett volna
együtt. Csak egy régi kapcsolat vagy nekem. Teljes
szívemből szeretem a feleségemet, és végtelenül boldogok
vagyunk.
− Ismerlek, Jack. Nem tartasz nőt túl sokáig magad
mellett. Neked kell a változatosság, és ezzel nekem semmi
gondom nincs, de neki lesz. – A ház felé indul, de visszakiált:
– Emma tudni fogja az elérhetőségemet, ha az új
menyasszonyod fénye megkopik.
Ez aztán a megszégyenítés csúcsa: egy nő közli velem,
hogy régebben kefélt a férjemmel, és nem is akárhogy,
hanem mint a nagyágyú. Szinte mintha azért mondta volna,
mert tudta, hogy az elevenemre tapint vele. Legszívesebben
megfojtanám mind a kettőt!
Mozdulatlanul állok, próbálom felfogni, mi történt. Olyan
férfihoz mentem hozzá, akinek a múltjában rengeteg nő van.
Ez a harmadik alkalom, hogy valamelyik régi szeretője beéget,
és erős a gyanúm, hogy nem az utolsó.
− Hányszor kell még átélnem ezt?
Jack Henry a vállamra teszi a kezét, talán, mert attól
fél, hogy elrohanok.
− Annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy őt is meghívták.
Ha tudtam volna, nem jövünk el.
Gondolom, Emma barátnője lehet, ha már itt van a
bulijában. Akkor hogyhogy nem gondolta, hogy meghívják?
− Sosem említetted, hogy Lana Emma barátnője. Rajta
keresztül ismerted meg?
− Igen.
Úgy érzem, mintha gyomron vágtak volna. Számomra
óriási problémát jelent, hogy Emmán keresztül Jack Henry
kapcsolatban áll Lanával.
− Gyere, hazamegyünk! – közli Jack Henry.
Dehogy megyünk! Behúzott farokkal távozni nem az
erősségem. Ha most elmegyünk, az úgy néz ki, mintha
kiborultam volna, ami igaz, de gyengének is mutatna, ami
rohadtul nem vagyok, úgyhogy nem adom meg az örömöt
ennek a macának.
− Nem, még túl korán van hazamenni. Meg kell
ünnepelnünk az újévet – indulok a ház felé. – Azt hiszem,
nyomok még egy fájdalomcsillapítót, úgyis erősebb italra van
szükségem.
− L, ne üsd ki magad csak azért, mert berágtál Lanára!
 − Nem azért fogok bepiálni, mert berágtam Lanára.
Azért fogok sokkal többet inni, mint kellene, mert
mindkettőtökre baromi pipa vagyok.
− Mit követtem el? – Megpróbál elkapni, de én besietek a
házba, mielőtt megfogná a karom.
Rábukkanok Evanre, aki még mindig a csapos szerepét
tölti be.
− Helló, húgi, csinálhatok neked még egyet?
− Persze, bátyó.
Jack Henry odajön, és nézi, ahogy Evan keveri az
italomat.
− Ha kikészíted a csajomat, szétrúgom a segged.
Evan feltartja a középső ujját, és valahogy én is szívesen
csinálnám ugyanezt.
Jack Henry megragadja a kezemet, és Evanék
hálószobájába vezet. Becsukja az ajtót, és nekiszorít.
− Miért vagy dühös rám, L.? Semmi rosszat nem
csináltam.
L. Amint meghallom, egy gondolat kezd motoszkálni a
fejem ben. Laurelyn. Lana.
− Te jóságos ég! Őt is L.-nek hívtad?
− Micsoda? – Úgy néz ki, mintha megsértettem volna,
ahogy hátralép tőlem. – Nem, dehogyis! Ezt külön neked
találtam ki.
Nyugodtan letörölheti azt a sértett kifejezést az arcáról.
− A te szavaidat használta, McLachlan. Kefél, mint a
nagyágyú. Hihetetlen, hogy ezt mondtad nekem a
nászutunkon, amikor ugyanezt mondtad korábban neki is.
Vállat von, és széttárja a kezét.
− Ez csak egy mondás, amit a haverjaim meg én folyton
használtunk. Nem valami különleges szöveg csak Lana és
köztem. Igazából nem is rémlik, hogy valaha mondtam volna
neki.
Nem akarok részleteket hallani arról, hogy esetleg mit
csinált és mit nem csinált vele.
− Hagyd abba!
A hajába túr, ami arról árulkodik, hogy zaklatott.
− A feleségem vagy, szeretlek. Ő és én ezer éve
szakítottunk. Hallottad, hogy ezt mondtam neki, akkor meg
miért vagy kiakadva rám?
Valószínűleg már rondán elsárgultam az irigységtől, hogy
ez a nő szerepet játszott Jack Henry életében.
− Én vagyok a feleséged, mégis ez a nő az, aki azzá a férfivá
formált, aki vagy.
Két kezébe fogja az arcomat.
− Baszki, Laurelyn! Te teszel azzá a férfivá, aki most
vagyok: aki szereti a feleségét, és apa szeretne lenni. Mikor
veszed már észre, hogy te minden általa okozott kárt
helyrehoztál? Melletted… egésznek érzem magam.
Ez a nő mindig Jack Henry része lesz.
− Miatta lettél olyan, amilyen. Nem tudom elviselni, hogy
miatta olyan férfi lett belőled, aki egyik semmitmondó
kapcsolatból a másikba lép. Felfordul tőle a gyomrom.
Jack Henry elhúzódik tőlem.
− Miattad már nem éreztem félembernek magamat… de
már értem, hogy te nem így látod.
Nem tudtam, hogy így érzi magát: hogy úgy érzi, mintha
miattam helyrejött volna. Mekkora idióta vagyok! Az előbb
azt mondtam neki, hogy felfordul a gyomrom attól a férfitól,
aki lett.
Tiszta hülye vagyok. Nem kellett volna ilyeneket
mondanom. Nem gondoltam komolyan.
 A karomra teszi a kezét, hogy eltoljon az ajtóból, de én
keményen megvetem a lábam.
− Ne!
Jack Henry nem mozdul egy tapodtat sem, de a
szemembe néz.
− Végtelen.
Abban a pillanatban, ahogy kimondja, tudom, hogy
elszúrtam. Rohadtul. A jelszavunkat kibúvóként használta,
ami azt jelenti, hogy elege lett belőlem, és le kell lépnie.
Félreállok, hogy kiengedjem, és ott maradok Evan és
Emma hálószobájában. Egyedül.
 8. FEJEZET

Jack McLachlan

KINYITOM AZ AJTÓT, Lana áll ott, és hallgatózik, mert az ilyen

kíváncsi libák ezt csinálják. Próbálom kikerülni, de elém lép,
és elállja a menekülésem útját. Megfogom a két karját. Azt
hiszi, meg akarom csókolni, mert lehunyja a szemét, és felém
hajol, de ehelyett félretolom.
Erősen megragadja a bicepszemet, és hosszú karmait
belevájja a bőrömbe.
− Hallottam, mit mondott Laurelyn. A feleséged nem
fogad el olyannak, amilyen vagy, de én igen.
Minél többet beszél, annál egyértelműbb számomra,
mennyire utálom. Nem is értem, hogy járhattam együtt
ezzel a libával.
− Nem fogom veled megbeszélni a házasságomat. Lana
vállat von.
− Nem úgy néz ki, mintha lenne megbeszélnivaló
házasságod. A nejed elutasítja azt, aki vagy… a férfit, akivé
tettelek, hogy az ő szavaival éljek. – Közelebb lép. – Ha
szeretne, elfogadna olyannak, amilyen vagy.
Továbbra is kartávolságra tartom Lanát.
− Elég! Nem akarom ezt hallgatni.

− Nekem nem okozna problémát, ha más nőid is lennének.

Az ágyunkba is hozhatnád őket, amikor csak akarod –
vigyorog, és Evanék hálószobája felé int. – Egészen rákaptam
a dologra. Talán megpróbálhatnánk hármasban Laurelynnel.
 Mi a franc baja van ennek a nőnek?
− A legutóbb behúztam egyet annak, aki ugyanezzel jött.
− Az ízlésem sokkal érettebb lett, amióta együtt voltunk.
Csípem a durvaságokat. – Váratlanul meglök. A dolog
meglepetésként ér, úgyhogy nagy puffanással nekiesek háttal
a falnak. – Neked is tetszene, ha hagynád, hogy megmutassam.
Ez a nő nemcsak agyatlan liba, hanem elmebeteg is.
− Te nem vagy normális, végeztem veled.
Próbálom ellökni, és kiszabadulni, de belém
csimpaszkodik, és a falhoz húz. Én megbotlom és ráesem,
újabb nagy puffanás, és szemből egymáshoz nyomódunk.
− Látod? Mondtam, hogy tetszeni fog a durvulás. Szorosan
rám tapad, és nem titok, miben mesterkedik.
Azt akarja, hogy L. kinyissa az ajtót, és így lásson
bennünket.
Meg is kapja, amit akar.
Laurelyn áll az ajtóban, és dermedten nézi, ahogy Lana
karjaiban vergődöm. Na, nekem most annyi.
− L., ez nem az, aminek látszik. – Ennyit sikerül
kinyögnöm, mielőtt elviharzik mellettem a folyosón.
− Micsoda egy rohadt közhely! Legalább tisztelj meg
valami eredetivel.
− Hoppá! – nevet Lana.
Életemben nem bántottam még nőt, de most alig bírom
türtőztetni magam, hogy ne vágjam pofán Lanát. Amikor úgy
érzem, menten fölrobbanok, belebokszolok a falba a feje
mellett. Lehervad az arcáról a vigyor, és riadtan pislog rám.
Megijesztette a demonstráció, és annak esélye, hogy akár ki
is csinálhatnám. Nagyon helyes. Remélem, most már sikerült
véget vetnem a kis játékának.
− A szemem elé ne kerülj még egyszer!
 Eltolom magamtól, és a feleségem keresésére indulok. A
konyhán áthaladva látom, hogy Evan még mindig mixerként
tevékenykedik
− Nem jött erre véletlenül Laurelyn?
− Hmm… de igen. Azt hiszem, kiment a garázsajtón.
Valószínűleg hívta Danielt, és meg akar lógni. Ha raj-
tam múlik, nem fog sikerülni.
Legalább húsz perc, mire Daniel ideér, úgyhogy a konyhai
mosogatónál megmosom a véres kezemet.
− Hűha, tesó! Kinek húztál be? – kiabál oda Evan. A hideg
víz csípi a kezemet, ahogy a nyílt sebhez ér.
− Nem kinek, minek. Mondd meg Emmának, hogy új színt
választhat a folyosóra, mert egy kis gipszkartonozásra lesz
szükségetek!
− Gondolom, nem véletlen volt.
− Nem hát. Laurelyn azt hiszi, hogy látott Lanával
kavarni. – Még én is elismerem, hogy úgy tűnhetett. – Te
tudod, hogy nem kavartam. Lana rendezte úgy, hogy annak
látsszon.
− Tudtam, hogy valami rosszban töri a fejét, amikor
váratlanul felhívta Emmát. Meghívatta magát a buliba, csak
hogy hozzád és Laurelynhez férkőzzön.
Emma jön oda hozzánk.
− Ki akart hozzád és Laurelynhez férkőzni? – Lepillant a
kezemre. – Jesszus! Mi történt?
− Beütött a Lana nevű katasztrófa. – Nincs kedvem újra
elmagyarázni. – Meséld el Emmának! Meg kell találnom L.-
t, hogy kimagyarázkodjam.
A garázsba megyek, de nyomát sem találom Laurelynnek,
úgyhogy felhívom. Elmosódva hallom a „Somewhere Over the
Rainbow” hawaii átdolgozását, és követem a hangot az
udvarra. A kerti asztalnál ül, és a táskájában kotorászik a
zaj forrása után. Tutira ki akarja nyomni, hogy ne találjak rá
a rejtekhelyére.
De már késő.
Sír, és elszorul a szívem, ha arra gondolok, miket
képzelhet.
− Ha jót akarsz, most elmégy.
− Már megmondtam, hogy mi a jó nekem, és az te vagy.
Mindig csak te. Ez nem fog változni.
Legszívesebben odamennék hozzá, de attól félek, eltolna
magától.
− Tényleg? Mert pár perce még egészen úgy néztél ki, mint
akinek Lana is jó lehet.
− Van annak értelme, hogy elrohanok tőled, és két perccel
ezután Lanával kavarok, amikor bármelyik pillanatban
kiléphetsz a szobából, és megláthatsz? Ugyan már,
L. Tudod, hogy tisztára megrendezett dolog volt. Éppen
úgy, mint amikor téged odakint sarokba szorított. – Nem
válaszol, de nem is vitatja, amit állítok. – Szivi, számodra
felfoghatatlan, hogy Lana milyen gonoszságokra képes, mert
a te szíved olyan jó és tiszta. Hidd el nekem, hogy
rosszindulatú! És mindenre elszánt. Bármit megtenne, hogy
megkapja, amit akar.
− Téged akar.
− És téged is.
− Micsoda? – kérdezi, és zavarodottnak látszik, ami nem
csoda.
− Nem csak engem akar megkaparintani. Édes hármast
javasolt. – Úgy néz rám, mintha várná, hogy mondjam meg,
végül elfogadtam-e vagy sem az ajánlatot. A francba! Durva,
hogy erre nem tudja a választ magától. – Nemet mondtam.
 Végül Lanának mégis sikerült jól megfingatnia.
− Ma rengeteg félreértés volt köztünk, és szeretném
ezeket eloszlatni. – Térdre ereszkedem előtte, és megfogom
a kezét. – Nem vágyom Lanára, még akkor sem, ha próbálta
úgy beállítani. Téged szeretlek. Számomra te vagy az
egyetlen.
− Ez mind nagyon is igaz lehet, de akkor sem vagyok kész
azt mondani, spongyát rá, és túltenni magamat azon, ami az
előbb történt. – Lehajtja a fejét, csorognak a könynyek a
szeméből. – Egyszerűen annyira… rohadtul pipa vagyok! –
A szavaiból az derül ki, dühös, de a könnyei és a zokogása azt
mutatják, hogy más a helyzet: inkább szomorú.
Hogy juthattunk idáig? Nem csináltam semmi rosszat,
mégis úgy érzem magam, mint egy aljas gazfickó. A feleségem
ki van borulva, sír, és fogalmam sincs, hogyan hozhatnám
helyre a dolgot.
Az autó fényszórója ránk világít, amikor Daniel behajt a
kocsi bejáróra, és megkérdezem Laurelynt, hazamehetek-e
vele együtt. Az a szokása, hogy kirúg otthonról, amikor dühös
rám. Nem válaszol rögtön, a szívem sebesen ver. Felsóhajt.
Tudom, hogy valószínűleg egyedül akar maradni, de nem
szeretném a ma éjjelt tőle távol tölteni. Úgy gondolom, a
távolság többet ártana, mint használna.
− Légyszi, hadd ne kelljen máshol aludnom ma éjjel!
A táskája után nyúl, és feláll, engem meg otthagy térdelő
helyzetben a földön.
− Gyerünk! Daniel vár.
Egy szót sem szól a hazafelé vezető úton, és én is hallgatok.
Csak találgatom, mi játszódhat le most a fejében, de szerintem
semmi jó.
 Megérkezünk a lakáshoz, ami az ideiglenes otthonunk
sydney-i tartózkodásunk alatt, és képtelen vagyok elhinni,
hogy így töltjük az első szilveszterünket, mint férj és feleség.
A hálószobánk felé indulunk, ő elöl, én utána, és abszolút nem
csodálkoznék, ha becsapná az ajtót az orrom előtt, vagy azt
mondaná, aludjak máshol. De nem teszi.
Kicsit imbolyog Evan fájdalomcsillapítóitól, úgyhogy
amikor lerúgja a körömcipőjét, előrehajolva megtámaszkodik
az ágy végében.
− Remélem, tudod, hogy ma este egy ujjal sem nyúlsz
hozzám.
Az órára nézek, még nincs éjfél, de már közel járunk
hozzá. Nem akarom, hogy így érjen véget az első évünk,
úgyhogy merész tettre szánom el magam – remélem, nem üt
vissza rám.
− Majdnem éjfél van. Nem akarok így átlépni az új évbe.
Ami ma történt, nem apró dolog, úgyhogy Laurelynnek
biztosan van mit mondania róla. Megbántottnak érzi magát,
a seb elfertőződhet, és megmérgezheti az egész házasságot.
Mint férje, kötelességem, hogy megfékezzem ezt a Lana nevű
fertőzést.
− Öt percünk van még, mielőtt 2014 elkezdődne. Azt
szeretném, ha ezekben az utolsó percekben kimondanál
bármit, amit akarsz. Ordíts és tombolj! Rugdoss és kiabálj!
Mondd, hogy rühelled, ahogy éltem, vagy amit a múltban
csináltam! Mondd, hogy tönkrevágom a házasságunkat!
Mondj vagy csinálj bármit, amit szükségesnek tartasz ahhoz,
hogy aztán túlléphessünk ezen az estén! Lásd el jól a bajomat,
szivi!
Döbbenten hallgat.
 Valószínűleg ez eddig az egyik leghülyébb ötletem.
Borzasztó szomorú és dühös, úgyhogy ha elfogadja az ajánlatot,
biztos megkapom a magamét. Mégis meg akarom adni neki
a lehetőséget, hogy kiadja a dühét. Szüksége van rá.
− Nem tudsz olyat mondani, amitől ne szeretnélek,
úgyhogy csak előre, és ne nézz hátra!
− Csak akkor megyek bele, ha te is megcsinálod. Mondd el,
ami a szívedet nyomja, de eddig visszatartottad! Lehetséges,
hogy meggyónunk egymásnak dolgokat, nem beszéljük át őket,
aztán továbblépünk, mintha mi sem történt volna? Hirtelen
úgy érzem, mintha próba elé állnánk – mint egy „felelsz vagy
mersz” játékban –, és mintha ez már nem Lanáról szólna.
Többről van szó a ma esti
eseményeknél, és mélyebben gyökereznek a dolgok.
A nők annyira mások, mint a férfiak. Mi egy kis ideig
dühösek vagyunk, aztán gyorsan túltesszük magunkat rajta.
A nőknek hosszú emlékezetük van, és haragot tartanak,
úgyhogy lehet, hogy nem jövök ki jól ebből.
− Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
− Bármit mondasz, mindig el tudom fogadni, ha igaz. Most
már értem, igazi gyónást szeretne hallani tőlem.
− Beleegyezem, de csak, ha megesküszöl, hogy nem bánod
meg. Nem rágódhatsz azon, amit mondok.
Halálra rémül, de izgatja a dolog. Legalábbis ezt látom a
szemében.
− Rajta, ne kímélj! Mesélj a félelmeidről és a rejtett
démonjaidról.
Beállítom az időt a telefonomon.
− Háromperces gyónás. Amit csak tudunk, beleszorítunk
száz nyolcvan másodpercbe. Mondd ki, öntsd ki a szíved, és
lépj tovább átbeszélés és magyarázkodás nélkül! Amikor lejár
az idő, új év és új kezdet jön. Benne vagy?
− Benne.
Elindítom a stoppert.
− Rajta! Zavarodottan néz rám.
− Nem tudom, képes vagyok-e rá. Félek. Túlkomplikálja a
dolgot, úgyhogy kezdem én, mégpe-
dig a nyomorult anyjával és apjával.
− Ha a szüleid még egyszer rosszul bánnak veled,
elküldöm őket a fészkes fenébe, főleg anyádat. Totál az
agyamra megy. – Laurelyn szeme elkerekedik, de nem
válaszol. Azt hiszem, nem ilyen kezdetre számított. – Ha nem
mondasz semmit, akkor kimaradsz, és megint én jövök.
− Utálom, amit Lana miatt azzal az első tizenkét nővel
csináltál. Tudom, hogy irracionális dolog amiatt dühösnek
lenni, ami a megismerkedésünk előtt történt, de attól még
elönt a méreg, akárhányszor csak eszembe jut, és ez gyakran
előfordul.
Nem lep meg, hogy ezt mondja. Nekem is gyakran eszembe
jut, hogy Blake-kel járt, pedig az a kapcsolat is előttünk
történt.
Apropó Blake… ez a dolog csak az én vállamat nyomja, de
tudnia kell, mit érzek.
− Irtó dühös vagyok magamra, mert az üzlettel
foglalkoztam ahelyett, hogy veled lettem volna azon az estén,
amikor Blake megtámadni. Kemény munkával kell
elnyomnom a képet, amint rajtad ül, és a ruhád a derekadig
fel van hajtva. – Lehajtom a fejem, mert nem tudok ránézni,
amikor a következő részt előadom. Annyira durva: – És néha
azt kívánom, bár ne hallottam volna a hangodat, hogy
hagyjam abba, mert ki akartam nyírni. Még mindig ki
akarom.
Valószínűleg most halálra ijesztettem, de rohadtul jólesik
kiönteni a lelkem.
Nem hagy időt rá, hogy azon elmélkedjek, mi a véleménye
arról, hogy ki akarom nyírni Blake-et.
− Attól félek, hogy hiányozni fog neked az az izgalom, hogy
más nőkkel is lehess.
Erre szeretnék megfelelni: elmondanám, hogy már
képtelen vagyok izgalomba jönni attól a gondolattól, hogy egy
idegennel legyek, miután valami igazi és mély dolgot
megéltem vele. De a mostani dolog nem a magyarázkodásról
szól, hanem a gyónásról.
− Azon aggódom, hogy egyszer rájössz, nem vagyok
érdemes a szerelmedre.
− Rettegek, hogy egyszer úgy találod, túl bonyolult vagyok,
és nem éri meg a gond, amit okozok.
Soha. Ő az a bonyodalom, ami nélkül nem tudok élni.
− Attól félek, sosem teszed túl magad a múltamon, és amit
azzal a többi nővel csináltam.
Most még az eddiginél is jobban aggódom, mert bevallotta,
hogy sokszor eszébe jutnak.
− Még mindig pipa vagyok, mert majdnem feltettél egy
tizennégyes számot a partnernőid listájára.
Nem hibáztathatom, hogy ezen berágott, micsoda orbitális
melléfogás a részemről!
− Attól tartok, azért halasztgatod a gyerekvállalást, mert
nem vagy igazán biztos benne, hogy örökre velem akarsz-e
maradni. – Megnézem az időt a telefonomon. – Harminc
másodperc van hátra.
 − Attól félek, hogy pocsék anya leszek, mint a saját
anyám.
Az lehetetlen, abszolút nem olyan, mint az anyja.
− Nem bántam, amikor kiderült, hogy a fogamzásgátló
tapaszodat sikerült lehúznom.
Szúrós szemmel néz rám.
− Most azonnal eszméletlenre vernélek egy kézitáskával,
ha volna egy kéznél.

Hogy is juthat eszébe, hogy pocsék anya lenne? Máris

inkább úgy viselkedik, mint az én anyám, nem úgy, mint a
sajátja.
− Napról napra jobban hasonlítasz Margaret McLachlanre.
Felemelem a telefont, mire bejelenti:
− Tíz másodperc.
Most ő jön, de én szólalok meg újra. Majdnem lejárt az
időnk, és valami fontosat akarok mondani.
− Szeretném, ha te lennél a gyerekem anyja… kérlek,
mondj igent!
Nem mond semmit, a stopper pedig berregni kezd, hogy
jelezze időzített gyónásunk végét. Az én szívem és agyam
kitisztult. És az övé? Vagy ez volt a legrosszabb, amit
tehettünk?
Hülyeség volt tőlem, hogy a háromperces gyónás alatt
kértem meg a gyerekvállalásra. Tudni akarom, mit gondol, de
a rohadt életbe, nem kérdezhetem meg. Megegyeztünk, hogy
nem lesz átbeszélés.
Lefogadom, hogy dühös. Már mondta, hogy átgondolja a
dolgot, én meg megígértem, hogy nem gyakorolok rá
nyomást. Most mégis megtettem. És még arra sem adtam
lehetőséget, hogy válaszoljon, ha ragaszkodunk az idióta
szabályokhoz.
Már megint elcsesztem. Miért csinálom mindig ugyanazt?
− Máshol alszom ma éjjel. Csak adj egy percet, hogy
összeszedjek valami alvóruhát, és megmossam a fogam.
Kiveszem a pizsamanadrágomat a szekrényből, és a
fürdőszobába megyek. Átöltözöm, és végzek a fogmosással,
amikor L. megjelenik mögöttem. Átöleli a derekamat, és a
hátamhoz támasztja az arcát. Alacsonyabb és vékonyabb,
mint én, úgyhogy szinte alig látszik a tükörben.
− Nem is kértelek, hogy aludj máshol.
− Azt mondtad, hogy nem nyúlhatok hozzád.
− Az nem jelenti azt, hogy nem is lehetsz az ágyunkban.
Nem akarom meggyőzni róla, hogy rúgjon csak ki az
ágyból, de tudom, mikor cseszem el a dolgokat.
− Nem hibáztatnálak, ha kirúgnál. Még én is tudom, hogy
elszúrtam, L.
− De helyre is hoztad. Még én is tudom.
Megcsókolja a meztelen bőrömet a hátamon, de aztán túl
hamar abbamarad az érintés. Nézem a tükörképét, ahogy
megfordul, és felemeli a haját.
− Lehúzod a cipzáram?
Megfogom és lehúzom a cipzárt szoros, fekete ruháján,
hagyom, hogy az ujjam végigcirógassa a bőrét, ahogy haladok
lefelé. Tuti, hogy ennél több akcióban nem lesz ma részem.
A fürdőszobában állunk, és én lehámozom róla a ruhát,
miután az egyik korábbi szeretőm jelenetet rendezett. Déjá vu
érzésem van, mert már előfordult ez velünk. Emlékszem,
hogy akkor este elküldött, most viszont nem. Hagyja, hogy
maradjak.
 Szeretném megcsókolni a meztelen vállát. Ott fehérlik,
olyan közel a számhoz, szinte kéri, hogy érintsem hozzá az
ajkamat, de ellenállok, mert még mindig nem tudom,
hányadán állunk.
Elkapja a ruhája pántját, és lecsúsztatja magán.
Megriszálja magát, mire a ruha lecsúszik, a
fürdőszobapultra dobja, és ott áll fekete csipkés push up
melltartóban és tangában. Állati dögös, mint mindig, és
szerintem ez a büntetésem a korábbi vétkeimért.
Ezt már nem bírom. Vegyen fel valamit, ha nem érhetek
hozzá! De ne feltétlenül azok közül a szexi cuccok közül,
amik általában az ágyban rajta vannak. Bármennyire imádom
is, ha felveszi őket, nem akarom ezekben látni, amikor nem
nyúlhatok hozzá.
− Idehozom neked valamelyik pólómat.
− Nem kell.
A hátához nyúl, kikapcsolja a melltartóját, és a ruhájára
dobja. Meglep, hogy ezt csinálja, mert még a legdühösebb
pillanataiban sem vettem soha észre, hogy kegyetlen lenne.
Behunyom a szemem, mert kész szenvedés így látnom,
amikor közölte, hogy nem érhetek hozzá.
− Ne csináld ezt, kérlek!
− Mit ne csináljak?
− Ne kínozz! Ezzel itt – lengetem a kezem ide-oda szinte
meztelen teste előtt.
− Nincs szándékomban kínozni.
Letolja a bugyiját a csípőjéről, és riszálva kibújik belőle. A
bugyi a lábánál landol, elrúgja a sarokba, és így már nincs
rajta más, csak fekete körömcipő.
− Volt valami a mondandódban, amitől meggondoltam
magam. Szeretném, ha hozzám érnél.
 L. megbocsát nekem? Elfelejti a ma esti incidenst?
− Mit mondtam, amitől meggondoltad magad?
− Csitt… szabályellenes átbeszélni azt, amit a gyónás
közben mondtunk. – Odalép hozzám, és teljesen hozzám
simul. – 2014 van. Kezdjük jól az új évet.
Ajkához emeli a kezem, és szájába veszi a mutatóujjamat.
Kis műsora keretében ki-be húzogatja a szájából, miközben a
nyelve sebesen forog. Ezután a másik kezemmel is megismétli
ugyanezt.
Baszki, ez állati szexi. Azonnal kemény leszek.
Felugrik a pultra, a hátsója a kéztörlőmön landol, és int az
ujjával, hogy menjek közelebb. Amikor odalépek hozzá, egy
rántással kigombolja a sliccemet, és lehúzza a cipzáramat.
Letolja a térdemig a nadrágomat és a bokszeralsómat, és
átkarol a lábával. A kezemet a hátsójára téve, könnyedén a
pult szélére húzom.
Megragadja kőkemény szerszámomat, és fel-le csúsztatja
barlangja lucskos bejárata előtt. Előretolom a csípőmet, és
megpróbálok belé hatolni, de elhúzódik. Azt gondolom,
mindjárt azt mondja, hogy fel kell kennie a spermicidkrémet,
de nem mondja.
− Mondd, hogy én vagyok az egyetlen!
− Te vagy az egyetlen, örökké! Mindig csak te leszel. Ebben
sose kételkedj!
Karjával szorosan átölel, és megdönti a csípőjét, így a
farkam hegye hozzányomul.
− Te vagy az egyetlen, akit valaha is szeretnék
magamban érezni – Átfogja a hátsómat, és belevájja a körmeit,
ahogy magába húz… fogamzásgátló nélkül.
Nem hinném, hogy peteérése lenne, de akkor is benne
vagyok fogamzásgátló nélkül, úgyhogy bármi megtörténhet.
Ő pedig nem állít le. A teste ennek inkább az ellenkezőjét közli
velem, ahogy a lába váltogatva megfeszül és ellazul,
miközben lovagol rajtam, a fürdőszobapulton.
A karjával szorosan átöleli a vállam, száját a fülemhez
szorítja, így minden hangját jól hallom, miközben a teste az
enyémmel együtt hullámzik. Minden nyögését, minden
zihálását. Még azt a finom kis hangot is, amikor elélvezés
közben a nevemet sóhajtja, majd azt suttogja, mennyire
szeret.
Ő előbb ér a csúcsra, mint én, de pár pillanattal később,
amikor én is elmegyek, erősen magamhoz szorítom, és mélyen
a méhébe ürítem magam.
− Én is szeretlek, L. Csak téged.
 9. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

A SZILVESZTERI GYÓNÁS ÓTA meglepően jól alakulnak a dolgok

Jack Henry és köztem. A jól nem is megfelelő szó. Inkább
remekül. Ki gondolta volna, hogy ennyire egészséges
megosztani egymással legbensőbb gondolatainkat? Annyira
tetszik ez az újonnan felfedezett mélység a kapcsolatunkban,
hogy talán megkérdezem, nem csinálnánk-e még egyszer.
Jack Henry megkért, hogy legyek a gyermekei anyja. Már
az esküvőnk előtt is szóba hozta, hogy mi lenne, ha kisbabánk
lenne, mostanra viszont úgy tűnik, állandóan ez jár a fejében,
ami azt jelenti, hogy az enyémben is.
Kisbaba. Ez jár az eszemben, miközben Margaret
konyhájában állok, és Jack Henry kívánsága szerint
lasagnét készítek a ma esti szülinapi bulijára. Anyósom odalép
hozzám egy csokimázas tállal. Jack Henry kedvenc tortáját
süti éppen, amit a McLachlan család minden tagjának
megtesz a születésnapjukon.
− Maradt valamennyi. Segítesz kiüríteni a tálat?
− Hát persze! – Kapok tőle egy kanalat, amit a mázba
mártok. – Atyaég! Ez isteni, Margaret!
Tényleg az. Életemben nem kóstoltam még ilyen finom
mázat. Már látom, miért ez a férjem kedvence, de valami
szöget üt a fejembe. Még soha nem láttam csokitortát enni.
Egyszer sem. Nem is tudtam, hogy szereti. A felesége vagyok,
hogyhogy nem tudtam? Fogadok, hogy a szívbetegséges családi
történet lehet mögötte. Lelkiismeretesen edz, és ritkán enged
meg magának olyan dolgokat, amiket egészségtelennek tart,
mert attól fél, hogy úgy végzi, mint az apja és a nagybátyja.
Szeretnék Margaretnél rákérdezni, de nem akarom, hogy
aggódni kezdjen, ha ez eddig nem jutott eszébe.
− Elkezdték már a munkálatokat a hangstúdiódon?
− A hét elején betonoztak, és azt mondták, valamikor
májusra várhatjuk, hogy elkészül.
− Az egész korainak tűnik ahhoz képest, hogy mennyi
berendezést építenek be.
Az ember gyors előrehaladásra számít, amikor a férje
vagyonos és rendkívül igényes.
− Ismered Jack Henryt. Magasra teszi a lécet, és ugyanezt
másoktól is elvárja.
Margaret elmosolyodik.
− Ezt az apjától örökölte. Henry szeret keményen dolgozni.
Nem hiszem, hogy valaha is nyugdíjba ment volna, ha le nem
tiltom valamiről.
− Miről tiltottad le?
− A kamatyolásról. – Vihogni kezdek, mert a szó maga is
vicces, de az ő szájából hallani még viccesebb. – Adok neked
pár jó tanácsot, mert még mindig új asszony vagy, és azért is,
mert a fiam néha egy kis szarházi. Én már csak tudom, az
anyja vagyok. – Körülnéz, mintha szigorúan titkos értesülést
közölne. – A kamatyolás hatalom, nem véletlenül akarja
folyton azt tőled. Így egyenlőbb a játszma. Nem tetszik
valami. amit csinál? Vedd el tőle a kamatyolást! Érd el az
eredményt, amit akarsz! Azt akarod, hogy a te szemszögedből
nézze a dolgokat, de elutasít? Vond meg tőle a kamatyolást, és
a hozzáállása igen gyorsan meg fog változni! Azt akarod, hogy
a férjed nyugdíjba vonuljon, mert különben idejekorán
halálra dolgozná magát, és ugyanúgy nem látná felnőni az
unokáit, mint a saját gyerekeit? Tiltsd el a kamatyolásról, és
szerezz egy férjet magad mellé otthonra ahelyett, hogy
eltemetnéd! Így kell mesterkedni, drágám. A kamatyolás
hatalmával élve eléred, amit akarsz.
Hűha! Ravasz egy nő! Sokat tanulhatok tőle.
Henry bejön a konyhába, kinyitja a hűtőt, és előrehajolva
keres valamit. Margaret odalibeg hozzá, és valamit a fülébe
súg. Aztán rám kacsint, és visszafordul a mosatlannal teli
mosogatóhoz.
Henry kivesz a hűtőből egy üveg vizet, és nagyot kortyol
belőle.
− Lányok, már túl régóta vagytok itt talpon. Pihenjetek egy
percet, addig én elmosom nektek ezeket az edényeket.
Nahát! Milyen aranyos apósom van.
− Köszönjük, Henry – hálálkodom, és mellette elhaladva
puszit nyomok az arcára. – Annyira figyelmes vagy!
Margarettel átvonulunk a nappaliba, és feltesszük a
lábunkat.
− Ne higgy a látszatnak! Nem egy figyelmes férfi ajánlatát
hallottad.
− A hatalmadat használtad.
− Így van, és tudni akarod, mi benne a zseniális? Enynyi
év után még mindig imádok Henryvel lenni, úgyhogy
egyébként is megadtam volna neki, ami jár. Még magam is
kezdeményeztem volna, úgyhogy mindenki nyert ezzel.
− Te vagy a mester. – Margaret annyira menő! Azt hiszem,
egy kicsit még jobban beleszerettem. – Mikor jönnek a
vendégek?
− Hétkor.
Remek. Így rengeteg időm van, hogy hazamenjek és
elkészüljek
 − Miféle meghívottakra számítsak?
− Általában csak a család szokott itt lenni, de ma este
pluszvendégek is lesznek. Chloe elhozza az új udvarlóját, és
Jack Henry három barátja is csatlakozik hozzánk.
− Nem is tudtam, hogy Chloe jár valakivel.
− Még új a dolog, úgyhogy mi sem találkoztunk vele.
Hűha! Néhány hetes lehet. Azt hiszem, eddig túl elfog-
lalt voltam, ha lemaradtam egy ilyen horderejű dologról.
− Szuper.
− Remélem, Jack Henry nem próbál majd túl durván
megszabadulni tőle. Lehet, hogy beszélnem kell vele vacsora
előtt. Esetleg kérd meg, hogy ne vigye túlzásba, mert néha
keményen bánik Chloe udvarlóival.
El tudom képzelni, hogy Jack Henry ezt csinálja, pedig
Chloe felnőtt, ugyanannyi idős, mint én.
− Miért bánik keményen velük?
− Egyszerűen ilyen. A születése napjától fogva mindig is
hihetetlenül óvta mindentől. Sokáig még Evant sem akarta a
közelébe engedni – meséli nevetve.
− Eddig nem vettem észre, hogy túlságosan védelmezte
volna Chloet.
− Amióta vele vagy, egy kicsit lazább lett.
− Gondolom, Chloe örül ennek.
− Úgy sejtem – helyesel Margaret.
Felpakolt lábbal üldögélünk, Margaret pedig történeteket
mesél Jack Henry gyerekkorából. Egyfolytában mosolyognom
kell, mert elképzelem azt a gyönyörű, sötét hajú, ragyogó kék
szemű kisfiút, amint elköveti a felidézett csínyeket. Kíváncsi
vagyok, a kisbabánk örökli-e Jack Henry szemét. Remélem,
igen.
 − Mit fogsz adni Jack Henrynek a születésnapjára? –
kérdezi Margaret.
Még mindig mosolygok, de most más miatt, és képtelen
vagyok eltitkolni Margaret elől.
− Van pár meglepetésem számára, de az egyik egy
különleges ajándék. Kisbabát kért, és úgy döntöttem,
megkapja tőlem.
− Jaj, Laurelyn! – kapja szája elé a kezét, hogy el ne
kiáltsa magát. – Egy kisbaba! Micsoda csodálatos hír!
Elmondtad már neki?
− Nem, ma este fogom megtenni.
Van egy szuperkülönleges tervem, de ezt a részt
megtartom magamnak,
− Jack Henry magánkívül lesz az örömtől.
− Tudom, alig várom, mit szól hozzá.
Tuti, hogy óriási mosolyra húzódik a szája, aztán azonnal
ágyba akar majd cipelni.
− És azonnal neki is kezdtek a próbálkozásnak? – csapja
össze Margaret a kezét, mint egy gyerek.
− A ma este azonnalnak számít?
− Adok egy jó tanácsot, mert még új vagy ebben – mosolyog.
Felemeli a szemöldökét, és odasúgja: – Tegyél egy párnát a
hátsód alá… miután a fiam végzett a dolgával! Ne kelj fel
azonnal, hadd dolgozzon a gravitáció!
Te jóságos ég! Margaret arra ad tippeket, hogyan tartsam
benn Jack Henry spermáját, hogy a kis fickók felfelé
ússzanak. Abszolút nem ciki.
− Oké. – Csak ennyit tudok kinyögni.
− Maradj úgy tíz-tizenöt percig, mielőtt felkelsz! –
Kacarászik, majd rám kacsint. – Alig várom, hogy a kezembe
foghassak egy újabb unokát.
 10. FEJEZET

Jack McLachlan

ANYA AZ AJTÓBAN FOGAD BENNÜNKET.

− Szia, te születésnapos! – Erősen megszorít, majd
megöleli a feleségemet. – Laurelyn!
Valamit a fülébe suttog, de nem tudom kivenni, mit –
pont ez volt a szándéka –, és eszembe jut egy másik alkalom,
amikor ugyanezt csinálta. Ezek a nők túl jól kijönnek
egymással. Össze fognak fogni, és szövetkezni fognak ellenem.
Az öreglány ma este szokatlanul szélesen mosolyog. Ez
csak egyetlen dolgot jelenthet Margaret McLachlan esetében:
sántikál valamiben.
− Mi van veled, anya?
− Ma van a születésnapod, fiam. Csak visszaemlékszem
az elsőszülött gyermekem születésének napjára.
Süket duma.
− De hát mosolyogsz. – Sosem mosolyog, amikor a
születésemről beszél.
− Persze hogy mosolygok – magyarázza. – Csodás nap volt.
Ügyesen próbálkozik, hogy őszintének látsszon, de én
átlátok rajta. Ez a nő már számtalanszor mesélt a születésem
napjáról, leginkább akkor, amikor valami borsot törtem az
orra alá.
Nem olyan történet, amitől Laurelynnek kedve támadna
kisbabát vállalni, de anya egyszer úgyis elmondja neki ennek
a pokoli napnak a történetét.
 − Huszonegy és fél órán keresztül vajúdott mindenféle
fájdalomcsillapító nélkül. Majdnem ötkilós voltam, és azt
hitte, belehal, mire sikerült kinyomnia. Tutira könyörgött,
hogy nyírja ki valaki, de ezt sohasem ismerte el.
Laurelyn szeme kigúvad, a szája pedig tátva marad.
− Úristen! Majdnem öt kiló?
− Nem is könyörögtem, hogy nyírjon már ki valaki – ver
rá játékosan a karomra anya. – Legalábbis nem többször,
mint öt alkalommal. De az egész fájdalmat elfelejtettem,
amikor megláttam a kisfiámat. Olyan gyönyörű volt,
Laurelyn! Az egész fejét fekete haj borította… és amikor
kijött, a feje egészen kúp alakú volt. Aztán el kezdett sírni, ami
zene volt füleimnek. A fiam minden szenvedést megért, és a te
gyereked is megér majd.
Laurelynnek nem hiányzik, hogy anya a kisbabával
piszkálja. Máris attól félek, hogy túl sokat nyúztam ezzel,
úgyhogy figyelmeztetően felhúzom a szemöldököm.
− Anya!
− Lakat a számon! – teszi anya az ujját a szája elé, és
bevezet minket a nappaliba.
Jó sokan vannak, körülbelül kétszer annyi vendég, mint
egyébként. Több barátom is eljött, és tudom, hogy Laurelyn
örülni fog, ha megismerheti őket. Aztán ott a szokásos
társaság: a szüleim, Evan és Emma a triójukkal, és Chloe.
Meg az a tetű Ben Donavon.
Alig látok a pipától.
− Mi a francot keresel itt?
− Jack Henry! Ben a házunk vendége. – Anya hangja
figyelmeztetően cseng, de nem érdekel. Verjen csak szét,
amennyire akar, ha nem tetszik neki a mondanivalóm:
 − Senki nem válaszolt. Ki hívta meg ezt a barmot? Chloe
sötét pillantást vet rám.
− Én hívtam meg, és nem… barom.
Úgy érzem, hátba támadott a saját húgom, és talán még a
feleségem is.
− Te tudtál erről?
− Nem – vágja rá Laurelyn éles hangon, amit úgy veszek,
hogy nincs ínyére a gyanúsítgatás. – Csak annyit tudtam,
hogy Chloe magával hozza az új srácot, akivel jár.
A húgomnak totál elment az esze, ha azt hiszi, hogy ezt
hagyni fogom.
− Francokat! Dehogyis jársz te vele.
− Azzal járok, akivel akarok, és semmit sem tehetsz
ellene, úgyhogy abbahagyhatod a bunkózást.
A rohadt életbe! Ezt nem hagyhatom. Nem Chloehoz való,
és nem akarom a feleségem közelében látni.
− Chloe, vannak dolgok, amiket nem tudsz róla.
− Ben mindent elmondott. Ezt erősen kétlem.
− Hé, haver, kimehetnénk megbeszélni ezt ahelyett, hogy
jelenetet csinálnánk? – lép közelebb Ben, és a teraszajtó felé
int.
Aha. Nyilván nem akarja, hogy ezt a beszélgetést a
többiek is hallják. Ez is csak azt bizonyítja, mennyire
gusztustalan egy alak, de ugyanakkor én is félek, mit fog
mondani rólam. Tudja, hogy már három hónapja együtt
voltunk L. – lel, de fogalmam sem volt, mi a vezetékneve. Na
ez az, amit rohadtul nem szeretnék, ha felhozna a család előtt,
úgyhogy sarokba vagyok szorítva.
− Egy perc, és itt vagyunk.
Laurelyn a karomra teszi a kezét.
− A húgod kedvéért jött, nem miattam, úgyhogy viselkedj!
 − Ettől most jobban kellene éreznem magam?
L. figyelmeztetően felhúzza a szemöldökét, és pont
ugyanúgy néz rám, ahogy anya már ezerszer is.
− Azért vagyunk itt, hogy megünnepeljük a
születésnapodat, úgyhogy értékelném, ha nem keverednél
csetepatéba.
− Nem fogok, drágám, esküszöm.
Kilépünk a teraszra, én pedig összefont karral állok, és
várom, mi mondanivalója van számomra. Nincs egyetlen
olyan gondolat sem, amit szívesen hallanék ettől a fickótól.
− Először is elnézést kérek amiatt, ahogy Laurelynnel
viselkedtem.
Nem én vagyok erre a megfelelő ember.
− Talán inkább tőle kéne elnézést kérned, nem tőlem.
− Tervben van, de tudtam, hogy nem fog menni, ha nem
nálad kezdem. – Ebben igaza van. Nem hiszem, hogy olyan
közel engedném L. – hez. – Sajnálom, hogy nem adtam meg
az infót, amire szükséged volt, hogy megtaláld, de az egész
annyira furának tűnt. Hónapokig együtt voltál Laurie-val, és
nem tudtad a vezetéknevét. Gondoltam, ennek megvan az
oka, és hogy ő döntött így. Csak meg akartam védeni.
A nagy frászt akarta megvédeni! Tudom, mennyire odavolt
az örömtől, amikor megtagadta tőlem, amit tudni akartam.
− És közben vigyorogtál, mint a rohadt tök. Élvezted, hogy
megalázkodni látsz.
− Nem állítom, hogy nem élveztem. Laurelynt akartam,
és te közénk álltál. Akkor nem vettem észre, hogy te vagy neki
a Nagy Ő, de most már látom. Mindig is te voltál. Nekem
sosem volt esélyem nála.
Nem óhajtom megvitatni, mennyire meg akarta dugni a
feleségemet. Ezzel nagyon is tisztában vagyok. Az sokkal
jobban érdekel, hogy mik a szándékai Chloeval. Sokat nyerne
szakmailag, ha kapcsolatba kerülne ezzel a családdal. Vagy
lehet, hogy csak egy rohadék, aki azt lesi, hol tarthat be
nekem, csak azért, mert anno nem sikerült becserkésznie a
nejemet.
− Mi a helyzet a húgommal? Azért jársz vele, hogy
felcseszd az agyam, vagy azért, hogy előmozdítsd a karrieredet?
− Nagyon kedvelem Chloet, és a kapcsolatunknak semmi
köze hozzád vagy a családodhoz.
− És hogyan kezdődött ez a kapcsolat? – kérdezem.
− Sydney-ben töltöm a gyakorlatomat. Pár hete Addie
mutatott be bennünket egymásnak, és rögtön
összebarátkoztunk. Randira hívtam, és onnantól fogva szinte
elválaszthatatlanok vagyunk. – A legkevésbé sincs szükségem
arra, hogy lelki szemeim előtt megjelenjen Ben és Chloe
elválaszthatatlan párosának képe. – Megvannak a saját üzleti
kapcsolataim. Csakúgy, mint te, én is borászcsaládban nőttem
fel, úgyhogy ebben a tekintetben semmilyen előnyöm nem
származik a Chloéval való kapcsolatból.
Akkor sem komálom ezt a görényt.
− Nem szépítem a dolgot. Egyáltalán nem bírom a fejedet,
és abszolút nincs ínyemre, hogy a húgommal jársz, de már
elég idős ahhoz, hogy maga döntsön erről. Ha téged választ,
az az ő sara, de rajtad tartom a szemem. Ha kicseszel a
húgommal… vagy a feleségemmel, akkor elkaplak.
− Egyikkel sem akarok kicseszni, neked viszont hozzá kell
szoknod a gondolathoz, hogy itt vagyok. Nem tervezem, hogy
máshová menjek, amíg Chloe azt akarja, hogy itt legyek.
Ez aztán frankó! Majd megköszönöm Addisonnek a
szarkavarást.
 A buli nem volt totál csőd. L. találkozott három
haverommal – Trevorral, Ellisszel és Wade-del –, aminek
borzasztóan örült. Ez egy totál ismeretlen terület számára,
mert még sosem találkozott velük. Ennek megvan az oka.
Idén a srácok sülve-főve együtt voltak. Nem igazán akarom
tudni, hogy miben mesterkedtek, mert az semmi jó nem
lehet. És tuti, hogy én is belekeveredtem volna abba, amivel
éppen szórakoznak, ha nem lettem volna nyakig elmerülve
Laurelyn megtalálásában, de megvan a saját fontossági
sorrendem. Nekik is a sajátjuk: C és P – cici és popsi.
Mind a három a szemem láttára stírölte végig a
feleségemet, Ellis még szemtelenül meg is bámulta a mellét.
Mi tagadás, jól nézett ki abban a ruhában, de a végén mégis
mindannyiukat elküldtem a francba. Nem érdekel, kicsodák,
senki nem nézhet ilyen szemmel a feleségemre. Seggfejek.
Ott vihorásztak, és azt hitték, hogy rohadtul vicces, amit
csinálnak. Nehéz elhinni, hogy valaha pont olyan voltam,
mint ezek a barmok, de mindez Laurelyn előtt volt. El sem
tudja képzelni, mennyi mindenben megváltoztatott.
Hazafelé tartunk autóval a sydney-i lakásunkba.
Szívesebben ünnepeltem volna a születésnapomat L. – lel
otthon Avalonban, de nem mertem volna szembeszegülni
Margaret McLachlan terveivel, ami az éves születésnapi
ünnepségeket illeti. Odavan a hagyományokért, és meg is
követeli őket.
Úgy tűnt, L. nem bánja, szerintem azért, mert élvezi a
családban elfoglalt új helyét. Teljesen más, mint ahogy
gyerekkorában volt. Élvezi, hogy olyanok veszik körül, akik
szeretik, és meg kell hagyni, a családom odavan érte, főleg
anya.
 Volt köztük ma este valami különös, de fogalmam sincs,
mi. Bármi is az, még sosem láttam anyát ilyennek Emmával
vagy akár Chloe-val.
− Nem tetszik neked Ben és Chloe.
− Nem, kifejezetten nem, de mit tehetek. Chloe nem
gyerek. Sokkor emlékeztetnem kell magamat, hogy annyi
idős, mint te.
Laurelyn és Chloe két különféle huszonhárom éves. L.-nek
muszáj volt gyorsan felnőnie, úgyhogy mindig érettebbnek
tűnt. Bármennyire is szeretem Chloet, mindannyian
elkényeztettük, beleértve engem is, úgyhogy nehéz rá
felnőttként gondolni.
− Ben nem rossz fiú. Vegyél ki az egyenletből engem, és
nem is lenne vele bajod. Sok közös van bennetek. El tudom
képzelni, hogy összebarátkoztok.
Lehet, de L. az egyenlet része.
− Nem tudom, valaha is össze tudnék-e vele barátkozni.
Tudta, hogy az enyém vagy, mégis rád hajtott.
− De nem kapott meg, és soha nem is fog, mert a tiéd
vagyok, és ez nem fog változni – fogja meg a kezemet. –
Nagyon őszinte volt, amikor bocsánatot kért tőlem, és tényleg
úgy gondolom, hogy Chloe igazán tetszik neki. Kérlek,
próbáld őt elviselni a húgod kedvéért, aki igazán kedveli.
Remélem, nem fogom megbánni.
− Adok neki egy esélyt, de szétrúgom a seggét, ha bármi
olyat tesz, amivel megbántja a húgomat.
− Akkor örömmel foglak ráuszítani, McLachlan. – L. a
telefonjáért nyúl. – Addisontől semmi. Az esküvő óta sokat
mászkáltak együtt Chloeval, nem igazán értem, miért nem
szólt róluk.
Én viszont vágom.
 − Nem akarta, hogy elmondd nekem, és elrontsam az
egészet, mielőtt elkezdődött volna.
− Lehet. Sejthette, hogy irtóra felmegy nálad a pumpa,
úgyhogy talán ezért nem szólt. De az utóbbi időben egyébként
is furcsa volt, mintha bujkálna előlem az elmúlt pár hétben.
Addisonnek sosem volt erőssége, hogy kiálljon L. mellett,
úgy hogy fogalmam sincs, a feleségem miért van ezen
meglepődve.
− Hívd el reggelizni, ha visszaértünk Waggába! Vidd el a
Fusionbe, és a belga gofrijukkal kiszedheted belőle az igazat.
Mennyei az a cucc!
− Apropó reggeli: mielőtt visszamegyünk, délelőtt
elmegyek anyukáddal és a lányokkal valahová reggelizni.
− Jól hangzik!
− Mit fogsz csinálni, amíg odaleszek?
− Sokáig durmolok.
− Te nem szoktál sokáig durmolni.
− De igen, egyszer egy évben, amikor ki kell pihennem
magam, miután a nejem egész éjjel tartó szülinapi
hancúrozással ajándékozott meg. – L. felnevet, úgyhogy,
gondolom, irtó viccesnek tartja. – Csak azt ne mondd, hogy
azért volt vicces, mert nem igaz.
− Nem áll távol az igazságtól, de ennél többre is
számíthatsz.
− Félig igaz?
− Erre nem válaszolok. Két perc múlva meglátod, amikor
beérünk, és kibontod az ajándékomat.
Pompás. Fogadok, valami szexi fehérnemű lesz rajta.
Belépünk a lakásba. L. a kanapéra ültet, amíg behozza az
ajándékot a hálószobából. Nem biztos, hogy az lesz, amire
gondoltam. Tisztára máshogy viselkedik, mint ahogy szokott:
idegesnek tűnik.
Visszajön a nappaliba, mellém ül, és egy apró,
négyszögletes dobozkát tesz a kezembe. Csokoládébarna
selyempapírba van csomagolva, át van kötve egy masnira
csomózott kék szalaggal, és kifejezetten nem elég nagy
fehérneműs doboznak, kivéve, ha irtó pici a fehérnemű.
− Nyisd ki!
Leveszem a masnit, letépem a papírt, és közben azon
töprengek, mi lehet benne. Egyszerű, fehér ajándékdoboz. Mi
lehet ez? Karkötő? Remélem, nem, mert nem nagyon csípem
a karkötős fickókat, de persze felvenném, ha már ezt kaptam
tőle.
Leveszem a tetejét, és összezavarodom a látványtól.
− Terhességi teszt?
Pár hete jött meg a menstruációja, úgyhogy lehetetlen,
hogy tesztre lett volna szüksége.
− Nem, ez egy ovulációs teszt. Azt jelzi, mikor vagyok a
legtermékenyebb.
Csak két ok jut eszembe, amiért ilyet használhat: hogy
kerülje a szexet azokon a napokon, amikor termékeny, nehogy
teherbe essen, vagy a szöges ellentéte – azért, mert készen áll
rá.
− És te azért akarod tudni, mikor vagy termékeny, mert…?
− Azt kérted, hogy legyek a gyereked anyja, és most igent
mondok – ömlik el az arcán a mosoly. – A kisbaba… ez az
ajándékom számodra.
Odahajolok hozzá, megcsókolom, és a hüvelykujjammal
megsimítóm az arcát.
− Életem legjobb ajándéka. Felhúzza az egyik
szemöldökét.
 − Már korábban teszteltem egyet, és éppen peteérésem
van.
Furcsa. Ahogy ezeket a szavakat hallom tőle, valahogy
kényszert érzek, hogy a vállamra dobjam, az ágyhoz cipeljem,
és mélyen megmerítkezzem a testében.
− Ez azt jelenti, hogy most rögtön neki is akarsz kezdeni?
− Igen.
− Imádom, amikor ezt a szót kiejted a szádon. Azt jelenti,
hogy valami őrült jó dolog fog történni.
Felkelek a kanapéról, és L.-t is felsegítem álló helyzetbe.
Két kezemmel megfogom a derekát, és magamhoz húzom. Se
ölelés. Se csók. Egyszerűen csak a szemébe nézek.
− Ugye tényleg ezt akarod? Nem csak azért mégy bele, mert
érzed a nyomást, vagy mert tudod, hogy én ezt szeretném?
Megcirógatja az arcomat, én pedig odanyúlok, és a kezemet
a kézére teszem.
− Csak ez jár a fejemben, amióta rákérdeztél a nászutunk
alatt. Totál hülyeség, hogy még csak egy hónapja vagyunk
házasok, és szándékosan próbálunk gyereket csinálni, de ezt
akarom. Készen állok a családunk megalapítására.
− A családunk. Imádom ezt a szót.
− Én is.
Kézen fogom, és a folyosón át a hálószobába vezetem.
− Kaphatnék egy percet? Szeretnék neked felvenni valami
különlegeset.
Igen! Tudtam, hogy felvesz valami dögös fehérneműt a
születésnapomra.
− Naná! Akár kettőt is, ha kell. – Bemegy a gardróbba, és
egy bevásárlószatyorral jön ki. Hűha! Kíváncsi vagyok, mi
lehet benne. – Öltözködj csak, ameddig akarsz!
− Egyik lábam itt, a másik ott – vigyorog pajkosan.
 Ez az, McLachlan! Gyereket fogsz csinálni L. – lel. És ha
egyszer megvan, nem lehet visszacsinálni. Hmm. Meglepően
nyugodt vagyok, de azt hiszem, így érzi magát az ember, ha
tudja, minden oké.
Nem látom értelmét, hogy még ruhában legyek, amikor
L. visszaér. Mindketten tudjuk, miért vagyunk itt,
úgyhogy leveszem az ingemet és a nadrágomat, és a szoba
sarkában álló székre teszem. Csak a bokszeralsóm van rajtam,
amikor kijön a fürdőszobából, megáll az ajtóban, és az
ajtókeretnek dől. Fél lábára támaszkodik, csípőre teszi az
egyik kezét, és kidomborítja a mellét elefántcsontszínű
kombinéjában. A kombiné felül melltartó, amiről
leheletvékony anyag omlik le a lába között felsője apró
háromszög széléig. Tökéletes bevezető a gyerekcsináláshoz.
− Mi a véleménye a szülinaposnak?
Felé indulok, ő pedig felém, így középen, félúton
találkozunk. Eszembe jutnak azok az alkalmak, amikor a
legszebbnek láttam: a találkozásunk estéje; amikor újra
láttam, miután azt hittem, örökre elment; amikor végigsétált
a padsorok között, hogy a feleségem legyen. Azt gondoltam,
hogy minden alkalommal gyönyörű volt, de ahogy most
kinéz, amikor odajön hozzám, hogy gyereket csináljunk… nem
igazán találok szavakat rá. A gyönyörű közel sem fejezi ki a
látványt. Áhítattal bámulom.
Teljesen elborít az ez iránt a nő iránt érzett szerelem.
Elfátyolozódik a szemem, és legördül az arcomon egy
könnycsepp.
− Tudom – mondja, és megremeg, amikor lábujjhegyre áll,
hogy az ajkával felitassa.
Szürreális számomra a pillanat. Ez a gyönyörű nő
beleegyezett, hogy egy részemet magába fogadja, és egyesíti a
sajátjával, hogy egy új lényt hozzunk létre: egy apró
emberkét, aki úgy néz ki, mint mi.
Átkarolja a derekamat, és addig lépked hátra, az ágy felé,
amíg a lába hátulról a matracnak ütközik. Leül, és középre
húzódik, felemeli a lábát, és lábujjait a bokszeralsóm derekába
akasztva maga felé húzza az alsót és vele együtt engem is.
− Gyere ide, szülinapos! Van valamim a számodra – int
csábítóan a mutatóujjával.
Fölé mászok, és ráérősen egyre feljebb araszolok,
miközben a hasától felfelé csókokkal borítom. Amikor szemtől
szembe kerülünk, megragadja a tarkómat.
− Csókolj meg! – kéri, és lefelé húz, hogy a szám a
szájához érjen.
A szája az enyémmel szeretkezik. Lassan. Mélyen.
Szerelmesen.
− Szeretlek, Laurelyn McLachlan.
Mélyen a szemembe néz, ahogy fölé hajolok, és
megcirógatja az arcomat ott, ahonnan alig pár pillanattal
azelőtt lecsókolta a könnycseppel
− Én is szeretlek, Jack Henry McLachlan. Megcsókolom az
arcát, ajkammal végigsimítom a nya-
kát, majd odanyúlok, hogy kikapcsoljam a felsőjét. Ívbe
feszíti a hátát, hogy könnyebben elérjem a kapcsot, én pedig
nem tudom megállni, hogy ne csókoljak be a mellei közé, a
szíve fölé.
Amikor sikerül lehámoznom a felsőt, megemeli a hátsóját,
és végigjátsszuk ugyanazt a bugyijával is.
− Egy kicsit alulöltözöttnek érzem magam – húzza meg a
bokszeralsóm derekát. – Talán le kellene ezt venned, hogy
kicsit kényelmesebb legyen számomra a helyzet.
 Segít lehúzni a köztünk lévő utolsó akadályt is, én pedig
fogom az alsót, és lehajítom az ágyról.
A lábai széttárva, én pedig befészkelem magam közéjük,
amíg kemény szerszámom oda nem ér meleg, hívogató
barlangja elé. De még nem vagyok egészen kész. Szeretkezni
már számtalanszor szeretkeztünk, de még soha nem ilyen
célból. Most más a helyzet.
− Ez most sokkal többről szól, mint kettőnkről. Megremeg
alattam.
− Tudom – súgja. – És ez halálra rémít, de jó értelemben.
Behatolásra készen hozzásimulok, de még utoljára meg
kell kérdeznem:
− Biztos vagy benne?
Megemeli a csípőjét, és a farkam vége egyenesen a
hüvelyébe csusszan.
− Biztos. – Megszorít a lábával, és közelebb húz magához.
– Semmi kétség.
Kezemet a matracba mélyesztem, hogy átfoghassam a
derekát. Felemelem, feljebb húzom a csípőjét, és olyan
mélyre hatolok, amennyire csak lehet. Biztos, hogy mélyen a
legjobb, amikor az ember meg akarja termékenyíteni a
feleségét.
Megtermékenyíteni a feleségem. Tetszik ez a kifejezés.
Lassan mozgok a testében, két kezemmel végigciróga-
tom a karja belső részét. A kezét a feje fölé emelem, az
ujjaink összekulcsolódnak. A kezünk egyesül, pont úgy, mint
a testünk.
Pontosan: kettőből három lesz. Talán. Ha minden jól
megy, ez az utolsó percünk kettesben, mielőtt a gyerekünk
befészkeli magát L. méhébe.
 Elengedem a kezét, lefelé simítok a testén. Megfogom a
lábát, amit fölhúzva tart a csípőm mellett, és hátratolom
magam. Laurelyn felnyög, mire én közénk csúsztatom a
kezem, és odanyúlok, ahol a testünk egybeforrt. Nincs kezdet.
Nincs vég. Úgy ismerem L. testét, mint a sajátomat, és tudom,
hogy neki több kell, úgyhogy megtalálom a pontot – azt,
amitől minden érintésemre majd kiugrik a bőréből – , és
dörzsölni kezdem a kis dudort. Egy perccel később zihálni
kezd, a hátamba kapaszkodik, és közelebb húz magához.
Felfelé köröz a csípőjével, úgyhogy tudom, hogy eltaláltam a
megfelelő pontot
− Ott, ott! Ne hagyd abba!
Tudhatná már, hogy sosem hagyom abba, amíg totál
eszét nem veszti.
A lába megfeszül, és tudom, most mi jön. És már itt is van.
A barlang falának szorítását érzem, amint ritmikusan
összehúzódik. Egyszer. Kétszer. És még egyszer, és még
egyszer, amíg már képtelen vagyok számolni, mert elmerülök
saját szertefoszló, felrobbanó világomban.
Hátratolom és szétterpesztem a lábait, majd még utoljára
mélyen elmerülök benne. Beleadok apait-anyait, de azt sem
bánom, ha nem esik teherbe, és még egyszer csinálnunk kell.
És még egyszer. Én remekül érzem magam.
A könyökömön támaszkodva tartom a felsőtestemet L.
felett. Még mindig benne vagyok, de nem mozdulok. Elsöprőm
a haját az arcából, ő pedig mosolyog, majd felnevet.
− Mi olyan vicces?
− Arra a rengeteg szigorú óvintézkedésre gondoltam, amit
bevetettünk, hogy ne legyen gyerekünk, most meg azon
fáradozunk, hogy legyen.
Ez az irónia.
 − Ez történik, amikor az ember világa fenekestől felfordul.
Amiről azt hisszük, sosem fogjuk akarni, az lesz a leghőbb
vágyunk.
− Te aztán biztos, hogy száznyolcvan fokos fordulatot
vettél.
− Úgy döntöttem, mindent felteszek erre a lapra, szivi.
Ahelyett, hogy dobnám. – Megcsókolom L.-t, lassan kihúzom
a szerszámom, és az oldalamra gördülök. – Sosem
gondoltam, hogy így szerethetek nőt, ahogy téged. Te mindent
megváltoztattál.
− Adj csak egy párnát! – mutat az ágy végére.
− Máris álmos vagy, drágám? – nyújtom oda neki a
párnát, ő pedig elveszi. – Azt hittem, újra próbálkozhatunk, ha
az első nem sikerült volna.
− Nem a fejemnek lesz. Segíts bedugni a fenekem alá!
– emeli meg a csípőjét.
Oké. Most már vágom. Kihasználja a gravitációt, ami azt
jelenti, hogy utánanézett a dolgoknak. Vicces lenne
visszamenni, és megnézni az előzményeket a
számítógépünkön.
− Hol találtad ezt a tippet?
− Anyukád mondta, hogy tegyek párnát a csípőm alá, és
maradjak ágyban egy ideig… miután… az ő szavaival élve,
végeztél a dolgoddal.
A francba! L. elmondta anyának?
− Valószínűleg be fog ugrani, hogy megnézze, hogy
mentek a dolgok. Nem tudja, hol a határ, amikor a gyerekeiről
van szó, és most már te is annak számítasz. Ugye, tudod?
− Imádom anyukádat. Közel állunk egymáshoz, és nem
tudtam ellenállni, amikor a múltkor megkérdezte, mit adok
neked ajándékba a születésnapodra.
 L. kinyújtja a lábát, és feltartja a levegőbe. Vajon ez a tipp
is anyától származik?
− Akarod, hogy fejre állítsalak, és jól megrázzalak?
− Nem, de nem bánnám, ha idejönnél, és feltehetném rád
a lábamat.
Odamászom hozzá, és felpakolom a lábát a vállamra. A
karját a feje alá teszi, a melle pedig még sosem látszott ilyen
teltnek. A gravitáció mindig az előnyére válik a csajomnak,
nem a hátrányára.
− Nem tudom, hogy ez segít-e a spermiumoknak bejutni
vagy nem, de ártani nem árthat.
Baszki, hogy bírja ki bármelyik fickó, hogy a felesége
puncija farkasszemet néz vele, és ő ne ugorjon rá?
Lemosolygok rá, mire kitalálja, mire gondolok.
− Ne is álmodj róla még vagy tíz percig! Hát, ez jó vicc.
− Könnyű azt mondani, L. – Lenyúlok, és bedugom a
hüvelykujjamat a nedves nyílásba. – Ez egyszerűen könyörög
egy jó kis nyalásért.
− Ne merészeld, McLachlan! – kiált rám, de én nem
hallgatok rá. Túlságosan elragad, amit magam előtt látok, és
ami epedve vár kóstolásra. Előrehajolok, de ő rászorítja a
térdét a fejemre. – Ez nem töltött nyalóka. Nem fogjuk
kitalálni, hány nyalás kell a töltelékig. Legalábbis még kilenc
percig nem.
 11. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

KILENC PERC SOKKAL HOSSZABBNAK TŰNIK, ha a kanos férjem

a térdem közül úgy méregeti az izémet, mintha éhezne, és én
lennék a svédasztal. Egész idő alatt csipkelődött, és disznó
kifejezésekkel ecsetelte, hogy mit fog csinálni velem, ha majd
hagyom.
Most már teljesen beizgultam.
Azt magyarázza, hogyan fog kényeztetni a nyelvével, és
képtelen vagyok tovább várni.
− Lejárt az idő!
− Hmm… nem hiszem el. Szerintem még legalább két
perc hátravan.
Szuper. Tovább akar húzni.
Felnyújtom a kezem, megfogom tarkóját, és magamhoz
húzom, hogy a szemembe nézzen.
− A szádat. Rám. Azonnal.
A vigyorából ítélve remekül szórakozik.
− Most nekem van valamim a számodra… és a hasad
alatti lucskos csoda számára.
Jaj, anyám! Azt hiszem, belehalok, ha nem ér hozzám
hamar a szájával. Vagy a kezével. Valamivel. Bármivel.
Annyira nyugtalan és felajzott vagyok, hogy ringatni
kezdem a csípőmet a párnán. Kibírhatatlanul szenvedek, és
ő véget vethetne ennek. Ha akarna.
− Légyszi, ne szórakozz velem, mert nem hiszem, hogy
kibírom!
 A szeméremdombomra teszi az ujját, és lenyomja a csontot.
Felemelem a csípőmet, hogy lejjebb kényszerítsem, de
ellenáll.
− Úgy érted, ne szórakozzam veled, ahogy te szórakoztál
velem, amikor az előbb ezt kellett nézném? – Lepillant, és
belém hatol az ujjával. Felnyögök, és az alsó ajkamba
harapva forgolódom a párnán. – Hú, de nedves vagy! –
Megsimítja az egyik szeméremajkamat, majd a másikat. –
Tudtad, hogy amikor felizgulsz, ez az egész terület megtelik
vérrel? Teljesen úgy, mint a merevedésnél. – Még simogat egy
ideig, aztán abbahagyja. – Csodálatos látni, hogyan változik
a tested, ahogy egyre jobban beindulsz. Zihálni kezdesz, és
kipirosodik a melled. Sosem ültem még le, hogy megfigyeljem,
hogyan változik a tested. Nagyon szép.
Nagyon szép? Mindjárt szétrobbanok, ő meg közli velem,
hogy jaj, de csodás?
− Érints meg! Nyalj ki! Dugj meg! Nem számít, melyik,
te döntőd el, csak csinálj valamit! Könyörgöm. – A hangom
kétségbeesettnek tűnik.
Ez a pasi úgy játszik velem, mint egy rongybabával, és ez
nem az első eset. És nem is az utolsó.
Még mindig a hátamon fekszem párnával a fenekem
alatt. De nem sokáig. Kihúzza alólam, és félredobja.
− Érintselek, nyaljalak vagy dugjalak meg? Én döntök, mi?
− Igen.
− Szerintem mind a hármat megcsinálom.
Átfordít a hasamra. Miközben a matracon landolok,
váratlanul fura nyikkanás hagyja el a számat. Jack Henryt ez
irtóra szórakoztatja, hallom, ahogy elneveti magát mögöttem.
Aztán a fülemhez hajol, és duruzsoló hangon közli:
− Ez tetszeni fog.
 Az ígéretétől borzongás fut végig rajtam, ami mélyen,
legbelül koncentrálódik.
− Bármit is akarsz csinálni, örülnék, ha igyekeznél, és
máris nekilátnál.
− Nincs az ön számára azonnali kielégülés, Mrs.
McLachlan. Az gyorsan jön, és túl gyorsan véget ér.
Szeretném, ha élvezné a várakozást.
A hasam alá csúsztatja a kezét, majd lefelé vándorol a
combjaim közé.
− Ilyen, amikor megérintelek. – Le-föl simogat. – És
ilyen, amikor megnyallak. – A nyelvével a hátam legalját
kezdi csiklandozni, majd lassan feljebb halad a gerincem
mentén. Körülbelül feléig jut, amikor a testem önkéntelenül
összerándul, miközben a fenekem az ingerlés hatására ívben
fellökődik az ágyról. Ekkor érzem, hogy hátulról belém hatol.
– És ilyen, amikor megduglak. Három dolog egy időben.
Jack Henry súlyától a homlokom a matracba fúródik.
Elkapom a paplant, és ráharapok, hogy elfojtsam a
sikításomat. Ez a három érzés érintés, nyalás, dugás – túl
sok egyszerre. Minden lökésére újabb nyögés tör fel a
számból, ami szinte állatias horkanásnak hangzik.
Valami újat csinál: lecsúsztatja a tenyerét, és a
fenekemre ver. Nem üt annyira nagyot, hogy fájjon, de
megugrom, mert váratlanul ér. Aztán megszorítja a hátsómat.
Erősen. Ilyet azelőtt sosem csinált velem.
Hogy tudja egyszerre ingerelni az elülső és a hátsó
testrészeimet? Csak egy válasz van: tehetség.
Elveszi a hátamról a száját, és most a fülemhez közelít
vele. A szájába veszi, és erősen szívja. Tuti, hogy ki fogja szívni
a fülcimpámat.
 − Annyira közel vagyok, L., de azt akarom, hogy először te
menj el, ahogy benned vagyok.
És mintha hatalma lenne a testem felett, tényleg elélvezek.
Kolosszális módon. Megragadom a matrac szélét, és
felordítok:
− Áááá!
Az utolsó lökéseivel áttol az ágyon, és örülök, hogy
kapaszkodom valamibe, mert így végül nem landolok arccal a
földön.
Hú, néha szeret durvulni. Még jó, hogy én is.
Lecsendesedik, és a hátamra ereszkedve megcsókol a
vállam felett. Annyira finom és gyengéd – nagy különbség az
után a fickó után, aki egy pillanattal ezelőtt erővel belém
hatolt.
− Úgy látom, Hyde visszaváltozott Jekyllé. Érzem, ahogy a
hátamhoz nyomja az arcát.
− Talán nem tetszik Hyde? – dörzsöli meg a karomat.
− Dehogyisnem. Nagyon is.
Egy utolsó csókot nyom a vállamra, mielőtt kihúzza a
szerszámát, és az ágyra gördül. Mellettem fekszik, én pedig
mozdulatlanul hagyom, hogy a körmét finoman fel-alá jártássá
a hátamon.
− Tiszta röhej, hogy mennyire be tudok indulni tőled.
Mintha valami őrült hatalmad lenne felettem, és néha úgy
érzem, hogy átveszi tőlem az irányítást. – Körkörösen
cirógatja a derekamat. – Tudod, szeretném, ha szólnál, ha
valami olyat csinálok, ami nem tetszik, oké?
Arról a kis seggre pacsiról és fenékszorongatásról beszél?
− Ne aggódj, mindent imádok, amit velem csinálsz! Főleg
ezt az új „érintés, nyalás, dugás” triót.
 Ujjai már a fenekemnél táncolnak, előre-hátra folytatja a
birizgálást, néha a két farpofa közti nyílásba is betéved, de
sosem annyira, hogy a még felfedezetlen területhez érjen.
Kíváncsi vagyok, azért csinálja-e, mert épp eljátszik a
gondolattal, hogy kipróbálná. Feltételeztem, hogy az anális
szexet még egyikünk sem próbálta, de igazság szerint
fogalmam sincs, mit csinált más nőkkel. Nem biztos, hogy
tudni akarom, de a kérdés nem hagy nyugodni és attól
tartok, ez így is marad, ha nem kérdezek rá. A kedvenc póza
a kutyapóz. Ez azt jelenti, hogy igazából szeretné a másik
dolgot is, csak nem kér meg rá?
− Gondolod, hogy hiba lenne arról beszélni, milyen egyéb
szexuális élményeink voltak másokkal?
A keze megáll.
− Nem vagyok kíváncsi semmire, ami közted és Blake közt
történt. Megelégszem azzal, hogy úgy teszek, mintha meg sem
történt volna az egész.
Már mondtam neki, hogy Blake sosem juttatott el a
csúcsra. Jack Henry az egyetlen férfi, aki ezt megtette,
szóval tudja, hogy Blake-kel a szex nem volt jó. Azt hiszem,
ebből arra következtet, hogy nem kísérleteztünk túl sokat, és
nem is téved. A szex Blake-kel mindig misszionárius pózban
folyt, és a lehető leggyorsabban túl akart esni rajta. Ennyi.
− Mi van, ha engem érdekelne, hogy miket csináltál
előttem a nőkkel?
Felsóhajt.
− Azt mondanám, hogy abból semmi jó nem sülhet ki, ha
erről beszélünk. – Újra cirógatni kezdi a hátamat. – Te vagy
a feleségem. Semmi sem számít, ami előtted volt.
Abszolút semmi.
 De igen, mert nekem számít. Tudni akarom, hogy seggbe
dugott-e más nőt. És ami még fontosabb, meg kell tudnom,
hogy tetszett-e neki, úgyhogy a közepébe vágok. Az összes
zsetonomat az asztal közepére tolom. Nem dobok el lapot.
− Szeretkeztél análisan a többiekkel? A keze újra megáll.
− Neked mi a jó abban, ha olyan dolgokról beszélünk, amik
előtted történtek?
A francba! Ez igent jelent. Bárcsak ne kérdeztem volna
rá!
Az ágyra fekszem, de nem nézek Jack Henry felé. Nem
akarom, hogy lássa, mennyire feldúlt vagyok.
− Csak tudni akartam, hogy én vagyok-e az, aki a
legtitkosabb vágyaidat is valóra váltja, nem pedig valaki más
előttem.
− L., nem az a legtitkosabb vágyam.
− De szívesen csináltad, nem?
− Nem is mondtam, hogy valaki mással már csináltam.
Nem is csináltam. – A keze visszatér a korábbi
tevékenységéhez. – Szerintem minden pasinak eszébe jut.
Nekem is, amikor hátulról csinálom veled, de még sosem
csináltad. Gondolom, majd szólsz, ha valaha ki akarod
próbálni, és akkor majd kísérletezünk. Ha sosem akarod, az
sem baj. Maga az aktus nekem olyan természetellenesnek
tűnik,
és szerintem mellőz minden romantikát.
− Félek tőle.
− Akkor nem fogjuk csinálni. Nem nagy ügy.
− Szerintem Addison már csinálta. Megkérhetem, hogy
meséljen róla – emelem fel a fejem, és hátrapillantok a vállam
felett. – Megpróbálnám, ha szeretnéd.
 − A haverjaim folyton erről beszélnek, de ennyi. Ha
seggbe duglak, attól nem lesz kisbabánk. – Megcsókolja a
vállamat. – Minden úszó bajnokomat a megfelelő helyen
akarom tudni.
Jézus Mária!
Felemelem a fejem, és átfordulok, hogy a szemébe nézzek.
Majdnem leesik az állam a szavai hallatán. Majdnem. Az
előbb egy mondatban használta a seggbe dugni és a kisbaba
kifejezéseket. Számomra nem kérdés, hogy ez a kombináció
irtó gáz, de ő az én barlanglakóm. Végtelenül szókimondó. És
én így szeretem.
− Ha ez az egész fogamzás dolog működik ma este, akkor
gyerekünk lesz karácsony előtt.
És az egyéves évfordulónk előtt. Kicsit ijesztő.
− Ha ma este teherbe estél, mikor érkezik a baba?
− Október elsejére várnám. – Rám néz, és elvigyorodik,
én pedig vállat vonok. – Mi van? Megnéztem a neten.
A Margarettel, Emmával és Chloeval elköltött reggeli
végül olyan fórummá alakul, ahol a két anya mindenfele
tippeket ad, hogy hogyan essek teherbe. Kettejüknek
öszszesen hat gyerekük van, úgyhogy szerintem tudják, miről
beszélnek.
A McLachlan hölgyekkel töltött reggel után visszamegyek
a lakásba, és a táskáinkat az ajtó előtt találom.
− Ennyire sietsz?
− Zivatar lesz nemsokára. Szeretnék hazaérni, mielőtt
elkezdődik.
− Nem szeretsz esőben vezetni?
Tulajdonképpen inkább utazásról, mint vezetésről van
szó, mert mi a hátsó ülésen leszünk.
 − Nem igazán. Egyszer, tízéves koromban balesetünk volt
apával az esőben. Még mindig emlékszem, ahogy az autó fut
a vízen. – Megáll és megcsókolja a homlokomat, ahogy elhalad
mellettem az utolsó csomaggal. – Azóta nem rajongok érte.
− Súlyos baleset volt?
Leteszi a táskát, és a felkarjára mutat.
− Olyan rondán törtem el a karomat, hogy a csont kiállt a
bőrömből.
Megborzongok arra gondolva, mekkora fájdalmat kellett
átélnie ilyen kicsi korában.
− Borzasztó lehetett.
Felhúzza az inge ujját, és egy halvány sebhelyet mutat –
előtte észre sem vettem. Végighúzom rajta az ujjamat.
− Nem volt kellemes.
Még mindig annyi minden van, amit nem tudok Jack
Henryről, de mindenre kíváncsi vagyok vele kapcsolatban.
A kézitáskámat az ajtó melletti asztalra teszem.
− Kaphatnék egy percet, hogy körülnézzek? Csak hogy
biztosan ne hagyjak itt semmit, amit haza szeretnék vinni.
− Persze. Nézz csak körül, addig leviszem ezeket a
táskákat a kocsiba.
Bemegyek a hálószobába, és ott találom szétdobálva a
gyerekcsináló szeánszainkon használt ágyneműt. Gondolom,
Jack Henry felfogadott valakit, aki majd jön, és kitakarít
utánunk. Vagy lehet, hogy túl sokat feltételezek, és ezt
nekem kellett volna elintéznem, mielőtt elmegyünk. Már
késő.
Érzem, hogy hátulról mögém kerül, és szorosan körülfon
a karjával
− Emlékszel, mit csináltunk ebben az ágyban tegnap
este? És ma reggel?
 − Naná, nagyon is élénken. Rengeteg biológiai anyag van
azon az ágyneműn. Ki kellett volna mosnom ma reggel, ha
már elmegyünk. – Gusztustalan, és talán udvariatlan is
másra hagyni az ágynemű kimosását.
− Van egy emberem, aki jön és elintézi. Hát, most már
nincs idő ezen aggódni.
− Jól van, hadd nézzek még be a fürdőszobába, aztán
indulhatunk!
Bemegyek, gyorsan körülpillantok, és eldöntőm, hogy
mindenem megvan. Ha itt felejtek valamit, meg tudom
venni Waggában. Talán. Nem túl nagy város, ahol tobzódnánk
a bevásárlási lehetőségekben, Jack Henryvel ott építettük fel
az otthonunkat, és imádok ott lakni. Éppen kilépnék az ajtón,
amikor valamit megpillantok a szemetesben. Megállok, és
szemügyre veszem a kék dobozt, amivel alaposan
megismerkedtem a nászutunk óta: egyet a sok
spermicidkrémes doboz közül. Lehajolok, kiveszem, és az
ajtóban állva feltartom. Megköszörülöm a torkomat, hogy
felhívjam magamra Jack Henry figyelmét.
− Látom, ezt kidobtad. Jólesett? Ferde félmosoly ül ki az
arcára.
− Rohadtul! Irtó jó volt kidobni azt a szart. Ettől sokkal
valódibbnak tűnik a döntésünk, hogy kisbabát szeretnénk.
Ezzel egyetértek. Most nagyon is valódinak tűnik.
 12. FEJEZET

Jack McLachlan

MEGÉRKEZÜNK AVALONBA, aztán körülbelül harminc perc

múlva leszakad az ég, és fergeteges égiháború kezdődik.
Laurelyn a szőlészet felőli üvegfal előtt áll, és nézi, ahogy
ömlik az eső.
− Imádom az esőt. Megnyugtat.
Odamegyek hozzá, és hátulról átölelem a derekát.
− Nem utálom az esőt, csak ne kelljen autózni benne.
− Ilyenkor remekül lehet szundítani egyet.
− Akkor feküdj csak le egy kicsit, én majd felébresztelek
pár óra múlva.
− Elég fáradt vagyok – néz vissza rám a válla felett. –
Mindketten sokáig voltunk fenn, úgyhogy szerintem tarts te
is velem.
Nem vagyok egészen biztos benne, de mintha a
szundításon kívül másra is invitálna.
− Vasárnap van, Mrs. Porcelli nincs itt – teszi hozzá.
Igen. Ez kifejezetten nappali szexre és esetleg utána
egy szundításra való felhívás. Mindkettő kedvemre van.
− Benne vagyok – ragadom meg a kezét.
Leeresztem a római rolókat, hogy besötétítsem a szobát.
− Igazad van, a mai nap tökéletes a szundításra.
Felmászik az ágyra, és feltérdel. Kibújik a ruhájából, a
földre dobja, majd a melltartója kapcsa után nyúl.
− Így van, de szerintem még tökéletesebb a
gyerekcsinálásra.
 Teljes erőbedobással nyomja a „fogantatásprojektet”,
amitől totál beindulok.
− Te aztán tényleg rajta vagy a dolgon.
Lerúgom a cipőmet, és kigombolom a nadrágomat. Kibújok
a pólómból, és hagyom, hogy a padlóra essen.
− Semmit sem csinálok félgőzzel – húzza le a bugyiját a
csípőjéről a fenekét riszálva.
Épp felmászom az ágyra, amikor felém dobja a fehér
csipkealsót, ami sikeresen landol a vállamon. Felveszem a
falatnyi szövetet, és az orromhoz nyomom. Az illata
megrészegít, és állítom, sosem bírok BEtelni vele. Teljesen a
markában vagyok.
− Tudod, hogy teljesen a hatalmad alatt állok?
− Vicces, mert már én is többször gondoltam ugyanezt
veled kapcsolatban.
− Egyszer régen elhatároztam, hogy csak olyan dolgokat
csinálok, amik örömömre szolgálnak. Most meg mindent érted
teszek, mert azt akarom, hogy boldog legyél.
Odamászik hozzám az ágy szélére, és átkarolja a
vállamat. A szája az állkapcsomon a fülem felé vándorol.
− És az is vagyok. El sem tudod képzelni, milyen boldoggá
teszel.
− De el tudom.
Hátrahúzódik, és a hátsójára ereszkedve az ágy közepére
helyezkedik. Szétteríti a haját, és lefekszik. Ezt az
óvintézkedést azért csinálja, nehogy a háta alá szoruljon a
haja. Őrület, milyen fantasztikusan néz ki, szexisebb, mint
bármelyik nő képe a szexmagazinokban. És csak én
gyönyörködöm benne. Őrülten vágyom rá.
A hátán fekszik, a lába terpeszben, de a térde összeér.
Olyan szégyenlősnek és ártatlannak tűnik, de én jobban
ismerem, úgyhogy letérdelek, és széttárom a lábát. A kezét a
feje fölé emeli, és hátát ívbe hajlítva megkapaszkodik a
matrac szélében. Tudja, hogy valami jó következik, és nem
mernék neki csalódást okozni.
Érintés. Bizonyos szempontból olyan egyszerű, más
szempontból olyan bonyolult.
A hüvelykujjamat Laurelyn csiklójára teszem, és egészen
finoman megnyomom, de nem mozgatom. A nő legnagyobb
erogén zónája az agya, úgyhogy azt akarom, hogy képzelje el,
mi vár rá… sóvárogjon utána. Hallani akarom, amint kéri,
hogy adjam meg neki. Nem tagadom, hogy élvezem, hogy ilyen
hatalmam van felette, ahogy ő is élvezi, amikor ő irányít
engem.
Körözni kezd a csípőjével, de a kezem nem mozdul, ami
végtelenül idegesíti. Párszor körözök a hüvelykujjammal, és
felnyög, amikor abbahagyom.
− Gyerünk, McLachlan! Ne csináld ezt velem!
− Mit ne csináljak?
A lábát a vállamra teszi, és megbök a lábujjával.
− Tudod te, hogy mit. Szórakozol velem.
− Pontosabban mondd meg!
− Azt akarod, hogy rondán beszéljek? – forgatja a szemét.
− Azt. Hallani akarom, ahogy mocskosakat mondasz, mint
a rossz lányok. – A kezemhez akar dörgölődzni, de én elhúzom.
– Hohó… nem kapod meg, amit akarsz, amíg nem kéred.
Előre várom, milyen disznósággal jön elő. Vajon mi lesz
az? Ujjazzam meg? Szívjam be a csiklóját? Dugjam a nyelvemet
a vaginájába? Már a gondolattól is keményen feláll, de ő
megint elképeszt a szavaival, ahogy már többször is:
− Azt szeretném, hogy kisbabát csinálj nekem.
 A hangja lágy és kedves. Ettől lemállik rólam a rosszfiús
külső, amilyennek tettetem magam.
Az volt a tervem, hogy jót szórakozunk, mocskos játékot
játszunk. Azt akartam, hogy orgazmusért könyörögjön, de az,
hogy gyereket kér tőlem, mindent megváltoztat. Előhozza a
gyengéd oldalamat, aminek a létezéséről fogalmam sem volt,
amíg ő be nem lépett az életembe, és amiből túl keveset lát.
A csípőjére teszem a kezem, és a hüvelykujjammal
masszírozni kezdem a csípőcsontját.
− Alig várom, hogy lássalak, amint a kisbabánk nő a
hasadban. – A hasához hajolok, és megcsókolom a köldöke
alatt. – Mindennap meg fogom csókolni a gömbölyödő
pocakodat.
A keze a tarkómon, az ujjaival a hajamat birizgálja.
− Csodálatos apa leszel.
Feljebb húzódom, és óvatosan fölé helyezkedem, hogy ne
nehézkedjek rá túlságosan.
− Azt mondtad, hogy attól félsz, pocsék anya leszel, mint
Jolie.
− Nem szabad semmit előhoznunk, ami a gyónás alatt
elhangzott. Megegyeztünk, McLachlan. Ezért merünk olyan
dolgokat mondani, amiket normál esetben nem vallanánk be
egymásnak.
− Tudom, és csak most az egyszer teszek kivételt, mert azt
akarom, hogy úgy vágj bele a dologba, hogy tudd, egyáltalán
nem vagy olyan, mint Jolie. Te vagy a legönfeláldozóbb
ember, akit ismerek, a szereteted mérhetetlen magasságokig
ér. Lehetetlen, hogy másmilyen legyél, mint csodálatos anya.
− Szeretlek.
− Én is szeretlek. – Behajlítja a lábát, én pedig hátrébb
húzódom és felveszem a pozíciómat. Lehúz magához, és
szájon csókol, én pedig az ajkaiba súgom: – És ezt a kisbabát
is szeretni fogjuk. – A keze megtalálja az enyémet, az ujjaink
összefonódnak. Szorosan ökölbe szorítja a kezét, és a
szememet nézi, miközben belé hatolok. – Máris szeretjük.
Egész végig a szemembe néz, ahogy ki-be mozgok a
testében. Annyira bensőséges érzés, mintha egyenesen a
lelkem mélyére látna, amitől úgy érzem, mintha teljesen
kitárulkoznék, védtelen lennék. Még senkivel sem volt részem
ilyen pillanatban, és most imádom. Azt akarom, hogy a teljes
valómat lássa.
Lassan ki-be csúszom L. testébe, amikor érzem, hogy a
lábát feljebb teszi, és körém fonja. Mélyebbre csalogat,
úgyhogy erősebbeket lökök, amitől közelebb kerülök a
csúcshoz. Amikor utoljára nyomulok be, hátratolom és
szétterpesztem a lábát, és a testébe töltök magamból egy
részt.
Amikor végeztem, lassan kihúzom a szerszámom, és
szerzek egy párnát az ágy végéről.
− Hopp, drágám – intek neki, hogy emelje meg a hátsóját.
Felemeli, a párnát a csípője alá csúsztatja, és a lábát a
megszokott módon felteszi a vállamra, ugyanúgy, mint előző
este.
− Nem hiszem, hogy fel kellene tenni a lábamat. Tuti, hogy
rengeteg kisbaba fogant már meg e nélkül a pozíció nélkül.
Próbálja levenni a lábát a vállamról, de én erősen a helyén
tartom.
− De hát olyan szép a látvány, Mrs. McLachlan!
Szívességet tenne, ha így maradna egy ideig.
Vigyorog, és megrázza a fejét.
− Ugye már megint azt akarod csinálni?
− Mit?
 − Addig csipkelődni, amíg azt csinálsz velem, amit
akarsz… megint.
− Először a baba miatt szeretkezünk, másodszor dugunk
egyet a magunk kedvére. – Úgy tesz, mintha felháborodottan
kapkodná a levegőt, de tudom, hogy hozzá van szokva a
szövegeimhez, úgyhogy most már ritkán botránkoztatom meg.
– Az előbb nem is élvezett el, úgyhogy mondja csak meg,
Mrs. McLachlan, mit óhajt.
− Azt szeretném, ha megmasszíroznál azokkal a tehetséges
kezeiddel. – Megfogja a kezem, és a csiklójára teszi.
– Itt ni.
Körkörösen kezdem masszírozni.
− Így jó lesz?
Behunyja a szemét, és csak annyit liheg:
− Jó.
− Egy orgazmussal le vagy maradva tőlem. Nem hiszem,
hogy bármi baj lenne belőle, ha várakozás közben
ledolgoznánk ezt a lemaradást. Benne vagy?
− De még mennyire! – táncoltatja a csípőjét az ujjaim
alatt, és alig tud nyugton maradni.
− Akkor dolgom van. Gyönyörű feladat.
A hüvelykujjammal többször föl-le cirógatom a barlangja
nyílását, mielőtt rátérek a kemény kis dudorra a tetején.
Ez a legérzékenyebb pontja. Váltogatom a gyors és lassú
tempót, az erősebb és gyengédebb érintést. Egyre jobban
beindul, látom a teste reagálásából, de egy nagy robbanással
szeretném kivégezni, úgyhogy lehajtom a felein, és beszívom
a csiklóját. Teljesen következetlenül váltogatom a nyomóerőt
és a sebességet, úgyhogy nem tudhatja előre, mi fog
következni.
Egy pillanattal később belemarkol a hajamba, és felnyög:
 − Aáá…ááá…ááá.
A kezét leereszti, és az egész teste elernyed. Ebből tudom,
hogy megérkezett a boldogság és az örömmámor mezejére.
Nincs a világon ehhez fogható érzés.
 13. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

ALIG HISZEM EL. Jack Henryvel igyekszünk gyereket csinálni.

Addison le fog hidalni, ha meghallja.
Daniel a Castlebury Hotelnél tesz ki bennünket
Addisonnel. Itt fogunk kajálni, abban az étteremben, amit
Jack Henry ajánlott. Addison szokás szerint késett, úgyhogy
reggeli helyett villásreggelizünk.
Egy mutatós hosztesz vezet bennünket az asztalunkhoz, és
a nevemen szólít – Mrs. McLachlan –, amikor leülünk.
Honnan a csudából tudja?
Felemelem a menüt, de nem olvasok bele.
− Ez aztán fura volt, nem?
Látom, Addisonnek fogalma sincs, miről beszélek.
− Micsoda?
− Ez a hosztesz Mrs. McLachlannek nevezett, de lövésem
sincs, honnan tudja a nevem. Nem foglaltam asztalt, úgyhogy
semmi oka rá, hogy tudja.
Az agyam rögtön forogni kezd: ez a nő talán egy a
tizenkettő közül, A tudja, kik vagyunk?
− Jack McLachlan felesége vagy. Az emberek ismerik, és
abba is beleütik az orrukat, hogy ki a felesége – emeli fel
Addison a menüt – Ez a csaj valószínűleg sárga az
irigységtől, hogy sosem feküdhet le Jack Henryvel.
Remélem, hogy így van, de ha ő az egyik partnere, akit
előttem szedett fel, akkor már rég megtette. Nem is egyszer.
 A hosztesz idősebb, mint én, de azért még fiatal –
egyáltalán nem Jack Henry zsánere.
Le kell állítanom magam. Jack Henry a férjem, úgyhogy
semmi nem számít, ami előttem történt. Ezt mondta tegnap
este.
Egy másik nő jelenik meg az asztalunknál.
− Mrs. McLachlan, isten hozta a Fusion Étteremben. Az
önök felszolgálója Julie lesz, aki mindjárt a rendelkezésükre
áll. Hozhatok önöknek valamit inni, amíg megtekintik a
menüt?
Azt hiszem, alkoholra van szükségem.
− Egy mimózakoktélt kérek.
Ugyanerre számítok Addison részéről is, de meglep.
− Egy narancslevet, legyen szíves.
Kicsit furán érzem magam, hogy egyedül italozom.
− Miért nem kérsz egy mimózát? Tudom, mennyire
szereted.
Addison a homlokához nyúl.
− Fáj a fejem, és nem hiszem, hogy jó ötlet ezt pezsgővel
tetézni
Felkapom a táskámat, és kotorászni kezdek benne, mert
tudom, hogy nem vett be rá semmit. Ő már csak ilyen.
− Tuti, hogy van valami a táskámban, amit bevehetnél.
− Semmi bajom, Laurie. Nem kell mindig anyáskodnod
velem, mintha gyerek lennék.
Eddig sosem zavarta.
− Kicsit morcos vagy ma reggel.
− Ne haragudj, nem aludtam az éjjel. Tudod, mennyire
undok vagyok, amikor nem alszom ki magam.
Amikor fáradt, rosszabb, mint egy gyerek a délutáni alvása
nélkül.
 − Később megint vihar lesz. Tökéletes nap a szundításra.
Rendelünk, és megkapjuk az ételt. Még mindig nem
hoztam fel Bent és Chloet, de nem halogathatom tovább.
− Tegnap este tartottuk Jack Henry szülinapját a
családjával, és meg kell mondjam, Addie… totál kiakadtunk,
amikor megláttuk Bent Chloeval.
− Baszd meg! – kerekedik el a szeme.
− Miért nem szóltál, hogy együtt járnak?
− Ne haragudj, tudom, hogy szólnom kellett volna, és
akartam is, csak mostanában elég durva dolgok történtek
velem!
Addie-vel mindig durva dolgok történnek.
− Annyira rossz dolgok, hogy elfelejted elmondani, hogy a
sógornőm a bátyáddal jár, akit a férjem ki nem állhat? Nem
fér a fejembe, hogy ilyesmit elfelejtenél.
Addison szeme megtelik könnyel. Szorosan becsukja, és
az arcán nagy, maszatos cseppek gördülnek le.
− Laurie. Irtó nagy gáz van. Mondom, tényleg nyakig
vagyok a szarban.
Óvatosan próbálja felitatni a könnyeit a szalvétája
csücskével, nehogy elkenje a tökéletes sminkjét.
Nem feledkezem meg arról, hogy Addison hajlamos
túldramatizálni a dolgokat, de a gyomrom összeszorul a
rémülettől.
− Nem lehet az olyan gáz, ahogy képzeled.
A szeme a szokásosnál nagyobbnak tűnik, ahogy felnéz.
− De igen – bólint, és újabb könnyek csurognak végig az
arcán –, és nem hiszem, hogy meg tudom tenni az egyetlen
dolgot, ami az egészet helyrehozná – zokogja, és ezzel a frászt
hozza rám, mert ez nem az én Addie-m.
 Szeretem a barátnőmet, de piszkosul önző, úgyhogy csak
egy dolog van, amire így reagálna. Tuti, hogy valami történt
közte és a pasi között, akit teljes szívvel imád.
− Történt valami közted és Zac között?
Eltorzul az arca a sírástól, amit próbál eltakarni a kezével.
− Ó, valami nagyon is történt köztünk. Gyarapítom a
statisztikát, amivel riogattak: azt a kevesebb mint egy
százalékot, akinek a fogamzásgátlója csődöt mond, még ha
rendesen szedi is. – Az égész testét rázza a sírás. – Terhes
vagyok.
− Basszus!
− Ja – neveti el magát, de nem jókedvében. – Én, mint
kismama
Erre kifejezetten ráillik a „Basszus!”.
Tudom, hogy nem házasok, úgyhogy az időzítés nem
tökéletes, de nem értem, miért reagál ilyen szélsőségesen.
Szereti Zacet, aki viszontszereti, és remekül megvannak
együtt. Nem kérdés, hogy egyébként is össze fognak házasodni,
és örökre együtt maradnak.
− Megértem, hogy mellbe vágott a dolog. De nem fogom fel,
miért vagy ennyire kiakadva.
− Te most viccelsz, Laurie? Nem vagyok anyának való.
Túlságosan magammal vagyok elfoglalva, meg azzal, amit én
akarok. – A fejét rázza, és úgy néz rám, mint aki azt hiszi,
teljesen begolyóztam. – Irtó rondán beszélek. A kölyök első
szava az lenne, hogy baszd meg. Az tuti.
− Szerintem csodás anya lennél, és biztos, hogy Zac is így
gondolja. Ő mit mondott?
Addison félrenéz.
− Még nem mondtam el neki.
− Miért?
 Irtó szomorúnak tűnik.
− Gondolod, szívesen hallaná, hogy felcsinált?
Meredten nézek rá, és arra gondolok, milyen boldog
lenne Jack Henry, ha azt mondanám neki, hogy kisbabánk
lesz. Szinte látom az arcán elömlő széles mosolyt, és
boldogságtól csillogó, kék szemét. Elképzelem, ahogy felkap a
földről, körbe-körbe forog velem, és azt kiabálja, hogy nagyon
szeret, és mennyire örül.
De ez most nem velem történik, úgyhogy elhessegetem a
fejemből az álomképet, és visszatérek a valóságba. Addison
valóságába.
− Biztos, hogy Zac padlót fog a gyerek hírére, de szeret
téged. Nem hinném, hogy kellemetlen meglepetés lenne neki.
− Nehogy azt hidd! – sóhajt a fejét rázva. Ezt meg honnan
szedi?
− Mondta neked, hogy nem akar gyereket?
− De akar gyereket – temeti az arcát a kezébe. – De
nem hiszem, hogy tőlem.
Addison egyértelműen ki van készülve, és nem a szokásos
magabiztos formáját hozza.
− Miért mondod ezt?
− Már egy éve együtt vagyunk, és meg sem kérte a kezem.
Baszd meg, soha nem is beszél arról, hogy elvenne. Az
egyetlen jövőbeli terv, amiről beszélünk, az róla szól, hogy
saját szőlészete lesz. Én sosem vagyok benne az egyenletben.
Hűha! Erről fogalmam sem volt. De ez nem jelenti azt,
hogy nincs nála tervben a házasság Addisonnel. Láttam,
hogyan néz rá, és tudom, hogy fülig szerelmes belé.
− Ambiciózus fiú. Biztos azért vár, mert szeretné
megteremteni a feltételeket, hogy eltartson, és finanszírozza az
életedet, mielőtt feleségül venne. Zac nem hülye. Rájött, hogy
extra igényes csaj vagy.
Elmosolyodik, de csak egy pillanatra.
− Akkor évekre vagyunk attól, hogy képes legyen
eltartani. Vagy lehet, hogy évekre van attól, hogy készen
álljon a férj és apa szerepen
− Zacnek lehet, hogy van választása a férjdologban, de a
szülői szerepre ez nem vonatkozik. A gyerekek nem tudják
megvárni, amíg a szüleik készen állnak. Akkor jönnek, amikor
akarnak.
Nézzünk csak engem! Több mint húsz évébe telt a
szüleimnek hogy végül anyaként és apaként viselkedjenek.
Félig-meddig.
− Lehet, hogy azt gondolja, én jó vagyok arra, hogy
megdugjon, de nem elég jó feleségnek vagy a gyerekei
anyjának.
− Kizárt, hogy így gondolja. A fejemet tenném rá, hogy
megkéri a kezedet, amint megtudja, hogy egy kis Zac van a
hasadban.
− Hát nem látod? Pont ez az, amit nem akarok. Azért
vegyen el, mert a világon mindennél jobban szeret. Még a
sikeres szőlészettulajdonos álmánál is jobban. Azt akarom,
hogy úgy szeressen, ahogy Jack téged. Nem érem be
kevesebbel.
Ez valószínűleg a legérettebb megnyilvánulás, amit eddig
Addie szájából hallottam.
− Nem is kell beérned.
− Jaj, te jó ég, Laurie! Lesz egy édes kis imádnivaló
pufók… szaron seggű kölyköm. – Előrehajol, és a homlokát a
tenyerére támasztja. – Kövér leszek, és terhességi csíkjaim
lesznek. Meg aranyerem. Tudod, az baromi hervasztó lehet.
Bakker! A szexuális életemnek annyi.
Na tessék, máris túlzásokba esik.
− Biztos van valami módszer, amivel meg lehet ezeket
előzni, vagy legalábbis enyhíteni. Utána kellene nézned, hogy
tudd, mi vár rád
Odakapja a fejét, és rám néz.
− Hadd találjam ki! Azt ajánlod, hogy olvassam el azt a
könyvet arról, hogy mi várható a terhesség alatt.
Addison nem rejti véka alá, hogy nem egy született
entellektüel, és nem is akar annak mutatkozni. Szerencse, ha
legalább a stoptáblát elolvassa.
− Kezdetnek jó lehet… miután megmondtad Zacnek.
− Kizárt dolog. Még nem vagyok rá kész – rázza meg a fejét
merev arccal.
Tiszta hülyeség, amit csinál! Meddig akarja titokban
tartani a dolgot? Ennek a titoknak lejárati ideje van, ki fog
derülni, akár akarja, akár nem.
− Sokáig nem titkolhatod előtte. Rá fog jönni magától, és
nem hinném, hogy az jól venné ki magát.
− Tudom. Hamarosan rájön, hogy nem jött meg. Ne tudd
meg, mindenen rajta tartja a szemét. Jobban követi a
ciklusomat, mint én magam. De egy kis időre van szükségem,
hogy kiderítsem, hogyan fogadná a hírt.
Pontosan egy ilyen alakra van szüksége Addie-nek, aki
mindenen rajta tartja a szemét, valakire, aki a megfelelő
irányba tudja terelni. Ismerem Addie-t, és értem, amit mond,
még ha nem is közvetlenül azokkal a szavakkal mondja.
Attól tartok, nem sülne el jól, ha tesztelné Zacet, hogy
megfigyelje, hogyan reagál. Nem veszi figyelembe a teljes
képet. Könnyű megmondani, mit csinálna az ember, amikor
épp nincs abban a helyzetben. Senki nem tudja igazán, mit
érezne egy adott helyzetben, amíg nem kerül bele.
− Légyszi, ne próbáld Zacből kiszedni, mit szólna egy
jövőbeni terhességhez. A te kisbabád nem elméletben létezik,
hanem a valóságban. Erről pedig Zacnek joga van minél
hamarabb tudomást szerezni.
− És el is fogom neki mondani, de először tudnom kell,
mit érez irántam… kisbaba nélkül. Ha megkéri a kezem,
tudni akarom, hogy azért teszi, mert szeret, Laurie. Nem
kötelességből, vagy mert ki akar tartani mellettem, nehogy
a gyereke eltávolodjon tőle.
Oké. Megértem, hogy szeretné megtudni, Zac igazából mit
érez iránta, mielőtt tudomást szerez a kisbabáról. A helyében
én is ugyan így éreznék.
− Próbáld meg okosan intézni a dolgot! Semmi szükség rá,
hogy azt érezze, átverted.
Döbbent kifejezés ül ki az arcára.
− Mi van, ha eddig a rossz oldaláról néztem a dolgokat?
Azt képzeltem, hogy majd megkéri a kezem, hogy teljesítse
a kötelességét. De mi van, ha tévedek, és azt mondja, hogy
többé látni sem akar? Vagy azt akarja, hogy vetessem el?
Annyi álma van a jövőre nézve, és attól tartok, hogy szerinte
egy kisbaba ezt mind tönkretenné.
Eddig ezt a lehetőséget nem vettem számításba, fogalmam
sincs, miért. Nem valami ilyesmit csinált az apám az
anyámmal?
− Ha ezt megteszi, akkor szard le magasról! Elmehet a
büdös francba, mert én itt vagyok neked. Mindig melletted
leszek, és segítek felnevelni ezt a gyereket.
Addison átnyúl az asztalon, és megfogja a kezemet.
 − Mindig te vagy a stabil pont, én meg a kész katasztrófa.
Neked kellene gyereket várnod, nem nekem.
Ez egyszer valószínűleg Jack Henry is teljesen egyetértene
Addisonnel.
− Egyszer meglesz az is. Remélem, nem is nagyon sokára.

Jack Henry az íróasztalánál ül, és egy szőlészet térképét

tanulmányozza.
− Szia, szivi! – tárja felém a karját. Odamegyek hozzá, mire
az ölébe von, és az orrát a nyakamhoz dörgöli. – Milyen volt a
villásreggelt Addisonnel?
Igazából azt kérdezi, kiszedtem-e Addisonből valamilyen
arra vonatkozó magyarázatot, miért nem szólt Benről és
Chloeról.
− Azt mondta, valahogy nem jutott eszébe a dolog.
− És te ezt elhitted neki? – húzódik hátra, és rám mered.
Feltartom a kezem, hogy jelezzem, mindjárt
elmagyarázom.
− Először nem, de aztán, amikor elmondta, hogy mi
minden történt vele, tudtam, hogy igazat beszél. El volt
havazva.
Visszadől a székébe, és engem is magával húz.
− Most meg mibe keveredett ez a kis egóbajnok?
− Teherbe esett. Felhúzza a szemöldökét.
− Zactől?
A mellkasára csapok, mert nem is értem, hogy kérdezhet
ilyet.
− Persze hogy tőle. Addison nem szajha.
− Direkt csinálta, hogy Zac elvegye?
 Basszus! Még siralmasabb véleménnyel van Addisonről,
mint gondoltam.
− Nem, és még nem is szólt neki, mert attól retteg, hogy
elküldi a fenébe.
− Zac most nem épp a legjobb helyzetben van a
gyerekvállaláshoz. de rohadt szemétláda lenne, ha elküldené.
Gondolod, hogy megtenné? Ha megteszi, kinyírom.
− Nem hinném, mert tudom, hogy szereti Addisont.
− Nem beszéltek még házasságról?
− Addison azt mondja, sosem beszélnek róla, és ez bántja.
Emiatt sem mondta még el neki. Ki akarja puhatolni, mit
gondolhat a házasságról a kisbaba említése nélkül.
Jack Henry a fejét rázza.
− Baszki! Ezek kerten jól benne vannak a slamasztikában.
Örülők, hogy nem rólunk van szó.
− Hát, ez az.
− Mondtad neki, hogy gyereket szeretnénk?
Irtóra el szerettem volna mondani, de nem ez volt a jó
alkalom
− Nem tudtam elmondani, miután közölte, hogy Zac
felcsinálta.
− Ne aggódj emiatt, szívem! Minden ki fog alakulni
náluk.
Tudom. Ha minden a reményeim szerint alakul, akkor a
legjobb barátnőmmel együtt leszünk terhesek. A gyerekeink
közel születnek egymáshoz. Lehet, hogy most nem úgy néz
ki, de igazából minden tök szuper.
− Igazad van. Zac őrülten szerelmes belé, és azonnal
térdre esik előtte, amint kiejti a szót, hogy kisbaba.
 Csak pár héttel ezelőtt voltunk Sydney-ben megünnepelni
Jack Henry születésnapját, de most ideje visszatérni
anyósomékhoz az én szülinapomra, pedig maga a napja
igazából csak pár nappal később lesz. A legjobb az, hogy most
nem kell beszállnom a főzésbe, és hogy Chloe fog vacsorát
készíteni, aki hivatásos szakács. Na, és mi lesz még?
Margaret megsüti a kedvenc tortámat. Csokis lesz – ó, te jó
szagú úristen! –, egyértelműen csokitorta. Könnyen rá tudnék
szokni.
Korán befejezem a csomagolást, és elmegyek Jack Henry
irodájába, hogy megnézzem, mikor végez. Szeretnék hamar
Margaretékhez érni, hogy elkapjam Chloet egy
magánbeszélgetésre, mert tuti, hogy meghívja Bent is ma
estére. Azt szeretném, hogy ezúttal kicsit simábban menjenek
a dolgok.
Jack Henry még nem tette túl magát az egész Benügyön,
és nem hinném, hogy egyhamar sikerül neki. Még mindig
utálja Bent, mert arra vadászott, amit ő a magáénak gondolt.
Csak az a kár, hogy nekem elfelejtett szólni, hogy az övé
vagyok. Sok szomorúságot és külön töltött időt
megspórolhattunk volna, de legbelül tudom, hogy mindennek
megvan a maga oka.
Bekopogok Jack Henry félig nyitott ajtaján.
− Helló, szépfiú! Csak meg akartam nézni, sokáig bent
leszel-e még.
Hirtelen sóbálvánnyá meredek, amikor meglátom, hogy
egy hosszú lábú, rövid szoknyás, barna csaj hajol át az
asztalon – Jack Henry orra előtt. A blúza annyira ki van
vágva, hogy nem lepődnék meg, ha egy nagyobb mozdulatnál
kiugrana a mellbimbója.
 Úgy látszik, Jack Henry nem is látja, hogy mit csinál –
nyilván nem, amikor itt állok előtte –, de hogyhogy? A vak is
látja, hogy a csaj próbálja előtérbe tolni csodás bögyeit.
Basszus, annyira jó melle van, hogy még én is felfigyelek rá!
− Ez Bianca, a gyakornok, akit felvettem a félévre.
Emlékszem, hogy mesélt egy gyakornokról, de azt nem
említette, hogy nőnemű, azt meg aztán rohadtul nem, hogy
ilyen szexi.
− Örvendek – mosolygok, és kezet nyújtok.
− Sokat hallottam magáról.
Hmm… vicces. Én viszont egy szót sem hallottam róla.
− Remélem, csupa jót.
− Csakis azt.
− Mindjárt végzek, szívem. – Jack Henry piros tollal
bekarikáz egy területet az előttük fekvő térképen. – Ezt az
egész körzetet át kell fésülni peronoszpóraveszély miatt.
Láttam néhány gyanús területet, és feltétlenül korán meg
kell állítanunk. Te sárga olajfoltokat fogsz keresni a leveleken.
A fertőzött levelek általában a lombozat oldalsó részén
találhatók, de nem mindig. A tetején is előfordulnak.
Elég keveset értek abból, amit Jack Henry mond, de a csaj
felfogja. Szőlészeti szaknyelvet beszél, ez a csaj meg keni-
vágja.
− Világos, Jack.
Jacknek hívja? Nem tetszik ez nekem. Mrs. Porcelli
kivételével minden alkalmazottja Mr. McLachlannek nevezi.
Ez a nő nem is fizetett alkalmazott, csak gyakornok.
− Akkor én itt végeztem, ha te is készen állsz az indulásra.
De még mennyire, hogy készen állok.
Még tizenöt perce se autózunk, de nem bírom tovább.
Rá kell kérdeznem:
 − Nem is szóltál Biancáról. Mikor kezdett neked dolgozni?
− Decemberben.
Na, basszus! Két hónapja dolgozik ezzel a csajjal, és még
egyszer sem említette? Mi a franc van?
− És én miért nem láttam eddig?
− A szőlészetek között ingázik. Ez az első hete Avalonban.
Egy gyönyörű nő egy hete kószál az itthoni szőlészetben,
és én erről nem tudok? Miféle agyalágyult feleség az, aki nem
tud az ilyesmiről?
− Kicsit furcsának találom, hogy gyakornoki munkához
rövid szoknyát és mélyen kivágott blúzt vesz fel. Nem
gondolod, hogy a ruhája nem alkalmas a terepen való
munkára?
− Azért volt ilyen ruhában, mert ma reggel megbeszélése
volt a városban. Nem abban megy a terepre. – Rám pillant,
majd vissza az útra. – Mire akarsz ezzel kilyukadni, L.?
Felrémlik, ahogy a csaj a mellét a férjem orra alá dugta.
− Úgy nézett ki, mintha meg akart volna szoptatni,
amikor beléptem az irodádba.
− Ne légy már nevetséges! Gyerekkora óta ismerem ezt
a lányt. Mr. Brees unokája. Ugye, emlékszel rá? Ő az a kedves
ügyfelem, akitől a Pillangókisasszonyra kaptuk a jegyeket.
Azért vettem fel gyakornoknak, hogy neki tegyek szívességet.
Téved. Ez a gyerek nagyon is felnőtt, és a ruhájától
eltekintve is láttam valamit abban, ahogy tette-vette magát
Jack Henry körül. Azt akarta, hogy megkívánja. Tudom, mert
a nőknek jók az ösztönös megérzéseik, és az enyémek most
azt üvöltik: Vigyázz ezzel a nővel, Laurelyn! A férjedet akarja.
Jack Henry nem veszi észre, vagy csak nem ismeri el
előttem, de az én radarom veszélyt jelez. Jó ideig rajta
fogom tartani a szemeimet ezen a csajon.
 − Hát persze hogy emlékszem Mr. Breesre. Neki
köszönhetem az első operabeli orgazmusomat.
− Most komolyan, L.? Te azt az orgazmust Randall
Breesnek tulajdonítod, aki úgy néz ki, mint a hét törpéből az
egyik?
− Tudod, hogy értem. Miatta találkoztam a családoddal.
Ha nem küldte volna azokat a jegyeket, nem lettem volna
veled Sydneyben, amikor Henryt bevitték a kórházba. Miután
találkoztam McLachlanékkel, az egész megállapodásunk más
irányt vett, ez mindent megváltoztatott. Mr. Breesnek
fogalma sincs róla, de nagyon is lehetséges, hogy miatta lettem
a feleséged.
− Hűha! Én meg itt egész végig azt hittem, hogy miattam
lettél a feleségem.
− Haha – forgatom a szememet.
− Viccet félretéve, nem kell aggódnod Bianca miatt.
Tudja, hogy a feleségem vagy, és hogy én nem érdeklődöm
iránta.
Utálom a féltékeny feleség szerepét. Nem egy vonzó
szerepkör, de bármikor ezt választanám a naiv, átvert feleség
szerepe helyett.
− Visszafogom magam, mert megbízom benned, de egy
dolgot tisztázzunk: csak egyetlen rossz lépést tesz a csaj,
egyetlenegyet, és repül.
Elkapja a kezemet, a szájához emeli, és megcsókolja.
− Ahogy akarod, szivi.
Pár órával a bulim előtt érkezünk Margaretékhez. Jack
Henry befészkeli magát az apjával a nappaliba, mert meg
akarnak nézni valami meccseredményt a tévében. Tökéletes.
Úgyis Chloeval akarok beszélni Benről, úgyhogy bemegyek a
konyhába. Meglátom a csokitortámat a konyhapulton, és
leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy felkapjak egy villát.
− Valaki nagyon kémleli azt a sütit.
− Azóta vágyom erre a tortára, amióta a múltkor itt
jártunk. A múlt héten majdnem felhívtalak, hogy csinálj
egyet. Képes lettem volna négy órát autózni, hogy elvigyem.
− Igazán felhívhattál volna. Megcsináltam volna, és
elvittem volna hozzátok – mosolyog Margaret. Szerintem azt
hiszi, hogy egy bizonyos okból kívántam meg ennyire a tortát,
pedig nem. Egyszerűen csak nagyon finom tortának tartom, és
még nem ettem eleget belőle.
Látom, hogy Chloe is követi a beszélgetést.
− Láttam már ugyanezt a reakciót másoknál is az
étteremben, és mindig terhesek voltak. Gondolod, hogy az
lehetsz?
Margaret tudja, hogy próbálkozunk, de még nem állok rá
készen, hogy a többi családtagot is beavassam. Viszont
hazudni sem akarok Chloenak. A sógornőm és jó barátnőm,
de nem szeretnék többet elárulni, és beindítani a kérdésözönt.
Vállat vonok, és próbálok lazának tűnni:
− Nem tudok róla.
Odamegyek hozzá, és megnézem, mit főz, közben pedig
próbálok témát váltani:
− Mit választottál végül?
A születésnapos mindig eldöntheti, mi legyen az étel.
Nekem nem sikerült semmi ütőset kitalálni, úgyhogy Chloera
bíztam a választást.
− Rakott csirke pogácsával a saját átiratomban.
Gondoltam, hátha tetszeni fog, mert hasonlít a ti déli
ételeitekhez.
 − Hú, de jól hangzik! Még egy nagy pohár jeges teát fogok
kérni mellét.
− Már készen is van. Jack mondta, hogy inkább azt fogsz
kérni bor helyett, úgyhogy már megcsináltam.
Ez ügyes volt, McLachlan. Így nem kell visszautasítanom
az alkoholt.
Egy korsót vesz elő a hűtőből, és ráönti a teát a
jégkockákra.
− Kóstold meg, és mondd meg, elég édes-e neked. Nagyon
finom.
− Kitaláltad. Pont olyan az íze, mint a mamáé.
− Nekem irtó szirupos, de Jack azt mondta, hogy nagyon
édesnek kell lennie.
− Jól ismeri az ízlésemet.
Margaret kimegy a konyhából, mert azt mondja, meg
akarja nézni a meccs állását. Közben rám kacsint, úgyhogy
biztosra vehetem, hogy tervei vannak: meg akarja tudni
Jack Henrytől, hogy halad a gyerekcsinálás, mert Chloe előtt
nem tudja tőlem megkérdezni.
− Hogy mennek a dolgok Bennel?
− Nagyon jól. Tudom, hogy Jack utálja, de nekem nagyon
is bejön. Kedvesen bánik velem, sokkal kedvesebben, mint
azok a lúzerek, akikkel az utóbbi időben jártam.
– Izgatottá válik az arca. – Tiszta őrület, Laurelyn! Még
alig több mint egy hónapja kezdtünk járni, de azt hiszem… azt
hiszem, lehet, hogy ő az igazi.
Sosem gondoltam, hogy Ben rossz fiú lenne. Csak egy
kicsit elszaladt vele a ló, amikor Jack Henry nagy
mellénnyel megjelent a színen. Őszintén szólva szerintem
jobban izgatta a Jack Henry jelentene kihívás, mint én.
 − Egyáltalán nem őrültség. Miután járni kezdtem a
bátyáddal nagyon hamar kiderült számomra, hogy ő az
egyetlen férfi, akit szeretni tudok.
− Ben tökéletes nekem, bár sosem gondoltam, hogy a
szakmában dolgozó pasival akarnék járni. Nem túl
családszerető fajták. – Rám néz, és elfintorítja az arcát. – Ne
haragudj! Nem úgy értettem, ahogy hangzott. Jack
megváltozott miattad, és ő sosem tűnne úgy el, mint apa.
− Semmi baj. Tudom, hogy érted… viszont fel kell
készülnöd, hogy a bátyád még gondot okozhat. Nem örül a
kapcsolatnak.
− Nem zavar. Akkor is boldog vagyok, ha ő nem adja
áldását.
− Majd megdolgozom az agyát.
Chloe odalép hozzám, és átölel.
− Hálás lennék érte. Azt mondom, nem érdekel, hogy
áldását adja-e, de ez nem igaz. Azt szeretném, ha elfogadná
Bent.
− Szerintem idővel elfogadja. Az egész olyan friss még!
Legyél vele türelmes!
Egy sütőtálat tesz be a sütőbe, beállítja a stoppert, és
odaül hozzám a pulthoz. Szélesen elvigyorodik.
− Erről nem tudnék beszélni Addisonnek, de meghalok,
ha nem mondhatom el valakinek. – Nevetgélve előrehajol és
odasúgja: – Ben kolosszális lepedőakrobata. – Felsóhajt. –
Hmm… ez a pasi piszkosul jól csinálja, amit csinál.
Oké, akkor nem kell rákérdeznem, hogy lefeküdtek-e
már. Nem mintha rákérdeznék.
− Az biztos nem árt, ha jó a szex, ugye?
 − Hát, nem. Még senki sem csinált olyanokat velem, mint
ő. Azt hittem, jó volt a szex azelőtt, pedig hmm… rohadtul
nem. Minden amerikai pasi ilyen?
− Csak egy szexuális kapcsolatom volt Jack Henry előtt, és
az katasztrofális volt, úgyhogy azt hiszem, megfogtad az isten
lábát. Bennél, aki… kolosszális lepedőakrobata. Nem attól
ilyen, hogy amerikai.
Meglepett arcot vág.
− Laurelyn, neked csak egy szexuális kapcsolatod volt a
bátyám előtt? – Elkerekedik a szeme. – Akkor szinte szűz
voltál, amikor megismerkedtetek. Fogadok, hogy ez rohadtul
tetszett neki.
− Igazából utálja. Jobban szeretné, ha az az egy sem lett
volna.
− Totál értem, a bátyám egy önző görény. De a felesége
vagy, úgyhogy nem csoda, ha ezt érzi.
Jack Henry jön be a konyhába egy sörért.
− Jó illat van, hugi. – Mindketten elhallgatunk, úgyhogy
tudja, hogy valamit megzavart. – Mit sutyorogtok itt benn?
− Semmit! – feleljük kórusban, majd egymásra nézünk, és
kitör belőlünk a nevetés.
− Csajos beszélgetés?
− Ja. Nevezhetjük így is.
Lecsavarja a söröskupakot, és a szemetesbe dobja.
− Szeretem a csajos beszélgetéseket.
− Ez nem tetszene. Nem a te ízlésednek való.
− Tegyünk egy próbát!
Egy pillanatra – talán egy nanoszekundumra – átfut a
fejemen, hogy közöljem vele, a húga mennyire kolosszális
lepedőakrobatának találja Bent, de aztán rájövök, hogy nem
tehetem, mert nem akarom elrontani a hangulatát.
 − Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy megtegyem veled,
barlanglakó.
 14. FEJEZET

Jack McLachlan

ÉN VOLTAM AZ EGYETLEN, akinél péntek este nem volt

ajándék Laurelyn számára, de megértette, mert nem az volt
a valódi születésnapja. Ma viszont az van. Bemegy a városba
Addisonnel ebédelni, és ez jobban nem is alakulhatott volna
számomra, mert elmegyek az ajándékáért, és hazakocsikázom
vele. Azt szeretném, hogy mire hazajön a Wagga Wagga-i
egész napos kiruccanásáról, itt legyen az új Cayenne-je, csak
eldugva.
Bejön az irodába elbúcsúzni.
− Ó, már jó ideje nem láttam ezt az elegáns öltönyös
úriembert.
Igaza van. Már rég nem vettem fel munkához való öltönyt.
− Tetszik?
− Ó, igen. Arra emlékeztet, ahogy akkor néztél ki, amikor
először találkoztunk. Még mindig szívdöglesztő vagy.
− Egy új ügyféllel van találkozóm a városban. Kétszáz
boltja van. Nem egy óriási szám, de ez a fazon nevetségesen
rövid idő alatt nyitotta meg őket, úgyhogy arra számítok, hogy
egy év alatt meg fogja duplázni a hálózatát. Azt hiszem, nagy
dobás lesz.
Én nem vagyok munkamániás, mint apám volt, de
rohadtul boldog leszek, ha sikerül megcsípni ezt az ügyfelet.
− Remek hír.
Valahogy meg kell tudnom, mi a terve a nap során.
− Meddig lesztek oda Addisonnel?
 − Nem igazán tudom. Alfredónál ebédelünk, aztán
remélem, sikerül rábeszélnem egy kis vásárlásra. Szüksége
van valamire, ami feldobja. Az, hogy titkolja a terhességet Zac
előtt, irtóra kimeríti.
Ez aztán totál jellemző Laurelynre, hogy itt van a saját
különleges napja, de azzal tölti, hogy felvidítsa a barátnőjét.
Néha kiakadok rá, mert mindenkit maga elé helyez, de hát, ő
ilyen.
Addison megérdemli, hogy kimerült legyen. Nagy fába
vágta a fejszéjét. Az a gyerek Zacé is, joga van tudni a
létezéséről.
− Lehet, hogy ezt jelnek kéne vennie, hogy ne csinálja.
− Teljesen egyetértek. Tudod, hogy őt támogatom, nem
pedig a döntését, igaz?
− Tudom. De azt hittem, hogy egy-két nap alatt
meggondolja magát.
− Én is reméltem, de Addison makacs, mint az öszvér, ha
egyszer valamit eldönt.
Bagoly mondja verébnek.
− Ez dettó ráillik valakire, akit ismerek. Esetleg vidd el
vibrátort venni, hogy eltereld a figyelmét.
− Én is pont erre gondoltam. Komolyan mondja?
− Csak vicceltem, L.
− Én viszont nem. Szerintem feldobná.
Ebből még jó is kisülhet számomra, ha Laurelyn vesz
nekünk valami mókás dolgot.
− Hát, ha tényleg odamentek, nehogy nekem hazagyere
egy olyan műbrokival, amelyiken cirkuszi majom táncol!
− Cirkuszi majmos vibrátor? – nevet. – Most komolyan,
McLachlan?
 − Van táncoló nyulas és delfines. Akkor miért ne
csinálnának majmosat is?
− Oké, akkor semmi állat formájú vagy behatolásra
alkalmas cucc.
Jól van. Akkor emlékszik.
− Miért is?
− Semmi sem tartózkodhat bennem, csak te. Világos –
skandálja, mint valami gyerek, aki felmondja a rendszabályt
a tanárnak.
Odagördülök hozzá az irodai székemmel, és
megtapogatom a hátsóját a könnyű farmerruhán keresztül.
Behúzom a lábam közé, így az arcom egy szintben van a
hasával. Megpuszilom a ruhán keresztül. A csizmája van rajta.
Már jó ideje nem láttam ebben. Nem tudom, sikerül-e
rávennem, hogy vegye fel ma este is.
− Mmm… most egy kicsit izgat, hogy mit hozol haza
kipróbálni.
− Van valami kívánságod?
− Mmm… válassz valami vakmerőt!
Kacarászni kezd – tisztára úgy, mint egy kisgyerek, nem
pedig egy érett nő – , amitől elmosolyodom. Olyan
ártatlannak tűnik, amikor így nevetgél, főleg, ha ez a „vidéki
kislány" szerelés van rajta. De én ismerem ám! Nincs sok
olyan dolog, amit ez az édes kis lányka jobban élvezne, mint
egy jóféle, durva kufircolást.
− Valami vakmerőt? Az menni fog.
Odahajol, és szájon csókol. Rövid, mint egy édes
búcsúcsók, ami nem azt a célt szolgálja, hogy felállítsa a
szerszámom.
− Ne felejtsd el, hogy vacsorázni megyünk, és fél nyolcra
asztalfoglalásunk van.
 − Még nem árultad el, hova viszel.
− És most sem fogom.
Látni akarom a meglepetést az arcán, amikor újra
elmegyünk az Ashbe, és ugyanannál az asztalnál ülünk, ahol
tizennégy hónapja ajánlatot tettem neki. Szerettem volna
elvinni oda az egyéves évfordulónkra, de erre nem volt
lehetőség, tekintve, hogy épp Avalonban voltunk, és férj és
feleség lettünk. Azóta az életünk egy kicsit őrülten alakult, így
ez az első alkalom, hogy visszavigyem oda.
− Biztos, hogy időben visszaérek. Hétköznapi öltözék
megfelel?
− Valamit kigondoltam a számodra, ki fogom készíteni
neked,
− Kicsit fura, hogy te választod ki a ruhámat.
− Nem is fura. – Na jó. Tényleg fura, de megvan rá az
okom. Szeretném, ha abban a szerelésben lenne, mint akkor
este: a virágmintás, félvállas ruhában. Remélem, sikerül
megtalálnom. – Csak valami, amit rég láttam rajtad, pedig
tetszik, ahogy kinézel benne.
− Most töprenghetek azon, hogy nem szeretsz-e véletlenül
női ruhába öltözni. Egyszer majd hazajövök, és az egyik
csipkebugyimat találom rajtad?
− Neked választom a ruhát, L., nem magamnak.
− Oké, most mennem kell. Köszi, hogy kölcsönadtad a
Puskagolyót.
A Sunsetemet hívja így, mert annyira gyors. Azt mondja,
szinti kicsúszik a kezéből, annyira simán fut.
− Kérlek, légy óvatos! És ne hajts túl gyorsan!
Az ablaknál állok, és nézem, ahogy eltűnik a kocsifeljáróról,
majd felhívom Danielt.
 − Elment. Negyedórán belül készen állok az indulásra. Még
utoljára ellenőrzök pár adatot egy új megrendelésen, amikor
Bianca lép be az irodámba kopogtatás nélkül. Rövid
szoknyáját terepszínű rövidnadrágra, kivágott blúzát pedig
vékony, testhezálló, mélyen kivágott, V nyakú, fehér pólóra
váltotta. Örülök, hogy L. nincs itt, és nem látja a szerelését,
mert abszolút nem lenne oda érte. Igazából engem is kicsit
feszélyez azután, amire L. felhívta a figyelmemet az első
találkozásuk napján. Ennek fényében azt hiszem, jobb, ha
később fejezem be a papírmunkát.
− Bemegyek a városba egy kis időre, de várok egy
csomagot, és szeretném, ha gondod lenne rá.
A vállamra teszi a kezét.
− Neked bármit.
Elhajolok az érintése elől, és benyúlok a fiókomba –
valójában semmiért. Igazán remélem, hogy nem fog
bekavarni, de a hetedik érzékem mást súg. Egyetlen rossz
lépést tesz, és repül. Ezt mondta Laurelyn. Ez kifejezetten
problémás lehet a jövőre nézve, de a Breesszel folytatott
üzleti kapcsolatom semmi ahhoz képest, ha ez a lány bekavar
nekem és L.-nek.
Légyszi, Bianca! Ne tegyél semmi rossz lépést! Arra
mindketten ráfázunk.
Felkelek a székemből, és a vele ellentétes irányban
kerülöm meg az asztalt, miközben az ajtó felé indulok.
− Üzleti találkozóm van, és még be is kell ugranom
valamiért, úgyhogy délutánig nem jövök vissza.
L. új Porsche SUV-ját egy sydney-i márkakereskedőnél
kellett megvennem, és Wagga Waggába szállíttattam,
úgyhogy ott áll annak a hotelnek a parkolóházában, ahol az
üzleti találkozóm lesz. Nem is alakulhatott volna jobban.
 Ahogy kifelé tartok Danielhez, belefutok Haroldba.
− Jó, hogy összefutottunk – mondom neki. – Ma érkezik
egy csomag káliumhiány elleni műtrágya. Bianca figyelni
fogja, mikor jön, és kiviszi magának. Gondoltam,
kipróbálhatnánk azon a területen a délnyugati sarokban, és
meglátnánk, jobban teljesít-e, mint a régi műtrágya.
− Rendben, főnök.
Miután sikerül egyezséget kötnöm az új ügyféllel, a
parkolóházba megyek L. fényes fekete SUV-jáért. Tök frankó,
még ha családi jármű is. Választhattam volna valami
feltűnőbbet is, de úgy döntött, anya lesz, úgyhogy ez passzol
hozzá. Elegáns, nem néz ki úgy, mintha egy izomagyúnak
kellene vezetnie. Remélem, nem lesz csalódott, hogy nem
sportautót vettem neki. Biztosan megérti, hogy az nem tűnt
átgondolt választásnak.
L.-nek épp nincs peteérése, úgyhogy ma este nem
próbálkozunk. Ma a saját kedvünkre fogunk szórakozni, és
bizony van is valami jó kis csintalankodás a tarsolyomban
számára. Azt mondtam neki, hogy vegyen valami vakmerőt,
de igazából én már meg is vettem. Alig várom, hogy a szexi
fehérneműben lássam, amit beszereztem, vagy kipróbáljuk
egy-két új játékszerünket. El kell igazgatnom magamat a
nadrágomban. Már a gondolattól is kezdek begerjedni
A találkozóm a vártnál tovább tartott, úgyhogy kicsit
később érek Avalonba, mint szerettem volna. Harold int le a
kocsibejárónál, a szőlészet szélén, és tudom, hogy valami
kavarás van.
− Ugye azt mondta, Bianca ma hozza a káliumot?
− Azt.
− Nem hozott nekem semmit – rázza meg a lejét.
− Rákérdezett nála?
 − Nem került elő, hogy megkérdezhessem.
Hmm… itt valami nem stimmel. Azt mondtam neki, hogy
vegye át a csomagot, és legyen gondja rá, ő pedig rábólintott.
− Nem tudom, mi történt Biancával, de ne fájjon a feje a
műtrágya miatt! Majd holnap kiszórjuk.
Harold hátralépve megcsodálja L. új járművét, és fütytyent
egyet.
− Ez aztán csinos járgány, Mr. McLachlan.
− Laurelyn születésnapi ajándéka. Gondolja, hogy örülni
fog neki?
− Efelől semmi kétségem.
Megfordulok a Cayenne-nel, és beállok vele egy olyan
helyre, ahol L. nem fogja észrevenni, ha hazajön. Be fogom
kötni a szemét, amikor kihozom megmutatni a kocsit,
ugyanúgy, ahogy a házzal csináltam Mauin. Aztán újra
bekötöm majd később este, az általam tervezett móka
keretében.
Bemegyek a házba, és megnézem ott, ahol Mrs. Porcelli
szokta hagyni a postámat. A francba! Nem jött meg. A
kézbesítés várható ideje ma, úgyhogy előkapom a telefonomat,
és megnézem a csomagkövetést. Hmm… azt írja, kézbesítve.
Feltételezem, hogy Mrs. Porcelli máshová rakta, úgyhogy
megnyugszom, de meg kell találnom, mielőtt L. hazaér.
Kijövök a konyhából, és átmegyek az irodámba megnézni,
nem keveredett-e véletlenül L. csomagja az üzleti
küldeményeim közé. Az asztalon találok egy csomagot, de
kálium van benne, ami eszembe juttatja Biancát, és hogy
miért nem vitte át Haroldnak, ahogy kértem.
A „Crash Into Me” kezd szólni a telefonomból. Több mint
egy évvel később ez még mindig Laurelyn csengőhangja
nálam. Ahányból csak meghallom ezt a számot, mindig ő jut
eszembe róla azon a színpadon.
− Helló, drágám!
− Szia! Csak azért telefonálok, hogy szóljak, kicsit
hamarabb érek haza, ha esetleg lenne valami.
− Miféle valami? – kérdezem.
− Nem is tudom. Születésnapom van, és annyira titkolózol
a ma estével kapcsolatban, hogy nem szeretnék besétálni, és
tönkretenni minden készülődésedet.
− Nyugodtan gyere! Már mindent elintéztem. – Csak a
csintalan cuccokkal teli csomagot kell még megtalálnom.
− Jól van, szervező zsenikém. Akkor negyedóra múlva
otthon vagyok.
Negyedóra alatt képtelen vagyok megtalálni a csomagot,
úgy hogy felhívom Mrs. Porcellit. Fogalma sincs, miről
beszélek, úgy hogy megnézem a bejárati ajtót. És a hátsó ajtót
is. Semmi. A rohadt életbe! Annyira szeretném, hogy L. ma
este táncoljon nekem abban a szerelésben, mert a rúdtáncos
napjai meg vannak számlálva. Ha teherbe esik, egy ideig szó
sem lehet ilyesmiről.
Még mindig nem találom L. csintalan meglepetését, és
bármelyik percben itt lehet, úgyhogy feladom, és inkább
megpróbálom megkeresni a virágmintás, félvállas ruhát.
Remélem, azzal több szerencsém lesz.
Belépek a hálószobába. Kővé meredek, és totál lesápadok.
Mi a fészkes fene folyik itt?
Az ágyon Bianca fekszik L. új, metál vörös
rúdtáncosszerelésében körülötte az összes új perverz játékunk.
− Nagyon rossz fiú vagy, Jack McLachlan.
Baszki! L. csomagja került hozzá, és azt hitte, azt akartam
átvetetni vele.
 − Azt hiszem, szörnyű félreértés történt.
Feltérdel, és felém int, hogy jöjjek közelebb. A felsőrész
alig takarja a mellét, úgyhogy gyorsan lesütöm a szemem a
padlóra.
− Minden világos, Jack. Nem mertél megkörnyékezni,
úgyhogy ideküldted nekem ezeket a cuccokat. Az üzenet
átjött, és elfogadom a meghívásodat.
Körbejárok a szobában, és a ruháit keresem.
− A káliumos csomagot kellett volna kinyitnod, nem ezt.
Ezeket a dolgokat nem neked szántam.
− Micsoda? – kérdezi, mint aki egy szót sem ért az
egészből.
A kurva életbe! L. mindkettőnket megfojt, ha besétál, és
itt talál minket.
− A feleségem úton van hazafelé. Azonnal fel kell öltöznöd,
és eltűnni innen a jó büdös francba.
Valamit hallok, úgyhogy megállok, és fülelek. Túl késő.
Hallom, hogy L. belép a házba.
− Ó, a rohadt életbe! Itthon van. Vedd fel a kibaszott
gönceidet, amíg megpróbálom kimagyarázni ezt a szarságot!
Persze, hogy Laurelyn egyenesen a hálószobánk felé
veszi az irányt, mert el akar készülni a vacsorához, úgyhogy
el kell térítenem, mielőtt meglátja Biancát abban a
szerelésben.
− Szia! Milyen volt a…?
− Állj meg, szivi! Ne menj be oda! – szakítom félbe.
− Miben mesterkedsz? Valami szülinapi meglepetés? –
nevetgél.
Persze nem is gyanítja, hogy egy félmeztelen nő van a
hálószobánkban. Megbízik bennem. Én viszont nagyot nyelek,
és felszívom magam, hogy elmagyarázzam neki, mi történt.
Ezt nem lehet úgy tálalni, hogy ne tűnjön totál gáznak,
úgyhogy nagyjából nekem annyi. Köszi szépen, Bianca.
− L, hallgass meg, mielőtt totál kiakadnál!
− Megijesztesz. Mi a csuda történt?
A hálószobaajtó felé nézek, attól félek, és közben mégis azt
remélem, hogy a talpig felöltözött Bianca bármelyik percben
megjelenik. Rohadtul nem szeretném, ha L. belépne, és
ruhátlanul találná ott.
− Miért viselkedsz ilyen furán? És miért bámulod az
ajtót?
− Félreértés történt.
Tudja, hogy valami nagyon gajra ment – látom az arcán –,
úgy hogy elviharzik mellettem, és beront a hálószobába.
− Hát, akkor legalább ez ne legyen az.
Utána lépek be a szobába, és úgy tűnik, rohadtul áll a
szénám, mert Bianca meztelen felsőtesttel épp a
rövidnadrágját húzza magára.
Laurelyn szája tátva marad, ahogy az ajtóban megáll,
tuti, hogy nem hisz a szemének.
− Ez meg mi a fészkes franc? – ordítja, ráveti magát
Biancára, és orrba vágja. Utánamegyek, de még másodszor
és harmadszor is behúz neki, mielőtt sikerül lefognom.
Hátracsavarom a két kezét, mire kihasználva, hogy
magamhoz szorítom, felkapja a lábát, és csizmájával seggbe
rúgja Biancát.
Még sosem láttam Laurelynt ilyennek – tisztára, mint
egy buldózer –, és meglep, hogy ilyen szívós ahhoz képes, hogy
milyen filigrán
− El kell tűnnöd innen.
Bianca orra vérzik, és a vér foltot hagy a fehér pólója
elején, amikor felhúzza.
 − Tudom, hogy most irtó dühös, de ne higgye, hogy
Jacknek bármi része volt ebben! Az egész az én félreértésem
miatt történt, és szörnyen sajnálom. Majd elsüllyedek
szégyenemben. Többet nem fog előfordulni.
Laurelynt nem hatja meg Bianca ígérete.
− Úgy mondja ezt, mintha lenne még alkalma rá. Ez nem
baseball, aranyom. Nincs három ütése, mielőtt kiesik.
− Micsoda? De szükségem van erre a gyakorlati helyre, ha
idejében akarok lediplomázni – méltatlankodik.
− Hát, akkor ezt megszívta, mert ide aztán vissza nem jön
– közli vele L.
− Jack, muszáj, hogy meglegyen – könyörög. Nem adok
neki időt a vitára.
− Új gyakorlati helyet kell keresned, mert ide többé nem
jöhetsz vissza.
Az L. születésnapjára szánt terveimnek tegnap este
totálisan lőttek. Várható volt. Egyikünknek sem volt kedve
ünnepelni Bianca kis mutatványa után, úgyhogy ma megyünk
vacsorázni az Ashbe. Nem meglepetés, ahogy terveztem, de
meg fogjuk kapni a sarokasztalunkat, amikor felszabadul.
Az utolsó pillanatban beesett nekem egy üzleti találkozó,
úgyhogy L. linóval bejön a városba, és ott találkozunk. Azt
mondja, nem is bánja, mert vezetni akarja az új SUVját.
Legalább az a rész nem ment gajra.
SMS-t küldök L.-nek, hogy véget ért az üzleti találkozóm,
és a bárban várok rá. Amíg várok, felülök egy bárszékre, és
rendelek két pinot noirt – nem a saját pincémből –, mert
kíváncsi vagyok a versenytársakra. A legnagyobb jóakarattal
egész tűrhetőnek mondanám, de persze felvágni nem érdemes
vele, úgyhogy kárörvendően mosolygok, mert az enyém sokkal
jobb.
 Az órára pillantok, és látom, hogy Laurelyn jócskán késik,
ami egyáltalán nem jellemző rá.
− Csak nem felültették? – kérdezi egy női hang pár
székkel távolibbról.
Rövid pillantást vetek felé, és egy hosszú lábú szőkét
látok sötétlila kosztümben – karcsúsított kosztümkabátban és
rövid szoknyában – és nagyon magas sarkú cipőben. Nem
látom az arcát, mert egyenesen előre néz, de azt látom, hogy
gyönyörű.
Elhatározom, hogy válaszolok neki, mert nem akarok
udvariatlan lenni, de leginkább azért, mert tudatni akarom
vele, hogy nem vagyok szabad préda. Nem akarom, hogy
éppen flörtöljön velem amikor Laurelyn megjön.
− Szó sincs róla. A feleségemet várom.
− Az ő baja. Ha a felesége okos lenne, nem hagyná magát
egy hotel bárjában egyedül üldögélni, hogy felhívhassam
magamhoz.
Haljak meg, ha nem esem le mindjárt a székről. Még
szemkontaktust sem kezdeményeztem a nővel, és máris
felinvitál egy menetre. Az tuti, hogy eléggé úgy hangzik, mint
amit anno csináltam, most viszont totál őrültségnek tűnik.
− Sajnálom, de mást kell keresnie. Leszáll a székéről, és
mellém telepszik.
− Nem hiszem, hogy a feleségét zavarná. – A kezét
váratlanul a fejemre teszi, és magához húz, hogy a fülembe
suttoghasson. – Biztos, forrásból tudom, hogy a felesége nem
bánná, ha felvinne az emeletre, és megkefélne, mint a
nagyágyú. – Eltűnik hamis ausztrál kiejtése, és a helyét
természetesebb, déli orrhangú tájszólás veszi át.
Odafordulok a mellettem ülő nőhöz, és felismerem a
szemembe néző aranybarna szempárt.
 − Laurelyn?
− Csitt… név nélkül. Csak éjszakára szeretnék partnert.
Semmi bonyodalom. Nincs utólagos kommunikáció.
Az agyam regisztrálja, hogy a nejem nyilvános helyen,
szőke parókában és szexi kosztümben ül mellettem, és végül
leesik. Ez mind a kedvemért van. L. elmondta a gyónásunk
során, hogy attól fél, nekem hiányozni fog az, hogy más
nőkkel is lehessek, úgyhogy a kedvemért ma este valaki
másnak adja ki magát. Odatolom hozzá a pohár borát, és
felemelem a sajátomat.
− Igyunk a legjobb feleségre, akinek nincs ez ellen kifogása.
Koccint velem, és aprót kortyol a borból, majd a bárpultra
teszi a poharát. El is felejtettem. Kerüli az alkoholt, mert
szeretnénk összehozni egy kisbabát.
− Szeretne inkább valami alkoholmenteset? A lábamra
teszi a kezét, és felfelé csúsztatja.
− Nem. Igazából ezt szeretném – simítja mega még puha
szerszámomat, amitől az megmoccan.
− Hát, ki vagyok én, hogy egy nő és a vágyai közé álljak? –
Odadobok pár bankjegyet a csapos elé a pultra. – Nem kérek
vissza.
− Köszönöm, uram.
Kilépünk a bárból, és átmegyünk az előcsarnokba.
− Vegyek ki szobát?
− Már elintéztem – tartja fel a kulcskártyát.
− Szuper. – Nem is lett volna kedvem a recepciónál
várakozni kőkeményen álló farokkal.
Belépünk a liftbe, és megvárom, hogy az ajtó
becsukódjon, hogy rányomulhassak… hmm. Hogy is nevezzem
a csajt? Ma este nem Laurelyn.
 − Valahogy neveznem kell magát. Oldalra billenti a fejét,
és elmosolyodik.
− Hívhat úgy, hogy „ma este a magáé”.
− Akkor maga meg hívjon „piszkosul elégedettnek”.
− Nagyon örvendek – nyújtja a kezét kézfogásra. Elengedi
a kezem, mert egy idősebb pár lép be a liftbe.
A francba! Azt reméltem, a felfelé úton
összemelegedhetünk.
A nő a liftben nem sok jót gondol rólunk. A napnál is
világosabban látszik az arckifejezéséből. Látta, amikor
bemutatkoztunk egymásnak, és most észrevette, hogy csak egy
gomb van benyomva a liften. Szerintem azt hiszi, hogy
Laurelyn prosti, és a pénztárcám égész tartalmát föltenném
rá, hogy megnézte, van-e az ujjamon jegygyűrű.
− Azt nem is mondta, hogy mennyibe fog ez nekem
kerülni.
Laurelyn mélyen elvörösödik, és kuncogva lehajtja a
fejét.
− Reggelig az enyém. Ugye ez volt a megállapodás?
Laurelyn felegyenesedik, és komoly arcot vág.
− Így van, uram. A felesége egész éjszakára lefoglalt
önnek.
− Ahogy már mondtam… a világ legjobb felesége.
A lift csenget, és az ajtó a mi emeletünknél nyílik ki.
Intek Laurelynnek, hogy menjen előre.
− Csak ön után, hölgyem.
Kilépünk, de nem tudom megállni, hogy ne nézzek vissza
a liftben álló párra. A nő rosszalló pillantást vet rám, a férfi
meg irigyen méreget.
Nem szólunk egy szót sem, miközben a folyosón a szobánk
felé tartunk.
 − Ez a miénk – csúsztatja be Laurelyn a kártyát az ajtóba.
Mögé lépek, és szőke haját elsöpröm a nyakából, hogy
megcsókolhassam. Felsóhajt, mire felcsúsztatom a kezem
rövid szoknyája alá, és kalandozni kezdek. Meg is találom a
bugyiját, és ujjaimat a nedves puncijába merítem.
− Azta! Te máris lucskos vagy.
Nagy nehezen próbálja kivenni a kulcskártyát, hogy
kinyissa az ajtót, miközben ujjazom.
− Előre foglak dönteni, és keményen megkapod a magadét.
A zöld lámpa kigyullad a záron, és Laurelyn belöki az
ajtót.
− Ha nem hagyod abba, már az előtt el fogok menni, hogy
beérnénk a szobába.
Kiveszem az ujjaimat, de csak azért, mert azt akarom,
hogy a szám alatt élvezzen el. Meg akarom kóstolni.
Az ágyhoz vezetem, ő pedig leül rá. Letérdelek, és a lába
közé helyezkedve az ágy széle felé húzom a hátsóját. A
szoknyája alá nyúlok, és lehúzom a bugyiját. Az orromhoz
emelem a szexi piros tangáját, és mélyen beszívom az illatát.
− Rohadt jó az illatod, majdnem el tudnék élvezni csak
attól, hogy ezt szagolgatom.
A padlóra dobom a bugyiját, és a combja hátsó részét
megmarkolva hátratolom és széttárom a lábát. Laurelyn a
könyökére támaszkodva készenlétbe helyezi magát, hogy
megnézze, mit csinálok vele a számmal. Mocskosul dögös,
amikor a csajom azt figyeli, hogy nyalom ki.
Lefelé néz rám, és közben a szőke haj a vállára omlik. A
szemünk – az enyém világoskék, az övé aranybarna –
egymást falja, amikor a nyelvemet a vaginájához érintem, és
felfelé kezdem húzni.
− Ó, szent szilvamag! Ez isteni jó!
 Lentről felfelé végigpásztázom a nyelvemmel, majd a
csiklója körül körözök. Két ujjal belé hatolok, mire felkiált:
− Ó, te jó ég, igen!
Ezzel arra kér, hogy vigyem a csúcsra. És oda is érkezik.
Érzem az összehúzódásokat az ujjaim körül, és az orgazmusa
sós ízét a számban. Tökéletes csemege.
Visszahanyatlik az ágyra, a lába a matracnak
támaszkodik, és remeg, úgyhogy a térdére teszem a kezem,
hogy lecsillapítsam.
− Ennyire jó volt?
− Aha. Ennyire.
Felkel, és az ágyra lök. Kigombolja a nadrágomat, és
megrántja, mert alig várja, hogy lekerüljön rólam.
− Nem hinném, hogy mostanában rendesen oboáztak
volna neked. Szerintem jót tenne.
− Messzemenően egyetértek.
Amikor a nadrág lekerül rólam, letérdel a padlóra. Az ágy
szélére húz, és a tövétől a hegyéig nyalogatni kezdi a
farkamat. Rámarkol, és a szememet figyeli, ahogy a végén
jobbra-balra jártatja a nyelvét.
− Imádom az előváladékod ízét.
Megnyalja az ajkát, és nyal egyet, majd teljesen beszív a
szájába, és az egész farkamat mélyen beveszi a torkáig.
− Ez fantasztikus! – De bármennyire is az, be kell csuknom
a szemem, mert nem tudom nézni, ahogy a szőke haj föl-le
hullámzik a szerszámomon, még ha tudom is, hogy Laurelyn
az. – Szivi, mindjárt elmegyek.
Még mindig szólok neki előtte. És mindig is fogok, ennek
ellenére L. még erősebben szívja a farkam. Azt akarja, hogy a
szájában menjek el.
 Laurelynnek épp nincs peteérése, mégis tiszta pazarlásnak
tűnik a szájában elélvezni. De hát most nem is a
gyerekcsinálással próbálkozunk. Most szerepjátékot játszunk,
mert L. azt akarja, hogy boldog és elégedett legyek. Fogalma
sincs, mennyire nincs erre szükség, mert én csak őrá vágyom.
Nem más nőre.
A karjaimba veszem, és a számat a szájához dörgölöm.
Szeretném, ha egy édes, gyengéd csók ringatózna frissen az
ajkán, amikor az ágyra döntöm, és szerteszét kefélem az
agyát.
− Jegyezd meg ezt a csókot!
− Rendben. – Fogalma sincs, miért mondom ezt. De majd
megtudja.
Fogok egy párnát az ágyról, és a földre dobom.
− Fordulj meg, és térdelj le! – Követi az utasításomat. A
karját felhúzom az ágyra. Lerántom az ingem, és áthajítom a
szobán. Lehajolok, és a fülébe súgom. – Ha valaki másnak
adod ki magad, akkor úgy is foglak megdugni, mintha valaki
más lennél.
Keményen és fürgén felnyársalom a farkammal, amitől
elakad a lélegzete. Várok, amíg ellazul, aztán lassan ki-be
mozgok próbaképpen, majd gyorsabb ütemre váltok, amit még
el tud viselni. Megragadom a csípőjét, és magam felé húzom a
testét, hogy minden lökésemnél összenyomuljunk. Ez a szex
gyorsabb és durvább, mint amihez hozzászokott.
Rápillantok a vállára omló, szőke hajra és a hátára, és
rájövök, hogy nem ezt akarom. Nem akarok más nővel
kefélni. És Laurelynt sem akarom megdugni, miközben
másnak adja ki magát.
Kihúzom a szerszámom.
 − L., vedd már le azt a rohadt parókát! Nem bírom nézni
ezt a szőke baromságot. Úgy érzem tőle, mintha valaki mást
kefélnék.
Még mindig térdel, a karja az ágyon kinyújtva, két kezével
a paplant szorítja. És ekkor zokogást hallok.
− L., miért sírsz? – Elengedi a paplant, és a kezével letörli
az arcát. – Mi a baj? Fájt, amit csináltam?
Nem válaszol, úgyhogy fogom, és megfordítom, mire
előbukkan könnyáztatta arca és vörös szeme.
− Szólj hozzám, L.! Mondd meg, mi bajod! Nem néz a
szemembe.
− Az előbb teljesen más voltál velem.
− Csak azért, mert másnak adtad ki magad, amikor
odajöttél.
− Azelőtt sosem dugtál meg így. Így szoktad más nőkkel?
Magam felé fordítom a fejét.
− Nem vagyok más nőkkel. Végül a szemembe néz.
− Így viselkedtél a többi tizenkettővel? És Lanával is?
− Nem.
Felkel a földről, és eligazgatja a szoknyáját.
− Ez rossz ötlet volt.
− Ne haragudj! – Átfordulok, a földre telepedve az ágynak
velem a hátam, és a kezemet a homlokomhoz nyomom. – Nem
tudom, mi történt.
De ez hazugság. Pontosan tudom, mi történt.
Büntetőszexet alkalmaztam, mert mindaz, amit ma este tett
és eljátszott, azokra a förtelmes dolgokra emlékeztetett,
amiket csináltam. És a saját feleségem kényszerített arra,
hogy újra rálépjek erre az útra.
 − Nem kellett volna ezt csinálnom. – Két kezét a szája elé
tartja, majd a homlokához emeli. – Bocsánat, ki kell
mennem.
− Veled jövök.
− Légy szíves, ne gyere! – Rám se tud nézni, és nem
tudom, ez mit jelenthet. Dühös? Szomorú? – Egy kis
gondolkodási időre van szükségem.
Laurelyn szó nélkül távozik, én pedig ott maradok a
hotelszobában, és azon töprengek, ugyan mi a fenén kell
gondolkodnia.
 15. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

EGÉSZ ÚTON HAZAFELÉ BŐGÖK. Fogalmam sincs, mi

történhetett, de leginkább kínosnak találom az egészet. Nem
is tudom, mit képzeltem, amikor kitaláltam, hogy Jack Henry
kedvéért más nőnek tettetem magam. Egyértelmű, hogy nem
erre vágyik.
Az eredetileg forró szexről szóló éjszakából, totális
katasztrófa lett. Úgy tűnt, Jack Henry benne van a
szerepjátékban. Azt hittem, hogy jót szórakozunk, de aztán
hirtelen… méregbe gurult. „Ha valaki másnak adod ki magad,
akkor úgy is foglak megdugni, mintha valaki más lennél.” Azt
sem tudom, mit akart ezzel mondani.
Jack Henryt a szállodában hagytam, de most nem
szeretnék egyedül lenni. Ezért felhívtam Addie-t, és arra
kértem, töltse velem az éjszakát Avalonban.
− Jack szállodában alszik? Baszd meg, sajnálom a csávót,
pedig nem is tudom, mi történt.
Addie ismeri Jack Henry múltját. Szerinte rohadtul el
van cseszve, és igaza is van, de Addie az egyetlen, akivel erről
beszélhetek.
− Egy szállodában találkoztunk, hogy ott vacsorázzunk, és
elegáns kosztümben jelentem meg, mint a régi partnerei…
és szőke paróka volt rajtam. Felajánlottam, hogy legyen a
partnerem egy éjszakára. Név nélkül. Kötöttségek nélkül.
− Jóságos ég! És elfogadta az ajánlatot, miközben azt
hitte, valaki más vagy? Kinyírom a rohadékot!
 − Nem, egyáltalán nem így volt. Sikerült kamu ausztrál
kiejtéssel beszélnem, és először nem ismert fel. Hidegen
elutasított, még azt is mondta, hogy a feleségét várja.
− Most már tényleg semmit sem értek, Laurie.
− Az az őrült ötletem támadt, hogy szerepjátékot játszszak,
valaki más legyek előtte, és így érezhesse ugyanazt az
izgalmat, mint amikor új partnert szedett fel.
Bakker! Ez sokkal jobban hangzott a fejemben, mint
most, amikor a saját számból hallom.
− Mekkora kapitális baromság! – kiált fel Addison. –
Halálosan beléd van zúgva. Miért is adnál neki olyan ötletet,
hogy másik nővel legyen?
Na persze, utólag már én is okos vagyok.
Bárcsak ne tettem volna! Olyan gyorsan gajra ment az
égész, Addie. Először minden oké volt. Felmentünk a szobába,
és jól éreztük magunkat, de aztán valami történt vele. –
Eszembe jut, mit mondott, és kiráz a hideg. – Mintha valaki
mássá alakult volna át. És csak az járt a fejemben, hogy
feljöttem ebbe a szobába, és azt játszom, hogy valaki más
vagyok, úgyhogy biztos így bánt a többi nővel.
− Miben volt más? – kérdezi Addie.
− Durvább lett, lendületesebb, mint általában, de nekem
nagyon is tetszett. Új értelmet nyert a „forró szex” fogalma,
de aztán bepánikoltam, mert az jutott eszembe, hogy a többi
nőt biztoson jobban megkefélte, mint engem. Aztán sírni
kezdtem.
− Ó, a francba, Laurie! Ez akkora hülyeség! Tudod, hogy
nem kefélte meg őket jobban, mint téged. Biztos tökre
begerjedt, hogy ekkora lököttségre vagy képes csak azért,
hogy örömet szerezz neki, úgyhogy kicsit elszaladt vele a ló.
− Furcsa volt. Nem volt önmaga.
 − Hát, tutira te sem voltál az ő aranyos kis L.-je, akkor meg
hogy várod tőle, hogy a te drága Jack Henryd legyen?
Igaza van.
− Azt mondta, hogy vegyem le a parókát, hogy ki nem
állhatja, mert úgy érzi tőle, mintha valaki mást kefélne.
Addie „Naná, te tökkelütött!” arckifejezéssel néz rám.
− Nekem úgy tűnik, mintha azért ment volna bele az
egész baromságba, hogy te örülj, de ő nem akar más nőkkel
lenni. Azt hiszem, még veled sem akar úgy lenni, hogy másik
nőnek próbálsz kinézni. Rühelli a múltját, te meg
rákényszerítetted, hogy újra átélje. Olyan ez neki, mint egy
pofán verés.
Csak mókázni akartam. Sosem gondoltam, hogy ez lesz
belőle. Az egész az én hibám. Csakis miattam történt.
− Ó, te jó ég! Igazad van. Szörnyű feleség vagyok. És
ráadásul most szállodában alszik az én hülye páráim miatt.
− Azt nem mondanám, hogy szörnyű feleség vagy. Esetleg
azt, hogy ma este bealakítottál.
− Számtalanszor mondta már, hogy semmi nem számít,
ami előttem történt. – Miért bizonytalanodom el, amikor Jack
Henryről van szó? Elvett feleségül. Mit várhatnék még tőle? –
Oda kell mennem.
Kopogok az ajtón egyszer. Kétszer. És háromszor.
− Jack Henry.
Eszembe jut, hogy van még egy kulcskártyám a
táskámban. Előveszem, kinyitom az ajtót, és belököm.
− Jack Henry? Itt vagy?
Átmegyek a lakosztály nappaliján, de nem látom, hogy
ágyban van-e, mert az ágyat egy fal takarja. Látok viszont egy
piros tangát az ágy lábánál. Én hagytam itt, amikor sietve
leléptem – erről eszembe jut, hogy még mindig nincs rajtam
bugyi.
Belépek a hálószoba ajtaján. Jack Henry mélyen alszik,
mellette, egy félig kiürült üveg whiskey. Felveszem, hogy
megnézzem a fekete címkét: Jack Daniels.
− Állom a cechet, barlanglakó.
Elég jól bírja a szeszt. Gondolom, az alkoholtűrése a
foglalkozásának köszönhető. Egy borász nem ütheti ki magát
azonnal, úgyhogy talán nincs is berúgva. Rengeteg döntő
fontosságú beszélgetésünk volt, miután kicsit felöntött a
garatra. Általában tetszenek a válaszai, mert őszinték.
Megrázom a karját.
− McLachlan, ébresztő. Lassan kinyitja a szemét.
− L.?
− Visszajöttem. A kezemért nyúl.
− Annyira sajnálom, amit csináltam.
− Nem, én sajnálom. Nem kellett volna ezt tennem, de most
már értem, és soha többet nem teszem.
Beletúr a hajába, és meghúzgálja.
− Aljas disznó vagyok. Hazudtam neked. Pontosan tudom,
mi történt, és ezért büntetésre használtam a szexet. Túl
durva voltam veled, és ezt nagyon sajnálom. Ó, te jó ég, lehet,
hogy a babának is ártott, ha terhes vagy. Jól érzed magad?
− Semmi bajom.
A függöny felé sandít.
− Reggel van? Megcsináltad már a tesztet?
− Nem, de magammal hoztam, hogy reggel
megcsinálhassam.
Hál’ istennek, volt annyi eszem. Felém tárja a karját.
 − Gyere ide! – Bemászom az ágyba a kissé kapatos férjem
mellé. – Annyira szeretlek, L., nem bírom elviselni, amikor
nincs köztünk minden rendben.
− Soha, de soha többet nem csinálok ilyet. Magához húz,
és homlokon csókol.
− Késő van, és sokat ittam, úgyhogy feküdjünk le, mielőtt
még valami butaságot mondok.
Csak pár percbe telik, és máris hallatszik Jack Henry
részeg horkolása. Csúcs! Most ezt hallgathatom egész éjszaka.
De az igazat megvallva inkább hallgatom, mint hogy a hiányát
érezzem.
Felkelek az ágyból, leveszem a kosztümkabátomat és a
szoknyámat. A bugyim már úgysincs rajtam, úgyhogy a
hozzá illő melltartót is a földre dobom. Hoznom kellett volna
valami hálóruhát, de nem hoztam, úgyhogy anyaszült
meztelenül bújok be alvó férjem mellé. Felém fordul, és beterít
a karjával és lábával. Ő is meztelen, leszámítva bő szárú
bokszeralsóját, amit azóta hord, amióta a kisbabára kezdtünk
gyúrni. Azt hiszem, valahol olvasta, hogy a bő szárú
bokszeralsó növeli a spermaszámot.
Fekszem alatta totálisan éberen, mivel továbbra is horkol
– pont a fülembe. Nem vagyok részeg, de szeretnék kapatos
– vagy legalábbis álmos – lenni, mert a másik lehetőség az,
hogy begerjedek. Békülőszexet akarok, de azt hiszem, ez
lehetetlen, mert a férjem egy hordó whiskey-t gurított le a
torkán.
Sóhajtok, a sötétet bámulom, és behunyom a szemem.
Talán elér az álom, ha mozdulatlanul fekszem.
Jack Henry megmoccan, kezét a mellemre teszi. Ez aztán
egyáltalán nem segít rajtam.
 Lehet, hogy szégyellnem kellene magam amiatt, amit
csinálok, de egyáltalán nem szégyellem. Melyik férfi lenne
dühös, ha felébreszti a nője szexelni? Én nem ismerek ilyet.
− McLachlan. – Nem mozdul, úgyhogy megrázom a
karját. – McLachlan.
− Hmm. – Nyögés hagyja el a száját, de nem a szexi fajta.
– Mi az, szívem? – motyogja összeakadó nyelvvel.
Úgy gondolom, nem csak szavakat tudok alkalmazni
meggyőző eszközként, úgyhogy benyúlok a bokszeralsójába.
A francba! Totálisan puha. Ilyet eddig nem túl sokszor
tapasztaltam nála. Általában szinte állandóan majdnem feláll
neki. Lehet, hogy ez mégsem fog sikerülni. Még mindig félig
rajtam fekszik, úgyhogy a szabadon lévő lábammal átkarolom.
− Annyira szeretném, ha megdugnál.
− Ébren vagyok! – pattan fel ülő helyzetbe, és érzem, hogy
a szerszáma megmoccan. – Jól hallottam, hogy szeretnéd, ha
megdugnálak, vagy csak álmodtam?
− Nem álmodtad. Békülőszexet akarok. Szükségem van rá,
hogy érezzem, minden rendben köztünk.
− Minden oké köztünk, de azért nagyon szívesen kibékülök
veled, ha tudok. Sokat ittam, úgyhogy nem biztos, hogy ez
lesz a mesterművem. Lehet, hogy jobb lenne, ha felül lennél.
Nem is érdekel, hogy jó-e vagy nem, vagy hogy elmegyek-
e. Csak tényleg éreznem kell azt a meghittséget, amit csak az
ilyenfajta közelség ad meg.
A kedvemért már áll is a zászló, úgyhogy nyeregbe
pattanok. Megfogja a csípőmet, és felnyög, amikor
ráereszkedem.
− Nagyon finom vagy, bébi.
És tényleg finom, de máris tudom, hogy nem fogok a
csúcsra jutni. Jack Henry túl inaktív ahhoz, hogy a csúcsra
jutáshoz szükséges dolgokat végigcsinálja velem, de akkor is
akarom a dolgot. Szükségem van rá.
Jack Henry alighogy elélvez, már újra el is alszik, én
mégis elégedett vagyok.
Veszekedtünk. Megbocsátottunk. Kamatyoltunk.
Mi így szoktuk, úgyhogy tudom, hogy minden rendben
köztünk.
Jack Henry másnapos, mégis hamarabb kel fel, mint én.
Lenyűgöző. Fogalmam sincs, hogy csinálja.
A hasamon fekszem, és lehúzódik rólam a takaró. Hideg
levegő csapja meg a bőrömet, aztán Jack Henry borostája
karcolja finoman a derekamat, ezt pedig csókja követi.
− Reggel van, álomszuszék.
Felemelem a párnámat, és belefúrom a fejemet.
− Tűnj innen!
− Nem, drágám. Reggelit rendeltem, ami a szomszéd
szobában vár ránk. A hideg omlett nem finom, úgyhogy kelj
fel!
Felemelem a párnát, és a vállam felett hátranézek rá.
− Hogy lehetsz ilyen vidám ma reggel?
− Nem hazudok, pocsékul érzem magam, de nem érdekel,
mert izgatottan várom, hogy rápisilj arra a pálcikára.
Ó, tényleg. Itt az idő.
Rohadt nehéz volt, de nem csináltunk a terhességet korán
kimutató tesztet, mert attól féltünk, hogy hamis eredményt
kapunk. Attól totál kikészültünk volna, úgyhogy inkább úgy
döntöttünk, várunk a mai napig, hogy meglássuk, szülők
leszünk-e.
− Akarod, hogy megcsináljam most a tesztet, vagy muszáj
megennem az omlettemet, mielőtt kihűl?
Előremászik a hátamon, rám fekszik, és a fülemhez hajol.
 − Told be azt az édes kis hátsódat a fürdőszobába, és
csináld meg a tesztet! – csap rá a fenekemre, miközben
felkel.
Felsikoltok, és felülök az agy szélén.
− A terv a következő: megcsinálom a tesztet, kijövök és
várok, amilyen hosszú ideig csak kell a leírás szerint, aztán
bemegyünk, és együtt leolvassuk.
− Nekem megfelel.
Felkelek, és elindulok a fürdőszobába, mire elkapja a
kezem.
− Ugye tudod, hogy nincs semmi baj, ha nem pozitív? Csak
annyit jelent, hogy tovább próbálkozhatunk, ami egyáltalán
nem rossz alternatíva.
− Tudom – bólintok.
Bemegyek a fürdőszobába, és úgy érzem, menten
öszszepisilem magam, miközben kinyitom a dobozt, és
felkészülök a feladatra A terhességi tesztek elég magától
értetődőek, de azért elolvasom a használati utasítást, mert még
sosem csináltam ilyet, és nem akarom elcseszni.
Az utolsó betűig követem az utasításokat, aztán a tesztet
a pultra teszem. Belebújok a szállodai köpenybe, és kinyitom
a fürdőszoba ajtaját, de sóbálvánnyá meredek, amikor
meghallom, hogy Jack Henry egy nővel beszélget a
nappaliban.
− Jó ideig próbáltalak megtalálni – hallom a nő hangját.
− Megvan az oka, hogy nem sikerült, mégpedig az, hogy
megegyeztünk, nem vesszük fel utólag a kapcsolatot
egymással.
− Nem tudtam, ki vagy, amíg meg nem láttam az esküvői
hirdetéseket az újságban. Aztán alig hittem a
szerencsémnek, amikor tegnap este megpillantottalak az
előcsarnokban.
− Nem tiltja valami szabályzat, hogy alkalmazottként a
vendégek után szimatolj? – méltatlankodik mérgesen Jack
Henry.
− De igen, de nem érdekel. Megérte vállalni a kockázatot,
mert látnom kellett téged – védekezik a nő.
− Én már házas vagyok.
Nyilván ez még egy a tizenkettő közül, és nekem ebből már
rohadtul elegem van. Kész röhej. E miatt a nő miatt éppen
nem tudunk együtt örülni az esetleges kisbabánknak
– ami életünk egyik legfelemelőbb pillanata lehetne.
Besétálok a nappaliba, és ott áll az X. számú csaj szépen
kicsípve a férjemnek. Azonnal eldurran az agyam. Meg kell
hagyni, gyönyörű, de nem fiatal. Totálisan megfelel Jack
Henry zsánerének.
Játszhatom a tartózkodót. Játszhatom a kedveset. De
igazából egyikhez sincs kedvem.
− Legyen szíves, távozzon!
− Elmehetek, de van itt még egy dolog. – Egy fényképet
tesz az asztalra, a reggelink mellé. – Ez a kétéves fiam. A tiéd,
és most el fogsz kezdeni gondoskodni róla. Önként is elmehetsz
apasági tesztre, vagy el is rendelhető. A választás a tiéd.
Láthatóan élvezi, hogy ezt mondja, nekem viszont felfordul
a gyomrom. Visszanyelem a torkomba toluló hányást. Nem
fogok rókázni ez előtt a nő előtt.
Az ajtó felé indul, de még visszaszól a válla felett:
− A számom a fénykép hátulján van. Várom a hívásodat,
Jack.
 Egy csomó érzés rohan meg egyszerre, de egyik sem
uralkodik el annyira, mint a fájdalom, amit a szívemben
érzek.
Jack Henry a széken ül, fejét a kezébe temeti.
− Feltételezem, hogy a gyerek tényleg lehet a tiéd, mivel
nem próbálsz meggyőzni az ellenkezőjéről.
− Voltam ezzel a nővel pár hétig, de nem emlékszem,
mikor. Kicsit el kell töprengenem rajta.
− Kicsit el kell töprengened rajta? – Érzem, hogy mindjárt
elsírom magam. – Hát, nekem nem kell eltöprengenem ezen a
baromságon. Nem bírom tovább.
− Ne mondd ezt, L.!
Az ágyhoz megyek, ahol a ruháim vannak. Ledobom a
köpenyt, hogy felöltözzek, és eltűnjek innen a büdös francba.
− Te nem érted, milyen ez, hogy mennyire megalázó
nekem ahányszor csak egy újabb nő esik be az életünkbe.
Ahányszor csak újabbal kerülök szembe, az egy részt lefarag
belőlem. Azt hittem elég erős vagyok, hogy megbirkózzam
vele, de mégsem – fakadok ki
Felöltözve ülök az ágyon, épp a cipőmet veszem fel,
amikor Jack Henry térdre veti magát előttem:
− Ne hagyj el, L.!
− Nem maradhatok.
− Meg kell beszélnünk a dolgot. Könnyek csurognak le az
arcomon.
− Lehet, hogy egy másik nőtől van gyereked. Nem tőlem, a
feleségedtől. – A mellemre teszem a kezem. – És megszakad
a szívem, mert én akartam lenni az, az egyetlen, aki gyereket
szül neked. – A szemébe nézek. – Végtelen.
Azonnal felismeri a jelszavunkat. Ellép az utamból, mert
tudja, hogy most legjobb, ha hagy elmenni.
 16. FEJEZET

Jack McLachlan

A ROHADT ÉLETBE. EZT NEM HISZEM EL! Épphogy megúszom

az egyik katasztrófát, és máris újabb slamasztikába kerülök.
Megnézem a gyereket a fényképen. A haja szőke, a
szeme kék vagy talán zöld. Egyáltalán nem hasonlít rám.
Jártam biológiaórára, és tanultam egy kis alapszintű
genetikát, úgyhogy tudom, hogy nem muszáj hasonlítania
rám, hogy az enyém legyen, de azért valamilyen
hasonlóságnak kellene lennie.
Bár Evan és én különbözőek vagyunk, mindketten apára
és a többi McLachlanre hasonlítunk. Evan három gyereke így
vagy úgy mind rá hasonlít, főleg a fia, de igazságos-e
összehasonlítani őket?
A képre nézek, és nem érzek kapcsolatot ezzel a fiúval.
Nem kellene ellágyulnom vagy valamiféle izgalmat éreznem,
mert megtudtam, hogy talán van egy fiam? Nem érzek
ilyesmit. Piszkosul dühös vagyok – nem erre a gyerekre,
hanem magamra. Hogy cseszhettem el ennyire a dolgokat a
gondatlanságommal? L.-lel éppen minden tökéletesen alakult
köztünk, és mindezt fenekestül felfordította valami, amit
három évvel ezelőtt csináltam.

A hatodik érzékem azt súgja, hogy ez nem az én gyerekem,

de csak egy mód van rá, hogy megtudjam. Megfordítom a
képet, és egyből felismerem a nevet: Jenna Rosenthal. Még
álnevet sem adott meg amikor pár éve rövid ideig együtt
voltunk.
Felhívom a számot, mire ő azonnal felveszi.
− Nem tartott sokáig. Tudtam, hogy nem fog, úgyhogy már
meg is van a mintavételi csomag.
− Nem. Beszélni akarok az ügyvédemmel, és megkérem,
ajánljon egy jó hírű orvost a teszt elvégzésére. – Papírforma
szerint fogjuk csinálni. Nem fog átvágni hamis eredménnyel.
Tuti, hogy valami agyatlan seggfejet bele lehet rángatni
ilyesmibe, de én nem vagyok lúzer. – Lefoglalom az első szabad
időpontot, mert a lehető leggyorsabban szeretnék túlesni rajta.
− Biztos vagyok benne, hogy túl akarsz esni rajta, de a
dolog nem fog véget érni a teszttel. Ashton a tiéd, és elintézem,
hogy gondoskodj róla
Nem tudom elképzelni, hogy Ashton nevű fiam legyen.
Nagyon nem stimmel.
− Kezdjük az apasági teszttel! Bizonyítsd be, hogy az
enyém, gondoskodom róla, de tisztázzunk valamit: ne ringasd
magad abba a tévhitbe, hogy bármi is történhet köztünk!
Házas vagyok.
− A feleséged arcából ítélve lehet, hogy már nem sokáig –
közli nyilvánvaló kárörömmel.
− Semmi közöd hozzá.
− Ebben tévedsz. Ashton hamarosan az életed jelentős
hányadát fogja kitenni, én pedig az anyja vagyok, ami azt
jelenti, hogy akkor bukkanok fel nálad, amikor csak akarok.
Az életed minden részletéhez közöm lesz, főleg a családi
életedhez.
Nem fogok vitába bocsátkozni ezzel a nővel, akinek a fia
lehet, hogy az enyém, lehet, hogy nem.
 − Az asszisztensem mindent elintéz, és telefonon közli
veled a teszt napját és idejét.
Leteszem a telefont, és nem adok neki időt a további
vitatkozásra.
Laurelynhez kell mennem. Fogalmam sincs, mit fogok
mondani, de látnom kell. És nem mehetek úgy, hogy olyan
szagom van, mint a cefrés hordónak.
Bemegyek a fürdőszobába lezuhanyozni, és meglátom a
mosdópulton L. terhességi tesztjét. Megegyeztünk, hogy
együtt fogjuk megnézni az eredményt, de Jenna Rosenthal
belerondított a dologba.
Szóval mitévő legyek? Együtt akartuk megnézni. Nem
lenne oké nélküle megnézni. Ez a helyzet úgy, ahogy van, nem
oké. L.-nek itt kellene lennie velem, és a következő két dolog
közül valamelyiket kellene csinálnunk: örülni az új életnek,
amit létrehoztunk, vagy stratégiát kidolgozni arra, hogy
hogyan fogjuk megvalósítani a kisbabánkat. De egyiket sem
csináljuk miattam és az elcseszett múltam miatt. Ha kiderül,
hogy a kisfiú tényleg az enyém, akkor jóval azelőtt fogant,
mielőtt találkoztam volna Laurelynnel. Felróhatja-e ezt
nekem? Nincs itt, úgyhogy kezdem azt hinni, hogy fel, és meg
is fogja tenni.
Habozom, hogy megnézzem-e a tesztet, de nem sokáig.
Tudni akarom, hogy terhes-e a feleségem.
Mindenki tudja, hogy a két csík azt jelenti, terhes, az egy
csík meg azt, hogy nem. De biztosra akarok menni, úgyhogy
kiveszem a dobozt a szemetesből, és ellenőrzőm, hogy mit is
látok.
Két csík. Laurelyn terhes.
− Megcsináltuk, bébi!
 Egyszer azt mondtam Laurelynnek, hogy ő az egyetlen
angyal az életemben. Most már kettő is van.
 17. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

BELÉPEK A HÁZBA, és egyenesen beállok a zuhany alá. A

legforróbbra állítom a vizet, mégsem érzem a bőrömre záporozó
meleget. Fázom – kívül-belül.
Hogy lett ilyen az életem egy este alatt?
Jack Henryvel mindenünk megvolt. Az egyik pillanatban
még a hetedik mennyországban jártunk, a másikban a pokolra
jutottunk. Tudom, hogy időre van szükségem, hogy
feldolgozzam ezt a sokkot, de nem vagyok biztos abban, hogy
ezen túl tudok lépni, főleg, ha más nőtől lett gyereke.
Minden olyan gyorsan történt, de általában ilyen érzés,
amikor az embert gyomorszájon rúgják. Majd kiugrottam a
bőrömből, hogy leolvassam vele az a rohadt pisilős pálcikát,
ehelyett kiderül, hogy gyereke lett a tizenkettő egyikétől.
Talán.
− Laurie? – Megriadok, amikor meghallom Addison
hangját. Elfelejtettem, hogy itt aludt.
− Igen, én vagyok. Egyedül vagyok. Jack Henryt a
szállodában hagytam. Addie, valami rossz dolog történt
reggel. Tényleg übergáz.
Már attól is elfog a hányinger, ha csak arra gondolok,
hogy kimondjam: Más nőtől lett gyereke a férjemnek. Nem
biztos, hogy sikerül rákényszeríteni magam, hogy ez elhagyja
a számat.
− Laurie, vérzem. – Kitörlöm a vizet a szememből, és
kinyitom a zuhany ajtaját.
 − Mennyire?
Nem is kell válaszolnia. Látom, hogy patakokban folyik
le a lábán.
− Nagyon.
Próbálok nyugodtnak tűnni.
− Semmi baj. Menj, és dőlj le az ágyamra, mindjárt
felöltözöm! Remegve megtörülközöm, és felrántom a
ruháimat. Vizes hajamat kontyba csavarom.
− Hahó, csajszi, hogy érzed magad odabenn?
− Nem jól. Érzem, hogy dől belőlem a vér, amikor
mozgok.
− Akkor feküdj mozdulatlanul! Már majdnem kész vagyok.
Felveszem a cipőmet, és a vérnyomokat követve a földön
bemegyek a hálószobába. Jóságos ég! A szoba úgy néz ki,
mint egy bűntény színhelye.
− Ne haragudj, Laurie! – kiáltja Addison, amikor meglátja,
milyen arcot vágok. – Az hiszem, tönkrevágtam az
ágyneműdet.
− Ne aggódj az ágynemű miatt!
Betét kellene neki – óriási méretű –, de nekem csak kis
tisztásági betétjeim vannak.
− Így nem mehetsz a kórházba, úgyhogy tarts ki! Szerzek
neked valamit, amit felvehetsz. – Előveszem Jack Henry egyik
pizsamanadrágját, és hozok egy törülközőt a fürdőszobából. –
Vedd le a bugyidat, és ezt tedd a lábad közé! – Jack Henry
nadrágját a földre terítem, hogy beleléphessen. – Egyik láb,
másik láb. – Felhúzom rá a nadrágot, és meghúzom a
zsinórját, hogy épp passzoljon derékban. – Tudsz járni?
− Tudok, de szerintem minden lépésemnél dőlni fog
belőlem a vér.
− Nem baj.
 De tényleg nem? Iszonyatosan be vagyok tojva. Még
sosem láttam ennyi vért.
Elindulunk a hálószobából az autóhoz. Nem nagy
távolság, de esküszöm, még sosem tűnt ilyen hosszúnak.
− Elveszítem a babát, Laurie – sírja Addie.
− Nem tudhatod biztosra.
Szeretném bátorítani, de lehet, hogy igaza van. Fogalmam
sincs, hogyan vérezhetne ennyit, ha ez nem vetélést jelent.
− Még mindig nem szóltam Zacnek. Azt hiszem, ez
most már nem is lesz gond.
− Ne mondj ilyet!
− Csak realista vagyok – szól vissza.
− Az anyák optimisták, nem realisták.
Odaérünk a SUV-hoz. Sokkal gyorsabban vezetek, mint
kellene
− Muszáj, hogy azt mondják, minden oké, mert nagyon
szeretném ezt a kisbabát, Laurie. Még ha Zac nem is akarja.
Már eldöntöttem, hogy megtartom, és egyedül is felnevelem,
ha muszáj.
Megszorítom a kezét.
− Imádkozz, Addie! Kérd Istent, hogy védje meg a
babádat!
− Tudod, hogy nem szoktam ilyet csinálni.
Pont jókor jut eszébe, hogy csökönyösködjön, és
kijelentse, nincs szüksége a felsőbb hatalmak segítségére.
− Hát, lehet, hogy el kellene kezdeni.
Addisont beviszik a sürgősségire, és hamarosan elkezdik
vizsgálni, mert nagyon vérzik.
− Meg tudná mondani, mikor volt az utolsó menzesze, Miss
Donavon?
 − Az utolsó normális október 17-én volt. Novemberben is
volt pecsételő vérzésem, de nem tudom, hogy az
menstruációnak számít-e vagy nem.
A nő begépeli a dátumot az ultrahangkészülékbe.
− Rendben. Az októberit fogjuk használni, mert a
novemberi nem tűnik igazi menzesznek. Így július 24. lesz a
szülés várható időpontja, ami azt jelenti, hogy most… tizenöt
hetes terhes. Valószínűleg október 31-én vagy akörül történt
a fogamzás. Gondolom, jól telt a halloween – vigyorodik el.
− Ja, nem volt rossz.
− Addison! Nem is mondtad, hogy már ennyire előre vagy.
Már orvoshoz kellett volna menned.
Hogy lehet ilyen felelőtlen?
− Fogalmam sem volt, hogy már ennyire terhes vagyok.
Azt hittem, két vagy legfeljebb három hónapos terhes lehetek,
mert novemberben is pecsételgettem.
− Közel négy hónapos vagy. Basszus, már majdnem a
felénél jársz.
− Csináljunk egy ultrahangot, és nézzük meg, mi folyik
itt! – A nő megnyom egy flakont, és átlátszó zselét spriccel
Addison hasára. A nedves kocsonyába egy vizsgálófejet tesz, és
ide-oda csúsztatja, hogy eloszlassa a zselét a pocakján. Mind
csendben vagyunk, és a képernyőre meredünk. A különbség
csak az, hogy a nő tudja is, hogy mit lát. Nekünk Addisonnel
fogalmunk sincs.
A nő a képernyőn villogó fehérségre mutat.
− Ez a kisbabája szívverése. Látja?
− Látom – bámulja Addison a képernyőt, és csurognak a
könnyei. – Nem vesztettem el a kisbabám?
− Kitart a kis fickó vagy lányka. Azt hiszem, látom, mi
okozza ezt az egész vérzést, de jobb felvételekre van
szükségem, hogy a radiológus leolvashassa. Szusszanjon egyet,
és lazuljon el, amíg megcsinálom szükséges képeket!
Le sem vesszük a szemünket a képernyőről, annyira
lenyűgöző,
− Atyaég, Addie! Nézd. Már van lába és keze, és látom,
hogy mozgatja őket.
− Imádkoztam Istenhez. Kértem, hogy ne vegye el tőlem a
kisbabámat, és nem is vette el – szorítja meg Addison a
kezemet. – Felhívnál Zacet, és megkérnéd, hogy jöjjön be a
kórházba? Itt lenne a helye mellettem.
Borzasztó, hogy egy ilyen katasztrofális eseménynek
kellett történnie, hogy észhez térjen, de hál’ istennek végre
elmondja neki.
− Persze, de mit mondjak neki? Be fog pánikolni, ha azt
mondom, hogy kórházban vagy.
− Mondd neki, hogy jól vagyok, csak szeretném, ha
bejönne. Azt akarom, hogy tőlem szerezzen tudomást a
babáról.
− Már intézem is.
Nyilvános telefont kell használnom, mert az őrült
rohanásban otthon felejtettem az enyémet.
Addisont elhelyezik egy kórteremben, és épp minden a
helyére kerül, amikor Zac, ahogy előre sejtettem, rémülten
beviharzik a szobába, pedig biztosítottam róla, hogy Addison
jól van. Amikor az ágyban megpillantja a halálsápadt Addie-
t, elkerekedik a szeme
− Mi történt vele?
− Addison maga szeretné elmondani neked – teszem a
kezeim a barátnőm karjára. – Addie. Zac van itt.
Megmozdul, kinyitja a szemét, majd széles mosoly ömlik
el az arcán.
 − Szia, bébi!
Zac azonnal mellé guggol, hogy egy szintbe kerüljön az
arcuk.
− Mi a baj? Ideje lelépnem.
− Kimegyek, hogy tudjatok beszélni.
Senki sem figyel rám, vagy bólint rá a távozásomra.
Mindketten túl rémültek, csak épp teljesen más okból.
 18. FEJEZET

Jack McLachlan

AVALONBA TARTOK AUTÓVAL, és tudom, hogy Laurelyn

azonnal ki fog rúgni, amint odaérek. Ez a szokása, mindig ezt
csinálja, ha dühös rám. És most rohadtul berágott. Azok után,
ahogy a ma reggel alakult, biztosan nem engedi, hogy
maradjak, de nem tudok hátra dőlni és malmozni.
Próbálkoznom kell.
A konyha felől lépek be a házba, kulcsomat a pultra
hajítom. L. nincs sem a konyhában, sem a nappaliban.
− Laurelyn? – Nem biztos, hogy válaszol, ha épp nincs
velem beszélő viszonyban, de azért megint hívogatni kezdem.
– Laurelyn?
Semmi válasz, ez nem meglepő.
Belépek a hálószobába, és totál felkészületlenül ér, ami ott
fogad.
− Mi a franc történt itt?
Óriási vértócsát látok az ágy Laurelyn felőli oldalán,
amitől vércseppek sorakoznak a fürdőszoba felé. És újabb
vérnyomok vezetnek ki az ajtón, végig a folyosón. Biztos rájuk
is léptem a hálószobába menet. Hogyhogy nem vettem észre?
Nem kis mennyiségű vérről van szó. Itt valami komoly
dolog történhetett.
Előveszem a mobilomat, és felhívom Laurelynt. A
személyes csengőhangomat a fürdőszobából hallom. Nincs nála
a telefonja, ettől jobban bepánikolok. Felveszem, és
megnézem, kit hívott mostanában. Utolsónak Addisont hívta
fel tegnap este, jóval azelőtt, hogy visszajött volna a
szállodába, úgyhogy megcsörgetem a barátnőjét, de nem
veszi fel.
A francba!
A vértócsát nézem a padlón, és elkezdem összerakni a
dolgot a fejemben. Érzem a tusfürdője illatát, tehát
lezuhanyozott. A vizes törülközőjét a földön hagyta. Ilyet
sosem szokott csinálni, úgyhogy vagy sietett, vagy valami
történt, például hirtelen erősen vérezni kezdett. A vércseppek
a tócsától az ágyig vezetnek. Biztosan lefeküdt, miután
vérezni kezdett, azt remélve, hogy majd eláll, de ahogy a dolgok
kinéznek, inkább még rosszabbodott a helyzet.
Ó, a rohadt életbe!
Kezdek pánikba esni, mert ez piszkosul rosszul néz ki. Egy
totál véres bugyi fekszik a padlón, úgyhogy valószínűleg
elvetélt – ez az egyetlen lehetséges megoldás. Az egész az
én hibám, én tettem ezt vele és a kisbabánkkal.
Követem a vérnyomokat a hálószobától a folyosón és a
konyhán át a garázsig. A kocsija nincs ott. Nem voltam itt,
hogy segítsek neki, úgyhogy biztosan beszállt az autójába, és
bement egyedül a kórházba. Miért nem hívott mentőt? Vagy
engem?
Több kórház is van, úgyhogy fogalmam sincs, melyikbe
mehetett. Előveszem a telefonomat, és hívogatni kezdem őket.
− A feleségemet, Laurelyn McLachlant keresem. Legalább
tucatszor kérik, hogy tartsam a vonalat, mielőtt
olyasvalakivel tudok szót váltani, aki válaszolni is tud a
kérdésemre.
− Nincs ilyen nevű betegünk, uram.
Leteszem, és felhívom a következő kórházat, és másodszor
is azt a választ kapom, hogy Laurelyn nem tartózkodik
betegként az intézményükben. Az agyam zakatol. Lehet, hogy
nem ért be a kórházba, mert elájult a vérzés miatt.
Előfordulhatott. Egy rakat vér van az ágyunkon, nem
beszélve a padlóról.
A kocsija. Nyomon lehet követni. Éppen próbálom
megtalálni, milyen számot kell ehhez hívni, amikor hallom,
hogy nyílik a garázsajtó, aztán becsukódik. Berohanok a
konyhába, és ott találom Laurelynt épen, egészségesen.
Ledobom a telefonomat, hozzá sietek, és szorosan átölelem.
− Baszki, jól megijesztettél. Mi a franc történt a
hálószobánkban?
Lazítok a szorításomon, mert attól tartok, túlságosan
megnyomorgatom, de nem engedem el.
− Addison vérezni kezdett. De nagyon.
− És minden oké vele és a babával?
− Igen, de bemehetnénk? Tiszta őrület volt a délelőtt, és
irtóra le szeretnék ülni.
Elengedem, és beljebb megyünk a házba. Ledobja magát a
kanapéra, és a cipőjét lerúgva felteszi a lábát a
dohányzóasztalra.
− Az orvos azt mondja, placenta praeviája van. A
méhlepénye a méh alján tapadt meg, a méhszáj közelében,
ahelyett hogy felül lenne, ahol kellene.
Ez nem tűnik túl rózsásnak.
− Mennyire súlyos?
− Azt mondják, valószínűleg magától is megoldódik a
dolog, mert ahogy a baba fejlődik, a lepény el fog vándorolni
a méhszájtól, de Addisont addig is ágynyugalomra ítélték,
annyira erősen vérzett.
− És ha nem oldódik meg magától? – kérdezem, de félek a
választól.
 − Ha a méhlepény továbbra is a méhszájon tapad, nem
fogják engedni, hogy vajúdni kezdjen. A terhessége hátralévő
részét ágynyugalomban tölti, és a szülés kiírt idején
császármetszést végeznek rajta.
− Ami mikor van?
− Július 24-én. – Próbálok fejben számolni, de a
terhességi dolgokat másképp kalkulálják. – Majdnem négy
hónapos terhes.
− Hűha! Ennyire előrehaladott a terhessége, és még nem
mondta meg Zacnek?
− De megmondta, és Zac örült neki. Tényleg nagyon örült.
Megkérte a kezét. Már megvolt a gyűrű meg minden. Hetekig
sétált vele, és csak a tökéletes alkalomra várt.
Ezt megértem.
− Az meg sosem jött el, úgyhogy megragadta a pillanatot.
Ismerős, nem?
− Az. Valahogy ismerős.
Nem akarom előhozni a legutóbbi katasztrófát, de muszáj.
− A hét végére kaptunk időpontot az apasági teszt
elvégzésére. Ez volt a legkorábbi időpont annál az orvosnál,
akit az ügyvédem ajánlott. Azt mondja, kicsit tovább fog
tartani megkapni az eredményt, mert hivatalos apasági
vizsgálatot csinálunk, nem magáncélút.
− Mennyi ideig?
− Talán egy hét. – Sóhajt, a plafont nézi, és könnyek
gyűlnek a szemébe. – Nézz rám, L.! – Lejjebb hajtja a fejét,
mire a könnyek legördülnek az arcán. – Ha az a fiú az
enyém, gondoskodnom kell róla. Tudod, hogy muszáj.
− Tudom, és éppen emiatt is szeretlek. Sosem utasítanál el
egy gyereket, mint az apám.
 Azt fogja gondolni, hogy hülyeséget beszélek, de el kell
mondanom, mit érzek.
− De a fiú nem az enyém. Ne kérd, hogy magyarázzam meg,
bizonyíték nélkül mitől vagyok olyan biztos benne, de ebben
nem tévedek, L.!
− Nem lehetsz biztos benne – vitatkozik.
− Nem érzek semmi kötődést iránta.
− Még soha nem is láttad. Nem érezhetsz valamit egy
olyan gyerek iránt, akit sosem láttál.
A kezemet a hasára teszem.
− Még ezt a gyereket sem láttam soha, és máris kötődöm
hozzá. Teljes szívemmel szeretem.
− Akkor terhes vagyok? – A hangja olyan… Nem is tudom.
Dühös? Csalódott? Az tuti, hogy nem ugrál örömében. Lehet,
hogy pipa rám, mert megnéztem, de én nem sajnálom. Ez a
gyerek az az örömhír, amire épp most irtóra szükség van az
életemben.
− Igen. A teszt ott feküdt a fürdőszobapulton, és szinte az
arcomba bámult. Nem tudtam, mitévő legyek, de képtelen
voltam a szemétbe dobni anélkül, hogy megnézném. – Lenéz
a hasán fekvő kezemre és zokogás szakad fel a melléből, de
fogalmam sincs, hogy örömében, vagy bánatában sír. – Kérlek,
L., ne sírj! Megszakad a szívem.
− Ez nem az a csodálatos kép, ami a fejemben élt arról,
amikor megtudjuk, hogy gyerekünk lesz. Úgy képzeltem,
igazán különleges pillanat lesz, amit a boldogság mámorában
és örömkönnyek között töltünk együtt. Úgy gondoltam, hogy
utána szeretkezünk, megcsókolod a hasamat, és azt mondod,
mennyire imádni fogod, amikor majd látod növekedni a
pocakomat benne a kisbabáddal.
Én sem így akartam, de most már ez van.
 − Hallgass ide! Egy kis részem benned növekszik, és ő
egyáltalán nem kevésbé különleges attól, hogy valami esetleg
történt vagy nem történt három éve. Nem, nem így képzeltem
én sem, de életet hoztunk létre, L., és megérdemeljük az
örömteli pillanatunkat. Úgyhogy, kérlek, ne becsüld le a
gyerekünk különlegességét csak azért, ami ma reggel történt.
− Jesszusom! Igazad van. Pont ezt csinálom – pillant a
hasára, és mindkét kezét a kezemre teszi. – Annyira sajnálom!
Fogalmam sincs, mi ütött belém.
Én viszont tudom. Jenna Rosenthal. Durván bekavart
mindkettőnknek.
Letérdelek Laurelyn lábához a földre. A kanapé szélére
húzom a hátsóját, és felhajtom a szoknyáját, hogy
megcsókolhassam a hasát. Lapos, mint a vasalódeszka, de már
nem sokáig.
− Annyira szeretlek téged is, és a babát is! Alig várom, hogy
lássam, amint napról napra nő a hasadban.
Laurelyn beletúr a hajamba.
− A világon mindennél jobban szeretlek téged is, és a babát
is.
Úgy érzem, újra kapok levegőt.
− Nem tudod, mennyire örülök, hogy ezt mondod.
− De nem lennék őszinte, ha nem mondanám el, mennyire
dühös vagyok azért, mert a múltad újra előbukkan, és
felforgatja az életünket.
Bárcsak varázsütésre el tudnám tüntetni az egészet!
− Bármit megtennék, ha meg tudnám változtatni. Sokkal
többet érdemelsz, mint az a sok szarság, amibe
belerángattalak. Erről beszéltem, amikor azt mondtam, hogy
attól rettegek, egy nap felébredsz, és rájössz, nem vagyok
méltó a szerelmedre.
 − Már megmondtam… utálom, amit csináltál. Nehéz ezt
nekem lenyelni, ahányszor csak megpróbálják lenyomni a
torkomon.
− Tudom. Én is pont annyira utálom, mint te, de úgy
látszik, a múltam kísértetei újra meg újra előbukkannak az
életünkben, úgy hogy tudnom kell, kibírod-e.
Reggel még azt mondta, nem bírja, de épp akkor hallott az
esetleges fiamról, és még nem tudta, hogy állapotos.
Remélem, meggondolta magát.
− Tudtam, hogy mibe keverem magam, amikor hozzád
mentem, és a gyerekvállalásról szóló döntést is együtt hoztuk
meg. Most már nem táncolhatok vissza.
Nem ilyen válaszra számítottam.
− És ha nem volnál terhes, akkor visszatáncolnál?
− Nem tudom megmondani, hogy mit csinálnék vagy mit
nem, ha az lenne a helyzet. Nem tudhatom, mi lenne akkor.
Most szomorú és dühös. Hajlok arra, hogy azt higgyem,
elhagyna, ha nem lenne terhes, úgyhogy azon töprengek,
talán nem biztos benne, hogy jól döntött.
− A kisbabánk nem tévedés.
− A ma reggeli események fényében az időzítés nem
tökéletes, de sosem gondolnám a gyerekünkről, hogy tévedés
lenne.
Egyetlen gyereket sem kellene annak tekinteni, de nem
tudok mást gondolni, ha eszembe jut Jenna kisfia. Aljas
rohadék vagyok, hogy ezt érzem.
− Eljönnél velem az apasági tesztre?
− Ugyanabba a vizsgálóba fognak behívni, amelyikbe őket?
− Nem. Egy óra különbséggel foglaltam időpontot, úgyhogy
nem fogok találkozni velük. Nincs értelme kapcsolatba kerülni
a gyerekkel, ha nem az enyém.
 − Akkor veled megyek.
− Köszönöm. – Az ölébe hajtom a fejem, és így maradok
egy ideig, miközben azon töprengek, mi lesz, ha Jenna fia az
enyém. – Félek, L. Attól rettegek, hogy minden más lesz
köztünk, ha rosszal sül el a dolog.
Azt mondta, szeretné hallani a félelmeimet, és
megismerni a démonjaimat, de nem hiszem, hogy azt tényleg
hallani szeretné, mit érzek. Lehet, hogy felidézne pár emléket
arról, ahogy az apja érzett őiránta, úgyhogy ezt megtartom
magamnak.
 19. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

ELJÖTT AZ APASÁGI TESZT NAPJA. Azt mondtam Jack

Henrynek, hogy vele megyek, de visszakozni szeretnék. Az
egész dolog rám hozza a frászt. Ráadásul borzasztó
hányingerem is van. Mozdulatlanul fekszem arra várva,
hogy a hullám elvonuljon, de ott marad. Azt hiszem mostantól
ez várható minden reggel – és az gáz.
Egész héten ugyanabban az ágyban aludtunk, de még
nem szeretkeztünk. Jack Henry nem is próbálkozott. Talán
örülnöm kellene, mert az még tovább bonyolítaná a helyzetet,
de nem szeretek úgy élni, mint a szobatársak. Veszettül
hiányzik az intimitás a férjemmel, és minél jobban
eltávolodunk egymástól, annál inkább látom, milyen
boldogtalan lennék nélküle.
Bejön a szobába, és leül mellém az ágyra. Két kezébe fogja
a kezemet, és ferdén elmosolyodik, de sem a mosolyában, sem
a szemében nem tükröződik öröm.
− Másfél óra múlva ott kell lennünk az orvosnál.
− Tudom. Csak a hányinger elmúlására vártam, hogy fel
tudjak kelni és elkészüljek.
A szájához emeli a kezem, és megcsókolja.
− Sajnálom, hogy nem érzed jól magad, de ez az egészséges
terhesség jele. Azt jelenti, hogy a hormonszinted emelkedik.
− Honnan a csudából tudsz ilyeneket? Vállat von.
− Úgy rémlik, anya mondott valami ilyesmit, amikor
Emma volt terhes. Kérsz pár sós kekszet? Hátha segít.
 − Gondolom, az is rémlik, hogy Margaret szerint ez jót tehet
ilyenkor.
− Nem. Ezt mindenki tudja. Gyorsan felülök az ágyban.
− Aha. Megkóstolnék egyet-kettőt.
Pár perc múlva visszajön a kekszekkel és valami
szénsavas itallal.
− Mrs. Porcelli gyömbért küldött. Azt mondja, ez segíthet.
− Elmondtad neki, hogy terhes vagyok? – kérdezem.
Ajánlom, hogy nemmel válaszoljon, vagy nagyon begurulok.
− Nem, csak azt, hogy nem érzed jól magad.
− És hogy fogjuk elmondani másoknak?
− Ha rajtam múlna, az egész világnak szétkürtölném,
úgyhogy attól függ, te mit akarsz.
Szerintem nem viccel. Kitelik tőle, hogy hirdetést tesz az
újságba.
Én viszont még nem állok készen arra, hogy bárki
megtudja.
− Még senkinek nem akarom elmondani.
− Azért, mert várni akarsz, amíg már nem áll fenn a
vetélés kockázata?
− Azért. – Nem. Egyáltalán nem emiatt. – Nem. Nem
szeretném bejelenteni, hogy terhes vagyok, hogy aztán
beárnyékolja az a hír, hogy van egy kétéves fiad egy másik
nőtőL.-tudom, hogy ezzel megtolnom Jack Henryt, de így
érzek. – Megegyezhetünk abban, hogy átvészeljük a mai
napot, a jövő héten meglátjuk, mi az eredmény, és aztán
onnan folytatjuk?
− Úgy csinálom, ahogy akarod. Teljesen rád hagyom a
döntést.
Beleharapok a kekszbe, és megforgatom a számban. Gőzöm
sincs, az evéstől hogy enyhülhet a hányingerem, mert per
pillanat a saját nyálam lenyelésének gondolatától is rókáznom
kell.
− Ki kell köpnöm a kekszet.
Felkelek az ágyból, és a fürdőszoba felé rohanok. Ekkor
úgy érzem, hogy a kekszet gyomortartalom is fogja követni.
Jack Henry azonnal mellém pattan, segít kisimítani a
hajamat az arcomból, és hideg törülközőt tesz a tarkómra.
− Annyira sajnálom, hogy rosszul vagy, drágám!
− Attól félek, ez így normális.
− Ha tudnám, átvenném tőled.
− Aha, tudom.
Nem kétlem, hogy őszintén mondja, mert ennyire szeret.
Miattam tíz perccel később érünk oda az orvoshoz, mint
kellene. Legalább még háromszor rám jött az öklendezés,
mielőtt sikerüli kilépnünk az ajtón. Mondtam Jack Henrynek,
hogy induljon el nélkülem, de nem akart.
Halálra van rémülve. Látom a szemén. És a keze is
remegni látszik, az idegességtől, miközben átlapoz egy családi
magazint.
− Jobban érzed magad?
− Nem. Még mindig szörnyű hányingerem van.
Legszívesebben most azonnal lefeküdnék itt a padlóra, és
boldogan meghalnék.
− Csalódnál bennem, mint férfiban, ha én is ugyanezt
tenném?
Napok óta először tudok igazán nevetni.
Szép kis látvány vagyunk: két felnőtt a gyerekgyógyász
rendelőjében, akik jobban be vannak rezelve, mint az öszszes
körülöttük lévő gyerek.
− Jack McLachlan. – Őt szólítják. Alacsony, kerekded
nővér vezet bennünket a vizsgálóba. – Ön azért van itt,
hogy DNS-mintát szolgáltasson az Ashton Rosenthalra
vonatkozó apasági teszthez.
− Így van.
Atyaég! Most hallom először a fiú nevét. Eddig úgy tettem,
mintha nem is lenne neve, mintha nem is igazán létezne, de
így névvel együtt az egész túl valóságosnak tűnik.
− Mindjárt hányok.
A nővér sietve előránt a szekrényből egy vesetálat, és épp
időben a kezembe nyomja. Persze csak újabb öklendezés.
Semmi sincs a gyomromban.
− Meg kellene vizsgáltatnia magát az orvossal, amíg itt
van – nedvesít meg egy papírtörlőt, és átnyújtja nekem.
− A gyerekorvos nem segíthet a problémámon.
− A feleségem terhes. Reggeli rosszulléte van – közli Jack
Henry büszkén.
− Ó, hát akkor gratulálok! – Kínos csend áll be. Tuti, hogy
azért, mert a nővérnek eszébe jut, eredetileg miért is jöttünk
ide. Érzem, hogy az arcomat elönti a szégyenpír. Eltakarom.
– Az orvos hamarosan itt lesz.
Jack Henryre nézek.
− Látod, ezért nem szeretném még elmondani másoknak.
Felsóhajt.
− Világos, szivi, de próbáld megérteni az én szempontomat
is! Fel vagyok dobva, hogy kisbabánk lesz. Örültem, hogy
azt mondhattam, a feleségem terhes. Büszke vagyok rá.
− Nem mindig tehetjük azt, ami nekünk tetszik! Ezért is
ülünk itt, az orvosi rendelőben egy kibaszott apasági tesztre
várva. – Ideges vagyok, majd’ szétrobbanok, és bármelyik
percben eltörhet mécses. Nincs jogom ilyen bántó dolgokat
mondani neki. – Ne haragudj! Nem tudom, miért vagyok ilyen
undok. Nem akarok az lenni.
 − A terhesség miatt van, szívem, és ez a helyzet sem javít
rajta – karol át. – Pár nap, és remélhetőleg végleg pontot
tehetünk erre a dologra, és visszatérhetünk a régi
önmagunkhoz.
A régi önmagunk. Mást sem szeretnék jobban, mint oda
visszatérni, de úgy látszik, ezek a nőszemélyek a múltjából
nem hagynak minket.
Az orvos és az asszisztense belép a vizsgálóba. Udvarias,
bár nem a világ legkedvesebb orvosa – de gondolom,
gyerekbetegekhez van szokva. Kenetet vesz Jack Henry
arcának belsejéről, és felcímkézi a beteg adataival. A mintát
Jack Henry felé emeli jóváhagyásra.
− Megfelelőnek tartja a mintát?
− Igen, doktor úr. Tőlem van.
− Rendben. A labor hozzánk küldi az eredményt, és mi
fogjuk önt levél útján értesíteni.
− Inkább telefonos értesítést szeretnék – kéri Jack Henry.
– A levél legalább két nappal tovább tart, és nagyon szeretném
tudni az eredményt.
− Rendben, de biztosan szeretne valamit írásban is kézhez
kapni. Gondom lesz rá, hogy telefonon értesítsék, és
beugorhat a laborleletért.
Akkor ennyi volt. Most várunk.
Kimegyünk a vizsgálóból, és a recepciónál várunk, hogy
kijelentkezzünk.
− Tetszett az orvos? Micsoda egy furcsa kérdés.
− Nem igazán. Miért kérdezed?
− Szükségünk lesz gyerekorvosra.
− Hát, nem ő lesz az. – Egyrészt nem igazán volt kedves,
másrészt nem szeretném, ha úgy emlékezne rám, mint a
feleségre, aki elkísérte a férjét az apasági tesztre. – Női
orvost szeretnék.
− Mi van, ha a gyerekünk fiú lesz? – kérdezi. – Nem
gondolod, hogy kínos lesz neki, ha egy doktor néni vizsgálja
meg a bögyörőjét?
− A bögyörőjét? – Na, álljon meg a menet!
− Azt.
Most komolyan? Így fogja hívni Jack Henry a fiunk
péniszét?
− Nem hiszem, hogy kínosabb lenne, mint ha egy férfi
gyerekorvos vizsgálná meg a lányod nuniját.
− A nuniját? Te így hívod?
Egymásra nézünk, és elröhögjük magunkat.
− Szóval erre fog korlátozódni a szókincsünk? Bögyörő és
nuni?
− Tuti ez lesz. Evan a harmadik gyerek után már csak
folyékonyan gügyögve tud beszélni.
− Nem számítottam rá, hogy itt látlak benneteket. – A
gyűlölettől csöpögő női hang irányába fordulok, de már
tudom is, hogy ő az: Jenna Rosenthal. Karjában ott a fia, és
nem tűnik túl elégedettnek, hogy ott lát engem is. – Maga elég
vidám ahhoz képest, hogy a férje épp most szolgáltatott
bizonyítékot arról, hogy ennek a kisfiúnak az apja. – Jack
Henryre mutat. – Nézd meg jól, Ashton! Ez az apukád, pont
úgy nézel ki, mint ő.
Ez a nő nem százas. A gyerek abszolút nem hasonlít Jack
Henryre.
− Ne merészeld! – morogja Jack Henry a foga között, de
aztán a fiúra néz, és meglágyítja a hangját. – Ne mondd neki
ezt!
 − A teszt be fogja bizonyítani. Meglátod.
− És ha így lesz, akkor megfelelő módon fogsz bevezetni
az életébe, nem pedig egy orvosi rendelő folyosóján állva.
− Kérem a következőt – kiáltja a recepciós, mi pedig
odalépünk a pulthoz kifizetni a vizitdíjat.
Jack Henry összehajtja a számlát, és a zakója zsebébe
süllyeszti.
− Ne nézz vissza, még ha mond is valamit! Csak sétálj ki
innen!
− Oké.
Jack Henry belém karolva vezet kifelé.
− Ashton, integess apukádnak és a gonosz mostohának!
Jack Henry érzi, hogy megpördülök a karjában, hogy
odaforduljak és megfeleljek a hárpiának, jól lekapjam a tíz
körméről.
− Ne csináld ezt, L.! Nem vet rád jó fényt, ha szóval vagy
tettleg nekiesel, miközben a karjában ott a gyerek. Pont ezt
akarja.
Igaza van, de piszkosul nehéz szó nélkül hagyni a dolgot.
− Most már jól vagyok. – Kihúzom magam, és felszegem a
fejem – Minden oké. Tényleg.
Jack Henry elengedi a karomat, türtőztetem magam, amíg
beszállunk az autóba, de ott elszakad a cérna.
− Miért kell mindig valami dilinyóst megdugnod? – Rám
mered, de nem válaszol. – A rohadt életbe, McLachlan!
Először Audrey, aztán meg ő. A tizenkettőből kettőnek nincs
ki a négy kereke. Ha Lanát is beleszámoljuk, akkor
tizenháromból háromnak. Nem túl jó statisztika. Mit csinálsz
ezekkel a nőkkel, hogy teljesen elvesztik az eszüket?
− Lehetne, hogy nem beszélünk a többiekről, és hogy mit
csináltam velük?
 − Naná. Egyébként nem is igazán vagyok kíváncsi rá.
A régi szeretői témája már ósdi lemez számomra, és
hamarosan az apasági tesztjével kapcsolatban is ugyanígy
érzek majd.
− Csak rád és a házasságunkra szeretnék koncentrálni. És
a kicsikénkre – teszi a kezét a hasamra.
A kezére teszem a kezemet.
− Még meg sem ünnepeltük ezt a babát.
Hozzám hajol az anyósülére, és szabad kezével megfogja
a tarkómat. Odahúz magához, hogy a homlokunk összeérjen.
− Ó, te jó ég, L.! A héten olyan törékenynek éreztem a
viszonyunkat. Nem mertem próbálkozni, nehogy még jobban
kihúzzam nálad a gyufát.
− Nem akartam, hogy így érezd magad – fogom a
tenyerembe az arcát. – Önző voltam, és dagonyáztam az
önsajnálatban. Nem engedtem meg neked, hogy örülj a
babának, mert büntettelek. Nem volt fair, amit csináltam,
most már látom. Ne haragudj! – Odahajolok hozzá, és
megcsókolom. – Menjünk haza!
− Amit csak akarsz.
Azon gondolkodom, miféle különböző módokon tudnám
kimutatni Jak Henry iránti szerelmemet, de mind kínosnak
tűnik, mert tudom, hogy a házvezetőnő ott lesz a házban.
− Nincs kedved felhívni Mrs. Porcellit, és ma hamarabb
hazaengedni?
− Nem hiszem, hogy szükség lesz rá ahhoz, amit
kigondoltam. – A telefonjáért nyúl, és felhív valakit. – Jó
napot! Jack vagyok. Szívességet szeretnék kérni. Készítene
nekem és Laurelynnek egy piknikkosarat? – Rám villantja
félmosolyát, ami csak az egyik csodás gödröcskéjét mutatja
meg. – Köszönöm szépen. Tizenöt perc múlva otthon leszünk.
 Befejezi a hívást, majd újra telefonálni kezd.
− Harold, kiveszem szabadságnak a nap hátralévő részét.
– Ugyanazt a félmosolyt villantja rám. – Nem. Minden
rendben van, csak szeretnék egy kis időt a feleségemmel
tölteni, úgyhogy szerintem maga is leteheti a lantot. Majd
holnap folytatjuk a munkát.
Beáll a garázsba, odahajol hozzám, és megcsókol.
− Maradj itt, mindjárt hozom a kosarat!
− Oké.
A kocsiban várok rá, mire végre feltűnik. Két kézre való
cuccot cipel, például a vendégszoba paplanját is.
− Segítsek?
− Á, ne. – A terepjáróhoz megy, és mindent bepakol a hátsó
ülésre. – Hölgyem, a hintója előállt – mutat az anyósülésre.
− Miben sántikál, Mr. McLachlan?
− Mindent a maga idejében, Mrs. McLachlan.
Felülök a hintóra a férjem mellé, aki kifurikázik velünk a
szőlőbe. Kinyitom a számat, hogy megkérdezzem, hová
megyünk, de aztán be is csukom, mert úgysem árulja el.
Meglepetésnek szánja, de én már a megérkezésünk előtt
összerakom a darabkákat. A borospincéhez visz.
Amikor rájövök, a gyomromban bekapcsol egy kapcsoló, és
készenlétbe állít. Visszaemlékszem, amikor először hozott ki
ide. Még nem fogadtam el az őrült, illetlen ajánlatát, de ő
nagyon biztos volt a dolgában. Volt pár rendhagyó trükkje,
amivel próbált rávenni. Azt is azon a napon mondta, hogy
sosem akar megházasodni, és gyereket vállalni. És tessék,
micsoda változás egy év alatt! Még egy év, és egy négy
hónapos gyerek szülei leszünk.
Leparkol a borospince bejáratánál.
− Már fél mérfölddel előbb kitaláltad, ugye?
 − Nem is. – Kétkedve néz rám. – Na jó! De így elég időm
volt rá, hogy kigondoljam, mit fogunk csinálni odabenn.
− Látom, hogy fészkelődsz. Ezt meg hogy érti?
− Fészkelődöm?
− Általában nyugtalan és feszült vagy, amikor be vagy
gerjedve, de még várnod kell, mire megkapod tőlem a magadét.
Nekem ez nem újdonság, de nem gondoltam, hogy anynyira
ordít rólam, hogy ő is észreveszi.
− Minden titkomat ennyire ismered?
− Nem hinném.
Kinyitja a bejárati ajtót, és belépünk a sötét pincébe.
Felkattintja a villanyt, mire díszlámpások világítják meg az
utunkat.
− Annyira imádom ezt a helyet!
− Én is. Sajnálom, hogy eddig nem hoztalak vissza ide,
de Harold állandóan itt bóklászik, folyamatosan ellenőrzi, hogy
minden úgy megy-e, ahogy kell. A szőlészetben remek munkát
végez, de beleköp a levesembe, ha pincelátogatást tervezek.
Ezen változtatni kell, mert túl régen jártunk itt utoljára.
− Akkor többször kellene hamarabb hazaengedned, hogy
gyakrabban leosonhassunk ide.
− Lehet, hogy tényleg ezt kellene csinálnom.
Végigmegyünk a folyosón, közben dideregve összehúzom
magam. A pince huzatos.
− Fázol? – kérdezi. Bólintok, mire meleg oldalához szorít.
Megállunk annak a teremnek a bejáratánál, ahol a
lakodalmunk volt.
− Még mindig nem bocsátottam meg, hogy az esküvői
tortát az arcomra kented.
− Az cuki volt.
 Szerintem egyáltalán nem volt cuki.
− Nem volt az. Addison évekig dolgozott az arcomon, hogy
tökéletes legyen a sminkem. Tudod, milyen érzés volt, hogy
olyan sokáig az arcomba mászott?
− L., még akkor is tökéletesen néztél ki, amikor
lecsókoltam rólad.
Bemegyünk abba a szobába, ahová az első avaloni
látogatásomkor hozott. Kedves emlékek rohannak meg.
− Azon az asztalon feküdtem, amikor először a csúcsra
vittél. Aztán az esküvői vendégek ültek ott, és tortát ettek
rajta.
− Tuti biztos vagyok benne, hogy apád pontosan
ugyanazon a helyen ült, ahová felraktalak és kinyaltalak.
Élvezi, ha odaszurkálhat a szüleimnek, amikor csak tud.
Azért csinálja, mert utálja, hogy rosszul bántak velem,
úgyhogy nem bánom.
Vastag pokrócot terít a kövezett pincepadlóra, és a tetejére
mén a vendégszoba paplanját is, hogy kellemes és puha
legyen. Lerúgja a cipőjét, és az ágyneműre ül, majd felém
nyújtja a kezét.
− Ülj ide mellém!
Kilépek a szandálomból, és letérdelek, majd mellé
helyezkedem. A kosárból egy üveg bort vesz elő, és kinyitja.
Tölt, és odaadja az egyik poharat.
− Ezt nem ihatom meg.
− Csak szénsavas szőlőlé. – Elveszem tőle. Magának is tölt
egy pohárraL.-tudtam, hogy nem ihatsz majd bort, úgyhogy
azt akartam, legyen valami kéznél, ha kiderül, hogy teherbe
estél. Gyere, ülj ide! – veregeti meg a lába között a padlót.
Sietve odamászok, és addig hátrálok, amíg teljesen a karjai
ölelésében találom magam. Hátam a mellkasának
támaszkodik, ő pedig a poharamhoz közelíti a sajátját. –
Emelem poharam rád, a feleségemre és gyermekem anyjára.
Annyi szeretetet és örömöt hoztál az életembe ebben az évben!
Sosem hittem, hogy ilyenben részem lehet. Szeretlek, L.,
sokkal jobban, mint gondolnád, és esküszöm, még jobban
igyekszem, hogy olyan férj legyek, amilyet megérdemelsz.
Jobb emberré válok miattad és a kisbaba miatt.
Ó, te jó ég! Annyira csodálatos egy pasi!
Leteszem a poharamat, és megfordulok a karjában.
− Ez annyira gyönyörű volt, hogy nem is tudom, mit
mondjak rá!
Csak egyvalamire tudok gondolni, és az nem fejezhető ki
szavakkal.
Leteszi a poharát, én pedig feltérdelek, hogy kibújhassak
a ruhámból. Kinyújtja a kezét, és magához húz, miközben
lágyan masszírozza a mellemet.
− Ez fáj?
− Egy kicsit. – Kikapcsolja a melltartómat, és szájába
veszi a már kemény mellbimbómat. Nyelvével a bimbó
csúcsa körül vándorol, és az érzés a lábam közé sugárzik,
amitől megremegek. – Ez nagyon jó. – Áttér a másik
mellemre, és megismétli ugyanazt a mozdulatsort, majd
átfordul velem, és a hátamra kerülök.
Megcsókol a szívem felett, aztán lefelé vándorol a testem
középső része felé. A hasamnál megáll, és az ujjaival
körkörösen simogatni kezdi.
− A fejemben máris sokkal több vagy, mint egy gyerek.
Egy kis csoda vagy, aki itt növekszik az anyukája hasában.
– Két kezével megfogja a csípőmet, és csókot nyom a
köldököm alá. – Nem is tudod, hogy máris menynyire
szeretlek.
 Lejjebb húzódik, én pedig felemelem a csípőmet, hogy le
tudja húzni a bugyimat. Amikor eldobja a bugyit, az inge
felső gombjával kezdek foglalkozni.
− Túl vagy öltözve. Segíts egy kicsit!
Megrántja a nadrágja derekát, és hallom a lehúzódó cipzár
hangját. A lábujjaimmal a nadrágja derekába kapaszkodok,
és segítek neki lehúzni a lábán, majd teljesen levenni.
Meztelenek vagyunk, és egymásnak simulunk. Azonnal feláll
a szerszáma, és kész a behatolásra, de még vár.
− Nem fog ártani neked vagy a babának?
− Nem. A baba biztonságos kis fészekben van. –
Behajlítom a lábamat, és még jobban szétterpesztem, majd
feltolom a csípőmet, hogy befogadjam a szerszáma hegyét.
Tudom, hogy majd’ meghal érte. Én is. Még sosem
szüneteltettük ilyen sokáig a szeretkezést, kivéve, amikor
szétváltunk, de látom az arcán, hogy habozik.
− Jól vagyunk.
− Ugye szólsz, ha valami fáj vagy nem jó érzés? – kérdezi,
és homlokát az enyémhez nyomja.
− Szólok.
Lassan és finoman belém hatol, aztán megáll. Piszkosul
idegesítő.
− Nem lettem hirtelen törékeny azért, mert terhes vagyok.
− Tudom, csak finoman csinálom.
Ebből elegem van.
− Majd én irányítok, feküdj a hátadra, én leszek felül!
– Lassan kihúzza a szerszámát, és követi az utasításaimat.
Rámászom, és olyan mélyre engedem, hogy teljesen
betöltsön. – Mmm… látod? Hát nem sokkal kellemesebb?
A kezét a csípőmre teszi, és fel-le irányít.
− Bármikor lovagolhatsz rajtam.
 És meg is teszem, amíg csak mindketten el nem
megyünk.
 20. FEJEZET

Jack McLachlan

ÖT NAP TELT EL, amióta megcsináltuk az apasági tesztet, a

gyermekorvosi rendelőből épp most telefonáltak, hogy el
tudok-e menni az eredményért, de még várnom kell.
Fontosabb dolgom akadt. Laurelynnek két óra múlva lesz az
első nőgyógyászati vizsgálata, és nem hagyhatom, hogy egy
ilyen különleges pillanatot bármi is elrontson.
A reggeli rosszulléte ezen a héten mindennap
menetrendszerűen jelentkezett, úgyhogy több időbe telik
neki fölkelni és elindulni. Az arca olyan sápadt és sovány –
tuti, hogy már le is adott a súlyából. Ez nem használ sem neki,
sem a babának.
− Mrs. Porcelli házi gyógyitalt kevert neked. – Laurelyn
a pohárra néz, és olyan arcot vág, mint aki bármelyik percben
elhányja magát. – Állította, hogy ettől jobban leszel.
− Szóval akkor tudja?
− Biztosan, ha már ilyesmit csinált neked, de én nem
szóltam neki egy szót sem. – Lassan, csukott szemmel
feltápászkodik az ágyban. – Nem lehetett nehéz rájönnie, mert
ezen a héten minden reggel rosszul voltál.
Elveszi a poharat, és belenéz.
− Mi van benne?
− Fogalmam sincs. Szerintem úgy néz ki, mintha csak víz
lenn.
Az orrához emeli, és beleszagol.
 − Olyan ismerős az illata, de nem tudok rájönni. – A
szájához emeli a poharat, és kortyol belőle egy aprócskát.
– Nem is olyan szörnyű. Van benne egy kis fanyarság
valami édessel, talán egy hangyányi mézzel keverve. – Újra
belekortyol. – Nem bánom, ha rossz is, ha megszűnik tőle ez
az érzés. Utálom ezt az émelygést.
− Mit szólnál egy kis pirítóshoz?
Szeretném, ha kajálna valamit, mert nem lenne jó, ha
egy grammot is leadna. Aggódom, hogy ő és a baba nem kapja
meg, amire szüksége van.
− Talán egy kicsit később. Nem ezt a választ vártam.
− Ígérd meg, hogy megpróbálsz enni!
− Megpróbálok – teszi kezét a karomra. – Ne aggódj,
McLachlan! Pár órán belül jobban leszek, és akkor majd
eszem valamit. Nem hagyom éhezni a babát.
Utálom, hogy nem tudok segíteni rajta.
− Nem tudom uralni ezt a helyzetet, és ettől
tehetetlennek érzem magam. Gondoskodom rólad – általában
ezt csinálom –, de így képtelen vagyok rá.
− Pár hét múlva elmúlik, és akkor kieszlek a vagyonodból.
Valószínűleg el fogok hízni, és tele leszek terhességi csíkokkal.
Azt fogod kívánni, bárcsak lenne reggeli, déli és esti
rosszullétem is.
− Soha. Azt szeretném, hogy te és a baba is hozzájussatok
a szükséges táplálékhoz.
Laurelyn tovább kortyolgatja az italát, amíg a fele le
nem csúszik – és lenn is marad. Főleg víz, de jobban érzem
magam tőle, hogy látom, legalább iszik egy kis folyadékot.
Lassan, de azért felkel az ágyból, hogy lezuhanyozzon és
felöltözzön, mire az orvoshoz kell mennie. Valahogy sikerül
egész jó időben kilépni az ajtón. Annak ellenére, hogy épp
szarul érzi magát, gyönyörűen néz ki, és alig tudom
megállni, hogy ne nézzek rá vezetés közben.
− Mi az?
− Gyönyörű vagy, és imádlak nézni.
− Hát, akkor találj rá alkalmat, amikor nem vezetsz!
− Igenis, hölgyem.
Amíg a váróban ülünk, kitöltjük a szükséges papírokat, de
másfél óráig nem hívnak be a vizsgálóba.
Röhej a köbön, hogy ennyit kell várnunk.
Laurelyn felém fordul, és „Fogd már be, te hülye!”
arckifejezéssel mered rám. Jól ismerem ezt.
− Szülészorvoshoz jöttünk. El szokott menni a rendelőből
szüléseket levezetni a kórházba. Ezt nem tudjuk
megváltoztatni, úgyhogy készülj fel a várakozásra! Majd ránk
is sor kerül, hogy megvárakoztassuk a többieket, amikor a
doktornő a miénket segíti világra.
L. belepisil egy pohárba, megmérik a súlyát, és vért
vesznek tőle. Mindez az előtt zajlik, hogy egyáltalán a
vizsgálóba kerülne.
− Mi mindent fognak még csinálni veled? Vetkőzni kezd,
hogy beteginget vegyen magára.
− Biztos lesz méhnyakrákszűrés, mert ez az első alkalom,
hogy itt vagyok. Lehet, hogy a doktornő meg fog tapogatni,
hogy biztosan minden rendesen működik-e, és remélem, hogy
ultrahangot is csinál. Nagyon szeretném látni a babát.
Felül a vizsgálóasztalra, és tovább várunk. Ennyi idő
alatt legalább egy tucat gyereket a világra segíthet a doki.
Kezdek szörnyen ideges lenni, és L. pontosan tudja.
− Türelem, McLachlan.
− Nem lenne szabad így itt ülnöd és várnod. Nem is ettél
semmit és most már jócskán ebéd után vagyunk.
 Laurelyn válaszra – vagy vitára – nyitja a száját, de nem
jut odáig, mert az orvos végre belép a vizsgálóba.
− Jó napot, Mrs. McLachlan! Dr. Sommersby vagyok.
Elnézést kérem, hogy így megvárakoztattam. Általában nem
szoktam ennyire megcsúszni, de két szülésem is volt ma
délelőtt, és az egyik iker szülés volt, ezért tovább tartott.
− Semmi gond.
Már hogy ne lenne gond! Nem fogom hagyni, hogy L.
órákat üljön így, ahányszor csak orvoshoz jön.
Pár percig olyasmikről beszélgetnek, amikről lövésem
sincs, miközben a dokinő a mellét tapogatja. Kínos nézni, hogy
egy másik nő így taperolja a nejemet, de azt hiszem, még
rosszabb volna, ha pasi lenne. Dr. Sommersby arra kéri L.-
t, hogy csússzon lejjebb az asztalon, és a lába fémkengyelbe
kerül. Mindenféle csörgés-zörgést hallok. A székemen
maradok L. feje mellett, és nem is vagyok kíváncsi rá, hogy
mi folyik az alatt a lepedő alatt.
− Úgy néz ki, minden rendben van. Akkor nézzük meg az
ultrahangot, hogy dokumentálhassam, hol tart a
terhességben.
Ennek nagyon örülünk. Látni szeretném a babát, és azt is
szeretném tudni, hogy minden rendben van-e.
Az orvos zselét nyom L. hasára, és szétkeni. Észreveszi
Nagyon szép, de azt javaslom, cserélje ki valami
rugalmasabbra, majd ha már nagyobb a pocakja. Néha ezek
a merev gyűrűk csúnya sebhelyet hagynak.
− Azt hittem, hogy ki fogja vetetni velem.
− A legtöbb dologban elég laza szoktam lenni, de a szülés
napján persze kivetetem, felkészülve egy esetleges
vészhelyzetre. Borzasztó ezek kiszedésével bajlódni, amikor
mindenki őrült rohanásban teszi a dolgát.
 Vészhelyzet – ez eszembe sem jutott. Senki sem úgy
megy be szülni, hogy közben arra gondol, valami rossz dolog
történhet vele.
Megfogom Laurelyn kezét, miközben dr. Sommersby
megigazítja a szemüvegét, és egyenesbe állítja az ultrahang
monitorának képernyőjét, hogy jobban lássuk. Ideoda
mozgatja a vizsgálófejet. Fogalmam sincs, mit nézhet. Ami
engem illet, én aztán semmit sem látok, csak fehér foltokat
a fekete képernyőn.
− Reméltem, hogy láthatunk valamit a hasi ultrahanggal,
de még túl korai. Hüvelyi ultrahangot kell csinálnunk. A
kezében lévő vizsgálófejet visszateszi a gépre, és helyette egy
óriási műpénisznek kinéző valamit vesz elő. Mi a francot fog
azzal csinálni?
A gondolatmenetem még nem ér teljesen véget, amikor a
doktornő óvszert tesz az eszközre, és ettől rájövök, mire való.
− Lazítsa el a lábát, Laurelyn, és engedje kifelé dőlni!
– A keze és a műfarok eltűnik L. inge alatt. – Nem szokott
fájni, csak teltségérzetet okoz, főleg, ha a hólyagja nem üres.
L. nagy szemekkel néz rám, és nagy levegőt vesz, mielőtt
ellazítja magát. Az arca arról árulkodik, hogy nem kellemes
a vizsgálat, és megszorítja a kezemet.
− Jaj, ez nagyon feszít!
− Kitartás, Laurelyn! Mindjárt jobb lesz, ha a jelátalakító
már nem mozog… ami éppen… most ért a helyére.
Laurelyn megkönnyebbülten felsóhajt. A szorítása
elenged, de reszket a keze, miközben a képernyőt vizsgálja, és
azt várja, hogy az orvos mondjon már valamit. Bármit.
− Ez csak kétdimenziós ultrahang, úgyhogy a kép nem a
legjobb. Igazából csak dokumentálni szeretném a terhesség
tényét. Majd csinálunk háromdimenziósat is, ha későbbi
szakaszba ér, és lesz olyan látnivaló, amit fel lehet ismerni.
– Végül a képernyőre mutat. – Úgy néz ki, pár nap eltéréssel
körülbelül hathetes terhes. Ez a nagy, sötét rész a méhe, és
ez a fehér kör a petezsák. És ha idenéznek… – igazgatja a
képet, hogy jobban lássuk, és egy fehér részre mutat. – Itt van
a kisbabájuk.
Laurelyn megszorítja a kezemet.
− Csodálatos! Először látjuk a kisbabánkat. Látod, Jack
Henry?
Tényleg hihetetlen látvány ez az apró kis emberke a
feleségem hasában. Fele én vagyok, fele ő, de akár fiú, akár
lány, remélem, hogy inkább Laurelynt látom majd benne,
mint magamat.
− Látom. Hihetetlen! Örökre megváltoztat.
Kijövünk a rendelőből, és Laurelyn nem tudja levenni a
szemét az ultrahangképről, amit az orvos kinyomtatott
nekünk.
− Amióta tudom, hogy terhes vagyok, nem tudtam kiverni
a fejemből Addison vérzéses esetét, úgyhogy
megkönnyebbülés tudni, hogy jelen pillanatban minden
rendben van.
− Minden tökéletes lesz. Semmi gáz, oké?
− Fel vagyok dobva. Úgy döntöttem, hogy nem akarok várni
a bejelentéssel, ha már ilyen jó eredményt kaptunk.
Habozom, hogy felhozzam-e a teszteredményt. Nem akarok
belerondítani a jó hírbe, de biztosra veszem, hogy Laurelyn is
épp annyira túl szeretne esni rajta, mint én.
− Telefonáltak dr. Gates rendelőjéből, hogy megvan a teszt
eredménye. Elmenjünk érte most, amíg itt vagyunk a
városban, vagy várjunk?
Felsóhajt.
 − Nem akarom halasztgatni. Jobb, ha túlesünk rajta,
aztán vagy megkönnyebbülünk és továbblépünk, vagy
elkezdjük elfogadni, hogy a fiú a tiéd.
Laurelyn az autóban vár, amíg én beugrom a leletért. A
betegfelvételnél dolgozó nő mosolyogva szép estét kíván, és
egy lezárt borítékot nyújt át. Ott áll rajta a nevem csupa
nagybetűvel, de csak az jár a fejemben, hogy annak kellene
rajta állnia: JACK MCLACHLAN SORSA.
Laurelynnel nem beszéltük meg, hogyan fogjuk csinálni,
de nem bontom ki az eredményt. Szerintem ezt együtt, az
otthonunkban visszavonulva kellene megtennünk – főleg
azért, mert nem tudom, hogy fogunk reagálni –, de teljesen
rábízom a döntést. Ő fogja megválasztani, mikor és hogyan
legyen.
Beszállok a kocsiba, és felé nyújtom a borítékot.
− Mondd meg, hogy szeretnéd csinálni!
Mély levegőt vesz, és felfújja az arcát, miközben kiereszti.
− Szerintem otthon csináljuk.
− Egyetértek. – A borítékot a műszerfalra dobom, és
Cayenne-jével Avalon felé veszem az irányt. Még sosem
tartott ilyen sokáig az út.
Beállok a garázsba, és felveszem a borítékot.
− Szerintem jobb, ha egyedül vagyunk, amikor
megnézzük. Nem bánnád, ha mára hazaengedném Mrs.
Porcellit?
− Azt hiszem, ez lesz a legjobb.
Laurelyn előtt megyek be, és felmentem Mrs. Porcellit a
mai további feladatai alól. L. megvárja, amíg elmegy, csak
utána jön be a házba, és amikor beér, látom is, miért. Máris
eltört nála a mécses.
 − Bocsánat – teszi a kezét a szája elé. – Megbeszéltem
magammal, hogy nem fogok sírni, de nem tudom megállni.
− Semmi baj, L., a hormonjaid az egekben, úgyhogy nem
tehetsz róla, hogy ezen az őrült érzelmi hullámvasúton ülsz.
– Felé nyújtom a kezem, és amikor megfogja, a kanapéhoz
vezetem. – Itt jó lesz? – Bólint, és az arcán csorognak a
könnyek, miközben felbontom a borítékot.
A kezét a kezemre téve megállít.
− Nem számít, mi az eredmény, akkor is szeretlek. Ha a
tiéd a fiú, akkor sem megyek sehová. Melletted fogok állni,
és olyan feleség leszek, amilyenre szükséged van.
Azonnal megkönnyebbülök, és először, amióta az életem
vakvágányra tévedt, úgy érzem, a világom nem fog
összeomlani azzal, ami esetleg ezen a papírlapon áll.
− Nem tudom elmondani, mennyit jelent nekem, hogy
bárhogy áll a dolog, itt leszel velem.
− Előre el akartam mondani, hogy tudd, nem csak a
negatív eredmény miatt maradtam.
Kihúzom a papírt, de nem úgy néz ki, amilyenre
számítottam. Azt hittem, egy levelet találok, amiben
megállapítják, hogy az apja vagyok-e Ashton Rosenthalnak, de
tévedek. Pánikba esve próbálom megfejteni a betűk értelmét.
− Ez maga a laboreredmény.
Szavak és számok rengetegén rágom át magam, és
fogalmam sincs, mik lehetnek azok az allélok. Az egyik
genetikai készlet a gyermeké, a másik a feltételezett apáé. És
aztán megpillantok valamit, ami szerintem már az eredmény
lesz.

A DNS-elemzés eredménye alapján a feltételezett apa, Jack

McLachlan biológiai apasága a gyermek, Ashton Rosenthal
tekintetében kizárható, mivel nincs elég közös genetikai
markeljük. Összesített közvetlen mutató: 0. Valószínűség: 0%.

Nem én vagyok az apja.

− Hú! – A hajamba túrok, és hátradobom magam a
kanapén. – Baszki! – Gáz, hogy ennyire megkönnyebbültem,
miközben az eredmény apa nélkül hagy egy gyermeket?
Nincs időm ezen filózni, mert a karomba veszem L.-t. –
Nullaszázalékos valószínűség. Jenna Rosenthal fia nem az
enyém.
Hála az égnek! Sikerült megúsznom ezt a katasztrófát is.
 21. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

ARRA ÉBREDEK, hogy Jack Henry kiabál a telefonba. Felkelek,

hogy megnézzem, mi a helyzet.
− A fiad nem az enyém. Nincs más megbeszélnivalónk.
Nem is kell többet hallanom ahhoz, hogy tudjam, ki van
a vonal másik végén.
Egy percig csöndben marad, de aztán megrémít, amikor a
telefonját a szobán átrepítve, néhány lábnyira tőlem a falhoz
vágja.
− A rohadt szemét ribanc!
Remeg a dühtől. Ijesztő ilyen állapotban látni.
Meglátja, hogy ott állok nem messze attól a helytől, ahol
az előbb ripityára tört a telefon, és elkerekedik a szeme.
− Jaj, ne haragudj! Nem láttam, hogy ott állsz.
− Ez meg mi a csuda volt? Belesüpped a kanapéba.
− Ez, kedves kis feleségem, én voltam, miközben Jenna
Rosenthal megfenyegetett és megzsarolt.
− Ugyan mivel?
− Először meggyanúsított, hogy kicseréltettem az apasági
teszt eredményét. Azt mondtam neki, hogy száz apasági
tesztet is csinálhatunk, mind ki fogja zárni, hogy a fia apja
lennék. Amikor rájött, hogy nem tud belerángatni a fia
elismerésébe, azzal fenyegetett meg, hogy szétkürtöli a
múltamat. Azt mondta, biztosan elhagynál szégyenedben, ha
mindenki megtudná, mit csináltam.
− Mit akar?
 − Amit az elejétől fogva: pénzt. Persze hogy azt akar. A
pénzéhes dög.
− Milyen összegről van szó?
− Azt kérdezte, mennyitől tudnék megválni, hogy
megtartsalak.
A nő keménykedni akar.
− Lehet, hogy azt hiszi, nem tudok a múltadról.
− Vagy ha azt gyanítja, hogy te is a része voltál, azt
képzeli, fizetni fogok, nehogy szégyenbe hozzalak azzal, hogy
az egyik partnerem voltál.
Igazából magasról letojom, mit gondolnak az emberek.
− Én aztán nem megyek sehová, úgyhogy szerintem ne
fizess neki egy centet sem, kivéve, ha téged zavarna, ha
mások megtudnák.
− Engem rohadtul nem zavar, de miattad nem szeretném.
Megőrülnék, ha a pletykarovatban látnám a képedet valami
idióta címmel, hogy valaha furcsa, perverz állat voltam.
Még mindig remeg.
− Nem biztos, hogy ráharapnának. Már nem te vagy
Ausztrália legpartiképesebb agglegénye. Annak az időnek,
amikor hírértéked volt, már talán leáldozott, amikor gyűrű
került az ujjadra.
− Ez nem igazán így működik. Elfogadhatatlan dolgokat
csináltam. Az emberek imádják a botrányos sztorikat, főleg,
ha igazak. Sokkal érdekesebb, mint a „boldogan éltek, míg meg
nem haltak”. – A haját tépi és morog. – A francba, Margaret
McLachlan ki fog nyírni, ha megtudja.
− Akkor minél hamarabb szólnunk kell neki, hogy
kisbabánk lesz. Nem akarhatja, hogy az unokája apa nélkül
nőjön fel.
 − Nem vagyok benne olyan biztos. Rohadtul ki fog
akadni.
Margaret nem hülye. Össze fog állni neki a kép. Ahogy
mindenki másnak is.
− Három hónapig voltam veled, aztán leléptem. Rá fog
jönni, hogy én is köztük voltam. Nem repesek a gondolattól.
Nem akarok csalódást okozni neki.
− Anyukám imád téged, L. Nem fog lenézni ezért. –
Fölkel a kanapéról, és nekiáll összeszedni a telefonja
darabjait. Kiveszi a SIM kártyáját és megvizsgálja. –
Szükségem van a telefonodra. Fontos hívást kell elintéznem.
Előhozom a telefonomat a hálószobából, és odaadom Jack
Henrynek, aki kicseréli benne a kártyát. Háttal áll nekem,
miközben egy számot tárcsáz, és várja, hogy felvegyék.
− Jim, van egy újabb munkám a maga számára. Utána
kellene nézni valakinek: az illető egy Jenna Rosenthal nevű
nő.
Jenna Rosenthal. Egy újabb liba, akit szeretnék csizmás
lábbal seggbe rúgni. És meg is teszem, ha alkalom nyílik rá,
széles vigyorral az arcomon.
Úgy döntöttünk, hogy személyesen szeretnénk Margarettel
és Henryvel közölni a kisbaba hírét. Jack Henrynek ezen a
héten Avalonban volt tennivalója, ezért a hét végéig kellett
várnunk, hogy elutazhassunk Sydney-be. Tuti, hogy az
anyósom sejti, miért jövünk újra ilyen hamar. Hallottam a
telefonban a lelkesedést a hangjában. Miután letettük, pár
perc múlva visszahívott azzal, hogy csokitortát csinál nekem
– olyat, amit hazavihetek magammal –, és még azt is
megengedte, hogy ne adjak belőle Jack Henrynek.
Nem anyósoméknál főzünk, hanem elvisszük őket
vacsorázni. Az étterem elegáns és túl drága, de McLachlanék
ehhez vannak szokva. Ráadásul egy nő jár körbe, és énekel a
vendégeknek. Megáll egy párocskánál, és elzengi az
„At Last”-ot. Csak messziről nézem a jelenetet, de a dal
végén teljesen nyilvánvaló, hogy a férfi megkéri a
vacsorapartnere kezét, mivel térdre ereszkedik előtte.
Körülöttük a vendégek tapsolni kezdenek, ami az egész
étteremre átragad, a legtöbb törzsvendég valószínűleg azt
hiszi, hogy az énekesnőt ünneplik.
Az asztalunknál mindenki bort rendel, kivéve engem.
Henry egyáltalán nem figyel fel erre az apró jelre, de Margaret
észreveszi. Tudom, mert hirtelen majd’ kiugrik a bőréből, és
nem a bortól.
− Jack, Rendalltól hallottam, hogy felvetted az unokáját
gyakornoknak.
Hűha!
− Felvettem, de aztán más helyet talált. Közelebb akart
lenni a főiskolai barátaihoz. Jobban érdekelte a bulizás,
mint hogy megtanulja, hogyan kell irányítani egy szőlészetet.
Szép volt, McLachlan! Az egyetlen dolog, amit meg kell
hagyni Biancával kapcsolatban, hogy volt annyi esze, hogy
csendben távozzon, úgyhogy Jack Henry és Mr. Brees üzleti
kapcsolatán nem esett csorba.
Jack Henry és az apja szőlészeti szaknyelven társalognak,
úgyhogy nagyjából egy szót sem értek. Szerintem Margaret
sok mindent ért, de nem akar bekapcsolódni. Azt hiszem, még
mindig van benne egy kis tüske ezzel a tevékenységgel
kapcsolatban, pedig szépen megéltek belőle Henryvel.
− Értesz valamit abból, amit mondanak? Felemeli a
poharát, és belekortyol.
− Többet, mint amennyire érdekel.
 − Én szeretnék beletanulni. Szeretném érteni, hogy Jack
Henry elmondhassa, mi történik a szőlészetben.
− Adok neked egy jó tanácsot. – Elvigyorodom, mert
eszembe jut utoljára milyet adott. Ő is elmosolyodik, odahajol
hozzám, és lehalkítja a hangját. – Még egy jó tanácsot. A
szőlészet a munkája. Ez a szakmája, és alkalmazottai vannak
arra, hogy erről beszélgessen velük. Elég jól megfizeti őket
ezért a szolgáltatásért, és te nem tartozol közéjük. Ne
engedd, hogy a szőlészet beférkőzzön a családi életetekbe, azt
meg végképp ne, hogy a hálószobába is! Legyél a mentsvára
– a biztonságos hely, ahová elmenekülhet, amikor a másik
életével járó sok szarság elborítja!
Margaret egészen más oldalról látja a dolgokat. Azt hittem,
ha belekóstolok a férjem munkájába, közelebb kerülök hozzá,
de anyósom pont az ellenkezőjét állítja. És azt hiszem, igaza
van.
− Hidd el, Laurelyn, más szemmel fog rád nézni, ha a
menedékének tekint, nem pedig a bizalmasának!
Margaret visszatér a főételéhez, én pedig csak arra tudok
gondolni, mennyire szeretnék olyan anya lenni, mint ő.
Szeretnék erős és magabiztos, de ugyanakkor kedves és
melegszívű lenni. Bárcsak ő lett volna a példám, nem a saját
anyám.
Amikor a desszerthez érünk, Jack Henry megfogja a
kezemet, és megszorítja az asztal alatt. Úgy értelmezem,
hogy ez a jel arra, hogy készen áll bejelenteni a titkunkat.
− Szeretnénk valamit bejelenteni Laurelynnel. – Henry
még gondolkozhat, hogy ugyan mit fogunk mondani,
Margaret viszont könnyen kitalálhatja. Úgy néz ki, mint akit
szó szerint majd szétfeszít a várakozás. – Laurelyn terhes.
 Henry férfiasan Jack Henry vállára csap, amikor gratulál
nekünk. Szinte úgy tűnik, mintha a férjemnek dagadna a
melle, mintha valahogy büszke lenne arra, hogy a spermái
elég erősen úsznak ahhoz, hogy első próbálkozásra
megtermékenyítsenek.
Margaret feláll a székéből, és én is így teszek. Szorosan
magához ölel.
− Tudtam! Jaj… annyira örülök nektek! – Elenged, és a
kezemet kitartva szemügyre vesz. – Mikorra várhatom az új
unokámat?
− Október elsejére.
− Már a dátum is megvan. Ez azt jelenti, hogy már orvosnál
is jártatok?
− Azt. Ultrahangképünk is van. Meg akarjátok nézni?
− Hát, persze. – Margaret előveszi a táskájából a
szemüvegét, az orrára teszi, és rám néz. – Pocsék egy dolog,
amikor az embernek megöregszik a szeme. Semmit sem látok
e nélkül a nevetséges izé nélkül.
− Szerintem nagyon jól áll. Margaret mindig elegánsan
néz ki.
− Badarság! Vénnek látszom, mint az országút – nevet.
Eltartja magától a nyomtatott képet, hogy jobban lássa. –
Meggyőződésem, hogy ez a legaranyosabb kis pontocska, amit
életemben láttam.
Elnevetem magam, mert igaza van. A baba tényleg picike.
− Még nagyon korai, csak hathetes vagyok. Az orvos azt
mondja, rizsszem nagyságú. A legtöbben nem jelentik be a
terhességüket a tizenkettedik hétig, de mi nem bírtunk olyan
sokáig várni.
− Másoknak is elmondjátok, vagy csak azért mondtátok el,
mert mi vagyunk a nagyszülők?
 Fogalmam sincs. Nem beszéltünk meg semmit azon túl,
hogy elmondjuk Margaretnek és Henrynek, arra az esetre, ha
véletlenül napvilágra kerülne a múltja.
− Mit csinálunk?
− Már mondtam az elején is, drágám. Én szeretném, ha az
egész világ megtudná, hogy a feleségem terhes.
Oké, akkor azt hiszem, elmondjuk az egész világnak.
Miközben Jack Henry hazafuvaroz Margaretéktől, felhívom
anyámat az autóból. Izgatottan várom, mit szól a dologhoz.
Remélem, ugyanannyira örül, mint az anyósom. A
beszélgetésünk a szokásos módon kezdődik: mindent elmesél,
ami épp vele történik, aztán rátérünk a hírre, amit
be szeretnék jelenteni neki.
− Anya, Jack Henryvel csodálatos hírünk van: terhes
vagyok
Csend.
− Anya, ott vagy még?
− Laurie, hogy engedhetted, hogy ez történjen? A gyerek
tönkreteszi a karriered.
Az, hogy én tönkretettem az ő életét, még nem jelenti,
hogy az én gyerekem is tönkreteszi az enyémet. Miért nem
fogja fel?
− Azért döntöttünk úgy, hogy gyereket vállalunk, mert
családot szeretnénk alapítani.
− Hülyeséget csinálsz. Nem tudod, mire vállalkozol.
Képtelen vagyok tovább hallgatni ezt.
− Mennem kell.
Megszakítom a vonalat, és hagyom, hogy anyám válasza
eljusson az agyamig, mielőtt elmondom Jack Henrynek,
milyen szörnyűségeket mondott. Várom, hogy felkapja a vizet,
de nem ez történik. Az autóval az út szélére húzódik, a karjába
vesz, és ott sírok, amíg már nincs több elsírni való könnyem.

Majdnem egy hét telt el – ennyit adott az a zsaroló ribanc

Jack Henrynek, mielőtt újra telefonálna, úgyhogy holnapra
várjuk a jelentkezését. Én kitartok a döntésem mellett. A
férjem mellett állok, még ha napvilágra kerülnek is a dolgok.
Mindezt rendíthetetlen odaadással állítom, csak akkor kezdek
berezelni, amikor a maradék tíz nőre gondolok, akikkel még
nem volt balszerencsém találkozni. Előbukkannak-e az
ismeretlenségből? Lehet, hogy mások is hamis apasági
követelésekkel jönnek elő. Vagy igaziakkal. Rossz döntést
hozunk azzal, ha nem fizetünk neki? Fogalmam sincs.
Jack Henry mára vár hívást Jimtől. Remélem, ő a legjobb
– ahogy a férjem gondolja –, és azt közli velünk, hogy talált
valamit, amivel megszabadulhatnánk ettől a nőszemélytől.
Jim épp akkor telefonál, amikor Jack Henry az ágyam
szélén ül a szokásos reggeli tevékenységeim – ágyban fekvés
hányingerrel, Mrs. Porcelli gyógyitalának kortyolgatása,
közben sós keksz rágcsálása – ideje alatt. Mindennap ott ül
velem, és kisegít a fürdőszobába, amikor a hányingerem
komolyabbra fordul.
Jack Henry éppen feszülten hallgatja Jimet, amikor rám
jön a szinte ellenállhatatlan hullám. Lehunyom a szemem, és
próbálom elhessegetni, de nem engedelmeskedik, úgyhogy
feltápászkodom, hogy kiszálljak az ágyból.
− Egy pillanat, Jim.
Jack Henry az ágyra dobja a telefonját, és segít felkelni. A
fürdőszobába rohanok, de intek neki, hogy menjen.
− Menj telefonálni! – mondom neki két öklendezés között.
– Én jól vagyok.
 Látom, hogy habozik, mert sokáig álldogál a
fürdőszobában.
− Kiabálj, ha kell valami!
Bólintok, miközben a fejem a vécécsésze fölé lóg.
A hányós közjáték után megmosakodom, és úgy gondolom,
talán jobban érzem magam. Igen, azt hiszem, tényleg. Amikor
kiérek a fürdőszobából, Jack Henry éppen befejezi a
telefonálást.
− Az emberem, Jim, egy csomó piszkos kis titkot derített ki
egy bizonyos Jenna Rosenthalról. A legtöbbjük jelentéktelen
a mi szempontunkból, de egy kihágást hasznosítani fogunk.
Azt mondom, hívjuk meg Miss Rosenthalt vacsorára. A
telefonhívás nem elég.
− Mire készülsz?
− Olyasmire, ami nem méltó egy úriemberhez… és látni
akarom az arcát, amikor megteszem.

A szálloda éttermében várakozunk, ahol ez az egész

baromság kezdődött. Abban a szállodában, ahol álruhában
megkörnyékeztem Jack Henryt. Életem legrosszabb ötlete
volt.
El sem hiszem, hogy Jenna beleegyezett, hogy itt
találkozzon velünk. Ostobaság tőle, mert ez a munkahelye,
legalábbis a szálloda, amiben az étterem helyet kapott.
Kíváncsi vagyok, mit csinálhat itt, és mit csinált három éve,
amivel elcsábította Jack Henryt.
A férjem nem mondta meg, mit talált Jim Jennáról.
Őszintén szólva nem is érdekel, ha ettől eltűnik az
életünkből. Megborzongok, amikor eszembe jut, mennyire más
is lehetett volna a végkifejlet. Mi lett volna, ha tényleg Jack
Henry az apa? Micsoda rémálom lett volna.
 − Késik.
Ez még jobban idegesíti Jack Henryt.
− Ne aggódj, jönni fog ez a pénzéhes dög! Nem azért
csinálta az egészet, hogy ne fejezze be, amit elkezdett.
Tíz perccel később fut be.
− Késtél.
− Nem tudtam hamarabb jönni, mert Ashton beteg.
Valószínűleg a klinikán kapta el, ahová miattad el kellett
mennünk.
Jack Henry nem tétovázik a válasszal:
− Talán tudnod kellett volna, kivel hoztad össze a
gyerekedet, és akkor egyáltalán nem is kellett volna
odamennünk.
Nagyon is örülök, hogy a fia nem Jack Henryé, mert nem
hiszem, hogy el tudnám viselni, ahogy civódnak egymással.
Megérkezik a pincérünk, és Jenna rendel egy pohár bort.
− Csak addig maradok, amíg megbeszéljük, mit akarok
tőled. Meg kell mondjam, meglep, hogy magát is itt látom –
pillant rám – , úgyhogy ez csak egy dolgot jelenthet: maga is
beleegyezett, hogy a szajhája legyen, úgy, mint mi, többiek.
Nem válaszok, mert nem tudom tagadni, amit állít.
− Sosem volt a szajhám.
− Hát, jó. – Egy pohár bort tesznek Jenna elé, én pedig
végignézem, ahogy érzékszervei segítségével ítéletet mond
róla. – Logan Ross, én csak így szólítottam, sok mindent
tanított nekem, de egy pohár pompás shiraz élvezete az, amit
meg is tartottam szokásomnak. Magát melyik bor élvezetére
tanította meg? – Lepillant a vizemre. – Micsoda… nincs bora
a borászatok hercegnőjének? – Egyikünk sem válaszol, mire
mosolyogni kezd. – Ááá… szóval terhes. Gratulálok a
tökéletes párnak – közli gyűlölettől csöpögő hangon. – Ezért
áll olyan sziklaszilárdan mellette? Vagy azért, mert mocskosul
gazdag?
− Nem ezt jöttünk megbeszélni – morogja Jack Henry
dühösen.
− Akkor térjünk rá arra, amiért itt vagyunk! –
mosolyodik el. – Kutattam egy kicsit utánad, amióta
beszéltünk, és örülök, hogy megtettem, mert kiderült, hogy
még gazdagabb vagy, mint gondoltam.
− Mond meg, mit akarsz! – mondja Jack Henry.
− Egymilliót akartam, de úgy döntöttem, túl alacsony árat
kérnék. Kétmillió dollárt akarok, és az egésznek vége. Nem
adom ki a sajtónak a piszkos kis ügyeidet, és sosem látsz
többé.
− Kétmillió dollár a hallgatásodért elég méltányos árnak
tűnik, amíg bele nem gondolok, hogy ingyen is megkaphatom.
− Ingyen nem kaphatod meg – válaszol teljesen
megzavarodva.
− De, azt hiszem, igen – nyújt oda neki egy nagy, barna
borítékol – Aurora Dawn.
Ki sem nyitja a borítékot.
− Komolyan azt hiszed, hogy befogom a számat valami
hülye pornóvideó miatt, amiben koszos száz dollárért
szerepeltem tizennyolc éves – koromban?
− Nem. Azt csak azért hoztam, hogy megszégyenítselek.
Amiatt fogod befogni a szádat, mert bizonyítékom van, hogy
bazi nagy összeget sikkasztottál a szállodában, amelyikben
épp ülünk. Úgyhogy bár lehet, hogy kényelmetlen érzés
tudni, hogy a munkatársaid láthatnák, ahogy seggbe kúrnak
egy filmben, a rács mögött még rohadtul kényelmetlenebb.
És biztos vagyok benne, hogy szörnyen hiányolna a fiad.
Lehet, hogy nem lenne még teljesen felnőtt, amikor kikerülnél.
 Jenna magánkívül van.
− Hát, akkor most megint jól kicsesztél velem. – Félretolja
a maradék borát, és felveszi a táskáját a barna borítékkal
együtt. – A maga helyében vigyáznék ezzel az alakkal, Mrs.
McLachlan. Mindig meg kapja, amit akar.
Igaza van. Jack Henry tényleg megkapja, amit akar.
Elfogadható vagy elfogadhatatlan eszközökkel.
 22. FEJEZET

Jack McLachlan

A BARÁTAINK ÉS A CSALÁDUNK már hetek óta tudnak a

babáról, de van valami nagyszerű abban, amikor átlépjük a
tizenkét hetes határt. Végre megkönnyebbülten
fellélegezhetünk, mert ez általában azt jelenti, hogy a
terhesség már biztonságos szakaszba ért, és a vetélés
veszélyét magunk mögött hagytuk.
Azt mondják, a tizenkettedik-tizennegyedik hét táján a
reggeli rosszullétek enyhülnek, úgyhogy reméljük, ez inkább
korábban következik be, mint később. Az elmúlt hetek
borzalmasan teltek L. számára, de sosem panaszkodik.
Reggelente megteszi, amit kell, és közben hallgatja a stúdiója
építési munkálataiból származó kopácsolást fúrást-faragást,
aztán amint képes felkelni, munkához lát, és zenét szerez.
Nem tökéletes, de valahogy elboldogul.
Készen állok a munkára, de ott ülök L. mellett az ágyon,
amíg ő átvergődi magát egy újabb émelygős reggelen. Baszki,
könyörtelen ez a hányinger, de legalább általában nem tart
tovább a reggeli óráknál. Azt hallottam, van olyan nő, aki egész
nap émelyeg.
− Terveztél valamit mára?
− Remélem, sikerül elvégeznem az utolsó simításokat egy
dalon, amit a Southern Opheliának írtam, aztán pedig
beugranék egy kis időre Addisonhöz.
− Hogy viseli az ágynyugalmat?
 − Nem túl jól. Úgy érzi magát, mint egy ketrecbe zárt állat,
de én arra biztatom, hogy tartsa be az utasításokat, nehogy
visszakerüljön a kórházba. Az orvos figyelmeztette, hogy ha
otthon gondok lesznek vele, befekteti a terhessége egész
hátralévő idejére.
Nem számít, kiről van szó, ez bárkinél kiverné a
biztosítékot
− Tuti, hogy unja a banánt, csinálnia kellene valamit.
Talán egy projekt elterelné a figyelmét az egészről. Nincs
kedved megbízni egy belsőépítészt a gyerekszoba
megtervezésével? Ezt adhatnánk neki ajándékba.
− Annyira drága vagy! Azóta nem tudott kimozdulni és
vásárolni amióta kiderült, hogy kisfiú lesz, úgyhogy ki fog
ugrani a bőréből. – Felül és átölel. – Megcsókolnálak, ha nem
hánynám el magam tőle.
− Hát, ez remek, L., kösz szépen.
− Tudod, hogy értem – vonja meg a vállát.
Még egy ok, amiért a reggeli rosszullét végét kívánom. A
nejem reggel nem csókol meg – nem beszélve a többiről
–, és szörnyen hiányzik a reggeli hancúr, mielőtt
lezuhanyozom munka előtt.
Evan figyelmeztetett, hogy a kisbaba lelohasztja a
szexuális kedélyeket. Ez így is van, de egyelőre csak reggel.
L. terhességi hormonjainak köszönhetően a nap bármely
más szakában könnyen kapható a dologra. De komolyan.
− Akkor nem lesz ebédkor egy kis déli etyepetye?
− Nem, hacsak nem sikerül rádumálnod Mrs. Porcellit.
Tudtam volna élni e nélkül a szöveg nélkül.
− A francba, L., nem tudtál volna egyszerűen nemet
mondani.
− De az fele ilyen vicces sem lett volna.
 Megszólal az ébresztőóra. Erotikus álmaim egyikéből
ébreszt fel, úgyhogy áll a farkam. A francba!
Fekszem az ágyban, és minden másra gondolok, kivéve az
egyetlen dologra, ami kőkemény merevedésemen enyhítene,
de nem segít. Ez nem fog elmúlni akció nélkül, és én tudom,
milyen akcióra vágyom.
A tizennegyedik hétben vagyunk, és ezen a héten L.
sokkal jobban érezte magát, úgyhogy szerencsét próbálok. Az
oldalán fekszik, háttal nekem, úgyhogy a derekára csúsztatom
a kezem. Megsimítom a hasa alját, ahol a kisbabánk
növekszik, és észreveszem, hogy most kicsit keményebb.
Mintha a múlt héten még nem lett volna ilyen.
Lejjebb csúsztatom a kezem, megcsókolom a tarkóját, és
a kezemet a lába közé nyomva fel-le kezdem masszírozni.
− Szívem, felkelek zuhanyozni.
Nem is tudom, de valahogy nem hiszem el. A hátsójához
nyomom az álló farkamat.
− Ne haragudj! Tök jót álmodtam, amikor csörgött az óra,
és még mindig kicsit fel vagyok spannolva. – A „fel vagyok
spannolva” enyhe kifejezés. Borzasztóan be szeretnék jutni
L. lába közé. Csókokat hintek el a tarkóján és a vállán lefelé.
– De nem gond, ha nincs kedved hozzá. A kezem behatóbban
is megismerkedhet a farkammal a zuhany alatt.
Megfogja a csuklómat, és elhúzza magától a kezemet,
szertefoszlatva a kora reggeli hancúrozásról szőtt
reményeimet, de meglep, amikor becsúsztatja a bugyija elejébe,
és előre-hátra kezdi ringatni magát.
− Csináljuk hátulról.
Nem kell kétszer mondania.
Mélyebbre dugom a kezem a bugyijában, és hallom,
ahogy a cérna felszakad az anyagban. Még sosem téptem le
róla a bugyiját, de nagyon menő a hangja. Erősen megrántom
a bugyi alsó részét, így sikerül leszakítani róla, és hozzá
férkőzni, hogy belé nyomulhassak.
− Ó, a francba!
Szeretném jó erősen felnyársalni a farkammal, de nem
tehetem. Az a mániám, hogy árthatok neki vagy a babának,
úgyhogy minden erőmmel visszatartom magam, hogy finoman
hatoljak be.
Még alig párat mozdulok L. – ben, amikor megszólal:
− Tudom, hogy keményebben szeretnéd.
Nem így szoktunk lendületesen dugni, de ez is jó.
− Szeretném, de tudod, miért fogom vissza magam. Már
elmondtam neki, mitől félek.
Elhúzódik tőlem.
− Fordulj a hátadra!
Mostanában legtöbbször így szoktuk csinálni, L. van
felül, és én cseppet sem bánom. Ő irányít, én pedig élvezem
a szexet, és nem kell attól félnem, hogy túl durván bánok
vele. Mindketten megkapjuk, amit akarunk.
A csiklójához nyúlok, és dörzsölgetem, miközben ő felle
csúszkál a farkamon. Azt akarom, hogy ő is elélvezzen. Ha
nem megy el, akkor önző, haszontalan szeretőnek érzem
magam.
− Ez tetszik?
− Aha, ne hagyd abba!
És mint két tökéletesen összehangolt bomba, együtt
robbanunk fel.

Tizennyolcadik hét – majdnem a terhesség felénél járunk.

Hihetetlen, hogy L. pocakja mennyit változott az elmúlt
hónapban. Csak egy kis kidudorodás, amit alig lehet
észrevenni a ruhái alatt, de én el vagyok ájulva, hogy amikor
a hátán fekszik, olyan érzés, mint egy kemény grapefruit, ami
kiáll alul a hasából.
L. ma a nőgyógyászához megy. A legutóbbi vizsgálaton
nem tudtam ott lenni a munka miatt, de a mai alkalmat nem
hagynám ki a világ minden kincséért sem. Ma lesz az első
négydimenziós ultrahangja. Megnéztem pár képet az
interneten, és úgy tűnik, ma először láthatjuk a gyerekünk
arcát.
Dr. Sommersby belép a szobába, és elvégzi a
rutinfeladatokat. Először hallhatom a szívhangot, és
esküszöm, valamit érzek a mellemben, olyasmit, amit eddig
még soha. Egy hülye kép ugrik be, mintha a szívem
megnőne, mint Grincs szíve a filmben.
− Jól érzi magát?
− Most hallom először a szívhangot. Fogalmam sem volt,
hogy így fogom érezni magam tőle.
Dr. Sommersby felnevet.
− Hát, Mr. McLachlan, egy csomó dolgot fog érezni,
amikor meglátja a babáját ezen az ultrahangon. Teljesen
másképp fog kinézni, mint amikor hathetesen láttuk.
L letolja az alsó ruháit, az orvos pedig nekilát az
ultrahangos vizsgálatnak. Egy percbe is beletelik, mire
felfogom, mi micsoda, de aztán teljesen világos lesz minden.
− Odanézz, L.! – nevetek, sőt mondhatnám, kacarászom. –
Ott a keze, és látom az ujjait.
Megbűvölten bámulom a képernyőn feltűnő látványt,
mert annyival jobb, amikor a saját gyerekét látja az ember. Azt
hiszem, nem is pislogok, nehogy elmulasszak valamit. A baba
irtóra fickándozik. L. nem is mondta, hogy érez valamit.
− Érzed ezeket a bukfenceket?
 − Talán valami kis rebbenést itt-ott, de semmi olyan, amit
a baba mozgásának véltem volna. Az hittem, hogy
gázbuborékok vagy ilyesmi – nevetgél.
Dr. Sommersby addig mozgatja a vizsgálófejet, amíg el nem
csípünk egy tökéletes képet a baba arcáról, amit kimerevít.
− Ez jó kis kép.
− Odanézz! Tuti, hogy kislány, mert az arcocskája pont
olyan, mim a tiéd.
Laurelyn egy percre sem veszi le a szemét a képernyőről.
− Nem hinném. Ez egyértelműen a te orrod és állad,
úgyhogy szerintem kisfiú.
− Szeretnék tudni, kinek van igaza?
Egyikünk sem válaszol, mert hetek óta ezen vitatkozunk.
Laurelyn majd’ meghal, hogy megtudhassa, mindent a
nemének megfelelően akar megvenni, és totálisan készen állni,
amikor a baba megérkezik. Lelki beteg, mert Addison már
tudja, hogy fia lesz. Én viszont szeretném, ha meglepetés
lenne. Szerintem nincs annál különlegesebb érzés, amikor
először látja az ember a gyerekét, és közlik vele, hogy fiú vagy
lány
− Már láttam ilyen arckifejezést. Nem tudnak megegyezni,
ugye?
− Nem, és senki sem akar engedni.
− Bármikor leírhatom, és betehetem egy lezárt borítékba
annak a félnek, aki szeretné tudni.
Inkább szeretném most megtudni, mint hogy L. tudja, és
egy hétköznapi beszélgetés során kicsússzon a száján, vagy
hogy kitaláljam, amikor meglátom a rózsaszínre vagy kékre
festett gyerekszobát. Úgyhogy beadom a derekamat, és
félretolom a saját kívánságomat, ahogy mindig is teszem L.-
lel, csak azért, mert annyira szeretem, és azt akarom, hogy
boldog legyen.
− Nem gond. Megmondhatja.
− Lássuk, hogy a kis tökmag együttműködik-e velünk, és
megmutatja-e – mozgatja a doktornő a vizsgálófejet L.
pocakján. – Az a szokásom, hogy nem is nézem meg, amíg zöld
utat nem kapok, nehogy véletlenül elszóljam magam.
Visszafojtott lélegzettel várom az eredményt. Lányom van
vagy fiam?
− Ne mondja meg! – mondja L. rám nézve, és megszorítja a
kezem. – Majd megtudom, fiú-e vagy lány, ha megérkezik, és
akkor majd megvehetem az összes ruhát, amit csak akarok.
Jogod van ehhez a meglepetéshez.
Nem akarom, hogy visszakozzon – ez a dolgom.
− De majd’ meghalsz, hogy megtudd.
− Nem baj. A hátralévő életemben végig tudni fogom, hogy
fiú-e vagy lány, úgyhogy most élvezzük ki azt a feszültséget,
hogy nem tudtuk.
Odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam.
− Köszönöm, drágám.
− Rendben van, akkor lépjünk tovább a mérésekhez.
A móka véget ért számunkra, mert innentől a diagnosztikai
rész kezdődik, úgyhogy nincs több cuki felvétel a baba
arcvonásairól.
− Laurelyn, voltak mostanában fájásai?
− Tudtommal nem – neveti el magát a feleségem, de
aztán meglátja dr. Sommersby aggodalmas arckifejezését.
– Gondolom, észrevenném, ha lennének, nem?
− Első gyerekes anya, úgyhogy nem feltétlenül. Nem
voltak görcsei?
− Nem, semmi. Valami baj van?
 Hallom a rémületet a hangjában, amitől felgyorsul a
szívverésem.
− A méhnyak megrövidült, és úgy néz ki, mintha nyitva
lenne a méhszáj. A magzatburok előboltosul a méhszájon
keresztül.
− Nem tudom, ez mit jelent.
Dr. Sommersby abbahagyja a vizsgálatot.
− Amikor az anya vajúdni kezd, a méhe összehúzódik, és
ez okozza, hogy idővel a méhnyak megrövidül vagy
elvékonyodik, és kinyílik a méhszáj. A fájások kevésbé
erősen kezdődnek, és fokozatosan válnak egyre erősebbé, de
a terhes nők körülbelül egy százalékánál ez nem így zajlik.
Náluk valamilyen oknál fogva gyenge a méhnyak szövete,
magzat súlya miatt fájások nélkül is kinyílik a méhszáj. Ezt
általában nem diagnosztizálják, amíg az anyának nem lesz
végül egy második trimeszterben bekövetkező vetélése. Attól
tartok, itt éppen ez történik
A vetélés szót hallom, és összezavarodom. Azt hittem, azon
a veszélyen már túl vagyunk.
− Mennyire súlyos a dolog?
− Attól félek, kritikus a helyzet. Legalább két centiméterre
kinyílt a méhszáj.
Túl korai ez még. Már tudom a választ, de azért
megkérdezem
− És mi a helyzet a babával?
− Az életképesség határa huszonnégy hét, de még ennyi
idős terhességnél is csak körülbelül ötvenszázalékos a túlélési
esély, és súlyos, maradandó károsodások léphetnek fel.
− Az legalább még öt hét – mondja Laurelyn, és fájdalmas
arccal néz rám. Nem kell kimondania (amúgy sem hiszem,
hogy sikerülne), mert mindketten értjük, mi ennek a
folyománya. A kisbabánk nem éli túl, ha most megszületik.
− Két lehetőségünk van: hagyjuk, hogy a természet
elvégezze a dolgát, és a terhesség magától véget érjen, vagy
mindent megteszünk azért, hogy fenntartsuk.
Egymásra nézünk, de nincs szükségünk rá, hogy
átbeszéljük a dolgokat.
− Azt akarjuk, hogy tegyen meg mindent.
− Tudniuk kell, hogy ez egyáltalán nem lesz rövid műsor.
Napi szinten hozunk döntést a kezelési tervéről, mivel az
állapota gyorsan változhat. – Dr. Sommersby felveszi a
kagylót, és telefonálni kezd. – Mentővel szeretném a kórházba
szállíttatni. Ha az előboltosuló burok megreped, nincs
visszaút.
Eluralkodik rajtunka pánik. Laurelyn elsírja magát.
− Annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy baj van. Teljesen
jól éreztem magam.
Nem az ő hibája. Az enyém. Én voltam az, aki felnyársalta
őt a farkával, pedig jobban tettem volna, ha megtartom
magamnak.
− Szerintem én csináltam… tegnap este. Túl durva voltam
veled.
Tudtam, hogy végül ártani fogok neki és a babának. Dr.
Sommersby abbahagyja a telefonálást.
− A szülészeti osztályra utalom be, és ott kap majd további
utasításokat, amikor megérkezik. A nővérek azonnal rengeteg
mindent fognak csinálni magával, de ami a legfontosabb,
szigorú ágynyugalmat rendelek. Trendelenburg-helyzetben.
Ez azt jelenti, hogy az ágya fejrésze a legalsó helyzetben
lesz, a láb felőli részét pedig megemelik, úgyhogy majdnem
fejenállásban fog feküdni. Kényelmetlen lesz, de ha
szerencséje van, a burok visszahúzódik a méhnyakba. Ha ez
bekövetkezne, talán el tudok végezni magán egy úgynevezett
cerclage-, azaz méhnyakzáró műtétet, ami során körkörös
varratot helyezek el, egy fonalat vezetek keresztül a
méhszájon, majd összehúzom, és megcsomózva összezárom.
− Mennyi ideig marad benn a varrat?
− Körülbelül a harminchatodik héten szedném ki.
− Tehát van esély rá, hogy a terhesség végéig kihordjam a
babát?
− Megpróbáljuk. Ha sikerül, megcsinálnom a műtétet, de
elég veszélyes művelet. A tű, amivel a fonalat átvezetem,
megrepesztheti a magzatburkot. Ezért szeretném, hogy fejjel
lefelé feküdjön, hogy a burok visszamenjen a méhnyak
belsejébe, különben meg sem fogom kísérelni.
Borzasztó félelmetes az egész. Nem emlékszem, hogy
valaha is ennyire meg lettem volna rémülve.
− Nem lehet, hogy én okoztam szex közben? Megöl a
bűntudat, és ha én voltam, tudnom kell.
− Nem. Méhnyak-elégtelénség esetén ezt nem lehet
megakadályozni. Nem lehet tudni, hogy valakinek ilyen a
méhnyaka, amíg problémát nem okoz. A jó dolog viszont az,
hogy most már tudjuk, hogy Laurelyné gyenge, úgyhogy a
következő terhességénél be fogom rendelni valamikor a
tizennegyedik hét táján, és megcsinálom nála a műtétet,
mielőtt ez újra bekövetkezne.
Újabb terhességre aztán egyáltalán nem gondoltam.
Még ezt is alig sikerült felfognom.
− Tehát újra teherbe eshet, és kihordhatja a babát?
− Ha a varratot időben elhelyezzük, nem fordulhat elő
komplikáció.
Ezt megkönnyebbülve hallom.
 A mentőszolgálat megérkezik, én pedig csak a háttérbe
húzódva figyelhetem, ahogy átteszik Laurelynt a hordágyra.
− Ön a férje?
− Igen.
− Nem engedhetjük meg, hogy vele utazzon, de követhet
bennünket a kocsijával.
Vitatkozni szeretnék, és megmondani nekik, hogy tiszta
hülyék, ha azt hiszik, hogy elválaszthatnak a feleségemtől, de
az felesleges késedelmet okozna.
− Rendben – egyezem bele. Megcsókolom L. homlokát. –
Jövök közvetlenül utánatok.
Miközben a mentőt követem, ráébredek helyzetünk durva
valóságára: elveszíthetjük a kisbabánkat. Hirtelen az összes
probléma, ami eddig előjött a kapcsolatunkban,
jelentéktelennek tűnik.
− Istenem, kérlek, vigyázz Laurelynre és a kisbabánkra!
Könyörgök, ne vedd el a kicsikénket, mielőtt még esélyt kapna
az életre.
Mire leparkolok, és megtalálom Laurelynt, már be is
fektették a szülészeti osztály egyik kórtermébe. Ahogy dr.
Sommersby ígérte, már el is helyezték egy olyan ágyban, ahol
a feje lefelé, a lába pedig felfelé áll. A gravitáció. Ezt
használtuk a teherbeeséshez, és most úgy tűnik, ezt
alkalmazzuk arra is, hogy terhes maradjon.
Több nővér egy időben különböző dolgokat csinál L. – lel:
az egyik infúziót köt be neki, a másik az életjelenségeket
vizsgálja, és érzékelőt tesz a hasára, a harmadik pedig
rengeteg kérdést tesz fel a kórelőzményével kapcsolatban.
Csak kapkodom a fejemet, ahogy azt figyelem, mi mindent
csinálnak egyszerre a feleségemmel. Nekem pedig semmi
beleszólásom az egészbe. Csak annyit tehetek, hogy
hátradőlök, és remélem, hogy ezek az emberek tudják, mit
csinálnak.
Egy óra múlva lecsendesül az L. betegfelvétele és az
orvos első utasításait teljesítő nővérek miatti sürgésforgás.
L. szépen elhelyezkedett – amennyire majdnem fejjel lefelé
lehetséges – , és először maradunk kettesben, amióta ez a
rémálom megkezdődött. Az ágya fejéhez húzom a székemet,
hogy lásson, és megfogom a kezét. Előrehajolok, és csókot
nyomok rá.
− Tehetek valamit érted?
− Ébressz fel, és mondd, hogy csak rossz álom az egész!
− Minden rendben lesz. A kisbabánknak harcos szíve van.
A kiscsaj félig belőled van, úgyhogy nincs más választása.
− Azt mondod, kiscsaj. Annyira biztos vagy benne, hogy
kislány lesz!
Az vagyok.
− Te meg annyira biztos vagy benne, hogy kisfiú!
− De miért pont lány? Azt hittem, minden pasi fiút akar.
Túlságosan fel van fújva a dolog, hogy a férfiak fiút
akarnak.
− Amikor elveszítettelek, rengeteg időm lett, amit
többnyire azzal töltöttem, hogy kitaláljam, milyen lenne a
jövőm, ha visszakapnálak. Te egy hosszú, barna, göndör hajú
kislánnyal a karodban, akinek ugyanolyan karamellszínű
szeme van, mint neked… mindig ezt láttam, és azt hiszem,
a képe megragadt bennem, de tőled bármilyen gyerek
iszonyatosan boldoggá tenne.
Könnyek gyűlnek a szemébe, de ahelyett hogy az arcán
csurognának végig, a haja felé indulnak. Odanyúlok, hogy
letöröljem őket.
 − Fel kellene hívnom a szüleimet, és elmondani, mi a
helyzet. Anya biztos azonnal kocsiba vágja magát.
− Mondd meg neki, hogy nem kell idejönnie! Nem tehet
semmit, legfeljebb nézheti, ahogy így fekszem.
− Kötve hiszem, hogy otthon marad.
Margaret McLachlan kevesebb, mint négy óra múlva itt
lesz. Ezt előre megjósolom, és jaj annak, aki az útjába áll.
Ez borzasztó lesz L.-nek. Még csak egy órája fekszik így,
de már annyira a fejtámla felé csúszott, hogy hozzányomódik
a feje.
− Akarod, hogy lehúzzalak az ágyban? Vagy föl. Azt sem
tudom, hogy mondjam.
− Aha, de ezt nehogy megrántsd – mutat egy műanyag
csőre, ami az ágyon lóg.
− Ez meg mi a csuda?
− Katéter – közli az orrát ráncolva. Te jó ég!
− Benned?
− Aha. Általában ott szokott lenni. Nem is láttam, hogy
bekötötték.
− De miért?
− Nem kelhetek fel, hogy vécére menjek, az meg
nyilvánvaló, miért nem működik az ágytálas verzió.
− Jaj, L.! Annyira sajnálom, hogy végig kell csinálnod
mindezt.
Egy percig sem tétováznék, hogy helyette csináljam.
− A kisbabánk kedvéért mindenre képes vagyok, amire
csak kell. El fogom felejteni ezt az egész kis
kényelmetlenséget, amikor a kezembe adják a fiúcskát.
Odahajolok, és megcsókolom a homlokát.
− Kislányt.
 Segítek L.-nek arrébb csúszni, aztán kimegyek a folyosóra
felhívni a szüleimet. Nem tudom, életemben paráztam-e már
jobban valamitől, mint ettől a hívástól. Anya totál maga alatt
lesz.
A szokásos módon üdvözöljük egymást, de aztán az a rész
következik, amikor meg kell mondanom, miért keresem. Az
elejéről kezdem a mondókámat, ügyelve, nehogy kihagyjak
valami részletet, és még a körkörös varrathoz sem érek, mire
már hallom, hogy sír.
− Figyelj, anya! Az orvos reméli, hogy a burok
visszahúzódik, és akkor összevarrhatja a méhnyakat. Van
remény.
− Laurelyn hogy viseli a dolgot?
− Elég jól, bármire hajlandó, hogy a lehető leghoszszabb
ideig benntartsa a babát.
− Már el is kezdtem csomagolni. Ott leszek, amilyen
hamar csak tudok.
Dr. Sommersby szavai szerint ez nem lesz rövid műsor.
− Nem muszáj most jönnöd, anya. Semmit sem tehetsz azon
kívül, hogy egy kényelmetlen széken ülve nézed, ahogy
Laurelyn lassan az ágy fejtámlája felé csúszik.
− Akkor az lesz a dolgom… nem akarok négy óra
távolságra lenni
Leteszem a telefont, és felkészülök a másik hívásra,
amit Jolie Prescott-tal kell lebonyolítanom. Még mindig nem
bocsátottam meg neki, hogy megríkatta Laurelynt, amikor
közölte vele, hogy ostoba hibát követni el a terhességgel. L.
ilyesmiről nem beszélt, de az a hátsó gondolatom támad, hogy
az anyja talán arra is rá akarta venni, hogy vetesse el a
gyereket. Ha tényleg így volt, L. okosan teszi, hogy nem
mondta el nekem. Nem hiszem, hogy ezt valaha is meg
tudnám bocsátani neki.
− Jolie, itt Jack. Laurelyn kért meg, hogy hívjalak fel, mert
történt valami.
− Minden rendben vele?
− Vele igen, de a babával volt egy kis probléma, úgyhogy
kórházba került.
− Elvetél?
A hangja egy kissé túl reményteljes.
− Elveszítheti a babát, de az orvos mindent megtesz
azért, hogy ezt megakadályozza.
− Beszélnem kell Laurelynnel, mert csodás hírem van.
Összeházasodunk Jake-kel.
Nem látok a pipától. Micsoda szemét dög! Megtudja, hogy
lánya kórházban van, és az unokája életének megmentéséért
küzd, erre azt válaszolja, hogy közölnie kell Laurelynnel a
saját jó hírét. Hát baszki, az eszem megáll! Lehet, hogy
mentálisan beteg. Épeszű ember nem lenne ennyire
közömbös a saját gyereke iránt.
− Épp alszik – hazudom. Nem hagyom, hogy felizgassa
Laurelynt – Majd mondom neki, hogy hívjon vissza, ha
felébred.
Vagy lehet, hogy nem mondom. Nem vagyok biztos
benne, hogy épp most jót tenne neki, ha az anyjával
társalogna. Szerintem sokka1 többet ártana, mint használna.
 23. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

MÚLT ÉJJEL NEM ALUDTAM SOKAT. Még amikor altatót

kaptam, azután is csak rövid időszakokra szenderedtem el.
Nem hiszem, hogy Jack Henry egész éjjel egyszer is elbóbiskolt
volna, pedig többször is mondtam neki, hogy próbáljon aludni.
A nővér megmutatta neki, hogyan kell a széket ággyá
alakítani, de nem akarja, és akárhánykor kinyitom a szemem
vagy megmoccanok, a széke szélére húzódva megkérdezi, hogy
jól vagyok-e. Olyan, mint egy őrző-védő kutya, aki rám és a
babánkra vigyáz.
Megmosom a fogamat, és Jack Henry segít
megmosakodni.
− Mondtad Margaretnek, hogy ma reggel ultrahangot
csinálnak?
Jack Henry az ágyam mellett áll pamut pizsamanadrágban
és pólóban, és a borostáját dörzsöli. A haja úgy áll, mint a
szalmakazal, pedig nem is aludt, és egyszerűen imádnivaló.
− Aha. Szeretne bent maradni, és megnézni, ha nem
bánod.
Dehogy bánom!
− Egyáltalán nem. Nagyon örülnék, ha látná a babát.
− Nagyon boldog lesz. Sosem tudott ott lenni Emmel,
amikor neki csinálták.
Szinte félek az anyámról érdeklődni, mégis muszáj.
− Nem említetted még, de beszéltél az anyámmal?
− Beszéltem.
 − Mit mondott?
Úgy tűnik, mintha most sütné ki, hogy mit válaszoljon.
− Mondtam neki, mi történt, és hogy mindent megteszünk
a baba megmentéséért.
− És mit szólt hozzá?
− Megkérdezte, hogy elvetélsz-e, aztán azt mondta, hogy
beszélni akar veled, mert jó híre van. Összeházasodnak
apáddal. – Jack Henry dühösnek tűnik. – Úgy gondoltam, az
időzítése nem a legmegfelelőbb, úgyhogy azt mondtam neki,
hogy alszol, és később felhívod.
A vetélésről kérdez, és semmi aggodalmat nem fejez ki
irántam, vagy a baba iránt, aztán egyből előrukkol a saját jó
hírével… hát ez fáj. De anyám pont ilyen. Nem értem ezt a
közömbösséget. Még nem is láttam ezt a babát, de azt máris
tudom, hogy a boldogságát a sajátom elé fogom helyezni. Az
igazi anyák így csinálják.
Azt reméli, hogy elveszítem a babát, mert szerinte család
helyett inkább a karrieremmel kellene foglalkoznom. Nekem
ez egyáltalán nem tetszik, és nem biztos, hogy helye lesz az
életemben, ha továbbra is azt kívánja, bárcsak ne lenne
gyerekem.
− Valószínűleg nem fog felhívni, hogy érdeklődjön rólunk,
de ha mégis, mondd, hogy a nővér van bent nálam, és nem
tudok vele beszélni!
Per pillanat képtelen vagyok anyámmal foglalkozni.
Margaret pár perccel azelőtt érkezik, hogy dr. Sommersby
bejött a szobába elvégezni az ultrahangos vizsgálatot.
− Nem baj, ha az anyósom bent marad?
− Részemről semmi probléma, ha maga beleegyezik.
 Margaretre pillantok, aki szélesen mosolyog. Ilyennek kell
lennie egy nagymamának: elragadtatva várja, hogy láthassa
az unokáját, nem pedig azt kívánja, bárcsak ne lenne.
− Persze. Nagyon szeretném, ha itt lenne.
Az ultrahangos vizsgálat ugyanúgy folyik, mint tegnap
– rengeteg mérés és dokumentáció – , de dr. Sommersby
van olyan kedves, és mutat Margaretnek pár remek közeli
képet a babáról. Margaret egyetért velem abban, hogy a baba
Jack Henryre hasonlít, de végül is nincs változás a
magzatburkot illetően, úgyhogy folytatjuk, amit tegnap
megkezdtünk. Én továbbra is fejjel lefelé fekszem, és holnap
majd megnézzük, javult-e a helyzet.

Negyedik nap. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar elegem lesz

az egészből, de így lett. Semmi kedvem tovább itt maradni.
Haza akarok menni Avalonba. Úgy sírtam, mint egy
kisgyerek, de csak akkor, amikor tegnap Jack Henry végül
elment aludni, mert nem akartam, hogy lásson. Addig
magamban tartottam, kívülről adtam a kemény csajt, mert
nem akarom, hogy Jack Henry, vagy Margaret észrevegye a
gyengeségemet, és önzésnek gondolja.
Már értem, hogyan tör rá az emberre a depresszió,
miközben fekszik itt. Lehet, hogy most velem is ez történik,
de tovább csinálom a baba kedvéért, amit tennem kell, és
imádkozom, hogy a burok visszahúzódjon.
Fejjel lefelé fekszem a kínpadon, és tűkön ülve,
visszafojtott lélegzettel várom az ítéletet.
− Nem látok előboltosulást, Laurelyn. Azt hiszem,
felvehetjük a műtéti listára, és még ma elvégezhetjük a
beavatkozást.
 Halleluja! Legszívesebben kiugranék az ágyból, és
cigánykereket hánynék a folyosón.
Jack Henry megszorítja a kezemet, odahajol hozzám, és
megcsókol
− Tudtam, hogy megcsinálod. Egy percig sem kételkedtem
benne.
A dolgok gyorsan történnek, előkészítenek a műtétre, én
pedig ideges vagyok. Nem… inkább halálra vált.
Ennek a műveletnek is vannak veszélyei, úgyhogy még
nem vagyunk túl a nehezén. A kilátások viszont sokkal
jobbak a négy nappal ezelőtti helyzethez képest.
A műtős nővér és az aneszteziológus belépnek a szobába,
hogy a műtőbe vigyenek, Jack Henry pont olyan rémülten
néz ki, mint amilyennek én érzem magam.
− Minden a legnagyobb rendben lesz, dr. Sommersby
vigyázni fog rád. Itt várok. – Lehajol hozzám, és megcsókol. –
Szeretlek, L.
− Én is szeretlek.
Menetiránynak háttal tolnak a folyosón, a fénycsövek
villognak, amint elhaladunk alattuk. Zavaró, hogy rossz
irányba haladunk, a villogás sem segít. Émelyegni kezdek
tőle.
− Rosszul vagyok.
Megállítják az ágyat, és egy törülközőt tesznek az
arcomra.
− Csukja be a szemét, és ne nézze a plafonon a lámpákat.
– Emlékszem, hogy a nővérek a lelkemre kötik, hogy azonnal
szóljak, ha hányingerem van. A hányástól a magzatburok még
jobban kitüremkedhet, vagy akár meg is repedhet. –
Koncentráljon a légzésére, lassan lélegezzen, mélyeket!
Mindjárt ott vagyunk. – Érzem, hogy valamit a kezembe
adnak. – Ez egy alkoholos törlőkendő. Szagolgassa. Ettől
elmúlik a hányingere.
Az orromhoz tartom, és mélyen beszívom a levegőt.
Csodálatos módon segít rajtam. Bárcsak ismertem volna ezt
a kis trükköt pár hónappal ezelőtt!
Amint betolnak a műtőbe, megcsap a jéghideg levegő, és
a testem önkéntelenül remegni kezd, nem is annyira a hideg
miatt. A fogaim erősen összekoccannak, merev izmaim
összerándulnak.
− Adok meleg takarót, majd ha már átemeltük.
Lepedők és egy csúszópad segítségével átcsúsztatnak a
terem közepén lévő asztalra. Fényes lámpák világítanak
egyenesen a lábam közé. Kengyelek várnak rám, és biztos
vagyok benne, hogy tudom, mi következik. Kiterítenek, mint
egy békát, hogy a teremben mindenki lásson. Milyen
megalázó! Remélem, előbb elaltatnak.
Feltekintek, és az aneszteziológus nővér arcát látom fejjel
lefelé, aki oxigénmaszkot tesz a számra és az orromra.
− Csak egy kis friss levegő, Mrs. McLachlan.
Egy perc múlva egy felettem álló nő így szól hozzám:
− Beadok magának valamit az infúzióján keresztül, amitől
nagyon álmos lesz.
− Rendben. Minden elsötétül.
 24. FEJEZET

Jack McLachlan

KÉPTELEN VAGYOK EGY HELYBEN ÜLNI. Nyugtalanul járkálok

fel-alá L. kórtermében, először az ajtóhoz, ahol a folyosót
kémlelem, majd vissza a használaton kívüli székhez.
− Az orvos azt mondta, hogy Laurelyn majd’ egy órát lesz
a műtőben, ha nem lépnek fel komplikációk, és utána egy
órára az ébredőszobába kerül, úgyhogy tedd már le a feneked
abba a székbe, mielőtt tengeribeteg leszek tőled.
Anya fel sem néz a helyéről, ahol orrára csúszott
szemüveggel olvas.
Leülök a mellette lévő székre.
− Ne haragudj, nem tudom leállítani magam!
A szívem majd' kiugrik a helyéről, és a gyomrom borsónyi
görcsbe rándul.
− Mindig is ideges típus voltál. Chloera is úgy vigyáztál,
mint egy törékeny virágszálra. Sosem vetted észre, hogy a
csecsemő húgod szívós, mint a csizmatalp, de gyakorlásnak jó
volt neked. A vigyázó bátyóból védelmező férj és apa lettél.
− Még mindig vigyázó bátyó vagyok.
Nem tetszik nekem, hogy azzal a tetűvel jár.
− Ben rendes Chloeval. Jól bánik vele.
Mert tudja, hogy szétrúgom a seggét, ha nem viselkedik
rendesen.
− Ben egy szarházi, anya. Kihasználja Chloet, és a végén
csak fájdalmat okoz neki. Te nem ismered úgy, ahogy én.
 Csak idő kérdése, és ott leszek, hogy leszámoljak vele,
amikor tényleg megteszi.
− És te mennyire jól ismered? – kérdezi anya kétkedve.
− Elég jól.
− Ben Laurelyn legjobb barátnőjének a bátyja, és erősen
csapta neki a szelet, amikor Ausztráliába érkezett.
Anya tudja, hogy Ben rávetette magát L.-re?
− Így van.
− Mindketten őt akartátok megszerezni ugyanabban az
időben, úgyhogy ő volt az ellenfeled a Laurelyn szívéért
folytatott párharcban.
− De Laurelyn az enyém volt, és ő tudta ezt – ellenkezem.
− Idefigyelj, fiam! Ben a húga legjobb barátnőjének
kezdett udvarolni, miközben tudta, hogy drágán megfizet
érte, ha elfuserálja a dolgot. Az elejétől fogva valódi
kapcsolatot ajánlott neki, ami később akár valami mélyebb
dologgá is alakulhatott volna. És most gondolj bele, te mit
kínáltál neki: egy pár hónapos románcot, ami után kölcsönösen
elfelejtitek egymást. Még a vezetéknevét sem kérdezted meg,
amíg együtt laktatok, és megosztottad vele az ágyadat. Szóval
mondd csak, ki viselkedett rosszabbul?
Oké. Anyának igaza van. Valószínűleg tényleg nagyobb
szarházi voltam, mint Ben, de az nem jelenti azt, hogy már
nem is kell vigyáznom Chloera.
− Majd egy kicsit kedvesebb leszek hozzá.
− Nem, fiam. Sokkal, de sokkal kedvesebb leszel vele.
Chloe szerelmes Benbe, és nincs jogod ezt tönkretenni csak
azért, mert képtelen vagy abbahagyni a rivalizálást, ami már
rég véget ért, amikor elnyerted Laurelyn szívét.
 Ó, a jó életbe! Miért kellet a húgomnak az összes seggfej
közül pont ebbe a Ben Donavonba belezúgnia? A földön több
milliárd ember él, de neki épp őt kellett választania.
− Megtehetem, de egy kis időre van szükségem. Nem fog
menni varázsütésre.
− Ha ez segít, gondold azt, hogy anyádnak teszel
szívességet.
Egyáltalán nem segít, de nincs időm válaszolni, mert
Laurelyn telefonja csörögni kezd a szekrényben, ahol a
holmiját tárolja. Tuti, hogy az anyja. Most igazán nincs
türelmem vagy kedvem vele társalogni, de joga van hozzá,
hogy hírt halljon a lányról és az unokájáról, ha egyáltalán
ezért telefonál. Lehet, hogy az esküvői terveit akarja
megtárgyalni. Kitelik tőle. Önző hárpia.
A szám ismeretlen, és eszembe jut, hogy nem is az ő
csengőhangja szólt.
− Halló!
− Jó reggelt! Grayson Drake vagyok, a helyettes ügyész
a Blake Phillips ellen indított perben. Miss Laurelyn
Prescottot keresem
− Most már McLachlan.
− Tessék?
− Már nem Prescott a neve, hanem Laurelyn McLachlan.
A férje vagyok, Jack McLachlan – magyarázom.
− Nem tudtam, hogy ön és Miss Prescott összeházasodtak.
Beszélhetnék vele?
− Pillanatnyilag nem elérhető, és nem is lesz az
mostanában.
− Hát… azt hiszem, akkor önnek is elmondhatom, úgyis ön
az egyik tanú az ügyében. Több hónappal ezelőtt beszéltem
Miss Prescottal…
 − Mrs. McLachlannel – vágok közbe, mert már más a
neve.
− Ööö… igen. Több hónappal ezelőtt beszéltem a
feleségével, amikor Blake Phillips ügye a bíróság elé került
vádemelésre, de most mindenről tájékoztatom, mivel most már
a férje, és mindketten máik országban élnek. Ismeri az
amerikai igazságszolgáltatás rendszerét?
− Egyáltalán nem.
− Amint tudja, Mr. Phillipset hónapokkal ezelőtt óvadék
ellenében szabadlábra helyezték, mert nem állt fenn a
szökés veszélye a családi kötelékei, azaz a felesége és a
gyerekei miatt. – Igen, tudom. A rohadék szabadon sétálgat,
mint a madár. – Az előzetes meghallgatás alkalmával a bíró
úgy találta, hogy elegendő bizonyíték állt rendelkezésre
ahhoz, hogy az ügy tárgyalásra kerüljön, és ezzel az
esküdtszék is egyetértett, így Mr. Phillips ellen hivatalosan
vádat emeltek. Mr. Phillips minden ellene felhozott vádban
ártatlannak vallotta magát, így kitűzték a tárgyalást a jövő
hétre, május 7-ére. Az ügyésznek mindkettőjükkel
beszélnie kell a tanúvallomásukról még ezen időpont előtt,
legjobb lenne személyesen, de a telefon is elfogadható, ha
nem tudnak megjelenni a tárgyalás előtt.
Ez most komoly? Másik földrészen lakunk, és egy héttel
előbb szólnak?
− Nem tudunk megjelenni a tárgyaláson. A feleségem
terhes, és komplikációk léptek fel nála, úgyhogy határozatlan
időre kórházba került.
− Eltolhatjuk a dátumot, de legfeljebb néhány héttel
későbbre.
Az nem fog menni.
 − Laurelyn nem fog utazni a terhessége hátralévő
részében.
És nem sokkal utána sem. Szoptatni fog, és nem fogunk
Blake Phillips kedvéért átrángatni egy újszülöttet az egész
földgolyón.
− Hát, ez bizony problémát jelent, Mr. McLachlan. Mr.
Phillips máris nagy hűhót csapott, hogy a kitűzött dátum sérti
a gyors tárgyaláshoz való alkotmányos jogait.
Ettől aztán felmegy nálam a pumpa.
− Ki a francot érdekelnek a jogai azok után, amit a
feleségemmel csinált?
− Az amerikai igazságszolgáltatást.
− Hát, ez igen sajnálatos. Mi lenne, ha videón keresztül
tanúskodnánk? – vetem fel, ha már a modern technológia
világában élünk
− Volt már rá példa, hogy a tanú zártláncú videokapcsolat
útján tegyen vallomást, de hosszú felvétel lenne. Nem hinném,
hogy a bíró ezt választaná. Nincs rá precedens, hogy
alkotmányos jogokat érintő büntetőeljárásban megengednék,
hogy a tanú a világ másik feléről tegyen vallomást. Nem
említve, hogy rendkívül nehéz lenne keresztkérdéseket
feltenni internetes kapcsolaton keresztül. Őszintén szólva
Mr. McLachlan meg vagyok lepve, hogy ez az ügy egyáltalán
eljutott a tárgyalásig, mert igazából ön és a felesége
szolgáltatja az egyetlen rendelkezésünkre álló bizonyítékot.
Még a tanúvallomásukkal együtt sem állja meg a helyét,
mert nem erősítették meg más oldalról. A fennmaradó
bizonyíték legjobb esetben is közvetett, és valószínűleg nem
fogadják el, úgyhogy a vallomásuk nélkül szinte lehetetlen,
hogy terhelő ítélet szülessen. A védő várhatóan indítványozná
a vád ejtését, és ez valószínűleg be is következne,
amennyiben önök nem tesznek vallomást.
Ez hihetetlen.
− Önöknél van az írásbeli vallomásunk. Azt nem tudják
felhasználni?
− Ez hallomáson alapuló bizonyíték, és még ha fel is
használhatnánk, nem elég meggyőző.
A fickónak mindenre megvan a válasza. A rohadt életbe,
ezt nem hiszem el!
− Tehát azt akarja mondani, hogy ez az alak
megtámadhatja a feleségemet, megpróbálhatja
megerőszakolni, és megússza a dolgot?
− Nehéz megnyerni egy pert, ha a vádlottnak vannak
kapcsolatai, és övé a megfizethető legjobb védőügyvéd –
magyarázza a helyettes ügyész.
− Nos, nem ő az egyetlen, akinek pénze és kapcsolatai
vannak. Akkor gondolom, így megy ez Amerikában. – De nem
így megy McLachlanéknél. Kizárt dolog, hogy futni hagyom
ezt a rohadékot azok után, amit Laurelynnel tett. – Igazán
gusztustalannak tartom, hogy megússza a dolgot, de nem
kockáztathatjuk a meg nem született gyerekünk biztonságát.
Ezért Laurelyn nem fog odamenni, és én sem hagyom magára
ezekben a nehéz időkben.
− Nagyon sajnálom, hogy ezt mondja, Mr. McLachlan.
Minden jót kívánok önnek és a feleségének.
Befejezem a hívást Mr. Drake-kel. Totálisan magamon
kívül vagyok.
− Blake Phillips megtámadta Laurelynt, véres, kékzöld
foltok tarkították, és meg akarta erőszakolni. Sikerült is
volna, ha nem érek oda időben. És mindenféle következmény
nélkül meg fogja úszni a dolgot.
 Sajnálom, hogy anyának végig kellett hallgatnia ezt a
beszélgetést.
− Ez igazságtalanság, de legalább Laurelyn most itt van,
és nem Nashville-ben. Nem juthat a közelébe onnan, ahol van.
− Még nem végeztem vele.
− Fiam, nem tudsz mit tenni. Bármennyire is gyűlölöm azt
az alakot azért, amit a lányunkkal tett, el kell engedned.
Készen állok rá, hogy vitába szálljak anyával, és a saját
szavait fordítom ellene. „Most már a családhoz tartozik, és a
magunkfajtát megvédjük… bármi áron.” De nem tehetem, mert
nyílik az ajtó, és L.-t visszahozzák a szobájába.
Örömmel látom, hogy az ágya vége rendes fekvő
helyzetben van. A kezéért nyúlok, de alszik, és nem mozdul,
amikor megfogom.
− Azt hittem, ébren lesz, amikor visszajön.
− Van, aki kicsit kábultabb az altatás után. Csak egy picit
tovább tart neki felébredni, nem jelenti azt, hogy baj lenne. –
A nővér újra felteszi a pocakjára az érzékelőt. – Visszateszem
a fájásérzékelőt a hasára, hogy biztosra vegyük, nincsenek
fájásai. Néha a varrat miatt a méh összehúzódik. Ha ez
történne, gyógyszert fogunk adni neki, hogy ezt
megszüntessük.
Szóval a varrat egy lépés a jó irányba, de még mindig el kell
érni az abszolút veszélytelen állapotot.
− A műtét tudomása szerint jól sikerült?
− Nagyszerűen ment. Dr. Sommersby egy órán belül itt
lesz, beszél önökkel.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, mert nem történt semmi
katasztrofális, mint például burokrepedés. Ez a nő az életem,
és most már ez a kisbaba is. Nem tudom, mi lenne velem, ha
bármelyikükkel történne valami.
 25. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

EGY PERCIG IS ELTART, mire sikerül a szememet fókuszálni, de

végül kiveszem Jack Henry alakját, aki az ágyam szélén ül.
A kezemet fogja, a hüvelykujjával pedig simogatja a
kézfejemet, ahogy gyakran teszi.
− Szia, szép kislány.
− McLachlan – krákogom, és észreveszem, mennyire fáj
és kapar a torkom. Próbálok köhögni, hogy eltávolítsam a
torkomban lévő, gombócnak tűnő dolgot, de nem használ. –
Kaphatnék valamit inni?
Margaret jön az ágyamhoz, kezében pohár és kanál.
− A nővér azt mondja, hogy kaphatsz pár jégdarabkát, és
ha majd éberebb leszel, áttérhetünk a korty vízre is.
Jack Henry megemeli az ágyam végét, és felrémlik, hogy
már nem fekszem fejjel lefelé. Pánikba esek, és azonnal
tapogatni kezdem a hasam, mert a legrosszabbtól tartok.
− A baba?
− A kislánynak semmi baja – teszi a férjem a hasamon lévő
kezemre a kezét.
Margaret lebiggyeszti az ajkát, és Jack Henryre néz.
− Te kis szarházi. Kislány, és nekem nem szóltál. Jack
Henry most bajban van.
− Anya, még nem tudjuk, hogy fiú-e vagy lány. Szerintem
lány, úgy hogy én így emlegetem, csak hogy idegesítsem L.-t,
aki inkább fiúnak gondolja.
− Aha!
 Bár most volt műtétem, napok óta nem éreztem magam
ennyire normálisan.
− Gondolom, minden rendben volt, mert engedik, hogy
felüljek
− Igen. Dr. Sommersby itt volt egy fél órája. Bízik benne,
hogy a varrat kitart, mert a méhnyak keménynek tűnt, és
vastagabb, mint ahogy az ultrahangon látszott. Azt mondta,
valószínűleg a kidudorodó magzatburok miatt nyúlhatott ki.
Micsoda megkönnyebbülés! Margaret odajön puszit adni.
− Jól van, gyerekek. Kimegyek egy kicsit, és hagyom, hogy
kettesben legyetek. Hozhatok valamit nektek?
Minden itt van, amire szükségem van.
− Nem jut eszembe semmi, de köszönöm.
Jack Henry megvárja, amíg Margaret távozik, aztán fölém
hajol, a fejét az enyémhez nyomja, és kezét a hasamra teszi.
− Annyira féltem, L.!
Az arcához nyúlok, mert érezni akarom. Túlságosan el volt
foglalva velem és a babával, hogy levágja az arcszőrzetét, ami
túl hosszú ahhoz, hogy borostának nevezzük, majdnem
inkább szakáll.
− Tudom. Én is féltem, de napok óta először végre úgy
érzem, hogy minden rendben lesz.
− Dr. Sommersby azt mondja, hogy ma és a holnapi nap
nagy részében szeretne megfigyelni. Ha nincs fájdalmad vagy
fájásaid, holnap késő este elbocsát.
− Úristen, micsoda megkönnyebbülés! – Alig várom, hogy
visszatérjek Avalonba. Hihetetlen, mennyire hiányzik. –
Kitartottam volna, amíg csak kell, de be kell valljam, most
kész vagyok meglépni innen. Négy napig feküdtem ebben az
ágyban, és néztem a falat, és ettől kicsit besokalltam.
 − Igazi hős voltál, szivi. Még a nővérek is emlegették,
milyen jól viselted a négynapos fejenállást. Egyszer sem
panaszkodtál.
Ha panaszkodom, akkor csak megnehezítem a dolgot
Jack Henry számára, és nem érek el semmit.
− Nem volt okom rá. Kész voltam mindent megtenni a
babáért, amit kellett, csak így lehetett hozzáállni.
− Tudtam, hogy így fogod gondolni, többek között emiatt is
szeretlek annyira.
Nem kellene rákérdeznem, de tudni szeretném, hogy
anyám érdeklődött-e rólunk.
− Telefonált valaki?
Jellegzetes kifejezés ül ki Jack Henry arcára, amit csak
úgy tudok értelmezni, hogy anyám nem aggódik eléggé, hogy
telefonon érdeklődjön.
− Addisonnek beszámoltam a hogylétedről. Azt üzeni, hogy
szeret, és bárcsak itt lehetne veled. Emma telefonált, azt
üzeni, hogy szeret, és gondol rád és a babára. Chloe ugyanaz:
szeret és gondol rád.
− De a családomtól semmi? – Fogadjunk, anyám még
mamának és papának sem szólt. Tudom, hogy ők telefonáltak
volna, ha tudják, valami baj van.
− Sajnálom, szivi.
− Semmi baj, anyám teljesen belefeledkezik apámba. Már
hozzászoktam.

Azt hiszem, hülye voltam, hogy azt hittem, egyszer saját

maga vagy apám elé helyezne, de semmi gáz. Margaret ebben
az évben jobb anyám volt, mint a saját anyám egész életemben.
Most már a McLachlan családhoz tartozom, akik szeretnek.
És én is szeretem őket.
 Jó magaviselet miatt – semmi komplikáció, például
fájdalom, vérzés, szivárgás, fájás – elbocsátanak a kórházból,
de utasításba adják, hogy azonnal jöjjek vissza, ha ezek
közül bármelyik mégis előfordulna. Otthon egyszerű
ágynyugalmat kell tartanom, azaz csak zuhanyozni és vécére
mehetek. Egyébként heverészéssel egybekötött sok
semmittevés javasolt. Dr. Sommersby szerint két hét múlva
áttérhetek a hétköznapi tevékenységekre, kivéve egyet: nincs
szex. A hüvelyem teljesen lezárt terület, tehát semmi sem
kerülhet a szentélybe. Ezt az orvos szigorúan meghagyta, és
ebben a kérdésben nem tűnik lazának.
Durva öt hónapnak nézünk elébe.
− Kanapé vagy ágy? – kérdezi Jack Henry, amikor
átmegyünk a konyhán.
− Az ágyból valahogy nagyon elegem van, úgyhogy azt
hiszem, egy időre inkább a kanapét választom. Esetleg
üldögélhetsz velem és nézhetjük a tévét.
− Szuper. Anya gondolta, hogy a következő pár hétben
esetleg szükséged lehet valami kényelmes ruhára, úgyhogy
elhozott pár darabot hozzánk ma reggel. Akarod, hogy
idehozzam neked?
Margaret annyira figyelmes!
− Igen, légy szíves.
Az eszembe vésem, hogy fel kell hívnom és
megköszönnöm neki.
Jack Henry egy rózsaszín pólóval és egy fehérrózsaszín
hajszálcsíkos nadrággal jön vissza. Mindkettő puha pamut és
frissen mosott.
− Hihetetlen, hogy még ki is mosta őket.
− Bármit megtenne érted. Nagyon szeret téged – nyújtja
felém a ruhákat Jack Henry.
 A szemem megtelik könnyel, és a szívem sajog, de nem
tudom, hogy a hormonoktól vagy a szomorúságtól, ha
belegondolok, hogy a saját anyám milyen keveset törődik
velem.
− Én is szeretem őt.
− Tudja.
Átöltözöm az új pizsimbe, és végignyújtózom a kanapén.
Fejem alatt egy bolyhos párna, a lábam Jack Henry ölében.
Tévét nézünk, és közben a lábamat masszírozza. Ez életünk
egyik legunalmasabb időszaka együtt. És én imádom az
egészet: kettesben lenni vele a házunkban, és semmit sem
csinálni. Annyira gáz, hogy szinte már csodálatos.

Egy hete jöttem haza a kórházból, és mindennap nagyjából

ugyanúgy telik. Minden este lefekszünk az ágyba Jack
Henryvel, és semmi szex. Felkelünk. Ő lezuhanyozik, és
elmegy dolgozni. Lezuhanyozom, és a kanapéra helyezkedem.
Egész nap ott heverészek, és amikor hazajön a munkából,
együtt megvacsorázunk a kanapén. Amikor már későre jár,
visszafekszünk az ágyba egy újabb éjszakai alvásig, és megint
semmi szex.
Én nagyon szófogadó beteg vagyok, de ettől begolyózom.
Szegény Addison. Nem tudom, hogy bírta ki ép ésszel
olyan sokáig, főleg abban a kis lakásban, de az ő
börtönbüntetése már lejárt ezen a héten. A placenta
praevidja megszűnt, és visszatérhet a szokásos
tevékenységeihez. A teendői között első helyen az szerepel,
hogy engem meglátogasson, ennek pedig nagyon örülök, mert
van pár kérdésem hozzá.
 A kényelmes ruhadarabjaimat jóganadrágra és pólóra
cserélem. Sokkal jobban passzolnak a vendégfogadáshoz, bár
gondolom, Addison is éppen elég időt töltött pizsamában.
Belép a nappaliba, és annyira imádnivalóan néz ki szűk
szabású fehér felsőjében és koptatott farmerében a kerek
pocakjával.
− Nahát, Addie, nézzenek oda! – emelkedem fel a
kanapéról, hogy átöleljem, és a kezemet a hasára tegyem. –
Irtó nagyot nőtt ez a kisfiú, amióta nem láttalak. Alig hiszek
a szememnek.
− Tudom. Őrület, milyen gyorsan történik az egész! – teszi
a kezét a hasára, és megsimogatja. – Tíz hét múlva a
karomban fogom tartani. El tudod ezt képzelni? Anya leszek,
és aztán pár hónappal utánam te is. Észre sem veszed, máris
ilyen nagy leszel te is, aztán csak filózol, hogy hová is ment el
az a sok idő – nyújtja ki a kezét, és megérinti a kis dudort a
hasamnál.
− Előbbre jutottatok már Zackel a névválasztásban?
− Én Donavonnak szeretném nevezni, de Zac azt mondja,
hogy mindenki Donnie-nak fogja hívni, és ő utálja azt a nevet.
− És neki mi lenne a választása?
− A Gareth – közli Addison, és a szemét forgatva fújtat. –
Mondd meg, ha találgatnod kellene, szerinted hogy becéznék
mások a fiamat?
− Gary. – Pfúj!
− Pontosan. Szóval akkor mennyivel is jobb a Gary a
Donnie-nál – tárja szét a karját.
Szegény Addison!
− Mind a kettő elég… nem újszülött kisbabának való név.
− Aha, szerintem sem, de a Donavon a lánykori nevem,
vagyis az lesz, miután összeházasodtunk, és szeretném
használni. Tartalma van. A Garethben nincs semmi
különleges.
Nekem teszik a Gareth, bár ebben egyetértek Addievel.
− De maga a név teszik?
− Hm… semmi baj vele.
− Akkor mi lenne, ha Donavon Gareth vagy Gareth
Donavon lenne? – Kompromisszumot jelent, és mindketten
használhatnák azt a nevet, amit szeretnének.
− Én a Donavon Zacharyt szeretném.
Ez is igazságosnak tűnik, mert mindkettőjük neve benne
lenne.
− Mit gondol róla Zac, hogy őutána Zacharynek akarod
nevezni?
− Ó, az nem zavarja, ha az ő nevét szeretném adni, csak
az enyémet nem akarja. Ennek a gyereknek Kingston lesz a
vezetékneve, úgyhogy Zac alapból megkap a háromból két
nevet a saját szája íze szerint. Nem választhatnám ki akkor a
harmadikat? Én szenvedtem több mint három hónapig az
ágyban fekve. Nézd meg a seggem! Máris felszedtem hét
kilót, mert az evésen kívül semmit sem tudtam csinálni.
Hál’ istennek nekem már csak egy hétig kell
ágynyugalomban lennem.
Az tűnik igazságosnak, hogy legalább az egyik nevet
Addison választhassa ki.
− Mondtad Zacnek, hogy hogy érzel ezzel kapcsolatban?
Kérdőn néz rám, vagy talán mintha nem lennék normális.
Nem tudom, melyik, mert Addie-nél ez a kettő egyformának
tűnik.
− Most viccelsz?
Akkor ez, gondolom, igent jelent.
 Egyszer egy nagyon okos asszony házassági tanácsot
adott nekem, és bár Addie és Zac még nem házasok, azt
hiszem, Addie is hasznosítani tudná.
− Margaret elmondott pár titkot arról, hogy lehet
megkapni, amit az ember akar. Még nem próbáltam ki, de az
mondja, a kamatyolás hatalma a mi kezünkben van, és a
saját hasznunkra fordíthatjuk.
− És azt hogyan kell csinálni? Ez a rész nem fog neki
tetszeni.
− Vond meg a szexet! Máris rázni kezdi a fejét.
− Na nem. Nem akarom megvonni. Épp most kezdtem újra
csinálni, és őszintén, rohadtul hiányzott.
− Zacnek viszont nem kell erről tudnia.
− Magától is tudhatja, hogy mennyire hiányzott.
Bepótoltam a kiesett időt.
Ezt valahogy egy percig sem kétlem.
− Akkor a Donavon vagy Gareth nevet akarod ráhímezni
a fiad ruháira? A te döntésed.
− Erősen kétlem, hogy Zac engedné, hogy bármelyik
ruhájára ráhímezzek bármit is.
A szexmegvonásról beszélve nekem is eszembe jut
valami… Én nem vonom meg a szexet, de nincs is részem
benne.
− Van egy kérdésem. Hogy élted túl, hogy nem volt szex
három hónapig?
Öt teljes hónap van előttem, és aztán még hat hét, amíg
rendbe jövök. Összesen hat és fél hónap. Brutális.
− Sokszor szexeltünk, csak nem a behatolós fajtát. Semmit
a hüvelybe – ezt mondta a nőgyógyászom –, úgyhogy Zackel
sokszor részesítettük egymást orális örömökben. És a
varázslatos ujjak. Zac úgy tud velük a csúcsra juttatni, mint
senki a világon. – Vállat von – Nem kell mondanom, hogy
a baba biztonsága mindig az első volt számunkra, úgyhogy
csináltuk, amit kellett, hogy kibírjuk az ínséges időket.
Tudtam, hogy bízhatom benne, ha őszinte választ várok.
Nagyon keveset gondolkodtam az alternatívákon, mert
annyira be voltam rezelve mindentől. De vannak más
lehetőségeink, és nem is rosszak, úgyhogy mégis örömet
szerezhetünk egymásnak. Csak fegyelmezetten kell
nekiállnunk, odafigyelve arra, hogy Jack Henry nem hatolhat
belém.
− Szeretném tudni, hogy Ben mit szól az egészhez.
− Annyira berágott, amikor elmondtam neki! Nem akarta
elfogadni, hogy a legjobb barátja a kis húgocskáját keféli. Azt
hiszem, magában úgy tett, mintha Zac a kanapén aludt volna
azokon az éjszakákon, amiket a lakásán töltöttem.
Azt hiszem, az én barlanglakom is azt szeretné hinni,
hogy semmi ilyesmi nem történik a húga és Ben között, én
viszont másképp tudom.
− Jack Henry sem fogadja túl jól Ben és Chloe kapcsolatát,
de majd belenyugszik.
− Nem hinném, hogy túl sok választása lenne. Ben úgy
tűnik, rendesen belezúgott Miss Chloeba.
Ezt örömmel hallom, mert ő is eléggé odavan érte.
− Chloe azt mondta, úgy gondolja, hogy Ben az igazi.
Addie összeteszi a kezét, és a szája elé kapja.
− Jaj… ez annyira cuki!
− És azt is mondta, hogy kolosszális lepedőakrobata.
− Fúj! Ezt nem kellett volna elmondanod – fenyeget meg
az ujjával, és elneveti magát. – Senkinek nem kellene arról
hallania, hogy a bátyja… olyan, ahogy mondtad – fintorog,
és hányingert mímel.
− Oké, akkor térjünk át más témára… – tartom fel a kezem
megadóan.
− Mi a helyzet a Blake-üggyel? Hallottál valami újságot
róla?
− Egy ideje semmit, de elvileg hamarosan tárgyalni
fogják. Lehet, hogy fel kellene hívnom az ügyészt, és
tájékoztatnom az… állapotomról. Remélem, el tudják
halasztani az egészet a baba születése utánra, mert
tanúvallomást kell tennem. Meg akarom tenni.
− Tedd is meg! Jogod van odaállni, és elmondani, mit
csinált veled. Ezt aztán tuti nem fogja megúszni, és amikor
elítélik, remélem, kap egy kanos, nagy farkú cellatártat.
Fúj! Na, ez a gondolat jellemző Addisonre.
Szeretnék odatelefonálni, hogy érdeklődjek az ügy
állásáról, amikor majd Addison elmegy, úgyhogy az órára
nézek, és fejben kiszámolom az időeltolódást. Szívás. Ma nem
fog menni. Holnap reggelig várnom kell, hogy Mr. Drake-et
hivatali időben érjem el.
Órákig röhögünk, és meséljük az élményeinket Addievel.
Jó vele lenni. Úgy érzem, túl sok időt töltöttünk egymás
nélkül, pedig ugyanabban a városban lakunk, csak tizenöt
percnyi távolságra
Csípem ezt a mostani Addisont. Jót tesz neki az anyaság.
Igaz lehet, hogy egy kisbaba tényleg mindent megváltoztat.
 26. FEJEZET

Jack McLachlan

LAURELYN ÁGYNYUGALOMBAN TÖLTÖTT második hete

eseménytelenül telt, a dr. Sommersbynél tett késő délelőtti
látogatása pedig jól alakult. A méhnyak változatlan – nincs vérzés,
szivárgás vagy fájás – , a baba pedig szépen növekedett az utolsó
ultrahang óta. Végre úgy látszik, minden sínre kerül a
terhességével kapcsolatban. Kivéve, hogy nincs szex.
− Mivel hivatalosan vége az ágynyugalomnak, elvihetlek
ebédelni, hogy megünnepeljük?
− Az tök jó lenne.
Nagyon is jó lesz már, ha valahol a nappalink kanapéján
kívül kajálunk.
− Hová szeretnél menni? Legyen a Sheridan’s? Vagy mit
szólnál az új japán, vaslapos étteremhez. Úgy hallottam,
isteni a szusijuk.
Elvigyorodik.
− Igazából egy jókora, szaftos sajtburgert szeretnék
hatalmas adag sült krumplival és egy óriási csokiturmixszal
abból az ötvenes évek stílusú, sarki bisztróból, ahová tavaly
elvittél.
Ó, igen! Akkor még a partnerem volt, és még minden új
volt. Akkor reggel tudtam meg a valódi nevét, és aztán
később, aznap este először táncolt nekem. Igen emlékezetes
nap volt, aminek az emléke a farkamig hat, és arra készteti,
hogy ébredjen fel. De meg kell tanulnom, hogyan tartsam
kordában. Nagyon hosszú ínséges időszak áll előttem.
 Belépünk a bisztróba. Semmi sem változott: még mindig
fekete fehér kockás a padló, és ötvenes évekbeli a dekoráció. A
levegőben áll a frissen sült krumpli és a készülő húspogácsák
aromája.
− Szeretnél megint a bárhoz ülni?
− Nem biztos, hogy jó ötlet. Nem hinném, hogy nagyon
kényelmes lenne a hátamnak, úgyhogy inkább egy bokszban
szeretnék.
Választunk egyet közvetlenül a mögött a hely mögött, ahol
egy éve ültünk.
− Szeretnék berakni valami zenét. Ha a pincérnő jönne,
már tudod, mit kérek. – Miközben odasétál a zenegéphez,
ringó hátsóját stírölöm. A feleségem terhesen is észbontóan
szexi.
Hamarosan visszajön, és ismerős dallamot hallok a fejem
felett, de nem tudom azonnal kitalálni, mi az. Laurelyn
mosolyog, és tudom, hogy zenei kitalálósdit szeretne játszani,
amiben sosem tudom legyőzni.
− Ismerem ezt a számot, de a címe nem rémlik. Várj csak
egy pillanatra!
Egy percig hallgatom, aztán beugrik.
− „I Only Have Eyes For You”, de nem tudom, ki énekli.
− A The Flamingos, te kis buta.
− Hát persze, hogy is nem jutott eszembe? Ja, talán
azért, mert még az életben nem hallottam róluk. – L. egy
zenei zseni. – Hihetetlen hogy egy zenei Wikipediát vettem
feleségül. Van valami, amit nem tudsz a zenéről?
− Lehet, de még nem bukkantam rá.
Megérkezik a kajánk, és L. azonnal ráugrik. Hatalmasat
harap a sajtburgerébe, lecsöppen belőle a ketchup, és éppen
duzzadó, terhes dekoltázsának közepén landol. Eredetileg is
csodásak az adottságai, a terhesség viszont még kissé rá is
erősített erre. A cicije még látványosabb.
Lenéz a dekoltázsában figyelő ketchupra, aztán vissza
rám. Megnyalja az ajkát, hogy eltávolítsa róla az elkenődött
ketchupöt.
− Nagyon szeretnéd lenyalni, igaz?
A farkam azonnal feltámad a gondolatra, hogy a nyelvem
leszánkázik abba a hasadékba.
A sajtburgeremet a tányéromra teszem, és az asztalon
keresztülhajolva a szemébe nézek, hogy értse, mennyire
komolyan gondolom a mondandómat.
− Három hete nem jártam benned, és nem is úgy néz ki,
hogy a közeljövőben ez elő fog fordulni, úgyhogy nem
mondhatsz nekem ilyeneket. Ez kínzás.
A rágása lelassul, és leteszi a sajtburgerét.
− Az önmegtartóztatás nekem sem csupa öröm. Én is
élvezem a szexet.
Remélem, nem fog berágni azért, amit mondani akarok.
− Valahogy hisztérikus állapotban vagyok, ami akkor
kezdődött, amikor eljöttünk az orvosi rendelőből. Próbálom
felfogni, hogy hónapok fognak eltelni, mielőtt újra az enyém
leszel.
A szalvétájával letörli a dekoltázsáról a ketchupöt.
− Ne haragudj! Azt hittem, hogy aranyos, amit csinálok.
Nem akarom lehervasztani a kedvét.
− Szörnyen aranyos vagy… épp ez a gond. Kívánlak, de
nem lehetsz az enyém.
A mosolya visszatér, és tudom, hogy minden rendben
köztünk.
− Akkor próbálom minimálisra csökkenteni az
arányosságot.
 − Azt hiszem, ez lesz a legjobb.
A szex témájáról visszatérünk a zenére. L. minden számról
mond valamit, ami a fejünk felett megy.
− Ezt azért választottam, mert annyira imádom, de
tévedésből tették a zenegépbe, mert csak a hatvanas évek
elején jelent meg.
Hallgatom, és felismerem Elvis Presley „Can’t Help
Falling In Love” című számát.
− Én is tökre bírom ezt a számot. – Felállok a bokszból,
és felé nyújtom a kezem. – Táncolj velem!
Úgy néz rám, mintha nem lenne ki mind a négy kerekem.
− Ez egy bisztró. Itt nem szoktak táncolni.
− Lehet, hogy mások nem, de te és én igen.
Nevetgélve kicsusszan a bokszból. Egyik kezemmel
megfogom a kacsóját, a másikat pedig a derekára teszem.
− Nem csinálnám ezt, ha nem lenne majdnem üres a hely.
Az egyedüli vendég egy idősebb pár, aki a sarokban lévő
bokszból csodál minket.
− Látják, mennyire szerelmesek vagyunk, és ez arra
emlékezteti őket, hogy valaha ők is ilyenek voltak.
Ringatózunk a szám dallamára, és szorosan magamhoz
húzom
− Nem tudtam megállni, hogy beléd ne szeressek.
Elmosolyodik, mire csókot nyomok a feje búbjára.
Ahol nem tudom a szöveget, ott dudorászom, és ringatózás
közben suttogva éneklem a refrént. Újra dudorászni kezdek,
amikor ahhoz a részhez érünk, amit tudnom kellene, de
mégsem tudok.
− Még sosem hallottalak énekelni.
− Nem igazán az erős oldalam.
− Tényleg nem. Rémesen énekelsz – nevet.
 − Köszönöm, hogy finoman hoztad a tudomásomra.
− Nem hiszem, hogy tőlem tudtad meg.
Igaza van. Az énektudásom egy fabatkát sem ér.
− Elegánsan átadom neked a gyerekseregünk
énektanításának feladatát.
Abbahagyja a ringatózást, és rám néz.
− Biztos, hogy több gyereket szeretnél azok után, ami ezzel
a terhességgel történt? A méhnyakproblémám nem fog
eltűnni. Minden alkalommal varratra lesz szükségem, és az
egész terhesség alatt tartózkodnom kell a szextől.
Nem fogunk lemondani a gyerekseregünkről.
− A hónapokig tartó önmegtartóztatás nem lesz
fáklyásmenet, de megtesszük, amit kell, hogy olyan
családunk legyen, amilyenről álmodunk.
− Szeretlek, McLachlan.
Újra magamhoz húzom, és dudorászni kezdek.
Színigaz. Nem tudtam megállni, hogy bele ne szeressek
ebbe a nőbe. Amikor elfogadta a kezemet, készséggel odaadtam
neki az egész életemet.

L.-nek már nem kell ágynyugalmat tartania, de ez nem

jelenti, hogy azt csinálhat, amit csak szeretne. Nem szabad
megerőltetnie magát, úgyhogy a közös ebédünk után
hazahozom, és arra biztatom, hogy pihenjen le a kanapén.
Nem lelkesedik az ötletért, de végül belemegy. Látom, hogy
fáradt, még ha nem is ismeri el, és fogadni mernék, hogy
amint kiteszem a lábam a házból, hogy átvizsgáljam a szőlőt,
negyedórán belül beveri a szundit.
Harolddal jó négy óra alatt átvizsgáljuk az északnyugati
terület nagy részét, és örömmel konstatálom, hogy nincs
további jele a peronoszpórának. A tőkék az évszakhoz képest
egészen jól néznek ki, és ennek nagyon örülök, de közel sem
annyira, mint amikor hazamegyek a feleségemhez.
A konyhán keresztül lépek be, és úgy látom, Mrs.
Porcelli éppen az utolsó simításokat végzi a vacsorán.
− De jó illat van itt! Mi lesz a vacsora?
− Laurelyn azt mondta, hogy nehezet ebédeltek, úgyhogy
valami könnyebb vacsorát kért.
Ezzel teljesen egyetértek. Szeretem a sajtburgert, a sült
krumplit és a turmixot, de nem szeretnék rászokni ezekre a
kajákra, főleg olyan családi előzményekkel, mint az
enyémek.
− Remélem, a lazac rizzsel és spárgával megfelel a célnak.
− Tökéletes. – Kinyitom a hűtőt, és előveszek egy sört.
– Laurelyn pihent, miután elmentem dolgozni?
− A délután nagy részét a kanapén töltötte, és szinte
biztos vagyok benne, hogy el is szundított. – Remek. Sokat kell
pihennie. – Azt mondta, hogy az orvos mindent rendben talált.
Ennek nagyon örülök. Eléggé aggódtam érte és a babáért.
− A veszély állítólag már elmúlt, a terhesség hátralévő
része pedig a szokványos módon fog alakulni most, hogy a
varratot elhelyezlek
− Ez remek hír. – Kinyitja a sütőt, hogy megnézze a
halat. Az illat az egész konyhát betölti. – Megint a nappaliban
vacsoráznak?
L. már letöltötte a büntetését, és szerintem épp annyira
elege van a kanapén evésből, mint nekem.
− Nem, ma este az asztalnál eszünk.
− Akkor körülbelül tíz perc múlva ott tálalom maguknak
a vacsorát.
− Köszönöm. Szólok Laurelynnek.
 L. nincs a kanapén, és a hálószobánkban sem találom.
Csak egy helyet tudok elképzelni, ahol lehet. Kint van a zenei
stúdióban, hogy megnézze, hogy halad. Három hete nem látta,
úgyhogy meg fog lepődni, mi mindennel elkészültek már.
Bár én nagyon örülök neki, hogy már nem dolgozik, ő
eltökélten folytatni akarja a zeneszerzést. Az az érve, hogy
nem helyes, hogy ő nem dolgozik, mert neki is kellene
valami jövedelmet hazahoznia, de én nem értek vele egyet. Ő
a feleségem, én pedig épp eleget kelesek, hogy eltartsam
mindkettőnket.
Nem tévedek, tényleg a stúdióban találom.
− Hogy tetszik?
Sugárzó arccal tekint körül.
− Teljesen le vagyok nyűgözve. Hihetetlen, mennyit
haladtak az elmúlt pár hétben! Majdnem kész.
− Beszéltem a kivitelezővel ma délután. Azt mondta,
még egy hét, és beköltözhetsz, énekesmadárkám.
− Énekesmadár – ízlelgeti újra. – Ez tetszik.
− Körül is néztél nélkülem?
− Körül. Láttam, hogy a munkások hazamentek, és nem
tudtam megállni, hogy ne jöjjek ki bekukkantani – közli
bűntudatos arccal.
− Semmi gond. Mindent láttál, amit akartál? Még egyszer
körbepillant a helyiségben.
− Aha. Mindent.
− Kész a vacsora. Azt mondtam Mrs. Porcellinek, hogy az
asztalnál eszünk.
− Nincs ellenvetésem. Már elegem van a kanapéból.
− Nekem is.
Az este hátralévő részét az utált kanapén töltjük. Laurelyn az
egyik felén olvas – valószínűleg kizárólag e tevékenység miatt
nem golyózott be az elmúlt két hétben – , én pedig a másik
végén némi elmaradt munkát próbálok bepótolni. Csak
értékesítési jelentésekről van szó, amit csinálhatnék az
irodában is, de az azt jelentené, hogy nem lehetek L.
közelében. Élvezem ezt az együtt töltött csendes estét, még
ha nem is beszélgetünk. Néha az is elég, ha egymás
közelében vagyunk
Felnézek, és észreveszem, hogy L. e-könyv-olvasóját a
pocakjára téve elszenderült. Nem lep meg. Mostanában
sokat alszik, sokkal többet, mint a terhesség előtt. Örülök
neki, mert a pihenés fontos neki és a babának is.
A munkámat a dohányzóasztalra téve odacsúszom hozzá.
− Ideje lefeküdni.
Megmozdul egy kicsit, és lassan kinyitja a szemét.
− Hűha! Az egyik pillanatban még egy szenvedélyes
szexjelenetet olvasok, aztán bumm, alszom, mint akit
agyonütöttek.
− Tényleg? Szenvedélyes szexről olvastál? Elvigyorodik,
talán még el is pirul egy kicsit.
− És még be is ismertem?
− Be bizony. – Az e-könyv-olvasóját az asztalra teszem, a
papírjaim mellé, és megfogom a kezét, hogy felsegítsem. – Na,
gyere, te kis perverz!
A fürdőszobába megy, hogy elvégezze az esti rituáléját, én
pedig már ágyban vagyok, amikor kijön. Rózsaszínfehér
pamuthálóingben bemászik mellém az ágyba. A hálóing a
nyakánál csipkés, ártatlan kinézetű darab, egyáltalán nem
szexinek szánták, de a szerszámom már egyszerűen attól is
működésbe lép, hogy látom, amint bebújik mellém az ágyba.
Okosabb is lehetnék. Nem kellene néznem, amikor előrehajol,
hogy lekapcsolja az ágya melletti lámpát, de nem tudok nem
odanézni, mert a hálóinge felgyűrődött a hátsóján.
Megpillantom rózsaszín pamutbugyiját, és azonnal
megbánom. Fú! Muszáj lesz lealacsonyodnom, és rejszolni
egyet, mégpedig hamarosan. Nem mintha azelőtt nem
csináltam volna, bár leginkább kamaszkoromban volt ez
jellemző.
Hozzám hajol, hogy jóéjtpuszit adjon, és közben megfogja
hátul a fejemet, hogy közelebb húzzon. Én visszacsókolom,
pedig nem kellene – mire szenvedélyesebb lesz. Ekkor veszem
észre, hogy ez nem ugyanaz az egyszerű jóéjtpuszi, amit az
elmúlt két hétben minden este adott.
− Ez ugyanarra példa, mint a mai ketchupos eset. Nem
teheted ezt velem. Tiszta szenvedés.
− De nem kell, hogy az legyen. Rengeteg mindent
csinálhatunk. – Átcsusszan az ágyon, átmászik rajtam, és a
lábam közé térdel. Megtagadja a pizsamanadrágom derekát,
és lehúzza. – A szám nem lezárt terület.
Ó, te jó ég! A csajom a szájával fog kielégíteni. Megemelem
a csípőmet, annyira izgatott vagyok, hogy
L. mit fog csinálni velem. Hetek óta nem mentem el,
úgyhogy örülök, mint majom a farkának.
Az elmúlt hetekben többször is ki akartam verni
magamnak, de úgy éreztem, nem helyes, hogy bármilyen
örömben van részem, miközben L. annyi mindenen megy
keresztül, főleg amikor kórházban volt, és a kisbabánkért
küzdött. Akkor eszembe sem jutott. Miután hazajött, és a
kezdeti veszély már elmúlt, akkor már gondoltam rá, de
akkor sem éreztem helyesnek, mert L. olyan rossz bőrben volt.
 Ez viszont egyáltalán nem tűnik helytelennek, úgyhogy
elkapom L. párnáját, és a fejem alá teszem azt is, hogy
minden mozdulatát jól lássam.
Két tenyerét a combomon nyugtatja, és fölfelé csúsztatja,
amíg az ujja hegye a golyóimhoz nem ér. Egy pillanatig
játszadozik velem, az ujjaival oda-vissza cirógat, úgy érzem,
felrobbanok a várakozástól.
Feljebb csúsztatja a kezét, és megfogja a szerszámom
tövét, miközben a nyelvével a felső részét nyalja körbe.
Nyelve kemény hegye többször is egy szuperérzékeny
területhez ér a makk pereme alatt. Többször váltogatva
műveli mindezeket a manővereket, mielőtt egészen elmerülök
a szájában.
− Ez rohadtul jó!
Beletúrok a hajába, és az egészet copfba fogom a feje
búbján, mert imádom nézni, ahogy a farkam ki-be csúszkál a
szájában. Majdnem elélvezek már magától a látványtól is.
Kivesz a szájából, és a farkamat a hasamhoz nyomja.
Aztán valami újat csinál. A nyelvét a golyóim kiindulásához
teszi, majd végighúzza a herezacskómon felülről lefelé húzódó
kéjösvényen, azaz a mogyoróimat szétválasztó ráncon. A ránc
laza bőrét a szájába veszi és finoman szopogatja, amivel
beindítja a véráramot, és az örömérzékelőket.
− Baszki! – nyögök fel.
− Tetszik, mi? – néz fel rám mosolyogva.
− Aha – nevetek. – Rohadtul bejön. Könyörgök, nehogy
most legyen az első és utolsó alkalom.
− Még rengeteg minden van a tarsolyomban számodra,
barlanglakó.
Visszaveszi a szerszámomat a szájába, és egy percig
masszírozza a golyóimat, majd érzem, hogy a zacskóm alatti
részhez ér az ujjaival. Erősebben kezdi nyomni, majd
körkörösen masszírozza. Lassan, aztán gyorsan. Finoman,
aztán erősebben. Még sosem éreztem ekkora merevedést, és
még sosem éreztem ilyen erősnek a végkifejletet, ami felé
haladok.
− Óóó… – paskolom meg a fejét, amivel azt szoktam
jelezni, hogy mindjárt elmegyek, de képtelen vagyok
megszólalni. Megnémulok, és csak egy érthetetlen, torz nyögés
hagyja el a számat.
Abbahagyja, és úgy tartja a farkamat, hogy a hasam felé
áll, miközben tovább nyomja a golyóim alatti pontot, amíg
iszonyatos, őrült erővel el nem sülök, és át nem élem életem
eddigi messze leghevesebb orgazmusát.
− Te jó atyaúristen, L.! Ez valami… – Nem is találok rá
szavakat.
− Tök jó? – néz rám reménykedve, mintha attól félne, hogy
nem is volt jó.
Tök jónak nevezni sértés volna.
− Inkább az észveszejtő a jó szó rá, de még az sem fejezi ki
igazán. Ne értsd félre! Azelőtt is sokszor király módon
leápoltál, de ez volt eddig a legmenőbb. Mit műveltél az
ujjaddal?
Azt hiszem, elpirul.
− Az ujjpercemmel csináltam, és a prosztatádat izgattam.
Megnézem, mennyi ondó van a hasamon.
− Hát, engem jól felizgattál. Azt hiszem, egy csepp sem
maradt bennem.
− Hallottam, hogy több az ondó, amikor a prosztatát
nyomjuk, úgyhogy féltem lenyelni. A terhességtől még mindig
túl erős a garatreflexem – rázza meg a fejét. – Hozok egy
törülközőt – húzódik az ágy szélére.
 Visszajön, és tisztára töröl. Feltekeri a törülközőt, ellöki az
útból, és bebújik mellém. Magamhoz húzom, megcsókolom, és
benyúlok a hálóinge alá, de elkapja a csuklómat.
− Ne!
− Csak kívülről fogok hozzáérni.
− Nem tartom jó ötletnek – tolja el a kezemet.
− Tudom, hogy belül minden tilos, de azt szeretném, ha
neked is jó lenne.
Megrázza a fejét.
− Nekem már az is jó, ha melletted feküdhetek, miután
észveszejtő orgazmust okoztam neked.
− Ennél sokkal többet is nyújthatok.
− Félek az orgazmustól még behatolás nélkül is. Talán
később megpróbálhatjuk, ha a baba már elég idős ahhoz, hogy
életben maradjon, ha esetleg vajúdni kezdenék tőle vagy
ilyesmi.
Igaza van. Nem éri meg a kockázatot az a kis öröm.
− Rendben.
A mellkasomra teszi a fejét, és az ujjával végtelenjelet
rajzolgat a hasamra, a köldököm köré.
− Ne légy dühös!
Sosem tudnék dühös lenni rá ilyesmi miatt.
− Nem vagyok dühös, szivi. Odafigyelsz a gyerekünk
biztonságára. Sosem tudnék berágni rád ilyesmi miatt.
− Én örülök, ha neked örömet okozhatok, úgyhogy nem
bánom, ha te elmégy, és nem kapok érte viszonzást. Később
bepótolhatod
Az tuti, hogy be fogom pótolni.
− Tudom, hogy nem bánod, de imádlak a csúcsra juttatni.
Totál elégedetté tesz, ha nézem az arcodat, amikor
összeszorítod a szemed, ráncolod az aranyos kis orrodat,
nyitva felejted a szádat és lihegsz
− Így nézek ki, amikor elmegyek?
− Majdnem mindig.
Megfordul, és az állát a mellkasomra támasztja.
− És a többi alkalommal hogy nézek ki?
− Néha az alsó ajkadba harapsz. Mind a két elélvezős
arcod totál dögös. Ebből tudom, hogy valamit jól csinálok.
− Minden tökéletes, amit csinálsz. Mindig rengeteg örömöt
szerzel nekem. – Felemeli az arcát, és felém nyújtózik, hogy
megcsókoljon. – Erről ne legyen kétséged, McLachlan!
Visszafekteti a fejét a mellkasomra, és elhelyezkedik,
mint aki aludni készül. Megint.
Kis ideig fekszünk így, amikor hallom, hogy hirtelen nagy
levegőt vesz.
− Mi az? Fáj valami?
Felemeli a fejét, és rám mosolyog.
− Nem. Mozog a baba. – Még nem éreztem egyetlen
mozdulatát sem. Akármikor megpróbálom, a baba vagy nem
mozdul, vagy én nem érzek semmit. Lehet, hogy hülyeség, de
kicsit féltékeny vagyok L. – re, hogy ő érzi, én meg nem. –
Ez a kis betyár ma este bukfenceket hány, úgyhogy fogadok,
hogy most érezni fogod. Add ide a kezed!
L. a hátára fordul, és felhajtja a hálóingét. Megfogja a
kezemet, és a kis dombocska tetejére teszi.
− Inkább bal oldalon csinálja.
Csöndben várunk, mintha a hangok hiánya segítene a
tapintásban. Aztán megtörténik. Apró rúgást érzek a kezem
alatt.
− Éreztem!
És mást is érzek. Szeretetet. Igaz, valódi szeretetet.
 27. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

PÁR HÉTTEL EZELŐTT BIRTOKBA vettem a zenei stúdiót, és azóta

őrült iramban gyártom a dallamokat. Furcsa. Lehet, hogy erre
a Southern Opheliából való kilépésem óta mostanáig tartó
szünetre volt szükségem ahhoz, hogy előadóból zeneszerzővé
váljak. Ráadásul sikeressé. Vagy talán csak elégedett vagyok
az életemmel, és ez megmutatkozik a zenémben.
Beszéltem párszor Charlie-val és a bandával, és tökre
lelkesedtek az anyagért, amin épp dolgozom. Randy szeretne
először válogatni, és ez nekem teljesen oké. Nem bánom, ha
úgy adhatom el a dalaimat, hogy megspórolom a marketing
gondját.
Kim, aki a Southern Opheliában frontemberként a
helyemre jött azt mondja, hogy tetszenek neki a szövegeim,
mert hozzá szólnak. Sok tekintetben hasonlít hozzám. Csak
olyan dalokat énekel, amik megérintik, úgyhogy egy külön
szólóalbumon is dolgozunk. A fiúk nem tudnak róla
– és azt kérte, ne is szóljunk nekik –, és azt hiszem tudom,
miért. Ez a dal róla szól, és arról, hogy mit érez egy pasi iránt.
Az az érzésem, hogy a dal Charlie-ról szól. Bárki más is
lehetne, de a szöveg, amit ő írt, azt súgja, hogy fülig bele van
zúgva.
Épp elmerülök a fejemben lévő dalban, amikor Jack
Henry megjelenik a stúdióban.
− L., el fogsz késni az orvostól.
Az órára pillantok: tényleg, igaza van. Már tíz perce el
kellett volna indulnom.
 − A francba! – felkelek a zongora melletti zsámolyról, és
odamegyek hozzá, hogy megcsókoljam. – Rohannom kell.
Elkapja a kezem, hogy teljesen rá figyeljek, még mielőtt
eltűnnék.
− Nincs gyorshajtás, hogy mégis odaérj. Komolyan
mondom. Nem tudsz időben odaérni, úgyhogy ne is
próbálkozz!
Valaha biztos megpróbáltam volna, de nem most.
− Minden közlekedési szabályt be fogok tartani.
Megpuszilja az arcomat.
− Annyira sajnálom, hogy ma nem tudok veled menni!
Rosszul érzi magát, ha nem tud minden alkalommal ott
lenni velem az orvosnál.
− Semmi baj. Minden héten megyek hozzá, nem
hiányozhatsz a munkából minden alkalommal, még akkor
sem, ha te vagy a főnök.
− Kérj nekem képet róla, hogy lássam, mekkorát nőtt a
lányom a héten!
Abba kellene hagynia, hogy a gyereket mindig lánynak
emlegeti, de most nincs időm rászólni.
Gondolom, ezért is csinálja. Mert már fél lábbal az ajtón
kívül vagyok, és nincs időm.
− Mindig kérek.
Az ultrahanggal minden rendben, a méhnyakvizsgálaton
szintén. Semmi változás. A huszonhatodik hétben vagyok, és
minden a legnagyobb rendben halad, úgyhogy úgy találom,
ez jó alkalom lehet arra, hogy a problémáimról beszéljek dr.
Sommersbyvel.
− Lenne egy kérdésünk a férjemmel. Tudjuk, hogy nem
lehet szó behatolásos szexről, de lehetséges volna, hogy…
más módon orgazmusom legyen?
 − Az orális szexszel és a kölcsönös maszturbációval nincs
probléma, ha a hüvelybe nem hatol be semmi, és utána nem
tapasztal fájásokat, szivárgást vagy vérzést. Ha ezek közül
bármelyik előfordul, azonnal be kell jönnie a kórházba. –
Egyszer sem gépel félre, miközben a számítógépén folytatja a
dokumentációt. Ez azt jelenti, nem először válaszol erre a
kérdésre, úgyhogy egy hangyányival jobban érzem magam,
hogy rákérdeztem. Befejezi a dokumentációt, és lecsukja a
laptopját. – Van még valami kérdése vagy problémája?
− Azt hiszem, ez minden.
A hazafelé utat arra használom, hogy kigondoljam, mit
fogunk csinálni Jack Henryvel ma este. Azt akarom, hogy
nagyon jó legyen, nem mintha nem lenne mindig az, de
megérdemlek valami különlegeset, ha már nyolc hete nem volt
orgazmusom. Nyolc. Hét. Őrület. Lehet, hogy egyszer hozzám
ér, és már el is megyek. Aha, ennyire odavagyok.
Ahogy a kocsibejárón hajtok be, meglátom Jack Henryt a
szőlőben, úgyhogy megállok. Ő otthagy csapot-papot, és felém
indul. Nézem, ahogy közeledik a munkaruhájában és az
Indiana Jones kalapjában, és még a szívverésem is kihagy.
Ó, te jó ég! Annyira piszkosul jóképű! Még mindig nem hiszem
el, hogy szőröstül-bőröstül az enyém.
Megszaporázza lépteit, majd átlendül a szőlőt körülvevő
fehér kerítésen.
− Minden rendben ment?
− Aha. Itt a bizonyíték – nyúlok a táskámba, és előveszem
az ultrahangképet.
Elveszi, és elmosolyodik.
− Növekszik a csajszi.
− Bizony, növekszem. Majdnem egy kilót híztam a múlt hét
óta.
 − Én erre a csajszira gondoltam – tartja fel a képet.
Pontosan tudom, kire gondolt. Csak borsot akartam törni az
orra alá, ahogy ő is csinálja velem.
− Elég furcsán fogod érezni magad, amikor majd fiúként
bújik elő.
− Nem hinném. Mélyen a zsigereimben érzem.
Én vagyok az anya, és a baba az én pocakomban van. Azt
hinné az ember, hogy nekem lesznek zsigeri megérzéseim.
− Oké, látnok. Remélem, nevet is látsz a
kristálygömbödben, mert azt még nem találtuk ki.
− Rengeteg időnk van még, hogy kitaláljuk a tökéletes
nevet.
Már elegem van a baba, gyerek, kicsi, tökmag
elnevezésekből.
− Szeretnék mindkét nemhez választani egy-egy nevet,
hogy ne kelljen többé névtelenként gondolnom a gyerekre.
– Egymásra nézünk, és elnevetjük magunkat. – Szerintem
ez passzolna hozzánk: a névtelen partnerek névtelen gyereke.
− Készen állok rá, hogy a lányomnak nevet válaszszunk,
úgyhogy hétvégén majd nekiállunk.
− Akkor nem fogsz fiúnevet mondani? – forgatom a
szememet.
− Lehet, hogy nem – vonja meg a vállát.
Talán sikerül kicsit kedvet csinálnom neki, hogy fiúnéven
is gondolkodjon.
− Akkor ez azt jelenti, hogy szabad kezet adsz a fiúnév
kiválasztásában, és nem vétózhatod meg, bármit választok.
− Jól van. Legyen így, úgysem számít. Nem fogjuk
használni a fiúnevet, úgyhogy tiszta időpocsékolás…
legalábbis ez a vita, de lehet, hogy a következő fiú lesz.
Szeretnék azt is.
 Teljesen kiborít.
− Remélem, a gyerek szép nagy fütyülővel fog születni,
hogy végre lehervadjon az az önelégült mosoly az
ábrázatodról.
− Az én fiamnak csakis szép nagy fütyülője lehet.
Hihetetlen, hogy ilyeneket mond egy kisbabáról.
− Borzalmas vagy.
− Te hoztad fel – vonja meg a vállát.
− Ezt add csak ide! – nyúlok az ultrahangkép után.
Elveszem tőle, és az anyósülésre teszem. – Bemegyek a házba.
Mikor jössz haza?
Leveszi a kalapját, és bekönyököl az ablakomon. Az idő
ma enyhe, úgyhogy nincs melege, és nem izzad, de akkor is
munkásemberillata van. Irtó dögös.
− Mikor szeretnéd, hogy hazajöjjek?
Árad belőle a szexualitás és a feromonok, szinte mintha
érezné, hogy dr. Sommersby az áldását adta az orgazmusra,
és a szívem a torkomba ugrik. Hmm… nem bánnám, ha most
mindjárt, légy olyan kedves, köszönöm szépen. De
visszafogom magam.
− Semmi különöset nem tervezek, úgyhogy teljesen oké,
bármikor is végzel.
Hazudok. Igenis tervezek valami nagyon különlegeset.
Egész úton hazafelé az orvostól ezt próbáltam fejben
kidolgozni.
− Akkor küldj egy SMS-t, amikor majdnem kész a vacsora.
− Oké.

Leszedem a vacsoraasztalt. Jack Henry közli, hogy az

irodájába kell mennie, hogy elintézzen pár üzleti telefont.
Nem is lehetne tökéletesebb. Így lesz elég időm előkészíteni a
szükséges dolgokat a meglepetésemhez.
− Semmi baj. Úgyis azt terveztem, hogy olvasok. Megint
hazudok, de nem fog haragudni érte.
A hálószobánkba megyek, és átnézem a rúdtáncos
szereléseimet. Jó párat összegyűjtöttem, amióta együtt
vagyunk, de hónapok óta nem voltak rajtam. Azt sem tudom,
egyáltalán beleférek-e még valamelyikbe.
A miniruhák nem játszanak – nem fognak rájönni a
pocakomra –, úgyhogy egy kétrészes, szoknyás
tehenészlányszerelés mellett döntök. Ezzel felvehetem a
csizmámat, úgyhogy abszolút befutó. Nem akarom
megkockáztatni a ribancos magas sarkúmat. A múlt hónapban
az egyensúlyérzékem annyira megromlott, hogy tutira elesnék
benne.
A fürdőszobában elkészülök, aztán hallgatózom, hátha
megjött Jack Henry, mielőtt végiglopódzom a folyosón az
edzőterem felé. Amikor odaérek, már biztonságban vagyok,
mert ez az utolsó hely, ahol keresne.
Beállítom a zenét, az „Anemone”-t a The Brian Jonestown
Masracre-tól, aztán a világítást, és végül elhelyezem a székét
előre, középre. Aláteszek egy párnát is elérhető távolságra –
biztosan csodálkozni fog, hogy az meg mire való, de egy
terhes nő nem bír nagyon sokáig térdelni mindenféle
kipárnázás nélkül.
Amikor minden a helyén van, SMS-ben megkérdezem,
végzett-e már a telefonálással. Azt írja, végzett, úgyhogy arra
kérem, jöjjön az edzőterembe. Tuti, hogy azon fogja törni a
fejét, vajon miben sántikálhatok, de nem lesz ideje kivesézni.
Pont így akarom.
 Amikor belép, az elsötétített helyiségben felhangzik a
basszus mély, sötét hangja. Az egyetlen világítás a színpadi
lámpa, ami rám irányul. Csábító pillantást vetek rá, mire
átvág a termen, elhalad a széke mellett. A fejét rázza, és úgy
néz ki, mint aki le akar rángatni a színpadtól, és komolyan
el akar náspángolni.
− Ne, L.!
− Nem fogok magasra mászni, leugrani vagy fejjel lefelé
lógni, abszolút semmi olyasmit, ami ártana nekem vagy a
babának. Csak táncolni szeretnék neked. Nem fogom a
lábamat fél méternél magasabbra felemelni a színpadról,
úgyhogy tedd le a drága kis fenekedet abba a székbe, és élvezd
a műsort, barlanglakó. – Aztán ráeszmélek. Lehet, hogy
egyáltalán nem is találja a dolgot szexinek. – Kivéve, ha
hervasztónak találod, hogy terhes pocakkal táncolok.
− Semmi nem hervaszt le, amit te csinálsz, szivi. Levegőt
veszel, és én már be is gerjedtem. – Visszalép, és leül a
székre. – De aztán jó legyen! Csak nagy címletek vannak a
tárcámban.
Visszatért a humora, úgyhogy tudom, hogy már nem
bánja a dolgot, amíg szolidan csinálom.
Azzal kezdem, hogy a rúdhoz hátrálok úgy, hogy a hátam
közepéhez ér. A fejem fölé nyúlok, megfogom a rudat, és a
lábamat behajlítva lassan lefelé csúszom. Amikor félig leérek,
széttolom a térdemet, és az egyik kezemet lecsúsztatom a
combomon, majd vissza. Felegyenesedem álló helyzetbe, és
szembefordulok a rúddal. Erősen megragadom és kilépek,
miközben megpördülök a rúd körül. Semmi különös, a lábam
végig a földön van, úgyhogy szuperbiztonságos.
Csizma van rajtam, így ha akarnám, sem tudnék a
lábammal fölmászni, de a belső combom segítségével könnyen
följebb juthatok. A rúd köré szorítom a combjaimat, és a
felsőtestem erejével felhúzom magam – nem túl magasra,
ahogy ígértem – , és csinálok egy kétkezes dugóhúzót. Azt
hiszem, az egyik legkönnyebb figura a repertoáromban,
kifejezetten kezdő szintű, de lehet, hogy úgy néz ki, mintha
többet csinálnék, mint amit valójában, úgyhogy visszateszem
a lábam a földre, mielőtt Jack Henry megróna.
Úgy döntök, hogy nem lesz több mászás, csak alapszintű
pörgés és erotikus táncmozdulatok, nehogy bepánikoljon. Az
nem lenne szexi.
Még utoljára kígyózva körbetáncolom a rudat a szám
végére, aztán úgy döntök, elég ebből. Már elég sokáig vártam.
Ő is fel van csigázva, én is be vagyok gerjedve, szóval lássunk
neki a dolognak. Felé surranok a következő szám, Norah
Jones „I’ve Got To See You Again” című számának ütemére.
Lassú és csábító, pont úgy, ahogy akarom.
Megragadja a csípőmet, és megszorítja, majd lecsúsztatja
a két kezét a lábamon, aztán vissza a combom hátulján a
fenekemet takaró ruha alá.
− Dögös volt, szivi.
Előrehajol, és megcsókolja szabadon lévő pocakomat.
Beletúrok hátul a hajába, és észreveszem, hogy ideje
lenne levágatnia. Belefúrom az orromat, és mélyen beszívom
a levegőt. Izzadtságés bőrszag – hervasztónak tűnik, de
teljesen ellenkező a hatása. Azt bizonyítja, hogy a pasim ma
keményen dolgozott a családjáért.
− Örülök, hogy tetszett a műsor.
Hátradől, én pedig felmászom rá, és lovagló ülésben az
ölébe ülök. Megfogom az arcát, és több szenvedéllyel csókolom
meg, mint az elmúlt hetekben bármikor. Az utóbbi időben
túlságosan féltem, attól tartottam, hogy elragadnak az
érzelmeim, de most már nem félek. Ma este nekem is kijut
az élvezetekből, nem annyi, amennyit szeretnék, de beérem
azzal, amit kapok.
Elmosolyodik, amikor elengedem.
− Valaki nagyon pajkos ma este. Nem is tudja, mennyire.
Kibújok a felsőmből, és a padlóra hajítom.
− Magamon akarom érezni a szádat.
Jack Henry meglepődik, látom az arcán, de nem
ellenkezik, hanem előrehajol, és a szájával izgatni kezdi a
mellemet. Ó, te jó ég! Ez a terület szuperérzékeny. Nem
tudom, hogy a terhességtől van-e, vagy attól, hogy ilyen
régóta nem engedtem, hogy hozzám nyúljon, de nem
emlékszem, hogy a mellbimbóim valaha is ilyen hevesen
reagáltak volna.
Először a fogával birizgálja máris kemény mellbimbóimat,
majd beszívja a szájába, miközben a nyelve hegyével
körkörösen nyalogatja a bimbóudvart. Esküszöm, úgy érzem,
mintha közvetlen kapcsolatban lenne a lábam közével, mert
azonnal begerjedek, és nedves leszek.
Lihegek, remegek, és a punci mát előre-hátra dörzsölöm
az álló farkán. Tuti, hogy el is megyek, ha elég sokáig csináljuk,
de nem vágyom a ruhás szexre.
− Érints meg!
Mindkét kezét a mellemre teszi, finoman megszorítja és
elengedi őket, miközben a bimbóimat az ujjai között
sodorgatja. Fantasztikus érzés, de félreértette, mit akartam,
úgyhogy megfogom a csuklóját, és a kezét a lábam közé tolom.
− Itt!
Becsúsztatja a kezét az alsórészem derekába, és
megmarkol. Megfogom a csuklóját, és nedves nyílásomat az
ujjaihoz dörzsölöm, miközben rajtuk lovagolok.
 − Azt akarom, hogy vigyél a csúcsra.
− Tiszta lucsok vagy, szivi, úgyhogy érzem, mennyire be
vagy indulva, de biztos vagy benne?
− Tuti. Lehet orgazmusom. Dr. Sommersby ma ezt mondta.
– Lihegek és remegek a mondatok között. Annyira be vagyok
gerjedve, hogy úgy érzem, elzsibbadt az arcom.
– Légyszi, légyszi, légyszi!
Már majd’ meghalok, akár könyörgök is neki, ha azt
akarja.
− Ennél jobbat is csinálhatunk. – Felkel a székről,
miközben teljes erőmből belekapaszkodom. A párnázott
súlyzópadjához megy, és leenged rá. Megragadja a
tehenészlányruhám alsó részének a derekát, és lehúzza a
lábamon, úgyhogy totálisan meztelenül, kiterülve fekszem
előtte, csak a csizmám van rajtam. Térdre ereszkedik,
hátratolja és széttárja a lábaimat. Ívbe feszülök, a plafont
bámulom a fejem fölött, és várom az érintését. Aztán
megérzem, ahogy puha, nedves nyelvét először felfelé húzza
a nyílásomon. Megmarkolom a súlyzópadja tetejét a fejem
fölött, és abba kapaszkodom, mert attól félek, esetleg akkorát
ugrom, hogy leesek a földre.
− Nyugi, L.!
Könnyű azt mondani. Már két hónapja nem volt
orgazmusom.
Hagyja, hogy egy kicsit ellazuljak, aztán érzem, hogy
másodszor is végighúzza rajtam a nyelvét, amitől újabb
örömhullám önti el a lábam közét.
− Óóó…
− Mmm… – sóhajtja. – Hiányzott már, hogy
megkóstoljalak. – Laposan hozzám nyomja a nyelvét, és
egyenesen felfelé húzza. – Mocskosul édes vagy.
 Tutira veszem, hogy a szemem teljesen fennakadt, mert
semmit sem látok. Az érzékeim kikapcsoltak, kivéve azt,
amelyikkel Jack Henry száját érzem magamon.
Még többször ingerel a nyelvével, aztán beszívja a csiklómat
a szájába, és a szívóerő segítségével húzgálja. Néha finoman,
máskor meg erősen. Bár nagyon szeretném, hogy sose legyen
vége, mégis vége lesz, mert nem tudom tovább visszatartani
magam. Az a valaha nagyon is ismerős érzés kezd
elhatalmasodni rajtam, egyre jobban elborít, amíg végül a
hüvelyfalam és a méhem összehúzódik, de ezúttal más az
érzés. A méhem sokkal jobban tele van. A növekvő kisbabánk
foglalja el, úgyhogy az összerándulás teljesen más érzés.
Egészen csodálatos.
− Ááá…Aáá!
Nem jön ki értelmes mondat a számon.
Egy pillanattal később vége is van, és hihetetlenül
ellazulok, mintha a testem kocsonyából lenne. Nem biztos,
hogy sikerülne felállni, ha megpróbálnám.
− Hű, de jólesett!
− Akkor jó, mert nekem is jólesett csinálni.
Érzem, hogy a baba valami olyasmit csinál, amit csak
akrobatamutatványnak lehet nevezni.
− Te jó isten! Ez aztán felrázta a kiscsajt. Tedd csak ide
a kezed!
Jack Henry feljebb kúszik rajtam, és lapátkezeit
domborodó hasamra teszi, teljesen beborítja.
− Hűha! Ez tényleg felébresztette a kiscsajt. – Mosolyog,
miközben a gyerekünk mutatványait érzi a keze alatt.
– Te mondtad, hogy kiscsaj.
Tényleg azt mondtam, de még képtelen vagyok
elismerni.
 − Nem is mondtam.
− De igen.
Nem fog rábírni a vallomásra.
− Ha mondtam is, csak azért, mert folyton ezt hallom
tőled. Kislány. Kiscsaj. Csajszi.
− Mert az is.
− Jack Henry, ezt nem tudhatod. Ötven százalék az
esély, hogy fiú.
Megrázza a fejét.
− Tudom, amit tudok.
− Oké. Megadom magam, és megyek utánad. Ha
kislánynak akarod mondani, annak mondjuk, de csak magunk
között. Mások előtt ne csináld. Csak összezavarja őket.
Elvigyorodik, és tuti, hogy azért, mert azt hiszi,
meggyőzött.
− Ahogy akarod, drágám.
 28. FEJEZET

Jack McLachlan

MICSODA MEGKÖNNYEBBÜLÉS! Laurelyn végre olyan szakaszba

ért, ahol már lehet orgazmusa. Csak kapni, és sohasem adni
nekem nem oké. Ha nem élvez el, úgy érzem, totál
alkalmatlan vagyok, ezért szoktam általában először őt
csúcsra juttatni, hogy egy orgazmussal előrébb tartson nálam.
Így szoktuk meg, úgyhogy zavaró volt, amikor eltiltottak a
rituálénktól.
A munkanapomnak majdnem vége, most már
hazamehetek a feleségemhez. Alig várom, hogy újra a
csúcsra juttassam. Ki tudja? Talán nem is várok lefekvésig.
Talán a konyhában találom, felrakom a pultra, és
kényeztetni kezdem a nyelvemmel. Remélem, ruha lesz rajta.
Az mindig könnyebbé teszi a dolgot.
Megnézem, mennyi az idő, és látom, hogy Mrs. Porcelli
mára már hazament. Remek. A fejemben elképzelt kis
jelenettől máris kemény vagyok, mint a kő. Azt hiszem,
hazamegyek, és megvalósítom.
Belépek a konyhába, de Laurelyn nincs ott. Kiabálni
kezdek neki
− Itt vagyok bent.
Úgy tűnik, a hangja a nappaliból jön, úgyhogy az
elképzelt jelenet azonnal megváltozik. Felhúzom a kanapéról,
és megkérem, hogy hajoljon a karfára, majd hátulról kezdem
kényeztetni a nyelvemmel. Még sohasem csináltam így.
 Belépek a nappaliba arra készülve, hogy
meglepetésorgazmussal szolgálok L.-nek, de meglátom az
arcát. Valami nem stimmel.
− Mi a baj, szivi?
− Beszéltem ma reggel Grayson Drake-kel. – Hú, bakker!
– Azt mondja, Blake tárgyalását a múlt hónapra írták ki,
de ejtették a vádat, mert azt mondtad neki, hogy nem
megyünk el vallomást tenni.
Úgy tűnik, bajban vagyok.
− Pár hónappal ezelőtt telefonált neked, mialatt a
kórházban voltál. Éppen akkor műtötték.
− Nem is szóltál nekem.
− Elég rossz állapotban voltál. A kisbabánk élete egy
hajszálon múlott, és attól féltem, ha elmondom, rossz irányba
dől a mérleg. Nem titkoltam előled, csak elhalasztottam
addigra, amikor a baba már nincs veszélyben, de aztán sosem
találtam rá megfelelő alkalmat. Könnyebb volt nem felhozni,
mint hogy mindent összezavarjak, amikor az életünk kezdett
visszatérni a rendes kerékvágáshoz hasonló állapotba. –
Mozdulatlanul mered rám. – Nem akartalak felizgatni.
− Most viszont már magamon kívül vagyok az egésztől. –
Hitetlenkedve néz rám, talán mintha úgy érezné, hogy
átvertem. – Az a pasi kékre-zöldre vert, feldugta belém az
ujjait, aztán letépte a bugyimat. – Nem is tudtam, hogy a
rohadék feldugta neki a kezét. Ezt még sosem mondta. –
Nagyon is szándékában állt, hogy megerőszakoljon, és
sikerült is volna, ha nem jössz be a megfelelő pillanatban.
A gyomrom kezd erősen felkavarodni.
Nem adtam be a derekam, mielőtt mindent meg nem
próbáltam.
 − Megkérdeztem, nem lehet-e elhalasztani a tárgyalást,
amíg az állapotod lehetővé teszi, hogy odautazz, de azt
mondta, hogy Blake-nek joga van a gyors tárgyaláshoz,
úgyhogy pár hétnél tovább nem lehet elhalasztani. Javasoltam,
hogy a vallomásunkat zártláncú videokapcsolaton keresztül
tesszük meg, de szinte lesöpörte az asztalról az ötletet azzal,
hogy a bíró úgysem engedélyezné.
− Hogy lehet, hogy megússza azok után, amit velem tett?
Tudnia kell, hogy nem hagyom annyiban a dolgot.
− Nem ússza meg. Valakit ráállítottam a dologra.
− Ez meg mit jelentsen?
Tudtam, hogy részleteket akar majd tudni, ezért nem
szóltam neki arról, mit csinálok.
− Nem mondok részleteket, mert nem akarlak belevonni.
Nem hagyom, hogy bármi rossz fényt vessen rád, ami esetleg
történni fog.
− Most akkor meg kellene ijednem attól, amit művelsz?
− Kérnem kell tőled valamit. Remélem, egyszeri kérés lesz.
– Látom az arcán, hogy összezavarodott. – Néha az a legjobb,
ha az ember nem tudja az igazságot, és ez most pont ilyen
helyzet, úgyhogy „nincs kérdés” megállapodást szeretnék kötni
veled.
− Micsodát?
− „Nincs kérdés” megállapodást. Két ember megegyezik,
hogy az egyik mindenben megy a másik után, és nem kér
magyarázatot nem tesz fel kérdéseket.
Laurelyn felkapja a vizet.
− Ez nem ugyanaz, mint amikor felhívsz, és kérsz egy új
váltás gatyát, mert részegen összehugyoztad magad a
diákszövetség buliján. – Aztán a szája elé kapja a kezét,
majd elveszi. – Azért csinálod, hogy nehogy bármivel
öszszefüggésbe hozzanak.
Túl sokat képzel a dologról.
− Ennyi beszéd elég is volt erről.
− Mire készülsz?
Elröhögöm magam, mert látom, hogy folytatja a
kérdezősködést.
− Te tényleg nem fogod fel a „nincs kérdés'’ megállapodás
lényegét.
− Ez nem vicces.
− Teljesen igazad van. Abban rohadtul semmi vicces
nincs, hogy Blake megússza, amit a feleségemmel csinált, és
ezért helyre fogom igazítani a dolgot.
Többet mondtam, mint akartam, úgyhogy témát váltok,
mert többet egy szót sem akarok ejteni róla.
− Mi van vacsorára?
Hitetlenkedve néz rám, aztán rávágja:
− Parmezános csirke széles metélttel.
− Remek, ezer éve nem ettem egy jó parmezános csirkét.
A pincébe megyek, hogy bort válasszak a vacsorához, de
kicsit elidőzöm ott, mert szükségem van egy percre
Laurelyntől távol, hogy összeszedjem magam. Valószínűleg
azt hiszi, hogy valami szörnyűségre készülök. Igazság szerint
még nincs is tervem. Jim kiderített pár rémséget Blake-ről,
de nem igazán tudom, mit kezdek majd az információval.
Ki szeretném nyírni. L. férjeként ösztönösen az a reakcióm,
hogy megvédjem őt, és megbosszuljak mindent, amit ellene
elkövettek, de a törvény nem így látja. Az amerikai
igazságszolgáltatás piszkosul megkönnyíti a Blake-féléknek,
hogy borzasztó dolgokat kövessenek el, mégis megússzák
büntetlenül, úgyhogy újra elkövethetik ugyanazt, ami úgy
tűnik, Blake esetében már meg is történt. L. nem az egyeden
nő, akit megtámadott. Ő csak az első olyan nő, aki nem
hallgatott az esetről.
L. feltálalta a vacsorát, és kezét az ölében nyugtatva ül az
asztalnál arra várva, hogy mellé telepedjek. Felbontom a bort,
és mielőtt leülnék a szokott helyemre, jókora pohárral töltök.
Nagyot húzok belőle, miközben L. a tésztáját tologatja a
tányérján.
Tök pipa rám, talán még be is van rezelve attól, mit fogok
csinálni, de nem hagyom, hogy ez elrontsa az esténket.
Megpróbálok normális társalgást folytatni valami olyasmiről,
ami mosolyt csalhat az arcára.
− Elmondod, milyen neveket gondoltál ki a babának?
− Most komolyan? Babanevekkel jössz elő az után a
beszélgetés után, amit az előbb folytattunk?
Blake Phillipsről aztán nem fogunk tovább beszélgetni.
− Nekem tetszik a James.
Felsóhajt, és nem válaszol, de egy pillanat múlva ráharap
a csalira. Tudtam, hogy nem lesz képes ellenállni a
babanévről szóló társalgásnak.
− Azt hittem, meg vagy győződve róla, hogy lány.
− Meg is vagyok, de nagyon tetszik nekem a James, mint
a lányom neve. Mit gondolsz?
− Nem is tudom. Át kell gondolnom, mert ez aztán
egyáltalán fel sem merült nálam.
Nem biztos, hogy tetszik neki.
− Mi merült fel nálad?
− A Maggie-t forgattam a fejemben, mint a Margaret
rövidítései
Meg vagyok lepve.
− Az anyámról akarod elnevezni a lányunkat?
 − Aha. Imádom Margaretet, és megtiszteltetés volna a
lányunknak, ha ilyen erős, szeretetteljes asszonyról neveznénk
el.
− Mit szólnál a Maggie Jameshez?
Hmm… olyan déli, jenkis hangzása van. Imádom.
L. rám néz, és elmosolyodik, ami annak a jele, hogy talán
elfelejti a korábbi vitánkat.
− Maggie James McLachlan – mondja ki hangosan, a
saját szájában ízlelgetve. – Imádom, de kettős névként
szeretném használni. Nem csak Maggie-ként vagy Jamesként.
Ennyi az egész? Az első névben megegyezünk, ami
fölmerül? Azt hittem, többet fogunk vitatkozni rajta.
− Benne vagyok.
− Ugye M. J. – nek fogod hívni?
− A csajszikáim, L. és M. J… Aha, valószínűleg így lesz.
Mi a helyzet a fiúnévvel, amire feleslegesen pazaroltad az
idődet?
− Szeretném, ha a Henry benne lenne, nyilvánvaló
okokból, de most miattad azt gondoltam, lehetne James
Henry. Mit gondolsz?
− Azt, hogy nem számít, mert kislányunk van, akit Maggie
James-nek hívnak.

L. szinte folyamatosan forgolódik az ágyban. Fogalmam

sincs, hogy azért, mert kényelmetlen neki a fekvés, vagy
azért, mert a „nincs kérdés” egyezségünk jár a fejében. Ha az
utóbbi, akkor nem szeretném, hogy így a szívére vegye, mert
az sem neki, sem a babának nem jó.
Háttal van felém, úgyhogy szorosan mögé húzódom, és
átölelem a hasát.
− Nyugtalan vagy, szívem. Mi a baj?
 − Tudod te azt.
Féltem, hogy ezt mondja.
− Mit tehetnék, hogy megnyugtassalak?
− Mondd, hogy nem fogsz valami őrültséget elkövetni!
− Nem fogok elkövetni semmi őrültséget. Megfordul, és így
szembekerülünk egymással.
− Csak azért mondod, mert ezt szeretném hallani?
− Nem.
Lehet. Még nem vagyok benne biztos.
− Hamarosan kisbabánk születik, és nem engedhetem
meg magamnak, hogy elveszítselek csak azért, mert le akarsz
számolni Blake-kel. Igen, megtámadott, és ezért bűnhődnie
kell, de nem azon az áron, hogy elveszítsem a férjemet, mert
a saját kezébe vette a dolgok lerendezését.
Nem hinném, hogy meg tudnám értetni vele, mit érzek
ezzel kapcsolatban.
− A férjed vagyok. Én felelek a biztonságodért, de nem
védtelek meg tőle, úgyhogy belül erősen mardos az az érzés,
hogy megleckéztessem azért, amit veled tett.
− Én is azt akarom, hogy elnyerje a büntetését, de én
fogok szenvedni, ha te megszeged a törvényt, és elkapnak érte.
Az nem fordulhat elő.
− Nem fogok semmiféle bajba kerülni.
− Esküdj meg!
− Esküszöm. – Szeretném, ha többet nem gondolna erre. –
Kérlek, próbálj pihenni! Holnap sűrű napod lesz. Hányra kell
menned a próbára?
− Hatra.
A holnap estéről is beszélem kell vele.
− Nem viszed el Addisont valahová a városba az utolsó
szabad nőként eltöltött estéjére?
 − Szerintem a hasában rugdalódzó gyerek miatt már nem
tekinthető szabadnak. Különben is, mit csinálna két terhes
nő Waggában? Nem ihatunk, nem cigizhetünk, és nem
bonyolódhatunk egyéjszakás kalandokba. Akkor meg mi
értelme?
Rohadtul igaza van, ezeket tényleg nem csinálhatják –
kivéve egyet.
− A három közül az egyikkel én is szolgálhatok:
egyéjszakás kaland holnap este itt. A konyhaasztalon, a
fürdőszobapulton vagy esetleg a kanapé karfáján. Mit szólsz
hozzá?
− Hát, ha semmi nem jön közbe, akkor egyelőre benne
vagyok.
Ez a beszéd, kislány.

Hallom valakinek a hangját, de nem tudom kivenni, ki az,

és mit mond, miközben nagy nehezen próbálok felébredni
álmomból. Érzem, hogy valaki megrázza a vállamat, és
kezdem jobban érzékelni a környezetemet.
− Ébresztő!
− Hmm? – nyögöm.
− Be kell mennem a kórházba.
A szívem egy gyorsvonat sebességével kezd száguldani, és
felpattanok az ágyban.
− Mi a baj?
− Velem semmi baj. Addisonnél beindult a szülés.
Átfordulok, megnézem az órát, és látom, hogy hajnali
kettő van.
− Csak most nyolc órája házasodtak össze.
− A babát nem érdekli, mióta házasok, ő jön.
 − Grrr! – morgolódom, miközben felülök, és elfordulva
leteszem a földre a lábam. – Felkelek, és elviszlek.
− Magam is oda tudok menni autóval. Különben is,
eltarthat egy ideig.
Kizárt dolog, hogy a terhes feleségemet hajnali két órakor
egyedül elengedjem.
− Bocs, de szó sem lehet róla.
Odacsúszik hozzám, átölel, és csókot nyom a két
lapockám közé.
− Köszönöm, drága, kedves férjecském.
− Később rendesen is megköszönheted.
− Te szexmániás! – szorít meg.
− Eltaláltad, szivi.
 29. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

A KÓRHÁZBA VEZETŐ ÚTON MAJD SZÉTVET AZ IDEG, pedig nem is

nálam indult meg a szülés.
− Hihetetlen, hogy Addison ma egy másik emberi lényt fog
kitolni magából.
− Hihetetlen, hogy csak nyolc órája házasodtak össze, és
már a kórházban is van, és szül. Tuti, hogy Zac jól
megkettyintette, azért kezdett vajúdni.
Jellemző Jack Henryre, hogy ilyen szöveggel jön.
− Ha Zac valami olyasmit produkált, amit te a
nászéjszakánkon, akkor elhiszem.
− Én mondom neked, L., nem számít, hányszor voltak már
együtt a nászéjszaka előtt, az első alkalom a hites feleséggel
egészen más – szorítja meg a kezemet. – Az első alkalom a
terhes feleséggel pedig még innál is jobb.
Tudom, nekem miben volt más, de szeretném tőle is
hallani.
− Miben volt más?
− Amikor az emberi hím párt talál magának,
tesztoszteronlöketet kap, aztán ez összekapcsolódik a férfi
nemzési ösztönével.
− Szerintem ez marhaság.
− Igazad van – közli nevetve. – Kamu az egész.
− Oltárira be voltál gyulladva, amikor az első
alkalommal együtt voltunk, miután megtudtuk, hogy terhes
vagyok.
 Rá kellett másznom, mert alig mert mozogni.
− Igaz, de ez nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna
mocskosul.
Csak szeretted volna.
− Mondd meg, mikor volt, amikor nem élvezted mocskosul!
− Na, jó.
Behajtunk a parkolóba, és Jack Henry a főbejáratnál
tesz ki.
− Akarod, hogy megvárjalak az előcsarnokban?
− Nem, menj csak fel! A váróban leszek, ha szükséged lenne
rám.
Nem aggódom, hogy Jack Henry odatalál-e. Ismeri a
helyet, mint a tenyerét a pár hónapja történt ijesztő
incidensünk után.
Útban Addison szobája felé átmegyek a szülészet előtti
várótermen. Itt van a családja. Még ha korán szül is, az
időzítés jobb nem is lehetne, mert a családja épp eljött az
esküvőre – kivéve, ha komplikációk lépnek fel nála, mert a
baba korán érkezik. Ez eddig nem is jutott eszembe.
Addison és Zac egész családja itt van, még Ben is. Remek.
Ha Jack Henry és ő egy váróteremben üldögélnek, az nem ígér
sok jót, de lég alább Chloe is itt van, hogy lehűtse a bátyját.
− Hol van Jack? – kérdezi Chloe. – Remélem, nem maradt
otthon, miközben te idekocsikáztál az éjszaka közepén.
− Épp leparkol az autóval. Mindjárt itt lesz.
Társalgok egy kicsit, amíg megérkezik, mert úgy érzem,
mostanában sokszor kényszerült arra, hogy elviselje Bent, és
talán fogyóban a türelme.
Jack Henry belép, és amikor meglátja Bent, bosszankodó
kifejezés suhan át az arcán. Nem mondhatom neki, amit
szeretnék, úgyhogy mielőtt kijövök a váróból, némán formálva
a szavakat arra intem, hogy legyen kedves. Jack Henry
képzeletbeli glóriát rajzol a feje fölé.
− Köszönöm – tátogom felé némán. Legalább emiatt nem
kell már aggódnom.
Belépek Addison szobájába. Egyenesen ül az ágyban a
lábát maga alá húzva, és sminkel. Basszus! Ez aztán
egyáltalán nem az a látvány, amit elképzeltem. Azt hittem,
hogy már tutira fetreng és sikoltozik.
− Miért fested magad ahelyett, hogy becsavarodtál volna?
Abbahagyja, és felnéz a tükörből.
− Jól akarok kinézni a fényképeken. Mi a jó franc?
− Azt hittem, már beindult a szülés.
− A burok megrepedt, de még nincsenek fájásaim. Ennek
nem így kellene lennie.
− Nem kellene fájásaidnak lenniük a baba
megszüléséhez?
− Nyilván kellene, mert nem is vagyok kitágulva, de
nemsokára kapok valami infúziót, amitől beindulnak a
fájások.
Az infúzió az egyik olyan téma, amiről egy gyerekszülési
fórumon olvastam, amit követni szoktam, és mindenki azt
írta, hogy sokkal erősebbé teszi a fájásokat. Lefogadom, hogy
Addisonnek fogalma sincs, mi vár rá.
Nem szokott utánanézni a dolgoknak, mint én.
− Talán nem ártana gyakorolnod, hogyan fogsz lélegezni,
ha mindjárt oxitocinos infúziót kapsz.
− Menni fog, Laurie.
Kilencven perccel az oxitocinos infúzió után Addisonnek
láthatóan egyáltalán nem megy a dolog. Annyira hánykolódik
az ágyban, hogy a haja hátul teljesen olyan, mint egy
szénaboglya.
 − Atyaúristen! Ez a legrosszabb dolog, amit életemben
csináltam. Nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni. Ez szörnyű,
Laurie. Borzalmas.
Nem tudom, mit mondjak azon kívül, hogy emlékeztetem
azokra a dolgokra, amiket a szülésfelkészítőn tanultam.
− Lassú belégzés. Lélegezz mélyet!
Zac egy széken ül az ágy mellett, és a magzatmonitort
figyeli.
− Itt a következő fájás.
− Fogd be, Zac! – Kezével a matracot veri. – Azt hiszed,
nem tudom, mikor jön a következő? Én érzem ezt az egész
szarságot.
Próbálok Zacre minél bátorítóbban nézni, még ha nem is
tudom, hogyan csináljam. Egy dolgot biztosra tudok:
kiderült, hogy a burokrepedés a vajúdás megindulása előtt
nem az ember leghőbb vágya. Gyakran tovább tart, amíg az
ember az aktív vajúdás szakaszába jut – négy centiméternél
– , ami azt jelenti, hogy tovább fog fájni, mielőtt epidurális
érzéstelenítést kérhetne. A legutolsó vizsgálatkor Addison egy
centiméternél tartott. Még jó ideig eltarthat a dolog.
Imádkozom, hogy ez velem ne történjen meg.
− Muszáj bevennem valami fájdalomcsillapítót. Szólj a
nővérkének!
Addison ápolónője, Amy egy kedves, fiatal nő, aki magas
copfban hordja a haját. Jókedvet sugároz, ami remek, de
figyelmeztetni akarom, hogy a mosolya jelenleg nem passzol
a betegéhez. Addison épp kimondottan undok.
− Ideje, hogy megvizsgáljam, Mrs. Kingston.
Amy lehajtja az ágy fejrészét, hogy elvégezze a vizsgálatot,
és a keze eltűnik az ágynemű alatt. Addison izegmozog, ami
tutira megnehezíti a nővérnek, hogy megvizsgálja, mennyit
tágult.
− Ó, te jó ég! Megint itt a következő.
− Most már sokkal vékonyabb lett. Megpróbálná elviselni,
hogy megvizsgáljam ez alatt a fájás alatt, hogy tágítani tudjam
a méhszáját? – Amy minden erejét latba vetve tapogatja,
miközben Addison vonaglik. – Kitartás, Addison. Mindjárt…
végzek.
− Rohadt szemét! – ragadja meg Addison a csuklóját, és
látom, hogy jól meg is szorítja. – Hagyja abba!
A nővér kiveszi a kezét a takaró alól, és leveszi a
kesztyűjét.
− Négy centiméteresre tágítottam. Mit szólna egy
epidurálishoz?
Kidobja a véres kesztyűt a kukába, visszajön az ágy
mellé, és kezdi megemelni az ágy fejét.
− Igen! – kiáltja Addison. – Most rögtön! Amy gyerekesen
elmosolyodik, és felkacag.
− Rendben. Akkor megindítom a folyadékinfúziót, és
idehívok egy aneszteziológust.
− Köszönöm, Amy.
− Ó, nincs mit. Örülök, hogy erre a pontra tudtam vinni –
feleli, majd kilép a szobából.
Rengeteget tágult a legutóbbi vizsgálat óta.
− Fantasztikus! Egy centi után rögtön négy. Azt mondták,
ha beindulsz, óránként csak egy centit fogsz tágulni, úgyhogy
lehet, hogy a dolgok fel fognak gyorsulni.
− Hála az égnek. Ez a vizsgálat olyan volt, mintha új
segglyukat vágott volna belém, de nem hiszem, hogy
megkaphatnám az epidurálist, ha nem tágította volna ki a
méhszájamat.
 − Tök jó. Akkor úgy látszik, olyan nővérkét kaptál, aki érti
a dolgát, és meg is tudja csinálni.
Azt szeretném, ha Amy gondoskodna rólam, amikor bent
leszek.
Zac továbbra is azon a széken ül, ahová Addison
odaparancsolta.
− Nem tudom, szivi, végig tudom-e nézni, ahogy azt a
hosszú tűt a hátadba szúrják. Már attól is kicsit rosszul
vagyok, ha rágondolok.
− Zac Kingston, nem fogsz itt nekem bepánikolni és olajra
lépni.
− Nem szeretnék, de nem tehetek róla. Minden erőm
elszáll, ha orvosi dolgokról van szó, főleg, ha tűkről.
Egyszerűen nem bírom az ilyesmit.
− Sajnálom, de nem mégy sehová. Itt maradsz a helyeden.
Addison nem kíméli Zacket. Remélem, én nem fogok így
bánni Jack Henryvel, ha ránk kerül a sor.
− Benn maradok arra az esetre, ha véletlenül besokallnál,
és ki kellene menned – mondom Zacnek.
Szeretném közölni a legjobb barátnőmmel, hogy totál
undok az új férjével, aki nem ezt érdemli. Zac végig ott volt
mellette attól a pillanattól kezdve, hogy szólt neki a babáról,
úgyhogy igazán szeretném kifejezni, hogy szálljon le róla.
Erre viszont nincs lehetőségem, mert az aneszteziológus és
Amy lépnek be a szobába.
A férfi, aki Amyvel jött, kék műtősruhában van, és legalább
hatvanéves lehet, mert a haja totál ősz, ami remélem, a
tapasztalat jele.
− Úgy hallom, itt valaki epidurális érzéstelenítést
szeretne.
− Igen, drága doktor úr, adja csak be. Hogy helyezkedjek el?
 − Ülve. A lába lehet keresztben vagy lelógatva. Mind a
kettő megfelel. Lényeg, hogy mindkét láb ugyanabban a
helyzetben legyen, hogy a háta ne legyen ferde.
Amy beállítja Addisont, és egy párnát tart a terhes pocakja
elé.
− Nyomja ki a derekát. Minél jobban ráhajol a párnára,
annál nyitottabb lesz az a rész. Ha felegyenesedik, akkor
bezárul, úgyhogy próbálja domborítani a gerincét, és
maradjon így, amíg a doktor úr nem szól, hogy felegyenesedhet.
Addison felveszi a pozíciót, én pedig a szoba túlsó feléből
megbabonázva bámulom, mit csinálnak vele.
− Nem érzem túl jól magam. – Zacre pillantok, falfehér az
arca.
Amy onnan, ahol áll, utasításokkal lát el.
− Odavezetné a kanapéhoz, és feltenné a lábát? – Addison
épp a nővérre támaszkodik. – Nem tudok elmozdulni innen.
A kanapé felé irányítom Zacet, és azonnal be is rezelek,
mert megtermett fickó, én meg egy nem annyira megtermett
csaj vagyok.
− Légyszi, ne ájulj el rajtam, mert ha elesel, nem tudlak
elkapni. – Megkönnyebbülök, amikor a feneke a díszpárnára
huppan, és a lábát oldalra fordulva a karfára teszi.
– És most?
− Tegyen pár párnát a lába alá! – feleli Amy.
− És aztán fényképezd le! – kiáltja oda Addison nem
mozdulva a pozíciójából. Zac nem nevet, nem szól vissza.
Tényleg kutyául érzi magát, de talán egy halvány rózsaszín
árnyalat visszatér az arcába.
Kimegyek a fürdőszobába, és benedvesítek neki egy
törülközőt.
− Tessék. Ez talán segít. Elveszi, és megtörli az arcát.
 − Kösz. Azt hiszem, most már rendben leszek. Nem bírom
ezeket a rohadt tűket – sóhajt fel.
A bicepszén lévő fekete tintára pillantok.
− Mindkét felkarod tele van tetkóval.
− Az más. Csak a bőr felszínét érintik. Semmit sem
vágnak bele az ember gerincébe.
− Nem vágták bele a tűt Addison gerincébe. Bár tényleg
eléggé úgy nézett ki, amit csináltak.
− Azt hiszem, most már fel tudok ülni. – Ülő helyzetbe
emelkedik, a lábát leteszi a padlóra, és maga elé bámul,
nehogy véletlenül megpillantsa Addie-t, vagy azt, amit vele
csinálnak. – Minden oké nálad, szöszikém?
Addison nem felel, mire mindketten megpördülünk, hogy
lássuk, mi van vele. Amy mosolyogva mutat Addiere:
− Már alszik is.
Ez normális dolog?
− Az epidurálistól aludt el?
− Nem az epidurálistól. Kimerült, mert már egy jó ideje
vajúdik, úgyhogy szegénykém elfáradt.
És tuti, hogy nem aludt éppen az ágyában, amikor az
egész elkezdődött. Azt hiszem, Jack Henry majdnem eltalálta,
mivel foglalatoskodott.
Addison szundikálását arra használom, hogy kilépjek, és
megnézzem Jack Henryt, mert már órák óta vár. Meglepődve
vagy inkább döbbenten látom, hogy békésen beszélget Bennel.
Azt hiszem, munkáról csevegnek, ha jól értem a foszlányokat,
amiket hallok belőle: valami a szőlészetekről és azok
igazgatásáról a helyszín függvényében.

Chloe hamarabb lát meg engem, mint ők, megvonja a

vállát, és értetlen arcot vág. Hallgatózni szeretnék, csak hogy
megtudjam, miről társalognak, de Jack Henry felnéz és
meglát.
− Szia! Hogy mennek a dolgok odabenn?
− Most már jobb, de egy ideig elég durva volt. Négy centire
kitágult, kapott epidurális érzéstelenítést, és most jól van.
Épp szundít.
− Berezeltél?
Rohadtul. Halálra rémültem.
− Ezelőtt is be voltam rezelve, de amit láttam, az
megerősíti, hogy jogos a félelmem, és még nincs is meg a
gyerek. Nem lesz könnyű menet, McLachlan.
− Te kőkemény csaj vagy, L. Bízom benned.
A délelőtt nagy része eltelik, mire Addison eljut tíz centiig.
Ez a kezdetektől számítva tizenhárom óra, de azt mondják, ez
körülbelül az átlag. Ezután jön a móka: ki kell tolnia a
kisbabát. A baba harminchat hetes, úgyhogy a szó szoros
értelmében még mindig koraszülöttnek számít. Biztos nem
lehet túl nagy, ha majdnem egy hónappal előbb születik,
igaz?
− Tíz centinél én lelépek, Addie.
− Azért hagysz itt, mert nyúlbéla vagy, és nem akarod
látni, hogy mi fog történni.
Meglehet.
− Ez most már rád és Zacre tartozik. Lehajolok, és
megölelem, mielőtt elindulnék.
− Parázok, Laurie.
− Ne tojj be! Szuperül végig fogod csinálni. Csatlakozom
Addie családjához és Jack Henryhez a váróban, és csak
gyötrelmes kilencven perc múlva engednek bennünket vissza.
Addie szobájába lépünk, és ott találjuk őt karján a világ
leggyönyörűbb kisfiújával. A baba vörös, ráncos, és dühösen
ordít – hiába, Addison gyereke. Zac Addisonhöz hajol,
megcsókolja az arcát, és azt mondja neki, hogy nagyon
szereti. Ezzel bepillantást nyerek abba, milyen boldogok
leszünk majd Jack Henryvel, amikor James Henry vagy
Maggie James megérkezik. Már alig várom.
Addison odafordítja a kisfiát, hogy lássuk, és Zac bejelenti:
− Donavon Zachary Kingston 11 óra 43 perckor 2770
gramm súllyal és 48 centi hosszal megérkezett.
Igen! Addisonnek sikerült elérnie, hogy megválaszthassa a
fia nevét, de ebben nem is kételkedtem.
 30. FEJEZET

Jack McLachlan

MRS. PORCELLI A HÉTEN SZABADSÁGON VAN, úgyhogy ma reggel

csodás, vidéki reggelit fogyasztok, amit a feleségem készített
nekem: császárszalonna és pogácsa mártással, ahogy a
mamájától tanulta. A nejem remek kis szakács, de
tulajdonképpen mindenben jó, amihez hozzáfog.
Vicces, hogy régebben sosem kelt fel az ágyból, mielőtt én
elmentem volna dolgozni, most viszont minden reggel fent van
velem. Azt hiszem, a terhesség szórakozik vele, vagy lehet,
hogy felkészíti a szervezetét a kevesebb alvásra, mert már a
harminckettedik hétben van. Már csak nyolc hét van hátra, ha
eléri a kiírt időpontot. Akárhogy is. a délután közepén mindig
bealszik, úgyhogy a szervezete így is megkapja a szükséges
pihenésadagját.
Az utolsó falatot nyelem le, amikor L. telefonja
megcsörren az anyja csengőhangjával. Elég kevés szót
váltottak, amióta Laurelyn kórházban volt, és én nem is
bánom. Jolie Prescottnak ritkán van pozitív mondanivalója.
L. a telefonjára pillant, és azt hiszem, azt latolgatja,
hogy felvegye-e.
− Azon töröm a fejem, most meg mit akarhat.
− Nem muszáj felvenned. Én aztán biztos nem ítéllek el
miatta.
− Mindig azon aggódom, hogy hátha mamával vagy
papával történt valami. A legtöbbször csak miattuk veszem
fel – kapja fel a telefont. – Szia, anya!
 Laurelyn int, hogy hagyjam az edényeimet, amikor
öszszeszedem, a mosogatóba teszem és leöblítem, majd a
mosogatógépbe pakolom őket. Tudom, hogy szívesen
megcsinálja helyettem, és lehet, hogy attól még háziasabbnak
is érzi magát, amikor ezt megteszi. Sokat agyaltam rajta, mit
gondolhat arról, hogy itt van Mrs. Porcelli, aki gondoskodik
az otthonunkról. A feleség szerepébe való beavatkozásnak
veszi-e, vagy örül neki, hogy felszabadul a háztartási
kötelezettségek alól, és a szennyes ruhák helyett inkább a
zeneszerzéssel foglalkozhat.
Becsukom a mosogatógép ajtaját, és látom, hogy Laurelyn
megkapaszkodik a konyhapultban.
− Mikor?
Odanyúlok, hogy megfogjam, mert attól félek, a lába
összerogyik alatta, és a legrosszabbra gondolok: szeretett
nagyszülei egyikével történt valami. Egy bárszék felé
irányítom, leül rá, rákönyököl a pultra, fejét a tenyerére
támasztja, én pedig kisöpröm a haját a szeméből. Úgy hagyja,
továbbra is a fejét fogja.
− Ez az összes tájékoztatás, amit adnak? Leteszi a
telefont, és némán rám mered.
− Mi történt?
− Mit műveltél?
Fogalmam sincs, miről beszél.
− Hogy érted?
− Blake Phillipset ma reggel holtan találták. Mellbe
lőtték.
− És azt hiszi, nekem bármi közöm van ehhez? − Azt
szeretnéd tudni, hogy én nyírattam-e ki Blakeet?
− Azt.
 Nem tudom elhinni, hogy azt hiszi, képes vagyok ilyesmire.
Sokat agyaltam rajta, talán még célozgattam is rá, hogy
szeretném kinyírni, de soha nem tudnám elvenni valakinek
az életét.
− Milyen embernek tartasz te engem?
− Olyannak, aki szereti a feleségét, és elintézné azt, aki
megtámadta, és ezt megúszta. És olyannak, aki „nincs kérdés”
megállapodást kötött velem.
Szóval erről van szó.
− Foglalkoztam pár olyan dologgal, ami Blake-et is
érintette, de nincs közöm a halálához.
− Tudni akarom, mit csináltál.
Azt hiszem, a „nincs kérdés” megállapodást semmisnek
tekinthetjük.
− Amikor megtudtam, hogy ejtették a Blake elleni vádat,
Jim Nashville-be ment. Teljesen magamon kívül voltam, mert
büntetlenül megúszta, amit veled tett, úgyhogy más módot
akartam találni arra, hogy megfizessen érte. Ha már nem
került rács mögé azért, mert téged megtámadott, legalább
minden egyéb lehetséges módon tönkre akartam tenni.
− Mit talált Jim?
L. megint teljesen ki fog borulni, ha elmondom neki, mit
tudtunk meg.
− Nem te voltál az egyetlen, akit Blake megtámadott.
Tavaly ősszel megtámadott egy fiatal nőt, mialatt együtt
jártatok. Blake képviselte, aztán hirtelen eltűnt szem elől,
otthagyta a zeneipart. Úgy tűnik, ez más női ügyfelével is
megismétlődött, úgyhogy Jim mélyebben kezdett vizsgálódni.
Megtalált párat a nők közül, de senki nem akart beszélni, amíg
rá nem akadt Hannah Dodyra.
L. bólint.
 − Jól emlékszem Hannah-ra. Nagyon fiatal volt, talán
tizenkilenc lehetett, de elég jó volt. Blake azt mondta, azért
ment el, mert nem tudott betörni a zeneiparba, úgyhogy az ő
szavaival élve hazaszaladt anyucihoz és apucihoz.
− Ő volt az egyetlen, aki szóba állt Jimmel. Elismerte, hogy
Blake megerőszakolta.
− És nem szóltál róla Grayson Drake-nek?
Nem, de most azt kívánom, bárcsak szóltam volna.
− Nem. Jim még mindig vizsgálja a többi nyomot.
− Vajon téged is elővesznek majd emiatt?
Lehet, azok után, ahogy viselkedtem, amikor az ügyésszel
beszéltem.
− Nem ismerem a halála körülményeit, úgyhogy
fogalmam sincs.
− Kérlek, mondd, hogy nem fenyegetőztél, amikor Drake-
kel beszéltél!
Totál frusztrált és felháborodott voltam, amikor a
helyettes ügyésszel beszéltem. Nagyon kevés dologra
emlékszem a beszélgetéssel kapcsolatban, kivéve egyvalamit.
− Talán említettem valamit arról, hogy van pénzem és
összeköttetéseim.
Laurelyn eltakarja a szemét.
− Ó, te jó ég! Az nem lehet.
Sokkal rosszabb dolgokat is mondhattam volna, ezer
szerencse, hogy nem tettem.
− Épp akkor közölte, hogy Blake meg fogja úszni a
büntetést, úgyhogy fölment a pumpám. Ezt nem hozhatják fel
ellenem. Egész végig itt voltam veled, ezt könnyű bizonyítani.
− De mondhatják, hogy felbéreltél valakit.
Máris a legrosszabbra gondol.
 − Nem ismerjük a körülményeket. Lehet, hogy már
őrizetben van a gyanúsított. Valaki beismerhette a
gyilkosságot. Nem tudjuk.
− Fel kell hívnod Grayson Drake-et, és el kell mondanod,
amit tudsz.
Ez hibás lépés lehet.
− Nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb. Felfogadtam
egy magánnyomozót, hogy nyomozzon a férfi után, aki
megtámadta a feleségemet, majd kiderül, hogy meghalt. Ez
nem néz ki túl jól.
− Az információ visszatartása szintén nem néz ki túl jól
– ellenkezik.
Egyetértek.
− Fel kell hívnom az ügyvédemet.
− Ez jó ötlet.
Az ügyvédem, Rhett Clarence rendelkezésemre áll,
amikor felhívom – ez a VIP-ügyfélnek járó egyik előjogom.
Mindent elmondok neki az elejétől, és az a véleménye, hogy
nincs más választásunk, mint értesíteni az ügyész irodáját a
Jim által felfedezett információkról. Viszont ragaszkodik
hozzá, hogy ő telefonáljon.
Kegyetlen dolog arra várni, hogy Rhett jelentkezzen, órák
telnek el, és először jut el az agyamig, hogy tényleg
meggyanúsíthatnak azzal, hogy valakit felbéreltem Blake
kinyírására. Nyilván volt indítékom, és felbéreltem valakit,
hogy nyomozzon utána. Azt mondhatják, hogy
tanulmányoztam Blake-et és a szokásait, hogy megvalósítsam
a tökéletes bűntényt.
Ülünk a kanapén L. – lel. Odadől hozzám, a fejét pedig a
vállamra hajtja.
 − Azt akartam, hogy Blake kerüljön rács mögé, de azt nem
akartam, hogy meghaljon. Tudom, milyen volt, de három
kisgyerek most apa nélkül maradt. Ha börtönbe ment volna,
legalább megmaradt volna nekik. Bizonyos szinten.
− Azért nem kívántad a halálát, mert jószívű vagy, és a
legjobbat akarod annak a három ártatlan gyereknek. Van
benned könyörület, többek között ezért is szeretlek.
Én viszont ezerszer is azt kívántam, bárcsak kinyírtam
volna akkor este abban a hotelszobában.
Megszólal a telefonom. Azonnal felveszem.
− Halló!
− Itt Rhett.
− Mit talált?
− Még mindig kutatják a részleteket, hogy mi
történhetett, de az a fiatal nő, akiről beszélt nekem,
Hannah Dody két napja öngyilkos lett. Hagyott egy levelet,
hogy nem tud együtt élni azzal, amit Blake tett vele. Úgy
gondolják, a lány apján annyira elhatalmasodott a düh és a
fájdalom, hogy megvárta Blake-et a hangstúdió
parkolóházában, és lelőtte, miközben szállt be az autójába.
Teljes szívemből együttérzek Hannah családjával.
Senkinek nem szabadna megtapasztalnia egy ilyen támadást
és a következményeit. És ez a család most nemcsak Hannah-
t, hanem az édesapát is elveszíti. Akár én is lehetnék a
helyében. Blake-nek nem sikerült megerőszakolnia
Laurelynt, de mit tettem volna, ha nem érek oda időben? Nem
kell megválaszolnom a kérdést, már tudom is a választ.
− Köszönöm, Rhett. Most megnyugtatott.
Leteszem a telefont, és Laurelyn várakozóan néz rám.
− Mi az?
 − Hannah Dody két napja öngyilkos lett, és üzenetet
hagyott, amiben leírta, hogy Blake miatt tette. Az apja
lelőtte Blake-et, mert bekattant a lánya öngyilkossága miatt.
− Szegény családja. Találkoztam Mr. Dodyval. Sokszor
eljött a stúdióba Hannah-val. Mindig azt mondta róla, ő a
fényes csillaga, amire Hannah zavarba jött, és viccesen azzal
fenyegette, hogy többet nem jöhet vele. Közel álltak
egymáshoz az apjával, irigyeltem ezért.
Közelebb húzom L.-t, és magamhoz szorítom. Az én
csajom erős, de ki tudja, hogyan birkózott volna meg azzal,
ha Blake-nek sikerül bevégeznie, amit elkezdett.
− Soha többé nem szeretnélek szem elől téveszteni. – A
kezemet a pocakjára teszem. – És Maggie Jamest sem. – Még
nem is láttam a kicsit, de máris tudom, ölni tudnék, hogy
megvédjem. – Remélem, Hannah apját nem ítélik el azért,
amit tett.
− Meg lennék lepve, ha meg tudna fizetni egy jó ügyvédet.
Emlékszem, amikor Hannah elmondta, hogy nem veti fel
őket a pénz. Többször is adtam neki kölcsön ruhákat, mert
nem volt neki olyan, ami ne adományboltból származott
volna.
Hannah apja megzavarodott a fájdalomtól. Megérdemli,
hogy megfelelő jogi képviselete legyen.
− Segíteni szeretnék az apjának. Megérdemli, hogy
megfelelő esélyt kapjon a védekezésre. – L. nem szól semmit,
úgyhogy nem tudom, mit gondol erről. – Mit szólnál hozzá, ha
fizetném az ügyvédi költségeit?
− Büszke lennék rád.
 31. FEJEZET

Laurelyn McLachlan

A HARMINCHATODIK HÉTBEN VAGYOK, és ma megyek dr.

Sommersbyhez, hogy kivegye a varratot, ami James Henryt,
vagy Maggie Jamest tizennyolc hétig benn tartotta. Két
dolog történhet: a méhszájam érintésétől megindulnak a
fájások, és világra hozom a babát, vagy semmi sem történik,
és még egy hónapig terhes leszek. Senki sem tudja, amíg be
nem következik.
A varrat kivételéhez a szülészetre küldenek, hogy utána
megfigyelhessék, beindul-e a szülés. Irtóra megörülök, amikor
Addison ápolónője, Amy lép be a szobámba. Bejön, megáll, és
az arcomat fürkészi.
− Várjunk csak! Én ismerem magát. Voltam már az
ápolója ezelőtt?
− Több hónappal ezelőtt már feküdtem benn egy hétig, de
soha nem volt az ápolónőm. Akkorról emlékszik rám, amikor
a barátnőm, Addison Kingston szült pár hónapja.
− Igen! Jól emlékszem Addisonre. Nem könnyű elfelejteni.
− Valószínűleg azért, mert olyan borzasztó hülyén
viselkedett.
− Vicces volt az ápolójának lenni. Az ő férje volt az, akinek
szegénynek le kellett feküdnie a kanapéra, és feltennie a
lábát.
− Mi történt Zackel? – kérdezi Jack Henry, mert
elfelejtettem elmesélni neki.
 − Egy kicsit megszédült az epidurális közben. Azt mondta,
nem bírja a tűket. Azt állítja, hogy a tetováló tűk teljesen
mások, mint az orvosi tűk, úgyhogy totál bepánikolt. Nekem
kellett foglalkoznom vele, mert Amy épp Addisonnel törődött.
Jack Henry rendkívül jól szórakozik.
− Ezt nem is mondtad.
− Csak az járt a fejemben, hogy Donavon megérkezett.
Amy egy hálóinget nyújt át.
− Vetkőzzön le, és vegye ezt magára, a kötői legyenek
hátul. Mindjárt itt leszek, hogy rákapcsoljam a monitorra.
− Tök szexi, amikor egy másik nő azt mondja neked, hogy
vetkőzz le.
Jaj, ne már!
− Állj már le!
− Már le is álltam… tizennyolc hete.
Kibújok a felsőmből, és leveszem a melltartómat.
Nem kellene a fejemhez vágnia a leállást azok után,
amit érte tettem!
− Hé, más területeken viszont kompenzáltalak. Nem
minden terhes nő lenne ilyen nagylelkű.
− Nagyon hálás vagyok érte. Nem is tudod, mennyire
élveztem minden egyes alkalmat, amikor a csinos kis szád a
szerszámomra borult. A kézimunkád már önmagában is
műalkotás, főleg azzal a kis trükkel, amit csinálni szoktál, de
meg kell mondanom, hogy tűkön ülök az izgalomtól, hogy
végre újra benned lehessek.
Kezdem felfogni, mit is mondott.
− Atyaúristen! Csak nem azt akarod, hogy beinduljon a
szülés, miután kiszedik a varratot, mert haza akarsz menni,
kamatyolni?
Sugárzó mosollyal néz rám.
 − Nem, szivi. Haza akarok menni, szeretkezni veled.
Tényleg azt hiszi, hogy elég csak megvillantani a göd-
röcskéit, és szeretkezésről szövegelni, hogy belemenjek a
dologba terhesen, csak hogy ő megkapja a magáét?
− Ne etess ezzel a baromsággal! Nevezd, ahogy akarod,
mindkettő azt jelenti, hogy megkapod, amit akarsz!
− Nem vagy túl lelkes az ötlettől.
Úgy néz ki, mint aki megsértődött, pedig azt nem
szeretném. Csak annyira izgatott vagyok attól, hogy
kisbabánk születik!
− Ne vedd magadra, de sokkal jobban izgat, hogy a
karjaimban tarthassam a kisbabát!
− Készen állok a kis hölgyre is, de nincs ellenemre, hogy
újra megismerjem a feleségemet legalább egyszer, mielőtt
még ez a kicsike úgy dönt, hogy világra jön. Tényleg nagyon-
nagyon régen volt az utolsó alkalom.
Az egész terhesség alatt annyira jól viselkedett, sosem
kért tőlem semmit, és vidáman kielégítette minden
szeszélyemet: az éjszaka közepén a városba kocsikázott
sajtburgerért és sült krumpliért, megmasszírozta a fájó
derekamat, leborotválta a lábamat, és kifestette a
lábkörmeimet, amikor a bedagadt lábammal szégyelltem
elmenni a szépségszalonba. Messzemenően figyelembe vette
az érzéseimet. még akkor is, amikor a terhességi hormonok
miatt nem a legszebben viselkedtem.
− Oké, ha nem indul be a szülés, akkor újra megismerheted
a feleséged ma este.
− Igen! – suttogja, és máris ringat egyet a csípőjén. –
Kizárt dolog, hogy várjak ma estig, és megkockáztassam, hogy
beinduljon a szülés. Ha nem maradsz benn szülni, akkor
egyenesen hazamegyünk, és irány a hálószoba. Semmi kitérő!
 Annyira lüke!
− Ki tudod várni, amíg hazaérünk, vagy megálljunk
kivenni egy hotelszobát?
− Nem is rossz ötlet.
Csak észreveszi, hogy vicceltem.
− Csak vicc volt, te szexmániás.
Amy visszatér, és két érzékelőt tesz a hasamra, az egyik a
baba szív verését, a másik a fájásokat méri. Már sokszor
hallottam a kicsi szív verését, de sosem ilyen sokáig. Mindig
teljesen elbűvöl.
− Mi a baba neme?
Azt várom, hogy Jack Henry kibökje, hogy lány, de nem
teszi.
− Nem tudjuk. Meglepetés lesz.
− Imádom, amikor a szülők nem kérdezik meg. Annyira
izgi! Mit gondolnak, fiú vagy lány?
− Szerintem fiú. – Jack Henryre pillantok, aki rám
kacsint. – Szerinte meg lány.
Amy felveszi a kinyomtatott eredményt, és egy percig
nézegeti.
− Én a gyorsabb szívverés alapján lánynak mondanám.
Erről olvastam az interneten.
− Ez igaz? A lányoknak gyorsabb a szívverésük?
− Csak mendemonda, és nyilván nem száz százalék, de
elmondhatom maguknak, hogy tizenhárom itt ledolgozott év
után azt hiszem, van benne valami igazság.
Jack Henry irtó magabiztosan vigyorog, ahogy tizennyolc
hete egyfolytában teszi, amióta először megpillantotta a baba
arcát.
− Azt mondta, hogy csak mendemonda, úgyhogy nyugi.
 − Azt is mondta, hogy tizenhárom éve dolgozik itt, és
szerinte van benne valami igazság – vág vissza.
Dr. Sommersby lép be a szobába, így a vitánk félbeszakad.
− Készen állunk a varrat eltávolítására?
− De még mennyire!
Az ágyat átalakítja úgy, hogy a lábam a lábtartóra kerül,
és egy hüvelytükröt helyez be.
− Ez a rész olyan, mint amikor méhnyakrákszűrést
csinálunk.
Próbálok ellazulni, a légzésemre koncentrálok, de ideges
vagyok.
Mielőtt idejöttünk, utánanéztem a varratkiszedésnek, és a
legtöbben azt írták, hogy fájt.
Körbemozgatja a hüvelytükröt, ami nagyon nyom.
Megfeszülök, pedig nem kellene.
− Kitartás, Laurelyn! Tudom, hogy nem túl jó érzés, de
próbálom minimálisra csökkenteni a kellemetlenséget.
Hallom az olló nyiszálását, és esküszöm, úgy érzem,
mintha belevágott volna a méhszájamba. Akaratlanul is
megrándulok.
− Sajnálom, Laurelyn. Egy kis hegszövet ránőtt a varratra,
úgyhogy apróbb feszülést fog érezni.
Még hogy apróbb feszülést! Sokkal pontosabban körülírta
volna, ha azt mondja, hogy úgy fogom érezni, mintha a
méhszájamat egy terepjáróhoz kötnék, és a hüvelyemen
keresztül kirántanák. Újra megfeszülök, megszorítom Jack
Henry kezét, és önkéntelenül felkiáltok:
− Ááá…!
Ez nem az a jófajta „Ááá!”, amit Jack Henry szokott
kiváltani belőlem, hanem az a „Basszus, ez rohadtul fáj!”
fajta. Óriási különbség!
 − A varrat kint van, úgyhogy meg fogom vizsgálni a
méhszáját, hogy lássam, mennyire van kitágulva. – Érzem,
ahogy megnyom az ujjaival, ami csak egy hajszállal jobb, mint
a hüvelytükör. – Két és három centi között van, úgyhogy pár
órát benntartjuk, hogy lássuk, történik-e valami. Arra kérem,
ne egyen semmit, mert ha beindul a szülés, nem fogom
leállítani, még akkor sem, ha továbbra is kora szülésnek
számítana.
Tudom, hogy nem minden baba egyforma, de Donavon is
egy hónappal hamarabb született, és minden rendben volt
vele. Én nem aggódom.
Az átalakítható szülőágyat visszaalakítja normálisra, és az
ágytól telhető lehető legkényelmesebb pozícióba kerülök. De
azért ezt az ágyat nem pihenésre tervezték.
− Szüksége van még valamire, kedvesem?
− Semmi nem jut eszembe.
Órákig megfigyelés alatt tartanak, de csak szabálytalan
időközönként vannak fájásaim, úgyhogy a végső döntésre
várunk, miközben dr. Sommersby újra megvizsgálja a
méhszáját.
− Rendben, három óra telt el, és nincs változás, Laurelyn.
Még mindig két és három centi között van, úgyhogy úgy
gondolom, nyugodtan hazamehet. De szeretném, ha
visszajönne, ha a szokásos megbeszélt dolgok – szivárgás,
vérzés, ötpercenkénti vagy ennél gyakoribb fájások egy órán
keresztül – előfordulnának.
Jack Henry önelégülten vigyorog, és rám nézve felhúzza a
szemöldökét. Meg is haragudhatnék, ha nem lenne olyan irtó
aranyos, ahogy csinálja.
Dr. Sommersby kimegy, én pedig kibújok a betegingből,
hogy visszavehessem a saját ruháimat.
 − Imádod az egészet, igaz?
Nézi, ahogy visszaügyeskedem magamra a bugyimat.
−A boldogságom abszurd szintre emelkedett.
Valószínűleg meg akarnál verni, ha tudnád, mekkorára.
Belebújok a melltartóm pántjába, és hátranyúlok, hogy
bekapcsoljam.
− Az száz százalék, hogy most meg akarlak verni.
− Meg is verhetsz, ha akarsz, akkor sem tudod elvenni az
örömömet, kivéve, ha meggondolod magad. De ugye nem
gondolod meg?
Megfordul a fejemben, hogy beugrassam, de teljesen
odavan. Nem hiszem, hogy szegény fiú el tudná viselni.
− Megdönthetsz, mint a Guinness-rekordot. Megint
kamaszosan előreringatja a csípőjét.
− Királyság! Kapd fel a ruhádat, hogy hazamenjünk, de
gyorsan, és aztán újra levehessük.
Hát, legalább romantikusan csinálja.

Beállunk a garázsba, és Jack Henry szokás szerint átjön az én

oldalamra, hogy kinyissa az ajtót, és kisegítsen a kocsiból.
Amint kiszállok, a karjaiba kap, és finoman, édesen
megcsókol. Lassan, ritmikusan kezdjük, de hamarosan mohó,
forró csókokra váltunk. Jack Henry szája az ajkam után a
nyakamon kezd lefelé vándorolni, miközben a keze a pólóm
alatt a rózsaszín csipkés melltartómat fedezi fel.
Hüvelykujjával megdörzsöli a mellbimbómat, ami azonnal
ágaskodni kezd, az érintése alatt.
Nem voltam benne biztos, hogy kedvem lesz a dologhoz,
miután a lábammal a kengyelben kiterítve feküdtem, és egy
ollót nyomtak fel a bukszámba, de Jack Henry nagyon ért
hozzám. Sosem tudok neki nemet mondani. Vagyis majdnem
soha. Ha felcseszi az agyamat, akkor azért nem okoz gondot.
Jack Henry úgy találja, hogy már eleget csókolgatott a
garázsban, úgyhogy a konyhán keresztül behúz a házba.
Ott találjuk Mrs. Porcellit, aki éppen az edényeket pakolja
el, de a jöttünkre odafordul.
− Ó… nem lett meg ma a kisbaba. Sajnálom, Laurelyn.
Tudom, hogy remélte, hogy megszületik.
− Semmi baj. A baba majd jön, amikor készen áll.
Jack Henry nem sokat teketóriázik, máris próbálja Mrs.
Porcellit kitessékelni az ajtón.
− Laurelynnel jól beebédeltünk a városban, úgyhogy a nap
hátralévő részére nyugodtan szabadnapot vehet ki. Ma este
ehetünk szendvicset, vagy majd bemegyek a városba, és hozok
valamit.
− Szívesen maradok vacsorát csinálni. Azt terveztem, hogy
bélszínt készítek Stroganoff-módra.
Attól félek, Jack Henry a hátsó fertályán fogja
kipenderíteni, úgyhogy közbelépek, hogy meggyőzzem Mrs.
Porcellit.
− Irtóra beebédeltünk, úgyhogy jó lesz a szendvics ma
estére. Majd holnap megcsinálja a Stroganoffot.
Úgy néz ki, mint aki elgondolkodik a dolgon, azt viszont
nem veszi észre, hogy Jack Henry részéről ez nem választás
kérdése.
− Van pár dolog, amit el kell intéznem a városban. Nem
bánnám, ha kicsit hamarabb elmehetnék, és nem kellene ezzel
töltenem a szombatot.
− Remek. Örülök, hogy így minden jól alakul, és élvezheti
a szabad szombatját.
 − Rendben, akkor viszlát, reggel. – A szekrényhez megy,
hogy ki vegye a táskáját. – Kellemes napot kívánok maguknak
együtt.
Elpirulok a szavai hallatán, de megvárom, amíg elmegy,
mielőtt megszólalok:
− Tudja.
− Mit tud? – kérdezi Jack Henry.
Mintha fogalma sem lenne, miről beszélek.
− Hogy mire készülünk.
− Hát aztán?
− Kicsit égő.
− Mi ebben az égő? A feleségem vagy, és terhes, úgyhogy
tutira tudja, hogy lefekszünk egymással.
Tudom, hogy igaza van, de azért néha tök kínos a dolog.
− Nem is tudom, néha olyan fura, hogy más is van itt az
otthonunkban, aki előtt nyitott könyv az életünk. Olyan,
mintha egyáltalán nem lenne magánszféránk.
Próbálok nem gondolni arra, hogy amikor a
szennyesünket mossa, látja rajta a szeretkezésünk
bizonyítékát.
− Akarod, hogy elbocsássam?
− Jaj, dehogy! Szeretem, hogy Mrs. Porcelli itt van.
Felszabadít, hogy végezhessem a saját dolgomat.
− Egyre idősebb, és új unokája született, akit nem lát
olyan gyakran, mint szeretne. Lehet, hogy szívesen venné, ha
lefaragnánk a munkaidejéből. Akkor több időt tölthetnénk
itthon kettesben. – A pocakomra mutatok, mire elneveti
magát, és ráteszi a két kezét. – Ne haragudjon, Maggie James
kisasszony! Azt akartam mondani, hogy hármasban. Már nem
is mondok semmit arra, hogy folyton Maggie
Jamesnek hívja a babát. Egy ideje feladtam.
 Megfogja a kezem, és a konyhából kifelé, a hálószoba
irányába húz. Majdnem belépünk az ajtón, amikor
megfordul, két kezébe fogja az arcomat, és újra szerelmesen
megcsókol.
− Olyan nagyon szeretlek!
− Én is szeretlek.
Az ágy felé haladunk, útközben csókolózunk, aztán
megállunk mellette. Jack Henry lehámozza a vállamról a
kabátomat, az ágy végében lévő padra dobja, aztán a fejemen
áthúzva leveszi a pólómat. Rózsaszín csipkés melltartó van
rajtam, nem tartom túl szexinek, de az elmúlt pár hét alatt
a mellem nagyobbra nőtt, úgyhogy irtóra kidomborodik.
− Fantasztikus a melled!
Egyenként megsimogatja mindkettőt, aztán lehúzza a
melltartómat, és benyúl a kosarakba, hogy kiemelje őket. A
hüvelykujjával újra megdörzsöli a mellbimbóimat, és nézi,
ahogy felágaskodnak, majd a szájába veszi az egyiket.
Miközben az egyik, majd a másik bimbómat szopogatja,
beletúrok a hajába.
Amikor végez, leguggol, hogy levegye a csizmámat és a
zoknimat. Kikapcsolom a melltartómat, ő pedig közben
lehúzza a lábamról a cicanadrágomat és a bugyimat. Ott
maradok teljesen meztelenül előtte. Hátralép, és tetőtől talpig
végigmér, én pedig hirtelen korábban sohasem tatasztalt
módon szégyellni kezdem a testemet. A kezemet
összekulcsolom a nagy pocakom előtt attól félve, hogy
taszítónak találja.
− Ne takard el magad! Imádom nézni a terhes alakodat,
és csak szépséget látok, amikor rád nézek. – Odalép hozzám,
és megsimogatja a domborulatomat. – Lehet, hogy azok közé
a pasik közé tartozom, akiknek furcsa terhességfetisizmusuk
van, mert én totál gerjedek erre.
Kigombolom az ingét, és letolom a válláról, míg ő a
mandzsettákkal foglalatoskodik. Miután lekerül róla az ing, a
nadrágját veszem kezelésbe, ő pedig lerúgja a cipőjét.
Csapatmunka. Ezért vagyunk tökéletes páros.
Magához húz, hasam a hasához nyomódik. Az érintéstől
az egész testem megborzong. Libabőrös leszek. Mohón vágyom
rá, hogy érezzem, ahogy meleg bőre az enyémhez ér. Megfogja
a csípőmet, miközben megcsókolja a vállamat, és az ajkával
lassan felfelé vándorol a torkom irányába.
− Pillanatnyilag kilencvenkilenc különböző módon
szeretnélek magamévá tenni, de mondd meg te, melyik
lenne neked a legjobb.
Nem igazán tudom. A pocakom még nem volt nagy
legutóbb, amikor ő volt felül. Ha az egész terhességem alatt
folyamatosan szeretkeztünk volna, tuti, hogy úgy változtattuk
volna a pozíciókat, ahogy nőttem. De most arról, hogy úgy
kamatyolunk, hogy szinte teljesen lapos a hasam, rögtön erre
váltunk…
− Fogalmam sincs, kivéve, hogy nem bírok háton feküdni.
Szédülni kezdek tőle. – Olyan régóta nem csináltuk, ezért azt
szeretném, hogy jó legyen neki. – Tudok viszont hasra
feküdni… bizonyos mértékig. Úgy értem, négykézlábra
állhatok.
Azt hiszem, egyszerűen azt kellett volna mondanom,
hogy csinálja hátulról. Különben is így szereti a legjobban.
Megsimítja az arcomat.
− Nem, látni akarom a gyönyörű arcodat, miközben
szeretkezem veled. Ülj csak ide! – veregeti meg az ágyat. Az
ágy fejrészéről felszed egy csomó párnát, és mögém igazítja.
– Dőlj hátra ezekre.
A lábam az ágy rácsának támaszkodik, és félig fekvő
helyzetben ülök. A kezét a combom alá teszi, és hátratolja a
lábamat.
− Jól érzed magad?
− Aha!
Máris ringatom a csípőmet a várakozástól.
Merev szerszáma hozzám súrolódik, és elképzelem, amint
bármelyik pillanatban belém csusszan, de nem teszi. Várok
egy kicsit. Még mindig nem.
− Mi a baj?
A szemét összeszorítja, mintha fájna valamije.
− Próbálom összekapni magam, hogy ne menjek el két döfés
után.
− Nem fog előfordulni. De ha mégis, akkor addig folytatjuk,
amíg kiköszörülöd a csorbát. – Kinyitja a szemét, és rám néz,
mire rákacsintok. – Gyerünk, tigris!
Belém mélyed, aztán felnyög.
− Baszki!
Visszahúzódik, és lassan újra előrelendül, miközben úgy
tűnik, ez élete legjobb pillanata.
− Hihetetlen, mennyire szűk vagy! – Görcsösen
megremeg. – Atyaég! Az egész gerincem bizsereg, annyira jó
érzés. – Még párszor előredöf. – Neked jó, szivi?
− Mmm, hmm.
A kezét arra a helyre teszi, ahol ki-be nyomul bennem, és
megérinti az egyesülésünk helye feletti érzékeny pontot.
− Szereted, ha a hüvelykujjammal dörzsölgetem a
csiklódat?
Most viccel?
 − Ó, igen! Ne hagyd abba!
Gyorsan és erősen, majd lassan és gyengéden köröz az
ujjával. Abban a pillanatban, amikor azt hiszem, hogy váltani
fogja az erősséget és a sebességet, teljesen másba fog: előre-
hátra és oldalirányban kezd masszírozni. Egyszerre
masszíroz kívül az ujjaival, és belül a szerszámával. Azt hitte,
hogy ő fog gyorsan elmenni, de ha ezt így folytatja, én megyek
el mindjárt.
− Már közel vagyok. Gyorsabban kezd mozogni.
− Csináld csak! Érezni akarom, ahogy megremegsz, és
összerándulsz a farkam körül, mert jó nagyot élvezel.
Felkönyökölök, mert látni akarom, ahogy Jack Henry ki-
be mozog bennem. A mozgása látványa, és az arckifejezése
egy csapásra beindítják az orgazmus előtti érzéseket, amitől
mélyen a lábam között beindul a remegés. Hátradőlök,
felemelem a csípőmet, és lekövetem minden egyes döfését.
Ekkor elönt az első hullám.
− Óóó… már itt is van.
Szorosan átkulcsolom a lábammal, de ő tovább mozog,
amikor összerándulok körülötte.
− L… – Csak ennyit tud kinyögni, és tudom, hogy azért,
mert ő is ugyanott tart, ahol én. Látom az arcán. Kevés dologtól
élvez el gyorsabban, mint attól, amikor meghallja, hogy engem
a csúcsra juttatott. Szerintem azért van, mert imádja, hogy ő
a világon az egyetlen férfi, akinek hatalmában áll, hogy
millió csodálatos szilánkra zúzzon össze.
Huncutul, ferdén elvigyorodik, és lehajol, hogy
megcsókolja az egyik behajlított térdemet.
− Ez oltári jó volt!
Kiveszem a párnákat a hátam mögül, és az ágy közepére
húzódom.
 − Gyere ide fel hozzám!
Nem tudok a hátamon feküdni, úgyhogy a bal oldalamra
fordulok, ő meg hátulról hozzám simul, karját a derekam köré
fonja, és megsimogatja a pocakomat.
A baba élénk, majd kirúgja a ház oldalát.
− Azt hiszem, ettől felpörgött.
Amikor lenézek, látom a mozgása nyomán keletkező
hullámokat a bőröm alatt, ami olyan, mint egy háborgó
tenger.
− Ez hiányozni fog.
Magához húz, és megcsókolja a tarkómat.
− Nem fog, mert ehelyett a karodban fogod tartani. Már
semmi sem tartja benn ezt a babát.
− Bármelyik nap megszülethet.
− Szomorú vagy amiatt, hogy ma nem indult be a szülés?
Persze hogy szomorú vagyok.
− Aha, de főleg azért, mert arra számítottam, hogy
elvágják a varratot, és a bébi kipottyan. Méhnyak-
elégtelenségem van, de akkor most hirtelen miért határozza
el a méhnyakam, hogy mégis meg tudja tartani a babát?
− Fogalmam sincs. Ezt a drága jó dokinktól kellene
megkérdezni.
− Kicsit szomorú vagyok, hogy nem vagyunk a kórházban,
és nem szülök éppen, de örülök, hogy ezt a különleges alkalmat
együtt tölthetjük, mielőtt megérkezik.
Hátulról hozzám simul, én pedig már tudom, mire megy
ki a játék.
− Örülök, hogy így érzed, mert hamarosan újra szívesen
kiélvezném ezt a különleges, együtt töltött alkalmat.
A kis mohó szexmániás.
 32. FEJEZET

Jack McLachlan

HÁROM HÉT TELT EL A VARRATSZEDÉS ÓTA, ami azt jelenti, hogy

Laurelyn a harminckilencedik hétben van, hét napra a szülés
kiírt időpontjától. Ha azt mondom, hogy csalódott, amiért
még nem született meg a baba, akkor enyhén fejeztem ki
magam. Szörnyű állapotban van, egész éjjel forgolódik,
annyira kényelmetlenül érzi magát, és ez tegnap éjjel is így
ment. Végül három körül elszenderedett a kimerültségtől. Én
is. Most viszont még alig öt óra, és máris újra nyugtalan.
− Mmm… ááá… – hallom a nyögdécselését, miközben
hánykolódik az ágyban. Ez új hang.
− Jól vagy, L.?
− Sssz… – hallom, ahogy a fogain keresztül beszívja a
levegőt. – Ááá…
Felülök, felgyújtom a lámpát, és látom, hogy az oldalán
fekszik, a lábát pedig félig magzatpózban tartja.
− Mi baj van, szivi? Fáj valamid?
− Mmm, mmm. Nagyon fáj – nyögi, és a kezével eltakarja
az arcát. A szívem egyből vágtába kezd, és a gyomromat a
torkomba űzi.
− Fájásaid vannak?
− Azt hiszem.
A francba! Hónapok óta készítgetem rá magamat, de
most látom, hogy erre sosincs felkészülve az ember.
− Mikor kezdődtek?
− Kábé egy órája.
 Egy órája? Hogy aludhattam, miközben ilyen régóta
fájdalmai vannak?
− Miért nem keltettél fel?
− Vártam, hogy hátha abbamaradnak. Nem akartalak
felkelteni, ha esetleg csak jósló fájások.
Laurelyn az önzetlensége miatt néha bajba kerül.
− Méhnyak-elégtelenséged van. Dr. Sommersby azt
mondta, ne várj ölbe tett kézzel, ha úgy gondolod, hogy
fájásaid vannak.
− Hát, akkor nem hiszem, hogy jó ötlet még tovább
várni, mert az utolsó pár fájás irtó rossz volt.
Kipattanok az ágyból, és mellette termek, hogy
felsegítsem.
− Segítenél felvenni a jóganadrágomat és a pólómat?
− Aha. Hol vannak?
− Második fiók a komód jobb oldalán. Beletúrok a fiókba.
− A feketét vagy a szürkét kéred?
− A feketét.
A többit visszahányom a fiókba, nem érdekel, hogy
rendetlenül állnak-e.
− Melyik felsőt akarod?
− A krémszínű, ezüst csíkos V nyakút.
Segítek neki felöltözni, aztán a fürdőszobába megy fogat
mosni és megfésülködni. Amikor elkészül, kidugja a fejét.
− Még elmegyek vécére, és utána indulhatunk.
Az ágyon ülök a táskájával a kezemben, amikor hallom,
hogy hív. Kinyitom az ajtót. Összeszorított lábbal ül a vécén.
− Úgy éreztem, hogy vécéznem kell. Amikor leültem,
éreztem, hogy valami pukkan.
 Összehúzza a szemöldökét. Ekkor halljuk, hogy valami
csurogni kezd. Szétnyitja a lábát, és megnézi, mi az.
− Ez nem pisi. Szerintem folyik a magzatvíz. Akármi is
az, nem akar elállni, és nem tudom visszatartani. – Akkor
már késő bemenni a kórházba. – Hoznál egy törülközőt, hogy
a lábam közé tehessem? Tuti, hogy ömleni fog, ha felállok.
A lába közé teszi a törülközőt, és feláll.
− Juj, olyan, mintha lepisilném magam. Hozz még
törülközőket a kocsiba is, mert szerintem ez még folyni fog
egy ideig.
Nem érdekel az autó ülése.
− Majd áthúzatjuk az ülést.
− Hülyeség tönkretenni a bőrülést csak azért, mert nem
terítjük le törülközővel.
Benyúlok a szekrénybe, és felmarkolok párat.
− Jól van, csak menjünk már.
Beülünk a kocsiba, észreveszem, hogy három-négy
percenként megfeszül, és visszatartja a lélegzetét.
− Mennyire fáj?
− Hogy érted? Valami fájdalomskála szerint?
− Ja. Ötös skálán.
Eltorzul az arca, és a fogán keresztül fújja ki a levegőt.
− Négy és fél.
− És mi számítana szerinted ötösnek?
Lehet, hogy nem is akarom hallani a válaszát.
− Ha a lábamat érzéstelenítés nélkül lefűrészelnék.
Nem. Erre nem voltam kíváncsi.
A francba! L. tökre ki lesz tágulva, mire a kórházba
érünk. Ettől intett óva minket dr. Sommersby: a rohamos
szüléstől. Amikor ezt a szót használta, utánanéztem, és azt
jelenti, hogy a gyerek a vajúdás megkezdődésétől számított
három órán belül megszületik. L.-nek majdnem két órája
erős fájásai vannak.
Képtelenség, hogy a családom időben ideérjen, úgyhogy
egyedül leszünk, amikor a baba megérkezik.
− Fel kellene hívnom anyát, hogy szóljak neki, és el
tudjon indulni.
− Tutira felvesznek a kórházba, mert elfolyt a
magzatvizem, úgyhogy szerintem most már felhívhatunk pár
embert.
Tárcsázom anyát, aki a második csöngésre felveszi.
− Megindult?
− Éppen úton vagyunk a kórház felé. Pár órája fájásai
vannak, és elfolyt a magzatvize.
− Máris indulok. – Hallom a lelkesedést a hangjában. –
Mondd meg a lánykámnak, hogy várjon a szüléssel, amíg
odaérek! Eddig minden unokám születésénél ott voltam, és
erről sem szeretnék lemaradni.
Nem árulom el anyának, de szinte biztos vagyok benne,
hogy erről le fog maradni.
− Megmondom neki, hogy szorítsa össze a lábát, amíg ide
nem érsz.
− Mondd meg neki, hogy szeretem, és ez a baba megér
minden fájdalmat, amit érez!
− Megmondom. Szeretlek, anya.
Leteszem a telefont, és tudom, hogy nem kell felhívnom
a család többi tagját, mert ő majd megteszi helyettünk.
− Akarod, hogy felhívjam Addisont… vagy a szüleidet?
Az órára néz.
− Nagyon korán van, úgyhogy nem szeretném
felébreszteni Addie-t vagy a babát, ha éppen alszanak.
Várjunk, amíg kicsit később lesz, mert Addie-nek Zac anyjára
kell bíznia Donavont, amikor bejön.
Érzékeny téma, de meg kell kérdeznem:
− És mi legyen a szüleiddel?
− Azt szeretném, hogy mama és papa tudjanak róla,
úgyhogy felhívhatod őket. De ha anyám velem akarna
beszélni, mondd meg neki, hogy most nem tudok.
Felhívom L. anyját, de egyenesen a hangpostafiók veszi fel.
− Szia, Jolie! Jack Henry vagyok, és azért hívtalak, hogy
elmondjam, Laurelynnél megindult a szülés, és épp úton
vagyunk a kórházba, úgyhogy kérlek, hívj fel, ha megkapod
ezt az üzenetet.
Leteszem a telefont, és Laurelynre pillantok.
− A szüleimnek jelenleg nagyon kevés helyük van az
életemben, és ez rendben van így. Nincs ezzel bajom, mert
csakis McLachlanékre van szükségem. Egy ideje már
megbékéltem ezzel a valósággal.
− Most már közénk tartozol, és ez mindig így lesz. –
Átnyúlok hozzá, és a tenyeremet a hasára teszem. – És ő is.
– A hasa kőkemény lesz a kezem alatt, ő pedig zihálva
megmarkolja az ülése szélét. – Hohhó! Ez egy fájás?
Nem válaszol, hanem beszívja és kifújja a levegőt, amíg a
hasa keménysége el nem múlik.
− Az.
− Hű, de erős volt.
− Szerinted most újat mondtál? – kérdezi.
− Csak meglepődtem. Azt hittem, mire ennyire rossz lesz,
már megkapod az epidurálist.
− Nem bántam volna. Azt hiszem, ezen már túl vagyunk.
− Már majdnem ott vagyunk, szivi.
 Laurelynt egy megfigyelőszobába viszik, bejön egy nővér
megvizsgálni. Ugyanaz a rutin, mint mindig: gumikesztyű
fel, kéz eltűnik a lepedő alatt.
− Mindenképpen hat, majdnem hét centiméteresnek
mondanám, úgyhogy minél hamarabb fel kell vennünk magát
egy vajúdó szobába. Szeretne epidurálist?
Kérdőn néz rám.
− Ne rám nézz! Nem nekem fáj.
− Más lenne, ha egycentis lennék, és még órákig kellene
elviselnem ezt a fájdalmat, de majdnem hétcentis vagyok. Már
csak három centit kell elérnem. Csak azon gondolkodom,
igazából kell-e nekem az epidurális, mert szerintem anélkül is
menni fog.
− Maga tudja, Mrs. McLachlan, de figyelmeztetem, hogy
amikor a baba kijön, erős nyomásra és égő érzésre számíthat.
− Bárcsak itt lenne anyukád. Fogalmam sincs, mit
csináljak.
Én is azt szeretném, ha anya itt lenne.
− Nem köthetjük be az epidurálist addig, amíg el nem
helyezzük, és be nem kötünk egy infúziót, úgyhogy gondolja
át, amíg ezeket elvégezzük.
Ez ésszerű javaslatnak tűnik.
− Rendben.
A nővér azt ígéri, hogy hamarosan visszajön, és átviszi
Laurelynt a szobájába. Amikor kimegy, akkor látom, L.
mennyire elgyötört.
− Kemény csaj vagy, és tudom, hogy képes vagy
megcsinálni epidurális nélkül, de rossz nekem, hogy szenvedni
látlak, amikor nem is lenne muszáj.
− Ez a gyerekszülés. Természetes folyamat, amit már
csillió éve érzéstelenítés nélkül csinálnak végig a nők. –
Tudom, de egyik sem a feleségem. Kínszenvedés látnom, hogy
fájdalmai vannak. – Jófajta fájdalomról van szó, olyanról,
amit úgy érzem, kibírok.
Attól félek, hogy majd eljutunk egy pontra, amikor
meggondolja magát, és kéri az epidurálist, de már késő lesz.
− A fájdalom az fájdalom.
− Meg tudom csinálni. Annyira magabiztosnak tűnik.
− A te testedről van szó, neked fáj a dolog, úgyhogy te
döntesz.
Amy, a varrat kivételénél ott lévő nővér jön be, és L.-t
átviszik egy ugyanolyan szobába, amilyenben egy hétig
feküdt, amikor fennállt a veszélye, hogy elveszítjük Maggie
Jamest. Amy a betegfelvétellel kapcsolatos teendőket végzi,
miközben egy másik nővér beköti az infúziót, egy harmadik
pedig előkészíti a szobát. Amy ahhoz a részhez ér, ahol L.
szülési terve szerepel, L. pedig bejelenti a döntését:
− Úgy határoztam, hogy természetesen fogom csinálni.
Magamban felsóhajtok, mert nem akarom a csajomat
szenvedni látni. Remélem, nem fogok bepánikolni, amikor
sikoltozni kezd. Az órára nézek, és látom, hogy anya még
mindig kábé háromórányi távolságra van. Bárcsak azonnal
felhívtam volna, amikor L. közölte, hogy fájdalmai vannak!
Nagy szükségem volna rá, hogy itt legyen, és lenyugtasson.
− Kiugrom, hogy felhívjam anyát. Biztos tudni akarja, mi
a helyzet.
− Oké.
Megállok a nővérpultnál, és odahívom Amyt.
− Csak szólni akartam, hogy kiugrom a váróba telefonálni,
ha esetleg szüksége lenne rám.
− Semmi gond. Kijövök szólni, ha bármi történik.
Felcsörgöm anyát, aki gyorsan felveszi.
 − Mi a helyzet?
− Laurelyn majdnem hét centire nyitva van.
− Ó, te jó ég! Akkor nem fogok odaérni a szülésre.
Tuti, hogy a méhnyak gyengesége miatt halad előre ilyen
gyorsan.
− Az orvosa figyelmeztetett, hogy ez előfordulhat, de én
aggódom, mert a természetes szülés mellett döntött.
− Miért aggódsz emiatt?
− Nem akarom, hogy fájjon neki. Hallom, hogy anya nevet
rajtam.
− Ha még nem tudnád, Jack Henry, a szülés fáj. Laurelyn
biztosan tudta, amikor eldöntötte, hogy nem kér epidurálist.
Ismeri a testét, és tudja, mit bír ki. Nem lesz semmi baja,
fiam. – Nem fog erről meggyőzni, amíg nem látom a gyereket
a karjában. – Fogadjunk, hogy kisurrantál nekem telefonálni,
úgyhogy mars szépen vissza a feleségedhez, mert nem kellene
egyedül hagyni. Körülbelül tízre fogok odaérni, de
mindenképpen hívjál fel, ha bármi történik!
Amikor befejezem a telefonálást anyával, nem érzem a
remélt megkönnyebbülést. Nincs kivel beszélnem… kivéve
talán az öcsémet, ő már volt a helyemben, háromszor is
végigcsinálta, úgyhogy tárcsázom a számát. Korán van, de
azért ébren lehet.
Többször is kicsöng, mire felveszi.
− Mi van?!
Micsoda egy bunkó seggfej tud lenni!
− Mi a franc van, Evan? Miért vagy ilyen rohadt bunkó?
− Mert belezavartál a reggeli kufircolásomba. – Oké.
Akkor most ráhagyom a dolgot. – Em leállított, hogy vegyem
fel a telefont, mert tudni akarja, hogy azért hívsz-e
bennünket, mert Laurelynnek beindult a szülése.
 − Beindult, de valamiről beszélnem kell veled. Hallom,
amint felnyög.
− Mi a gáz?
− Nem kért epidurálist, és én tökre parázom, hogy nézni
fogom, ahogy szenved.
− A faszomba már, Laurelyn szül! Nyilván fájni fog. Em
sem kért epidurálist a két utolsónál, és minden oké volt,
úgyhogy hagyd abba a rinyálást, te töketlen, és húzzál vissza
a nejedhez a szobába! Nem szabadna egyedül lennie,
szarházi. Hát fogalmad sincs semmiről?
Úgy néz ki, hogy nincs, de igaza van. Egyedül hagytam a
feleségemet, és itt kint telefonálgatok, hogy kicsit
megnyugtassam magam, miközben nekem kellene őt
pátyolgatnom.
− Totál igazad van.
L. nagyokat szuszog, amikor visszaérek a szobába.
− Megvizsgáltak, és azt mondták, hogy majdnem kilenc
centire kitágultam, úgyhogy a baba szupergyorsan érkezik.
Azt mondták, lehet, hogy hamarosan nyomni fogok.
− Akkor lehet, hogy inkább Villám Maggie-nek kellene
neveznünk.
− Mindjárt itt a nagy pillanat. Hamarosan találkozunk a
fiunkkal vagy a lányunkkal, úgyhogy örülök, hogy nem tudjuk
előre a nemét. Köszönöm, hogy tartottad magad ebben a
kérdésben. – A kezemért nyúl, és a fogát összeszorítva jól
megmarkolja. Nézem a monitoron, ahogy a fájást jelző görbe
emelkedik.
− Ááá… ez irtóra fáj, McLachlan! Egészen lent érzem… a
fenekemben! Ez nem hangzik jól.
− Az mit jelent?
 − Megy a baba lefelé. – Megfordul, és a rácsba
kapaszkodik, úgyhogy nem látom az arcát. – Ó, a francba!
Hívd Amyt! Úgy érzem… nyomnom kell.
Fájdalmasan nyögdécsel, amíg odanyúlok, és megnyomom
a hívógombot.
− Miben segíthetek?
− Laurelyn úgy érzi, hogy nyomnia kell.
Amy bejön a szobába, és felveszi a gumikesztyűt a
vizsgálathoz.
− Lefogadom, hogy készen áll, ha már érzi, hogy nyomnia
kell. – Bedugja a kezét a lepedő alá, Laurelyn pedig
összeszorítja a szemét. – Hűha, ez gyors volt. Már tíz centi,
úgyhogy ideje elkezdeni nyomni. Szólok dr. Sommersbynek,
mert a feje már lent van. Azt hiszem, egyáltalán nem fog
sokáig tartani, úgyhogy biztos nem akar túl messze lenni,
főleg, hogy természetesen szül. Ha kitolja a baba fejét, akkor
már szinte lehetetlen megállni.
Ó, a francba! A valóság mázsás súlya fejbe csap: mindjárt
apa leszek. A számhoz emelem L. kezét, és megcsókolom.
− Mindjárt megcsinálod. Természetesen.
Amy a megfelelő helyzetbe igazítja L.-t.
− Jól van, Laurelyn. Emlékszik mindenre Addison
szüléséből?
− Valami rémlik…
− Minden fájáskor háromszor fog nyomni. Mélyen
belélegez, aztán kifújja, utána vesz egy második lélegzetet,
ezt benntartja, és közben lefelé fenékben nyom.
Kapaszkodjon a combjaiba, és húzza őket hátra és terpeszbe,
amennyire csak tudja.
L. elhelyezkedik, a lábát felhúzza, szétterpeszti, és
megfogja a combját.
 − Egyre jobban feszül. Jesszus! Nyomnom kell.
− Ez lesz a gyakorlókör. Mély belégzés, és kifújja. Második
belégzés, benntartja, a lábát felhúzza, és lefelé nyom
fenékben. – L. követi az utasításokat. – Nyomás, kettő, három,
és négy és öt… – Amy tízig számol, amíg Laurelyn nyom,
aztán megismétlik. Minden fájásnál öszszesen háromszor. –
Elsőre nagyon jól ment. Jól megy magának a nyomás,
úgyhogy máris mondhatom, hogy nem fog soká tartani, és már
végez is.
L. mindent jól csinál, amihez hozzáfog. Nem lep meg, hogy
ebben is remekel.
− Jaj, anyám! Megint itt van egy.
Amy megismétli a procedúrát, minden fájásnál elszámol
tízig, aztán int, hogy nézzek oda le.
Már ezerszer láttam L. vagináját, úgyhogy nem
szégyellek odanézni, de most valami más zajlik itt, és nem
vagyok biztos benne, hogy jó ötlet, ha odanézek.
− Nem tudom, hogy akarom-e nézni.
Kicsit félek, hogy utána sosem fogok ugyanúgy tekinteni
rá, mint azelőtt.
− Maga tudja, de ez az egyetlen alkalom, amikor ezt
láthatja. Nagyon különleges.
Ha besokallok, még mindig becsukhatom a szemem, és
hátrahúzódhatok.
− Rendben.
Az ágy mellől odalépek a végéhez.
− Megint fájása lesz, úgyhogy mutassuk meg a férjének a
baba feje búbját.
Laurelyn nyomni kezd, én pedig nézem, ahogy a kisbabánk
feje halad lefelé, amíg meg nem pillantom az egész feje búbját,
és valami nagyon szürreális érzés kerít hatalmába.
 − Ó! Hűha, L.! Jó sok sötét haja van a kiscsajnak.
Életemben nem láttam még ilyet.
L. háromszor nyom, aztán erősen lihegve hátrahanyatlik.
Kemény izommunka ez neki.
− Még jó, hogy rád ütött, mert én kopasz voltam.
Amy felkel az ágyról, és az ajtó felé indul. Ugyan hová
megy?
− Készen állunk, úgyhogy hívom dr. Sommersbyt.
Amíg várunk az orvos megérkezésére, lehajolok, és
megcsókolom L.-t.
− Nagyon szeretlek.
− Én is szeretlek – simogatja meg az arcomat. – Nem
bánod, ha esetleg kiderül, hogy fiú?
− Mondtam már, hogy repesnék az örömtől, ha fiam
lenne. Csak azért ragaszkodtam hozzá, hogy lány, mert ezt
érzem a zsigereimben, nem azért, mert nem akarok fiút.
− Tudom.
Dr. Sommersby bejön a szobába, és beöltözik, a nővérek
pedig felkészülnek a kisbabánk ellátására.
− Sietősen érkezik a kicsike. – Leül egy zsámolyra L. lábai
közé, és rám néz. – Szóval még mindig meg van győződve róla,
hogy lány?
Abszolút.
− Száz százalékig.
− És maga, Laurelyn?
− Vagy fiú, vagy lány. Egyedül ebben vagyok biztos. A doki
elneveti magát.
− Egyetértek. Most kezdődik a fájása, úgyhogy nyomjon
erősen, hogy kiderüljön.
L. mély lélegzetet vesz, kifújja, aztán megint beszívja a
levegőt, és benntartja. Amy és én segítünk neki hátrahúzni a
lábát. L. arca céklavörös színűre vált, ahogy teljes erőből nyom.
Az egyik nyomás közepén megáll, elengedi a lábát, és
előrehajol az ágyban.
− Atyaég! Annyira feszül… és éget. Mintha tűz lenne.
Felnéz rám, de semmivel nem tudok segíteni rajta. Pont
ettől féltem.
− Nagyon sajnálom, L.
A lába remeg, felnyúl és belém kapaszkodik. Lehúz
magához, és a nyakamat szorongatja.
− Segíts! Segíts! Segíts!
− Csináljon valamit! Segítsen már rajta! – ordítom.
Amy hátrahúzza a lábát, de L. lecövekel, mintha kővé
dermedt volna.
− Ki kell tolnia a babát, Laurelyn. Csak így tudunk segíteni
magán.
− Nem bírom. Annyira fáj!
− Nézzen rám! – Laurelyn elengedi a nyakamat. Könynyek
gördülnek le az arcán. A párnának dönti a fejét, és Amyre
néz. – Meg tudja csinálni. Maga az egyetlen, aki erre képes,
úgyhogy húzza fel a lábát, és tolja ki a kisbabáját! Minél
hamarabb kitolja, annál hamarabb megkönynyebbül. – L. a
homlokához kap, és a fejét fogja. – Gyerünk! Nyomjon erősen!
− Ó, anyám! Már itt is van! Nyomnom kell!
L. felpattan, és hátrahúzza a lábát. Amy megtapogatja L.
hasát.
− Nyomjon, amilyen erősen csak tud, aztán essen túl
rajta.
L. összeszorítja a szemét, és a szemöldökét ráncolja. A
szeméből könnyek potyognak, szívszaggató látvány, ahogy
csendben szenved.
− Menni fog!
 − Nézzen ide le, Mr. McLachlan, és láthatja, amint a
kisbabája világra jön!
Áthajolok L. lábán, és nézem, ahogy a babánk feje
előbukkan L. testéből. A baba fejjel lefelé érkezett, de dr.
Sommersby megfordítja, hogy kitisztíthassa a száját és az
orrát.
Először pillantom meg az arcát.
− A feje kint van, Laurelyn.
Még sosem láttam csodálatosabbat.
− L., gyönyörű!
− Szedjük ki a baba többi részét is, és lássuk, fiú-e vagy
lány. – Amy hátranyomja L. lábát, és nekem is int, hogy
csináljam ugyanazt. – Nyomjon, Laurelyn, nyomjon!
Látom L. arcán az eltökéltséget, és tudom, hogy a
következő lesz az utolsó nyomása. És az is.
Folyadék kizúdulását hallom, aztán éles sírást: a
kisbabánk első hangját.
− Megcsináltad, L.! – csókolom meg a feleségem feje
búbját. – Nagyon szeretlek!
Dr. Sommersby fogja a gyerekünket, és valami folyékony,
krémszerű anyagot törölget róla.
− Megmondjam vagy megmutassam, hogy fiú-e vagy lány?
L. – lel egymásra nézünk, és egyszerre mondjuk:
− Mutassa!
Dr. Sommersby felmutatja nekünk a babát. Sehol semmi
bögyörő.
− Itt az én Maggie Jamesem, és gyönyörű, akárcsak az
anyukája. – Amióta felnőtt vagyok, csak ritkán fordult elő,
hogy sírtam, és az Laurelyn miatt volt, de most a lányom
láttán újra könnyezni kezdek. – Sosem láttam ennél
gyönyörűbb kisbabát. Köszönöm, hogy megajándékoztál egy
kislánnyal.
Maggie Jamest az anyukája mellkasára teszik, Amy pedig
betuszkolja L. hálóinge alá, hogy bőrkontaktusban legyenek,
aztán egy rózsaszínű sapkát tesz a fejére. Kinyújtom a
kezem, és az ujjammal megsimogatom az arcát. Ilyen
puhaságot emlékeim szerint még sosem éreztem.
− Máris annyira szeretem, L. Nem is tudtam, hogy létezik
ilyen.
− Tudom. Hát nem csodálatos egy kislány?
Maggie James arccal lefelé fekszik L. – en, közben
izegmozog és kúszik. Amy odajön, hogy megszemlélje.
− Csodálatos dolog, ami a következő órában történik.
Ahogy itt fekszik magán, magától kúszni kezd, hogy megtalálja
a mellét, és szopni kezdjen. Van, amelyik baba gyorsan, van,
amelyik lassan csinálja. Ez a baba máris elindult lefelé,
úgyhogy lefogadom, hogy gyors lesz.
− Ha a születése utalhat ilyesmire, akkor tényleg gyors
lesz.
L.-t letisztogatják, és kényelmesebb helyzetbe igazítják,
miközben Maggie James végig a mellkasán marad, és keresi,
kutatja L. mellét. Csodálatos dolog ezt figyelni: ez az újszülött
csecsemő lassan vándorolva keresi az első ételét.
Amynek igaza van. Kábé egy órába telik, de Maggie
Jamesnek végül sikerül eléggé lekúsznia, és megtalálnia L.
mellét. Nem utolsó látvány, amikor először kezdi szopni az
anyja mellét.
− Odanézz!
L. sugárzik.
− Hihetetlen egy kislány.
 − Ez az: ezt láttam, amikor a jövőnkről álmodtam. Mindig
ott voltunk: te, én és ő, de ez csak a kezdet. Annyi minden áll
még előttünk. Még sok közös élmény. Sok boldogság. Sok
kisbaba.
L. segít M. J. – nek jobban bekapni a mellét.
− Valaha te voltál számomra a fájdalom szépsége, azután
te lettél számomra a megadás szépsége. Most pedig megint
valami mássá alakultál át.
− És mivé?
− A szerelem szépségévé – ti ketten. Örökké.
 EPILÓGUS

Jack McLachlan

A KÁD MÁR JÓ IDEJE MEGTELT VÍZZEL. Ribizliillat tölti be a

levegőt, úgyhogy tudom, hogy L. nem jön ki egyhamar a
menedékhelyéről. Kár, hogy az illatosított gyertyák nem
nyomják el a szagot, ami megüti az orromat.
A francba, L.! Mi a csudát etettél ma a gyerekkel?
Luke a pelenkázón fekszik, kék szemével engem fürkész,
miközben azt várja, hogy kivegyem alóla a pelenkáját, és
esküdni mernék, hogy azért vigyorog és kacarászik, mert
mókásnak tartja, hogy milyen csomagot készített nekem. Az
álla alá dugom az ujjamat, és megcsiklandozom a nyakát,
amitől elkacagja magát.
− Anyád tudta, hogy ezt fogod csinálni. Mindegyikőtöknek
ugyanazt a kaját adta, és ezért kért meg, hogy tegyelek
tisztába, és fürdesselek meg benneteket.
Lenézek Luke hasonmására, aki a padlón mászik, és
azon töprengek, vajon ő is becsinált-e már. Arra tippelek, hogy
igen.
− Hudson, te is beledurrantottál már a pelenkádba, mint a
tesód?
Odamászik hozzám, és a nadrágszáram segítségével
felhúzza magát.
− Pa!
Lenyúlok, és összekócolom sötét haját.
− Te leszel a következő, kis haver.
 Túlélem a két fiam által számomra lerakott mérgező
hulladékot, és azon filózom, hogyan képesek kilenc hónapos
csecsemők így termelni, ahogy ezek. Elvileg fizikai
képtelenség, de aztán úgy találom, hogy a világegyetem
összeesküdött ellenem, amikor észreveszem, hogy M. J.
ugyanúgy bealkotott, csak nagyobb léptékben.
L. ezt előre kitervelte. Meg akarta torolni, hogy azt
mondtam, készen állok egy újabb gyerekre, jól tudom.
Azt hiszem, túl korán van még a negyedikhez. Még
túlságosan lefoglal bennünket a kétéves és a két kilenc
hónapos ikerfiú. A fiúk, mint a sajtkukacok, mindenbe kezdik
beleártani magukat, és tuti, hogy ez csak rosszabb lesz. M.
J. viszont a világ legaranyosabb gyereke. Apa kicsi lánya,
és ez már azóta így van, amióta megláttam a kis arcocskáját,
amikor még L. hasában volt, és azt hittük, hogy elveszítjük.
Szent igaz. Egy kislány könnyedén az ujja köré tudja
csavarni az apukáját. Ezt csinálta velem Maggie James is, de
hát mit is várhatnánk egy angyalkától, akinek meleg,
gesztenyebarna haja a végén loknikba csavarodik. A szívem
minden alkalommal elolvad, ahányszor csak felém pillant
karamellaszínű szemével, de a csúcs az, amikor hallom, hogy
engem, az apukáját hív. Nincs ennél drágább hang.
A trió megfürdött, és készen áll a lefekvésre, amikor
Laurelyn belép az ikrek szobájába. Beül a hintaszékbe,
ahová átadom neki az ikreket az utolsó etetésre. Ez az esti
rituálénk, úgyhogy tudom, hogy Luke tíz percig szopik, aztán
bealszik, Hudson pedig öt perccel később követi, majd L.
odafekszik M. J. mellé az ágyba, amíg ő is el nem szenderedik.
El sem hiszem, hogy L. azt képzelte, pocsék anya lehet
belőle. Senki sem tudna jobban gondoskodni a gyerekeinkről.
Egy kis szünet viszont nem ártana neki.
 Amikor a három gráciát leraktuk éjszakára, a nappaliba
megyünk, és ledobjuk magunkat a kanapéra. L. az egyik
végére, én a másikra. Ölembe veszem a lábát, hogy jól
megmasszírozzam.
− Jó volt az egyedüllét?
L. fejét a kanapé karfájára hajtja, a szeme csukva. Úgy
néz ki, mint aki bármelyik pillanatban el tudna aludni.
− Nagyon. Az a habfürdő már nagyon kellett. Még mindig
szét vagyok ázva – nézegeti az ujjait. – Köszi, hogy átvetted a
kölyköket ma estére.
Fáradtabbnak látszik, mint egyébként.
− Valami gond van, drágám? Ki sem nyitja a szemét.
− Csak hullafáradt vagyok, mert az egész nap azzal telt,
hogy valamelyik fiú folyton belemászott valamibe. Bárcsak
megint egy helyben maradnának! Akkor sokkal könnyebb
volt.
Ki kell kapcsolódnia, mielőtt kipurcan.
− Vigyük el a gyerekeket a szüleimhez, és lépjünk le
egypár napra!
A szeme kipattan, és a fejét felkapva rám mered.
− Tudod, hogy nem tehetjük meg.
− Miért ne?
− Mert még szoptatom az ikreket.
− Pár napig cumisüvegből is kajálhatnak. Nem lesz semmi
bajuk. – Nem adok neki esélyt a vitatkozásra, hanem újabb
érveket sorakoztatok fel az elutazásunk mellett.
A gyerekeinknek kipihenten van rád szükségük, hogy a
lehető legjobb anyukájuk lehess. Magaddal is foglalkoznod
kell, hogy aztán velük is tudj foglalkozni. Az én feladatom,
mint férjednek az, hogy észrevegyem, amikor kikapcsolódásra
van szükséged, és az most van.
 Borzalmas volt, amikor a gyerekeket a szüleimnél
hagytuk. Mind a három bőgött, és ráadásul L. is. Szó szerint
ki kellett rángatnom az ajtón, nehogy lekéssük a gépünket, de
most már minden oké, hogy a repülőn vagyunk.
− Örülök, hogy elutazunk. Teljesen más hangon beszél.
− Egy órája még nem tűntél ilyen vidámnak.
− Ne haragudj, tökre kiborultam, de sosem hagytam még
őket másra pár óránál hosszabb ideig! Eszembe jutott, hogy
össze lesznek zavarodva, amikor majd nem jövünk értük. Azt
hihetik, hogy örökre ott hagytuk őket.
Már megint rákezdi.
− Állj már le, L.! Semmi bajuk. A szüleim halálra fogják
kényeztetni őket. És ne felejtsd el, hogy Evan és Emma holnap
átviszik a gyerekeket, úgyhogy együtt játszhatnak!
Totál eluralják az érzelmei, ami még inkább meggyőz
arról, hogy pontosan erre az utazásra van szüksége, úgyhogy
megteszek minden tőlem telhetőt, hogy kiverjem a fejéből a
gyerekeket, amíg odaleszünk.
− Az életünk a nap huszonnégy órájában és a hét minden
napján a gyerekek körül forog, úgyhogy nem szeretnék róluk
beszélni, amikor elutazunk. Ez a kiruccanás rólad és rólam
szól.
Bárcsak magánrepülőt foglaltam volna! Hátravinném, és
megadnám neki a magáét, hogy elfeledtessem vele az egészet.
− Oké, egy szót se többet M. J.-ről, Luke-ról és Hudsonról,
amíg vissza nem érünk Sydney-be vasárnap délután.
− Ügyes kislány.

Az első délutánunkat a tengerparton töltjük, aztán a

városba megyünk vacsorázni a kedvenc éttermünkbe, majd
hazatérünk a házba. Amióta eldöntöttem, hogy lelépünk L.-
lel, egyfolytában számolom az órákat, a perceket és a
másodperceket, hogy mikor lehetünk együtt anélkül, hogy a
gyerekek megzavarnának, vagy abba kellene hagynunk
miattuk.
Alig lépünk be a bejárati ajtón, máris a karomba kapom,
és megcsókolom. Lassan és romantikusan kezdődik, de hamar
tüzes és sürgető csókolózássá fokozódik. Most az egyszer a
sürgetés nem abból ered, hogy valamelyik gyerek bármelyik
percben elkezdhet sírni, és abba kell hagynunk miatta.
− Mondd meg, mit szeretnél, L.!
Elhúzódik, és az ujját az alsó ajkamhoz érinti.
− Lelassulni. Folyton rohanunk, szeretném nyugodtan
csinálni, hogy kiélvezhessük egymást.
Igaza van. Amióta a gyerekek beléptek a képbe, általában
villámsebességgel tevékenykedem, de jó okom van rá. Tízből
nyolc alkalommal a három közül valamelyik félbeszakít
bennünket. Mintha mindannyian valami érzékelővel születtek
volna, aminek segítségével sikerül belezavarniuk a
kamatyolásunkba.
− Igazad van. Ne haragudj! Hidd el, én is ki akarom
élvezni, hogy csak az enyém vagy!
− Jól van. Megértem. – Lecsúsztatja a kezét a
mellkasomon, és nézi, ahogy halad lefelé. – Vettem egy új
cuccot a számodra.
Királyság! Reméltem, hogy vesz valamit. Ezer éve nem
láttam valami dögös, szexi hacukában. Lehet, hogy lassúra
szeretné venni a figurát, de az nem jelenti azt, hogy nem
kezdhetünk neki minél hamarabb. Lehajolok, felkapom, és
vállamon átvetve becipelem a hálószobába.
− Jack Henry, hihetetlen alak vagy.
 Amint a hálószobába érünk, talpra állítom, megfogom a
hátsóját, és magamhoz húzom.
− Már készen állok rá, hogy elmerüljek benned, úgyhogy
ne várass túl soká az átöltözéssel! – duruzsolom a fülébe.
− Meggyújtanád a hálószobái gyertyákat, amíg átöltözöm?
− Bármit megteszek, amit csak parancsolsz.
Megfogja az arcomat, és magához húz egy gyors csókra.
− Nem leszek oda sokáig, barlanglakó.
Nézem, ahogy eltűnik a fürdőszobában, aztán nekiállok a
feladatom teljesítésének: meggyújtom a hálószobái gyertyákat.
Három van belőlük, és éppen megfelelő mennyiségű
megvilágítást, egyben tökéletesen romantikus hangulatot
biztosítanak a szobában. Még én is csöpögős hangulatba
kerülök, amikor a gyertyafényes, baldachinos ágyat, a padlóig
leomló, hullámzó, áttetsző függönyöket nézem. Ez emlékeztet
arra, hogy szeretkezzem L. – lel, mert ezt szeretné, ne pedig
keményen és gyorsan megdugjam… kivéve, ha később ezt
szeretné, én pedig majd lelkesen engedelmeskedem.
Éppen vetkőzöm, amikor L. kilép a fürdőszobából. Vörös
csipkekombiné van rajta. Ez nem az ő megszokott színe, de
ezentúl lehetne az, mert piszkosul dögösen néz ki benne.
Fantasztikusan fest a cicije, még három gyerek után is. Pajkos
mosoly ül az arcán, és rájövök, miért, amikor megfordul, hogy
megmutassa a hátsóján a fodrokat. Riszál benne egy kicsit,
aztán megkérdezi:
− Tetszik?
Baszki, elképesztően néz ki. A farkam azonnal sátort állít
az egyetlen ruhadarabomon, ami még rajtam van, azaz a
bokszeralsómon.
− Mocskosul dögös vagy, bébi. Pattanj ide!
 − Várj! Azt akarom, hogy tökéletes hangulat legyen
ahhoz, amit kigondoltam.
Az éjjeliszekrényhez megy, és felveszi a telefonját. A
csajom imádja zenével megadni a ritmust, úgyhogy tuti, hogy
valami lassút választ. Jó is ez így. Különben még
elfelejteném, hogy ne rohanjak.
Elkezdődik a szám, és felismerem, hogy már hallottam L.-
t ezt énekelni. Lassú, romantikus szám, amit a Southern
Opheliának szerzett – a szerelmünk ihlette –, de most hallom
először a banda előadásában.
− Gyönyörű szám. Gyere ide! – tárom ki felé a karomat.
Nézem, amint irtó lassan és csábítóan felém lépked. A
mozgása, minden lépése elvarázsolja testemet, lelkemet.
Emlékeztetnem kell magam rá, hogy mit kell tennem:
ráérősen élvezem az együttlétet Laurelynnel. A feleségemmel.
A szerelmemmel. Amerikai csajommal és életem társával. A
gyermekeim anyjával.
Az egyik kezemet a derekára teszem, a másikkal az arcát
dédelgetem. Ráhajol a kezemre, a saját kezét az enyémre
szorítja, lehunyja a szemét, és úgy tűnik, mintha teljesen
átadná magát annak az érzésnek, hogy a bőröm a bőréhez ér.
− Az, hogy a kezed egyszerűen az arcomhoz ér, még
mindig elég ahhoz, hogy a bugyim totálisan leolvadjon
rólam.
− Csak lélegezned kell, és én máris le akarom húzni a
bugyidat.
Vörös csipkekombinéja alá nyúlok, hogy kiderítsem,
milyen alsónemű van rajta. Meztelen fenekének almái között
egyetlen vékony szövetcsík húzódik.
− Hmm… imádom az édes kis popódat a tangabugyiban.
– Felemelem L.-t. – Kulcsolj át a lábaddal!
 Átkulcsol, én pedig az ágyhoz viszem, és leteszem a
közepére. A bokájánál kezdem csókolgatni, aztán feljebb
haladok a testén, miközben fölé mászom. A teste még három
gyerek után is csodálatos. Néha aggodalmaskodik a
terhességi csíkok miatt, amik az ikrek után maradtak, de
azok teljesen a hasa alján vannak, és minimálisak. Én nem
látom őket, amikor ránézek. Nekem L. tökéletes.
Amikor a csípőjéhez érek, felhajtom a kombinéját, és
megszemlélem a falatnyi bugyit, ami elöl takarja. A tenyerem
alsó részét a szeméremcsontjára teszem, és lefelé csúsztatom.
A lába között a csipke meleg és máris nedves, úgyhogy minden
erőmet össze kell szednem, hogy ne rántsam félre, és ne
merüljek el mélyen L.-ben.
Az ujjaimat a gumis derékrészbe csúsztatom, és
meghúzom a bugyit. Felemeli a hátsóját, mire a vörös
csipkeháromszöget a fogaim közé veszem, és lehúzom a lábán.
− Jaj, istenem!
Félredobom a bugyiját, és lassan felfelé vándorlok a
testén. Amikor szembe kerülünk egymással, az arcát a két
kezembe fogom.
− Szeretlek, csinibaba.
− Én is szeretlek, barlanglakó.
Felhúzza a lábát a derekam köré, és addig ficánkol alattam,
amíg lucskos nyílása elé nem kerülök.
− Azt terveztem, hogy kinyallak. Megrázza a fejét.
− Később. Most szeretnélek magamban érezni.
Összeszorítja a lábát, hogy közelebb csalogasson. Lassan
belecsusszanok. Hátratolom, és kifelé hajlítom a lábát, ő pedig
megbillenti a csípőjét. Többször ki-be csúszom, ő pedig
mindannyiszor leköveti a hullámzásom, amivel még
mélyebbre juttat magában.
 − Jaj, L.! Itt szeretek lenni a legjobban: mélyen elmerülve
eggyé válunk, nincs kezdet, nincs vég.
Kitapogatom a helyet, ahol összeérünk, és kis ideig
élvezem a kezemmel, ahogy ki-be csúszom, aztán megkeresem
a csiklóját. Lehet, hogy durva dugás helyett szeretkezünk, de
akkor is gondoskodom róla, hogy a csajom elmenjen.
Felnyög, amikor megtalálom azt a pontot, aztán az
ujjammal körözök körülötte.
− Jó érzés?
− Aha! – sóhajtja. – Pont ott. Ne hagyd abba!
Négy év után még mindig ezt mondja, pedig tudja, hogy
sosem hagyom abba, amíg el nem élvez.
Amikor a csúcshoz közelít, megfeszül, és megszorít a
lábával, aztán érzem azt a csodálatos érzést, ahogy a teste
megszorítja a farkamat. Ez, plusz annak tudata, hogy én
juttattam el az orgazmusig, nálam is beindítja az elélvezés
láncreakcióját. Még pár lökés, aztán mélyen belenyomulok,
és totálisan kiürítem a tárat. Imádom, amikor benne
mehetek el, még akkor is, ha éppen nem kisbabára gyúrunk.
Ráborulok az egész testemmel, de közben benne maradok.
Megcsókolom a homlokát, és felemelem a fejem, hogy lássam
az arcát.
− Szia!
− Szia! – mosolyog, és elneveti magát. Leengedi a
derekamról a lábát, ami lazán kiterül alattam, de én még nem
szeretném kihúzni a szerszámomat.
Az arcomat az övéhez hajtom, és megbirizgálom a
borostámmal.
− Le fogsz smirglizni egy réteget a bőrömről, barlanglakó.
− Már le akartam borotválni.
 − Kizárt dolog! Irtó szexi, és imádom, ahogy csiklandoz,
amikor kinyalsz.
− Akkor megtartom, mert azt akarom, hogy a csajom
boldog legyen.
Gyors puszit nyomok a szájára, aztán kihúzom a
farkamat, és a hátamra gördülök. Megfogom a kezét, és
öszszekulcsolom az ujjainkat.
Mozdulatlanul fekszünk, és úgy találom, hogy ideje
felhoznom a gyerekcsinálás témáját, bár megegyeztünk,
hogy nem beszélünk gyerekekről. Ha úgy vesszük, ez a
gyerek, akiről beszélni akarok, még nem létezik, úgyhogy
kívül esik a tiltott téma kategóriáján.
− Megértem, ha még nem állsz készen egy újabb gyerekre.
Nem szól egy szót sem. Nem értem, mi ütött belé, miért
nem helyesel.
Kezét a mellkasomra teszi, és végtelenjelet kezd
rajzolgatni, ami azt jelenti, hogy erősen töpreng azon, amit
mondtam neki.
− Éppen elég dolgod van a már meglévő hárommal,
úgyhogy még várhatunk. Talán újra próbálkozhatunk,
amikor az ikrek betöltik a két évet. Akkor háromévesek
lennének, amikor az új baba megszületik, és az elég jó
korkülönbség lenne köztük, igaz? Én harmincöt éves lennék,
jóval fiatalabb, mint vártam, mire megszületne a negyedik
gyerekünk.
A homlokához emeli a kezét.
− Tarthatnánk gyónási szekciót? Már jó ideje nem
csináltuk, és szerintem ideje lenne.
Meglepődöm. Egyáltalán nem vártam, hogy ezt mondja.
− Persze. Ugyanolyan szabályokkal, mint mindig?
 − Igen. Nincs átbeszélés. Nincs magyarázkodás. Nincs
harag.
− Oké. Három perc?
− Most ne mérjük az időt.
Ó, baszki! Mindig a stopperben bízom, hogy megállítja a
robogó vonatot, mielőtt kicsúszik a kezünkből az irányítás.
− Ha biztos vagy benne.
− Biztos, de szeretném, ha te kezdenéd.
− Oké. – Kicsit gondolkodom, aztán kibököm, ami először az
eszembe ötlik: – Imádom a gyerekeinket, de néha úgy érzem,
hogy a házasságunk háttérbe szorul miattuk.
Magamban vágok egy grimaszt, mert ez durva kezdés
volt.
− Mire megfürdetem a gyerekeket, és előkészítem őket a
lefekvéshez, csomószor annyira kipurcanok, hogy nincs
kedvem szeretkezni.
Ez nem gyónás, ez tény, de örülök, hogy legalább hajlandó
elismerni.
− Azért jöttünk ide, hogy kikapcsolódjunk és lelassuljunk,
mert nem sokszor van részünk ebben a luxusban, de ha ezt
már eleget csináltuk, akkor kilencvenkilenc különféle módon
foglak megdugni.
Azon agyalok, hogy meg is fordulok, és el is kezdem az első
verziót.
− Élvezd csak, hogy kilencvenkilenc különféle módon
megdughatsz, amíg tudsz, mert már csak körülbelül hétnyolc
hétig teheted meg, mert aztán megint eltiltanak a szextől.
− Micsoda? – Csak egy okból tilthatják el a szextől.
− Tudom, hogy most elcsesztem a gyónásunkat, de…
meglepetés!
Felemelkedem az ágyból, hogy lássam az arcát.
 − Megint terhes vagy?
− Igen – bólogat.
A hasára teszem a kezem, de nem érzek semmi változást.
− Mennyi idős?
− Szerintem olyan hatvagy héthetes.
− Ó, L… annyira örülök! – És ez igaz is, de aztán eszembe
jut, hogy amikor szóba került még egy gyerek, azt mondta,
egy kicsit várni szeretne. – És te mit szólsz hozzá?
− Először megdöbbentem, talán egy kicsit még fel is
húztam magam, de volt időm megszokni a gondolatot, és most
már nagyon örülök neki. Nem tudom pontosan, mit fogok
kezdeni egy újszülöttel egy hároméves és egy tizenkét hónapos
ikerpár mellett, de majd kitalálok valamit.
− És mi lesz a Gyógyító Dallamokkal?
Olyan büszke vagyok L.-re! Létrehozott egy alapítványt,
ahol kábítószeresek gyerekei zeneterápián vehetnek részt, és
a zene révén lehetőséget kapnak az önkifejezésre
– ez igazán csodálatos. De olyan sok minden van a vállán,
mert nem akarja abbahagyni a zeneszerzést. Nem tudom,
hogy fog megfelelni minden téren. Talán újra felhozzuk a
témát, hogy felvegyünk egy részmunkaidős dadust, vagy
mama és papa végül elfogadja az ajánlatát, és határozatlan
időre hozzánk költöznek. Úgy tűnik, kezdenek megbarátkozni
a gondolattal, mert Jolie többnyire úton van Jakekel.
− Fogalmam sincs. Talán rá tudom beszélni Addisont, hogy
besegítsen. Már szólt, hogy szívesen vállalná, de még rengeteg
idő van rá, hogy kitaláljuk.
− Még nem szóltam róla neked, de úgy döntöttem, hogy
eladok párat a szőlészetekből, hogy több időt tölthessek veled
és a gyerekekkel. Még nem döntöttem el, melyiket adnám el,
vagy egyáltalán hányat, de már beszéltem Bennel. Szerintem
az a helyes, ha a sógoromnak elővásárlási lehetőséget adok.
Inkább segítek neki, hogy itt megvesse a lábát, nehogy elvigye
a húgomat Kaliforniába. Nem hiszem, hogy anya ezt el tudná
viselni, főleg a kisbabájuk születése előtt. És gondoltam,
miután megtudom, Ben mit venne meg, ajánlatot teszek
Zacnek.
L. felugrik az ágyból, és lovagló ülésben rám pattan.
− El sem tudom mondani, ennek mennyire örülök! A
gyerekeknek és nekem is szükségem van rád otthon.
− Én pedig csakis ott akarok lenni. Veled és a
gyerekseregünkkel.
 Köszönetnyilvánítás

Csodálatos év áll mögöttem, és nem adhatom ki ezt a könyvet

anélkül, hogy ne mondanék köszönetét azoknak a nagyszerű
embereknek, akik segítettek a megvalósításában.
Köszönöm a családomnak a szeretetüket, a
támogatásukat és a türelmüket, amíg hibernáltam magam
az írói barlangomban, és arra kényszerítettem őket, hogy
többször egyenek házhoz szállított gyorsételt, mint az
bárkinek kívánatos volna. Nem felejtem el biztatásotokat és
fenyegetéseiteket, amikor úgy gondoltátok, hogy szünetet
kellene tartanom, vagy több édességre van szükségem, hogy
tovább húzhassam az igát.
Az ügynökömnek, Jane Dystelnek. Csúcs vagy. Köszönöm,
hogy mindig hozzád futhatok.
Az olvasóknak és a bloggereknek. Nélkületek nem tudnám
csinálni. Ti vagytok a vaj a kenyeremen.
Szókincsés nyelvtangurumnak, Jennifer Sommersby
Youngnak. Le a kalappal előtted minden tekintetben, miattad
(látszólag) okosabb lettem, mint valójában vagyok.
Kedves barátomnak, Ani Markariannak. Köszönet bölcs és
biztató szavaidért, amikor nagy szükségem van rájuk.
Imádlak.
Ausztrál tanácsadómnak, Sharon Luthnak. Köszönöm,
hogy a rossz felől a jó felé terelgetsz, amikor annyira értem a
dolgokat, mint tyúk az ábécét.
„A fájdalom szépsége” rajongói csoportnak. Hozzátok
mindig fordulhatok. Köszönöm, hogy éppen annyira szeretitek
Jack Henryt és Laurelynt, mint én. Imádom a
lelkesedéseteket.
 Emily Beach Thomasnak. Jogi tanácsaid felbecsülhetetlen
értékkel bírtak. Tényleg. Az egész Blake-sztori pocsék lett
volna a segítséged nélkül.
Van egy rakat íróbarátom, akik az idén szeretetükről és
támogatásukról biztosítottak. Lehetetlenség mindet
felsorolni, de vannak páran, akik különleges helyet foglalnak
el a szívemben. Amy Bartol. Shelly Crane. Samantha Young.
Michelle Leighton. Katie-Ashley. Raine Miller. Annyira
örülök, hogy drága barátaimnak nevezhetlek benneteket.
Trish Brinkley-nek. Te egy finom hölgy vagy. Köszönöm a
fáradságos munkádat. Imádlak.
 A dalok listája

The Brian Jonestown Massacre • Anemone Dave

Matthews Band • Crash into Me

Elvis Presley • Can’t Help Falling in Love

Etta James • At Last

The Flamingos • I Only Have Eyes for You

Judy Garland • Somewhere Over the Rainbow

Norah Jones • I’ve Got to See You Again