K.A.

TUCKER

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023
 Liának és Sadie-nek.
Ha mást nem is, remélem, a kitartás értékét
megtanuljátok tőlem.

Stacey-nek,
amiért velem nevet.

Juanitának.
Te Drága.
 Első fejezet

November

– Hát, akkor… Gondolom, találkozunk, amikor

találkozunk.
Képtelen vagyok megszólalni a gombóctól a
torkomban, úgyhogy csak bólintok. Teljes homály
fedi az elmúlt négy napomat Jonah-val Torontóban.
Csodás homály, és még nem állok rá készen, hogy
elengedjem. Az Uber-sofőr, aki a búcsúzkodás után
hazafuvaroz majd, egy zokogó romhalmaz
társaságát élvezheti a hátsó ülésén.
Jonah fagyos, kék szeme megfejthetetlen
tekintettel néz előre. Még nem szoktam meg, hogy
szakáll nélkül látom, de bevallom, örömmel
gyönyörködök a szögletes állvonalában és a
gödröcskéiben. Mély lélegzetet vesz, és elfordul,
izmos vállán féloldalról átveti a kézipoggyászát, és
közben a két ujja között lóbálja a beszállókártyáját és
az útlevelét.
Nézem, ahogy átadja az iratait az Egyesült
Államok felé tartó járatok belépőkapujánál egy
alkalmazottnak, aki alig egy másodpercet szán az
ellenőrzésre, majd egy legyintéssel továbbhajtja
Jonah-t a biztonsági ellenőrzőpont üvegajtaja felé.
Azon túl vár rá a tizennégy órás hazaút. Jonah
másodperceken belül eltűnik a szemem elől, és nem
lesz itt.
Ki tudja, mikor látom legközelebb? Azért repült
ide, hogy személyesen mondja el nekem, mennyire
megviselte az elmúlt két hónap, amióta eljöttem
Alaszkából. Nem akar úgy járni, mint apám (aki
azzal töltötte az életét, hogy anyám miatt kesergett),
úgyhogy ki akarja találni, hogyan tudnánk „mi”
működni. Szeretné, hogy mellette legyek.
Még nem adtam neki választ, túlságosan féltem
rászánni magam erre a lépésre.
Egészen idáig.
Érzem, hogy kikívánkozik belőlem a szó –
kirobban belőlem az érzés.
– Igen! – A fülemben dübörög a pulzusom.
Jonah megfordul, és felvont szemöldökkel rám
néz.
Megőrültem? Talán.
De teljes mértékig vállalom.
Teszek egy lépést előre, és elfojtom az
idegességemet.
– Visszamegyek Alaszkába. – Mert az idő, amit
ismét Jonah-val tölthettem, ahogy együtt nevettünk,
és felidéztük a múltat, érezhettem a közelségét, és a
karjai közt ébredtem, megerősítette bennem, amit
már hónapok óta gyanítok: mélyen szerelmes
vagyok belé, és többé nem látom értelmét annak,
hogy nélküle éljek Torontóban.
Megelégeltem, hogy folyton búcsúzkodom ettől az
embertől.
Jonah kiáll a sorból, visszalépdel, felszámolja
köztünk a távolságot, és a lába mellé ejti a táskáját.
Hajnali öt óra van, és elálljuk az utat, ami miatt az
utazók kénytelenek két oldalról megkerülni
bennünket, hogy eljussanak a járatukhoz. Megüti a
fülem, a morgolódásuk, de ebben a pillanatban nem
érdekel.
 Ahogy a mély ránc sem, ami átszeli Jonah
gyönyörű homlokát, ahogy lepillant rám.
– Komolyan mondod?
Bólintok.
– Igen. Úgy értem, ha te komolyan gondolod, hogy
Anchorage-be költözünk.
– Mikor? – követel választ. Hirtelen rekedtessé
válik a hangja.
– Nem tudom. Amint tudok? – Mennyi idő, amíg az
ember felszámolja az életét, és másik országba
költözik? Való igaz, hogy abban az országban
születtem, és még mindig az állampolgára vagyok,
de több mint két évtizede nem éltem ott.
Jonah szeme eltökélten csillog.
– Gyere karácsonykor!
Felnevetek.
– Az csak egy hónap!
– Na és? Mégis mi más dolgod van? – Ez egy
kihívásnak hangzik, Jonah tipikus, nyers stílusában.
– Már nem fogom meglátogatni anyukámat Oslóban.
És Aggie meg Mabel örömmel látna ott téged.
Különösen, mivel ez lesz az első karácsony Wren
nélkül. El kell jönnöd! – Kiugrik az ádámcsutkája,
ahogy nyel egy nagyot. – Gyere el!
Valahol túl a szavain, a hanghordozásán és a
tekintetén meghallom, hogy némán kérlel. Valójában
percről percre egyre inkább csábítónak – és
kivitelezhetőnek – tűnik az ötlet, hogy az elhunyt
apámhoz legközelebb álló emberek társaságában
töltsem az ünnepeket.
– Oké? – felelem egy sóhajtással, a hangom
megremeg. – Ha meg tudom oldani, jövök. Amilyen
gyorsan csak tudok, ott leszek.
 Az izmos testéhez ölel, és lehajolva összeérinti a
homlokunkat.
– Basszus, Calla, te aztán tudod, hogyan kell egy
pasit megizzasztani!
Elvigyorodok, és az ujjhegyemmel végigsimítok a
borostás állán. Két nappal ezelőtt elrejtettem a
borotváját, hogy ne tudjon borotválkozni. Stílusos
bosszúnak gondoltam, miután nyáron annyi héten át
rejtegette a padlásán a piperetáskámat. Sajnos
Jonah-t látszólag nem zavarta a dolog.
– Sajnálom. Csak pár másodperce döntöttem el. –
Habár azt hiszem, valójában végig tudtam.
– De biztos vagy benne? Mert nem mondhatsz
nekem ilyesmit, ha aztán majd gyáván kihátrálsz.
Már most el kell kezdenem hirdetni a házamat, ha
bármi esélyt szeretnénk, hogy jövő nyárig el tudjunk
költözni onnan…
– Nem fogok kihátrálni – ígérem. – Száz százalékig
biztos vagyok benne, hogy… – Az ajkamba harapok,
hogy visszatartsam a vallomást, ami kis híján
kicsúszik a számon, és lángba borul az arcom.
Jonah álla megfeszül, ahogy lázasan vizsgál.
– Hogy mi?
Szeretlek. Attól a pillanattól kezdve, hogy
meghallottam a nevetését a verandánkon, a nyelvem
hegyén van a szó, mégsem tudtam összeszedni a
bátorságot, hogy bevalljam neki. Ennek ellenére
ahhoz mégis sikerült elég bátorságot gyűjtenem,
hogy Alaszkába költözzek érte. Valószínűleg, mivel
megkért rá. Ha Jonah szerelmet vallana nekem, egy
szempillantás alatt elhagyná az én számat is a
vallomás. De még nem mondta ki, legalábbis nem
ebben a formában.
– Biztos vagyok benne – mondom végül.
 A szokásos, vizsgálódó pillantással hunyorít,
mintha a gondolataimban próbálna olvasni.
– Oké.
– Oké. – Idegesen felnevetek. – Atyaég, komolyan
belevágunk!
– Bele, és szuper lesz, meglátod. – Ismét megcsókol,
lassan és érzékien, a tenyerével átfogja a tarkómat,
az ujjaival a kiengedett hajamba túr.
Valaki felmordul:
– Állj már félre, baszd meg! – Mire Jonah elenged,
hogy vészjósló pillantást vessen az illetőre. Az apró,
nyomott arcú férfi behúzza a nyakát, és úgy tesz,
mintha nem ő lett volna.
– Mennem kell. – Jonah az órájára pillant. – Már
így is kicentiztem. Mellesleg, azt hiszem, a fél
repteret magunkra haragítottuk.
Lábujjhegyre ágaskodok, és lopok tőle még egy
csókot.
– Hívj, amint leszálltál!
Azzal a féloldalas, önelégült mosolyával
viszonozza ezt, ami miatt régen szerettem volna
felpofozni, most viszont mindig úgy várom, hogy
kicsaljam belőle egy pillantás erejéig.
– Sok sikert ahhoz, hogy ezt közöld Susannel!
 Második fejezet

December

– Hát, itt is vagyunk – jelenti ki anyám némi

drámaisággal, és a mogyorózöld szeme csillog, ahogy
az Egyesült Államok belépőkapujának a felirata felé
pillant. Még ebben az istentelen órában is seregével
baktatnak arra az utazók.
– Anya – nézek rá jelentőségteljesen. – Nem
meghalni megyek.
– Hát persze, tudom. Csak… – A frissen lakkozott
körmével (az évszakhoz illő, vörösáfonya-színű)
eltöröl egy könnycseppet. – Végre megértettem, mit
üzent anyám tekintete annyi évvel ezelőtt, amikor én
közöltem vele, hogy Alaszkába költözöm. Azt hiszem,
fel kellene hívnom bocsánatot kérni.
Izgatottan zakatol a szívem. Négy hete, öt napja és
tizenkét perce mondtam búcsút Jonah-nak pontosan
ugyanezen a helyen, miután váratlanul
meglátogatott Torontóban.
Azóta csak rohamtempóban készülődtem:
temérdek nyomtatvány, aláírás, pofátlanul magas
sürgősségi díj az amerikai útlevelem megújításáért;
órákat töltöttem a neten Anchorage
tanulmányozásával; számtalan kérdezősködés, hogy
„tényleg biztos vagy te ebben?”, és óva intő „mi van,
ha csak az örökségedre pályázik?” kezdetű
beszélgetés anyámmal, amiből nemegyszer
katasztrofális méretű veszekedés kerekedett; és
óvatosan megfogalmazott, pszichoanalitikus jellegű
beszélgetések Simonnal a titkos krumplipüré-
vésztartalékai felett – miszerint előfordulhat, hogy a
Jonah iránti érzéseim annak a mély köteléknek a
maradékai, amit az apám elvesztésével való közös
szembenézés okozott, és ha így van, nem elég erős
alap ahhoz, hogy közös életet kezdjünk. És
természetesen számtalan üzenet és hívás Jonah-val,
miközben pakoltam, terveztem, és számoltam vissza
a napokat.
És most itt vagyok a Pearson Nemzetközi
Repülőtéren hajnali öt óra tizenhét perckor, a
mobilomat és három beszállókártyát szorongatva a
három járatra, amivel a köztem és Jonah karja közti
csaknem ötezer-ötszáz kilométer távolságot fogom
átívelni. Mert csakis így deríthetem ki, hogy mindez
hová vezethet.
Te mit gondolnál erről a fordulatról, apa?
Több mint három hónap eltelt, mióta Wren
Fletcher távozott az élők sorából, és még mindig
eszembe jut nap mint nap. Még mindig összeszorul a
szívem a kedves emlékekre. Még mindig könnybe
lábad a szemem, valahányszor átpörgetem az elmúlt
nyáron Alaszkában készült képeimet. Még mindig
összeszorul a torkom, valahányszor kiejtem a nevét.
Ha belegondolok, hogy júliusban még
gyakorlatilag egy vadidegen volt számomra, egy
férfi, akitől tizennégy évesen eltávolodtam, és előtte
nem volt több egy messzi hangnál a telefonban. És
mégis, akaratlanul is megteremtette a jövőmet
Alaszkában.
Jonah olyan volt számára, mint a saját fia. Biztos
vagyok benne, hogy apám most repesne az örömtől.
– Susan, tényleg ügyeljünk rá, nehogy lekéssük a
vonatot a terminálunkra – figyelmeztet Simon azzal
a jellegzetesen lágy, Hugh Grant-es akcentusával, és
megérinti anyám vállát, miközben lopva egy
jelentőségteljes pillantást vet felém. Mindannyian
tudtuk, hogy nem okos ötlet a reptéren búcsúzkodni.
De ez nem akadályozta meg anyámat abban, hogy
lefoglaljon egy utat a Turks- és Caicos-szigetekre, ami
húsz perccel a járatom után indul, és ezzel
garantálta, hogy pontosan ebbe a helyzetbe
kerülünk.
Anyám megigazítja a feje tetején a széles karimájú
szalmakalapját, ami túl sérülékeny ahhoz, hogy a
bőröndjébe pakolja. A saját, nagyon is hasonló
kalapom (amit ostoba módon felvettem a repülőútra,
amikor először mentem Alaszkába) Jonah házában
lóg egy akasztón. Otthagytam, részben, hogy Jonah-t
emlékeztesse rám, részben pedig, mert nem vágytam
a hazaszállításával járó fárasztó macerára.
Ez alkalommal sokkal praktikusabban öltöztem:
cicanadrágot és egy bő, kényelmes pulcsit vettem fel,
és hasítottbőr túrabakancsot, amivel a biztonsági
ellenőrzésnél meggyűlik majd a bajom, de egyébként
tökéletes az egynapos útra.
– Bárcsak megfontolnátok, hogy velünk töltitek az
ünnepeket – dünnyögi anyám.
– Kicsit késő van már ahhoz. – Kétlem, hogy
december 23-án lennének még szabad repülőjegyek
a Turks- és Caicos-szigetekre. Legalábbis olyanok,
amik nem kerülnek darabonként ötezer dollárba.
De tudom, anyám nem reménykedik abban, hogy
az utolsó pillanatban változtatunk a terven. Jonah
nem fogja meggondolni magát annak kapcsán, hogy
Agnes és Mabel mellett kell lennie idén. És én sem
fogom meggondolni magam annak kapcsán, hogy
vele kell lennem.
– Írok, amikor megérkeztem Jonah-hoz ma éjjel –
ígérem. Végre beruházott otthoni internetre.
– És hívj, amint felébredtél!
 – Igen, igen… – Átfonom a karommal anyám vállát,
és magamhoz ölelem. – Boldog tengerparti
karácsonyt!
Ahhoz képest, milyen apró termetű nő, ádáz ereje
van. Ahogy szorosan magához ölel, belélegzem a
virágillatú parfümjét. Stílusos választás egy
virágárusnak.
– Szorítok, hogy ne havazzon, amíg oda nem érsz –
suttogja, és a rekedt hangjától tovább duzzad a
gombóc a torkomban. – Add át az üdvözletem Jonah-
nak!
– Átadom. – Elengedem, és Simonhoz fordulok, aki
leminősült csomaghordó öszvérré, és most a
télikabátja gallérjának a ráncigálásával
foglalatoskodik, az arca pedig vörös a melegtől.
Mióta szeptemberben visszajöttem Alaszkából,
sokkal feltűnőbb lett számomra a kora: a homlokát
és száját csúfító vonalak, a ráncos keze, a ritkás,
őszülő haja. Tizenkét éven át ő volt számomra az
egyetlen apafigura, akihez fordulhattam. Most, hogy
átéltem a valódi apám elvesztésének fájdalmát, azét
a férfiét, akit újból megtanultam szeretni, erősen
tudatosult bennem, hogy egy nap át kell élnem
Simon elvesztését is.
Habár arra számítok, hogy az rengeteg év múltán
következik csak be.
– Kicsit dolgozz ezen a bőrszínen, oké? –
viccelődök vele. Simon egész biztosan azzal fogja
tölteni a napjait, hogy bujkál a legnagyobb napernyő
alatt, amit csak talál, vastagon bekenve százas
fényvédő faktorú naptejjel, valamint további
védelem céljából egy csík cinkkrémmel az
orrnyergén.
– Te is! – Felnevetek, ahogy magához von és
szorosan átölel. – Anyád rendben lesz. Nem hagyom,
hogy keseregjen – mondja olyan halkan, hogy rajtam
kívül senki sem hallhatja. – Te pedig csináld ezt az
Alaszka dolgot Jonah-val, ameddig értelmét látod, de
hozzánk bármikor visszatérhetsz, ha szükségét
érzed, és nem fogunk kérdezősködni! Hát, talán egy
kicsit. – Rám kacsint.
– Tudom. Köszi. – Idegesen kavarog a gyomrom,
amikor a vállamra veszem a hátizsákomat, és
megkönnyebbülten gondolok arra, hogy a három
bőröndöm az összes túléléshez szükséges
holmimmal már a biztonsági ellenőrzőponton halad
át, úton a Chicagóba tartó járat felé. – Oké, hát…
Nemsokára beszélünk? – Mi mást mondhat az ember
lánya a szüleinek, amikor épp a kontinens
túloldalára készül költözni?
Anya sűrűn bólogat, látni a nyakán, hogy nagyot
nyel, közben vakon tapogatózik Simon keze után.
– Csak egy telefonhívásra, vagy egy üzenetre, vagy
egy Facetime-ra leszek különben is – biztatom,
miközben a bakancsom cipőtalpával a sima padlón
csúszkálva lassan elaraszolok. – Jó utat!
– Neked is! – Simon bátorítón rám mosolyog.
Kihalászom az újonnan megigényelt amerikai
útlevelemet a táskámból, elindulok, majd a
kifejezéstelen arcú egyenruhás kezébe adom.
Huszonnégy év után először repülök amerikai
állampolgárként. Az egyenruhás alig vet rá egy
pillantást, és már vissza is nyomja a kezembe, majd
egy biccentéssel elenged.
Még egyszer utoljára visszafordulok, és látom,
hogy Simon hosszú, vékony karjával átfogja anyám
vállát, oldalról magához vonva őt. Amikor legutóbb
mentem Alaszkába, közel ennyire sem volt érzelgős.
Ugyanakkor az csak ideiglenes volt. És apámért
tettem. Meg magamért.
Ez alkalommal…
 Jonah miatt költözöm Alaszkába.
A nyers, faragatlan jeti miatt, aki pokollá tette az
életemet, akit hónapokon át utáltam, és akivel azóta
annyi mindent átéltünk.
Most pedig hátrahagyok mindent, amit ismerek,
hogy vele lehessek.
Veszek egy mély lélegzetet, és belépek a
mozgásérzékelős üvegajtón.

– Már törölték is. – A járatom mellett villogó piros

szóra meredek a képernyőn, ami menetrend szerint
négy óra múlva indulna Anchorage-ből Bangorba.
– Igen, láttam. Őrülten havazik tegnap este óta.
Sokkal rosszabb, mint ahogy előre jelezték. Az
államnak ezen az oldalán mindenki felszállási
tilalom alatt áll – hangzik Jonah nyers válasza a
fülemben.
A futópályákra néző hatalmas ablakok felé
pillantok. Nem látni mást, csak a kék eget és a friss
hóval borított tájat, az ablakpárkányt pedig egy kis
dér borítja, amiből érződik a kinti hideg.
– Itt semmi sincs.
– Hát, van vagy hatszáz kilométer és egy hegylánc
közted és az itteni apokalipszis között.
Jonah említette, hogy van esély „némi havazásra”
az időjárás-előrejelzés szerint. De egyszer sem
említett apokalipszist.
– Szerinted van rá esély, hogy alábbhagy? – Úgy
döntöttünk, hogy olcsóbb és egyszerűbb, ha egy
kereskedelmi járattal utazok ahelyett, hogy értem
jönne. De tekintettel a helyzetre, esetleg repülőre
pattanhat, és…
 – Nem úgy néz ki. Előreláthatólag még holnap is
jócskán folytatódni fog.
– Holnap? – Érzem, hogy elernyednek a vállaim. És
én még azon gondolkoztam, milyen gördülékeny volt
eddig az utam. – De hát ez szar!
– Nyugi. Errefelé így mennek a dolgok. Majd
hozzászoksz.
– Nem akarok hozzászokni – felelem duzzogva.
Három repülőtér, két járat és tizenegy óra után
tombol bennem a csalódottság. Mindennél jobban
vágyom arra, hogy láthassam Jonah-t.
Felnevet.
– Hát, ja… Reméljük, hogy holnap már felszállhat a
géped.
Leesik az állam erre. Holnap huszonnegyedike
lesz. Ha nem indul a járatom…
– Úristen! Egyedül fogom tölteni a karácsonyt a
reptéren, igaz?
– Ne szaladj ennyire előre! Gyorsan tudnak
változni a dolgok errefelé. Figyelj, előre foglaltam
neked egy szobát az út végén, egy kunyhóban.
Semmi flancos, de a legtöbb helyen már telt ház volt
az ünnepek miatt. Ismerem a tulajdonosokat, Christ
és Andreát. Rendes emberek. Van egy kisbusz,
amivel oda tudsz jutni.
– Köszönöm – felelem beletörődően.
– Nincs mit, Barbie.
A pocsék hangulatom ellenére elmosolyodok.
Egyidőben utáltam, ha így szólít.
– Visszanövesztetted már a szakállad? – Folyton
kérdezgetem, ő pedig folyton kitér a válasz elől.
Remélem, vissza, pedig sosem hittem volna, hogy
egyszer ezt fogom kívánni.
 – Azt hiszem, kénytelen leszel kivárni, míg látsz.
Menj! Fogd a huszonöt túlsúlyos bőröndödet, és
indulj el! Hívj majd fel!
– Oké. – Az ajkamba harapok, nehogy kiejtsem azt
a bizonyos szót, amit egy hónappal ezelőtt
magamban tartottam a reptéren, és azóta is minden
hívásnál visszafogtam magam, azt hajtogatva, hogy
nem lehetek ezerhatszáz kilométerre Jonah-tól,
amikor először kimondom.
De mélyen legbelül félek, hogy Jonah nem így érez.
Legalábbis még nem. Biztos vagyok benne, hogy erős
érzelmei vannak irántam, máskülönben nem
csinálnánk ezt az egészet. De ha Jonah-ra igaz
valami, akkor az az, hogy nyílt és rettenthetetlen, és
még nem vallott nekem szerelmet. Ebből pedig úgy
sejtem, egyelőre talán nem biztos benne.
Szóval nem lehetek én az első, aki kimondja.
– Nemsokára beszélünk?
Jonah lágyan felnevet.
– Ja, naná. Hamarosan találkozunk, Calla!
Próbálok nem csoszogni a csomagszállító szalag
felé menet. Szerencsére a szalag pont a chicagói járat
bőröndjeit viszi körbe. Egyelőre nem látom rajta a
sajátomat, úgyhogy ott állok és várok, és közben
nagy erővel sújt le rám a csalódottság, amiért
Anchorage-ben ragadtam az éjszakára – Jonah
nélkül.
Harminc perccel később, jóval azután, hogy már
nem csúszott ki több csomag a járatom
poggyászkiadó nyílásán, és az utolsó utas is
elgurította a holmiját, hozzáadom a „Dolgok, amik
rettentő rosszul sültek el, amikor Alaszkába
költöztem” kezdetű listámhoz az „elveszett
poggyászt” is.
Biztos képes leszek nevetni ezen… egy nap.
 Harmadik fejezet

– Mégis miért ellenzi Alaszka ennyire, hogy nálam

legyenek a ruháim? – Átveszem a pohár vörösbort a
felszolgálótól (egy borzas, barna hajú férfi, fekete,
gombos ingben), és egy biccentéssel megköszönöm,
miközben a fülemhez szorítom a mobilomat.
– Elég dögösen nézel ki nélkülük – jegyzi meg
Jonah élcelődve.
Lángba borul az arcom. Legutóbb miatta
maradtam a csomagjaim nélkül, és az apró
konzervdoboz-gép miatt, amivel értem jött, amikor
még nem voltam több egy elkényeztetett majomnál,
akit keményen meg kellett leckéztetni.
– Közöd van ehhez?
Felkacag.
– Bárcsak lenne! Sikerült már felderítened, hol
vannak?
– Úgy néz ki. Chicagóban keveredtek el, mert
valami hiba csúszott a túlsúlyos csomagok
kezelésébe. Azt mondták, ma éjjel felrakják egy
gépre, és holnap reggelre eljuttatják a hotelhoz. –
Nem tudom, hiszek-e nekik. A légiutas-kísérő
bocsánatot kért, és felajánlotta, hogy visszatérítik a
pluszköltségeimet, miután adott nekem egy
vésztartalék csomagot, amiben egy olcsó fogkefe és
egy csipet fogkrém volt. Szerencsére az
illatszereimet és a kozmetikumaimat a
kézipoggyászba pakoltam. Azokkal és az út menti
Walmartból felkapott pizsamapólóval elleszek ma
éjszaka. Ami miatt viszont aggódom, azok a
karácsonyi ajándékok, amiket elcsomagoltam. – Mi
lesz, ha nem érkeznek meg időben? Háromkor megy
a gépem. – Két órát töltöttem a telefonon a
légitársasággal, hogy biztosítsam magamnak azt a
helyet.
– Ne aggódj. Legalább az első néhány napban nem
lesz szükséged ruhára.
Felpezsdül a vérem a kimondatlan ígéretre, amit
Jonah rekedtes hangon közöl.
Habár az elmúlt hónap hektikusnak tűnt a
költözés körüli előkészületekkel, egyben vontatott is
volt. Miután gyakorlatilag együtt éltünk az apám
halála előtti utolsó néhány hétben, egy hűvös napon
elváltak az útjaink Anchorage-ben, anélkül, hogy lett
volna tervünk a kapcsolat folytatására. Aztán két
hónappal később, egy négynapos hétvégi látogatás
során újra összejöttünk. A harmadik emeleti
hálószobámban, közvetlenül anyám és Simon felett.
Nem igazán volt alkalmas ahhoz a fajta
intimitáshoz, amire mindketten vágytunk volna,
azonban kihoztuk a legtöbbet a helyzetből. Csakhogy
ez az egy hónapos várakozás végtelen sok kínzó
frusztrációt okozott számomra. Nem segít, hogy
Jonah ilyeneket mond nekem. Alig várom, hogy
kettesben legyek vele.
Lenyelek egy korty bort.
– Még mindig havazik odaát?
– Még mindig havazik. Milyen a hotel?
Lehalkítom a hangomat, és sziszegve suttogok.
– A döglött állatokat leszámítva? – A lobbi tele
medvebundával és őzfejekkel és kitömött halakkal. A
folyosók falait különféle színű és méretű szőrmék
díszítik. Egy agancsokból készült csillár (vajon az
erdőben gyűjtötték, vagy számtalan gyilkosságból
lett trófea?) lóg az előcsarnokban, a halvány fénye
még kísértetiesebbé teszi a helyet. – A recepcióspult
mellett van egy kicseszett vízibivaly.
– Az egy keleti pézsmatulok.
– Tök mindegy. Ez a hely egy vadállattemető.
– Igen, ez kábé a profiljuk. Andrea állatkitöméssel
foglalkozik.
Érzem, hogy kiguvad a szemem.
– Ő tömte ki ezt a sok izét?
– És ő is vadászta le a nagy részét. Látnod kellene a
házukat. A sarokban áll egy felnőtt grizzly.
– Csodásan hangzik. – Megborzongok, és próbálom
elképzelni, hogy az a kedves nő élvezetét leli az
állatok kibelezésében meg abban, hogy leméri a
szemgödrüket, és megtalálja a tökéletes
üveggolyóméretet bele. Valami azt súgja nekem,
hogy nem mostanában fogunk kedvenc
körömlakkszínt cserélni.
– Alaszkában vagy. Errefelé az emberek
mindenfélére vadásznak, és nem csupán a férfiak.
Ez a dolgok rendje. Szokj hozzá!
Felnyögök. Úgy tűnik, a „szokj hozzá” Jonah új
kedvenc mottója.
– Csak amíg te nem hozol haza nekem egy dögöt,
és közlöd, hogy pucoljam és főzzem meg. – Tudom,
hogy Jonah vadászik. Láttam a széfjében a
karabélyokat és a vadászpuskákat. De egyelőre még
nem döntöttem el, mit érzek ennek kapcsán.
– Nem is álmodnék róla. – Hallom a hangján, hogy
elmosolyodik. – Az étterem viszont kellemes, nem?
– Igen – ismerem el. Egyszerű, sötét faburkolattal
dekorálták, és a közeli sarokban pislákoló rusztikus
kőkályha melegíti. A széles ablakok a befagyott,
hóval borított Hood-tóra néznek, amit árnyékba
borít a délutáni napnyugta, és minden fehér – a
színes kisgépeket leszámítva, amiken kerekek
helyett sílécek vannak. A tó túloldalán, a távoli
messzeségben fenséges, fehér sipkás hegyek
derengenek.
Kíváncsian nézek körbe az asztalokon. A
harmaduk foglalt. Vajon hányan ragadtak itt, várva,
hogy eljussanak valahová?
– Nos, mit fogsz rendelni?
– Nem tudom. – Átlapozom a menüt. Leginkább
kocsmai árak vannak, a ház ajánlata a sertésborda. –
Sok bort, hogy eligyam a bánatom?
– Akkor ülj a bárhoz! Biztos ott van Chris.
A pillantásom a hosszú, impozáns, sötét színű
diófa pultra vándorol (a legflancosabb dolog ezen a
helyen), és a magas férfira drótszerű, ősz hajjal.
– A nagy, borzas bajuszú fickó?
– Igen, ő az. Egész éjjel elszórakoztat majd.
Kérdezd csak a huskyjairól. Van egy
kutyaszáncsapata, amivel a fia szokott versenyezni
minden évben az Iditarodon. És rendelj egy
hamburgert! Andrea maga készíti a húspogácsát.
– Valódi marhából? – kérdem célzatosan. Tanultam
a hibámból.
Jonah felnevet. És feltűnik, hogy nem válaszol.
– A sütőtökkrémleves is jó.
Elfintorodok.
– Utálom a sütőtököt.
– Micsoda? Nem igaz!
– De, utálom. Öklendeznem kell tőle.
– Hazudsz.
– Miért vitázol velem erről? De, igen! És a céklától
is. Földíze van.
Jonah felnyög.
– Jesszusom! Pont olyan szörnyű vagy, mint Wren.
Szúrást érzek a mellkasomban apám említésére,
akit Jonah sok szempontból jobban ismert, mint én.
– Ez nem igaz. Ő semmiféle zöldséget nem volt
hajlandó megenni. Én csak a sütőtököt és a céklát
nem. – Hosszú szünet után hozzáteszem: – Meg a
káposztát és a gombát. És utálom az epret.
– Az epret? Atyaég, mibe keveredtem? – mondja
csipkelődő hangon. – Oké, Barbie, halljam a listát. Mi
másban fogsz még nehézséget okozni? Várj, várj,
hadd vegyem elő a jegyzetfüzetemet. Van egy olyan
érzésem, hogy hosszú a lista.
Elképzelem, ahogy elnyúlik a kanapéján a bő
nadrágjában, az edzett karjával a feje alatt, egy
egyszerű pamutpóló feszül a széles mellkasán,
szándékosan villogtatva az izmos teste kemény
formáit.
Ma éjjel azon a testen kellene feküdnöm, gondolom
elkeseredve.
– Lássuk csak… – Helyet foglalok, felpolcolom a
lábam a mellettem lévő székre, és elvigyorodok. –
Kezdjük a szőrös, undok férfiakkal és az olcsó sörrel.

– Neeee! – nyögöm a párnámba, ahogy a

tévéképernyő alján átszalad a hírszalag, ami szerint
az elmúlt ötven év legnagyobb havazása zajlik épp
Alaszka délnyugati részén. Az előző napi
videófelvételek és fényképek (oldalirányban zuhogó
hó, tornyosuló hókupacok, betemetett autók)
alaposan nyomatékosítják az állítást.
 Ami még ennél is rosszabb, hogy az időjárás-
bemondó, aki piros, szőrmegalléros orkánkabátot
visel, és az arcát a kapucnija mélyébe rejti, azt ígéri,
hogy ma reggelre Anchorage-et is eléri a zord
időjárás. Becsekkoltam a járatomra, de már most
egyórás késést jelez.
Kivonszolom magam az ágyból, és az ablakhoz
megyek, a csupasz lábamat borzolja a hideg levegő,
bizarr enyhülést nyújtva a tompán sajgó fejemnek.
Megfogadtam Jonah tanácsát, és az egyszemélyes
bánativászatomat átköltöztettem a bárpulthoz, ahol
beszélgetésbe elegyedtem Chrisszel. Valóban olyan
kedvesnek bizonyult, mint Jonah ígérte, habár kissé
kínos volt, amint a kanadai akcentusról meg a
lovasrendőreinkről poénkodott. Kilenc körül
megjelent Andrea, és a legkevésbé sem hasonlított
ahhoz, ahogy elképzeltem a vadászó, állatokat
kitömő nőt. A tündérarcát rövid, halványszőke
bubifrizura keretezte, és a széles mosolyából csupa
melegség és közvetlenség áradt.
Vörösborral itattak – néhány poharat a ház állt –,
és Andrea órákon át szórakoztatott a
vadászkalandjaival és a kunyhó bolond vendégeiről
szóló történetekkel, mígnem már bizsergett a testem,
és megfájdult a hasam a sok nevetésről. Nyertem egy
meghívást is a karácsonyi vacsorára arra az
eshetőségre, ha Anchorage-ben ragadnék.
Tizenegy múlt, mire a szobámba botorkáltam, de
nem hagytam magamnak, hogy elaludjak, filmeztem
és unatkoztam a gépem előtt majdnem hajnali
kettőig, próbálva átállítani a biológiai órámat a
négyórás eltolódásra. De így is felébredtem hajnali
hatkor.
Elhúzom a függönyt, és sötét semmi fogad, a nap
még sokára fog felkelni. A néhány halvány
utcalámpa, ami bevilágítja a parkolót, nem mutatja
jelét bármi havazásnak. Ha felhők gyülekeznek
felettünk, azt nem fogom látni még néhány óráig.
Amilyen balszerencsés voltam eddig, tartok tőle,
hogy idegenekkel fogom tölteni a karácsonyi
vacsorát.
Csüggedten visszabotorkálok az ágyba, hogy
megnézzem a választ az üzenetemre, amit abban a
pillanatban küldtem Jonah-nak, hogy felpattant a
szemem: „Ébren vagy már? Mennyire rossz a helyzet?”

Jonah: Nem fest jól mára. Megyek a Vadonba,

segítek a felfordulásban.

Mélyen felsóhajtok. Nem hajlandó más néven

hívni apám repülővállalatát, holott a gépeken és a
kis terminálon hetek óta ott virít a csillogó, új,
bíborszín-kék „Aro” logó. A beszámolója alapján ez
az egyetlen látványos változás eddig. Az új
tulajdonost lefoglalja, hogy technológiailag
modernizálja a vállalkozást, és nyárra fel akarja
újítani az irodát és a várótermet.
Addigra már eljövünk Bangorból, ha találunk
megfelelő helyet Anchorage közelében.
És ha valaha eláll a havazás.
Annyira lelombozódtam, hogy a sírás kerülget.
Lenyelek pár Advilt egy korty vízzel, és az ágytakaró
alá bújok.

Fülsértő ricsajjal töri meg a csendet a szobatelefon,

és felriadok a nyugtalan álmomból röviddel dél előtt.
A recepcióról hívnak, hogy szóljanak, megérkeztek a
csomagjaim. Némi megkönnyebbülés a
bosszankodásom közepette. Nem tart ugyan sokáig,
mert lecsekkolom a járatomat a telefonomon, és
látom, hogy egy újabb órával elhalasztották. A dolog
jó oldala, hogy nem törölték egy az egyben. Egyelőre.
Nincs több üzenetem Jonah-tól, habár nem
csodálkozom. Többnyire nem hallok felőle, amikor
dolgozik. De azért ez sem javít a hangulatomon.
Ahogy a korgó gyomrom sem.
Jött viszont egy üzenet anyámtól, egy szelfivel róla
és Simonról a strandon, kamera felé emelt pohárral,
hófehér bőrrel mosolyogva.
Talán hallgatnom kellett volna anyámra, és velük
tartani Turksbe. Akkor nem tölteném egyedül a
karácsonyt, miközben egy preparált grizzly medve
figyeli, amint eszem.
Elhessegetem ezt a keserű gondolatot, és
összekészülök: felkapom ugyanazt a ruhát, amit a
tegnapi utazás során viseltem, fogat mosok, gyors
kontyba rendezem a hajam a fejem tetején, és
átfésülöm a szempillám a szempillaspirállal.
Milyen vicces, hogy hat hónappal ezelőtt, ha
megölnek sem mutatkoztam volna smink nélkül,
amíg Jonah meg nem jelent az életemben. Akkoriban
a kinézetem sokkal lényegesebb helyet foglalt el a
világképemen belül, mint most.
Kitárom az ajtót azzal a szándékkal, hogy
megszerzem a holmim és vele együtt valami reggelit.
És elakad a lélegzetem, amint meglátom a falnak
támaszkodó, bozontos arcú férfialakot! A magas,
izmos teste vastag szövetkabátba burkolva, a tetején
gyapjúval, és a hamuszőke haját egy fekete sapka
fedi. A szúrós, jeges kék szeme rám szegeződik.
– Mit keresel itt? – kiáltom, és zsibbadnak a
végtagjaim a megkönnyebbüléstől.
– Egyet találhatsz. – A mellkasomban érzem Jonah
rekedtes hangját. Istenem, de hiányzott, hogy élőben
halljam!
– De azt hittem… A vihar…
– Volt egy tűrhető szünet, úgyhogy kihasználtam,
alacsonyan repültem, és imádkoztam, hogy kitartson
idáig. – A pillantása végigvándorol a hajamon, az
orromon, és megakad a számon.
– Rossz volt?
– Idejönnél végre? – Elrugaszkodik a faltól, és tesz
egy lépést felém.
A karjába vetem magam, és eláraszt az öröm a
kemény teste érzetétől, ahogy hozzám simul, és az
illatától (mentolos rágógumi és erdőillatú szappan),
miközben összeér az ajkunk, és egy csókkal
üdvözöljük egymást.
– Elhalasztották a járatomat.
Körém fonja a karját, és szorosan magához húz, a
szúrós arcszőrzete a bőrömet súrolja, ahogy lehajol
és a nyakam hajlatához hajtja a fejét. Mély lélegzetet
vesz, majd elégedetten felsóhajt.
– Tudom. A reptér kész káosz. Tucatnyi ember
próbál szállást találni karácsonyra.
Behunyom a szemem.
– El sem hiszem, hogy itt vagy. – Egyszer csak nem
is olyan szörnyű a gondolat, hogy az első
karácsonyunkat egy döglött állatokkal teli hotelban
töltsük együtt.
– Hát persze hogy itt vagyok. Nyilván nem
hagytalak volna egyedül karácsonykor.
– Szóval veled repülök vissza?
– Nem megyünk ma vissza. – Van valami a
hanghordozásában, amiből sejtem, hogy sokkal
rosszabb volt az idevezető út a hegyeken át, mint azt
sejteti. Pedig Jonah nem ismer félelmet, ha
repülésről van szó.
Egy részem szeretné lehordani – mi lett volna, ha
lezuhan? –, de a nagyobb részemen eluralkodnak az
érzelmek, amiért megtett értem egy ilyen kockázatos
utat.
– Szeretlek – csúszik ki a számon gondolkodás
nélkül.
Számtalan másodperc eltelik, mire Jonah
elhúzódik annyira, hogy furcsa tekintettel a
szemembe nézzen.
Visszatartom a lélegzetem, hirtelen félek, hogy
kénytelen leszek a lista élére venni ezt a pillanatot az
„ideköltözés során rettentő balul elsült dolgok”
listáján.
– Kíváncsi voltam, mikor gyűjtöd össze a
bátorságot ahhoz, hogy kimondd. Főleg, miután
legutóbb a reptéren inadba szállt a bátorságod. –
Elsimít egy kósza hajtincset az arcomból. – Azt
hittem, örökre várhatok.
Egy pillanatra leesik az állam.
– Tudtad?
– Ti, Fletcherek nem vagytok a nagy szavak
emberei. – Egy gyengéd félmosolyba húzódik az ajka.
– Hát persze hogy tudtam.
Az égnek emelem a szemem, miközben
elvörösödök. Nem úgy képzeltem ezt a pillanatot,
hogy egy lepukkadt anchorage-i szálló folyosóján
Jonah azzal cikiz, hogy mennyire hasonlítok apámra.
– Hát… remek. – Mi mást mondhatnék, főleg,
miután nem viszonozta a vallomást?
Az arca tökéletes vigyorba húzódik, kivillantva
hófehér fogsorát.
– Aranyos, amikor sebezhető vagy.
 Teljesen felháborodok.
– Tudod, mit? Visszavonom.
– Áh. Nem is.
– De, igen. Ami azt illeti, jelenleg utállak. –
Megpróbálok kiszabadulni a karjaiból, de körém
fonódnak, így ott ragadok.
– Nézz rám – követeli gyengéden.
Egy pillanatnyi habozás után engedelmeskedek.
Komoly pillantással tekint rám.
– Nem emlékszem, milyen érzés volt nem
szerelmesnek lenni beléd, Calla. – Dübörög a
pulzusom az ereimben. Jonah előrehajol, és a
homlokomhoz nyomja a homlokát. – Nem
emlékszem, milyen érzés úgy felébredni, hogy nem
te vagy az első gondolatom. Minden reggel azzal
fordulok az oldalamra, hogy megnézem, jött-e tőled
üzenet. Minden éjjel frusztráltan fekszem az ágyban,
mert nem vagy mellettem. Mert olyan messze vagy.
Ugyanúgy szükségem van rád az életemben, mint a
repülésre. Mint az alaszkai levegőre. Sőt, nagyobb
szükségem van rád, mint az alaszkai levegőre.
– Hű. Ez… – Visszanyelem a gombócot a
torkomban, és szinte euforikus mámorban úszom a
gyengéd vallomástól. Ez ezerszer jobb, mint egy sima
„szeretlek”.
Közrefogja a tenyerével az államat.
– Téged nekem teremtettek. Őrülten szerelmes
vagyok beléd, Calla Fletcher. – Az ajka egy
megtévesztően gyengéd csókban ér az enyémhez,
amitől félő, hogy összerogynak a lábaim. Felnyögök,
miután az egy hónapos, kínzó várakozás véget ért, és
végre megízlelhetem Jonah csókját.
Az alkarjába kapaszkodok, a kezemmel szorosan
belécsimpaszkodom, közben csodálom az erejét.
Fájdalmasan szeretném újra az ujjaim között érezni
a formás izmait, a sima bőrét és a puha haját, és
ahogy a súlya alatt a matracba süppedek.
A kőkemény merevedése incselkedve a hasamnak
nyomódik.
Valaki megköszörüli a torkát, mire szétrebbenünk.
A házvezetőnő félénken mosolyog, ahogy óvatosan
eltolja mellettünk a kocsiját, hogy átjusson a
túloldalra.
A szobám nyitott ajtaja felé biccentek magunk
mögött.
– Talán jobb, ha ezt bent folytatjuk?
Mert öt másodperc választ el attól, hogy
kicsatoljam az övét, akár közönség előtt is.
Jonah tesz egy lépést előre, de aztán megtorpan, és
határozottan megrázza a fejét.
– Ha ki akarunk ma jutni innét, akkor most kell
elindulnunk. Az a vihar lassan közeleg, de erre tart.
Összeráncolom a homlokomat.
– Azt hittem, úgy volt, hogy ma nem repülünk
vissza.
– Nem is, de nem maradunk itt.
– Hát akkor hová megyünk?
– A Mikuláshoz.
– Mi van?
– Bízol bennem?
– Igen, hát persze, de…
– Oké, akkor fogd be, készülj össze, és találkozzunk
a lobbiban. Kicsekkollak a szobából. – Még egy
utolsó, gyengéd csókot nyom az ajkamra, majd
elsétál a Rudolph the Red-Nosed Reindeer dallamát
fütyörészve.
 – De a bőröndjeim…
– A recepción vannak – kiáltja vissza a válla felett,
és motyogva hozzáteszi: – De megmondtam, Barbie,
hogy a következő pár napban nem fogsz semmilyen
ruhát sem viselni.
Lángba borul az arcom, ahogy a házvezetőnő után
nézek, aki lehajtott fejjel tolja tovább a kocsit, és úgy
tesz, mint aki semmit sem hallott.
Aztán a szobába rohanok, hogy összepakoljam a
holmimat.
 Negyedik fejezet

– Nem látom a Mikulást, sem a manóit. – Szemügyre

veszem az erdőszéli fák között megbúvó, alpesi
jellegű faházat, ahogy Jonah tesz egy kört a
repülőnkkel a befagyott tó körül. Egy keskeny
ösvény vezet az épülethez, átszelve az erdőt, a
távolabbi vége pedig egy másik ösvényhez
kapcsolódik, ami kígyózva halad át a magas, vékony
örökzöldek tengerén. Egy út, habár nem tudom,
milyen gyakran használják.
– Pont lecsúsztál róla. – Jonah önelégülten
vigyorog, és a hüvelykujjával az előző falu felé bök,
amit elhagytunk.
Végre leesik.
– A North Pole, az alaszkai „Északi-sark”! Te jó ég!
– Végigsöpör rajtam a nosztalgia. El sem hiszem,
hogy csak most esik le. – Apám mindig mesélte, hogy
ide fog jönni. Azt hittem, ez a legmenőbb dolog a
világon. – Akkoriban, amikor csak fényképről
ismertem az arcát, és megállás nélkül csacsogtam a
telefonba, ő pedig békésen hallgatott.
A fejhallgatóból hallom Jonah zengő nevetését.
– Ja. Hát, ez nem az Északi-sark, vagyis a „North
Pole”, de ez is North Pole, az alaszkai. Itt egész évben
karácsony van. Óriási cukorbotok állnak az út
mentén. Ha van kedved, holnap program gyanánt
elmehetünk motorosszánnal. Nincs túl messze. – A
távolban elterülő épületek sorára mutat, ahogy a sok
kis lámpa bevilágítja az alkonyt, mielőtt beköszönt
az éjszaka. – Az ott Fairbanks előttünk. Alaszka
második legnagyobb városa.
Jonah nem volt hajlandó többet elárulni az úti
célunkról, amikor bepakoltuk az utasülésekre a
bőröndjeimet. Körbeszaglásztam a csomagtartóban,
ahol a fekete sporttáskáját, a hűtőtáskát, egy doboz
száraz élelmiszert és több üveg vizet tárol.
Nyaggattam, miközben menekültünk a felénk
közeledő rossz idő elől, északkelet felé tartva, túl a
fagyott síkságokon, át az impozáns, havas-rögös
hegyvonulatok éles csúcsai felett, olyan magasan,
hogy a sűrű felhők szétoszlottak, és fátyolszerűen
áteresztették a napfényt. Mégsem árult el semmit,
élvezte, hogy bosszanthat. Közben a rádió zizegett
más pilóták beszámolóitól, akik koordinátákat és
furcsa viccnek tűnő időjárási viszonyokat
jelentettek.
Most, ahogy a nap készül a látóhatár alá bukni
délután fél háromkor, ráébredek, hogy még sosem
jártam annyira északon, mint ahová Jonah elhozott.
Ez most az életem.
Vajon túlteszem magamat valaha is a sokkon?
Zavartan ülök a nehéz télikabátomban és a vastag
csizmámban, megfeszül a testem, ahogy Veronica – a
négyszemélyes Cessna, amiben annyi időt töltöttem,
amikor Jonah nap mint nap kirándulni vitt minket
Alaszka-szerte apámmal – rángatózik és vadul
rázkódik a leszállás során. Habár távolról sem
vagyok annyira ideges, mint amikor először utaztam
egy kisgépen még júliusban, néhány hónap távollét
azért megfosztott az akkor felfedezett bátorságom
egy részétől.
– Kié ez a hely?
– George-é és Bobbie-é. Úgy volt, hogy
karácsonykor eljönnek, de George-ra rátört az a
furcsa megérzés. – Jonah sokatmondó pillantást vet
rám. A Közép-Nyugatról származó termetes pilóta
arról ismert, hogy a babonás hiedelmei miatt kibújik
a repülőutak alól. – Úgyhogy úgy döntöttek,
megvárják, míg eláll a hó. Felajánlották, hogy
szálljunk meg itt a következő három napban.
Teljesen fel van töltve készletekkel.
– Ez nagylelkű tőlük.
Kissé megszédülök a gondolatra, hogy három
napot kettesben töltök Jonah-val. A legtöbb, amit
ezelőtt teljesen magunkban töltöttünk, azon a hegyi
úton volt, amikor múlt nyáron elmentünk két
hegymászóért. A sűrű köd és a szél miatt végül
felszállási tilalom alá kerültünk, és egy rusztikus kis
menedékházban húztuk meg magunkat. Nem volt
folyó víz, sem áram, csak egy hálózsák és szárított
pézsmapocokhús. És a leküzdhetetlen feszültség
kettőnk között, ami elérte a forráspontot, és már
képtelenség volt nem tudomást venni róla. Aznap
éjjel minden megváltozott.
Aznap éjjel szűnt meg az illúzióm is, hogy apám
kigyógyulhat a rákból.
Jonah elengedi a kormányt egy pillanatra, hogy
megszorítsa a térdemet.
– Örülnek, hogy észhez tértél.
– Ez még nem derült ki – gúnyolódom, majd
lehervad a mosolyom. – De mi lesz Agnesszel és
Mabellel? Tudom, hogy velük akartál lenni.
Szomorúak lesznek? – Apám minden karácsony
reggelt Agnes kanapéján töltött egy bögre kávéval a
kezében és egy felállított sakktáblával.
– Aggie figyelte ma reggel négykor az időjárást, és
reménykedett, hátha kitisztul annyira, hogy
felszálljak. Nem akarta, hogy egyedül Anchorage-ben
ragadj. Különben is, Mabellel átmennek George-hoz
és Bobbie-hoz vacsorázni. Egy csomóan ott lesznek a
Vadonból.
– Ez… jól hangzik. – Túl sok éven át hibáztattam
apám repülőgép-vállalatát az eltávolodásunkért.
Mindent utáltam a vállalattal kapcsolatban.
Alaszkába kellett jönnöm ahhoz, hogy megértsem, ez
nem csupán egy üzlet, valami állás, amiből megél az
ember. Apám és az Alaszkai Vadon jobbá tették az
emberek életét. Esetenként meg is mentették őket.
Az alkalmazottak pedig családtagok voltak számára.
Még mindig helytelennek érzem, hogy megöröklöm
azt a sok pénzt annak a helynek az eladásából, amit
egykor utáltam.
Tétovázok.
– Szóval, elkezdték már árulni apám házát? – Az
övé volt mindhárom moduláris ház az út mentén: a
sajátja, Agnesé és Jonah-é. A nagyszüleimtől örökölte
az ingatlanokat. Apám nem arról volt ismert, hogy
gyorsan és határozottan cselekszik, de a halála előtti
utolsó pár hétben azzal foglalatoskodott, hogy
átruházta a tulajdonát okiratokkal, lehetővé téve,
hogy azonnal átvehető legyen, amikor elérkezik az
ideje.
„Hogy elkerüljük a macerás papírmunkát” –
magyarázta. Megkönnyítette Jonah-nak, hogy a saját
nevére tudja íratni a bérelt házat, és Agnesnek meg
Mabelnek, hogy tulajdonba vegyék a másik két
ingatlant, és kedvük szerint tegyenek velük.
– Még nem. Agnes tavasszal tervezi. Meg akarja
adni nekünk az esélyt, hogy előbb mi eladjuk, és az
eltarthat egy darabig. Eddig egyetlen érdeklődő volt.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy többes
számban beszél, mintha a ház részben az enyém
lenne, és ettől melegség árasztja el a szívemet.
– Segíthetek neki leszedni a tapétát a konyhában,
ha szeretné – mondom, habár elfintorodok a
gondolatra, hogy le kell kaparni azt a sok vadkacsát.
Emlékszem, hogy Simon háza is tele volt
tapétázva, amikor beköltöztünk. Az angol
származású szüleié volt a ház, mielőtt megvette. A
fürdőszobában kankalinos, a konyhában
almavirágos, az étkezőben orgonás tapéta volt.
Szerintem anyám még ki sem pakolt a bőröndjéből,
amikor nekiesett egy spatulával a mosdó falának.
Végül felvettek valakit, aki elintézte a maradékot,
mert túl soknak bizonyult egy ember számára, de
kétlem, hogy Simon értékelte az ócsárló
megjegyzéseket, amiket anyám tett az orra alatt a
szülei ízléséről, miközben mérgesen elbaktatott.
De természetesen segítek Agnesnek. Bármit
megtennék azért az apró, lágy hangú nőért, akinek a
jóvoltából újra találkoztam apámmal, és akinek
köszönhetem, hogy most itt vagyok Jonah-val.
Különben is, mi más dolgom lesz, amíg Jonah
befejezi az utolsó havi munkáját az Arónál?
Milyen furcsa érzés lesz ismét abban a házban
lenni, szétszedni mindent, ami egykor apámé volt.
Nyugtalan borzongás szaladgál a hátamon erre a
gondolatra.
– Én is segítek majd – dörmögi Jonah
szórakozottan, miközben élénken figyeli az előttünk
elterülő havas tavat.
– Befagyott, ugye? – kérdezem.
– Elvileg.
– Elvileg?
– Remélem.
Felszalad a szemöldököm, és rámeresztem a
szememet.
– Ilyen, amikor viccelni próbálsz?
– Nem. – Elvigyorodik. – De pont emiatt először
csak megérintjük a talajt, hogy ellenőrizzük a havat,
illetve a többletterhelést is, aztán újra felszállunk.
Fogalmam sincs, mi lehet az a többletterhelés, de
látva, hogy Jonah szigorúan összevont szemöldökkel
koncentrál, arra jutok, hogy most inkább jobb nem
kérdezősködni. Csendben maradok, amíg leszáll.
Érzem, hogy a repülőgép sítalpai egy pillanatra
lassítás nélkül végigsiklanak a tó felszínén, majd
újra felemelkedünk. Teszünk még egy kört, közben
Jonah a csíkokat vizsgálja, és így dörmög:
– Rendben vagyunk. – Majd újra ereszkedni
kezdünk.
Perceken belül a hóval borított tavon siklanak
Veronica sítalpai. Úgy tíz méterre állunk meg a
kunyhótól. Ha bárki mással vagyok, valószínűleg
aggódtam volna, hogy beleütközünk. Apám szerint
Jonah az egyik legjobb bozótpilóta, és ha valaki
tudhatta ezt, akkor Wren Fletcher biztosan.
Jonah előrehajol, hogy kilessen az ablakon át a
helyre.
– Szép, mi?
– Mint egy karácsonyi képeslap.
Sapkaként díszeleg a meredek háztető a
kétemeletes, festett kőrisfa kunyhó tetején, elöl
alacsonyra nyúló szegély védi a faajtót az időjárási
viszontagságoktól. Balról egy magas kémény
csúcsosodik ki. A veranda alatti rész tele van aprított
tűzifával a kandallóhoz, és alig várom, hogy ma éjjel
mellé kuporodjak.
A házból határozottan árad a meleg karácsonyi
hangulat, mind az öt ablakot és az ajtót is
hagyományos, piros masnis fenyőkoszorú díszíti. Két
mikulásvirág-színű, fa kempingszék pihen a
verandán, kikukucskálva az érintetlen hóréteg alól,
a tó irányába fordítva. Felettük díszítősorok lógnak
madzagokon, végig a kunyhó szélessége mentén.
Már épp megjegyezném, hogy tökéletes, amikor
megpillantom a kis fészert a sűrű fák mögött, ajtaján
a jellegzetes, hold alakú faragással. Felnyögök a
kellemetlen meglepetéstől.
– Ne már… Ennél keményebb vagy – ugrat Jonah,
amivel csak tovább bosszant. Tudja jól, mennyire
utálom a kinti pottyantós vécéket.
– Nem, nem vagyok. Szokj hozzá. – A kedvenc
mondatával vágok vissza. – Fagy van odakint! És
mennyi is, vagy tizenöt órán át tartó sötétség?
– Most inkább tizenkilenc-húsz.
– Ó! Még jobb.
Felnevet.
– Nem nagy ügy.
– Mondja a srác, aki megteheti, hogy kitárja az
ajtót és előkapja. Nekem meg közben háromméteres
hóban kell átsétálnom a sötétben, feltehetőleg
farkasokkal meg mindenfélével körülöttem, és
lefagy a csupasz seggem minden egyes alkalommal,
ha pisilnem kell!
– Melegítő izzó van odabent.
Bosszús pillantást vetek rá, amire felnevet.
– Mi lenne, ha segítenék utána kiolvasztani a
segged?
– Naná, hogy fogsz – motyogom.
– Istenem, de hiányzott az undok viselkedésed! –
Az ujjai a tarkómra fonódnak, és finoman, játékosan
megszorít. – Gyere… Izzítsuk be ezt a helyet!
– Most már leveheted a kabátod és a csizmád.
Szerintem végre elég meleg van. – Jonah újabb
farönköt tesz a kandallóba. A narancssárga ragyogás
felizzik.
Tesztelem az állítását, és a levegőbe fújok. Amikor
először beléptünk a különös, csomós fenyőlappal
burkolt kunyhóba, a meleg leheletünk párafelhővé
vált a hidegben. Most, az izzó tűzzel és a meleget
árasztó fűtőtesttel már csak enyhén hűvös
borzongás maradt.
Lerúgom a csizmámat, és kibújok a
télikabátomból, helyette átveszem a piros-fekete
kockás flaneldzsekimet és a pamutzoknimat, amit a
bőröndömből kotortam elő. A vörösborommal, amit
azután töltöttem, hogy kipakoltam az ételünket –
főleg rágcsák és készételek Agnes mélyhűtőjéből, de
egy pulykamell is várja, hogy a kis gázsütőbe
kerüljön –, letelepedek a matracra, óvatosan ügyelve
rá, hogy ne lökjem fel a tompa, langyos fényt árasztó
olajlámpát.
– Milyen gyakran jár ide Bobbie és George?
– Egy-két hetet töltenek itt nyáron, és rengeteg
hétvégét, amikor a mozgalmas időszak lezárul.
Többnyire itt vannak karácsonytól újévig. – Még
egyszer megigazgatja a lángoló fát a piszkavassal,
majd becsukja és lezárja a kis ajtót. – Itt fognak
lakni, ha nyugdíjba vonulnak. Berendezik a házat,
hogy egész évben itt lehessenek.
– Egész évben? Szerintem unatkoznék.
A kíváncsi tekintetem körbevándorol a
berendezésen, ami Bobbie aranyos ízlését tükrözi:
hímzett díszpárna, pasztellszínű akvarellfestmény
egy tavon lebegő bozótgépről, valami giccses idézet a
szívről és az otthonról – ami sokban emlékeztet a
csacsogó bolti pénztárosra a kikopott alabamai
akcentusával.
 Felettünk egy kis hálószoba, amiben épphogy elfér
egy kétszemélyes ágy és két keskeny éjjeliszekrény.
Próbálom elképzelni George-ot, a termetes fickót a
nagy bajuszával, amint éjjel felmászik a létrán.
– Hogy vitték fel a bútorokat?
– Küzdelmesen, kötelekkel. Itt voltam én is. – Jonah
egy sóhajtással elnyúlik a mellettem lévő matracon.
Meg sem állt, mióta a csizmája a hóba süppedt
órákkal ezelőtt: kipakolta és biztonságba helyezte a
repülőgépet, tűzifát hozott, megtöltötte és a falra
rögzítette a puskáját, bekészítette a propángázt, az
olajat, az elemet, a napelemes töltőt, amikkel a
kunyhó üzemben tartható. Máris arról beszél, hogy
vág még tűzifát, és holnap a quaddal bemegy a
városi kúthoz vízért.
A vállára hajtom az időeltolódástól fáradt fejemet,
belélegzem az égett fa illatát, és csendbe
burkolózunk, amit csak a tűz ropogása tör meg
időnként. Nem emlékszem, mikor éreztem utoljára
ilyen békét.
– Jó lehet, ha van az embernek egy ilyen
menedéke.
Jonah felvonja a szemöldökét.
– Még a kinti vécével is?
– Csak nyáron jönnék. – Felfedeztem a kunyhó
végében egy apró fürdőszobát, ami használható a
melegebb hónapokban, amikor nem fagy meg a víz a
csövekben.
– Na, ez az én kis hercegnőm – ugrat, és gyengéden
végigsimít a kezével a combomon. De aztán ellágyul,
és komolyabbra vált a hangja. – Nekünk is lehet
ilyenünk, ha egyszer kitaláltuk a dolgainkat. Adj
magunknak néhány évet, hogy letelepedjünk
valahol, aztán mi is kereshetünk valamerre egy kis
földet, és építhetünk magunknak egy házat.
 – Mint ez?
– Talán egy kicsivel nagyobbat. – Elhallgat egy
pillanatra. – Hogy elég nagy legyen nekünk és a
tizenkét gyerekünknek.
– Csak tizenkettő? – poénkodok, miközben
pillangók repesnek a hasamban. – Mi lenne, ha
eggyel indítanánk, aztán meglátjuk, hogyan alakul? –
A számtalan dologból, amit becsülök Jonah-ban, a
közvetlensége előkelő helyen szerepel a listán. Olyan
beszélgetéseket kényszerít ki, amelyekre
máskülönben nem kerülne talán sor, ha csak a saját
eszközeimre lennék utalva. Még Torontóban hozta
először szóba a gyerekeket. Szinte mintha egy
ellenőrzőponton léptünk volna át, legalábbis
gyanítom, mert érezhető volt a megkönnyebbülése,
amikor megerősítettem, hogy igen, idővel szeretnék
gyereket.
– Jól hangzik. – Jonah átfogja a derekamat, az
ölébe emel magával szemközt, és a lába köré rendezi
a combjaimat. Egy mély morgás zendül fel a
mellkasából, ahogy egyetlen lassú mozdulattal
végigsimít a testemen, a csípőmtől a derekamon át a
mellem domborulatáig.
Babrálok a szőke hajával, miközben a testem vad
vágyakozással reagál rá. Nem szándékozom
mostanában anyává válni, de meglepően szexi, hogy
Jonah ennyire határozottan, magabiztosan, félelem
nélkül áll az ötlethez. Pedig már azt hittem, ennél
szexibb nem is lehet.
Fürge ujjakkal lecsúsztatja a karomról a
flanelkabátomat, és hagyja, hogy lehulljon mellém a
földre. A kabátomat követi a pulóverem, és végül
csak egy vékony pamutpóló marad rajtam.
Megborzongok, bár már nem érzem a hideget.
– Mit gondoltál arról a helyről? – kérdem,
végigsimítva a kezemmel a széles vállán, a kemény
mellkasán, az izmos, formás hasfalán. Jonah a
norvég génjeinek tulajdonítja a kinézetét. Nem
láttam még konditerembe menni, mióta együtt
vagyunk, úgyhogy talán igaza van.
– Milyen helyről? – A bőrkeményedéses ujjai a
pólóm alá csusszannak, és végigkalandoznak a
hátamon, míg végül megtalálja a
melltartókapcsomat. Egy kattanással kilazul a
textilanyag szorítása. Vágyakozó borzongás szalad át
a testemen, ahogy Jonah félretolja a csipkét, és a
tenyerébe fogja a mellemet, sokkal gyengédebben,
mint vártam volna.
– Amelyiket szombaton küldtem.
– Egy háromszáz négyzetméteres anchorage-i
házat küldtél nekem, ami a Walmart mellett van. –
Felhúzza a karomat, majd átbújtatja a pólómat a
fejemen. Eldobja a melltartómat, mint valami
rongyot, és a felsőtestem védtelen marad a hűvös
esti levegővel szemben. Egy hosszú pillanatra
hátradől, mintha a csupasz testemet csodálná, azon
tűnődve, mit szeretne tenni először. Olyan egyszerű
mozdulat, mégis elnehezülnek tőle a melleim,
megkeményedik a mellbimbóm, és a gerincem
mentén pezsegni kezd a vérem.
– Nagy lakás. És nem olyan rossz a bérleti díj.
A pillantása hirtelen találkozik az enyémmel.
– Áprilisban harminckettő leszek, Calla. Nem
akarok már bérelni, ha nem muszáj. Keressünk
valamit, amit megvehetünk. Valamit, ami száz
százalékban a miénk lehet. Egy kis ház nagyobb
birtokkal. És ne legyen Walmart a hátsó kertünkben.
– Szétterül a tenyere a hátamon, közelebb vonja
magához a testemet. Előrehajol, hogy megnyalja az
egyik peckes mellbimbómat, majd a szájába veszi, és
erősen szívni kezdi.
 Élvezem az ellentmondásos érzést, amit a borzas
arcszőrzete (még legalább egy hónap, mire ismét
szakállnak lesz nevezhető) és a nedves nyelve kelt,
de kavarognak a fejemben a gondolatok. Jonah
egyszer már említette, hogy albérlet helyett
vásárolni szeretne inkább. Anyám igencsak az
előbbit szorgalmazza. Az sokkal kevésbé végleges,
hajtogatja. Sokkal könnyebb kitalálni, mi legyen, ha
nem jól alakulnak köztünk a dolgok. Egyszerűbben
össze tudom szedni a holmimat, és hazamehetek.
Ahogy ő tette.
Anyám kitart amellett, hogy csupán az anyai
kötelességét teljesíti azzal, hogy figyelmeztet az
előttem álló akadályra, mielőtt belebotlom egybe. De
én nem ő vagyok, és Jonah egész biztos, hogy
semmiben sem hasonlít apámra. Meg akar állapodni,
és gyerekeket akar tőlem. Nem egy véletlenül
bekövetkezett terhesség irányítja a döntéseinket.
Felbátorít, hogy Jonah ennyire biztos abban, hogy
hosszabb távon együtt leszünk.
– Oké, elkezdhetek eladó ingatlanokat is keresni…
– Calla? – suttogja Jonah a bőrömtől pár centire, és
a forró leheletétől libabőrös leszek. Imádom, amikor
azon a mély, rekedtes hangján a nevemen szólít.
– Igen?
Felpillant rám, a tekintetét sötétbe burkolja a
lámpafény által vetett árnyék. Emlékszem, amikor
először láttam azt a jeges, kék szempárt, ezt a
csodálatos vonását, amit mindaddig a napszemüvege
és a goromba modora mögé rejtett.
– Előttünk a világ minden ideje, hogy ezt
megvitassuk. De most? – Megragadja a csípőmet az
érdes, erős kezével, és szorosan az ágyékához húzza
a testem. Lehetetlen nem észrevenni a kőkemény
merevedését. – Ha nem hatolhatok beléd három
percen belül, meghalok.
Kuncogok, miközben a testemet forróság árasztja
el.
– És még te mondod, hogy mindent
túldramatizálok.
– Komolyan mondom. Itt, George kunyhójában
fogok meghalni. Az a babonás öreg többé be sem
teszi ide a lábát.
– Ezt igazán nem akarhatjuk – felelem tettetett
komolysággal, és a tenyerem közé fogom a szögletes
állát. Lenyűgözően jóképű. Az arcvonásai
markánsak és férfiasak, mégis, azzal a magas
arccsonttal, a duzzadt, telt ajkával és a hosszú
szempilláival szinte szép.
Jonah vigyora őrülten elszánttá válik.
– Nem. Azok után nem, hogy ilyen nagylelkűen
felajánlották nekünk a helyet.
– Így van. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy
lehetővé tesszük, hogy később is visszajöhessenek. –
Játékos mosollyal hozzádörgölőzöm, amire halkan
elkáromkodja magát. Előrehajolok, és lágy,
incselkedő csókkal kedveskedek neki, a nyelvem
hegyével végigsimítok az alsó ajkán, mielőtt a
szájába csúsztatom.
Jonah ujjaival a csípőmbe markol.
– Nem vicceltem a három perc kapcsán.
Lihegek, ahogy felemel az öléből, és a hátamra
fektet a matracon. Ujjaival kapkodva a
cicanadrágom és a bugyim gumis dereka alá nyúl, és
lerántja mindkettőt, közben a tüzes pillantása
végigvándorol minden felfedett porcikámon.
Másodperceken belül az utolsó ruhadarabtól is
megfoszt, egészen a zoknimig.
Mohó vágyakozással nézem, ahogy feláll, és
rekordidő alatt lekapkodja a ruháit. Tökéletes a teste:
izmos és arányos, a bőre olajbarna még tél közepén
is. Még mindig nem döntöttem el, Jonah melyik
testrésze a kedvencem: a széles, izmos vállai, az
oszlopszerű nyaka, ahogy a kulcscsontja kiugrik az
izmokkal párnázott mellkasa felett, vagy a
medencéjének szemrevaló íve, ami elvezet ahhoz a
vastag, selymes bőrű és jelenleg merev testrészéhez,
ami épp a figyelmemre szorul.
Előrehajol, hatalmas testével maga alá temeti az
én vékony termetemet, és a súlyával a combom közé
nehezedik.
– Az elmúlt hónap minden napjának minden
percében erről ábrándoztam. – Az ujjait
összekulcsolja az enyémmel, a fejem fölé nyújtja a
karjaimat, és a matrachoz szegez.
Éhesen találkoznak az ajkaink, összekoccannak a
fogaink, aprókat harapunk egymásba, a nyelvünk
lágyan összesimul, és felsértjük a szánkat, ahogy
mindent feledve ízleljük és csókoljuk egymást.
– Letelt a három perc – suttogom, és
várakozásteljesen megfeszülnek az izmaim belül.
Felé fordítom a csípőmet, kezemmel kitapogatom a
kemény csúcsát, és a testem bejáratához igazítom,
közben szinte fájdalmasan vágyom rá, hogy ismét
magamban érezhessem.
Egyetlen lökéssel mélyen belém hatol, én pedig
felnyögök.
És a kunyhó csendjét megtöltik a rég várt
újraegyesülésünk mámoros hangjai.

– Calla… Calla, ébredj fel! – Felnyögök, ahogy egy kéz

vállon lök. – Calla, ezt komolyan látnod kell.
 – Mennyi az idő? – motyogom, és közben nem
akarom kinyitni a szemem.
– Majdnem éjjel egy.
Másodjára is felnyögök, ez alkalommal
hangosabban és némi bosszúsággal fűszerezve, majd
a fejemre húzom a paplant. Tizenegy óra múlt,
amikor álomba szenderültünk a matracon, a csupasz
testünkkel ernyedten egymásba gabalyodva. A tűz
mellett akartunk maradni ahelyett, hogy
felmásztunk volna az emeletre a hálószobába.
– Az hajnali öt Torontóban. Ha felkelek, már
cseszhetem a ma éjszakát.
– Így is, úgy is cseszheted. Kelj fel!
Végül az árnyalatnyi izgatottság, ami áthatja Jonah
hangját, arra késztet, hogy kinyújtózzak és a
sötétségbe meredjek. Jonah bizonyára megrakta a
tüzet, mert a kandallóból áradó ragyogó fény
elegendő ahhoz, hogy lássak.
Felém hajol, mindössze melegítőnadrág van rajta,
mélyen lecsúszva a csípőjén, felfedve a
medencéjének azt a mámorító V alakját. Ösztönösen
buzogni kezdenek a hormonjaim, kinyújtom a
kezem, az ujjbegyemmel a köldökéhez érek, és
végigsimítok a sötét szőrzeten, egyre lejjebb…
mígnem a kezemben tartom az ernyedt, de méretes
farkát.
– Gyere vissza az ágyba!
Felkacag, de fürgén hátralép, hogy ne érjem el.
Odadobja a cicanadrágomat, a pólómat és a
szövetkabátomat, majd felveszi a sajátját.
– Majd utána. Most kimegyünk.
– Most szórakozol velem, ugye? – Magamra kapom
a ruhámat, és követem az ajtóhoz, majd megállok
annyira, hogy a csizmámba bújtassam a lábamat, és
felvegyem a kabátomat meg a kesztyűmet.
Szemrehányásból hangosan vacogva követem a
fagyos hidegbe, az idő jeges ujjai szinte pofonként
érik az arcomat.
Minden panaszom elmúlik egy másodperc alatt,
amint megpillantom a derengő zöld és kék fényeket,
ahogy a tiszta éjszakai égbolton lebegnek,
hullámoznak és táncolnak, beragyogva a felettünk
elterülő csillagokat és a fagyott, hóval borított tavat
alattunk.
– Az északi fény! – kiáltom megbűvölten. Mintha
életre kelt volna az ég.
Jonah mellém áll, karjával átölel, a teste melegébe
burkol.
– Ez a világ egyik legjobb helye ahhoz, hogy lásd. –
Az arcomnak nyomja az ajkát, és megcsókol. – Ezért
akartalak ide felhozni.
Elbűvölten bámulom a lenyűgöző fényjátékot.
– Ez mindig ilyen? – Én odahaza még a csillagokat
sem látom, annyira erősek a város fényei.
– Egy tiszta, sötét éjszaka? Igen, jó eséllyel
elcsíped, főleg télen. De keresned kell.
– Istenem, ez… ez elképesztő! Hozom a
fényképezőt…
– Nem. – Tovább szorul az ölelése, ezért nem
mozdulok. – Majd felhozlak máskor is, itt ülhetsz
egész éjszaka, amíg be nem fagy a segged, és
csinálhatsz milliónyi képet, megígérem. De ez az este
csak a miénk. Ez a mi pillanatunk. – A fejemen
pihenteti az állát. – A hátralévő életünk első napja.
Hozzásimulok.
– Mindenki tudja, hogy ilyen romantikus vagy?
– Fogd be! – Csiklandozza a fülemet a zengő
nevetése. – Gondoltam, szívesen látnád.
– Baromira örülök, hogy láthatom! – Átfogom a
kezét a kesztyűs kezemmel. – Köszönöm. – Ezt
jelentené a Jonah-val közös élet? Magával visz, és
lenyűgöző helyeket mutat majd nekem? Olyan
dolgokat, amikről fogalmam sem volt, és olyanokat,
amikről talán már hallottam, de nem hittem volna,
hogy mennyire értékelni fogom?
Mert ha ez a helyzet, sosem fogok ráunni erre az
új, közös életünkre.
A karjával szorosan átölel.
– Boldog karácsonyt, Barbie!
Hátradöntöm a fejem, hogy csókot nyomjak a
szájára.
– Boldog karácsonyt, te nagy, morcos jeti!
 Ötödik fejezet

Január

– Simon olyan csúnyán megégette a lábfejét, hogy

felhólyagosodott a bőre. Kénytelen volt az
üdülőhelyről szállodai papucsban menni egészen
hazáig. – Kinyújtom a kesztyűs kezemet magam előtt
a levegőben, tanulmányozva egy hópihe összetett
kristályszerkezetét, mielőtt elolvad a testem
melegétől. Ha egyáltalán van még ilyenem, miután
olyan hideg van, hogy az orrszőrszálaim is
összefagynak. Legalább a nap sütni fog, ígérte Jonah
a reggeli kávénk felett.
– Anya a reptéren kerekesszékbe ültette. Simon
eleinte vitatkozott vele, és óriási jelenetet rendezett.
Hát, már amekkora jelenetet ő rendezni tud. De
aztán eszébe jutott az akut, szűnni nem akaró
fájdalmán keresztül is, hogy kit vett feleségül, és
egyből megadta magát. – Kacaj szakad fel a
torkomból, ahogy Simon beképzelt brit akcentusát
utánozom. Nem várok feleletet, de az ezt követő
csend fülsüketítő. – Kedvelted volna Simont –
nyögöm ki nagy nehezen a torkomban duzzadó
gombóctól, leküzdve a feltörő érzelmeimet. Egy ideje
nem éreztem ilyen erővel apám elvesztésének
fájdalmát, mint amikor egy emlék (egy vicc, egy
pillanat, egy mosoly) megállíthatatlan könnyzáport
indít el. De most, visszatérve Bangorba, a sírja
mellett ülve, ilyen közel ahhoz, ami fizikailag maradt
még belőle ebben a világban, frissnek érződik az
egész.
 Megviselt, kopott selyemvirágok tekerednek a fa
köré, és kikandikálnak a vastag hótakaró alól, ahol a
tavaszi takarításig pihennek, amikor majd újak
kerülnek a helyükre.
Nincsenek errefelé grandiózus emlékművek, drága
kripták, amelyek a jólétről dicsekszenek, vagy
kirínak a tömegből. A város túlsó végén, az új
temetőben jócskán akadnak különböző méretű,
stílusú és értékű sírkövek, de itt, az eredeti
temetőben, ami Bangor első telepeseinek szolgál
nyughelyül, ahol a nagyszüleimet is eltemették, és
apám is örök álmot alszik, a sírokat egyszerű, fehér
fakereszttel jelölik, attól függetlenül, hogy az ott
nyugvó személy megengedhetett volna-e magának
többet. Furcsán megnyugtató gondolat – szolidaritást
fejez ki azok felé, akik magukénak vallották az
alaszkai élet egyszerűségét. És mégis, valahányszor
meglátom a magányos fejfák tengerét, a hideg futkos
a hátamon.
Lassú, mély lélegzeteket veszek, behunyom a
szemem, és elképzelem, hogy anyám régi, ütött-
kopott, fonott karosszékében ülök apám házának a
verandáján, apám pedig a rozoga kerti széken ül
mellettem, és csendben hallgat.
– Jonah-tól terepmintás kabátot kaptam
karácsonyra. Elhiszed ezt? Úgy értem, nem olyan
cuki, divatos terepmintás, amit én választanék
magamnak. Ez egy nagy, pufi, zöld és barna izé, tele
agancsokkal, vadászoknak. – Megborzongok. – És
kifordítható, belülről pedig rikító narancssárga.
Tudod, hogy senki ne lőjön le, amikor futni megyek.
– Megrázom a fejem. – És nem tudom eldönteni,
hogy ez is egy újabb Jonah-féle poén, vagy komolyan
azt hitte, hogy örülnék ilyesminek.
Huszonnyolcadikán repültünk vissza, kék ég és
haragos, fagyos szél fogadott minket.
Elfogyasztottunk egy kellemes utókarácsonyi
vacsorát Mabellel és Agnesszel, amit Mabel legutóbbi
fogása, egy csirke a Whittamore farmról és egy
egyméteres, cserepes fenyőfa tett teljessé, amit a
szombati vásárban vettek. Agnes azt mondta,
tavasszal el tervezi ültetni a hátsó kertjében. Jonah
kifejezéstelen arca semmit sem árult el, amikor
kinyitottam a méretes dobozt, és rájöttem, mit rejt,
majd minden erőmet bevetve megpróbáltam
hálásnak mutatkozni, ahogy magamra vettem. Nem
tudom, elhitte-e az alakításomat, de azóta sem hozta
szóba, és már eltelt négy nap.
– Félre ne érts, értékelem a gondolatot, főleg egy
olyan sráctól, aki a helyi szupermarketben vásárolja
a ruháit. – Éppen ezért kapott tőlem többek között
egy márkás, sötét, egyenes szárú farmernadrágot,
ami nem lesz buggyos a fenekén, és néhány puha,
kerek nyakkivágású pólót, ami mindenféle kockás
gyapjútól mentes. Napokon át kerestem a tökéletes
ajándékokat számára, és bevontam Mabelt, hogy
derítse ki a nyak- és derékbőségét. Ezek messze a
legszebb ruhadarabok jelenleg a szekrényében.
– Végül is, most, hogy Alaszkában élek, hasznos. És
vadászkabátból jó minőségűnek tűnik. – Felnevetek.
– Kaptam tőle egy gyerekkönyvet is a vadállatok
elleni védekezésről. Mabel és Agnes pedig vett
nekem a futáshoz egy kabátot szúnyogok ellen,
medvesprét és egy csengőt.
Azok után, hogy eltöltöttem egy napot apámmal és
Jonah-val a Kodiak-szigeten, és láttam a szabadon
bóklászó grizzly medvéket a folyóban, nem tervezek
olyan helyen szaladgálni, ahol összefuthatok eggyel.
– Nyomtattam egy éves jetinaptárt, hogy Agnes ki
tudja akasztani a Vadon várótermében. Szerepel
benne a kép, amin Jonah a kunyhónál fát vág. Még
egy „Jeti” logót is készíttettem valakivel. Viccnek
szántam, de jól néz ki. Próbáljuk rávenni, hogy
használja a különjárat-vállalathoz, de makacskodik.
Pedig jó, nem? A Jeti. Például, „Lefoglaltad már a
Jetit?”. Szerintem jól hangzik. Agnes egyetért velem.
Mindenesetre meghagytam Agnesnek, hogy azután
tegye ki, ha már elköltöztünk, mert úgy Jonah nem
tudja leszedni és elrejteni.
Elmosolyodok, ahogy eszembe jut Jonah
arckifejezése, amikor Agnes kibontotta – mintha
nem tudná eldönteni, hogy megcsókoljon vagy
inkább megfojtson-e.
– Látnod kellett volna, apa. Akkorát nevettél volna.
– Azzal a lágy, dallamos nevetéssel, ami felidézi
bennem a távoli telefonos beszélgetéseket a
gyerekkoromból.
Megint feltörnek bennem az érzések, és nyelek
párat, próbálva leküzdeni a könnyeimet.
Mélyen az orkándzsekimbe bújok – Simontól
kaptam karácsonyra –, amikor egy ismerős, fekete
Ford terepjáró végigmegy az elhagyatott úton, és
megáll a temető bejáratánál. Kipattan a sofőr, a
térdig érő csizmája határozottan landol a talajon,
kapucnija eltakarja az arcát. Nem is kell látnom
ahhoz, hogy felismerjem az apró figurát, aki
kényelmes tempóban közelít.
Nézem, ahogy Agnes irányt vált a távolabbi bal
sarok felé, ahol a megboldogult férje (Mabel apja, aki
egy repülőbalesetben hunyt el Mabel születése előtt)
nyugszik. Milyen érzés lehet számára, hogy
mindössze negyvenhárom évesen nem csupán egy,
hanem két olyan férfihoz jön ki újév napján, akit
szeretett?
– Tudtad, hogy Agnes eladta a terepjáróját annak a
vén könyvelődnek? Azóta mindenhová a te
terepjáróddal jár. Jonah jól kiosztotta. Nem érti,
miért csinálta Agnes. Állítólag sokkal rosszabb
állapotban van a terepjáród, mint az ő régi kocsija. –
Szomorúan elmosolyodok. – Én viszont értem, miért.
Azért, mert olyan illata van, mint neked. – Régi,
kopott szövetanyag, sokévnyi cigarettafüsttel
átitatva.
Tegnap egy kis időre ott találtam magam, a
kocsiban ülve, és egy nosztalgikus pillanatban
felidéztem az első reggelemet Alaszkában, amikor
magamra maradtam, és kénytelen voltam átcaplatni
a sáros füvön a teli talpú hasítottbőr cipőmben, hogy
kikönyörögjek Jonah-tól egy fuvart a városba.
– Meg fogom szerezni a jogsit. Még egy kis
papírmunkát kell elintéznem, de amint megvan,
bemegyek az írásbeli vizsgára, utána pedig Jonah
segít felkészülni a vezetői vizsgára. Meglesz, mire
Anchorage-be költözünk, vagy röviddel utána, és
akkor veszek magamnak egy kocsit. – Az ügyvédek
úgy számolnak, hogy apám vagyona néhány hónap
múlva felbecsülésre kerül, és akkor bőven elég
pénzem lesz, hogy a Vadon eladásából bejött pénzből
azt vegyek, amit csak szeretnék. – Jonah nagyon
erősködik, hogy terepjárót vegyek. Összevesztünk,
miután közöltem vele, hogy egy Mini Coopert fogok
venni. Azóta rémisztő képeket küldözget nekem
jávorszarvasok okozta autóbalesetekről. – Megrázom
a fejem. – De ne aggódj! Mindegy, mit veszek, tuti
megtanít rá, hogyan ne sodródjak vele árokba.
Agnes csizmája alatt ropog a hó, ahogy felém tart.
A kesztyűs kezében egy csokor halvány rózsaszín
műliliomot tart, hogy pótolja azokat, amiket
betemetett a hó. Apám kedvenc virága volt, ezt
azokban az utolsó hetekben, egy csendes éjszaka
vallotta be, miközben próbált megtanítani dámázni.
– Boldog új évet! – Mostanra már felismerem az
akcentust a köszönésében, tősgyökeres alaszkai,
főleg az állam ezen részén jellemző. Apám
ugyanilyen lassú, higgadt, közvetlen módon beszélt.
– Kellemes nap egy látogatáshoz Wrennél.
 – Azt hiszem, befagyott a seggem – viccelődök,
pedig a testhezálló, fekete sínadrág a
thermonadrággal párosítva kellő védelmet nyújt.
– Mi a helyzet a lábaddal?
Összekoccantom az új, fehér bakancsom orrát
(nyuszibakancsnak nevezik errefelé, mint
megtudtam), ez is ajándék volt Agnestől, és állítólag
kötelező ruhadarab minden alaszkainak. Mínusz
ötven fokig védelmet nyújt.
– Izzad. – Nincs elég hideg ahhoz, hogy ilyen
katonai felszerelésben járjon az ember, de ki
akartam próbálni.
– Helyes. – Leguggol apám sírja elé, a bölcs, szinte
fekete szeme egy hosszú, néma percig a fejfán pihen.
Az apró repülőgép felé biccent, amit a kereszt mellé
tettem, amikor megérkeztem. – Aranyos.
– Veronicára emlékeztetett. Gondoltam, tetszene
neki. – A neten találtam, és ráfestettem az aljára
apám nevét, illetve az életének az évszámait.
– Igen, szerintem is tetszene. – Betűzködi a
művirágokat a túloldalra, és addig bíbelődik velük,
amíg egyenesen nem állnak. – Jól láttam, hogy Jonah
motoros szánja parkol odakint?
A pillantásom a sárga-fekete Ski-Doora vándorol,
amit a mezőn hagytam, a hátsó kerítésen kívül.
– Igen. Jonah megtanította, hogyan kell vezetni, így
már egyedül is tudok közlekedni.
– Nézzenek rád! – vigyorog Agnes, kivillantva
azokat az enyhén görbe, porcelánszínű fogait. –
Seperc alatt be is fogsz illeszkedni.
Ha megkérdezik egy éve (basszus, akár hat
hónapja), hogy mit tervezek újév napján, soha nem
merült volna fel válaszként, hogy Nyugat-Alaszka
havas síkságain fogok száguldozni.
 – Sokkal szórakoztatóbb, mint gondoltam – vallom
be. – És gyors. – Le kellett lassítanom, mert a fedetlen
arcomat annyira csípte a hideg szél.
– Bizony, gyorsan lehet vele menni. Jobb, ha távol
tartod magad a folyótól – figyelmeztet.
– Jonah már kioktatott. – A tegnap délutánt kint
töltöttük a Kuskokwim mentén, ahol megmutatta,
melyik útjelzéseket kövessem, és hol halászták ki
múlt novemberben a vízimentők annak a férfinak a
holttestét, aki a part menti köveken szánkázott (ez
egy olyan idióta ötlet, amit fel sem fogok).
– Jonah rengeteget aggódik mindenkiért, magát
leszámítva. – Agnes a térdére támaszkodik a kezével,
és lassan feláll. – Mellesleg, hol van ma?
– Jó kérdés. Ebéd előtt lelépett, azt mondta,
szállítmányt kell vinnie egy településre. – Agnes
kerek arcán ránc jelenik meg. – Szokványos dolog,
hogy ünnepnapon szállítmányt vigyen?
Agnes hunyorogva vizsgálja a ragyogó, kék eget.
Ma háromnegyed ötkor nyugszik a nap, ami
Torontóval megegyezik, csakhogy majdnem
tizenegyig nem kelt fel. Ezek a hosszú, sötét reggelek
részei annak a valóságnak, amihez idő lesz, mire
sikerül hozzászoknom. Már előre látom, hogy át
fogom aludni a téli hónapokat.
– Ki tudja, mi a normális annál a fickónál? De
bármi legyen is, biztosra veszem, hogy jó oka volt rá.
– Biztatóan mosolyog rám. – Mit tervezel vacsorára?
– Azt hiszem, maradt még egy kis leves – felelem
bizonytalanul, mert tudom, hogy Jonah majd azt
mondja, hogy a leves nem vacsora, és Agnes
mindjárt áthív magához, mint minden este, mióta
megérkeztem. Visszacsöppentünk ugyanabba a
rutinba, ami abban az apámmal töltött utolsó
néhány hétben vitt minket előre: amikor
összegyűltünk az egyik vagy a másik házban, afféle
szokványos család módjára.
– Van egy sült jávorszarvas a sütőmben, ha van
kedvetek később átnézni. Ízleni fog. Olyan íze van,
mint a marhahúsnak – ígéri. – Jonah kedvence.
– Mi lesz velünk, ha már nem laksz velünk
szemközt, Agnes? Ez azt jelenti, hogy meg kell
tanulnom főzni?
Viccnek szánom, de nem kerüli el a figyelmemet a
szemén átsuhanó szomorúság, ami aztán eltűnik, és
valami más, valami megfejthetetlen veszi át a helyét.
Lesöpri az apám keresztjének a tetején összegyűlt
porhót.
– Rendben lesztek, amíg nem felejtitek el, hogy
együtt vagytok ebben.
– Szerintem eddig jól teljesítettünk ilyen
szempontból. És sok mindenen mentünk keresztül. –
Attól a naptól, hogy megtudtam, apám nem hajlandó
kezelésnek alávetni magát a végstádiumú
rákbetegségével szemben, Jonah-val mellette
voltunk, együtt néztünk szembe a fájdalommal, a
bánattal, a nehéz döntésekkel, támaszként
tekintettünk egymásra. Ő az én sziklám:
rendíthetetlen és szilárd.
– Igen… – Agnes habozik, a pillantása a távolba
vész. Érzem, hogy jön egy „de”. Agnes soha nem
folytatja azzal, hogy „de”, mindig csak diszkréten
hallgat. Ő a kedves, támogató hang, aki megtartja
magának a véleményét. Az, hogy most a nyelve
hegyén van valami, vészcsengőként szól a fejemben.
– Passzoltok egymáshoz. Wren egyből látta.
– Tényleg? – A vészjósló hanghordozása ellenére
elmosolyodok. Apám célzott arra, hogy Jonah-val
összejöhetnénk. A maga visszafogott módján tette,
soha nem tolakodóan. Akkoriban Jonah-val folyton
egymás torkának estünk.
– Persze hogy látta. Mindketten így láttuk,
legalábbis reménykedtünk benne. És ez jelenleg
olyan lehet, mint egy elsöprő vihar. Jonah meglep
Torontóban; te visszarohansz hozzá ide. Izgalmas és
friss és újszerű érzés. Megannyi lehetőség és nagy
tervek. – A könnyed mosolya kitart egy pillanatig,
majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is
tűnik. – De idővel egyre hosszabbnak,
csendesebbnek fogod érezni a napokat. Lehet, hogy
azon kapod magad, hogy már nem is annyira várod
a jövőt.
– Szóval lényegében olyan lesz, mint mielőtt
idejöttem? – Halkan felnevetek.
Miután apám meghalt, Jonah-tól pedig a távolság
miatt kellett búcsút vennem, a Torontóban töltött
hónapok nem voltak túl eseménydúsak vagy
izgalmasak. Az idő nagy részét azzal töltöttem, hogy
próbáltam lábra állni, de csak ürességet éreztem,
amikor visszatértem a konditerem és a vásárlás
értelmetlen, de jól bevált szokásaihoz, a barátokkal
való kocsmázásokhoz. Nézelődtem az
álláshirdetések között, és beszéltem fejvadászokkal,
de semmi sem tetszett, és lélekölő kilátásnak tűnt,
hogy visszatérjek egy kilenctől ötig tartó
munkahelyre, a marhacsordaként metrókocsiba
zsúfolódó emberek közé, és egész nap táblázatokat
bújjak Mikromenedzselő Markokkal meg A típusú
Tarákkal.
Anyám és Simon azzal magyarázzák ezt, hogy a
rám váró jelentős örökség miatt vagyok céltalan és
motiválatlan. Ezt el is hiszem. Részben. De mélyen
legbelül éreztem valami világrengető változást – az
Alaszkában töltött idő oly módon változtatott meg,
amit nem tudtam megfogalmazni, de képtelen
voltam figyelmen kívül hagyni. Olyan, mintha két
külön személy lenne az, aki voltam, és aki lettem.
Aztán ott találtam Jonah-t a bejárati verandán, és
megkért, hogy költözzek Alaszkába, én pedig újra
éreztem magamban azt a világrengést. Ez
alkalommal azonban olyan érzés, mintha épp helyre
kerülnének a dolgok.
Agnes összeszorítja a száját, mintha próbálná
magában tartani a szavait.
– Csak mondd ki, amit szeretnél, kérlek.
Felsóhajt.
– Nem lesz elég, hogy követed Jonah-t mindenfelé
Alaszkában, amíg ő repked. Egy magadfajta lánynak
nem elég ez, Calla. Nem elég, hogy szereted őt.
Legalábbis nem örökké. – Agnes elmosolyodik,
mintha finomítani próbálna az intelme súlyán.
Összeszorul a gyomrom. Számítottam erre
anyámtól, és valamilyen mértékig Simontól is. De
Agnestől soha. Talán épp ezért nem tudom olyan
könnyen ignorálni, mintha csak a Szülői
Kézikönyvből lenne pár sor.
– De akkor mi lesz elég? – Mert már nem tudom
elképzelni az életemet Jonah nélkül.
Hosszú pillanatok telnek el, míg fontolóra veszi a
választ, tűnődve összehúzza a szemét.
– Találd meg a te helyedet itt. Valamit, ami neked,
Calla Fletchernek célt ad. Valamit, amit a sajátodnak
érzel. – Lassan bólint, mint aki egyetért a saját
válaszával. – Találj valamit, és utána adj bele
mindent!
Hallom azt is, amit nem mond ki hangosan. A
szüleim őrülten szerették egymást – az a fajta
szerelem volt, ami beléjük mélyesztette a fogát, és a
külön töltött évtizedek alatt is kitartott –, mégsem
sikerült nekik. Ha követem anyám huszonhét évvel
ezelőtti lépéseit, amikor terhes lett, és kiábrándult
abból, hogy milyen lesz az élet Alaszkában egy
bozótpilótával, helyette pedig arra fókuszált, hogy
mi a rossz benne, akkor nem sokáig húzom majd itt,
nem számít, mennyire szeretjük egymást Jonah-val.
De Jonah és én nem a szüleim vagyunk. Ezt már
bebizonyítottuk. Jonah bebizonyította.
Tudom, hogy Agnes aggódik miattam, úgyhogy
mosolyogva válaszolok:
– Nagyon várom, hogy elkezdjem vele ezt a
különjárat-vállalatot. – Lehet, hogy magamtól
tanultam meg weboldalt készíteni, de ösztönösen
bátor vagyok a marketingben, és készen állok
megtanulni mindent, ami szükséges. – Emellett
beleegyezett, hogy elköltözik, ha Alaszka nem jön be
nekem. – Jonah azt mondta, nem érdekli, hol van,
amíg mellette vagyok. Hogy nem akar Alaszkában
maradni, ha én nem vagyok itt. „Elrontottam”
számára Alaszkát. És éppen ez a nagy különbség
közte és apám között.
– Neki… jók a szándékai. – Agnes a távolba réved,
mintha próbálná elrejteni a gondolatait (vagy
kétségeit), amit a tekintetével felfedhet. – Nos, jobb,
ha hazamegyek ahhoz a sülthöz, mert Mabel jó
eséllyel odaégeti.
Érzem, hogy még lenne néhány gondolata az ügy
kapcsán, de Agnes mindig ilyen; soha nem
erősködik, soha nem nyaggat, amíg úgy nem érzi,
hogy hallottad a mondanivalóját. Talán épp ez teszi
olyan felbecsülhetetlenné a véleményét.
– Találkozunk öt körül? – kérdezem.
– Megcsinálhatod a krumplipürét. Én azt sosem
szerettem. – Rám kacsint. – Ne üldögélj idekint túl
sokáig. Hideg van. – Némán megérinti egyszer
utoljára apám fejfáját egy… két… három
másodpercre, majd sarkon fordul, és visszamegy a
terepjáróhoz.
 Ismét magamra maradok a temetőben.
– Tudod, hogy egy űrt hagytál az életünkben,
ugye? – Vajon vigaszt jelentene az embereknek a
túlvilágon, ha tudnák, hogy mennyire hiányolják
őket? – Nem rossz dolog, de ott van
mindannyiunkban. Különösen Mabelben. – A vidám,
életerős tizenkét éves lánynak, aki annak idején csak
úgy becsörtetett a konyhába, és kirobbanó, elhadart
szóáradatokban fecsegett, most egy visszafogott,
időnként már-már komor teremtés vette át a helyét.
Agnes az ébredező hormonjait okolja ezért, de nem
hiszem, hogy bármelyikünk is komolyan elhiszi,
hogy csupán ennyiről van szó.
Még vagy egy fél órát maradok, mígnem a kezem
elzsibbad, és megfájdul az arcom, Agnes intelme
pedig szöget üt a fejemben. Fecsegek a mindenről és
a semmiről, behunyom a szemem, hogy felidézzem
Wren Fletcher halk nevetését.
Rettegek a naptól, amikor feledésbe merül.

Örvénylő füst gomolyog a kéményből a dermesztően

hideg levegőbe, ahogy elsiklok Jonah erdőzöld Ford
Escape-je mellett. Leparkolom a Ski-Dooját (vagyis,
már a miénk?) a rozoga fémgarázsban, és sietősen a
ház felé megyek az úton, ahonnan Jonah reggel
lelapátolta a havat. Megállok lerúgni a havat a
bakancsomról, mielőtt belépek.
A linóleumpadlón olvadt, barnás színű sártócsa
áll, amit Jonah hagyott maga után, amikor korábban
bejött.
– Szükségünk van egy előszobára! – Nagy nehezen
leveszem a bakancsomat, az egyensúlyom
megőrzése érdekében a pultra támaszkodok. – És egy
székre, hogy le lehessen ülni!
– És mégis hová tesszük? – kérdi Jonah, ahogy
kijön a nappaliból.
– Úgy értem, az új házunkban. – Egy nagyot lépek,
hogy kikerüljem a pocsolyákat, de így is pont
belelépek egybe. Megborzongok, ahogy a
pamutzoknimat átáztatja a hideg víz.
– Inkább egy papucsra lenne szükséged.
Felnézek, és látom, ahogy Jonah a konyhai
válaszfalnak támaszkodik, a mellkasa előtt összefont
kézzel. Bukfencet vet a gyomrom, mint mindig,
valahányszor belép a szobába. Bedobom a sapkámat
és a kesztyűmet a fejem feletti kosárba, és leveszem
a pufi télikabátomat, aztán felakasztom az ajtó
melletti két fogas egyikére. Az új kabátom jól végezte
a dolgát, vékony izzadságréteg került a hosszú
aláöltőm és a bőröm közé az extrém hideg ellenére.
– Mikor értél haza? – kérdezem, miközben hol
széttárom, hol ökölbe szorítom a kezem, hogy
átmelegedjenek a kivörösödött ujjaim.
– Húsz perccel ezelőtt. A temetőben voltál?
– Igen. – Kibújok az orkánnadrágomból. – Agnes is
kilátogatott.
– Mikor lesz vacsi?
Elmosolyodom.
– Azt mondta, ötre legyünk ott. Sült jávorszarvast
csinál.
– Végre! – Felnyög. – Hetekkel ezelőtt adta neki
George. Már vártam, mikor veszi végre elő a
fagyasztóból.
Megrázom a fejem, és felnevetek.
– Ugyanolyan szörnyű vagy, mint az apám: csak
várod, hogy más megetessen.
 – Ugyanolyan okos vagyok, mint Wren volt –
helyesbít Jonah. Az ajka elgondolkodva félrehúzódik.
– Tudod, nem ártana kérned pár tanácsot Aggie-től
az elkészítéséhez. Meg a vadhúshoz is. Úgy
hallottam, az elég trükkös.
– Kérj te tanácsot. Megmondtam, hogy én aztán
nem fogom megpucolni a zsákmányaidat. – Levetem
a nedves zoknimat, és a nyirkos talpamat
végighúzom a másik zoknim tetején, hogy
megszárítsam.
– És mi a helyzet azzal, amit te fogsz vadászni? –
vág vissza habozás nélkül, játékos dallammal a
hangjában.
Odalépek, és hozzásimulok az apró termetemmel a
kemény mellkasához, várva, hogy a karjába zárjon.
– Én úgy tudom, a szupermarketben árult állatok
már döglöttek. Még Alaszkában is.
Néhány pillanatra elhallgat, majd szorosan
magához von, lehajol és megcsókol, először az
ajkamon, aztán végig az állvonalam mentén.
– Meg fogsz tanulni puskával lőni, Calla.
– Mégis minek, ha itt vagy nekem te? – vitatkozok,
és közben tettetett vonakodással csoszogok, amíg ő
hátrafelé lépegetve bevezet a nappaliba, a
kanapéhoz.
– A biztonságod érdekében.
– Szerintem egy puska és én nem vagyunk
biztonságos kombináció.
– Rám nézve valószínűleg nem. – Lehuppan, az
ölébe húz, és a két oldalához igazítja a combomat.
Hátratűri a vállamról a hajamat, és fél kézzel
összefogja a tarkómon. – Hunyd be a szemed.
– Miért? – kérdezem, és rászegezem a szemem,
hátha sikerül olvasni a gondolataiban. Agnes egyszer
azt mondta, Jonah szeret játszadozni. Sosem felejtem
el, amikor egyszer elhitette velem egy időre, hogy le
fogja vágni a hajamat, bosszúból, amiért egy éjszaka
megborotváltam a bozontos arcát. Így aztán
akaratlanul is eltűnődöm, miféle játék jár Jonah
fejében.
– Istenem. Nem hallgatnál rám? Most az egyszer.
Kérlek.
A bosszús hanghordozása végül meggyőz, és
követem az utasítást. A felső ajkamba harapva várok
türelmetlenül arra, amit tervez, és visszatartom a
késztetést, hogy lessek, amikor selyempapír
ropogását hallom.
Kérges ujjak csúsznak a nyakamra, ahol valamit
matatnak. Érzem, amint egy hűvös lánc súrolja a
bőrömet, és valami súly nehezedik a mellemre. Futó
érintéssel megigazítja.
– Tessék. Most már kinyithatod a szemed.
– Mi ez? – kérdezem a tárgy után nyúlva, és az
ujjammal megfogom a hűvös fémet, majd
felemelem. Egy bájos repülőgép lóg a láncon, fényes,
tündöklő fehérarany.
– Ez a valódi karácsonyi ajándékod. A fickónak, aki
készítette, több időbe telt, mint vártam.
– Istenem… olyan… – Olyan finom és aprólékos,
egészen az ablakokon és ajtókon át a propellerekig
és kerekekig. Apró gyémántok borítják a szárnyát,
rám kacsintanak, ahogy a csiszolt felületük
visszaveri a nappali ablakfülkéjén beáradó késő
délutáni napfényt.
De a farkán lévő részlet, az Alaszkai Vadon logó
miniatűr mása ragad magával igazán, és
felkavarodnak az érzéseim.
– Gyönyörű.
 – Olyasmi, amit tényleg hordani fogsz?
– Igen! Mindenképp. – Büszkén fogom viselni.
– Jobb, mint a vadászkabát, amit úgy utáltál? – A
szája sarkában árulkodó mosoly.
– Az egy vicc volt?
– Hát persze hogy vicc volt. – Elvigyorodik. – És
totál megérte. Öregem, de szar színész vagy!
– Istenem, mekkora egy köcsög tudsz lenni! –
Elengedem a medált, és keményen Jonah
mellkasának ütöm a tenyerem. Az ujjam alatt érzem
a zengő nevetése apró rezgéseit. Közben a kezét a
csípőmre helyezi, és még két réteg ruhán keresztül is
lázba hozza a testemet. – Köszönöm – mondom
bűnbánóbban. – Gyönyörű, Jonah. Komolyan. Ez a
legszebb ékszerem. – Nem kellene meglepődnöm.
Jonah-nak jó ízlése van, mint kiderült, amikor
először besétáltam a házába, arra számítva, hogy
valami ütött-kopott agglegénylakás lesz
karajcsontokkal és üres sörösdobozokkal.
Mély lélegzetet vesz, a mosolya elhalványul.
– Nem csupán engem illet a köszönet. – A
mutatóujja és a hüvelykujja közé fogja a kis
repülőgépet. – Ez a nyaklánc nem csak tőlem van. –
A halványkék szeme egyenesen az enyémre
szegeződik. Nagyot nyel. – Úgy egy héttel a halála
előtt Wren megkért, hogy vegyem fel a kapcsolatot
egy barátjával Nome-ban. – Gombócba szorul a
torkom. – Szerette volna, hogy legyen valamid, ami
rá emlékeztet. Valami, amit karácsonykor
kibonthatsz. – Jonah megköszörüli a torkát. – Egy
darabig abban reménykedett, hogy kihúzza eddig.
A számra szorítom a tenyeremet, hogy
visszatartsam a zokogást. Könnyek homályosítják el
a szememet, és folyamatos, forró áradatként
csorognak végig az arcomon. Hónapok teltek el
apám halála óta, és most hirtelen olyan, mintha csak
tegnap történt volna.
Jonah állkapcsa megfeszül.
– Eltökélte, hogy szerez neked valamit, amit
szívesen hordasz. Soha ezelőtt nem láttam még
ilyennek, ennyire elszántnak. De tudta, milyen vagy
a ruháiddal és a holmiddal meg mindennel.
Mindegy, szóval a repülőgép az ő ötlete volt. – Jonah
végre a szemembe néz, és felfigyelek a benne
csillogó fényre, a rekedtes hangjára. – Én adtam
hozzá a gyémántokat, mert tudom, hogy szereted a
csillogó dolgokat.
Beletelik egy pillanatba, mire megtalálom a
szavakat, és amikor végre sikerül, alig hallható
suttogás.
– Ez a legtökéletesebb dolog, amit valaha kaptam
bárkitől. Sosem fogom levenni. Soha.
Jonah egyszerűen bólint, és magához ölel. Az
arcszőrzete csiklandozza a nyakam hajlatát,
miközben zokogok.
 Hatodik fejezet

A verandalépcső felől nehéz csizmák tompa

dobbanása jelzi Jonah hazajöttét, egy pillanattal
azelőtt, hogy kinyílik a konyhaajtó. Lopva az órára
pillantok, és kihagy egy dobbanást a szívem.
Majdnem kilenc óra. Órákkal korábban kellett volna
megérkeznie.
– Calla? – hangzik a mély, rekedtes hangja, és
betölti az idegtépően csendes házat. Ez az egyik
legkellemetlenebb különbség itt és az otthonom
között. Torontóban az ágyban fekve hallgatnám a
harsogó dudákat és a betont karcoló fém hangját,
ahogy a hókotrók letakarítják az utcákat. Itt, ebben a
kis házban, amit szinte csak a végtelenbe nyúló
földek vesznek körül, egyedül a hűtőszekrény furcsa,
zörgő-zúgó hangja hallatszik időnként. Napközben
inkább bekapcsolom a tévét, hogy elnyomjam a
csendet.
– A hálóban vagyok – kiáltok vissza, és
megnyomom a „mentés” gombot a laptopomon.
Jonah súlyos lépteitől recseg a padlódeszka.
Bekanyarodik a fordulónál, a széles vállával kitöltve
az ajtókeretet, hamuszőke haja kócosan az égnek áll,
miután egész nap a kötött sapka alatt volt.
Kinevetném, ha nem tűnne olyan fáradtnak.
– Sajnálom… Ott maradtam, hogy segítsek
letakarni a repülőgépeket. – Még a hangja is
kimerült. Leveti a kabátját, és bedobja a
ruhásszekrénybe. Alatta az egyik tőlem kapott
pulcsija: azúrkék, kötött, amitől a kék szeme szinte
világít, és szépen a mellkasára és a kulcscsontjára
simul. – Azok a rohadékok odafent, St. Mary’sben
szar munkát végeztek, amikor nyáron összeszerelték
a hangárt. Az egész szar bármikor összeomolhat.
Találkoznom kellett a kárbecslőkkel, hogy megoldást
találjunk, aztán el kellett magyaráznom az egészet
Howardnak.
– Az a hangár, amiről apám is panaszkodott még
nyáron, mert ereszt a teteje?
– Jaja. – Hanyatt vetődik az ágyon egy mély
sóhajtással, és megdörzsöli a szemét, majd a
szakállát. Megnőtt, mióta három héttel ezelőtt
megérkeztem, elég hosszú egy vágáshoz és némi
igazításhoz. – Alig várom, hogy letudjam ezt az Aro
szarságot.
Én is.
Magával hozta a szeles levegőt, én pedig
mélyebben a kényelmes fészkembe süppedek.
– Ugye tudod, hogy akár holnap is végezhetnél, ha
akarnál? – Elvégre nem írtak alá szerződést.
Határozottan megrázza a fejét.
– Azt ígértem, hogy január végéig maradok,
úgyhogy ehhez tartom magam.
Hát persze. Jonah mindenkinél hűségesebb. A saját
kárára, célzott rá egyszer apám.
– Oké. Tehát még két hét. Az semmiség.
– Utána pedig hivatalosan is munkanélküli vagyok.
– Üdv a klubban. Szerdánként rózsaszínt viselünk.
– Nem bírom türtőztetni az izgatottságomat a
gondolatra, hogy Jonah velem lesz, és száz
százalékban arra fog koncentrálni, hogy felépítse a
különjárat-vállalatát.
– Rózsaszín? – Zavartan ráncolja a homlokát.
 – Tudod, a Bajos csajokból? Egy film. Mindegy. –
Jonah-nak nem volt tévéje a házában, amíg én ide
nem költöztem. – És nem leszel munkanélküli.
Szabadúszónak nevezik. Az más.
– Igen, azt hiszem… – Elvigyorodik. – Nem
emlékszem, mikor volt olyan utoljára, hogy nem a
főnököm mondta meg, mit kell csinálnom.
Kirobban belőlem a nevetés.
– Mégis mikor csináltad meg valaha, amit bárki
kért tőled? – Apám elmondása alapján Jonah fiatal,
„zabos-paprikás” szamár volt, amikor tíz évvel
ezelőtt megjelent az Alaszkai Vadonnál, és olyan
makacs volt, mint annak rendje. De hamar a csapat
nélkülözhetetlen tagjává vált, és apám jobbkeze lett.
Az alapján, amit nyáron láttam, úgy tűnt, hogy ő
vezeti a vállalatot. Wren Fletcher inkább csendes,
passzív típus volt.
– Meg szoktam csinálni néha. Ha kedvem tartja. –
Jonah kinyújtja a kezét, a hüvelykujja és a
mutatóujja közé fogja az államat, és magához húz,
hogy egy lassú, sóvárgó csókot lopjon tőlem. Halk
sóhajtás szökik fel a mellkasából. – És egész álló nap
ehhez volt kedvem.
Nem bírom száműzni a sugárzó mosolyt az
arcomról. Ez a természetes reakcióm, valahányszor
Jonah valami kicsit is romantikus megjegyzést tesz –
ami gyakrabban megesik, mint hittem volna, habár
többnyire játékos csipkelődéssel fűszerezi.
– Van egy tányér spagetti a hűtőben. Házi
készítésű. – A legjobb barátnőm, Diana
kétségbeesetten próbálkozik, hogy a Calla & Dee
életmódblogunkon tartson engem, és most kiagyalt
egy új rovatot: „Calla megtanul főzni”. Nem a
legrosszabb ötlete, miután hosszúak ezek a téli
napok, nincs ételfutár-szolgáltatás Bangorban, és
mégsem várhatjuk el, hogy Agnes örökké etessen
bennünket.
Jonah kételkedve megemeli a szemöldökét.
– Házi készítésű szósz, egy konzervből –
helyesbítek szégyenlősen. – De egészen a városig
mentem, hogy megvegyem azt a túlárazott
konzervet. – Nagyjából ennyire izgalmas az általam
készített, főzéssel kapcsolatos tartalom, de Dinek
meggyőződése, hogy röhejesek a képek, amiken Ski-
Dooval megyek bevásárolni.
– Köszi. Később eszem. – A laptopom felé biccent,
ami felnyitva pihen az ölemben. – Mit csináltál ma?
– Rengeteg roppant fontos dolgot – felelem
megjátszott komolysággal. Az új év második hetében
járunk, és mostanra afféle rutinná vált számomra,
hogy Jonah jóval napkelte előtt elmegy az Aróhoz, én
pedig a számítógépemen dolgozom, és pihenésképp
időnként megrakom a tűzhelyet a Jonah által aprított
fával. Múlt héten a különjárat-vállalkozás honlapjára
fókuszáltam. Most már csak az utolsó simítások
vannak hátra, aztán élesbe mehet, amint Jonah
végre abbahagyja a vitatkozást, és elismeri, hogy a
Jeti a tökéletes név számára.
Ezen a héten ingatlanvásárlásból és
üzletvezetésből kapok gyorstalpalót Agnestől, aki
gyakorlatilag éveken át végezte a Vadon
adminisztratív feladatait. Rengeteget jegyzeteltem a
tengeri mérföldekről, alapvető pilótazsargonról,
rádiófrekvenciákról, topográfiai térképekről és
repülési útitervekről. Agnes azt ígérte, hogy mindez
csak a jéghegy csúcsa ebben az izgalmas világban.
Átkattintok az egyik nyitott weboldalra, hogy
megmutassam Jonah-nak a meghirdetett
ingatlanokat. Nem sok van az évnek e táján.
– Mit gondolsz Eagle Riverről?
– Eagle River – visszhangozza Jonah.
 – Huszonnégy kilométer Anchorage-től
északnyugatra. Tizenkilenc perc kocsival. Van egy
repterük, és minden alapvető szükséglet adott. Még
egy Walmart is van. És nézd, vannak egész szép
házak. – Modern, új építésű házak, amin meg is
lepődtem, magas beltérrel, járólappal és Corian
konyhapulttal (csupa olyan dolog, ami magamtól
eszembe sem jutott, amíg hirtelen azon nem kaptam
magam, hogy az ingatlanpiacon nézelődök). – Nézd
meg ezt! Extra tágas, kétkocsis garázzsal, és a
konyhaablakból nyíló kilátás egyszerűen elképesztő.
Vagy ez… – Átkattintok egy másik házra, néhány
utcával arrébb, és megmutatom neki a fényképeket.
– Mekkora a földterület?
Lejjebb tekerek az egérrel a részletekhez.
– Majdnem fél hektár.
Jonah felnevet.
– Az semmi, édes.
Összeráncolom a homlokom.
– De nézd meg az udvart! Egészen hátranyúlik.
– Mi lesz a repülőgépekkel?
– Van egy reptér öt percre. Látod? – Lekicsinyítem
a térképet. – Ugyanakkora távolság, mint a Vadon
innen.
A hátára gördül, pillantása megállapodik
felettünk, a mennyezeti burkolólapon.
– Nagyon szeretném, ha lenne egy saját
felszállópályám.
– Hogy érted? Egy saját reptered?
– Áh. Csak egy sima felszállópálya. Egy murvás
szakasz a birtokomon, és egy hangár, ahol a
repülőgépeket tartom, hogy kedvem szerint jöhessek
meg mehessek, és ne kelljen a sok szarsággal
bajlódnom, amivel a nyilvános repterek használata
jár. Senki ne mondja meg, hogy mit csináljak.
– Létezik egyáltalán ilyen hely?
– Alaszkában? Hogyne. Csak megfelelő földterület
kell hozzá.
Meg se kell néznem, így is tudom, hogy az általam
talált eladó házak egyike sem rendelkezik elég
földbirtokkal egy repülőgép landolásához.
– Mibe kerülne egy ilyen?
– Anchorage környékén? – Felsóhajt. – Túl sokba.
– Hát… Még mindig megtehetjük, hogy kiveszünk
egy albérletet, és befektetünk egy földbirtokba a
későbbiekhez.
– Megmondtam, Calla, hogy én nem akarom más
törlesztőrészletét fizetni, amikor megtehetjük, hogy
saját házat veszünk. Te szeretnéd?
– Nem, de… – Vagy anyám unszolására, vagy
kötelességből, de Simon mostanra belépett az „előbb
bérelj, aztán vegyél házat, ha már biztos vagy
Alaszkában és Jonah-ban” klubba. Bárhogy legyen is,
az ő tanácsáról nehezebb nem tudomást vennem,
mint anyáméról.
De idén huszonhét leszek. Meddig hagyom még
nekik, hogy ennyire befolyásoljanak? Különösen,
amikor Jonah-nak láthatólag nincsenek kétségei
velünk kapcsolatban. És rádöbbenek, hogy nekem
sem kellene, hogy legyen, hiszen hogyan működhet
ez az egész, ha én folyamatosan arra az eshetőségre
tervezek, hogy mi lesz, ha nem működik?
– Nem, én is szívesebben vennék. – Fontolóra
veszem az egyéb lehetőségeinket. – Akkor esetleg pár
év után, ha a Jeti már beindult, kereshetünk egy
házat nagyobb birtokkal?
Zord pillantást vet rám.
 – Nem ez lesz a neve.
– Meglátjuk… – gúnyolódok dallamos hangon,
becsukva az ablakot, és felkészülök, hogy Jonah
nekilát levetkőztetni. Ez mindennapossá vált – nem
számít, milyen hosszú napja volt –, öt perccel azután,
hogy lefekszik a matracra, én máris meztelen
vagyok.
Vágyakozva pezseg a vérem.
De egyelőre nem mozdul.
– Aggie-nek volt egy érdekes beszélgetése ma
Barryvel.
Beletelik egy pillanatra, mire beugrik a név.
– Az út túloldalán élő gazda?
– Igen. Érdeklődik a házaink iránt. Ez és Wrené is
érdekli.
– Tényleg? – Pedig már van egy szép, kétemeletes
otthonuk.
– Fellendülőben az üzlet, és szeretné növelni a
termőföldek területét.
– Hát… ez jó hír, nem? Attól tartottunk, hogy egy
örökkévalóságba telik, mire megveszik.
– A földet akarja, Calla. Lehet, hogy a házakra
nincs szüksége.
Beletelik egy percbe, mire felfogom.
– Micsoda? Úgy érted, lebontja őket?
– Igen. – Érzem magamon Jonah pillantását. – Mit
gondolsz erről?
A házak, ahol apám és a nagyszüleim évtizedekig
éltek, ahol anyám és apám lakott szeretetben, és ahol
én is éltem. Ahol még most, huszonakárhány év
múltán is ott vannak anyám kézzel festett virágai. Ez
a két egyszerű moduláris ház a végtelen, hideg
tundrán – az egyik mohazöld, a másik vajszínű –,
ami semmit sem jelentett számomra, amikor először
megpillantottam őket, most mintha egy elveszett
gyerekkor újrafelfedezése lenne.
És Barry Whittamore el akarja őket tüntetni?
De van egyáltalán jogom ahhoz, hogy ezen
kiakadjak? Hiszen Jonah-val itt fogjuk hagyni
Bangort, hogy máshol kezdjünk új életet.
– Őszintén szólva nem is tudom, mit gondoljak. Te
mit gondolsz?
Tűnődve az alsó ajkába harap. Beletelik egy
pillanatba, mire válaszol.
– Semmi hasznom ebből a helyből, ha úgyis
elköltözünk… De… Azt hiszem, végig úgy képzeltem,
hogy egy másik család fog itt lakni.
– Igen. Én is. És Agnes? Ő mit gondol?
Jonah felhorkant.
– Hát persze hogy ő nem örül neki. Az a nő
nosztalgiából Wren szarrá nyűtt, lerobbant
kocsijában furikázik kopott abroncsokkal. De nincs
szüksége arra, hogy két házról kelljen gondoskodnia.
Felvetette Barrynek, hogy adja ki őket bérbe, és
gazdálkodjon körülöttük. Barry nyitottnak tűnt az
ötletre. És nem lenne hülyeség eladni neki.
Máskülönben ki tudja, meddig fogunk dekkolni az
eladó ingatlanok listáján. Mellesleg ki tudja, nem
bontja-e le egyébként is akárki, aki épp megveszi a
házat.
– Igaz. – Várom, hogy folytassa, mert érzem, hogy
egy „de” következik.
Jonah vállat von.
– Egyszerűen nem tűnik helyesnek, nem? Wren
nincs többé, a Vadon sincs többé, és most a háza is
lehet, hogy eltűnik. Mintha eltörölnék Wrent.
 Átérzem, amit mond. Apám azt mondta, hogy
mindig lesz egy otthonom Alaszkában, és ezek után
ez gyakorlatilag nem lesz igaz.
Csend telepszik ránk. Tanulmányozom Jonah
arcát, amint ezen rágódik. Megfeszül az állkapcsa, és
a tekintete követi a mennyezeti burkolat vonalait,
mintha apám a saját puszta kezével helyezte volna
őket oda. Mit akar hallani tőlem valójában?
Talán az én engedélyemet kéri ahhoz, hogy valaki
esetlegesen eltörölje a családom történelmét.
– Mit mondana apám, ha most itt lenne? – Utálom,
hogy nem vagyok képes magabiztosan megtippelni,
nem ismertem ahhoz eléggé.
De Jonah igen. Apám inkább volt apa számára,
mint számomra valaha is.
Egy pillanatig töpreng, majd lassan mosolyba ível
az ajka.
– Megkérdezné, hogy ezzel valamiképp a karma
érte-e utol, amiért nem volt hajlandó megenni a
brokkolit és a répát. Vagy valami ilyesmi. –
Felnevetek, mert szinte látom, amint apám az állát
vakargatva téblábol a nappali küszöbén, viharvert
szemöldökét elgondolkozva összevonja, és pontosan
ezek a szavak hagyják el a száját. Jonah arcán
sóvárgó mosoly jelenik meg. – De aztán azt
mondaná, hogy adjuk el. Hogy csak egy ház. Hogy ne
kövessük el ugyanazokat a hibákat, mint ő, azzal,
hogy lekötjük magunkat a szeretteink kárára.
Egyetértőn bólintok. Jonah-nak igaza van. Apám
azért adta el az Alaszkai Vadont – a családom
ötvennégy éves hagyatékát –, mert ideje volt
mindenkinek továbblépni. A ház mellettünk csak
egy csomó fal és egy tető és kétszáznegyven
vadkacsa kézzel rajzolt mellbimbóval. A Fletcher
család nincs többé.
 – Akkor meg is van a válasz. Adjátok el Barrynek.
Lassan bólint.
– Akkor, azt hiszem, ideje komolyan belevágni a
házkeresésbe. Mi mást találtál? – Átkattint néhány
megnyitott ablak között a laptopomon, majd
összeráncolt homlokkal megáll.
– Egy farmon szeretnél élni?
– Nem. Ez egy Instagram-fiók, amit elkezdtem
követni – vallom be, átpörgetve a gyönyörű képek
sokaságát. Mióta elhatároztam, hogy ideköltözöm,
elkezdtem inspirációt gyűjteni különböző
életmódbloggereken keresztül, akik vidéki életet
élnek. – Belsőépítész, és a férjével felújítják ezt a régi
házat Nebraskában, és dokumentálják az egészet.
Imádom a stílusát. És olyan karakteres a ház. Én is
ilyet szeretnék, egy karakteres házat.
– Tiszta fehér az egész – kötekedik Jonah.
– Nem is.
– Fehérek a falak, fehér a padló, a függönyök
törtfehérek… – Gúnyosan elmosolyodik. – Még a
kanapé is fehér! Hová a francba ülnek?
– Védőhuzatos.
A fejét ingatva felnevet.
– Az ég szerelmére, kérlek, ne kényszeríts arra,
hogy egy teljesen fehér házban kelljen élnem!
– Érdekes a nő története! Az újrahasznosítás és a
fenntartható életmód körül forog az élete. Vannak
állataik, és a nő zöldségeket termeszt.
Jonah szemöldöke a magasba szökik.
– Tehát tényleg egy farmon szeretnél élni.
– Nem! Nem ezt mondtam…
– Már látom magam előtt. – Hanyatt fekve
elnyújtózik, a karját a feje alá teszi, és megjátszott
kényelembe helyezkedik. A pólója alja felcsúszik,
felfedve a feszes hasizmait. – Calla Fletcher, a gazda.
Veszek majd egy pár nagy, ocsmány bakancsot és egy
szalmakalapot a szülinapodra. És egy kosarat a
tojásoknak. Mindenképp kell tartanunk csirkéket.
Fintorgok az orrommal.
– A csirkék büdösek. És nem vonzzák a medvéket?
– És egy cuki kiskecske, vagy kettő – folytatja,
ügyet sem vetve rám.
– Utálom a kecskéket.
– Micsoda?
– Nem lesz kecskénk.
Jonah felém fordul, magasba szökik a szemöldöke,
ahogy döbbenten rám bámul.
– Te komolyan beszélsz.
– Igen!
– Kecske. Az a cuki kis haszonállat.
– A hátborzongató, vízszintes pupillájával. Igen.
– Hogy vagy képes utálni a kecskéket? – Úgy
hangzik, mint aki őszintén össze van zavarodva.
– Van rá pár okom. Szóval, mit szólnál
napelemekhez? Működnek vajon Alaszkában a
rövid…
– A-a. – Jonah megrázza a fejét, kék szeme
huncutul csillog. – Megállj csak, Barbie! Ki vele, vagy
tíz cuki kis kameruni törpekecskével jövök haza a
farmodra.
Ismerve Jonah-t, kitelik belőle. Elvégre van egy
nem hivatalos „háziállat” mosómedvénk, aki a
veranda alatt lakik.
Felnyögök, mert már látom előre, mi lesz ebből.
 – Rendben! Hatévesen egy osztálykiránduláson
egy csapat kecske marcangolni kezdett, és azóta… –
Jonah-ból kirobban a nevetés, túlharsogva a
szavaimat.
– Marcangoltak a kecskék?
Oldalba bököm a könyökömmel.
– Nem vicces! – Habár nekem is nehezemre esik
visszatartani a mosolyomat.
– Oké, oké. Igazad van. Nem az. – Megadóan az
égbe tartja a kezét. – Mutasd a sebesüléseidet!
– Hát, nincsenek fizikai értelemben vett
sérüléseim.
– Mert csak lelki sérüléseket okoztak? – kérdi
tettetett komolysággal.
– Fogd be! Ha hatévesen egy állatcsorda vesz
körül, és a ruhád meg az ujjaid után kapkodnak,
aztán egy friss kupac szarba löknek, azt sosem
felejted el! – A nyomaték kedvéért megborzongok.
Megrázza a fejét, a nevetése halk kuncogásba
torkollik.
– Gyere ide, te kis kecskegyűlölő! – Lecsukja a
laptopomat, és félretolja. Egyetlen könnyed
mozdulattal az ágynak szegez a testsúlyával, és
szájon csókol.
 Hetedik fejezet

Február

– Ez George barátja? – kérdem a télikabátomban

kucorogva, amikor Jonah kivezeti Veronicát egy
hosszú, lapos földterületre, amit két oldalról csúcsos
tetejű fenyők szegélyeznek. Távolabbra, az egyik
oldalán két erdőzöld, fémtetejű épület áll, mindkettő
egyszerű téglatest; az egyik egy nagy épület, a
kisebbik pedig annak apró másolata. A fagyott tó
szélén egy rönkház áll. Sötét füst gomolyog a
kéményéből, és eltűnik a homályosodó égbolton.
Odébb, a fák között számtalan fészer és melléképület
búvik meg. Megtanultam, hogy Alaszkában alapvető
minden otthonban, hogy a felaprított fától az olajon
és a vizeskorsókon át a quadokig mindent fedett
helyen tárolnak.
– Kicsoda, Phil? Igen. A légierőktől ismerik
egymást. Találkoztam már vele párszor az évek
során. Rendes fickó. Még ősszel vesztette el a
feleségét stroke-ban. Akkortájt, amikor Wren
meghalt.
– Teljesen egyedül van idekint? – Nincs más
kunyhó a tó körül, amennyire meg tudom állapítani.
– Ja. A fia valahol délen lakik. Oregonban vagy
Idahóban, vagy hol. – Jonah biccent egyet a hátul
lévő, jávorszarvassal teli hűtőláda felé, amit George
kért, hogy adjunk át úton az anchorage-i külváros
felé menet, ahol eladó házakat fogunk megnézni. –
Örülni fog neki.
 A gépünk megrázkódik, ahogy belekap egy
légáramlat, és ösztönösen Jonah alkarjába
kapaszkodok a kezemmel. Felnevet, és egy könnyed,
magabiztos kacsintással megnyugtat, hogy minden
rendben, jól vagyunk.
Így mennek a dolgok, mióta megmentett engem
egy magányos karácsonytól több mint egy hónapja:
könnyen. Észrevétlenül visszaszoktunk a régi
ritmusba, leszámítva, hogy egykor örökös jelleggel,
felhőként kavargott a háttérben a szorongásunk,
ahogy végignéztük apám leépülését, nap nap után,
és azt kívántuk, bár több időnk lenne.
Mostanában a beszélgetéseinkben a
várakozásteljes jövőnk kapja a főszerepet: mi
nélkülözhetetlen a házban, amit venni fogunk, miről
kell gondoskodnunk a különjárat-vállalat
elindításához, és milyen napos, meleg helyen fogunk
nyaralni, amikor szabadulnánk már a hosszú, sötét
téltől. Nevetés tölti ki az estéinket, a paplanok között,
egymásba gabalyodva beszélgetünk, tervezgetünk,
és cukkoljuk egymást, és szinte kézzel fogható a
boldogságunk.
És most, hogy Jonah végre hivatalosan is végzett
az Arónál (tegnap volt a búcsúbulija), és az ügyvédek
épp a papírmunkát intézik ahhoz, hogy eladjuk
Barrynek a házakat, az életünk gyorsabban halad
előre, mint vártam.
Mindent pont ilyennek képzeltem akkoriban,
amikor még nem tudtam, mi a szerelem, nem
találtam rá megfelelő definíciót.
Ez az.
Mi vagyunk.
Az érzés, ami eláraszt, valahányszor Jonah belép a
szobába. A türelmetlen várakozás, amikor nincs a
közelemben. Az, ahogy kihagy egy dobbanást a
szívem, valahányszor megnevettetem.
Ösztönösen odahajolok, és gyors csókot nyomok
Jonah arcára, a frissen borotvált szakálla fölé.
Rám néz, különös fény villan a szemében.
– Ezt meg miért kaptam?
– Azért, mert vagy. – A figyelmem ismét a közeledő
talajra irányítom. Hiába festette a tél ugyanolyan
kopár fehérre, Alaszka ezen része teljesen más táj,
mint a fagyott tundra, amit hajnalhasadtakor
magunk mögött hagytunk. Ezen a vidéken a házak
nagyobb számban, de elszórtan helyezkednek el, a
tavakat és folyókat világosan jelöli, ahogy éles
vonalban véget ér a sűrű erdő a part mentén.
Jonah követi a pillantásomat.
– Ez nagyon szép része Alaszkának.
Egy pillanatra megigéznek a rögös, fehér
hegycsúcsok a távolban, amiket még inkább kiemel a
háttérben húzódó friss, kék égbolt. Vajon valaha is
ráunok ezekre a hegyvonulatokra?
– Az melyik?
– A Denali. Észak-Amerika legmagasabb csúcsa.
Felsóhajtok. Tényleg szép ez a vidék.
– Kár, hogy annyira kiesik.
– Annyira nem esik ki. Ez is még Anchorage
városhoz tartozik.
– És milyen messze van a tényleges város innen?
– Csak másfél óra.
– Másfél óra – mondom nyomatékosan. – Az három
óra oda-vissza a munkába. Jó időben.
Jonah vállat von.
– Mégsem olyan, mint Bangor.
 – Nem, végül is – ismerem el.
Jonah leszáll Veronicával a havas kifutópályán, a
gép sílécei könnyedén siklanak végig a talajon,
amiről nemrég kotorták le a havat, feltehetőleg az
oldalt parkoló hókotróval.
– Nagyszerű látómező… Remek a látószög. –
Csodálat árad a hangjából.
– Lefogadom, hogy minden kifutópályának ezt
mondod.
Lerántja a fejhallgatóját, és gépiesen lekapcsol egy
csomó gombot, amire leáll a hajtómű. Odahajol
hozzám, egy gyors, de vad csókot nyom az ajkamra,
és odasúgja, hogy „okostojás”, majd kinyitja az
ajtaját, és kipattan a repülőből.
Ropogva éri a talajt a bakancsom, a fűtött
repülőgépkabin és a kinti, fagyos hőmérséklet
közötti éles különbség elől a kabátomban keresek
menedéket.
Egy férfi jön ki a magas fémépületből, ami egy
hangár, döbbenek rá, ahogy a kitárt ajtón át
megpillantok egy piros repülőgépszárnyat. A férfi
felénk tart, sántítva jár, és minden lépést megfontol
a szűk, lelapátolt ösvényen haladva. A hetvenes
éveiben járhat, az évek megviselték az arcát, fekete
sapkáján a hóhoz passzoló fehér pamacs, amelynek
tincsei égnek állnak.
Jonah elébe megy, fél kezében a húst tartalmazó
hűtőtáskával, és félúton találkoznak. A másik
kezével szívélyesen megszorítja a férfi kezét.
– Phil. Örülök, hogy újra látlak.
– Jó ideje már, hogy találkoztunk. – Phil
elvigyorodik, kivillantva a hézagot a zápfoga helyén.
Szürkéskék szeme felém vándorol, és feltűnik, hogy
ködös a bal oldali. – Az asszonypajtás?
 – Még nem hivatalosan, de ja.
Repes a szívem Jonah válaszát hallva, amiben
annyi ígéret és szándék rejlik (habár még nem
beszéltünk komolyabban a házasságról), és amit
mindenféle habozás vagy félelem nélkül jelentett ki,
a rá jellemző szókimondó stílusban. Amikor először
találkoztunk, nem kedveltem benne, hogy milyen
pimaszul, a legkevésbé sem finomkodva közli, mit
gondol rólam, de mostanra már azt sem tudom,
képes lennék-e életben maradni Alaszkában enélkül.
Könnyű feltétel nélkül bízni valakiben, ha nem kell
azon aggódni, hogy mit nem árul el.
Jonah hátranyújtja a karját, és közelebb int.
– Ő itt Calla. Wren Fletcher lánya.
– Sajnálom, ami apáddal történt. Micsoda tragédia!
Rettentő korán ment el.
– Köszönöm – felelem sietve –, Jonah pedig mesélt
a feleségéről. Részvétem.
A férfi összepréseli az ajkát, és egy kurta
biccentéssel felel, mintha ennél többre nem futná az
erejéből.
Túl jól ismerem az érzést.
Phil szemügyre veszi a hűtőládát Jonah kezében.
– George említette, hogy küld nekem valamit a
vadászatáról.
Jonah megpaskolja a kemény ládát.
– Méghozzá jó is a húsa.
– Igen, George hencegett vele. – Phil felkacag, ami
egy nehezen induló, régi kocsimotorra emlékeztet. –
Hát, gyerünk akkor. Ha van kedvetek hozzá,
körbevezetlek benneteket, aztán ezt letesszük a
háznál.
– Az nagyszerű lenne. Igaz, Calla? – Jonah szeme
kíváncsian csillog, ahogy körbecikázik a birtokon,
majd megállapodik rajtam egy furcsa, reményteli
mosollyal az ajkán.
Nem bírom megállni, hogy oda ne hajoljak hozzá,
és a fülébe súgjam:
– Totál rá vagy izgulva ennek a fickónak a
birtokára, mi?
Fél karral átfogja a derekam, és szorosan magához
húz.
– Mindjárt a nadrágomba élvezek.

– Még a nyolcvanas években vettük Colette-tel ezt a

helyet. Azt hiszem, nyolcvanöt tavaszán. – Phil
megáll a mosogató előtt, és elgondolkodva
megvakarja az állát. – Úgy van, a negyvenedik
születésnapomon. Áthaladtunk itt, amikor horgászni
mentünk a folyóhoz. Ha szeretsz horgászni, nálunk
van az egyik legjobb horgászhely. Nyugatra tőlünk
van egy nagy folyókereszteződés. Nyáron tömegek
jönnek ide. Na mindegy, szóval, beleszerettünk a
környékbe. Emlékszem, arra gondoltam, hogy már
fél lábbal a sírban vagyok, és eljött az ideje valami
nagy változásnak. Így hát megtettük. Majdnem
negyven hektár, bőven elég ahhoz, hogy
eléldegéljünk. Egészen hátranyúlik, arra. – Lazán
legyint a ház mögötti rész felé. – Az év e táján hótalp
kell ahhoz, hogy itt járkáljon az ember.
– Azt még nem próbáltam – vallom be. Elképzelni
sem tudom, mennyi lehet negyven hektár, de úgy
képzelem, órákba telik gyalog átkelni rajta. Miután
Phil körbevezetett minket a hangárban és a
műhelyben, beszálltunk egy rozsdavörös
terepjáróba, és elvezettünk ide, a házhoz, ami túl
messze van ahhoz, hogy Phil legyalogolja a távot.
Phil kíváncsian szemügyre vesz.
– Most, hogy mondod, nem tűnsz idevalósinak.
– Alaszkában születtem, de életem nagy részében
Torontóban éltem.
– Áh. Nagyvárosi lány. – Jonah felé kínálja a
whiskey-t, ami a pulton van. – Szomjas vagy?
Jonah megrázza a fejét.
– Jobb, ha nem iszom. Repülőt kell vezetnem.
Phil csipkelődve felém tartja az üveget.
– De te nem vezetsz repülőt.
Próbálok uralkodni az arckifejezésemen. Még dél
sincs, és Phil már töményet iszik. Az üveg mellett egy
pohár pihen, és nem tudom megállapítani, hogy
vajon tegnapról maradt-e ott, vagy már ma is ivott.
Milyen lehet az élete idekint, teljesen egyedül? Talán
a helyében én is egymás után hajtanám fel a
rövideket.
– Köszönöm, de hosszú nap áll előttünk. Egy pohár
vizet viszont elfogadnék.
– Hogyne, azt hiszem, maradt még nekünk valahol
egy palackkal, mióta a fiam itt járt. – Odacsoszog a
hűtőhöz, és kivesz egy műanyag palackot. Minden
mozdulata egy idős embert idéz. Nem kerülte el a
figyelmemet, hogy mialatt körbevezetett a birtokán,
végig „mi”, „miénk”, „nálunk” névmásokat használt,
mintha a néhai felesége még mindig jelen lenne. Ha
az ember ötven évig házas, beletelhet némi időbe,
mire megszokja az özvegyi státuszt. Vagy ez a
helyzet, vagy Philnek nem is áll szándékában
hozzászokni a gondolathoz, hogy a felesége már
nincs többé.
Mosolyogva megköszönöm, és átveszem tőle a
vizet.
– Van egy szép, nagy veteményeskertem ott hátul.
Nagyjából negyed hold méretű. Elég nagy ahhoz,
hogy megtermesszem a télire valót, és be van kerítve
elektromos kerítéssel, hogy termelőidőszakban
védve legyen az állatoktól. Te kertészkedsz? –
Egyenesen rám pillant.
– Nem, az inkább anyám erőssége. – Habár ő maga
is elismeri, hogy nagyobb örömét leli a
rózsabokrokban és a liliomokban, mint a répában és
kukoricában.
– Hát, bárkiben megszülethet a kertészkedés iránti
tehetség, ha eleget mocskolja be a kezét – legyint
erre válaszul. – Vannak kennelek is az állatoknak.
– Tessék, itt a farmod, Barbie – motyogja Jonah,
amire égnek emelem a szemem.
– Persze, már nem sok állatom maradt, csak
néhány tyúk, ami tojást tojik nekem reggelre, meg
Zeke. – Phil a pultra vágja a poharát, és félig tölti
whiskey-vel. – Azzal a vén kecskével csak a baj van.
Nem szereti a férfiakat. Semmi hasznom belőle,
mióta Colette már nincs többé. Annak idején
mindenhová követte az asszonyt.
Jonah vigyorgásban tör ki.
– Nahát, micsoda véletlen! Calla imádja a
kecskéket!
– Szóval, mikor épült ez a hely? – kérdem, és
szúrós pillantással figyelmeztetem Jonah-t. A
tekintetem végigvándorol a kunyhó fa belterén, de
szándékosan kikerülöm a hatalmas
jávorszarvasfejet, ami két méretes ablak közé
rögzítve figyel. A tűzhelyet két őzfej szegélyezi. Velük
szemben egy piros filccel díszített fekete szőrme lóg
– csak tippelni tudok, hogy medve, mert nincs ott a
feje.
 Sosem fogom megérteni, miért érzik szükségét
egyesek, hogy olyan dolgokkal vegyék magukat
körül, amit megöltek.
– Lássuk csak… Az előző tulajék úgy tíz évvel
előttünk kezdték el építeni. Anyagi nehézségeik
támadtak, ezért is kellett eladniuk, mielőtt még
elkészült volna. Ezek szerint tehát… – elgondolkodva
összehúzza a szemét – …mostanra közel negyvenöt
éves? Egy részét felújítottuk. És sokat dolgoztunk a
pincén. Az a sok kő tőlünk származik. Colette úgy
gondolta, jól fog mutatni. Kiegészíti a fát.
– Igaza volt, tényleg így van. – A rönkházat egy kis
lejtőre építették, ezzel lehetővé téve, hogy az
alagsorból ki lehessen sétálni egy ajtón, és több
méretes ablaka is legyen a helyiségnek. Kívül
ugyanolyan terméskő borítja, mint a kandallót.
– Persze, vannak apróságok, amik javításra
szorulnak. Kárpitozás és szekrények. A fürdőszobára
ráférne egy új csap és egy festés. – Meghúzza az
italát, és összerezzen az első kortynál. – Tudjátok,
olyan dolgok, amiket fogadkozol, hogy elintézel az
első szabad hétvégéden, aztán mire észbe kapsz,
eltelt harmincöt év, a gyereked kirepült, a feleséged
halott, és még mindig a lealapozott gipszkartont
bámulod. – Reménytelenség érződik a hangján.
Remélem, sikerül elrejtenem a szánakozást a
szememben, amikor válaszolok:
– Csodás az otthona. – Afféle rusztikus, rendetlen
módon, amikor a berendezési tárgyak ütött-kopottak
és összetákoltak, de otthonosan hatnak. Annak
ellenére, hogy egy csomó döglött állat bámul.
Lehet, hogy Phil az egyetlen, aki itt él (ez látszik a
koszos edényekből és a készételcsomagokból,
amikkel tele van szemetelve a pult, és abból, hogy
szanaszét vannak a ruhák, szinte minden bútorra
hajítva, és a csillárról aranyfürtként lógnak a
pókhálók), de így is látni a néhai feleségének a
nyomait. A hűtőt virágos mágnesek borítják, amikkel
a tóban pancsoló unokák képeit rögzítették. A falra
szegezett naptár szeptembernél van nyitva, rajta
gondos női kézírással jelölték a különböző
találkozókat, születésnapokat, évfordulókat. Az
oldalsó bejárat felett egy kézzel festett, fa „Áldás erre
az alaszkai otthonra” felirat lóg, lila vadvirágokkal
díszítve; egy hosszú, keskeny előszobai folyosó vezet
arra, a falán tucatnyi akasztóval, amin vékony
kardigántól kezdve a derékig érő gumicsizmáig
minden van. Arra tippelek, hogy a felakasztott
világoskék és mályvaszínű, tarka ruhák Colette-éi
lehettek.
– Kézzel faragott farönkökből van ám az egész –
mondja Phil, és magasba szökik a szemöldöke,
mintha valami döbbenetes titkot osztana meg. –
Colette ragaszkodott hozzá, hogy ha nekem lehet egy
hangárom a játékaimnak, akkor neki pedig lehet egy
fakunyhója a tó mellett, nagy kandallóval, ahol a téli
napokat eltöltheti. Ezzel nem vitatkozhattam. –
Ködös szemével a kétemeletes nappali csúcsos
plafonjára tekint, ahová felnyúlik a hatalmas,
rusztikus, terméskő burkolatú kandalló. Olcsó,
kopott, mohazöld szőnyeg takarja a hosszú
padlódeszkákat. – Rengeteg szép emlékem van erről
a helyről. Mindenesetre, a hangár és a műhely csak
jó tizenöt évvel később lett meg.
– Úgy tűnik, jól vannak megépítve – mondja Jonah
ugyanabban a vizsgálódó tónusban, ami az
érkezésünk óta bujkál a hangjában.
– Ó, jól is vannak. A hangár némi javításra szorul.
Rutinkarbantartás, amit senki sem úszhat meg. De
nem találsz még egy ilyen helyet sehol a környéken.
Azok a munkások, nekem elhiheted… – Phil
megrázza a fejét. – A nap minden percében a
nyakukon voltam, ahogy egy légy a szarvasürüléken,
és ez meg is látszik.
Egy korty vízzel rejtem el a félénk mosolyomat.
– Jonah-t attól a perctől elbűvölte a hely, hogy
leszálltunk. – Savanyú pillantást vetek rá. Igazság
szerint inkább úgy néz ki, mint aki álló farokkal
sétál a mínusz fokokban az óriási fémfészert látva.
– Reméltem, hogy tetszeni fog. George égre-földre
esküdözött, hogy értékelnéd a helyet. – Phil ismét
nagyot kortyol a whiskey-ből. – Éppen ezért
szívesebben adom el nektek, mint annak a párnak
Homerból. Szóval, mit gondoltok, mikorra tudjátok
megszerezni a pénzt, hogy megvegyétek?
 Nyolcadik fejezet

– A bölényburgert kérem, és egy korsó csapolt

világos sört. – Jonah becsukja a szálló étlapját, és
visszaadja Chrisnek. – Calla pedig egy steakkést
szeretne, hogy elvághassa a torkomat.
Chris felhúzza a bozontos szemöldökét, és rám
pillant, a tekintetébe vidámság és kíváncsiság
vegyül.
– Úgy sejtem, megérdemli?
– Van a póréhagymalevesben tej? Allergiás vagyok
rá. – Magamra erőltetek egy udvarias mosolyt.
Haragszom, de azért éhes vagyok.
– Hadd kérdezzek rá! Azonnal jövök. Hozok pár
poháralátétet, hogy ne billegjen az asztal. – Chris
elveszi tőlem az étlapot. – És egy kést, amivel
elintézheted Jonah-t. – Elballag, az arca
megemelkedik, ahogy vigyorog. Jól szórakozik.
Örülök neki.
Ismét a velem szemben ülő férfira szegezem a
szúrós pillantásomat.
Jonah hátradől, a hatalmas termetének súlya alatt
nyikorog a széke. Számító nézéssel felmér. Látszik
rajta, hogy épp mérlegeli, hogyan fog meggyőzni az
őrült elképzeléséről, hogy a semmi közepén, egy
erdőben éljünk.
– Be kell látnod, pont jó nekünk.
– Nekünk? Nem nekünk. Hanem neked.
– Egy karakteres helyet szerettél volna. Mi lehet
annál karakteresebb, mint egy fakunyhó, aminek a
bejáratából első osztályú kilátás nyílik a Denalira?
– A semmi közepén – emlékeztetem.
– Trapper’s Crossing nem a semmi közepén van.
Wasilla mindössze huszonöt perc. Tízezer fős
település, és ott minden van, amire csak szükséged
lehet. Még egy Walmart is.
– Egy Walmart. Azt hiszed, nekem csak az kell?
Az égnek emeli a kezét.
– Mégis mi a francot higgyek? Te hozod állandóan
szóba a Walmartot! – Óvatosan fürkészi a falat a
hátam mögött, mintha arra számítana, hogy valahol
a faburkolaton elrejtettek egy meggyőző érvet. –
Marie Wasilla közelében él.
– A szuperközeli női barátod, aki titokban
szerelmes beléd? Még jobb – dünnyögöm, habár
nincs bennem valójában ellenséges érzés iránta.
Nem sokkal azután ismerkedtem meg a csinos
„szomszéd lány” kinézetű állatorvossal, hogy először
smároltunk Jonah-val, és tombolt bennem a
féltékenység. Bárki számára világos lehetett, ha
kicsit is odafigyelt, hogy a barátságukat csupán egy
lépés választja el valami többtől. Jonah maga is
beismerte, hogy egyszer csókolóztak. Azt is mondta,
hogy nem tudta megadni neki, amire Marie vágyott.
Azóta kétszer találkoztam Marie-vel – egyszer
apám temetésén –, és úgy tűnik, hátrált egy lépést,
mintha próbálná tiszteletben tartani a láthatatlan
határt, ami megszületett, miután a képbe kerültem.
Mindenesetre nincs bajom Marie-vel, de Phil
házának a megvásárlásához nem kifejezetten
bónusz tényező.
Jonah az égnek emeli a szemét.
– Nem szerelmes belém.
 – Anchorage-ben állapodtunk meg – emlékeztetem.
– Nem. Abban állapodtunk meg, hogy közelebb
költözünk Anchorage-hez. Ez jóval közelebb van
Anchorage-hez, mint Bangor. – Keresztbe fonja maga
előtt a karjait. – Gyerünk már, Calla. Nem akarsz
komolyan a külvárosba költözni, ugye? Egy egyszerű
lakótelepi házba apró udvarral és emberekkel
mindkét oldalon, akik éjszakánként bebámulnak az
ablakodon? Egy bármiféle karakter nélküli házba? –
Elkeseredetten felsóhajtok. A saját szavaimat
használja fel ellenem. És nehezemre esik beismerni,
de működik. – Hogy fogok felszállni a
repülőgépeimmel? Hol tárolom majd őket?
– A repülőtéren, mint egy normális ember. Ahogy
az apám is.
Az alsó ajkába harap. Ha nem haragudnék épp rá
ennyire, ettől az apró mozdulattól felpezsdülne a
vérem.
– Ez nem olyan döbbenetes, Calla. Említettem,
hogy szeretnék saját kifutópályát. Nem is egyszer. –
Aztán halkabban hozzáteszi: – Emlékszel, amikor a
múlt éjszaka egy kis játékgéppel leszálltam a…
– Egy nap! – vágok közbe elvörösödve, és a közeli
asztal felé cikázik a szemem, hogy lássam, nem
figyel-e az ott ülő család. – Azt hittem, „egy nap”,
mondjuk, öt vagy tíz év múlva, nem most. – Nem ma.
– Én is azt hittem. De minek várnánk öt vagy tíz
évet, ha a tökéletes hely éppen most eladó?
– Nem is érted, miért haragszom, ugye?
– Mert nagyon szeretnél egy lakóparkban élni? –
kérdezi.
Bosszús pillantást vetek rá.
– Mióta tudod, hogy Phil árulja az ingatlanját?
Jonah szakállas állkapcsa megfeszül.
 – George talán említett róla valamit múlt héten.
– Akkor miért nem mondtad el múlt héten? És ne
mondd, hogy nem volt rá lehetőséged. Az elmúlt
hónapban mindennap beszéltünk a költözésről.
Mélyen felsóhajt.
– Mert tudtam, hogy elővennéd azt az átkozott
térképedet, és végig se hallgatnál, csak eldöntenéd,
hogy túl messze van.
– Ezért helyette átvertél és odavittél. Hazudtál
nekem. Még hogy jávorszarvashús, egy frászt!
– Az nem volt hazugság. – Ez alkalommal Jonah
pillant lopva a közeli családra, de úgy tűnik, leköti
őket a saját társalgásuk. Ennek ellenére Jonah
halkabbra fogja. – George megkért, hogy vigyem el
neki, amikor elmegyünk megnézni a helyet.
– És mi lesz? Azt hitted, besétálok egy fakunyhóba
az erdő közepén, állatfejekkel teleaggatott falakkal,
és kapva kapok a lehetőségen, hogy
odaköltözhessek?
– Őszintén? Igen, azt hittem, talán. – Hitetlenkedve
tör fel belőlem a nevetés. – Miért? Te magad
mondtad, hogy gyönyörű, a hegyekkel és a tóval.
– Igen. Kirándulni!
– Nincs olyan messze, Calla. Az a hely teljesen
lakható. Van kút, vízelvezetés, minden. Anchorage
könnyen elérhető kocsival. Rengeteg kunyhó van
Trapper’s Crossingban. Nagy turistaövezet. –
Frusztráltan ráncolja a homlokát, az apró, fehér heg
a tavalyi repülőbalesetről pont a ráncba esik.
– Nem szeretem az ilyen meglepetéseket. – Azokat,
amik megváltoztatják az életemet.
– De kénytelen voltam megpróbálni.
Talán így van. De nem ez a lényeg.
 – Úgy volt, hogy együtt csináljuk, Jonah. – Amint
kiejtem, rádöbbenek, hogy Agnes szavait
visszhangzom. – Ne manipulálj azért, hogy megkapd,
amit akarsz.
– Nem akartalak manipulálni – mondja lassan,
mintha a lelkiismeretével számolna el, ahogy ezt
kijelenti.
– Talán nem szándékosan, de azt csináltad. És te
nem ilyen vagy. Mindig is nyitott és őszinte voltál.
Ezt szeretem benned. – Hiszen nem pont az imént
tűnődtem el azon, hogy mennyire szeretem ezt a
tulajdonságát? – Így félrevezetni? Ez nem rád vall. –
Éppen ezért nem esett le, mit tervez, pedig utólag
hülyének érzem magamat, amiért nem vettem észre.
Jonah összeszorítja a száját.
– Sajnálom. Azt hiszem, csak magával ragadott a
hely tökéletessége. Minden reményem az volt, hogy
beleszeretsz, amikor meglátod. Philnek hallgatnia
kellett volna, amíg tesztelem az ötletet rajtad. –
Felvesz egy sótasakot, majd félrerakja. – Bíztam
benne, hogy meglátod benne a lehetőséget. Vagy
legalább végighallgatsz, mielőtt nemet mondasz.
Kellemetlen csend telepszik ránk, tapintani lehet
Jonah elkeseredettségét.
Eluralkodik rajtam a vágy, hogy túllendüljünk
ezen, és megoldást találjunk. Kíváncsi vagyok, nem
fogom-e ezt megbánni.
– Rendben. – Jonah pillantása hirtelen találkozik
az enyémmel. – Meghallgatlak, mielőtt nemet
mondanék. – Aztán nemet mondok.
Mély levegőt vesz, a viselkedésén látszik, hogy a
csalódottságát felváltja a túláradó izgalom, és
próbálja eldönteni, hol is kezdje.
– Azonnal beindulhatna a különgépvállalat. Úgy
értem, így is működési engedélyért kell
folyamodnunk, hogy a birtokunkra jöhessenek az
ügyfelek, de nem kellene bajlódnunk a kifutópálya
használati díjával vagy a bérleti díjakkal vagy bármi
szarsággal ahhoz, hogy repülhessek. Nem kellene
munkásokat kerítenem a megfelelő kifutó és hangár
felépítéséhez, és megspórolnánk minden ezzel járó
macerát, mert már kész van. A pincehelyiség
tökéletesen átalakítható irodává, úgyhogy itt
lehetnék, amikor nem repülök. Nem valami kis szar
irodakonténerben töltenénk az egész napot egy
reptéren. – Napkeltétől napnyugtáig, ahogy anyám
mondta, amikor apámról panaszkodott. Soha nem
volt otthon. – És szép a ház. Jól megépített, nagyon is
karakteres.
– Régimódi. És befejezetlen. És fából van – vágok
vissza. Három picuri hálószobával és egyetlen
fürdőszobával az emeleten.
– Mindez simán megoldható, ha befejezzük és
felújítjuk.
– Vagy kipakoljuk teljesen.
– Azt is lehet – von vállat. – Ha valaki, akkor te
biztosan széppé tudsz varázsolni bármit. Nem
emlékszel? – A szakállára mutat, és nehezemre esik
nem mosolyogni. Bosszant.
Jonah egy parányit előrehajol, mint aki titkot
készül elárulni.
– És teljesen felszerelve kapnánk a helyet. Phil azt
mondta, neki már nincs rá szüksége. A fiához fog
költözni. Minden benne van az árban. Minden, Calla.
A régi terepjáró, a traktor, a férfi és női motoros
szánok és quadok. Még a repülőgépét is eladja, ha
kérem. Kell rajta dolgozni valamennyit, de Philnek
egyre romlik a látása, és már nem tud repülni. –
Jonah egy pillanatra fintorog erre a gondolatra, de
aztán kisimul az arca. – És ja, talán kicsit csendesebb
környék, mint amit elképzeltél, de bármi, ami nem
egy nagyvárosban van, számodra elhagyatottnak fog
tűnni. Viszont mégsem olyan, mint Bangor. Egy
remek autópálya visz Anchorage-be, és rengeteg
kiépített út van. Amint meglesz a jogosítványod,
semmibe sem telik majd elvezetned oda, hogy
megvedd, amit nem kapsz meg a környéken. De
Wasillában mindent megtalálsz.
Hátradőlök, és hallgatom, ahogy Jonah tovább
áradozik a hely rengeteg előnyéről: a vadászok, akik
már felkérték őszre, szívesebben érkeznek
Anchorage-be, mint Bangorba; a turisták, akik
tömegével érkeznek a környékre, napi szinten
akarnak majd fuvart a Denali hegyvidékéhez, és én
nem bírom megállni, hogy ne bólogassak. Jók az
érvei.
És valóban ideális egy olyan hely, ahol egyből fel
tud szállni a gépeivel. Én pedig sokkal szívesebben
kelek ki az ágyból és gyalogolok le két emeletet a
lépcsőn az „irodánkba”, mint hogy minden reggel
neki kelljen vágnom a kinti hidegnek.
Nem hiszem, hogy valaha is láttam Jonah-t ilyen
boldognak. Egész biztos, hogy ennek a lelkesedésnek
a töredékét sem mutatta egyik háznál sem, amit én
mutattam neki.
Talán igaza van. Talán ez tényleg tökéletes
számunkra.
Érzem, hogy halványul az eltökéltségem.
– Azelőtt kellett volna szólnod, hogy odamentünk,
Jonah.
– Igazad van. Sajnálom. – A világoskék szeme
csordultig tele őszinteséggel. Átnyúl az asztalon, és
megfogja a kezemet. Súrolja a bőrömet az érdes
bőrkeményedés, amit a tűzifa aprítása és a
hólapátolás okozott. – De jó hely lenne számunkra,
Calla. Nem erősködnék, ha nem így látnám. Mindkét
világból van benne egy kevés. Mindkettőnknek jut
valami.
Együtt vágunk ebbe bele, ami kompromisszumot
jelent, emlékeztetem magam. Őszintén szólva
próbáltam elképzelni Jonah-t – a srácot, aki
gleccsereken és hegyeken landol –, amint otthonosan
mozog egy házakkal és kisbuszokkal szegélyezett
városi utcán, de nehezen sikerült. Aggasztott, hogy
rosszul választjuk meg a házat, a környéket, és
megbánja, hogy otthagyta Bangort értem. Nem én
vagyok az egyetlen, aki feladja, amit ismer és szeret.
Figyelembe kell vennem Jonah szükségleteit is, és
finoman célozgatott rá (ami annyira nem rá vall,
ezért fel sem tűnt), hogy mi tenné őt boldoggá.
Másfél óra kocsival Anchorage.
Huszonöt perc, és ott van tízezer ember. Meg egy
Walmart. Négy éven át ugyanennyit utaztam a
munkahelyemre mindennap, emlékeztetem magam.
– Aggie szerint jó ötlet.
– Beszéltél már erről Agnesszel? – Nem haragszom
érte. Ha valaki képes ítélkezés és beleszólás nélkül
meghallgatni az embert, akkor az Agnes.
– Tudni akartam, nem őrültség-e. És mellesleg, azt
tanácsolta, hogy ne zúdítsam ezt rád. –
Bocsánatkérőn rám mosolyog.
– Mennyit kér érte Phil? – Megvan a vonzereje
annak a nagy birtoknak, a hangárnak és a
fakunyhónak. – Nem lehet olcsó.
Jonah a fejét ingatja.
– Duplája annak, amit költeni szerettünk volna. És
Phil hamar el szeretne költözni. Még a tél vége előtt.
Lassú füttyentést hallatok.
– Ha Phil nem tud várni, akkor meg kell
próbálnunk hitelt felvenni.
 Pedig ezt Jonah erősen ellenezte, és őszintén
szólva nem is biztos, hogy opció, tekintettel a
jelenlegi munkaviszonyunkra.
Megrázza a fejét, ami csak megerősíti mindezt.
– Nincs rá időnk. Akkor eladja a másik párnak. De
átszámoltam a dolgokat, és meg tudjuk csinálni. A
pénzzel, amit Jugheadért kaptam az Arótól, a házam
eladásával és az elmúlt tíz évben félretett
pénzemmel bőven fedezni tudjuk a költségeit.
– Én csak márciusban vagy áprilisban fogom tudni
odaadni neked a rám eső részét. Talán még később. –
Még mindig maradt némi hivatalos papírmunka,
mielőtt a rendelkezésemre bocsátják az
örökségemet.
– Ami azt illeti… – Jonah összevonja a szemöldökét.
– Nézd, a birtok és a hangár az egész költségnek
legalább a felét kiteszi, úgyhogy kész vagyok állni,
mellette pedig a ház felét…
– Micsoda? – Mérgesen nézek rá. – Nem.
– Ne már, Calla. Wren azért hagyta rád azt a pénzt,
hogy elindíthasd az életed. Hogy be tudj fektetni
valamibe.
– Be is fektetek. – Összeráncolom a homlokomat. –
Belénk.
Megrázza a fejét.
– Tudom, mennyiért adta el Wren a Vadont az
Arónak, és nem akarom, hogy valaha is azt gondold,
kihasznállak.
– Mégis mióta érdekel, hogy mások mit
gondolnak? – Egyre bosszúsabb leszek, és a hangom
ezzel párhuzamosan egyre magasabbra szökik.
– Érdekel, hogy mit gondol Susan és Simon –
mondja.
 Mondott neki valamit az anyám? Felvésem
magamnak, hogy később rá kell kérdeznem.
– Őket egyedül az érdekli, hogy ne szórjam el az
egészet úgy, hogy aztán semmit sem tudok
felmutatni.
Jonah álla a szokásos, makacs módján megfeszül.
A francba a nagy büszkeségével.
De most az egyszer nálam van a labda.
– Együtt vágunk bele ebbe. Ez a mi közös
otthonunk lesz, a mi közös életünk, amibe a
különgépvállalat is beletartozik. Semmi ok arra,
hogy ne fizessem ki a felét. – Ügyelek rá, hogy a
következő szavakat lassan és tisztán ejtsem ki. –
Kizárólag akkor egyezem ebbe bele, ha együtt
vágunk neki az egésznek. Felesben fizetjük.
Már nyitja a száját, hogy megszólaljon, de aztán
becsukja, mintha fontolóra venné, amit az imént
mondani akart.
– Szóval… Ez azt jelenti, hogy igent mondasz?
Drámaian felsóhajtok.
– Azt mondom, hogy fontolóra veszem. – Talán a
terápiát sem ártana fontolóra vennem, mert képtelen
vagyok felfogni, hogy kész vagyok Jonah kérésének
eleget tenni.
– Hé, Jonah! – kiáltja Chris a bárpult felől, füléhez
tartott telefonkagylóval. – Még mindig tervezed,
hogy Andrea kocsijával felmész ma Trapper’s
Crossinghoz?
– Ööö… – Jonah reménykedve néz rám.
Érzem, hogy az arcomat eltorzítja a döbbenet.
– Ez hihetetlen! Ők is tudtak az egészről? Kész
összeesküvés!
Félénken vállat von.
 – Így is, úgy is kölcsön kellett kérnünk a
terepjárójukat, hogy háznézőbe menjünk. Csak arra
gondoltam, amíg úgyis itt vagyunk,
odakocsizhatnánk megnézni a környéket. Meglátjuk,
mi a véleményed.
Hátradőlök a székemen, és felnyögök.
Az egyre szélesedő, sunyi mosoly Jonah arcán
elárulja nekem, hogy azt hiszi, máris nyert.
Az öntelt viselkedését látva megrázom a fejem.
– Vannak feltételeim.
Gyanakodva hunyorít a szemével.
– Mint például?
– Majd elmondom, ha már kitaláltam őket. És
mellesleg, nem vita tárgya egyik sem. – Hirtelen
támad egy ötletem. – De egyelőre… egy szó. – A
nyomaték kedvéért feltartom az ujjam, közelebb
hajolok hozzá az asztal felett, és megjátszott
szenvedéllyel ejtem ki a szót: – A Jeti.
Jonah arca eltorzul, és hallom, hogy suttogva
felkáromkodik a bajusza alatt.
Bosszúszomjas mosoly ül ki az arcomra.

Jonah keze megmarkolja a kormányt Andrea

terepjárójában, és csúszva megállunk a sima úton.
Phil ingatlanából semmi sem látszik innét, a
kocsibejáró egy hosszú út, ami bekanyarodik a fák
mögé – természetes falat képeznek a hó súlya alatt
roskadozó lucfenyők és a kopár lombhullató fák.
De a figyelmemet az előttünk elterülő végtelen,
hófehér vadon köti le; a rögös hegycsúcsok a
homályos égbe nyúlnak, és a derengő hegyet
mályvaszínben fürdetik a nap utolsó sugarai, mielőtt
beköszönt az éj.
Soha, a legmerészebb álmaimban se hittem volna,
hogy ilyen kilátás nyílhat az otthonomból. És ez
várhat ránk mindennap.
– Alig szólaltál meg. – Érzem, hogy Jonah a
profilomat vizsgálja, és hallom az aggodalmat a
hanglejtésében. – Áruld el, mit gondolsz.
Azt gondolom, hogy… Trapper’s Crossing álmos kis
település, de nem kihalt. Figyeltem, ahogy
végighajtottunk a főúton (a Fő utca félrevezető
elnevezés egy kétsávos országútnak, amit néhány
bolt és szolgáltatóegység szegélyez), és láttam jelét az
életnek. Egy téli öltözékbe bugyolált férfi fürgén
sétált a golden retrieverével az otthonokat színesítő
fák között; három kisgyerek nevetve szökkent le egy
színes buszról, amit művészi megoldással
hamburgeres bódévá alakítottak át; tucatnyi autó
manőverezett a hókotrók által hagyott kemény
hóbuckák körül egy kis élelmiszerüzlet
parkolójában. Egy fűrésztelep, egy barkácsáruház.
Észak-Ontario kisvárosaira emlékeztet, amiken
áthajtottam különböző nyaralóhelyekre menet:
csendes, jól működő közösségek, amelyek a
turizmusból élnek; emberek, akiknek egy része ott
született és nevelkedett, mások pedig máshonnan
menekültek oda. Egy olyan hely, ahol azon jár az
eszed, hogy mihez kezdenek az emberek magukkal
egész nap, milyen náluk egy átlagos péntek este.
Nem sokba telt felmérni, hogy mit kínál Trapper’s
Crossing. Jonah körbevezetett a kisvárosban,
megmutatta a közösségi házat és a könyvtárat és az
egyemeletes egészségügyi központot, ami enyhébb
betegségek kezelésére szolgál. Semmi sem
emlékeztet egy külvárosi lakóparkra ebből. Csupán
utak, amik átszelik a végeláthatatlannak tűnő erdőt,
és elszórtan álló házak.
 De aztán Jonah a combomra tette a kezét, és
gyengéden megszorította, amint elhaladtunk egy
kicsi, dobozszerű általános iskola mellett.
Elárasztotta az elmémet egy emlék Sharon és Max
búcsúbulijáról, ahogy Jonah egy duci csecsemőt tart
a kezében. Hirtelen elterelődtek a gondolataim
mindarról, amit Trapper’s Crossing nem adhat meg,
mindarra, amit megadhat, ha akarom.
Ha őszintén adok egy esélyt Jonah álmának.
Egy közös életnek Jonah-val. El kell ismernem, az
erdei rönkháznak a millió dollárt érő kilátással
megvan a maga bája, főleg, ha ezzel az emberrel
osztozhatok rajta. Eszembe jut George és Bobbie
kunyhója a karácsonyi masnikkal és égősorokkal.
Szép lesz itt a karácsony.
Jonah kék szemébe nézek, és látom benne a
nyugtalanságot. A reményt. Azt hiszem, visszatartja
a lélegzetét.
– Szükségünk lesz egy táblára, hogy reklámozzuk
magunkat. Ott lehetne. – Egy sor kopár nyírfára
mutatok. – És nem olyan ocsmány kinézetű feliratos
tábla lesz, amiket errefelé mindenhol látni. –
Recézett műanyag, rajta kopott, nyomtatott betűkkel
a nyitvatartási idő és az árult termékek.
Jonah egy nagy sóhajtással kiereszti a tüdejéből a
levegőt.
– Olyan vackot raksz fel, amit csak akarsz. Amúgy
is sokkal jobb vagy nálam az ilyesmiben.
– Várj, van errefelé telefonszolgáltatás? Mert nem
élem túl alapvető…
– Van egy telefontorony a közelben. Jó a térerő.
Ez alkalommal én sóhajtok fel a
megkönnyebbüléstől, de még távolról sem végeztem.
– És nem leszel mindennap, egész álló nap távol,
hogy egyes-egymagam legyek itt, teljesen
védtelenül?
– Én állítom össze a menetrendet. És velem
jöhetsz. Olyan lesz, mint régen.
– És nem mész ottalvós utakra. Nem akarom
egyedül tölteni az éjszakát.
– Elhiheted, hogy sehol máshol nem lennék
szívesebben, mint minden éjszaka melletted az
ágyban.
– És többször el kell vinned vezetni, hogy
megkapjam a jogsit, amilyen hamar csak lehet.
– Még szép, mert már marhára unom, hogy
furikázlak mindenhová.
– És én döntök a berendezésről. Ez nem egy olyan
ütött-kopott fakunyhó lesz, döglött állatokkal meg
puskákkal a falon.
Megadóan az égnek tartja a kezét.
– Felőlem akár az egész kócerájt fehérre festheted,
Calla.
Összevonom a szemöldökömet.
– Komolyan?
– Hát, jó hülye ötlet lenne, és Phil valószínűleg
visszajön, és mindkettőnket lelő, amint megtudja, de
leszarom. – Gúnyosan elmosolyodik. – Csak ne orrolj
meg rám, ha összekoszolom.
– Na jó, akkor talán csak egy fehér szoba lesz –
viccelődök.
Megfogja a kezem, a szájához emeli, és
megcsókolja az ujjbütykömet.
– Ami csak boldoggá tesz.
Ezelőtt csak egyszer láttam ezt a kifejezést az
arcán: a reptéren, az Amerikába tartó járatok
kapujánál, amikor közöltem vele, hogy Alaszkába
költözöm érte.
– Az tesz boldoggá, ha boldoggá tehetlek téged –
válaszolom őszintén.
– Hát, épp most tettél a világ legboldogabb
férfijává. Istenem, annyira szeretlek. – A két
hatalmas tenyere közé fogja az arcomat, gyengéden
magához húz, és szenvedélyesen megcsókol. Ez az a
fajta csók, ami azonnal vágyat ébreszt bennem. Az a
fajta, amitől kikapcsolom a biztonsági övet, az ölébe
csúszom, hogy közelebb legyek hozzá, és kész
vagyok az ablakokat bepárásítva megbecsteleníteni
Chris és Andrea terepjáróját itt, az elhagyatott út
szélén.
Jonah kibontakozik az ölelésemből, szaggatottan
veszi a levegőt, ahogy a kezem megtalálja azt a
kívánatos, sliccének feszülő testrészt.
– Tudod, mit jelent ez? – A homlokomhoz nyomja a
homlokát. – Ez egy óriási elköteleződés.
– Miattad költöztem Alaszkába, nem? – Nem
említettem már neki, hogy elkötelezett vagyok?
– Atyaég. – Jonah kifújja a levegőt. – Szóval?
Megyünk, és megmondjuk Philnek, hogy
megvesszük?
Egy percig habozok, én is mély lélegzetet veszek,
hogy megnyugodjak, és a hosszú kocsibejáróra
pillantok előttünk.
– Gondolod, hogy elég józan ehhez a
beszélgetéshez? – Már eltelt néhány óra, mióta
először jártunk nála. Az jó sok idő egy
öregembernek, hogy kettesben legyen egy üveg
whiskey-vel az erdőben.
– Menjünk, és derítsük ki. – Jonah sebességbe
kapcsolja a régi terepjárót, és elindul a kocsibejárón.
Ami nemsokára a mi kocsibejárónk lesz. Összeszorul
a gyomrom az izgalomtól.
Egész úton szorosan összekulcsoljuk a kezünket.
 Kilencedik fejezet

Március

– Esküszöm, hogy tényleg nagyon-nagyon szeretnék

jönni, de nem hiszem, hogy idén megengedhetem
magamnak ezekkel a számlákkal! Emellett ott van a
nővére esküvője is. Costa Ricára kell repülnünk,
basszus! Mégis ki képes az egész családjával több
ezer dollárt kifizettetni azért, hogy lássák férjhez
menni?
Elmosolyodok, mert eszembe jut, amikor Diana azt
mondta, szép lenne elutazni valahová, és ott férjhez
menni. De most inkább nem emlékeztetem erre.
– És ha kifizetem a jegyeiteket? – Mióta Diana múlt
januárban beköltözött a pasijával a csillagászati
áron kínált egyszobás lakásba Liberty Village-ben, és
elhatározta, hogy jogi egyetemre megy, megállás
nélkül panaszkodik a pénzre. Vagy talán csak nekem
tűnik fel jobban, mert egy darabig nem lesznek
anyagi nehézségeim.
– Ez nagylelkű tőled, Calla, de ismered Aaront…
Sosem fogadná el. – És isten ments, hogy Diana pár
napot külön töltsön tőle, és egyedül jöjjön el. –
Kitaláljuk valahogy. Mikor mennek látogatóba a
szüleid?
– Nem tudom. Anyám azt mondta, június végén, a
szülinapomra, de olyan nagy a forgalom a boltban a
sok esküvő miatt, hogy valószínűleg nem jön össze.
– Biztosan megoldja. És én is, ígérem! Ha nem is
idén, akkor jövőre tuti – cseng a fülemben Diana
megbánó hangja.
– Alig várom. – Két és fél hónap telt el, mióta
búcsúzóul megöleltem a legjobb barátomat, és
érzelmesen elköszöntünk az utazásom előtti
éjszakán. Habár most is ugyanúgy váltunk üzenetet,
mint amikor egy városban éltünk, a háttérben ott
dereng, hogy kimaradnak a heti találkozóink és a
közös nevetések. De mindezt feledteti velem a
költözés körüli felfordulás, és csak azokban a ritka
pillanatokban nyomaszt, amikor hallom a hangját.
– Tudom! Istenem. Aaron megállás nélkül
Alaszkáról dumál, mióta szóba hoztam. Már bánom,
hogy említettem neki.
– Nem is igaz.
– Nem, nem igaz – helyesel Diana, és hallom a
hangján, hogy mosolyog. – Saját, személyes pilóta és
saját leszállópálya! Jonah oda visz majd, ahová csak
kérem, ugye?
Felnevetek, mert elképzelem Jonah kifejezéstelen
arcát, amikor megtudja, hogy sofőrt kell játszania a
lelkes barátnőmmel. Ha azt hitte, hogy én nem illek
Alaszkába, hát még mi lesz ezután.
– Calla! Kész vagy? – hangzik fel Jonah mély
hangja apám konyhájából.
– Majdnem! – kiáltom vissza, és az ujjammal
átrajzolom a fakó, rózsaszín szélét anyám kézzel
festett káláinak. Agnes gyakorlatilag megsemmisíti
őket jövő héten egy melegfehér festékréteggel, hogy
előkészítse a bérlőnek. Azzal a feltétellel adta el
Barrynek a házat, hogy a következő néhány évben
kiadja albérlőknek. Habár nem tudom, ez a kikötés
mennyire állná meg a helyét a bíróságon, Agnes
számára ezek szerint elegendő egy kézfogás és a jó
szomszédi viszony.
 Bőven elég földterület van a ház körül, amin Barry
növényt tud termeszteni. Agnes még egy albérlőt is
talált neki – egy új pilóta, aki az Arónak dolgozik –,
és beleegyezett, hogy megcsinálja a festést és a
takarítást. Jonah-val felajánlottuk, hogy segítünk, de
csak mosolygott, és megrázta a fejét, mondva, hogy
éppen elég dolgunk van, és ez olyasmi, amit egyedül
kell megtennie.
Az elmúlt hónapot azzal töltöttük, hogy holmikat
szanáltunk, kitakarítottuk és összepakoltuk Jonah
házát. A legtöbb bútort hátrahagyjuk. Nem éri meg
átszállíttatni őket Trapper’s Crossingba. Csupán
ruhák és személyes tárgyak maradtak, és néhány
érzelmi jelentőséggel bíró holmi – egész pontosan
apám elismerésre méltó Julia Roberts-
filmkollekciója. Egy része itt marad bedobozolva, és
majd pár hét múlva, amikor George utánunk repül
Archie-val, Jonah második gépével Trapper’s
Crossingba, elhozza ezt is.
– Figyu, Di, mennem kell, de írok, ha már
elintéztük a dolgokat. Pár nap, mire lesz net, vezeték
és minden egyéb.
– Oké, de ne várj túl sokat a posztolással.
– Szabadságon vagyok, elfelejtetted?
– Tudom! De mindenki tudni akarja, hogy mikor
kéri meg a kezedet a szexi alaszkai pilótád.
Égnek emelem a tekintetem. Diana teljes rovatot
szentelt a weboldalunkon az új életemnek
Alaszkában, és azt a kedveskedő címet adta neki,
hogy „A Szépség és a Jeti”. Csak úgy zabálják a
romantikusabb lelkületű követőink. Habár egyikünk
sem olyan aktív a Calla & Deen, mint egykor
(mindkettőnket lefoglal a költözés és a jövőbeli
karrierünk), a távozásom előtti este könnyek közt
megfogadtuk, hogy így vagy úgy, de tovább
folytatjuk a weboldalt.
 Számomra az új, alaszkai életemről készült
beszámolóval valósult meg ez.
– Ne forgasd a szemed! – kiáltja Diana, mintha
látna a telefonon keresztül. – Lefogadom, hogy év
végéig megkér.
– Ó, te jó ég. Ne kezdd el. – Felnevetek, de izgatott
pillangók repesnek a hasamban. Nem arról van szó,
hogy ez nem jutott még eszembe. Dehogyisnem, nem
is egyszer. De gyorsan elhessegettem a gondolatot
azzal, hogy még nagyon korai. – Épp elég dolgunk
van ezzel a házzal és a vállalattal.
– Calla! – kiáltja Jonah.
– Mennem kell! A jeti kezd türelmetlenkedni.
– Oké. Jó szórakozást az első napodon a vadonban,
egy fakunyhóban! Őrült vagy! Imádlak. Szia!
Leteszi, mielőtt még válaszolhatnék.
Igen, talán tényleg őrült vagyok, hogy
beleegyeztem ebbe.
De őrülten szerelmes is vagyok Jonah-ba.
Kihúzom az öltözőszekrény üres fiókjait, hogy még
egyszer utoljára felületesen átnézzem, nem kerülte-e
el a figyelmünket apám valamelyik fontos holmija,
aztán elindulok az előszobába, hogy még egy
pillantást vessek az üres nappalira, és a tekintetem
ösztönösen a sarokba cikázik, ahol egykor apám
kórházi ágya állt. A régi, kopott bútor eltűnt, és friss
festék szaga tölti meg a levegőt.
Ez már nem Wren Fletcher otthona, emlékeztetem
magamat.
Eltépett papír hangjára lépek a konyhába. Jonah
éppen egy lassú mozdulattal tépi az ádáz vadkacsás
tapétát a falról.
– Gondoltam, segítek Aggie-nek.
 – Jó érzés volt?
Tanulmányozza a levélméretű darabot, amit
sikerült leszakítania.
– Ami azt illeti, igen. Kurvára.
Elém tartja, és jól láthatók a mellbimbók, amiket ő
és Max, egy másik pilóta rajzolt minden egyes
kacsára viccből.
– Mit szólsz ahhoz, ha bekeretezzük, és kirakjuk a
falra a házunkban?
– Remek ötlet! – vigyorgok, és melegség árad szét a
mellkasomban. – És szerintem le kell szállnod
Agnesről, amiért apám régi terepjárójával jár, te
szentimentális óriáscsecsemő!
Önelégülten vigyorog, és egy keményfedeles könyv
két lapja közé tűzi a fecnit, hogy megóvja.
Fémes zörgésre leszek figyelmes a konyha
távolabbi sarkából, ahol Bandita egy kis
szállítóketrecben ül, a dagadt teste a rácsos ajtónak
feszül, ügyes mancsával nyújtózva babrál a zárral, és
kétségbeesetten próbál kiszabadulni.
– Nem tűnik túl boldognak – jegyzem meg.
– Az lesz, ha meglátja az új otthonát. – Phil
elintézte, hogy az egyik szomszédja átvegye az
állatait – beleértve a kecskét is, hála az égnek –, így
felszabadul az akol a mosómedvénknek. És persze
Jonah szerint nincs más választásunk, mint hogy
magunkkal visszük. Ha itt hagynánk, bemászna
Barry termésébe, és Barry agyonlőné.
Ingatom a fejemet.
– Emlékszel, amikor azt állítottad, hogy nem
háziállat?
Jonah közelebb lép hozzám.
– Emlékszel, amikor azt mondtad, seggfej vagyok?
 – Ez még mindig kérdéses – cukkolom.
Lehajol, és gyengéden szájon csókol.
– Ezt majdnem elfelejtettem. – Megpaskolja a
kávégépet a pulton. – Ezt szeretnéd vinni, vagy
Bandita hordozóját?
– Azt kérem, amelyik nem karmolja össze a lábam,
köszi. – Nosztalgiával simítok végig a kezemmel a
műanyagon. Olcsó készülék, de apám hétköznapi
életének szerves része volt. Egyik reggel ezzel a
géppel készítettem el az emberiség történetének
legborzalmasabb kancsó kávéját. Apám egyetlen
zokszó nélkül kiitta a teljes csészét.
– Rendben, rendben… nyugi. – Jonah felveszi a
csipogó Banditát.
Mindketten végigtekintünk még egyszer utoljára
apám konyháján, és egy pillanatra elveszünk a saját,
ide kötődő emlékeinkben.
Jonah rám néz.
– Készen állsz?
Hogy hátrahagyjam, amit ismerek Alaszkából,
valami teljesen ismeretlen és új dologért?
Mély lélegzetet veszek.
– Igen.
Jonah némán, összezárt ajkakkal mosolyogva
kivezet a házból.

– Azt hittem, mostanra már nem lesz itt – suttogom.

Nem tudom, hol állapodjon meg a tekintetem.
A bejárati ajtó nyitva volt, amikor ideértünk. A
hosszú, keskeny folyosót még mindig kabátok és
sálak szegélyezik. A nappalit továbbra is kitölti a
megviselt kanapé és a kisasztal. A mosogatógépben
még mindig ott vannak a poharak. A szánalmas
jávorszarvas és a két őz még mindig mogorván
bámul rám abból a kínos helyzetből a falon.
Jonah csizmája havas nyomokat hagy a
deszkapadlón, ahogy a konyhapulthoz sétál, ahol egy
halom kulcs hever egy papírcetli mellett. Összevont
szemöldökkel átfutja a kézzel írt üzenetet.
– Phil elment. Ma távozott egy reggeli járattal –
erősíti meg Jonah, és egy hanyag mozdulattal a
pultra ejti a papírlapot. Sötét mosoly jelenik meg az
ajkán. – Nem viccelt, amikor azt mondta, hogy
mindent itt hagy.
– De nem ám – motyogom. Odamegyek a hűtőhöz,
ahonnan kisfiúkról készült csillogó képek
(vadidegenek!) bámulnak rám. Gondolom, ezeket ki
kell dobnom? – Ez fura.
– Igen – helyesel Jonah. – De, gondolom, sok lett
volna számára mindezt egyedül kipakolni. És nehéz
is, miután annyi emléke van itt a feleségéről.
Kinyitom a hűtőt.
– Igen, tuti baromi sok érzelmes emlék fűződhet
ezekhez a félig megevett szendvicsekhez, ezért nem
tudta kidobni őket. – A hangomat keserűség és
bosszúság elegye hatja át. Harapásnyomok vannak a
szendvicseken. Mellettük egy üveg tej, néhány szelet
ömlesztett sajt és számtalan dunsztosüveg tartós
élelmiszerrel: savanyú uborka, cékla, lekvár… tojás?
Zsírfoltok és ételcseppek borítják az alsó polcot.
Semmi sem lett letörölve.
Jonah kinyitja a konyhaszekrényt, ahol egy sor
fűszert és konzervet találunk. A mellette lévő
szekrény ugyanúgy tele, ott csupa össze nem illő
bögre és pohár van. Jonah lassan körbefordul.
 – Legalább a konyhát kicsit kitakarította.
Megborzongok a mosogatóba száradt szappanlé és
ételmaradékok láttán.
– Jonah, ez a hely tiszta mocsok! – És valami azt
súgja, hogy Phil egyedül tisztítószereket nem hagyott
nekünk, amikkel megküzdhetnénk ezzel a
felfordulással. A tompa fejfájás, ami a rázós ideút
felénél kezdődött, most felerősödik a rettenetes
gondolatra, hogy mennyi munka vár ránk.
Összecsípem az orrnyergemet, hogy csillapítsam a
fájdalmat. – Miért nem vagy kiborulva? – Mert én
kész vagyok sikítani, vagy sírni, vagy akár
mindkettőt.
Bármennyire is féltem eleinte attól, hogy
megvegyük Phil otthonát, izgatottan álmodoztam
erről a napról azóta, hogy egy hónappal ezelőtt
aláírtuk a szerződést. Elképzeltem, ahogy besétálunk
az új házunkba, a szobák üresek, a falak csupaszok,
a tekintetünk mohón végigjárja az üres sarkokat, és
kiszúrjuk az apró tökéletlenségeket, amik eddig
rejtve maradtak. Gondolatban elkezdünk listát
készíteni arról, hogy mit kell először elintéznünk, és
koccintunk erre az izgalmas, új kezdetre. Még
műanyag pezsgőspoharat is pakoltam a táskámba.
Nem így képzeltem.
Jonah mögém sétál, és átkarolja a derekamat.
– Semmi perc alatt átrágjuk magunkat ezen. És sok
mindent fel tudunk majd használni. Amikor utoljára
láttuk, az a hűvös pince tele volt tartós
élelmiszerekkel.
– És mi lesz azzal, amit nem tudunk felhasználni? –
Gondolom, több évtizednyi olyan holmi van. Ötven
éven át voltak házasok! 1985 óta éltek ebben a
házban!
– Majd eladományozzuk vagy kidobjuk. Vagy
elégetjük. Rakhatunk egy hatalmas máglyát. Úgy
láttam, van egy szép kis tűzrakó hely a tónál.
Nem értem, hogy lehet ilyen higgadt most.
A mellkasának támasztom a fejem, és próbálok a
pozitívumokra fókuszálni: Alaszkában vagyok
Jonah-val, és megvettük az első közös otthonunkat.
Egy helyet, ahol életünk rengeteg fontos
mérföldköve vár ránk. Csak egy kis rendetlenség és
kosz van itt. Semmi olyan, amivel ne tudnánk
egykönnyen megbirkózni. Mindez semmiség ahhoz
képest, amivel korábban együtt szembenéztünk.
– Annyira mérges vagyok – morgom.
Jonah felnevet.
– Tudom, hogy az vagy. De egy nap nevetni fogsz
ezen.
– Gondolod?
Jonah lehajtja a fejét, és végighúzza az ajkát a
nyakamon, közben csiklandoz a szakállával.
– Megígérem. – A lehelete simogatja a bőrömet.
– Igazad van. Talán egy óra múlva, ha már
felhajtottam azt az üveg pezsgőt, amit George és
Bobbie küldött nekünk, akkor nagyon viccesnek fog
tűnni.
– Részeg, bedühödött Barbie. Már alig várom –
mondja Jonah fintorogva, és ezzel nevetésre késztet.
– Viszont, mielőtt még kipattintod a dugót… van egy
kis probléma, amivel foglalkoznunk kell. – Lassan
felsóhajt. – És marhára be fogsz pöccenni.

– Ez biztos csak egy vicc.

Jonah megvakarja a szakállát.
 – Nem.
– Mi lett azzal, hogy a szomszédja elviszi? – A
konyhapult túlsó oldalán ültem, szemben Phillel,
amikor – jó pár whiskey után – megerősítette, hogy a
tó túloldalán lakó férfi átveszi az állatait.
– Az üzenet szerint összevesztek, és a férfi
meggondolta magát. A csirkéket viszont elvitte. –
Jonah a méretes akol előtt áll, amit drótkerítés vesz
körül, csípőre teszi a kezét, és farkasszemet néz Phil
fekete-fehér kecskéjével.
Pontosabban a mi fekete-fehér kecskénkkel.
Fintorgatom az orromat a hideget átható enyhe,
fanyar madárürülékszagtól. Az üres tyúkól egy
düledező doboz a földön, furnérlemez fallal és
hanyagul rászegezett zsindelyekkel, egy méterre a
lábunktól. Mellette egy nagyobb, de hasonlóan
rozoga tákolmány. Feltételezem, hogy éjszakai
menedék Zeke-nek.
– Mégis min vesztek össze? Miféle vita végződik
azzal, hogy „elviszem a csirkéidet, de tartsd meg a
kecskédet”?
– Fogalmam sincs. Ez állt az üzenetben: ő és ez a
fickó, Roy összekülönböztek, és hogy Zeke-nek van
elég szénája és gabonája ahhoz, hogy tavaszig
kitartson. – Jonah elgondolkozva összepréseli a
száját.
Nem tetszik ez a kifejezés az arcán. Már láttam
ezelőtt. A probléma megoldásán gondolkozik,
fontolgatja a lehetőségeket.
Itt aztán nincsenek lehetőségek.
– Tehát, meggyőzzük Royt, hogy gondolja meg
magát, ugye?
– Gondolom. – Jonah hátrabillenti a fejét. –
Komolyan félsz ettől a kis fickótól?
 Zeke hangosan felmekeg, és felém fordítja azokat a
rémisztő, vízszintes pupilláit. Futkos a hideg a
hátamon.
– Nincs szükségünk kecskére.
– Bandita lehet, hogy örülne egy barátnak.
– A mosómedvéknek nincsenek barátaik.
Jonah megmakacsolja magát.
– Ki mondta, hogy nem barátkozhat kecskékkel? És
a kecskék nem szeretnek egyedül lenni.
Látom már, hová akar kilyukadni, és tovább
fokozódik a bosszúságom.
– Beleegyeztem, hogy beköltözöm az erdőbe egy
fakunyhóba veled. Nem panaszkodtam a ketreces
mosómedve miatt. Nemsokára hozzálátok átnézni
valaki más ötven éven át felhalmozott szemetét, és
tiszta húgy a mosdópadló, mert Phil túl részeg volt
ahhoz, hogy betaláljon a vécécsészébe. Ott húzom
meg a határt, hogy kecskét tartsunk! – A körülöttünk
lévő sűrű, csendes erdőt átszeli a hangom. Jonah
ajka megrándul. – Ez nem vicces!
Megdörzsöli a homlokát.
– Rendben. Igazad van, sajnálom.
– Oké. – Veszek egy levegőt, hogy lehiggadjak. –
Nos, menjünk, találkozzunk Royjal.
Jonah szemöldöke a magasba szökik.
– Micsoda, úgy érted, most? Alighogy ideértünk?
Azt hittem, ma el akarsz menni a matracért.
Zeke hangosan mekeg egyet, a patájával belerúg az
acél drótkerítésbe, ami körbeveszi.
– Igen. Most azonnal.
 Tizedik fejezet

– Ez kell hogy legyen. – Jonah lelassít az út végén,

ahol egy rusztikus fatáblát szegeztek a fára, amibe
az R. Donovan nevet vésték. Jó, hogy Jonah
javaslatára Phil egyik régi motoros szánjával jöttünk,
mert az előttünk lévő út inkább hasonlít egy
túraösvényre, mint egy kocsibejáróra, és alkalmatlan
bármilyen normális méretű jármű számára. Egy út,
amit nem használnak. Csaknem egy hete nem
havazott a helyi időjárás-jelentés szerint, még sincs
semmi jele keréknyomoknak a háztól kifelé vagy
befelé menet ebből az irányból.
Szorosan Jonah dereka köré fonom a karom,
ahogy végigszánkázunk az úton, egyre mélyebbre az
erdőbe, és elhaladunk két neonsárga „Tilos a
belépés” tábla mellett. Kicsivel később van egy újabb
tábla, fából készült, vésett, feketével átfestett
betűkkel, és ez áll rajta: „Fenntartom a jogot a
birtokom védelmére.”
– Ez meg mit jelent? – harsogom túl a motor halk,
egyenetlen zúgását.
– Különböző emberek másként értelmezik – feleli
Jonah sejtelmesen, és nagy ívben bekanyarodik a
fáknál, ahol felfedezzük, hogy tovább folytatódik az
út.
– Nem hiszem, hogy jó úton lennénk!
Jonah a fák felett egy pontra mutat, és meglátom
az ég felé gomolygó füstöt, ami eloszlatja az
aggodalmamat. A símotor felzúg, ahogy Jonah
rákapcsol a sebességre.
 Lassan ritkul az erdő, és elénk tárul egy apró,
rozoga, egyemeletes kunyhó, elöl fedett verandával,
aminek hiányzik a bejárati ajtaja. Azon túl egy pajta
áll, ami csaknem háromszor akkora, mint a ház, és
mellette számtalan kisebb kalyiba és fészer. Köztük
rengeteg minden egyéb. Hordók, vödrök, használt
abroncsok, olajoskannák, propántartályok,
különböző állapotban lévő fák: a kidőlt fától kezdve
a szabályosan aprított gyújtósig. Három régi
terepjáró parkol oldalt, kettő közülük rozsdás, és
hiányzik pár alkatrész róluk.
Úgy néz ki az egész, mint egy szeméttelep.
Jonah leállítja a motort, amint két hatalmas kutya
megkerüli a pajtát, és nyugtalanító, morgó ugatással
felénk szalad. Minél közelebb érnek, annál kevésbé
néznek ki kutyának, sokkal inkább tűnnek
farkasnak.
– Jonah? – kiáltom, és megemelem a bal lábam,
készen arra, hogy önvédelemből rúgjak egyet, ahogy
a fekete állat vicsorgó fogakkal felém kap.
A kunyhó bejárati ajtaja hangos nyikorgással
kinyílik, és megjelenik egy férfi.
– Oscar! Gus! Ül! – A zord hangja véget vet a
zűrzavarnak.
A két farkaskutya a pofáját nyalogatva azonnal a
hátsó lábára ereszkedik. A szürke foltos (ránézésre a
higgadtabb a kettő közül) rám szegezi az éles, sárga
tekintetét. Mintha csak egy rezdülésre vagy
köhögésre várna, bármilyen okra, hogy
megtámadhasson.
A tyúkok őrjöngve kotkodálnak a közeli ólban,
felzavarta őket a nagy csetepaté.
– Ön Roy? – kiáltja oda Jonah.
A férfi, aki odalépett a verandalépcső nyílásához,
ahol az ajtó lenne, egy hosszú pillanatig Jonah-ra
mered, mintha fontolóra venné, hogy válaszoljon-e.
Legalább az ötvenes éveiben jár – talán idősebb –, és
viharvert külsejű, talán a korából adódóan, talán az
átélt nehézségek miatt, vagy mindkettő; gondosan
hátrafésülte az arcából az őszbe vegyülő fekete
haját, ami sötétebb, mint az állát fedő, teljesen ősz
szakáll. Fűrészpor tapad a kék farmernadrágjához és
a vastag flanelkabátjához.
– Ki kérdezi? – kérdi választ parancsolóan,
valamiféle dél-amerikai akcentussal.
Jonah óvatos pillantást vet a farkaskutyákra, majd
biztatóan megszorítja a combomat, leszáll a
símotorról, és odasétál az elülső verandához. Leveszi
a jobb kesztyűjét, és lazán felsétál a három
lépcsőfokon.
– Jonah Riggs vagyok. – Roy egy hosszú pillanatig
tanulmányozza Jonah odanyújtott kezét, majd végül
elfogadja, és egyetlen, fentről lefelé tartó
mozdulattal megrázza. – Mi költöztünk a szomszéd
házba. Megvettük Phil birtokát.
A „szomszéd ház” enyhe túlzás. Kilométerekre
lakunk ettől a fickótól. Legalábbis úgy tűnik a hosszú
kocsibejárókkal.
– Vagy úgy – szipog Roy. – A pilóta, aki egész álló
nap a fejem felett akar repkedni a rohadt gépeivel. –
Nem kevés keserűség érződik a hangjából és a
Jonah-ra szegezett rideg, mérges pillantásából. Talán
ez egy kihívás. Azt nem tudom, mire. Jonah külsőre
félelemkeltő, vagy százkilencven centi magas, széles
vállakkal. Nehéz összevetni Royjal, aki több
lépcsőfokkal felette áll, a válla beesik, és lefogadom,
hogy Jonah majdnem annyi kilóval veri Royt
súlyban, mint Roy Jonah-t években. És mégis, ha
Royban akár egy kis félelmet is kelt a látogatója,
akkor sem mutatja ki.
Jonah lesétál a verandalépcsőn, és a válla felett
sokatmondó pillantással – részben szórakozottan,
részben hitetlenkedve – hátranéz rám, majd
visszafordul a barátságos szomszédunkhoz.
– Phil azt mondta, át tervezi venni a kecskéjét.
Azért jöttünk, hogy megkérdezzük, még mindig
érdekelné-e a dolog.
Roy tekintete az akol felé cikázik, ahol öt
különböző méretű kecske ténfereg, és kíváncsian
figyelik az ismeretlen látogatókat. Mögöttük nagy
tisztás húzódik.
– Van elég kecském.
– Tudom – bólint lassan Jonah. – És mit szólna még
egyhez? Úgy látom, szép nagy akol van itt önnél. És
nyilvánvalóan tudja, mit csinál. Még egy kis szénát
és gabonát is hozzácsapnék. Elegendő, hogy
kitartson tavaszig.
– Maguknak miért nem kell?
– Nem állunk készen rá jelenleg, hogy állatokat
tartsunk. Most kezdjük csak meg az életünket.
– Jaj. Most kezdik az életet. – Roy gúnyosan
elmosolyodik. – Ezek a kívülállók, akik mind
idejönnek, hogy „megkezdjék az életet”.
Most is keserűség hatja át a szavait.
Én talán kívülálló vagyok, de Jonah semmiképp
sem az. Késztetést érzek, hogy felvilágosítsam, Jonah
Anchorage térségében nevelkedett, és annyira
alaszkai, amennyire csak lehet valaki. De Jonah
azelőtt megszólal, hogy rászánnám magamat.
– Óriási segítség lenne, ha átvenné tőlünk, és
bevenné a nyájába. – Hallom Jonah hangján az
erőlködést. Nincs türelme az ilyen viselkedéssel
szemben.
Roy bakancsa megmozdul, kilép a verandaoszlop
mögül, teljesen láthatóvá válik. Csak ekkor pillantom
meg a földnek támasztott puskát a bal kezében.
Nyugtalan borzongás szaladgál a hátamon.
– Áh. Semmi haszna.
– Hím kecske. Egy haszna egész biztosan van. –
Jonah célzatosan az akol felé pillant. – Csak van
önnek pár nősténye odabent?
– Mind nőstény – nevet fel sötéten Roy. – És még
arra se jó.
– Basszus – motyogja Jonah.
– Talán találnak valami hülyét, aki semmit sem tud
a kecskékről, és rásózhatják. Vagy valakit, aki szereti
az öreg hús ízét. Én nem.
– Köszönöm, hogy időt szakított ránk – mondja
Jonah leplezetlen bosszúsággal a hangjában. Felém
masírozik.
– Tudja, mit… hozza csak át.
Jonah megtorpan.
– Tényleg? Nagyon hálásak lennénk…
– Az ebek ellustultak és meghíztak a télen. Talán
jót tesz nekik egy jó kis hajszavadászat még nyár
előtt. Habár kétlem, hogy nagy kergetőzés kerekedik
belőle.
Elfintorodok. Lehet, hogy nem szeretem a
kecskéket, de a Roy által festett kép sokkal zavaróbb,
mint a hátborzongató pupilla és néhány kellemetlen
gyerekkori emlék.
Jonah-nak leesik az álla, és tőle szokatlan módon
keresi a szavakat, majd újra összeszedi magát.
– Örülök, hogy megismerhettem, Roy. –
Összeráncolt homlokkal caplat vissza hozzám, majd
helyet foglal, és beindítja a motort.
A fekete farkaskutya elballag, mintha idegesítené
a motorzúgás, de a szürke meg sem rezzen.
Nyugtalanítóan bámul minket. Engem.
A karomat Jonah felsőteste köré fonom, és lopva
Royra pillantok, még pont elkapva azt a tudálékos,
gúnyos mosolyt a szorosan összezárt, keskeny
száján, majd Jonah megszorítja a gázadagolót.
– Túl kell tenned magad a kecsketraumádon, mert
rohadtul ki van zárva, hogy ennek a seggfejnek
adjuk Zeke-et! – kiáltja hátra a válla felett, ahogy
végigszáguldunk a hosszú ösvényen át az út felé,
sokkal gyorsabban, mint ahogy jöttünk, és a
szorításom alatt megfeszül a teste.

– Mégis ki köszönt másokat egy puskával? – Iszom

egy egészséges kortyot a chardonnay-ből, egy
ornamentikus, maratott kristálypohárból, amit a
szekrényben találtam, majd térdre rogyok, hogy
folytassam a hűtőszekrény sikálását. A szomszéd
őrültnél történt látogatásunk után fogtuk az „új”
használt terepjárónkat (aminek motorolajszaga van,
és szigetelőszalaggal ragasztották a szakadozó bőrt
az üléseihez), és elmentünk Wasillába, hogy
bevásároljunk, és szerezzünk egy matracot.
– Csak egy vénember, aki próbál minket
megfélemlíteni. – Jonah az öntöttvas piszkavassal
megigazgatja a fát a terméskő kandallóban. Kettőnk
közül ő határozottan jobban viseli a mai nap
meglepetéseit, mint én.
– Hát, bejött, mert soha az életben nem tesszük a
lábunkat a birtokára. Különösen azokkal a
farkasokkal. Nem is lehet farkast tartani
háziállatnak. Fel kellene jelentenünk.
– Nem farkasok. Elképzelhető, hogy keverékek, de
nem hallottam még olyat, hogy ilyen jól be lettek
volna idomítva, és szót fogadnak. De talán nem a
legjobb kezdés, ha már az első napon ráküldjük a
zsarukat a szomszédunkra. – Jonah elsétál a
kandallótól. – Mindegy. Ez is az egyik előnye annak,
hogy itt lakunk. Ha utálod a szomszédodat, nem kell
találkoznod vele.
Végre elégedettnek érzem magam a hűtő
belsejével, amin az elmúlt órában dolgoztam, és egy
sóhajtás kíséretében leveszem a gumikesztyűmet.
– Ezzel le is tudva egy dolog. – Már csak egymillió
van hátra.
Meghallom a száguldozó símotorok jól
felismerhető hangját. Jonah odasétál a nagy, kiugró
ablakfülkéhez, és kikukkant a fagyott tóra. Több
motoros szán is elszáguld mellette, a fejlámpájuk
tompán világít az esti homályban.
– Ez nem a mi privát tavunk?
– De. – Jonah iszik egy korty sört az üvegéből. –
Viszont Philt valószínűleg nem izgatta.
– Phil valószínűleg mostanra már eszméletlenre
itta magát whiskey-vel. – A pillantásom átvándorol a
távolodó hátsó lámpákra. – Kíváncsi vagyok, hogy
Roy birtokát is háborgatják-e.
– Remélem. Kapja be Roy. – Összevont
szemöldökkel vizsgálja a mutatóujján lévő hasadást,
amit az akolkapuval szórakozva szerzett korábban.
– Hogy van Bandita és az új barátja?
Jonah felnevet.
– Bandita össze van zavarodva. Kitakarítottam a
tyúkólt, és kizártam oda éjszakára, így látják
egymást, de el vannak választva. – Végighúzza az
ujját a lépcsőfeljáró alatti könyvespolcon sorakozó
könyvek gerincén. A polcot roskadásig pakolták
könyvekkel, magazinokkal, társasjátékokkal.
Mint ahogy a ház minden szegletét telepakolták
vagy ezzel, vagy azzal. Az előbb kinyitottam egy
szekrényt, és lavinaként borultak rám az össze nem
illő műanyag tárolódobozok.
– Nem tudom, hol kezdjem – ismerem be egy
halom fekete kukászacskóval bíbelődve, és a
pillantásom lassan a giccses, ötégős csillárra
vándorol. Túl kicsi egy dupla belmagasságú
szobához, és három égője kiégett. – Láttál valahol
létrát? – Phil minden mást itt hagyott. Csak maradt
utána egy létra is.
– Azt hiszem, láttam a műhelyben. Holnap
elmehetünk érte. – Jonah nyújtózkodik, aztán
odasétál hozzám. – Kezdd ezzel. – Csordultig tölti a
boromat. – És ezzel. – Felnyitja a pizzásdoboz fedelét
(amelyik az enyém, sajt nélküli), amit Trapper’s
Crossing egyetlen pizzériájában vettünk hazafelé
jövet. – Felcipelem az emeletre a matracot, és
megágyazhatunk. Utána kibontjuk a pezsgőt, és
pihenünk. Holnap pedig elkezdünk foglalkozni
minden mással.
– A te szádból olyan egyszerűnek hangzik. –
Elnehezedett karral nyúlok a boromért. Teljesen
lefáradtam szellemileg.
Finoman a poharamnak koccintja az üveg nyakát.
– Az is.
– Örülök, hogy te így látod. – Ártatlan mosolyt
öltök az arcomra, és a hatalmas, sárga
gumikesztyűre mutatok a pulton. – Mert ez rád vár,
hogy felsúrold a fenti mosdóban a részeg ember
pisijét.
Kiveszi a kezemből a poharat, és a karjába vesz.
– Megmondtam, Calla, hogy nem érdekel. Itt vagy
te, a repülőgépeim és ez a ház… – A szeme ragyog,
érzelmekkel teli, miközben a nyeregtetős
plafonszerkezet gerendáit vizsgálja. – Mindenünk
megvan.
 Tizenegyedik fejezet

– Mi volt a szerződésben?
– Majd meg kell néznem.
– Hát, csak tehetsz valamit. – Még több ezer
kilométer távolságból, a telefonkészüléken át is jól
hallani anyám hanghordozásán a döbbenetet. –
Számlázzátok ki neki egy takarítócég árát, vagy a
ráfordított időtöket. Az a minimum, hogy panaszt
tesztek az ingatlanügynöknél. Nem ellenőrizték a
házat, mielőtt megérkeztetek?
Próbálok nem felnyögni, mert tudom, hogy milyen
fejmosást fogok kapni érte, amikor bevallom a
következőt:
– Nem volt ingatlanügynök. Magáneladás volt. –
Egy wasillai ügyvéd intézte az összes papírmunkát: a
szerződést, az átíratást, a zálogjogot és egy csomó
egyebet, ami annyira sem érdekelt, hogy
megjegyezzem.
– Ügynök nélkül? – Anyám felhördül. – Hát, így
nem csoda! – Finoman szólva nem örül, amiért nem
hallgattunk rá, és nem béreltünk egy házat vásárlás
helyett.
– Biztos megspóroltak némi pénzt a jutalékon,
Susan. – Simon rendszerint higgadt hangja most
kissé kihívó. Látom őket magam előtt, amint épp
készülnek összeveszni a nappaliban: anyám
sminkben, gondosan fésült hajjal dühösen méregeti
Simont, Simon a délutáni teájával a kezében, a
háttérben a BBC megy lenémítva, és magasba ível a
szemöldöke azzal a „felnőtt nő, aki egy felnőtt
férfival él, és maga dönt, maga hibázik” kifejezéssel.
– Tényleg spóroltunk pénzt. Phil elengedett az
árból hat százalékot – erősítem meg, és mélyen a
szekrénybe nyúlok a kesztyűs kezemmel, hogy
kivegyek valami fémes tárgyat a sarokból.
Összevonom a szemöldököm az ott talált kézi
habverő láttára. Biztos évtizedekkel ezelőtt
felejtették ott. Újabb holmi landol az
adománydobozban. – Mindegy. Nem a világ vége. Az
emeletet már teljesen rendbe raktuk, és jól haladunk
idelent is. – Négy napja láttunk hozzá, és több
évtizednyi háztartási eszközt és érzelmi okokból
őrizgetett szemetet szanáltunk ki szinte minden
szekrényből. A földszint úgy fest, mint egy mániákus
gyűjtögető mennyországa, de rendszer van a
káoszban: dobozok sorakoznak a szűk folyosón,
amik arra várnak, hogy az éghető dolgokat Jonah a
tűzveremhez cipelje; azok a dolgok, amiket érdemes
megtartani, a konyhapulton és a kis étkezőasztalon
állnak halmokban, hogy később elmossuk és
elpakoljuk őket; a nappaliban a padló tele az
üdvhadseregnek szánt adományokkal. Minden más
egy fekete kukászsákban landol. Mostanra tizenhét
zsák telt meg szeméttel, és még nem végeztünk.
– És a régi tulajdonosnak semmi sem kell ebből? –
Anyám mintha nem tudná túltenni magát az
ellenérzésein.
– Nem. – Feltápászkodok, és elindulok a nappaliba,
ahol félretoltam a rozoga kanapét és a karcos
kisasztalokat, hogy helyet csináljak. – Jonah tegnap
felhívta. Azt mondta, dobjunk ki mindent, amire
nincs szükségünk.
– Furcsa. – Hallom a kagylóban, hogy anyám
felsóhajt. – Egyébként hol van Jonah?
– A tűzveremnél. – Azóta ott van, hogy ma reggel
felkelt a nap. A felszálló füstfelhő sötét, sűrű, és tele
van hamuval, és valahányszor Jonah feljön
kicserélni az üres dobozt egy telire, magával hozza a
perzselt papír és égett fa szagát.
Persze nem panaszkodom. Én négy napja
ugyanabban a ruhában takarítok: egy bő
melegítőfelsőben és melegítőnadrágban, amit a
hálószobában találtam egy öltözőszekrényben, tele
női ruhákkal, és amit sár, por és tisztítószer borít
mostanra.
– Sikerült már bármilyen jó kis fényképet
készítened? – kérdi Simon kissé izgatottan. Egyszer
bevallotta, hogy régen arról álmodozott, hogy
természetfotós lesz. A fotós képességeimet – amiket a
kisajátított Canonjával fejlesztek – részben az ő
amatőr tanításainak köszönhetem.
Elmosolyodok, és némán hálát adok neki, hogy
elterelte a témát a házról.
– Nem. Jonah azt mondta, látott egy rókát
elszaladni a fák vonalában, a hangárnál, de engem
túlságosan lefoglalt idebent a takarítás ahhoz, hogy
bármi mást csináljak. – Még elő sem vettem a
kamerámat. Diana állandóan nyüstöl, hogy osszak
meg valamit online, de még nem sikerült
kellőképpen feldolgoznom ezt a katasztrófát ahhoz,
hogy tudjam, hogyan szeretném prezentálni a
közönségnek.
– Ne menj túl közel az állatokhoz, csak azért, hogy
lekapd őket – figyelmeztet anyám. – Még egy
jávorszarvas is képes támadni.
– Nem hiszem, hogy emiatt aggódnunk kellene
Calláért – jegyzi meg Simon szárazon.
Még öt percig beszélgetünk, aztán anyám jelt ad a
beszélgetés lezárására.
– Hát, azt hiszem, ideje visszaengednünk dolgozni.
– Igen, következőnek ezekkel a díszfüggönyökkel
akarok megküzdeni. – Nyújtózok egyet a magasba, és
összerezzenek a hátamba és a vállamba hasító
fájdalomtól. Szeretnék hosszan ázni egy kád forró
fürdőben.
– Fuj. Díszfüggöny. Sosem értettem, mi haszna.
– Ugye?
– Pusziljuk Jonah-t.
– Átadom. És találjátok ki, mikor jöttök!
Amint letesszük a telefont, meghallom Jonah
hangját.
– …nem hajlandó bemenni, ha ő ott van. Bandita
látszólag rendben van vele, legalábbis egyelőre. –
Kinyílik a bejárati ajtó.
– Körbekérdezek, hátha valakit érdekel – hallatszik
egy ismerős női hang.
– Valami azt súgja, nem sokan érdeklődnek egy
mihaszna, vén kecske iránt, aki utálja a férfiakat. Hé,
Calla, itt van Marie! – kiáltja Jonah, és a magas,
karcsú nő belép a házba.
Lefejtem magamról a gumikesztyűt, és
félredobom, majd megfordulva Marie kék szemével
találkozik a tekintetem. Két hónapja láttam utoljára,
amikor Bangorba repült, hogy állatorvosi segítséget
nyújtson a falulakóknak.
És most itt van, tizenöt percre tőlünk.
– Szia, Calla! – köszön, miközben a kezével egy
szobanövénnyel és egy likőrösüveg alakú
díszzacskóval babrál. – Gondoltam, benézek, hogy
lássam, hogyan haladtok.
Átfésülöm az ujjaimmal a hajamat, lesimítva a
rakoncátlan kontyomat a fejem búbján.
– Örülök, hogy látlak. – És őszintén jó érzés egy
ismerős arcot látni, míg ebben a háztakarító
pokolban vagyunk, még ha Marie és én nem is
váltottunk több szót egy-két udvarias beszélgetésen
túl, és emellett száz százalékra veszem, hogy
szerelmes a pasimba.
Marie az egyik karja alá fogja a díszzacskót,
szabaddá téve a másik kezét, hogy elsimítson egy
hosszú, aranybarna tincset az arcából. A füle mögé
tűri.
– Szóval… – Kikerüli a kukászacskók alkotta
hegyet. – Hogy haladtok?
– Hát… Egy halott nő ruhájában vagyok, és közben
a holmiját szortírozom. Az előbb találtam egy
aranyérpárnát az előszobai szekrény mélyén. Letört
az összes körmöm, és komolyan fontolgatom, hogy
kinyitok egy üveg bort már… – az órámra pillantok –
délben.
Marie összepréseli a száját, hogy elrejtse a
mosolyát, a pillantása megállapodik a hipófoltokon,
amiket tegnap szereztem, amikor négykézláb
súroltam az emeleti mosdóban a padlót.
– Jól nézel ki. De persze mindig jól nézel ki.
– Köszi, de úgy festek, mint egy csavargó – felelem,
bedobva Simon egyik kedvenc szavát.
Marie sokkal jobban ki van öltözve a tőle
megszokott hétköznapi, fiatalos megjelenéséhez
képest. Most is farmert visel, de a nyitott kabátja alól
rózsaszín pulóver látszik ki, ami a sudár alakjára
feszül. A szemhéját halvány szemhéjpúder színezi,
és a természetesen dús szempillái még hosszabbak
attól, hogy egyetlen húzással átfestette őket barna
szempillaspirállal. A lágy hullámokat a hajában
feltehetőleg hajsütővassal készítette.
Eltűnődöm, vajon mindig így néz-e ki, amikor épp
nem a Nyugat-Alaszkát berepülő hős megmentő,
vagy ma külön energiát fektetett a kinézetébe,
mielőtt idejött?
Marie felnevet, a pillantása bejárja a helyet.
– Jó sok holmi van itt.
– Ötven éven át voltak házasok. Van ötleted, hogy
ez mi lehet? – kérdezem, és megkocogtatom a kerek
műanyag készüléket, amit az éléskamra
szekrényében találtam.
Elgondolkodva felhúzza az orrát.
– Szerintem egy élelmiszer-dehidratáló. Tudod,
amivel gyümölcsöket és zöldségeket lehet szárítani,
és… – Lassan elhallgat, amint meglátja a fintoromat.
– Egyesek szeretik.
Gyorsan odaviszem az adománynak szánt
kupacba.
– Van még valami, amit el kell ma égetni? – kérdi
Jonah, és a bakancsával arrébb mozdítja az üres
kartondobozt.
– Azokat, ott – mutatok határozottan a kupacra a
sarokban.
– Szeretnéd, hogy elégessem a
nappalibútorainkat? – kérdi Jonah szórakozottan.
– Nem a mienk. Philé. Mi újat fogunk venni. És
különben is, miért ne? Nagyrészt fa.
– Mi lenne, ha várnánk, amíg nem veszünk újat,
hogy addig se a földön kelljen ülnünk? Utána
elviszem a szemétlerakóhoz. Valaki más még
hasznát veheti.
– Valaki elveszi ezt a szemétlerakóról, és hazaviszi?
– Ami az egyik embernek szemét… Van még
valami égetni való, mielőtt eloltom a tüzet?
– Azok? – biccentek a fal felé, az állattrófeákra.
Jonah ugyanolyan pillantást vet rám, mint amikor
egy régi, rongyos könyvet dobtam a tüzelős kupacba.
– Nem fogjuk azokat elégetni.
– Rendben. Akkor csak engem – morgom, és ahogy
hátranyúlok, hogy megmasszírozzam a sajgó
csomókat a nyakamon, összerezzenek a fájdalomtól.
– Vess véget a szenvedéseimnek. – Alig várom, hogy
legyen egy üres, tiszta házunk.
Jonah odaballag hozzám, a vállamra teszi a kezét,
és az ügyes ujjaival masszírozni kezd.
Hangos nyögéssel fejezem ki a tetszésemet.
– Ezek szerint segít? – Lehajol, és puszit nyom az
államra.
Marie félrepillant, a tekintete megállapodik egy
olcsó, bekeretezett poszteren a Denali Nemzeti
Parkról, amit még nem vettem le a falról. Azért teszi,
hogy magunkra hagyjon minket? Vagy hogy
védekezzen az elkerülhetetlen szúrással szemben,
amit akkor érez az ember, ha látja, hogy egy
számára kedves ember bensőségesen viselkedik
valaki mással? Lehet, hogy Jonah borzasztó
jóhiszemű, de én nem. Nem vagyok ennyire naiv. Az
ember nem tudja csak úgy lekapcsolni a szerelmét
valaki iránt, hiába örülnének neki sokan.
Mi lenne, ha fordított helyzetben lennénk? Mi
lenne, ha Jonah-val „csak barátok” lennénk, és
nekem kellene tehetetlenül néznem, ahogy
beleszeret egy másik nőbe?
Éles szúrással hasít belém az együttérzés erre a
gondolatra.
– Folytassuk később – súgom oda neki, és
sokatmondó pillantással megfogom a kezét, majd
megszorítom, amíg abba nem hagyja.
Jonah ad még egy utolsó, gyors csókot a nyakamra,
majd arrébb áll.
 – Van mára valami programod, Marie?
Marie ismét Jonah-hoz fordul.
– Nem volt, de épp az imént telefonáltak egy
sürgős eset kapcsán, amikor behajtottam hozzátok.
Vissza kell indulnom egy beteg cica miatt.
Máskülönben felajánlottam volna, hogy segítek.
– Rohanj. Menekülj, amíg megteheted! – felelem
nyögdécselve.
Jonah játékosan hátba csap.
– Ráérsz még annyira, hogy gyorsan
körbevezessünk?
– Nagyon gyorsan?
– Menni fog. Úgyis el kell vinnem valahová ezt a
jómadarat, mielőtt még felégeti az egész helyet. –
Ismét átfogja a nyakamat, és megsimogatja. – Mit
gondolsz? Bemegyünk kocsival Wasillába, és
körülnézünk bútorok után?
– Egy kanapé? – kérdezem, és a sajgó lábaim életre
kelnek az izgatottságtól.
Jonah önelégülten elvigyorodik.
– Naná.
Nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy alkalmas
bútort találjunk, de a felvetésre, hogy elmegyünk
valahová – akárhová –, elköszönök Marie-től, aztán
felszaladok az emeletre, hogy a lepukkant, sötét
fürdőszobánkban újult energiával lezuhanyozzak.

– Calla, ébresztő. – Egy kéz gyengéden megrázza a

vállamat.
Nyöszörögni kezdek. Sajog minden egyes izmom.
 – Gyere már! Ezt látnod kell.
– Megint a sarki fény?
Felnevet.
– Majdnem kilenc óra van. Mindjárt felkel a nap.
Ezt látnod kell. Gyere!
Résnyire nyitom a szemem, és ott találom Jonah-t
teljesen felöltözve, a piros frottírszövet köntösben,
amit a wasillai Target áruházban vettem a minap.
– Ajánlom, hogy megérje. – Dideregve kikelek az
ágyból, és követem Jonah-t a földszintre. Fő a friss
kávé, az üres földszintet betölti apám kávéfőzőjének
halk bugyogása. Hét napja vagyunk itt, és Phil összes
olyan holmija, amiről úgy döntöttünk, hogy nem
tartjuk meg, vagy a régiségkereskedésben van, vagy
hamuvá porladt. Még az állatfejek is ideiglenes
otthonra leltek a műhelyben, mert nem bírtam
tovább, ahogy bámulnak. És miután három napon át
ecseteltem Jonah-nak, hogy miféle undorító dolgok
szennyezték be a mohazöld szizálrost szőnyeget,
végre beleegyezett, hogy felgörgessük és kivigyük. A
régi kanapé mellett hagyta, amit szintén kivitettem
vele, hogy előkészítsük a terepet az újnak, ami
pénteken érkezik egy anchorage-i raktárból.
Nem hittem volna, hogy bármit is találok a
wasillai bútorboltban a minap, de csodák csodájára
ott volt egy tökéletes, századközepi stílusú modern
sarokkanapé, sötét, vörös-szürke gyapjúszövetből.
Persze Jonah ellenezte az ára miatt. Két teljes napon
át puhítottam, mígnem végül ráterheltem a
hitelkártyámra, és közöltem vele, hogy kénytelen
lesz elfogadni. Sosem hittem volna, hogy egy nap
ilyen izgatott leszek egy kanapé miatt.
Mindössze néhány halom holmi maradt a házban,
amit még le kell tisztítanom és át kell néznem,
valamint bútorok, amik addig maradnak, amíg le
nem cseréljük őket újakra, és több ezer szerelésre és
javításra váró dolog: padlócsiszolás, a fürdőszoba
átalakítása, a szögnyomok eltüntetése, megrepedt
konnektorok cseréje, kilincsek megerősítése,
zsanérok megolajozása, használati készülékek
cseréje. Vég nélküli lista, ami időnként elkeserítő, de
van időnk. Ami viszont a legfontosabb, hogy a
kunyhó kezd végre a sajátunknak érződni, már nem
Philé.
A konyha és a kávéfőző felé fordulok, de Jonah
átkarolja a derekamat, és az ellenkező irányba húz,
elhaladva a kőkandallóban pattogó tűz mellett, a
nappali fülkeablakához.
– Ó, nahát! – Két jávorszarvas áll odakint a fagyott
tónál, alig tíz méterre tőlünk, és az avart majszolják.
Az elém terülő táj teljes egészében lélegzetelállító: a
végtelenbe nyúló, frissen hullott, ropogó hó; a nap,
ami az elmúlt időszakban a felhők mögött bujkált,
végre látható, és felfelé tart az égbolton, sárga fénye
vakító ragyogással verődik vissza a kopár, hófehér
tájról. Amíg be nem költöztünk, nem is értékeltem
igazán a házunk elhelyezkedését: afféle félszigeten
áll, keleten gyönyörű reggeli napkeltével, nyugaton
csodás esti napnyugtával.
– Valószínűleg eltűnnek abban a pillanatban, hogy
elindítom a hókotrót – dörmögi a fülembe halkan
Jonah, mintha hallhatnának minket. Talán hallanak
is.
– A bal oldali hatalmas. Ezelőtt csak a magasból,
repülőről láttam jávorszarvast.
– Igen. Legalább négyszáz… vagy ötszáz kilós
hölgy lehet. A hímek akár nyolcszáz kilót is
nyomhatnak.
– Honnan tudod, hogy nőstény? Úgy értem… –
Félrebillentem a fejem, de nem látok semmit ebből a
szögből.
 Jonah felröhög.
– Természetesen innen, meg az is segít, hogy
nincsenek agancsai. A hímek elhullatják az
agancsukat minden télen, de ilyentájt elkezdenek
újat növeszteni.
– Nocsak, micsoda kis orákulum vagy.
– Tudod, ez mind benne van abban a vadállatokról
szóló könyvben, amit karácsonyra adtam. Amiről azt
állítottad, hogy kiolvastad.
– Csak teszteltelek – hazudom, de elárul a
hangomban bujkáló nevetés.
– Aha. – Önelégülten elmosolyodik. – A kisebbik,
mellette, egy hím szarvasborjú. Tavaly nyáron
születhetett.
A két hatalmas állat látszólag zavartalanul
legelészik tovább, mit sem sejtve a jelenlétünkről,
habár az anya füle néhányszor megrezzen.
– Le kell ezt fotóznom, mielőtt elmennek. –
Próbálok elindulni, de Jonah a csípőmre helyezett
kezével ott tart.
– Ne aggódj, jellemzően tíz kilométeres távolságon
belül maradnak, úgyhogy fogod még látni őket. Csak
ne menj hozzájuk túl közel. – Lopva megcsókolja a
nyakamat.
Jonah mellkasának támaszkodom, és békésen
nézzük tovább a szarvastehenet és a borját.
– Döbbenet, hogy Phil nem rakta ki őket a falra.
– Áh, ugyan már. Szerette, hogy vannak állatok a
környéken.
És én is szeretem, csodálkozok rá, miközben a
lélegzetelállító tájban gyönyörködöm.
– Oké. Rendben. Jogod van felébreszteni, ha
ilyesmiről van szó.
 Az öblös nevetése megtöri a reggeli csendet, és
újra összerezzen a szarvas füle.
 Tizenkettedik fejezet

– Szerinted befér ide egy nagyobb kád?

– Kizárt.
Kifelé menet lekapcsolom a fürdőszobai lámpát,
egy frissítő, forró fürdő után, ami segített ellazítani a
fájó izmaimat, miután tíz napon át térdepeltem,
emelgettem és súroltam.
– Rendben. Akkor a kis hálószobát átalakítjuk még
egy fürdőszobává, ezt pedig hálószobai
fürdőszobának használjuk.
– Úgy kettő hálószobánk maradna. – Jonah háttal
az ágytámlának dől, és a laptopom képernyőjére
összpontosít. A tengerészkék pólójának ruhaujja a
formás bicepszére feszül, és egy pillanatra eltereli a
figyelmem.
– Na és? Most komolyan, Jonah, mégis hány
vendég lesz nálunk egyszerre?
– Inkább a gyerekekre gondoltam.
– Ó. Tényleg. – Fontolóra veszem a hálószobát,
amelyik a ház hátsó végében van, és bebújok a saját
oldalamra az ágyban. Hűvös a levegő, hiába jön a
szellőzőkön át meleg levegő a légfűtéssel, és Jonah is
megpakolta a tüzet, mielőtt feljött lefeküdni. Talán
majd segít, ha kicseréljük az ablakokat, legalábbis
némelyiket.
– Lehetne emeletes ágyuk.
– Kettő gyereket megoldhatunk úgy. De mi lesz a
másik hattal? – kérdi komoly hanghordozással,
miközben összeráncolt homlokkal, feszülten néz egy
képet magáról és apámról a „Rólunk” oldalon, amit a
Jeti honlapjához készítettem.
– Nem tudom. Azt már inkább kérdezd meg az
állattól, amivel szaporodni tervezel. Talán van
valahol egy barlangja, ahol elférnek.
A zengő nevetése megtölti a szobát.
– Van már foglalásod? – kérdezem incselkedve.
Még csak három napja nyilvános a Jeti honlapja.
– Honnan tudjam? Nem mutattad meg, hogyan
tudom ellenőrizni.
Közelebb húzódok hozzá, és a vállára támasztom
az államat.
– Igen, igazad van. Valahogy mégiscsak
nélkülözhetetlenné kell tennem magamat számodra.
Jonah kék szeme az arcomra vándorol.
– Tényleg nélkülözhetetlen vagy! Komolyan,
képtelen lettem volna akár fele ilyen jól kivitelezni
bármit is.
– Csak várj, amíg befejezem a repülési útiterv
sablont! – mondom, csábosan elnyújtva a szavakat.
Agnes mutatott nekem számtalan mintát rá, és végül
hivatalosan is a jóváhagyását adta egy e-mail
formájában, amit egy szmájlival zárt.
Rázkódik az ágy Jonah nevetésétől. Odahajol
hozzám, hogy az államon végigsimítson az ajkával.
– Köszönöm. Mindent köszönök.
Belélegzem a tusfürdőillatot, ami a zuhanyzás
után áthatja a bőrét.
– Ez még csak a kezdet. Mire végzek a
marketingtervemmel, minden alaszkai férfi, nő és
gyermek hallani fog a Jetiről – ígérem neki, ismét
csábosra véve a hangomat.
 – Lehetne, hogy ne így mondd?
– Hogyan? A Jeti… Áu! – sikkantok fel, ahogy a
fogával játékosan nyakon harap. Miután
kedveskedve megpuszil ugyanott, és önelégülten
rám mosolyog, Jonah visszaül az előző helyzetbe, és
ismét a laptopom képernyőjére szegezi a figyelmét. –
Ma felhívtam Christ. Beleegyezett, hogy reklámozni
fog minket a recepción, jól látható helyen. Már
rendeltem is néhány szórólapot. – A költözésünk
előtt heteket töltöttem promóciós anyagok
tervezésével, és most, hogy van egy hivatalos
lakcímünk, semmi sem akadályozhatja meg, hogy
kinyomtassam őket.
– Kérlek, mondd, hogy nincsenek benne félpucér
képek rólam!
– Dehogy! Hát persze hogy nincsenek. Az teljesen
szakszerűtlen lenne. – Habozok. – Az csak a
naptárban van. Küldtem egyet Andreának. Azt
mondta, tökéletes helyet talált neki, a recepcióspult
fölé akasztotta.
Jonah összeszorítja a fogát.
– Ajánlom, hogy csak viccelj.
– Kénytelen leszel várni, míg meglátod. –
Megvonogatom a szemöldökömet. – Hé, mit
gondolsz, mikor áll készen Phil gépe arra, hogy
repülni lehessen vele? Szeretnék lőni pár fotót róla,
hogy betegyem a brosúrába.
Jonah megrázza a fejét.
– Ki tudja? Még a hajtóművet sem tudtam
beindítani, amikor korábban próbáltam. De most
nem is gondolkozom rajta, mert van két megbízható
gépem, amik közül választhatok. Hát, többé-kevésbé
megbízhatóak. Veronica tartályszintmérője
rakoncátlankodik. – Amikor megpillantja az aggódó
arckifejezésemet, gyorsan hozzáteszi: – Nem nagy
ügy. Csak jobban oda kell figyelnem. Megjavíttatom,
amint találok errefelé egy megbízható szerelőt, aki
rá tud nézni.
Elhessegetem a rettegést, hogy Jonah gépén
repülés közben leáll a hajtómű, mert kifogyott az
üzemanyag.
– Apropó, a kék motoros szánnak olyan a hangja,
mintha döglődne.
Jonah felsóhajt.
– Azt is meg kell csináltatnunk.
Közelebb kucorodom hozzá, vágyva a teste
melegére.
– Holnap be akarok menni Wasillába vásárolni.
Esetleg akkor körbekérdezhetnénk?
– Még vásárolni akarsz? Mégis mit?
– Dolgokat.
Magasba szökik a szemöldöke.
– Dolgokat?
– Otthoni dolgokat. – Vállat vonok. – Esetleg
valamit, ami illik a kanapéhoz? Majd szólok, ha
megtaláltam.
Megrázza a fejét.
– Holnap javarészt nem leszek itthon.
Unalakleetbe van egy szállítmányom.
Összevonom a szemöldököm. Az távol van,
nyugatra, ha jól emlékszem.
– Minek kell odamenni?
– Egy lehetséges tbc-járvány miatt.
– Tuberkulózis? – Rémület hatja át a hangomat. –
De hát az nem egy erősen fertőző betegség? – És
mellesleg, azt hittem, már felszámolták.
 – Igen, tud az lenni. Amíg fürödtél, telefonált a
doki, aki ott állomásozik, és megkérdezte, hogy el
tudok-e hozni egy röntgengépet Anchorage-ből. Az
Arónál várólista van, és Nome-ban nincs felesleges
készülék. Azt mondták neki, hogy legalább egy újabb
hét, mire oda tudják szállítani. Van két beteg gyerek,
akikért aggódik, és legalább fél tucat további ember,
aki nincs túl jól. – Jonah-n nem hallatszik
kellőképpen, hogy megrázza ez az ügy.
– Nem tudnád felhívni Howardot, és rákiabálni,
hogy ez élvezzen elsőbbséget? – Apám szerint Jonah-
nak ez az erőssége: addig rázza a fát, amíg le nem
hullik a gyümölcs.
– Megtehetném, de a dokival régi ismerősök
vagyunk, és ez a megbízás munkát jelent számomra.
Elvileg még egy napig tiszta lesz az idő, aztán újra
havazni fog. Pont ideális a repüléshez.
Nem mintha ez ne változhatna meg egyetlen
szempillantás alatt, mint azt már megtapasztaltam
Alaszka kapcsán. Legyűröm az aggodalmat.
– Azt hittem, az állam ezen oldalára fogsz
fókuszálni.
– Idővel igen. Most viszont elfogadom, akármit
kapok. Emellett a falubeliek ismernek, és bíznak
benne, hogy segítek nekik. Segíteni is fogok, amikor
csak tehetem.
– Akkor hadd menjek veled.
Megrázza a fejét.
– Lehet, hogy kórházba kell szállítanom azokat a
gyerekeket.
– Vagy úgy. Hát… Ezek szerint várnom kell a
vásárlással. – Mióta ideköltöztünk, ez lesz az első
nap, hogy Jonah bárhová is repül. Nem várt
fájdalomként nyilall belém a vágyódás, hogy már
holnap este legyen. Bárcsak egy gombnyomással
előretekerhetnék addig!
Tényleg muszáj mielőbb megcsinálnom a jogsit.
Jonah lecsukja a laptopot, és az éjjeliszekrényre
teszi. A matracot leszámítva Phil és Colette régi,
szedett-vedett hálószobabútorait használjuk, amíg
nem találok valami kedvemre valót, amire
lecserélhetem őket.
Mélyen, drámaian felsóhajtok.
– Szóval akkor itt fogok vesztegelni… egyes-
egyedül.
Jonah hátranyúl, és kibújtatja a fejét a pólóján,
felfedve az izmok szövevényét a hátán, a széles,
kemény mellkasát és a feszes hasizmát. Hanyagul a
sarokba dobja a pólót, teljesen eltévesztve a
szennyeskosarat. Tudom, hogy elalvás előtt fel fog
kelni, és a helyére rakja. Titokban rendmániás.
– Nem leszel egyedül. Itt lesz veled Bandita és
Zeke.
Felhagyok a felsőteste csodálásával, és ocsmány
pillantást vetek rá. Jonah eddig egymaga
gondoskodott az állattartással kapcsolatos
problémánkról. Még ki sem merészkedtem az
akolhoz, nemhogy barátkoztam volna a gyerekkori
ősellenségemmel.
Jonah meghúzza a köntösöm övét, és egy laza
csuklómozdulattal szélesen széttárja. Érzem, ahogy a
fűtött pillantása bejárja a csupasz testemet, mintha
csak az ujjával tapogatna végig.
– Rengeteg dolog akad, amivel lefoglalhatod
magad egy napig, amíg én távol vagyok.
– Mint például? – Megborzongok a bőrömet érő
hideg levegőtől, még úgy is, hogy a testemet felhevíti
annak gondolata, ami következik.
Jonah kihúzza alólam az ágytakarót, és betakarja
vele az alsó felemet.
– Ó, tudod… – Közelebb csúszik, és a testemhez
simul. Halkan felnyögök, ahogy a forró bőre hozzám
ér. Bokszeralsó van rajta, de bízom benne, hogy
pillanatokon belül megoldom ezt a problémát. –
Gondoskodj róla, hogy tisztaság és meleg legyen,
amikor hazajövök… – Végigsimít az ajkával az állam
vonalán. – Mosd ki és hajtogasd össze a ruháimat… –
Nyakon csókol. – Főzz nekem vacsorát…
Próbálok uralkodni az arckifejezésemen. Jonah
tudja jól, milyen reakcióra számíthat, ha akár felveti,
hogy egy 1950-es évekbeli háziasszonyként
kiszolgáljam, ezért így válaszolok:
– Lehet, hogy megrendelem azt az asztalt. Tudod,
amelyiket tegnap mutattam?
– Nem. Nem emlékszem – dörmögi, de másra utal
az arcán átvillanó felismerés, ahogy lehajtja a fejét,
és az ajkát a peckes mellbimbómra tapasztja.
Levegő után kapok, a kényeztető nyelve felforrósít
a lábam között.
– Abból a seattle-i boltból. Egy olyan szélezetlen
asztalt, aminek darabja ezer dollár, és amiről azt
mondtad, hogy csak egy idiótának vagy egy
diagnosztizált őrültnek jutna eszébe, hogy ennyit
fizessen egy darab fáért. – Elmosolyodok, ahogy
felidézem a szavait, és a hamvas szőke hajába túrok
az ujjaimmal, míg ő a másik mellemnek szenteli a
figyelmét. Még ebből a szögből is látom, hogy
grimaszol, és próbálja leplezni, hogy bosszantom. –
Kimaxoltam a hitelkártyámat azzal a kanapéval,
úgyhogy megengeded, hogy használjam a
Mastercardod vagy a Visád? Melyiken van nagyobb
fedezet a… Á!
Nevetve felsikkantok, ahogy Jonah hirtelen
megmozdul, és a combom közé helyezkedik a
hatalmas testével.
– Csak egy kicseszett fadarab, amit valaki
lelakkozott, és rácsavarozott négy lábat. – A
könyökére támaszkodik, izmos karja az arcomat
keretezi. – Csinálok neked egyet ingyen.
Ötletem sincs, hogy tudna-e, vagy sem, de
túlságosan mulatságos azt látni, hogy így
felkorbácsoltam az idegeit.
– De ha rendelünk mellé két kisszekrényt és egy
dohányzóasztalt, olcsóbb a kiszállítás. Azt hiszem,
kétszáz dollár volt a három együtt? Persze expresszt
választanék, úgyhogy többe kerülne.
– Ne merészeld, Calla! Óriási lehúzás –
figyelmeztet, a szemén látszik, hogy rettentően jól
szórakozik, ahogy lepillant rám.
Egy részem szeretné tovább húzni a verbális
előjátékot még egy kicsit. Csak a pamut alsónadrágja
választ el minket egymástól, és érzem, mennyire
akar, ahogy a belső combomnak feszül. Emellett ez a
fajta évődés mindig heves szeretkezéshez vezet, és
most pont ahhoz van hangulatom.
Mocorgom alatta, és a következő lépésre ingerlem
őt.
Sokatmondó mosollyal engedelmeskedik, fél
kézzel lerántja az alsógatyáját, és mindenféle
habozás nélkül belém hatol, miközben hevesen
megcsókol.
Öntudatlanul felkiáltok a hideg, sötét éjszakában,
újra és újra, a töredezett körmeim végigszántanak a
hátán minden egyes erőteljes lökésnél, a hajába
markolok, és a csípője köré fonódnak a lábaim.
Teljes mértékig kihasználjuk, hogy több
kilométeres körzetben egyetlen lélek sincs, aki
hallhat minket.
 Tizenharmadik fejezet

A motoros szán hangosan és szakadozva berreg,

ahogy végighasítok vele a kocsibejárón a repülőgép
felé, és közben reménykedem, hogy nem robban le,
és Jonah is észrevesz, mielőtt felszállna.
Amikor kinyílik a gép ajtaja, és kiugrik Jonah,
megkönnyebbülten felsóhajtok.
Megállok a felszállópálya szélén, és várok, míg
odaér hozzám, hosszú határozott léptekkel,
összeráncolt homlokkal.
– Mi a baj?
Leállítom a hókotrót.
– Nem köszöntél el tőlem. – Még azelőtt lelépett,
hogy ébredezni kezdtem, és nyoma sem volt, csupán
a frissen főzött kávé illatát hagyta maga után, és egy
homályos emlékképet, amint homlokon csókol.
– De, igen. Csak félálomban voltál.
– Úgy nem számít.
Előrenyújtja a két kezét, és két oldalról a fülemre
húzza a télisapkám szélét. A helyi rádiócsatorna
szerint az évnek e táján néhány fokkal átlag feletti a
hőmérséklet, de még így is téliesen hűvös a levegő.
– Megtaláltam a repülési útiterv sablonját.
Kitöltöttem, az íróasztalon van.
– Szuper. Köszönöm. – Agnes azt mondta, mindig
gondoskodni kell róla, hogy Jonah nem megy el
ennek kitöltése nélkül. Rajta van az utazás célja és a
repülési útvonal. Egyedül így tudhatom, hová
küldhetem a segítséget, ha nem érkezik meg. – Mikor
érsz haza?
– Öt körül. Messzire megyek, és csak sokára
tudtam elindítani azt a vackot, hogy eltakarítsam a
havat. – Állával a hókotró felé biccent, aminek az
elején, a cseresznyepiros lapáton számtalan
horpadás látható. Még egy szerelésre váró gép. –
Majd felhívlak a műholdas telefonnal, amikor
Unalakleetbe érek.
– Amint odaérsz? – Fenyegető pillantást vetek rá.
Agnes figyelmeztetett, hogy Jonah egyik hibája
pilótaként, hogy nem képes megbízhatóan, időben
bejelentkezni. Különös és hozzá nem illő
tulajdonság, hiszen egyébként folyton a
kommunikációs készségével kérkedik.
– Ja, ja. – Gúnyosan elmosolyodik, majd lehajol,
hogy megcsókoljon, de egyértelműen siet, hogy
mielőbb a levegőben lehessen.
Megragadom a nyakát, mielőtt még el tudna
húzódni, és magamhoz szorítom, hogy tovább
élvezhessem az ajkamon a csókját.
Kíváncsian ráncolja a homlokát, amikor
elengedem.
– Minden alkalommal ilyen búcsúban lesz részem,
ha elrepülök valahová?
– Igen – felelem nagyobb komolysággal, mint
szándékomban áll. – Soha ne menj el köszönés
nélkül. Kérlek.
Hosszú pillanatig tanulmányozza az arcomat.
– Nem fogok lezuhanni, Calla. Megígérem. – A
hangja lágy, dallamos.
– Ezt nem tudod megígérni. – Habár rettentően
szeretnék hinni neki.
Lehajol, hogy megcsókoljon, ez alkalommal
szenvedélyesebben.
– Rendben. De mindig visszatalálok majd hozzád –
suttogja az ajkamhoz érve. – Szeretlek. Néhány óra
múlva találkozunk.
– Én is szeretlek. – Zakatoló szívvel nézem, ahogy a
gép felé tart, és a rugalmas lépteit már be tudom
azonosítani: ilyen Jonah, amikor repülni készül;
derűs, lendületes, de egyben higgadt is, mint aki
valami kényelmes ruhát ölt magára. Ma úgy tűnik, a
szokásosnál energikusabb. Talán mert aznap repült
utoljára, amikor idejöttünk, csaknem két hete. Ez a
leghosszabb idő, amit valaha is repülés nélkül töltött,
mióta Alaszkába költözött. Ezt tegnap este jegyezte
meg, amikor meztelenül feküdtünk az ágyban, a
szeretkezés utáni mámorban.
Hirtelen sarkon fordul, és visszaindul felém.
– Mellesleg, mi volt az az izé a hűtőben? A
dunsztosüvegekben?
– Chiamagpuding. Ízlett?
– Nem. – Elfintorodik. – Egyáltalán nem.
Vállat vonok.
– Egészséges.
Legyint a szavamra, és hátat fordít nekem.
– Inkább menj el futni egyet! – kiáltja a válla felett.
– Mostanra biztos depressziós vagy a bezártságtól!
– Naná. A tetejébe egy fakunyhóba vagyok zárva,
hála neked! – Mondjuk, nem rossz ötlet elmenni
futni egyet.
Visszamászik a repülőgépbe. Pillanatokkal később
hangosan felzúg a hajtómű, és Veronica felszáll.
Összehúzom magam a kapucnis télikabátomban,
és a Canonömmel célba veszem, majd megörökítem
Jonah első hivatalos felszállását a futópályánkról.
Veronica szárnyai billegnek, és jobbra-balra
ingadoznak, ahogy egyre magasabbra száll az égen,
míg végül semmi több, csak egy folt a magasban, és
én magam maradok, körülöttem hó, fák és
hátborzongató, néma csend.
A símotor néhányszor lerobban, és pöfög párat,
mielőtt végre életre kel. Visszasiklok az üres
otthonunkhoz, és egész úton látom a friss, kék ég
előtt elterülő panorámás hegyvonulatot.

Lelassítok, és gyalogolni kezdek, a forró leheletem

gomolygó felhőként száll fel a fagyos levegőben. A
három réteg öltözék megfelelően melegen tartja a
testemet, de ég a tüdőm a hidegtől.
Hat kilométer.
Ennyit kellett futnom (leláncolt utak és
kéményfüst nélküli házak mellett elhaladva), mire
egy másik élőlény nyomára bukkantam.
Megállok, hogy kortyoljak egy kis vizet a
termoszomból, és közben az előttem sorakozó
csiricsáré műanyag hirdetőtáblákat olvasgatom. Egy
félig elszáradt lucfenyőhöz szegezték őket a
Trapper’s Crossingba vezető út jobb oldalán, és
mindenféle ígéret áll rajtuk: négyfős kunyhók,
kibérelhető, tágas táborhelyek, kiváló horgászhely,
kutyaszánozás, ingyenes wifi, meleg reggeli és
kisgépjavítás.
Phil eldicsekedett a horgászati lehetőséggel a
közeli folyókereszteződésnél. Gondolom, az valami
szezonális dolog lehet. Most a piros bádogtetős,
rusztikus kis kunyhók behúzott függönyökkel,
csendesen állnak a kiritkított erdőben, körülöttük, a
hóval fedett talajon nincsenek lábnyomok.
 Teljesen kihalt a környék.
A főépület balra elhúzódik hátrafelé: egy egyszerű,
hosszú, keskeny fakunyhó piros bádogtetővel, ami
passzol a birtok többi épületéhez. Régi, színes
karácsonyi égősor lóg az elején, egyik oldalától a
másikig, pont olyan, mint amit egyszer előástam
apám fészeréből. Az egyszínű, erdőzöld ajtó felett
színes halmatrica és egy tábla, amin ez áll:
„Csapszék”. Az ablakban egy villogó „Nyitva” tábla.
Egyetlen, magányos terepjáró áll a parkolóban, a
vörös fényezést sár fedi.
A kisgépjavításra vonatkozó táblára leszek
figyelmes, ami a főépület másik oldalán lévő
fémgarázsra mutat, ezért elindulok a Csapszék zöld
ajtaja felé. Lehet, hogy itt meg tudjuk szereltetni a
motoros szánjainkat, mielőtt még azon kapjuk
magunkat, hogy nem tudunk sehová sem menni.
Leverem a havat a bakancsomról (különleges, téli
futócipő, amit anyától kaptam karácsonyra) a kopott
lábtörlőn, amin ez áll: „A kutyákat üdvözöljük, az
embereket megtűrjük” és „befelé nyílik”.
Melegség és frissen főtt kávé illata áraszt el, és a
szemem lassacskán hozzászokik a sötéthez. Az
egyetlen fényforrás a helyiségben egy süllyesztett
mennyezeti lámpa a bárpult felett, ahol egy termetes
férfi terepmintás baseballsapkában és vastag, szürke
pulóverben egy újságpapír fölé görnyed, és engem
bámul.
– Jó napot! – köszönök kissé akadozó hangon,
mivel még mindig nem csillapodott le a légzésem.
Nem vagyok formában, mivel alig néhányszor
voltam futni, amióta decemberben eljöttem
Torontóból.
A férfi vizsgálódó pillantással végigmér fentről,
egészen a cipőmig, miközben egy rádióbemondó
hangja recseg a háttérben, megtöltve az egyébként
üres, csendes helyiséget a hétvégi időjárásról szóló
hírekkel.
– Mi kéne? – Royjal ellentétben ez a férfi
hangzásra talán idevalósi, népies dallamosság búvik
meg a hanghordozásában. De Royhoz hasonlóan
nála sincs semmi jele annak, hogy barátságos lenne.
Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy Jonah-
val talán egy rakás seggfejjel leszünk körülvéve.
– Futni voltam, és láttam a kisgépjavításra
vonatkozó kiírást. – Az út felé bökök a
hüvelykujjammal. – Szóval, azt szerettem volna
kérdezni, hogy meg tudna-e szerelni egy motort.
Bocsánat, motoros szánt. Még nem szoktam meg –
dünnyögöm magam elé. – Nemrég költöztünk az út
túloldalára, és döglődik a két motoros szán, amit a
helyhez kaptunk. – Összeráncolja a homlokát, mire
hozzáteszem: – Ismerte Phil Gormant?
– Ó, igen. Hallottam, hogy eladta a birtokát. –
Végighúzza a hüvelykujját a rövid, barna szakállán.
Úgy tippelem, a harmincas évei közepén lehet. – Ez
sok mindent megmagyaráz.
– Mit magyaráz meg? – bukik ki belőlem a kérdés,
bár nem tudom, akarom-e hallani a választ.
Hirtelen széles vigyorba húzódik az arca, ami
lágyítja a vonásait, és máris öt évvel fiatalabbnak
tűnik.
– A négy medvecsengőt. Nem vagy idevalósi, ugye?
Önkéntelenül is elnevetem magam, még úgy is,
hogy az átfagyott arcom felforrósodik a szégyentől,
és a kezemmel ösztönösen eltakarom az ellentétes
karomra rögzített csengőt. Mindkét cipőmön is van
egy-egy, és a medvesprétokra is rögzítettem egy
továbbit.
– Igazából Torontóból jöttem. De vedd tudomásul,
hogy egy igazi, született alaszkai őslakos adta ezeket
nekem karácsonyra, és megígértette velem, hogy
soha nem megyek futni nélkülük.
– És bizony jó is, ha legalább az egyiket használod.
Főleg, amikor a medvék jövő hónapban felébrednek
a téli álmukból. – Elindul (hengeres alakú a
mellkasa, és mindössze néhány centivel magasabb
nálam), és megkerüli a bárpultot, majd kezet nyújt. A
bőre érdes, a körömmedre piszkos, fekete. Egy
szerelő keze. Nyilvánvalóan ő végzi az épület előtti
táblán hirdetett szerelést.
– Toby McGivney vagyok. – Az egész modora
megváltozott, nagy megkönnyebbülésemre.
– Calla. – Ismét a beltérre kalandozik a figyelmem,
a sarokban lévő tűzhelytől a kisasztalokig, amiket
egytől egyig szedett-vedett műanyag terítő fed.
Végigpillantok a rajzszeggel a falra rögzített giccses
feliratokon, kitömött halakon és a számtalan fotón.
Ha találgatnom kellene, mindent egy pincéből,
esetleg egy utcai vásárról vagy bolhapiacról
szereztek. Még a szeméttelep sem kizárt.
Az ajtó közelében, a falon van egy faliújság.
Szórólapokkal és különböző színű papírokkal
aggatták tele, az aljukra telefonszámokat firkáltak,
amit le lehet tépni és felhívni. Kiváló hely arra, hogy
reklámozzuk az új különrepülőgép-vállalatot a
városban. Egy szalvétatartó és egy tubus ketchup
között laminált étlapok állnak egy kisebb kupacban.
Ezek szerint ételt is felszolgálnak.
– Szóval, tiéd ez a hely?
Megemeli a baseballsapkáját, felfedve a
gondozatlan, középbarna haját, mielőtt visszateszi a
fejére.
– Igen. Hát, a családomé. A túloldalon lakunk. – A
fal irányába mutat, feltételezem, a faépület túlsó
felére. – Hogy tetszik eddig Trapper’s Crossing?
 – Nagyon, ööö… – Nem találom a megfelelő
szavakat a településre. – Szóval, mit lehet csinálni
errefelé, ha az ember szórakozni akar?
– Elmenni máshová? – feleli széles vigyorral. –
Nem ám, csak viccelek. Csomó mindent lehet, ha
olyan az ember érdeklődése. Van csomó horgászhely,
túraútvonal… Vadászatra viszont nem túl alkalmas.
– De kár. – Nehezemre esik visszafojtani a
szarkazmust a hangomból, és akaratlanul is feltűnik,
hogyan fogalmaz: „ha olyan az ember érdeklődése”.
Lehetséges, hogy Toby máris kitalálta, hogy nem
illek Trapper’s Crossingba?
Felnevet, könnyed, kedves hangon.
– Nyáron őrült nagy a nyüzsgés. – Fogja a teli
kanna kávét, és megkínál: – Kérsz egyet? A ház
ajándéka.
– Most köszönöm, nem. – A kávéfőző felett
aranyozott keretben egy kép Tobyról és egy másik
fickóról terepmintás vadászkabátban, amint egymás
mellett állnak egy jávorszarvastetem fölött.
Ugyanolyan mosoly húzódik az arcukon. Arra
tippelek, hogy unokatestvérek vagy testvérek.
– Akkor valami erősebbet? – ajánlja Toby
kedvesen, miközben újratölti a saját bögréjét. Az
állával az öt sörcsap felé biccent a pultnál.
Felnevetek.
– Nem, és a jövőre nézve, ha valaha is azért kezdek
el erre futni, hogy ihassak, az azt jelenti, hogy
Alaszka végleg megtört. Kérlek, ez esetben szabadíts
meg a szenvedéseimtől. Kötözz egy steaket a
nyakamba, és köss egy fához, hogy megegyenek a
medvék.
Egy pillanatra elkerekedik a szeme a
meglepettségtől.
 – Ó… Akkor mi szél hozott ide?
– Egy felszállópálya. – A vastag szemöldöke
összeszalad, én pedig felnevetek. – A barátom pilóta,
és szerette volna, ha saját futópályája lehet. Én pedig
nagyjából könnyen levezethető távon belül akartam
lenni Anchorage-től. – Vállat vonok. – Beleszeretett
Phil házába, aztán engem is magával rángatott.
Azóta elég kalandos volt minden.
– Vagy úgy. – Toby bólint egyet, majd csendben
hozzáteszi: – Világos.
– Sara telefonált! – kiáltja láthatatlanul egy
harsány férfihang valahonnét. – Hallottad, hogy
Jaxet eltaposta egy jávorszarvas? – Egy pillanattal
később megjelenik egy kerekded férfi hosszú,
bozontos, ősz szakállal, mustárszínű overallban, és
beront a régi kocsmákat idéző lengőajtón. Amint
meglát engem (és feltehetőleg az arcomra kiülő
rémületet), hirtelen megtorpan. – Sajnálom,
kedvesem, nem akartam megijeszteni. Jax egy
szánhúzó kutya.
– Ó. – Nem tudom, ettől jobban érzem-e magamat.
– Igen. Az Iditarod alatt összetalálkozott egy
anyával és a borjával. Elég hamar csúnyára
fordultak a dolgok.
– Apa, ő itt Calla. Ő költözött Phil házába. Calla, ő
itt az apám, Teddy.
– Toby és Teddy. Azt hiszem, ezt meg tudom
jegyezni.
– Minden évben ő játssza a Télapót a város
karácsonyi vacsoráján. Ki nem találod, miért.
Teddy játékos taslit nyom Toby fejére, majd
megkerüli, és kezet nyújt nekem.
– Phil említette, hogy egy kedves, fiatal párnak
adja el a helyet. Kanadából jött, igaz?
 Elmosolyodok.
– Igen.
– Úgy hallom, a férje baromi jó pilóta.
Büszkeség áraszt el, és nem javítom ki a „férj”
címkét. Eddig is tudtam, hogy Jonah az egyik legjobb
a környéken, apám említette. De sokkal
hitelesebbnek hangzik most, hogy egy vadidegentől
hallom.
– Az. Tíz évig volt pilóta az Alaszkai Vadonnál, és
most indítunk itt egy különrepülőgép-vállalatot. –
Még mindig szürreálisan hangzik. Én mint egy
különjárat-vállalat üzleti partnere?
– Alaszkai Vadon. – Teddy elgondolkodva
simogatja a szakállát. A drótszerű, fehér arcszőrzet
alatt a férfi arca pirospozsgás, kis hajszálerek
vonalazzák a bőrét. – Az, amelyik csődbe ment,
nem?
– Nem – vágom rá kicsit nyersebben, mint
szerettem volna, de a Vadon (és Wren Fletcher) nem
vallott kudarcot. – Apámnak végstádiumú rákja volt.
Úgy döntött, eladja.
Teddy kék szemében együttérzés jelenik meg.
– Hát, mindenféle ember megfordul errefelé.
Mindenképp megemlítjük nekik a férjura nevét, ha
épp fuvart keresnek valahová.
– Az csodás lenne.
– Hogyne, hogyne. És Toby repülőket is szerel,
szóval, ha valaha szerelőre lenne szükségük, van itt
egy az út végin.
– Tényleg? – Megérte hat kilométert futni. – Mert
megkaptuk Phil Beaverjét, és lenne rajta némi
munka, ha szeretnénk vele újra repülni. –
Visszafogom az ostoba mosolyt az arcomon, amikor
rádöbbenek, hogy modell szerint emlegetem a
gépeket, mintha csak természetes lenne számomra.
Emlékszem, amikor eleinte mindenki ezt tette
körülöttem, és még furcsán hangzott számomra.
– Hát, akkor remek. Örülök, hogy ki tudjuk
egymást segíteni. Így működnek a dolgok errefelé.
Olyan jól megy minden, hogy úgy döntök,
továbbmerészkedek.
– Ami azt illeti, ha nem bánja, szívesen itt hagynék
néhány brosúrát, ha megérkeznek. Vagy akár csak
egyet feltennék a faliújságra.
– Persze, persze. Tegye csak, drága! Azért van. –
Teddy a tábla felé legyint, majd Tobyhoz fordul, és
megpaskolja a pultot. – Telefonált a vadász. Behozza
a símotorját. Leállt a motor a tó közepén, haza kellett
vontatniuk.
– Akkor azt hiszem, megyek, begyújtok a
garázsban. Hadd melegedjen át addig. – Toby a
száraz kezére pillant. – Biztosan nem kérsz egy
kávét, Calla?
– Nem. Ideje visszaindulnom. – Jonah nemsokára
telefonálni fog.
– Rendben. Gyere át holnap, és ránézek arra a
símotorra. Biztos csak szokványos karbantartásra
szorul. Philnek sosem volt erőssége az ilyesmi.
Teddy arca derűs mosolyra húzódik.
– Jöjjön át, amikor csak kedve tartja, drága!
Biztosra veszem, hogy Muriel is szeretne találkozni
magácskával. Ő és Colette annak idején sok időt
töltöttek együtt, ügyködtek a kertben. És hozza át azt
a pilótát hozzánk valamelyik péntek este. Jó volna
találkozni vele. – Teddy megvonogatja a
szemöldökét. – Olyankor hölgyek éjszakája van.
– Hölgyek éjszakája – visszhangzom a falon lévő
óriási, kitömött halra sandítva, ami mellett egy
feliraton ez áll: „Agancsból és cickóból csak nagyot!”,
aztán a tekintetem találkozik Toby pillantásával.
– Egész pontosan négy részeg férfi lesz itt
pénteken – erősíti meg higgadtan. – Hölgyek nem
lesznek.
– Egy hölgy lesz – javítja ki Teddy felvont
szemöldökkel. – Anyád mindig itt van.
– Csakhogy ő nem hölgy – vág vissza Toby. – Ezt ő
is megmondaná.
– Jó, rendben. Nem lesznek hölgyek – egyezik ki
vele Teddy nevetve. – Legalábbis májusig, amikor ez
a hely megtelik élettel. Na mindegy, jöjjön bármikor!
És tessék… – Fog egy papírfecnit és egy tollat, levágja
a fia elé, és a zömök mutatóujjával a pultra bök. – Jó,
ha megvan a számunk, bármi esetén. Ez egy szoros
kis közösség. Szükség esetén egymásra
támaszkodunk. Mindenképp menjenek, és ismerjék
meg a szomszédjaikat!
– Már találkoztunk Royjal. – Igyekszem a legjobb
tudásom szerint uralkodni az arckifejezésemen.
– Ó, atyám. – Teddy sokatmondó pillantást vet
rám. – Olyan azzal a fickóval beszélni, mint feldobni
egy érmét, csakhogy tízből kilencszer a rossz
oldalával esik vissza. De csak ne feledje: amelyik
kutya ugat, az nem harap!
– Az ugatása viszont elég rossz – mondja Toby, és
lefirkantja a telefonszámát.
– Igen, Muriellel párszor egymásnak estek már.
Még nem lőttek egymásra, de ami késik, nem múlik.
Roy nincs oda a turistaszezonért, és hát… – Teddy
hanyagul maga köré mutat. – Mi itt vagyunk, és
ebből élünk.
Nem csoda, hogy kapásból rosszul indultunk
Roynál. A Jeti bevételének nagy része a turizmusból
fog jönni. Elképzelhető, hogy Phil említette a
terveinket Roynak, amikor megpróbálta odaadni
neki az állatállományát.
Mosolyogva átveszem a papírcetlit, amit Toby
odanyújt.
– Köszönöm.
– Nincs mit. Bármi problémájuk akad, bármire
szükségük van, csak telefonáljanak, drága! – Teddy
meglátja a medvesprét és a csengőimet, és biccent
egyet maga elé. – Soha nem lehet eléggé felkészülni.
– Ugye? – Sugárzok az örömtől, amiért ilyen
kellemes és hasznos volt a megismerkedésünk, majd
még egyszer utoljára körbenézek a Csapszék sajátos,
eklektikus berendezésén. Máris sokkal kevésbé tűnik
üresnek vagy kényelmetlennek a hely, mint amikor
először beléptem. Ezek a szomszédok, habár hat
kilométerre vannak, jócskán kárpótolnak a vén
fráter miatt.
– Holnap reggel átjövök az egyik símotorral –
ígérem neki, majd elindulok az ajtó felé, amikor a
szemem megakad a távolabbi falon, egy dísztáblára
rögzített szarvasagancson. Támad egy ötletem. – Hé,
tudják, mi hiányzik innét?
Teddy és Toby is összevonja a szemöldökét, és bár
semmiben sem hasonlítanak, mégiscsak van valami
közös családi vonás ebben az arckifejezésben.
Elvigyorodok.
– Néhány állatfej a falról.
 Tizennegyedik fejezet

Didergek, és dübörög a szívem a mellkasomban,

ahogy a fákat fürkészve keresem, mi mozdult meg
köztük az imént. Perceken belül másodszor lettem
figyelmes a szemem sarkából valami mozgásra.
Először azt gondoltam, hogy a nyugtalanságtól csak
élénk a fantáziám. De aztán újra megtörtént…
Van idekint valami, fényes nappal, az árnyak
között mászkál, és feláll a szőr a hátamon tőle.
A tartóra rögzített medvesprét babrálom,
próbálom remegő kézzel kivenni és szorosan
megfogni. Továbbmasírozok a hazáig vezető
kocsibejáró felé, a csengők minden lépésnél
megszólalnak, lüktet a vér a fülemben, és szédelgek,
ahogy ide-oda cikázik a tekintetem. Próbálok nem
futni, hátha a valami, ami követ, szívesen kergetne
is.
Annyira feszült vagyok, hogy amikor megszólal a
műholdas telefon a zsebemben, ijedten felkiáltok.
– Jonah! – kiáltom a telefonba.
– Hali. Leszálltam Unalakleetben. Mit csinálsz? – A
hangja távoli, és eltorzítja a vonal. És nem tudom,
hogy valaha is örültem-e ennyire annak, hogy
hallhatom.
– Azt hiszem, követnek – mondom hangosan,
abban a reményben, hogy bármi is legyen, a
hangomtól megrémül.
– Micsoda? – Látom magam előtt összeráncolt
homlokkal, csípőre tett kézzel.
 – Van valami a fák között. Elmentem futni, és… –
Adok neki egy félperces magyarázatot, elhadarom a
szavakat, és közben haladok tovább a ház felé.
– Oké. Nyugodj meg, Calla.
– Próbálok! De itt vagyok a semmi közepén,
egyedül, és ki tudja, hány vadállat vesz körül.
– Most hol vagy?
– Félúton a hangár és a ház között. – Már látom a
zöld háztetőnket magam előtt. Jonah ma reggel a
terepjáróval ment le a repülőgépekhez. Bárcsak
bepattantam volna, és hazavezettem volna!
– Oké, nem vagy messze. Csak sétálj tovább. Veled
maradok, amíg haza nem érsz.
– Köszönöm. – Habár nem képes a telefonon
keresztül átnyúlni és megvédeni engem,
megnyugtat, hogy beszélhetek hozzá.
– Tuti az a róka. Biztos van egy odú a
környékünkön.
– Nem. Nem volt vörös bundája. Inkább barna
vagy szürke, vagy ilyesmi. – Elsuhanó, homályos
sötétség. – És nagy.
– Akkor valószínűleg jávorszarvas.
– Ó, igen. Remek. Tudtad, hogy a mamaszarvas
szeret eltaposni dolgokat?
– Inkább mesélj a futásodról. Merre mentél? –
kérdi, másra fordítva a szót. Tudom, hogy a
figyelmemet próbálja elterelni, és örömmel veszem.
Jonah hallgat, amíg én sétálok és beszélek, mesélek
neki az út végén lévő szálláshelyről, Tobyról és az
apjáról, Teddyről, és a hangom remeg, ahogy
próbálok egyenletes ütemben haladni. Mire az
alagsori bejárati ajtónkhoz érek, valamelyest
csökken a szorongásom.
 – Oké, hazaértem.
– Jól vagy?
– Igen. – És kissé szégyenkezem, amiért így
megrémültem valamitől, amit valójában nem is
láttam. – Tényleg volt odakint valami, Jonah.
– Talán egy jeti.
– Nem vicces.
– Akármi is volt, mostanra biztos kilométerekre
jár.
– Remélem.
Hallom a telefonban, hogy mélyen felsóhajt.
– De hozzá kell ehhez szoknod, Calla. Alaszka
vidéki részén laksz. Találkozni fogsz állatokkal,
főleg, ha futni mész. De amíg nem bántod őket, ők
sem bántanak téged.
– Tudom. Csak… Tudom. – Közel sem ilyen volt,
amikor apámmal laktam. Kicsi volt a veszélye
annak, hogy állatok bóklásszanak a háza körül. Fel
kellett menni a folyóhoz, hogy az ember fekete
medvét vagy jávorszarvast lásson.
– Oké. Mennem kell. Találkozunk pár óra múlva.
A kabátzsebembe csúsztatom a műholdas telefont,
és alig várom, hogy bemenjek a házba. Bedugom a
kulcsot a zárba, amikor meghallom, hogy ropog a hó
a hátam mögött. Égnek áll a szőr a hátamon,
megpördülök, és sikítás szakad fel a torkomból.
Zeke áll pár méterre tőlem.
– Atyaisten! – kiáltom, és az ajtónak támaszkodom,
ahogy eláraszt a megkönnyebbülés. – Hogy jutottál
ki? – kérdem számonkérőn, és a hangomat
gyanakvás hatja át. Hangos mekegéssel felel, majd
felém masírozik. A patája kicsi, kerek nyomokat
hagy a hóban. – Ne. Mit csiná… Hess!
 Ügyet sem vetve rá, hogy vadul hadonászok a
kezemmel, előrébb jön, és a jobb csuklómon lévő
csengő után kap. Elrántom előle, és hátralépek.
Utánam jön, és újabb próbát tesz, kivillantva a
bütykös, barna fogait, a szőre bűzétől pedig
fintorgatom az orromat.
Bármennyire is szeretnék bemenni a házba, és itt
kint hagyni őt, amíg Jonah haza nem jön elintézni,
van rá némi esély, hogy elbóklászik, és valami
felfalja. Hirtelen megjelenik előttem a kép, ahogy
Jonah hazarepülve egy kecskecsontvázat talál a
leszállópályán, és tudom, mit kell tennem.
– Hú. Gyere utánam… – Követem Jonah
bakancsnyomait korábbról, és megkerülöm a házat,
közben pedig számtalanszor hátranézek a vállam
fölött, hogy lássam, Zeke követ-e. Vastag a hótakaró,
és mire odaérek a háztól némi távolságra lévő karám
nyitott kapujához, a bokám átfagyott a hótól, a
hátamon pedig ismét futkos a hideg az érzéstől, hogy
valaki figyel. Lopva a fák felé pillantok, de nincs jele
mozgásnak.
– Nyugi, Calla – mondom magamnak hangosan, és
kinyitom a kaput, ami a kerítés egyetlen olyan
szakasza, amibe nincs áram vezetve. Bízom abban,
hogy a hangom eléri a kívánt hatást, de nem
különösebben nyugtatja le az idegeimet.
Mosómedve-csicsergés hangzik fel, és egy
pillanattal később megjelenik Bandita apró,
háromszögletű fekete-szürke arca a tyúkólba vezető
ajtó mögül.
A vártnál lelkesebben fogadta az új lakótársát,
habár kíváncsian várom, mennyire lesz hajlandó
ketrecben lakni, amint beköszönt a jó idő.
– Te engedted ki, nem igaz? – gyanúsítom Banditát,
visszaterelve Zeke-et, és közben próbálom kikerülni
a kecskeürülék-kupacokat a letaposott hóban.
Becsukom utána a kaput, de beletelik néhány
percbe, mire rájövök, hogyan kell bereteszelni. Ha
nem ismerném, el sem hinném, hogy Bandita képes
volt kinyitni.
Miután biztonságba helyeztem a kecskét a
karámban, egy pillanatra megállok, és
tanulmányozom a két, rám meredő arcot. Megrázom
a fejem.
– Ez lesz mostantól az életem? Azzal töltöm a
napjaim, hogy egy kecskével és egy mosómedvével
beszélgetek?
Zeke mekeg egyet, és megrúgja a kerítést, amitől az
egész szerkezet rázkódik.
Beszaladok a házba, útközben végig a környező
erdőn tartom a szemem.

Jonah átvergődik az ajtón, hideg szélfuvallat követi.

A közelgő viharral lehűlt az idő.
– Hé, bébi!
Az óra felé kapom a pillantásom, habár már
percre pontosan tudom az időt. Hét óra négy perc. A
tervezett érkezéséhez képest két órával később.
Mindössze egy órával napnyugta előtt.
– Szia! – préselem ki összeszorított foggal. Amikor
harminc perccel ezelőtt meghallottam a leszálló
gépet, természetesen minden porcikámat áthatotta a
megkönnyebbülés. Azóta volt fél órám mérgesen
fortyogni magamban.
Felakasztja a kabátját a fogasra, és lerúgja a
bakancsát.
– Jó illata van valaminek.
 – Leves.
– Ez az instant keverék, amit a múltkor vettél?
Habozok, próbálom mérlegelni, hogy kedves
legyek-e, vagy bosszús. Tudom, hogy Jonah nem
bírja a konzervlevest, úgyhogy amikor megláttam a
keveréket (fűszerek és száraz alapanyagok, amihez
az útmutató szerint húst és zöldséget kell adni,
mintha csak teljesen az alapoktól készítené az
ember), bedobtam hármat a kosárba.
– Igen – felelem nyersen.
– Klassz. Eszembe jutott valamikor. Úgy néz ki, ma
éjjel havazni fog. Be kell hoznom magunknak jó sok
fát. – Kiüríti a zsebét az asztalra: egy csomó
készpénz, amit, feltételezem, a mai fuvarért kapott,
számla az üzemanyagról és az iPhone-ja. Lehajol,
hogy megcsókoljon.
Odatartom neki az arcomat.
Talán először csináltam ilyet.
Végre leesik neki a célzás.
– Valami baj van?
– Most komolyan? – A kék szemébe nézek, amire
összevonja a szemöldökét. Tényleg ennyire
tompaagyú? – Ötkor kellett volna hazaérkezned.
– Kicsit ott ragadtam Bo Sterlinggel beszélgetni,
aztán végül elvittem Talkeetnába. Útba esett.
– És nem jutott eszedbe, hogy felhívj?
– Felhívtalak. Amikor Unalakleetbe értem.
Emlékszel? Majdnem tíz percig a vonalban
maradtam, mialatt hazagyalogoltál.
– Jonah! Csak két másodperc választott el attól,
hogy értesítsem az állami rendőrséget, és
bejelentselek eltűnt személynek! – Elbicsaklik a
hangom.
 – Jaj, ne már. – Felnyög, és összecsípi az
orrnyergét. – Túlreagálod…
– Nem reagálom túl, tudod jól! Az első nap, hogy
odakint vagy, én meg az irodában, és másfél órát
késtél! – Könnyek szöknek a szemembe dühömben,
és forró cseppekben gördülnek végig a bőrömön. –
Van egy útiterved, amit követned kell, és egy
műholdas telefonod arra az esetre, ha változtatsz a
terven. Ennyire egyszerű! És egyedül így tudhatom,
hogy történt-e veled valami. – Végigsimítok a
tenyeremmel az arcomon, idegesít, hogy képtelen
vagyok uralkodni az érzelmeimen. – Nekem nincs
kapcsolathálóm, akiket felhívhatok, hogy
lenyomozzalak. Fel kellett hívnom Agnest!
Őt hívtam először, amikor teltek a percek, és híre-
nyoma nem volt Jonah-nak, én pedig nem tudtam,
hogy aggódnom kell-e. Agnes azt mondta, várjak,
amíg ő elintéz néhány telefont, utána pedig sikerült
megerősítenie, hogy Jonah egy órával később
távozott Unalakleetből, mint tervezte, és ezzel a Bo
fickóval indult el. Ebből kiindulva Agnes telefonált
egy pilótának a Talkeetna reptéren (mert ismeri Bót,
és tudja, hogy odavalósi), és kiderítette, hogy Jonah
ott szállt le.
De én nem ismerem Bót. Nem ismerek senkit, aki
az Unalakleet reptéren dolgozik, se egyetlen pilótát,
aki épp egy időben lehetett Jonah-val a Talkeetna
reptéren. Csak annyit tudok, hogy Jonah-nak ötkor
meg kellett volna érkeznie, és nem jött meg, és nem
is hívott fel, hogy szóljon.
– Lehet, hogy megúsztad az ilyesmit annak idején,
amikor apámnak dolgoztál, de itt csak mi ketten
vagyunk, és amikor elmész, nem tudom, kit hívjak,
hogy kiderítsem, mi van veled, és nem hívogathatom
minden alkalommal Agnest, hogy nyomozzon le,
amikor nem jössz meg időben! Nem ülhetek itt
folyton azon rágódva, hogy vajon aggódnom kell-e,
szólnom kell-e valakinek, vagy tegyek-e valamit.
Miközben azon töprengek, hogy vajon még mindig
abban a fémkonzervben ülsz-e épp a hóesésben! –
Kibuknak belőlem a becsmérlő szavak. – Hiszen
tudod jól, hogy nem szabad változtatni a terven
anélkül, hogy telefonálnál! – Ő maga mondta aznap,
amikor otthagytuk a menedékkunyhót, és
elindultunk megkeresni az eltűnt túrázókat. Jonah
tudta, hogy apám és Agnes nem örülnek majd neki,
de csak azért is megtette.
Jonah álla megfeszül, én pedig visszatartott
lélegzettel várom, hogy visszavágjon, és elmondja,
miért van igaza, nekem meg miért nincs.
– Sajnálom. Elfeledkeztem az időről. – A
bocsánatkérésre azonnal elpárolog a mérgem.
Váratlan hullámban söpör végig rajtam a
megkönnyebbülés, ahogy leül a másik
íróasztalszékhez, és közelebb gurul hozzám. – Nézz
rám, Calla. – Az őszinte, világoskék szemébe nézek. –
Jól vagyok…
– Nem erről van most szó.
– Tudom, hogy nem. – Megfogja a kezem. – Bóval
beszélgetésbe elegyedtünk. Egy felfedezőtúrákat
szervező céget vezet. Tudni akarta, hogy lenne-e
kedvem lebonyolítani neki néhány fuvart a nyáron,
elvinni és visszahozni az embereket a Ruth
Glaciertől. A szokásos pilótájának egészségügyi
gondjai vannak, és hallotta, hogy én saját
vállalkozásba kezdtem. Régről ismerjük egymást.
– Fél Alaszkát „régről ismered” – motyogom.
– Most mit mondjak? Belelkesedtem. Bo remek
fickó, és közel van. Bevétel a nyárra. – Felsóhajt. –
Egy ideje stresszelek, hogy vajon lesz-e elég forgalom
ahhoz, hogy megfelelő bevételem legyen.
– Tényleg? – Ezt egyszer sem említette, még csak
nem is célzott rá. – De Jonah, minden rendben lesz.
Mindenki szeret téged.
– Hiába szeretnek. Amíg nem biztosítunk
magunknak egy stabil jövedelmet, semmit sem
jelent. Sokba kerül a levegőben tartani ezeket a
gépeket, és úgy érzem, gyorsabban fogynak a
megtakarításaim, mint vártam.
– Hát, igen. Most vettük ezt a házat.
– Tudom. És tudom, hogy ezzel egy csomó kiadás
jár; új ablakok, jobb fürdőszoba, bútorok. De ez
mind pénz. És most egy csomó dolog miatt
aggódhatok a vállalat kapcsán, ami miatt nem kellett
aggódnom, amikor Wrennek dolgoztam. Úgy értem,
aggódtam, de nem az én pénztárcámnak fájt.
Egyszerűen… sok mindenhez hozzá kell szoknom, és
néha eltöprengek, hogy iderángattalak magammal,
és végül esetleg végignézheted, hogy kudarcot
vallok.
Észreveszem, hogy beesik az álla ezeknél az
őszinte szavaknál – vagy a megkönnyebbüléstől,
hogy végre bevallotta nekem az aggodalmait, vagy
mindennek a súlyától. Akárhogy is, most először
bizonytalanodott el vállaltan a Jeti vagy Phil
házának a megvásárlása kapcsán. Először mutatta ki
a tervébe vetett megingathatatlan magabiztosságon
túl is az érzelmeit.
Lehorgasztja a fejét.
– Mindegy, leragadtam Bóval és a lehetőséggel, és
megfeledkeztem az időről. Szar húzás volt tőlem, és
sajnálom. Nem igazságos veled szemben, és mindent
el fogok követni, hogy ne forduljon többet elő.
Csend telepszik az apró irodánkra, aminek
kilátása a fagyott tóra és a mögötte húzódó
hegyvonulatokra nyílik, én pedig fontolgatom, mivel
tudnék enyhíteni az aggodalmain. Zavarba hoz
Jonah nyugtalansága. A kapcsolatunkban ő a
magabiztos, józan fél.
– Először is, nem rángattál ide magaddal. Azért
jöttem, mert akartam. És ha a Jeti kudarcot vall,
akkor mi vallunk kudarcot, mert együtt csináljuk
mindezt. Te és én. De nem fogunk kudarcot vallani. –
Megszorítom a kezét. – Ne feledd, még tartozom a
hely árának a felével. Nemsokára látod azt a pénzt.
És ha megjön az örökségem, ki tudom fizetni a…
– Nem. – Határozottan megrázza a fejét. – Már
megmondtam, hogy az a te pénzed. Wren nem azért
hagyta rád, hogy engem tarts el belőle. Különben is,
már épp elég pénzt hagyott rám.
Lapos pillantást vetek rá.
– Olyan makacs vagy.
– Lehet, de nem érdekel. Tudnom kell, hogy én
tudok-e magunkról gondoskodni. Fontos tudnom. Ha
nem tudom beindítani a vállalatot azzal, amit Wren
rám hagyott, akkor talán nem is lenne szabad
csinálnom. – Felvesz egy tollat, aztán eldobja.
– Ezt kell csinálnod. – Minden porcikámmal hiszek
benne. Láttam Jonah-t a Vadonban, és láttam repülni
Alaszka-szerte, segíteni másoknak. Ha Jonah
számára van elrendeltetett hely, akkor az csakis az
égben van.
De azt is tudom, hogy ez részben Jonah megrögzött
férfiúi büszkeségéről szól, ami miatt az, aki. Nem fog
segíteni a helyzeten, ha rávilágítok, hogy az apám
örökségéből valószínűleg évtizedekig gondoskodni
tudok magunkról.
Felveszek egy noteszt és egy tollat.
– Mi Bo vállalatának a neve?
– Alaszkai Expedíció. – Habozik. – Miért?
Lefirkantom.
 – Fel kell hívnom, hogy elkérjem az adatait, és
rendesen tudjunk számlát adni neki. És az
unalakleeti orvos kapcsán is szükségem lesz némi
információra, hogy elintézzem a könyvelést. Nem
jöhetsz csak úgy be ide, pénzkötegeket dobva az
íróasztalra a nap végén. Nem így működik egy
tisztességes vállalkozás.
Jonah a kézfejemre helyezi a kezét,
megakadályozva, hogy írni tudjak.
– Sajnálom.
Az utolsó csepp haragom is elpárolog.
– Minden rendben lesz, Jonah. Nem fogsz kudarcot
vallani. Szerintem te nem is vagy képes arra.
Elsimít néhány hajtincset a homlokomról.
– Te pedig nem élheted úgy a napjaidat, hogy
folyamatosan azt gondolod, hogy le fogok zuhanni.
Bele fogsz őrülni.
– Tudom. – Ez kergette az őrületbe anyámat is,
aminek fontos szerepe volt abban, hogy végül
elmenekült. – Azt hiszem, beletelik némi időbe, de
majd hozzászokom.
– Nem segített a mai húzásom, mi? – Mérges
pillantást vetek rá, de valójában nincs mögötte
indulat. Felnevet, és csókot hint az ajkamra. –
Támadt rád még újabb állat azután, hogy
beszéltünk?
– Még mindig nem vicces – figyelmeztetem. –
Mellesleg, Zeke kiszabadult. Bandita valószínűleg
rájött, hogyan tudja kinyitni a reteszt.
Jonah ingatja a fejét.
– A kis szarházi. Valamivel meg kell erősítenem,
hogy ne tudja.
– Hát, sok szerencsét hozzá. – Tim és Sid, Simon
állandó mosómedvelakói több ízben is bejutottak a
lezárt komposztálóba, így be kellett látnom, hogy egy
elszánt mosómedvét sehogy sem lehet kint tartani.
Vagy ez esetben bent tartani.
– Szóval… Hogyan menekültél meg a mai
kecsketámadásból? Borzalmas megpróbáltatás
lehetett.
Erre már elmosolyodok.
– Fogd be!
Az ölébe húz.
– Tudod, nem vagyok hozzászokva, hogy bárki is
kioktasson, különösen nem egy Fletcher. – Az ajka
hűvös, ahogy a kulcscsontomhoz ér, és egész
testemmel beleborzongok. – Így, hogy tőled hallom,
egész szexi.
Élvezem, hogy Jonah karjai átölelnek, percek alatt
elpárolgott a haragom iránta, mintha soha nem is
létezett volna. Milyen ironikus, hogy volt idő, amikor
elképzelni sem tudtam, milyen érzés lehet nem
táplálni gyilkos indulatokat iránta. Most viszont az
egész világrendem megborul, ha csak egy
árnyalatnyi ellenséges érzés támad bennem felé.
– Találj valami más módot arra, hogy felizgasd
magad – jegyzem meg.
– Tudok egyet. Minden alkalommal bejön. – A
pulóverem alá csúsztatja a fagyos kezét, én pedig
felsikkantok.
– Te jóságos ég! Olyan vagy, mint egy jégcsap! –
Röhögök, és izegve-mozogva próbálok menekülni.
De Jonah szorosan ott tart, és vigyorog, ahogy az
ujjaival végigsimít a hátamon, és felcsúsztatja a
kezét a gerincem mentén, hogy kikapcsolja a
melltartómat.
Ekkor megszólal a telefonja, és Agnes száma
jelenik meg a képernyőn.
– Fel kell venned.
Felnyög.
– Nem, nem akarom. Le fog ordítani.
– Agnes, ordítani? – Az a nő a legvisszafogottabb
ember, akivel valaha is találkoztam. Szerintem még
csak nem is képes kimutatni a haragját. Én
legalábbis soha nem láttam még.
– A maga módján. – A melltartóm alá férkőzik a
tenyerével, és átfogja a mellemet, a keze továbbra is
jéghideg, de már kevésbé sokkol, mint néhány
pillanattal korábban.
– Sajnálom. Ideje, hogy megkapd a jussodat. –
Fogom a telefonját, és mielőtt megakadályozhatná,
egy gombnyomással fogadom a hívást, és a füléhez
tartom.
Dühösen mereszti rám a szemét.
– Helló, Aggie… igen… aha… tudom. – Kihúzza a
pólóm alól a kezét (pillanatnyilag nem alkalmas a
helyzet erre), és elveszi tőlem a telefont, majd felállít
az öléből. Játékosan a fenekemre csap, majd felmegy
az emeletre.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, amiért minden
visszatért a régi kerékvágásba köztünk.
Néhány percet eltöltök azzal, hogy befejezem a
Calla & Deere szánt bejegyzésemet Zeke-ről és a
hátborzongató, de talán csak képzelt
állatészlelésemről, aztán elmentem, és becsukom az
oldalt.
Furcsa megérzésem támad, és kinyitom a Jeti
bejövő üzeneteit. Egy olvasatlan e-mailt látok a
tetején. Amikor megpillantom a tárgyat, rákattintok,
és átfutom a részleteket.
 És halkan felsikkantok, mert a honlapunk első
hivatalos foglalásának az adatai.
 Tizenötödik fejezet

Április

– Rendben, Miss Fletcher, kanyarodjon itt be. – A

barna hajú nő szigorúan figyel a bifokális
szemüvegén keresztül, írótáblával a kezében. A tollat
készenlétben tartja, hogy kihúzza vele a listája
elemeit, ahogy bekapcsolom az irányjelzőt, és a
kopott régi terepjáróval végighaladok Wasilla egyik
mellékútján.
Amikor ma reggel, a vezetővizsgám napján
felébredtem, és megláttam a hatalmas pelyhekben
hulló havat és az éjjel hullott friss hóréteget,
bepánikoltam. De a hókotrók már végigmentek,
letakarították és beszórták homokkal az utakat.
Tizenöt perce tart a teszt, és még nem csúsztam át
stoptáblán vagy szúrtam el bármi más módon.
– Látja ott előttünk azt a Fordot? – Az út szélén
parkoló zöld terepjáróra mutat, a kocsiút végén. –
Szeretném, ha párhuzamos parkolást végezne
mögötte.
– Oké – mondom, és csendben hálaimát mondok.
Kedves nő, egy csendes utcát választott, és egy olyan
autót, ami mögött semmi sem áll. A terepjáró mögé
hajtok, és a visszapillantó tükörbe nézek. Kora reggel
van; senki sincs mögöttem.
Szorosan megmarkolom ennek a nagy, régi
szörnyetegnek a kormányát, hogy lecsillapodjanak
az idegeim. Miért nem tudott Phil egy kis szedánt
hagyni nekünk inkább? Mély lélegzetet veszek, ismét
a visszapillantóba nézek, és miután rükvercbe
helyezem a kocsit, tolatni kezdek.
Az oldalsó visszapillantóban egy villanásnyi
mozgásra leszek figyelmes, és a kocsi hirtelen
megrázkódik.

– Mégis, hogy lenne ez az én hibám? – Bámulom a

sikertelen teszteredményt a kezemben, és a sírás
kerülget.
– Nem ütközhetsz neki semminek a vizsgán.
Automatikusan megbuksz. – Jonah megemeli a
baseballsapkáját, lesimítja a haját, aztán visszateszi
a fejére. – Mégis, hogy nem láttad a jávorszarvast?
– A semmiből jött elő! – fakadok ki.
Megadón feltartja a kezét.
– Hú… Oké. Csak próbálom megérteni, hogyan
történt – mondja.
– Nem tudom, hogyan történt! Azt mondta,
parkoljak le párhuzamosan a terepjáró mögött. Volt
ott egy kocsibejáró egy nagy sövénnyel és egy fa… –
hadarom, miközben próbálom felfogni, hogyan
tudott egy teljesen kifejlett jávorszarvas végigjönni a
kocsibejárón, a tolató kocsim útjába, anélkül, hogy
észrevettem volna. – Izgultam, és kocsikat kerestem
az úton, nem jávorszarvast!
– Jogos – mondja Jonah, de úgy érzékelem, hogy
nem igazán veszi be.
– A vizsgáztató sem látta. – Belém hasít egy
gondolat. – Hacsak mégis? Így szokták levizsgáztatni
az embereket Alaszkában? Kiraknak egy
jávorszarvast az utcára, és a vizsga részeként
ráveszik, hogy támadjon rád?
 Jonah felnevet, és megfogja a kezemet.
Megszorítja.
– Nem, édesem. Csak őrült nagy balszerencséd
volt.
– Miért pont velem történt? – Felkészültem a
vizsgára. Jonah-val mindennap elmentünk
gyakorolni, mióta megkaptam a vizsgaidőpontot.
Most itt vagyok, egy huszonhat éves, aki megbukott a
járművezetői vizsgáján, mert rátolatott egy rohadt
jávorszarvasra! Lefogadom, hogy a vezetői vizsgák
történetében még soha nem fordult elő ilyesmi!
Lefogadom, hogy az engedélyt kibocsátó hivatalban
baromi jól szórakoznak most! A haragnál és a
csalódottságnál is jobban szégyellem magam.
Jonah elindítja a kocsit.
– Legalább lassan mentél. Senki sem sérült meg. –
Phil kocsijának a jobb hátsó lámpája megrepedt, de a
jávorszarvas épségben elsétált. Szó szerint. – Nem
nagy ügy. Rengetegen buknak meg a vezetői vizsgán.
Foglalhatsz időpontot egy hét múlva, és újra
megpróbálhatod.
És mi lesz, ha megint megbukok?
Meddig leszek még itt, ebbe a házba ragadva, úgy,
hogy csak a havas sávokra hagyatkozhatok, hogy a
símotorral bejussak a városba, amíg Jonah távol
van?
Jonah kihajt a parkolóból.
– Ne mondd el senkinek. Kérlek.
– Egy szót sem szólok senkinek.
– És ne merészelj ezzel piszkálni – figyelmeztetem
szigorú hangon.
Megrándul a szája széle.
– Sosem tennék ilyesmit.
 Hát persze.
Kinyújtja a karját, és a combomra helyezi a kezét.
– Ne aggódj, egy nap nevetni fogsz ezen.
– Rengeteg nevetnivalóm lesz a későbbiekben –
dünnyögöm.
 Tizenhatodik fejezet

– Mark Sheppard azt mondta, feltartóztatta Jonah-t.

– Mark Sheppard, John McGee, Nathan Mineault…
– Jonah szinte mindennap repül valahová, ha csak
engedi az idő. – Körbeforgatok egy krémszínű
cserépedényt, hogy megnézzem az árát. És amíg ő
repül, én szép lassan összeállítottam egy listát
különböző elérhetőségekkel Alaszka-szerte, részben
üzleti céllal, de arra az eshetőségre is, ha esetleg
megint elfelejt felhívni, vagy letér a tervezett útról.
Idáig tartotta a szavát.
– Gondoltam. Rengeteg embert ismer. Majdnem
minden áldott nap bejön valaki az Aróhoz, hogy
Jonah után érdeklődjön.
Szinte hallom a mosolyt Agnes hangján. Olyan,
mint egy büszke anya.
– El sem hiszem, hogy így aggódott. Már van
néhány foglalásunk a honlapon is. Jövő héten egy
utazási újságírót visz el egy csomó helyre. És egy
filmes helyszínkutatással foglalkozó csapat egy teljes
hétre le akarja foglalni májusban. – Jó dolog, hogy
egyre hosszabbak a nappalok (a nap ma reggel
hatkor felbukkant a horizonton, és legalább éjjel
tízig nem megy le), mert Jonah-nak szüksége lesz
minden percre a nappalokból. Ez persze azt is
jelenti, hogy kevesebb időt tud velem tölteni, amikor
nem tudok vele tartani.
Próbálom lefoglalni magam azokon a mozgalmas
napokon.
– Szóval, mit csinálsz ma? – kérdi Agnes.
 – Sütök Jonah-nak egy csokitortát a szülinapjára,
habár nem hajlandó szabadnapot kivenni.
– Még sosem sikerült rávennem, hogy ünnepelje
meg a születésnapját – helyesel Agnes.
– Igen, megtudtam ezt is. Még van két napom, hogy
meggyőzzem. – Visszateszem a kerámiaedényt a
polcra (látványosan le van törve egy darab a
szegélyéből). – És vásárolgatok. Gondoltam,
megnézem ezt a kis régiségkereskedést a városban. –
Egy konténerház egy üres parkoló kellős közepén,
úgy tíz percre az otthonunktól. Amíg Jonah távol
van, igencsak korlátozott, hogy meddig tudok eljutni,
hacsak nem akarok csillagászati összeget fizetni egy
Uberért Wasilláig.
Alig várom, hogy megszerezzem a
jogosítványomat. Három hét múlvára foglaltam újra
a vizsgát.
– Te egy régiségboltban vagy? – Agnes borzasztó
rosszul leplezi a döbbenetet a hangjában.
Felnevetek.
– Próbálom alkalmazni ezt az egész
újrahasznosítás-újrafelhasználás dolgot a házunk
berendezéséhez. – Mióta Jonah megosztotta velem az
anyagiakkal kapcsolatos aggodalmait, visszafogtam
minden kiadást, hogy ne stresszeljem. – Nem
egyszerű. De lefoglalom vele magam. – És az ősz hajú
nőt is lefoglalom a pult mögött, aki árgus szemekkel
figyel (mintha legalábbis lopni készülnék egy
régiségboltból). Talán, ha Jonah-val tartottam volna
aznap, amikor egy teherautónyi csecsebecsét és
kacatot adományozott a házunkból ennek a helynek,
kedvesebb lenne. – Hogy mennek a dolgok az
Arónál?
– Ó… Jól. Nem a régi, de semmi sem maradhat
örökké ugyanúgy. – Agnes felsóhajt. – És mi van
Dianával? Mikor jön?
– Megpróbál augusztusban, Aaron azt mondta,
addig nem tudja megoldani, Diana pedig nem jön el
egyedül. – Próbálom leplezni a hangomban a
bosszúságot. Nem kellene meglepődnöm. Még egy
csajos estét sem sikerült soha lebonyolítanunk Aaron
nélkül, vagy akár csak egy telefonhívást.
– Az augusztus kellemes. Kevesebb a rovar – feleli
Agnes tárgyilagosan. – És anyukád?
– Azt mondják, karácsonykor. – Még egy fájó pont
számomra, amiről próbálok nem tudomást venni,
habár megértem anyám álláspontját: szóba sem
jöhet, hogy sorban két karácsonyt külön töltsünk. –
De Jonah anyukája azt szeretné, ha Oslóba mennénk
karácsonyra.
– Akkor lehet, hogy meg kellene hívnod Jonah
családját Alaszkába.
Összerezzenek a felvetésre.
– Igen… Nem tudom. – Három hálószobánk van,
úgyhogy fizikailag meg tudnánk oldani a két pár
szülőt egy fedél alatt. Mentálisan és érzelmileg már
más kérdés. – Te már találkoztál Astriddal?
– Nem, azt hiszem, nem járt Alaszkában, mióta
elköltöztek sok évvel ezelőtt.
Végigballagok a rendetlen folyosón, és csak
annyira állok meg, hogy felvegyem a kézi habverőt,
amit a szekrényünk sarkának mélyén találtam.
– Én is csak köszönök neki, amikor telefonon
beszélnek, de nagyjából ennyi. – Ez nagyjából
havonta egyszer fordul elő, mivel nehéz a tízórás
időeltolódás köré szervezni. Kedvesnek tűnik: halk
nő, erős norvég akcentussal, aki gyakran átvált az
anyanyelvére, ezzel sok bosszúságot okozva Jonah-
nak, aki az évek során elfelejtett norvégul.
 De mi van, ha utálni fog? Mi van, ha azt gondolja,
nem vagyok elég jó a fiának? Zavarná Jonah-t? Azt
tudom, hogy engem zavarna. Jonah-val addigra egy
éve együtt fogunk élni. Vajon felmerül a házasság?
El leszünk jegyezve?
Váratlan hullámban árasztja el a mellkasomat az
izgatottság erre a gondolatra.
– Hát, szerintem remekül hangzik egy nagy családi
karácsonyozás egy rönkházban. – Agnes hangjában a
szarkazmus leghalványabb jelét sem vélem
felfedezni. – Találtál közben bármi jót a boltban?
– Találtam egy régi létrát, amire pokrócokat fogok
akasztani, és egy nagy, ornamentikus képkeretet,
amit, azt hiszem, le fogok festeni, és átalakítom
tálcává. – Vissza kell majd jönnöm, és Jonah
terepjárójába pakolni, amikor Jonah otthon lesz.
– Alig várom, hogy lássam azt a helyet.
Mosolygok és bólintok, habár nem látja.
– Hogy van Mabel?
– Ó… – Hosszan hallgat. – Jól van.
A fejemben megszólal a vészjelző.
– Mi történt?
– Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene.
Csak tipikus kamasz dolgok.
– Mint például? – nyomulok tovább.
Agnes hezitál.
– Múlt héten előzetes figyelmeztetés nélkül
felmondott Whittamore-éknál. És néhány olyan
gyerekkel lóg együtt, akikkel jobban örülnék, ha nem
barátkozna.
– Tényleg kamasz dolgok – mondom egyetértően.
Sajnálatos módon nem vagyok benne biztos, hogy
Agnesben megvannak a szükséges vonások ahhoz,
hogy szülőként kezelni tudjon egy lázadó kamaszt,
főleg egyedül. – Mikor jöttök el látogatóba? – Már
több mint egy hónapja ideköltöztünk.
– Talán néhány héten belül? George említette,
hogy arra fog repülni. Meglátjuk. De most hagylak,
csináld a dolgod! Howard intett, hogy menjek oda. Jó
szórakozást az újrahasznosításhoz!
– Nemsokára beszélünk. – Kinyomom a hívást, és a
pénztárhoz megyek, azzal a szándékkal, hogy
kifizetem a szerzeményeimet, és kialkudom a nőtől,
hogy itt maradhassanak, amíg értük nem jövök.
Felfigyelek egy alacsony asztalra a sarokban, és
megtorpanok. Lehajolok, és végighúzom az ujjamat
a nyersfa szegélyen, hogy megbizonyosodjak róla,
valóban az-e, amit gondolok, aztán leveszem a
porcelánkacatokkal és lámpásokkal teli dobozt a
tetejéről. Alatta gyönyörű, lakkozott falap, az
anyagában lenyűgöző a sok erezet. Van néhány
karcolás a felszínén, de nem olyasminek tűnik, amit
ne lehetne polírozással vagy csiszolópapírral
megoldani. Pont olyan szép bútordarab, mint
amikkel online szemezgettem, és itt mindössze arra
használják, hogy poros kacatokat tároljanak rajta.
– Ez eladó? – kiáltom, és izgalom söpör át rajtam.
A pénztárnál dolgozó nő megkerüli a pultot, és
odajön mellém. Bicegve lépked, mintha gond lenne a
csípőjével.
– Melyik? – Egy rozsdás lámpásért nyúl.
– Nem, nem azok. A dohányzóasztal.
– Az asztal? – Az olvasószemüvege felett az
asztalra pillant. – Végül is, eladhatom. Át tudom
pakolni ezeket a dolgokat egy polcra valahol… –
Elkalandozik a hangja. Az apró régiségbolt teljesen
zsúfolt.
 Azt kívánom, bár ne ragaszkodtam volna hozzá,
hogy Jonah elvigye a szeméttelepre Phil két
kisasztalát. Felajánlhattam volna őket a nőnek. De ez
most nem a sajnálkozás ideje. Izgatottan ficánkol a
hasam a gondolatra, hogy talán megkaparintom ezt
a bútort.
– Mennyit kér érte?
– Nem tudom. – Összevonja a szemöldökét,
bizonytalanul töpreng, nem tudom eldönteni, hogy
az áron vagy azon, hogy megváljon-e az asztaltól. –
Mennyit hajlandó adni érte?
Valószínűleg jóval többet, mint gondolná.
– Negyven dollár? – vetem fel, és visszatartom a
lélegzetemet.
Elgondolkodva félrehúzza a száját.
– Mit szól ötvenhez?
– Rendben! – vágom rá. Túl gyorsan, mert a nő
ismét méregetni kezdi az asztalt, elgondolkodva
összehúzza a szemét. Biztosan azon töpreng, hogy
talán értékesebb holmi, mint hitte.
– Hát, nem is tudom. Tényleg hasznos helyen van
itt…
– Anyámnak pont ugyanilyen asztala volt –
hazudok, és próbálok uralkodni az
arckifejezésemen, miközben pörgetem az agyam. –
Annyira boldog lesz, amikor odaadom ezt neki. A
születésnapjára.
A nő kételkedve tanulmányozza az arcomat.
– Mi történt a sajátjával?
– Elégett – bólintok komoran, habár tudom, hogy
nehezen hihető a válaszom. El sem hiszem, hogy
arra vetemedtem, hogy ilyen borzasztó tragédiára
fogom. Pokolra jutok, és mindez egy dohányzóasztal
miatt.
A nő egy újabb hosszú pillanatra fontolóra veszi,
majd visszaevickél a pulthoz.
– Magának kell kicipelnie. Most, hogy
rakoncátlankodik a csípőm, lehetetlen számomra, és
Kent nincs itthon.
– Nem gond. – Összepréselem a számat, hogy
leplezzem az elragadtatásomat (tízszer ennyit is
hajlandó lettem volna kiperkálni), és a
pénztárcámba nyúlok a pénzemért. Felveszem a
nehéz, ormótlan asztalt, és kiiszkolok az ajtón, mint
valami szerencsés tolvaj.
Amíg ki nem érek.
– Basszus – káromkodok az orrom alatt, amint
megpillantom a motoros szánt a parkolóban.
Úgy örültem, hogy egy pillanatra megfeledkeztem
róla, hogyan jutottam ide.
Öt percen át káromkodok, amiért Jonah dolgozik,
és a jávorszarvas az utamba állt a vezetővizsgán,
közben pedig próbálom az ölembe igazgatni az
asztalt úgy, hogy azért vezetni is tudjak. Végül
elfogadom, hogy kizárt dolog ezt az asztalt
hazajuttatnom anélkül, hogy megállítanának a
rendőrök, vagy balesetet szenvednék.
Fontolóra veszem, hogy visszaviszem, és
megkérem az idős nőt, őrizze meg nekem, de hamar
elhessegetem az ötletet, mert félek, hogy
meggondolja magát. Megérdemelném, miután
hazudtam neki.
Jonah még órákig nem ér haza.
Végül felhívom az egyetlen másik embert, akit
ismerek Trapper’s Crossingban.
Tizenöt perccel azután, hogy írok neki, Toby
burgundi vörös terepjárója behajt a régiségbolt
parkolójába. Két hete nem találkoztam vele, mióta
bevittem hozzá a második Ski-Doot karbantartásra.
Leparkol mellém, ahogy a drága kincsemet
ölelgetve ülök a símotoron. Lekapcsolja a hangosan
dübörgő dízelmotort, és kipattan, a csizmája nagyot
dobban a földön.
– Szia! Annyira köszönöm, hogy eljöttél értem!
Ráadásul ilyen gyorsan.
– Persze. Nem gond. Várhat az a motor. –
Megvakarja a bozontos állát (az elmúlt hetekben,
azóta, hogy először találkoztunk, még hosszabb lett a
szakálla), és kíváncsian szemügyre veszi a
dohányzóasztalt az ölemben. – Azt mondtad, valami
sürgős dologban van szükséged segítségre?
Megpaskolom az asztal tetejét, és cinkos suttogásra
vált a hangom.
– Ez az asztal egy vagon pénzt ér, és most kaptam
meg ötven dolcsiért, ami őrület, de nem tudom
egyedül hazavinni, és nem bízom abban a nőben
odabent, hátha meggondolja magát, és mégsem adja
el nekem.
– Egy dohányzóasztal elszállítása. Ehhez kellett a
segítségem – mondja Toby lassan.
– Igen. – Félénken összehúzom magam, és várom,
hogy megjelenjen a bosszúság az arcán.
De csak megrázza a fejét.
– Miért nem jöttél kocsival?
Felnyögök.
– Mert a párhuzamos parkoláskor rátolattam egy
jávorszarvasra a járművezetői vizsgámon, és
esküszöm, ha ezt el merészeled mondani bárkinek,
többé nem vagyunk barátok! – Ami nagyobb
büntetés lenne nekem, mint neki, lévén, hogy ő az
egyetlen barátom Trapper’s Crossingban, és
valójában aligha több egy ismerősnél.
– Rátolattál egy jávorszarvasra. – A hangja
megváltozik, és az arca lassan vigyorba fordul. – Hé,
láttad valaha a Schitt’s Creeket?
– Nem. Az egy tévéműsor? – Halványan rémlik a
címe. – Valaki elüt benne egy jávorszarvast? Légyszi
mondd, hogy igen!
– Nem. Nem ilyesmiről szól. De ez az egész jelenet
valami fura oknál fogva arra a sorozatra emlékeztet.
– Ismét a dohányzóasztalra fordítja a figyelmét. –
Feldobhatom ezt a vackot a hátsó csomagtartóra,
vagy szeretnéd, ha buborékfóliába csomagolnánk, és
pokrócba csavarnánk?
– Van buborékfóliád és pokrócod? – Csak félig
viccelek.
Felnevet.
– Nincs. De talán Candace-nek van? Ő az a nő, akié
a régiségbolt.
– Mi lenne, ha megpróbálnánk becsúsztatni a
hátsó ülésre? – Mivel egyre erősebb bűntudatot
érzek a hazugságom miatt, főleg most, hogy
megtudtam a nevét.
Toby kinyitja nekem az ajtót, és kiveszi az ölemből
az asztalt.
– Te cipelted ezt ki? – Amikor bólintok,
csodálkozva összevonja a szemöldökét. – Sokkal
erősebb vagy, mint amilyennek látszol.
– Inkább csak motivált vagyok. Találtam egy ilyen
asztalt online ezer dolcsiért, és majd meghaltam,
hogy megvegyem, de Jonah nem hagyta.
 Lassan, halkan füttyent egyet.
– Nem hibáztatom. Főleg, mivel ezt valaki csak
odaadományozta Candace-nek. Vagy az is lehet, hogy
a szeméttelepen találta.
Levegő után kapok, amire felnevet.
Toby óvatosan próbálja berakni az asztalt, nem
tudni, hogy a kocsiját vagy az asztalt próbálja-e ezzel
megóvni. Az asztal végül befér.
– Candace-től kaptam az első sílécemet, amikor
kilencéves voltam. Kint, a szeméttelepen találta,
szinte új volt még. Aztán onnantól minden évben
októberben beállított az ajtónkhoz eggyel nagyobbal.
Egészen tizenhét éves koromig. Mindig is jó volt
hozzám.
– Hát, most igazi seggfejnek érzem magam –
dörmögöm.
Toby becsapja az ajtót.
– Miért?
Felveszem a bukósisakot.
– Mindegy.
Megfogja a kilincset a sofőr oldalán.
– Találkozunk a házadnál?
– Lassan vezess!

Toby a bejárati lépcsőnkön ül, amikor néhány

perccel utána behajtok a kocsibejárón. Az asztalt
már lepakolta a kocsiról, és a bejárati ajtó előtt
pihen.
Zeke nagyjából hat méterre áll, Tobyt méregeti, és
előredönti a szarvát, mint aki bármely pillanatban
támadásra kész.
Felnyögök, és leállítom a motort. Jonah bizonyára
elfelejtette a retesz köré tekerni a drótot, amikor ma
reggel bement megetetni az állatokat. Ez az egyetlen
trükk, amire Bandita nem tud rájönni.
Amint leveszem a fejemről a bukósisakot, a vén
kecske hangosan mekegve felém baktat.
– Próbáltam elkapni, de nem hajlandó idejönni –
kiáltja Toby.
– Igen, gyűlöli a férfiakat. – Lemászok a motoros
szánról.
– Valószínűleg jobb lenne, ha nem hagynátok így
szabadon bóklászni a kecskédet. Könnyű préda a
farkasok és a medvék számára.
– Nem is hagyjuk. De a mosómedvénk
folyamatosan elengedi. – Összeráncolom a
homlokom, és félreugrok, hogy Zeke ne tudja
megcsócsálni a kabátomat. Legalább már nem
ugyanazt a zsigeri reakciót váltja ki belőlem, amikor
meglátom. Elhalványult az érzés, és mostanra
inkább bosszúság vette át a helyét.
Toby szemöldöke a magasba szökik.
– A mosómedvétek?
– Sajnálatos módon. Rögtön jövök.
– Ha kinyitod az ajtót, be tudom cipelni az asztalt –
ajánlja fel Toby.
Odadobom neki a kulcsot, aztán visszaindulok, és
leszidom Zeke-et, aki utánam baktat, lépés közben
aprókat szökellve. Miután a kecske biztonságban van
az akolban – egy időre –, bemegyek a házba, és
örömmel konstatálom, milyen meleg van.
Toby a nappalinkban áll csípőre tett kézzel, és
körbepillant a viszonylag üres beltéren.
 Ostoba vigyor jelenik meg az arcomon, amint
megpillantom a dohányzóasztalt, amit a kanapé elé
helyezett. Még jobban is mutat, mint képzeltem. A
szőnyeg, amit egy online bevásárlókosárba
helyeztem, és már csak meg kell rendelnem,
tökéletesen teljessé teszi majd a szoba berendezését.
– Annyira köszönöm szépen a segítséget!
– Ja. Nem gond. – Legyint. – Öregem, de máshogy
fest ez a hely!
– Ez is a cél. – Az elmúlt hetekben, mióta
beköltöztünk, sikerült felújítanunk a padlót – egy
macerás, hatnapos procedúra keretében, amely
során bérelnünk kellett egy csiszológépet,
térdvédőre volt szükségem, ami nem teljesen kímélt
meg a fájdalomtól, és több gallon festék és
poliuretán kellett hozzá, amit a kesztyű ellenére
mindmáig próbálok lesikálni a kezemről. De megérte
az erőfeszítést. A dióbarna padlóval friss, újszerű
érzete van a helynek.
– Talán fontolóra kellene vennem, hogy
gyakrabban vásárolok a régiségboltban. Vagy akár a
szeméttelepen. – A konyhapultra hajítom a táskámat.
– Sosem hittem volna, hogy egy nap még ezek a
szavak hagyják el a számat.
Toby felnevet, és az arca felső szakaszán,
magasan, a szeme alatt megjelenik két gödröcske.
– Szerinted találok hozzá illő kisszekrényeket a
kanapé két oldalára?
Vállat von.
– Sosem lehet tudni. Szólj Candace-nek, hogy tartsa
nyitva a szemét. – Habozik. – Vagy elmehetsz
Royhoz, és megkérheted, hogy készítsen neked.
– Roy? – Összevonom a szemöldököm. – Úgy érted,
a mogorva vén szomszédomhoz, akinek puskája és
farkaskutyája van? Ahhoz a Royhoz?
 – Igen. Szakmáját tekintve asztalos. Bútorokat
készít a birtokán, abban a nagy fészerben.
Valószínűleg nem lenne túl nehéz számára valami
ilyesmit csinálni. Nem bonyolult.
– Akkor azért volt tiszta fűrészpor – dünnyögöm,
leginkább magamnak.
– Hallottam, hogy nagyon jó is, de nem vállal
rendelésre bútorkészítést. Elkészíti, amihez kedve
van, aztán értékesítőkön keresztül eladja itt-ott.
– Ez nem lep meg. – Nem tudom elképzelni, hogy
jól dolgozzon másokkal. – Különben is, mi a baja? –
Leszámítva, hogy utál minket Jonah-val.
Toby megrázza a fejét.
– Kemény dió, még senki sem jött rá. Évek óta itt
van. Tartja másoktól a távolságot, bútorokat készít,
kecskéket és tyúkokat tart. Rendkívül fukar is.
Fogához veri a garast, és nincs benne semmi
kedvesség a szomszédjai iránt. Néhányszor kijön a
várostanács megbeszélésére, ha valami nagy
szavazás van napirendre tűzve. Ez többnyire azzal
ér véget, hogy anyámmal üvöltöznek egymással a
parkolóban. Néhány évvel ezelőtt, az egyik ilyen
veszekedésnél szívrohamot kapott, és összeesett.
Gyorsan kórházba kellett szállítanunk. Még
szerencse, hogy nem egyedül volt otthon, amikor ez
történt. – Toby gúnyosan elmosolyodik. –
Ugyanakkor nem hiszem, hogy így felhergeli magát,
hacsak nem bosszantja fel az anyám.
Minél többet hallok Toby édesanyjáról, annál
kíváncsibban várom, hogy találkozhassak vele.
– És Roy mindig is egyedül lakott idekint?
– Amennyire én tudom. Anyám azt mondta, nős
volt, mielőtt ideköltözött, de a felesége elhagyta. Ne
kérdezd, ezt miért és hogyan derítette ki.
Felsóhajtok.
 – Biztos azért hagyta el, mert egy seggfej.
Toby helyeslőn hümmög.
– Mellesleg, hogy működnek a motoros szánok?
Apám kérdezősködött rólad a minap. Nem láttunk,
mióta bejöttél a gépekért.
– Igen, tudom. Féltem futni menni, még a
medvesprével is – ismerem be szégyenlősen. –
Amikor kint vagyok, folyton az a benyomásom, hogy
figyelnek. – Ma szerencsére nincs ez a hátborzongató
érzésem, de már nemegyszer éreztem. – Tudom,
hogy őrültségnek hangzik.
– Gondolom, beletelik némi időbe, míg az ember
megszokja a helyet.
– Úgy érted, hogy nem fogok aggódni amiatt, hogy
megkerget egy medve, vagy követ egy farkas, vagy
eltapos egy mamaszarvas, valahányszor futni
megyek? Ja. – Toby felnevet. – Mindegy, már várom,
hogy megkapjam a jogosítványomat, és újra tudjak
kondizni járni. Bárcsak ne fél órára lenne! – Toby
pillantása a terméskő kandallóra vándorol. Nem úgy
néz ki, mint aki nagyon igyekszik vissza a szerelési
munkákhoz. – Sokszor jártál itt azelőtt?
– Néhányszor. Többnyire azért, hogy
megszereljem Phil repülőgépét. – Odamegy a
könyvespolchoz, ahová bekeretezett családi képeket
sorakoztattam fel. A képeket Jonah lakásából és
néhányat a sajátjaim közül.
– Anyám és Colette eléggé közel álltak egymáshoz.
Colette időnként áthívott segíteni, főleg az utolsó
néhány évben, amikor Phil már nem bírt el annyi
mindent.
– De miért foglalkozol kisgépek javításával, ha
tudsz repülőgépet szerelni? – kérdem kíváncsian.
Tényleg itt az ideje, hogy Jonah és Toby végre
találkozzanak.
 Vállat von.
– A szálló nem igazán alkalmas hely arra, hogy az
ember repülőgépeket szereljen. Egy darabig
bedolgoztam az autópálya mellett, a 68-as
mérföldkőnél, de köztünk szólva, az a hely lehúzza
az ügyfeleit. Ki nem állhatom a fickót. Mindenesetre
nem igazán terveztem, hogy visszajövök ide.
– Akkor miért jöttél vissza?
– Szarul alakultak a dolgok. – Felvesz egy képet
rólam és Dianáról. – A nővéred?
Egy pillanatra elterelődik a figyelmem.
– A legjobb barátnőm. Egyke vagyok. – Ugyan volt
múlt nyáron nagyjából öt perc, amikor meg voltam
róla győződve, hogy apámnak van egy titkos
gyermeke, Mabel. – És te? Vannak testvéreid?
– Egy fiútesóm. Deacon.
Eszembe jut az a bekeretezett kép a Csapszékben.
– Báty? Öcs?
– Az öcsém. Két évvel fiatalabb.
– Ő is besegít a szállóban? – Ha segít is, nem láttam
arrafelé.
– Egy időben segített – mondja Toby, és a helyére
teszi a képet. – Mielőtt eltűnt.
Összevonom a szemöldököm, és visszajátszom a
szavait fejben, hátha rosszul hallottam.
– Eltűnt, úgy értve, hogy Miamiba költözött, és már
nem tartjátok a kapcsolatot?
Toby szürkés szeme felém villan, látszik rajta,
hogy keserűen szórakozik a kérdésemen.
– Úgy értve, hogy öt évvel ezelőtt egy nap vadászni
ment, és soha nem tért vissza.
Futkos a hideg a hátamon.
 – Te jóságos ég! És… úgy értem… gondolod, hogy
még mindig odakint van valahol?
– Áh. Legalábbis nem él már. Hónapokat töltöttünk
a keresésével. Állami rendőrök, helyi
mentőalakulatok, önkéntesek. – A gyomrom
rettegéssel összeszorul. Úgy érzem, mint aki
beleütötte az orrát valamibe, és bár nem igazán
ismerem Tobyt, de nem bírom visszafogni magamat.
– Hát… – A fotel karfájának támaszkodik, összefonja
a mellkasa előtt a karját, mint aki épp mesélni
készül. – Két haverjával felvezettek egy helyre
Fairbanksen túl, vadászni. Nekem térdszalag-
szakadásom volt korábban, és épp a műtétből
lábadoztam, máskülönben vele tartottam volna.
Mindenesetre szar volt az idő, és nem jártak
szerencsével. A másik két srác hamarabb vissza
akart indulni, hogy letáborozzanak, de Deacon,
amilyen makacs hülye, kint maradt egyedül. Azt
mondta, néhány órán belül visszamegy a
táborhelyre, és URH-adóvevőn felhívja őket, ha
elejtett bármit, és akkor együtt kizsigerelik. –
Feltételezem, hogy az elejt és a kizsigerel
vadászterminus, ami az állat meggyilkolását és
megpucolását jelenti, de nem szakítom félbe a
kérdéseimmel, mert túlságosan elmerülök a
történetben. – Amikor nem tért vissza sötétedés
után, és a rádióvevőre sem válaszolt, a keresésére
indultak. Megtalálták a quadját, pont ott, ahol
hagyta. Megpróbáltak továbbgyalogolni, de több
kilométerre voltak az ösvénytől, a sötétben. Ekkor
bejelentették eltűnt személynek. Hajnalban ismét
kimentek utána, de nem találták meg.
– Egyáltalán semmit sem találtak?
– De, megtalálták a rádióvevő készülékét a földön.
És lábnyomokat. – Összevont szemöldökkel
tanulmányoz. Habozik. – Az övét és egy barna
medvéét. – Rettegéssel kavarog a gyomrom. –
Néhány üres töltény hevert a környéken. Úgy tűnt,
mintha ellőtt volna párat, mielőtt továbbállt. A
keresők követték a lábnyomokat egészen a folyóig,
ahol megszűntek.
– És aztán? – Rettegek a választól.
Toby megrázza a fejét.
– Átfésülték a környéket, de sosem találták meg
sem Deacont, sem a medvét. A talaj alapján arra
jutottak, hogy talán megbotlott a töltésen, beleesett a
folyóba, és elsodorta az ár. Vagy a medve utolérte,
amikor megpróbált átkelni a vízen. Habár, amikor ez
történik, többnyire megtalálják a holttestet.
– Amikor ez történik? – visszhangzom, a hangom
enyhén hisztérikus.
– Ha ez történik – helyesbít, és elmosolyodik,
mintha szeretne enyhíteni a pánikomon. A szeméből
azonban nem tükröződik vidámság.
– Én… – Megrázom a fejem, nem tudom, mit
szóljak. – Annyira sajnálom.
Lassan bólint.
– Nem a világ legkülönösebb dolga, hogy valaki
eltűnik odafent. Többször megesik, mint gondolnád.
Főleg, ha valaki nem okos. Deacon nem volt okos.
Nem szabad egyedül kimerészkedni oda.
Csend telepszik ránk, keresem a megfelelő
szavakat. Azon kapom magam, hogy elképzelem,
min ment keresztül Agnes, amikor Mabel apja nem
érkezett meg az úti céljához. Mindig ott van az a
múló aggodalom, amit olyankor érzek, amikor
búcsúzóul megcsókolom Jonah-t, mielőtt beszáll a
gépbe, és átsuhan a gondolataimon, hogy talán
utoljára csókolom meg. De még sosem jutott
eszembe, hogy Jonah egy nap nyom nélkül eltűnik.
Felkavarodik a gyomrom a gondolatra.
 – Nehéz lehet, hogy ennyi idő után sincsenek
válaszaitok. – Nincs lezárás. Nincs megbékélés.
– Igen. – Toby megvakarja a bozontos szakállát. –
Anyám még mindig felvezet oda minden nyáron, és
kimegy keresni. Szerintem már elfogadta a
valóságot, de túlságosan makacs ahhoz, hogy
teljesen feladja.
– A gyermeke.
– És Deacon tudta, mit csinál. Vannak emberek,
akiknek fogalmuk sincs, mit kell tenni, amikor
kimennek a semmi közepére. Azt hiszik, Alaszka
csak egy újabb túrahely.
– Nem tudom, hogy mehet ki bárki is ezt gondolva.
– Nem tudom, mi mást mondhatnék, leszámítva,
hogy: – Sajnálom, ami a bátyáddal történt.
– Igen… Ezért jöttem végül vissza Trapper’s
Crossingba. Deacon akarta átvenni a családi
vállalkozást. Én Anchorage-ben dolgoztam azzal a
szándékkal, hogy egy nap majd saját vállalkozásba
kezdek. – Vállat von. – Most itt vagyok.
Hasonlóan ahhoz, ahogy apám visszajött az
Alaszkai Vadonba. Habár mindig is az volt a terv,
hogy egy nap ő fogja vezetni. De aztán történt egy
tragédia, és kénytelen volt előbb visszajönni, mint
tervezte.
Toby nyilvánvalóan ugyanazt a kötelezettséget
érzi, hogy átvegye a családja örökségét. De a saját
akaratából tesz így, vagy mert elvárják tőle?
Néha elgondolkodom, vajon én mit tettem volna,
ha az apám azokban az utolsó hetekben, amikor a
kapcsolatunk helyrejött, megkér, hogy vigyem
tovább a Fletcher család vállalkozását. Amellett,
hogy fogalmam sem lett volna, hogyan (bár Agnes és
Jonah bizonyára segítettek volna), mit éreztem
volna, ha belekényszerítenek, hogy a családom
nyomdokaiba lépjek, ahelyett, hogy én döntök a saját
utamról?
Toby elrugaszkodik a kanapé karfájáról.
– Nem akartam ezt elmondani, mivel eleve látszik,
hogy mennyire félsz errefelé, de gondoltam, úgyis
megtudtad volna.
Én meg ott poénkodtam az első nap, amikor
találkoztunk, hogy kössön húst a nyakamba, és
hagyjon a szabadban a medvéknek! Nem csoda,
hogy olyan furcsa volt az arckifejezése. Akaratlanul
és két lábbal az érzéseibe gázoltam.
– Megtennél egy szívességet? – Toby odasétál a
könyvespolchoz, és feltartja a vadállatok elleni
védekezésről szóló könyvet, amit Jonah adott nekem
karácsonyra. Amikor újra megszólal, a hangja
könnyedebb. – Ígérd meg, hogy nem mész ki egyedül
a bozótba, csak azért, mert elejétől a végéig
kiolvastad ezt a könyvet.
– Még arra sem vagyok képes, hogy kimenjek a
karámhoz, és bezárjam a kecskét, mert végig az az
érzésem, hogy valami lesben áll a fák között, és rám
fog rontani, hogy megöljön.
Felnevet, és visszacsúsztatja a papírfedeles
könyvet a polcra.
– Kicsit élénk a fantáziád, nem?
És egy olyan történet, mint Deaconé, nyilván nem
tesz ez ellen, de ezt inkább magamban tartom.
Épp meg akarom kínálni Tobyt egy itallal, amikor
összerezzenek, mert valaki hangosan megkocogtatja
a kézfejével az ajtó üveglapját.
– Látod? Ne aggódj. Nem fogok egyedül nekivágni
az erdőnek!
Végig hallom Toby nevetését, ahogy az ajtóhoz
megyek, és kinyitom. Egy futár vár odakint, vastag
kabátba burkolózva. Egy vaskos, hosszúkás, nagy
méretű borítékot tart a kezében apám hagyatéki jogi
képviselőjétől, és egy digitális tábla van nála az
aláíráshoz. A kesztyűje ujjrészeinek a csúcsa le van
vágva, és a csupasz ujjai kikandikálnak.
Furcsa érzés uralkodik el rajtam, ahogy a kijelölt
mezőbe firkantom a nevemet, és átveszem a
borítékot egy elmormogott „köszönöm” kíséretében.
Tudom, mi ez.
Az apám halálát követő hónapokban az érzelmek
széles skálájával szembesültem az örökségem
említése kapcsán: sokk, szomorúság, nyugtalanság,
megbánás – de nem mondanám, hogy egyszer is
„izgatottan vártam” volna. Helytelennek tűnt azt a
napot várni, amikor a bankszámlámra kerül a pénz
– apám élete, a családom öröksége.
De most újra itt vagyok Alaszkában, és olyan életet
élek, ami, azt hiszem, apámat is boldoggá és
büszkévé tette volna, ez pedig részben a kettőnkre
hagyott pénznek köszönhető.
Érzem, hogy izgalom árad szét a vénáimban.
 Tizenhetedik fejezet

– A túrázón ülve találták a medvét, amint épp ette az

illetőt! – A szemem tágra nyílik a rémülettől, ahogy
felolvasom a hír folytatását. – „Utána megtámadott
és marcangolni kezdett három személyt a
mentőosztagból!”
Jonah elektromos fogkeféje zizeg a résnyire nyitott
fürdőszobaajtó túloldalán, de tudom, hogy hall.
Tovább tanulmányozom a medvetámadásokról
szóló listát. Képtelen vagyok szabadulni a nyomasztó
érzéstől Toby délutáni látogatása óta, amikor mesélt
nekem az eltűnt testvéréről.
– És ez a másik medve? Kirángatott egy férfit a
sátrából éjszaka. Aztán két további embert
megtámadott, mire valaki lelőtte! – Tovább olvasok.
– Te jó ég! És ez? Betört a kunyhóba, és…
– Oké. Végeztél. – Jonah hirtelen megjelenik,
lecsukja a laptopomat, és egyetlen könnyed
mozdulattal elveszi tőlem. Az öltözködőszekrényre
teszi, kartávolságon kívül tőlem.
– Soha ne merj megpróbálni rávenni, hogy kint
aludjak veled egy sátorban, Jonah! Nem érdekel, ha
töltött puskák vannak a párnád alatt, akkor sem
vagyok hajlandó.
Nagyot sóhajt, a széles, csupasz háta a matracnak
simul, ahogy az ágyba dől.
– Nem fog megenni egy medve.
– Lefogadom, hogy ezek az emberek ugyanezt
hitték. – Vádlón a laptopomra mutatok.
 – Hány embert említett az a lista? Mondjuk,
húszat? Az elmúlt tíz évből? Egész Észak-
Amerikában?
– Amennyiről tudnak! És ez a Wikipédia. Nem
szentírás.
Az oldalára fekszik és felém fordul.
– Tudod, hányan halnak meg autóbalesetben az
Egyesült Államokban évente? Vagy harmincezren.
Legalább.
– Igen, és ha választhatok, inkább a halálos
autóbalesetet kérném ahelyett, hogy
szétmarcangoljon egy medve.
Megforgatja a szemét.
– Túldramatizálod.
– Igen? Toby testvére kiment az erdőbe, és soha
többé nem tért vissza. Mégis, hogy történhet ilyesmi?
– Mondott Toby olyat, hogy a testvére
medvetámadásban halt meg?
– Nem mondta kifejezetten. De kétségkívül köze
volt hozzá egy medvének.
Jonah ismét a hátára fordul, a tekintetét a plafonra
szegezi.
– Legalább száz különböző módon kinyiffanhatsz
Alaszkában.
– Ja. Nem megnyugtató.
– Rengetegen tűnnek el évről évre.
– Kétezer ember. Utánanéztem. Duplája az
országod éves nemzeti átlagának. Ami szintén nem
megnyugtató.
– A te országod is most már.
– És Toby testvérének puskája is volt!
 – Majd emlékeztess, hogy mondjak köszönetet
Tobynak, amiért elmondta neked ezt a sztorit –
dörmögi Jonah.
– Nem akarta, de előbb-utóbb hallottam volna.
– És most parázni fogsz, valahányszor kilépsz a
házból, hála neki.
– Eddig is paráztam!
Felnyög.
– Calla, valójában soha nem is láttad azt, amitől
úgy félsz. Még a rókát sem láttad, pedig az állandóan
erre bóklászik.
– Pontosan erről van szó. Ki tudja, még mi más van
odakint? Ma délután utánaolvastam a dolgoknak, és
szeretnék kamerákat.
Kifejezéstelen pillantást vet rám.
– Kamerákat?
– Igen. Mozgásérzékelős kamerákat. Rengeteg
ember használ ilyet, hogy lássa, mi jön be a
birtokára. Még Alaszkában is. – És most, hogy a
bankszámlámon lévő összeg végén több a nulla,
mint amivel tudnám, mihez kezdjek (leesett az
állam, amikor ellenőriztem a befizetett összeget,
mert hiába tudtam, hogy meg fogom kapni, sokkoló
volt ténylegesen látni), már nem aggódok amiatt,
hogy Jonah miattam fog stresszelni az anyagiakon.
Összecsípi az orrnyergét, mint akinek fájdalmai
vannak. Vagy talán bosszús.
– Odaégettél valamit ma a konyhában? Olyan szag
van, mintha valami odaégett volna.
– Ó… aha. Megpróbáltam sütni valamit, de egy
ponton elszúrtam. – Félénken mosolygok. A sütőbe
egy ígéretes szülinapi torta került Jonah-nak. Ami
pedig kijött onnét, az egy lapos, ragacsos trutyi, ami
lecsepegett a tepsi széléről, és ráégett a sütő aljára.
Felnevet.
– Holnap délutánig nem kell repülnöm. Arra
gondoltam, elviszlek kocsival Talkeetnába.
– Árulnak kamerát Talkeetnában?
Elkapja a derekamat, és könnyedén az ölébe húz.
A könyökömmel automatikusan megtámaszkodom a
feje két oldalánál.
– Fogalmam sincs. Ha attól nagyobb biztonságban
érzed magad, vegyél kamerákat. Felőlem aztán egész
álló nap nézheted a jávorszarvasokat, amint
bekapcsolják a mozgásérzékelőt. Valószínűleg
éveken át nem fogsz medvét látni errefelé.
– És mi van, ha tévedsz? Mi van, ha jön egy,
amikor senki sincs a környéken?
– Ezért mondogatom neked folyamatosan, hogy
meg kell tanulnod puskával lőni. – Megcsókolja az
arcomat. Teljesen ellentmondásosan viselkedik a
szavaihoz képest.
– És én folyamatosan mondogatom neked, hogy
utálom a puskákat.
– Rendben. – Önelégülten elmosolyodik. – Akkor
gondolom, majd Zeke megvéd.
– Azt a hülye kecskét egy nap még felzabálja
valami.
– Inkább őt, mint téged. – Végigsimít a kezével a
gerincem mentén, és a hátsómon megpihenteti, majd
a tenyerével belém markol, és szorosabban magához
húz. Érzem magam alatt, hogy merevedése van.
– Felvesszük Tobyt szerelőnek – mondom, mielőtt
még elszalasztanám a lehetőséget, hogy szóba
hozzam ma este. – Azért jött vissza, hogy segítsen a
szállót üzemeltetni, miután a testvére meghalt…
eltűnt… akármi. Mindegy, a repülőgép-hajtóművek
jelentik a szenvedélyét, de feladta, hogy visszajöjjön
segíteni a családjának, és… Nem tudom, az az
érzésem, hogy jó lenne szerelőként alkalmazni a
gépekhez.
– Ajánlom, hogy jó szerelő legyen. Nem akarok
szélhámosokkal szórakozni, akik miatt a sírban
végzem esetleg.
– A motoros szánok remekül működnek.
– Azok nem repülőgépek. – Jonah felsóhajt. – Azt
hiszem, akkor lassan talán meg kellene ismernem
ezt a fickót.
– Igen. Mindenképp. Kedvelni fogod.
– Tényleg? Mert hála neki, épp át tervezel alakítani
egy békés rönkházat egy kicseszett katonai bázissá a
biztonsági kameráiddal, úgyhogy azt hiszem, jelen
pillanatban nem kedvelem túlságosan.
A pizsamaalsóm derékgumijába akasztja a
hüvelykujját, és elkezdi lehúzni, rövidre zárva a
beszélgetésünket.
 Tizennyolcadik fejezet

Május

– A fickó hétfőn jön ki árajánlatot tenni.

Jonah a konyhapultra dob egy vaskos prospektust.
– Már megmondtam, hogy én is le tudom fedni a
verandát. Csak négy oszlop meg néhány henger
szúnyogháló.
– És el tudod készíteni így? – Megkocogtatom a
rönkház képét (hasonlít a miénkhez, csak sokkal
szebb), aminek az elején egy fedett veranda áll.
– Kit érdekel, hogy néz ki? Kint tartja a rovarokat.
Ezt szeretnéd, nem? És tizedannyiba kerül, mint
amit ez a fickó kérni fog.
Ocsmány pillantást vetek rá.
– Szia, ismerjük egymást? Engem érdekel, hogy néz
ki. És különben is, mikor tervezed mindezt
megcsinálni? Az elmúlt héten mindennap egész álló
nap távol voltál! – Nem lenne szabad
panaszkodnom, mert ez remek hír a vállalkozásnak,
engem pedig lefoglalt a papírmunka és a
megkeresések intézése, de olyan érzésem van,
mintha csak éjszakánként látnám Jonah-t, amikor
bebújik az ágyba.
– Nem tudom! Legközelebb, amikor rossz az
időjárás a repüléshez. Hétfőn elvileg borús lesz.
– Ez nem egynapos munka. Be tudod fejezni,
mielőtt megérkezik a jakuzzi? – kérdem kételkedve.
– Mert két hét múlva jönnek beszerelni.
– Te most szórakozol velem? – Jonah felnyög. –
Nem létezik, hogy máris megrendelted.
– Mondtam, hogy meg fogom! – Felvettem a listára,
ami az ideköltözésem feltételeit tartalmazza – egy
folyamatosan bővülő katalógus, amit a „rönkház”
hashtagek böngészésével gyűjtöttem össze az
Instagramról, dekoratív inspirációt keresgélve.
– Az a vacak kilencezer dolcsi! – A dübörgő hangja
betölti a házat, és a vidámság leghalványabb jelét
sem vélem felfedezni az arcán.
– És aztán? Megengedhetjük magunknak! –
Pontosan ugyanezt mondtam, amikor bemásztam az
üres állvány mögé a bemutatóteremben, és
elképzeltem, ahogy a verandán pihenünk,
végigpillantva a tavon és a hegyvonulaton. – Azt
viszont nem engedhetjük meg magunknak, hogy
megőrüljek, amikor beköszönt a
szúnyogapokalipszis. – Az alapján, amit a hölgy
mondott az élelmiszerboltban, nemsokára esedékes.
Agnes már figyelmeztetett, hogy akármilyen
rossznak hittem a rovarokat Bangorban, itt, a tó
közelében, a fák között százszor rosszabb.
Jonah megrázza a fejét.
– Wren nem azért hagyta rád azt a pénzt, hogy
elverd megrendelésre készülő, fedett verandára meg
jakuzzira meg egy kicseszett, háromezer dolláros,
agancsból készült csillárra! – Vádlón a múlt héten
érkezett hatalmas doboz felé int, ami a kandalló
mellett pihen. Holnap jön egy helyi villanyszerelő,
hogy felrakja. – Azt mondtad, nem akarod, hogy úgy
nézzen ki a ház, mint egy vadásztábor!
– A vadásztáborokban nincs háromezer dolláros
csillár! – kiabálom felháborodva. – Nem cseszem el a
pénzemet! És rám hagyta, Jonah. Nincs szükségem a
jóváhagyásodra ahhoz, hogy miként költöm el!
– Nem azt mondtam, hogy a jóváhagyásomra van
szükséged – kezdi Jonah összeszorított foggal, mint
aki próbál uralkodni a haragján.
Hangos kopogás hallatszik az oldalsó ajtón,
megakasztva a kiabálásba fulladt szócsatánkat.
Jonah dühösen odapillant.
– Megint valami futár? Atyaúristen, te nő, mégis
mi mást vettél?
– Nem tudom! Derítsük ki! – Fogalmam sincs, ki
lehet az reggel nyolckor, és miért az oldalsó ajtón
érkezett. A kávégép, amit rendeltem, nem jöhetett
meg ilyen gyorsan. Talán az új ágyhuzat. De Jonah
viselkedésétől felforr a vérem. Átviharzok az
előszobán, vele a sarkamban, és lendületesen
kinyitom az ajtót, ügyet sem vetve arra, hogy
pizsamában vagyok.
Egy alacsony, erős testalkatú nő, ősz, göndör hajjal
és kemény, idősödő vonásokkal vár ránk odakint. Az
alapján, ahogy az éles pillantása oda-vissza cikázik
köztünk, lefogadnám, hogy hallotta a kiabálásunkat.
– Jó napot! Segíthetek? – kérdezem erőltetett
udvariassággal.
– Te lehetsz Calla. – A hangja rekedtebb, mint
vártam. – Még annál is szebb vagy, mint ahogy a
srácok mesélték. – Amint elmosolyodik (egy széles,
egész arcát átváltoztató vigyorral, ami a szürke
szeméig ér), nyomban rájövök, pontosan kicsoda.
– Ön Toby anyukája – mondom, mielőtt még
bemutatkozna. Tagadhatatlan a hasonlóság. És most
még jobban szégyellem magam, amiért hallotta a
veszekedésünket.
Kinyújtja a kezét, a bőre száraz, és ragtapaszok
borítják. Olyan kéz, ami fizikai munkát végez nap
mint nap.
– Muriel. – Jonah-hoz fordul, és egyetlen
körültekintő pillantással felméri. – És te vagy a
pilóta.
– Én vagyok. Fáradjon be. – Jonah a derekamra
teszi a kezét, mintha az imént nem is üvöltöztünk
volna egymással, és kitárja az ajtót, a nő pedig
betáncol hozzánk. Végigmegy a hosszú, szűk
folyosón, anélkül, hogy megállna levenni a
bakancsát, és a frissen polírozott padlón sáros
lábnyomokat hagy, amit abban a pillanatban fel kell
mosnom, amint távozik.
– Szóval Toby mesélte az anyukájának, hogy
milyen szép vagy – suttogja Jonah.
Nem veszek róla tudomást, csak továbbmegyek, a
haragomat egy időre takaréklángra helyezem.
– Ti aztán nem lazsáltatok – jegyzi meg Muriel a
házunkat tanulmányozva, és a konyha felé veszi az
irányt. A nadrágszára fel van hajtva, hogy méretben
jó legyen a rövid lábaira. Láthatóan otthonosan
mozog a házunkban, ami érthető is, hiszen Toby
említette, hogy közel álltak egymáshoz Colette-tel.
Furcsa lehet, hogy két idegen megszállja a barátod
életterét, különösen, ha a barátodat ilyen hirtelen
ragadta el a halál. – Gondolom, Phil jó nagy rumlit
hagyott.
– Nem sok mindent vitt magával, annyi biztos –
erősíti meg Jonah.
Semmit sem vitt magával, helyesbítek némán.
Muriel megcsóválja a fejét.
– Felajánlottam neki, hogy segítek, de
visszautasított az a makacs vénember. Mondjuk,
soha nem ő volt a szentimentális kettejük közül.
Hanem Colette. – Egy pillanatra elhallgat, elvész a
gondolataiban, aztán előránt egy papírlapot a
zsebéből. – Toby említette, hogy félsz egyedül futni
járni, úgyhogy felírtam ide két leányzó nevét, akik
szombat reggelente futni járnak. Jodi és Emily. Jól
ismerik a környéket. Holnap reggel nyolckor a
Burger Shack előtt találkozhatsz velük. Várni fognak.
– Egy mosollyal zárja mindezt, ami a nyers hangjával
rettentő ellentmondásos.
– Köszönöm… Ez… kedves öntől – dadogok. És
szemtelen, amiért feltételezi, hogy nincsen
programom, és csatlakozni szeretnék egy
futócsapathoz.
– Nem élhetsz Alaszkában úgy, hogy bujkálsz, mint
egy vakond. Meg fogsz bolondulni – mondja, mintegy
mellékesen. – Milyen a kerted?
– Én… öö… még nincs?
– Dehogy nincs. Az a nagy földterület a két és fél
méteres kerítéssel hátul! Nem szabad hagyni, hogy
kárba vesszen. Elő kell készíteni a talajt az
ültetvényezéshez. A nappalok hosszúak, de a nyár
rövid. – Magasba szökik a szemöldöke, mint aki
válaszra vár.
Képtelen vagyok nem meghallani a szavai mögött
bujkáló burkolt megjegyzést. Ha nem tudod túltenni
magad a vadállatoktól való félelmeden, és nem
kezdesz el kertészkedni, akkor jobb, ha meggondolod,
hogy egyáltalán akarsz-e itt élni.
– Igen, annyira elfoglaltak voltunk a házzal és a
különrepülőgép-vállalkozással, hogy nem nagyon
voltunk ott hátul mostanában. – De be merjem
vallani ennek a nőnek, hogy eszem ágában sincs
kertésznek állni?
– Oké, akkor gyerünk. Menjünk, nézzük meg,
milyen állapotban van. – Az oldalsó ajtó felé
masírozik, a nehéz bakancsa dübörög a padlón, és
még több sáros lábnyomot hagy maga után.
 – Most azonnal? – Lepillantok a pizsamára. – De
még nem öltöztem fel.
– És kinek akarsz tetszeni? A kecskének? –
Felhorkant.
– Én… ööö… – Egy pillanatra ledöbbenek, és nem
tudom, hogyan felelhetnék. De emlékeztetem
magam, hogy ő Toby édesanyja és a maréknyi
szomszédunk egyike. Olyasvalaki, akinek a jövőben
még a segítségére szorulhatok. És egy nő, akinek a
fia öt évvel ezelőtt eltűnt, és soha többé nem került
elő.
Ahogy ez eszembe jut, enyhül a bosszúságom.
Csak bólintok, és végigcsinálom ezt a cirkuszt,
amíg nem távozik.
Szélesen rámosolyog Jonah-ra.
– Örülök, hogy megismertelek. Mindenképp hívd
át Tobyt, ha bármi probléma van a repülőgépeiddel.
Ő a legjobb szerelő a környéken, és nem csak azért
mondom, mert én szültem.
– A napokban fel tervezem hívni – ígéri Jonah.
– Remek. Gyere, menjünk, Calla! Nem érek rá
egész nap. – A mondatát egy intéssel zárja, ami
elárulja, hogy vele kell mennem, akár tetszik, akár
nem.
Mérges pillantást vetek Jonah-ra. Még mindig
vigyorog, vagy Muriel hajthatatlanságán szórakozik,
vagy azon, hogy láthatóan kellemetlenül érzem
magam ebben a kínos helyzetben (talán
mindkettőn), én pedig elindulok a gumicsizmámért.

– Micsoda jó fiú. – Muriel banánhéjdarabokat vesz

elő a zsebéből, és átdobja őket a kerítésen Zeke-nek.
– Kicsit vékonynak tűnsz. Az új tulajdonosaid nem
viselik jól a gondodat?
Zeke mekeg, és odaszalad, hogy befalja a csemegét,
mint aki hetek óta nem evett.
– Jonah minden reggel és este kijön, hogy
megetesse és ránézzen – mondom, némi
védekezéssel a hangomban.
– Hát, akkor nem csoda, hogy nem eszik! Tudod,
Zeke nem szereti a férfiakat. – Megint azon a
tárgyilagos hangon mondja.
– De nem bánja, ha megeteti egy. – Valami azt
súgja, hogy a gyerekkori horrortörténetemmel nem
találnék sok együttérzésre errefelé.
Megköszörüli a torkát, ami akár egyetértést, akár
csalódottságot is kifejezhet (nem tudok kiigazodni
ezen a nőn), de aztán így szól:
– Valószínűleg csak stresszel a sok változástól.
Először Colette, aztán Phil, habár Zeke soha nem
kedvelte… – A szavai elkalandoznak, és a szeme
elkerekedve megállapodik a háromszögletű arcon,
ami egy apró résen át leskelődik ránk. – Az egy
mosómedve a tyúkólotokban?
Ösztönösen görcsbe rándul a gyomrom.
Félreérthetetlen nemtetszés cseng a hangjában.
– Igen. – Bandita megszokta az új otthonát. Habár
szabadon mászkálhat a teljes akolban, többnyire
csak a tyúkólban marad.
– Nem tarthatsz mosómedvét a tyúkólban! Hogy
lesznek így csirkéid?
Nem lesznek, szeretném válaszolni, de valahogy
úgy érzem, ha ezt beismerem, azzal újabb rossz pont
jár nekem. Ezért a második épkézláb dolgot felelem,
ami eszembe jut, mert elegem van abból, hogy én
állok Muriel rosszállásának kereszttüzében, és még
mindig haragszom Jonah-ra.
– Bandita Jonah házi kedvence.
Talán majd őt is leszidja.
Habár az a köcsög valószínűleg élvezné.
Muriel újra megköszörüli a torkát, aztán tovább
bolyong a mocsaras, barna fűben, mintha csak a
saját birtokán lenne, és elvezet egy tágas tisztásra,
amin egy hatalmas, négyszögletű, lekerített rész van.
Phil elmondása szerint úgy negyed hold nagyságú.
– Az ott az üvegházad. – Egy kicsi, rozoga
építményre mutat az akol távolabbi végében. A
favázból hiányzik néhány darab, és a műanyag
borítás rongyokban lóg róla. – Tavaly nyáron volt
egy vad vihar, és az egészet szétszedte. Végül ősszel
nem jutottam el a megszereléséig. – Felnyitja a
fedelét a kapu melletti panelnak, és felkattintja az
áramkapcsolót. – Ez a voltméter – jelenti ki, és kivesz
egy fekete, négyszögletű dobozt a gyapjúkabátja
zsebéből.
– Azt hiszem, találtam egy ilyet. – Az
előszobaszekrénybe tettem minden mással együtt,
amire Jonah azt mondta, hogy nem dobhatjuk ki, de
nem tudtam vele mihez kezdeni.
– Hát persze. Nem árt összeállítani magadnak egy
kis kertészdobozt, hogy kéznél legyen, amikor
reggelente kijössz ide.
Nehezemre esik uralkodni az arckifejezésemen.
Amikor reggelente kijövök ide?
– És rendszeresen ellenőrizd a kerítést. – Az
elektromos vezetékhez érinti a voltmétert, és figyeli
a képernyőjét. Semmi sem történik. – Látod? Nem
működik. Évek óta bajok voltak ezzel, meg az akollal
is. Emlékszem, évekkel ezelőtt, egy télen bejutottak a
rókák a tyúkólba, és jó sok tyúkot szétmarcangoltak.
Egy másik évben egy farkas volt. Jonah-nak hamar
meg kell ezt szerelnie, különben mindent ellepnek
az állatok, és nem lenne jó, ha egy egész nyári
munkád kárba veszne egyetlen éjszaka alatt.
Jonah tud egyáltalán elektromos kerítést szerelni?
Szégyenkeznem kellene, hogy ideköltöztem a
kontinens túlvégéről egy pasiért, és még csak nem is
tudom a választ erre?
Muriel visszadugja a zsebébe az eszközt.
– Tavaly szeptemberben amennyire csak tudtam,
betakarítottam mindent, és kitisztítottam az ágyást.
Betemettem a maradékot, hogy jó kis komposzt
legyen belőle. Colette mindig is ügyesen megküzdött
a gyommal, úgyhogy legalább az nem sok volt. A
talajjavításig már nem jutottam el, de megtehetjük,
amint kicsit felmelegszik. Idén aztán nem csipkedi
magát a tavasz.
A pillantásom továbbvándorol a kerten túl, oda,
ahol a magasabb hőmérséklet ellenére a cserjéken
még megmaradt foltokban a hó. A tél utolsó
maradéka, amint makacsul maradni akar.
– Mit gondol, mikor lesz elég meleg?
– Még vagy egy hét, ha nem esik túl sokat az eső. –
A kapuhoz érve megáll, és szemügyre vesz egy hibát
a vezetéken. – Még mielőtt elkészül a jakuzzid meg a
fedett verandád.
Muriel bizonyára odakint, az ajtó előtt állt egy
darabig, és hallgatózott, mielőtt bekopogott.
Úgy teszek, mintha a sárfoltot tanulmányoznám a
kerítés túloldalán, de valójában csak próbálom
leplezni az arcomat elöntő forróságot.
– Semmit sem tudok a kertészkedésről – ismerem
be, és azt kívánom, bár itt lenne anyám, és átvenné a
szót ebben a beszélgetésben, hogy ne érezzem
magam ennyire ostobának.
 – Nyár végére nem csupán az alapokat fogod
megtanulni – biztosít Muriel, és az elszántságát egy
bólintással nyomatékosítja, mintha ezt személyes
küldetésnek tekintené. – A helyi Feed & Millben
tudod majd beszerezni a magvakat. Előkészítjük a
kis üvegházat a jövő évi palántáknak, de idénre van
egy kis extra salátám, paprikám, hagymám és
paradicsomom, amit használhatsz. Ó, és káposztám,
a savanyú káposztádhoz. Megtartottátok azt a sok
dunsztosüveget a pincében, ugye?
– Igen – felelem. Elsősorban azért, mert nem
tudtam mihez kezdeni velük, úgyhogy csak
visszapakoltam őket a pince polcaira, miután Jonah
kimosta őket. De most, Muriel örökösen bíráskodó
pillantása alatt megkönnyebbültem, hogy valamit
sikerült jól csinálnom.
– Okos lány. Helyes. Annál könnyebb lesz majd,
amikor nekilátsz befőzni.
Hogyne. Én, befőzök. Emlékszem, amikor
besétáltam Agnes házába múlt nyáron, és épp a
Whittamore-éktól kapott zöldségeket savanyította,
ami Mabel fizetsége volt a munkájáért. A konyhája
olyan volt, mint egy háborús övezet, tele
dunsztosüvegekkel és koszos edényekkel, a bőrét és
a pólóját lilára színezte a cékla, pedig kesztyűt viselt.
A levegőt átható ecet és a szegfűszeg szagára
elfintorodott az orrom. Emlékszem, eltöprengtem,
hogy mégis miért bajlódna ennyit bárki, amikor
bemehet a boltba, és vehet egy üveg savanyított
céklát, ha akar.
– Colette epre amott van, a szalma alatt. Ez a
trükkje. Úgy tíz centi vastagon be kell fedni, hogy
átteleltesd a növényt.
Követem a zömök ujja vonalát a távolabbi
sarokhoz.
– Az jó sok szamócának tűnik. – Az egész kert
csaknem negyedét elfoglalja az a szakasz.
– Colette imádta az epret! Tavaly majd’ negyven
negyedgallonos vödörrel eladott belőle a piacon! –
mondja Muriel büszkén.
Fogalmam sincs, mennyi lehet negyed gallon, de
azt garantálom, hogy jóval több, mint amire egy
hozzám hasonló ember (valaki, aki nem eszik epret)
valaha is vágyhat.
– Ezek szerint létezik egy helyi piac, ahol vehetek
friss zöldséget és gyümölcsöt? – Vagyis,
megúszhatom ezt a sok munkát?
– Bezony. Minden péntek délután, június végétől
szeptemberig, a helyi közösségi épületben.
Mindenfélét árulnak. Zöldséget és gyümölcsöt, helyi
mézet, lekvárt. Colette csodás lekvárt tudott főzni.
Reggelire azt szolgáltuk fel a Csapszékben. Az
emberek nem tudtak betelni vele. Ha idén is olyan jó
lesz a termés, azt hiszem, legalább három hétig
könyékig leszel a préselt gyümölcsben. – Muriel
buzgón bólogat a fejével. – Azért ne aggódj! Majd én
segítek az első adagban, hogy ráérezz a dologra.
– Köszönöm – dünnyögöm, habár mindent érzek,
csak hálát nem. Muriel azt képzeli, hogy a teljes
nyarat kertészkedéssel és befőzéssel tervezem
tölteni.
Nem tűnik fel neki a vonakodásom. Vagy talán
feltűnik, de nem vesz róla tudomást.
– Gondoskodnunk kell róla, hogy továbbra is
megteremjenek itt a dolgok. – Összeráncolja a
homlokát, és közben még egyszer tanulmányozza a
puszta földet. A legjobb barátja kertje, aminek ő
egyengette el a talaját, miután a legjobb barátjától
búcsút vett. Talán ez is állhat a makacs elszántság
mögött, amivel tökéletes kertészt akar csinálni
belőlem: a hűség. – Jobb, ha indulok, megígértem
Teddynek, hogy csinálok neki egy rántottát. –
Elindul, de aztán megtorpan, az ajka félrehúzódik, a
szája körüli ráncok még hangsúlyosabbá válnak. –
Talán semmi közöm ehhez… – Próbálok uralkodni az
arckifejezésemen. Sosem örül az ember egy olyan
mondatnak, ami így kezdődik. – De arra tippelek,
hogy Jonah szeret irányítani.
Ahogy meghallom azt a szót, hogy irányítani,
fellángol bennem a harag. Nem vonzó, ha egy férfi
mindent ellenőrizni próbál.
– Szereti, ha beleszólhat a dolgokba. Ez nem az
irányításról szól – helyesbítek. Jonah magabiztos, és
tudja, mit akar. Ezek pozitív tulajdonságok.
Muriel félrebillenti a fejét, afféle „te szegény, buta
lány” módon.
– A hozzá hasonló férfiak nem szeretik, ha nincs
beleszólásuk például a pénzügyekbe.
Toby anyukája, emlékeztetem magam, és a
nyelvembe harapva mosolyt erőltetek az arcomra.
– Láttad a szállót? Azt a sok hektár földet, ami a
miénk? – A Trapper’s Crossing-i szálláshely felé bök
a hüvelykujjával. – Az én családom birtoka. Teddy
beházasodott. De aznap, amikor közöltem vele, hogy
vagy összeházasodunk, vagy ne pazarolja tovább az
időmet, tudtam, hogy legalább annyira az övé lesz,
mint az enyém. Még így is nehezemre esett
elengedni a dolgot, úgy tekinteni Teddyre, hogy
egyenlő beleszólása van mindenbe. Beletelt néhány
évbe, mire hozzászoktam ehhez, főleg olyan makacs
nő létemre, amilyen én vagyok. És elárulom, azok
kemény évek voltak. – Megrázza a fejét. – De nincs
olyan, hogy „enyém” meg „tied”, amikortól az ember
összeházasodik.
– Nem vagyunk házasok.
– És nem is lesztek soha, ha hagyjátok, hogy egy
nagy halom pénz közétek álljon, és megakadályozza.
– A házra mutat. – Úgy fest, elég nagy elköteleződést
vállaltatok egymás felé azzal, hogy megvettétek ezt a
helyet, idekint. A gyűrű meg a szertartás… az csak
műsor. A valódi házasság a hétköznapi dolgokból áll,
és idekint, ahol a tél hosszú és hideg, nem akarsz
fasírtban lenni a másik feleddel, nekem elhiheted.
Szükséged lesz rá. – Bölcsen elmosolyodik. – Elérem,
amit akarok a szállóban. Teddy azt hiszi, ő irányít
mindent ott, én meg hagyom, hogy a fajankó ezt
higgye. Mindenki jól jár. – Keményen megütögeti a
vállamat, valahogy mégis vigasztalóan hat. – Tégy
nekem egy szívességet, és hallgass egy makacs, vén
kecskére, akinek ezt a saját kárán kellett
megtanulnia.
Azon kapom magam, hogy ostobán bólintok.

– A hónap végén le kell jönnötök a Csapszékbe! –

kiáltja Muriel, és átveti a lábát a quadja ülésén.
Mögötte egy fémtartó, a tartón pedig egy hosszú,
vékony puska pihen. Nyugtalanító látvány. – Akkor
lesz az éves chilipaprikás főzőversenyünk. Jó
alkalom arra, hogy találkozzatok a helyiekkel. A
szezonális lakók is lassan megérkeznek addigra.
Feljönnek beüzemelni a kunyhójukat.
– Szeretem a chilit – jelenti ki Jonah a fedett
verandán elfoglalt helyéről, az oszlopnak dőlve, és
az izmos karjai még szemrevalóbbak, ahogy
összefonja őket maga előtt.
– Majd átküldök Tobyval egy listát mindenről,
amire szükségünk lesz, hogy előkészítsük a földet. Te
csak menj, és szerezd be Callának. Rá rengeteg
munka vár idén nyárig.
Jonah elvigyorodik, és a kelleténél sokkal jobban
élvezi ezt az egészet.
– Boldogan segítek Callának a kertjében, ahogyan
csak tudok.
Muriel feltartja az ujját felém.
– És ne feledd, holnap reggel nyolckor a Burger
Shacknél. A lányok… – Az utolsó szavait elnyomja a
quad zúgása, és máris elindul, végighajtva a
kocsibejárónkon.
– Lefogadom, hogy képes lelőni ezer méterről,
viharos szélben is egy szaladó szarvast – mondja
Jonah, és a hangjából ugyanannyi viccelődés
hallatszik, mint csodálat.
– Vagy csak rászól, hogy essen össze holtan –
mondom egy megsemmisült sóhaj kíséretében, és a
tekintetem az előttünk elterülő vízre vándorol.
Hetekkel ezelőtt elolvadt a hó, fagyott, kék vízfelszínt
hagyva hátra, ami ragyog a napfényben, de a helyiek
már nem merik próbára tenni a szabadidős
játékszereikkel. Olyan, mintha egyik napról a
másikra történt volna a tavaszi hóolvadás. Azzal
kezdődött, hogy koszos fekete jég és latyak jelent
meg, aztán egy csattanó ostort idéző, hátborzongató
hang kíséretében repedések keletkeztek, és leváltak
jégdarabok. Lökdösték egymást, mintha lassan
haladó dodzsemautók lennének, ahogy a part felé
sodródtak. Ott aztán beleolvadtak az előttem elterülő
hideg, kék tóba. Kora reggel a felszíne üveg, a fenti
ég és a felhők tökéletes tükörképe. De most a
legenyhébb szellőtől is fodrozódik.
Mostanában rászoktam, hogy kiülök a verandára a
reggeli kávémmal, és csodálom az elterülő vizet,
földet, hegyeket. Sosem gondoltam magamról, hogy
az a fajta ember lennék, akit vonz a víz, de ebben a
végtelen vadonban és magányban semmihez sem
fogható békét jelent, hogy itt kezdhetem a napomat.
 Ma reggel azonban nem fogok békére lelni, mert
kellőképpen megzavarták a nyugalmamat. Nincs
erőm Jonah-val vesződni azok után, hogy Muriellel
kellett bajlódnom.
Felmegyek a verandalépcsőn, és becsukom a
bejárati ajtót, majd a konyhába menet lerúgom a
csizmámat, és célba veszem a mosókonyhát, ahol a
felmosóvödröt tartjuk.
– Hé! – Jonah utolér, kinyújtja a karját, és átöleli a
derekamat.
– Nincs hangulatom…
– Tudom, hogy a te pénzed. Csak próbálok… –
Megforgat, hogy szembekerüljek vele. – Basszus,
nem tudom, mit próbálok csinálni. Amikor csak van
egy kis plusz bevételem, egyből berakom a bankba.
– Nem arról van szó, hogy nincs már most is
befektetve a pénzem nagy része. – Simon pénzügyi
tanácsadója (azt hiszem, lassan elkezdhetek rá úgy
gondolni, mint egyben a sajátom is) egytucatnyi
különféle módon lekötötte a pénzemet, rövid és
hosszú távú, alacsony és magas kockázatú
befektetésekbe egyaránt.
– Tudom, hogy be van. – A homlokomhoz nyomja a
homlokát néhány pillanatra, majd hátrébb húzódik,
és az őszinte szeme rám pillant. – Sajnálom, hogy
seggfej voltam korábban.
– Óriási seggfej – helyesbítek, és érzem, hogy a
felgyülemlett haragom és megbántottságom eloszlik.
– Rendben. Ezt megérdemlem. Azt hiszem, mást
tekintek prioritásnak. Fogalmam sincs, mit fogunk
csinálni öt év múlva, és szeretem bebiztosítani
magam. Nem úgy neveltek, hogy ilyen könnyedén
költsem a pénzt.
A dereka köré fonódnak a karjaim.
 – Szerencsétlenségedre engem igen.
Megrázza a fejét, de mosolyog.
– Simon nem tűnik pazarló embernek.
– A kocsija öregebb nálam. – Kifogástalan
állapotban van, mert nagyon vigyáz rá, és
alacsonyan tartja a kilométerek számát, de akkor is.
Egyedül akkor van új ruhája, ha anyám vesz neki,
mert megunja, hogy ugyanabban az öt ruhában látja
minden héten. Az elmúlt tíz évben próbálta
meggyőzni Simont, hogy újítsa fel az irodáját, de
Simon küzd ellene. Azt hiszem, ez talán az egyetlen
veszekedése anyámmal, amit ő nyert. – Simon…
anyagilag megfontoltan bánik a pénzzel. – Mint
észrevettem, Jonah-hoz hasonlóan.
– Akkor hogyan birkózik meg Susannel?
– Megegyeztek egy havi összegben anyám
„könnyelmű költekezéséhez”. – Elengedem egy
pillanatra Jonah-t, hogy idézőjelet rajzoljak az
ujjammal a levegőbe. – Ha a költségvetési kereten
belül marad, akkor Simonnak a szeme sem
rebbenhet anyám kiadásai kapcsán, bármit is
vegyen. Egyetlen szót sem szólhat.
Jonah az alsó ajkába harap, és habozik.
– Nem lehet, hogy ezt nekünk is érdemes lenne
fontolóra venni itt? Vagy legalább megbeszélni
bizonyos kiadásokat egy adott összeg felett, mielőtt
megvennénk, hogy lássuk, biztosan mindketten
tisztán gondolkozunk-e?
Kifejezéstelen pillantást vetek rá.
– A mindkettőnk alatt engem értesz, ugyebár.
Jonah ajka halvány, játékos mosolyba fordul.
Muriel – ugyan kéretlen – jó tanácsa dereng fel a
gondolataimban.
 – Hajlandó vagyok bármit megbeszélni ezer dolcsi
felett.
– Ötszáz – vág vissza.
– Akkor legyen kétezer? – Összevonja a
szemöldökét. – Egy erdei fakunyhóban rekedtem egy
kecskével és egy mosómedvével, jogsi nélkül. Egy
őrült nő most közölte velem, hogy idén
szamócalekvárt fogok készíteni, meg káposztát
termesztek. A könnyelmű költekezés az egyetlen
örömforrásom!
Visszhangzik a csendben Jonah kirobbanó
nevetése.
– Rendben. Ezer dolcsi, de csak akkor, ha
kelbimbót is ültetsz hátra.
– Fuj. Komolyan? – Elfintorodok. – Rendben. De
nem vitatkozhatsz velem, csak azért, mert valami
nem fontos számodra.
Mérges pillantást vet rám.
– Calla, az ötezer dolláros étkezőasztal egy vicc.
Évente egyszer használnánk, ha egyáltalán!
– Rendben – törődök bele nagy nehezen.
Szorosan magához ölel.
– De idővel kissé életszerűbb kompromisszumra
lesz szükségünk.
– Idővel – helyeslem megjátszott ártatlansággal, és
végigsimítok az ujjaimmal a durva szakállán. Végre
ugyanolyan hosszú, mint amikor eljöttem
Alaszkából.
– Utálok veszekedni veled. – Előrehajol, és az ajkát
a számhoz érinti.
– Akkor ne legyél ilyen elviselhetetlen! – A
nyelvemmel végigkövetem az ajka vonalát.
 – Szeretnéd megtudni, mi elviselhetetlen? –
Kegyetlen vigyor suhan át az arcán, amivel
felpörgeti a pulzusomat. Egy fürge mozdulattal
lerántja a pizsamanadrágomat, és hagyja, hogy a
bokámhoz hulljon. Egy töredékmásodpercen belül
követi a bugyim, és mielőtt megakadályozhatnám,
már meg is ragadja a combomat, és felemel a
konyhapultra.
 Tizenkilencedik fejezet

– Új terepjáróra van szükségünk – siránkozom,

miközben két kézzel kapaszkodom a kormányba, és
megfeszül a bicepszem, ahogy befordulunk a Burger
Shack parkolójába. Nincsenek kocsik, és az út tele
van kátyúkkal.
– Áh. Csak a szervókormányt kell megjavítani –
mondja Jonah az utasülésről, miközben a figyelmét a
kezében tartott helyi újságlap köti le. – Majd
megnézetjük, amikor megszerelik a hátsó lámpát.
– Ez egy őskövület.
– Elektromos ablakai vannak. – Nem úgy, mint
Jonah előző kocsijának Bangorban. De ott volt rá
kifogása, hogy miért azt vezeti. Egy olyan helyen,
ahová hajóval tudnak csak autót szállítani,
megtartod, amid van, amíg a motor az utolsót nem
nyögi. Anchorage-ben minden létező
autókereskedést megtalálni, habár drágábban.
De még így sincs mentség arra, hogy ezt a
lyukacsos, nyekergő, szigetelőszalaggal
körberagasztott szörnyeteget megtartsuk.
Megállok valahol, ami éppenséggel parkolóhely is
lehetne, ha fel lennének festve a vonalak a murvás
talajra. Semmi nyoma a helyi futóknak, akikkel
Muriel találkozót szervezett nekem, de tíz perccel
korábban érkeztünk, így van lehetőségem
bemelegíteni.
– Valami nagyobbra, férfiasabbra gondoltam.
Jonah félbehagyja az olvasást, és összevont
szemöldökkel rám pillant.
– A Mini Cooperről áttértél arra, hogy valami
férfias kell?
Megforgatom a szemem.
– Nem nekem. Neked.
Visszatér az újságolvasáshoz.
– Mondtam, hogy nekem ez jó.
– Hát persze hogy jó. – Elkalandozik a figyelmem.
Egy vékony, idősebb férfi futó halad el mellettünk, az
oldalán egy fekete labrador tartja a lépést pórázon.
Talán erre van szükségem: egy kutyára, aki velem
tart, amikor a szabadban vagyok. – Rendben. De én
szeretnék valami szebbet vezetni.
– Mint például? – Jonah megint leengedi az
újságpapírt. – És ne mondd, hogy egy kicseszett Mini
Coopert, mert esküszöm, Calla, találok még
balesetről készült képet. – Kissé kihallani a
hangjából, hogy jól szórakozik.
– Egy Jeepre gondoltam. Egy Wranglerre. Állítólag
jók a hóban.
Jonah morgó hangot hallat, ami helyeslést is
kifejezhet, de elképzelhető, hogy mást.
– Keménytetőset, ugye?
– Ami azt illeti, puhára gondoltam. Azt mondják,
könnyebb felnyitni…
– A medvék egy pillanat alatt átszakítják a vásznat.
– Szóval keménytetőset.
Elmosolyodik.
– Mennyibe kerül?
Összepréselem a számat, és fontolóra veszem,
hogyan fogok válaszolni, miután pont tegnap
veszekedtünk a költekezésem miatt.
 – Több mint a jakuzzi. – Különösen a bőrülésekkel
és a sok csilli-villi holmival, amiket a honlapon
hozzá tudtam adni.
Egy hosszú pillanatig tanulmányoz, én pedig
visszafojtott lélegzettel várom, hogy elkezdjen
kiosztani.
– Előbb szerezd meg a jogsidat, aztán esetleg
elmehetünk körülnézni egy autókereskedésben.
Mielőtt döntést hozol, érdemes először
próbavezetésre menni.
– Igen. Ez okos ötlet. – Bent hagyom a
slusszkulcsot, és kipattanok a vezetőülésről, majd
mély levegőt veszek. Borús az idő, de nem esik. A
reggeli levegő hűvös, de friss. Szép nap a futáshoz.
Becsapódik az anyósülés ajtaja, és Jonah bakancsa
végigcsoszog a murván, amire kavicsok pattognak
szerteszét.
– Mit fogsz csinálni, amíg én futok? – kérdem a
lábamat nyújtva.
– Elintézek pár ügyet.
Hátrapillantok a vállam felett, és azt látom, hogy a
zsebébe akasztott hüvelykujjakkal a terepjárónak
támaszkodik, és egyenesen a seggemet bámulja.
Megpördülök, és szembefordulok vele, hogy véget
vessek a műsornak.
– Perverz.
– Fogalmad sincs, mennyire… – Incselkedő,
önelégült mosolyt villant felém, amitől felpörög a
pulzusom, lángba borul az arcom, és borzongás
szalad végig a hátamon. Csaknem öt hónapja együtt
élünk, és még mindig képes ilyen azonnali fizikai
reakciót kiváltani belőlem egyetlen pillantással.
Olyannyira, hogy kész lennék kihagyni a futást
azokkal az idegenekkel, és keresni helyette egy
eldugott helyet, ahol felavathatjuk a régi terepjárót.
 Megköszörülöm a torkom.
– Ügyet intézel?
Elvigyorodik, mint aki olvas a gondolataimban.
– Gondoltam, megyek, és beszerzem a dolgokat
Muriel követeléseinek a listájáról.
Felnyögök.
– Mégis hogyan keveredtem ebbe? – Tegnap este
Toby küldött egy üzenetet egy részletes listával
(trágya, földkeverék és mindenféle mag a répától
kezdve a tökön át a sütőtökig), amit Muriel szeretne,
ha beszereznék otthonra hétfőig. Emellett elnézést
kért, ha az édesanyja kissé olyan benyomást kelt,
mint aki szereti irányítani a dolgokat. Ettől a
megfogalmazástól elnevettem magam.
– Említetted, hogy szeretnél elkezdeni
kertészkedni, nem? – emlékeztet Jonah.
Átfordulok támadóállásba a lábammal.
– Inkább olyasmire gondoltam, hogy lehetne egy
cserepes bazsalikom az ablakunkban.
– Hát, most egy dzsungel is lehet belőle. – Jonah
felnevet. – Nézd, szeretne segíteni, úgyhogy hagyd
neki, hogy segítsen.
– Egy diktátor, és ostobának és tanácstalannak
éreztem magam miatta.
– Akkor bizonyítsd be, hogy téved – feleli kihívóan.
– De tényleg ostoba és tanácstalan vagyok
kertészkedés terén.
Határozottan megrázza a fejét.
– Majd megoldod. És nem hiszem, hogy rosszak
lennének a szándékai. Megszervezte ezt a futást is
neked. Lehet, hogy találsz néhány új barátot itt.
– Igen, lehet. Most aztán mindenképp jól jönne egy.
 Jonah elrugaszkodik a terepjárótól, odajön
hozzám, és a vállamnál fogva magához von.
– Sajnálom, hogy Diana nem tud jönni – mondja
vigasztaló hangon.
– Annyira csalódott vagyok. – A mellkasához
nyomom az arcomat, a puha pamutpólója és az
erdőillatú tusfürdője megnyugtatóan hat rám. –
Nagyon reménykedtem, hogy eljön idén.
Diana tegnap este telefonált a hírrel, hogy Aaron
nővérének az esküvőjével, illetve azzal, hogy a
vizsgák előtt időre lesz szüksége, nem marad elég
szabadsága ahhoz, hogy meglátogasson. Nem tudok
haragudni rá a helyzet miatt – egy esküvővel és a
jogi egyetemmel kellett versenyeznem. De így is
elkeseredtem.
– Akkor majd jövőre eljön.
– Igen. Meglátjuk. – Öt hónap telt el, mióta utoljára
láttam a családomat és a legjobb barátnőmet.
Csaknem egy éve lesz, mire anyám és Simon
eljönnek karácsonyra. Legalább másfél, mire Diana
jön. Habár bármikor megtehetném, hogy Torontóba
repülök találkozni velük, az önző énem azt kívánja,
bárcsak elsőbbséget élvezne számukra, hogy
meglátogassanak engem az új világomban.
– Anyám azt mondta, ez volt az egyik legnehezebb,
amikor Alaszkában élt: hogy milyen keveset látta a
barátait és a családját. Mind azt mondták, hogy
eljönnek, de aztán mégsem tették. Mivel többségük
Oslóban volt, ami jóval messzebb van Torontónál. –
Jonah vigasztalón végigsimít a hátamon. – De ne
aggódj. El fognak jönni.
Tátongó érzés nyomasztja a mellkasomat.
– Muriel nyolc órát mondott, igaz? – Az órámra
pillantok. Öt perce múlt nyolc. – Mi van, ha nem
jönnek? – Még a nevükre sem emlékszem.
 – Jönni fognak.
– Miért gondolod?
– Ugyanazért, amiért én elvezetek félúton
Wasilláig trágyáért, te pedig kertet ültetsz.
Felpillantok Jonah jóképű arcára.
– Mert mind rettegünk Murieltől?
Felnevet.
– Én inkább egészséges mértékű tiszteletnek
mondanám. Nézd, azok biztosan ők! – Az állával a
mögöttem lévő út felé bök.
Hátranézek a vállam felett, és meglátok két női
futót, amint egymás mellett kocogva, lassú tempóban
befordulnak a parkolóba. Tetőtől talpig ugyanolyan
neonszínű futóöltözékben vannak: az egyik sárga, a
másik magenta, és eltöprengek, hogy vajon ebből
bármi is a divatot szolgálja-e, vagy csupán a
láthatóság a cél.
– Minden oké? Vagy szeretnéd, ha itt maradnék,
amíg biztos vagy benne, hogy belevágsz? – kérdi
Jonah.
– Rendben leszek. Csak egy futás. – És már rám is
fér. Mostanában ellustultam. – Legfeljebb fél óra
lesz.
Lehajol és megcsókol, egy pillanatra elnyújtva a
csókot. A szakálla csiklandozza az arcomat.
– Utána találkozunk az élelmiszerboltnál.
– Rendben. Ne várasson túl sokat, Jean! Áu! –
Felkiáltok (a meglepetéstől, nem a fájdalomtól),
amikor Jonah fürgén megsuhintja a hátsómat, majd
beszáll a kocsiba.
– Calla? – szólít meg az idősebb, szikár nő a sárga
ruhában. A negyvenes évei végén, vagy talán már az
ötvenes évei elején járhat.
 Elmosolyodok, még úgy is, hogy közben lángol az
arcom. Kizárt, hogy ne látták volna az iménti
jelenetet.
– Igen. Sziasztok.
Lelassít, és gyalog teszi meg az utolsó pár métert.
– Jodi vagyok. – A mellette álló puhább testalkatú,
fekete hajú nőre mutat, aki korban közelebb áll
hozzám. – Ő a lányom, Emily.
Oda-vissza cikázik a tekintetem kettejük között,
keresve a hasonlóságot, és megállapítom, hogy
mindkettejüknek keskeny orrnyerge és közel ülő
szeme van.
Emily tartózkodó mosollyal üdvözöl.
Eddig olyan kínos érzés az egész, mint amikor az
ember hívatlanul besétál valakinek az otthonába
ebédre.
– Bemelegítettél? – Jodi pillantása az övtáskámra
rögzített medvesprére és a csuklómon lévő csengőre
cikázik. Ma visszafogtam magam, és csak egyet
hoztam.
– Igen.
– Szuper. Arra van a bicikliút. – A fák közötti
keskeny ösvényre mutat a parkolón túl, és elindul
előttünk abba az irányba. – Voltál már rajta?
Válaszul megrázom a fejem.
– Egészen Wasilláig elvezet. Nyilván nem fogunk
addig elmenni.
Felveszem a lépést mögöttük, közben kínos csend
telepszik ránk. Eltűnődök, vajon őket is annyira
feszélyezi-e ez, mint engem.
– Köszönöm, hogy veletek tarthatok.
– Biztonságosabb, ha többen vagyunk, nem igaz? –
feleli Emily. A hangja leheletszerű, bátortalan.
Igazodok a tempójukhoz, ahogy odaérünk az
ösvény elejéhez.
– Szóval, régóta éltek itt?
Mindketten bólintanak, de nem kínálnak
lehetőséget a beszélgetésre, ezért feladom, és a sárga
figyelmeztető táblákra terelem a figyelmem, ami
biciklizőkre és futókra hívja fel a figyelmet.
És jávorszarvasokra.
És medvékre.
Fokozódik a szorongásom.
– Évek óta járunk kocogni ezen az úton, és még
sosem futottunk össze egy medvével sem – mondja
Jodi, miután látja, hol állapodott meg a pillantásom.
Muriel bizonyára mesélt nekik a paranoiámról. El
tudom képzelni az ő verzióját: a kanadai lány, aki fél
a tulajdon árnyékától.
– Meddig megyünk?
– Szombatonként tíz mérföldet szoktunk. Muriel
azt mondta, menni fog. – Mindketten
várakozásteljesen pillantanak rám.
Csakugyan ezt mondta…? Az tizenhat kilométer.
Márciusban alig bírtam lefutni hat kilométert, és
azóta nem is voltam futni.
Gyorsan hátrapillantok, hogy lássam, Jonah
valóban elment-e már. Túl késő visszafordulni.
Emlékeztetem magam, hogy én vagyok itt a
betolakodó, aki tönkreteszi az anya-lánya időt.
Mosolyt erőltetek magamra.
– Hogyne, nem gond.
 Huszadik fejezet

Jóval azelőtt hallom Muriel quadjának távoli

zúgását, hogy megpillantanám az ablakból, amint
felhajt a kocsibejárón.
Toby húsz perccel ezelőtt írt üzenetet, és
figyelmeztetett, hogy az anyja úgy döntött, a mai nap
tökéletes számunkra a kert előkészítéséhez, miután a
talaj elég meleg és száraz.
Egy nyögés kíséretében elmentem a legutóbbi
Calla & Dee-blogbejegyzésem piszkozatát, ami „A
vonakodó kertész” címet viseli. Az eredeti cím, „Az
utálkozó kertész” kicsit túlságosan… utálkozónak
hangzott.
Összerándulok, ahogy felállok, a combom még
mindig sajog a szombati futástól. Fogom a kertészeti
puskalapomat (az egyvelege néhány anyámtól
kapott alapvető tanácsnak és a jegyzeteimnek, amit
az Alaszkai kertészkedés kezdőknek nevű blogról
szedtem), bebújok a gumicsizmámba, és
kivonszolom magam, hogy szembenézzek az eltökélt
szomszédommal.

– Lassan végzel ott? – kiáltja Muriel a kert távolabbi

végéből, és a kesztyűs kézfeje hátulját végighúzza a
szemöldökén.
– Azt hiszem! – Lüktet a hátam és a vállam, ahogy
még egyszer utoljára végighúzom a földön a
gereblyét. Órák óta fáradhatatlanul dolgozunk,
átforgattuk a régi földet a friss, fekete
földkupacokkal és a trágyával, amit Jonah a minap
odaöntött, mígnem laza és egyenletes lesz az állaga a
talajnak. Korog a gyomrom, izzadságban úszik a
testem, és érzem a koszcsíkokat az arcomon.
Muriel átsétál a hosszú, takaros földhalmok között,
amiket ő hozott létre egy kapával, és
csizmanyomokat hagy maga után.
– Vízre van szükséged. Tessék. – Benyúl a
hűtőládába, és kivesz egy üveggel. – Igyál csak. No,
rajta. – Elfogadom az üveget, és csaknem húsz
másodpercen belül felhajtom a felét. Már nem is
zavartatom magam amiatt, ahogy terelget, rábeszél
dolgokra, és követelődzik. – Jobb?
– Ühüm – nyögöm ki lihegve.
– Teljesen kifogytál a szuszból. – Felhorkant. – Azt
hittem, futni jársz!
– Ez más… mint a futás. – Habár nagyjából
ugyanígy hangzottam a tíz mérföldes futásom végén
Jodival és Emilyvel (két csendes nő, akikről
megtudtam, hogy keveset beszélnek, és még
kevesebbet mosolyognak). Udvariasan
visszautasítottam a meghívást, hogy jövő hétvégén is
velük tartsak.
Erőt próbáló munka előkészíteni a talajt. És ez a
nő, aki három vagy négy évtizeddel idősebb nálam,
önszántából van itt, és egyenletesen lélegzik. Az
egyetlen jele annak, hogy megerőltette magát, hogy a
homlokához tapad néhány nedves, ősz hajtincs.
A kertkapunak dől, a tetejére támasztja a
bicepszét, ami akkora, hogy a legtöbb pasi, akivel
ezelőtt jártam, alulmaradna vele szemben egy
karbirkózásban. A kerítésen túl Zeke legelészik egy
folt frissen kinőtt gaznövényen. Muriel ragaszkodott
hozzá, hogy hagyjuk szabadon bóklászni, amíg
idekint dolgozunk. Időközben Bandita nekivágott az
erdőnek, hogy megmásszon egy fát.
– Jó kis első kerted van, Calla – mondja egy
elégedett bólintással. – Holnap elkezdhetünk ültetni.
– Holnap jön a fickó a verandát beépíteni. – Hála
az égnek. Még nem támadtak fel a rovarok a téli
búvóhelyükről, de tudom, hogy nemsokára jönnek,
ahogy egyre hosszabbak és melegebbek a nappalok.
– És segítesz neki építeni? – A ráncos szája kétkedő
mosolyra húzódik.
– Hát, nem, de…
– Akkor áthozom holnap a palántákat. Délre
mindent el is tudunk ültetni.
Teljesen felesleges megpróbálnom elmagyarázni
neki, hogy nem akarnék itt, hátul lenni, amíg egy
vadidegen a házamon dolgozik. Mi van, ha kérdése
van? Mi van, ha a véleményemre kíváncsi? Biztosra
veszem, hogy Murielnek ezekre is lenne válasza.
Most viszont szeretném, ha elmenne, hogy
lezuhanyozhassak, és pihentessem a sajgó testemet,
amíg Jonah hazajön.
– Már láttad a birtok többi részét? – kérdi Muriel
hirtelen.
– Öö, nem. Van vagy száz hold. – Nem
merészkedtem a kocsibejárón és az akolon túl. Úgy
sejtem, soha nem is fogom látni az egészet.
Megemeli az állát, ami néha szokása beszéd
közben. Mint aki egy titkot készül elárulni, valamit,
amiről tudja, hogy én nem tudom – ami kétségkívül
sok minden lehet.
– Fogadjunk, hogy Phil nem mesélt nektek a régi
kunyhóról.
Átpörgetem az emlékeimet, de nem rémlik.
 – Milyen kunyhó?
Az arcán megjelenő széles mosolyát látva egyből
bánom, hogy rákérdeztem.
– Gyere csak. Elmegyünk kicsit kocsikázni.

Muriel farmernadrágja és kabátja hátul tiszta sár,

mire lepattan az ülésről a bozót közepén.
Ellenőrzöm a saját nadrágomat, és megállapítom,
hogy ugyanolyan mocskos. A szűk, sáros ösvény,
amin elvezetett idáig, besüppedt, és csúszkáltunk
rajta a quadunk súlya miatt.
Magas, vékony lucfenyők vesznek minket körül, és
nyírfák, amik javarészt még csupaszok, habár a
vékony ágak végén már látom a rügyeket. Kidőlt
fatörzsek fekszenek mindenfelé, sok már elkorhadt,
és élénkzöld moha borítja őket. Foltokban
összerongyolódott, barna avar borítja az erdő talaját
tavaly őszről, mint valami ázott újságpapír, ami
idővel teljesen lebomlik majd.
– Ez az én birtokom? – Hülyének érzem magam,
amiért felteszem a kérdést, de olyan, mintha egy
örökkévalóság óta követném Murielt.
– Bizony ám. – Kicsatolja a bukósisakját, és
felakasztja a kormánybotra, aztán a barna
karabélyért nyúl a quadja poggyásztartóján.
– Azt hiszem, elég zajt keltettünk idefelé ahhoz,
hogy ne legyen egyetlen épeszű állat sem
kilométereken belül, de szeretek elővigyázatos lenni,
biztos, ami biztos.
Mi a helyzet az őrült állatokkal? Szeretném
megkérdezni. A ragadozó grizzly medve, amelyik
kirángatta a férfit a sátrából az éjszaka közepén? A
kicsinyét védő jávorszarvas, ami eltaposott egy
kutyát, mert közéjük került?
Hetek óta nem láttam a jávorszarvasainkat. Jonah
szerint a repülőgép zaja, amit mindennap
felszálláskor csap, arra késztette őket, hogy másfelé
barangoljanak.
Muriel ellenőriz valamit a puskán, mielőtt átveti a
vállán a vállszíjat.
– Jonah megtanította, hogyan kell ezeket
használni, ugye?
Na, megint kezdődik…
– Nem szeretem a fegyvereket.
– Semmi köze ahhoz, hogy szereted-e őket. Habár
jó néhány ember szereti a puskáját. – Áthalad a laza
ágak között, a csizmája nedves levélcsomókat rúg fel.
– Ez arról szól, hogy biztonságban érezd magad.
– Pont erről van szó. Nem érzem biztonságban
magam a közelükben. – Még attól is nyugtalan
vagyok, hogy látok egyet az ő kezében. – Nem úgy
nőttem fel, hogy lett volna a környezetemben.
– Micsoda? Apád sosem vitt el vadászni a tundrán,
amikor látogatóba jöttél?
Toby és Teddy tudják, hogy torontói vagyok, és
apám volt az Alaszkai Vadon tulajdonosa, szóval
feltételezem, hogy ők szolgáltatták az információt
Murielnek.
– Sosem jöttem látogatóba. Apámmal… nem
voltunk beszélő viszonyban tavaly nyárig. Nem
láttam huszonnégy évig.
Lopva hátrapillant rám a szürkés szemével, egy
pillanatra elhallgat, és felkészülök a tolakodó
kérdezősködésre, a bölcselkedő kioktatásra, a
kéretlen véleményre.
 – Hát, tudod, mi veszélyesebb egy puskánál? Az, ha
Alaszkában vagy, és nincs nálad egy, amikor
szükséged lenne rá – feleli ehelyett.
A fiadnak, Deaconnek volt puskája, és nézd meg,
mire ment vele.
Követem, ahogy átfurakodik a bozóton, a csizmája
nagyokat dobban a talajon. Eltűnődöm, hogy ez a nő
– aki a szerettei szerint sosem viselkedik hölgyként –
a kemény külseje mögött, legbelül, vajon milyen
gyakran gondol a fiára, aki öt évvel ezelőtt egy nap
eltűnt. Vajon még mindig ez a sokkoló igazság az első
gondolata reggelente, amikor felébred, abban a
pillanatban, amikor az álom ködös homálya
eloszlik?
– A Mat-Su-völgynek nagy múltja van, amiről
gondolom, fogalmad sincs.
– Így van. Nincs – ismerem be.
– Amikor gyerekeid lesznek, majd tanulnak róla az
iskolában. Persze a gyarmatosítókra helyeződik a fő
hangsúly. Róluk zeng az ének. Parádék meg
ünnepnapok, meg mindenféle banzáj jár nekik. De
valójában csak a nagy gazdasági világválság után
kezdtek el feljönni ide. Előttük akadtak már jócskán,
akik segítettek rendbe hozni a környéket. Farmerek,
bányászok, emberek, akik szabadok akartak lenni és
a földből élni. Megindultak ide, amint engedélyezve
lett a letelepedés, még a századforduló előtt, mielőtt
az Egyesült Államokhoz tartozott volna a terület. Így
került ide az én családom. Eredetileg Montanából
származunk. – Félrelök egy alacsony ágat, és
megtartja, amíg én is áthaladok. Megkerülünk
néhány szorosan nőtt fát, és egy kicsi, omladozó
kunyhó jelenik meg előttünk.
– Mi ez a hely? – A rogyadozó, mohával borított
tetőre pillantok, és a megmunkálatlan farönkökre,
amik a falakat alkotják. Deszkákat szegeztek oda,
ahol feltételezésem szerint az ablakok vannak,
lezárták őket. Emlékeztet a menedékkunyhóra, ahol
Jonah-val annak idején meghúztuk magunkat, hogy
kivárjuk a rossz idő végét.
– Ez az eredeti ház ezen a birtokon. – Muriel átlép
egy útjába eső, korhadt farönkön, majd belerúg egy
másikba. – Hallottál már a telepítési törvényről,
ugye?
– Amikor az állam ingyen tulajdonjogot adott a
földre? Igen, láttam róla egy dokumentumfilmet. –
Mindent megnéztem, amit csak találtam Alaszkáról,
miután hazatértem Torontóba. Így gyászoltam apám
és Jonah elvesztését egyszerre, és egyben
kétségbeesetten próbáltam belekapaszkodni még egy
kis időre, amibe csak tudtam. Anyám szerető
szándékkal meggyanúsított, hogy mazochista
vagyok.
Muriel szeme csodálkozva elkerekedik.
– Úgy van. Adtak egy földterületet, és öt éved volt
rá, hogy lakóhelyet építs rajta, és művelés alá vond
bizonyos részét, ami után a föld a tiéd lett, ingyen és
bérmentve. Valamikor a hatvanas években feljött ide
egy férfi egy tavasszal, hogy letelepedjen a
feleségével és két fiatal kisfiúval. Ő is montanai volt.
Jogot formált a helyre, kifizette az előleget, és már el
is tűnt, azt gondolva, hogy megnyerte a
főnyereményt, és most aztán megmutatja
mindenkinek a tutit.
Megépítette a házakat odalent, úgyhogy azt hitte,
rendben lesz. Emlékszem, a szüleim beszélték,
milyen egy ellenszenves bolond. Halvány gőze sem
volt róla, hogyan kell itt túlélni, vagy milyen egy
közösséghez tartozni. Hát… – Séta közben hátranéz a
válla felett, és sokatmondó pillantást vet rám – az
egyik gyerek már karácsony előtt elment. Elkapott
valamit, amiből nem tudott kilábalni ezen a huzatos,
hideg helyen, félig halálra éhezve. A feleség egy
hónapra rá kiment egy hóviharban, és nem jutott
haza. Napokba telt, mire megtalálták a testét. A férfi
fogta a sátorfáját, és az életben maradt fiával azelőtt
távozott, hogy elolvadt volna a hó. Egy évig sem
húzta.
Leesik az állam, ahogy szemügyre veszem az apró
kunyhót előttem. Egyszerre lenyűgöz és elrettent a
sötét múltja. Mégis mi van a McGivney családdal,
hogy folyton ilyen borzasztó sztorikat mesélnek
nekem?
– Lehet, hogy teljesen másképp alakult volna, ha
hajlandóak segíteni és segítséget kérni. Még azt sem
tudták, hogyan kell kialakítani az élelmiszer-
tárolásra szolgáló pincét, hogy ne rohadjanak meg a
zöldségeik! – Megrázza a fejét. – Végül megjelentek
Beakerék, akiknek volt pénzük a helyre. A hetvenes
években épp felemelkedőben volt a környék, miután
befejezték a Parks Highwayt, és szó volt arról, hogy
Juneau-ból áthelyezik az állami fővárost erre a
környékre. Az állam árulta a földeket, így Beakerék
felvásároltak egy csomót, és kezdtek vele valamit,
miután letelepedtek a tó túloldalán, és megépítették
a rönkházat, ahol most ti is laktok. Egy jó évtizedet
itt töltöttek, mielőtt úgy döntöttek volna, hogy
készen állnak valami könnyebb életre, így eladták
Philnek és Colette-nek, akik tényleg a magukévá
varázsolták. – Büszke mosollyal zárja a történetet,
egy olyan mosollyal, amitől megváltozik az arca, és
ellágyul a durva hanghordozása. – Most rajtatok a
sor, hogy itt hagyjátok a nyomotokat.
Megváltozott a világ, szeretném neki mondani.
Még Alaszka is. Mi nem telepesként próbálunk jogot
formálni a földre. Határozottan nem a földből
szeretnénk megélni. De ez a kiruccanás segített
abban, hogy kicsit jobban megértsem Murielt. Az ő
családja nem csupán túlélt, hanem meg is
gazdagodott az alatt, amit a dokumentumfilm a
„legzordabb körülmények”-nek jellemzett: rossz
minőségű talaj; rövid nyarak és gyenge termés;
vadállatok, amik fenyegetik a jószágokat;
dermesztően hideg, hosszú telek; a szüntelenül
támadó szúnyogok hadai mélyen a bozótban; a
kimerítő napi munka, amit megkövetel mindez. A
vérében van. Büszke az örökségére és arra, amit a
családja elért.
Az ő szemében csupán egy helyes módja van az
alaszkai életnek.
Muriel körbevezet a sarkon túl, ahol a tető az
egyetlen faajtó fölé lóg, majd a fákon túl fényesen
csillogó vízre mutat.
– Az ott a tavatok. Amott, a túloldalon vagytok.
– Tényleg? – Számtalan órát töltöttem azzal, hogy a
távoli partot bámultam. Sosem láttam semmi
nyomát, hogy egy kunyhó búvik meg a mélyben.
Még fentről sem látszik, mert minden benőtte.
– Oké, lássuk, hogy ez mozdítható-e. – Megrántja a
kilincset, és a régi ajtó kinyílik a zsanérok
hajmeresztő nyikorgásának kíséretében. Muriel
látszólag elégedett, ahogy teljesen kitárja az ajtót.
– Megtennéd, hogy idehozod azt a követ? – Egy
kődarab felé biccent a földön, alig egy méterre.
A hátam és a karom tiltakozik a fájdalomtól a
korábbi talajművelés után, ahogy nagy nehezen
odagurítom. Az ajtó alsó szegletéhez teszem, hogy
kitámasszam.
– Évek óta nem jártam itt – ismeri be Muriel, és
bevezet egy kis szobába, ahol dohos fa szaga érződik.
Sötét van, az egyetlen fényforrás az ajtón át és a
bedeszkázott ablakok repedésein szűrődik be.
Teljesen üres a helyiség, csak por, törmelékek és
némi törött üvegszilánk borítja.
 Lassan körbepördülök, és megpróbálom
elképzelni, hogyan aludt és étkezett itt négy ember,
hol volt a konyha. Egy fekete cső a sarokban azt
sejteti, hogy ott lehetett a kandalló, de semmi sem
maradt belőle.
– A helyiek kiürítették a helyet, amint híre kelt,
hogy a család távozott – magyarázza Muriel, mintha
csak a gondolataimban olvasna.
– Még egyszer, mennyi idős is ez a hely?
– Nos, a hatvanas években épült, úgyhogy most
már jóval több, mint hatvan. – Lassan körbesétál. –
Lehet, hogy a fickó tudatlan volt túlélés terén, de
igen tartós kunyhót épített. Phil végzett rajta pár
javítást, meg karbantartotta az évek során, és
gondoskodott róla, hogy le legyen deszkázva,
máskülönben egész biztosan talált volna itt egy alvó
medvét a tél beköszöntével. Thomas kijárt ide a
barátaival, mindenféle rosszban sántikálva. Ő a fiuk,
mellesleg. Az én fiaim is kijöttek ide időnként. – Most
először tett egyáltalán célzást arra, hogy egynél több
fia van. – És persze Thomas a barátnőjével is
kiszökött ide. Mégis melyik tini tudna ellenállni egy
helynek, ahol kufircolhat? – Sokatmondóan felvonja
a szemöldökét. – Mindegy, gondoltam, érdemes
látnod egy szelet jó kis alaszkai történelmet a
birtokodon.
Lehet, hogy eleinte vonakodtam, de most azon
kapom magam, hogy értékelem.
– Fogalmam sem volt róla. A dokumentumok nem
is tettek említést a kunyhóról.
– Valószínűleg idővel megfeledkeztek róla. – Egy
legyintéssel az ajtó felé terel, aztán egy fürge
mozdulattal belerúg a kőbe, ami elgurul annyira,
hogy már nem támasztja ki az ajtót. A kunyhót
bezárja, majd elindul visszafelé, át a bozóton.
 – Az a hely, ahol most a kerted van, nem volt
sokkal jobb állapotban, mint ez, amikor Colette és
Phil átvették a helyet. Persze, Beakeréknek is volt
egy kis kertje. De Colette nagyobbat akart, úgyhogy
Phil megadta neki. Istenem, de szerette őt az a férfi,
az ég áldja meg! Mindegy, szóval jó öt évbe telt
nekik, mire megfelelő méretű lett a kert. Minden
évben megtisztítottak és feltúrtak egy kicsivel
többet. Annyi kemény munkát beleöltek. Ezért kell
továbbra is használni. – Muriel felszíjazza a
karabélyt a csomagtárolóra, majd felmászik a
quadjára. – Oké. Gondolom, szeretnéd, ha megint
előremennék, úgyhogy megkerüllek, és visszavágok
az ösvényre…
Egy hangos, fémes csattanás töri meg az erdő
csendjét, amit fájdalmas nyüszítés követ. A hangra a
madarak felreppennek, és szárnyukat csattogtatva
az égbe emelkednek.
– Mi volt ez? – kérdezem pánikszerű hangon.
– Psszt! – Muriel felemeli a kezét, hogy csendre
intsen, a feje a zaj vélt irányába fordul.
Egy pillanattal később újabb vonyítás hallatszik, ez
alkalommal kevésbé fülsüketítő, de fájdalommal teli.
Tőlünk jobbról jön, és közel van. Túl közel.
– Valami beakadt egy csapdába. Valószínűleg egy
farkas.
Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy
ennyire közel ólálkodott hozzánk egy farkas, és
fogalmunk sem volt róla.
– Oké, gyere – mondja egy mély sóhaj kíséretében.
– Menjünk, intézzük el. – Beindítja a motort, és
elindul a sérült állat irányába, így kénytelen vagyok
sietve követni.
Muriel már le is szállt a quadjáról, és egy halom
lehullott falevél felé tart, amikor leparkolok, és
leállítom a motort.
– Egy talpcsapda! Akkora, hogy egy medvének is
elég lenne! – jelenti ki, és bólint egyet, mint aki
elégedett, hogy kitalálta. – Jól el is kapta.
Meglátom a foltos, homokszínű és szürke
szőrzetet. Lázas izgalommal számolom fel a
távolságot köztünk.
– Te jó ég! – Összerezzenek a recés vasfog
látványára, ami belemar a farkas hátsó lábába.
– Úgy hallottam, már volt szerencséd a
szomszédodhoz? – kérdi komor hangon.
– Kihez, Royhoz? Igen. Miért…? – Elhalkul a
kérdésem, ahogy szemügyre veszem a szerencsétlen
állat pofáját, az éles, félelemben és fájdalomban úszó
szemét, amivel minden mozdulatunkat lesi,
miközben nyüszög. – Ez Roy kutyája! – Amelyik
nemrég a torkomat méricskélte.
Muriel felhorkant.
– Egy frászt kutya! Az a fickó égre-földre
esküdözik, hogy malamutjai vannak, de senkit sem
tud becsapni ezzel, még önmagát sem. Szerencse,
hogy egyik sem kavart még olyan bajt, amit jelenteni
kellett volna. – Kiábrándultan csóválja a fejét. – Roy
nem fog ennek túlságosan örülni. Ezek a kopók
olyanok, mint a családja. – Körbepillant. – Kíváncsi
vagyok, hová ment a másik. Többnyire együtt látni
őket. – Recsegnek a gallyak a lába alatt, ahogy a
quadjához megy, magamra hagyva a sebesült
állattal.
Bármennyire is kevéssé érdekelnek Roy
vérszomjas szörnyei, ahogy hallom a kínlódását, az
ösztönös reakcióm, hogy szeretnék véget vetni neki
valahogyan.
– Nem tudnánk valahogy leszedni róla ezt az izét?
– Nem, hacsak nem szeretnél a szép kis bőrödre
egy tucat öltést. Ez aztán nem egy barátságos jószág.
Különben is, úgy szétroncsolódott az a lába, hogy
kétlem, hogy megtarthatja.
Ismét szemügyre veszem a csapdát, amit legalább
kétszer akkora állatnak szántak, mint ez: a hatalmas
fémfogak könyörtelenül a húsába marnak, átvágják
az inakat és az izmokat, és a csontba kapaszkodnak.
Megborzongok a gondolatra, hogy ez a saját lábamra
szorul rá.
– Egyébként is, mégis mi a fenét keres idekint egy
medvecsapda? Egy ember is beleléphetett volna
ebbe!
– Ki tudja, mióta van itt. Emlékszem, néhány évvel
ezelőtt Philnek gondot okoztak a medvék, talán ő
hagyta itt. Nem látok friss csalit semerre.
Leguggolok, és óvatosan a közeli láncért nyúlok. A
kutya vicsorogni kezd, és fülsértően morog, hogy
elriasszon. Murielnek igaza van: ha megpróbálok
segíteni, csak meg fogok sérülni.
Felállok, és elkeseredetten felsóhajtok.
– Szóval, mihez kezdünk? – Kattanás hallatszik,
amitől feláll a szőr a hátamon. Alig egy tucatszor
hallottam ezt a hangot ezelőtt, amikor Jonah
megtölti a puskáját. – Mit csinálsz? – kérdem
gyanakvással, és fagyos félelem áraszt el belül, amint
meglátom Murielt a puskájával közeledni. Pontosan
tudom, mire készül.
Kifejezéstelen pillantást vet rám.
– Megszabadítom a kínjaitól a dögöt.
– Nem lőheted le!
 Hitetlenkedve megrázza a fejét. Lefogadom, hogy
rettegés ül az arcomon.
– Nem hagyhatjuk itt. Le fogja rágni a saját lábát,
aztán elvérzik egy bokorban. Ez így emberséges,
Calla!
– Hát… – Habozok, és próbálok olyan megoldást
találni, aminek nem része, hogy ez a szegény kutya
golyót kap a fejébe a következő öt másodpercben.
– Nem kellene szólnunk Roynak? Az ő kutyája.
– És szerinted Roy mihez kezd ezzel a nyamvadt
teremtéssel? Altatót dúdol majd neki? – Felhorkant. –
Ez könyörületesség. Most menj, mozdulj el az útból. –
A durva, bőrkeményedéses keze szorításában van a
puska, kész felemelni, célozni és lőni.
– Nem. – Azelőtt kicsúszik a szó a számon, hogy
végiggondolhatnám. Földbe gyökereztek a lábaim.
Felvonja a szemöldökét.
– Hogy érted, hogy nem?
– Nem engedem, hogy lelődd a kutyát, anélkül,
hogy bármi esélyt kapna!
Gondterhelten felsóhajt.
– Nézd, Calla, tudom, hogy ez kegyetlenségnek
tűnik egy magadfajta lány szemében, de mi mást
tehetnénk? Hogyan segíthetnénk neki idekint? –
Körbelegyint a kezével, ezzel nyomatékosítja, hogy
az erdő mélyén vagyunk. – Még csak ki sem
szabadíthatjuk a csapdából, amíg el nem kábítjuk.
Nálam nincs nyugtató. És nálad? – Gúnyosan
felhorkant.
Nyugtató.
Hát persze. Előkotrom a telefonomat. Egy
egységnyi térerő van. Talán éppen elég lesz.
– Igen, ami azt illeti. Van.
 Huszonegyedik fejezet

Jonah megáll a quadjával. Előttünk keréknyomok

szaladnak a fák menti kanyaron túl. Valaki nagy
abroncsokkal vezetett végig Roy kocsibejáróján,
felkavarva az ázott talajt és felfordulást csinálva a
sárból.
– Magyarázd el még egyszer, miért bajlódunk
ennyit azért a seggfejért! – kiabálja túl Jonah a motor
zúgását.
Elbújok a kabátomban, borzongok az erdő
árnyékában.
– Nem érte tesszük.
Jonah a válla felett hátrapillant rám, szemügyre
veszi a komor, kimerült arcomat, és a kék szeme
ellágyul. Megfogja az egyik kezemet, amivel átfogom
a derekát, és megszorítja, aztán hátrakiált:
– Kapaszkodj!
A testébe kapaszkodok, ahogy zötyögünk,
rázkódunk és fel-le ugrálunk az árkokon át,
csattognak a fogaim, és esőcseppként fröccsennek a
ruhámra az apró sárfoltok hátulról. Érzem, hogy egy
része a nyakamon landol.
És emlékeztetem magam, hogy ez a helyes, annak
ellenére, hogy görcsben áll a gyomrom a
nyugtalanságtól, amiért meg kell mondanom ennek
a romlott vénembernek, hogy a szeretett kutyája
valószínűleg meg fog halni.
Marie a harmadik csörgésre felvette a telefont, és
amikor sietősen elmagyaráztam neki a helyzetet, azt
mondta, máris kocsiba pattan. Muriel, aki nem
tudott felhagyni a fejcsóválással, valahányszor
találkozott a tekintetünk, elérte Tobyt, és megadta
neki a pontos helyszínt – száznyolcvan méterre
délnyugatra a régi telepesek kunyhójától –, és
meghagyta neki, hogy várja Marie-t a házunknál egy
utánfutóval.
Csaknem fél órába telt, mire meghallottuk a
közeledő quadok ismerős zúgását az erdőben.
Életem leghosszabb fél órája volt, ami alatt szegény
kutya felváltva nyüszített a fájdalomtól, és
vicsorgatta a fogát, valahányszor Muriel megpróbált
a csapda közelébe férkőzni. Marie azonnal
munkához látott, injekciót adott a kutya lapockája
közé, és amint lehunyta a szemét az állat, gyakorlott
szakértelemmel kiszabadította a fémfogak közül.
Tobyval segítettünk felemelni az eszméletlen kutyát
(amit Toby ötvenöt kilósra saccolt) egy régi
ágyhuzatra, amit Marie hozott. Ezután Marie
betekerte a szétroncsolódott lábát, s közben
mindvégig a homlokát ráncolta.
Jonah épp landolt, amikor karavánként előjöttünk
az erdőből. Marie keresztbe tett lábbal ült az
utánfutón, és legjobb tudása szerint próbálta átölelni
az állat fejét a karjával, arcáról komor elszántság
sugárzott.
Egyszer sem panaszkodott az egész alatt. Akkor
sem, amikor a csontunkig hatoló zötyögéssel
buckákon ment át a furgon, akkor sem, amikor a
kutya vére átázott a gézkötésen és a takarón, és
bemocskolta a farmerját, és még akkor sem, amikor
Muriel megpróbálta kioktatni, hogy hova adja be a
nyugtatót, hogyan lehet a legjobban szétnyitni a
csapdát, és mennyire kell szorosan kötözni a
sebeket.
A nő, aki titokban még mindig Jonah után
epekedik, jobb szó híján azt mondanám, hogy
inspiráló. Emellett rettentően tiszteletre méltó a
kiegyensúlyozottsága és a szakértelme miatt.
A legkevesebb, amit én megtehetek, hogy
elintézem ezt a seggfejt, amíg Marie megpróbál
életet menteni.
Roy odakint van, amikor a kunyhóhoz érünk, és
épp fahasábokat pakol le a terepjárója
rakodóteréről. A fészer ajtaja ki van támasztva, így
bepillantást nyerhetek, és látom, mennyi szerszám
és munkaasztal van odabent.
A kocsiját száraz sár borítja, az oldalán számtalan
karcolás húzódik a festéken. Feltételezem, hogy a
kocsibejárója menti faágaktól. Valószínűleg a
túlméretezett abroncsok túrták fel a talajt.
A hatalmas, fekete kutya a közelben ugat
vicsorogva.
– Hallgass! – kiált rá Roy. A kutya azonnal
elhallgat, és a hátsó lábára ül. Eltűnődök, hogy vajon
Roy szava vagy a hanghordozása miatt reagált ilyen
gyorsan. Talán a kutya is annyira fél Roytól, mint én?
Bátorságot gyűjtök, míg Jonah leállítja a
kocsimotort.
– Hé, Roy! Mi újság? – Jonah ez alkalommal nem
fárad azzal, hogy leszálljon a motorról kezet rázni a
férfival.
Roy morog valamit, ami lehet, hogy egy köszönés.
A régi, megviselt kék farmerját és kockás kabátját
(lehetséges, hogy ugyanaz az öltözék, mint amikor
legutóbb itt jártunk) megint fűrészpor borítja. A
puskáját nem látni, hála az égnek.
– Figyeljen, megtaláltuk a kutyáját egy
medvecsapdában, kint, az erdőben. Felhívtuk egy jó
barátunkat, aki állatorvos, hogy segítsen. Elvitte az
állatkórházba, megnézi, hogy lehet-e tenni érte
bármit – mondja Jonah, a barátságos csevej bármi
látszatát mellőzve.
– Átkozott dög… Hetek óta bóklászik. – Az egyetlen
jele annak, hogy a rossz hír bármi hatással van
Royra, a megfeszülő álla. – El fogja veszíteni a lábát?
Mer’ semmi hasznom egy nyomorék kutyából.
Jonah nagyot sóhajt.
– Nem tudom, Roy. – Előveszi Marie
névjegykártyáját az ingzsebéből. – Tessék, a barátom
telefonszáma. Majd ő felvilágosítja, és eldöntheti, mit
szeretne.
Várjunk csak egy percet.
– Ez meg mit jelent? Mit dönthet el? – suttogom.
Jonah célzatos pillantást vet hátra a válla felett,
amiből tudom, hogy pontosan azt jelenti, amit
gondolok.
Fellángol bennem a harag Roy iránt a
szívtelensége miatt, Jonah iránt pedig, mert ennyire
közömbös.
– Az elmúlt órát azzal töltöttem, hogy Muriel
ravaszra helyezett ujjától védtem! Marie próbálja
megmenteni! Roy nem fordíthat hátat, és közölheti,
hogy altassák el – sziszegem Jonah-nak címezve, de
mint kiderül, túl hangosan.
Roy összeszűkíti a szemét.
– Rohadtul azt csinálok, amit akarok. – A feszülten
figyelő fekete bestia felé int a kezével. – Ha akarom,
lelövöm, és baromira nem tehetsz ellene semmit!
Leesik az állam, és keresem a szavakat egy
frappáns felelethez, de nem jut eszembe semmi.
Nem azt állította Muriel, hogy ezek az állatok
számára olyanok, mint a családja?
– Muriel. – Ahogy kiejti a nevét, érezni, hogy a nő
Roy iránti utálata kölcsönös. Elgondolkodva
félrehúzza a száját. Eltelik egy hosszú, néma perc,
ami alatt a másik kutyájára néz. – Valószínűleg
hagynod kellett volna, hogy lelője. Persze, egy
magadfajta fiatal városi csitriben nincs annyi
bátorság.
Dühösen meresztem rá a szemem. Olyan, mintha
direkt akarna kínozni.
– Hát, nem hagytam neki, így most megteheti, hogy
tisztességes emberi lényként viselkedik, és
gondoskodik a farkasáról! Persze egy magafajta
megkeseredett, fösvény vénemberben biztos nincs
ehhez elég bátorság.
Roy félrebillenti a fejét, látszólag ledöbbenti a
válaszom.
Ahogy Jonah-t is, az alapján, hogy felvont
szemöldökkel felém néz.
– Akkor ezzel a végszóval… – Továbbra is feltartja
két ujjával a névjegykártyát. – Kéri Marie
elérhetőségét, vagy sem? Dolgom van.
Visszatartom a lélegzetem. Mi van, ha Roy nemet
mond? Mi lesz az állattal?
Roy odasétál, és átveszi a kártyát, majd hátralépve
tanulmányozza.
– Bajt hozhat a fejemre?
– Nem. Hacsak nem harap meg valakit. – Jonah
elindítja a motort.
– Szívesen! – kiabálom, mert képtelen vagyok
kordában tartani a férfi iránt érzett bosszúságomat,
főleg azok után, hogy ilyen napom volt a bóklászó
állata miatt.
Roy szája széle megrándul, szinte olyan, mint aki
mindjárt elmosolyodik, de csupán egy múló
pillanatra, aztán csak dühösen bámul minket, ahogy
Jonah elindul visszafelé a sáros úton.
 – Remélem, megharapja az a kutya – mondom
magamban, feltételezve, hogy Jonah nem hall a
motortól.
Rázkódik a nevetéstől.

– Na már! – nyafogok, ahogy Jonah balra kanyarodik

a hangár felé, ahelyett, hogy folytatná az utat hazáig.
Kétségbeesetten vágyom egy zuhanyra, és hogy
ehessek. Reggel óta nem ettem.
Leparkol Archie, az apám által ráhagyott Piper
mellett. Vászonba burkolva áll az ajtó előtt, amíg
Jonah ki tudja cserélni Phil régi gépével, mivel a
hangárban egyszerre csak két gépnek van elegendő
hely.
– Adj két percet! Nem tudtam rendesen befejezni.
Két perc sosem két perc, ha Jonah a repülőgépeivel
van.
Vonakodva elengedem a felsőtestét, amibe eddig
kapaszkodtam. Átlendíti a lábát a quadon, és leugrik.
Mindig lenyűgöz, hogyan képes ilyen magas, erős
ember létére ennyire elegánsan mozogni.
– Nem gond. Majd itt várok, és közben lerágom a
saját karomat – kiáltom gúnyos hangon.
– Pont, ahogy Roy kutyája tette volna a lábával, ha
nem találsz rá odakint.
Megborzongok.
– Jonah!
– Korai még viccelődni vele?
– Nem vicces!
– Ki hitte volna, hogy ilyen érzékenyen érintenek a
vadállatok. – Felharsan a nevetése, ahogy eltűnik a
kisebb ajtón át a hangárban, én pedig magamra
maradok a gondolataimmal, hogy milyen fordulatot
vett a napom.
Miután eltelik öt perc, és semmi híre Jonah-nak,
fontolóra veszem, hogy itt hagyjam-e, és
hazagyalogoljak, vagy bemenjek sürgetni. Végül
leállítom a motort, és bosszankodva elindulok az
ajtóhoz. Pontosan ott van, ahol számítottam rá,
járkál Veronica körül az írótáblájával, végignézi a
repülés utáni jegyzetpontjait és a biztonsági
ellenőrző listát, az arcán látni, hogy mélyen
koncentrál.
– Azt hiszem, mostanában erre ólálkodott.
– Micsoda? – kérdi Jonah szórakozottan.
– Roy említett valamit arról, hogy mostanában
sokat volt távol a kutya. Szerintem lehet, hogy
errefelé bóklászott. És azt gondolom, ma követett
minket a kunyhóhoz. – Mégis mi másért lett volna
ott?
Jonah végre felpillant az írótáblájáról.
– Hogy érted, hogy ólálkodott?
– Úgy, hogy kint volt a fák között, és leskelődött
rám. – A hideg futkos a hátamon erre a gondolatra. –
Mondtam, hogy néha olyan érzésem van, mintha
lenne valami odakint. És aznap, amikor láttam
valamit mozogni a fák között? Lefogadom, hogy ő
volt. – Méretben és színben is pont stimmel.
Jonah megrázza a fejét.
– Kétlem, Calla.
– Komolyan mondom!
– Én is. Zeke folyamatosan kimászkál. Nem
gondolod, hogy az a kutya egy töredékmásodperc
alatt szétmarcangolta volna, ha van rá lehetősége?
 Jó meglátás Jonah részéről.
Visszatér az írótáblához, nekem pedig
végigvándorol a tekintetem a hangáron.
Eltöprengek, vajon minek kellett Philnek akkora
hely, ahol két gép is elfér, amikor mindig is csak egy
volt neki.
– Akkor is azt gondolom, hogy igazam van.
Jonah nem válaszol, túlságosan az írótáblára
fókuszál. Vagy nem vesz rólam tudomást.
Odaballagok Phil kék-fehér Beaveréhez, ami a
távolabbi oldalon, egy utánfutón áll, a műszerfal
panelját leszerelték. Phil azt mondta, három éve
nem repült vele a szemproblémái miatt. Mit tesz egy
géppel ennyi idő, ha nem használják?
– Milyen évben gyártották is, még egyszer?
Hatvankilenc?
– Ötvenkilenc.
– Még jobb. – Felmegyek a pilóta oldalához
támasztott keskeny létrán, kinyitom az ajtót, és
bemászok. Oldalt lelógatom a lábaim, és szemügyre
veszem az ezüst ragasztószalagcsíkokat, amik
összetartják a piros szövetanyagot az üléseken. Phil
és a ragasztószalagja.
A gombokból és kapcsolókból álló műszerfal
véleményem szerint Veronica mása, de biztosra
veszem, hogy Jonah ránézésre képes lenne mutatni
ezer különbséget a kettő között.
– Mit gondolsz, mi a baja?
– Először is, új propellerre van szüksége. Phil azt
mondta, még vagy háromszáz órát rábízhatok a
motorra, de ezt inkább Tobyra bízom, hogy
megállapítsa. – Ma végre találkoztak, habár nem
éppen ideális körülmények között, és váltottak pár
szót röviden, mielőtt elváltak útjaink. Legalább
Jonah kicsit hajlik arra, hogy adjon neki egy esélyt,
miután olyan jól működnek a motoros szánok és a
quadok, mióta Toby megszerelte őket.
– Valamikor elmehetnél vele sörözni egyet. – Jó
lenne, ha Jonah találna egy helyi férfi barátot,
méghozzá hamarosan. Bangorban mintha mindenki
ismerte – és szerette – volna, de csak apámmal és
Maxszel lógott együtt munkahelyen kívül is. Apám
már nincs többé, Max pedig visszament Portlandbe,
és kellőképpen lefoglalja Thor, a kisbabájuk.
Jonah csak morog válaszul.
Végigsimítok az ujjammal a repülőgép egyik
mérőjén, és vastag porréteg marad utána. Jól le kell
majd takarítani, ha készen áll a felszállásra.
Ekkor ötlik eszembe.
– El kell neveznünk! – kiáltom. Ez volt a nagyapám
szokása, aztán pedig apámé. Most a sajátunkká kell
tenni. El sem hiszem, hogy eddig nem jutott
eszembe!
Jonah befejezte a listapontok ellenőrzését, és az
alsótestével kilóg Veronicából, ahogy benyúlt
valamiért odabent. A bakancsa súlyosan dobban a
földön, ahogy kipattan a repülőgépből. Az egyik
kezében egy összegyűrt barna papírzacskót
szorongat, és egy újságpapírba tekert csomagot.
– Már elneveztem.
– Komolyan? – Váratlanul csalódottság hasít
belém. – Hogy nevezhetted el a vén hölgyet anélkül,
hogy…
– Wren. Wrennek neveztem el. – Jonah kinyújtja a
kezét, és végigsimít a repülőgéptörzsön. – Egy úr.
– Ó. – A számba harapok, ahogy kibukik belőlem
egy mosoly, rengeteg feltörő érzelemmel együtt. – Ez
egy jó név.
 – Igen. Én is így gondoltam. – Jonah kék szemében
szomorúság van. Megint eszembe jut, hogy nem én
vagyok az egyetlen, aki elveszítette apámat, és még
most is érzi a hiányát.
– Segíts le! – Nagyon magasan vagyok ahhoz, hogy
leugorjak, mivel talpakon és egy vontatókocsin áll a
gép.
Jonah teljesíti a kérést, kinyújtja a karját, és a
széles mellkasát kitárja.
Lehajolok, a nyaka köré fonom a karomat, és
elengedem magam, tudva, hogy elbírja a súlyomat.
Felnyög, de alig moccan, könnyedén letesz a
földre, egyik karjával átfogva a hátamat.
Menet közben lopok egy csókot az ajkáról.
– Tessék. – Átadja az esetlen formájú, újságpapírba
tekert csomagot, amit spárgával kötöttek át. Van
súlya. – Házavató ajándék Etheltől.
– Etheltől? Mikor találkoztál vele?
– Ma.
Összeráncolom a homlokomat.
– Mit keresett Crooked Creekben?
– Hazafelé megálltam a falujában. Látni akartam,
hogyan vészelték át a telet.
– Jonah, mi a franc! – Ethel és a családja
önfenntartó gazdálkodásból él egy faluban, a
Kuskokwim-folyón felfelé. Nem tudom, pontosan
milyen messze vannak a folyón fel Bangortól, de azt
tudom, hogy egyáltalán nincsenek közel Crooked
Creekhez. – Emlékszel az útvonaltervre? – Fél órával
a tervezett idő után ért haza, de annyira lefoglalt a
kutyamizéria, hogy nem is foglalkoztam vele.
– Itt vagyok, és jól vagyok, oké? Nyugi már.
 Azonnal haragra gerjedek.
– Ne mondd, hogy nyugi! – Utálom, ha valaki azt
mondja, hogy nyugodjak le.
Sokatmondó pillantást vet rám, aztán az állával
előrebök.
– Na, nyisd ki!
Felsóhajtok.
– Nincs még lezárva ez a beszélgetés. – De
túlságosan fáradt és éhes vagyok ahhoz, hogy
veszekedjek vele. Meghúzom a madzagot, ami
összetartja a csomagolást. – Hogy van? Még mindig
azzal fenyegetőzik, hogy levágja a fia végtagjait?
Jonah elmosolyodik.
– Még mindig megvan mindkét keze a fickónak.
Egyelőre.
– És Ethel unokája?
Ahogy megemlítem a fiút, aki Jonah bátorságának
(vagy őrültségének, attól függően, hogy kit kérdezel)
köszönheti az életét, szélesen elmosolyodik, és
azonnal elpárolog a bosszúságom.
– Hatalmas, és már szaladgál.
– Biztos a sok pézsmapocoktól, amivel a nagyanyja
eteti. Ez micsoda? – Átjutok egy réteg újságpapíron,
de alatta csak egy újabb réteget találok. Annyit tudok
megállapítani, hogy valami kemény van benne.
Remélhetőleg nem valami morbid dolog. Annak a
nőnek elég bizarr a humorérzéke.
Jonah kivesz egy hosszú, barna csík szárított húst
a papírzacskóból, és megkínál vele.
Megrázom a fejem. A nehezebb módon tanultam
meg, hogy ez egész biztosan nem marhahús.
– Annyira akkor mégsem lehetsz éhes –
csipkelődik, és a fogával letép belőle egy darabot.
– Addig nem csókolhatsz meg, amíg fogat nem
mostál. – Széthajtom az utolsó papírréteget is, és egy
szobrot találok benne. Forgatom az egyik, majd a
másik irányba, minden szögből megvizsgálom, és
beletelik egy pillanatba, mire rájövök, hogy két
összebújó madár.
– Hű. Ezt kézzel faragták? – kérdezem, és
végigsimítok a felületén a hüvelykujjammal. Sima.
– Igen. Ethel faragta a télen – mondja rágás
közben. – Agyarból.
– Agyar? – Nyugtalanság ül ki az arcomra.
– Rozmáragyar – pontosít Jonah. – Az alaszkai
őslakosoknak szabad rájuk vadászni. És ne aggódj,
az állatot az utolsó darabig felhasználták, hogy
segítsen Ethel családjának túlélni a telet.
– Ebben nem kételkedtem. – Tanulmányozom a két
madarat. Tökéletesre lettek faragva. – A holló és a
lúdfelesége. – Lágyan elmosolyodok, és felemelem,
hogy megcsodáljam.
Jonah megrázza a fejét.
– Az a nő odavan a történeteiért.
– Ebben téved. – Nem vagyok Jonah lúdfelesége.
Vagy talán az vagyok, de olyan lúdfeleség vagyok,
aki megéli a tavaszi olvadást, és eltökélte, hogy
boldog lesz a holló oldalán. – Gyönyörű. – Már
tudom is, hová fogom tenni: a rusztikus ritkaságnak
számító szekrény tetejére, amit múlt héten
rendeltem. Amelyikről Jonah-nak még nincs
tudomása.
Jonah pillantása viszont nem a szobron van.
Hanem rajtam, és az arca elkomorul.
Összeszorul a gyomrom.
 – Mi a baj? – A tekintetéből látom, hogy biztosan
van valami baj.
– Nem tudom, hogy mondjam el, Calla, de… –
Néhány pillanatig hezitál, elég hosszan ahhoz, hogy
a nyugtalanságom tovább fokozódjon. – Muszáj
lezuhanyoznod. Még sosem láttalak ennyire
mocskosnak. – Vigyorra húzódik az arca.
– Fogd be! – A mellkasára csapok, félig
megkönnyebbülést, félig felháborodást érzek. – Hidd
el, szeretnék, de senki nem hagyja, hogy
hazamenjek! Először Muriel, most meg te!
– Tiszta sár az egész arcod. – Végigsimítja a
hüvelykujját az államon, majd visszahúzza, és
odatartja elém a barna sarat. – Olyan, mintha az
ellenséges tűz elől próbáltál volna kitérni odakint.
Remek. Ezek szerint úgy mentem Royhoz, mint aki
háborús játékokat játszott?
– Van bármi fogalmad róla, hogy milyen napom
volt?
– Volt olyan pontja, hogy sárban hemperegtél? –
kérdi megjátszott ártatlansággal, és kinyújtja a kezét,
hogy eltávolítson egy gallyat a fejem búbján
összefogott kontyomból. – Mégis mit próbáltál
csinálni? Elvegyülni az erdőben?
– Oké, tudod, mit, okostojás? Én elindulok. –
Elsétálok mellette, a házavató ajándékkal a
kezemben. – Ha szeretnél a quadon utazni, akkor
jobb, ha iparkodsz.
– Inkább sétálok, köszi.
Nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam,
még úgy is, hogy közben felmutatom a középső
ujjamat.
– De most komolyan, ha a ház mellett megvársz,
tíz perc múlva ott leszek, és lemoslak slaggal. Nem
lenne jó, ha így bemennél a házunkba.
– Tudod, mit? A francba veled és a kelbimbóddal! –
kiáltom, és kitárom az ajtót.

Felhabosítom a sampont – a mai munkától már

kezdem érezni az izomlázat a vállamban és a
karomban –, amikor kinyílik a fürdőszobaajtó. Egy
pillanattal később Jonah széttárja a függönyt, és
beszáll mögém a kádba.
– Kell segítség? – Nem várja meg a választ, csak
megragadja a csípőmet, és megpördít.
Élvezem az érintését, ahogy a koponyámat
masszírozza az erős, ügyes ujjaival.
– Marie telefonált.
Kihagy egy dobbanást a szívem, és a békés
pillanatba betör a nyugtalanság.
– És?
– Túl fogja élni.
– Ó, hála az égnek! – Jonah széles, csupasz
mellkasának vetem magam, a puha, szőkés
szőrszálak csiklandozzák az arcomat. Engem is
meglep, hogy ekkora megkönnyebbülést érzek egy
állat miatt, ami nem is az enyém, és ami egész
biztosra veszem, hogy az elmúlt két hónapban itt
settenkedett, és halálra rémített. – Mi a helyzet a
lábával?
Jonah keze tovább ügyködik, lecsúszik a
hajtincseim végéig.
– Még mindig a kutyán van. Marie ugyan nem
tudja, mennyire lesz használható. Egész biztosan
bicegni fog élete végéig.
 – Marie fantasztikus – dünnyögöm, miközben egy
aggasztó gondolat jut eszembe. – Roy azt mondta,
nem akar sánta kutyát.
Jonah felhorkant.
– Roy kamuzik. Kábé harminc másodperccel
azután, hogy eljöttünk a házától, felhívta Marie
rendelőjét, és követelte, hogy tegyen meg bármit a
kutya megmentésére, amit csak tud. Nem húzott
határt az anyagiakban. És amikor Marie felhívta a
hírekkel, megköszönte neki.
Érzem, hogy a szemöldököm a magasba szökik,
ahogy megpróbálom magam elé képzelni a
nyomorult vénembert, akivel nemrég dolgunk volt.
– Tényleg ezt a szót használta? Ismeri azt a szót,
hogy köszönöm?
– Többször is megköszönte. Aztán megkérdezte,
mikor mehet el érte.
Megrázom a fejem.
– Mégis mi baja annak a fickónak? – Teddy ugyan
figyelmeztetett többször is, hogy Roy Donovan
rosszabb oldalához lesz szerencsénk. De hogy
ennyire kötekedő legyen, csak azért, mert különgép-
vállalatot üzemeltetünk? Ennek semmi értelme.
– Nem tudom. – Jonah végigsimít a szappanos
kezével a hátamon. – De rendes voltál ma, Barbie.
– Tényleg rendes voltam. Muriel épp le akarta lőni
a kutyát. – Most döglött lenne.
– Csak azt tette, amit helyesnek látott. És ha Marie
nincs ott, akkor valószínűleg ez is lett volna a helyes.
– Jonah megszorítja a vállamat, amire nyöszörögni
kezdek. – A kinti munkától?
– Igen. Muriel nem csupán hóhér, hanem egy
zsarnok is. Csodálom, hogy nem hozott magával
ostort.
 – Remekül néz ki a hátsó kert. Elképesztő munkát
végeztél. – Jonah csillapítólag masszírozza a
vállamat.
Összerezzenek, pedig olyan az érintése, mint egy
masszőré.
– Ez nem lesz elég. Ennél jóval többet kell
nyaliznod, ha azt szeretnéd, hogy ültessek neked
abból a hülye kelbimbóból, Jonah.
A nevetése megtölti a fürdőszobát, a folyó víz
továbbviszi a hangot.
– Higgy nekem, még nem is tartunk a nyalizásnál.
 Huszonkettedik fejezet

– Hé… Calla. – Jonah hangjára ébredek az álmomból.

Résnyire nyitom az egyik szemem, és ott találom,
fölém tornyosulva. Beletelik egy pillanatba, mire
rájövök, hogy már kinti ruhába öltözött, felhajtva a
gallérját a tengerészkék pamutkabátnak, amit a
szülinapjára vettem neki. Feltehetőleg nem
szándékos a részéről, de szexin néz ki.
– Megígérted, hogy ma nem dolgozol. – Még a
rekedt hangomon is hallatszik a csalódottság. Abban
bíztam, hogy egy teljes napot tölthetek vele ezen a
héten.
– Nem is. – Az érdes ujjaival a halántékomat
simogatja, és a kósza hajszálaimat hátrasimítja a
homlokomból. – Elmegyünk itthonról. Öltözz fel!
– Hová megyünk?
– El. – Megfejthetetlen kifejezés suhan át az arcán.
– Lecseréltem a talpakat Archie-n, és ki akarom
vinni egy körre, hogy készen álljon a szezonra. Túl
régóta nem volt használva.
– Oké – felelem egy ásítással. – Adj egy órát!
Gúnyosan elmosolyodik.
– Hogy tudj még aludni? – Túl jól ismer, mert
pontosan erre gondoltam. Furcsa belegondolni, hogy
egyidőben az óra minden percét cicomázásra
szántam volna. – Készülj el húsz percen belül!
Az órára pillantok.
– Még csak hét óra van! Mégis mi bajod van
neked? Az emberek nem alszanak Alaszkában a
szabadnapjukon? – Mostanában mindennap hatkor
keltem, hogy kikísérjem Jonah-t egy sor
szállítmányozásra Anchorage-ből távoli helyekre,
Alaszka belső területein. Két nap vele is tartottam,
elsősorban azért, hogy megismerkedjek emberekkel,
és festői képeket készítsek a közösségi médiára, a
Jetihez és a saját felhasználásomra is. De itt volt az
asztalos beszerelni a szúnyoghálókat a verandára,
ezért a közelben kellett maradnom. Őszintén szólva
nem okozott nehézséget. Bármennyire is szeretem
Jonah-val tölteni az időmet, a fuvarozás kezd
monotonná és egysíkúvá válni. Produktívabbnak
érzem magam az irodában a papírmunkával és a
marketinggel, mint amikor a turbulenciától
rázkódom, és őrölt kávéval teli dobozokat kézbesítek
valami távoli üdülőhelyre a turistaszezon miatt.
Múlt nyáron más volt, amikor még minden újnak
és izgalmasnak tűnt, és meg voltak számolva a
napjaim Alaszkában, Jonah-val. Még mindig
izgalmas repülni vele, de most, hogy végleg itt
vagyok, nem érzem szükségét, hogy minden útra
elkísérjem.
Habár, ha elég hamar elindulunk, talán lesz egy
szabadnapom Muriel nélkül. Állta a szavát, és a
medvecsapda-baleset másnapján hallottam, ahogy
reggel hétkor végighajt a kocsibejárón a quadjával.
Kis, zöld növényekkel teli tálcákkal érkezett, amiket
a rakodótérre kötözött a puskája mellé, és hozott egy
kézzel rajzolt térképet, hogy mit hová kell elültetni.
Colette kertjének a másolatát.
Azóta minden reggel megjelent az ajtónkban, akár
esett, akár fújt, és kivonszolt, hogy ellenőrizzük az
elektromos kerítést és a földkupacokat meg a
palántákat, és megállapítsuk, hogy semmi sem
változott, leszámítva a néhány gyomot, ami időről
időre megjelenik helyenként. Útközben mindig
gondoskodik arról is, hogy kiengedje Zeke-et és
Banditát az akolból.
– Gyerünk, órák óta fent a nap. Szép idő van
odakint. – Jonah azzal nyomatékosítja a szavait, hogy
odasétál az ablakhoz, és széttárja a függönyt.
Megpróbálom kitakarni a beragyogó napfényt a fél
kezemmel, és hunyorgok a világosságban.
– Fél óra – alkudozok.
– Kész a kávé odalent.
– Egy latte? – A kávéfőzőm (pontosan ugyanolyan,
mint amit Simon vett) tegnap érkezett meg.
– Tudod, hogy fogalmam sincs, hogyan működik az
az izé. – Jonah lehúzza az ágytakarót az ágyunkról,
így csupaszon maradok a hűvös reggeli levegőben.
Hangosan felnyögök, és a fejem fölé nyújtózkodok.
– Ne legyél már ennyire hajnali madár! Marhára
idegesítő. – Válaszra nyitja a száját, de habozik, a kék
szeme a meztelen testemen. Még megnyerhetem ezt
a vitát. – Szóval… Egy óra múlva? – incselkedek, és
hátrafeszülök a hátammal éppen annyira, hogy a
felhevült pillantása a mellkasomra vándorol.
Az orra alatt káromkodik egyet, aztán sarkon
fordul, és kimasírozik az ajtón, miközben
hátrakiáltja:
– Húsz perc!
– Totál jetiüzemmódban vagy. Remek. –
Felpillantok a fadeszkás plafonra. Jonah-nak nem
könnyű elterelni a figyelmét, amikor ilyen. Miután
az elcsábítására tett kísérlettel kudarcot vallottam,
kivonszolom a fáradt testemet a mosdóba.
Izgatottság áraszt el, amikor Jonah leállítja Archie
hajtóművét, és végignézek az ismerős völgyön:
mindkét oldalunkon egy-egy meredek, csupasz szikla
tör az égbe; előttünk kígyózik a folyó, a vize
átcsordogál a köveken és a kavicsokon, kikerüli a
kidőlt fatörzseket, a kis patakok összetartanak és
újra szétfutnak.
Amikor utoljára itt jártunk, az volt a küldetésünk,
hogy felvegyünk egy párt, akik már egy hete
túráztak a hegyekben, és a rossz idő miatt
kénytelenek voltunk itt tölteni az éjszakát. Most
puha, fehér bárányfelhők lebegnek felettünk,
időnként kitakarva a friss, kék eget.
Jonah leveszi a fejhallgatóját.
– Megérte kivonszolni a segged az ágyból?
– Abszolút. – Átfogom az arcát a két kezemmel, és
magamhoz húzom, majd vad csókot nyomok az
ajkára. – Ez a legszebb meglepetés, Jonah. De
tényleg.
A hidroplánra szerelt talpak miatt túl magas a gép
ahhoz, hogy könnyedén leugorjak. Megvárom, amíg
Jonah megjelenik, aztán a vállára támaszkodok, és
leugrok.
Feltartóztat esés közben egy forró csókkal, néhány
hosszú pillanaton át a levegőben lóbálom a lábam,
aztán a homokos leszállópályán landolok.
– Furcsán viselkedsz – jegyzem meg. Nem tudom
belőni, pontosan mitől olyan különös, de bármi is
legyen, azóta csinálja, hogy felébresztett.
Összeráncolja a homlokát.
– Mert megcsókoltalak?
– Ja. Nem tudom. Olyan, mintha… boldogabb
lennél a szokásosnál? Mi történt?
– Nem lehet jókedvem? – Kivesz egy kicsi,
narancssárga hűtőládát az ülésről.
Összevonom a szemöldököm.
– Itt alszunk?
– Nem. Csak egy könnyű ebéd. – Önelégülten
elmosolyodik. – Gondoltam, nem lenne kedved
megint szárított húst enni.
Magasra szökik a szemöldököm.
– Csomagoltál ebédet? Te? Eddig egész biztos
voltam benne, hogy nem tudod, hogyan kell. –
Rászoktam, hogy készítek neki szendvicset, amit
munkába menet-jövet felkaphat. Sokkal egyszerűbb,
mint elviselni a morcos hangulatát, amikor éhesen
áll a hűtő előtt, és dühösen méregeti a salátáimat
meg az egyéjszakás zabkásámat, és panaszkodik,
hogy nincs soha semmi, amit ehetne.
– Rendben, okostojás. – Átlendíti a vállán a
karabélyt (egy kis emlékeztető, hogy bár egyedül
vagyunk idekint, sosem vagyunk igazán egyedül), és
megfogja a kezem, majd az erdő széle felé vezet.
Nosztalgia kerít hatalmába, ahogy átsétálunk az
erdőn, és elhaladunk az ismerős boltív alatt, amire
agancsokat erősítettek. Nem olyan üde zöld
körülöttünk minden, mint amikor nyár közepén itt
jártunk. Minden még csak ébredezik a téli álomból, a
lombhullató fák ágai még csupaszok, az aljnövényzet
még csak most kezdett el nőni. Egyetlen hangot sem
hallani, csak az idő tépte úton a bakancsunk
dobbanását.
– Mi van, ha valaki épp használja?
– Majd kirúgom őket – feleli, és huncutul csillog a
szeme.
A menedékház pontosan úgy fest, ahogy itt
hagytuk, egy rusztikus kunyhó az erdőbe fészkelve,
az ablakokat bedeszkázták, az ajtó mellett egy halom
tűzifa vár a menedéket keresőkre.
– Ez annyira furcsa. – Hullámként söpör át rajtam
a nosztalgia, ahogy belépünk a sötét kunyhó
belsejébe. Az ablakdeszkák közti réseken halvány
csíkban beszűrődnek a napsugarak, és némi
fényforrással szolgálnak. Elég ahhoz, hogy kivegyem
a fontos részleteket: azt a helyet a földön, ahol
megvetettem egy ágyat, nem tudva, hogy végül ki fog
belefeküdni; a szárítókötelet, ahová Jonah
felakasztotta a szakadó esőben elázott ruháimat; a
kis konyhát a száraz mosogatóval és a csorba
fazekakkal, ahol Jonah rám parancsolt, hogy
vetkőzzek le; a fekete kandalló a sarokban, ami
melengette a levegőt és az összegabalyodott
testünket az éjszaka. Még az illatok is ugyanolyanok:
dohos fa és korom.
Aznap éjjel tetőződött robbanásig a feszültség
Jonah és köztem.
Jonah pillantása hosszasan bejárja a kunyhó
belsejét. Kíváncsi vagyok, ő mire emlékszik abból az
éjszakából, és mennyire élénken. Én? Most, hogy itt
állok, emlékszem minden érintésre, minden csókra,
a testem minden borzongására. Legalábbis úgy
érzem.
Leteszi az asztalra a hűtőtáskát.
– Adj egy percet, hogy kicsit kinyissam az
ablakokat. – Az ajkához emeli a kezemet, és
megcsókolja, aztán mély levegőt vesz, lassan kifújja,
a tekintete szilárd, töprengő, és mintha jelezne
valamit (aggodalmat vagy félelmet?), ahogy
találkozik az enyémmel.
– Jonah, most már komolyan kezdesz megijeszteni.
Arra készülsz, hogy közlöd velem, hogy meg fogsz
halni, vagy mi?
– Jesszusom. – Lihegve felnevet, aztán a fejét
csóválva elindul az ajtó felé.
– Oké, ezek szerint nem – dünnyögöm, aztán
hangosabban hozzáteszem: – Ne vágd meg magad
megint! Túlságosan szeretem ezt a pólódat ahhoz,
hogy összevérezd! – Odaballagok a rusztikus
konyhaasztalhoz, és kicipzározom a hűtőtáskát,
mivel kíváncsi vagyok rá, mit csomagolt. Számtalan
doboz szőlő, sajt és keksz van odabent, és egy
termoszban az árpaleves, amit tegnap főztem.
– Azta. Te tényleg szendvicset készítettél? – A
croissant alá lesek, és egy szép adag sonkát találok.
Oldalt egy kicsi, két pohárra elegendő pezsgősüveg
van. Még a pezsgőspohárról sem feledkezett meg.
– Nem reggeliztél? – kérdi Jonah az ajtóból. Most,
hogy az ablakokat mindkét oldalról felfedte,
rengeteg napfény árad be.
– Csak kíváncsiskodok. – Felemelem a pezsgőt. –
Mit ünneplünk?
Vállat von.
– Mondjuk azt, hogy itt vagyunk?
– Igaz. – Végigsimítok a kezemmel a rusztikus
asztal durva felületén, és alattomosan elmosolyodok.
– Emlékszel erre?
Berúgja maga mögött az ajtót a bakancsa sarkával,
és elindul felém.
– Mindenre emlékszem arról az éjszakáról. –
Megáll előttem, az ujja végigsimít az arcomon, a
fülem mögé tűri a hajamat.
Felhúzódzkodom az asztal szélére, a széléről
lóbálva a lábamat.
– Van kedved újrajátszani? – Megvonogatom a
szemöldökömet.
Arra számítok, hogy elneveti magát, de helyette
merengő kifejezés jelenik meg a jóképű arcán.
– Szoktad azt kívánni, hogy bár újraélhetnéd azt az
éjszakát?
Még egyszer körbepillantok az apró helyiségen,
ahogy fontolóra veszem a kérdést – és mindent, ami
utána következett. Megrázom a fejem.
– Fantasztikus éjszaka volt. De annyi minden
történt azóta, amivel nem akarnék soha többé újra
szembenézni. – Annyi fájdalom. Megtaláltam az
apámat, csak azért, hogy újra elveszítsem, ez
alkalommal örökre. És hónapokig azt hittem, hogy
Jonah-t is örökre elvesztettem. Az egy másfajta
fájdalom volt.
A combja köré kulcsolom a lábfejem, és
magamhoz húzom, a lábam közé illesztve a csípőjét.
Felemelem a kezemet, és az ujjaimmal végigsimítok
a szakállán. Elmosolyodok, ahogy eszembe jut az
éjszaka, amikor először megborotváltam, kiélve a
bosszúvágyamat, amíg ő öntudatlanul aludt a
repülőgép-baleset után. Még most is hallom apám
nevetését másnap reggel, amikor rájött, mit tettem a
kis kedvencével, és hogy miért.
Annyi minden változott azóta köztünk.
Aznap, amikor itt ragadtunk, Jonah egy talány volt
számomra. Egy szexi, de félelmetes férfi, aki nem
köntörfalazott olyankor sem, ha valamit nem
akartam hallani. Apám jobb keze, egy bozótpilóta,
aki sosem távozna innen.
Ideiglenes volt, ahogy az Alaszkában töltött időm
is.
Most… Még mindig körülötte forog minden
lélegzetvételem és gondolatom, de már csak az
enyém. Már nem kelt bennem félelmet, mert
ismerem kívül-belül. Tudom a kábulatos testén
minden sebhely eredetét. Tudom, hogy nyugtalan
lesz, ha sokáig nem repülhet, és megszédül a felzúgó
propeller hangjától. Tudom, hogy utálja, amikor a
frissen mosott ruha túl sokáig van a szárítón, és ki
nem állhatja a csirkebőrt. Tudom, hogy éberen
alszik, és hangosan horkol. Tudom, hogy szeret a
legtöbb helyzetben irányítani, de az ingét is odaadná
egy ismeretlennek, ha az rászorul. Tudom, hogy
bűntudata van, amiért nem látogatja meg az anyját
gyakrabban, de valahányszor felhívja, ökölbe szorul
a keze, amint meghallja a beképzelt nevelőapja
hangját a háttérben.
Tudom, hogy Jonah szeret. Annyira, amennyire én
is szeretem őt.
– Tökéletes, ahol most vagyunk – mondom.
Majdhogynem túl tökéletes.
– Az. – Jonah nagyot nyel, a nyakán az ér
kitüremkedik, pillantásával az arcomat fürkészi,
megállapodik a számon, aztán a kulcscsontom közé
ékelt, aranyból és gyémántból készült kis
repülőgépen. Minden áldott nap rajtam van. Az ujja
közé fogja, és egy pillanatra szemügyre veszi. –
Emlékszem, aznap arra gondoltam, hogy baromira
beléd fogok zúgni.
– Tényleg? Mert én úgy emlékszem, hogy kész
voltál felhagyni ezzel, csak azért, hogy maradjak. –
Hogy ne komplikáljuk a dolgokat.
– Áh, csak próbáltam én lenni a jófiú. – Átsuhan az
arcán egy gúnyos mosoly, aztán eltűnik. – Egy dolog
biztos, Barbie. Ennek soha nem lesz vége. Akkor
nem, ha rajtam múlik – suttogja, és a keze két
oldalról az államhoz ér, átfogva az arcomat. – És
ebben az évben, mióta megismertelek…
– Nincs egy éve. Még csak kilenc hónapja, kábé… –
helyesbítek. Hogyan lehetséges, hogy még csak
kilenc hónapja? Olyan érzés, mintha már évek óta
vele élnék.
 – Majdnem tíz, ha ennyire pontos akarsz lenni.
Majdnem május közepe van. És fejezd be, hogy
folyton közbevágsz – korhol, miközben megcsókol.
Mély levegőt vesz. – Ez idő alatt egyszer sem
kételkedtem benne, hogy te vagy a nő, akivel együtt
szeretném tölteni a hátralévő életemet.
Majdnem május közepe van.
Megszólal a fejemben egy vészharang (egy
megérzés, hogy valami fontosról megfeledkeztem),
és érzem, hogy kiszalad a vér az arcomból, majd
hirtelen elhúzódom tőle.
– Úristen.
Jonah habozik.
– Mi a baj?
– Milyen nap van? – motyogom, és kapkodva
előveszem a telefonomat a zsebemből, hogy
megnézzem a dátumot. Utánaszámolok. – Ne, ne, ne,
ne…. – Összeszorul a gyomrom a felismeréstől. –
Késik!
– Micsoda?
Sokatmondó pillantást vetek Jonah-ra.
– Késik.
Amint leesik neki, azonnal kisimulnak a ráncok a
homlokán.
– Ó. – Még szerencse, hogy ülök, mert hirtelen
elszédülök, ahogy eluralkodik rajtam a pánik. –
Mennyire?
– Négy napja.
– Az nem olyan…
– Sosem szokott késni, Jonah! Olyan a ciklusom,
mint az óramű. Te jóságos ég, hogy történhetett ez? –
A homlokomhoz kapok a két kezemmel, mintha ez
valahogy segíthetne enyhíteni a helyzet miatti
kétségbeesésemen. – Úgy értem, egyszer
elfelejtettem bevenni a tablettát ebben a hónapban,
de másnap bevettem. Nem lett volna szabad ennek
összezavarni a dolgokat!
– Hé… Nyugi, Calla. – A kezébe fogja a kezemet, és
gyengéden megszorítja. – Minden rendben lesz. Meg
tudjuk oldani. Na és ha kicsit korábban történik,
mint terveztük…
– Egy kicsit? Még huszonhét sem vagyok! Évekkel
előbb van, Jonah! Legalább öt-hat évvel korábban. –
Annyira „túl korai”, hogy még időben el sem
terveztem, mikor akarnék gyerekeket. – Ez… Úristen!
Olyan vagyok, mint az anyám! A szó szoros
értelmében újraélem az életét! – Igaz, ő terhesen
döntött úgy, hogy Alaszkába költözik, de baromira
nem tervezett teherbe esni, amikor megtörtént.
Jonah csendben figyeli, ahogy teljesen összeomlok,
de a hallgatásával csak tovább fokozza a
feszültséget. – Kérlek, mondj valamit!
– Nem tudom, mit mondhatnék, Calla – kezdi
higgadt hangon. – Nem őrültség huszonhét évesen
szülni. Én harminckettő vagyok. Öt-hat év számomra
sok időnek hangzik ahhoz, hogy várjak. – Az ajkába
harap. – Együtt élünk, van egy közös házunk és
bőven elég pénzünk a boldoguláshoz.
– Igen, de egy kisbaba mindent megváltoztat,
Jonah! Végleges. Egy életre szól.
Jonah álla megfeszül.
– Nem úgy, mint mi?
– Nem, nem úgy értettem. Csak… – Keresem a
megfelelő szavakat. – Alighogy berendezkedtünk itt.
Még mindig próbálom kitalálni, milyen életet
szeretnék. Elég nagy lesz a Jeti ahhoz, hogy egész
nap lefoglaljon? Boldog leszek, ha életem végéig ezt
csinálom? Visszamegyek az egyetemre? Hosszabb
távon Alaszkában maradunk? És mi a helyzet az
utazással? Szeretnék legalább egyszer elutazni
veled, mielőtt még otthon ragadok pelenkákkal és
cumisüvegekkel és mindenféle vacakkal, ami ezzel
jár. Én csak… Még a közelében sem járok annak, hogy
készen álljak gyerekeket potyogtatni! – A kérdések és
vágyak és kétségek sorozatlövésként záporoznak
belőlem, és Jonah arckifejezése… hát, olyan, mint
akinek épp behúztak egy gyomrost. – Nem azt
mondom, hogy nem akarok gyereket. Tényleg
szeretnék egyet vagy kettőt idővel…
– Nem, értem. – Elengedi a kezemet, és feltartja a
sajátját a megadás jeleként. – Nem baj, Calla. Igazad
van. Tényleg csak pár hónapja járunk –
visszhangozza a szavaimat, de az összevont
szemöldöke valami mást sugall.
– Sajnálom.
– Ne kérj bocsánatot. – Megrázza a fejét. – Folyton
arra biztatlak, hogy légy őszinte velem annak
kapcsán, mit szeretnél. Vagy ez esetben, nem
szeretnél.
– Szóval… Mit fogunk csinálni? – Újult erővel tör
rám a pánik, ahogy a valóság körvonalazódik, és
lepillantok a hasamra. Egy emberélet növekszik
bennem?
– Azt hiszem… – Elhallgat, és keresi a szavakat. –
Előbb ki kell derítenünk biztosra. Nincs értelme
aggódnunk, amíg nem tudjuk biztosra.
Jonah-nak szokás szerint igaza van.
– Csinálok egy tesztet, amint hazaérünk.
Kellemetlen csend telepszik a kunyhóra, elmossa a
korábbi nosztalgikus hangulatot, és valamiféle
keserűség veszi át a helyét. Jonah ellépett tőlem
(talán, hogy adjon nekem némi teret?), és a
kabátzsebe foglalja most le a kezét.
Keresem a megfelelő szavakat, hogy visszatérjünk
az előző beszélgetésünkhöz, amikor Jonah mélyen
felsóhajt.
– Talán jobb, ha visszaindulunk. Nem hiszem,
hogy bármelyikünk is képes lesz bármi másra
gondolni.
Lehet, hogy ez a legjobb megoldás.
Bólintok, mielőtt elindul az ajtó felé.

Újabb pillantást vetek magunk mögé, de mindössze a

recés hegycsúcsokat látom. A kunyhó és a völgy már
mind a látóhatáron túl van.
Jonah egy ideje egy másik pilótával cseveg a
frekvenciánkon. Nem tudom eldönteni, hogy netán
élvezi az üres beszélgetést az ismeretlennel, vagy
csak próbálja elkerülni, hogy velem kelljen
beszélnie.
Jelenleg bármelyik rendben van részemről.
Egy kisbaba.
Mély levegőt veszek, és próbálok megbékélni a
gondolattal, hogy huszonhét évesen anya leszek.
Határozottan nem így terveztem. Ugyanakkor azt
sem terveztem, hogy Alaszkába költözöm.
Ha bárkitől gyereket akarnék, akkor az Jonah. Már
éreztem a vágyat, egy-egy pillanatra átvillant a
fejemen, vagy belém hasított, valahányszor
megláttam, hogy szórakozva figyel egy gyereket az
élelmiszerboltban. Remek apa lesz belőle – ez egy
olyan tulajdonság, amit sosem vettem számításba a
pasiknál, amíg meg nem ismertem őt. Ezek a tények
arra engednek következtetni, hogy idővel eljutok
majd az anyaságig.
De mindössze öt hónapja élünk együtt, ebben a
házban pedig még három sincs. Még borzasztó korai.
Egyelőre próbáljuk megtalálni önmagunkat egy
párként. Minden tökéletes köztünk.
Egy kisbaba megváltoztatná ezt.
Eszembe jut Sharon, aki huszonhárom évesen ott
ült a recepcióspultnál a Vadonban, duzzadó hassal,
bedagadt bokával, és az egyik utas nyivákoló
újszülötjét ringatta. Elárulta nekem, hogy tizenhét
éves kora óta szeretett volna gyereket, amióta
először randiztak Maxszel. Az a tény, hogy semmi
mást nem érzek, csak sokkot és félelmet, arra enged
következtetni, hogy bármennyire is szeretem Jonah-
t, nem állok még készen az anyaságra.
Egy meleg kéz csúszik a combomra. Odafordulva
látom, hogy Jonah a homlokát ráncolja.
Összeszorított szájjal rám mosolyog, de nem szól
semmit. Nem látszik rajta, hogy utálna, amiért
nyilvánvalóan nem vagyok odáig a helyzetünkért, de
a kék szeméből nem tudja elrejteni a csalódottságot.
Jonah már most készen áll rá.
– Mikor kell dolgoznod legközelebb? – kérdezem
egy biztonságos beszédtémában reménykedve.
– Holnapután. Eredetileg arra gondoltam,
elrepülhetnénk Bangorba. Meglátogathatnánk Wren
sírját, és elmehetnénk Aggie-hez. Kiabálhatnánk
egyet Mabellel, hogy szedje össze magát.
– Ja, mert a lázadó kamaszok jól reagálnak az
ilyesmire – mondom gúnyosan, és feltűnik,
mennyire nyomatékosan mondta, hogy „eredetileg”.
Mintha már nem lenne opció, hogy nyugatra
repülünk.
– Talán nem, de muszáj mondanom valamit,
mielőtt még elcseszi az életét… – Hirtelen elhallgat,
és az előtte lévő műszerekre pillant összevont
szemöldökkel.
– Mi a baj? – Káromkodik egyet az orra alatt. –
Jonah? – A figyelme az ég és az irányítópult között
cikázik, fel-le, fel-le. Nem válaszol. Felpörög a
pulzusom. – Jonah, mi történik?
– Csak, öö… gond van az olajnyomással – mondja
furcsán higgadt, semleges hangon, amitől csak
súlyosabbnak érzem a szavait.
– Ez meg mit jelent?
– Azt jelenti, hogy le fogunk szállni.
– Mi? Úgy érted, most?
– Lényegében igen.
Szemügyre veszem a környezetünket. Akármerre
nézek, rögös hegyek és fák.
– Hol?
Elgondolkodva az alsó ajkába harap, ahogy
tanulmányozza a folyót alattunk.
– Azt hiszem, emlékszem egy tóra előttünk. A
forduló közelében.
– Azt hiszed? – Errefelé minden ugyanúgy néz ki.
Tévedtek már el emberek a rossz folyót követve, és
csapódtak már hegybe, miután rosszul azonosítottak
egy hegycsúcsot, és rossz helyen kanyarodtak el.
Kivesz egy térképet a zsebéből, és meghagyja, hogy
hajtogassam szét, amíg ő úgy pozicionálja a gépet,
hogy alacsonyabban repüljünk.
– Meg tudod találni rajta Rainy Passt?
– Öö… – Ügyetlenkedek a papírral. – Nem tudom. –
Otthon, a kiterített térképpel egész jól megtanultam
már olvasni ezeket. De egy apró repülőgépbe
zsúfolódva, miközben a fák felé tartunk? Nem
igazán.
– Add ide. Hadd nézzem. – Az éles szemét félig a
repülési útvonalunkon tartja, miközben követi a
folyó vonalát lefelé, a hegyekig. – Igen, ott. Azt
hiszem, az feljebb van.
Másodszor mondja, hogy „azt hiszem”.
– Nem tudunk visszarepülni a kunyhóhoz?
A pillantása ismét a mérőre cikázik.
– Nem. Be vagy csatolva, ugye? – Gyorsan felém
pillant.
Felmegy bennem az adrenalin, ahogy a fejembe
villan az összehorpadt fém emléke, és a vér, ahogy
patakokban csorog Jonah homlokáról. Egy ijesztő
nap, ami nem szeretném, ha valaha is
megismétlődne, és most mégis itt vagyunk. Ez
alkalommal a hegyekben, ahol sokkal nagyobb
dolgokba bele lehet ütközni, mint egy halom kő a
mezőn.
– Jonah, le fogunk zuhanni? – Hallom a pánikot a
hangomban.
– Nem, Calla. Landolnunk kell. – Elkezdi
bemondani a helymeghatározásunkat a
rádióvevőbe, ahogy ereszkedünk.

– Nem haltunk meg. – Egy hosszú, reszketeg sóhaj

szakad fel belőlem, ahogy néma csendben lebegünk
a békés vízen.
Jonah erőtlenül felnevet, és megdörzsöli a
szemöldökét.
– Nem igazán bízol a repülési képességeimben,
mi?
 – De igen. De azt hittem, bele fogunk csapódni
azokba a fákba, mögöttünk. – Jonah olyan közel
ereszkedett a fák csúcsához, hogy nem bírtam
magamban tartani a kétségbeesett sikoltásaimat.
Még most is jeges izzadságban úszik a hátam és a
nyakam, és nagyjából ötven-ötven százalék az esély
arra, hogy elhányom magam.
– Nem voltam benne biztos, hogy mekkora a tó, és
nem akartam megkockáztatni, hogy újra kelljen
próbálkoznunk, hogy elég tér legyen a leszálláshoz.
Főleg nem azok után, hogy már leállítottuk a
hajtóművet, mire a talpak a vízhez értek. Eleget
hallottam a rádióbeszélgetéséből ahhoz, hogy
nagyjából értsem, mi történik. Olyanok hangzottak
el, mint a „veszély”, az „átforrósodott” és a „leállt”.
Sokkal komolyabb volt a helyzet, mint ahogy azt
Jonah előadta.
A mellkasom felé biccent.
– Most már elengedheted.
Lepillantok, és látom, hogy olyan szorosan fogtam
át az övemet a kezemmel, hogy elfehéredtek az
ujjaim. Lazítok a szorításon, és kipillantok az
ablakon.
– Hol vagyunk? – Amellett, hogy a semmi közepén.
– Itt. – Jonah a tóra mutat a térképen, amit hegyek
vesznek körül, és távol esik bármilyen várostól vagy
nevezetességtől. Ha akarnánk, sem jutnánk sehová
gyalog.
– Ide fog jönni az a fickó?
Szinte végszóra recsegni kezd a fejhallgatónkban a
férfi hangja, és megkérdezi, hogy jól vagyunk-e.
Jonah válaszol, megadva neki a koordinátáinkat,
aztán lerántja a fejhallgatóját.
 – Hamarosan itt lesz. Szeretném, ha hallgatnád és
közvetítenéd az üzeneteit.
– Hová mész? – A tó közepén vagyunk!
– Látnom kell, mennyire rossz a helyzet. – Az
ülésem mögé nyúl a szerszámostáskáért. A szája
mindössze néhány centire van tőlem. Alapesetben
már rég lopott volna egy csókot. Mindig meg szokott
csókolni, valahányszor az ülésem mögé nyúl
valamiért.
De ez alkalommal nem teszi.
Szeretném azt hinni, hogy azért, mert túlságosan
lefoglalja a mostani, hajtómű miatti problémánk, de
mégis aggódom, hogy a másik, komolyabb
problémánk az oka.
Hirtelen felindulásból odahajolok, és az ajkának
nyomom a szám. Egy rettentő rövid csókkal
viszonozza, a halk sóhaja végigsimítja az arcomat,
ahogy elhúzódik.
– Figyelj arra a fickóra, Samre, oké? Ne ess a vízbe!
Ki tudja, mennyire mély a tó, és a talpak
feltehetőleg csúsznak.
Kitárja az ajtót, és kimegy.
Magamra hagyva, hogy belülről emésszen az
aggodalom.

– Milyen repülőgép? – Szemügyre veszem a

mustársárga, egyszemélyes gépet, ami felénk tart a
tó felett. Úgy néz ki, mint egy élénkre festett katonai
repülőgép, egy kis, kiugró pilótafülkével a tetején.
– Egy Fire Boss. – Jonah az egyik úszótalpon állva
figyeli, ahogy közeledik. – Erdőtüzek eloltására
használják. A pilóták alacsonyan a tó fölé repülnek,
az úszótalpakkal gyűjtenek egy csomó vizet, aztán
fentről a tűzre öntik. Elég menő. – Jonah szavai nem
passzolnak a kifejezéstelen hangjához és a komor
arckifejezéséhez. Bármit is talált a hajtómű panelja
alatt, arra késztette, hogy szidni kezdje Bartot, az
Alaszkai Vadon szerelőjét.
Továbbra is csend van, amíg várunk.
– Szóval, mennyire rossz a helyzet? – kérdem
félve.
– Nem tudom még. Ide kell hoznom Tobyt.
A sárga repülőgép megáll tőlünk öt méterre, és
Jonah szorítása erősödik, ahogy a kis hullámok
ringatni kezdenek minket. Felnyílik az ajtó, és egy
kopasz férfi integet nekünk.
– Nincs valami jó napotok, mi?
Elképzelni sem tudod, mennyire nincs!
– Köszönjük, hogy kijöttél, Sam! – kiáltja Jonah.
– Nem gond. Kell fuvar hazáig? Visszajöhetek egy
másik géppel, de beletelhet némi időbe. Vagy van
egy barátom nem messze, akit idehívhatok.
– Bármelyiket megköszönjük.
– Akkor hadd hívjam fel a barátomat. Valószínűleg
gyorsabb.
Jonah gyengéden a repülőgéptörzsnek üti az öklét.
– Elkezdem kikötözni.

– Jól csináltad?
A zárt vécében elfoglalt helyemről mérgesen
nézek fel Jonah-ra.
 – Mégis hányféleképpen lehet egy pálcára pisilni?
– Egynél több, ezek szerint. – Összevont
szemöldökkel nézi a terhességi teszt használati
útmutatóját. – Kevésbé bonyodalmas egy kicseszett
repülőgépet vezetni.
Erősen bámulom a kis ablakot, erre-arra
mozgatom, és a lámpaburok nélküli égő fénye alá
tartom, keresve a második rózsaszín vonalat,
aminek két perc után kellett volna megjelennie. Már
eltelt öt is, és halvány nyoma sincs. A teszt alapján
nem vagyok terhes.
Megkönnyebbülés söpör át rajtam, habár tudom,
hogy még nem lehetünk biztosak.
Jonah összegyűri és a szemetesbe dobja a
brosúrát.
– Akkor, most mi lesz? – Nem javult a hangulata,
mióta Sam barátja hazahozott minket. A tó szélén
hagytuk Archie-t, kötelekkel és horgonyokkal
bebiztosítva, és tudom, hogy Jonah-t eszi az
aggodalom.
– Majd reggel csinálok még egy tesztet a biztonság
kedvéért. Talán a hormonjaim borultak fel ebben a
hónapban. – Nem tudom leplezni a hangomban,
hogy ebben reménykedek.
Ahogy láthatólag Jonah sem tudja elrejteni a
csalódottságot az arcáról.
Lassan bólint.
– Válaszolt Toby?
– Igen. Azt mondta, ráér ma elmenni, ha szeretnéd
– felelem.
– Jó lenne ma menni. – Habozik. – Nem bánod, ha
itthon maradsz, vagy szerettél volna velünk jönni?
Nehéz nem észrevennem, hogy Jonah szívesebben
venné az előbbi lehetőséget. A kunyhóban történt
hatalmas kiborulásom után nem hibáztatnám.
Elmosolyodok, habár fáj belegondolni, hogy távol
akar lenni tőlem.
– Azt hiszem, elég volt ennyi izgalom mára. –
Kikészültek az idegeim a vészleszállástól. – Menj,
tedd, amit tenned kell.
Lepillant a második, bontatlan terhességi tesztre.
Kinyitja a száját, mint aki mondani készül valamit,
de aztán meggondolja magát. Lehajol, és gyors
csókot nyom a homlokomra, aztán az ajtó felé fordul.
– Jonah?
Megtorpan, háttal nekem.
– Hm?
– Rendben vagyunk?
– Hát persze hogy igen. – Visszafordul, és egy
villanásra megnyugtatóan rám mosolyog, de a
szeméből nem tükröződik ugyanez.
 Huszonharmadik fejezet

Másnap reggel szinte szökdécselve jövök ki a

fürdőszobából, annak ellenére is, hogy nagyon
görcsöl a hasam, de felélénkít a tudat, hogy
elkerültük a bajt. Most már minden kétséget
kizáróan nem vagyok terhes. Nem tudom, mi okozta
a csúszást a ciklusomban, de egész biztosan nem
fogok soha többé megfeledkezni egyetlen tablettáról
sem.
Még csak fél hét van, békés csend uralkodik a
házban. Hallottam Jonah-t távozni, amikor
ébredeztem, feltehetőleg azt hitte, hogy még egy
vagy két órát aludni fogok. Gyanítom, hogy a
hangárban van, és alig várja, hogy elmehessen
Archie-ért a távoli vadonba, az ideiglenes
parkolóhelyére.
Toby tegnap mindent félbehagyott, hogy eljöjjön
segíteni. Felszálltak Veronicával, először a repülőhöz
mentek, hogy felmérjék a kárt. Toby megerősítette,
amit Jonah már gyanított: számtalan zár és vezeték
nem lett kellőképpen bebiztosítva a karbantartásnál,
és ez olajszivárgáshoz vezetett. Minden jel szerint
Bart a hibás, vagy bárki, akivel a munkát végeztette,
mert az Alaszkai Vadon szerelőjéről közismert tény,
hogy az alapvető karbantartást lepasszolta a reptéri
személyzetnek, akik esküdöztek, hogy tudják, mit
csinálnak. Többnyire ellenőrizte a munkájukat, de
lehetséges, hogy a Vadon körüli események miatt
megfeledkezett erről a lépésről.
A srácok Anchorage-be repültek, hogy megvegyék
a szükséges alkatrészeket, aztán visszamentek a
hegyekbe, hogy megpróbálják megszerelni Archie-t a
helyszínen – mert mi mást tehetsz, ha a géped egy
tavon ragad? Nyilván nem hívhatsz vontatókocsit.
Már lenyugvóban volt a nap, mire Veronica talpai
ismét megtörték a tó csendjét, és mindkét férfi
nevetgélt Jonah tréfás fenyegetőzésén, hogy miket
tervez csinálni Barttal, amikor legközelebb
találkoznak. Toby biztosnak tűnt abban, hogy nem
keletkezett végleges kár a hajtóműben. Jonah
kevésbé, és már fel is fogadta Tobyt, hogy vizsgálja át
tetőtől talpig a repülőgépet, nehogy bármi más
felmerüljön.
Valami olyan egyszerű dolog, mint a trehány
karbantartás, megölhetett volna minket, ha nincs hol
leszállnunk, vagy ha Jonah tovább feszíti a húrt,
vagy ha leáll a hajtómű, mielőtt még landolunk.
De nem így történt, a gépet megszerelték, én pedig
nem vagyok terhes, és mindennek vissza kell térnie
köztünk ahhoz, amikor Jonah lerántotta a paplant az
ágyról tegnap reggel.
Idegesen írok Jonah-nak.

Calla: A hangárban vagy?

Készítek magamnak egy lattét, amíg a válaszra

várok.

Jonah: Ja. Sam felvisz a hegyre a gépért. Nyolckor

érkezik. Még hazaugrok indulás előtt.

Jonah láthatóan összebarátkozott a szívós, kopasz

tűzoltóval, aki tegnap a sárga repülőgépével
kimentett minket a szorult helyzetből.
 Calla: Ezek szerint biztonságos felszállni vele?

Jonah: Ajánlom, hogy az legyen, különben Toby

egy pocsék szerelő.

Elmosolyodok. Legalább most már viccelődik a

dologgal.

Calla: Mellesleg… téves riasztás volt.

Figyelem a három ugráló pöttyöt, ami a választ

jelzi.

Jonah: Oké.

„Oké?” Nem tudom, milyen válaszra számítottam.

Biztos megkönnyebbültél.
Legyünk mostantól óvatosabbak.
Ne aggódj. Szeretlek, és legközelebb már mindketten
készen fogunk állni rá.
Az „oké” annyira… nem tűnik okénak.
Ismét emészteni kezd belülről az érzés, hogy a
kapcsolatunkat óriási csapás érte a tegnapi
terhességi riadalommal. De akár letudhatom
annyinak is, hogy Jonah nem szeret üzenetet írni. És
könnyű üzenetben félreérteni egymás gondolatait
meg érzéseit. A saját bizonytalanságaink miatt túl
egyszerűen belelátunk téves dolgokat egy egyszerű
szóba is.
Annyit tudok, hogy nem engedhetem elrepülni így,
kavargó fejjel és szívvel, anélkül, hogy szemtől
szemben beszélnénk.
Elindulok az előszobába a piros pamutkabátomért
(amit Jonah vett nekem, miután teljesen
összevérezte a kedvenc kardigánomat), azzal a
szándékkal, hogy kimegyek a hangárba, és a
következő órát azzal töltöm, hogy amennyire tudok,
megpróbálok javítani a köztünk lévő feszültségen,
mielőtt Sam ideér. A nagy kapkodásban leverem
Jonah kabátját az akasztóról.
Egy kis dobozka hullik ki a zsebéből. Összevonom
a szemöldököm az apró, fekete ékszerdoboz láttán,
és felveszem a földről. Beletelik néhány pillanatba,
mire rájövök, mi lehet.
Nem lehet…
A fülemben dübörög a pulzusom, miközben lopva
az ajtó felé pillantok, nehogy Jonah pont belépjen, és
szimatolózáson kapjon, aztán felnyitom a tetejét.
Elakad a lélegzetem a gyémántgyűrű láttán, és
hirtelen minden világossá válik.
Jonah ezt a kabátot viselte tegnap. A meglepetés
kiruccanás a kunyhóba… az ebéd… a pezsgősüveg…
a furcsa viselkedése…
Meg akarta kérni a kezem.
Mielőtt a szavai rám hozták volna a frászt a
terhesség gyanúja miatt, arról beszélt, hogy élete
hátralévő részét velem akarja tölteni. Emlékszem –
halványan –, hogy egyik kezével elengedte az
arcomat, és a zsebéhez nyúlt.
A szó szoros értelmében a lánykérés közepén járt,
amikor bepánikoltam, hogy késik a menstruációm.
– Ez most komoly? – Vadul összeszorul a hasam az
izgatottságtól. Bármi figyelmeztetés nélkül? Anélkül,
hogy előtte beszéltünk volna a házasságról? Hiszen
még csak öt hónapja élünk együtt! Kevesebb mint
egy éve ismerjük egymást, és most itt ez a gyűrű – ez
a lenyűgöző gyémántgyűrű, amit hópehely formára
terveztek, és számtalan, különböző méretű
gyémánttal raktak ki –, és tegnap feleségül akart vele
kérni.
És igent mondtam volna, döbbenek rá teljes
bizonyossággal.
Szólni sem tudtam volna a döbbenettől, amikor
megkér, de igent mondtam volna, ahogy Alaszkára is
igent mondtam, és erre a házra is, mert nem kérdés,
hogy Jonah-val akarok lenni. Mert annak ellenére,
hogy alig egy éve ismerem, már nem tudom nélküle
elképzelni az életemet. Soha többé nem akarok
nélküle lenni.
Igent mondtam volna.
Most rajtam lenne ez a gyűrű. Jegyesek lennénk.
Ehelyett kiborultam annak gondolatára, hogy
esetleg terhes vagyok, és feltehetőleg nem az rítt le
rólam, hogy „hé, szerintem össze kellene
házasodnunk”.
Fájdalom hasít a mellkasomba, ahogy
visszagondolok Jonah arckifejezésére: a fájdalomra
és a csalódottságra. Eltervezte az egész napot – a
helyet, az ebédet. Még pezsgőt is hozott. Én pedig mit
sem sejtettem, és nem sikerült összeraknom a
dolgokat.
Te jóságos ég!
Mi van, ha már nem is akar feleségül venni?
Igen, de egy kisbaba mindent megváltoztat, Jonah!
Végleges. Egy életre szól.
Nem úgy, mint mi?
Talán akaratlanul is szakadékot hoztam létre
köztünk a locsogásommal?
 Lecsukom a dobozkát, és visszacsúsztatom a
zsebébe, a rejtekhelyére, aztán legjobb tudásom
szerint megigazgatom a zsebet, nehogy kiderüljön,
hogy felfedeztem Jonah titkát.
Aztán elindulok az elülső bejárathoz, és
reménykedem benne, hogy mialatt elsétálok a
hangárig, ki tudom találni, mit fogok mondani neki.

Összevonom a szemöldökömet a hangár előtt

parkoló ezüst terepjáró láttára. Nem kérdés, hogy
kié. Az ajtaján egy mágneses felirat áll az állatorvosi
rendelője nevével.
De mit keres Marie reggel hat negyvenötkor a
házunknál? Van ennek bármi köze Oscarhoz? Úgy
tudom, a farkaskutya odahaza van Royjal, és lassan
gyógyulgat a sérüléséből.
– …és onnantól minden rosszul alakult – hallatszik
Jonah hangja a kitárt hangárajtóból, amire
megtorpanok.
– Akkor, gondolom, nem sikerült megkérned. –
Marie lágy, együttérző hangon válaszol.
– Viccelsz? Nem igazán volt lehetőség onnan
visszakanyarodni a házassághoz.
Nyilvánvalóan a tegnap történtekről beszélgetnek.
Jonah bizonyára elmesélte Marie-nek, hogy tervezi
megkérni a kezemet. Azt hiszem, nem kellene
meglepődnöm. Ő a legközelebbi barátja. Ugyanakkor
egy kellemetlen érzés telepszik a gyomrom fenekére,
tudva, hogy nyilván megosztotta Marie-vel a
terhesség gyanúja miatt érzett riadalmamat is. Olyan
érzés, mintha visszaélt volna a bizalmammal. Ez egy
személyes dolog, ami kettőnkre tartozik, és még nem
is beszéltük át teljesen, erre itt van, és vele beszélget
róla.
Ezért van itt Marie. Jonah biztosan idehívta.
Beszélnie kellett valakivel rajtam kívül.
Fájdalom hasít belém. Közelebb megyek, és
szégyentelenül hallgatózni kezdek.
Jonah felsóhajt.
– Még sosem láttam ilyennek. Úgy értem, láttam
már sokszor kiborulni, elhiheted… de ez más volt.
– Még csak huszonhat éves, Jonah. És sok mindent
átélt az elmúlt évben. Az egész élete fel lett forgatva,
nem is egyszer. Nyilván nem áll még készen arra,
hogy újra megtörténjen. Adj neki egy kis időt.
Úgy van! Pontosan!
– Nem mondod. – Jonah felhorkant. – De öt vagy
hat év? Addigra majdnem negyven leszek.
– Nem vagy olyan öreg – korholja Marie.
– Az leszek, ha végül nyolc vagy kilenc év lesz a
dologból. És ez elképzelhető. Látnod kellett volna,
Marie! Olyan volt, mintha a terhesség gondolata egy
halálos ítélettel érne fel számára.
Lángba borul az arcom. Tudom, hogy Jonah
számára fontos, hogy gyereke legyen, de azt mondta,
nem baj, ha még nem állok rá készen, és nem kell
ezért bocsánatot kérnem. Hazudott, amikor ezt
mondta?
– Vagy az is lehet, hogy végül két vagy három év
lesz belőle, amint rendeződnek a dolgai, és
megváltozik a fontossági sorrend számára – vág
vissza Marie. – Ne feledd, hogy amikor megismerted,
otthon élt a szüleivel. Az érdekelte, hogy jól néz-e ki,
és hogy szórakozóhelyekre járjon. – Ezt hiszi rólam
Marie? – De Jonah, még el sem kezdtetek dolgozni a
gyerekvállaláson. Mi van, ha végül nem is lehet
gyereke? Akkor mit fogsz csinálni, elválsz tőle? –
Marie vádlón teszi fel a kérdést, szinte mintha
feltételezné, hogy Jonah ilyen érzéketlen, és újra
ellágyul a szívem iránta.
– Basszus, hát persze hogy nem! Én csak… – Jonah
hangja hosszasan elkalandozik. – Talán tényleg túl
gyorsan haladok.
Nem! Nem haladsz túl gyorsan! – szeretném
odakiáltani. Úgy értem, tényleg gyors a tempó, de
készen állok rá, ránk. Fel sem fogtam, mennyire
készen állok, amíg meg nem láttam a gyűrűt, ami
kihullott a zsebéből.
– Igen, nem a türelmedről vagy ismert – mondja
Marie, és hallom a hangján, hogy mosolyog. – De
nem tehetsz róla. Szenvedélyes vagy, ha valami vagy
valaki fontos számodra. – Elhallgat, és amikor újra
megszólal, halvány sóvárgás hallatszik ki a
hangjából. – Ez az egyik dolog, amit mindig is
szerettem benned, Jonah.
Annak ellenére, hogy Marie a korábbi szavai
alapján engem támogatott, most fellángol bennem a
féltékenység, ahogy nem túl diszkréten emlékezteti
rá Jonah-t, hogy igen, lehet, hogy barátok, de még
mindig ott vár a háttérben, hogy esélyt kapjon
valami többre. Biztosra veszem, hogy Marie
boldogan megszülné Jonah gyermekét most azonnal,
itt, a hangár padlóján, ha lehetőséget kapna rá. Az,
hogy nem állok rá készen, mintha egy pont lenne a
javára, helyzeti előnyt jelentene neki velem
szemben, annak ellenére, hogy a gyémántgyűrűt
Jonah zsebében az én ujjamra szánták.
– Marie, tudod, hogy érzek Calla iránt…
– Hát persze. Csak próbáltam… – Elkalandoznak a
szavai. – Törődök veled, és csak szeretnélek
boldognak látni.
– Tudom, és boldog vagyok.
 – De tényleg az vagy? Teljesen? Boldoggá tesz,
hogy munkákat kell visszamondanod, mert félsz
egyedül hagyni a barátnődet?
Jonah munkákat mondott vissza miattam? Milyen
munkákat?
– Nem erről van szó. Megígértem Callának, hogy
nem fogom ide kirángatni, aztán rendszeresen,
napokra lelépni.
– És meddig fogja elvárni, hogy tartsd magad
ehhez?
– Nem tudom! Amíg nem érzi magát kényelmesen,
gondolom.
– Nem szívesen mondom ezt neked, de a
helyedben jobban aggódnék azon, hogy ez meddig
fog tartani, ahelyett, hogy mikor áll készen gyereket
vállalni. Úgy értem, retteg attól, hogy kilépjen a
szabadba!
– Ne aggódj Calla miatt! Kezdi feltalálni magát, és
jól elvan, ő vezeti az irodai teendőket, és rendbe
hozza a házat. Ott van hátul az a nagy kert neki…
– Nem miatta aggódom, Jonah. Miattad aggódom. –
Ezzel el is tűnik bármiféle jóérzés, amit Marie iránt
tápláltam eddig. – Azt szeretted volna, ha bárhová,
bármikor elrepülhetsz. Ezért nem vetted át Wrentől
a Vadont, amikor megpróbálta átadni, emlékszel?
– Nem engem illetett meg.
– Olyan voltál számára, mint a tulajdon fia, Jonah.
Senki sem gondolt volna semmi rosszat, ha
elfogadod az ajánlatát. Az egész a tiéd lehetett volna.
Összeráncolom a homlokomat. Mégis mire céloz
ezzel? Apám ugyan megkérdezte Jonah-tól, hogy
hajlandó lenne-e egy ponton megvásárolni a Vadont,
de Jonah-nak nem volt rá pénze.
– És erre itt vagy, és visszamondasz ajánlatokat,
amikre tényleg vágynál, helyette pedig
szállítmányokat fuvarozol egész álló nap, miközben
ő elszórja azt a pénzt lakberendezésre. – Lehetetlen
nem észrevenni az ítélkezést a hangjában.
– Túlléped a határt, Marie – figyelmezteti Jonah
éles hangon.
– Sajnálom. – Felsóhajt. – Tényleg kedvelem őt. Ne
hidd, hogy nem. Csak utálom azt látni, hogy feladod,
amit szeretsz.
Dübörög a szívem, ahogy fontolóra veszem, hogy
beviharzok, és ráüvöltök Marie-re, aztán
magyarázatot követelek Jonah-tól, hogy mégis mi a
francot ért Marie az alatt, hogy felad dolgokat. Végül
nem mozdulok egy tapodtat sem a helyemről, mert
tudni szeretném, mi mást tudhatok még meg ebből a
beszélgetésből.
Hosszúra nyúlik a csend.
– Lehet, hogy jobb, ha indulok. Azt mondtam
Roynak, hogy hétre ott leszek, és beadom Oscarnak
az oltásait… – Marie hangja egyre erőteljesebb,
ahogy a hangárajtó felé közeledik. Hátrébb húzódok,
mert nem akarom, hogy fülelésen kapjanak. De
nincs hová menni, túl hosszú a kocsibejáró, ami a
háztól idáig húzódik, ahhoz, hogy elbújjak.
A műhely.
A hangárral szomszédos kisebb épület irányába
iszkolok, és hálát adok, amiért nyitva az ajtaja. Épp
beérek, mire Marie megjelenik, a hosszú,
aranybarna loknijai lazán terülnek szét a hátán, a
túrabakancsával felrúgja a kavicsokat a
kocsibejárón.
Eddig kétszer jártam a műhelyben, mert
túlságosan nehezemre esik megemészteni a
felfordulást, amit Phil hagyott hátra. Számtalan régi
szerszám, csavarokkal teli dunsztosüveg és az
égvilágon bármi, amire az embernek szüksége lehet
a túléléshez, de valódi hulladék is akad: régi,
megrozsdásodott rendszámtáblák és behorpadt
dísztárcsák borítják a falat; a sarokban áll egy ócska
hűtőszekrény, aminek hiányzik az ajtaja, és
ennélfogva használhatatlan; régi, felhasznált
festékesbödönök és eszközök állnak egy halomban.
Egy újabb nagyszabású takarítási procedúra, amit
mindketten próbálunk elkerülni.
Még időben eljutok a kicsi, korommal borított
ablakhoz, hogy lássam, amint Jonah megragadja
Marie kezét, megakadályozva, hogy beszálljon a
kocsiba. Haragra gerjedek, amiért láthatólag
vigasztalja Marie-t a durva szavai után. Megérdemel
vigasztalást azok után, amit rólam mondott? És
nekem jogom van-e bármit is mondani, miután a
magánbeszélgetésüket hallgattam ki?
Váltanak pár szót, amit nem hallok. Gyorsan
megölelik egymást búcsúzóul, aztán Marie beszáll a
terepjárójába, és elhajt, Jonah pedig ott marad
magában, és a homlokát dörzsöli, mintha már most
túl megterhelő lenne számára ez a nap.
Hirtelen megfordul, és elindul a ház felé vezető
kocsiúton.
Hazafelé tart. Hozzám.
Basszus.
Nincs igazán kiút ebből a helyzetből, hacsak nem
sprintelek haza fától fáig, és próbálok meg időben
hazaérni, aztán azt hazudom, hogy idekint voltam –
egy határozottan gyerekes és magas kockázattal járó
mutatvány, amit nem szeretnék vállalni.
Mély lélegzetet veszek, a kocsibejáróra lépek, és
elkiáltom magam:
– Idebent vagyok!
Jonah hirtelen hátrafordítja a fejét, az arcáról
zavart meglepettség tükröződik.
Aztán felismerés.
Összeráncolja a homlokát, ahogy visszafordul, és
felém tart, közben pedig minden kétséget kizáróan
újrajátssza a beszélgetését Marie-vel, és azon
töpreng, vajon mit hallottam a szóváltásukból.
– Sajnálom, lejöttem hozzád, aztán Marie-vel
beszéltél, és… – És mi? Megmondjam neki, hogy
tudok a gyűrűről?
Az ajtókeretnek dől, elég közel ahhoz, hogy be
tudjam lélegezni a szédítő szappanillatot a bőrén.
– Pontosan mit hallottál? – kérdi.
Habozok.
– Eleget ahhoz, hogy tudjam, visszautasítottál
megbízásokat. És mi ez az egész, hogy apám neked
akarta adni az Alaszkai Vadont? – Káromkodik egyet
az orra alatt. – Milyen megbízások?
– Nem számít.
Nem tudom, mi idegesít jobban: az, hogy nem
tudok róla, vagy az, hogy Marie igen.
– Milyen munkaajánlatokat mondtál vissza?
Beleharap az alsó ajkába.
– Egy vadásztársaság említette, hogy szeretnék, ha
szeptembertől tudnék nekik dolgozni. Nem nagy ügy,
és még azt sem tudom, hogy akarnám-e csinálni.
– Marie szavai alapján nem úgy hangzott.
Jonah haragosan néz.
– Nem tudja, miről beszél.
Vagy ez, vagy Jonah nem hajlandó elárulni nekem.
Úgy döntök, egy pillanatra hanyagolom ezt.
– És mi volt ez az egész arról, hogy apám neked
adta volna az Alaszkai Vadont?
– Nem értem, miért csináljuk ezt…
– Mert tudni akarom. Marie-nek nem kellene
olyan dolgokat tudnia az életedről, amiket én nem
tudok! – Főleg nem úgy, hogy én vagyok a nő, akivel
össze akarsz házasodni. – Legutóbb úgy tudtam,
hogy apám felajánlotta, hogy eladja neked a Vadont,
de nem tudtad megvenni.
Felsóhajt, és megrázza a fejét.
– Volt egy futó pillanat, amikor Wren azon
töprengett, hogyan tudná életben tartani a Vadont,
miután már nincs többé. Megkérdezte, hogy
szeretném-e megvenni akármennyiért, amennyit
csak fizetni tudok érte, ami közel sem a tényleges
értéke volt. Úgy egy héttel azelőtt vetette fel, hogy te
megjelentél. Innen tudtam, hogy valami nincs
rendben vele. Tudtam, hogy az Aro érdeklődik az
iránt, hogy kivásárolják, és nem volt értelme annak,
hogy hátat fordítson az összegnek, amit tőlük
kaphatott volna.
– Szóval, miért nem fogadtad el? – Apám valóban
mondott olyat, hogy Jonah az egyetlen, aki
tisztességesen kezelné az Alaszkai Vadont.
Vállat von.
– Nem éreztem helyesnek egy olyan helyzetből
hasznot húzni. Gyakorlatilag nekem adta volna.
Emellett tudtam, hogy van egy lánya, még ha nem is
láttátok egymást ősidők óta. Olyan lett volna, mintha
megfosztanálak valamitől, ami jog szerint téged illet.
Mindenesetre, amikor megjelentél, Wren észhez tért,
és rájött, hogy ideje teljesen elengednie a Vadont.
Még azt is felajánlottam neki, hogy vezetem, ha
szeretné rád hagyni az egészet. És megtettem volna,
ameddig csak akarod.
– Miért nem mondtad el nekem mindezt?
 – Mert Wren nem egyezett bele. Nem akart
egyikünkre sem ekkora terhet helyezni. Azt
jelentette volna, hogy ideköt, Alaszkához,
olyasvalami miatt, ami ennyi éven át elválasztott
benneteket. Ezért inkább egyenesen kizárta ezt a
lehetőséget, és eladta a Vadont az Arónak. – Jonah
figyel. – Azt mondta, békében hal meg így, hogy
tudja, örökre gondoskodik rólad. Legalábbis
anyagilag.
Mi lett volna, ha apám belemegy a javaslatba, és
rám és Jonah-ra hagyja a vállalat vezetését? Először
is, szarban lennénk, amint Jonah úgy dönt, hogy
nem akarja tovább folytatni. És nem mintha én kész
lettem volna Nyugat-Alaszkába költözni, hogy
vezessem a dolgokat. És mégis meddig tudtam volna
életben tartani? Mi lett volna, ha el akarom adni? A
családom hagyatékát adtam volna el – amit apám
szeretett, és amiért mindent feladott – a
legmagasabb licitért.
Nyomasztott volna a döntés miatti bűntudat.
Ezerszer rosszabb lett volna, mint az, hogy Agnes
továbbadott a házán úgy, hogy esetleg lebontásra
kerülhet. Lehetséges, hogy nehezteltem volna
apámra, amiért ilyen helyzetbe hozott, és egy életre
kötelezettséget rótt a nyakamba?
Jonah még mindig Nyugat-Alaszkához lenne kötve
– egy életre, vagy legalábbis, amíg én rá vagyok
utalva. Nem élnénk itt.
Talán nem is élnénk együtt.
Valószínűleg nem lenne az a gyűrű a zsebében.
Apám végül jó döntést hozott. Az Alaszkai Vadon
elé helyezett engem. Olyasvalamit tett, amire
korábban soha nem tűnt képesnek.
– El kellett volna mondanod ezt nekem.
– Lényegtelen.
 Talán az. De ha valaha is bizonyítékra van
szükségem anyám előtt, hogy Jonah nem a pénzemet
akarja, akkor megvan.
Jonah a derekamra helyezi a kezét, és közelebb
von magához.
– Hogy érzed ma magad?
Kinyújtom a kezem. A tenyeremmel végigsimítok a
mellkasa kemény domborulatain, a kulcscsontján és
a vállán, aztán megállapodok a bicepszén.
– Jól vagyok. Picit fáj a hasam. – A menzeszem első
napján mindig szokott.
– Pontosan mióta hallgatóztál?
– Elég régóta ahhoz, hogy most ne legyek
túlságosan oda Marie-ért.
Önelégülten elmosolyodik.
– Csak provokált. Ezt teszi egy jó barát. –
Sokatmondó pillantást vetek rá. – Ki mered jelenteni,
hogy Dianának nem lenne néhány éles szava velem
kapcsolatban, ha aggódna miattad?
Nem mondhatom ezt, mert Diana ízekre szedné
Jonah személyiségét, ha azt hinné, hogy feláldozom
érte a boldogságomat.
– De Diana nem szerelmes belém mindemellett.
Felsóhajt, de ez alkalommal nem tagadja.
– Mi mást hallottál? – Életbe vágóan fontos
információra vadászik. Főleg arra, hogy hallottam-e
a befuccsolt lánykérésről?
Sosem tudtam sikeresen hazudni Jonah-nak.
– Mi mást kellett volna hallanom?
Megfeszül az álla, ahogy a pillantása bejárja az
arcomat, mint aki próbálja eldönteni, hogy
nekiszaladjon-e, és elárulja a tegnapi út valódi célját.
 – Hogy mennyire szeretlek, és nem kell bármit is
sürgetnünk.
Mit jelent a „bármit”?
Feltételezem, a kisbabát.
De vajon a házasság kapcsán is meghátrál?
Habozok.
– Kérlek, mondd, hogy minden rendben köztünk,
mert úgy érzem, nincs…
– Minden rendben, Calla. Becsszó – mondja,
félresöpörve egy hajtincset a homlokomból, és a
hangja rekedtté válik. – Több mint rendben.
Sajnálom, ha azt éreztettem, hogy nincs.
– Úgy féltem – ismerem be suttogva, és az
ujjammal a csuklójába markolok, erősen
megszorítva.
– Sajnálom. – Megragadja a tarkómat, és lehajol,
hogy szájon csókoljon. Egy szenvedélyes, izgató
csókkal végigsimítja a nyelvével az enyémet, ahogy
többnyire csak a hálószobában szokta, amikor nincs
rajtunk ruha, és összefonódik a testünk. Akaratlanul
is halk lihegés hagyja el az ajkamat. – Még egy
darabig nem jön Sam – suttogja néhány szaggatott
lélegzetvétel közben, egyik kézével marokba szorítva
a hajamat, a másikkal pedig lefelé simít a hátamon,
és szorosan a merevedéséhez húz. – Van kedved
visszamenni a házba és beszállni a zuhany alá?
A görcseim ideiglenesen elmúltak, és az, hogy
magamban érezhetem Jonah-t, bármilyen
kellemetlenségre gyógyír. De lehangolónak tűnik az,
hogy visszamenjünk egészen a házig, és eluralkodik
rajtam az érzés, hogy szeretném kielégíteni. Egy
incselkedő harapással a fogam közé kapom az alsó
ajkát.
– Nem tudok addig várni. – A pulóvere alá csúszik
a kezem. A hasizmai megfeszülnek a hideg ujjaim
alatt, ahogy kicsatolom az övét, lehúzom a sliccét, és
a bokszeralsója gumis dereka alá bújtatom a kezem,
majd erősen megmarkolom.
– Részemről rendben van – nyögi. – Mindig is ki
akartad próbálni a… – Elhalnak a szavai, ahogy
letérdelek előtte, és teljesen lerántom a
farmernadrágját és az alsóját az izmos lábain. –
Basszus – sziszegi, a kék szeme hevülten csillog,
ahogy nézi, amint a számba veszem. A hosszú
hajamba túr az ujjaival, és egy mélyről jövő
nyögéssel az ajtókeretnek támaszkodik, az elismerő
pillantása hol rajtam, hol a körülöttünk elterülő
vadon látképén.
 Huszonnegyedik fejezet

– Hűha. Nem viccelt – jegyzem meg, ahogy odaérünk

a Csapszékhez. A parkoló tele autókkal; sárral
összefröcskölt terepjárókkal, quadokkal, a régi,
fényes szedánnal. Hátul, a gyepen további kocsik
találtak parkolóhelyet.
Jonah felnyög, ahogy lelassít, és üres parkolóhely
után néz.
– Muszáj ezt csinálnunk?
– Szerinted nekem nem fárasztó Muriellel lenni? –
Habár az elmúlt héten csak kétszer jött át
ellenőrizni, hogy nem hanyagoltam-e el a napi
kertészkedési feladataimat. Különös módon
mindennap odakint találtam magamat a
noszogatása nélkül is, kíváncsian várva, hogy milyen
új hajtást lelek fel. Még korai napokban járunk, de
megjelentek apró szárak két kis levéllel ott, ahol a
céklamagot elvetettem. Ma összevetettem a
paradicsomültetvényről készült képeimet azokkal,
amiket az elültetésük napján fotóztam, és láttam,
hogy érzékelhetően magasabbak, hála a hosszú
alaszkai nappaloknak.
– Azt mondta, horgászokkal és vadászokkal lesz
tele ez a hely, és olyan emberekkel, akik ki akarják
adni a kunyhójukat turistáknak, akik nézelődni
jöttek. Ismerkednünk kell, ha szeretnénk több helyi
megbízást kapni, nem?
– Nem épp arra panaszkodtál, hogy túl sokat
vagyok távol? – Jonah betolat a terepjáróval egy
parkolóhelyre a gyepen, két másik kocsi közé.
 – Igazából arra panaszkodtam, hogy túl sok időt
töltesz a hangárban a repülőgépeiddel játszadozva. –
Nagyon igyekszem nem panaszkodni amiatt, hogy
hány órát dolgozik. – Mióta vagy ilyen antiszociális?
– Ez most komoly, Calla? – Vidáman csillog a
szeme. – Mindig is ilyen antiszociális voltam. – Az
elülső bejárati ajtó felé biccent, ahonnan két
termetes férfi lép ki fekete kabátban és terepmintás
sapkában, cigarettáért nyúlnak, az egyikük
beszélgetés közben szemügyre veszi a színes égősort,
amit nem kapcsoltak fel. Még este hétkor is magasan
jár a nap. Ma este tizenegy után fog lenyugodni,
homályban hagyva az eget, amíg fel nem kel ismét
fél ötkor. Egy olyan világ, amit még nem szoktam
meg jobban, mint múlt nyáron, amikor apám
házában laktam. – Ez nem az én társaságom.
Egy középkorú pár összeöltözve, ugyanolyan
gyapjúkabátban átsiet a parkolón, mint akik
késésben vannak valamiről. A nő kezében egy fazék.
– Öö… A félreértések elkerülése végett, ez nem is
az én társaságom. De szükségem van egy estére,
amikor rajtad, a kecskén és a mosómedvén kívül
mással is beszélhetek, úgyhogy bírd ki. A kedvemért,
kérlek.
– Rendben – morogja Jonah, de odahajol hozzám,
és csókot nyom a számra. – Mellesleg, csinosan nézel
ki ma este.
Elmosolyodok. Mióta Trapper’s Crossingba
költöztünk, először tettem „esti program” jellegű
erőfeszítést a hajammal, sminkemmel és
öltözékemmel. Feszes, kék farmert választottam,
hozzá a fekete, bőr lovaglócsizmámat és egy csinos,
fekete-sárga kockás inget az új, márkás, testhez álló
pólómhoz. Ez egy olyan szerelés, amiről szerintem
lerí, hogy „alaszkai chilifőzőverseny”, de azért
stílusos.
 – Te is. – Végighúzom a körmömet – amit egy órán
át reszeltem és lakkoztam, miután kikapartam alóla
a kerti földet, pedig volt rajtam kesztyű – a frissen
vágott szakállán.
Egy hét telt el a menedékkunyhóhoz tett
utazásunk és a terhességi riadalom óta, és nagy
megkönnyebbülésemre úgy érzem, minden újra
rendben van köztünk. Ami azt illeti, nem csupán
rendben van. Alig engedjük el egymást: gyakori
érintések, hosszú csókok és olyan hosszas
zuhanyzások, hogy a végére elfogy a meleg víz.
Mintha mindketten szavak nélkül próbálnánk
biztosítani a másikat és magunkat, hogy minden
rendben van. Vagy talán a valóságtól kapott fájó
pofon (vagy kettő, ha a leálló hajtóművet is
számolom) még közelebb hozott minket egymáshoz.
Bárhogy is legyen, újra tökéletesnek érződik a
kapcsolatunk.
Habár semmi jele egy közelgő lánykérésnek, és
nem jött szóba a házasság. Amikor visszamentem
még egyszer rálesni a gyűrűre, már nem volt a
kabátzsebében. Nemegyszer a nyelvemre kellett
harapnom, nehogy elszóljam, hogy láttam.
Azt a napot megelőzően komolyabban nem is
gondoltam a házasságra, most viszont rendszeresen
azon kapom magam, hogy lenézek a bal kezem
csupasz ujjára, és azt kívánom, bárcsak máshogy
alakultak volna a dolgok. De folyamatosan
győzködöm magam, hogy majd megkér, ha eljön az
ideje.
Jonah a meleg kezét a combomra csúsztatja, és
közelebb hajol, az ajka a nyakam hajlatához ér.
– Nincs kedved kihagyni ezt és inkább kipróbálni
azt a túlárazott jakuzzit? Biztos jó meleg.
– Vicces, hogy hirtelenjében mennyire érdekelni
kezdett – suttogom, majd fogom, és leállítom a
kocsimotort, kihúzom a kulcsot. Négy körül mentek
el, akik beszerelték a luxuskádat, miután
felmanőverezték a verandára, hogy beállítsák,
megtöltsék és teszteljék. – Minél előbb bemegyünk,
annál hamarabb távozhatunk. – Kipattanok a
kocsiból, egy pillanatra megállok, hogy végigsimítsak
az ujjammal az új, jetis vinilmatricán, amit az ajtóra
ragasztottam.
Bosszantó zizegés üti meg a fülemet.
– Siess! Előjöttek a rovarok! – Mintha az összes
szúnyog és légy egy napon ébredt volna fel. Kiléptem
a szabadba, és elárasztottak. Azóta szúnyoghálós
kabátot veszek, vagy rovarirtó sprét viszek
magammal, valahányszor a fedett verandán túl
merészkedek, és még olyankor is körbelengnek.
Toby azt ígérte, hogy az évszak későbbi
szakaszában majd csökken a számuk. Addig
próbálom nem hagyni, hogy túlságosan zavarjanak,
de már néhányszor azon kaptam magam, hogy a
házban fohászkodom egy forró hőhullámért vagy
valamiféle rontásért, ami beköszöntve megöli őket.
Jonah – nem kis bosszúságomra – ráérősen száll ki
a terepjáróból.
– Mondtam, hogy használj rovarriasztó sprét.
– Nem akarom, hogy egész este olyan szagom
legyen!
– Szerinted milyen szaga lesz odabent
mindenkinek? – Maga mellé húz, ahogy két férfi
kilép a bejárati ajtón. Hangos, zsivajgó moraj, régi
rockzene dallama és sülő hús meg fűszerek csípős
szaga árad a helyről.
Elfintorítom az orrom, és csendben bevallom:
– Igazából nem is szeretem a chilit.
Percekkel azután, hogy letelepedünk az utolsó két
üres székre a bárpultnál, Muriel odamasíroz
hozzánk, széles csípőjével oldalasan átfurakodva az
asztalok között.
– Nocsak, Calla, hát nem nézel ki helyesen? –
kiáltja fel, ami a hangja alapján lehet bók is, meg
nem is. Nehezemre esik kiigazodni ezen a nőn. –
Talán inkább téged kellene beállítanunk a bárpult
mögé a helyett a pofa helyett. – Az állával Toby felé
bök, aki épp sörcsapolással foglalatoskodik.
– Úgy biztosan többet adnánk el. – Toby
barátságosan rám kacsint. Nem tudom túltenni
magam azon, hogy mennyivel fiatalabbnak tűnik (és
mennyire hasonlít Murielre) az arcszőrzete nélkül.
Láttam ma reggel, amikor kijött dolgozni Archie-n a
hangárban, és még megvolt a szakálla. Amikor
először megpillantottam, és ostobán bámultam a
kisfiús arcát, elmagyarázta, hogy minden évben
leborotválja erre a hétvégére.
– Jonah, találkoztál már Jack Thomasszal? – kérdi
Muriel mintegy köszönésképp.
– Nem hinném – feleli Jonah lassan.
Muriel egy férfira mutat, felmosórongyhoz
hasonló, ápolatlan, ősz hajjal és vastag, gondozatlan
bajusszal, aki egy közeli asztalnál ül két másik
férfival.
– Érdemes lenne odamenned beszélni vele.
Szerintem jól ki fogtok jönni.
– És miért is? – Halvány, szórakozott kifejezés ül ki
Jonah arcára. Valószínűleg azon töpreng, amin én:
mégis honnan tudná Muriel, hogy Jonah kivel fog
kijönni? A megismerkedésük óta három kurta
beszélgetésük volt. Egyáltalán nem ismeri Jonah-t.
– Mert pilótát keres! – vágja rá félvállról, és talán
egy kissé bosszúsan. – Ő a Big Game Alaska
tulajdonosa. Róla mesélt neked a minap Toby.
– Vagy úgy. – Jonah pillantása felém cikázik.
Ez lehet az a vadásztársaság, amelyik szeretné, ha
ősszel fuvarozná őket.
– No, hát akkor menj, és köszönj neki! – sürgeti
Muriel, és nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak
a megkönnyebbüléstől, amiért most az egyszer nem
én állok a sürgölődése kereszttüzében.
Feltűnt, hogy amilyen keményfejű tud lenni Jonah,
ugyanolyan türelemmel viseltetik a világ Agnesei,
Etheljei és úgy tűnik, Murieljei iránt is. Ezért nem lep
meg, amikor egy „Igenis, asszonyom” dünnyögéssel
lehuppan a bárszékről. A keze, ami addig a
combomon pihent, most a derekamra csúszik,
hüvelykujjával megsimogatja az oldalamat. Mióta
beléptünk a nagyjából ötvenfős társasághoz a zajos,
zsúfolt helyiségbe, folyamatosan magamon érzem az
érintését, és kezdem azt hinni, hogy ez nem is
annyira a vonzalmáról szól, hanem inkább a feltűnő
figyelemről, amit itt élvezek.
Éreztem a pillantásokat. A flanel- és
farmerrengetegben, a szarvasagancsos és vadászós
baseballsapkák közt kitűnök. A tekintetek egy része
pusztán kíváncsi. Mások szemtelenek.
És úgy tűnik, Jonah eltökélte, hogy megjelöli a
területét.
– Rendben leszel itt? – lehajol, hogy szájon
csókoljon.
– Hát persze hogy rendben van! – feleli helyettem
Muriel, majd egy kézlegyintéssel elhessegeti őt. –
Ezek a férfiak… Mint aki azt hiszi, nem tudsz
magadra vigyázni!
 És ha nem ismerném jobban Murielt, azt
gondolnám, ez egy bók a részéről.
– Ezt én állom. – Toby letesz egy korsót Jonah elé.
Jonah motyogva megköszöni, aztán elindul.
Muriel pillantása követi Jonah-t, mint akinek végig
kell néznie a bemutatkozást. A férfi, akiről
feltételezem, hogy Jack Thomas, feláll, és kezet ráz
Jonah-val, aztán az üres szék felé gesztikulál, ahová
Jonah a jellegzetes módján, széttárt lábakkal
letelepszik.
– Jó. Igen, ez jól fog alakulni. – Muriel elégedetten
bólint, mint aki kipipált valamit a napi teendők
listáján. Ezzel rám fordítja a figyelmét. – Én vagyok a
Téli Karnevál tervezőbizottságának elnöke, és úgy
gondolom, jó lenne téged bevenni. Már említettem a
csapatnak. Minden hónap második csütörtökén
találkozunk a művelődési házban.
– Ó… Oké… – dadogom, mivel nem tudom, hogy ez
egy javaslat-e, vagy parancs. Végső soron nem sok
választásom van, ha Muriel dönt valamiről. – Milyen
dolgokban lenne szükséged segítségre? – Ajánlom,
hogy ne valami őrültség legyen, például, hogy
kiültetnek az alaszkai tél közepén egy olyan
vidámparki kidobós játékba, ahol, ha eltalálnak, a
vízbe zuhanok.
– Majd kitalálunk valamit. Paige Kansasba
költözött az új lovagjával, úgyhogy a klotyóverseny
például szabad. Tökéletesen illene hozzád.
– Elnézést, azt mondtad, klotyóverseny? Miért
illene hozzám tökéletesen?
– Mert szereted kicsinosítani a dolgokat – feleli,
mintha egyértelmű lenne a válasz.
– Muriel! – kiáltja Teddy a helyiség távolabbi
végében húzódó, hosszú büféasztaltól, ahol hat lassú
főző fortyog, és egy kisebb csapat ember izgatottan
várja a papírpohárba kapható újabb adag kóstolót.
Hívogató mozdulattal, eszeveszetten hadonászik
Muriel felé.
– Esküszöm, az a férfi a fenekét sem tudja kitörölni
anélkül, hogy ott álljak és asszisztáljak hozzá.
Később beszélünk még a karneválról.
– Alig várom – dünnyögöm, ahogy buldózerként
átvág a tömegen, és a férje mellé siet. Hirtelen nem
is hangzik olyan rossz ötletnek a kidobós játékban
segédkezni.
Toby a könyökére támaszkodva előrehajol a pult
felett, és figyeli a szüleit.
– Ha nem hívja oda, akkor anyám élve felfalja őt,
mert neki is ott kellett volna lennie. Ha odahívja,
akkor „semmire sem képes nélküle”.
– Nem létezik jó megoldás számára – értek egyet
vele komoran.
Toby kivillantja azt a széles mosolyát, az
arcgödröcskékkel, amik még látványosabbak a
simára borotvált arcán.
– Mit adhatok?
– Valami erőset, hogy részeg legyek, mire
édesanyád visszajön.
– Csak a sörcsap van – mondja, és a márkás
karokra mutat –, meg üvegesből azok. – Egy apró
krétatáblán öt sört listáztak. Felismerem Muriel
macskakaparását a kerti vázlatokról, amiket
felrajzolt. Csupa nagybetű. Még a kézírásával is
figyelmet követel az embertől.
– Komolyan? Semmi vodka, elrejtve valahová? –
Letesz elém két poháralátétet, az egyiken Budweiser,
a másikon a helyi Trapper’s Crossing IPA látható. –
Mégis miféle kocsma ez? – Drámaian felsóhajtok. –
Hát, akkor egy üveg Coronát kérek. – Ez az egyetlen
név, amit felismerek a Budweiseren kívül.
– Máris hozom.
Szemügyre veszem a hatalmas, zsúfolt helyiséget,
amíg kiveszi a sörömet a sarokban álló konyhai
hűtőszekrényből. Hétköznapi a hangulat, de
valamelyest izgatottsággal teli. Olyan, mint
valamiféle családi összejövetel, ahol minden arc
ismerős.
És a legtöbb arc europid vonású, állapítom meg.
Ahogy a lakosság nagy része ebben a térségben.
Hatalmas különbség Bangorhoz képest, ahol a
lakosságnak legalább a fele alaszkai őslakos – yupik,
atabaszkai és aleut.
– Kicsit nagyobb a nyüzsgés, mint amikor először
jártál itt, mi? – kérdi Toby.
– Kicsit – helyeslek nevetve. – Kik ezek az
emberek?
Lepattintja a kupakot, és elém tolja a pulton a sört.
Nincs hozzá lime, állapítom meg. Miután láttam,
hogy mennyibe kerülnek az élelmiszerboltban, nem
hibáztatom őket.
– Sokan helybéliek, de mostanában jönnek
nagyobb számban a szezonális lakosok is.
– Igen. Feltűnt idefelé jövet. – Kunyhók, amikben
megjelent az élet: leszedték róluk a láncokat, kocsik
parkolnak előttük. Egy nő épp egy új „Üdvözöljük!”
feliratot szögezett egy fára a kocsibejárója végén.
– A többiek a kempingből vannak. A legtöbb
kunyhónkat kivették a hétvégére. Még egy csomó
sátrazó is érkezett. – Megborzongok ennek
gondolatára. Tegnap este alig volt fagypont felett a
hőmérséklet. – Végig itt lesznek, egészen a havazásig.
Csak várj, amíg beköszönt a lazacszezon csúcsa
júliusban, amikor telt ház van a kempingben, és az
összes kunyhót kibérlik. Nagy lesz a nyüzsgés
errefelé. Vállvetve fognak horgászni. Szoktál
horgászni, ugye? Nem emlékszem… – Ferdén Tobyra
pillantok, mire elneveti magát. Áttörli a pultot egy
ronggyal, habár ránézésre semmi sincs kiborulva. –
Szóval, hogy alakul a kert?
– Tudod, mit? Meglepően… jól.
– Anya azt mondta, úgy unatkozol, hogy ott is
cicomázni kezdted a dolgokat.
El tudom képzelni, milyen hangsúllyal mondhatta
ezt Muriel.
– Új jeltáblákat raktam a növényekhez. – Az
újrahasznosított narancslécímkék, amiket Muriel
készített a zöldségek beazonosításához, túl kicsik és
csúnyák voltak. Nagyobb, szebb táblákra cseréltem
régi festékkeverő pálcák felhasználásával, amiket a
műhelyben találtam. Azután jött az ötlet, hogy
láttam valami hasonlót a Pinteresten.
Emellett egy rozsdás ásóra, amit a tönkrement
üvegházban találtam, felfestettem fehérrel, hogy
„Calla kertje”, hogy újrahasznosítsam, és legyen
valami cuki tartalmam Instagramra. Nagyon
egyszerű volt, mégis odavoltak érte a követőink,
olyannyira, hogy Diana azóta napi egyszer rám ír,
hogy kezdjek el egy heti rendszeres bejegyzést
„alaszkai kertészkedés” címszó alatt. Muriel
természetesen megjegyezte homlokráncolva, hogy az
ásó még használható, és a fehér jelölések koszosak
lesznek, valahányszor esik az eső.
Toby pillantása odavándorol, ahol Muriel áll,
miután félretolta a könyökével Teddyt, és átvette a
kóstoló szűkmarkú osztogatását.
– Tudom, hogy időnként fontoskodó. És erőszakos
is.
– Micsoda?! – kérdem tettetett meglepettséggel, de
mosolygok mellé, hogy lássa, nincsenek rossz
érzéseim Muriel iránt.
Felnevet.
– De kedvel téged. Folyton rólad beszél.
– Tényleg? – Ez alkalommal őszintén meglepődök.
– Meggyőződésem, hogy hülyének tart.
– Igen, ezt megértem. Velem is előfordul, pedig én
a fia vagyok. De szerinted bajlódna veled, ha nem
így lenne?
– Őszintén? Nem tudom, meg bírná-e állni, bármi
is legyen a helyzet. – Muriel az a fajta ember, aki
szeret mindent a kezében tartani.
Egy nyúlánk férfi három hellyel arrébb felemeli az
üres üvegét, és Toby gyorsan, szó nélkül újra cseréli.
– Szereti lefoglalni magát feladatokkal és
programokkal, ennyi. Mindig is ilyen volt. Aztán
amióta Deacon meghalt… – A pillantásom a díszes
keretbe rakott arcokra vándorol. Toby megrázza a
fejét. – Legyen elég annyi, hogy időnként túl nagy
fába vágja a fejszét, de ezt nyilván soha nem
ismerné be.
– Ezek szerint én vagyok a legújabb projektje?
– Úgy fest. – Egy pillanatra habozik. – Ezzel
határozottan túl nagy fába vágta a fejszét.
– Vicces vagy! – Felkapok egy poháralátétet, és
hozzávágom.
Könnyedén elkapja.
– A családunk több mint száz éve itt van, és anyám
azt hiszi, az ő feladata, hogy valódi közösségnek
érződjön a hely. Ezért ő a várostanács elnöke, és
szinte minden bizottságot a kezében tart, ahová fel
lehet iratkozni. Ezért tartunk ilyen estéket, hogy
előcsalogassuk az embereket. Nehéz, miután a tél
hosszú, és a lakosság fele szezonális, és az itt
lakóknak el kell hagyniuk a várost a vásárlás meg a
munka miatt. Mindenesetre, Calla, nem tart
hülyének téged. Lenyűgözted azzal, hogy milyen
keményen dolgoztál a kertben. Azt mondta, egyszer
sem panaszkodtál.
– Hangosan nem. – Megint megdöbbenek azon,
hogy én miként értelmeztem Muriel grimaszait és
megjegyzéseit, szemben azzal, amit a fia mond most
nekem. – Fontos számára, hogy az a kert tovább
legyen gondozva, ugye?
Bólint.
– Rettentő hűséges, és Colette jó barátja volt.
Egyike a néhány embernek, aki hajlandó volt szóvá
tenni a hülyeségeit. – Egy pillanatra a szüleire néz. –
Emellett meggyőződése, hogy Jonah-val éhen fogtok
halni, mielőtt véget ér a tél.
Elnevetem magam.
– Mert nincsenek élelmiszerboltok errefelé?
– Pontosan. – Felnevet. – Megvan a saját módszere
a dolgokra, és nem hátrál meg, amíg meg nem győz
róla, hogy az ő módszere a helyes, de… – Vállat von. –
A jó szándék vezérli.
– Tudom. – És valószínűleg ezért tolerálom őt
jobban, mint amire képesnek hittem magamat. Egy
pillanatra szemügyre veszem Murielt, a széles,
ragályos mosolyát, ahogy merít a kettes számmal
jelölt fazékból, és átadja egy papírpohárban egy
nőnek, majd a pillantása a következő várakozóra
vándorol. Lefogadom, hogy minden nevet és
lakcímet ismer itt, és ha nem, akkor tudni fogja az
este végére.
– Tudod, hogy egy rémálom lesz, akármilyen csajt
is hozol haza, ugye?
– Miből gondolod, hogy nincs barátnőm? – Lángba
borul az arca, ahogy elveszi az üres söröspoharat
egy férfitól, aki a pulthoz jött, és újratölti a csapnál.
Gondolom, errefelé luxus új poharat kapni minden
körnél.
– Tudod, ki szingli még? – Megvárom, amíg felém
cikázik a pillantása. – Marie, az állatorvos.
Toby elvigyorodik, és még vörösebb lesz az arca.
– Kedvesnek tűnt.
– És okos és szép… – És talán, ha összejön valaki
mással, felhagy a drága, aggódó barát
szerepjátékával Jonah előtt, miközben csak a
kapcsolatunk végét várja. Meggyőződésem, hogy ezt
tervezgeti. Úgy értem, én ezt tenném, ha szerelmes
lennék egy jó barátomba, és nem tartanám
megfelelőnek a barátnőjét.
Bármennyire is nagyra tartja Jonah Marie
barátságát, a múlt heti megpróbáltatások után soha
nem leszek képes teljesen megbízni benne Jonah
társaságában, akár van hátsó szándéka, akár nincs.
Szerencsére Jonah-ban bízom.
Az öblös nevetése kihallatszik a tömegből. Elég jól
ismerem ahhoz, hogy tudjam, ezt nem tudja tettetni.
Nem mintha bármilyen nevetést tudna tettetni. Neki
van a legrosszabb pókerarca, amikor nem kedvel
valakit.
Ez azt jelenti, hogy jól érzi magát az új ismerősei
társaságában.
– Szóval, gondolod, hogy Jonah dolgozik majd
Jacknek? – kérdi Toby, miközben tölt egy újabb kört
egy fickónak, aki Teddy szakasztott mása: egy újabb
pufók, télapószakállas férfi.
– Még nem tudom. Mi ez a Big Game Alaska?
Vadászat, ugye?
– Igen. Az emberek komoly pénzt fizetnek Jacknek.
Húsz-, harmincezer dollár a repülésért, teljes
táboroztatásért és vezetésért.
Halk füttyentés szalad ki a számon.
– Hány embernek?
Jelentőségteljes pillantást vet rám.
– Fejenként ennyi.
– Te jó ég! – Automatikusan elkezdem átváltani
fejben kanadai valutára. Kíváncsi vagyok, mennyi
idő még, mire felhagyok ezzel a számolással.
– Igen. És nemrégiben pont elvesztette az egyik
pilótáját egy repülőgép-vállalattal szemben, valahol
délen. Anya említette neki Jonah-t. Jó hírneve lehet a
srácnak, mert Jack már hallott róla. – Dagadozok a
büszkeségtől ezt hallva. – Szóval… – Toby előrehajol,
és a pultra helyezkedik a könyökével. – Ha Jonah
beszáll Jack mellé, az egy komoly, stabil bevétel
minden szeptemberben, mielőtt még véget érne a
szezon.
– Nem tudom, akar-e. – De miért ne akarna? Egy
munka, ami minden szeptemberben bevételt jelent,
pont olyasmi, ami Jonah-t érdekelheti.
– Ne vedd sértésnek, de őrült lenne, ha ne akarna
azért, amit Jack fizet… De megértem… Egyesek nem
olyan szívesen töltenek ilyen hosszú időt fent,
McGrathnél.
– McGrath? – Nem rémlik a hely a térképről.
– Igen. Persze, szerveznének neki szállást ott. Nem
a legjobb, de megteszi.
– Szállást. Szóval távol lenne egy hónapot. – Vagyis
egy egész hónapig egyedül lennék otthon. Lassan
kezd értelmet nyerni a Marie és Jonah közötti
beszélgetés, amit meghallottam.
Jonah azt hiszi, nem vállalhatja a nekem tett ígéret
miatt. De elmesélte Marie-nek, és ha beszélgetett
vele a dologról, akkor biztosan érdekli, annak
ellenére, hogy nekem nem ezt mondta.
Újabb kirobbanó nevetés harsan fel Jonah felől, az
asztalnál ülő többi férfiéval egyetemben. Nem
hiszem, hogy láttam volna így nevetni, mióta… Hát,
mióta apámmal viccelődtek.
Lelkifurdalásom támad, ahogy eszembe jutnak
Marie szavai. Boldoggá tesz, hogy munkaajánlatokat
kell visszamondanod, mert félsz egyedül hagyni a
barátnődet?
És meddig fogja elvárni, hogy tartsd magad ehhez?
Visszatartom Jonah-t valamitől, amit csinálni
szeretne, és mégis miért? Mert én – egy majdnem
huszonhét éves nő – nem akarok egyedül lenni
otthon. És persze hogy betartja a szavát, mert Jonah
ilyen ember. De jogosak az igényeim?
Észrevettem, hogy azokon a napokon, amikor
Jonah az időjárás miatt nem tud felszállni, bosszús
és nyugtalan, ráncolja a homlokát a felhők felé, mint
aki próbálja őket elijeszteni. Utálja, ha akadályozzák
abban, hogy csináljon valamit. Agnes szerint mindig
is ilyen volt, mint egy izgága kisgyerek, akinek
szüksége van a napi kinti mozgásmennyiségre, hogy
szabályozza a hangulatát. Elnevettem magam,
amikor Agnes megjegyezte ezt a hasonlatot, de most
jövök rá, hogy nem téved.
Mennyi idő még, mire elkezd neheztelni rám?
– Ó, basszus… – Toby lehajtja a fejét, a keze a
ronggyal törölgeti a pultot.
– Mi a baj?
A szürkés szeme az ajtó irányába cikázik, és némi
bosszúságot látok az arcán.
– Ne nézz most oda, de a nő, aki belépett…
mondom, ne nézz oda!
 – Sajnálom! Ösztönös reakció. – Félénken
összehúzom magam. – A nő a leopárdmintás
haspólóban?
– Igen. Ha a rövid pólóra célzol. – Közelebb hajol. –
Ő Jessie Winslow. A férje az északi lejtőn dolgozik.
– Az micsoda? Egy sípálya?
– Áh. Így nevezzük Alaszka északi csücskét. Sokan
errefelé felmennek oda, hogy az olajfúró tornyokon
dolgozzanak. Egyszerre vagy két hétre megy el, és
valahányszor ott dolgozik, a felesége ivászatba kezd.
Mindig idejön, és leissza magát, aztán apám velem
viteti haza kocsival. Minden egyes alkalommal
letaperol!
A vállam felett hátralesek, hogy alaposabban
szemügyre vegyem a nőt. A negyvenes évei közepére
tippelem, egy jó évtizeddel idősebb lehet Tobynál.
– Szép. – Kétségkívül sok energiát fektetett a
kinézetébe, habár a farmerjába úgy van
belepréselve a teste, és a haspólója sem kifejezetten
előnyös az alakjához, de ha figyelemre vágyik, azt
minden bizonnyal meg fogja kapni ezen a helyen.
– Tudod, ki nem szép látvány? A százkilencven
centis, százhúsz kilós férje.
Nevetésben török ki.
– Nem vicces! – tiltakozik Toby, de küszködik a
mosolyával.
– Igazad van, nem az. – De az már igen, hogy
ennyire zavarban láthatom.
– Ma nem viszem haza kocsival. Mehet taxival –
mondja komoly elszántsággal, de valami azt súgja
nekem, hogy már korábban is tett ilyen kijelentést.
Újabb lopott pillantást vetek a férjezett
ragadozónő felé, miután odaoldalazik egy magas,
robusztus férfihoz, akinek görbe az orra, mint
amikor valakinek már eltört egyszer. A pozsgás
arcából és a csípője lomha riszálásából fogadni
merek, hogy már most részeg, ami miatt felmerül a
kérdés, hogy eleve hogyan jutott ide.
– Lehet, hogy ma este talál magának másik sofőrt –
vetem fel.
Felhangzik az ajtó árulkodó nyikorgása (ez lett a
Csapszék háttérzenéje ma éjjel), és Toby szemöldöke
a magasba szökik.
– Hű. Ilyen sem volt még.
Hátrasandítok a vállam felett, hogy lássam, ki
lépett be.
És kiguvad a szemem, amikor meglátom Roy
Donovant, ahogy az ajtóban állva méregeti a
sokaságot.
– Mégis mit keres itt? – Szemügyre veszem a széles
karimájú cowboykalapot a feje búbján, a tiszta, kék-
piros flanelingjét, az újnak tűnő, kék farmerját és a
cowboycsizmáját, amit látszólag kifényeztek.
– Fogalmam sincs. – Toby a chilis asztal felé pillant,
és az anyjára, akit túlságosan lefoglal a locsogás
ahhoz, hogy észrevegye az új vendéget.
Másoknak viszont feltűnt. Számtalan fej fordul az
ajtó irányába, kíváncsi kifejezés ül az arcokon.
Roy éles tekintete találkozik az enyémmel, majd
leveszi a kalapját, és elindul felém.
– Ó, basszus – motyogom az orrom alatt, majd
hátat fordítok, és a bárpult felé fordulok, Toby
kedves arcában keresve menedéket. Sajnos
magamra hagyott, hogy kiszolgáljon valakit a pult
másik végében.
– Ül itt valaki? – kérdi Roy a most már ismerős,
texasi akcentusával, és a kezét a bárszékre helyezi,
amit Jonah üresen hagyott.
 Nem elég, hogy itt van Roy Donovan, még mellém
is akar ülni.
– Ööö… – Elfordulok, hogy felkeltsem Jonah
figyelmét, remélve, hogy látja a szorult helyzetemet,
de épp leköti egy élénk beszélgetés Jackkel. – Nem,
szabad – ismerem be vonakodva.
– Ne legyél ennyire lelkes miattam. – Roy
felakasztja a kalapját a fali fogasra, aztán leül a
bárszékre mellettem. A lábtartóba akasztja a
cowboycsizmája sarkát. – Gondolkoztam, hogy itt
lesztek-e.
Tényleg? Miért? Húzok egyet a sörömből,
elsősorban azért, hogy ne kelljen válaszolnom.
– Tisztábbnak tűnsz, mint amikor legutóbb
láttalak.
– Te is – vágok vissza.
Toby visszatér, így megmenekülök Roy
visszaszólásától.
– Mit hozhatok?
– Egy üveg sört. Nem érdekel, milyen, csak olcsó
legyen.
– Rendben. Máris hozok egy Coorst. –
Kétségbeesett pillantást vetek Tobyra, ami azt
sugallja, hogy „ments meg”. – Na és hogy van a
kutyád, Roy? – kérdi ő, miközben kihalássza az
üveget a hűtőszekrényből.
– Elég jól. Már felállt, és járkál.
– Hála Callának!
Roy felmordul.
Toby leteszi a Coors-üveget Roy elé, és egy
kacsintással egy újabb üveg Coronát elém.
– Úgy látom, készen állsz még egy körre.
 Ha sokáig folytatódik ez a beszélgetés, azt hiszem,
még vagy húsz körre szükségem lesz, mire az este
véget ér.
– Tessék. – Roy levág egy húszdollárost az asztalra.
A megviselt keze teljesen tönkrement: felszakadozott
körömágy, ráncos bőr, repedezett ujjbütykök. – Az
enyém és az övé.
– Ööö… köszönöm. – Gyorsan Toby felé sandítok,
aki meglepett pillantást lövell felém, majd a
pénztárgéphez megy. Azt hittem, Roy soha nem ad
vagy tesz semmit kedvességből.
Roy a kezében tartott üvegre bámul.
– Hogy van az a vén kecske?
Most megpróbálunk bájcsevegni?
– Még él.
Roy gúnyosan elmosolyodik.
– Már megmetszettétek a patáit?
– Kell ilyet? – Elborzadok a gondolatra, hogy hozzá
kell érnem azokhoz a mocskos izékhez.
Megforgatja az üveget a markában, de nem iszik.
– Rendszeresen le kell vágni egy kecske patáját,
különben begyulladhat. Baktériumtól meg
mindenfélétől.
– Ó. Remek. Majd szólok Jonah-nak. – Az egy dolog,
hogy elviselem, ahogy Zeke követ mindenhová, de a
kecskeápolásnál meghúzom a határt.
Roy pillantása a rajzszegekkel a hátsó falra
szegezett fényképekre vándorol, látszólag elmerül
bennük.
Volt vajon felesége, ahogy Muriel állítja? Nem
tudom elképzelni, hogy Roynak lenne egy
gyengédebb oldala, ami lehetővé tenné, hogy
szeretetteljes kapcsolatban éljen. Ugyanakkor annak
idején, amikor először találkoztam mérges jetivel,
elképzelni sem tudtam, mit találhat bárki vonzónak
benne.
– Szaglászott bármi az akolotok környékén
mostanában? – kérdi hirtelen.
– Mármint, például egy malamut?
Összehúzza a szemét rám pillantva, és egy
másodpercre eltöprengek, hogy vajon elvesztettem-e
minden kegyet, amit kiérdemeltem.
– Áh. Ő most ki van láncolva, amíg meg nem
gyógyul. Különben sem csinálna semmit azzal a vén
kecskével. – A válla felett hátrasandít az emberekre,
és megvetően elmosolyodik. – Idejön ez a sok
sátrazó, nem megfelelően tárolja az ételt és a
szemetet, aztán bajt hoz mindannyiunkra. Tartsátok
ám bent a szemeteteket ti ketten – figyelmeztet.
– Jonah Alaszkában nőtt fel. Tudja, hogy mit kell
csinálni. – És én Torontóban nőttem fel, ahol Tim és
Sid minden lehetőséget kihasznált, hogy áttúrja a
szemeteskukánkat, úgyhogy nem vagyok teljesen
ostoba, ha vadállatokról van szó. – A műhelyben
tároljuk.
– Calla! – harsogja túl a ricsajt Muriel rekedtes
hangja. Egy kötényt lenget a levegőben, mígnem
Royra vándorol a tekintete, és összeszűkül a szeme.
– Említette anyám, hogy ma este be fog fogni
munkára? – kérdi Toby vigyorogva.
– Ööö… nem. Ez most komoly?
– Ha van olyan dolog, amivel nem viccel, akkor az
a munka.
Felnyögök, ahogy leszállok a bárszékről. Talán
azért teszi ezt Muriel, hogy megmentsen attól, hogy
a szomszédommal kelljen bajlódnom.
„Könyörületesség”, ahogy ő mondja, véget vet a
nyomorult élőlények szenvedéseinek.
– Köszönöm a sört – mondom, mert Royjal
ellentétben nem akarok egyenesen bunkó lenni.
Lassan biccent a fejével, a tekintetét a kezében
szorongatott sörre szegezi.
Feltételezem, hogy mindössze ennyit kapok tőle
válaszul, úgyhogy megfordulok.
– Tudom, hogy időnként seggfej vagyok – mondja.
– De köszönöm, amit Oscarért tettél. – A pillantása
egy villanásra találkozik a tekintetemmel, elég
hosszan ahhoz, hogy megmutassa, őszintén gondolja
a szavait, majd visszafordul az üvegéhez.
Úgy tűnik, ma szerencsével jártam az érem
feldobásakor.
– Remélem, szereted a chilit – kiáltja utánam Toby,
és követ a nevetése, ahogy átvágok a tömegen.
 Huszonötödik fejezet

– Mi a franc, Jonah? Megígérted, hogy megvársz!

Mire lecseréltem a ruhámat egy köntösre,
lesikáltam a nyelvemről a hat különböző chili ízét
(miután Muriel rám erőltette, hogy megkóstoljam
őket, hiába céloztam rá, hogy nem vagyok oda érte),
hozok két törülközőt, és visszaindulok a verandára,
Jonah már levetkőzött, bemászott a jakuzziba, és
kényelembe helyezkedett.
– Tényleg? – Kétoldalt, a kád pereme mentén
kinyújtja az izmos karjait. A fejét hátradöntve
pihenteti, láthatóvá téve a kiugró ádámcsutkáját. A
forró vízzel kavarodó hűvös levegő földöntúli
homályba burkolja őt. – Sajnálom. Túl lassú voltál.
– Vagy tíz percbe telt. – Leteszem a törülközőket a
kisasztalra, és mielőtt a telefonomat is otthagynám,
titokban készítek egy fotót erről a látványról – Jonah
a meztelen, izmos mellkasával, a gőzös előtérrel és a
rögös, hósipkás hegyekkel a háttérben.
Elégedetten elmosolyodok – ez a kép vetekszik a
hírhedt favágó képemmel szexiség tekintetében, és
olyan szempontból is, hogy bosszanthatom vele
Jonah-t –, aztán a kád széléhez megyek, megragadva
a köntösöm hajtókáját.
Jonah felpillant, és végigmér tetőtől talpig, a
tekintete csalafintán felvillan. És vágyakozva.
Már számtalanszor vetkőztem Jonah kedvéért.
Ismer minden szeplőt, gödröt, hegek nyomát, és
mégis, valahányszor vetkőzni készülök, ugyanazzal
az erővel tör rám az idegesség, és az izgatottság úgy
szorongatja a gyomrom, mint amikor először tettem.
Nyilvánvaló, hogy miért nem tartotta be az ígéretét
nekem.
– Csukd be a szemed, te majom. Nem érdemelted
ki ezt a műsort.
A mélyről jövő, gonoszkodó nevetése
visszaverődik a békés, csendes tóról, és borzongatja
a hátamat.
– Valószínűleg nem, de kizárt, hogy becsukjam.
Gyorsan körbepillantok a birtokon, hogy magunk
vagyunk-e, amire Jonah gúnyosan felnevet, azzal,
hogy „nézd már meg, hol lakunk”, aztán
megfordulok, és szándékosan idegőrlő lassúsággal
csúsztatom le a köntöst a vállamról, centiről centire,
egészen a bicepszemig, felfedve a lapockámat, a
hátamat, a farokcsontom feletti domborulatot, és
csak állok ott, ahogy a hűvös levegő simogatja a
csupasz bőrömet. Határozottan hozzáad a
pillanathoz, ahogy odakint, a szabadban vetkőzök, a
mozdulatlan tóval, a csendes erdővel és a
messzeségben magasló Denalival, miközben a nap
utolsó sugarai este fél tizenegykor elérik a
legnyugatibb vidéket.
– Szállj már be ide, Calla! – Jonah rekedtes hangja
egy oktávval mélyebbre zuhan.
Hagyom, hogy a köntös a földre hulljon az ő
ruhakupaca mellé, aztán visszalépek, hogy a kád
szélére üljek. Átlendítem a lábamat, amilyen
kecsesen csak tudom, és becsusszanok a meleg,
hívogató vízbe. Felnyögök.
– Ez isteni érzés.
– Elismerem… – kezdi Jonah, és értem nyúl, áthúz
magához a túloldalra. Szépen a kinyújtott karja közé
simulok, a lábamat pedig az ölébe húzom. Befordul a
testével, így tökéletes szögben helyezkedik el ahhoz,
hogy az ajkával végigcsókolja a kulcscsontom
vonalát. – Ez lehet, hogy tényleg megérte azt a sok
pénzt.
– Várjunk csak egy pillanatot. Jól hallottam? Azt
mondod, én vagyok a világ legokosabb embere, és
sajnálod, hogy valaha is megkérdőjelezted a… Áh! –
Felsikkantok, ahogy Jonah játékosan a bőrömbe
harap, aztán ugyanott megnyal a nyelvével. – Nézd
meg ezeket! – A szúnyoghálóra mutatok, és a
seregnyi méretes vérszívóra, ami odakint kuksol, és
hiába próbál bejutni. Nincs rá mód. Az asztalos
alapos munkát végzett. Nem maradt egyetlen
repedés sem, menedéket nyújtva számunkra a
bosszantó rovarok elől.
– Tudom. Örülök, hogy rávettelek, hogy fogadd fel
azt az asztalost a szúnyogháló beszereléséhez.
– Hmm… Igen, én is pontosan így emlékszem.
Feljebb emel, és a behajlított lábára ültet. A
mellem épphogy a vízfelszín felett lebeg.
– Igen, határozottan zseniális ötlet volt beszerezni
ezt a jakuzzit. – Jonah szakálla csiklandozza a
bőrömet, ahogy az egyik peckes mellbimbómat a
szájába veszi. A víz alatt a keze szemtelenül feljebb
csúszik a belső combomon.
Kétség sem fér Jonah szándékaihoz, és többnyire
nagyon is szívesen elégítem ki a fizikai szükségleteit
(és a sajátomat), de ma este előbb komolyan
beszélnünk kell, hogy ne terelődjön el a figyelmem.
A kezére helyezem az enyémet, és megfogom.
– Úgy láttam, jól érezted magad a Csapszékben.
Meglepő módon én is. Mialatt Jonah Jack
Thomasszal beszélgetett, Muriel bemutatott minden
egyes embernek, aki beállt a chilis sorba, ők pedig
cserébe érdeklődtek a Jetiről, ami látványosan ki volt
írva a mellkasomra. Gondoskodtam róla, hogy
mindenkinek a tudtára hozzam, milyen megbízható
és ügyes Jonah, ha valaha pilótára lenne szükségük.
Sokan nagy érdeklődést tanúsítottak.
Végre érti a célzást, és felnyög. Újra helyezkedünk,
lemászom a lábáról, hogy teljesen el tudjak merülni
a meleg vízben. Jonah a kád szélének támaszkodik, a
keze, ami eddig a combom között volt, most egy
semlegesebb helyen, a térdemen pihen.
– Arról a nőről van szó? Mert nem adtam alá a
lovat.
– Nem. Nem érdekel Jessie Winslow. – Habár
majdnem a fején kötött ki a Négyes Számú Chilis
Lábos. Nem lepődtem meg, amikor egyetlen
pillantást vetett Jonah-ra, és lelkesen odahúzott egy
széket az asztalukhoz, majd minden alkalmat
kihasznált, hogy hozzáérjen. Muriel szerint, aki
bizonyára látta, hogy ökölbe szorítom a
merőkanalat, amikor Jessie megmarkolta Jonah
combját, a nőnek „komoly alkoholproblémái
vannak”.
Az a szerencséje (és Jonah-nak is), hogy Jonah
végül célzatosan felállt, elkéredzkedett az asztaltól,
és odajött megkóstolni az ételt. Én pedig célzatosan
kóstolgattam az ajkát, hogy a nő lássa.
– Mit mondott Roy?
– Hogy tudja magáról, hogy seggfej, és köszöni,
hogy megmentettük a kutyáját.
– Nem semmi. – Jonah szemöldöke magasba szökik
a meglepettségtől. – Mit akar Muriellel?
– Nem tudom. – Roy a pultnál ült, az üvegére
bámult, és senkihez sem szólt, amíg Muriel oda nem
ment hozzá, hogy kérdőre vonja. Kulturált, rövid
párbeszédnek tűnt, aztán Roy fogta a kalapját, és egy
pillantást sem vetett körbe, csak távozott a
Csapszékből. Toby szerint még tele volt a söre.
Muriel mindössze egy kimért mosollyal válaszolt,
amikor megkérdeztem, mit mondott neki Roy.
De most nincs kedvem magányos, haspólós
alkoholistákról vagy mogorva vénemberekről
beszélgetni. Olyasvalamiről szeretnék beszélni, ami
egész este nyomasztott.
Végigsimítok a körmömmel Jonah szakállán,
élvezve a sercegő hangot.
– Jack kedvesnek tűnt. – Futólag megismerkedtem
a férfival. Csendes, halk szavú. Egyáltalán nem így
képzeltem egy nagypályás vadászt.
– Rendes fickó – helyesel Jonah. – Okos. Azt
hallottam, állati jó vadász.
– Említette, hogy dolgozhatnál neki?
Habozik.
– Igen.
– És?
– És… semmi. Nem fekszik nekem. – Jonah
végigsimít a vízfelszínen a tenyerével, és közben
tanulmányozza a kezét.
– Mi a meló?
– Három hétre kellenék szeptemberben. Heti hét
nap, mindennap fuvarozni kell, és folyamatosan
készenlétben kell állni, ha hívnak, hogy fel kell venni
valakit. Gyakorlatilag gazdag, seggfej politikusok
csicskáztatnának az alsó negyvennyolcból.
– És nagyon jól megfizetnének érte. – Jonah
komoran bólint. – De McGrathben kell maradnod.
– Úgy hangzik, már tudsz mindenről. – Összevonja
a szemöldökét. – Muriel mondta el?
– Nem. Meglepő módon ezt az egyet nem említette.
– Mindenkiről minden mást elmesélt: születés, halál,
házasság, válás, botrány, csőd, pénznyeremény. –
Toby mondta.
– Igen, hát… – Jonah felsóhajt. – Az egyetlen módja,
ha McGrathben állomásozom. Túl messze van ahhoz,
hogy oda-vissza repüljek mindennap, és Jack nem
kockáztathatja meg, hogy a rossz idő a hegyekben
megakadályozza a pilótáját, hogy odamenjen. A
vadászok rengeteg pénzt fizetnek, hogy hívásra
rendelkezésre álljon.
Mély levegőt veszek, és kimondom, amire egész
este készültem.
– Ha szeretnéd vállalni a munkát, akkor vállald el.
Már csóválja a fejét.
– Megígértem, hogy nem foglak így magadra
hagyni idekint.
– Nem lesz bajom. – Remélem, hogy
magabiztosabbnak hangzom, mint ahogy érzem
magamat. – Különben is, biztos vagyok benne, hogy
Muriel mindennap itt lesz, akár szeretném, akár
nem. És mindig hazamehetek.
– Ez az otthonod. – Morcosan néz rám.
– Tudod, hogy értem. Visszamehetek Torontóba
pár hétre.
Úgy tűnik, fontolóra veszi ezt.
– És mi lesz Banditával meg Zeke-kel?
– Nem tudom. Majd megkérem Tobyt vagy Murielt,
hogy segítsenek. – Nem hiszem el, hogy egy
mosómedvét és egy kecskét is számításba kell
vennem a terveimnél! Banditát alig látom
mostanában, hogy melegebb az idő, és eljár fát
mászni. – Megoldjuk valahogy.
Jonah kiveszi a gumit a copfomból. A vállamra
omlik a hajam, a vége a vízbe lóg.
 – Ha Jack elégedett velem, akkor be akar vonni a
jövőben minden szeptemberben. – Ami enyhítene a
nyomáson, hogy pénzt keressen a hosszú, sötét és
kiszámíthatatlan téli hónapokban, ez pedig tudom,
hogy aggasztja Jonah-t.
– Még jó, hogy elégedett lesz. – De hallom, hogy mit
mond Jonah valójában, hogy nem csupán erről az
évről van szó. Fel kell készülnöm rá, hogy minden
szeptembert nélküle fogok tölteni.
Az alsó ajkába harap.
– Nem arról van szó, hogy itt fogsz rekedni.
Addigra el tudsz vezetni, amikor és ahová szeretnél,
és meglátogathatsz másokat.
Bólintok és mosolygok; de közben azon töprengek,
hogy mégis kiket. Nem ismerek senkit. Agnes és
Mabel az állam túlsó végén lakik, hozzájuk nem
jutok el kocsival.
De igazam volt. Jonah szeretné vállalni az állást.
Megfogja az államat a hüvelyk- és mutatóujjával,
hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.
– Biztos, hogy rendben van részedről? Mert ha
egyszer elkötelezem magam, akkor nincs visszaút.
Legalábbis idén.
Végigsimítok a kezemmel a mellkasán. Huszonegy
nap és huszonegy éjszaka, ami alatt nem tudom így
megérinteni. Lehetséges, hogy idekint leszek,
egymagam. Kinézek a végtelen, csendes vidékre.
De Jonah-nak ez a munkája. A reptéren kívüli
leszállás a specialitása, és élvezi. Nem tűnik
helyesnek visszatartani. Nem tudnék úgy élni, hogy
a későbbiekben neheztel rám emiatt.
– Csak három hét. – Muriel bemutatott egy
férfinak, aki télen hónapokig távol van, fent, North
Slope megyében épít jégutakat az olajfúró
tornyokhoz, és addig otthon hagyja a feleségét és a
gyerekeit, hogy gondoskodjanak magukról. Amikor
ilyen történeteket hallok, ostobának és gyengének
érzem magam, amiért három hét miatt így aggódok.
Jonah a víz alatt fel-le simogatja a tenyerével a
combomat.
– Lehet, hogy én nem akarok ennyi időt nélküled
tölteni. Ez felmerült már benned?
Elmosolyodok, ahogy emlékeztet, hogy nemcsak
én küszködnék ezzel a felállással, hanem én is
hiányoznék neki.
– Már nagyfiú vagy. Túl fogod élni. Mindketten
túléljük. Úgy értem, ne már… Jessie Winslow férje
rendszeresen távozik hetekre, és nézd, milyen jól
viseli a nő.
Jonah felhorkant.
– Ja. Hallottam, pontosan mit próbál kezelni ezzel.
Azt mondod, arra fogok hazajönni, hogy sört
vedelsz, és ráhajtasz Tobyra?
– Ha így lesz, ne bántsd nagyon. Feltehetőleg
próbált védekezni ellenem.
– Ja, hát azt kétlem – motyogja.
A vállára hajtom a fejem.
– Jonah, vállald el a melót. Tudom, hogy szeretnéd,
és nem akarom, hogy miattam utasíts vissza
munkákat. Nem tesz boldoggá.
Felsóhajt, és talán tévedek, de megkönnyebbülést
érzékelek rajta.
– Holnap felhívom Jacket. Hozzá kell igazítania az
időpontot a két másik vadásztúrához, amit már
elvállaltam, de azt mondta, nem jelent problémát.
Lassan elmúlik a tövisként szúró bűntudat, ami
egész este gyötört, mert tudom, hogy helyes döntés
volt arra biztatni, fogadja el ezt az ajánlatot. Mégsem
könnyebbülök meg a döntéstől. De mindig is ilyen
lesz az élet Jonah-val. Meg kell tanulnom elfogadni a
jóval együtt a rosszat.
Előrehajolok, hogy a nyakához érintsem az ajkam,
és készen állok ott folytatni, ahol korábban
leállítottam.
De a kék szeme mélyen elgondolkodva fürkészi a
cédrusplafont. Nagyot nyel.
– Volt ma éjjel egy érdekes beszélgetésem Sammel.
– Feltűnt. – A tűzoltópilóta, aki sokkal alacsonyabb,
mint amilyennek a sárga repülőgépében tűnt. Jonah
egyenesen fölé tornyosult. – Miről?
Habozik.
– Arról, hogy repülhetnék neki. Van négy Fire
Bossa. Az Alaszkai Tűzvédelem megbízást kötött a
vállalatával, hogy segítsenek az erdőtüzeknél. Tudni
akarja, hogy dolgoznék-e neki a nyáron.
– Hogy érted? Mármint, tűzoltóként? – kérdem
óvatosan.
– Igen. A múlt év rossz volt, és idén még
rosszabbra számítanak. Munkát jelenthetne nekem
augusztusig, vagy akár amíg távozok
szeptemberben. Még csak dolgoznom sem kellene
télen, ha nem akarok, annyi pénzt kereshetnék ezzel.
– Rám pillant. – Mindig is szerettem volna
kipróbálni.
– Tényleg? – Mert ezelőtt még sosem említette.
– Igen. – Összevonja a szemöldökét. – Miért nézel
így?
– Semmi. Csak… Biztonságos?
– Annyira biztonságos, amennyire bármi, amit
csinálok.
 – Igen. De egy dolog repülőgépet vezetni. A
tűzoltás… Még sosem csináltad.
– Ezért is tanítana be. Bőven elég tapasztalatom
van a repüléssel, ezért ez a része nem lesz nehéz.
Ez ugyan nem jelent sok vigaszt számomra. Mi
van, ha Jonah-nak megint hajtóműproblémája akad,
ahogy megesett velünk, és épp egy tomboló tűz felett
repül? Mennyi ideig tud majd repülni? Mi lesz, ha a
füst túlságosan besűrűsödik, és nem lát? De eszembe
jut még egy égetőbb probléma.
– De mi lesz a Jetivel?
– Sammel csak megbízási szerződésünk lenne a
nyárra.
– Igen, de feltételezem, hogy szükség esetén
hívnak? – Az erdőtüzek nem menetrend szerint
történnek. – Hogyan foglaljak embereknek, ha
bármely pillanatban riaszthatnak tüzet oltani?
– Nem tudom. Majd kitaláljuk. – Végighúzza az
ujját a csupasz vállamon, le a fedetlen, libabőrös
bőrömön, karomon. De az arckifejezése nem érzéki.
Inkább töprengő, mint aki elveszett a gondolataiban.
– Szerintem jó lennék benne.
– Szuper lennél benne. – Úgy tűnik, nincs olyan
dolog, amiben Jonah ne lenne jó, ha repülőgépekről
van szó. – De egy teljes nyarat jelent. – Bármely
alaszkai magángépvállalat pilótája számára ez a
legforgalmasabb időszak. – Nem gondolod, hogy
inkább a vállalat felépítésére kellene fókuszálnod?
Legalább addig, amíg ismertté válsz? Lehet, hogy
nem a legjobb döntés egy egész nyárra elköteleződni
valakinek.
Vállat von.
– Találkoznék az egyik fickóval, mielőtt
elkötelezem magam.
 – Világos. – De el fogja kötelezni magát, mert ez
tökéletesen passzol hozzá.
– Haragszol? – kérdi.
– Nem, én csak… Nem tudom, mit érzek. – Talán
bosszúságot. Egész este a repülővállalatot
reklámoztam bárkinek, aki hajlandó volt
meghallgatni, ő meg közben lehet, hogy itt sem lesz,
hogy vezessen.
De ez egyben afféle pofonnak is érződik. A Jeti
eddig közös vállalkozásnak érződött, de csak
becsaptam volna magam? Talán mindvégig Jonah-é
volt, és én csak a háttérben lézengtem, elütöttem a
napokat különféle mondvacsinált projektekkel, és
próbáltam olyasvalamit kovácsolni belőle, ami soha
nem lehet.
Talán Agnesnek volt igaza. Talán meg kell
találnom itt a saját helyemet, Jonah repülőgépekkel
teli világán kívül.
De hogyan? Hol?
Jonah maga felé fordítja az arcomat.
– Pont most mondtad, hogy nem szeretnéd, ha
visszamondanék munkákat, amiket vállalni
szeretnék.
Valóban pont most mondtam. De akkor még azt
hittem, a Jetiért teszi. Ez most olyan érzés, mintha
Jonah félretenné a Jetit.
A kék szemével az enyémet fürkészi.
– Annak idején a Vadonban úgy éreztem, fontos
dolgokat csinálok. Úgy éreztem, segítek másoknak,
nem is tudom… Azt hiszem, itt is olyasvalamit kell
csinálnom, amit fontosnak érzek. Nem lehet, hogy
csak turistákat furikázok, meg kávéőrleményt viszek
egy hotelba. Ez nem elég számomra. Úgy érzem,
valami hiányzik. De ez az ajánlat Samtől? Ez
olyasvalami, amitől izgalomba jövök. Emellett a
belső területeket minden évben erdőtűz sújtja.
Időnként még errefelé is. Képzeld el, milyen lenne,
ha evakuálnának minket, és hátra kellene hagyni
mindezt. – Körbemutat. – Ha megakadályozhatom
ezt, szeretném megpróbálni. – Lassan bólint, mint
aki próbálja meggyőzni magát, hogy ez a szerződés
Sammel helyes döntés.
És el kell ismernem, valószínűleg az. Az én nagy,
keménykötésű pilótámat az élteti, ha másoknak
segíthet. Eleve ez vonzotta Nyugat-Alaszkába,
ahelyett, hogy Anchorage-be ment volna, ahol a
gyerekkora egy részét töltötte. Értelmet lelt abban,
hogy az úttalan tundrát lakó falubelieknek segít.
– Akkor vágj bele. Minden mást kitalálunk. – A
hangommal olyan határozottságot sugallok, amit
valójában nem feltétlenül érzek.
– Várj csak januárig, amikor mindketten itt
kuksolunk majd az időjárás miatt, és egymás agyára
megyünk. Könyörögni fogsz, hogy vállaljak el bármi
melót, amit csak kapok.
– Ez nagyon valószínűtlen. – Majdnem az
otthonomnak érzem ezt a helyet, amikor itt van
Jonah. – Emellett lehet, hogy szükségem lesz a
segítségedre a klotyóversenyen.
– A micsodán?
– Muriel.
– Nem is kell mást mondanod. – Felnevet. – Okos
ötlet volt elmenni ma este a Csapszékbe. Köszönöm,
hogy rávettél. Nagy részed van abban, hogy mindez
megtörténhet. – Az ujja hegyével átrajzolja az állam
vonalát, aztán hozzám hajol, és gyengéd csókot hint
az ajkamra.
– Örülök, hogy segíthettem. – És tényleg örülök,
habár a végeredmény a megkönnyebbülés, amiért
helyesen teszem, hogy biztatom, és egy nem igazán
meghatározható nyugtalanság elegye.
– Tudod, mi még ennél is jobb ötlet?
– Nem. Micsoda?
Megragadja a derekamat, felemel, és a kád szélére
ültet.
– Hideg van! – grimaszolok, és az átázott bőröm
azonnal libabőrös lesz. Megkísérlek visszamerülni a
vízbe, de Jonah a helyemen tart, és ügyesen úgy
igazít, hogy széttárja a combjaimat, hogy a
mellkasával közéjük férjen.
A fagyos kék szeme az enyémre szegeződik, a
karja a combom köré simul, hogy megemelje a
csípőmet, és jobban hozzáférjen. A sokkoló
hőmérséklet ellenére izgatottság árad szét a
hasamban. A verandaoszlopnak dőlök, és mohó
vágyakozással nézem, ahogy csókolgatva halad
felfelé a combomon. Az összes gondolatom elpárolog
a hideg időjárásról és a tűzoltásról és a külön töltött
három hétről, amint az ajka célba ér.
 Huszonhatodik fejezet

Június

– Tudod, hogy akár kizárólag Jonah pucér képeiből is

állhatna az oldalad, ugye? Úgy értem, seperc alatt
milliónyi követőre tennél szert. – Edények zörögnek
a háttérben, ahogy Diana a konyhában takarít, a
telefonja ki van hangosítva. Sosem volt képes egy
helyben ülni telefonálás közben.
Elmosolyodok, nem is annyira a szavai, hanem a
hangja hallatára. Április óta nem hallottam.
– Szóval azt mondod, szolgáltassam ki szexuálisan
a pasimat az Instán? – Leguggolok, hogy letöröljem a
sarat, ami a répa jelölőtáblájára fröccsent. Mögötte
csinos sorokban élénkzöld páfrányként szétterülő
levelek vannak, amiket a tegnap éjszakai eső
alaposan meglocsolt. – Nem rémlik ez a stratégiai
megoldás a marketinges órákról.
– Úgy mondják ezt, hogy „add meg az embereknek,
amire vágynak”, és nem te vagy az egyetlen, aki ezt
csinálja. Annyi a különbség, hogy a pasid
általánosságban véve dögös. Úgy értem, nézd meg,
mennyi figyelmet kaptál erre az egy képre!
– Még nem néztem. Túlságosan lefoglalt idekint a
gyomlálás. – Amiről megtanultam, hogy egy véget
nem érő feladat. Igazság szerint nem a figyelemért
raktam ki Jonah jakuzzis képét, habár tudtam, hogy
jócskán kap majd azt is. Exponenciálisan nő az
Instagram-követőim száma, mióta elkezdtem
történeteket megosztani Alaszkáról és a Jetiről. És
mióta elkezdtem dokumentálni az erdei rönkházunk
körüli kalandjainkat, úgy tűnik, az emberek még
gyorsabban megtalálnak.
A kívülállók számára van valami egzotikus az
életemben. Irigylésre méltó álomnak tűnik, még
olyankor is, amikor a megpróbáltatásaimat osztom
meg. Természetesen megtartom magamnak a
legsötétebb részét. Senki sem tudja, hogy a
„romantikusan rusztikus” rönkházunkban töltött
második esténken, miután könyékig vájkáltam Phil
szemetében, bezárkóztam a fürdőszobába, és
bőgtem. Még Jonah sem tudja ezt a titkomat.
És fogalmuk sincs, miközben Jonah jakuzzis képe
felett csorgatják a nyálukat, hogy én úgy érzem,
szinte alig láttam, mióta két héttel ezelőtt lőttem azt
a fotót. Sam Reed telefonált a chilifőzőverseny
másnapján, és rávette, hogy menjen ki egy napra, és
tegyen egy próbát, tetszik-e neki a munka. Jonah-t
nem kellett győzködni, és amikor hazaért aznap este,
csak úgy áradt belőle a lelkesedés. Már azelőtt
tudtam, hogy megerősítette volna: elfogadta az
állást, és vállalta, hogy egész nyáron készenlétben áll
Sam számára.
Annak ellenére, amit előző éjjel mondtam, egy
részem elárulva érezte magát, mintha Jonah hátat
fordított volna a cseperedő repülőgép-
vállalatunknak, és kénytelen voltam októberig
lezárni a foglalásokat a naptáron. De mosolyogva
gratuláltam neki, és győzködtem magamat, hogy
Jonah azt csinálja, ami boldoggá teszi, és ez engem is
boldoggá tesz.
Ami azt jelenti, hogy csakis biztatni fogom.
Azok az emberek, akik bámulják azt a fotót, és
elolvassák a szeretetteljes, játékos képaláírásomat,
nem tudják mindezt. Fogalmuk sincs róla, hogy egy
érthetetlenül furcsa, kongó érzés keletkezett
mostanában a gyomromban; próbálok a legjobb
tudásom szerint megértő és támogató lenni, de
nehezemre esik, mert szeretem, ha itt van, és
baromira hiányzik, amikor nincsen.
Nem tudhatják, hogy elsősorban Jonah miatt
posztoltam azt a képet Jonah-ról, mert tudom, hogy
felbosszantja majd magát, amikor látja, és ezzel
nyerek magamnak egy játékos fenyegetőzéssel és
bohó előjátékkal teli estét. Néhány percig kizárólag
rám figyel majd, ahelyett, hogy bújja a tűzoltásról
szóló útmutatókat és tankönyveket.
Így hát végső soron magam miatt posztoltam azt a
képet.
– Gyomlál? Azt mondta, gyomlál? – kérdi Diana,
feltehetőleg Aarontól. – Te jó ég! Hát bekövetkezett.
A legjobb barátomból vidéki lett.
– Fogd be! – nevetek fel. – Valahogy le kell
foglalnom magamat. Hosszúak a napok errefelé.
Van egy hivatalos napkelte és napnyugta, de sosem
sötétedik be igazán. Jonah jóval korábban felkel, és
távozik, mielőtt nekem akár eszembe jutna kimászni
az ágyból, és csak annyira zavarja meg az álmomat,
hogy búcsúzóul megcsókoljon. Kialakult egy
kiszámítható rutinom: megnézem az e-mailjeimet
kávézás és reggeli közben, eldöntöm, mit kell
vennem ebédre és vacsorára, amit egy nagy adag
rovarriasztó magamra fújása követ, és kijövök ide.
Időnként Muriel beugrik, hogy gyorsan ránézzen a
kertre – és úgy érzékelem, rám. Azon kaptam
magam, hogy már nem zavarnak a látogatásai.
Elkezdtem várni, még akkor is, ha mindig
köntörfalazás nélkül, kéretlenül kifejti a véleményét.
Átmentem a vezetői vizsgán (jávorszarvas-
incidens nélkül), és olyan mértékű szabadságra
tettem szert, amivel korábban nem rendelkeztem.
Beléptem a wasillai konditerembe, és kocsival
eljárok pár órára súlyzózni meg kardióedzést
csinálni, amit vásárlással folytatok. Elmentem egy
autókereskedésbe, és tesztvezettem egy Jeep
Wranglert. Várom, hogy Jonah beosztásában legyen
egy szünnap, és eljöjjön velem, hogy segítsen a
megbeszélésben, milyen autót szeretnék vásárolni.
A délutánjaim azzal telnek, hogy különböző
projektekkel szórakoztatom magamat. Múlt héten
befejeztem a vendéghálószobát, ami a ház hátsó
részére néz, kidekoráltam új ágyhuzattal, világítással
és ízléses műalkotásokkal. Amint megérkezik az
ágyterítő és az öltözködőasztal, amit rendeltem a
másik, kisebb hálószobába, azt is be tudom majd
fejezni.
Felfogadtam egy kivitelezőt a fürdőszobánk
felújítására és egy új zuhanyzó kialakítására. Jövő
hónapban lát hozzá. Egy napot töltöttem azzal, hogy
megtanultam könyvespolcot rendezni, és további
kettőt kísérleteztem a Trading Postban talált,
meglepően csinos és rusztikus szerzeményeimmel:
antik gyertyatartók, kerámiák, régies képkeretek,
amiket a tavaly nyári képekkel raktam tele.
Egy teljes hetet töltöttem azzal, hogy tüzetesen
rendbe raktam a konyhát. További polcokat
szereltem fel – egymagam, Jonah fúrója segítségével.
Most már mindennek megvan a maga helye, például
egy akasztón vagy egy felcímkézett
dunsztosüvegben.
Miután ennyi idő áll a rendelkezésemre, a ház
kezd otthonosnak tűnni – egy szépen rendezett,
tiszta otthonnak. Azt is felfedeztem, hogy szeretek új
recepteket kipróbálni.
De a nappalok hosszúak, magányosan étkezem, és
azon kapom magam, hogy számolom vissza az
órákat, amíg meghallom a közelgő repülőgép
ismerős zúgását.
 És számolom visszafelé a hónapokat, mire Jonah
tűzoltói munkája és a megbízása Jack Thomasszal
véget ér, és újra magamnak tudhatom őt.
– Sokat dolgozik Jonah? – kérdi Diana.
– Igen. Van egy erdőtűz délen, és hetek óta tart. –
Egy villámcsapással kezdődött, és a szokásosnál
szárazabb évszaknak köszönhetően a lángok úgy
falják az erdőt, mintha benzinnel lelocsolt aprófa
lenne. A hírek alapján ez aggasztó abból a
szempontból, hogy még csak június közepe van.
– Te jó ég, komolyan? Most már tüzet is olt? –
Hallom az elragadtatottságot Diana hangjában. –
Tudod egyáltalán, mennyire férfias és szexi a pasid,
Calla?
– Itt ülök ám! – kiáltja Aaron valahonnan a
háttérből, és ez mosolyt csal az arcomra.
Tudom, milyen férfias és szexi Jonah. Azt is
kezdem megtanulni, milyen nehéz vele szót érteni,
amikor a repülésről van szó. De ebbe most nem
tervezek belemenni Dianával.
– Szóval, hány évig tanulsz a jogi egyetemen? –
kérdem, témát váltva.
Felnyög.
– El sem hiszem, hogy ezt csinálom, Calla! Nem is
kedvelem az ügyvédeket. Valld be, hogy
megőrültem!
– Megőrültél. – Elmosolyodok. – De baromi jó
leszel benne. – Az emberek gyakran nézik Dianát
ostobának és felszínesnek, amiért szeszélyes, és
megszállottan érdekli, hogy tökéletes vonalban
rajzolja át a szemöldökét, de ő az egyik legokosabb
ember, akit ismerek. A felvételi vizsgaeredményével
bekerült Toronto egyik legmenőbb egyetemére. Ő az
első jogi asszisztens, akinek a főnöke, vagyis Száraz
marhakolbász beleegyezett, hogy fizeti a tanulmányi
díját és a könyveit, és ebből sejtem, mennyi
lehetőséget lát Dianában.
Úgy örülök neki, ugyanakkor szomorú is vagyok.
Olyan érzés, mintha talált volna egy új életet – egy
olyan életet, amiben nekem már nincs helyem, főleg
úgy, hogy itt vagyok.
– Te már eldöntötted, mikor mész vissza az
egyetemre? Vagy inkább csak lubickolsz az újdonsült
pénzedben? – gúnyolódik Diana.
Megrázom a fejem.
– Nem tudom. Megnéztem a kurzuskínálatot, de
nincs Anchorage-ben semmi, ami érdekelne. –
Emellett szeretném egyáltalán elkötelezni magam
jelenléti tanulmányokra? Mi lesz, ha végül úgy
döntünk, hogy máshová szeretnék menni egy-két év
múlva? – Utánanéztem néhány online kurzusnak.
Tervezőgrafika, meg ilyenek. Valami, amit esetleg
szabadúszóként is végezhetek. – Valami. Szükségem
van… valamire.
– Hát… van időd eldönteni, nem igaz? Nem mintha
rá lennétek szorulva a pénzre.
– Igen, gondolom. – Habár Jonah ragaszkodik
hozzá, hogy úgy dolgozzon, mintha rá lennénk. – Ma
este megyek a Téli Karnevál tervezőbizottságának a
megbeszélésére. – Toby továbbította nekem Muriel
üzenetét, miszerint értem jönnek, és pontban öt
negyvenötre legyek készen. Folyton elfelejtem
megkérdezni, nem zavarja-e, hogy az anyja, aki
egyébként tökéletesen tud üzenetet írni,
folyamatosan közvetítőnek használja.
– Azt hiszem, érthető. Elvégre, egy jómódú
úrihölgy vagy, úgyhogy a jótékonysági rendezvények
és a partiszervezés nyilván a napi teendőid részévé
vált.
Felnevetek, miközben feltápászkodok, és átdobok
egy halom gyomot Zeke-nek, aki odacaplat felfalni.
– Muriel önkéntes-kötelez, így hát nem volt más
választásom.
– Mit csinál az ember Alaszkában egy téli
karneválon?
– Karneválos dolgokat a fagyos hidegben.
Felvonulást, esetleg valami versenyt. – Úgy néz ki,
kinti árnyékszékekkel. Próbáltam információhoz
jutni az interneten, hogy ne teljesen tudatlanul
sétáljak be a ma esti megbeszélésre, de a rendezvény
honlapján alig akadt valami, mindössze
adománygyűjtés és az árusoknak szóló lehetőségek,
valamint néhány fakó fotó a korábbi
rendezvényekről, ahol az emberek összecsődülnek a
fagyott tavon. – Esetleg csinálhatnám én a marketing
egy részét?
– Ó, hé, mielőtt elfelejtem: az ajándékod nem volt
készleten, úgyhogy lehet, hogy csak a tényleges
születésnapod után fog megjönni.
A szülinapom. Tényleg. Két hét múlva huszonhét
leszek. Mostanában nem sokszor gondolok rá.
Egyrészről ez lesz az első Jonah-val, ami izgalmas.
De másfelől, ez az első, hogy anyám és Simon nem
hajol az ágyam fölé egy szelet tortával, és énekli el,
hogy „boldog szülinapot”, és az első alkalom, mióta
megismerkedtem Dianával, hogy nem fogunk
éjszakába nyúlóan vihogni.
– Akkor repülj ide, és hozd magaddal! –
tréfálkozok, bár valójában nem viccelek.
– Calla…
– Nem tudsz pár napot rám szánni? Gyere el egy
hosszú hétvégére! Légyszi! Kifizetem! – Nem állt
szándékomban könyörögni Dianának, és nem
akartam, hogy rosszul érezze magát, de mielőtt
megakadályozhatnám, kibuknak belőlem ezek a
kétségbeesett szavak.
Fojtott hangon szólal meg.
– Úgy sajnálom! Megígérem, hogy jövőre
meglátogatlak. Most mennem kell. Hamarosan
kezdődik a spinning, és lélekben fel kell készülnöm
Szergejre.
Az órámra pillantok, és megállapítom, hogy még
vagy három óra van a spinningóráig. Tudom, mert
annak idején együtt jártunk. De nem lep meg, hogy
Diana menekülőt keres, amint elkezdi furdalni a
lelkiismeret. Nem kezeli jól az érzéseit. Legjobb
tudásom szerint próbálom leplezni a csalódottságot
a hangomban.
– Mondd neki, hogy üdvözlöm! – Annak idején
utáltam Szergejt a katonai kiképzéshez hasonló
spinningedzései miatt. A nőnek, aki a wasillai
konditeremben tart spinninget, engedékeny a
hangja, és filmzenéket játszik le.
– Később beszélünk! Mutogasd csak azt a gyönyörű
pasit!
A rosszkedvem ellenére felnevetek.
– Neked aztán van bőr a képeden!
– Viszont nincs egy bámulatos, pucér vikingem,
hegyvidékes tájjal a háttérben, ami bármikor a
rendelkezésemre áll.
– Én mégis mi vagyok? – kiáltja Aaron.
– Nem vagy norvég – vágja vissza Diana, de azon a
csipkelődő hangon, amit csak a szócsatáikra tart
fenn. – Oké, mennem kell! Szeretlek!
– Én is szeretlek. Szia, Aar…
Megszakad a hívás, mielőtt végigmondanám a
szót.
Zsebre vágom a telefonomat, és visszatérek a
gyomláláshoz, közben próbálom elnyomni a
csalódottságomat. Tudtam, hogy nem várhatom el,
hogy a családom és a barátaim minden évben
Alaszkába repüljenek, akárhányszor is mondják el,
hogy szeretnének jönni. De mi lesz, ha a szüleim
idősebbek lesznek, és Dianát ellepik az ügyvédi
teendők? Hány év lesz majd a látogatásaink között?
Átdobok egy gyomot a kerítésen, és Zeke mekeg.
– Talán meg kellene mondanom Jonah-nak, hogy
haza szeretnék repülni a születésnapomra –
mondom ki hangosan.
Tudom, mi lesz Jonah válasza: hogy nem távozhat
egy hétre a nyár közepén, főleg, miután aláírta a
szerződést. Elmehetnék én nélküle. De őszintén
szólva, akármennyire is neheztelek Dianára, amiért
nem hajlandó Aaront egyedül hagyni, nekem sem
tetszik túlságosan az ötlet, hogy Jonah nélkül
lelépjek a születésnapomra.
Zeke megint mekeg egyet. Már eléggé megszoktam
a hangokat, amiket ad, ahhoz, hogy tudjam, ez
zaklatottnak hangzik.
Éppen időben nézek fel, és látom, hogy a kerítés
mentén szalad, velem ellenkező irányba, az akol felé.
Aztán hirtelen oldalra dől, és ott fekszik a fűben,
mozdulatlan lábakkal maga előtt.
– Zeke? – Odamegyek a kertkapuhoz, és összevont
szemöldökkel figyelem, ahogy a kecske izegve-
mozogva küszködik, hogy talpra álljon. Mire kijövök
a kertből, és odaérek hozzá, már a patáin áll. Nem
várt megkönnyebbülés söpör át rajtam.
Hozzászoktam ennek a hülye kecskének a
társaságához, ahogy szalad a quadom mögött
minden reggel, legelészik a fűben, és falja a gyomot.
Amíg Bandita az idő nagy részében távol van
valami fán, Zeke hűséges társam lett, a
hallgatóságom, amikor fecsegek.
Megint hangosan mekeg – ugyanazon a zaklatott
hangon –, majd előreszalad, és másodjára is elesik, a
hátára fordul, és egyenesen az égnek emeli a lábát.
Leesik.
– Ó, te jó ég! – Láttam már YouTube-videókat arról,
hogyan ájulnak el a kecskék, videó-összeállításokat,
amiben elesnek, és egy időre megbénulnak, ha
megijesztik őket. Diana testvére egy időben
megszállottja volt ezeknek. De amióta itt vagyok,
Zeke először csinált ilyet. – Mégis mi a franc rémiszt
meg annyira, hogy… – A torkomon akad a kérdés, és
egy nyikkanásba fullad, amikor megpillantok egy
farkast alig öt méterre tőlünk, amint figyel
bennünket.
Nem, nem farkas, nem egészen.
Oscar az, Roy kutyája.
Beletelik tíz másodpercbe, mire a szívverésem
valamelyest egyenletes lesz, és azon töprengek, hogy
vajon kell-e egyáltalán aggódnom, mert ebben a
pillanatban a ravasz, hunyorgó szemével és az
előrehajtott fejével Oscar az utolsó cseppig egy
vadállathoz hasonlít, és nem egy háziállathoz.
De Oscar alig vet egy pillantást Zeke-re, amikor a
kecske talpra evickél. Az éles tekintete rám
szegeződik. Most már biztosra veszem, hogy
mindvégig ő leselkedett a fák között, és ijesztett
csaknem halálra.
Felismer arról a napról? Miért jön folyton vissza?
A Jonah-tól kapott könyv egyes oldalai arról
szólnak, mi a teendő, ha vadállattal találkozol.
Némelyikkel kiabálni kell, másokkal gyengéden
beszélni; az egyikkel szemben nem szabad
védekezni, a másikkal szemben bottal és kövekkel
kell küzdeni. Sose fuss el, sose fordíts hátat. Ez az
utolsó kettő általános szabálynak tűnik.
Nem rémlik arra vonatkozó tanács, miként kell a
mogorva szomszédod farkaskutyájával eljárni, ha
rendszeresen a birtokodon ólálkodik.
Oscar meg sem rezzen, és amikor teszek egy lépést
előre, ő gyorsan, sántítva visszalép, erősen kímélve a
sérült lábát.
Zeke folyamatosan béget, szaladgál és elvágódik,
egyértelműen tisztában van vele, milyen veszélyt
jelenthet rá egy Oscarhoz hasonló állat. Ha nem
lennék ilyen ideges Oscartól, akkor most röhögve
videóznám Zeke ájulási rohamait a telefonommal,
hogy később lejátsszam Jonah-nak. De most vissza
kell juttatnom a kecskét a karámba, ahol elektromos
kerítés védi, és nem merek hátat fordítani Oscarnak.
Egy kutya. Csak egy kutya, emlékeztetem magam.
És megmentettem az életét.
– Menj haza! – mondom hangosan, és próbálok
parancsolóan hangzani. A kutya mindössze pislog
egyet. – Menj haza! – kiabálom. Biztos közel sem
hangzok annyira rémisztőnek, mint Roy.
Miután tizenöt másodpercig farkasszemet nézünk,
Oscar megfordul, és lassan elbiceg, majd eltűnik a
fák között.
Megkönnyebbült sóhajjal összeszedem a kerti
eszközeimet, és bevezetem az ájulós kecskénket a
karámba, miközben többször hátrapillantok a
vállam felett.
 Huszonhetedik fejezet

– Egyes falvaknak van egy fő utcája a

rendezvényekhez. Ez Trapper’s Crossing központja –
magyarázza Muriel, és a kék-szürke közösségi épület
dupla ajtaja felé veszi az irányt a hóna alá szorított
kék mappával, ami tele van papírokkal. – Szinte
mindent innen vezénylünk le. A decemberi
karnevált, ami két hétvégén át tart, és része az éves
karácsonyi vásár és a karácsonyi vacsora. Három
évvel ezelőtt, amikor tűz ütött ki, itt szállásoltuk el a
helyieket, amikor el kellett hagyniuk az otthonaikat.
Ki szokták bérelni esküvőkre – ingatja az ujját felém.
– Tudod… Jonah-val érdemes fontolóra vennetek,
amikor eljön az ideje. Meglehetősen szép a tóval a
háttérben. És ha elég pénzt keresünk az idei
karneválon, akkor jövőre már felújított
mellékhelyiségek is lesznek.
– Ez… valóban nyomós érv. – Próbálok úrrá lenni
az arckifejezésemen (és a retteneten arra a
gondolatra, hogy a lakodalmamra Trapper’s Crossing
művelődési házában kerüljön sor). Közben nehéz
nem tudomást vennem arról, ahogy idegesen
kavarogni kezd a gyomrom az esküvő említésére.
Eszembe jut, hogy van a házban valahol egy gyűrű,
amit nekem szántak. De ki tudja, mikor látom
viszont…
– Az ott az új, fedett jégpályánk. – A hatalmas,
poros, kavicsos parkoló túloldalán álló, pavilonra
emlékeztető épület felé biccent. – Csaknem félmillió
dollár és öt év könyörgés kellett hozzá a Mat-Su
Borough-i tanács előtt. Szegény gyerekeknek végre
nem azzal kell tölteni a hokiedzés felét, hogy havat
lapátolnak a jégről. Egyébként pedig ott tartjuk a
piacot minden péntek délután, június végétől
szeptember közepéig, és mondhatom, kész áldás az
esős napokon.
A művelődési házon belül egy hosszú, egyszerű
folyosó és néhány üres, összezárható asztal vár ránk.
Jobbra a város könyvtára, egy barna és bézs szoba
halvány megvilágítással és mindössze egy maréknyi
polcsorral. Egy magányos nő ül az íróasztal mögött,
és a számítógépe képernyőjére bámul. Tőle jobbra
kétszárnyú bejárati ajtó, ami, feltételezem, a
közösségi csarnokba vezet. Egy általános iskolára
emlékeztet (foltos, szürke padló, fehér mennyezeti
burkolólapok, halvány, fluoreszkáló világítás, a
csoportképekkel telerakott falat pedig förtelmes
citromsárgára festették, egy olyan színre, amivel
vidámságot akarnak sugározni, de ritkán éri el ezt a
hatást). Még a szaga is emlékeztet kicsit egy iskolára:
dohos könyvek, kézműves ragasztó és
padlótisztítószer elegye leng a levegőben. A fejünk
felett villog a lámpa.
– Minden évben ennek az épületnek a
karbantartására költjük a karnevál bevételét, és
borzasztóan szükségünk lenne egy felújításra. –
Muriel arcán aggodalmas ránc jelenik meg. – Ez az
ötvenedik év, és őszintén szólva, mostanában nem
volt túl magas a részvétel. Meg kell találnunk a
módját, hogy több embert idevonzzunk.
– Szóval… ki csinálja a marketinget? – kérdem
mintegy mellékesen. Nem akarom senki elől
elhappolni a munkát.
– Emily. Emlékszel rá? Egyszer elmentél vele futni.
A borzasztó csendes nő, akinek semmi
személyisége? Halványan rémlik.
– Idén valami különleges poszterrel készül.
 – Poszter. – Ugye nem ennyiből áll a
marketingkampányuk?
– Igen! Kiplakátoljuk Mat-Su Borough-szerte
mindenhová. Lázba hozza az embereket.
Hát persze.
– Mi lenne, ha segítenék neki? Szerintem jól
járnátok egy új weboldallal, egy kampánnyal a
közösségi médián és… – Elakad a szavam, ahogy
Muriel kételkedő arckifejezéssel leint.
– Emily gondoskodott mindenről. Különben is,
jártál már valaha téli karneválon Alaszkában?
– Hát, nem. De Torontóban is van karácsonyi
vásár…
– Hogyan győznéd meg az embereket, hogy
jöjjenek el, ha még te sem voltál soha? – ingatja a
fejét, de aztán biztatóan rám mosolyog. – Lehet, hogy
a közösségi média működik arrafelé, ahonnan te
jössz, de az itteni lakosokkal semmi ilyesmi nem ér
el hatást. Ne aggódj! Adunk neked jó sok feladatot.
Nagy nehezen letörlöm a savanyú kifejezést az
arcomról, és követem Murielt egy újabb ajtón át a
csarnokba: egy unalmas, dísztelen, ablaktalan,
négyszögletű terembe. Kilenc különböző korú nő és
egy ősz hajú férfi cseveg itt, miközben átrendezik a
hosszú asztalokat U alakba. Az egyiküket – Candace-
t, a régiségkereskedésből – felismerem.
– Emeljétek meg azokat a lábakat, lányok! – búgja
Muriel dallamos hangon, mintha ezzel próbálná
leplezni, hogy parancsot osztogat nekik. –
Emlékeztek, amikor tavaly Sally felkarcolta a padlót,
ahogy húzkodta az asztalt? Nem örült neki a
várostanács.
– Te is a várostanács tagja vagy, Muriel – mondja
Candace nevetve. Ugyanazt a halványkék, virágokkal
hímzett kardigánt és Crocs cipőt viseli, mint amit a
boltban.
– Pontosan! És nem örültem neki, hogy a javítására
kell pazarolni a pénzt. – Muriel ledobja a mappáját
az asztalra (az U alak közepére, állapítom meg). –
Menj, hozz magadnak egy széket, Calla, és ülj
mellém!
Számtalan nő – köztük Emily is – udvariasan rám
mosoly, ahogy elhaladok mellettük, és az oldalt
egymásba rakott székhalomhoz megyek.
– Találtam a minap egy templomi padot, és
eszembe jutottál – mondja Candace, és a
nyomomban lépdel.
Lángba borul az arcom.
– Ööö, oké? – Mert egy borzasztó, hazug ember
vagyok, és imádkoznom kellene? Jártam már
párszor a kereskedésben, és az egyik alkalommal
megkérdezte tőlem, hogyan tetszett anyámnak a
dohányzóasztal. Elszalasztottam a lehetőséget, hogy
színt valljak, és helyette azt mondtam neki, hogy túl
drága lett volna elküldeni neki, így inkább
megtartottam magamnak.
Felnevet.
– Kíváncsi természetű vagyok. Megkérdeztem
Tobyt, mit csinálsz ezzel a sok régi holmival, amit
folyton nálam veszel. Azt mondta, a házadban
használod fel őket. Tudod, hogy újrahasznosítod őket
valami másnak. – Vállat von. – Mindenesetre szép
darab. Agyonhasználták, és ráfér egy tisztítás, de
gondoltam, hátha lenne ötleted valami ilyesmihez.
Láttam már újrafelhasznált templomi padokat,
például kinti padként, és el kell ismernem,
határozottan van benne perspektíva.
– Köszönöm, hogy gondoltál rám. – És őszintén így
is gondolom. – Esetleg holnap beugorhatok, és
megnézhetem?
 Kivillantott fogsorral rám vigyorog. Valami azt
súgja, hogy ez a nő szeret másoknak kincseket
találni.
– Oké, mindenki! – Muriel arrébb húzódik a
székével, hogy helyet csináljon nekem, aztán
összetapsol a kezével. – Lássunk munkához! Ma este
rengeteg mindenre ki kell térnünk.
Lopva körbepillantok az asztalon, és azt látom,
hogy vegyes arckifejezéssel foglal mindenki helyet –
lelkes mosolyoktól kezdve az idősebb úriember
komor pillantásáig. Lehet, hogy ilyen az arca, de az
is elképzelhető, hogy ez a reakciója az előttünk álló
feladatokra.
Vagy Muriel rámenős, parancsoló stílusa az oka.
Toby azt mondta, az anyja bizonyos mértékig a
tulajdonaként tekint Trapper’s Crossingra, és ha a
város vezetéséről van szó, mindenhol jelen van.
Választott tisztviselő a tanácsban (és számtalanszor
újraválasztották), így az emberek bizonyára tisztelik
az elhivatottságát és állhatatosságát.
De kíváncsi vagyok, mit gondol róla valójában az
összes többi lakos.
Muriel megköszörüli a torkát.
– Kezdjük az elején. Mindenki, ő itt Calla. Új tagja a
közösségünknek. – Tizenegy szempár állapodik meg
rajtam, és lángba borul az arcom, ahogy a figyelem
középpontjába kerülök. Ráébredek, hogy a nők egy
részét felismerem a Csapszékből. – Tegyünk egy
gyors bemutatkozó kört. Calla, ő itt John. Ő
menedzseli a teljes költségvetést. Gloria felel az
önkéntesek beosztásáért, Candace-szel már
találkoztál… – Körben haladva mindenkit bemutat
az asztalnál. – Most, hogy ezzel megvolnánk, mi
lenne, ha a múlt havi beszámolókkal indítanánk?
John, úgy volt, hogy megosztod velünk a szponzori
pénzösszegről a legfrissebb híreket, és átrágjuk a
számokat, hogy lássuk, hogyan lehetne nagyobb a
tűzijáték-bemutató…
Muriel irányítja a megbeszélést, átlapozva az előző
havi jegyzőkönyvet, miközben minden tag elmondja
a saját beszámolóját, és egy Ivy nevű, apró,
egérszerű nő jegyzetel. A vállalati napjaimra
emlékeztet, amikor a tárgyalószoba asztalánál ülve
beszéltük meg a projekteket és a terveket.
Csendben hallgatok a következő hatvan percben,
míg ők beszélnek, és nehezemre esik lenyomni a
fortyogó bosszúságomat, amiért Muriel olyan hamar
legyintett az ötletre, hogy segíthetnék a
marketingben. Tény, hogy ez a karnevál pont olyan
bolondosnak hangzik, mint képzeltem (a
palacsintareggelitől a karaokeversenyig), de eddig az
egyetlen pontja a marketingnek Emily szenzációs,
kézzel rajzolt plakátja és egy negyedoldalas
újsághirdetés a helyi újságban, egy hónappal a
rendezvény előtt.
Próbálok előrukkolni egy tervvel, hogy miként
hozhatnám szóba a témát Muriellel később, amikor
hirtelen érzem, hogy megrándul a székem, és egy
pillanattal később rázkódás követi, ami
másodpercről másodpercre egyre erősödik. Muriel
hangja mondat közben elhallgat, és mindenki
egyszerre mozdul meg, leszállnak a székről, hogy az
asztal alá bújjanak.
– Gyerünk! – Int nekem, és a tömzsi testével a
földre helyezkedik. Követem, teljes döbbenettel, és
hamarosan az egész társaság összecsődül az
asztalsor alatt, miközben John aggódó pillantással
nézegeti a mennyezeti burkolatot felettünk.
A rázkódás úgy tizenöt másodperccel később
elcsitul, és kórusban nevetés veszi át a helyét,
mielőtt az emberek lassan előmásznának.
– Ez a közelben volt – mondja valaki.
 – Azt hiszem, jobb, ha megyünk, és megnézzük,
milyen károkat okozott. – Muriel végigsimítja a
kezével a farmerját, mintha leporolná. – Mit
gondolsz? 5,6-os?
– 5,3. – John a falióra felé biccent. – Alig mozdult
el.
– Fogadunk az évszak első fogásában?
A férfi álla megemelkedik az első mosollyal, amit
tőle látok, és kinyújtja a kezét, majd ráznak rá.
– Reméljük, hogy megint egy tizenöt kilósat fogsz.
Úgy kötnek fogadást a földrengés erősségére, ami
az imént rázta meg a talajt, mintha csak egy átlagos
vasárnap délutánon kint lennének a
lóversenypályán.
Bámulok rájuk, és próbálom megérteni a fesztelen
viselkedésük okát. Csak egy magyarázat jut eszembe.
– Errefelé gyakoriak a földrengések? – kérdezem.
Válaszul nevetnek, és kapok néhány együttérző
pillantást.

Megmozdulok, ahogy a matrac besüpped Jonah

súlya alatt. Pillanatokkal később a forró, pucér teste
a hátamnak simul. Ajkával a nyakamhoz ér, a kezét
elölről a bugyimba csúsztatja.
– Tűzgyűrű – motyogom, és hagyom, hogy a
szemem hozzászokjon az ágy melletti lámpa halvány
fényéhez, amit felkapcsolt.
– Micsoda? – Jókedv cseng a hangjából, miközben
egy ujját ügyesen belém csúsztatja, hogy
kényeztessen.
Átfordulok, hogy szemben legyek vele, és az
éjjeliszekrény órájára pillantok. Majdnem egy óra.
– Miért nem mondtad, hogy a tűzgyűrűben élünk?
– A Csendes-óceán U alakban elhelyezkedő
vulkánjait nevezik így. – És hogy Alaszkában van a
világ földrengéseinek tizenegy százaléka, és
átlagosan tízezer földrengést mérnek egy évben, és
mi a szó szoros értelmében a törésvonalon élünk? –
Órákat töltöttem azzal, hogy híreket néztem és
cikkeket olvastam ennek a természeti csapásnak az
alaszkai történeti előzményeiről.
Jonah felsóhajt, elveszi a kezét, és a hátára fekszik,
miután akármilyen hangulatot is próbált kelteni,
most nyilvánvalóan elmúlt.
– Van rá mód, hogy megakadályozzam a
hozzáférésedet a Wikipédiához?
– Nem vicces! Egy asztal alatt kellett fedezékbe
helyezkednem a művelődési házban, Jonah! – De
legalább nem voltam egyedül idehaza. Nem tudom,
akkor hogyan viseltem volna.
– 5,9, fent, Denaliban, úgy hallottam.
– Igen. John tartozik Murielnek egy hallal. –
Nyilván az ő tippje volt a legközelebb.
Jonah összevonja a szemöldökét.
– Ki az a John?
– Egy férfi a tervezőbizottságból – felelem
félvállról. – Figyelmeztetned kellett volna! Miért
számítottam volna földrengésekre Alaszkában?
– A nagy része ártalmatlan.
– Igen! Egészen addig, amíg aztán egy nap
megnyílik alattunk a föld, és elnyel bennünket!
Jonah összecsípi az orrnyergét. Nehezére esik
megőrizni a hidegvérét.
– Őszintén szólva eszembe sem jutott, hogy
figyelmeztesselek. Olyan szinten nem nagy ügy az
egész. Olyan dolog, amit egyszerűen megszoksz.
Eddig észre sem vetted őket.
– Remek. Még egy dolog, amit megszokhatok. –
Mintha a hosszú, sötét telek, a féktelen időjárás, a
bosszantó szúnyogok, a veszélyes vadállatok és az
általános elszigeteltség nem lenne elég, most még a
földrengések és esetleges cunamik miatt is
aggódhatok. – Különben is, miért jöttél haza ennyire
későn?
És miért kapcsolta fel a lámpát?
– Segítettem hazavinni néhány ejtőernyős tűzoltót
a táborhelyükhöz. Nagyjából négy napja odakint
vannak.
Persze. Azok az őrültek, akik távoli helyeken
kiugranak a repülőgépből tüzet oltani. Legalább
Jonah nem említette, hogy ezt is ki akarná próbálni.
Egyelőre.
– Eső várható a következő két napban.
– Ez azt jelenti, hogy itthon leszel? – A rekedtes
hangomból hirtelen remény cseng.
– Attól függ. Egész nap földrengésekről meg
medvetámadásokról kell hallgatnom mindenfélét? –
Jonah ismét az oldalára fordul. – Jim O’Keefe felkért
egy útra a fiaival reggel, ha elég tiszta az idő. – A
mentolos, friss nyelvét végighúzza az alsó ajkamon,
mielőtt szájon csókol. Az én leheletem közel ennyire
sem lehet kellemes, de látszólag nem zavarja. –
Hiányoztál.
Boldogság és melegség árasztja el a mellkasomat a
vallomására, megerősíti bennem, hogy gondol rám
akkor is, ha úgy döntött, hogy repülni fog.
– Történt ma bármi érdekes a földrengést
leszámítva? – kérdi, és a keze visszacsúszik a
bugyimba, a tenyerével átfogva a testrészemet.
Gyengéden megszorít.
– Muriel történt – morgom, miközben a testem
reagál az érintésére.
Felnevet. Jonah mindig szórakoztatónak találja a
történeteimet arról a nőről. Elképesztő türelmes vele
szemben, amit nem bírok felfogni.
– Most épp mit csinált?
– Gyakorlatilag közölte, hogy a marketingnek
nincs értelme, és semmit sem tudok – összegzem a
korábbi beszélgetést.
– Mondd meg neki, hogy téved. Nagyon jól járna,
ha segítenél ennek az Emily nevű csajnak.
– Akkora ügyet csinált abból, hogy alacsony a
részvétel, és milyen fontos, hogy ez alkalommal
sikerrel járjanak, mert szükség van a pénzre a
művelődési házhoz. De olyan makacs, hogy nem
hajlandó adni egy esélyt. Nem mintha fizetnie
kellene nekem.
– Mondtad neki mindezt?
– Terveztem, de aztán földrengés tört ki, ami
elterelte a figyelmem, és utána, nem is tudom,
elkezdtem azt gondolni, hogy talán igaza van. –
Vállat vonok. – Semmit sem tudok az itteni
emberekről, vagy egy alaszkai téli karnevál
marketingjéről! Mi lesz, ha teljesen elcseszem? Vagy
nem változtatok semmin?
– Nem cseszed el! Gondolj bele, Calla! Baromira
nem tudsz semmit a repülőgépekről, de kábé négy
nap alatt elkészítetted a Vadon teljes weboldalát.
– Az egy weboldal volt. És nem volt semmi
jelentősége. – Apám rögtön utána eladta a vállalatot.
– Hé! Volt jelentősége. Akkor jöttem rá először,
hogy van egy nagy adag ész is a csinos kis fejedben.
Lenyűgöztél. – Elhallgat, mintha hatásszünetet
tartana. – És gyakorlatilag felállítottál egy teljes
magángépvállalatot nekünk néhány hónap alatt.
– Agnes segített.
– Egy kicsit, de nem, azért sikerült, mert baromi
okos vagy, és bármit megoldasz, ha beleadod a
tudásodat. Úgyhogy, ha ez olyasvalami, amit meg
szeretnél csinálni, közöld Muriellel, hogy
megcsinálod! Ennyi.
Töprengve az alsó ajkamba harapok. Erőt ad a
belém vetett bizalma.
– Tényleg sokat tudok a marketingről.
– Úgy sejtem, valószínűleg sokkal többet, mint
Emily, Muriel vagy bárki más abban a teremben.
– A Twittert használja promócióra! – A
megbeszélés után megkörnyékeztem Emilyt a
könyvtár előtt, amíg Muriel mással foglalatoskodott,
és rákérdeztem. – Már most találtam egy csomó
problémát.
– Igen? Mint például?
– Mint… – Elakad a szavam, ahogy Jonah lerántja a
bugyimat a csípőmről, és gyengéden rávesz, hogy a
hátamra forduljak. Átforrósodik az alsótestem. –
Például, nincs online jelenlétük a weboldalt
leszámítva, ami pocsék, és a programon nehéz
kiigazodni. És büfékocsikra lenne szükségük. Ha
akármilyen rendezvényre beraksz pár büfékocsit,
jönnek rá emberek, esküszöm.
– Látod? Úgy hangzik, tudod, miről beszélsz.
– Már csak Murielt kell meggyőzni.
– Találsz majd rá módot. – Feltűri a
pizsamafelsőmet, felfedve a hasamat és a mellemet.
A fejem fölé emelem a karom, és segítek neki, hogy
teljesen levegye rólam. Libabőrös lesz az egész
testem. – Valami agyafúrt módon…
 Valami a csuklómra szorul, és mire felfogom, mi
történik, a fejtámlához kötözi a kezemet a
pizsamámmal.
– Jonah! – Rántok egyet a köteléken, de hiába. – Mit
csinálsz?
Leesik.
A jakuzzis kép.
Ó, basszus! Annyi minden történt ma, hogy
teljesen megfeledkeztem róla.
De Jonah arcán látni, hogy tudja, most végre
eszembe jutott.
Ezért kapcsolta fel a lámpát. Szereti látni, ahogy
vonaglok.
Egy hisztérikus nevetés szakad fel a torkomból,
majd összeszorítom a számat. Leküzdöm a
késztetést, hogy szabadulni próbáljak a megkötözött
kezemmel.
– Beszéltem ma Dianával.
– Ó, igen? – Lerántja a paplant a testemről, és a
térdére helyezkedik, az izmos combját lágy,
hamvasszőke szőr borítja, és a merevedése leköti a
figyelmemet. Jonah-t nem feszélyezi, hogy meztelen.
– Mit mondott?
Sikerül elvonni a tekintetemet róla annyira, hogy a
szemébe nézzek, és látom, amint önelégülten
mosolyog – rajtakapott, hogy sóvárogva bámulom.
– Könyörögtem neki, hogy jöjjön el a
születésnapomra, de nem tud. – A szorult helyzetem
ellenére is némi szomorúság hatja át a hangomat,
ahogy ezt mondom.
Jonah néhány pillanatig tanulmányoz, egy kicsit
halványul a pajzánság a szemében.
– Elviszlek valahová azon a hétvégén.
 – Tényleg? – Felpörög a szívverésem, és egy
pillanatra félresöpri annak gondolatát, hogy milyen
sors vár rám. – Hová?
– Meglepetés.
– De mi lesz, ha behívnak dolgozni? – Mostanában
mintha másról sem beszélnének az állami hírekben,
mint a szárazságról.
– Te fontosabb vagy számomra a munkánál, Calla
– feleli egyenletes hangsúllyal.
Könnyedebbnek érzem a testemet,
nyugodtabbnak. Egészen idáig nem is tudtam,
mennyire szükségem van arra, hogy Jonah kimondja
ezeket a szavakat.
A mutatóujját a bugyim közepéhez akasztja, és
most már teljesen lehúzza rólam.
– Van bármi más, amit szerettél volna megosztani
velem? – kérdi természetellenesen higgadt hangon.
Metsző tekintete bejárja a testemet.
Nehezemre esik nyugodt pózt felvenni.
– Hmm… Nem jut eszembe semmi… áh!
Megragadja a csípőmet, és erőfeszítés nélkül a
hasamra fordít. Az ajkamba harapok, hogy
elnyomjam a mosolyomat (nem mintha látná,
különben), és izgatottan várok. Vajon mit talált ki ez
alkalommal?
– Oscar erre járt.
– Hogy köszönetet mondjon?
Megborzongok, ahogy egy ujja könnyedén
végighalad a gerincem mentén, egyre lejjebb…
lejjebb… lejjebb.
– Nem tudom, de Zeke elájult.
Egy pillanatra megáll az ujja.
 – Elájult?
– Igen. Ájulós kecskénk van. Igazából vicces volt
onnantól, hogy tudtam, Oscar nem fogja megölni.
Jonah felsóhajt.
– Értem… Szerettem volna látni egy videót Zeke-
ről, amint elájul. Tudod, amikor csekkoltam a
barátnőm Instagramját ma, a szünetemben. – Az
ujjbegye továbbhalad a farkcsontomon túl.
Összeszorítom a fogam a kikívánkozó reakcióra,
amit akar tőlem. – De ahelyett, hogy látnék erről egy
videót… – A matrac besüpped, ahogy Jonah közelebb
mozdul, és fölém hajol, a combjával közrefogja a
csípőmet, a keze a párnám két oldalán, és a szája a
vállamhoz ér. Egy gyengéd harapás súrolja a
bőrömet. – Megtudom, hogy egy újabb meztelen
képet posztolt rólam.
– Nem voltál meztelen! – Hát, tulajdonképpen az. –
Nem látni semmit!
– És bejelölted a vállalatunk profilját rajta.
Már nem tudom tovább visszatartani a
nevetésemet, ahogy felé fordulok, és a szemébe
nézek.
– Remek marketingfogás.
– Igazán? Mert nekem tele a bejövő mappám
magánüzenetekkel nőktől és férfiaktól egyaránt, és
nem azért írnak, mert repülőutat akarnának foglalni
velem.
– De tuti érdekli őket egy kör veled. – Láttam
azoknak az üzeneteknek egy részét. Legalább
annyira ijesztőek, mint amennyire röhejesek.
Jonah ajka megrándul. Nehezére esik leplezni a
mosolyát.
– Tudod, ahhoz képest, hogy múlt hónapban
három másodperc választott el attól, hogy chilit
boríts egy nőre, amiért megérintette a combomat,
meglepő, hogy ezt most ennyire viccesnek találod.
– Megbízom benned. – És minden ilyen profilt
blokkolok.
– Jó tudni. – Az arcán átvillanó pajzán kifejezéstől
bukfencet vet a gyomrom. Elhelyezkedik, és érzem a
forró leheletét a gerincemen, amit egy végtelenül
gyengéd simítás követ a nyelvével.
Elnyomom az idegességemet.
– Mire készülsz?
A zengő nevetése betölti a hálószobánkat, és a
hatalmas teste elkezd lefelé haladni, majd a kezével
megragadja a csípőmet.
– Jonah!
 Huszonnyolcadik fejezet

– Ez meg kinek a kutyája? – kiáltom az üres

hálószobában. Tíz perccel ezelőtt felébresztett a
szakadatlan ugatás. Eleinte csupán egy idegesítő
hang volt, ami nem igazán jutott el az álomtól ködös
tudatomig. De azóta sem hagyott alább, és időnként
vonítás ékelődik közé, így végül bosszúsan lerúgom
magamról a paplant. – Jonah? – kiáltom, majd egy
pillanatra rá eszembe jut, hogy egy órája a számhoz
érintette az ajkát, és odasúgta, hogy Sam behívta
dolgozni.
Ezzel az emlékképpel üres érzés tör rám.
Odanyúlok a sajátom melletti párnához, végighúzom
az ujjamat a puha, fehér pamuton. Besüppedt ott,
ahol Jonah feje pihent, de már hideg a tapintása.
Mikor ébredtem utoljára úgy, hogy ott találtam
magam mellett, amint az ágyban alszik? Nem tudom
felidézni. Mostanában mire felkelek, már repül, vagy
épp felszállásra készül.
Azon kapom magam, hogy ismét a hosszú téli
napok után sóvárgok, amikor órákon át feküdtünk a
paplan alatt egymásba gabalyodva, és tervezgettük a
jövőnket, anélkül, hogy bármi sürgetett volna
minket.
Kintről siralmas vonyítás hallatszik.
Bosszús fújtatással felkapom a ruhámat, és
lemegyek a földszintre.
Oscar az ajtónk előtt áll. Úgy csóválja a farkát,
mintha régi barátok lennénk.
– Mit keresel idekint?
 Vakkant egyet, magasabb hangon, mint amit
valaha is hallottam tőle. Aztán tesz több bicegős
lépést, megáll, hátrafordul, és ismét rám ugat, mint
aki a házunk mögé próbál vezetni, ahol a karám és a
kert található.
Különös, rossz előérzet kerít hatalmába, hogy
valami baj történt Zeke-kel. Jonah elfelejtette rázárni
a reteszt? Kiszökött Zeke?
Egy véres kecsketetemet fogok találni a hátsó
kertemben?
A kocsibejáró felé sandítok abban a reményben,
hogy Jonah talán még nem ment el, de Veronicának
már semmi nyoma.
Oscar ugat.
– Oké, oké. Várj egy kicsit! – mondom, bár kizárt,
hogy a kutya érti.
A mosókonyhánk ablaka a karámra néz. Elmegyek
kilesni onnan, és megkönnyebbülten a falnak dőlök,
amikor megpillantom Zeke-et a csomós ebírszéna
körül járkálni, amit Jonah hagyott neki ma reggel.
Túlságosan felzaklatta Oscar jelenléte ahhoz, hogy
enni tudjon. Bandita kidugja a kíváncsi,
háromszögletű arcát a tyúkól ablakából.
Ha nem az állataink hozták ki Oscart a sodrából,
akkor mi? Lehet, hogy a másik kutya is bajba került?
Vannak még további medvecsapdák a birtokunkon,
amik arra várnak, hogy egy gyanútlan lábat
lenyessenek? Ha így van, akkor vajon miért nem
ment haza Oscar Royért?
Hacsak nem azt hiszi, hogy Roy helyben lelőné.
Megrázom a fejem a gondolatra. Ez egy kutya.
Nem hisz semmit.
Mi van, ha Royról van szó?
Újabb szívrohama volt? Holtan fekszik valahol,
vagy épp haldoklik?
– Basszus! – Szánalmas seggfej ide vagy oda, nem
ignorálhatom Oscart, és folytathatom a napomat
ezzel a gondolattal a fejemben. Az az érzésem, hogy
Oscar okkal viselkedik így.
És hozzám jött.
Megpróbálom felhívni Jonah-t, és megkérdezni,
mit gondol, de nem válaszol a hívásomra sem a
mobiltelefonján, sem a műholdas telefonon. Toby
sem veszi fel a telefont. Még Muriellel is
megpróbálkozom, annyira kétségbeesetten tanácsot
akarok kérni. De ő ritkán hordja magával a
telefonját, most sem veszi fel.
Oscar nem hagy fel az őrült ugatással.
Még egy hosszú pillanatig döntésképtelen vagyok,
aztán lenyelem a nyugtalanságomat, felveszem a
gumicsizmámat és a kabátomat, fogom a
rovarriasztó sprét, és elindulok a quadhoz, ahol
Oscar vár rám.
Előremegy, a három lábán ügyetlenül ügetve.
Beindítom a motort, és követem, elhaladva Zeke
mellett, aki a szokásától eltérően most nem szalad a
kapuhoz, a hátborzongató, vízszintes pupillája
Oscarra szegeződik. Oscar viszont ügyet sem vet rá,
csak eloson a kert mellett, és balra kanyarodik, a
szederbokron átvezető szűk ösvényre.
Egy pillanatra lelassítok.
Csak annyira, hogy fontolóra vegyem, mennyire
intelligens döntés ez. Elmehetnék Roy házához az
úton is, ahelyett, hogy átvágok a fák között.
Valószínűleg biztonságosabb lenne, lévén, hogy
egyedül vagyok.
De mi van, ha Roy nem az otthonában van? Mi
van, ha sétálni ment, és összeesett?
 Oscar megtorpanva hátrafordul, és ismét ugat.
Nem mintha teljesen egyedül lennék idekint.
Elvégre, itt ez a nagy kutya… farkas… akármi.
Gyorsan küldök egy üzenetet Tobynak a biztonság
kedvéért (mivel ő van a legközelebb, és jó eséllyel ő
fog a leghamarabb reagálni), aztán követem Oscart
az erdőbe.
Az adrenalintól felpörög a pulzusom.

Tudom már, hogy Oscar hogyan mászkált a házaink

között.
Rövidebb a távolság köztünk és Roy között, ha
átvágsz a bozóton, ahelyett, hogy a hosszú
kocsibejárókon és utakon mennél. Óvatosan kellett
vezetnem a régi farönkök és kidőlt fák között a
quaddal, de Oscar időről időre megállt
megbizonyosodni róla, hogy követem, és végig
elvezetett idáig.
Lelassítok, majd megállok a fakupac mögött,
visszafojtott lélegzettel várok (reménykedek), hogy a
zsémbes vénember megjelenik a házból vagy az
akolból. Roy kocsija itt áll, sárral borítva, és a
halomba rakott tűzifa mellett parkol. A fekete kutya
az akol előtt járkál, nem támad rám vad ugatással,
ahogy az elmúlt két alkalommal tette, amikor
behajtottam.
Nyomasztó érzés telepedik rám, ahogy múlnak a
pillanatok, és Roynak nyoma sincs. Amikor Oscar
odabiceg az akolhoz, csak megerősíti az
aggodalmamat.
Leállítom a motort, és leugrok, majd előveszem a
zsebemből a telefonomat. Szerencsére Toby
visszaírt.

Toby: Hol vagy?

Calla: Most értem Royhoz, és azt hiszem, valami

baj történt.

Toby: Máris jövök.

Mély lélegzetet veszek, és követem Oscart a

tátongó ajtón át a csendes akolba, közben a
mellkasomban dübörög a szívem.
Különböző formájú és méretű fadarabok lepik a
földes padlót. Alattuk, a hátán elterülve, csukott
szemmel és egy véres vágással a homlokán, ott van
Roy.
– Ó, te jó ég! – Nem szívrohama volt, de lehet
legalább olyan halálos a végkimenetele.
Reszkető kézzel tárcsázom a segélyhívó számot.
Közben Oscar odabiceg, nógatja Roy arcát a nyirkos
orrával, és vékony hangon nyüszít. Még sosem
láttam ennyire kutyaként viselkedni.
– Nincs szükségem rohadt kórházra – krákogja
Roy.
Összerezzenek, de aztán megkönnyebbülten
felsóhajtok, amiért életben van. Megadom a
diszpécsernek a címet a mentőhöz, miközben a
tekintetemmel felmérem a helyzetet. Felettünk, ahol
feltételezésem szerint Roy az összes faanyagot
tárolta, a gerendák kettétörtek, az egyenetlen végük
kiáll. Valószínűleg az egész ráomlott.
Roynak szerencséje, hogy életben van.
 Mérgesen Oscarra pillant, aki most az arcát
nyaldossa.
– Na, mars innét! Erre sincs szükségem.
Miután leteszem a telefont, elkezdek azon agyalni,
hogy miként szabadítsam ki.
– Hadd lássam, hogy le tudom-e szedni ezeket
rólad. – Elkezdem megemelni és arrébb rakni a
deszkákat, némelyik megmozdításához minden
erőmre szükség van. De van egy óriási deszka Roy
mellkasán, és úgy néz ki, az tartja a földön. Két
oldalról egyéb letört fadarabok támasztják ki, és ez
mentette meg Royt attól, hogy a teljes súlyával
ránehezedjen.
– Ne fáradj – szól rám összerezzenve.
– Legalább meg kell próbálnom. – Megfeszülnek a
váll- és karizmaim, ahogy megkísérlem felemelni.
Meg sem moccan. – Talán, ha segítesz alulról
megemelni…
– Eltörött a karom. Valószínűleg egy csomó
bordám is. Meg még ki tudja, mi.
– Világos. De nincs szükséged kórházra – jegyzem
meg az orrom alatt. Makacs bolond. – Toby bármely
pillanatban megjöhet. – Bárcsak itt lenne Jonah, vagy
legalább el tudnám érni. Rá is szükségünk lehet.
Nem tudom, hogy Toby meg tudja-e emelni ezt
egyedül. – Fáj?
– Csak ha levegőt veszek.
– Oké, akkor… csak maradj nyugton. Mindjárt
kiszabadítunk onnan. – Letelepedek a földre, és
előrehajolva megvizsgálom a homlokát, közben a
szemem sarkából megállapítom, hogy egy puska van
a falnak támasztva a sarokban. Roy az idősödő, kék
szemével élesen figyel. – Úgy tűnik, legalább a vérzés
elállt.
 Felnyög, és a törött polcokra pillant odafent.
– Biztos volt egy földrengés tegnap, ami
elmozdított valamit. Egy deszkát akartam lehúzni, és
az egész rám dőlt.
Fogalmam sincs, hogy egy földrengés, ami képes
meggörbíteni a művelődési ház csarnokának az
óráját, képes-e ilyesmire, de valami nyilvánvalóan
balul sült el.
– Örülhetsz, hogy nem haltál bele.
– Ki tudja. Még belehalhatok.
Kellemetlen csend telepszik ránk, ahogy várunk.
Csigalassúsággal telnek a percek. Szemügyre veszem
a tágas helyiséget, mert semmi mást nem tehetek
Royért, és kíváncsi vagyok. Hatalmas az akol, de
zsúfolt: az első fele kész káosz, számtalan szerszám
és fűrész, esztergagép és eldobott fadarab,
fűrészlapon egymásra rakott deszka van benne.
Több halom fűrészpor áll összesöpörve a sarkokban.
A nyirkos fa szaga keveredik a hátsó kecskeakoléval.
De nem látok befejezett bútorokat. Jobb oldalon van
egy létra, ami a padlástérbe vezet, ahol négy bála
magasan álló széna alkot egy fél falat.
– Miért jöttél? – kérdi Roy, megtörve a csendet, és a
mogorva hangját fájdalom hatja át.
– Oscar vezetett ide. Nem akarta abbahagyni az
ugatást az ajtóm előtt. Gondoltam, történt valami.
Tudod, esetleg egy újabb szívinfarktus.
– Hadd találjam ki: az a minden lében kanál nő
mesélte.
Feltételezem, hogy Murielre céloz. Nem bajlódom
az információforrás pontosításával. Semmi szükség
arra, hogy Toby kerüljön ma Roy haragjának a
középpontjába.
Mindkét kutya őrt áll az akol bejáratánál, Oscar
esetlenül a sérült lábára nehezedik, éles tekintete
előreszegeződik, a füle hetykén áll.
– Szerencséd, hogy Oscar túlélte azt a csapdát. – Ha
nem jött volna értem, mennyi időbe telt volna, mire
valaki megtalálja Royt idekint, egy halom fa alá
temetve? Van az életében bárki? Hiányozna
bárkinek Roy Donovan?
– Mi van? Díjat szeretnél, amiért kijöttél
megmenteni?
Nagyot sóhajtok, elég hangosan ahhoz, hogy értse,
mit jelent: bosszúságot.
– Idővel kijött volna Joy a vacsorapartiról rám
nézni – mondja egy hosszú perc után. – Tőlem
szokott tojást venni. Soha nem hagytam ki egy hetet.
Ha nem jelenek meg pénteken, kijött volna
megkeresni. – Szinte olyan, mintha magát próbálná
meggyőzni erről.
Lehet, hogy igaza van, de addigra négy napja egy
halom fa alatt feküdt volna.
A puskájára fordítom a figyelmemet.
– Mindig magad mellett tartod ezt az izét?
– Tizenkét kecském és egy sereg baromfim van
medveországban. Mit gondolsz? – Összerezzen a
fájdalomtól, amire eszembe jut, hogy talán nem
kellene ennyit kérdezősködnöm tőle. Ugyanakkor
nem bírom megállni, mert mióta megismerkedtünk,
most a legnormálisabb.
Emellett égető aggodalom kerít hatalmába.
– Milyen sűrűn vannak medvék errefelé?
– Évekkel ezelőtt felhagytam a számolással.
Belegondolok, mekkora a távolság innen hazáig a
fák között.
Túl közel van.
 Összeszorul a gyomrom az irtózattól. Egy dolog
megszokni, hogy egy róka meg egy jávorszarvas
járkál arrafelé. De medvék a hátsó kertemben?
– Ne nézz ilyen aggodalmasan, te városi csitri!
Nem tarthatsz jószágokat errefelé anélkül, hogy egy
ragadozó a kerítésedhez ne ólálkodna, és
megpróbálna bejutni. Így működnek itt a dolgok. –
Elhallgat. – Muriel nem mondta?
– Mit nem mondott?
– Hogy van egy, ami az elmúlt hónapban errefelé
lófrál, és előfordulhat, hogy bajt csinál. Egy barna
medve.
Futkos a hátamon a dermesztő rémület.
– Nem. Nem említette.
– Minden alkalommal megrázza az elektromos
kerítés, mégis folyton visszajön. Még napközben is
járt itt. Múlt héten ebéd után kergették el az ebek.
Egy másik alkalommal figyelmeztető lövést adtam le,
hogy elijesszem. De folyton visszajön.
A tágra nyitott akolajtóra pillantok. Mi van, ha a
medve újabb próbát tesz? A kutyák észlelnék, ha a
közelben lenne, nem?
– Le fogod lőni?
– Miért? Megpróbálsz megállítani?
– Öö… Nem, ami azt illeti.
Gúnyosan elmosolyodik.
– Nem csinált még semmi olyat, amiért golyót
érdemelne. Nagydarab fickó, de még fiatal.
Valószínűleg elszakadt az anyjától, és még nem jött
rá, hogyan szerezhet élelmet. Szerintem amint
beköszönt a lazacszezon, lemegy a folyóhoz, és majd
ott nagyobb sikerrel jár.
Erről beszélt Roy aznap este a Csapszékben,
amikor megkérdezte, nem szaglászott-e semmi Zeke
körül? Nem Oscarra gondolt. Az érdekelte, hogy a mi
házunk táján is járt-e a medve. Járt vajon?
Érzem, hogy Roy boncolgat a pillantásával.
– Tudod… nem vagy idevaló, te lány.
Nyersen, ugyanakkor éles szúrással érnek a
szavai, és felkavarják a bennem lüktető aggodalmat:
hogy igaza van, és túl sok mindent kell
„megszoknom” ahhoz, hogy valaha is igazán az
otthonomnak érezzem Alaszkát.
De nem hagyom, hogy Roy ma a fejembe
furakodjon. Makacsul megfeszítem az államat.
– Odavaló vagyok, ahol Jonah van.
– Ó. Hogy te is egy olyan lány vagy. – Lehetetlen
nem észrevenni a becsmérlést a hangjában. Az
ítélkezést. A megvetést. Roy még sérülten (talán
súlyos sérülésekkel) is egy epés vénember, a
legnagyobb jóindulattal is.
– Tudod, úgy örülök, hogy Oscar kirángatott ma
ide. Mindig olyan nagyszerű társaság vagy.
Válaszul felmordul, de feltűnik, hogy a szája sarka
alig láthatóan felkunkorodik. Mintha szórakoztatná
a gúnyos visszaszólásom.
A kutyák hirtelen ugatva az ajtóhoz sietnek.
Csikorgó fékek hangja jelzi, hogy megérkezett egy
jármű.
– Ez bizonyára Toby. – Hála az égnek! Talpra
evickélek, és megkönnyebbülten elindulok az akol
ajtaja felé, amiért megérkezett a segítség, és nem kell
tovább egyedül hallgatnom Roy fanyar
személyiségét.
– Gyerünk, mars vissza! – hangzik Muriel
parancsoló hangja.
 Visszatartom a kikívánkozó nyögést. Nem vagyok
benne biztos, hogy jobb vagy rosszabb lesz-e a
földön fekvő, törött testű férfinak Muriel jelenléte.
Toby nem vesz tudomást az ugató Gusról és a
lopakodó Oscarról, ahogy felém sétál, miközben egy
koszos ronggyal törölgeti az olajfoltos kezeit.
– Mennyire rossz a helyzet?
– Még nem tudom. Úton van egy mentő.
– Sok szerencsét nekik a bejutáshoz. – Muriel úgy
masírozik be a műhelybe, mintha az övé lenne a
hely. – No, mentél, aztán betemetted magad. Ezt
mégis hogy sikerült?
– Édes istenem, ölj meg most – motyogja Roy, és
behunyja a szemét.
Muriel nem vesz róla tudomást, csak rámutat a
deszkákra, amiket már leemeltem róla.
– Vigyük ezeket még hátrébb, hogy több helyünk
legyen.
Munkához látunk, és arrébb húzzuk a fákat.
Muriel összeráncolt szemöldökkel a gerendára
néz.
– Toby, segíts ezzel. – Együtt megfogják. – Hajlítsd
be a térded! – kiabálja, amire Toby megforgatja a
szemét. Ketten közösen, némi morgolódással
elmozdítják, és letolják Royról a gerendát. A karja,
amit valószínűleg azért emelt fel, hogy védje magát a
rázuhanó faanyagtól, különös szögben ki van
csavarodva, és nem mozog.
Muriel fölé áll csípőre tett kézzel, és komor
arckifejezéssel felméri a helyzetet.
– Túl sok fát pakoltál oda fel.
– Nem, nem igaz.
 – Tudod mozgatni a lábujjadat?
– Ha nem, akkor lelősz, ahogy a kutyámat is
megpróbáltad?
– Eltörött a jobb karod.
– Nem mondod.
– Mi van a ballal?
Roy válaszul bemutat a bal keze középső ujjával,
és meglóbálja Muriel előtt.
Összeszorítom a számat, nehogy elnevessem
magam. Úgy tűnik, egyáltalán nem lágyította meg a
szörnyű helyzettől való megmenekülés, sem a
fájdalom. Gyors pillantást vetek Toby felé, és
megbizonyosodok róla, hogy neki is nehezére esik
visszafogni a nevetést.
Roy megmozdul, mint aki készül felülni, de
mindössze egy nyögésre futja tőle.
– Azt hiszem, inkább itt maradok még egy darabig.
Murielnek feltűnik az üres karám.
– Toby, menj, nézz rá a kecskékre! Calla, keress pár
pokrócot odabent, hogy betakarjuk!
– Nincs szükségem pokrócra, és nem teszi be a
lábát a házamba! – Vágja vissza Roy, és az
udvariasságnak az a halvány árnyéka, amit
korábban láthattam tőle, teljesen eltűnik Muriel
jelenlétében.
– De, igen! Ne legyél már ekkora marha!
– Gyere! – Toby meghúzza a ruhaujjamat, és
kivezet az ajtón.
– Mindig így veszekednek? – Szinte tapintható a
fokozódó feszültség a levegőben.
– Többnyire. Olyan ez számukra, mint valami
sport. Idővel megszokod.
 – Nem tudom, hogyan. – Roy kis kunyhójára
pillantok. Milyen gyakran enged be bárkit?
– Valószínűleg te vagy az első ember, aki beteszi a
lábát oda… valaha – mondja Toby, mintha csak a
gondolataimban olvasna.
Egyértelműen nem látnak szívesen.
– Gondolod, hogy rejtett csapdákkal van tele?
– Ó. Tuti – feleli Toby színlelt komolysággal az
arcán, aztán vigyorban tör ki. – Kiabálj, ha
beleakadsz valamibe. – Elindul a kapu felé, ami az
akol mögötti tisztáshoz vezet, ahol számtalan kecske
legelészik.
– Hé, várj! Hallottál arról a medvéről, ami errefelé
mászkál? – Vajon ebben a pillanatban is a fák mögött
bujkál, és figyel bennünket?
– Igen, anya említett valamit. – Úgy néz ki, mint
akit nem aggaszt a dolog.
– Nem kellene puskát vinned magaddal? – Hogy
lehet ennyire higgadt annak gondolatára, hogy egy
medve mászkál errefelé, főleg azok után, ami a
testvérével történt?
A hüvelykujjával az akol felé mutat, ahol Muriel
tovább szidalmazza Royt a konokságáért, Roy pedig
továbbra is tagadja, hogy segítségre lenne szüksége,
annak ellenére, hogy a hideg padlón fekszik, jó ég
tudja, hány törött csonttal, és lehet, hogy belső
vérzése is van.
– Szerinted van olyan állat, ami elég hülye ahhoz,
hogy idejöjjön, miközben ez megy?
Megrázom a fejemet, és felmászok a Roy elülső
verandájához vezető lépcsőn. Oscar mögöttem biceg,
mindig másfél méter távolságot tartva. Nyugtalanul
belépek.
Sosem gondolkoztam túl sokat azon, hogy milyen
lehet Roy kunyhója. Egyszerűen van berendezve,
pont, ahogy vártam volna egy férfitól, aki egyedül él
az erdőben – a konyha jobbra, a nappali balra,
távolabb két ajtó van hátul, amikről feltételezem,
hogy a hálószobába és a fürdőszobába vezetnek. Ha
van fürdőszobája. Bútor nem sok akad: egy régi,
zöld-sárga fonott szék, amiről lefogadom, hogy egy
szeméttelepről vagy az út széléről szedte össze, és a
kandalló mellett áll; egy kis, négyszögletű
kétszemélyes asztal, de csak egy székkel, és egy
puskatartó a falon, három puskával. Lefogadom,
hogy mind meg van töltve.
De, ami a leginkább meglep, az három teljes falat
betöltő, beépített könyvespolc. Egytől egyig méretre
lettek tervezve, és tökéletesen faragták őket.
Olyanok, mint azok a drága beépített polcok, amikről
álmodoztam a házunk lépcsője alá. Amelyik
háromszor annyiba kerül, mint amennyit fizetni
szeretnék.
Biztosan Roy készítette ezeket.
Ahogy a temérdek fafigurát is, amikkel tele
vannak. Őzek, medvék, farkasok, halak, disznók,
bálnák… Csodálkozó szemmel nézek végig a
polcokon, és nem tudom eldönteni, hová fókuszáljak.
Vannak emberek is. Aprólékosan megfaragott
kalózok és gnómok, öregemberek járóbottal, hasukat
simogató terhes nők és szaladgáló gyerekek. Egy
teljes polcot szánt egy kislánynak két copffal, aki hol
nevet, hol szökdécsel, hol alszik. Az egyiken átöleli
egy nála kétszer nagyobb kutya – vagy farkas –
nyakát. Vannak fatálak, fakanalak hosszú, díszes
nyéllel…
Tátva marad a szám a döbbenettől. Több száz van.
Talán ezer is, egytől egyig lenyűgöző, aprólékos
kidolgozottsággal. Némelyiket még le is festették.
Az a nyomorult vénember odakint egy művész!
 Ami azt illeti, minden egyes fából készült apróság
ebben a kunyhóban kifogástalannak tűnik. Az
ablakok szegélyét precízen vágták le, a széles
padlódeszka egyenletesen van lefestve, a konyhai
polc, amin több hétre elegendő konzervétel
sorakozik, ránézésre erős és tartós, és a falra van
rögzítve. Sehol idebent egy trehányul, egyenetlenül
megmunkált faeszköz.
– Nem csinál semmit a rohadt holmiddal! –
Behallatszik Muriel korholó hangja a nyitott
ablakon, és eszembe jut, milyen célból jöttem ide, és
hogy Roy akarata ellenére törtem be a személyes
terébe. Fogom a tengerészkék pokrócot, ami a
karosszéken pihen összehajtogatva, aztán elindulok
az ajtóhoz.
Az ablak alatti régi utazóládán egy bekeretezett
kép áll, és amint meglátom, megtorpanok. Egy
fotóstúdióban készült portré egy cowboykalapos
férfiról, aki átöleli egy csinos, szőke nő vállát. Egy
gyermek ül köztük. A játék babához hasonlító
kislány két- vagy hároméves, angyalarccal és
kifejezésteli, kék szemekkel. Sok szempontból még
úgy is öltöztették fel, mint egy játék babát: kék,
tarkán szőtt pamutruha, fodros zokni és fehér Mary
Jane lakkcipő van rajta, a sötétbarna lokniját két
egyforma szalaggal fogták össze. A duci markában
ugyanolyan faállatka van, mint ezeken a polcokon.
Beletelik egy pillanatba, mire rájövök, hogy a férfi
a képen Roy.
Sokkal fiatalabb – az arca simára van borotválva,
és csupán néhány ránc barázdálja – és néhány
kilóval kevesebb is, de ami sokkoló, az a görbe
mosoly az arcán.
Nincs rajta a képen, hogy mikor készült, de olyan a
hangulata, mint az áruházak tízdolláros
stúdiófotózásainak: szemcsés, szürke háttér, rossz
megvilágítás, merev póz. Roy hasonló öltözéket visel,
mint amiben a Csapszékben járt: gombos ing, farmer
és széles karimájú cowboykalap. Emellett egy
amerikai zászlós nyakkendő van rajta egy csillaggal,
ami emlékeztet a Lone Star nevű étteremlánc
logójára odahaza. A nő tépett haja és a koptatott
farmernadrágja alapján arra tippelek, hogy
valamikor a nyolcvanas években, esetleg a
kilencvenes évek elején készült a fotó.
Biztosan ő Roy felesége.
De nem rémlik, hogy Toby valaha is említette
volna a lányát.
Körbepillantok. Úgy látom, ez az egyetlen fénykép
a kunyhóban. Évtizedekkel később is kitette, és a
karosszékéből látható helyen van, amiből sejthető,
hogy fontosak számára ezek az emberek – és hosszú
ideje nem látta őket.
Mi történt velük?
– Megtaláltad a pokrócot a széken, Calla? – Muriel
kiabálása véget vet a szaglászásomnak. Kiszaladok a
házból a műhelybe, ahol Murielt még mindig Roy
fölé tornyosulva találom, szigorúan összevont
szemöldökkel. – Még azt sem tudod, mit kell rendbe
hozni rajtad. Lehet, hogy hetekig kórházban leszel!
És hogy fogsz kecskét fejni egy karral, mi? Vagy
elsütni a puskádat, ha szükséges? – Kíváncsi vagyok,
hogy zavarja-e bármennyire is, hogy épp egy földön
fekvő, sérült embert korhol.
– Óvatosan – morogja Roy.
– Igen, már látom is magam előtt – horkan fel
Muriel. – Nyugodtan lődd is magad lábon közben!
– Kevésbé fájna, mint ez a beszélgetés.
– Nem kell a segítségem? Nem gond! – Az égnek
emeli a kezét, és eláll az útból, hogy helyet adjon
nekem ráteríteni Royra a pokrócot. – Különben sem
terveztem felajánlani. Nincs időm elvégezni a
feladataidat. Van nekem elég. De ne legyél hülye! Itt
van ez a rengeteg csirke meg kecske és a vadkutyáid,
amikről gondoskodni kell. – Egy pillanatra elhallgat.
– Calla majd átjön, és segít, amíg lábra nem állsz.
Villámgyorsan felé fordítom a fejem, és tágra nyílt
szemmel, mérgesen nézek rá, hogy „mégis
micsoda?”.
Bátorítóan mosolyog.
– Rendes lány. Okos és szorgalmas.
– Fogalmam sincs, hogyan kell kecskét fejni –
hebegem, miután teljesen váratlanul ér ez a hirtelen
fordulat.
– Azt sem tudtad, hogyan kell kertészkedni, nem
igaz? Jó hatással lesztek egymásra ti ketten. Sok
bennetek a közös. – Royban és bennem semmi közös
nincs, szeretném üvölteni, de mintha elment volna a
hangom. – És segítünk a szomszédjainknak. Ez a
szokás. – Muriel bólint egyet maga elé, miután
kimondta az ítéletet.
Még akkor is, ha a szomszédunk egy morcos,
undok öregember?
Visszafojtott lélegzettel várom, hogy Roy majd
köpni fog a segítségemre, és méltóságteljesen
kihátrálhatok.
De most az egyszer nem száll vitába Muriellel,
csak mered rám a szúrós pillantásával.
 Huszonkilencedik fejezet

Jonah röviddel este hét után sétál be, amint épp az

utolsó falat csirkét lapátolom a számba.
– Nem tudtál megvárni? – Felakasztja a
baseballsapkáját a fogasra.
– Nem. Éhes voltam. – És mérges, amiért negyven
perce leszállt, de ennyi időbe telt hazatalálnia,
annak ellenére, hogy kétszer is írtam neki, hogy kész
a vacsora.
Lehajol hozzám, és megcsókol.
– Jó napod volt?
Megcsapja az orromat a tábortűzi füstszag.
– Rettenetes napom volt. Valószínűleg a
legrosszabb napom, amióta ideköltöztem.
Jonah a csapnál súrolja a kezét, és hallgatja, ahogy
elmesélem a részleteket.
– Mennyire rossz? Hallottál bármit?
– Muriel telefonált úgy egy órája. – A sok civakodás
meg színészkedés után szinte üldözőbe vette a
mentőautót a palmeri kórházig. – Bent tartják
éjszakára, de jobban van, mint várták. Úgy értem,
három bordája eltörött, megrepedt a kulcscsontja, a
keze két helyen eltört, és van egy kis agyrázkódása,
meg a teljes testét zúzódások borítják. De lehetett
volna sokkal rosszabb is. El sem hinnéd, mekkora
halom fa zúdult rá.
– Akkor alig egy karcolás. Többnyire, ha ilyesmi
történik, az emberek belehalnak. – Jonah letelepszik
a mellettem lévő bárszékre. Összevonja a
szemöldökét, amikor a hírekben felvételeket
mutatnak az erdőtűzről, amit napok óta próbál
eloltani lent, a Kenai-félszigeten. Már most azt
mondják, hogy ez lesz az egész ország egyik
legdrágább erdőtüze idén, ha nem sikerül
megállítani. – És akkor mi lesz a jószágaival?
Keresnek maguknak élelmet, amíg haza nem jön? –
Az ujjával fog egy falat csirkét a tányérjáról, és a
szájába veszi, mint aki túlságosan éhes ahhoz, hogy
az asztali illemet kövesse.
– Ez a legjobb az egészben! Találd ki, kire bízta
Muriel a tizenkét kecske és a csapat baromfi
gondozását, ami holnap délután pontban hatkor
kezdődik! Miközben Roy felügyeli, természetesen –
teszem hozzá keserűen. Legalább addig Toby és
Teddy intézi a dolgokat.
Jonah arca hitetlenkedő grimaszba húzódik.
– Miért nem mondtál nemet? – A hangja némileg
vádlónak hangzik, mintha valahogy az én hibám
lenne, hogy ilyen helyzetbe sodortam magamat.
– Hogy tehettem volna? Muriel ott nyomatta ezt a
„segíts a szomszédodon” szöveget, miközben a fickó
a szó szoros értelmében a földön feküdt, és vérzett!
– Akkor miért nem csinálja Muriel?
– Most viccelsz? – Felhorkantok. – Kettejüket olyan
egy helyiségben hagyni, mintha összekevernél egy
hordó hipót és ecetet. – A mérgező gáztól mindenki
megfulladna egy mérföldes körzetben.
Jonah megrázza a fejét.
– Akkor is nemet kellett volna mondanod. Az a
seggfej nemet mondott volna. Nemet is mondott,
emlékszel? Amikor megpróbáltuk rávenni, hogy
fogadja be Zeke-et?
– Hát igen, de szeretném azt hinni, hogy jobb
vagyok Roynál.
– Jobb vagy. Kedvesebb, okosabb… És sokkal szebb.
– Odahajol hozzám, és gyors csókot nyom az
arcomra. – Emellett pedig óriási balek is.
– Nem vagyok hajlandó megfejni a kecskéit –
mondom dacosabban, mint amit érzek.
– Közölted ezt Muriellel? – Jonah szeme vidáman
csillog, mert nagyon jól tudja, hogy nem.
– Van egy jó karja. Meg tudja csinálni. – Habár a
YouTube-oktatóvideó, amit korábban megnéztem,
másra enged következtetni. – Vagy te is megteheted,
ha velem jössz holnap este. – Jonah már azelőtt
csóválja a fejét, hogy befejezném a mondatot. – Na
már! Nem akarok egyedül odamenni!
– Nézz már oda! – A levegőbe tartott villájával a
tévéképernyőre bök. – Semmi jele esőnek az
előrejelzések szerint, és napról napra rosszabbodik.
Szerencsém, hogy ma este hazaértem mostanra.
Több száz ember küzd ellene a talajról. Ők
huszonnégy órában ott vannak.
Figyelem az eget beszennyező füstfelhőt. Nehéz
ezzel vitatkozni. Valószínűleg a közelgő terveinkre
nézve is rossz hír. Habozok, hogy feltegyem-e a
kérdést, mert félek a választól.
– Mi a helyzet ezzel a hétvégével?
Zavartan ráncolja a homlokát.
– A szülinapom? – Elfelejtette a születésnapomat?
– Igen, igen. Hát persze hogy megyünk. –
Összevonja a szemöldökét. – Nézd, ha időben
hazaérek holnap este, akkor kimegyek veled annak a
seggfejnek a házához. De nem ígérhetek semmit. A
szó szoros értelmében több ezer hektár lángol, és
úgy tűnik, amit Sam csináltat velem meg a többi
sráccal, nem javít a helyzeten.
 Vajon Sam a többi emberét is annyit dolgoztatja,
mint Jonah-t? Ők is ennyi munkaórát fektetnek be?
Vagy csak Jonah-t emészti ennyire fel a feladat?
Nem kérdezek rá. Csak mosolyogva válaszolok:
– Nem baj, megértem. – Habár tényleg kezd nem
tetszeni. És elkezdek nagy esőzésért imádkozni,
semmi más okból, csakis azért, hogy Jonah ne
repülhessen. – Valamikor majd megpróbálnál itthon
lenni azért is, hogy elgyere velem az
autókereskedésbe? Meg akarom venni azt a Jeepet,
de szeretném, ha ott lennél velem. Nem bízom az
értékesítő fickóban, hogy ne próbálna átverni.
– Meddig vannak nyitva?
– Nyolcig. Még időben odaérhetünk ma.
– Ne ma, Calla. Kivagyok. Nem mehetnénk holnap?
– Hogyne. – Mosolygok, és próbálom elhessegetni a
bosszúságomat. – Látnod kellene belülről Roy
otthonát. – Beszámolok neki a lenyűgöző beépített
bútorokról és a számtalan kis szobrocskáról. – Lehet,
hogy egy köcsög, de rettentő tehetséges.
– Lehet, hogy miután megfejted a kecskéit, fel
tudod fogadni, hogy készítsen nekünk valamit –
mondja Jonah egy gúnyos mosollyal.
– Nem fejem meg a kecskéit!
– Azt hallottam, hogy puha a tőgyük. – Jonah a
vigyorgó szájába lapátolja a salátával és csirkével
megrakott villáját.
Látványos szemforgatással összeszedem a koszos
tányérjaimat, és a mosogatóhoz viszem őket.
– Beszéltél már Muriellel arról, hogy vinnéd a
karnevál marketingjét?
– Nem, még nem volt rá alkalmam.
– Ne félj szembeszállni vele, Calla!
 – Nem félek. – Beteszem az elöblített tányéromat a
mosogatógépbe. – Csak még nem találtam ki, hogyan
fogok előhozakodni a témával anélkül, hogy megint
egyből leintene. – És meggyőzne arról, hogy kevés
dologhoz értek errefelé.
– Közöld vele, hogy megcsinálod, és kész.
– Tehát legyek hozzád hasonlóan bájos, és vessem
be a nagyszerű meggyőzési képességeimet? –
kérdezem gúnyosan.
– Elérem, amit akarok, nem?
– Itt lakunk, elvégre – dünnyögöm. – Különben is,
miért érdekel? Csak egy karnevál.
Lassan rág, mintha tépelődne, hogyan válaszoljon.
– Mert jobban érezném magam, ha tudnám, hogy
több embert ismersz errefelé.
Biztosan nem érezném ennyire hosszúnak a
napokat, ha lenne hová mennem, lennének
barátaim, akikkel összefuthatnék egy kávéra vagy
egy közös kajálásra. Nem mintha el tudnám
képzelni, hogy Johnnal vagy Candace-szel ebédelek,
vagy bárki mással, aki a tervezőbizottság tagja.
– A következő megbeszélés csak július közepén
lesz, úgyhogy ráérek még. – Visszaballagok, és a
konyhaszigetre támaszkodom, miközben a
gondolataimat még mindig lekötik az aznapi
események. – Azt hiszem, Roynak van egy lánya.
Vagy volt. Van róla egy fénykép a kunyhójában, egy
nővel és egy kislánnyal. Régi kép, nem mostanában
készült. Mosolyog rajta. – Majd hozzáteszem,
leginkább magamnak: – Kíváncsi vagyok, mi
történhetett.
– Válás vagy halál – mondja Jonah teli szájjal. –
Csak ez a két lehetőség van.
A másodikra nyugtalanul megborzongok, ahogy
eszembe jut a kislány angyali arcocskája.
– Talán ezért költözött Alaszkába.
– Nem ez lenne az első eset, hogy valaki ide
menekül valami elől. – Jonah odanyúl lenyomni egy
billentyűt az alvó üzemmódba kapcsolt
számítógépemen. Elfintorodik az életnagyságú,
mozgásérzékelős boszorkánybábu láttán, ami
megjelenik.
– Nincs még egy kicsit korán a halloweeni
dekorációhoz?
– Ez nem halloweenre kell. – Átkattintok a videóra,
és lejátszom Jonah-nak, hogy lássa, amint a
boszorkány szeme vörösen izzik, és hallja a
hátborzongató károgását. – Ma olvastam egy cikket
arról, hogy Eagle Riverben egy nő kirakott egy ilyet a
kukáihoz, és három éve nem volt gondja a
medvékkel.
– Nekünk sincs gondunk a medvékkel. A
műhelyben tartjuk a kukákat.
– Nem a kukákhoz kell. Hanem a karámhoz. Roy
azt mondta, hogy egy eltökélt barna medve
megpróbált párszor betörni az állataihoz, és sokkal
közelebb lakunk hozzá, mint gondolnád, ha átvágsz
az erdőn. Mi van, ha úgy dönt a medve, hogy átjön
ide is? – Rendeltem három mozgásérzékelő kamerát,
de még nem jöttek meg. Nem mintha bármitől is
megóvnának minket.
– Ezért egy kétméteres, halálfejarcú, vörös szemű
boszorkányt akarsz kirakni az ájulós kecskénk
karámja elé, hogy elijeszd a medvét? – Még mindig
ráncolja a homlokát, de most már látszik rajta, hogy
mulatságosnak találja.
– Nem. – Ellentmondást nem tűrve megfeszítem az
állkapcsom. – Minden sarokba akarok egyet.
A faágak súrolják a régi terepjárónkat, ahogy
végighajtok Roy szűk kocsibejáróján másnap este hat
óra öt perckor, miután az utolsó pillanatig vártam
Jonah-ra. Tudtam, hogy nem érdemes rá várnom.
Tudom, hogy fontos, életmentő munkát végez,
ugyanakkor mégis csalódott vagyok.
Ugatnak a kutyák, amikor megállok Roy
terepjárója mellett, és leállítom a kocsimotort.
Muriel íratott Tobyval egy emlékeztető üzenetet,
hogy legyek itt hatra. Ma délben hazahozta Royt
kocsival – erre a hírre csak a fejemet csóváltam.
Nincs még egy olyan bizarr kapcsolat, mint a
kettejüké.
Egy pillanatra rettegés és kétség kerít hatalmába,
majd leküzdöm, és kipattanok. Oscar fenyegető
ugatása csillapodik, és elkezdi csóválni a farkát. Elég
közel jön hozzám ahhoz, hogy megszaglássza a
combomat, aztán visszahőköl. Azt hiszem, ez
fejlődés. Még Gus is elcsitult, mintha elfogadná a
jelenlétemet.
Az akol ajtaja már zárva. Hallom, ahogy a kecskék
odabent mekegnek. Mintha még a tyúkólról is
gondoskodtak volna – a tyúkok összegyűltek valami
körül, amiről feltételezem, hogy egy etető, és a földet
fűrészpor borítja. Úgy tűnik, valaki már elvégezte az
esti teendőket.
Miután Roynak nyoma sincs, nem tudom, mi mást
tehetnék, úgyhogy felmegyek a verandalépcsőn, és
bekopogok az ajtón. Nyikorgás és érthetetlen
morajlás hallatszik, majd a fapadlón csoszogó léptek
zaja, aztán kinyílik az ajtó.
Egy nap telt el, és Roy mintha rosszabbul festene,
mint amikor az akolban feküdt, véresen,
gerendákkal borítva. A sebet a homlokán ugyan
kitisztították, de lila-kék zúzódás borítja, ami a bal
szeméig húzódik. A karját rögzítősínbe tették, és
felkötözték. A sima, fehér pólója alatt látom a bordái
körüli kötést.
De a legaggasztóbb a kinézetében a hamuszürke
arca.
– Szia… Muriel azt mondta, jöjjek át hatra segíteni
az esti teendőiddel.
Felmordul.
– Már mindent elintéztem.
Magasba szökik a szemöldököm.
– Komolyan? – Emlékszem, amikor Simon
elcsúszott a jeges járdán, és eltörte a kulcscsontját
tizennyolc éves koromban. Ágyhoz volt kötve, és
hetekig paracetamolt szedett. Úgy sejtem, hogy
Roynak lényegesen magasabb a fájdalomküszöbe,
mint a mostohaapámnak, ugyanakkor több a törött
csontja is.
– Ne tegyünk úgy, mintha itt akarnál lenni, Calla. –
Furcsán hangzik a nevem az ő kiejtésével. Vagy
lehet, hogy csak az furcsa, hogy egyáltalán a
nevemen szólít „csitri” meg „lány” helyett. Nem is
voltam benne biztos, hogy megjegyezte.
– Nem is az a kérdés, hogy itt akarok-e lenni.
– Ja, ja, Muriel. Tudom. Úgyhogy kössünk alkut: ha
az a vén hárpia rákérdez, megmondhatod neki, hogy
minden állat megfejve, megetetve, megitatva, és
készen áll az estére. A mi kis titkunk lesz. Mindenki
nyer vele. Úgyhogy most menj haza, és hagyd, hogy
békében elfogyasszam a vacsorámat.
Az asztalán lévő tálra sandítok, és a
marhapörköltkonzervre a pulton, a
gyógyszerestégely mellett. Kétség sem fér hozzá,
hogy fájdalomcsillapító. Még nem szakította fel a
fedelét záró műanyag fóliát.
– Akkor holnap reggel…
– Megmondtam, hogy nincs szükségem segítségre.
Eddig is boldogultam egyedül. Majd megoldom.
Aggasztóan sápadt az arca, de nem áll
szándékomban Roy küszöbére tenni a lábam, és
vitatkozni vele.
– Oké, hát akkor… Ezek szerint, jó éjt? – Lassan
elindulok.
– Szereted a tojást?
– Ööö… igen?
– Én utálom.
Összeráncolom a homlokomat.
– Akkor minek tartasz annyi tyúkot?
– Várj egy percet. – Lassan elfordul, és elcsípem,
amint grimaszol az arcával. Odaevickél a
hűtőszekrényhez, kivesz két kartondobozt, és
visszacsoszog. – Tessék. Nekem semmire sem jó. Már
megmostam őket.
– Nem a vendéglőnek szoktad eladni?
– Kell, vagy sem? – csattan fel.
Ekkor leesik: ez egy gesztus akar lenni.
Kedveskedés, hála.
Egy olyan férfitól, aki Toby szerint semmit sem ad
ingyen.
Átveszem a kinyújtott kezéből a kartondobozt, és
feltűnik, hogy az arca talán még sápadtabb egy
árnyalattal, mióta megtette a rövid utat a
hűtőszekrényig.
– Köszönöm.
– Ühüm. – Majd hosszas szünet után hozzáteszi: –
Jó éjszakát.
– Neked is. – Otthagyom Roy verandáját, és sokkal
kevésbé érzek megkönnyebbülést, mint hittem
volna, amiért megúsztam a tőgyek fogdosásával és
trágyalapátolással járó teendőket.
Mindössze szánalmat érzek a férfi iránt, aki
semmit sem tett azért, hogy kiérdemelje.

Elmosolyodok, amikor meghallom a porcelánnak

koccanó fém hangját.
– Mi lesz, ha anya megtudja, hogy mindig
beszénhidrátozol, miután ő ágyba bújt?
– Hevesen tagadni fogom, természetesen –
motyogja Simon, instant krumplipürével teli szájjal.
Végre rájöttem, hol rejtegeti a márkás krumplipürét:
a páciensei mappáit tartalmazó, kulcsra zárható
szekrényben. Az egyetlen hely a házban, amihez
anyám nem fér hozzá.
Torontóban fél tizenkettő van, de a mostohaapám
éjjeli bagoly típus. Amikor hazaértem Roytól, és
írtam neki, hogy beszéljünk, tudtam, hogy ébren
lesz, és ráér.
– Szóval? Mihez fogsz kezdeni a zsémbes
szomszédoddal?
– Nem tudom. Mit csináljak?
– Még egyszer, mik a választási lehetőségek?
Felsóhajtok. Simon tudja jól, mik a lehetőségeim.
Szokás szerint arra kényszerít, hogy magam
gondoljam végig, ahelyett, hogy megadná a választ,
amit keresek. Nem tehet róla: a benne lakozó
pszichiáter az oka.
 – Vagy odamegyek holnap reggel, vagy nem.
– Oké. Szóval, ha odamész holnap reggel, mi lesz?
– Haza fog küldeni. És valószínűleg leüvölt.
– És ha nem mész…
– Akkor mindent egyedül csinál végig, és mi lesz,
ha elesik? Vagy elájul a fájdalomtól? Vagy
megjelenik egy medve, és nekitámad? – Sorra
veszem a listát, hogy milyen borzalmas
végkimenetele lehet annak, ha Roy a maga önfejű
megoldásaira kénytelen hagyatkozni. – Látnod
kellett volna ma, Simon. Úgy tűnt, mint aki mindjárt
összeesik. – Murielnek igaza van. Ostoba, amiért
nem fogadja el a segítségünket.
– Szóval felelősnek érzed magadat az épségéért?
– Felelősnek? Nem. De Muriel megkért, hogy
segítsek neki. – Vagy inkább megparancsolta, mert
Muriel nem tudja, hogyan kell kérni.
– És nem szeretnél csalódást okozni neki?
– Nem, nem erről van szó. Én csak… – Nem találom
a szavakat. Mi az oka pontosan?
– Mi lesz akkor, ha felhívod ezt a Murielt, és közlöd
vele, hogy Roy nem hagyja, hogy segíts neki?
– Azt fogja mondani, hogy biztos nem próbáltam
eléggé. És utána ott lesz minden reggel és este, és
tudom, hogy nincs erre ideje. El vannak havazva a
szállóval. – Ezzel szemben nekem viszont temérdek
időm van.
– Szóval úgy éreznéd, hogy valamiképp csalódást
okoztál neki?
– Nem, de… sokat segített nekünk. – Függetlenül
attól, hogy kértem-e, vagy sem.
– És fontos számodra a véleménye?
 – Nem.
– Biztos vagy benne?
– Nem tudom. Talán egy kicsit igen?
Rendes lány. Okos, szorgalmas.
Nem tudok nem tudomást venni arról a kis
büszkeségről, ami akkor kavargott bennem, amikor
Muriel ezt mondta Roynak, miközben teljesen
sokkolt, hogy elrendelte, nekem kell segítenem
körülötte. Szóval lehet, hogy érdekel Muriel
véleménye rólam.
– Emellett tudom, hogy Roy haragudni fog, ha
ráeresztem Murielt. – Roy álláspontja szerint
megállapodtunk, hogy nem vonjuk be Murielt az
egyezségünkbe. Mindenki nyer vele, állította. De nem
úgy tűnt, mintha ő ezzel bármit is nyerne,
leszámítva a sokkal lassabb felépülést.
– És fontos számodra Roy véleménye?
Felhorkantok.
– Viccelsz velem? Nincs jó véleménnyel senkiről.
De szomorú. Nem hiszem, hogy tudja, hogyan kell
hagyni másoknak, hogy segítsenek. És szerintem
szándékosan sértő, hogy mindenkit távol tartson
magától. – És mégis megjelent a Csapszékben a
chilifőzőverseny estéjén, tőle szokatlanul, hogy
megköszönje nekem Oscar megmentését, és
figyelmeztesse Murielt, hogy esetleg gond lehet egy
medvével. Nem tudnám megmondani, hogy azért
tette mindezt, mert felelősség terhelte, vagy mert
őszinte késztetést érzett rá.
– Lehet, hogy ezek közül mindegyik igaz.
Felsóhajtok.
– Lehet.
– Tudod, normális, hogy a férfiak, ahogy egyre
idősödnek, jobb szó híján zsémbesek lesznek. A
csökkenő tesztoszteronszinthez van köze.
Megborzongok.
– Simon, nem akarok Roy tesztoszteronszintjéről
beszélgetni. Különben is, Muriel és Teddy szerint
azóta ilyen, hogy ideköltözött.
– Hmm… Azt mondtad, egyszer nős volt?
– Igen. És azt hiszem, van egy lánya. Vagy volt. – A
tétlen pillanataimban Roy múltja foglalkoztatja a
gondolataimat, mióta tegnap megláttam azt a
portréfotót. Kíváncsi vagyok, mi történhetett, és
vajon amiatt vált-e olyanná, amilyen ma.
– Hát, kedvesem, akkor úgy hangzik, nincs
választásod.
Simonnak igaza van. Akár a bűntudat, akár a
felelősségérzet az oka, akár az, hogy tudom, ez a
helyes, mindenképp oda kell mennem Royhoz
reggel, és újra fel kell ajánlanom a segítségemet. Még
akkor is, ha nem érdemli meg.
– De hogyan segíthetek neki anélkül, hogy puskát
fogna rám? – Nem mintha jelenleg képes lenne rám
lőni, hála az égnek.
– Természetesen úgy, hogy rászeded. – Hallom
Simon hangján, hogy mosolyog. – Ha régóta
elszigetelten él, talán a legjobb kezdésnek, ha
hagyod, hogy hozzászokjon a jelenlétedhez.
Megrázom a fejem, habár Simon nem láthatja.
– El sem hiszem, hogy keresem a módját, hogy
segíthessek annak a seggfejnek megfejni a hülye
kecskéit.
Simon felnevet.
– Emlékszel, amikor még féltél azoktól az
állatoktól?
 – Rémlik. Az a vicces, hogy a medvék mellett nem
tűnnek félelmetesnek.
– Igen, azt hiszem, talán a legjobb, ha nem
említjük anyádnak ezt a részét a történetnek, jó? Így
is eleget aggódik. – Elhallgat. – És egyébként, hogy
mennek a dolgok?
– Megvagyunk. – Ez újabban a bevett válaszom. –
Jonah mostanában állandóan dolgozik.
– És ettől hogyan érzed magad?
Visszatartok egy nyögést Simon kedvenc
kérdésének hallatára.
– Magányosan? – felelem közömbösen, habár
nincs ebben semmi közömbös. – Néha olyan érzés,
mintha Jonah számára fontosabb lenne a munka,
mint a velem töltött idő. – Most először mondtam ezt
ki hangosan, és úgy érzem, mintha árulást követnék
el.
– Beszéltél már vele erről?
– Nem egészen így. – Vagy egyáltalán. – Próbálom
támogatni.
– Neheztelsz emiatt Jonah-ra?
– Nem. Úgy értem, hogyan is neheztelhetnék? Én
mondtam neki, hogy vállalja az állást. – Elsősorban
azért, mert bűntudatot éreztem, miután
kihallgattam a beszélgetését Marie-vel. – És fontos
munkát végez. Idén nagyon elharapództak az
erdőtüzek. – Olyan sűrű lett a füst, hogy a Chugach-
hegységet nem is látni már Anchorage-ből.
– Tényleg fontos – helyesel Simon. – De az is fontos,
hogy beismerd az érzéseidet, és eldöntsd, mihez
akarsz kezdeni velük.
– Úgy oldom meg, hogy lefoglalom magam, és
várok dolgokat, mint például a születésnapomat. –
Pont egy távol töltött hétvégére van szükségünk
Jonah-val. – Különben is, már csak néhány hónap. –
Aztán elmegy három hétre Jack Thomas gazdag
vadászait furikázni mindenhová. Egy dolog, ha
csendesek a nappalok. De rettegve összeszorul a
gyomrom a gondolatra, hogy egyedül töltöm azokat
az estéket, és hallgatom a ház minden reccsenését,
miközben az élénk fantáziám minden kint leselkedő
veszélyt megelevenít.
El kell kezdenem járatokat keresni Torontóba.
A vonal túlsó végén hosszú csend áll be, olyan
hosszú, hogy kezdem azt hinni, megszakadt a hívás.
– Simon?
– Itt vagyok, itt vagyok. Azt hittem, anyádat hallom
mozgolódni.
Elmosolyodok, ahogy elképzelem a
mostohaapámat, amint kapkodva elrejti a bűnös
szenvedélyét anyám elől. És rájövök, hogy mennyire
hiányoznak mindketten.

A terepjáró első kereke egy mély kátyúban landol

Roy kocsibejáróján, és az egész testem belerándul.
– Basszus! – Mérgesen lepillantok a
melegítőnadrágomra borult habos szójatejfoltra.
Már eleve morcos voltam, amiért ilyen korán kell
kelnem.
Miért is teszem ezt magammal?
Roy megjelenik az akol bejáratánál, az ép kezében
egy gereblyével, az arca éppolyan megviselt és
hamuszürke, mint tegnap.
Hát persze, ezért csinálom.
Oscar és Gus ugatva kirohannak az akolból. De
amint kipattanok a kocsiból, lenyugodnak, és csak
annyira jönnek közel, hogy megszaglásszák a
lábamat, aztán újra elszaladnak.
– Mit keresel itt? – dörmögi Roy.
Előrecaplatok.
– Szereted az epret?
A pillantása a kezemben tartott tálra vándorol, és
hunyorogni kezd.
– Talán.
Leküzdöm a késztetést, hogy az égnek emeljem a
szemem.
– Erre csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni,
Roy.
Megrándul a szája sarka.
– Már egy ideje nem ettem, de igen, szeretem. Ki
ne szeretné?
– Én, ami azt illeti. És Colette teljes ültetvénye ott
nő a kertemben. Ez meg van mosva és pucolva,
fogyasztásra kész. – Odatartom neki a tálat.
Egy pillanatig bámul rá. Miután a gereblyét a
falnak támasztja a szabad kezével, átveszi a tálat, és
leteszi a kis asztalra. Anélkül, hogy megköszönné,
jegyzem meg magamban.
– Jobb, ha elindulsz, te lány. Dolgom van. – Ezzel
hátat fordít, és visszacsoszog az akolba, hogy
kitakarítsa a kecskék karámját.
Felvértezem magam egy mély lélegzettel,
bátorságot gyűjtök, és utánaeredek.
Mérges pillantást vet rám.
– Már megmondtam neked, hogy nincs szükségem
a segítségedre.
– Ó, tudom. De mindketten tudjuk, hogy Muriel be
fog állítani egy nap, nem is sokára, hogy ellenőrizze
a dolgokat, és ha megtudja, hogy elküldtél engem,
hát… úgy sejtem, a következő egy-két hónapban napi
kétszer itt lesz nálad.
Roy felmordul.
– Az a rohadt nőszemély.
– Vagy ő, vagy én, de egyikünk itt lesz, úgyhogy
választhatsz. – Tegnap este túl sokáig bámultam a
faplafonra, keresve a módját, hogy miként tudom ma
legyőzni Royt. Úgy éreztem, garantálja a
győzelmemet, ha megfenyegetem Muriellel.
A szúrós pillantása a piros gumicsizmámra
vándorol.
– Ahogy jónak látod. De ne lábatlankodj nekem.
– Ne aggódj. Csak itt, hátul fogok téblábolni. És
messziről csodálom a bájos viselkedésedet. –
Hosszan, ráérősen a kávémba kortyolok, részben
azért, hogy leplezzem a nyugtalanságot, ami esetleg
látszódik az arcomon.
A maró gúny kétféleképpen sülhet el Roy esetében:
nagyon jól vagy nagyon rosszul. Az utóbbiban
reménykedek, miután beismerte, hogy egy „igazi
seggfej”.
A szája sarka megrándul, majd hátat fordít nekem.
– Baromira unatkozhatsz odahaza.
Megengedek magamnak egy győzedelmes mosolyt.

– Oké, oké… – Letekerem a drótot, amivel a karám

reteszét biztosítottuk. Zeke izgatottan rugdosta a
kerítésoszlopot, amikor befordultam a sarkon,
Bandita pedig felmászott a tyúkólból, hogy a tetőre
telepedjen. – Sajnálom, hogy késtem. A barátságos
szomszédunknál voltam. – Követtem Royt
mindenhová, amíg ő dünnyögött és szitkozódott és
fintorgott a fájdalomtól, de nem engedte nekem még
azt sem, hogy megtöltsek egy vödröt vízzel.
Kitámasztom egy téglával a kaput, Zeke pedig
azonnal kivágtat, hogy rágcsálni kezdje a cipőmre
rögzített medvecsengőt. Bandita szorosan mögötte
lohol. Miután szabadon mászkálhatnak, felpattanok
a quadomra, és elindulok a kertbe, nyomomban a
kecskével és a mosómedvével, az övtáskámon a
medvesprével. Extrém éberséggel figyelem, hogy
van-e mozgás a körülöttünk lévő erdőben, most,
hogy megismertem ezt a barna medvét. Talán ezért
veszem észre Oscart azonnal, ahogy az erdőszéli fák
vonalában ül, mint aki már ott várt egy ideje.
Roynál volt, amikor eljöttem. Bizonyára abban a
pillanatban elindult, hogy eltűnt a hátsó lámpám a
szeme elől.
Leállítom a quadot, és leszállok, de nem próbál
meg közeledni, az éles szemével egyszer Zeke-re
sandít, majd közömbösen másfelé pillant.
Olyan, mint egy őrszem, ami láthatatlan veszélyek
ellen véd.
Nem bírom megállni, hogy elmosolyodjak.
Ironikus, hogy ez a farkaskutya hónapokig
terrorizált engem, leskelődött a fák közül, most
mégis biztonságérzetet ad, hogy itt van.
Egyből tudom, hogy Zeke tudomást szerzett a
látogatónkról, mert hangosan mekegni kezd, majd
elvágódik.

Roy épp a slagot vonszolja ki a házból a tyúkólhoz,

amikor este ötkor megállok a terepjárója mellett.
Morcosan az órájára néz.
– Mit keresel itt ilyen korán? Azt mondtam, hatra
gyere.
– És hazudtál, hogy végezz, mire beállítok. –
Útközben Oscar megengedi nekem, hogy gyorsan
megvakarjam a fejét a két füle között. A másik
kezemben egy műanyag doboz van. – Hoztam neked
vacsorát. Házi készítésű spagetti. – Ez alkalommal
valódi házi készítésű spagetti. Még a szószt is én
főztem a kertből szedett paradicsomból és
bazsalikomból.
– Nincs szükségem alamizsnára tőled – mondja, de
a szavait nem hatja át harag.
– Nem alamizsna. Túl sokat főztem, és nem
szeretem újramelegítve. – Jonah igen, de ezt Roynak
nem kell tudnia.
Válaszra nyitja a száját, és felkészülök rá, hogy
ellenségesen visszavág, de úgy tűnik, végül
meggondolja magát. A dobozra sandít.
– Hát, nem épp ízetlen konzerves marhahús, de
azért megteszi. – Megrándul a szája sarka. Roy
elsütött egy poént?
Próbálok nem nagy ügyet csinálni abból, hogy
Roynak az ellenséges viselkedése mögött mélyen
elásva van némi humorérzéke is.
– Leteszem a konyhádban.
Egyből eltűnik a halvány tréfálkozás az arcáról.
– Nem szeretem, ha bárki bemegy az otthonomba!
Számítottam erre.
– Már jártam odabent egyszer, Roy, és nem
csináltam semmi furcsát. Csak beteszem ezt a
hűtőbe, és rögtön jövök is, kábé öt másodpercen
belül, hogy ne segítsek, esküszöm.
Megrázza a fejét.
– Ugyanolyan erőszakos vagy, mint Muriel.
– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
Morogva megindul a tyúkól felé.
– Nem értem, miért erősködsz folyton, hogy itt
lehess. A jobb napokon is szar társaság vagyok.
– Az első lépés a változás felé, ha az ember
tisztában van önmagával. – Legalábbis Simon
mindig ezt mondja.
Érthetetlenül motyog valamit, de továbbsétál.
Miután nincs több ellenvetése, elindulok a
verandához, és belépek a kunyhóba.
Legutóbb, amikor itt jártam, nem figyeltem Roy
konyhájára, annyira lenyűgöztek a fából faragott
figurák. Egyszerű és a célnak megfelelő, de takaros:
a sarokban egy szekrény mosogatóval, egy régi,
fehér tűzhellyel és egy hűtőszekrénnyel. A másfél
méteres, laminált pulton egy kávéfőző és egy
kenyérpirító áll. Két polcon alapvető konyhai
edények sorakoznak (mindenből egy), valamint
konzerves és száraz készételek választéka. A falon
két lábos és egy serpenyő lóg kampókon. A
konyhában minden azt sugallja, hogy „egyetlen, és
csakis egyetlen személyé”.
Nyugtázom a fájdalomcsillapítós tégelyt (oxitocin
Roy Richard Donovan nevére kiállítva, és még nem
nyitották fel a tetejét), ami a konyhapulton pihen egy
kibontatlan marharagus konzerv mellett. A mai
vacsorája. És a legtöbb este, a sivár választék
alapján, amit látok. A fémvödör, amiben tejet
gyűjtött ma reggel a kecskéktől, a mosogató mellett
szárad egy tálcán, számtalan dunsztosüveggel
együtt. Roy még a mostani állapotában is elrakta a
kecsketejet, és elmosogatott utána.
Megrázom a fejem, és kinyitom a hűtőszekrényt.
– Hű! – A tojástartóban álló tojásokra és
kecsketejjel teli üvegekre meredek, amik megtöltik a
polcokat. Nem igazán akad más, leszámítva néhány
szószt, egy kocka vajat és az epret, amit ma reggel
hoztam. Elmosolyodok a csaknem üres tál láttára.
Legalább fél kiló szamóca volt. Roy bizonyára sokkal
jobban szereti, mint azt beismerte.
Leteszem a spagettisdobozt a tál tetejére, és
kimegyek, de nem bírom megállni, hogy ne vessek
egy gyors pillantást az ablak alatti utazóládára.
Eltűnt a családi fénykép.
Ez csupán tovább fokozza az oldalamat fúró
kíváncsiságot.
Roy épp szitkozódik, mert összegabalyodott az
öntözőcső, és képtelen kirángatni a bakancsával.
– Szóval, milyen gyakran töltöd újra a vizüket? –
kérdezem, miközben lehajolok, és kiegyenesítem a
csövet, majd felkapom és egészen a karámig húzom
a maradékot. A kapu tárva-nyitva, de a tyúkok
látszólag nem próbálnak kiszökni Oscarral és
Gusszal a közelben.
Roy összevonja a szemöldökét, mint aki egy nehéz
fejtörőt próbál megoldani.
– Minden este. Néha reggel is.
– Ide, be, ugye? – Az itató teteje nyitva, a kúpos
fémtetőt már félretolták.
– Igen, de előbb át kell öblítenem. Ezek a mocskos
madarak szeretnek mindenbe belelépni.
– Így? – Az aljára irányítom a tömlő végét, ahonnét
a tyúkok bizonyára isznak, és megnyomom a
szórópisztolyt, amire számtalan madár elmenekül a
spriccelő víztől.
Roy felmordul, ami, feltételezem, igent jelent.
Miután letakarítottam róla a forgácsot és a
törmelékeket, elkezdem felülről megtölteni, és
közben a drótkerítéssel körbezárt, magasított fa
tyúkólra vándorol a figyelmem. Feltételezem, hogy
Roy építette.
– Ez sokkal szebb, mint a miénk. – Valódi fát
használt, nem pedig használt furnérlemezeket. A
tetőt cédruszsindely fedi.
– Azért, mert Phil akkor sem tudott volna
egymáshoz szögelni két fadarabot, ha az élete múlt
volna rajta. – Roy áthelyezkedik a lábán, az ép keze
megrándul az oldalán, mintha küzdene a
késztetéssel, hogy kivegye a kezemből a tömlőt, és
átvegye az irányítást. Mintha nem tudná, mihez
kezdjen magával, ha nincs mivel foglalatoskodnia.
Kezdem érteni, miért van seregnyi fakreálmány a
kunyhójában. Lefogadom, hogy ezzel foglalja le a
kezét a hosszú, hideg, téli éjszakákon.
– Igen, észrevettük. Az egyik szegély az emeleti
fürdőszobánkban tizenöt centivel rövidebb. – De
amikor először beléptünk, ügyesen el volt rejtve a
hézag egy újságtartóval. – És a pincében a polcok
ferdék. Az egyik olyan rossz, hogy nem lehet rá
törékeny dolgokat pakolni, mert lecsúsznak vagy
legurulnak. Jonah rárakott egy vízszintezőt, és vagy
húsz fokkal eltért. – Phil feltehetőleg részegen
szerelte fel.
– Mindig ennyit beszélsz?
Felnevetek.
– Igen. Legalábbis apám szerint.
– És mi lett vele? Belehalt, annyit dumáltál hozzá?
Úgy sejtem, Roy csak hozza a formáját, és nem
gondolt semmi rosszra ez alatt – hiszen hogy is
gondolhatna? Nem ismer. Mégis érzem, hogy belém
marnak a szavai, mintha szándékosan bántott volna.
– Tavaly szeptemberben meghalt. Rákban. –
Ösztönösen a nyakláncomhoz nyúlok az ujjaimmal,
miközben gombóc duzzad a torkomban.
Vigasztalásul, és talán hogy erőt merítsek, mert ha
Roy bármi mást mond apám kapcsán, akkor nagy
eséllyel könnyek között fogok távozni.
Időnként azon kapom magam, hogy eltűnődök,
milyen lenne, ha Wren Fletcher mellettem ülne az új
verandánkon, ami a tóra és a hegyvonulatokra néz,
és gyengéden mosolyogna, amíg én csacsogok a
semmiről és mindenről, ahogy szoktam a
társaságában.
Bármit megtennék, hogy láthassam látogatóba
jönni repülővel, hogy újra beszélgethessek vele.
Roy hosszan hallgat még egy darabig, aztán
bemegy a tyúkketrecen át a kis tyúkólba, hogy
összegyűjtse a tojásokat.
Többé nem szól egy szót se semmiről.

Elmosolyodok, ahogy belekortyolok a reggeli

lattémba. Az egyik kecskegida (fehér, karamellaszínű
foltokkal) épp leugrott egy szénabáláról, és úgy
szökdécsel a testvérei körül, mint akinek rugó van az
apró patáin.
– Ezek milyen kecskék?
– Nigériai törpekecskék – feleli Roy a következő
karámból, ahol a ráncos keze épp egy kecske
tőgyével foglalatoskodik, és a szabályos ritmusban
spriccelő tej egy fémvödörben gyűlik. Amikor ma
reggel hétkor ideértem egy újabb tál friss eperrel,
Roy úgy nyitott ajtót, mint aki épp akkor kelt ki az
ágyból: gyűrött pólóban, az őszbe vegyülő haja az
égnek állt, az ősz szakálla a szokottnál borzasabb
volt, és mély táskák éktelenkedtek a szeme alatt.
Észrevettem a bejárati ajtóból, ahogy kávét töltött
magának, hogy még mindig nem bontotta meg az
oxitocint.
És a zsémbes hangulata is erre utal.
Nem engedte, hogy kicipeljem a fémvedret ide, és
rám ripakodott, amikor az akol ajtajához nyúltam,
hogy kitárjam. De megtudtam, hogy ha nem veszek
róla tudomást, és folytatom, amit épp csinálok, akkor
lassan alábbhagy az ellenkezése. Most már értem,
mire célzott Teddy azzal, hogy amelyik kutya ugat,
az nem harap.
Nem vitázott velem, amikor itt hagytam, hogy
bemenjek a tyúkólba megtölteni az etetőt és az itatót.
Még a kakasülő tolóajtaját is kinyitottam, és
összeszedtem öt tojást. Furcsa izgatottsággal töltött
el, hogy láttam, min dolgoztak a tyúkok az éjjel.
Kicsit hasonlított egy kincskereső játékhoz
gyerekkoromból.
A három kecske közül a legkisebb finoman odakap
egy másiknak az oldalához, aztán elszökken.
Felnevetek.
– El sem hiszem, hogy ezt mondom, de aranyosak.
Roy valami hangot ad.
– Egyedül ennek meg a núbiainak a tejét szeretem.
A többinek túl kecskeszagú a teje.
– Mihez kezdesz ezzel a hárommal?
– A két nőstény jövő héten készen áll arra, hogy
eladjam őket. A hímet megtartom szaporításhoz. –
Habozik. – Kell egy?
 – Nem. Már van egy kecském, és nincs rá
szükségem, köszönöm.
– Igen, az egy vén bakkecske. Ezekből legalább
lenne tejed.
– Tejallergiám van.
Felhorkant.
– A te generációd meg a sok mondvacsinált
problémátok!
Nem veszek róla tudomást.
– Mit fogsz csinálni azzal a sok tejjel a hűtőben?
– Megiszom. Lefagyasztom télre. Pár üveggel
továbbadok rajta.
– El tudod adni?
– Legálisan nem.
Mert őt aztán baromira foglalkoztatja, hogy valami
törvényes-e. Oscarra és Gusra sandítok: két állat, ami
valószínűleg nagyobb arányban farkas, mint kutya.
– Akkor jó sok kecsketejet iszol.
– Világéletemben ittam. Egy tehenész tanyán
nőttem fel, de sosem tudtak rávenni, hogy tehéntejet
igyak.
Ez az első foszlány Roy múltjából, amit megosztott
velem.
– Ez Texasban volt? – kérdem könnyedén.
Hosszasan hallgat.
– Igen. Texasban. – Megpaskolja a nőstény kecske
oldalát, és meglepően gyengéden megjegyzi, hogy „jó
kislány”, majd lassan talpra áll a karám
kerítésoszlopára támaszkodva. A fájdalmas fintora
többet mond minden szónál.
– Kérlek, engedd meg, hogy lecipeljem azt a vödör
tejet a házig! – Nem bírom leplezni a bosszúságot a
hangomban.
Összeráncolja a szemöldökét.
– Rendben, de ne löttyents ki semennyit!
– Igyekezni fogok. – Lapos pillantást vetek rá, majd
lehajolok, és kézbe veszem a vödör fülét.
A kutyák megbolondulnak, amikor hirtelen
felhangzik Roy kocsibejáróján egy közelgő quad
motorjának a hangja.
Roy felmordul.
– Remek. Pont, akivel nem volt kedvem most
bajlódni.
A verandához érek a vödörrel, mire Muriel
megjelenik a sarkon, élénk narancssárga bukósisak
fedi a sűrű, ősz loknis fejét, a puskája a vállára vetve,
és körberohangálják a kutyák.
– Menj, és vidd azt be, mielőtt még tele lesz
úszkáló rovarokkal – utasít Roy, és a farmerjába törli
a kezét, míg komor arckifejezéssel vár Murielre.
Amikor visszatérek, nem civakodnak, hanem
halkan, civilizáltan társalognak.
– …valószínűleg ugyanaz. Az elmúlt pár napban
nem láttam vagy hallottam errefelé.
– Azt mondták, nagyon közel merészkedett
hozzájuk. Az egyik fickó nekidobta a fogását, hogy
időt nyerjenek, amíg összepakolnak.
– Idióta.
Bizonyára a barna medvéről beszélgetnek.
– A srácaim odalent vannak, és próbálják
elkergetni, mielőtt még tényleg bármi bajt okoz. –
Muriel rám fordítja a figyelmét, és felém villantja az
egyik széles, hunyorgó szemű mosolyát. – Látom,
épp befejezted a fejést. Mondtam, hogy rá fogsz
érezni a dolgokra errefelé.
Roy fenyegető pillantást vet rám.
Ha meg akarnám büntetni, most kellene színt
vallanom.
– Jaja. Bizony.
– Dolgom van a házban. – Roy a veranda felé
csoszog, mint aki lezárta a beszélgetést Muriellel.
– Akkor pénteken nyolckor jövök érted – kiáltja
utána Muriel.
– Minek?
Muriel a fejét ingatja.
– Hogy begipszeljék a karodat? Tudod, azt, amelyik
két helyen is eltört?
Roy felmordul.
– A rögzítő remekül bevált.
Felsóhajtok. Kezdődik is…
– Eszedbe ne jusson azt mondani nekem, hogy
nincs szükséged gipszre.
– Majd én elmegyek egyedül! – ugatja Roy.
– Hogyan? Még egy vödröt sem tudsz becipelni a
házba!
– Egy fenét nem! Csak azért hagytam ennek a
lánynak, hogy leszálljon végre rólam!
– Gipszre van szükséged! – Muriel csípőre teszi a
kezét. – Hacsak soha többé nem akarod használni a
karodat. És akkor mi lesz veled idekint, egyes-
egyedül? Azt hiszed, majd mi gondoskodunk a
makacs fejedről minden áldott nap?
Lehet, hogy Murielnek igaza van, de a Roy
meggyőzésére használt módszerei hagynak némi
kívánnivalót maguk után. Roy arca hamuszürkéről
vörösre vált. Csoda, hogy nem kap szívrohamot,
valahányszor Muriel beteszi a lábát a birtokára.
Nincs türelmem hallgatni a civakodásukat, és
semmi kedvem újra tárcsázni a segélyhívó számot.
– Majd én elviszem Royt az időpontjára pénteken.
Kap egy gipszet, hogy olyan hamar felépüljön,
amennyire csak lehetséges, máskülönben tudja,
hogy élete végéig ezt fogja hallgatni – mondom
Murielnek, miközben mérgesen Royra meredek.
Ő morogva válaszol:
– Rendben.
– No… végre, megjött az eszed. – Muriel szája
mosolyba fordul. – Épp most voltam a kertedben,
Calla. Úgy néz ki, a szamóca készen áll a
szüretelésre. Elő kell venned a pincéből a
dunsztosüvegeket, és…
Roy bebiceg a házba, és magamra hagy Muriellel
meg a nagyszabású szamócabefőzési terveivel.
 Harmincadik fejezet

A nap magasan jár az égbolton, amikor kipattanok a

terepjáróból péntek reggel Roynál. Huszonöt fok
körüli a hőmérséklet, ami csupán pár fokkal
kevesebb, mint Torontóban.
Ahogy a veranda felé sétálok, Roy kilép az
otthonából egy kávésbögrével a kezében, és ma
kicsivel kevésbé tűnik nyúzottnak, mint az elmúlt
néhány reggelen. Nyugtalan kecskék mekegnek az
akolban, arra várva, hogy kiengedjék őket, és a
tyúkok kotkodácsolnak. Valahol a távolban egy
láncfűrész zúg fel, és egy fába hasít.
Roy mély lélegzetet vesz.
Biztosra veszem, hogy ő is érzi a füstöt. Amikor ma
reggel kiléptem a házból, enyhén megcsapott a
szaga. Először azt hittem, valaki tüzel valamit, de
olyan szigorúak jelenleg a tűzvédelmi korlátozások,
hogy senki sem éget semmit. A rádió megerősítette,
hogy a füst a tőlünk több száz kilométerre délen
tomboló tűzvésztől ered, és idesodorta a szél.
Jonah szitkozódott ma reggel, amikor elindult. A
szél nagy kárt okoz a tűzoltásra tett
erőfeszítéseiknek, továbblegyezi a lángokat, amik
már így is csaknem harmincezer hektárt
elpusztítottak a Swan Lake térségből. Az egyetlen
pozitívum, hogy ez állítólag javítani fog a levegő
minőségén, amit egészségtelennek nyilvánítottak.
Roy összeráncolja a homlokát az arcom, hajam,
ruhám láttára: egy farmer és egy halvány rózsaszín
póló, amit túl régóta nem hordtam.
 – Minek csípted így ki magad?
Felteszem, a sminkre céloz, amit magamra
kentem, és arra, hogy lágyan behullámosítottam a
hajamat a hajsütővassal.
– Az időpontod miatt, emlékszel?
– Mi van, már nem elég jó a pilótád? Máris
lecserélnéd egy orvosra?
Vetek rá egy korholó pillantást.
– Tudsz róla, hogy a huszonegyedik században
vagyunk, ugye? A nők nem azért próbálnak jól
kinézni, hogy pasit fogjanak. Időnként csak úgy,
maguk miatt is kinézhetnek jól.
Hümmög egyet, de nem szól semmit.
Elé tartok egy tányér epres muffint.
– Tessék. Tegnap este sütöttem. Szerintem jól
sikerült.
Roy vet egy pillantást a tányérra, mielőtt
elfogadná.
– Meglepettnek hangzol tőle.
– Mondjuk úgy, hogy nem voltak túl sikeresek az
eddigi, sütésre tett próbálkozásaim. De Jonah-nak
látszólag ízlett. – Hármat is evett induláskor.
– Nem eszem reggel. – Roy fagyos pillantása
találkozik a tekintetemmel, majd ismét a tányérra
sandít. – De lehet, hogy megkóstolok egyet később, és
majd szólok, ha szörnyű.
– Tudtam, hogy rád számíthatok. Mellesleg, meg
merjem kérdezni, milyen volt a pirított zöldség, amit
tegnap este hoztam? – Eddig minden este hoztam át
neki vacsorát. Már nem panaszkodik, hogy
bemegyek a konyhájába letenni, és az előző napi
doboz mindig elmosva vár rám.
 Megjelenik Roy ajkán az a halvány mosoly, ami a
vidámságáról árulkodik.
– Nem volt szörnyű.
– Hát… jó. – Legalább úgy fest, kezdek ráérezni a
főzésre. – Szóval, van még nagyjából egy óránk, hogy
befejezzük a reggeli feladatokat, mielőtt elindulunk
a vizsgálatodra. – Palmer ötven percre van, Wasilla
túloldalán. Felkészülök Roy makacs ellenkezésére, és
eltervezem, hogy majd meglóbálom a telefonomat a
levegőben, és megfenyegetem, hogy felhívom
Murielt.
– Van még fél kanna kávé. Tölts magadnak, ha
kérsz. – Ezzel visszamegy a házba, én pedig
mosolyogva állok ott ezen az egyszerű
vendégszerető gesztuson merengve, amiről néhány
nappal ezelőtt azt hittem volna, hogy Roy képtelen
rá.

– Nem tudom, mi tart nekik ilyen rohadt sokáig –

morogja Roy. – Az idióta röntgenasszisztens
majdnem megölt, amikor a felvételt készítette, most
meg hagyják, hogy itt rohadjak egész kicseszett nap.
Ez aztán időpazarlás!
Bocsánatkérő pillantást vetek a szemközt ülő nőre,
aki mérgesen néz ránk. Szerencsére a fia, aki aligha
több hétévesnél, és teljes gipszben van a lába,
láthatóan semmi másra nem figyel, csak az iPadje
képernyőjére.
– Fél óra telt el, Roy – mondom neki erőltetett
türelemmel. Amikor Simon eltörte a kulcscsontját,
hét órát ültem a sürgősségi terem várószobájában.
Ha apám vállalta volna a kemoterápiát, az orvos egy
napi nyolcórás, heti ötnapos programot javasolt rá.
Fél óra egy szempillantás alatt elillan. Szeretném
mindezt elmondani Roynak, de tudom, hogy nem
változtatna semmin. – Várj, odamegyek, és
megkérdezem őket. Maradj itt! – Suttogásig halkítom
a hangomat. – És esetleg befejezhetnéd, hogy
kisgyerekek előtt káromkodsz.
Ott hagyom Royt a morcos arckifejezésével. Az
ápolót épp lefoglalja a telefonálás, de az orvos, aki
Roy karját kezelte (egy fehér, ötven körüli férfi,
bozontos szemöldökkel és keskeny orral) befordul a
sarkon, egy dossziéval a hóna alatt.
– Jó napot, elnézést kérek, azt szerettem volna
megtudni, hogy elkészültek-e Roy Donovan
röntgenfelvételei. Kicsit kezd… nyugtalan lenni.
Az orvos összeszorított szájjal rám mosolyog.
– Nem szívesen van itt, ugye? Ami azt illeti, pont
érte jöttem. Mondja csak, az apja pihent rendesen?
– Nem a lányom! – ugatja Roy közvetlenül
mögöttem.
Összerezzenek, és ingerülten Royra meresztem a
szemem, amiért mögém lopakodott.
– A szomszédja vagyok. De nem, nem pihent
rendesen. Mindennap veszekednem kellett vele,
hogy hagyja, hadd segítsek neki az otthona körüli
teendőkben. – Valamiféle elégtétellel tölt el, hogy
árulkodok Royra, főleg, miután látom, hogy az orvos
homlokán megjelenik egy mély ránc annak jeléül,
hogy helyteleníti ezt.
– Sejtettem. Duzzadtabb a karja, mint reméltem
ezen a ponton…
– Hát, pedig én aztán nem jövök ide vissza,
dokikám, úgyhogy jobb, ha kitalálja, mi legyen! –
csattan fel Roy.
Az orvos sokatmondó pillantást vet rám.
 – Azt akartam épp mondani, hogy szerintem
helyre rakhatjuk ma a karját. Szedte az előírtak
szerint a fájdalomcsillapító gyógyszert?
– Igen – mondja Roy egy időben azzal, hogy én is
megszólalok:
– Még fel sincs bontva a tégely teteje.
Ha szemmel ölni lehetne, mostanra már a
hullaházba gurítanának attól a pillantástól, amit Roy
felém villant.
– Mi van, leskelődsz utánam? – morogja.
– Biztos, hogy nem a lánya? – nevet az orvos, mit
sem törődve Roy ellenséges hangjával. – Rendben.
Mindjárt begipszeljük, és már mehet is.

Délután dereka táján jár, amikor elhaladunk a

Trapper’s Crossingot jelző tábla mellett. Csendes
kocsiút volt, Roy felváltva nézte az utat és a
tengerészkék üveggyapot rögzítőt, ami az
ujjbütykétől egészen a hónaljáig húzódik.
– Mondta az orvos, hogy meddig kell rajtad lennie?
– kockáztatom meg a kérdést.
– Hattól nyolc hétig, ha nem csinálok semmi
hülyeséget.
– Úgy érted, például visszautasítod mindenki
segítségét magad körül? – kérdezem könnyedén, de
gyorsan hozzáteszem: – Az semmiség. Ripityára is
törhetett volna a karod. Ne aggódj, pikk-pakk máris
újra faraghatod a kis fafigurákat.
Nem válaszol, ezért úgy veszem, lezárult a
beszélgetésünk. Áttekerem a rádiót, hogy keressek
egy adót valami jobb zenével.
 – És vések.
– Hmm?
– Némelyiket nem faragom, hanem vésem. Más a
kettő.
Várok egy pillanatot, majd miután nem fejti ki,
rákérdezek:
– Mi a különbség?
– A faragáshoz más eszközöket is használ az
ember. Faragókést, homorú vésőt, esztergapadot. A
vésésnél csak vésőt.
– Nem tudtam – felelem lassan.
– Hát… most már tudod.
– Mikor kezdted el?
– Régen. – Újabb hosszú hallgatás, és megint arra
jutok, hogy lezárult a beszélgetés, de ekkor
megszólal. – Nyolcévesen. Apám kint ült a verandán
vacsora után, a pipájával és egy friss hársfadarabbal.
Hagyta, hogy én is megpróbáljam. Megszúrtam
magam itt. – Odatartja elém a bal kezét, és
megmutatja az egyenetlen heget a tenyerén.
– Remek szórakozás egy kisgyerek számára –
dünnyögöm.
– Kellemes időtöltés. – A figyelme elkalandozik, ő
az ablak felé fordul, látszólag elmerül a
gondolataiban. – Túl sok évet kellett átvészelnem, azt
hiszem. Kezdek kifogyni a helyből. – Van valami
borzasztóan szomorú abban, ahogy ezt mondja.
– Valószínűleg sok pénzt kereshetnél azzal, ha
eladnád…
– Nem eladóak – csattan fel, és megfeszül az
állkapcsa. – Nem mindenre lehet árcédulát
ragasztani.
 – Nyugi. Csak egy ötlet volt.
Egy pillanattal később megszólal:
– Különben is, ki a franc fizetne pénzt egy csomó
faállatkáért?
– Az emberek hajlandóak fizetni. Az olyan
szépekért, mint a tieid. – Érzem, hogy Roy rám
szegezi a tekintetét, ahogy lekanyarodok a főútról
arra az útra, ami hazavisz minket. – Mielőtt még
elfelejtem: holnap és vasárnap nem leszek itt, hogy
segítsek a teendőiddel.
– Miért? Hová mész? – Akaratlanul is észreveszek
valamiféle számonkérést a hanghordozásban.
Visszatartom a mosolyomat arra a gondolatra, hogy
Roy talán hozzászokott a társaságomhoz, sőt, talán
örül is neki.
– Holnap lesz a szülinapom, úgyhogy reggel
elrepülünk valahová. Fogalmam sincs, hová. –
Próbáltam Jonah-ból kicsalni a részleteket, de
semmit sem árult el. – Ne aggódj azért, Toby majd
átjön segíteni.
– Az a behemót, hígagyú marha! – morogja.
– Hé! Rendes srác! – Mérgesen, rosszallóan Royra
nézek egy pillanatra. – És a barátod. Alig néhány
napja segített neked, amikor akkora balfék voltál. –
Még soha senkivel nem beszéltem így, Jonah-t
leszámítva, főleg nem egy hatvanvalahány éves
férfival.
– Hagyja Murielnek, hogy ide-oda rángassa –
mondja Roy, mintha ezzel igazolná a durva
megjegyzését.
– Az anyja! Toby csak tiszteli. Te is
megpróbálhatnád ezt néha. – Nem mintha ne
értenék egyet Roy helyzetelemzésével.
Roy a gipszre sandít, mintha azt okolná a
kényelmetlenségért, és nem a karját, amit épp
védeni próbál.
– Fáj?
– Nem, csiklandoz. – Egy pillanatra rá, mintha
rajtakapta volna magát a nyers válaszon, beismeri: –
Igen, kicsit fáj. Adtak egy helyi érzéstelenítőt, mielőtt
elkezdtek bökdösni meg piszkálni, de kezd elmúlni a
hatása.
– Biztosra veszem, hogy a fájdalomcsillapító
segíteni fog, amint hazaérsz – vetem fel.
Felmordul.
– Nem szedek ilyen szereket.
Az oldalsó visszapillantóba nézek, hogy legyen
ürügyem megforgatni a szememet a konoksága
miatt.
– Nem metamfetamin, Roy. Az orvosod írta fel.
Nem fog megölni, ha beveszel párat lefekvés előtt.
Még segíthet is az elalvásban. – Ami a szeme alatti
sötét karikák alapján nehezen megy neki
mostanában.
– Csak párat esténként, mi? Olyan egyszerű. –
Összevonja a szemöldökét. – Hadilábon állok a
függőséget okozó dolgokkal.
Ez is egy kis bepillantás Roy múltjába? A múltja
egy sötét szelete?
Ekkor leesik.
– Ezért nem iszol alkoholt sem? Észrevettem, hogy
nem ittad meg a sörödet a Csapszékben. – Kézbe
fogta és bámulta, de egyetlen kortyot sem ivott
belőle.
– Először kém, most nyomozó – dörmögi Roy, aztán
összeszorítja a száját, mint aki mérlegeli, hogy akar-
e magyarázkodni. – Azóta nem ittam, hogy
ideköltöztem, harminckét évvel ezelőtt.
De előtte biztos ivott, nem is egyszer, ha rájött,
hogy hajlama van a függőségre, és még annyira sem
bízik magában, hogy bevegye a fájdalomcsillapító
gyógyszereit, pedig borzasztó nagy szüksége lenne
rá.
– Mi vett rá, hogy felhagyj az ivással?
– Az élet.
Egy pillanatig hezitálok, de túlságosan adja magát
a helyzet ahhoz, hogy elszalasszam a lehetőséget.
– Úgy érted, a feleséged és a lányod? – Megfeszül
az állkapcsa. – Láttam a fényképüket – vallom be,
habár mostanra bizonyára rájött. Hiszen elrejtette
azóta, az ég szerelmére.
– Rohadtul semmi közöd hozzá. – A szokásos nyers
hanghordozásának most van valami ridegebb,
keményebb, rémisztőbb árnyalata.
Összeszorul a gyomrom, és máris bánom a
kérdést. Fájó pontot érintettem, amit nyilván
sejtettem előre, amikor szóba hoztam a témát. De
már így is megpiszkáltam a múltat, és látva, hogy
Roy megnyílt arról, hogy – feltételezésem szerint –
alkoholista volt, akaratlanul is abban reménykedek,
hogy még többet el fog árulni, esetleg valami olyat,
amitől értelmet nyer minden.
– Tudom, hogy nem az én dolgom – felelem olyan
megbánó hangon, amennyire csak telik tőlem. – Csak
azon tűnődtem, mi történhetett velük.
– Megjött az eszük, az történt. Jó messzire mentek
tőlem. Ezt akarod hallani?
Ezek szerint Tobynak igaza volt arról, hogy Royt
elhagyta a felesége. De vajon találkozott vagy beszélt
velük azóta? Van kapcsolata a lányával? Annyi
kérdésem van.
 Hirtelen nem is hangzik akkora túlzásnak Muriel
megjegyzése, miszerint sok a közös Royban és
bennem.
Én is egy eltávolodott apa lánya vagyok. Vajon Roy
is egy apa, aki eltávolodott a lányától? Várok, míg
eltelik néhány perc, aztán megkérdezem.
– Beszéltél azóta a lányoddal?
Nem válaszol.
Már elhagytuk az én kocsibejárómat, mindjárt
vége az útnak, ezért taktikát váltok.
– Anyámmal elhagytuk Alaszkát, amikor kicsi
voltam, és visszaköltöztünk Torontóba. Nem
találkoztam apámmal tavaly nyárig. Vagy tizenkét
éve nem is beszéltem vele…
– Hadd szálljak ki itt – morogja Roy. Láthatóvá
válik a bozótban a rusztikus fatábla, ami a
kocsibejáróját jelzi.
– Itt? Innen vagy húsz perc gyalog a házadig.
Legalább. – Egy egészséges embernek, és Roy attól
távol áll.
– Na és? Szeretek gyalogolni. – Megmarkolja a
kocsikilincset a bal kezével.
– Emlékszel, hogy az orvos azt mondta, kímélned
kell magad?
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy törődj a
magad dolgával? – vág vissza.
Felsóhajtok, miután lefárasztott, hogy egész nap
Roy ingadozó hangulatával bajlódtam.
– Azért van ez, mert szóba hoztam a lányodat?
Megfeszül az álla.
– Nem, hanem azért, mert minden nyavalyás
kátyúba bele fogsz menni hazáig, és pokolian fájna.
El sem hiszem, hogy élve hazajutottam, ahogy te
vezetsz. Akárki is ítélte oda neked a jogosítványt,
megérdemelné, hogy főbe lőjék.
– Semmi baj azzal, ahogy vezetek! – csattanok fel,
és végleg elpárolog a türelmem. Félreállok az úton,
amin nem nagyon lehet máshová eljutni, tekintve,
hogy zsákutca. Roy kinyitja az ajtót, amint
lelassulnak a kerekek, ezért kénytelen vagyok
hirtelen fékezni. – Megőrültél?
– Valószínűleg. – Megmozdul, hogy kiszálljon, de
aztán visszaül, és az előttünk húzódó útra bámul. –
Mit csinálsz, te lány?
– Próbállak egy darabban hazajuttatni!
– Nem, úgy értem, miért csinálod ezt? Beállítasz
mindennap, hozol nekem vacsorát meg muffint, meg
minden szart.
– Mert segítségre szorulsz?
– Akármit is keresel itt, nem fogod megtalálni az
én személyemben.
Érzem, hogy az arcom lángba borul a
megbotránkozástól.
– Nem keresek semmit…
– Nem vagyok a halott apád pótléka, és nem is
akarok az lenni.
Leesik az állam.
– Most viccelsz velem? Komolyan azt képzeled,
hogy ez a helyzet?
Felém cikázik a pillantása, aztán elvándorol,
mintha kellemetlen lenne a szemembe nézni.
– Nem tudom, mit higgyek. Próbáltam rájönni, mi
van veled. Talán… ja. Semmi más magyarázatot nem
találtam.
 – Istenem, akkora… – Az nem magyarázat, hogy
csak segítek? Megmarkolom a kormányt, és remegek
a dühtől. – Hát, vicces, mert én is próbáltam rájönni,
mi a helyzet veled, és mást sem látok, csak egy
szánalmas, szomorú szamarat, aki várja, hogy
egyedül elpatkoljon az erdőben!
– Soha nem is állítottam, hogy több lennék ennél. –
Fájdalmas grimasszal kiszáll az anyósülés oldalán, és
becsapja maga mögött az ajtót. Bicegve elindul az
úton.
– Tudod, mit, Roy? Kapd be! – kiáltom ki az
ablakon.
– Talán legközelebb majd hallgatsz rám, ha azt
mondom, hogy maradj távol! – vág vissza.
– Nyertél! Befejeztem a segítést! – Rekedtes a
hangom a dühtől. Egy pillanatra rá hozzáteszem: –
És nem érdekel, ha az a medve felfal hazafelé menet!
– Ne aggódj, nem fog! Túlságosan savanyú vagyok
ahhoz.
Tolatásba kapcsolom a kocsit, és a gázra taposok,
aztán rányomok a fékre, nehogy nekiütközzek egy
fának a túloldalon. Hazaszáguldok, a kerekeim
útközben felverik a kavicsot és a port.
 Harmincegyedik fejezet

– Haló – krákogom.
– Boldog szü-li-na-pot… boldog szü-li-na-pot…
Anya és Simon éneklése (Simon hamisan, anyám
magas hangon, ütemesen dalol) tölti meg a fülemet.
Mosolygok, annak ellenére, hogy lüktet a
halántékom.
– Már ébren vagy? – kérdi anyám rögtön, amint
befejezték a nekem szóló szerenádot.
Az éjjeliszekrényen álló órára pillantok. Majdnem
kilenc.
– Jonah hagyott aludni. – A hátamra fordulok, és
hunyorgok a vakító nappali fényben, ami beragyog a
sötétítő függöny szélén. Az ágy másik fele üres.
Jonah-nak hétkor fel kellett volna ébresztenie, hogy
korán felszálljunk, de ezt még azelőtt terveztük,
hogy megnyitottam egy üveg bort tegnap este, várva,
hogy hazajöjjön a munkából.
„Tudtad, hogy halálos kimenetelű is lehet, ha
alkoholt fogyasztasz a jakuzziban? Ezt bele kellene
írniuk a használati útmutatóba.” – Talán bele is
írták. A figyelmeztetéseken csak átfutottam.
– Jól sikerült a huszonhetedik születésnapod
előestéje? – kérdi Simon, és a brit akcentusát
vidámság hatja át.
Megint nyögök egyet, és a karommal eltakarom a
szememet.
– Azt hiszem? – Megrohannak az éjszaka emlékei.
Jonah, amint tízkor behajt a ház elé, miután egész
nap vízzel bombázta a lángokat. Én, három pohár
kaliforniai cabernet után (aminek hála a Roy iránti
dühöm elpárolgott, és a gátlásaim feloldódtak)
kikecmergek a jakuzziból, hogy a kocsibejárón
üdvözöljem meztelenül, csábításra tett kísérletként,
teljesen kiszolgáltatva a szúnyogoknak. Innentől
eléggé gyorsan felíveltek a dolgok.
Vagy csillapodtak, ahogy vesszük.
Jonah-nak egész biztosan jó estéje volt.
Összerezzenek a karomon lévő hatalmas
szúnyogcsípés láttán. El tudom képzelni, hány ilyen
lehet még a testemen. Viszketősen, allergia elleni
krémmel bekenve fogom tölteni a születésnapomat.
– Szóval, úton van hozzád a születésnapi
ajándékunk – mondja anyám, és a hangját dallamos
izgatottság hatja át. – Annyira sajnáljuk,
megpróbáltuk már tegnap eljuttatni hozzád. De a
futár megerősítette, hogy egy órán belül ott lesz,
úgyhogy próbálj meg nem elmenni otthonról, amíg
meg nem érkezik.
Felkeltették a kíváncsiságomat.
– Alá kell írnom átvételkor?
– Nem, de semmiképp sem akarnád a verandán
hagyni a hétvégére – poénkodik Simon, amire
anyám vihogva felnevet.
– Furcsán viselkedtek. Citromtorta, nem igaz?
– Várd ki, és meglátod!
– Akármi is, biztos örülni fogok neki. – Tuti
citromtorta. Minden évben azzal „lepnek meg”,
mióta a helyi cukrász elsajátította a laktózmentes
vajkrémbevonat készítését a kedvemért. De
egyáltalán el tudják azt szállítani egészen
Torontóból?
 Persze, anyám megtalálná a módját. Csodálom a
kitartásáért.
– Bárcsak ott lehetnénk, drágám, de tudod, milyen
a június a sok esküvővel, ballagással meg évzáró
bállal. Olyan, mint egy hónapon át tartó Valentin-
nap.
– Semmi gond. Emlékszem, milyen. – Amikor
anyám otthon van (ami nem gyakran fordul elő
ebben a hónapban), Simon elbújik az irodájában, én
pedig lábujjhegyen járok körülötte.
– Van sejtésed, hogy hová fog elvinni Jonah? –
kérdi Simon.
– Nem, de megígérte, hogy nem lesz kinti
pottyantós vécé a dologban. – Habár ezen a ponton
nem bánnám, ha valahová távolra mennénk, ahol
nem működik a telefonunk, és a tévé nem közvetíti a
tovább tomboló tűzről a híreket. Valahol, ahol Jonah
csak az enyém, ahol a megfelelő dolgokat mondja, és
romantikus gesztusokat tesz, és emlékeztet, miért
lennék hajlandó akár a világ végére is követni.
Amit, manapság úgy érzem, meg is tettem már.
Kétségbeesetten vágyom rá, hogy vele tölthessek
egy hétvégét, ami teljesen abszurd, hiszen együtt
élünk.
– Hát, biztosra veszem, hogy el fog kényeztetni. –
Anyám megint úgy viháncol, mint aki tud valamit,
amit én nem.
Elképzelni sem tudom, mi lehet ez alkalommal az
ajándéka nekem. Fel kellene készülnöm egy újabb
viccre? Terepmintás nadrág, ami passzol a
karácsonyra kapott kabáthoz?
Nem lesz könnyű felülírni a repülőgépes medált.
Hacsak nem kéri meg a kezemet.
Összeugrik a gyomrom az izgatottságtól. Több
mint egy hónap telt el, mióta ellátogattunk a
menedékházba, rám tört a terhesség miatti pánik, és
egy csaknem katasztrofális kimenetelű
hajtóműleállást szenvedtünk el. Nem kérdeztem rá,
és ő sem utalt a dologra. De ezzel határozottan
emlékezetessé tenné a napot.
Elköszönök anyától és Simontól, aztán elkiáltom
magam a csendes házban:
– Jonah! Azt ígérted, ágyba hozod a kávét! – Még
meg is kellett mutatnom neki, hogyan működik a
kávéfőző, és le kellett írnom neki lépésről lépésre,
hogyan készül egy latte.
Eltelik néhány pillanat válasz nélkül.
– Jonah?
Még mindig semmi.
Halványan derengeni kezd, hogy ma kora reggel
megszólalt a telefonja. Emlékszem, hogy fáradtan,
mély, dörmögő hangon vette fel, de nem sok más
rémlik.
Kimászok az ágyból, és a mosdóba botorkálok,
hogy egy hosszú, forró zuhanyt vegyek, lemossam a
klórt a bőrömről, és kigőzöljem az alkoholt a
pórusaimból.
Meglátom a középső tükörre ragasztott cetlit, és
megtorpanok.

Sajnálom, Sam telefonált! Nagy szüksége van rám.

Pár órán belül itt leszek. Ígérem.
Boldog szülinapot!

Többször is elolvasom az üzenetet, hogy

megbizonyosodjak róla, nem értettem-e félre, nem
vagyok-e még mindig részeg, és közben lesújtó érzés
szorítja össze a gyomromat. A telefonhívás, amit
hallottam, Samtől jött. Azért telefonált, hogy behívja
Jonah-t dolgozni a szabad hétvégéjén.
Ő pedig ahelyett, hogy nemet mondott és közölte
volna, hogy születésnapom van, és megígért nekem
egy hétvégi utat, igent mondott Samnek, és egy cetlit
ragasztott a fürdőszobai tükörre.
Pár óra, egy frászt. Mikor jött valaha is haza
néhány órán belül? Simán lehet, hogy egész nap
távol lesz.
De rettenetes tűzvész van, emlékeztetem magam,
és próbálom leküzdeni a gyötrő fájdalmat a
mellkasomban és a torkomban formálódó gombócot.
A féktelen tűzvész, ami erdőket pusztít el, állatokat
öl meg, és elkergeti az embereket az otthonaikból.
Jonah fontos dolgot tesz, győzködöm magamat,
miközben forró könnyek csorognak le az arcomon,
és eláraszt a fájdalom és a csalódottság.
Az a legfájdalmasabb az egészben, döbbenek rá,
hogy nem is vagyok meglepve.

Szorosabban magam köré csavarom a pokrócot,

részben megnyugvást keresve, részben pedig, hogy
védjem magam a hűvöstől, ami megmaradt a
veranda árnyékában a kinti, egyre melegebb
hőmérséklet ellenére. Hallom, ahogy kocsikerék
szántja át a murvát, és a terepjárónk behajt a
kocsibejárón. Jonah fél órája ért haza, és Veronica
hajtóművének egyre közeledő zúgása egyszerre
okozott megkönnyebbülést (amiért biztonságban
hazaért, és még korán van) és újult erővel
melankóliát is. Nem tudom, mit csinált a hangárban,
mióta leszállt, de egyértelműen nem rohant haza
hozzám.
Messze túl sok időt hagyott nekem ezzel, hogy
rágódjak a gondolataimon és a félelmeimen, és
boncolgassak néhány kedves emléket: a hétvégét,
amikor a kontinens túlsó végéről elrepült hozzám,
hogy elmondja, nem tud nélkülem élni; a reggelt,
amikor a havas hegyekkel szembeszállva értem jött,
és elvitt a kunyhóba karácsonyozni; azt a sok
éjszakát a takaró alatt összegabalyodva, amikor
megosztottuk egymással a vágyainkat.
Kénytelen vagyok eltűnődni, hogy nem csupán
ennyi volt-e mindez: vágyak. Valami változott volna?
Mi változtunk meg az elmúlt néhány hónapban?
Mert ezek az emlékek hirtelen sokkal távolabbinak
tűnnek innen, ahol most vagyunk – én, amint nap
mint nap keresem a módját, hogy lefoglaljam
magamat, amíg Jonah haza nem ér, és újból és újból
próbálom meggyőzni magamat, hogy fontos, amit
csinál, és csupán a nyári hónapokról van szó, és
tudtam, hogy így lesz.
Kezdek belefáradni abba, hogy erről győzködöm
magamat. Nem igazán tudtam, hogy ez lesz.
Legalábbis, nem tudtam, hogy így fogom érezni
magamat.
Végigsimítok a tenyeremmel az arcomon, és
megpróbálom eltüntetni a könnyeim nyomát, aztán
a homályos, füsttel teli égboltra emelem a
tekintetemet, és a csendes tavunkon formálódó
fodrokra, várva, hogy szembenézzek vele.
– Készen állsz… – Jonah szavai elakadnak, ahogy
találkozik a tekintetünk. Ezek szerint nem volt elég
letörölni a könnyeimet ahhoz, hogy eltüntessem a
sírás nyomait. – Mi a baj? Történt valami? – kérdi
kétségbeesett hangon.
A fájdalom ellenére majdnem felnevetek. A szó
szoros értelmében ötlete sincs, mi bajom.
 – Igen. Azt mondtad, fontosabb vagyok számodra a
munkádnál.
Lassan összeráncolja a szemöldökét, ahogy végre
felismerésre ébred.
– Csak pár órát voltam távol.
– Nem ez a lényeg! – Megtörik a hangom. Olyan
szavak hagyják el a számat, amiket nem
szándékoztam hangosan kiejteni. – Amióta
elvállaltad ezt a munkát Sammel, egyszer sem
panaszkodtam, amiért sosem vagy itthon, nem igaz?
De azon az egy napon, az egyetlen napon, amikor
megígérted, hogy itt leszel, engem helyezel előbbre,
és fontosabb leszek, mint az, hogy elrepülj valahová:
nem voltál rá képes.
Megrökönyödés ül ki az arcára.
– Calla, te fontosabb vagy számomra a
munkámnál. Vagy bármi másnál – mondja lassan. –
Mégis mi ez az egész?
– Most komolyan? Az elmúlt két hónapban
gyakorlatilag egyedül voltam egy kecske és egy
mosómedve társaságában. Nincs munkám, azt
leszámítva, hogy a titkárnőd vagyok, meg a
szobalányod, meg a szakácsod, és egy barátom van.
Olyan, mintha sosem lennél itt! Gyűlölök itt lenni!
Felvonja a szemöldökét.
– Gyűlölsz itt lenni?
– Igen! Nem! – Megrázom a fejem, és ismét
potyogni kezdenek a könnyeim. – Nem tudom! –
Most először fogalmazódott meg ez a gondolat a
fejemben. Csak az érzelmeim beszélnek. Vagy
mégsem? Lehet, hogy igaz. Lehet, hogy ennél már
nem is lesz jobb dolgom Alaszkában. – Azt akarom,
hogy boldog légy, Jonah. De én nem vagyok boldog.
Nem vagyok idevaló.
 – Jesszusom – szitkozódik fojtott hangon.
Sűrűn egymás után megszólal egy duda,
félbeszakítva a kirohanásomat.
– Te jó ég, most nincs erre szükségem. – A
tenyerembe temetem az arcomat. – Megtennéd,
kérlek, hogy elküldöd, akárki is az? Most nem tudok
beszélni senkivel. – Biztos a postás az. Remélem,
hogy nem Muriel, habár ő mindig a quadján jön, az
imént pedig egy ajtó becsapódása hallatszott.
– Igen… Az nem lesz könnyű. – Jonah
gondterhelten felsóhajt. – Csak hogy tudd: ma nem
dolgozni voltam. – Félreáll, láthatóvá téve a kövezett
ösvényt, ami a kocsibejárótól a verandánkhoz vezet.
És egy magas, hosszú lábú szőkeség tipeg rajta
végig magas sarkú szandálban, a csípőjén egy barna,
hasítottbőr oldaltáskát lóbálva.
– Diana?
– Meglepetés! – visítja, és az égnek emeli a kezét.
– Én… – Eláraszt a boldogság és megbánás elegye,
amit a korábban történtek miatt érzek, és azonnal
könnyekre fakadok. Kikászálódok a fonott székből. –
Eljöttél? – nyögöm ki nagy nehezen, és reszketeg
lábakkal a verandaajtóhoz sétálok.
Felém szalad, és hozzám érve szorosan átölel.
– Tudod, milyen nehéz volt ezt titokban tartani
előtted? Majdnem elszóltam, amikor telefonon
beszéltünk!
Belélegzem az ismerős, virágillatú parfümjét.
Azóta használja, hogy elballagtunk középiskolából.
Ha engem kérdeznek, szerintem át kellene nevezni a
márkát Dianára.
– Fogalmam sem volt róla!
– Hát, nyilván nem is volt szabad megtudnod.
Istenem, ez… – A nagy, búzakék szeme elkerekedik
és csillog, ahogy végignéz a tavon és a mögötte
elterülő hegyvonulatokon. – Elképesztő! Már
mindent értek.
Jonah-ra pillantok, aki épp a verandaoszlopnak
támaszkodik, a kezét összefonja a mellkasa előtt, és
halvány mosoly ül ki az ajkára.
– A te kezed van benne?
Megrázza a fejét.
– Anyukád ötlete volt. Ők vették meg a jegyet.
– Simon ráadásul kifizette nekem az első osztályt,
ami határozottan nyomós érvként szolgált ehhez az
őrült ötlethez. – Diana megvonogatja a szemöldökét.
– Azt mondták, az ajándékomat futár hozza, de
nem szabad kint hagyni a verandán. Azt hittem, egy
tortára céloznak – nevetek, és a tenyeremmel
áttörlöm az arcomat. – Mikor érkeztél meg?
– Reggel öt óra tíz perckor landolt a gépem. –
Felvont szemöldökkel hangsúlyozza a reggel szót. –
Tegnap este rögtön munka után indultam, és egész
éjjel repültem idáig. – Nevet egyet, és letöröl egy
könnycseppet a szeme sarkából a kisujjával,
óvatosan, nehogy elkenje a sminkjét. – Calla, csakis a
színtiszta adrenalin miatt vagyok talpon. Sajnálom,
ha később kidőlök.
– Ó, istenem, hát persze! Meddig maradsz?
– Négy napot. Kedden éjszaka utazok vissza,
úgyhogy nem sokat fogok aludni. Már szóltam
Száraz Marhakolbásznak, hogy szerdán, amikor
beállítok, használhatatlan leszek.
– Úgy örülök, hogy itt vagy! Oké. Szóval… Négy
nap. Nem is tudom, mit fogunk csinálni! – Jonah-ra
pillantok. – Mióta tudtál erről?
– Amióta felhívott, hogy nem tud jönni.
 Az május elején történt! Megrázom a fejem.
– Szóval nem is volt semmiféle hétvégi utazás?
Vállat von.
– Ki kellett találnom valamit, hogy eltereljem a
figyelmedet.
– De megígérte, hogy ma elvisz minket valamerre,
úgyhogy menjünk, mielőtt még meghaladja a dolog a
teljesítőképességemet, és kómába zuhanok. – Diana
végignéz a gyűrött pizsamámon, amit újra magamra
kaptam zuhanyzás után. Még melltartó sincs rajtam.
– Nem vagy felöltözve. Miért nem vagy felöltözve?
Így szoktál kinézni újabban?
– Ööö… – Mert túlságosan lefoglalt az önsajnálat?
– Persze, órákkal előbb itt lettem volna, ha nincs
az a katasztrófa Anchorage-ben.
– Miféle katasztrófa? – Jonah-ra nézek, aztán ismét
Dianára.
Diana titokzatos pillantást vet rám.
– Mi lenne, ha segítenél nekem kipakolni a
cuccaimat, és közben mindent elmesélek?
– Nagyon diszkrét vagy, Di. – Jonah nevetve
megrázza a fejét. Kivezet bennünket az ajtón, végig
az ösvényen, Diana bérelt kocsijáig.
Megtorpanok, amint meglátom a régi, ütött-kopott
terepjárónk mellett parkoló gyöngyházkék Jeepet.
Ugyanaz a modell, mint amit az autókereskedésben
tesztvezettem.
Diana egy pillanatra felhagy a szúnyogok
hessegetésével, és elkiáltja magát:
– Előbb vezettem a szülinapi ajándékodat, mint te!
– Micsoda? – Jonah-hoz fordulok, mert ez csakis az
ő ajándéka lehet. – Megvetted nekem? – Az alsó
ajkába harap. – Nem is tudom, mit… – Elakad a
hangom, nem találom a szavakat.
Diana arcán fülig élő mosoly.
– Nyolcra kellett volna megérkeznem ma reggel,
de amikor a hotelhoz értem, és kértem a kulcsot,
nem találták! Úgyhogy meg kellett várnom, amíg ez
a Chris nevű fickó bejön, és felforgatja az egész
irodát, majd miután nem találta, a feleségét is
behívta, de ő sem találta. Végül felhívtam Jonah-t,
mert nem tudtam, mi mást tehetnék!
Ó, te jó ég. Most már mindent értek.
– Úgyhogy elrepültél Anchorage-be, hogy
megkeresd a kulcsot?
– Megkértem az autókereskedést, hogy vigyék a
Jeepet a szállóhoz előző este, amint készen áll, mert
úgy gondoltam, Dianának a gép érkezési idejéből
adódóan könnyű lesz taxival odamenni, és
bepattanni a kocsiba. Emellett azt gondoltam, vicces
lenne, ha behajtana ide a szülinapi ajándékodban.
Tudod, afféle dupla ajándék. – Jonah arca
elfancsalodik. – De az a hülye fickó, aki átvitte az
autókereskedésből, elfelejtette a recepción hagyni a
kulcsot. Úgyhogy meg kellett várnunk, amíg kinyit az
üzlet, és le kellett nyomoznunk a fickót. A zsebében
volt mindkét kulcscsomó. – Jonah a fejét ingatja. –
Ennyit arról, hogy megkönnyíti a dolgokat.
– Aztán valahogy eltévedtem idefelé jövet. – Diana
az utasülés oldalára nyúl, és elővesz egy hűtőtáskát.
Benne a karton tortásdoboz a torontói cukrászdából.
– A kedvenced! Azonnal be kell tennünk a hűtőbe.
Még mindig a reggeli kavarodáson jár az agyam,
és Jonah-n.
– Szóval ezért voltál ennyi ideig a hangárban?
Vártad, hogy Diana megérkezzen! – Aztán hazajött,
és ott talált a verandán, amint épp hisztizek, majd
kijelentem, hogy boldogtalan vagyok az alaszkai
életemmel. Összeszorul a gyomrom a bűntudattól, és
közelebb lépek hozzá. – Imádom! És téged is. –
Lábujjhegyre ágaskodok, és szájon csókolom, egy
kicsit hosszabban, mint egyébként tenném valaki
más társaságában.
Amikor elhúzódok, halvány, gúnyos mosoly ül az
arcán.
– Muszáj volt a leglányosabb kék árnyalatot
választanod, ugye?
– „Bikini Pearl” a fantázianeve – mondom
mosolyogva. – Mikor döntötted el, hogy megveszed
nekem?
– Miután elmentél próbavezetésre, felhívtam a
kereskedést – vallja be.
– Ez túl nagy ajándék, Jonah.
– Lehet. – Az ujja hegyével végigsimít az arcomon,
ahogy félretűr néhány hajszálat az arcomból. – De
csak azt szeretném, ha boldog lennél itt. –
Szomorúság tölti el a jeges, kék szemét.
Gyomorba vágó szavak ezek számomra, miután
alig tíz perce borultam ki.
– Az vagyok. – A nyaka köré fonom a karomat, és
magamhoz húzom. Érezhető a feszültség a vállában,
ahogy rácsimpaszkodok. Belesajdul a szívem, hogy
tudom, én okoztam. – Nem gondoltam komolyan –
suttogom a fülébe.
Olyan aprónak tűnök, amikor a testem köré fonja
a karjait, és szorosan magához ölel.
– Később megbeszéljük, jó? Most segítenünk kell
Dianának bepakolni a holmiját. Szerintem
mindannyiunk közül neki volt a legnehezebb
reggele.
Lábujjhegyre ágaskodok, és adok neki még egy
utolsó csókot, aztán elhúzódok, és a legjobb
barátnőmhöz fordulok. Színtiszta boldogság árasztja
el a szívemet.
– Menjünk, pakoljuk ki a holmidat, aztán
kitaláljuk, hová megyünk az elkövetkező négy…
Valami felcsillan a szemem előtt, és Diana
felmutatja előttem a bal kezén lévő jegygyűrűt.
Leesik az állam, ő pedig felsikkant.
– Jó sok tervezés vár ránk!
 Harminckettedik fejezet

– Ő az otthonodban volt, amikor beköltöztetek? –

Diana célzatosan a fölénk tornyosuló
jávorszarvasfejre mered, aminek halvány rózsaszín
szerpentinszalagokat fűztek át az agancsain. Muriel
(vagy inkább Toby, Muriel utasítására) kidíszítette a
Csapszéket a születésnapom alkalmából, és a
meglepetésre gombóc gyűlt a torkomba, amikor
ismeretlen emberek éneklésére léptünk be az ajtón.
Muriel kihozott egy omlós epertortát (a kertemből
származó eperből, amiből kiszolgálta magát, amíg
nem voltunk otthon) gyertyákkal teletűzdelve.
Fuldokolva legyűrtem a saját szeletemet, mivel
nem volt szívem bevallani neki, hogy utálom, ha
már ennyit bajlódott vele.
– Ő. Ők. – Az állammal a két szarvasfejre
biccentek, amiket Toby a hosszú, szűk terem túlsó
végére felrögzített egy héttel azután, hogy itt
hagytuk őket.
– Mellesleg, az a szálló, ahová Jonah elküldött a
Jeepért… – Diana elborzadó arckifejezéssel néz rám,
mielőtt még a vörösre rúzsozott szájához emeli a
Martiniját – egy különleges adalék a Csapszék mai
ajánlatához, a születésnapom alkalmából, és a ház
állja. Teddy szerint Toby egész héten a pultos
képességeit csiszolta.
Felnevetek.
– Igen, tudom. Ott töltöttem az első éjszakát,
amikor Anchorage-ben ragadtam. – Annyira régen
volt már. – De nem olyan rossz, ha egyszer
megszokod.
Diana szeme üveges és véreres. Végül nem sikerült
aludnia egyet. Röviddel azután, hogy körbevezettem,
már a gépen voltunk, és megmutattuk neki Alaszka
valódi arcát: a Denali Nemzeti Park végtelen, vad,
hárommillió hektáros területét, ahol Diana látta a
folyónál lazacot eszegető grizzly medvéket; a Ruth
Glacier magasló, gránitarcú szurdokát és a
repülőgép roncsait, ami két évvel ezelőtt a
hegyhátba csapódott, és nem lehet helyrehozni
(utóbbit nem szolgált örömömre látni), mielőtt Jonah
leszállt egy elegáns hotelnál, ahol
vacsorafoglalásunk volt. Meg sem álltunk, mióta
Diana megérkezett. Felfoghatatlan számomra, hogy
lehet még ébren.
– Megisszuk ezt az italt, aztán hazamegyünk.
– Nem, jól vagyok! – Legyint az aggodalmamra, a
gyémántgyűrűje még a tompa megvilágításban is
felcsillan.
Mosolyt csal az arcomra, de közben belém hasít a
döbbenet.
Dianát eljegyezték. Diana férjhez fog menni. Nem
jelölik ki a dátumot, amíg Diana bele nem rázódik a
dolgokba, és megtalálja az egyensúlyt a jogi
tanulmányai és a teljes munkaidős állása között, de
előbb-utóbb be fog következni, és én leszek a tanúja.
Ezt már évekkel korábban eldöntöttük, még azelőtt,
hogy az esetleges kérőink egyáltalán megjelentek
volna.
A nehézség? Hogy most több mint hatezer
kilométerre vagyok tőle.
Tudtam, hogy ez a következő észszerű lépés
számukra, és szívből örülök neki. De ha őszinte
akarok lenni, akkor egész nap nyomasztott az
irigység is, amiért a legjobb barátnőm élete halad
előre egy izgalmas karrierrel és egy flancos lakással,
mindössze húsz percre az egész családjától. Azért,
amiért neki nem kellett felforgatnia a teljes életét
ehhez. Megtalálta a férfit, aki illik az ő városi, pörgős
életéhez.
Én bezzeg? Én egy alaszkai égi cowboyba zúgtam
bele.
És mióta kiszaladtak azok a szavak a számon ma
reggel, annak ellenére, hogy hevesen tagadtam őket,
képtelen vagyok szabadulni a félelemtől, hogy van
bennük némi igazság, és mélyen, legbelül tudom: az,
hogy én itt vagyok, vagy Jonah bárhol máshol – nem
fog működni.
Boldog vagyok itt?
Boldog vagyok Jonah-val. Úgy szeretem, ahogy
nem tudtam, hogy lehetséges: teljes szívvel és
odaadással.
De boldog vagyok itt, az életemmel?
Vagy eddig áltattam magamat azzal a reménnyel,
hogy egy nap felébredek, és nem érzem többé
idegennek a dolgokat, és ami addig ideiglenesnek
tűnt, arra az otthonomként tekintek?
Túlkompenzáltam a durva szavaimat azzal, hogy
azóta minden lehetőséget kihasználtam Jonah
megérintésére (hogy megfogjam a kezét,
megcsiklandozzam az oldalát, játsszak a
szakállával), és bebizonyítsam, nem gondoltam őket
komolyan. Kedvesen viszonozta mindezt, önelégült
mosollyal és hátsimogatásokkal, és cseppet sem fogta
vissza magát.
De láttam a szemén.
A szomorúságot. Az aggodalmat.
Mind közül talán a legrosszabbat: ugyanazt a
bizonytalanságot, amitől én is elkezdtem tartani.
 És most tehetetlen vagyok a kis hanggal szemben,
ami rettenetes, sötét gondolatokat suttog az
elmémben: Mi van, ha Trapper’s Crossingot soha
többé nem érzem az otthonomnak? Mi lesz, ha
belekeseredek abba, amit Jonah imád csinálni? Mi
lesz, ha egy nap úgy dönt, hogy nem tudok úgy
beilleszkedni Alaszkában, ahogy ő szerette volna? Mi
lesz, ha én mondom Jonah-nak, hogy el szeretnék
költözni, és ő nem hajlandó?
Furcsa, hogy egyik nap kikezdhetetlennek tűnik a
kapcsolatod, és másnap milyen sebezhetőnek: egy
félreértés, néhány szó és temérdek elnyomott
aggodalom, ami végül a felszínre tör.
Ez a szorongató érzés a hasamban olyan, mintha
megismételtük volna azt a katasztrofális utat a
menedékházhoz. Mást sem szeretnék, mint
megjavítani, ami eltört köztünk, de mi van, ha már
nem tudunk visszatérni oda, ahol voltunk?
Mi van, ha kipukkasztottam egy tűvel az illúzió
buborékát, amiben eddig lebegtünk?
Most először, mióta Jonah Torontóba érkezett, és
megkért, hogy költözzek Alaszkába, tényleg félek
attól, hogy lassan lejár a kapcsolatunk szavatossági
ideje, bármennyire is szeretem őt.
Elhessegetem ezeket a keserű gondolatokat,
mielőtt még leesne az álarcom, és Diana meglátná a
fájdalmamat, amit az ittléte miatti örömöm alá
rejtettem.
– Nyugi, Di. Már így is kiérdemelted a „világ
legjobb barátnője” érdemrendet, ezért bevallhatod,
hogy titokban a halálodon vagy.
– Talán egy kicsit. – Feltartja a manikűrözött
mutatóujját és a hüvelykujját, hogy mutassa a köztük
lévő kis rést, aztán körbemutat a Csapszéken a
kezével. – De ezt mind a kedvedért csinálták ma este.
Nem akarlak egyelőre hazarángatni. Van még egy
vagy két óra a tarsolyomban. Csak ne legyél
féltékeny, amikor a dögös vikinged kénytelen lesz a
vállán hazacipelni, mert már most be vagyok rúgva.
– Egy csuklással nyomatékosítja ezt a kijelentését. –
Emellett jó eséllyel letaperolom, aztán az alkoholra
fogom. Csak hogy tudj róla.
Megrázom a fejemet, és nevetek, ahogy
elképzelem Jonah reakcióját erre. Nem mintha
Diana valaha is megtenné valójában.
– Fogalmad sincs, mennyire hiányoztál. – Nekem
sem volt fogalmam, amíg meg nem láttam a veranda
előtt állva.
Lopva a bárra pillantok, ahol Jonah lassan
kortyolgat egy korsó sört, és Marie-vel, Tobyval meg
a pozsgás arcú Teddyvel beszélget.
– Kedveljük, vagy nem? – kérdi Diana, mintha
összeesküvésre készülne, és követi a pillantásomat. –
Mert azóta bámulod, hogy ideértünk.
– Jonah legjobb barátja. – Marie a bárpultnál ült,
amikor beléptem az ajtón. Nyilván Jonah hívta meg.
– Jonah legjobb barátja egy gyönyörű szőkeség? –
Diana szemöldöke a magasba szökik. – Ezt
elfelejtetted megemlíteni. Miért felejtetted el
megemlíteni nekem? A te legjobb barátnődnek?
Mert pontosan tudtam, hogyan reagálna az én
legjobb barátnőm, és nem akartam, hogy bárki is
megerősítse a félelmeimet, különösen, miután itt
hagytam Jonah-t Alaszkában. Diana mindig is
bizalmatlan volt más nőkkel szemben, mert
meggyőződése, hogy a nők természetüknél fogva
versengőek, és ha egy nő plátói barátságot ápol egy
vonzó férfival, azt sosem önszántából teszi.
Ez alkalommal nem téved.
De most nincs itt az ideje annak, hogy
felvilágosítsam Dianát mindenről Marie-vel
kapcsolatban, beleértve azt a határokat feszegető
beszélgetést, amit meghallottam egyik reggel a
hangárban.
– Őt és Tobyt figyelem. Várom, hogy egymásra
hangolódjanak.
Diana elgondolkozva összeráncolja a szemöldökét,
és tanulmányozza őket.
– Igen, lehet, hogy kijönnének egymással. Eléggé
cuki. Afféle nagy, testes, mackós módon.
– És Marie is szép és kedves – ismerem be némi
nehezteléssel.
– Lehet, hogy ha Toby már nincs beléd zúgva,
összejönnek.
– Fogd be! Nincs belém zúgva!
Diana kacagására felénk fordul pár fej.
– Oké, Calla. Akkor ezt játsszuk? Miért nem veszed
észre soha ezeket a dolgokat?
– Mert nem akarom! Ne ültess a fülembe bogarat
ilyenekkel! Ő itt az egyetlen emberbarátom! –
nyafogom.
Diana felsóhajt, miközben kortyol egyet.
– Hát, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem
hiszem, hogy Marie-t érdekli a dolog. Legalábbis
Tobyval nem. – A tökéletesen átrajzolt és festett
szemöldöke magasba szökik, ahogy visszafordul, és
tovább kémleli a bárpultot, ahol Marie Jonah jóképű
arcán legelteti a szemét.
Teddy mond valamit, amire mindannyian
nevetésben törnek ki. Jonah átveti a karját Marie
vállán, hogy megrázogassa, mintha ő lett volna a
poén tárgya. Mintha Marie közelebb fészkelné magát
hozzá, és a szőke fejét Jonah nyaka hajlatához
hajtaná.
– Csak jó barátok. Már évek óta azok – mondom,
annak ellenére, hogy kellemetlenül összeszorul a
gyomrom, és ezt azóta érzem, mióta Jonah a bárpult
felé kanyarodott, mi meg Dianával letelepedtünk
ehhez az asztalhoz.
Bárcsak visszamehetnék az időben ma reggelig,
hogy eltöröljem a szavaimat, vádjaimat, kétségeimet!
De nem tehetem, és ez különösen érzékennyé tesz az
ehhez hasonló pillanatokban.
– Szóval, ez a nagybetűs „Szórakozóhely”
Trapper’s Crossingban? – kérdi Diana, és végignéz a
flanel- és farmerruhás embersokaságon. Úgy
ötvenen vannak összesen, és az utolsó számításom
szerint közülük negyven férfi.
– Ez az egyetlen hely a városban. Hát, leszámítva a
pizzériát, ami tízkor bezár, meg a közösségi házat. És
úgy hírlik, a pénteki zöldségpiac is nagy buli. –
Muriel megpróbált elrángatni tegnap, de nem volt
kedvem azok után, amilyen napom volt Royjal.
A hétvégén tele a szálló, ahogy Toby ígérte az év e
tájára, és úgy tűnik, a vendégek a Csapszékbe jönnek
a nap végén, hogy igyanak és nevetgéljenek, és
büszkén eldicsekedjenek az aznapi fogással meg a
hallal, ami elmenekült.
– Úgy örülök, hogy itt vagyok, még ha csak egy
rövid kirándulásra is. – Diana a tenyerére támasztja
az arcát, és sóvárogva mosolyog. – Emlékszem az
éjszakára azon a szórakozóhelyen, amikor tudomást
szereztél apádról, és azon vívódtál, hogy elmenj-e. El
tudod képzelni, mi lett volna, ha nem mész?
– Nem. – Belefájdul a szívem a gondolatba. Jövő
hónapban egy éve lesz Agnes hívásának és az azt
követő repülőutamnak. – Az lett volna életem
legnagyobb tévedése.
 – Ugye? És mégis képzelted volna valaha, hogy egy
nap itt leszel, most?
A markomban szorongatott apró
repülőgépmedállal játszadozom, az ajándékkal
életem két legfontosabb férfijától, és megrázom a
fejemet.
– Úgy néz ki, lányok, rátok fér egy újabb kör ital. –
Toby jelenik meg, és kicseréli a Martininkat egy
frissre. Még megfelelő poharat is vásároltak.
Nem csak Diana fog berúgni, ha ez így folytatódik.
– Épp rólad beszélgettünk! – kiáltja Diana csillogó,
kék szemekkel.
Toby arca lángba borul.
– Remélem, csupa jó dolgot mondtatok.
– Csupa jó dolgot. – Diana kacsint, és ismét csuklik
egyet. – Istenem, ez de kínos. Bocsánat, de ki kell
mennem a budiba. Úgy értem, a mellékhelyiségbe.
Egy perc, és jövök. – Diana elindul a „Hölgyek” felirat
felé a helyiség távolabbi oldalán. Az ereiben
csordogáló alkohol jóvoltából egy árnyalattal jobban
ingatja a csípőjét a szokásosnál, önmagához híven
magabiztosan, emelt fővel sétál, és számtalan
epekedő pillantást vonz maga után. A
farmernadrággal, gyapjúkabáttal és
baseballsapkával teli helyiségben olyan, mint egy
hosszú lábú, száznyolcvan centi magas, szőke szirén
bőrcsizmában.
Jonah észreveszi őt elhaladóban, és lopva felém
néz. Felkel a bárszékről, és úgy tűnik, mintha épp
készülne idejönni hozzám, amire teljesen izgalomba
jövök. De ekkor Marie az alkarjára teszi a kezét, és
megállítja, hogy feltegyen egy kérdést, amire végül
ismét beszélgetésbe elegyedik a másik két helyivel.
Visszaül a bárszékre.
Érzem, hogy az arcomat keserűség járja át. Vajon
egy féltékeny és kissé részeg barátnő vagyok? Vagy
ez szándékos volt Marie részéről?
– Szóval? Jó kis szülinap? – kérdi Toby, és
kíváncsian szemügyre vesz.
Magamra erőltetek egy mosolyt.
– Remek szülinap. – Leszámítva a nehézkes
indulást és a közelgő vég miatti nyomasztó
érzésemet.
Kihúz egy széket, és letelepedik velem szemközt.
– Mennyire lepett meg, amikor láttad azt a Jeepet
begurulni?
Nem láttam begurulni, de ne menjünk bele a
részletekbe.
– Inkább sokkolt. Te tudtál erről? Diana
látogatásáról?
– Áh… – Eltelik pár pillanat, aztán a vigyora
elárulja. – Igen, múlt héten tudtam meg.
Játékosan belerúgok az asztal alatt.
– Szólhattál volna nekem!
– Viccelsz? Jonah seggbe rúgott volna. – Odasandít,
ahol Jonah és Marie ülnek, és egy pillanatra leragad
a tekintete.
– Elhívtad randizni?
Felnevet, és az arca lángba borul a szégyentől.
– Próbálok bátorságot gyűjteni hozzá. Mellesleg,
mi történt közted és Roy között? Kimentem ma
segíteni neki, és megkérdezte, hogy még mindig a
sírba kívánod-e.
– Tényleg? – Bukfencet vet a gyomrom a
meglepetéstől. De mit érdekel engem, ha az a
goromba vénember ezen tűnődik? Leszarom Roy
Donovant.
 – Mit csinált? – kérdi Toby sokat tudó hangon.
Vállat vonok.
– A szokásos Roy, csak még annál is rosszabb. Volt
egy óriási veszekedésünk hazafelé a kórházból.
Mindenféle undok dolgot vágott hozzám, és közölte,
hogy ne menjek át többé, aztán ragaszkodott hozzá,
hogy gyalog sétáljon haza a főútról. – Nem igazán
szeretnék belemenni annak részleteibe, hogy Roy
szerint apakomplexusom van. Tudom, mi az, mert
egy időben volt. Most már másra sem vágyom, csak
hogy életben tartsam apám emlékét.
De kizárt, hogy ezt valaha is Roy Donovan
testesítené meg számomra. Hacsak Roy nem a
gonosz, szörnyeteg Mr. Hyde verziója Wren
Fletchernek.
Toby felnevet, és megrázza a fejét.
– Remélem, hagytad sétálni.
– Nem mintha lett volna más választásom.
Szerintem összehúzza magát, és kiugrik az ajtón,
törött csontokkal is.
Toby arcán megjelenik az a széles mosoly, amit az
édesanyjától örökölt.
– Szóval, undok volt, amikor ma átmentél? –
kérdezem.
Toby összeráncolja a homlokát.
– Ami azt illeti, nem. Rendesen viselkedett.
Egyáltalán nem panaszkodott sokat. Ha
belegondolok, furcsa volt.
Ez tényleg furcsa. Lehet, hogy végül bevette azt a
fájdalomcsillapítót, ami annyira elkábította, hogy
„kedves” lett. Ha ez egyáltalán lehetséges Roy
számára, amit erősen kétlek. Ellenben úgy fest, a
másik irányban képes szélsőségekre, már ha igaz,
amit arról mondott, hogy a felesége elhagyta. De az a
kérdés, meddig menne el. Mi miatt menekült el a
felesége, Roy fanyar viselkedését leszámítva?
Mit csinált rosszul?
Újra kezdi felkelteni a morbid kíváncsiságomat a
vénember az erdőben.
– Hát, hacsak nem kér bocsánatot, én nem segítek
neki többé.
– Roy, bocsánatot? – Toby kételkedve néz rám.
– Pontosan. Úgyhogy sajnálom, de valaki másnak
kell gondoskodnia róla. Esetleg anyukád kereshet
egy barátságos baltás gyilkost, vagy valakit, aki
ugyanolyan eszement, mint Roy.
– Szóval Roy nem tévedett annak kapcsán, hogy a
sírban szeretnéd látni. – Toby elvigyorodik. –
Helyettesítelek, amíg a barátnőd itt van, de készülj.
Anyám kényszeríteni fog. Ezt teszi mindig.
– Próbálkozhat, amennyit akar. Nem fogok
átmenni, amíg Roy bocsánatot nem kér.
Toby vigyora hirtelen lehervad az arcáról.
– Basszus. Ne haragudj, de el kell bújnom a bárpult
mögé. – Elrohan.
Amikor hátrapillantok a vállam felett, megértem,
miért. Jessie Winslow beállított ma este is,
ugyanabban a feszes kék farmerban és rövid szárú
csizmában, amiben legutóbb láttam. A
leopárdmintás haspólóját bíborszínűre cserélte, ami
a hatalmas idomaira tapad.
A nagy, kék szeme végigpásztázza az arcokat, és
hamar kiszúrja Jonah-t. Látványosan a hajába túr,
kinyomja a mellkasát, és átvág a tömegen. Ismét
feszült borzongás szalad végig a hátamon. Éppen
erre volt szükségem. Nincs bennem lelki erő ahhoz,
hogy elviseljem, amint ez a rohadék nő Jonah-ra hajt
ma este, minden bajunknak a tetejébe.
 Muriel megkerüli a bárpultot, és egyenesen az
asztalunkhoz masírozik.
– Hol a barátnőd?
– A mosdóban. – Valószínűleg a sminkjét igazgatja.
Ráncba szalad a homlokom, amint meglátom Muriel
kezében a halvány, terepmintás puskatartót. – Mész
valahová?
Letelepedik az asztalhoz, és ekkor veszem észre a
végére kötözött rózsaszín masnit.
– Boldog születésnapot, Calla!
Te jóságos ég!
– Vettél nekem egy puskát?
– Nem egészen. Ez volt az én első puskám, amit a
szüleimtől kaptam. Egy Winchester – mondja
büszkén. – Jó az olyan törékeny nőknek, mint te. A
tulajdonosi papírokat a tartóban találod.
Nem tudom, mit szóljak. Muriel tudja, hogy nem
szeretem a fegyvereket, és nem áll szándékomban
valaha is elsütni egyet. Eléggé ismer ahhoz is, hogy
tudja, nem lennék képes udvariatlanul
visszautasítani egy születésnapi ajándékot.
De a nyugtalanságomon túl, mélyen legbelül
érzem, hogy Muriel az első puskáját adja át nekem,
egy olyan ajándékot, amit a szüleitől kapott, és nagy
becsben tart.
Túlteszem magam az idegenkedés és a
megbecsülés zavarba ejtő elegyén, és végül egy
„köszönöm”-nél maradok. Elvégre, a gondolat
számít, és ilyen, ha Muriel figyelmes.
– Nem fali dísznek való, Calla – figyelmeztet.
Igazából azt terveztem, hogy elrejtem a
szekrényem mélyére.
– Meg kell tudnod védeni magadat, különösen,
amikor Jonah távol lesz szeptemberben, mialatt Jack
Thomasnak dolgozik.
– Ó, azokban a hetekben hazautazok.
– Micsoda? – Mély barázda jelenik meg a szeme
között. – De akkor kell a kertet leszüretelni! El
leszünk foglalva a befőzéssel!
– Ne aggódj, Muriel. Calla pillanatokon belül képes
lesz lelőni az almaszárat az almáról – szólal meg
Jonah rekedtes hangja a hátam mögött, és azonnal
megnyugvást nyújt, megmenekítve ettől a
beszélgetéstől. Meleg, erős kezek érnek a vállamhoz.
Hátranyúlok, és megszorítom, aztán előrébb
húzom, és gyönyörködöm a csuklója és alkarja
izmaiban az ujjaimmal, elképzelve ezeket a kezeket
a testemen később, ma este. Akármennyire is örülök,
hogy itt van Diana, túlteng bennem a vágy, hogy
Jonah-t csak magamnak tudhassam – és
megjavíthassuk, akármi is történik épp köztünk.
Az egyik szállóvendég odakiált Murielnek,
elterelve a figyelmét. Jonah leül a mellettem lévő
székre, én pedig habozás nélkül beletúrok a
körmömmel a szúrós szakállába, aztán odahajolok
hozzá, és hosszan, forrón megcsókolom az ajkát,
valószínűleg a Csapszékhez túlságosan szenvedélyes
módon.
Amikor hátrahúzódok, önelégülten mosolyog.
– Hogy mennek a dolgok itt Dianával?
– Jól. És nálad? Jól szórakozol a bárpultnál? –
kérdezem olyan közömbösen, amennyire csak telik
tőlem.
– Azt hiszem. – Jessie Winslow felé biccent, akinek
az elismerésre méltó dekoltázsa szemmagasságban
van egy barátságtalan kinézetű horgásszal a közeli
asztalnál. – Most jött meg a kedvenc helybélid.
 – Igen, feltűnt. Toby egyből elmenekült.
Jonah felnevet.
– Nem hibáztatom. Azt hallottam, hogy a férje egy
medve.
A szemem sarkából látom, hogy Marie figyel
bennünket. Habár egyidőben együttéreztem azzal,
hogy viszonzatlan érzései vannak Jonah iránt, ma
azon kapom magam, hogy kevésbé érdekel, és
inkább az foglalkoztat, hogy az én érzéseimet – és
Jonah érzéseit irántam – tisztázzam.
Heves késztetés lesz úrrá rajtam, és átülök Jonah
ölébe a székemről, kényelembe fészkelem magam, a
karomat pedig a válla köré fonom.
– Ott voltál egész végig, mióta leültünk – mondom,
és próbálom a vádló hangnemet mellőzni.
Jonah összevonja a szemöldökét.
– Igen, azt hittem, szeretnétek kettesben lenni
Dianával.
Ennyit Jonah-ról, a figyelmes úriemberről.
– Azt szeretném, ha a számomra legkedvesebb
emberekkel tölthetném a születésnapomat. –
Végigsimítok fél kézzel a mellkasán, felfelé, a vastag
nyakán, és megcsodálom a kiugró ádámcsutkáját. –
Ebbe te is beletartozol.
Megszorítja a combomat.
– Egyébként hol van Di? Elaludt odabent?
– Majdnem – jelenti ki Diana, miután végszóra
megjelenik. Nem is leül, hanem leroskad a székre. –
Falnak ütköztem. Szó szerint és képletesen is. Nem
tudom eldönteni, hogy tényleg részeg vagyok-e, vagy
az időeltolódás teszi, vagy mindegyik, de sajnálom,
nincs energiám még egy órához. Viszont nem adom
vissza a „legjobb barátnő” érdemrendet így sem.
Kiérdemeltem. – A csillogó, fáradt pillantása a
terepmintás tartóra vándorol. – Az meg micsoda?
– A születésnapi ajándékom Murieltől. Egy puska. –
Lassan ejtem ki a szót, és sokatmondó pillantást
vetek Dianára.
– Húha. Egy puska. – Diana szeme elkerekedik,
afféle „te most hülyéskedsz velem?” kifejezéssel. –
Van egy puskád. És egyszerűen itt van az asztalon,
egy bárban, a Martinim mellett.
Jonah felnevet.
– Megyek, és berakom a Jeepbe, amíg ti végeztek
az italotokkal. Ideje hazamenni. – Felsegít az öléből,
és közben végigsimít a tenyerével a hátsómon.
– Szóval errefelé lehet ilyet? Csak úgy adni
valakinek a szülinapjára egy puskát? És az illető csak
berakja a kocsijába, hazaviszi, és… azt csinál vele,
amit csak akar? – kérdi Diana mintegy mellékesen.
– Amíg az illető nem küzd mentális betegséggel, és
nem bűnöző. – Jonah elvigyorodik. – Van valami,
amit tudnunk kellene Calláról?
– Ó, igen, egész biztosan bolond. Beléd van
bolondulva. – Diana elnyújtja a szavakat, amivel
eléri, hogy Jonah felhorkantson, engem pedig
megnevettet.
Megjelenik Marie a vállán átvetett táskájával.
– Hé, srácok, én most elindulok. Van egy beteg
kiskutya a rendelőmben, és talán nem árt ránéznem,
mielőtt hazamegyek.
Megkönnyebbülést érzek, amiért nem kell tovább
foglalkoznom azzal, ahogy Marie Jonah után
epekedik.
– Tökéletes időzítés. Kikísérlek. – Jonah megfogja a
puskát.
 – Boldog szülinapot, Calla! – Marie mosolya nem
igazán jelenik meg a tekintetében.
A viszonzásnak szánt mosolyom ugyanolyan
erőltetett.
– Köszi, hogy eljöttél. – A székemre rogyok, és
végignézem, ahogy követi Jonah-t az ajtón kifelé,
közben pedig tele vagyok nyugtalansággal. Nem
érdekel, mit mondott Jonah-nak, az a nő csupán
Jonah miatt visel el engem.
– Egy beteg kiskutya a rendelőjében? – Diana
kérdő pillantást vet rám.
– Állatorvos.
– Hú. Szóval Jonah legjobb barátja egy gyönyörű
nő, aki a szó szoros értelmében cuki, ölelgetni való
bébiállatok életét menti meg, és részedről ez tök oké.
– És szerelmes Jonah-ba. Ne feledkezz meg erről –
teszem hozzá keserűen, és nagyot kortyolok az
italomból. Diana összepréseli a száját, és nehezére
esik megtartani magának a véleményét. – Nem, nem
oké részemről! – ismerem be végül. Mostanában
legalábbis nem. Ma nem. – De bízom Jonah-ban. –
Abban nem bízom, hogy Marie odakint van vele,
amíg én idebent épp kételkedem a kapcsolatunk
tartósságában. – Igyuk ezt meg, és menjünk.
 Harmincharmadik fejezet

Tíz perccel később, miután felhajtottam egy erős

italt, amitől kavarog a fejem, és megköszöntem
Murielnek, Tobynak és Teddynek külön-külön a
kedvességüket, egymást átkarolva, kissé botladozó
léptekkel kisétálunk az ajtón Dianával. A csendes,
tiszta éjszakába hangos zene zaja szűrődik ki a
nyitott ablakokon át.
– Ez annyira furcsa – nyög fel Diana, és a napra
bámul, ami a látóhatárba kapaszkodik, és ködös
narancssárga az eget borító füst miatt. Túl vagyunk a
nap-éj egyenlőségen, és már rövidülnek a nappalok,
de egyelőre még mindig rendszeres jelenség, hogy
éjfél környékén látni a napot.
A fényes, kék Jeepem előttünk parkol, ott, ahová
Toby kitett egy „Születésnapos díszvendég” táblát
egy villanyoszlopra, hogy lefoglalja nekünk a helyet
éjszakára. Jonah nincs itt.
Megpillantom távolabb a parkolóban, Marie
terepjárója oldalának támaszkodva, és annyira
elmerült a beszélgetésben, hogy látszólag még észre
sem vett minket. Nem látom Marie-t, mert eltakarja
Jonah széles alakja a két terepjáró között, de el
tudom képzelni a tágra nyílt, pávakék szemét, ahogy
vágyakozva felnéz Jonah-ra.
Ez aztán egy borzasztó hosszúra nyúlt búcsú.
Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy miről
beszélgethetnek: egész pontosan, rólam. Vajon
elmesélte Marie-nek a ma reggeli katasztrófát, ismét
a tanácskérés jegyében? Mit fog Marie mondani?
Milyen kegyetlen kis igazságokat sutyorog majd a
fülébe? Amikkel nem biztos, hogy téved. Jonah
valóban hajlamos türelmetlenkedni, szenvedélyes,
és gyorsan tesz lépéseket. De Marie kinek próbál
valójában segíteni?
Nem vagyok az a féltékeny, önbizalom-hiányos
barátnőtípus, aki nem engedi a barátjának, hogy
csinos női barátai legyenek, és rájuk rontva követeli,
hogy mondják el, mi történik, mintha valami gaztett
lenne készülőben, valahányszor kettesben
maradnak.
Erről győzködöm magamat, még akkor is, amikor
elengedem Dianát, és a lábam a saját akaratából visz
előre.
– Itt megvárlak. – Diana szavait sziszegés követi,
aztán egy csattanás a bőrén. Nem volt hajlandó
rovarriasztót használni, mert úgy vélte, büdös lenne
a parfümjével kavarodva. – Szólj neki, hogy nyissa ki
a Jeep ajtaját!
Felmutatom a hüvelykujjamat neki, és
továbbsétálok. Minél közelebb érek, annál kevésbé
hallatszik a zene, és annál jobban hallom a
beszélgetésüket.
És minél jobban hallom, annál lassabban közelgek,
annál halkabban lépdelek.
– …reggel kirepülnénk, és hétfő estére vissza is
érünk – hallom Marie hangját.
– Igen, most már nem tudom, ez mennyire jó
ötlet…
– Miért nem? Itt van a barátnője. Én pedig
hónapok óta nem jártam a falvakban.
Marie próbálja rávenni Jonah-t, hogy vigye őt ki
nyugatra. Egyidőben folyamatosan ezt csinálták,
amikor Jonah még Bangorban lakott. Marie
odautazott a helyi járattal, ami naponta közlekedik
Bangor és Anchorage között. Napokat töltöttek
együtt, faluról falura járva, míg Marie az állatok
keresztes lovagjaként életeket mentett. Egy dologban
biztos vagyok: tudna másik pilótát találni.
De egyre világosabb számomra, hogy nem kell
neki másik pilóta.
Az enyémet akarja.
Jonah felemeli a kezét, és beletúr a hajába az
ujjaival, teljesen összeborzolva magát. A fekete póló,
amit vettem neki, az alakjához simul, kidomborítva
az izmos vállait és a keskeny derekát. Nem tudom
megállni, hogy ne csodáljam, még úgy is, hogy
ökölbe szorul a kezem, és elképzelem, hogy közéjük
rontok, és dühkitörésemben az arcukba üvöltök egy
csomó vádat.
– Igen, tudom, de nem állnak túl fényesen a dolgok
– mondja Jonah kicsit halkabban.
Megtorpanok. Már így is görcsben van a gyomrom,
de most még inkább összeszorul.
Nem állnak túl fényesen?
Jonah szerint a dolgok nem állnak fényesen?
Nyilván a köztünk lévő dolgokra céloz.
Úgy értem, a mai reggel után tudom, hogy nem
mondható tökéletesnek a helyzet, de ahogy Jonah
hangosan kimondja ezt (pont Marie-nek!), újult
erővel tör rám a meglepetés és a düh.
– Hé, haza kell juttatnunk Dianát. Ki tudod nyitni a
Jeepet? – kiáltom, mivel nem akarom, hogy
hallgatózáson kapjanak. Fohászkodok, hogy ne hallja
a hangomon az erőlködést.
Jonah megfordul, látja, hogy közeledek, és a
tekintete ellágyul.
– Igen. Hát persze. Biztos a halálán van. – A
farmerzsebébe nyúl, és megnyomja a kulcscsomón a
gombot. Egy csipogás hallatszik, amit Diana egy
kétségbeesett „köszönöm” felkiáltással nyugtáz, és
megnevetteti Jonah-t.
Megfordulhatnék, és magukra hagyhatnám őket,
de épp eleget tartotta ma távol tőlem Marie a
pasimat, ezért odamegyek, és Jonah mellkasához
simulok, a dereka köré fonom a karomat,
elhessegetve minden mást, leszámítva a túláradó
érzéseimet ez iránt a férfi iránt.
Jonah nem habozik, körbevesz a teste melegével.
– Készen állsz az indulásra?
Az államat nekitámasztva pihentetem,
hátrahajtom a fejemet, és dorombolva válaszolok:
– Igen. – Egy pillanatig végigkövetem a
szememmel a szája vonalát, és próbálom a tudtára
hozni egyetlen pillantással, hogy mi mindent akarok
tenni vele ma éjjel.
– Rendben – mormolja, és lángra lobban a szeme.
Marie-hez pedig így szól: – Jövő héten felhívlak.
– Rendben. Oké.
Egy árnyalatnyi csalódottságot érzek Marie
hangjában, és ez egy kis elégtételt okoz számomra.
Idefelé fogalmam sem volt róla, mit fogok
mondani, de ekkor eszembe jut:
– Hé, Marie, szerintem Toby nagyon szeretne
elmenni veled vacsorázni valamikor. – Egy
ártatlannak tűnő felvetés.
– Ó, tényleg? – A füle mögé tűr egy rakoncátlan
hajtincset. Árulkodó jele annak, amikor
kényelmetlenül érzi magát, vagy ideges.
– Igen. Meg kellene kérdezned. – Jelentőségteljesen
a szemébe nézek, miközben Jonah-ba kapaszkodom.
– Szingli.
 Jonah pedig nem az.
Szóra nyitja a száját, de elakad, az arca lángba
borul, ahogy lopva Jonah-ra pillant.
– Észben tartom. Jó éjszakát! – Előrehajol, és
bemászik a terepjárójába.
Jonah gondterhelten felsóhajt.
– Ez meg mégis mi volt?
– Mire célzol? – kérdem színlelt ártatlansággal.
– Calla…
Marie kocsimotorja felmordul. Kitolat a
parkolóhelyéről, és elhajt mellettünk, a hátsó
lámpája pirosan villog. Jonah búcsúzóul int egyet a
levegőben, de az állkapcsa szorosan megfeszül.
– Szeretnéd, ha Tobyval járna? – kérdi végtelenül
higgadt hangon.
– Persze. Rendes srác, és helyes. Miért ne?
– Kifejezetten Tobyval? – Jonah komoly, fürkésző
pillantást vet rám. – Vagy bárkivel, csak ne velem?
– Mit számít?
Megrázza a fejét.
– Már megbeszéltük ezt. Tudja, hogy együtt
vagyunk, Calla.
– De örülne, ha nem lennénk.
Az orra alatt elkáromkodja magát.
– Ne csináld már…
– Nem! Te ne csináld már! Hallottam őt a minap a
hangárban. Hogy mennyire szenvedélyes vagy, és ő
ezt szereti benned. Ne merd azt állítani, hogy plátói
értelemben mondta. Mindketten tudjuk, hogy nem! –
Jonah aznap válaszul emlékeztette őt, hogy miként
érez irántam, ebből tudom, hogy számára sem
plátóinak hangzott. Elegem van abból, hogy mégis
úgy teszünk.
Válaszra nyitja a száját, de aztán habozik, bármit
is tervezett mondani.
– De tudja, hogy nem fog megtörténni.
– Biztos vagy ebben? – Egy sötét gondolat szalad át
a fejemen, és nem hagyok magamnak elég időt a
mérlegeléshez, mielőtt kiszalad a számon. – Neked
problémád van azzal, ha Marie valaki mással jár?
– Miért lenne? – kérdi élesebb hangon.
– Nem tudom. – Az a sötét gondolat forgószélként
örvénylik a köztünk növekvő feszültséggel, és egy
hang a fejemben azt sikoltja, hogy ezt nevetséges
hangosan kiejteni. Mégsem tudom visszafogni
magamat. – Lehet, hogy magad mellett akarod tudni
tartalékként, ha ez nem jön végül össze.
Felnevet, de nincs vidámság a hangjában.
– Jézusom, Calla. Mennyit ittál?
– Nem vagyok részeg! – tiltakozom, és
felháborodok. Nem annyira.
– Most komolyan belemegyünk ebbe ma este?
– Felejtsd el!
– Áh. – Megrázza a fejét. – Túl késő. Mi a francot
értesz ez alatt?
Rendben. Tovább merészkedek.
– Tökéletes hozzád! Gyönyörű, okos és kedves.
Állatok megmentésével tölti a napjait. Alaszkába
való. Biztosra veszem, hogy készen áll megállapodni
és babákat szülni, akár most. Nem értem, miért nem
adod meg neki, amit akar.
Jonah szája nyitva, de nehezére esik választ adni.
– Mert ő nem te vagy! – mennydörgi végül.
 – Hát, „nem állnak fényesen” a dolgok köztünk,
emlékszel? Nem pont most mondtad neki? Mégis
miért mondanál ilyesmit? – Minden előjel nélkül
könnyek gördülnek végig az arcomon. Árulásnak
érzem, hogy hallottam őt bárkinek is ezt mondani,
de különösen Marie-nek, akiről tudom, hogy
valamilyen szintű örömöt érez ettől a vallomástól.
Ezt akarja hallani.
Én is ezt akarnám hallani, ha az ő helyében
lennék.
Reményt adna a sebzett szívemnek.
– Hát, ez az igazság, nem? Ha te boldogtalan vagy
itt, akkor nem, nem állnak fényesen a dolgok.
– Nem vagyok boldogtalan. Csak… Sosem vagy
otthon!
Az égnek emeli a kezét.
– Te mondtad, hogy vállaljam el ezt az állást, nem
emlékszel?
– Mert szeretted volna! Én viszont nem akartam,
hogy akard! – Csodálom, hogy nem verődött még
körénk nézőközönség, ahogy így kiabálunk
egymással. Úgy tűnik, ezt szeretjük csinálni:
parkolóban veszekedni. Szerencsére nincs a
közelben senki, hogy szemtanúja legyen.
– Igazad van, tényleg akartam. Nem terveztem
elvállalni, mert tudtam, hogy hosszú munkaidőt fog
jelenteni, de aztán azt mondtad, tegyem, ami
boldoggá tesz, és hogy te nem vagy boldog, ha én
nem vagyok az. Úgyhogy elvállaltam. És mit akarsz
tőlem hallani, azt leszámítva, hogy imádom? Valami
fontosat csinálok, és jó vagyok benne.
– És örülök, hogy azt csinálod, amit szeretsz.
Tényleg örülök, Jonah. De mégis mi a helyzet így
velem?
 Kis körben járkál fel-alá, mintha próbálná
összeszedni a gondolatait, majd megtorpan előttem
összefont karral.
– Nem tudom, mert még esélyt sem adtál
Alaszkának.
Leesik az állam.
– Hogy mondhatsz ilyet, Jonah? Egy quaddal
utazgatok fel-alá, kecskékkel beszélgetek, kutyákat
szabadítok ki medvecsapdákból, részt veszek
chilifőzőversenyeken, és próbálom elérni, hogy a
házunk valódi otthon legyen, ne csupán egy halom
farönk. Elég zöldséget termesztek a hátsó kertben
ahhoz, hogy egy ötvenfős család túlélje vele a telet!
Megtanultam főzni…
– Folyamatosan okokat keresel arra, hogy miért
szörnyű Alaszka, úgy beszélsz Torontóról, mintha
még mindig az lenne az otthonod, ez pedig csak
ideiglenes, és annyira próbálsz nem beilleszkedni az
itteniek közé, hogy még azt is felvetetted, hogy járjak
egy másik nővel – vág vissza, és a hangja tele
haraggal és frusztrációval. – Még egyetlen döntést
sem hoztál azzal kapcsolatban, hogy mihez akarsz
kezdeni az életeddel, leszámítva, hogy nyilvánvalóan
nem akarsz még családot, ami részemről rendben
van. – Megadóan feltartja a kezét. – Nem erőltetem.
De azt hittem, boldog vagy! Azt hittem, próbálod
megtalálni az utadat! Erre ma reggel hirtelen
közölted velem, hogy utálsz itt lenni, és most azon
tűnődöm, hogy tervezted-e valaha is megkedvelni a
helyet, vagy eleve úgy jöttél ide, hogy távozni
terveztél.
Leesik az állam.
– Ez nem igaz!
– Nem? Mert már nem tudom, mit higgyek. –
Végigsimít az arcán a kezével. – Összepakoltam az
életemet, és elköltöztem a helyről, ami ismerős
számomra. Lehet, hogy nem ugyanaz a helyzet, mint
nálad, de attól még változás. Agnes, Mabel… olyanok
számomra, mint a családom, és ott vannak az állam
túloldalán. Alig beszélek velük. És lehet, hogy ez nem
egy ideális hely számodra, de vagy teljesen beleadod
magad, vagy egyáltalán nem. És ha meg sem
próbálsz felépíteni egy valódi életet velem itt,
akkor… – Elkalandoznak a szavai.
Összeszorul a gyomrom.
– Akkor mi? – Nagy nehezen találom csak meg a
hangomat.
Nyel egyet, és fájdalommal telik meg a tekintete.
– Nézd, tudom, hogy azt mondtam, találunk egy
másik helyet, ha Alaszka nem működik, de amikor
ezt mondtam, azt hittem, hogy legalább
megpróbálod itt először.
– Próbálkozom!
Megrázza a fejét.
– Nem, Calla. Szerintem úgy jöttél ide, hogy meg
akartad próbálni, de annyira a mániád, hogy nem
akarsz az anyádhoz hasonlítani, hogy úgy tűnik,
nem tudod kitalálni, hogyan légy önmagad.
Lármázó hangok töltik meg a levegőt, ahogy egy
ötfős csoport kiáramlik a Csapszék ajtaján.
Jonah felsóhajt, lehalkítva a hangját.
– Ami Marie-t illeti, vagy megbízol bennem…
– Bízom! Esküszöm, bízom, Jonah. Benne nem
bízom meg.
– Nem csinált semmi rosszat, Calla. Úgy viselkedsz,
mint akinek nincs önbizalma, és rohadtul nem
tudom, miért. Nem voltam mindig is kristálytisztán
világos az irántad táplált érzéseimről?
 – Nem arról van most szó…
– Megaláztad őt ma este, és szándékosan tetted. – A
bűntudat egy szikrája feléled bennem, valahol
mélyen a féltékenységem alatt. – Azt hittem, jobb
vagy ennél. – Megfordul, és elindul a Jeepem felé,
anélkül, hogy megvárna. A válla beesik, mintha
valami borzasztó súly nehezedne rá.
Követem, próbálom letörölni a folyamatosan
potyogó könnyeimet, és minden lépéssel fokozódik a
haragom Jonah iránt, amiért azzal gyanúsít, hogy
nem próbálkoztam eléggé. Mi győzné meg az
ellenkezőjéről? Mit kellene még tennem?
Tanuljak meg repülőgépet vezetni?
Vadászni, és megsütni a saját prédámat?
Megszülni a gyerekeit?
Kösz, nem.
Kizárt dolog.
Egyelőre.
Vagy az is lehet, hogy sosem leszek képes
meggyőzni arról, hogy megpróbáltam. Lehet, hogy
ez lesz az ürügye, bármi történjen, amikor mindez
szétesik, és nem lesz hajlandó elhagyni Alaszkát.
Kezd olyan érzésem lenni, mintha ez lenne a
kapcsolatunk szerződésének apró betűs része, ami
valahogy elkerülte a figyelmemet, amikor aláírtam.
Majdnem ott vagyunk a Jeepnél, amikor Jonah
hirtelen megtorpan.
– Tehát, aznap, amikor Marie-vel beszélgettünk a
hangárban… mindent hallottál? – Látom a szemében,
amint visszajátssza a beszélgetést, és próbálja
átbogarászni, mi hangzott el. Mennyire emlékszik
belőle?
Én? Én emlékszem, szinte minden egyes szóra.
 Nem bízom a hangomban, ezért a szemébe nézek,
és bólintok.
Igen, tudok a gyűrűről – sőt, láttam is.
Igen, tudom, hogy meg terveztél kérni aznap a
menedékházban.
Igen, tudatában vagyok, hogy hat hét eltelt, és azóta
sem tetted meg.
Jonah száján kicsúszik egy káromkodás.
– Nem tudom, mit mondhatnék, leszámítva, hogy…
– A fák felé sandít, és egy pillanatra elvész a
gondolataiban. – Nem hiszem, hogy készen állunk rá
egyelőre.
– Igen, teljesen egyetértek. – És a mai nap után el
kell gondolkodnom azon, hogy valaha kész leszünk-e
rá.
Megtörlöm az arcomat, és összeszorítom a szám,
készen arra, hogy mosolyt erőltessek magamra
Diana előtt, amint beszállunk a Jeepbe.
Diana összekuporodva, halkan horkol a hátsó
ülésen.

– Nehezebb, mint első ránézésre hinné az ember. –

Jonah végigmegy a szűk előszobánkon, karjában
cipelve Dianát, aki alszik, a hosszú, szőke haja vastag
függönyként lóg félúton a padlóig. Megpróbáltam
felébreszteni, amikor leparkoltunk a háznál alig
néhány perccel azután, hogy otthagytuk a
Csapszéket, de meg se moccant.
– Ezt ne mondd neki – figyelmeztetem, majd
lerántom a vászon ágytakarót.
Jonah óvatosan lefekteti, aztán hátralép.
Odamegyek, és lehúzom a csizmáját és a zokniját
(nem tud zokniban aludni, mert izzad tőle a lába),
majd betakargatom.
Jonah csendben figyeli, ahogy kiveszem a
fülbevalóját, és lecsúsztatom az ernyedt csuklójáról
a karkötőt (az ékszerek is irritálják), aztán egy
porcelántálra helyezem őket, amit kifejezetten erre a
célra vettem. Érzem, hogy Jonah mondani akar
valamit, de most az egyszer magában tartja a
gondolatait.
Diana jegygyűrűjéhez érek, és egy hosszú
pillanatig habozok.
Vajon volt valaha neki és Aaronnak akkora
veszekedése, amitől ilyen sivárságot érzett?
– Szeretnéd, hogy hozzak neki egy pohár vizet? –
kérdi Jonah, a hangja ráspolyos a csendes házban.
– Nem, köszi. Majd én hozok. – Érzelmileg és
fizikailag is kimerültem, és egyedül szeretnék lenni,
hogy kiigazodhassak a zavaros gondolataimon.
– Calla, én… – A szavai elkalandoznak. –
Nemsokára felmegyek. Aludj egy kicsit, jó? Majd
reggel beszélünk még.
Alig várom.
Szép lassan készülök össze a lefekvéshez, majd,
amikor lemegyek a földszintre vízért magamnak és
Dianának, meglátom, hogy Jonah telefonnal a fülén
áll a verandán. Vajon kivel beszél ilyen idő tájt?
Valószínűleg Marie-vel.
Újra fellángol a haragom. Vajon épp további
részleteket fecseg ki a kapcsolatunk gyenge
pontjairól, miután a szó szoros értelmében most
fejeztük be a veszekedést arról, hogy ezt teszi? Vajon
most már mindig így fog ez menni?
Valahányszor problémánk van, szalad, hogy
megbeszélje Marie-vel, ahelyett, hogy előbb
megpróbálná velem megoldani?
Ez az egész egyre inkább olyan érzés, mint egy
próbatétel.
Olyan próbatétel, amin talán nem fogunk átmenni.
Nem bírom megállni, hogy ne gondoljam ezt…
Talán a sors akarta, hogy a terhességgel
kapcsolatos riadalmam elrontsa Jonah aznapra
tervezett lánykérését, aztán majdnem lezuhantunk a
géppel, és emiatt úgy alakult, hogy
megismerkedtünk Sammel.
Talán szerencse, hogy hallottam Jonah
beszélgetését Marie-vel az állásról, amit elutasított.
És talán jól tettem, hogy biztattam, vállalja el a
munkát, amit végül megszeretett.
Mert máskülönben hol lennénk most? Engem
lefoglalna az esküvőtervezés, és hogy segítek Jonah-
nak beindítani a Jetit. Jonah hűségesen mellettem
maradna, és repülne, de nem szeretné, amit csinál.
És aztán mi lenne?
Mennyi időbe telne, mire ráunna a
szállítmányozásra és arra, hogy idegenvezetőt
játszik, elkezdene neheztelni rám, amiért egy ígéret
miatt egy helyhez szögeztem, és végül bevallaná,
hogy boldogtalan? Persze, azt mondanám neki, hogy
csinálja azt, ami boldoggá teszi, ő pedig keresne
valami ahhoz hasonló munkát, mint amit most
Samnek végez. A Jeti a nyári hónapokban pilóta
nélkül jelentéktelen lenne, én pedig magamra
maradnék azokon a hosszú napokon, azon
töprengve, mihez kezdjek magammal. Idővel
ugyanoda lyukadnánk ki, ahol most vagyunk, csak
évekkel és egy esküvel később.
Úgyhogy talán jobb is, hogy mindez most történik.
 Ahogy visszaindulok, fel a lépcsőn, elhaladok az
antik vitrinszekrény mellett, ami néhány hete
érkezett. Jelenleg egyetlen darab van benne – Ethel
agyarszobra. Megakad rajta a szemem, és megállok
egy hosszú pillanatra tanulmányozni.
Lehet, hogy Ethel története nem is akkora tévedés
a hollóról és a lúdfeleségéről.
Sikerült tartanom magamat, amíg a paplan alá
nem bújok az ágyban, egyedül. Aztán a párnámba
fojtom a zokogásomat, és tavaly nyár óta először
érzem úgy, hogy a kapcsolatunknak Jonah-val van
egy szavatossági ideje.
 Harmincnegyedik fejezet

– Calla.
– Hmm? – Résnyire nyitom a szemem.
Jonah egy bögrével a kezében fölém tornyosul.
– Gondoltam, szükséged lehet erre. – Leteszi az
éjjeliszekrényemre. Hallom a gyógyszerestégely
zörgését, ahogy kiveszi a zsebéből, és leteszi a kávém
mellé.
Épp elég fény szűrődik be a folyosóról ahhoz, hogy
észrevegyem a habos tejet.
– Csak nem egy lattét csináltál nekem?
– Még tartoztam eggyel tegnapról, nem emlékszel?
Nem olyan bonyolult a gép, mint hittem. – A harag
vagy neheztelés leghalványabb árnyalatát sem
hallom ki a hangjából. Mi több, azt mondanám, hogy
inkább furcsán készséges.
– Köszönöm. – Az órára pillantok, kilenc múlt. –
Diana ébren van?
– Öt óta. – Jonah széthúzza a függönyöket, és a
napfény elzavarja az árnyékokat. Az előrejelzés
szerint újabb meleg nap várható, és a közeljövőben
nem ígérkezik eső. Ez a térség valaha mért
legszárazabb, legmelegebb rekordja. – Itt van Muriel.
Kivitte Dianát a kertbe.
– Akkor fel kell kelnem. – És megmentenem.
Felnyögök, ahogy kikászálódok az ágyból, kimegyek
a mosdóba könnyíteni magamon, és fogat mosni,
közben pedig nem veszek tudomást a puffadt, vörös
szememről, ami a tükörből bámul vissza rám. A
születésnapom katasztrofálisra sikerült zárásának a
fizikai bizonyítéka. Nem vagyok benne biztos, hogy
egyáltalán tudok-e mosolyt színlelni ezen a ponton.
Bemászok a zuhanyzóba abban a reményben,
hogy ha a forró vízsugár alatt ázom tíz percig, segít
majd kitisztítani a gondolataimat és a nehéz
szívemet. Sokkal részegebb voltam, mint hittem.
Legalábbis az a reménytelen kétségbeesés, amivel
elaludtam, elpárolgott az alkohollal. De furcsa
üresség, melankólia vette át a helyét.
Megbánás.
És nem múló zavar.
Az a rengeteg dolog, amit egymás fejéhez vágtunk
tegnap…
Megborzongok. Mégis mi kerített hatalmába, hogy
ennyire belelovaltam magam a Marie iránti
féltékenységembe? Most, hogy új napra virradt,
teljesen hülyének érzem magam. Ez egyáltalán nem
róla szólt. Persze, továbbra sem bízom a
szándékaiban, de hagytam, hogy ez Jonah és közém
kerüljön, miközben sokkal nagyobb, égetőbb
problémáink vannak, amikkel szembe kell néznünk.
Jonah szerint nem próbáltam meg?
Lehetséges, hogy igaza van? Úgy jöttél ide, hogy
csak ideiglenesen tekintettél Alaszkára?
Olyan elevenen hallom gondolatban Simon brit
akcentusát, mintha csak a fülemhez tartanám a
telefont. A mostohaapámmal töltött évek
megtanítottak arra, hogy minden oldalt és
nézőpontot mérlegelnem kell (még azokat is,
amikkel nem értek egyet), de ez nehezemre esik.
Talán mert ez a szúró, gyötrő érzés nyomaszt
legbelül. Talán mert azt jelentené, hogy ugyanabba a
csapdába estem, amibe anyám is annyi évvel ezelőtt,
amikor nem próbálkozott apámmal, annak ellenére,
hogy állítása szerint megtette.
Hányszor mondogattam magamnak (és anyámnak,
Simonnak, Dianának, sőt, még Agnesnek is), hogy
hajlandó vagyok adni egy esélyt Alaszkának, mert
Jonah azt mondta, hajlandó elköltözni innen?
Összeszorul a gyomrom, ahogy számot adok
magamnak erről.
Lehetséges, hogy túl szorosan kapaszkodtam ebbe
ennyi hónapon át? A kezdettől fogva?
És igaza lenne? Ezt a sok időt azzal töltöttem
volna, hogy végig arra fókuszálok, mi hiányzik
Trapper’s Crossingból, ebből a házból és Alaszkából,
ahelyett, hogy megláttam volna, mi minden van itt?
Azt hittem, befogadó vagyok, próbálom a legtöbbet
kihozni ebből a közel sem ideális helyzetből, de talán
mindvégig rosszul közelítettem meg a dolgot. Most
annyit tudok, hogy a kapcsolatunk tegnap elindult
egy meredek, csúszós lejtőn lefelé. Hogyan mászunk
vissza a tetejére? Van egyáltalán visszavezető út?
Kezdek bepánikolni. Talán a készséges viselkedés,
ami ma reggel fogadott, nem készségesség, hanem
beletörődés volt. Lehetséges, hogy Jonah felismerte
azt, amit én még nem vagyok hajlandó belátni?
Számára nem is a visszajutásról szól már a dolog,
hanem a kiút kereséséről?
Soha a töredékét sem éreztem senki iránt annak,
amit Jonah iránt érzek, és a gondolatra, hogy ez lehet
a kezdet vége, hogy esetleg elveszíthetem őt, ráütök
a csapra. Kapkodva megtörülközök, közben kavarog
a gyomrom.
Kirontok a fürdőszobából egy lazán magam köré
csavart törülközővel, azzal a szándékkal, hogy
gyorsan felöltözök, megkeresem Jonah-t a
földszinten, és rendbe hozom, amit összekuszáltam
köztünk.
De Jonah nem hagyta el a szobánkat. Az ágy szélén
ül, és az ölében összekulcsolt kezére bámul.
Olyan gyorsan hadarok, amennyire csak bírok.
– Úgy sajnálom, Jonah! Akkora seggfej vagyok. –
Remeg a hangom. – Kérlek, mondd, hogy még nem
adtad fel a reményt velem kapcsolatban!
Halványan elmosolyodik, ami egy pillanatra
eltereli a figyelmemet a szeme alatti sötét karikákról.
Úgy tűnik, ő sem aludta ki magát az éjjel.
– Mindketten seggfejek vagyunk. Mit szólsz? –
Hívogatón kitárja a karját felém.
Odasietek hozzá, de amikor odaérek, habozok: egy
részem szeretné egyből odavetni magát, egy másik
attól tart, hogy nem fog magához engedni. Hogy túl
késő már, és a lejtő, amin elindultunk tegnap,
túlságosan meredek és csúszós ahhoz, hogy
visszamásszunk.
És esetleg Jonah már el is döntötte, hogy nem akar
próbálkozni.
De ekkor átfogja a combomat a meleg kezével, és a
hüvelykujjával a bőrömet simogatja, amitől eláraszt
a remény.
– Hülye ötlet volt a munkára hivatkozva lelépni
tegnap reggel. Csak nem hittem volna, hogy így fogsz
reagálni. De sejthettem volna. – A tekintete tele
megbánással. – Sajnálom.
Próbálom visszanyelni a gombócot a torkomban.
– Túlreagáltam…
– Nem, nem reagáltad túl. – A széttárt lába közé
húz, és leültet az egyik combjára. Kihasználom a
lehetőséget, hogy átfogjam a vállát, és kicsit közelebb
húzódjak. – Csak reagáltál rá. Valamire, amit
nyilvánvalóan egy ideje magadban tartottál, és
amiről nem szóltál. – A kulcscsontomnak nyomja a
homlokát. A bőrömön itt-ott megmaradt pár
vízcsepp.
– Nem akarlak visszatartani attól, hogy ezt csináld,
Jonah – suttogom. Tétova ujjakkal végigsimítok a
szakállas állán. – Látom, mennyire szeretsz Samnek
dolgozni. Úgy értem, éjszakánként tankönyveket
bújsz.
Felnevet.
– Rég nem tanultam valami ennyire újat. Igazából
szeretem.
– Én csak nem tudom, mit csinálok itt, leszámítva,
hogy veled vagyok. És ne értsd félre, szeretek veled
lenni, szeretem, amikor hazajössz esténként, és senki
mással nem lennék szívesebben, de úgy érzem… –
Nehezen találom a megfelelő szavakat a kavargó
érzéseimre. – Nem tudom, ki vagyok itt. A Jetivel
legalább… Azt elkezdtük közösen…
– Még mindig megvan a Jeti, Calla.
– Tudom, de most más. Te távol vagy, és a saját
dolgodat csinálod. Mostanra inkább olyan lett, mint
valami tartalék. Már nem érzem úgy, hogy a miénk.
Jonah lassan bólint.
– Jogos.
– És azt hiszem, nem nekem való, hogy ennyi időt
töltsek egyedül. Nem hibáztatlak érte – teszem hozzá
gyorsan. – De kezdem azt hinni, talán nem is a
magas albérletárak miatt laktam anyámmal és
Simonnal annyi éven át, hanem mert egyszerűen
szeretek a családom közelében lenni. – Mindenből a
legjobb ötvöződött számomra, volt szabadságom és
magánéletem, de sosem éreztem magányosnak
magamat. Élveztem, ha eljárhatok, és mások
társaságában lehetek. – Azt hiszem, jobban
hasonlítok anyámra, mint azt be akarnám látni. –
Mindkettőnket az éltet, hogy tele legyen pakolva a
naptárunk időpontokkal, társasági programokkal,
feladatokkal, amiket be kell tartani. – Ez egy nagy
változás számomra. – Habozok. – És nem tudom,
hogy fogalmazzam ezt meg, de kezdem úgy érezni,
mintha lassan elveszíteném önmagam egy részét. –
Emlékszem, anyám egyszer ugyanezt mondta: a
tundrán, abban az apró, mohazöld kunyhóban, a
zord tél közepén, több ezer kilométerre mindentől és
mindenkitől, akit valaha ismert, azon töprengett,
rágódott, hogy vajon mi lesz vele öt, tíz, húsz év
után, ha ott marad. Milyen döntéseket fog bánni.
Ezt értette alatta?
Jonah tanulmányozza az arcomat.
– Calla, nem tudom, hogyan oldhatom ezt meg
számodra. Ha tudnám, megtenném. De abba kell
hagynod, hogy azért csinálsz dolgokat, mert azt
hiszed, én elvárom, vagy mert Muriel rád parancsol.
Ne érts félre, értékelem, hogy nem mirelit
vacsorákon élek, de nem ezért szerettem beléd. Ha
mától életem végéig mindent odaégetsz, akkor is
szeretni foglak.
Melegség jár át belül e szavak hallatára.
– Mi van, ha leégetem a házat? – kérdem
próbaképp, és ma először ül ki mosoly az arcomra.
Jonah megrovó pillantást vet rám, de azonnal
ellágyul, és egy vizes hajtincset gyengéden a fülem
mögé tűr a kezével.
– Hol az a nő, aki berontott a Vadonba, mit sem
tudva a magánrepülőgép-vállalatokról vagy
Alaszkáról, és meggyőzött engem, önfejű marha
létemre, hogy a Vadon mindent rosszul csinál?
– Csak egy weboldal volt. – Apám még azelőtt
eladta a vállalatot, hogy akár felmerült volna a
remény, hogy rendbe hozzuk az üzlet nehezen
működő részét.
– Hol az a nő, aki annyira bepöccent rám egyik
éjjel, hogy leborotválta a szakállamat, amíg
aludtam?
Hátravetett fejjel felkacagok – a szívem mélyéről
szólóan –, és ez az egyszerű tett hullámokban
szabadít fel a feszültségtől, ami tegnap óta
szorongatott.
Jonah felsóhajt.
– Calla, más vagy, mint bárki, akit ismerek
errefelé, és ennek örülök. Nem akarom, hogy olyan
legyél, mint Marie. Neked is megvannak a saját
képességeid, amikkel gazdagítod a környezeted. Nem
kell valaki mássá válnod. Csináld, amit szeretnél.
Komolyan, ha mozgásérzékelő boszorkányokat és
koboldokat akarsz pakolni a házunk területére, hogy
elriaszd a medvéket, csináld. Ha soha nem akarod
megtanulni, hogyan kell puskával lőni, az is rendben
van. Ha rá akarod ereszteni Zeke-et arra a kertre,
hogy mindent lelegeljen, rajta.
– Igazából élvezem, hogy kijárok oda epret szedni.
– Még ha nem is eszem meg. Vállat vonok. – Olyan
érzés, mintha elértem volna valamit.
– Akkor csináld tovább! De azért csináld, mert
akarod. Keresd meg a módját, hogy Alaszka
működjön számodra, és hamarosan nem is gondolsz
majd arra a pár dologra, ami nem jön be.
– Pár dolog? – visszhangzom. – Emberevő medvék,
földrengések, tomboló erdőtüzek, óriásszúnyogok és
az aggodalom, valahányszor elmész, hogy esetleg
lezuhansz…
– Rendben, rendben… – Vigyorog, de aztán lassan
elkomolyodik. – Nem lehetek én az egyetlen ok, ami
itt tart. Túlságosan sok benned a tettvágy ahhoz,
hogy itthon ülj, és rám várj. Találnod kell valamit,
amiről úgy érzed, teljesen bele akarod adni magad. –
Gyengéd csókot hint a homlokomra.
– Hasonlóan hangzik, mint amit Agnes mondott
nekem egyszer. – Bárcsak tudnám rá a választ!
– Valószínűleg azért, mert nekem is ő mondta
tegnap éjjel – vallja be.
– Vele beszéltél telefonon?
Bólint.
– Tudnom kellett, pontosan mennyire is voltam
seggfej. Ő mindig jól meg tudja mondani nekem.
– Agnes sosem mondana ilyet neked.
– Higgy nekem, megvan rá a maga sajátos módja. –
Elmosolyodik. – Mindenesetre segített meglátnom a
saját hibámat az egészben.
– Sajnálom a magam részét. – A tenyerem közé
fogom az állát. – És sajnálom Marie-t. Nem ezt
érdemelte. Legközelebb, amikor látom, bocsánatot
fogok kérni tőle. – Lehet, hogy jó ötlet volt részemről
összehozni Tobyval, de a szándékaim nem voltak a
helyén. Fordított helyzetben valószínűleg utálnám
magamat.
Jonah a törülközőm alá csúsztatja a kezét, és a
csípőmre teszi.
– Agnes szerint nagyon nem látok tisztán Marie-
vel kapcsolatban. Kezdem azt hinni, talán igaza van.
– Hogy érted?
– Meséltem neked, hogy el volt jegyezve, amikor
elkezdtem a falvakba fuvarozni?
– Nem. – Jonah sosem mesélt sokat a Marie-hez
fűződő barátságáról.
– Igen. Egyből jól kijöttünk. Valószínűleg
kezdeményeztem is volna. De épp készült férjhez
menni, úgyhogy kezdettől szóba se jöhetett.
Mindenesetre úgy volt, hogy két-három havonta
egyszer fog kijönni, de elkezdett havonta kijárni,
időnként még gyakrabban is. Napokat töltöttünk
együtt. Nagyon jó barátok lettünk. Aztán egy évvel
később közölte velem, hogy szakított a vőlegényével.
Azt mondta, eltávolodtak egymástól, és már nem
szereti őt. Anchorage-be repültem, hogy lássam,
hogy van. Találkoztunk egy bárban néhány italra,
dumáltunk. Amikor elköszöntünk, megcsókolt.
Ezt tudtam. Legalábbis tudtam a csókról, arról
nem, hogy hogyan, hol és miért történt.
– És?
– És… – Hezitál, mint aki nem akarja beismerni a
következőket. – Úgy tíz másodpercig kész voltam
belemenni. De aztán abbahagytam, mert nem tűnt
helyesnek. Régóta nem tekintettem úgy rá, és túl
fontosnak gondoltam a barátságunkat ahhoz, hogy
elcsesszük. Emellett tudtam, hogy nem az a fajta
lány, aki benne lenne a kavarásban, hanem valami
komolyra vágyik, én pedig senkivel sem vágytam
arra. Ezt el is mondtam neki. Bocsánatot kért, és azt
mondta, túl részeg, és nem gondolkodik tisztán, és
hogy számára is fontos a barátságunk. Úgyhogy
megegyeztünk, hogy többé nem beszélünk róla, és
annyiban hagytuk.
– És hittél neki? – Nem tudom leplezni a kétkedést
a hangomban. Tudom, mi lenne az első, amit Diana
mondana erre a történetre: Marie már nem szerette
a vőlegényét, mert őrülten belezúgott egy bizonyos
önfejű bozótpilótába. Közeli barátok voltak. Jonah
vonzódott hozzá. Attól még, hogy aznap éjjel
visszautasította, nem jelentette, hogy a jövőben ne
történhetne meg, ha egyszer Jonah készen áll egy
komoly kapcsolatra. Felsóhajtok. – A pasik néha
olyan hülyék.
 – Mégis mit tehettem volna? – Vállat von. –
Visszatértünk a normál kerékvágásba, és látszólag
minden rendben ment. Sokáig nem járt senkivel.
Szünetet akart tartani, miután öt éven át el volt
kötelezve. Említett egy fickót, akinek volt egy csomó
vadászgörénye, és randizni hívta, de Marie közölte
vele, hogy nem érdekli. Aztán találkoztam azzal a
pilótával meg a parti őrrel, akikről meséltem.
Bólintok, és a fejemben ott szól az a halk hang, ami
egyből kíváncsi kérdésekkel dobálózik, mint mindig,
valahányszor szóba jönnek a nők Jonah múltjából:
hogy néz ki? Szokott Jonah-ra gondolni? Jonah-nak
eszébe jut? Ha tavaly nyáron ő is a képben lett volna,
most itt lennénk?
– Néhány héttel azután, hogy Teegan bekerült a
képbe, Marie elkezdett járni a vadászgörényes
fickóval. Azt hittem, biztos meggondolta magát,
megkedvelte a fickót, vagy valami. Nem igazán
foglalkoztatott. Marie boldognak tűnt. Egyszer még
találkoztam is a fickóval, és rendes volt. Aztán
Teegannel szakítottunk, és egy hétre rá Marie megint
szingli volt. Azt mondta, nem jött be neki a fickó.
Megint nem láttam bele túl sokat. És utána soha
többé nem említette, hogy mással járna. Időnként
rákérdeztem kíváncsiságból, de mindig azt felelte,
hogy túlságosan lefoglalja a munka. Tavaly végre
beismerte, hogy találkozott egy pasival, de várja,
hogy az illető kitalálja, mit akar. – Ráncba szalad a
homloka. – Kezdem azt hinni, hogy rám célzott.
Sokatmondó pillantást vetek rá (ezt nem látta
előre?), és megrázom a fejemet.
A tekintete a csupasz kulcscsontomra kalandozik,
az elöl megcsomózott törülközőm felett, és a kis
dekoltázsra, ami kilátszik.
– Aztán megismertelek, és forgószélként törtél be
az életembe, Calla. – Felnevet. – Egy baromi szép,
hupirózsaszín forgószélként. És minden
megváltozott számomra. Rengeteg dolog volt, amire
korábban nem vágytam, és hirtelen mindet akartam
veled. – A pillantása megállapodik a számon. – És
azóta is folyamatosan ezeken gondolkodom.
A szájához érintem az ajkam, és incselkedve
kinyitom a száját a nyelvemmel, miközben egy
megkönnyebbült, szaggatott sóhaj szakad fel
belőlem. Olyan érzés, mintha ez lenne az első
csókunk: tapogatózó, és túlteng benne a nyers vágy.
A kezem az arcára teszem, és az álla durva szőrzete
csiklandozza a bőrömet.
– Ugyanezt érzem. Ugyanezt tetted velem. –
Mintha teljesen megváltozott volna az
életszemléletem Jonah miatt.
Elfordítja az arcát, és megcsókolja a tenyeremet.
– Annyira hozzászoktam, hogy Marie a
tanácsadóm mindenben, hogy habozás nélkül
kifakadtam neki a menedékházhoz tett
kirándulásunk napját követően. – A szemembe néz. –
De aztán azt mondta, amit mondott, és kezdtem
rájönni, hogy talán nem kellene erről beszélnem
neki. Nem mintha azt gondolnám, hogy valaha is
megpróbálna meggyőzni, hogy hagyjalak el. Ő nem
olyan. De nem lehet jó érzés számára, hogy azt
hallgatja, amint egy másik nőről beszélek, akivel
együtt akarom tölteni az életemet.
Megfeszül az álla, és amikor felnéz rám, látom
benne azt a sebezhetőséget és fájdalmat, amit ritkán
mutat ki. Nem tudok elég közel kerülni hozzá,
kicsavarodok és az ölébe mászok, és az egész testem
az övéhez tapad, a combjaim a csípője köré
fonódnak, a karom kötélként szorul a feje köré, és
minden porcikám hozzásimul.
Érzem, hogy Jonah megrántja a törülközőmet, ami
aztán lehullik, és én teljesen pucér maradok vele
szemben, aki fel van öltözve. De ez alkalommal
nincs bohó előjáték. Nincs hezitálás, nincsenek
sóvárgó pillantások, mosolyok vagy érintések. Az
ajkunk és a kezünk őrült kétségbeeséssel igyekszik a
másik minden testrészét megérinteni és
megcsókolni, miközben elhelyezkedünk az ágyon.
– Soha nem veszíthetlek el, Calla!
Nem én voltam az egyetlen, aki amiatt pánikolt,
hogy közeleg a kapcsolatunk vége, és óriási
megkönnyebbülés számomra ezt megtudni.
– Nem fogsz! Soha. – A hátába kapaszkodok, és a
számhoz húzom az ajkát. Halkan felnyög, ahogy
belém hatol. Ritmusosan mozog, soha nem
kapkodva, soha nem habozva. Újra és újra ismétli a
lökést, a szívverésem ritmusára, és egyre
szorosabban egymásba gabalyodik a testünk, a
hangunk rekedtessé válik, az ajkunk pedig örökre
szóló, édes ígéreteket suttog.
 Harmincötödik fejezet

– Mindened megvan?
Diana szórakozottan megpaskolja a farmerkabátja
zsebeit, és számba veszi a poggyászait, amiket Jonah
kipakolt az anchorage-i reptér járdájára (egy bőrönd,
amiben tizenkét ruha-összeállítást hozott a
négynapos útjára, egy hátizsák és a túlméretezett
retikülje), aztán bólint.
– Azt hiszem, rendben vagyok. Ha bármit itt
felejtek, megtarthatod. Oké! Elképesztő volt ez az út!
Istenem, mindjárt sírok! – Kitárja a karját.
Könnybe lábad a szemem, ahogy megöleljük
egymást, és nem tudom eldönteni, melyikünk
szorítja a másikat jobban. Két óra múlva indul a
Vancouverön át Torontóba tartó járata, én pedig az
utolsó pillanatig szeretném itt tartani. Szeretnék
neki könyörögni, hogy ne menjen.
Az elmúlt néhány nap csupa ködös emlék, késő
éjszakába nyúló nevetéssel, az esküvő
tervezgetésével és kirándulásokkal. Meglátogattunk
néhány olyan nevezetességet, ahol tavaly apámmal
jártunk. Eljutottunk végül Juneau-ba, és az egész
napot azzal töltöttük, hogy megcsodáltuk a
gleccsereket, hosszúszárnyú bálnák meg fehérfejű
rétisasok után leskelődtünk, és bejártuk a festői,
színes belváros boltjait. Tegnap késő este értünk
haza, amikor a homályos, narancssárga nap a
láthatárhoz ért, és a lelkem belefájdult a rengeteg
kavargó érzésbe.
De Dianának vissza kell térnie az ő valóságába:
Aaronhoz és Száraz Marhakolbászhoz, a nyüzsgő
éjszakákhoz a drága Liberty Village-i lakásában, és
készülnie kell a jogi egyetemre, ami úgy sejtem, az
elkövetkező években az energiáinak nagy részét le
fogja foglalni.
Nekem pedig ki kell találnom, milyen lesz az én
életem ebben az álmos kisvárosban, Alaszkában.
– Köszönök mindent. – Szorosan átöleli Jonah
vállát. – Vigyázz rá helyettünk is – teszi hozzá
suttogva, de meghallom.
– Mindig – hangzik Jonah rekedt válasza.
Diana diszkréten elmorzsol egy könnycseppet az
arcán, aztán átveti a vállán a hátizsákját, kihúzza a
bőrönd fogóját, csókot hint felénk, és elindul az ajtók
felé, a tekintete pedig máris a táblákat fürkészi
iránymutatásért.
Ott maradunk a járdán állva, és kocsik várnak
mögöttünk, hogy átvegyék a helyünket az ideiglenes
parkolóhelyen, ami arra szolgál, hogy kitegyék a
reptéri utasokat. Ideje menni, mégis képtelen vagyok
elindulni az anyósülés felé.
– Olyan nagy lesz a csend nélküle. – Forró
könnycsepp pereg át a számon.
Túl nagy lesz a csend.
– Szeretnéd, hogy vezessek? – ajánlja fel Jonah.
Szúrós gombóc duzzad a torkomban.
– Igen, légyszi.
De ahelyett, hogy elindulna a sofőrülés felé, Jonah
átkarol, maga mellé húz, majd csókot nyom a
homlokomra.
– Minden rendben lesz.
Lopva rápillantok, puha pamutpóló és egy kopott,
kék farmer van rajta – mint megtudtam, ez a
kedvence. A szombati hatalmas veszekedésünk és a
fantasztikus vasárnap reggeli békülés óta megint
olyan érzés, mintha „rendben” lennének köztünk a
dolgok. De most látom, hogy aggodalom tükröződik a
tekintetéből. Fél, hogy csak ideiglenes volt. Hogy
Diana ragtapasz volt csupán a folyamatos
megpróbáltatásainkon.
És pontosan az is volt, ha hagyjuk, hogy az legyen.
Ha én hagyom.
Utálom így látni Jonah-t. Elvileg ő a magabiztos, a
céltudatos kettőnk közül. Én vagyok az, aki nem
összeszedett.
De talán pont ennek kell megváltoznia.
Hozzásimulok, és felemelem a kezem, hogy
átfogjam az állát. Biztatóan rámosolygok.
– Menjünk haza.

A cipőmmel felrúgok pár kavicsot, ahogy Jonah

mögött baktatok, a figyelmemet leköti a távoli
hegyvonulat. Denali ott magaslik, mint mindennap,
néma, impozáns sziklarengeteg, a csúcsait még most
is hó fedi. Állandóvá vált számomra itt, afféle
kapaszkodó, és ha meglátom, furcsa békét érzek,
amit nem tudok megmagyarázni, a Diana távozása
miatt érzett bánatom ellenére is.
– Mi ez a sok cucc? – Jonah felemel valamit a
bejárati ajtónál. – Valaki itt hagyott két tucat tojást.
És a tányérunkat? – Felemeli a levegőbe.
Szemügyre veszem a piros rózsákkal szegélyezett
fehér porcelánt a szúnyoghálós verandaajtón
keresztül.
– Múlt héten otthagytam Roynál. Vittem neki
muffint. – Ez pénteken történt, mielőtt bevittem a
kórházba, még a hatalmas veszekedésünket
megelőzően.
– Adtál neki muffint? – mereszti a szemét Jonah. –
Gondolkoztam is, hová tűnt.
– Roy biztos megkérte Tobyt, hogy hozza át ezeket.
– Valamiféle békejobb akar lenni?
Jonah észrevesz valami mást is a kupac tetején.
– Ezek mik?
Kimegyek a verandaajtón, és megpillantom a
fatárgyakat Jonah markában. Az egyik egy nő,
lebbenő nyári ruhában, a haja hosszú hajfonatban
szalad le a hátán, a háta mögött összefogott kezében
egy kalapot tart. A másik egy állat, nagy fülekkel, a
felülete durvább, kevésbé részletgazdag.
– Ezek Roy szobrocskái. Az övé. Ilyeneket készít –
motyogom, és előveszem a mobilomat.
Toby felveszi a második csörgésre.
– Szia, te hagytad ezeket a cuccokat Roytól a
verandámon?
– Ööö. Nem. – Hallatszik a hangja a
mobiltelefonból.
– Nem viccelek.
– Én sem – feleli óvatosan.
– És esetleg anyukád?
– Anyám? Áh, hacsak nem hat előtt. Reggel óta
Palmerben van.
Ez nem volt itt, amikor a reptérre mentünk, ami
azt jelenti, hogy Roy biztos maga hozta át.
– Miért? Mi történt? Nem valami döglött állat,
ugye?
Összeráncolt homlokkal Jonah-ra nézek.
 – Nem. Miért?
– Mert Royról van szó.
Jonah felhorkant.
– Tényleg, jogos.
– Átadtam neki az üzenetedet. Tudod, azzal
kapcsolatban, hogy bocsánatot kell kérnie, ha
szeretné, hogy valaha is visszamenj.
Jonah szemöldöke a magasba szökik.
– Arra vársz, hogy az a fickó bocsánatot kérjen?
Vállat vonok.
– És? Mit válaszolt? – kérdem Tobytól.
– Valami olyasmit mondott, hogy „olyan vagyok,
amilyen”, és egy nagy vigyorral az arcán bement a
házba. Furcsa volt. Még sosem láttam mosolyogni azt
az embert. – Toby elhallgat, aztán sürgetve
megkérdi: – Mit hagyott neked?
– A tányéromat múlt hétről, tojást és két kis fából
készült szobrocskát, amit ő faragott. Az egyik egy nő,
a másik egy… – Jonah a magasba tartja, hogy
közelebbről szemügyre vehessem. – Ló?
– Egy ló? – visszhangozza Toby, és ugyanolyan
zavartnak hallatszik, mint én.
Eltelik pár másodperc, aztán Jonah hátrahajtja a
fejét, és a kirobbanó nevetése megzavarja a tó
csendjét.
– „Olyan vagyok, amilyen.” – Megrázza a fejét. – A
rohadt vénember egy szamarat adott neked, Calla!
– Micsoda? – Eloszlik a zavarom, amint végre
megértem. – Szamárnak neveztem pénteken. –
Amikor összevesztünk.
– Ja, hát, most épp beismeri, hogy az. – Jonah a
nyitott tenyerembe helyezi a fafigurát. – És úgy
sejtem, ennél közelebb soha senki nem kerül egy
bocsánatkéréshez Roy Donovantől. – Magában
nevetgélve eltűnik a házban.
Szemügyre veszem a szobrocskákat. Bizonyára a
gyűjteményéből választotta őket. Kizárt, hogy ennyi
idő alatt, törött karral faragta volna ezeket. A nő
kidolgozottsága – egészen a finom arcvonásokig –
bámulatba ejtő. Szinte túlvilági. Ez engem
ábrázolna?
A szamár sokkal kevésbé van megmunkálva:
durvább a felülete, érdesek a vésőnyomok. Azt
hiszem, sokban hasonlít Royra.
– Szóval, ez azt jelenti, hogy újra elkezdesz átjárni
hozzá? – kérdi Toby. – Mert szívesen segítek, de kicsit
el vagyok havazva most a szállóban.
– Nem tudom – felelem őszintén. Lehet, hogy Roy
ennél soha nem fog közelebb kerülni egy
bocsánatkéréshez, de vajon elég ennyi?
– Adott neked tojást – mutat rá Toby, és egy
árnyalatnyi meglepettség érződik a hangjából. –
Soha senkinek nem ad semmit.
Elmosolyodok, ahogy elindulok a házba, hogy
betegyem a szobrocskákat a saját kis polcukra a
vitrinszekrényben.
 Harminchatodik fejezet

Félbehagyom az érett szamóca betakarítását, hogy

az alkarommal elsöpörjem a homlokomból a
hajamat, és körülnézzek a kertben. A cékla vörös
csúcsa a földfelszínre tört, és két káposztafej
ránézésre készen áll a leszedésre. Muriel azt
mondta, hagyjam a répát a földben őszig, hacsak
nem akarunk épp frissen fogyasztani belőle.
Mellettem nagy, gyümölccsel megpakolt kosarak
vannak. Muriel mellett további három. Úgy érzem,
alig haladtunk. A hőség és a szorgos locsolás
okolható ezért. Muriel évek óta nem látott ilyen jó
termést.
– Szóval, a zöldségpiac kapcsán… Milyen nehéz
asztalhoz jutni pénteken?
– Egyáltalán nem nehéz! Csak telefonálj be a
hivatalba, és fizesd ki a díjat. Tudsz hetente is
foglalni, ha szeretnél. Mindig van üres hely. Ami azt
illeti, úgy emlékszem, Laurie említette, hogy még
van üres asztal a hétre is. – Muriel arrébb tolja a
szivacsos térdeplő párnáját fél méterrel, és
visszatelepszik rá egy újabb növény előtt. – Colette
nyomdokaiba léptél. Ezt jó hallani.
Felsóhajtok. Eljött az igazság pillanata.
– Őszintén szólva, Muriel, keresem a módját, hogy
megszabaduljak mindentől, mert én nem eszem
epret, és kizárt dolog, hogy Jonah ennyi lekvárt
legyűrjön a tél folyamán anélkül, hogy
cukormérgezést kapna. – Habár egyszer rajtakaptam
a hűtőnél, amint kanállal eszik egy dunsztosüvegből,
a tavalyi lekvárból, úgyhogy elképzelhető, hogy
tévedek.
Muriel a sarkára ül, és összevont szemöldökkel
néz rám.
– Ez rengeteg eper olyasvalaki számára, aki nem
szokott enni, Calla.
Felhorkantok.
– Ne is mondd.
– Szólhattál volna valamit.
– Megkérdezhetted volna. – Kedvesen mondom, de
attól még elhagyja a számat.
Érzem magamon Muriel fürkésző pillantását,
miközben a széles, zöld levelek között kutatok még
több piros gyümölcsért. Aztán felnevet.
– Colette mindig azt mondta, hogy részben egy
bika vagyok.
Nem bírom megállni mosolygás nélkül.
– Azt hiszem, kedveltem volna Colette-et.
– Igen… Tényleg különleges volt.
Felbátorodok, és elhatározom, hogy tovább
nyomulok.
– Muriel, szükségünk van egy normális
marketingkampányra ehhez a téli fesztiválhoz, ha
azt szeretnéd, hogy sikeres legyen.
– Emily dolgozik a poszteren…
– Egy poszter, Muriel? – Megrázom a fejemet. – Az
ilyesmi beolvad a falba, a szórólapok pedig a
kukában kötnek ki. Ha ez valóban olyan fontos
számodra, mint mondod, valami nagyobbra van
szükségünk.
Szóra nyitja a száját – feltehetőleg vitatkozni akar
velem, hogy nem tudom, miről beszélek –, de aztán
habozik.
– Mire gondoltál?
– A tűzijáték, amihez megkérted Johnt, hogy
kerítsen még pénzt? Azt mondtad, az lesz Alaszka
legnagyobb tűzijátéka. Ez igaz?
– Hát persze! – feleli felháborodva, mintha nem is
lenne szabad megkérdőjeleznem.
– Akkor csináljuk még nagyobbra, és nevezzük az
egészet Alaszka történetének legnagyobb téli
műsorának. Errefelé az emberek annyira büszkék az
örökségükre, hogy okot kell adnunk nekik az
ünneplésre. – Kinyitja a száját, de közbevágok,
mielőtt még megcáfolna vagy elutasítana. – Lehet,
hogy nem vagyok idevalósi, de ebben jó vagyok,
Muriel. Bármelyikőtök képes megszervezni egy
klotyóversenyt. – Elszántan felhúzom az államat. –
Ha az elmúlt néhány évben nem annyira gyűltek
össze az emberek, akkor ideje egy kicsit gatyába
rázni a dolgokat. Én képes vagyok erre. Én hozzá
tudok járulni új ötletekkel, és vonzóvá tudom tenni
az ünnepet a fiatalabb generáció számára. Emellett,
ha az erőfeszítéseimnek nincs eredménye, nem
veszítesz semmit. – Vállat vonok. – Elvégre, nem
kapok érte fizetést.
Összeráncolja a homlokát, és látszik, hogy rágódik.
– Beszélnem kell Emilyvel. Ő intézte a dolgokat…
– Majd én beszélek vele. – Valami azt súgja, hogy
kreatívabb, udvariasabb módon tudom megtenni,
mint Muriel. – Dolgozhatunk rajta közösen Emilyvel.
Hümmög.
– Hát, mi mást szólhatnék, mint hogy… Izgatottan
várom, mivel rukkolsz elő.
Elmosolyodok, és ismét a szamócabokorra
fordítom a figyelmemet. Én is, gondolom magamban.
Van egy kihívás, feladat, ami végre nekem való.
– Szóval, Toby mesélte, hogy meggyűlt a bajod
Royjal. Összevesztetek múlt héten?
Visszafojtok egy nyögést. Elkerülhetetlen ez a
beszélgetés. Csupán azon tűnődtem, hogy azelőtt
vagy azután fog bekövetkezni, hogy kihozatja velem
az új puskámat, amivel megtanít lőni.
Lopva oldalra pillantok, hogy megbizonyosodjak
róla, a csendes társunk itt van, és a fasornál ül. Oscar
múlt hét óta mindennap kijött ide, mint aki tudja,
mikor tartózkodom itt, hátul, és kertészkedek.
– Igen.
– És azóta nem mentél vissza?
– Toby azt mondta, megy helyettem, amíg Diana itt
van.
– Nem tegnap ment haza Diana? – kérdi tudálékos
hangon Muriel.
Arrébb helyezkedek egy újabb bokorhoz. Kezd
megfájdulni a térdem. Rémlik, hogy láttam egy
Murieléhez hasonló szivacs térdeplőpárnát, amikor
takarítottam a házat. Már bánom, hogy kidobtam.
– Royjal próbáljuk rendezni a nézeteltérésünket. –
Tojással és egy fából faragott szamárral.
Leszegett fejjel szedem tovább az epret és rakom a
kosaramba, közben pedig felkészülök, hogy Muriel
kiselőadást fog tartani a szomszédunk
megsegítéséről, még akkor is, ha az ember
szomszédja egy seggfej.
– Meséltem valaha, hogy Roy eljött segíteni a fiam,
Deacon keresésében?
A pirosra maszatolódott ujjaim szoborrá
dermednek egy szamócán. Az alatt a néhány hónap
alatt, hogy megismertem Murielt, az egyetlen, akiről
soha nem beszélt, az eltűnt fia. Ránézek, a
tekintetem találkozik a fémes, szürke szemével.
– Nem. Nem mesélted.
Visszafordul a növényhez.
– Amikor jött a hívás, hogy nem találják, Teddyvel
bepattantunk a terepjáróba, és elindultunk, hogy
egyből segíteni tudjunk az állami
keresőalakulatoknak. De hamarosan mások is
megjelentek. Deacon barátai, a szálló rendszeres
vendégei és Trapper’s Crossing környékéről
különböző emberek. Úgy tűnt, mindenki
odasereglett. Jó volt látni. Valódi közösségnek
érződtünk, mindenki összefogott. – Szomorúan
elmosolyodik. – Hét napig tartott Deacon hivatalos
keresése. Nagy hangsúlyt fektettek a folyóra, mert
oda vezettek a nyomok. Toby a rossz térde miatt
nem tudott messzire gyalogolni, ezért Phillel a
levegőből keresték legjobb tudásuk szerint, míg a
többi önkéntes átfésülte a folyópartot. De
eredménytelenül teltek a napok. – Összeszorítja a
száját, és megköszörüli a torkát. – Az állami
keresőalakulat egy hét után lefújta a keresést, de mi
tovább folytattuk. Mindennap egyre kevesebb és
kevesebb ember jelent meg. Megértettük. Az
embereknek vissza kellett térniük az életükhöz.
Egyre hűvösebbek lettek az éjszakák. Hamarosan
még Teddy is azt mondta, hogy ideje feladnunk.
Ekkor jelent meg Roy. – Muriel felnevet, és
megcsóválja a fejét. – A puskájával és a
sátorfelszerelésével állított be, és azt mondta,
jávorszarvasra jött vadászni, aztán nekivágott a
bozótnak.
– Egyedül?
– Roy kizárólag egyedül csinál bármit is. De nem. –
Gúnyosan elmosolyodik. – A jávorszarvas-
vadászszezon addigra véget ért, és még Roy sem
olyan tökös, hogy szezonon kívül nekivágjon. De túl
makacs volt ahhoz, hogy beismerje: tudja rólam,
hogy makacs vagyok, és nem fogom ilyen hamar
feladni, ezért előrukkolt ezzel a botcsinálta
történettel, és tudta, hogy követni fogom. És
követtem is. További kilenc napot töltöttünk Royjal
odakint, ő a saját sátrában, én az enyémben, és
átfésültük az erdőt a fiam után kutatva, amíg a hó
végül lehetetlenné tette.
Próbálom elképzelni, hogy Muriel és Roy kilenc
napot együtt tölt – egyedül az erdőben, puskával –,
de nehezemre esik.
– Nem veszekedtetek?
– Ó, dehogynem. – Felnevet. – Mikor nem
veszekszünk? Leginkább az idő elütésére szolgált,
nem másra. De sosem panaszkodott, amiért odakint
kell lennie. Egyszer sem említette, hogy adjuk fel.
Megvárta, amíg én úgy döntök.
– Ez… kedves volt tőle. – És eltér mindattól, amit
eddig tudok Roy Donovanről.
– Igen. Kedves. Ez a jó szó. Ki hitte volna, hogy Roy
képes rá? – Felhorkant. – Egy vén kecske, annyi
biztos. Nem könnyű vele megbirkózni, vagy akár
kedvelni őt. De tudja, mi helyes és mi nem, és amikor
igazán számít, helyesen dönt.
– Mitől lett ilyen?
– Nem tudom, van-e bármiféle anekdota vagy ok
arról, hogy miért ilyen. Én arra tippelek, hogy
mindig is ilyen volt, de senki se tud sokat Roy
Donovanről. Az is rejtély számomra, hogyan talált
magának feleséget valaha is, ha úgy viselkedett,
ahogy velünk szokott.
– Mindenkinek van hozzá illő társa – ismétlem
meg, amit Simon mondott több alkalommal. –
Szerintem Roynak függőségi problémái vannak.
Említett pár dolgot… – Elkalandoznak a szavaim, és
habozok. Árulás Royjal szemben, ha erről
beszélgetek Muriellel? Vajon Muriel átront hozzá
csípőre tett kézzel, és kérdőre vonja őt? Érdekel
engem egyáltalán?
– Igen, nekem is az a benyomásom. – Komoran
szemügyre vesz egy szamócát, aztán átdobja a
kerítésen Zeke-nek. – Mesélte, hogy valamiféle bajba
keveredett a törvény előtt, még Texasban. Nem
tudom, mi történt pontosan, de annyit tudok, hogy
elég volt ahhoz, hogy a felesége összepakoljon és
elhagyja. Meghagyta Roynak, hogy tartsa magát
távol tőle.
– Ezt elmesélte neked?
Muriel felnevet.
– Kilenc nap hosszú idő bárkinek a társaságában.
Elég alapos képet kaptunk egymásról.
– Tudtad, hogy van egy lánya is?
Felém villantja a tekintetét.
– Tudok róla. Te honnan tudsz róla?
– Láttam egy képet a kunyhójában, aznap, amikor
bementem hozzá egy pokrócért. Rákérdeztem.
Hümmög egyet.
– Feltételezem, hogy ez okozta a nézeteltérést
köztetek.
– Igen. Részben.
Lassan bólint.
– Az utolsó napon, amikor végül bedobtam a
törülközőt, és kénytelen voltam elfogadni, hogy
valószínűleg soha többé nem látom viszont Deacont,
Roy említette, hogy van egy lánya, és ő sem láthatja
soha többé. – Muriel összevonja a szemöldökét. – Azt
hiszem, próbált empatizálni a maga módján. Persze,
elkövettem azt a hibát, hogy közöltem vele, a kettő
nem ugyanaz. Neki a saját döntése volt lelépni, a
lánya él és virul, amennyire Roy tudja. Roy bármikor
meglátogathatja, ha összeszedi magát. De én? –
Megrázza a fejét. – Én még a fiam sírjához sem tudok
ellátogatni. – Kissé megremeg a hangja, és zavarba
jövök. Muriel mindig olyan nagyhangú, erős és
magabiztos. – Hát, szóval Roy mérgesebb lett, mint
korábban valaha, és azóta van egy kimondatlan
egyezményünk. Én nem említem a lányát, ő pedig
nem hozza szóba Deacont. Jobb is így, mert a jó ég
tudja, esetleg mondana valamit, amire előkapom a
puskám, és helyben lelövöm. – Hátraül a sarkára, és
végignéz a bokrokon, amik még mind szüretelésre
várnak. – Azt hittem, jót tesz majd, ha némi időt
töltötök együtt, különösen azok után, amit az
apádról meséltél nekem, hogy eltávolodtatok, aztán
közel kerültetek. Azt hittem, ha valahogy
megemlíted ezt annak a goromba vénembernek,
esetleg kap az ötleten. Belátja, hogy soha nincs túl
késő.
– Akkor mégiscsak volt indítékod ehhez az
őrültséghez – dünnyögöm, leginkább magamnak.
– Mindenkinek szüksége van valakire, akivel
törődhet. Még annak a zsémbes öregnek is. –
Hunyorogva összpontosít valamire a távolban. –
Vársz valakit?
– Nem? – Követem a tekintete vonalát, és
megpillantok egy kicsi, leszálló gépet, amint épp a
futópályánk felé tart. Hallottam a hajtómű zúgását,
de kizártam a fejemből, mert már hozzászoktam a
hanghoz.
– Ez magánterület. Egy pilóta nem szállhat le csak
úgy, amikor csak akar. Jelezniük kell előre! – Muriel
felháborodottnak hangzik.
– Lehet, hogy vészhelyzetben van. – Nincs kit
felhívniuk. Én idekint vagyok.
Amikor világossá válik, hogy a gép valóban a
futópályánkon landol, elindulok a quadomért.

Váratlan izgalom tör rám, amikor megpillantom

Bobbie szőke fejét kibukkanni a repülőgépből.
George gépe, döbbenek rá, ahogy végignézek az
ismerős, kék-zöld csíkokon a törzsén.
De akkor dobban nagyot a szívem, amikor
meglátom az apró alakot, aki következőnek száll ki a
hátsó ülésről, és futva visz tovább a lábam.
– Nem tudtam, hogy ma jöttök! – Agnes keskeny
válla köré vetem a karomat. Hónapok óta nem
láttam. Számtalanszor próbáltunk megszervezni egy
találkozót, de a munka, az iskola és az időjárás miatt
soha nem jött össze.
Vadul viszonozza az ölelésemet.
– Jonah nem említette?
– Ööö… Nem. – Egy öleléssel üdvözlöm Bobbie-t is.
Agnes elmosolyodik, a szeme sarka ráncba szalad.
– George és Bobbie épp a kunyhójukhoz tartanak,
úgyhogy betársultunk melléjük. Gondoltuk, eljövünk
egy kicsit látogatóba, ha nem baj.
– Dehogy, hát persze! – Megfordulva egy magasabb
Mabelt pillantok meg a repülőgép oldalán, a táskája
féloldalról átvetve a vállán. George mögötte baktat.
– Te jó ég! Megnőttél! – Mindössze négy hónap telt
el, de Mabel sokat változott: a csípője kerekebb,
testhez álló farmernadrágban van, a lábai
formásabbak, az arca keskenyebb. A legnagyobb
változás azonban a haja. Levágatta a kávébarna
haját, és most állig érő, sima bubifrizurába van
rendezve, amitől több évvel idősebbnek tűnik.
– Próbáltunk felhívni a szülinapodon, de folyton
foglaltat jelzett – mosolyog Mabel. Nem az a széles,
teli fogsoros vigyor, amire emlékszem, de azért
őszinte mosoly.
Odamegyek, hogy átöleljem.
– Feltételezem, ismered ezeket az embereket –
kiáltja Muriel, amint nehéz, lassú léptekkel közelít.
– Igen – nevetek, és gyorsan bemutatok mindenkit.
– Nahát, micsoda pompás időzítés! – Muriel
kíváncsian méricskéli Mabelt. – Egy egész sor
szamócabokor várja, hogy valaki leszedje!

Kilépek a fedett verandára két lattéval a kezemben.

– Ez csodás! – Agnes átveszi a bögréjét, és halkan
megköszöni. – Épp lemaradtál a rókáról. Arra ment.
– Balra mutat, egy apró, fedett fafészerre, amit a
tűzifa tárolására használunk.
– Igen, minden este ilyentájt erre bóklászik.
Szerintem Phil etette. – Egyidőben megijesztett,
ahogy a narancssárga arcával felpillant rám, és
bámul, de aztán hozzászoktam. Még készítettem is
róla pár fényképet. A jávorszarvas hónapok óta nem
járt erre. Kezdem azt hinni, nem is a repülőgépekhez
van köze, hanem esetleg Oscarhoz.
Agnes sóhajtva kortyol egyet, a majdnem fekete
szeme a tóra szegeződik, ahol Jonah és Mabel épp az
alumíniumcsónakunkban ülnek horgászbottal a
kezükben. Jonah ma korán megjött a munkából,
jóval vacsora előtt. Egy órája horgásznak, ellógtak,
hogy kicsit kettesben lehessenek, mialatt a nap késő
délutáni fényben úsztatja Denali nyugati oldalát.
Látva őket eszembe jut az a nap apámmal, egy
távoli tavon, ahogy négyen lógatjuk a
horgászbotunkat a csónak ellentétes csücskében, és
Mabel többször is fogásnak hisz egy-egy áramlatot,
Jonah leteremt a nyavalygásomért, apám pedig
rajtunk kacarászik. Semmi sem harapott a csalimra
aznap, és úgy éreztem, lassan, unalmasan telnek az
órák. De mit meg nem tennék, hogy visszamehessek
ahhoz a naphoz, akár egy pillanatra is!
– Jó dolgotok van itt, Calla.
Rajtakapom Agnest, amint a pillantása a nyakamra
cikázik, és ráébredek, hogy mindvégig a
medálommal játszottam. Lesimítom a kezemmel.
– Szóval, mikor döntöttétek el, hogy jöttök?
Azután, hogy Jonah felhívott szombat este? – Annyira
aggódik miattunk, hogy szabadságot vett ki, és
iderepült?
Visszafordul a tó felé, és gyengéden mosolyog.
– Már régóta érett ez a látogatás.
Mindannyiunknak.
Ez nem válasz a kérdésemre, de nem erőltetem
tovább, mert nem számít, mi oka van Agnesnek arra,
hogy itt legyen. Itt van, és a jelenléte
megmagyarázhatatlan nyugalommal tölt el.
– Vannak nagyon nehéz napok – ismerem be
suttogva, és a verandaoszlopnak támaszkodok.
– Soha nincs olyan, hogy ne lennének nehéz
napok.
– Tudom. – Figyelem, amint Jonah megigazítja a
baseballsapkáját. – Azt hiszem, télen számítottam az
összesre. – Mindenki csak arról beszél: a végtelenbe
nyúló, hosszú, hideg, sötét éjszakákról. – És Jonah
most egész nap tüzet olt, én pedig próbálom
támogatni. De közben folyamatosan aggódom.
Minden miatt.
– Mindig aggódni fogsz érte, bármi történjék. Én is
mindig aggódni fogok. Ezt teszed, ha szeretsz valakit.
– Felsóhajt. – Szerintem még ő is keresi az útját. –
Kinyújtja a kezét, és gyengéden megpaskolja az
alkaromat. – Te is meg fogod találni az utadat.
Hiszek benned.
Jonah mély, zengő nevetése visszaverődik a tó
túloldaláról, a tisztásról.
Megrázom a fejemet.
– Annyira hangos.
– Jonah mindig is hangos volt. – A fürkésző
pillantása a tóra vándorol, aztán a fákra és a
távolban derengő hegyekre. – De nem, egyszerűen
olyan csend van itt. Béke – teszi hozzá gyorsan, mint
aki helyesbít. – Egy kis szelet mennyország, ami csak
a tiéd.
Felidézem, ahogy Diana a mögöttünk lévő fonott
székbe fészkelte magát pizsamában, egy pohár bort
tartva a kezében, és csodálta a tájat és az idillt.
– Azt hiszem, jobban szeretem, ha meg is
oszthatom az én kis szeletemet.
– Soha nem fogunk emiatt panaszkodni. – A
bögréje mögé rejti a mosolyát.
– Tudod, ide kellene költöznötök. Gyertek, lakjatok
velünk. – Könnyelmű meghívás, cseppet sem veszem
fontolóra, de amint a szavak elhagyják a számat,
tudom, hogy komolyan gondolom. Megmelengeti a
szívemet a gondolat, hogy Agnest a közelben
tudhatom. Ő is egy szelete annak, amit apámból
megismerhettem.
– Egy ifjú párnak magánéletre van szüksége, Calla.
Visszagondolok az előző éjszakára (ahogy
ritmikusan dörömböl a falnak ütődő fejtámlánk, és
Jonah elélvez), és elpirulok. Tényleg nehéz lenne
állandó vendégekkel a házban, főleg a mi kis
kunyhónkban.
– Építhetnél magadnak egy saját kunyhót.
– Saját kunyhót. – Felnevet, és megrázza a fejét,
mintha abszurd ötlet lenne.
Szemügyre veszem a hatalmas tavunk távolabbi
végét.
– Van egy régi kunyhó a túloldalon, úgy a hatvanas
évekből. – Nagy vonalakban abba az irányba
mutatok, mert én sem vagyok benne biztos,
pontosan hol van. Agnes résnyire húzza a szemét, és
keresgél a túlsó part fái közt. – Nem látni. Benőtte
mindenféle növény, és a kunyhó régi, dohos és kicsi.
Diana szerint fel kellene újítanom, és aztán kiadni
hétvégi kirándulóknak. – Pároknak, akik romantikus
magányra vágynak. Azt sem tudom, lehetséges-e a
mostani állapotát elnézve, de nem tudok szabadulni
az ötlettől, mióta Diana felvetette. Jó lenne, ha
látható távolságon belül lenne valami életjel.
– Hogy találtál rá?
– Muriel elvitt.
– Áh… igen. – Összeráncolja a homlokát. – Ő aztán
egy tettre kész hölgy.
Felhorkantok.
– Így is lehet mondani. – Mire körbevezettem
Agnest, George-ot és Bobbie-t a házban, és kivittem
őket a kertbe, Mabel ujja már maszatos volt a
szamócalétől. George és Bobbie folytatták az útjukat,
mi pedig a konyhában töltöttük a délutánt, és több
tucat fertőtlenített dunsztosüveget töltöttünk meg
Colette díjnyertes szamócalekvár-receptjével,
aminek Muriel instrukciót adott minden lépéséhez. –
Mindegy, kivitt oda egy nap. Meglepően jó
állapotban volt a kunyhó ahhoz képest, hogy milyen
régi.
Agnes lassan bólint.
– Úgy tűnik, odafigyel rátok.
– Egy puskát adott a születésnapomra.
– Jonah említette. – Agnes szeme nevetősen csillog.
– Megtanultál már lőni vele?
– Nem. De valószínűleg nem ártana – ismerem be
vonakodva.
– Okos lenne, lévén, hogy itt laksz – helyesel. – És
szerintem jó ötlet kiadni a kunyhót. Biztosra veszem,
hogy egész évben lenne egy csomó ember, aki
szívesen megszállna ott.
Mabel játékosan felsikít, amit egy határozott
„nem!” követ.
– Egy ideje nem hallottam ilyennek. – Agnes
elmosolyodik. De észreveszem, hogy a szeme csillog,
ahogy a lányát nézi.
– Mabel változáson megy át, nem igaz?
Agnes válaszra nyitja a száját, de aztán egy hosszú
pillanatig habozik.
– Néhány hete meghalt az egyik barátja. Egy közeli
faluból származott.
– Hogyan…
– Öngyilkos lett. – Görcsbe rándul a gyomrom. Még
soha nem vesztettem így el egyetlen hozzám közeli
személyt sem. – Kicsit idősebb volt Mabelnél. Tizenöt
éves.
– Barátok voltak? Vagy…
Sokatmondó pillantást vet rám.
– Szerintem több volt annál, de nem árulja el
nekem. Tudja, hogy egyelőre nem szeretném, ha
járna valakivel. Még túl fiatal.
– Hogyan viseli?
– Tartja magát. Megesik a környezetünkben, főleg
a falvakban. Túl gyakran történik. Az emberek
elszigetelten élnek, nincs sok lehetőségük. Az
alkoholhoz nyúlnak megoldás gyanánt, annak
ellenére, hogy sehol sem kapni legálisan. – Megrázza
a fejét. – Ennek a fiúnak alkoholproblémái voltak, és
szerintem lehet, hogy néha Mabel is vele ivott. Voltak
jelei, és a viselkedése is olyan volt az elmúlt néhány
hónapban… – Elkalandoznak a szavai.
Mabel? Hogyan változott ennyit egyetlen év alatt a
pezsgő, ártatlan tizenkét éves, aki csirkéket
kergetett, és elvitt engem áfonyát szedni tavaly
nyáron?
A verandán uralkodó csend nyomasztóvá válik.
– Mondanod kellett volna nekünk, Agnes –
dorgálom.
– Nem akartam, hogy aggódj. Épp elég dologgal
kell foglalkoznod itt. És Jonah, hát, nem vagyok
benne biztos, hogy jó ötlet vele megosztani ezt.
Időnként nem ő a legmegbízhatóbb, ha
kommunikációról van szó.
– Igen. Megértem. – Hajlamos lehet ráripakodni
Mabelre, és mégis hova vezet az egy lázadó
tizenhárom éves lány esetén?
Közelről figyelem Agnest. Sejtettem, hogy szépíti
az életüket Bangorban. Feltűnt a
telefonbeszélgetéseinkben, amikor észrevétlenül
megváltoztatta a témát az Aróról, apám házának új
bérlőjéről, a kamasz lánya nevelésével kapcsolatos
gondjairól. Mindig elterelte a szót magáról ránk.
Erőltetnem kellett volna, de én is magunkra
fókuszáltam.
 – Boldog vagy? – Nem hiszem, hogy valaha is
feltettem neki ezt a kérdést nyíltan.
– Én… – Ráncba szalad a homloka. – Még mindig
keressük a helyünket. Wren és Jonah nélkül nem
tűnik olyan élettelinek az életünk. – Gyengéden rám
mosolyog. – De azt hiszem, ez a kis kiruccanás jó
ötlet volt mindannyiunk számára. – Figyeli a két
alakot a tavon. – Olyan érzés, mintha megint együtt
lenne a családom.
Család.
Igen. Pontosan olyan érzés.
 Harminchetedik fejezet

Amikor másnap este behajtok Royhoz, Oscar és Gus

izgatottan ugatva szaladnak felém, és
megszaglásszák a nadrágszáramat, majd
visszaszaladnak az őrhelyükre. Nyitva az akol ajtaja,
a kecskék bent mekegnek hangosan. Roy biztos épp
most látja el őket.
Két nap telt el, mióta ott hagyta a
„bocsánatkérését” az ajtónkon. Nem teljesen tudom,
miért vagyok itt ma este, leszámítva azt az egyszerű
igazságot, hogy a délutánt azzal töltöttem, hogy az
órát bámulva visszajátszottam fejben Muriel tegnapi
szavait, és magamban átrágtam a választási
lehetőségeimet.
És most itt vagyok.
Ahelyett azonban, hogy odamennék Royhoz,
egyből a tyúkólhoz megyek, odavonszolva a tömlőt.
Valaki kilapátolta a tyúkürüléket, és kicserélte a
fenyőforgácsot. Szeretném azt hinni, hogy Toby volt,
de ha bárki elég makacs ahhoz, hogy törött kézzel
megkísérelje ezt, az bizony Roy.
Munkához látok, kitakarítom és újratöltöm az
etetőt, és némán latolgatom, vajon hány tojást fogok
találni, amikor benézek a tyúkülőre.
Nem is látom, hanem megérzem valakinek a
tekintetét magamon. Amikor odapillantok, Roy áll az
akol bejáratánál, az ép kezében egy gereblyét tart.
Az arca továbbra is zúzódásokkal van tele, de a lila
halványult egy kicsit, és most zöld és sárga foltokba
vegyül.
 – Toby azt mondta, van egy új terepjáród – kiáltja a
szokásos, nyers hangnemben.
– Van is. Egy Jeep.
– Miért nem azzal jöttél ide?
– Nem akartam összekarcolni a fényezést.
Megköszörüli a torkát, de nem szól semmit, csak
eltűnik az akolban.
Befejezem a tyúkok etetését és itatását az
éjszakára, és bemegyek Roy házába, hogy ott
hagyjam a tojásokat (hat!) és egy tányérral Agnes
sült csirkéjéből, valamint némi epret, amit Agnes
megpucolt, és a születésnapi tortám utolsó szeletét.
Roy épp egy vödör tejet cipel, amikor kijövök. Az
akol ajtaját bezárta. Úgy tűnik, kész vannak a
teendők.
Elindulok a terepjárómhoz.
– Holnap este egymillió epret kell eladnom a
piacon, úgyhogy Toby fog átjönni segíteni. – Ma
reggel lefoglaltam az asztalt. Agnes és Mabel lelkesen
vállalkozott, hogy segít nekem.
Roy homloka ráncba szalad, és mozgatja a száját,
mint aki épp megrágja a szavakat, mielőtt kiejtené
őket.
– Holnap reggel jössz?
Megsimogatom Oscar fejét.
– Igen. Itt leszek. – Mabel tízig alszik, Agnesnek
pedig nem okoz gondot, hogy lefoglalja magát.
Habár említette párszor, hogy szívesen megismerné
a hírhedt Roy Donovant. Habozok. – Mellesleg, jövő
hétig itt van nálam látogatóban néhány családtagom
Bangorból. Ha bármelyikük olyan őrült, hogy velem
tart ide, ajánlom, hogy jól viselkedj. – Fenyegető
pillantást vetek rá. – Mert ha velük vagy bunkó?
Nincs annyi tojás meg szamár a világon, hogy valaha
is visszajöjjek ide. – Bemászom a vezetőülésre.
– Miért jöttél vissza, te lány? – kiáltja utánam, és
kíváncsian oldalra billenti a fejét.
Tényleg, mi vezetett ide vissza?
A szánalmam ez iránt a zsémbes gazember iránt,
aki mindenkit elkerget, hogy senki se kerüljön közel
hozzá? Vagy a fokozódó kíváncsiságom a férfi iránt,
aki kilenc napot töltött az erdőben Muriel
társaságában, és segített neki a keresésben, amíg
Muriel el nem fogadta a valóságot, hogy a fia nincs
többé?
Vagy talán semmi köze Royhoz, és sokkal inkább
én vagyok az oka.
Én, mert érzékelem, hogy sokkal jobban örül a
jelenlétemnek, mint azt vállalja.
Én, miután Royt hatalmas kihívásnak tekintem
ebben az elszigetelt életben, de olyan kihívás, amivel
meg tudok birkózni.
Én, mert úgy érzem, ha sikerül megnyernem
magamnak a férfit, aki folyamatosan emlékeztet,
hogy sosem fogok tudni beilleszkedni, akkor mégis
képes leszek rá.
Vagy talán mindhárom okból. Mindössze annyit
tudok, hogy úgy éreztem, ide kell jönnöm.
– Biztos nagyon unatkozom. – Ezzel elindítom a
kocsit, és elhajtok, a terepjáró döcögve halad a
kátyúkon. A visszapillantó tükörben elcsípem egy
pillanatra, ahogy Roy utánam néz.
És esküdni mernék, hogy mosolyog.
– Ezt meg miért? – Szemügyre veszem a faládát, ami
másnap reggel a veranda szélén pihen, tele Roy fából
faragott szobrocskáival. Mellette a vacsorára hagyott
tányérok tegnap estéről, elmosva és egymásra
pakolva.
Roy lábra áll. Az ép karjában lóbálja a tejesvödröt.
– Azt mondtad, ma mész a piacra, ugye?
– Így van – felelem óvatosan.
– És gondolod, hogy az emberek megvennék
ezeket az izéket?
– Igen. – De abban nem vagyok biztos, hogy a piac
erre a legalkalmasabb hely.
Roy viharvert arcán barázdák jelennek meg.
– Még legalább egy hónapig nem fogok tudni
készíteni semmit. Szükségem van egy kis pénzre.
Roy segítséget kér tőlem. És a megfeszülő állából
úgy sejtem, nehezére esik.
– Mennyiért áruljam őket? – kérdezem komoran.
Látom, hogy egy szinte alig hallható sóhaj szakad
fel belőle.
– Amennyit gondolsz, hogy kaphatsz érte. –
Megfordul, és elindul az akol felé.
Kiveszek egy figurát, aztán egy újabbat, és
csodálom az aprólékosságát.
– Legalább aláírtad őket? – kérdezem, és az egyiket
felfordítom.
– Aláírni? – Megáll, az arca elfintorodik. – Mi a
pokolnak írnám alá?
– Mert műalkotások!
– Ez nem művészet. Ez csak fa – morogja, mintha
még a gondolat is megvetendő lenne.
 Megforgatom a szemem.
– Kellene rájuk aláírás.
– Akkor írd alá őket!
– Azt akarod, hogy én írjam alá?
– Nem érdekel, ki írja alá. Egy szart fogom én
aláírni. – Aztán eltűnik az akolban.

– Várj itt, jó?

– Oké, persze. – Mabel kíváncsi pillantása bejárja
Roy birtokát. – Hol van Oscar?
A farkaskutya ma reggel a szokásos őrhelyén volt,
hogy üdvözöljön bennünket, amikor a kertbe értünk.
Miután Mabel megtudta, hogy Oscar nem azért jött,
hogy szétcincáljon minket, kíváncsivá vált, és
beleszeretett.
– Nem tudom. Egyiket se látom. Egy perc, és jövök.
Felkapom a közöttünk lévő ülésről a faládát, és
becipelem Roy verandájához. Azt terveztem, hogy itt
hagyom neki, és majd reggel megtalálja, de most,
hogy itt vagyok, késztetést érzek, hogy bekopogjak.
Pillanatokkal később nyikorogva kinyílik az ajtó,
és Roy összevont szemöldökkel áll előttem a
kétrészes pizsamájában.
– Sajnálom. Nem tudtam, hogy ennyire… késő
van? – Még csak nyolc óra. A nap még a látóhatár
közelében sem jár, és órákig nem is megy le. – Most
értünk haza a piacról. – Nem tudom visszatartani a
széles vigyort az arcomon, ahogy kihalászom a
dobozból a pénzzel teli borítékot, és odanyújtom
neki. – Kettőt leszámítva mindet eladtuk.
Roy szemöldöke a magasba szökik, ahogy átfogja a
húszdollárosokból álló köteget.
– Nahát… igazad volt.
– Jövő héten eladhatok még, ha szeretnéd. Az
egyszer biztos, hogy lesz még eprem, amitől meg kell
szabadulnom. – És Roynak több száz ilyen figurája
van, amit eladhat.
Egy pillanatra rábólint, még mindig elmélyedten
néz a pénzre.
– Oké, hát, odateszem ezt a pultra neked. –
Eloldalazok mellette, és leteszem a pultra a dobozt, a
teli doboz fájdalomcsillapító mellé. – Mellesleg, hol
vannak a kutyák?
– Valószínűleg elmentek nyulat vadászni. Majd
nemsokára visszajönnek.
– Tündériek. – Megborzongok, és próbálom
elhessegetni a szerencsétlen zsákmány képét a
képzeletemből. – Kint hagytam Mabelt a
terepjáróban, úgyhogy mennem kell… – Elakad az
utolsó szavam, ahogy megpillantom a helyén a
fényképet Royról és a családjáról, az ablak alatti
utazóládán. Tegnap este nem volt ott.
A pillantásom Royra cikázik, és látom, hogy figyel,
az arca kemény. Kihívón néz rám, hogy merjek
mondani valamit. Na persze, majd újra ebbe a
hibába esek.
– Hát, akkor viszlát hétfőn! – Elindulok az ajtóhoz,
közben konstatálom a szomszédos falnak támasztott
puskát. Atyaég, Roy. Megrázom a fejemet.
– Delylának hívják. – Megállok. Fülsüketítő, ahogy
elhangzik a név a csendes házban. – Mindössze
néhány évvel idősebb nálad. Azt hiszem,
harmincnégy éves. Talán harmincöt. – A padlót
szemléli. – Már nem is emlékszem. Olyan régen volt.
– Szép név. – A pulzusom a fülemben dübörög, és
késztetést érzek, hogy rákérdezzek, mi történt vele.
De a nyelvembe harapok. – Jó éjszakát, Roy. –
Visszafojtott lélegzettel kisietek az ajtón, aztán
hosszan, szaggatottan fellélegzek. Mosolyra húzódik
a szám.
Mabel lehajtja a fejét, a fülében fülhallgató, és a
telefonjára tapad a tekintete. Úgy tűnik, mostanában
mindig ilyen.
Lemegyek a lépcsőn, kissé szökdelve lépdelek, a
pillantásommal körbenézek a környéken: a
takarosan felhalmozott tűzifán, a tyúkólon, a
kupacban álló, rozsdás terepjárókon, a
vizespalackok és gáztartályok gyűjteményén, az akol
ajtaja előtt álló barna medvén…
Egyből megdermed minden kis izom a testemben,
leszámítva azt, amelyik az államat mozgatja.
A szám sikoltásra nyílik.
Nem jön ki rajta hang.
Ne sikíts, figyelmeztetem magamat, és
összeszorítom az ajkamat, miközben dübörög a
szívverésem. Kétségbeesett pillantást vetek Mabelre,
aki pont felnéz, és meglátja az arcomat. Kérdőn
összevonja a szemöldökét.
– Medve. – Halkan mondom, szinte suttogok.
Bizonyára leolvasta a számról a szót, mert a
tekintete őrült kutatásba kezd, és pillanatokkal
később kiszúrja.
A medve hangosan, hörögve felmordul, amire
minden szőrszálam az égnek áll. Fenyegetőn a földre
csap a mancsával. Túl közel van.
Én vagyok túl közel.
– Calla…? – kiáltja Mabel rémülten, és a zsinórnál
fogva megrántja a fülhallgatóját.
 – Húzd fel az ablakod, és maradj odabent! –
figyelmeztetem. A hangom bizarr, idegenül cseng.
Ha a terepjáróhoz mennék, csak közelebb kerülnék
az állathoz, ezért lassan hátrálni kezdek Roy háza
felé, és reménykedek, hogy még nem túl késő, nem
kerültem hozzá túl közel.
Megbotlok, ahogy megpróbálok remegő lábakkal
hátrafelé felmenni a lépcsőn, a medve pedig
támadón tesz felém néhány lépést.
Teljesen eláll a lélegzetem, és fagyos higgadtság
lesz úrrá rajtam, ahogy közelít. Ennyi.
Kocsiduda hasít a levegőbe, egyszer, kétszer, aztán
harmadszor is. Mabel a kormánynak csapja a kezét,
kétségbeesetten próbálva megzavarni a medvét. Úgy
tűnik, sikerül is, a medve figyelme a terepjáróra
terelődik, és tesz néhány lépést oldalazva, az
ellenkező irányba, hogy szabaduljon a hirtelen,
fülsértő hangtól.
Kihasználom ezt az időt, talpra evickélek, és
felsietek a lépcsőn.
Roy bejárati ajtaja kicsapódik.
– Mi a nyavalya folyik idekint…? – Meglátja az
arcomat, és bizonyára a rettenetet is, mert odabent
felmarkolja a puskáját. – Visszajött, nem igaz? –
Kilép a verandára, és leginkább bosszúsnak hangzik.
– Gyere mögém! – Kérdés nélkül követem az
utasítást, amíg ő körülnéz, és észleli a bóklászó
medvét. – Elég esélyt adtam ennek a dögnek.
Valahonnan a fák közül izgatott ugatás robban ki,
és egyre hangosodik, ahogy beszalad Oscar és Gus,
Gusszal az élen.
– Fekszik! – kiáltja Roy, de a kutyák nem
hallgatnak rá, két oldalról közelednek a medvéhez. A
medve csaknem kétszer akkora, mint bármelyik
farkaskutya, mégis az akol felé terelik a vicsorgó
fogaikkal és fenyegető morgásaikkal. A medve
felüvölt, és csap egyet, hosszú karmai a levegőbe
hasítanak, amint a kutyák a lábához kapnak, majd
sebesen kitérnek az útjából. Csak idő kérdése, és a
medve eltalálja őket.
Roy valószínűleg ugyanerre gondol.
– Meg fogja ölni az egyiket. Vagy talán mindkettőt
– mondja határozottan. – Gyere ide! – Gondolkodás
nélkül odalépek. – Fogd meg ezt! – A kezembe
nyomja a puskát.
Habozás nélkül szót fogadok, ahogy nagy
vonalakban útmutatást ad a puska fogásához, és a
fegyver végét a vállamra támasztom.
Végre eljut az agyamig, hogy mit tervez.
– Még sosem lőttem puskával, Roy – ismerem be
élettelen hangon.
– Pofonegyszerű. Tartsd előre a csövet, célozz,
húzd meg a ravaszt, és vigyázz, amikor visszaüt a
puska. És próbáld nem eltalálni a kutyákat.
Tétovázok, küzdök a puska súlyával és kellemetlen
fogásával, miközben a hatalmas, barna eszköz
csövével próbálok célozni, és csendben bánom, hogy
nem fogadtam meg Muriel tanácsát, és tanultam
meg, hogyan kell ezt csinálni.
– Gyerünk, te lány! Mielőtt elkapja valamelyiküket
– sürget Roy.
Hangos ugatás hallatszik, és Gus hátraszökken. Az
oldalán kibuggyanó vér fénylik a fekete szőrén.
Miután ő ideiglenesen meg lett fékezve, a medve
Oscarhoz fordul, és előretámad. Oscar elveszti az
egyensúlyát, és a földre bukik.
– Most, Calla! – üvölti Roy.
Úrrá leszek a remegő kezemen, és meghúzom a
ravaszt.
– Egy… két… há! – Toby, Teddy és Jonah felemelik a
tetemet Toby terepjárójának a hátuljára, miközben
kórusban nyögnek és lihegnek.
– Basszus, ez az izé lehet vagy száznegyven kiló –
mondja Jonah, szemügyre véve a mozdulatlan
medvét.
Megrándul az arcom, és elfordulok. Forrón lüktet
a vállam ott, ahol a puska hátulja visszaütött, miután
elsütöttem, és belepréselődött a húsomba és a
csontomba. Minden olyan gyorsan történt. Egyik
pillanatban a medve Oscarra támadt, a
következőben már a földön volt, és az utolsókat
rúgta, majd mozdulatlanná vált. Valahogy a
vakszerencse vagy talán az égi közbenjárás úgy
hozta, hogy a töltény a mellső lába mögött találta el,
átfúrva a szőrét, a húsát, elérve a szívét.
Állítólag lehetetlen egy ilyen gyilkos találat egy
lánynak, aki még soha nem sütött el fegyvert. Teddy
csak a fejét vakarta, Muriel pedig elégedetten
bólogatott.
– Biztos nem kell a húsa, Roy? – kérdi Muriel.
Roy fintorog.
– Biztos férges a dög.
Muriel rám pillant, én pedig megrázom a fejem.
– Szeretnéd, hogy betelefonáljunk helyetted, vagy
majd átjössz hozzánk, hogy használd a telefont?
– Egy szart telefonálok be.
Muriel a széles csípőjére teszi a kezét, mint aki
már várta ezt a veszekedést.
– Nos, Roy, tudod, hogy be kell jelentened ezt.
 – Azzal a kockázattal, hogy aztán valaki idejön
szaglászni, és bajt csinálni nekem? Egy frászt!
Az akol felé vetek egy pillantást, ahol Marie épp
kitisztítja és összeölti a méretes vágást az elkábított
Gus oldalán, miközben Agnes és Mabel szemlélőként
és segítőként szolgál mellette. Oscar a közelben
járkál három lábon. Szerencsére csak néhány kisebb
karcolást szenvedett.
Mit tenne velük a vadvédelmi rendészet, ha itt
találnák őket?
– Rendben. – Teddy felkacag, és közbelép, hogy
Muriel karjára tegye a kezét, és megelőzze az
ordibálós veszekedést, ami épp kitörni készül. –
Néhány napon belül készen áll majd a koponyája
neked. Azt csinálsz vele, amit akarsz, oké, Roy?
Roy felmordul, a szigorú tekintete sokadjára is a
kocsibejáróján álló járművekre cikázik. Számolgatja
őket? Összesen öt van, beleértve a Jeepemet, amibe
Jonah és Agnes bepattant, amikor Mabel
hazatelefonált, és elmesélte nekik, mi történt. Vajon
járt már ennyi ember egyszerre Roy birtokán?
Kétlem. Úgy fest, mint akit mindjárt megüt a guta.
– Szép munka volt a ma este, Calla – kiáltja oda
Muriel, aztán beszáll Toby terepjárójába. Felmordul
a kocsimotor, aztán a McGivney-k végigmennek a
keskeny úton, az élettelen tetem pedig minden
zökkenőnél ugrik egy kicsit.
Jonah hátranéz a válla felett Marie-re, aki épp
lefejti a latexkesztyűt a kezéről, és összeszedi a
felszerelését, miután végzett az öltéssel.
– Mi is jobb, ha indulunk.
A lábaim ingatagok, ahogy teszek egy lépést, olyan
érzés, mintha nem tudnék egészen hazáig eljutni
rajtuk.
Jonah segít Marie-nek a verandára cipelni Gust egy
ágylepedőn, ahol majd kialussza az altatót, Agnes és
Mabel pedig közben bepakol a terepjárójába.
Megköszönjük neki, hogy eljött – még Roy is biccent
neki –, ő pedig elindul.
– Szép az otthonod, Roy – mondja Agnes a
védjegyévé vált mosolyával, amitől hiszel neki,
akkor is, ha nem gondolja komolyan (de mindig
őszintén mondja). – Leszámítva a medvéket. Gyere,
Mabel. – Hazamennek a Jeepemmel, Jonah-val
magunkra maradunk Royjal.
– Emlékszel, amikor azt mondtad, évekig nem
fogok medvét látni? – Összerezzenek, ahogy
próbálom mozgatni a karomat.
Jonah elvigyorodik, és az oldalához húz.
– Igen, és gondolom, mostantól nem fogsz békén
hagyni ezzel, ugye?
Mérgesen rápillantok.
– Jegeld le a válladat! Néhány napon belül
rendben leszel – kiáltja Roy a verandáról. Töprengve
megáll. – Hacsak nem kérsz fájdalomcsillapítót.
– Úgy hallottam, függőséget okoz.
Felhorkant, a szája sarka megrándul.
Jonah szemöldöke kíváncsian megrezzen, ahogy
elindul a terepjáróhoz, és nem érti a dolgot.
Royjal van egy belső poénunk, döbbenek rá.
Megreccsen a veranda, és Roy áthelyezkedik a
másik lábára, kezében a puskával. Még mindig
pizsamában van.
– Menj haza, te lány. Szarul nézel ki.
– Úgy érzem, mindjárt elhányom magamat. – A
hányinger kerülget, mióta leesett az
adrenalinszintem. Megöltem ma valamit. Ami még
rosszabb, hogy nem tudom, érzek-e bűntudatot
miatta. Tudom, hogy rosszabbul érezném magamat,
ha történt volna valami Oscarral, Gusszal vagy
Mabellel.
Vagy Royjal.
– Nem volt más választásod. Azt hiszed, nem
érezte annak a terepjáróban ülő kislánynak a
szagát? És mégis felmerészkedett ide élelem után
kutatva. – Arrafelé legyint, ahol a medve összeesett.
Nem maradt utána más, csak egy kisebb vértócsa.
Roynak igaza van. Eddig észre se vettem, milyen
közel volt a medve Mabelhez. És fogalmam sem volt
róla. Az a medve elsétálhatott Mabel nyitott ablaka
mellett. Megpróbálhatott volna bejutni… Fagyos
rémület hasít belém, ahogy az emlékezetemben
felidézem a mély, reszelős morgást és azokat a
vérengző karmokat.
– Nem hagyhatjuk, hogy medvék mászkáljanak
errefelé. Csak idő kérdése, és bekövetkezik
valamiféle baj. Fogadni mernék, hogy ma baromira
meglepted. Máshogy is alakulhattak volna a dolgok
számodra. – Összehúzza a szemöldökét, mint aki
elképzel egy másik végkimenetelt. Amikor
észreveszi, hogy figyelem, kisimulnak a vonásai. –
Akkor aztán még egy rakás emberrel kellene
bajlódnom ma este, és azt a hátam közepére se
kívánnám.
Nem bírom megállni, hogy fel ne nevessek.
– Igen, az valóban kellemetlen lenne számodra.
Félrehúzza a száját.
– Az ám. Az bizony. Menj, és pihenj. – Az ajtóhoz
fordul.
– Mellesleg, aláírtam a szobrocskákat! – kiáltom
utána.
Megtorpan.
 – Ráírtad a nevemet azokra a vackokra? – Nem
tudom eldönteni, hogy haragszik-e.
– Nem egészen. Találkozunk reggel!
Egy hosszú pillanat múlva becsoszog a házba, és
halkan becsukja az ajtót.
Késztetést érzek, hogy néhány másodpercet még
várjak, és visszatartott lélegzettel nézek befelé a kis
ablakon, amin át belátni a konyhájába. Roy kiveszi a
két megmaradt figura egyikét a faládából,
megfordítja, és hunyorogva elolvassa az írást az
alján.
A szakállas arca mosolyba szalad, és egy
pillanattal később halk kacaj visszhangzik a csendes
éjszakában.
Csalódottságot érzek, amikor Jonah beindítja a
terepjárót, és ezzel elnyomja a hangot.
 Harmincnyolcadik fejezet

Augusztus

Amikor hazaérek, folyik a zuhany. Felmegyek az

emeletre.
– Hé! – kiáltom, és belépek a zsúfolt fürdőszobába.
Lehajtom a vécéülőkét, és ráülök, aztán nézem,
ahogy Jonah leöblíti a vízsugár alatt a samponnal
borított fejét. – Korán itthon vagy. – Még csak három
óra, és bár Jonah kevesebbet dolgozott az elmúlt
három hétben, ez egy szokatlanul rövid nap
számára.
– Ma felmentem északra. A 91-es mérföldnél ég a
tűz.
– Hallottam, hogy lezárták az autópályát. – Úgy
tűnik, körülöttünk mindenfelé tűz tör ki. – Mennyire
rossz a helyzet? – Mindössze harminc kilométerre
vagyunk onnan délre.
– Úgy hetven százalékban visszaszorították.
Megkönnyebbülten felsóhajtok.
– Jó.
– Ma estétől egészen holnapig eső várható.
– Ó! Ez azt jelenti, hogy nem szállhatsz fel?
– Lehetne, hogy ne örülj ennek ennyire? – A
keserű hangjától felnevetek.
Igazság szerint tényleg izgalomba jövök az eső
említésére, nemcsak azért, mert Jonah-t magamnak
tudhatom, hanem a kert miatt is. Közel sem esett
eleget. Mindennap egy jó órát öntözök. Terápiás
jellegű, amikor nincs más dolgom. Amikor van,
akkor a hátam közepére kívánom.
– Hogy telt a napod?
– Jól. – Szemügyre veszem a körmeimet. Rövidek,
és nincsenek kilakkozva, de egészségesebbek,
miután hónapok óta nincs műkörmöm. – Elvittem
Roy fafiguráit abba a műkereskedésbe Anchorage-
ben. – A részletgazdagabb faragványai túl szépek
ahhoz, hogy Trapper’s Crossing piacán adjam el,
ahol az elmúlt hónap folyamán Roy több tucat
alkotásától megszabadultam. Elkezdtem élvezni a
szeméből tükröződő meglepettséget, amikor
beállítok egy boríték pénzzel, mintha nem hinné,
hogy az emberek értékelni tudják a faalkotásait. Még
azt is felajánlotta, hogy állja az asztal használati
díjának az árát, most, hogy kifogytam az áruba
bocsátható eperből. – Az eladó beleegyezett, hogy
áruba helyezi őket. Azt mondta, jó pénzt tud szerezni
mindegyik darabért.
Eláll a zuhany. Jonah szélesen kitárja a függönyt,
és lekapja a törülközőt az akasztóról.
Kiszárad a szám, ahogy végignézem, amint
megtörli a testét.
Kilép, és csak annyira áll meg, hogy lehajoljon
szájon csókolni, majd visszadobja a törülközőt a
tartóra, és a hálószobánkba sétál.
– Van annak a seggfejnek bármi fogalma, hogy
mennyi mindent megteszel érte?
Utánamegyek, és gyönyörködök a felemelő
látványban, amit hátulról nyújt, ahogy az
öltözőszekrényében kotorászik alsónadrág után.
Royjal mostanra már nem csupán elviselhetőek a
dolgok. Reggelente és esténként járok át.
Eldolgozgatunk egymás mellett, elvégezzük a
teendőket. Ritkán beszélgetünk, de mintha
elpárolgott volna az a levegőben tapintható
bosszúság, ami korábban körülvette. Lehet, hogy
azért, mert jobban érzi magát (halványult a seb és a
zúzódások az arcán, és látszólag meggyógyultak a
bordái és a kulcscsontja), de szeretném azt hinni,
hogy más oka van.
Szeretném azt hinni, hogy Roy Donovan élvezi a
társaságomat.
Felpillantok, és észreveszem, hogy Jonah
önelégülten vigyorog – rajtakapott, amint lefelé
nézek csodálattal teli tekintettel.
– Nem kell tudnia.
Jonah nevet egyet, és felhúzza az izmos lábain a
bokszeralsóját.
– Mark Sheppard megkért, hogy vigyem fel őt és a
haverját a kunyhójukhoz, Murder Lake közelébe.
– Tölts ki egy útitervnyomtatványt –
figyelmeztetem.
Felkacag.
– Tudom, tudom. Nincs messze. Ami azt illeti, meg
akartalak kérdezni, nincs-e kedved eljönni.
– Akármilyen szórakoztatónak is hangzik elrepülni
egy Gyilkos-tó nevű helyre, miközben vég nélkül
fecsegnek hozzám… – Mark imád beszélni. Egyszer
odatelefonáltam a garázsába, hogy megszervezzem a
számlázást, és negyven percbe, valamint öt „most
már hagylak dolgozni”-ba telt, mire megszabadultam
tőle. – …Egy órán belül találkoznom kell Emilyvel,
hogy a jövő heti megbeszélés előtt értekezzünk a
terveinkről, aztán pedig át kell mennem Royhoz.
Félve környékeztem meg Emilyt az ötleteimmel,
miután elég bénán indult az ismeretségünk. De azóta
felélénkült. Még mindig rettentő félénk, ugyanakkor
együttműködő, tehetségesen rajzol és fényképez, és
hajlandó nekem segíteni egy szórakoztató és kreatív
közösségimédia-kampány kiötlésében.
– Nem gyógyult már meg teljesen?
– Jövő héten veszik le róla a gipszet.
Jonah felrántja a farmerját.
– Felhívtam ma anyámat. Közöltem vele, hogy idén
Alaszkában töltjük a karácsonyt.
– Hogy viselte? – Jonah több éve nem látta az
édesanyját.
Gondterhelten felsóhajt.
– Ide akarnak jönni.
– Ó, te jó ég, szóval ez tényleg meg fog történni. –
Egy hét a barátom anyjával (akivel még sosem
találkoztam) és a mostohaapjával (akit Jonah utál).
Vegyük melléjük az én pszichoanalizáló
mostohaapámat és az anyámat, aki minden
apróságból ügyet csinál, és máris kész a katasztrófa.
– Hmm?
Elhessegetem az aggodalmamat.
– Ez nagyszerű! Szóval… telt ház lesz. – Tényleg
szükségünk van egy étkezőasztalra.
– Ja. – Felhorkant. – Mindkét pár szülő és Aggie
meg Mabel? Hogy a fenébe fogunk ennyi embert
elszállásolni?
– Agnes és Mabel is jönnek?
– Naná, hogy jönnek. Ha rajtam múlik, addigra itt
fognak élni. – Megrázza a fejét. – Esetleg anyámat és
a Pöcsfejt berakhatjuk egy hotelba.
– Nem szállásolhatjuk el őket egy hotelban, ha
iderepülnek Oslóból.
 – Rendben. Akkor esetleg mi megszállhatunk egy
hotelban – dörmögi, és becsatolja az övét. – Kíváncsi
vagyok, mennyibe kerülne egy olyan helyet
felépíteni, mint McGivney-éknél. Építhetnénk egy
kunyhót, ahol lakhatnánk a héten. Van elég
földbirtokunk hozzá.
Figyelem, ahogy kivesz egy pólót egy másik
fiókból, és a fejére húzza, eltakarva a testét. De
közben pörög az elmém. Most éppolyan alkalmas az
időpont, mint bármikor máskor.
– Hé, van fél órád? Mutatni akarok valamit.

Hangosan nyekeregnek a zsanérok.

– Tedd azt oda! – A kis kődarabra bökök a
fejemmel.
Jonah kitámasztja az ajtót, és belépünk.
A kíváncsi, kék szeme bejárja a négy sötét sarkot.
– El sem hiszem, hogy Phil egy szót sem szólt erről
a helyről.
– Ugye? Én sem. – Említettem a kunyhót, amikor
Oscar lába a medvecsapdába akadt, és terveztem
kihozni ide Jonah-t, de telt-múlt az idő, és végül a
hely itt maradt érintetlenül. De sosem feledkeztem
meg róla. – Mit gondolsz, mi lenne, ha
helyrehoznánk?
– Ezt a helyet? – A kezével elgondolkodva
végigsimít a szakállán, miközben lassan tesz egy kört
a falakat fürkészve. – Nem tudom. Kicsi. És nem
lenne olcsó.
– Nem olyan vészes, mint hittem. – Félénken
elvigyorodok. – Már elhívtam egy fickót Anchorage-
ből, megnézettem vele, és kértem tőle árajánlatot.
Steve-nek hívják, és azt mondta, nagyon jól meg van
építve, és úgy tűnik, Phil valamelyest karbantartotta
az évek során.
– Ezek szerint valamit karbantartott? – jegyzi meg
Jonah nyersen, de mosolyog. – Mióta gondolkozol
ezen?
– Amióta Diana itt volt, aztán pedig Agnes és
Mabel. – Vállat vonok. – Szeretem, ha vannak itt
emberek. Elképesztő helyen lakunk. Kiadhatnánk
hétvégékre. Feltehetnénk Airbnb-re. Biztosra
veszem, hogy a párok odalennének érte.
Jonah kiballag, és felfelé sandít.
– Új tető kell rá.
– És ablakok és még némi szigetelés és fűtés és
vízvezetékrendszer és egy bevezető út… –
Felsorolom a költségeket, amiket összeszámoltam. –
És utánanéztem, hogyan lehetne ökológiailag
fenntartható. Szerintem az klassz lenne, nem? Egy
fenntartható kunyhó idekint. És látod, milyen közel
van a vízhez? – Átvágok a fák között, megigazítva a
vállamon átvetett puskát, ahogy előretörök az ágak
közt, és a tíz méterre lévő sziklás parthoz érek. Mióta
múlt hónapban megtörtént a medvével az eset
Roynál, Jonah beállított egy céltáblát a hátsó
kertünkben. Szakértő módon tudok fegyvert tölteni
és lőni.
Jonah mellém sompolyog, hogy végignézzen a
tavon és a rönkházunkon a túloldalán.
– Sosem venné észre az ember, hogy itt van.
– Ki kell vágnunk párat ezekből a fákból, hogy
legyen kilátás.
A házunkról visszapillant a mögöttünk lévő
kunyhóra.
– Nem tudjuk ezt elintézni karácsonyig. Kizárt
dolog.
Lassan kifújom a levegőt.
– Tulajdonképpen… Már valamelyest felvettem
Steve-et, és elkezdtem a munkálatokat. A héten
megjött az összes engedély. Ki fognak jönni kivágni a
fákat az útnak, aztán még a havazás előtt
megcsinálják a külső munkálatokat és a
csőhálózatot, hogy novembertől a beltérre
fókuszálhassanak. Ezért döntöttem úgy, hogy nem
megyek Torontóba, és itt leszek, hogy ellenőrizzem,
tényleg zajlanak a munkálatok. És tudom, hogy
megegyeztünk, hogy megbeszéljük a nagy
kiadásokat, és ez sokkal nagyobb összeg ezer
dollárnál, de nagyon izgatott vagyok miatta.
Kerestem a megfelelő módját, hogy közöljem veled,
mert féltem, hogy őrültnek fogsz gondolni. –
Visszafojtom a lélegzetemet, és reménykedve
rámosolygok.
Jonah-nak leesik az álla. Rám bámul, és a
döbbeneten túl megfejthetetlen az arckifejezése.
Szeretném megosztani vele a fantasztikus
tervezésemet, mielőtt kifakad.
– Szóval, az út a mi fő kocsibejárónkról fog
elágazni idáig. – A tó távolabbi végére mutatok. – És
aztán felhasználhatjuk a kivágott fákat arra, hogy
építsünk még egy kunyhót, valami nagyobbat,
Agnesnek és Mabelnek, ahol lakhatnak, mert
szeretném, ha itt lennének. És szerintem, ha lenne
egy hely, ahová beköltözhetnek, Agnes beleegyezne…
– Gyere hozzám feleségül!
Az összefüggéstelen fecsegésem krákogásba fullad.
– Micsoda?
A kezébe veszi a kezemet, és magához von. Az
őszinte pillantása bejárja a vonásaimat.
 – Gyere hozzám, Calla!
A szívverésem, ami eddig is zakatolt, most a
fülemben dübörög, ahogy keresem a szavakat.
– Mert a hátad mögött ténykedtem, és elköltöttem
egy vagon pénzt?
– Nem. – Előrehajol, és a homlokomnak nyomja a
homlokát, érzem a lélegzetét az ajkamon. – Mert itt
szeretnék lenni, amikor felújítod ezt a régi kunyhót,
és házat építesz Aggie-nek és Mabelnek, és ezer
további kunyhót építesz a birtokunkon, ha ahhoz
van kedved. Itt akarok lenni mindvégig. – Ugrik egyet
az ádámcsutkája, ahogy nagyot nyel. – A jövőt
tervezgeted? Hát, én is, és nem vágyom semmilyen
olyan jövőre, aminek te nem vagy része.
Szaggatottan felnevetek. Amikor Jonah legutóbb
megpróbált feleségül kérni, előre eltervezte. Most
viszont a bozótban állunk, rovarriasztó spré borít, és
egy puska van átvetve a vállamon. Nem számítottam
erre. Nem itt, nem ma.
– Mi van azzal, hogy nem kapkodunk?
Elsöpör a homlokomról néhány kósza hajtincset.
– Szerinted kapkodunk?
– Nem – rázom meg a fejemet.
– Szerintem sem.
Az idegesség, izgatottság és az elérzékenyülés
buborékként nő bennem, és majd’ kipukkad. A
szememben örömkönnyek gyűlnek.
– De biztos vagy benne? Mert nem kérdezhetsz
ilyet úgy, hogy aztán később meggondolod magad. –
Ismerős érzés kerít hatalmába, arról a kora reggelről
múlt novemberben, a reptéren, temérdek utassal
körülvéve, amikor elhatároztam, hogy
megváltoztatom az addigi életemet. Habár igazság
szerint már akkor megváltozott örökre, amikor
megismertem Jonah-t.
– Még soha semmiben nem voltam ennyire biztos
– ígéri, és a kezébe fogja az arcomat, az ajkát pedig a
számhoz érinti. – Ez egy „igen”?
– A válaszom örökké az lesz, hogy igen, Jonah.
Igen.
Szenvedélyesen, lassan csókolja meg a számat.
– Még gyűrűt se hoztam. Úgy értem, van gyűrű, de
otthon van…
– Tudom. Már láttam.
Hátrahőköl, láthatóvá válik előttem a felvont
szemöldöke.
– Kiesett a zsebedből. Teljesen véletlen volt,
esküszöm! És gyönyörű.
A dallamos nevetését továbbviszi a víz, miközben
Jonah a karjába von.

Döbbenten bámulok, ahogy leteszem a vacsorával

teli műanyag dobozokat (csípős penne marhahússal
és házi termesztésű paradicsommal) a verandára.
– Mi a franc történt a gipszeddel? – Roynak csak
jövő hétre van időpontja a levételre, erre itt van, épp
a tyúkól felé vonszolja a tömlőt, és nyoma sincs a
gipsznek.
– Már nem volt rá szükségem. – Kinyújtja maga
előtt a karját, mint aki be akarja bizonyítani ezt.
Látszólag teljesen jól működik.
– Ezért mit csináltál? Levágtad?
– Igen. Kézifűrésszel – mondja szinte közömbösen,
mintha ez egy észszerű döntés lett volna.
 Belém hasít gondolatban egy kép, amint a rozsdás
penge átvágja a húst, és megborzongok.
– Jesszusom, Roy. Le is vághattad volna a saját
karodat! Mihez kezdenél itt? Hogy maradnál
életben?
Roy felhorkant.
– Áh, cseppet sem hangzol úgy, mint Muriel.
Megforgatom a szememet, és a tyúkól kapujához
nyúlok, a pillantásom az eljegyzési gyűrűn ragad.
Gyorsan gyülekeznek a viharfelhők, így minden
esélyt elnyomtak arra, hogy a számtalan csiszolt
lapon megpillantsam a visszaverődő napsugarakat,
de így is izgatottság söpör át rajtam. Nem győzöm
csodálni az aprólékos hópehely-formát, amit Jonah
az ujjamra csúsztatott.
Jonah-val eljegyeztük egymást.
Össze fogunk házasodni.
Az enyém, örökre.
Roy kétszer is visszanéz, a tekintete egy pillanatra
a kezemen időzik, aztán bemegy a tyúkólba, hogy
kiöblítse az etetőt. Számtalan madár kiszalad a
nyitott ajtón, de aztán nyomban megfordul és
kotkodálva visszaiszkol, amint Oscar tesz egy lépést
feléjük.
– Szóval, gondolom, mehetsz haza. Nincs már rá
okod többé, hogy kivonszold magad ide.
– Ezek szerint nincs. – Nem várt csalódottság
kavarog bennem, amint szembesülök vele, hogy a
feladatom itt véget ért, méghozzá egy héttel
korábban, mint vártam. De Roy teljesen felépült
mostanra, csaknem két hónappal a balesete után. És
igaza van. Semmi szükség arra, hogy itt legyek,
leszámítva azt az egyszerű okot, hogy hozzászoktam,
hogy kijövök. Megszoktam a hosszú, rázós utat a
bejárón mindennap, és az egyszerű feladatok
elvégzését, a kölcsönös, ártalmatlan szurkálódást a
férfival, aki egyszer sem ejtette ki a szót, hogy
„köszönöm” az áthozott ételekért cserébe vagy a
segítségért, amit nyújtottam neki. Habár más
módokon megköszönte. Meghagyta, hogy vigyem
haza a tojásokat és a több üveg kecsketejet, amit
átküldött velem Jonah-nak. Megemlítettem neki,
hogy Jonah imádja a jávorszarvashúst, és Roy
másnap a kezembe nyomott egy fagyasztott
rostélyost, ami állítása szerint avas volt attól, hogy
hosszú ideje a mélyhűtőben állt. De Agnes
instrukcióit követve elkészítettem, és Jonah azt
mondta, hosszú ideje nem evett ilyen jó húst.
Soha senki nem fogja azzal vádolni Royt, hogy
„kedves”, mégis kezdem azt hinni, hogy ha
szükségem lenne rá, előállna. Az itteni életem
határozottan kevésbé lenne érdekes nélküle.
Odacsúsztatom a farmerem hátsó zsebéből a
magazinoldalt neki.
– Hé, szóval azon tűnődtem, hogy esetleg
elkészítenéd-e ezt. – Széthajtogatom, és átnyújtom
neki.
Összeráncolt homlokkal néz a képre.
– Egy asztalt?
– Igen. Fakéreg szegéllyel. Egy csomó családtagunk
jön karácsonyra, és még nincs normális asztalom. –
Vajon Roy mit csinál karácsonykor? Feltételezem,
semmit.
– Akkor miért nem veszel a sok pénzedből?
Vállat vonok.
– Jobb szeretnék valamit, ami helyben készül, nem
tömegcikk.
Felmordul.
 – Nem készítek rendelésre. – De konstatálom, hogy
tovább vizsgálja a képet.
Toby egyszer említette ezt, úgyhogy felkészültem,
hogy visszautasít. Próbálok uralkodni az
arckifejezésemen.
– Hát… mi lenne, ha, mondjuk, késztetést éreznél
rá, hogy csinálj egy asztalt, mondjuk, tíz embernek,
és aztán amikor elkészül, én véletlenül meglátom, és
megveszem tőled?
Magasba szökik a szemöldöke.
– Késztetést érzek, mi?
– Igen. Késztetést. – Habozok. – Hacsak nem úgy
gondolod, hogy ez túl nehéz számodra…
– Álmomban is elkészítem ezt a rohadt vackot!
Semmiség. Csak lakkozott fa, négy lábbal.
Jonah lényegében ugyanezt mondta a túlárazott
nappali asztalról, amit szeretnék. Valami azt súgja,
ez sokkal bonyolultabb annál.
– Oké, remek! Akkor, ha esetleg véletlenül
elkészíted alvás közben… – Hátrálni kezdek, és
elindulok a terepjáró felé, mielőtt visszanyomhatná
a kezembe a lapot. Különben is, alig várom, hogy
hazamehessek Jonah-hoz. Túlságosan hamar
elváltunk, miután az ujjamra csúsztatta a gyűrűt,
mivel mindkettőnknek dolga volt. Mostanra biztos
hazaért. – Ó! Mellesleg, fel akarok fogadni egy
asztalost, hogy készítsen egy beépített polcot a
lépcsőnk alá, ha esetleg ismersz valakit, akit
érdekelhet. Jár hozzá étkeztetés és csodálatos
társaság is, természetesen. – Elfordulok, mielőtt
meglátná, hogy mosolygok.
– Hé! – ugatja utánam, amikor épp be készülök
szállni a kocsiba.
Visszafojtott lélegzettel megfordulok.
 – Gratulálok. – Biccent, aztán visszatér a dolgához.

Amikor Roytól hazatérve felhajtok a hosszú

kocsibejárónkon, még mindig üresen áll a rámpa,
ahol Jonah le szokta parkolni Veronicát. Összevont
szemöldökkel az órámra pillantok. Jonah fél órája
késik. Tudom, hogy időben odaért Mark
kunyhójához, mert felhívott bejelentkezni. Ami azt
jelenti, hogy valószínűleg ott áll a géptalpon, és
várja, hogy megszabadulhasson Mark vég nélküli
fecsegésétől, és hazarepülhessen. Északra pillantok,
ahol sötét felhők gyülekeznek.
Megszólal a telefonom, és megjelenik Diana
vicceskedve csücsörítő profilképe a kijelzőmön.
Lázas izgalom áraszt el, ahogy felveszem.
– Ennyi időbe telt, hogy visszahívj? – Mondom
köszönésképp, és széles vigyorral az arcomon
vezetek tovább a kocsibejárón, elhajtva a hangár
mellett a házunk felé. Pontosan négy perce küldtem
neki a fényképet a gyűrűmről.
– Mindketten férjhez megyünk! – visítja.
A kocsit betölti a közös sikoltásaink és
nevetgélésünk zaja.

Megállok az ablak előtt egy pulcsiba bújva. Eső és

szél rázza meg az ablaküveget az odakint tomboló
vihartól.
– Mostanra haza kellett volna érnie, és nem
válaszol a hívásomra. – Olyan érzés, mintha a
torkomban dobogna a szívem.
 – Mark szeret néha fecsegni…
– Nem. – Megrázom a fejemet, habár nem láthatja.
– Felhívtam Markot. Beszéltem vele. – Ahogy múltak
a percek, megpróbálkoztam az irodájával.
Szerencsére válaszolt a felesége, és hajlandó volt
megadni a műholdas telefonszámát. – Azt mondta, a
vártnál gyorsabban közelgett a vihar, és Jonah nem
időzött ott. Sietve hazaindult.
Könnyek peregnek végig az arcomon, ahogy fejben
újrajátszom a beszélgetést: hogy baljósnak tűnt az
idő, és Mark megpróbálta rábeszélni Jonah-t, hogy
töltse velük az éjszakát.
– Nagyon rossz érzésem van, Agnes. – Vajon ő is ezt
érezte azon a végzetes éjszakán, amikor Mabel
édesapja nem érkezett meg az úti célhoz?
Hosszú csend áll be a vonal túlvégén, aztán Agnes
halkan válaszol:
– Jelentsd be, Calla.

– Úgy festesz, mint egy ketrecbe zárt medve, ami

menekülni próbál – jegyzi meg Muriel, és átad
Teddynek egy újabb dunsztosüveget. A férfi szó
nélkül eltörölgeti egy konyharuhával, leteszi a
pultra, és várja a következőt.
Nem veszek tudomást Murielről, keresztbe fonom
a karomat magam előtt, és fel-le járkálok a kiugró
ablakfülke előtt, a pillantásom a ködös égbolton, és
kétségbeesetten várom, hogy megpillantsam az
ismerős, fehér-kék csíkos repülőgépet.
Tényleg kiutat keresek, gondolom magamban.
Kiutat ebből a rémálomból.
Amitől a legjobban féltem, lassan valósággá válik.
 Muriel egyet kopogott, aztán besétált a házba,
amikor épp leolvastam Jonah útvonaltervének az
adatait az állami rendőrségnek. Annyira remegett a
kezem, hogy alig láttam a szavakat. Néhány percig
hallgatózott, aztán kilépett, és elővette a zsebéből a
ritkán használt telefonját. Rövidesen behajtott Teddy
és Toby, Toby burgundi vörös terepjárójában. Azóta
itt vannak, Muriel megkérte Tobyt, hogy hozzon fel
üres üvegeket a pincéből, és Teddyvel elő tudják
készíteni őket a befőzéshez.
De én képtelen vagyok bármi másra, csak fel-alá
járkálok, szorosan markolom a műholdas telefont, és
elfojtom a növekvő rettenetemet, ahogy várom a
híreket az Alaszkai Nemzeti Légvédelmi Erőktől.
Majdnem négy óra eltelt, mióta Jonah-nak vissza
kellett volna érkeznie. Már elvonult a vihar, hideg,
szüntelen szitálást hagyva maga után. Az időjárás
miatt sötétebb van, mint máskor ez idő tájt.
Hamarosan túl sötét lesz ahhoz, hogy bármit is
lássunk a földön.
Megszólal a telefonom.
Kihagy a szívverésem, ahogy ellenőrzöm a
kijelzőmet, de csak anyám telefonál. Kinyomom –
jelenleg senkivel sem tudok foglalkozni –, és tovább
járkálok.
– Gyerünk. Foglaljuk le a gondolatainkat…
– Nem tudom! – visítom, és patakban folynak a
kibuggyanó könnyeim, ahogy Murielhez fordulok. –
Képtelen vagyok bármire most! Levegőt is alig
kapok!
Mindhárman ledermednek, és együttérzéssel telik
meg a tekintetük.
– Ma feleségül kért – folytatom rekedtes
suttogással. Hirtelen százkilósnak tűnik az ujjamon
lévő gyűrű súlya. – Úgy volt, hogy életünk hátralévő
részét együtt töltjük. Ő az egész életem. Nem teheti
meg, hogy csak úgy elmegy, és nem jön vissza!
Muriel szorosan behunyja a szemét, és bólint.
Tudja, milyen érzés a gyötrő várakozás.
Mennyi idő lesz, mire megtalálják?
Órák?
Napok?
Mi lesz, ha sosem találnak rá?
Úgy érzem, beleszakad a szívem ezekbe a baljós
gondolatokba.
– Levegőre van szükségem. – A bejárati ajtóhoz
sietek.
– Adj neki egy kis teret, anya. – Hallom, amint Toby
suttogva szól az anyjának, hogy ne kövessen.
Kint, a csendes verandán összekuporodok egy
fonott székben, és a zsibbadt testem köré csavarok
egy pokrócot.
És várok a végzetre, ami, attól tartok, mindvégig
elkerülhetetlen volt.

Hányingerem van az idegességtől, ahogy a

tekintetemmel követem a kocsibejárón közeledő
fejlámpát kicsivel tizenegy után.
Az állami rendőrök jöttek, hogy elmondják,
megtalálták Jonah testét? Úgy döntöttek, hogy egy
hívás nem elegendő? Mi a bevett módja az efféle
hírek közlésének?
Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor a
reflektorfény megvilágítja a Marie kocsija mellé
parkoló egyszerű, fekete terepjárót az összekarcolt
oldalával.
Roy jött át.
Mit keres itt Roy?
Csak egy pillanatra szalad át a fejemen a kérdés, és
gyorsan elhessegetem. Nem számít, mit keres itt,
döntöm el, és belekortyolok a teába, amit Muriel szó
nélkül áthozott nekem egy órával ezelőtt – most már
képes vagyok kézbe fogni. Semmi mást nem tehetek,
amíg várom a híreket.
Több mint öt óra eltelt már.
Az üres pillantásom a sötétet fürkészi, amikor a
verandaajtó kinyílik, és Roy besurran, ugyanabban a
ruhában, amit aznap este a Csapszékben is viselt.
Egy pillanatig kerüljük egymás tekintetét, félek, hogy
valami érzéketlen megjegyzés fogja elhagyni a
száját, amitől az egész valahogy rosszabb lesz.
De aztán leveti a cowboysapkáját, odasétál, és
helyet foglal a mellettem lévő fonott székben,
kinyújtja és keresztbe veti a lábát, mint aki
kényelembe helyezkedik.
Hangos csörömpölés hallatszik a házból.
– Gondolom, Muriel épp odabent van, és átrendezi
a házadat? – Most is reszelősen beszél, a lassú,
vontatott texasi akcentusával.
– Ki tudja, mivel foglalatoskodik épp? – Nincs túl
sok dunsztosüvegem, amit elmoshatna, de tudom,
hogy találni fog valami mást, amivel lekötheti magát.
Marie-vel együtt, aki úgy egy órája állított be, miután
Toby rátelefonált. A fojtott suttogásból és abból
ítélve, hogy megvolt neki a telefonszáma, gyanítom,
hogy megfogadták a tanácsomat, és legalább egyszer
elmentek randizni.
Újabb hosszú pillanat telik el, aztán Roy sóhaja
megtöri a csendet.
 – Van már bármi hír?
Megrázom a fejemet.
– Hát… ha nincs hír, az jó hír.
Ha nincs hír, az annyit jelent, hogy még nem
találták meg Jonah holttestét.
Annyit jelent, hogy esetleg valahol egyedül fekszik,
és szenved.
Számtalan lehetőség villan át az agyamon, és egyik
sem tűnik jónak.
Újabb hullámban törnek fel a könnyek a
szememből.
– Honnan tudtad?
– Toby beugrott hozzám idejövet.
Miért menne oda Toby… elhessegetem a
gondolatot, mielőtt teljesen formát öntene. Ez sem
számít.
– Jonah azt akarta, hogy menjek vele. Vele kellett
volna tartanom.
– Akkor most ugyanott lennél, ahol ő van.
– Ott a helyem. – Jonah mellett, akár az égen, akár
a föld alatt. De mindig mellette.
Érzem, hogy Roy szemügyre veszi az arcomat,
ahogy összehúzódok a pokrócom alatt.
– Túl fogod ezt élni. Kemény vagy.
Felnevetek, a hangom nem őszinte.
– Nem, nem vagyok.
– De, az vagy. A magad módján kemény vagy, Calla.
Túl fogod ezt élni.
– Mi van, ha nem akarom túlélni? – Soha többé
nem fogok panaszkodni Alaszkára. Itt fogom leélni
az életemet, amíg öreg leszek, és megőszülök, és
soha nem gondolok a kiútra, soha nem kívánom,
hogy bár máshol lehetnék, amíg mellettem van
Jonah. Most hülyének érzem magamat. Annyi ideig
hagytam, hogy apró aggodalmak emésszenek fel.
– Soha nem rajtunk múlik, nem igaz?
Nehéz léptek kopognak odabent, és az ajtó
nyikorogva kinyílik. Kihallatszik a tévé halk
morajlása.
– Ó, itt vagy. – Muriel biccent Roynak, ahogy
kiveszi a régi bögrét a kezemből, ami javarészt
szinte még mindig tele. – Csinálok még teát. Roy,
kérsz teát? Csinálok neked. – Ezzel megfordul, és
eltűnik odabent.
– Nem szeretem a teát – vallom be, miután Muriel
elment.
– Én sem, de időről időre hagyom annak a
szipirtyónak, hogy nyerjen.
A körülmények ellenére érzem, hogy mosolyba
kunkorodik a szám, és elképzelem, ahogy ők ketten
odakint vannak az erdőben kilenc napot és kilenc
éjszakát. Amilyen beszélgetések lehettek köztük…
– Muriel mesélte, hogy segítettél neki Deacon
keresésében annak idején.
Roy ad valami hangot, de nem válaszol.
Nem érdekel, ha zavarja, hogy tudok róla. Hadd
kiabáljon, ha szóba hozom; lepereg rólam, mint a víz
egy kacsa hátáról. Vagy egy lúd hátáról. A lúdfeleség
hátáról, aki arra vár, hogy megtudja, elvesztette-e a
hollóférjét.
– Miért tetted?
Roy nem válaszol egy hosszú pillanatig, a szeme
bejárja a sötétet, mintha próbálná kivenni a fasort
idebentről.
 – Mert tartoztam neki. Mert réges-régen ő volt
odakint, és kereste az én hozzátartozómat.
Összeráncolom a homlokomat.
– Muriel?
– Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy éhes
voltam, fáztam, és szenvedtem, és hallottam, amint a
szüleim ételről veszekednek. – Az egyik
inggombjával babrál. – Apám kiment megnézni,
hogy van-e nyúl a csapdákban. Még a saját lábfejét
se tudta volna elkapni, ha csapdába lép, de a vén
seggfej túl makacs volt ahhoz, hogy segítséget kérjen.
– Gúnyosan elvigyorodik. – Ha netán azon
töprengtél, hogy ezt honnan örököltem. Anyámnak
elege lett a várakozásból, úgyhogy felöltözött, és egy
hóvihar közepén elindult a házunkból a maradék
pénzünkkel. Boltba akart menni, megnézni, hogy mit
kaphat a pénzéért, hogy ne éhezzünk. Meghagyta
nekem, hogy maradjak itt. És akkor láttam utoljára.
Legalábbis élve.
Különösen ismerősnek cseng a történet, ahogy
elmeséli, mintha már hallottam volna.
– Amikor a helyiek hírét vették, egy csomóan
napokon át kutatták az erdőt és az utat, és keresték
őt. Volt köztük egy lány. Néhány évvel idősebb volt
nálam, és egy puska volt a vállán átvetve. Baromi
keménynek tűnt. Azt gondoltam magamban, nekem
is ilyen keménynek kell lennem, ha remélni akarom,
hogy túlélek idefent. – Lekonyul a szája széle. – Végül
megtalálták anyámat. Halálra fagyott. Arra jutottak,
bizonyára eltévedt, mert nagyon messze volt az
úttól. Feltehetőleg már az első éjszaka meghalt.
Fagyos felismerés áraszt el.
– Az a kunyhó. – A tó túloldalára mutatok. – A tiéd
volt.
Hiába hangzik Roy texasinak, a családja egyidőben
Alaszkába jött, és megpróbált új életet kezdeni.
És az a kemény lány, aki segített Roy anyjának a
keresésében, Muriel volt.
– Muriel tudja? – Nem úgy hangzott, mint aki sejti.
Roy megrázza a fejét.
Muriel nem emlékszik rá, ő pedig soha nem árulta
el neki.
Nehezemre esik úgy összerakni a történetet, ahogy
Muriel mesélte nekem.
– Akkor… te és az apád visszamentetek Texasba.
Nem, várj. – Összevonom a szemöldökömet. – Muriel
azt mondta, montanai voltál? – Ugyanonnan jött,
ahonnan Muriel családja is. Ennyire még emlékezett
Muriel.
– Amikor itt hagytuk Alaszkát, apám nem akarta,
hogy bármi közünk legyen a hóhoz, ezért
elindultunk délre, egészen egy városig Dallason túl.
Ott nőttem fel, házakat meg fészereket építettünk
apámmal. Mindig is nagyon értett a
famegmunkáláshoz. Tőle tanultam. – Az ujjával
végigsimít a kalapja szegélyén. – Mire visszavezetett
az utam ide, a földet már eladták valaki másnak.
Úgyhogy megvettem a legközelebbit, amit árultak.
– Az a kunyhó nagyon jól meg lett építve. – Steve, a
kőműves le volt nyűgözve, hogy milyen jól ellenállt
az időjárási viszontagságoknak. Mindent jól
megcsináltak rajta: stabil alapok, megfelelő faanyag,
túlnyúló tető, ereszcsatorna. Miután körbenőtte a
növényzet, védve volt a naptól is. – Elmehetsz
megnézni, ha gondolod.
Félrehúzza a száját.
– Jártam ott párszor az évek során. Kitisztítottam
az esővízcsatornát. Phil hagyta volna megrohadni.
Azt hiszem, Roy nem csupán az esővízcsatornát
takarította ki. Steve szerint úgy fest a hely, mintha
valaki gondozta volna a tartógerendákat – gyanítása
szerint lenmagolajjal és terpentinnel –, és befoltozta
a tetőt.
Roy őrzi a családja alaszkai múltját, bármennyire
is tragikus.
– Mégis miért akartál mindazok után visszajönni?
– Elvesztette a vadonban az édesanyját és a testvérét.
Aztán elvesztette a feleségét és a lányát valami
mással szemben.
Nem ez lenne az első eset, hogy valaki ide menekül
valami elől.
Ezt mondta Jonah aznap éjszaka, amikor Royra
rászakadt a faanyag, és megláttam a családja
fényképét a házában.
Jonah…
Lehunyom a szemem, ahogy megint előtérbe tör a
rettenet, amiről egy pillanatra elterelődött a
figyelmem.
Csend telepszik a hideg, nyirkos verandára, amíg
Muriel ki nem ront két forró teával, és a kis, kinti
asztalokra teszi őket egy tál cukorral és egy pohár
tejjel együtt.
– Ez a kecsketejed, Roy – mondja, majd bemegy a
házba, anélkül, hogy megvárná, míg megköszönjük.
Döbbenetes, hogy nem rakta össze fejben Roy
Trapper’s Crossing-i családi múltját, annak ellenére,
hogy mindig minden lében kanál. Ugyanakkor
Muriel még fiatal volt, a Donovan család pedig rövid
ideig tevékenykedett itt elszigetelten, és sok évtized
telt el azóta. Mégis miért feltételezné bárki, hogy a
kisfiú, aki annyi mindent elveszített e helyen,
évekkel később vissza fog térni?
– Mekkora az esélye, hogy az enyémet
megmérgezte? – Roy gyanakodva vizsgálja a
csészéjét. – Isten a tanúm, megérdemelném.
– Miért? – szalad ki belőlem a kérdés. – Mit tettél,
Roy? – Sok mindennel terhes ez a kérdés. Tett valami
rosszat Muriellel? Vagy csinált valamit valaki
mással? Habozás nélkül teszem fel a kérdést, mit
sem törődve azzal, ha visszacsattan rám.
Felcsendül a porcelánnak ütődő fém zaja, ahogy
Roy megtölti három púpos teáskanál cukorral a
csészéjét, és elkeveri.
– Nem mindig voltam ilyen barátságos.
Felhorkantok a viccelődésre tett rossz
próbálkozásra.
A szájához emeli a teát, és hosszan, lassan
belekortyol.
– Egy időben sok kicsapongásom volt. Pia…
gyógyszer… effélék. És ha valami felingerelt, nagyon
ocsmányul viselkedtem. Igazság szerint nem sok
kellett ahhoz, hogy felbosszantsanak. Egyik este
bementünk a városba a feleségemmel. Ezer éve nem
jártunk sehol, Delyla születése óta. Na már most,
Nicole? Ő aztán bombanő volt. Utánafordultak az
emberek, akárhová ment. Egyszerre imádtam és
utáltam a dolgot. – Habozik. – Aznap este
összefutottunk egy régi szerelmével. Ő volt az, akit
Nicole nagy bánatára elveszített, és ekkor végleg
visszaköltözött a városba. Attól a pillanattól, hogy
egymásra néztek, tudtam, hogy bajban vagyok.
Legalábbis ezt súgta nekem a whiskey. Egyik dolog a
másikhoz vezetett, és hirtelen röpködni kezdtek a
pofonok. Megütöttem a fickót… Nem tudom,
hányszor. – A tenyerébe rejti a forró bögrét, és
feszülten bámulja. – Nem ő volt az egyetlen, akit
aznap este megütöttem.
Próbálom feldolgozni, hogy mit ismert be Roy az
imént, és hirtelenjében örülök, hogy már eleve nem
érzek semmit.
– Ezért Alaszkába menekültél?
– Amikor kijózanodtam, és megláttam, mit tettem
Nicole arcával… – Szinte megfejthetetlen, ahogy a
fejét rázza. – Az emlékeimben ugyanolyan volt
anyám arca a szüleim egyik veszekedése után.
Megesküdtem, hogy soha nem leszek olyan, mint az
apám.
– Ez gyakori emberi szokás, nem igaz? –
dünnyögöm szórakozottan, és felidézem, hányszor
ígértem magamnak ugyanezt.
– Nicole mindig is túl jó volt hozzám. Tudta ő is,
tudtam én is. A családja aztán végképp tudta.
Úgyhogy összepakoltam a holmimat, a családja pedig
gondoskodott róla, hogy Nicole ne próbáljon
megállítani.
Nem csoda, hogy Roy nem szeret a múltjáról
beszélni. Mégis ki akarná beismerni, hogy megütötte
a saját feleségét?
– Beszéltél azóta Nicole-lal?
– Csak annyit, hogy közöljem vele, hová küldheti a
válási papírokat. És meg is tette. Gyanítom, újból
férjhez ment. – Lassan bólint. – Jól tette.
Nem tudom, mit éreznék jelenleg Roy iránt, ha
nem lennék eleve ennyire elmerülve a saját
nyomoromban.
Haragot?
Undort?
Szánalmat?
Részvétet?
Mindet egyszerre?
 Harmincvalahány évvel ezelőtt Roy részeges
dühében megütötte a feleségét, aztán lelépett
Alaszkába. Mit érdemel?
Roy három évtizedet töltött afféle száműzetésben,
ahol többé nem bánthatott senkit, akit szeret, ahol
nem engedett a maga közelébe többé senkit, és még
egy fájdalomcsillapítót sem volt hajlandó bevenni
attól rettegve, hogy mire képes, ha elveszti az
önuralmát.
Pontosan mit érdemel Roy Donovan?
Talán egy másik napon, amikor tisztábbak a
gondolataim, lenne erről véleményem.
– Helyre terveztük hozni a kunyhót, hogy megint
használható legyen. – Hallom a saját hangomat. –
Úgy volt, hogy jövő héten látnak munkához.
Roy erre semmit sem szól.
A folyamatos szitálás zuhogássá erősödik, az
esőcseppek a víznek és a kavicsos talajnak
csapódnak körülöttünk, és eláztatják a talajt. Jonah
örülne, ha látná ezt az esőt.
Jonah…
Úgy volt, hogy egy könnyű útra megy. Azt ígérte,
pár óra alatt oda-vissza letudja.
Felugrok, ahogy a mobiltelefonom élesen
megszólal. A pillantásom a kijelzőre cikázik, és
bukfencet vet a gyomrom, amint meglátom a
telefonszámot. A reszkető kezemmel érte nyúlok, de
azon kapom magam, hogy ledermedek: egy részem
választ akar, a másik felem szeretne kapaszkodni az
utolsó halvány reménybe. Vagy illúzióba.
– Képtelen vagyok. – Szinte alig hallható a két szó,
ahogy küszködve veszem a levegőt.
Roy egy másodpercig habozik, aztán kézbe fogja a
telefonomat. Mély levegőt vesz, és felveszi.
 Teljes testemből megfeszülök.
És imádkozok.
Imádkozok.
Imádkozok, hogy Jonah visszajöjjön hozzám.
– Ühüm… ühüm. – Nyikorogva nyílik a bejárati
ajtó. Muriel és Marie kidugja a fejét, és
hallgatódznak. Bizonyára hallották a telefoncsörgést.
Marie a hasába markol, Muriel visszafogja a
lélegzetét. – Igen… ühüm. – Roy pillantása felém
cikázik, nyel egyet.
Ez nem jó jel.
Nem lehet jó hír.
Összeszorítom a számat, és próbálom visszatartani
a zokogásomat, próbálok az utolsó lehetséges
másodpercig kapaszkodni a reménybe.
– Igen… Oké… Köszönöm, uram. – Roy kinyomja a
hívást, és leteszi a telefonomat az asztalra.
– Megtalálták a gépét egy völgyben, Palmertől
északra – erősíti meg komoran. – Életben van.
 Harminckilencedik fejezet

– Két zuhanás egyetlen év alatt, mióta

megismertelek. Kezdem azt hinni, hogy
balszerencsét hozol, Barbie – dörmögi Jonah a
kórházi ágyáról.
Könnyekben török ki a hangja hallatára, és
eláraszt a megkönnyebbülés.
– Hé, hé, hé… – Kinyújtja felém az ép karját, és
magához von.
– Köcsög vagy. – Az ujja közé csúsztatom az
ujjaimat, és letelepedek az ágy szélére.
– Sajnálom. – A szájához emeli a kezemet.
Kiszáradt az ajka. – Hülye módon kockáztattam.
Nem gondoltam, hogy olyan rossz lesz a vihar, és ha
a völgyben alacsonyan maradok, nem esett volna
bajom. Én csak… annyira szerettem volna hamar
hazajutni hozzád.
– Majdnem egyáltalán nem jutottál haza, soha. – A
lefelé tartó légáramlat, amibe Jonah belekeveredett,
a földnek csapta Veronicát. A rendőr szerint, akivel
beszéltem, szerencse, hogy ott repült, ahol,
máskülönben a széllökések valószínűleg a hegy
oldalának csapták volna, és azt senki sem ússza meg.
Mindenesetre Jonah-nak elég törött csontja és
vágása van ahhoz, hogy egy darabig ne tudjon
repülni, és lefoglalja a gyógyulás.
Megpróbál változtatni a fekvőhelyzetén, és
összerezzen.
– Maradj nyugton! – szólok rá, és ellenőrzöm az
infúziót, amin keresztül a fájdalomcsillapítóját
kapja.
– Royjal most már ikrek lehetnénk.
– Igen. Szinte, mint két tojás. – Agyrázkódás, törött
kulcscsont, darabokra tört bal kar, amit műtéti úton
kellett helyre rakni, számtalan megrepedt borda,
átszakadt tüdő és az egész testén horzsolások és
zúzódások.
De Jonah életben van, emlékeztetem magamat,
mint már ezerszer megtettem, mióta jött az a
telefonhívás. Csakis ez számít.
Megfeszül az álla, ahogy a plafonburkolatra pillant
a feje felett.
– Azt mondják, Veronica totálkáros.
– Igen. Már felhívtam a biztosító céget.
– Az volt Wren kedvenc repülőgépe.
Az volt a kedvenc gépe. Az utolsó repülő, amivel
valaha repült, velem az utasülésen. És tudom, hogy
Jonah-nak jobban fáj az összes sérülésénél
együttvéve, hogy összetörte.
Elsimítok egy hajtincset a homlokából.
– És azt mondaná neked, hogy csak egy repülőgép,
és örül, hogy jól vagy. Tudom, mert ugyanezt mondta
legutóbb, amikor lezuhantál a gépével.
Jonah felhorkant, de az arckifejezése továbbra is
komoly.
– Már bánod ezt? – A kezébe fogja a bal kezemet,
és a hüvelykujjával végigsimít a gyűrűmön.
– Nem. Miért bánnám? – A komoly, kék szeme
bejárja a vonásaimat, ahogy megrázom a fejemet. –
Csak egy roncs volt ott, amikor felébredtem, és nem
tudtam kiszállni, sem megmozdulni. – A gombóc a
torkomban kiteljesedik, amikor magam elé
képzelem, hogyan nézhetett ki mindez a levegőből. A
mentősök azt mondták, nem számítottak túlélőre.
Azt mondták, kész csoda, hogy Jonah megúszta,
ráadásul viszonylag ép bőrrel. – És mindvégig csak
rád tudtam gondolni és arra, hogy megszegem az
ígéretem, hogy mindig visszatalálok hozzád. Hogy
azt fogod kívánni, bár sose ismertél volna meg.
Friss könnyek csorognak végig az arcomon,
miközben megrázom a fejem.
– Soha nem tudnálak megbánni, Jonah. – Akkor
sem, ha elveszítettem volna tegnap, akkor sem, ha
elveszítem öt vagy ötven év múlva.
Nagyot nyel.
– Meg tudsz majd birkózni vele, ha újra repülni
fogok?
– Jesszusom. Őrült vagy. – Képtelen vagyok
megállni nevetés nélkül. – Előbb lehetne, hogy a
felépülésedre fókuszálunk?
Még huszonnégy órája sincs, hogy kis híján
meghalt. Hónapokig nem fog újra repülni. A tűzoltó
napjainak vége erre a szezonra, Jack Thomas pedig
kénytelen lesz új pilótát keresni a gazdag
vadászainak.
– Oké, rendben. Gyere ide – suttogja, és kitárja a
karját.
Óvatosan odabújok, és elnyúlok mellette, vészesen
közel egyensúlyozva a kórházi ágy széléhez.
Finoman a karhajlatára hajtom a fejemet. A
könnyeim eláztatják a kék kórházi ruháját.
– Tudom, hogy megint fogsz repülni, és sosem
kérném, hogy ne tedd. Csak kérlek, ígérd meg, hogy
többé nem kockáztatsz így. Inkább töltök száz
éjszakát egyedül, ha azt jelenti, hogy biztonságban
visszajössz hozzám a végén.
 – Ezt az ígéretet tudom, hogy be tudom tartani. –
Laposakat pislog. Az orvosok szóltak, hogy kába lesz.
A számhoz húzom a kezét, megcsókolom az
ujjbütykeit, aztán felülök azzal a szándékkal, hogy
hagyom aludni. – Nem voltál egyedül tegnap éjjel,
amíg vártál, ugye?
– Nem, nem… Mindenki ott volt. – Toby hozott el a
Jeepemmel Anchorage-be, ahová a légimentők
elszállították Jonah-t.
– Ki az a mindenki?
– Hát, Agnes nyilván nem, de McGivney-ék és
Marie és Roy…
– Roy?
– Igen. Én is meglepődtem. – Jonah hümmög egyet,
de nem szól semmit. – Figyelj, alvásra van
szükséged. Behívom Agnest és Mabelt, mielőtt
elalszol. A váróteremben vannak. George hozta el
őket.
– Mondtad már nekik a kunyhót?
Felnevetek.
– Nem. Elmondhatod te. Használd ki teljes
mértékig, hogy szánnak téged, és vedd rá őket, hogy
menjenek bele.
Gúnyosan elvigyorodik.
– Megoldom. Gyere, és adj előbb egy csókot! –
Lehajolok, és ugratásból homlokon csókolom.
– Nem ott.
Adok egy puszit az orrára.
Felmordul.
Elmosolyodok, és szájon csókolom.
Erre elégedetten felsóhajt.
– Alig várom, hogy hazamenjünk, és minden
óhajom-sóhajom kiszolgáld.
– Ó, azt képzeled? – Felnevetek. Olyan jó érzés
Jonah-val nevetni.
– Tudnál nekem szerezni egy kolompot?
– Hogyne. És azt is megmondom, hová dugd fel. –
A tekintetem a bal szemöldöke feletti vágásra
vándorol.
– Hány öltés?
Megszámolom.
– Azt hiszem, hat? – Végigsimítok a szakállán.
Ráfér egy vágás. – Legalább kisebb, mint legutóbb.
Összekulcsolja az ujjait az enyémmel.
– Még mindig szépnek találsz, ugye?
 Negyvenedik fejezet

December

Csípi az arcomat a hideg, ahogy átszelem a fagyott

tavat a motoros szánon, és egy pillanatra bánom,
hogy gúnyolódtam a neoprén arcmaszkon, amit
Jonah hozott nekem haza a hideg idő beköszönte
előtt. Az volt az ellenérvem, hogy bűnözőnek fogok
kinézni.
De legalább olyan bűnözőnek, akinek nem fagyott
le az arca.
Leparkolok a másik motoros szán mellett a
partvonal közelében. Oscar és Gus farokcsóválva
utolérnek.
– Nyertem! – cukkolom őket, és megvakarom
Oscar fejét, ahogy leszállok az ülésről. Mostanában
több időt töltenek itt a farkaskutyák, mint otthon.
Végigmegyek a letakarított úton, és gyönyörködök
a körülöttem lévő mesés, téli tájban. Az elmúlt négy
napban, mielőtt drasztikusan lezuhant a
hőmérséklet, megállás nélkül havazott, és fehér
takaró borítja a földet. A faágak meghajolnak a
hótakaró súlya alatt, és hópihék szóródnak rám,
ahogy elhaladok mellettük.
Előttem a kis rönkház a fák közé ékelve, lágy fény
árasztja el a két új ablakát, amit a tóra néző falban
alakítottunk ki, hogy több fény és kilátás is legyen.
Egyenletesen gomolyogva száll fel a füst a
dermesztően hideg levegőbe. Körben a fák meg
lettek nyesve, hogy több fényt kapjon az épület,
ugyanakkor megőriztük a természetet.
A kunyhó mögötti keskeny ösvényen, amit tavaly
augusztusban alakítottunk ki, egy ütött-kopott
terepjáró parkol, a hátsó rakodótere tele
asztaloskellékekkel.
– Maradjatok itt – utasítom a kutyákat a verandán,
és lerúgom a havat a csizmámról. Amint belépek az
új, piros ajtón, melegség vesz körül. – Rohadtul
fázom odakint – borzongok meg a nyomaték
kedvéért, majd belélegzem a frissen vágott fa illatát,
ahogy valahányszor, mikor idejövök. Míg a kunyhó
külseje jó állapotban volt, belül világos, letisztult
kinézetet akartam. Mindent új fával burkoltak be, és
tolóajtóval választottuk el a hálószobát a nappali
tértől, valamint az apró fürdőszobától. A távolabbi,
bal sarokban, az apró konyhában Roy épp az utolsó
simításokat végzi.
– Nagy kár, hogy nem volt semmi, amivel
megvédhetted volna az arcodat – jegyzi meg Jonah,
és egy újabb aprófát dob a sarokban lévő tűzhelyre.
Elmosolyodok a gúnyolódására, majd az
étkezéskor használt kis, kinyitható asztalra teszem
az ebéddel megrakott kosarat.
– Forró volt a leves, amikor bepakoltam, de nem
tudom, milyen régi ez a termosz, úgyhogy ne
hagyjuk túl sokáig állni. Van sült marhahús és teljes
kiőrlésű buci is. Bolti – teszem hozzá bosszankodva,
amikor meglátom, hogy Jonah és Roy aggódva
egymásra néznek.
Kipróbáltam pár receptet Colette régi
kenyérsütőjében, és maradjunk annyiban, hogy még
van hová fejlődnöm, mielőtt vendégeknek
szolgálnám fel az eredményt. Egész biztosan nem
ezzel fogom etetni Jonah anyját és mostohaapját,
amikor megérkeznek jövő héten.
 Jonah talpra áll, és odasétál, hogy áttúrja a kosarat,
majd egy pillanatra megáll, hogy csókot nyomjon a
számra.
– A tiéd otthon vár rád – korholom, és játékosan a
kezére csapok, majd végigsimítok az alkarján.
Látványosan elvékonyodott, de napról napra egyre
erősebb. Jonah összes sérülése közül a kezének
tartott legtovább, hogy meggyógyuljon: csaknem
három hónapba telt. A nagy részében képtelen volt
repülni, és morcos volt, és olyan szigorúan felügyelte
Steve-et és az embereit, hogy ők a vártnál előbb
végeztek, feltehetőleg azért, hogy
elmenekülhessenek. De egy hónapja nincs Jonah-n
gipsz, és megint repülhet, úgyhogy a hangulata is a
régi.
– Mennyi idő múlva indulsz? – kérdezem. Archie a
sítalpain pihen a futópálya végén, felszállásra
készen. Egy repülőgépünk maradt, amíg Toby
kivizsgálja Phil régi gépét (már ülései sincsenek), és
Jonah kitalálja, mihez akar kezdeni a Veronicáért
kapott biztosítási kártérítéssel.
Jonah ránéz az órájára.
– Egy óra múlva.
– Nekem is annyi időm van. Megígértem
Murielnek, hogy ott leszek a karácsonyi vásáron, és
felügyelem, hogy minden jól menjen. – A téli
karnevál második hétvégéje van. A múlt hétvégén
rekordlétszámú részvétel volt. Szeretném azt hinni,
hogy van hozzá némi közöm, miután Emilyvel
marketingkampányt indítottunk rádió- és
tévéadókat is célozva innentől egészen Anchorage-ig,
valamint utazási irodákat, iskolákat, piacokat,
gyakorlatilag mindenkit. Még helyi hírességeket és
politikusokat is bevontunk, akik boldogan részt
vettek a múlt heti tűzijáték-bemutatón és a
szórakoztató bemutató repülésen, amit Sam Fire
Boss gépeivel rendeztek hálául a tűzoltók áldozatos
munkájáért az elmúlt nyáron.
Muriel már boldogan megerősítette, hogy a
művelődési ház tavasszal új mosdókat kap. Még az is
lehet, hogy a könyvtárnak is jut egy ráncfelvarrás,
amire nagyon rászorul.
Értesített arról is, hogy az Anchorage Piac
bizottsági elnöke felvette vele a kapcsolatot, hogy
megkérdezzék, melyik fantasztikus cég csinálta a
marketinget, mert fel akarják turbózni a nyári
programsorozatukat.
– Mondta Mabel, hogy mennek a dolgok? – Jonah
az ajtó mellé akasztott kabátjáért nyúl.
– Igen. Folyamatosak az eladások. – Jonah-nak
mondom, de inkább Roynak célzom ezt. Mabel és
Agnes tegnap repült ide, hogy segítsenek. Mabel
árulja Roy faragványait a vásár egyik asztalánál. –
Mindenki kérdezgeti, ki a Vén Fráter.
Roy egy pillanatra felhagy a pult méregetésével, és
mérgesen rám néz, aztán visszatér a munkához.
– Bárcsak kisebbre csináltam volna a talpazatukat,
hogy ne legyen helyed aláírni őket!
– Ó, megtalálom a módját – kacsintok. – És a
weboldalad nagy figyelmet élvez. – A megkérdezése
nélkül elindítottam egy oldalt a Vén Fráter
Faragványai néven úgy egy hónapja, elsősorban
azért, hogy közzétegyem a munkáit, és online
rendeléseket vegyek fel. Múlt hétvége óta három
vásárló rendelt ott. – Valaki kért egy szobrot…
– Nem dolgozom megrendelésre! – Visszalép a
pulttól a vízszintmérővel a kezében, és látszólag
elégedett a munkájával. Mint mindenben, ami
famegmunkáláshoz kapcsolódik, Roy
lelkiismeretesen dolgozott a méreteken és szögeken
a házban. Tudtam, hogy így lesz, amikor egy héttel
Jonah balesetét követően behajtottam hozzá, és
megkérdeztem, lenne-e kedve felújítani a családja
kunyhóját belülről. Steve-et és az embereit
terveztem megkérni rá, de az volt a megérzésem,
hogy miután Roy éveken át titokban fektetett
energiát bele, és dolgozott a helyen, talán szívesen
adna neki új életet.
Úgy tűnt, meglepte, hogy lát aznap, és kételkedett
benne, hogy tényleg vele akarnék dolgozni.
Feltételezem, a vallomás miatt, amit azon a napon
tett, amit reményeim szerint a hátralévő életem
legsötétebb napjaként tarthatok számon.
Még mindig próbálok rájönni, vajon Roy eleve
miért osztotta meg velem ezeket a részleteket.
Hogy elterelje a figyelmemet?
Hogy elrémisszen magától?
De nem félek Roytól. És senkinek sem meséltem a
bűneiről, még Jonah-nak sem, aki valószínűleg nem
lenne túl lelkes a megállapodásunk kapcsán, ha
tudna a dologról.
Royt nem lehet jó embernek nevezni, de rossznak
sem feltétlenül. Nem nekem kell választ adnom a
kérdésre, hogy mit érdemel a múltbéli bűneiért, nem
az én tisztem büntetni, különösen, miután az elmúlt
három évtizedet azzal töltötte, hogy bünteti magát.
Én mindössze annyit tudok, hogy Roy volt az, aki
mellettem volt a bajban.
És talán egy nap, ha úgy dönt, hogy felveszi a
kapcsolatot a lányával, én is mellette lehetek.
– Gondolod, hogy hétfőre már bepakolhatjuk a
bútorokat? – kérdezem Royt, miközben
kicsomagolom neki a leveses termoszt.
– Inkább kedden. – A tekintete bejárja a helyet. –
Még be akarok fejezni pár dolgot, aztán legalább két
nap lesz kitakarítani ezt a felfordulást.
– Kicentizzük – jegyzi meg Jonah.
– Nem lesz gond. Nincs túl sok holmi, amit be kell
pakolni. – Egy dupla ágy, egy matrac, propángáz és
konyhai eszközök, temérdek pokróc és némi
dekoráció, hogy otthonos legyen.
– Még mindig azt gondolom, hogy nekünk kellene
itt aludnunk.
– Anyád ragaszkodik hozzá, hogy nekik. – Több
tucat beszélgetést folytattam Astriddal, mióta
eldöntötték, hogy eljönnek, és részletesen kifejtette,
hogy úgy gondolja, Jonah és a mostohaapja akkor
jönnek ki a legjobban, ha egy tó választja el őket
egymástól. Kénytelen vagyok egyetérteni vele.
Arra is kezdek rájönni, kitől örökölte Jonah az
önfejűségét, és nem hiszem, hogy az apjától. Egy
részem retteg az esküvővel kapcsolatos
beszélgetéstől. Jonah balesete, ennek a kunyhónak a
felújítása és az Agnes és Mabel számára készülő
kunyhó tervezése mellett nem volt időnk arra, hogy
a lakodalommal kapcsolatban döntéseket hozzunk.
Jonah szeretne kettesben elszökni valahová, és
kezdek hajlani rá, hogy ez nem is rossz ötlet.
– Szóval, találkozunk otthon? – Jonah határozottan
rám pillant. Félreérthetetlen, ahogy a tekintete
hosszan időzik a számon, mire kihagy párat a
szívverésem. Számtalan okból kifolyólag hosszúra
nyúlt a felépülése.
– Egy perc, és ott leszek – mosolygok gyengéden.
– Viszlát később, Roy – kiáltja Jonah kifelé menet,
választ se várva.
Roy morog egyet, de túlságosan lefoglalja, hogy a
fal egy szegletére néz, és ráncolja a homlokát. Nem
mintha egyébként nagyon szokása lenne köszönni.
 – Hé, azon gondolkoztam, esetleg nem akasztanád-
e ki ezt az ajtóhoz. – Idegesen veszek egy mély
levegőt, kiveszem a dísztáblát, amit ma reggel
Wasillából szereztem, és átadom neki. – Mit
gondolsz, jó munkát végeztek?
Roy elővesz egy olcsó olvasószemüveget a
zsebéből, és felveszi. Megfeszül az álla.
– A város hivatalos feljegyzéseiből szereztem az
információt. – Számtalan telefonhívásba és egy teljes
délutánon át tartó leltári kutatásba került, mire
megtaláltam az eredeti telepedési dokumentumot
1965-ből, amit Roy édesapja, Richard Donovan
készített. Egy újabb hétbe telt, mire lenyomoztam a
néhai édesanyja és öccse nevét, mert tudtam, hogy
ha rákérdezek, Roy nem árulja el.
Egyszerű dísztábla: alumíniumborítással,
műanyagból bele van gravírozva az épülés éve és a
négy családtag, akik először laktak itt.
Visszatartom a lélegzetemet.
– Hová akarod tenni? – kérdez vissza, a hangja a
szokásosnál rekedtebb.
– Csak ide az ajtó elé. Ahol a legjobbnak látod. Rád
bízom.
A tekintete felém villan, és megtelik egy
megfejthetetlen érzéssel. Aztán egyszerűen bólint.
Ennél többet nem is várhatok Roy Donovantől
soha.
De elég ennyi.
Hátrálok, már alig várom, hogy Jonah-val lehessek
egy kicsit, mielőtt elválnak az útjaink ma délután.
– Ó, nincs véletlenül egy tízfős, nyersfa szegélyű
étkezőasztalod, amit megvehetnék, ugye? – A székek
három héttel ezelőtt megérkeztek, de tudom, hogy
Roy készített valamit nekem. Azóta tudom, hogy
beállítottam hozzá megkérni a kunyhó belterének a
felújítására, és ott találtam a műhelyben, amint épp
fát méricskélt, és jegyzetelt egy katalógusfényképre.
Felém sandít, aztán visszanéz a munkájára, a szája
széle mosolyba kunkorodik.
– Azt hiszem, van.
– Eljöhetek érte szerdán?
– Nehéz – figyelmeztet.
– Nem baj. Van sok segítségem. – Több, mint amit
kívánhatnék, és mind csak egy hívásra vannak.
Ezzel ismét kilépek a szabadba, és mély levegőt
veszek, ahogy belém mar a sokkolóan hideg levegő.
Jonah a tavon vár rám, a motoros szánja beindítva
zúg.
– Versenyzünk hazáig? – kiáltja.
Ahelyett, hogy felpattannék a sajátomra, felülök az
ő hátuljára.
– Visszajöhetünk az enyémért, mielőtt elmész. –
Átölelem a felsőtestét, és hozzásimulok, boldogan
élvezve a teste melegét, ahogy a kezemmel
simogatom.
Visszanéz a válla felett.
– Készen állsz?
– Valószínűleg nem. – Jonah szeret padlógázzal
száguldozni ezzel az izével. Ami az életben is
jellemző rá. De ő már csak ilyen. Mindig vad szívvel
csinál mindent, és lehetetlen megszelídíteni vagy
megváltoztatni.
Nem mintha akarnám.
Elmosolyodok.
És szorosan belekapaszkodok.
 Köszönetnyilvánítás

Az elmúlt néhány hónap, amit Callával, Jonah-val,

Agnesszel, Mabellel és Wren emlékével töltöttem,
elképesztően élvezetes volt. Hálás vagyok a
lehetőségért, hogy újra életre kelthettem Calla és
Jonah kapcsolatát, oly módon, ahogy sosem tettem
ezelőtt íróként, és még jobban elmélyülhettem Calla
személyiségfejlődésében. Habár a történet
folytatáskötet, frissnek éreztem a felfedezésre váró
új környezet és az új szereplők jóvoltából, és mivel
beleépíthettem egy medve-incidenst. (Túl sok időt
töltöttem medvetámadásokkal kapcsolatos
kutatómunkával és YouTube-videók nézésével
ahhoz, hogy ne legyen a történetben. Teljesült ez a
vágyam.)
Szeretnék köszönetet mondani a következő
embereknek, amiért segítettek egységbe hozni a
történetet. (És hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy
elmondjam, az én felelősségem az összes hiba, ami
vagy véletlenül, vagy alkotói megfontolásból került a
történetbe.)
Trisha Wyricknek, a felbecsülhetetlen
segítségedért az alaszkai Willow térséggel
kapcsolatos kérdéseimben, ami a Trapper’s Crossing
nevű fiktív városom inspirációja volt.
Suzanna Lynn-nek, amiért megválaszoltad az
ingatlanokkal kapcsolatos jogi kérdéseimet.
Tiffany McNairnek, amiért megerősítetted, hol kell
szegény Oscarnak beadni a nyugtatót, amikor
rászorult.
 Amber Sloannak, amiért megválaszoltad a
kérdéseimet az alaszkai jogosítványszerzés kapcsán.
(És miután már nem aggódtam, hogy a teljes
cselekményszál rossz, lehetőségem nyílt beleírni a
kínos jávorszarvasesetet.)
James „Wild Boy” Hugginsnak, amiért elviselted a
vég nélküli kérdezősködésemet a repülőgép-
zuhanásokról. Pilóta létedre biztosra veszem, hogy
jólesett ennyit beszélni erről. Az üzemanyag-
elhibázós történetet nem tudtam beépíteni, de ha
írok egy újabb könyvet, biztosan belekerül.
Hannah Mary McKinnonnak és Sandra Corteznek,
amiért lelkesen elolvastátok a ronda verziót, ami tele
volt szemetelve „morgásokkal” és „dünnyögésekkel”
és melléknevekkel.
Jean Sommersbynek, a szintaxis iránti
szeretetedért, az éles szemedért és a csavaros
humorodért. És azért is, hogy mindig beszorítasz a
szerkesztési munkáid közé.
Karen Lawsonnak, amiért egy újabb kritikus
szempárként szolgáltál azokkal a makacs, utoljára
maradt hibákkal szemben, amik elkerülhetetlenül is
átcsúsznak a repedéseken.
Hang Lenek, az elképesztő tehetségedért és
kreativitásodért. A borító pontosan olyan, amilyet
szerettem volna.
Nina Grinsteadnek a Social Butterfly PR-tól, a
segítségedért és szakértelmedért, amivel hírül adtad
ennek az új könyvnek a kiadását.
Stacey Donaghynak a Donaghy Literary Grouptól,
az elmúlt hét évben kapott végtelen támogatásodért
és a belém vetett hitedért.
Taminak, Sarah-nak és Amélie-nek, amiért életben
tartjátok és megőrzitek a vidámságát a Tucker’s
Troopnak.
 Az olvasóimnak, a második kötet iránti
lelkesedésetekért. Tapintható volt, és kissé ijesztő,
hogy őszinte legyek. Remélem, élveztétek az utazást!
A családomnak, amiért okkal szolgáltok
számomra, hogy keményen dolgozzak.
 A szerzőről

K.A. Tucker megragadó történeteket ír némi

különlegességgel fűszerezve. Könyvei olyan nemzeti
kiadványokban szerepeltek, mint a USA Today, Globe
& Mail, Suspense Magazine, Publisher’s Weekly,
Oprah Mag és First for Women. „Legjobb romantikus
könyv” kategóriában Goodreads Choice Awardra
jelölték 2013-ban a Tíz apró lélegzetet, 2018-ban
pedig Az egyszerű Vadont. A Keep Her Safe felkerült a
Suspense Magazine 2018-as toplistájára.
K.A. Tucker jelenleg egy rusztikus kisvárosban él
Torontón kívül.

Tudj meg többet K.A. Tuckerről és a könyveiről a

katuckerbooks.com
oldalon, vagy iratkozz fel a hírlevelükre!
 Méltatások

„…Gyönyörű történet, valódi és átérezhető, és

bármennyire is élveztem, hogy a zord alaszkai
világról olvashatok, ez valójában egy fejlődésregény:
végigkövethetjük, hogyan fedezi fel Calla és Jonah,
hogy mit várnak az élettől – külön-külön és
együttesen is –, majd kitalálják, hogyan tudják ezt
megvalósítani. Kétségkívül vannak jó és rossz
pillanataik, de nem okoz szorongást a történet, és
minimális a dráma. Szerelmesek, boldogok, és
elköteleződtek egymás felé, és borzasztó öröm
végigkövetni, miként küzdenek meg az akadályokkal
és találnak rá közösen a boldogságra…”
– escapistbookblog.com

„K.A. Tuckernek hála a világ legrosszabb

»könyvmásnaposságával« küzdök. Előre sajnálom a
következő két könyvet, amit ezután olvasni fogok.
Túl régóta nem sikerült ennyire beleélnem magam
egy történetbe. Nem akartam, hogy véget érjen, nem
akartam abbahagyni az olvasást. És bár imádtam Az
egyszerű Vadont, azt gondolom, a Vad szívvel még
tökéletesebb folytatás. Tucker ügyesen mutatja be
Calla személyiségfejlődését attól a ponttól, hogy
elbúcsúztunk tőle az első kötetben, az olvasó pedig
abban a kiváltságos helyzetben van, hogy
végigkísérheti az úton. Ha élvezted Az egyszerű
Vadont, mindenképp odaleszel a Vad szívvelért!”
 – Dedra, abookwanderer.com

„Az a fajta folytatáskötet, amiről nem is sejtetted,

hogy hiányzik! Borzasztóan élveztem, hogy
visszatérhetek Alaszkába, és ismét belevethetem
magam Calla és Jonah életébe. Irtóra élveztem ezt a
regényt. Tucker felkerült a top tízes listámra… Alig
várom a következő művét! Kétszeresen öt csillag!”
– M. Fields, amazon.com

„Ne vedd kézbe ezt a könyvet, amíg nem olvastad Az

egyszerű Vadont, mert szükséged lesz arra az érzelmi
hullámvasútra, mielőtt belevetnéd magad ebbe! De
ez volt talán életem eddigi egyik legjobb
hullámvasútja! Ebben a könyvben nem csupán
mélyül Calla és Jonah kapcsolata. Megtanulják azt is,
hogyan működhet egy kapcsolat, miközben
mindketten küzdenek a gyásszal, miután
elvesztettek egy szeretett személyt. Ennek tetejébe
egy új városba, új otthonba kerülnek, mogorva és
tolakodó szomszédok közé. Hasonló korban vagyok,
és számtalan problémával szembenéztem abból,
amivel Calla és Jonah küzdenek. De úgy éreztem, ez
a könyv teljesen magába szippantott abban a négy
napban, mialatt elolvastam!”
– Denise Hoover, amazon.com
 K.A. Tucker

magyarul megjelent művei

Tíz apró lélegzet-sorozat

Ten Tiny Breaths – Tíz apró lélegzet (1. rész)
In Her Wake – Sodrás (0,5. rész)
One Tiny Lie – Egyetlen kis hazugság (2. rész)
Four Seconds To Lose – Négy másodperc, és nincs
tovább (3. rész)

Az egyszerű Vadon-sorozat
The Simple Wild – Az egyszerű Vadon (1. rész)
Wild at Heart – Vad szívvel (2. rész)