Beth Moran

let it
snow
Szerelem
karácsonyra

Kossuth Kiadó
Tartalom
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
 A.-nak, S.-nek, D.-nek és A.-nak:
Bár én csak egy rövid fejezet voltam a történeteitekben,
az enyémet örökre megváltoztattátok.
 1

– Összefoglalva, Poppy Walton, megmondhatja édesanyjának,

hogy holnap délután biztosan jól jön majd egy új szánkó.
Maura Kelly, én még nem foglalnék kompjegyet hazafelé,
nehezen fognak Holyheadbe érni szentestére. És mindenkinek,
aki kérdezte, nem szoktam fogadni, de még én is hajlandó
lennék feltenni a harisnyámat arra, hogy a hó kitart
karácsonyig. Szóval, készítsék elő a hólapátokat, tervezzenek
hosszabb menetidővel, ha kocsiba szállnak, és figyeljenek
egymásra. Én hazamegyek az ünnepekre egészen
huszonkilencedikéig, de addig is Summer Collins hozzáértő
kezei között lesznek. Itt Bea Armstrong, aki varázslatos és
boldog karácsonyt kíván mindenkinek!
Megőriztem a mosolyomat addig a néhány kínos
másodpercig, amíg a kamera ki nem kapcsolt, majd homlokom
azonnal ráncba szaladt annak említésére, hogy a karácsonyt a
családommal fogom tölteni. Ne értsenek félre, szeretem a
karácsonyt. A családomat jobban szeretem, mint magát az
életet. De a kettő kombinációjának gondolatára, nos, mondjuk
úgy, hogy legszívesebben a migrén elleni gyógyszeremet is
bepakolnám.
Néhány perccel később, ahogy közeledtem az
íróasztalomhoz, a telefon végszóra csörögni kezdett.
– Mrs. Lewinski – jelentette be Sondra, a recepciós,
ugyanabban a hanghordozásban, amit pontosan hat óra
negyvenöt perckor mindennap produkált.
– Mrs. L. – csiripeltem –, mit tehetek önért?
 – Jó estét, Bea! – reszelte a rekedtes hang. – Csodálatos
adás, mint mindig. Azonban egy kicsit aggódom a
paszternákom miatt.
Ma a zöldségeiről volt szó, tegnap arról, hogy meg kell-e
kérnie a szomszédban lakó „kedves fiatalembert”, hogy
jégtelenítse a kerti utat. Mrs. Lewinski jobbára mindennap
pontban hat óra negyvenöt perckor felhívta a tévéstúdiót, és
kérte a személyes időjárás-jelentését. Örömmel mondtam el
neki. Nem csak azért, mert műsorvezetői stílusom része volt,
hogy minden adás végén válaszoljak a nézők egyéni
kérdéseire, vagy mert tudtam, hogy talán én voltam az
egyetlen ember, akivel egész nap beszélt. Hanem azért is, mert
egyszerűen az időjárás megszállottja vagyok, és szívesen
beszélek róla részletekbe menően bárkinek, aki meghallgat.
Amint befejeztem a hívást, érkezett egy másik. Walter
Pirbright.
– Már megint tévedett.
Szünetet tartottam, miközben a telefont az állam alá
dugtam, hogy egyúttal összepakolhassam a holmimat.
– Ó? – Walter helyi farmer. Havonta legfeljebb egyszer
hívott, minden alkalommal azért, hogy kijavítsa a szerinte
pontatlan előrejelzést.
– A hó már ma este megérkezik. Pár óra múlva, azt
mondanám.
Különböző érvek pattantak ki a fejemből, hogy miért nincs
igaza, és az adatok egyértelműen azt mutatták, hogy a hó csak
a kora reggeli órákban éri el Nottinghamshire-t. A nyelvembe
haraptam. Két év alatt Walter egyszer tévedett.
– Mennyire rossz a helyzet?
– Ha ma este haza szeretne menni, nem maradnék sokáig a
helyében, és bármit is tervez holnapra, mondja le.
A telefon elnémult, mielőtt válaszolhattam volna. Éppen
ezen az új információn töprengtem, miközben átnéztem az
asztalomat, hogy nem felejtettem-e el valamit, amikor Jamal
odasétált hozzám. Jamal televíziós mérnök volt, és a
legközelebbi barátom a munkahelyemen.
– Remek előrejelzés. Tudattad minden megszállott
rajongóddal, hogy hol leszel a következő héten. – Felvette a
szokásos pozícióját, karcsú alakjával felült az asztalom
sarkára, kezét szűk szabású chino nadrágjának zsebébe dugva.
Szememet forgatva egy türkizkék dzsekit húztam a Fair Isle
kötött pulóverruhára, amit az ünnepek kedvéért vettem fel.
– Azt mondani a nézőknek, hogy hazamegyek, nem egészen
olyan, mintha közhírré tenném a címemet.
– Nem nehéz kideríteni, hogy hol laknak a szüleid.
– Talán „haza” alatt a saját otthonomra gondoltam, ahol egy
gyönyörű partner, imádni való ikrek és egy büdös kutya
biztosítja a tökéletes karácsonyt. – Elhajoltam mellette, hogy
felvegyem a termoszomat.
Jamal elmosolyodott. Ő volt az, akinek elképesztően
gyönyörű felesége, négyéves kislányai és egy tökéletesen ápolt
pomerániai törpespicce volt, aki Büdöske névre hallgatott.
– Szerintem elég nyilvánvaló, hogy egyedül élsz.
– Micsoda? – Megálltam, hogy ránézzek. Bár büszke
voltam arra, hogy mennyire szeretek egyedül élni, nem vettem
biztosra, hogy Jamal bóknak szánta megjegyzését. –
Hogyhogy nyilvánvaló?
Megvonta a vállát.
– Ha együtt élnél valakivel, soha nem engedne ki a házból
ebben a harisnyában.
– Ó, fogd be! – A harisnyámat csillogó hópelyhek
borították, és még jobban tetszettek, mint a hozzá illő
fülbevalók, amelyek a vállamig érő sötét bubifrizurámba
gabalyodtak.
Még mindketten nevettünk, amikor a levegő fagyossá vált,
ami általában azt jelezte – kissé ironikusan –, hogy Summer
feltűnt a közelben.
 – Óó, nem akarod megosztani a viccet? – trillázott, és szőke
tincseit meglebbentve előbukkant Jamal mögül.
– Csak általános a jókedvünk, annak tudatában, hogy most
az egyszer nem itt fogom tölteni a karácsonyt – vigyorogtam
vissza.
– A mindenit, Bea! Igazán csodálom, hogy ennyire bízol
magadban! A helyedben én a sok bakizás után igencsak félnék
attól, hogy ha egy ilyen rendkívüli időjárással kecsegtető héten
cserbenhagynám a rajongóimat, azzal azt kockáztatnám, hogy
az új évben nem lesz munkám, ahová visszatérhetnék.
Elképesztő az önbizalmad!
– Ilyen népszerűségi mutatókkal nem hiszem, hogy bármi
oka lenne az aggodalomra – mondta Jamal, és nyájas
arckifejezést öltött magára, miközben ellökte magát az
asztaltól, és elsétált.
A helyi, East Midlands-i hírcsatornánk fő időjósaként
hozzám tartozott a déli és kora esti hírműsorok nagy része,
továbbá én frissítettem a honlapot és az alkalmazásokat, és
írtam minden további, időjárással kapcsolatos sztorit. Amikor
néhány hónappal ezelőtt Summer egyenesen a drámaiskolából
kikerülve csatlakozott a csapathoz, úgy képzeltem, hogy
valamiféle mentor-mentorált kapcsolat alakul ki köztünk, ahol
átadom a meteorológiai szakértelmemet, amelyet a
környezetvédelmi tanulmányok szakon szerzett diplomám, a
Met Office-nál töltött egyéves gyakorlatom és az életre szóló
szenvedélyem révén szereztem.
Ő majd hálás lesz az időért és az energiáért, amit hajlandó
vagyok rá fordítani, és gyorsan barátok leszünk. Nőtársak,
akik egymásnak szurkolnak a televíziózás gyilkos világában.
Nem egészen így alakultak a dolgok.
Bár szerettem volna Summer passzív-agresszív
rosszmájúságát a hajnali öt órai kezdésre fogni, gyanítottam,
hogy ez inkább alapvető személyiségjegy nála, nem pedig a
barátságtalan munkarend következménye.
 És ami a legutóbbi „bakizásaimat” illeti? Semmi közük sem
volt meteorológusi képességeimhez. Mindig is az volt a célom,
hogy az emberek úgy érezzék, mintha egy barátjuk ugrott
volna be, aki pontosan megválaszolja azt, ami a várható idővel
kapcsolatban érdekli őket, és a népszerűségi mutatóim szerint
a nézők nagyon is értékelik, hogy élő adásban válaszolok a
kérdéseikre. De miután júniusban szakítottam a barátommal,
Adammel, a szervezési képességeim elkezdtek kívánnivalót
hagyni maguk után. Hiányoztam néhány fontos
megbeszélésről, és elnéztem a határidőt egy helyi árvízről
szóló beszámolóhoz. Bár a producerem kezdetben megértőn
fogadta, hogy tizenegy éves kapcsolatomnak hirtelen vége
szakadt, a múlt hónapban határozottan közölték velem, hogy
karácsonyra kapok egy hét szabadságot, amikor is
kipihenhetem magam, azzal a feltétellel, hogy visszatérek a
„régi önmagamhoz”.
Bár azok közül, akik ismerték a családomat, a Charis
House-ban töltött hetet senki sem tartotta volna pihentetőnek.
Egyszer valaki azt mondta, hogy a változás ugyanolyan jó,
mint a pihenés, és ez a hét biztosan különbözni fog a
megszokott életemtől.
– Akkor azt hiszem, jobb, ha indulsz – mondta Summer. –
Nem szeretném, ha elkapna a hóvihar.
– A hó még legalább néhány óráig nem fog lecsapni –
mondtam, belenyugodva Walter jóslatába. – Egyébként is,
miért vagy itt? Nem mentél el rögtön ebéd után?
Ekkor vettem észre a ruháját. Míg én szívesen feszegettem
az öltözködés határait olyan mókás, egyedi kiegészítőkkel,
mint egy virágos fejkendő vagy – mint a mai napon – a
hópelyhes harisnya, Summer ragaszkodott az ingruhához és a
kiskosztümhöz. Ezen az estén egy ezüstszínű testhezálló ruhát
viselt, amelynek éles V alakú nyakkivágása a bordái alatt
végződött, a szegélye pedig arasznyit engedett láttatni feszes
combjából. Mivel igyekeztem elkerülni, hogy az arcába
nézzek, nem vettem észre a sötét szemfestéket és a
műszempillát, mint ahogy a skarlátvörösre festett,
lebiggyesztett ajkát sem.
 Mielőtt válaszolhatott volna, a jelenlévők egyszerre
kiegyenesedtek, és a beszélgetés elcsendesedett, amikor Mike
Long, a stúdió vezetője belépett a szerkesztőség ajtaján.
Summer azonnal odasiklott hozzá. Egy döbbent másodpercig
azt hittem, hogy biztos randevújuk van. Úgy gondoltam volna,
hogy ez nem az én dolgom, kivéve, hogy a fő hírolvasónk a
recepción dolgozott, amíg Mike-nak meg nem tetszett, és
Summer megjegyzése az állásom bizonytalanságáról
arculcsapásként nyert értelmet.
– Rendben, nincs sok időm, de ő itt meggyőzött, hogy én
fizessem az első kört – dörögte a szobán keresztül, mielőtt
Summer felé kacsintott volna. – Mindenki készen áll, hogy
bejárjuk a várost, és úgy bulizzunk, mintha mindjárt karácsony
lenne?
A szoba felbolydult, laptopok csapódtak le, a magasba
lendültek a kabátok és a táskák, ahogy a kollégáim, akik úgy
tűnt, mindannyian tudták, mi történik, a bejáratnál álló Mike-
hoz és Summerhez siettek. Jamal visszaballagott az
asztalomhoz. Valamikor az elmúlt néhány percben elegáns
kabátba bújt, és rénszarvasos nyakkendőt kötött.
– Készen vagy?
– Készen mire? – kérdeztem, miközben a rettegés lavinája
egyre nagyobb lendületet vett, ahogy végiggurult az
alhasamban.
– Karácsonyi koccintás – húzta össze a szemöldökét Jamal.
– A főnökkel.
– Én… Engem nem hívtak meg.
– Bea, mindenkit meghívtak. Része a teljesen új
csapatépítési stratégiának. Kaptunk egy emlékeztető e-mailt
ma reggel. „Ne felejtsék el, mindenkit várunk! Nincs kifogás.”
– Micsoda?
Bármennyire is irreális volt azt feltételezni, hogy az egész
szerkesztőséget meghívták, kivéve engem, a fő időjárás-
felelőst, akivel minden jel szerint többnyire mindenki jól
kijön, a régi beidegződések nehezen múlnak. A látvány, ahogy
nélkülem gyűlik össze mindenki, száz szörnyű emléket
kergetett végig az agyamon, amelyek apró darabokra taposták
az önbecsülésemet.
– Ne is mondd, még egy elmulasztott e-mail? – Jamal
Summerre villantotta tekintetét, aki éppen Mike-kal karöltve,
fejét hátravetve teljes flörtüzemmódban nevetett. Jamalnak
volt egy elmélete, miszerint Summer szabotálja a naptáramat,
elfogja az e-mailjeimet, hogy megpróbáljon kirúgatni, és ő
kaparinthassa meg a vezető állást. Inkább hittem abban, hogy
még mindig nem hevertem ki szerelmi életem hullámvasútját,
mint hogy bárki, akivel együtt dolgoztam, képes lenne valami
ennyire rosszindulatú dologra. Charis House-beli gyerekkorom
belém plántálta azt az igényt, hogy mindenkiben a legjobbat
lássam, még akkor is, ha mások nem sokat láttak bennem.
Emellett biztos voltam abban, hogy Summer alig volt képes
elküldeni egy e-mailt, nemhogy feltörni egy fiókot.
– Hát, attól még jöhetsz, nem nagy ügy.
– Kivéve, hogy nem tudok. A vonatom egy óra múlva indul.
– Akkor kapd el a következőt.
– A következő tízkor indul. Ha azt megvárom, lekésem az
utolsó buszt Hatherstone-ba.
Bár bizonyos szempontból egyetértettem a szüleimmel
abban, hogy a Charis House tökéletes helyen van, a sherwoodi
erdő szívében megbúvó családi bázisunknak megvoltak a
maga hátrányai, különösen, amikor nem volt autóm. Ez egy
újabb okot adott arra, hogy halogassam a hazalátogatásokat.
– Nem tudnál taxit fogni?
– Nem vagyok benne biztos, hogy megéri.
– Biztos nem kerül olyan sokba.
– Nem a pénzre gondolok. Bár az, hogy találjak valakit, aki
elvisz oda, komoly hiányt okozna a költségvetésemben –
grimaszoltam. – Anya nagy családi vacsorát szervezett ma
estére. Már vagy egy tucatszor rákérdezett, hogy nem fogom-e
lemondani. Ha lekésem, ő dühös lesz, apa sírni fog, és a
bátyám nem fog nyugton hagyni. Ezt nem tehetem meg velük.
Mike Long türelmetlenül intett felénk.
– Jamal, Bree? Gyerünk, már várnak az ingyenszendvicsek!
– Igen, ne ácsorogj már, mindenki csak rád vár, Bree – tette
hozzá Summer, vidoran emlékeztetve mindannyiunkat arra,
hogy a főnököm négy év után még mindig nem emlékszik a
nevemre.
– Csak egy pohárral igyál – mondta Jamal halkan. –
Anyádnak csalódást okozni biztosan kevésbé veszélyes, mint
szembeszállni a főnököddel.
– Te könnyen beszélsz – motyogtam, miközben a nyakam
köré tekertem a sálam, és elindultam, hogy csatlakozzam a
csapat többi tagjához. – Még sosem találkoztál az anyámmal.
***
Negyvenöt perces késésben voltam, mire a taxi végre elindult
a West Bridgfordban, Dél-Nottingham egyik népszerű
külvárosban fekvő kertes lakásom elől, tehát épp az ellentétes
oldalon azzal, ahol lennem kellett volna. Követtem Jamal
tanácsát, és elég sokáig maradtam a bárban ahhoz, hogy Mike
észlelje a jelenlétemet, mielőtt kisurrantam volna az egyre
harsányabbá váló tömeg szorításából. Felpattantam a
következő hazafelé tartó buszra, és megtömtem egy bőröndöt a
kezem ügyébe eső ruhákkal és egyéb nélkülözhetetlen
holmival, és kifelé menet felkaptam az ajtó mellett várakozó,
ajándékoktól dudorodó szatyrot.
Még mindig a belvárosi dugóban ácsorogtunk, amikor
megcsörrent a telefonom.
– Beatrice, merre vagy?
– Sajnálom, volt valami a munkahelyen, ami miatt
maradnom kellett, ezért lekéstem a vonatot.
Éles lélegzetvétel.
 – Ne aggódj! Már úton vagyok taxival. Ott leszek
nagyjából… – fejben számításokat végeztem, belül
felszisszentem, majd kiigazítást eszközöltem, hogy
megakadályozzam anyám összeomlását – …fél óra múlva.
– Nos, remélem, volt időd átöltözni! Tudod, hogy ez egy
különleges este. Kértem, hogy rendesen nézz ki.
– Hát nem nézek ki mindig rendesen? – kérdeztem a
gyapjúruhámat rángatva.
– Nos, igen, de vendégeket fogadunk, ezért szeretném, ha
mindenki a legjobb formáját hozná.
– Jedet, Miát és a gyerekeket aligha nevezném
vendégeknek.
– Évek óta ez az első karácsonyod itthon.
– Anya, az otthonom Nottinghamben van. És nem volt
egyetlen olyan karácsony sem, hogy ne találkoztunk volna.
– Egy órára beugrani karácsony másnapján aligha számít. –
Szünetet tartott, kétségtelenül azért, hogy aktiválja a
bűntudatomat. – Csak nem akarom, hogy úgy érezd, kilógsz a
társaságból, vagy nem vagy eléggé felöltözve.
– Bárcsak húsz évvel ezelőtt is így gondoltad volna! – A
gyerekkori ruhatáram enyhén szólva is szokatlan volt. Házilag
varrtnak mondanám, de annál rosszabb volt. A Charis House
alternatív iskola volt. Olyan tinédzserekre specializálódott,
akik viselkedési problémákkal és egy sor olyan kihívással
küzdöttek, amelyek miatt több időre, rugalmasságra és
szakértelemre volt szükségük, mint amit a hagyományos
iskolák tudnak biztosítani. Ez mind szép és jó, és elképesztően
nemes, de az egyik tantárgy a divattervezés volt, és hogy a
diákok extra bátorítást kapjanak, miközben a „ne pazarolj”
tágabb értelemben vett leckéjét is megtanulhatták, a családunk
az elkészült projektjeiket viselte.
Anya elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Megkaptad a menetrendet? Elküldtem e-mailben és
megosztottam az Armstrong-WhatsAppon.
 Sajnos ez nem tartozott azok közé az e-mailek közé,
amelyek rejtélyes módon nem jelentek meg a postafiókomban.
– Még nem volt alkalmam elolvasni. – Ha az „alkalmam”
azt jelenti, hogy „összeszedni a lelkierőmet”.
– Nem akarok semmiféle nyafogást, hogy nem voltál
tisztában a menetrenddel.
– Négy év óta ez az első szabad karácsonyom. Talán inkább
nem követnék semmilyen menetrendet.
– Akkor honnan fogod tudni, hogy mi történik? Ha ez egy
tízévente kétszer előforduló esemény, biztosnak kell lennünk
abban, hogy nem maradsz le semmiről.
Ez tényleg nem jelentene túl nagy problémát…
– Várj, várj! Apád beszélni akar veled.
Vettem egy megerősítő lélegzetet, és felkészültem a kettes
számú szülőre.
– Mindenben részt fogsz venni, Bea baba? Sokan várják,
hogy láthassanak. – Apát mintha már a puszta gondolat is
felzaklatta volna. – Annyira hiányzott már nekünk, hogy része
legyél a karácsonyunknak. Anyád nagyon keményen
dolgozott, hogy mindent megtervezzen, és a legtöbbet
hozhassuk ki belőle.
– Értem, apa, de kérlek, ne feledd, hogy szabadságon
leszek. Igazából eléggé ki vagyok ütve. Hacsak nem szerepel a
menetrendben olvasás, szundikálás és lustálkodás, akkor lehet,
hogy egyszer-kétszer ki kell bújnom alóla.
– Hát persze hogy szerepel! Anyádnak is pihenésre van
szüksége. Ő sem robot.
– Biztos vagy benne?
Befejeztük a hívást, és miközben a gyomrom a bolyhos
csizmám mélyéig süllyedt, visszapörgettem az üzenetek között
odáig, ahol korábban átgörgettem anya „Armstrong családi
karácsonyi menetrend”-jén, és ezúttal megnyitottam a
táblázatot.
 Eltartott néhány másodpercig, de végül megtaláltam. Az
evés, a próbák, a tágabb családdal való találkozás és egyéb
tevékenységek között, amelyek ma, huszonegyedike estétől
egészen újévig tartanak. Huszonhetedikén egy kétórányi
luxusidősáv: szabadidő.
Úgy tűnt, hosszú hétnek nézek elébe.
 2

Az első pelyhek elkezdtek szállingózni, amikor magunk

mögött hagytuk a várost, és a taxi most a nyílt úton száguldott
az erdő felé. Néhány mérföld után éles kanyarral rátértünk egy
mellékútra, és másodperceken belül fák vettek körül minket.
Az egyetlen fényt az időnként feltűnő tanyaházak ablakainak
csillogása jelentette, amíg fel nem tűnt előttünk Hatherstone
falu, ahol a sárga lámpaoszlopok versenyeztek a házak között
húzódó és a főutat szegélyező tölgyfákat díszítő karácsonyi
fények piros, kék és zöld színével.
Az első ház előtt egy még keskenyebb, kanyargósabb útra
kanyarodtunk, és majdnem egy mérföldön át kátyúkon és laza
köveken át zötykölődtünk, amíg el nem értük a fölénk
tornyosuló vaskaput, amelyen a „Charis House” felirat volt
olvasható kissé girbegurba betűkkel – egy másik iskolai
projektnek köszönhetően.
– Rendben van, ha itt megállok? – kérdezte a taxisofőr. –
Vissza akarok érni, mielőtt a hó mindent elborít.
Attól tartottam, hogy ezzel már elkésett – a fényszórók
fehéren csillogó réteget világítottak meg, ami miatt már
nehezen volt kivehető, hogy hol ér véget az út, és hol kezdődik
az erdő. Bár nem volt ínyemre a kilátás, hogy hóviharban kell
felvonszolnom a bőröndömet a házig, mégsem akartam
rákényszeríteni, hogy nekivágjon a hosszú kocsibejárónak.
Különösen, hogy én csukott szemmel is el tudtam navigálni
rajta, bármilyen időjárás esetén.
Felhúztam a kapucnimat, az orrom elé tekertem a sálamat,
vettem egy mély levegőt, amit a fagypont alatti
hőmérsékletnek köszönhetően azonnal megbántam, és
elindultam hazafelé.
Utoljára májusban, hét hónappal korábban, Elana
unokahúgom tizedik születésnapján jártam itt. Tudom,
szörnyen hangzik, de miután szakítottunk Adammel,
egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy hazamenjek. Mire
féligmeddig újra önmagamnak éreztem magam, a munka
álomból állandó stresszbe csapott át. Az elmúlt hetekben a
legtöbb szabadnapomat elvesztegettem, miközben próbáltam
újra talpra állni. Közben más meteorológus állásokra
jelentkeztem, és azon gondolkodtam, vajon egy teljes
újrakezdés megoldást jelentene-e.
Elvánszorogtam a főépület mellett, tekintetemet szilárdan az
előttem lévő talajra szegezve. A nagy, fehér épület, amely
egykor tizenkét hálószobával és egy bálteremmel
büszkélkedhetett, 1842 óta anyám családi otthona volt, és
iskola lett belőle, miután a harmincadik születésnapján
megörökölte. Itt találkoztam Adammel, itt flörtöltünk, itt
szerettünk egymásba, és itt loptuk az első tiltott csókot. A
hópelyhek mellett kavargó ezernyi emlék között felbukkant a
kamaszkori szenvedély keserédes fájdalma, amely annyi
reményt hordozott magában, hogy aztán annyi évvel később
darabokra törjön.
Továbbhaladva a műhely és a zöldségeskertek mellett,
automatikusan letértem az útról, amely a szüleim bejárati
ajtajához vezetett, és lábnyomokat hagyva magam után
átvágtam a sportpályán a magas sövényhez, amely
elválasztotta a Coach House-t az iskola többi részétől.
Beütöttem a biztonsági kódot, amely a fakaput nyitotta, és egy
kicsit meglöktem jobbra, hogy át tudjon csúszni egy csálé
járdalapon, amelynek megjavításával senki sem törődött, majd
átpréseltem magam rajta.
A ház hátsó részét azonnal fényár öntötte el, amit a szüleim
két fekete labradorjában testet öltő riasztó megszólalása kísért
– féktelen ugatásuk célja mindig az volt, hogy üdvözöljék a
látogatókat, nem pedig az, hogy elijesszék őket.
 Hűha!
Anya nem túlzott, amikor azt mondta, hogy kitett magáért.
A hat fát, melyek a ház felé vezető ösvényen büszkén
szegélyezték a kert két oldalát, jégcsap alakú fények
borították, és az egyik alatt egy őz és a gidája szobra állt.
Mellettem, a ház legtávolabbi sarkánál, az ötméteres fenyőfa a
legtöbb beltéri társánál is pazarabbul volt feldíszítve: égők,
csillogó gömbök és tucatnyi ezüst masni csüngött a centi
vastag hó alatt.
A kaputól a hátsó ajtóhoz vezető gyalogutat lámpások
jelezték, és magán az ajtón egy hatalmas, csillag alakú koszorú
virított. A teraszon elszórt cserepes örökzöldeket további
parányi fények borították, ami máskor talán túlzásnak tűnt
volna, a hóesés miatt azonban varázslatos volt.
A hátsó ajtó kinyílt, ahogy közelebb értem, a kutyák
kirohantak, hogy aztán két méterrel arrébb csúszva
lefékezzenek, és mancsukat nyújtsák nekem. Anyának és
apának mindig is voltak kutyái, melyek érzelmi támogatást
nyújtottak az iskolában. Bár ugattak, amikor valaki
megérkezett, de közelről kivétel nélkül jól neveltek voltak. Ezt
a kettőt hivatalosan Dumbledognak és Kardashiannak hívták, a
diákok akaratának engedelmeskedve. Szerencsére hamarosan
Dumble és Dash lett belőlük.
– Sziasztok! – Megadtam nekik a megérdemelt törődést,
mielőtt hagytam őket továbbugrálni, hogy élvezhessék a havat.
Visszafordulva a házhoz nem lepődtem meg, amikor
megláttam, hogy anya áll a küszöbön egy konyharuhát
lobogtatva.
– Gyerünk már, eleget halogattuk a dolgokat a munkahelyi
dolgod miatt! Joy nagyi már majdnem elaludt az asztalnál. –
Szidását egy nyers öleléssel enyhítette, és gyakorlatilag
belökött a konyhába. – Ó, drágám, hogy nézel ki! Azt
tervezted, hogy átöltözöl, amikor ideérsz? Van egy hajszárító a
szobádban, ha szeretnél negyedórát szánni arra, hogy rendbe
szedd magad.
 – Azt hittem, már elég sokáig halogattam a dolgokat –
jegyeztem meg, hátracsapva a kapucnimat, amitől egy adag hó
pottyant a csempével kirakott padlóra.
Tetőtől talpig végigmért, arcát döbbenten ráncolta össze.
– Azt hiszem, ennyi áldozatot hozhatunk.
– Itt van? – Apa hangja szűrődött be a folyosóról, hogy egy
másodperccel később megjelenjen a feje. – Bea baba! – A
szeme felcsillant, a szája tátva maradt, mintha bejelentés
nélkül tértem volna vissza egy sarki expedícióról, és nem alig
pár perccel korábban beszéltem volna vele telefonon. – Gyere
be, gyere, ülj le, hadd vegyem el a kabátodat! Olyan
csodálatos, hogy itt vagy! Az, hogy egy hét szabadságot
kaptál, a legjobb karácsonyi ajándék, amit csak remélhettünk.
Átsietett a szobán, karjába zárt, és sikerült körülbelül egy
milliméterrel felemelnie a padlóról, mire a háta gyanúsan
megroppant, így gyorsan visszazuttyantott a földre.
Ötvennyolc évesen is jóképű volt, száznyolcvan centijével
majd három centivel magasabb volt nálam és anyánál, bár ő
erőteljes alkatú volt, míg anyát a sport szeretete karcsún
tartotta (én pedig valahol a kettő között voltam). Habár anyám
hirtelen támadt érdeklődést tanúsított a megjelenésem iránt,
általában egyik szülőm sem törődött sokat a külsőségekkel.
Apa ezüstszínű haja soha nem talált olyan fésűt, amellyel ki
tudott volna egyezni, anya hamuszínű hullámai pedig olyan
arcot kereteztek, amelyen egy gyorsan felkent hidratálón kívül
semmilyen szépségápolási termék nem volt. Anya
hétköznapokon és hétvégeken melegítőt viselt, különleges
alkalmakkor pedig egy elegáns nadrágig és ingig ment el. Apa
farmerben, molyrágta pulóverekben és a divatszakos hallgatók
legrosszabb projektjeiben élte életét.
Ma öltönyt viselt. A nyakkendője illett anya bordó
koktélruhájához.
Mi a fene folyik itt?
– Gyere, üljünk le!
 – Jonty! – sziszegte anya, és megragadta a kart, amely az
ebédlő felé kezdett terelgetni. – Így nem mehet be!
Apa megállt, mint aki teljesen elképedt. Tudtam, mit érez.
– Miről beszélsz? Elbűvölően néz ki. – Apa felnyúlt, hogy
egy újabb hófoszlányt rázzon ki a hajamból.
– Úgy néz ki, mintha legurult volna a kocsibejárón! – Hm,
elnézést, de itt állok. Felnőtt ember vagyok, aki maga dönti el,
hogyan akar kinézni. Nem tudom, mi ütött belétek, de olyan
ruhában mehetek be, ahogy akarok, és úgy is fogok!
Jól megráztam csuromvizes hajamat, nem törődve azzal,
hogy az olvadt hópelyhek nedves csillogása elkeni az
egynapos sminkemet, a kabátomat apa kezébe nyomtam,
lerúgtam ázott csizmámat, és az ebédlőbe vonultam.
Vagyis vonultam volna. Elfelejtettem, milyen csúszósak
tudnak lenni a csempék, különösen harisnyában. Inkább
becsúszás volt, mint bevonulás, de úgy éreztem, sikerült
megértetnem magam.
– Bea néni! – hangzott fel az unokahúgaim és unokaöcséim
kórusa, olyan meleg hangulatot teremtve, amelyre, tudtam,
teljesen érdemtelen vagyok – tekintve, hogy milyen régen nem
láttam őket.
– Annyira örülök, hogy itt vagy, majdnem éhen haltunk! –
mondta a hétéves Frankie, és a villájával a levegőbe bökött. –
Nagymama azt mondta, hogy addig nem kapunk több
kenyeret, amíg végre nem veszed a fáradságot, hogy
megjelenj.
– Őszintén szólva, azt hittem, hogy felrobban, ha nem érsz
ide hamarosan – tette hozzá Elana, sötét szeme komoly volt. –
A dolgok kezdtek elég feszültté válni.
– Bea – állt fel a bátyám, aki a legközelebb állt az ajtóhoz,
és arcon puszilt.
– Bea néni, nagyon bénán nézel ki – jelentette ki a legkisebb
unokahúgom. – A hajad csuromvizes és kusza, és fekete
csíkok vannak végig az arcodon.
 – Pszt, Daisy! – mondta Jed felesége, Mia. – Ez udvariatlan
volt.
– Ez nem udvariatlanság, ez az igazság! – Daisy vállat vont,
szőke fürtjei meglebbentek. – És ez nem korrekt, mert te
mondtad, hogy csinosnak és elegánsnak kell lennünk, és ezért
kellett kifésülnöm a hajam, és ezért nem vehettem fel a
rudolfos kezeslábasomat, pedig mindjárt karácsony van, és te
mondtad, hogy udvariatlanság a nagymama különleges
vacsoráján úgy kinézni, mint egy madárijesztő, szóval, Bea
néni az, aki udvariatlan, nem én!
– Igaza van – mondta Elana, megigazítva a szemüvegét.
– Nos, elnézést! – vágtam vissza csípőre tett kézzel, mintha
tényleg megsértődtem volna. – Hóviharon küzdöttem át
magam, hogy idejussak, sarkvidéki orkán korbácsolta az
arcom, a bőröm jéggé fagyott, farkasok üldöztek az erdőben,
egy kobold ugrott ki rám egy bokor mögül, nem is beszélve a
belvárosi forgalomról! Szóval, bocsánat, ha nem nézek ki
olyan tökéletesen, mint ti, gyönyörű rokonaim. Nem lehetünk
mindannyian lenyűgözően szépek, valamint bájosak és
intelligensek! – Miközben beszéltem, átpréseltem magam a
hatalmas étkezőasztal és a tálaló közötti résen, és mindegyik
gyerek fejére adtam egy-egy puszit. – Egyébként, tudatom
veled, hogy manapság ez a divat a meteorológusok körében.
Madárijesztősikk, mi így hívjuk! Erről ennyit.
Megálltam az asztal innenső oldalán lévő utolsó széknél,
ahol Joy nagyi ült, akinek kék szeme korántsem volt olyan
álmos, ahogy megfordult, hogy szembenézzen velem. – Ó,
nézzük csak! Ez…
Egy pillanatnyi szünet következett.
– Beatrice – fejeztem be helyette, miközben a bánat
fájdalma égette a szememet. Joy nagyi nyolcvanhét éves volt.
Tizenhét évesen játszott először egy West End-darabban, majd
filmekben szerepelt, listavezető albumokat készített, és élvezte
a Nemzeti Kincs megérdemelt elismerését. Mióta hetvenöt
évesen visszavonult a reflektorfénytől, a Charis House-ba
költözött, ahol drámát, táncot és zenét tanított, amíg el nem
kezdte elfelejteni a diákok nevét, és összezavarni az órarendet.
Bár még mindig el tudta énekelni a Guys and Dolls minden
szavát, napjai nagy részét egy sokkal fényesebb korszak
emlékei között töltötte. Belém hasított a szégyen, hogy ilyen
sokáig vártam a látogatással. Sokkal kisebbnek tűnt, mint
amikor legutóbb itt jártam, a szó minden értelmében.
Lehajoltam hozzá, és gyengéden megöleltem.
– Gyönyörű vagy – suttogtam, arcomat az övéhez szorítva.
– Nos, igen, rólam beszél az egész város, nem tudtad? –
kuncogta, és sokatmondóan felvonta a szemöldökét. – Az a
fiatalember nagyon belém van zúgva.
Az asztal túloldala felé biccentett, és ekkor először
észrevettem, hogy van itt még valaki.
Három hangos szívdobbanásba telt, mire felismertem. A
negyedikre minden értelmet nyert.
– Helló, Beatrice! – mondta ugyanazzal a
szemöldökrándítással, amivel megszólított azon kevés alkalom
során, amikor sajnos kénytelenek voltunk beszédbe elegyedni,
köszönhetően annak, hogy a szüleink a legjobb barátok voltak.
– Hm, szia! – Továbbra is ott álltam Joy nagyi mögött, és
vártam, hogy valaki elmondja, miért van jelen Henry Fairfax a
családom karácsony előtti vacsoráján.
– Nos, ennél melegebb üdvözlésre számítottam, hiszen az
egyik legrégebbi barátod – mondta anya, aki épp egy nagy tál
gőzölgő zöldséggel jelent meg az ajtóban. Egy lépéssel
közelebb ment Henryhez, és olyan suttogásra halkította a
hangját, amit több méterről is hallani lehet. – Szerintem egy
kicsit zavarban van. Adj neki egy percet.
Zavarban? Egyáltalán nem így éreztem magam. Bosszúsan?
Kínosan? Készen arra, hogy néhányszor beverjem a fejemet a
faburkolatba?
Anya zajosan az asztalra pottyantotta a tálat.
– Biztos, hogy nincs pár percre szükséged, hogy rendbe
szedd magad? – A tekintete Henryre siklott, majd vissza rám.
 – Igen. Biztos vagyok benne. – Mondandómnak azzal adtam
nyomatékot, hogy megkerültem apa helyét az asztalfőn, és a
Henry mellett lévő székhez mentem, ahol egy krétával írt
névkártya jelezte a helyemet.
– Áááá! – nyögött fel Frankie. – Nem ehetnénk most már?
A legkézenfekvőbb az lett volna, hogy miután néhány
udvarias szót váltok Henryvel semmiségekről, beszélgetésbe
merülök a túloldalamon ülővel. Mintha előre sejtette volna ezt
a taktikát, a bal oldalamon ülő személy nem más volt, mint az
anyám.
– Szóval, Henry – kezdte az első támadást –, miért nem
mondod el Bea-nek, hogy miért vagy itt?
A gyomrom tiltakozón összeszorult. Bármilyen gyatra
kifogást is talált ki anya, mindannyian tudtuk, hogy miért van
itt.
Egyik nyáron, amikor Henry és én olyan hatévesek
lehettünk, családjaink kempingezni mentek. Jed, aki akkor
tizenkét éves volt, a vakáció nagy részét azzal töltötte, hogy
tizenéves lányok után sündörgött a parkban. Henry húga még
csecsemő volt, ezért mindkettőnk részéről csekély
érdeklődésre tartott számot. Alternatív lehetőségek híján
Henry és én végül egymással játszottunk a két hét folyamán.
Egyik este, kétségtelenül a túl sok pohár rozétól fűtve, anyáink
kijelentették, milyen remek volna, ha Henry és én egymás
mellett kötnénk ki. Gyermekkorunk hátralévő részében,
valami gyötrelmes okból, amelyet máig nem tudtam
megfejteni, nem engedték, hogy ez az álom meghaljon.
Láthatóan az, hogy egy évfolyamra jártunk az iskolában, és
mindketten szerettük a természettudományokat, elég volt
ahhoz, hogy tökéletes párost alkossunk.
Az a tény, hogy mire középiskolába mentem, rájöttem, hogy
Henry egy unalmas, hihetetlenül idegesítő kockafej, az
emberiség történetének legbénább frizurájával, lényegtelen
volt a nagy tervükben.
 Ahogy az is, hogy Henry ugyanazzal az általános, önelégült
lenézéssel viseltetett irántam, amit mindenkinek fenntartott,
aki nem értette meg a részecskefizika mélységeit, vagy a
tökéletesen kivasalt iskolai nyakkendőjét nem pontosan három
centiméterrel a gumírozott nadrágja felett hordta.
Henry megköszörülte a torkát.
– A következő félévben kezdek itt fizikatanárként. Anya és
apa elutaztak Pollyhoz Szingapúrba, ezért a szüleid kedvesen
meghívtak, hogy karácsonyra csatlakozzam hozzájuk.
– Henry az istállóapartmanba költözik majd – mondta anya.
– Ki kell festeni, úgyhogy nálunk lakik, amíg a munkások el
nem készülnek. – Szünetet tartott, a szeme csillogott. – Most a
vendégszobában helyeztük el.
– Értem.
– Szóval, mi a helyzet veled? – kérdezte Henry, és amikor
szembefordultam vele, szinte mosolygott. – Még mindig
megvan a kertes lakás West Bridgfordban?
Hű! Évek óta nem láttam Henryt, de a szülői
pletykavonalnak köszönhetően valószínűleg mindent tudott
rólam, beleértve a legutóbbi szakításomat Adammel. Elégszer
hallgattam végig anya fecsegését Henry elképesztően sikeres
karrierjéről, és arról, hogy megmagyarázhatatlan módon még
mindig szingli.
– Igen. Nagyon szeretek ott lakni. És nagyon kényelmes a
munka szempontjából.
– Á, igen. Most a fő híreket csinálod. – Henry elhallgatott, a
tekintete mindenhova cikázott, csak épp rám nem. – Anya
mondta. Természetesen.
– Természetesen.
Valószínűleg nekem is kellett volna kérdeznem tőle valamit
udvariasságból, tekintettel a karácsonyra, de hónapok óta
először voltam otthon, és nem akartam monoton bájcsevejjel
tölteni az időt egy minden valószínűség szerinti kiborggal,
amikor jól érezhetném magam a családommal, akiket
éppenséggel kedveltem. Elana felé hajoltam, és a drámaiskolás
új darabról kérdeztem, amelyben játszott, figyelmen kívül
hagyva anya afölött érzett bosszúságát, hogy jól átgondolt
terve kezdett szertefoszlani.
A mellettem ülő férfit azonban nehezebb volt figyelmen
kívül hagyni, mint ahogy gondoltam.
Henry most is kissé furcsának tűnt, és most is tökéletesen
megkötött barna nyakkendőt viselt egy bézs színű inggel,
amely olyan merevnek tűnt, mint a válla, mégsem volt
véletlen, hogy nem ismertem fel rögtön.
– Másképp nézel ki – bukott ki belőlem, miután a gyerekek
figyelmét elterelte a vita arról, hogy ki melyik, teljesen
egyforma felfújható matracon aludjon.
A villájára tűzött répakocka félúton a szája felé megállt.
– A hajam miatt.
Részben tényleg a haja miatt volt, amely már nem úgy
nézett ki, mint egy legófiguráé – most sokkal rövidebbre volt
vágva oldalt, mint felül. Az évek során sötétebbé is vált, és az
egérbarnából dús gesztenyebarna lett.
– Igazad van. Azt hiszem, az egyik szál tényleg nincs a
helyén.
Automatikusan felnyúlt, és végigsimított a feje tetején,
mielőtt rájött, hogy vicceltem. Röviden megrázta a fejét,
majdnem újra elmosolyodott, tekintete pedig célzottan
megpihent az én összekuszálódott loboncomon.
– És a kontaktlencsék – tette hozzá, miután egy pillanatra
különös módon elidőzött rajtam a szeme.
– Igen, hát persze. – Megérkezésem óta először találkozott a
tekintetünk. Valószínűleg még soha nem láttam őt hatalmas,
ronda szemüveg nélkül. Ha korábban megkérdeznek, azt
feleltem volna, hogy a szeme ugyanolyan jellegtelen barna,
mint a haja, de most a kéknek egy különös árnyalatát fedeztem
fel benne – majdnem zöldeskék volt –, és olyan sűrű
szempillák keretezték, amelyekért sok nő jó pénzt fizetne.
 – Tetszetős az új külsőd. Egyértelmű a javulás.
Henry pupillája egy másodperc töredékére kitágult, és a füle
csúcsa rózsaszínűvé vált, ahogy biccentéssel nyugtázta a
bókot, majd minden figyelmét gyorsan az ételére fordította.
Ha őszinte akarok lenni, a „tetszetős” enyhe kifejezés volt.
Megkönnyebbültem, amikor Mia anyán áthajolva
megkérdezte, hogy megy a munka, így volt kifogásom, hogy
ismét elforduljak. A haj és a kontaktlencse Henry
átalakulásának csak egy része volt. A kerek babaarc élesebbé
vált, járomcsontja és borostával borított állkapcsa
határozottabban rajzolódott ki.
A sors fintora, de végül egészen kikupálódott.
Kifejezetten nyugtalanító volt a dolog, és anya talán
mégsem tévedett akkorát, amikor azt állította, hogy zavarban
vagyok.
 3

Miután kellemesen jóllaktam anya marhahúsos és vajbabos

ragujával, megragadtam az alkalmat, hogy elmossak néhány
tányért, és remélhetőleg egyben a fejemet is kiszellőztessem.
A családtól zsúfolt ebédlőben túl meleg volt, szükségem volt
friss levegőre, és arra, hogy ne kelljen folyton összeütnöm a
könyökömet a mellettem ülővel.
– Szia, hugi! – szólalt meg Mia közvetlenül mögöttem. Egy
halom tálalóedényt zúdított a hatalmas konyhaasztalra, és
magához húzott egy hatalmas ölelésre. – Olyan jó, hogy idén
kaptál szabadságot.
Megszorítottam a hátát. Szerettem a sógornőmet.
Tizenhárom éves voltam, amikor elkezdett járni Jeddel, és bár
sosem veszítette el az abból fakadó vonzerejét, hogy idősebb
nálam, és ezért menőbb és sokkal világlátottabb, az évek során
igazi barátnőkké is váltunk.
– Miért, mert felhígítom az anyafaktort? – mondtam
nevetve, amikor szétváltunk.
– Idén full Armstrongot tol. Nem hiszem, hogy nélküled
kibírnám – felelte Mia faarccal, mígnem hirtelen lehengerlően
elvigyorodott, miközben rám mutatott. – És most, hogy itt van
a gyerekkori mátkád, rendesen hátradőlhetek és
megnyugodhatok. Valószínűleg észre sem fogja venni, ha
kihagyom a karácsonyi vacsorát.
– Figyelmeztethettél volna, hogy ideköltözött. –
Kinyitottam a hűtőt, és kivettem a sajttortát, amit apa készített
desszertnek. Míg anyám ragaszkodott a teljes kiőrlésű házi
finomságokhoz, apának néha sikerült becsempésznie egy-egy
finomított cukorral súlyosbított darabot.
– Akkor talán nem is jöttél volna haza. – Mia szeme
vidáman csillogott, miközben felkapott egy hatalmas tál
gyümölcsöt. – Különben is, szerintem anyádnak ebben igaza
lehet.
– Hm, elnézést?
– Alig tudtok egymásra nézni.
– Igen, mert ki nem állhatjuk egymást!
– Ahhoz képest, hogy csak egy kis pohár bort ittál, nagyon
kipirultál.
– Sok gyapjú van rajtam. Ráadásul ittam egy koktélt,
mielőtt idejöttem. Minden mozdulatomat követted?
– Naná! Alig vártam, hogy találkozhassak ezzel a titokzatos
férfival, aki minden jel szerint annyira tökéletes számodra.
Nem hibáztathatsz azért, hogy látni akartam, van-e köztetek
kémia. – Mia célzatosan összeráncolta a szemöldökét,
miközben elhagyta a szobát.
– Nos, remélem, a kíváncsiságod kielégült. Sajnálom, hogy
csalódást kell okoznom neked, és mindenki másnak is.
Hátrafordította a fejét, és a válla fölött rám nézett mentében,
szőke haja csillogott a konyhaablakon át beragyogó karácsonyi
égők fényében.
– Ó, nem vagyok csalódott!
***
Mire befejeztük a vacsorát, minden izmom fájt a nyakamban
és a vállamban a felgyülemlett feszültségtől. A kínzás azonban
még messze nem ért véget. Miután mindent eltakarítottunk, és
feltettük a vízforralót, minden azzal kapcsolatos reményt, hogy
felmeneküljünk az emeletre, csírájában elfojtottak anya
bűntudatot keltő megjegyzései a menetrenddel kapcsolatban.
– Jed és Bea, elkészítenétek a forró italokat? Mindenki más
foglaljon helyet a nappaliban, és osszátok magatokat párokba!
 – Stipi-stopi, te leszel a párom – mondtam Jednek,
miközben vártuk, hogy lefőjön a kávé.
– Nincs stipi-stopi. Kizárt dolog, hogy az ünnepség ilyen
korai szakaszában magamra zúdítsam Armstrong igazgató
haragját – válaszolta, és megsimogatta a fejemet, mintha ez
rendbe hozná az árulását.
– Ha részt veszel ebben a nevetséges összeesküvésben, hogy
összehozzatok engem Henryvel, akkor ezennel kitagadlak mint
testvéremet.
– Nem veszek részt. – Szünetet tartott, és koffeinmentes
teafiltereket dobált anya hatalmas teáskannájába. – Csak
semleges maradok.
Elsötétedett az arcom.
– Vagy mellettem, vagy ellenem.
– Szeretnél egy idősebb, bölcsebb testvéri tanácsot? –
kérdezte a szeretettől megenyhült hangon.
Elgondolkodtam ezen, miközben forró vizet öntöttem négy
bögre forró csokoládéba.
– Azt hiszem.
– Csak egy hétig tarts ki. Hagyd, hogy anya összehozzon
Henryvel, mosolyogj, légy barátságos, tégy úgy, mintha nem
zavarna. Sokkal jobban fogod érezni magad, mintha
megpróbálnál harcolni ellene. Mi a legrosszabb, ami történhet?
– Egy olyan emberrel kell szoros közelségbe kényszerítve
töltenem a karácsonyt, akit nem kedvelek, a családom helyett,
akikről egészen eddig a beszélgetésig azt hittem, hogy teljes
szívemből, fenntartás nélkül szeretem őket?
– Ugyan már, Henry nem olyan rossz. Tudom, hogy
régebben egy kicsit kocka volt, de tényleg rendes srác.
– Ha szereted az androidokat, akik azt hiszik, hogy jobbak
mindenkinél, csak mert betéve tudják a Neptunusz kerületét.
Kitártam a konyhaajtót, és az androidot találtam a másik
oldalán. Tehettem volna úgy, mintha nem hallotta volna, de az
arckifejezése másról árulkodott. Sokat elmond a közös
múltunkról, hogy az első gondolat, ami eszembe jutott, az volt:
Hűha – vannak érzései!
– Cora küldött, hogy megkérdezzem, szükséged van-e
segítségre. – Henry hangja a már ismert robotszerű ritmusban
szólt, és a semmiből egy apró gondolat tört át a rosszindulatú,
kamaszos viselkedésemen. Henry vajon azért volt ilyen merev
és irritálóan precíz, mert félénk volt?
– Remek, fogd meg ezt, jó? – szólt közbe Jed, átadva
Henrynek a kávéskannát, majd lazán elsétált egy tálca
bögrével.
– Én… hmm… – Én, hmm, nem találtam semmilyen
mentséget.
– 155 600 kilométer.
– Tessék? – Miközben a szégyentől egyre kisebbre
zsugorodtam, Henry elhajolt mellettem, felkapott egy kancsó
tejet, és rám kacsintott, mielőtt visszament volna a nappaliba.
Még néhány pillanatig próbáltam enyhíteni a zavaromat,
majd felvettem a teáskannát, és követtem őt.
***
– Rendben, következik a döntő forduló! – mondta apa,
mesterien utánozva a kvízműsor házigazdáját. Öt fordulón
voltunk túl, melyek közt Disney- és Pixar-karakterek is
szerepeltek, hogy a gyerekek is csillogtathassák a tudásukat, és
egy musicalforduló is, ahol Joy nagyi ahelyett, hogy leírta
volna a válaszokat, úgy döntött, mindegyiket egy minielőadás
keretében mutatja be nekünk. Mesés műsort rögtönzött, azzal a
bónusszal, hogy mindenki teljes pontszámot kapott. A
természettudomány-, sport- és popkultúra-forduló után Henry
és én – az előre megjósolt módon párban – fej-fej mellett
haladtunk Jed és Daisy párosával.
– Magabiztos vagy? – mormolta Henry, aki mellettem ült az
egyik óriási kanapén, összekulcsolt kezének ujjpercei fehéren
izzottak.
 – Természetesen. – A szemem összeszűkült, ahogy
felmértem a versenytársakat. Az Armstrong-féle karácsonyi
vetélkedők húsz-egynéhány éve alatt a legjobb eredményem a
második hely volt. – Alig várom, hogy letöröljem az önelégült
mosolyt Jed arcáról.
– Nem nyert már korábban egyszer vagy kétszer? – kérdezte
Henry kifejezéstelen arccal.
Ránéztem, és a szám sarka felkunkorodott a meglepetéstől.
– Talán meg kellene kérdezned őt.
Jed többször is bejelentette, hogy ő a regnáló bajnok, és
összesen tizenkét vetélkedőt nyert meg.
– Rendben, lássuk csak! – Jed ököllel a tenyerébe csapott,
mint egy verekedésre készülő rosszfiú. – Készüljetek a
végzetetekre, Asztrokvizikusok!
– Igen, Asztrokvizikus! Most VÉGED van! – kiabálta Daisy
a kanapén ugrálva.
– Ó, kössétek be magatokat, Szivárvány Sellőharcosok! –
vágtam vissza. – Se pénzetek, se posztótok, se nadrágotok.
Addig nincs vége, amíg a kövér hölgy énekel!
– Joy mama nem kövér! – visított Frankie vidám rémülettel.
– Nem róla beszéltem…
– Ki mondta, hogy kövér vagyok? Megint az a
semmirekellő riporter volt attól a szemétre való magazintól?
Mindig vad pletykákat terjeszt rólam. Alig a fele igaz!
– Van nadrágom, de anyu azt mondta, hogy csinos ruhát kell
felvennem. Már mondtam neked, Bea néni!
– Nem folytatnánk máááár végre? Rengeteg szöveget kell
megtanulnom a bemutató előtt.
– Csendet! – vakkantotta anya. Miután mindannyiunkat
megajándékozott vérbeli igazgatónői pillantásával, biccentett
apának, hogy folytassa.
– Ennek a sorsdöntő fordulónak a témája…
 – Dinoszauruszok!
– Csíkos mókusok!
– Mókusok? Daisy, olyan furcsa vagy. Semmit sem tudsz a
mókusokról. – Elana forgatta a szemét.
– Sokat tudok róluk! Anyu, Elana azt mondta, hogy nem
tudok semmit a csíkos mókusokról, de én igenis tudok!
Tudom, hogy Amerikában élnek, és a föld alatt laknak, és diót,
bogyókat, rovarokat, békákat esznek, és…
– Hé, ha nem maradsz csendben, nem fogjuk hallani, mi a
téma – szólt közbe Mia.
– Akkor-Elanának-nem-kellett-volna-azt-mondania-hogy-
én-nem… Sajnálom, anyu!
– Még a dinoszauruszoknál és a mókusoknál is jobb téma
következik… Az Armstrong család! – jelentette be apa nagy
lendülettel.
– Ez nem fair! – morogta Elana. – Még csak tíz éve vagyok
a családban.
– Akkor még jó, hogy az én csapatomban vagy – mondta
anya, és megveregette kvízpartnere kezét.
– És mi van Henryvel? – kérdezte Frankie. – Ő nem is
családtag, így Bea néninek kell majd válaszolnia az összes
kérdésre.
– Ó, ebben nem vagyok olyan biztos – vigyorgott anya. –
Várjuk ki a végét!
– Rendben. Első kérdés.
Kilenc kérdés után még mindig pontosan egyformán álltunk
Jeddel és Daisyvel.
– Utolsó kérdés! – jelentette be apa.
– Ez biztosan rólad szól – mondta Henry, közelebb hajolva,
hogy a versenytársaink ne hallják. – Mindenki másról volt már
kérdés. Egész biztosan sima ügy.
Mindannyian várakozással telve hajoltunk előre.
 – Melyik dalt adta elő Beatrice Armstrong a Charis House
Karácsonyi Látványosságán pontosan tíz évvel ezelőtt? Adok
egy segítséget.
– Nem! – kiáltottam. – Nincs segítség! Nem adtál segítséget
Daisy vagy Jed kérdésénél sem.
– Ha megint visszabeszélsz a kvízmesternek, automatikusan
le kell vonnia egy pontot. – Apa rám nézett az
olvasószemüvege fölött. Elhallgattam. Jobban belegondolva,
kit érdekel Jed; nekem is jól jönne egy kis segítség.
– A műsor témája abban az évben a Let It Snow volt.
Harminc másodpercetek van, hogy leírjátok a választ.
Végeztem néhány villámgyors számítást.
– Oké, elég biztos vagyok benne, hogy ez volt az.
A válaszpapírra felírtam, hogy Winter Wonderland, hogy a
riválisaink ne csíphessék el az elsuttogott választ.
Henry megrázta a fejét, elvette tőlem a tollat, áthúzta a
címet, helyette ezt írta: White Christmas.
Homlokomat ráncolva görnyedtem a papír fölé.
– Tizenöt másodperc! – kiáltotta a kvízmester.
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy azt egy évvel később
csináltam. Épp akkor jöttem újra össze Adammel, és ez volt a
kedvenc karácsonyi dala – suttogtam sietve.
Henry megrázta a fejét.
– Ez volt az. Csillogó fehér ruhát viseltél, amiről rengeteg
hópehely lógott le, és egy felhő volt a fejeden. Közvetlenül az
utolsó versszak után elkezdtél sírni.
Egy emlék villant fel élénken: én és Adam a színfalak
mögött veszekszünk, mert sörszagúan jelent meg, és úgy volt,
hogy utána visszajön a Coach House-ba egy italra és pitére.
Eleresztett egy gonosz viccet arról, hogy be kell
gyógyszereznie magát, mielőtt az estét az igazgatókkal tölti –
józanul soha nem tenne ilyen megjegyzést, és én dühös
voltam.
 – Lejárt az idő!
– Rohadt életbe! – morogta Jed, mire a felesége szigorúan
leteremtette, hogy viselkedjen sportszerűen a gyerekei előtt.
– ROHADT ÉLETBE! – visszhangozta Daisy, bizonyítva
Mia igazát.
– Szivárványos Sellőharcosok? – kérdezte apa.
– Winter Wonderland.
– Asztrokvizikusok?
Mély lélegzetet vettem.
– White Christmas.
A feszültség a szobában sűrűbb volt, mint az ablakon kívül
kavargó hóvihar.
– A válasz…
– Légyszi, légyszi, légyszi, légyszi… – motyogta Daisy,
lehunyt szemmel és összekulcsolt kézzel, mintha imádkozna.
Sajnálkozás hasított belém, hogy talán épp most töröm össze a
reményeit. Aztán megláttam a bátyámat, amint a szoba
túloldaláról rám meredt, és a sajnálkozás átváltott gyilkos
győzni akarásba.
– Anya, ha lennél olyan kedves?
Joy nagyi egyik kezét a mellkasához szorította, a másikat a
magasba emelte, mély levegőt vett, és elénekelte a nyitó sort.
– IGEN! – Henry és én felpattantunk, megragadtuk egymás
karját, és győzelmi táncot lejtettünk a Joy nagyi diktálta
ritmusra, aki még mindig énekelt.
– Honnan tudtad? – motyogtam a fülébe, mert nem akartam
elárulni, hogy én is ugyanolyan rosszul tudtam volna a választ,
mint a bátyám.
Elengedte a csuklómat.
– Androidagy. Soha nem hagy cserben. – Megvonta a vállát,
lehajtotta a fejét, ahogy visszaült, és elkezdte megigazítani a
mandzsettáit, miközben szempillái tökéletes félköríves
árnyékot vetettek a járomcsontjára.
– Lehetetlen kérdés – morogta Jed, miután az ünneplés elült,
és Henry és én megkaptuk a régi vázát, amely trófeaként
szolgált. – Ki emlékezne erre Bea-n kívül?
– Én emlékeztem – válaszolta apa türelmes mosollyal.
– Oké, szóval, ki emlékezhetne rá azon kívül, aki annyira
tele van émelyítően nyálas imádattal iránta, hogy mindent,
amit csak csinál, elraktároz magában?
Minden cseppnyi akaratomra szükségem volt, de sikerült
elkerülnöm, hogy Henryre pillantsak, miközben kimentettem
magam, és felmentem a szobámba. Részben, mert rettentően
zavarba hozott Jed kijelentése. Másrészt azért, mert aggódtam,
hogy talán van benne egy csipetnyi igazság, és Henry
reakciójában megláthatok valamit, ami a következő napokat
még kínosabbá teszi, mint amitől tartottam.
 4

Elkerülhetetlen volt, hogy a gyerekkori hálószobámba

visszatérve ezernyi emlék rohanjon meg. Olyan régen voltam
már itt fent, hogy még az is, ahogy megmásztam a meredek
lépcsőt a szobám felé, ami a Coach House ereszpárkányába
volt elrejtve, felidézte bennem azt a számtalan alkalmat,
amikor korábban feliramodtam vagy feltrappoltam oda. Az
illat azonnal megcsapott, amint kinyitottam az ajtót – fa- és
enyhe lakkillat, amely nyomokban keveredett azzal a
parfümmel, amit Adam vett nekem egyszer karácsonyra.
A szoba alig változott. Anya és apa azt az udvarias
ultimátumot adták nekem, hogy az új lakásba költözésem után
egy évvel a még össze nem szedett tárgyakat a saját belátásuk
szerint kidobják, így azért kopárabb volt annál, mint amikor
utoljára itt voltam. Elana azonban általában itt aludt, amikor a
gyerekek látogatóba jöttek, így a polcok még mindig tele
voltak gyerekkönyvekkel és játékokkal. A függönyöket és az
ágyneműt ugyanazok a mentazöld csíkok díszítették,
amelyeket a tizenharmadik születésnapomra választottam, és a
csomózott, sokszínű szőnyeg, amelyet néhány lelkes Charis
House-beli diák készített, ugyanúgy elfoglalta a szerény
méretű padló felét.
Megmostam a fogamat az apró porcelán mosdókagyló
felett, átöltöztem a legmelegebb pizsamámba, bebújtam az
ágyba, és remegés futott át rajtam, amikor eszembe jutott,
milyen jeges itt a tél. Aztán az otthon ismerősségébe
bekuckózva hagytam, hogy elöntsenek az emlékek, melyeket
késedelem nélkül követtek a könnyek.
***
 Karácsony, tizenkét évvel korábban

Először esett meg, hogy nem töltött el rettegés a Charis House

Karácsonyi Látványosságának gondolatárára. Jed az új
feleségével, Miával tervezett valamit, és így ahelyett, hogy
belehízelegtek volna egy kínos duettbe, nem törődve
semmilyen szülői nyomással, életemben először valami
olyasmit akartam előadni, ami ízig-vérig én voltam. Tizenöt
évesen ez egy vers elszavalását jelentette, amit arról írtam,
hogy hogyan rabolta el a karácsonyt a kapitalizmus. Minden
bizonnyal bárki, aki hallja, az új kreatív géniusz
megnyilvánulásaként ünnepli majd. És ha valaki lehangoló
szócséplésnek gondolná, ami még csak nem is rímel, az csak
azt mutatta volna, hogy az illető milyen keveset tud az igazi
művészetről.
Ami még jobb, hogy az új fiú is eljön. Beleegyezett, hogy
első gitáros lesz az iskolai zenekarban, és alig vártam, hogy
legitim okom legyen arra, hogy három percen keresztül
bámuljam őt. Nyolc nappal korábban láttam meg először a
Charis House-ban, és azóta nemigen gondoltam másra. Fát
vágott a műhely előtt – ez volt az egyik olyan tevékenység,
amellyel apa segített a diákoknak levezetni az agressziót –, és
annak ellenére, hogy a hőmérséklet közel volt a fagyponthoz,
levette a kabátját és a pulóverét, ami alól egy szabályellenesen
ujjatlan felső bukkant elő, amely minden fejszecsapásnál
megmutatta feszülő izmait.
Volt alkalmam megfigyelni, ahogy egy óriási tortásdoboz
súlya alatt botladozva közeledtem felé. Amint közelebb értem,
ösztönösen lesütöttem a szemem, és az előttem lévő útra
koncentráltam.
– Szia!
Tettem még néhány óvatos lépést. Biztosan nem hozzám
beszélt.
– Hé, te lány, a hatalmas dobozzal! – szólt megint, és
kénytelen voltam megállni, hogy arra forduljak, ahol most
egyik kezével a fejszére támaszkodva állt, miközben a
másikkal homokszínű, állig érő haját söpörte ki az arcából.
A szívem fel-alá futkosott a mellkasomban, mint a kutyák,
amikor meghallják a postás közeledtét.
Jó pár méterre voltam tőle, de tekintete még ebből a
távolságból is átható volt, és elektromosság cikázott végig az
idegrendszeremen.
Ő volt a legszebb ember, akit valaha láttam. Mint egy
angyal. Mégis, valami a tartásában, a szeme csillogásában, a
ferde mosolyában arra figyelmeztetett, hogy messze nem
szent.
– Akkor idejössz köszönni? – kérdezte, és a hangjában volt
valami rekedtesség, amitől elakadt a lélegzetem.
– Ühüm.
Felvonta az egyik szemöldökét, szinte kihívóan, hogy
menjek oda hozzá, és mintha egy vonósugár szívott volna be –
nem tudtam megállni, hogy ne menjek vissza. Egészen addig,
amíg elég közel nem kerültem ahhoz, hogy lássam a trikója
felső részéből kikandikáló, életnagyságú bogártetoválást.
– Még nem láttalak itt. Nálam is újabb vagy? – kérdezte, és
azok a sötét szemek mintha egyenesen zavarodott agyam
mélyére fúródtak volna.
– Nem. Nem ide járok iskolába.
Még egy hosszú, szívdobogtató pillanatig bámult rám.
– Nem vagy elég idős ahhoz, hogy itt dolgozz.
Valójában elég idős voltam, hiszen többször fogtak már be,
mint ahányszor meg tudnám számolni, hogy asztalokat
súroljak, jelentéseket iktassak, és minden egyéb munkának
nekigyürkőzzek, ha éppen nem volt senki más, aki
elvégezhette volna, de nem úgy, ahogy ő gondolta.
– Tizenöt éves vagyok.
Bólintott egyet, mintha elégedett lett volna becslése
pontosságával.
 – Szóóóóóval, te vagy a karácsonyi tündér? Vagy csak
eltévedtél útban a nagymama háza felé?
Ekkor elmosolyodott, és állával a piros düftinkabátom felé
bökött.
Eszem ágában sem volt elmondani neki, hogy ki vagyok, de
csak idő kérdése lett volna, hogy ő is rájöjjön.
– A Coach House-ban lakom. Az igazgatók a szüleim.
– Óóóó, jaj! – rándult össze. – Az érdekes lehet.
Megvontam a vállamat.
– Nem éppen ezt a szót használnám.
– Akkor miért vagy itt? Magántanuló vagy?
– Fogorvosnál voltam. – Magamban megint elfintorodtam,
hogy valami ennyire hétköznapi dolgot kell elárulnom ennek a
fiúnak. Ha az agyam nem vált volna pépes állagúvá a
jelenlétében, valami grandiózus dolgot mondtam volna, mint
például, hogy interjún voltam egy modellügynökségnél, vagy
hogy ma lógtam a suliból, mert egész éjjel buliztam.
Szerencsére nem tűnt úgy, mintha elege lett volna belőlem.
– Mi van a dobozban?
Ügyetlenül lefeszítettem a fedelet. Anya beleegyezett, hogy
az utolsó órára ne menjek vissza az iskolába, azzal az
indokkal, hogy az időt egy új készség elsajátításával töltöm.
Bár korábban már rengeteg tortát sütöttem, ez volt az első
próbálkozásom a felirat felvitelére, és egészen mostanáig
elégedett voltam az eredménnyel, amikor is hirtelen
szorongani kezdtem girbegurba betűim miatt.
– Remekül néz ki – mondta a fiú, közelebb hajolva.
– Nem is tudom. Most először írtam tortára. Legközelebb
igyekszem majd, hogy kevesebb pacát csináljak.
– Ne büntesd magad így – mondta, miközben felnézett rám,
és a homloka ráncba szaladt. – Miért koncentrálsz arra az egy
apró dologra, ami nem tökéletes, amikor a többi olyan jó?
 – Hmm.
Pár másodpercig csak tébláboltam, nem találtam a szavakat,
és ekkorra már erősen izzadtam a kapucnim alatt.
– Átviszed az iskolába? – kérdezte reménykedő arccal. – Ez
valami karácsonyi jószolgálati gesztus – az igazgató lánya süt
a delikvenseknek?
– Hát, úgy gondoltam, megérdemeltek egy kis
változatosságot a zabkása és az állott keksz helyett, hiszen
karácsony van.
– Milyen kedves, kisasszony! Nagyra értékeljük, hogy így
gondol ránk. – Megrántotta egyik hajtincsét.
– A helyedben én befejezném a fa felaprítását, mielőtt a
többi léhűtő megeszi az egészet.
A fejszét magasan a válla fölé lendítette, majd belevágta a
fatuskóba, amelyen a rönköket hasogatta.
– Itt végeztem. A drága apád azt mondta, hogy addig kell fát
aprítanom, amíg már nem akarok lyukat ütni a falba. – Egy bő,
szürke pulóvert húzott át a fején. – Azt hiszem, találtam
valamit, ami még jobban működik. Legközelebb, ha le kell
nyugodnom, már tudom, kit keressek.
Épp megpróbáltam felidézni, hogyan kell lélegezni, amikor
a pillanatot darabjaira törte anyám harsogása a főépület
ajtajából.
– Beatrice, te vagy az? Kérlek, hagyd abba a piszmogást, és
hozd be azt a tortát!
Láttam, ahogy a szemét mereszti, hogy megállapítsa, ki
okozta a késésemet, és magas alakja megmerevedik, amikor
rájön, hogy hímnemű valakiről van szó, méghozzá egy
bizonyos hímnemű egyedről.
– Most!
Végigsiettem az ösvényen, alig törődve azzal, hogy anya
minden lépésemet figyelemmel kíséri – véleménye
jelentéktelenné halványult a mögöttem haladóéhoz képest.
 A félév utolsó napjai során kezdeti vonzalmam gyorsan
megszállottsággá változott. Olyan volt, mintha minden, ami
korábban az életemben történt, értelmetlenné és
jelentéktelenné halványult volna. Végre megértettem azt a sok
költeményt és színdarabot, sőt magam is írtam nem kevés
verset, és biztos voltam benne, hogy felemészt ez a furcsa láz,
ami az ereimben égett, ha nem kapok esélyt arra, hogy
hamarosan kezdjek vele valamit.
Minden délután hazaszáguldottam az iskolából a biciklimen,
azon tépelődve, hogy felcsattogjak-e kétemeletnyit a
padlásszobámba, ahol olyan emberré alakíthatom magam,
akihez a hozzá hasonló emberek vonzódnak, vagy menjek
egyenesen a Charis House Karácsonyi Látványosság javában
zajló próbáinak helyet adó régi bálterembe, amelyet most az
iskola nagytermeként funkcionált, hogy annyi időt tölthessek
vele egy légtérben, amennyit csak lehet.
Többnyire beértem azzal, hogy felhúztam egy sapkát, és
felkaptam a szőrmebélésű bomberdzsekit, ami, miután egy
jótékonysági boltban rátaláltam, most a legmenőbb
ruhadarabom volt.
A fiú, akiről most már tudtam, hogy Adamnek hívják,
hatszor szólt hozzám, nem számítva a gyors köszönést, amit
általában akkor ejtett meg, amikor megjelentem a folyosón.
Persze, nem csak egyszerűen köszönt. Inkább olyanokat
mondott, hogy „hellóka”, vagy „jó estét, hölgyem”.
Úgy tűnt, hogy ugyanolyan komolyan veszi a próbákat,
mint a többi zenésztársa, akiknek többsége már legalább egy
éve járt a Charis House-ba, így tudták, hogy a Látványosság
jóval egy átlagos iskolai előadás szintje fölött áll, és hogy akár
a hatherstone-i kocsmában is megcsíphetnek egy fellépést,
vagy, ami még jobb, az augusztusi Robin Hood Fesztiválon.
Azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy miközben a két
dalt riffelte, vagy csendesen pengetett, ahogy a zenekar többi
tagja kidolgozta egy átkötés intróját vagy egy trükkös
akkordmenetet, rengeteg időt töltött azzal, hogy engem
bámult.
 Voltak más lányok is, akiket bámulhatott. Egy csapat
tizenegyedikes egy táncot gyakorolt, míg mások a termet
díszítették, vagy egy sarokba gyűlve ültek, és várták, hogy
sorra kerüljenek a színpadon.
Biztos voltam benne, hogy tetszem Adamnek. Csak
egyetlen óriási probléma adódott. Rákérdezett, amikor a
fellépés napját megelőző utolsó előtti alkalommal beszéltünk.
– Armstrong igazgató nem tűnik túl boldognak, hogy
idejövök beszélgetni veled.
– Nem? – kérdeztem olyan hangon, mintha túl szorosra
tekerték volna a sálamat.
– Mindig, amikor köszönök neki, érzem, ahogy a halálos
tekintete végigperzseli a bőrömet.
Oldalra pillantottam, és anya valóban ott állt csípőre tett
kézzel, és olyan mérgesen bámult ránk, mintha rajtakapott
volna minket, hogy megrongáltuk a Karácsonyi Látványosság
transzparensét.
– Igen.
– Szóval, csak én vagyok az oka, vagy úgy általában nem
szívleli, hogy a lánya a csőcselékkel barátkozik? – Rám nézett,
homlokát összeráncolta, és a szívem elalélt a mellkasomban.
– Beszéltél már vele párszor, ugye?
Bólintott.
– Focizom és futok. Plusz a nagy üdvözlőbeszéd.
– Akkor tudod, hogy ő nem tartja az itteni diákokat
csőcseléknek. Vagy bűnözőnek.
Bólintott.
– Akkor miért az ördögi tekintet?
– Ő is a legjobbat akarja minden itteni diáknak. Ez nem üres
beszéd. Ez tényleg az életműve. Ez volt a családi otthona, és
ahelyett, hogy a luxusban lustálkodott volna, mindent abba
fektetett, hogy befogadja azokat a gyerekeket, akiket mindenki
más már leírt, és esélyt adjon nekik arra, hogy azzá váljanak,
akik szerinte lehetnek. – Elfintorodtam. – És nem hagyja, hogy
ezt haszontalan zavaró tényezők veszélyeztessék.
Egy hosszú pillanatig mereven nézett rám.
– Ezt meg tudom érteni. Nagyon zavaró vagy.
A tudomány tisztelőjeként nem voltam hajlandó hinni a
szerelem első látásra dologban. De hetedik látásra?
Bizonyítékom volt rá.
***
Többször megígértem magamnak, mint ahányszor meg
tudnám számolni, hogy abbahagyom. Tudtam, hogy körülbelül
annyira lenne értelmetlenül fájdalmas, mintha villával arcon
szúrnám magam, de a felkavarodó emlékek hatására mégsem
tudtam ellenállni a kémkedés kísértésének. Először Adam
Instagramjára mentem rá, mind a személyes fiókjára, mind a
legújabb zenekarának oldalára. A képeket átfésülve minden
egyes fotót és kommentet alaposan megvizsgáltam, hátha
találok bizonyítékot arra, hogy továbblépett – vagy nem lépett
tovább. Semmi jele nem volt annak, hogy bárkivel is randizna.
Vagy, ami talán még fontosabb – tekintve, hogy miért
szakítottunk –, hogy ez a zenekar nagyobb sikert aratott volna,
mint az előző három. A többi közösségimédia-csatornája is
hasonló volt. Arcának látványa azonnal visszahozta azt az
ismerős fájdalmat, ami számos szakításunkat kísérte az évek
során.
Vajon az ő élete is üresebbnek, kisebbnek tűnt nélkülem,
mint az enyém nélküle?
Tényleg így kell végződnie a történetünknek – összetört
szívvel, csalódással és egy hegynyi megszegett ígérettel?
Meddig vártál arra, hogy életed szerelme végre
megváltozzon? Hogy felnőjön?
Azt hittem, hogy tizenegy év több mint elég, és
felfoghatatlannak tűnt, hogy ennyi volt: Adam egyszerűen
folytatja nélkülem, és folytatni fogja életünk végéig.
 És ez volt az oka annak, hogy kitiltottam magam a nem
időjárással kapcsolatos közösségi médiából – dorgáltam
magam, miközben egy újabb könnycsepp csöppent a
telefonomra.
A fejemre húztam a paplant, emlékeztettem magam arra, mi
történt tavaly karácsonykor, és végül nyugtalan álomba
zuhantam.
 5

– Á, hát itt vagy! – üdvözölt anya egy sokatmondó pillantást

vetve a fitneszórájára. Mindent összevetve tizenegy percet
késtem a reggeliről.
– Anya tojása, az én palacsintám, vagy mindkettő? –
kérdezte apa, és elfordult a főzőlap mellől, hogy egy puszit
nyomjon az arcomra.
– Csak egy kávét iszom – motyogtam, és a géphez
csoszogtam.
– Badarság, nem indulhatsz el egy hat mérföldes sétára úgy,
hogy csak egy kis kávé lötyög a gyomrodban – így anya.
– Ebben az esetben talán átugrom a sétát.
– Átugrod a sétát? – Daisy felnézett, miközben szirup
csöpögött a ragacsos kezében szorongatott palacsintáról. –
Abban jó vagyok. Nagymama, átugrálhatom a sétát Bea
nénivel?
– Kiváló ötlet! – válaszolta anya. – Az ugrálás nagyon
jótékony hatással van a fizikai és mentális egészségre. Talán
én is csatlakozom hozzátok.
– Palacsintát kérek. – Miután egész éjjel a paplanom alatt
forgolódtam, ma egyszerűen nem volt energiám lázadni.
Ehelyett fogtam a kávémat, és Elana meg Frankie mellé
csúsztam a padra. Tömör melegség telepedett a lábamra, és
lehajolva láttam, ahogy Dash a gyapjúzoknim köré
gömbölyödik.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem, és hátradőltem, ahogy
apa egy vaskos, gőzölgő palacsintát tett az asztalra.
 – Mia Joy nagyival van a nappaliban, Jed és Henry pedig a
havat takarítják a kocsibejárón – mondta anya.
– Láttad a havat, Bea néni? – kérdezte Frankie, és az arca
ragyogott. – Olyan, mint az Északi-sarkon!
Megfordultam, hogy alaposan szétnézzek a nagy ablakon át.
Frankie nem túlzott; az egész kert hó alatt volt. Csak a
teraszon lévő cserepek teteje látszott ki, és a szegény őzike a
hasáig be volt temetve.
– Hogy fogunk ebben hat mérföldet gyalogolni? –
kérdeztem, miközben tovább vizsgáltam a havat. – Magasabb,
mint a gyerekek csizmája. Mínusz három fok van. A széllel
együtt olyan érzés lesz, mintha a levegő jégkristályokká
változna a tüdőnkben.
– Ez egy kicsit drámai, Bea. A sherwoodi erdő közepén
élünk. Mit gondolsz, Robin Hood hogyan közlekedett telente?
– Valószínűleg az Őrnagy-tölgyben húzta meg magát,
amikor ilyen nagy volt a hó.
Anya folytatta, ügyet sem vetve rám.
– Nem is beszélve az Armstrongok öt generációjáról!
Hogyan éltünk volna túl száznyolcvan évet, ha egy kis hó
legyőzhetne minket?
– Kizárt, hogy ebben sétáljunk – jelentette ki Jed, amint egy
fanyar fuvallat kíséretében berontott a konyhaajtón. – Daisy
hónaljáig ér.
– Ó, szamárság! – vakkantotta anya.
– Igaza van – kapcsolódott be Henry közvetlenül Jed mögül.
– Jó tizenöt percig tartott, hogy csak a bejáró végére érjünk.
Anya tekintete Henryre siklott, és a mogorva kifejezés
azonnal megenyhült az arcán.
– Nos, ha ez a tudományos véleményed…
Henry esetlen pillantást vetett rám. Sötétvörös, füles
gyapjúsapkát húzott mélyen a homlokára, ami pontosan úgy
keretezte az arcát, ahogy a régi frizurája, amitől sokkal
könnyebb volt annak az öreg, szuperkocka iskolás fiúnak látni,
aki mintha mindig jobban tudott volna mindent, mint én.
– Henry asztrofizikus, anya – csattantam fel. – Én hivatásos
meteorológus vagyok!
– Azt hiszem, inkább egy olyan ember véleményét veszem
figyelembe, aki valóban kint volt a szabadban, nem pedig egy
helyi időjósét – tekintve a BBC megszokott pontossági
szintjét, ha nem bánod.
– Jól van, jól van – nyugtatgatta apa. – Nem számít, kinek a
véleménye ér többet, hiszen mindannyian egyetértetek.
– Nem igaz! – vágtam vissza még mindig neheztelve. – És
igenis nem mindegy, hogy komolyan veszel-e vagy sem, anya,
bármennyire is szeretném, ha nem így lenne. Lehet, hogy nem
kiszolgáltatott gyerekek életét teszem jobbá, de amit csinálok,
az sok embernek jelent valamit. És történetesen átkozottul jó
vagyok benne.
– Kérlek, ne káromkodj még egyszer az unokahúgaid és
unokaöcséd előtt. – Ennek a veszélye nem állt fenn, mert
kivágtattam a szobából, és félúton voltam felfelé a lépcsőn,
mielőtt befejezte volna a mondatot.
Az ágyra vetettem magam, eltökélten, hogy nem fogok sírni
egy ilyen szánalmas kis veszekedés miatt, de megbántott és
dühös voltam. Nemcsak azért, ahogy anya a karrieremhez
viszonyult, hanem azért is, ahogyan mindenki – különösen
Henry előtt – lekicsinyelt.
Ezért is maradtam olyan sokáig távol, bármekkora
bűntudatot is éreztem. Tudtam, hogy a dörgedelmei ellenére
anya jót akart, és most éppen csak bókolni akart Henrynek. A
gond az volt, hogy egész gyerekkoromat azzal töltöttem, hogy
végignéztem, amint anyám mások építésének szenteli magát,
miközben azt a torz elképzelést hangoztatta, hogy kiváltságos
körülményeimnek köszönhetően nincs mentségem arra, hogy
magától értetődő módon ne feleljek meg az ő magasztos
elvárásainak. Csak úgy voltam képes megtanulni ezzel együtt
élni, hogy összehúztam magam.
 Nyögve lerogytam az ágyamra, és mindkét karomat a
fejemre szorítva igyekeztem visszatartani a homlokom mögött
lüktető migrén kitörését. Lenézve megpillantottam a nyitott
bőröndömet, és elképzeltem, milyen könnyű lenne
visszagyömöszölni a tartalmát, és visszamenekülni az
ítélkezéstől és emlékektől mentes lakásomba.
Két dolog állított meg. Az egyik: nem álltam készen
feldúlni mindenki karácsonyát, még akkor sem, ha az egész
egy kínszenvedés lesz a számomra. Kettő: nem volt autóm, és
egyetlen taxisofőr sem kockáztatta volna meg, hogy ilyen
időben értem jöjjön. Anyám véleménye ellenére pontosan
tudtam, hogy a hó legalább karácsonyig megmarad, ami azt
jelentette, hogy én is maradok. Kinyitottam a gyógyszeremet,
és azzal vigasztaltam magam, hogy legalább nem kell
elmennem sétálni.
***
Arra riadtam fel, hogy a telefonom közvetlenül a fülem mellett
csörög, ahová biztosan akkor esett, amikor elaludtam. Amíg
megszabadultam az álomittas hangomtól, rájöttem, hogy a
szám ismeretlen, és a másodperc töredéke alatt úgy döntöttem,
hogy mégis felveszem.
– Bea Armstrong?
– Igen.
– Itt Melody Briggs, a Bigwood Mediától hívom.
– Jó napot! – Valami izgalomhoz hasonló bizsergés
futkározott a gyomrom mélyén. Körülbelül egy hónappal
ezelőtt pillanatnyi elkeseredésemben, amiért megint
elmulasztottam egy megbeszélést, jelentkeztem egy állásra az
egyik nagy országos hírcsatornánál, a BWM Todaynél. Fél
szívvel összedobtam egy bemutatkozó videót, és elküldtem
egy minimalista önéletrajzzal együtt, így nem lepődtem meg,
amikor nem kaptam választ. De ha most hívnak, akkor biztos
nem azt akarják közölni velem, hogy nem jutottam tovább a
folyamatban.
 – Sajnálom, hogy megzavarom a szombatját, de Baxter
annyira szerette volna továbbvinni önnel a folyamatot, hogy
meg akarta tudni, miért nem válaszolt az e-mailjére, abban a
reményben, hogy meg tudja győzni, hátha mégis kötélnek áll.
– Ööö… – Tessék? Baxter Bigwood, a világtól elvonult
milliárdos, a Bigwood Media alapítója kérte meg, hogy hívjon
fel? Hála az égnek, hogy nem videóhívás volt, így nem
láthatta, hogy úgy tátogok, mint egy hal. – Nem kaptam e-
mailt.
– De igen… egy pillanat… december harmadikán küldtük.
Kaptunk egy értesítést, amely megerősíti, hogy megkapta és el
is olvasta.
– Nem, tényleg nem kaptam e-mailt. Nagyon saj nálom,
mostanában sok gondom van az e-mailjeimmel – motyogtam,
miközben majdnem belefulladtam a döbbent pánikba. – A
technikusok szerint feltörték a fiókomat, ez lehet a
magyarázat.
– Rendben. – Rövid szünet következett. – Szóval, ez azt
jelenti, hogy részt kíván venni a kiválasztási folyamat
következő szakaszában?
– Az országos időjárás-előrejelzői feladatra?
– Az állásra, amire jelentkezett, igen.
– Igen! Abszolút, határozottan igen! – Szünetet tartottam,
hogy átgázoljak az agyamban eszeveszetten kavargó
gondolatokon, hogy megtaláljam a megfelelő választ erre a
bombasztikus hírre. – Elküldené nekem újra az e-mailt?
Megadom a személyes címemet, így ezúttal biztosan nem
keveredik el.
Elhadartam az e-mail-címemet, ő pedig megadta a
telefonszámát, arra az esetre, ha nem kapnám meg.
– Máris átküldöm. Baxter boldog lesz, hogy ma este
találkoznak.
Letettem a telefont, testem minden sejtje adrenalintól
zsongott. Ez hihetetlen! Karácsonyi csoda! Baxter Bigwood
annyira szerette volna, ha jelentkezem az állásinterjúra, hogy
megkérte ezt a nőt, hívjon fel szombat reggel, hogy
megpróbáljon rávenni, gondoljam meg magam!
Ez volt a válasz oly sok problémára. Lehetőség, hogy
elszakadjak a munkahelyi problémáktól. Bebizonyíthattam a
szüleimnek, hogy több vagyok, mint egy helyi időjós;
országos műsorvezető vagyok, akit Baxter Bigwood nagyra
tart.
Még egy potenciálisan monumentális dolog: a munka
Londonban volt.
Három metrómegálló Adam lakásától.
Megnéztem, amint megláttam az álláshirdetést.
És nem tudtam nem belegondolni, hogy ez talán
megoldhatja-e az összes korábbi párkapcsolati problémánkat
egyetlen, mesés csapásra.
Csakhogy – várjunk egy pillanatot – nem azt mondta, hogy
ma este?
***
Karácsony, egy évvel korábban

– Sajnálom, Bea, az utolsó pillanatban lett leszervezve. Nem

hagyhatom cserben a zenekart.
– Szóval, inkább engem hagysz cserben?
– Hát, így csak egy embert hagyok cserben, nem négyet.
– Ez nem így működik, Adam! Egy barátnőnek többet kell
számítania, mint négy „havernak”.
Ingerülten fújtatott egyet a telefonba.
– Gondolkozz észszerűen, kérlek! Úgyis dolgozol karácsony
napján. Komolyan azt várod, hogy lemondjak a hónapok óta
adódó legjobb esélyünkről egy lemezszerződésre, hogy egész
nap egyedül üljek a lakásodban?
 – Kettőkor végzek! Az estét otthon tölthetjük, és anya és
apa várnak minket vacsorára karácsony másnapján.
– Vacsora a szüleiddel? Ezzel nem nehezíted meg a
döntésemet.
– Mi lenne, ha lejönnék hozzád?
– Nézd, sajnálom. Megállás nélkül próbálunk. Twig
felajánlotta nekünk a szülei kenti házát a hétre. Tudod, milyen
ez. Amikor próbálok, nem tudok másra gondolni, csak a
zenére.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez másképp van, ha nem
próbálsz.
Uhh. Utáltam előadni a duzzogó barátnőt, de Adam
többször is megígérte, hogy mindenképpen feljön szenteste,
ami holnap lesz. Az elmúlt hetekben újra és újra
megkérdeztem, amíg fel nem dühödött, és el nem kezdett
szónokolni a bizalmi problémákról. Mióta januárban
visszaköltözött Londonba, ötször láttam, ebből négyszer
akkor, amikor meglátogattam. Ez a karácsonyi utazás
kárpótlás lett volna azért, hogy lemondta a többi alkalmat,
amikor megígérte, hogy felutazik hozzám. Az egyik esetben
csak akkor telefonált, amikor már a nottinghami pályaudvaron
álltam rá várva. Szemlátomást elvesztette az időérzékét a
stúdióban, és épp egy új kislemez befejezésének küszöbén
álltak; aligha állhatott volna fel és sétálhatott volna ki akkor.
– Figyelj, szerelmem! Egyetértettünk abban, hogy ez az
utolsó dobás túl jó ahhoz, hogy kihagyjuk. Ez azt jelenti, hogy
ott kell lennem, ahol a zenekarnak szüksége van rám.
– Azt mondtuk, hogy egy évet adunk neki.
Nehéz csend a vonal túlsó végén.
– Igen, de nem várhatod el tőlem, hogy most kiszálljak,
amikor már ilyen közel vagyunk. Őszintén, Bea, ezúttal
tényleg érzem.
Adam már annyiszor „érezte”, hogy már nem is számoltam.
 – Az utolsó előadás, amikor a producer is megnézte,
varázslatos volt. Végre megtaláltuk a hangzásunkat, olyan
zenét csinálunk, ami tényleg jelent valamit.
Folytatta, és arról hadovált, hogy biztos ez lesz az áttörés,
amire vártak, és hogy az álmaink hamarosan valóra válnak.
Nem vettem a fáradságot, hogy kijavítsam, hogy ezek az ő
álmai, nem az enyémek.
Végül egy fáradt, kishitű kérdéssel szakítottam félbe, hogy
mikor tudna helyette jönni.
– Nehéz megmondani. Ha felfigyelnek ránk, gyorsan
beindulhatnak a dolgok. Nem akarlak megint cserben hagyni.
A fellépés után jelentkezem, és elmondom, mi a helyzet.
– Jó. Nos, akkor boldog karácsonyt! Remélem, jól megy
majd. – Ez nem volt teljes hazugság. Tudtam, hogy mindez
mennyit jelent neki.
– Köszönöm, Bea. Neked is. Üdvözölj mindenkit a
nevemben. – Rövid szünet következett. – Tudod, hogy
mennyire szeretlek, ugye? Te vagy a múzsám. Minden
alkalommal, amikor kézbe veszem a gitárt, rád gondolok.
Ígérem, hogy a végén megéri majd: az összes áldozatot, az
összes várakozást. Csak még egy kicsi kell.
– Én is szeretlek.
A rettegés elsöprő érzésétől kísérve először rémlett fel, hogy
a szerelem nem lesz elég.
Míg a gondolat, hogy nélküle éljek, szétmarcangolt, addig a
színlelés, hogy vele lehetek, minden egyes kifogással újabb
halálos csapást mért rám. Hagytam, hogy a dolgok egészen
júniusig elhúzódjanak, amikor végre beismertem, hogy ez soha
nem fog megváltozni. Adam első szerelme álmainak kergetése
volt; én csupán a szerető voltam, aki a sorára várt.
 6

Elolvastam az e-mailt, és a szívem a papucszoknimba süllyedt.

Ma este.
Azt feltételeztem, hogy a „ma este” megjegyzés csak egy
szófordulat vagy egyszerű nyelvbotlás volt, de az e-mailből
világosan kiderült, hogy ez a feltételezés téves.
Az interjúfolyamat ma este hat órakor kezdődik egy
üdvözlőkoccintással.
Két nappal később, huszonnegyedikén ebéddel és a „nagy
bejelentéssel” zárul – ki az, aki ép ésszel szenteste tart
állásinterjút a lakóhelyén?
Az e-mail minden egyes szavát olyan türelmetlenséggel
faltam, amit már régóta nem éreztem. Ott kellett lennem azon
az interjún.
Az Armstrong család karácsonyi menetrendjére kattintva
átfutom a következő napok programjait. Ma délután a műsor
próbái következtek, majd egy kirándulás Hatherstone-ba a
karácsonyi vásárra, végül vacsora egy helyi étteremben. Nem
láttam, hogy a következő napokban bármilyen kirándulás
lenne tervbe véve afaluba.
Vasárnap, huszonharmadikán pezsgős villásreggeli, délután
társasjáték, majd séta a Hatherstone-kápolnához, karácsonyi
koncert gyertyafénynél, és az egész egy nagy közös énekléssel
egybekötött karácsonyi filmnézéssel zárul.
A szenteste jobbára ugyanígy zajlik, este Armstrong családi
büfé, amelyen részt vesz anya négy unokatestvére, plusz
válogatás partnerekből, gyerekekből és az ő családjaikból.
 Anya nagyon csalódott lenne, ha kihagynám. Ha őszinte
akarok lenni, nem akartam kihagyni. De még mindig maradt
négy napom, hogy teljesen belevessem magam az Armstrong-
karácsonyba, beleértve a huszonhatodikára tervezett
Látványosságot is. Úgy döntöttem, hogy ha megtalálom a
módját annak, hogy eljussak az interjúra, majd vissza
szentestére a büfére, akkor azt jelnek veszem, hogy el kell
mennem.
Ha hinni lehetett a helyi időjósnak (és én biztos forrásból
tudtam, hogy érti a dolgát), ma nem járnak a vonatok.
Kíváncsi voltam, hogy ha sikerül végignavigálnom a bejárón,
akkor az erdőn kívüli utak szabadok lesznek-e. Az időjárás-
applikációm megerősítette, hogy a hó gyérebb
Nottinghamshire déli határán. Így már csak rá kellett vennem
valakit, hogy adja kölcsön a kocsiját, hogy megtegyem vele a
főútig vezető rövid távolságot.
Ez mégiscsak lehetséges. A remény gyorsulva kezdett
áramlani az ereimben.
Amikor megnéztem a pontos címet, hogy megbecsülhessem
a menetidőt, az áramló remény csikorogva megállt.
Az állás Londonban lenne, de az interjú Baxter Bigwood
vidéki rezidenciáján volt.
Skóciában.
Vonakodó ujjal beírtam a címet a térképalkalmazásba. Hat
óra, normál forgalomban.
Megnéztem az időt. Öt perccel múlt tíz. Tehát, ha egy
optimista órát adtam arra, hogy leérjek a kocsival a főútig,
akkor harminc percem maradt rá, hogy összepakoljak,
meggyőzzek valakit, hogy adja kölcsön a kocsiját, és
meghallgassam anya összes gondolatát a dologról, plusz egy
gyors megállóra félúton egy pisilésre és egy kávéra.
Komoly mennyiségű karácsonyi varázslatra lett volna
szükség ahhoz, hogy esélyem legyen időben odaérni, de az
alternatívákhoz képest megérte kockáztatni.
Tehát: első teendő a csomagolás.
 Viszonylag egyszerű feladatnak kellett volna lennie,
tekintve, hogy a legtöbb holmim el sem hagyta a bőröndöt.
Ahogy azonban visszatömtem a pizsamámat és a többi
apróságot, rájöttem, hogy – részben az előző esti sietős
bepakolás miatt, köszönhetően a meglepetéskoccintásnak –
nem hoztam magammal olyan ruhát, amely állásinterjúra való.
Különösen, hogy egy olyan állásinterjúra megyek, ahol számít
a megjelenés.
A padlón ültem, hátamat az ágynak vetve, szememet
összeszorítottam, abban a reményben, hogy mire újra
kinyitom, valahogy előkerül a megoldás, amikor kopogtak a
hálószobám ajtaján.
– Ó, nagyszerű! – Az első reakcióm az volt, hogy úgy
teszek, mintha aludnék, vagy máshol lennék. De aztán
eszembe jutott, hogy szükségem van egy kocsira. És arra is,
hogy tudassam a családommal, hogy néhány napra elhagyom
őket.
– Gyere be!
Apára számítottam teával és néhány elcsent
gyümölcskosárral. A második helyen Mia vagy valamelyik
lánya lett volna. A listám utolsó helyén (Joy nagyi mellett, aki
már nem bírta a meredek lépcsőt) Henry állt.
– Öhm, szia… Helló! – Tétován nyitotta ki az ajtót, mintha
félig-meddig arra számított volna, hogy egy vadállatot talál a
túloldalon. Mindkét kezében egy-egy bögre volt. – Nem
bánod, ha csatlakozom?
– Anya megengedte neked, hogy szünetet tarts?
Bűnbánón ráncolta a homlokát.
– Séta helyett hóemberversenyt rendeztünk, ami körülbelül
tíz percig tartott, mielőtt hógolyócsatába torkollt volna.
Sérülésre hivatkozva korán leléptem.
Lehajtotta a fejét, hogy megmutassa a nyakán lévő vörös
foltot.
– Aú! Ez rondán néz ki.
 – Elana egyik hógolyójában volt egy kavics. Biztos vagyok
benne, hogy baleset volt.
Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak.
– Hah! Ebben egyáltalán nem lennék olyan biztos. Nem, ha
bármilyen versenyről van szó.
Összeráncolta az orrát.
– A veszteseknek be kellett fejezniük a bejáró
megtisztítását. Azt hiszem, inkább a nyakamba kapott követ
választom.
Henry pont az ajtóban állt, az egész teste meggörnyedt,
hogy ne verje be a fejét az ereszbe. Most egy krémszínű Aran
pulóver volt rajta, amely kontrasztban állt gesztenyebarna
hajával.
– Mikor kezdtél el farmert hordani? – kérdeztem, miközben
felálltam, hogy az ágyra üljek, és jeleztem neki, hogy
elfoglalhatja a kis széket.
– Micsoda? – Lenézett a lábára, mintha csak most venné
észre először. – Átöltöztem, mert átázott a nadrágom.
– Nem. – Belekortyoltam a teába, és meglepődtem, hogy
nem felejtett el egy negyed teáskanál cukrot tenni bele. –
Mikor viseltél legelőször farmert?
Amióta csak ismertem Henryt, iskolai nadrágot viselt
(gyakran hétvégén is), vagy élére vasalt pamutnadrágot.
Egyszer, egy nyaraláson, térdig érő rövidnadrág volt rajta, bár
a zokniját olyan magasra húzta a sípcsontján, hogy nem
jelentett sok különbséget.
Érdeklődve figyeltem, ahogy a füle hegye ismét
rózsaszínűvé vált. Henry mindig olyan magabiztosnak tűnt,
mintha ő hozta volna meg a logikus, racionális döntést, és
ezért senki más véleménye nem számított. Nagyon érdekes
volt látni, ahogy zavarba jön.
– Volt egy barátnőm, aki szerette a divatot. Ő vette nekem.
– Micsoda? – Majdnem belefulladtam a teámba.
 – Ennyire megdöbbentő, hogy voltak barátnőim? – kérdezte,
és a szája hegye felfelé görbült.
– Barátnők? Igen! Anya sosem mondta, hogy a nők
harcolnak érted, és felújítják a ruhatáradat.
– Nem gondolod, hogy ez azért lehet, mert nem tudott róluk,
mivel elég eszem volt ahhoz, hogy ne mondjam el anyámnak?
– Ó, a titkos barátnők még jobbak! – Hogyhogy eddig nem
jöttem rá, mennyire szórakoztató Henryt ugratni? – Fizikusok
voltak? Matematikai feladványokat oldottak meg veled? Óó,
és a randikon egész idő alatt a nyelvtani hibáikat javítottad?
– Természetesen. Egyszer felolvastuk egymásnak a kedvenc
idézeteinket az Asztro-részecskefizika legújabb számából.
– Imádom ezt az új információt rólad.
– Csak azért, mert nem vagyok valami bőrdzsekis, rosszfiú
zenész, még nem kell azt gondolni, hogy más nők nem
akarnak velem randizni.
– Tudom, tudom. Csak azért vagyok lenyűgözve, mert nem
tudtam róla.
Körülbelül félperces szünet állt be a beszélgetésben, amíg a
teánkat kortyolgattuk. Henry törte meg a csendet.
– Ha már az új információknál tartunk, gondolom, ez volt a
gyerekszobád?
– Szép munka, Sherlock.
Kegyesen bólintott a bók látszólagos elismeréseként.
– Bár el tudnám képzelni, hogy Jed a Malory Towerst
olvassa, nem vagyok benne biztos, hogy érdekelné Az időjárás
titkos világa. És azt is értem, hogy miért szeretsz a padláson
megbújni.
– Nem tagadom, volt előnye annak, hogy a lehető
legtávolabb voltam a ház többi részétől.
– Az a bőröndöd becsomagolva? – A férfi arra biccentett,
ahol a bőrönd állt behúzott cipzárral és indulásra készen. –
Tudom, hogy felzaklatott, amit Cora mondott, de őszintén
szólva, nem hiszem, hogy komolyan gondolta.
– Állásinterjúm lesz. De nem tudok elmenni, úgyhogy akár
újra ki is pakolhatok. – Reszkető sóhajt eresztettem meg,
ahogy próbáltam kordában tartani az érzelmeimet.
– Miért nem?
Lehunytam a szemem.
– Egy kétnapos ottalvós interjúról van szó. Skóciában. Csak
most tudtam meg, hogy meghívtak, mert gondjaim vannak a
munkahelyi e-mailjeimmel. Amellett… – A hangom egyre
magasabb és gyorsabb lett, ahogy próbáltam befejezni a
beszédet, mielőtt sírva fakadtam volna. – Nincs mit
felvennem, mert itt vagyok, és nem otthon, és sietve pakoltam,
hogy ideérjek, és egy másodpercről se maradjak le anya hülye
menetrendjéből.
Henry átnyújtott egy zsebkendőt, és megvárta, amíg
szipogva nagy levegőt veszek, megtörlöm a szememet és
kifújom az orromat, mielőtt megszólalt.
– Milyen állás?
– A BWM Today országos időjárás-jelentője –
mosolyodtam el könnyes szemmel. – Baxter Bigwood megkért
valakit, hogy hívjon fel, mert annyira lenyűgözte a
jelentkezésem.
– Azta! – bólintott Henry. – Úgy hangzik, mintha ott kellene
lenned ezen az interjún.
– Igen. Talán, ha szépen megkérem Baxtert, küld értem egy
helikoptert. Útközben pedig megállhatnánk egy John
Lewisnál.
– Vagy én is elvihetnélek.
Olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy majdnem
kiöntöttem a teám maradékát. – Két nap, Skóciában.
– Szeretem Skóciát.
 – Az utak járhatatlanok. Valószínűleg elakadnánk egy
hótorlaszban.
Megrázta a fejét.
– Amint kijutottunk az erdőből, a főutak szabadok lesznek.
Kábé.
– Ez egy tudományos kifejezés?
Henry nem szólt semmit, várta, hogy elfogadjam az
ajánlatát. Megint nagyot sóhajtottam.
– Biztos nagyon eleged lehet az Armstrong-féle
karácsonyból.
– Egyáltalán nem.
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Oké, elfogadom, néha kicsit sok. De nagyon hálás vagyok,
hogy itt lehetek, és nem egyedül valahol. Mégis…
– Tényleg? – Könnyen el tudnám képzelni, hogy Henry
egyedül tölti a karácsonyt tudományos pontossággal
tervezgetve a saját kis hagyományait. – Akkor nem foglak
magammal rángatni egy háromszáz mérföldes bolyongásra a
kedvemért.
Henry a homlokát ráncolta.
– Azt akartam mondani, hogy mégis, annak ellenére, hogy
nagyra értékelem az ittlétet – különösen Cora legapróbb
részletekig kidolgozott menetrendjét –, tetszik egy országot
átszelő kaland gondolata.
Összevontam a szemöldököm, és azon voltam, hogy újabb
okot találjak ki, miért nem fogadhatom el az ajánlatát. Nem
utolsósorban azért, mert egyáltalán nem voltam benne biztos,
hogy nekem tetszik-e egy országot átszelő kaland gondolata
Henry Fairfaxszel.
– Bea, ez túl jó lehetőség ahhoz, hogy kihagyd. Nem leszek
képes élvezni a karácsonyt azzal a tudattal, hogy itt vagy,
pedig ott kellene lenned, és én segíthettem volna. – Megállt,
hogy egyenesen a szemembe nézzen. – Emellett, azt hiszem,
itt az ideje, hogy visszafizessem a mágikus adósságomat. Még
mindig sokkal tartozom neked, emlékszel?
Megráztam a fejem, de nem tudtam elfojtani egy apró
mosolyt.
– Hogy is felejthetném el? Csak mostanában hagytak fel
azzal, hogy Henry elbűvölő asszisztensének hívjanak.
Összerándult.
– Engedd meg, hogy törlesszem kilencéves adósságomat, és
elvigyelek erre az interjúra.
Ha jobban belegondoltam, hat órát eltölteni egy autóban
Henryvel aprócska ár volt egy fantasztikus új munkáért,
tizenöt percre Adamtől. És tényleg sokkal tartozott nekem.
– Egy feltétellel.
Meglepetésében tágra nyílt a szeme.
– Ami…?
– Velem jössz, amikor elmondom a szüleimnek.
***
Karácsony, kilenc évvel ezelőtt

Ez volt az első évem a Durhami Egyetemen, és egy egész

félévet távol tölteni a Charis House-tól ugyanannyira volt
mesés, mint félelmetes. Kétségbeesetten akartam szabadulni a
családom árnyékából, és mindent megtettem, hogy
befogadjam az újdonsült szabadságot. Azonban nehezebb volt
magam mögött hagyni a magbiztosság hiányát és féloldalas
önképemet, mint gondoltam, és egy vidéki lány számára még
egy olyan kisváros is, mint Durham, nyomasztó volt. A
legfontosabb dolog, amit megtanultam – túl a számtalan
lenyűgöző környezettanulmányon –, az volt, hogy a családom
még furcsább, mint gondoltam.
A félév egyik legfontosabb eseménye az volt, hogy ismét
szakítottam Adammel. Hetek óta alig hallottam felőle, és
amikor másodszor is lemondta a látogatását, kijelentettem,
hogy végeztem vele. Részben abban a reményben, hogy
megjelenik a küszöbömön, hátha meggondolom magam, de
felkérést kapott, hogy csatlakozzon egy új zenekarhoz egy
turnéra, és a szívem mélyén tudtam, hogy ez csak vágyálom
volt.
Szenteste érkezett vissza Hatherstone-ba, de mindeddig
ellenálltam a kérésének, hogy találkozzunk. Most karácsony
másnapja volt, a Karácsonyi Látványosság estéje, és pontosan
tudtam, hogy Adam zenekara a színfalak mögött várakozik a
fellépésre várva. Egy féléves honvágytól vezérelt pillanatban
beleegyeztem, hogy Joy nagyit kísérjem zongorán, de így
legalább elkerültem, hogy énekeljek, vagy más módon hozzam
magam kínos helyzetbe.
Egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy Adam
végigballag a folyosón, melynek hatására beugrottam a
legközelebbi ajtó mögé, ami történetesen egy tárolószekrénybe
vezetett.
– Aú! – Megbotlottam egy elkóborolt felmosórongyban – ez
volt az első jele annak, hogy valami nincs rendben; hisz a
Charis House takarítója soha nem merne semmit rossz helyen
hagyni –, és egyenesen valami kemény dologba zuhantam,
amiről kiderült, hogy valaki.
– Hé! – Két kéz lendült felfelé, megragadva a vállamat,
megakadályozva, hogy mindkettőnket felborítsam, és a
bosszúság apró döfésétől kísérve azonnal felismertem az
önelégült hangsúlyt. Ami viszont meglepett, az a kőkemény
felsőtest volt, amibe beleütköztem. Úgy tűnt, Henry Fairfax
első cambridge-i félévét a tornateremben töltötte.
– Mit keresel itt? – kérdeztük egyszerre.
– Várj! – tette hozzá Henry, majd egy másodperccel később
a szekrényt betöltötte a telefonja lámpájának fénye.
– Elbújtál valaki elől? – kérdezte, hunyorogva a hirtelen
fényességtől.
Kurtán bólintottam.
 – Te is?
Lepillantott az öltözékére, ami több mint elégséges
válasszal szolgált. Henry fényes kék, ezüst csillagokkal
borított varázslóköpenyt és hozzá illő hegyes kalapot viselt.
– Úgy tűnik, mintha a Könyv világnapjára készülnél. – Nem
tudtam megállni, hogy ne eresszek meg egy együttérző
grimaszt. – Anyukád csinálta?
Bólintott, arcára rá nem jellemző keserűség ült ki. – A
nevemben jelentkezett, mint Nagy Henrico. Úgy gondolta, jó
mulatság lenne, ha idén én is részt vennék, hogy jobban
bekapcsolódjak, mivel távol voltam.
– Miért bűvészmutatvány?
– Kevésbé éreztem megalázónak, mint az éneklést.
Legalábbis addig, amíg meg nem láttam a jelmezt.
– Felvehetnéd a szokásos ruhádat.
– Igen. De azzal megbántanám anya érzéseit. És nem ez az
egyetlen probléma.
– Ó!
– Abba a hitbe ringattam magam, hogy egy tisztességes
bűvésztrükköt megtanulni nem lesz olyan nehéz. Elég
Látványosságot néztem végig ahhoz, hogy tudjam, a színvonal
általában, nos, látványos. Az én trükköm nem az. Nem akarok
senkit sem szégyenbe hozni.
Hátradőltem egy polcnak, és lenyűgözött, ahogy a maszk
mögött megpillantottam a férfit.
Henry soha nem mutatott ki olyan érzelmet, ami közel állt
volna a zavarhoz vagy a rettegéshez. Felmérte a lehetőségeket,
kiválasztotta a legmegfelelőbbet, és aszerint járt el. Nem volt
szükség érzelmekre.
– Mióta aggódsz emiatt?
Ügyetlenül megvonta a vállát.
 – Polly elhozta a barátait az iskolából, hála annak, hogy
anya hetek óta magasztal engem. David Copperfieldre
számítanak.
Gyorsan kiszámoltam. Henry kishúga körülbelül tizenhárom
éves lehet. Veszélyes kor, ha barátságokról volt szó.
– Szóval, mi lesz, itt fogsz elbújni?
Gyászosan megvonta a vállát.
– Csak egy csendes helyre volt szükségem, hogy kitaláljak
valamit.
– És?
– Még nem találtam ki.
Megnéztem az időt a telefonomon. A műsor tíz perc múlva
kezdődik.
– Mikor kerülsz sorra?
– Második leszek.
– Á!
Az ezt követő csendben megrángatta a köpenyét, mintha
egy egyenes szegély bármit is javítana a helyzeten. Amikor
észrevettem, hogy remeg a keze, rájöttem, hogy a pánikroham
szélén áll.
– Még nem késő visszakozni. Mondd meg anyukádnak,
hogy gyomorrontásod van, vagy valami ilyesmi.
– Nem tudok hazudni neki.
Felhoztam volna, hogy a rendkívüli körülmények
indokolják a szigorú becsületkódexének megkerülését, de
tudtam, hogy ez szó szerint értendő. Henry akkor sem tudott
volna meggyőzően hazudni, ha az élete múlt volna rajta.
– Szóval, ebben a ruhában kimész, csinálsz egy vacak
trükköt, és megszégyeníted a húgodat a barátai előtt.
Remegő lélegzetet vett.
– Úgy tűnik.
 Láttam a lelki szemeim előtt, hogyan bontakozik majd ki a
jelenet. Nagyon kedveltem Pollyt.
– Mi lenne, ha csatlakoznék hozzád?
– Micsoda?
– Felmegyek veled a színpadra, magamra vonom a figyelem
egy részét, és úgy teszek, mintha én rontottam volna el. A
szüleink annyira izgatottak lesznek, amiért együtt látnak
minket, hogy elfeledkeznek a katasztrofális előadásról.
– Nem hagyhatom, hogy ezt tedd.
– Mit, hogy megalázzam magam a színpadon? Minden
második évben ezt csinálom. Ez már egyfajta hagyomány. A
karácsony nem lenne karácsony, ha nem szégyeníteném meg
magam nyilvánosan.
– Ki elől bujkálsz? – kérdezte néhány másodpercnyi csend
után.
Lehajtottam a fejem.
– Senki elől.
– A barátod?
– Ő nem a barátom. Ne válts témát. Csak néhány perced van
arra, hogy beavass, mit kellene csinálnom.
Henry egy hosszú pillanatig rám bámult. Gyanítottam, hogy
az üres arckifejezés mögött különböző lehetőségek sebes
feldolgozása zajlik.
– Csak akkor engedem, ha utána meghívhatlak egy pizzára.
– Tökéletes. Gyerünk, Nagy Henrico, a közönségünk már
vár! – Megragadtam a kalapját, és a fejemre húztam, miközben
kisétáltunk.
Igaza volt, a trükk szörnyű volt. Szerencsére én még
rosszabb voltam, így a figyelem nagy része rám összpontosult,
ahogy terveztük. Úgy tettem, mintha belezavarodnék a
szövegembe, megbotlottam a köpenyben, amit felvettem,
Henryn csak egy egyszerű fekete nadrágot és fehér inget
hagyva, és elszúrtam a nagy mutatványt. A mi
szempontunkból teljes volt a siker.
– Tartozom neked egy pizzával és valami töménnyel –
suttogta a semmiből előbukkanva, miután végeztem Joy nagyi
előadásának zongorakíséretével, majd találtam egy diszkrét
helyet a terem hátsó részében. – Anya azt mondta, hogy
kölcsönadja a kocsiját, és elmehetünk vele Mansfieldbe.
– Oké. – Nem igazán akartam elmenni pizzázni Henry
Fairfaxszel, de még mindig izgatott a személyiségének ez az új
oldala, és én sem akartam itt téblábolni.
– Hogy őszinte legyek, valószínűleg tartozom neked egy
teljes háromfogásos vacsorával. – Mielőtt esélyem lett volna
válaszolni, hogy nem, egy pizza és egy korsó cider elég lesz,
hangunkat elnyomta a közönség tapsa és egy gitár első
akkordjai. A színpadi fények kigyulladtak, felfedve Adamet,
aki minden porcikájában rocksztárnak tűnt, a háttérben a régi
iskolai zenekarával. A szívem nagyot ugrott.
Aztán belekezdett egy új dalba, amit még soha nem
hallottam. A címe Önjelölt idióta volt, és arról szólt, hogy
milyen idióta volt, amikor a hírnevet a lány elé helyezte, akit
szeretett. A Bea egy csomó különböző szóra rímel. Azt
hiszem, a legtöbbjüket sikerült beleraknia.
Gyönyörű dal volt. Pontosan illett az estéhez – szívhez
szóló, mégis vidám, nem vette magát túl komolyan, de tele
volt valódi érzelmekkel, és Adam úgy énekelte, mint egy
profi. Az utolsó refrén alatt eldobta a gitárját, leugrott a
színpadról, és elindult a középső folyosón egyenesen arra, ahol
minden idegszálamban remegve álltam. Amikor térdre hullott,
és az utolsó sorban azért könyörgött, hogy adjak neki még egy
esélyt, a tömeg tombolni kezdett.
– Hahó! – Félénk vigyort eresztett meg, egyik kezével
eltolta az arcából az álláig érő haját.
– Szia!
– Hiányoztál.
 Vettem egy mély lélegzetet. A tömeg még mindig tapsolt,
így senki sem hallotta a válaszomat.
– Te is hiányoztál.
– Eltűnjünk innen?
Amint bólintottam, felállt, megragadta a kezemet, vadul
integetett a teremben maradóknak, és átrángatott az ajtókon
keresztül, ki az éjszakába.
És ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam Henryt, egészen
az előző estéig a Coach House ebédlőjében.
 7

Mindenkit a konyhában találtam, ahogy a hógolyócsata után

melengették kezüket a forró csokoládéval teli bögréken, és
vajtól csöpögő, pirított, házi mazsolás kalácsot majszoltak.
– Á, Bea, milyen kedves tőled, hogy csatlakozol hozzánk –
mondta anya, és megpaskolta a karomat. – Úgy tűnik, igazad
volt a hóval kapcsolatban.
Ennél több bocsánatkérést nem kaptam, de tekintettel arra,
amit mondani akartam, elfogadtam. A munkalapnak
támaszkodva rögtön a lényegre tértem.
– Híreim vannak.
Miának elakadt a lélegzete.
– Terhes vagy?
– Ugye nem vagy beteg? – kérdezte apa elsápadó arccal.
– A BBC elengedett téged? – kérdezte anya. – Tudom, hogy
nem vagy olyan attraktív, mint az a reggeli lány, de őszintén
szólva, nem tudom, hova jutottak a dolgok, hogy egy országos
intézmény a szépséget választja az ész helyett.
– Nem! – kiáltottam. – Mindegyikre! Mi a fenéért
gondoljátok ezt? Ez jó hír!
– Akkor miért vágsz ilyen arcot? – kérdezte Daisy,
miközben a száját legörbítette, és szemöldökét komikusan
eltúlzott fintorba ráncolta.
– Jó hír nekem, de egy kicsit kevésbé jó hír nektek. –
Kiegyenesítettem a vállam, és megpróbáltam anyára erőltetni a
tekintetem, majd feladtam, és inkább apát választottam. – Pár
napra Skóciába megyek.
– Micsoda? – Mindenki tátott szájjal bámult rám. Akár azt
is mondhattam volna, hogy a Télapó szánján utazom.
Röviden elmagyaráztam az utolsó pillanatban küldött e-
mailt, majd hozzáfűztem egy szándékos figyelemelterelést.
– Henry vezet, úgyhogy nem kell aggódnotok, hogy
biztonságban odaérek-e.
– Henry? – Anya a konyhaajtó felé pillantott, ahol a férfi
állt. Reméltem, hogy az öröme, hogy én és Henry ennyi időt
töltünk majd együtt, felülírja a felháborodását, amiért nem
leszek itt.
Tévedtem.
– Henry is megy?
– Szentestére visszajövünk, anya. Csak két napról van szó.
– Megígérted, hogy idén itt leszel karácsonykor!
Arra számítottam, hogy anya bosszús lesz, de ő zaklatott
volt, egy konyharuhát csavargatott a kezében, és a szeme
megtelt könnyel. Nem is emlékeztem, mikor láttam utoljára
sírni anyámat. Vártam, hogy apa eloszlatja a feszültséget egy
kedves megjegyzéssel arról, hogy bárcsak agyonütném Baxter
Bigwoodot, de ehelyett odament anyához, és átölelte.
Jed és Mia felé fordultam, abban a hitben, hogy biztosan
tudnak majd valami értelmes dolgot mondani, ehelyett a
bátyám nagy szemeket meresztett rám, Mia szája pedig
vékony vonallá változott.
– Tényleg? Szerinted maradjak itt, társasjátékozzak, és
nézzek olyan filmeket, amiket már mindannyian százszor
láttunk?
– Ez több annál, Bea, és ezt te is tudod – vágott vissza Jed.
– Több mint életem munkalehetősége? – csattantam fel. –
Komolyan beszélsz?
 – Valójában igen. Nagyon is. Az Armstrongok nem helyezik
a munkájukat a család elé.
– Nos, ezt nagyon könnyű mondani, amikor már
mindannyiótoknak megvan a tökéletes állása! – Próbáltam
nem felemelni a hangomat a gyerekek előtt, de zabos voltam.
Minden másodperccel elszántabb lettem, hogy elmegyek erre
az interjúra, és nem számít, mit gondol a családom.
– Elegem van abból, hogy nem veszitek komolyan a
karrieremet. Tudom, hogy nem értitek, miért akarok
előrejelzéssel foglalkozni, de nem mennék el, ha ez nem lenne
igazán fontos számomra. Miért nem próbáljátok ezt
megérteni? – Hevesen beszívtam a levegőt. – Miért nem képes
bármelyikőtök is, csak most az egyszer, megpróbálni
megérteni engem?
– Nem, Bea – mondta Mia. – Te vagy az, aki nem érti.
– Mia – válaszolta Jed olyan figyelmeztető hangon, hogy a
szívem majd kiugrott a helyéről.
– Mit nem értek? – Most már szinte ordítottam. – Azt, hogy
nem hagyom itt pár napra a nevetséges Armstrong családi
karácsonyt, a karrierem elé sorolod, ami történetesen az év
minden többi napján van? Karácsonyról van szó, az isten
szerelmére, jövőre is lesz egy!
– De hát ez itt a lényeg, nem igaz? – mondta Mia. –
Valószínűleg nem lesz!
– Nem lesz karácsony? – visított Daisy és Frankie
elszörnyedve.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, miközben anya, apa és Jed
tiltakozni kezdett.
– Akár el is mondhatnátok neki – mondta Mia karjával
hadonászva. – Már úgyis sikerült elrontania a tökéletes
terveiteket.
Harapni lehetett a csendet. Anya apa vállára támaszkodott,
arcán egy könnycsepp csorgott végig. Jed arca tömör beton
volt. Joy nagyi az asztalnál ült, és a forró csokoládéját
kortyolgatta, miközben titokban a tányérjára csúsztatta az
utolsó szelet kalácsot.
– Megmondaná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdeztem
remegő hangon.
Végül Jed szólalt meg.
– Lehet, hogy be kell zárnunk a Charis House-t.
– Mi? – Leroskadtam a munkalapra, az agyam nem volt
hajlandó feldolgozni ezt az információt. Azonban Jednek
tudnia kellett – amellett, hogy angolt és előadóművészetet
tanított, az iskola pénzügyeit is ő intézte.
– Az elmúlt néhány évben két további nagy adományozó
halt meg. Egy harmadik csődbe ment.
Bár a tanács beszállt az alternatív iskola működtetésének
finanszírozásába, és a szüleim, ahonnan tudtak, további
bevételeket szereztek – például a Karácsonyi Látványosságból
–, mindez nem volt elég. Joy nagyi régi színházi barátainak
nagylelkű, rendszeres adományai nélkül a Charis House soha
nem nyithatta volna meg kapuit, és biztosan nem maradt volna
fenn ilyen sokáig. A hangsúly azonban a „régi”-n volt. Minden
alkalommal, amikor valamelyikük elhunyt, vagy más okokból
fel kellett hagynia az adakozással, egyre nagyobb hiány
keletkezett a költségvetésben.
– Új tetőre van szükségünk, és a fűtési rendszer sem tart
már sokáig. A folyamatos karbantartással együtt több
százezerbe fog kerülni csak a főépület nyitvatartása. Nem is
beszélve az iskola működtetéséről. – Anya vállai megzuhantak
a vereség érzésétől, valószínűleg most először életében.
– Biztos vannak más emberek is, akiket meg lehet kérdezni.
– Kétségbeesetten néztem apára. – Nincsenek olyan
alapítványok és helyek, ahol ösztöndíjakra lehet pályázni?
– Megpróbáltuk – mondta apa. – Senki sem gondolja, hogy
ennyi pénzt kiadni egy tetőre megfelelő felhasználása a
forrásoknak.
 Azt már nem is javasoltam, hogy keressenek egy
gazdaságosabb, strapabíróbb helyet. A Charis House volt az
Armstrong család otthona. A ház nélkül nem lenne iskola. És
akkor mit csinálnának a szüleim? A lehetőség, hogy anya a
Coach House-ban lakjon, miközben a főépület üresen áll, túl
szörnyű volt ahhoz, hogy belegondoljak.
– Mi fog történni?
– Még nem tudjuk – válaszolta Jed. – Még van néhány
lehetőségünk, aminek a végére kell járnunk. De, hát… A
helyzet nem valami rózsás. Ha arra kerül a sor, és el tudjuk
adni a házat, akkor legalább nem dől romba.
Apa megsimogatta anya hátát, aki elfojtotta a feltörő
zokogást.
– Miért nem mondta ezt nekem senki?
– Ezért – mondta Mia anya és apa felé mutatva. – Cora egy
utolsó, tökéletes karácsonyt akart, amire mindenki emlékezni
fog. Fojtott hangú beszélgetések és anélkül, hogy mindenki
szomorú legyen, mert lehet, hogy soha többé nem lesz rá
lehetőségünk.
Most már minden értelmet nyert. A menetrend, a kötelező
részvétel. Minden szabad perc teleszuszakolva karácsonnyal.
– És én még azt hittem, hogy ez az egész felhajtás azért van,
mert jövőre meghalok! – jelentette ki Joy nagyi, amennyire
pirítóssal teli szája engedte.
– Anya! – kiáltott fel apa, majd elbizonytalanodott, hogy
mit is mondjon.
– Semmi sem tart örökké – tette hozzá nagyi, és a
megmaradt pirítósdarabkával egymás után rámutatott
mindannyiunkra. – Mindenki a maga idejében. Nekünk
beteljesültek az álmaink. Most Bea következik. Adjátok
áldásotokat erre az interjúra. Miért kellene itt maradnia, és úgy
tennie, mintha nem lenne búvalbélelt, csak azért, mert ti úgy
tesztek?
 A családom arcát fürkésztem, remélve, hogy azt mondják
majd, hogy menjek, és adjak bele mindent, még akkor is, ha a
szolidaritás miatt a maradni akarással birkóztam magamban.
– És ha ez a jóképű fiatalember vezet – nos! Ha Bea nem
fogadja el az ajánlatot, lehet, hogy nekem kell helyette!
***
Negyvenöt perces késésben voltunk, mire elindultunk.
Mindenki hólapátot fogott, hogy a bejáró vége tiszta legyen.
Szerencsére Henry autója a lakása mellett parkolt, a főépület
túlsó oldalán, így sokkal kisebb területet kellett letakarítani,
mintha a Coach House-tól indultunk volna.
Bőröndjeinket a Hondája hátsó ülésére pakoltuk, a téli
időjáráshoz szükséges felszerelésekkel együtt, köztük
takarókkal és egy zseblámpával. Anya átadott nekem egy
zacskót, amiben annyi „tápláló” rágcsálnivaló volt, amivel az
Északi-sarkig is elmehettünk volna, és egy termosz tea. Apa
megölelt, és azt mondta, hogy „csak legyél csodálatos
önmagad, Bea baba”, és hirtelen egy autóban találtam magam
Henry Fairfaxszel, azzal a nyugtalanító tudattal, hogy sokáig
leszek ebben a helyzetben.
– Készen állsz? – kérdezte, miközben feltette
tükröződésmentes szemüvegét.
– Amennyire csak lehet.
Öt perccel később már sokkal készebbnek éreztem magam,
ahogy az autó végigaraszolt a bejáró kanyarulatán.
– Ha jobban meggondolom, talán inkább sétálnom kellene.
Az biztosan gyorsabb lenne.
– De hidegebb is – válaszolta Henry, tekintetét a jeges
kavicsra szegezve. – És kevésbé biztonságos az autópályán.
– Oké, rendben, de fel tudsz egyáltalán gyorsítani?
– Szeretnél vezetni? – kérdezte, arca ártatlan maszk. Úgy
döntve, hogy lehívom a blöffjét, igent mondtam, és
legnagyobb meglepetésemre megállította a kocsit (nem kellett
hozzá sok), kimászott, és átjött az én oldalamra.
Most már aligha tudtam visszakozni, így átcsúsztam a
vezetőülésbe, és beindítottam a motort, miközben azon
gondolkodtam, megemlítsem-e, hogy évek óta nem ültem a
volán mögött.
Két perccel később, miközben átcsúsztunk a kocsibejáró
utolsó néhány méterén, lassú ívben megpördülve, amíg ismét a
ház felé fordulva meg nem álltunk, végül is kiböktem.
– Annyira sajnálom, évek óta nem vezettem!
Henry nem szólt semmit, inkább kitápászkodott a kocsiból,
és óvatosan visszasétált a vezetőüléshez. Visszasüllyedtem az
engem megillető helyre, várva az önelégült vádaskodást, majd
egy matematikai előadást a hó milliméterenkénti
vastagságának féktávolságra gyakorolt hatásáról. Ehelyett
biztos kézzel visszamanőverezte az autót a menetirányba,
majd hozzám fordult.
– Teljes sebességgel előre?
Miután végigropogtunk az erdei úton anélkül, hogy tovább
tiltakoztam volna amiatt, hogy Henry milyen lassan halad, a
főút, ahogy azt előre megjósoltuk, sokkal tisztább volt.
– Valami zenét? – kérdeztem, mert nem voltam biztos
benne, hogyan másként töltenénk el az elkövetkező órákat.
Henry megnyomott egy gombot a kormánykeréken, és a kocsit
klasszikus zene töltötte meg.
– Vagy nem – tettem hozzá egy magányos klarinét húsz
másodpercnyi gyászos sípolását követően, és bedugtam a
telefonomat a rendszerbe.
– Kérlek, ne! – grimaszolt Henry a Wizzard karácsonyi
slágerének első néhány taktusára. – Bármit, csak ezt ne!
– Bármit, csak ezt a dalt ne, vagy bármit, csak karácsonyi
dalokat ne? – Lehet, hogy a Karácsonyi klasszikusok lejátszási
listámat Henry jelenlegi Henry-állapotának újabb tesztjeként
választottam, de ha már kész volt részt venni egy Armstrong-
karácsonyon, akkor nem lehet, hogy minden ünnepi zenét
utáljon.
Átgörgettem a következő dalra, a Merry Christmas
Everybodyra.
– Bármit, kivéve az ilyen típusú karácsonyi dalokat –
tisztázta nem sokat segítve.
– Ez mit jelent? Vidámakat? Olyanokat, amelyek
megemlítik a karácsonyt?
– Olyanokat, amelyeket bármelyik tuskó, aki gitárt vesz a
kezébe, elnyekereghet, és megnyerhet vele egy
tehetségkutatót.
Meghökkenve néztem rá.
– Most Adamre célzol? – Továbbra is egyenesen előre
nézett, így nehéz volt kivenni az arckifejezését, de a füle
hegye határozottan rózsaszínűre színeződött.
– Elég Charis House Látványosságot ültem végig
tinédzserfiúkat hallgatva, akik ugyanazt a három akkordot
pusztítják, hogy soha többé ne akarjam hallani őket. Bár Adam
volt a kivétel, akinek sikerült félig-meddig tisztességesen
megszólaltatnia őket. – Megállt, hogy megnézze a
visszapillantó tükröt. – Ami a tehetséget illeti, ez semmi sem
volt ahhoz képest, amikor valaki, mondjuk, eredeti f-moll
hangnemben játszik egy zongoradarabot.
– Szerinted le kellett volna győznöm Adamet abban az
évben? – Henry robotemlékezete zavarba ejtő volt. Még arra
sem emlékeztem, milyen hangnemben íródott az a dal, pedig
én írtam és adtam elő.
– Igen.
Megráztam a fejem.
– Adam együttese elképesztő volt. Meglepett, hogy második
lettem.
– Adam együttese jó volt. – Henry egy piros lámpánál
lelassított, így alkalma nyílt arra, hogy rám pillantson. – Te
jobb voltál.
Felvette a telefonomat az ülések közül, görgetni kezdte a
lejátszási listát, és épp akkor választott ki egy dalt, amikor a
fények váltottak, és újra el kellett indulnia.
– Tényleg? – kérdeztem, miközben a kocsiban felcsendült a
White Christmas, a dal, amellyel megnyertük a vetélkedőt. –
Ezt szereted?
Henry nem mondott semmit, de ahogy a kormányt pontosan
tíz a kettőhöz pozícióban markolta, láttam, hogy mosolyra
rándul az ajka.
***
– Beszélnem kell Jeddel – jelentettem be fél órával később.
Próbáltam az interjúra való felkészülésre koncentrálni, ami
eddig abból állt, hogy megettem két banános zabszeletet,
miközben arról fecsegtem, vajon időben odaérünk-e Skóciába.
Azonban lehetetlen volt arra koncentrálni, hogy miként
lehetne az időjárás bemutatását a digitális korba vinni, amikor
a Charis House-ról szóló bomba még mindig ott visszhangzott
a fejemben.
Henry biztos megnyomott valamit, mert a zene gyenge
háttérmormogássá halkult.
– Mennyire rossz a helyzet? – kérdeztem, miután Jed
felvette a telefont.
Rövid szünet következett.
– Emlékszel apa patchwork kertésznadrágjára?
– Hogy is felejthetném el?
Az egyik diákunk a valaha volt legszörnyűbb ruhát
készítette divattervezés órán, amit apa aztán bátorításként
szinte állandóan viselt, amíg a rossz konstrukció miatt
szerencsére darabokra nem esett.
– Ennyire rossz a helyzet.
– És tényleg nincs más lehetőség?
 A válasz frusztrációtól csengett.
– Ha lenne, nem gondolod, hogy már előálltunk volna vele?
– Ezt nem hiszem el. – Szavaimat a torkomat elszorító
döbbenet gombócán át kellett kierőltetnem.
– Tudtuk, hogy nem támaszkodhatunk örökké Joy nagyi
kapcsolataira. Az elmúlt években alig hagyta el a házat.
– Mi van anya családjával? Biztos van néhány Armstrong,
akit felvet a pénz.
– Még ha így is lenne, anya örökölte az összes földet. A
többiek nem éreznek különösebb hajlandóságot arra, hogy
segítsenek fizetni a fenntartását.
– Soha nem tetszett nekik, hogy az ősök otthonát iskolává
alakította át.
– Az unokatestvére, Tildy egy krikettkészletet és egy csorba
mikroszkópot ajánlott fel nekünk.
– Mi van apa családjával?
– Mi van vele? – Elképzeltem, ahogy Jed elfintorodik. –
Tudod, hogy Joy nagyi családjának nem volt semmije.
Egy pillanatig haboztam.
– De mi van az apjával?
Jed hallgatott.
– Van rá esély, hogy híres ember.
– Sokkal nagyobb az esélye annak, hogy már nem él, még
ha az is lett volna.
– Soha nem lehet tudni. A nagyi mindig is szerette a
fiatalabb férfiakat.
Joy Papplewicket sok ismert férfival hozták hírbe annak
idején, akiknek többsége néhány évvel fiatalabb volt nála.
Mindig is elzárkózott az elől, hogy megnevezze gyermeke
apját, mert ragaszkodott hozzá, hogy ne rántsa bele a
törvénytelen gyermeke miatti botrányba. Ez vad
találgatásokhoz vezetett az apa kilétét illetően, Elvistől kezdve
egy tizenhét éves színházi jegyszedőig. Bár ez a beszédtéma
tabunak számított, amikor a szüleink vagy Joy nagyi a
közelben volt, Jed és én minden lehetőséget megvitattunk, egy
nős férfival való, halálra ítélt viszonytól kezdve egészen addig,
hogy egyszerűen nem tudta biztosan. Ismeretlen nagyapánk
minden valószínűség szerint színész vagy zenei rendező volt,
akihez Joy nem akarta hozzákötni magát.
– Érdemes megpróbálkozni a kiderítésével? Ha apa apja
híres színész, akkor talán hajlandó lenne segíteni. Főleg, hogy
soha egy fillért sem tett hozzá a fia neveléséhez.
– Nem tudom, Bea – sóhajtott fel Jed. – Ezt a titkot nem
nekünk kell felfednünk. Megvan az oka annak, hogy Joy nagyi
sosem mondta el, ki az apa. És ha kiderül, hogy valaki, akinek
van pénze segíteni, tényleg készek leszünk arra, hogy feje
tetejére állítsuk egy idős ember világát – a családjáéval együtt,
bárkiről is legyen szó –, hogy kifizessünk egy új tetőt?
Ez jogos érv volt, de nem az iskola megmentése az egyetlen
ok nagyapánk kilétének kiderítésére. Ha anya hagyatéka
összeomlani készült, akkor elképzelhető, hogy apa családja
egyfajta horgony lehet a kialakuló viharban. Apa részben azért
vette fel az Armstrong nevet, hogy elkerülje a Papplewick-
rivaldafényt, de egyben az anya hagyatéka iránti
elkötelezettségből is. Armstrongoknak születtünk és akként
nevelkedtünk, de talán itt volt az ideje, hogy megtudjuk,
emellett kik is vagyunk még.
– Érdemes lenne megpróbálni? Egy kezdeti puhatolózás?
Jed hümmögött és sóhajtozott.
– Hogy fogod érezni magad, amikor a Charis House bezár,
ha meg sem próbáltad?
– Hadd gondolkozzam rajta. Talán beszélek Miával. Addig
is megnézhetnéd, hogy az új milliárdos főnöködnek van-e
kedve néhány ezret hozzánk vágni.
– Amint tényleg a főnököm lesz, követelni fogom, hogy
nyissa ki a pénztárcáját.
 – Tökéletes. – Amikor a bátyám újra megszólalt, a hangja
lágyabb volt.
– Komolyan, hugi, remélem, összehozod. Nagyon büszkék
vagyunk ám rád, tudod?
Sóhajtottam.
– Nem különösebben. De köszönöm, hogy elmondtad.
 8

– Miért a karrierváltás? – kérdeztem, amikor már biztonságban

voltunk az autópályán.
– Az enyém? – mondta Henry.
– Hát, hacsak nem rejtőzik valaki a hátsó ülésen, aki szintén
nemrég hagyta ott az első osztályú állását, hogy a szüleimnek
dolgozzon.
– A munkám nem volt első osztályú.
– Ez alatt azt érted, hogy nem első osztályon utaztál? Mert a
tanári fizetésből nem engedhetsz meg magadnak egy ilyen
autót.
Henry rám pillantott, és elkaptam egy halvány mosolyt.
Talán a robotnak mégis volt humorérzéke.
– Elég jól fizetett, de a pénz nem minden.
– Az milyen, amikor az emberek tisztelik a munkádat,
ahelyett, hogy mindenfélét dobálnak, és az arcodba
káromkodnak, amikor segíteni próbálsz nekik?
A Fairfax–Armstrong-pletykák szerint Henry több
elismerést is kapott a szupermasszív fekete lyukak kutatásával
kapcsolatos munkájáért.
– Beleuntam.
– Beleuntál? A fizikába? – Megint ott bujkált az az apró
mosoly.
– Egy megbeszélésen végighallgattam, ahogy a felettesem
gravitációs hullámokról és kettős rendszerekről fecsegett, és
hirtelen arra gondoltam, hogy nem érdekel. Életem minden
napját azzal tölthetném, hogy olyan információkat keresek,
amelyekkel összehozhatunk egy elméletet az univerzum
kezdetének egy apró időtöredékéről, de minek? Mit változtat
ez bárkinek is a jelenlegi életén? Ezért úgy döntöttem, hogy
valami olyanba kezdek, ami talán segít valakinek. Nem
ismerek senkit, aki több valódi változást ért volna el, mint
szüleid.
– Hűha!
– Tudom, hogy nem lesz könnyű. Nem az lesz, hogy csak
úgy besasszézok a nemes szándékaimmal, és a félév végére
ezeknek a fiataloknak megváltozik az életük.
– Garantálom, hogy nem így lesz.
– De lehet, hogy lesz egy-kettő, aki…, nem is tudom, rájön,
hogy képes olyasmire, amire nem is gondolt volna. Vagy
elkezd hinni abban, hogy mégsem reménytelen eset. Vagy
megtanulja, hogy e egyenlő m-szer c négyzet.
– Vagy elsajátítja a kötőjelek helyes használatát. Nincs
annál rosszabb, mint a „ki-be” helytelen használata a vécé
falán.
Henry meglepetten rántotta meg a fejét.
– Honnan tudtál erről?
Nevettem.
– Mindenki tudott a graffiti-szerkesztői munkásságodról.
Homloka ráncba szaladt.
– És én még csodálkoztam, hogy miért nincs sok barátom.
– Nem ez volt a fő ok.
– Mégis – tűnődött. – Furcsa módon kielégítő volt, ahogy a
fekete filctollammal háborút vívtam az írástudatlanság ellen.
– A hangsúly a furcsa szón van.
– Furcsa voltam? Te voltál az, aki káposztacsipszet hozott
az év végi bulira.
 – Épp ezért én soha nem is csodálkoztam azon, hogy alig
vannak barátaim.
– Nem volt olyan rossz az íze, mint ahogy mindenki
gondolta.
– Ettél belőle?
Megvonta a vállát.
– Kíváncsi ember vagyok.
– Ha már itt tartunk, anya nagylelkűen becsomagolt néhány
finom, házi termesztésű finomságot. – Felvettem a zacskót, és
belekukkantottam.
– Ezúttal céklacsipszet kaptunk, amit az évszakra való
tekintettel fahéjjal ízesített. Sült csicseriborsó, még két
banánszelet, és néhány tasak, ami szerintem leginkább
mogyoróvajat tartalmaz.
– Azt kérem, amelyiket nem akarod.
– Akkor az összeset. Veszek néhány zsírral, cukorral és
vegyi anyagokkal teletömött nasit, amint megállunk.
Néhány perccel később Henry lehúzódott egy benzinkútnál.
Már három órája úton voltunk, és mivel a havat magunk
mögött hagyva jó időt mentünk, így be tudtunk iktatni egy
késői ebédszünetet. Rendkívül furcsa érzés volt Henry
Fairfaxszel egy Costában sorban állni. Még mindig próbáltam
összeegyeztetni ezt a férfit azzal a szociálisan visszamaradott
fiúval, akit az iskolai büfében a sorban állva félreérthetetlenül
semmibe vettem.
Innivalóval és melegszendviccsel felpakolva, és egy doboz
Krispy Kreme-mel az útra, találtunk egy asztalt a hideg
bejárati résztől távolabb.
– Megnézed a szobafoglalást, amíg itt vagyunk? –
kérdeztem, miután elhelyezkedtünk.
Henry bólintott. Mielőtt elindultunk volna, nem volt
hajlandó időt pazarolni arra, hogy keressen egy helyet, ahol
megszállhat, és ragaszkodott hozzá, hogy majd később intéz
valamit.
– Szenteste jövünk vissza? – Kinyitotta a telefonját, és
elkezdett gépelni a keresőbe.
– Már akartam említeni. Azt hiszem, holnap reggel
visszamehetnél, és hagynod kellene, hogy egyedül menjek
haza valahogy.
A képernyőre hunyorgott.
– Miért tennék ilyet?
– Holnap északon nagy havazás várható. Délre eléri Kelet-
Skóciát, és legalább huszonnégy óráig nem fog elállni. Ha
korán indulsz, akkor biztos elkerülöd. Ellenkező esetben lehet,
hogy ott ragadsz.
– Ami azt jelentené, hogy te is ott ragadsz. Közlekedés
nélkül.
Lehúztam a melegszendvicsem héját, és egy folt olvadt
sajtba tunkoltam.
– Hajlandó vagyok vállalni, tekintve, hogy mi forog kockán.
Henry arca androidüzemmódba váltott.
– Én is.
– Nem kérhetem ezt tőled.
– Akkor ne kérd. Úgyis megteszem.
Frusztráltan megráztam a fejem.
– Nem akarok felelős lenni azért, hogy egyedül töltöd a
karácsonyt a semmi közepén, valami olcsó szállodában.
– Keresek egy szép szállodát, és amint vége az interjúnak,
velem leszel.
Tiltakozni kezdtem, de félbeszakított, csak a vörösödő arca
jelezte, hogy egyre bosszúsabb.
– Bea, nem hagylak Skóciában, hogy a családoddal
tölthessem a karácsonyt. Még ha ennyire önző is lennék, nem
vagyok ennyire bátor. El tudod képzelni, mit szólna anyukád,
ha nélküled érkeznék vissza?
– De…
– Könnyebb lenne, ha hazudnék, és azt mondanám, hogy
holnap hazamegyek?
– Oké, rendben. – Több volt, mint rendben; hihetetlenül
megkönnyebbültem. Még eljátszani sem akartam a
gondolattal, hogy tömegközlekedéssel próbáljak meg
hazavergődni.
– Azért mindenképp egy nagyon puccos szálloda legyen. És
én fizetek. Sőt, én foglalom le neked, hogy ne tudj vitatkozni.
Az asztalnál ülve evés közben a telefonjainkba merültünk
egy kis ideig, majd nagyjából ugyanabban a pillanatban
ugyanarra a következtetésre jutottunk.
– Nincs semmi! – Leengedtem a telefonomat, látva, hogy
Henry is ezt készül tenni.
– Van néhány hely Glasgow-ban.
– Az mérföldekre van, és az út hosszú szakasza gyorsan
járhatatlanná válik, ha nagy a hó. Nincs értelme olyan messze
megszállnod, hogy ne tudj eljönni értem.
– Mi a helyzet az Airbnb-vel?
Újabb keresésbe fogtunk, de a karácsony előtti héten
voltunk, és a Bigwood-birtok közelében lévő helyek mind
foglaltak voltak.
– Itt ez a kulipintyó. – Henry átcsúsztatta a telefonját az
asztalon, hogy megnézhessem. A „kulipintyó” túlzás volt.
Pontosabb lett volna a „kalyiba”.
– Mennyi? Háromszáz font éjszakánként? – Közelebb
hajoltam. – Nem értem, hogy van pofájuk három fontnál
többet kérni.
– Jobb, mint a semmi.
 – Nem aludhatsz ott! – A kezemet a telefonra tettem, hogy
megakadályozzam a foglalást. – Különben is, túl messze van
délre.
Türelmesen ült és figyelt engem, boldogan fejezve be a
kávéját, tudva, hogy nem foghatom örökké a telefonját.
– Inkább velem kell laknod a kastélyban – szaladt ki
belőlem, mielőtt a józan eszem meg tudott volna állítani.
Henry a homlokát ráncolta.
– Hogyan működne ez?
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Úgy tehetnénk, mintha az ügynököm lennél.
– Nahát, nem is gondoltam volna, hogy a regionális
meteorológusoknak vannak ügynökeik.
– Talán azoknak vannak, akik olyan óriási ambíciókat
dédelgetnek, hogy tévés celebek legyenek.
– És elviszik őket egy kétéjszakás állásinterjúra, anélkül,
hogy előre szólnának?
– Talán, ha csak egy órával az indulás előtt értesültek az
interjúról, és teljesen összezavarodtak.
– Vagy mi lenne, ha azt mondanánk, hogy én hoztalak el,
nincs a közelben szabad szoba, és én itt akarok maradni, hogy
időben hazaérj karácsonyra?
Mivel a következő javaslatom az lett volna, hogy Henryt
„érzelmi támogatást nyújtó asszisztensem”-ként adjam el, úgy
döntöttünk, hogy az ő ötleténél maradunk.
– Jobb, ha indulunk – mondtam, amint kiürültek a
tányérjaink és a poharaink.
– Igen, mindjárt jövök.
Henry felállt, és átsietett az épületen, feltehetően a mosdók
felé. Amikor azonban tizenöt perccel később még mindig nem
tért vissza, azon kezdtem töprengeni, hogy túl sok volt neki a
gondolat, hogy hívatlanul beállít Baxter Bigwood házába, és
visszarohant a sherwoodi erdőbe.
Összeszedtem a holmimat, a hónom alá dugtam a fánkokkal
teli dobozt, és aggódva fürkésztem tovább a helyiséget, amely
a karácsony előtti hétvégén utazóktól volt hangos. A kezdeti
megkönnyebbülésem azután, hogy kirohantam, és még mindig
ott találtam a kocsiját, hamarosan még nagyobb zavarra
váltott, ahogy azt próbáltam kitalálni, hol lehet. Biztosan nem
a mosdóban volt egész idő alatt. Felhívtam volna, de nem volt
meg a száma.
Miután újabb öt percig azon aggódtam, hogy valami
szörnyűség történt, úgy döntöttem, hogy az eredeti
asztalunknál várok. Szinte abban a pillanatban, hogy leültem,
észrevettem egy férfit, aki végigsietett az épületen, miközben
egy egyenruhás nő követte azt ordítva, hogy álljon meg. Egy
másik férfi a nő karját rángatva megpróbálta őt visszahúzni.
Az első férfi, aki történetesen egy derékig érő szemeteskukát
cipelt, Henry volt.
Tátott szájjal figyeltem, ahogy kivonul az automata
üvegajtón, egy közeli füves területre megy, és fejjel lefelé
fordítja a kukát, szétszórva annak tartalmát. Az alkalmazott
mindent megtett, hogy utánasiessen, maga után vonszolva a
másik férfit, de hirtelen megállt, amikor meglátta, hogy Henry
belegázol a szemétkupacba, és elkezd benne matatni.
Felkaptam az összes cuccunkat, és kirohantam.
– Mi a fenét csinálsz? – sikoltottam, amikor Henry térdre
rogyott a mocsokban.
– Megszegi a törvényt, azt! – vágott vissza a nő, miközben
arcszíne aggasztóan lilás árnyalatúra váltott. – Ez a férfi önnel
van?
Henry ekkor felállt, kilépett a szemétből, és kinyújtotta a
kezét, ahogy a másik férfi felé sietett.
– Ezek azok? – kérdezte.
A másik férfi, aki épp megcsúszott egy zsíros hamburgeres
dobozon, úgy, hogy Henrynek meg kellett ragadnia a karját,
hogy el ne essen, felkiáltott, miközben Henry átadta neki a
keze tartalmát.
– Igen! Nagyon szépen köszönöm! – Majd rögtön hangos
sírásban tört ki.
– A rendőrség már úton van – érkezett oda lihegve egy
másik alkalmazott. A fiú tizenöt év körüli lehetett, a szeme
izgatottan csillogott.
– Menjen! – mondta Henry, és gyengéden a vállára tett
kézzel bátorította a zokogó férfit.
– Menekülés a bűncselekmény helyszínéről! – A nő
megpördült, és a férfira mutatott, aki a parkoló irányába
tántorgott.
– Menjek utána, Ange? – kérdezte a kamasz. – Szerintem le
tudnám gyűrni, és lefoghatnám, amíg a zsaruk ideérnek.
– Hagyd elmenni, Bob. Ő csak egy kishal. Maradj a bűntény
kiagyalójával.
Henry éppen kupacokba gyűjtötte a szemetet, és visszarakta
a szemetesbe, kezében szalvétával, ami rögtönzött kesztyűként
szolgált.
– Mennyi idő múlva érkezik meg az erősítés? – kérdezte
Ange, akinek a harciassága egyre párolgott, most, hogy Henry
előtt állt.
– Azt mondták, hét perc. Legfeljebb tíz.
Erre a hírre Henry megdermedt szemétkotrás közben. Rám
pillantott, majd végigpásztázta a parkolót – robot-Henry
lefuttatja az adatokat, mielőtt a másodperc töredéke alatt
döntést hoz.
Egy maréknyi italos kartondobozt a szemetesbe dobva
felpattant, megragadta a kezemet, és az alkalmazottakat
kicselezve rohanni kezdett vissza a kocsihoz, miközben én
mögötte botladoztam.
– Henry, mi a fene? – ziháltam, ahogy felrántotta az ajtót,
begyömöszölt, majd a vezetőoldalhoz siklott, beugrott, és
becsapta az ajtót épp akkor, amikor Bob nekivágódott.
Tátott szájjal helyére tuszkoltam a biztonsági övem csatját,
miközben Henry gyorsított, és alig sikerült kikerülnie néhány
járókelőt, ahogy a kijárat felé kanyarodott.
Csak miután felhajtottunk az autópályára, sikerült
visszanyernem a képességemet, hogy összefüggő mondatot
alkossak.
– Kérlek, mondd, hogy van racionális magyarázat arra, ami
az imént történt, és nem estem csapdába egy autóban egy
elmebeteg huligánnal.
Henry néhányszor mélyen belélegzett, a mellkasa
megremegett, miközben igyekezett visszanyerni a nyugalmát.
– Bocsánatot kérek, tényleg nem kellett volna így bánnom
veled. De ha megjelent volna a rendőrség, akkor kénytelenek
lettünk volna nagyon sokáig itt rostokolni, és akkor még
később érnél oda. Ha az őrsön akartak volna kihallgatni, akkor
neked kellett volna levezetned az út hátralévő részét, és azt
hiszem, ma reggel bebizonyosodott, hogy ez nem jó ötlet.
– Bár elfogadom a bocsánatkérésedet – nyitottam ki a
fánkokkal teli dobozt, és hogy erőt nyerjek, beleharaptam egy
karamellás borítású karikába –, igazából nem ez zavar! Húsz
percre eltűntél, aztán felbukkantál egy lopott kukával.
– Diego felesége vajúdik.
– Ó, ez mindent megmagyaráz, téma lezárva.
– Hazafelé tartott a munkából, megállt a benzinkútnál, hogy
titokban bekapjon egy KFC-t, mert elvileg sószegény diétán
van, amikor az anyósa felhívta, hogy a baba úton van. Amikor
visszament a kocsihoz, nem találta a kulcsait. Észrevettem,
hogy ide-oda járkál, és feszültnek tűnik, ezért odamentem
megkérdezni, hogy kell-e neki segítség. A legkézenfekvőbb az
volt, hogy pontosan visszakövetjük, merre járt. Miután ezt
megtettük, a legvalószínűbb magyarázat az volt, hogy a
kulcsait a kukába ejtette, amikor a bűntudat okozta pillanatnyi
pánikban kidobta a burgerét. Egészségügyi és biztonsági
kockázatot jelentett volna, ha odabent ürítem ki, és Diegónak
nem volt ideje arra, hogy óvatos legyek.
Teljesen elképedtem.
Nem Henry történetén – az tökéletesen elfogadható volt.
Hanem azon a tényen, hogy miközben arról beszélt nekem,
hogy esetleg elakadhatunk egy hóviharban, és azt próbálta
kitalálni, hol fog aludni aznap éjjel, Henry nemcsak észrevette
az idegesnek tűnő férfit, és vette a fáradságot, hogy odamenjen
és felajánlja a segítségét, hanem egy benzinkút szemetesének
tartalmában turkált.
A Henryvel töltött idő csak megerősített abban a hitemben,
hogy nem normális. De kezdtem rájönni, hogy a lehető legjobb
értelemben abnormális.
 9

– Gondolod, hogy felírták a rendszámodat, és a rendőrség

éppen üldöz minket, miközben beszélgetünk? – kérdeztem, két
fánkkal és harminc mérfölddel később.
– Remélem, a rendőrségnek jobb dolga is van. A szemét
nagy részét visszatettem.
– Nem lennék meglepve, ha Bob és Ange a saját kezükben
vennék a dolgot, és maguk kapnának el téged.
Henry megrándította az egyik szemöldökét.
– Ange nem tudná, mit kezdjen velem, ha visszamennék, és
feladnám magam.
– Mindenesetre úgy néz ki, eljutottunk a határig.
Fellélegezhetünk – bólintottam a közeledő „Üdvözöljük
Skóciában!” tábla felé, amely mögött rögtön következett a
Gretna felé vezető leágazás.
– Még két óra van hátra.
– Felhívom őket, és szólok, hogy a sofőrömnek szobára lesz
szüksége – mondtam, és rettentően előkelő akcentust vettem
fel, ami nem tudta leplezni, mennyire kényelmetlenül érzem
magam. Nagy megkönnyebbülésemre Baxter asszisztense,
Melody Briggs nem vette fel a megadott számot.
Elhebeghettem volna egy üzenetet, de inkább úgy döntöttem,
hogy az lesz a legjobb (a legkevésbé ijesztő), ha egyelőre
hagyom a dolgot. Letettem a telefont, és hátradőltem a fűtött
bőrülésben, lehunytam a szemem, és megpróbáltam arra
koncentrálni, hogy milyen kérdéseket tehet fel Baxter
Bigwood, és hogyan tudnék olyan válaszokat adni, amelyekből
egy dögös tévés személyiség és egy szakértő meteorológus
tökéletes kombinációja rajzolódik ki.
Amikor egy csengés felriasztott a szundikálásból, az éjszaka
már ránk telepedett, a friss hó első rétegével egyetemben.
Mivel azt hittem, hogy Melody lehet az, sietve kotorászni
kezdtem a sötétben, amíg meg nem találtam a telefonomat a
lábamnál.
Egy szó villant fel a képernyőn.

SZIA!

A telefont lüktető mellkasomhoz szorítottam, miközben

különböző lehetséges válaszok futottak át a fejemen. Henry
igazított a helyzetén, hátragörgette a vállát, és az emlékeztető,
hogy nem vagyok egyedül, elég volt ahhoz, hogy ne engedjek
a kísértésnek, és ne hívjam fel azonnal Adamet. Ehelyett
vettem egy mély lélegzetet, és a biztonságosabb megoldást
választottam.

SZIA!

Egy másodperccel később válaszolt.

ELFOGLALT VAGY?

Henry tekintete szilárdan az útra szegeződött. Valamikor,

mialatt még aludtam, elhagytuk az autópályát, és most egy
kanyargós mellékúton haladtunk.

NEM KÜLÖNÖSEBBEN.
 AZ JUTOTT AZ ESZEMBE, HOGY EZ LESZ AZ ELSŐ KÜLÖN
TÖLTÖTT KARÁCSONYUNK.

Hát, nem igazán, Adam, gondoltam, de nem írtam le, tekintve,

hogy tavaly egy koncert miatt hagyott cserben. Mielőtt
esélyem lett volna arra, hogy egy tényleges válasszal előálljak,
egy másik üzenet jelent meg.

CHARIS HOUSE-BAN LESZEL, VAGY DOLGOZOL?

ÁLLÁSINTERJÚRA MEGYEK, DE SZENTESTÉRE OTTHON

LESZEK.

EZ NAGYSZERŰ! MI A MUNKA?

Nem tudtam, hogy beszélgetésbe elegyedni Adammel szörnyű

ötlet-e. Minden második alkalommal, amikor szakítottunk, így
kerültünk újra össze: egyikünk kísérletképpen üzenetet
küldött, a másik pedig baráti csevegésnek álcázva válaszolt,
amiről mindketten tudtuk, hogy hamarosan újra a szenvedély
örvényébe taszít minket.
Remegő ujjaim mégis tovább gépeltek.
A hírre, hogy Londonba költözhetek, azonnali meghívással
válaszolt, hogy találkozzunk egy italra. Nem vettem tudomást
a gyomromban verdeső reményről, és tettem egy udvarias
megjegyzést arról, hogy ez milyen jó lenne, ugyanakkor
tudtam, hogy egy pillanatra sem téveszti meg az ártatlan
válaszom.
– Kapaszkodj! – rikkantotta Henry, és én felrántottam a
fejemet a képernyőről, miközben az autó csikorogva megállt
egy, az utat elzáró hatalmas fatörzstől körülbelül egy méterre.
Miután pislogott néhányat, ami valószínűleg annyira volt
pánikszerű, amennyire Henry Fairfax képes volt a pánikra,
leállította a motort.
 – Kiderítem, hogy át tudunk-e jutni rajta valahogy. Addig
megnéznéd, hogy van-e másik útvonal?
Bólintottam, és megvártam, amíg Henry kiszáll a kocsiból,
mielőtt gyorsan elküldtem volna egy utolsó üzenetet.

MENNEM KELL.

OKÉ, REMÉLEM, JÓL MEGY MAJD!

Mielőtt megnyitottam volna a térképalkalmazást, három pont

jelent meg, jelezve, hogy Adam írni akar még valamit.
Gyötrelmes várakozás után, amikor eltűntek, majd szinte
azonnal újra megjelentek, az üzenet végül átjött.

CSAK LÉGY ÖNMAGAD, ÉS NEM FOGJÁK TUDNI MEGÁLLNI,

HOGY NE SZERESSENEK TÉGED. CSÓK

Felvillant az utastéri lámpa, amitől a szemem automatikusan

szorosra záródott, amikor Henry kinyitotta az ajtót, és
bemászott.
– Valami jó hír?
– Hmm. – Sietve megnyitottam az alkalmazást. – Még nem.
Szar a jel.
– Meg kell fordulnunk, és vissza kell mennünk arra, amerről
jöttünk. Remélhetőleg nem fogunk túl sok időt veszíteni.
Életem története, gondoltam. Egy újabb rövid beszélgetés
Adammel, és úgy éreztem, mintha kifordult volna a szívem a
helyéről.
***
Végül találtunk egy másik útvonalat, kevesebb mint egy
mérfölddel az úton visszafelé. Húsz perccel múlt hat, amikor a
Bigwood-birtok táblája előtűnt a sötétben. Megpróbáltam újra
felhívni Melody Briggst, hogy tudassam vele, késni fogunk, de
nem vette fel – valószínűleg azért, mert éppen azokkal a
jelöltekkel koccint, akiknek sikerült időben megérkezniük.
Amikor megálltunk az óriási kapu előtt, és megnyomtuk a
kaputelefon csengőjét, egy férfihang recsegett vissza, és
megkérdezte, hogy fel tudnánk-e tartani egy igazolványt a
biztonsági kamera elé.
– Bea Armstrong vagyok, és ő a sofőröm – csiripeltem,
miután előrántottam a jogosítványomat, mintha mindig is ezt
csináltam volna. Az egyetlen válasz az volt, hogy a
kapuszárnyak kinyíltak, így feltételeztem, hogy átmentünk a
vizsgán.
Egy kanyargós behajtón csikorogtunk felfelé, amelyet
kétoldalt fák szegélyeztek, ágaikon hó fehérlett. A fejünk
fölött karácsonyi fények csillogó koronája volt az ágak közé
aggatva. Körülbelül negyed mérfölddel később, egy újabb
kanyar után egy kivilágított kastély látványa tárult elénk. A
kőépület előtt a behajtó egy széles, kör alakú térbe torkollt,
amelynek közepén egy óriási, piros és aranyszínű fényekkel
borított karácsonyfa állt. Ahogy Henry megkerülte a fát, és
egy sor parkoló autó felé vette az irányt, körülbelül
egytucatnyi, méteres animatronikus figura integetett,
hajlongott vagy pörgött, hogy ajándékot kínáljon nekünk.
– Ezek manók! – kiáltottam fel kissé megborzongva, miután
megpillantottam az árnyékból előbukkanó, vigyorgó arcukat.
Egyik kezemet a biztonsági övemre téve megálltam, és
Henryre néztem. – Gondolod, hogy követni kezdenek minket,
ha kiszállunk?
– Ne aggódj, valaki szemmel tartja őket. – Henry arrafelé
biccentett, ahol egy faépítmény állt a gyepen. A tetején egy
hatalmas csillag világította meg az alatta lévő betlehemet, és
Mária és József komor tekintete némileg megnyugtatólag
hatott. Kimásztunk, a hosszú utazástól elgémberedett
végtagokkal, és körbementem a ropogó hóban, ahol Henry a
csomagtartót pakolta ki.
 – Olyan, mintha valaki egy karácsonyi bombát robbantott
volna – suttogtam, miközben újabb és újabb figurákat,
fényeket és egyéb díszeket pillantottam meg, valahányszor új
irányba néztem.
– Így nézhet ki a karácsony, ha milliárdos vagy.
Megborzongtam.
– Vagy ez, vagy ki kell rúgnia a dekoratőrét.
Átmentünk a széles lépcsőhöz, amely hatalmas, vörösre
festett faajtóhoz vezetett. A két oldalán álló kőoszlopokat
újabb fényekkel tarkított borostyán borította, de a látványt
hatalmas ezüstös arcok, vélhetőleg angyalok uralták, melyek
az oszlopok tetején lévő növényzetből bámultak le ránk.
Mielőtt még esélyünk lett volna megtalálni a csengőt a
borostyán között, az ajtó kitárult, és egy alacsony, gömbölyded
nőt pillantottunk meg, aki piros, arannyal díszített Télapóné-
jelmezt viselt. Egészen elbűvölően nézett volna ki, ha nem lett
volna egy zöld paca a szőke hajában, és a fehér folt a
mellkasán.
– Bea, kérem, jöjjön be! Annyira örülök, hogy sikerült
eljönnie. A többiek meséltek a kidőlt fáról, ami mindenkit
feltartott. – Hátralépett, hogy beengedjen minket. – Melody
vagyok, Baxter asszisztense. Ó, és ő pedig Betty. –
Megpördült, és a hátán egy hámot pillantottunk meg,
amelyben egy rénszarvasjelmezbe öltözött csecsemő aludt.
– Intézzük el a bejelentkezést. A könyvtárban kezdünk, a
táskáiról majd gondoskodunk, az öltözőszoba pedig itt van
mögöttem, ott rendbe hozhatja magát. – Odasétált a hatalmas
terem egyik oldalán álló diófa íróasztalhoz, és miután kétszer
is elrontotta a jelszót az iPadjén, lehunyta a szemét, és azt
mormolta: – Nem Benjié vagy Bobbyé, nem lehet Bettyé, tehát
biztos Billyé. Tizenhatodikán vagy tizenhetedikén volt? Nem,
tizenötödikén! – Diadalmasan pötyögött ujjaival, kinyitotta a
tabletet, és gépelni kezdett.
Megragadtam az alkalmat, hogy alaposan szemügyre
vegyem az előcsarnokot: faburkolatú falak, és az a fajta
lépcső, amelyen legszívesebben könnyedén lesiklana az ember
– a korlátját természetesen zöld ágak és skarlátvörös bogyók
borították. Az egyik sarokban egy másik fa állt, amelynek
ágairól egy egész sereg gombszemű dobosfiú csüngött le.
Minden falat olajfestmények borítottak, melyeken a szereplők
arckifejezése a dühöstől a megcsömörlöttig sokféle érzelmet
felvonultatott.
– Ő a sofőrje?
– Öhm, igen.
– Ha megadja a nevét és az autója rendszámát, a
biztonságiak rögtön be tudják majd engedni hétfőn. Bea
elvileg négyre végez, de ha esetleg még nem lenne kész, akkor
is jöjjön be, majd keresek egy helyet, ahol ihat és ehet valamit.
Ne várjon a kocsiban. A hideg is elég rossz, de biztos vagyok
benne, hogy azok a manók terveznek valamit.
– Valójában korábban már próbáltam kérdezni erről, de nem
kaptam választ.
– A manókról? – Melody szeme riadtan elkerekedett. – Alig
tudtam rápillantani a telefonomra egész nap. Valami gond van?
– Nem, nem a manókról, hanem arról, hogy a sofőröm –
Henry – hoz el engem. Ööö, ha emlékszik, csak ma reggel
láttam az e-mailt.
Melody bólintott, láthatóan megkönnyebbült.
– Így már félúton voltunk, amikor szállodát tudtunk nézni
Henrynek.
– Szép munka! – Megrázta a fejét. – Általában annyi az
esély itt karácsony előtt szobát találni, mint Máriának és
Józsefnek Betlehemben. Az időjárás biztos elriasztotta az
embereket.
– Igen. Nem. Nem igazán. – A táskám pántját babráltam,
zavaromban égett az arcom.
– Nem találtunk semmit, ami közelebb van Glasgow-nál. –
Henry először szólalt meg. – Bea aggódik a megnövekedett
kockázat miatt, hogy a hóviharon keresztül kell idáig
vezetnem, mielőtt felveszem, majd újra délnek indulunk.
– Szentestére oda kell érnem valahová.
– A szeretteihez, remélem! – Melody együttérzőn
mosolygott, megmutatta a fogán a vörös rúzsfoltot, és a
vállamban lévő feszültség valamelyest enyhült.
– Évek óta ez az első karácsony, amikor nem dolgozom, és a
szüleim nagyon el lennének keseredve.
– Szóval, nincs hol aludnia? – kérdezte Henrytől.
– Nincs, hacsak nincs még egy hely az istállóban.
– Nem jó, túl közel van a manókhoz. – Melody megnézte az
iPadet, és finoman fel-le rugózott, ahogy Betty elkezdett
mozgolódni. – Nem tudom, hogyan kérdezhetném meg ezt
diszkréten, de elég sokan hoznak magukkal személyzetet, akik
valójában több mint személyzet, ha értik, mire gondolok,
úgyhogy talán nyíltan kellene beszélnem róla, mert nincs
egyetlen szabad szobánk sem. – Felnézett. – Az megfelel, ha
megosztanak egy kétágyas szobát? Mármint, egy ágyat?
– Nem, semmiképpen sem! – robbant ki belőlem túlságosan
is hangosan, miközben Henry udvariasan válaszolt.
– Ez ebben az esetben nem lenne helyénvaló.
Melody lehajtotta a fejét, és egy pillanatig azt hittem, hogy
a mosolyát próbálja elrejteni.
– Rendben, hadd gondolkozzam. Csinálhatnánk egy cserét,
Bea, és Henry megkaphatná az ön szobáját. Van egy másik
jelöltünk, aki épp most fog megérkezni, így nem tudja, hogy
egyedül kellett volna lennie. Ó, várjon egy kicsit! –
Rápillantott a képernyőre. – Azt hiszem, ismeri őt! Pötyögött
néhányat, és most már ragyogott. – Tökéletes időzítés!
Melody a bejárati ajtóhoz sietett, feltehetően egy biztonsági
kamera riasztotta. Próbáltam kitalálni, ki lehet a másik
álláskereső.
 A közösségi médiában jó néhány meteorológus kollégával
barátkoztam, de ilyen mélységű információt biztosan nem
tárolt Melody iPadje.
Hacsak…
Ahogy az ajtó kinyílt, egy szörnyűséges felismerés vágott
fejbe, és majdnem leterített.
– Üdv, kérem, jöjjön be!
– Köszönöm, és nagyon sajnálom, hogy egy kicsit késtem.
Megpördültem Henry felé. Bizonyára látszott az arcomon a
pánik, mert egy apró ránc jelent meg a szemöldöke között.
– Nem tudok vele egy szobában lakni.
– Miért nem? – Henry közelebb hajolt, miközben Melody az
új vendéggel beszélgetett.
– Később elmagyarázom, de őszintén szólva, inkább a
manókkal osztoznék.
Mielőtt bármi mást mondhattam volna, Melody visszatért az
asztalhoz. Erőmet megfeszítve szétválasztottam az
állkapcsom, és Summer Collins felé fordultam, aki arany
tűsarkú cipőben csattogott a kockás kövön, és kirázta a haját,
miközben kigombolta a piros ballonkabátját, hogy felfedje az
alatta lévő aranyszínű kezeslábast.
Becsületére legyen mondva, csak egy rövid
milliszekundumra tántorodott meg, amikor meglátta, hogy ott
állok. Senki sem vette volna észre, ahogy megremeg önelégült
mosolya, hacsak nem kifejezetten erre figyelt. Az íróasztalhoz
sasszézott, egyik kezét a csípőjére tette, és átváltott arra a
százwattos mosolyra, amellyel rajongókat szerzett magának
szerte East Midlandsben.
– Te jó ég, csak nem Bea Armstrong! Nem gondoltam
volna, hogy pont te fogsz felbukkanni egy ilyen alkalomkor.
Óóó! – Szája sarkát szimpátiát tettetve lefelé görbítette. – Nem
kaptad meg az információt a kötelező viseletről? Tudom, hogy
az arany túlzás lenne, tekintve, hogy milyen cuki háziasan
öltözködsz, de valami vöröset viselned kell. Egy Nottingham
Forest-póló, vagy egy kötényruha?
– Helló, Summer! – Figyelmen kívül hagytam megjegyzését
az esti kötelező piros-arany viseletről, amely a „Max Glam”
kifejezést is tartalmazta. Elolvastam, és be is fogom tartani, de
úgy döntöttem, hogy nem fogok hat órán át Max Glamben
pompázni egy autóban Henryvel.
– És helló…, akárki is ez! – tette hozzá Summer, ahogy egy
tárgyiasító pillantással végigmérte Henryt.
– Elintézhetjük a bejelentkezést, Summer? – kérdezte
Melody, a hangja éles volt.
– Bocsánat – szakítottam félbe –, az imént feltett kérdésére
a szobáról, amire nemet mondtam, a körülmények
megváltozása miatt a válasz most már igen.
Melody Henryre fordította a tekintetét, majd vissza rám.
– Csak hogy tisztázzuk, arra utal, amelyikről a sofőrje azt
mondta, hogy nem lenne helyénvaló?
– Igen. – Az arcom olyan forró volt, hogy most már nem
okozott gondot a kötelező viselet betartása.
– Szeretné ezt egy pillanatra megbeszélni a sofőrjével?
– Miss Armstrong azt próbálja elmagyarázni, hogy mi az
ikerszobát szeretnénk, és a másik szobát szabadon hagynánk
mindazoknak, akik még nem jelentkeztek be – mondta Henry,
és finoman Summer irányába biccentett.
– Oké, egy pillanat.
Míg Melody eltűnt az egyik oldalsó szobában, Summer újra
elővette a mosolyát.
– Nem tudtam, hogy van sofőröd, Bea. Hogy a fenébe
engedheted meg magadnak? – kacarászott, és megveregette
Henry karját, hogy beavassa a viccbe. – Vonattal kellett
utaznom, aztán taxival, mint bármelyik közönséges
halandónak! Ha tudtam volna, hogy jössz, kértem volna egy
fuvart.
 – A szüleimnek dolgozik. – A sokéves műsorvezetői
tapasztalat azt jelentette, hogy Summer semmiképpen sem
tudott túlszárnyalni engem, amikor mesterkélt barátságról volt
szó. – Éppen nincs kocsim, és hetven százalék az esélye
annak, hogy hétfőn nem járnak majd a vonatok. Ha tudtam
volna, hogy te is jössz, felajánlhattam volna neked, hogy
elhozunk. Úgy tudtam, hogy egész héten dolgozni fogsz.
Summer megvonta a vállát.
– Elkerülhetetlen vészhelyzet adódott, ezért a késő esti srác
helyettesít engem.
– Rendben. – Melody újra megjelent, akcióra készen. – A
fiúk felviszik a csomagjaikat a szobájukba. Henry, Baxter azt
mondja, örül, ha csatlakozik a többiekhez a könyvtárban, nem
kell a személyzetet a bigwoodi cselédtraktusba tömöríteni.
Azonban ezt fel kell vennie. – Egy aranyszínű zakót nyújtott
felé. – Bea és Summer, itt felfrissülhetnek.
Követtem Summert a fürdőszobába, amely nagyobb volt,
mint a nappalim és a konyhám együttvéve. Beugrottam egy
fülkébe, és gyorsan levettem a türkizkék kabátomat, a csíkos
pulóvert és a mamafarmert, és betuszkoltam a túlméretezett
válltáskába, amelyet Mia adott kölcsön. Ezután belebújtam a
testhezálló piros ruhába, amely szintén a sógornőmé volt.
Befejezésül a csizmámat egy pár csillogó aranyszínű magas
sarkúra cseréltem, és egy vékony, hozzáillő sálat terítettem a
nyakam köré, megpróbálva lemásolni, amit Mia mutatott
nekem.
A ruha semmihez sem hasonlított, amit valaha viseltem, de
a körülmények – és Henry – rákényszerítettek. Így hát egy
padlóig érő szaténruhában találtam magam, amely a csípőmig
fel volt vágva, és a hátsó része a praktikus bugyim felső
részéig ért. Vettem egy mély lélegzetet, megigazítottam a
spagettipántokat, és kinyitottam az ajtót. Majd eldöntöm, hogy
hibáztassam-e Henryt, vagy megköszönjem neki, ha túl leszek
ezen az estén.
***
Furcsa beszélgetést folytattunk aznap reggel az ágyamon
kuporogva. Miután elfogadtam Henry felajánlását, hogy
elvisz, már csak az volt a kérdés, hogy mit vegyek fel. Az
aznap esti Max Glam kötelező viselet mellett a jelölteket arra
utasították az e-mailben, hogy olyan ruhákat csomagoljanak,
amelyek „a legjobban kifejezik a munkával kapcsolatos
víziójukat”.
– Nincs semmim, ami alkalmas lenne egy állásinterjúra.
Amikor bepakoltam, az volt a legfontosabb, hogy ne fagyjak
halálra ezen a padláson. Fogalmam sincs, milyen vízióm lenne
a munkáról, de abban biztos vagyok, hogy nem tartalmaz
kordbársony tréningnadrágot vagy túlméretezett
melegítőfelsőt. – Frusztráltan rángattam a bolyhos
kardigánomat. – Nincs időm hazamenni, és összeszedni
valamit. A legjobb, amiben reménykedhetek, az a Min Glam,
még ha meg is tenném.
– Kölcsön tudsz kérni valamit? – kérdezte Henry.
– Szerinted anyának van valahol elrejtve egy arany
tréningruhája?
Rövid mosoly villant át az arcán.
– Én inkább Miára gondoltam.
Így történt, hogy tizenöt perccel később egy műbőr
nadrágkosztümben találtam magam, amely alig ért a bokámig,
és némileg szűken feszült a felsőtestemen.
Belenéztem a tükörbe, és megpróbáltam nem újra sírva
fakadni.
– Egész gyerekkoromban arról álmodtam, hogy ilyen
ruhákba öltözzek. Végre egyszer tényleg menőnek érezni
magam, nem pedig a furcsa lánynak azokban a szörnyű
ruhákban.
– Néhány ruhadarabod olyan furcsa volt, hogy mostanra
divatba jött. Csak egy nagyon menő, magabiztos ember volt
képes felvenni azt a ruhát, amit a bálon viseltél.
 – Ha ezt tényleg elhiszed, az csak azt mutatja, hogy még
nálam is kevésbé voltál menő. De köszönöm, hogy próbálsz
megvigasztalni ezzel kapcsolatban.
Henry megvonta a vállát.
– Tetszett a ruhatárad.
– Ez nem bók. Én utáltam.
– Ez jobban tetszik? – biccentett az interjúöltözékem felé. –
Mert az a tény, hogy te sosem viselsz ilyeneket, azt sugallja,
hogy a nem menő, furcsa Bea lehet az igazi éned. A
munkaruháid aligha tartoznak a hagyományos meteorológus-
szerelések közé.
Megrántottam a bőrdzsekit, abbéli igyekezetemben, hogy
rendesen a mellkasomra simuljon.
– A saját ruháidat kellene viselned az interjún.
– Micsoda? – Undorodva ráztam a fejem. Hogy a fenébe
jutottam oda, hogy egy olyan ember divattanácsait hallgattam,
aki esőben a zoknijába tűri a nadrágját? – Többek között azért
akarom megszerezni ezt a munkát, hogy újrakezdhessem, hogy
új önmagam lehessek. Olyan, aki, ahogy mondtam…
– Menő. – Láttam, ahogy a tükörben tanulmányozza a
képem. Biztos így érezték magukat a szupermasszív fekete
lyukak.
– Szerintem a legmenőbb dolog, amit tehetsz, hogy
önmagad vagy. – Szünetet tartott, köhintett, megvonta a vállát.
– Ezt mindig is csodáltam benned.
Annyira feszült voltam, hogy elfelejtettem megdöbbenni
azon, hogy Henry azt mondta, csodál engem.
– Évek óta próbálok nem az a személy lenni.
– És hogy alakul?
– Nos, azt hiszem, hétfőn megtudom.
Míg Henry elment csomagolni, én beismertem a
vereségemet a bőrruhával kapcsolatban. Alig kaptam levegőt a
begombolt nadrágban, nemhogy leüljek benne. A vörös ruha
azonban más kérdés volt. Az egyetlen piros vagy aranyszínű
holmi, amit hoztam, egy hóemberekkel borított vadiúj piros
fehérnemű volt, így nem sok választásom maradt.
Az interjún viselendő ruhákkal kapcsolatban el kellett
ismernem, hogy Henrynek igaza van. Ha lenne vízióm a
jövőbeli munkámról, akkor az a nézőim által kedvelt laza,
beszédes műsorvezetési stílus lenne, és a bizalmukat azzal
érdemelném ki, hogy önmagam vagyok, nem pedig azzal, amit
egy elavult öltözködési szabályzat diktál. Ha Baxter Bigwood
a legvonzóbb vagy legbájosabb személyt keresi arra, hogy
tanácsot adjon a közönségének, hogy vigyenek-e magukkal
esernyőt, én nem tudnék versenyezni vele. Ha olyasvalakit
keres, akivel rokonszenvez, és aki tényleg törődik a nézőkkel,
akkor talán lenne esélyem.
 10

Kitámolyogtam a fülkéből, és láttam, hogy Summer épp újabb

réteg skarlátvörös rúzst rak fel, a mosdókagylóban pedig egy
sor üveg és ecset hevert. Gyorsan rendbe tettem a hajamat, és
otthagytam őt.
Visszatérve az előcsarnokba, Henryt ott találtam az íróasztal
mellett az aranyszínű zakóban. Éppen valami nem túl kedveset
akartam mondani a kvízműsorvezetőkről, de úgy tűnt, hogy
elmerült valamiben a lépcsőn, miközben megrándul az arca.
Amikor körbementem, hogy csatlakozzam hozzá, három
különböző korú, de középiskolához nem elég idős fiút láttam,
akik a bőröndjeinket cipelték fel a lépcsőn.
– Azt mondta, hogy a fiúk felviszik a csomagjainkat –
ziháltam halkan, hogy ne hallják meg.
– Azt hiszem, ez Billy, Bobby, és akárki is volt a harmadik –
suttogta Henry.
– Legalább Bettyt nem fogták be.
Néztük, ahogy a legidősebb feldobja Summer hatalmas
táskáját az utolsó lépcsőfokra, majd leszalad, hogy segítsen a
testvéreinek. – Ez vajon gyermekmunkának minősül? –
tűnődtem. – Szerinted ez legális?
– Csak akkor illegális, ha pénzt fizetek nekik – mondta
Melody, miközben végigrobogott a folyosón, Bettyt ezúttal a
karjában ringatva. – A jégkrém és a legújabb Marvel-film nem
számít. – Szünetet tartott, és a homlokát ráncolta. – Legalábbis
nem hiszem. Mindenesetre távol tartja őket a bajtól. Mindig ez
a kívánatosabb megoldás.
 A lépcső felé nyújtotta a nyakát.
– Minden rendben, fiúk?
– Benji velem cipeltette a második legnagyobbat, pedig én
vagyok a legfiatalabb! – kiáltotta az egyik fiú.
– Nos, nagyobb vagy, mint Bobby, ami ebben az esetben
többet számít, mint a kor – szólt vissza Melody.
– Igen, de…
– Mondta neked, hogy a jégkrémet annak alapján
választhatod ki, hogy mekkora csomagot viszel magaddal? –
kérdezte Melody, és a mosolya lekonyult, amikor Betty
megragadta az orrát, és erőset rántott rajta.
A fiú, aki Billy lehetett, félrehúzta a száját, miközben
elgondolkodott ezen. – Van olyan csokis, amiben
karamelladarabkák vannak?
Melody kissé kétségbeesetten bólintott.
– Szu-u-u-u-u-u-per. – Billy lassan mászott tovább fölfelé.
Édesanyja azonnal felénk fordult. – Készen áll találkozni
Baxterrel?
– Természetesen.
Néhány lépést tett az előcsarnokban, majd megállt, és
megpördült.
– Bea, kérem, ne vegye sértésnek, hogy megjegyzést teszek
a külsejére, de ha nem rettegne ennyire, lenyűgözően nézne ki.
Mondtam már reggel, Baxter imádja, amit csinál, tényleg nincs
oka pánikra.
– Nem pánikolok – mondtam, most már pánikba esve attól,
hogy mennyire látszik rajtam a pánik.
– Oké. Talán avassa be az arcát is – mondta Melody, és
bocsánatkérőn összeráncolta az orrát.
Henry felém fordult, az arca olyan komoly volt, hogy még
rosszabbul éreztem magam tőle.
– Igaza van. Gyönyörű vagy.
 – Még akkor is, ha nem úgy öltözöm, mint az igazi Bea?
A tekintete végigsöpört az egész testemen, és egy
másodpercig megmagyarázhatatlan áramütést éreztem. Régen
volt már, hogy valaki így nézett rám, és ettől csak még
ziláltabb lettem. Egészen addig, amíg a tekintete meg nem
pihent az enyémen. És akkor eszembe jutott, hogy ez Henry,
aki mindig is ismert engem, és ennyi idő alatt egyszer sem
hazudott azért, hogy én vagy bárki más jobban érezze magát.
– Úgy nézel ki, mint Bea. Csak egy olyan Bea, akit nem
látunk túl gyakran. – Összeráncolta a szemöldökét. – Bulizós
Bea.
Aztán invitálón behajlította a könyökét, mint egy idős
úriember, aki mindig is volt, és amikor átcsúsztattam remegő
karomat az övén, ő pedig megsimogatta a kezemet, és azt
mormogta, „a tiéd lesz”, úgy döntöttem, mindent megteszek,
hogy elhiggyem neki.
***
– Bea Armstrong! Az ismerős hang végigzengett a
könyvtáron, amitől a futonokon és bőrkanapékon ülő
maroknyi ember egy emberként fordította egy irányba a fejét,
amitől úgy néztek ki, mint a kinti manók.
Baxter Bigwood nem hagyta el a zongorát, aminek
támaszkodott, de kitárta a karját, és felém intett, mint egy
farmer, aki egy félénk lónak gesztikulál.
– Nézzenek oda, majdnem egy óra késéssel micsoda
természetességgel libeg be! – Abbahagyta az integetést, és
egyik ujjával felém bökött. – Ez az a fajta önbizalom, ami a
ranglista élére juttatja, még mielőtt elkezdtük volna. Melanie!
– Körülnézett, mintha egy elveszett szemüveget keresne,
annak ellenére, hogy Melody éppen mellettem sétált. –
Azonnal frissítse a rangsort!
– Igen, Basil. – Melody a főnökére nézve felvonta az egyik
szemöldökét, miközben átadta Bettyt Henrynek, aki túlságosan
megijedt ahhoz, hogy tiltakozzon, elővette az iPadet a Télapó-
szoknyája egyik rejtett zsebéből, és elkezdett pötyögni rajta.
 – Ó, jaj, megint elrontottam? – Baxter egyik kezét kerek
fejéhez dörzsölte, amely jobbára kopasz volt, leszámítva egy-
egy ősz foltot, amelyek úgy néztek ki, mint a bozót a
pusztában. Messze ő volt a legmagasabb – egyben
legszélesebb – ember a szobában, és markáns arca és
megereszkedett hasa ellenére olyan energiát sugárzott, amely
magára vonta a figyelmet. A többiektől eltérően fehér
szmokingot és nadrágot viselt, a dresszkódra csak egyetlen
piros csokornyakkendő utalt.
– Ne aggódjon, sokan elfelejtenék annak a nevét, akivel
nyolc hónapja napi szinten dolgoznak együtt. – Miközben
Melody beszélt, a pazar kandalló fölött hatalmas képernyő
ragyogott fel. Rajta egy olyan táblázat, mint amilyet a
sporteseményeken a versenyzők értékelésére használnak, és
miközben néztük, az első név – Calvin Cotton – helyet cserélt
a második névvel – az enyémmel.
Még mindig ezt a bizarr jelenetet próbáltam feldolgozni,
amikor Baxter újra felhördült.
– Ki ez? – Henryre hunyorgott, aki egy vonagló csecsemőt
szorongatott, miközben az arcáról azt lehetett leolvasni, éppen
küzd a késztetés ellen, hogy megforduljon és elfusson. – Nem
volt rajta a jelöltek listáján.
– Bea sofőrje. Korábban ön vetette fel, hogy csatlakozzon
hozzánk.
– Á, a sofőr! Igen, a sofőr. Nagyon jó.
– Henry Fairfax. – Henry odalépett Baxterhez, Bettyt az
egyik csípőjéhez szorítva, hogy kezet nyújthasson neki.
Baxter megrázta a fejét.
– Nem érintek meg senkit, és már el is felejtettem, amit
mondott, de azért csatlakozzon a mókához. Tegye fel a sofőrt a
táblára, Melinda, kérem!
– Ööö, mi? – A teremben többen elégedetlenül
felmordultak. Mások egyenesen megdöbbentek. Most már
kilenc név szerepelt a táblán, de így, Henryvel kiegészítve
biztos, hogy ennek semmi köze nem volt egy állásinterjúhoz.
 Miután Summer egy perccel később csatlakozott hozzánk,
Baxter pedig bejelentette, hogy ő volt az „utolsó, de nem
egészen utolsó!”, további italokat követelt, mielőtt a „hivatalos
procedúra megkezdődik”.
Melody eltűnt, magával vitte a nyűgös Bettyt, Henry és én
pedig találtunk egy szabad kanapét, amire le tudtunk ülni.
Amikor újra megjelent, mögötte két fiú trappolt,
pezsgőspoharakkal teli tálcákat cipelve, amelyek olyan
bizonytalanul imbolyogtak, hogy a kezemre kellett ülnöm,
hogy ne ugorjak fel, és ne segítsek nekik.
– Én öregszem, vagy az itteni személyzet sokkal fiatalabb,
mint régen? – kérdezte Baxter, és köszönésképpen
odabiccentett Benjinek, miközben kiszolgálta magát egy
pohárral.
– Ez történik, ha az állandó személyzetnek karácsonyi
kiruccanást engedélyez anélkül, hogy előbb velem egyeztetné
a naptárat – mondta Melody, miközben szorgalmasan
osztogatta a poharakat. – Nem tudok mindent egyedül
megcsinálni.
– Azt hittem, hogy az ön rátermett férje is dolgozik.
– Ó, tehát Denzel képes tíz emberre büfét főzni, kilenc
embernek szobát rendezni, takarítani, italokat felszolgálni, és
négy gyerekre vigyázni? – Éles pillantást vetett Baxterre. –
Több mint rátermett, de ez azért túlzás.
– Nos, fiúk, kiváló munkát végeztetek – bólintott Baxter. –
Ha valaha is szükségetek lesz ajánlásra, csak szóljatok.
Az ital után egy hosszú tálalóasztalon falatkákat szolgáltak
fel. Baxter helyet foglalt egy széken az asztal mellett, így
Henrynek és nekem végre volt egy kis esélyünk levegőhöz
jutni, és eltűnődni, hogy mi a fene folyik itt.
A könyvtárat, ahogy a neve is elárulta, három oldalon a
padlótól a plafonig érő könyvespolcok szegélyezték, amelyek
közül az egyiket két szintén plafonig érő ablak szakított meg.
A negyedik oldalon volt a kandalló és két ajtó, köztük az,
amelyik visszavezetett az előcsarnokba.
 A zongora mellett a szoba többi részében különböző
ülőalkalmatosságok voltak, amelyeket kisasztalok és itt-ott
zsámolyok szegélyeztek. Nem meglepő módon az egész úgy
nézett ki, mintha a karácsonyi tornádó söpört volna végig rajta.
Füzérek hálózták be a mennyezetet és keretezték a kandallót,
amelyen egy sor óriási harisnya is lógott. Vörös és arany
virágkompozíciók díszítették a nagyobb asztalokat, és néhány
életnagyságú lúd, melyek karácsonyi sapkát és sálat viseltek,
miközben vészjóslóan bámultak ránk a monoklijukon
keresztül.
– Ismersz itt valakit Summeren kívül? – kérdezte Henry,
miután gondosan összeválogatott egy tányérnyi ételt, és
visszaült.
Bólintottam.
– Ő Lincoln Kim. Már találkoztunk néhányszor. Az egyik
helyi ITV-híradó csapatában dolgozik. A másik nő pedig
Cynthia valaki. Együtt voltunk egy darabig képzésen a Met
Office-nál. És lehet, hogy tévedek, de az a fickó nem a Love
Rivalsból van? Jordan Jones?
– Nem tudhatom. – Henry szája lekonyult az ellenszenvtől.
– Én sem nézem, de tavaly interjút adott nekünk egy
jótékonysági állóképességi versenyről. A másik háromról
fogalmam sincs.
Ültünk és figyeltünk, miközben ettünk. Az egyik férfi
idegesen csevegett Cynthiával. Úgy tűnt, mintha hárman ki tud
nagyobbat mondani játékot játszottak volna, egymás viccein
hahotázva, és egyre erőteljesebben gesztikulálva. Jordan Jones
és Summer közvetlenül Baxterrel szemben ültek egy kanapén
– előrehajolva bólogattak, mosolyogtak és a hajukat dobálták.
– A tévés állásinterjúk mindig ilyenek? – kérdezte Henry,
miközben a fiúk újabb italokat hoztak, és a csevegés hangereje
fokozatosan nőtt.
– A legutóbbin, amire emlékszem, egy rádióállomás
felajánlott nekem egy szelet süteményt. – Végigpásztáztam a
szobát, még mindig azon voltam, hogy igyekeztem mindent
befogadni. – Ez rémisztő. Olyan, mintha egy gonosz zseni
fogott volna egy Armstrong-karácsonyt, felturbózta volna Max
Glammel, majd meghívott volna hozzá néhány random
idegent. Az egyetlen dolog, amiért nem vitetem magam haza
azonnal veled, hogy jelenleg én vezetem a ranglistát. De az
sem baj, hogy Summer az utolsó előtti helyen áll.
Henry megrázta a fejét.
– Hogy kerültem előrébb nála? – Jelenleg a hetedik volt a
kilencből.
Mielőtt elkezdhettünk volna ezen gondolkodni, Baxter
felemelkedett, és figyelmet kért.
– Nos, bármennyire is kellemes ez az estély, mindannyian
okkal vannak itt. Azért, hogy lenyűgözzenek, rászedjenek
vagy megbabonázzanak, és én munkát ajánljak önöknek.
Hétfőig van idejük meggyőzni arról, hogy pontosan önök
azok, akikre a BWM Todaynek szüksége van, hogy a szokásos
unalmas közhelyeket öt olyan perc váltsa fel, amelyet minden
néző hamarosan a napja fénypontjának fog tekinteni. –
Anélkül, hogy szünetet tartott volna levegővétel céljából,
Cynthiára mutatott, és így szólt: – Cynthia Burrows, az öt
perce, hogy lenyűgözzön engem a holnapi időjárással, most
kezdődik.
Cynthia szájáról olyan szót lehetett leolvasni, amely nem
jutna át a BWM Today cenzorain, majd hadarva a
beharangozott viharról kezdett dadogni. Egy perccel később
Baxter felemelte a kezét, hogy megállítsa.
– Cynthia a legutolsó helyre esett vissza. Melanie, kérem!
Calvin Cotton, mit javasol, hol töltsem az Egyesült
Királyságban a szilvesztert, ha tiszta éjszakát szeretnék a
tűzijátékhoz?
– Norfolk. – Nem tudtam megállni, hogy elmormogjam az
orrom alatt. Lehetetlen volt ennyivel korábban megjósolni, de
ez legalább olyan jó tipp volt, mint bármi más.
Calvin hadovált néhány mondatot arról, hogy természetesen
nem lehet biztos benne, de általában véve az évnek ebben az
időszakában délen és keleten valószínűleg kevesebb a felhő
vagy a csapadék.
– SZÁNALMAS! – dörögte Baxter, mire az egyik férfi
elejtette a palacsintáját.
– Nyolcadik hely. Lincoln Kim, van rá bármekkora esélye,
hogy visszaérjen Cardiffba a Télapó előtt?
Lincoln, becsületére legyen mondva, hozzáértő, bár óvatos
előrejelzést adott a szentestén várható utazási helyzetről.
– Huhh! – nyögött fel Baxter, fejét ide-oda ingatva. – Nem
hallgatom tovább, három szó után átkapcsolok az időjárás-
alkalmazásomra. Summer Collins, mi az ördögöt csomagoljak
a karácsony másnapján esedékes rigai utamra?
Summer csípőre tette a kezét, a magasba emelte a
pezsgőspoharát, és egyenesen Baxter Bigwood szemébe
nézett. Visszatartottam a lélegzetemet, biztos voltam benne,
hogy ebben is ugyanolyan tanácstalan, mint az összes többi
kérdésben.
– Nos, ez attól függ, hogy a szabadban akarja-e tölteni
fagyoskodva, vagy odabent egy fűszeres itallal, meleg tűzzel
és még forróbb társasággal. Én azt javasolnám, hogy egy olyan
tehetős férfi, mint ön, azt csomagoljon, amit csak akar, és a
helyszínt alakítsa a maga kedvére, ne pedig fordítva.
– Teljes képtelenség, de eredeti gondolatok. Tetszik. Fel a
második helyre!
És ez így ment tovább, végig a többi jelöltön. A csoportos
kihallgatás szörnyűségétől való kiborulás és a növekvő
kíváncsiság között ingadoztam. Olyan valaki voltam, aki
ismerte az időjárást. Egy jó órát azzal töltöttem a kocsiban,
hogy összeszedjem a legfrissebb adatokat. Minden kérdésre
volt magabiztos válaszom, még ha ez azt is jelentette, hogy
megmagyarázom, hogyan és miért lehetetlen pontos választ
adni. Inkább az volt a kérdés, hogyan válaszoljak. A fejemben
Henry sherwoodi erdőben adott tanácsa visszhangzott. Baxter
Bigwood kedvelt engem. Mindent megtennék, hogy
bemutassam a szerepről alkotott elképzelésemet, és ez azt
jelentette, hogy a megfélemlíthetetlen önmagamat kellett
adnom.
Utolsó előttiként Henry következett. A többi jelölt úgy
fordult felé, mint egy farkasfalka.
– Sofőr, hol van a legközelebbi hely, ahol karácsonykor
síelhetek?
Henry megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs, én a sofőr vagyok. Nem értek az
időjárás-előrejelzéshez.
– Őszinteség, imádom! – nevetett fel Baxter mindenki más
nagy riadalmára. – Egy férfi, aki ismeri a határait. Úgy tűnik,
néhány versenytársának komoly hiányosságai vannak ezen a
téren. Hatodik hely.
– Mi? – kiáltott fel Cynthia, aki még mindig hátul kullogott.
– Bea Armstrong. Itt a lehetőség, hogy megőrizze vezető
helyét, és megmutassa az esélyteleneknek, hogyan kell ezt
csinálni. Az öt percet betartva, ha lehet, kérem, foglalja össze
a helyes választ az összes eddig feltett kérdésre.
– Ez egy vicc – fröcsögte Cynthia, majd a poharát a
dohányzóasztalra csapta, és dölyfösen kisétált a szobából, de
az ajtóban még egy pillanatra megállt, hogy gúnyosan
megjegyezze: – Dugja fel az állását! Inkább nem dolgozom
egy őrült megalomániásnak.
Miközben Baxter biccentett Melody felé, aki szótlanul
eltüntette Cynthia nevét a tábláról, egy ezredmásodperc alatt
megnyugtattam az idegeimet, felidéztem a kérdéseket, és az
évezredes gyakorlatomnak köszönhetően egy időjárás-
jelentésnek megfelelően automatikusan földrajzi és dátum
szerinti sorrendbe rendeztem a válaszokat. Vettem egy mély
lélegzetet, felálltam, és elővarázsoltam legjobb Bea
Armstrong-mosolyomat.
– Üdv mindenkinek, remélem, hogy nagyszerű volt a
szombatjuk, elvégezték, amit el kellett végezniük, és nem
felejtették el közben jól érezni magukat. És ha mégsem, nos,
még mindig ott van a holnap, nem igaz? Miért kérdezgetik
folyton az emberek, hogy készen állunke a karácsonyra,
amikor még három tökéletes nap van hátra? Mindenesetre
térjünk a tárgyra. Tudom, hogy már mindenkinek fúrja az
oldalát, hogy milyen hatással lesz az időjárás a karácsonyi
tervekre. Kezdjük a Felfölddel.
Végigvágtattam a másik nyolc válaszon, röviden és
tömören, itt-ott bedobva egy viccet.
– Egyelőre ennyit tudok mondani, de tudják, ha én az
időjárás megszállottja is vagyok, önöknek nem kell annak
lenniük. Élvezzék az este hátralévő részét, és én majd
tájékoztatom önöket.
Megálltam, végignéztem a döbbent arcokon, és egy
pillanatra megfordult a fejemben, hogy iszonyúan
félreértettem a dolgot. Majd Baxter Bigwood ujja utoljára
lendült előre az este folyamán, amikor így szólt:
– Így kell a ranglista élén maradni. – Majd sarkon fordult, és
eltűnt egy másik ajtón keresztül.
Amint Baxter elment, Henry arcán hatalmas vigyor terült
szét.
– Nem hiszem el, hogy volt képed engem strébernek
bélyegezni.
– Tessék? – Majdnem megfulladtam a regeneráció
reményében lenyelt pezsgőtől.
– Sir Henry Stréberville? – vonta fel az egyik szemöldökét.
– Minden algebrai egyenletnek meg kell hajolnia őstrébersége
előtt?
– Az a tény, hogy emlékszel erre, csak azt bizonyítja, te
vagy a stréber. Ezt csak úgy benyögtem, miután egy ponttal
legyőztél a matekversenyen.
– Talán nem teljesen a valóságtól elrugaszkodott
feltételezés, hogy csak egy igazi stréber tud egy ponttal
elmaradni Sir Henrytől.
 – Azt hiszem, most bizonyítottam be, hogy mekkora stréber
vagyok. – A mosolyom szinte gyermeki volt. Egy olyan ember
jóváhagyása, mint Baxter Bigwoodé, mámorító volt.
– Bravó, Bea! – mondta Lincoln, ahogy odajött hozzám. –
Hihetetlenül szexi volt.
– Viselkedj! – A szememet forgattam, és az arcom színt
váltott. Lincolnnak otthon volt egy férje, de még mindig nem
tudtam, hogyan kezeljem az ilyen megjegyzéseket, még akkor
sem, ha az illető nyilvánvalóan nem gondolta komolyan.
– Nem, komolyan mondom. Nincs vonzóbb a
kompetenciánál, nem gondolja, sofőr?
Henry köhintett és pislogott, majd átváltott robot-Henry-
üzemmódba. – Hát, nem tudom.
– A külsőn, a pénzen és a hatalmon kívül, gondolom. –
Lincoln kacsintott. – Komolyan mondom, ma este taroltál. Ha
mi, többiek nem húzunk bele, akár be is kéredzkedhetünk
Cynthiához hazafelé. – Megállt, hogy megnézze az óráját. –
Ezért is indulok most aludni. Örülök, hogy találkoztunk.
Kivéve, ha továbbra is elversz engem, mert akkor azt
kívánom, bárcsak soha ne jöttél volna ide.
– Mehetünk? – kérdeztem Henryt, miközben a többiek
letelepedtek egy friss üveg pezsgővel. Éppen az ajtó felé
tartottunk, amikor Summer megjelent a semmiből.
– Gratulálok, Bea! Ez a könnyed, szomszéd lány
előadásmód megmutatta, hogy miért te vagy a fő
meteorológus, míg én beleragadtam a másodhegedűs
szerepébe.
– Köszönöm.
– Reméljük, Baxter akkor is ennyire le lesz nyűgözve egy
lánytól, amikor holnap egy igazi nőt láthat majd akcióban. –
Parázsló pillantást vetett Henryre. – Szép álmokat, sofőr!
– Teljesen logikátlan. – Henry a homlokát ráncolta, ahogy
végigmentünk a folyosón. – Baxter ma este látta őt, és a
második helyre sorolta.
 – Részeg. És szétveti a méreg, hogy itt vagyok. – Elkezdtem
felfelé dübörögni a lépcsőn. A méreg kölcsönös volt.
– Próbálom nem megítélni, mert annyira fiatal, és a
hetvenkedés mögött bizonytalan és riadt. De ez nem jelenti
azt, hogy átgázolhat rajtam ebben a képzeletbeli küzdelemben
a csúcsért. – Szünetet tartottam, hogy levegőhöz jussak. Ez a
lépcső tovább tart, mint gondoltam. – A munkahelyi barátom,
Jamal szerint feltörte az e-mail-fiókomat.
– Ez megmagyarázná, hogy miért nem kaptad meg az e-
mailt az eseményről.
– Megkérem, hogy kezdjen el kutakodni. Ismeri a
technikusokat, és tudom, hogy diszkrét lesz.
Elértünk egy ajtóhoz, amelyen gyerekes ákombákommal a
„Bea, Henry és Rudolf” felirat állt, valamint egy zsírkrétával
rajzolt rénszarvas képe. Megálltam, a dühöm elpárolgott a
hirtelen beálló kínosság ködében.
– Tudom, hogy elrángattalak a karácsonyi szünetről ebbe a
képtelen helyzetbe, ami, attól tartok, csak rosszabb lesz, de
nagyon hálás vagyok, hogy itt vagy. És még hálásabb vagyok,
hogy nem kell Summerrel megosztanom a szobámat.
Henry pislogott egyet. Közvetlenül előtte mintha melegség
csillant volna a szemében.
– Szívesen. Már előre rettegéssel töltött el az együtt éneklős
karácsonyi film gondolata.
– Filmek, többes számban – mondtam, mintha meglepett
volna a tudatlansága. – Azt hiszed, Joy Papplewick beérné
három ünnepi témájú musicalnél kevesebbel?
– Még több ok arra, hogy itt legyek, és részt vegyek egy
abszurd versenyben egy olyan munkáért, amire alkalmatlan
vagyok, és amit nem is akarok.
Kinyitotta az ajtót, hogy jelezze, a beszélgetés lezárult, és
intett, hogy lépjek be a szobába.
– Jézus, Mária! – Ösztönösen hátraugrottam, és
nekiütköztem Henry mellkasának, majd gyorsan mögé
menekültem.
– Azt hittem, hogy udvariasan előreengedsz, de te
gyanakodtál valami ilyesmire, ugye? – kérdeztem, miután
utánalopóztam.
– Erre senki sem gyanakodhatott. Még az ajtón lévő
beharangozó ellenére sem.
A szoba akkora volt, mint egy átlagos szállodai szoba. A két
egyszemélyes ágy egymástól néhány méterre helyezkedett el
szemben egy régimódi szekrénnyel, komóddal és
könyvespolccal. A szoba túlsó oldalán volt egy ajtó, amely
reményeim szerint a fürdőszobába vezetett.
Az ágyak és az ablak között egy rénszarvas magasodott.
Nem egy kedves kis karácsonyi rénszarvas-dekoráció.
Egy életnagyságú rénszarvas – vagy kitömött, vagy egy
tökéletesen élethű másolat.
A rénszarvasok pedig nagyok.
Ez a példány egy olyan nagy testű emlős jogos haragjával
fixírozott minket, amelyet megöltek, kitömtek, és valakinek a
hálószobájába dugtak, az agancsára gömböket akasztottak, és
egy másikat az orrára ragasztottak.
– Gyerünk. – Henry megfogta a hátsó lábát, és biccentéssel
jelezte, hogy ragadjam meg az agancsát.
– Nem hiszem, hogy azt akarja, megérintsem. – Kezem
óvatosan lebegett körülbelül egy centire a fejétől.
– Szerintem meg nem akar egész éjjel itt állni, és azt nézni,
ahogy alszunk.
Végül izzadtan, ziláltan és legalább két zúzódással
gazdagodva hagytuk, hogy Rudolf élvezze a folyosói
nyugalmat és csendet. Miután ragaszkodtam hozzá, hogy
Henry menjen először a fürdőszobába (nem akartam több
meglepetés-szobatársat a zuhanyzóban), gyorsan belebújtam a
kényelmes pizsamanadrágomba és trikómba, és azzal
próbáltam elterelni a figyelmemet arról a tényről, hogy a
gyerekkori végzetemmel osztozom a hálószobán, hogy a
telefonomat vizslattam.
Üzenetek vártak a szüleimtől, mindketten azt kérdezték,
hogy biztonságban megérkeztünk-e, és remélték, hogy az este
jól sikerült. Megráztam a fejem, és nem tudtam megállni, hogy
el ne mosolyodjak, ahogy elképzeltem anya reakcióját arra, ha
elmesélném neki az alvásra vonatkozó terveimet. Ehelyett
gyorsan bepötyögtem egy választ, amelyben tudattam velük,
hogy jól vagyok, és az interjú is rendben zajlott.
Jed is üzent, hogy sikerült becsempésznie Joy nagyi
újságkivágásokat tartalmazó albumát a hálószobájába, és
miközben úgy tesz, mintha ajándékokat csomagolna,
megpróbálja kideríteni, mit csinált az apa születése előtti
hónapokban.

SIKERÜLT?

Csak pár másodpercet kellett várnom, mielőtt válaszolt.

KILENC HÓNAPPAL APA SZÜLETÉSE ELŐTT KÉT SZÍNDARAB

KÖZÖTT VOLT. SEMMI SEM UTAL ARRA, HOGY HOL VOLT, ÉS
MIT CSINÁLT. ATTÓL TARTOK, ZSÁKUTCA.

Fogmosás közben átolvastam Jed üzenetét. Valami piszkált, de

kimerült agyammal nem tudtam megragadni, mi az.
– Mikorra akarod beállítani az ébresztőt? – kérdezte Henry,
mikor már mindketten ágyban voltunk, és úgy tettünk, mintha
nem éreznénk magunkat gyötrelmesen kényelmetlenül. – A
reggeli nyolctól kilencig tart, de gondolom, te inkább korán
szeretnél kelni.
Ekkor jutott eszembe.
– Apa korán érkezett!
– Mi? – Henry felnézett a telefonjából, érthetően zavartan.
 – Semmi, ne is törődj velem. Valami más járt az eszemben.
Hm, hét óra rendben van?
Nem igazán figyeltem a válaszára, máris új üzenetet
küldtem Jednek.

APA HAT HÉTTEL KORÁBBAN JÖTT, EMLÉKSZEL? JOY

NAGYINAK VAN EGY TÖRTÉNETE ARRÓL, HOGY A
NAGYJELENET KÖZEPÉN ELFOLYT A MAGZATVIZE A
SZÍNPADON. PRÓBÁLD MEG EGY-KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB.

A sötétben feküdtem, a Joy nagyi és a Charis House körüli

gondolataim keveredtek a jelenlegi helyzetem abszurditásával,
amikor Henry megszólalt.
– Be kell vallanom, nem számítottam arra, hogy ismét egy
szobában leszek veled.
Hallottam az enyhe emelkedést a hangjában, ami azt
jelentette, hogy mosolyog.
– Elnézést, nem kötöttünk egyezséget, hogy soha nem
beszélünk arról az éjszakáról?
Most határozott kuncogást hallottam.
– Azt hittem, hogy másokra gondoltál. Nem tudtam, hogy
ez ránk is vonatkozik. Mindketten tudjuk, hogy megtörtént.
– Azért kötöttük az egyezséget, mert el akartuk felejteni,
hogy valaha is megtörtént.
Hosszabb szünet következett, mielőtt Henry válaszolt. Már
nem nevetett.
– Egyikünk az említett okból csinálta. A másik azért tette,
mert bármit megígért volna, hogy boldoggá tegye őt.
Majdnem felültem a döbbenettől. Hálás voltam, hogy teljes
sötétségben voltunk, és hagytam, hogy az állkapcsom tátva
maradjon, miközben a válaszért kutattam a fejemben.
 – Jó éjt, Bea! Próbálj meg nem aggódni túl sokat a holnap
miatt. Nem véletlenül vagy a tabella élén.
Próbálj meg nem aggódni a holnap miatt?
Ez után a felfedezés után az elmém mindenhol járt, csak
nem a holnapnál. Minden idegszálammal a múltra
összpontosítottam, egy tizenegy évvel ezelőtti éjszaka minden
egyes távoli részletét lejátszva, és azon tűnődve, hogy vajon
minden, amit Henry Fairfaxről igaznak hittem, tévedés volt-e.
 11

Karácsony, tizenegy évvel ezelőtt

Hajnali három óra volt, amikor visszaértem a házba. Nem a

Coach House-ba; Fairfaxék két nappal karácsony előtt
megapartit rendeztek, és számos más baráttal és rokonnal
együtt a mi családunkat is meghívták, hogy inkább maradjunk
ott éjszakára, ahelyett, hogy próbálnánk taxit keresni, amelyik
ilyen messzire merészkedik a nottinghamshire-i vadonba.
Az öt hálószobás, vadonatúj ökoházat egészen a napelemes
tetőig megtöltötték a vendégek, és sokuk kiszorult a medencét
körülvevő, fagyos teraszra.
A gyerekek és a tinédzserek a nyári lakba lettek beosztva,
amely társasjátékokkal, egy videójáték-konzollal, CD-
lejátszóval és hegynyi rágcsálnivalóval volt felszerelve. Itt volt
az a rekesz sör is, amelyet a nagyobb gyerekek elcsórtak a
házból, amikor a felnőtt vendégek már elég ittasak voltak
ahhoz, hogy ne vegyék észre és ne is törődjenek vele.
Két üveget a hátizsákomba csúsztattam, és amint lehetett,
kiosontam. A korábban elcsaklizott pótkulcsokat használtam,
hogy kivegyem a biciklimet a csomagtartóból, miután
korábban szóltam a szüleimnek, hogy néhány gyerek
valószínűleg biciklizni megy reggel. Csak húsz percbe telt,
hogy bekerekezzek Hatherstone-ba, ami totálisan megérte.
Adam szülei távol voltak aznap este, és magukkal vitték a
fiatalabb nővéreket is. Kizárt dolog volt, hogy Henry Fairfax
nyaralójában lógjak, amikor itt is lehetek.
 Csakhogy nem egészen úgy alakult, ahogy elképzeltem.
Alig vártam, hogy Adammel a kanapén összebújva pizzát és
popcornt együnk, filmeket nézzünk, csókolózzunk,
beszélgessünk, és megajándékozzuk egymást. Egy ilyen
igazán romantikus randira vágytam mindig is, de ritkán jött
össze, mivel a Charis House diákjaival mindenféle kapcsolat
szigorúan tilos volt.
Adam másként képzelte el az estét. Néhány hónappal
korábban töltöttem be a tizenhatot, és néha úgy tűnt, mintha
állandóan csak ez járt volna a fejében.
– Gyere fel – duruzsolta, ahogy a kanapén csókolóztunk. –
Odafent kényelmesebb.
– Még nincs vége a filmnek – kuncogtam, és elfordítottam a
fejem, hogy a képernyőre nézzek.
– A filmet később is megnézhetjük – mondta, és lehajolt,
hogy ajkát a meztelen nyakamra nyomja, egyik keze pedig
bekúszott a kézzel kötött pulóverem alá.
Visszaügyeskedtem magam a kanapé karfájára, és
kifésültem a hajamat az arcomból.
– De hiszen azt mondtad, adsz időt, hogy átgondoljam a
dolgot.
Adam elvigyorodott.
– Átgondolni mit? Csak azt kérdeztem, hogy nem akarsz-e
feljönni az emeletre, ahol kényelmesebb.
Az arca kipirult, az egyik szemét eltakarta egy elszabadult
tincs, miközben a másik szeme rám villant. Egy forró, őrült
másodpercig meg akartam ragadni a kezét, felrohanni vele az
emeletre, és hagyni, hogy azt csináljon, amit akar. De még
mindig elég józan voltam ahhoz, hogy tudjam, nem állok
készen. Nem akartam hirtelen felindulásból, kapkodva
ügyetlenkedni az ágyán, fél füllel arra figyelve, hogy a
családja hazaérkezik-e. Ha Adam annyira szeret, ahogy
mondja, akkor ezt tiszteletben kell tartania.
– Mi lesz, ha a szüleid visszajönnek?
 – Akkor mi lesz? – vonta meg a vállát. – Nem kell ezt
titokban tartanunk előttük, Bea. Nem ők vétózzák meg, hogy a
gyerekeik kivel járjanak.
– Nem jönnél zavarba, ha hazajönnének, és megtalálnának
minket odafent?
Megvonta a vállát.
– Nem ez lenne az első alkalom.
Látva a döbbenetet az arcomon, megragadta a kezemet, és a
homlokát az enyémhez támasztotta.
– Bocsánat! Csak egy vicc volt, sajnálom. Nem volt vicces.
Egy hülye idióta vagyok, aki annyira szerelmes beléd, hogy
nem tud tisztán gondolkodni, nemhogy értelmesen beszélni.
– Oké.
– Oké, feljössz az emeletre?
Próbáltam nem tudomást venni arról, ahogy az egész arca
felragyogott.
– Oké, megbocsátok neked. – Félig felültem, helyére
rángattam a pulóveremet, és kibontakoztam az öleléséből,
miközben úgy tettem, mintha elmerülnék A Karib-tenger
kalózaiban.
Adam várt néhány percet, mielőtt ujjait gyengéden az
enyémek közé fonta.
– Nem volt senki más – motyogta. – Úgy értem, tudod,
hogy voltak már barátnőim. De egyikük sem jött el hozzánk.
Soha nem hívtam meg őket.
Egy centivel közelebb kúszott.
– Egyikük sem állította el a lélegzetemet, vagy dobogtatta
meg a szívemet. Nem gondoltam rájuk állandóan, és nem
hiányoztak minden alkalommal, amikor nem voltunk együtt.
Nem voltam beléjük szerelmes.
– Még mindig a volt barátnőidről beszélsz? – mondtam, és
bordán könyököltem, amikor visszacsúszott mellém.
 – Nem. – Lecsúszott a kanapéról, letérdelt elém, és
könyörgő szemmel az ölembe támasztotta az állát. – Rólad
beszélek. A csodálatos, elképesztő rólad. Szeretlek, Bea
Armstrong.
– Én is szeretlek. Megnézhetnénk a film hátralévő részét?
Úgy tűnt, hogy nem. Tizenöt perccel később Adam szülei
hazaértek, és lehuppantak a másik kanapéra. Az egyetlen jele,
hogy észrevettek, egy gyors „mizújs?” volt, amit egy arra
vonatkozó kérés követett, hogy lépjünk le. Így aztán
mégiscsak Adam hálószobájában kötöttem ki.
– Sajnálom, sajnálom – suttogta. Forró leheletét a bőrömön
éreztem, miközben másodszor is eltoltam a kezét. –
Ellenállhatatlan vagy.
– Mit akar ez jelenteni? – kérdeztem hátrahúzódva.
– Azt jelenti, hogy olyan gyönyörű vagy, hogy
legszívesebben megérintenélek. – Egyik ujját végighúzta a
bőrömön a farmerom dereka felett, melynek nyomán
hullámokban futott végig rajtam a libabőr.
– És megcsókolnálak. – Lágy csókot nyomott közvetlenül a
fülem alá.
– És ezt jobban akarod, mint azt, hogy tisztelj engem? –
kérdeztem a nyomástól törékennyé vált hangon.
Ezúttal Adam volt az, aki elhúzódott. Felült, egyik kezével
beletúrt összekócolódott hajába, miközben nekidőlt az
ágytámlának.
– Ha nem tartanám tiszteletben a határaidat, nem lennénk
együtt.
Ahogy lenézett rám, úgy éreztem magam, mint egy gyerek.
– Te nem tisztelsz engem, amikor nem csókolhatlak és
érinthetlek meg anélkül, hogy befeszülnél, mert azt hiszed,
hogy megpróbállak rávenni valamire, amiről tudom, hogy nem
akarod.
 Nem tudtam megszólalni, mert tudtam, hogy ha kinyitom a
számat, akkor sírni kezdek, és még inkább úgy érezném
magam, mint egy ostoba kislány, aki képtelen kezelni egy
komoly kapcsolatot.
– Bárcsak ne hinnéd el, amit a szüleid gondolnak rólam,
hanem te magad döntenél!
– Ez nem igazságos! – Túl késő, a könnyek már
megindultak.
– Tényleg? – vonta fel az egyik szemöldökét. – Mert kezd
egyre inkább elegem lenni abból, hogy olyasmiért ítélkeznek
felettem, amit nem tettem.
– A szüleim nem ítélkeznek feletted. A randizási szabály
azért van, mert törődnek veled.
– Nem róluk beszéltem.
– Akkor nem tudom, miről beszélsz!
– Arról beszélek, hogy nem veszel minket komolyan. Nem
veszel engem komolyan. Megszoktam, hogy mindenki más azt
hiszi, hogy valami csődtömeg vagyok, akiben nem lehet
megbízni. Azt akartam hinni, hogy te más vagy. – Megrázta a
fejét. – Utálom ezt a sunyiságot, hogy nem mondhatjuk el a
szüleidnek, hogy együtt vagyunk. De lehet, hogy neked ez egy
nagyon kényelmes kifogás arra, hogy titokban tarts minket,
mert szégyelled, hogy egy iskolakerülővel jársz.
– Ez nem igaz! – Elhúzódtam tőle, és összegubóztam,
mindkét karomat a térdem köré fonva. Hogy fordulhatott át a
kedvessége olyan hangnembe, mintha ki nem állhatna engem?
– Miért veszed magadra?
– Mert ez rólam szól! – mondta, és most már szinte kiabált.
– Mindketten tudjuk, hogy nem azon aggódnak, hogy nem
vagy elég jó nekem! Ez nem egy iskolai fellángolás, Bea.
Szeretlek, és örökké veled akarok lenni, és azt akarom, hogy
az egész világ tudjon róla. Megöl, hogy te nem ugyanezt
érzed. – A hangja elcsuklott. – Azt akarom, hogy büszke
legyél rám.
 A szavai hatására nem tudtam sem levegőt venni, sem
tisztán gondolkodni.
– Még nem mondhatom el nekik. Ne erőltesd, kérlek,
Adam. Másfél év múlva otthagyjuk az iskolát. Majd akkor
elmondom nekik.
– Másfél év? – Elhúzta a száját.
– Nem olyan hosszú idő, ha örökké együtt leszünk.
– Könnyebb kimondani, ha nem te vagy az, aki szarul érzi
magát.
– Sajnálom – suttogtam, és a keze után nyúltam.
– Ja. – Megrázta a fejét. – Későre jár. Jobb, ha mész.
– Nekem… nem kell mennem – mondtam, és erősebben
szorítottam a kezét. – Maradhatnék, és mi csak…
– Nem hiszem. Nem kockáztathatjuk, hogy a szüleid
megtudják.
Hála annak, hogy úgy éreztem, mintha a szívem darabokra
hullott volna, és a szánkópályává vált, jeges útnak, ami miatt
egy árokba hajtottam, egy örökkévalóságig tartott, mire
visszaértem a buliba. A házra sötétség borult, és amikor
odaosontam a bejárati ajtóhoz, az zárva volt. Miután
körbejártam, hogy ellenőrizzem a hátsó ajtókat és a nyaralót,
úgy döntöttem, hogy megpróbálom a garázst. Tudtam, hogy
Henry apjának van fölötte egy műhelye, ahol remélhetőleg
melegebb lesz, mint idekint. Eljutottam egy fémlépcsőig, és
mire merev, zúzódásokkal borított végtagjaimmal
felküszködtem magam a műhely ajtajához, a nyomorúság
könnyei az arcomra fagytak.
Hatalmas megkönnyebbülésemre az ajtó nem volt bezárva,
és alig nyikorgott, amikor belöktem és besurrantam.
– Megállj! – Egy rekedtes kiáltás állított meg.
Három másodperccel és egy felboruló vizespohár hangjával
később felvillant egy zseblámpa fénye, amely pont az arcom
felé irányult, így nem láttam, ki áll mögötte.
 De volt egy tippem. Megállj?
Torokköszörülés hallatszott.
– A villanykapcsoló az ajtótól balra van.
A zseblámpa fénysugara a fal egy pontjára mozdult, és
gyorsan felkapcsoltam a lámpát, amely nem volt sokkal
fényesebb, mint a zseblámpa, de legalább a halvány fény most
már szétterült a szobában, nem pedig rám koncentrálódott.
Henry az egyik csupasz betonfalnak dőlve ült, a dereka
körül nyitott hálózsák terült szét. Egy bojtos gyapjúsapkát
viselt, amelyet gyorsan lerántott, majd felkapta a szemüvegét a
padlón lévő rendezett kupacból, és az orrára csúsztatta.
– Mit keresel itt? – kérdeztük mindketten, pontosan
egyszerre. Talán vicces is lett volna, ha épp nem vagyok
átfázva, a teljes kimerülés határán, és nem az az egyetlen
vágyam, hogy találjak egy csendes sarkot, ahol kibőghetném a
szerencsétlen szívemet.
Henry felhúzta a térdét, és rátámasztotta a könyökét.
– Azt hittem, itt több esélyem lesz egy kicsit aludni, mint a
nyaralóban. – Rám nézett. – Nem mentél haza?
Megvontam a vállam, miközben düftinkabátom gombját
babráltam.
– Nem.
Addig vizsgálgatott, amíg a logikus agya össze nem rakta a
képet.
– Ó. Elmentél a barátodhoz.
– A ház be van zárva.
– Értem.
Tétován beljebb léptem a szobába.
– Nem bánnád, ha…?
Henry felsóhajtott, és elkezdett kikecmeregni a hálózsákból.
– Nem túl tiszta.
 – Nem! – emeltem fel az egyik kezemet tiltakozásul. – Nem
úgy értettem, csak arra céloztam, hogy nem baj, ha itt
maradok? Majd… ööö… – Körbevizslattam a fémpolcokat és
a különféle eszközök halmait, majd leültem egy üres
betonfoltra, és ügyetlenül nekitámaszkodtam valami műanyag
ládának, ami néhány centit hátracsúszott, mielőtt nekiütközött
valami másnak. A padlót még magamnál is hidegebbnek
éreztem, és ahogy a biciklizés keltette hő kezdett elillanni, az
izmaim megborzongtak. Úgy tettem, mintha mindez
tökéletesen rendben lenne, behunytam a szemem, és
megpróbáltam azt mímelni, hogy az elalvás határán állok.
Vacogó fogaim elárultak.
– Csakis azért jöttem ide, hogy tudjak egy kicsit aludni. Ha
azt hiszed, hogy menni fog, miközben végighallgatom, ahogy
hipotermiás leszel, akkor még rosszabb véleménnyel vagy
rólam, mint gondoltam.
– Nagyon sajnálom, megpróbálok csendesebben halálra
fagyni. – Kis gombóccá gömbölyödtem, és svájcisapkámat
olyan mélyen húztam a homlokomra, amennyire csak lehetett.
Egy hosszú pillanat után Henry ismét megszólalt, hangja
ezúttal lágy volt.
– Ne legyél idióta, Bea. Nem fertőző.
– Micsoda? – kérdeztem Henrytől, miután kinyitottam a
szemem.
– Bármi, ami miatt a lehető legtávolabb akarsz maradni
tőlem.
Ahogy a retinám ismét alkalmazkodott a fényhez, láttam,
hogy kicipzározta és kinyitotta a hálózsákot, így mérete már
inkább egy dupla paplanéhoz hasonlított. Alatta egy felfújható
matrac volt, amely a padlóhoz képest fényűzően
kényelmesnek tűnt.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem, miközben kibontottam
nyikorgó végtagjaimat, és felkészültem, hogy csatlakozzak
hozzá.
 – Úgy értem, hogy egy ágyban aludjunk, nem pedig, hogy
fertőző vagy – tettem hozzá gyorsan, amikor megláttam az
arckifejezését, és csak akkor jöttem rá, mit mondtam, amikor
az arca vörösre váltott.
Úgy döntöttem, hogy nem veszek tudomást az elkövetkező
kínos helyzetről, átmásztam a kacatok között, és a matrac
legtávolabbi végébe süllyedtem, majd tétován bemásztam a
takaró alá. Összegömbölyödtem, hogy a lábam minél kevésbé
lógjon a betonra, és csak az arcom felső fele legyen szabadon,
miközben a lehető legkevesebbet foglaltam el a hálózsákból,
és ami a legfontosabb, igyekeztem teljesen kizárni annak az
esélyét, hogy véletlenül hozzáérjek az alvótársamhoz.
Henry visszafeküdt, így most egészen közel kerültünk
egymáshoz, és mindketten a plafon felé néztünk, miközben
minden apró susogás visszhangzott a feszültségtől. Amikor
Henry hirtelen felugrott, egy pillanatra azt hittem, hogy ez az
egész túl sok lett neki, és el akar menekülni, de ehelyett
lekapcsolta a villanyt, majd visszatért a rögtönzött ágyhoz.
Lassan, némán elengedtem egy sóhajt, megkönnyebbülve,
hogy ilyen sötét van, és még ha nem is tudtam elaludni,
legalább nem kellett aggódnom amiatt, hogy Henry figyel
engem. Sajnos nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, még
mindig fázom. A vékony matrac, amely siralmas gátat
képezett a padlóból felszivárgó hideg ellen, gyakorlatilag
vibrált vad reszketésemnek köszönhetően.
– Oké, most akkor mellettem dideregsz. Ez nem igazán
oldotta meg azt a problémát, hogy hogy fogok aludni.
– Te mondtad, hogy jöjjek ide! – Még mélyebben befúrtam
magam a hálózsák alá, így csak a fejem teteje látszott ki. – Pár
perc múlva felmelegszem.
Henry addig araszolt a matracon, amíg a karja az enyémhez
nem ért.
– Ez segít?
Majdnem hangosan felnyögtem, annyira sokat segített. Az
egész teste meleget sugárzott, és nem tudtam megállni, hogy
ne fészkelődjek egy kicsit közelebb. Henry egy lendületes
mozdulattal felemelte a karját, és határozottan körém fonta,
miközben én a mellkasa oldalához simultam.
– Jobb?
– Igen. Köszönöm.
– Nem túl furcsa?
– Kibírhatatlanul furcsa.
– Mindent összevetve kevésbé furcsa, mint arra ébredni,
hogy hipotermiában meghaltál, miközben egy ágyban feküdtél
velem.
– Az határozottan rosszabb lenne.
– Megjegyzés magamnak: korábbi kijelentéseivel
ellentétben Bea úgy véli, hogy megérinteni engem jobb, mint a
halál.
Egy centivel felemeltem a fejem, mintha rá akarnék nézni,
annak ellenére, hogy csak sűrű feketeséget láttam.
– Tudós létedre totális drámakirálynő vagy.
– Nem én mondtam, hogy inkább meghalok, mint hogy
megfogjam a kezedet.
Reszketést éreztem az arcom alatt, ami valószínűleg azt
jelezte, hogy Henry a nevetését próbálja elfojtani.
– Hogy a fenébe emlékszel erre? – kérdeztem, miközben
egy halvány emlék villant fel a fejemben arról, hogy a szüleink
egy korábbi karácsonyi bulin megpróbáltak minket arra
kényszeríteni, hogy együtt táncoljunk.
– Ez az a fajta sértés, ami sebhelyet hagy.
– Ó, fogd be! Téged is ugyanúgy taszított az ötlet.
Henry nem szólt semmit, de a mellkasa hosszú, lassú
lélegzetvétellel emelkedett és süllyedt. Gyapjúpulóvere füstös
illatot árasztott az esti tűztől, az izzadság alig érzékelhető
nyomával. Ez az illat ezernyi gyermekkori emléket idézett fel,
melyek nyomasztóan ismerősek és furcsán megnyugtatóak
voltak a kínos helyzet ellenére is.
Ha más fiúról lett volna szó, igencsak kétesnek találtam
volna az indítékait, vagy az üzenetet, amit az ittlétemmel
sugallok. De Henryről volt szó, és bármennyire is idegesítő
tudott lenni, tudtam, hogy ezt a helyzetet is azzal a
távolságtartással fogja kezelni, amit mindig alkalmaz. Én meg
is bíztam benne, feltétel nélkül.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte Henry, halk
dörmögésével megszakítva a csendet.
Vártam, miközben arcomon éreztem egyenletes
szívdobbanásait.
– Miről? – Őszintén szólva, félig féltem megkérdezni.
– Sírtál. Amikor bejöttél.
Ó.
– Nem, tényleg nem szeretnék. – Az volt az egyik
legnehezebb dolog abban, hogy Adammel voltam, hogy nem
volt senki, akivel beszélhettem volna róla, de ha mégis úgy
döntenék, hogy beszélek, Henry lenne az utolsó ember, akinek
kiönteném a szívem. Hirtelen válaszom azonban felkavart
valamennyit a korábbi feszültségből, és valamit mondanom
kellett, hogy újra lecsillapítsam.
– Szóval, megállj?
Henry megdermedt.
– Egy pillanatra azt hittem, hogy egy útonálló titkos
búvóhelyére bukkantam.
– Azt hiszem, félrehallottad. Csak annyit mondtam, hogy…
ehhöm. Köhögtem. – Egy köhögés és a „megállj” szó elfojtott
keresztezését hallatta, mintha bizonyítani akarná. – Látod? A
körülményeket tekintve érthető hiba.
– Okééé, ez mindent megmagyaráz. Amikor azt mondtad,
hogy „megállj” – eltúlozva köhögést imitáltam –, azt hittem,
azt mondtad, hogy „megállj”. – Másodszorra pontosan
ugyanígy megismételtem. – Az én hibám.
Hallottam, ahogy Henry a fejét vakarja azzal a kezével,
amelyik nem a karomon pihent, mintha próbálná beindítani az
agyát.
– Ha beprogramozhatnál egy robotot, hogy jobbá tegye a
karácsonyodat, mit tenne?
– Mi? – Nevetnem kellett ezen a teljesen Henryszerű
témaváltáson. – Fogalmam sincs. De az a furcsa érzésem van,
hogy már régóta gondolkodtál rajta.
– Én ajándékcsomagolásra programoznám.
– Komolyan? Nem arra, hogy valahogy megajándékozza a
szegénységben élő gyerekeket, vagy az összes hulladékot
megújuló energiává alakítsa? Annyi minden csodás dolgot
tehetne, és te csak az ajándékcsomagolásra gondolsz.
– Hát, nyilvánvalóan ezek a dolgok sokkal jobbak, ha a
robot globálisan tenné jobbá a karácsonyt, de a kérdés egyéni
szintű volt.
– Oké. Szóval, mi lenne, ha megcsinálná azt az aljas házi
feladatot, amit Mr. Bennet adott?
– Mi hasznom származik abból, hogy egy robot eltéríti az
oktatásomat?
Arcomat a mellkasának döntöttem, és felnyögtem.
– Nos, még ha nem is tudnád elviselni, hogy egy gép ellopja
a házi feladat adta szórakozásodat, biztosan vannak sokkal
nagyobb dolgok is, mint az ajándékcsomagolás. Aligha ez a
legnagyobb probléma az életben.
– Beszélj a magad nevében – pufogott Henry. – Az egész
délutánomat a ragasztószalaggal való birkózásra pazaroltam,
miközben az esszéhez is kutathattam volna. Ráadásul most egy
papírvágás van pont a mutatóujjamon, amitől sokkal
nehezebben tudok írni.
– Hát, akkor erről ennyit. Mi mást akarhatnál még?
 – Ítélkezhetsz, de nem hallom, hogy bármi jobbat kitalálnál.
Rendben. Ezt a kihívást el kellett fogadnom.
– És a házi feladatról nem mondhatsz semmit. Azt már
megbeszéltük.
– Hát, nekem tutira az lenne. De ha ragaszkodsz egy másik
válaszhoz, akkor… egy robot, amelyik a terveimből valódi
ruhákat tud varrni, hogy végre egyszer legyen valami rendes
karácsonyi ruhám.
– Tényleg? – Henry teljesen elképedt. – Ettől lesz jobb a
karácsonyod? Amíg funkcionálisak és kényelmesek, kit
érdekel, hogy néznek ki a ruhák?
– Téged nyilvánvalóan nem! – vágtam vissza. – A ruhák azt
fejezik ki, hogy ki vagy. Elmondják a többi embernek, hogy
milyen vagy, hogy milyennek látod magad.
Henry felhorkant.
– Az enyémek nem.
– Például – folytattam, nem zavartatva magam –, a tieid azt
mondják, hogy téged nem érdekel, mit gondolnak rólad.
Henry egy pillanatig hallgatott.
– Azt hiszed, ez engem nem érdekel?
Megmozdultam a hálózsák alatt, nem tudtam, hogyan
reagáljak arra, hogy Henry majdnem emberi hangon szólalt
meg.
– Nem igazán próbálsz beilleszkedni a tömegbe.
– Az, hogy nem vagyok hajlandó megváltoztatni magam a
népszerűség kedvéért, nem jelenti azt, hogy nem érdekel, bárki
mit gondol rólam.
Hűha! Ezt tényleg nem gondoltam volna.
– De ez a te robotod, nem az enyém. Ha szeretnél néhány
csini karácsonyi ruhát tervezni, akkor rajta. – A hangja
elhalkult, ahogy folytatta. – Én személy szerint nagyszerűnek
tartom, hogy mindig máshogy nézel ki.
 – Nem mintha a külsőm számítana, természetesen.
– Természetesen. – Henry ismét köhögött. – Szóval, a
karácsony el van intézve. Mi a helyzet egy nyaralásrobottal, az
mit csinálna?
Ahogy folytattuk a beszélgetést, az Adammel folytatott vita
fájdalma az árnyékba veszett, és fokozatosan megszűntem
kényelmetlenül érezni magam, egyszerűen azért, mert Henry
ugyanolyan tárgyilagos, nyugodt és higgadt volt, mint mindig.
Valamikor elszundíthattam, mert üzenetjelző hangok zápora
rántott ki az álomból arra, hogy a fejem még mindig Henry
mellkasán pihen, és az egyik karom és lábam összefonódott az
övével. Az éjszaka egy pontján úgy helyezkedtünk, hogy
mindketten teljes hosszunkban feküdtünk a matracon, magunk
köré gyűrve a hálózsákot, így amikor sietve arrébb kúsztam,
ismét a betonon kötöttem ki, és a jeges levegő süvítése tett
arról, hogy immár teljesen ébren legyek.
A kabátzsebemből előhúztam a telefonomat, amelynek
képernyőjén több üzenet világított.

SAJNÁLOM.

SZERETLEK.

BÁRCSAK ITT LENNÉL!

KÉRLEK, MONDD, HOGY RENDBEN VISSZAÉRTÉL.

ÉS HOGY NEM UTÁLSZ ENGEM.

ÉS HOGY ÉN LEHETEK A TITKOS BARÁTOD, AMEDDIG JÓNAK

LÁTOD. CSÓK
– Minden rendben? – kérdezte Henry, hangja reszelős volt az
álomtól. Elmosolyodtam, ahogy a boldogság hulláma elöntötte
a mellkasomat.
– Igen.
Adam küldött még egy üzenetet, miután válaszoltam, hogy
tudassam vele, jól vagyok, és én is sajnálom.

ALUDJ JÓL. RÓLAD FOGOK ÁLMODNI. CSÓK

Visszatettem a telefont a zsebembe, visszasurrantam a

hálózsák alá, és egyenesen feküdtem, mint egy deszka,
ügyelve arra, hogy testem egyetlen centimétere se érjen
Henryéhez. Gyanítottam, hogy ha Adam tudná, kivel alszom
együtt, a féltékenység helyett inkább jól szórakozott volna, de
nem kockáztattam meg, hogy elmondjam neki. Szép dolog
volt Henrytől ez az egész, és nem akartam, hogy Adam
rosszindulatú viccet csináljon belőle.
– Akkor jó éjszakát – mondta Henry, és a hangja olyan lágy
volt, mint az árnyékok.
– Jó éjt. Még egyszer köszönöm, hogy nem hagytál
meghalni.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek a gyerekkori
jegyesemért.
– Oké, szóval, most megint furcsává tetted.
Kivéve, hogy nem volt furcsa. Vagy inkább az volt az
egyetlen furcsa dolog abban, hogy Henryvel egy ágyban
aludtam, hogy mennyire normális és nem furcsa érzés volt.
A tanév hátralévő részét mégis azzal töltöttem, hogy úgy
tettem, mintha ott sem lenne. Ami, visszagondolva, miközben
tizenegy évvel később egy skót kastély nyikorgó ágyában
feküdtem, valószínűleg az egyik legostobább és leggonoszabb
dolog volt, amit valaha tettem.
 12

Miután egy éjszakán keresztül forgolódtam a skót kockás

takarók között, és próbáltam nem zavarni a szobatársamat,
nem sokkal hét után kikászálódtam az ágyból, és
villámgyorsan lezuhanyoztam. Mire újra előbukkantam az
interjúra szánt öltözékemben, egy vörösbegyekkel borított,
vádliközépig erő tearuhában, Henry már farmerben, vastag
pulóverben és a csizmájában volt, és az ablakon bámult kifelé.
– Megérkezett a hó – mondta a vastag hóréteg felé
biccentve, amely most az ablakon túli kertek minden
négyzetcentiméterét beborította.
– Ezt én is megmondhattam volna. – Odamentem, hogy
meggyőződjek róla, az előrejelzésem, miszerint legalább nyolc
centi lesz, helytálló volt.
– Gondoltam, elmegyek egy rövid sétára, hogy legyen egy
kis időd felkészülni – mondta.
– Oké, remek. – Megnéztem az időt, és hálás voltam a
tapintatáért. – Nem kell több tizenöt percnél.
Amikor visszaért, már kicsíptem és megszépítettem magam,
és épp az egyik közösségi médiás törzsvendégemnek
válaszoltam, egy fiatalembernek, aki betegsége miatt nem
hagyhatta el a házát, de körülbelül hetente felvette velem a
kapcsolatot, és az időjárásról érdeklődött a kanapéról tervezett
képzeletbeli utazásaihoz.
Gyorsan megnyomtam a küldés gombot, kikapcsoltam a
csillió időjárási weboldalt, amelyeket az előttem álló napra
készülve fésültem át, és elindultam reggelizni.
 – Jó reggelt, remélem, pihentető éjszakája volt! – Melody
egyik fia meghajolt, miközben kinyitotta az étkezőbe vezető
arany ajtót.
– Köszönöm, uram – válaszoltam, és miközben elmentem
mellette, odabiccentettem neki, és rákacsintottam.
A teremben egy hosszú, sötét asztal állt, amelynél legalább
húszan elfértek volna. Jelenleg négy jelölttársam csoportosult
a túlsó végén, míg ketten az egyik oldalsó asztalnál álltak, és
épp az ételből szolgálták ki magukat. Ebben a teremben
minden dekoráció ezüst volt, beleértve a mennyezetet borító
galaxisnyi mennyiségű csillagot, és a falak mellett sorakozó
cserepeket, melyekben hatalmas, festett ágak voltak
elrendezve. Összerezzentem, amikor a nagy ablakokból álló
falra pillantottam, és megláttam az üveghez állított
hóembereket, melyek gombszeme és ferde mosolya
kifejezetten baljóslatúnak tűnt.
Egy másik fiú egy tányért nyújtott át, és mihelyt leültem a
füstölt lazacommal és a tojással, egy harmadik fiú forró itallal
kínált.
– Remélem, hogy nem dolgoztatok egész éjjel – mondtam,
és hátradőltem, hogy egy bögre gőzölgő teát tölthessen nekem.
– Úgy volt, hogy ma szánkózni fogunk, de aztán a legtöbb
igazi munkás telefonált, hogy túl rosszul van ahhoz, hogy
bejöjjön – válaszolt vállat vonva.
– Nos, ez nagyon nemes tőled, hogy ilyen rövid határidővel
elvállaltad.
– Anya azt mondta, hogy ha nem morgunk, és jól
dolgozunk, akkor két karácsonyi ajándékot hamarabb
bonthatunk ki, és pizzát kapunk uzsonnára és csokoládét
reggelire.
– Remek üzletnek hangzik. Esetleg én is kaphatok majd itt
munkát?
A fiú elvigyorodott.
– Nincs elég csoki.
 – Értem, értem. Megpróbálom inkább megszerezni a
meteorológusi állást.
A légkör visszafogott módon volt barátságos, a háttérben
finoman zümmögő feszültséggel. Calvin Cotton egy laptopon
pötyögött, míg velem szemben egy Fenella nevű nő ült, és egy
kanállal újra és újra fél grépfrútjába döfött, miközben
valójában nem evett belőle semmit.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Sokkal jobb lenne, ha nem lennék a sofőröd alatt az
eredményjelzőn.
Á, igen, Fenella az utolsó helyen zárta az éjszakát.
– Ez az egész egy kicsit szokatlan, nem gondolod?
A nő grimaszolt.
– Így is lehet mondani. Hogy őszinte legyek, ha az volt
Baxter terve, hogy kiszűrje a gyengébb jelölteket, akkor
működik. Azt hiszem, végeztem itt.
– Tényleg? Biztos vagy benne? Baxternél soha nem tudhatja
az ember. Lehet, hogy ebédidőre már a csúcson leszel.
Még egyszer utoljára beledöfött a grépfrútba, a kanál úgy
állt ki belőle, mint egy zászlórúd.
– De épp ez a lényeg, nem igaz? Nem akarok olyan munkát
végezni, ahol soha nem tudom, hol állok.
Belekortyoltam a teámba, miközben ezen gondolkodtam.
– Értem, mit mondasz, de nem tudom elképzelni, hogy
Baxternek sok köze lenne a mindennapi dolgokhoz, ha a
folyamatnak ez a része véget ér.
– Talán nem. De nem gondolod, hogy sokatmondó, hogy
nincsenek itt producerek vagy más emberek a
szerkesztőségből? Rossz előérzetem van az egésztől. Még ha
fel is ajánlaná nekem az állást, nem hiszem, hogy elfogadnám.
Fenella felállt, ivott egy utolsó kortyot a kávéjából, és
kisétált.
 Kettő kiesett, hét van még hátra, ha Henryt is
beleszámoljuk.
Egy perccel később Summer is megérkezett, közvetlenül
Jordan Jonesszal a nyomában. Ahogyan vihogtak és egymást
lökdösték az ételes asztalnál, azon tűnődtem, hogy talán nem
csak Henry és én voltunk az egyetlenek, akik tegnap este egy
szobában aludtak.
Mire nem sokkal később Henry megérkezett, mindenki a
jegyzeteit lapozgatta, az online időjárási adatokat böngészte,
vagy – Summer és Jordan esetében – fényképeket készített és
posztolt az Instagramra.
– Minden oké? – suttogta, és egy tál zabkásával mellém ült.
Bólintottam.
– Jobban lennék, ha tudnám, mi következik, de úgy érzem,
hogy ennél jobban nem állhatnék készen.
Kilenckor Melody mindannyiunkat visszavezetett a
könyvtárba. Aznap reggel világoskék kosztüm volt rajta,
amelynek hátuljára valaki egy papírlapot ragasztott, amire az
volt firkálva, hogy „bökj meg egy büdös fingért”. Amikor
megállt, hogy elengedjen minket, Henrynek sikerült diszkréten
letépnie és a zsebébe dugnia. Baxter már a kandalló előtt állt,
és tweedmellényben és hatalmas nyakkendővel kísértetiesen
hasonlított a két oldalán lévő ludak egyikére. Miután
mindannyian beözönlöttünk, Melody hellyel kínált bennünket.
– Az eredményjelzőt, ha kérhetem – biccentett Baxter az
asszisztensének. Miután a feje fölött felgyulladt a képernyő,
várt egy ideig, ami mintha egy örökkévalóság lett volna, de
valószínűleg kevesebb volt egy percnél, eközben tekintete
lassan pásztázott a kanapék között.
– Mindannyian tudják a helyezésüket. Ketten már
összeomlottak a nyomás alatt. Hányan maradnak holnapra?
Milyen messzire hajlandók elmenni, hogy megnyerjenek egy
olyan életet, amilyenről nélkülem csak álmodhatnak?
Henry rám pillantott. Arra koncentráltam, hogy normálisan
lélegezzek, és ne engedjem, hogy a belső ellenszenvem
átszivárogjon a tévés mosolyomba.
– Ma reggel kezdődik az igazi mulatság. – Baxter szünetet
tartott a hatás kedvéért, de a jelenlévők mindegyike tudta,
hogy ma csak Baxter fog szórakozni. – Időjárás-vadászat!
– Ó, izgalmasan hangzik – nyögte ki Summer, és közben
idegesen megigazította a haját.
– Az lesz! – vakkantotta Baxter. – Kincsvadászat, csak
időjáráshoz köthető nyomokkal. Nem csak a meteorológiai
tudásukat teszi majd próbára.
Jordan kényelmetlenül megmozdult.
– Hanem az elszántságukat és a munka iránti
szenvedélyüket is. Mennyire elszántan akarják? Jelöltek,
mindjárt kiderül!
Ezzel kiviharzott a teremből, tweedzakója mögötte lobogott,
és otthagyott bennünket, miközben azon tűnődtünk, hogy mi a
fene következik most. Melody hamarosan felvilágosított
minket.
– Oké, tehát ezekben a tárolókban több nyomot is találnak.
– Felemelt egy ezüstszínű, alufóliába csomagolt csövet,
amelyet, úgy tűnt, a gyerekek készítettek egy konyhai
papírtörlő gurigájából. – Hét zseton van bennük, az önök
nevével. Minden nyomot a birtok területén belül találnak.
Egyik sincs a felső emeleten, Baxter magánszárnyában vagy
más, lezárt területen. Ez egy egyszerű verseny, az egyetlen
szabály, hogy nem mozdíthatnak meg és nem vehetnek el
egyetlen tárolót, nyomot vagy zsetont sem a sajátjukon kívül.
Az első nyom hamarosan megjelenik a képernyőn.
Remélhetőleg ebédidőre mindannyian visszaérnek.
Megfordult, hogy elinduljon, majd hirtelen megállt, és újra
megpördült.
– Ó, várjanak, nem hiszem el, hogy elfelejtettem! Baxter
csapatokba osztotta magukat. Várjanak egy kicsit. –
Néhányszor rákoppintott az iPadjére. – Meg is van.
 Mindenki aggódva nézett körbe. Valószínűleg joggal
lehetett azt mondani, hogy senki sem akart Jordan Jones párja
lenni egy időjárás-vadászaton. Én személy szerint Henry agyát
választanám bármelyik meteorológus helyett, de ennek
hiányában örültem volna Lincolnnak vagy lényegében
bárkinek Summeren kívül.
– Lincoln Kim és Calvin Cotton.
Lincoln és Calvin pacsiztak egymással, míg mi, többiek
csalódottan vártunk. Ők ketten erős csapat lesznek.
– Jordan Jones és Ben Adibisi.
– A francba! – bukott ki Benből, mielőtt észbe kapott volna.
– Ne vedd sértésnek, Jordan.
– Ne aggódj, haver. – Jordan megvonta a vállát. – Brutálisan
jó vagyok a dolgok megtalálásában. Odaverünk nekik!
Így maradtam én, Henry és Summer. Egy pillanatig azon
tűnődtem, vajon Henrynek megengedik-e, hogy kihagyja. Ezt
a gondolatot rögtön felváltotta annak reménye, hogy
mindenképpen mellénk szegődik, mert kezdtem rájönni, hogy
ő ennyire kedves.
De nem, nem így történt.
– A sofőr és Summer.
– Mi? – kérdezte Summer, és mosolya az arcára fagyott. –
Még csak nem is jelölt. Hogy lehet ez tisztességes?
– Elnézést. – Nem tűnt úgy, hogy Melody nagyon sajnálja. –
Talán rájöttél, hogy Baxter nem rajong a tisztességesért.
– Hm, és mi lesz velem? – kérdeztem.
Ezúttal Melody összehozott egy bocsánatkérő orr-ráncolást.
– A ranglista élén álló egyedül versenyez.
– Ó, micsoda balszerencse! – mondta Summer, és hirtelen
sokkal vidámabbnak tűnt.
Mielőtt összeszedtem volna magam, Baxter arca jelent meg
a kandalló feletti képernyőn. Ben gyorsan felemelte a
telefonját, hogy felvegye, és ez a többieket is arra ösztönözte,
hogy kövessék a példáját.
– Gratulálnék mindenkinek, hogy eljutottak idáig. A piros
mellett van.
– Mi? – kiáltott fel Ben, mi, többiek pedig Melodyra
néztünk, hogy valamiféle magyarázatot kapjunk.
– Sok szerencsét! – Egy újabb gyors mosolyt eleresztve
megfordult, és távozott.
– Ez egy vicc. – Summer undorodva ráncolta az arcát. –
Őrült.
– Valószínűleg csak arra akar kényszeríteni minket, hogy
céltalanul bolyongjunk, amíg egyenként fel nem adjuk –
mondta Calvin.
Lincoln azonban sokkal kevésbé tűnt bosszúsnak, mint mi.
Megbökte Calvint.
– Megyek, felveszem a csizmámat. Találkozunk öt perc
múlva a folyosón.
Calvin és Lincoln kisétáltak az ajtón, otthagyva minket,
akik azt vártuk, ki lép legközelebb.
– Ez legalább olyan jó kezdetnek hangzik, mint bármi más –
vonta meg a vállát Ben.
– Nincs titkos időjárási kód a piroshoz? – kérdezte Jordan a
telefonját görgetve, miközben kisétáltak.
Summer összehúzott szemmel figyelt engem. Nem kellett
zseninek lenni annak megjósolásához, hogy ezt a játékot nem
ügyességgel, hanem alattomos sunyisággal fogja játszani.
Törtem a fejem, hogy mit jelenthet a nyom. Lehet, hogy csak
akkor tudnám megfejteni, ha megtalálom a „pirosat”, de erős
volt a gyanúm, hogy Lincoln máris felfedezett valami
hasznosat Baxter szavaiban.
Úgy döntöttem, hogy a csizma, a kabát és a sapka jó ötlet,
és a szobámba siettem, miközben a nyom körül jártak a
gondolataim, de egy tapodtat sem jutottam közelebb a célhoz.
Miután biztonságban voltam a szobámban, lejátszottam Baxter
videójának felvételét, miközben bebugyoláltam magam a kinti
ruhámba, mert száz százalékig biztos voltam benne, hogy
kihagytam valami kulcsfontosságú dolgot. A negyedik
visszajátszásnál találtam meg.
Úgy hangzott, mintha Baxter szándékosan hadart volna,
hogy nehezebben lehessen meghallani, de amikor minden
egyes szóra külön összpontosítottam, nem hittem el, hogy
elkerülte a figyelmemet:
Gratulálnék mindenkinek, hogy eljutottak idáig.
Nem gratulálnék, hanem granulált jég.
Az a porózus, átlátszó jég, amely alacsony hőmérsékleten,
gyakran sima vízen képződik.
A Bigwood-birtok egy kis tó partján feküdt. Becipzároztam
a kabátomat, felkaptam a válltáskámat, majd kiviharzottam az
ajtón, és egyenesen beleütköztem a belépni készülő Henrybe.
– Hé! – Megragadta mindkét könyökömet,
megakadályozva, hogy az ütközés felborítson.
– Bocsánat.
– Gondolom, akkor már rájöttél? – kérdezte, és remény
csillogott a szemében.
– Igen. Ne haragudj, már jó tíz perccel le vagyok maradva
Calvin és Lincoln mögött.
Oldalra lépett, hogy elengedjen, de öt lépéssel később
csúszva érkeztem vissza.
– Várj, te is?
Henry grimaszt vágott, miközben felhúzta a kabátját.
– Miért vesződnénk a nyomok megkeresésével, ha
egyszerűen követhetjük a többieket?
– Így nem lehet nyerni.
– Másodikak lehetünk. És aztán elgáncsoljuk vagy más
módon feltartjuk a vezető csapatot, és így eléjük vágunk.
 – Ez szörnyű!
– Az. – Feltette a kalapját, és megrázta a fejét. – A folyosón
ólálkodik, és arra vár, hogy az után osonjon, aki először
elindul.
– Ugye mindent megteszel, hogy szabotáld a szabotázsát?
Henry elvigyorodott. Olyan ritka volt ezt látni, hogy
melegség járta át a mellkasomat.
– Ez attól függ, hogy ki van elöl.
– Nos, győzzön a legjobb csapat. – Nem tudtam megállni,
hogy ne vigyorogjak vissza. Ha Summer egy másik csapatra
tapadna rá, talán mindkettőjük mellett el tudnék siklani.
– Nem fogsz nyerni, ha az ajtóban állva beszélgetsz velem.
Szó nélkül megfordultam, és a lépcső felé rohantam.
 13

Olyan volt kilépni a házból, mintha egy fagyasztóba sétáltam

volna be. A havazás elállt, de a szél ádáz módon fújt,
hótorlaszokat épített, és minden centiméternyi szabadon
hagyott bőrfelületbe belesüvített. A délelőtti óra ellenére az
égbolt komor volt, a további havazást jelző puskaporos
szürkeséggel.
Egy gyors ellenőrzés a telefonom térképén elárulta, hogy a
tó fél mérföldre fekszik a ház mögött. Próbáltam arra menni,
ahol esetleg ösvények rejtőzhetnek a hó alatt, így kikerültem
egy manóhármast, és egy fasor felé slattyogtam.
A hó kisebb volt a fenyők alatt, de nagyjából ez volt az
egyetlen, ami megkönnyítette a dolgom a nyílt terephez
képest. Mivel nem találtam egyértelmű utat, a törzsek között
kezdtem el átnyomakodni, alacsonyan guggolva és lehajolva,
hogy elkerüljem a mélyre lógó ágakat. Úgy éreztem, mintha a
szél ledörzsölte volna a felső bőrréteget az arcomról, és a
vastag csizma ellenére a lábam teljesen érzéketlenné vált.
Néhányszor azt hittem, hogy élénk kabátok villanását
pillantom meg előttem és balra tőlem, de az erdő sötétjében
lehetetlen volt biztosra menni. Nemegyszer szúrást éreztem,
amikor egy gally megkarmolta az arcom, és kezdtem
komolyan elgondolkodni azon, hogy mennyire is akarok
Baxter Bigwoodnak dolgozni.
Amikor már éppen eldöntöttem, hogy feladom, és
visszamegyek a való világba, ahol az állásinterjúk kérdések
megválaszolásából állnak egy meleg szobában, észrevettem,
hogy a szürkeség enyhül előttem, és néhány szúrós méterrel
később kitörtem a fák közül.
 A tó közvetlenül előttem volt, a víz egy kavicsos part sekély
lejtőjét nyaldosta. Szemközt a hegyek sötétzöld, barna és lila
színű faliszőnyegként ölelték körül a túlsó partot. A látvány
lenyűgöző volt, és azonnal eloszlatta mindazt a
kellemetlenséget, amit elszenvedtem, hogy eljussak ide.
Órákig tudtam volna csodálni, csakhogy távolabb, a part
mentén egy sor csónak állt, mindegyik más színűre festve.
Könnyű volt észrevenni a víz felszínén szétszórt jégfoltokat, és
még könnyebb volt látni, amint Calvin és Lincoln a tó széle
mentén sprintelnek, Summer pedig bokacsizmában botorkál
utánuk.
A csónakoktól nem sokkal odébb állt meg, így amikor
közelebb siettem, hallottam, ahogy a telefonjába kiabál.
– Megkerülték a tavat, és visszamentek a fák közé. Teszek
egy gombostűt a térképre, hogy lásd, hol tudod megelőzni
őket. Nem, még nem találtam meg. Mindjárt megnézem.
Megfordult, és épp meglátta, amint bemászom a piros
csónakba. A parttól karnyújtásnyira lévő jeget pásztáztam, de
nem láttam semmit. Esetleg megkockáztathattam, hogy
rálépek a jégre, vagy a csónakon belül nézek körül. Nem
tartott sokáig, mire észrevettem egy kis fadobozt a hajó
orránál.
– Ó, zseniális! Szép munka.
Meglepetten rándultam össze, ahogy Summer átnézett a
vállam fölött, miután valahogy észrevétlenül felbukkant
mellettem.
– Mi van benne?
– Miért akarod tudni? Hiszen csak hagynod kell, hogy
valaki más kitalálja, hogy aztán utánalopakodj.
– Micsoda, és te nem úgy jutottál ide ilyen gyorsan, hogy
követtél engem? – Azt a fajta nyálas ajakbiggyesztést mutatta
be, ami a főnökünknél talán beválik, de én legszívesebben
felpofoztam volna érte. – Ne légy ünneprontó, csak mert
velem van a sofőr. Mi történt azzal, hogy mi, időjóslányok
összetartunk?
 Rá se rántva lefényképeztem a nyomot, felkaptam egy
zsetont, és már éppen vissza akartam dobni a dobozt a jégre,
amikor úgy döntöttem, hogy Summernek igaza van. Ha
ragaszkodom az interjústratégiámhoz, hogy önmagamat adom,
nem leszek vele kicsinyes. Átadtam Summernek a dobozt,
kimásztam a csónakból, és elindultam abba az irányba, amerre
a másik csapatot láttam távozni néhány perccel korábban.
A következő közel két órában nem láttam Summert. Hogy
őszinte legyek, voltak pillanatok, amikor a közelben lehetett,
de mivel a szememet rezzenéstelenül az előttem lévő
alattomos talajra szegeztem, bármi elkerülte volna a
figyelmemet, ami kisebb egy gyapjas mamutnál.
Ennyi idő alatt még három további nyomra bukkantam,
mindegyiket kártyára írták és a konyhai papírtekercsből
készített csőtartályok belsejébe tömték. Az első kettő egyszerű
volt azok számára, akik bármit is tudtak a meteorológiáról, a
harmadik azonban megakasztott, amíg rá nem jöttem, hogy
egy anagrammáról van szó.
Az időjárás-vadászatot talán kalandnak is fel tudtam volna
fogni, ha együtt dolgozom valakivel. Egyedül botorkálni a
hóban, miközben komposztkupacok mögött és átázott fák
gyökerei között kutatok, inkább egy rossz álomhoz hasonlított.
A vihar széle végigsöpört a birtokon, megrázta a fákat, és
kóbor gallyakat és egyéb törmeléket dobált ide-oda.
A szemem előtt megjelent a kép, hogy a többi jelölt már
régen végzett, és a könyvtárban forró italok és teasütemények
mellett nevetgélnek és viccelődnek, és azon tanakodnak, hogy
vajon kiküldjenek-e értem egy keresőcsapatot. Egészen addig,
amíg be nem fordultam egy rozoga melléképület sarkánál, és
meg nem pillantottam Bent, aki egy rozsdás padon kuporgott.
– Bea, szia! – Megpróbált mosolyogni, de inkább zokogás
lett belőle.
– Jól vagy? Hol van Jordan?
– Jordan?
– A társad a vadászatban.
 – Ó, igen… Jordan. Órákkal ezelőtt feladta.
– Még csak néhány órája vagyunk itt kint.
– Tényleg? – Ben grimaszolt. – A telefonom lemerült a
harmadik nyomnál.
– Megtaláltad már az ötödiket? Azt hittem, valahol ennél az
épületnél kell lennie.
Megrázta a fejét.
– Elfelejtettem, mi állt rajta, és telefon nélkül nem tudtam
lefényképezni, és azt sem tudtam kitalálni, hogy hol vagyok.
Nagyon sokáig bolyongtam, aztán gondoltam, itt várok, és
remélem, valaki megtalál.
– Kész rémálom, nem igaz? – Leültem mellé. Ajka riasztóan
kékre színeződött, ujjai merev karmokká görbültek.
– Igen. Szó szerint rémálom. Először vagyok Skóciában, és
másodszor látok havat. Nem is tudtam, hogy bárhol is lehet
ilyen hideg a Földön.
– A legjobb módja annak, hogy felmelegedj, ha elkezdesz
mozogni. Adj egy percet, hogy megtaláljam a nyomot, és
máris felpezsdíthetjük a véredet.
Végül két percbe telt, mire megtaláltam a fényes tartályt egy
felfordított virágcserép alatt. Meglepetésemre még mindig
benne volt az összes zseton, ami azt jelentette, hogy valahogy
megelőztem a többieket. Úgy tűnik, hogy az anagramma
Lincolnt és Calvint is megakasztotta.
– Meg tudod oldani? – kérdezte Ben, miközben az
oldalához csapdosta a karját.
– Nincs benne rejtjel, csak annyi, hogy egyenesen a
könyvtárba kell menni, és bemondani a jelszót, a
„pirocumulus” szinonimáját.
– Bárcsak lenne errefelé egy füstgomolyfelhő! Az talán
felmelegítene minket egy kicsit! – Ben körülnézett. –
Fogalmam sincs, merre kell visszamenni a házhoz.
 Amint a megítélésem szerinti helyes irányba mutattam,
Calvin és Lincoln bukkant elő sprintelve az épület oldala
mögül, mellkasuk zihált a megerőltetéstől.
– Kérlek, mondd, hogy van itt valahol egy nyom –
kapkodott levegő után Lincoln. – Nem kell részletezned, de ezt
már nem bírom sokáig. Egy szökőkútban keresgéltünk, és
annyira elzsibbadtam, hogy azt sem tudom, hideg van-e még.
– Nézd! – Calvin felém mutatott, ahogy még mindig a
tartályt szorongattam, látszólag képtelen volt magából több
szót kifacsarni.
Benre pillantottam, aki határozottan bólintott, majd átadtam
a tartályt Calvinnek. Ben és én már épp megfordultunk, hogy
elinduljunk, amikor még két ember tántorgott a látóterünkbe.
– Fogd meg! – kiáltotta Summer, és a hozzá legközelebb
álló Lincolnnak rontott. Ahogy mindketten a hóba zuhantak és
igyekeztek kibogozni magukat, Henry csak állt ott, összefont
karral, miközben Calvin elolvasta a nyomot, elvette a zsetont,
és sietve elindult, a tartályt pedig egy magyalbokorba dobta,
ahogy elfutott mellette.
– Mi a fene, ember? – kiáltott utána Lincoln.
– Csak egy győztes van! – szólt vissza Calvin. – Szükségem
van erre a munkára.
– Meg kellene próbálnod utolérni – mondta Ben, miközben
Summer a nadrágja hátsó részénél fogva ismét a földre
rángatta Lincolnt. – Még mindig nyerhetsz.
– Calvin a saját csapattagját árulta el. – Megráztam a fejem.
– Ez nem tisztességes.
– Baxternek nem kenyere a tisztességes eljárás –
emlékeztetett Ben.
– Neki talán nem, de nekem igen. – Közelebb mentem a
magyalbokorhoz, hogy valami bottal kipiszkáljam a tartályt,
amíg Henry át nem nyúlt mellettem, be az ágak közé, és ki
nem húzta.
 – Igen! – kiáltotta Summer, és gyomorszájon könyökölte
Lincolnt, ahogy elcsörtetett mellette Henry felé. Csapattársa
várt, amíg Summer kétlépésnyire ért tőle, aztán elhajolt
mellette, és Lincoln felé dobta a tartályt, akinek végre sikerült
felegyenesednie.
– Köszönöm, haver! – mondta Lincoln, miközben döbbenet
ült ki az arcára.
– Áruló! – sikoltotta Summer, és durván meglökte Henryt,
majd megpördült Lincoln felé, aki már felkapta a zsetonját,
elindult Calvin után, és futás közben a földre dobta a tartályt.
Henry, akinek szemmel láthatóan meg sem kottyant
Summer lökése, rám és Benre nézett.
– Ideje visszamenni a melegbe?
– Igen! – Ben megborzongott. – Mutasd az utat!
Jó tizenöt percig félig botladoztunk, félig kocogtunk,
mígnem hirtelen feltűnt a ház a távolban, miután megkerültük
egy magas sövény sarkát. Ben többször is erősködött, hogy
menjünk tovább nélküle, nem akarta, hogy lassú tempója
tönkretegye az esélyünket, hogy utolérjük a többieket. Henry
azonban biztosította őt, hogy ő nem bajlódott azzal, hogy
összeszedje a zsetonokat, így amúgy sincs esélye a
győzelemre, és én is túlságosan kiábrándultam az egész
komédiából ahhoz, hogy a szélviharban nekivágjak a nyílt
havas tájnak a két nagyobb férfi nélkül, akik
megakadályozhatják, hogy elfújjon a szél.
Néhányszor hátrapillantottam oda, ahol Summer sántikált a
hegyes csizmájában, miközben a haja az arcát csapkodta.
– Azt hiszem, jobb, ha megvárjuk – mondtam végül, amikor
megbotlott, és beleesett egy hótorlaszba. – Különben megsérül
vagy hipotermiás lesz.
– Egy pillanatnyi habozás nélkül itt hagyna téged kint –
válaszolta Henry szemöldökét felhúzva, mintha azt kérdezné,
hogy biztos vagyok-e benne.
 – Megvárja majd, hogy elérjük a bejárati ajtót, aztán lelök
minket a kőlépcsőn – tette hozzá Ben.
Mély, fagypont alatti levegőt vettem.
– Tudom.
Mihelyt ezt kimondtam, Henry visszabotorkált, hogy
segítsen Summernek lábra állni. A lány először elhárította,
amíg Henry közelebb nem hajolt, és mondott valamit, ami után
megengedte, hogy belekaroljon, és elindultak, hogy
visszaküzdjék magukat hozzánk.
Ahogy Ben és én a bejárati ajtóhoz értünk, Summer két
lépéssel mögöttünk megállította Henryt.
– Most már elengedheted a karomat. Nézz rám! Három
hótorlasszal ezelőtt már régen túl voltam azon, hogy
megpróbáljak nyerni.
Henry halvány mosolyt eresztett meg a lány felé.
– Nem az a fajta ember vagyok, aki befejezetlenül hagy egy
munkát.
A könyvtár ajtajához egy szedett-vedett, jéghideg
jelöltekből álló szánalmas kupac botorkált oda. Miközben a
kabátunkra tapadt hó a járólapra csöpögött, és a folyosói
meleg fuvallat hatására levegő után kapkodtunk, Ben és én
egyszerre kopogtattunk az ajtón.
– Füstgomolyfelhő! – kiáltottuk. Summer hangja még
hangosabban harsogott, miközben Henry úgy nézett ránk,
mintha félrebeszélnénk.
Melody kinyitotta az ajtót, széles vigyor ült az arcán, amíg
meg nem látta, hogy milyen állapotban vagyunk.
– Ah! Látom, egy kicsit még mindig fúj a szél odakint.
– Ha megkérdezett volna minket – nyögtem –, elmondtuk
volna, hogy a vihar délre megérkezik.
– Rendben, nos, óriási gratuláció, hogy visszatértek –
mondta, és ragyogó mosolyát némi aggodalom árnyékolta be.
– A fiúk elviszik a kabátjaikat, az ebédlőben pedig leves és
friss kenyér vár. Jól van, Summer?
– Mmmf! – nyögött fel frusztráltan Summer, amikor Henry
nem volt hajlandó elengedni a karját, hogy Ben és én
mehessünk be először.
Kissé csalódást keltő volt, amikor heroikus küldetésünk
végén bevonultunk a könyvtárba, és Billyn, Benjin és Bobbyn
kívül senkit sem találtunk ott. De azt kell mondanom, hogy
amikor csatlakoztunk Calvinhez és Lincolnhoz az ebédlőben,
az első korty fűszeres paszternákleves a legfinomabb dolog
volt, amit valaha ettem.
Baxter akkor tűnt fel újra, amikor az óriási szelet almás
süteményeket tea és kávé követte. Az étkezés visszafogott
volt, Calvin friss, száraz ruháiban lehajtott fejjel az ételre
figyelt, mi, többiek túlságosan fáztunk és fáradtak voltunk
ahhoz, hogy beszélgetni próbáljunk, Jordan Jones pedig
feltűnően hiányzott.
– Gratulálok mindenkinek! – dörögte Baxter, miközben egy
képernyő ereszkedett le a mennyezetről mögötte, és életre kelt.
– Hatan fejezték be az időjárás-vadászatot. Lássuk az állást az
utolsó előtti kihívás előtt!
– Még kettő van? – kérdezte Ben a pánik határán lévő
hangon.
– Ööö, elnézést, de miért én vagyok az utolsó? – kérdezte
Calvin, akinek a hangja jócskán túl volt a pánik határán, a
gödör legmélyéről szólt.
Baxter szenvtelen arccal nézett rá.
– Mert ki lett zárva.
– Mi? – Calvin tekintete az asztaltársaság többi tagján
ugrált, arca kipirult a dühtől.
– Nem, senki sem árulta be – mondta Baxter unott hangon.
– Egy milliárdos remete vagyok, aki a semmi közepén él.
Tényleg azt hiszi, hogy nincsenek kamerák minden sarkon?
– De… – dadogott Calvin.
 – Volt egy egyszerű szabály, amit világosan
elmagyaráztunk. Ne mozdítsák vagy vegyék el a tartályokat.
– Akkor miért van Bea még mindig az élen? – kérdezte
Lincoln, és azt nem tette hozzá, hogy ha Calvint kizárták, neki
az első helyen kellene állnia, nem a harmadikon.
– Lincoln Kim, merész magától, hogy megkérdőjelezi a
rangsort, tekintve, hogy a tartályt maga sem tette vissza a
megfelelő helyre. Ezt még elnézem, mert nem szándékosan
tette rossz helyre. Ez azonban egy állásinterjú, nem pedig
vetélkedő. Csapatjátékosokat akarok a szerkesztőségembe.
Bea egyénileg versenyzett, mégis több csapatszellemet
mutatott, mint a többiek együttvéve. Sofőr, megértem, hogy az
ön esetében a tisztesség és a csapattárssal való együttműködés
szöges ellentétben állt egymással, azonban nem nézhetem el a
zsetonok hiányát.
Henry finoman megrázta a fejét, mintha aznap már
századszorra gondolkodott volna el azon, hogy mit keres itt.
– Summer, mielőtt megkérdezné, miért áll az utolsó előtti
helyen – bár értékelem a kíméletlen elszántságát –, elmondom,
hogy aggasztóan rosszul készült fel erre a feladatra. Ilyen hibát
pedig nem tűrhetek el a Bigwood Mediában. Szeretné még
valaki megkérdőjelezni a döntésemet? Nem? Rendben.
Legyenek egy óra múlva a könyvtárban!
Félig azt vártam, hogy kiderül, valaki más is kiesett, amikor
újra összegyűltünk a könyvtárban immár lezuhanyozva,
átöltözve, és végre a hajunk sem hasonlított állott
vattacukorra. Negyedrészt azt vártam, hogy az a valaki én
leszek. Talán mindannyian úgy gondoltuk, hogy miután
túléltük a reggeli megpróbáltatásokat, butaság lenne most
kiesni. Vagy talán bármi is vár ránk itt bent, annak kevésbé
kimerítőnek kellett lennie, mint az odakint mostanra teljes
erővel tomboló viharnak.
– Ideje komolyra fordítani a szót – jelentette ki Baxter a
karosszékéből. – Tizenöt percük van, hogy bemutassák a
tízéves elképzelésüket a munkakörről. Az e-mailben
tájékoztatást kaptak, így az elvárásaim ennek megfelelően
magasak. Fordított sorrend. Calvin Cotton, most kezdheti.
Nem voltam biztos benne, hogy utolsónak maradni előny
vagy hátrány, miközben a többiek (természetesen Henryn
kívül) a diáikon keresztül bemutatták, hogyan fog változni az
időjárás a következő évtizedben, hogy a meteorológusok
miként támogathatják a környezetvédelmi kérdéseket, és
hogyan mozdul el a hagyományos televíziózás az online
alkalmazások felé. Volt némi ismétlődés, de még Summer is
hozzáértő munkát végzett, amikor ismertette, hogyan válhat a
BWM Today hasznára a közösségi médián zajló
influenszerkedés.
Amikor rám került a sor, tudtam, hogy a mondandóm vagy
az országos meteorológus szerepébe juttat, vagy egyenesen az
eredményjelző aljára. Ezt csak egy módon tudhattam meg.
– Ma délután sokat hallottunk arról, hogyan változik az
időjárás. Még többet hallottunk arról, hogyan játszhatunk
szerepet abban, hogy segítsük a szörnyű katasztrófa kezelését,
amelyet mi, meteorológusok évtizedek óta előrejelzünk.
Calvinnek és Summernek köszönhetően mesterkurzust
kaptunk arról is, hogy a média és a technológia még gyorsabb
változásainak köszönhetően hogyan tudjuk a legjobban
közvetíteni ezeket a létfontosságú információkat.
Én viszont egy olyan dologról szerettem volna beszélni, ami
soha nem változik. Az emberekről. És hogy az emberek
mennyire szeretnek kapcsolatot teremteni más emberekkel.
Közösségre vagyunk teremtve. Ezt a hatalmas kihívást csak
együtt tudjuk megoldani. Akár a szomszédokkal való
beszélgetés során, akár a Twitter-hashtageken keresztül
találjuk meg ezt a közösséget, mindannyiunknak szüksége van
rá.
– Nem vagyok jövőkutató, nem tudom biztosan
megmondani, hogyan fogunk egymáshoz kapcsolódni tíz év
múlva, de azt elmondhatom, hogy kapcsolódni fogunk, mert az
emberek ezt teszik. És nem látom, hogy miért lenne más az
időjárás.
 – Ő Walter Pirbright. – Előhívtam egy képet, amin Walter az
ég felé hunyorít. – A családja több mint kétszáz éve
gazdálkodik ugyanazon a nyolcvan hektáron. Walter
kilencvennyolc százalékos pontossággal meg tudja mondani,
hogy holnap fog-e esni, és azt is, hogy mikor és milyen erősen.
Ő már októberben meg tudta volna mondani, hogy fehér
karácsonyunk lesz. Ezt azért tudom, mert megmondta. A
nézőim imádják Waltert. Sok jegyespártól kapok üzenetet,
hogy megtudják tőle, milyen lesz az idő az esküvőjükön.
Amikor megmutattuk a fotókat az új borjairól, a honlapot
elárasztották a visszajelzések. Az egész régióban arra ösztönzi
a gazdákat, hogy alkalmazzák a fenntartható gazdálkodás
módszereit, mert látják, hogy Walter tudja, miről beszél, ha a
lábunk alatt lévő földről és a fejünk fölött lévő levegőről van
szó.
Rákattintottam a következő diára.
– Ő itt Byron. Egy, az életét megnyomorító betegségben
szenved, ami azt jelenti, hogy ha csak egy órára is elhagyja a
házat, az világkörüli utazásnak felel meg, ezért a legtöbb nap
otthon marad, egyedül. De minden hónapban fantáziautazást
tervez a világ egy távoli, általában elég veszélyes részére, és a
tervezés részeként megkérdezi tőlem, milyen lesz az időjárás.
Mióta elkezdtem a válaszaimat az adásaimban leadni, mások is
jelentkeztek, hogy tippeket adjanak neki azzal kapcsolatban,
hogyan érezhetné ott jól magát, valamint a helyi ételekről és
hasonló dolgokról.
Byron ma már nem láthatatlan része a közösségnek, és most
már vannak az életében olyanok, akik törődnek vele, akiknek
hasonló az érdeklődésük, még ha az övé csak a képzeletében
létezik is. Néhány néző személyesen is meglátogatta, és
elkezdett segíteni neki abban, hogy kimozdulhasson.
A következő diám különböző arcok egész sorát tartalmazta.
– Az én vízióm Mrs. Lewinski, aki azon gondolkodik, hogy
be kell-e vinnie a teraszon lévő cserepeit télire. Barb és Mick,
akik, miután megvitatták, hogy lesz-e szükségük pavilonra az
aranylakodalmuk alkalmából rendezett partihoz, kedvezményt
kaptak egy helyi sátras cégtől. A helyi sziklamászó csoport, a
kirándulók és a vitorlázók. A falusi vásár, a sportnapok és az
utcabálok. Az, hogy az emberek, akik ránk kapcsolnak, tudják,
hogy nincsenek egyedül, mert azok a mindennapi dolgok,
amelyek számukra fontosak, nekem is fontosak.
– Bármi legyen is az előrejelzés jövője, tudom, hogy
számomra az emberek állnak a középpontban. Ezért nézik
majd inkább a BWM Todayt, semmint rákattintanak az
időjárás-applikációra. Mert az embereknek mindig szükségük
lesz az emberekre.
Hosszú csend következett. Tekintetem végigpásztázott az
üres arcokon, és nem mertem Baxterre nézni. Abban a
pillanatban, amikor már azt hittem, hogy a megaláztatástól
tócsává olvadok össze ott az antik szőnyegen, Lincoln
mormolását hallottam.
– Akkor mi össze is pakolhatunk, és hazamehetünk.
Hatalmas lélegzet szakadt fel belőlem, amiről nem is
tudtam, hogy visszatartottam, és az öt másik jelölt erőtlen
tapsba kezdett, ami éppen elég biztató volt ahhoz, hogy
megkockáztassak egy pillantást Baxterre.
Egyetlen, határozott biccentése önmagában is elég lett
volna, de amikor még kacsintott is hozzá, minden erőmmel
azon voltam, hogy ne kezdjek fel-alá ugrálni azon a szent
helyen.
– Ez hihetetlen volt – suttogta Henry, amikor
visszavonultam mellé. – Tudtam, hogy jó leszel, de ez…
tökéletes volt.
Rám nézett, tündöklő kék szeme ragyogott, az a bizonyos
vigyor pimaszul betöltötte az egész arcát, és a szívem
összefacsarodott a mellkasomban. Évekig azt hittem, hogy
Henry és én utáljuk az egymás által kilélegzett levegőt is, és
most itt volt, Skóciában, két nappal karácsony előtt, és a
legtisztább szándékkal nekem szurkolt. Milyen szánalmas,
nyomorult módon elpazarolt gyerekkori barátság!
 14

Melody tájékoztatott minket, hogy hétkor vacsora, ami után az

interjú utolsó fordulója következik. Ez azt jelentette, két óránk
volt arra, hogy lazítsunk, idegeskedjünk, vagy beszorítsunk
egy kis felkészülést az utolsó pillanatra, személyiségünktől
függően. Azaz Lincolnt kivéve mindenki másnak. Mivel most
az ötödik helyen állt, úgy döntött, ideje hazamenni.
– Gondolod, hogy most már biztonságos elindulni? –
kérdeztem, miután bejelentette a dolgot.
Megvonta a vállát.
– Óvatos leszek. Még ha meg is kell állnom valahol,
legalább elmondhatom a férjemnek, hogy megpróbáltam.
Henry, akinek a pihenésen kívül semmi más dolga nem volt,
úgy döntött, hogy a könyvtárban marad, és elolvas egy
könyvet, amelyet az ókori csillagászatról talált. Én viszont le
akartam venni a cipőmet, lefeküdni, és megnézni a
telefonomat. Ha még egy pihentető szunyókálást is be tudok
iktatni, annál jobb.
Miközben igyekeztem képbe kerülni a közösségi médiás
követőimet illetően, üzenet érkezett Jedtől. Rögtön ebéd után
kértem, hogy adjon hírt a fejleményekről, de számítottam rá,
hogy eltarthat egy ideig, amíg válaszol.

NÉMI ELŐRELÉPÉS.

Rövid választ küldtem.

 ÉS????

Visszatartottam a lélegzetemet, miközben a válaszára vártam.

1 PERC.

Három végtelen perc múlva telefonált.

– Bocsánat. Éppen indulni készültünk a kórusra. Úgy kellett
tennem, mintha elfelejtettem volna a tárcámat.
– És?
– Szóval. Találtam egy műsorfüzetet arról a darabról,
amiben Joy nagyi játszott, amikor terhes lehetett, a Gyilkosság
Párizsban volt az. Elkezdtem átnézni a szereplőket és a stábot
a lehetséges apák után kutatva. Kis produkció volt, ami azt
jelenti, hogy kevesebből kell választani, de egyben kevésbé
ismertek is, így néhány név zsákutca.
– Van valaki ígéretes?
– Talán néhány. De ne feledd, lehet, hogy nem is szerepelt
ebben a darabban. Lehet egy barát vagy egy szomszéd. Valaki,
akivel egy partin találkozott.
– Tudom, de ez még a Swinging Sixties{1} előtt volt. Lehet,
hogy sok különböző férfival járt, de nem hiszem, hogy
akárkivel lefeküdt volna.
– Akkoriban sokat találgatott a média. Ha könnyű lett volna
megfejteni, akkor valamelyik újságíró megfejtette volna. Ha ez
egy valódi szerelmi viszony volt, akkor Joy nagyinak sikerült
titokban tartania.
Ezen elgondolkodtam.
– Valakinek tudnia kellett róla. Egy legjobb barát. Vagy az
ügynöke. A takarító. Tudjuk, hogy ki lehet bárki ezek közül az
emberek közül?
 – Bea, nem fogom tudni kideríteni, ki volt Joy nagyi
takarítónője hatvan évvel ezelőtt. Akkor sem, ha esetleg még
él.
– Nem, de talán Joy nagyi elmondaná neked, és akkor
kapcsolatba léphetnél a lányával, akinek elárulta a titkot,
mielőtt meghalt.
– Rengeteg munka kideríteni valakinek a nevét, aki
valószínűleg halott, és ha nem, akkor sem valószínű, hogy
lenne pénze a Charis House fenntartására, még ha szeretné is.
A gyomrom szörnyű csomóba szorult az emlékeztetőre,
hogy Jed miért üldözte ezeket a gyatra nyomokat.
– Tudom. De a csodának sokkal nagyobb az esélye, ha
megpróbálod.
Jed nagyot sóhajtott a telefonba.
– Oké, egyelőre nem adom fel.
– Ha egyszer visszajöttem, tudod, hogy segítek.
– Hogy megy az interjú?
– Nem hinnéd el, ha elmondanám.
– Olyan rossz?
– Hát, én vagyok az első az eredményjelző táblán, szóval,
nem olyan rossz, nem.
– Eredményjelző? Ó, várj egy percet! – Szünet következett,
amíg Jed tompa beszélgetést folytatott valaki mással. – Oké,
Mia üdvözöl, és reméli, hogy remekelsz, de most már tényleg
mennünk kell.
Ezután szinte lehetetlen volt elvonszolni a gondolataimat
attól, ami otthon történt. Az, hogy munkahelyet váltok-e vagy
sem, jelentéktelennek tűnt a Charis House elvesztéséhez
képest. Amikor a szüleim először kezdték el tervezni egy
alternatív iskola megnyitását, a hatherstone-i lakosok
tiltakozásának áradatával találták szembe magukat, akik
aggódtak, hogy mivel járna, ha „efféle gyerekeket” hívnának a
környékre. Anya és apa fáradhatatlanul dolgozott, hogy
megmutassa, az „efféle gyerekek” megérdemlik a
mindenkinek kijáró esélyt, és bárkit meghívtak a nyári
piknikekre, a sporteseményekre és a Karácsonyi
Látványosságra, aki meghallgatta őket. A munkatapasztalat-
program olyan sikeres lett, hogy hamarosan több volt a
felajánlott szálláshely, mint ahány diák volt, aki betölthette
volna azokat.
Elkerülhetetlen módon néhány gyerek soha nem tudta
leküzdeni a problémáit. Ott voltak a szívszorító történetek
azokról, akik börtönben kötöttek ki, hajléktalanná váltak, akik
egyik rossz döntést hozták a másik után. Voltak olyanok,
akikről soha többé nem hallottunk. De ők voltak a kivételek.
Az igazgatói iroda két falát fényképek borították szalagavató
bálokról, főiskolai diplomaosztókról és fiatal felnőttekről, akik
büszkén viselték első munkahelyük egyenruháját. A Charis
House öregdiákjait meg lehetett találni a helyi
szupermarketekben, az állatmentő központban és a
fodrászatban. Még a háziorvosunk is ott végzett.
A gondolat, hogy mindez véget érhet, olyan volt, mint egy
jégszilánk a mellkasomban, amitől megfagyott a vérem.
Bármilyen erőltetett is volt a tervünk, működnie kellett, mert
az alternatíva egyszerűen elviselhetetlen volt.
Miután jól kisírtam magam, és még néhány percig
bámultam a semmibe, úgy döntöttem, hogy ideje
összeszednem magam, és újra a feladatra összpontosítani, és
úgy véltem, ennek legjobb módja az, hogy megkeresem
Henryt.
– Minden oké? – kérdezte meglepett kifejezéssel az arcán,
amikor odamentem, és lehuppantam mellé a székre.
– Miért, látszik rajtam, hogy sírtam? – suttogtam. Senki más
nem volt a szobában, de Baxter világossá tette, hogy
mindenhol kamerák vannak.
– Nem. – Henry felült, és rám vetette azt a pillantást, amitől
úgy éreztem magam, mint egy tudományos preparátum. –
Miért sírtál?
 – Beszéltem Jeddel.
– Ó. Rossz hírek?
Megráztam a fejem.
– Nincs említésre méltó hír.
– Értem.
Tényleg így volt.
– A valaha volt legrosszabb karácsonyi ajándék? – kérdezte
egy pillanattal később.
– Adott vagy kapott? – kérdeztem, és felhúztam a lábamat a
kanapéra, ahogyan megfordultam, hogy szembenézzek vele.
– Kapott, nem? Miért adnál valakinek rossz ajándékot?
– Ötletek, idő vagy pénz hiánya? Bosszú? Mert le voltál
égve és kétségbe voltál esve, ezért az egész családodnak sütit
sütöttél valami szekrény mélyén talált tömbcsokoládéból, és
nem vetted a fáradságot, hogy előbb elolvasd a címkét?
Henry szája megrándult.
– Rendben, akkor adott. Hogy szól a történet?
Magamhoz húztam egy horgolt párnát, és beletemettem a
fejem.
– Apa csokoládés hashajtója volt. Vége a történetnek, mert a
részleteket nem érdemes megosztani.
Henry összerándult, majd elvigyorodott, mielőtt újra
összerándult volna.
– Te jössz.
Egy percre elgondolkodott. Tudtam, hogy megtalálta a
választ, amikor a füle rózsaszínűvé vált.
– Mondd csak.
Köhögött, lenézett, a szeme sarkából rám pillantott, majd
beadta a derekát, és szembefordult velem.
– Koncertjegyek a The Last Lorisra.
 – Micsoda? Az egy csodálatos ajándék! Megőrültem azért a
zenekarért. Hogy lehet ez a legrosszabb ajándékod?
– Mert az, akinek vettem őket, körülbelül egy órával azelőtt
kibékült a barátjával, hogy oda tudtam volna adni neki.
A szívem egy másodpercre habozott két dobbanás között.
– Végül apámmal mentem. Nem egészen ugyanaz.
A könyvtárra csend telepedett.
– Akkor is odaadhattad volna neki.
– Tényleg? – Henry felvonta az egyik szemöldökét. – Mit
gondolsz, hogy ment volna? A legrosszabb esetben a képembe
nevet, és beigazolódott volna minden félelmem, hogy őszintén
utál az utolsó porcikámig, és nem csak úgy tesz, hogy
megőrizze a méltóságát. A legjobb esetben elfogadta volna a
jegyeket, és elment volna a barátjával.
– Hogy lenne ez a legjobb eset?
– Mert akkor láthatta volna a kedvenc együttesét.
Megpiszkáltam egy laza szálat a horgolt párnán. Beletelt
még néhány hangos szívdobbanásba, mire összeszedtem a
bátorságomat, hogy ránézzek, de sikerült.
– Mindig ilyen kedves voltál?
– Megpróbáltam boldoggá tenni azt a lányt, akibe
belezúgtam. Néhányan azt mondanák, hogy az indítékaim
teljesen önzők voltak.
– És vannak olyanok is, akik tényleg ismernek téged.
– Legjobb ajándék? – kérdezte Henry, amikor a csend
ropogása már-már elviselhetetlenné vált.
– Úgy tűnik, hogy a valaha volt legjobb ajándékomat ellopta
az apád.
Ekkor teljesen elpirult, lehajtotta a fejét, és szája
szégyenkezve legörbült.
Mielőtt bármit is tehettem volna a feszültség enyhítésére,
pittyent a telefonom.
 HOGY MENT? SZOMSZÉDOK LESZÜNK? CSÓK

Ekkor a szívem egészen más okból kezdett dübörögni a

mellkasomban.
Gyorsan újra előrefordultam a kanapén, és begépeltem egy
rövid választ.

EDDIG JÓL MEGY, DE AZ EREDMÉNYT CSAK HOLNAP DÉLBEN

FOGOM MEGTUDNI.

Szünetet tartottam, mielőtt megnyomtam a küldés gombot.

Csók vagy nem csók?
Egy csók belefér. Nem vagyok szörnyeteg.
Kivéve, hogy a remegő ujjaimmal véletlenül négy csók
emojit nyomtam, és automatikusan a küldésre kattintottam,
mielőtt az agyam feldolgozhatta volna.

ELNÉZÉST A SOK CSÓKÉRT! MEGCSÚSZOTT A KEZEM!!!

Adam azonnal válaszolt.

NEM KELL BOCSÁNATOT KÉRNI. NEHÉZ NEKEM ELLENÁLLNI.

Hozzáadta a nevető emojit, de a következő üzenete nem tűnt

viccnek.

ÉS HIÁNYOZTAK A CSÓKJAID. (SOK CSÓKJEL)

A francba!
Hogy engedhettem, hogy megint ez történjen? Tudtam, hogy
nem bírjuk ki, hogy egy egyszerű, barátságos „hogy vagy?”-
nál megálljunk. Nem kellett volna válaszolnom az első
üzenetére. Kinyitottam egy ajtót, amely csak egy irányba
vezetett: még több szomorúsághoz és síráshoz, és ahhoz az
érzéshez, mintha kitépnék és megtaposnák a szívemet.
Kellett egy rövid, határozott válasz, amivel ezt leállítom.
Csakhogy az áruló agyam nem volt hajlandó előállni
semmivel, ehelyett arra emlékeztetett, milyen kedves tud lenni
Adam. Annyiszor próbáltam már elszakadni tőle, és minden
egyes alkalommal képtelenek voltunk ellenállni annak, hogy
visszatérjünk egymáshoz, mint a postagalambok vagy azok a
pingvinek, akik egy életre választanak párt. Talán egyszerűen
csak be kellene adnom a derekam, és elfogadni az
elkerülhetetlent. Ő volt az én emberem, jóban-rosszban, és itt
volt az ideje, hogy feladjam a küzdelmet, és megtaláljam a
módját, hogy együtt éljek a rosszal. A munka megszerzése jó
kezdet lenne.
Ne! Nem, nem, nem! Hagyd abba! Adtam magamnak egy
mentális pofont. Jó oka volt annak, hogy szakítottál Adammel,
és ez nem változott.
De emlékszel azokra a csodálatos időkre, amelyeket együtt
töltöttünk?
Emlékezz azokra a csodálatos időkre, amiket NEM
töltöttetek együtt, mert elfelejtett megjelenni, vagy mert megint
úgy döntött, hogy a zenéje fontosabb…
Igen, de ha Londonban élnék, más lenne a helyzet! Vagy
legalábbis lehet, hogy az lenne? Nem érdemes próbát tenni?
– Hét óra van. – Henry könyörületesen félbeszakította
eszeveszett belső vitámat.
Úgy döntöttem, hogy egyelőre valószínűleg az a
legbölcsebb megoldás, ha nem válaszolok Adamnek, inkább
követtem Henryt az ebédlőbe, ahol már várakozásteljesen ült a
többi jelölt.
 – Remek, mindenki itt van – mondta Melody, miközben az
iPadjére koppintott.
Két perccel később Baxter besétált, és helyet foglalt az
asztalfőn, az egyik oldalán Summerrel, a másikon pedig
Bennel. Eleinte megkönnyebbültem, hogy én ülök a
legtávolabb, ahol elkerülhetem a vizslatását. Mire azonban
befejeztük a fésűkagylóból álló előételt, amelyet ezúttal két
felnőtt pincér szolgált fel, világossá vált, hogy Summer
egészen másképp látja a dolgokat.
Ha az egész étkezést azzal töltötte volna, hogy Baxterrel
flörtöl, jogosan bosszankodtam volna. Ehelyett élénk
beszélgetésbe elegyedett vele a médiáról és más aktuális
ügyekről, biztosítva, hogy gyakorlatilag ügyet se vessen ránk,
többiekre – el kell ismerni, zseniális húzás volt. Az előző este
viselt testhezálló ruha helyett egy kifinomult, fekete kosztümöt
viselt krémszínű ujjatlan felsővel. A haja tökéletes volt, a
sminkje visszafogott, és minden porcikája úgy nézett ki, mint
egy országos időjárás-jelentőé.
Ben és Calvin is hősiesen próbáltak szóhoz jutni a
beszélgetésben, de lepattantak Baxterről. Ben végül feladta, és
más dolgokról kezdett beszélgetni velem és Henryvel. Calvin
csak ült csendben, és olyan halálos pillantást vetett a központi
borostyánasztaldíszre, hogy már-már azt vártam, hogy a
szemünk láttára fonnyad össze és hervad el.
A kellemes vacsoraparti máza megrepedt, amint
megérkeztek a desszertek. Amikor Melody előhívta az
eredményjelzőt, ami a Baxter feje mögötti képernyőn jelent
meg, Calvin nagy csattanással leejtette a kanalát, Ben pedig
felszisszent.
Henry, feltehetően felbátorodva attól, hogy nem volt
vesztenivalója, feltette a kérdést, amire mindannyian
gondoltunk, de nem igazán akartuk tudni rá a választ.
– Miért került Summer az első helyre?
Baxter enyhén kedélyes pillantást vetett rá.
 – Meggondoltam magam. A szakmában létfontosságú, hogy
tudd, mikor kell megváltoztatnod a saját döntésedet. – Nagy
kanállal mert a possetből. – Egy másik létfontosságú képesség,
hogy pontosan fel tudd mérni a versenytársakat, és megtaláld a
gyenge pontjaikat. Az utolsó feladat éppen ez. Bea-vel
kezdjük. Calvin, segítsen nekem. Miért ne adjam Bea-nek a
munkát?
– Mi? – Calvin elborzadt. A többiek is. Én különösen.
Baxter várakozás közben belapátolt még egy kanálnyit a
desszertből.
– Ő… nem túl profi – vonta meg a vállát Calvin. – Ez az
egész cuki, kötényruhás, „legyünk mind barátok” dolog szép
és jó egy helyi hírműsorban, de vajon működhet-e országos
szinten?
– Még valami?
Calvin megrázta a fejét, tekintete a tányérjára szegeződött.
– Ben.
– Hüm. Bea nagyszerű, de nem vagyok benne biztos, hogy
mennyire akarja a dolgot. Mindent bele fog adni, amije csak
van? A mai időjárás-vadászat azt sugallja, hogy tippeket ad
majd a versenytársainak, nem pedig elhalássza a nézőiket.
– És?
Ben elfintorította az arcát, hogy bevihesse a végső csapást.
– Kicsit idegesítő tud lenni.
Aú!
Baxter az állát Henry felé rántotta, aki csak undorodva rázta
a fejét.
Summer nem várta meg a végszót, átnyúlt az asztal
túloldalára, és megsimogatta a kezemet.
– Tisztában vagy vele, hogy ez egy állásinterjú. Teljes
mértékben számítok rá, hogy darabokra szaggatsz, amikor rám
kerül a sor. – Azzal Baxterhez fordult, és nekikezdett.
 – Több mint egy kicsit idegesítő. Sok kollégája panaszkodik
rá, hogy kiszámíthatatlan és nehéz vele együtt dolgozni.
– Ez nem igaz! – tört ki belőlem.
– Nem maga jön – ugatott Baxter. – Folytassa, kérem,
Summer.
– Igaz, hogy számos fontos megbeszélést kihagytál, nem
tartottál be határidőket, és lényegében egyik katasztrófa
követte a másikat? Bea-vel a kamera mögött csak nehézségek
vannak. Azért jelentkezett erre a munkára, mert tudja, hogy a
napjai meg vannak számlálva. Egyetértek Bennel. Nem akarja
ezt az állást. Sőt, nem is képes rá. Az isten szerelmére, annyira
nem tudja megszervezni magát, hogy egészen aznapig nem is
tudott az interjúról!
Dühödten pislogtam, a szemgolyómat könnyek égették. De
kizárt dolog volt, hogy Baxter Bigwood előtt sírni kezdjek.
Vagy Summer Collins előtt. Ehelyett kiegyenesítettem a
vállamat, felemeltem remegő államat, és megettem a finom
desszertemet. Csessze meg, amit Summer mondott! Átkozottul
jó időjós voltam.
– Tudomásul vettem. Térjünk át Summerre. Bea?
Nagyon is tudatában voltam a mellettem ülő Henrynek, aki
– ebben biztos voltam – akkor is kihagyta volna ezt a kört, ha
akarja ezt a munkát. De aztán arra gondoltam, hogy tényleg
nagyon akartam. Arra gondoltam, hogy milyen közel lakom
majd Adamhez, és hogy a szüleim végre komolyan vesznek, és
hogy megszabadulhatok attól a sok szarságtól, ami a
munkahelyemen történt, és amiért valószínűleg Summer volt a
hibás. Még ha nem is ő volt, ő adta meg a felhatalmazást, hogy
szétszedjem. Csak őszintének kellett lennem. Nem volt nehéz
összeszednem egy-két hibát, amiket megemlíthetek.
– Summer…
Aztán ránéztem, és félelem villanását láttam a hibátlan
szemceruzavonal alatt, és ez elég volt. Eszembe jutott, hogy a
vízióm a munkával kapcsolatban az volt, hogy önmagamat
adom. És ennek nem volt része az, hogy bárkit is befeketítsek,
függetlenül attól, hogy mit mondott vagy tett velem.
– Elbűvölő és karizmatikus, és a nézők szeretik őt.
Egyenesen a drámaiskolából csatlakozott az időjárás-
előrejelző csapathoz, és nagyon jól beletanult a dolgok
előrejelzés és adatok oldalába. Tudom, hogy mindent bele fog
adni ebbe a munkába.
Baxter felvonta az egyik szemöldökét.
– Bea, a csapatfeladat ma délután volt. Ez nem valami
trükk, ahol megjutalmazom, amiért támogatja a vetélytársát.
Adok még egy esélyt, hogy megtegye, amit kértem, és
elmondja, miért ne Summer kapja meg ezt a munkát.
– Köszönöm, kihagyom.
– Tessék? – Baxter hangja megkeményedett, mint a gyorsan
megkötő beton. Egyenesen a szemébe néztem, nem törődtem a
dübörgő szívemmel, és megismételtem magam.
– Kihagyom. Köszönöm a lehetőséget, de én itt
abbahagyom.
Ezzel hátralöktem a székemet, nagy nehezen felálltam, és
kisétáltam, imádkozva, hogy senki ne vegye észre a lábam
remegését. Szerencsére eljutottam egészen a szobámig, mielőtt
teljesen megadta volna magát.
 15

Henry nem sokkal utánam érkezett.

– Hűha! – mondta, és nekidőlt a komódnak.
– Igen. Úgy tűnik, két napot elvesztegettem az idődből.
Sajnálom.
– Nincs szükség bocsánatkérésre. Le vagyok nyűgözve,
hogy ilyen sokáig kitartottál, de ha biztos vagy benne, hogy jó
döntést hoztál, az a lényeg.
– Egyáltalán nem vagyok benne biztos – válaszoltam, és
szipogtam egyet, hogy ne törjön rám a sírás. – Nagyon akarom
ezt a munkát. Ha belegondoltam volna, valószínűleg
mindenkiről tudok mondani valami rosszat, ami valójában jó,
például azt, hogy „borzalmas a munka-magánélet egyensúlya,
mindig az irodában van”, vagy hogy „a kákán is csomót keres,
de minden követ megmozgat a megoldás érdekében”. Az
egészet egyszerűen rossznak és gonosznak éreztem. Nem
csoda, hogy nem hozott HR-eseket vagy producereket erre az
interjúra.
– Határozottan minden a hatalomról szól, ami eltörölte az
észérveket és a perspektívát – grimaszolt Henry. – Ahogy
Summer a csúcs felé ügyeskedi magát, ezt bizonyítja.
– Ez viszont potenciálisan megoldja az egyik problémámat.
Ha igazam van azzal kapcsolatban, hogy belekavar a
naptáramba és az e-mailjeimbe, akkor, ha megkapja ezt az
állást, újra ott tudok lenni a megbeszéléseken.
– Szóval, mi a terv, főnök? Izzítsam be a motort?
Megráztam a fejem.
 – Lincoln talán megúszta a vihar legrosszabb részét, de az
éjszaka borzalmas lesz. Reggel az első dolgunk lesz, hogy a
nyomába eredünk, így sokkal kisebb az esélye annak, hogy a
szél leröpít minket egy hídról.
– Bár jó esély van rá, hogy a hó miatt néhány út
járhatatlanná vált.
– Jobb, ha ezzel holnap foglalkozunk.
Összefonta a karját.
– Biztos, hogy kibírsz még egy éjszakát Sir Henry
Stréberville szobájában?
Forgattam a szemem, de nem tudtam megállni, hogy el ne
mosolyodjak.
– Amíg nem fecseged el senkinek. – Megborzongtam. –
Különösen nem a családomnak.
Nem említettem, hogy mostanra már rengeteg szabad szoba
van, köszönhetően négy jelölt korai távozásának. Azon sem
gondolkodtam el túlságosan, hogy miért hallgattam erről.
Biztos, hogy semmi köze nem volt Henry korábbi
vallomásához, miszerint belém bolondult.
***
Kibújásom az utolsó feladat alól azt jelentette, hogy volt egy
esténk, amit valahogy el kellett töltenünk. Nem volt kedvem
lemenni a földszintre, és megkockáztatni, hogy összefutok
Baxterrel, de Henry örömmel indult felderítőútra, és egy
díszes fadobozban lévő sakk-készlettel tért vissza, amelynek
tetején két bögre tea és egy csomag csokis keksz volt.
– Melody elkapott a folyosón. A biztonsági kamera biztos
észrevette, hogy elloptam a játékot.
– Tökéletes.
Nem voltam szörnyű sakkozó, de húsz perc után kész
voltam kidobni a táblát az ablakon.
– Emlékszel, hogy azt mondtuk, holnap első dolgunk lesz
hazamenni?
 Henry felpillantott, szemöldökét még mindig összeráncolta
a nagy koncentrációban.
– Hmmm?
A játékot a két ágy közötti éjjeliszekrényen helyeztük el. Az
ágyam támlájának dőltem, és frusztráltan felnyögtem.
– Ha mindig ilyen sokáig szöszmötölsz, nem fogunk addigra
végezni.
– A sakk stratégiai játék. Így tudod megnyerni, stratégiával.
– Nem, így tudod teljesen unalmassá tenni. És ez esetben
senki sem nyer.
– Én nem unatkozom. – A keze néhány másodpercig az
egyik gyalog felett lebegett, majd ismét visszahúzta.
– Mert nem kényszerítelek arra, hogy öt percig ott ülj,
amikor én jövök!
– Nem állítalak meg. Addig gondolkodsz, ameddig csak
akarsz.
Végül felvette a gyalogot, és egy mezővel előrébb húzta.
– Tessék, te jössz.
Legalább két percbe telt, mire rájött.
– Csak ülsz ott, és várod, hogy megunjam, ugye?
– Honnan tudod, hogy nem a stratégiámon gondolkodom?
Henry összehúzta a szemét, de láttam, ahogy megcsillan a
vidámság a mélyben, amely a lámpafényben szinte
türkizkéknek tűnt.
– Rendben. Stratégiázz csak tovább.
Még két percig vártam, amikor rájöttem, hogy sem sakkban,
sem várakozásban nem fogom Henryt legyőzni. Kicsinyes
dolognak tűnt azonban feladni, ezért felvettem a legközelebbi
bábut, és néhány mezővel arrébb lepottyantottam. Henry
azonnal előrehajolt, és a homlokán a ránc még mélyebb lett.
– Gondolod, hogy helyesen döntöttem? – kérdeztem végül.
 – Fogalmam sincs – mondta, miközben a táblát fürkészte. –
Képtelen vagyok rájönni a taktikádra.
Elég nagyot sóhajtottam ahhoz, hogy felnézzen, majd
tovább figyeljen, amikor rájött, hogy nem a sakkról beszélek.
Felült, és az enyémhez hasonló pozíciót vett fel, nekidőlve az
ágytámlának, karját behajlított térdére támasztva.
– Attól függ, honnan nézzük – mondta. – Van, aki azt
mondaná, hogy egy ilyen hatalmas karrierlépcső könnyen
megér néhány megjegyzést három másik ember hibáiról.
Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ők már megtették
ugyanezt veled. Tedd meg, amit meg kell tenni, és lépj tovább.
Nem nagy ügy.
– De te nem ezt mondanád, ugye?
– Nem nekem kell együtt élnem a döntéssel.
– De?
Henry egy pillanatra elhallgatott.
– Azt mondanám, hogy ha valamit megtanultam a
családodtól, az a hitelesség értéke. Hűnek lenni önmagadhoz
és ahhoz, amit fontosnak tartasz a kis dolgokban és a nagy
dolgokban egyaránt. – Állta a tekintetem, a hangja lágy
dörmögéssé halkult. – Azt mondanám, hogy te egy rendkívüli
nő vagy. Büszke vagyok rá, hogy a gyermekkori jegyesemnek
nevezhetlek.
– Köszönöm. – Lehajtottam a fejem, és elpirultam.
– Lesznek más lehetőségek is. Olyanok, ahol nem kell
Baxter Bigwoodnak dolgozni. A hétvégén bebizonyítottad,
hogy első osztályú időjárás-előrejelző vagy. A többi jelölt meg
sem tudott közelíteni.
Újabb hosszú csend következett, miközben Henry bókjai az
ágyak között lebegtek.
– Legjobb karácsonyi emlék?
– Ó, ez aztán a nehéz kérdés. – Az egyik párnát az ölembe
húztam, az államat az egyik kezemre támasztottam
elgondolkodó pózban. – Tudod, hogy az Armstrongok sok
ilyet gyártanak.
Bár a történetmesélés és a családjaink által az évek során
együtt kifőzött, túlzásba vitt ünnepségek közös történelmének
felelevenítése után, amikor később az ágyban feküdtem, csak
arra tudtam gondolni, hogy visszatekintve ezek az emlékek
most mennyire másnak tűnnek.
 16

Összepakolva, indulásra készen álltunk, és amint az első fény

megjelent a fenyőfák csúcsai felett, elosontunk a dühös manók
mellett. A szél halk nyöszörgéssé csillapodott, az égbolt
csillagokkal teli, a levegő pedig csípős és tiszta volt.
A kocsi tetejét több centi vastag hó borította, de Melody
kiküldte a férjét, Denzelt és a fiúkat, hogy takarítsák le a
bejárót.
– Ez gyerekrabszolgaság – morogta egyikük, és megállt,
hogy a lapátjára támaszkodjon. – Elnézést, kisasszony,
felhívná a rendőrséget, és megmondaná nekik, hogy itt
gyerekeket kényszerítenek munkaszolgálatra?
– Fogd be, Bobby! A rabszolgák nem kapnak fizetést! –
gúnyolódott a legidősebb, Benji. – Ha hívja a rendőrséget,
akkor hogy kapunk majd kaját a McDonald’sból?
– Hahó, a rabszolgák is kapnak enni!
– Egyikőtök sem kap semmit, ha egész nap veszekedtek –
szólt közbe az apjuk. – Ne felejtsétek el, hogy szenteste van.
Még nem késő, hogy a Télapó átjavítsa a rosszcsontok listáját.
– Fogadok, hogy a Télapó nem ért egyet a
gyerekrabszolgasággal – pufogott Bobby, és újabb lagymatag
szúrást mért egy hóbuckára. – A manórabszolgasággal talán.
Kimondatlan egyetértésben Henry és én elvettünk egy-egy
hólapátot a két legkisebb gyerekről, és hamarosan
megtisztítottunk egy akkora foltot az autó körül, hogy legalább
elindulhassunk.
 – Tartoztok nekünk egy sajtburgerrel, ha legközelebb
feljövünk. – Henry mosolygott, miközben visszaadta a lapátot.
– Ó, és az egyik manó megkért, hogy ezt adjam oda nektek. –
Három ötfontos bankjegyet húzott elő a tárcájából, és minden
fiúnak adott egyet. – Egy kis karácsonyi borravaló.
– Köszönjük! – vigyorogtak a fiúk, amíg mi beszálltunk a
kocsiba, és újult lelkesedéssel támadtak rá egy újabb
hókupacra.
– Talán hamarabb bekövetkezik, mint szeretnénk –
mondtam hunyorogva, ahogy a felkelő nap visszaverődött a
fehéren csillogó bejárón.
– Semmi esélye – rázta meg határozottan a fejét Henry,
miközben araszolni kezdett előre. – Megígértem a szüleidnek,
hogy karácsonyra épségben hazaviszlek. Teljes mértékben
szándékomban áll betartani ezt az ígéretet. Különben is,
inkább aludnék a kalyibában, amit a neten találtunk, mint hogy
visszakéredzkedjünk Baxterhez.
***
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy újra megnézzük azt a kalyibát.
Henry komor arccal nézett ki a szélvédőn. Már négy órája
úton voltunk, és eddig összesen harminc mérföldet tettünk
meg, hála a hóátfúvásoknak, két kidőlt fának, amelyek
különböző utakat zártak el, és annak, hogy megálltunk
ellenőrizni, nincs-e valaki abban az autóban, amelyet egy
árokból láttunk kilógni.
Arra számítottunk, hogy az A úton, amelyet megcéloztunk,
kicsit könnyebb lesz, de a kereszteződéshez közeledve láttuk,
amint egy sor autó olyan lassan araszolt, hogy egy gyereknek
volt ideje kiugrani, lefeküdni és hóangyalt csinálni, majd újra
beugrani.
– Várj, megnézem, van-e másik út. – Végigpásztáztam a
különböző alkalmazásaimat, miközben Henry tovább
vánszorgott a latyakban. – Nem. Ez a legjobb. Minél
keletebbre megyünk, annál rosszabb lesz. A lehetőségeink egy
hatalmas tömegkarambol, egy lezárt híd, vagy pedig beállunk
a dugóba. Itt legalább mozognak az autók. És csak hogy
tisztázzuk, a kalyiba nem opció.
Az előttünk haladó autók végszóra megálltak. Henry beállt a
sorba, miközben köszönetet intett a férfinak, aki megállt, hogy
beengedjen minket. A férfi ironikusan „mit lehet tenni?”-t
intett a csokiszeletével, és beállt mögénk.
Fél órával és háromszáz méterrel később az idegeskedésem
pánikba kezdett átcsapni.
– Nem fogunk időben hazaérni. – Kétségbeesetten
kattintgattam az alkalmazásokat, de az elmúlt harminc
másodpercben semmi javulás nem mutatkozott. – Megígértem,
hogy visszajövök a szentesti büfére.
– Addig még van néhány óránk. A dolgok egyre jobbak
lesznek, minél közelebb kerülünk. Ugye?
– Fel kell hívnom Waltert.
Egy rövid és zavarba ejtően őszinte beszélgetés után az
egyetlen olyan emberrel, aki többet tudott az időjárásról, mint
én, visszahanyatlottam az ülésbe, és az arcomra húztam a
bojtos sapkámat.
– Huh!
– Oké. Mennyire rossz a helyzet?
Vonakodva toltam vissza a sapkámat.
– Szóval, ott van ez a kalyiba. – Miután a döntés
megszületett, már nem kellett sietnünk. Walter biztosított arról,
hogy a vihar, amely jelenleg egy Yorkshire-től Nottinghamig
terjedő széles terület fölé telepedett, egy tapodtat sem mozdul,
amíg a kora reggeli órákban el nem fújja magát. Hóban vezetni
egy dolog. Egy tomboló hóviharban a jeges utakon csúszkálni
egyszerűen ostobaság lett volna. Miután kivégeztük a Melody
által újratöltött kulacsokat, valamint a reggelire csomagolt
süteményeket, úgy döntöttünk, hogy keresünk egy helyet, ahol
feltölthetjük a készleteinket, hogy felkészüljünk egy hosszú
napra és egy esetleg még hosszabb éjszakára.
 Egy újabb, veszélyekkel tarkított félórával később beálltunk
egy benzinkútra, amely tele volt karácsonyi utazókkal, akik a
szörnyű körülmények elől menekültek ide. Először a bolt felé
vettem az irányt, és éppen időben csatlakoztam Henryhez a
kávéra váró sorban, hogy meghalljam, elfogyott a kávé.
– Már csak borsmenta- és édesgyökértea maradt, ami meleg
– csattant fel a megviselt barista a mögöttünk kígyózó hosszú
sort vizslatva.
– Rendben – felelte Henry, és a kezébe nyomta a
kulacsainkat. – Annyit veszünk, amennyi belefér ezekbe.
Egy másik helyen sorba álltunk két adag fonnyadt csilis sült
krumpliért. Mivel nem találtunk üres asztalt, a legtávolabbi
sarokban választottunk egy helyet, távol a legnagyobb
káosztól, és a kabátunkat pikniktakarónak használva leültünk a
padlóra.
– Kicsit más, mint a tegnap esti vacsora – mondtam, és
kivettem egy darabka nem teljesen átsült hagymát.
– Azt hiszem, a társaság kielégítőbb – válaszolta Henry, és
arra koncentrált, hogy megpróbálja felvágni a szénné égett
krumpli héját.
– Legalább melegben vagyunk, és sikerült valami meleg
ételt szereznünk.
– Meleg? – Henry szemügyre vette a kartondobozomat.
– Legalább sikerült valami langyos ételt szereznünk.
– Mi a terv, főnök? Itt maradunk reggelig?
– Ez tűnik a legjobb megoldásnak.
Abban a pillanatban kinyíltak a kétszárnyú ajtók, és egy
egész busznyi ember özönlött be. Mindannyian focimezt
viseltek, és körülbelül a felüknél dobozos sör volt. Légyrajként
zúgtak el a már régen kiürült hamburgerező felé, de amint
meghallották a rossz hírt, kisebb csapatokra oszlottak,
némelyikük párba kapaszkodva tántorgott körbe-körbe, és
énekelt. Egy másik csoport elkezdte körbejárni az asztalokat,
hogy megkérdezzék, van-e valakinél sör, whisky, kaja vagy fű.
 – Gyerünk, ti ott! – kiabálta egy különösen vörös arcú,
idősebb férfi. – Mindjárt itt a karácsony, csináljunk ünnepi
hangulatot. Egy csónakban evezünk, ki kellene hoznunk belőle
a legtöbbet!
Ezután elkezdte énekelni a Wonderful Christmastime-ot,
csakhogy az első soron kívül nem emlékezett a szövegre, így
azt énekelte újra és újra, amíg az egyik társa rá nem
káromkodott, hogy fogja be, és belelökte egy karácsonyfába.
A fa és a férfi felborított egy fiatal nőt, és a dolgok onnantól
kezdve még rosszabbra fordultak.
Henry gyorsan keresésbe kezdett a telefonján.
– Mindent összevetve, az a kalyiba csak három mérföldre
van innen.
Így történt, hogy miután könyörgő hangnemben
telefonáltam nekik, majd Henry visszahívta őket, hogy merev
robothangján alkudozzon, az autópálya következő lehajtójánál
találtuk magunkat, és viszonylag üres utakon araszoltunk a
„varázslatos kulipintyóhoz” a semmi közepén.
Már kora délután volt, pár óra múlva elkezd alkonyodni, és
én csak egy meleg, száraz helyre vágytam egy székkel, amire
leülhetek, és ahol nem követelik részeg férfiak, hogy
csatlakozzak a vonatozásukhoz.
A kalyiba száraz, ezt meg kellett hagyni.
Van ott egy egész kanapé is.
Nincsenek részeg idegenek – ez mindig bónusz.
Rájöttem azonban, hogy van még néhány dolog, amit mégis
szeretnék.
Megálltunk egy épület előtt, amely minden bizonnyal egy
rönkházra szeretett volna hasonlítani, de a valóságban inkább
egy lepusztult fészerre emlékeztetett. Egy másik, oldalt álló
kisebb faépítménytől eltekintve hóval színezett mezők vették
körül, és nem sok minden más. Miután sikerült elérnünk, a
házat kiadó ügynök megadta a kulcsot rejtő széf kódját, ami
hasznos információ volt. Kevésbé bizonyult hasznosnak, hogy
a széfet üresen találtuk.
Néhány eredménytelen perc után, miután átkutattam a
benőtt előkertet egy másik kulcs vagy bármilyen más hely után
kutatva, ahová a kulcsot elrejthették, körbementünk, és
rájöttünk, hogy az épület hátsó oldalán még ajtó sincs.
– Visszahívom az ügynökséget. – Henry néhány
másodperccel később letette a telefont. – Az iroda
huszonnyolcadikáig zárva van. De nem kell aggódni, mert
vészhelyzetben kapcsolatba léphetünk a tulajdonossal azon a
számon, melyet az ingatlanban könnyen hozzáférhető módon
elhelyezett információs mappában találunk.
– Megpróbálhatnánk a szomszédot – biccentettem a másik
épület felé, ahol egy földszinti ablakból csábító sárgás
ragyogás hívogatott minket.
Henry nem volt boldog.
– Nem kopogtathatunk be szenteste egy ismeretlen ember
ajtaján.
Ferde pillantást vetettem rá.
– Pont ez a legjobb nap erre, nem? Ez a jóakarat ideje.
– Másrészt, ezek az ablakok elég gyengének tűnnek ahhoz,
hogy ki lehessen őket feszíteni.
– Erről mondj le. – Elindultam a másik ház felé. – Csak ha
másképp nem megy. Már így is eleget fizetünk ezért a
szemétdombért anélkül is, hogy egy betört ablak költségeit is
hozzáadnánk.
Háromszor kellett hosszasan kopogtatni az ajtón, mire végre
kinyílt. Miután a második kopogásra sem jött válasz,
megpróbálkoztam volna a betöréses módszerrel, csakhogy
akkor szégyenben maradtam volna Henry előtt.
– Igen? – Mélyen ülő szempár nézett rám az ajtó apró résén
keresztül.
 – Üdv! – Megeresztettem egy tétova integetést. – Kivettük a
szomszédos kulipintyót, de az ígérettel ellentétben nincs kulcs
a széfben. Nincs véletlenül egy pótkulcsuk? Vagy a tulajdonos
száma?
– De igen – bólintott az arc.
– Melyik?
– Mindkettő. Nálam van a kulcs, hogy kitakarítsam a ház. –
Az ajtó egy centivel szélesebbre tárult, felfedve egy ráncos
arcot és egy kampós orr egy részét.
– Ez a hét nincs bérlő, ezért nem tettem vissza a kulcs.
– Rendben, ez érthető. – Továbbra is mosolyogtam. –
Kaptunk egy e-mailt az Álomházaktól a last minute
foglalásunkról. Tessék. – Kinyitottam a telefonomat, hogy
megmutassam neki a képernyőt.
– A ház nem lett kitakarítva.
– Semmi baj, az időjárás miatt ragadtunk itt, így csak egy
száraz és meleg helyre van szükségünk.
– Vár itt, amíg kitakarítok.
– Nem, hiszen szenteste van, nehogy nekiálljon takarítani.
Az ajtó szélesre tárult, és megjelent előttem az egyik
leggömbölyűbb nő, akit valaha láttam. Csak amikor mereven
hátralépett, hogy beengedjen minket, jöttem rá, hogy a
gömbölydedség nagy része valójában több réteg vastag
ruhából állt.
– Itt vár – vakkantotta, elég hevesen ahhoz, hogy már bent
legyek, mielőtt még belegondolhattam volna, hogy mi lesz
ennek a vége. – Te, magas ember. Jön be.
Henry, aki feltehetően nem akart egyedül hagyni, azonnal
csatlakozott hozzám odabent – amint kiderült, egy egyszobás,
megdicsőült fészerben. Az egyik sarkot jóindulattal konyhának
lehetett nevezni, mini hűtőszekrénnyel és egy kétlapos
főzőlappal felszerelve, ami egy asztalon állt egy vízforraló és
egy mikrohullámú sütő között, egy másik sarokban pedig egy
egyszemélyes ágy volt. A szoba a lepukkantság ellenére
tisztának és viszonylag rendezettnek tűnt. A karácsony
egyetlen jele egy lekvárosüvegben elrendezett fenyőágcsokor
volt.
– Ül! – morogta a nő, és rámutatott egy megereszkedett
barna kanapéra. Azonnal engedelmeskedtünk.
– Egyébként Bea vagyok, ő pedig Henry.
– Hmm. – Alaposan szemügyre vett minket. – Hívhat
Beyoncé.
– Beyoncénak hívják?
Sötét szeme összeszűkült.
– Azt hisz, hogy nem lehet ez a nevem?
– Nem. Csak azt hittem, hogy csak egy Beyoncé van. Nem
tudtam, hogy ez egy valódi név.
Főleg nem egy orosz akcentussal beszélő, középkorú nő
neve.
Henry a térdemet bökdöste a térdével, és az előttünk lévő
rozoga dohányzóasztalon heverő levél felé biccentett, melynek
tetején a Polina Ivanova név állt.
– Rendben, nos, ez nagyon kedves öntől, de nem szeretnénk
tovább rabolni az idejét.
– Nem probléma. Rengeteg időm van.
Lassan ereszkedni kezdett egy fából készült székre, de a
rakott szoknya alatt viselt ruharétegek miatt úgy hat centivel
az ülőfelület felett megállt.
– Nagyon hideg van itt. – Henry, aki immár befejezte a
tudományos helyzetfelmérést, először szólalt meg. – Működik
a fűtés?
A nő lebiggyesztette az ajkát. – Elektromos fűtőtest túl sok
pénzbe kerül. Melegen bebugyolál magam, nem probléma.
– És a tűz?
A szemközti falba egy kandalló volt beépítve.
 – Túl öreg vagyok ahhoz, hogy rájöjjek, hogy kell
meggyújtani azt a hülye izét. A térdem nem bírja. –
Végigpásztázta a szobát, mintha próbálna visszaemlékezni, mi
történt. – Á, igen, majd én kitakarítom a ház. Olyan
embereknek tűnnek, akik értékelik a szép, tiszta helyet.
Először is főzök egy kávé.
– Ne, kérem, ne aggódjon. Van meleg teánk.
– Van kávéja?
– Tea.
– Tea! – A nő elfintorodott. – Jó kávé van szükség. Ígérem,
ilyen kávét még nem ivott.
– Hát, az nagyon kellemes lenne, köszönöm szépen.
Ahogy a nő átimbolygott a konyharészbe, Henry a szeme
sarkából rám pillantott. A válla merev volt, a keze tökéletes
szimmetriában helyezkedett el a combján.
– Szenteste van! – suttogtam. – Itt maradt egyedül. Nem
mintha lenne jobb dolgunk.
– Továbbra is fel kell hívnod a szüleidet, hogy tudasd velük,
mi történt.
– A francba! Igen. Meg akartam várni, amíg valami
biztonságos helyre érünk, hogy eggyel kevesebb dolog miatt
kelljen kiborulniuk. Amint elment, hogy kitakarítson, hívom
őket.
Henry felém fordult, hogy rendesen rám tudjon nézni.
– Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is elkezd
takarítani. – Nyelt egyet, és a farmerján lévő nem létező szöszt
piszkálta. – Abban sem vagyok biztos, hogy itt biztonságban
vagy.
– Tessék! – Beyoncé/Polina két gőzölgő bögrét nyújtott át
nekünk. – Próbál ki.
Megkockáztattam egy óvatos kortyot, majd egy sokkal
nagyobbat.
 – Ez csodálatos, köszönöm. – Bólintottam Henrynek, hogy
kóstolja meg az övét. Sajnos, ahogy a bögrét az ajkához
emelte, hangos csattanás hallatszott a hátunk mögül, amitől
egy jó nagy kortynyit rálöttyintett a kabátjára.
– Á, Iván felébredt. Hozok egy ruhát a kabátjához, aztán
találkozhatnak vele. Nekem meg kell néznem Iván, aztán
megyek és kitakarítok. – Átnyújtott Henrynek egy nedves
mosogatórongyot, majd elindult a hátsó falba épített ajtó felé.
Eddig azt hittem, hogy egy kamra, de talán több volt a
helyben, mint amit elsőre feltételeztem.
– Nem, vár, előbb el kell rejteni az ajándékát! – Polina
visszasietett, és felkapott az asztalról egy gyapjús valamit. –
Néz, még nincs egészen kész, de azt hiszem, tetszeni fog neki.
Egy apró, ujjatlan, zöld és piros csíkos kötött pulóvert tartott
a kezében.
– Iván egy kisbaba? – kérdeztem, és a gyomrom
összeszorult a gondolatra, hogy itt él egy baba.
– Nem, huszonhárom éves! – mondta, és büszkén felszegte
az állát.
– Rendben – bólintottam, majd rámosolyogtam, és
próbáltam úgy tenni, mintha teljesen normális lenne, hogy
valaki egy felnőtt férfinak köt egy tizenöt centi széles
pulóvert. Vagy lehet, hogy egy játéknak? Egy kutyának?
Mielőtt megtudhattam volna, anya hívott. Megígértem
Henrynek, hogy egy perc múlva visszajövök („Ajánlom is”,
motyogta válaszként), és kiugrottam, hogy közöljem a hírt.
– Bea, a meteorológusnak, aki helyettesít téged, most az
egyszer igaza volt. Az utak állapota kész rémálom! Egyik
unokatestvér sem tud lejutni. Margo azt javasolta, hogy
jöjjenek lovon, de aligha tűnik észszerűnek, hogy egy lovat
erre kényszerítsünk ilyenkor. Mi van veled és Henryvel? Nem
hiszem, hogy ma vissza tudtok jönni. És bár nem akarom azt
mondani, hogy én megmondtam, de ha emlékszel,
megkérdeztem tőled, hogy vajon a munkád lesz-e megint az
oka annak, hogy nem tudsz velünk lenni karácsonykor.
 – Ott leszek karácsonykor!
– A karácsony több mint egy nap. Különben is, egyelőre
Skóciában kell maradnod.
– Bea baba! – szólt közbe apa. – Jól vagy? Biztonságban
vagy? Te és Henry vigyáztok egymásra?
– Jól vagyunk. Megpróbáltunk elindulni, de nem jutottunk
messzire, és rájöttünk, hogy hiba lenne továbbmenni.
Találtunk egy kis kulipintyót, ahol éjszakázhatunk, és a
karácsonyi vacsorára otthon leszünk.
– Pff! – horkant fel anya. – Egyszer volt, hol nem volt, úgy
volt, hogy egy hétig itt leszel. Aztán hogy visszaérsz a büfére!
Nincs szükségünk több elhamarkodott ígéretre, köszönjük.
Jonty, beszélj vele te. Meg kell néznem a sonkát.
– Sajnálom, Bea baba, csak kiborult, amiért le kellett
mondania a partit, és hiányzol neki. Nélküled nem ugyanaz.
– Nem, apa, én sajnálom. Veletek kellett volna maradnom,
ahogyan megígértem. Anyának minden oka megvan rá, hogy
dühös legyen. Szörnyen érzem magam, amiért nem vagyok ott.
Apa egy pillanatra elhallgatott. Elképzeltem, ahogy
visszapislogja a könnyeit.
– Nem dühös. Tudja, hogy helyesen döntöttél. És
hamarosan itt leszel, csak ez számít.
Most rajtam volt a sor, hogy megpróbáljak nem sírni.
– Nem kérdezte, hogy ment az interjú.
– A délelőtt nagy részét azzal töltötte, hogy gratulálótortát
sütött neked.
– Mi? – Eltartott néhány másodpercig, amíg ezt
feldolgoztam. – Tortát sütött? Azokra a zsír- és cukormentes
utánzatokra gondolsz, amiket a születésnapomra szokott
csinálni?
– Csokoládé és karamell. Igazi csokoládé és igazi karamell.
A gratulációt csokigolyókból rakta ki. Tényleg nagyon büszke
rád, Bea baba.
 – Ez édesen hangzik. De lehet, hogy a csokigolyókat le kéne
szedni. Vagy átrendezni „részvétünk”-re.
– Ó, sajnálom! Annyira biztosak voltunk benne. – Apa
teljesen le volt sújtva. – Az a Bigwood egy idióta, aki nem
ismeri fel a jót, amikor ott van a szeme előtt.
– Köszönöm, apa. Igazából azt gondolta, hogy nagyszerű
voltam, amíg úgy nem döntöttem, hogy kiszállok az utolsó
fordulónál.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy megvolt rá a jó okod.
– Megvolt. Nagyon is jó. Majd mesélek róla, ha
visszajöttem, és ígérem, hogy büszkébb leszel rám, mintha
maradtam volna, és megkaptam volna a munkát.
– Nem is lehetnék büszkébb rád, bármit is teszel.
– Köszönöm. Most pedig abba kéne hagynod a sírást,
inkább menj, és találd meg a módját, hogy felvidítsd anyát.
Nekem vissza kell mennem Henryhez.
– Ó, igen, Henry! Hogy jöttök ki egymással? Meg…?
– Szia, apa!
Annyira elvonta a figyelmemet a torta, hogy miután
visszamentem a házba, jó néhány másodpercbe telt, mire
észrevettem Henryt.
– Mi? – A szülőkkel való beszélgetés utáni rossz
hangulatom azonnal elpárolgott. – Várj, ne mozdulj!
Csinálnom kell egy képet.
Mielőtt lefotózhattam volna, a hatalmas papagáj, amely
Henry fején ült, felröppent, és körülbelül tíz centivel a fejem
fölött suhant el, miközben azt rikoltozta: „Betolakodó!
Betolakodó!”
– Iván, viselkedj! – szidta le Polina, aki egy doboz
tisztítószerrel a kezében bukkant fel a hátsó ajtóban. – Nem
szabad így bánni a vendégeinkkel.
– Bocsánat, Beyoncé – motyogta, és visszatért, hogy ismét
Henry fején landoljon. Nem mintha a Henry fején ülő papagáj
önmagában nem lett volna elég elragadó, de ez a példány
ráadásul egy kötött, kapucnis, karácsonyi pudingos pulóvert
viselt, amelyen lyukak voltak kivágva a szürke szárnyai
számára.
– Így már jobb. Leszel barátságos, amíg én megyek és
takarítok.
– Ez nem igazán jobb – mondta Henry. Az arca üres maszk
volt, amelyről megtanultam, hogy miriád különböző érzelmet
rejt, és ebben az esetben egyik sem volt pozitív.
Túl késő, Polina már elment.
– Hogyan fog takarítani ennyi ruhában? – tűnődtem,
miközben néztem, ahogy átdöcög a kerten.
– Nem a legfontosabb kérdés, ami most az eszembe jut –
válaszolta Henry összeszorított fogakkal.
– Ó? – Leültem a székre, és képtelen voltam elrejteni a
mosolyomat. – Mi lenne az?
– Az lenne, hogy hogyan sikerült még rosszabb helyzetbe
kerülnünk, mint a legutóbbi?
– Szenteste van. Fogadd be a kalandot.
– Ha a fejemre csinál, te leszel a hibás.
 17

Egy órával később, nagy megkönnyebbülésünkre, Polina

visszatért. Jó pár réteg ruhától megszabadult, és boldogan
fedezte fel, hogy nem kell újra felvennie őket, köszönhetően
annak, hogy Henry tüzet gyújtott, miután meggyőzte Ivánt,
hogy költözzön át egy alkalmasabb helyre az ágy végében.
– Karácsonyi csoda! Te angyal, akit maga Isten küldött.
Kérem, ül vissza, és hozok étel.
– Tényleg nem szükséges. – Henry állva maradt. –
Köszönjük, hogy itt várakozhattunk, és a finom kávét is, de
most már megyünk.
– Henry – sziszegtem. – Nem hagyhatjuk egyedül szenteste.
– Nincs egyedül – suttogta vissza. – Itt van neki Iván.
Ádáz pillantást vetettem rá. Erre ő azzal válaszolt, hogy
lehunyta a szemét.
– Kérlek, ne kényszeríts arra, hogy itt maradjak. Ennél több
újdonságot már nem bírok elviselni.
– Tessék. Ajándékkosár. Jó étvágyat. – Polina egy kis fonott
kosarat tartott a kezében, amely tejet, gyümölcskosárkákat,
egy üveg bort és néhány más finomságot rejtett. – Kérem, ne
vigye el a kosarat, amikor elmegy. Ez az utolsó.
– Ez csodálatos, nagyon köszönjük. – Henry kétségbeesett
szemébe néztem, de nem tudtam megállni. – Gondolom, nem
szeretne csatlakozni hozzánk.
– Gondolja jól. Köszönöm a meghívást, de nem, köszönöm.
Most a családommal fogok beszélni a videóhíváson.
 – Oké, hát akkor, boldog karácsonyt! – Henry már az
ajtóban várt rám. – Még egyszer köszönjük!
– Boldog karácsony. És ne köszön meg, amíg nem próbálta
egy éjszakát abban a halálos csapdában tölteni. És ne kopogtat
vissza az ajtómon sem. Takarítok, ennyi. Ha bármi más
probléma van, beszél azzal a csibész tulajdonossal.
Azzal úgy becsapta az ajtót, hogy összekoccantak a fogaim.
Henry, aki határozottan visszaváltott robotüzemmódba,
elszántan gázolt vissza a hóban a kocsihoz, és elhozta a
csomagjainkat. Ezúttal Polina az ajtóban hagyta a kulcsot.
Némi szorongással merészkedtünk be.
– Legalább tiszta. – Ez volt a legtöbb, amit el tudtam
mondani, miután először körülnéztem.
– Nem nehéz tisztán tartani egy gyakorlatilag üres szobát,
nem igaz?
Henry nem túlzott. Valójában három szoba volt – a
földszinten a fő lakóhelyiség és a fürdőszoba, a padlásra pedig
egy aprócska hálószoba volt beékelve. A nappaliban volt egy
kanapé, egy ferde könyvespolc, amelyen nem voltak könyvek,
és egy Polináéhoz hasonló konyharész. A fürdőszobában egy
egyszerű mosdó, vécé és kád volt, zuhanyzó nélkül. A
hálószobában egy ágy volt.
Polina becsületére legyen mondva, hogy betett egy vázányi
fenyőágat, hasonlót, mint ami az otthonában volt, ez legalább
segített elfedni a doh és a rothadás szagát. Ez azonban nem
volt elég ahhoz, hogy elvonja a figyelmet a csupasz bézs
falakról, a sárszínű szőnyegről és a hely sivárságáról.
– Ez még rosszabb, mint a fotókon – csodálkoztam el.
– Ó, még annál is rosszabb – mondta Henry a fürdőszobából
kilépve. – Nincs folyó víz.
– Micsoda? – A konyhába siettem, és felfedeztem, hogy
nincs mosogató. A fürdőszobában a csapok megnyitása nem
eredményezett mást, mint szörnyű nyikorgást.
 – Talán befagytak a csövek – aggodalmaskodtam, miközben
Henry a konyhaasztalon lévő információs mappát lapozgatta.
– Ó, nem, minden rendben. – Rám nézett, és
megkönnyebbülésemre csipetnyi humor villant a szemében. –
Használhatjuk a kutat.
A megkönnyebbülésem elpárolgott.
– A kutat?
– A ház mögött van. Teljesen biztonságos inni belőle, ha
előbb felforraljuk, és elég mélyen van a földben, úgyhogy
talán még meg se fagyott.
Amíg én a kútról elhangzott információt dolgoztam fel,
Henry folytatta.
– Ha már a megfagyásnál tartunk, ahelyett, hogy az unalmas
központi fűtést kellene elviselnem, a nap második tüzét
rakhatom.
Megnéztem a kandallót.
– Nincs fa. Sem gyújtós. És még ha tudunk is tüzet gyújtani,
aligha fog minket melegen tartani az éjszaka folyamán.
A kanapéra dőltem, ahogy hirtelen rám tört a felismerés.
Nem voltam túlságosan kényes arra, hogy puccos helyeken
szálljak meg, ahol olyan luxusban lehet részem, mint a folyó
víz és a fűtés. Ugyanúgy készen álltam a kalandra, mint bárki
más. De szenteste volt, és a Coach House-t ilyenkor
beragyogja a jókedv. Még az extra családtagok nélkül is
megtelik melegséggel, nevetéssel és hangos beszélgetésekkel.
Az ebédlőasztal roskadozik a finom falatoktól és persze anya
ízetlen ételeitől.
Fahéj és szegfűszeg, áfonya és hagyma illata terjeng,
miközben mindenki részt vesz a holnapi lakoma
előkészítésében, Joy nagyi pedig a karácsonyi playlisttel
együtt énekel, míg végül mindenki más is becsatlakozik.
Meggyújtják a fényeket a fán, az ajándékok lassan gyűlnek
az ágak alatt. Minden szabad felületet gyertyák vagy
csokoládéval teli tálak foglalnak el. A fából faragott adventi
jelenet köré gyűlünk, hogy a jászolba helyezzük az utolsó
betlehemi figurát.
Lenne ölelkezés és veszekedés, és valami eltörne, de senki
sem bánná. Vacsora után azok, akiknek marad energiájuk,
sapkába és sálakba burkolóznak, és elviszik a kutyákat egy
holdfényes sétára az erdőbe, majd hazatérve egy-egy bögre
extra sűrű forró csokoládé vagy forralt bor várja őket.
Ez a ház ennek a tökéletes ellentéte volt.
Összeszorítottam a szemem, de már túl késő volt
megakadályozni, hogy egy apró könnycsepp végigcsorogjon
az arcomon.
– Tessék. – Kinyitottam a szemem, és Henry állt előttem,
kezében egy pohár borral és egy hatalmas szelet karácsonyi
süteménnyel. – Egyél egy kis zsíros, cukros, ultrafeldolgozott
süteményt.
– Köszönöm.
Hozott még egy poharat és tányért, majd mellém ült.
– Jól vagyok, tényleg. Csak enyhe honvágyrohamom van.
– Nem vagyok meglepve; első osztályú otthonod van.
Amikor válaszra nyitottam a szám, éles pillantást vetett rám.
– Ne merészelj még egyszer bocsánatot kérni, amiért itt
vagyok, nem pedig ott.
– Igen, de…
– Az én választásom volt, emlékszel?
– Nem vagyok benne biztos, hogy elég információval
rendelkeztél ahhoz, hogy megalapozott döntést hozz.
Henry nevetett.
– Senki sem rendelkezett ezzel az információval. És ha
mégis, akkor sem hittük volna el.
Kinyújtotta a poharát, hogy az enyémhez koccintsa.
– Boldog karácsonyt, Bea!
 – Sokkal boldogabb lenne, ha tüzet gyújtanánk.
– Azonnal megyek, főnök.
– Még egy dolog – szóltam, miközben Henry újabb
eredménytelen keresést indított a nem létező tűzifa után. –
Tisztán tudományos szempontból, nem sürgős vagy ilyesmi,
de hogyan fog működni a WC lehúzása?
***
Néhány órával később a dolgok, ha nem is nagyszerűen, de a
lehetőségekhez képest a legjobban alakultak. Miután hosszú
üzenetet hagytunk a tulajdonos telefonján, Henry és én
találtunk egy apró fatárolót a ház mögött, és miután egy
kenyérvágó késsel lenyestünk néhány forgácsot gyújtósnak,
közösen sikerült egy egész tisztességes tüzet gyújtanunk.
Addig-addig caplattunk a szél kavarta hóban, amíg a
vízforralót, a vécétartályt és a két fazekat fel nem töltöttük
kútvízzel, és mindez az erőfeszítés annyira felmelegített
bennünket, hogy le tudtuk venni a kabátunkat. Már kora este
volt, és a kanapéra letelepedve a benzinkútról hozott
mikrohullámú lasagnéból lakomáztunk, kiegészítve a Polina-
féle kosárnyi finomsággal.
Amíg Henry eltakarított, megnéztem a telefonomat, és
láttam, hogy apa küldött nekem képeket az otthoni
szentestéről, és üzeneteket az unokahúgaimtól és az
unokaöcsémtől arról, hogy mennyire hiányzom nekik, és
remélik, hogy hamarosan hazaérek. Sikerült mosolyt
varázsolnom az arcomra, és felvenni egy választ úgy, hogy a
hangom csak egészen enyhén remegett.
Rövid üzenetet kaptam Jedtől, amelyben megerősítette,
hogy anya már megkérdőjelezte a túl hosszú fürdőszobai
tartózkodását, és azzal vádolta meg, hogy kibújik a teendők
alól. Kizárt, hogy további kutatást tudjon végezni, mielőtt
visszaérnék. Azt válaszoltam, hogy amúgy sem kellene ezen
gondolkodnia. A következő néhány nap arra szolgál, hogy
megünnepeljük, amink van, ne pedig azon aggódjunk, hogy
mit veszíthetünk el.
 Jött még néhány üzenet kollégáktól és régi barátoktól, akik
boldog karácsonyt kívántak nekem, amelyekre gyorsan
válaszoltam. Aztán jött az elkerülhetetlen üzenet Adamtől.

PRÓBÁLTAM LAZA LENNI, ÉS NEM MEGKÉRDEZNI, DE NEM

TUDOK NEM AZON GONDOLKODNI, HOGY VAJON ELKEZDJEM-
E TERVEZNI A KÖSZÖNTŐTÚRÁDAT?

Vettem egy mély lélegzetet, hogy elnyomjam a feltörő

fájdalmat, amiért lemondtam annak az esélyéről, hogy Adam
és köztem működjön a dolog.

NE MOST!

Örökkévalóságnak tűnt, amíg a három pontból válasz lett.

SAJNÁLOM. BIZTOS NAGYON KIVAGY.

HA KELL VALAKI, AKI FELVIDÍT, SZABADDÁ TUDOM TENNI

MAGAM.

A tudat, hogy az első olyan karácsonykor, amikor nem

vagyunk együtt, szabaddá tudja tenni magát, semmit sem
javított a hangulatomon. Ami még jobban bosszantott, az az
volt, hogy milyen erősen éreztem még mindig a hívást, hogy
igent mondjak. Adam tudta, hogyan kell felvidítani engem. Ez
sosem jelentett problémát. A probléma az, hogy milyen ritkán
volt ott, hogy ezt megtegye, és hogy emiatt milyen gyakran
éreztem magam rosszabbul. Annyira hozzászoktam, hogy
hálával fogadjam a figyelme felajánlott morzsáit, hogy nehéz
volt visszautasítani, még akkor is, amikor már tudtam, hogy a
beszélgetés végén nem következik boldogan éltek, amíg meg
nem haltak.
 – Mindenki jól van?
Felnéztem, és megláttam Henryt két pohár borral a kezében.
Olyan Henry-szerű nadrágot vett fel, amilyet már
megszoktam, és egy kardigánt, amely ugyanolyan sötétbarna
árnyalatú volt, mint a haja. Kivette a kontaktlencséjét, és most
egy vastag, szögletes szemüveget viselt. Ha máson láttam
volna ezt az öltözéket, szörnyűnek találtam volna. Henryn
valahogy jól állt.
Rövid választ írtam Adamnek.

KÖSZÖNÖM, DE JÓL VAGYOK.

– Igen. Az Armstrongok kiütötték a karácsonymérőt.

– Betettem a telefonomat a zsebembe, és arrébb csúsztam a
kanapén, hogy ő is leülhessen. – Hallottál valamit a
családodról?
– Ma nem. Azt mondták, holnap hívnak. – Belekortyolt a
borba, hátradőlt, levette a szemüvegét, és lehunyta a szemét. –
Lesz egy ötperces, hogy vagy, köszönöm az
ajándékutalványokat, és valamikor az új évben találkozunk
típusú beszélgetés. Alig lendül ki a karácsonymérő.
Egy pillanatig figyeltem őt. A csupasz izzó által vetett
árnyékok még jobban kihangsúlyozták az arcán lévő fáradt
ráncokat. Hirtelen késztetést éreztem, hogy odanyúljak, és
elsimítsam őket.
– A legkínosabb karácsonyi családi incidens?
Henry szája megrándult, a szeme még mindig csukva volt.
– Kizárt, hogy ebben meg foglak verni.
– Ó, tényleg? Mi a helyzet apád szamárjelmezével?
A rándulás mosolyra húzódott.
– Hát, ha már egymás apját véleményezzük, akkor mi a
helyzet azzal a Karácsonyi Látványossággal, amikor apád
megpróbált rappelni?
– Ó, nem, nem ez volt a legrosszabb.
Henry kinyitotta a szemét, és felém fordult, az arca még
mindig a kanapé háttámláján pihent.
– Ezt most hallanom kell.
– Biztosan emlékszel, amikor tizenhárom éves voltam, és
apa elindította a fodrásztanfolyamot. Hagyta, hogy ez a lány,
Isla, az egész családon gyakoroljon. Jed megúszta, mert előző
nap sunyi módon levágatta a haját. Nekem, anyának és apának
pontosan ugyanolyan frizuránk lett a karácsony előtti héten.
Ami történetesen az elképzelhető legrosszabb frizura volt.
Henryből kitört a nevetés az emléktől.
– Ó, igen! Emlékszem az egyforma felmosópamacsaitokra.
Először azt hittem, hogy egymáshoz illő parókákat vettetek fel
egy darabhoz.
– Hidd el, ha lett volna parókám, felveszem.
Henry összehúzta a szemét.
– Nem gondoltam, hogy olyan rosszul állnak.
Most rajtam volt a sor, hogy nevessek.
– Azért, mert a te hajad majdnem olyan szörnyű volt!
A szája tátva maradt a színlelt döbbenettől.
– Te most a hajamat ócsárolod?
– Hát, legalább illett az általános megjelenésedhez, azt
hiszem.
– És egy édes karácsonyra neked is meglett a hozzáillő.
Mivel semmi más dolgunk nem volt, és még az internet sem
nyújtott szórakozást, az este hátralévő részét beszélgetéssel
töltöttük, összeraktuk az előző évek hiányos történeteit,
kérdéseket tettünk fel egymás múltjáról, jelenéről és a jövőre
vonatkozó reményeinkről. Míg korábban úgy gondoltam, hogy
Henryvel könnyű beszélgetni, mert nem érdekelt, mit gondol,
most rájöttem, hogy ez ennél mélyebbre megy. Bár e bizarr
utazás előtt megesküdtem volna, hogy Henry Fairfax és én
minden lényeges dologban különbözünk egymástól, amikor az
értékeinkről volt szó, arról, hogy mi rejlik a szívünk mélyén,
sokkal inkább hasonlítottunk egymásra, mint azt be akartam
volna ismerni.
Jól éreztem magam Henryvel, mert bár olyan mércéket
állított fel magának, mint hogy megállt segíteni
vadidegeneknek egy benzinkúton, vagy havas utakon vezetett
keresztül, hogy segítsen egy nem egészen barátjának, egyszer
sem ítélt el azért, amilyen én voltam. Hozzászoktam, hogy a
hozzám közel álló emberek bírók, esküdtszék és hóhérok egy
személyben. Üdítő változás volt olyasvalakivel beszélgetni,
akit őszintén érdekelt, hogy miért nem értek vele egyet, aki az
elszánt koncentráció szelíd homlokráncolásával hallgatott
végig, ahelyett, hogy félbeszakított volna, hogy
megmagyarázza, miért tévedek.
Adam vajon meghallgatott valaha is így? – tűnődtem,
miközben a forró csokoládéhoz melegítettem értékes
vízkészletünkből, miután elhatároztam, hogy legalább egy
karácsonyesti Armstrong-hagyományt megtartok. Összeszorult
a gyomrom, amikor rájöttem, hogy az Adammel folytatott
beszélgetések főként Adamről szóltak. Az életem, a munkám,
a gondolataim mellékszálként jelentek meg Adam jövőbeli
sztárrá válásának nagyszabású életrajzi filmjében.
Adam figyelme hízelgő volt számomra. Henry miatt
érdekesnek éreztem magam.
Nem mintha össze akartam volna hasonlítani a kettőt,
tekintve, hogy Adambe tizenkét éve szerelmes voltam, Henry
pedig egészen eddig a hétvégéig a különc fiú volt a
gyerekkoromból. Azt gondoltam – vagy inkább reméltem –,
hogy ez a karácsony talán átrendezte a kapcsolatunkat a
barátság irányába.
Nem állt szándékomban megemlíteni, hogy belém volt
zúgva. Azonban éppen egy tábortűz emlékén nevettünk, ahol a
hibás tűzijátékok minden irányba lövöldözni kezdtek a Charis
House játszóterén, amikor véletlenül felhoztam a témát.
 – De az anyukád! – kiáltottam fel. – Folyton arról beszélt,
hogyan vetetted magad elém, hogy megvédj, és hogy te voltál
a lovagom narancssárga anorákban. Nagyon bosszantott a
dolog, mert nyilvánvalóan úgy ugrottál ki a tűzvonalból, hogy
észre sem vetted, hogy ott állok.
Henry lapos pillantást vetett rám.
– Tekintve, hogy ez akkor történt, amikor majd’
megőrültem érted, nem volt olyan másodperce annak a
bulinak, hogy ne tudtam volna pontosan, hol állsz.
– Mi? – Hitetlenkedve ráztam a fejem. – Azt mondod, hogy
anyukádnak igaza volt?
Bánatosan megvonta a vállát.
– Csak próbálok rendesen viselkedni.
– Nem tudom, hogy rákérdezzek-e erre a fellángolásra. Úgy
érzem, mintha tudnom kellene róla, de nem akarom, hogy
kínossá váljanak a dolgok.
– Meglep, hogy akkor nem vetted észre. – Henry sóhajtott
egyet. – Csak a szokásos megszállottság, amit egy tinédzserfiú
érez, akinek nincsenek barátnői. Te voltál a nyilvánvaló
célpont.
– Kivéve, hogy nekem volt barátom.
– Bizonyos értelemben ez megkönnyítette a dolgot. Remek
ürügy volt arra, hogy semmit se tegyek érte azon kívül, hogy
depresszív zenét hallgatok, miközben létem elátkozott
pocsolyájában fetrengek.
– Nem tudom elhinni, hogy a tinédzser Henry Fairfax képes
lett volna a fetrengésre.
– Átmeneti állapot volt, amelyet az agyamban végbemenő
kamaszkori változások idéztek elő. Túljutottam rajta. Most
már nincs szükség kínos helyzetekre.
– Ez megnyugtató. Nem szeretnék felelős lenni az összetört
szívedért.
Elmosolyodott.
 – A legjobb karácsonyi film?
Téma lezárva.
***
– Ez volt az utolsó – mondta Henry, miközben belépett a
bejárati ajtón.
Döbbenten néztem a karjaiban lévő szánalmas mennyiségű
rönköt.
– Ez nem tart ki egész éjszakára.
Óvatosan a padlóra helyezte őket, biztonságos távolságra a
kandallótól.
– Olyan mély a hó, hogy nem fogunk találni semmi mást,
ami elég száraz lenne a tűzhöz.
– Tehát a víz mellett most már a fűtést is fejadagokban
mérjük. – Felírtam a panaszlistára, amit el fogok küldeni az
ügynökségnek, amint lesz internetünk, vagy újra felveszik a
telefont.
– Ha az ajtókat zárva tartjuk, akkor remélhetőleg bent
tudunk tartani egy kis meleget.
– De mi a helyzet az emeleten? Amikor megérkeztünk, jég
volt a hálószobaablak belső oldalán. Az a tető körülbelül annyi
hőt tart bent, mint egy sátor.
– Az emeleten fogok aludni. Alkalmazhatom Beyoncé
trükkjét, és felöltözhetek. Hacsak nem szeretnéd, hogy inkább
a kanapén aludjak.
Odaadtam neki a forró csokoládét.
– Nem fogok tudni aludni, ha tudom, hogy odafent vagy, és
esetleg hipotermiás kómába esel. Nem aludhatnánk
mindketten itt? Ha lehúzzuk a párnákat és az ágyneműt, és
felhasználjuk a pluszpárnákat, egyikünk alhatna a földön is.
– Biztos vagy benne?
– Már két éjszakát töltöttünk szobatársakként, akár be is
vállalhatnánk még egy harmadikat, ha ezzel elkerülhetjük a
halálra fagyást.
Nem tartott sokáig, hogy a tűz előtt rögtönzött ágyat
készítsünk. Megállapodtunk, hogy én a kanapén alszom, ahol
egy paplan melegít majd, Henry pedig a földön, két takaróval
és válogatott ruhákkal.
Egy gondosan kiválasztott fahasábfejadagot tettünk a tűzre,
lekapcsoltuk a villanyt, és elhelyezkedtünk, miközben
próbáltunk nem tudomást venni a máris csökkenő
hőmérsékletről.
Már nem éreztem furcsának Henry megbízható jelenlétének
közelségét alvás közben, és az újabb eseménydús nap után
szinte azonnal elaludtam. Amikor azonban arra riadtam fel,
hogy minden egyes csontom remeg, csüggedten láttam, hogy
még csak hajnali kettő van.
Vacogó fogakkal és a hidegtől megfeszült az izmokkal
visszahúztam a sapkámat a fülemre, és azon gondolkodtam,
hogy ki merjek-e bújni a paplan alól, hogy keressek még egy
pulóvert.
– Emlékszel, hogy nem akartad, hogy halálra fagyjak? –
Henry halk morgása szakította félbe rágódásomat.
– Igen, ez lenne az általam preferált lehetőség.
– Gondolom, nem lennél nyitott arra, hogy megosszuk a
paplant.
Szó nélkül lecsúsztam a kanapéról, és magammal vittem a
paplant. Henry ügyesen elrendezte a takarókat, így egyenletes
derékaljat alkottak, majd visszatelepedett a párnák túlsó
szélére.
A további rétegek segítettek, de nem eléggé. Úgy éreztem,
mintha a vérem jeges latyakká vált volna, és soha többé nem
melegednék fel. Hosszú percek után Henry a hátára fordult, és
elég közel húzódott hozzám, hogy érezzem a melegét, ami úgy
sugárzott, mint egy óriási forró vizes palack. Nem állt fenn
annak a veszélye, hogy ez az ember halálra fagyjon. Nem
bírtam megállni, hogy ne araszoljak egy kicsit közelebb hozzá.
 – Akkor már gyere ide.
Egy könnyed mozdulattal, amely élénk emlékeket idézett fel
arról, amikor évekkel ezelőtt egy ágyban aludtunk, Henry
átkarolt, és a mellkasához szorított.
– Köszönöm – suttogtam belelazulva két pulóverének
puhaságába, és a sötétség olyan meghittséget teremtett, ami
bátorságot adott nekem. – Azt hiszem, te vagy a legkedvesebb
ember, akivel valaha találkoztam.
– Egyszer már megmondtam, nem tudok aludni, ha hallom,
ahogy a csontjaid összekoccannak.
– Boldog karácsonyt, Henry – tettem hozzá nem sokkal
később.
– Neked is boldog karácsonyt – dörmögte vissza, és
gyengéden megszorított.
És ahogy ott feküdtem a koromsötétben, melegben,
biztonságban, teljes kényelemben, miközben a fejem szívének
lassú, biztos dobbanásain nyugodott, rájöttem, hogy már
nagyon rég nem voltam ilyen boldog.
 18

Amikor legközelebb magamhoz tértem, az első dolog, amire

felfigyeltem, az a szúró fájdalom volt ott, ahol a párnák
szétcsúsztak, és a csípőm a padlóhoz ért. Ahogy hunyorogva
kinyitottam a szemem, a második dolog egy szabadon hagyott
bőrfolt volt Henry nyakán, alig pár centire tőlem. Óvatosan
szívtam be a levegőt, mert nem akartam felébreszteni, és
belélegeztem a már ismerős kókuszos tusfürdő nyomát, amely
a természetes illatával keveredett. Bár még nem volt világos, a
tintaszerű sötétség szürkés árnyalatúvá enyhült, ami a hajnal
közeledtét ígérte. Mélyebbre bújtam a paplanba, újra
lehunytam a szemem, és hirtelen bizseregni kezdtek az
idegeim, arra figyelmeztetve, hogy egy férfi meleg, masszív
teste mellett fekszem.
Ez nem egy férfi, hanem Henry! Parancsoltam rá az immár
egyre gyorsabban verő szívemre, hogy ne legyen ilyen ostoba.
Elhúzódtam, hogy megszüntessem a nevetséges kísértést, hogy
az ajkamat a nyakának arra a sima foltjára nyomjam, és úgy
döntöttem, hogy a legjobb az lesz, ha megfordulok, és elég
messzire ügyeskedem magam ahhoz, hogy úgy tehessek,
mintha ott sem lenne.
Csakhogy, olyan okok miatt, amelyek mindenféle váratlan
irányba terelték az elmémet, a testem nem volt hajlandó
együttműködni. Minden érzékszervem életre kelt, válaszként
arra, hogy egy másik ember ennyire közel volt hozzám.
Kínosan és feszülten kellett volna éreznem magam. Talán még
egy kicsit viszolyognom is kellett volna.
De nem így éreztem.
 Riasztó, érthetetlen vonzalmat éreztem Henry Fairfax iránt.
Mielőtt megengedtem volna, hogy az a gondolat formát öltsön,
kicsusszantam a takaró alól, felálltam, és anélkül, hogy
megnéztem volna, ébren van-e vagy sem, kirohantam a
fürdőszobába.
Egy teli lábast hagytunk a mosdóban, és habozás nélkül az
arcomra fröcsköltem a hideg vizet, ledörzsöltem magamról az
alvás maradványait és a látszólag a semmiből előbukkanó
gyötrő érzéseket.
A tükörben magamra pillantottam, megigazítottam a
sapkámat, és az ujjammal a levegőbe böktem, hogy
hangsúlyozzam a lényeget.
– Eszedbe ne jusson! – suttogtam. – Szedd össze magad!
Henryről van szó!
Á, de éppen ez a lényeg, suttogta vissza áruló szívem.
Henryről van szó. És ő nem az, akinek hitted…, és valaha
régen ő is vonzódott hozzád…
Az volt az egyetlen módja, hogy ezt lerázzam magamról,
hogy olyan határozottsággal mozogtam tovább, ami
lehetetlenné tette a gondolkodást. Kicsörtettem a
fürdőszobából, bekapcsoltam a vízforralót, és fel-alá járkáltam
az asztal mellett, miközben egy örökkévalóságig tartott, amíg
felforrt a víz.
– Jól vagy?
Majdnem kiugrottam a bőrömből a hangja hallatán, annak
ellenére, hogy be kellett látnom, senki sem tudott volna aludni,
amíg ennyi ideges feszültség áradt belőlem. Kényszerítettem
magam, hogy odapillantsak, és rám szakadt a
megkönnyebbülés. Végül is csak Henry az. Ott ült a
takarókupacban, a haja kusza, az arcán sötét borosta, és a
kardigánja alatt egy epeszínű gyapjúpulóvert viselt. Még
néhány másodpercig néztem őt, csak hogy megbizonyosodjak
róla, a nyugtalanító érzések elmúltak.
Fúú!
– Bea?
 – Ó! Hm, igen. Jól vagyok. Próbálom melegen tartani
magam. Gondolom, nem tudnád meggyújtani az utolsó két
fahasábot, amíg én megcsinálom a reggelit.
– Megnézted az időjárást? – Felállt, és úgy nyújtózkodott,
hogy a keze a plafont súrolta, és a kardigánja és a gyűrött
nadrágja felső része között kivillant a bőr.
Az érzések érdeklődve megrándultak, ezért megpördültem,
és elkezdtem kávét kanalazni a bögrékbe.
– Még nem.
– Hűha, ma különleges nap van, vagy ilyesmi?
– Szó szerint most keltem fel.
– Azt vártam volna, hogy átfutod az összes szaftos adatot,
mielőtt felkelsz az ágyból.
– Talán meg is tettem volna, ha nem veled feküdtem volna
az ágyban. – Sajnos éppen akkor fordultam meg a bögrékkel,
amikor ezt kimondtam, így láthatta a rémült tekintetemet,
amelyhez lángba boruló arcom adta a kíséretet. Henry azonnal
robotüzemmódba kapcsolt, letérdelt, és arra összpontosított,
hogy pontosan elhelyezze a rönköket a tegnap estéről maradt
hamu tetején.
A bögréjét a földön hagytam a közelében, és
visszahúzódtam a konyharészbe, ahol azzal foglaltam el
magam, hogy kinyissam a csomag crumpetet, amit a benzinkút
boltjából sikerült elhalásznunk.
– Nincs kenyérpirító – mondtam, miután Henry begyújtotta
a tüzet. Odasétáltam, és egy villa végére tűzött crumpetet
tartottam a kezemben. Az, hogy párnákon ülve pirítottuk a
reggelinket, jótékonyan elterelte a figyelmet arról a
homályosan még mindig ott lappangó furcsa hangulatról,
mintha valami fontos dolog történt volna, amiről egyikünk
sem akart beszélni. Odatartottam Henrynek a kosárban
található javak maradékát, a sajtos és chutney-s crumpetet,
amit eleinte mély gyanakvással szemlélt, amíg meg nem
kóstolt egyet, és be nem látta, hogy ezentúl csak így fog
crumpetet enni.
 Az utolsó darabokat egy újabb bögre kávéval együtt
kivittük, és kiültünk a ház hátsó részén lévő kőfalra. Ahogy
Walter megjósolta, a szél elcsendesedett, a levegő pedig csípős
és tiszta volt. Néztük a napfelkelte sávját a sápadt téli
égbolton, ahogy arany, vörös és narancssárga színekben
pompázó szivárvánnyal világította meg a hóesést.
– Majdnem olyan jó, mint az erdő. – Henry elégedetten
felsóhajtott, miközben egy varjúraj táncolt át a falon túli
mezőn.
Egyetértően bólintottam.
– Ha már itt tartunk…
– Igazad van. – Felhörpintette a maradék kávét, és felállt. –
Haza kell juttatnunk téged. De előbb szeretnék átadni neked
egy ajándékot.
Követtem őt vissza a házba, feltételezve, hogy biztosan
talált valamit a benzinkúton előző nap, és megkönnyebbülést
éreztem, mert nekem is eszembe jutott, hogy vegyek neki
valamit.
– A hálószobában van. – Henry arcán furcsa mosoly ült, ami
tétovázásra késztetett. – Itt lent nem volt hely elrejteni.
Elképedve azon, hogy mit tudott kicsempészni és felvinni az
emeletre a benzinkútról, nem kis aggodalommal közelítettem
meg a lépcsőt.
– Várj, várj! – Csak tovább rontott a helyzeten azzal, hogy
átpréselte magát mellettem, berohant a szobába, becsukta az
ajtót, végül kikiáltott: – Most már bejöhetsz! – Olyan hangon,
amit én csak féktelen örömként tudtam értelmezni.
Lassan kinyitottam az ajtót, és a szemem elé tárult az
árnyékba burkolózó, nyomorúságos kis hálószoba, és valami,
ami a szoba közepén guggoló, egyik kezét kinyújtó Henrynek
látszott. Egy másodpercig azt hittem, hogy ez valami rémisztő
leánykérés, amíg hirtelen fel nem gyulladt a villany. Egy
földöntúli visítás következett, ahogy a fény egy förtelmes
vigyort, különböző irányokba forgó, össze nem illő szempárt
és egy Henryénél is rútabb öltözéket világított meg.
 – Ááááh! – Visszaugrottam a legfelső lépcsőfokra, és
majdnem lezuhantam a lépcsőn, de Henry felugrott és
elkapott. Néhány egyenetlen lélegzetvétellel később
visszahúzódott, hogy megvizsgáljon.
– Bocsánat – nyögte ki, miután megbizonyosodott róla,
hogy nem okozott szívmegállást. Nehéz volt elfogadni a
bocsánatkérést, amikor a szeme csillogott a nevetéstől, és
képtelen volt megállni, hogy ne rángatózzon a szája.
Leráztam a kezét a karomról, és közelebbről megvizsgáltam
a manót. – Mikor loptad ezt el?
– Úgy gondoltam, hogy nagy eséllyel indulhat a legrosszabb
ajándék címért.
– A legrosszabb karácsonyi baleset lett volna, ha kitöröm a
nyakam a lépcsőn.
– Bocsánat.
– A bocsánatkérés nem számít, ha közben nevetsz!
– Ez segít? – Odalépett a manóhoz, akinek még mindig
forgott a szeme a szörnyű, visító hang kíséretében. Henry egy
kis dobozra mutatott, amely a manó kezében ugrált, miközben
az fel-le rángatózott.
– Nem nyúlok hozzá. Ha ezt nekem szántad, akkor neked
kell odaadnod.
A hátulján lévő kapcsolóval kikapcsolta a manót, majd
elvette a dobozt, amely egy A4-es papírlapba volt csomagolva
és egy cipőfűzővel volt átkötve.
– Ettől a förtelemtől távolabb is kinyithatom?
– Azt hiszem, jobb, ha lemész, mielőtt megbántanád az
érzéseit.
Miután visszatértem a nappaliba, elmentem az ajándékért,
amit egy karácsonyi magazin borítójába csomagoltam, és
odaadtuk egymásnak a dobozokat.
Már azelőtt sejtettem, hogy elkezdtem volna kicsomagolni,
de ez nem csökkentette a lelkesedést, amely a hasamból
kiindulva átterjedt egészen az arcomra, amikor levettem a
papírt. Henry egy kis doboz csokoládét vett nekem, amire ez
volt nyomtatva: „Minden idők legjobb karácsonya, mert veled
tölthetem.”
Megvonta a vállát, miközben füle rózsaszínűvé,
arckifejezése pedig bizonytalanná vált.
– Csak ez maradt nekik, és tudod… Gondoltam, vicces
lehet.
– Viccesebb, mint a másik ajándékod, az biztos. –
Ránéztem, és nyugtalanul, majdhogynem zavarban éreztem
magam, amikor kinyitotta a sajátját, hogy felfedezze pontosan
ugyanazt az ajándékot.
A szemöldöke rövid időre meglepetten felhúzódott, mielőtt
visszanézett rám. A tekintete elszántságot sugárzott, a humor
minden nyoma eltűnt, bár egy kis mosoly még ott bujkált.
– Köszönöm. Imádom.
– Én is.
– Feljegyezve a jövőbeli ajándékokhoz: csokoládé igen,
hátborzongató robot nem.
– Feljegyezve: Henry a jövőben ajándékokat fog nekem
venni.
– Minden értelemmel és logikával ellentétben az
Armstrong-karácsonyok valahogy a szívemhez nőttek. Azt
hiszem, maradok még egyre.
– Ha már itt tartunk…
– Mindenképpen ideje visszatérni. – Felkapta a táskáját, és
az ajtóhoz sétált.
– Nem felejtettél el valamit?
Henry hirtelen összezavarodva körülnézett.
– A másik ajándékom.
– El akarod hozni a manót?
Kérdőn néztem rá.
 – Azt hiszed, elszalasztom a lehetőséget, hogy Frankenstein
Manóját a családomra szabadítsam?
Tizenöt perccel később már úton is voltunk, a hátsó ülésre
szíjazott utastársunkkal együtt.
 19

A kisebb utakon óvatosan kellett araszolnunk, de amint

rátértünk az autópályára, láttuk, hogy a szórógépek elvégezték
a dolgukat, és az előző éjszakai káoszra csak egy vékony barna
latyakréteg emlékeztetett. A forgalom csendes volt, és
hamarosan egyenletes tempót vettünk fel, amivel időben
hazaérhettünk a késői karácsonyi ebédre.
Pezsegtem a várakozástól, ahogy hazafelé tartottunk a
Charis House-ba, és a legvidámabb, leggiccsesebb karácsonyi
playlist tökéletesen összefoglalta volna a hangulatomat.
Azonban be kellett látnom, hogy az elmúlt két nap során
Henry és én egyszer csak mi lettünk, és teljesen
természetesnek éreztem, hogy átgörgetünk a „Karácsonyi
dáridó”-n és megállapodunk a „Klasszikus karácsony”-on.
Az első órában a telefonomra koncentráltam. Több
videóüzenet jött otthonról, többek között Frankie és Daisy
esedezett, hogy siessek haza, mert a nagyi azt mondta, hogy
nem bonthatják ki az ajándékokat nélkülem. A
közösségimédia-csatornáimon is számos karácsonyi GIF és
üdvözlet érkezett a nézőktől, amelyekre egy egyszerű
„tetszik”-től kezdve egy bekezdésig terjedő válaszokat
küldtem, attól függően, hogy ki küldte.
Mrs. Lewinskinek nem volt mobiltelefonja, nemhogy
Facebook-fiókja, de az elmúlt karácsonyokat egyedül töltötte,
így szokás szerint felhívtam.
Furcsa. Közvetlenül az üzenetrögzítője válaszolt. Öt percet
vártam, majd újra megpróbáltam, ezúttal hagytam neki
üzenetet, amelyben boldog karácsonyt kívántam neki, és
érdeklődtem, hogy jól van-e, mivel nem vette fel a telefont.
– Lehet, hogy a kertben van, és a madáretetőit tölti fel –
spekuláltam, és aggodalom szorította össze a gyomromat. –
Vagy a zuhany alatt.
– Talán alszik? – vetette fel Henry.
– Délelőtt tizenegykor? Ha délután lenne, talán, de nem
ilyenkor.
– Elmehetett sétálni.
Megráztam a fejem.
– A kerti ösvényt is alig bírja, ha jó napja van. Kizárt, hogy
a hóban kiment volna.
– Hol lakik?
– Newark. Nem túl messze a kastélytól.
– Megvan a cím?
– Nem. Miért?
– Ha még mindig nem válaszol, mire elérjük az A1-es
leágazását, továbbmegyek, és megnézzük, hogy van.
– Henry, ez több mérföldes kerülő.
Tekintetét az útra szegezte, arca szenvtelen volt.
– Legfeljebb negyven perccel több. Ha az utak továbbra is
ilyen tiszták, még időben visszaérünk.
– Nem, ha törött csípővel a földön fekve találjuk. Vagy az
ágyban influenzával.
Henry megvárta, amíg megelőz egy teherautót, mielőtt
válaszolt volna.
– Szóval, azon az alapon, hogy esetleg a földön fekszik
vagy beteg, nem akarod…
– Oké! Rendben. Ha megtudjuk a címét, akkor talán
beugorhatunk hozzá. Ha tényleg biztos vagy benne.
 – Tényleg biztos vagyok benne, hogy ha nem tesszük, akkor
a nap hátralévő részét azzal fogod tölteni, hogy aggódsz
miatta.
Egy kis internetes kereséssel megtaláltam Muriel Lewinski
címét. Egy mérfölddel azelőtt, hogy elértük volna a hazafelé
vezető leágazást, újra telefonáltam. Nem vette fel. Aggodalom
futott végig a gerincemen. Apa üzenetet küldött, hogy
megkérdezze, mikor érünk oda. Eleresztettem egy remegő
sóhajt, és egy órát mondtam neki.
Húsz perccel később megálltunk egy szűk utcában álló,
kopottas sorház előtt. Már majdnem délután egy óra volt.
Nyirkos kézzel kopogtam a bejárati ajtón, Henry közvetlenül
mellettem állt.
Pár percnyi kopogás és várakozás után találtunk egy átjárót,
amely néhány ajtóval lejjebb átvágott a házak közt. Ezután át
kellett másznunk egy rozsdás retesz miatt beragadt kapun, így
végre a hátsó ajtóhoz siethettünk, ahol Henry bekukucskált a
konyhaablakon keresztül, miközben én újra kopogtam.
– Segíthetek? – szűrődött át egy gyanakvó hang a
szomszédos kerítésen keresztül.
– Jó napot – böktem ki, és hátraugrottam az ajtótól, mintha
csak meg akarnám erősíteni a hang tulajdonosának gyanúját.
Egy fiatalos férfi nézett rám mogorván, a feje fölött
cigarettafüst lengedezett.
– Minden rendben, Dale? – Egy nő jelent meg mellette, aki
az anyjának tűnt.
– Ezek az emberek Mrs. L. háza körül szaglásznak.
– Ó, igen? – A nő összehúzta rám a szemét, és megigazította
a fekete fürtjein ülő papírkoronát.
– Megpróbáltuk megnézni, hogy jól van-e – mondtam, és
közelebb léptem. – Ez minden. Többször hívtam, hogy boldog
karácsonyt kívánjak neki, de nem vette fel.
– Nos, talán azért, mert elment – válaszolta a nő.
 – Elment?
– Ezt aligha fogjuk éppen magának elmondani, nem igaz? –
vágott vissza Dale. – Karácsony napján itt ólálkodnak. A
legjobb idő a betörésre. A hírekben láttam a minap. Ha egy
magatehetetlen öregasszonyt vesz célba, akkor én…
– Várj egy percet! – szakította félbe az anyja, és a szeme
elkerekedett. – Ha már a híreknél tartunk, most már
felismerem. Maga az az időjósnő! Az, aki felolvassa az összes
kérdést, amit az emberek beküldenek. B-vel kezdődik.
– Bea – felelte a férfi.
– Igen, mondtam, hogy b-vel kezdődik, nem igaz?
– Bea Armstrong – mondtam.
– Igen! Bea Armstrong! Miért nem mondta? – A nő csípőre
tette a kezét.
– Csak mert benne van a tévében, még nem jelenti azt, hogy
nem rabol el semmit.
– Ó, fogd be, Dale! Menj be, és nézd meg a krumplikat. És
ha már ott vagy, mondd meg a többieknek, hogy itt van az a nő
a tévéből. Hozd Shannon telefonját, a jó kamerával.
– Nézze, örülök, hogy megismerhetem, de elkésünk a saját
családi vacsoránkról, és tényleg csak azt akarjuk megnézni,
hogy Mrs. Lewinski jól van-e. Azt mondta, hogy elment?
– Azt mondtam, hogy lehet. Azt hiszem, láttam egy autót
megállni, és őt eltűnni néhány órával ezelőtt, de igazából
bármi vagy bárki lehetett. Talán hívnunk kellene a
rendőrséget, hogy biztosra menjünk.
– Nincs kulcsa? – kérdezte Henry.
– Nicsak, ez ki? – A nő felegyenesedett, megsimogatta a
haját, így a korona leesett. – A fiúja, ugye?
– Nem. Csak egy barátom. Van kulcsa?
– Hát, ez nagy kár. Miért ne akarna egy ilyen csinos
legényt?
 Henryre pillantottam, akinek tengerészkék sapkája kiemelte
a szeme csillogását, és igazából nem tudtam semmilyen jó
okot kigondolni. De mielőtt még sikerült volna egy
megfelelőbb választ kitalálnom, a hátsó udvaruk tele lett
emberekkel, akik mind ragaszkodtak ahhoz, hogy
bemutatkozzanak, miközben proseccóval teli poharakat és
rágcsával teli tálakat osztogattak. Jonesék négy generációja
vonult fel, a nyolc hónapostól a kilencvenévesig, és
mindegyikük szelfit akart.
– Ejj, Beano! – szólt az egyik férfi, és bekopogott a
szomszédos ház ablakán. – Itt van az a nő a tévéből. Az időjós.
Bea Mianeve.
Perceken belül valami utcabálhoz hasonló dolog kezdett
kialakulni a hátsó udvarok mentén. Valaki felállított egy
hangszórót, amely diszkózenét játszott, miközben a gyerekek a
felnőttek lábai között rohangáltak, fényes új játékokat
szorongatva. Kizárt, hogy Mrs. Lewinski bent volt, és nem
hallotta a felfordulást. Próbáltam megkérdezni néhányat a
képek miatt benyomuló emberek közül, de senki sem tudott
semmit.
Újabb üzenet érkezett, ezúttal Miától, és azt kérdezte, mikor
érkezünk, amitől a stressz úgy kezdett tágulni bennem, mint
egy mellkasomban rekedt lufi. Henry elkapta kétségbeesett
tekintetemet, és felemelte a kezét, mindenki figyelmét magára
vonva.
– Tudja valaki, hogy Mrs. Lewinski bent van-e a házában,
vagy kiment? – dörögte.
– Mrs. L.? Ő az itt, nem-e? – Egy tizenéves lány Henry felé
intett a telefonjával. – Az a nyaralós fickó, aki az
időjárásműsorában szerepel, épp most posztolt. Mrs. L. elment
hozzá… micsoda… libáért? Mit csinálnak egy libával?
Gyorsan megtaláltam Byron Instagram-oldalát, és
megláttam Mrs. Lewinskit, Byront és még két embert, akiket
nem ismertem fel – tekintetük ragyogott rám a képről. Mrs. L.
kezében egy nagyon nagy pohár sherry volt.
 Nem tehettem róla, annyira megkönnyebbültem, és örültem
nekik, hogy könnyekben törtem ki.
***
Henry Fairfax semmiképp sem volt hajlandó átlépni a
sebességhatárt, de hálás voltam, hogy minden törvényes
erőfeszítést megtett, hogy a lehető leghamarabb eljussunk a
Charis House-ba.
– Gyakran történik ilyen? – kérdezte, miközben visszafelé
suhantunk az A1-es autópályán.
– Nem! Csak akkor, ha hivatalos megjelenésem van, például
egy közösségi vásáron vagy iskolalátogatáson.
– Milyen gyakran csinálsz ilyet?
– Az évszaktól függ. Talán minden második hétvégén van
ilyesmi, hét közben körülbelül ugyanennyi.
– Az emberek nagyon kedvelnek téged.
– Nagyon szeretem az embereket. Ez az egyik legjobb dolog
a munkámban.
– Gondolom, Summer a hétvégéit nem falusi ünnepségeken
tölti.
– Summernek valószínűleg több barátja van, mint nekem.
Nem mintha nekem rengeteg más dolgom lenne.
Elhagytuk a főutat, és elindultunk az erdő felé.
– Nincs sok barátod? – Henry meglepettnek tűnt. Ami
engem lepett meg.
– Öö, helló, emlékszel az iskolára? Nem voltam éppen Miss
Népszerű.
– Mindig úgy viselkedtél, mintha soha nem lenne szükséged
barátokra. Úgy értem, ott volt Lucy és az a másik lány,
Rowena.
Néztem, ahogy a hófödte fák elszáguldanak mellettünk.
– Mindenkinek szüksége van barátokra.
 Henry megköszörülte a torkát.
– Lettem volna a barátod.
Elfordultam, hogy ránézzek, de a tekintete mereven az útra
szegeződött. Rövid ideig azon tűnődtem, vajon ugyanazok az
emlékek kavarognak-e az elméjében, mint az enyémben. A
torkomat elszorító szégyen és megbánás megnehezítette a
beszédet.
– Azt hittem, nem kedvelsz engem. – Szünetet tartottam,
próbáltam jobb magyarázatot találni, mert tudtam, hogy ez
nem teljesen igaz, és Henry megérdemli az őszinteségemet.
– Legalábbis azt akartam hinni, hogy nem.
– Mert így könnyebb volt neked, hogy ne kedvelj engem?
Kicsit erősebben gondolkodtam.
– Oké, tehát íme az igazság. És erre most jöttem rá először,
úgyhogy nézd el nekem. Féltékeny voltam rád.
Henry meglepetten rántotta hátra a fejét.
– Miért, mert mindig legyőztelek a fizikadolgozatokban?
– Nem, semmi ilyesmi. Tudod, mit gondoltak rólam az
iskolában.
– Mit, hogy okos és kedves vagy, és elég érdekes ahhoz,
hogy ne törődj azzal, hogy beilleszkedj a tömegbe?
– Egyáltalán nem ezt gondolták rólam!
– Én ezt gondoltam.
– Oké, akkor majdnem mindenki másnak én voltam az a
furcsa gyerek a kínos szülőkkel és a még rosszabb ruhákkal.
És nagyon is érdekelt, hogy nem illeszkedtem be. Rengeteg
időt és energiát fordítottam arra, hogy elkerüljem a kelleténél
több figyelmet, hogy ne provokáljak ki több gonosz viccet
vagy rosszindulatú megjegyzést. Mintha állandóan bocsánatot
kellett volna kérnem azért, mert beszennyeztem az iskolát a
különcségemmel.
 – Aztán ott volt Sir Henry Stréberville, a tökéletesre vasalt
nadrágjával, aki mindig felemelte a kezét, amikor a tanár
kérdezett valamit, és aki azt bizonygatta, hogy fogalma sincs,
ki az az Ant és Dec. Sokkal rosszabb voltál nálam, és még
csak meg sem próbáltál nem az lenni.
– Féltékeny voltál, mert én nagyobb stréber voltam, mint te?
– Féltékeny voltam, mert úgy tűnt, egy fikarcnyit sem
érdekelt a rangsorban elfoglalt helyed. Dühös voltam, mert
nem volt benned annyi tisztesség, hogy szégyelld, aki vagy,
miközben én olyan gyakran éreztem úgy, hogy felemészt a
szégyenem.
– Hűha!
– Hogy lehet, hogy nem érdekelt?
Henry egy ideig elgondolkodott ezen.
– Azt hiszem, nem érdekelt, mit gondolnak az emberek a
divatérzékemről vagy a zenei ízlésemről, mert ezek olyan
triviális dolgok, amelyek semmi érdemlegeset nem mondanak
rólam. Az viszont fontos volt nekem, hogy megbízható és
kedves legyek. Tisztességes ember.
– És akinek igaza van – tettem hozzá mosolyogva, hogy
enyhítsem a kötekedést.
– Igen. – Kissé elfintorodott. – Az is. Talán én is úgy
gondoltam, hogy fölötte állok ennek a népszerűségi
maszlagnak, és ezért jobb vagyok a legtöbb gyereknél. Amitől,
bevallom őszintén, egy nagyképű kis pöcs lettem.
– Bántad valaha is, hogy nem voltál normális tinédzser?
Hogy kimaradtál a bulikból, a flörtölésből, az összes
hülyeségből?
– Bánom-e, hogy nem töltöttem éveket azzal, hogy
olyasvalaki legyek, aki nem vagyok, hogy lemondtam arról,
hogy olyan emberekkel lógjak, akikkel semmi közös nincs
bennem?
– Igaz. – Nagyot sóhajtottam, a homlokom rezgett a jeges
ablaknak támasztva. – De azért még mindig féltékeny vagyok.
Még ha farmert hordasz is, és meg is szabadultál a gáz
frizurától, boldogan éled az életed, teljesen önmagad vagy, és
még csak nem is vagy tudatában, hogy a legtöbben mennyire
küszködünk ezzel.
Megrázta a fejét.
– Most viccelsz? Szembeszálltál a szüleid kívánságaival és
elvárásaival, és elvállaltál egy olyan munkát, amit nem
érthetnek. Másképp végzed ezt a munkát, mint bárki más,
egészen az öltözködésedig. Otthagytál egy fantasztikus
lehetőséget, mert egyedüliként nem voltál hajlandó a
szabályok szerint játszani, és negatív dolgot mondani
másokról. Majdnem egy órát késünk az Armstrong karácsonyi
vacsoráról, mert utána kellett nézned egy olyan nőnek, akivel
még sosem találkoztál. Azt hiszem, rajtad kívül csak két olyan
embert ismerek, akik annyira önazonosak, mint te, Bea, ezek
pedig a szüleid. Itt az ideje, hogy ne ostorozd magad azért,
akinek korábban hitted magad.
– Köszönöm – válaszoltam végül, miután egy percig
igyekeztem összeszedni magam.
– És én megbocsátok neked. – Ezúttal lágyan beszélt, de
mint mindig, most is teljes őszinteséggel. – Még ha egy
nagyképű idióta is voltam, megértettem. És a nagy részét
megérdemeltem. Kérlek, bocsáss meg magadnak.
Odanyúltam, és megfogtam Henry kezét, amely a combján
pihent. Az ujjait az enyémek köré kulcsolta, és szorosan
tartotta őket, és nagyjából ennyi volt minden, amit erről a
témáról mondanunk kellett. Legalábbis egyelőre.
 20

Az egész bejárót megtisztították a hótól, így gond nélkül fel

tudtunk kanyarogni a Coach House-hoz. A bejárati ajtó még
azelőtt kinyílt, hogy megálltunk volna, és a kutyák, a gyerekek
és mindenki más kiözönlött a hidegbe, hogy olyan meleg
fogadtatásban részesítsen, mintha megjártuk volna az Északi-
sarkot.
– Gyertek be, gyertek be, vár az étel! – parancsolta anya
ciccegve.
– Igyekszem! – mondtam nevetve, miközben majdnem
megfulladtam apa ölelésében, egy apró unokahúg lógott az
egyik lábamról, és egy labrador ugrált a másikra.
– Nem bonthatnánk ki előbb az ajándékokat? – nyafogott
Frankie, amikor anya az ebédlőbe terelt minket, amely teljes
karácsonyi díszben pompázott. – Azt mondtad, ha Bea néni
ideér, akkor kibonthatjuk az ajándékokat.
– Igen, nos, ez még azelőtt volt, hogy úgy döntött, kitérőt
tesz egy spontán utcai partiba, ami miatt itt kellett ülnünk, és
várnunk rá.
Riadtan pillantottam a mellettem sétáló Miára. Felvonta az
egyik szemöldökét.
– A szüleid minden alkalommal értesítést kapnak, amikor
valaki megjelöl téged a neten. Megállás nélkül ez ment.
– Mióta?
– Tegnap reggel óta. Azt hiszem, Joy nagyi beszéde
rendesen betalált.
 – Nagyon jó magyarázatom van a kitérőre.
– Remélem is. Azt az utasítást kaptuk, hogy ne adjunk
neked a gesztenyetöltelékből, amíg nem hallottuk.
***
A nap hátralévő része pontosan úgy telt el, ahogy anyám
eltervezte. Miután késő délutánig az asztal körül időztünk, a
nevetés és a történetek a konyhában folytatódtak, miközben a
legtöbbünk a rendrakással foglalkozott, anya és Joy nagyi
pedig visszavonult a nappaliba a gyerekekkel. Henry és én
becsempésztük a robotmanót, és elrejtettük a kamrában. A
végén hétrét görnyedtem egy fékezhetetlen vihogási rohamtól,
hála Jed reakciójának, amikor kinyitotta az ajtót, és megtalálta.
– A valaha volt legviccesebb karácsonyi pillanat – zihálta
Henry, miután elég levegőt kapott ahhoz, hogy megszólaljon.
Mia csak egy sokatmondó szemöldökfelhúzással reagált
kettőnkre, és kirángatta dühöngő férjét a konyhából.
Az utolsó interjúkörről szóló beszámolómra adott reakció a
várakozásoknak megfelelően alakult. Mi mást tehettem volna?
Ki akarna egy ilyen embernek dolgozni? Lesznek majd más
lehetőségek, amelyek nem járnak azzal, hogy feladom az
értékeimet vagy eltaposom a szakmabeli kollégáimat.
Belekapaszkodtam a bátorító szavakba, erősen tartottam
őket, és mindent megtettem, hogy el is higgyem.
A takarítás után végre kinyithattuk az ajándékokat. A
legtöbb korábbi évvel ellentétben a szüleim nem olyan
dolgokat adtak egymásnak, amelyeket valamelyik gyakorlati
órán tanuló diák készített. Mindenki meglepetésére hajóútra
szóló jegyekkel ajándékozták meg egymást.
Két hét a Földközi-tengeren egy csak felnőtteknek szóló
körutazáson egy luxushajón – olvasta fel Elana a
kísérőfüzetből. – Csatlakozzon hozzánk élete nagy kalandjára!
– Elmehetek én is a kalandra? – kérdezte Daisy. – Kérlek!
– Hahó, ez csak felnőtteknek szól – gúnyolódott Elana.
 – Nagyon csendes és felnőtt leszek – könyörgött Daisy,
amire Elana csak a szemét forgatta, és tovább olvasott.
– Egy hajóút? – kérdezte Jed. – Ez honnan jött?
Anya felszegte az állát.
– Közel tíz év óta először megyünk nyaralni. Talán
mostanra elfáradtunk, és megkívántunk egy kis szabadságot.
– Nem tűnik olcsónak.
– Nos, tekintve, hogy félmillió font hiányzik, nem hiszem,
hogy néhány ezer font olyan nagy különbséget jelentene.
Apa átnyúlt anyához a szomszédos karosszékből, és
megfogta a kezét.
– A személyes megtakarításainkból van, semmi köze az
iskolai alaphoz. És ha tudni akarod az igazat, úgy éreztük, itt
az ideje, hogy a Charis House-on kívül másra is
koncentráljunk. Valami olyasmire, aminek örülhetünk.
Itt megállt, de a kimondatlan szavak olyan erősen lógtak a
levegőben, mint a fenyőfa illata.
Arra az esetre, ha be kell zárnunk az iskolát.
Daisy kegyesen megkímélt minket attól, hogy túl sokáig
elidőzzünk ennél a gondolatnál.
– Joy nagyi, itt az ajándékod tőlem, Frankie-től és Elanától.
Ez egy könyv, amit hallgathatsz, mert anyu azt mondta, hogy a
szemed már túl öreg ahhoz, hogy olvass. Joy nagyi?
– Azt hiszem, megint elaludt – suttogta Frankie, majdnem
elég hangosan ahhoz, hogy újra felébredjen.
A nap hátralévő részét az új játékokkal, szundikálással,
olvasással, egy Dumble-lel és Dashsel közös rövid sétával
töltöttük, és megpróbáltunk helyet találni a gyomrunkban,
hogy a vacsora mellé még egy kis kekszet és sajtot is
bepréseljünk.
Henry jelenléte olyan természetesnek tűnt, mint a
Jégvarázzsal együtt áriázó Joy nagyi. Voltak nyilvánvaló
megjegyzések és jelentőségteljes pillantások felénk, de
túlságosan boldog voltam, amiért otthon lehetek, és nem
érdekelt.
Miután a család legfiatalabb és legidősebb tagjai a
mozgalmas napok után kimerülten ágyba bújtak, a felnőttek
többsége átment az iskola nagytermébe, hogy ellenőrizze,
minden készen áll-e a Karácsonyi Látványosságra. A tanulók
azzal töltötték a tanév utolsó napját, hogy elhelyezték az
utolsó díszeket, és ellenőrizték, hogy a világítás és a
hangrendszerek megfelelően be vannak-e állítva, de tekintettel
a borzalmas időjárásra, és arra, hogy a régi épület sem volt
sokkal jobb állapotban, célszerű volt egy gyors ellenőrzés.
Valamiért mindenkinek ott kellett lennie, kivéve engem és
Henryt. Be kellett ismernem, hogy nem érdekelt, mi lehetett ez
az ok. Ahogy a nap haladt előre, egyre nehezebb volt
figyelmen kívül hagynom a reggel megjelent, lobogó
érzéseket. Valahányszor Henry elment mellettem, vagy
mellém préselődött a kanapén (ami, ha jobban belegondolok,
elég gyakran megtörtént), eszembe jutott, hogy aznap reggel
mellette ébredtem, és ahelyett, hogy elhalványult volna, úgy
tűnt, a vonzalom megállapodik és otthonra lel.
Henry nagyon elbűvölő, tűnődtem, miközben
mindkettőnknek vágtam egy szeletet a csokoládés
fatörzstortából. Kedves és figyelmes volt, és órákig tudtam
vele beszélgetni anélkül, hogy unatkoztam vagy
felidegesítettem volna magam. És bár nem ez volt a
legfontosabb dolog, de mindenképpen szem előtt kellett
tartanom – ő itt volt.
Tehát csak két oka volt annak, hogy – Lewinski asszony
szomszédjának oly nyers megfogalmazásában – nem akartam,
hogy a fiúm legyen.
Egy: fogalmam sem volt, hogyan érez irántam. Végül is,
egy rövid fellángolást leszámítva, amin ő már teljesen
túllépett, mindketten húsz éven át nagyon keményen
dolgoztunk azon, hogy ne kedveljük egymást.
 Kettő: a szüleimtől mást sem hallgatnék, mert ez lenne a
bizonyíték arra (már ha ez egyáltalán szükséges), hogy nekik
mindig igazuk van, amikor az életemről szóló döntéseimről
van szó, nekem pedig nincs.
Ahogy visszavittem a tortát a nappaliba, eszembe jutott a
harmadik ok.
Még mindig szerelmes voltam Adambe.
Nem igaz?
Csak ekkor jöttem rá, hogy egész nap nem küldött nekem
üzenetet, és ami még fontosabb, én sem gondoltam arra, hogy
üzenetet küldjek neki.
Hát, erről ennyit, mondtam magamnak, és visszatelepedtem
Henry mellé a kanapéra. Hat hónappal ezelőtt szakítottam
Adammel. Semmi sem változott, leszámítva néhány rövid
interakciót, ami azt mutatta, hogy semmi sem változott. Ha
megkaptam volna az állást a BWM Todaynél, vajon tényleg
kész lettem volna még egyszer megpróbálni a dolgot?
Vajon ki kellene találnom erre a választ, mielőtt tovább
gondolkodom a Henry iránti érzéseimen, tekintve, hogy ez így
már lényegtelen lenne?
Henry, mintha tudta volna, hogy rá gondolok, felnézett
történelmi regényéből, és rám mosolygott, miközben a tűz
árnyékai végigtáncoltak az arcán. A lábaink, a Joy nagyitól
kapott egyforma papucszokniban, csak centikre voltak
egymástól a dohányzóasztalon, ahova mindketten feltettük
őket. Éreztem, ahogy a lábujjaink között elektromos szikrák
pattognak, miközben a szívem hevesen kezdett dobogni.
A tűz mellett az egyetlen fényt az ablakon keresztül besütő
hold és egy lágy fényű lámpa jelentette Henry mellett a
kanapén. A kutyák szőrös kupacba gömbölyödtek a fa alatt, és
a szobát telepettyezték a nap romjai. Lassan vettem a levegőt,
képtelen voltam bármire is koncentrálni egyetlen összefüggő
gondolaton kívül.
Azt hiszem, ezt akarom.
 Olyat, mint ez.
Elég volt a várakozásból valakire, aki lehetetlen álmokat
kerget. Egy férfi, aki törődik azzal, ami nekem fontos.
Az elmúlt napokban egy csapat tagjának éreztem magam,
nem pedig egy lelkes függeléknek.
Lehet, hogy nem Henry a nekem való férfi. És nagyon
valószínű, hogy én sem vagyok neki való nő.
De talán kezdtem rájönni, hogy nem akarok megelégedni
azzal a fajta kapcsolattal, amiben a múltban részem volt. Eljött
az ideje, hogy továbblépjek, a jövőre koncentráljak. Hogy
megfontoljam, vajon véletlen volt-e, hogy Henry lábujjai
átlépték az enyémtől elválasztó öt centiméteres szakadékot, és
most gyengéden a lábfejem oldalánál pihentek.
Csakhogy ekkor megszólalt a csengő, és minden talán és
lehet abban a pillanatban eltűnt, amikor kinyitottam az ajtót.
 21

– Szia. – Annak ellenére, hogy néhány centivel magasabb volt

nálam, Adamnek valahogy sikerült felnéznie rám sűrű,
sötétszőke szempilláin keresztül, olyan arckifejezéssel, amely
az idegesség és a teljes magabiztosság paradox kombinációját
sugározta azzal kapcsolatban, hogy milyen fogadtatásban
részesül a Coach House küszöbén.
– Mit keresel itt?
– Halálra fagyok. A taxis ragaszkodott hozzá, hogy a
kocsiút végén tegyen ki.
Végigmértem szakadt farmerját, ütött-kopott bőrdzsekijét és
átázott edzőcipőjét, és hátraléptem, hogy beengedjem. Mielőtt
esélyem lett volna levegőt venni vagy megragadni az érzelmek
kavargó örvényét, átölelt, és szorosan a mellkasához húzott.
– Annyira hiányoztál – lehelte a fülembe.
Beszívtam a kabátja illatát, államat a vállának arra az
ismerős pontjára támasztottam, és egyet kellett értenem.
Ám ezt egyelőre nem akartam megosztani vele.
Az, hogy Dash és Dumble a lábunk közé furakodott, kellő
ürügyet szolgáltatott arra, hogy odébb lépjek, és elég
távolságot biztosított ahhoz, hogy a tüdőm újra működésbe
lépjen.
– Komolyan, miért vagy itt?
Adam megragadta a kezemet, és lehajtotta a fejét, hogy a
szemembe nézzen.
 – Én csak… Nem tudtam távol maradni. Látnom kellett
téged. Amikor meséltél az állásinterjúról, elkezdtem azon
gondolkodni, hogy mit is jelentene. Hogy újra a közelemben
lehetsz. Annyira boldog voltam, annyira reménykedtem, aztán
amikor azt mondtad, hogy nem fog összejönni, rájöttem…
– Helló!
Henry hangjának hallatán ösztönösen elkezdtem kihúzni a
kezemet Adam kezéből. Ő válaszul még szorosabban fogta, és
Henry felé fordult azzal a feltörekvő rocksztárvigyorával.
– Szia, helló! Elnézést, hogy megzavarom az estédet. Adam
vagyok.
Henry felkapta a tekintetét összekulcsolt kezeinkről, arca
teljes robot-Henryre váltott.
– Igen, már találkoztunk korábban. Többször is.
– Ó, ember, sajnálom! Reménytelen vagyok az arcokkal.
Rengeteg különböző emberrel találkozom az iparban.
– Adam, ő itt Henry.
Úgy nézett rám, mintha nem lenne okosabb.
– Henry Fairfax? Az évfolyamtársam volt az iskolában.
– Nem. Sajnálom, haver. Az én hibám.
– A fiú, akihez anya és apa azt akarta, hogy hozzámenjek.
Adam egy bocsánatkérő mosoly kíséretében megvonta a
vállát, de a másodperc töredékére éreztem, hogy keze
összeszorul az enyémben. Pontosan tudta, hogy ki az a Henry,
és ha az életem múlt volna rajta, akkor sem értettem volna
meg, miért nem ismeri be.
– Mindegy, hadd hozzak neked inni valamit. Kávét? Vagy
anya csinált valami forralt, gyümölcsös dolgot.
Éppen a kávéfőzőt töltöttem be, amikor a többiek hazaértek.
A jeges légáramlat, amely a hátsó ajtón át kísérte őket, még
hidegebb lett, amikor meglátták Adamet a konyhaasztalnál
ülni.
 – Adam – mondta végül Jed, látszólag az egyetlen, aki
képes volt udvariasan viselkedni. – Nem tudtam, hogy jössz.
– Hát persze hogy nem tudtad – mondta anya. – Őt nem
hívtuk meg.
– Igen, remélem, nem bánják, hogy beugrottam. – Adam
felállt, és kezet nyújtott apának; aki vonakodva engedett. –
Anyámnál lakom néhány napig, afféle utolsó pillanatos
szervezés, és nem tudtam megállni, hogy ne jöjjek el a Charis
House-ba. Amikor megláttam, hogy ég a villany, egyszerűen
be kellett jönnöm, hogy köszönetet mondjak. Ez a hely
megváltoztatta az életemet. Vagy inkább önök, Armstrong
igazgató és igazgatóhelyettes. Valószínűleg megmentették,
tekintve, hogy milyen úton haladtam, amíg önök közbe nem
léptek.
És tessék, Adam nem is olyan finoman megsimogatta a
szüleim Achilles-sarkát.
– Remélem, megkínáltad a vendégedet valami ennivalóval –
mormolta anya összeszorított ajakkal, miközben kivonult a
konyhából, és intett a családom többi tagjának, hogy
csatlakozzanak hozzá.
– Tuti, hogy ez az első alkalom, hogy a szüleid önként
egyedül hagynak minket kettesben – viccelődött Adam,
miközben kortyolt egyet a kávéjából.
Néztem, ahogy hátradől a székében, és tudtam, hogy ezúttal
nem hozok elhamarkodott döntéseket a szenvedély
pillanatában, nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam „a
szerelem utat tör magának” mentalitás, amikor inkább a
mostot választjuk, és nem veszünk tudomást a később
bekövetkező szívfájdalomról. Ideje volt felnőni, és ha Adam
újra meg akarta próbálni, akkor neki is ugyanezt kellett
éreznie.
– Épp azt kezdted el mondani, hogy miért vagy itt.
– Igen. – Megmozdult a székében, és most először tűnt
őszintén nyugtalannak. – Mint mondtam, nagyon hiányoztál,
és sokat gondolkodtam rajtad – rajtunk – és azon, hogy miért
romlottak el a dolgaink.
– Azért, mert a képzelt karrieredet választottad helyettem.
– Igen, ez igaz, és bocsánatot akartam kérni. Nemcsak azért
az időért, hanem minden alkalomért, amikor ezt a döntést
hoztam. Nem mintha soha nem kellett volna igent mondanom
egy koncertre vagy egy turnéra, de másképp is csinálhattam
volna a dolgokat. Elvesztettem a legjobb dolgot, amim volt,
miközben valami olyat akartam, ami talán soha nem válik
valóra. Hülyeség volt, és ami még rosszabb, bántottalak vele.
Azt hiszem, azért vagyok itt, mert el akartam mondani, hogy
sajnálom. – Megvonta a vállát. – Úgy éreztem, hogy ez olyan
dolog, amit szemtől szemben kell elmondanom.
– Karácsony napján? – Egyre nehezebb volt fenntartanom a
kemény külsőt, amikor belül omladoztak a falaim. Adam
korábban még soha nem hangoztatta, hogy talán nem lesz
sikeres a zenében. Arról nem is beszélve, hogy a döntései talán
nem a leghelyesebbek.
Lehet, hogy nem én voltam az egyetlen, aki mostanában
felnőtt?
A remény aprócska zsarátnoka, amelyet néhány órával
ezelőtt majdnem kioltottam, izzani kezdett. Nem lehettem
biztos benne, hogy Adam komolyan gondolta, hogy ez most
más, mint máskor, csakhogy karácsony napja volt, és ő itt volt
a Charis House-ban, és vajon a tettek nem beszélnek
hangosabban, mint egy egész albumnyi szó?
Letette a bögréjét, közelebb csúsztatta a székét az
enyémhez, és ismét a kezemért nyúlt.
– Túl fontosnak tűnt ahhoz, hogy várjak. Remélem, nem
baj. Nem akartam elrontani a napodat. Azt reméltem, hogy
ettől talán jobb lesz.
Még mindig volt annyi eszem, hogy a dobogó szívem
ellenére arrébb tudtam csúsztatni a kezemet.
– Hálás vagyok azért, amit mondtál. De nem bukkanhatsz
fel a semmiből, nem kérhetsz gyorsan bocsánatot, és nem
várhatod el, hogy minden úgy legyen, mint régen. –
Kiengedtem egy csalódott sóhajt. – Úgy értem, gondolom,
biztos erre számítasz, tekintve, hogy hányszor történt már
ilyen. De ezúttal nem, Adam. Nem szállok fel újra erre a
körhintára. Ez soha nem vezet sehova.
– Oké. Értem – bólintott, arca komoly volt. – De nem baj,
ha maradok, és megiszom a kávémat? Talán beszélgethetnénk?
Aztán ígérem, hogy magadra hagylak.
– Hogy jutsz vissza a faluba?
Félénken megvonta a vállát.
– Nem gondolkoztam ennyire előre. Ez egyfajta impulzív,
pillanat szülte, nagyszabású gesztus volt.
– Megkérnék valakit, hogy vigyen el, de mindannyian
ittunk.
– Nem, minden rendben. Megnézem, hogy az a taxi még
mindig szabad-e.
Tíz perccel később megállapítottuk, hogy sem az a taxi, sem
másik nem elérhető, és hajlandó eljönni egészen az erdőig egy
tizenöt perces fuvarért.
Adam homlokát ráncolva a telefonját nézte egy újabb
eredménytelen hívás után.
– Akkor, úgy tűnik, gyalog megyek. – Fanyarul
elmosolyodott. – Nem mintha még nem csináltam volna ilyet.
– Fagyott hóban nem. – Visszatoltam a székemet. – Gyere,
nagyobb valószínűséggel mond igent, ha közvetlenül előtte
állsz.
***
– Egy feltétellel – jelentette ki anya, miután felvetettem annak
lehetőségét, hogy Adam itt maradhatna éjszakára. – Elég
sokáig maradsz ahhoz, hogy holnap felléphess a
Látványosságon.
– Ó, hát… Nincs nálam a gitárom – válaszolta, és már
vigyorgott a kilátásba helyezett lehetőségen.
 – Valaki elhozza neked.
– Nem hiszem, hogy van szabad hely a programban – szólt
közbe Jed, aki sztoikusan immunis volt Adam bájaira.
– Hát, éppenséggel csinálhatna valamit Bea-vel együtt –
mondta apa, és néhány lépéssel előrébb tolta a bábuját az új
társasjátékban, amit mindenki játszott. Mindenki, kivéve
Henryt. Ő láthatóan a korai lefekvést választotta.
– Én nem csinálok semmit, szóval, így lenne egy plusz
szabad hely – mondtam.
– Hát persze hogy csinálsz! – pufogott anya. – Mindenki
csinál valamit idén.
– Nem, nem csinálok, mivel most hallottam róla először.
– Benne volt a menetrendben, és legalább még két e-
mailben.
Az e-mailekben, amelyeket csak átfutottam, mert az anyám
által leírt több-bekezdésnyi utasítástól és instrukciótól
összeszorultak a belső szerveim.
– Nem készültem semmivel, úgyhogy Adamé lehet a
helyem. Tökéletes megoldás.
– Nem. Az lenne a tökéletes, ha az egész család részt venne
a Charis House Karácsonyi Látványosságán, amikor lehet,
hogy ez lesz az utolsó!
– Ó, az isten szerelmére! Hányszor fogod még ezt érzelmi
zsarolásra használni, hogy azt tegyem, amit akarsz? –
mondtam, és a hangom kezdett emelkedni. – Mert még csak
négy nap telt el, és máris kezd unalmassá válni.
– Bea – figyelmeztetett Jed komor arckifejezéssel.
– Sajnálom, ha így érzel, Bea baba – szólt közbe apa. –
Mindazonáltal többször is említettük. Olyan érzés lesz, mintha
valami hiányozna, ha nem veszel részt benne.
– Lehet, hogy többször is említettétek, de senkinek nem tűnt
fel, hogy nem mondtam igent? – fröcsögtem, és éreztem, hogy
a családom elvárásainak ereje gőzhenger módjára kezd maga
alá gyűrni. – Nem várhatjátok el tőlem, hogy kiálljak egy
színpadra több száz ember elé, és felkészülés nélkül előadjak
valamit. Ez nem igazságos. Sajnálom, hogy nem vettem észre
az e-maileket, de ez túl nagy kérés.
– Lehet, hogy ez lesz Joy nagyi utolsó fellépése – mondta
halkan Mia, az örök mediátor. – Még ha lesz is újabb
Látványosság, az orvos azt mondta, hogy ez az utolsó év,
amikor még képes lesz fellépni.
Ez a hír a szomorúság és a bűntudat olyan hullámával
csapott le rám, hogy megremegett a lábam. Éreztem, hogy egy
erős kéz ragadja meg a derekamat, és Adam szólalt meg a
vállam mögül.
– Ne aggódjon, Armstrong igazgató. Biztos vagyok benne,
hogy ki tudunk találni valamit.
– Nem ígérek semmit! – szögeztem le, de a hangom
megremegett. – Ha ez tönkreteszi a műsort, akkor nem
megyek fel oda.
– Igen, kedvesem. – Anya mosolygott, tekintete Adamre
vándorolt rólam. – Amit a legjobbnak gondolsz.
Szóval, valahogy egy óra leforgása alatt a gyerekkori
jövendőbelimmel átélt meghitt karácsonyi boldogságtól
eljutottam oda, hogy a gyerekkori szerelmemmel való közös
előadást fontolgattam.
És nem ez volt a nap legnagyobb fordulata.
A szüleim betettek egy felfújható ágyat Adamnek a
dolgozószobába, én pedig felszaladtam a padlásra, hogy végre
legyen időm a gondolkodásra, és már épp az ágyban feküdtem,
amikor megcsörrent a telefonom.
Nem tudtam, hogy ki hívhat engem karácsony napján éjjel
tizenegy órakor, de az ismeretlen szám ellenére felvettem a
telefont.
– Bea, itt Baxter.
– Ó! Baxter Bigwood?
 – Sok Baxtert ismer?
– Bocsánat. Nagyon meglepődtem, hogy ön hívott.
– Nem válaszol Mel e-mailjére. Ma szabadnapos, ezért
gondoltam, hogy én magam járok utána.
– Az elmúlt napokban nem néztem meg az e-mailjeimet. A
vihar miatt, meg hogy karácsony van, meg minden.
– Összefoglalom. A munka a magáé. Huszonnyolcadikára
kell a hivatalos igen, úgyhogy a szerződéssel kapcsolatos
bármilyen kérdéssel kapcsolatban még ez előtt egyeztessen a
jogi csapatommal.
– Mi?
– Elegem van az igenemberekből. Vagy igennőkből. Itt az
ideje, hogy valaki kiálljon ellenem. Ó, és mondja meg a
sofőrnek, hogy hívjon fel. Megkedveltem.
Letette, mielőtt esélyem lett volna felszedni az államat a
padlóról.
***
Szóval, összességében nem ez volt a legjobb éjszakám.
Megint.
Mire sikerült erőt vennem magamon, hogy lezuhanyozzak
és levonszoljam magam a földszintre, Joy nagyi tájékoztatott,
hogy a család többi tagja már az iskola nagytermében van.
– Az a hetyke vállú férfi máshová ment, de azt mondta,
hogy nem marad sokáig. A másik férfi, a szexi mosollyal,
elvitte őt.
Friss teát főztem, és megkentem két szeletet anya
banánkenyeréből.
– Készen állsz a ma esti előadásra? – kérdeztem, és mindkét
szelet kenyeret magamhoz vettem, miután Joy nagyi felhúzta
az orrát.
– Melyik műsor lesz ma este? – kérdezte aggodalmasan
ráncolva a homlokát. – Mostanában annyi minden történik itt,
hogy kezdem elveszíteni a fonalat. Várj, felhívom Bernice-t. Ő
tudni fogja.
– Nem, nagyi. – Bernice volt az ügynöke és menedzsere, aki
tizenöt évvel ezelőtt hunyt el. – Ez a Charis House Karácsonyi
Látványossága, emlékszel?
– Természetesen! – rázta meg a fejét, és a ránc elmélyült a
homlokán. – Kicsit összezavarodtam.
– Sajnálom. – Jobban sajnáltam, mint amennyire ki tudnám
fejezni. Adtam neki egy pillanatot, hogy újrakalibráljon, aztán
szándékosan derűs hangnemet erőltettem magamra.
– Milyen dalt választottál a Látványosságra?
Ezt nem volt nehéz megjegyeznie.
– Azt a dalt fogom előadni, amit legelőször énekeltem
színpadon. Karácsonyra otthon leszek.
– Csodás választás.
– És aztán amihez kedvem lesz a ráadásban, a közönség
hangulatától függően.
– Tökéletes.
Joy nagyi akár helyben is kitalálhatna egy dalt, akkor is
lenyűgözne mindenkit.
– Ez a hattyúdalom, tudtad?
Bólintottam, miközben próbáltam megint magamra erőltetni
a mosolyt, amivel szánalmasan kudarcot vallottam.
– Ó, ne aggódj! Nem baj, ha szomorú vagy. – Fanyar
pillantást vetett rám. – Én voltam az egyik legjobb! De
mindennek eljön az ideje, és bizony, én kihoztam a lehető
legtöbbet az enyémből. – Kinyújtotta a kezét, hogy
megsimogassa az enyémet. – Beutaztam a világot, és a
legnagyobbakkal léptem fel. Ó, miket láttam! Hetven évig azt
csinálhattam, amit szeretek, és láthattam, hogy az emberek is
szeretik. Nem is tudnék jobb életet elképzelni senkinek. De
tudod, mi volt a legkedvesebb előadásom?
 Elég jól ismertem a nagymamámat ahhoz, hogy kitaláljam.
– A Charis House Karácsonyi Látványossága. A
barátainkkal és támogatóinkkal a közönség soraiban, akik
szurkolnak nekünk. Megosztva a színpadot azokkal a
gyerekekkel, akik egy estére átélhetik a fellépés varázsát.
Odafent lenni a családommal, akik a legfontosabb
hagyatékomat jelentik, és minden műsort túlragyognak.
Csatlakozol hozzám a hattyúdalomban, Beatrice?
– A világért sem hagynám ki.
 22

Elgondolkodtam azon, amit Joy nagyi mondott, miután Adam

visszatért a gitárjával, és a főépületbe átsétálva egy üres
zeneszobára leltünk. Nem azon, hogy ez lesz a hattyúdala, bár
ez a fájdalmas igazság felhorzsolta a szívemet. Azon járt az
eszem, hogy az életét azzal töltötte, amit szeretett, és hogy az
elismerések – vagy a pénz! – hiánya ellenére a
legértékesebbek azok az előadások voltak számára, amelyeket
azokkal az emberekkel töltött, akiket a legjobban szeretett.
Melody küldött egy e-mailt különböző kitöltendő
űrlapokkal, valamint egy részletes munkaszerződéssel,
amelyet alá kellett írnom. A fizetést szinte bűnösnek éreztem.
A járulékos előnyök pedig lehengerlők voltak. Lehetőséget
kapnék arra, hogy újfajta funkciókat kutassak és mutassak be.
Azt csinálhatnám, amit most is csinálok éppen –
sétálgathatnék Adam mellett, miközben mindketten
elégedetten elmerülünk a saját gondolatainkban –, anélkül,
hogy vonatokat kellene beütemeznem, szabadnapokat
foglalnom és az utolsó pillanatban bejelentett módosítások
miatt idegeskednem.
Bár Adammel kapcsolatban célszerű volt óvatosnak lenni,
és lassan haladni a dolgokkal, ha egyáltalán lesz belőle valami,
de ennek nem kell befolyásolnia, hogy elfogadok-e egy ilyen
hihetetlen állást. És az, hogy Baxter Bigwood felajánlotta
nekem, annak ellenére, hogy faképnél hagytam, eloszlatta a
legtöbb félelmemet azzal kapcsolatban, hogy képes leszek-e
önmagam lenni vagy sem.
Holnap első dolgom lesz kitölteni azokat az űrlapokat.
 Egyelőre egy újabb kötelező Armstrong-féle megaláztatásra
kellett felkészülnöm.
***
Olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben, amikor
aznap este besétáltunk a Charis House nagytermébe. A legtöbb
iskolai nagyteremmel ellentétben ennek vastag kőfalai voltak
bonyolultan faragott boltívekkel, és a mennyezetet nem
üvegszálas csempék és csúnya szalagvilágítás borította, hanem
geometrikus minták.
Az egyedülállóan otthonos illat különböző emlékek és
érzések egész sorát ébresztette fel bennem. Ősi padlódeszkák
és dohos drapériák, az egyik sarokban pedig a nyolc lábnyira
magasodó lucfenyő. Idén a tanulók a hatvanas éveket
választották Joy Papplewick tiszteletére. Visszatekintő
értelmezésükben ez a mennyezeten keresztbe-kasul átívelő
papírláncokat, csillogó boák tömegeit és az oszlopok és
ablakkeretek köré tekeredő sokszínű karácsonyi fényeket
jelentette. A falakon Joy nagyi korábbi musicaljeinek plakátjai
sorakoztak, de a fénypontot a színpad jelentette, amely olyan
keretet kapott, mintha egy hatalmas, retró televízió lenne, így
úgy tűnt, mintha a fellépők a képernyőn jelennének meg.
Az egész délutánt azzal töltöttük, hogy elvégeztük az utolsó
simításokat, megnyugtattuk a feszült tinédzseridegeket, és
kijavítottuk az utolsó pillanatban bekövetkezett
jelmezbaleseteket. A Charis House összes többi munkatársa
ott volt, hogy segítsen az előkészületekben, beleértve a
vendéglátósok, jegyszedők, hang- és fénytechnikusok szerepét
ellátó diákcsapatok felügyeletét. Miután már korábban
visszaszáguldottam a Coach Houseba, hogy átöltözzek, most
az egyik sarokban lézengve figyeltem, ahogy a vendégek
kezdik elfoglalni a műanyag székeiket, miközben csevegés
zaja keveredik a háttérzene halk csilingelésével és a terem
melegében hálásan levett kabátok és kalapok susogásával.
Könnyű volt kiszúrni a fellépő diákok családtagjait –
arcukon az izgatottság, a megfontoltság és a teljes félelem
keverékével azok miatt a gyerekek miatt, akik korábban rossz
okokból kerültek reflektorfénybe. A szorongó arcok között ott
voltak az ismerősök a faluból, valamint a szüleim barátai és az
iskola egyéb támogatói.
A szívem dagadt az örömtől és a büszkeségtől, hogy részese
lehettem ennek a csodálatos vállalkozásnak, amely messze
túlmutatott egy puszta előadáson, ugyanakkor fájt, hogy ez
lehet a vég kezdete.
– Szia. – Adam jelent meg mellettem, és megbökte a
könyökömet. – Furcsa újra itt lenni, nem igaz?
– Minden évben itt vagyok, szóval, nem igazán – mondtam
szárazon a tömeget fürkészve.
– Oké. Igazad van. Őszintén sajnálom, hogy ennyi évet
kihagytam. – Egyik kezét a vállamra tette, hogy maga felé
fordítson, és ahogy a tekintetem elkapta az övét, lehetetlen volt
figyelmen kívül hagyni a kettőnk között fellobbanó kémia
sistergését. Adam arcvonásai az évek során durvábbak lettek,
nyomot hagyott az úton töltött hosszú napok és éjszakák
évtizede, de a szemében láttam azt a fiút, akibe beleszerettem.
– Nos, azt hiszem, az a lényeg, hogy most itt vagy.
– Hihetetlenül nézel ki. – Elmosolyodott, újabb sistergést
generálva. A lehetőségek hiánya visszakényszerített Mia piros
ruhájába, így majdnem elhittem neki.
– Te sem nézel ki olyan rosszul – ismertem el. – Nagyon
ideillő. – A szokásos farmer és póló helyett Adam egy jól
szabott, púderkék öltönyt viselt, amelyet hópelyhek díszítettek
a mandzsetták és a hajtókák körül. Kék csokornyakkendője
már kioldva lógott, és ezüstszínű tornacipőt viselt. Úgy nézett
ki, mint egy rocksztár egy díjátadón. Nagyon igyekeztem nem
elájulni.
– Gyerünk, ideje bemenni a színfalak mögé!
Miután minden helyet elfoglaltak, anya és apa, mint mindig,
egy vidám hatvanas évekbeli összeállítással nyitotta meg a
műsort, viccekkel és suta táncmozdulatokkal fűszerezve. A
következő másfél óra a kimunkált zsenialitás (az egyik fiú
fergeteges pontossággal utánozta a tanárokat), a nyers tehetség
és a jó öreg lelkesedés kombinációja volt. Jed és Mia énekelt,
a gyerekeik pedig bűvésztrükköket mutattak be, amiről
mindenki azt hitte, hogy katasztrofálisan rosszul sikerült, amíg
Daisy ki nem ugrott a karácsonyfa mögül. Amikor azonban a
Charis House tanulóiról volt szó, a tudásszint nem volt
mérvadó. A legtöbb gyerek olyan csatákból származó sebeket
viselt magán, amilyeneket mi, többiek még csak el sem
tudtunk képzelni. Többször ütötték le, verték meg és rúgták ki
őket, mint ahányszor meg tudták volna számolni. Mégis itt
voltak, és mindent beleadtak. Lehetetlen volt nem meghatódni
a bátorság és az elszántság ilyen szintjén, és amikor láttam a
csodálkozást az előadók arcán, miután megtapsolták őket,
ahogy szó szerint megnőttek a közönség reakciójától, mindig
megríkatott.
Én viszont egy helyi félhíresség voltam, akit az a nagyon is
valós veszély fenyegetett, hogy vírusként terjedő mémként
végzi. Ezenkívül ez az este sokat jelentett a családomnak is, és
azt akartam, hogy most az egyszer büszkék legyenek rám.
Mindent megtettem az idegességem lecsillapításáért, és
emlékeztettem magam, hogy nem lehet rosszabb, mint az az
év, amikor Jed rávett egy operettduettre, és különben is, idén
biztosan Adam kapja az összes figyelmet.
– És most következzék egy különleges meglepetés! –
jelentette be apa sugárzó arccal, amikor már úgy éreztem,
hogy egy örökkévalóság óta várok a színpad szélénél. – Azok,
akik már egy ideje a Charis House barátai, emlékezni fognak
minden idők egyik kedvenc zenekarára, a The Spexre. Ma este
ismét köszönthetjük énekesüket, Adam Wilsont, aki nem
mással fog fellépni, mint a lányunkkal és az önök időjárás-
jelentőjével, Bea Armstronggal!
Mielőtt meggondoltam volna magam, és csapotpapot
hátrahagyva elmenekültem volna, Adam megragadta a kezem,
és felrángatott a színpadra, miközben integetett és vigyorgott
az éljenző tömegnek.
Oké, akkor ez most tényleg megtörténik. Akár élvezhetném
is.
 Mivel csak néhány óránk volt a próbára, úgy döntöttünk,
hogy egyszerűek leszünk, és maradunk a témánál. Joy nagyi
legismertebb slágere a Ha az enyém lennél című régi dal
feldolgozása volt. Úgy nyilatkozott, hogy halálosan unja már
ezt énekelni, és örült, ha valaki más adja elő ezen az estén.
Míg az ő verziójában egy nagyzenekar és egy ujjongó
háttérénekesekből álló kórus szerepelt, addig Adam
lecsupaszította a dalt a mi hangunkra és a gitárjára, és olyan
harmóniát adott hozzá, amitől a turbékolásom majdnem úgy
hangzott, mintha DNS-t cseréltem volna egy West End-
sztárral.
Az utolsó refrén alatt abbahagyta a flörtölést a közönséggel,
felém fordult, és olyan intenzitással énekelte, hogy nem bánná,
ha hátrahagyná a haverjait és a régi életét, „ha az övé lennék”,
hogy a megdöbbenéstől elfelejtettem belépni a következő
sornál, és végül egyedül fejezte be a dalt, zökkenőmentesen.
Egy pillanatig teljes csend volt, mintha az egész terem
visszatartotta volna a lélegzetét.
Aztán Adam elvigyorodott, előrehajolt, megcsókolta az
arcom, és a közönség tapsviharban tört ki.
Abban a pillanatban nehéz volt felidéznem, miért is
gondoltam valaha is, hogy jó ötlet szakítani ezzel a férfival. A
fejem forgott, a szívem zakatolt, és időre volt szükségem,
hogy átgondoljam.
– Nem rossz – bólintott Jed, miközben én lesétáltam a
színpadról, Adam pedig elment, hogy eltegye a gitárját. –
Imádták.
– Adamet imádták – válaszoltam, még mindig lélegzet-
visszafojtva. – Annyira jó, hogy még azt is sikerült elérnie,
hogy ne legyek rossz.
– Igen, nos… – Jed megvonta a vállát, mintha egy legyet
próbálna elhessegetni onnan. – Mindig is jó volt abban, hogy
előadja magát.
Ekkor megálltam, mintha egy láthatatlan zsinór rántott
volna vissza.
 – Mit akar ez jelenteni?
Jed rám nézett, és a szemében szánalmat láttam, ami a nagy
testvér aggodalmával keveredett.
– Kérlek, győződj meg róla, hogy meg tudod különböztetni
a valóságot az Adam Wilson-show-tól.
– Bár nagyra értékelem, hogy megosztod velem a
véleményed, én sokkal jobban ismerem Adamet, mint te. Meg
tudom mondani, mi a valóság.
– Csak nem akarom, hogy megint megsérülj.
– Ez egy dal volt, Jed. Ahogy mondtad, egy előadás. És ez
talán meglep téged, de nem akarom különösebben, hogy újra
megsérüljek, úgyhogy nem kell aggódnod.
– Rendben.
– Igen, rendben van.
Nem volt rendben. A fejem és a szívem kocsonyává vált és
kifordult magából, és gyűlöltem, hogy Adam ezt teszi velem,
ugyanakkor rettegtem, hogy talán szeretni fogom érte. Egy
nyugtalanítóan kidolgozatlan késdobáló műsorszám
időtartama állt rendelkezésemre, hogy rendbe szedjem magam
Joy nagyi hattyúdala előtt. Aztán, hogy a dolgok még
agyzsibbasztóbban bonyolulttá váljanak, Henry felállt, és
intett, hogy üljek át az övé melletti szabad helyre.
– Köszi – motyogtam, és becsúsztam mellé, miközben a
tömeg megkönnyebbülten tapsolt, hogy vége a bekötött
szemmel zajló fegyverhajigálásnak.
– A dalotok kiváló volt. Különösen ahhoz képest, hogy
milyen kevés időd volt felkészülni. Te és Adam jó duót
alkottok. – A színpadot figyelte, így – bár nem kételkedtem
abban, hogy ugyanolyan őszinte volt, mint mindig –
nehezemre esett értelmezni, hogyan érez ezzel kapcsolatban.
– A végén elszúrtam, de azt hiszem, talán megúsztam.
– Úgy tűnt, élvezted. Ez a legfontosabb.
– És te?
 Micsoda? Mi a fenéért kérdeznék ilyet?
– Tessék?
– Élvezted, hogy engem és Adamet duóként láttál?
Segítség! Szűrő nélküli érzelmi zűrzavarrá estem szét. Miért
erőltettem ezt Henrynél?
A szeme egy pillanatra az enyém felé villant.
– Miért ne élveztem volna?
– Nem tudom. Paranoiás vagyok. Felejtsd el, hogy bármit is
mondtam.
Mert tudnod kell, hogyan érez, mielőtt eldöntenéd, mihez
kezdj azzal, ahogy Adam érez, sóhajtott egy alattomos hang a
fejemben.
Egyáltalán nem erről van szó! Tizenöt éves korom óta
szerettem Adamet. Henryt még régebb óta utáltam. A
nemrégiben történt felfedezés, hogy nem volt totális
mamakedvence, egyáltalán nem befolyásolja azt, ami velem és
Adammel történik. Azzal, hogy Henryből valamiféle jelzést
akarok kikényszeríteni, csak azt érném el, hogy mindkettőnket
kínos helyzetbe hoznám, és elrontanám a sokkal kevésbé kínos
Armstrong–Fairfax-találkozók lehetőségét.
Henry nem felelt, de a szemöldöke között megjelent egy
ránc, ami jelezte, hogy a választ fogalmazza. Amikor felém
fordult, hogy elmondja, apa visszapattant a színpadra, és a
közönség elcsendesedett, várva az est fénypontját.
– Kedves közönségünk! Utolsó fellépőnket bevezethetném
azzal, hogy mindent elmesélek a fenomenális karrierjéről.
Felsorolhatnám díjait, eredményeit, hét évtizeden átívelő
fényes sikereit. De számomra, természetesen, ő egyszerűen a
legjobb anya, akit csak kívánhattam volna, aki történetesen
elég sokat énekel. Kérem, üdvözöljék a legcsodálatosabb
tehetségünket, Joy Papplewicket!
Joy nagyinak sokáig tartott, mire felbicegett a színpadra
kedvenc lila cipőjében, amely passzolt bokáig érő, flitteres
ruhájához, de amikor végül a reflektorfénybe lépett, még
mindig tapsoltunk és minden lépését ünnepeltük. Ahogy
felemelte az állát, és egyik kezét a mikrofonra, a másikat a
csípőjére tette a védjegyének számító pózban, a terem úgy
elcsendesedett, hogy hallani lehetett volna a műszempillái
rebbenését.
Aztán kinyitotta a száját, és az évek lehullottak róla,
miközben a következő hét percet azzal töltötte, amire született.
Az aprócska rekedtség, a magas hangok megingása itt-ott nem
jelentett semmit. El voltunk bűvölve, elhittünk minden szót és
átéreztünk minden hangot. Egy szívszorító ballada után a
Santa Claus is Coming to Town legelevenebb verziójával
fejezte be, amit valaha hallottam, és az egész termet talpra
állította, tomboltak, tapsoltak és vele együtt énekeltek. Nem is
tudtam, hogy lehet egyszerre ennyire erősen mosolyogni és
sírni.
Azok számára, akik még sosem látták, egy iskolai
karácsonyi műsort „látványosságnak” nevezni kissé túlzásnak,
kissé nagyképűnek tűnhet.
Aznap este a leírás tökéletes volt.
***
Éppen kitöltöttem magamnak egy pohár forralt bort, és az
iskola egyik nevelőjével beszélgettem, amikor Adam
megkérdezte, hogy lenne-e pár percünk beszélgetni. Azt
hittem, hogy a terem egy csendes sarkába vezet minket,
ehelyett egészen a folyosó végéig követtem őt.
Meglepetésemre Henry és Joy nagyi mellett haladtunk el a
főbejárat felé menet.
– Ez a kedves fiatalember hazakísér – mondta Joy nagyi
Henrynek dőlve, karját szorosan az ő karjába fonva.
– Teljesen kikészült – magyarázta Henry. Én is láttam rajta.
A púder alatt Joy nagyi arca szürkére színeződött, válla
meggörnyedt a kimerültségtől.
– Biztos vagy benne? Elkísérhetlek, nagyi, hagyjuk, hogy
Henry visszamenjen az afterpartira.
 – Ó, ne avatkozz bele! – vágott vissza. – Ő felajánlotta, én
pedig elfogadtam. Senki sem kérte Miss Féltékeny Dámát,
hogy beleüsse az orrát.
– Hát, ezt megkaptam! – Előrehajoltam, és arcon csókoltam
Joy nagyit. – Aludj jól! Ma este mindenkit levettél a lábáról. A
legjobbat a végére tartogattad.
– Ugye? Magam is úgy vélem.
Megvártuk, amíg újra megkezdték a fáradságos csoszogást,
aztán Adam belém karolt, és továbbmentünk a folyosón. Csak
amikor az épület túlsó végéhez közeledtünk, jöttem rá, hogy
hová visz.
Az apró zeneszoba volt az egyik olyan hely, ahová akkor
menekültünk, amikor egy csendes helyet kerestünk, hogy
észrevétlenül találkozhassunk. Itt esett meg, hogy egymás
mellett ülve a zongoraszéken Adam először csókolt meg.
Maga írta dalokból szerenádot adott nekem, és elsuttogtuk az
első, óvatos szerelmi vallomásainkat.
A zongorán kívül a szoba általában üres volt, egy műanyag
széket vagy talán pár kottaállványt és néhány véletlenszerű
ütős hangszert leszámítva. A legtöbb diák inkább a nagyobb
termet választotta, ahol egy keverőpult és a digitális zene
előállításához szükséges egyéb berendezések voltak. Ezen az
estén egy pokróc hevert a padlón, amelyen egy üveg bor, két
pohár és egy váza várakozott, benne egy sötét rózsaszín
rózsával.
Adam becsukta mögöttünk az ajtót, és leültünk a pokrócra.
Miután mindkettőnknek töltött, megpróbálkozott egy kis
csevegéssel, de nekem túlságosan elvonta a figyelmemet a
kérdés, hogy miért is vagyunk itt.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, és olyan erősen markoltam a
borospoharam szárát, hogy csodálkoztam, hogy nem tört el.
– Igen. Persze. Talán felállhatnánk? – Adam felém nyújtotta
a kezét, hogy felsegítsen. Mosolygott, de amikor elvette a
poharam, és a zongorára tette, láttam, hogy remeg a keze.
 Már kezdtem sejteni, hogy mi következik, amikor lassan fél
térdre ereszkedett.
– Adam.
– Tudom. – Ideges nevetést eresztett meg. – Tudom. De
kérlek, hallgass meg, és aztán eldöntheted, hogy kidobsz-e a
hóba vagy sem.
– A lehetőségek széles skálája áll rendelkezésre e között és
a hóba dobás között.
– Igen, de miután hat hónapot töltöttem más lehetőségek
mérlegelésével, ez az egyetlen, amit akarok.
Jaj, istenem!
Próbáltam kigondolni valami racionálisat és észszerűt, de a
fejem túl gyorsan pörgött ahhoz, hogy összefüggő mondatokat
alkosson. Ehelyett csak álltam ott, az izmaim megdermedtek,
amit Adam felhívásként értelmezett arra, hogy folytassa.
– Szeretlek, Bea. Az elmúlt hónapok pokoliak voltak.
Minden rossz, ha nem vagy velem. Mindazok a dolgok,
amikért éltem – a zenélés, a színpadi szereplés, minden –
értelmetlenné váltak. És tudom, hogy nem sorolhatlak mindig
a második helyre. Téged választalak, minden alkalommal.
Kérlek, bocsáss meg egy totális idiótának, aki végre észhez
tért, és te is válassz engem. – Szünetet tartott, mély levegőt
vett, és előhúzott egy gyűrűt a felső zsebéből. – Gyere hozzám
feleségül, Bea. Semmi vagyok nélküled.
– Nem tudom, mit mondjak. – A szavaim értelmetlen
kuszaságban rekedtek a torkomban.
– Mondj igent.
– Sok megbeszélnivalónk van.
– Mondj igent, aztán beszélünk. Mindent megteszek, hogy
működjön a dolog.
A telefonom hirtelen megcsörrent a táskámban, ami tovább
fokozta a zavaromat. Hagytam, hogy az üzenetrögzítőre
kapcsoljon.
 – Ez nem ilyen egyszerű. Lehet… mi… Kaphatnék egy kis
gondolkodási időt?
Visszaereszkedtem a pokrócra, Adam pedig teletöltötte a
poharamat, és visszaadta nekem.
– Ennyi idő elég? – kérdezte, és a szeme ugyanúgy
csillogott, mint a mosolya.
Zord pillantást vetettem rá, majd egy nagyot kortyoltam
aborból.
– Mit jelent, hogy „engem választasz”?
– Kiléptem az együttesből.
– Már korábban is léptél ki együttesekből.
– Ezúttal nem keresek újat, amihez csatlakozhatnék. Nem
ígérhetem, hogy soha többé nem vállalok el egy-egy fellépést.
Mindenképpen szeretnék részt venni a következő
Látványosságban. De visszavonulok a hivatásos zenéléstől.
Ahogy mondtam, nem éri meg. Inkább téged választalak.
– És mit fogsz csinálni helyette?
Az idegeim csomókban voltak. Adam már sok mindent
megígért, de egyszer sem beszélt arról, hogy feladja az álmát.
Olyan régóta vártam egy ilyen beszélgetésre. Most, hogy
megtörtént, nem tudtam, mit gondoljak.
– Dino munkát ajánlott nekem a bárjában. Azt mondta,
előléptet üzletvezetővé, amint készen állok rá. Arra
gondoltam, hogy ha kora esti műsorsávban dolgoznál
Londonban, az tökéletes lenne; a munkaidőnk egybeesne. De
aztán nem kaptad meg az állást, így lemondtam én is.
Nottinghamben még nem intéztem semmit, de ha itt leszel,
akkor én is itt leszek. Elegem van abból, hogy ilyen messze
vagyok tőled.
A telefonom megcsörrent, és ismét megzavarta elszabadult
gondolataimat. Kinyitottam a táskámat, és elutasítottam a
hívást anélkül, hogy megnéztem volna, ki az.
 – Mondjuk, hogy felköltözöl Nottinghambe, ott hagyod az
összes „haverodat” miattam, kapsz valami random munkát,
ami szar érzés lesz, mert nem azt fogod csinálni, amit szeretsz,
és nem telik sok időbe, amíg elkezdesz neheztelni rám emiatt.
Én nem adnám fel a karrieremet, az életemet érted. Ezt nem
teheted meg értem.
Megvonta a vállát.
– Már döntöttem. Ezt akarom. És nem könnyelműsködöm el
a dolgot. Bármilyen munkát elvállalok, hogy kifizessem a
számlák rám eső részét, de szánok arra időt, hogy kitaláljam,
mit is akarok valójában csinálni, olyasmit, amire valóban van
esélyem. – Megrándult a szája. – Gondolkodtam azon, hogy
zenét tanítsak.
Egy pillanatra megpróbáltam befogadni legalább egy részét
mindennek, de túl nagynak éreztem, hogy egyáltalán tudjam,
hol kezdjem.
– Megkaptam a munkát.
Adam meglepetten dőlt hátra.
– A londonit?
Bólintottam.
– Akkor dolgozhatok Dinónak. Ez csodálatos, Bea!
Tökéletesebb már nem is lehetne. Ezt… – Megállt, hogy újra
megtöltse a poharainkat. Úgy ittam meg az utolsót, hogy észre
sem vettem. – Kettőnkre.
Mielőtt eldönthettem volna, hogy egyetértek-e azzal, hogy
legyen „kettőnk”, harmadszor is megcsörrent a telefonom.
Zavartan megnéztem, hogy ki hív. Henry. És egy gyors
pillantással láttam, hogy az első két alkalommal is ő hívott.
– Halló?
– Joy összeesett.
– Micsoda? – Úgy éreztem, mintha minden szervem megállt
volna.
 – A mentő néhány percen belül itt lesz. Beütötte a fejét a
konyhai munkalapba.
– Ébren van? – Már fel is tápászkodtam, nem törődve Adam
kérdő pillantásával.
– Nem. De lélegzik.
– Anya és apa?
– Nem tudok kapcsolatba lépni velük. Valószínűleg
lenémították a telefonjukat a műsor idejére. Nem akartam
otthagyni Joyt, hogy megkeressem őket.
– Nem, természetesen nem.
– Ha még mindig Adammel vagy, tudna szólni nekik, míg te
egyenesen átjössz? Szívesen megyek vele a mentőautóban, de
arra gondoltam, hogy…
– Azonnal megyek.
Letettem a telefont, és sietve beszámoltam Adamnek
azokról a részletekről, amiket nem hallott a beszélgetésből,
miközben felrántottam az ajtót, és futásnak eredtem a főbejárat
felé. Kiszáguldottam a kapun, mit sem törődve azzal, hogy a
fagyos levegő a csupasz bőrömbe harap, ahogy a latyakban
csúszkáltam.
 23

Joy nagyi a konyha padlóján feküdt, aprócska dudorként a

takaró alatt, az egyik étkezőszék vékony párnája a feje alá volt
támasztva.
Halottnak tűnt.
Henry körém fonta egyik karját, ahogy letérdeltem a nagyi
mellé, és megszorítottam a jeges kezét.
– Megfagysz.
Alig vettem észre, hogy a vállamra terített egy kabátot,
minden figyelmemet arra összpontosítottam, hogy azt akarom,
velünk maradjon a nagymamám.
– Itt vannak a mentősök – mondta Henry, és óvatosan
hátrébb húzott. – Adjunk nekik egy kis helyet.
– Fogni akarom a kezét – erősködtem, és még jobban
szorítottam. – Nem hagyom el őt.
– Hagynod kell, hogy alaposan megvizsgálják.
– Ezt megtehetik úgy is, hogy fogom a kezét! – Agyam egy
része hallotta félőrült kiáltásomat. A másik része úgy döntött,
hogy ha fogom a kezét, azzal életben tartom a nagyim, és
átkozott legyek, ha bárki is lefeszít róla.
Tompa hangokat érzékeltem magam mögött, majd egy
mentős jelent meg Joy nagyi másik oldalán.
– Helló, Bea, Danny vagyok. Nagyon fontos lenne, hogy
távolabb menjen a nagymamájától, hogy segíthessünk neki.
 – Nem. Nem. Onnan is tud neki segíteni. Nem engedhetem
el! Kérem, ne kényszerítsen!
Tiltakozásomat figyelmen kívül hagyva Henry egyik karját
a derekam köré kulcsolta, a másikkal pedig lefejtette az
ujjaimat Joy nagyi kezéről. Nem számított, hogy
szidalmaztam, ő csak továbbra is tartott engem, és
határozottan a szoba távoli sarkába húzott.
– Kérem, ne hagyják meghalni – ziháltam zokogva. – Még
ne. Ne most. Kérem!
***
Apa egy pillantást vetett az arcomra, és azt mondta, hogy
mehetek a mentőautóban. Amikor Jeddel és Henryvel
megérkezett a kórházba, én még mindig a sürgősségi szakasz
sarkában tébláboltam, és néztem, ahogy az orvosok bökdösik,
vizslatják és csöveket dugdosnak az én drága nagymamámba.
– Miért nem ülnek le a rokonok várójában? – javasolta egy
nővér, miközben egy átlátszó folyadékkal teli zacskóval
átpréselte magát mellettünk. – Csak amíg Joyt kényelembe
helyezzük.
– Szeretnék vele maradni, ha nem gond. – Egy lépéssel
közelebb léptem az ágyhoz. Az ápolónő a már ismerős módon
alaposabban megnézett, és egy-két másodpercbe beletelt, mire
el tudott helyezni, majd együttérző mosolyra fakadt. Mielőtt
esélyem lett volna arra, hogy kihasználjam az ismertségemet,
egy orvos megfordult, és megakadályozta, hogy közelebb
menjek.
– Hagyjon nekünk egy kis teret.
– Félek, hogy egyedül hal meg, anélkül, hogy tudná, itt
vagyunk.
– Mindent megteszünk azért, hogy ez ne történjen meg. –
Szünetet tartott, hogy megigazgasson néhány vezetéket. –
Legalábbis ma este nem.
– Gyere, Bea baba. – Apa a kezem után nyúlt. Még mindig
Henry kabátja volt rajtam a hülye piros ruha fölött, és be
kellett nyúlnia az ujjába, hogy megtalálja. – A nagyi tudja,
hogy itt vagyunk. És hogy mennyire szeretjük őt.
– Fiam, miért nem mész el, hogy keress valahol egy kávét
nekünk? – mondta apa nem sokkal később, és egyik kezét Jed
térdére tette, amely egyre vadabbul rángatózott fel-alá. –
Gyere, elmegyek veled, keressünk egy csendes helyet, ahol
felhívhatod anyádat.
– Hol van anya? – kérdeztem, miután elhagyták a
várótermet. Henry végigment a széksor mentén, hogy leüljön
arra a helyre, amelyet apa szabadított fel az enyém mellett.
– Ott maradt, hogy mindenki biztonságban elhagyja a
nagyteremet. Néhány gyereknek nem jelentek meg a szülei, és
aggódott, hogy nem jutnak haza. Adam vele van, segít
takarítani.
– Mia?
– A Coach House-ban van a gyerekekkel. Anyukád itt lesz,
amint mindent bezár.
– Köszönöm, hogy elhoztad apát és Jedet.
Henry összeráncolta a homlokát.
– Természetesen. Az utak megint jegesednek. Nem szabad
úgy vezetniük, hogy máshol jár az eszük.
– És köszönöm, hogy vigyáztál rá, amíg a földön feküdt. –
Újra sírni kezdtem. Henry átkarolta a székem háttámláját, és
magához húzott, hagyva, hogy a borzalmas, szipogó, ziháló
hangok a vállába fulladjanak.
– Még mindig rajtam van a kabátod – mondtam egy idő
után, arcomat az immár nedves ingébe nyomva.
– Semmi gond.
– Fázni fogsz.
– Jól vagyok.
Elfordítottam a fejem, és megláttam apát és Jedet, akik a
széksor távolabbi végén ültek, és a fejüket eldobható
kávéspoharak fölé hajtották. Az előttük lévő kis asztalkán még
két pohár állt, és bár igazán nem akartam eltávolodni Henry
stabil nyugalmat adó mellkasától, a legkevesebb, amit
megérdemelt, egy csésze meleg kávé volt.
Miután felegyenesedtem, alaposan megdörzsöltem az
arcom, a hajamat a fülem mögé tűrtem, és vettem néhány mély
lélegzetet. A pánik alábbhagyott a könnyeimmel együtt, helyét
határozott nyugalom vette át.
– Összekoszoltam az ingedet – suttogtam.
– Nem probléma. Nem akartam, hogy bárkit is megzavarj.
Vagy hogy megzavarjanak. – Henry szinte észrevétlenül a
másik széksor felé biccentett. A túlsó végén egy idős házaspár
ült, fejüket a mellkasukra hajtva mindketten horkoltak. Kicsit
közelebb hozzánk egy középkorú férfi ült hatalmas
fejhallgatóval, és úgy tett, mintha elmerülne a telefonjában.
Tudtam, hogy csak színlel, mert olyan mozdulattal fordította
felém a telefonját, amit már túl sokszor láttam az elmúlt
néhány évben.
Mielőtt még elfordulhattam volna, Henry felállt, és két
hatalmas lépéssel odament hozzá.
– Adja ide a telefont.
A férfi hátratántorodott a székben, a szeme vadul cikázott.
– Mi?
– Adja ide a telefonját.
– Um, miért?
– Hogy letörölhessem a képeket, amelyeket az imént
készített a barátomról. – Henry arca semlegesnek tűnt, de a
hangjából csöpögött a megvetés. – Ez egy kórház. Ezért ki
kéne hogy dobják.
A jelenetet figyelők meglepetésére a férfi könnyekben tört
ki.
– Sajnálom. – Átadta a telefonját Henrynek, majd elhajolt
mellette, hogy rám nézzen. – Sajnálom, Bea, de a nejem
odabent van, Marge. Imádja magát. Negyed nyolcra mindig
megfőzi a vacsorát, hogy leülhessünk és megnézhessük az
időjárásos műsorát. Azt mondja, ez a bizonyíték arra, hogy
vannak még emberek, akik törődnek egymással. Mióta
elvesztettük Noah-t, szóval… Visszaadta egy kicsit a hitét,
hogy a világ nem teljesen rohadt. – Megállt, hogy egy
reszketős levegőt vegyen, és a kabátujjával letörölte a
könnyeket és a többi koszt az arcáról. – Rosszul van, és
gondoltam, talán segít neki, ha tudja, hogy maga is járt itt.
– Esetleg meg is kérdezhette volna – mondta Henry, és a
hangja érezhetően kevésbé volt bosszús, miközben törölte a
felvételeket.
– Igen. Nem akartam zavarni. – Lehajtotta a fejét. – Látom,
hogy ez így rosszabb volt. Nagyon sajnálom, hogy
betolakodtam a magánéletébe. Keresek egy másik helyet, ahol
várakozhatok.
Visszavette a telefonját, és elkezdett kullogni kifelé, de még
mielőtt az ajtóhoz ért volna, a szívem szokás szerint átvette az
irányítást a fejem felett.
– Várjon. – Odasétáltam hozzá, és egyik kezemet a karjára
tettem.
– Henry, csinálnál egy képet… hogy is hívják?
– Alf.
– Amit Alf megmutathat Marge-nak, amikor beengedik
hozzá?
– Nekem oké. – Henry felvonta az egyik szemöldökét. –
Biztos, hogy neked is?
Alf mellé álltam, amíg Henry készített néhány felvételt, és
addigra már három másik ember téblábolt tétován a
közelünkben.
– Um, megengedi? – kérdezte egy nő egy kisfiúval az
oldalán, miközben felemelte a telefonját.
– Persze. Ha egyelőre megtartják maguknak. Reggelig
várunk, akkor tudatjuk majd az egész családunkkal, hogy
miért vagyunk itt.
Miután beálltam még néhány fotóhoz, és néhány ölelés
kíséretében váltottam pár együttérző szót, visszaültem.
– Erre tényleg nem volt szükség – morogta Henry mereven,
miután mindenki visszaült a saját helyére.
– Talán nem. De jobb, mint az alternatíva.
– Én gondoskodtam volna róla, hogy mindet töröljék. –
Henry dühösen pislogott, és észrevettem, hogy a füle
kivörösödött. Meglepődve dőltem hátra, amikor rájöttem, hogy
dühös volt, mert rávettek a fotózkodásra, amikor kétségbeesett
és zaklatott voltam.
– Köszönöm. De nem gond – mondtam, és közelebb
hajoltam hozzá. – Ha az a pár fotó segít elterelni a figyelmüket
egy borzalmas estéről, akkor szívesen megteszem. A televíziós
szereplés azt jelenti, hogy mindenféle emberek szeretnének
velem megosztani dolgokat, vagy tanácsot kérni tőlem, és bár
ritkán tudom a választ, tudom, hogy ha valaki, akit ismernek,
időt szakít arra, hogy észrevegye vagy meghallgassa őket, az
valamiért segít. Szeretem a munkámban, hogy feldobhatom
valakinek a napját azzal, ha köszönök neki. Nevetséges, hogy
ez számít valamit, de elfogadtam, hogy így van, úgyhogy akár
ki is hozhatom belőle a legjobbat.
Henry bólintott, és töprengve összeráncolta a homlokát.
– Azt hiszem, ez az egyik jó dolog abban, hogy nem kaptad
meg a BWM Today állását. Lehetetlen lenne kezelni, ha
mindenhol megismernének.
– Igen, az nehéz lenne.
– És biztos vagyok benne, hogy azért is hálás leszel, mert
így nem kell elköltöznöd a családodtól.
– Hm.
Belekortyoltam a jéghideg kávémba. Tényleg nem ez volt a
megfelelő hely és idő, de Baxter Bigwoodnak válaszra volt
szüksége.
 – Azért értem, amit mondasz – tette hozzá Henry. –
Határozottan nyugodtabbnak tűnsz, miután elbeszélgettél
azokkal az emberekkel.
– Uhh. – Lejjebb süllyedtem a székbe. – Sajnálom, hogy
elvesztettem a fejem még a házban. Az otthonlét ezt teszi
velem – folytattam, mivel úgy éreztem, hogy meg kell
magyaráznom az efféle méltatlan kirohanásokat ennek a
férfinak, aki a jelek szerint soha nem veszíti el a nyugalmát. –
Már az is elég, ha csak végigsétálok a kocsibejárón, hogy
életre keljen a gyerekkoromból származó összes
feldolgozatlan érzelem. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy
újra felléptem a Látványosságon…
– Adam.
Szünetet tartottam, és lehunytam a szemem, ahogy
felidéződött bennem a zeneszobában folytatott beszélgetés.
– Igen. Éppen egy intenzív beszélgetés közepén voltunk,
amikor felhívtál.
– Úgy nézett ki, mint akinek valami küldetése van.
Ott és akkor tényleg nem akartam beszélni Henryvel
Adamről. Már az is túl sok volt nekem, hogy Adamre
gondoljak. Csakhogy abban a pillanatban kinyílt a váróterem
ajtaja, és ott állt ő, anya pedig közvetlenül mellette.
Miután mindenki értesült a helyzetről, és Jed elment még
több kávéért, letelepedtek várakozni. Adam mellém ült le, és
az arcomból félresimított egy kósza hajtincset, mielőtt
megfogta a kezemet.
– Hogy vagy?
– Jól vagyok.
Jól megvoltam, amíg fel nem bukkant. Nem volt hely a
fejemben arra, hogy most az Adam-helyzettel foglalkozzak.
Közelebb hajolt, és a szemembe nézett, mintha azt
vizsgálná, hogy igazat mondok-e.
 – Nagyon kedves volt tőled, hogy elhoztad anyát, de nem
kell maradnod.
A tekintete élessé vált.
– Természetesen maradok.
Elfordítottam a fejem, nem volt erőm kimondani, hogy nem
akarom, hogy maradjon. Az a beszélgetés a zeneszobában
olyan volt, mint valami kamaszkori fantázia. Ez a való élet
volt. Nem mertem Adamet visszaengedni, és hagyni, hogy újra
ő legyen az, akire támaszkodom, amíg nem adtam magamnak
lehetőséget rendesen átgondolni, amit mondott, és hogy
hajlandó vagyok-e újra megbízni benne. Ez egyikünkkel
szemben sem lenne tisztességes.
Néhányan elmentek, és anya meg Adam után még többen
érkeztek, akik kezdték megtölteni a székeket. Amikor egy
újabb aggódó család csoszogott be, Henry felállt.
– Visszamegyek, hogy ne legyek útban. Szüksége van
valakinek valamire, mielőtt elmegyek?
– Természetesen, Henry. Menj haza, és pihenj egy kicsit. –
Anya felállt, és sietve megölelte. – Nem tudjuk eléggé
megköszönni, hogy segítettél Joynak.
Henry pislogott néhányat.
– Csak annak örülök, hogy ott voltam.
– Kérlek, óvatosan vezess visszafelé. Csúnya köd kezdett
rátelepedni a jégre.
Henry bólintott. – Szóljanak, ha el kell valamit hozni. Ruhát
vagy bármi mást, amire Joynak szüksége van. – Apró mosolyt
villantott. – Jól bánok a listákkal.
– Ne felejtsd el a kabátodat. – Elkezdtem kibújni belőle.
– Nem, tartsd meg te – tartotta fel a kezét tiltakozásul.
– Elég meleg van itt. Kérlek, vidd magaddal a kocsiba.
– Hazafelé szükséged lesz rá.
 – Haver, viselheti az enyémet – szakította félbe Adam, majd
felpattant, és olyan gyorsan kapta le a kék kabátját, hogy az
egyik ujja eltalálta a fejemet.
Na jó, ez már túl sok volt. Volt egy olyan érzésem, hogy ez
a beszélgetés többről szólt, mint egy kabát, és ezt most nem
tudtam kezelni.
– Tudod, mit, miért nem mentek mindketten? Henry, nem
tennéd ki Adamet Hatherstone-ban?
– Mi? – Adam rám nézett, arcán a sértettség és a meglepetés
keverékével.
– Joy nagyira kell koncentrálnom. Az, hogy itt vagy, nem
segít.
– Oké. – Lassan bólintott. – Sajnálom. És mindazt, amit
korábban beszéltünk. Nem fogok semmit erőltetni. Csak itt
akarok lenni neked. Bármire is van szükséged.
– Tudom. De most arra van szükségem, hogy anyával,
apával és Jeddel itt várjak, és ne kelljen semmi másra
gondolnom.
– Értem. – Kissé előrehajolt, mintha meg akart volna
csókolni, de én röviden megráztam a fejem, és keresztbe
tettem a karomat a mellkasom előtt.
– Majd szólok, ha megtudjuk, mi történik.
Csak miután mindketten elmentek, vettem észre, hogy
Henry nem vitte el a kabátját.
***
Valamikor a kora reggeli órákban jött egy orvos, aki közölte
velünk, hogy nem találtak semmilyen bizonyítékot arra, hogy
komolyabb probléma állna a háttérben. Azt gyanították, hogy
Joy nagyi elájult, és a fejsérüléstől elvesztette az eszméletét.
Többet akkor tudnak majd, amikor – vagy ha – magához tér. A
következő néhány órában minden eldől.
– Neked és Jednek mennetek kellene – mondta anya, miután
az orvos otthagyott minket, hogy megemésszük a hírt.
 Tiltakozni kezdtem, de ő félbeszakított, és élesen arra bökött
a fejével, ahol apa ült görnyedten a műanyag ülésen.
– Nem lehetünk itt mindannyian állandóan, különben a
végén összeesünk a kimerültségtől. Apádnak most itt kell
lennie. Menj haza, pihenj egy kicsit, sétáltasd meg a kutyákat,
és egyél valami rendeset. Mi majd bemegyünk hozzá, ha
délután megkezdődik a látogatási idő. Aztán később
visszajöhetsz, és átveheted a helyünket.
Mindenáron maradni akartam. De azt is tudtam, hogy
anyának igaza van; ütemezni kell magunkat. Az ismételt
álmatlan éjszakák és a megállás nélküli napok után én is olyan
fáradt voltam, hogy alig bírtam már állni, ami senkinek sem
használt.
Mielőtt elmentünk volna, megengedték, hogy röviden
megnézzük Joy nagyit, ez azonban csak annyira volt elég,
hogy egy lágy csókot adjunk a papírvékony homlokára,
gyengéden megszorítsuk a kezét, és gyorsan elsuttogjuk, hogy
szeretjük őt, imádkozunk, és hamarosan visszajövünk.
Jed anya autóját vezette, úgy mentünk vissza a Charis
House-ba. A negyvenperces út első felében csendben utaztunk,
a háttérben a késő esti rádió halk recsegéssel karácsonyi
énekeket játszott. Csak azokra az ostoba hónapokra tudtam
gondolni, amelyeket elvesztegettem, amikor a munkám mögé
bújtam, lefoglaltam magam mindennel, ami csak az eszembe
jutott, kivéve a legfontosabb dolgot. Már nem is emlékeztem
az igazi okra, ami miatt olyan sokáig elkerültem az otthonom.
A bűntudat és a szégyen nyomasztó súlyként nehezedett a
tarkómra. Ha Joy nagyi abban a kórházi ágyban hal meg, és
soha nem lesz alkalmam elmondani neki, mennyit jelentett
nekem, mennyire sajnálom, hogy eltűntem, a nyomás talán
kettétörné a gerincemet.
– Mi volt a kedvenc darabod Joy nagyitól? – kérdezte Jed,
ahogy a város karácsonyi fényei kezdtek elhalványulni.
– Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény –
válaszoltam, anélkül, hogy gondolkodnom kellett volna rajta.
– Ez volt az első, amit láttam. Elbűvölt az egész musical, és
csak akkor jöttem rá, hogy ez a csúnya, alattomos boszorkány
az én csodálatos nagymamám, amikor elkezdett énekelni. Azt
gondoltam, hogy tényleg tud varázsolni, ha így át tud változni
egy másik emberré.
– Csodálatos volt látni, ahogy átalakul a karaktereivé, de mi
van azzal a szólóműsorral, amikor a dalok között történeteket
mesélt? Azt hiszem, akkor szerettem a legjobban, amikor
önmaga volt.
Egyetértően bólintottam.
– Ebben az esetben a tizedik születésnapi bulim a
kedvencem. Annyira zavarba jöttem, hogy sírni tudtam volna,
amikor elkezdte énekelni azt a Sugababes-dalt. Aztán
elkezdett rappelni, utána felugrott az asztalra, és az összes
ijesztő lány a suliból elkezdett tapsolni és visítani. Egyetlen
édes napra elég jónak éreztem magam. Mindenki sorban állt az
autogramjáért.
Jed helyeslően bólintott.
– A nagy előadások szuperek voltak, de semmi sem ér fel
egy személyes előadással.
– Annyira dühös vagyok magamra, amiért az utolsók közül
ennyit kihagytam. – A kezembe nyomtam a fejemet, bár a
fájdalom ennél mélyebben volt, a mellkasomat akarta
széthasítani.
– Most két lehetőséged van, Bea. Erről szinte mindennap
beszélek a diákjaimmal. Ostorozhatod magad a történtek miatt.
Hagyhatod, hogy tovább rágjon a bűntudat. Vagy
elfogadhatod, hogy az az egyetlen dolog, amin most
változtathatsz, hogy mi történik ezután. Hozd ki belőle a
legtöbbet.
– Csakhogy lehet, hogy már nincs sok ideje hátra.
Egy pillanatra elhallgatott.
– Talán nincs. De nekünk, többieknek van.
***
Miát Henry társaságában találtuk, csendesen beszélgettek,
miután végre rábeszélte a gyerekeket, hogy aludjanak egy
kicsit, amikor meghallotta, hogy Joy nagyi is alszik. Főzött
egy kanna teát, és összeállított egy tányért maradék karácsonyi
sajtból és kekszből. A fáradtság a csontomig hatolt, de miután
felvonszoltam magam a padlásra, képtelen voltam lenyugodni.
Ehelyett megnyitottam a közösségimédia-fiókjaimat, és
elhatároztam, hogy átnézek néhány kommentet és üzenetet,
abban a reményben, hogy ez majd eltereli a gondolataimat.
Valamelyest vigaszt jelentett elolvasni a karácsonyi
üdvözleteket és a csevegést az emberek között, akik gyakran
látogatták az oldalaimat. Mrs. Lewinski rendkívül
szórakoztatónak találta, hogy a keresésére indultam, ami végül
utcabálba torkollt, és meghívott egy újévi ebédre.
Miközben lefelé görgettem – ahol szükségesnek láttam, egy
lájkot vagy egy rövid választ hagytam –, egy felismerés
kezdett kibontakozni bennem.
Ezt imádom.
Szeretem ezeket az embereket, ezt a közösséget, amelyet
segítettem felépíteni. Nem tudom, hogy el akarom-e hagyni
őket, hogy fel akarom-e adni mindezt.
Amit Henry mondott, igaz volt. Bár bemutattam Baxter
Bigwoodnak a „víziómat” arról, hogyan tudnám megismételni
a helyi sikeremet országos szinten, ezt egy ember képtelen
lenne irányítani. Már most is olyan sokan voltak aktívak
online, hogy kezdett nehézzé válni a különböző profilok
nyomon követése. Baxter említette az asszisztenseket, a
médiaembereket, de akartam-e, hogy valamilyen gyakornok
posztoljon a nevemben?
Szerettem volna elmenni egy középiskolai
környezetvédelmi napra, és kezet rázni egy tanárral, akiről
tudtam, hogy szeret SUP-deszkázni az ír szetterével, és
aggódott a helyi tó állapota miatt, és tudni akarta, milyen
praktikus dolgokat tehetne a tó megtisztítása érdekében.
Nekem pedig volt erre válaszom, mert ismertem azt a tavat,
ismertem a vezetőjét annak a jótékonysági szervezetnek,
amely a természetvédelmi területet kezelte, és minden
valószínűség szerint meghívta volna őt, hogy aznap este
csatlakozzon hozzánk egy italra a kocsmában.
Azt akartam, hogy a munkám hatással legyen azokra az
utcákra, amelyeken nap mint nap jártam, azokra a
közösségekre, amelyeket ismertem és szerettem, azokra az
erdőkre, amelyeket a családom az otthonának nevezett.
Önző voltam, hogy a saját környékemre akartam
koncentrálni? Nem lenne jobb, ha ezt a csodálatos dolgot, amit
valahogyan elindítottam, elterjeszteném az egész országban, és
más embereket is bevonnék?
És nem azért jelentkeztem egy másik állásra, mert a
jelenlegi állásom dupla adag migrén elleni gyógyszert
igényelt?
Huh.
Most tényleg nem volt alkalmas a helyzet egy ilyen döntést
meghozni.
A probléma csak az volt, hogy nem sok időm maradt.
És, hogy őszinte legyek, ez könnyebb volt, mint Adam
ajánlatán gondolkodni.
 24

A kimerültség végül valószínűleg felülkerekedett háborgó

gondolataimon, mert miután álomba merültem, úgy is
maradtam, amíg a nap be nem kukucskált a függöny széle
mellett. Első késztetésem az volt, hogy megnézzem a
telefonomat, de nem volt üzenet. Gyorsan írtam anyának, aki
megerősítette, hogy nincs változás – körülbelül ennyi volt,
amit remélhettünk. Miután betekertem magam egy óriási
kardigánba, hogy ne csak melegítsen, hanem kényelmes is
legyen, lesurrantam a lépcsőn, és a többieket ott találtam a
reggelizőasztalnál.
– Szóval, mi a mai menetrend? – kérdezte Jed, és
megpróbált mosolyogni.
Daisy és Frankie felpattantak a padról, és odasiettek egy
laminált laphoz, amelyet a hátsó ajtó mellett lógó óriási
hirdetőtáblára tűztek.
– Ööö… kitakarítani a nagytermet ma reggel. Hot dog a
tűzrakó helyen, aztán…
– Aztán szabadidő – szakította félbe Daisy a bátyját, aki
benyomakodott elé úgy, hogy az arca két centire volt a laptól.
Összeráncolta az orrát.
– Mi az a szabadidő?
– Ritka és mulandó jószág – válaszolta Jed ünnepélyesen. –
Élvezd, amíg tart. Szóval, érdemes lenne ragaszkodni a…
– Várj, még nem fejeztem be! – nézett rá rosszallóan Daisy.
– Este hatkor karácsonyi ösvény a… a…
 – Rufford-apátságban – dörmögte Elana, és fel sem nézett a
müzlistáljából.
– Épp ezt akartam mondani!
– Nos, most már nem kell.
– Kérlek titeket! – szólalt meg Mia olyan hangon, amely
nem tűrte a vitát. – Mindannyian fáradtak vagyunk, és
szomorúak Joy nagyi betegsége miatt. Ne veszekedjünk.
Mia úgy szorította össze a száját, hogy egy kevésbé
felháborodott gyerek észrevette volna, hogy az semmi jót nem
jelent. Jed, aki a saját kárán megtanulta, hogy ne hagyja
figyelmen kívül a felesége testbeszédét, hangos nyikorgással
felállt a székéről.
– Gyerünk, játsszunk az új társasjátékotokkal, amíg a
felnőttek eltakarítanak a reggeli után.
Daisy és Frankie eltűntek a nappali irányába, mielőtt
Elanának ideje lett volna megereszteni egy kiskamaszos
sóhajt.
– Elana? – kérdezte Mia. – Inkább játszol, vagy segítesz
nekünk?
– Oké. – A félig teli tálat nagy csattanással a mosogatóra
lökte. – Hagylak titeket felnőtt dolgokról beszélni, amiket egy
magamfajta kisgyerek nem érthet, aztán megyek, és jól érzem
magam, mintha a saját dédnagymamám nem egy kórházi
ágyban feküdne, és nem haldokolna! Majd beavatsz a kiskorú
verzióba, ha már kitaláltad.
Miután világossá vált, hogy Elana dühös puffanásai a
lépcsőn felfelé tartanak, nem pedig a társasjáték irányába, Mia
sietve bocsánatot kért, amiért magamra hagy a felfordulással,
és elindult megkeresni őt.
– Nagyon sajnálom – mondta Henry, majd töltött egy bögre
teát, és átnyújtotta nekem.
– Nem olyan nagy a felfordulás. – Kiszolgáltam magamat
egy croissant-nal az asztal közepén lévő nagy tányérból, és
megkentem anya saját készítésű, cukormentes lekvárjával.
 – Úgy értem, Joy miatt. Biztos még nehezebb, ha
karácsonykor történik ilyesmi.
Megvontam a vállam.
– Legalább azt jelenti, hogy mind itt vagyunk.
– Eredetileg meddig akartál maradni? – Henry leült velem
szemben.
– Huszonkilencedikén már dolgozom, úgyhogy azt
terveztem, hogy holnap este hazaindulok. Jed és Mia
leugranak délre, hogy meglátogassák Mia szüleit, de aztán
visszajönnek, hogy a szilvesztert itt töltsék. Ez kicsit
nevetséges, tekintve, hogy csak egy mérföldre laknak innen,
de úgy tűnik, élvezik. – Beleharaptam a croissant-ba, amely
meleg, foszlós és finom volt, majd nagyot kortyoltam a teából,
hogy leöblítsem a lekvár keserű utóízét. – Majd eldöntöm, mit
csinálok, ha többet tudunk. Jelenleg lehetetlen tisztán
gondolkodni. Igazából nem kéne több napot kihagynom, de…
Nos, ha a dolgok rosszul alakulnak, akkor inkább a munkát
hagyom ki, mint a Joy nagyival töltött időt.
– Tudnál innen bejárni a munkahelyedre?
– Nincs autóm, így az odajutás egy rémálom lenne. És a
kórházi látogatási idő átfedésben van a munkaidőmmel. Még
akkor is alig tudnék időben odaérni, ha taxit fognék.
– Tudnál műszakot cserélni a körülményekre való
tekintettel?
Ezt meggondoltam.
– A jelenlegi hírnevemet tekintve nem hiszem, hogy bárki is
hajlandó lenne a kedvemért kezét-lábát törni. Hogy őszinte
legyek, ha kezdenek kínossá válni a dolgok, az talán segíthet
abban, hogy meghozzak egy nagy döntést.
– Hmm?
Megint kortyoltam a teából.
– Baxter felajánlotta nekem az állást.
 Henry hátradőlt, és az arcára azonnal kiülő meglepettséget
fokozatosan hatalmas vigyor váltotta fel.
– Rohadtul így kellett tennie. – Megrázta a fejét, a
lelkesedés és talán egy csipetnyi büszkeség keverékével.
– Még úgy is, hogy kisétáltál tőle, parszekekkel a többiek
fölött álltál.
– Milyen szekkel?
– A fényévtől eggyel nagyobb távolság.
– Oké. Köszönöm. – Henry halálosan komolynak tűnt, ezért
mosolyomat egy újabb falat croissant mögé rejtettem. – Azt
mondta, elege van az igenemberekből. Ó, és azt is mondta,
hogy szóljak a sofőrnek, hogy hívja fel. Megkedvelt téged.
– Micsoda? – Henry a szemét forgatta. Ezúttal nem
próbáltam leplezni a vigyoromat.
– Nem tudom eldönteni, hogy munkát akar adni neked, vagy
randira akar hívni.
– Akárhogy is, ezt tutira passzolom. – Megrázta a fejét, és a
szája megrándult. – De visszatérve a lényegre, gratulálok!
Micsoda elképesztő siker!
– Igen, bár a családomnak nem fogom egyhamar
megemlíteni, tekintettel az aktuális helyzetre.
– Remélhetőleg hamarabb ünnepelhetsz majd velük –
mindannyiukkal –, mint gondolnád.
– Igen, talán.
Henry felvonta a szemöldökét.
– Aggódsz, hogy felzaklatja őket, ha megtudják, hogy
elköltözöl?
Megvontam a vállam, és éreztem, hogy újabb forró
könnycseppek gyűlnek a szemem mögött.
– Inkább az aggaszt, hogy én mennyire zaklatott vagyok a
költözés miatt.
– Ah. Oké.
 – Különösen most. Igazából azon gondolkodom, hogy
akarom-e egyáltalán az állást.
– Értem.
– Úgy értem, egyik részem azt mondja, „ne légy idióta, Bea,
ne feledd, miért jelentkeztél egyáltalán! Hogy is gondolhattál
arra, hogy visszautasíts egy ilyen hihetetlen lehetőséget,
különösen, hogy a jelenlegi munkahelyeden totális a stressz.”
Hiszen Londonról beszélünk, nem az Antarktiszról – két óra
alatt itthon lehetek. És alapos riportokat, rendes híradásokat
készíthetek, mindazt a csodálatos dolgot, amiről olyan régóta
álmodtam. Milyen okom lehetne arra, hogy ne válaszoljak
azonnal egy óriási igennel?
– A tény, hogy mégsem tetted, azt jelenti, hogy biztos van
valami okod rá.
Félretoltam a tányéromat és a bögrémet, és az asztalra
roskadtam, a sima tölgyfának nyomva az arcomat.
– Próbálom kitalálni, hogy mi az.
– Ami nem lehet könnyű, amikor ennyi más dolog is
történik.
– Rohadtul nem könnyű.
Henry egy pillanatra csendben maradt.
– Mit mond a szíved?
Szipogtam egyet.
– A szívem azon mélázik, hogy azért keresek-e kifogásokat,
mert egy istenverte nyápic vagyok, aki attól fél, hogy ezt is
pont úgy fogja elszúrni, mint a mostani munkáját. A szívem
azt hiszi, hogy annyi idióta hibát követett el, hogy már nem
lehet megbízni benne.
– Talán a szíved egyszerűen nem bírja elviselni a
gondolatot, hogy Beképzelt Baxter alkalmazza.
Erre elmosolyodtam.
– Az is.
 – Végül majd rájössz.
– A vége holnap lesz, szóval, lehet, hogy mégsem.
– Oké, ha a szíved nem segít, próbáljuk meg a fejeddel.
Érvek és ellenérvek listája. Ha más nem, kiderülhet, hogy
melyik számít igazán.
Miközben újra töltöttem a teából, ő egy alkalmazás
segítségével egy kétoszlopos táblázatot varázsolt a telefonjára.
– Oké. Előnyök, ha elfogadod az állást.
Gyorsan végigfutottam a már átgondolt dolgokon. Az új
munkakör, a karrierlehetőség, a pénz és az egyéb előnyök, bla-
bla-bla.
– Még valami?
Igen, volt még egy lehetséges előnye annak, ha elvállalom a
munkát, és Londonba költözöm. Miközben megpróbáltam
kitalálni, hogyan tettethetném meggyőzően, hogy nincs több
előnye a dolognak, mert nagyon viszkettem tőle, hogy ezt az
egyet megemlítsem Henrynek, kopogtak a hátsó ajtón, és az
előny belépett a konyhába.
– Helló! – mondta Adam, és egy mikroszekundumra
megállt, amikor meglátta, hogy Henry és én az asztalnál ülünk.
– Ó, szia! Hát itt vagytok.
Néhány gyors lépést tett felém, lehajolt hozzám,
megcsókolta a fejem búbját, és átnyújtotta nekem a hatalmas
virágcsokrot, amit a kezében tartott, miközben az arcán részvét
terült szét.
– Hogy vagy?
– Hát, tudod. Csak várjuk a híreket. Ezeket pedig beteszem
egy vázába. – A szükségesnél fél perccel tovább vadásztam a
váza után a tálalószekrényben, aztán azzal foglalatoskodtam,
hogy elrendezzem a sárga és rózsaszín rózsákat, és vizet
töltsek rájuk. Adam látványa még mindig egy nagy löket
adrenalint pumpált az ereimbe.
– Van valami hír Joy nagyiról?
 – Stabil az állapota, de többet csak akkor fogunk tudni, ha
felébred.
– Értem. Hűha! És erre akkor valószínűleg hamar sor kerül?
– Nem tudom. Igazából semmit sem tudunk.
Adam úgy nézett rám, mintha arra várna, hogy mondjak
még valamit, de én már teljesen kifacsarodtam attól, hogy ezen
gondolkodtam, és tényleg nem akartam újra átbeszélni.
– Magatokra hagylak. – Henry udvariasan bólintott, majd
felállt és távozott.
Amint kettesben maradtunk, Adam odajött hozzám, hogy
megöleljen. Furcsa, oldalsó ölelésre sikeredett, mivel még
mindig a kezemben tartottam a vázát, de mindent egybevetve
épp helyénvalónak tűnt.
– Arra gondoltam, hogy nem akarsz-e sétálni egyet, esetleg
meginni valamit valahol? Segíthetne elterelni a gondolataidat.
A kísértés, hogy eltűnjek az Adam–Bea-buborékban, nagyot
rántott megsebzett szívemen. Olyan sokáig ő volt a
mentsváram, így a gondolat, hogy néhány zavartalan órára
elszakadhatnék minden problémától, szinte ellenállhatatlannak
tűnt.
– Ígérem, hogy nem említem a gyűrűt a zsebemben, hacsak
nem akarod.
Á, igen. Adammel a dolgok sosem tudtak
komplikációmentesek maradni; ez is része volt a
problémánknak.
Az igazság egyszerűen az volt, hogy túl fáradtnak éreztem
magam ahhoz, hogy ellenálljak annak, amire tinédzserkorom
óta vágytam. Amikor kinyúlt, és a kezemet abba a kézbe
szorította, ami ismerősebb volt nekem, mint a sajátom, már
nem is emlékeztem, miért vesződtem azzal, hogy egyáltalán
gondolkozzak rajta.
Éppen abban a pillanatban, amikor már majdnem beadtam a
derekam, és a sok milliomodik alkalommal elszöktem volna
Adammel, belépett Jed.
 – Bea, készen állsz, hogy nekikezdjünk a nagyteremnek? –
Megállt, amikor meglátta Adamet, szeme összeszűkült.
– Hm, előbb itt kell kitakarítanom, és át kell öltöznöm.
Nemsokára ott találkozunk.
– Rengeteg dolgunk van, mielőtt elmegyünk Joy nagyihoz.
Tudod, ha a házat nem hagyjuk tökéletes állapotban, anya
kötelességének érzi majd, hogy rendbe tegye, mielőtt elaludna.
– Tudom, mondtam, hogy jövök!
– Szívesen segítek – mondta Adam, és úgy tett, mintha Jed
nem méregetné őt halálos tekintettel. – Azt hiszem,
emlékszem, mi hová tartozik, és egészen biztosan soha nem
fogom elfelejteni Armstrong igazgató magas elvárásait.
– Bár nagyra értékeljük az ajánlatot – mondta Jed kellemes
hangon, ami valahogy fenyegetőbbnek hatott, mintha
vicsorgott volna –, beszélnem kell a húgommal néhány családi
dologról.
– Oké. Akkor később találkozunk? – kérdezte Adam, a
lehető legközömbösebben Jed ellenséges viselkedésével
szemben. – A kórház után?
– Talán. Nem tudom, meddig maradok. – Elkezdtem a
piszkos edényeket a mosogatógépbe pakolni. – Ez most
tényleg nem a legjobb időpont.
– Tudom, Bea. Ezért vagyok itt. Segíteni akarok.
– Köszönöm. Majd szólok, ha nem lesz túl késő.
– Bármikor. Üzenj, ha ráérsz, és átjövök.
– Ott találkozunk. – Jed éles pillantást vetett rám, és hirtelen
távozott.
Úgy éreztem, mintha választanom kellene Adam és a
családom között. A karrierem és a családom között. A
boldogság és a családom között. Az egész egy hatalmas
felfordulás volt, és el sem tudtam képzelni, hogyan kezeljem
bármelyik részét is.
Oké, Bea. Egyszerre csak egy lépés…
 Rendben. Eszembe jutott Henry pró és kontra listája. Mi
volt a legfontosabb, most, ezen a reggelen?
Elbúcsúztam Adamtől, és elmentem, hogy segítsek a
bátyámnak eltakarítani azt a kis felfordulást, amit még kezelni
tudtam.
 25

Meglepően terápiásan hatott a székek feltornyozása és a

padlósöprés. A termet a félév újraindulásáig nem használják,
így Jed és én eltüntettük a papírláncokat és a rikító zászlókat,
miközben a gyerekek segítettek Miának leszedni a fákat.
Kísértetiesen csendesnek tűnt a terem anya és apa nélkül, amíg
Elana be nem dugta a telefonját a hangrendszerbe, és rá nem
kattintott „Joy Papplewick legnagyobb slágerei”-re, mi pedig
énekeltünk és táncoltunk, nevettünk és sírtunk, miközben
nekiláttunk helyreállítani a rendet.
– Azt mondtad, hogy családi dolgokról akarsz beszélgetni?
– kérdeztem Jedtől, miközben elkezdtük a karácsonyi fényeket
olyan hurkokba feltekerni, amelyeket anyám is jóváhagy majd.
Jed felpillantott.
– Lehet, hogy nem megfelelő az alkalom, de mivel Joy
nagyi olyan beteg, azt hiszem, el kell döntenünk, hogy mit
tegyünk – ha egyáltalán teszünk valamit – apa apjának
felkutatásával kapcsolatban.
– Úgy érted, arra az esetre, ha meghalna? – Visszanyeltem a
torkomat kaparó rettegést.
Jed folytatta a zsinór feltekerését, arca komor volt.
– Lehetséges. Vagy ha súlyos a betegsége. Mit tegyünk, ha
megtaláljuk?
– Úgy érted, hogy elmondjuk-e neki? – Egy darab dróttal
rögzítettem egy tökéletesen egyenletes hurkot, és nekiláttam a
következő szakasznak.
 – Jó eséllyel nem fog odáig fajulni a dolog. Ha már meghalt,
vagy véletlenül nincs félmillió fontja, amit odaadhatna, vagy
ha van pénze, de nem akar semmit sem kezdeni az állítólagos
fiával.
Megálltam, hogy ránézzek. – Ó! Ezért kell most döntenünk.
Mert ha megtaláljuk, szükségünk lesz Joy nagyira, hogy
megerősítse a dolgot.
Megvonta a vállát.
– Ez megfordult a fejemben. Nem jelenhetünk meg egy idős
ember küszöbén, és dobhatjuk rá ezt a bombát egy megérzés
alapján.
– A francba! – Leültem egy műanyag tárolóládára. – Ez
nagyon, nagyon bonyolult.
– Igen. De ahogy mondtad, nagyon, nagyon fontos. Még
nem kell semmilyen nagy döntést meghoznunk. Csak azt
mondom, hogy ha végig akarjuk csinálni, attól függően, hogy
kit vagy mit találunk, ha találunk egyáltalán, akkor talán az
lenne a legjobb, ha ez inkább előbb történne, mint utóbb. –
Ekkor megállt, és nagyot nyelt, miközben azzal küzdött, hogy
uralkodjon az érzelmein. – Ez borzasztó. Úgy érzem magam,
mint egy szörnyeteg, amiért egyáltalán felhozom ezt a témát.
De tudom, hogy Joy nagyi nem akarná, hogy elveszítsük a
Charis House-t, ha nem muszáj, ha tudna segíteni.
– Azt hiszem, amikor az élet a feje tetejére áll, csak annyit
tehetsz, hogy lépésről lépésre haladsz. Egyelőre nem árt, ha
folytatjuk a keresést. Ahogy mondtad, valószínűleg nem vezet
sehova, de legalább megpróbáltuk. Ha találunk valamit, akkor
majd aggódhatunk miatta.
– Szóval, keressünk tovább?
Felemeltem a fejem a felettünk lévő pompás mennyezetre,
és tekintetemmel végigpásztáztam a faragott párkányokon, a
tündöklő csilláron és az Armstrongok több száz éves életén és
szerelmén.
– Keressünk tovább.
 ***
Miután végeztünk a takarítással, és a gyerekek kemény
munkáját a beígért hot dogokkal jutalmaztuk, ők letelepedtek
egy karácsonyi film elé, míg Jed, Mia és én újra elkezdtük a
keresést. Volt néhány óránk, mielőtt Jed és én elindultunk
volna a kórházba, ezért úgy döntöttünk, hogy a négy nagy
doboz emléktárgyra koncentrálunk, amelyeket fiatalabb
korunkban Joy nagyi gyakran kinyitott, és amelyeket a
hálószobájában tartott.
– Emlékeztessetek, mit is keresünk? – kérdezte Mia.
– Bármit, ami olyan emberekkel kapcsolatos, akikben Joy
nagyi valószínűleg megbízott – mondta Jed. – Vagy aki esetleg
más módon jött rá a titkára. Egy személyi asszisztens, legjobb
barát, az orvosa. Vagy, ami még jobb, bármilyen utalás a
Párizsi gyilkosságból való potenciális nevek listájára, amit
arra a cetlire írtunk fel. Ha mindent, ami ígéretesnek tűnik,
külön kupacba teszünk, később átnézhetjük őket, amikor több
időnk lesz.
Kis kupac volt. Mire indulnunk kellett, már két dobozt
átnéztünk. Rövid vita után azokat elpakoltuk, a maradék kettőt
pedig felvittük a padlásszobámba, hogy egy másik alkalommal
átnézhessük őket anélkül, hogy anya vagy apa gyanút fogna.
Egy interjúban arról, hogy miként boldogul sikeres, dolgozó
nőként, egy házvezetőnő és személyi asszisztens nevére
bukkantunk. Joy kijelentette róluk: „Abszolút gyöngyszemek!
Jobban ismernek engem, mint én magamat, és nem tudnék
boldogulni nélkülük.”
Néhány fényképen a Párizsi gyilkosságban szereplő gyilkos
karján volt látható, de ezek mind az apa születését követő egy-
két évben készültek, és valószínűtlennek tűnt, hogy ilyen közel
maradt volna gyermeke apjához, miközben titokban tartotta a
személyazonosságát.
Néhány más nevet is említettek, amelyeknek úgy éreztük,
hogy érdemes utánajárni, de az egész nagyon bizonytalan és
homályos volt, és nem tudtunk nem ugyanarra a
következtetésre jutni.
– Talán egyszerűen meg kellene kérdeznünk őt – vetette fel
Mia, miközben mindent visszaraktunk a dobozokba. – Most,
hogy ennyire beteg, talán meggondolja, hogy megtartson-e egy
ilyen nagy titkot.
– Talán, de nem tűnik helyesnek, hogy most hozzuk fel,
tekintve, hogy mekkora tabunak számít – válaszolta Jed.
– Tudja, hogy a Charis House bajban van. Mi lenne, ha így
állnánk elő a dologgal? – javasoltam. – Megemlíthetnénk,
hogy milyen kár, hogy az Armstrongok közül senki sem tud
segíteni, és finoman megkérdezhetnénk, hogy a család apai
ágán van-e valaki. Ha bármelyik ponton elkezd kiborulni,
akkor témát válthatunk.
Jed a homlokát ráncolta.
– Apa kiakadna, ha megtudná, hogy pont ezzel zaklatjuk.
– Tudom – mondtam. – De nem látom, mi mást tehetnénk.
– Ahogy mondtad, egyszerre csak egy lépés. Most még nem
kérdezhetünk tőle semmit.
Mindannyian elhallgattunk, mert eszünkbe jutott, hogy
nemcsak most nem kérdezhetünk tőle semmit, de talán soha
többé nem lesz rá lehetőségünk.
***
Karácsonyi csodában volt részünk, miközben Joy nagyi ágya
mellett ültünk.
Vagy legalábbis úgy éreztük, még ha az orvos szerint nem is
volt nagy meglepetés. Látni, ahogy Joy nagyi szemhéja
megrebben, majd végül kinyílik, és tiszta, bár véreres szeme
az enyémre szegeződik, körülbelül olyan hihetetlen érzés volt,
mintha Gábriel arkangyal jelent volna meg trombitájával.
Csak kilenc percig maradt ébren, ami az orvos szerint
várható volt, és sikerült néhány összefüggő mondatot
mondania, ami nagyon biztató volt, még ha a legtöbbet
énekelte is. Tekintettel szüleink állapotára, amikor hazafelé
indultak, úgy döntöttünk, hogy nem zavarjuk őket a hírekkel,
amíg nem tudnak aludni egy kicsit.
– Ez a család kezd tele lenni titkokkal – lamentáltam,
miután hoztam Jednek és nekem egy kávét meg süteményt a
kávézóból az ünnepléshez.
– Titkok? – kérdezte egy fájdalmasan száraz hang.
– Joy nagyi, hogy érzed magad? – kérdeztem halkan, az
ujjait ringatva.
– Szörnyen. Fejbe vágott valaki?
– Nem, nagyi, elestél és te magad ütötted be a konyhai
munkalapba.
– Ez megmagyarázza a dolgot. – Miután elfogadott egy
korty vizet, lehunyta a szemét, és úgy tűnt, ismét elmerül a
semmiben, míg néhány másodperccel később fel nem ébredt. –
Ugye nem fogtok ott ülni, és nézni, ahogy alszom?
– Olvasunk – válaszolta Jed.
– Nem kell maradnotok.
– Nem, de szeretnénk – mondtam. – Túl sok lehetőséget
hagytam ki az elmúlt évben, hogy időt töltsek veled.
– Semmi baj – mondta az erőfeszítéstől kissé elmosódott
hangon, még mindig csukott szemmel. – Keményen dolgoztál.
– Keményebben, mint kellett volna. Te sokkal fontosabb
vagy, mint egy munka.
– Viszont jó kis rejtekhely. A munka. Az irritáló gondolatok
vagy a zavaró újságírók elől. Ha eléggé lefoglalod magad,
talán hagynak egy kis nyugalmat. – Gyengén megveregette a
kezemet. – Örülök, hogy itt vagy, de ne maradj itt miattam. Ne
most. Se máskor. Azzal kellene töltened az idődet, amit a
legjobban szeretsz.
– Szeretlek.
Elmélyülő ráncai mosolyt akartak formálni.
 – Én is szeretlek. De ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről
beszélek.
Nem voltam biztos benne, hogy tudtam. Az elmúlt
hónapokban igyekeztem mindent megtenni azért, hogy
mindennél jobban szeressem a munkámat, de úgy éreztem,
mintha a hóvihar mindent átfújt volna egy másik helyre, és
már semmiben sem voltam biztos.
A következő néhány órát szundikálással töltötte, míg Jed
olvasott, én pedig próbáltam nem gondolni arra, hogy az óra a
fejemben különböző határidők felé ketyeg. Tíz órakor a nővér
udvariasan megkért minket, hogy távozzunk, és úgy
döntöttünk, hogy inkább hazamegyünk, mint hogy
feleslegesen lődörögjünk a váróteremben.
– Miss Armstrong? – szólt ki egy másik nővér az egyik
oldalsó szobából, amikor éppen kiléptünk a kórteremből. –
Elvinné ezeket? A betegeknél nem lehet virág a kórteremben,
és lassan kifogyunk a helyből.
Ahogy közelebb mentem, arcán fanyar mosollyal
szélesebbre nyitotta az ajtót.
Többtucatnyi volt belőlük.
Virágcsokrok, gyümölcskosarak, kártyák, bonbonok. Egy
méter magas plüssmalac.
– Ezek mind Joy Papplewicknek jöttek?
Hittem a kórházi személyzetnek, amikor biztosítottak, hogy
diszkréten kezelik híres betegüket. Gondoltam, valaki nem
tudott ellenállni a pletykának.
– Igazából Bea Armstrong nagymamájának szánták.
– Micsoda? – Elkezdtem olvasni a cédulákat és kártyákat.

Jobbulást, Bea nagymamája!

Remélem, ez felvidítja, mint ahogy az unokája felvidítja

az apámat. Csók
 Sajnálom, hogy nincs jól, remélem, az orvosok holnapra
szebb napot jósolnak.

– Ez…
– Igen. – A nővér újra megjelent egy tálcakocsival. – Pakoljuk
fel őket, rendben?
– Sokszor történik veled ilyen? – kérdezte Jed, miközben
döbbenten fürkészte a szobát.
– Általában az emberek csak egy e-mailt vagy egy
képeslapot küldenek a szerkesztőségbe.
– Általában más emberekről és az ő életükről beszél, nem
pedig a sajátjáról – mondta a nővér, miközben elkezdte
felpakolni az ajándékokat a kocsira.
– Erről sem beszéltem senkinek.
– Mások megtették, elég sokan. Nézte ma az internetet?
Néztem, de nem azóta, hogy megérkeztem a kórházba. A
telefonom már akkor elkezdett csengeni az értesítésektől,
amikor beléptünk a kórterembe, én pedig lehalkítottam, és a
táskámba dugtam, hogy ne zavarjak senkit, és hogy teljesen
Joy nagyira koncentrálhassak.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy most kezdjem el megnézni
a hírfolyamaimat, és miután szemügyre vettem a gyümölcsök
és virágok halmát, jobb ötletem támadt.
Fél órával később kiosztottuk az utolsó előtti csokrot, és
visszatoltuk a kocsit a kórterembe. Szándékomban állt
megtartani még néhányat, hogy szétszórjam őket a Coach
House-ban, de nem tudtam ellenállni a felderülő arcoknak,
amikor megállítottam a kórház bejáratánál az embereket, és
átadtam nekik az ajándékot.
– Ezt megtartod? – kérdezte Jed, a malacra vigyorogva.
– Daisynek lesz! – válaszoltam, és a hónom alá dugtam a
kedvenc csokoládémmal együtt. – Talán. Majd reggel
eldöntöm.
Miután Jed hazavitt, óvatosan rápillantottam a telefonomra,
amelyet elárasztottak az előző estéről készült fotók. Miután az
első kórházi látogató, aki szelfit készített velem, megtörte a
csendet, a többiek gyorsan követték. A közösségi médiát
elárasztották a jókívánságok és a részvétnyilvánítások. Már
kínos volt azoknak a kommenteknek a száma, amelyekben
arról írtak, hogy milyen kedves és nagylelkű voltam, amikor
az emberekkel fényképezkedtem, miközben a saját
nagymamám élete „egy hajszálon függött”. Rengetegen
neveztek figyelemhajhásznak is, aki egy családi tragédiából
reklámfogást csinált.
Mindennek a tetejébe, miközben igyekeztem átrágni magam
az online felhajtáson, valaki bejelölt egy „rendkívüli híreket”
tartalmazó cikkre mutató linknél a saját hivatalos
weboldalamon.

A METEOROLÓGUS ELHOZZA A NAPSÜTÉST A HELYI

KÓRHÁZBA!

Alatta további, a kórházban korábban készült fénykép

szerepelt, és egy bekezdés arról áradozott, hogy a „mi Bea-nk”
önzetlenül felajánlotta az „odaadó rajongóitól” kapott összes
ajándékot a kórház többi betegének, látogatójának és
személyzetének. Próbáltam nem elborzadni a kócos hajamat és
a táskás szememet látva. Nem voltak rosszabbak, mint az
előző nap készült felvételek.
Jed megvárta, amíg mind az asztal körül ülünk anyával,
apával, Miával és Henryvel, és aztán ragaszkodott hozzá, hogy
felolvassam nekik.
– Nem kéne előbb tájékoztatnunk őket Joy nagyiról? –
kérdeztem, és megpróbáltam egy hatalmas bögre tea mögé
rejteni a zavaromat.
– Felhívtam Jedet, amíg te az egyik orvossal beszéltél –
mondta anya. – Nem vetted fel a telefont, és most már tudjuk,
miért.
– Gyere, Bea baba – tette hozzá apa. – Már alig várjuk,
hogy hallhassuk.
Néhányszor kinyitottam a számat, de az első két szónál
tovább nem jutottam. Még mindig nem tudtam megszokni,
hogy a családom a halvány érdeklődésnél többet mutat a
munkám iránt. Nyugtalanító volt a figyelem.
– „A közelmúlt időjárása ellenére csütörtökön késő este
mindenütt kisütött a nap az egyik sherwoodi kórházban,
amikor a BBC helyi időjárás-jelentője, a sherwoodi erdő saját
Bea Armstrongja karácsonyi hangulatot hozott a betegeknek és
a személyzetnek egyaránt.”
– Henry tovább olvasta a rövid cikket, amelyet
egyértelműen azért írtak, hogy az utolsó csepp ünnepi jókedvet
is kipréseljék belőle.
Miután befejezte, egy pillanatra csend lett, és én
megpróbáltam nem lecsúszni az asztal alá, és elbújni Dumble
és Dash mögé.
– Mikor történt ez? – kérdezte zordan anya.
– Épp most, mielőtt hazajöttünk – dadogtam. Tényleg
bosszantotta, hogy elosztogattam Joy nagyi ajándékait? A
bonbonok, amiket elhoztam, csodásak voltak, és nem mintha
Joy nagyi élvezhette volna őket.
– Nem – rázta meg a fejét elutasítóan. – Mikor lettél „a mi
Bea-nk”?
A cikk négyszer nevezett így.
– A hét öt napján szerepelek a televízióban, ettől viszonylag
ismert lesz az ember a környéken.
– Beatrice, különbség van aközött, hogy az emberek
felismernek egy arcot a televízióból, és aközött, hogy valaki
arra inspirálja őket, hogy egy idős asszonynak, akivel még
sosem találkoztak, ananászt küldjenek! Nyilvánvalóan sokkal
több vagy, mint egy átlagos időjóslány.
 – Te egy helyi kincs vagy! – Apa a könnyeit egy szalvétába
törölgette, amelyet Mikulás-sapkás pingvinek borítottak. – A
mi Bea-nk a mi Bea-nk!
– Talán gyakrabban kellene néznünk a híreket – mondta
Mia, és homlokát ráncolva figyelte a telefonját. – Láttátok
ezeket a kommenteket?
Valami furcsa oknál fogva, amikor észrevettem, hogy a
családom megdöbbent néhány rólam szóló online történeten,
és ráébredtem, hogy büszkék rám, sértettség kezdett bennem
sisteregni. Olyan volt, mintha leszólnának, amiért alattomosan
sikeres vagyok. Mintha nem láthatták volna maguk is minden
este.
A fájdalmas, dühös könnyek küszöbéről egy kéz hozott
vissza – rásimult az enyémre, amely az asztal alatt a
kezeslábasom farmeranyagát markolta. Amikor az ujjaim
ösztönösen szétnyíltak, Henry a tenyeremet az övébe fogta, és
megszorította. Csak akkor jöttem rá, mennyire hiányzott a
megnyugtató jelenléte, amikor néhány perccel korábban helyet
foglalt mellettem.
– Bea sokkal több, mint egy időjós. – Henry olyan csendes
tekintéllyel beszélt, amitől libabőrös lett a hátam. – Nem látták
a közösséget, amelyet ő hozott létre? A cikkeket, amiket ír?
Szabadnapjait fáradhatatlanul helyi események és szervezetek
támogatásával tölti, és ezért szeretik őt. Amit képes volt
létrehozni egy háromperces műsoridőből, az teljesen egyedi és
inspiráló. És tekintve, hogy ez a két szó milyen jól
összefoglalja őt, egyáltalán nem kellene meglepődnie egyik
családtagjának sem. Sőt, a legnagyobb rajongóinak kellene
lenniük. – Henry füle már jócskán túl volt a rózsaszínen, és a
skarlátvörös felé tartott, ahogy a hangereje fokozódott.
Legszívesebben odahajoltam volna, és megcsókoltam volna a
szája szélén lévő bosszús ráncot. Csak aztán folytatta, és
mindent elrontott. – A munkája annyira úttörő, hogy Baxter
Bigwood felajánlotta neki, hogy legyen az első számú
országos időjárás-jelentője, még úgy is, hogy kisétált az
interjúról.
 – Megkapta a munkát? – vakkantott anya, szemöldökét
zavartan összevonva. – Te kaptad meg a munkát?
– Bea baba, ez csodálatos! – kiáltott fel apa. – Miért nem
mondtad el nekünk?
– Én…
– Jed, hozz egy üveg pezsgőt és néhány poharat. Ha nem
maradt karácsonyról, kinyithatsz egyet az újévi készletből.
– Anya, elmúlt éjfél.
– Na és? Akkor talán korábban kellett volna elmondanod.
– Kérlek, lehetne, hogy ezt ne most csináljuk?
– Miért ne? Joy nagyi nem bánná. Hamarosan jól lesz, és ha
itt lenne, ő lenne az első, aki koccintana a sikeredre.
– Meghallgatnád egyszer végre, hogy mit akarok? – Éles
pillantást vetettem Henryre, aki túl későn jött rá, hogy
miközben segíteni próbált, valójában csak rontott a helyzeten.
– Még nem döntöttem el, hogy elfogadom-e, úgyhogy addig
megtarthatod a pezsgőt.
– Jaj, ne! – nyögte Mia, mintha elkeseredett volna egy olyan
állásajánlat miatt, amihez semmi köze nem volt. – Ez nem jó.
– Alig hiszem, hogy néhány nap gondolkodási idő
katasztrófa lenne – csattantam fel, és megmarkoltam a széket,
hogy ne rohanjak ki sikítva a szobából.
Mia végre felnézett a telefonjából.
– Valaki rájött, hogy kapcsolat van közted és Joy nagyi
között.
 26

Nem sokat tehettünk azon kívül, hogy felhívtuk a kórházat,

hogy értesítsük őket. Mivel Joy Papplewick már évekkel
ezelőtt visszavonult a reflektorfényből, kórházba kerülése
aligha okozott volna paparazzo-őrületet, de elképzelhető volt,
hogy az „élet és halál között lebegő” nyolcvanhét éves sztár
sztorijára néhány hírfüggő újságíró szagot fog. Abban is
megegyeztünk, hogy a biztonság kedvéért kiadunk egy rövid
hivatalos közleményt, így írtam néhány mondatot arról, hogy
nagymamám, Joy Papplewick egy esést követően jelenleg
szépen lábadozik, és szeretetét és köszönetét küldi a sok
kedves szóért és ajándékért, mindamellett kéri, hogy tartsák
tiszteletben magánéletét, hogy békében gyógyulhasson.
A nyilatkozat közzététele után lenyeltem a második pohár
pezsgőm maradékát, mivel Jed annak ellenére kinyitotta az
üveget, hogy az eredeti ok aktualitását vesztette, és elindultam
az ágyam felé, hogy végre a kétségbeesetten vágyott
önkívületbe süllyedjek.
A lépcső alján belefutottam Henrybe.
– Köszönöm, amit az előbb mondtál. – Kissé bódultan
kinyújtottam a kezem, mielőtt rájöttem volna, hogy fogalmam
sincs, mit kezdjek vele, így végül úgy döntöttem, hogy
gyengéden megsimogatom a karját.
– Nem hiszem el, hogy a családod ennyire nem törődik a
karriereddel – mondta homlokát ráncolva, miközben felhúzta a
kabátja cipzárját. – Nem avatod be őket az életedbe?
Megvontam a vállam.
 – Megpróbáltam, de egyszerűen nem értik.
– Talán mert nem próbálják megérteni?
Ismét vállat vontam, és reméltem, hogy nem látja, amint egy
kicsit meginogtam.
– Ez van.
– Ami van, az rossz. – Felhúzott egy sapkát. – Mindenesetre
remélem, hogy segített, amit mondtam. – Ekkor szünetet
tartott, ujjai még mindig félúton jártak egy sál katonás
csomóba kötése közben. – Eltekintve attól, amit az
állásajánlatról mondtam. Tényleg nem esett le, hogy talán nem
mondtad el nekik. Tekintve, hogy nekem elmondtad, és én
nem vagyok éppen a legközelebbi bizalmasod.
– Tudod, mit? – Kicsit közelebb hajoltam, és egy további
botlásnak köszönhetően tíz centi távolságra kerültem a
nyakától. Belélegeztem egy tüdőnyit kókuszos illatából, ami
azonnal visszaidézte azt, amikor karácsony reggelén mellette
ébredtem, az ezt kísérő összes furcsa és csodálatos érzéssel
együtt. – Ebben a pillanatban, a legtudományosabban
fogalmazva, pontosan az vagy.
Henry lenézett, tekintete találkozott az enyémmel, és egy
pillanatra megpillantottam a robotmaszk mögötti embert.
Felvillant valami mélyen a szeme csillogó kékjében, mint egy
óceán felszíne alatt sikló elektromos angolna, ami egyszerre
volt veszélyes és izgalmas, és borzongást küldött végig a
bőröm minden egyes centiméterén.
Ki tudja, meddig álltunk volna ott, vagy közelebb
mozdultunk volna-e egymáshoz, ha a konyhaajtó ki nem
csapódik, és Mia nem vet ránk egy pillantást, mielőtt újra
becsapta volna.
– Igen. Akkor hát… – Henry hátralépett egyet, nekiment a
bejárati ajtónak, az arca riadtan megrándult, majd ismét
kifejezéstelenné vált. – Úgy hangzik, mintha ágyba kéne
bújnod.
– Igen – bólintottam. – Nem tudom, hogy nagyon fáradt
vagyok-e, vagy egy kicsit részeg.
 – Talán mindkettő?
– Talán. – Ekkor vettem észre, hogy Henry éppen kimenni
készült. – Hová mész? Már majdnem hajnali egy óra van.
– Haza.
– Haza? – Megráztam a fejem, mintha egy légy mászott
volna a fülembe. – Ez a haza.
– Nekem haza. – A tekintete most már határozottan a
köztünk lévő csempézett padlóra szegeződött. – Ma átmentem
az istállóapartmanba, és lakhatóvá tettem. A mostani
történések mellett úgy gondoltam, jobb, ha eltűnök az útból.
– Nem vagy útban! – mondtam, és nem tudtam leplezni
csalódottságomat. – Te vagy itt a legkedvesebb ember.
Egyszer határozottan megrázta a fejét.
– Ha tudnád, mire gondoltam, amikor ma reggel megjelent a
barátod, nem így gondolnád.
Aztán mielőtt feldolgozhattam volna, hogy ez mit jelent,
vagy hogyan válaszoljak, elment.
***
Azt reméltem, hogy péntek délelőtt sokáig alszom, befúrva
magam a paplanom alá, ahol a való élet nem érhet el. Elragadó
édesanyámnak más elképzelései voltak, felcsörtetett a
padláslépcsőn, és addig dörömbölt az ajtómon, amíg meg nem
hallotta, hogy válaszul krákogok egyet, amit aztán
meghívásnak vett, hogy berontson.
– Bea, elkésel. Mindannyian indulni készülünk.
– Te most viccelsz velem – nyögtem, és a fejemre rántottam
a paplant.
– Megígérted, hogy követed a menetrendet. A nagyanyád
rosszulléte csak megerősíti, hogy miért kell együtt töltenünk
ezt a drága utolsó napot, mielőtt újra eltűnsz.
Kicsúsztattam az egyik karomat, és a telefonom után
tapogatóztam, majd megkerestem az elkerülhetetlenül
felgyülemlett értesítések hegyét, és odatartottam neki.
– Te jó ég! Ezek az üzenetek mind Joy nagyiról szólnak?
Azt hiszem, jobb, ha elolvasod őket.
Letoltam magamról a paplant, és kidörzsöltem az álmot a
szememből.
– Ma van a munka határideje is, át kell olvasnom egy
szerződést, és ki kell töltenem egy csomó űrlapot.
Megpróbálok eljutni az előadásra, de nem lesz időm gyalog
odamenni, vagy veletek ebédelni a vendéglőben. – Jó öt
mérföld volt a közeli falu, ahol minden évben ugyanaz az
elavult Csipkerózsika-előadás van műsoron.
Anya néhány másodpercig tétovázott, és ellentmondásos
gondolatok kergetőztek az arcán.
– Oké.
– Oké? – Ez most tényleg felébresztett.
– Megértem, hogy ez az álláspályázat fontos neked, és
igényel némi koncentrált időt és figyelmet. – Anya lassan és
óvatosan beszélt. – És meg kell védenünk Joy nagyit azoktól
az emberektől. Kérlek, kezeld ezt úgy, ahogy a legjobbnak
ítéled. Ma hiányozni fogsz nekünk, de megértjük.
– Igen. Rendben. – Nem tudtam, hogy nevessek-e vagy
sírjak. Anyám most az egyszer tényleg hallgatott rám? – Hát,
remélem, mindannyian jól fogjátok érezni magatokat.
Hiányozni fog, hogy ott legyek.
Anya felhorkant.
– Valószínűleg már kívülről fel tudnád mondani a darabot.
– Igen, de nem ez a lényeg, ugye, tudod? Nekem is
hiányozni fog, hogy veletek legyek.
Azt látni, ahogy anya szemöldöke felszalad a homlokán,
olyan volt, mint a bűntudat tőre a bordáim között.
– Ha sikerül összeszednem magam, délutánra valószínűleg
befejezem a munkát. Meglátogatom Joy nagyit, ha tudok taxit
fogni, akkor nem kell azon aggódnotok, hogy hamar
visszaérjetek.
– Erre nincs szükség. Mire Henry elfogadta a
meghívásunkat, addigra elkelt az összes jegy, úgyhogy ő majd
elvisz téged.
– Oké, ez nagyszerű. – Nyugtalanító volt, hogy mennyire
tökéletesnek éreztem az újabb autózás kilátását Henryvel.
Csak miután anya visszadobogott a földszintre, jöttem rá,
hogy Henry megkaphatná az én jegyemet.
Úgy döntöttem, hogy nem teszek róla említést.
***
Magamra kaptam egy újrahasznosított gyapjúleggingset, amit
egy helyi fenntartható ruházati cég küldött nekem, és azt az
óriási kardigánt, amit apától loptam néhány éve, és amint
meghallottam, hogy becsukódik a bejárati ajtó, már siettem is
lefelé a lépcsőn.
– Hát nem csodálatos? – kérdeztem Dumble-t és Dasht, akik
karmukkal a csempén kopogtak, miközben követtek a
konyhába. – Békés reggeli. De azért nem lustálkodunk –
tettem hozzá, miközben bekapcsoltam a vízforralót. – Ez egy
munkareggeli. Sok a tennivaló.
Lehoztam magammal Joy nagyi egyik dobozát. Volt egy kis
nyomoznivalóm.
De mindent a maga idejében. Miután főztem egy kanna teát,
és vágtam egy vastag szelet kalácsot, erőt vettem magamon, és
megnéztem a telefonomat. A kismillió értesítés mellett,
amelyek többsége arról tájékoztatott, hogy a Joy Papplewick
rajongói klub nagy része immár a követőmmé vált, több
WhatsApp-üzenetem is volt. Mindegyik Adamtől.
Hoppá!

SZIA, CSAK KÍVÁNCSI VOLTAM, HOGY MENNEK A DOLGOK, ÉS

TUDOD-E, HOGY MIKOR VÉGZEL A KÓRHÁZBAN? SIKERÜLT
 RENDBE TENNI A NAGYTERMET, AHOGY ARMSTRONG
IGAZGATÓ SZERETI?

MÉG ÉBREN VAGYOK, CSAK SZÓLJ, HOGY MIKOR JÖJJEK ÁT.

REMÉLEM, MINDEN RENDBEN????

HŰHA – MOST LÁTTAM, HOGY MA ESTE NAGYON ELFOGLALT

VOLTÁL. REMÉLEM, NEM ADTAD ODA A VIRÁGOKAT, AMIKET
TŐLEM KAPTÁL. ;)

Az utolsó hajnali kettőkor érkezett.

OKÉ, MEGYEK ALUDNI. HÍVJ, HA MÉG MINDIG SZERETNÉD,

HOGY ÁTJÖJJEK, VAGY BESZÉLNÉL. NEM TUDOK JOBB OKOT
KITALÁLNI, HOGY ROSSZUL ALUDJAK. CSÓK

Az igazság az volt, hogy a lépcső alján történt találkozás után

Henryvel kapcsolatos mámoros gondolatokkal feküdtem le.
Hosszú bocsánatkérést fogalmaztam meg, majd töröltem ki.
Valójában nem mondtam, hogy szeretném, ha Adam átjönne
tegnap este, mert nem voltam benne biztos, hogy így érzek.
Ma reggel, a csendes házban, ahol volt terem fellélegezni,
olyan volt, mintha ezek a gondolatok és kérdések, amiken oly
sokáig járt az agyam újra és újra, kezdtek volna válaszokká
szilárdulni, mint a vaj a köpülőben. Újragépeltem egy rövid
választ, amiben egy gyors bocsánatkérés állt, hogy túl fáradt
voltam a tegnap esti beszélgetéshez, és ennyiben hagytam a
dolgot.
Ezután átfutottam az összes bejegyzést, kommentet és
üzenetet. Miután nem találtam semmi kellemetlent, írtam egy
általános választ, amelyben ismét köszönetet mondtam
mindenkinek, elnézést kértem az egyéni válaszok hiánya miatt,
és megerősítettem, hogy Joy jól van.
A következő az új munkám volt.
Végül könnyebben hoztam meg a végső döntést, mint
gondoltam. Henry elküldte nekem a táblázatot, amelyet az
előnyökről és hátrányokról készítettünk, de amikor kinyitottam
a BWM Today szerződését, és elkezdtem olvasni, már nem
volt rá szükségem.
Szerettem Nottinghamshire-ben élni. Szerettem a „mi Bea-
nk” lenni. Hogy azok az emberek, akik csatlakoztak az online
csoportjaimhoz, és mindennap felhívták a szerkesztőséget, és
óriási játék malacokat küldtek nekem, úgy érezték, mintha
ismernének, mintha közéjük tartoznék. Mert így is volt.
Ezt nem akartam elveszíteni.
Lehet, hogy egyesek számára szánalmasan hangzik, de nem
akartam két óra vonat- és taxiútra lenni a családomtól. Itt
akartam lenni, hogy megnézhessem Elana előadásait,
játszhassak Frankie-vel és Daisyvel, és együtt énekelhessek
Joy nagyival, amíg még lehet.
Meg akartam nézni ugyanazt a ciki mesejátékot minden
évben, és sétálgatni az erdőben, ahol minden apró ösvényt és a
legtöbb embert ismertem, aki arra sétált.
A saját életemet kellett választanom, és ez volt az.
És ha igazán őszinte akartam lenni magamhoz, akkor elég
közel akartam maradni ahhoz, hogy építhessek erre a véletlen
új barátságra Henryvel.
Oké, ez nem volt teljesen őszinte.
Meg akartam tudni, a legnagyobb titokban, ahol nem volt
esély rá, hogy a családjaink valaha is rájönnek, hogy talán
lehetnénk-e többek, mint barátok.
Baxter Bigwood ajánlatának visszautasítása azt jelentette,
hogy tisztáznom kellett, mi a fene folyik a jelenlegi
munkámmal, és hónapok óta először éreztem magam elég
elszántnak ahhoz, hogy végre foglalkozzak ezzel.
 Éppen befejeztem egy rövid, határozott, ne fáradjon azzal,
hogy megpróbálja megváltoztatni a véleményemet e-mailt
Baxternek, amikor a kutyák ugrálni kezdtek a hátsó ajtó előtt,
jelezve, hogy valaki közeledik.
– Szia! – lihegte Adam, miután kinyitottam, és a mellkasa
úgy zihált, mintha egész úton idefelé sprintelt volna. –
Megkaptam az üzeneted.
Követett a konyhába, és odahajolt hozzám egy ölelésre,
amikor megálltam a munkalap mellett, bizonytalanul, hogy
leüljek-e vagy sem.
– Hogy van?
– Sokkal jobban, köszönöm. Eltart még egy darabig, mire
talpra áll, de reméljük, hogy menni fog neki. Később
bemegyek hozzá.
– Kiváló! Ez tényleg kiváló. – Adam vigyorgott, sötétszőke
haja a homlokába hullott. – Akkor előbb lesz időd eljönni
velem ebédelni. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk arra a
helyre a folyónál, a zárt terasszal. Téli csodaországot
rendeznek, sült gesztenyével és Michael Bublé-imitátorral.
– Ó, ez jól hangzik.
– És, ha még kell egy kis biztatás, lovas kocsikázni is lehet.
– Jelentőségteljes pillantást vetett rám. Adam tudta, mert ő
gyakorlatilag mindent tudott rólam, hogy a lovas kocsikázásról
álmodtam, mióta elolvastam az Anne otthonra talált.
Valamikor régen, még mielőtt az esküvő tabutémává vált,
beszéltünk arról, hogy az esküvőnkbe is belevesszük.
Előrébb lépett, kezét az arcom két oldalára helyezte, és
gyengéden hátratolta kusza tincseimet, miközben tekintete
találkozott az enyémmel.
– Reméltem, ez majd segít elterelni a gondolataidat a
dolgokról.
Mély lélegzetet vettem.
– Valószínűleg segítene. De, őszintén szólva, akarom, hogy
a dolgokon járjon az eszem. Nem szeretnék többet minden
alkalommal elmenekülni, amikor a dolgok nehézzé válnak, és
meg kell tanulnom feldolgozni a történéseket, hogy
kitalálhassam, mit tegyek.
Adam bólintott, és lejjebb hajolt gyönyörű arcával, amíg a
feje majdnem az enyémhez ért.
– Nagyon szeretnék segíteni neked ebben.
Amikor haboztam, ismét megszólalt.
– Kértél egy kis teret, és én megadtam neked, Bea. De
hogyan fogjuk megoldani a helyzetet, ha továbbra is távol
tartasz engem? Te vagy az egyetlen nő, akit valaha is
szerettem. Azok után, amin keresztülmentünk, biztosan megéri
pár órát arra szánni, hogy adjunk magunknak még egy esélyt.
Belenézve abba a szempárba, amelyet olyan jól ismertem,
egyet kellett értenem. Ennyi év után úgy éreztem, hogy
mindkettőnknek tartozom a lehetőséggel, hogy kiderüljön,
ezúttal másképp alakulnak-e a dolgok.
– Nincs időm ebédelni, de egy kocsikázás jól hangzik. – Az
egyik álmom legalább valóra válhatna, miközben
megpróbálom eldönteni, hogy akarom-e még a másikat.
 27

A karácsonyi csodaország lenyűgöző volt. A családok és más

párok között sétálva nehéz volt nem a varázslatos hangulat
hatása alá kerülni. Egy helyi erdei park adott otthont neki, ahol
különböző ételeket és karácsonyi holmikat árusító standokat
állítottak fel. Egy kis színpad körül ülőhelyeket alakítottak ki,
ahol egy fiatalember nagyzenekari klasszikusokat énekelt
bársonyos hangon, egy kis karámban pedig rénszarvasokat
simogathattak a gyerekek.
Továbbra is ellenálltam Adam ajánlatának, hogy meghívjon
ebédre, de elfogadtam egy meleg almabort, amikor beálltunk a
kocsikhoz vezető sorba. Varázslatos képet nyújtott, ahogy egy
szőrmébe burkolóztunk, és Adam átkarolt, miközben a lovak
végigcsattogtak az ösvényen, melynek egyik oldalán fagyos
rét csillogott, a másikon víztükör csillámlott.
Csakhogy nem igazán sikerült elvarázsolva éreznem
magam.
Talán azért, mert túlságosan elterelte a figyelmemet minden
más, ami történt? Vagy egyszerűen csak kezdtem rájönni, hogy
ha Adamnek és nekem van esélyünk a folytatásra, az nem
alapulhat romantikus gesztusokon és nagyratörő álmokon. A
régi emlékekről nem is beszélve. Azt akartam, hogy valaki ott
legyen mellettem a hétköznapok apróságaiban. Ami olyasmi
volt, amitől Adam mindig is ódzkodott. A nagy kérdés az volt,
vajon tényleg annyira megváltozott-e, hogy készen állt a
mindennapi életre velem?
***
– Beszéltem Dinóval az állásról. Azt mondta, hogy amint
visszajöttem, azonnal az enyém lehet – mondta Adam,
miközben a kocsi kezdett elkanyarodni a folyótól, vissza a
park felé. – Mikor kezdesz a BWM Todaynél? Ha szükséged
van valahol szállásra, amíg megtalálod a saját lakásodat,
körbekérdezhetek, hátha van valakinek kiadó szobája.
Kibújtam a karja alól, és felültem, úgy, hogy a kocsi
ülésének teljes hossza elválasszon minket.
– Igen, már korábban is említettem volna, de csak ma reggel
döntöttem el. – Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a félelem
és a remény rándulását Adam arcán, és folytattam. – Ma
elutasítottam a BWM-et.
– Mi? – Fejét gyorsan a mezők felé fordította, de így is
megláttam, hogy a vonásai csalódottan lefelé görbültek.
Adtam neki egy percet, hogy összeszedje magát, mielőtt
próbáltam volna magyarázattal szolgálni.
– Sajnálom, de… a szívem itt van.
Adam visszafordult, megköszörülte a torkát.
– Nos. A szívem veled van, úgyhogy azt hiszem, jobb, ha
elkezdem az álláskeresést.
Egy család mellett haladtunk el, és egy kislány tátott szájjal,
csodálkozva mutatott fel a kocsira, ahonnan mosolyogtunk és
integettünk neki.
– Ha úgy döntünk, hogy nem próbáljuk meg újra, nem
házasodunk össze, akkor is itt akarsz élni? – kérdeztem. –
Mert ha nem, akkor szerintem nem kellene Nottinghambe
költöznöd, amíg nem vagyunk biztosak benne. Az csak még
nagyobb nyomás alá helyezne minket.
– Ha te úgy döntesz, hogy nem jössz hozzám, akkor majd én
eldöntöm, hogyan és hol fogok élni nélküled. Nem kell emiatt
aggódnod. Semmi értelme, hogy Londonban maradjak.
Korábban ez volt minden probléma gyökere, és a végén úgyis
visszautaznék ide minden alkalommal, amikor csak tehetem.
Hogyan derítheted ki, mit érzel, ha külön városokban élünk?
 Mert szeretném tudni, hogy képes vagy-e kitartani, még
akkor is, ha nehéz. Nem mondtam hangosan, de Adam elég jól
ismert ahhoz, hogy lássa az arcomon. Mert még mindig azt
várom, hogy eltűnsz egy zenei szerződés első hírére.
A gondolat, hogy Adam mindig mellettem van, és
szenvedélyes, költői boldogságról, amíg a halál el nem
választról álmodozik, kezdett olyan érzés lenni, mint egy túl
szorosan a torkomra tekert sál.
Megérezve, hogy túl messzire ment, Adam könnyedebb
beszélgetésre váltott, és amint véget ért az utazás, hazavitt,
ahogy ígérte. Megkérdezte, hogy nem akarok-e eljönni és vele
tölteni a szilvesztert Londonban, de én vonakodtam elmenni,
amíg Joy nagyi állapota ennyire ingatag, ezért felajánlotta,
hogy inkább elvisz Nottinghambe.
– A haverom, Zane tud nekünk jegyeket szerezni erre a
puccos vacsorára és élő zenekaros rendezvényre.
– Sok embert fogsz ott ismerni? – Nem különösebben
szerettem Adam „haverjaival” lógni, és azt sem, ahogy az első
két ital után hajlamos volt figyelmen kívül hagyni engem.
– Lényegtelen – mondta, miközben az anyjától kölcsönkért
autóval kanyarogtunk az erdőben. – Csak te leszel ott
számomra. – Lelassított, hogy egy fácán átkelhessen az úton,
majd rám pillantott. – Hacsak nincs már egy jobb ajánlatod.
A többi ajánlatom az volt, hogy elmegyek egy lehúzós,
ízléstelen bárba a barátaimmal, akiket már csak ritkán látok,
vagy egy újabb játékest a Charis House-ban. Úgy terveztem,
hogy mindkettőt visszautasítom, és inkább egy pohár
utókarácsonyi regeneráló bor és egy jó könyv társaságát
választom a lakásomban.
– Hadd mutassam meg, hogy komolyan gondolom. Egy
éjszaka, és utána a labda a te térfeleden van.
Ez lenne az első lépés, hogy kiderüljön, Adam valóban
megváltozott-e.
– Oké. Ha Joy nagyi még mindig jól van, akkor
szilveszterkor veled megyek.
 – Király. Randi megbeszélve. – Nem hagyta abba a
vigyorgást, amíg ki nem tett a Coach House ajtajánál.
***
Már majdnem egy óra volt, mire elláttam a kutyákat, és
bekaptam a büfé maradékából pár falatot ebédre. Nem
vesztegetve több időt, kinyitottam Joy nagyi dobozát, és
beleástam magam. Csak néhány percbe telt megállapítani,
hogy ezek az emléktárgyak mind a karrierje jóval későbbi
szakaszából, a hetvenes és nyolcvanas évekből származnak.
Még utoljára gyorsan áttúrtam a dobozt, és úgy döntöttem,
hogy visszamegyek ahhoz a halomhoz, amit előző nap raktunk
össze. Amikor belekontárkodtam a hírkészítésbe, megtanultam
kiszúrni a lehetséges vezérfonalakat, és itt találtam kettőt, ami
nagyon ígéretesnek tűnt. Az egyik Joy nagyi asszisztense volt,
aki, amennyire fel tudtuk göngyölíteni a szálakat, több mint tíz
évig dolgozott neki, mielőtt férjhez ment, és elköltözött. Volt
egy interjú egy újságíróval is, aki úgy tűnt, hogy elég sok ideig
árnyékként követte, és az életének olyan részleteihez is
hozzáférhetett, ami nem jelent meg nyomtatásban.
Az asszisztens sokkal fiatalabb volt, mint Joy nagyi, de még
így is a hetvenes évei végén járhatott, ezért nem voltam
túlságosan optimista. Az esküvője szertartásrendjéből
megtudtam a férjezett nevét és a templom helyét
kiindulópontként. A szokatlan névnek köszönhetően nem
tartott sokáig megtalálni Zelia Strongot a mozgalmas
Instagram-fiókján keresztül.
Küldtem neki egy üzenetet, és amíg a válaszra vártam,
elkezdtem levadászni az újságírót, Tony O’Dowdot. Miután
tucatnyiszor lyukra futottam, a telefonomon egy bejövő
videóhívás kezdett zümmögni – Zelia. Olyan gyorsan vettem
fel, hogy majdnem letört a körmöm.
Rövid bemutatkozás után – az üzenetemben azt írtam neki,
hogy a család megpróbálja összerakni Joy korábbi életének
egy részét az utókor számára, és amint meglátta köztünk a
hasonlóságot, megszűnt minden gyanúja, hogy talán nem
vagyok valódi – úgy döntöttem, rögtön a lényegre térek.
 – Őszinte leszek önnel – Joy nagyi nagyon beteg lett, és
ezért elkezdtünk utánajárni az apám családjának.
Újabb néhány percbe telt, amíg elmondtam a részleteket,
mielőtt megengedte, hogy visszatérjek a kapcsolatfelvétel
okára.
– Az apja? Úgy érti, Jonty?
– Igen.
– Ah! Gondolhattam volna. A botrányos titok.
– Mi nem egészen így látjuk.
– Nem. Egyikünk sem gondolta így, akik szeretjük Joyt.
– Szóval, tud segíteni? Biztos volt valami elképzelése arról,
hogy ki lehet a nagyapám. Vagy talán Joy elmondta önnek?
– Ha tudnám is, gondolja, hogy ennyi év után elárulnám a
bizalmát? Tudja, még mindig küld nekem virágot és kézzel írt
képeslapot a születésnapomra, és minden karácsonykor
levelet. Kék jácintot, a kedvencemet. Ő fizette a gyerekeimnek
az énekórákat, amíg csak akarták. Ami szerencsére nem volt
olyan hosszú idő, mivel nem volt hozzá tehetségük. Azonban
még akkor sem fecseghettem volna, ha fegyvert fognak rám,
amit szerintem néhány pletykaújságíró fontolóra is vett. Joy
soha nem is utalt rá.
– Mesélt önnek a Charis House-ról?
– Természetesen. Akkor jártam ott, amikor megnyitották. És
egyszer elmentem a Karácsonyi Látványosságra is, amikor
még maga csecsemő volt. Azt gondoltam, figyelemre méltó,
amit a családja létrehozott ott.
Elmeséltem neki a jelenlegi helyzetet, és azt, hogy miért
próbáljuk olyan elszántan megtalálni ennek a férfinak a
személyazonosságát, bármennyire is esélytelennek tűnik.
– Ah! Értem. Nos, mint mondtam, nem tudom, és ha
tudnám, akkor sem mondanám el. De talán megpróbálhatná
Brambletonékat. Volt nekik egy hatalmas vidéki kastélyuk. Joy
gyakran lakott ott a terhessége vége felé és az azt követő első
hónapokban. Kétlem, hogy bármit is megtudna tőlük, ha még
élnek egyáltalán, de talán megmondhatják, hogy érdemes-e
folytatni a keresést vagy sem.
Köszönetet mondtam neki, és elindultam a következő
nyomom. Kiderült, hogy a Brambletonok egy házaspár, akik
színdarabokat írtak az ötvenes-hatvanas években. Mindketten
több mint húsz éve meghaltak, de megtaláltam a lányukat, aki
abban az évben, amikor apa született, tizenkét vagy
tizenhárom éves volt, tehát most csak hetven körül lehetett.
Miután félórán át eredménytelenül kutattam az interneten
elérhetőségek után, támadt egy ötletem, és felhívtam Jedet, aki
épp készült elfoglalni a helyét az előadás kezdete előtt. Egy
sietős magyarázatot követően megerősítette, hogy Ursula
Brambleton szülei a végrendeletükben egy szerény összeget a
Charis House-ra hagytak. A lányuk feliratkozott a
hírlevelünkre, és az elérhetőségei is megvannak egy fájlban.
Néhány perccel később már nálam is volt a telefonszáma.
Egy újabb bevezető és kissé elkalandozó magyarázat után
visszatartottam a lélegzetemet, és reméltem, hogy nincsenek
olyan skrupulusai, mint Zelia Strongnak.
– Sajnálom, akkor még gyerek voltam. Az egész nagyon
diszkréten zajlott. Senki sem mondott el nekem semmit.
– Emlékszik, hogy valaki meglátogatta volna Joyt? Akár a
szülés előtt, akár utána?
Ezen elgondolkodott.
– Tényleg nem emlékszem. Az idő nagy részét egyedül
töltötte, alig hagyta el a birtokot. Ez szörnyen magányosnak
hangzik, de azt hiszem, nagyon is értékelte a nyugalmat. És
annyira el volt ragadtatva a gyermekétől, hogy úgy tűnt, nincs
szüksége más társaságra.
– Egyáltalán nem voltak látogatói?
– Nem. Azaz, eltekintve attól az újságírótól. Aki azt a nagy
cikket írta. Eljött párszor. Emlékszem rá, mert cikket írtam a
falusi újságunknak, és megkérdeztem, hogy tudna-e tanácsot
adni.
 – Tony O’Dowd?
– Ő lehetett az. Bár nem vagyok biztos benne. Mostanában
nehezen emlékszem a saját unokáim nevére is.
Tony O’Dowd. Egy semmirekellő újságíró, ahogy Joy nagyi
nevezné. Mindig is azt hittem, hogy a hírlapírókról alkotott
szélsőséges véleményét a reflektorfényben töltött életének
köszönheti. Felidéztem a cikk hangvételét, amit Mr. O’Dowd
írt – intim volt, szinte a gyengédség határát súrolta –, és
kezdtem meggondolni magam.
Felkaptam egy bögre teát, és felhívtam Zeliát.
– Mi a helyzet Tony O’Dowddal? – kérdeztem lélegzet-
visszafojtva, a vadász szenvedélyével. – Az újságíróval, aki
egy hónapot töltött vele.
– Mi a helyzet vele?
– Lehet, hogy ő a nagyapám?
Egy pillanatig csend volt, amíg Zelia elgondolkodott ezen,
ujjai a gyöngy nyakláncát babrálták.
– Gondolom, a megfelelő időben lépett be az életébe. És
egyértelműen bolondult utána. De olyan sokan voltak így,
hogy ez aligha bizonyító erejű.
– Tartotta vele a kapcsolatot?
– Nem, épp ellenkezőleg. Miután a cikk megjelent, minden
kapcsolatot megszakított vele. Csak azért emlékszem rá, mert
a férfi megpróbált közeledni hozzá egy díjátadó vacsorán, és ő
elég durván visszautasította. Csak feltételeztem, hogy
megsértődött valamin a cikkben. Ilyen érzékeny tudott lenni.
– Oké, szóval, így visszatekintve, ön szerint lehetett ő? –
Hallottam, ahogy a szívem a torkomban dobog, miközben
Zelia a válaszával birkózott.
– Ez épp annyira valószínű, mint bármely más lehetőség, azt
hiszem.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm.
 Az egyik keze köré csavarta a nyakláncot.
– Ígérje meg nekem, hogy nem okoz neki több fájdalmat,
mint amennyit kell, bármit is talál.
– Ő a nagymamám – mondtam, és a szemem könnybe
lábadt. – Nem fogom bántani.
Néhány perccel azelőtt, hogy Henry megérkezett, hogy
bevigyen a kórházba, aranyra bukkantam. Tony O’Dowd írt a
„Legkedvesebb Joy”-nak, megköszönve az együtt töltött időt,
kifejezve őszinte háláját a kedvességéért, valamint a
folyamatos „rajongását” és szeretetét.
Ez lehetett volna egy figyelmes köszönet is egy szívélyes
embertől, aki megkedvelte az interjúalanyát, de ezt nem
vettem be.
A levél tetején egy hertfordshire-i cím szerepelt. Az
ereimben végigzakatolt annak izgalma, hogy egy lépéssel
közelebb kerültem a rejtély megfejtéséhez.
Izgalom és egyben pánik. Ha megtaláltuk apa apját, mi a
fenét fogunk kezdeni vele?
Amikor kinyitottam az ajtót Henrynek, vissza kellett
fognom magam, hogy ne csapkodjak úgy, mint egy fejetlen
csirke.
– Mi történt?
Lassan megtanultam olvasni Henry arcáról – állkapcsának
rándulása azt jelezte, hogy aggódik a kérdésre adott lehetséges
válasz miatt.
– Azt hiszem, megtaláltam a nagyapámat.
– Azt a mindenit! Ez… óriási.
– Az biztos.
– Mit mondott Jed?
– Az előadás csak egy óra múlva ér véget. Még nem
mondtam el neki.
– Értem. Nekem el akarod mondani?
 – Igen, szeretném. Elmondom, amíg te vezetsz.
Henry autója „otthonosra” lett felfűtve. Gondosan letekerte
a sálját, levette a vízhatlan kabátját, és szépen összehajtogatva
a hátsó ülésre tette őket. Melléjük dobtam a skót kockás
düftinkabátomat, és elégedetten nagy levegőt vettem. Egészen
más volt az utazás, mint a korábbi kocsikázás, de ahogy
betelepedtem a most már ismerős ülésbe, miközben a
sztereóból régimódi sanzonénekes trillázott, és Henry illata
összekeveredett az autófényezővel és a fagyállóval, az egész
olyan volt, mint egy nyugtató balzsam a vibráló idegeimre.
Végighallgatta, ahogy az eredményeimről áradoztam, és
meglepetten pislogott, amikor bejelentettem, hogy a lehető
leghamarabb kapcsolatba akarok lépni Tony O’Dowddal.
– Nem lenne bölcsebb, ha egy napot vagy valamennyit ülnél
rajta, hogy legyen időd átgondolni a dolgot?
– Azzal, hogy csak ülünk és elmélkedünk, nem fogjuk
megmenteni a Charis House-t.
– Nem. – Volt olyan kedves, és nem tette hozzá, hogy ez a
nevetséges hajtóvadászat valószínűleg szintén nem visz
közelebb. – Sikerült telefonszámot találnod?
– Nem. – Kiegyenesítettem a hátamat, mintha az érveimet
próbálnám el, hogy felkészüljek a Jeddel való későbbi
beszélgetésre. – Azt tervezem, hogy csak úgy megjelenek a
házánál.
Ezúttal kettőt pislogott.
– Biztos vagy benne?
– Mit javasolsz azon kívül, hogy tartsam meg magamnak
ezt az információt, ne tegyek semmit, ne mondjam el soha a
saját apámnak, hogy esetleg felfedtem az apja kilétének titkát,
és végignézzem, ahogy a Charis House bezárva végzi, mielőtt
néhány pénzéhes idegen apránként elhordja a családom
otthonát, egy-egy díszes portréval és Armstrong-bútorral a
hónuk alatt?
 – Biztos vagyok benne, hogy a szüleid megtartanának
minden olyan tárgyat, amely érzelmi értéket képvisel.
– Mit, az egész házat, a melléképületeket, a birtokot és az
iskolát, amit a semmiből építettek?
– Oké, hülyeség volt ilyet mondani. Sajnálom.
Még vagy egy mérföldet haladtunk csendben.
– Mikorra tervezed az indulást?
A vállam a fülemig rándult, ahogy mélyebbre süllyedtem az
ülésben.
– Holnap visszamegyek dolgozni, és egy egész napra lesz
szükségem, hogy le- és visszajussak a vonattal. Szilveszter
napján kell megtörténnie.
– Mit csinálsz azután? Találkozol Adammel?
– Ha mindenki hazajött a kórházból, egy nyugodt este lesz
belőle a tévé előtt. Addigra még anyának sem marad semennyi
energiája. – Szünetet tartottam, a hangszálaim hirtelen
megfeszültek. – Találkoztam Adammel korábban.
– Akkor csináljuk ma.
– Mi?
Elég sokáig bámultam rá, hogy beadja a derekát, és rám
vessen egy pillantást.
– Ma délután elviszlek oda. Ha szeretnéd. Biztos vagyok
benne, hogy az idegeid nem bírnak ki még három napot
anélkül, hogy tudnád a végeredményt. Az enyémek meg
biztos, hogy nem bírják elviselni, hogy így lássalak téged.
– Henry.
– Igen?
Vissza kellett nyelnem a könnyes gombócot a torkomban.
Ez az ember folyamatosan meglepett engem.
– Ez csodálatos lenne. Köszönöm.
 – Egy újabb utazás a kedvenc időjósommal, ahol bármi
megtörténhet, és valószínűleg meg is fog történni? Örömömre
szolgál. – Ismét rám nézett. – Hé, talán a robotmanód is
szeretne jönni?
 28

Joy nagyi felébredt, amikor odaértünk az ágyához. Talán egy

árnyalattal kevésbé volt szürke az előző naphoz képest, bár az
arca még mindig beesett volt, és a szemhéja akár ólomból is
lehetett volna, akkora erőfeszítésébe került, hogy nyitva tartsa.
– Ó, szervusz, már megint vele vagy, nem igaz? – állapította
meg, felhúzva egyik ritkás szemöldökét. – Azt hiszem, a
jobbik döntést hoztad meg.
– Henry hozott el, nagyi. Ez minden. – Előrehajoltam, hogy
adjak neki egy csókot, remélve, hogy ez majd elrejti a düh
pírját az arcomon. Egy életen át cukkoltak Henryvel, de most,
hogy megkedveltem, tényleg kínosan éreztem magam.
Pár percig beszélgettünk semmiségekről, Joy nagyi éles
véleményt fogalmazott meg a kórterem többi lakójával, a
kórházi személyzettel és a „disznóságokkal” kapcsolatban,
amelyeket ebédnek próbáltak beállítani. Mivel hallottam, hogy
a hangja majdnem visszatért a megszokotthoz, úgy döntöttem,
kockáztatok.
– Joy nagyi, olvastam azt a cikket, amit rólad írtak,
közvetlenül apa születése előtt. Amikor az újságíró néhány
hétig követett téged.
Nem érkezett válasz.
– A neve Tony O’Dowd volt. Nagyon szépeket írt.
Nyilvánvalóan csodált téged.
– A legtöbb ember csodált. Sztár voltam – mondta
elnyújtottan, és úgy tűnt, mint aki kifejezetten unja a témát.
 – Igen. Csak… Kíváncsi voltam, hogy ennél többről volt-e
szó. Úgy tűnt, hogy őszinte gyengédség van benne. Barátság.
Vagy… Esetleg több volt köztetek, mint barátság?
Nagyanyám összeszorította az ajkát, és megvetően
megrántotta az állát.
– Elképzelni sem tudom, miről vagy kiről beszélsz,
Beatrice. Tudod, mit gondolok azokról a kártevőkről.
Állandóan megpróbálnak beleturkálni a személyes dolgaimba.
Most már nagyon fáradt vagyok. Örülök, hogy találkoztunk,
de most visszamegyek aludni. Viszontlátásra.
Lehunyta a szemét, a szemöldöke között ádáz barázda
mélyedt.
– Hát, ezt megkaptad – tűnődött Henry, miközben a lépcsőn
lementünk a parkolóba.
– Azt kaptam, hogy határozottan emlékszik rá, és jó oka van
arra, hogy úgy tegyen, mintha nem emlékezne.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod elengedni a dolgot,
legalábbis amíg még lábadozik?
– Persze hogy nem vagyok biztos benne! – nyögtem, amint
elértük a főbejáratot. – Biztos vagyok benne, hogy mindent
meg akarok tenni, minden követ meg akarok mozgatni, hogy
megmentsem a Charis House-t? Egyrészt nyilvánvalóan igen.
De ha ez szétszakíthatja a családunkat – akkor egyáltalán nem
vagyok benne biztos. Egy család többet ér egy háznál, nem
igaz? Anya és apa meg fogja találni a módját, hogy az iskola
továbbra is működjön, még akkor is, ha egy sátrat kell
felállítaniuk az erdőben, vagy egy pajtát kell bérelniük egy
szomszédos gazdától. Biztos vagyok benne.
– Óriási teljesítmény lenne újrakezdeni a ház elvesztésének
traumája után.
– A házuk, a jótékonysági szervezetük. Anya története és
identitása. Arról nem is beszélve, hogy az összes diákot
cserben kellene hagynia. – Dühösen meneteltem az autó felé,
az izgatottságtól és a szorongástól hajtva. – Rendben.
Eldöntöttem. Biztosan elmegyünk. Ha zsákutca lesz, akkor
tudni fogom. Ha van bármilyen remény, akkor majd kitalálom
a továbbiakat, ha odajutok. Egyszerre csak egy lépés, igaz?
– Oké. – Henry kinyitotta a kocsit, és beszálltunk.
– Hacsak… kivéve… Hah, Joy nagyi arckifejezése!
Összetöröm a szívét? Kórházban van, az isten szerelmére!
Nyolcvanhét éves! – Előrehajoltam, és a kezembe temettem az
arcom. – Beszélnem kell Jeddel.
– Mi lenne, ha félúton megállnánk, és ennénk valamit, aztán
újraértékelnénk a helyzetet?
Legszívesebben kinyújtottam volna a kezem, és
belekapaszkodtam volna Henry nyugodt és kiegyensúlyozott
viselkedésébe. Kit akartam átverni? A pánik felé zuhanva ki
akartam nyújtani a kezemet, és megragadni Henryt.
Felnéztem.
– Készítesz egy listát az előnyökről és a hátrányokról?
– Ha szeretnéd. Azt is jó lenne kitalálni, hogy mit fogsz
mondani, amikor odaérünk a címre.
– A francba! – A riadalom újabb hulláma száguldott fel a
mellkasomban. – Légy őszinte: nem teljesen abszurd ez az
egész ötlet?
Henry rám nézett, arca komoly volt, szeme szelíden
csillogott.
– Hányan gondolták Hatherstone-ban, hogy abszurd egy
alternatív iskola megnyitása? Esélyt adni ezeknek az elveszett
gyerekeknek?
Bánatos mosolyt villantottam.
– Két ember kivételével mindenki. Ó, és a szüleid. Négy.
– Viccelsz? A szüleim szerint katasztrofális ötlet volt.
– Nem mondod komolyan? Anya és apa tudja ezt?
– Láttad a sebhelyet, ami apám homlokán van?
Bólintottam, félig tátott szájjal.
 – Csak nem ütötte meg apa?
Henry elvigyorodott.
– Anyád egy krikettütővel verte koponyán. Esküszik, hogy
baleset volt, de mindketten tudjuk, hogy anyád jobban céloz,
mint egy precíziós lézer.
– Szóval, azt akarod mondani, hogy az eszelős tervek
öröklődnek a családunkban?
– Inkább azt mondom, hogy néha érdemes hatalmas
kockázatot vállalni valamiért, ami nagyon sokat jelent
számodra, még akkor is, ha mások ezt ostobaságnak és
felelőtlenségnek tartják.
– Úgy gondolod, hogy ostobaság és felelőtlenség?
Henry szilárdan az útra szegezte tekintetét.
– Elvinnélek oda, ha így gondolnám?
A válasz erre, az elmúlt vele töltött hét alapján, valószínűleg
igen volt.
***
Az egyik „egészséges”, házi készítésű hamburgereket árusító
helyet választottuk, fél mérföldes kerülővel az M1-től. Gyors,
egyszerű, de nem túl sivár ételre vágytam, és egy áfonyás-
gesztenyés hamburger lepénykenyéren, csírasalátával és
paszternákos sült krumplival tökéletes volt.
– Úgy néz ki, mint amit anyukád szokott készíteni.
Nevettem.
– Ez az én gyerekkori komfortkajám megfelelője.
– Örülök, hogy komfortosabban érzed magad.
Az igazság az, hogy ennek sokkal több köze volt ahhoz,
hogy Henryvel voltam, mint az ételhez. Bár az ünnepi légkör
is segített: a hangulatos bódét, amelyben ültünk, nevető és
beszélgető emberek csoportjai vették körül, karácsonyi fények
csillogtak, és valódi tűz gondoskodott a melegségről. A
háttérben egy vidám dallam csilingelt, és a lábam nem tudott
ellenállni annak, hogy doboljon a ritmusára.
– Készen állsz beszélni arról, ahová megyünk? – Henry
megvárta, amíg majdnem befejeztem az evést, mielőtt a nyers
emlékeztetővel, hogy miért is vagyunk itt, véget vetett volna a
jókedvnek.
– Nem igazán. De azt hiszem, a végén még megbánom, ha
mégsem. – Letettem a hamburgerem maradványait, miután
gyorsan elment az étvágyam.
– Mit mondjak neki, ha ott találjuk?
– Mit akarsz mondani?
– Meg akarom kérdezni tőle, hogy ő lehet-e Joy Papplewick
gyermekének apja. Tudja-e, hogy ő az, és ha igen, hol a
fenében volt eddig? Minden más a válaszától függ.
Henry türelmesen várt, míg én a következő perceket azzal
töltöttem, hogy átrágjam magam csapongó gondolataimon,
egyre szorosabb csomóba kötve magam, amíg újra a teljes
kiborulás szélére nem kerültem.
– Hé! – határozott hangon félbeszakította gyötrődésemet. –
Vegyél egy nagy levegőt.
– Nem emlékszem, hogy kell – mondtam reszelős hangon.
Henry felállt a székéről, és mellém csúszott a padra. Úgy
tűnt, nem tudja eldönteni, hogy megfogja-e a kezemet, vagy
megöleljen, de ezt a dilemmát megoldottam azzal, hogy
gyakorlatilag nekivetettem magam a mellkasának, és az
arcomat a ronda zöld pulóverébe fúrtam. A karja gyorsan
körém fonódott, és egy irgalmas hosszú pillanatra nem
gondoltam semmire azon kívül, hogy puha gyapjú simogatja
az arcomat, és erős álla a fejem tetején pihen.
– Meggondoltam magam. Nem maradhatnánk inkább itt? –
motyogtam, miután sikerült egy kis levegőt visszaszívnom a
tüdőmbe.
– Bármilyen kellemes is itt lenni, hajlandó vagy elmondani
a szüleidnek, hogy leléptél tőlük, és velem töltötted az estét
egy étteremben?
– Ó, nem. Arra még nem is gondoltam, hogy mit mondjak
nekik. – Homlokomat a mellkasához szorítottam. – Azt kell
majd mondanunk, hogy együtt vacsoráztunk?
– Együtt vacsoráztunk.
– Nos, igen, de ez azért volt, mert küldetésen vagyunk a
Charis House megmentéséért. Nem azért, mert, nos, mert mi…
– Mert kedveljük egymást? – Henry pozíciót váltott. –
Beszélj a magad nevében. Boldogan töltöm az estémet úgy,
hogy veled vacsorázom, pusztán azon az alapon, hogy
élvezem a társaságodat.
A hangja a szokásos módon nyugodt volt, de nem tudta
elrejteni, hogy a szíve hevesebben kezdett dobogni az arcom
alatt.
Kíváncsi voltam, vajon ő is érzi-e, hogyan zakatol az enyém
válaszként.
Behunytam a szemem, remélve, hogy ez talán csökkenti a
hirtelen támadt elektromosságot, mint a vihar előtt feltöltődő
levegőben.
Ha valami, akkor a körülöttünk lévő nyüzsgés kizárása csak
fokozta a feszültséget.
Aztán a telefonom csengetett egy üzenettel. A lehető
leggyorsabban kikecmeregtem Henry karjából, és miközben
megpróbáltam érte nyúlni, a földre löktem a telefonomat.
Henry lehajolt, felvette, és egy pillanatra megdermedt,
amikor elolvasta a képernyőt.
– Nem Jed az – mondta, és az arca visszaváltozott robot-
Henryre. Felállt, az asztalra tette a telefont, majd sietve lekapta
a kabátját a szék támlájáról. – Ha befejezted az evést, jobb, ha
megyünk.
– Igen, persze. Megyek és fizetek.
– Kifizetem a felét – válaszolta Henry, és a hangja
határozottan fagyos volt.
 – Nem, egészen Hertfordshire-ig vezetsz értem. Persze hogy
fizetek.
– Beatrice, eszedbe jutott, hogy ha a Charis House bezár,
elvesztem a munkámat? Azt, amiért otthagytam az éppen
felívelő karrieremet? Nem mindig minden rólad szól.
Azzal fogta magát, és egy bankjegyet csapott a pultra,
anélkül, hogy pontosan kiszámolta volna a rá eső részt,
beleértve a 10 százalékos borravalót, ezután kiviharzott az
ajtón, én pedig annyira meg voltam döbbenve, hogy csak jóval
később jutott eszembe megnézni, mi volt az üzenet.
Az út utolsó másfél óráját csendben töltöttük, csak a
jazzrögtönzések kakofóniája nyomta el Henry kimért
lélegzését és az én zavaros gondolataimat a történtekről.
***
Az első jele annak, hogy utunk nem az általam remélt
álomszerű eredményre vezet, az utca volt, ahová befordultunk,
amelyet viktoriánus ikerházak sora szegélyezett egy kisváros
külvárosának peremén. Megfelelő nagyságú, jó állapotú
épületek voltak, de egyáltalán nem úgy tűntek, mintha a
tulajdonosoknak lenne elajándékozni való félmillió fontjuk.
Már majdnem hét óra volt, amikor Henry megállt a levélben
szereplő cím előtt, leállította a motort, és a műszerfalra
szegezte a tekintetét.
– Nem tudom, mit tettem vagy mondtam, amiért haragszol
rám, de van rá esély, hogy félre tudod tenni, amíg ennek az
egésznek vége nem lesz? – Szünetet tartottam, próbáltam
uralkodni a hangomban lévő remegésen. – Tényleg szükségem
van arra, hogy velem legyél.
– Veled vagyok – motyogta, és az egyik válla megrándult.
– Nem. Szükségem van arra, hogy velem legyél.
Lassan felém fordult, bár jó néhány másodpercbe telt, mire
a szeme megállapodott rajtam.
– Sajnálom. Veled vagyok.
 Tekintetünk találkozott, és elhittem, hogy komolyan
gondolja.
– És nem haragszom rád.
Válaszul felhúztam az egyik szemöldököm.
– Nem mondtam, hogy nem vagyok dühös. De nem miattad.
– Oké. – Néhány mély lélegzetet vettem. – Minél tovább
ülök itt, annál rosszabb lesz. Csináljuk.
Aztán, még mielőtt észrevettem volna, hogy mozog a
lábam, már kopogtam is a tengerészkék bejárati ajtón.
A nő, aki ajtót nyitott, a hetvenes éveiben járt, ami pozitív
jel volt. Elvékonyodó ajka, amikor megkérdeztem, hogy
beszélhetek-e Tony O’Dowddal, nem volt az.
– 2004-ben meghalt.
Önkéntelenül tettem egy lépést hátra, a szavak – nem
számít, mennyire igyekeztem felkészülni rájuk – fizikai
csapásként értek.
– Tony O’Dowd, az újságíró? – kérdezte Henry, és
megnyugtatóan a hátamra tette a kezét.
– Igen. Sok van még belőle?
– De itt is lakott? Ismerte őt? – sikerült megkérdeznem, és
keményen küzdöttem azért, hogy visszanyerjem a
nyugalmamat.
– Házasok voltunk. – Fel-alá járt a szeme rajtam. – Miért
jött ide?
– Ismerte a nagymamámat, Joy Papplewicket. – Ez
határozottan felkeltette az érdeklődését, ezért folytattam. – A
családunk megpróbálja összerakni a korai életének néhány
hiányzó fejezetét, és megtudtuk, hogy barátok lettek Tonyval,
amikor Tony időt töltött vele, hogy információkat gyűjtsön egy
cikkhez.
– Ez mikor volt?
– 1961-ben.
 – Mielőtt találkoztam vele. Valószínűleg akkoriban az első
feleségével, Elizával járt jegyben.
– Szívesen hallanék róla többet, ha lenne ideje beszélgetni
néhány percet – kérleltem, felöltve a legjobb tévés
mosolyomat, és reménykedve néztem a mögötte lévő
folyosóra. – Elég hosszú utat tettünk meg.
A nő összeszorította az ajkát, és elgondolkodott ezen, amíg
Henry pompás érzékkel közbe nem szólt.
– Biztos vagyok benne, hogy Joy rendkívül hálás lenne.
Nem mulasztjuk el megmondani neki, hogy milyen segítőkész
volt.
– Akkor, gondolom, jobb, ha bejönnek. De nem készítek
teát. Hat óra után nem nyúlok a kannához.
– Nagyon köszönöm. Bea vagyok, ő pedig Henry.
– Pat. Kérem, töröljék meg a lábukat a lábtörlőn, és vegyék
le a cipőjüket. – Megvárta, amíg ezt megtettük, majd
bevezetett minket egy szerény méretű nappaliba. Nem voltam
egészen biztos benne, miért kértem meg, hogy bejöhessünk.
Pat nyilvánvalóan semmit sem tudott Joy nagyiról vagy a
kisbabájáról. Csakhogy – ha Tony esetleg tudta, hogy ő az apa,
lett volna rá esély, hogy elmondta a feleségének. Még ha csak
szerelmi viszonya is volt Joyjal, vajon nem olyan emlék ez,
amit az emberek egy idő után megosztanak egymással?
– Soha nem beszélt Joyról? Esetleg nem említette, hogy
ismerte őt? – kérdeztem, miután helyet foglaltam a kopott
kanapén.
– A show-bizniszről írt. Sok híres embert ismert. Bár nem
emlékszem, hogy kifejezetten őt említette volna.
Nem sokatmondó az, hogy nem említette őt, amikor annyi
időt töltött a társaságában? Nem éreztem azonban
helyénvalónak feltenni ezt a kérdést az özvegyének.
– Tony az a fajta ember volt, aki megőrizte a múltjából
származó tárgyakat? Azért találtuk meg ezt a házat, mert
Joynál van egy levél, amit Tony írt neki. Talán válaszolt rá?
 – Még ha meg is őrizte volna őket, ennyi év után már semmi
sem maradt belőlük.
Henry ahelyett, hogy leült volna, inkább a nappaliban
bóklászott. Ekkor megállt, és egy fényképre mutatott az egyik
oldalsó asztalon.
– Ez ő?
Pat felpillantott.
– Nem, ő a bátyám.
– Van olyan fényképe, amit megnézhetnénk?
– És akkor ígérem, eltűnünk – tettem hozzá, remélve, hogy
ez ösztönzőleg hat rá.
– A régiek ott vannak. – A nő egy masszív kredenc felé
biccentett, és Henryt az egyik ajtajához irányította, amely
mögött egy rendezett köteg fényképalbumot talált.
– A zöld alul. Lehet, hogy van benne valami.
Henry lapozgatni kezdte, gondosan végigpásztázva minden
egyes oldalt. Tudtam, hogy talált valamit, amikor megállt, és
egész teste mozdulatlanná vált.
– Ő az? – kérdezte, és Pathez lépett, hogy megmutassa neki
a képet.
– Ez akkor volt, amikor először randevúztunk, még a
hetvenes évek elején. Ha tovább lapoz, ott vannak az esküvői
fotók.
Henry hozzám fordult, hogy megmutassa az oldalt.
Olyan érzés volt, mintha a testem minden sejtjéből kiszívták
volna a levegőt. Pislognom kellett, hogy ne táncoljon előttem a
kép, mielőtt még egyszer megnéztem volna, mert első
pillantásra megesküdtem volna, hogy apám fényképét látom.
– Jóképű férfi – préseltem ki magamból, és nem hazudtam.
– Régen kétségtelenül az volt. – Pat savanyú
arckifejezéséből világosan látszott, hogy nem szeretettel vagy
fájdalommal emlékszik néhai férjére. Inkább bosszúsan.
 – Nem bánja, ha megkérdezem, hogy vannak-e gyermekei?
– Én ugyan nem. – Megvonta a vállát. – Tonyt nem
érdekelte a dolog.
– Említette az első feleségét. Abból a házasságból nem
születtek gyerekei?
– A házassága nem tartott egy évnél tovább. Kezdettől
fogva katasztrófa volt, ahogy én tudom. Szóval, nem.
– Nem baj, ha lefotózom ezt a képet? Biztos vagyok benne,
hogy Joy szívesen megnézné.
– Vigye el, ha szeretné. Van még belőle bőven.
– Ha biztos benne… – A kezem annyira remegett, hogy
Henrynek kellett óvatosan kiügyeskednie a fényképet az
albumból. Volt annyi lélekjelenléte, hogy elkérje a nő
telefonszámát is, ha esetleg további kérdéseink lennének, amit
ő vonakodva megadott azzal a feltétellel, hogy este hat után
nem keressük.
– Most, ha nem bánják, mindjárt kezdődik a Coronation
Street.
– Köszönöm, nagyon segítőkész volt.
– Ha maga mondja.
Fogalma sem volt róla, mennyire.
 29

– Nem tudom elhinni – mondtam körülbelül az

egymilliomodik alkalommal, mióta elindultunk. Jed hívott,
amikor már félórányira voltunk hazulról, és nagy nehezen
sikerült eldadognom, mi történt, beleértve a legutóbbi
megdöbbentő felfedezést is.
– Biztos vagy benne? – kérdezte, és a hangjában feszültség
lüktetett. – A régi fényképek nem mindig olyan egyértelműek.
– Többoldalnyi volt belőlük. Mindegyiken apa mosolygott
rám. – Gyorsan lefényképeztem a fotót, és elküldtem neki.
– Hűha! Oké. Most mit csináljunk?
– Hát, az biztos, hogy nem fogunk pénzt kérni az
özvegyétől – válaszoltam egy erőtlen nevetés kíséretében,
annak ellenére, hogy a dolog távolról sem volt vicces.
– Elmondjuk apának?
– Hogy tudnánk nem elmondani neki?
– Lehet, hogy érzéketlennek hangzik, de nem kellene
várnunk?
– Úgy érted, amíg Joy nagyi nincs többé? – Erősebben
markoltam a telefont, émelyegtem az egész beszélgetéstől, a
fejem lüktetni kezdett.
– Nos, nem kell vele sietni, miután már tudjuk, hogy ez nem
segít a Charis House ügyén, nem igaz?
– Igaz. De ha mégis elmondjuk apának, nem jobb-e, ha még
van esélye beszélni a nagyival erről? Különben csak még több
megválaszolatlan kérdés marad számára.
 – Amelyekre, amennyire tudjuk, soha nem is akarta tudni a
válaszokat – sóhajtotta Jed. – Talán azzal tennénk a legjobbat,
ha megtartanánk magunknak.
– Amennyire tudjuk. De vajon mennyire, ha figyelembe
vesszük, hogy senkinek sem szabad még csak említenie sem?
– Biztos vagy benne, hogy most kellene elmondanunk neki?
– Nem!
– Szerinted ne mondjuk el neki? – Hallottam, hogy Jed
egyre jobban elkeseredik.
– Nem! Azt hiszem, fogalmam sincs, mit kellene tennünk!
Azt reméltem, hogy te – mint legidősebb testvér – tudni fogod.
– A francba! – sóhajtott. – Beszélek Miával.
***
Fél tízre értünk a Coach House-hoz, Jed autója közvetlenül
mögöttünk fékezett le, ahogy visszaérkeztek a kórházból.
Henry nem akart bejönni, mondván, hogy még ki kell
pakolnia. Bár hazafelé jövet nem viselkedett velem nyersen,
minden megjegyzésemre robot-Henry-féle udvariassággal
válaszolt, és meg sem kísérelt valódi beszélgetést
kezdeményezni.
Mia lefektette a gyerekeket, míg Jed és én a
dolgozószobában gyűltünk össze.
– Nem kérdés, hogy ő az – jelentette ki, miután
megvizsgálta a fényképet az asztali lámpa fényében.
– Én és a hülye ötleteim. – Megráztam a fejem. – Miért nem
mondtad már az elején, hogy ez egy szörnyű terv?
– Határozottan emlékszem arra, amikor azt mondtam neked,
hogy ezt a titkot nem nekünk kell felfednünk.
– Arra is emlékszel, hogy meggyőztél, keressek tovább,
amikor kész voltam feladni?
– Egész éjszaka vitatkozhatunk azon, hogy ki a hibás, vagy
pedig kitalálhatunk egy tervet, hogy mit tegyünk – mondta Jed
sértett hangon. Tudtam, hogy csak a stressz miatt lett nyűgös,
ettől függetlenül felborzolta kishúg-tollaimat.
– Mondtam már, hogy nem tudom, mit kellene tennünk!
Csak akkor akartuk elmondani bárkinek is, ha a férfi, akit
találtunk, segíthet nekünk, de most, hogy megtaláltuk,
valóságos lett, nem csak egy ötlet. Nem tudom, hogy képes
vagyok-e titokban tartani. Főleg azzal együtt, ami most
következik, hogy a küldetés kudarcot vallott.
– Akkor elmondhatnánk Joy nagyinak, hogy tudjuk, és
meglátjuk, mit szól hozzá.
– Nem! – Ez a javaslat elborzasztott. – Nem láttad, hogyan
reagált, amikor felhoztam a dolgot. Ezt felejtsük el. Vagy
elmondjuk apának, vagy nem mondjuk el senkinek.
– Bár Henrynek már elmondtad.
– Ó, Henry gyakorlatilag családtag, az nem számít!
– Milyen kényelmes, hogy amikor ki akarod fecsegni neki a
családi titkainkat, hirtelen közénk tartozik. Amikor bárki más
tesz róla említést, akkor csak egy kiállhatatlan okostojás.
– Ez nem igazságos!
– Mi a helyzet Adammel? Elmondtad neki?
– Természetesen nem!
– Valószínűleg csak idő kérdése – gúnyolódott.
– Akkor ez eldöntötte a kérdést, nem igaz? Ha már ilyen
nagyszájú vagyok, akkor jobb, ha megmutatod anyának és
apának, mielőtt véletlenül elkotyogom az időjárás-előrejelzés
közben is!
– Mit kotyogsz el?
Mindketten megpördültünk. Apa ott állt az ajtóban, és úgy
nézett, mintha rajtakapott volna minket, miközben felgyújtjuk
a karácsonyfát. A hóember a pulóverén gyanakodva meredt
ránk a répaorra mögül.
 – Semmit – csattant fel Jed, amitől még bűnösebbnek
tűntünk.
Apa megmozdult, hogy felvegye a fényképet, amely a
padlóra libbent, amikor hirtelen megfordultunk.
– Ó!
Ösztönösen egy lépéssel közelebb léptem a bátyámhoz, és a
rettegéstől elnémulva néztük, ahogy apa arcán meglepetés,
bosszúság, lemondás és végül csalódottság jelenik meg – ami
valószínűleg a legkevésbé kedvelt szülői érzésem volt, annak
ellenére, hogy ez volt az, amit a legjobban ismertem.
Miután egy örökkévalóságnak tűnő ideig álltunk ott hárman,
anya sétált be.
– Mi történt? Rossz híreket kaptunk? Joy az?
Apa csendben átnyújtotta neki a képet. Anya meglepetten
rándította hátra a fejét, majd visszaadta neki, és a szája komor
vonalba húzódott.
– Látom, nem unatkoztatok – mondta.
– Um. – Ez volt a legjobb, amit sikerült kipréselnem, ami
egy gyámoltalan hanggal több volt, mint amit Jed produkált,
aki sokkal kevésbé volt hozzászokva ahhoz, hogy Armstrong
igazgató tekintetének a fogadó oldalán álljon.
– Jobb, ha megmagyarázod – tette hozzá apa, és mereven
leereszkedett a székére.
Így hát elkezdtem beszélni, dadogva és összerezzenve a
saját szavaimtól, amit főként a fejemben lévő objektív hang
okozott, amely megjegyezte, hogy a szüleim mennyire nem
tűnnek meglepettnek.
Néhányszor belegabalyodtam, de Jed közreműködésének
köszönhetően sikerült befejeznem, és végre abbahagyhattam a
szánalmas dadogást.
A szüleim úgy néztek ránk, mint az ikerszobrok,
sápadtfehéren, minden izmuk megmerevedve, és bele sem
mertem gondolni, mitől… Düh? Megbántottság? Árulás?
Vagy, ami a legvalószínűbb, mindezek egyszerre.
Egy dolog biztos volt, nem fogják megköszönni az iskolájuk
megmentéséért indított vakmerő próbálkozásunkat.
Anya szólásra nyitotta a száját, pont akkor, amikor a légkör
annyira feszültté vált, hogy attól féltem, szétrobbannak az
ablakok, de apa határozottan megrázta a fejét. Erre most ő
akart válaszolni.
– Milyen indokod volt arra, hogy a nagymamádat is
belekeverd ebbe?
– Nem kevertem bele. Csak megkérdeztem.
– És ettől az embertől, egy idegentől, pénzt akartál kérni? El
akartad mondani egy idős embernek, hogy van egy fia, és ha
ez nem lett volna elég ahhoz, hogy sokkot kapjon, akkor még
bedobtad volna azt is, hogy félmillió fontot is kérsz tőle?
Apa keze megremegett, ahogy a fényképet markolta.
– Hogy merészelsz beleavatkozni valamibe, ami ennyire
drága, ennyire személyes? Emberek életével szórakozol. Hogy
képzelhetted, hogy ez jól végződhet?
Még soha nem hallottam apámat ilyen dühösnek. Azok,
akiknek a segítésén fáradhatatlanul dolgozott, számtalanszor
elárulták, cserben hagyták és bántak borzalmasan vele, de ő
egyszer sem vesztette el velük szemben a türelmét, soha nem
mutatott mást, csak együttérzést és megértést. Lehetetlen volt
megakadályozni, hogy a döbbenet könnyei kibuggyanjanak
belőlem.
– Annyira nem tiszteled a nagymamádat, hogy azt hiszed,
titokban tartaná ezt anélkül, hogy tudná, ez az egyetlen helyes
megoldás? El tudod képzelni, milyen lehetett neki, hogy
idegenek szaglásznak a személyes iratai között, megpróbálják
megzsarolni az orvosát, olyan információk után szimatolnak,
amelyeket – a gyermeke érdekében – titokban akart tartani?
– Szörnyű lehetett, de…
 – Akkor mit gondolsz, hogy érezné magát, ha tudná, hogy a
saját családja, az unokái pontosan ezt tették?
Apa most már szinte kiabált, ami arra késztette anyát, hogy
odamenjen hozzá, és átkarolja. Ebben a pillanatban rosszabbul
éreztem magam, mint valaha életemben. Az összes alkalom,
amikor ostobának, nem elég jónak, csalódásnak éreztem
magam, semmi volt ehhez képest.
– Tudtad, ugye? – kérdezte Jed.
– Hát persze hogy tudtam! – Apa megállt a szavaktól
fuldokolva. – De nektek nem volt jogotok hozzá, hacsak
anyám vagy én nem döntünk úgy, hogy elmondjuk nektek. –
Megsemmisítő pillantást vetett rám. – És Henry Fairfaxnek
biztosan nem volt.
– Nagyon sajnálom. – Ez volt minden, amit mondani
tudtam.
Apa leengedte az állát, arca mereven az ablak felé fordult.
– Biztos vagyok benne.
Miután még egy gyötrelmes percig ott ácsorogtam, Jed
megfogta a karomat, és az ajtó felé biccentett. Némán
követtem őt a konyhába, és egy székbe süllyedtem, miközben
ő kiszolgálta magát egy sörrel.
Anya később talált nekünk még egy üveg sört és egy pohár
bort.
Újabb könnyek, újabb bocsánatkérések, eldadogott,
összevissza magyarázkodások következtek, mígnem két
felemelt kézzel elhallgattatott minket.
– Épp most kellett ennek kiderülnie. Már így is olyan nagy a
nyomás rajtunk. Apád betegre aggódja magát az anyja miatt.
És most ez. – Szünetet tartott. – Mintha nem érezné magát elég
haszontalannak.
– Apa nem haszontalan. – Megrökönyödve ráztam a fejem.
– Nem. De Tony O’Dowd az volt. Joy azért nem beszélt
neki soha Jontyról, mert miután titokban megkérte Joy kezét, ő
rajtakapta egy másik nővel. Miután rájött, hogy terhes, úgy
döntött, hogy megbocsátja a férfi szörnyű hibáját, és ekkor
megjelent egy másik menyasszony, akit elfelejtett
megemlíteni. Tony O’Dowd egy hazug, csaló sármőr volt.
Ami még rosszabb, önző, gyáva alak volt, aki a barátaival és a
családjával ugyanolyan nemtörődöm volt, mint a nőkkel. A
nagymamád csak örülhetett, hogy időben rájött. A férfi üldözte
őt, még mindig ki volt éhezve a másodkézből szerzett hírnévre
és szerencsére. Miután Joy világossá tette, hogy lezárta a
kapcsolatukat, a férfi feleségül vette az eredeti menyasszonyát.
– Tudnia kellett, hogy ő lehet apa apja.
– Nem akarta tudni, ezért nem kérdezte.
Jed újabb kortyot ivott a sörből.
– Elmondtad volna, ha megkérdezzük, mielőtt elkezdünk
keresni?
Anya megrázta a fejét.
– Talán rábeszélhettem volna apádat, ha nem sikerül
meggyőznöm titeket, hogy a keresés eredménytelen lesz.
– Nos, legalább sikerült elkerülnünk, hogy felzaklassuk Joy
nagyit. – Felálltam, több mint készen arra, hogy bemásszak a
gyerekkori paplanom alá, és nagyon sokáig ott maradjak.
***
Az ágyban kinyitottam a laptopomat, és az időjárással
kapcsolatos honlapok és a közösségimédia-csoportok
megnyugtató rituáléjához fordultam. Az oldalakat görgetve
rövid válaszokat adtam azoknak, akik a közelgő eseményekkel
kapcsolatosan tettek fel kérdéseket, és feljegyeztem azokat,
amelyeket a holnapi adásban kiemelek majd. Hiába merültem
el a szenvedélyemben, nem volt elég ahhoz, hogy eloszlassa a
megsemmisítő bűntudatot, de legalább egy kicsit segített.
Már az értesítések végéhez közeledtem, amikor eszembe
jutott, hogy még az étteremben kaptam egy sms-t. Megnéztem
a telefonomat, és láttam, hogy Adam írt.
 ANNYIRA ÖRÜLÖK, HOGY IGENT MONDTÁL. ALIG VÁROM
MÁR A NAGY ESEMÉNYT!

Mi a fene?
Feltételeztem, hogy Adam a szilveszterről beszélt, nem pedig
kitalált egy fantáziaigent a lánykérésre, de a szív, a pezsgő és a
csilingelő pohár emojik teljesen hamis benyomást keltettek.
Beleborzongtam, amikor elképzeltem a reakciót, ha valaki
más is meglátta volna.
Aztán eszembe jutott, hogyan változott meg Henry
hangulata, miután felvette a telefonomat a padlóról.
Gyors egymásutánban különböző gondolatok zúdultak a
fejembe: Henry azt hitte, hogy Adam eljegyzett, és emiatt lett
dühös.
Azért volt dühös, mert nem kedveli Adamet (amiről tudtam,
hogy igaz), vagy azért, mert engem igenis kedvel (amiről
tudtam, hogy sokkal kevésbé valószínű)?
És ha igen, akkor mi van?
Ilyenkor azt kívántam, bárcsak lenne egy olyan barátom,
akit este tizenegy órakor felhívhatok, hogy kibeszéljünk egy
üzenetet. Ehelyett, miután néhányszor keresztülszeltem a
hálószobámat, lementem a padláslépcsőn, és bekopogtam Jed
régi hálószobájának ajtaján.
– Mi van? – morogta, és kivágta az ajtót, a haja már százféle
irányban állt. – Már majdnem éjfél van.
– Mia még ébren van?
– Nem.
– Mi történt? – Mia jelent meg mögötte szaténköntösének
zsinórját csomózva, miközben az álmot pislogta ki a szeméből.
– Vagy inkább azt kellene kérdeznem, hogy ki történt,
tekintve, hogy engem keresel, nem pedig a bátyádat.
– Eh? – motyogta Jed, amikor Mia határozottan félretolta őt
az ajtóból.
 – Mennyire súlyos? Nappali? – Gyorsan végigmért. – Azt
hiszem, jobb, ha felmegyünk. A konyhán keresztül.
***
Odahúztam az öreg, roskatag karosszéket, hogy Mia az
ágyamra tehesse a lábát, míg én a fejtámlának dőltem.
Pizsamában, az ölünkben egy tál jégkrémmel úgy néztünk ki,
mint akik olyan késő esti testvéri csevegésre készültek, amit
tiniként igazán élvezhettünk volna, ha Jed nem egy nálam hat
évvel idősebb nőbe szeretett volna bele.
– Tehát ki a probléma, Adam vagy Henry?
Összeráncoltam a homlokom.
– Valahogy mindkettő.
– Folytasd.
Mivel elfogulatlan véleményt akartam kapni, megmutattam
neki a szöveget.
– Eljegyeztek! – Szeme elkerekedett a döbbenettől. –
Adam?
– Nem.
Röviden beszámoltam neki a kocsikázásról és a
szilveszterről.
Döbbenete éles figyelembe váltott.
– Vajon szándékosan küldte ezt, remélve, hogy valaki rossz
következtetést von le?
– Ez egy kicsit erőltetettnek tűnik. Nem mintha bárki is
olvasgatná az üzeneteimet. És ha mégis, meg tudnám
magyarázni. Szerintem valószínűleg csak túlzottan lelkes volt,
mint mindig, és nem vette észre az összefüggéseket.
– Vagy egy tudat alatti üzenetet küldött, arra az esetre, ha
valaha is megkérné a kezed.
– Nos… – Ezután beszámoltam a zeneszobában folytatott
beszélgetésről.
 – Mondanám, hogy meglepődtem, de egyértelmű volt, hogy
komoly céllal jött vissza. Az a dal a Látványosságon. Hogy
felbukkant a kórházban. Az elég merész húzás volt, tekintve,
hogy hat hónapja szakítottatok.
– Nála minden a nagy gesztusokról szól. Azt hiszem, tudta,
hogy ezúttal komolyan gondoltam, hogy továbblépek. A
virágok és egy újabb dal, amiben szerepel a nevem, nem lesz
elég.
– Tudom, hogy nem mondtál igent…, de az a benyomásom,
hogy nem mondtál nemet sem, ha együtt pattantatok fel egy
lovas kocsira.
Letettem a kanalamat.
– Annyira össze vagyok zavarodva, Mia. Csak pörög és
pörög a fejemben, és az őrületbe kerget. Mindennel együtt,
ami most történik, nem tudok rendesen gondolkodni. –
Felvettem a párnát, amelyre az előző kutyánk, Pickle képét
hímeztem, és megszorítottam. – Ezért gondoltam, hogy egy
rendes randi talán segíthet megerősíteni a döntésemet.
– Ami igen vagy nem?
– Nem tudom.
– Azt hiszem, mélyen legbelül már döntöttél. –
Körültekintően belekanalazott a fagylaltba.
– Tizenkét éve tart, Mia. Tizenkét éve szeretem őt, várok és
remélem, hogy egy nap engem választ a hülye zenéje helyett.
Az álmom valóra vált.
– De lehet, hogy már nem ő az álmod.
– Úgy érzem, hibáznék, ha elsétálnék anélkül, hogy biztos
lennék benne.
– És hogy a dolgok még jobban összegabalyodjanak –
lassította le beszédét, miközben kikaparta a maradékot a
táljából –, felbukkan Henry Fairfax.
– Ööö, mi? – A kanalamat az arcom egyik oldalához
szorítottam, remélve, hogy a hideg fém talán megakadályozza,
hogy a bőröm olvadásnak induljon.
– Azt mondtad, hogy Henry és Adam… óóó! – Előrehajolt,
és a szeme felcsillant, ahogy a darabok összeálltak. – Henry
elolvasta az üzenetet, és azt hiszi, hogy eljegyeztétek egymást!
– Valószínűleg.
Hátradőlt, és elhelyezkedett egy újabb történethez.
– Mit mondott?
– Semmit. Csak elhallgatott.
– Tudod, hogy Henry-mércével mérve ez azt jelenti, hogy
valószínűleg szerelmes beléd.
– Az elmúlt héten mi… nagyon jó barátok lettünk. Gyűlöli
Adamet, és valószínűbb, hogy nem akarja, hogy a barátja
megint megsérüljön.
– Igazad van. Ez az ember egy rejtély. Nem lepődnék meg,
ha lenne valahol egy felesége és gyerekei, akikről még nem
beszélt. Viszont az az igazán érdekes, hogy most először
érdekel téged, mit gondol Henry.
Azért hívtam ide Miát, hogy kikérjem az őszinte
véleményét, de amikor ebben a kontextusban beszéltem
Henryről, még mindig be akartam bújni a paplanhuzatomba.
– Ahogy említettem, barátok lettünk – mondtam lassan.
– És te azt szeretnéd, ha ennél több lenne?
Tétováztam. Ez volt a nagy kérdés.
– Nem tudom. – Homlokomat a párnának támasztottam. –
Eddig csak egy férfi iránt éreztem valamit. Mindig tudtam,
hogy ki lesz a boldog befejezésemben. Bármennyire nem
működtünk jól Adammel, ismerem őt. Már maga a gondolat is
elég rémisztő, hogy valaki máshoz vonzódom. De Henryhez?
Egész életemet azzal töltöttem, hogy utáltam őt, és most
rájöttem, hogy egyáltalán nem olyan, mint gondoltam. És a
kínos múltunkon felül ott vannak még a szüleink, a munkája a
Charis Houseban… Ez még anélkül is sok, hogy egy házassági
ajánlat leselkedne a vállam mögül.
 – Akkor ne is gondolj rá. – Megvonta a vállát. – Hallgass a
megérzéseidre. Vagy a szívedre. Bármelyik is mondja azt,
hogy Henryvel kell lenned, arra hallgass.
– De gyakorlatilag képtelenség bemérni, hogy Henry mit
gondol vagy érez. Vissza kellene utasítanom egy férfit, akiről
tudom, hogy képes vagyok szeretni, akiről tudom, hogy szeret
engem, csak azért, mert egy férfi, akit alig ismerek, esetleg
megpróbálkozna vele? Egyik oldalon házasság, a másik
oldalon… semmi.
– Nem hiszem, hogy ezt így kellene látnod. – Mia most
halkan beszélt, a tekintete találkozott az enyémmel. – Ez nem
az egyik vagy a másik. Biztosra kell menned, ha úgy döntesz,
hogy Adamhez mész hozzá, így elkötelezheted magad
mellette, vagy elkötelezheted magad a továbblépés mellett
anélkül, hogy fennállna a veszélye annak, hogy felbukkan, és
kisiklatja, bármit is hozzon a jövő. És ha ezt eldöntötted, akkor
elkezdhetsz gondolkodni azon, hogy kíváncsi vagy-e arra,
hogyan alakulnak a dolgok Henryvel. Nem kell most nagy
döntést hozni. Bármit is gondolnak vagy remélnek a szüleitek,
maradjatok lazák, próbáljatok ki néhány randit. Nem ő a
legrosszabb választás, ha újra nekivágsz a randizás világának.
– Tényleg? Henryről beszélünk!
Mia elmosolyodott.
– Mondd meg, mikor lesz az első randitok, én pedig sarokba
szorítom a tanáriban, és határozott utasításokat adok neki,
hogy mit vegyen fel.
– Úgy tűnik, eléggé biztos vagy abban, hogy merre tart ez
az egész.
– Bea, már sok éve ismerem a szüleidet. Még egyszer sem
tévedtek ekkorát.
– Vagy ha tévednek, akkor valahogy mégiscsak
kikényszerítik, hogy megtörténjen.
Felállt, és odajött, hogy megöleljen, mielőtt elmegy.
 – Úgy tűnik, elég jól kitartasz amellett, amit te akarsz. Ez az
egyik oka annak, hogy olyan büszkék rád.
Na tessék, hát ez nem úgy hozta vissza az este korábbi
zűrzavarát, mint egy ütés a mellkasomba?
Arra számítottam, hogy egy újabb éjszakát töltök majd a
takaróm alatt vergődve, mint egy partra vetett hal, miközben a
különböző problémák azon versenyeznek, hogy melyik tud
jobban stresszelni. Ehelyett – szerencsére – minden bizonnyal
elértem a túlterheltséget, mert a következő pillanatban
megszólalt az ébresztőm, és két órám maradt, mielőtt vissza
kellett mennem dolgozni.
Addig tébláboltam a padláson, amíg fel nem öltöztem, be
nem pakoltam a táskáimat, és rendbe nem tettem a szobát.
Végül beletörődve, hogy kifogytam a kifogásokból,
leballagtam a lépcsőn, hogy szembenézzek a szüleimmel.
– Á, Beatrice – jelentette be anya. – Csatlakozhatsz a
háborús bizottsághoz.
Öntöttem magamnak egy bögre teát, és úgy döntöttem, hogy
inkább a pultnak támaszkodva maradok, mint hogy az
asztalhoz üljek, amíg ki nem derítem, mi történik.
– Az elszántságod, ami elment egészen az erkölcsi árulásig,
megihletett minket – folytatta, és leült a padra apa mellé, aki
egy apró mosolyt küldött felém. – Ideje, hogy a zenekar
abbahagyja a szerenádozást a Titanic fedélzetén, és elkezdje
kitalálni, hogyan építsen mentőcsónakot.
– Igen?
– Ahelyett, hogy minden figyelmünket a Charis House
utolsó karácsonyára összpontosítanánk, inkább kitaláljuk,
hogyan menthetnénk meg az iskolát – tette hozzá Jed
segítőkészen.
– Igen. Ez fantasztikus. De nekem mennem kell dolgozni.
– Igen, természetesen. Amint kitaláltuk a tervet, beavatunk
téged is.
 – Hacsak nem fél hétre leszünk meg, mert akkor az időjárást
fogjuk nézni – mondta apa.
Felnéztem, a tekintetem találkozott az övével, és pontosan
ugyanabban a pillanatban mindketten könnyekben törtünk ki.
– Uhh – dörmögte Jed, ahogy apa odajött hozzám, és átölelt.
– Annyira megnyugtató, hogy a család Armstrong-ágára
hasonlítok.
 30

Utasítottam a taxist, hogy vigyen haza egy gyors átöltözésre és

néhány mély be- és kilélegzésre, mielőtt munkába indulok.
Épphogy sikerült leráznom magamról a csalódottságomat,
amiért Henry nem bukkant fel, hogy elköszönjön, amikor
küldött egy üzenetet, hogy gondol rám, és reméli, hogy jól
ment a dolog.
– Hát, ez meg mit jelent? – motyogtam, miközben
felhúztam egy pár mintás harisnyát. – Hogyan gondol rám?
Egy gyors, óóó, Bea ma visszamegy dolgozni, remélem, nem
rúgják ki. Vagy állandóan rád gondolok?
Felkészültem arra, hogy extra korán érkezem, és ezzel
megmutatom, hogy a jól szervezett, hatékony, rátermett Bea
visszatért, de aztán a buszmegállóban kaptam egy értesítést,
hogy tizenegykor találkozóm lesz a stúdió vezetőjével, Mike
Longgal, akit utoljára a karácsonyi italozáson láttam, amint
lazán átkarolja Summert.
Hiába sprinteltem át a biztonsági sorompón kétségbeesett
imákat mormolva, majd fel a lépcsőn Mike irodájába, ez sem
tudta megakadályozni, hogy nyolc perc késéssel bukjak be az
ajtaján.
– Ah! Bree. Már azt hittem, hogy felültetett.
– Annyira sajnálom – ziháltam. – Csak húsz perce kaptam
értesítést a megbeszélésről. Fél tizenkettő előtt nem kell
munkába állnom, úgyhogy még éppen úton voltam.
– Mindig kifizetődő felkészültnek lenni, Bree. Az egyik első
lecke a műsorvezetésről.
 Micsoda, mindig jelenj meg fél órával korábban a
munkahelyeden, hátha a főnök úgy dönt, hogy életében
először soron kívüli megbeszélésre hív?
Felállt, és jelezte, hogy menjünk át az irodájával
szomszédos tárgyalóba, ahol megdöbbenve láttam, hogy
Summer Collins már ott ül. Új szemüveget viselt, amely olyan
nagy volt, hogy szinte eltakarta az arcán szétterülő szörnyű
vigyort.
Miután leültem, Mike rögtön belekezdett.
– Hallottam, hogy elhagy minket. Úgy gondoltam, jobb, ha
inkább előbb, mint utóbb beszéljük meg az átadást.
– Um, elnézést?
– Summer holnaptól átmenetileg átveszi a helyét. Amíg a
felmondási idejét tölti, maga lesz a mentora az átmenet során,
és felelős lesz az általa közzétett tartalmakért. Kiképezi őt az
összes extra dologra, amit maga csinált, hogy megtarthassuk a
nézőket. Summer egy teljesen új célközönséget fog vonzani,
de nem akarom, hogy elveszítsük a maga nézőit. Kész vagyok
lecsökkenteni a felmondási idejét négy hétre. Nem akarom a
szükségesnél tovább húzni. A HR-esek szerint még két hét
szabadság jár magának, így két hét múlva kiürítheti az
íróasztalát.
– Várjon, mi? – A megdöbbenéstől letaglózva hátradőltem a
székben, ugyanakkor nagyon is tudatában voltam a
közvetlenül mellettem ülő Summernek. – Kirúg engem? Mert
nem mondtam fel.
– Még. – Mézesmázos mosolyától végigfutott a borzongás a
hátamon. – Semmi sem kerülheti el a főnököt, Bree.
Az idő nem tűnt alkalmasnak arra, hogy rámutassak, a
valódi nevem továbbra is elkerülte a figyelmét.
– Egyáltalán nem tervezem, hogy felmondok – hadartam,
miközben az agyam kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogyan
tudnám kihúzni magam a saját nem felmondásomból. – Épp
ellenkezőleg. Tettem egy javaslatot arra vonatkozóan, hogyan
fejleszthetném tovább a szerepkörömet. Látta a karácsonyi
időszak online aktivitási statisztikáit? Azt hiszem, pontosan
most van itt az ideje annak, hogy a dolgokat a következő
szintre emeljük, így szeretném megosztani néhány ötletemet. –
Magamra ragasztottam a tévés mosolyomat, és határozottan
kerültem Summert a perifériás látómezőmben. – Bár, nagyon
érdekelne, honnan hallotta, hogy elmegyek, tekintve, hogy ez
egyáltalán nem igaz.
– Nem ajánlottak fel magának egy országos szerepet a
BWM Todaynél?
Nagyot nyeltem, és megpróbáltam megállni, hogy ne
spricceljem a vizespalackomat Summer önelégült arcába,
hátha Mike egyenesen Baxtertől hallotta.
– De igen.
Summer egy parányit megrezzent, amit nem vettem volna
észre, ha épp nem vagyok hiperérzékeny állapotban.
– Visszautasítottam.
– Mi? – rikácsolta Summer, elvesztve minden nyugalmát,
miközben megpördült, hogy szembeforduljon velem. – Mi a
fenéért tennél ilyet?
– Igen – tette hozzá Mike, és kemény pillantást vetett
Summerre, ami megerősítette, hogy az információforrása
ebben a tárgyalóban ül. – Magyarázza meg.
– Különböző okokból nem akartam a munkát. Az interjún
való részvétel csak megerősített abban, hogy mennyire
szeretnék itt maradni, helyi történeteken dolgozni helyi
emberekkel. Tudom, hogy úgy tűnik, mintha az elmúlt
hónapokban elvesztettem volna a fókuszt, de teljes mértékben
elkötelezett vagyok amellett, hogy az East Midlands Weather
még nagyobbá és jobbá váljon.
– Ebben az esetben, Bree…
– Bea.
– Tessék?
 – A Bea Armstrong nevet az egész régióban ismerik.
Valószínűleg nem fest jól, ha nem ismeri a legjobb időjárás-
jelentőjének a nevét.
– Igen. Bea. Ezt mondtam én is. Egyébként, ahogy épp
magyarázni kezdem, már elindítottuk a folyamatot, hogy
Summer lépjen a helyére. Ahogy említette, van egy kiválósági
normánk, amit következetesen nem teljesít. Hogy őszinte
legyek, a lemondással sok kellemetlenségtől kímélheti meg
magát.
– Miről beszél? – Nagyon jól tudtam, hogy miről beszél,
csak nem tudtam elhinni.
– Arról beszél, hogy mondj le, vagy kirúgnak. Akárhogy is,
de elmész – vágott közbe Summer az orrát ráncolva, színlelt
együttérzéssel.
Oké, ekkor már túl voltam a zaklatottságon, és leszegett
fejjel vágtattam a vak düh felé.
– Mike, tudja, hogy én vagyok a csapat legjobb,
legelszántabb – nem mellesleg legpontosabb – tagja. Nem
rúghat ki azért, mert lekéstem néhány határidőt, mert az e-
mail-fiókom nem működött megfelelően. Ez informatikai
probléma. Rúgja ki őket!
– Tudom, hogy nem ezt akarta hallani…
– Mit szólnak ehhez a producerek?
– A producerek bosszankodnak, hogy még mindig nem
említette az új állását.
– Nincs új állásom!
– Nos, ha már túl késő elfogadni Bigwood ajánlatát, akkor
biztos vagyok benne, hogy hamarosan talál valami mást. –
Mike felállt, mintha vége lett volna a megbeszélésnek. Én ülve
maradtam, és nem csak azért, mert a lábam péppé vált.
– Lefekszik vele, ugye? – robbant ki belőlem, ahogy a
felháborodásom felülírta a józan eszemet.
Mike megvető pillantást vetett rám.
 – És, mit akar ezzel mondani?
– Micsoda véletlen egybeesés.
– A legtöbb nővel lefeküdtem már ebben az épületben. Az
átlagok törvénye szerint néhányukat előléptetik. Ötre legyen
az asztalomon a felmondása.
Amint elhallgatott, kipattant az ajtó, és Jamal rontott be.
– Mike, ezt látnia kell!
– Nem. Időpontot kell egyeztetnie Hailey-vel, és aztán
várnia kell, hogy behívják az irodámba.
– Ezt látnia kell, mielőtt kirúgja Bea-t.
– Nem igazán – gúnyolódott Mike. – Nem érdekel, hány
követője van. Nincs időm az inkompetenciára. Még ezen a
találkozón sem tudott időben megjelenni.
– Azért, mert Summer feltörte az e-mail-fiókját.
– Um, elnézést? – mondta Summer, hitetlenkedő nevetését
pánik árnyalta.
Jamal első osztályú mérnök volt, és Mike tudta ezt.
Bosszúsan sóhajtva bólintott Jamalnak, hogy folytassa.
– Elkezdtem nyomon követni, hogy Bea hol lépett be a
fiókjába, de kiderült, hogy az esetek felében a bejelentkezések
olyan helyekről történtek, ahol Bea nem volt ott. Például ma
reggel hat óra tizenháromkor – mondta, és Summerhez fordult.
– Amikor valaki arról a számítógépről lépett be Bea e-mail-
fiókjába, amelyik azon az asztalon van, ahol te dolgoztál,
Summer, és a megbeszélésről szóló e-mailt törölték.
Summer egy hosszú, fájdalmas pillanatig bámult Jamalra,
mielőtt újabb, ezúttal már-már hisztérikus nevetésben tört ki.
– Drámaiskolába jártam. Semmit sem tudok a
számítógépekről. Most komolyan azzal vádolsz, hogy
valamiféle hacker vagyok?
– Nem, azzal viszont vádollak, hogy jól tippelsz. – Rám
nézett. – Időjós1? Ha elmondtad volna, hogy ilyen béna
jelszavad van, sokkal könnyebb dolgom van.
– Tudtam, hogy te vagy az! – Felpattantam, minden
idegszálam remegett. Nem tartom magam indulatos embernek,
de hogy mindennek a tetejébe ezzel kelljen foglalkoznom, a
stresszel és a megaláztatással, aminek Summer kitett, aki
majdnem szabotálta a munkát, amit annyira szerettem. A Nem
Tűröm Tovább Ezt A Szarságot forrongó katlanává váltam a
teljes kitörés szélén.
Mike már a HR-esekkel beszélt telefonon. Egy pillantást
vetett rám, és megparancsolta Jamalnak, hogy „tüntessen el
innen a fenébe, és azonnal jöjjön vissza”.
A következő órát azzal töltöttem, hogy makacsul folytattam
a munkámat, frissítettem a weboldalakat és összeállítottam a
napközbeni közleményeket. Mike irodája egy emelettel
alattam volt, így nem láthattam, mi történik, ki megy be hozzá,
vagy ki jön ki tőle, de sem Summer, sem Jamal nem tért
vissza, mire befejeztem a déli adást.
Éppen a kora esti előrejelzés grafikáját igazítottam, amikor
Jamal végre megjelent, mire a szerkesztőség többi tagja
elkezdte a fülét hegyezni felénk, miközben úgy tettek, mintha
a feladataikba lennének elmerülve.
– Summer megtört.
Olyan sóhaj szakadt fel belőlem, amiről nem is tudtam,
hogy hónapok óta visszatartom, és hátrahanyatlottam a
székemben, miközben képtelen voltam megakadályozni, hogy
egy könnycsepp kibuggyanjon a szememből.
– Köszönöm.
– Szívesen.
– Visszajön?
– Megkértek, hogy vigyelek ki egy kávéra. Mire
visszaérünk, Summer Collins már csak egy rossz emlék lesz.
– Nem vagyok benne biztos, hogy el tudok menni egy
kávézóig.
 – Nem foglak cipelni, szóval jobb, ha összeszedsz valamit
abból a Bea Armstrong-féle tökösségből.
– Milyen Bea Armstrong-féle tökösség? – Halkan
felnevettem, amire valószínűleg pont célozni akart, és
elindultam, hogy koffeinnel és egy nagyon nagy szelet
répatortával ünnepeljem meg a nem felmondásomat.
És így egy borzalmas reggel és idegtépő délután egy
egészen jó estébe torkollt. Amint a hírolvasó megadta a
végszót, képtelen voltam elrejteni az örömöm, hogy újra itt
lehetek, immár megszabadulva a Summer svindlijei okozta
tehertől.
– Gyakrabban kellene hazamennie – tanácsolta Mrs.
Lewinski, amikor pontban hat óra negyvenöt perckor felhívott.
– Úgy tűnik, kifejezetten jót tett magának.
Nem javítottam ki, hogy a munkába való visszatérés hozta
meg a lendületet, nem pedig az otthon töltött idő. Főként azért,
mert nem voltam biztos benne, hogy ez most teljesen igaz.
Az este csípős és tiszta volt, ezért úgy döntöttem, hogy
gyalog teszem meg a két mérföldet hazáig. Így kiélvezhettem,
hogy újra a saját környékemen vagyok. Miközben elsétáltam
az út mentén sorakozó ismerős üzletek és házak hangulatos
fényei és meleg ragyogása mellett, bőven volt időm arra, hogy
a fülhallgatót bedugva felhívjam Henryt, és elmeséljem neki,
miként bukott le Summer Collins.
– Bea, épp hívni akartalak – mondta üdvözlésképpen,
automatikusan növelve a gyomromban a boldog bizsergést.
Már kielemeztem, miért akartam inkább Henryt felhívni, mint
Adamet, hogy elmesélhessem neki a napomat. Talán azért,
mert Henry már tudott Summer esetleges szabotázsáról, és
látta őt akcióban az interjún. Lehetett azért is, mert Henrynek
nem volt személyes érdekeltsége abban, hol dolgozom.
Vagy egyszerűen csak azért, mert Henry volt az.
Ahogy meghallottam, hogy beszélni akar velem, minden
munkával kapcsolatos gondolatom eloszlott. Tudatában voltam
annak, hogy Henry azt hiheti, hogy újra együtt vagyok
Adammel. Vajon mondani akart valamit?
– Épp most bukkantam néhány fickóra, akik a ház hátsó
részénél ólálkodtak.
– A Charis House-nál?
– Igen. A szüleid a kórházban vannak, így nem akartam
megzavarni a látogatásukat. Jed és Mia pedig már Mia
szüleinél.
– Betörők? Hívtad a rendőrséget?
– Újságírók. A Chronicle-től.
Megtorpantam a gyalogúton, amitől egy férfi káromkodni
kezdett, mert majdnem belém botlott. Ahogy félreálltam a
többi gyalogos elől, a rettegés jeges köde ereszkedett rám, és
indáit a mellkasom köré fonta.
– Mit mondtak?
– Joyt keresték. Vagy a fiát.
Sietve megindultam hazafelé.
– Úgy tettem, mintha szívesen válaszolnék a kérdéseikre,
hogy szóval tartsam őket. Valaki eladott nekik egy történetet,
amelyből kiderül, ki volt apád apja.
– Ó, nem. Ne, ne, ne, ne!
– Azt mondtam nekik, hogy Joy jelenleg nem él itt, de nem
nehéz kideríteni, hogy még mindig kórházban van.
– Hála a hülye reklámfogásomnak.
– Odaadták a névjegykártyájukat. A vasárnapi kiadásban
akarják megjelentetni.
– Az holnap lesz!
– Igen. Ha valaki interjút ajánl, akkor elhalasztják.
– Az a valaki Joy nagyi vagy apa lenne?
– Vagy egy helyi televíziós személyiség, aki közeli rokon,
és történetesen ő volt az az ember, aki megoldotta arejtélyt.
 – Ez egy rémálom. – Ekkor gyakorlatilag már futottam, a
hátizsákom a gerincemnek ütődött. – Öt perc múlva otthon
leszek, aztán gyere át azonnal. A taxiban megpróbálom
végiggondolni.
Épp akkor fordultam be az utcámba, amikor megérkezett
Henry válasza, „már itt vagyok”.
A rám törő megkönnyebbülés majdnem elég volt ahhoz,
hogy eloszlassa a fagyos-ködös rettegést, amikor megláttam őt
az autója mellett állni, ötven méterrel lejjebb az úton,
közvetlenül a bejárati ajtómhoz vezető kis ösvény mellett.
Az életben nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni
Henry Fairfaxnek.
Egyenesen odarohantam hozzá, és amikor csúszva
megálltam előtte, zavarba jöttem, mert hirtelen
elbizonytalanodtam, hogy mit is tegyek.
Henry egy pillantást vetett az arcomra, közelebb lépett
hozzám, és átölelt.
– Az egész az én hibám – motyogtam a ronda barna
kabátjába. – Mindent tönkretettem. Joy nagyi utálni fog
engem.
– Biztos fel lesz dúlva – ismerte el Henry. Mint mindig,
most is vonakodott, hogy üres közhelyeket pufogtasson. – De
Armstrongok vagytok. Túl fogtok jutni rajta.
Öt perccel később ismét Henry anyósülésén ültem. Végre
képes voltam gondolkodni, miközben a megengedett
sebességhatár alatt egy mérfölddel kanyarogtunk a
forgalomban.
– Kizárt, hogy ezt eltitkoljuk előle, ha nyilvánosságra
hozzák. Nem lenne fair, ha kiderülne, és ő még nem tudná.
Henry sávot váltott, mielőtt válaszolt volna.
– Legalább apád már tudja, és Tony halott, így senki sem
zavarhatja. Mérsékelten érdekes a történet, ha tudod, ki az a
Joy, de nincs szó nagy botrányról.
 – Nem, de a nagyinál eltűnik a racionalitás, ha újságírókról
van szó. Ezt valószínűleg a tündéri Tonynak köszönhetjük.
Biztos felzaklatja, hogy megírnak valamit, amit közel hatvan
évig titokban tartott. És pont most kell ennek megtörténnie. –
Megráztam a fejem. – Hogyan jöttek rá?
– Kivel beszéltél erről?
– Az asszisztensével, Zeliával. Ursula Brambletonnal,
akivel a terhessége idején együtt élt, aztán Tony feleségével,
de neki soha nem említettünk semmit a babáról. – Egy újabb
kellemetlen felismerés hatására a homlokomra csaptam. – El
kell mondanom Pat O’Dowdnak, hogy a férjének
szerelemgyereke volt.
– Ha még nem tudja, és nem hazudott mindvégig, majd
döntött úgy, hogy előbb tálal ki, mint te.
Ezen elgondolkodtam.
– Nem tudom elképzelni. Miért hívott volna be minket, ha
hazudik, arról nem is beszélve, hogy még a fényképet is
odaadta? És azt sem hiszem, hogy Zelia az. Szereti Joy nagyit,
és még mindig tartják a kapcsolatot.
– Tehát Ursula Brambleton? – vonta le a következtetést
Henry.
– Csak egy módon deríthetjük ki.
Mielőtt eldönthettem volna, hogy jó ötlet-e vagy sem, a
számomat elrejtve felhívtam őt.
– Halló?
– Ursula, Henrietta Fairfax vagyok, a Mirror újságírója.
Úgy hallottam, hogy van egy bomba története Joy
Papplewickről.
Rövid csend.
– Lehet, hogy igen.
– Megosztaná velünk?
Ezúttal nem volt tétovázás.
 – Ha megéri a fáradozásomat.
Letettem, túlságosan megdöbbenve ahhoz, hogy bármi mást
mondjak.
– Biztos összerakta a kettő meg kettőt, miután beszéltem
vele. – Visszanyeltem a gyomromban kavargó hányingert. –
Nem kellett volna ilyen nyilvánvalónak lennem. Hülyeség volt
azt hinni, hogy lojális lesz Joy nagyihoz. Hogyan fogom
megmagyarázni, hogy ilyen idióta voltam?
– Nem tudod visszacsinálni, és már beszéltél Jontyval és
Corával arról, hogy mennyire sajnálod. Most az a fontos, hogy
mi legyen a következő lépés.
Remegve szívtam be a levegőt. A város már mögöttünk
volt, az erdő pedig csak percekre volt előttünk.
– Mi legyen a következő lépés?
– Elmondjuk a szüleidnek, és hagyjuk, hogy ők döntsenek.
Habár a lehető leghamarabb kapcsolatba kell lépned Pat
O’Dowddal. Mielőtt az újságíróknak esélyük lenne rá.
Már jóval elmúlt hat óra, de az újságírók nem tartanák
tiszteletben az esti takarodó idejét, ami azt jelentette, hogy én
sem tehettem.
– Ki az? – csattant fel a válasz majdnem egy percnyi
csengés után.
– Pat, Bea Armstrong vagyok. Tegnap meglátogattam, hogy
Tony és a nagymamám, Joy Papplewick barátságáról
beszélgessünk. – Csak tegnap lett volna?
– Mondtam, hogy nem tudok erről semmit.
– Igen, és nagyra értékelem a segítségét. Csak sajnos az a
helyzet, hogy van néhány hírünk, ami eléggé megrázó lehet.
– Mit csinált Tony?
– Emlékszik arra, hogy mennyien érdeklődtek Joy fia iránt,
és hogy ki lehet az apa?
– Nem igazán.
 – Nos, Tony volt az.
Vártam egy pillanatot, amíg megemészti a hallottakat, de
nem úgy tűnt, hogy Patnek szüksége lenne rá.
– Ennyi az egész?
– Nos, nem. Valaki eladta a sztorit a Chronicle-nek. Holnap
tervezik megjelenteni. Attól tartok, hogy valószínűleg
megkeresik majd, és kérni fogják a véleményét. Nagyon
sajnálom, tudom, hogy ez biztosan fájdalmas önnek.
– Kérdezzenek csak! – érkezett a válasz, egy majdhogynem
nyegle nevetés kíséretében. – És miért lenne fájdalmas? 1987
óta nem láttam azt a semmirekellőt. Két másik bolondot is
behálózott, hogy hozzámenjenek. Úgy tűnik, Joy
Papplewicknek helyén volt az esze, és nem mondta el neki,
hogy apa lett. Vagy talán mégis, ő meg hallani sem akart a
babáról. Nem az a férfi volt, aki akkor is kitart, ha nincs
semmi haszna belőle. Azért mondja meg a nagyijának, hogy
ne aggódjon. Tudom, milyen érzés, amikor belekeveredik az
ember Tony piszkos ügyeibe. Nem mondok senkinek semmit.
Most, ha nem bánja, a Legyen Ön is milliomos!t nézem.
 31

Már majdnem kilenc óra volt, amikor megérkeztünk a Coach

House-hoz. Meglepetésemre és aggodalmamra a szüleim
autója a szokásos helyén állt, a földszinti fények pedig
versenyre keltek a kertben lévő karácsonyi dekorációval.
– Beatrice! – kiáltott fel anya, amikor kinyitotta a hátsó
ajtót. – Honnan tudtad? Mintha kémekkel lennénk körülvéve –
folytatta, amint a nappali felé sietett. – A netes rajongóid
mindenhol ott vannak.
– Mit tudok? – kérdeztem, ahogy a nyomába eredtem
Henryvel közvetlenül a sarkamban. – Azt hittem, még mindig
Joy nagyinál lesztek.
Diadalmas mosollyal felém fordult.
– Ott vagyunk!
Vegyes érzelmek kavargása kísérte a látványt, amit a
nagymamám nyújtott takaróval a térde körül, amint egy pohár
sherryt dédelgetve kuporgott kedvenc foteljében.
– Nahát, te vagy az! – tekintete automatikusan felragyogott,
bár láttam, hogy az agya a megfelelő név után kutakodik.
– Bea baba, micsoda kellemes meglepetés. – Apa felállt a
kanapéról, és odajött, hogy egy gyors puszit adjon a fejem
tetejére. – Csodálatos voltál ma este. Láttad őt, Henry? Joy
nagyi ragaszkodott hozzá, hogy az egész kórterem megnézze
az unokáját a tévében.
– Igen. – Henry megeresztett egy gyors mosolyt. – Zseniális
volt.
 Nem volt időm örülni annak, hogy a családom megnézte a
műsoromat, vagy annak, hogy Henry is megnézte, és
zseniálisnak találta. Miközben Joy nagyi hazaérkezése
határtalan megkönnyebbüléssel töltött el, egyben még inkább
megnehezítette a ránk váró beszélgetést.
Apa beszámolt arról, mit mondott az orvos, miközben anya
egy kanna teát és müzliszeleteket hozott be.
– Felteszem, nem azért jöttetek, hogy bejelentsétek az
eljegyzéseteket, tekintve az általános komorságot, amikor
beléptetek. Mi történt?
– Nem vagyok biztos benne, hogy most kellene
elmondanom.
– Ha Tony O’Dowdról van szó, a nagyid tudja, mi történt –
mondta apa, és megfogta édesanyja kezét. – Nem
szándékozunk semmit sem eltitkolni előle, úgyhogy ez az
alkalom éppen megfelelő.
Miközben a szemem mindenhol járt, csak nem Joy nagyin,
remegő szívvel elmondtam nekik.
Miután befejeztem, dermedt csend támadt. Anya, akinek a
szeme mögött számtalan érzelem villogott, épp szólásra
nyitotta a száját, amikor Joy nagyi megelőzte.
– Nos, reméltem, hogy azok a vérszívók nem jönnek rá,
amíg meg nem halok. De megtudták, szóval, erről ennyit.
Ursula Brambleton mindig is kapzsi volt. Nem örülök neki, de
nem fogom a hátralévő értékes időmet arra pazarolni, hogy
felzaklassam magam. Különben is… – ráncai elmélyültek,
ahogy a gondolataiba mélyedt – …a piócák a végén még
hasznosnak is bizonyulhatnak.
Így született meg a terv. Rengeteg ellenvetés hangzott el
azzal kapcsolatban, hogy kihasználjuk Joy nagyit, de ő mindet
elhessegette, és kitartott amellett, hogy ha hetven éven át
elviselte a dolgot, most az egyszer miért ne használják ki őt a
jó ügy érdekében.
– Szembenézek a keselyűkkel, ha ez azt jelenti, hogy
megmentjük a Charis House-t.
 Lehet, hogy nem jelenti azt, de elhatározta, hogy
megpróbálja. Felhívtuk Jedet, és elmondtuk neki az ötletünket,
mielőtt tárcsáztam a Henry kártyáján lévő számot. A szívem a
torkomig ugrott volna, de annyira eltelítette a szeretet és a
büszkeség az én hihetetlen családom iránt, hogy ott kellett
maradnia, ahová tartozott.
***
El kellett még intéznem egy hívást, de mivel a dolgok így is
eléggé megbonyolódtak, megvártam, amíg Henry hazavitt.
– Szia, hogy vagy? – Adamet egyáltalán nem zavarta, hogy
majdnem éjfélkor hívtam fel. Az este folyamán küldött nekem
néhány üzenetet mindenféle semmiségről, amelyekre röviden
annyit válaszoltam, hogy Joy nagyit hazaengedték, és majd
később beszélek vele rendesen.
– Eseménydús nap volt.
Anélkül, hogy részleteztem volna, hogyan és miért – túl
fáradt voltam a hosszú beszélgetéshez –, elmagyaráztam, hogy
kampányt indítunk a Charis House megmentésére. Reméltük,
hogy ő is tud segíteni.
– Mennyi időnk van még?
– Holnap és holnapután adok interjút, szilveszterre
kinyomtatják, így addigra készen kell állnunk a
tévéműsorokra.
– Nem probléma. Minden készen lesz.
– Biztos vagy benne? Tudom, hogy maximalista vagy, ha
zenéről van szó.
– Bea. A Charis House – a szüleid – te – megmentettétek az
életemet. Itt az ideje, hogy viszonozzam a szívességet.
Reggelig nem volt más dolgom, mint aggódni, pánikolni,
kiborulni és imádkozni, hogy ez a terv elég legyen.
Megfogadtam Mia divattanácsát, és teljes „Bea-
üzemmódba” kapcsoltam a következő reggel. December 30-a
volt, ami még bőven a karácsonyi kiegészítők elfogadható
dátumán belül van, de azt akartam, hogy a képek az
ünnepeken túl is megmaradjanak, ezért a kedvenc ruhámat
választottam, amelyet egy helyi természetvédő férje
nyomtatott nekem, akivel már többször készítettem interjút. A
világoskék anyagot időjárási szimbólumok borították, és egy
szivárványszínű öv zárta az összképet. Mustárszínű harisnyát
húztam hozzá, amely passzolt a ruhán található napocskákhoz,
és a sherwoodi erdő egyik tervezője, Grace Tynedale által
készített, apró levelekkel, diófélékkel és erdei bogyókkal
hímzett csizmát vettem fel.
Úgy beszéltük meg, hogy a Charis House könyvtárában
találkozunk. A megállapodás szerint Joy Papplewick
megjelenik a fotózáshoz, és rövid, előkészített nyilatkozatot
tesz. Én pedig kérdésekre válaszolok, és azon leszek, hogy ne
löttyintsem senki arcába az italom. A legtöbb iskolai
könyvtárral ellentétben ezt a könyvtárat úgy tervezték, hogy a
lehető legkellemesebb hely legyen. Voltak benne hintaszékek,
babzsákok és egyéb kényelmes ülőalkalmatosságok. A kora
ellenére a helyiség szellős és világos volt, pávakék falakkal, a
fapadlót pedig plüss-szőnyegek borították. Több, régi ajtókból
átalakított íróasztal volt a sarkokban elhelyezve, vagy a közös
munkát segítendő egymás mellé tolva, és egy távolabbi
sarokban szépen egymásra pakolva vastag takarók, vízesés-
világítás és egyéb, az érzékszervi feldolgozással vagy kötődési
problémákkal küzdők támogatására tervezett tárgyak voltak.
A fűtés ki volt kapcsolva, mivel az iskola bezárt az
ünnepekre, ezért négy fotelt állítottak a kandallóban ropogó
tűz köré. Leültem Joy nagyi mellé, belekortyoltam egy pohár
vízbe, és próbáltam magamba szívni valamit hűvös
összeszedettségéből.
Henry beengedte a riportert és a fotóst. Úgy döntöttünk,
hogy a szüleim ezúttal távol maradnak. Henry kivárt, a
feszültség egyetlen jele enyhén begörbített válla volt, mialatt
Joy befejezte a pózolást mellettem, ahogy egy profihoz illik.
Káprázatos mosolya és magabiztos testtartása gyönyörűen
elvonta a figyelmet az eséséből megmaradt árnyékokról.
 A riporter könnyedén elbeszélgetett velünk, miközben a
fotós végezte a munkáját, és látszólag mellékes kérdéseket tett
fel, amelyek egy pillanatra sem tévesztették meg Joy nagyit.
Hátravetette ritkuló haját, megrebegtette gyér szempilláit, és
miután elkészültek a fotók, egyenesen a riporter szemébe
nézett, és csak a legszükségesebb tényeket sorolta el.
– Köszönöm szépen, uraim – zárta le, és Henry könyökére
támaszkodva felegyenesedett. – Bízom benne, hogy
tisztességesebben viselkednek majd, mint Tony O’Dowd
valaha is.
A kezét, amely könnyű és törékeny volt, mint egy apró
madár, az enyémre tette, miközben elhaladt mellettem.
– Most te jössz, kedvesem. Ideje azt tenned, amihez a
legjobban értesz.
– Elmondani nekik a holnapi időjárást? – kérdeztem,
megpróbálva aggodalmamat egy vicc mögé rejteni.
– Nyerd el a szívüket és az értelmüket! – vágott vissza, és
egy kacsintás kíséretében elbicegett.
A következő egy órában a műsorvezetői képzettségem és
tapasztalatom utolsó cseppjét is be kellett vetnem. Mindent
megtettem, hogy szaftos kenyérmorzsákból álló nyomot
szórjak el, nem adva ki semmi olyat, amit később
bármelyikünk is megbánna, de eleget ahhoz, hogy elvezessem
őket a valódi okhoz, amiért beleegyeztem a beszélgetésbe.
A tények és a számok már a zsebemben voltak, hála Jednek.
Ami még fontosabb, készen álltak a humorral átszőtt,
szívfájdalommal átitatott történetek, amelyek végül a nagyon
is szükséges happy endben csúcsosodtak ki. Bennem volt a
szenvedély és a motiváció, és mire befejeztem, mindkét
újságíró maga is hozzájárult az újraindított Charis House
alapítványhoz.
– Ez első osztályú volt – mondta Henry, miután
körbevezettem, majd biztonságban lekísértem őket a bejárón.
Miután hazavitte Joy nagyit, visszatért a könyvtárba, és
összefont karral a falnak támaszkodott, mint valami önjelölt
testőr.
Miközben én megmutattam a riportereknek a birtokot, ő
eloltotta a tüzet és bezárt mindent, így most elindultunk vissza
a Coach House felé. A levegő fátyolos volt, ködfoszlányok
bújtak meg az erdő szélén, és a birtok természetellenesen
csendesnek tűnt, az egyetlen hangot a csizmánk csikorgása
jelentette a kavicson.
A Charis House sürgető problémája ellenére a
bizonytalanság láthatatlan erőtere vibrált körülöttünk. Henry
tegnap óta kizárólag szívélyesen viselkedett. Olyan kedves és
figyelmes volt, ahogyan azt már megszoktam tőle. De a
könnyed melegség, amely az elmúlt hét során kialakult
közöttünk, visszatért az azt megelőző évek langyos
udvariasságához.
És csak most, amikor Henry olyan távolinak tűnt,
robotmaszkja mögé rejtve, annak ellenére, hogy közvetlenül
mellettem sétált, jöttem rá, mennyire hiányzik nekem.
Hiányzott, hogy a könyökével megbökjön, miközben egy
oldalpillantást vet rám, ami megerősíti, hogy pontosan
ugyanazt gondoljuk.
Hiányzott a tudat, hogy mögöttem áll, és ha szükségem van
rá, a kezemet is megfogja.
Legszívesebben visszarángattam volna a könyvtárba, újra
meggyújtottam volna a tüzet, felkaptam volna az egyik
takarót, és összekuporodtam volna vele a legpuhább kanapén,
hogy a nap hátralévő részében mindent elmondjak neki, ami a
szívemben és a fejemben van.
Ahogy kinyitotta a kertkaput, és mögöttem lépkedett,
miközben elmentem a csillogó díszek között, tudtam, hogy ő
az, aki kell nekem.
Csakhogy abból, ahogy visszarántotta a kezét, amikor
mindketten egyszerre nyúltunk a kilincsért, és összeértek az
ujjaink, úgy tűnt, Henry úgy döntött, hogy nem akar engem.
 Most azonban nem volt időm ezen gondolkodni. Tíz rövid
percem volt arra, hogy összefoglaljam az interjút a
szüleimnek, és megpróbáltam megnyugtatni őket, miközben
fájdalmasan tudatában voltam annak, hogy az újságírók olyan
rémtörténetet szőhetnek és szerkeszthetnek, amilyet csak
akarnak.
– Ez nem fog megtörténni – mondta Henry, amikor kijött
utánam az ajtó elé, ahol remélhetőleg hamarosan megjelenik
egy taxi, és elvisz a munkahelyemre. – Eladtad nekik a sztorit,
Bea. Szó szerint, az adományaikból ítélve.
– Talán igen. De tudom, hogy működik ez. Le kell
nyűgöznöd a szerkesztőket, akik a nap hátralévő részében
elfelejtik, hogy milyen csodálatos az ügy, és azon kezdenek el
gondolkodni, hogyan csiholhatnák ki belőle a lehető
legnagyobb szenzációt. – Megborzongtam. – És rettegek
belegondolni, mit fog szólni a producerem, amikor meglátja,
milyen cikkel jönnek elő. Épp csak visszavett engem.
– Kirúgott téged? – Henry éles pillantást vetett rám. –
Summer volt az?
Röviden beavattam az újságírókat megelőző, előző nap
történt drámába. A homlokán egyre mélyültek a barázdák,
amíg el nem meséltem neki Jamal tökéletesen időzített
belépését. A taxi épp akkor állt meg a bejárón, amikor
befejeztem.
– Újra elfogadtad a munkát? Mármint, hivatalosan új
szerződést írtál alá?
– Nem hiszem, hogy valaha is hivatalosan kirúgtak volna.
– Akkor is. Egy nap alatt elvesztette a két legjobb időjárás-
jelentőjét. Ott van az a rengeteg ötlet, a vízió, amit Baxternek
bemutattál. Talán még mindig meg tudod valósítani őket.
– Nem tudom. Mike Long nem a legnagyobb rajongóm.
– Talán nem, de a többi rajongónak is számítania kell
valamit. Meggyőzted Baxter Bigwoodot. – Henry szája felfelé
rándult, amikor kinyitottam a taxi ajtaját, és beszálltam. – Elég
nehéz neked ellenállni.
 Aztán becsukta a taxi ajtaját, és otthagyott, ahogy
elindultam az ellenkező irányba, miközben azon tűnődtem,
hogy mi a fenét jelenthet mindez, és vajon képes leszek-e
levegőhöz jutni, mielőtt teljes három percre ki kell állnom
négyszázezer ember elé, hogy beszéljek hozzájuk.
A belsőségeim időben a helyükre rendeződtek, így jó tizenöt
percet tölthettem azzal, hogy eltöprengjek Henry
mondanivalójának lényegén, ami a karrieremről szólt, és igaza
volt – ha a jelenlegi munkámba be akarok építeni néhány
dolgot abból, amit annyira imádtam a lehetséges BWM Today
munkakörében, akkor biztosan nincs jobb alkalom a téma
felvetésére, mint amikor a főnököm egy hatalmas
bocsánatkéréssel tartozik nekem.
Aznap reggel Mike első dolga az volt, hogy üzenetet
hagyjon nekem, miszerint amint megérkezem, ugorjak be az
irodájába, amit én kötelességtudóan meg is tettem, időben és
felöltve az új, belevaló hozzáállásomat.
– Ah, Bea. Kérem, foglaljon helyet. Hozhatok egy kávét?
Egy teát?
– Nem, köszönöm.
– Rendben, nos. Személyesen akartam beszámolni a
tegnapról.
– Jamal mondta, hogy Summert kirúgták.
– Azonnali hatállyal.
Nem szóltam semmit, így Mike-nak bőven volt lehetősége
bocsánatot kérni.
– Szóval, Grantet áthelyezzük a délelőttökre, és Katie
egyelőre a hétvégéket viszi majd. Biztos vagyok benne, hogy
maga és Grant nagyszerű csapatot alkotnak majd.
– Oké. – Hátradőltem, és nyájas mosolyt öltöttem magamra.
– Dolgoztam már együtt Granttel, úgyhogy nem lehet semmi
gond, ha pár hétig együtt dolgozunk.
Felemelte a telefonját, és írni kezdett rajta, mintha ezzel
jelezné, hogy a megbeszélésnek vége.
 – Nem, Grant véglegesen átmegy.
– Igen, de épp a két hét felmondási időmet töltöm, ahogyan
azt ön elrendelte.
Mike felpillantott, hogy kedélyesen helyesbítsen, mondván
engem is véglegesen visszavettek, de aztán észrevette az
acélos csillogást a szememben. Letette a telefonját.
– Jól van. Kapcsolatba lépett már Baxter Bigwooddal?
Felvontam az egyik szemöldökömet.
– Az én helyemben megtette volna?
– Tudja, hogy a fizetéssel nem tudunk versenybe szállni
vele.
– A pénz nem minden.
Húsz perccel később megállapodtunk egy rendszeres, a
régió környezetvédelmi és közösségi problémáiról szóló
híranyagban, egy heti összefoglalóban azokról az emberekről,
akiket az előrejelzéseimben említettem, és arról, hogy hogyan
alakulnak a dolgaik, valamint számos más online tudósításban,
és ígéretet kaptam arra, hogy beszámolunk a Charis House
finanszírozási kampányáról.
– Mikor végez ma este? – kérdezte Mike, miután kezet
ráztunk.
– Általában fél nyolckor már nem vagyok itt. Ezt igazán
tudhatná.
– A szerződést vacsora közben is aláírhatjuk. – Olyan
önelégült vigyort és kacsintást villantott, hogy a testemben
minden izom összeszorult az undortól.
– Elég lesz, ha átküldi e-mailen.
– A maga vesztesége – motyogta, és máris a telefonjára
tapadt, mielőtt még lett volna időm kisurranni onnan.
Nem, Mike, tényleg nem az.
***
Az este nagy részét azzal töltöttem, hogy bejegyzéseket
posztoltam egy másnapi nagy bejelentésről, miközben azoknak
az embereknek az üzeneteire válaszoltam, akikkel korábban
felvettem a kapcsolatot. A maradék időt felváltva azzal
töltöttem, hogy fel-alá járkáltam, és egy párnával az arcomon
feküdtem a kanapén, miközben próbáltam nem azon a két
férfin gyötrődni, akik az elmúlt héten olyan durván
beférkőztek a fejembe.
Holnap szilveszter, és miután a tervezett drámai
eseményeknek vége lesz, tartani akartam magam az
elhatározásomhoz, hogy megtudjam, maradt-e valami
megmentésre érdemes Adammel kapcsolatban. De tudtam,
hogy a szívem másfelé kalandozott. A szívem nem tudott nem
arra gondolni, hogy Henry vajon hogyan ünnepli majd az új
évet, és vajon ő is gondol-e rám.
 32

Másnap reggel korán vonatra szálltam, és apa értem jött a

hatherstone-i buszmegállóba.
– Van valami újdonság a menetrendben? – kérdezte,
miközben a kocsibejárón döcögtünk lefelé.
– Nem, még mindig BBC Reggeli nyolc óra húsz perckor, a
Lorraine negyed tízkor, aztán vissza a BBC-hez a déli hírekre.
El kell érnem a kétórás vonatot, hogy időben odaérjek a
munkába, de Jednek nem sokkal később vissza kell érnie. –
Aznap reggel már századszorra ellenőriztem a telefonomat, de
egyelőre nem érkezett semmilyen friss hír Joy nagyiról vagy
az iskoláról. – Sikerült meggyőznöd bárki mást, hogy ott
legyen?
– Mondhatni. Elég mozgalmasan alakultak a dolgok, mióta
tegnap elmentél.
– Ó?
Csak biccentett egyet előre, ahol a sarkon túl feltűnt a
főépület. A bejárati ajtót szegélyező oszlopok közé egy
hatalmas transzparenst feszítettek ki, melyet a „Mentsük meg
az iskolánkat!” felirat díszített. Az autók, köztük két híradós
furgon, túlcsordultak a parkolón minden olyan helyre, ahol
csak meg tudtak állni. Megláttam a személyzet néhány más
tagját, valamint több tucat volt és jelenlegi diákot különböző
családtagok kíséretében, akik a birtokon lézengtek.
– Mi ez? – kérdeztem teljesen elképedve.
Apa mosolygott.
 – Az egyik öregdiákunk igencsak szorgalmas volt, és
valahogy beindultak a dolgok.
Kimásztam a kocsiból, és a ház felé kanyarodtam,
biccentéssel üdvözöltem néhány volt diákot, akiket
felismertem, köztük egy ügyvédet egy vezető ügyvédi
irodából, egy nőt, aki több más Charis House-ban végzett
diákot is alkalmazott fuvarozó cégénél, és egy tekintélyes
formatervezési díj legutóbbi nyertesét.
Láttam, amint a híradósok a különböző diákcsoportokkal
beszélgetnek, és azon csodálkoztam, hogy anya miért nincs itt,
hogy felügyelje az egészet – amíg be nem léptem.
A hatalmas előcsarnokot az iskola bemutatótermévé
alakították át. Minden falon káprázatos installációk
sorakoztak. Divat, művészeti és egyéb kreatív darabok
versengtek a helyért a tudományos és építőipari projektekkel.
Anya egyik kiállítási tárgytól a másikig cikázott, bátorított,
igazított és utasításokat vakkantott.
Szüleim fáradhatatlan munkájának bizonyítékai – ami
természetesen megváltoztatott életeket, begyógyult sebeket és
helyreállított hitet jelentett – mind jelen voltak a
beszélgetésekben, a mosolyokban és a komoly szándékban,
hogy azok, akik úgy érezték, hogy a Charis House
megmentette őket, mindent megtegyenek a szívesség
viszonzásáért.
– Tizennyolc óra tizenhárom van, Bea, miért nem vagy a
helyeden? – szólt anya, amikor meglátott a csarnok másik
végéből. Az órámra pillantva rájöttem, hogy igaza van.
– Nem tudom, hol van a helyem – válaszoltam, aminek
hatására otthagyta a süteményt, amit éppen igazgatott, és
kiterelt az ajtón, majd le a lépcsőn.
– A felirat alatt lesz a legjobb. – Ekkor megállt, és rám
nézett. – Hacsak… Úgy értem… te vagy a szakértő.
– A felirat alatt tökéletes. – Elmosolyodtam, remélve, hogy
enyhítem a szeméből sütő aggodalmat. – Kivel kell
beszélnem?
 – Bea, ugye? – kérdezte egy férfi, aki a szürke
oldalválasztékától a kemény cipőjéig színtiszta BBC volt. –
Már ismeri a dörgést, úgyhogy csak bemondjuk a végszót, és
kezdhetjük is. Két perc önnel, aztán néhány kérdés Harley-nak
és Cairónak, tíz másodperc a videóból, és vissza önhöz egy
záró nyilatkozatra.
Aztán, mielőtt a videóról kérdezhettem volna, vagy
ellenőrizhettem volna, hogy a szélkakasos sapkám egyenesen
áll-e, máris élő adásban voltam az országos televízióban.
Amint befejeztük, megnéztem a közösségimédia-oldalaimat,
és láttam, hogy a kommentek gyorsabban jelennek meg, mint
ahogy el tudtam volna olvasni őket. Több különböző posztnál
beállítottam, hogy nyolc óra huszonöt perckor automatikusan
megjelenjenek, és a követőim tömegesen reagáltak rájuk.
Henry néhány perccel később felhívott.
– Már el is értük a tizenkétezer fontot. – Semmi köszönés,
semmi szép munka, de úgy véltem, hogy most eltéríthetetlenül
profi üzemmódban van. Henry felügyelte a gyűjtési honlapot.
Joy nagyi külön meg is kérte, hogy maradjon vele a Coach
House-ban, amíg itt kint káosz uralkodik. – Ebből nyolc a
Charis House öregdiákjaitól jött, a többi viszont vagy
nézőktől, vagy a követőidtől. Hódít a
MentsükmegaCharisHouse-t.
– Ez elképesztő. Kinek sikerült ilyen gyorsan bevonni az
összes régi diákot?
– A videó volt az – mondta Henry. – Biztos tudsz róla.
– Mit tudok? Nem láttam a videót. A diákok teljesen
eltakarták a képernyőt.
Több mint hálás voltam, hogy Adam beleegyezett egy dal
felvételébe a kampányhoz. Nyolc évvel ezelőtt írt egyet az
érettségijére, amelyben kifejezte, mit jelentett számára a
Charis House, és hogyan segített neki végre hinni önmagában.
Megkérdeztem tőle, hogy lenne-e ideje felvenni egy olyan
verziót, amely alatt képek futnak a házról és néhány diákról,
akik ide jártak a huszonhét év alatt, amíg nyitva volt.
 – Nézd meg. El kell kezdened megosztani a hírfolyamodon.
– Hol van Adam?
– Ezt te valószínűleg jobban tudod, mint én.
Letettem a telefont, és gyorsan rákerestem a neten a Kívül a
kereteken című dalra. Nem volt nehéz megtalálni. Ahogy az
utolsó akkordok elhalkultak, sietni kezdtem a folyosón, biztos
voltam benne, hogy valahol a régi búvóhelye környékén lesz.
– Hé! – Adam arca felragyogott, amikor meglátott a
zeneterem bejáratánál – ezúttal a korszerűsített, high-tech
változatában, tele vezetékekkel, gombokkal és egyéb ijesztően
drága berendezésekkel. – Szép munka! Az interjúd zúzott.
A főképernyő körül csoportosuló fiatalok falkája
egyetértően zúgott.
– Mi ez? – nyújtottam ki a telefonomat, nem törődve velük.
– Az interjú semmi volt ahhoz a három perchez képest, amit az
imént láttam.
– Nem tetszik? – fakadt ki egy idősebb lány.
– Komolyan beszélsz? – Nem tehettem róla, könnyekben
törtem ki. – Adam, ez… ez… hogyan…? Köszönöm –
zokogtam, miközben ott álltam, és tartottam a telefonomat,
mint egy rakás szerencsétlenség. – Ez a legjobb videó, amit
valaha láttam. Hogy a fenébe sikerült ezt huszonnégy óra alatt
összehoznod?
– Hát… – Adam próbált higgadt maradni, de úgy nézett ki,
mint egy kisfiú, aki mindjárt felrobban a büszkeségtől. – Ezek
a srácok segítettek. És a többiek is.
A többiek diákok és öregdiákok voltak, akik mindannyian
hozzájárultak egy-egy sorral a dalhoz, gyakran csoportosan,
vagy több különböző képernyőn jelentek meg, amelyeket
Adam valahogy egymáshoz szinkronizált az iskolai élet képei
között. Mindenki tartott egy táblát is a kezében, amelyen a
munkájuk szerepelt, vagy olyan jelentőségteljesebb sikerek,
mint „kétségbeesésből a reménybe”, „már nem vagyok
elveszett”, vagy „szemétből kincs”.
 Az utolsó refrén végén száz apró képernyő jelent meg,
hangszerek nélkül, csak azok hangjaival, akik minden egyes
általuk énekelt szót komolyan gondoltak.
Tökéletes volt.
Dicsőséges.
Alig mertem elhinni, de úgy tűnt, hogy Adam talán
megmentette a Charis House-t.
A telefonom anya üzenetével csipogott, aki a következő
interjúra hívott. Még néhány értékes másodpercet szántam
arra, hogy átöleljem Adamet, és megpróbáljam kifejezni,
mennyire sokat jelentett nekem mindez, aztán visszarohantam
a folyosón, a szívem pedig valahol a Charis House tornyában
szárnyalt.
***
A következő néhány órában eszelős kakofóniává mosódtak
össze az ölelések, az üdvözlések és abbéli igyekezetem, hogy
lépést tartsak közösségi oldalaimmal. Két helyi újság is
felbukkant, és kíméletlenül meg kellett válogatnom, hogy
mely hívásokat fogadjam el, és melyeket küldjem az
üzenetrögzítőre, hogy később foglalkozzak velük. Éppen egy
bögre teát és egy muffint kaptam az iskolai szakácsnőtől,
amikor a dolgok a szürreális új szintjére léptek.
Dash és Dumble hallották meg először, hegyezni kezdték a
fülüket, és orrukat az égnek szegezték. Néhány másodperccel
később a távoli morajlás fokozatosan bömböléssé erősödött,
ahogy egy helikopter jelent meg a távoli fák fölött, és a még
mindig ott ténfergő operatőrök és fotósok sebtében az ég felé
irányították objektívjeiket.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a helikopter a ház
mögötti üres sportpályát vette célba. A diákok tömege egy
emberként rohant, hogy megnézze, ki van benne, de amint
kivettem az oldalán lévő logót, pontosan tudtam, ki érkezett
ilyen drámai belépővel.
Amikor megláttam Henryt végigsietni a Coach House-ból
vezető ösvényen, akinek a tekintete addig cikázott, amíg meg
nem állt rajtam, biztos voltam benne, hogy ő is tudja.
– Mit gondolsz? – kérdeztem, miután csatlakozott hozzám,
és a házat megkerülve elindultunk a sokaság nyomában. – Ez
most vagy zseniális, vagy katasztrofális lesz, mert a kettő
között semmiképp sem lehet.
– Talán a robotmanójáért jött – latolgatta Henry, majd
megállt, hogy végignézze, ahogy kinyílik a helikopter ajtaja,
és Baxter Bigwood mászik ki belőle integetve, mint a
visszatérő hős.
Egy másik férfi követte őt a fűre, kezében egy aktatáskával.
Megvárta, amíg Baxter megigazítja a kabátját, majd a
bámészkodók felé mutatott. Nem lepődtem meg, hogy az ujja
egyenesen rám irányult.
– Bea Armstrong! – harsogta Baxter, és már el is indult
felénk, míg a férfi mellette sietett. – Ismét bebizonyította,
hogy számolni kell magával. Úgy döntöttem, elutasítom, hogy
elutasította az állást. Ez itt Mannering, ő fogja lebonyolítani a
tárgyalásokat. Ah, sofőr! Pompás. Szerezzen egy privát szobát,
ahol nem fagynak le a végtagjaink. Ha lesz hozzá egy üveg
whisky és egy szalonnás szendvics, nem bánja meg a
fáradozását.
– Baxter, nem akarom a BWM Today állást. Ezt világosan
megmondtam.
– Á, látja, ebben nem értünk egyet – mondta, majd megállt,
körülbelül tizenöt centire behatolva a személyes terembe, és
lenézett rám. – Nem arról van szó, hogy nem akarja a munkát,
csupán azt hiszi, hogy ezt az ittenit kicsit jobban akarja. Ez
szimplán csak prioritások kérdése. Azt hiszem, a mai
teljesítménye azt bizonyítja, hogy leginkább valami mást akar.
– Megállt, körbepillantott, és észrevette, hogy Henry nem
mozdult. – Akkor ezt most itt csináljuk? Rendben van. Nem
tart sokáig. – Biccentett az alkalmazottja, Mannering felé, aki
egy mappát vett elő az aktatáskájából, kinyitotta, és átnyújtott
egy darab papírt.
Egy csekk volt az.
 Egy csekk, amin rengeteg nulla állt.
Elég sok nulla ahhoz, hogy az összes javítást elvégezhessük,
és a Charis House még egy jó darabig működhessen.
– Mr. Bigwood, megveszteget, hogy visszamenjek, és
magának dolgozzak? – Csak Henry határozott keze, amelyet
megéreztem a hátamon, tette lehetővé, hogy valamennyire
normálisnak tűnjön a hangom a bennem lakozó,
összezavarodott valaki hadoválásához képest.
Baxter fölényesen vigyorgott.
– Maga intelligens nő. Össze tudja rakni a képet.
– Ismered ezt az embert, Beatrice? – kérdezte anya, aki a
vállamnál jelent meg, apa pedig közvetlenül mögötte.
– Baxter Bigwood vagyok.
– És ki lenne az? – válaszolta anya, és nem volt jobban
lenyűgözve attól, hogy egy férfi helikopterrel szállt le a
gyepére, mintha egy rozsdás biciklin érkezett volna.
– Ő a tulajdonosa annak a hírügynökségnek, amelyik
felajánlotta nekem azt az állást, amit visszautasítottam.
– Akkor mit keres itt?
Baxter arca lilára váltott, amikor anyám szemérmetlenül
semmibe vette az előtte álló milliárdost.
– Azért vagyok itt, hogy olyan ajánlatot tegyek neki, amit
nem tud – vagy nem fog – visszautasítani – ugatott, anélkül,
hogy levette volna rólam a szemét.
Megmutattam anyának a csekket, és a fejem még akkor is
forgott, amikor a szívem a mélybe zuhant. Ha volt is még egy
kis kétségem afelől, hogy a BWM Todaynek akarok dolgozni,
ez a arcátlan, arrogáns kísérlet, hogy rám kényszerítse az
akaratát, eloszlatta azt.
De végignézve a körülöttem lévő lelkes arcokon, azok
arcán, akiket már annyiszor cserben hagytak, hogy lehettem
volna ilyen önző?
 A legtöbb ide érkező gyermek számára a Charis House
jelentette az egyetlen esélyt, az egyetlen reményt. Hogyan is
utasíthattam volna vissza ezt a hihetetlen lehetőséget, egy
olyan esélyt, amiről még álmodni sem merészelnek ebben az
iskolában, egyszerűen azért, mert inkább maradnék a
kényelmes, stresszmentes munkahelyemen?
Anyámra néztem, azon rendkívül ritka alkalmak egyikén,
amikor valóban bizonytalannak tűnt, majd apámra, aki
dühösen pislogott, miközben igyekezett visszafogni az
érzelmek áradatát, amely egy ekkora csekket kísért.
– Elértük a harmincötezret – szólalt meg egy meleg,
határozott hang közvetlenül a fülem mellett.
Nyeltem egyet, és megráztam a fejem. Úgy éreztem, mintha
az egész világ erre a pillanatra, ezekre az emberekre
zsugorodott volna össze. Erre a döntésre.
– Ez nem elég.
– Bea baba – mondta apa, hangja keresztülvágott a
fejemben tomboló tornádón. – Ne merészelj igent mondani,
hacsak nem akarod az állást.
– De Baxternek igaza van, nem? – mondtam, és
szembefordultam vele. – Hogy ne akarnám az állást, ha ez azt
jelenti, hogy mindez folytatódhat? Hogyan mehetnék be
örömmel mindennap dolgozni, ha tudom, hogy a Charis House
üresen áll, vagy egy ízléstelen wellnesshotellé alakítják át, és a
családom szíve megszakad, nem is beszélve arról, hogy
elveszíti az otthonát?
– Nagyon jó meglátás – kacarászott Baxter.
– Ó, maradjon csendben! – csattant fel anya. – Senki sem
szólt magához.
– Mit gondolsz, hogy éreznénk magunkat, ha tudnánk, hogy
miattunk dolgozol ennek a zsarnoknak? – kérdezte apa,
fuldokolva a szavaktól.
– Ez az én döntésem – jelentettem ki, és hátracsúsztattam a
kezem, hogy megragadjam Henryét, mert bár az én döntésem
volt, egyedül nem volt erőm meghozni.
Amint a kezem elérte az övét, megfordított, és megfogta a
másikat, lehajtotta a fejét, és a szemét az enyémbe fúrta.
– Bea, most a helyes dologban kell bíznod. Bízz ebben. – A
ház felé intett a fejével. – Bízz majdnem kétszáz évnyi harcos,
rettenthetetlen Armstrongban. Bízz a szüleidben, abban, amit
itt felépítettek, és abban, hogy ez milyen sokat jelent az
embereknek. Bízz magadban, és az erős közösségben, amit
létrehoztál. – A szája sarka felkunkorodott. – Bízz Adamben,
és abban az átkozottul elképesztő videóban, amit összehozott.
Nem kell eladnod a lelked Baxter Bigwoodnak. Te – mi –
nélküle is meg tudjuk csinálni.
– De ez nem a lelkem, nem igaz? – kérdeztem, miközben
azzal küzdöttem, hogy a könnyek homályán keresztül lássam
őt. – Ez csak egy munka. Csak rólam van szó, szemben
mindezzel.
– De ez a te életed, és bármennyire is nemes, hősies és az
Armstrong-hagyományokat követő lenne, ha feláldoznád
másokért, nem kell ezt tenned. Csak bízz azokban az
emberekben, akiket szeretsz.
Merev csend telepedett ránk, miközben a világ – vagy
legalábbis az én világom – körbefordult a pályáján; a szívem
két dobbanás között lebegett. Aztán pislogtam, a látásom
kitisztult, és az előttem lévő arcra fókuszáltam.
– Egyikről sem tudok semmit – suttogtam. – Azt meg pláne
nem tudom, hogy bízhatok-e magamban. De tudod, mit?
Benned mindig is bíztam, Henry. – A hangom egyre erősödött
a meggyőződésemmel együtt. – Még akkor is, amikor azt
mondtam magamnak, hogy ki nem állhatlak, tudtam, hogy
minden kimondott szavad igaz.
Elengedtem a kezét, és szembefordultam lehetséges
munkaadómmal.
– Köszönöm az ajánlatot, Mr. Bigwood. De az előző
válaszom továbbra is áll.
– Szép volt, lányom – hallottam anya dörmögését.
 Baxter összehúzott szemmel, hosszasan nézett.
– Ha meggondolná magát, ne fáradjon azzal, hogy
jelentkezik. Mannering?
És ennyi volt, megpördült és elviharzott.
– Elfelejtette a csekket – fújtatott anya. – Hogy lehet ilyen
gazdag, ha ilyen hanyagul bánik a pénzzel?
– Baxter Bigwood sosem bánik hanyagul a pénzzel –
mondta Henry, miközben figyelte, ahogy a helikopter távoli
fenyőfák sora mögé kanyarodik. – És nem fogja romba
dönteni a tekintélyét ennyi ember és számtalan kamera előtt,
amelyek közül néhány élőben közvetít az egész országnak.
– Csak nem úgy érted…? – kérdezte apa.
Henry arcán fokozatosan sugárzó vigyor terült szét.
– Úgy tűnik, új tetőnk lesz.
 33

Valóságos kínszenvedés volt hátrahagyni a rögtönzött

ünnepségeket, és felszállni a vonatra, hogy visszamenjek
Nottinghambe. Néhányan már elmentek, mert máshol kellett
szilveszterezniük, de a legtöbben maradtak. Elvégre hol
lehetne jobban megünnepelni az új kezdetet, mint azon a
helyen, ahol az év háromszázhatvanöt napján kötelező volt az
újrakezdés? A maradék hangüzenetekkel és online
hozzászólásokkal nem törődve azzal töltöttem az utat, hogy
belevessem magam az időjárásos alkalmazásokba, bepótoljam
a reggeli adást, és minden mondanivalómat belevágjam abba a
nyúlfarknyi két percbe, amit a rövidített szilveszteri
hírműsorban kaptam. Ja, és még háromszor megnéztem Adam
videóját, nem törődve azzal, hogy a többi utas meghallja-e a
szipogásomat.
A zeneterem óta csak egyszer láttam Adamet, egy elkapott
szusszanásnyi időre az újságírók és telefonhívások között.
Valaki kirakta a videót a könyvtár nagy képernyőjére, és
mindenki összezsúfolódott, hogy megnézze. Egy pillanatra
megálltam, hogy végigpásztázzam a közönséget, és magamba
szívjam az arcukon tükröződő örömöt és izgalmat. Adam a
terem túlsó oldalán pihent a falnak dőlve, a tekintete elkapta az
enyémet, és olyan melegséggel tartott ott, amit csak az
érthetett meg teljesen, aki az elmúlt tizenkét évben őrizte a
szívét. Kopott kabátjában és szakadt farmerjában, állán egy
zenész egész éjszakás borostájával, úgy nézett ki, mint ezernyi
emlék, milliónyi álom. Gyengédség töltötte el a mellkasomat,
megnehezítve a légzést, amíg a mellette álló fiú meg nem
bökte a karját, mire ő félrenézett, én pedig folytattam a terem
átfésülését.
 Henry talált egy üres helyet a szemközti falnál. Összefont
karja a mellkasára szegezte bordó nyakkendőjét, egyenesen
állt, mint egy zászlórúd, tekintete az előtte lévő képernyőre
tapadt, minden érzelmet, amit a dal esetleg kiváltott, gondosan
elrejtett az udvarias érdeklődés látszata mögé.
Nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak vissza rá, amikor
a videó véget ért, és a terem éljenzésben és tapsban tört ki.
Összerándultam, amikor megláttam, hogy a szeme
lézersugárként mered rám. Borzongás futott végig a bőrömön,
de amikor mosolyogni kezdtem, csak a homlokát ráncolta, és
gyorsan egy közeli tanárhoz fordult.
A munka végeztével elkaptam a hét óra után induló buszt,
és fél nyolcra már otthon voltam. Így volt egy órám
lezuhanyozni, átöltözni, elintézni a hajamat és a sminkemet, és
azon rágódni, hogy mi a fenéért töltöm a szilvesztert egy olyan
férfival, aki alig várja, hogy válaszoljak a házassági ajánlatára.
Az elmúlt napok finoman szólva is megterhelőek voltak.
Igazából csak egy hosszú fürdőre, egy jó könyvre és egy zsíros
pizzára vágytam.
Azonban, ha talán nem is egészen bálkirálynőként, de
tisztességesen kicsípve magam, egy csillogó, mentazöld
ruhában készen álltam és vártam, amikor Adam bekopogott az
ajtón.
– Hűha! – suttogta, és odahajolt, hogy megcsókolja az
arcom. – Minden alkalommal, amikor meglátlak, újra leveszel
a lábamról.
– Te is elég jól ki tudod rittyenteni magad – mondtam, ami
igencsak visszafogott megállapítás volt. Nem egyszerűen a
szmoking tette, kombinálva a hátrafésült lobonccal és a frissen
borotvált, sima bőrrel. Adam olyan energiától ragyogott,
amilyet évek óta nem láttam benne. Bizonytalanság bizsergett
végig rajtam, hogy ez talán nekem köszönhető, még akkor is,
ha félig reméltem, hogy az este végére én is így érzek majd.
Csak egy módon lehetett megtudni. Megfogtam a felajánlott
kezét, és követtem a várakozó taxihoz.
 Az este nagy részét azzal töltöttük, hogy a nap eseményeiről
beszélgettünk. Éreztem, hogy Adam szándékosan távol tartja a
jövőnk kérdését, amit nagyra értékeltem. A fényűző ötfogásos
vacsorát a csillogó terem egy diszkrét sarkában lévő
kétszemélyes asztalnál fogyasztottuk el, bár különböző
ismerősök odajöttek, és komplikált ökölpacsikkal gratuláltak a
videóhoz, amely mostanra már sztratoszférikus magasságokba
emelkedett. Néhányukat felismertem, de mindegyiküknek
Adam mutatott be, egyértelművé téve, hogy velem van,
miközben nevetve utasította vissza a meghívásokat, hogy
csatlakozzunk hozzájuk egy pókerpartira vagy egy italra a
bárban.
– Nem, köszönöm, haver – vigyorgott rá egy Cisco nevű
fickóra, aki megpróbálta rábeszélni, hogy csatlakozzon a
zenekarhoz a színpadon, és adják elő a Kívül a keretekent. –
Bea és én éppen táncolni készültünk.
Cisco majdnem annyira elképedt, mint én.
– Te is énekelhetnéd a dalt – mondtam, amikor Adam
kihúzott a táncparkettre. – Nagyon szeretném élőben hallani.
– Ma este nem – mondta, miközben egyik karját a derekam
köré fonta, és gyengéden közelebb húzott magához. – Az este
minden percét veled akarom tölteni. Különben is – tette hozzá,
miközben a lágy jazz ütemére kezdett mozogni –, az elmúlt két
nap után valahogy elegem lett belőle.
Tökéletesnek kellett volna lennie.
Csillogó fények, káprázatos dekoráció. Pezsgő és lassú tánc
gyönyörű zenére. Egy meseszép férfi, aki feladta az álmát,
hogy velem lehessen.
Most először hittem el őszintén, hogy működhet a dolog.
Nincsenek elfojtott, mélyen megbúvó kételyek vagy szőnyeg
alá söpört problémák. Adam végre felnőtt. Azzá a férfivá vált,
akivé szerettem volna, hogy váljon – akivé az évek során
növekvő csalódottsággal tudtam, hogy válhat. És most itt volt,
ami minden eddiginél világosabbá tette, hogy ezúttal
komolyan gondolja: az enyém, ha én is akarom őt.
 Az egész estének az volt a lényege, hogy Adamnek esélye
legyen megmutatni nekem, hogy tényleg megváltozott, de
miközben a csillár alatt ringatóztunk, teljes bizonyossággal
tudtam, hogy ez nem fog változtatni semmin.
Nem azért, mert Adam nem volt elég jó. Nem volt
szükségem arra, és nem is vártam el tőle, hogy több legyen
annál, mint ami.
Azért, mert nem tudtam nem Henryre gondolni.
Adam volt a múltam dobogó szíve, és ezért mindig, mindig
szeretni fogom őt.
De azt akartam, hogy Henry legyen a jövőm, és még ha ez
nem is válik valóra, mert ő nem érez ugyanígy, nem tudtam
igent mondani Adamnek, most, hogy folyamatosan Henryn
járt az eszem.
Anélkül, hogy észrevettem volna, bizonytalanul megálltam.
– Jól vagy? – kérdezte Adam, és hátradőlt, hogy láthassa az
arcom.
Vettem néhány egyenletes lélegzetet.
– Beszélnünk kell.
– Rendben. – Adam keze automatikusan megindult, hogy
hátrafésülje a haját, elfelejtve, hogy a zselé már erősen a
helyén tartotta. – Biztos, hogy ezt most akarod csinálni? –
Arca félúton volt egy vigyor és egy grimasz között. – Mert az
arckifejezésedből ítélve azt fogom kívánni, bárcsak a legtöbbet
kihoztam volna ebből a táncból, mire befejezed.
Válasz helyett visszaindultam az asztalunkhoz, miközben a
másik keze még mindig az enyémben volt, de ahogy
közeledtünk, Adam másfelé kormányzott minket.
– Keressünk egy csendesebb helyet.
A folyosó végén találtunk egy kis fülkét, amelyben egy
bőrkanapé és egy hatalmas, arany- és ezüstszínű ágakkal teli
váza állt. Adam továbbra is fogta a kezemet, miközben helyet
foglaltunk, és a tekintete nem hagyta el az arcom.
 – Tudod, sokat gondolkodtam azon, amit… a javaslatodról.
– Nem számít – szakította félbe. – Túl korán volt, most már
értem. Én… Visszavonom a lánykérést. Tegyünk úgy, mintha
meg sem történt volna. Egyelőre élvezzük csak, hogy együtt
vagyunk. Jó volt, ugye? A kocsikázás, a Látványosság… Ez az
este fantasztikus volt.
Közelebb hajolt, homlokát az enyémhez támasztotta, szeme
csordultig telt félelemmel és reménnyel. – Jók vagyunk együtt,
Bea. Anélkül, hogy még több szarság kerülne az utunkba.
Különlegesek vagyunk, te és én. Túl sok mindenen mentünk
keresztül ahhoz, hogy…
– Nem. – Megráztam a fejem, a fürtjeim statikus
elektromosságot keltettek a bőrén. – A múlt nem határozhatja
meg, hogy együtt maradunk-e a jövőben. – Szorosabban
fogtam a kezét. – Bármi történjék is, az sosem fogja semmissé
tenni azt, amit egymásnak jelentettünk.
– Egymásnak jelentünk – mondta Adam elcsukló hangon. –
Bea, jobban szeretlek most, mint valaha. Kérlek, add meg
nekünk ezt az esélyt. Kérlek, csak még egy kicsit…
Felfelé billentette az állát, szája kétségbeesetten találta meg
az enyémet, pontosan tudta, hogyan kell úgy helyezkednie,
hogy tökéletesen illeszkedjünk egymáshoz.
Egy keserédes másodpercre hagytam, hogy szenvedélye az
ajkamhoz tapadjon. Belélegeztem az illatát, mely
gyújtózsinórként ért a bőrömhöz, és ismét küzdenem kellett a
kísértés ellen, hogy a könnyebb utat válasszam, vagy
legalábbis késleltessem, hogy összetörjem ennek a férfinak a
szívét, tudván, milyen gyötrelmes érzés volt minden
alkalommal, amikor ő összetörte az enyémet.
– Annyira sajnálom – suttogtam, majd elhúzódtam, és
lehajtottam a fejem. – Nemet kell mondanom.
– Nemet a házasságra, vagy az egészre? – kérdezte, nem
vesződve azzal, hogy letörölje a könnyeit.
– Nem húzhatjuk el, ha tudjuk, mi lesz a végeredmény.
 – Lehet, hogy meggondolod magad – könyörgött. –
Örömmel vállalnám a kockázatot. Várok, kényszer nélkül.
Megéri rád várni, Bea.
– Tudod, hogy nem tudlak így megvezetni – mondtam, és az
elhatározásom megerősödött. – Sajnálom, Adam. Ez most a
búcsú.
– Mi változott? – kérdezte, a hangja megtört.
– Én, azt hiszem. – Megráztam a fejem. Ez így nem volt
korrekt. A legkevesebb, amivel tartoztam neki, hogy őszinte
vagyok. – Vagy talán egyszerűen csak tisztább képet kaptam
arról, hogy ki vagyok, és mit akarok.
– És ez nem én vagyok.
– Nem én vagyok az igazi neked, nem igazán. – Újra
megfogtam a kezét. – Az a dal. Milliók nézték meg. Az
emberek szeretik, mert megszólítja őket. A félelmeik és
álmaik szívébe hatol, és azt kívánják, bárcsak hinni mernének
benne. Ezt nem adhatod fel értem.
– De igen. Már megtettem! Ez hadd ne szóljon erről, Bea.
Tudok zene nélkül is élni. Nélküled nem tudok élni.
– Mi van, ha nem tudok együtt élni magammal, mert
rákényszerítelek erre a döntésre, amikor én tudok nélküled is
élni? Amikor te leszel nekem a könnyű lehetőség, nem pedig
az álom, ami az enyém lehet, ha hinni mernék benne.
– Hűha! Ne szépítsd a dolgot, jó? Csak a szívemet téped ki.
– Elfordult tőlem, kezével az arcát dörzsölte, ahogy
megpróbálta összeszedni magát. Egyrészt ugyanúgy
megdöbbentem, mint ő, a saját brutális őszinteségemen.
Másrészt annyi búcsú után tartoztam neki annyival, hogy
világossá tegyem, ez volt az utolsó.
– Azt hiszem, változtatni fogok az új tetoválásomon –
mondta, és megpróbált mosolyogni, miközben kihúzta az ingét
a nadrágjából, és felhúzta az egyik oldalát.
– Nem hiszem el, hogy ezt tetted! – Levegőért kapkodtam,
és ezzel egy időben a meglepetés minden érzése nélkül néztem
az oldalát átszelő, kalligrafikus betűkkel írt nevemet. – Esetleg
még néhány betűt hozzátehetnél. Lehetne beautiful.
– Valami beachcsel kezdődőre gondoltam. Vagy beattel.
– Beagle? – kuncogtam, és ezzel levezettem az idegességem
egy részét. – Beatles?
– Á, majd kitalálom. – Bűnbánó mosollyal engedte le az
ingét. – Visszamegyünk? Azt hiszem, a legkevesebb, amit
megtehetsz, hogy adsz nekem egy utolsó táncot, most, hogy
dobtál.
Szünetet tartottam, mielőtt válaszoltam volna.
– Azt hiszem, inkább hazamegyek. A Charis House-ba. A
történtek után Joy nagyival kellene lennem.
Adam a homlokát ráncolta.
– Szerintem Joy nagyi azt szeretné, ha inkább szórakoznál,
mint hogy kötelességednek érezd, hogy otthon maradj vele.
Sok ünnepelnivalód van.
– Igazad van. De én nem ezt akarom. Joy nagyi azt akarná,
hogy boldog legyek. Bármilyen meglepően hangzik is, azt
hiszem, ha a Charis House-ban leszek a családommal együtt,
akkor fogok így érezni.
 34

Mire sikerült taxit találnom, Adam már a színpadon volt,

whiskyvel az egyik kezében, mikrofonnal a másikban, és az
egész terem háttérénekesek karává vált. Belecsusszantam a
jéghideg éjszakába, kikerülve egy visszamaradt latyakos tócsa
permetét, ahogy a taxi odafarolt a járdaszegélyhez.
Nem tartottam be a magamnak tett ígéretemet, hogy teljesen
őszinte leszek.
Joy nagyi hatalmas ok volt arra, hogy lelépjek az utolsó
randevúmról Adammel. A késztetés, hogy bepótoljam mindazt
az időt, amit az elmúlt évben elmulasztottam vele tölteni, és
hogy megbizonyosodjak arról, hogy a Tony O’Dowd-vadászat
után semmi feszültség nem maradt köztünk, fizikai fájdalmat
okozott.
De természetesen nem ő volt az egyetlen, aki részt vett az
Armstrong Legendás Szilveszteri Játékokon. Míg az igény,
hogy a családommal legyek, mély volt, a vágy, hogy lássam
Henryt, hogy a szemébe nézzek, és lássam, mit találok ott,
hogy megtudjam, van-e olyan része, amely ugyanúgy érez,
mint én, mélyebb volt.
Most, hogy elfogadtam, amit érzek, nem gondoltam, hogy
képes leszek aludni, enni vagy abbahagyni ezt az őrjítő
tépelődést, amíg meg nem tudom.
Ez volt a leghosszabb taxiút, amit valaha megtettem. Még a
késő esti hajózási előrejelzés sem volt elég, hogy
megnyugtassa felajzott idegeimet.
 Végül megálltunk a Coach House mellett, ahol kipattantam
a kocsiból, és a bejárati ajtónál termettem.
– Oké – motyogtam. – Most mit csináljak?
– Bea baba! – kiáltotta apa a kérdésemre válaszolva, ahogy
kinyitotta az ajtót elragadtatott kutyák és az otthon meleg
ragyogása közepette.
– Ez a lehető legjobb meglepetés! Gyere csak be, hadd
vegyem el a kabátodat, és kerítünk neked egy italt.
Miután hosszasan megölelt, a nappali felé terelt. Az ajtóban
megállva a félfának kellett támaszkodnom, ahogy szinte
teljesen maguk alá gyűrtek az érzelmek.
Mia és Jed a legkisebb kanapéba kuckóztak be, összefont
végtagokkal és egymás felé billentett papírkalapokkal.
Tökéletesen abszolválták a Szilveszteri Játékok történelmi
témájú dresszkódját a pöttyös csokornyakkendővel és
pezsgőszínű flapperruhával. Elana a kialvó tűz mellett
terpeszkedett, öltözéke egy második világháborús női
tengerész-egyenruha volt. Míg én az ajtóban tébláboltam, a
kutyák átpréselték magukat mellettem, és odamentek hozzá,
hogy az állukat az ölébe fektetve összegömbölyödjenek.
Anya a szikrázó karácsonyfa mellett állt, hatvanas évekbeli
ingruháját flitterek, üveggömbök és egyéb, az összes
testrészéről lógó díszek borították, méhkasparókája tetején egy
aranycsillag egyensúlyozott.
A legöregebb, legotthonosabb karosszékben ült Joy nagyi.
Daisy és Frankie két oldalról bepréselődtek mellé. Frankie két
másik gömböt tartott a kezében, míg Daisy Joy nagyi vállán
pihentette a fejét, és szórakozottan tekergette dédnagymamája
vattaszerű hajának egy tincsét.
A legnagyobb kanapén, mellette hatalmas, magányos térrel,
Henry ült. A szívem majdnem kifúrta magát a mellkasomból,
amikor megláttam őt, ahogy teljesen nevetségesen nézett ki a
buggyos ingujjban, levendulaszínű mellényben,
lovaglócsizmába tűrt sötétbarna nadrágban, és – mindenekelőtt
– cilinderben, mintha Mr. Darcynak öltözött volna. Két héttel
ezelőtt még nevetségesnek tartottam volna az öltözékét. Ma
este tökéletes volt.
Legalábbis nekem tökéletes.
– Bea, végre, már azt hittük, hogy soha nem érsz ide! –
kiáltott fel anya, és próbálta stabilan tartani a fejét, nehogy
bármi is leessen, és ezzel véget érjen a játék.
– Ami logikus is lenne, hiszen megmondtam, hogy nem
jövök – mondtam, miközben átgázoltam a csomagolópapírok,
régi fényképek és egyéb, az előző fordulókból visszamaradt
kacatok között. Éppen az egyik nagy kedvenc, a málhás csacsi
nevű játék ünnepi Armstrong-verziója zajlott.
– Nézd, Henry mellett van egy hely – búgta apa, amikor
megálltam a szoba közepén, elbizonytalanodva, hogy meg
tudok-e birkózni azzal, hogy egy kanapén üljek vele.
Tétovázásomat egy gyors kitérővel lepleztem, hogy
megcsókoljam nagyanyámat, unokahúgaimat és
unokaöcsémet, remélve, hogy a késedelemnek köszönhetően
elég időm lesz abbahagyni a remegést, mire leülök. Ahogy Joy
nagyi belenyomta az ujjait az enyémekbe, amikor lehajoltam,
komoly súlyt taszított le a vállamról.
– Bea. – Henry felém biccentett.
– Szia! – válaszoltam egy reszketeg mosoly kíséretében.
– Milyen volt az estéd?
Tudta, hogy Adammel töltöttem? Ha igen, akkor bizonyára
csodálkozik, hogy miért bukkantam fel itt negyed
tizenkettőkor, egyedül.
– Öö… kellemes volt. Köszönöm. Finom volt az étel, és a
zenekar is szépen játszott. – Szünetet tartottam, és kissé
zavartan észrevételeztem, hogy az egész szoba engem bámul,
többen kérdőn felhúzott szemöldökeik alól. – Mindenütt jó, de
a legjobb otthon, nem igaz? Azok után, ami az elmúlt
napokban történt, itt akartam lenni, mindannyiótokkal.
Senki sem szólt semmit, ehelyett tovább bámultak, mintha
azt várták volna, hogy folytassam, így hát megtettem.
 – Igazán, igazán szörnyen érzem magam, amiért az elmúlt
évben távol maradtam. Mindenféle bonyolult okai voltak, de
nem miattatok volt, hanem miattam. Sajnálom, és azzal fogom
jóvátenni, hogy annyit lábatlankodom itt, amíg mindannyian
rám nem untok. – Meg kellett állnom, és vissza kellett
nyelnem a torkomban egyre táguló gombócot.
– Bea baba, felnőtt nő vagy, saját életed van. Nem várjuk el,
hogy mindig itt legyél – mondta apa.
– Néha azért jó lenne – tette hozzá anya.
– Nem hoztad el Adamet? – kérdezte Mia, aki sosem
hagyta, hogy a tapintat megállítsa az információszerzésben.
– Nem. – Ezúttal nem akartam a beálló csendet további
részletekkel megtölteni. – Maradt még valami abban az
üvegben?
Mire kaptam egy teli pohár bort, és kiszolgáltam magam
egy-egy kanállal anya céklás nachosából és apa sajtos
tésztagombócából, anya megingott, aminek következtében egy
faragott faangyalka leesett a válláról, és ezzel véget ért az
utolsó előtti kör.
– Ha nem lesz a szokásos bohóckodás, akkor még éjfél
előttre be tudjuk szorítani az utolsó kört! – jelentette be. –
Minden csapat két pontot kap. Bea, csatlakozhatsz Henryhez
és az apádhoz. Kezdjük is. A játék címe: Melyik Armstrong
vagyok?
A jelmez nem csak a szórakozás kedvéért volt. Minden
évben az Armstrong család korábbi tagjainak kellett beöltözni.
Ha a többi csapat kitalálta a személyazonosságot, egy pontot
kaptak, és rengeteg bónuszpontot lehetett szerezni további
véletlenszerű tényekért – minél bizarrabbul hangzottak, annál
jobb volt.
Jed és Mia jöttek először. Mindannyian leírtuk a
válaszainkat, de csak anyának sikerült kitalálnia, hogy ők
Gordon és Cordelia Armstrong, nagyapjának távoli
unokatestvérei, akikről jobbára senki nem hallott. Olyan
leheletfinom volt a kapocs a családhoz, hogy jó öt percig
vitatkoztunk azon, vajon érvényes-e a feladvány, amíg Jed el
nem vonta a figyelmünket azzal az érdekes ténnyel, hogy egy
kaszinó kirablása miatt börtönben végezték.
Hat perc volt éjfélig, amikor eljutottunk a végső tippelésig,
és mindannyian teljes értetlenséggel ráncoltuk a homlokunkat,
apa bézs színű pulóverét, farmerját és sötétbarna nyakkendőjét
látva.
– Ez lehetetlen – morogta Jed, aki csak egy ponttal volt
lemaradva anyától, és elhatározta, hogy utoléri. – Itt nincs
történelmi kontextus. A család bármelyik tagja lehetsz 1940-
től kezdve.
– Nem lehet te – mondta Frankie. – Vagy anya. Vagy Joy
nagyi.
– Nem Tony O’Dowd, ugye? – bukott ki Elanából, majd
egyik kezével a szájára csapott, amikor rájött, mit mondott.
– Tudom, tudom! – énekelte Daisy, és olyan erősen ugrált
Joy nagyi térdén, hogy attól féltem, sérülést okozhat. – Olyan
nyilvánvaló! Mindannyian olyan buták vagytok.
– Oké, akkor jöjjenek a végső válaszok – mondta anya, és
egyenként felkért minket, hogy nevezzük meg valamelyik
unokatestvérét vagy nagybátyját, szándékosan Daisyt hagyva
utoljára.
– Természetesen Henry az! – visította, és örömittasan
kinyújtotta mutatóujját. – Nagyapa még a haját is ugyanilyen
stílusban fésülte, és olyan egyenesen ül, mint egy szobor.
– Eltaláltad! – nevetett apa, és olyan arcot vágott, ami
kísértetiesen emlékeztetett Henryére.
– Mi? – Jed felpattant, arca rózsaszínűvé vált a
felháborodástól. – Henry nem Armstrong.
– Hacsak nincs egy igazán szaftos tényed, amivel
megnyerheted az extra pontot – morogta Mia.
– Még nem – mondta apa, és intett a kezével, mintha azt
akarná mondani, ez a nagy helyzet. – De mindannyian tudjuk,
hogy az lesz.
 – Miről beszélsz? – kérdezte Jed, gyakorlatilag kiabálva. –
Ez nevetséges. Még ha Bea-nek végül meg is jön az esze, és
hozzámegy, ez egy történelmi forduló. Akkor én is felvehetnék
egy farmert és egy pólót, és mondhatnám, hogy én vagyok
Elana jövendőbeli férje!
– Pfuj, undorító! – visított Elana elborzadva.
– Akkor miért nem szavazunk róla? – kérdezte apa.
– Azért Daisy még kap egy pontot? – kérdezte Frankie, a
csapattársa iránti aggodalomtól tágra nyílt szemmel. –
Eltalálta.
A beszélgetés alatt Henry és én rémületünkben
mozdulatlanná dermedve ültünk a kanapén.
– Nem szavazunk! – morgott Jed.
– Négy perc múlva éjfél – mondta Mia. – Szavazzunk, hogy
túl legyünk rajta azelőtt, hogy megszólalna a gong. Szerintem
nem kell aggódnod az eredmény miatt.
– Rendben. – Jed csípőre tette a kezét. – Ki szavazza meg,
hogy Henry az Armstrong család tagja, és ezért elfogadható
feladványként?
– Nem, két lépésben kell csinálnunk – mondta anya olyan
csillogással a szemében, amitől kínomban még mélyebbre
süllyedtem a kanapéba. – Először is, megengedjük-e, hogy a
jövőbeli Armstrongok is részt vegyenek, ha a többség egyetért
abban, hogy az illető egy napon családtag lesz? Másodszor,
hisszük-e, hogy ez Henryre is igaz?
– Két perc van hátra! – mondta Elana.
– Arra szavazok, hogy ez a család nem normális – motyogta
Mia.
– Jobb kéz fel az elsőhöz, bal kéz fel a másodikhoz – ugatott
anya.
Nem akartam nézni, de nem bírtam ki, hogy ne tegyem.
Csak apa, Daisy és Frankie tartotta fel a jobb kezét. A
látóteremen belül minden bal kéz egyenesen felfelé mutatott.
És az egyetlen személy, aki nem volt a látóteremen belül,
Henry volt.
– Bea, Henry, tartózkodtok, vagy nemmel szavaztok
mindkettőre? – kérdezte anya, a szavaiból csöpögött a
megrökönyödés.
– Nem, mindkettőre – mondta Henry.
– Tartózkodom! – robbant ki belőlem pontosan ugyanabban
a pillanatban.
– Boldog új évet! – kiáltotta Elana, és felugrott a padlóról,
ahogy az állóóra elkezdett kongatni, és gyorsan csatlakozott
hozzá a bátyja, a nővére, majd a család többi tagja is.
Mindenki, kivéve engem. Égő arccal, a fülemben dübörgő
vérrel, gyakorlatilag belefulladva a saját megaláztatásomba,
felkapaszkodtam a kanapéról, és kimenekültem.
 35

– Bea.
A hang megijesztett. Az ajtón kilépve egyenesen a kert felé
vettem az irányt, és reméltem, hogy a jeges levegő majd segít
kitisztítani a fejemet. Most egy fenyőfa alatt egy padon
kuporogtam, és kezdtem azt kívánni, bárcsak lett volna annyi
lélekjelenlétem, hogy a kabátomat is felkapjam, amikor
kirohantam.
Megfordultam, és megláttam, amint Henry sötét alakja
néhány méterre tőlem megállt.
– Jól vagy?
Igyekeztem mosolyba rendezni a vonásaimat.
– Ó, tudod, hogy van ez. Valahányszor úgy döntök, hogy a
családom nem is olyan rossz, igazságtalan voltam velük, és le
kell higgadnom, mindig valami ilyesmit csinálnak.
Odajött hozzám, és leült mellém.
– A családjaink egész életünkben érzéketlen utalásokat
tettek arra, hogy összeházasodunk. Ez még sosem borított így
ki.
– Talán azért, mert a dolgok most másképp állnak.
Talán azért, mert nemmel szavaztál arra, hogy ez valaha is
valóra válhat, amikor hirtelen ez az egyetlen dolog, amit
akarok.
– Úgy érted, Adam miatt? – sóhajtott. – Ha elmondanád
nekik, hogy eljegyeztétek egymást, valószínűleg abbahagynák.
 – Először is, nem hagynák abba, és ezt te is tudod.
Valószínűleg „első férjem”-ként kezdenék el emlegetni.
Másodszor. – Megálltam, vettem egy mély lélegzetet, és
bátorságomat összeszedve óvatosan rápillantottam a
sötétségen keresztül. – Nem jegyeztük el egymást. Adam
megkérte a kezem, és én nemet mondtam. Nem vagyunk
semmi. Ezért vagyok itt. – Újabb mély lélegzetvétel. – És ezért
tartózkodtam a szavazástól.
Henry egy végtelen, szívszaggató percig nem szólt semmit.
Végül, amikor már épp azon voltam, hogy felállok, és újra
elszaladok, megköszörülte a torkát.
– Te… azért… azért tartózkodtál a szavazástól, mert nem
zárod ki annak lehetőségét, hogy egy napon a családod tagja
leszek?
– Igen – sikerült kinyögnöm. Aztán a sötétségtől
felbátorodva, tudván, hogy kezdenem kell valamit ezekkel az
érzésekkel, különben egyszerűen összeomlok, folytattam. –
Azáltal, hogy feleségül veszel.
Az árnyékok miatt nem láttam az arckifejezését, de
hallottam a hangjában az ismerős homlokráncolást.
– Úgy érted, hogy nem akarsz nem hozzám jönni feleségül
egy nap?
– Úgy értem, hogy határozottan készen állok megvizsgálni
annak lehetőségét, hogy a szüleinknek igazuk van. –
Elengedtem egy gyenge nevetést. – Végül is gyakorlatilag
minden másban igazuk van. Talán érdemes lenne megpróbálni.
Kipróbálhatnánk, nem is tudom, néhány randit?
– Kivéve, hogy ott van Adam.
– Mi? Nem, nincs Adam, épp most mondtam.
– Bea. Mindig is ott volt Adam. A karácsonyi partin, a
Látványosságon, még a skóciai közös szobánkban is ott volt, a
kacér üzeneteivel. Már vagy, mennyiszer is, fél tucatszor
szakítottál vele? És minden alkalommal. – Szünetet tartott,
hogy nyeljen egyet és levegőt vegyen. – Minden alkalommal
éreztem a remény szikráját. Azt a hülye, értelmetlen reményt.
Hogy most végre elég idő telik el anélkül, hogy az egész
világod körülötte forogjon, és talán meglátsz engem. Ezt abba
kell hagynom. Most a családodnak dolgozom. Az
istállóépületben lakom. Kezdetben részben azért jelentkeztem
ebbe az iskolába, és nem máshová, mert valójában azzal
áltattam magam, hogy ezúttal végleg kikerült a képből. És
akkor megjelenik, karácsony napján, és kopogtat az ajtódon.
Nem mehetek el veled pár kötetlen randira, mintha nem lenne
olyan nagy ügy. Mintha nem lennék beléd szerelmes hatéves
korunk óta. Mintha amikor megint felbukkan valami új dallal a
hajadról vagy a mosolyodról, vagy arról, hogy ezúttal végre
nem egy önző barom, és te hozzámész, az nem tenne tönkre.
– Ennyi év után végre barátok lettünk, ami a legjobb dolog,
ami valaha történt velem. Nem engedhetem meg magamnak,
hogy hinni merjek abban, hogy ennél több is lehetne, hogy
aztán megint vele kelljen látnom téged, amint összehúzod
magad, hogy beilleszkedj az életébe, és próbálsz elég
érdekesnek, szórakoztatónak és menőnek lenni ahhoz, hogy
ezúttal téged tegyen az első helyre. Belehalok, hogy ezt
mondom, amikor épp most árultad el, hogy nem utálod a
házasság gondolatát, de kérlek, ne kérd tőlem, hogy én legyek
az, akitől jobban érzed magad két Adam között.
Hátradőltem a padon, teljesen megdöbbenve. Lehetetlen
volt mindezt feldolgozni, amikor a fejem forgott, a szívem
pedig a mellkasomban galoppozott.
Még több mély lélegzetet vettem.
– Sokáig szerelmes voltam Adambe. Legalábbis szerettem
azt, amilyennek látott engem. Gyönyörűnek. Értékesnek. Nem
pedig a család fekete bárányának. De egy ideje már,
valószínűleg sokkal régebben, mint gondoltam volna, csak
annak az emlékét szerettem, hogy milyenek voltunk régen. Az
álmot, hogy milyenek lehetnénk. És, különösen az elmúlt
hetekben, rájöttem, hogy egyik sem volt olyan nagyszerű.
Igazad van abban, hogy kisebbé tettem magam, hogy ő be
tudjon illeszteni az életébe, és eközben sosem éreztem magam
elégnek. És akkor felbukkansz, és… és elhiteted velem, hogy
az éppen elég, aki vagyok.
 – Önmagam lehetek, anélkül, hogy valaha is félnem vagy
szégyellnem kellene azt, amit látsz belőlem. És azt akarom,
hogy teljesen és tökéletesen önmagad légy velem. Az az
önmagad, aki szereti a rendet, az együttérzést és a praktikus
nadrágokat, és aki a robotmaszk mögé bújik, mert
megtanultad, hogy az emberek túl gyakran nem értenek meg,
és ezért inkább ne is próbálják.
– Én meg akarlak érteni, Henry. Mert minél többet látok
belőled, annál jobban beléd szeretek. Te vagy a legjobb ember,
akit valaha ismertem.
– Adam soha nem ért a nyomodba. És még ha így is lenne,
nem ő az a férfi, aki nekem kell. Minden másodpercben,
amikor vele voltam, csak rád tudtam gondolni. Hogy őszinte
legyek, minden másodpercben, amikor nem vagyok vele,
akkor is csak rád tudok gondolni.
Kinyújtottam a kezem, és a keze után tapogatóztam.
– Szó szerint csak ültem ott a családom előtt, és
tartózkodtam. Túlságosan is szupertudós zseni vagy ahhoz,
hogy ne tudd összerakni, mennyire komolyan gondolom.
– Oké. – Felém fordult, és ő is megszorította a kezemet. – A
beszéd nagyon szép volt, de igazad van, nem tagadhatom le a
szavazás jelentőségét.
– Szóval, meggyőztelek arról, hogy érdemes próbát
tennünk?
Addig izgett-mozgott a padon, amíg a combja az enyémnek
nem ütközött. A kerti lámpák fényében megpillantottam azt a
bizonyos térdnadrágot, és elektromos szikrák kezdtek pattogni
körülöttem.
– Meggyőztél arról, hogy jó ötlet lenne egy újbóli szavazás.
– Rendben. Igennel vagy nemmel szavazol arról, hogy az
Armstrong család jövőbeli tagjai részt vehetnek-e a Legendás
Szilveszteri Játékokon, a Melyik Armstrong vagyok?
fordulójában?
 – Igen. – Henry közelebb hajolt, olyan közel, hogy éreztem
a leheletének melegét az arcomon, miközben beszélt. Minden
erőmre szükségem volt, hogy ne vessem rá magam. – De én
nem erre a szavazásra gondoltam.
– Lehet, hogy emlékeztetned kell a másikra – suttogtam,
alig pár milliméterre csökkentve a köztünk lévő távolságot.
– Hiszem-e én, Henry Fairfax, hogy egy napon én is tagja
leszek ennek a furcsa, csodálatos családnak? – Szünetet tartott.
Nyelt. Felemelte az egyik kezét, és gyengéden megsimogatta
az arcomat. – Azáltal, hogy feleségül veszlek? Minden
erőmből remélem.
– Én is remélem – kezdtem mondani, de mielőtt
befejezhettem volna, a szája az enyémet súrolta. Egy rövid
másodpercig ott lebegett, majd amikor viszonoztam a csókot,
átölelt, és egy boldog pillanatig olyan szenvedéllyel és
gyengédséggel fejeztük ki mindazt, ami a szívünket betöltötte,
amit a szavaink oly ügyetlenül próbáltak kifejezni, amire egész
életemben vártam.
– Szeretlek – lehelte az arcomra.
– Én is szeretlek – sóhajtottam a nyakába, még mindig
csodálkozva, hogy itt vagyok, a Coach House kertjében, és
megcsókolom Henryt.
Boldogan maradtam volna ott, és csókolóztam volna tovább,
csakhogy egyikünkön sem volt kabát, és az új év első pelyhei
szállingózni kezdtek a fenyőágak között.
– Havazik. – Pislogtam, mert épp egy nagyobb hópehely
landolt a szempillámon.
– Figyelmeztethettél volna. – Óvatosan lesöpört egy újabbat
az arcomról.
– Megtettem, hat óra huszonöt perckor. Ezek szerint nem
nézted?
– Bea, minden előrejelzést megnéztem, amit valaha
elmondtál. Némelyiket többször is, mint amennyiszer
beismerném.
 – Tehát figyelmeztettelek.
– Valószínűleg túlságosan elkápráztattál ahhoz, hogy arra
koncentráljak, amit mondtál. Azt is említetted, hogy fagyni
fog? – tette hozzá, miközben erőteljesen remegni kezdett.
– Nem, még néhány fok hiányzik hozzá.
– Bármennyi is hiányzik, azt hiszem, ideje bemenni. –
Ekkor lehajtotta a fejét, és újra megcsókolt. – Vagy talán
kibírom még néhány…
Tudtam, hogy a hátsó ajtót kinyitották, mert két forró,
boldog kutya ugrott felém, és az ölembe süllyesztették a
mancsukat. A következő árulkodó jel anyám hangja volt, mely
átharsogott a sötétségen, magas sziluettjét a konyhai lámpa
rajzolta ki.
– Henry, odakint vagy? A szüleid telefonálnak. Próbálták a
mobilodat, de nem vetted fel.
Henry türelmetlenül felsóhajtott, de éreztem, hogy a teste
mozdulni készül.
– Mondtam nekik, hogy jól vagy, csak Beatrice-szel
csókolózol a kertben, de azért gyorsan boldog új évet akartak
kívánni, feltéve, ha el tudsz szakadni.
Felállt, és magával húzott.
– Nélküled nem akarok szembenézni velük.
– Nélkülem már semmivel sem kell szembenézned, ami
engem illet – válaszoltam, szinte önkívületben a boldogságtól,
miközben a karomat az övébe fűztem.
– Köszönöm, Cora – motyogta, amikor a hátsó ajtóhoz
értünk, ahol már ott volt mindkét szülőm, Joy nagyi, valamint
Jed és Mia is, görögdinnyeszelet méretű vigyorral.
– Ó, fúúúú! – mondta anya, és túlságosan izgatottan
csapkodott a kezével. – Akár anyának is szólíthatnál.
– Boldog új évet, hugi – mondta Jed, és könyökével
meglökött, amikor bepréseltem magam mellette a konyhába.
 – Inkább boldog új életet – jelentette ki Joy nagyi, és
megpaskolta jéghideg arcomat.
– Boldog régi életet, azt hiszem – feleltem. – Csak néhány
extrával.
– Most, hogy végre bebizonyítottad, hogy anyának és
apának volt igaza, megtudhatjuk, ki nyerte a Játékokat?
Így hát Armstrongék a nappaliba bekuckózva, forró
csokoládéval és mályvacukorral, meleg tűzzel és egy heves
vitával köszöntötték az új évet, amelynek eredményeképpen
apa döntetlent hirdetett.
Családi otthonom szívében ültem, nekidőlve a férfinak, akit
szerettem, akiről most már tudtam, hogy szeret engem, Joy
nagyim rázendített az Auld Lang Synere, szüleim
aggodalomtól mély ráncait nevetőráncok váltották fel. Annak
tudatában, hogy a Charis House biztonságban van, egyet
kellett értenem azzal, hogy arra az egy, édes éjszakára
mindannyian nyertesek voltunk.
Az előrejelzésem a jövőre? Látványosnak ígérkezett.
{1} A Swinging Sixties a fiatalok kulturális forradalma volt, amely az 1960-as évek
közepétől zajlott az Egyesült Királyságban.