Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022
Írta: Marissa Meyer
A mű eredeti címe: Instant Karma
 
A művet eredetileg kiadta: Feiwel and Friends,
An imprint of Macmillan Publishing Group, LLC
 
Copyright © 2021 by Rampion Books
Published by arrangement with Jill Grinberg Literary Management LLC.
All rights reserved.
 
Fordította: Szabó Krisztina
A szöveget gondozta: Róbert Katalin
 
Book design by Rich Deas and Michelle McMillian
 
ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-597-097-1
MOBI ISBN 978-963-597-098-8
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Deák Dóri, Tomku Kinga
 
 Apunak,
aki mindig zenével töltötte meg az otthonunkat
 Egy

Quint Erickson késik.

Már megint.
Nem is értem, miért lep meg. Nem is lep meg. Inkább az lepne
meg, ha egyszer időben érkezne. De most komolyan! Pont ma? Pont
ezen a napon?
Füstölögve ülök a közös padunknál, és a kiselőadáshoz készített,
összehajtott poszteren dobolok. A tanterem ajtaja feletti órát lesem,
de közben azzal is foglalkozom, hogy némán felmondjam magam-
nak az egész héten magolt szöveget.
A tengerpartjaink és a part menti vizek elképesztő lényeknek biz-
tosítanak otthont. Gondolok itt a halakra, az emlősökre, a tengeri
teknősökre és…
–  A cápákra – mondja épp a táblánál Maya Livingstone – igen-
csak rájárt a rúd az elmúlt évtizedekben Hollywood miatt. Nem is
olyan szörnyetegek, mint amilyennek az emberek beállítják őket!
– Arról nem is beszélve – teszi hozzá a párja, Ezra Kent –, hogy
most akkor ki eszik meg kit? Mármint tudtátok, hogy vannak, akik
konkrétan megeszik a cápákat?
Maya homlokráncolva pillant rá.
– Leginkább az uszonyukat. Csak hogy tisztázzuk.
– Igen! Levest főznek belőle – magyaráz tovább Ezra. – A cápa-
uszonyleves, hát, baromi ínyenc dolog, mert, tudjátok, egyszerre rá-
gós és ropogós. Na erre varrjatok gombot! Én tökre megkóstolnám.
Néhányan undorodva úgy tesznek, mintha öklendeznének, pe-
dig elég egyértelmű, hogy Ezra erre a reakcióra hajtott. A többség
EZ-nek 1 hívja, és bár korábban azt hittem, hogy a számtalan szexu-
ális kalandjára utalnak ezzel, most már inkább úgy gondolom,
hogy a folyamatos poénkodásai miatt becézik így. A tanárok már
rájöttek, hogy nem szabad őket egymás mellé ültetni Quinttel.
– Nem ez a lényeg… – szólal meg ismét Maya, hogy visszaterelje
a szót a kiselőadás témájára.
Hosszan beszél arról, hogy milyen rémes módszerekkel
vadásszák le a cápákat és vágják le az uszonyaikat, hogy aztán
visszaeresszék őket a vízbe. Az uszonyaik nélkül lesüllyednek az
óceán fenekére, és vagy megfulladnak, vagy felfalják őket más ra-
gadozók.
Mindenki grimaszol.
–  Aztán levest főznek belőlük! – teszi hozzá Ezra, hátha valaki
véletlenül lemaradt, amikor korábban megemlítette.
Eltelik még egy perc. Belülről az arcomba harapok, próbálom
csillapítani az idegességemet. Ugyanaz a frusztrált panaszáradat is-
métlődik a fejemben, ebben a tanévben már a nyolcmilliomodik al-
kalommal.
Quint. Erickson. A. Legrémesebb.
Tegnap még emlékeztettem is. Ne felejtsd el, Quint, hogy holnap
lesz a kiselőadás! Te hozod a kinyomtatott beadandót. Segítened
kell a bevezetőben. Úgyhogy könyörögve kérlek, csak most az egy-
szer ne késs el!
Hogy mit felelt?
Megvonta a vállát.
Sok dolgom van, Prudence. Igyekezni fogok.
Hát persze. Mert olyan sok dolga lehet kedden reggel fél kilenc
előtt.
Tudom, hogy egyedül is menni fog a bevezető. Végül is nélküle
gyakoroltam. De neki kellene hoznia a kinyomtatott beadandót. A
beadandót, amit a többiek bámulhatnak, míg én beszélek. A be-
adandót, aminek köszönhetően nem rám függesztenék az unott, kö-
zönyös tekintetüket.
A többiek fél szívvel tapsolni kezdenek, mire felkapom a feje-
met. Én is összeütöm a tenyeremet, egyszer, majd még egyszer, az-
tán visszaeresztem a kezemet a padra. Maya és Ezra összeszedi a
prezentációs segédleteit. Az első sorban ülő Jude-ra pillantok, és
bár csak a feje tetejét látom, tudom, hogy egyetlen pillanatra sem
vette le a szemét Mayáról azóta, hogy a lány felállt, és nem is fogja,
amíg vissza nem ül. Aztán kénytelen lesz vagy másfelé nézni, vagy
megkockáztatni, hogy felfigyelnek a bámulására. Imádom a bátyá-
mat, de az elmúlt években már nyilvánvalóvá vált, hogy ötödikes
korunk óta bele van zúgva Maya Livingstone-ba, és – hogy őszinte
legyek – kezd egy kicsit reménytelennek tűnni a dolog.
Együttérzek Jude-dal. Tényleg. Hiszen mégiscsak Maya Livings-
tone-ról van szó. Gyakorlatilag az egész második évfolyam bele van
zúgva. De ismerem a bátyámat. Sosem fogja összeszedni a bátorsá-
gát, hogy randira hívja.
Így hát reménytelen az egész.
Szerencsétlen Jude!
De vissza ahhoz, én milyen szerencsétlen vagyok! Maya és Ezra
visszaül a helyére, Quint pedig továbbra sincs sehol. Ahogy a ki-
nyomtatott anyagok sem, amiket neki kellett volna magával hoznia.
Kétségbeesésemben kihalászom a vörös rúzsomat a táskámból,
és gyorsan felviszek belőle egy újabb réteget, csak a biztonság ked-
véért, hátha az előző lekopott már azóta, hogy az óra előtt magam-
ra kentem. Nem szeretem erősen sminkelni magamat, de egy me-
rész rúzs rengeteget dob az önbizalmamon. Az az én páncélom. A
fegyverem.
Menni fog! – biztatom magamat. – Minek ide Quint?
A szívem már dübörög a mellkasomban. Kezdem kapkodni a le-
vegőt. Visszadugom a rúzst a táskámba, és felkapom a súgókártyái-
mat. Kétlem, hogy szükségem lesz rájuk. Annyiszor elgyakoroltam
már a kiselőadás szövegét, hogy álmomban is élőhelyekről és kör-
nyezetvédelemről beszélek. De a tény, hogy a kezemben van a jegy-
zetem, csillapítja majd valamelyest az idegességemet.
Legalábbis feltételezem, hogy így lesz. Nagyon remélem, hogy
így lesz.
Egészen addig, amíg el nem kezdek attól rettegni, hogy az izza-
dó tenyeremben elmosódik a tinta, olvashatatlanná válik minden.
Ettől a gondolattól magasabb fokozatra kapcsolnak az idegeim.
–  És akkor jöhet is az utolsó előadás ebben az évben – szólal
meg Mr. Chavez, és már-már együttérző pillantást vet rám. – Sajná-
lom, Prudence! Addig húztuk, ameddig csak lehetett. Talán Quint is
ideér majd közben.
Mosolyt kényszerítek magamra.
– Semmi gond. Amúgy is főleg én beszéltem volna.
Nagyon is gond! De most már nincs mit tenni.
Lassan állok fel, a zsebembe dugom a jegyzeteimet, és feleme-
lem a kiselőadáshoz készített posztert meg az ajándékokkal teli vá-
szontáskát. Remeg a kezem. Megállok, épp csak annyi időre, hogy
az összes levegőt kifújjam a tüdőmből, összeszorítsam a szememet,
és elismételjem magamban a mantrát, amivel lelket szoktam önteni
saját magamba, ha ki kell állni mások elé.
Tíz perc az életedből, Prudence, aztán vége, és továbbléphetsz.
Csak tíz perc. Menni fog!
Kinyitom a szememet, kihúzom magamat, és előremegyek a te-
remben.
Nem az, hogy egyáltalán ne tudnék mások előtt beszélni. Ami
azt illeti, szerintem egészen jól megy, ha már egyszer belekezdtem.
Tudom, hogyan beszéljek úgy, hogy mindenki meghallja. Mindig
orrvérzésig gyakorlom a beszédemet, úgyhogy nem akadok meg, és
keményen dolgozom, hogy lendületes és szórakoztató legyen az elő-
adásom.
Csak a kezdés előtti pillanatok a rémesek. Mindig attól félek,
hogy valami rosszul sül majd el. Kiürül az agyam, és mindent elfe-
lejtek. Izzadni kezdek. Elvörösödöm. Elájulok.
De amint belekezdek, általában rendben megy a dolog. Csak el
kell kezdenem… aztán kettőt pislogok, és már vége is az egésznek.
És utána azt fogom hallgatni, amit minden egyes alkalommal: Hű,
Prudence! Mintha erre születtél volna! Olyan jó előadó vagy! Ügyes
voltál!
Gyógyír zaklatott lelkemnek.
Legalábbis a tanárok mindig ilyesmiket mondanak. A többi diák
szinte sosem figyel oda.
Ami részemről tökéletesen rendben is van így.
Beletelik egy kis időbe, hogy mindent kipakoljak, felállítom a
posztert a táblafilctartóra, félreteszem a meglepetésekkel teli vá-
szontáskát. Aztán közelebb húzom az óra előtt betolt kocsit, rajta a
kék lepellel.
Az egyik kezemben a kártyáim vannak, a másikkal pedig felka-
pom a pálcát, amivel Mr. Chavez szokta mutogatni a fontosabb
részleteket PowerPoint-diákon.
A többiekre mosolygok.
Próbálok Jude szemébe nézni, de épp a vázlatfüzetébe firkálgat,
nem veszi az adást.
A mindenit, tesó! Kösz a támogatást!
A többiek bambulva engem néznek, jó, hogy el nem alszanak az
unalomtól.
Összerándul a gyomrom.
Csak kezdd el!
Tíz perc az egész!
Minden rendben lesz!
Nagy levegőt veszek.
– Elvileg lett volna nyomtatott verzió is, amit nézhettek – kezdek
bele. Magasra szökik a hangom, úgyhogy gyorsan elhallgatok és
megköszörülöm a torkomat, csak aztán folytatom. – Hogy tudjátok
követni az előadást. De Quintnek kellett volna elhoznia őket, és… ő
nincs itt.
A fogamat csikorgatom. Szeretném elpanaszolni, hogy mennyire
igazságtalan ez az egész. Mindenki másnak eljött a párja! Az enyém
meg ennyire sem volt képes.
– Na mindegy! – folytatom, és drámai mozdulattal meglendítem
a pálcát. – Azért lássuk!
A poszterem elé lépek, és gyorsan beszívom a levegőt.
Csak kezdd el!
Sugárzó arckifejezéssel belekezdek a begyakorolt bevezetőmbe.
– Az egyik, amit Mr. Chavez remek oktatói munkájának köszön-
hetően megtanultunk tengerbiológiából – hallgatok el röviden,
hogy lelkesen a tanárra mutassak, aki jóval kevesebb izgalommal
mutat vissza rám –, az az, hogy milyen szerencsések vagyunk mi
itt, Fortuna Beachen, hogy ilyen csodás tengeri élővilág vesz körbe
bennünket. A tengerpartjaink és a part menti vizek elképesztő lé-
nyeknek biztosítanak otthont. Gondolok itt a halakra, az emlősökre,
a tengeri teknősökre és a cápákra…
– A cápák is halak – veti közbe Maya.
Megfeszülök, és lesújtó pillantást lövellek felé. Semmi sem viszi
félre úgy a jól begyakorolt előadást, mint egy felesleges közbevágás.
A közbevágások az ellenségeim.
Ismét mosolyt kényszerítek magamra. Szívem szerint újrakezde-
ném, de nagy nehezen folytatom. Gondolok itt a halakra, az emlő-
sökre, a tengeri teknősökre és a cápákra…
– És persze az Orange Bay-i planktonok és növények változatos
ökoszisztémájára. Ezek a természeti adottságok kincset érnek, és
kötelességünk, hogy amellett, hogy kiélvezzük, meg is védjük őket.
Éppen ezért döntöttünk úgy Quinttel, hogy a féléves projektünkben
egy fontos témával… – hatásszünetet tartok – …a tengeri élővilág
ökoturizmussal történő megóvásával foglalkozunk!
Elegáns mozdulattal megragadom a kék anyagot, és lerántom a
kocsiról, felfedve a Fortuna Beach-i turizmus központjaként szolgá-
ló, a tengerparttal és a sétánnyal párhuzamosan futó főutca kézzel
készített makettjét.
Képtelen vagyok megállni, körbepillantok, hogyan reagálnak rá
az osztálytársaim. Az első sorokban ülők közül páran a nyakukat
nyújtogatják, de a többség üveges tekintettel bámul kifelé a napsü-
tötte ablakokon, vagy próbál észrevétlen üzeneteket írogatni a tele-
fonján a pad alatt.
Legalább Mr. Chavez érdeklődését felkeltem, ő kíváncsian ta-
nulmányozza a makettet. És Jude is felnézett időközben, ő pontosan
tudja, hogy hosszú, fárasztó órákat töltöttem a prezentációra való
felkészüléssel. A szemembe néz, és lopva, de bátorítóan feltartja a
hüvelykujját.
A kocsi mögé lépek, hogy a makett fölé hajolva rámutathassak a
legérdekesebb részletekre. Mostanra már elöntött az adrenalin,
nem érzem úgy, hogy mindjárt összeesem kétségbeesésemben. Tele
vagyok energiával.
– A turizmus új központja az Orange Bay-i Üdülő és Fürdő lesz,
ahová kifinomult vendégeket várunk. Olyan látogatókat, akik érté-
kelik a luxust, kalandokra vágynak, de… a fenébe is! – Pimaszul
csettintek egyet. – Szeretnék megóvni a környezetünket. – Megérin-
tem a sokemeletes épületet. – Az újrahasznosított építőanyagok és a
számtalan víz- és energiatakarékos megoldás miatt mindenki odáig
lesz ezért az üdülőért. De a turisták nem csak aludni jönnek majd
ide. Fel is fedeznék a környéket. Éppen ezért Fortuna Beachnek új
elektromosbicikli-kölcsönzőkre lesz szüksége a sétány mindkét vé-
gén – kocogtatom meg a pálcával a kis bicikliállomásokat –, és
elektromos csónakokra is, amelyekkel közvetlenül az üdülő privát
kikötőjéből indulhatnak útnak. – Kopp. – Ami pedig igazán vonzó-
nak bizonyul majd a vendégkör számára, ami igazán kiemeli majd
Fortuna Beachet az ökoturizmus kedvelői számára…
Kivágódik a tanterem ajtaja, nagyot csattan a falon.
 Összerezzenek.
– Bocsi, Mr. C! – csendül a hang, amitől égnek áll a szőr a háta-
mon.
A meglepettségem elpárolog, alig tudom visszafojtani a harago-
mat.
A pálcát szorongatva Quint Ericksonra nézek. A padok között sé-
tál, belecsap Ezra kezébe, mindennap így köszönnek egymásnak.
Azt kívánom, bár megállt volna elöl, és nekem akart volna pacsit
adni. Tökéletes lehetőség lett volna, hogy rácsapjak a pálcával.
A fogamat csikorgatva, homlokráncolva figyelem, ahogy elér a
hátsó sorok egyikében álló közös padunkig, és ledobja rá a táskáját.
A cipzár olyan hangos, akár egy sugárhajtómű. Fütyörészve – fütyö-
részve! – turkál a papírok, a könyvek, a tollak és a kilenc hónapnyi
kacat között, amit a táskájában tart.
Várok. Valaki köhint egyet. A szemem sarkából látom, hogy Jude
mocorog, helyettem is kínosan érzi magát. De én valamiért egyálta-
lán nem érzem magamat kínosan. Máskor egy ilyen mértékű félbe-
szakítástól teljesen zavarba jönnék, de most túlságosan lefoglal,
hogy a pálcát szorongassam, Quint nyakát képzelve a helyére. Nem
számít a kínos csend, egész nap képes lennék itt ácsorogni, azt vár-
va, hogy Quint végre felfogja, milyen otrombán félbeszakította a
kiselőadást.
Végtelenül frusztrál, hogy szemlátomást fogalma sincs erről.
Sem arról, mennyire felbosszantott. Hogy épp az előadásunk kellős
közepén szakított félbe. Hogy milyen kínos csend telepedett ránk.
Lehet, hogy azt sem tudja, mit jelent a kínos szó.
–  Megvan! – jelenti ki diadalittasan, és előhúz egy neonzöld
mappát a táskájából.
Még a terem végéből is látom, hogy az egyik sarka meghajlott.
Kinyitja, elkezdi kiszedegetni belőle a beadandót. Nem látom, hány
oldal. Három vagy négy, valószínűleg kétoldalas, mert mégis ki pa-
zarolná a papírt egy környezetvédelemről szóló előadásnál?
 Legalábbis nagyon ajánlom neki, hogy kétoldalas legyen a
nyomtatás.
Quint kiosztja a beadandót – összetűzött lapokat az osztálytársa-
inknak és egy háromgyűrűs mappát Mr. Chaveznek. Nem olyan ha-
tékonyan csinálja, mint ahogy én tenném, odaadni az első diáknak,
hogy vegyen egyet, és adja tovább, minden bizonnyal azért, mert
Quint a lehető legkevésbé hatékony ember ezen a bolygón. Nem, ő
végigsétál a padok közt, egyesével osztja ki őket. Vigyorog.
Visszavigyorognak rá. Akár politikus is lehetne belőle, elbűvölné a
népeket a fesztelen járásával meg a kedélyes mosolyával. Az egyik
lány még a szempilláit is rebegteti, miközben elveszi tőle a papírt,
flörtölősen motyogja, hogy: Köszi, Quint!
Elfehéredtek az ujjperceim a pálca körül. Elképzelem, hogy
Quint beveri a lábujját az egyik pad lábába, vagy megcsúszik vala-
milyen kiömlött vegyszeren, és kimegy a bokája. Sőt, ennél is jobb,
elképzelem, hogy hanyagságában és sietségében rossz mappát ka-
pott fel, és most harminckét szenvedéllyel teli szerelmes levelet
oszt ki, amit az igazgatónőnek, Mrs. Jenkinsnek írt. Azért ezt még
Quint is kínosnak érezné!
Persze semmi ilyesmi nem történik. A kozmikus igazságszolgál-
tatásról szóló álmaim sosem válnak valóra. De legalább lehiggadok
valamennyire, mire Quint a tanterem elejébe ér, és végre hajlandó
rám nézni. Azonnal megváltozik, védekező üzemmódba kapcsol,
felszegi az állát, elsötétedik a szeme, ahogy ráhangolódunk a csatá-
ra. Valami azt súgja, hogy amióta belépett a terembe, erre a pilla-
natra készült. Nem csoda, hogy szép komótosan osztotta ki a papí-
rokat.
Mosolyogni próbálok, de inkább vicsor lesz belőle.
– Úgy örülök, hogy ideértél!
Megrándul az állkapcsa.
– A világért sem hagynám ki, drága párom!
A makettre néz, és egy pillanatra meglepettség ül ki az arcára.
Talán még lenyűgözőnek is tartja.
Ahogyan annak lennie is kell! Lenyűgözőnek tartja, és szégyen-
kezik, hogy most látja először.
– Szép makett – motyogja, elfoglalva a helyét a miniatűr főutca
másik oldalán. – Látom, a rehabilitációs központot, amit javasol-
tam, kihagytad, de…
–  Talán ha több segítségem lett volna, akkor befértek volna az
ilyen extra igények is!
Quint halkan felnyög.
– Az, hogy gondoskodunk a turizmus és a fogyasztói társadalom
miatt megsérült állatokról, nem…
Mr. Chavez hangosan az öklébe köhög, félbeszakítva a haragos
kifakadást. Elcsigázott pillantást vet kettőnkre.
– Két nap, srácok! Szó szerint két napig kell már csak elviselniük
egymás társaságát. Át tudjuk vészelni az előadást anélkül, hogy vér
folyna?
– Természetesen, Mr. Chavez – vágom rá, miközben Quint azt fe-
leli:
– Bocsi, Mr. C!
Quintre pillantok.
– Folytassam, vagy szeretnél hozzátenni valamit?
Quint gúnyosan meghajol, széles mozdulattal int felém.
–  Tiéd a terep – feleli, majd halkan hozzáteszi: – Nem mintha
hajlandó lennél bárkivel is megosztani.
Az első sorban ülők közül meghallják néhányan, felnevetnek. Ó,
igen, Quint született humorista! Legközelebb próbáljatok meg ti
együtt dolgozni vele, aztán majd meglátjátok, milyen vicces fiú!
Elvicsorodom.
De aztán, ahogy visszafordulok az előadáshoz készített poszter-
hez, kiürül az agyam.
Hol is tartottam?
Jaj, ne! Jaj, ne!
 Hát megtörtént. A legrosszabb rémálmom. Tudtam, hogy meg
fog történni. Tudtam, hogy mindent elfelejtek!
Ahogy azt is tudom, hogy az egész Quint hibája.
Kétségbeesve előhúzom a súgókártyáimat, egy kézzel keresgélek
köztük. Üdülő és fürdő… elektromosbicikli-kölcsönző… Néhány kár-
tya a földre esik. Hirtelen olyan forró az arcom, akár egy tűzhely
főzőlapja.
Quint lehajol, felveszi az elejtett kártyákat. Dübörgő szívvel ki-
kapom a kezéből. Érzem, hogy mindenki engem figyel.
Gyűlölöm Quintet. Egyedül magával törődik, senki mással. Foly-
ton elkésik. Sosem tesz semmi hasznosat.
– Esetleg szólhatok én pár szót – ajánlja fel.
– Nem kell! – torkolom le.
– Jól van, oké. – Védekezően felemeli a kezét. – Csak felvetettem.
Végül is az én prezentációm is.
Hát persze. Mert annyira sokat segített a felkészülésben.
– Mi emeli ki igazán Fortuna Beachet? – suttogja Jude.
Dermedten nézek rá, éppolyan hálás vagyok a segítségéért, mint
amennyire haragszom Quintre. Jude megint feltartja a hüvelykuj-
ját, és talán működésbe lép az ikertelepátiánk, mert biztos vagyok
benne, hogy hallom a biztató szavait. Menni fog, Pru! Nyugodj meg!
Alábbhagy az idegességem. Milliomodik alkalommal is azon tö-
röm a fejem, ugyan miért kellett Mr. Chaveznek az általa kijelölt
párral kínozni bennünket, amikor Jude-dal remek csapatot alko-
tunk. A középiskola második éve sétagalopp lett volna, ha nincs a
tengerbiológia meg Quint Erickson.
 
 

1 Az EZ az easy szó rövidítése, többek között jelenthet könnyen kaphatót, vagy utalhat lazaságra, jófej-
ségre is.
 Kettő

Köszi, tátogom Jude-nak, letéve a jegyzeteimet. Csak az emlékeztető

kellett, és már be is ugranak a szavak. Folytatom az előadásomat,
próbálok ügyet sem vetni Quint jelenlétére. Legalább négyen a ki-
osztott papírokra figyelnek, úgyhogy nem bámul már mindenki en-
gem.
–  Ahogyan azt már említettem, ami igazán vonzónak bizonyul
majd az új, lelkes ökoturisták számára, az a különféle események és
kalandok fenomenális választéka lesz. A látogatók privát parti-ten-
geralattjárókon merülhetnek az óceán fenekére. Kajaktúrán vehet-
nek részt az Adelai-szigeten, ahol megjelölhetnek, nyomon követ-
hetnek, sőt még akár el is nevezhetnek egy fókát. És a személyes
kedvencem az, hogy hetente hatalmas bulikat csapnánk a parton.
Néhány üveges tekintetű osztálytársam erre már felfigyel. Ezra
még ujjong is. Hát persze.
Lelkesen beszélek tovább.
–  Bizony! Fortuna Beach hamarosan a rendszeres tengerparti
hepajokról lesz híres, ahol fenntartható forrásból származó tengeri
fogásokat és bioelőételeket falatozhat az ember, miközben a hozzá
hasonló ökoturistákkal barátkozhat. És hogy mi a legjobb az egész-
ben? Érkezéskor mindenki kap egy szemeteszsákot meg egy sze-
métszedőt, és az este végén, miután megtöltötték a parton
összeszedett szeméttel, becserélhetik egy többször használatos vá-
szontáskára, tele különleges ajándékokkal. Olyasmikkel, mint… –
leteszem a pálcát, és a földön lévő táskáért nyúlok – BPA-mentes
alumíniumkulacs! – Előhúzom a kulacsot, és a diákok közé hajítom.
A döbbent Joseph épphogy csak elkapja. – Bambusz étkészlet, amit
bárhová magaddal vihetsz! Újrahasznosított anyagokból készült
napló! Műanyag csomagolás nélküli samponszappan!
Egyesével széthajigálom az ajándékokat. Az osztálytársaim most
már határozottan figyelnek.
Amint elfogynak az ajándékok, összegyűröm a vászontáskát, és
Mr. Chavez felé hajítom, de félútig jut. Ezra elkapja a levegőben.
Kezdenek felfigyelni rá, hogy mindegyik ajándékon az új logó és
szlogen van, amit én találtam ki.
FORTUNA BEACH: BARÁTSÁGOS KÖRNYEZET
KÖRNYEZETBARÁTOKNAK!
– Minderről és a további ötletekről részletesen olvashattok a be-
adandónkban – összegzem a legközelebbi padon lévő összetűzött
papírokra intve. – Legalábbis feltételezem, hogy így van. Nem lát-
tam őket, és valami azt súgja, hogy az óra előtt tíz perccel készültek
el.
Mézesmázosan Quintre mosolygok.
Feszültek a vonásai. Bosszúsak, de egy kicsit önelégültek is.
– Ezt már sosem tudod meg.
A megjegyzéstől bizonytalanság fut végig a gerincemen, nyilván
ez is volt vele a célja. Hiszen az én nevem is ott díszeleg a papíron.
Pontosan tudja, hogy megőrjít, hogy nem tudom, mi áll a beadan-
dóban, hogy jó-e.
–  Még mielőtt pontot tennénk az előadás végére – fordulok
vissza az osztályhoz –, szeretnénk megköszönni Mr. Chaveznek,
hogy ennyit tanított nekünk a világnak erről a lenyűgöző csücské-
ről, ahol élünk, és az elképesztő tengeri élővilágról és ökosziszté-
mákról, amelyek gyakorlatilag a hátsó kertünkben találhatóak.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szeretnék a megoldás része
lenni, megvédeni és fenntartani az óceánokat, hogy a gyerekeink és
az unokáink is élvezhessék. És milyen szerencse, hogy azt hiszem,
sikerült is bizonyítanunk, azzal, hogy a zöld utat választjuk, Fortu-
na Beachnek kijuthat a zöldhasúból is! – Összedörgölöm az ujjai-
mat, mintha egy rakás pénzt tartanék a kezemben. Elmondtam
Quintnek, hogyan akarom zárni az előadást. Neki is ugyanezt kel-
lett volna mondania velem együtt, de természetesen nem teszi. Még
arra sem képes, hogy feltartsa a képzeletbeli pénzt. – Köszönjük a
figyelmet!
Az osztály tapsolni kezd, de Quint előrelép, feltartja a kezét.
– Szeretnék hozzátenni még valamit!
Elkámpicsorodom.
– Muszáj?
Gúnyosan elvigyorodik, aztán hátat fordít nekem.
– A fenntarthatóság és a turizmus általában nem jár kéz a kéz-
ben. A repülőgépek iszonyúan szennyezik a környezetet, és az em-
berek rendszerint több szemetet termelnek utazás közben, mint
amikor otthon maradnak. Mindezek ellenére a turizmus jót tesz a
helyi gazdaságnak, és hát beszüntetni nem lehet. Persze, szeret-
nénk, ha Fortuna Beach híres lenne a vendégszeretetéről, de az is
fontos, hogy az élővilágról is gondoskodjunk.
Felsóhajtok. Hát nem ezt mondtam én is?
– Ha megnézitek az előttetek lévő beadandót – folytatja Quint –,
bár persze biztos vagyok benne, hogy Mr. Chavezen kívül senki
sem fogja végigolvasni, akkor láthatjátok, hogy az egyik legfonto-
sabb javaslatunk a Fortuna Beach-i Tengeri Állatok Menhelyének
fő turistalátványossággá változtatása.
Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne kezdjem el a
szememet forgatni. Egész évben ezt a rehabilitációs központ ötletet
nyomta. De ki akarja azzal tölteni a nyaralását, hogy alultáplált del-
fineket néz szánalmas kis medencékben, amikor úszni is mehet a
delfinekkel az öbölben?
– Ahhoz, hogy az emberek megértsék, milyen hatással vannak a
környezetünkre, a saját szemükkel kell látniuk a tetteik következ-
ményeit, és éppen ezért úgy véljük… – Elhallgat. – Úgy vélem, hogy
az ökoturizmussal kapcsolatos terveinknek az oktatásra és az ön-
kéntességre kellene fókuszálnia. A beadandóban mindez részlete-
sebben benne van. Köszönöm.
Rám pillant. Megvetően nézünk egymásra.
De… ennyi. Vége. Végre végeztünk ezzel az iszonyú, lélekrombo-
ló feladattal.
Szabad vagyok.
– Köszönjük, Mr. Erickson, Miss Barnett! – Mr. Chavez Quint be-
adandóját lapozgatja, és önkéntelenül is felmerül bennem, vajon
szerepel-e benne bármi az én ötleteimből. Az üdülő, a biciklik, a
tengerparti bulik? – Szerintem elég egyértelmű, de csak a rend ked-
véért, elmondanák, hogy pontosan mennyiben járultak hozzá a be-
adandóhoz?
–  Én csináltam a makettet – felelem –, a prezentációs posztert,
én terveztem és rendeltem meg a környezetbarát árukat. Továbbá
gyakorlatilag én irányítottam a projektmunkát is.
Quint felhorkant.
Mr. Chavez felvonja a szemöldökét.
– Nem ért egyet, Mr. Erickson?
– Jaj, dehogynem! – bólogat hevesen. – Határozottan ő irányított.
Mást sem csinált, csak irányított!
Megfeszülök. Érzem a nyelvem hegyén a választ: Valakinek mu-
száj volt! Nem mintha te a kezedbe vetted volna az irányítást, hogy
megcsináld ezt az egészet! De még mielőtt kibukhatnának belőlem a
szavak, Mr. Chavez azt kérdezi:
– És ön írta a beadandót?
– Igen, uram – válaszolja Quint. – És a fotókról is én gondoskod-
tam.
A tanár hümmög, mintha ez egy érdekes információ lenne, de
én kiábrándultan elhúzom a számat. Ő gondoskodott a fotókról?
Hát bocs, de egy másodikos is ki tud vágni képeket a National Geo-
graphic magazinból, hogy aztán felragassza őket egy poszterre!
– Remek. Köszönöm mindkettejüknek!
Megindulunk vissza a padunkhoz, mindketten másik útvonalon,
de Mr. Chavez megállít.
– Prudence? Hagyja itt a pálcát, jó? Az hiányozna csak, hogy Mr.
Ericksonban végezze, főleg ilyen közel az év végéhez.
Az osztály felnevet, én pedig visszaviszem a pálcát a terem ele-
jébe, hogy a táblafilctartóra tegyem, és próbálok nem szégyenkezni.
Most, hogy szabad a kezem, megragadom a makettet, és
visszacipelem magammal az asztalhoz.
Quint az állát a tenyerébe támasztva ül, eltakarja a száját, úgy
nézi, hogyan közeledem. Pontosabban a makettet nézi. Bár tudnék
olvasni az arcában! Bár látnám a bűntudatot, hiszen az égvilágon
semmit sem segített a projektnek ebben a részében! Vagy legalább
érezné kínosan magát, amiért elkésett, pont az év legfontosabb
napján, magamra hagyva, hogy birkózzak meg egyedül a feladattal.
Még az is jólesne, ha szégyenkezne, amiért az én munkám túl-
szárnyalta az övét. Vagy legalább értékelné, hogy egész évben én
csináltam az elméletileg párban végzendő munka oroszlánrészét.
Leteszem a makettet, és leülök. A székünk a pad két végébe van
húzva, ösztönösen a lehető legnagyobb távolságot tartjuk. Hónapok
óta csupa kék-zöld folt a combom, mert így az asztal lábának nyo-
módik.
Quint elszakítja a tekintetét a makettről.
– Azt hittem, abban maradtunk, hogy nem lesznek hajóutak az
Adelaira, tekintve, hogy megzavarhatják az elefántfóka-állományt.
Végig Mr. Chavezt figyelem, aki elfoglalja a helyét a terem elejé-
ben.
–  Ha azt akarod, hogy az emberek törődjenek az elefántfókák-
kal, akkor meg kell mutatnod nekik az elefántfókákat. És nem a fél-
holt példányokat, amiket üvegből kell etetni a vizsgálóasztalon.
Quint szólásra nyitja a száját, és érzem, hogy ki fog törni belőle
a válasz. Felkészülök, hogy letorkoljam őt, bármiféle ostoba meg-
jegyzést akar is tenni. Ismét kezdek dühbe gurulni. Legszívesebben
sikítanék. Nem tudtál volna ideérni? Csak. Most. Az. Egyszer.
De Quint visszafogja magát, a fejét rázza, úgyhogy én is elfojtom
a haragomat.
Csend telepszik ránk. A makett közöttünk pihen, az egyik
összetűzött beadandó a kezem ügyében van, de nem vagyok hajlan-
dó magam elé húzni. A címlapot így is látom. Legalább megtartotta
a címet, amiben megegyeztünk: „Fortuna Beach megóvása ökotu-
rizmus segítségével”, Prudence Barnett és Quint Erickson beadan-
dója. Tengerbiológia, Mr. Chavez. A nevünk alatt egy szívszaggató
fotó valamilyen tengeri állatról, egy vidra lehet, vagy oroszlánfóka,
esetleg egy rendes fóka, sosem tudom őket megkülönböztetni. Bele-
tekeredett egy horgászzsinórba, olyan, mint valami múmia, mély
sebek szabdalják a nyakát, az uszonyait. A legtragikusabb pillantás-
sal néz a kamerába, amit valaha láttam.
Nagyot nyelek. Erős érzelmeket vált ki a kép, ezt el kell ismer-
nem.
– Látom, az én nevemet raktad előre – szólalok meg.
Sokszor nem értem, miért mondom Quintnek azt, amit. Van
benne valami, amitől szó szerint képtelen vagyok befogni a számat.
Mintha mindig lenne egy újabb töltény, amit elhasználhatok, és
nem is fogom vissza magamat.
– Ha hiszed, ha nem, tudom, hogyan kell ábécésorrendbe rakni
a neveket – motyogja. – Mégiscsak elvégeztem az óvodát.
– Döbbenet – vágok vissza.
Quint felsóhajt.
Mr. Chavez befejezi a jegyzetelést, és az osztályra mosolyog.
–  Köszönöm a fantasztikus előadásokat! Lenyűgöző, milyen ke-
ményen dolgoztak idén, és mennyire kreatívak voltak! Holnap ki-
osztom a jegyeket. Kérem, adják előre az év végi beadandójukat!
Székcsikorgás, papírzörgés hallatszik, ahogy az osztálytársaink
elkezdenek a táskájukban turkálni. Várakozásteljesen Quintre pil-
lantok.
Zavarodottan néz rám vissza.
Felvonom a szemöldökömet.
Elkerekedik a szeme.
–  Ó! – Közelebb húzza a táskáját, turkálni kezd a káoszban. –
Teljesen kiment a fejemből.
Ki gondolta volna!
–  Elfelejtetted elhozni? – kérdezem. – Vagy elfelejtetted megcsi-
nálni?
Quint grimaszolva megdermed.
– Mindkettő?
A szememet forgatom, ő pedig felemeli a kezét, a pillanatnyi
szégyene már párolgóban.
– Ki ne mondd!
– Mégis mit? – kérdezem, pedig egy rakás szó kavarog a fejem-
ben, köztük az inkompetens, a lusta és a szerencsétlen.
– Beszélek Mr. Chavezzel – mondja. – Megmondom neki, hogy az
én hibám, hogy ma este elküldöm neki e-mailben a beadandót…
– Ne törd magad!
Kinyitom a biológiamappámat, a lapok tetején ott a rendezetten
gépelt beadandó egy extra környezetszennyezési kördiagrammal.
Előrehajolok, és előreadom.
Amikor visszanézek, Quint… dühösnek tűnik?
– Mi van? – kérdezem.
A beadandóra mutat, ami már el is tűnt a többi papír között.
– Nem bíztál bennem annyira, hogy elhidd, megcsinálom?
Felé fordulok.
– Joggal!
– Mi van azzal, hogy egy csapat vagyunk? Talán emlékeztethet-
tél volna, ahelyett, hogy megírod te magad! Megcsináltam volna.
–  Nem az én dolgom, hogy emlékeztesselek a házi feladatodra.
Vagy arra, hogy időben ideérj az órára.
– De hát…
Frusztráltan felemelem a kezemet, félbeszakítom.
–  Mindegy! Nem számít. Inkább adjunk hálát az égnek, hogy
többé nem kell összedolgoznunk!
Torokhangot hallat, és bár úgy sejtem, egyetért, mégis elvörösö-
döm a méregtől. Egész évben én dolgoztam kettőnk helyett, sokkal
többet csináltam, mint amennyi az én részem lett volna. Ami azt il-
leti, nálam jobban senkivel sem járt volna.
Mr. Chavez beszedi az utolsó néhány előreadott beadandót is.
–  Tudom, hogy a holnapi a második középiskolai évük utolsó
napja, és mind nagyon várják már a nyári szünetet, de a ma este
még a tanévhez tartozik, ami azt jelenti, hogy van házi feladat is. –
Az osztály egy emberként nyög fel, ahogy a tanár leszedi a zöld filc-
toll kupakját, és írni kezd a táblára. – Tudom, tudom! De gondolja-
nak csak bele! Talán ez az utolsó alkalom, hogy átadhatom önök-
nek végtelen bölcsességem egy részét! Csak még egy kicsit figyelje-
nek, jó?
Előszedek egy tollat, és elkezdem lemásolni a házi feladatot a fü-
zetembe.
Quint nem írja fel.
Ő hagyja el elsőként a termet a csengőszó után.
 Három

– Nem az, hogy általánosságban ellenzem a házi feladatokat – ma-

gyarázza Jude, lustán lapozgatva a tengerbiológia-tankönyvet. – De
házi feladatot adni a tanév utolsó előtti napján? Ilyet csak egy kö-
nyörtelen zsarnok tesz!
– Jaj, ne vinnyogj már annyit! – szól ki Ari az étlap mögül. Vala-
hányszor beülünk ide, hosszasan böngészi az étlapot, de végül min-
dig mind ugyanazt rendeljük. – Nektek legalább lesz nyári szünete-
tek. A mi tanáraink egy csomó kötelező olvasmányt meg feladatot
kiosztottak a nyárra, hogy „ne unatkozzunk”. A július a görög mito-
lógia hónapja. Juhé!
Jude-dal megütközve nézünk rá. Egy sarokbokszban ülünk az
Encantóban, a kedvenc helyünkön a főutcán. Igazi turistacsalogató
étterem, az ablakokból foltokban még a tengerpart is látszik, de
csak hétvégenként van tele, úgyhogy remekül elvagyunk itt a
csendben iskola után. Részben azért, mert a mexikói és a Puerto Ri-
có-i konyha ötvözése elképesztő. Részben pedig azért, mert a tulaj-
donos, Carlos ellát bennünket ingyen üdítővel, meg chipsszel és sal-
sával. Annyit ehetünk, amennyi csak belénk fér, és sosem panasz-
kodik, hogy elfoglaljuk mások elől az értékes helyet. Úgy sejtem,
szereti, ha itt vagyunk, még akkor is, ha csak három és hat között
rendelünk kaját, hogy fél áron kapjuk az előétel-különlegességeket.
–  Most mi van? – kérdezi Ari, amikor végre észreveszi, hogyan
meredünk rá.
– Bár tanulhatnék görög mitológiáról a planktonok helyett! – fe-
leli Jude a tankönyv egyik képére mutatva.
Ari felhorkant, mintegy azt jelezve, hogy „nem értitek”. És hát,
igazság szerint, tényleg nem értjük. Amióta négy éve megismerked-
tünk, sokat vitatkoztunk már, melyik a rosszabb: a nagynevű ma-
gániskolába, a Szent Ágnesbe járni, vagy a Fortuna Beach-i gimiben
lavírozni. Tipikus, a szomszéd kertje mindig zöldebb helyzet. Jude-
dal folyton irigykedünk a látszólag érthetetlen témák és tananyag
miatt, amikre Ari panaszkodik. Olyanok, mint a „Hogyan írta át a
történelmet a transzkontinentális fűszerkereskedelem?” meg „A
pogányság hatása a modern vallási hagyományokra”. Ari pedig a
menzai gyorskaja és az egyenruha hiánya jelentette tinifilmes nor-
malitásra vágyik.
Amit persze meg is értek.
A Szent Ágnes zenei képzésére viszont egy szava sem lehet, sok-
kal jobb, mint amilyenben bármelyik állami iskolában részesülhet-
ne. Ha nem lennének külön zeneelmélet- és zeneszerzőórák, Ari va-
lószínűleg könyörögne a szüleinek, hogy hadd járjon hozzánk.
Jude-dal ismét a házi feladatunkra fordítjuk a figyelmünket, Ari
pedig a szomszéd asztalnál ülő két nőt figyeli, ahogy megosztoznak
a desszerten. Előtte hever a füzete, és látom az arcán, hogy rímeket
fabrikál a dalszövegéhez. Elképzelem a balladát a kókuszpudingról
meg a bimbózó szerelemről. Ari dalai szinte mindig a bimbózó sze-
relemről szólnak. Vagy arról, vagy a véget érő kapcsolatokkal járó
iszonyú kínról. Sosem arról, ami a kettő között van. Bár ez végső so-
ron a legtöbb dalra igaz.
Ismét elolvasom a feladatot, hátha akkor eszembe jut valami.
„Kétszázötven szó arról, milyen víz alatti jelenséget emelhetnénk át
a felszíni környezet megsegítésére.” Nem egy kifejezetten nehéz fel-
adat. Már egy órája kész kellene lennem. De mivel az elmúlt pár es-
témet az ökoturizmus-projekttel töltöttem, úgy érzem magam, mint
akinek ledarálták az agyát.
– Megvan! Óriáscápa! – jelenti ki Jude a könyvre bökve. A képen
egy kifejezetten riasztó cápa látható, óriási száját kitátja, de nem
hatalmas, éles fogak látszanak benne, hanem a csontváza, a bordái
vagy valami, végig a testén. Azt a jelenetet juttatja eszembe, amikor
Pinokkiót lenyeli a bálna. – Mindenféle ételt elnyel úszás közben.
– És ez mégis hogyan hasznos a számodra? – kérdezem.
–  Hatékony. Bármilyen étel kerülne elém, egyszerűen csak le-
nyelném. Nem kellene rágnom vagy megállni enni. – Elhallgat, lát-
szik a szemén, hogy elgondolkozik. – Ami azt illeti, remek szörny
lenne belőle a játékban.
– Elég undorító szörny lenne – vágom rá.
Jude vállat von, és lekörmöli az emlékeztetőt a vázlatfüzetbe,
ami mindig a könyökénél van.
– Te szereted a lehető legjobban kihasználni a rendelkezésre ál-
ló időt.
Ebben van valami. Felnyögök, és hatodjára is átlapozom a tan-
könyvet, míg Jude maga elé húzza a közös laptopunkat. Ahelyett,
hogy új dokumentumot nyitna, egyszerűen kitörli a nevemet fent,
beírja a sajátját, és gépelni kezd.
– Tessék, szorgos méhecskéim! – érkezik meg Carlos egy kosár-
nyi tortillachipsszel, guacamoléval és kétféle salsával. Az édes, guá-
va alapú salsát nekünk hozta Jude-dal, az extra csípős, mazochis-
táknak való, mégis miért tenné ezt bárki saját magával? fűszereset
meg Arinak. – Még nem kezdődött el a nyári szünet?
–  A holnapi a tanév utolsó napja – magyarázza Jude. – Arinak
már múlt héten elkezdődött a szünet.
–  Ez azt jelenti, hogy többet látlak majd titeket, vagy azt, hogy
kevesebbet?
–  Többet! – válaszolja Ari sugárzó arccal. – Ha nem bánod, be-
költöznénk ide a nyárra.
Ari azóta bele van zúgva Carlosba, hogy elkezdtünk idejárni.
Ami furának tűnhet, tekintve, hogy Carlos a negyvenhez közelít, vi-
szont nagyon hasonlít a fiatal Antonio Banderasra. Meg hát ott a
Puerto Ricó-i akcentusa, és ugye főzni is nagyon jól tud. Igazából
nem csoda, ha valaki elolvad tőle.
– Mindig szívesen látlak titeket – feleli. – De azért ne használjá-
tok ki, hogy ingyen újratölthetitek a poharatokat, jó?
Megköszönjük a chipset, ő pedig átmegy egy másik asztalhoz.
Jude hátradől, és leporolja a kezét.
– Kész is!
Felnézek a horgászhalat ábrázoló fotóról.
– Mi? Máris?
–  Csak kétszázötven szó. És ez a házi már úgysem számít bele
semmibe. Nekem elhiheted, Pru, ez már csak arra kell, hogy a kö-
nyörtelen zsarnok próbára tegyen minket. Nem kell túlgondolni.
A homlokomat ráncolom. Mindketten tudjuk, hogy úgyis túl fo-
gom gondolni.
– Az ott jól néz ki – mutat Ari a chipsével a könyvre. Egy pötty-
nyi salsa a lap sarkán landol. – Upsz, bocsi!
Letörlöm a pacát a szalvétámmal.
– Nem akarok horgászhal lenni.
– Nem az a téma, hogy mi szeretnél lenni – veti közbe Jude –, ha-
nem hogy milyen hasznos dolgot tudnánk átemelni.
– Lenne beépített zseblámpád – teszi hozzá Ari. – Az sokszor ka-
póra jönne.
Elgondolkozva hümmögök. Nem is olyan rémes ötlet. Beleírha-
tok valami olyasmit, hogy ragyogó fény lenne eme sötét időszak-
ban, ami egy kicsit talán költői egy tudományos beadandóhoz, de
akkor is.
– Jól van, legyen! – adom be a derekamat, és magam elé húzom
a laptopot. Elmentem Jude dokumentumát, aztán nyitok magam-
nak egy újat.
Épp az első bekezdés végén járok, amikor valami az étterem be-
járatára vonja a figyelmemet. Egy nő kézikocsit tol befelé, tele
hangszórókkal, elektronikai eszközökkel, egy kis tévével, egy ha-
lom háromgyűrűs mappával meg egy csomó vezetékkel.
– Hát megjöttél! – szólal meg Carlos a pult mögül, olyan hango-
san, hogy mindenki az új jövevényre néz. A nő megtorpan, pislog a
félhomályban, megvárja, míg a szeme hozzászokik a megváltozott
fényviszonyokhoz a kinti verőfényes délutáni napsütés után. Carlos
odarohan hozzá, és átveszi a kocsit. – Majd én! Gondoltam, ott
összerakhatnánk.
– Ó, köszönöm! – feleli a nő, félresimítva egyik almapirosra fes-
tett tincsét.
A szemébe lógó frufrut leszámítva teljesen összefogta és heve-
nyészett kontyba tekerte a haját a feje tetején, a tincsek tövénél lát-
szik, hogy eredetileg szőke. A ruhái vonzzák a tekintetet: viharvert,
kopott cowboycsizma, sötét farmer, amin épp annyi a lyuk, mint az
anyag, borvörös ujjatlan bársonyfelső és annyi ékszer, amennyitől
egy kisebb hajó már elsüllyedne. Nagyon kilóg a főutcát az évnek
ebben a szakában elárasztó, flipflopos, rövidnadrágos tömegből.
És gyönyörű is. Lélegzetelállító, ami azt illeti. De ez egy kicsit ne-
hezen látszik a sok fekete szemfestéktől meg az elkenődött, lila
rúzstól. Ha idevalósi lenne, biztos felfigyeltem volna már rá, de tu-
ti, hogy most látom életemben először.
–  Ehhez mit szólsz? – kérdezi Carlos, mit sem törődve azzal,
hogy az összes vendég őket figyeli.
– Tökéletes! Remek – feleli a nő enyhén délies akcentussal. Car-
los hétvégenként gyakran szervez koncerteket, és ők ketten most
azon a kis emelvényen állnak, ahol a zenekarok szoktak játszani. A
nő körbenéz, majd a falra mutat. – Az az egyetlen konnektor?
– Van egy itt is.
Carlos félrehúz egy tálalókocsit a sarokból.
–  Szuper! – A nő körbefordul, végignézi az étterem különböző
részein felakasztott tévéket, amiken szinte mindig valamilyen
sportközvetítés megy. – Igen, nagyszerű. Jó lesz. Milyen szép hely!
– Köszi. Segítsek kipakolni, vagy…?
 – Á, nem kell, megy egyedül is. Nem most csinálom először.
Elhessegeti Carlost.
– Jól van, oké. – Carlos hátralép. – Hozhatok valamit inni?
– Ó! Ööö… – A nő gondolkozik egy kicsit. – Egy Shirley Temple-t?
Carlos felnevet.
– Rendben.
Carlos visszamegy a pulthoz, a nő pedig az asztalokat tologatja,
összedugja a magával hozott felszerelést. Pár perc múlva felkapja a
mappákat, és megindul a legközelebbi asztalhoz. A mi asztalunk-
hoz.
– A dolgos Fortuna Beach-i ifjúság! – szólal meg a tankönyveink
és a laptop láttán.
– Mi készül? – kérdezi Ari a nő cuccai felé biccentve.
–  A heti karaokeest! – feleli a nő. – Mármint ez lesz az első, de
reméljük, hogy minden héten meg tudjuk majd rendezni.
Karaoke? Azonnal kornyikáló öregembereket, rikoltozó közép-
korú nőket meg egy rakás részeges, hamisan éneklő alakot vizioná-
lok és… Jaj, ne! Ennyit a nyugis tanulásról! Tiszta szerencse, hogy
mindjárt itt a tanév vége.
–  Trish Roxby vagyok, én leszek az est házigazdája – folytatja.
Látja, hogy nem vagyunk túlzottan lelkesek, úgyhogy a hüvelykuj-
jával a pult felé bök. – Nem láttátok a kiírást? Carlos azt mondta,
már hetek óta reklámozza a dolgot.
A pult felé pillantok. Beletelik egy kis időbe, de végül csak kiszú-
rom. Az ajtó melletti táblán a napi ajánlat fölé valaki krétával oda-
firkantotta: VÁRUNK MINDENKIT A HETI KARAOKEESTEN KED-
DENKÉNT ESTE 6-TÓL! JÚNIUSBAN KEZDÜNK!
– Van kedvetek csatlakozni hozzánk ma este? – kérdezi Trish.
– Nem – vágjuk rá Jude-dal kórusban.
Ari az ajkába harap, a mappát figyeli.
Trish felnevet.
– Nem olyan ijesztő, mint amilyennek tűnik. Tényleg nagyon jó
móka tud lenni! Egyébként is, a lányoknak bejön, ha egy fiú szere-
nádot ad nekik.
Jude rádöbben, hogy Trish hozzá beszél, és azonnal fészkelődni
kezd.
– Ööö… Nem. Ő itt az ikertestvérem. – Felém biccent, majd Ari és
maga között járatja a kezét. – Mi pedig nem…
Elhallgat.
– Tényleg? Az ikertestvéred? – kérdezi Trish, nem törődve azzal,
hogy egész pontosan mi nem Jude és Ari. Egy ideig közöttünk járat-
ja a pillantását, majd lassan bólint. – Jól van, tényleg. Már látom a
hasonlóságot.
Hazudik. Soha senki nem hiszi el, hogy Jude-dal rokonok va-
gyunk, azt meg főleg nem, hogy ikrek. Egyáltalán nem hasonlítunk.
Jude száznyolcvanöt centi magas, és vékony, mint apa. Én százhat-
vanöt vagyok, és telt, mint anya. (A nagymamánk szívesen viccelő-
dik azzal, hogy elvettem Jude összes „babaháját” a méhben, aztán
meg is tartottam. Már gyerekkorunkban sem tartottam igazán mu-
latságosnak a dolgot, és ez az idő múlásával szemernyit sem válto-
zott. Képzeljünk ide egész nyugodtan egy szemforgatós emojit!)
Jude szőke, nagyon világos a bőre. Mint egy vámpírnak. Fél per-
cen belül leég a napon, úgyhogy nem kifejezetten ideális számára
Dél-Kalifornia. Nekem barna a hajam, és június végére már egész
szépen lebarnulok. Jude-nak hangsúlyos a járomcsontja. Nekem
gödröcskéim vannak. Jude ajka telt és kifejező, amitől egy kicsit úgy
néz ki, mint egy modell, de nagyon utálja, ha ezt mondom. Én
meg… Hát, legalább rúzsom van.
Trish kínjában megköszörüli a torkát.
– Karaokéztatok már valaha?
– Nem – válaszolja Ari. – De gondolkoztam már rajta.
Jude-dal összenézünk, mert mi igazából karaokéztunk már.
Nem is egyszer. Míg kisebbek voltunk, a szüleink gyakran elvittek
bennünket egy vendéglőbe, ahol minden hónap első vasárnapján
családbarát karaokeestet tartottak. Egyik Beatles-dalt énekeltük a
másik után, és apa mindig a Dear Prudence-szel zárta az „előadá-
sát”, ahogy ő nevezte, aztán felhívott mindannyiunkat a színpadra,
hogy együtt elénekeljük a Hey Jude-ot. Végül már az egész vendéglő
énekelt: Náááá ná ná… nánánáná! Még Penny is bekapcsolódott, pe-
dig két- vagy háromévesen valószínűleg fogalma sem volt, mi törté-
nik. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy varázslatos időszak volt.
Úrrá lesz rajtam a nosztalgikus hangulat, eszembe jut apa kissé
hamis Penny Lane-je meg anya eltúlzott Hey Bulldogjai.
Aztán eljött az a bizonyos pillanat, nem lehettem több tíz- vagy
tizenegy évesnél, amikor egy részeg néző elüvöltötte magát: Talán
annak a kölyöknek kornyikálás helyett inkább felüléseket kellene csi-
nálnia!
Mind tudtuk, kiről van szó. És hát… a varázslat akkor és ott szer-
tefoszlott.
Most, hogy jobban belegondolok, lehet, hogy azóta zavar, ha ki
kell állnom mások elé, azóta félek attól, hogy mindenki engem néz
majd, kritizálni fog, és mindig arra számítok, hogy meg fogok szé-
gyenülni.
– Hát, azért gondoljátok végig, srácok! – biztat bennünket Trish,
és letesz egy mappát a chips mellé. Előhúz egy tollat és pár papír-
fecnit a zsebéből, azokat is lerakja. – Ha találtok egy dalt, amit szí-
vesen elénekelnétek, akkor írjátok fel, aztán adjátok ide a papírt,
oké? És ha olyasmit akartok, ami nincs meg itt, csak szóljatok! Néha
megtalálom online.
Ránk kacsint, majd a következő asztalhoz megy.
Pár másodpercig úgy meredünk a mappára, mintha mérges kí-
gyó lenne.
– Nem – motyogja Jude, és elkezdi behajigálni a cuccait a táská-
jába. – Szó sem lehet róla.
Én is pontosan ugyanígy érzek. Még ha fizetnének, sem mennék
fel a színpadra, hogy egy rakás idegen előtt énekeljek. Ami azt illeti,
olyanok előtt pláne nem, akik nem teljesen idegenek. Fortuna
Beach nem egy nagy város, az ember folyton összefut valakivel,
akit ismer valahonnan. Körbepillantok, és azonnal szemet szúr,
hogy anya fodrásza a pultnál ül, a sarki vegyesbolt vezetője meg az
egyik kis asztalnál.
Ari viszont még mindig a mappát bámulja. Vágy csillan a szemé-
ben.
Hallottam már Arit énekelni. Nem rossz. Legalább nem énekel
hamisan. Egyébként is, dalszerző szeretne lenni. Gyerekkora óta er-
ről álmodik. És mind tudjuk, hogy ha sikeres akar lenni, akkor
időnként kénytelen lesz énekelni.
– Próbáld meg! – tolom elé a mappát.
Összerezzen.
– Nem is tudom. Egyáltalán mit énekeljek?
– Bármit az elmúlt száz évből? – vágja rá Jude.
Ari lesújtó pillantást vet rá, pedig egyértelmű, hogy értékeli a
megjegyzését. Imádja a zenét. Mindenfajta zenét. Két lábon járó
Wikipédia, legyen szó az 1930-as évek jazzétől a nyolcvanas évek
punkzenéin át a modern indie-ig. Ami azt illeti, ha nincs ez a máni-
ája, valószínűleg meg sem ismerkedünk. A szüleimnek van egy le-
mezboltja egy sarokra a főutcától, Ventures Vinylnek hívják. Egy
hatvanas évekbeli, népszerű surf-rock zenekarról nevezték el. Még
általános iskolások voltunk, amikor Ari elkezdett bejárni. Sokkal
több zsebpénzt kapott, mint én valaha, és minden hónapban be-
hozta a megtakarítását, hogy a lehető legtöbb lemezt megvegye.
A szüleim odáig vannak Ariért. Azzal viccelődnek, hogy ő a ha-
todik gyerekük. Szeretik azt mondogatni, hogy az elmúlt pár évben
Arinak köszönhetően maradt fenn a bolt, ami tényleg vicces lenne,
ha nem tartanék tőle, hogy félig-meddig igaz.
–  Esetleg énekelhetünk duettet – vet rám Ari reményteljes pil-
lantást.
Elfojtom az ösztönösen feltörő, szenvedélyes nem szócskát, és
reményfosztottan a tankönyvemre mutatok.
– Bocsi. Próbálom befejezni ezt a beadandót.
Ari a homlokát ráncolja.
– Jude tíz perc alatt megírta a sajátját. Ne már! Esetleg egy Beat-
les-dalt?
Nem tudom, azért javasolja-e, mert tudja, mennyire szeretem a
Beatlest, vagy azért, mert az az egyetlen zenekar, aminek tényleg
tudom a dalszövegeit. Mivel a testvéreimmel egy lemezbolt körül
nőttünk fel, rengetegféle zenével megismerkedtünk az elmúlt évek
során, de a szüleim szemében soha senki nem veheti fel a versenyt
a Beatlesszel. Még a gyerekeiket is Beatles-dalok után nevezték el:
Hey Jude, Dear Prudence, Lucy in the Sky with Diamonds, Penny La-
ne és Eleanor Rigby.
Rádöbbenek, hogy Ari még mindig válaszra vár, úgyhogy felsó-
hajtok.
– Talán. Nem is tudom. Előbb be kell ezt fejeznem.
Míg ő tovább nézegeti a dalgyűjteményt, én próbálok ismét a be-
adandóra koncentrálni.
– Az a Shirley Temple elég jól hangzott – szólal meg Jude. – Ti is
kértek?
– Nem túl lányos az? – ugratom.
Jude vállat vonva kimászik a bokszból.
– Nem érzem úgy, hogy fenyegetné a férfiasságomat.
– Na jó, nem bánom, meghívhatsz egy italra! – szól utána Ari.
– Hé, mit flörtölsz a bátyámmal?
Jude megtorpan, előbb rám néz, aztán Arira, aztán élénkvörösre
pirul.
Ariból és belőlem kipukkan a nevetés. Jude a fejét rázza, majd
megindul a pult felé. Tölcsért csinálok a tenyeremből, utánakiáltok:
– Igen, nekünk is hozzál!
Jude hátra sem néz, csak int, hogy hallotta.
Elvileg nem szabad belépnünk a korláttal határolt, huszonegy
éven felüliek számára elkülönített részre, úgyhogy Jude megáll a
láthatatlan vonalnál, és leadja a rendelésünket a pultosnak.
Még egy bekezdéssel elkészülök, mire Jude visszatér a három
szénsavas, rózsaszín üdítővel teli hosszúkás pohárral. Mindegyik-
ben van egy-egy extra cseresznye. Ari felkap egy kanalat, és kérdés
nélkül kihalássza őket mindkettőnk poharából, hogy a sajátjába te-
gye.
– Üdv mindenkinek, köszöntelek titeket a legelső heti karaokees-
ten! – szól bele Carlos a mikrofonba, amit Trish magával hozott. –
Carlos vagyok, az enyém ez a kóceráj. Nagyra értékelem, hogy min-
ket választottatok, és remélem, mind jól érzitek majd magatokat
ma este! Ne szégyenlősködjetek! Barátok közt vagyunk, úgyhogy
gyertek csak fel a színpadra bátran, mindent bele! Nem is húznám
tovább az időt, inkább nagy örömmel bemutatom az est házigazdá-
ját, Trish Roxbyt!
Néhányan összecsapják a tenyerüket, miközben Trish átveszi a
mikrofont Carlostól, aki visszaindul a konyhába.
– Hé, hé, te nem énekelsz? – szól utána Trish.
Carlos megpördül, riadtan tágra nyílik a szeme. Halkan felne-
vet.
– Talán a jövő héten.
– Szavadon foglak! – vágja rá Trish.
– Mondom, talán! – feleli Carlos hátrálva.
Trish vigyorogva a vendégekre néz.
–  Helló mindenkinek, nagyon örülök, hogy itt lehetek ma este!
Tudom, hogy soha senki nem szeret első lenni, úgyhogy kezdem én.
Légyszi, hozzátok ide a papírjaitokat, hogy tudjam, mit szeretnétek
énekelni ma este, különben kénytelenek lesztek engem hallgatni az
elkövetkezendő három órában.
Nyomogatni kezdi a gépét, majd gitárriff zúg fel a hangszóróból:
Joan Jett I Love Rock and Rollja.
Próbálok nem felnyögni, de… most komolyan? Mégis hogy kon-
centráljak a beadandómra, ha ez megy a háttérben? Egy étterem-
ben vagyunk, nem rockkoncerten!
– Hát, erre nem számítottam – jegyzi meg Jude.
– Ugye? – bólogat Ari elismerően. – Nagyon jól énekel!
–  Nem arra gondolok – feleli Jude, és belém könyököl. – Nézd,
Pru! Quint.
 Négy

Felkapom a fejemet. Egy pillanatig biztosra veszem, hogy Jude csak

szórakozik velem. De nem… tényleg itt van. Quint Erickson ácsorog
a FOGLALJON HELYET! tábla mellett az ajtóban. Egy számomra is-
meretlen lánnyal van – ázsiai, kis termetű, a haját két hevenyészett
kontyba tűzte a füle mögött. Farmer rövidnadrág van rajta, meg
egy kopott póló, rajta a jeti képével, ami alá a BÚJÓCSKA-VILÁGBAJ-
NOK feliratot nyomták.
Quinttől eltérően, aki Trish szívből jövő dalát figyeli, a lányt
csak a telefonja foglalkoztatja.
– Hű! – Ari az asztalra hajol, halkabbra fogja, pedig semmi esé-
lye, hogy bárki meghalljon minket, miközben Trish Roxby torok-
hangon azt énekli, hogy dobj egy újabb érmét a zenegépbe, baby.  2
– Ő Quint? Az a bizonyos Quint?
Összevonom a szemöldökömet.
– Hogy érted azt, hogy az a bizonyos Quint?
– Mi? Hiszen egész évben róla beszéltél!
Felnevetek, élesen, örömtelenül.
– Nem is!
– Igazából de – szólal meg Jude. – Nem is tudom, melyikünk vár-
ja izgatottabban a nyári szünetet. Te, amiért többé nem kell vele
bajlódnod, vagy én, amiért nem kell hallgatnom, ahogy panasz-
kodsz rá.
– Helyesebb, mint gondoltam – jegyzi meg Ari.
–  Ó, igen, igazi szívtipró – feleli Jude. – Mindenki odáig van
Quintért.
– Csak azért, mert már annyira nevetséges, hogy az bejön a tár-
sadalom legalsó rétegének.
Jude felhorkant.
–  Egyébként is – fogom halkabbra –, annyira azért nem vonzó.
Nézd már a szemöldökét!
– Mi bajod a szemöldökével? – kérdezi Ari. Úgy néz rám, mintha
szégyellnem kellene magamat, amiért ilyesmit merek mondani.
– Ne már! Óriási! – felelem. – Meg a fejének is olyan fura formá-
ja van. Olyan… szögletes.
– Egy kicsit mintha elfogult lennél – motyogja Ari, és sokatmon-
dó pillantásától azonnal elfut a méreg.
– Csak mondom!
Ebből nem engedek. Jó, igen, Quint tényleg nem csúnya. Én is
tudom. Mindenki tudja, akinek van szeme. De a legkevésbé sem
elegánsak a vonásai. Unalmas, semmitmondó, egyszerű barna sze-
me van, és bár biztosan vannak szempillái, még sosem figyeltem fel
rájuk. És a folyton napbarnított bőrével, a rövid, hullámos hajával
meg azzal az idétlen vigyorával pont úgy néz ki, mint az összes
szörfmániás srác a városban. Azaz totál felejthető.
Ismét megérintem a billentyűzetet, nem hagyom, hogy Quint, a
karaoke vagy bármi más elvonja a figyelmemet. Ez a második gimis
évünk utolsó házi feladata. Menni fog!
–  Helló, Quint! – kiáltja el magát Jude, még a kezét is felemeli,
hogy intsen.
Eltátom a számat.
– Áruló!
Jude fintorogva fordul vissza felém.
– Bocs, hugi. Összenéztünk. Bepánikoltam.
Lassan beszívom a levegőt az orromon át, és megkockáztatok
egy pillantást az étterem bejárata felé. És igen, Quint meg a barátja
már jönnek is felénk. Quint szokás szerint vigyorog. Olyan, mint
valami mafla kiskutya, ami képtelen felfogni, hogy macskás embe-
rek veszik körbe. Azt feltételezi, hogy mindig mindenki örül a jelen-
létének.
– Jude, mi a helyzet? – üdvözli a bátyámat. Rám néz, észreveszi
a könyvet és a számítógépet, mire egy kicsit merevebbé válik a mo-
solya. – Prudence! Szokás szerint keményen dolgozol.
– Nem az égből potyog a minőségi munka – felelem.
Quint csettint egyet.
– Tudod, én is azt hittem, hogy így van, de egyévnyi közös mun-
ka után kezdem megkérdőjelezni a dolgot.
Összehúzom a szememet.
– Nagyon örülök, hogy összefutottunk.
A szavaim úgy csöpögnek az iróniától, hogy kis híján a torko-
mon ragadnak. Visszanézek a képernyőre. Beletelik egy pillanatba,
mire eszembe jut, miről is kellene írnom.
–  Quint – szólal meg Jude –, ő itt a barátunk, Araceli. Araceli,
Quint.
– Szia! – köszön Quint. A szempilláim alól felnézve látom, ahogy
összeérintik az öklüket. Így, hogy Quint kezdeményezte, olyan,
mintha ez lenne a lehető leglazább, legtermészetesebb köszönés a
világon, pedig még sosem láttam, hogy Ari bárkit is így üdvözölt
volna. – Örülök, hogy megismerhetlek, Araceli. Menő a neved. Nem
a mi giminkbe jársz, igaz?
–  Nem. A Szent Ágnesbe – válaszolja Ari. – És nyugodtan hívj
csak Arinak!
Fintorgok, de mivel továbbra is leszegett fejjel teszem, senki
sem látja.
– Ó, és ő itt Morgan. A Turtle Cove-i állami egyetemre jár.
Quint a lányra mutat, aki néhány lépéssel odébb megállt, és egy-
fajta undorral figyeli a színpadot. Amikor Quint a nevét mondja, fe-
lénk fordul, és kénytelen-kelletlen elmosolyodik.
– Örvendek! – szólal meg udvariasan, de nem túl lelkesen.
 Mind zavarodottan elmotyogunk egy sziát vagy egy hellót, de
Morgan már újfent a színpadot figyeli, ahol valaki egy countrydalt
ad elő, hideg sörről meg sült csirkéről kornyikál.
– Morgan szerint baromi jó itt a kaja – magyarázza Quint. – Azt
mondta, meg kell kóstolnom a… Mit is? Ton… Tol…
Kérdőn Morganre pillant.
– Tostones – feleli Morgan, ismét a telefonját bámulva.
Dühödten püföli a kijelzőt a hüvelykujjaival, és lelki szemeim-
mel látom is, micsoda harcot vív üzenetben a pasijával.
– Tényleg nagyon jó – helyesel Jude.
Quint a karaokegépre mutat.
– Nem tudtam, hogy ingyenelőadás is jár a vacsorához.
– Mi sem – motyogom.
– Újdonság az étteremben. – Ari az asztal szélére tolja a mappát.
– Nem énekelsz egyet?
Quint nevetése már-már önbecsmérlő.
–  Nem. Megkönyörülök a sétány szerencsétlen népén. Az hiá-
nyozna csak, hogy már a szezon elején elriasszam a turistákat.
– Mindenki azt hiszi, hogy borzalmasan énekel – győzködi Ari –,
de nem sokan rémesek annyira, mint amilyennek gondolják magu-
kat.
Quint oldalra billenti a fejét, Ari és közöttem járatja a pillantá-
sát.
– Már bocs, de tényleg vele barátkozol?
– Mi van? – kérdezem. – Mit jelentsen ez?
Quint vállat von.
–  Annyira hozzászoktam már a folyamatos kritikádhoz, hogy
csodálkozom, ha valaki hajlandó hinni bennem.
–  Hé, nézzétek! – kiáltja Jude. – Jön Carlos! Épp időben, hogy
megmentsen minket egy fájdalmasan kínos pillanattól.
Carlos elhalad mellettünk egy tálcányi üres pohárral.
– Gondoltam, ránézek a kedvenc asztalomra. Ti is ideültök? Hoz-
hatok valamit inni?
– Ööö… – Quint Morganre pillant. – Persze. Jól hangzik. Ez mi?
A három egyforma piros italra mutat.
– Shirley Temple – válaszolja Ari.
Quint zavarodottnak tűnik.
– A színésznő, ugye?
Ari kihúzza magát.
– Még sosem ittál? Mármint igen, tényleg színésznő volt, gyerek-
színész. De az ital… Kóstold meg! Egy pohárnyi boldogság.
– Inkább cukorbetegség meg a méltóság teljes hiánya – motyogja
Morgan továbbra is hosszas üzeneteket írogatva.
Quint már-már derűsen néz felé, egyfajta szánalom csillan a pil-
lantásában. Idegesít, hogy felismerem ezt a tekintetet. Rám is szinte
mindennap így nézett a tanév kezdete óta.
– Valószínűleg nagyon jól kijönnétek Prudence-szel – jegyzi meg.
Morgan értetlenül felnéz, és tudom, hogy azon gondolkozik,
mégis ki lehet az a Prudence, de ahelyett, hogy rákérdezne, így szól:
– Miért érzem azt, hogy ez sértés volt?
Quint a fejét csóválja.
–  Hosszú történet. – Biccent Carlosnak. – Kérünk két Shirley
Temple-t!
– Nem. Kihagyom – vágja rá Morgan. – Egy jegeskávét kérek kó-
kusztejjel!
–  Természetesen – feleli Carlos. – Csatlakoztok a törzsvendége-
imhez?
Quint végignéz a bokszunkon. Elég nagy, akár nyolcan is elfér-
nénk benne, ha senkit sem zavar, hogy közel kell ülnünk egymás-
hoz. Még ketten határozottan le tudnának ülni.
De aztán meglát engem meg a jeges pillantásomat, és csodák
csodájára veszi az adást.
– Á, nem, igazából máshová akartunk ülni… – Megfordul. Az ét-
terem kezd megtelni, de van egy kétszemélyes asztal a színpad mel-
lett, ahonnan épp felálltak, csak fél kosár tortillachipset meg gyű-
rött szalvétákat hagytak maguk után. – Az az asztal szabad?
–  Persze. Mindjárt előkészíttetem nektek. – Carlos a dallistás
mappára mutat. – Ne szégyenlősködjetek, srácok! Kell még pár éne-
kes. Kérjetek számot, jó? Rád gondolok konkrétan, Pru!
Quint félig hitetlen, félig nevetésszerű torokhangot hallat. Feláll
a szőr a hátamon tőle.
– Vicces – jegyzi meg, amint Carlos megindul a pult felé.
– Mi olyan vicces? – kérdezem.
– A gondolat, hogy karaokézol.
– Pedig tudok énekelni! – vágom rá védekezően, de aztán sürge-
tő késztetést érzek, hogy hozzátegyem: – Legalábbis nagyjából.
– Biztos tudsz – feleli Quint mosolyogva, hiszen mikor nem mo-
solyog? – Csak nehéz elképzelni, hogy elengeded magad, és meg is
teszed.
Hogy elengeded magad.
Nem tudhatja – vagy lehet, hogy mégis tudja –, de nagyon érzé-
keny pontra tapintott ezzel. Talán azért, mert maximalista vagyok.
Talán azért, mert mindig betartom a szabályokat, mindenből a leg-
többet akarom kihozni, olyan ember vagyok, aki inkább tanulócso-
portot vezet ahelyett, hogy iszogatni menjen valami házibuliba. Ta-
lán azért, mert a szüleim szerencsétlen módon a Prudence nevet
adták nekem.
Nem szeretem, ha azt mondják, engedjem el magam.
Tudok én lazítani. Jól szórakozni. Quint Erickson nem is ismer
engem!
Jude viszont túlságosan is jól ismer. Aggodalomtól sötétlő arcki-
fejezéssel figyel. Quinthez fordul, és talán a kelleténél egy kicsit
hangosabban így szól:
– Ami azt illeti, Pruval egy csomót karaokéztunk gyerekként. Re-
mekül énekelte a Yellow Submarine-t.
–  Tényleg? – kérdezi Quint meglepetten. Jude-ot nézi, de aztán
megint felém siklik a pillantása, és látom rajta, hogy halvány fogal-
ma sincs, mennyire felidegesített. – Még fizetnék is, hogy a saját
szememmel lássam!
– Mennyit? – sziszegem.
Nem felel, mintha nem tudná eldönteni, hogy komolyan kérde-
zem-e.
Megjelenik az egyik pincérnő, a kis asztal felé mutat, amiről
már eltakarították az előző vendégek által hátrahagyott maradékot,
és csak két pohár jeges víz áll rajta.
– Elkészült az asztal!
–  Köszi – feleli Quint. Szemlátomást megkönnyebbült, hogy ki-
mentheti magát a beszélgetésből. Én is roppant boldog vagyok. –
Örülök, hogy találkoztunk, Jude! És annak is, hogy megismertelek…
Ari, igaz? – Visszafordul. – Órán találkozunk!
–  Ne feledd! – Megpaskolom a tankönyvet. – Kétszázötven szó
arról, mit emelnél át a tengerből a szárazföldre.
– Igen. Kösz, hogy emlékeztettél! Látod? Nem haltál bele.
–  Csak feleslegesnek tűnik – felelem mézesmázosan –, hiszen
mindketten tudjuk, hogy az óra kezdete előtt öt perccel írod majd
meg. Már ha megírod egyáltalán.
Quint mosolya továbbra sem hervad le, de látom, hogy kezd be-
lefáradni.
– Mindig öröm veled találkozni, Prudence!
Egy ujjal szalutál, majd Morgannel az asztalukhoz mennek.
–  Ah! – nyögök fel. – Úgyis elfelejti. És tudjátok, mi a
legrosszabb? Mr. Chavez elnézi majd neki, ahogy mindig. Annyira…
– Dühítő! – zengi Ari és Jude kórusban.
Fújok egyet.
– De hát tényleg az!
Felébresztem a laptopot az alvó állapotból. Beletelik némi időbe,
mire eszembe jut, hol is tartottam.
–  Ne akarj kinyírni, amiért ezt mondom – szólal meg Ari –, de
nem tűnt olyan rémesnek.
– Nem is az – feleli Jude. – Lehet, hogy rémes pár biológián, de
rendes srác.
– A rémes enyhe kifejezés! Őszintén nem értem, mivel érdemel-
tem ki egy ilyen karmikus büntetést.
– Ó! – Ari szeme felcsillan. – Erről eszembe jutott valami.
Magához húzza a dalokkal teli mappát, és lapozgatni kezd.
Jude-dal összenézünk, de nem kérdezzük meg, melyik szám ju-
tott az eszébe. Jude felkapja az italát, és felhajtja a maradékot.
–  Mennem kell. Hétkor találkozunk a srácokkal, hogy megter-
vezzük az új kampányt. – Összevont szemöldökkel Arira néz. –
Tényleg énekelnél? Mert ha gondolod, maradhatok bátorítani.
Ari legyint.
– Megleszek. Menj csak, fedezd fel azt a goblinokkal teli helyet,
vagy mit!
– Koboldokkal teli – feleli Jude, miközben kikászálódik a boksz-
ból. – És remek csapdaötleteim vannak erre a kampányra. Meg tu-
dod, valószínűleg sárkány is lesz.
–  Sárkányból sosem elég – feleli Ari továbbra is a dalokkal teli
mappát böngészve.
Felmerül bennem, hogy megkérdezem, mi az a kobold, de nem
vagyok benne biztos, hogy van elég agyi kapacitásom végighallgat-
ni Jude túláradóan lelkes magyarázatát, úgyhogy inkább csak rá-
mosolygok.
– Nem véletlenül hívják Dungeons and Dragonsnek 3.
–  Itt van! – jelenti ki Ari. Megfordítja a mappát, és rámutat az
egyik dalra. – Tudom, hogy ismered!
Arra számítok, hogy a Beatles egyik számát választja, de John
Lennon szólókarrierjének az egyik dalára mutat: Instant Karma!
(We All Shine On).
– Ó, igen, az egy remek szám – hajol Jude az asztal fölé, hogy ő is
lássa. – Tök jól menne, Pru!
 – Nem fogok énekelni.
Ari és Jude felvonja a szemöldökét.
– Mi van?
Ari vállat von, elhúzza a mappát.
– Csak gondoltam, be akarod bizonyítani Quintnek, hogy téved.
Dühödten felemelem az ujjamat.
– Nincs mit bizonyítanom neki!
– Persze hogy nincs! – vágja rá Jude, és a vállára kapja a táská-
ját. – De nincs azzal baj, ha megmutatod, hogy másra is képes vagy,
mint csupa ötöst szerezni. Hogy, tudod, számodra sem ismeretlen
fogalom a… – hátralép, mintha attól félne, hogy megütöm, úgy sut-
togja: – …szórakozás.
Haragosan rámeredek.
– Nem ismeretlen fogalom számomra a szórakozás!
– Én tudom – feleli Jude. – De azért el kell ismerned, hogy elég
féltve őrzött titok.
 
 

2
Utalás az eredeti dalszöveg „Put another dime in the jukebox, baby” sorára.
3
Kalandok és sárkányok.
 Öt

Jude elmegy, én pedig próbálok a beadandómra koncentrálni. Már

csak pár mondat hiányzik, hogy szépen lezárjam, de lassan hala-
dok. Jude és – mérhetetlenül idegesítő, de – Quint szavai kavarog-
nak a fejemben. Nem tudom elképzelni, hogy elengeded magad!
Hogy számodra sem ismeretlen fogalom a szórakozás.
Érzem, hogy Ari időről időre bizonytalan pillantást vet rám. Ő a
legegyüttérzőbb ember, akit csak ismerek, és mindig látja másokon,
ha zaklatottak. De azt is tudja, hogy csak akkor fogom megosztani
vele a gondolataimat, amikor már készen állok rá, és nyaggatással
semmire sem megy. Úgyhogy néma csendben dolgozunk – én befe-
jezem a beadandómat, ő pedig a füzetébe írogat. Na jó, a néma
csend elég relatív fogalom, tekintve, hogy továbbra is különböző
mértékben tehetséges emberek kornyikálása intéz támadást a dob-
hártyánk ellen. Azért vannak, akik egész ügyesek. Valaki egy új
Bruno Mars-dalt énekel, aztán az egyik nő a szomszédos asztaltól
döbbenetesen jól hozza Cher stílusát. De a többiek nem ennyire
zseniálisak. Rengeteget motyognak, kínosan érzik magukat, szeren-
csétlenül bámulják a képernyőn futó szavakat.
Van egy elméletem a karaokéval kapcsolatban, még a családi ka-
raokeestek során rukkoltam elő vele. Egyik néző sem várja, hogy a
következő Beyoncé lépjen színpadra, de ha már egyszer felmész,
legalább próbálj meg szórakoztató lenni. Ha jó hangod van, remek.
Hadd szóljon! Ha viszont nem, akkor kompenzálj valahogy! Tán-
colj! Mosolyogj! Nézz a közönség soraiban ülők szemébe! Döbbene-
tesen sokat dob az előadásodon, ha az jön le rólad, hogy jól szóra-
kozol, még akkor is, ha egyébként rettegsz.
– Kész! – jelentem ki, lehajtva a laptopot. – Az év utolsó házi fel-
adata. Pipa.
Nagyot kortyolok az eddig magányosan árválkodó Shirley
Temple-ömből. Egy kicsit vizezett íze van, de a finom, édes szirup
jól megérdemelt jutalomnak tűnik.
Nem igazán figyeltem eddig Arira, de látom rajta, hogy támadt
néhány új ötlete. Már épp meg akarom kérdezni, hogy egy új dalon
dolgozik-e, vagy valami régebbi szerzeményét tökéletesíti, amikor
felhívják a színpadra.
– A következő énekesünk Araceli Escalante!
Mindketten riadtan felkapjuk a fejünket. Trish Roxby mikrofon-
nal a kezében néz bennünket.
– Egy ilyen névvel úgy érzem, a következő szupersztárunkat fog-
juk hallani. Gyere csak, Araceli!
Ari idegesen pillant rám.
– Mikor iratkoztál fel? – kérdezem.
– Míg te a házit írtad – válaszolja. – Na, lássuk!
Kimászik a bokszból, és a kis színpadhoz sétál, mereven, gépie-
sen mozog. Még át sem vette a mikrofont, máris kínosan érzem ma-
gamat helyette is. Bár megosztottam volna vele a karaokeelmélete-
met!
Szinte mindenki állt eddig, míg énekelt, pedig van egy szék a
monitor előtt, ha valaki inkább leülne. Ari a széket választja, köze-
lebb húzza a mikrofonállványhoz. Szerintem nem túl jó ötlet – az
ember energikusabb, többet mozog, ha áll –, de tudom, hogy meg-
nyugtató leülni, és Ari valószínűleg szeretné anélkül átvészelni ezt
az egészet, hogy a térde felmondaná a szolgálatot.
Megjelenik a dala a hátsó falra erősített tévé képernyőjén: Louis
Armstrongtól az A Kiss to Build a Dream On. Nem ismerem, bár ez
önmagában nem jelent semmit.
 Amint a jazzes zongoradallam felcsendül, Ari lehunyja a szemét.
Akkor sem nyitja ki, amikor elkezd énekelni. Édes, már-már vé-
konyka a hangja, és annyira nagyon jellemző rá ez a dal. Romanti-
kus. Álmodozó. Reményteljes. Érzem Ari érzéseit az énekében, és
egyértelmű, mennyire szereti ezt a dalt. A szavak, a dallam meg-
érintik őt, és az érzelmei a kipukkanás határán álló buborékba sű-
rűsödnek.
Olyan jó hallgatni őt, és nagyon büszke vagyok rá, amiért volt
mersze színpadra állni, aztán szívből énekelni, nem pedig úgy,
hogy valamiféle reakciót váltson ki a közönségből.
Valamiért Quintre siklik a pillantásom. Tőlem elfordulva ül, Arit
figyeli, a barátja pedig továbbra is görget valamit a telefonján. Felfi-
gyelek rá, hogy Quint haja kócos hátul, mintha arra sem vette volna
a fáradságot ma, hogy megfésülködjön.
Aztán felém fordítja a fejét. Savanyú az arckifejezése. Egy pilla-
natig azt hiszem, azért fordul erre, hogy rám nézzen, mintha érez-
né, hogy őt bámulom, hogy ítélkezem. De nem, a mellettem lévő
bokszot nézi. A nyakamat nyújtogatva kiszúrom a két egyetemistá-
nak tűnő srácot, az egyik már a nagy pohár söre végét issza. A má-
sik tölcsért csinál a kezéből, úgy kiáltja el magát:
– Hagyjuk már ezt az unalmas, szar jazzt!
Eltátom a számat. Hogy micsoda?
A srác barátai nevetnek, és a sört ivó a levegőbe emeli az immár
üres poharát.
–  Gyere csak ide! Majd én adok neked olyan csókot, amiről ál-
modozhatsz!
– Aztán jöhetne esetleg valami rendes zene is – teszi hozzá a má-
sik fiú.
Ezt nem hiszem el! Hiszen beszólogatnak Arinak! Mi bajuk van?
Visszanézek Arira. Még mindig énekel, de már nyitva a szeme,
és bizonytalanul megremeg a hangja. Vöröslik az arca.
Arra gondolok, mennyit jelenthet neki ez a pillanat, és ökölbe
szorul a kezem az asztal alatt, amiért azok a rohadékok így tönkre-
teszik.
Visszanézek az öntelt képet vágó fiúkra. Elképzelem, hogy az
egyikük torkán megakad a tortillachips. A másik leeszi a Tommy
Bahama ingét salsával. Most komolyan, univerzum, ha valaha is…
Valami kicsi repül a boksz felé, szemen találja az elsőként meg-
szólaló srácot, aki felkiált, és az arcához kapja a kezét.
– Mi a franc? – üvölti el magát.
Szalvétáért nyúl, de nem veszi észre, hogy félig rajta a söröspo-
hara. Elhúzza a szalvétát. A pohár megbillen, felborul, a sör végig-
folyik az asztalon, lecsorog mindkettejük ölébe. Káromkodások so-
rozata hangzik fel, ahogy próbálnak elhúzódni az ülésen egyre ter-
jedő tócsától.
Ari ugatásszerűen felnevet. Még tart a dal, de már nem énekel.
A szégyen nyomtalanul elpárolgott, hála szökik a helyére, és egy
pillanatig azt hiszem, én voltam. Csak nem…?
De aztán Ari Quintre néz, és látom, hogy a padtársam válla
visszafojtott nevetéstől remeg. Az italát kavargatja a kanalával, a
jég a pohár falához koccan.
A szomszédos bokszban ülő fiúk még mindig a környezetüket
vizslatják, hiábavalóan dörgölik az átázott nadrágjukat a vékony
papírszalvétákkal. Az egyikük megtalálja a lövedéket, és felemeli.
Egy koktélcseresznye az.
Carlos odasiet hozzájuk, próbálja eljátszani az aggódó étterem-
tulajdonost, de a hűvös arckifejezése alapján úgy sejtem, hallotta a
srácok korábbi beszólogatását. Kényszerből bocsánatot kér, aztán
az asztalra hajít egy rakás szalvétát.
Nem ajánlja fel, hogy hoz másikat a kiömlött sör helyett.
Ari elénekli a dal végét, aztán olyan gyorsan elmenekül, mintha
kigyulladt volna körülötte a színpad. Megkönnyebbült sóhajjal vá-
gódik be a bokszba.
– Tényleg ilyen rémes volt?
 – Nem, dehogyis! – vágom rá, és teljesen komolyan is gondolom.
– Szuper voltál. Ne is foglalkozz azokkal az idiótákkal!
Ari közelebb húzódik hozzám a bokszban.
– Láttad, hogy Quint odadobta azt a cseresznyét?
Bólintok. Bármennyire vonakodom is, kénytelen vagyok elis-
merni, hogy:
– Elég menő volt. – Drámai mozdulattal égnek emelem a tekinte-
temet. – Úgy tűnik, van azért egy-két jó tulajdonsága is. De nekem
elhiheted, hogy nagyon-nagyon kevés!
Meghallgatunk még néhány dalt. Rengeteg a modern szám, ami-
ket tudom, hogy hallottam már, de magamtól meg nem tudnám
mondani, ki az előadó. Ariana Grande? Taylor Swift? Aztán valaki
elénekel egy Queen-dalt, őket legalább ismerem.
–  És már érkezik is a következő előadónk a vájt fülű közönség
legnagyobb örömére – szólal meg Trish a karaokegépét állítgatva –,
fogadjátok sok szeretettel… Prudence-t!
Arival mindketten odakapjuk a fejünket, de én gyorsan vissza is
nézek a barátnőmre.
– Te írtál fel?
– Nem! – vágja rá határozottan, még a kezét is a levegőbe emeli.
– Nem tenném! Az engedélyed nélkül soha, esküszöm!
Felmordulok, de nem Arira haragszom. Hiszek neki. Tudom,
hogy sosem tenne ilyesmit.
Lehet, hogy van egy másik Prudence is az étteremben? Mennyi
ennek az esélye? Még sosem találkoztam senkivel, akit ugyanígy
hívnak, és senki sem indul meg a színpad felé.
– Nyilván Jude írhatott fel titokban, mielőtt elment – mondom.
– Nem muszáj énekelned – nyugtatgat Ari. – Mondd meg Trish-
nek, hogy meggondoltad magadat. Vagy hogy valaki a beleegyezé-
sed nélkül felírt.
Megakad a pillantásom Quinten. Döbbenten néz hátrafelé a vál-
la felett. Kíváncsian.
 Megugrik a pulzusom. Arinak igaza van. Nem muszáj kiállnom.
Nem én írtam fel a nevemet. Nem egyeztem bele ebbe az egészbe.
Nyirkossá válik a tenyerem. Még ki sem másztam a bokszból,
máris úgy érzem, mindenki engem néz. Várakozóan. Ítélkezőn. Va-
lószínűleg csak a képzeletem űz csúf tréfát velem, de ettől még el-
szorul a torkom.
– Prudence? – kérdezi Trish a nézőközönséget kémlelve. – Merre
vagy?
– Szeretnéd, ha szólnék neki, hogy meggondoltad magad? – kér-
dezi Ari.
Megrázom a fejemet.
–  Nem. Nem, semmi gond. Végül is csak egy dalról van szó. El-
éneklem.
Jó erősen kifújom a levegőt, aztán felállok.
– Várj!
Visszanézek Arira. Előrehajol, és a hüvelykujjával egy pillanatig
jó erősen dörgöli a szám sarkát.
–  Elkenődött a rúzsod – magyarázza, aztán visszaül a helyére.
Bátorítóan biccent. – Most már jobb. Szuperül nézel ki!
– Köszi, Ari!
A torkomat köszörülve a színpadhoz megyek, direkt nem nézek
rá arra a bokszra, ahol azok a barmok ülnek. Ahogy Quintre sem.
Azt mondogatom magamnak, hogy nem is vagyok ideges. Hogy
nem rémültem meg.
Csak négy perc az életedből. Menni fog!
Nagyon remélem, hogy Jude valami értelmes számot válasz-
tott…
Trish az állványra teszi a mikrofont, én pedig a monitorra né-
zek, amin már ott díszeleg a választott dal. Huh! Jól van. Nem rossz.
Jude komolyan vette Ari javaslatát, és azt a John Lennon-dalt vá-
lasztotta, amit annyira szeretek, és tényleg kívülről fújok.
Megnyalom az ajkamat és megmozgatom a vállamat, próbálok
átváltani előadó üzemmódba. Nincs valami jó hangom, ezt tudom
magamról. De az előadásommal ellensúlyozhatom a tehetség hiá-
nyát. Prudence Barnett vagyok. Nem hiszek a középszerűségben,
sem abban, hogy valamit fél szívvel csináljon az ember, és ez akkor
is igaz, ha karaokéznom kell egy gyéren megvilágított, turistacsalo-
gató étteremben a főutcán. Mosolyogni fogok. Felrázom a közönsé-
get. Talán még táncolok is. Az énekhangomért nem fognak díjakat
osztogatni, de attól még jól érezhetem magamat.
Engedjem el magam, igaz, Quint? Megnézném, ahogy te kiállsz
ide, és elengeded magad!
Felcsendül az Instant Karma! első néhány akkordja. Nincs szük-
ségem a monitorra, tudom a dalszöveget. Hátrasöpröm a hajamat,
és énekelni kezdek.
– Instant karma’s gonna get you! 4
Ari bátorítóan ujjong. Rákacsintok, érzem, hogy kezd átjárni a
dal. Ring a csípőm. A szívem hevesen dobog az adrenalintól és az
idegességtől. Széttárom az ujjaimat, mintha tűzijátékot imitálnék.
Jazz hands. A dal egyre erőteljesebbé válik, én pedig minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy átjárjon John Lennon zene iránti szenve-
délye. A szabad karom a levegőbe lendül, majd a nézők felé suhan,
az ujjamat nyújtva keresek valakit, akire rámutathatok.
– Who on earth do you think you are? A superstar? Right… you
are! 5
Carlosra szeretném felhívni a figyelmet, de nem találom, úgy-
hogy végül Quintre mutatok. Meghökkentő, milyen árgus szemmel
néz. Mosolyog, de egyfajta döbbenettel, már-már értetlenül.
Megugró pulzussal Ari felé fordulok, aki a bokszban ülve táncol,
ide-oda lengeti a karját.
Képzeletbeli dobverőket ragadok, és a refrénbe torkolló dobszó-
lóval egy időben ütök rá a cintányérokra. Már-már vidáman éneke-
lek tovább.
– Well, we all shine on, like the moon… and the stars… and the
sun! 6
Az ismerős zene és hőn szeretett dalszöveg körbefon. Megmoz-
gatom a vállamat. Az ég felé nyújtózom. Mindent beleadva éneklek
tovább. Nem merek Quintre nézni, pedig magamon érzem a tekin-
tetét, és hiába határoztam el, hogy nem fog zavarba hozni a jelenlé-
te, igenis zavarban vagyok. Emiatt aztán nagyon igyekszem elját-
szani, hogy a szereplés is zavarba ejt. Mert az rendben lett volna,
ha egyáltalán nem figyel rám, vagy ha fintorog, mert kínosnak érzi
ezt az egészet.
De nem. Abban a fél pillanatban, amíg összenéztünk, olyasmit
láttam rajta, amire nem számítottam. Nem hiszem, hogy egyszerű-
en csak szórakoztatónak találta volna az előadásomat, sőt, nem is
puszta döbbenet ült ki az arcára, bár az biztos, hogy megleptem.
Ennél többről volt szó. Mintha… rabul ejtettem volna.
Túlgondolom. Egyáltalán nem lenne szabad gondolkoznom, a
dalra kellene figyelnem. Ösztönösen éneklem tovább az ismétlődő,
idővel elhaló szavakat. Like the moon and the stars and the sun…
Amint a dal véget ér, elegánsan meghajolok, éppolyan körkörö-
sen mozgatom a kezemet, mint ahogy Quint is tette, amikor gúny-
ból meghajolt előttem ma reggel biológián.
Mégis Quint ujjong a leghangosabban az egész étteremben.
– Baromi jó voltál, Pru!
Hő szökik a nyakamba, végigperzseli az arcomat. Nem is igazán
azért, mert kínosan érzem magam. Inkább azért, mert olyan na-
gyon jólesik, annyira csodásan érzem magamat ettől a kéretlen, tel-
jesen felesleges dicsérettől.
Ellépek a mikrofontól, és nem akarok Quintre nézni, mégis meg-
teszem. Még mindig tele vagyok energiával a daltól, mosolyra húzó-
dik a szám. Összenézünk, és egy pillanatra – egyetlen pillanatra –
azt gondolom, hogy na jó, talán tényleg egész rendes srác. Akár
még barátok is lehetnénk. Ha soha többé nem kell együtt dolgoz-
nunk.
 Meglepődöm, hogy Quint felemeli az italát, mintha rám emelné
a poharát. Ekkor döbbenek rá, hogy bámulom.
A pillanatnak vége szakad. Az a különös kötelék közöttünk el-
pattan. Elszakítom tőle a tekintetemet, és megindulok vissza a bok-
szunkhoz.
Ari lelkesen tapsol.
– Olyan jó voltál! – dicsér, és feltűnik, hogy egy jó adag hitetlen-
ség cseng a szavaiban. – Mindenkit elbűvöltél!
A szavai arra emlékeztetnek, ahogyan Quint nézett rám a dal
alatt, és még inkább elvörösödöm.
– Meglepő, mennyire élveztem is.
Ari pacsira emeli a kezét. Pár méterre járok tőle, épp a bunkó
srácok időközben megüresedett boksza mellett haladok el.
Bele akarok csapni Ari kezébe.
Csakhogy teljesen elfelejtkeztem a kiömlött italról.
Előrecsúszik a cipőm sarka. Levegőért kapok, próbálom
visszanyerni az egyensúlyomat. Túl késő. Hiába hadonászok. Kicsú-
szik alólam a lábam.
Jó nagyot esem.
 
 

4
Az instant karma utolér!
5
Mégis mit képzelsz, ki vagy te? Egy szupersztár? Igen… az bizony!.
6
Hát, mind ragyogunk tovább, mint a hold… és a csillagok… és a nap!
 Hat

Prince szól a hangszórókból, de senki sem énekel. Úgy sajog a kopo-

nyám hátul, mintha egy vaskos faléccel fejbe kólintottak volna. Épp
egy ütemre lüktet a Raspberry Beret ritmusával.
Csak a harmadik próbálkozásra sikerül kinyitni a szememet, és
már el is vakít a neon tequilareklám meg a fali tévé képernyőjén az
egyik fura, nyolcvanas évekbeli karaokevideó, aminek semmi köze
magához a dalhoz. Összerezzenek, és inkább szorosan lehunyom a
szememet. Ari mentőt emleget. Carlos is beszél, határozott és nyu-
godt, de nem értem, mit mond.
–  Minden rendben lesz, Pru – csendül egy másik, egy mélyebb
hang.
Elképesztően hasonlít… Quintére?
De hát Quint sosem hívott még Prunak korábban!
Valaki a fejem alá dugja a kezét. Érzem az ujjait a hajamban.
Hunyorogva ismét kinyitom a szememet, ezúttal már kevésbé ér-
zem erősnek a fényeket.
Quint Erickson mellettem térdel, furcsán feszült arckifejezéssel
figyel, sötét szemöldöke magasra szökött. Annyira máshogy fest
most, mint a szokásos bamba vigyorával, hogy fájdalmas nevetés
szakad ki belőlem.
Quint pislog egyet.
– Prudence? Jól vagy?
Erősebben lüktet a fejem. Felhagyok a nevetéssel.
– Igen. Igen, jól vagyok. Csak… ez a szám…
 Quint felnéz a monitorra, mintha teljesen megfeledkezett volna
arról, hogy szól a zene.
– Nem értem – folytatom. – Én még sosem találtam málnaszínű
svájcisapkát turkálóban. 7 Te igen?
Ismét felerősödik a fejfájásom, mire a fogamat csikorgatom. Ta-
lán jobb lenne, ha nem beszélnék.
Quint homlokán elmélyülnek a ráncok.
– Lehet, hogy agyrázkódásod van.
– Nincs. – Felnyögök. – Talán. Au!
Quint felültet.
Arit a másik oldalamon találom. Trish Roxby is a közelben van,
a hüvelykujja körmét rágcsálja, mellette egy pincérnő áll egy pohár
vízzel, valószínűleg nekem hozták. Még Quint barátja, Morgan is le-
tette végre a mobilját, és úgy néz rám, mintha félig még érdekelné
is, mi van velem.
– Jól vagyok – nyugtatom meg őket. Nem mosódnak el a szava-
im. Legalábbis nem hiszem. Ettől máris határozottabbnak érzem
magamat, és jól érthetően megismétlem: – Jól vagyok.
Ari az arcom elé emeli két ujját.
– Hány ujjamat mutatom?
Homlokráncolva rápillantok.
– Tizenkettőt – felelem fapofával.
Már kevésbé lüktet a fejem, és rádöbbenek, hogy Quint még
mindig a karjában tart, az ujjai a hajamban.
Riadtan ellököm magamtól.
– Jól vagyok!
Quint meghökken, de nem tűnik úgy, mintha megbántottam vol-
na.
–  A barátodnak igaza van – szólal meg Carlos. – Lehet, hogy
tényleg agyrázkódásod van. Legjobb lesz, ha…
–  Nem vagyunk barátok – vágom rá, mintegy reflexből. Most,
hogy már rákezdtem, folytatom, magyarázón felemelem az ujja-
mat. – Egyébként meg láttam, hogyan bánik a teszteredményekkel.
Bocs, de nem bízom olyan nagyon dr. Erickson diagnózisában.
– Úgy tűnik, tényleg rendben van – jegyzi meg Ari.
Az asztal széle után nyúlok, álló helyzetbe tornászom magamat.
Amint talpra kecmergek, megszédülök. Az asztalba kapaszkodva
szorosan lehunyom a szememet.
A szabad kezemmel megtapogatom a fejemet. Pukli nőtt rá, de
legalább nem vérzik.
– Prudence – szólal meg Quint továbbra is túl közelről. – Lehet,
hogy komoly a dolog.
Olyan hirtelen pördülök felé, hogy csillagok villannak fel és
hunynak ki a szemem előtt, megakadályozzák, hogy azonnal
visszavágjak.
–  Ó, most már képes vagy komolyan venni dolgokat? – kérde-
zem, amint jobban érzem magamat.
Quint hátrál egy lépést, fancsali képet vág, aztán az orrnyergét
dörgöli.
– Minek erőlködöm?
– Igen, minek erőlködsz? Nincs szükségem a segítségedre!
Quint vonásai megkeményednek, megadóan felemeli a kezét.
– Ez egyértelmű – feleli.
De ahelyett, hogy elfordulna, előrenyúl, és hirtelen olyan közel
kerül hozzám, hogy riadtan az asztal szélének nyomom a csípőmet.
Felkapja a bunkó egyetemisták által hátrahagyott szalvétákat, az-
tán el is fordul, nem törődik a reakciómmal, vagy talán fel sem fi-
gyel rá. A földre hajítja a szalvétákat, egyenesen a kiömlött italra,
ami miatt megcsúsztam, és elkezdi felitatni, az edzőcipője orrával
ide-oda tologatva az átázott papírt.
–  Pru? – Ari megérinti a könyökömet. – Nem kellene tényleg
mentőt hívnunk? Vagy esetleg elvihetlek a kórházba.
Felsóhajtok.
– Légyszi, ne! Nem vagyok zavart vagy ilyesmi, nincs poszttrau-
matikus amnéziám. Egy kicsit fáj a fejem, de ennyi. Csak egy fájda-
lomcsillapítóra van szükségem.
– Ha így tudja, mi az a poszttraumatikus amnézia, akkor valószí-
nűleg tényleg jól van – szól közbe Trish, látom rajta, hogy próbálja
hasznossá tenni magát. – Nem vagy szomjas, drágám?
Felém nyújtja a vizet, de megrázom a fejemet.
–  Nem. Köszönöm. Azt hiszem, legjobb lesz, ha hazamegyek. –
Arihoz fordulok. – Odakint van a biciklim, de…
– Elviszlek – vágja rá, még mielőtt befejezhetném a mondatot.
Visszamegy a bokszunkhoz, összeszedi a holminkat.
– Köszi – mormolom.
Úgy érzem, mondanom vagy tennem kellene valamit. Carlos,
Trish, Quint és Morgan még mindig mellettem áll, engem figyelnek.
Oké, Quint épp kidobja az átázott szalvétákat a kukába, szándéko-
san nem néz a szemembe, de a többiek várakozásteljesen mered-
nek rám. Öleljem meg őket, vagy mi?
Carlos ment ki a zavart helyzetből, megérinti a vállamat.
– Hívj fel holnap, vagy ugorj be iskola után, vagy valami! Hogy
tudjam, jól vagy.
– Oké, persze – felelem. – Ööö… a karaoke… – Elnézek mellette,
Trisht keresem a pillantásommal. – Igazából tök jó ötlet. Remélem,
nem adjátok fel.
– Itt leszünk minden kedden hattól – feleli Trish. – Legalábbis ez
a terv.
Követem Arit a hátsó kijárat felé. Direkt nem nézek Quintre, de
azért érzem, hogy ott van. Bűntudat kínoz, összerándul tőle a
gyomrom. Segíteni próbált. Nem lett volna szabad így ráripakod-
nom.
De egész évben segítenie kellett volna. Most már túl késő.
Ari kinyitja a hátsó ajtót, és már kint is vagyunk az Encanto mö-
götti, murvával felszórt parkolóban. Épp csak lement a nap, friss
szellő fúj az óceán felől, sós, ismerős az illata. Azonnal felélénkü-
lök, hiába fáj továbbra is tompán a koponyám hátulja.
Arinak egy türkizkék, hatvanas évekbeli kombija van – böhöm
nagy kocsi, a tizenhatodik szülinapjára kapta ajándékba a szüleitől.
Nem akar nagy ügyet csinálni belőle, de a szüleit eléggé felveti a
pénz. Az anyja a megye egyik legmenőbb ingatlanügynöke, egy ki-
sebb vagyonra tett szert azáltal, hogy puccos nyaralókat adott el
nagyon gazdag embereknek. Éppen ezért, ha Ari odáig van valami-
ért, mondjuk, egy, a legkevésbé sem praktikus veterán autóért, az
nem meglepő módon idővel megjelenik a felhajtójukon. Egy átlagos
tizenévesnek biztosan a fejébe szállna mindez, de Arit sikeresen
kordában tartja az abuelája  8, aki szintén velük él. Elsőként rángat-
ná vissza a földre, ha elkényeztetetten viselkedne, de nem hiszem,
hogy ilyesmitől kellene félni. Ari a legkedvesebb, legönzetlenebb
ember, akit csak ismerek.
Segíteni akarok bepakolni a biciklimet a kocsi csomagtartójába,
de elhesseget, hogy ne erőltessem meg magamat, üljek csak be.
Megint kezd felerősödni a fejfájásom, úgyhogy nem ellenkezem. El-
ernyedek az anyósülésen, és a fejtámlának hajtom a fejemet.
Néha az az érzésem, Ari szándékosan próbál úgy élni, mintha
egy dokumentumfilmben lenne. Leginkább retró ruhákat visel,
mint az a mustársárga overall, ami most is rajta van, veterán autó-
val járkál, sőt, még a gitárja is régi. Bár sokkal többet tud napjaink
zenéiről, mint én, az igazi szenvedélye az 1970-es évek énekes-dal-
szövegíró aranykora.
Miután elrendezte a biciklimet, bemászik a sofőrülésre. Bekap-
csolom a biztonsági övet, míg ő gondosan ellenőrzi az összes tük-
röt, pedig nyilván nem mozdultak meg azóta, hogy pár órája bepar-
kolt ide.
Még szokja, hogyan vezessen kézi sebességváltós autót, de csak
egyszer fullad le, mire kigurulunk a főútra. Rengeteget fejlődött az-
óta, hogy megkapta a kocsit, akkoriban nagyjából ötvenszer kellett
rátaposnia a kuplungra, mire sikerült mozgásra bírnia.
 –  Biztos, hogy jól vagy? Tényleg szívesen elviszlek a kórházba.
Felhívjuk a szüleidet? Vagy Jude-ot?
– Ne, inkább csak hazamennék.
Ari az alsó ajkába harap.
– Annyira megijedtem, Pru! Konkrétan elvesztetted az eszméle-
tedet.
– De csak egy pillanatra, nem?
– Igen, de…
Megérintem a kezét, és a lehető legkomolyabban így szólok:
– Őszintén minden rendben.
Ari mintha még mondani akarna valamit, de a vonásai már ellá-
gyultak. Végül csak bólint. Sóhajtva kibámulok az ablakon. Fagyi-
zók és butikok mellett haladunk el, mindet éppolyan jól ismerem,
mint a saját szobámat. Észre sem vettem, hogy már ilyen későre
jár. A nap épp eltűnt a láthatár szélén, és a főutca most olyan, mint
valami filmforgatási helyszín: a pálmafákra kis fehér fényeket ag-
gattak, a pasztellszínű üzletek ragyognak a régimódi villanyoszlo-
pok fényében. Még egy hét, és a város zsúfolásig telik turistával,
akik az éjszakai életet uralják majd Fortuna Beachben. Most vi-
szont még egészen elhagyatottnak tűnnek az utcák.
Lefordulunk a főutcáról, be a kertvárosba. Az első néhány épü-
let villa, főleg olyan emberek második otthona, akik tengerparti in-
gatlant nem engedhetnek meg maguknak, ezt viszont igen. Aztán
már egyszerű házak következnek. A spanyol misszionáriusok és
francia gyarmatosítók építészeti stílusának keveréke jellemzi őket.
Cseréptetők, nemesvakolatú falak, élénk színű spaletták, petúniá-
val és muskátlival teli virágládák az ablakokban.
– Ne szívd mellre – szólal meg Ari, mire azonnal felkészülök rá,
hogy mellre szívjam, amit mondani fog –, de Quint rendesnek tűnt.
Elernyedek, rádöbbenek, hogy valamiért sértésre számítottam.
De Ari túl kedves ahhoz, hogy bárkit is kritizáljon. A jelek szerint
még Quint Ericksonra sincs egyetlen rossz szava sem. Felhorkan-
tok.
– Mindenki rendesnek tartja Quintet, amíg nem kell vele együtt
dolgoznia. – Elhallgatok, elgondolkozom. – Nem az, hogy rossz em-
bernek gondolom. Nem szemétkedik, nem bánt másokat, semmi
ilyesmi. Csak annyira… annyira…
Megfeszítem az ujjaimat, a megfelelő szót keresem.
– Helyes?
Jeges pillantást lövellek Ari felé.
– Jobbat is találhatsz nála.
Ari felnevet.
– Nekem nem tetszik.
Van valami abban, ahogyan mondja, mintha valamire utalni
akarna vele. Neki nem tetszik, de…
Ott lebegnek a szavak közöttünk. Azt akarja mondani, hogy ne-
kem viszont igen?
Fúj!
Szorosan összefonom a karomat.
– Azt akartam mondani, hogy ostoba. És önző. Folyamatosan el-
késik óráról, mintha az, amit csinál, bármi legyen is, fontosabb len-
ne az iskolánál. Mintha ennél többet érne az ideje, és teljesen oké,
hogy tíz perc késéssel esik be, félbeszakítva Mr. Chavezt, mindenki-
nek meg kell várnia, hogy leüljön, aztán elejt valami hülye meg-
jegyzést, mint például… – Elmélyítem a hangomat, hogy utánozzam
őt: – Micsoda forgalom van itt, Fortunában! Pedig mind tudjuk, hogy
semmiféle forgalom nincs Fortunában!
– Szóval folyton elkésik. Ennél rosszabb dolgok is vannak azért.
Felsóhajtok.
– Nem érted. Senki sem érti. Szó szerint fájdalmas volt vele pár-
ban lenni.
Ari hirtelen felsikít. Az autó orra félresiklik. Megragadom a biz-
tonsági övet, és hátrafordulok a hátsó ablakon át beözönlő reflek-
torfény felé. Nem tudom, mikor jelent meg mögöttünk a sportkocsi,
de teljesen ránk mászott, veszélyesen közel jött. Előrehajolok, bele-
nézek az oldalsó visszapillantó tükörbe.
– Volt ott egy stoptábla! – kiáltja Ari.
A sportkocsi ide-oda mozog mögöttünk, bőgeti a motort.
– Mit akar már? – fakad ki Ari szinte kétségbeesetten.
Van jogsija, de van még mit gyakorolnia, nem annyira magabiz-
tos. De valami azt súgja, hogy egy ilyen sofőr még a legtapasztal-
tabb vezetőket is kiborítaná.
– Lehet, hogy meg akar előzni minket?
– Nem az autópályán vagyunk!
Egy keskeny, lakóházakkal teli utcában járunk, amit még tovább
szűkít a kétoldalt párhuzamosan parkoló autók sora. Maximum
negyvennel lehet menni, és biztos vagyok benne, hogy Ari ezt pon-
tosan be is tartotta. Idegességében most már csak harminccal megy.
Úgy sejtem, ez még jobban dühíti a mögöttünk haladót.
Rátenyerel a dudára – méghozzá jó hosszan.
– Mi baja van már? – kiáltok fel.
– Lehúzódom – jelenti ki Ari. – Talán… talán megindult a szülés
az anyósülésen ülő nőnél, vagy ilyesmi…
Hitetlenkedve nézek rá. Ari még erre az elfogadhatatlan viselke-
désre is találna mentséget.
– A kórház arra van – bökök a hüvelykujjammal a másik irány-
ba.
Ari lehúzódik az út szélére. Talál egy üres helyet két parkoló au-
tó között, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy betegye oda a ko-
csit, ami nem olyan egyszerű mutatvány egy kombival. Így lesz
annyi hely, hogy a másik autó elhaladhasson.
Ismét felbőg a motor, a sportkocsi meglódul előre. Megpillantok
egy nőt az anyósülésen, cigarettázik. Beint Arinak, ahogy elhúznak
mellettünk.
Elönt a düh.
Ökölbe szorítom a kezemet, a körmeim a tenyerembe mélyed-
nek. Elképzelem, hogy a karmikus igazságszolgáltatás lesújt rájuk.
Durrdefektet kapnak, lesodródnak az útról, nekimennek egy tele-
fonpóznának, és…
CSATT!
Arival felsikoltunk. Egy pillanatig azt hiszem, lövés dördült. De
aztán megpillantjuk a kocsit, nagyjából egy háztömbbel előrébb,
megállíthatatlanul pörög.
Defektet kaptak.
A szám elé kapom a kezem. Mintha lassított felvételt néznék. Az
autó száznyolcvan fokos fordulatot vesz, csodával határos módon
elkerüli az út szélén parkoló többi járművet. Felgurul a járdára, és
csak akkor áll meg, amikor a lökhárító nekiütközik… nem egy tele-
fonpóznának, hanem… egy óriási pálmafának. A motorháztető úgy
gyűrődik fel, mintha alumíniumból lenne.
Arival egy pillanatig dermedten ülünk, tátott szájjal bámuljuk
az összetört kocsit. Aztán Ari kicsatolja a biztonsági övét, és kinyitja
az ajtót. Én még azt sem tudom, mitévő legyek, ő már rohan is a
baleset felé. Amikor végül megmozdulok, csak kieresztem az öklö-
met.
Bizseregnek az ujjaim, már-már zsibbadnak. Lenézek, a kinti
lámpafény narancssárgára színezi a bőrömet.
Véletlen.
Csak egy ijesztő véletlen.
Valahogy sikerül összekapnom magamat, előtúrom a mobilo-
mat, hogy felhívjam a rendőrséget, és mire elmagyarázom a tele-
fonban, mi történt, már nem remeg a kezem, és Ari is megindult
visszafelé.
– Senkinek sem esett baja – zihálja. – Kinyílt a légzsák.
– Felhívtam a rendőrséget. Nemsokára itt lesznek.
Ari bólint.
– Te jól vagy? – kérdezem.
Ari az ülésre rogy.
 – Azt hiszem. Csak baromira megijedtem.
– Én is.
Megragadom és megszorítom a kezét.
Fájdalmas arckifejezéssel néz rám.
–  Borzalmas, de amikor megtörtént… az ütközés utáni fél má-
sodpercben arra gondoltam, hogy…
Elhallgat.
– Hogy megérdemelték – fejezem be helyette.
Ari arca összerándul a bűntudattól.
– Ari, szemetek voltak. És kiszámíthatatlanul vezettek. Nem szí-
vesen mondom ezt, de… tényleg megérdemelték.
– Ezt te sem gondolod komolyan.
Válasz helyett elhúzom a kezemet – mert nagyon is komolyan
gondolom.
– Örülök, hogy senkinek sem lett baja – mondom végül. – És ezt
magunkra is értem. – Megdörgölöm a fejemet, már kezd lelohadni a
dudor. – Kétlem, hogy jót tett volna nekem még egy ütközés.
 
 

7
Utalás a dalszöveg Raspberry beret / e kind you nd in a second hand store részére .
8
Nagymama spanyolul.
 Hét

Másnap reggelre szinte teljesen elmúlik a fejfájásom, de egy kicsit

még kába vagyok. Ködös elmével nyomtatom ki a horgászhalról
szóló beadandómat Jude óriáscápás írásával együtt, majd felöltö-
zöm.
–  Ez az utolsó nap – suttogom a tükörképemnek a fürdőszobá-
ban.
Egyfajta mantra ez, motivál, míg fogat mosok, és kifésülöm a
minden reggel visszatérő gubancokat a hajamból. Ez az utolsó nap.
Ez az utolsó nap. Ez az utolsó nap.
Majdnem egy órával tovább aludtam, mint szoktam, és hallom,
hogy odalent már teljes a családi káosz. Apa egy Kinks-lemezt ját-
szik le, az egyik élettel teli, vidám daluk, a Come Dancing szól. Apá-
nak meggyőződése, hogy ha az ember olyan zenével kezdi a napot,
ami felvidítja, akkor az egész napja remek lesz. Lehet benne vala-
mi, én is hiszem, hogy a lehető legpozitívabban kell kezdeni min-
den napot, de a reggeli vidám dalok néha inkább idegesítőek, mint
inspirálóak. Ezt már mindenki próbálta elmagyarázni apának, több
alkalommal is, de nem törődik a kritikával. Van egy olyan sejtésem,
hogy már előre kitalálta a reggeli zenelistát egész nyárra.
A négyéves, csupa komoly érzelemmel küzdő Ellie a jó ég tudja,
éppen miért, de túlvisítja a zenét. Néha úgy érzem, Ellie élete egyet-
len hatalmas hiszti. Nem, nem akarok fürdeni. Nem, nem akarok
zoknit felvenni. Nem, gyűlölöm a halacskás krékert. Hé, Lucy meg-
eszi a halacskás krékeremet, nem igazsáááág!
 Hangos puffanást hallok, majd valami csattan odalent, és anya
éles kiáltása hallatszik.
– Lucy! Megmondtam, hogy idebent ne!
– Bocsi! – csendül Lucy nem túl bűntudatos hangja.
A következő pillanatban megcsikordul a hátsó kijárat szúnyog-
hálós ajtaja.
Lucy tizenhárom éves, és teljesen megkeserítette a tudat, hogy
jövőre elsős lesz a gimiben, azaz hivatalosan is visszakerül a sulis
társadalmi ranglétra aljára. A születésekor valószínűleg elcserélték
őt a valódi testvérünkkel. Legalábbis Jude-dal ez az elméletünk.
Kezdjük ott, hogy Lucy népszerű. Különösmód népszerű. Nem
olyan klisés, tinifilmes módon. Nem magas sarkúban megy iskolá-
ba, nem tölti minden szabad percét a plázában, nem ostoba és nem
is gonosz. Egyszerűen csak közkedvelt. Mindenki szereti.
Amennyire rálátok a Fortuna Beach-i általános iskola jelenlegi
klikkjeire, Lucy mindegyikükhöz kötődik valamilyen módon. Szinte
minden edzésre eljár, sportágtól függetlenül. Tudja, mi zajlik a
meccsek előtti szurkolói bulin, a jótékonysági eseményeken és min-
den egyéb iskolai összejövetelen, amiket mi Jude-dal rendszerint el-
kerültünk. Kifejezetten aggasztó.
Úgy tűnik, hozzánk viszont semmilyen módon nem kapcsolódik.
A legkevésbé sem érdekli a zene, gyakorlatilag rádiót sem hallgat,
és gyakran bedugja a fülhallgatóját, hogy meghallgassa a legfris-
sebb valódi bűnügyeket taglaló podcasteket ahelyett, hogy apa reg-
geli dalát élvezné. (Ezzel szemben én két évig jártam zongorázni,
Jude pedig megpróbálkozott a gitározással. Egyikünk sem valami
tehetséges, és az általános iskola végére mindketten feladtuk. Az a
szerencsétlen szintetizátor, amit a szüleim a helyi zálogházból sze-
reztek, azóta is a nappali egyik sarkában porosodik.)
Aztán ott a kilencéves Penny, aki imádja a zenét, de nem azt a
fajtát, amit a szüleink megpróbáltak ránk tukmálni. Ő inkább popot
hallgat, R&B-t meg alternatív zenét, olyan top 40 slágereket, amik
ritkán fordulnak meg a lemezboltban. Egyedül neki köszönhetem,
hogy ismerem egyáltalán a legújabb dalokat, és hogy őszinte le-
gyek, még így is elég szegényes a tudásom. Ami azt illeti, ha a szüle-
ink nem rángattak volna el a Beatles ihlette Yesterday című filmre,
valószínűleg a mai napig nem tudnám, ki az az Ed Sheeran.
Ironikus, de Penny az egyetlen Barnett gyerek, aki játszik vala-
milyen hangszeren. Legalábbis még próbálkozik. Három éve tanul
hegedülni. Az ember azt hinné, hogy három év alatt még gyerek-
ként is lehet valamennyit fejlődni, de a húrokból kicsalt csikorgá-
sok éppolyan fülsiketítőek, mint aznap, amikor elkezdte. Hallom,
hogy épp gyakorol a Lucyval közös szobájában, miközben felvi-
szem az ajkamra a legélénkebb vörös rúzsomat. Szükségem lesz ma
az energiára. Nem tudom eldönteni, Penny a Kinks-számot próbál-
ja-e kísérni, vagy az órájára készül. Bármi legyen is az igazság, kezd
kiújulni a fejfájásom. Frusztráltan fújok egyet, és behajtom a fürdő-
szobaajtót.
Egy láb ékelődik be a folyosóról, megállítja az ajtót, ami
visszapattan felém.
–  Szia! – köszön Jude az ajtófélfának dőlve. – Érzed már a sza-
badság ízét?
Elgondolkozva cuppantok egyet.
– Fura. Pont olyan íze van, mint az extra fehérítő Crest fogkrém-
nek. – Visszateszem a rúzsra a kupakot, és a sminkes táskámba ha-
jítom. Eloldalazok Jude mellett, és beugrom a szobámba. – Sikerült
kitalálni, hogyan ostromoljátok meg a Goblin-barlangot vagy mit?
–  Gwendahayr szigetét, hogy pontosak legyünk. Úgy tervezem,
hogy lesz benne egy sor ősi rom, ahol egy nagyon erős varázslat da-
rabjait rejtem el. Ha rossz sorrendben próbálod kimondani őket,
akkor valami nagyon rossz dolog történik veled. Azt még nem talál-
tam ki, hogy pontosan mi. – Némi habozás után hozzáteszi: – Talán
feltárul előtted egy goblinokkal teli barlang.
Követett, de az ajtóban megállt. Íratlan szabály itthon, hogy
konkrét szóbeli meghívás nélkül soha senkinek a szobájába nem
megyünk be. A családunk nem nagyon tartja a határokat, úgyhogy
Jude-dal szenvedélyesen védjük ezt a szabályt. A házunk nem elég
nagy hét embernek. Tulajdonképpen csak három hálószoba van, a
legnagyobb a szüleinké, Lucy és Penny megosztozik a másodikon
egy emeletes ággyal, a harmadik meg az enyém. Jude odalent, a
szobává alakított pincében lakik. Ellie „baba” még mindig a szüle-
ink szobájában alszik egy gyerekágyban, amit kezd rohamos tem-
póban kinőni, úgyhogy felmerült már, hogy ideje átrendezni pár
dolgot. Rettegek, hogy ez azt jelenti, elveszítem a kis menedékemet.
Szerencsére a szüleimet mostanában túlságosan lefoglalta a lemez-
bolt ahhoz, hogy átrendezzék és átalakítsák a házat, ezért minden
maradt a régiben. Egyelőre.
– Milyen volt a karaokeest?
Felvonom a szemöldökömet.
– Milyen kedves tőled, hogy így érdeklődsz, főleg, hogy valaki a
megkérdezésem nélkül jelentkezett a nevemben, hogy eléneklem
az Instant Karma!-t.
Jude a homlokát ráncolja.
– Tényleg?
Csücsörítek.
–  Ne már! Nem gond. Nem haragszom. Igazából egész jó móka
volt – billentem oldalra a fejemet. – De akkor is. Legközelebb azért
szólj előre, jó?
– Mi? Nem én írtalak fel!
Eddig a hajamat fontam, de most megdermedek. Jó alaposan
szemügyre veszem a bátyámat.
Őszintén döbbentnek tűnik.
De Ari is annak tűnt.
– Tényleg nem te voltál?
– Nem. Nem tennék ilyesmit. Csak ha rábólintasz.
Hajgumival rögzítem a fonat végét.
 – De ha nem te voltál, és nem Ari…
Hallgatunk egy kicsit, majd Jude tétován felveti:
– Quint?
–  Nem. – Nekem is eszembe jutott már, de nem tűnik logikus-
nak. Quint nem hallhatta, amikor a dalról beszéltünk. És Carlos
sem járt felénk akkor. – Talán a karaokés nő? Szerintem ő hallott
minket, és talán úgy gondolta, nem árt egy kis ösztönzés?
– Nem vallana profi hozzáállásra.
–  Nem. Tényleg nem. – Lekapom a táskámat a székem támlájá-
ról, ahová tegnap este akasztottam. – Mindegy, igazából nem szá-
mít. Énekeltem. Táncoltam. Egész tűrhető voltam, ami azt illeti!
– Sajnálom, hogy lemaradtam róla.
– Azt el is hiszem! Egyébként kinyomtattam a beadandódat.
Átnyújtom neki az egyoldalas fogalmazást.
–  Köszi. Ó, figyelj csak! – A kézfejével megkocogtatja az ajtófél-
fát. – Arra gondoltam, elmennék a tanévzáró örömtüzes bulira.
– Mi? Te? – A Fortuna Beach-i gimisek minden évben megrende-
zik az örömtüzes bulit. Ez nagyjából annyira Jude terepe, mint az
enyém. Tavaly sem mentünk, pedig rengeteg elsős ott volt. Emlék-
szem, még általános iskolás korunkban is járt ott néhány évfolyam-
társunk. – Miért?
–  Gondoltam, megnézem, mi megy ott. Ne írjuk le, amíg meg
nem néztük. Nincs kedvetek eljönni Arival?
Szívem szerint rávágnám, hogy: Szó sem lehet róla, így is jól
megvagyunk, köszi. De még mindig próbálom kideríteni, mi lelte Ju-
de-ot. Összehúzott szemmel kémlelem. Lazának tűnik. Túl lazának.
– Ó! – Leülök az ágy szélére, hogy felhúzzam a zoknimat. – Azért
akarsz menni, mert Maya is ott lesz, igaz?
Jude lesújtó pillantást vet rám.
– Akár hiszed, akár nem, nem Maya Livingstone napirendje sze-
rint alakítom az életemet.
Felvonom a szemöldökömet. Nem győzött meg.
 – Mindegy – morogja Jude. – Nincs jobb dolgom ma este, és mi-
vel nincs több házi, ami lefoglalhatna, tudom, hogy neked sincs. Ne
csináld már! Menjünk el!
Elképzelem. Én, Jude és Ari üdítőt iszogatunk egy óriási öröm-
tűz mellett, homokkal a cipőnkben, a szemünkbe süt a nap, és fi-
gyeljük, ahogy a végzősöknek a fejébe száll az olcsó sör, és
összekapnak a hullámok közt.
Nyilván kiülhet az arcomra, mennyire unalmasnak tartom a
dolgot, mert Jude felnevet.
– Viszek majd könyvet – mondja. – Arra az esetre, ha borzalmas
lesz. A legrosszabb esetben kerítünk egy helyet a kaja mellett, és
egész este olvasunk. És szólok Arinak, hogy hozza el a gitárját!
Kezdem másképp látni az estét. Mi hárman elvagyunk, egyik ke-
zünkben könyv, a másikban mályvacukros-csokis keksz, Ari pedig
elpengeti a legújabb dalát. Ez már egész kellemes időtöltésnek tű-
nik.
– Jól van, mehetünk – egyezek bele, és ismét felkapom a táská-
mat. – De a vízbe nem megyek be.
– Fel sem merült bennem – vágja rá Jude.
Tudja, hogy rémisztőnek találom az óceánt, főleg a cápák miatt.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tölt el tetemes
mennyiségű félelemmel az a gondolat is, hogy fürdőruhában mu-
tatkozzak az iskolába járó diákok fele előtt.
Lemegyünk a földszintre. Apa már másik lemezt tett fel, a Beach
Boys vidám dala tölti meg a nappalit. Az ajtón bepillantva látom,
hogy apa a dohányzóasztal körül illegeti magát. Próbálja rávenni
Pennyt, hogy táncoljon vele, de a húgom a földön fekszik, játszik
valamit apa tabletjén, és elképesztő, mennyire nem törődik apával.
Általában kerülöm a nappalit, mert az évek alatt egyfajta sze-
métteleppé nőtte ki magát. A takarítás és a rendrakás régóta nem
prioritás a szüleim számára, és az a sok kacat, amivel nem tudjuk,
mit kezdjünk, általában a nappali valamelyik sarkában végzi. Nem
csak a régi szintetizátorom, az elfeledett kézműves cuccok és egy
halom olvasatlan magazin is erre a sorsra jutott. Meg ott vannak a
lemezek is. Tengernyi bakelitlemez, minden egyes felületet elborí-
tanak, tornyokban állnak az ősrégi szőnyegen. Már a látványuk is
idegesít.
Inkább a másik irányba fordulunk Jude-dal, a konyha felé. Hála
a jó égnek, úgy tűnik, Ellie már nem hisztizik, a reggelizősarokban
ül a kedvenc ruhájában, aminek egy flitteres majom díszíti az ele-
jét, bambán gabonapehellyel tömi a fejét. Egy magazin van kiterít-
ve előtte. Olvasni még nem tud, de szívesen nézegeti a National
Geographic Kids állatfotóit. Az ablakon keresztül látom, hogy Lucy
újra meg újra a ház hátsó falának rúgja a focilabdáját.
Az általános iskolában már tegnap véget ért a tanítás, úgyhogy
Pennynek és Lucynak már hivatalosan is elkezdődött a nyári szü-
net. Eleanor iskola-előkészítőjének múlt héten lett vége. Elég egyet-
len pillantást vetni anyára, aki egy pohár paradicsomlével ül az
asztalnál, előtte a laptopja, körülötte különféle számlák, hogy lás-
suk, máris megviselte a változás.
– Szerettem volna palacsintát sütni az utolsó napotokra – mond-
ja, amikor Jude-dal belépünk, de aztán reményvesztetten vállat
von. – De nem hiszem, hogy beleférne. Talán a hétvégén?
– Semmi gond – feleli Jude, és előszed egy müzlistálkát a kony-
haszekrényből.
Ha a szüleink hagynák, ő gabonapelyhen is elélne.
Bedugom a turmixgépet, hogy elkészítsem a szokásos reggeli
smoothie-mat. Előveszem a tejet és a mogyoróvajat, aztán a gyü-
mölcsöskosárért nyúlok. Megdermedek.
– Hova lettek a banánok?
Senki sem válaszol.
– Ööö, anya? Vettél két fürt banánt, legfeljebb két napja!
Anya szinte fel sem pillant a képernyőről.
– Nem tudom, drágám. Öt növésben lévő gyerek él ebben a ház-
ban.
Miközben ő beszél, mozgásra leszek figyelmes a szemem sarká-
ból. Ellie felemelte a magazinját, hogy eltakarja az arcát.
–  Ellie? – szólalok meg figyelmeztetően. Átvágok a konyhán, és
kikapom a kezéből a magazint, még épp időben, hogy lássam,
ahogy a szájába tömi a banán maradékát. Tele az arca, rágni alig
tud. A banánhéj még a kezében. Egy másik héj az üres müzlistálká-
ja mellett hever. – Eleanor! Most komolyan? Ez olyan gonosz tőled!
Anya!
Anya megrovó pillantással néz fel – természetesen felém irá-
nyul a haragja.
– Négyéves, és egy banánról beszélünk.
Visszafojtom a nyögésemet. Nem az a lényeg, hogy egy banánról
van szó. Ez elvi kérdés. Hallotta, hogy szeretném, ez az egyetlen
oka annak, hogy betömte a szájába. Ha Jude-ról lett volna szó,
ezüsttálcán kínálja fel neki.
Visszahajítom a magazint az asztalra.
– Jól van – motyogom. – Majd kerítek valami mást.
Továbbra is fortyogva feltúrom a mélyhűtőt, reménykedem
benne, hogy van valahol egy csomag fagyasztott bogyós gyümölcs.
De nem találok semmit, és ökölbe szorított kézzel hátralépek. Meg-
semmisítő pillantást lövellek Ellie-re a vállam felett, épp abban a
pillanatban, amikor lenyeli a banánt. Ááh! Milyen egy önző kis…
Egy focilabda suhan el előttem. Feldönti anya poharát, anya fel-
kiált, ahogy a paradicsomlé végigfolyik az asztalon. Felmarja a leg-
közelebbi számlákat, Ellie pedig dermedten, tágra nyílt szemmel ül,
az égvilágon semmit sem tesz, miközben a mélyvörös folyadék el-
éri az asztal szélét, és az ölébe csorog.
Pislogok egyet, eszembe jutnak a részeges bunkók tegnap este
az Encantóban. A cseresznye. A kiömlött sör. Bizarr déjà vu.
– Lucy! – visítja anya.
Lucy a hátsó ajtóban áll, még mindig nyújtva a keze, mintha ott
lenne benne a láthatatlan focilabda. Értetlennek tűnik.
– Nem én voltam!
Anya undorodó hangot hallat.
–  Hát persze. Nyilván az univerzum kapta ki a kezedből, hogy
aztán az asztalra dobja!
– De…
– Ne ácsorogj ott! Hozzál egy konyharuhát!
Tudom, hogy Lucynak mondja, de Jude egy lépéssel előttük jár,
már hozza is a papírtörlőt, hogy segítsen feltakarítani a kiömlött
italt.
– Anya! – Ellie hangja megremeg. – Ez a kedvenc ruhám!
–  Tudom, édesem – feleli anya, de látom rajta, hogy szinte oda
sem figyel, a laptopja alját nézegeti, hogy oda is elért-e a paradi-
csomlé. – Pru, segítenél átöltözni a húgodnak?
A nevem hallatán magamhoz térek a döbbenetből. Csak felbo-
rult a pohár. Csak feldöntötte a focilabda. Véletlen az egész.
De közben annyira fura.
Bizseregnek az ujjaim, ahogy kieresztem és kinyújtóztatom
őket. Megkerülöm az asztalt, Ellie pedig engedelmesen felemeli a
kezét, hogy lehúzhassam róla a ragacsos, átázott ruhát.
– Ez a kedvencem – panaszkodik az ajkát csücsörítve. – Meg tud-
juk menteni?
Nevetségesen drámai a kérdés, mégis kínoz némi bűntudat. Pe-
dig nem az én hibám. Még csak a közelében sem voltam a paradi-
csomlének, sőt, a focilabdának sem. Lucynak kellene óvatosabbnak
lennie.
– Nyomok rá egy kis folteltávolítót, aztán reménykedünk benne,
hogy kijön – válaszolom. – Menj, válassz valami mást, amit felven-
nél ma!
Ellie haragosan Lucyra néz, de a húgom nem figyel rá, segít
anyának és Jude-nak takarítani. Ellie morogva felviharzik az eme-
letre.
 – Jude, bedobom ezt a mosásba, aztán mennünk kell – szólalok
meg. – Ez az utolsó nap. Jobb, ha nem késünk el.
Jude bólint, a szemetesbe hajítja a vörösre színeződött papírtör-
lőket.
– Kérsz egy bagelt az útra?
– Aha, köszi.
A mosókonyhába megyek, kikapom a folteltávolítót a mosógép
melletti műanyag dobozból, majd kiterítem a nedves anyagot. A
folt az egész ruhán végigfut, épp a csillogó majomfej füle felett in-
dul, és egészen a szoknya aljáig ér.
Valószínűleg csak képzelődöm, de esküdni mernék, hogy olyan
alakja van, mint egy banánnak.
 Nyolc

Alig lépek be a terembe, Mr. Chavez már el is vakkantja magát:

– A házi feladatokat az első padra kérem, aztán el lehet venni a
leosztályzott év végi beadandót!
Egy filctoll kupakos végével mutat a padon álló papírhalomra.
Előhúzom a horgászhalas fogalmazásomat, és leteszem a többie-
kére. A padok közt haladva döbbenten konstatálom, hogy nem üres
a helyünk. Quint már ott ül. Időben jött. Korábban ideért, mint én.
Megdermedek. Azt hittem, Quint ide sem dugja a képét, hiába
mondta tegnap este, hogy ma találkozunk. A vakáció előtti utolsó
napról van szó, tehát feltételeztem, hogy az egyik hiányzó lesz, a
másodikos évfolyam nagyjával együtt, akik a harmadikosok és a
végzősök zömével ellógják az utolsó napot.
De Quint itt van, az átlátszó, lefűzhető tasakokkal teli három-
gyűrűs mappát lapozgatja. A tegnapi beadandót. A beadandónkat.
Aggodalmasan figyelem őt, miközben Mr. Chavez asztalához
megyek, ahonnan elveszem a főutca makettjét. Keresem rajta a je-
gyemet, de nem látok semmit.
Quint felnéz rám, ahogy odaérek a közös padunkhoz, és lete-
szem a makettet a szélére.
– Hogy érzed magad? – kérdezi.
Egy nagyon kicsit lüktet a fejem hátul, mintegy feleletként. Nem
igazán zavart már reggel, de a kérdéstől ösztönösen kitapintom a
puklit. Szinte alig érzem.
– Az attól függ – felelem, miközben levágódom a helyemre. – Mi-
lyen jegyet kaptunk?
Quint vállat von, és leszed egy hatalmas kék öntapadós cetlit a
beadandónk elejéről. Az asztalra nyomja kettőnk között.
Amint meglátom a szavakat, görcsbe rándul a gyomrom.
 
Prudence: 4 alá
Quint: 4 fölé
Összességében: 3
 
– Mi? – kérdezem gyakorlatilag üvöltve. – Ez valami vicc?
– Sejtettem, hogy nem fog tetszeni – feleli Quint. – Mondd csak, a
hármas zavar jobban, vagy az, hogy én egyéniben jobbat érdemel-
tem, mint te?
– Mindkettő!
Előrehajolok, elolvasom, mit írt Mr. Chavez a jegyünk alá. Pru-
dence: kiváló munka, de kevés a tudományos vonatkozás. Quint: re-
mek koncepció, de a kivitelezés zavaros, és az írás is csapong. A pro-
jekten látszik, hogy nincs kohéziós erő mögötte, és nem viszi végig a
kulcsfontosságú ötleteket. Mindkét jegyen sokat javított volna a jobb
kommunikáció és csapatmunka.
– Mi? – ismétlem, majd frusztrált morgás tör fel a torkomból. A
fejemet rázom. – Tudtam, hogy egyedül kellett volna megírnom!
Quint felnevet. Jóízűen kacag, amivel jó néhány pillantást magá-
ra von.
– Hát persze hogy ezt szűröd le a visszajelzésből. Nyilván velem
volt a probléma, pedig…
Előrehajol, és megkocogtatja a négyes föléjét.
Rámeredek.
– Az nyilván tévedés.
– Természetesen.
Hangosan dobol a szívem. Kapkodni kezdem a levegőt. Hogy le-
hetséges ez? Még soha életemben nem kaptam hármast semmire!
És a makettem! A gyönyörű makettem, amin annyit dolgoztam,
annyi órát áldoztam rá, olyan részletes… Csak egy négyes alát ér-
demlek érte?
Valami nincs rendben. Mr. Chavez összekeverte, hogy ki
mennyit tett bele ebbe a projektbe. Már belefáradt az osztályzásba,
mire elért hozzánk.
Ez nem lehet igaz.
–  Oké, de most komolyan, a jegyeket félretéve – szólal meg
Quint, miközben felszedi az öntapadós cetlit, és visszateszi a be-
adandónk elejére –, hogy van a fejed?
Tudom, hogy jogos a kérdés. Tudom, hogy valószínűleg nem sze-
métkedni akar velem. Mégis már-már vádló a dolog, mintha túlrea-
gálnék valamit, ami szerinte azért annyira nem fontos.
– Jól van a fejem! – fortyogok.
Ellököm a székemet az asztaltól, és felkapom a háromgyűrűs
mappát. Aztán a terem elejébe csörtetek. Az a néhány diák, aki úgy
döntött, nem lógja el az órát, még mindig szállingózik befelé, és Cla-
udia gyakorlatilag elugrik előlem, ahogy tankként végigszáguldok a
padok közt.
Mr. Chavez észreveszi, hogy jövök, és azonnal látszik a változás
a testtartásán, a vállán, az arckifejezésén. Megfeszül, várja, hogy
odaérjek, és a legkevésbé sem csodálkozik.
– Azt hiszem, valami hiba történt – szólalok meg, és felemelem a
mappát, hogy ő is lássa a saját hibás cetlijét. – Ez nem lehet helyes.
Felsóhajt.
– Sejtettem, hogy ide fog jönni, Miss Barnett. – Összefűzi az ujja-
it. – Nagyon keményen dolgozik. Kiemelkedően jó előadó, az ötletei
remekek, a makett is csodás volt. Ha vállalkozástan-projekt lett vol-
na, akkor határozottan csillagos ötös lenne a munkája. – Elhallgat,
együttérzően néz rám. – De ez nem vállalkozástan. Hanem biológia,
és a feladat az volt, hogy egy olyan témáról számoljon be, amit
érintettünk a tanév során. – Vállat von. – Az ökoturizmus és a bioló-
gia több ponton is határozottan összeér, de ezekről nem beszélt. A
profitlehetőségről és a marketingkampányról szólt az előadása.
Tudja… úgy sejtem, hogy ha személyes tapasztalatokat is szerzett
volna bármiről, ami szerepel ebben a beadandóban, az rengeteget
segíthetett volna az egyéni és a közös jegyen is. De Quinttel elég
egyértelműen kifejezték, hogy ez nem csapatmunka volt. – Felvonja
a szemöldökét. – Igaz?
Rámeredek. Ezzel nem szállhatok vitába, és ezt ő is tudja. Persze
hogy nem csapatmunka volt! Az is csoda, hogy Quint egyáltalán le-
adta a beadandót. De nem az én hibám, hogy őt kaptam párnak!
Könnyek szúrják a szememet, éppannyira a frusztráció, mint
minden más miatt.
– De olyan keményen dolgoztam! – szólalok meg, és hiába min-
den, megremeg a hangom. – November óta készülök. Helyi vezetők-
kel beszéltem, összevetettem a hasonló piacokat, és…
– Tudom – bólogat Mr. Chavez. Szomorúnak és fáradtnak tűnik,
amitől valahogy még rosszabb az egész. – És nagyon sajnálom, de
egyszerűen nem a megadott témát dolgozta ki. Ez egy tudományos
projekt volt, Prudence. Nem marketingkampány.
– Tudom, hogy tudományos projekt! – Lenézek a karomban tar-
tott mappára. A fotó engem bámul, a fóka vagy oroszlánfóka, vagy
micsoda az, ami beleakadt a horgászzsinórba. A bánatos tekintete
többet mond ezer szónál. A fejemet rázva feltartom, hogy Mr. Cha-
vez is lássa. – És Quint jobb jegyet kapott, mint én? Hiszen csak le-
gépelte az ötleteimet, és az ön megjegyzése szerint még azt sem va-
lami jól!
Mr. Chavez homlokráncolva hintázik a sarkán. Úgy néz rám,
mintha hirtelen másik nyelvre váltottam volna.
Ekkor döbbenek rá, hogy csend uralkodik a teremben. Mindenki
ránk figyel.
És már nem egyedül állok a terem elejében. Mr. Chavez pillantá-
sa mellém siklik. Amikor követem, ráeszmélek, hogy Quint
összefont karral áll mellettem. Nehezen olvasok az arckifejezésé-
ből, de mintha azt mondaná a tanárunknak, hogy: Látja? Ezt kellett
elviselnem!
Kihúzom magam, és olyan nagyot szipogok, hogy lüktetni kezd
az orrüregem hátul, de legalább a könnyeim nem erednek el.
– Kérem! – könyörgök. – Azt mondta, hogy ez a projekt a teljes
jegyünk harminc százalékát teszi ki, és nem hagyhatom, hogy le-
húzza az átlagomat. Valahogy csak meg lehet oldani! Újracsinálha-
tom?
– Miss Barnett – szólal meg Mr. Chavez óvatosan –, olvasta egy-
általán a saját beadandóját?
Pislogok egyet.
– A saját beadandómat?
Megkocogtatja a mappát.
– Nem csak Quint neve szerepel rajta. Látom, hogy nehezen dol-
goztak együtt. Talán önöknek volt a legnehezebb dolga az összes
páros közül ebben az évben. De azért csak elolvasta a beadandót.
Ugye?
Nem mozdulok. Nem szólalok meg.
Mr. Chavez hitetlenkedő pillantása Quintre siklik, majd vissza
rám. Felnevet, aztán megdörgöli az orrnyergét.
– Hát… Ez megmagyaráz pár dolgot.
Lenézek a kezemben tartott beadandóra, és most először kíván-
csi vagyok rá, mi állhat benne.
–  Ha önöknek megengedem, hogy újracsinálják a beadandót –
szólal meg ismét a tanár –, akkor mindenki másnak is meg kell en-
gednem.
–  És? – Hátramutatok a félig üres tanteremre. – Senki sem él
majd a lehetőséggel.
Mr. Chavez a homlokát ráncolja, pedig mindketten tudjuk, hogy
ez az igazság. Aztán ismét nagyot sóhajt, ezúttal jó hosszan, és
Quintre néz.
 – Önnek mi a véleménye, Mr. Erickson? Szeretné újracsinálni a
beadandót?
– Nem! – kiáltok fel, miközben Quint felnevet, mintha ez lenne a
legviccesebb dolog, amit életében hallott. Elhűlve nézek rá, és elfor-
dulok tőle, hogy ismét Mr. Chavezre nézhessek. – Mármint nem úgy
értettem… Szeretném újracsinálni a beadandót. De ezúttal egyedül.
A tanár úr máris a fejét rázza, Quint pedig végre levegőhöz jut,
és így szól:
– Ja, hát nem. Nekem jó ez így. Teljesen meg vagyok elégedve a
hármassal, köszönöm szépen.
Rámutatok.
– Látja?
Mr. Chavez reménytelenül vállat von.
– Ez esetben nem. Sajnálom.
Pofonként érnek a szavai, és most én érzem magamat úgy, mint
akinek egy másik nyelven elhangzott szavakat kellene értelmeznie.
– Nem? De hát az előbb azt mondta…
– Hogy felajánlom mindkettejüknek a lehetőséget, ha szeretnék.
És – felemeli a hangját, körbenéz a teremben – bárki más is élhet
vele, ha úgy érzi, ennél jobbra is meg tudná csinálni a beadandót,
és szeretné újra megpróbálni. De… ez egy közös feladat. Vagy az
egész csapat közösen dolgozik rajta, hogy jobb jegyet kaphasson,
vagy hiába minden.
– De ez nem igazságos! – fakadok ki.
Még én is összerezzenek a saját nyivákolásom miatt. Úgy hang-
zom, mint Ellie. De nem tudok mit tenni ellene. Quint azt mondja,
nem hajlandó újracsinálni. Nem igazságos, hogy tőle függök, a leg-
lustább embertől, akit csak ismerek, ha javítani akarok a jegyemen!
Quint felröhög mögöttem, mire villámokat szóró tekintettel felé
fordulok. Gyorsan elhallgat, majd sarkon fordul, és visszasiet a pa-
dunkhoz.
Mr. Chavez elkezd írni valamit a táblára. Közelebb lépek, és hal-
kabbra fogva így szólok:
– Akkor szeretnék egy másik párt – kérem. – Megcsinálom Jude-
dal.
A tanár a fejét rázza.
– Sajnálom, Prudence. Akár tetszik, akár nem, Quint a párja.
–  De nem én választottam őt. Nem engem kellene büntetni
azért, mert őt nincs, ami motiválja. És látta, hogy folyton elkésett!
Egyértelmű, hogy nem érdekli sem az óra, sem a tengerbiológia,
sem ez a beadandó!
Mr. Chavez felhagy az írással, és felém fordul. Szeretném azt
hinni, hogy átgondolja a dolgot, de valamiért úgy sejtem, hogy nem
így van. Minden egyes szavával egyre jobban feldühít.
– A való életben – szólal meg lassan – ritkán választhatjuk meg,
hogy kivel dolgozunk együtt. Sem a főnökünkről, sem a munkatár-
sainkról, sem a diákjainkról, sem a csapattársainkról nem mi dön-
tünk. A viharba, hiszen a házastársunk kivételével még a rokonain-
kat sem mi választjuk! – Vállat von. – Mégis muszáj megbirkózni a
helyzettel. Ez a projekt ugyanannyira szólt a tengerbiológiáról,
mint arról, hogy kitalálják, hogyan tudnának hatékonyan együtt
dolgozni. És sajnálom, de önök Quinttel ezt nem tették meg. – Fel-
emeli a hangját, ismét az egész osztályhoz intézi a szavait. – Ha va-
laki szeretné újracsinálni a beadandóját, akkor az elküldheti ne-
kem e-mailben az átdolgozott verziót augusztus tizenötödikéig, és
azt is szeretném látni, hogyan osztották fel a munkát.
A fogamat csikorgatom. A mellkasomhoz szorítom a mappát.
Mr. Chavez ismét felém fordítja a figyelmét, lepillant a mappá-
ra, és észreveszi, hogy elfehéredtek az ujjaim.
– Ha megengedi, hogy adjak egy tanácsot, Prudence…
Nagyot nyelek. Nem vagyok kíváncsi rá, mit akar mondani, de
van más választásom, mint meghallgatni?
– Ez biológia. Talán tanuljon egy kicsit az állatokról és az élőhe-
lyükről, amiket a tervével olyan nagyon szeretne megmenteni, és
akkor el tudja majd mondani másoknak is, miért törődjenek velük.
Hogy a turisták miért törődjenek velük. És… – Körkörös mozdulat-
tal a mappára int a filctollával. – Talán olvassa el azt is, hogy a pár-
ja miről írt. Biztos meglepőnek tartja majd, de tényleg van néhány
nagyon jó ötlete.
Már-már megrovó pillantást vet rám, aztán visszafordul a táblá-
hoz.
Egyértelmű, hogy ideje visszamennem a helyemre, úgyhogy a
padunkhoz baktatok, ahol Quint az ujjait a feje mögött összefűzve a
széke hátsó lábán hintázik. Szívesen kirúgnám alóla, de nem te-
szem.
– Még ilyet! – szólal meg Quint vidáman, ahogy leroskadok mel-
lé. – Van néhány nagyon jó ötletem. Ki gondolta volna!
Nem válaszolok. Zúg a vér a fülemben.
Annyira. Nagyon. Igazságtalan!
Talán az igazgatónál kellene panaszt tennem. Ez nem lehet sza-
bályos!
Haragosan meredek Mr. Chavezre, aki átbeszéli néhány diákkal
az év végi jegyüket. Még sosem éreztem, hogy így elárult volna va-
lamelyik tanárom. Az asztal alatt ökölbe szorítom mindkét keze-
met. Elképzelem, hogy Mr. Chavez tollából kifolyik a tinta, és tiszta
sötétkék paca lesz az inge. Vagy kávé ömlik a számítógépe billen-
tyűzetére. Vagy…
–  Jó reggelt, Mr. C! – kiáltja Ezra, és jó erősen hátba veregeti a
szemetes felé haladó Mr. Chavezt.
– Au! – Mr. Chavez felkiált, a szájához kapja a kezét. – Ezra, fogja
vissza magát! Beleharaptam a nyelvembe.
Elhúzza az ujjait, és bár túl messze vagyok ahhoz, hogy biztos
lehessek benne, azt hiszem, egy kicsit véresek.
Nahát!
Nem feltétlenül akartam, hogy bántódása essen, de nem bánom!
Így is jó!
 – Elnézést! El is felejtettem, hogy milyen öreg és törékeny már.
Ezra nevetve a helyére megy, ahol Maya a beadandójukat néze-
geti.
Hátradőlök a székemben. Egy kicsit megnyugodtam, de még
mindig nagyon haragszom a rossz jegy miatt.
Ezra hangosan ujjong, és az öklét tartja Mayának.
– Négyes fölé! Állat!
Eltátom a számat.
–  Még Ezra is jobb jegyet kapott nálunk? Hiszen csak arról be-
szélt, milyen íze lehet a cápauszonylevesnek!
Nem. Ezt nem hagyhatom.
Időközben Quint előhúzta a telefonját, a lehető legnagyobb nyu-
galommal nézegeti rajta a képeket.
Egymást kergetik a gondolataim, felidézem, mit mondott Mr.
Chavez a makettemről, az előadásomról. Elképzelésem sincs, mégis
mit változtathatnék rajta. Több tudomány kell bele? Több biológia?
Többet kellene beszélnem a helyi élővilágról? De hát ezt megtet-
tem!
Vagy nem?
De akár megtettem, akár nem, akkor is egy hármas szerepel
azon az öntapadós cetlin, és egy négyes alá a nevem mellett. Jó erő-
sen kifújom a levegőt az orromon.
– Quint? – szólalok meg. Halkan. Elnyújtva. A gyűlöletes cetlire
meredek.
– Igen? – kérdezi őrjítő derűvel.
Nagyot nyelek. A combomba mélyesztem az ujjaimat az asztal
alatt. Elővigyázatosságból. Nehogy meg találjam fojtani Quintet.
–  Lennél olyan kedves – megköszörülöm a torkomat –, kérlek,
hogy újracsinálod velem ezt a beadandót?
Egy pillanatra mindketten megdermedünk. Szobormerevvé vá-
lunk. A szemem sarkából figyelem Quintet. Megvárja, míg elsötéte-
dik a telefonja, és még azután is hallgat.
 Végignézek a pad szélén. A kezén, a telefonon, amit markol.
Kénytelen vagyok elfordítani a fejemet. Csak egy kicsit. Csak
annyira, hogy a szemébe nézhessek.
Engem bámul. Teljesen kifejezéstelen az arca.
Visszafojtom a lélegzetemet.
Végül Quint vontatottan, szarkazmustól csöpögő hangon így
szól:
– Igazán csábító ajánlat. De… nem.
– Jaj, ne már! – fakadok ki, és teljesen felé fordulok. – Muszáj!
– Határozottan nem muszáj.
–  De hallottad, mit mondott Mr. Chavez! Csapatmunkának kell
lennie.
Quint felnevet.
– Ó, és most higgyem is el, hogy igazán egy csapat leszünk? – A
fejét csóválja. – Nem vagyok mazochista. Úgyhogy kihagyom.
– Jól van – csapja össze a tenyerét Mr. Chavez, hogy felhívja ma-
gára a figyelmünket. – Az óra hátralévő részében szabad foglalko-
zás van, amíg én leosztályozom ezeket a házi feladatokat.
Az egész osztály ujjong, hogy nem lesz még egy röpdolgozat is
az utolsó pillanatban.
Quint felteszi a kezét, de nem várja meg, hogy felszólítsák.
– Átülhetünk máshova?
Mr. Chavez a padunkra néz, egy pillanatra megakad rajtam a te-
kintete.
– Rendben, de maradjanak csendben, jó? Oda kell figyelnem.
Quint széke csikorogva csúszik hátra a linóleumon. Összeszedi a
cuccát, rám se néz.
– Jövőre találkozunk – köszön el, majd átül Ezra mellé.
Vicsorogva figyelem, hogy pacsival gratulálnak egymásnak a be-
adandóra kapott jegyükhöz.
Ez nem lehet igaz! Nem dönthet Quint a jegyemről, a sikerem-
ről, a jövőmről!
 –  Pru? Jól vagy? – kérdezi Jude, elfoglalva Quint megüresedett
helyét.
Felé fordulok. Mintha vihar dúlna bennem.
– Ti milyen jegyet kaptatok Calebbel?
Jude habozik, majd előhúz valamit a mappájából. Egy újabb kék
öntapadós cetli. Csupa ötös.
Bosszúsan felnyögök. Rádöbbenek, hogy hangzik, és irigykedve
Jude-ra pillantok.
– Mármint jó neked.
– Nagyon meggyőző, hugi. – Jude Quint tarkójára pillant. – Tény-
leg szeretnéd újracsinálni?
–  Igen, csak Quint nem hajlandó rá. De valamit kitalálok. Azt
nem akadályozhatja meg, hogy beadjam a saját részemet újra, nem
igaz?
– Quint vagy Mr. Chavez?
– Egyikük sem. – Homlokráncolva összefonom a karomat. – A je-
lek szerint nem volt benne elég tudomány. Ezért jelenleg azt terve-
zem, hogy telepakolom tudománnyal. Úgy tele lesz a Fortuna
Beach-i turizmus tudománnyal, hogy a végén még a lakosoknak is
automatikusan jár majd egy mesterképzéses diploma belőle!
–  Remek. Legalább megspórolok egy csomó pénzt, amit a to-
vábbtanulásra költenék.
Jude előhúzza a vázlatfüzetét, és egy csapat véres, harcoktól té-
pázott elfet rajzol. Ő könnyedén elengedi magát, és hát miért is ne
tenné, hiszen csupa ötös szerepel az öntapadós cetlijén.
Az óra végén Mr. Chavez visszaadja a fogalmazásokat. A legutol-
só, lényegtelen házi feladatunkat. Csillagos ötöst kapok a horgász-
hal képességeinek átültetéséért. A legkevésbé sem csillapítja a ha-
ragomat.
Amint kicsengetnek, otthagyom a vázlatfüzetét elpakoló Jude-ot.
Quint és Ezra már az ajtónál jár. Utánuk rohanok.
– Várj! – kiáltok fel, és elkapom Quint karját.
 A… bicepszét?
Te jóságos ég!
Quint hátrapördül. Egy pillanatra megdöbben, de aztán gyorsan
hideggé válik az arca.
– Most már tényleg kezdesz látványosan kétségbeesni.
Szinte alig hallom, amit mond. Mi az ott a pólója alatt?
– Prudence?
A nevem visszaránt a valóságba, és elhúzom a kezemet. Hő szö-
kik az arcomba.
Quint gyanakodva összehúzza a szemét.
– Kérlek! – dadogom. – Nem kaphatok hármast.
Elhúzza a száját, mintha nevetségesnek tartaná a kis problémái-
mat.
– Úgy csinálsz, mintha börtönbe kellene vonulnod. A másodikos
biológiajegyedről van szó. Túléled.
– Hallottam ám! – kiáltja az asztalán pakolászó Mr. Chavez.
–  Mr. Chavez, kérem! – rimánkodok. – Mondja meg neki, hogy
csinálja újra velem, vagy… vagy hadd csináljam meg egyedül!
Mr. Chavez felnéz, majd vállat von.
Ááá!
– Nézd – fordulok vissza Quinthez –, tudom, hogy nem jött el a
világvége, de még sosem kaptam hármast korábban. És nagyon ke-
ményen dolgoztam azon a maketten! Fogalmad sincs, mennyi ener-
giát fektettem ebbe a projektbe.
Teljesen váratlanul könnybe lábad a szemem. Gyorsan
összeszorítom, próbálom elfojtani az érzelmeimet, nehogy még
több támadási felületet adjak Quintnek a munkamániás Prudence-
szel szemben.
– Igazad van – feleli.
Döbbenten kinyitom a szememet.
– Fogalmam sincs, mennyire keményen dolgoztál ezen a projek-
ten. – Hátralép, vállat von. – Mert nem bíztál meg bennem, és nem
engedted, hogy segítsek.
Nem bíztam meg benned? – üvölteném szívem szerint. Meg sem
próbáltál segíteni!
– Egyébként meg – teszi hozzá – fontosabb dolgom is van a nyá-
ron.
Felhorkantok.
– Például? Videójátékokkal játszani? Szörfözni?
–  Igen – feleli Quint dühödt nevetéssel. – Hogy te milyen jól is-
mersz!
Sarkon fordul, és megindul.
Úgy érzem, kifogytam a lehetőségekből. Tehetetlen vagyok, ami
még jobban dühít. Nem szeretek tehetetlen lenni.
Quint távolodó hátára meredve ökölbe szorítom a kezemet, és
elképzelem, hogy megnyílik alatta a föld, elnyeli őt.
– Ó, várjon csak, Mr. Erickson! – kiált utána a tanár.
Quint megtorpan.
–  Majdnem elfelejtettem. – Mr. Chavez a papírjai között turkál,
majd előhúz egy mappát. – Itt a szorgalmi feladata. Remek munka.
Lenyűgözőek a fotók.
Quint vonásai ellágyulnak, mosolyogva veszi át a mappát.
– Köszönöm, Mr. C! Kellemes nyarat!
Döbbenten, szájtátva figyelem, ahogy távozik a teremből.
Hát ez meg mi volt?
Mr. Chavez felé pördülök.
– Várjunk csak! Ő csinálhat szorgalmi feladatot? De én nem csi-
nálhatok semmit, hogy javítsak a jegyemen?
Mr. Chavez felsóhajt.
– Az ő esetében enyhítő körülmények álltak fenn, Prudence.
– Miféle enyhítő körülmények?
Szólásra nyitja a száját, de aztán habozik. Végül vállat von.
– Talán kérdezze meg róla a párját.
Dühödten felkiáltok, aztán visszacsörtetek a padomhoz, hogy
összeszedjem a cuccomat. Jude két hüvelykujját a táskája szíja alá
dugva, aggodalmasan figyel. Már csak mi ketten maradtunk a te-
remben.
– Hősies próbálkozás volt – mondja.
– Hagyj békén! – motyogom vissza.
A mindig szolgálatkész Jude csendben megvárja, míg a táskám-
ba gyömöszölöm a mappát, és felkapom a makettet.
Úgy érzem, az univerzum szórakozik velem.
 Kilenc

A nap hátralévő részében semmi extra nem történik. Egyértelmű,

hogy a tanáraink is éppúgy várják a nyári szünetet, mint mi, fél
szívvel végzik a dolgukat ezekben az utolsó, kötelező órákban. Spa-
nyolórán végig valami nyálas telenovellát nézünk. Törin Mr. Grue-
ner „oktató jellegű” társasjátékaival, a Rizikóval, a Torpedóval és a
Catan telepeseivel játszunk. Irodalomórán Ms. Whitefield egy rakás
szaftos Shakespeare-idézetet olvas fel nekünk. Rengeteg a beszólás
és a szexuális töltetű humor, amit kénytelen megmagyarázni a régi-
es nyelvezet miatt, de az óra végére az egész osztály nevet, és olya-
nokat mondanak egymásnak, hogy „duzzadt furunkulus vagy”  9
meg „te tejfölképű átokfajzat” 10.
Tényleg vicces napunk van. Egy ideig még a biológiaórán történt
fiaskóról is megfeledkezem.
Az utolsó óra végén Mrs. Dunn gumimacikkal és halacskás kré-
kerekkel teli csomagocskákat oszt ki nekünk, mintha piknikezni in-
duló hatévesek lennénk. Gondolom, ezzel jutalmaz bennünket,
amiért hajlandóak voltunk bejönni az utolsó napon.
–  Szajónara! Viszlát! Adieu! – dalolja, miközben kiosztja a cso-
magokat. – Hozzanak csupa jó döntést!
Jude az iskola bejárata előtti lépcsőnél vár. A diákok hullámok-
ban sodródnak kifelé, teljesen felvillanyozza őket a hirtelen jött
szabadság. Az előttünk álló, lehetőségekkel teli hetek. Napfényes
tengerpartok, lustálkodással töltött napok, Netflix-maratonok, me-
dencés bulik, a sétányon korzózás.
 Jude, akinek korábban szintén volt órája Mrs. Dunn-nal, épp a
halacskákat majszolja a műanyag zacskóból. Leülök mellé, és auto-
matikusan átnyújtom neki a saját adagomat, ugyanis egyik finom-
ság sem izgat túlzottan. Kellemes csendben ülünk. Ez az egyik, amit
a leginkább szeretek abban, hogy van egy ikertestvérem. Jude-dal
órákon át tudunk egyetlen szó nélkül ülni, mégis azt érzem utána,
hogy a lehető legmélyebb beszélgetést folytattuk le. Nem kötelező
cseverésznünk egymással. Nem kötelező szórakoztatnunk egymást.
Csak elvagyunk.
– Jobban érzed magad? – kérdezi.
Mivel most találkozunk először biológia óta, azonnal tudom, mi-
re gondol.
– Cseppet sem – válaszolom.
Bólint.
– Sejtettem.
Megeszi az utolsó falatokat is, majd összegyűri a zacskót, és a
legközelebbi kuka felé hajítja. Vagy egy méter hiányzik még, ami-
kor a zacskó a földre hullik. Jude morogva odamegy, hogy felszedje.
Még nem látom Arit, de már hallom, hogy jön. Pár másodperc-
cel később befordul a kék kombi a parkolóba, Ari még csak véletle-
nül sem hajt a tábla által megszabott tíz kilométer per óránál töb-
bel. Megáll a lépcsőnél, és anyósnyelvvel a szájában kihajol az abla-
kon. Megfújja, mire az ezüst csíkos síp éles, vidám sivítással kiteke-
redik.
– Szabadok vagytok! – rikkantja.
–  Felszabadultunk! – feleli Jude. – Többé nem robotolunk kö-
nyörtelen zsarnokoknak!
Bemászunk a kocsiba, Jude a hosszú lábával előreül, én pedig
hátra. Hetek óta tervezgetjük ezt a délutánt, elhatároztuk, hogy a
lehető legjobban kezdjük a nyári szünetet. A parkolóból kifelé tart-
va megfogadom, hogy a nap hátralévő részében nem gondolok sem
Quintre, sem arra a szerencsétlen előadásra. Végül is egy napig ki-
élvezhetem a nyári szünetet, mielőtt a probléma megoldására kon-
centrálok. Majd holnap kitalálok valamit.
Ari egyenesen a sétányra visz bennünket, ahol fagylaltkelyhek-
kel kényeztethetjük magunkat a levendulás mentához és a kurku-
más mákhoz hasonló különleges ízeket felvonultató, elegáns, Sós
tehén nevezetű fagyizóban. De amikor odaérünk, hosszú sor kígyó-
zik az ajtó előtt, és a vendégek türelmetlen arckifejezése azt súgja,
hogy jó ideje nem mozdul.
Összenézek Arival és Jude-dal.
–  Előremegyek, megnézem, mi a helyzet – javaslom, miközben
ők ketten beállnak a sorba. Bepasszírozom magamat az ajtón. – Bo-
csi, nem tolakodom, csak kíváncsi vagyok, mi történik.
Egy férfi, aki három kisgyerekkel áll a sorban, úgy fest, mint aki
mindjárt felrobban.
– Ez történik! – mutat dühösen az eladólányra.
Egy nő vitatkozik… nem is, üvölt a pult mögött álló, nálam alig
idősebbnek tűnő, szerencsétlen lánnyal. A lány a sírás határán van,
de a nő csak nem hagyja abba. Hogy lehetsz ilyen inkompetens?
Csak fagylalt, nem atomfizika! Egy hónapja leadtam a rendelést!
– Elnézést – könyörög a lány vöröslő arccal. – Nem én vettem fel
a rendelést. Nem tudom, mi történt. Nem látom nyomát, hogy…
De nem csak ő van a sírás határán. Egy kétcopfos kislány a fa-
gyikat védő üvegre teszi a kezét, ide-oda járatja a tekintetét a dühös
nő és a szülei között.
– Mi tart ennyi ideig? – nyüszíti.
– A főnökével akarok beszélni! – üvölti a nő.
– Nincs itt – feleli a pult mögött álló lány. – Nem tudok mit tenni.
Nagyon sajnálom!
Nem értem, miért ilyen dühös a nő, és nem is vagyok benne biz-
tos, hogy számít egyáltalán. Ahogy ő maga is mondta, ez csak fagy-
lalt, és a szerencsétlen eladólány szemlátomást minden tőle telhe-
tőt megtesz. Legalább viselkedne normálisan az a nő! Ráadásul fel-
tartja a sort, és így ezek a szerencsétlen gyerekek nem jutnak fagyi-
hoz – rólam nem is beszélve.
Mély levegőt veszek, és megacélozom magam, hogy odamegyek
a nőhöz. Talán ha józanul viselkedünk, elkérhetjük a főnök telefon-
számát, aki aztán idejöhet, hogy megoldja a problémát.
Ökölbe szorítom a kezemet.
Előrelépek kettőt.
– Mi folyik itt? – üvölti el magát komoran valaki.
Megtorpanok. A sorban állók félrehúzódnak a fagyizóba belépő
rendőr elől.
Vagy… akár hagyhatom is, hogy intézkedjen, nem?
A pultnál álló nő szólásra nyitja a száját, szemlátomást megint el
akarja üvölteni magát, de a várakozó vásárlók a szavába vágnak. A
rendőr jelenlététől felbátorodtak, most hirtelen mindenki az eladó-
lány védelmére kel. Ez a nő borzasztóan faragatlan. Udvariatlan és
nevetséges. Menjen innen!
A nő teljesen döbbentnek tűnik, amikor senki sem kel a védel-
mére, még azok sem, akik az elejétől kezdve szemtanúi voltak a tör-
ténetnek.
– Sajnálom, hölgyem, de úgy tűnik, legjobb lesz, ha kikísérem –
jelenti ki a rendőr.
A nő megszégyenül. Meghökken. De még mindig dühös. Lekapja
az egyik kártyát a pultról, és a könnyeit törölgető lányra vicsorog.
– Fel fogom hívni a főnökét! – veti oda, majd éljenzés közepette
kiviharzik.
A kezemet rázogatom, miközben visszamegyek Jude-hoz és Ari-
hoz. Valamiért már megint zsibbadnak az ujjaim. Elmagyarázom,
mi történt, és hamarosan megmozdul a sor.
A fagyizás után jó sok pénzért kibérelünk egy bringóhintót, és
egy órán keresztül pedálozunk a citromsárga tető alatt. Ari a kelle-
ténél jóval több képet készít rólunk, miközben hülye képet vágunk
Jude-dal, mi pedig ráförmedünk, hogy ne lustálkodjon, hanem te-
kerjen!
Aztán belebotlunk egy csapat turistába, akik az egész sétányt el-
foglalják, és egy teknős sebességével poroszkálnak.
Lelassítunk, nehogy nekik menjünk. Ari megnyomja a kis bicik-
licsengőt.
Az egyik turista hátranéz, észrevesz bennünket, aztán folytatja
a megkezdett beszélgetést. Mintha mi sem történt volna.
– Elnézést! – kiáltja Jude. – Elengednének?
Ránk se hederítenek.
Ari megint megnyomja a csengőt. És még egyszer. Továbbra sem
hajlandóak félreállni.
Mi van már? Azt hiszik, az övék a sétány, vagy mi? Menjenek
már odébb!
Elfehérednek az ujjaim a kormányon.
–  Jövünk! Nem tudunk megállni! Félre! – kiáltja valaki, miköz-
ben szédítő sebességgel száguld felénk az ellenkező irányból.
A turisták meglepetten felkiáltanak, majd félreugranak, ahogy
az öt gördeszkázó tizenéves elrobog mellettük. Az egyik nő sietsé-
gében elhagyja a szandálját, és a gördeszka kereke szét is lapítja. Az
egyik férfi olyan gyorsan hátrál, hogy elveszíti az egyensúlyát, és
elesik a sétány szélén, a homokos parton ér földet a hátsóján. Az
udvariatlan tizenéves huligánokkal kiabálnak, mi pedig Jude-dal és
Arival összenézünk és vállat vonunk.
Gyorsan elbiciklizünk mellettük, még mielőtt ismét egymás mel-
lé állhatnának.
Miután leadjuk a bringóhintót, rendelünk egy óriási kosár fok-
hagymás sült krumplit az egyik halsütő bódéból, és kiülünk a sé-
tányra, homokot rúgunk a mohó sirályok felé, amikor túl közel jön-
nek, és el akarják lopni a krumplinkat. Az egyik olyan közel repül
hozzánk, hogy Ari sikítva bebújik egy asztal mögé, Jude pedig oda-
hajítja a madaraknak a kosár alján lévő megégett darabokat, hadd
harcoljanak meg értük.
 A bódé egyik alkalmazottja észreveszi, és a következő pillanat-
ban kiabálni kezd Jude-dal, hiszen „még egy idióta is tudja, hogy
nem szabad a vadon élő állatokat etetni!”. Jude azonnal bűntudatos
képet vág. Nehezen viseli, ha megfeddik.
Az öklömet rázom az elforduló alkalmazott felé. Épp leeresztem
a karomat, amikor egy sirály lebukik, és lekapja a papírsapkát a fic-
kó fejéről, aki aztán felkiált, és ijedtében behúzza a nyakát, míg a
madár elrepül.
Addig figyelem a sirályt és a sapkát, amíg el nem tűnnek a nap-
lementében.
Jól van.
Csak én gondolom úgy, vagy tényleg…?
Lepillantok a kezemre.
Dehogy. Röhejes gondolat!
A nap már a láthatár szélén jár, amikor elindulunk a kis öbölbe,
ahol az örömtüzes bulit szokták tartani. A partszakasz olyan másfél
kilométerre északra van a városközponttól. Nem tudom, mióta
gyújtanak örömtüzet, hányan táncoltak már részegen a lángok kö-
rül, hány végzős zuhant ruhástól a vízbe, hányan csókolóztak a
sziklás kiszögellések rejtekében, ahová azért mennek, hogy, hát,
csókolózzanak. Állítólag. Saját tapasztalataim nincsenek, de azért
hallani ezt-azt.
Nem mi érkezünk először, de azért elég korán odaérünk. Né-
hány végzős hűtőládákat pakol ki egy terepjáró platójáról. Egy fiú,
akit felismerek matekóráról, a gyújtóst igazgatja a tűzhöz. Az első-
ként érkezők már el is foglalták a helyüket, plédeket és törülköző-
ket terítenek ki a parton, röplabdákat és sörösdobozokat szednek
elő a hatalmas, fonott táskáikból.
Az örömtűztől nem messze telepszünk le, kiterítjük a pokrócot,
amit Ari hozott magával, és kiteszünk pár összecsukható napozó-
széket is. Néhány percen belül Jude-ot észreveszik az ismerős évfo-
lyamtársak, és odamegy hozzájuk beszélgetni.
 Ari felém fordul.
– Tudom, mit fogsz válaszolni, de azért megkérdezem. Van ked-
ved bejönni a vízbe?
Undorodva felhúzom az orromat.
– Sejtettem.
Ari feláll, én pedig teljesen meghökkenek, amikor áthúzza a fe-
jén a kasmírmintás egyberuháját, felfedve az alatta viselt halvány
rózsaszín fürdőruhát. Szemlátomást egész nap erre várt, és meglep,
hogy fogalmam sem volt róla.
– Várj, te úszni mész? – kérdezem.
– Úszni nem – feleli. – De a tengerparton bulizunk. Gondoltam,
legalább a lábamat bevizezem. Biztos, hogy nem jössz?
– Tuti. Köszi.
– Jól van. Figyelsz a gitáromra?
A választ már nem várja meg, mert persze hogy figyelek a gitár-
jára. Végigmasírozik a tengerparton. Nem köszön senkinek, és lá-
tom, hogy páran különös pillantást vetnek rá, mintha azon meren-
genének, ismerniük kellene-e valahonnan. Jude azt mondta, Ari
rögtön belement, amikor meghívta a bulira, pedig tudta, hogy csu-
pa idegen veszi majd körbe. Talán abban reménykedik, hogy megis-
mer még pár Fortuna Beach-i fiatalt, összebarátkozik másokkal is.
Valószínűleg be kellene mutatnom néhány embernek, amikor
visszajön, de…
Homlokráncolva körbenézek. Hogy őszinte legyek, én sem isme-
rek túl sok mindenkit itt. Eddig szinte csak a harmadikosok meg a
negyedikesek jöttek el. Azzal a néhány másodikossal, akiket felis-
merek, mint például Maya és a sleppje, nem vagyunk éppen bará-
tok.
Jude viszont sok mindenkit ismer. Hiába különc, aki a Star Trek
régi évadait nézi, és van egy egész polcnyi A gyűrűk ura Funko figu-
rája, Jude-ot mégis mindenki kedveli. Megvan a maga bája. Meg-
nyugtató, olyan, akivel könnyű szót érteni.
 Még egy ok, amiért soha senki nem hiszi el, hogy testvérek va-
gyunk.
Ha Ari barátkozni akar, Jude többet segíthet neki.
Megfogom Ari gitártokját, és közelebb húzom magamhoz.
– Nem mész be a vízbe, Prűd?
Felnézek a vigyorgó Jackson Stultra. Most, hogy magára vonta a
figyelmemet, felnevet, és homlokon csapja magát.
–  Jaj, hülye kérdés volt! Hiszen gyakorlatilag allergiás vagy a
szórakoztató dolgokra, nem?
– Nem, a gyökerekre vagyok allergiás – felelem, majd fapofával
hozzáteszem: – Hapci!
Felröhög, aztán integet, mintha épp egy kellemes beszélgetésen
lennénk túl, csak utána indul meg a hasonlóan idegesítő barátaihoz
a parton.
Rosszulesett, amit mondott, pedig nem lenne szabad hagynom,
hogy megérintsen. Hiszen nagyjából annyit tudok Jackson Stultról,
hogy: egy, jobban érdekli a designerfarmerja meg a márkás pólói,
mint bárki mást, akit ismerek, és kettő, bármire hajlandó, hogy rö-
höghessen egy jót, még akkor is, ha közben beletapos más lelkébe.
Amit gyakran meg is tesz.
Igazából az aggasztana jobban, ha kedvelne.
De akkor is.
Akkor is.
Rosszulesett, amit mondott.
Hiába akarja elrontani Jackson az estémet, nem hagyom neki.
Lefekszem a takaróra, a narancsszínben úszó felhőket nézem a fe-
jem felett. Próbálom kiélvezni mindazt, ami jó ebben a pillanatban.
A nevetés a parton. A hullámok ütemes zúgása. A só íze, a fellobba-
nó tűz füstjének az illata. Túl messze vagyok ahhoz, hogy érezzem
a lángok hőjét, de a takaró alatt meleg a homok, mert egész délután
sütötte a nap.
Nyugodt vagyok.
 Elégedett vagyok.
Nem gondolok biológiafeladatokra.
Nem gondolok gerinctelen szemétkedőkre.
Még Quint Ericksonra sem gondolok.
Hosszan, lassan fújom ki a levegőt. Olvastam valahol, hogy a
rendszeres meditálás segít az összpontosításban, idővel hatéko-
nyabb és produktívabb lesz tőle az ember. Azóta próbálok meditál-
ni. Olyan egyszerű dolognak tűnik. Belégzés. Kilégzés. Koncentrál-
junk a légzésünkre.
Csakhogy mindig akad valami, ami megzavarja a nyugalmamat.
Mindig van valami, ami elvonja a figyelmemet.
Mint most is, ugyanis rémült visítás hasít keresztül a tengerpar-
ton.
Felkönyökölök. Jackson a víz felé cipeli Serena McGinney-t. Hát-
ravetett fejjel, szinte mániákusan nevet, Serena pedig kapálózik,
szabadulni próbál.
Felülök, összevonom a szemöldökömet. Mindenki tudja, hogy
Serena fél a víztől. Kilencedikben derült ki, nem volt hajlandó részt
venni a kötelező úszásoktatáson, még egy papírt is hozott a szülei-
től, amiben felmentették mindenféle medencés tevékenység alól.
Nem csak irtózik kissé a víztől, mint én. Konkrétan fóbiája van.
A sikolyai egyre hangosabbá válnak, ahogy elérik a víz szélét.
Jackson a karjába kapva cipeli, mint egy bajba jutott hölgyet, és Se-
rena egészen idáig kapálózott, menekülni próbált. Most viszont
Jackson felé fordul, átkarolja a nyakát, úgy üvölti:
– Ne merészeld, ne merészeld!
Összehúzom a szememet. Jackson egyik haverja elkiáltja magát:
– Vízbe vele! Gyerünk!
Nagyot nyelek. Nem hiszem, hogy megtenné, de nem tudhatom
biztosra.
– Ne csináld már, a bokámig alig ér a víz! – szólal meg Jackson.
Teszi az agyát a nézőközönség előtt.
 Egyértelmű, hogy Serena nem tartja viccesnek a dolgot. Iszo-
nyúan elsápadt, és bár biztosan gyűlöli Jacksont, görcsösen kapasz-
kodik a nyakába.
– Jackson Stult, te barom! Tegyél le!
– Tegyelek le? – kérdezi Jackson. – Biztos vagy benne?
A haverjai most már kiabálnak. Émelyítő, ahogy azt kántálják:
Dobd-le! Dobd-le! Dobd-le!
Talpra kászálódom, tölcsért csinálok a kezemből a szám körül.
– Hagyd már békén, Jackson!
A szemembe néz, és azonnal tudom, hogy hibát követtem el. Ki-
hívássá vált a dolog. Beledobja, vagy sem?
Csípőre tett kézzel próbálom az értésére adni, hogy ha szorult
belé akár csak egy cseppnyi jóérzés, akkor békén hagyja Serenát.
Jackson ismét felnevet, már-már kegyetlenül cseng a hang. Az-
tán egyetlen hirtelen mozdulattal elereszti Serenát, és a nyaka mö-
gé nyúl, hogy lefejtse magáról a lány két karját. Míg Serena próbál
térddel megkapaszkodni, Jackson olyan messzire hajítja őt a hullá-
mok közé, amennyire csak tudja.
Serena sikolya fülsiketítő. Jackson barátai ujjonganak.
Nem olyan mély a víz, de amikor Serena nagy csobbanással a fe-
nekén landol, szinte a nyakáig ér. Talpra kecmereg, és kirohan a
vízből, a ruháját homok fedi, rátapad a combjára.
– Seggfej! – visítja, és a hasánál fogva meglöki Jacksont, miköz-
ben elfut mellette.
Jackson szinte meg sem inog, csak a homokot söpri le, amit Sere-
na a pólóján hagyott.
– Ne már, ezt csak szárazon lehet tisztítani! – szól rá derűsen.
Serena elviharzik, próbálja elhúzni a nedves szoknyát a csípőjé-
től. Látom a szemében a dühödt könnyeket, amikor elfut mellettem.
Fogcsikorgatva fordulok vissza. Jackson diadalittasan a magas-
ba emeli a kezét. Nem túl messze, a térdig érő vízben Ari szemláto-
mást zavarodottan figyeli őt.
 – Ember – szólal meg Sonia Calizo undorodva, de épp elég han-
gosan ahhoz, hogy szinte az egész partszakasz hallja őt –, majdnem
megfulladt gyerekként!
Jackson gúnyosan mosolyog.
– Nem fog megfulladni. Jesszus! Nagyjából fél méter mély a víz!
– Nem láttad, mennyire fél? – kérdezi Ari.
Meglep, hogy felszólal. Nem szokása konfrontálódni másokkal,
egy vadidegennel meg aztán főleg nem. Viszont nagyon erős az
igazságérzete, úgyhogy talán mégsem kellene, hogy meglepjen a
dolog.
Nem mintha számítana, mert Jackson nem törődik vele. Még
mindig kárörvendő kifejezés ül az arcán, bűntudat egy csepp sem.
Kifújom a levegőt, és ahogy Jackson a part felé lép, elképzelem,
hogy megbotlik, és arccal a homokba zuhan. Elképzelem, ahogy
azokat a szép, drága ruhákat beteríti a sós víz és a homok.
Ökölbe szorítom a kezemet.
Jackson még egy lépést tesz, én pedig visszafojtott lélegzettel vá-
rok.
Semmi sem történik. Nem botlik meg. Nem esik el.
Megroggyan a vállam. Ostobának érzem magamat, amiért akár
csak egy másodpercig is reménykedtem benne, hogy az elmúlt hu-
szonnégy órában látott véletleneket én okoztam. Mégis hogyan? Az
univerzum kozmikus büntetőerővel ruházott fel?
Na persze!
Mégis elönt a csalódottság.
Épp úgy, mint… ahogyan az a hullám önti el a partot.
Jackson haverjai felhagynak a nevetéssel, ahogy felfigyelnek rá.
Még életemben nem láttam akkora hullámot, mint ami most Jack-
son fölé tornyosul a tajtékkoronájával.
A barátai arckifejezése láttán megfordul. De már késő. A hullám
lezúdul rá, magával sodorja. És a víz nem áll meg. Kizubog a partra,
körbeveszi Jackson barátainak a lábát, eláztatja a törülközőiket, a
székeiket, magával sodorja a sörösdobozokat.
Megállíthatatlanul tör előre. Egyenesen felém tart.
Tátott szájjal figyelem. Eszembe sem jut, hogy megmozduljak,
úgy nézem végig, ahogy megtorpan a víz. A tajték visszahajlik ön-
magába. A zubogásnak annyi, a víz lelassul, már csak csordogál.
A tajték csókolta víz centiméterekre van a lábujjaimtól és Ari gi-
tártokjától. Megtorpan, egy pillanatig mintha habozna, aztán
visszacsúszik a tengerbe.
Döbbenten figyelem. Felpillantva összenézek Arival. Ő is épp-
úgy meghökkent, mint én, sőt, talán jobban is. Mert a legkülönö-
sebb az egészben nem az, hogy a víz ilyen közel kúszott hozzám,
mégsem lettem vizes. A legkülönösebb az egészben az, hogy Arit,
aki olyan nagyon közel állt Jacksonhoz, nem sodorta el.
Ami azt illeti, akármilyen óriási volt is a hullám, egyedül Jack-
sont és a haverjait érte.
 
 

9
Idézet a Lear királyból, Nádasdy Ádám fordításában.
10
Idézet a Macbethből, Kállay Géza fordításában.
 Tíz

Beletelik egy pillanatba, mire felfogom, mi történt. A hitetlenkedés

szép lassan szertefoszlik, köddé válik, majd valami, már-már hihe-
tő veszi át a helyét.
Kieresztem a kezemet, és megfeszítem az ujjaimat, minden
egyes ízületet megmozgatok. Forró a tenyerem. Az ujjperceim sa-
jognak, mintha órákon át szorítottam volna őket, pedig csupán né-
hány másodperc telt el.
Körülöttem mindenki hangosan hahotázik. Röhejes, ahogyan
Jackson feltápászkodik a vízben. Csuromvíz. A ruhái második bőr-
rétegként tapadnak rá, csupa iszapos homok fedi őket. Egy hínár
lóg a vállán. A haja a homlokára tapad.
Az arckifejezése minden pénzt megér.
– Há! – kiáltja egy lány. – Szar érzés, ha utolér a karma, mi?
Pislogva hátrafordítom a fejemet. Serena az. Továbbra is csupa
víz, de a könnyeknek már nyoma sincs. Sugárzik az arca, visszatért
bele a szín.
Karma.
Instant Karma.
–  Szentséges ég! – motyogom, merthogy kezd összeállni a kép.
Nagyjából. Van ennek bármi értelme? Lehetséges egyáltalán?
Sorra veszem a bizonyítékokat.
Az autóbaleset.
A kiömlött paradicsomlé.
Amikor Mr. Chavez a nyelvébe harapott.
 A fagyizó. A turisták a sétányon. Az udvariatlan alkalmazott a
halsütő bódénál…
És most ez. Megjelent egy óriási hullám a semmiből, és egyedül
Jacksont meg a szemét haverjait áztatta el a zsúfolt partszakaszon.
Csak nem lehet véletlen. Legalábbis nem ennyiszer.
De ha nem véletlen, akkor mi a magyarázat?
John Lennon dalszövege visszhangzik a fejemben. Gyorsan el-
motyogom. Instant karma’s gonna get you, gonna knock you right
on the head… 11
A fejem hátulját tapogatom, még mindig érzem az eséskor szer-
zett kis, érzékeny puklit. Végigveszem az előző este eseményeit. Ta-
lálkoztunk Quinttel és a barátjával. Azok a srácok piszkálták Arit,
amikor énekelt. Beszélgettünk a karmáról. Felhívtak engem is a
színpadra, pedig senki sem írta fel a nevemet. Elénekeltem a dalt.
Táncoltam. Quint elképedve meredt rám. Megcsúsztam a kiömlött
sörön. Bevertem a fejemet…
Ha nem véletlen egybeesés, az azt jelenti, hogy valahogy, vala-
miért… én voltam. Én okoztam ezt a sok mindent. Én… osztottam ki
másoknak az instant karmát.
– Pru? Jól vagy?
Visszapillantok a homokon keresztülvágó Arira. Lekapja a törül-
közőt az egyik napozószékről, és a derekára tekeri. Nagyrészt szá-
raz, csak a bokájára tapadt homok.
– Aha – felelem összeránduló gyomorral. – Fura volt, mi?
Ari felnevet.
– Nagyon fura! De annyira tökéletes! Ez a srác mindig ilyen?
– Gyakorlatilag igen. Jackson mindig szemétkedik másokkal. Jó,
hogy most az egyszer visszakapta. – Ari felé hajolok, halkabbra fo-
gom. – Le merném fogadni, hogy az a póló belekerült pár száz dol-
lárba. Próbál úgy csinálni, mintha nem érdekelné, de hidd el ne-
kem, megőrjíti.
Ari a törülközőre ül, és előhúz egy üdítőt a magunkkal hozott
kis hűtőládából. Kinyitja, majd a víz felé tartja, mintha rá emelné
poharát.
–  Szép munka, óceán! – Körbepillant. – Remélem, az a lány jól
van.
Nem válaszolok. Elvonják a figyelmemet a parton gombamód
szaporodó strandtörülközők, plédek és székek. Meg Jackson, aki az
egyik törülköző sarkával próbálja kitörölni a vizet a füléből.
– Mindjárt jövök!
Megfordulok, és végigsétálok a homokos tengerparton, egy ma-
gányos pontot keresek a sziklás részen. Még túl korán van a hírhedt
csókcsatákhoz, és könnyedén találok egy üres beugrót az ég felé tö-
rő sziklák közt. Nekidőlök az egyiknek, a mellkasomra szorítom a
kezemet. Dübörög a szívem.
– Csak szeretnéd, ha így lenne – suttogom. – Képzelegsz. Utolért
a sokévnyi stressz, meg annyit fantáziálgattál róla, hogy megbün-
tetnél másokat, amikor azt érdemlik, és… talán egy kis agyrázkódá-
sod is volt.
Hiába a sok észszerű gondolat, ellenérvként ismét beugrik az a
sok minden, ami történt. A dal. Az autóbaleset. A hullám.
De valahányszor kezdem elhinni, hogy talán tényleg én voltam,
megszidom magamat. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy eléne-
keltem egy dalt a karaokeesten, és most… Mi? Mágikus erőm lett?
Valamiféle kozmikus képességem? Teljességgel abszurd módon ké-
pes vagyok igazságot osztani az univerzum nevében?
– Véletlen – ismétlem, de elkezdek fel-alá járkálni. Homok megy
a szandálomba, mire lerúgom a lábbelit. Ide-oda masírozok a szik-
lák között. – Ennyi, nem több. Egy csomó bizarr, véletlen egybeesés.
De…
Megtorpanok.
Túl sok véletlen egybeesés csak jelent valamit.
Két kézzel simítom ki a hajamat az arcomból. Biztosra kell men-
nem. Bizonyítékot kell szereznem.
 Ki kell derítenem, képes vagyok-e rá ismét, úgy, hogy ezúttal
szándékosan csinálom.
Az alsó ajkamba harapva kipillantok a sziklák között, a zsúfolt
partszakaszt kémlelem. Nem tudom, mit keresek pontosan. Inspirá-
ciót, azt hiszem. Valaki csak tett valamit, amiért büntetést érdemel.
Ki máson akadna meg a pillantásom, mint Quinten? Épp segít
pár srácnak felállítani egy röplabdahálót.
Há! Tökéletes. Ha van valaki, aki kozmikus retorziót érdemel a
viselkedéséért, akkor az határozottan Quint Erickson.
Felidézem azt a rengeteg alkalmat, amikor elkésett. Amikor nem
csinált semmit. Azt, hogy magamra hagyott a kiselőadás napján.
Hogy a legkevésbé sem hajlandó segíteni újraírni a féléves pro-
jektet.
Jó erősen ökölbe szorítom a kezemet.
És várok.
– Hé, Quint! – szólítja meg egy lány az évfolyamunkból, és oda-
sétál hozzá.
Kihúzom magamat. Mit fog csinálni? Felpofozza valami titokza-
tos melodráma miatt, amiről nem is tudok?
– Mi a helyzet? – mosolyog vissza rá Quint.
– Minden oké. Sütöttem sütit. Kérsz?
A lány Quint felé nyújt egy fémdobozt.
– Naná, hogy kérek! – vágja rá Quint, és elvesz egyet. – Köszi!
– Szívesen!
A lány sugárzó arckifejezéssel néz rá, majd elmegy.
Teljesen értetlenül állok az eset előtt.
Mármint, végül is lehet, hogy mérgezett a süti. De nagyon két-
lem.
Quint felfalja a sütit, aztán leszúrja a háló tartórúdját a homok-
ba.
Egy darabig zavarodottan figyelem őt. Hamarosan egyértelmű-
vé válik, hogy az égvilágon semmi rossz dolog nem fog történni
Quinttel. Ami azt illeti, amint elkezdődik a röplabdameccs, meg-
szerzi az első pontot a csapatának, amivel kiérdemel egy sor ujjon-
gást és pacsit.
Az ajkamat biggyesztve kieresztem az öklömet.
– Hát… Ennyit erről – motyogom.
Nehezen nyelem le a csalódottságot, de nem tudom eldönteni,
hogy az univerzumban csalódtam-e, vagy magamban, amiért majd-
nem elhittem egy ilyen abszurd dolgot.
Megmozgatom a vállamat. Elég ebből! Az este további részében
a könyvet fogom olvasni, amit hoztam, mályvacukros-csokis kek-
szet eszem, és hallgatom Arit, ahogy próbál előrukkolni a megfelelő
akkordmenettel a legújabb dalához. Pihenni fogok.
Felkapom a szandálomat, és elkezdem felhúzni.
–  Ne már! Totál nyomi. Tudjátok, hogy Dungeons and Dragonst
játszik, nem?
Megdermedek. Nem kell odanéznem, így is tudom, hogy Janine
Ewing az, könnyedén elér a hangja a kis beugrómba. Nem látom őt,
ahogy azt sem, kivel beszél, azt viszont sejtem, kit beszélhetnek ki.
Jude-ot vagy a barátait – Mattet és Césart, ők is másodikosok, vagy
Russellt, aki elsős, és pár hónapja csatlakozott hozzájuk.
– Komolyan? – kérdezi egy másik lány. Katie? – Az a fura szerep-
játék a nyolcvanas évekből? Amit azok a kölykök is játszanak
Stranger Thingsben?
– Az az – válaszolja Janine. – Mármint… most komolyan? Ennél
jobbat nem tudtak kitalálni?
Kipillantok a sziklák között. Janine és Katie nem messze tőlem,
egy rakás élénk színű strandtörülközőn fekszik bikiniben meg nap-
szemüvegben. És… ó! Maya is velük van. Úgy néznek ki, mint vala-
mi naptejreklám, és nem rossz értelemben. Maya különösen olyan,
mintha hollywoodi sztárocska lenne. Mintha épp most lépett volna
ki egy sminkreklámból. Sötét bőrét a lemenő nap melengeti, sűrű
fekete haja természetesen göndör, az arcába hullik, és az a néhány
szeplője annyira elbűvölő, hogy akár szonetteket is lehetne írni ró-
luk.
Nem meglepő módon nem Jude az egyetlen, aki totálisan bele
van zúgva.
– Az a Démonok és sárkányok nem valami sátánista játék? – kér-
dezi Katie.
A szememet forgatom, és Maya javára szóljon, hogy lecsúsztatja
a napszemüvegét az orrnyergén, és olyan pillantást vet Katie-re,
amiből nyilvánvaló, hogy egyetért velem, szerinte is teljesen feles-
leges volt ez a beszólás.
– Kalandok és sárkányok – javítja ki. – És szerintem ugyanazok
kezdték el terjeszteni ezt a pletykát, akik szerint a Harry Potter a
gonosz szüleménye.
Bár megkérdőjelezem Jude esztelen odaadását iránta, el kell is-
mernem, hogy Mayának is vannak jobb pillanatai.
Visszatolja a szemüvegét a helyére.
– Egyébként is, hagyjátok már! Kedvelem Jude-ot.
Elkerekedik a szemem. Megállítom az agyamat. Visszatekerek
az emlékezetemben. Maya kedveli Jude-ot?
Mármint tetszik neki?
Felvidulok. A fülemet hegyezem, hogy minden egyes szavukat
halljam. Ha cáfolhatatlan bizonyítékkal mennék vissza Jude-hoz,
hogy mégsem viszonzatlanok az érzelmei, tutira én kapnám az év
testvére díjat.
– Persze hogy kedveled – vágja rá Janine. – Ki nem? Olyan ren-
des fiú!
– Olyan nagyon rendes – ért egyet Katie. Olyan túlzóan helyesel,
hogy az már felér egy sértéssel.
–  De annyira… – Janine elhallgat. Beletelik egy hosszú pillanat-
ba, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. – Mármint annyira na-
gyon odáig van érted. Kicsit bizarr.
Gúnyos hangot hallatok. Jude nem bizarr!
 Visszabújok a szikla mögé, nehogy észrevegyenek, ők pedig za-
vartalanul beszélgetnek tovább.
– Tényleg bámul néha – ismeri el Maya. – Régen hízelgőnek tar-
tottam, de… nem is tudom. Nem szeretnék gonosz lenni, de azt gon-
dolná az ember, hogy veszi az adást, hogy nem érdekel, nem?
Összerezzenek.
Hát, ennyit a tervemről.
– Egy kicsit tényleg mintha megszállott lenne – teszi hozzá Katie.
– De olyan aranyos módon, nem?
A szemöldökömet összevonva ismét kipillantok a sziklák közül.
Jude nem is megszállott!
Legalábbis nem annyira.
Csak bele van zúgva Mayába. Az még nem bűn! Maya ugorjon
csak ki a bőréből örömében, hogy felkeltette egy olyan kedves és
csodás fiú figyelmét, mint amilyen Jude!
– Szóval igen, kedvelem Jude-ot – magyarázza Maya. – De egy ki-
csit bűntudatom van, hogy tudom, hogyan érez irántam, és… hát,
esélytelen, hogy bármi történjen kettőnk közt.
– Nincs miért rosszul érezned magadat! – nyugtatgatja Janine. –
Hiszen nem tettél semmit.
– Igen, tudom. Végül is nem az én hibám, hogy nem jön be.
Katie hirtelen lepisszegi őt, de már-már kegyetlen a kuncogása.
– Csss, Maya, egek! Hiszen ott van! Még a végén meghall.
– Ó! – Maya a szája elé kapja a kezét. – Nem tudtam.
Janine ekkor belekönyököl.
– Nagy ügy. Legalább veszi a lapot.
Körbenézek, és valóban, Jude épp mellettük sétál el. Alig látom
az arckifejezését, elfordul, és megindul arra, ahol mi hárman tele-
pedtünk le, úgyhogy nem tudom eldönteni, hallotta-e őket, vagy
sem. Fogalmam sincs, hogy a sötétség az arcán a megszégyenülés
műve… vagy csak a horizont mögött eltűnő nap nyomában előkú-
szó árnyékok.
 Nem is számít igazából. Szemétség volt ilyesmit mondani. Mint-
ha az egész beszélgetést a kegyetlenség szülte volna, teljesen feles-
legesen gúnyolták Jude-ot csak azért, hogy tovább hizlalják Maya
Livingstone amúgy is óriási egóját.
És hogy pont Jude-dal szemétkedik! A türelmes, figyelmes Jude-
dal, akit mindenki szeret. Akinek nincsenek ellenségei. Aki képes
bármilyen beszélgetésbe beszállni, bármelyik asztalhoz odaülni
ebédszünetben, elmenni bármilyen bulira.
És igen, D&D-zik hétvégén, meg sárkányos borítójú könyveket
olvas, sőt, tavaly nyáron iszonyúan izgatott volt, hogy elmehetett
élete első reneszánsz vásárára. Még egy tunikát is felvett, és szerin-
tem kifejezetten lovagiasnak tűnt benne. De nem szívesen gondo-
lok bele, mit mondana Maya meg a barátai, ha látnák a képeket.
Haragosan meredek Maya feje tetejére. Hogy merészeli így meg-
bántani a bátyámat?
Ökölbe szorul a kezem.
Most érzem. Egy apró, alig észrevehető rándulás a gyomrom-
ban. Mint amikor bukfencezik az ember a víz alatt, de még annál is
halványabb érzés.
Csakhogy nem történik semmi.
Várok és várok.
A nap eltűnik a láthatár szélén, a lila különböző árnyalataira
festi az eget. Megjelennek, felragyognak az első csillagok. A sziklá-
kat az örömtűz villódzó narancsfénye színezi.
Maya felül, és a törülközője melletti pulóverért nyúl. Végigné-
zem, ahogy beledugja az ujját. Keserű vagyok, és igencsak bosszús.
Haragszom rá. Magamra. Az univerzumra.
Felsóhajtok, és elhagyom a menedékemet. Elég ebből! Nem kap-
tam mágikus erőt, hogy helyreállítsam az univerzum egyensúlyát.
Hogy megbüntessem a gonosz, hitvány embereket.
Ideje továbblépni.
Jude és Ari a közös pokrócunkon fekszik. Ari a gitárján játszik,
páran megálltak őt hallgatni, sőt, néhányan még le is ültek köré egy
kis félkörben a homokba. Jude a hullámokat figyeli, mogorva a test-
tartása. Nem kell látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, rossz a ked-
ve. Mégiscsak hallotta Mayát.
Amitől megint dühbe gurulok.
Megindulok feléjük, ám ekkor valaki hirtelen levegőért kap.
Iszonyú, riadt hangon.
– Ne! Ne, ne, ne! Ezt nem hiszem el!
Lassan megfordulok. Maya négykézláb, lázasan keres valamit a
homokban.
– Mi? – kérdezi Katie, és elhúzódik, amikor Maya felrántja a tö-
rülközője sarkát. – Mi az?
–  A fülbevalóm! – panaszolja Maya. – Elvesztettem az egyiket!
Ne bámészkodjatok, segítsetek megkeresni!
A barátnői egy kicsit döbbentnek tűnnek, de nem vitatkoznak.
Hamarosan már hárman túrják a homokot. Maya időről időre meg-
torpan, hogy megtapogassa a fülét, aztán végigpaskolja a pulóverét,
a haját. Hamarosan egyértelművé válik, hogy hiába keresi a fülbe-
valót.
Mosoly kúszik a számra, és azt hiszem, rájövök valamire.
Instant karma.
Talán azonnal kell cselekedni. Azonnal meg kell büntetni vala-
kit, aki rosszat tesz. Quinttel azért nem történt semmi, mert órákkal
ezelőtt veszekedtünk.
Maya viszont most szemétkedett.
Fájdalmas arckifejezést vág, a könnyeivel küszködik, mire felad-
ja a kutatást, de a legkevésbé sem sajnálom. Valami elegáns, drága
fülbevaló lehetett. Látom a párját a másik fülében. Lógós fülbevaló,
egyetlen kő van benne középen, talán gyémánt. Lehet, hogy az any-
jáé, aki most nagyon dühös lesz, amiért elvesztette. Vagy valami
ajándék, amit a számos remek teljesítményéért kapott, például
mert ő volt a hét legjobb diákja, vért adott, vagy valami ilyesmi.
Nem érdekel. Bántotta a bátyámat, és megérdemli, hogy megfizes-
sen érte.
Sarkon fordulok, és visszaindulok a saját kis csapatomhoz. Ru-
ganyos léptekkel sétálok. Bizseregnek az ujjaim, mintha ez a várat-
lan kozmikus erő ott kavarogna az ereimben.
Annyira elvonja a figyelmemet, hogy szinte észre sem veszem a
felém száguldó röplabdát. Végül az ösztöneim átveszik az uralmat,
és sikítva lebukok.
Mozgást látok a szemem sarkából, valaki a háló felé üti a labdát.
Pislogva nézek fel, a karomat még mindig védelmezően a fejem
fölé emelem.
Quint összepréseli az ajkát, a szeme ragyog. Látom rajta, hogy
nagyon vissza kell fognia magát, nehogy felnevessen.
– Mit hittél, mi az, cápa?
Leeresztem a karomat. Nem tudom, hogyan másképp nyerhet-
ném vissza a méltóságomat, mint hogy tapintható undort sugárzok.
– Nem figyeltem – felelem lesújtó pillantással. – Váratlanul ért.
Quint halkan felnevet.
– Kellene még egy játékos. Gondolom, nem érdekel a dolog.
Felröhögök. Ha van is olyan sport, amiben tehetséges vagyok,
hát még nem fedeztem fel. Azokban biztos nem jeleskedtem, ami-
ket tesiórán kipróbáltunk már.
– A legkevésbé sem. De azért… köszönöm.
–  Hogy megmentettelek? – kérdezi olyan hangosan, hogy min-
denki hallja a közelben. Már-már vidámnak tűnik. – Elismételnéd,
kérlek, de ezúttal hangosabban?
Közelebb hajol, a füléhez emeli a kezét.
Még haragosabban nézek.
–  Gyerünk! – piszkál. – Azt hiszem, a következő szavakat kere-
sed: Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, Quint! Fantasztikus
vagy!
Gúnyos hangot hallatok. Aztán eszembe jut valami, és vigyorog-
va közelebb lépek hozzá. Nyilván aggasztja az arckifejezésem, mert
azonnal elhátrál. A derűje bizalmatlanságnak adja át a helyét.
– Majd megköszönöm, ha beleegyezel, hogy újracsinálod velem
a biológiabeadandót.
Quint felnyög.
Mögötte egy elsős lány felkiált:
– Quint, gyere már! Játszol még, ugye?
– Igen, igen! – int hátra.
Odapillantok a lányra. Elhúzott szájjal engem figyel.
Nincs miért aggódni, mondanám legszívesebben. A tiéd lehet.
Quint a háló felé hátrál. Felemeli az ujját, egyenesen rám mutat.
– A válaszom továbbra is nem – feleli. – De értékelem a kitartá-
sodat.
Megfordul, és kocogva visszaindul a játéktér felé.
Fújok egyet. Egy próbát megért.
– Hé, Prudence! – kiáltja valaki.
Beletelik egy pillanatba, mire rádöbbenek, hogy Ezra Kent az a
háló másik oldaláról, várja, hogy újra játszani kezdjenek. Amint rá
figyelek, az állával mögém bök.
– Ki az a csinos lány a gitárral?
Pislogva körbenézek. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy
mit csinálok, hova megyek. Aztán kiszúrom Arit törökülésben a
plédünkön, gitárral az ölében, épp nem játszik. Pár iskolatársam-
mal beszélget – az egyik lányról tudom, hogy egy jazzbandában ját-
szik, a végzősökkel viszont még sosem beszéltem. Jude is ott van, de
egy kicsit távolabb ül tőlük, még mindig duzzog. Csupasz lábát a
homokba dugta.
Megpördülök, és figyelmeztető pillantást vetek Ezrára.
– Valaki, akinél esélyed sincs.
Eltúlzott mozdulattal dörzsöli a tenyerét.
– Szeretem a kihívásokat.
Negédesen rámosolygok.
 – Nem süllyed egy bizonyos szint alá, úgyhogy ne is pazarold az
idődet!
Felnevet.
– Ó, öregem! Hiányozni fogsz a nyáron.
– Az érzés cseppet sem kölcsönös – motyogom szemforgatva.
Már épp megindulnék, amikor eszembe jut valami. Habozva
visszafordulok, épp, amikor Quint szerválni készül.
– Hé, Quint!
Megdermed, visszanéz rám. Közelebb sétálok, hogy halkabban
beszélhessek, mire Quint egyik óriási szemöldöke a magasba szö-
kik, mintha már a puszta jelenlétem is gyanúra adna okot.
– Jude egész jól röplabdázik. Ha tényleg kell még egy játékos.
Lehet, hogy hazudok. De az is lehet, hogy nem. Hatodik óta kü-
lön tesiórára járunk, úgyhogy őszintén fogalmam sincs, mennyire
röplabdázik jól.
Quint elnéz mellettem, kiszúrja a bátyámat.
– Oké, szuper. Hé, Jude! Van kedved játszani?
Elsétálok, próbálok úgy tenni, mintha semmi közöm nem lenne
az egészhez, nehogy Jude rájöjjön, hogy én javasoltam a dolgot. Be-
válik. Néhány másodperccel később már kocog is a parton. Biccent,
talán rádöbben, hogy most először látjuk egymást azóta, hogy meg-
érkeztünk.
– Minden oké, hugi? – kérdezi elhaladtában.
Tudom, mire gondol. Hogy valójában hogyan érti. Eleve nem
akartam idejönni. Tulajdonképpen ő rángatott el bennünket Arival.
Eszembe jut a Jackson nyakába zúduló hullám meg Maya két-
ségbeesett hangja, ahogy az elveszett fülbevalóját kereste, és a kis
csapat, akik megálltak, hogy Ari gitározását hallgassák, aztán már
mosolygok is. Őszintén. Röhejesmód boldogan, elragadtatva.
– Ami azt illeti, nagyon jól érzem magamat. – A röplabdázók felé
biccentek. – Játszol?
– Aha, megpróbálom. Hátha nem csinálok magamból hülyét.
 – Menni fog!
Bátorítóan a vállába bokszolok, aztán mindketten továbbindu-
lunk.
Mintha lebegnék vissza Ari felé, nem érzem a homokot a lábam
alatt, olybá tűnik, elég egyetlen csettintés, és rendelkezésemre áll
az univerzum teljes ereje.
 
 

11
Az instant karma utolér, jól fejbe kólint…
 Tizenegy

Másnap reggel korán ébredek, füstszagú a hajam, úgyhogy tudom,

tényleg megtörtént az örömtüzes buli. Nem csak álmodtam. A raci-
onalitás hangja még mindig arról győzköd, hogy ez az egész karmi-
kus igazságosztás dolog csak ábránd, de minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy elhallgattassam.
Az ágyban fekve felidézem azokat az alkalmakat, amikor fruszt-
rált, hogy mennyire igazságtalan az élet. A lusta diákok, akiket va-
lamiért mégis dicsér a tanár. A szemétkedők, akiket sosem csípnek
el. A bunkók, akik a társadalmi ranglétra legfelső fokára másznak.
Hát, többé nem. Legalábbis Fortuna Beachen semmiképp.
Új ítélőbírót kapott a város.
Vidáman kelek fel és csinálom végig a szokásos reggeli menet-
rendet: bevetem az ágyamat, megmosom a fogamat, felöltözöm.
Úgy érzem, tele a nap lehetőségekkel. Tele az életem lehetőségekkel.
Ránézek az órára: 6:55 a nyári szünet legelső napján. Felöltöz-
tem, készen állok, még a rúzsomat is magamra kentem, meg min-
den, viszont mindenki más még alszik. Tudom, hogy kimerültnek
kellene lennem, hiszen Jude-dal csak éjfél után értünk haza, mégis
teljesen éber vagyok.
Leülök az ágy szélére, a térdemen dobolok. Általában imádom a
napnak ezt a részét, amikor egyedül én vagyok még csak ébren a
családból. A béke és a magány ehhez hasonló, ritka pillanatait meg
kell ám becsülni. A tanév során, ha csak lehet, próbálok korán kel-
ni, hogy nyugodtan elvégezhessem a feladataimat, és ne kelljen a
szüleim meg a húgaim nyaggatását hallgatnom, de most nem tu-
dom, mitévő legyek.
Nincs házi feladat. Nincs beadandó. Nincs mit csinálnom.
A könyvespolcomra nézek, felmerül bennem, hogy talán olva-
sok egy kicsit, de tudom, hogy képtelen lennék odafigyelni.
Megakad a tekintetem a tegnap este kipakolt mappákon és füze-
teken. Glédában állnak az asztalom sarkán.
Quint mappája van a legtetején, az a szerencsétlen fóka
visszanéz rám a borítóról.
Felkapom. A gyűlöletes öntapadós cetli láttán elhúzom a szá-
mat. Nem akarom kinyitni. Nagy a kísértés, hogy apró cafatokra
tépjem, és kidobjam az ablakon, de azzal szemetelnék, úgyhogy in-
kább nem teszem. Valamiféle félelem kerülget, ahogy odaviszem az
ágyamra, és hátradőlök a párnáimra.
De mitől is félek egész pontosan? Hogy talán mégis tévedtem?
Hogy megdöbbentő módon Quint tényleg jó munkát végzett? Hogy
a szöveg olvasmányos, alaposan alátámasztott és összességében vé-
ve zseniális? Hogy mégis én vagyok a gyenge láncszem a párosunk-
ban?
Újra elolvasom Mr. Chavez megjegyzéseit, de ezúttal a Quintre
vonatkozó kritikára összpontosítok. A kivitelezés zavaros. Az írás is
csapong. Hát igen. Ezek a tények. Biztos lehetek benne, hogy nem
valami zseniális irodalmi mű. Vannak benne hibák.
Mégis jobb jegyet kapott, mint én, mint ketten együtt.
Megacélozom magam, és kinyitom a mappát.
Meglepődöm, sőt, talán még lenyűgözőnek is tartom egy kicsit
Quint munkáját, ahogy belekezdek a tüzetesebb tanulmányozásá-
ba. Az első benyomás sokat számít, és ez a beadandó bizony a leg-
kevésbé sem olyan, mint amilyenre számítottam. A szokásos, min-
den órán elvárt 12-es betűméretű, dupla sortávú, Times New Ro-
man betűtípusú szöveg helyett Quint újságcikként szerkesztette
meg a szöveget, a két sorkizárt oszlopot különféle állat- és tengeri
fotókkal tűzdelte. A különböző részek felett félkövér akvamarin
cím díszeleg, a fotók alatti szöveg jól szerkesztett, ügyes munka.
Még egy halvány, bézs élőlábat is beszúrt a lapok aljára: A tengeri
élővilág megóvása ökoturizmus segítségével, Prudence Barnett és
Quint Erickson.
Összességében jól néz ki. Elegáns. Sőt, profi. Egyáltalán nem er-
re számítottam, és kicsit bánom már a történteket. Quint ilyesmire
képes, és nekem fogalmam sem volt róla?
És a képek… Mindegyik oldalon van legalább egy fotó, és épp-
olyan lélegzetelállítóak, mint amennyire rémisztőek. Fekete olajban
fuldokló tengeri madarak. Fókák mély vágással az oldalukon.
Oroszlánfókák tucatnyi horoggal a bőrükben. Sosem hittem igazán
abban, hogy egy kép többet ér minden szónál, de el kell ismernem,
hogy ezek a fotók nagyon hatásosak. Görcsbe ránduló gyomorral
térek vissza az első laphoz.
Olvasni kezdem a szöveget, és… máris nem vagyok annyira le-
nyűgözve.
Elgépelések. Helyesírási hibák. Véget nem érő mondatok.
Összefüggéstelen, már-már érthetetlen kijelentések.
A csudába! Mégis hogy ment át Quint nyelvtanból kilencedik-
ben?
Azok a részek viszont, amiket képes vagyok anélkül végigolvas-
ni, hogy fintorognék, és piros tollat akarnék ragadni, szenvedélye-
sek, és tele vannak meglepően releváns tényekkel és statisztikai
adatokkal. Quint rengeteget ír arról, hogy az emberek viselkedése
milyen negatívan befolyásolja a helyi ökoszisztémákat. Részletesen
kifejti, hogy számos tengeriállat-populáció csökkenő tendenciát
mutat, és miféle hatással van rájuk a szemetelés, a
környezetszennyezés és a túlhalászat. Sokkal többet ír erről, mint
amennyit én szükségesnek ítéltem volna. Hiszen a beadandó az
ökoturizmusról szól, nem a környezetkárosodásról. De azt el kell is-
mernem, hogy rengeteg a tudományos vonatkozás. Még tanulok is
belőle pár dolgot, olyasmikre mutat rá, amiknek legszívesebben
utánanéznék, hogy tényleg így van-e, és rengeteg olyan statisztikai
adatot belefoglalt a szövegbe, ami alapján – ha nem szabályozzák
nagyon gondosan – az ökoturizmus valójában többet árt, mint
használ azoknak a helyeknek, amiket a látogatók elméletileg meg
akarnak óvni.
Quint ismét nő valamennyit a szememben, aztán végre-valahá-
ra elérek a beadandó azon részéhez, ahol a Fortuna Beach-i élénk
ökoturizmus kialakítását szolgáló javaslatainkat kellene taglalnia.
Arra számítok, hogy a következő néhány oldal ismerős lesz. Hiszen
ezt átbeszéltük azon a néhány tanórán, amikor Mr. Chavez hagyta,
hogy a projekten dolgozzunk. Nagyon kíváncsi vagyok a jól kigon-
dolt tervem szöveges változatára. Az üdülőre. A tengeri kalandok-
ra. A tengerparti bulikra. Arra a rengeteg dologra, amitől csapatos-
tul jönnek majd a turisták Fortuna Beachre, hogy szórakozzanak,
felfedezzék a környéket, és jó alaposan megvédjék a környezetet.
Csakhogy… ilyesmiről szó sem esik. Quint nem ír az üdülőről.
Kihagyja a zseniális hajós és búvártúrákat. Meg sem említi a fürdőt
meg a természetes, bioalapanyagokat felhasználó kezeléseket!
Ehelyett, Quint szerint, azért jönnek majd Fortuna Beachre a tu-
risták, hogy… önkénteskedjenek az állatmenhelyen.
Hangosan felnyögök, és az ágytámlának döntöm a fejem. Még
fáj egy kicsit a koponyám, emlékeztet az esésemre.
Most komolyan? Akárhányszor beszéltünk a projektről, Quint
mindig ragaszkodott hozzá, hogy koncentráljunk a Fortuna Beach-i
Tengeri Állatok Menhelyére. Úgy vélte, hogy akik valóban szeretné-
nek segíteni az óceáni élővilágon, azok örömmel eljönnének a men-
helyre, segítenének gondoskodni az állatokról, megtanulnák, hogy
megy egy rehabilitáció, és miképpen változtathatnak az életmódju-
kon.
Valahányszor megemlítette, a szememet forgattam, ahogy most
is. Miért akarna a közösség egy állatmentő központot építeni, ami-
kor építhetnek fürdőt is? Milliomosokat akarunk bevonzani, nem
hippiket!
Dühöngve olvasom végig az utolsó néhány bekezdést, majd a
legutolsó oldalra lapozok. Legalább irodalomjegyzéket is mellékelt,
de azért az feltűnik, hogy a fotók lelőhelyét nem említette meg, ami
véleményem szerint a lehető legsúlyosabb vétség egy házi feladat-
nál.
Megakad a pillantásom az egyik forráson, és megdermedek. A
többi felsorolás főleg honlap, meg néhány magazin és könyv a rend
kedvéért, ez viszont egy interjú.
Rosa Erickson, a Fortuna Beach-i Tengeri Állatok Menhelyének
alapítója és tulajdonosa. Az interjút készítette: Quint Erickson.
– Álljunk csak meg egy pillanatra! – motyogom, és kihúzom ma-
gamat ültömben. – Tényleg létezik a menhely?
Leveszem az éjjeliszekrényemen heverő telefonomat a töltőről,
és gyorsan rákeresek. És tényleg… Hivatalos honlapjuk ugyan nin-
csen, de megtalálom a cég adatait egy címmel, pár kilométerre a
városközponttól, északi irányban. Még egy kis kutakodás után a
név is felbukkan ismét. Rosa Erickson.
– Te szemétláda!
A takaróra hajítom a telefont, felpattanok, és elkezdek fel-alá
járkálni. Nem tudom, ki ez a Rosa, hogy Quint anyja, nagynénje,
nagymamája vagy kicsoda, de nyilván rokonok. Mégis miért nem
említette meg, hogy a menhely, amit annyira szeretett volna beleír-
ni a beadandóba, egy valódi, létező hely? És hogy személyes kap-
csolatban áll velük? Ha ezt tudom, teljesen másképpen dolgozom ki
a projektet. Koncentrálhattunk volna arra, hogy milyen hatással
vannak a közösségre a menhelyek, vagy konkrétan bemutathattuk
volna, miféle munkát végeznek a menhelyen. Az nagyon menő lett
volna! Meghívhattuk volna ezt a Rosát, hogy beszéljen az órán, még
talán egy szuper kirándulást is engedélyezett volna nekünk az isko-
la.
 Zseniális lehetett volna a projektünk!
Mégis hogy tarthatta ezt Quint titokban? És ami még fontosabb,
miért tette? Miért nem mondta el?
Megtorpanok, és haragosan a beadandóra meredek. Becsukó-
dott, amikor felugrottam az ágyról, és már megint az öntapadós
cetlit látom. Az a hármas gúnyolódik velem.
Legalább már jobban értem Mr. Chavez megjegyzéseit. Szinte
semmi sem köti össze a makettemet Quint beadandójával, nem lát-
szik, hogy csapatként dolgoztunk volna egy közös projekten. De ez
nem az én hibám, és nem hagyom, hogy ez az egész lehúzza az átla-
gomat csak azért, mert Quint nem volt hajlandó közölni velem ezt
az igen fontos információt.
Felkapom a telefonomat, és ismét ránézek a menhely címére.
Nem érdekel sem Mr. Chavez, sem a szabályai! Igenis újracsiná-
lom a projektet, és olyan csodálatos lesz, hogy kénytelen lesz meg-
adni nekem a jegyet, amit valóban megérdemlek.
 Tizenkettő

Apa a konyhában van, egyedül ül az asztalnál egy csésze kávéval

meg a Rolling Stone magazin legújabb számával.
Felpillant, amikor belépek, aztán ránéz a sütő órájára.
– Még nyolc óra sincs, máris ébren vagy. Nyári szünet van, nem?
– Apa, mikor volt nekem szokásom nyolc után kelni, szünet ide
vagy oda? – Beteszek egy szelet kenyeret a pirítóba. Egy rakás ba-
nán van a pulton, de ma reggel nincs kedvem a turmixgéppel pepe-
cselni. – És ha nem tudnád, bőven van mit csinálnom!
–  Tényleg? – kérdezi apa kuncogva. – Remélem, azért nem fog-
lalnak le nagyon bokros teendőid. Anyátokkal eszünkbe jutott pár
dolog, amit a nyáron csinálhatnátok.
Azonnal riadókészültségbe ugrom, felvont szemöldökkel nézek
rá.
– Mint például?
– Hát… – Egy feltöltőkártyával megjelöli, hol tartott, és becsukja
a magazint. – Csak vacsoránál akartuk megbeszélni veletek a dol-
got, de ha már így rákérdeztél… Arra gondoltunk, besegíthetnétek
Jude-dal a boltban.
Rámeredek. Segítsünk be a boltban?
A lemezboltban?
Már látom is lelki szemeimmel a következő három hónapot, tele
tudatlan turistával, akik azt gondolják, hogy egy régimódi lemez-
bolt hű, milyen izgalmas, meg idegesítő „műértőkkel”, akik vég nél-
kül arról szónokolnak, hogy a digitális zene lélektelen, öregem, meg
azokkal az emberekkel, akik bejönnek, hogy megpróbálják ránk
sózni a nagyapjuk gyűjteményét, és nem értik, miért csak ötven
centet adunk a Hotel California kopott példányáért.
Apára meredek, tudom, hogy rossz ötlet lenne hangosan felne-
vetni, úgyhogy csak ennyit mondok:
– Ó!
Ennél több nem jut eszembe. Ó.
Apa érzi, mennyire nem hoz lázba a dolog, úgyhogy vidámból és
reményteljesből gyorsan regulázóba vált.
– Mint azt te is tudod, ez egy családi vállalkozás. És te is ennek a
családnak a tagja vagy.
– Igen, nem az, tudom – vágom rá. – Csak…
Elhallgatok, kifogást keresek. Bármilyen kifogást. Bármit, csak
azt ne kelljen mondanom, hogy a legkevésbé sem szeretném a lepuk-
kant lemezboltotok pultja mögött tölteni a nyaramat, átvenni azt az
áporodott szagot, és azt válaszolgatni a törzsvásárlóknak, hogy
nem, bocsi, nem jött új hair metal az elmúlt egy hétben.
–  Csak… arra gondoltam, hogy… önkénteskednék – csúszik ki a
számon.
Várjunk csak! Mi van?
Apa felvonja a szemöldökét, és gúnyosan azt kérdezi:
– Önkénteskednél? Hol, a sétányon?
Felháborodás hevíti a mellkasomat. Annyira azért csak nem le-
het meglepő, hogy hajlandó lennék jó célra fordítani a szabadidő-
met. Általánosban heti két alkalommal foglalkoztam óvodásokkal
és elsősökkel iskola után, ami leginkább azt jelentette, hogy mesét
olvastam nekik, de akkor is! Hiszek a jótettekben és a jótékonyko-
dásban. Lehet, hogy mostanában nem igazán maradt időm ilyesmi-
re, de azért nem kellene azonnal gyanakodni, ha valami jót akarok
cselekedni.
–  Nem, nem a sétányon – felelem, kigúnyolva a döbbenetét. –
Van egy hely, úgy hívják, hogy… ööö… Fortuna Beach-i Menhely.
Bajba jutott állatokon segítenek. Oroszlánfókákon meg ilyesmi.
Meggyógyítják őket.
Legalábbis feltételezem, hogy ezt teszik. Azt a részt csak átfutot-
tam Quint beadandójában, úgyhogy csak nagyjából tudom, miért
hozták létre a menhelyet.
– Ó! – feleli apa.
Ismerem ezt az ó-t. Több oldalt tele lehetne írni apa zavarodott-
ságával, és ezt mind sikerült belesűrítenie ebbe az egyetlen ó-ba.
Ó, nem is tudtam, hogy szereted az állatokat. Ó, hiszen olyan
régóta nem beszéltél már semmiféle önkénteskedésről. Ó, azt hit-
tem, az egész nyári szünetet Arival akarod tölteni, fagyizni, meg
számolni a napokat addig a pillanatig, amikor már nem néznek rád
ferde szemmel azért, mert az egyetemi jelentkezéseden rugózol. (A
jelek szerint a harmadik év kezdete előtt semmiképp sem jön el ez
a pillanat, de már összeírtam az elvégzendő feladatok listáját arra a
napra.)
De apa ezeket nem mondja ki hangosan. Csak annyit felel:
– Még sosem hallottam róluk.
– Nem, én sem. Egy barátom mesélt róla.
Szó szerint kiráz a hideg a gondolatra, hogy barátként utaltam
Quintre, de visszafordulok az épp elkészülő pirítósomhoz, és arra
koncentrálok, hogy jó vastagon megkenjem mogyoróvajjal.
– Ez ilyen iskolai dolog?
Habozok.
– Olyasmi… Meg hát… tudod. Gondoltam, jó lenne tenni valamit
a közösségért meg a helyi… tengeri… élővilágért. – A mosogatóba
teszem a kést. – Gondoltam, odamegyek ma, és megkérdezem, segít-
hetek-e. – Tétovázom, bizonytalanul elmosolyodom, majd hozzáte-
szem: – Már ha ez rendben van így.
Apa szemöldöke összeszalad.
– Hát… – húzza el a szót bizonytalanul. Látom a fogaskerekeket
a fejében, próbálja eldönteni, mi lenne a legjobb szülői hozzáállás.
Ragaszkodjon hozzá, hogy segítsek a családi vállalkozásban, így ne-
velve felelős, dolgos gyereket, vagy támogassa a hirtelen jött érdek-
lődésemet az önkénteskedés és az állatok jóléte iránt? Végül megkö-
szörüli a torkát. – Tudod, mit? Menj el oda, beszélj velük, hátha ne-
ked való a dolog, én pedig beszélek anyáddal, és vacsoránál megvi-
tatjuk a témát. – Elégedett biccentéssel fejezi be a mondatot. Szinte
látom rajta, hogy lelkesen gratulál magának, amiért sikeresen meg-
oldott egy újabb szülői dilemmát. Vagy legalábbis elhalasztotta ad-
dig, amíg ki nem kéri anya véleményét. – Elvigyelek?
– Nem, köszi. Biciklivel megyek. Csak pár kilométerre van.
Apa ismét bólint, de aztán mintha végiggondolna valamit.
–  Tudod, Pru, korábban csak vicceltem azzal, hogy a sétányon
akarod tölteni a nyarat. Nagyon keményen dolgoztál idén. Megér-
demled, hogy pihenj a szünetben. Úgyhogy… nyugodtan önkéntes-
kedj azon a menhelyen, vagy bejöhetsz hozzám az üzletbe, bármi,
ami jólesik. De azért néha élvezd ki a napsütést is, jó?
Rámeredek. Olyan ártatlanul mondja, mégis azt érzem, hogy
van egy aprócska, rejtett támadás a szavai mögött. Ne dolgozz
annyira keményen, hogy közben elfelejts szórakozni!
Miért érdekel mindenkit ennyire, hogy szórakozom-e? Hogy pi-
henek-e? Igen, keményen dolgozom. Igen, hiszek abban, hogy gya-
korlatiasan, hatékonyan, a lehető legjobban kell végezni a feladata-
imat. Mi a baj ezzel?
De nem öntöm szavakba a gondolataimat. Inkább feszülten apá-
ra mosolygok.
– Köszi a tanácsot! Meggondolom.
Apa felsóhajt.
– Tégy úgy!
Visszafordul a kávéjához és a magazinjához, kiélvezi a testvére-
im ébredését megelőző, röpke magányt.
Felkapom a pirítósomat, és megindulok az ajtó felé. Már a fe-
jemre csatoltam a sisakot, és betömtem a számba a kenyér maradé-
kát, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy érezzem magamat
a füllentés miatt. Még csak véletlenül sem terveztem azt, hogy vala-
mi nonprofit szervezetnél önkénteskedek a nyári szünetben, leg-
alábbis feltételezem, hogy a menhely nonprofit, de ez még nem tel-
jesen világos számomra. Bármi legyen is az igazság, ha tényleg ön-
kénteskedni akartam volna valahol, akkor olyasmit választok, mint
a hírlevélírás a helyi ifjúsági egyesületnél, esetleg könyvmegállót
hozok létre a főutcán, jótékonysági sütivásárt rendezek valamilyen
szegény, harmadik világbeli kölyök iskoláztatásáért… Ilyesmi. De
tengeri teknősök, vidrák meg miegyebek, amik ezen a helyen van-
nak? Mármint, nincs bajom az állatokkal. És valamit kezdenem kell
ezzel a Mr. Chavez-féle projekttel is, és úgy tűnik, ez a legjobb mód-
ja.
De akkor is. Nem pont ez a téma a szívem csücske.
Talán, ha rosszul alakulnak ma a dolgok, előrukkolhatok egy B
tervvel. Keríthetek egy másik szervezetet, ahol önkénteskedhetek –
egy olyat, ami testhezállóbb számomra –, és elmondom a szüleim-
nek, hogy változott a terv.
Egy könyvmegállót tényleg jó móka lenne összerakni…
Megtorpanok, a homlokomat ráncolom a gondolatra. Valami azt
súgja, hogy ebben nagyon kevesen értenének velem egyet. Lehet,
hogy ami szerintem kellemes, pihentető, élvezetes, az mindenki
másnak egészen más élmény?
De akkor velem van a baj, vagy velük?
Megrázom a fejemet. Bármi legyen is ezzel az önkénteskedéssel,
legalább jól fog mutatni az egyetemi jelentkezésemen. Lehet, hogy
nem egy tengeri állatok megsegítésén dolgozó menhelyen tervez-
tem eltölteni a nyaramat, de egyértelmű, mennyit profitálhatok be-
lőle hosszú távon. Már látom is magam előtt a szívmelengető felvé-
teli esszémet, amiben azt ecsetelem, hogy az önzetlenségemnek kö-
szönhetően jobb hellyé vált a világ. A jövendőbeli önéletrajzom egy
fokkal jobb lesz a vetélytársaiménál, ha egyszer ilyen imponáló
munkát végzek a szabadidőmben.
Remek lesz, ismételgetem magamnak újra meg újra, miközben a
biciklipedált taposom.
A lehető legjobb.
A lemezboltban töltött nyárnál biztosan jobb.
A sós szél frissítően cirógatja az arcomat, kócolja a hajamat. Kel-
lemesen meleg a reggel. Rengeteg kutyát sétáltató ember mellett
haladok el, néhány gyerek az előkerti locsoló vizében pancsol. El-
gurulok egy füvet nyíró idős férfi meg egy rakás festő mellett, utób-
biak épp felállványoznak egy házat. Jó páran szintén biciklire pat-
tantak – néhányan biciklis öltözékben, mások fürdőruhában. Ked-
vesen egymásra mosolygunk.
Lefékezek egy vegyesbolt előtt, várom, hogy zöldre váltson a
lámpa. A mellettem álló autó lehúzott ablakán zene árad kifelé, el-
mosolyodom a Good Day Sunshine hallatán. A kormányon dobolok,
dúdolom a dalt. Még el is képzelem, ahogy ezt éneklem a következő
karaokeesten – már ha elmegyünk a következőre.
A beszólogatóktól meg a kiömlött italtól eltekintve egész jó mó-
ka volt.
Elmerülök a gondolataimban, azon morfondírozom, hogy akár
még egy duettre is hajlandó lennék Arival, amikor a lámpa sárgára
vált. Megigazítom a pedált, felkészülök az indulásra, és a vegyes-
bolt parkolója felé pillantok. Egy fénylő terepjáró áll be az egyik
helyre.
Mintha lézerszemem lenne, úgy húzom össze.
A mozgáskorlátozott parkolóhelyre állt be. De a kocsi rendszám-
tábláján nincs kerekesszékes pálcikaember, a visszapillantó tükör-
ről sem lóg igazolvány.
Felemelem a biciklim első kerekét a járdára. Ahogy közelebb
érek, alaposabban is szemügyre veszem az autót, azt nézem, meg-
érdemli-e az illető a bejárathoz legközelebb eső helyet, amire
amúgy sokan vágynak. Ide csak annak lenne szabad parkolnia, aki-
nek tényleg szüksége van rá.
Kinyílik a sofőrülés felőli ajtó, és egy középkorú férfi száll ki,
hogy aztán besiessen az üzletbe. Amennyire meg tudom állapítani,
nem mozgáskorlátozott. Még csak nem is biceg.
És nincs vele utas.
Undorodva megrázom a fejem. Mégis kinek képzeli magát? Hi-
szen bármelyik pillanatban megjelenhet valaki, akinek valóban
szüksége van erre a helyre! A szerencsétlen idős nagymama kény-
telen lesz majd keresztülbotorkálni a parkolón a járókeretével vagy
a botjával?
Megmozgatom az ujjaimat, érzem, ahogy áramlik beléjük a vér.
Egy pillanatig meg vagyok győződve róla, hogy nem történik majd
semmi. Csak áltatod magadat, Prudence!
De a kétségekre fittyet hányva jó erősen ökölbe szorítom a keze-
met.
Amint így teszek, egy sirály repül el felettem, és egy tökéletes,
fehér folt landol a terepjáró szélvédőjén, pont a sofőrülés felőli ré-
szen.
Úgy meglepődöm, hogy felnevetek, eltakarom a számat a ke-
zemmel. Telitalálat!
A következő pillanatban a férfi egyetlen energiaitallal a kezében
kisiet. A kocsija láttán elkáromkodja magát.
Megfordítom a biciklimet, és visszagurulok az utcára, az egész
testem bizsereg az elégedettségtől.
Ezután már jóval izgalmasabb az út. Radarként figyelem a kör-
nyezetemben történő igazságtalanságokat. Az új képességem az ujj-
hegyeimen bizsereg, készen arra, hogy szabadon eresszem. Nagyon
szeretném újra bevetni, és hirtelen mindenhol csak a lehetőségeket
látom.
Elhaladok egy csapat általános iskolás srác mellett, akik egy au-
tomatát püfölnek Ike kisboltja előtt.
Ökölbe szorítom a kezemet, mire a lopott üdítők az arcukba rob-
bannak.
Észreveszek egy kislányt, aki kövekkel dobál egy mókust. A kö-
vetkező pillanatban beveri a lábujját, és visítva rohan az anyjához.
Az egyik buszmegállóban egy férfi illetlenül egy arra kocogó nő
után fütyül. A nő arca megfeszül, úgy tesz, mintha meg sem halla-
ná. Amikor a férfi előrehajol, hogy megcsodálja a nő fenekét, felsza-
kad a farmer a saját hátsóján.
Nagyon belelendülök. Remegek a boldogságtól. Tudom, hogy
eszemet vette az erőm, de nem én kértem ezt a képességet, szóval
nyilván tehettem valamit, amivel kiérdemeltem.
Már csak pár utcányira járok a menhelytől, amikor elhaladok
egy hirdetőtábla mellett, amit nyilván százszor láttam már, csak so-
sem figyeltem rá igazán. Valaki nekidöntött egy létrát, és odafent
áll bő pulcsiban meg zöld sapkában. Festékspray van a kezében.
Lefékezek, egy kicsit megdöbbent, hogy valaki képes fényes
nappal így megrongálni egy hirdetőtáblát.
A hirdetés a Blue burgerezőjéé, egy olyan helyé, ami már az
1960-as évek óta megkerülhetetlen a környéken. Jobb oldalt egy óri-
ási kép van az egyik sajtburgerükről, tele uborkával, salátával és a
krémes szósszal, ami a specialitásuk. A háttérben egy zöldellő vi-
dék látszik két fekete-fehér foltos, elégedetten legelésző marhával.
A szlogent szövegbuborékban nyomtatták a fejük fölé: BOLDOG
MARHÁK VAGYUNK, ÍGY TÉGED IS BOLDOGGÁ TESZÜNK!
De a rongáló egy X-szel áthúzta az üzenetet, és valami mást kez-
dett el írni a marhák fölé.
Fellobban bennem a harag. Ez egy helyi vállalkozás! Egy köztu-
lajdonban lévő hirdetőtábla! És valaki kénytelen lesz helyrehozni
vagy fizetni azért, hogy kicseréljék!
Fújok egyet, és ökölbe szorítom a kezemet.
A rongáló lehajol, hogy egy másik színű festéket vegyen elő… és
megcsúszik.
A létra megremeg. Sikolyt hallok, és rádöbbenek, hogy egy lány
az.
Lezuhan.
Lassított felvételben látom. A létra felé kap, de hiába. Legalább
három métert zuhan. Fű és gyomnövények vannak alatta, nem asz-
falt, de akkor is… Hallom a reccsenést.
Görcsbe rándul a gyomrom, a hányinger kerülget a borzalmas
hangtól és a lány fájdalomsikolyától.
Leesik a fejéről a sapka. Fényes fekete haját két szoros kontyba
tűzte a füle mögött.
Nagyot dobban a szívem. Morgan az, Quint barátja a karaoke-
estről.
Az egyik fának döntöm a biciklimet, és már rohannék keresztül
az úton, hogy segítsek neki, de az egyik autó lehúzódik, és a benne
ülő nő telefonnal a kezében már fut is felé. Szentséges ég, jól vagy?
Hívom a mentőt!
Nagyot nyelek, és hátralépek. Még mindig kavarog a gyomrom.
Hideg verejték gyöngyözik a tarkómon, és a biciklissisakom túl ne-
héznek tűnik, szorít. Nem törődöm vele, visszamászok a bicikliülés-
re.
Megfordulok, és amilyen gyorsan csak tudok, eltekerek az ellen-
kező irányba.
 Tizenhárom

Egy közeli parkba megyek, majd a földre döntöm a biciklimet, és le-

rogyok egy fapadra. A sisakomat letépem a fejemről, a tenyerembe
támasztom a homlokomat. Újra meg újra magam előtt látom azt a
pillanatot, amikor Morgan lába megcsúszott. Amikor elvesztette az
egyensúlyát. Amikor felkiáltott és lezuhant.
Ez az én művem. Én okoztam.
Akár meg is ölhettem volna.
Jó sokáig tart, mire megnyugszom. Mire nem ver olyan hevesen
a szívem, és képes vagyok racionálisan végiggondolni, ami történt.
Még hosszabb időbe telik, mire meggyőzöm magam, hogy nem,
természetesen nem én csináltam.
A büntetések nem tőlem származnak. Igen, arra gondoltam,
hogy valaminek történnie kellene ezekkel az emberekkel, de az
univerzum döntötte el, hogy egész pontosan mi legyen a bünteté-
sük. Én sosem kértem volna, hogy essen le valaki egy létráról, még
akkor sem, ha törvényt szeg. Ezt az univerzum csinálta.
Egyébként is, ha valaki hibás, akkor az maga Morgan. Ő tette ki
magát veszélynek azzal, hogy felmászott oda. Valószínűleg eszébe
sem jutott rögzíteni a létrát. Vagy talán alapból ilyen ügyetlen.
Egyébként is, nyilván megérdemelte. Ártott valakinek a tettei-
vel. Egy helyi üzlettulajdonos megélhetését fenyegette. A kedves kis
tengerparti városkánk szépségét. És amúgy is olyan arrogáns volt,
amikor megismerkedtünk az Encantóban, folyamatosan csak a tele-
fonját bámulta, még akkor is, amikor mások felmentek a színpadra.
 Az univerzum tudja, mit csinál. Nyilván. Hiszen mégiscsak az
univerzumról van szó.
Beletelik némi időbe, hogy ne remegjen a kezem.
Tudom, hogy görcsösen magyarázatot keresek arra, ami történt,
de mi egyebet tehetnék? Hinnem kell, hogy az univerzum mellet-
tem áll.
Veszek néhány tudatos, mély lélegzetet, igyekszem megszaba-
dulni a negatív energiától, majd visszamászok a biciklimre.
Közelebb vagyok a menhelyhez, mint hittem, és az út további
részében egyszerűen végiggurulok egy kétsávos, ciprusokkal és túl-
burjánzó szederbokrokkal szegélyezett úton. Nemhogy
rosszalkodókat nem látok, de az égvilágon senkivel sem találko-
zom. Csendes utca, azt hiszem, még sosem jártam erre. Elég messze
van a főutcától és a tengerparttól ahhoz, hogy ne vonzza a turistá-
kat. A fák mögül elővillan egy-egy távolabbi tanyaház csirkékkel,
kecskékkel, és jó nagy földterülettel övezve.
Majdnem eltekerek a menhely mellett. Az utolsó pillanatban hú-
zom meg a féket és teszem le a lábamat az úttestre.
Fogalmam sincs, milyen elvárásaim voltak a menhellyel szem-
ben, de sikerült alulmúlnia őket. Hirtelen egyértelművé válik, miért
nem mellékelt Quint egyetlen képet sem a beadandójában erről a
valóban létező, állatvédő „turistacsalogató” helyről. Azt hiszem, egy
akváriumra számítottam. Valami szép, modern épületre hatalmas
parkolóval, ahová számtalan busznyi gyerek érkezhet tanulmányi
kirándulásra. Egy oktatási központra, ahol különféle táblák magya-
rázzák, milyen kényesek az óceáni ökoszisztémák, és milyen sokat
segíthetünk azzal, hogy kevesebb palackozott vizet iszunk és in-
kább fenntartható halászati technikával kifogott halat eszünk. Óri-
ási üvegtartályokat vizionáltam, tele trópusi halakkal, néhány fel-
felrikoltó oroszlánfókával, talán egy hatalmas, elkerített részt bál-
náknak és delfineknek. Meg egy medencét, ahol meg lehet simogat-
ni a tengericsillagok durva felső részét, és a tengerisünök az ember
ujjára tekerhetik a szúrós tüskéiket.
Ahogy befordulok a murvás parkolóba, rádöbbenek, hogy a Pix-
ar-féle Szenilla nyomában című meséből képzeltem el az ócenáriu-
mot. Egy modern, elegáns helyet. Aminek a hangszóróiból pár per-
cenként olyan oktatószövegek áradnak, amiket Sigourney Weaver
mondott fel.
Ami végső soron elég irreális elvárás volt. Ha lenne Fortuna
Beachen ilyesfajta intézmény, arról biztosan hallottam volna már.
De a valóságban a Fortuna Beach-i Tengeri Állatok Menhelye
elég… kicsi. És kívülről elég semmilyennek tűnik.
Még tekerek, amikor megcsap a döglötthal-szag. Nincs biciklitá-
roló, úgyhogy a bejárathoz közeli lépcső korlátjának döntöm a brin-
gámat. Leveszem a sisakomat, a kormányra akasztom, és végigné-
zek a kis, emeletes épületen. Hosszú, de keskeny, a teteje lapos, a fa-
lakat betonból építették. Iparinak tűnik. Praktikusnak. Cseppet sem
hívogató. Mentségükre szóljon, valaki megpróbálta feldobni a hom-
lokzatot egy réteg korallszínű festékkel.
Két fehér furgon áll a murvás parkolóban az oldalukon a men-
hely nevével és telefonszámával, a felirat arra biztatja az embere-
ket, hogy hívják fel őket, ha partra vetődött vagy sérült állatot talál-
nak. A kerítés mellett egy rakás láda áll, mellettük kennelek, olyas-
mi, mint egy sintértelepen. Néhány ideiglenesen felállított mű-
anyag tárolóépület is van a közelben, lakattal zárták le őket. Uga-
tást hallok, és beletelik egy pillanatba, mire eszembe jut, hogy nem
sintértelepen vagyok. Nyilván a fókák vagy az oroszlánfókák adják
ki ezt a hangot.
Egy pillanatra elgondolkozom, ugyan mit keresek én itt. Beadan-
dót kell írnom, egy jobbat az előzőnél, valamit, amivel meglágyítom
Mr. Chavez szívét, hogy hajlandó legyen engedni az idióta szabá-
lyaiból, és ma reggel teljességgel meg voltam győződve róla, hogy
ehhez ez a hely lesz a kulcs. Kiderítem, mi köze Quintnek a men-
helyhez, újraírom a prezentáció rám eső részét, hogy illeszkedjen
az ő beadandójához. Ha ügyesen csinálom, talán sikerül úgy lead-
nom a javított projektet, hogy Mr. Chavez ne tudja, Quintnek sem-
mi köze az egészhez. Mert hát… végül is van köze hozzá. Bizonyos
szempontból.
Azt hiszem, menni fog.
Ismét szemügyre veszem az épületet, és felhúzom az orromat,
amikor a só- és halszagot a tenger rothadó gyümölcseinek a szaga
veszi át.
Még nem köteleződtem el. Csak bemegyek, megnézem, mi a
helyzet, beszélek velük, kiderítem, ki Rosa Erickson, miféle kapcso-
lat fűzi Quinthez, és amit lehet, magamba szívok az átíráshoz. Az-
tán már itt sem vagyok, kész, vége. És hogy mit mondok majd a szü-
leimnek az önkénteskedéssel kapcsolatban…? Hát, majd kitalálom,
ha eljön az ideje.
Felfrissítem a rúzsomat, kisimítom a gyűrődéseket a pólómon,
és a bejárathoz megyek – egy kopott, sárga ajtóhoz, az alján levél-
bedobóval. Habozok, nem tudom, kopogjak-e. Ez egy cég, de nem
úgy tűnik, mintha bárki előtt nyitva állna.
Kézfejjel kopogok. Várok, de csak annak a tengeri állatnak a csa-
holását hallom, ami a hangzavart okozza.
Pár másodperc múlva elfordítom a kilincset. Az ajtó kinyílik, én
pedig bedugom a fejem a szűk előtérbe, ami egyfajta recepciós he-
lyiség, bár kisebb, mint a hálószobám otthon. Egy csapat légy züm-
mög a papíroktól roskadozó faasztal körül. Az egyik falon lambéria,
szinte ugyanolyan, mint a pincénkben lévő, amit utoljára a hetve-
nes években újítottak fel. Egy rakás bekeretezett fotó függ rajta, fér-
fiakat és nőket ábrázol, az egyiken locsolócsővel és partvissal a ke-
zükben vigyorognak a kamerába, a másikon karöltve állnak a ten-
gerparton, a harmadikon egy fémasztalon vizsgálnak egy tengeri
teknőst.
A szemközti falon egy nyitott ajtó, mögötte hosszú, keskeny fo-
lyosó. Gyorsan bepillantok, leginkább egy istállóra emlékeztet, egy
sor alacsony fal osztja kisebb részekre, külön helyeket alakítottak
ki az állatoknak. De széna helyett ezt a helyet linóleum borítja, és
trágya helyett haltól bűzlik.
Az ajtó mellett a falon egy film plakátja, ráadásul pont A cápáé,
az eredeti címmel, a Jawszal.
De nem is, közelebbről látom, hogy átszerkesztették. Az óriási
cápafej a mélyben valójában egy szürke motorcsónak felülről, az
úszó lány helyére pedig egy ártalmatlannak tűnő cápa került. A cím
is más: Laws, azaz törvények. Alatta felirat: AZ EMBEREK 11  400
CÁPÁT ÖLNEK MEG ÓRÁNKÉNT. A CÁPÁK 12 EMBERT ÖLNEK MEG
ÉVENTE. KÉRVÉNYEZZÜK A CÁPARITKÍTÓ  TÖRVÉNYEK MEGVÁL-
TOZTATÁSÁT!
– Óránként? – motyogom.
Igaz lehet ez a statisztika?
Ugyanakkor megborzongok a második szám láttán. Volt, hogy
szó szerint nem tudtam elaludni éjszaka, annyira rettegtem a gon-
dolattól, hogy egy fehér cápa leránt az óceán mélyére, pedig nem is
láttam A cápát.
Megakad a tekintetem egy fehér papírlapon. Valaki kinyomta-
tott egy másik átszerkesztett plakátot, és az előző mellé ragasztotta.
Ezúttal a cím helyett a Straws, azaz a szívószálak szó áll, az úszó
lány helyén egy tengeri teknős van, a mélyből feltörő mohó
„szörny” pedig egy rakás, cápafejjé összeálló szívószál.
Kuncogok. Milyen ötletes!
A tengeri állatok csaholása hirtelen felerősödik, mire a szúnyog-
hálós hátsó ajtó felé fordulok. Odakint egy óriási udvar terül el tele
drótkerítésekkel és kék műanyag medencével, és… azt hiszem,
megtaláltam a hangoskodókat.
Megkerülöm az asztalt, ügyelve, nehogy nekimenjek a magas
papírtornyok bármelyikének, és a szúnyoghálós ajtóhoz lépek.
Az udvaron nincsenek sem elegáns tartályok, sem hatalmas ak-
váriumok. Van viszont egy rakás fóka. Vagy talán oroszlánfóka.
Esetleg vidra? Nem tudom, de fényesek és egészen cukik, felváltva
pancsolnak a medencékben, aztán kergetőznek a víztócsáktól csil-
logó betonon.
Feltűnik, hogy bár jó néhány medence olyan kicsi, gyerekeknek
való, mint amilyet a főutcai vegyesboltban is lehet kapni, az udvar
túlsó végében vannak nagyobb, betonba süllyesztettek is. A drótke-
rítések tetejére erősített napellenzők, sátortetők és ponyvák foltok-
ban árnyékot kínálnak, ahova be lehet húzódni a ház fölé emelke-
dő nap elől. Egy rakás összegubancolódott locsolócső kígyózik végig
egyik elzárt résztől a másikig, és minden sarok tele van hűtőládák-
kal, medencetisztító hálókkal, súrolókefékkel és több műanyag vö-
dörrel, mint amennyit a helyi barkácsboltban találni.
Jobbra tőlem kivágódik egy ajtó, mire összerezzenek. Két,
ugyanolyan sárga pólót viselő nő lép ki az épület hátsó végéből. Az
egyik gyerekmedencéhez sétálnak, amiben egyetlen magányos állat
fekszik. A két közeledő nőt figyeli, megmozgatja a bajszát.
– Elnézést! – szólalok meg, és kinyitom az ajtót. Élesen csikorog-
nak a zsanérok.
A két nő felém fordul. Az egyikük nagyjából anyám korabelinek
tűnik, borzas fekete haját sietve összefonta. A másik nő idősebb, zö-
mökebb, talán a hetvenes éveit taposhatja, ősz haját kontyba tűzte,
és a nyakában lógó gyöngysor a legkevésbé sem illik az egyszerű
pólóhoz.
– Igen? – szólal meg a fiatalabb nő. – Segíthetek valamiben?
– Igen, talán. Prudence Barnett vagyok, egy projekten dolgozom
a helyi ökoturizmus témájában. Szerettem volna többet megtudni a
menhelyről. Hogy mit csinálnak itt, hogyan segítenek a helyi vadvi-
lágon és a közösségnek. Talán még… segíthetnék is? Önkéntes ala-
pon? Pár órát… Vagy feltehetnék néhány kérdést, ha nem túl elfog-
laltak?
Az idősebb nő felnevet, a hóna alá dugja a csíptetős tábláját.
–  Ó, drágám! Mi mindig elfoglaltak vagyunk. – Felsóhajt, és a
másik nőre néz. – Megnézem, elő tudok-e túrni pár tavalyi szóróla-
pot neki.
De a sötét hajú nő nem törődik vele. Összevont szemöldökkel fi-
gyel.
– Azt mondtad, Prudence?
– Igen, asszonyom. – Összeszedem a bátorságomat, és ellépek az
ajtótól. A legközelebbi medencére pillantok, ami az egyik kerítéssel
elzárt részen van. Az ott lévő állatoknak fel sem tűnik, hogy egy
idegen van a közelükben. Vagy csak nem érdekli őket. – Nem rabol-
nám sokáig az…
– A fortunai gimibe jársz? – szakít félbe.
Megtorpanok.
– Igen.
– Nahát! – A nő tetőtől talpig végigmér, de nem tudom, mi olyan
érdekes bennem. – Azt hiszem, ismered a fiamat. Quintet.
Megdermedek. Az arckifejezésem továbbra is semleges, nyu-
godt, pedig teljesen megdöbbentem. Ő lenne Quint anyukája? És…
Quint megemlített engem? Az anyukájának?
A fenébe! Képzelem, milyen rémes dolgokkal vádolt meg. Ha
csak feleannyit panaszkodott miattam, mint amennyit én panasz-
kodtam miatta, akkor borzalmasan nehéz lesz megkedveltetni ma-
gamat ezzel a nővel.
Egy pillanatra felmerül bennem, hogy elnézést kérek, kimentem
magam, aztán eliszkolok, de nem teszem. Szélesebben mosolygok,
próbálom elfelejteni, hogy Quinttel halálos ellenségek voltunk az
elmúlt kilenc hónapban. Talán, ha szerencsém van, csak annyit me-
sélt az anyukájának, hogy velem osztották párba biológián, és közö-
sen kellett megcsinálnunk a féléves beadandót.
– Igen – felelem extra lelkesedéssel a hangomban. – Ő volt a pá-
rom idén biológián. Rosa Ericksonhoz van szerencsém?
– Igen. – Elhúzza a szót. Elég értetlennek tűnik. – Tegezz nyugod-
tan! Ő itt Shauna, a menedzserünk.
 Shauna rám mosolyog, kerek arcán gödröcskék jelennek meg.
–  Örülök, hogy megismerhetem Quint egyik barátját! Kíváncsi
voltam, mikor hoz majd ide lányokat. Gondoltam, csak idő kérdése.
Kínomban felnevetek. Ó, ha tudná az igazat!
– Örvendek!
– Nyári iskolába jársz, vagy ilyesmi? – kérdezi Rosa.
–  Ó, nem. Csak… – Elhallgatok. Mennyit árulhatok el neki? –
Csak pluszfeladatot vállaltam. Mindenki azt hajtogatja, hogy túlsá-
gosan maximalista vagyok, de nem tudok ellene mit tenni! És… hát,
Mr. Chavez óráján elkezdtem őszintén értékelni a helyi tengeri élő-
világot. Nagyon szeretnék többet megtudni róla.
Most először sikerül olyan választ adnom, ami szemlátomást
tetszik Quint anyukájának.
– Ugye tudod, hogy ez nem egy nyilvános létesítmény? – kérdezi
Shauna. Leveszi a tollat a tábláról, megkocogtatja a papírlapokat. –
De biztos tudunk neked időpontot nézni. Rosa, megyek, megnézem
a naptárban a jövő heti programodat.
Dúdolva megindul az épület felé.
– Elnézést kérek! – fordulok Rosához. – Nem akartam így rátok
törni. Csak feltennék pár kérdést, mondjuk, a helyi tengeri élővilág-
ról meg arról, hogy milyen hatással van a turizmus ezeknek a gyö-
nyörű állatoknak az életére.
Rosa örömtelenül felnevet.
–  Hát, erről rengeteget tudnék mesélni – feleli szárazon. – De
Shaunának igaza van. Nem ez a legjobb nap erre. Sajnálom. Az
egyik önkéntesem nem jött el, és épp az imént hoztunk be egy
oroszlánfókát, most jár nálunk második alkalommal, ami… – Csaló-
dottan felnyög. De aztán legyint, félresöpri a frusztrációját. – Mind-
egy. Szomorú történet. Talán beszélhetnénk telefonon. Vagy gyere
csak, odaadom a névjegyemet, elküldheted a kérdéseidet e-mail-
ben!
–  Persze – felelem, ahogy Rosa elsétál mellettem, majd belép a
recepcióra. Feltúrja az egyik fiókot. – Természetesen. Az remek len-
ne.
Megtalálja és átnyújtja a névjegyét, aztán hátralép, két ujját az
ajkához érinti. Ismét aggodalmasan összevonja a szemöldökét.
– Ami azt illeti – szólal meg bizonytalanul –, valószínűleg Quint
is épp annyit tudna mesélni neked erről a helyről, mint én. Talán
beszélhetnél vele.
Felnevetek. Nem tudom visszafojtani. Ha ezt javasolja, akkor
nyilván mégsem hallott a csodásnak éppen nem nevezhető közös
munkánk részleteiről.
–  Nem – felelem, és közben máris azt kívánom, bár
visszaszívhatnám a nevetést. – Mármint biztos vagyok benne, hogy
ő is… Csak szerintem jobban festene a projektemen, ha a… – Lepil-
lantok a névjegyre. – A tulajdonossal és igazgatóval beszélhetnék.
Nem pedig, tudja… a fiával.
– Hát, lehet, de azt tudom, hogy a biológiatanárotok nagyon tá-
mogatta Quint itteni munkáját. Ha esetleg visszajönnél, akkor be-
szélhetünk az önkénteskedésről, amit említettél. Őszintén szólva
elég régóta nincsenek új embereink, szóval így hirtelen nem is tu-
dom, miben tudnál segíteni. De ha betanulsz, akkor jól jönne még
egy önkéntes.
–  Ja igen – felelem, zsebre rakva a névjegyet. – Az önkénteske-
dés. Igaz. Kár, hogy nincs senki, aki… be tudna tanítani. Biztos ren-
geteg idő és fáradság. Ami azt illeti, talán legjobb lesz, ha hagyom
is, hogy dolgozzatok tovább. De mindenképpen elküldöm a kérdé-
seimet. Köszönöm!
Rosa szeme sarkába ráncok gyűlnek, amikor mosolyog, és külö-
nös, hogy egyszerre tűnik túl fiatalnak és túl idősnek. Önkéntelenül
is a hasonlóságokat keresem közte és a fia között. Rosa haja és bőre
sötétebb, és a szemöldöke sem olyan túlburjánzó… bár, azt köszön-
heti a szemöldökszedésnek is, nem biztos, hogy genetika. Gyönyörű
nő, még látszik rajta, milyen volt fiatalon. Régebben jobban hason-
líthatott Quintre. De fáradtnak tűnik, mint aki túl sok stressznek
van kitéve az utóbbi időben. Mintha jó ideje valamiféle súly húzná
a vállát. Ehhez képest Quint gondtalanul magabiztos, mintha az ég-
világon semmi sem aggasztaná.
– Örülök, hogy benéztél – mondja végül.
– Nagyon köszönöm! – biccentek hálásan, majd hátrálni kezdek
az ajtó felé. – Akkor hagyom is, hogy…
Nekiütközöm valaminek, és megingok. Valaki megragadja a ka-
romat, nehogy elessek.
Hátrapillantok a vállam felett, és megdermedek.
Ahogyan ő is. Nem is engedi el azonnal a karomat.
– Ó! Quint! – Megkockáztatok egy mosolyt. – Hű! Milyen kicsi a
világ!
 Tizennégy

– Prudence? – dadogja Quint.

Ő is sárga pólót visel, és most már látom is a rányomott logót. A
FORTUNA BEACH-I TENGERI ÁLLATOK MENHELYE szavakat egy
teknősök, fókák és delfinek alkotta kör övezi.
– Mit csinálsz itt? – kérdezem, pedig elég egyértelmű a válasz.
Itt dolgozik.
De ez azt jelenti, hogy Quint Erickson dolgozik. Ha más nem, ön-
kéntes alapon. Vajon fizet neki az anyukája azért, hogy itt legyen?
Úgy könnyebb lenne megemészteni ezt a dolgot. De bárhogy legyen
is, amennyire nem érdekelte semmi az év során, nehezen képzelem
el, hogy képes lenne hosszabb ideig megtartani egy állást.
Talán az anyukájának nincs szíve kirakni őt.
Quint felvonja a szemöldökét, majd visszahúzza a kezét. Megke-
rül, belép a recepcióra, ami hirtelen túlzsúfoltnak tűnik így, hogy
már hárman vagyunk idebent.
–  Itt dolgozom – feleli. Aztán összehúzza a szemét, először
szkeptikusan, majd már-már öntelten. – Elolvastad a beadandót,
mi?
Összefonom a karomat.
– Előfordulhat.
Azt kívánom, bár ne lenne itt az anyukája, és most azonnal el-
kezdhetnék vele üvöltözni. Hirtelen újra rám tör a reggeli
bosszúságom. Teljesen a saját feje után ment a beadandóval, még
azt a kifejezetten fontos és talán felhasználható tényt sem közölte,
hogy az anyukája egy állatmenhelyet irányít.
– És? Jöttél kritizálni a helyesírásomat?
– Nem az lett volna az első megjegyzésem, de ha már így felhoz-
tad… Ugye tudod, hogy Fortuna nevét a-val írjuk, nem e-vel? 12
Quint állkapcsa megfeszül.
– Automatikusan kijavította a helyesírás-ellenőrző – feleli fapo-
fával.
– Miért nem olvastad át? – vágok vissza.
–  Na jó! – Gyakorlatilag kiabál. – Igazán örülök, hogy találkoz-
tunk! Kösz, hogy beugrottál!
Az anyukája megköszörüli a torkát, mire mindketten ránézünk.
Várakozásteljesen Quintre néz.
Quint már-már duzzogva húzza be a vállát, és lustán ide-oda
mozgatja a kézfejét köztem és az anyja között.
– Anya, ő itt Prudence. Prudence, az anyukám. Azt hiszem, emlí-
tettem már őt… egyszer. Vagy kétszer.
– Igen, pár perce bemutatkoztunk egymásnak – feleli Rosa. Rám
mosolyog. – Quint azt mesélte, hogy kivételesen komolyan veszed a
tanulást.
Quint szemlátomást egészen kínosan érzi magát ennek hallatán.
Mindketten tudjuk, hogy nem a komolyan veszem a tanulást kifeje-
zést használta. Inkább olyan szavakra eshetett a választása, mint a
parancsolgató. Vagy az irányításmániás. Vagy a semmi sem elég jó
neki. Ha szokott káromkodni az anyja előtt, akkor akár ennél csú-
nyábbat is mondhatott.
Bármit mesélhetett is neki, határozottan nem olyan kedves meg-
fogalmazásban tette, mint hogy komolyan veszem a tanulást.
– Ó! – vidul fel Rosa hirtelen. – Már tudom is, mi legyen! Majd te
betanítod őt.
Azonnal visszafordulok felé.
– Mi? Most?
–  Tökéletes megoldás! Már ismeritek egymást, dolgoztatok
együtt… Nem is értem, eddig miért nem jutott eszembe. – Felsóhajt,
és a füle mögé simítja a fonatából kicsúszott tincset. – Mostanában
azt sem tudom, hol áll a fejem.
– Álljon csak meg a menet! – fakad ki Quint. Ide-oda járatja kö-
zöttünk a tekintetét. – Miről beszélsz?
– Prudence – int felém az anyukája – azért jött el ma, mert szor-
galmi feladatot csinál biológiaórára, és szeretett volna első kézből
információt szerezni, akár még önkénteskedne is nekünk egy kicsit.
Quint lesújtó pillantást vet rám. Kínomban rámosolygok.
– Nekem nincs időm betanítani valakit, de tényleg jól jönne még
egy ember a nyárra. Aztán te beértél, és… nem is tudom. Mintha így
lett volna megírva.
Quint felvonja a szemöldökét.
– Szorgalmi feladat, mi?
Vállat vonok.
– Valahogy javítanom kell a jegyemen.
– Ó, és Quint… – Rosa hirtelen elszomorodva a fia vállára teszi a
kezét. – Akartam neked üzenetet írni, ha lett volna egy kis időm,
de… Lunát ma visszahozták. Devon’s Beachen találták meg, borzal-
masan dehidratált állapotban.
Quintet szemlátomást felzaklatja a hír. Úgy sejtem, Luna az
oroszlánfóka, amiről az anyukája korábban mesélt. Teljesen meg-
döbbent Quint reakciója. Meg sem próbálja palástolni, mennyire el-
szörnyed.
– Hogy van?
– Opallal van. Jelenleg semmi sem biztos. Tudod, milyen kritikus
ez az első néhány óra…
Quint nagyot nyel, majd bólint.
– Küzdeni fog. Ahogy a múltkor is.
Rosa nem tűnik ilyen bizakodónak.
–  Ezek szerint még mindig nehezére esik a vadászat. Félek… –
Reménytelen, csüggedt torokhangot hallat. – Talán nem fogjuk tud-
ni rehabilitálni. Ha túléli, el kellene gondolkoznunk egyéb megol-
dásokon is. Nem tudom még. Meglátjuk, mit mond Opal.
Quint a hajába túr, amitől az elülső tincsei furán égnek mered-
nek a szemöldöke felett.
Bánatos csend telepszik rájuk.
Közelebb araszolok.
– Ööö… Ki az a Luna?
Quint lehunyja a szemét, mintha már el is felejtette volna, hogy
én is itt vagyok. Vagy talán csak abban reménykedett, hogy varázs-
latos módon elpárolgok.
– Senki.
De Rosa válaszol helyette:
– Egy oroszlánfóka, ami tavaly kisodródott a partra. Öt hónapig
volt nálunk, azt gondoltuk, készen áll rá, hogy hazatérjen, úgyhogy
pár hete visszaeresztettük. De… – Megrázza a fejét. – Ma reggel
megint behozták.
– Honnan tudjátok, hogy ő az?
–  Mindegyik állatunkat megjelöljük, hogy követni tudjuk őket,
miután visszatérnek az óceánba – válaszolja Rosa. – És… Luna min-
dig is Quint egyik kedvence volt. Jelölés nélkül is felismerném.
Quint összevont szemöldökkel nézi az anyját, aztán rajtam tölti
ki a frusztrációját.
– Jobb, ha mész – szólal meg. – Sok dolgunk van, és nyilván nem
gondoltad komolyan, hogy önkénteskednél.
Kihúzom magamat.
– Ezt meg honnan veszed?
– Ugyan már! Te? Tengeri állatok mellett?
– Quint… – szólal meg Rosa figyelmeztetően, de ő a szavába vág.
– Borzalmas ötlet, anya. Hidd el! Morgannel ketten is elintézzük
az etetést és a mosdatást, főleg most, hogy szünet van.
–  Morgan ma nem jön – feleli Rosa. – Balesetet szenvedett reg-
gel, kórházban van.
 – Kórházban? – kérdez vissza Quint.
– Azt hiszem, eltörte a lábát, pár hétig nem fog tudni jönni.
– Eltörte a lábát? Hogyan?
Rosa vállat von.
– Valamit festett, és leesett a létráról.
Nagyot dobban a szívem.
Várjunk csak! Morgan.
Ó, a csudába!
– Jól van, nem gond. – Quint legyint. – Majd én megcsinálom. Te
menj csak vissza a medencékhez! Elkezdem a kaját.
– És…? – biccent felém Rosa.
Quint sötéten azt feleli:
– Majd meglátjuk.
Az anyukája nyilván tudja, hogy ennél többet nem várhat jelen-
leg a fiától. És bizonyára érzi, hogy nem igazán kedveljük egymást.
Hálás mosolyt villant Quintre, majd visszamegy az udvarra. Sha-
una odakint áll az egyik medencénél, éppen jegyzetel.
–  Hát – fordul felém Quint, amint az anyukája hallótávolságon
kívülre ér. – Sok a dolgom. Szia, Prudence!
Megfordul, hogy elinduljon a hosszú folyosón.
– Várj! – szólok utána, és követem. – Újra fogom írni a projektet,
akár tetszik neked, akár nem, és addig nem megyek innen sehova,
amíg nem szerzek elég tudományos információt, hogy kidolgozhas-
sam Kalifornia állam legjobb ökoturizmustervét!
Olyan gyorsan pördül meg, hogy kis híján másodszor is nekiüt-
közöm. Vaskos szemöldökét összevonja, már-már ridegnek tűnik.
Rádöbbenek, hogy dühös. Nem csak bosszús. Nem csak egy kicsit
frusztrált. Konkrétan dühös.
Quint Erickson senkire sem szokott dühös lenni.
Elhátrálok, pedig nem vagyok túl büszke magamra, amiért meg-
futamodom.
– Figyelsz egyáltalán másokra?
 Pislogva nézek rá.
–  Ha esetleg nem hallottad volna, ma új mentett állatunk érke-
zett, ami azt jelenti, hogy anyának és az állatorvosnak is épp elég
dolga van, és hirtelen eggyel kevesebb az emberünk, tehát egyedül
kell kitakarítanom két tucat medencét és megetetni vagy száz álla-
tot. Mindketten tudjuk, hogy nem azért jöttél ide ma, hogy vödör-
szám dolgozd fel a halbelsőséget!
Elfintorodom.
–  Ráadásul Mr. Chavez egyértelművé tette, hogy csak akkor fo-
gadja el az újra beadott projektet, ha csapatmunkában csináljuk, és
nincs semmi, amivel az univerzum rávehetne, hogy akár csak
egyetlenegy percig is együtt dolgozzak veled.
Szájtátva meredek rá. Szóhoz sem jutok. Vöröslő arccal kapkod-
ja a levegőt, még sosem láttam őt ilyennek, és beletelik egy pillanat-
ba, hogy rádöbbenjek az igazságra… Nem pusztán dühös, bár nyil-
ván felzaklattam. De nem csak erről van szó. Frusztrált.
A nyugodt, semmivel sem törődő Quint Erickson komolyan ve-
szi ezt a munkát.
Nem felelek, úgyhogy Quint elfordul, és otthagy. A szavai vissz-
hangot vernek bennem. Nincs semmi, amivel az univerzum rávehet-
ne…
Próbálom felszítani a saját dühömet. Nem hagyhatom, hogy
csak úgy elsétáljon! Segítenie kell a projektben. Legalább hagyni,
hogy megpróbáljam!
Ökölbe szorítom a kezemet, elő akarom csalni azt a bizonyos ké-
pességemet, mert Quintnek nincs igaza. Talán az univerzum meg-
győzi, hogy igenis újra kell csinálnia ezt a projektet velem. Vagy leg-
alább büntesse meg, amiért ilyen szemét ezzel kapcsolatban!
Csak állok ott megfeszülő vállal, ökölbe szorított kézzel, és vá-
rok.
Aztán…
Valami jó erősen fejbe kólint.
 – Au! – kiáltok fel hátrapördülve.
Az imént még a falra akasztott partvis a földre esik. A fejemet
dörgölöm oldalt, ott, ahol eltalált.
– Mi az? – kérdezi Quint.
Megfordulok, és látom, hogy megtorpant, homlokráncolva me-
red rám, mintha azt feltételezné, hogy szándékosan fejbe vertem
magamat egy partvissal, csak hogy felhívjam magamra a figyelmét.
Még mit nem!
– Az a partvis megtámadott! – panaszkodom.
Quint felhorkant. Gúnyos, amit igencsak igazságtalannak tartok.
Hiszen tényleg megtámadott a partvis! És fájt!
Csakhogy tudom, valójában nem a partvis volt az. Hanem vala-
mi sokkal nagyobb.
Mire próbálsz rámutatni, univerzum?
– Hívjak orvost? – kérdezi Quint.
Haragos tekintettel felkapom a partvist, és úgy akasztom vissza
a helyére, hogy ne essen le megint, aztán gyorsan arrébb lépek. A
partvis nem tesz hirtelen mozdulatokat, így visszafordulok Quint-
hez.
–  Figyelj, tudom, hogy ez a tanév borzalmas volt. Nekem sincs
több kedvem újracsinálni ezt a projektet, mint neked. De nem kap-
hatok hármast!
– Nem az én problémám.
Megint faképnél hagy.
– Alkut ajánlok! – Gyakorlatilag kiabálok neki.
Quint megtorpan. A homlokát masszírozza.
– Nem érdekel…
– Segítesz a projektben. Nem sokat, csak annyit, hogy látszódjon,
közösen csináltuk. Tudod, mesélsz a menhelyről, talán ötletelhe-
tünk pár percet, hogy hogyan tudnánk összekötni a helyi turizmus-
sal…?
Quint az ég felé emeli a tekintetét.
 – Remek. Közös ötletelés. A kedvencem.
–  Cserébe – folytatom egyre gyorsuló szívveréssel – kisegítek
itt… egy hétig. Mindennap. Még fizetned sem kell érte.
A szeme sarkából néz rám.
– Igen, mivel… az önkénteseknek általában nem szokás fizetni.
Ezt te is tudod, ugye?
Összerezzenek.
–  Persze hogy tudom. Csak arra próbálok rávilágítani, hogy…
nincs elég emberetek, túlterhelt vagy…
– Nem vagyok túlterhelt.
– Anyukád viszont szemlátomást igen.
Ezzel nem száll vitába.
A kulcscsontomra fektetem a tenyeremet.
– Itt vagyok. Segíthetek. Tudod, hogy komolyan veszem a mun-
kát. Cipelhetem a – megacélozom magam – halbelsőségeket, vagy
amit csak kell.
Quint engem figyel, és végre úgy tűnik, haladunk valamerre.
Megkockáztatok egy mosolyt. Kezdek vészesen közel kerülni a
könyörgéshez, de csak az számít, hogy igent mondjon.
Csakhogy nem mond igent. Helyette azt feleli:
– Négy hét.
Gúnyosan elmosolyodom.
–  Négy hét? Mindennap? Na nem! Szerintem még törvények is
vannak a gyermekmunkával…
–  Nem kell mindennap bejönnöd. – Végiggondolja. – Heti négy
nap elég.
– Kettő.
– Az csak nyolc nap, ami egyetlen nappal több az eredeti ajánla-
todnál.
Vállat vonok.
– Négy nap – ismétli. – Morgan is ennyit dolgozott. A végére re-
mélhetőleg vissza tud jönni.
 Elhúzom a számat. Négy hét. Quinttel.
Rémesen hangzik. De nem tévesztem szem elől a célt.
– És cserébe? – kérdezem.
Quint felsóhajt.
– Újracsinálhatjuk a hülye projektet.
Elmosolyodom, és már épp ujjonganék örömömben, amikor
Quint hatalmasat lép felém, és felemeli az ujját.
– De ezúttal tényleg összedolgozunk!
Ugyan már! – vágnám rá szívem szerint. Ő akar kioktatni engem
a csapatmunkával kapcsolatban? Az a srác, aki az órák felén ott
sem volt?
De már annyira közel vagyok a győzelemhez, hogy úgy döntök,
jobb, ha nem hánytorgatom fel ezt neki. Meglátjuk, mennyire akar
majd belefolyni a munkába, ha nekilátunk. Csak az kell, hogy a ne-
vét adja a végtermékhez, a részleteken felesleges most rugózni.
– Jól van – csapom össze a tenyeremet. – Taníts be! Csináljuk!
Egy örökkévalóságig bámul, aztán megváltozik valami az arcki-
fejezésében. Épp csak egy kicsit, de felfelé görbül a szájszéle. Elsöté-
tedik a szeme, már-már kegyetlenül csillog.
Int, hogy kövessem.
– Gyere! Jobb, ha szerzünk neked egy kötényt.
 
 

12
Utalás a fortune angol szóra, a jelentése többek között szerencse, vagyon.
 Tizenöt

Kaja-előkészítés. Quint azt mondja, a kaja előkészítésével kezdünk.

Szeretném azt hinni, hogy sajtos szendvicseket csinálunk az itt
dolgozóknak, de valami azt súgja, nincs ekkora szerencsém. Végig-
sétálunk a hosszú folyosón, elhaladunk fél tucat sárga egyenpóló-
ban dolgozó alkalmazott mellett. Pedig már kezdtem azt hinni,
hogy rajtam, Quinten, Rosán és Shaunán kívül nincs itt senki. Ja,
meg az az Opal, akiről úgy sejtem, az állatorvos lehet. Vajon a mun-
kások önkéntesek vagy fizetett alkalmazottak? Bármi legyen is a
státuszuk, szorgosan dolgoznak, ellátják az állatokat azokban a kis
állásokban, amik miatt istállóra emlékeztetett a hely. Néhányan
mosolyogva biccentenek Quintnek, rám pedig kíváncsi pillantást
vetnek, de nagyrészt lefoglalja őket a munka.
Igyekszem alaposan körbenézni, próbálok hasznosítható dolgo-
kat találni, de ez a hely a legkevésbé sem tűnik turistacsalogatónak.
A falak egy részére zuhanyfejeket erősítettek, a földön mindenütt
lefolyók sorakoznak. Van, ahol még kis, műanyag gyerekmedence is
van. A folyosón itt-ott pokrócokkal és törülközőkkel teli ládák áll-
nak, meg fémkocsik tisztítószerekkel, ollókkal, gumikesztyűs dobo-
zokkal, műanyag csövekkel, mérőpoharakkal, hámokkal, egy cso-
mó szerszámmal és bizarr orvosi felszereléssel.
Mindegyik állás mellé műanyag tartót erősítettek, bele papírt
dugtak az állat nevével és a gondozásával kapcsolatos megjegyzé-
sekkel. Próbálok elolvasni párat, etetési időket és gyógyszerneveket
látok, de Quint gyorsan vezet a folyosó végére, nincs sok idő bá-
mészkodni.
Egy kis helyiségben kötünk ki, alig nagyobb egy tárolószobánál,
három hatalmas ipari mosogató kapott benne helyet. Quint lekap
egy vászonkötényt a fali akasztóról, és átnyújtja nekem. Átbújtatom
a fejemen, és megkötöm a derekamon. A vastag anyagot barna-vö-
rös foltok tarkítják, inkább bele sem gondolok, honnan származ-
hatnak.
Aztán Quint kinyit egy óriási hűtőt, és a halszag tízszeresére
erősödik.
Felforduló gyomorral hátratántorodom. A számtalan vödörre
meredek, tele döglött hallal, fekete szemük üveges, kidudorodik.
A szám és az orrom elé kapom a kezemet.
– Ó, fúj!
–  Meggondoltad magad? – kérdezi Quint, miközben felhúzza a
gumikesztyűt. Nem várja meg a válaszomat, előkap egy vödröt, és
levágja a közeli pultra. – Szóval, rengeteg ide kerülő állat nem ta-
nulta meg, hogyan vadásszon.
– Evolúciós problémának tűnik – motyogom.
Eszembe jut a kilencedikes biológiaóra, ahol folyton az volt a té-
ma, hogy csak a legerősebbek maradnak fenn. Persze ezt nem mon-
dom ki, és nem úgy tűnik, mintha Quint venné a lapot. Maradjanak
csak életben azok, amik rájönnek, hogyan falják fel a halakat megfe-
lelően, a többiek pedig végezzék cápaeleségként. Ilyen az élet körfor-
gása, nem?
Quint felkap egy rozsdamentes acélból készült tálat, és a vödör
melletti elektromos mérlegre teszi.
–  Hát, néha azért alakul így, mert túl korán elszakadnak az
anyukájuktól, még azelőtt, hogy megtaníthatná nekik, hogyan
vadásszanak.
A nyelvembe harapok. Gyűlölöm, hogy van egy ilyen tökélete-
sen logikus és nyomasztó válasza.
– Fejjel előre kell lenyelniük a halakat – folytatja –, mert ha fa-
rokkal előre eszik meg, akkor a pikkelyek felsértik a torkukat. – Be-
széd közben munkához lát, előhúzza a döglött halakat a vödörből,
mindegyiket megnézi, mielőtt a tálba hajítja. – A halakat is ellen-
őrizzük, nehogy vágások legyenek rajtuk, különben ártalmas bakté-
riumok juthatnak az állatokba. Aztán méret szerint szétválogatjuk
őket. Ez a tál Joyé lesz a négyes állásban, ő még elég fiatal, úgyhogy
kis és közepes méretű halakat kap, a nagyobb halak az idősebb ál-
latoknak mennek odakint, az udvaron.
A feliratra mutat a tálon, amin valóban az áll, hogy: Joy – 4-es ál-
lás – 2,5 kg.
– Elég egyszerűnek tűnik – motyogom.
Amint a mérleg két és fél kilót mutat, Quint megnyitja a csapot,
és minden egyes halat a vízsugár alá tart, kesztyűs kezével tisztítja
meg őket a… az akármitől. A sótól? A homoktól? A pikkelyektől?
–  Végül lemossuk a pikkelyeket – magyarázza, mire kiráz a hi-
deg. Reméltem, hogy nem erről van szó. – Leginkább azért, hogy ne
tömítsék el a lefolyót, és ne koszolják be a vizet. Ennyi. Jöhet is a kö-
vetkező adag. – Leteszi Joy tálját a pultra, és a következőért nyúl, ez
Katicáé az ötös állásban. – Naponta három-négy alkalommal esz-
nek, a szükségleteiktől függően. Mi ketten előkészítjük a délelőtti
adagot, a délutáni önkéntesek pedig a következőt.
Amint Katica tálja megtelik, Quint megtorpan, és rám néz.
– Nem fogod elhányni magadat, ugye?
–  Nem – jelentem ki dacosan, bár úgy sejtem, elzöldülhetett az
arcom.
– Akkor mire vársz? Azt mondtad, segíteni akarsz.
–  Igen, de nem segíthetnék… Nem is tudom. Mondjuk, nem ta-
níthatnék cuki fókákat arra, hogyan egyensúlyozzanak labdát az
orrukon, vagy ilyesmi?
Quint olyan megsemmisítő pillantást vet rám, hogy egy kicsit el-
szégyellem magam.
–  Ez nem cirkusz. Félholt állatokat mentünk meg, minden tő-
lünk telhetőt megteszünk, hogy meggyógyítsuk őket, aztán
visszaengedjük a vadonba. Ezzel foglalkozunk. Ugye tudod?
– Igen… – felelem, bár eddig csak félig fogtam fel, hogy pontosan
miféle munka folyik itt.
– Akkor mégis mi értelme lenne cirkuszi mutatványokat taníta-
ni nekik?
– Nyugi már, Quint! Csak vicceltem.
Hirtelen védekező üzemmódba kapcsolok. Gyűlölöm, hogy így
beszél velem, hogy így néz rám. Mintha valami rátarti sznob len-
nék, aki csak és kizárólag azért jött ide, hogy jobb jegyet kapjon a
beadandójára, aztán már megy is. Mintha olyan ember lennék, aki
egyáltalán nem törődik másokkal.
Igenis törődöm. Rengeteg dologgal törődöm.
Csak pont a tengeri állatokkal nemigen törődtem eddig.
Quint visszafogja magát egy kicsit, egy pillanatra még mintha
bűntudatosnak is tűnne. Jó erősen kifújja a levegőt az orrán át,
majd megrázza a fejét. Lehunyja a szemét, enyhül valamelyest a fe-
szültség az arcán.
–  Hű! – szólal meg, ahogy kinyitja a szemét. – Nem gondoltam
volna, hogy egyszer pont te szólsz majd rám, hogy ne vegyek vala-
mit olyan komolyan.
– Hát, eléggé rágörcsöltél a dologra. Ezek csak állatok.
Rám mered, de képtelen vagyok kiolvasni az arcából, hogy mit
gondolhat. Bármi legyen is, gyorsan tovaszáll. A vödörre mutat.
– Akkor segítesz, vagy nem?
Nagyot nyelek.
– Kapok kesztyűt?
Quint a fal mellett álló dobozba nyúl, előhúz egy újabb pár gu-
mikesztyűt. Mohón kikapom a kezéből, és felhúzom. Életemben elő-
ször viselek gumikesztyűt, gyűlölöm, ahogy a kezemre tapad, de el-
képesztően hálás vagyok érte, amikor a vödörbe nyúlok az első
döglött halamért. Még így is mintha érezném a nyálkásságát, a pik-
kelyek csúszósságát. Önkéntelenül is a hal kidülledő, üveges szemét
nézem, a duzzadt, élettelen száját. Kiül az undor az arcomra, hiába
érzem, hogy Quint engem figyel, ítélkezik, kinevet.
–  Hihetetlen, hogy a suliban nem bűzlesz a haltól – szólalok
meg, amint végzünk az első vödörrel.
– Hogy őszinte legyek, néha aggódom emiatt – feleli –, úgyhogy
ezt most bóknak veszem. Muszáj lezuhanyozni, miután pár órát el-
tölt itt az ember. Mindenbe beeszi magát a szag.
– Hozzá lehet szokni?
–  Tulajdonképpen igen – válaszolja. – De ha pár napig nem jö-
vök, akkor megint iszonyúan büdösnek érzem.
Munka közben bejön egy önkéntes, egy fémkocsira pakolja az
előkészített tálakat, és eltolja őket a folyosón. Elkámpicsorodva fi-
gyelem, ahogy a kemény munkánk gyümölcse eltűnik.
– Várjunk csak! Nem mi etetjük őket?
– Mi előkészítjük a kaját, nem etetünk.
Elszörnyedve fordulok felé.
– Hogy kerülhetek annak az önkéntesnek a helyére, aki láthatja
a cuki pofijukat, ahogy örülnek a kajának?
– Kezdetnek önkénteskedj húsz percnél régebb óta – feleli Quint.
– Ha tényleg itt leszel négy hétig, akkor idővel etetheted is őket.
A homlokomat ráncolom. Egyértelmű, hogy Quint szerint ez
csak egy fellángolás, és nem hibáztatom. Hiába kötöttünk alkut, el-
képzelni sem tudom, hogy egy ilyen nap után visszajöjjek. Már így
is épp eleget láttam ahhoz, hogy belefoglaljam a menhelyet az öko-
turizmusos tervbe. Azt nem várhatom el, hogy a turisták bűzlő,
döglött halak válogatásáért fizessenek, de az állatok etetése egészen
vonzónak tűnik.
De ha nem jövök vissza, hogy szerzem meg Quint jóváhagyását?
– Szóval hány vödörnyi halat kell még megtisztítanunk? – kérde-
zem némi érdeklődést tettetve.
– Az összeset.
 Egy hideg, csúszós hallal a kezemben dermedek meg.
– Az összeset? Mármint minden egyes halat, ami… ami ott bent
van? – mutatok a hallal a hűtőre.
–  Így van – feleli. Kegyetlenül csillog a szeme. – Rengeteg hal
fogy minden héten. Ládaszám hozzák.
A hűtőre nézek. A vödörre. A halra a kezemben.
– Juhé!
Quint felnevet.
–  Nem olyan csodás önkénteskedni, mint gondoltad, mi? Talán
jobb helyed lenne – elgondolkozik egy pillanatra – a cserkészeknél,
vagy ilyesmi.
– Sajnos kétlem, hogy azzal sokra jutnék Mr. Chaveznél.
Quint felnyög.
– Szereted egyáltalán az állatokat?
Szólásra nyitom a számat, de habozok. Nincs velük semmi ba-
jom, de tudom, hogy az nem ugyanaz. Végül azt felelem:
–  Gyerekként volt egy futóegerünk. Őt tulajdonképpen szeret-
tem.
Quint egy ideig nem mozdul. A szemembe néz, mintha azt vár-
ná, hogy folytatni fogom.
Aztán hátravetett fejjel felnevet.
– Remek! – szólal meg. – Igazi főnyeremény vagy.
Megharagszom, de nincs értelme tovább taglalni a témát, úgy-
hogy mindketten munkához látunk. Most, hogy tudom, az összes
vödörrel végeznünk kell, gyorsabb munkára ösztönzöm magamat.
Nem számít, mennyire undorítónak találom ezt az egészet, nem ha-
gyom, hogy Quint lustának nevezzen. Hiszen az az én szövegem!
–  Szóval az egészségesebb állatok egész halat kapnak – szólal
meg az ötödik vödör után –, ők azok, akik már itt vannak egy ideje,
és nagyjából rájöttek, hogyan egyenek. De amikor idekerülnek, ál-
talában annyira gyengék és annyira ki vannak száradva, hogy segí-
teni kell nekik az evésben. Ami azt jelenti, hogy jöhet a második fá-
zis: a halturmix.
Elsápadok.
– Mondd, hogy ez nem az, amire gondolok!
Quint elvigyorodik, és egy ipari méretű turmixgépre mutat.
– Pontosan az, amire gondolsz.
Undorító! A következő negyven percben Quinttel további hala-
kat tisztítunk meg, levágjuk a fejüket és a farkukat, aztán a turmix-
gépbe hajítjuk őket kukoricasziruppal és rehidratációs folyadékkal,
majd figyeljük, ahogy halbelsőséggel, pikkelyekkel és éles kis szál-
kákkal teli trutyivá változnak. Döbbenetes módon a bűz is erősö-
dik. Mire az utolsó adagot is átadjuk egy másik önkéntesnek, aki
majd megeteti a legutóbb megmentett állatokat, ismét átértékelem,
mire vállalkoztam. Ennyit nem érhet a jobb jegy. Egy egész nyarat
nem tölthetek ezzel.
Megmondom apának, hogy nem vált be a dolog. Más módon ku-
tatok majd az állatok élőhelyéről és az érzékeny ökoszisztémákról.
Quint letörli a pultot, furcsa, mindentudó pillantásokat vet rám
a szeme sarkából.
– Jöhet az ebédszünet?
Felfordul a gyomrom az étel gondolatára. Nyilván egyértelmű
lehet az undorom, mert miközben kihajítja a törlőkendőt, ismét fel-
nevet. Látom rajta, hogy élvezi a helyzetet, azt, hogy kínozhat.
– Hihetetlen, hogy még mindig itt vagy!
– Mondtam, hogy segítek, nem?
Idegesít, hogy ennyire keresztüllát rajtam. Hogy tudja, szívem
szerint menekülnék. De még nem tettem meg. Talán azért, mert bi-
zonyítani akarok valamit magamnak, a szüleimnek, talán Mr. Cha-
veznek, sőt, úgy sejtem, valamennyire Quintnek is.
Még mindig engem figyel, leplezetlenül gyanakvó a pillantása.
Rám mered. Azt várja, hogy feladjam, hogy elismerjem, egyáltalán
nem erre vállalkoztam. Hogy azt mondjam, köszönöm a lehetősé-
get, de most inkább elköszönnék.
 Csípőre teszem az egyik kezemet, mintegy kihívást intézve felé,
hogy tegye csak próbára az elhatározásomat.
– Na? – töröm meg a csendet. – Hogyan tovább? Süssünk nekik
polipos pitét? Rákos fasírtot?
Quint arca megrezzen.
– A rák túl drága. De a tintahalat szeretik.
Némán öklendezem.
– Nyami!
– Mi, még sosem kóstoltad? Nagyon finom.
– Olajban kisütve minden nagyon finom.
– Gyere! Mivel még nem menekülsz fejvesztve, akár körbe is ve-
zethetlek.
Úgy sejtem, ez az egész egy próba volt, és némileg megdöbbentő
ugyan, de sikerült kiállnom. Kilépünk a folyosóra, és Quint elkezdi
magyarázni, mire használják a különböző helyiségeket és munkaál-
lomásokat. Itt vizsgálják meg először az állatokat, megnézik a kü-
lönféle életfunkcióikat, vért vesznek tőlük, ellenőrzik, megsebesül-
tek-e. Ez a műtő. A mosószoba. A mosogatóhelyiség. Ide hozzák a
kritikus állapotban lévő állatokat, azokat, amiket folyamatosan
szemmel kell tartani. A raktár és az irodák odafent vannak, meg a
pihenőszoba és a kis konyha is, mert Quint szerint idővel visszatér
majd az étvágyam. Nem igazán hiszek neki, de jól van.
Egy kicsit zavarba ejtő, hogy milyen normálisan viselkedik.
Hogy én magam is milyen normális vagyok.
Aztán mellbe vág a felismerés.
Közösen csináltunk valamit.
Persze, az a valami egy rakás halbelsőség pürésítése volt, de
elég nagy eredménynek tűnik, hogy csak időnként akartam megfoj-
tani közben.
A dühös Quint már a múlté. Visszatért a szokásos énje. Vagyis
nem. Nem pont a szokásos énje, nem az a Quint Erickson, aki egész
évben az agyamra ment. Inkább olyan, mintha a klónjával lennék.
Még csak véletlenül sem jutott volna eszembe őt egy ilyen helyen
elképzelni. A parton, persze. Egy szörfdeszkán, simán. Negyvenéve-
sen is az anyja pincéjében videójátékozni, ó, de még mennyire! De
ez Quint olyan oldala, aminek eddig a létezéséről sem tudtam, ál-
momban sem gondoltam volna ilyesmire.
Itt magabiztos, tudja, mit kell csinálni, és a tettek mezejére is
lép. Zavarba ejtő.
És őrjítő.
Miért nem lehetett ez a srác a párom az órán?
–  Van kedved találkozni pár betegünkkel? – kérdezi Quint, aki-
nek nyilvánvalóan fogalma sincs, hogy magamban miatta mérgelő-
dök.
Feszülten elmosolyodom.
– Erre vártam egész nap!
Visszatérünk a hosszú folyosóra. A legtöbb elkerített részen há-
rom-négy állat van, a betegek nevét felírták egy kis táblára a kapu
mellett, de Quintnek nem kell ránéznie ezekre, miközben elhala-
dunk mellettük.
– Egyetlen évszak alatt akár kétszáz állat is bekerülhet hozzánk
– magyarázza –, és idővel egyre nehezebb kitalálni, mi legyen a ne-
vük, úgyhogy csapatokra osztjuk őket. Mostanában szuperhősös té-
ma van, úgyhogy ők itt Peter Parker, Lois Lane és Vasember.
Bosszúálló és Hulk odakint van, az udvaron.
– Anyukád találja ki ezeket a neveket?
– Nem, általában hagyjuk, hogy a mentőcsapat nevezze el őket,
néha azok, akik megtalálják őket és felhívnak minket. Legtöbbször
nagyon örülnek, hogy elnevezhetik az állatot, amit találtak, és a ne-
vekről, amit kitalálnak, egy csomó újabb jut eszünkbe. Idén valaki
Vin Dieselnek nevezett egy elefántfókát, úgyhogy lett egy egész csa-
patnyi akciófilmes állatunk. Bruce Willis, Lara Croft, James Bond…
Egy nagy Harry Potter-csoportunk is van most, mert az egyik ön-
kéntesünk hatalmas rajongó. Eddig van… – Nagy levegőt vesz, a
plafonra pillantva próbálja mindegyiket felidézni. – Harry, Hagrid,
Percy, George, Fred, Krum, Draco, McGalagony, Dumbledore, Tom
Denem… – Elhallgat, titokzatos pillantást vet rám, és azt suttogja: –
Ő folyton bántotta a többieket. És… – Kihúzza magát, és leguggol az
egyik kapu előtt. Odabent egy nyomorultul festő állat fekszik az ol-
dalán, pislogás nélkül néz ránk. – Luna Lovegood. Nem lett volna
szabad visszajönnöd ide. Mi történt? – A fejét csóválja. – Szegény
kislány. Borzalmasan festesz.
Az állatra meredek. Szerintem nem néz ki olyan rémesen. Csak
fáradtnak tűnik. És határozottan soványabb, mint a többi, ami mel-
lett elhaladtunk.
– Rengeteget fogyott, mióta elengedtük – jegyzi meg Quint, mint-
ha csak olvasna a gondolataimban. Felsóhajt. – Kezdhetjük elölről.
–  Megint megpróbáljátok majd szabadon ereszteni? Miután ja-
vul az állapota?
– Nem tudom. – Feláll. – Mindig az a cél, hogy visszaengedjük az
állatokat az óceánba, de ha egyedül nem képes a túlélésre… – Vállat
von. – Majd meglátjuk, mit mond Opal.
– Opal az állatorvos?
Quint bólint.
– Bocsi, azt hiszem, be kellene mutassalak pár embernek.
Hirtelen tétovának tűnik, és tudom, hogy azt gondolja, felesle-
ges időpocsékolás lenne. Nem számít rá, hogy visszajövök.
Ráeszmélek, hogy most először nem akarok menekülni. A hal-
belsőségeket leszámítva egészen érdekes ez az egész.
– Szóval az itteni állatok mind… Mi történt velük? Partra vetőd-
tek? És valaki felhívott titeket?
– Általában így történik, igen. Látszik rajtuk, hogy valami gond
van. Legtöbbször egyértelműek a problémák, például sebesültek,
mert megharapta őket egy cápa, vagy ilyesmi, esetleg rájuk tekere-
dett egy rakás horgászzsinór. – Quint arckifejezése elsötétedik. –
Egyszer megmentettünk egy oroszlánfókát, amiből tizenkilenc ho-
rog állt ki.
Megborzongok, eszembe jut a fotó Quint beadandójából.
– Borzalmasan hangzik. Sikerült megmenteni?
– Túlélte. Pár éve eresztettük szabadon. Hook 13 kapitánynak ne-
veztük el.
Felnevetek.
– Pán Péter is volt?
– Nem. – Quint úgy felel, mintha hatalmas hülyeséget kérdeztem
volna. De aztán elvigyorodik. – Mr. Smee és Csingiling viszont igen.
A kis elkerített részt és a folyosót elválasztó alacsony falra fekte-
tem a két karomat, és lenézek Lunára.
– Mik azok a jelek az oldalán?
– Az alapján különböztetjük meg őket. Egyfajta kód. Van egy jel-
magyarázat az irodában, de gyakorlatilag minden jel egy számot je-
löl. Leborotváljuk a szőrüket, de könnyebb egyenes vonalakat húz-
ni, mint görbéket, úgyhogy egy kis V-betűt kapnak az ötös helyett,
két vonalat a kilences helyett, ilyesmi.
Lunát két nyíllal jelölték meg, mindkettő a feje felé mutat.
– Hány önkéntes van itt? – kérdezem. – És hány alkalmazott?
– Csak három alkalmazott van. Anya, Shauna és Opal, vagyis dr.
Jindal. És van… – Elhallgat, látom rajta, hogy fejben számol. – Ti-
zenhat önkéntesünk, beleértve engem és Morgant is. Anya nagyon
szeretne több embert felvenni, de az anyagiak… – Elhallgat. – Nagy-
ban támaszkodunk az állami támogatásokra, de az épp csak arra
elég, hogy etessük az állatokat, egy csomó alkalmazottat semmi-
képp sem tudnánk fizetni belőle. De az önkéntesek szuperek. Egy
kicsit olyan, mint egy nagy család, mindenkinek fontos az, amit csi-
nálunk. – Rám néz, és megint meglátom a vádló kérdést a tekinteté-
ben: Szóval te mit keresel itt? De gyorsan tovaszáll az ellenségessé-
ge. – De nem csodálom. Micsoda szemek! Az ember akaratlanul is
beleszeret…
Megrezzenek. Nagyot dobban a szívem, és beletelik egy pillanat-
ba, hogy észrevegyem, Lunára mutat. De amikor lenézek, az orosz-
lánfóka szeme csukva van. Talán elaludt.
– Jól van – szólal meg Quint. – Ideje munkához látni. Mára elen-
gedlek.
– A mindenit, milyen nagylelkű vagy! – felelem homlokráncolva.
– De mi lenne, ha segítenék?
Quint a fejét rázza.
– Egyedül gyorsabban megy. Majd holnap folytatjuk a betanítá-
sodat. – A recepció felé menet rám pillant a szeme sarkából. – Már
ha visszajössz. Mert ha úgy érzed, hogy ez nem neked való…
– Itt leszek – felelem. Méghozzá igen határozottan. – A nyár vé-
gére pedig elküldünk Mr. Chaveznek egy csúcs beadandót. Ebben
egyeztünk meg, nem?
Quint állkapcsa mintha megfeszülne, de azért kezet nyújt.
Nyelek egyet, de nem sokat teketóriázom. Megragadom a kezét,
és egy határozott mozdulattal megpecsételjük az egyezségünket.
 
 

13
A hook szó jelentése kampó, horog.
 Tizenhat

– Olyan undorító! – fakadok ki, miközben levetem magamat a pam-

lagra Ari kuckójában. – Szó szerint halpüré! És halfejeket kellett le-
vagdosnom! Fúj, már a gondolattól is felfordul a gyomrom! És nem
lehet csak úgy odaadni az állatoknak. De nem ám! Egy csövön ke-
resztül kell megetetni őket.
Megborzongok.
Ari hümmög, mintha érdekelné a panaszáradatom, de tudom,
hogy valójában rám sem hederít. Törökülésben ül a földön, ölében
a gitárjával, és előrehajolva tanulmányoz valamit a telefonján.
Felsóhajtok, és a plafonra meredek.
–  De muszáj visszamennem – mondom éppannyira saját ma-
gamnak, mint Arinak. – Ha újra akarom csinálni a projektet, vissza
kell mennem. Négy teljes héten át.
Ari megpendít pár húrt, majd a homlokát ráncolva a fejét rázza.
Végül felnéz rám.
– Miért nem elégszel meg a hármassal?
Megsemmisítően nézek rá.
Ari vállat von.
– Csak kérdezem. Mindenki más azt tenné.
– Hát én nem! Egy hármas? Életem végéig kísérteni fog, ha nem
hozom helyre.
–  Valóban? – kérdezi Ari kedvesen. – Nem mintha számítana
majd a biológiajegyed, ha gazdaságtudományi képzésre jelentkezel.
Rajtad kívül szó szerint senkit nem érdekel sem a projekt, sem a
jegy, amit kaptál rá.
– Pontosan ez a lényeg. Engem érdekel, és ez a legfontosabb.
Ari elgondolkozik.
– Ez végső soron igaz. Szóval hivatalosan is önkéntes leszel egy
állatmenhelyen a következő egy hónapban. Milyen önzetlen tőled,
drága Prudence!
–  Hé, igenis szoktam önzetlenül viselkedni! – tiltakozom a gú-
nyolódás miatt.
Ari felnevet.
–  Tudom, hogy szoktál, de nem érzed, milyen ironikus ez az
egész? Csak a jobb jegyért csinálod.
– És? – Felülök, hirtelen úgy érzem, meg kell védenem magamat.
– A tettek alapján számít valaki jó embernek, nem a motiváció mi-
att.
– Ezzel nem annyira értek egyet – feleli elmélázva. – Viszont re-
mek téma lenne egy dalhoz. Jó és rossz, helyes és helytelen… A cél
szentesíti-e az eszközt, vagy éppen fordítva…
A távolba réved, ahogy olyankor szokott, amikor dalt ír, de gyor-
san magához tér. Megint a telefonja fölé hajol, sötétbarna fürtjei
függönyként hullanak az arcába. Hátrasimítja, majd a tarkójánál
megcsavarja és a válla mögé fekteti a haját. Hamarosan újra előre-
csúsznak majd a tincsek, és felmerül bennem, hogy felajánlom neki
a hajgumimat, de sosem használ ilyesmit, úgyhogy inkább nem te-
szem.
Ari összevonja a szemöldökét, és megint megpendíti ugyanazo-
kat a húrokat. Frusztráltan harákol.
– A halturmixot leszámítva milyen volt Quinttel dolgozni?
Elvicsorodok.
– Mint valami büntetés. – A homlokomat ráncolva alaposabban
belegondolok. – De végső soron rosszabb is lehetett volna.
Ari felvonja a szemöldökét, én pedig megragadok egy párnát,
hogy hozzávágjam. Ari előrehajol, a gitárját védi.
 –  Ne csináld már! – fakadok ki. – Nem tetszik Quint. Csak azt
mondom, hogy a jelek szerint képes egészen normálisan viselkedni,
ha olyasmit csinál, ami érdekli. – Hiszen az egyértelmű, hogy na-
gyon fontos számára a menhely. – Ettől még nem bocsátom meg ne-
ki azt a rengeteg stresszt, amit el kellett szenvednem a tanév során.
És teljesen biztos, hogy amikor újra megcsináljuk a projektet,
ugyanolyan macerás és fájdalmas lesz, mint az első alkalommal. Az
lenne a legideálisabb, ha megcsinálhatnám én magam, és Quint e-
mail-címéről adnánk majd be, hogy a tanár azt higgye, neki is volt
hozzá köze.
– Nem azt mondtad, hogy részben a csapatmunka hiánya volt a
gond?
Gúnyosan elmosolyodom.
–  Ez megint nem az én hibám! Próbálj csak meg te együtt dol-
gozni vele!
Ari kuncog egy sort.
– És most magadtól vállalkoztál rá.
– Tudom.
Felnyögök, és elnyúlok az oldalamon.
Ari ismét megpengeti a húrokat, újra meg újra ugyanazt a dalla-
mot játssza, de végül frusztráltan felnyög.
–  Na jó, ez így egyértelműen nem működik. Bárki készítette is
ezt az átiratot, lövése sem volt, mit csinál.
Feláll, és a lemezekkel teli polcához megy. Egy pillanatig a gerin-
ceket fürkészi, aztán előhúzza az egyik lemezt a papírtokjából, és
az ősrégi lemezjátszóra fekteti, ami a megismerkedésünk óta itt
van a szobában. Sőt, valószínűleg azóta, hogy Ari családja beköltö-
zött ebbe a házba. Ari lemezgyűjteménye különleges, egy egész fa-
lat elfoglalnak a beépített polcok, a padlótól a plafonig tele az
összes. Kialakított valamiféle rendszert, de nem teljesen értem, mi
alapján csoportosítja a lemezeket. Műfaj? Éra? Tudom, hogy van
valahol egy mexikói zenékkel teli rész, mert Ari még régebben mu-
tatott nekem egy La Maldita nevű rockzenekart a nyolcvanas évek-
ből, és tényleg tök jó a zenéjük, de azt meg nem mondanám, hogy
merre vannak.
A Beatles helyét viszont tudom.
De Ari most mást indít el.
Gyönyörű dallam csendül fel, de beletelik egy pillanatba, mire
felismerem.
– Elton John?
Ari lepisszeg.
–  Csak hallgasd! Ó, imádom ezt az intrót! A fuvolát! Kinek jut
eszébe ilyesmi? Nekem biztosan nem. De olyan tökéletes!
Elfintorodom. Ha te mondod, Ari. De a barátnőm nem figyel
rám.
A lemezen Elton John egy Daniel nevű fickóról énekel, aki Spa-
nyolországba utazik.
–  Ó, jut eszembe! – szólalok meg. – Mondta Jude, hogy dolgoz-
hatnál a lemezbo…?
– Igen. Prudence! Maradj csendben!
Összepréselem az ajkamat. Ari ismét felkapja a gitárját, de nem
játszik. Eltökélt arckifejezéssel hallgatja a dalt, semmi más nem ér-
dekli.
A gondolataim visszatérnek a menhelyhez és a Quint beadandó-
jában szereplő fotókhoz. Horgok. Horgászzsinórok. Cápaharapások.
Bánatos, tragikus tekintetek.
Eszembe jut, milyen dühösnek tűnt először Quint.
De aztán felvillanyozódott, amikor a különféle állatokról mesélt,
amik megfordultak náluk idén.
Valamiért látom magam előtt a mosolyát. Azt a lelkes, folyton az
ajkán játszó mosolyt, ami ma valahogy másnak tűnt. Erőteljesebb-
nek.
Jaj, ne csináld már, agy! Most komolyan Quint mosolyának az
elemzésére fordítjuk az értékes energiánkat? Hagyd abba!
 Arra gondolok, milyen elfoglaltnak tűnt Quint és a többi önkén-
tes, hogy mennyire túlhajszolt volt Rosa. És hogy miért nem tudnak
több embert felvenni.
A dal véget ér, mire Ari felpattan, hogy leállítsa, még mielőtt el-
kezdődhetne a következő szám. Felkapja a gitárját, és rádöbbenek,
hogy azt próbálja meg kitalálni, hogyan játszhatná el az intrót, azt
a részt, amit az albumon a fuvolával oldottak meg.
– Azt hiszem, bajban vannak – szólalok meg.
Ari felhagy a gitározással.
– Mi? Kicsoda?
–  A menhely. Quint anyukája nagyon feszültnek tűnt, és lehet,
hogy csak azért, mert eggyel kevesebb emberük volt ma, de nem is
tudom. Az az érzésem, mintha nem mennének olyan jól a dolgok
náluk. A legtöbb pénz az állami támogatásokból folyik be, és úgy
tűnt, hogy az épp csak a fennmaradásukra elég. – A homlokomat
masszírozom. – El tudom képzelni, mennyit költhetnek csak halra,
és azon túl még mindig van egy csomó kiadása a menhelynek.
– Szoktak adományt gyűjteni? – kérdezi Ari.
– Nem tudom.
Elmerengek. Volt egy csomó papír a recepción. Pénzügyi kimu-
tatások? A támogatók adatai? Állami támogatások jelentkezési lap-
jai? Ha szoktak adományt gyűjteni, akkor borzalmasan csinálhat-
ják.
–  Araceli! – kiáltja Ari apukája a konyhából. – Prudence is itt
marad ma vacsorára?
Ari rám pillant.
– Abuela főz? – kérdezem.
– Nem hiszem.
Az ajkamat biggyesztem, de azért még így is jó ajánlat.
– Oké, maradok. De csak ha nem hal van vacsorára.
Ari leteszi a gitárját, és felsiet a lépcsőn. Amikor visszajön, nyug-
tatásképp bólint.
 – Apa pizzát rendel. Nem lesz rajta tenger gyümölcsei.
Feltartom a hüvelykujjamat.
– Szóval örülsz, hogy a lemezboltban dolgozhatsz?
Ari halkan felsikkant.
– Ugye csak viccelsz? Álommunka! Mármint álom nyári munka.
Jövő héten kezdek.
– Csak nekem ne kelljen.
Felemeli a lemezjátszó tűjét.
–  Ha már álommunkáról beszélünk, tudtad, hogy Elton John
nem maga írja a dalszövegeit? Ő szerzi a zenét, de szinte az összes
dalszövegét egy Bernie Taupin nevű fickó írja. El tudod ezt képzel-
ni? Annyira irigylem!
Újra lejátssza a dalt, de ezúttal nem veszi kézbe a gitárját. He-
lyette lefekszik a földre, és lehunyja a szemét, az arca megfeszül az
összpontosítástól. Felcsendül a fuvoladallam, és hamarosan csatla-
kozik hozzá a szintetizátor és Elton bánatos hangja is.
–  Ezt figyeld! – szól Ari, az ujjai táncot lejtenek a levegőben. I
can see the red taillights heading for Spain…  14 A levegőbe emeli a
kezét, követi a dallamot, majd leereszti, lelkesen ökölbe szorítja. –
Ott! Hallottad azt az E7-es akkordot? Nem diatonikus domináns ak-
kord, de egyenesen a-mollban végződik. Zseniális! Most komolyan,
a zongoristák írják a legjobb akkordokat.
Mindkét tenyerét a homlokára nyomja, és nagyot sóhajt.
Halvány fogalmam sincs, miről beszél.
– Talán el kellene kezdenem zongorázni – jegyzi meg.
– Van egy szintetizátorom, megkaphatod.
Felém fordítja a fejét.
– Tényleg?
– Persze. A nappaliban van, senki sem használja, senkinek sem
kell. Simán a tiéd lehet. Persze nem valami minőségi darab. Anyu-
kád valószínűleg sokkal jobbat is vehetne neked, de ha szeretnéd…
Ari grimaszol. Utálja, ha megemlítik, milyen jómódú a családja,
és végső soron megértem. Nem akarja, hogy a sok pénze alapján
ítéljék meg, ahogy én sem akarom, hogy engem a pénz hiánya alap-
ján ítéljenek meg.
–  Nagyon szeretném. Köszönöm! – hálálkodik. – És megígérem,
hogy nagyon fogok vigyázni rá. De most maradj csak csendben,
hallgasd! Ez a rész…
Elton be nem gyógyuló sebekről énekel, üveges tekintetekről.
Ari teljesen izgalomba jött, megint mindkét kezét a levegőbe emeli,
a plafonra mutat. Daniel, you’re a star… 15
– Ó! – kiált fel Ari elbűvölve. – Figyeld azt a magas hangot! A tó-
nusos hangot játssza egy modális behelyettesítő akkord felett.
Olyan egyszerű, mégis zseniális! Annyira…
Ari felsóhajt, a szívére teszi a két kezét. Énekelni kezd, de alig
hallom a zenétől.
Zseniálisnak tartom ezeket a zeneelméleti fejtegetéseit, de mint-
ha egy teljesen idegen nyelven beszélne ilyenkor. Egy olyanon,
amit én határozottan nem értek. Amikor zenéről beszél, azt még
annál is nehezebb megérteni, mint amikor a családjával spanyolul
hadarnak, mert ilyenkor azt feltételezi, hogy nagyjából értem, amit
mond. Spanyolból legalább valami minimális alapismerettel rendel-
kezem, tekintve, hogy három éve tanulom, de a zongoraleckékből
csak arra emlékszem, hogyan kell eljátszani a Boci, boci tarkát. (De
érzéssel!)
Ahogy Elton tovább énekel, ismét elkalandoznak a gondolataim.
Az ökoturizmus és a menhely felé.
Quint Ericksonra és az anyukájára gondolok, arra, hogy több al-
kalmazottra van szükségük, és hogy milyen lerobbant az az épület.
Az lenne a legjobb, ha a menhely nem a szerencsétlen, partra
vetett állatok megsegítésére létrehozott nonprofit szervezetként vi-
selkedne, hanem úgy, mint egy rendes vállalkozás. Szükségük van
valakire, aki látja, mivé válhatnának. Valakire, aki nyereségessé
változtathatja őket. Már amennyire egy nonprofit szervezet nyere-
séges lehet. Már ha van ennek így értelme. Nem tudom, de nem is
számít, pörögnek a fogaskerekek az agyamban, és hirtelen annyira
tisztán látom…
A menhelynek egy olyan emberre van szüksége, mint amilyen
én vagyok.
–  Ez az! – Hirtelen felülök, és Arira nézek. – Ökoturizmus! Hi-
szen… így… – Összevonom a szemöldökömet. – Te sírsz?
Ari letörli a könnyeket az arcáról, szégyelli, hogy rajtakaptam.
– Nem – vágja rá. Majd szipog egyet. Aztán így folytatja: – Igen!
Nem tehetek róla! Annyira szomorú.
Odafigyelek a dal utolsó versszakára:
Oh God, it looks like Daniel. Must be the clouds in my eyes. 16
Vállat vonok.
– Egyáltalán ki az a Daniel?
Ari felnevet.
– Fogalmam sincs!
Felnyögök, és felállok, hogy leállítsam a lemezjátszót, épp, ami-
kor az utolsó fuvoladallam szól.
–  Míg a projekten dolgoztunk, Quint végig erről az állatmen-
helyről beszélt. Hát, azt hiszem, nem véletlenül. Mi van, a menhely
tényleg vonzaná az embereket? Akár még pénzt is kereshetnének
vele! Mármint továbbra is nonprofit szervezet lennének, de azért
vannak olyan cégvezetők a nonprofit szektorban is, akik milliomo-
sok. Nem mintha ez az egész a pénzről szólna. Csak mondom. Fog-
hatnám mindazt, amit a hülye projekt közben tanultam, és… Mi
lenne, ha megmenteném a menhelyet?
Ari felül, pislogva néz rám. Rózsás az arca, de már múlnak a
daltól hirtelen rátörő érzelmek.
– Bocsi, hogy mit akarsz csinálni?
– Kidolgozok egy jó üzleti tervet! A menhelynek.
Ari még mindig zavarodottnak tűnik.
–  Tudod, hogy felnézek rád, amiért ilyen ambiciózus vagy, de
egészen konkrétan egyetlen napot töltöttél eddig ott.
– Éppen ezért látom őket kívülről. Nem merültem el a minden-
napos működésükben és az állatok gondozásában. Új ötletekre van
szükségük, olyasmire, ami új életet lehel a szervezetbe és az ügyük-
be. Valami, amitől… tudod… értékessé válnak.
– Szerinted az állatok megmentése nem értékes?
A szememet forgatom.
– Úgy beszélsz, mint Quint. Nem így értettem! Pénzt kell szerez-
niük, és a jelek szerint a fókáknak meg a teknősöknek nincs valami
tetemes összeg a bankszámláján. – Felpattanok, elkezdek fel-alá jár-
kálni, és már-már mániákusan dörzsölöm a tenyeremet. Az agyam
több különböző pontja is felizzott, újabb és újabb lehetőségek buk-
kannak fel előttem. – Tökéletes. Ez lehet az élő bizonyítéka annak,
hogy az ökoturizmus jó a turistáknak, a közösségnek, a helyi gazda-
ságnak és a környezetnek is. Ez a beadandó gyakorlatilag megírja
magát, és ha sikerrel járok, ha sikerül megmentenem a csőd szélére
sodródott nonprofit szervezetet, az eszméletlenül jól mutat majd az
egyetemi jelentkezésemben! Bármelyik gazdaságtudományi iskolá-
ba bejuthatok!
–  Biztosan tudod, hogy a csőd szélén állnak, vagy csak talál-
gatsz?
– A látottak alapján feltételezem – felelem. – És ne akard már le-
törni a lelkesedésemet! Ez zseniális! Hű, és ráadásul alig várom,
hogy elmeséljem Quintnek. – Megdermedek. – Nehogy eláruld neki,
hogy ezt mondtam!
– Lakat a számon.
Folytatom a fel-alá járkálást. Úgy érzem, az univerzum terelt er-
refelé. Minden jel ebbe az irányba mutatott, egyenesen idevezetett
az út. Quint lett a párom, rossz jegyet kaptunk, Morgan leesett a lét-
ráról, aztán Rosa azt javasolta, hogy Quint tanítson be engem ön-
kéntesnek. Lehet, hogy eleinte nem voltam túl lelkes, de most már
értem, főleg, hogy mindez a vadiúj kozmikus képességem felfedezé-
se után történt. Valamit csak jelent az egész. Valami nálam és
Quintnél nagyobb áll a háttérben.
Talán ez egy jel, hogy megindultam a sors által kikövezett uta-
mon.
Most már csak követnem kell ezt az utat, és kideríteni, merre
vezet.
 
 

14
Elton John Daniel c. dalának részlete, magyarul: Látom a piros hátsó lámpákat, Spanyolország felé
tartanak…
15
Daniel, csillag vagy…
16
Ó, istenem, olyan, mint Daniel! Nyilván elfelhősödött a látásom.
 Tizenhét

Másnap reggel, ahogyan azt megbeszéltük, korán érkezem a men-

helyre, de ezúttal egy mappával a hónom alatt. Alig aludtam az éj-
szaka. Zsongott a fejem az ötletektől, sokáig fennmaradtam, hogy
összeállítsam a tervet, nonprofit szervezetekről és adománygyűjté-
si módszerekről kutassak. Ki is gondoltam pár ötletet. Rengeteg öt-
letet! Azok hajtanak most, lebegek, mint egy üres hordó a vízen.
Teljesen éberen érkezem a recepcióra. Fel vagyok villanyozva. Ké-
szen állok rá, hogy jobbá tegyem a világot.
De amint belépek az ajtón, megtorpanok. Quint és az anyukája
az asztalnál áll Shaunával és egy fehér laborköpenyes nővel. Ő len-
ne dr. Jindal? Két másik önkéntes is a közelben van. Mind mogorvá-
nak tűnnek, összefonták a karjukat a sárga egyenpólójuk előtt.
Quint pislog egyet, amint észrevesz.
– Visszajöttél – szólal meg szemlátomást meglepetten.
Felhúzom magam, a fejem tetejére tolom a napszemüvegemet.
– Persze hogy visszajöttem. – Színpadiasan a karórámra pillan-
tok, amit Aritól kaptam tavaly a szülinapomra. – És most az egyszer
te sem késtél el.
Quint már-már elmosolyodik.
– Úgy tűnik, vannak még csodák.
– Köszönöm, Opal – szólal meg Rosa, és átnyújt egy papírt az ál-
latorvosnak. – Még ma elkezdek körbetelefonálni. – Bánatosan a
várakozó önkéntesekre néz, vállat von. – Úgy tűnik, ideje előszedni
a játékokat. Rég nem kellettek már. Remélem, nem eresztett le az a
sok strandlabda.
Mozdulatlanul, homlokráncolva figyelem, ahogy az önkéntesek
és dr. Jindal elsétálnak.
– Mi történt?
–  Lunának kognitív zavara van – magyarázza Quint. – Sosem
lesz képes gondoskodni magáról, ami azt jelenti, hogy nem enged-
hetjük vissza az óceánba.
– Ó! – Meg sem próbálom leplezni, mennyire összezavarodom a
hírtől. Alig tudom visszafojtani a kérdést, hogy: És ez miért akkora
tragédia? Egyértelmű, hogy mindenki mást nagyon mélyen érint a
dolog. – Szóval egy ócenáriumba, állatkertbe vagy ilyesmibe fog
menni?
– Amikor majd készen áll rá – válaszolja Rosa. – Beletelik pár hó-
napba. Nagyon örülök, hogy megtaláltuk, és hogy túl fogja élni.
Csak… mindig abban reménykedünk, hogy végül
visszaengedhetjük őket a természetes élőhelyükre.
– Azért van jó oldala is a dolognak – veszi vissza a szót Quint. –
Amikor az állataink állatkertbe vagy ócenáriumba kerülnek, a láto-
gatók a vadvilágról és annak megóvásáról tanulhatnak nekik kö-
szönhetően. Egyfajta követté válnak a többi állat és a menhely ne-
vében.
Még mindig nem értem. Sokkal jobban hangzik egy kellemes ál-
latkert, ahol egész nap kézből etetnek hallal, és pancsolhatok a víz-
ben, miközben cuki gyerekek gügyögnek és tapsolnak nekem, mint
ha magamnak kellene levadásznom a vacsorámat, és rám tekered-
hetne egy horgászzsinór. De minden bizonnyal én vagyok az egyet-
len itt, aki így érez, úgyhogy inkább nem szólok egy szót sem.
– Találunk neki helyet – szólal meg Shauna, és megszorítja Rosa
vállát. – A legjobb helyet, ahová csak befogadják. Minden rendben
lesz.
Shauna elképesztő ékszereket visel ma, a gyöngysort baseball-
labda-méretű karika fülbevalóra cserélte, a pólójára pedig egy pil-
langó alakú, ékköves brosst tűzött. Gondolom, ha az embernek
olyan borzalmas egyenruhát kell viselnie munka közben, mint ez a
sárga póló, akkor normális, ha szeretné feldobni a maga módján.
Én a rúzsommal kompenzálok, a jelek szerint Shauna puccos bizsu-
val. Legalább illenek a kiegészítői a cuki, nagymamás kisugárzásá-
hoz.
– Akkor lehet, hogy nem a legjobb időpontban próbálkozom – lé-
pek közelebb az asztalhoz –, de lenne pár ötletem, amit szerettem
volna megosztani veletek.
Rosa rám néz.
– Miféle ötletek?
– Igen – Quint hangjában aggodalom csendül –, miféle ötletek?
–  Csak pár dolog, ami eszembe jutott. Az itteni üzletpolitikáról,
meg hogy hogyan szervezitek a dolgokat…
Quint felhorkant, égnek emeli a tekintetét, mintha türelemért
imádkozna.
– Nyilván… – motyogja.
Nem teljesen értem, mire céloz.
–  Főleg adománygyűjtéssel kapcsolatos ötletek – folytatom,
ügyet sem vetve rá. – És lakossági közreműködésre való felhívás.
Olyasmi, ami szerintem a menhelyre irányíthatja a figyelmet, kö-
zéppontba helyezheti az állatok kérdését… Remélhetőleg még bevé-
telnövekedés is származna belőle. Úgy tűnt, hogy szűkösek a forrá-
sok.
Rosa kimerülten felnyög.
–  Az nem kifejezés! – Nyitott tenyérrel az asztalon tornyosuló
papírokra mutat. – Próbáltunk adományokat gyűjteni az elmúlt
években. Épp annyi az esélye annak, hogy beválik, mint annak,
hogy nem. – Csüggedtnek tűnik. Mintha ez természetes lenne a
nonprofit szervezetek világában. És talán tényleg az. De meggyőző-
désem, hogy nem kell annak lennie. Legalábbis ennek a menhely-
nek az esetében nem. – Szerencsére az állami támogatásokkal rend-
szeresen számolhatunk.
– Igen – felelem. – Arról is hallottam. De tudod, Quinttel idén kö-
zös biológiaprojekten dolgoztunk. – Valamiért nem merek Quint
szemébe nézni, miközben ezt mondom. Érzem, hogy engem figyel,
tudom, hogy a homlokát ráncolja, és ettől idegessé válok. Részben
azért, mert fogalmam sincs, miért olyan frusztrált. – És azt hiszem,
a menhely javára fordíthatjuk azt, amit kiderítettem, és cserébe én
is előrébb leszek a szorgalmi feladatommal. Egyfajta szimbiotikus
kapcsolat lenne. Mint a cápák meg azok a kis bojtorjánhalak, amik
segítenek nekik megszabadulni a parazitáktól.
Elvigyorodom, büszke vagyok magamra, hogy emlékszem erre
az óráról, és önkéntelenül is Quintre pillantok. Úgy tűnik, a legke-
vésbé sem nyűgözték le a hallottak. Színtelen hangon azt kérdezi:
– És te melyik is lennél ebben a felállásban, a cápa, a bojtorján-
hal vagy a parazita?
Nagyon rosszulesnek a szavai, tátott szájjal meredek rá, Rosa
pedig rászól:
– Quint!
De nincs szükségem rá, hogy Rosa megvédjen. Quint felé lépek.
– Bocs, de mi bajod? Mindent megcsináltam, amire tegnap kér-
tél, ma is eljöttem, időben ideértem, pedig szemlátomást nem hitted,
hogy így lesz. Most akkor mi van?
Villámokat szór a szeme, szólásra nyitja a száját, de aztán habo-
zik. Az anyjára pillant, és elsötétedik az arckifejezése. Összefont
karral a fejét csóválja.
– Semmi. Csak nagyon kíváncsi vagyok az ötleteidre.
–  Quint! – szólal meg ismét Rosa. – Udvariatlan vagy. Igaz, ami
igaz, bármiféle anyagi támogatás rengeteget segítene.
– Köszönöm – vágom rá. Egy pillanatig még Quint szemébe né-
zek, aztán Rosához fordulok. Erősebben szorítom a mappát, és be-
lekezdek a beszédembe, amit tegnap éjjel számtalanszor elgyako-
roltam a tükör előtt. – Vehetitek úgy, hogy én vagyok az új üzleti ta-
nácsadótok. Először is közösségi eseményt kell szerveznünk, olyas-
mit, amivel tényleg be tudjuk vonni a munkánkba a helyieket.
Egész életemben itt éltem, Fortuna Beachen, mégis csak nemrég
tudtam meg, hogy létezik ez a hely, úgyhogy egyértelmű, hogy nem
vagyunk eléggé jelen a közösségben, és ezen változtatnunk kell. Ar-
ról nem beszélve, hogy az emberek szeretnek részt venni minden-
félében. Szeretik azt érezni, hogy a tetteikkel változást idéznek elő.
Annyi nem elég, hogy megnyomják az adakozás gombot a Kickstar-
teren, nem igaz? Amint rájönnek, milyen remek munka folyik itt,
biztos, hogy anyagilag is hozzá akarnak majd járulni a sikerhez.
Rosa nevetve félbeszakít.
–  Hát, Quint nem túlzott. Tényleg komolyan veszed a dolgokat.
Prudence, értékelem az optimizmusodat. – Megvakarja a tarkóját. –
De muszáj közbeszólnom, mert hogy őszinte legyek, úgy érzem,
mindent megpróbáltunk már, és valahogy semmi sem vált be iga-
zán. Minden évben vannak adománygyűjtő eseményeink, de amint
befolyik a pénz, mintha el is tűnne. Próbáltunk rendezvényeket
szervezni, még Facebook-oldalunk is lett egyidőben, de valószínű-
leg jó rég nem frissítettük már. – Megrázza magát, mintha rádöb-
bent volna, milyen cinikusan hangzik mindaz, amit mond. – Az a
helyzet, hogy senkinek sincs ilyesmire ideje. Nekem sem. Főleg ne-
kem nem. – Felsóhajt. – Nem szeretném letörni a lelkesedésedet. Ta-
lán a következő pár napban beszélhetünk még erről, mit szólsz? De
most muszáj megnéznem Lunát és a többi betegünket. És tudom,
hogy nektek is sok munkátok van ma. Sajnálom, Prudence. Nem
szívesen hagylak itt, de… – Nem is az, amit mond, hanem a pillantá-
sa az, ami letöri a lelkesedésemet. – Majd később beszélünk még er-
ről, jó?
Nem hiszem, hogy komolyan gondolja. Nem az, hogy próbál le-
beszélni az ötletelésről, de kimerültnek tűnik, miközben elsétál, és
még csak most kezdődik a nap. Talán annyira lefárasztják a men-
hely irányításának mindennapos problémái, hogy egyszerűen kép-
telen ennél többet vállalni.
Ami azt jelenti, hogy ha sikerrel akarok járni, akkor a terveim
nem épülhetnek Rosára, legfeljebb az áldását kérhetem.
De ez még a legkevésbé sem lomboz le. Ami azt illeti, így még
jobb is lesz. Amúgy sem akartam, hogy folyamatosan ellenőrizzen,
miközben minden tőlem telhetőt megteszek, hogy új életet leheljek
ebbe a helybe.
Ahogy Rosa beér a folyosóra – amit ők az intenzív osztálynak
neveznek –, valaki megérinti a vállamat. Megfordulok, és látom,
hogy Shauna rám mosolyog, elmélyülnek a ráncok a szeme körül.
–  Hatalmas nyomás alatt áll. Kemény évszak áll mögöttünk –
magyarázza. – Szerintem egy új adománygyűjtő kampány rengete-
get segítene. Remélem, megpróbálod.
Biccentek.
– Köszönöm!
Shauna is elindul, ő felmegy az emeletre.
A tenyerembe csapok a mappa élével, és Quint felé fordulok. A
tekintete sötét, az ajkát jó erősen összepréseli.
– Mi van? – csattanok fel. – Miért nézel rám így?
Már érzem is, hogy vöröslik az arcom, pedig nem is veszek-
szünk, még nem, de látszik rajta, hogy ellenséges, amitől azonnal
védekező üzemmódba kapcsolok, pedig fogalmam sincs, mi a prob-
léma.
– Nincs különösebb oka – feleli. Ordító hazugság. – Dolgom van.
Sarkon fordul, és kinyitja a szúnyoghálós ajtót.
A mappámat szorongatva követem őt. Quint magához vesz egy
medencetisztító kefét, ami eddig a falnak döntve állt, és elkezdi ki-
takarítani az egyik gyerekmedencét. Tegnap oroszlánfókák voltak
benne, most üres. Vajon milyen gyakran kell takarítani a medencé-
ket? Mennyi időbe telik az állatok mozgatása? Mármint muszáj egy-
általán ezzel törődni? Hiszen a természetes élőhelyük is az undorí-
tó, mocskos tengervíz.
 – Mi bajod? – kérdezem. Pár önkéntes hallal eteti a szomszédos
medencében lévő állatokat. Meghökkenve felénk fordulnak, de
egyikünk sem vesz róluk tudomást. – És őszintén válaszolj! Azt hit-
tem, örülni fogsz!
– Ó, igen, csodálatos! – Quint mosogatószert nyom a medencébe.
– Remek ötletek, kedves párom! Olyan jó, hogy te is a csapathoz tar-
tozol.
Ismét felkapja a kefét, és vadul súrolni kezd.
Felemelem a szabad kezemet.
–  Még nem is hallottad, mit találtam ki! Te nem akarod, hogy
több pénze legyen a menhelynek? Hogy sikeresek legyetek?
Quint felhagy a súrolással, mindkét kezével úgy szorítja a kefe
nyelét, mintha legszívesebben hozzám vágná.
–  Egyetlen napot töltöttél itt, Prudence. Egyetlen. Napot. Tudod
egyáltalán, mi alapján lehet megkülönböztetni egy borjúfókát és
egy oroszlánfókát?
Értetlenül pislogok rá, majd a legközelebbi medencére pillantok.
A vízből ki-be ugráló dundi, fényes testű lényekre.
– Azok a borjúfókák – intek feléjük a mappámmal.
– Nem nyert.
Basszus!
– Az oroszlánfókáknak többek között kidudorodó fülük van.
Mi? Kidudorodó fülük?
Megint szemügyre veszem őket.
Ó! Tényleg van aranyos kis fülük! Nahát!
– Tudod egyáltalán, mik azok az úszólábúak?
Bosszúsan felhúzom az orromat.
–  Nem. De le merem fogadni, hogy veled ellentétben én le tu-
dom írni helyesen!
Quint lesújtó pillantást vet rám, és igen, tudom, szánalmas volt
ezzel visszavágni. De nem értem, miért viselkedik így!
–  Az úszólábúak olyan emlősök, amiknek láb helyett uszonya
fejlődött ki. Mint például… a borjúfókáknak! Meg az oroszlánfókák-
nak!
Csípőre teszem a szabad kezemet.
–  Jól van, nem ismerem a megfelelő terminológiát. Mit számít
ez?
– Mi van a halakkal, amikkel tegnap dolgoztunk? Meg sem kér-
dezted.
– De hát csak halak! Undorító volt. Megeszik. Kit érdekel?
– Pont az a lényeg, hogy téged nem érdekel. Neked csak az a fon-
tos, hogy idejöjj, kitalálj egy újabb projektet, és mindenkinek bebi-
zonyítsd, milyen – felém int – zseniális vagy akármi vagy. De az ég-
világon semmit sem tudsz ezekről az állatokról, sem arról, hogy mi-
féle munkát végzünk itt. Anyám már húsz éve vezeti ezt a helyet.
Miért gondolod, hogy jobban tudod nála? Vagy nálam? Vagy az ön-
kénteseknél, akik évek óta a szívüket-lelküket beleadják az itteni
munkába? Ó, várjunk csak! – Homlokon csapja magát. – Azt mond-
tad, több pénzt kellene szereznünk, igaz? Hű, Prudence, micsoda
lángelme vagy! Hogy nekünk ez nem jutott eszünkbe!
A szemét forgatja. Még sosem gúnyoltak ki így korábban, és egy
pillanatig szóhoz sem jutok, pedig forr a vérem. Quint folytatja a
medence sikálását. Görcsösen megfeszülnek a vállizmai. A szom-
szédos medencénél álló önkéntesek halasvödrei már üresek, de
még nem mentek sehova, nem tudom, azt latolgatják-e, hogy ők is
beszállnak a vitába, vagy egyszerűen csak túl kíváncsiak ahhoz,
hogy magunkra hagyjanak bennünket.
–  Jól van. Lehet, hogy igazad van – felelem halkabbra fogva.
Quint tovább suvickol. Úgy sejtem, hogy mire végez, ez lesz a legcsi-
korgósan tisztább medence, amit ezek az állatok valaha is láttak. –
Nem sokat tudok erről a helyről. Tegnapig azt sem tudtam, hogy
egyáltalán létezik. De az elmúlt fél évben pont ilyen témában kutat-
tam. Utánajártam, hogyan lehetnek nyereségesek az állatokkal és a
környezettel foglalkozó szervezetek. Fellendülő üzletág, és az alap-
ján, amit láttam, még ha valóban csak egyetlen napot töltöttem is
itt, ez a menhely meg sem próbálja ezt kihasználni. Még a Face-
book-oldalatokat sem frissítitek! Quint, pont erről szólt a beadan-
dónk. Arról, hogy az emberek hajlandóak fizetni azért, hogy valami
jó, valami fontos dolog részesei lehessenek. De előbb el kell monda-
nunk nekik, hogy ez a menhely egyáltalán létezik. El kell érnünk,
hogy fontossá váljon számukra.
Quint pillantása felém rebben. Nem tűnik úgy, mintha beadná a
derekát.
– El kell érnünk?
A homlokomat ráncolom, mert egyértelműen azt akarja ezzel
sugallni, hogy én nem tartozom ehhez a csapathoz, nem vagyok ré-
sze ennek a családnak.
–  Neked. Az anyukádnak. Ezeknek az önkénteseknek. A lényeg
az, hogy segíthetek.
– Persze. Mert írtál egy beadandót az ökoturizmusról. – Oldalra
billenti a fejét. – Mondd csak, hányast is kaptál rá?
Elvicsorodom. Övön aluli ütés, és úgy sejtem, a helyesírásával
kapcsolatos megjegyzés miatt kapom.
–  Nem azért kaptam rossz jegyet, mert összevissza beszélek –
szűröm a fogaim között. – Azért kaptam rossz jegyet, mert…
Az oroszlánfókákra siklik a pillantásom. Mind a medencében
vannak, de amint odanézek, az egyikük kiugrik, és néhány pillanat
leforgása alatt a többiek is kimásznak a medence mellé. Mintha a
világ legcukibb utánzós játékát játszanák.
Nagyot nyelek.
–  Mert nem tudtam, miért olyan fontos – bukik ki a számon. –
Tudom, hogyan szerezhetne pénzt a közösség az ökoturizmusból,
csak… azt nem foglaltam bele, hogy miért is fontos ez. Hogy miért
fontosak ezek az állatok és az élőhelyük.
– És tényleg úgy gondolod, hogy fontosak? – Quint lefekteti a sú-
rolókefét a medence aljára, és a nyelére támaszkodik. – Most őszin-
tén. Szerinted érdemes megmenteni ezeket az állatokat? Vagy ez
csak egy újabb dolog, amivel villoghatsz? Egy jól mutató sor Pru-
dence Barnett önéletrajzában?
Frusztráltan felnyögök.
– Nézd, nem fogok hazudni, és azt mondani, hogy nem akarnám
beleírni az önéletrajzomba. De ha én sikerrel járok, akkor te is. És
az anyukád is. Mi lenne, ha hagynád, hogy legalább megpróbál
jam?
– Biztos vagyok benne, hogy még ha akarnálak, sem tudnálak el-
tántorítani tőle.
– Mégis miért akarnál?
Megint kezdem felemelni a hangomat. Nem akarok kiabálni, de
ááá, legalább egyetlen esélyt adhatna nekem! Legszívesebben ki-
kapnám a kezéből a kefét, és jól fejbe vágnám vele.
Quint jó hangosan beszívja a levegőt az orrán keresztül, és vá-
laszra sem méltatja a kérdésemet. Félrelöki a kefét, megragadja az
egyik locsolócsövet, és elkezdi kiöblíteni a kis medencét.
Egy örökkévalóság telik el. Háromszor is kiöblíti, mielőtt elzárja
a vizet, és ismét hajlandó rám nézni. Még mindig fortyogok a düh-
től, az ujjaim a csípőmbe mélyednek. De úgy tűnik, legalább Quint
kezdi visszanyerni a nyugalmát.
Reménykedni is alig merek, hogy sikerült meggyőznöm. És ami-
kor rádöbbenek erre, felteszem magamnak a kérdést, hogy ugyan
miért erőlködöm egyáltalán. Ez a szervezet az anyukájáé. Egyedül
az ő véleménye számít.
De mégsem hadakozhatok Quinttel folyamatosan. Lehet, hogy
nincs rá szükségem, de sokkal könnyebb lenne, ha támogatna.
– Jól van – szólal meg végül. Rekedt a hangja, és úgy sejtem, neki
sem egyszerű beadni a derekát. De nem érdekel. Félig már meg is
könnyebbültem. – Meghallgatlak – folytatja. – De nem ma. Így is
úszunk a munkában.
– Jól van, nem gond. Felveszek egy kötényt, aztán segítek… taka-
rítani. Vagy valami.
Quint arca megrándul.
–  És talán holnap beszélhetünk erről – emelem fel a mappát. –
Mármint mielőbb nekilátunk, annál jobb. Nem?
Quint felsóhajt. Hangosan, már-már drámaian.
– Igen, remek – feleli. – Alig várom!
 Tizennyolc

Van egy rész az Encanto előtt, amit Carlos nagyvonalúan „terasz”-

nak nevez. Igazából három asztalkáról van szó a járda egy elkerí-
tett részén, de kellemes ott ücsörögni és bámészkodni. Ott várom
Quintet. Nálam van a mappám meg egy csomó új anyag is, főleg
brosúrák, statisztikák, kimutatások más nonprofit szervezetektől,
amiket online találtam. Van egy rákkutatással foglalkozó jótékony-
sági szervezet, ami közel egymilliárd dollárt szerzett egyetlen év
alatt. Az igazgató 2,4 millió dollárt keresett egy évben! Nem mintha
azt feltételezném, hogy ennek a közelébe jutunk, főleg nem egyet-
len nyár alatt, de jó tudni, hogy megvalósítható. Kellemes gondolat,
hogy az emberek ilyen önzetlenül adakoznak, és ekkora változást
lehet elérni.
Mármint, nem mintha sikerült volna kifejleszteni a rák ellensze-
rét. De feltételezem, hogy az a jótékonysági szervezet csak kezdett
azért valami hasznosat azzal a sok pénzzel.
Mire felkészülök a Quinttel való találkozómra, a papírok meg a
pontokba szedett ötletek gondosan elrendezve hevernek a könyö-
kömnél, és az órámra pillantok. Azt beszéltük meg, hogy délben ta-
lálkozunk. Öt perccel korábban jöttem.
Kijön az egyik felszolgáló, hogy felvegye a rendelésemet, és
szénsavas ásványvizet meg tostonest kérek, ami egy Puerto Ricó-i
specialitás és Carlos híres-neves előétele. Gyakorlatilag főzőbanán,
ami egyfajta kemény banán, ezt összenyomják, kisütik és megsóz-
zák. Ínycsiklandozóan finom. Kívül ropogós, belül puha. És Carlos
chimichurrival meg chipotle-es, majonézzel szósszal kínálja, amitől
csak még jobban összefut a nyál a számban. Jude-dal általában kü-
lön adagot rendelünk, túl finom ahhoz, hogy megosztozzunk rajta.
Felmerül bennem, hogy rendelek valamit Quintnek is, de az ta-
lán fura lenne, úgyhogy inkább nem teszem. A pincér visszamegy
az étterembe. Leveszem a napszemüvegemet, és az egyberuhám
szoknyájával letörlök róla egy foltot. Visszateszem, majd hátradő-
lök és várok.
Még nem kezdődött el igazán a turistaszezon, de már így is jóval
nagyobb az élet a városban, mint pár hete. A boltosok leporolják az
árujukat, a kirakatüvegeket mossák, leakciózott tavalyi holmival te-
li polcokat raknak ki, hogy becsalogassák a turistákat.
Előkapom a telefonomat, és ránézek pár közösségi oldalra, de
senki olyan nem posztolt újdonságot, aki érdekelne is, így hamaro-
san elunom magamat.
A felszolgáló kihozza a vizemet, vagy a felét lehúzom egyszerre.
A szénsav az orromat bizsergeti. Ismét az órámra nézek. Úgy ér-
zem, régóta várok már, de még csak 12:03 van.
Próbálom lefoglalni az elmémet, karmikus büntetésre szoruló
embereket keresek az utcán. Kezdek rájönni, hogy amint aktívan
keresem, mintha mindenhol csak ilyesmit látnék: egy lány a szom-
szédos asztal aljára tapasztja a rágógumiját. Egy férfi nem takarít
fel a kutyája után.
Vigyorogva ökölbe szorítom a kezemet, és a következő pillanat-
ban a lány salsája a ruhájára borul, a másfelé figyelő férfi pedig
maga lép bele a kutyapiszokba.
Egyfajta játékká válik a helytelen viselkedés kiszúrása. És akad
is találat bőven. Felmerül bennem, hogy talán ez a különös erő
vonzza az ilyen rémes alakokat, az utamba sodorja őket, így lesújt-
hat rájuk az univerzum haragja. De persze az is lehet, hogy tényleg
rengeteg faragatlan alak él a világon.
És ha már faragatlanság…
 Ránézek az órámra. 12:39!
Összeszorítom a fogamat. Annyira lefoglalt, hogy a körülöttem
lévőket büntetgessem, hogy szinte hozzá sem nyúltam a tostones-
szel teli tányérhoz, amit időközben leraktak elém. Felkapok egyet,
és a számba nyomom. Olyan régóta ülök itt, hogy kezd kihűlni.
Ezért is Quintet hibáztatom.
Kissé fájdalmasan nyelem le a falatot.
Egy pillanatra megpróbálom Ari taktikáját alkalmazni, arra
gondolok, hogy talán nyomós okkal késik.
Mondjuk, dugóba került?
De nem. A rendezvényeket meg ilyesmiket leszámítva Fortuna
Beachen gyakorlatilag sosincs dugó.
Talán nem figyelte az órát? Vagy teljesen kiment a fejéből, hogy
találkoznunk kellene?
Ez már valószínűbb, de a legkevésbé sincs rendben.
Talán megbetegedett?
Ugyan már! Ekkora szerencsém úgysem lenne.
Őszintén szólva, miután láttam őt tegnap reggel nyolckor a
menhelyen, kezdtem azt gondolni, hogy talán tévedtem vele kap-
csolatban. Talán tényleg szorult belé némi felelősségérzet. Hogy ko-
molyan veszi a kötelezettségeit. Talán nem egy totál link alak.
Mire az órám az 1:00-hoz ér, és Quint már hivatalosan is egy
órát késik, iszonyúan paprikás a hangulatom. Az egy dolog, hogy el-
késik a tanóráról. Igen, jó lett volna, ha megbízható párom van, de
mindegy, megcsináltam egymagam, amit kellett. De hogy így felül-
tessen? A szabadnapomon? Amikor ennyit dolgoztam azon, hogy
segítsek az ő anyukájának, az anyukája menhelyének?
Erre nincs mentség!
Még tíz… tizenöt… huszonkét percig fortyogok, a végén már
üvölteni tudnék az elejtett ételre vadászó, idegesítő, folyton vijjogó
sirályokkal.
És aztán – végre – felbukkan Quint.
 A járdán közeledik, a szemét napszemüveg mögé rejtette, a dél-
utáni napfény megcsillan sötét haján. Flipflopot, úszónadrágot és
egy szörföző polipot ábrázoló pólót visel. Nem siet. A legkevésbé
sem tűnik idegesnek vagy bűntudatosnak. Szemlátomást nyugodt.
Túlságosan is nyugodt.
Hogy lehet az, hogy én ekkora elvárásokat támasztok saját ma-
gam és a környezetemben lévők iránt, Quint meg ennyire… ennyire
Quint? Az elmúlt egy évben apránként lejjebb adtam az elvárásai-
mat vele kapcsolatban, és még így is képes csalódást okozni.
Annyira keveset kértem tőle. Csak gyere időben, hogy ne nekem
kelljen mindennap elmagyaráznom a feladatot! Csak olvasd el a fe-
jezetet a tankönyvből óra előtt, hogy legalább fogalmad legyen róla,
miről van szó! Csak jegyezz le pár dolgot, mérd meg rendesen, csi-
nálj bármi hasznosat ahelyett, hogy minden feladatot rám tolsz!
Valahogy mégis kudarcot vallott. Újra meg újra meg újra. És
most még ez is. Nem csak az, hogy elkésett, még félvállról is veszi!
Robbanásközeli állapotban vagyok, mire Quint észrevesz, és
rám mosolyog.
Mosolyog.
Mekkora… szemétláda!
Ökölbe szorítom a kezemet az asztal alatt, olyan erősen, hogy
végül már érzem a vér lüktetését az ujjaimban.
Quint megáll, észrevesz valamit. Ó, adja az ég, hogy egy sirály
erre járjon, és egy jó nagyot pottyantson a fejére!
Vagy menjen neki egy kölyök a félig megevett csokifagyijával
Quint hawaii mintás hátsójának! (Nem mintha amúgy a fenekére
gondolnék. Jaj már, agy, fúj, elég legyen!)
Vagy… vagy… ááá, nem érdekel, csak történjen vele valami bor-
zalmas!
Sajog a kezem, a bosszúmat beteljesítő képek kavarognak a fe-
jemben, Quint pedig lehajol, és felkap valamit a járdáról. Hunyo-
rogva próbálom kivenni, mi az.
 Papír? Zöld papír?
Álljon meg a menet! Csak nem pénzt talált?
Quint egy közeli boltoshoz lép, aki épp idekint söpröget, és meg-
mutatja neki a papírt. A férfi a fejét rázza. Quint ellép tőle, körbe-
néz a járdán, de nincs más, akit megkérdezhetne. Nincs senki, aki-
hez odamehetne. Egy vállrándításnak megfelelő kifejezés fut át az
arcán, aztán ismét megindul felém.
Lassan kieresztem az öklömet. Mi folyik itt?
– Ezt nézd! – szólal meg, ahogy leül a velem szemközti székre. –
Épp most találtam húsz dolcsit!
Tátott szájjal meredek a kezében lévő bankóra. Mi van?
Felém tartja.
– Legyen ez az első névtelen támogatónk adománya! – Elvigyo-
rodik. – Látod? Máris remek csapatot alkotunk.
Mintha teljesen leállt volna az agyam. Képtelen vagyok feldol-
gozni az imént történteket. Úgy érzem, az univerzum elárult. Kissé
szédelegve elveszem a húszast, és rámeredek. Talán hamisítvány,
és Quintet letartóztatják, ha fizet vele?
De nem. Tudom, hogy valódi. Tudom, hogy bármi legyen is az
oka, jutalmat kapott, pedig közel másfél órát késett a találkozónk-
ról. Ez az univerzum lett volna, vagy véletlen egybeesés?
Az utóbbi lenne az egyszerűbb magyarázat, de már nem igazán
hiszek a véletlenekben.
Leteszem a pénzt kettőnk közé az asztalra.
– Hű! – szólalok meg kissé dermedten. – Menő. Majd… csinálok
egy nyilvántartást.
–  Ja. Vagy akár kifizethetjük belőle az ebédet is. Mindjárt éhen
halok! – Kérdés nélkül elvesz egy sült banánt, belemártja a chipotle
szószba, és bekapja. – Mm, de finom!
Mintha észre sem venné, hogy hideg. Persze hogy kihűlt, mivel
több mint egy órája készült.
–  Kérdeznék valamit – szólalok meg ismét dühbe gurulva. – Is-
mered az órát, igaz? Mármint nem aludtad át alsóban azokat az
órákat, amikor megtanították, hogyan kell leolvasni az időt, ugye?
Felvonja a szemöldökét. Hosszasan rág. Végül lenyeli az ételt. Az
asztalra hajol.
–  Akár indíthatnád a beszélgetést valami olyasmivel is, hogy
„Hű, Quint, jó sokat késtél ma! Csak nem történt valami?”.
Megfeszül az állkapcsom, én is előrehajolok.
– Vagy esetleg te indíthatnál egy bocsánatkéréssel! Másfél órája
ülök itt! Szerinted nincs jobb dolgom, mint rád várni? Írhattál vol-
na egy üzenetet, vagy…
– Nincs meg a számod.
Az ablakra mutatok mellettünk.
– Tudtad, hol találkozunk. Felhívhattad volna az éttermet.
Meghökken. Tátott szájjal elhúzódik. Beletelik pár másodpercbe,
hogy megszólaljon.
– Ez eszembe sem jutott.
Az erkölcsi fölényem tudatában fújok egyet, és összefonom a ka-
romat.
– Jól van. Sajnálom – szabadkozik.
– Jó, tök mindegy. Remélem, jó móka volt megdönteni a rekordo-
dat… Pac-Manben, vagy bármit csináltál is.
Összehúzza a szemét, egyszerre tűnik derűsnek és bosszúsnak.
– Pac-Manben?
Legyintek.
– Arinak van egy régi… Mindegy.
A fejét rázza.
–  Hát, ja. A régi Pac-Man-rekordomnak esélye sem volt. Csak
előbb segítenem kellett a mentőcsapatnak kiszabadítani egy halász-
hálóba tekeredett tengeri vidrát. Ezt megeszed még?
Nem várja meg a válaszomat, benyom még két sült banánt.
Jól is teszi, mert én bizony szóhoz sem jutok.
Szeretném azt hinni, hogy hazudik, de… kétlem.
 A pincér visszatér, és Quint rendel egy gyökérsört.
– Rendbe fog jönni – szólal meg Quint ismét, amikor a felszolgá-
ló magunkra hagy bennünket. – A vidra. Már ha felmerült benned a
kérdés.
Megköszörülöm a torkomat. Nem vagyok hajlandó zavarba jön-
ni.
– Csak jelezném, hogy ezt igazán nem tudhattam.
–  Igen, tudom. – Quint vállat von. – De olyan jó lenne, ha nem
feltételeznéd folyton azt, hogy seggfej vagyok.
– Nem tartalak seggfejnek. Csak elég…
Quint várakozásteljesen elmosolyodik.
– Mondd csak! Nem fogok megsértődni.
– Felelőtlen vagy – fejezem be.
Merengve hümmög, majd befalja a tostones maradékát.
– Ennyi?
Már-már olyan érzésem van, hogy gúnyolódik, de… ne már! Hi-
szen egész évben tűrtem a gyerekes viselkedését!
–  Ez is épp elég – válaszolom. – A folyamatos késéseid alapján
elég egyértelművé vált, mi a legfontosabb a számodra.
Quint szép lassan lenyalja a sót az ujjáról. A felszolgáló kihozza
a gyökérsört, Quint pedig nachost rendel pernil asadóval.
Amint ismét kettesben maradunk, Quint úgy mosolyog rám,
mintha… mintha szánakozna.
– Csak jelezném – szólal meg, és ismét kihallom a gúnyt a hang-
jából, miközben megismétli a korábbi szavaimat –, hogy reggelen-
ként általában a menhelyen dolgozom. Még iskolaidőben is. Ezért
kések olyan sokat, főleg tavasszal, mert akkor válik el a legtöbb kö-
lyök az anyukájától, és onnantól egyedül kell életben maradniuk,
de ez nem mindegyiküknek megy olyan jól, úgyhogy hirtelen egy
csomó új betegünk lesz. Ősszel nem olyan vészes a helyzet. Nem
mintha téged ez annyira érdekelne.
Rámeredek.
 –  Mr. Chavez tisztában van ezzel – folytatja Quint. – Megérti,
hogy bizonyos dolgokért felelősségteljes – húzza el a szót, mintha
most hallaná életében először – vagyok, úgyhogy elnézi, ha kések.
Cserébe anyukám kéthetente leírja, hogy mi mindent csináltam a
menhelyen, ami megindokolja, hogy miért nem az iskolában vol-
tam, és Mr. Chavez ezt is beszámítja. Egyfajta… Mi is volt az a szép
kifejezés, amit tegnap használtál? Á, szimbiotikus kapcsolat ez. –
Halkabbra fogja, mintha valami titkot árulna el. – Hogy őszinte le-
gyek, szerintem én vagyok a bojtorjánhal.
Felemelem a kezemet.
– Na várjunk csak! Ezzel azt akarod mondani, hogy egészen idá-
ig hagytad, hadd gondoljam azt, hogy elaludtál meg… a játékterem-
ben lazsálsz, vagy ilyesmi, miközben valójában medencéket súrol-
tál és halpürét csináltál?
– Ne feledd, hogy tengerividra-kölyköket is mentettem! – figyel-
meztet.
A fejemet rázom.
– Azt nem mondtad, hogy kölyök volt.
Quint vállat von.
– Nem volt az. Ezúttal.
Széttárom a karomat.
– Miért nem mondtad el?
– Próbáltam.
– Mikor?
– Múlt ősszel, talán a harmadik vagy a negyedik késésem után.
Láttam, hogy dühös vagy, úgyhogy elkezdtem magyarázni, de egy-
szerűen csak leintettél. – Úgy rándítja a kezét, mintha ő lenne Ang-
lia királynője. – Nem voltál rá kíváncsi. Ha jól emlékszem, szó sze-
rint azt mondtad, hogy „Nem vagyok rá kíváncsi”.
– De…! Az még nem azt jelenti, hogy tényleg nem voltam rá kí-
váncsi!
Quint felnevet.
 – Ugye tudod, hogy a szavaknak van jelentésük?
– Jaj, dugulj már el!
Belerúgok egyet az asztal alatt.
A nevetése hahotába vált.
– Jól van, jól van. Talán tényleg próbálkozhattam volna jobban.
De annyira… Mármint most komolyan! Te is felidegesítettél engem.
Gondoltam, ha ennyire esélyt sem akarsz adni, akkor minek eről-
ködjek?
– Mert elvileg a párom lettél volna!
Lehervad a mosolya, és olyan pillantást vet rám, mintha arra
kérne, hogy nézzek szembe az igazsággal.
– Prudence Barnett! Sosem dolgoztunk párban.
Szeretnék vitába szállni ezzel a kijelentésével. Tényleg nagyon
szeretnék.
De… nem tehetem.
Mert tényleg sosem dolgoztunk párban. Ez az igazság.
De ez éppúgy az ő hibája is, mint az enyém. Összeszorítom a fo-
gamat, visszagondolok azokra a rémes pillanatokra, amikor rádöb-
bentem, hogy nem lesz ott a prezentációnkon. Hogy pont a legfon-
tosabb napon magamra hagyott.
– Még a prezentációra sem jöttél el – felelem sötéten. – Pedig…
pedig gyakorlatilag könyörögtem, hogy legyél ott! És még azt sem
tetted meg.
–  Eggyel kevesebb ember volt aznap a menhelyen. Segítenem
kellett anyának.
De nekem is szükségem lett volna a segítségedre, vágnám rá szí-
vem szerint. De képtelen vagyok, neki nem mondhatok ilyet. In-
kább belülről az arcomba harapok, és elkapom a pillantásomat, vé-
gignézek a járdán. Annak a reggelnek az emléke felidézi a dühöt, a
rettegést, és Quint nyilván érzi, hogy ez a vita most más, mert ami-
kor ismét megszólal, némi aggodalom csendül a hangjában.
– Figyelj, tudtam, hogy megoldod. Hiszen annyira…
 Elhallgat, majd felém int. Megforgatja az egyik kezét a levegő-
ben.
Hűvösen visszanézek rá.
– Annyira mi?
–  Jó vagy! – feleli zavarodott nevetéssel. – Mármint, te vagy a
legjobb előadó az egész osztályban. Nem kellettem én oda.
– De igen! – kiáltom.
Döbbenten hátradől a székében.
Jó erősen kifújom a levegőt az orromon át. Remeg a kezem. Va-
lahogy meg kell értetnem vele. Hogy az a sok késés? Jól van, nem
számít. Mindegy. Azzal megbirkóztam. De azon a napon… Azon a
napon… Úgy éreztem, elárult. Hát nem érti?
– Gyűlölök előadást tartani – kezdek bele, de aztán elhallgatok.
Szorosan lehunyom a szememet, majd gyorsan megrázom a feje-
met. – Nem, nem is… Igazából amint kiállok, már rendben van. De
előtte? Végig arra gondolok, hogy mindenki engem fog nézni. Telje-
sen megrémít. Egyedül azért vagyok rá képes, mert előtte orrvérzé-
sig gyakorlom az előadás szövegét. És emlékszel? Mondtam, hogy
találkozzunk, gyakoroljuk az előadást korábban, de azt mondtad,
nem érsz rá, pedig csak nem akartad ezzel tölteni az értékes sza-
badidődet, vagy talán csak velem nem akartál több időt tölteni. Per-
sze… megértem, nem számít. – Legyintek. – De én nem tudok csak
úgy rögtönözni, mint te! Úgyhogy egyedül kellett végigcsinálnom az
egészet. Nélküled kellett megterveznem a prezentációt, nélküled
kellett begyakorolnom, de azt hittem, hogy legalább… hogy leg-
alább ott leszel. Azt hittem, elhozod a kinyomtatott beadandót, az-
tán nem engem bámul majd mindenki, és… tudod… Csinálod, amit
szoktál. – Most én intek felé. – Megnevetteted őket. Jó hangulatot te-
remtesz. Aztán én előadom, amit kell, és remek lesz. De nem jöttél
el! És amikor rádöbbentem, hogy nem leszel ott… Borzalmas volt!
Elhallgatok.
Pedig tudnék még mit mondani. Hosszasan ecsetelhetném. Fel-
hánytorgathatnám, hogy félbeszakította az előadásomat. Hogy jó
lassan osztotta ki a beadandót. De szúr a szemem, nem merek to-
vább beszélni.
Képtelen vagyok ránézni, úgyhogy inkább az asztalra meredek,
a halántékomat vakarom a tollammal.
Amikor Quint felnevet, ami éppolyan dühítő, mint meglepő, rá-
eszmélek, hogy a tintás végével tettem, és ráfirkáltam az arcomra.
Elfintorodom, és ledörgölöm a foltot az ujjaimmal.
– Szándékos volt – motyogom.
–  Igazi divatdiktátor vagy – motyogja vissza. Aztán felkap egy
szalvétát, belemártja a jeges vízzel teli pohárba, és áthajol az asztal
felett. – Na, várj csak! – mondja, és letörli a tintát a bőrömről.
Végül az asztalra hajítja az összegyűrt szalvétát. Összenézünk.
Nem tudok olvasni az arckifejezésében, de látom, hogy elgondolko-
zott valamin. Valami fontos dolgon.
Kicsi ez az asztal. Valószínűleg áthajolhatna felette, és…
– Sajnálom – szólal meg, kizökkentve a legkevésbé sem oké gon-
dolatmenetből. – Nem tudtam. Azt hittem… Mindig olyan magabiz-
tos vagy, ha kiállsz az osztály elé. Fogalmam sem volt.
Látszik rajta, hogy őszintén sajnálja.
Nagy levegőt vesz, és így folytatja:
– Emlékszel a múltkori karaokeestre?
Bólintok. Az elmúlt pár napban alig gondoltam a karaokéra, de
most hirtelen elárasztanak az emlékek. Az Instant Karma! első né-
hány, erőteljes akkordja. Az, ahogyan az étterem elmosódott körü-
löttem, miközben énekeltem. Egyedül Quintet láttam abban a pilla-
natban, képtelen volt levenni rólam a szemét, félig döbbent mosoly
ült az arcán…
Hirtelen zavarba jövök, lesütöm a tekintetemet, inkább az asz-
talt nézem, és… Ó, jóságos ég, hiszen elpirultam!
Mi történik?
–  Néztem azokat, akik kiálltak énekelni – szólal meg Quint is-
mét, mire gyorsan visszanézek rá. – És azon gondolkoztam, hogy el-
képzelni sem tudok fájdalmasabbat annál, mint hogy ki kelljen áll-
nom énekelni így mások elé. Inkább mennék gyökérkezelésre. –
Túlzó mozdulattal vállat von. – Úgyhogy megértem. Valamilyen
szempontból. Lámpaláz, vagy valami ilyesmi. És igazad van. Ott
kellett volna lennem. Tényleg megkértél rá. – Elhallgat. – Nagyon
sajnálom.
Egy darabig csendben ülünk, turisták és strandolók sétálnak el
mellettünk a járdán. Madarak vijjognak a közelben, reményked-
nek, hogy hátrahagyunk pár falatot.
– Van egy praktikám – szólalok meg halkan.
Quint szemöldöke a magasba szalad.
– Amikor ki kell állnom mások elé, azt mondogatom magamnak,
hogy ez az egész csak öt perc az életemből. Vagy tíz, húsz,
bármennyi legyen is. Ha a nagy egészet nézem, öt perc semmi, nem
igaz? És csak ennyit kell túlélnem, aztán vége.
Quint szájának a széle felfelé kunkorodik.
–  Megjegyzem arra az esetre, ha valaha is karaokéra adnám a
fejemet, ami nem túl valószínű.
– A legtöbb dal rövidebb, mint négy perc.
Bólint, és most már mosolyog. Ismerős ez a mosoly, de rám rit-
kán néz így.
Nyelek egyet.
– Nézd, Prudence… Nem akarom, hogy a nyár is olyan rémes le-
gyen, mint a biológiaóra volt egész évben. Mit szólnál hozzá, ha
most megpróbálnánk másképp?
A szemébe nézek, már nem fenyegetnek a könnyek.
– Hát – felelem –, annál csak jobb lehet, mint ami volt.
 Tizenkilenc

A pincér megérkezik, elviszi az üres előételes tányért, és letesz a

helyére egy hatalmas másikat, tele nachosszal, a tetején egy rakás
sült sertéshússal, olvadt sajttal, meg egy csomó mártogatóst. Quint
megköszöni, majd amint a férfi távozik, felém csúsztatja a tányért,
félig rátolja a papírjaimra.
– Ehetsz belőle, ha kérsz.
–  Köszi – motyogom. – Kedves tőled, tekintve, hogy megetted a
kajámat.
Elvigyorodik. Ő is tudja, hogy ha meg akartam volna enni a tos-
tonest, akkor már jóval az érkezése előtt megteszem.
Fújok egyet, és elveszek egy tortillachipset.
Quint az első falat után elégedetten felnyög, majd leöblíti az
ételt egy korty üdítővel.
– Mennyivel jobb, mint a borsós rizs!
– Borsós rizs? Miért pont ahhoz hasonlítod?
Quint felnevet.
–  Nagyjából három dolog van az itteni étlapon, amit Morgan
hajlandó megenni. Igazából csak a tostones miatt jön ide, és tényleg
nagyon finom, de azért én néha ennél többre vágyom. Úgyhogy
múltkor ettünk borsós rizst, mármint a Puerto Ricó-i verziót. Hogy
is hívják?
– Galambborsós rizs.
Csettint egyet.
– Az az! Csak hát azt általában sonkával, szalonnával vagy ilyes-
mivel készítik, de ő a vegetáriánus verziót kérte. Nem volt rossz, de
ez? – A nachos felé int. – Hát ez egyszerűen mennyei!
– Morgan vegetáriánus?
–  Vegán. Mindig azt mondogatja, hogy elviseli, ha mások húst
meg tejterméket esznek előtte, de… – Mindentudó pillantást lövell
felém. – Hidd el nekem, hogy ítélkezik. Nem is kicsit. Úgyhogy egy-
szerűbb, ha azt eszem, amit ő.
– Hű! Hát, ez magyarázza a hirdetőtáblát – felelem, magam elé
képzelve a marhákat a zöld legelőn meg a boldog gondolataikat át-
húzó hatalmas X-et.
Ettől még nincs rendben, amit csinált, de ha ennyire ellenzi a
húsevést, akkor persze hogy nem tetszik neki a helyi hamburgere-
ző.
– Milyen hirdetőtáblát?
Pislogok egyet, rádöbbenek, hogy Quint valószínűleg nem tud a
graffitizésről.
– Ó! Eszembe jutott egy hirdetőtábla, a Blue burgerezőjét reklá-
mozta. Valaki összefirkálta, és arra gondoltam, hogy számomra a
hamburger nem éppen morális dilemma. De Morgan valószínűleg
vitába szállna velem.
– De még mennyire! Pokoli hévvel vitatkozna veled – válaszolja
Quint. Aztán vállat von. – Mármint, nincs ezzel semmi baj. Nagyon
is kedvelem Morgant. Baromi okos, és nagyon jó vele együtt dolgoz-
ni. De ha szóba jön a húsipar meg az állatok megfelelő tartása, ak-
kor elég… – keresi egy darabig a megfelelő kifejezést, majd arra jut,
hogy a legjobb választás a: – …szenvedélyesen érvel.
Valami azt súgja, hogy pont úgy használja Morganre a szenvedé-
lyesen érvel kifejezést, mint ahogyan rám azt mondta, hogy komo-
lyan veszem a tanulást.
– Hát, ezt végül is jó tudni – felelem. – Hogy őszinte legyek, múlt-
kor egyszerűen csak bunkónak tűnt.
Quint grimaszol.
 – Ugye? Tudom, hogy nem kellene mások miatt szabadkoznom,
vagy ilyesmi, de azért máskor nem szokott ennyire belemerülni a
saját kis világába. Azt hiszem, most volt valami nagy petíció online,
próbálták rávenni az önkormányzatot, hogy zárjanak be helyi ipari
állattartó telepeket, mert kegyetlenül bánnak az állatokkal. E-mailt
írogatott a helyi képviselőknek, azt akarta, hogy felkapják a dolgot
a közösségi médiában.
Ipari állattartó telepek? Köze lenne a hirdetőtáblás incidenshez
is?
De hát a Blue burgerezőjében olyan marháktól szerzik a húst,
amik végig boldogan legelték a friss füvet. Évek óta ez szerepel a
hirdetéseikben. Semmi közük kétes ipari állattartó telepekhez.
És még ha lenne is, Morgan akkor is megrongált valamit. Az uni-
verzum megbüntette érte.
Quint némileg szégyenkezve folytatja:
–  Nem mintha nem hagyhatta volna abba két másodpercre,
hogy odafigyeljen a barátnődre, megtapsolja, vagy valami. És téged
is, ami azt illeti.
Vállat vonok, hirtelen megint zavarba jövök. Ismét eszembe jut,
hogyan nézett rám Quint, az, ahogyan a Shirley Temple-lel teli po-
harát rám emelte, amikor lejöttem a színpadról.
– Egyébként nagyon jó voltál.
Beletelik egy pillanatba, mire felfogom Quint szavait.
– Azt hiszem, még nem említettem – mondja tovább. – De őszin-
tén így gondolom.
Hirtelen már a nachost figyeli, mintha élet-halál kérdés lenne,
hogy kiválassza azt az egy darab tortillachipset, amin a legjobb a
sajt-sertéshús-jalapeño arány.
Ismét elpirulok, és ezúttal végigfut a hő a nyakamon, le a mell-
kasomba.
– Köszi – felelem halkan. Meg kell köszörülnöm a torkomat. – De
tudom, hogy nem énekelek valami jól. Nem muszáj megdicsérned.
 – Nem az, tudom. Nem ezért… – Habozik. – Mármint teljesen oké
a hangod.
–  Az „oké” épphogy egy fokkal jobb az elviselhetőnél – felelem
hirtelen felnevetve.
– Nem így értettem. Tényleg nagyon…
Elhallgat.
– Igazán hízelgő – vágom rá fapofával.
A fejét rázza.
– Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy nagyon…
Megrándítja a csuklóját, mintha próbálna megidézni egy szót a
levegőben, vagy talán ezzel az eltúlzott mozdulattal akarná elma-
gyarázni a mondanivalója lényegét, de nem igazán értem.
Azt hiszem, jobban is értékelhetném az ikertelepátiánkat Jude-
dal. A jelek szerint a kommunikáció nehéz dolog.
– Nagyon mi?
Quint ujjai megdermednek, majd egy röpke pillanatra megfe-
szülnek, aztán már lefelé mozdítja őket, felkap egy tortillachipset.
– Mindegy.
Idegesen rugózik a térdem az asztal alatt. Quintre meredek, ő
viszont elfordítja a tekintetét, eltökélten bámulja az út túloldalán
sorakozó épületek közt a partot.
Az arca. Vörösebbnek tűnik, mint korábban.
Amit nyilván csak képzelek. Vagy talán nem kent magára napte-
jet, ami elég amatőr hiba itt, Fortuna Beachen.
Csakis erről lehet szó.
– Nagyon magabiztosnak tűntél a színpadon – szólal meg Quint,
és hirtelen mintha egy kicsit hadarna.
– Általánosságban véve elég magabiztos vagyok.
– Hidd el, feltűnt. De ott inkább úgy tűnt… hogy nagyon jól szó-
rakozol. Ennyi.
Ó! Hát tessék. Az sz betűs szó. A meglepődés. A megjegyzés,
hogy… Hű! Prudence Barnett is ismeri a szórakozás szót. Ki gondol-
ta volna!
– Hát persze. Mert én mást sem csinálok, mint keményen dolgo-
zom, jó jegyeket kapok, és tanulok.
Quint haragosan rám mered, és hirtelen megint vitatkozunk.
– Őszintén? Megfordult már a fejemben.
Borzalmasan fáj ez a megjegyzés. Quint nyilván nem tudhatta,
hogy az elevenembe fog találni. Tudom, hogy egy kicsit irányítás-
mániás vagyok. Tudom, hogy néha túl komolyan veszem a dolgo-
kat. Tudom, hogy nem vagyok vicces, sem a társaság lelke, sem
olyan élettel teli „menő csaj”, akikért a filmekben minden egyes
srác odáig van.
Tudom, miféle szavakkal jellemzi a hozzám hasonlókat egy
Quint-féle fiú.
Ünneprontó. Karót nyelt. Prűd.
De nincs igaza.
–  Én is tudok szórakozni – felelem. – Szoktam is szórakozni!
Csak hogy tudd, vannak barátaim, akik szeretnek velem lenni. Lé-
teznek olyan emberek, akik őszintén élvezik a társaságomat. Lehet,
hogy nem szoktam szörfözni meg… meg kézen állva a hordóból ve-
delni a sört, meg ilyenek…
–  Hé, lassíts már! – vág közbe Quint. – Nem ezt… Tudod, mit,
hagyjuk inkább, jó? Felejtsd el, amit mondtam!
Mély levegőt veszek az orromon át. Hevesen lüktet a pulzusom,
de visszakényszerítem a dühömet oda, ahonnan előtört. Magam-
ban elismerem, hogy talán, de csak talán, túlreagáltam egy kicsit.
Persze sosem adnám meg Quintnek azt az elégtételt, hogy ezt be-
valljam neki.
– Jól van – motyogom. – Fátylat rá!
– Remek.
– Oké.
– Jól van.
Ééééés… hirtelen kínossá vált a helyzet. Kellemetlenné. Mintha
maradt volna valami, amit egyikünk sem igazán akar kimondani,
és – hogy őszinte legyek – fogalmam sincs, mi az. De ott lebeg a fe-
jünk felett, alig várja, hogy tudomást vegyünk róla.
–  Oké! – szólalok meg ismét, olyan hangosan és hirtelen, hogy
Quint összerezzen. – Szóval. Beszéljünk az adománygyűjtő stratégi-
ákról, mit szólsz? Rengeteg ötletem van. Alig férnek el a fejemben.
Tessék! Összeírtam egy listát, a legolcsóbbtól a legdrágábbig, de
ezen az oldalon azt is jeleztem, hogy milyen bevételre számítha-
tunk belőle. – Megfordítom a legfelső lapot, és Quint felé nyújtom.
A nachost eszegetve végigfutja a listát. Megkocogtatom a tollammal
a legfelső pontot, a sütivásárt. – Egy sütivásár nyilván nagyon olcsó
és könnyen megszervezhető, de ugyan mennyi bevételt remélhe-
tünk brownie-árusításból?
– Nem tudom. Az emberek nagyon szeretik a brownie-t.
– Igaz. És van egy papírom a kiegészítő ötletekkel kapcsolatban
is, a sütivásár alá odaírtam, hogy akár lehetne tematikája is a do-
lognak. Mondjuk, süthetünk delfin alakú sütiket, ilyesmi. De a lé-
nyeg, hogy szerintem jobb dolgok is akadnak egy sütivásárnál. –
Megkocogtatok még pár pontot a listán. – Egyéb költséghatékony öt-
letek közé tartozik például a levelezőlista, az, hogy ismeretterjesz-
tési céllal felvesszük a kapcsolatot a helyi iskolákkal, és határozot-
tan fel kell pörgetnünk a közösségi oldalakon is a jelenlétünket. Itt
egyedül az időnket kell rászánni. A lista másik végén, itt lent pedig
olyasmik vannak, hogy…
– Járjanak ajándékok az adományokért? – kérdezi Quint.
–  Igen! Mint a projektünkben. Emlékszel? Újra felhasználható
szatyor és vizespalack, mindegyiken rajta lenne a menhely logója.
Egy kis ösztönzés, az ajándék értéke attól függ, mekkora adományt
kapunk az illetőtől. De ezeknek az előállítása pénzbe kerül, és jobb
nagyobb tételben rendelni az ilyesmit, mert akkor olcsóbb az egy-
ségár.
– Osztálykirándulások?
 –  Igen! Arra gondoltam, hogy ha a gyerekeknek megtetszik a
menhely, akkor otthon mesélnek róla a szüleiknek. Meghívhatjuk
az osztályokat, megmutathatjuk nekik az állatokat, megnézhetik,
ahogy megetetjük őket, talán szervezhetünk valami jópofa kézmű-
ves programot is nekik, például találtam tengeri teknősös ablak-
díszt a Pinteresten, krepp-papírból készül, nagyon cuki, és…
– Prudence! Állj!
Elakad a szavam.
– Még mielőtt ezekbe belevágunk, ki kell találnunk, miféle üze-
netet akarunk közvetíteni. Hogy mi a célunk. Mármint, tudom,
hogy anyukám miért hozta létre a menhelyet, és hogy miért töltik
ott az önkéntesek a szabadidejüket, de ezt el kell mesélnünk azok-
nak is, akik még sosem hallottak rólunk. Akiknek fogalmuk sincs
róla, hogy ezek az állatok egyáltalán veszélyben vannak. Mert sen-
ki sem fog pénzt adni nekünk, ha nem értik, mennyire fontos.
– Nagyon is fontos! – vágom rá igencsak összezavarodva.
Quint felnevet.
– Te magad sem tartod annak.
– Ez nem igaz. Hiszen itt vagyok, nem?
– Azért vagy itt, mert jobb jegyet akarsz a projektre.
Dühbe gurulok, már épp vitába szállnék Quinttel, amikor mind-
két kezét felemeli.
– Csak hallgass végig! Megmentjük és rehabilitáljuk a tengeri ál-
latokat. Miért?
–  Mert… – Tátva marad a szám, de semmi sem jön ki rajta. –
Mert… mert az emberek cukinak tartják őket?
Quint a szemét forgatja.
– Az emberek. De nem te.
– Nem tudom. Nincs velük baj.
– Láttál már valaha tengerividra-kölyköt?
Most én emelem égnek a tekintetemet.
– Nem, de biztos nagyon szuperek. De na! Tengeri állatok. Nem
kölyökkutyák.
– Ó! Szóval kutyás vagy.
Elfintorodom.
– Fúj. Nem.
Quint ismét felnevet, hátradől a székében, a hátsó lábakon hin-
tázik. Szívesen kirúgnám alóla. Most először veszem észre,
mennyire tökéletesek a fogai. Mintha egy fogkrémreklámból lépett
volna elő.
– Jaj, ne csináld már! – sziszegem. – Nem vagyok szörnyeteg. Én
is látom, hogy a kölyökkutyák aranyosak, és biztosan a tengerivid-
ra-kölykök is azok. De… én inkább az embereket szeretem. A gyere-
keket.
Quint szemlátomást meglepődik.
– Tényleg?
– Hát, igen. Mármint, csak ha nem a rokonaim. Régen ovisoknak
olvastam, és nagyon aranyosak voltak.
Quint rám mered.
– Nahát!
– Te nekem ne nahátozzál! – bökök az ujjammal az arca felé. –
Nem csak tanulni szoktam.
Oldalra billenti a fejét, és látom, hogy az újdonság erejével hat
rá ez az információ. De azt is látom, hogy igyekszik visszafojtani az
ezzel kapcsolatos megjegyzéseket.
– Azt mondtad, azokat a gyerekeket szereted, akik nem a roko-
naid. Van másik testvéred is Jude-on kívül?
–  Bár egyedül ő lenne! Van három húgunk. Lucy tizenhárom
éves, Penny kilenc, Ellie pedig négy.
– Ellie – ismétli kíváncsian. – Az Eleanor rövidítése?
Bólintok.
– Hű! A szüleid tényleg ragaszkodtak ehhez a Beatles-dologhoz,
mi?
Elkerekedik a szemem. Nagyon gyorsan leesett neki.
 – Ismered a Beatles számait?
– Persze. Apám szinte csak őket hallgatta gyerekkoromban.
Az apja? Most hallok először Quint apjáról. Nem rémlik, hogy
jegygyűrűt láttam volna Rosán, de persze nem is figyeltem. És egy
ilyen munkakörben amúgy se lenne csoda, ha levenné.
Aztán rádöbbenek, mi minden lapul még Quint megfogalmazá-
sában. Az apja csak a Beatlest hallgatta Quint gyerekkorában.
De most már nem?
Elhunyt volna?
Elfog a kíváncsiság, de tudom, hogy nem illik rákérdezni. Úgy-
hogy csak vállat vonok, próbálok közömbös maradni.
–  Hát, igen. Kész szerencse, hogy csak lányok születtek, mert
nem sok fiúnév van a Beatles-dalokban. Mármint, van Maxwell, aki
kalapáccsal gyilkol. Meg Rocky, akit lelőnek egy kocsmában… Kevés
jó választás akad.
Quint ismét kuncog, de ezúttal legalább nem rajtam nevet, ami-
nek örülök.
– Tök jól hangzik! Mindig is akartam egy kis tesót.
– Mindenki ezt mondja, mert fogalmuk sincs, milyen idegesítő-
ek.
Vállat von.
– Szerintem elég menő nagy testvér lennék.
Vitába akarok szállni vele, rámutatni a felvetés gyenge pontjai-
ra, de… talán igaza van. Mármint Jude is szuper nagy tesó. Sokkal
türelmesebb a húgainkkal, mint én, és gyakrabban hajlandó játsza-
ni velük, segíteni nekik a házi feladatban meg vigyázni rájuk. Nem
mintha verseny lenne, de mindketten tudjuk, ki a jobb testvér.
– Idősebb testvéred sincs? – kérdezem.
– Nincs. Ketten vagyunk anyával. – Elhallgat, majd hozzáteszi: –
És mert tudom, hogy nagyon kíváncsi vagy… Apám életben van. Ki-
lencéves koromban elváltak.
– Ó!
 Próbálom nem mutatni, hogy valamiféle rémes gyerekkori tra-
gédiát vizionáltam neki, azt hittem, az apukája hirtelen, szörnyű
halált halt. Egyfajta megkönnyebbülés önt el, pedig tudom, hogy a
válás is nagyon megviselhet egy gyereket.
–  San Franciscóban él az új feleségével – teszi hozzá Quint. –
Minden nyáron két hetet ott töltök, meg pár nagyobb ünnepen is
meglátogatom őket. Nem vagyok szomorú. Nem ért hatalmas trau-
ma. Minden rendben.
Összepréselem az ajkamat. Szívesen ugratnám a szavai miatt,
egyértelmű, hogy nem első alkalommal adja elő ezt a beszédet, de
visszafogom magamat. Három teljes másodpercig.
– És hány évig is jártál pszichológushoz, hogy ezt így elrendezd
magadban?
Megsemmisítő pillantást vet rám, de szelíden teszi. Rádöbbenek
a némileg zavarba ejtő tényre, hogy egészen… barátságossá vált a
légkör.
– Jó vicc – feleli. – Mondd csak, szereted a nevedet? Mindig meg
akartam kérdezni.
Vállat vonok.
– Nincs vele bajom. Volt, hogy utáltam, főleg azért, mert annyira
adják magukat a gúnyolódások. Prudence, a prűd, meg a bizarr
bátyja, Jude… Ezt rengeteget hallgattam általánosban.
Quint grimaszol.
– A szüleid erre nem gondoltak?
–  Elképzelni sem tudom, hogy nem gondolhattak rá. De a Dear
Prudence gyönyörű dal, ami azt illeti, az egyik kedvencem. Úgy-
hogy… hát, ez van. Az emberek szemetek. Már hozzászoktam.
– Igazából illik hozzád, nem?
Megdermedek, a szavak pengeként a bordáim közé hatolnak.
Összehúzom a szememet.
– Mert annyira prűd vagyok?
Quint megdöbben.
 – Nem, nem úgy… Miért csinálod folyton ezt?
A szememet forgatom.
– Ne már! Tudom, mit gondolnak rólam mások. Megértem. Nem
szoktam hülyéskedni. Túl komolyan veszek dolgokat. De nem va-
gyok totál ünneprontó.
Nagyot nyelek, hirtelen már nehéz Quint szemébe nézni. Nem
mondom ki, de igazából ez a legnagyobb félelmem. Hogy igenis to-
tál ünneprontó vagyok. Még nekem is védekezésnek hangzik min-
den szavam, és hirtelen ráeszmélek, hogy belülről az arcomba ha-
rapok, nehogy valami bunkóságot vágjak Quint fejéhez. Talán ha
képes lettél volna időben odaérni az órára, akkor lett volna öt szabad
másodperced, hogy megismerj egy kicsit, ahelyett, hogy megkérde-
zed, miről maradtál le, és elkezded másolni a jegyzeteimet.
–  Tudom, hogy néha túlzásokba esem. Tudom, hogy nem va-
gyok… humoros vagy dögös vagy ilyesmi, de…
– Na jó, stop! – Quint az asztalra hajol. – Teljes mértékben kifor-
gattad a szavaimat, semmi ilyesmit nem mondtam! Sajnálom. Nem
tudtam, hogy ilyen érzékeny pontra tapintok.
– Nem tapintottál érzékeny pontra.
–  Prudence. – Zavarodottnak tűnik. – Tíz perce majdnem leha-
raptad a fejemet, amiért azt mondtam, hogy mintha jól szórakoztál
volna karaokézás közben. Oké, várj egy kicsit! – Előhúzza a telefon-
ját, bepötyög valamit. – „Prudens. Melléknév. Körültekintő, a jövőre
tekintettel lévő.” – Felém fordítja a telefont, hogy megnézhessem a
szótári definíciót. – Igen, körültekintő vagy. Igen, komolyan veszel
dolgokat. Ez még önmagában nem rossz dolog.
Nagyot nyelek, egyszerre szégyenkezem és… különösmód hízel-
gőnek találom, amit mond.
– Mindegy is – teszi el a telefonját. – Még mindig jobb, mint ha
egy goromba, vén kapitányról neveztek volna el.
– Kapitányról?
– Aha. Quint. – Különös pillantással méreget. – Quint kapitány?
 Megrázom a fejemet.
– A cápavadász A cápából?
Vállat vonok.
– Várjunk csak! Még sosem láttad A cápát?
– Várjunk csak! Anyukád, aki odáig van a tengeri állatokért, egy
cápavadászról nevezett el?
– Én kérdeztem előbb.
Bosszús pillantást vetek rá, majd a sétány felé intek.
–  Nem, még sosem láttam A cápát. A tengerparton élünk. Már
így is félek a cápáktól. Miért tetézném a dolgot?
Quint a hajába túr.
– De hát pont ez az! A tengerparton élünk! Az minden idők leg-
jobb tengerparti városban játszódó filmje!
– Kösz, de nem. Így is jól megvagyok.
–  Ezt a választ nem fogadhatom el. Hiszen az egy klasszikus!
Muszáj megnézned.
–  Nem muszáj megnéznem. Így is tökéletesen kielégítő az éle-
tem. – Tenyérrel rácsapok a papírokra. – Egyébként visszatérünk
még ma az eredeti témához, vagy csak a nachosért csaltál ide?
–  Ha már így szóba jött… – Quint a tányérra mutat, legalább a
kétharmadát felfalta már. – Te fizetsz? Mert ha nem, akkor lehet,
hogy vissza kell kérnem azt a húszast.
Frusztráltan felnyögök, de Quint azonnal felnevet.
– Csak viccelek! Én állom. A banános izédre is meghívlak.
– Milyen nagylelkű! Persze, a nagyját te etted meg.
Ragyog a szeme.
– Oké. Hol is hagytuk abba?
Próbálom felidézni a korábbi beszélgetésünket. Érintettük a sü-
tivásárt, a közösségi oldalakat…
Quint csettint egyet.
– Búvárkodtál már valaha?
Rámeredek. Most már tényleg úgy érzem, hogy szándékosan
bosszant.
– Búvárkodtam-e?
– Aha. Tudod, a pipával meg a szemüveggel…
–  Tudom, mi az a búvárkodás! És nem, még sosem próbáltam.
De mi köze ennek…
– Sejtettem. Menjünk el! Még ma! Gondolom, nincs rajtad fürdő-
ruha.
Végigpillant a ruhám felső részén. Nem kihívóan, de hirtelen ő
is rádöbben, mit művel, és gyorsan visszanéz oda, ahova néznie
kell.
– Nem, nincs rajtam fürdőruha, és nem, nem megyek búvárkod-
ni. Pont az előbb mondtam el, hogy félek a cápáktól!
Quint felhorkant.
– Tudod, mennyi esélye van annak, hogy megtámad egy cápa?
– Évente tizenketten halnak meg cápatámadásban! – fakadok ki,
mert eszembe jut a statisztika, amit a menhelyen láttam azon a
poszteren.
– És hány milliárdan is élnek a bolygón?
A partra mutatok.
– Igen, de mennyivel nő a támadás esélye, ha konkrétan bele is
mész a vízbe, ahol cápák úszkálnak?
– Prudence, majd én megvédelek a cápáktól.
Nevetés szakad fel belőlem.
– Köszönöm. Pontosan ilyesfajta sovinizmusra vágytam.
Quint felvonja a szemöldökét.
– Én inkább lovagiasságnak hívnám, de mondd csak!
– Azért viselkedsz így, mert egy cápavadászról neveztek el?
– Terelsz. Komolyan beszélek. Milyen messze laksz? Találkozha-
tunk itt, mondjuk… egy óra múlva?
–  Nem! – Gyakorlatilag kiabálok. – Ááá! Ez már megint olyan,
mint a biológiaóra. – Felkapom az egyik mappát, Quint felé tartva
megrázom, kis híján hozzávágom. – Dolgunk van, te meg csak szó-
rakozni akarsz, és a végén megint nekem kell majd mindent meg-
csinálni. Mondd, hogy nem pocsékoltam el az egész délutánomat!
Quint válaszképp kikapja a mappát a kezemből.
– Az ég szerelmére, Prudence, képes lennél csak most az egyszer
nem vitatkozni velem? Képes lennél azt feltételezni, hogy témába
vág az ötletem?
– Az ötleted. Hogy menjünk el búvárkodni.
– Igen! Ha segíteni akarsz a menhelynek, meg kell értened, hogy
miért jött létre a menhely. Ez azt jelenti, hogy meg kell ismerned az
itteni vizet, az állatokat. És nem csak a különböző fókákat, az
összes állatot. Minden mindennel összefügg. A saját szemeddel kell
látnod.
– Már láttam a saját szememmel. Az ócenáriumban!
– Prudence! – A szabad kezével átnyúl az asztalon, megérinti a
csuklómat. Összerezzenek a váratlan mozdulattól. Meglepően me-
leg a tenyere, meglepően érdes a bőrkeményedésektől. – Lehet,
hogy értesz a dolog üzleti részéhez, én viszont ismerem a menhe-
lyet. És ne feledd, hogy ezúttal egy csapatként kellene dolgoznunk!
Nagyot nyelek. Bár ne hánytorgatná ezt fel folyton!
Egy pillanatra sem ereszt el, miközben átgondolom az ajánlatát,
és igyekszem küzdeni a zavarral, nem gondolni arra, hogy egy ki-
csit kíváncsi vagyok rá, milyen lenne megfordítani a kezemet, és
összefűzni az ujjainkat. De az nagyon fura lenne. Még ennél a pilla-
natnál is furább, pedig ez csak nyúlik és nyúlik és…
– Jól van – motyogom.
Quint szája mosolyra húzódik. Kivillannak a tökéletes fogai.
–  De ha megesz egy cápa, apám első kiadású The White Album
lemezére esküszöm, hogy az idők végezetéig kísérteni fog a véres,
félig felfalt holttestem!
 Húsz

Bár egész életemben az óceán mellett éltem, sosem értettem, miért

vannak úgy odáig mások a vízért. Amikor gyerekként a szüleink el-
vittek minket strandolni Jude-dal, benedvesítettem a lábujjaimat,
pancsoltam egy kicsit, aztán a nap további részében kagylókat
gyűjtöttem meg homokvárat építettem biztonságos távolságban, az
aranyhajas strandtörülközőm mellett. Gyűlöltem, hogy a homok be-
férkőzik a fürdőruhámba, és viszketni kezdek tőle olyan helyeken,
amiről nem ildomos beszélni. Nem tetszett, hogy a víz dobál, rán-
gat, ha túlságosan beúszom. Nem tetszett, hogy mindenki cápákkal
viccelődik, pedig minden évben vannak valódi hírek valódi cápatá-
madásokról.
Biztos vagyok benne, hogy bizonyos emberek – köztük Quint is –
úgy érzik, hogy nem élveztem ki az egyik legcsodásabb előnyét an-
nak, hogy itt élhetek. Nem szörföztem. Nem bodyboardoztam. Nem
búvárkodtam. Nemhogy a mélyben, még a felszínen sem. De úgy
vagyok vele, hogy a víz nem az én világom. És nincs ezzel az égvilá-
gon semmi baj.
Úgyhogy teljességgel értetlenül állok azelőtt, hogy felhúzom a
két éve vásárolt, gyakorlatilag mégis vadiúj fürdőruhámat, mert
búvárkodni készülök Quint Ericksonnal. Egy kicsit úgy érzem, rá-
szedett.
A szobám tükrébe nézve elfog az aggodalom. Nem igazán foglal-
koztat a testem, amikor igen, akkor is racionálisan gondolok rá. Tu-
dom, hogy nem vagyok szupermodellalkat, és ezt el is fogadtam.
Nem haragszom a domborulataimra. Puhák, lágyak, az enyémek.
Sosem gondolok magamról olyasmit, hogy szexi lennék, vagy csá-
bos, de nem is gondolom magamról azt, hogy dagadt vagy undorító
vagyok, mint amit más lányok mondogatnak saját magukra tesióra
után az öltözőben.
Most hirtelen mégis zavar a testem. Rég nem mutatkoztam már
fürdőruhában mások előtt, és csak Ariéknál szoktam úszni, mivel
náluk van medence, és ismétlem, az óceán meg én nem vagyunk
éppen jó barátságban. Soha nem is voltunk.
És most mégis búvárkodni megyek? Quinttel? Annyira fura!
Ahogy végigsimítok a fürdőruhám oldalán, elmerengek, hogy
vajon Quint is olyan pozitívan áll-e a gömbölydedebb ívekhez, mint
én.
Gyorsan el is hessegetem a kérdést, szégyenkezem, hogy egyál-
talán felmerült bennem. Inkább nem mutatkoznék fürdőruhában
előtte, pedig már beleegyeztem az ötletébe. Mit számít? Hiszen csak
Quintről van szó.
Könnyű, kék ruhát húzok a fürdőruhámra, és felveszem a szan-
dálomat. Felkapom a rúzsomat, leginkább megszokásból, de aztán
tétovázok. Fura lenne kirúzsozni magam, mielőtt búvárkodni me-
gyek?
Morogva a táskámba hajítom, és elindulok, még mielőtt meg-
gondolhatnám magamat.
Quint a parton vár, pont ott, ahol megbeszéltük. Levette a póló-
ját, de szürke szörfruhát viselt alatta, és zavarba ejtően csalódott
vagyok, amikor rádöbbenek, hogy nem lesz félmeztelen a búvárko-
dás alatt.
Mégis mi bajod, Prudence?
– Már kezdtem azt hinni, hogy el sem jössz – jegyzi meg.
Megajándékozom egy megsemmisítő mosollyal.
– Felmerült bennem, hogy váratlak másfél órán át.
– Miért nem tetted? – kérdezi, miközben átnyújtja a búvárfelsze-
relést.
– Hát, tudod, milyen vagyok. Fontosak számomra az olyan apró-
ságok, mint a pontosság. Egyébként meg valaki más már megmen-
tette az összes vidrakölyköt, úgyhogy nem volt jobb dolgom.
Quint felhorkant.
– Egész vicces vagy.
Felhagyok a maszk és a pipa szemrevételezésével, hogy lesújtó
pillantást vessek rá.
Quint rádöbben, hogy kis híján megint az elevenembe talált,
úgyhogy védekezően hátralép.
– Ami a legkevésbé sem meglepő, pont így gondoltam eddig is.
Még mindig a homlokomat ráncolom, de inkább elengedem a
dolgot.
– Lefertőtlenítetted ezeket?
Úgy nevet, mintha viccelnék.
– Örülök, hogy eljöttél. Jó móka lesz.
Fogalmam sincs, hogy komolyan mondja-e, de az világos, hogy
kitért a válaszadás elől. Szeretném tovább forszírozni a kérdést. Hi-
szen fogalmam sincs, merre jártak korábban ezek a holmik. De a
reakciójától ostobán érzem magamat, amiért ilyesmi miatt aggodal-
maskodom, és már így is épp eléggé zavarban vagyok.
–  Azt mondtad, sokat tanulok majd – felelem inkább. – Remé-
lem, nem bánom meg, hogy eljöttem!
–  Jó móka lesz, és sokat is fogsz tanulni – helyesel. – A vízben
megmutatom, hogyan használd. Tudsz úszni, ugye?
– Persze hogy tudok úszni.
– Meg kellett kérdeznem. El nem tudnád képzelni, milyen sokan
nem tudnak úszni. – Végignéz a ruhámon, és megrándul kissé a
gyomrom. Úgy mért végig? Mintha mondani akarna valamit, de in-
kább nem teszi, elfordul. – Gyere, van egy szuper hely nem messze
innen!
Némán követem, száll a homok a szandálunk alól. Észreveszek
két tökéletesen összehajtott strandtörülközőt egy sziklán, és rádöb-
benek, hogy azt bizony elfelejtettem hozni. Valószínűleg Quint is
felfigyel erre, de nem szól semmit, csak lerúgja a szandálját, és
megindul a víz felé.
Én is kibújok a szandálomból, leteszem a törülközők mellé.
Összevissza ver a szívem. Rádöbbenek, mennyire nem gondoltam
végig ezt az egészet.
Fürdőruhában leszek. Az óceánban. Quint Ericksonnal.
Kettesben.
Miért van olyan érzésem, hogy ez egy randi?
Pedig nem randi! Nyilván. Nem mondott olyasmit, ami arra utalt
volna, hogy ez egy romantikus találka, és… Hát, elég egyértelmű,
mennyire nem kedvel. Csak azért van itt, mert zsarolással rávet-
tem, hogy segítsen a projektben, és mert ezzel segíthet a menhe-
lyen.
És jobb is így, mert egyáltalán nem jön be. Mármint nem úgy.
Mármint sehogy!
Csaponganak a gondolataim. Próbálok rendet tenni köztük.
Quintnek már a lábszárát nyaldossa a víz, amikor értetlenül
hátrafordul.
– Minden oké? – kiáltja.
– Aha! – kiabálok vissza.
A rend kedvéért még a hüvelykujjamat is feltartom.
– Akkor mire vársz?
Úgy szorítom a búvárfelszerelést, mintha fegyver lenne. A
könnyű nyári ruha hirtelen páncélnak tűnik. Nem akarom levenni.
Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt csinálni.
Mégis hová tettem az eszemet?
Quint homlokráncolva megindul vissza hozzám. Szemlátomást
őszintén aggódik.
–  Oké, tudom, hogy nem lett volna szabad cápákkal viccelőd-
nöm. De utánanéztem, és még sosem láttak cápát ezen a partszaka-
szon. Minden rendben lesz.
– Nem az… – rázom meg a fejemet.
Oldalra billenti a fejét, elgondolkozik.
– Félsz a víztől?
– Nem – vágom rá egy kicsit ellenségesen, és csak utólag döbbe-
nek rá, hogy ez tökéletes kibúvó lett volna.
– Prudence, nem baj, ha igen. De akkor mondd…
– Nem félek a víztől!
Felemeli a kezét, a búvárfelszerelés az ujjairól lóg.
– Jól van, oké! De akkor mi a baj?
Szólásra nyitom a számat, de mit mondhatnék? Hogy szégyenlős
vagyok, és nem akarom levenni a ruhámat? Hogy nem akarom,
hogy fürdőruhában lásson, pedig a városiak fele gyakorlatilag für-
dőruhában él az évnek ebben az időszakában?
– Csak… – Megint megrázom a fejem. – Semmi. Nem számít.
Leteszem a maszkot, és elfordulok Quinttől, mert ennél jobban
nem tudok elvonulni a nyílt tengerparton. Mély levegőt veszek, és
még mielőtt lebeszélhetném magamat, még mielőtt ennél is kíno-
sabbá válhatna a helyzet, áthúzom a fejemen a ruhát, és a sziklára
teszem, a törülközők mellé. Felkapom a búvárfelszerelést, aztán
anélkül sietek el Quint mellett, hogy a szemébe néznék.
Fogalmam sincs, rám néz-e egyáltalán. Mármint úgy.
És nem is akarom tudni.
Még sosem mentem be ilyen gyorsan a vízbe.
A homok besüpped a csupasz talpam alatt. A hullámok a lába-
mat, a csípőmet ostromolják, és hamarosan már tajték kavarog a
derekam körül.
–  Tartsd a víz felett a pipát! – szólal meg Quint, mire
összerezzenek. Észre sem vettem, hogy ilyen közel jár hozzám, és
hirtelen az enyém mellett van a keze, elhúzza a búvárfelszerelést a
lágy hullámoktól. – Pár korty tengervíz teljesen tönkre tudja tenni
az élményt.
 Elmosolyodik, csillog a szeme a vízen tükröződő napfényben, és
egyáltalán nem is unalmas, semmitmondó, egyszerű barna az íri-
sze. Gyönyörű a színe, magával ragadó.
Kiszárad a szám.
Jóságos ég, mi történik velem? Miért kezdem azt érezni, hogy…
hogy…
Kezdek belezúgni?
Na nem! Szó sem lehet róla! Néma nevetéshullám csap végig a
gondolataimon. Abszurdum!
Hiszen Quint Ericksonról van szó. Nem az esetem. Pont az ellen-
téte az esetemnek.
Na jó, nem vagyok benne teljesen biztos, hogy milyen az esetem,
de azt tudom, hogy nem olyan, mint ő.
– Készen állsz? – Quint felhúzza a szemüvegét, és hálás vagyok,
amiért megálljt parancsol néma hisztériámnak. Nyilván zavaro-
dottnak tűnhetek, mert elveszi tőlem a szemüveget, és megigazítja
rajta a pipát. – Így! – mutatja, aztán a fejemre húzza, gondosan úgy
tartva a gumirészt, hogy az összefogott hajam alá igazíthassa.
Visszafojtott lélegzettel várom, hogy elhúzza a kezét, aztán megiga-
zítom a szemüveget, ami rátapad a szemem környékén a bőrre. –
Ezt a részt a szádba kell venned. Nem csak oda kell raknod elé, ha-
nem konkrétan be kell venni, oké? Aztán már csak arra figyelj,
hogy a végét a víz felett tartsd. Ennyi.
Ismét elvigyorodik, aztán a szájába veszi a pipa csutoráját, az aj-
kai köré fonódnak. Nevetségesen fest.
Előrehajol, a vízre fekszik, ott lebeg a felszínén, a légzőcső ki-
kandikál a füle mellett.
–  Szedd össze magadat, Prudence! – suttogok, majd a számba
nyomom a csutorát.
Furcsa érzés, a műanyag kellemetlenül nyomja az ínyemet.
Jól van. Csak essünk túl rajta, aztán kiélvezhetem a nap többi
részét. Quint is elégedett lesz, nem kell többet azért kiabálnia ve-
lem, mert nem vagyunk „egy csapat”, és végre nekiláthatunk a va-
lódi munkának.
Beljebb megyek, míg már a mellkasomig érnek a hullámok, az-
tán előrehajolok, és a vízbe nyomom az arcomat.
Kell némi erőfeszítés, hogy meggyőzzem a testemet, lélegezzen
csak nyugodtan, és folyton azt nézegetem, a víz felett van-e a pipa
vége. De az első néhány lélegzetvétel után könnyebbé válik a dolog,
hiába emlékeztetnek az ösztöneim újra meg újra, hogy a legkevés-
bé sem normális a víz alatt lélegezni.
Lenézek a mélybe.
És… magamat látom.
A lábamat, vészesen fehér, tengerzöld színezetet kapott.
A fürdőruhám teljesen fekete.
Az élénk rózsaszínre festett lábkörmeimet elfedi a kavargó ho-
mok.
Körbefordulok, felfigyelek pár kagylóra a tengerfenéken.
Egészen… szép. Békés. Tetszik az, ahogyan a víz megtöri a fényt,
ahogyan ott kavarog a…
Szentséges egek!
Kiköpöm a csutorát, és sikítani kezdek, hátrafelé mozgatom a
karomat. Kidugom a fejemet a vízből.
– Quint!
Vagy tízméternyire van tőlem. Kikapja a fejét, kirántja a szájá-
ból a csutorát.
– Mi az?
– Gyere ide! Gyorsan!
Kérdés nélkül megindul, tökéletes gyorsúszásban szeli a vizet, a
mozgása a legkevésbé sem emlékeztet az én specialitásomnak szá-
mító, ügyetlen kutyaúszásra.
– Nézd, nézd, nézd! – kapaszkodom bele a karjába, és lefelé mu-
tatok.
Még mindig rajta van a maszk, úgyhogy a vízbe dugja a fejét.
Visszateszem a csutorát a számba, és csatlakozom hozzá. Továbbra
is a karját szorongatom, mert akármilyen izgatott vagyok is, egy ki-
csit megrémültem.
Ő is észreveszi.
Egy tengeri teknős van az óceán fenekén. Óriási. Több mint egy
méter széles, de lehet, hogy csak a víz meg a fény miatt tűnik ekko-
rának. Ha észrevette is, hogy itt vagyunk, nem törődik velünk.
Quint a szemembe néz a víz alatt, és mindketten elvigyorodunk
a lenyűgöző látványra. Engem legalábbis lenyűgöz, amit látok. Róla
inkább az süt, hogy én megmondtam.
De abban nem vagyok biztos, hogy pontosan mit is mondott
meg.
Quint kiemeli a fejét a vízből. Követem, és csak ekkor döbbenek
rá, hogy nem volt bent a csutora a szájában. Egy ideig levegőért
kapkod, de sugárzó az arckifejezése.
– Lenyűgöző, igaz?
Kiköpöm a búvárfelszerelést.
– Tiszta őrület! Hiszen… konkrétan itt van!
Bólint.
– Gyakran látom őket errefelé.
Tátott szájjal meredek rá, éppen annyira megdöbbent, hogy itt
egy teknős, mint az a felismerés, hogy néhány ember számára ez
teljesen természetes.
Még mindig Quintbe kapaszkodom, olyan, mint egy tutaj, ami a
felszínen tart. Csodálkozom, hogy még nem rázott le magáról.
Lenyalom a sót az ajkamról, ellazítom a kezemet, és
visszaengedem a lábamat a homokba. A tenger beljebb sodort ben-
nünket, már a mellkasomig ér a víz. Két szemüveges fej vigyorog
egymásra, mint a tejbetök.
– Minden alkalommal elképeszt – szólal meg Quint. – Idefentről
nézve eszedbe sem jutna.
Lenézek, és igaza van. Tiszta ugyan a víz, legalábbis én mindig
azt gondoltam, hogy ez már tiszta, de csak homályosan látom a tes-
tünk vonalait. Egyáltalán nem olyan kristálytiszta, mint amilyen a
víz alatt volt.
Megint alámerülünk. A tengeri teknős időközben odébb ment,
de még mindig itt van, az óceán fenekén lebzsel. Quint előhúz vala-
mit a fürdőnadrágja zsebéből, olyan, mint egy telefon, csak na-
gyobb. Vaskosabb. Egy páncélozott telefon.
Lejjebb úszik, olyan közel megy a teknőshöz, hogy aggódom mi-
atta. Körbeússza párszor, mire rádöbbenek, hogy fotókat készít. A
teknős rá sem hederít. Kezdem azt gondolni, hogy ha Quint tovább-
ra is visszafojtja a lélegzetét, el fog ájulni, ám ebben a pillanatban a
teknős döbbenetesen gyorsan és kecsesen megfordul, és egyenesen
felém indul. Megriadok, felhúzom a lábamat, hogy elférjen. A tek-
nős elúszik alattam, és folytatja az útját a sekélyebb víz felé.
Ismét áttörjük a felszínt. Quint zihál, a haja az arcához tapad.
Beletelik pár másodpercbe, hogy kiöntse a tengervizet a pipából, de
végig vigyorog.
– Az egy fényképezőgép? – kérdezem.
– Á, nem, csak a telefonom – feleli, és feltartja. Úgy néz ki, mint
valami drága kütyü Jude kedvenc sci-fi filmjeiből. – Vízálló tokot
kaptam anyától a születésnapomra. Szeretnék majd venni egy jobb
lencsét hozzá, ha összejön rá a pénz, de egyelőre ez is megteszi. Na?
Milyen volt az első találkozásod a vadvilággal?
Elgondolkozom. Láttam már tengeri teknősöket az állatkertben,
de elképesztő érzés volt itt látni egyet, ilyen közelről.
– Van több is errefelé? – kérdezem.
Quint felnevet.
– Nézzük meg!
 
 
Azt hittem, tizenöt, legfeljebb húsz percig fogunk búvárkodni, de
több mint két órát töltünk Quinttel a vízben. Mire végre kimegyünk
a partra, teljesen aszottak az ujjaim, vágás éktelenkedik a bokámon
egy aljas szikla miatt, és úgy érzem, mintha elutaztam volna egy
idegen bolygóra, ahonnan aztán haza is tértem.
Quint tudta, hová érdemes elmennünk. Elvitt egy sziklás kiszö-
gelléshez, megmutatta a hínárok és moszatok alkotta víz alatti ker-
tet. Rengeteg halat láttunk, teljesen beleszédülök, ha megpróbálom
mindet felidézni. Különféle színekben pompáztak, ide-oda úszkál-
tak a sziklák között, megkerülték a térdemet, drágakőként csillog-
tak. A nagy fináléhoz, amit Quint nyilván már a kezdetektől terve-
zett, feljebb úsztunk a part mentén, egy óriási sziklarengeteghez,
ami egyik nyilvános strandról sem látható. A sziklák tele voltak
borjúfókával, fel-felrikkantottak, csaholtak, élvezték a délutáni
napsütést.
Egész életemben itt éltem. Hogyhogy nem tudtam minderről, hi-
szen itt van, pár kilométerre az otthonomtól?
Quinttel visszasétálunk a parton. Már teljesen elfelejtkeztem a
korábbi zavaromról. A víz időközben visszahúzódott, egy örökké-
valóságba telik, mire odaérünk a törülközőinkhez. Homok tapad a
talpamra. Quint újra meg újra rám pillant, már-már titokzatos a vi-
gyora.
– Na? – kérdezi, ahogy magamra tekerem az egyik strandtörül-
közőt.
– Ez egyszerűen…
Nem találom a szavakat. Hirtelen iszonyúan szomjas vagyok, ér-
zem, hogy leégett a hátam, de mindez eltörpül a délutáni élmények
mellett.
–  Tudom – vágja rá Quint, és megment attól, hogy elő kelljen
rukkolnom a megfelelő jelzőkkel. – És akkor most jöhet a milliódol-
láros kérdés.
Abból, ahogyan beszél, úgy érzem, az egész délután a következő
néhány szót készítette elő.
Azonnal védekező üzemmódba kapcsolok, úgy nézek a szemé-
be. Mély, vörös vonalak futnak a szeme körül, kirajzolják a búvár-
szemüveg alakját. Valószínűleg én is ugyanilyen idétlenül nézek ki.
A hajam félszáraz, göndörödik az arcom körül. De egy ilyen nap
után mintha mindez a legkevésbé sem számítana.
Quint mindentudó, már-már önelégült pillantást vet rám.
– Érdemes megmenteni?
Megdermedek.
Hirtelen mindent megértek.
Senki sem fog pénzt adni nekünk, ha nem értik, mennyire fontos.
Emlékszem a korábbi szavaira, de mostanáig nem értettem, mi-
ről beszél. Szorosabb a kapcsolatom most a kis partvidékünkkel,
mint valaha. A varázslatos halrajok, az óceán fenekén ragyogó
kagylók, a tengeri teknősök. Hiszen tengeri teknősökkel úsztam, a
mindenit!
És hirtelen már számomra is fontosak.
Érdemes megmenteni őket? Érdemes megvédeni őket?
De még mennyire!
– Vettem az adást – motyogom.
Quint arca felragyog. Megtöröljük a lábunkat, lesöpörjük a ho-
mokot a lábfejünkről. Míg Quint elfordul, gyorsan visszaveszem a
ruhámat. Elveszi tőlem a törülközőt és a búvárfelszerelést, begyö-
möszöli a táskájába, aztán megindulunk a parton, vissza a sétány
felé.
– Nem vagy éhes? – kérdezi.
– Mindjárt éhen halok – felelem automatikusan.
–  Oké. Van kedved egy tacóhoz, míg átbeszéljük a többi ötlete-
det?
Pár lépéssel előttem jár, a láthatárt kémleli. Azt kívánom, bár
látnám az arcát, mert a korábbi bizonytalanságom újra felszínre
tör, most is éppolyan hihetetlen ez az egész, mint korábban.
Ez nem valami romantikus kiruccanás. Mármint, az esélytelen.
Ugye?
 – Hát… ööö… otthon hagytam a mappát.
– Messze laktok? – pillant hátra.
– Nem – felelem egy kicsit lassan. – A Sunseten lakunk.
– Oké. Elkísérlek. Vagy menjek, foglaljak asztalt valahol?
Annyira nyugodtan kezeli ezt az egészet. Valószínűleg ezért
ilyen egyértelmű, hogy én viszont rettenetesen zavarba jöttem.
–  Igazából eléggé elfáradtam. Talán átbeszélhetnénk holnap. A
menhelyen?
Ha Quint csalódott is, egy vállrándítással ügyesen leplezi, teljes-
séggel közönyös a mozdulat.
– Részemről rendben.
Megállunk a sétánynál. Errefelé zsúfoltabb a part, és valószí-
nűbb, hogy összefutunk valakivel a suliból, de ha Quintet zavarja
is, hogy valaki megláthatja velem – és teljesen egyértelmű, hogy
együtt vagyunk, tekintve, hogy mindkettőnk haja vizes és ugyan-
olyan búvárszemüvegnyom éktelenkedik az arcunkon –, hát nem
látszik rajta. Amikor kiderül, hogy ellentétes irányba indulnánk to-
vább, tétovázva, kínosan megállunk.
– Oké. Akkor holnap!
Elfordulok.
– Várj, kimondanád? – kérdezi. Hátrapillantok. Ragyog a szeme.
– Csak egyetlenegyszer?
– Mit?
–  Csak szeretném, ha elismernéd, hogy nem volt időpocsékolás
ez az egész – int az óceán felé. – Hogy tényleg volt egy jó ötletem.
Megpaskolja a mellkasát.
Összefonom a karomat, és robothangon eldarálom:
– Nem volt időpocsékolás ez az egész. Tényleg volt egy jó ötleted.
– És örülsz, hogy eljöttél.
Felsóhajtok, és felhagyok a robothanggal.
– Örülök, hogy eljöttem – vallom be teljesen őszintén.
– És soha többé nem kételkedsz bennem, nem vitatkozol velem.
 Rámutatok.
– Túltoltad.
Megvillannak a fogai.
– Meg kellett próbálnom. Ó, majdnem elfelejtettem! Hoztam ne-
ked valamit.
Beletúr a táskájába, félrelöki a nyirkos törülközőket meg a bú-
várszemüvegeket. Egy sárga pólót húz elő, rajta a Fortuna Beach-i
Tengeri Állatok Menhelyének logójával.
Meglepetten elveszem tőle, de nem tudom eldönteni, hogy hízel-
gőnek találjam-e az ajándékot, vagy inkább bosszantson, hogy nem
kaptam meg rögtön az első napon. Szemügyre veszem a pólót, majd
így szólok:
– Nem vagyok benne biztos, hogy a sárga az én színem.
– Nem tudom, létezik-e olyan ember, akinek jól áll a sárga, de ez
volt a legolcsóbb a pólónyomtatónál. – Továbbra is vigyorogva hoz-
záteszi: – Egyébként is, simán lehet, hogy csak alábecsülöd magad.
Hétfőn találkozunk, Prudence!
Elmosolyodom, és intek neki.
Bár az önkénteseknek kijáró póló borzalmasan csúnya, egész
úton hazafelé a mellkasomhoz szorítom.
 Huszonegy

Ég a kezem alatt a munka, új szakaszt dolgozok ki az újragondolt

biológiaprojektben: oktató jellegű búvárórák turistáknak! A vendé-
gek egy képzett szakértővel indulnának útnak, aki elmondaná ne-
kik, milyen halakat és emlősöket látnak éppen, részletesen mesélne
a sekély vizek ökoszisztémájáról. Olyasmiket érintene, mint…
Hegedűnyikorgás ostromolja a dobhártyámat. Meglepetten fel-
kiáltok, és a fülemre szorítom a kezem.
– Penny! – üvöltök át a szomszéd szobába.
– Bocsi! – kiáltja vissza, de a húrok újra felcincognak.
Sóhajtva felállok, hogy becsukjam a szobám ajtaját. Visszaülök
az ágyra, és újfent az ölembe húzom a laptopot, minden tőlem tel-
hetőt megteszek, hogy figyelmen kívül hagyjam a szomszéd szobá-
ból érkező iszonyú ricsajt. Mégis, miért fizetik a szüleim még min-
dig a hegedűórákat? Egyértelmű, hogy nem túl hatékonyak, és
hasznosabb dolgokra is költhetnék az egyébként is szűkös bevételü-
ket.
Na mindegy. Hol is tartottam?
A szakértő olyan témákat érintene, mint… Igen! A természetes
tápláléklánc és a biodiverzitás fontossága. A tengeri vidrákhoz ha-
sonló ragadozók segítenek megfékezni a tengerisün-populáció túl-
szaporodását, így a tengerisünök nem pusztítanak el túl sok mosza-
tot, ami élelmet és menedéket biztosít számtalan egyéb fajnak. Sőt,
ennél nagyobb környezeti tényezők is…
Kivágódik a szobám ajtaja, és már nemcsak Penny hegedűjének
a fülsértő vinnyogása zavar, hanem a kedvenc lámás pizsamáját vi-
selő Eleanor is.
– Ellie, kopognod kellene!
– Jössz játszani?
– Nem. Sok a dolgom. Csukd be az ajtót!
Lebiggyeszti az alsó ajkát.
– De senki sem akar játszani velem! Penny hegedül, Lucy telefo-
nál, anya meg már megint azt a hülye sütisütős műsort nézi.
– Nem az én bajom. Menj, kérdezd meg Jude-ot!
– Elment apával vacsoráért.
Felnyögök, és felkelek az ágyból. Ellie arca felragyog, de amint
megragadom a vállát, hogy kitereljem az ajtón, azonnal el is kámpi-
csorodik.
– Az önállóság fontos képesség, épp ideje kifejlesztened.
Frusztráltan felmordul, és toppant egyet.
– Ez meg mit jelent?
– Azt jelenti, hogy menj, babázz egyedül!
– Jude mindig igent mond, te meg mindig nemet!
– Hát, úgy tűnik, Jude kedvesebb nálam.
Becsukom az ajtót. Ellie odakintről azt kiabálja:
– Igen, sokkal kedvesebb!
A levegőbe markolok, mintha fojtogatnám, majd széttárom a ka-
romat. Felmerül bennem, hogy kiragasztok egy „Ne zavarjanak!”
feliratot, de… minek? Ellie még nem tud olvasni.
Visszatérek a beadandóhoz, és elolvasom az utolsó bekezdést.
Nem is rossz. Mehetünk is tovább!
Halványan rémlik, hogy Mr. Chavez azt mesélte, a moszatokhoz
és a hínárokhoz hasonló tengeri növények sokkal hatékonyabban
szűrik meg a levegőt, mint a világ összes esőerdője. De nem emlék-
szem a részletekre, ahogy arra sem, hogyan működik a dolog egész
pontosan.
Megnyitom a böngészőt, és gépelni kezdek a keresőbe.
 Dühödt léptek dobbannak a folyosón, majd Lucy kiabálni kezd
épp a szobám ajtaja előtt:
– ANYA! Hívd már le Ellie-t! Beszélgetnék valakivel, és folyama-
tosan nyaggat!
– Ruhákat hajtogatok, meg a műsoromat nézem! – kiáltja vissza
anya. – Hagyd, hadd játsszon a sminkeddel, vagy valami!
– Mi? Dehogy! Hatalmas rendetlenséget csinálna!
Hátradőlök, és a fejemre húzok egy párnát.
Quint baromira rosszul gondolja. Borzalmas, ha testvérei van-
nak az embernek! Ezerszer jobb lenne az életem, ha csak ketten
lennénk Jude-dal.
Odakint a hegedű továbbra is cincog. Lucy még mindig üvölt. El-
lie sírva fakadt – szándékosan hisztizik, az ember agyára megy ve-
le.
Megrezzennek az ujjaim. Megbüntethetném mindannyiukat.
Amiért ilyen neveletlenek, önzőek, hangosak.
De még mielőtt ökölbe szoríthatnám a kezemet, megdermedek,
és nagy nehezen kiegyenesítem az ujjaimat. Mi van, ha megpróbá-
lom az egész családomat megbüntetni, mert totál civilizálatlanok,
mire az univerzum úgy dönt, porig égeti a házunkat, vagy ilyesmi?
Morogva kimászok az ágyból, hogy megkeressem a zajszűrős
fejhallgatómat. Megnézem az asztalomon, a fiókokban, a hátizsá-
komban. Nincs azokon a helyeken, ahová tenni szoktam.
Felhördülök, pontosan tudom, ki vette el.
A folyosó időközben kiürült. Épp egy újabb csikorgó hang száll a
hegedűből, ahogy becsukom Penny és Lucy közös szobájának ajta-
ját. Elhaladok a fürdőszoba mellett, ahol Eleanor a fürdőszobasző-
nyegen ücsörög, és az én neszesszeremben turkál.
– Ne! – szólok rá, és kikapom a kezéből.
– De Lucy azt mondta, szabad! – sikítja.
Átnyúlok a feje felett, lekapom Lucy neszesszerét a pultról,
majd odaadom Ellie-nek. A húgom felvillanyozódik. Leszámítva,
hogy vannak élénk rúzsaim, Lucy sminkholmija sokkal izgalma-
sabb, mint az enyém vagy akár anyáé, mert csillog, és még szempil-
la-göndörítő is jár hozzá. Legalábbis a család négyéves tagja így lát-
ja.
Mivel a saját szobájában fülkínzás folyik, Lucy áttelepült a szü-
leink hálószobájába. Kinyitom az ajtót. Lucy az ágyon hever, a tele-
fonja a fülénél.
– Hol a fejhallgatóm?
–  Várj egy kicsit! – mondja a telefonba, amit aztán a mellkasá-
hoz szorít. Gyűlölködő pillantást lövell felém. – Mi van?
– A fejhallgatóm. Hol van?
– Honnan tudjam? Menj innen!
– Nem a te szobád!
– Anyát nem zavarja.
Forr a harag a bőröm alatt. Ennyire nehéz egy egyszerű kérdés-
re válaszolni?
– Lucy, mindig kérdés nélkül elveszed. Hova tetted?
– Nem tudom! – kiáltja. – Nézd meg a hátizsákomat!
Sarkon fordulok. Még szinte ki sem lépek a folyosóra, amikor
hallom, hogy Lucy a barátnőjének panaszkodik:
– Most komolyan, a tesóim annyira idegesítőek!
És igen, lehet, hogy képmutatás, tekintve, hogy pár perce én is
pont ugyanerre panaszkodtam, de belém legalább szorult annyi jó-
érzés, hogy magamban tartsam. Mindegy, elértem a tűrőképessé-
gem határát.
Megállok az ajtó előtt, és ökölbe szorítom a kezemet.
–  Halló! Jamie? Halló! – kiált Lucy. Végül bosszúsan felnyög. –
Remek! Most meg lemerült a telefonom. Kösz, család!
Nyájas mosollyal visszadugom a fejemet a szobába.
–  Ez nyilván azt jelenti, hogy most már van időd megkeresni a
fejhallgatómat.
Meg is találja a hátizsákjában, és jeges tekintettel átnyújtja.
 Már épp visszatérek a szobámba, elhelyezkedem az ágyamon,
amikor hallom, hogy odalent nyílik a bejárati ajtó.
– Megjöttünk! – kiáltja apa. – És étellel megrakodva érkeztünk!
Erre anya is elkiáltja magát, mintha apának tolmácsra lenne
szüksége:
– Lányok, vacsora!
Ellie felsikkant, és lerohan, ami nyilván azt jelenti, hogy apa és
Jude valami finomat hozott, mert általában morog, ha vacsorázni
hívják. Penny, Lucy és én már jóval kevesebb lelkesedéssel követ-
jük. Lucy még mindig morcos.
Anya és apa a pultnál áll, papírtörlőt szednek elő, innivalót töl-
tenek. Jude épp előhúzza a sült krumplikat és a sajtburgereket a fe-
hér papírzacskókból, hogy az asztalra tegye.
–  Hű, Ellie! – szólal meg őszinte, Jude-féle mosollyal. – Olyan
vagy, mint egy filmsztár.
Ellie felragyog, megmutatja a csillogós lila szemfestéket a szeme
körül és az arcán. Igazából úgy fest, mintha kocsmai verekedésbe
keveredett volna egy tündérkeresztanyával, de annyira elégedett
magával, hogy nincs szívem letörni a lelkesedését.
– Gondoltuk, ideje támogatni közösségünk oszlopos tagjait – ma-
gyarázza apa, miközben leül, és elveszi az egyik hamburgert Jude-
tól. – Az utóbbi időben nagyon rájuk járt a rúd a sajtóban, mert
összefirkálták azokat a hirdetőtáblákat.
Felvont szemöldökkel helyet foglalok.
– Többet is megrongáltak?
Apa bólint.
–  Ötöt vagy hatot, azt hiszem. Valaki egy csomóra ráírta, hogy
hazugság, és szomorú arcot rajzolt a marhákra. Végül is keringtek
pletykák arról, hogy a Blue borzalmas telepekről szerzi a húst, ahol
a marhákat összezsúfolják és moslékkal etetik, vagy mi. De én csak
azt tudom, hogy a Blue burgerezője már a hatvanas években is
megvolt, és most is ugyanolyan finom, mint amikor gyerek voltam.
Nem értem, miért pont őket pécézte ki magának valaki. Így is elég
nehéz családi vállalkozást vezetni, nem hiányzik, hogy valaki még
pluszban keresztbe is akarjon tenni.
–  Most komolyan! Mi bajuk egyeseknek? – kérdezi anya papír-
törlőket osztogatva.
Kicsomagolom a hamburgeremet, tele paradicsommal, uborká-
val és a Blue elképesztően finom, titkos receptúrájú szószával. Már
csorog is a nyálam. Mégis megtorpanok. Eszembe jut az, amit
Quinttől hallottam, hogy Morgan petíciót indított valami ipari állat-
tartó telep bezáratásáért, valami olyasmi miatt, hogy kegyetlenül
bánnak az állatokkal. De ennek semmi köze nem lehet a Blue bur-
gerezőjéhez. Hiszen az ő marhájuk vegyszermentes, füvet legelő…
valami, valami… Nem is tudom, mi áll pontosan a hirdetésükön.
Nem igaz?
De még ha nem is igaz, számít ez nekem igazán? Nem vagyok
vegetáriánus. Soha eszembe nem jutna, hogy felhagyjak az igényei-
met kielégítő mindenevéssel. Végül is nem véletlenül kerültek az
emberek a tápláléklánc csúcsára. És a szüleim nem igazán enged-
hetnék meg maguknak, hogy drága húst vásároljanak a hentestől,
úgyhogy valószínűleg nagyon sok olyan húst ettem az elmúlt évek-
ben, ami azokról a telepekről származik, ahol moslékkal etetik az
állatokat, vagy mi, ahogy apa olyan remekül összefoglalta.
Ez az ügy nem áll közel a szívemhez. Hiszen csak marhák.
Étel.
Ugyanakkor Morgan… Bárhogy érzek is én, számára egyértel-
műen fontos ez az ügy. Annyira fontos, hogy hajlandó volt felmász-
ni egy rozoga létra tetejére, csak hogy másoknak is felhívja rá a fi-
gyelmét.
Egy olyan döntést hozott, aminek aztán megfizette az árát.
– Minden rendben, Pru? – kérdezi anya.
Pislogva felnézek rá. Elmosolyodom.
–  Aha, persze. – Próbálom száműzni ezeket a gondolatokat. A
családom rám mered. Megköszörülöm a torkomat. – Csak… ööö…
azon a projekten gondolkoztam, amin dolgozom. Tudtátok, hogy a
tengeri vidrák kulcsfontosságú szerepet játszanak a hínárerdők
egészségének megőrzésében?
– Mi az a hínárerdő? – kérdezi Penny.
Felsóhajtok.
– Egy erdő. Hínárból. A víz alatt.
Ellie szeme tágra nyílik.
– Vannak erdők a víz alatt?
– Igen, valami olyasmi – felelem.
Anya a ketchupba mártja a krumpliját.
– Ezt az új önkéntes munkahelyeden tanultad?
– Ööö, igen – válaszolom, mert nem áll szándékomban megemlí-
teni, hogy délután búvárkodni mentem Quint Ericksonnal.
Jude már így is gyanakodva néz rám.
–  Hogy őszinte legyek, elég csalódott voltam, amikor nem a le-
mezbolt mellett döntöttél – vallja be apa. – De úgy hangzik, jól men-
nek a dolgok a menhelyen.
Vállat vonok.
– Nem olyan vészes a helyzet.
– És Ari is remek, nem igaz? – szólal meg anya. – Csupa jót hal-
lottam róla!
– Ó, igen! Az a lány! – feleli apa, miközben felkapja az uborkát,
ami kiesett a hamburgeréből. – Szerintem még nálam is többet tud
a zenéről! És persze annak is nagyon örülök, hogy Jude ott van.
Jude elmosolyodik, de tele a szája, úgyhogy nem szól semmit.
– Jut eszembe – szólalok meg. Leteszem az érintetlen hamburge-
remet, és megtörlöm a kezemet egy konyhai papírtörlőben. – Azt
mondtam Arinak, megkaphatja a régi szintetizátoromat. Nem bán-
játok, ugye?
Anya és apa felhagy a rágással, összenéznek.
– Mi az? – kérdezem. – Nem használjuk. Senki sem tud játszani
rajta.
–  Talán Ellie meg akar majd tanulni – veti fel Lucy, és úgy ér-
zem, csak azért szól közbe, hogy keresztbe tegyen nekem. Homlok-
ráncolva nézek előbb rá, majd Ellie-re.
– Ellie, szeretnél megtanulni zongorázni?
Ellie gondolkodóba esik, elhúzza a száját. Továbbra is morfondí-
rozva belekortyol a tejbe. Miután végre leteszi a poharát, azt vála-
szolja:
– Dobolni akarok megtanulni.
–  Remek választás! – ujjong apa, mindenki más viszont grima-
szol.
Más sem hiányzik Penny hegedűleckéi mellé.
– De nem számít – folytatom –, ha Ellie vagy bárki más úgy dönt,
hogy szüksége van rá, akkor Ari biztosan visszaadja. De jelenleg
többet használná, mint mi.
– Az a helyzet – szólal meg anya, megtörölgetve a száját a saját
papírtörlőjével –, hogy nagyon szívesen odaadtuk volna Arinak a
szintetizátort, ha tudjuk, de… Hát… Már nincs meg.
Pislogva nézek rá.
– Mi?
Aztán ellököm a székemet az asztaltól.
Ellie, akire folyton rá kell szólni, hogy ne ugráljon fel az asztal-
tól vacsora közben, azonnal rám mutat, és azt kiáltja:
– Nem szabad felállni az asztaltól!
Nem törődöm vele, a konyha másik végébe szaladok, hogy be-
kukkantsak a nappaliba.
És valóban, a szintetizátornak hűlt helye, hatalmas lyuk tátong
a rendetlenségben ott, ahol korábban állt.
Megpördülök.
– Mi lett vele?
–  Eladtuk – feleli anya. Már-már bocsánatkérően, bár nem túl
meggyőzően felemeli a kezét. – Nem használtad. Azt hittük, észre
sem veszed majd.
És igaza is van. Tényleg észre sem vettem volna, ha nem aka-
rom odaadni Arinak.
Letörten visszaülök a székembe.
– Azért megkérdezhettétek volna.
– Te pedig gyakorolhattál volna többet, amikor még zongorázni
tanultál – vágja rá apa, de nem úgy tűnik, mintha annyira releváns
lenne a megjegyzése ebben a témában.
–  Remélem, Ari azért talál majd magának egy jó kis szintetizá-
tort – mondja anya. – Tényleg annyira kedves lány, és nagyon érté-
keljük, hogy segít a boltban.
Összehúzom a szememet.
– De azért fizettek neki, ugye?
– Természetesen! – vágja rá apa felháborodottan.
Kénytelen voltam megkérdezni. Szinte biztos vagyok benne,
hogy Ari ingyen is hajlandó lett volna elvállalni a munkát, de ezt
nem mondom el nekik. Megérdemli, hogy fizessenek a munkájáért.
–  És hogy mennek a dolgok a boltban? – kérdezi Lucy. – Már-
mint anyagilag?
Meglep a kérdése. Az, hogy ilyen konkrétan rákérdezett.
Mindannyian azonnal érezzük, hogy veszélyes terepre tévedtük. Be
kell ismernem, csodálom Lucyt, amiért hajlandó volt felhozni a té-
mát, pedig még mi ketten Jude-dal is úgy szoktunk tenni, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne.
Anya és apa ismét összenéz. Még Penny is mintha megfeszülne.
Egyedül Ellie nem törődik a témával, túlságosan lefoglalja, hogy
tornyot építsen a sült krumplijából az asztalon.
– Jól – feleli apa. – Nincs túl nagy forgalom. De ilyenkor mindig
ez van. Jön a turistaszezon. Akkor majd beindul.
Magabiztosan állítja, mert hát mi mást is mondhatna? Hogy a
lemezboltnak annyi, és essünk mind kétségbe?
Ekkor anya elmosolyodik és témát vált, megkérdezi Lucyt, mi-
lyen volt aznap a softballedzése.
Ismét kézbe veszem a hamburgeremet, és beleharapok. Biztos
vagyok benne, hogy most is éppolyan finom, mint máskor, de vala-
miért alig érzem az ízét.
 Huszonkettő

– Ne már! Képtelen vagyok kimondani. Elég volt egyszer! Kérlek, ne

kényszeríts rá!
Quint az alacsony falnak dől. Érzem, hogy önelégülten vigyorog,
érzem, hogy engem néz. De csak a kis állásban lévő lényt látom.
– Gyerünk, Prudence! Menni fog! Várj csak, segítek elkezdeni. Is-
mételd utánam! Quint, most is…
Eltakarom a szememet, jó erősen megrázom a fejemet. De nem
bírom sokáig. Szétnyílnak az ujjaim. Kénytelen vagyok kilesni köz-
tük.
Ó, egek! Az a bolyhos pofi, a meg-megrezzenő orr, az édes kis
összefont mancsai a hasán, ahogy a földön fetreng…
Felnyögök, beadom a derekamat.
– Jól van! Quint. Most is… – elfintorodom, amíg csak lehet, küz-
dök a mondat többi részével – igazad volt.
Quint ökölbe szorított kézzel a levegőbe bokszol.
–  A tengeri vidrák tényleg iszonyúan édesek. De csaltál! Azt
mondtad, nem kölyök.
– Nem kölyök. Mármint olyasmi idős, mint… nem is tudom, mint
mi. Csak vidraévekben. Nem mondanám, hogy a vidrakölykök na-
gyon kicsik, de ennél azért kisebbek. – Összeesküvő arckifejezéssel
közelebb hajol. – Pár éve egy vemhes tengeri vidrát gondoztunk, és
megszülte a kicsinyét. Akkora volt, mint egy kosárlabda. Egy boly-
hos, elképesztően cuki kosárlabda.
– Elég!
 – Párszor még etethettem is üvegből.
– Utállak!
– Tudom.
Felé pillantok. A tengeri vidrát nézi, de mosoly ül a szája sarká-
ban.
Nyelek egyet, és elfordulok. A kis vidrát nézem, ahogy a hasára
fordul, és összegömbölyödik a kék törülközőn, amit a sarokba tet-
tek neki. Szinte már alig látszanak a sebei, az a pár csík a hátán és
az oldalán, meg a vágás a mancsa tetején. Észre sem vettem volna,
ha Quint nem mutatja meg.
– Rendbe fog jönni?
– Ó, persze, hamarosan kimehet majd az udvarra, aztán vissza a
tengerbe.
Végül magára hagyjuk a legújabb beteget. Ma a délutáni műszak
a miénk, és ezúttal sokkal gyorsabban haladunk az étel előkészíté-
sével. Több mint egy órán keresztül takarítjuk utána a konyhát, mo-
sogatunk, majd szétválogatjuk a legújabb halszállítmányt a holnapi
munkához.
–  Jude mit csinál, míg te itt robotolsz? – kérdezi Quint, míg én
üvegeket törölgetek, és elrendezem őket az egyik szekrényben.
– A lemezboltban dolgozik a nyáron.
Quint meglepetten rám néz.
– A Venturesben?
– Aha.
– Tényleg? Egy kicsit… hipszteres. Mármint Jude-nak.
Felnevetek, mert a gondolat, hogy a szüleim lemezboltja „hipsz-
teres”, kissé röhejesen hangzik.
–  Hát ja, Jude egyáltalán nem illik oda. De a szüleinké a bolt.
Nem tudtad?
Quint ezen is meglepődik.
– Nem. Milyen menő! Évek óta nem jártam arra.
–  A város kilencvennyolc százalékával egyetemben. – Felsóhaj-
tok, eszembe jut apa örökös optimizmusa, az, hogy olyan biztos
benne, a turistaszezon kezdetével fellendül az üzlet. De kezdem
észrevenni a repedéseket a páncélján. – Tudtad, hogy az elmúlt év-
tizedben megint keresni kezdték a lemezeket? Hirtelen megint me-
nő lett, és a nagy rajongók órákon át locsognak róla, mennyivel
jobb a hangminőség, meg hogy milyen jól lehet őket gyűjteni, és
hogy a digitális zene – drámai mozdulattal görbítem az ujjaimat –
kiszipolyozta az életet a zenéből.
Quint felröhög.
– De sajnos ez ugyanabban az időben történt, amikor kezdtek el-
szállni az ingatlanárak Fortuna Beachen. A szüleim nem igazán
osztják meg az ilyesmit velünk, de néha hallom őket beszélgetni, és
elég egyértelmű, hogy aggódnak. Tizenhét éve ott van a bolt. Lehet,
hogy nem a város legnépszerűbb helye, de egészen oké a forgalom,
és egyfajta nevezetesség, nem? De ha megint emelnek a bérleti dí-
jon… – Megrázom a fejemet, bocsánatkérően nézek Quintre. – Bo-
csi. Nem akartam itt panaszkodni.
De Quint együttérzően bólint.
– Ironikus, nem? Virágzik a gazdaság, de az egyszerű emberek-
nek valahogy mindig nehéz.
Már-már bölcsen hangzanak a szavai, és elmerengek, vajon az
anyukája mondta-e neki korábban. Ha a közösségnek jobban megy,
akkor mindenkinek jól kellene járnia. De ha a javakat nem osztják
szét…
Beleszédülök. Alig várom, hogy közgazdaságtant tanuljak az
egyetemen, és végre felfogjam, hogyan is működik ez az egész.
– Mondjuk, nem mintha teljesen felmenteném a szüleimet min-
denfajta felelősség alól. Régebben megvehették volna az üzlethelyi-
séget, de anya már megint teherbe esett, és úgy érezték, nem jönné-
nek ki a bevételből. Ha akkor másképp döntenek, akkor most egy
igazi aranybányán ülhetnének, és nem kellene amiatt aggódniuk,
hogy miből fizetik majd a következő havi részletet.
 Quint vállat von.
– Utólag már minden döntés másképp fest. Egyébként is, gyere-
ket akartak. Ezért igazán nem hibáztathatjuk őket.
Elfintorodom.
– Már voltak ikreik. Tényleg kellett még három gyerek?
– Ne feledd, én irigykedem a testvéreidre! Tőlem ne számíts saj-
nálatra!
Beteszem az utolsó néhány üveget is a szekrénybe, becsukom az
ajtót, majd végigmérem Quintet.
– Szeretnél egyet? Jutányos áron kínálom Lucyt.
– Ő a kicsi?
– Nem, az Ellie. Lucy tizenhárom.
Quint összerezzen.
–  Huh… Nem vagyok benne biztos, hogy készen állok rá, hogy
megbirkózzak egy tinédzserrel.
– Soha senki nem áll készen az ilyesmire. Mármint persze, leszá-
mítva azt az esetet, ha az a bizonyos tinédzser én vagyok. Én minta-
gyerek vagyok.
– Annyira szeretnék viccet csinálni ebből a kijelentésből – feleli
Quint, miközben felakasztjuk a kötényünket –, de valami azt súgja,
hogy tényleg így van.
Felsétálunk a lépcsőn a pihenőszobába, amit szinte teljesen el-
foglal a hosszú, keskeny asztal meg a szedett-vedett székek. A háti-
zsákom az egyik akasztón lóg a falon, és most leveszem, hogy elő-
túrjam ugyanazokat a mappákat és papírokat, amiket a tegnapi ta-
lálkozóra is magammal vittem. Bár az igaz, hogy tegnap éjjel két
órán át a kibővítésükkel foglalkoztam.
Quint leül az egyik székre. Valaki hozott egy doboz fánkot, és
egy darabig tanulmányozza őket, majd elvesz egy fahéjas-cukrosat.
– Szóval, ha itt végzel, akkor a szüleidnek is segítesz majd a tu-
dásoddal? Indíthatnál egy közösségi mozgalmat: Mentsük meg a
Ventures Vynilt!
 Átnyújtom Quintnek a papírok egy részét, és leülök vele szem-
ben.
–  Nem tudom. Mármint… végül is megtehetném. Csak mindig
úgy voltam vele, hogy ezt nekik kellene megoldaniuk.
– A menhely sem a te bajod.
– Igen, de…
Elhallgatok.
– Ó! Tényleg. A jobb jegyért vagy itt.
– Ez nem igaz! – Elhallgatok. – Már nem.
Quint arcán mosoly villan, de gyorsan elfedi az egyik papír,
ahogy maga elé emelve olvasni kezdi az ötleteimet. Én még mindig
a lemezbolton gondolkozom. Azon tűnődöm, tényleg képes lennék-
e segíteni. Nem azzal, hogy minimálbéres alkalmazottként dolgo-
zom, hanem hogy bevetem ugyanazokat az eszközöket, amiket a
menhely esetében is. Marketing. PR. Közösségi média. Tudom, hogy
vannak olyan lemezboltok, amiknek nagyon jól megy, amiknek
nem jelent gondot az, hogy kifizessék a havi bérleti díjat.
Miért is ne lehetne a Ventures Vinyl is ilyen?
– Prudence?
Azonnal Quintre nézek.
– Bocsi! Elgondolkoztam.
Egyszerre csak egy dologgal törődj! – figyelmeztetem magamat.
A nyarat már a Fortuna Beach-i Tengeri Állatok Menhelyének szen-
teltem. A szüleim vállalkozása eddig is megvolt, pár hónapig kibír-
ják még.
– Ezek ismerősnek tűnnek – mondja Quint.
A fánk maradékát befalva böngészi a pár napja összeírt ado-
mánygyűjtő ötleteket.
– Igen, de valójában nem beszéltük át egyik lehetőséget sem.
– Gála? – kérdezi a lista végére érve. – Miért vagytok ti, lányok,
úgy odáig a gálákért?
– A gálákkal veszed rá az előkelő népeket arra, hogy egy csomó
pénzt adjanak neked. Borral és előételekkel kínálod őket, árverést
szervezel, és akkora a nyomás, hogy a gazdagok őrült módjára lici-
tálnak egymásra, csak hogy nagyvonalúnak tűnjenek.
Quint lenyalja az ujjairól a cukrot.
– És mégis, mennyi pénzbe kerülne megrendezni ezt az előkelő
gálát?
Elgondolkozom.
– Öt-tízezer dollár?
Quint rám mered.
–  Na jó, talán egy gála túlzás lenne. – Előveszem a saját példá-
nyomat a listából, és kihúzom a gálát. – Mi lenne, ha megnyitnánk a
menhelyet a nyilvánosság előtt? Mondjuk, heti egy nap bejöhetnek
az emberek, hogy megnézzék az állatokat, és az önkéntesek beszél-
nének nekik a környezetvédelmi problémákról, elmondanák, ho-
gyan lehetnek részesei a megoldásnak. Csak jeggyel lehetne bejön-
ni…
Elhallgatok, mert Quint már a fejét rázza.
– Régebben így volt – magyarázza. Összefonja az ujjait a tarkó-
ján, és annyira hátradől a székében, hogy bizonyára ádáz harcot
vív a gravitációval, nehogy hátraessen. – Szombatonként és vasár-
naponként nyílt napot tartottunk. De rengeteg önkéntes kell ahhoz,
hogy az ilyesmit meg lehessen szervezni, és mindenki mogorva
volt, mert nem maradt idő elvégezni a rendes munkát.
– Akkor több önkéntest kell szereznünk.
– Mégis hogyan?
– Hirdetünk majd.
– És azt miből fizetjük?
Széttárom a kezemet.
–  Jól van, értem már. Ez egy ördögi kör. Senki sem tud a men-
helyről, ezért nem is támogatják. És mivel senki sem támogatja, a
menhelynek nincs semmilyen bevétele. És ha a menhelynek nincs
semmilyen bevétele, nem tudtok rendezvényeket szervezni, reklá-
mozni, semmi olyasmit tenni, amivel több emberhez eljuthatna a
menhely híre.
– Pontosan. – Quint a füzetemre mutat. – Szerencsére Prudence
Barnett rajta van az ügyön. Te vagy az ötletgazda. Milyen ötleteid
támadtak?
–  Három napja próbálom megosztani őket veled, de valahány-
szor nekilátok, vagy lehurrogsz, vagy vízi sportra kényszerítesz.
Quint felhúzza az orrát.
– A búvárkodás nem éppen sport.
Felsóhajtok.
– Ezzel nem segítesz.
Az ajkamhoz érintem a tollam végét, a listán szereplő ötletekre
meredek. Nem vagyok hajlandó ismételten megadni neki azt az
elégtételt, hogy elismerem… de lehet, hogy Quintnek igaza van.
Vagy legalábbis van valami abban, amit mond. Én magam is ugyan-
ezzel a problémával küzdök, mióta kitaláltam, hogy pénzt kellene
gyűjteni a menhely számára. Ha lenne miből finanszírozni, sokkal
több választási lehetőség állna rendelkezésünkre.
Kezdek rájönni a tanulságra: a pénz pénzt szül.
Rádöbbenek, hogy Quint szokatlanul csendben van, úgyhogy
felpillantok.
Nem veszi le a szemét az ajkamról. Elkenődött a rúzsom? A
számhoz emelem a kezem, épp akkor, amikor Quint rádöbben,
hogy őt figyelem, ezért ő gyorsan visszafordul a fánkkal teli doboz-
hoz. Kivesz belőle egy másikat, egy cukrozott, bogyós gyümölccsel
töltöttet, de ezúttal félbetöri ahelyett, hogy az egészet megenné. Na-
gyot harap belőle, továbbra sem néz rám. Porcukor hullik a sárga
pólójára.
Zavarodottan leeresztem a kezemet, erősebben szorítom a tol-
lat.
– A… ööö… anyukád azt mondta, hogy már próbálkoztatok ado-
mánygyűjtéssel a múltban. Nem tudod esetleg, hogy megtartotta-e
a papírokat? Talán átnézhetnénk, és akkor kiderülne, mi az, ami
bevált, mi az, ami nem.
Quint rágás közben gondolkozik a válaszon.
–  Shaunánál biztos van olyasmi, amit megnézhetünk – feleli. –
Amennyire én emlékszem, az adománygyűjtésből mindig van bevé-
tel, csak… nem elég. És vannak rendszeres támogatóink, olyanok,
akik minden évben rengeteget adományoznak. Csak hát…
– Még úgy sem elég – fejezem be helyette. – És mit tesztek azért,
hogy fenntartsátok azokat a kapcsolatokat?
– Ezt hogy érted?
–  Mármint szokott anyukád kézzel írt köszönőleveleket írni
ezeknek az embereknek? Meghívja őket, hogy nézzenek körül a
menhelyen? Mondjuk, megengedhetnénk, hogy ők nevezzenek el
állatokat.
Quint rám mered.
– De hát ők már így is adományoznak nekünk.
– Igen, most. De ezek a gesztusok szinte ingyen vannak, és lehet,
hogy segítenek megőrizni ezeket a nagyobb bevételeket. Számtalan
jótékonysági szervezet létezik. Mi van, ha megakad a figyelmük va-
lami máson, és felmerül bennük, hogy talán máshol segítenének a
pénzükkel…
Felismerés gyúl Quint tekintetében. Felkap egy tollat, és odafir-
kant valamit a papírja sarkába.
– Megemlítem anyának – ígéri. – De ez még nem segít a további
adománygyűjtésben.
–  Abban nem, de jó tudni, hogy azok, akik már adakoznak, tö-
rődnek annyira a menhellyel, hogy velünk is maradnak. Ha vannak
rendszeres adakozók, nem kell minden évben elölről kezdeni. Szó-
val… hogyan vegyük rá az embereket, hogy elkezdjenek adakozni,
és hogyan tegyük fontossá számukra az ügyünket annyira, hogy a
továbbiakban is segíteni akarjanak majd?
Quint nem válaszol. Benyomja a fánk maradékát, és egy szalvé-
tába törli a kezét.
– Szerintem rá kellene mennünk arra, hogy helyi ügyért dolgo-
zunk – magyarázom. – Mármint, ha valaki Milwaukeeben tengeri
állatoknak akar adományozni, akkor a WWF-nek adja a pénzt, vagy
valami hasonló. Nem érdekli őt egy kis menhely Fortuna Beachen.
De azok, akik itt élnek, akik itt nyaralnak… Őket érdekli. Vagy leg-
alábbis érdekelnie kellene. Fel kell tennünk a helyi térképre a men-
helyet.
Quint összegyűri a szalvétát, és a helyiség távolabbi sarkában
álló szemetesbe hajítja. Továbbra is hallgat, és határozottan az az
érzésem, hogy várja a nagy, zseniális ötletet. És hát végső soron
meg is ígértem, hogy előrukkolok vele. Csakhogy, bár rengeteg ötle-
tem van, egyik sem tűnik az igazinak. Olyannak, aminek köszönhe-
tően annyi adományt kapnánk, hogy bőven megtérüljön a ráfordí-
tott idő vagy pénz.
Megakad a pillantásom egy csomó bekeretezett fotón a Quint
mögötti falon. Már korábban is felfigyeltem rájuk, de még nem volt
időm alaposabban szemügyre venni őket. Elgondolkozva
összehúzom a szememet.
Hátralököm a széket, felállok, és odasétálok. Magamon érzem
Quint tekintetét, miközben szemügyre veszem az első fotót. Meg-
rándul a gyomrom, de erőt veszek magamon, és nem kapom el a te-
kintetemet. A fotón egy oroszlánfóka hever műanyag gyerekme-
dencében, talán azok közül valamelyikben, amiket láttam már oda-
kint az udvaron, a hátára pokrócot terítettek. A szája körül annyi
kampó áll ki a húsából, mintha egy pirszingtalálkozón vett volna
részt.
– Borzalmas – suttogom.
– Az ott Hook kapitány – magyarázza Quint.
A következő fotóhoz lépek. Ezen egy elefántfóka van, a parton
hever, horgászzsinór tekeredett a nyakára és az egyik úszójára.
Olyan mélyen a húsába vágott, hogy egy sor nyílt sebet hagyott ma-
ga után. Egy kicsit büszke vagyok magamra, hogy meg tudom álla-
pítani, hím, pedig az elefántfókáknál ez elég egyértelmű, mert csak
a hímeknek van ilyen furcsa, ormányszerű pofája, amiről a nevü-
ket is kapták. Véleményem szerint ezek a legkevésbé cuki állatok a
menhelyen, mégis elfacsarodik a szívem, mert szerencsétlen látha-
tóan nagyon szenved.
A harmadik képen mintha csak egy csomó szemét lenne a par-
ton – nejlonzacskók, halászhálók. Csak amikor közelebbről is szem-
ügyre veszem, döbbenek rá, hogy egy tengeri teknős gabalyodott
bele, és gyakorlatilag eltemeti őt a szemét. Ökölbe szorul a kezem,
azt kívánom, bár megbüntethetném azt, aki az óceánba hajította
vagy a parton hagyta a szemetét. De az univerzum hallgat. Nem ér-
zem azt a kis rándulást a gyomromban, amit minden egyes alka-
lommal, valahányszor a kis mágiám működésbe lép. Hiszen ezek az
állatok réges-régen sérültek meg. A szemetet hetekkel, hónapok-
kal… sőt akár évekkel azelőtt is kidobhatták, hogy mindez megtör-
tént.
Ekkor homlokon csókol a múzsa. Levegőért kapva Quint felé
pördülök. Nyilván láthat valamit az arcomon, mert leteszi a lábát a
padlóra, és kihúzza magát ültében, készen arra, hogy meghallgas-
son.
– Szemétszedés! – szólalok meg. – Szervezzünk szemétszedő ak-
ciót a tengerparton!
 Huszonhárom

Ahelyett, hogy őt is magával ragadná a lelkesedés, Quint szkeptiku-

san néz rám.
– Azt akarod, hogy az emberek kijöjjenek szemetet szedni?
– Igen! Tudod, az emberek szeretnének a megoldás részesei len-
ni, de először meg kell mutatni nekik egy könnyű, kézenfekvő mód-
ját.
– Milyen kedves tőlük – feleli fapofával.
–  Komolyan beszélek! – Rácsapok Quint vállára, aztán
lezuttyanok mellé. Megragadom az asztal túloldalán heverő füzete-
met, és magamhoz húzom. Egy üres oldal tetejére a „Tengerparti
szemétszedés” szavakat írom. – Az emberek többsége jólelkű, csak
a motiváció hiányzik. Ha jó mókának és könnyűnek állítasz be va-
lamit, és gondoskodsz róla, hogy nekik is megérje, akkor gyakorlati-
lag bármire rá lehet venni őket.
Quint az ujjain számolja az ellenvetéseit:
–  Egy: elég negatívan látod az emberiséget. Kettő: nincs mit
ajánlanunk nekik, mert ismételten felhívnám rá a figyelmedet,
hogy nincs pénzünk. És három: mégis hogyan jutna a menhely
pénzhez a tengerparti szemétszedésből? Mármint… lásd a kettes ér-
vemet!
Nem törődöm vele. Vágtáznak a gondolataim, szédítő sebesség-
gel pörögnek. Már írom is az ötleteimet, villódznak előttem a lehe-
tőségek. Quint közelebb hajol, a vállam felett olvassa, mit írok.
– Nem kell anyagi természetű dolgot ajánlanunk nekik – magya-
rázom, miután a hirtelen ötletáradat végére érek. – Ha úgy állítjuk
be, hogy ez egy olyan dolog, amin mindenki részt vesz, akkor az
emberek már csak azért is eljönnek, mert a többiek is itt lesznek.
Hiszen senki sem akar az az egyetlen ember lenni az egész közös-
ségben, aki nem jön el segíteni. A nyilvános megaláztatástól való fé-
lelem nagyon erős motiváció.
– Megint csak elég negatívan látod az emberiséget.
– De másképp is meg lehet jutalmazni az embereket. Talán ráve-
hetnénk a helyi boltokat, hogy szponzorálják az eseményt. Mond-
juk… mindenki, aki megtölti a szemeteszsákját, kap egy ingyenfa-
gyit a Sós tehénből, valami ilyesmi.
Quint felmordul, és bár nem mondja ki, tudom, hogy látja a po-
tenciált az ötletben.
– Ami pedig a menhelynek való gyűjtést illeti, lesz egy adomány-
gyűjtő perselyünk azok számára, akik szeretnének adakozni, de
most nem ez lesz az elsődleges célunk. A lényeg, hogy a közösség
részévé váljunk. Egész életemben itt éltem, de amikor megemlítet-
ted a menhelyet, azt hittem, hogy csak kitaláltad. Úgyhogy most az
a legfontosabb, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. Mondjuk el,
kik vagyunk, mit csinálunk…! Talán arra is buzdíthatnánk az em-
bereket, hogy időnként jöjjenek el önkénteskedni. Lesz egy papí-
runk, ahol feliratkozhatnak a levelezőlistára.
– Nincs levelezőlistánk.
– Ó, de majd lesz! – Rákacsintok. Meghökken, de már fordulok is
vissza a füzetemhez. – Mindez persze nem számít, ha nem tudjuk
rávenni őket, hogy eljöjjenek. Ingyenfagyinál többet kell kínálnunk
ahhoz, hogy értékes időt áldozzanak erre a hétvégéjükből.
– Ebben egyetértünk.
Annyira izgatott vagyok, hogy mindjárt kitör belőlem az ötlet,
ezért kénytelen vagyok az ajkamba harapni. Quint kíváncsi pillan-
tással méreget, és egy részem szívesen bizonytalanságban tartaná,
de annyira jó ez az ötlet, egyenesen elképesztő!
 Hátrébb csúszom a székemmel, hogy teljesen felé fordulhassak.
Érzi, hogy valami nagy dolgot akarok bejelenteni, úgyhogy ő is fe-
lém fordul.
– Milyen gyakran engedjük vissza az állatokat az óceánba?
Quint elgondolkozik, majd vállat von.
– A legutolsót közel két hete engedtük vissza. Pár nap múlva va-
lószínűleg Pepper és Tyrion is vissza… – Elhallgat. Elkerekedik a
szeme. – Jóságos ég, Prudence! Ez zseniális!
Sugárzó arccal nézek rá.
–  Elmondjuk mindenkinek, hogy eljöhetnek, és megnézhetik,
ahogy ezeket az imádni való állatokat visszaengedjük az óceánba.
Hatalmas ünnepséget rendezünk nekik. Sorban állnak majd az em-
berek, csak hogy ők is láthassák!
– Igazad van – mondja Quint. – Több százszor láttam már ilyes-
mit gyerekkorom óta, de minden alkalommal ugyanolyan fantaszti-
kus élmény.
Meglepő módon beleborzongok az örömbe, ha csak rágondolok,
hogy a lenti állatok valamelyike visszatérhet a vízbe.
Quint csettint egyet.
– A fesztivál!
– Mi?
– A július negyedikei Szabadságfesztivál. Szombathoz egy hétre,
utána mindig tele a part szeméttel, úgyhogy az lenne a jó, ha arra a
vasárnapra szervezzük ezt az egészet. Rengeteg szemetet össze le-
het majd szedni, és eladhatjuk az egészet úgy, hogy itt vannak ezek
az állatok, amiket vissza kellene engedni az óceánba, de mégsem
tehetjük úgy, hogy tele minden szeméttel. Úgyhogy közösen kitaka-
rítjuk a partot, és a jól végzett munkát megünnepeljük a
visszaeresztéssel.
Rávigyorgok.
–  Tökéletes! A fesztiválon hirdethetjük is. Még akár a névre is
rájátszhatunk. Valami olyasmi, hogy „Az idei függetlenség napján
ne csak a saját szabadságunkat ünnepeljük… hanem az övékét is!”,
és mellékelünk egy képet a visszaeresztendő állatokról is. Csiná-
lunk szórólapokat, posztereket, ilyesmiket a fesztiválra.
– Szuper ötlet! – Quint feltartja a kezét, várja, hogy belecsapjak,
de amikor az övéhez csattintom a tenyeremet, megragadja és meg-
szorítja az ujjaimat. Nagyot dobban a szívem. – Na, így kell közösen
ötletelni!
Felnevetek.
– Hajrá, csapatmunka!
Ráncok gyűlnek a szeme sarkába, és tudom, hogy neki is eszébe
jutottak a rémes biológiafeladataink. Onnan tudom, hogy nekem is
azok járnak a fejemben, felmerül bennem, hogy talán nem adtam
esélyt magunknak – hogy egy csapatot alkothassunk.
Quint elereszti a kezemet.
– Megtervezhetem a szórólapokat és a posztereket.
A fejemet rázom.
– Nem, nem kell. Megcsinálom én. És felhívhatom a helyi bolto-
kat is. Talán szerezhetünk pár szponzort a tengerparti szemétsze-
désre. És beszélek a fesztivál szervezőivel is, hátha van hely még
egy pavilonnak, és talán még kedvezményt is adnának nekünk, te-
kintve, hogy nonprofit szervezet vagyunk. És ó! Talán rendelhetnék
kitűzőket is, amit oda lehet adni a kiállítóknak. Állhat rajta valami
olyasmi, hogy „Támogatom a Fortuna Beach-i vadvilágot! Kérdezd
meg, te hogyan segíthetnél!”.
Megint körmölni kezdek a füzetembe. Olyan gyorsan jönnek az
ötletek, hogy belesajdul a csuklóm, mire mindent leírok.
– Oké – feleli Quint lassan. – És mit csináljak én?
–  Egyelőre semmit. Mindent elintézek. Tudod, mi jutott még
eszembe? Tervezek matricákat is. Vajon ideérnének időben, ha
most megrendelem őket? Rátehetnénk őket a fesztiváli szemetesek-
re, lehetne rajta egy cuki ösztönző…
– Prudence.
 Odapillantok rá.
– Igen?
Széttárja a kezét, kérdő pillantással néz rám.
Pislogok.
– Mi az?
– Én is meg tudom tervezni a szórólapokat meg a posztereket. A
kitűzőket és a matricákat is.
Szólásra nyitom a számat, de aztán habozok. Újra megpróbá-
lom.
–  Nem gond. Ma este megcsinálom. Mindent megrendelek, az-
tán…
– És közben én mit csináljak, egész pontosan?
Már nem tűnik boldognak. Sőt, mintha kezdene dühbe gurulni.
Kissé frusztráltan az ablakok felé intek, ahonnan tökéletes kilá-
tás nyílik az épület mögötti, fókákkal teli udvarra. A csaholásuk fe-
hér zajjá vált, szinte már észre sem veszem, de időről időre törté-
nik valami izgalmas odakint, és olyankor hatalmas ricsaj kereke-
dik.
–  Van egy csomó dolgod itt, nem? Medencéket takarítani, meg
ilyesmi.
– Ó! Szóval én végezzem csak a fizikai munkát?
Összevonom a szemöldökömet.
– Miről beszélsz? Csak azt mondom, hogy…
– Azt mondod, hogy nem bízol bennem.
Kinyitom a számat, majd becsukom.
– Azt mondod, hogy te jobb munkát végeznél. Egyedül. A segít-
ségem nélkül.
Csapdába estem. Tudom, hogy csapdába estem. Ő is tudja, hogy
csapdába estem.
– Hát… de nem ezt…
Csikorognak a szék lábai, ahogy ellöki magát az asztaltól, és fel-
pattan.
 – Tudtam, hogy rossz ötlet! Tudtam, hogy meg fogom bánni!
Tátott szájjal meredek rá.
– Quint, ne már! Tudod, hogy ilyen vagyok. Tervezgetek. Felké-
szülök. Maximalista vagyok. Szeretek irányítani. Hiszen tudod! És
most komolyan, mi bajod? Nem kell semmit sem csinálnod. Me-
hetsz segíteni anyukádnak vagy… vagy bármit, amit szoktál. Majd
én elintézem. Mindenkinek jó így.
– Nem! – Felém pördül. – Nem érted? Ez a gond! Te magad vagy
a gond!
Kiszorul a levegő a tüdőmből, mintha valaki mellkason rúgott
volna.
Quint a hajába túr.
–  Nem… nem te – visszakozik. Torokhangot hallat, majd ismét
közelebb lép, megragadja annak a széknek a háttámláját, amin ko-
rábban ült. – Jól van. Szeretsz irányítani. Nem akarod, hogy mások
segítsenek, mert félsz, hogy elcseszik. Megértem… valamennyire.
De nem azért egyeztem bele a közös nyári munkába, hogy megis-
mételjük a biológiaórát. Ez – járatja ide-oda a kezét kettőnk közt –
így nem működőképes.
Ez? Mit ért az alatt, hogy ez?
A biológiaprojekt? A tengerparti szemétszedés? Ő meg én?
–  Sajnálom – szólalok meg lassan, éllel a hangomban, mert a
francba már, még mindig fáj a „te magad vagy a gond” beszólása. –
De nem értem, mi a baj. Két perce még azt hittem, van egy jó ötle-
tünk. Végre úgy tűnt, egyről a kettőre jutunk. És hirtelen… Mi lett?
Túlságosan irányításmániás vagyok, és képtelen vagy elviselni a
gondolatot, hogy együtt kell dolgoznod velem, vagy…?
– Olyasmi. Igen. Ami azt illeti, pontosan ez történt.
Döbbenten, tátott szájjal bámulok rá. Lángnyelvek kúsznak fel-
felé a nyakamon, és gyorsan becsukom a számat. Egymásra mere-
dünk, olyan érzésem van, mintha szuggerálna, hogy adjam be én
először a derekamat, de nevetséges ez az egész! Hiszen most aján-
lottam fel, hogy mindent megcsinálok. Gondoskodom róla, hogy
minden tökéletes legyen. Nagy ügy, egy kicsit sérült az egója! Hi-
szen a menhely a lényeg, nem ő!
Elfordulok, és elkezdem összeszedni a papírokat, a lehető leg-
gyorsabban rendezem őket szabályos halomba.
–  Jól van. Én sem voltam igazán odáig a gondolattól, hogy
megint együtt kell dolgoznom veled.
– Prudence…
– Ne! Hagyjuk! Sok szerencsét kívánok neked és a menhelynek
is a továbbiakban!
Quint előrehajol, és kikapja a kezemből a jegyzeteket.
– Abbahagynád a papírok rendezgetését, és végighallgatnál?
– Ugyan miért tenném? – kiáltom, és felpattanok. – Hogy megint
elmondhasd, mennyire nehéz természetű vagyok? Hogy mennyire
utáltál velem dolgozni? Hát képzeld, Quint, nekem sem volt épp
móka és kacagás az elmúlt kilenc hónap!
– Ez nem az én hibám! – kiáltja vissza.
–  Teljes mértékben a te hibád! – Dühödten felmordulok, és jó
erősen ökölbe szorítom a kezemet. Kérlek, univerzum! Kérlek, sújts
le rá a haragoddal! Amiért így beszél velem. Amiért azt érezteti,
hogy velem van a baj. Amiért elutasítja az ötleteimet, a segítsége-
met, engem. – Ha nem lettél volna ilyen megbízhatatlan és felelőt-
len, talán bíznék benned! De mégis honnan tudhatnám biztosra,
hogy nem fogod elcseszni? – Toppantok egyet, ami egy kicsit hiszté-
rikus, de nem érdekel. – Jobb, ha egyedül csinálom! – Kikapom a
papírokat a kezéből. Az egyik éle végigszántja az ujjamat. – Au!
Az asztalra hajítom mindet, és szemügyre veszem a sebet. Ah-
hoz képest, hogy csak megvágtam egy papírlap élével, elég csúnya.
Bosszús pillantást lövellek a mennyezet, az ég, az univerzum felé.
– Most komolyan? – üvöltöm.
Quint fúj egyet, hátat fordít nekem. Arra számítok, hogy elvihar-
zik, amitől csak még dühösebb leszek. Hiszen nekem kellene elvi-
harzani!
De nem hagy magamra. Kihúzza az egyik fiókot, turkál benne,
aztán visszajön hozzám. Egy doboz sebtapasz van a kezében. Nem
néz rám, feltépi a dobozt, kivesz egyet, és lehúzza róla a papírt. Fe-
lém nyújtja a sebtapaszt.
Kikapom a kezéből, és az ujjamra ragasztom. Még mindig for-
tyogok. Látom, hogy ő is. De az utolsó néhány meggondolatlan sza-
vunk kezd elpárologni a beálló csendben, és amikor Quint ismét
megszólal, nyugodtan cseng a hangja, még ha érzem is rajta, hogy
továbbra is frusztrált.
–  Szerettem volna segíteni a feladatokban. De az első két hét
után meggyőződéseddé vált, hogy haszontalan vagyok. Amikor
jegyzeteltem, te megcsináltad jobban. Amikor grafikont rajzoltam,
te hazamentél, és kördiagramot szerkesztettél. Amikor lemértem a
só értékét abban a… abban a sós vizes kísérletben még jó régen,
azonnal elkezdted újramérni. Képes voltál akár kétszer is leellen-
őrizni mindent, amit csináltam. Idővel világossá vált, hogy bármit
teszek is, nem lehet elég jó, úgyhogy minek erőlködtem volna to-
vább? – Vállat von, de a legkevésbé sem tűnik közönyösnek a moz-
dulat. – Azért nem segítettem a feladatokban, mert nem kértél a se-
gítségemből.
Csak állok ott, néma csendben, megfeszített állkapoccsal. Úgy
érzem, viharfelhő lebeg közöttünk, és mindjárt villám szökik ki be-
lőle, csak azt nem tudom, melyikünkre sújt majd le.
–  És igen – folytatja –, tudom, hogy rémes a helyesírásom, és
nem vagyok született írózseni vagy ilyesmi, de nem vagyok haszon-
talan. Például meg tudok tervezni dolgokat. Mármint olyasmiket,
mint egy szórólap meg poszter. Igazából egész jó vagyok benne.
Láttad a beadandót, nem?
Egy kicsit megereszkedik a vállam, ahogy visszagondolok a be-
adandóra. Az oszlopokra, az élőlábra, a betűtípusokra.
– Igen, de azt hittem…
 Csendben vár, mintegy kihívást intézve felém, hogy fejezzem
csak be a mondatot.
Nyelek egyet.
– Azt hittem, letöltöttél valami ingyenes sablont, vagy ilyesmi.
– Persze hogy azt hitted.
A fejét csóválja. Mélyet sóhajt. Aztán lehuppan az egyik székre.
Nem arra, amiben korábban ült. Így egy kimarad köztünk – mintha
falat húzna közénk.
A sebtapaszt nyomogatom, érzem alatta a vágást, és bátortala-
nul én is visszaülök a székemre.
– Nem sablon volt – szólal meg. – Nem vagyok teljesen inkompe-
tens.
– Nem mondtam, hogy inkompetens vagy.
Elcsigázott pillantást vet rám.
– De. Mondtad. Lehet, hogy nem szó szerint, de egész évben ezt
sugalltad.
Nagyot nyelek. Bűntudat kaparja a torkomat, és nehéz tovább
haragudni rá, amikor nem cáfolhatom meg a szavait. Tényleg in-
kompetensnek tartottam. Vagy legalábbis úgy gondoltam, képtelen
az én elvárásaimnak megfelelő munkát végezni. És talán továbbra
is így érzem.
–  Nézd – szólalok meg, igyekszem nyugodt hangot megütni –,
nem célom az, hogy nehéz legyen velem együtt dolgozni. Csak tu-
dom, hogy ha én magam csinálom meg, akkor olyan lesz, amilyet
szeretnék. Nem kell aggódnom miatta, hogy olyan lesz-e, hogy jó
lesz-e, hogy időben elkészül-e. És igen, tudom, hogy sokkal egysze-
rűbb lenne az életem, ha képes lennék azt mondani, hogy kit érde-
kel. Hiszen csak szórólapok meg poszterek. Nem nagy ügy. Csinálja
meg valaki más. De nem megy. Képtelen vagyok megelégedni azzal,
ha valaki…
Nem találom a megfelelő szavakat.
De Quint kisegít.
 – Pocsék munkát végez?
Összerezzenek.
– Próbáltam valahogy szebben megfogalmazni.
Quint lehunyja a szemét, egyértelműen csalódott.
–  Hogy őszinte legyek – teszem hozzá –, tényleg jól nézett ki a
beadandó. Valószínűleg szebb volt, mint amilyet én csináltam vol-
na.
Quint szája örömtelen félmosolyra húzódik.
–  Köszi – motyogja. – Nyilván nehezedre esett ezt beismerni. –
Felsóhajt, és ismét rám néz. – Prudence, nem arra kérlek, hogy elé-
gedj meg a pocsék munkával. Arra kérlek, fogadd el, hogy talán,
esetleg vannak olyan dolgok, amikben jobb vagyok, mint te. Példá-
ul ott volt az a prezentációs poszter, amit csináltál. Azt határozot-
tan rám kellett volna hagynod.
Összevonom a szemöldökömet.
– Mi bajod a prezentációs poszteremmel?
Lesújtó pillantást vet rám, mintha ezt a kérdést fel sem lett vol-
na szabad tennem.
– Kezdjük azzal, hogy Papyrus betűtípust használtál a címnek.
– És? Mi baj a Papyrusszal?
Quint öklendezést tettet.
Sértődötten összefonom a karomat.
– Semmi baj nem volt azzal a poszterrel!
–  Sajnálom, de én jobban meg tudtam volna csinálni. És hasz-
nálhattuk volna a képeimet is. Összekapcsolhattuk volna a beadan-
dóval. És az egész projekt sokkal jobb lett volna, ha nem ragasz-
kodsz hozzá, hogy mindent egymagad csinálj. És ha ezt képtelen
vagy belátni… – Megrázza a fejét, majd frusztráltan széttárja a kar-
ját, és ismét feláll. – Mindegy. Ugyanazokat a köröket futjuk.
– A te képeidet? – kérdezem, és én is felpattanok. Végignézek a
falon, a bekeretezett fotókon. Bár ez a három kép pont nem szere-
pelt a beadandóban, nagyon hasonlóak ahhoz, amik igen. – Quint!
Ezeket te csináltad?
A fal felé fordul, mintha emlékeztetőre lenne szüksége, hogy mi
lóg ott.
– Azt hittem, tudod.
– És azokat is, amik a beadandóban voltak?
Nem válaszol, de nem is kell.
Végignézek a gondosan bekeretezett fényképeken. Gyönyörűek,
egytől egyig tele vannak érzelemmel, azonnal megragadják az em-
bert. Akár egy művészeti galéria kiállításán is lehetnének. Határo-
zottan jobbat érdemelnek annál, hogy ebben a lepukkant pihenő-
szobában legyenek.
– Tessék! Ez az! – mutat az arcomra Quint.
Úgy meglepődöm, hogy összerezzenek.
– Mi?
– Ezt kérem tőled. Egy icike-picike elismerést. Annyira nehéz ez?
Felnevetek, de kicsit kábán hangzik. Mert… talán az is vagyok.
Határozottan lenyűgöztek a fotók, ami felettébb megdöbbentő.
– Quint, ezek tényleg jók. Nagyon jók.
Vállat von.
– Á, nem. Mármint, elég erős a téma, szóval…
–  Nem, nem csak erről van szó. Általánosban részt vettem egy
egyhetes fotós kurzuson, és a tanár folyton fényről és árnyékokról
beszélt, szögekről meg… nem is tudom. A nagyját nem értettem.
Tényleg nincs hozzá szemem. De ezek…
– Jaj, már! Még a végén elpirulok.
Visszafordulok hozzá, és bár nyilván viccelődött, mintha tényleg
sikerült volna zavarba hoznom.
– Művész vagy – szólalok meg kissé hökkenten.
Hahotázni kezd.
–  Ööö, nem. Ez csak egy hobbi. Mármint… nem is tudom. Gon-
doltam, menő lenne fotósként dolgozni, talán, egy nap. Nagyon sze-
retnék víz alatti fotókat készíteni. – Legyint. – De valószínűleg úgy-
sem lesz belőle semmi.
Lassan felpillantok, a szemébe nézek. Annak a fiúnak a szemé-
be, akit, mint kiderült, alig ismerek. Egy teljes tanéven át egymás
mellett ültünk, mégis mintha egy vadidegen állna előttem.
Egy művész. Egy önkéntes. Olyan ember, aki tengeri vidrákat
ment a szabadidejében.
Zsebre tett kézzel, már-már zavartan tanulmányozza a saját fo-
tóit. Nekem a lélegzetem is elállt tőlük, de látom, hogy ő a hibákat
keresi bennük. Valami azt súgja, fogalma sincs, milyen csodálato-
sak.
És az az igazság, hogy én sem tudnám tökéletes biztossággal azt
állítani, hogy tényleg jók. Nem ismerem fel az igazi művészetet.
Nem tudom, mire kell figyelni a fényekkel, az árnyékokkal, a szö-
gekkel meg a dimenziókkal kapcsolatban. De valahányszor ránézek
ezekre a képekre, megrándul valami a mellkasomban. Érzéseket
váltanak ki belőlem.
– Sajnálom – szólalok meg. – Sajnálom, hogy nem hagytam, hogy
segíts a feladatokban.
Beletelik egy pillanatba, de amikor válaszol, könnyedén cseng a
hangja, már-már derűsen. A jó öreg, laza Quint szólal meg.
–  Megbocsátok – feleli. Ennyire egyszerűen megy a dolog. – De
ha nem bánod, elővenném a telefonomat, és készítenék egy felvé-
telt erről a bocsánatkérésről. Csak hogy legyen mire hivatkoznom a
későbbiekben.
Lesújtó pillantást vetek rá, de nincs bennem harag. Visszanézek
a képekre.
– Akár el is adhatnád ezeket.
Quint felhorkant.
–  Komolyan mondom. Ami azt illeti… – A szemétben vergődő
tengeri teknősös képre mutatok. – Szerintem ezt a képet kellene
használnunk a tengerparti szemétszedést hirdető poszterünkön.
Persze – vállat vonok – te vagy a grafikus, úgyhogy majd te eldön-
töd.
 Huszonnégy

– Sziasztok! A helyi tengeri állatok menhelyétől jöttem. Holnap sze-

metet szedünk a parton, épp itt, ahol aztán visszaengedünk négy
borjúfókát a tengerbe. Gyertek el!
Már annyit ismételgettem ennek a beszédnek a különféle variá-
cióit, hogy kezdi értelmét veszíteni. Összefolynak a szavak.
Összeakadnak a számban. De mosolygok, megyek tovább. Egy
egész táskányi kék szórólapom van a tengerparti szemétszedő ak-
ció részleteivel, és… igen, Quint elég jól megcsinálta. Mármint elég
jól megcsináltuk, mivel ragaszkodtam hozzá, hogy ellenőrizzem a
helyesírását, mielőtt kinyomtatja őket, és találtam is két elgépelést
meg egy helytelenül írt szót. De azt el kell ismernem, hogy a vég-
eredmény sokkal jobb, mint amit én készíthettem volna.
Figyelemfelkeltő. Egyszerű, de nagyszerű. A hátlapjára Quint rö-
vid összefoglalót is írt a fókákról, amiket szabadon eresztünk majd
– hogy hol és milyen állapotban találták meg őket, mi bajuk volt, és
milyen a személyiségük. És mindegyikükről van egy fotó is. Még fe-
kete-fehérben, kissé szemcsés minőségben is remek képek, és min-
denki ugyanúgy reagál rájuk. Meglepetten levegőért kapnak, aztán
halkan óóó-znak, végül keserédes sóhajjal zárják a sort. Nem túl
eredeti, de szemlátomást őszinte. Megérinti őket ezeknek az álla-
toknak a története. Remélhetőleg ez érződik majd a jelenléten és az
adományokon is.
Megállok, hogy meghúzzam a táskámban cipelt vizespalackot. A
fesztivál reggel kilenckor kezdődött, de még mindig érkeznek újabb
és újabb ünneplők, és ez így is marad egészen naplementéig, ami-
kor elkezdődik a tűzijáték, amit az öbölből, egy hajóról lőnek majd
fel.
Onnan, ahol állok, látom a főutcán tömött sorokban álló autó-
kat, mindenki kétségbeesetten keresi a nem létező szabad parkoló-
helyeket. Még az innen három kilométerre lakók is szép kis
összeget tehetnek zsebre, ha hagyják, hogy autónként húsz dolcsi-
ért idegenek parkoljanak a kertjükben.
A sziklák és a sétány mentén sátrak hosszú sora áll, mindent
árulnak kézzel készített madáretetőktől kezdve egészen a fűszere-
kig. Eláraszt a naptej illata, kolbász sistereg tőlem nem messze, egy
kis grillsütővel felszerelkezett árus hot dogokat árul. Egy kötéllel
külön sávot alakítottak ki a vásárolni kívánóknak, de egyébként te-
le van pokróccal, törülközővel, székkel és napernyővel a tenger-
part.
Kiszúrom Jude-ot valamivel odébb, és amikor ő is észrevesz, in-
teget. Ari tőle nem messze áll, egy batikolt kendőket és pólókat áru-
sító nővel beszélget. Befogtam őket szórólapozni, sőt, még Ezra,
Quint legjobb barátja is eljött segíteni, bár állítása szerint csak
azért, mert a július negyedikei hétvégén rengeteg szép lány jön ide.
Emlékeztettem, hogy ma a menhelyet képviseli, és legyen olyan
kedves, ne zaklassa a turistákat. Aztán mindenkinek adtam egy cso-
mó kék papírt, és a lehető legtöbbet meséltem a holnapi szemétsze-
désről, próbáltam olyan szófordulatokat sulykolni beléjük, mint kö-
zösségi esemény, tudatosság és a helyi vadvilág szabadsága. Aztán
Jude az évek során tökélyre fejlesztett pillantásával belém fojtotta a
szót. Ezzel szokta jelezni, hogy már nemcsak hasznos információ-
kat adok át, hanem olyan dolgokat magyarázok el, amikkel az em-
berek amúgy is tökéletesen tisztában vannak.
Összességében jól érzem magam. Bár Quinttel kevesebb mint
két hetünk volt megszervezni ezt az egészet, izgatott vagyok, hogy
hamarosan megtörténik. Érzem, hogy nagy siker lesz.
 Egyébként is, az univerzum mellettem áll.
Átnyújtok pár szórólapot egy nagyobb családnak, akik fejedelmi
pihenőhelyet alakítottak ki maguknak törülközőkből és napvitor-
lákból. Egyértelmű, hogy gyakran járnak strandolni, mindenre gon-
doltak, a bluetoothos hangszórótól kezdve a kis asztalokig mindent
hoztak, még egy rosé pezsgő is van náluk jéggel teli vödörben, pe-
dig elméletileg nem lenne szabad alkoholt hozni a partra. Olyan
szabály ez, amit igazából senki sem tartat be. A család lelkesnek tű-
nik, azt mondják, nagyon szívesen eljönnének a szemétszedésre.
Gyakorlatilag szökdécselve sétálok el.
Észreveszem Quintet, és csak amikor megpillantom, döbbenek
rá, hogy tudat alatt azóta őt kerestem, hogy… Hát, azóta, hogy utol-
jára láttam. Fényképezőgép van nála. Nem a telefonja, hanem egy
rendes fényképezőgép nagy lencsével és gombokkal a tetején,
amikről nem tudom, mire jók. Nem olyasmi, amit az ember magá-
val vinne mondjuk az iskolába, tuti, hogy nagyon nehéz és valószí-
nűleg törékeny holmi, mégis fura, hogy még sosem láttam a kezé-
ben korábban. Annyira látszik rajta, hogy elemében van,
könnyedén, magabiztosan állítgatja a fényképezőgépet. Leguggol,
hogy lefotózzon valamit a homokban, és iszonyúan tudni szeret-
ném, mit talált. Aztán feláll, körbenéz, és lő egy képet a láthatárról.
Majd egy rákot piszkáló gyerekcsapatról. Lefényképezi a napernyő-
ket, az üres törülközőket és a magukra hagyott hűtőládákat, egy
szörfözőt, aki a deszkáját markolva figyeli a hullámokat.
Quint felhagy a fotózással, majdnem egy teljes kört leír, feltéte-
lezem, hogy művészi szemmel méri fel a környezetét. Talán a szö-
geken gondolkozik, vagy a fényen.
Észrevesz.
Megmerevedek, kínosan érzem magam, hogy rajtakapott. De el-
vigyorodik, és a szeméhez emeli a kamerát. A szememet forgatom,
de azért nem ellenkezem, békejelet mutatok, és mosolygok. Bár túl
messze van ahhoz, hogy valóban így legyen, mintha hallanám a
fényképezőgép kattanását.
Kiöltöm rá a nyelvemet.
Quint arca felragyog. Nem hallom őt, de pontosan emlékszem a
könnyed, őszinte nevetésére.
–  Igazad van – szólal meg Ari. Megriadok. Észre sem vettem,
hogy megindult felém. Mindentudó vigyorral figyeli Quintet. – Azt
hittem, végig csak eltúloztad a dolgot, de egyáltalán nem! Tényleg
visszataszító.
– Sosem mondtam, hogy visszataszító – motyogom.
– Szinte biztos vagyok benne, hogy mondtad.
– Kell még szórólap? – kérdezem az üres keze láttán.
Elvesz egy újabb adagot a csípőmhöz nyomódó táskából, majd
elszökdécsel.
Szándékosan nem nézek Quintre, ahogy megindulok a másik
irányba. Mosolygok. Beszélgetek. Mindenkinek mesélek a menhely-
ről, és hogy holnap ünnepélyes keretek között visszaengedjük az ál-
latokat a vízbe.
Aztán felfigyelek egy kölyökre, talán tízéves lehet, pont rátapos
a kishúga homokvárára.
Felhördülök. Harag lobban bennem. Akaratlanul is dühödten
ökölbe szorítom a kezemet.
A következő pillanatban a srácot eltalálja egy strandlabda. A ho-
mokra zuhan.
Összerezzenek. Mármint, nem hiszem, hogy olyan erősen meg-
ütötte volna a labda, de akkor is. Főleg az anyjukat sajnálom, aki-
nek most már két síró gyerekkel kell megbirkóznia.
Elkezdem kiereszteni az öklömet, de most, hogy végigcsapott
rajtam a kozmikus erő, mintha átállították volna az antennámat.
Egyre csak a körülöttem lévőket és a nem túl példamutató viselke-
désüket látom.
Pár másodperccel később egy egyetemista korú lány bevág a sor
elejére a jégkását árusító standnál. Amint belekóstol, fekete legyek
lepik el a tölcsérét, vonzza őket az édes szirup. Undorodva próbálja
lerázni őket, mire a finomság nagyja a földön végzi.
Egy középkorú férfi elvesz egy kék szórólapot Jude-tól. De amint
a bátyám elfordul, a férfi elfintorodik, összegyűri a papírt, és átha-
jítja a válla felett. A szél belekap, görgeti a homokon, végül valaki-
nek a hűtőládája állítja meg a galacsint.
Iszonyúan felmérgesít. Az a papír egy tengerparti szemétszedő
akciót reklámoz, te érzéketlen tuskó!
Ezúttal mindkét kezem ökölbe szorul.
Hirtelen felbukkan egy épphogy csak járni tudó kisgyerek, pe-
lenkában totyog a férfi felé, ritkás haját rózsaszín masni díszíti. A
kislány megtorpan, zavarodottan felnéz a férfira, aki megpróbálja
kikerülni őt, de ekkor a lány előrehajol, és lehányja a fickó lábát.
A férfi flipflopot visel, úgyhogy elég sok megy a csupasz lábára.
Undorodva felkiált. Megjelenik a kislány anyukája, sűrűn elné-
zést kér… de nem lehet meg nem történtté tenni a dolgot.
Megrándul az arcom az undortól, de közben nevetek.
Jude mindebből semmit sem vesz észre, nekem és a szemetelő-
nek hátat fordítva halad tovább a tömegben. Elégedetten vigyorog-
va megindulok az összegyűrt papírgalacsin felé, ami azóta már to-
vábbsodródott a hűtőládától, és ördögszekérként gurul a strandtö-
rülközők közt.
Mindenütt emberek lebzselnek, de ha felfigyelt is bárki a sze-
métre a közelében, hát nem jutott eszébe, hogy felszedje. Lehet,
hogy apróság, mégis bosszant a lustaságuk. Öt másodpercbe telne!
Tízméterenként van egy kuka a sétányon!
A papír után csörtetek, a szél egyre messzebb és messzebb so-
dorja tőlem. Már egészen közel járok, amikor egy szemétszedő csi-
pesz jelenik meg a semmiből, és megragadja az összegyűrt szóróla-
pot.
Megtorpanok, a nő szemébe nézek. Nagyjából annyi idős lehet,
mint a nagymamám – hetven és száz között valahol. Nem tudom
pontosan megállapítani. A baljában fémkeresőt szorongat, a jobb
kezében a szemétszedőt. A csípőjére övet erősített, rajta a part átfé-
süléséhez és a szemétszedéshez szükséges felszerelés lóg. Gumi-
kesztyűk, egy kis lapát, újrahasználható vizespalack, egy hatalmas
szemeteszsák.
Észrevesz, és rám kacsint.
– Emiatt ne aggódj! – szólal meg, és beteszi az összegyűrt kék pa-
pírt a szemeteszsákjába.
Aztán megfordul, és megindul a parton a tömeggel és a feszti-
vállal ellentétes irányban, a fémkeresőjét gondos mozdulatokkal
ide-oda lengeti. Időről időre megáll, felszedi az útjába akadó sze-
metet, és a zsákjába teszi.
A sarkamra nehezedem, rádöbbenek, milyen ritka, váratlan lát-
vány egy ilyen ember. Valaki, aki jót tesz, de nem a dicsőségért,
nem a jutalomért, egyedül azért, mert úgy a helyes.
És igen, tudom, hogy egy elhajított galacsint felszedni nem nagy
dolog. A többség talán jelentéktelennek találná.
De ettől az egyetlen jótettől máris felvillanyozódom, ösztönzően
hat rám, főleg, hogy mostanában mindenki olyan udvariatlan és fi-
gyelmetlen volt.
Eszembe jut valami.
Lenézek a kezemre, elgondolkodva elhúzom a számat. Mi van,
ha…?
Végül is Quint talált egy húszdollárost, amikor megpróbáltam
megbüntetni a késéséért. Én nem tudtam a tengeri vidráról… de az
univerzum igen.
Úgyhogy talán…
Visszanézek a nőre. Épp felszed egy sörösdobozt. Megfordítja,
kiönti belőle a maradékot, aztán belehajítja a zsákba.
Ezúttal ahelyett, hogy dühödten ökölbe szorítanám a kezemet,
nagy levegőt veszek, és csettintek.
Amint így teszek, sípolást hallok.
 Messziről jön, de tudom, hogy a nő fémkeresője az.
Megtorpan, ide-oda lengeti a fémkeresőt azon a bizonyos he-
lyen. A készülék újra meg újra felcsipog ott, ahol a kincs lapul. Ne-
kem a torkomban dobog a szívem, de a nőt nem igazán izgatja a do-
log. Vajon milyen gyakran fordul elő, hogy a „kincs” egy eltemetett
kupak, alumíniumdoboz vagy egycentes?
Az alsó ajkamba harapva közelebb araszolok. Mert én tudom.
Én tudom, hogy nem valami szemetet talált. Nem is csak egy érmét.
A nő leguggol, leakasztja a kis lapátot az övéről. Ásni kezd.
Több időbe telik előbányászni a kincset, mint amire számítok. A
nő lassú, egyszerre csak kevés homokot mozgat meg, néha elhúzza
a fémkeresőt a halom felett, hátha nem figyelt fel az eltemetett fém-
re.
Aztán… megdermed.
A homokba nyúl, és előhúz valamit. Kicsi és fényes, és egy pilla-
natra lelombozódom. Talán tényleg csak egy egycentes az.
De aztán megcsillan rajta a napfény, és levegőért kapok.
Széles mosolyra húzódik a szám.
Azt hiszem, egy fülbevalót talált.
Talán gyémánt lehet benne.
– Fémkeresőztél már valaha?
Felsikítok. Szó szerint, teljesen túlreagálom a dolgot, és sikítva
pördülök meg, majd csapok Quint vállára.
– Au! – kiáltja, és hátratántorodik egy lépést, azt a pontot dörgö-
li, ahol megütöttem.
– A frászt hoztad rám! – A mellkasomhoz szorítom a kezemet. –
Miért jöttél ilyen közel?
Úgy néz rám, mintha azt kérdeztem volna, a halak miért a ten-
gerben úsznak.
–  Meg akartam kérdezni, mi a helyzet. Bocsi! Nem szándékoz-
tam a frászt hozni rád.
Húzza az agyamat, de még nem nyugodtam meg, és nincs erőm
bosszankodni. Nem is tartom viccesnek a dolgot.
– Láttad… Láttál valamit? – kérdezem hirtelen aggodalmasan.
Minek tűnhetett kívülről ez az egész? Az, hogy csettintettem,
hogy megszállottan figyeltem a fémkeresőző nőt. Aki aztán talált is
valami igen értékeset…
Quint értetlenül néz rám.
– Láttam odébb egy gyrosost, és mindjárt éhen halok. – Végignéz
rajtam, de nyilván csalódott, hogy még csak el sem mosolyodom. –
Miért? Mi a baj?
– Semmi! Semmi.
Felvonja a szemöldökét. Különös, mintha a szemöldökének is
meglenne a maga külön nyelve, és mintha kezdeném is érteni.
– Két semmi mindig jelent valamit.
– Ó, szóval most már pszichológus is vagy?
Hátrapillantok a vállam felett. A fémkeresőző nő már továbbsé-
tált, éppolyan nyugodtan lengeti ide-oda a készüléket, mint koráb-
ban. Vajon csak képzelem, hogy lelkesebben lépked?
– Szóval? – kérdezi Quint.
– Szóval mi?
– Szóval fémkeresőztél már valaha?
– Ó! Nem.
A fülem mögé simítok egy kósza tincset. Nagy örömöt szerez a
tudat, hogy az erőm mindkét irányba működik. Valószínűleg koráb-
ban is rájöhettem volna, akkor, amikor Quint megtalálta azt a
bankjegyet, de akkor túl dühös voltam.
Most viszont… Ó, micsoda lehetőségek nyíltak meg előttem! Hi-
szen büntethetek és jutalmazhatok is. Teljesen logikus. Csak eddig
annyira a rossz tettek korrigálására koncentráltam, hogy bele sem
gondoltam, a karma mindkét irányba működik.
Ráeszmélek, hogy Quint engem bámul, és pír fut végig a nyaka-
mon. Felé fordítom a figyelmemet, próbálok koncentrálni, normáli-
san viselkedni.
 – Miről is beszéltünk?
– A fémkeresőzésről – feleli fapofával.
– Igaz. Tényleg. Nem tudom. Az az érzésem, hogy rengeteg időbe
telik, és csak egy csomó kacatot talál az ember.
Quint vállat von.
– Van egy nagybátyám, aki régen nagyon szerette csinálni. Pár-
szor elmentem vele. Egész jó móka volt. Az ember sosem tudja, mit
fog találni. A nagyja tényleg kacat, de az egyik alkalommal találtam
egy karórát. Negyven dolcsit kaptam érte a zálogházban.
– Hű! Micsoda fogás!
– Őszinte leszek, tényleg úgy éreztem, mintha Feketeszakáll kin-
csét találtam volna meg.
– Nem lehet, hogy túl könnyű a kedvedre tenni?
Quint szemében kihívás csillan.
– Nem lehet, hogy talán neked túl nehéz a kedvedre tenni?
A szememet forgatom.
– Nem szeretem az időmet pocsékolni. Ezt te is tudod.
–  Ami valakinek elpocsékolt idő, az… – Quint hosszan mereng,
hogyan fejezze be a bölcsességet – …valaki másnak hobbi, végül is.
Elvigyorodom.
– Ezt párnára kellene hímezni.
– Haha! Szerintem tök rendben van, ha örülsz neki, amikor va-
lami váratlan jó dolog történik veled. Még akkor is, ha csak egy kar-
óráról van szó. Sőt, még ha csak egy egycentes is az. Akkor is mint-
ha… valami jó jel lenne. Nem?
Szeretném kifigurázni, és talán régebben meg is tettem volna.
Ari abuelája mondogat ilyeneket, ő nagyon babonás. Jó jelek, az
univerzum nyelve, a megérzés ereje.
De hát… most már én is hiszek az ilyesmiben, nem igaz?
Vajon mire gondolt a fémkeresőző nő, amikor megtalálta azt a
fülbevalót? Szerencsés véletlennek tartja, vagy a lelke mélyén tud-
ja, hogy jutalom, egyfajta kozmikus köszönetnyilvánítás, amiért se-
gít tisztán tartani a tengerpartot?
A fejemet csóválom.
– Én általában még egy egycentest sem veszek fel a földről.
– Egy szerencsét hozó egycentest sem? Tényleg?
– Csak egy egycentes.
Quint egy pillanatra olyan képet vág, mintha ez lenne a legszo-
morúbb dolog, amit életében hallott. Mintha ki sem tudná fejezni,
mekkorát csalódott bennem. De aztán leolvad az arcáról ez a kifeje-
zés.
–  Talán jobb is. Lehet, hogy annak, aki utánad jön, nagyobb
szüksége van arra a szerencsét hozó egycentesre.
–  Szóval egy elhagyott egycentes ajándék az univerzumtól, de
azzal, hogy nem veszem fel… gyakorlatilag továbbadom?
– Kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük a felsőbb erőket?
Kénytelen vagyok belülről az arcomba harapni, nehogy felne-
vessek.
Mióta elestem az Encantóban, én vagyok a felsőbb erők. Szédítő
gondolat.
–  Na mindegy. – Quint belenyúl az oldalamon lógó táskába, és
előhúz egy nagy köteg szórólapot. – Csak azért jöttem, hogy kérjek
még. – Végighúzza az oldalukon az ujját, mint egy pörgetős köny-
vön, aztán a tenyerébe csap a papírokkal. Mintha az időt húzná,
mintha mondani akarna még valamit. – De szólj, ha megéhezel! Ba-
romi jó illatok szálltak attól a gyrosostól!
 Huszonöt

Figyelem Quintet, miközben távolodik, és különös módon megba-

bonáz az, ahogyan a haja a napfényben izzik. Megrebben bennem
valami.
Neeeeee! – üvölti az elmém. Miért történik ez? Hogy történhet
ez?
Tagadni akarom. Ó, milyen kétségbeesetten tagadni akarom!
De a bizonyíték ott rejtőzik áruló szívemben, ami még mindig
hevesen ver Quint miatt.
A fenébe már! Azt hiszem, Quint Erickson kezd tetszeni.
Fancsali képet vágok. Annyira dühös vagyok magamra! Hogy
pont a lusta, felelőtlen, idétlen Quintbe zúgjak bele? Hihetetlen!
Csakhogy… mennyire igazak rá ezek a jelzők? Láttam őt a men-
helyen dolgozni. Nem lusta. Nem felelőtlen. De nyugodt, laza és vic-
ces. Mindenkivel elbűvölően, barátságosan viselkedik. Rendszere-
sen poénkodik.
De még ha a sors bizarr fintoraként kiderül is, hogy Quint tény-
leg az esetem… esélytelen, hogy én is bejöjjek neki.
Nem lehet, hogy talán neked túl nehéz a kedvedre tenni?
Összerándul a gyomrom. Kétlem, hogy gonoszkodni akart, ami-
kor ezt mondta, mégis fájnak a szavai most, hogy felidézem őket.
Valami történik a parton, és ez kiránt a gondolataim közül. Meg-
fordulok, hunyorgok a napfényben.
Egy uszadék fát sodort partra a víz, és néhány gyerek hátra-
hagyta a deszkáját, hogy köré gyűljön. Hallom, hogy az egyik anyu-
ka azt kiáltja: Ne nyúlj hozzá! A homlokomat ráncolom. Akaratlanul
is közelebb lépek. A felnőttek beszélgetnek, mutogatnak. Valaki lel-
kesen gügyög az uszadék fának, mintha… mintha…
…állat lenne.
Mintha egy magatehetetlen, rémült, iszonyúan cuki állatot so-
dort volna partra a víz.
Futásnak eredek. Fogalmam sincs, mihez kezdek majd, de Quint
fotói villannak fel a szemem előtt, tragédiák és traumák sorozata. A
menhelyen töltött hetekben számtalan történetet hallottam arról,
hogyan találtak rá bizonyos állatokra. Néhány egészen hihetetlen-
nek tűnt – például az, amikor egy fóka bemászott egy helyi kocsma
hátsó bejáratán, aztán másnap reggel az egyik bokszban találtak rá
–, de az esetek nagy részében az állatok partra vetődnek, úgy, aho-
gyan ez is most. Ha szerencséjük van, valaki kiszúrja őket, és fel-
hívja a menhelyet. De néha az emberek segíteni akarnak. Néha
hozzájuk akarnak érni.
Előfordul, hogy ez rosszul sül el – mind az állat, mind az embe-
rek szempontjából.
– Hátra! – harsogom, a sarkam mögött homok száll.
A kiáltásom megriasztja az állat köré gyűlőket. Egy oroszlánfóka
az, most már egyértelmű. Kapkodom a levegőt, de hirtelen egyedül
a fókát látom magam előtt. Épp olyan, mint Quint fotóin, és most
már felismerem a különbséget az egészséges, erős állat és egy de-
hidratált, éhező, valószínűleg a halállal dacoló között. Azt hiszem,
valami baja lehet a szemének. Ködösnek tűnik, az egyik alatt sár-
gás, sűrű váladék folyik. Ahogy közelebb érek, látom, hogy remeg.
– Meghalt? – kérdezi egy kislány, és már bökdösné is egy bottal.
Kikapom a kezéből a botot, mire felháborodott hangot hallat, de
nem törődöm vele.
– A tengeri állatok menhelyétől jöttem! – jelentem ki a sárga pó-
lóm logójára mutatva.
Innentől kezdve nem bánják, hogy parancsolgatok. Mindenki
tiszteletét kivívtam. Hirtelen már én vagyok a szakértő a helyzet-
ben, és látom a megkönnyebbülést a szülők szemében, amikor rá-
döbbennek, hogy valaki magára vállalta a felelősséget.
És ekkor megdermedek.
Most mitévő legyek?
Quint, segít ki az elmém azonnal. Quint tudná, mit tegyünk.
Még mindig széttárt karral, védelmezően állok az oroszlánfóka
előtt, mint valami felbőszült… anyaoroszlán? Ó, a mindenit, még a
megfelelő szavakkal sem vagyok tisztában egy ilyen helyzetre! Az
egész napos halpürésítéstől még nem tudtam meg mindent ezekről
az állatokról.
– Ne nyúljatok hozzá! – figyelmeztetem a tömeget.
Közben Quintet keresem a parton. De hemzsegnek az emberek.
Bárhol lehet.
– Fiú vagy lány? – kérdezi valaki, mire másvalaki is megszólal:
– Hogyan lehet megállapítani?
–  Nem tudom… Fogalmam sincs. Azt viszont tudom, hogy bár
ezek nem erőszakos állatok, ha megijednek, támadhatnak. Légyszi,
ne gyertek közelebb! Hagyjátok őt békén!
Senki sem vitatkozik.
Kiszúrok egy vízimentő állomást, és eszembe jut, hogy a helyi
vízimentős kiképzésben arra is kitérnek, mit tegyenek a partra ve-
tődött állatokkal. Néha még szállítódoboz is van a raktárukban
azoknak az állatoknak, amiket menhelyre kell vinni.
– Te ott! – mutatok az elkobzott bottal a lányra, aki meg akarta
bökdösni az oroszlánfókát. Elkerekedő szemmel hátraugrik. – Te
vagy a főnök! Tarts mindenkit három méter távolságra, világos?
A lány arca felragyog, majd kötelességtudó képet vág. Pont úgy
fest, mint Penny, amikor valami fontos feladatot bíznak rá. Eltökél-
ten bólint.
Visszaadom neki a botot, és az anyukájához fordulok.
– Megnézem, tud-e segíteni nekünk a vízimentő. Fel tudná hívni
a menhelyet? Küldenek furgont, amivel el tudjuk szállítani az álla-
tot.
Megvárom, míg a nő tárcsázza a pólóm hátuljára nyomott szá-
mot, majd futásnak eredek. Sajog a lábam és szúr az oldalam, de
hamarosan már a vízimentő magasított székének aljában állok.
Csakhogy senki sem ül odafent.
–  Mi a franc?! – fakadok ki. Elhagyhatják egyáltalán a posztju-
kat? Beletelik néhány pillanatba, amíg körülnézek a parton, a má-
sodpercek óráknak tűnnek, de aztán kiszúrom a fehér ujjatlan fel-
sőt és az élénkpiros rövidnadrágot. A vízimentő a víz közelében áll,
valami gyerekeknek kiabál, akik a bójákon túl úsznak. Odaszágul-
dok hozzá. – Segítségre van szükségem!
A vízimentő meghökkenve rám néz, és meglepődöm, mert az
egyik végzős az a suliból. A nevét nem tudom.
– Partra vetődött egy oroszlánfóka – magyarázom neki arrafelé
mutatva. – Be kell vinni a menhelyre. Van szállítódobozotok?
A srác elnéz mellettem, de innen nem látszik az állat. Túl sűrű
már körülötte a tömeg. Nagyon remélem, hogy a lány ügyesen távol
tart mindenkit.
A végzős ellenőrzi, hogy a kölykök a vízben elkezdtek-e
visszaúszni a part felé, majd bólint.
– Mindjárt odamegyek. Ne hagyd, hogy bárki hozzányúljon!
Gúnyos hangot adok ki, és ismét a pólómra nyomott logóra mu-
tatok.
– Nyugi, tudom, mit csinálok!
Amint visszaérek, látom, hogy az oroszlánfóka lehunyta a sze-
mét. Megrémülök. Elpusztult?
– Nem hagytam, hogy bárki hozzáérjen – jelenti a kislány, harci-
asan tartva a botját.
– Tessék! – szólal meg az anyukája, és az orrom alá dugja a tele-
fonját. – Veled akarnak beszélni.
Elveszem a telefont. Verejték csorog a tarkómon. Az oroszlánfó-
kától pár lépésre leguggolok, és megkönnyebbülök, amikor meg-
rebben a szeme, bár még mindig opálos a tekintete. Valószínűleg
csak képzelem, de mintha örülne, hogy visszajöttem.
– Halló! – szólok bele a telefonba feszülten.
– Prudence?
Rosa az.
– Igen. Szia! Partra vetődött egy oroszlánfóka, északra vagyunk
a…
– Tudom, tudom – vág a szavamba. – Ide hallgass! Semmiképpen
sem tudjuk odaküldeni a mentőfurgont. Iszonyú a dugó most a vá-
rosközpontban, órákba telne, mire odaérne.
Elszorul a szívem. Az oroszlánfóka ismét lehunyja a szemét.
Nincsenek óráink.
– Mit csináljak? – kérdezem pánikkal küszködve.
Hirtelen úgy érzem, ez a legfontosabb dolog az életemben. Ez a
lény. Ez a bajba jutott, ártatlan, beteg állat. Eszembe jut, hogy talán
a harmadik napomon Quint azt mondta, nem mindegyik állatot si-
kerül megmenteni. Nagyjából tíz százalékuk az első huszonnégy
órában elpusztul, túlságosan leromlott már az állapotuk ahhoz,
hogy rehabilitálhassák őket, nem számít, mi mindennel próbálkoz-
nak.
De az nem lehet. Muszáj őt megmentenem!
–  Megpróbálhatsz keresni valamit, amiben el tudjátok hozni –
feleli Rosa –, talán használhatjátok valakinek a kocsiját. Kijutni sok-
kal könnyebb lenne onnan, mint bemenni a városközpontba.
Zörgést hallok, mire felnézek, és látom, hogy a vízimentő rohan
felénk egy óriási szállítódobozzal.
– Prudence? – noszogat Rosa.
– Oké – felelem vad elszántsággal. – Odamegyünk.
– Várni fogunk titeket.
Kinyomom a hívást, és visszahajítom a telefont a nőnek. Majd-
nem a homokba esik, épphogy csak elkapja.
 –  Pru! – Quint tör keresztül a tömegen, úgy kipirult, mintha
messziről kellett volna idefutnia. – Azt hallottam…
Megtorpan, észreveszi az oroszlánfókát. Két másodperc alatt fel-
méri a helyzetet, és egy szempillantás alatt átveszi az irányítást, ha-
tározott parancsokat osztogat a tömegnek, leveszi a felelősséget a
vállamról.
Te ott, látod azt a vödröt? Töltsd tele vízzel!
Igen, a tengervíz tökéletes lesz.
És szükségem lesz pár nedves törülközőre. Kölcsönkérhetjük az
önét? Hozzuk ide azt a napernyőt is, hogy árnyékban feküdhessen,
minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, nehogy túlhevüljön a teste!
Egy pillanatra frusztrál, hogy kivette az irányítást a kezemből,
de azon nyomban meg is könnyebbülök. Pont az ellentéte a bioló-
giaórának, ahol folyton én parancsolgattam, én mondtam meg ne-
ki, hogy mit csináljon. Kellemes ez a változás, főleg egy ilyen hely-
zetben, és… hogy őszinte legyek, egészen szexi az, hogy így irányít-
gat.
Nyelek egyet, hirtelen zavarba jövök.
– Quint? – szólal meg a vízimentő.
Quint a srácra pillant, felismeri.
– Steven! Szia! Hogy telik a nyarad?
– Dolgosan – feleli Steven.
Rájuk meredek.
–  Már elnézést! – fakadok ki elképedve, és az oroszlánfókára
mutatok. – Koncentráljatok már, légyszi!
Quint olyan pillantást vet rám, mintha csak azt akarná monda-
ni, hogy: Bocs, nem tehetek róla, hogy szó szerint mindenkivel jóban
vagyok a suliból.
– Miben segíthetünk?
Felnézek, és látom, hogy Ari, Jude és Ezra is megérkezett. Elvi-
gyorodom. Mind ugyanolyan sárga pólót viselnek, és együtt már hi-
vatalos mentőcsapatnak tűnünk.
 Ahogy felfigyelek a kék papírokra a kezükben, rádöbbenek,
hogy ennél jobb hírverési lehetőséget keresve sem találhattunk vol-
na.
– Jude, segíts Quintnek és ööö… Stevennek! – szólalok meg. Elve-
szem tőle a szórólapokat, a felét Arinak, a felét Ezrának adom. –
Osszátok ki ezeket!
Míg Quint, Jude és a vízimentő óvatosan pokrócokra gördíti az
oroszlánfókát, hogy aztán berakhassák a szállítódobozba, én ellé-
pek tőlük, és a tömeghez fordulok. Mindenki fotókat készít a tele-
fonjával, kíváncsi, aggodalmas pillantásokkal fürkészik a kibonta-
kozó jelenetet.
Nagy levegőt veszek. Nem tudtam előre begyakorolni a beszéde-
met, de idegeskedni sem marad időm, mielőtt belekezdhetnék.
– A Fortuna Beach-i Tengeri Állatok Menhelyétől jöttünk – szóla-
lok meg. – Nyilván nem tudhattuk előre, hogy ez az állat partra fog
sodródni a fesztiválon, de ez tökéletesen példázza, miféle munkát
végzünk. A menhely fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy megment-
se a sérült, partra vetődő tengeri élőlényeket, például az ilyen kis
oroszlánfókákat is, de vannak nálunk elefántfókák, borjúfókák,
medvefókák, tengeri teknősök, sőt, még vidrák is.
– Delfinek is? – kérdezi a kislány a bottal.
Rámosolygok.
– Sajnos a mi menhelyünk túl kicsi ahhoz, hogy delfineket gon-
dozhassunk, de volt már rá példa, hogy közreműködtünk delfinek
megmentésében, amiket egy nagyobb menhelyre szállítottak San
Francisco mellett.
A lány szeme elkerekedik.
– Menő!
–  Amikor az állatok bekerülnek hozzánk, etetjük és rehidratál-
juk őket. Az állatorvosunk ellátja a sebeiket. A rehabilitáció hetek-
be, sőt hónapokba is telhet. De minden egyes betegünknél az a cél,
hogy a kezeléseknek köszönhetően visszanyerjék az egészségüket
és eléggé megerősödjenek ahhoz, hogy végül visszatérhessenek a
természetes élőhelyükre.
A partot nyaldosó hullámokra mutatok.
Az oroszlánfóka már a pokrócokon van, úgyhogy Quint és a töb-
biek elkezdik beemelni a szállítódobozba.
–  Reméljük, hogy ez a gyönyörű oroszlánfóka nem marad ve-
lünk sokáig, és hamar visszahozhatjuk ide, az otthonába. Ami azt il-
leti, ilyentájt szinte hetente szoktunk visszaereszteni rehabilitált ál-
latokat az óceánba. Ha szeretnétek részt venni az egyik ilyen
visszaeresztésen, akkor gyertek el holnap délután ide! Délelőtt tíz-
től közösségi szemétszedést tartunk, és amint a tengerpart tiszta és
biztonságos az uszonyos barátainknak, szabadon eresztjük azt a
négy fókát, amiket nemrég egészségesnek nyilvánított az orvos. Na-
gyon örülnék, ha mind eljönnétek, segítenétek a tengerpartunkon,
a szervezeten és ezeken a gyönyörű állatokon!
Az oroszlánfóka engem figyel a szállítódobozból, rémült és za-
varodott a tekintete. Quint leguggol elé, lefotózza őt, aztán a vízi-
mentő rácsukja a rácsot, és kattan a zár.
Meglepő módon a tömeg éljenezni kezd.
Sugárzó arckifejezéssel nézek rájuk.
–  Kérjetek szórólapot, ha még nem kaptatok, és arról mindent
megtudhattok a holnapi szemétszedő és visszaeresztő buliról! És ha
nem tudtok eljönni, adományokat is fogadunk. Most komolyan,
ezek az állatok rengeteg halat esznek, és az bizony nem olcsó mu-
latság.
Páran kuncognak, de így, hogy az oroszlánfóka már nem látszik,
a tömeg kevésbé érdeklődő tagjai elkezdenek visszaszállingózni a
plédjeikhez.
– Remek beszéd – dicsér Quint, és megérinti a szállítódoboz tete-
jét. A pólója ujjába törli nyirkos homlokát. – Milyen messze jár a
mentőfurgon?
Pislogva nézek rá, és nyilván látja rajtam, hogy eszembe jut a
borzalmas igazság. Megértés villan a szemében.
– Nem küldik ide.
–  A dugó miatt – dadogom. – Anyukád azt mondta, könnyebb
lenne, ha mi tudnánk valamilyen kocsival odavinni…
Quint a vízimentőhöz fordul.
– Van kocsid?
– Nincs, haver. Bicajjal jöttem.
A tömött biciklitárolóra mutat a sétányon.
– Ott a kombim – szólal meg Ari. – Bele kell férnie.
Felé fordulok. Tágra nyílt szeme aggodalomtól fénylik, és hirte-
len már-már fájdalmasan rándul a szívem.
– Köszönöm, Ari! Hol parkoltál?
Megmutatja, látszik is innen a türkiz kocsi. Elég korán érkezett
ahhoz, hogy a legjobb helyek közül válogathasson, félsarkonyira áll
a parttól.
– Fordulj meg! – tanácsolja a vízimentő. – Kitolathatsz vele ide.
Segítek. – Biccent Quintnek. – Tartsd távol a tömeget, jó?
Várakozás közben letérdelek a szállítódoboz mellé. Az oroszlán-
fóka letette a fejét, ismét csukva a szeme. Iszonyúan aggódom érte.
Szinte tapintható az ereimben száguldó félelem.
– Mindent megteszünk érted – suttogom. – Kérlek, ne halj meg,
jó?
Ha hallja is, amit mondok, nem adja jelét.
Valaki megérinti a hátamat a lapockám közt. Quint leguggol
mellém, és amikor odapillantok, látom, hogy az ő arcát is ugyanaz
az aggodalom torzítja el, mint amit én érzek. Vajon hányszor élte
már át ezt? Hány mentőakciót látott? Hány állat halálát kellett vé-
gignéznie, miután olyan keményen dolgozott a megmentésükért?
Úgy érzem, én képtelen lennék ilyesmit elviselni.
– Rosszabbat is láttam már – szólal meg. Elhúzza a kezét, és me-
rengve végigsimít a fényképezőgépe pántján. – Szerintem rendbe
fog jönni. – Rám néz. – Ugye tudod, hogy elnevezheted?
 Nagyot dobban a szívem a gondolatra. Már így is felelősnek ér-
zem magam ezért a lényért, pedig húsz perce láttam életemben elő-
ször. Nem állok készen egy ilyen kiváltságra.
– Még nem – suttogom. – Előbb tudnom kell, hogy rendbe jön-e.
Quint bólint, és tudom, hogy megérti.
– Meg tudod állapítani, hogy fiú-e vagy lány?
A fejét rázza.
– Ilyen fiatalon nem. A hímeknek később markáns koponyatara-
ja alakul ki, ami a nőstényeken nincs. És nagyobbak, a szőrzetük is
sötétebb. De ő még túl fiatal ehhez. – Ismét felém pillant. – Opal
majd megvizsgálja a menhelyen. Ő tudni fogja.
A hallottakat emésztgetem, amikor rövid, már-már udvarias du-
dálások sora hangzik fel. A kombi lassan gurul a parton. Jude és Ez-
ra tartja vissza a tömeget, míg Ari felénk közelít. A kertvárosban is
bizonytalanul vezet, úgyhogy iszonyúan ideges lehet. Bár nem lá-
tom őt a szélvédő túloldalán, biztos vagyok benne, hogy igyekszik
határozottnak tűnni.
Azt hiszem, én is ugyanezzel próbálkozom.
Meghökkenek, amikor Quint megfogja és megszorítja a kezemet.
Aztán amilyen gyorsan hozzám ért, el is enged. Nem néz rám, mi-
közben feláll.
– Gyere! Vigyük be az oroszlánfókádat a menhelyre!
 Huszonhat

Én ülök elöl, mondom Arinak, hogy merre menjen, Quint, Ezra és

Jude pedig összezsúfolódott mögöttünk a hátsó ülésen. Rosának
igaza volt. Rengeteg autó mellett haladunk el, mindegyik a város-
központ felé tart, a fesztiválra igyekeznek. Nagyon sokáig mi va-
gyunk az egyetlenek, akik az ellenkező irányba hajtanak.
– Mintha egy zombiapokalipszis elől menekülnének – mormolja
Jude.
Senki sem reagál, aztán Ezra kisvártatva előrehajol, megtá-
masztja az állát a hosszú üléspadon Ari és köztem.
– Tetszik a kocsid. ’62-es Falcon?
Ari hátranéz rá a visszapillantó tükörben.
– Ööö… aha. Az.
–  Gondolkoztál már rajta, hogy V8-ast szereltess bele? Több ló-
erő lenne benne.
–  Ööö… – Ari a homlokát ráncolva igyekszik a vezetésre kon-
centrálni. – Nem, ilyesmi eszembe sem jutott.
Vált, de ügyetlenül teszi, a kocsi megrándul párszor. Megrezzen
az arcom, sajnálom az oroszlánfókát hátul.
– Szólj, ha mégis megtetszene az ötlet. – Ezra a krémszínű kárpi-
ton dobol közöttünk. – Hétvégenként Marcus Autószervizében dol-
gozom másodállásban. Nem bánnám, ha ez alá is befeküdhetnék.
Homlokráncolva hátrapillantok Ezrára a vállam felett, nem tu-
dom eldönteni, hogy szándékosan volt-e kétértelmű a megfogalma-
zása, vagy sem.
 – És hol dolgozol főállásban? – kérdezem.
Ezra meglepetten néz rám, mintha rólam teljesen meg is feled-
kezett volna.
– Mi?
–  Azt mondtad, másodállásban dolgozol Marcus Autószervizé-
ben. Akkor mi a főállásod?
Egy pillanatig csak mered rám, majd lassú mosoly terül szét az
arcán.
– Gondtalan életet élek, Prudence. Ez teljes embert kíván.
Égnek emelem a tekintetemet, ő pedig visszafordul Arihoz.
– Nem téged láttalak az örömtüzes bulin? Gitárral?
– Aha, én voltam – válaszolja Ari.
– Tök jól nyomod. Nem tűntek ismerősnek a számok, amiket ját-
szottál.
– Ó! A többségét én írtam. Mármint, egy részüket. Nem mindet.
Azt hiszem, játszottam Janis Joplintól is aznap este, meg Carole
Kingtől, ha jól emlékszem… Azokat persze nem én írtam. Nyilván.
Arira pillantok. Elpirult. Visszanézek Ezrára, akinek szemláto-
mást fel sem tűnik, mennyire zavarba hozta a barátnőmet. Sosem
foglalkoztam igazán azzal, mennyire néz ki jól Ezra Kent, ahogy
végső soron Quinttel kapcsolatban sem merült fel bennem ez a kér-
dés… egészen mostanáig. Tulajdonképpen Ezra is egész helyes a
maga szokatlan módján. Vékony, világos bőrű és szeplős, a haja épp
egy árnyalattal sötétebb a répavörösnél. Hosszúra növesztette, pont
a füle alá ér. Bajkeverő mosolya van.
Ezt most először veszem észre.
Elmerengek, Ari vajon mikor figyelt fel rá, ugyanis hirtelen tel-
jesen biztos vagyok benne, hogy feltűnt neki.
Megköszörülöm a torkomat.
– EZ, ugye becsatoltad a biztonsági övedet?
Ari felhördül, gyorsan az út szélére húzódik, és a fékre tapos.
Quint elkáromkodja magát, azonnal hátrafordul, hogy megnézze,
minden rendben van-e a szállítódobozzal.
–  Bocsi! Sajnálom! – szabadkozik Ari tágra nyílt szemmel és le-
vegő után kapkodva. – De muszáj becsatolnod magadat!
– Jól van, jól van. Nyugi! – Ezra hátradől, maga köré húzza a biz-
tonsági övet, és a helyére kattintja. – Tessék! Meg is vagyunk.
Csend telepszik ránk, ahogy Ari visszagurul az útra.
– Quint – szólal meg Jude –, mióta önkénteskedsz a menhelyen?
A kocsi külső visszapillantó tükrébe nézek. Ha Quint épp úgy
dől, látom a száját beszéd közben.
– Gyakorlatilag ott nőttem fel – meséli. – Hivatalosan csak tizen-
négy éves koromban kezdhettem el önkénteskedni, de már kis ko-
romtól kezdve segítettem.
– Iskolaidőben is dolgozol?
–  Aha. Tavasszal van a legtöbb dolgunk, olyankor szinte min-
dennap kerül hozzánk új állat. Hirtelen túl sok lesz a munka. De a
tanárok szinte mindig baromi megértően állnak a dologhoz.
– Hát, azt mondják, az élet a legjobb tanítómester – szúrja közbe
Ari.
– Te hova is jársz? – kérdezi Ezra.
– A Szent Ágnesbe – feleli Ari.
Ezra halkan füttyent.
– Mindig is bejöttek az egyenruhás csajok!
Ari ismét lángvörösre pirul.
Haragos pillantással Ezra felé fordulok.
– Sosem fogod vissza magad?
Ezra rám néz.
– Mármint?
A fejemet rázom.
A beszélgetés visszakanyarodik a menhelyhez. Quintet meglepi
Jude és Ari kérdésözöne az állatokról, a gondozásukról, az önkénte-
sek munkájáról. Érzem, hogy derűs pillantásokat vet rám, de végig
kibámulok az ablakon, az elsuhanó pálmafákat figyelem.
 Tényleg alig beszéltem nekik a menhelyről és az önkénteskedés-
ről. Őszintén, nem is nagyon volt mit mesélni. A szemétszedés meg-
szervezése volt a legizgalmasabb dolog, amit eddig csináltam, meg
persze most az oroszlánfóka megmentése. Ezt leszámítva négy hé-
ten át csak súroltam és turmixoltam, turmixoltam és súroltam.
De most a parton lévőkhöz hasonlóan Jude-ék is kezdenek kí-
váncsivá válni. Amikor szemtől szembe kerül az ember egy ilyen
lénnyel, máris érdekessé válik. Mindenki segíteni akar.
Én magam is segíteni akarok. Mindennél jobban szeretném, ha
segíthetnék ezen a szerencsétlen állaton Ari kocsijának a hátuljá-
ban.
Ari tíz kilométer per órával gyorsabban hajt a megengedettnél,
ami gyakorlatilag száguldozás számára. A menhely nincs messze,
mégis úgy érzem, egy hónapba telik, mire odaérünk. A szívem a
torkomban dobog. Az oroszlánfóka hallgat, idegőrlő a csend.
Végül befordulunk a menhely murvával felszórt parkolójába.
Rosa és dr. Jindal már vár ránk, és a következő néhány percben fel-
gyorsulnak és elmosódnak az események. A barátaimmal a háttér-
be szorulunk, ahogy a szállítódobozt kiemelik a kocsi hátuljából, és
berohannak vele a menhelyre. Tudom, hogy azonnal a vizsgálóba
viszik. Bizonytalanul követjük őket, próbálunk nem láb alatt lenni,
a keskeny folyosón várunk, miközben az – épphogy csak, de még
életben lévő – oroszlánfókának infúziót adnak. Megvizsgálják a sze-
mét, a sebeit. Quint fehérjés-elektrolitos tápszert kever. A fincsi hal-
smoothie majd csak később kerül terítékre.
Észreveszem, hogy Jude felhúzza az orrát, és beletelik egy pilla-
natba, mire rádöbbenek, hogy ők Arival most járnak itt először.
Most először csapta meg őket a halbűz. Fura, az elmúlt pár hétben
már-már hozzászoktam. Az első napomon el nem hittem volna,
hogy így lesz.
Amikor egyértelművé válik, hogy nem segíthetünk többet, fel-
ajánlom a többieknek, hogy körbevezetem őket a menhelyen. Az
udvaron egymás mellett állva csodáljuk a meleg betonon napozó
borjúfókákat. Az elefántfókák a hátukat legyezik az uszonyukkal,
mintha homokot dobálnának magukra, ösztönösen teszik, mivel a
vadonban így hűthetik magukat.
Mindenki odáig meg vissza van. Mármint, Ezra járt már itt ko-
rábban, de Jude-ot és Arit teljesen lenyűgözi a látvány. Ari lelkesen
gügyög, hogy milyen édesek. De amikor leguggol az egyik zárt kapu
mellé, hogy beszélni kezdjen Kelpie-hez, a borjúfókához, bár bor-
zalmasan érzem magam miatta, kénytelen vagyok megérinteni a
vállát, hogy elhúzzam őt.
– Nem igazán szabad foglalkoznunk velük – figyelmeztetem szo-
morúan, és eszembe jut, amikor Quint elmondta nekem ezt az ön-
kéntességem kezdetén.
Ari döbbenten néz rám. Nyilván én is pont ugyanilyen képet
vághattam Quint szavai hallatán.
– Jobb, ha nem kötődünk túlzottan az állatokhoz – magyarázom.
– És ha ők sem kezdenek el kötődni hozzánk. Nem szabad beszél-
nünk hozzájuk, játszanunk velük, sőt, egyáltalán semmit sem csi-
nálhatunk velük azt leszámítva, hogy ellátjuk őket.
– De olyan édesek! – pillant le Ari Kelpie-re. – Hogy tudod meg-
állni?
Őszintén szólva, eddig nem annyira érdekelt. Quint azt mondta,
ne kötődjek hozzájuk túlzottan, úgyhogy nem tettem. Nem nagy
ügy.
–  Könnyebb, ha vadon élő állatként gondolsz rájuk – felelem. –
Nem háziállatok. Az a cél, hogy visszaeresszük őket az óceánba, de
ha megszokják ezt az életmódot, akkor nehezebben élik túl odakint.
Meg azt sem akarjuk, hogy nagyon hozzászokjanak az emberekhez.
Ki tudja, mi történne, ha odamennének valakihez a parton, vagy
ilyesmi.
Látom, hogy megértik, mégis csalódottak. Nem csodálom. Mégis
miért akarna bárki ennyi időt itt tölteni, ha közben nem kerülhet
közelebb az állatokhoz?
Eszembe jut az oroszlánfóka a vizsgálóban, az, amire máris a
saját oroszlánfókámként gondolok, és érzem, hogy őt sokkal nehe-
zebb lesz nem megszeretni. A fene vigye el, már így is fontos szá-
momra!
Ugyanakkor kétségbeesetten szeretném, ha rendbe jönne. Ha
megerősödne. Ha hazatérhetne.
– Nagy kár – feleli Ari, és ellép attól az elkerített résztől, ahol az
oroszlánfókák elkezdtek kicsi a rakást játszani. – Valahogy azt hit-
tem, hogy amikor idejössz… Nem is tudom. Ölelgeted őket, meg
ilyesmi.
Felnevetek.
– Nem éppen.
Aztán eszembe jut valami…
– De hadd mutassalak be titeket Lunának! – szólalok meg kissé
vidámabban.
Visszaviszem őket az épületbe, az egyik álláshoz. Direkt Luna
igényeinek megfelelően alakították ki. Ezt az oroszlánfókát az első
önkéntes napomon hozták be ide másodjára. A többi állattól eltérő-
en ő kapott egy csomó játékot. Labdákat, sípoló kutyajátékot, köte-
let.
– Ő itt Luna – mesélem. – Nagyon játékos, és annyira okos is! És
a többiektől eltérően vele szabad játszanunk. Szeretnék, ha minél
inkább hozzászokna az emberek jelenlétéhez.
– Miért? – kérdezi Ezra a fal felett áthajolva. Felkap egy kötelet,
és Lunának hajítja. Pár centire a fóka orrától ér földet. De úgy tű-
nik, Luna épp most ébredt fel a szunyókálásból, úgyhogy nem ugrik
a játékért. A kötélre néz, ásít egyet, aztán unottan Ezrára pislog. –
Játékos, mi?
–  Csak fáradt – felelem. – Lunának kognitív zavara van. Nem
fogja tudni ellátni magát a vadonban, úgyhogy nem engedhetjük
vissza. Egy állatkertben vagy ilyesmi helyen fogják elhelyezni.
 – Harap? – kérdezi Ari.
–  Még sosem láttam, hogy bárkit megharapott volna – válaszo-
lom –, de rendszeresen előfordul, hogy az állatok megharapják az
önkénteseket, úgyhogy nem árt résen lenni.
Kinyitom a kaput, belépek, és felkapok egy labdát. Odagurítom
Lunának. Egy pillanatra rámered, aztán a hasára fordul, és a labdá-
ra harap. Megrágja, aztán visszalöki felém. A cipőm orrával megál-
lítom, ismét felkapom, aztán megint odadobom neki. Ezúttal megtá-
masztja magát az úszóin, és visszaüti nekem.
Elvigyorodom. Nem tudom, valamelyik másik önkéntes tanítot-
ta-e neki ezt a trükköt, de most labdázom először oroszlánfókával,
és lehet, hogy egyszerűnek tűnik is a dolog, de varázslatos.
– Prudence?
Elkapom a másodszor is visszaütött labdát, és megfordulok.
Quint is csatlakozott hozzánk, ragyog a szeme, hogy Luna állásában
lát.
– Jól szórakoztok?
– Ami azt illeti, nagyon is.
– Csak sikerült rájönni a megoldásra! – szólal meg Ezra, lustán a
falra könyökölve. – Ha azt akarod, hogy Prudence ellazuljon, borjú-
fókává kell válnod.
Megfeszülök.
– Luna oroszlánfóka – felelem kissé sötéten.
Jude rám pillant, majd Ezrára. Szólásra nyitja a száját, hogy
megvédjen, de meglepő módon Quint szólal meg először.
– Ne legyél már ilyen seggfej, EZ!
Ezra arcán őszinte döbbenet játszik.
– Seggfej vagyok?
– Olyasmi. Nincs semmi baj Prudence-szel. Amúgy azért jöttem,
hogy elújságoljam a híreket.
Ezra Quint és köztem járatja a tekintetét. Pont a szemébe nézek,
amikor elgondolkozva végigmér. Nagyot nyelek, majd kisétálok Lu-
na állásából.
– Rendbe jön?
Quint azonnal tudja, mire gondolok. De még mielőtt válaszol-
hatna, Luna bosszúsan csahol egyet, tovább játszana.
–  Bocsi! – szabadkozom, és odahajítom neki a labdát. – Később
visszajövök, jó? – Quint felé fordulok, megacélozom magamat, hogy
felkészüljek a hírre. – Szóval?
–  Mint kiderült, fiú – mondja –, és úgy gondoljuk, rendbe fog
jönni.
Repes a szívem, és tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen.
Mindannyiunk számára fontos lett ez az állat, az egész csapat felvil-
lanyozódik. Még Ezra is ujjong:
– Ez az!
Quint figyelmeztetően felemeli a kezét.
– Semmire sincs garancia. Az első huszonnégy órában még kriti-
kusnak tekintjük az állapotukat. Lehet, hogy súlyosbodik a helyzet.
De Opal szerint jók a kilátások.
Nagyon hosszú ideje most először lélegzek fel igazán.
–  Úgyhogy – folytatja Quint felém fordulva – ideje elnevezni,
hogy legyen mit írni a papírjaira. Kitaláltad már, mi legyen a neve?
–  Nem – felelem megkönnyebbült nevetéssel. – Próbáltam nem
gondolni erre, amíg nem tudtam biztosan, hogy jobban lesz.
Belülről az arcomba harapok. Tudom, hogy nem olyan nagy
ügy. A főszezon végére annyi állatot kell elnevezniük, hogy gyakor-
latilag bármiből ihletet merítenek. Quint azt mesélte, egyszer Ubor-
kának nevezett el egy tengeri teknőst, mert épp az volt az ebédre
elfogyasztott szendvicsében.
De nekem akkor is nagy ügy.
Felidézem az oroszlánfókámat, azt, ahogyan a parton nézett
rám. Bár tudtam, hogy fájdalmai vannak, mégis, mintha bizalom-
mal fordult volna felém. És ekkor felcsendülnek John Lennon sza-
vai a fejemben. Why in the world are we here? Surely not to live in
pain and fear… 17
– Mit szólsz a Lennonhoz? – kérdezem. – John Lennon után?
Quint elgondolkozik. Megrezzen a szája széle.
– Sokkal rosszabbat is hallottam már.
 
 

17
Részlet az Instant Karma! c. dalból, magyarul: Mégis miért vagyunk itt? Nyilván nem azért, hogy fáj-
dalmak közt és félelemben éljünk…
 Huszonhét

Mivel Jude és Ari segített nekem a fesztiválon, úgy helyes, ha cseré-

be másnap reggel korán kelek, és segítek nekik kinyitni a lemezbol-
tot, mielőtt elkezdek készülni a szemétszedésre. Jude nem az a ko-
rán kelős típus. Egész nyáron panaszkodott, amiért nyolcra már ott
kell lennie az üzletben, hogy ellenőrizze a készletet, rendet tegyen
a tartókban, és letörölje az ujjlenyomatokat a kirakatüvegről. Sze-
rinte apa ezzel bünteti őt, mert sok-sok éve felhagyott a gitározás-
sal.
Apa roppant vidáman nyitja ki az ajtót és enged be bennünket.
Ahogy otthon is, az első dolga az, hogy kiválasszon egy lejátszandó
lemezt.
– Valami kívánság?
Jude ásít egyet, és a szájába tömi a kenyérpirítóban felmelegített
gofri maradékát.
Felmerül bennem, hogy a Beatlestől kérek valamit, de az olyan
lenne, mintha beakadt volna nálam a lemez (értitek!), úgyhogy csak
vállat vonok, és azt felelem, válasszon, amit jónak lát. Egy perccel
később már Jim Morrison igéző hangja árad a hangszórókból.
– Jól van, kis segédem! – szólal meg apa, miközben végiglejt a so-
rok közt. – Ragadj seprűt! És a járdát is söpörd fel! Elképesztő
mennyiségű homokot hoznak magukkal az emberek a partról. Ju-
de, te kipakolhatnád a tegnap érkezett dobozokat. Új lemezek lehet-
nek benne.
– Akarsz cserélni? – kérdezem.
 Jude morog, a fejét rázza, aztán hátramegy a raktárba.
Előkerítem a seprűt, és munkához látok. Pár perccel később Ari
is befut egy pohártartóval, mochát hozott a Java Jive kávézóból.
Még apának is vett egyet, aki mindkét kezét a szívéhez szorítja,
amikor Ari odamegy hozzá, hogy átnyújtsa.
–  Életem legjobb döntése volt felvenni téged – mondja, miköz-
ben elveszi a kávét. – Na, nyomás dolgozni!
– Igenis! – csiripeli Ari.
Magához veszi az ablaktisztítót és a papírtörlőt a tárolóból, és
együtt kimegyünk a bolt előtti lépcsőre.
–  Hogy van a mi kis oroszlánfóka barátunk? – kérdezi Ari, mi-
közben az üvegezett ajtóra spricceli a tisztítószert.
–  Amennyire én tudom, jól. Később benézek majd hozzá, de
amikor tegnap eljöttem, jól volt. Felhívtam este a Krónikát, hogy el-
meséljem, tegnap a nagy fesztiválozás közepette a partra sodródott
egy tengeri állat, és ügyesen beleszőttem azt is, hogy ma szemetet
szedünk a parton, és szabadon eresztünk pár másik fókát.
Ari felnevet.
– Nem is te lettél volna!
– Nem örülök, hogy Lennon partra vetődött, de nem szalasztom
el a lehetőséget, hogy bekerüljünk a hírekbe.
Ari hátralép, hogy megnézze, foltos maradt-e az ajtó, aztán a ha-
talmas kirakatüveghez megy.
– Ahogy látom, elég jól halad a menhely megmentése.
– Még csak most kezdjük. De igen, úgy tűnik, minden sínen van.
Ari elgondolkozva hümmög.
– Talán itt is kamatoztathatnád a tudásodat. – Halkabbra fogja,
pedig biztosan nem hallanak bennünket, főleg, mivel odabent a Do-
ors a Love Streetről zenél. – Ne áruld el apukádnak, hogy ezt mond-
tam, mert tényleg imádok itt dolgozni, de nem ártana egy kis hírve-
rés. Vagy talán egy kis ráncfelvarrás, ilyesmi?
Felhagyok a söprögetéssel, hogy végigmérjem az üzletet.
Annyiszor jártam már itt az elmúlt években, hogy már nem is szok-
tam alaposabban megnézni. De Arinak igaza van. A stukkózott fal-
ról pereg a sárga festék, a neon VENTURES VINYL feliratban a jó ég
tudja, mikor égett ki pár betű, és idekintről az üzlet eléggé… hát,
avíttnak tűnik. De nem a menő, retró módon. Inkább idejétmúlt,
megfáradt érzetet kelt.
Egyedül a kirakat dobja fel egy kicsit. Jude pár hete egy csomó
vörös, fehér és kék albummal rendezte be a függetlenség napjának
tiszteletére. A megkarcolódott és törött lemezekre tűzijátékot fes-
tett, és szalaggal lelógatta őket a plafonról. Gyakrabban is elismer-
hetném, milyen kreatív a bátyám. Határozottan nem csak a képze-
letbeli szörnyek rajzolására terjed ki a művészi érzéke.
Elmerengek, milyen lenne a bolt tengerkékre festve. És talán
egy élénk narancsszínű ajtó hívogathatna befelé. Óóó, tarthatnánk
nagy újranyitó bulit!
Összerezzenek, igyekszem megálljt parancsolni a gondolatok-
nak, még mielőtt belelendülnék. Egy hely megmentése is teljesen
lefoglal. Kettő igazán nem férne bele.
– Talán felvethetnétek apának Jude-dal közösen – tanácsolom. –
Biztosan nyitott lenne az üzlet fellendítésével kapcsolatos ötletekre.
Ari felém fordul, hirtelen egy kissé mintha zavarba jött volna,
de közben nagyon lelkesnek is tűnik.
– Igazából tényleg eszembe jutott valami, csak… nem is tudom.
Lehet, hogy fura lenne. És fogalmam sincs, jó ötlet-e.
– Csupa fül vagyok.
– Hát, Carlostól loptam az ötletet, a heti karaoke ihletett meg. Mi
lenne, ha az üzlet heti előadóestet hirdetne?
Összevont szemöldökkel bepillantok az ablakon.
– Hát…
– Nem itt! – int Ari a papírtörlő tekerccsel az üzlet felé. – Tudom,
hogy itt nincs elég hely. De gondoltam, összeállhatnánk valamelyik
étteremmel a sétányon. Egyfajta szponzorok lehetnénk. Rendel-
nénk pár reklámajándékot a bolt logójával, talán pengetőt, autós
matricát, ilyesmi. És kuponokat is adhatnánk tíz százalék
kedvezménnyel, hogy az emberek bejöjjenek. – Vállat von. – Mit
gondolsz?
Elmosolyodom.
–  Szerintem egy próbát mindenképpen megér. Te lennél az es-
tek házigazdája?
Ari összerezzen.
– Hát nem is tudom. Igazából… te remekül csinálnád.
Elmosolyodom, mert Ari bókol, de közben azon agyalok, vajon
hányszor kellene egy ilyet levezényelnem ahhoz, hogy ne legyek
idegroncs, mire a színpadra lépek.
– Szerintem te is szuperül csinálnád. – Befejezem a járda felsep-
rését. – Említsd meg apának, kiderül, mit gondol. – A homlokomat
ráncolom. – Erről jut eszembe… Tudod, azt mondtam, hogy meg-
kaphatod a régi szintetizátoromat. Megkérdeztem a szüleimet, de
kiderült, hogy eladták, mivel csak porfogónak használtuk. Sajná-
lom.
– Ó, semmi baj! – legyint Ari. – Majd benézek a Basszuskulcsba
valamelyik nap. De még kitalálom, akarok-e egyáltalán egyet.
A Basszuskulcs a helyi hangszerbolt, egy újabb üzlet, amit Ari
nagyon jól ismer. Valami az súgja, hogy bármilyen szintetizátort
venne is, sokkal nívósabb darab lenne, mint az, amit a szüleim sok-
sok évvel ezelőtt a zálogházból szereztek.
Az órámra nézek.
– Mennem kell. Ha elkések, Quint örökké emlegetni fogja.
Bemegyek az üzletbe, visszateszem a seprűt a helyére, a tároló-
ba. Jude vadiúj lemezeket szed elő egy kartondobozból, mindegyi-
ken ott van még a celofán.
Felismerem a borítón az előadót. Sadashiv az, a brit popénekes,
aki pár éve nagyon berobbant az újításaival. Valószínűleg az sem
árt a népszerűségének, hogy szívdöglesztő. Azt hiszem, tavaly őt
szavazták meg a People magazinnál a legszexibb férfinak, pedig
szerintem ő is tizenéves még.
Ezt természetesen csak azért tudom, mert Penny és Lucy is odá-
ig van érte, ahogy egy csomó másik lány is a suliból.
– Hű! – szólalok meg, átpillantva Jude válla felett. – Nem tudtam,
hogy a kortárs zenészek is adnak ki bakelitlemezt.
– Ó, pedig de! – feleli Jude, egymás mellé téve a lemezeket, hogy
ráragaszthassa az árcédulát. – Divat lett mostanság. Ezek – paskolja
meg a Sadashiv-lemezeket – nagyon jól fogynak majd. – Halkabban
folytatja: – Amikor Arival elmondtuk apának, hogy ennek a srácnak
új albuma jelenik meg, szó szerint azt felelte, hogy: „Sada-ki?” – Ju-
de a szemét forgatja. – Az ember azt gondolná, hogy öt gyerekkel
könnyebben lépést tart a világgal.
–  Mindenkinek megvan a maga ízlése. Viszont most mennem
kell. Köszi, hogy segítettetek tegnap a fesztiválon!
– Később találkozunk, hugi! Sok sikert mára!
– Apa! – kiáltok oda, kilépve az eladótérbe.
– Itt vagyok.
A pultnál áll, olvasószemüvegben ellenőriz valamit egy kézzel
vezetett főkönyvben.
– Mennem kell. Itt hagyhatok pár szórólapot? – Előhúzom a ma-
radék kék papírokat a táskámból, és a pultra teszem őket. – Ha be-
jön valaki most reggel, talán megemlíthetnéd a szemétszedést.
– Nemcsak hogy megemlítem a szemétszedést – tolja a szemüve-
gét az orrhegyére –, megfenyegetem, hogy folyamatosan Vanilla
Ice-t játszom addig, amíg meg nem ígéri, hogy elmegy.
– Ennyire drámai lépésekre azért nincs szükség.
Az ajtó feletti csengő megszólal, én pedig megfordulok, hogy bú-
csút vegyek Aritól.
Csakhogy nem Ari jön befelé.
Megdermedek.
Maya az. Maya Livingstone. A Kaliforniai Egyetem túlméretezett
pulóverét viseli, a térdéig ér, a leggingse halvány rózsaszín, a lábán
flipflop, és mégis úgy néz ki, mint valami modell. Nem tudom el-
dönteni, hogy féltékeny vagyok-e, vagy szimplán csak lenyűgöz. De
leginkább megdöbbent az egész. Mit keres itt?
– Szia! – üdvözli apa. – Nézz csak körbe! Szólj, ha segíthetek va-
lamiben! És kérlek – kapja fel a legfelső szórólapot a kupacból –,
mindenképpen nézz ki a tengerparti szemétszedésre ma…
Megérintem a kezét.
–  Hagyd csak, apa! – Kényszeredetten elmosolyodom. – Szia,
Maya!
– Ó! Szia, Prudence! – pislog rám. – Nem is tudtam, hogy itt dol-
gozol.
– Igazából nem. Csak ma reggel segítettem ki. Ööö… ő itt az apu-
kám.
– Üdv, Prudence barátja!
Maya kínjában kuncog, miközben végigsétál a lemezekkel teli
sorok közt.
–  Köszi. Ööö… Tudom, hogy még csak tegnap jelent meg, de
nincs meg véletlenül az új Sadashiv-lemez?
Apa rámered.
– Sada-ki?
A szememet forgatom.
Maya elkezdi megismételni:
– Sada…
– Ne is törődj vele! – vágok a szavába. Aztán erőt gyűjtök ehhez
az igazán kellemetlennek ígérkező találkozáshoz, tölcsért csinálok
a kezemből, és azt kiabálom: – Hé, Jude! Egy vevőnk az új Sadashiv-
albumot keresi!
Zörgés hallatszik hátulról, aztán Jude lemezzel a kezében megje-
lenik.
–  Látod, apa? Mondtam neked, hogy ezeket… – Észreveszi
Mayát, és megtorpan. Tágra nyílik a szeme. – Ööö… akarja majd…
mindenki. Maya! Szia!
Maya elmosolyodik, de egy kicsit kínos az egész, és felmerül
bennem, hogy talán arra gondol, amit Jude-ról mondott az örömtü-
zes bulin, azt találgatja, vajon meghallotta-e őt a bátyám.
Felkészülök, megfeszítem az ujjaimat. Ha akár csak egy kicsit is
Jude lelkébe tapos, az univerzum teljes erejével sújtok le rá, és elta-
posom, mint egy bogarat.
De amikor Maya pillantása a lemezre siklik, felragyog az arca.
Odarohan, elveszi Jude-tól, két kézbe fogja, és Sadashiv csodás ar-
cára mered. Bár brit előadó, indiai származású, göndör fekete haja
van, a szempillái pedig olyan dúsak, hogy az embernek az az érzé-
se, folyton ki van festve a szeme. És ez még semmi. Penny és Lucy
egy egész vacsorán át képes az ajkáról, a járomcsontjáról, sőt még a
füléről is locsogni. Mármint… most komolyan? Mi ez már?
– Hónapok óta várom! – lelkesedik Maya, és a mellkasához szo-
rítja az albumot. – Annyira örülök, hogy kapható nálatok!
– Látjátok? Remek dolog a bakelitlemez! – csap apa tenyérrel a
pultra. – Mondtam én, hogy még ti, fiatalok is rákaptok. Évek óta
ezt szajkózom.
Kezdek türelmetlenné válni, mennék már. Nem akarok elkésni
a szemétszedésről. De Jude teljesen elpirult, és nem szívesen hagy-
nám itt. Szüksége van lelki támaszra vajon? Nehéz megállapítani,
mert annyi időre sem veszi le a szemét Mayáról, hogy ennyit jelez-
zen.
Jude megköszörüli a torkát.
– Van még… ööö… bármi más, amiben segíthetek…?
Maya sugárzó arckifejezéssel ránéz, mire Jude még inkább za-
varba jön.
– Nem, csak ennyit szerettem volna. Köszi, Jude! Fogalmam sem
volt, hogy itt dolgozol. Milyen menő nyári munka!
Jude továbbra is pirulva felnevet, aztán szó nélkül beüti a pénz-
tárgépbe az összeget, és elveszi Mayától a pénzt.
 – Hát, ha bárki keres – szólal meg Maya, miközben a lemezt to-
vábbra is a mellkasához szorítva elhátrál a pulttól –, akkor otthon
leszek, és megállás nélkül ezt fogom hallgatni.
– Várj csak! Vigyél el egy szórólapot! – ajánlja apa az egyik kék
papírt lobogtatva. – Tengerparti szemétszedő buli lesz ma! – Lelke-
sen rám kacsint. – Prudence szervezi.
–  Tényleg? – Maya kissé bizalmatlanul veszi el a szórólapot. –
Nyár elején pont elvesztettem valamit a parton.
Úgy teszek, mintha fogalmam sem lenne róla, miről beszél.
– Ó!
– Igen. A… – Hezitál, majd lenéz a szórólapra. – Tudod, mit? Le-
het, hogy elmegyek.
– Hát, gyere időben! Még a végén lemaradsz a legjobb kidobott
cuccokról! – felelem, pedig a legkevésbé sem hiszek benne, hogy
tényleg el fog jönni.
– Örülök, hogy találkoztunk, Prudence. Jude! – köszön el integet-
ve.
Jude megbabonázva visszainteget, de Maya már hátat is fordí-
tott neki.
Ari közben bejön az ajtón, épp elhaladnak egymás mellett, ami-
kor Maya megtorpan, és csettint egyet.
– Ó, szia! Nem te voltál az a lány az örömtüzes bulin? Gitárral?
Ari meglepetten Maya szemébe néz.
– Hű! Te vagy két napon belül a második, aki felismert onnan.
Maya elvigyorodik.
–  Szuper voltál! Hallottam azt a dalt, amit énekeltél… valami…
hópelyhek a parton…
– A téli tengerparti blues! – ragyog fel Ari arca. – Az az egyik ked-
vencem.
– Akkor hallottam először, de gyönyörű volt. Ki az előadó?
Ari azonnal visszahúzódik a csigaházába, idegesen piszkálja a
cipője orrával a fa padlódeszkákat.
 – Ööö…
– Az egy eredeti Araceli Escalante-dal! – vágom rá.
Maya értetlenül néz rám.
–  Araceli Escalante? – Jude-ra pillant, majd apára. – Tőle van
bármilyen lemezetek?
Mind felnevetünk, én pedig megragadom Ari könyökét.
– Hadd mutassam be Arit – szólalok meg. – Dalszerző. Ő írta azt,
amit kérdezel.
– Ó! – Maya a tenyerébe támasztja az arcát. – Milyen menő! Bár
én is tudnék játszani valamilyen hangszeren! Vagy énekelni. Vagy
dalt szerezni… Bármit! Annyira irigyellek!
Maya most már hivatalosan is zavarba hozta a két legjobb bará-
tomat.
Rámeredek, egy kicsit én is összezavarodom.
Annyira normálisan viselkedik. Olyan kedves.
Nem mintha általában felhúzott orrú sznobként viselkedne,
vagy ilyesmi, de azért csak nem felejthetem el, amit Jude-ról mon-
dott. Totál esélytelennek könyvelte el az egészet. Mintha Jude nem
érhetne fel hozzá. Nem emlékszem, pontosan hogyan fogalmazott,
eléggé összefolynak már annak az estének az eseményei. De azt tu-
dom, hogy nem csak képzeltem.
– Hát, ha valaha bármit kiadsz – teszi hozzá Maya –, akkor sze-
retnék egy példányt.
Ismét integet mindannyiunknak, majd távozik. Különös űr ma-
rad utána, mintha kiszívta volna a levegőt az üzletből. A Maya Li-
vingstone-hatás.
Kiegyenesítem az ujjaimat, egy kicsit csalódott vagyok, hogy ez-
úttal nem használhattam rajta az erőmet. Ami valószínűleg azt je-
lenti, hogy rémes, haragtartó alak vagyok.
Mit is mondott a parton? Lázasan gondolkozom, próbálom fel-
idézni a pontos szóhasználatát, de csak arra emlékszem biztosan,
hogy Katie elejtette azt az idióta megjegyzést, hogy a D&D valami
sátánista játék, Maya meg rápirított.
De ennél több is történt. Nyilván.
Nyominak nevezte Jude-ot? Vagy az Janine volt?
Valaki azt mondta, hogy bizarr. És ó! Megszállott. Valaki határo-
zottan arra utalt, hogy Jude megszállottan odáig van Mayáért. De ez
ő volt, vagy valamelyik barátnője?
Azt viszont biztosan ő mondta, hogy nem tetszik neki Jude, és
mindezt úgy, hogy a bátyám hallótávolságon belül volt! Ez nagyon
nincs rendben. Egyenesen szívtelen! És… és…
Őszinte.
Végül is.
Maya csak őszinte volt. És ha tényleg nem tudta, hogy Jude ott
van, és hallja őt…
–  Kedvelem ezt a lányt – szólal meg apa, félbeszakítva a kelle-
metlen gondolatmenetemet. Összecsapja a kezét, mintha épp most
végzett volna egy egész napnyi munkával. – Milyen kedves barátai-
tok vannak, gyerekek!
Megrázom magamat, még mielőtt az elmém ismét elrugaszkod-
hatna a valóságtól.
– Most már aztán tényleg mennem kell – szólalok meg.
–  Igen, menj is! – noszogat apa. – Tedd szebbé a világot! És ha
összeakadsz pár turistával, nyugodtan küldd őket erre, jó? Kezd be-
indulni a szezon, és nem ártana pár vevő.
Bólintok, de nem igazán figyelek arra, amit mond. Jude-ra né-
zek.
– Jól vagy?
A pultnak dőlve áll, kábának tűnik, szemlátomást mélázik vala-
min.
– Egyáltalán nem hasonlítok Sadashivre.
Próbálok nem felnevetni ezen a fájdalmasan nyilvánvaló megál-
lapításon, mert úgy látom, Jude-ot őszintén felzaklatja ez a gondo-
lat. Együttérző pillantást vetek rá.
 – Jude, elméletileg ő a legszexibb férfi a világon. Inkább ne hoz-
zá mérd magadat!
 Huszonnyolc

Quint pimaszul figyel, miközben a part felé rohanok, oda, ahol ő

már felállított pár asztalt, amikhez aztán odacipelte a szükséges
holmikkal teli dobozokat. Színpadias mozdulattal ránéz a nem léte-
ző karórájára.
– Prudence Barnett, elkéstél – jelenti ki. – Tudod, az én időm is
értékes. Nem úgy volt, hogy fontos számodra a pontosság?
Ráfintorgok.
–  Nagyon vicces. Az, hogy én egyetlenegyszer elkéstem, nem
ment fel téged az alól, hogy egész évben folyton késtél.
– Lehet, hogy nem. De kezdetnek megteszi.
Összecsapom a tenyeremet, végignézek a dobozokon.
– Mit csináljunk?
– Segíts felállítani a pavilont!
Hozott egy hatalmas, fehér pavilont, karókkal lehet rögzíteni a
homokban. Beletelik pár percbe, mire sikerül felállítanunk. Quint
még egy molinót is készített, amit aztán a pavilon hátsó tartórúdjai-
hoz erősít. Az áll rajta, hogy: SZABADSÁG NEKÜNK, SZABADSÁG A
VADVILÁGUNKNAK. Alatta kisebb betűkkel: „Tudj meg többet a
Fortuna Beach-i Tengeri Állatok Menhelyéről!”
Még marad pár percünk, miután kipakoljuk a kellékeket – az új-
rahasználható vászontáskákat, a szemétszedő csipeszeket, a kesz-
tyűket. Felnézek, remélem, hogy tömegek tartanak már felénk, és
bele is csaphatunk ebbe a hatalmas tengerparti szemétszedő buli-
ba.
 Csakhogy amikor végre alaposabban körbenézek, enyhén ag-
gasztó látvány fogad.
Mindenütt kék papírokat látok.
Méghozzá rengeteget.
– Úgy látom, van egy kis gond a zseniális tervünkkel – szólalok
meg, és belekönyökölök Quintbe. – Miért érzem úgy, hogy az itt lévő
szemét fele igazából…
– A mi szórólapjaink. – Quint bólint, a homlokát ráncolja az iro-
nikus helyzet láttán. – Nekem is feltűnt.
– Milyen taplók, hogy szétszórták!
–  Legalább itt vagyunk feltakarítani, és rengeteg műanyagot
meg egyéb szemetet is magunkkal viszünk. Még így is nagyon jól já-
runk.
A nyakamig húzom a pulóverem cipzárját. Elég erős szél fúj ma.
Remélem, nem futamodnak meg a szemétszedők az állatok
visszaeresztése előtt. Fortuna Beach az év háromszázhúsz napján
napos és meleg, úgyhogy a többi negyvenöt napon folyton nyavaly-
gunk. Az emberek már pár csepp esőtől fedezékbe rohannak, és
még egy váratlan hidegfronttól is teljesen kiürül a főutca.
Kezdek aggódni, amikor öt, majd tíz perccel a szemétszedő ak-
ció kezdete után is még csak ketten vagyunk Quinttel. Nyugodtan
beszélgetünk. A vászontáskákat rendezgetjük, hogy lefoglaljuk ma-
gunkat.
De tudom, hogy ő is ugyanarra gondol, amire én.
Mi van, ha hatalmas kudarc lesz ez az egész? Mi van, ha senki
sem jön el?
Aztán negyedkor… szállingózni kezdenek az emberek. Először
csak pár kíváncsi strandoló. De később már folyamatosan jönnek.
Olyanok, akiket ismerek, és rengeteg idegen is.
Persze, közel sincs annyi ember, mint a tegnapi fesztiválon, de
egyre többen érkeznek. És ami a legjobb az egészben, tényleg lelke-
sek, hogy itt lehetnek, és segíthetnek.
 Megkönnyebbülten felsóhajtok.
Eljöttek. Meghallgatják, amit a menhelyről és az ott gondozott
állatokról mesélünk. Segítenek.
Ha szerencsénk van, még adományozni is fognak.
Quinttel próbálunk mindenkit köszönteni, a menhelyről beszél-
ve osztjuk ki a zsákokat és a gumikesztyűket. Az emberek szétszé-
lednek a parton, szemetet, a tegnapi fesztivál nyomait keresik. Örü-
lök, hogy sokan gyerekekkel érkeznek, akik pont olyan lelkesen
gyűjtik az eldobált szemetet, mint a kagylókat és a köveket.
A pavilon elejébe állított asztalra egy adománygyűjtő üveget is
kihelyeztünk, és ahogy telnek a percek, elég gyakran rápillantok.
Örömmel nyugtázom, hogy gyűlnek benne a zöld bankók és az ap-
ró. Jó lenne megtippelni, mennyi pénz van benne, de lehetetlen rá-
nézésre megállapítani. Egydollárosok vagy húszasok? Kénytelen le-
szek kivárni, amíg az esemény végeztével összeszámolhatjuk.
– Készen állunk a nagy szabadon engedésre? – kérdezem Quin-
tet, miközben kinyitok egy újabb doboz kesztyűt.
– A betegeket épp felkészítik a menhelyen – válaszolja. – Egy óra
múlva hozzák őket.
– Tökéletes.
– El kell ismernem, Prudence, zseniális ötlet volt összekapcsolni
a szemétszedést az állatok szabadon engedésével. Folyton azt kér-
dezgetik, mikor engedjük vissza a fókákat a vízbe. Úgy tűnik, még a
ma reggeli újságba is bekerült a dolog.
Vállat vonok.
– Lehet, hogy felhívtam a Krónikát, hogy elmeséljem nekik, ho-
gyan találtunk rá Lennonra tegnap, és ha már lehetőségem nyílt rá,
a mai eseményt is reklámoztam egy kicsit.
Quint sugárzó mosollyal néz rám a szeme sarkából.
– Tényleg van érzéked ehhez az egészhez!
Ismét megrándítom a vállamat.
– Mindannyiunknak megvan a maga erőssége, és hát senki sem
tud ellenállni azoknak a cuki pofiknak.
– Én biztosan nem.
Quint szeme sarkába ráncok gyűlnek, és mintha egy pillanattal
tovább nézne rám, mint ami feltétlenül szükséges, de aztán elfor-
dul, előhúz egy újabb adag vászontáskát az egyik kartondobozból.
Meleg ömlik szét a testemben. Jó erősen az arcom belső részébe
harapok, nehogy elvigyorodjak, mert tudom, hogy Quint részéről
semmit sem jelent ez az egész.
A tömeg fürkészésével foglalom le magamat, ismerősöket kere-
sek. Ari és Jude azt mondta, munka után megpróbálnak benézni, de
nem hiszem, hogy ideérnének. Pár embert felismerek a suliból.
Nem barátok, de ismerősök, olyanok, akiket a folyosón szoktam lát-
ni. Kiszúrom az irodalomtanárt is, aki még nyolcadikban tanított,
meg az egyik könyvtárost a városi könyvtárból, sőt, még Carlost is,
akit korábban sosem láttam az Encantón kívül.
Tizenegy körül mintha felpörögnének a dolgok. Quinttel jobbra-
balra osztogatjuk a vászontáskákat, elmondjuk mindenkinek, hova
dobják a szemetet, miután megtöltötték, és bátorítjuk őket, hogy
menjenek csak messzebb a parton, oda, ahol a korábbi önkéntesek
még nem jártak.
– Ez életem legjobb tengerparti bulija!
Döbbenten felpillantok. A szüleim vigyorogva sétálnak a pavi-
lon felé. Apa Ellie kezét fogja, és még Penny is eljött, mindkét keze
tele van.
–  Sziasztok! – sietek ki eléjük. Anya magához ölel. – Hát ti mit
kerestek itt? Apa, te hogyhogy nem a boltban vagy?
– Meg akartunk lepni – válaszolja. – Jude és Ari egyedül is boldo-
gul. És tudom, tudom, valószínűleg jobban örültél volna nekik,
mint az öregednek, de… Hát, mit mondhatnék? Anyáddal nagyon
szerettük volna megnézni, min dolgoztál ilyen keményen az elmúlt
hetekben.
– Nézzétek, mit találtam! – mutatja Penny a törött kagylóhéjak-
ból álló gyűjteményét.
– Egyet én találtam! – csipogja Ellie, és próbál belenézni Penny
tenyerébe. Rámutat az egyik törött kagylóhéjra. – Azt ott!
– Igen, azt Ellie találta – hagyja helyben Penny.
Rájuk mosolygok. Penny az a fajta, aki képes értékelni az élet
apró örömeit, olyasmiket, amiken én csak a szememet forgatom, de
ma mintha megérteném, mit lát a színes, törött kagylóhéjakban.
Ellie pedig… Hát, ő bármikor szívesen turkál a homokban.
Megint a csillogós, majmos ruháját viseli, és felfigyelek a halvány
paradicsomléfoltra, ami valószínűleg sosem jön már ki az anyag-
ból.
Kínzó bűntudat hasít belém.
– Örülök, hogy eljöttetek – mondom. – Lucy nem ért rá?
–  Softballedzésen van – feleli apa, és megvonja a vállát. – Az a
lány!
Gyakran felhangzik otthon, hogy „Az a lány!”, bármelyikünkre
vonatkozhat bármilyen okból. Jelenleg apa azért mondja, mert
Lucyt teljesen lefoglalják a barátai és a hobbijai, de előszeretettel
használja Pennyre is, ha régi szótárakból és enciklopédiákból készít
montázst (gyakran hatalmas rendetlenség marad utána), vagy Ellie-
re, amikor visít, amiért nem találja pontosan azt a hajcsatot, amit
viselni akar, sőt, még rám is, amiért ragaszkodom hozzá, hogy ábé-
césorrendben tároljuk a fűszereket a szekrényben, tekintve, hogy
vitathatatlanul az az egyetlen logikus módja a dolognak.
Az a lány!
– Hát, ez van – felelem. – Akartok segíteni a szemétszedésben?
– Persze! – lelkesedik anya. – Olyan jó ötlet! Nagyon büszkék va-
gyunk rád, Prudence.
– És úgy tűnik, népszerű is a dolog – teszi hozzá apa. – Lenyűgö-
ző!
Az asztal felé fordulok, hogy összeszedjem nekik, amit kell, és
észreveszem, hogy Quint bennünket figyel. Gyorsan elfordul, a
kesztyűsdobozokat kezdi el igazgatni.
Tétovázom, nem emlékszem, panaszkodtam-e Pennynek valaha
a rémes páromra biológián. Biztosan eljárna a szája, ha rájönne,
hogy Quint az. De azt nem tehetem meg, hogy nem mutatom be őt,
nem igaz?
Megköszörülöm a torkomat.
– Ööö… Anya! Apa! Ő itt Quint.
Quint felkapja a fejét, már mosolyog is. Elképesztően udvaria-
san üdvözli a szüleimet. Mr. Barnett! Mrs. Barnett! Nagyon örülök,
hogy megismerhetem önöket.
Megcsodálja Penny kagylógyűjteményét.
Megdicséri Ellie majmos ruháját, és pont elég csodálattal óóó-
zik, amikor a húgom megmutatja neki, hogy a flitterek felfelé és le-
felé simítva színt váltanak.
Szótlanul figyelem őket, iszonyúan kellemetlenül érzem ma-
gam, bár azt nem tudom, miért. Valahogy fontosnak tűnik ez az
egész, pedig nem tudom eldönteni, mennyire fontos, hogy megked-
veli-e a családom Quintet, vagy hogy Quint kedveli-e őket.
Nem kellene, hogy számítson.
Nem is számít.
De tényleg. Fikarcnyit sem.
– Szóval te vagy az oka annak, hogy a lányom egész nyáron ke-
ményen dolgozik ahelyett, hogy kikapcsolódna – szólal meg apa a
homlokát ráncolva. – Nem tudjátok, hogy a nyári szünetben szóra-
kozni kell? Nem ilyen – mutat körbe a parton – jótét lelket játszani!
Anya a szemét forgatva elkapja apa könyökét.
– Csak viccel! Remek ötletnek tartjuk.
Quint felém pillant a szeme sarkából.
– Ami azt illeti, tényleg jól szórakoztunk. Legalábbis én biztosan.
Nagyot dobban a szívem, ahogy most először rádöbbenek, hogy
számomra is jó móka volt ez az egész. A tervezgetés, a szervezés –
imádom!
 És Quint… Hát… Az ő társasága sem volt olyan elviselhetetlen,
mint máskor.
Quinttel integetünk, és a családom nekiindul a vászontáskákkal.
Ellie ragaszkodik hozzá, hogy ő kezelje elsőként a szemétszedő csi-
peszt, pedig nem elég jó még hozzá a szem-kéz koordinációja. Hal-
lom, hogy anya versenyt hirdet: aki a legtöbb szemetet szedi, az
dönthet a vacsoráról. Ellie felvisít, hogy Szpagetti!, és már rohan is
a parton.
– És te még azt mondtad, hogy nem jó dolog, ha kis tesói vannak
az embernek!
Megrándul az arcom.
– Néha nem olyan vészesek.
– Szerintem nagyon aranyosak voltak.
Képtelen vagyok Quintre nézni, ha megtenném, biztosan rájön-
ne, hogy csordultig telik a szívem ettől az egyszerű megjegyzéstől.
Már majdnem két hatalmas szemeteskuka tele van, amikor va-
laki megáll a pavilon szélén.
– Helló, Quint! Prudence!
Megfordulok.
Maya hajol az asztalra, a kezében ott a kék szórólap, amit apától
kapott reggel a lemezboltban.
Eltátom a számat a meglepetéstől. Nem hiszem el, hogy tényleg
eljött!
– Szia, Maya! – köszönti őt Quint sugárzó mosollyal. – Azért jöt-
tél, hogy segíts?
Már nyújt is felé egy üres vászontáskát.
Maya arcán bizonytalanság fut át, de gyorsan leplezi egy
mosollyal… Igaz, nem túl lelkes a gesztus.
– Igazából kérdezni szerettem volna valamit.
– Mondd csak!
Quint leteszi a táskát, és közelebb lép hozzá. Mintha Maya von-
zaná.
 Felfortyanok, aztán azonnal meg is haragszom magamra.
–  Elvesztettem valamit még régebben, az örömtüzes bulin. –
Maya a kezét tördeli. – Kíváncsi lettem volna, hátha megtalálta va-
lamelyik önkéntes.
– Mi az?
– Egy fülbevaló. Egy gyémántos fülbevaló.
Az egyik kartondoboz felé fordítom a figyelmemet, elkezdem le-
szedni róla a ragasztószalagot.
Hát persze hogy ezért jött. Nem azért, hogy segítsen, hanem
hogy megkérdezze, megtaláltuk-e az elvesztett ékszerét.
Furcsa, mennyire megnyugtat, hogy nem a szemétszedésben
akar segíteni. Tudom, hogy nem lenne szabad így éreznem, de még
nem tettem túl magamat azon, milyen kedvesen viselkedett Jude-
dal és Arival ma reggel. Nehéz összeegyeztetni ezt az örömtüzes
buliról megmaradt, ködös emlékeimmel.
– Ó, basszus! – feleli Quint.
Mint mindenki, ő is tudja, mennyire kicsi az esélye annak, hogy
ilyesmi előkerül. Mindennap mozog a homok a tengerparton. Egy
fülbevalóhoz hasonló kis holmi néhány óra leforgása alatt elvesz-
het, magával sodorhatja a víz, vagy a homok mélyére kerülhet.
De… valami azt súgja, hogy Maya fülbevalójával nem ez történt.
Bár nem tudhatom biztosra, de úgy érzem, a tegnapi fémkeresős nő
azt a fülbevalót találta meg. Nem tudtam alaposabban szemügyre
venni az ékszert, amit talált, csak arra emlékszem, hogy ragyogott a
napfényben.
Összegyűröm a ragasztószalagot, és a pavilon melletti kukák
egyike felé hajítom.
Lepattan a széléről, a homokon landol.
Fújok egyet.
Legalább addig sem kell Mayára néznem. Tudom, hogy bűntu-
datos képet vágok, pedig… Mármint, igazából nem is tettem sem-
mit! Az univerzum volt. Büntetés és jutalom. Karma.
 –  Nagyon sajnálom – szólal meg Quint ismét. – Nem rémlik,
hogy bárki hozott volna ide ilyesmit. Hé, Prudence!
Épp felszedném a ragasztószalagot, de most megdermedek.
– Hozott ide bárki fülbevalót?
– Ilyet – teszi hozzá Maya, és kénytelen vagyok a szemébe nézni.
Egy kis dobozt tart a kezében, benne egyetlen lógós fülbevaló-
val. Finoman megmunkált arany egyetlen gyémánttal. Jó nagy gyé-
mánttal. Nagyobb, mint a kő anya jegygyűrűjében.
De ami még inkább szembeszökő, az a hátsó része. A foglalat há-
tulján egy kis kar rásimul a kampós részre, és így a fülbevaló nem
tud kiesni az ember füléből.
Nekem is van egy ilyenem, és ha ez a kis kar nem törik el, akkor
gyakorlatilag lehetetlen elveszíteni.
Kivéve, ha a karma úgy akarja.
–  Ööö, nem – dadogom bocsánatkérő mosollyal. – Nem láttam
ilyesmit.
– Szólhatok az önkénteseknek, hogy tartsák nyitva a szemüket –
ajánlja Quint. – Pontosan hol veszítetted el?
–  Ott, a szikláknál – feleli Maya. – Kérlek, szóljatok, ha valaki
megtalálja! A nagymamámé volt. Ezt… – Elhallgat, mire megfeszül
a vállam. Maya érzelmektől fojtott hangon folytatja. – Tavaly halt
meg, és ez volt az utolsó dolog, amit kaptam tőle, és… annyira… A
buli óta mindennap kijöttem, hogy keressem…
Iszonyú bűntudat kaparja a torkomat.
De hát nem tettem semmi rosszat! Nem az én hibám, hogy el-
vesztette a fülbevalóját. Az az univerzum bosszúja volt!
– Persze, egy megmaradt. Az is valami – teszi hozzá Maya halo-
vány mosollyal. – De azért nem ugyanolyan.
– Nagyon sajnálom – ismétli Quint. – Szólok, ha előkerül.
– Köszi, Quint. – Maya elhallgat, ide-oda járatja a pillantását kö-
zöttük. – Tudjátok… nagyon bizarr, hogy együtt dolgoztok valamin,
és a jelek szerint nem akarjátok kinyírni egymást. Mintha hirtelen
az Alkonyzónába kerültem volna.
Quint rám pillant, és felnevet.
– Hát igen. Nekünk is fura.
– Nagyon inspiráló – feleli Maya. Aztán nagy meglepetésemre el-
vesz egy vászontáskát. – Megyek, kiveszem a részemet a dologból
én is, oké?
Elindul a parton, a sziklák felé veszi az irányt. Épp elég hosszan
bámulok utána ahhoz, hogy lássam, amikor lehajol, felkap egy kék
szórólapot, és a táskájába gyűri.
– A fenébe! – szólal meg Quint. – Borzalmas lehet, hogy elveszí-
tett valamit, ami ilyen sokat jelentett neki. A nagypapám nekem
ajándékozott egy régi baseball-labdát, az egész LA Dodgers csapat
aláírta még 1965-ben. Teljesen kikészülnék, ha történne vele vala-
mi.
Nagy levegőt veszek, próbálom lerázni magamról a súlyt.
– Igen. Borzalmas.
– Elnézést, te vagy Prudence Barnett?
Megpördülök, és egy farmeres, kék Fortuna Beach-es pulcsit vi-
selő férfival találom magamat szemközt. Hatalmas fényképezőgép
lóg a nyakában.
– Igen, én vagyok az.
–  Szia, Jason Nguyen vagyok a Krónikától! Tegnap este beszél-
tünk telefonon.
– Ó, igen! Üdv! Köszönöm, hogy eljött!
– Természetesen. Remek kezdeményezés. Nagyon szeretnék írni
egy bővebb cikket, ami megjelenhet a holnapi kiadásban. Talán egy
hosszabbat is a menhelyről jövő vasárnap. Feltehetnék pár kér-
dést?
– Ó, hűha! Ez remek! Igen, természetesen, de… – Quintre pillan-
tok, akit teljesen lenyűgöz, hogy a mi kis kezdeményezésünk egy hi-
vatásos újságíró figyelmét is felkeltette. – Valószínűleg több értelme
lenne, ha Quinttel beszélne. Az ő anyukája alapította a menhelyet,
és sokkal régebb óta önkénteskedik, mint én. És ha kellenek kiegé-
szítő képek a cikkekhez, lenyűgöző gyűjteménye van.
Quint arcáról leolvad az ámulat, zavar veszi át a helyét.
– Tökéletes lenne – feleli az újságíró.
Quinttel kisétálnak a partra, és bár próbálom nem őket bámul-
ni, mégis oda-odavándorol a pillantásom, ha nem kell épp az ön-
kéntesek kérdéseire válaszolgatnom. Quint annyira szenvedélyesen
beszél, élénken gesztikulál, az arckifejezése hol lesújtott – úgy sej-
tem, épp arról mesél, milyen borzalmas állapotban találnak rá né-
hány állatra –, hol lelkes. Olyankor bizonyára kellemesebb témákat
érintenek. A betegek egyedi személyiségéről eshet szó, és hogy mi-
lyen érzés visszaengedni őket az óceánba. Beszélgetés közben az új-
ságíró rengeteget jegyzetel, időnként lefotózza az önkénteseket, az
összegyűjtött szemetet.
Délre a tengerpart olyan tiszta, mintha soha egyetlen ember
sem tette volna be ide a lábát. Quinttel segítünk az önkénteseknek
kukába üríteni a vászontáskáik tartalmát, kiválogatjuk az újrahasz-
nosítható dolgokat. Meglepő, de néhány szemétszedő, akiket tény-
leg nagyon magával ragadott az önkéntesség, kérés nélkül beáll
mellénk.
Végül Quint mindenki munkáját megdicséri, és megköszöni a se-
gítségüket. Míg én előadom a menhelyről és a céljairól szóló, előre
begyakorolt beszédemet (ami csupán hat percet vesz igénybe az
életemből, pár napja lemértem), Quint felhívja az anyukáját, és szól
neki, hogy hozhatják a furgont.
Ideje hazaengedni néhány állatot.
 Huszonkilenc

Dudálás hallatszik a sétányról. A menhely logójával ellátott furgon

a homokra gurul. Az önkéntesek ujjonganak. Hallom, hogy Jason
fényképeket készít.
Quint irányítja az anyukáját, aki megfordul, hogy a furgon há-
tulja nézzen a víz felé. Egyszerű manővernek tűnik, de nem
könnyű a folyton mozgó homokon vezetni, és minden évben hal-
lunk híreket, hogy valakinek a kocsija az óceánba csúszott, mert túl
közel hajtott a vízhez, és a kerekek beragadtak a nedves homokba.
Rosa persze óvatos, és egyébként is, valószínűleg több százszor vég-
rehajtotta már ezt a manővert.
Amint a furgon megáll, a telefonokkal és fényképezőgépekkel
felszerelkezett tömeg lelkesen közelebb nyomul. Quinttel figyel-
meztetjük őket, hogy húzódjanak hátrébb, hagyjanak széles sávot a
fókák és az óceán közt. Ahogy hallottam, a legtöbb visszaeresztett
állat a hullámok láttán azonnal megindul, lelkesen hajtják magukat
előre az úszóikkal a víz felé, aztán már el is tűnnek a csábító öböl-
ben. De Quint szerint időről időre az is előfordul, hogy egy állatot
jobban érdekelnek az önkéntesek és azok, akik épp a parton van-
nak aznap. Az állatok néha meg akarják nézni a becsomagolt ebé-
deket, vagy a homokban fetrengenek, mintha a nézőközönséget
akarnák szórakoztatni. Ami nagyon édes emlék mindenkinek, aki
csak látja őket, de nehézségeket is okozhat az őket hazaengedni
szándékozó csapatnak, akik próbálják rávenni az állatot, hogy oda
menjen, ahova kell.
 Rosa és Shauna kiszáll a furgonból, és Rosa széles, szinte mámo-
ros mosollyal köszönti az egybegyűlteket.
– Hű! – leheli. – Még sosem gyűltek össze ennyien egyetlen sza-
badon eresztésünknél sem. Majdnem húsz éve végzem ezt a mun-
kát, de most először ünnepeljük meg nyilvánosan bármelyik álla-
tunk visszaeresztését. Nagyon örülök neki, hogy mind eljöttek ma,
és őszintén hálás vagyok, amiért segítettek takarítani a parton, és
biztonságossá tették az utat ezek előtt a lenyűgöző állatok előtt! Azt
hiszem, azok után, hogy látják majd, milyen boldogan térnek haza
a természetes élőhelyükre, önök is épp olyan lelkesek lesznek, hogy
kivehették a részüket ebből az eseményből, mint amilyen én va-
gyok. – Quintre és rám mutat. – És szeretnék külön köszönetet mon-
dani a fiamnak, Quintnek és a legújabb önkéntesünknek, Prudence-
nek, amiért megszervezték a szemétszedő akciót!
Kissé zavarban integetek. Az emberek lelkesen tapsolnak, de
egy kicsit már türelmetlenek. Quintre pillantok, büszkén nézzük
egymást, aztán… Quint rám kacsint.
Nagyot dobban a szívem.
–  Szívesen itt maradok és válaszolok a menhellyel kapcsolatos
esetleges kérdéseikre a szabadon eresztés után – folytatja Rosa –,
de tudom, hogy nem miattam jöttek, hanem a négy borjúfóka, Pep-
per, Tyrion, Chip és Navy miatt, akik alig várják, hogy végre haza-
térhessenek.
Rosa és Shauna kinyitja a furgon hátsó ajtaját, és megpillantjuk
a négy szállítódobozt. Sötét szemek és szőrös, bajszos pofik jelen-
nek meg a rácsokon túl, mire mindenki egyöntetűen óóó-zni kezd.
Kiszedjük a szállítódobozokat, letesszük őket a homokba. Rosa
mindenkit emlékeztet, hogy maradjanak távol az állatoktól, és ne
adjanak nekik ételt.
–  De képeket nyugodtan készíthetnek – teszem hozzá –, és ké-
rem, jelöljenek be minket is, ha megosztják valahol!
A szállítódobozok rácsán túl a borjúfókák a nyakukat nyújtogat-
ják, kíváncsian figyelik az óceánt. Már-már nyomasztó a várakozás.
Aztán kinyitjuk a rácsokat.
Három fóka olyan sebességgel indul meg a szállítódobozból,
mintha lóversenyen lennének. Hason csúszva, közösen szágulda-
nak a parton, felverik a homokot az uszonyaikkal. Fejest ugranak a
vízbe, és néhány pillanat múlva már el is nyelik őket a hullámok.
A negyedik borjúfóka, Chip tétovázik. Szép lassan dugja csak ki
a fejét a szállítódobozából, felméri a környezetét. Megnézi a töme-
get, majd félénken, bizonytalanul kicsusszan. Aztán csak ül ott, za-
varodottan kémlel körbe. Rosa és Quint kénytelen deszkákat elő-
szedni a furgonból, azzal terelik Chipet a víz felé, mintha egy disz-
nót akarnának az ólba irányítani.
Végül Chip is rákap a dologra, hernyómozgással siet végig a par-
ton. Egy másik fóka kidugja a fejét a vízből, mintha csak arra vár-
na, hogy a barátjuk is csatlakozzon.
Chip belecsobban az óceánba.
A tömeg örömujjongásban tör ki.
A következő tíz percben még látszanak a fókák a partról, játsza-
nak, le-lebuknak, élvezik a szabadságot. Mind őket figyeljük, próbá-
lunk minél több felvételt készíteni róluk telefonnal, fényképezőgép-
pel.
Aztán eltűnnek.
A szívem ananászméretűre duzzadt a mellkasomban. Nagy le-
vegőt veszek, próbálom elraktározni ezt az emléket. Az óceán illa-
tát, a szél csípését, a napfény csillanását. Még könnyek is gyűlnek a
szemem sarkába, és bár egy kicsit szeretném a szélnek tulajdoníta-
ni, látom, hogy mások is a szemüket törölgetik. Körbenézek, és ami-
kor észreveszem Mayát, megdöbbent, hogy az ő szeme is fénylik.
Rám néz, és összemosolygunk, mindketten kínosan érezzük ma-
gunkat, hogy így eluralkodtak rajtunk az érzelmek, de valamiféle
kötelék is szövődött közöttünk a csodálatos közös élménynek kö-
szönhetően.
 Aztán valaki máson akad meg a figyelmem a tömeg hátuljában,
olyasvalakin, akit eddig észre sem vettem.
Levegő után kapok. A fémkeresőző az! Az a nő, aki megtalálta a
fülbevalót.
Elég messze áll ahhoz, hogy ne tartozzon igazán az ünneplők
közé, de nyilván ő is látta az állatok szabadon eresztését. A ráncos
arcán ülő mosoly alapján legalábbis biztosan.
Nagyot nyelek. Mayát keresem a tekintetemmel, de hűlt helye
van. Körbepillantok, és kiszúrom odébb, a parton, a sétány felé
megy. Beesett a válla, kezét túlméretezett pulcsija kenguruzsebébe
dugta.
Visszanézek a fémkeresőzőre. Ugyanazt az övet viseli, ott a kis
lapát, a vizespalackja, a szütyője, amiben a megtalált kincseket tart-
ja.
Felidézem azokat a szemétségeket, amiket Maya Jude-ról mon-
dott.
Emlékeztetem magamat, hogy ez a kedves idős nő szemetet sze-
dett a tengerparton, nem azért, mert bármit várt volna cserébe, ha-
nem mert így érezte helyesnek.
De aztán eszembe jut, ahogy Mayának a torkán akadtak a sza-
vak, miközben azt mesélte, hogy a nagymamájától kapta ajándékba
a fülbevalót.
Rövid, de vad harc dúl a lelkemben.
Az önkéntesek kezdenek szétszéledni, többen megegyeznek,
hogy beülnek egy kávéra a Java Jive-ben. Átfurakodom közöttük, és
a szintén meginduló fémkeresőző nő felé sietek.
Épp a készülékén állít valamit, amikor odaérek.
– Elnézést!
Felnéz rám, és látom, hogy beletelik egy pillanatba, mire rájön,
honnan vagyok ismerős neki, de aztán kedvesen elmosolyodik.
– Ó, hát ismét találkozunk, szia!
– Üdv! Ööö… hogy tetszett az állatok szabadon eresztése?
 Nem igazán tudom, miért kérdezem ezt, leginkább csak el aka-
rom indítani valahogy a beszélgetést ahelyett, hogy rögtön a tárgy-
ra térnék és megkérdezném, amire kíváncsi vagyok.
–  Csodálatos volt! – feleli. – Nagyon szeretem a menhelyet és a
munkájukat. Amióta kijárok ide, háromszor találtam partra vető-
dött fókát, és egyszer vidrát. Jó tudni, hogy van egy hely a közelben,
ahol segíthetnek rajtuk.
– Tényleg? Hű! Ez nem semmi! Igazi hősnek tetszik lenni!
Kuncog egy sort.
– Csak nagyon szeretem ezt a várost és a tengerpartot.
– Nagyon szuper, amit csinálni tetszik. Hogy tisztán tartja. Ez a
szemétszedés tök jó volt, de… ön valószínűleg több szemetet
összeszedett már az évek során, mint mi ma együttesen.
A nő vállat von.
–  Legalább van mit csinálnom. És szeretek kincseket keresni. –
Megpaskolja a fémkeresőt. – Nem is hinnéd, mi mindent talál az
ember.
Eljött a pillanat, úgyhogy megacélozom magam, próbálok nem
túl kíváncsinak tűnni.
– Ha már így szóba jött… Van egy lány, akit a suliból ismerek. El-
vesztett itt pár hete valamit. Egy fülbevalót. Gyémántosat.
A nő felvonja a szemöldökét.
–  Nagyon fontos a számára. A nagymamájáé volt, aki már el-
hunyt, és… Na mindegy. Nem tetszett találni ilyesmit véletlenül?
Egy röpke pillanatig habozik, arra számítok, hogy hazudni fog.
Hiszen egy valódi gyémánt fülbevalónál értékesebb dolgot nem iga-
zán találhatott. Aki kapja, marja, nem igaz?
De aztán közelebb lép, már-már vehemensen.
–  Ami azt illeti, de! Találtam egy gyémánt fülbevalót. Pont az-
után, hogy mi ketten váltottunk pár szót. Ott, arra!
Oda mutat, ahol tegnap délután megtalálta az ékszert.
–  Ó! Ez szuper! – vágom rá. Nagyon megkönnyebbülök, hogy a
nőt nem zavarja a gondolat, hogy valaki máshoz tartozik a kincs,
amire rábukkant. – Ez csodás hír! Maya nagyon fog örülni!
– De már nincs meg.
Megdermedek.
– Mi?
– Már eladtam. Ezt szoktam csinálni, ha találok valamit, ami ér-
tékesnek tűnik. Elviszem a zálogházba a Hetedik utcán. Szívesen
odaadnám a pénzt, de… – Megrándul az arca. – Sajnos az sincs már
meg.
– Tényleg? De hát… tegnap délután óta…
Fejben gyorsan utánaszámolok. Ha ma reggel adta el a fülbeva-
lót, aztán idejött… Akkor csak egy-két órája maradt elkölteni azt a
sok pénzt. Mégis mihez kezdett vele? Kétségbeesetten szeretném
megkérdezni, pedig tudom, hogy semmi közöm hozzá.
– Tudom. Általában nem szoktam ilyen gyorsan költeni a pénzt
– magyarázza a nő kuncogva. – De amikor olyan remek ügyért dol-
gozik valaki, mint a menhely, akkor nehezen mondok nemet.
A pavilon felé int.
Odapillantok. Rosa az újságíróval beszél. Quint visszapakolja a
maradék vászontáskákat a kartondobozokba. Shauna…
Shauna éppen rácsavarja a tetőt a nagy üvegre, ami szinte csor-
dultig telt pénzzel.
– Ó, értem.
Lenyűgözve nézek vissza a nőre. Hatalmas szerencséje van, ta-
lál egy gyémánt fülbevalót, eladja egy csomó pénzért. Aztán azon-
nal oda is adományozza az összeget egy állatmenhelynek?
A csudába! Szentté kellene avatni, vagy valami!
Az arckifejezésem láttán szégyenlősen megrázza a fejét.
– Igazából nincs szükségem több pénzre. Szép nyugdíjat kapok,
a gyerekeim már felnőttek, nekik is van már családjuk. Több jutott
nekem ebben az életben, mint amennyiben reménykedhettem.
Amikor ilyen váratlan dolgok történnek, olyan érzésem van, hogy
az univerzum akarta így, hogy valami jót cselekedhessek. Tegnap
osztogattad azokat a szórólapokat, aztán ma láttam, ahogy szaba-
don eresztettétek ezeket az állatokat… Hát, ez túl sok jel az univer-
zumtól ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam.
Bólogatok.
– Teljesen értem, mire tetszik gondolni.
– De a barátnődön ez nem segít. Nagyon sajnálom.
–  Hát… semmi gond. Majd kitalálok valamit. Talán beszélek a
zálogossal, hátha… visszaadja. Vagy valami. – Habozok. – Tudom,
hogy nincs közöm hozzá, de… meg tetszene mondani esetleg, hogy
mennyit kapott érte? Csak hogy nagyjából tudjam, mennyiért ad-
nák el.
– Hát – szólal meg –, Clark, a tulajdonos azt mondja, párban per-
sze többet érne. Nem sok embert érdekel egyetlen fülbevaló. És ő
nem piaci árat fizet érte. Valamiből neki is élnie kell, ugye…
Érzem, hogy az időt húzza, és arra gondolok, hogy talán kínosan
érzi magát, bár azt nem teljesen értem, hogy miért.
Aztán…
– Na mindegy. Ezerkétszáz dollárt fizetett érte.
Mintha mellkason rúgnának. Még hátra is tántorodom.
Elárasztanak az érzelmek.
Ez a nő úgy adott oda ezerkétszáz dollárt, mintha aprópénz len-
ne, és most már biztos vagyok benne, hogy ezért érzi magát olyan
kellemetlenül. Nyilván névtelenül szeretett volna adományozni.
És ekkor… hirtelen rádöbbenek, mit jelent ez.
Ezerkétszáz. Ezerkétszáz dollárt gyűjtöttünk ma! És ez egyetlen
embertől jött! Quinttel már akkor is iszonyúan szerencsésnek érez-
tük volna magunkat, ha ennek a fele összejön!
Csakhogy… megtarthatjuk ezt a pénzt egyáltalán?
Szédítően pörögnek a gondolataim. Hogy vált hirtelen ilyen bo-
nyolulttá ez az egész?
– Remélem, jól alakulnak a dolgok a barátnőddel – szólal meg a
nő őszinte aggodalommal az arcán. – Borzalmas lehet így elveszíte-
ni egy családi örökséget. De Clark rendes ember. Talán meg tudtok
egyezni valamiben.
 Harminc

Az áru megvételével a vevő csakis akkor szerez tulajdonjogot, ha az

eladónak jogában áll azt rá átruházni. Egyéb esetben az ingóság to-
vábbra is a törvényes tulajdonosé marad.
Ezt sikerült pár gyors Google-kereséssel kiderítenem. Az ingóság
a törvényes tulajdonosé marad, nem számít, ki adta el és ki vette
meg időközben. A legtöbb cikkben, amit találtam, zálogházba adott
lopott holmikról írnak. Tudom, hogy Maya fülbevalója nem lopott,
de a végeredmény ettől függetlenül ugyanaz. Még mindig ő a fülbe-
való törvényes tulajdonosa. Ha elmenne a zálogházba, és elkérné,
akkor a zálogos kénytelen lenne visszaadni neki, főleg, ha Maya bi-
zonyítaná, hogy valóban az övé. Úgy sejtem, a fülbevaló párja bő-
ven elegendő bizonyíték lehet.
Arra jutottam végül, nem érdekel, milyen szerepet játszott eb-
ben az egészben az univerzum.
Maya vétsége – a bátyámmal kapcsolatos sértő szavak – nem ér-
demelt ekkora büntetést. Biztos vagyok benne, hogy nem szándéko-
san szemétkedett aznap (bár a barátairól nem tudom ugyanezt el-
mondani). És most elveszített egy szeretett családi örökséget. Nem
az értéke számít, tudom, hogy az a fülbevaló többet jelent Mayá-
nak, és talán egy nap a gyerekeinek és az unokáinak is, mint bárki-
nek, aki megveszi a zálogházból. Főleg, mert ha valaki megvesz egy
fél pár fülbevalót, az nyilván csak ki akarja venni a gyémántot,
amit aztán egy teljesen más ékszerbe rakna.
És onnantól kezdve a családi örökség megszűnik létezni.
 Szóval… A fülbevalónak Mayánál a helye.
De.
Senki nem tett semmi rosszat.
A fémkeresőző nő nem tett semmi rosszat, amikor megtalálta a
fülbevalót, és úgy döntött, eladja.
Clark, a zálogház tulajdonosa nem tett semmi rosszat, amikor
ezerkétszáz dollárt fizetett érte.
A menhely nem tett semmi rosszat, amikor megkapta a pénzt
adományként.
Ha arra kérem Rosát, hogy adja vissza a pénzt, hogy azzal
visszakérhessem a fülbevalót, azzal ártok a menhelynek.
Ha azt mondom Clarknak, hogy Maya a törvényes tulajdonos,
akkor kénytelen lesz visszaadni, és így pénzt veszít – ezzel ártok ne-
ki és a vállalkozásának is.
Elmondhatnám Mayának, hogy láttam a fülbevalóját a zálog-
házban, aztán elmehetne érte ő maga, de ez csak engem óv meg a
kínos szituációtól.
Mitévő legyek?
Annyit agyaltam már rajta, hogy a fejem is belefájdult, és most
először azóta, hogy szert tettem a karmikus erőre, haragszom rá.
Miért szőtte az univerzum ezt a bonyolult hálót körém?
Egész délelőtt ezen törtem a fejem, próbáltam olyan megoldás-
sal előállni, amivel senki se sérülne, megfeszültem, igyekeztem, új-
ra meg újra ugyanazokat a köröket futottam, miközben egyik vö-
dörnyi halat szortíroztam és mostam a másik után. Csak miután
megérkeztem, döbbentem rá, hogy Quint nincs beosztva mára.
Szerdán jön először, én pedig szerdán pont nem dolgozom, és na-
gyon csalódott voltam, amikor erre rájöttem – ami igencsak kelle-
metlenül érintett.
Quint Erickson.
Akit hónapokon át annyira utáltam, hogy felállt tőle a szőr a há-
tamon. Aki iszonyúan idegesített. Akitől felforrt a vér az ereimben.
Akit szívem szerint több alkalommal is megfojtottam volna.
Aki egyáltalán nem is olyan, mint hittem.
Nagy baj, hogy rájöttem, tévedtem vele kapcsolatban. Mert ha
nem utálom, akkor hirtelen űr tátong azon a helyen, ahol a korábbi
érzelmeim voltak, és… hát, úgy tűnik, ezt az űrt valami teljesen
más kezdi most megtölteni.
Ami elég ijesztő. Hiába szoktunk úgy össze, hiába mosolyog rám
annyit mostanában (persze, nem szabad elfelejtenem, hogy min-
denki másra is folyton mosolyog), mindezek ellenére sem gondo-
lom, hogy tetszenék Quintnek. Nem hiszem, hogy képes lenne úgy
nézni rám. Tulajdonképpen összebarátkoztunk, aminek örülök. De
egyúttal el is szomorít.
Hogy a bulis, nyugodt, idegesítően elbűvölő Quint Ericksonnak
bejöjjön a prűd Prudence?
Ja. Hogyne.
Talán jobb is, hogy egész nap az elveszett fülbevalót övező mo-
rális kérdésen kattogok, legalább lefoglal valami. Nem terelődnek a
gondolataim túl gyakran Quintre. Merthogy annak az útnak a vé-
gén csupa veszély leselkedik.
Amint befejezem a kaja-előkészítést, gyorsan feltakarítok a
konyhában, aztán felakasztom a kötényemet. Megindulok a folyo-
són, átlesek a falak felett, hogy ránézzek a betegekre, akiket még
nem vittek ki az udvarra. Az állások valamivel több mint a fele fog-
lalt csak. Vége a húzós évszaknak, amikor rengeteg frissen partra
vetődött állatot kell behozni, és azt mondták, tél végéig szinte telje-
sen ki fog ürülni a menhely. Majd a tavaszi párzási időszak után in-
dul meg a betegek újabb áradata. Az előző négy állat szabadon
eresztését követően Rosa azt mondta, ez remek időszak arra, hogy
az adománygyűjtő kampányokra és közösségi eseményekre kon-
centráljunk, mert most nincsenek annyira leterhelve.
Mivel gyakorlatilag végeztem a munkámmal, hazamehetnék. Az
állatok gondozására még nem képeztek ki, úgyhogy mást nem na-
gyon tudok csinálni. De egy ideig az egyik borjúfókát figyelem,
ahogy a takaróján szunyókál, meg egy önkéntest, aki kitisztítja az
egyik tengeri teknős elfertőződött sebét. Kíváncsi vagyok, hány be-
teget ismerek fel a kórlapjuk nélkül, és meglepetten nyugtázom,
hogy szinte mindegyiknek tudom a nevét. Vannak egyértelmű je-
lek, mint a különböző balesetek okozta sebek és hegek, meg a sző-
rükbe nyírt geometriai alakzatok, amik segítenek megkülönböztet-
ni őket. De vannak egyéb apróságok is. Néhány különleges pötty Éj-
bogár homlokán. Treff hátának sárgásbarna színe. Galileo ugatása
derűs kuncogásra emlékeztet.
Aztán egy oroszlánfóka következik, és megdermedek.
Azonnal felismerem. És igen, az üveges szem elég egyértelművé
teszi, de szerintem amúgy is tudnám, ki ő.
Megnézem a kórlapját, és a tetején ott díszeleg a tőlem kapott
név. Lennon.
– Szia, kicsi! – szólítom meg a kettőnket elválasztó falra támasz-
kodva. – Hogy érzed magad?
Lennon felemeli a fejét, majd feltápászkodik a négy úszójára,
hogy közelebb csússzon hozzám. A parton olyan kicsinek tűnt, és
tudom, hogy még most is sokkal kevesebbet nyom, mint egy egész-
séges oroszlánfóka az ő korában, de ma valahogy mégis sokkal na-
gyobbnak tűnik. Amikor így felnyomja magát, majdnem a dereka-
mig ér a feje. Előretolja az orrát, egyenesen felém, fekete bajsza
megrezzen, és…
Jaj, képtelen vagyok megállni! Beadom a derekamat, átnyúlok a
falon, hogy megsimogassam a fejét. A kezemhez nyomja.
–  A mindenit, milyen puha vagy! – mormolom. Most először
érek hozzá bármelyik állathoz is, és bár tudtam, hogy régebben
azért vadászták őket, hogy luxusbundát készítsenek belőlük, egé-
szen idáig nem értettem, miért. Ki ne akarná, hogy ilyen selymesen
puha bunda vegye körbe? Ettől a gondolattól egy kicsit Szörnyella
de Frásznak tűnök, de elhessegetem az érzést. – Ne aggódj, én biz-
tos nem csinálok belőled kabátot! Errefelé amúgy sincs olyan hideg
sosem.
Lennon visszahúzódik, és a legnagyobb döbbenetemre felemeli
az egyik uszonyát, amit aztán hevesen rázni kezd.
– Ne már! – lehelem. – Csak nem integettél nekem?
Megint felém bök az orrával. Nevetve megsimogatom, ezúttal
már nem aggódom. Kezd elfátyolosodni a szemem az érzelmektől.
–  Én is nagyon örülök, hogy láthatlak. Sokkal jobban nézel ki,
mint tegnap.
A szívem, akár egy léggömb, egyre duzzad, úgy érzem, az egész
mellkasomat megtelíti.
Sosem szerettem egyetlen állatot sem igazán. Még azt a futóege-
ret sem.
De a mindenit! Hirtelen teljesen érthetetlen módon odáig meg
vissza vagyok ettől a kis úszólábútól.
Alaposan szemügyre veszem, erre a tengerparton nem volt le-
hetőségem. Elöl már-már aranyszínű, a feje és a háta kicsit söté-
tebb, kopott bronzra emlékeztet. A bajsza rövidebb, mint a többie-
ké, amit láttam, és egy csomó fehér pötty van a két szeme között. A
többiekhez hasonlóan most már az ő szőrében is ott díszelegnek a
szimbólumok: két vonal és egy felfelé mutató nyíl. Nem tudom, ez
melyik számot jelöli.
A sebei nem tűnnek olyan vészesnek most, hogy már kitisztítot-
ták őket. Megsérült ugyan, de sokkal jobban fest, mint Quint egyné-
mely fotóján az állatok.
Ráadásul gyönyörű. A legszebb oroszlánfóka, amit valaha lát-
tam!
Színpadiasan a szomszédos állásban lévő borjúfókára nézek,
majd lehajolok Lennonhoz, és azt súgom:
– Ne áruld el senkinek, de te vagy a kedvencem!
Fel-le mozgatja a fejét, mintha a legkevésbé sem lepné meg a do-
log. Aztán ide-oda csúszkál a kis állásban, szemügyre veszi a pokró-
cot a sarokban, a lefolyót, a kis itatót. Nagyon virgoncnak tűnik, és
tudom, hogy nem marad idebent sokáig. Hamarosan kikerül az ud-
varra, összebarátkozik a többi állattal.
Felsóhajtok.
Amikor elkezdtem önkénteskedni a menhelyen, biztosra vettem,
hogy a legnagyobb kihívást a mindent átható döglötthal-szag jelenti
majd, ami ott terjeng a levegőben, beivódott a falakba, és a nap vé-
gére a ruhám és a hajam is bűzlik tőle. Pedig valójában nem ez a
legnehezebb.
Sokkal inkább embert próbáló az, hogy ne kezdjek el kötődni az
állatokhoz. Legalábbis most így érzem. Fura, amikor még csak ide-
gen tengeri állatként gondoltam rájuk, nem érintett meg annyira a
dolog. Olyan volt, mintha mindennap elmentem volna az állatkert-
be. Az ember megáll, pár percig elnézegeti a kedvenc állatát, aztán
rövidesen megunja, és elmegy perecet venni.
De ez egyáltalán nem olyan. Lennon belopta magát a szívembe.
Folyton azt mondogatják, hogy ne beszéljünk az állatokhoz. Ne
játsszunk velük. Ha lehet, még csak a szemükbe se nézzünk. Nem
kezdhetnek el az emberekre támaszkodni. Nem függhetnek tőlünk.
Hiába tudom mindezt, hiába hajtogatja mindenki, hogy ez
mennyire fontos, mégis dac lobban a szegycsontom mögött.
Elhátrálok a faltól, végignézek a folyosón. Ebédidő van. A leg-
több önkéntes most pihen. Rosa és Shauna itt van valahol, valószí-
nűleg dr. Jindal is, de egyiküket sem láttam még ma.
Amikor megbizonyosodom róla, hogy a földszint üres – leg-
alábbis emberek nincsenek sehol –, kiakasztom a kis kallantyút a
kapun. Kissé csikorogva nyílik ki.
Lennon izgatottan csahol, amikor belépek.
Lepisszegem, reményeim szerint csitítóan tartom a kezemet.
Azonnal előretotyog, próbál belecsípni az ujjaimba.
– Hé, semmi ilyesmi! – szólok rá, és elhúzom a kezemet. – Nincs
nálam hal.
 Nyilván érzi az ujjaimon a szagot.
–  Sajnálom. Hozhattam volna neked valami finomat. Majd leg-
közelebb, oké?
Becsukom magam mögött a kaput, beakasztom. A csempézett
földön kis foltokban víz áll Lennon korábbi fürdője miatt, de nem
törődöm vele. Megtámasztom a hátamat a falon, és lecsúszom a fó-
ka mellé.
Utánozni kezd, ő is úgy fordul, hogy a háta a fal felé legyen. Fel-
nevetek. Akár cirkuszban is felléphetne! Talán ki kellene szabadíta-
nom innen, híres előadópáros válhatna belőlünk. Én Beatles-dalo-
kat énekelek majd, neki pedig trükköket tanítok. Kasszasiker lesz!
–  Bár rozmár lennél! – mondom, miközben megsimogatom a
nyakát. Teljesen lenyűgöz a saját zsenialitásom, ahogy azt sutto-
gom: – Goo-goo-g’joob! 18
A kezemet Lennon hátán pihentetve a falnak döntöm a fejemet.
Azonnal visszatérnek a gondolataim arra a két témára, ami egész
délelőtt foglalkoztatott.
A fülbevaló.
És Quint.
Egyikre sem akarok gondolni.
– Holnap este összefutok a barátnőmmel, Arival a kedvenc étter-
münkben – mesélem. – Lehet, hogy Jude is ott lesz. Ő a bátyám.
Mindkettejükkel találkoztál, emlékszel rájuk? A lényeg, hogy elme-
gyünk az Encantóba. Eszméletlen pörköltet főznek tenger gyümöl-
cseiből. Biztos nagyon bejönne neked. Ó, és talán még a karaokét
szervező nő is ott lesz!
Lennon lehajtja a fejét, megböki a lábamat.
–  Nem, nem vihetlek magammal karaokézni. Sajnálom. De tu-
dod, mi az, amit viszont megtehetek?
Ismét felemeli az elülső uszonyát, ugyanolyan gyorsan rázza,
mint korábban.
– Pontosan – felelem. – Odamehetek korábban, hogy pár órán át
segítsem a karmát. Talán attól jobban érezném magamat. Mármint,
csak nem lett minden igazságszolgáltatásomból ekkora katyvasz. A
többség megérdemli, amit kap. Igaz?
Válaszképp Lennon közelebb csúszik hozzám, és a combomra
fekteti a fejét.
Élesen beszívom a levegőt, és megdermedek. Már attól is csor-
dultig telt a szívem, hogy integetett nekem, most aztán teljesen vé-
gem! Mintha meleg ragacsos öröm folyna szét az egész testemben.
– Na jó, hagyjuk is az előadó-művészetet – motyogom. – Te leszel
az én terápiás oroszlánfókám. Szerzek neked engedélyt, mit szólsz?
Ismét megpaskolom a fejét, mire az oldalára fordul, olyan, mint-
ha hozzám bújna.
– Ó, a mindenit! Ennél jobb dolog még soha életemben nem tör-
tént velem! – Kissé szomorúan rázom a fejemet. – De remélem,
azért nem tettem tönkre ezzel az óceáni életedet.
– Szóval azért valamennyire aggaszt a kérdés?
Összerezzenek, és egyedül azért nem ugrom fel, mert Lennon
továbbra is a lábamon pihenteti a fejét.
Dr. Jindal áll Lennon állása előtt, összefont karral figyel ben-
nünket.
 
 

18Utalás a e Beatles I Am e Walrus (magyarul: „Én vagyok a rozmár”) c. számára és annak egy
nonszensz sorára.
 Harmincegy

Pánikba esem. Vajon kirúgnak ezért? Szoktak kirúgni önkéntese-

ket?
– Sajnálom – dadogom. – Tudom, hogy nem szabad közelebb ke-
rülnünk hozzájuk. De…
De képtelen voltam megállni? De ez a cuki pofi ellenállhatatlan-
nak bizonyult? De tulajdonképpen az én oroszlánfókám, szóval…
Elhalnak a szavak a nyelvemen. Nincs mentségem.
Valószínűleg fel kellene állnom. Kicsit udvariatlanság maradni,
mert az, hogy mozdulatlanul ülök, azt sugallja, a legkevésbé sem
sajnálom, hogy megszegtem a szabályokat. De hát végül is tényleg
nem sajnálom, pedig tudom, hogy kellene.
Egyébként is kezd fájni a fenekem, és átázott a farmerem. De
Lennon feje még mindig az ölemben van, úgyhogy nem mozdulok.
– Semmi baj, Prudence – feleli dr. Jindal. – Nem mondom el sen-
kinek. Tudom, milyen könnyen megszereti őket az ember, főleg
azokat, amiket segített megmenteni.
Hiába kedves, mégis úgy érzem, hogy megszid.
– Lennonnál egyébként sem számít – teszi hozzá.
A homlokomat ráncolva ismét megsimogatom Lennon hátát. Ér-
zem, hogy elernyednek az izmai a kezem alatt.
– Ezt meg hogy érti?
– Nem nézted meg a kórlapját?
– Nem – felelem a falra pillantva, bár innen nem látom a papírt,
amin Lennon egészségügyi információi vannak, kezdve a súlyától
egészen a terápiáig, amiben részesült. Elég száraz olvasmány, úgy-
hogy az első pár nap után már nem nézegettem őket. – Miért?
A doktornő leteszi a leveleket, amiket eddig észre sem vettem
nála. Leakasztja Lennon kórlapját a kis szögről, aztán kinyitja a ka-
put, és bejön hozzánk.
Lennon felemeli a fejét. Valószínűleg valamilyen finom falatra
pályázik.
– Elfertőződött a szeme – szólal meg dr. Jindal, miközben legug-
gol hozzánk.
Lennon szemébe nézek. Az édes, kedves, intelligens szemébe,
ami még mindig üveges, még mindig felhős. Némi sárga váladékot
fedezek fel az egyik belső sarkában.
– A bal szemére teljesen vak – magyarázza –, és a fertőzés átter-
jedt a jobb szemére is.
Elszorul a szívem.
– Fájdalmas?
– Jelenleg nem. De nem sokat tehetünk érte. Idővel teljesen meg
fog vakulni.
– De ha megvakul, hogy fog vadászni? Hogyan éli túl?
Dr. Jindal együttérző pillantással néz rám.
– Sehogy. Odakint legalábbis.
Hirtelen megértem, mit akar mondani. Lennon soha többé nem
térhet vissza az óceánba.
Mintha csak megunta volna a beszélgetésünket, a fóka hirtelen
feltápászkodik, megfordul, és visszamászik a pokrócára.
A falba kapaszkodva talpra kecmergek.
– Mi lesz akkor vele?
–  A többi betegünkhöz hasonlóan mindent megteszünk azért,
hogy ellássuk őt, és kényelmessé tegyük az ittlétét. Aztán amikor el-
jön az idő, új otthont keresünk neki.
– Egy állatkertet.
–  Talán. Vannak ócenáriumok, rezervátumok is. Rosa nagyon
sok kitűnő létesítménnyel áll kapcsolatban. Meg fogja találni a Len-
non számára legmegfelelőbb helyet. – A doktornő megérinti a válla-
mat. – Ettől függetlenül továbbra is igaz, hogy megmentetted az éle-
tét. Csak másképp fogja folytatni, mint ahogyan eddig.
Bólintok.
– Köszönöm, dr. Jindal! De igazából csapatmunka volt.
– Ez minden mentésre igaz – nevet fel. – És már egy hónapja itt
vagy, Prudence. Nyugodtan tegezhetsz, és hívhatsz Opalnak!
Tényleg egy hónapja itt lennék? Olyan gyorsan eltelt.
Már értem, miért nem haragudott rám a doktornő. Ha Lennon
végül egy állatkertbe költözik, folyton körbeveszik majd az embe-
rek, lesz ott a gondozóktól kezdve a lármás gyerekekig mindenki.
Minél jobban hozzászokik az emberi jelenléthez, annál jobb.
– Ne aggódj miatta! – teszi hozzá. – Igazi harcos típus. Látom raj-
ta. – Ismét rám pillant, és úgy sejtem, minden állatról így gondolja,
bármilyen rossz állapotban hozzák is be ide. – És van egy jó oldala
is a dolognak.
– Meglátogathatom őt – felelem.
A doktornő pillanatnyi hallgatás után felnevet.
– Ami azt illeti, igen. Akkor két jó oldala is van.
Kimegy a kapun. Értetlenül követem.
– Mi a másik?
– Nem Lennon az egyetlen, akit nem engedhetünk vissza az óce-
ánba. Ma este bemutatjuk őt Lunának. Ha jól kijönnek egymással,
talán kereshetünk nekik egy olyan helyet, ahol együtt maradhat-
nak.
Felvidulok, azonnal megkönnyebbülök a gondolattól, hogy Len-
nonnak olyan barátja lehet, akivel együtt távozhat a menhelyről.
– Miért ne jönnének ki egymással?
A doktornő vállat von.
– Úgy működik, mint az embereknél, néha az állatok… egyszerű-
en nem kedvelik egymást. De idővel megszerethetik a másikat. Ha
ma este nem szikrázik fel közöttük a levegő, akkor később tovább
próbálkozunk. Kiderül, mi lesz.
Beakasztom a kaput, mire Lennon felpillant ránk, majd az olda-
lára vetődik.
– Pihenj, kicsi! – suttogom neki. – Úgy hallom, randid lesz ma es-
te.
A doktornő felkacag.
– Ti, önkéntesek folyton a kerítőt játsszátok!
– Ne mondd már, hogy neked nem jutott eszedbe! Lennon és Lu-
na… egész jól hangzik!
– Bevallom, amikor elmondták, milyen nevet adtál neki, rögtön
ez jutott eszembe. – Elmosolyodik, majd ismét magához veszi a
számlákat és brosúrákat. – Épp most készítik elő a medencét, ahová
remélhetőleg mindketten beköltöznek majd. Gondolom, mára már
végeztél, de itt maradhatsz, megnézheted őket, ha kíváncsi vagy rá-
juk.
– Mindenképpen!
Dr. Jin… mármint Opal biccent, majd megindul a lépcső felé.
Visszafordulok az állás felé, és pár percig még Lennont figyelem.
Szeretném azt hinni, hogy elégedett, hiába szűkös ez a hely, szeren-
csére a medencéje sokkal nagyobb lesz, bárhová kerül is végül. Tu-
dom, hogy sosem lesz olyan, mint a nyílt óceánban, de hinnem kell,
hogy minden rendben lesz vele.
Remélem, Rosa egy közeli helyet talál neki, és akkor időnként
meglátogathatom. Vajon emlékezni fog rám?
– Én sosem foglak elfelejteni – suttogom.
Lennon megmozdítja párszor a hátsó uszonyát, és remélem, va-
lami szépet álmodik.
Már épp elfordulnék, amikor egy sárga papírra leszek figyel-
mes. A nyakamat nyújtogatom. Az egyik boríték becsúszott az állás-
ba.
A lehető leghalkabban nyitom ki a kaput, hogy ne zavarjam meg
Lennont, és felkapom a borítékot. Nyilván kiesett abból a halomból,
amit Opal hozott.
Megfordítom.
Eredetileg nem nekünk címezték a levelet. A posta visszaküldte
ide. Ennek a levélnek az eredeti címzettje nem más, mint…
A torkomba ugrik a szívem.
 
Grace Livingstone
612 Carousel Blvd.
 
A címet vékony, piros vonallal áthúzták. Mellé valaki a postán
rányomta a bélyegzőt: ELHUNYT CÍMZETT: VISSZA A FELADÓNAK.
Livingstone. Ez a Grace Livingstone Maya nagymamája lenne?
És ha igen, mi köze a menhelyhez?
Gondolkozás nélkül kinyitom a borítékot. Egy üdvözlőlap van
benne, vízfestékkel festett teknős díszíti, meg egy gyönyörű Köszön-
jük! felirat.
Kinyitom az üdvözlőlapot, és rögtön felismerem Rosa kézírását,
rengetegszer láttam már a heti beosztásokon.
 
Kedves Mrs. Livingstone!
 
Rádöbbentem, hogy bár sok-sok éve kitartóan támogatja a
menhelyünket, még sosem köszöntem ezt meg önnek szemé-
lyesen. Megkaptuk a legutóbbi adományát, és szeretném jelez-
ni, hogy a havi hozzájárulásai rengeteget segítenek a betege-
ink megmentésében és gondozásában.
Olvastam a legutóbbi levelét, és nagyon sajnálom, hogy így
romlik az egészségi állapota. Rendkívül megtisztelő, hogy a
menhelyet is belefoglalta a végrendeletébe. Ígérem, hogy sem
önről, sem pedig a nagylelkűségéről nem feledkezünk meg, és
szeretném biztosítani róla, hogy mi itt, a Fortuna Beach-i Ten-
 geri Állatok Menhelyén minden tőlünk telhetőt megteszünk,
hogy az adományát gondosan kezelve tiszteletben tartsuk az
ön által fontosnak tartott értékeket.
Köszönöm, hálásan köszönöm!
 
Őszinte tisztelettel:
Rosa Erickson
 
Háromszor is átolvasom a levelet. Legutóbbi adomány. Havi
hozzájárulás. Tiszteletben tartjuk az ön által fontosnak tartott érté-
keket.
Elhunyt.
Döbbenten csúsztatom vissza az üdvözlőlapot a borítékba. Bár
nem tudhatom biztosan, mégsem kételkedem benne, hogy Grace Li-
vingstone Maya nagymamája… volt. És az, hogy minden hónapban
adományozott valamennyit a menhelynek…
Nem lehet véletlen.
Ez egy jel.
Egy jel az univerzumtól.
Hirtelen már tudom, mi a helyes döntés.
Az a pénz, amit a szemétszedésen a menhelynek adományoztak,
nem bennünket illet. Vissza kell adni a zálogosnak, a fülbevalót pe-
dig Mayának. A valódi tulajdonosának.
Teljesen rendben van ez így, igazságos, mert Grace Livingstone
emléke tovább él majd. Továbbra is nagylelkűen támogatják majd a
nevében a menhelyet.
Már tudom, mit kell tennem.
 
 
Először meggyőződöm róla, hogy Shauna és Rosa odakint van az
udvaron. Megvárom, míg a legutolsó önkéntes is megebédel, és
visszamegy a földszintre.
 Bár tudom, hogy helyesen cselekszem – hiszen az univerzum tá-
mogatását élvezem –, hangosan dobol a szívem, ahogy kinyitom
Shauna irodájának az ajtaját.
Az üveg az asztala szélén áll, még mindig tele van zöld bankóval
és apróval. Nyirkos tenyérrel behajtom az ajtót, épp csak résnyire
hagyom nyitva, hogy halljam, ha valaki erre jön.
Oké. Essünk túl rajta!
Odasietek az asztalhoz, és letekerem az üveg tetejét. Belenyúlok,
és kihúzok egy marék bankjegyet. Az asztalra hajítom, majd ren-
dezgetni kezdem őket, de elég lassan megy a dolog. Jóval lassabban,
mint amire számítottam. Az emberek nem csak behajítják a pénzt
ezekbe az adománygyűjtőkbe. Nem. Összehajtják, összetekerik, egy
kicsit mintha origamiznának velük. Mindegyiket egyesével ki kell
hajtanom és simítanom, úgy tudom csak egymásra rakni őket.
Első pillantásra elképesztően soknak tűnt az összeg, de minél
több pénzt húzok elő, annál szkeptikusabbá válok. Szinte kizárólag
egydollárosok vannak csak benne. Egy-két ötdolláros, pár húszas.
De leginkább csak egydollárosok.
A fémkeresőző nő valószínűleg egyszerre tette bele a pénzt, de
nincsenek sem százasok, sem ötvenesek. Tovább turkálok az üveg-
ben. Kihajtogatom a bankjegyeket. Szétválogatom őket.
Verejték gyöngyözik a tarkómon. Idegesség marja a torkomat.
Valahányszor valamelyik állat csaholni kezd odakint az udvaron,
majd kiugrom a bőrömből ijedtemben.
Nem követek el bűnt. Nem sántikálok rosszban. Nem lopok.
Csak segítek visszaszerezni Mayának a fülbevalóját, anélkül, hogy
bárkinek is ártanék. És a menhelynek sem teszek rosszat, győzkö-
döm magamat. Senki sem fogja tudni, ha a pénz egy része eltűnik,
és amiről nem tudnak, az nem fáj.
Legalábbis ezt mantrázom magamnak, miközben némán megfo-
gadom, hogy a mostani tettemet kiegyenlítendő nagyon keményen
dolgozom majd a következő adománygyűjtő eseményen.
 Koppanó, egyenetlen lépteket hallok. Valaki bejött a pihenőszo-
bába.
Megdermedek.
Végighallgatom, ahogy valaki kiszed valamit a hűtőből.
Víz folyik a mosogatóba.
Újabb léptek. Valaki más is bejön…
– Ó, szia! Hát visszajöttél!
Elakad a lélegzetem. Quint az.
– Igen. Végre! – feleli egy női hang. – De ettől még nem szabadul-
tam meg.
Hangos puffanás.
– Tetszik ez az élénk rózsaszín. Bátor döntés.
A nyakamat nyújtogatva kipillantok az ajtórésen. Quint nem lát-
szik, a lányt viszont megpillantom. Morgan az, rikító rózsaszín
gipsz van a lábán, rajta egy csomó rajz és felirat. A mankói a pult-
nak támasztva pihennek, míg egy alumínium vizespalackból iszo-
gat.
Felém pillant.
Hátraugrom. Próbálom visszafojtani a lélegzetemet, de egyre
erősödik a nyomás a mellkasomban. Lassan, némán fújom ki a le-
vegőt, de ettől mintha csak még rosszabb lenne.
–  Sok mindenről lemaradtál – meséli Quint. – Izgalmas dolgok
történtek mostanában.
– Igen, hallottam, hogy van egy új lány, aki felrázta a menhelyet.
– Prudence. Igen. Elég… – Elhallgat. A fülemet hegyezem, kíván-
csi vagyok a mondat végére, de bármire gondolt is, végül nem
mondja ki. – Egyszer már találkoztatok. Amikor elmentünk oda,
ahol a karaoke volt, tudod. Ő volt az, aki elcsúszott, és beverte a fe-
jét.
– Ó! Igaz. Jól van?
– Szerintem igen.
– Akkor jó. Az egy nagyon fura hét volt. Hé, jut eszembe… Az a
petíció, amin aznap este dolgoztam… Tudod, megpróbáltam bezá-
ratni azt az úgynevezett farmot. Úgy tűnik, történt némi előrelépés.
A mezőgazdasági minisztérium azt mondja, kivizsgálják a dolgot.
– Menő! – lelkesedik Quint. – Gratulálok!
– Még semmi sem történt, de azért köszönöm. Na mindegy. Gon-
dolom, marad az irodai munka, amíg a gipsz le nem kerül a lábam-
ról. De azért jó, hogy végre visszajöhettem. Hiányoztak az állatok
odalent.
– Te is hiányoztál nekik.
További koppanásokat hallok, ahogy Morgan a mankóival meg-
indul a lépcső felé. Kivárom, hogy Quint is távozzon, majd végre
tényleg fellélegzek, és gyorsan ismét teleszívom levegővel a tüdő-
met. Ááá, ez volt életem leghosszabb két perce!
Visszafordulok a kiszedett pénzhez. Van egy csomó apró is az
üvegben, de azokkal nem foglalkozom. A fémkeresőző nő biztosan
nem negyeddollárosokban adott ide ezerkétszáz dollárt.
De nem úgy tűnik, mintha tényleg lenne itt annyi pénz.
Azért megszámolom, azzal az egyetlen ötvendollárossal kez-
dem, utána áttérek a húszasokra. A tízesekre. Az ötdollárosokra.
Nem telik sok időbe, hogy rájöjjek, valami nincs rendben.
Még csak a közelében sem leszünk ezerkétszáz dollárnak.
Felkapom az egydollárosok magas kötegét, de inkább neki sem
kezdek a számolásnak. Legfeljebb ötven dollár lehet.
Mi a franc? Az a nő hazudott nekem? Azért mondta, hogy a
menhelynek adta a pénzt, hogy ne piszkálhassam azzal, hogy vigye
vissza a zálogházba?
De olyan kedvesnek tűnt. Olyan őszintének.
Nem értem.
És őszintén, még az ezerkétszáz dolláros hatalmas adományt le-
számítva is azt feltételeztem, hogy ennél azért többet sikerült
összegyűjteni. Több száz ember dobott be pénzt az üvegbe.
Talán rosszul tippeltem. Talán naivan azt hittem, öt- meg tízdol-
lárosokat dobálnak, néha húszasokat, pedig mindenki csak a zsebé-
ben lévő aprót szórta bele.
Valaki bekopog.
Levegő után kapva felnézek, miközben az ajtó kínzó lassúsággal
kinyílik.
Quint áll ott felemelt kézzel.
Pislogva néz egyre vörösebbé váló arcomról a kezemben szo-
rongatott bankókra, majd a szinte teljesen üres adománygyűjtő
üvegre.
 Harminckettő

– Prudence? – szólal meg összevont szemöldökkel. – Mit csinálsz?

– Sajnálom! – bukik ki belőlem, pedig nem is csináltam semmit.
Nem vettem el semmit. És egyáltalán nincs miért sajnálkoznom.
Elkezdem visszapakolni a pénzt az üvegbe.
– Csak nagyon szerettem volna tudni, mennyit gyűjtöttünk! – ne-
vetek fel, és tudom, milyen idegesnek hangzom, mennyire bűnös-
nek tűnök. Remeg a kezem. – Majd megőrültem!
Quint kissé bizonytalanul felnevet.
– Ó, értem. Korábban már megkérdeztem Shaunát, azt mondta,
még nem jutott el odáig, hogy összeszámolja. Majd holnap megnézi.
– Ááá, holnap! Az még egy örökkévalóság!
Túlzásba esem. Próbálok lehiggadni, miközben visszacsavarom
az üvegre a tetőt.
– Ugye? Szóval?
Rámeredek.
– Szóval mi?
Felvont szemöldökkel az üvegre mutat.
– Mennyit gyűjtöttünk?
–  Ó! Ööö… – Tehetetlenül vállat vonok. – Még csak szétválogat-
tam. Megszámolni nem volt időm.
– Ó! – Quint továbbra is szkeptikusnak tűnik, de bólogat tovább.
– Akkor mindkettőnknek meglepetés lesz, gondolom? – Némi kínos
csend áll be, aztán Quint arca elkezd kivirulni. – De mindegy is,
mennyi, mindenki nagyon örül a szemétszedés sikerének. Anya azt
mondta, páran még telefonáltak is, hogy eljönnének önkéntesked-
ni.
– Tényleg? De jó!
– Igen.
Összepréseli a száját, és látom, hogy mondani akar valamit, de
még mindig túl ideges vagyok ahhoz, hogy kitaláljam. Túlságosan
félek, hogy meg akar vádolni lopással. Amit… nem tettem. Amit…
nem is akartam.
Vagy mégis?
Nem. Nem! Nem vagyok tolvaj. A tolvajok rossz emberek. Én
nem vagyok rossz ember.
Megköszörülöm a torkomat, bármit akar is mondani, elejét ve-
szem.
– Mit keresel itt? – Aztán rádöbbenek, hogy ez a kérdés a bűnös-
ségemet támasztja alá, és gyorsan hozzáteszem: – Azt hittem, nem
vagy beosztva mára.
– Nem vagyok. – Az ajtófélfának dől. – Még senki sem mondta?
Hogy mi van Lennonnal?
– Ó! De, igen. A vakság.
Quint bólint, és látom rajta, hogy a reakciómra vár. Hogy lesújt-
e a hír. De mivel nem török ki zokogásban, folytatja:
– És ma fogják bemutatni őket egymásnak Lunával.
– Hogy az! Igen. Hát persze. Nyilván azért jöttél.
Felnevet. Már nem tűnik úgy, mintha vádolna valamivel, úgy-
hogy hevesen lüktető pulzusom szép lassan visszatér a nyugalmi ál-
lapotába.
– Igazából ezért kerestelek. Mindjárt viszik Lennont.
– Ó, de jó! Menjünk!
Megindulok, nagyon szeretnék kiszabadulni az irodából. Kiju-
tok a pihenőszobába, de két lépés után Quint elkapja a karomat.
– Figyelj csak, kérdezhetek valamit?
Elönt a rettegés, de visszanézek.
 – Igen. Persze.
– Hogyan… ööö… – Elereszt, a keze egy pillanatra visszatér a tes-
te mellé. Aztán megvakarja a tarkóját. – Miután Shauna
összeszámolta az adományokat, hogyan értesítsünk? Felhívhatlak…
vagy küldjek inkább üzenetet? E-mailt?
Rámeredek.
–  Ööö… Hát, holnap kedd. Úgyhogy… itt leszek. Szóval simán
csak… elmondhatjátok?
– Igen, de… Kiszámoltam, és… a mai a tizenhatodik önkéntes na-
pod. Az eredeti megállapodásunk szerint ma kellett utoljára bejön-
nöd.
Hátrahőkölök. A szám döbbenten elnyílik, de nem jön ki rajta
hang.
Szabadság, gondolom. A nyár további részében azt csinálhatok,
amit csak szeretnék.
Miért nem tölt el boldogsággal a gondolat?
– És ha esetleg nem lennél benne biztos, mindenképpen segítek
neked a beadandó átírásában. Elküldhetjük Mr. Chaveznek. Betar-
tottad az egyezségünk rád eső részét, úgyhogy én is…
– Nem hagyom itt a menhelyet.
Quint megdermed.
– Tényleg?
– Szeretnék maradni. Mármint… Lennonnak szüksége van rám.
– Nagyjából a földszint irányába intek. – És annyi ötletem van még,
amivel pénzt gyűjthetünk, és felhívhatjuk a figyelmet erre a helyre.
Még csak most kezdtünk bele! Nem?
Quint tétova arckifejezése mosolynak adja át a helyét.
–  De. Igen. Csak nem tudtam… Nem voltam benne biztos, hogy
állsz ezzel a kérdéssel.
– Hát. Így állok vele. – Meglegyintem a vállát, akár flörtölésnek
is lehetne értelmezni a mozdulatot. – Ugyan már, Quint! Hiszen is-
mersz. Tudod, hogy képtelen lennék bármit is félbehagyni.
 Quint tökéletes fogai kivillannak, ahogy tökéletes vigyorra húzó-
dik a szája.
– Reménykedtem is benne.
 
 
Visszafojtom a lélegzetemet.
Érzem, hogy mellettem Quint is ugyanígy tesz.
Rosa kinyitja Luna szállítódobozának az ajtaját.
A mindig kíváncsi és energikus Luna azonnal kicsusszan a nyi-
tott ajtón. De megdermed, amikor észreveszi a kis süllyesztett me-
dence mellett a késő délutáni napfényben napozó Lennont. Ez a
medence lesz kettejüké, ha kijönnek egymással.
Hihetetlen, hogy ennyire ideges vagyok! Nagyon fontos ez a pil-
lanat. Szeretném, ha összebarátkoznának. Ha legjobb barátokká
válnának. Butaság, de egy nagyon kicsit abban reménykedem, hogy
ennél talán többet jelentenek majd egymásnak. Mert ha már egy-
szer elvisznek egy állatkertbe, hogy életed hátralévő részét üvegfa-
lak és állatkerti gondozók között éld le, nem az lenne a legjobb, ha
a lelki társad veled menne?
Luna felnyomja magát az elülső uszonyaira, és bizonytalanul
megindul az idegen fóka felé. Lennon felkapja és felé fordítja a fe-
jét. Vajon mennyire lát? Nem hiszem, hogy teljesen megvakult vol-
na már, de egyértelmű, hogy kezd a többi érzékszervére hagyatkoz-
ni. Megfordul, és ő is felnyomja magát az úszóira.
Csak állnak egymással szemben, elválasztja őket a medence.
Luna vidáman csahol egyet, és mozgásba lendül, becsusszan a
vízbe. Pörög-forog, aztán végül kimászik Lennon mellé.
A szám elé kapom a kezemet, úgy várom Lennon reakcióját. Ol-
dalra billenti a fejét. Zavarodottnak tűnik, egy kicsit mintha még
bosszantaná is, hogy ez az idegen tönkreteszi a nyugalmát.
De aztán felemeli az egyik uszonyát, és megrázza, épp úgy, aho-
gyan engem is köszöntött korábban.
 Aztán hasast ugrik Lunára.
Felnevetek, megragadom Quint karját, ő pedig a szabad tenyerét
a kézfejemre fekteti, megszorít. Összenézünk, örömtől szédelegve
vigyorgunk egymásra.
A találkozó hamarosan játékba fordul, Luna és Lennon egymást
kergeti a medence mellett, be-beugrálnak a vízbe. Időnként mintha
agresszívvá válnának, de mindig gyorsan felhagynak vele. Csak ját-
szanak, egymás határait feszegetik. Ismerkednek.
Lehet, hogy úszólábú lelki társak, az is lehet, hogy nem, de úgy
tűnik, hamar összebarátkoztak. Elernyedek a megkönnyebbüléstől,
már tudom, hogy Lennon rendben lesz. Az egész olyan sorsszerű-
nek tűnik.
– Jól van! – csapja össze a kezét Rosa. – Szerintem ezt sikerként
könyvelhetjük el. Hagyjuk, hadd barátkozzanak össze!
Az önkéntesek szétszélednek, de mi még maradunk egy kicsit.
Quint kezd elhúzódni, és csak ekkor döbbenek rá, hogy még
mindig a kezemet fogja. Aztán elenged.
Én is visszahúzom a kezemet, mert… fura lenne, ha nem ten-
ném. Nem számít, hogy épp az ellenkezőjére vágyom.
– Minden oké? – kérdezi.
– Aha – felelem. – Azt hiszem, ez volt a legszebb dolog, amit éle-
temben láttam.
– Még a többiek szabadon eresztésénél is jobb volt?
– Rossz fényt vetne rám, ha azt mondanám, hogy igen?
– Shauna! Mégis mi van rajtad?
Quinttel a szomszédos medence felé fordulunk. Morgan olyan
szörnyülködve fakadt ki, hogy félig arra számítok, Shauna csillogó
tornadresszt visel neccharisnyával. De nem… pont ugyanúgy néz
ki, mint mindenki más, a sárga pólójához kopott kék famert vett fel.
Ó, és cowboycsizmát.
Morgan haragos pillantása alapján a csizma a kirohanás oka.
Shauna cöcögve egy vödör halat önt az egyik medencébe, mire a
fókák vidáman csaholni kezdenek.
– Ne kezdd már megint, Morgan!
Morgan elborzadva széttárja a karját, a hónaljával tartja meg a
mankókat.
– Valódinak tűnik. Mondd, hogy nem valódi!
Előrebiceg pár lépést, pedig drótkerítés választja el őt Shauná-
tól.
–  Azt mondom, hogy semmi közöd hozzá, mit veszek fel a lá-
bamra. – Shauna felakasztja az eddig a könyékhajlatában cipelt
vödröt, aztán csípőre teszi a kezét. – Tudom, hogy nagyon határo-
zott véleményed van az ilyesmivel kapcsolatban, Morgan, de meg
kell tanulnod tiszteletben tartani mások döntéseit. Megleptem ma-
gamat ezzel a csizmával, mert megtetszett.
–  Egy állatmenhelyen dolgozol! – Morgan meglengeti az egyik
mankóját, a vadon élő állatokkal teli udvarra mutat. Úgy érzem, há-
tat kellene fordítanom a jelenetnek, de képtelen vagyok rá. Morgan
az egyik fókára mutat. – Őket is felvennéd? Egy jó kis fókabundát is
elfogadnál, ha „megtetszene”?
Shauna undorodó hangot ad ki, látom rajta, hogy úgy érzi, erre
reagálni is felesleges. Számomra viszont most kezd érdekessé válni
ez a beszélgetés. Ismét megnézem magamnak a csizmát.
Kígyóbőr. Jó drága lehetett.
Shauna hátat fordít Morgannek, és megindul az épület felé.
– Vagy szereted az állatokat, vagy nem! – kiáltja utána Morgan. –
Mind megérdemlik az életet! Nem válogathatsz kedvedre közülük!
Shauna megpördül az ajtóban, ráncos arca vöröslik.
– Vintage – feleli. – Toni bizományijában vettem! – Az ujjain szá-
molja az érveit. – Azaz újrahasznosítok, egy helyi vállalkozást tá-
mogattam, és így nem hiába áldozták fel ezeket az állatokat. In-
kább, mint hogy a szeméttelepen végezzék.
– Nem, ezzel hozzájárulsz annak a kultúrának a fenntartásához,
ami szerint értékesebb a divat meg a hiúság, mint az élet szentsége!
 Shauna széttárja a karját.
–  Tudod, nektek fiataloknak nagyon határozott véleményetek
van mindenről, de mire ti is annyi idősek lesztek, mint én, megta-
nuljátok majd, hogy ne ítélkezzetek olyan gyorsan mások felett. –
Frusztráltan harákol, majd azt kiáltja: – Folytassátok a munkát!
Sarkon fordul, és bevonul az épületbe. A szúnyoghálós ajtó csak
úgy csattan mögötte.
– Ezt a képmutatást! – motyogja Morgan vicsorogva.
Felkap egy felírótáblát a közeli asztalról, és bár szemlátomást
dolgozni próbál, olyan dühödten ír, hogy csikorog a toll a papíron,
mintha a lap sértette volna meg Morgant. Csodálom, hogy nem sza-
kad el.
Pár másodperccel később, anélkül, hogy felnézne, felemeli a ke-
zét.
– Hallottátok! Folytassátok a munkát!
Quinttel összenézünk, mindkettőnk válla megfeszül. Néhány pil-
lanat múlva összeszedi magát. Úgy megy oda Morganhez, mintha
egy vadállatot próbálna megközelíteni.
Most már jobban látom Morgan gipszét. A rajzok főleg haszonál-
latok, köztük csupa nagybetűvel írt vegán szlogenek. Olyasmi, mint
a KOMA, NEM LAKOMA. Meg ELEMET TÖLTS, NE KOLBÁSZT! Bár
alig ismerem Morgant, valamiért nem lep meg, hogy transzparenst
csinált a gyógyászati segédeszközéből.
– Mindig hatásos a belépőd – jegyzi meg Quint.
Morgan a homlokát ráncolja, aztán lenéz Quint cipőjére.
Majd az enyémre siklik a tekintete.
Nagyot nyelek.
Van bőr az edzőcipőmben? Lehetséges. Eszembe sem jutott meg-
nézni. Más sem hiányzik, mint hogy én legyek Morgan haragjának
a következő céltáblája.
De vagy átmegyek az ellenőrzésen, vagy Morgannek nincs ked-
ve újabb vitát nyitni. Shauna felé int.
 – Gyűlölöm ezt az érvet. Ó, ez régi darab, úgyhogy ettől minden
oké. Akkora baromság!
Quint bólint, de nem tudom, hogy tényleg egyetért-e, vagy csak
Morgant akarja megnyugtatni.
Azt hiszem, nekem is bólogatni kellene, de… képtelen vagyok rá.
–  Azért van valami abban, amit Shauna mond – szólalok meg.
Quint mellé lépek, aki figyelmeztető pillantást vet rám, de nem tö-
rődöm vele. – Jobb lenne, ha kidobnák?
–  Igen! – vágja rá Morgan haragosan. Úgy meglepődöm, hogy
hátrahőkölök. – Mert amíg van, aki képes ilyesmit hordani, addig a
divatipar úgy hiszi, van piaca… Hiszen tényleg van piaca! Ami azt
jelenti, hogy tovább gyártják majd ezeket a dolgokat. Tovább mé-
szárolják az ártatlan állatokat! Iszonyú, kegyetlen körülmények kö-
zött nevelik őket, és mégis miért? Egy pár cipőért? Amikor van egy
csomó más anyag, amiből csizmát lehet készíteni? Undorító! Már-
mint, te felvennéd?
Elfintorodom.
– Nem igazán jön be a kígyóbőr.
Morgan a szemét forgatja.
– Ó, micsoda szent vagy!
– Nézd – szólal meg Quint –, nem tudom, kinek van igaza, de…
nem vagyunk egyformák… tudod, mások az elveink, meg ilyesmi.
Shauna ezer éve itt dolgozik. Rengeteg állatot segített megmenteni.
Talán az ellensúlyozza ezt az egészet.
– Remek gondolat – feleli Morgan. – De az a helyzet, hogy ha a
kígyók ugyanolyan cukik lennének, mint ők itt – mutat Lennonra és
Lunára –, akkor teljesen másképp zajlana ez a beszélgetés. De
mindegy. Jól van. Egyétek csak a disznóhúsos tacókat, meg hordjá-
tok a bőrcipőket! – A cipőmre néz, és egy pillanatra bogárméretű-
nek érzem magamat. – Önkénteskedtek egy állatmenhelyen, az
mindent ellensúlyoz, nem igaz?
Visszahajítja a felírótáblát az asztalra, és elviharzik – amilyen
gyorsan csak a mankójával, élénk rózsaszín gipszben bicegve képes
rá.
Amint magunkra maradunk, Quint halkan füttyent.
–  Sajnálom. Az ember azt hinné, rájött már, hogy kedvességgel
könnyebb meggyőzni másokat, de…
Vállat von.
Szinte alig hallom, amit mond.
– Fura, nem? – gondolkozom hangosan, épp ugyanannyira inté-
zem a szavaimat magamhoz, mint Quinthez. – Hogy egy pár régi
csizma teljesen más reakciót vált ki a különböző emberekből. Sha-
una szerint újrahasznosítás meg a kisvállalkozások támogatása.
Morgan szerint állatkínzás.
Quint bólint.
– Az élet bonyolult.
Rádöbbenek, hogy ugyanez igaz a hirdetőtáblára. Amit én meg-
bocsáthatatlan bűnnek láttam, Morgan számára teljesen mást je-
lentett. Ő próbálta felhívni a figyelmet szerencsétlen marhákra,
amik minden bizonnyal nem akarják sajtburgerként végezni.
De az univerzum megbüntette. Az univerzum mellém állt.
Szeretném, ha ez jelentene valamit, de az univerzum Maya fül-
bevalóját is ellopta, és most már szent meggyőződésem, hogy az
rossz döntés volt.
Összevont szemöldökkel nézek fel az égre. A semmire. A min-
denre. Mégis mi járt a fejedben, univerzum? Mi a célod?
És a kérdés, amit valószínűleg már az elejétől fogva fel kellett
volna tennem…
Mégis mi közöm nekem mindehhez?
– Ugyan! – érinti meg Quint a könyökömet. – Ne hagyd, hogy le-
húzzon! Morgan számára nagyon fontosak ezek a dolgok. De min-
den tőlünk telhetőt megteszünk, nem igaz?
Ránézek. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez így van.
Mert ha mindannyian minden tőlünk telhetőt megtennénk, akkor
semmi szükség nem lenne karmikus igazságszolgáltatásra.
 Harminchárom

– Szóval az összegyűjtött adományok összege…

Shauna dudorászva üti be a számokat a számológépbe. A koráb-
ban az adománygyűjtő üvegben lévő pénz most a pihenőszoba asz-
talán van. Egy csomó zöldhasú meg egy páncélszekrényre elegendő
negyeddolláros és tízcentes.
Nagyon szeretném, ha Shauna elképesztő számot ejtene ki a szá-
ján. Döbbeneteset. Szeretném, ha mindenki levegőért kapna, és pa-
csit adna egymásnak.
De tudom, hogy milyen számot fog mondani. Legalábbis nagyjá-
ból sejtem.
Megfeszítem az állkapcsomat, felkészülök rá, hogy eljátsszam,
mennyire meglep.
Mind bezsúfolódtunk egy helyre, rajtam kívül itt van Rosa, Sha-
una, Morgan, egy csomó önkéntes… és Quint. Pedig ma elvileg sza-
badnapja lenne. Sorban a második, és mégis mindkét alkalommal
bejött. Újra meg újra figyelmeztetem magamat, hogy ne feltételez-
zek semmit. Tegnap Lennon és Luna összeismertetése miatt jött el.
Most pedig azért, mert kíváncsi, hogyan teljesítettünk az adomány-
gyűjtéssel. Mind kíváncsiak vagyunk.
Nem miattam jött.
Rosa tenyérrel dobol az asztalon. Quint és még pár önkéntes
csatlakozik hozzá.
– Háromszázhatvannégy dollár és tizennyolc cent!
Mindenki megdermed, és tudom, hogy ez a nagy elvárások meg
a lesújtó valóság közötti pillanat. Mindenki fancsali képet vág, de
gyorsan próbálják palástolni.
Quintre pillantok. Homlokráncolva figyeli a pénzt, és biztos va-
gyok benne, hogy ő is ugyanúgy érez, mint én. Ennél többnek kelle-
ne lennie. Több volt, nem? Összenézünk, és Quint elhúzza a száját.
Én is savanyú képet vágok.
És ő nem is tudja azt, amit én. Nemcsak hogy többnek kell len-
nie. Ennél sokkal többnek!
Szeretnék visszamenni a fémkeresőző nőhöz, hogy magyaráza-
tot követeljek. Miért hazudott arról, hogy eladta a fülbevalót, aztán
nekünk adományozta a pénzt?
Rosára nézek. Mosolyogva figyel, de egyfajta szánalom ül az ar-
cán, mintha sajnálna engem.
Összerándul a gyomrom.
–  Nem olyan vészes – mondja. – Nagyjából ugyanannyi, mint
amennyit a korábbi adománygyűjtések során kaptunk. Sőt, néhány
alkalmat még túl is szárnyaltatok.
Mosolyt kényszerítek az arcomra. Tudom, hogy borzalmasan
leplezem a csalódottságomat, pedig körülöttem mindenki nagyon
elszántan küzd.
– Annál több, mint amennyink múlt héten volt – jegyzem meg.
– Ez így van – helyesel Rosa. – Tényleg több.
Mind frusztráltan mosolygunk. Főleg Quint és én, hiszen mi töl-
töttünk sok-sok órát azzal, hogy megszervezzük a dolgot. Annyira
keményen dolgoztunk!
– De ne felejtsük el – folytatja Rosa –, hogy a szemétszedést nem
pénzgyűjtési céllal szerveztük. Sokkal fontosabb, hogy megtöltöt-
tünk tizenegy óriási szemeteszsákot, és a tartalma máskülönben az
óceánunkban végezte volna.
Bólintok.
–  Ráadásul az egyik fontos célunk most az, hogy felhívjuk a fi-
gyelmet arra, amiért küzdünk, és egy csomó mindenki most hallott
először rólunk. Szerintem elég jó benyomást tettünk rájuk.
– Határozottan – hagyja helyben Rosa. – Mind büszkék lehetünk
arra, amit a hétvégén elértünk.
Pár önkéntes tapsolni kezd, de én nagyon nehezen nyelem le a
keserű csalódottságot és hiszem el a saját szavaimat. Még mindig
úgy érzem, hogy kudarcot vallottam. Háromszázhatvannégy dollár.
Fogalmam sincs, hogy akár egynapi haladag kijönne-e belőle.
De sajnálkozással nem jutunk előrébb.
–  Ha már így szóba jött! – Nagy levegőt veszek, és
összecsattintom a tenyeremet. – A tengerparti szemétszedés és a
többi közösségi tevékenységünk, mint a honlap meg a különböző
profiljaink a közösségi platformokon, amiket Quint kezel – intek fe-
lé, mire elegánsan meghajol –, mind-mind kellenek ahhoz, hogy vi-
rágzó nonprofit vállalkozássá varázsoljuk a menhelyet.
Jól van. Egyetlenegy rendezvény még nem mentette meg a he-
lyet, de nem is hittük, hogy így lesz.
Még nem végeztem.
– Arról nem is beszélve, hogy már el is kezdtem megszervezni a
következő nagy adománygyűjtő eseményünket – folytatom. – És biz-
tos vagyok benne, hogy hatalmas siker lesz.
Érzem, hogy Quint engem figyel, mire bűntudat hasít belém. Va-
lószínűleg meg kellett volna vele beszélnem, mielőtt mindenki előtt
bejelentem.
Rosa elkezdi összeszedni a pénzt, gumival összefogja a bankó-
kat, hogy egyben maradjanak.
–  Értékelem a lelkesedésedet, Prudence, de talán megünnepel-
hetnénk ezt az eredményt, mielőtt továbbugrunk a következőre.
Még mindig rengeteg dolgunk van itt.
–  Nem! – vágom rá vehemensen. Majd habozok. – Mármint,
igen, persze, az állatok gondozása az elsődleges. Mindig az a legfon-
tosabb. De most, hogy már bekerültünk a köztudatba, nem tűnhe-
tünk el csak úgy. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg! És már eszem-
be is jutott valami zseniális!
Rosa felsóhajt, és látom, hogy nemet akar mondani, úgyhogy
gyorsan, izgatottan vigyorogva a kezemet mozgatom, miközben az
önkénteseken végignézve kijelentem:
– Nyár végi adománygyűjtő gálát szervezünk!
Páran felvonják a szemöldöküket, mások zavarodottan a homlo-
kukat ráncolják, jó néhányan kíváncsian mosolyognak.
Quint azt mormolja mellettem:
– Gála? Azt hittem, azt lehúztuk a listáról.
Odapillantok rá.
– Meggondoltam magam.
Felvonja a szemöldökét, és ebből rögtön tudom, mi a helyzet.
Határozottan meg kellett volna beszélnem vele ezt az egészet. De…
most már túl késő.
A tengerparti szemétszedés után jött az ötlet, és az elmúlt né-
hány estét tervezgetéssel töltöttem. Bár lenne nálam valami szép
kimutatás vagy prezentációs poszter, hogy mindenkit meggyőzhes-
sek, de egyelőre kénytelen leszek a lelkesítő beszédemre hagyatkoz-
ni.
– Kerítünk egy szuper helyet, ahol megrendezhetjük, lesz élő ze-
ne, menő koktélok, majd később háromfogásos vacsora… A legjobb
az egészben, hogy mindez számtalan pénzgyűjtési lehetőséget kí-
nál. Szervezhetünk tombolát, csendes árverést, vagy akár mindket-
tőt! És jegyeket adnánk el a rendezvényre, meg olvastam egy
desszertlicit nevű adománygyűjtő taktikáról, ami biztosan hatal-
mas siker lenne, és…
– Oké, oké! – emeli fel a kezét Rosa. – Ez mind remekül hangzik,
természetesen. De nagyon drágának is tűnik. Talán elgondolkozha-
tunk rajta jövőre, amikor nem lesznek ilyen szűkösek a forrásaink.
– Nem, nem, menni fog! Pont ez a lényeg… Ha jól csináljuk, szin-
te semmit sem kell költenünk rá. Ráveszem a helyi cégeket, hogy
adományozzanak elárverezhető dolgokat, szponzorokat szerzek a
vállalkozások és a közösségi vezetők köréből. Meg tudom szervezni.
Látom, hogy Rosa habozik, a homlokát ráncolja.
– Bízz bennem! – erősködöm. – Meg tudom szervezni.
Nem pont így terveztem ezt az egészet. Reméltem, hogy a ten-
gerparti szemétszedő akció során annyi pénzt szerzünk, hogy jut
valamennyi a gálára is, amiből gazdálkodhatok. De túlságosan bele-
éltem már magamat ahhoz, hogy ilyen apróságok, mint a pénzhi-
ány, visszatartsanak. Valahogy megoldom.
Rosa felsóhajt, az asztalon heverő bankjegyeket figyeli.
– Jól van – adja be a derekát. – Tudod, mit? A szemétszedés a te
ötleted volt, szóval… tessék! Szeretnél elegáns gálát szervezni ne-
künk? Itt a pénz, amit ráfordíthatsz.
Felém tolja az egymásra tornyozott érméket. Pár negyeddolláros
alkotta torony eldől, varázslatos csilingeléssel szóródnak szerteszét
az asztalon.
–  Biztos vagy benne? – kérdezem. – Mármint, ez most már a
menhelyé. Nem kellene ételre vagy új dolgokra költeni?
– Hogy őszinte legyek, ebből nem sok mindenre futná – nevet fel
Rosa halkan. – Ha úgy gondolod, hogy sokkal többet tudsz csinálni
ennyiből, akkor megérdemled a lehetőséget, hogy legalább megpró-
bálhasd. – Vállat von. – És egy gála tényleg jó mókának hangzik.
Repesni kezd a szívem. Elszántság bugyog fel bennem, ahogy a
pénzért nyúlok. Arra nem igazán elég, hogy elegáns rendezvényt
szervezzek, de jobb, mintha a nullából kellene kihoznom.
Tudom, hogy sok pénzt csinálhatok ebből a háromszázhatvan-
négy dollárból. Ideje bizonyítani.
A dolgozók szétszélednek, nekilátnak a különböző feladataik-
nak. Én megint a kaját készítem elő, és Quint felajánlja a segítségét,
hiába szabadnapos. Nagy örömmel igent mondok. Megindulunk le-
felé a lépcsőn, és iszonyúan lelkes vagyok, rengeteg az ötletem,
annyi a potenciál ebben az egészben!
– Szóval… Gála, mi?
 Összerezzenek, és hátrapillantok Quintre a vállam felett.
– Meg kellett volna beszélnem veled. Csak…
Legyint.
– Ugyan, ha úgy érzed, tényleg meg tudod szervezni, benne va-
gyok. – Habozik, de aztán hozzáteszi: – Tényleg meg tudod szervez-
ni?
Grimaszolok.
– Azt hiszem?
Quint felnevet.
– Hát, akkor jó. Mit csinálsz ma este?
Megbotlom, kis híján orra esem az utolsó lépcsőfoknál. Épphogy
csak meg tudok kapaszkodni a korlátban.
– Vigyázz! – ragadja meg Quint a könyökömet egy másodperces
késéssel. – Jól vagy?
– Aha! – Kisimítom a hajamat az arcomból. – Csak… meglepően
ügyetlen vagyok ezen a nyáron.
– Legalább most nem lett agyrázkódásod.
– Hála a jó égnek! Nem vagyok benne biztos, hogy elbírna a fe-
jem még egy nagy puklival.
Quint felnevet, majd elereszti a könyökömet.
– Szóval… ma este?
– Ma este! Ööö… Ma este? Ó, igazából már van programom. Ari-
val az Encantóban találkozunk. Talán Jude is jön, ha nem kell dol-
goznia. Arinak nagyon tetszett a karaokeest, úgy gondolta, megpró-
bálkozna vele megint. Azt hiszem, begyakorolt pár számot.
– Ó! Tök jól hangzik.
Bólintok, de máris érzem, hogy hatalmas hibát követtem el az-
zal, hogy ezt beismertem, hiába mondtam igazat.
Ari megértené, ha lemondanám… ha Quint…
– Zavarnék?
Rámeredek.
– El akarsz jönni a karaokeestre?
 – Nem énekelni! – feleli gyorsan. – De elkezdhetnénk tervezni a
gáládat. Elmesélheted az ötleteidet. Tervezhetnék posztereket, meg-
hívókat vagy ilyesmit.
A legnagyobb nyugalommal vállat von. Nem viselkedik gyanú-
san. Nem tűnik idegesnek. Egyáltalán nem kínos a mozdulat.
Ó! Szóval nem randi.
Persze hogy nem randi.
Nyilván nem.
– Persze, gyere csak – felelem. – Akkor viszem a füzetemet.
– A füzetedet?
– A gálásat.
– Már van is… – Elhallgat, majd féloldalas mosollyal megcsóvál-
ja a fejét. – Hát persze hogy van. Jól van. Akkor majd ott találko-
zunk!
 Harmincnégy

– Szóval… – Jude oldalra billentett fejjel a közte és Ari között heverő

füzet legfelső lapjára lejegyzett „Gála – tennivalók”-at fürkészi. –
Helyszín és berendezés, étel és ital, reklám, dekoráció, műszaki be-
rendezés, elárverezhető tárgyak és… zenekar? – Csupa kérdés ül a
szemében. – És mennyi pénzed is van minderre?
– Háromszázhatvannégy dollár – felelem a tollat az alsó ajkam-
hoz érintve. Majd hozzáteszem: – És tizennyolc cent.
– Ó, akkor jó! – fúj nagyot Jude. – Már kezdtem aggódni, de az a
tizennyolc cent mindent megold.
–  Szerintem szuper ötlet – szól közbe Ari. – Tök romantikus!
Tisztára, mint Hamupipőke bálja!
– Igen, olyasmi – felelem. – Csak ide jegyet kell venni, és a végén
megmentünk egy csomó fókát.
– Még jobb! – Ari tekintete a távolba réved, szemlátomást álmo-
dozik. – Én is szeretnék elmenni egy gálára!
Oda sem figyelve osztja ki a szalvétába csavart evőeszközöket.
Nekem, Jude-nak, saját magának. A negyediket az asztal szélére te-
szi, mellém.
– Csak tudok neked jegyet szerezni. Mégiscsak én szervezem az
eseményt…
Hátravetem a hajamat a vállam felett.
– Ez csapda! – figyelmezteti Jude. – Azt mondja, szerez neked je-
gyet, de valójában kötényt kapsz, és te fogod körbekínálni az elő-
ételeket.
 Ari vállat von.
– Szívesen segítek, ha kell még ember.
Rámutatok a tollammal.
– Lehet, hogy szavadon foglak. Még csak ott tartok, hogy próbá-
lom kitalálni, hány emberre lesz szükségünk, és remélem, hogy a
menhely állandó önkéntesei segítenek majd.
– Miért vagytok ti, lányok úgy odáig a gálákért? – kérdezi Jude.
– Vicces, Quintnek is ugyanez volt a reakciója. A kérdés inkább
az, hogy ti, fiúk miért nem szeretitek őket.
– Példának okáért az öltöny miatt.
– Mégis mi a baj az öltönyökkel? – kérdezi Ari úgy, mintha Jude
személyes sértést vágott volna a fejéhez. – Olyan szexi!
Jude grimaszol.
– Volt rajtad valaha öltöny?
– Na jó, először is – tartom fel az ujjamat –, egyetlenegyszer kel-
lett „öltönyt” viselned, azt is a rokonunk, Johnny esküvőjén, és a za-
kót nem is kellett felvenned. Másodszor pedig, biztos vagyok ben-
ne, hogy az öltöny nem olyan kényelmetlen, mint az alakformáló
alsónemű, úgyhogy egy szót sem akarok hallani!
Jude kinyitja a száját, tétovázik. Aztán vállat von, ő is tudja,
hogy igazam van.
– Azt viszont még mindig nem magyaráztad el, mégis miből fo-
god fizetni ezt az egészet. Nagyon drágának tűnik.
– Ez a szépsége annak, ha egy nonprofit szervezetnek intéz vala-
mit az ember. Nagyon sokat kutattam a témában, és ha ügyesen csi-
nálom, szinte semmiért nem kell majd fizetnünk. Remélhetőleg si-
kerül meggyőznöm a helyi vállalkozásokat, hogy szponzoráljanak
minket. Például… – A pult felé lendítem a karomat, ahol Carlos épp
vadul rázza az egyik koktélshakert. – Az Encanto! Kiköhögnek egy
kis pénzt, és cserébe rengeteg dicséretet kapnak majd a rendezvé-
nyen. Ingyenreklám! Plusz rakhatunk tostoneskupont az ajándék-
csomagokba, úgyhogy ezzel még vásárlókat is csalunk ide. Ó!
 Benyomom a toll végét, és magamhoz rántom a füzetet. A lista
aljára odabiggyesztem, hogy Ajándékcsomagok.
– És Carlosszal beszéltél már erről? – kérdezi Ari.
–  Még nem, de fogok. Egy egész listányi potenciális helyi part-
nert összeírtam, akiket felkereshetek. – Lapozok párat, és megmu-
tatom nekik. – A csendes árverésre is fogok kérni adományokat. Mi
intézzük az áru elvitelét, ha kell, még elegáns ajándékkosárba is te-
szem.
– Valaki adományoz kosarakat? – kérdezi Ari.
Ezen elgondolkozom, aztán hozzáírom Sandy tengerparti aján-
dékboltját a lehetséges partnerek listájához.
– Sandy nyilván kosarakat is árul, nem? Mármint, ott kábé min-
den van.
– A Venturest is felírtad – szúrja ki Jude homlokráncolva. A sze-
membe néz. – Nem hiszem, hogy…
–  Tudom – vágok közbe. – Nem minden üzletnek áll módjában
ingyen áruval szolgálni. De csak meg kell kérdeznem anyát és apát
is, nem? Majd kitaláljuk, hogyan tudnák szponzorálni a zenét vagy
valamit!
Jude felnyög.
–  Könyörgök, eszedbe ne jusson azt javasolni, hogy apa vigyen
oda egy lemezjátszót, és ő legyen aznap este a DJ! Mert biztos va-
gyok benne, hogy igent mondana.
– Ó, az szuper lenne! – kapja Ari mindkét kezét az arcához.
Jude-dal elfintorodunk.
– Egyelőre maradnék az élő zenénél.
– Hát itt vannak az én kis kadétjaim! – sétál hozzánk Carlos szét-
tárt karral. – Merre jártatok? Azt hittem, mindennap itt lógtok majd
a nyáron.
Arin látszik, hogy őszintén sajnálja a dolgot.
– Bocsi, Carlos. Sok dolgunk volt.
– Tényleg? És mi tart fel titeket annyira, hogy még csak köszönni
sem ugrotok be?
– Hát, mi Jude-dal a Ventures Vinylben dolgozunk, Pru pedig az
állatmenhelyen önkénteskedik.
Carlos felvillanyozódik.
–  Ó, tényleg! Láttalak a szemétszedésen. Ügyes vagy! Jó látni,
hogy a fiatalok is tesznek a közösségért. – Ránk kacsint. – Nem
mintha ez olyan meglepő lenne tőletek. Egyébként a karaokeest mi-
att jöttetek?
–  Ami azt illeti, igen – válaszolom. Megbököm Arit a lábujjam-
mal. – Ari gyakorolt.
Carlos lelkesen felkiált.
– Tudtam én, hogy jó ötlet ez a karaoke! És egészen jól is megy.
Jó pár turista betéved miatta ezeken a kevésbé forgalmas kedde-
ken. És Trish is csodás, nem?
Trish Roxbyra néz, aki éppen a felszerelését pakolja ki. Most is
ugyanolyan feltűnő a ruházata, mint amikor először láttuk: nagy
bakancs, neonkék leggings és egy óriási, rojtos aljú, a bordáiig érő…
fekete pulcsi. Nem tudja, hogy több mint harminc fok van odakint?
Őszintén szólva nem találkoztam még Trishsel olyan sokszor,
hogy eldöntsem, csodás-e, de Ari rávágja, hogy fantasztikus, az én
figyelmemet pedig leköti a bejárati ajtó. Éppen kinyílik, napfény
szökik be a résen az étterembe.
A nyakamat nyújtogatom…
Nem. Csak pár szörfgatyás, tengervíztől nyirkos hajú srác az.
Visszaroskadok a padra.
Carlos felveszi a rendelésünket, és elmegy üdvözölni az új ven-
dégeket.
– Elég zsúfolt a hely ahhoz képest, hogy kedd van – jegyzi meg
Jude az éttermet kémlelve. – Karaoke… Ki hitte volna!
– Mindenki vágyik a maga kis tizenöt perc hírnevére – felelem. –
Még ha az a tizenöt perc valójában csak három és fél, és a hírnév
igazából csak annyiból áll, hogy idegesítesz másokat egy lebujban a
főutcán.
– Ez nem egy lebuj! – Ari homlokráncolva néz rám. – És az ének-
lés nem mások idegesítése!
– Amikor te csinálod, tényleg nem – magyarázom. – De ez nem
mindenkire igaz.
– Mit fogsz énekelni? – érdeklődik Jude.
–  Egy Oasis-dalra gondoltam – válaszolja Ari. – Egész héten azt
hallgattam!
– Hadd találjam ki! – vágja rá Jude. – Ködös, feledhetetlen és lí-
rai.
Ari felnevet.
– Annyira azért nem ködös. – Aztán alamuszi pillantással felém
hajol. – Tudtad, hogy vannak, akik szerint az Oasis a legjobb angol
banda?
Beletelik egy pillanatba, mire rádöbbenek, mire utal. Arra, hogy
bizonyos emberek szerint az Oasis még a Beatlesnél is jobb.
Elszörnyedve felhördülök.
– Most azonnal vond vissza!
–  Nem mondtam, hogy én is így gondolom – feleli kuncogva. –
De az igaz, hogy nagyon szeretem a zenéjüket.
Ismét kinyílik a bejárati ajtó. Arrafelé fordítom a fejemet.
Egy nő lép be hatalmas szalmakalapban és óriási napszemüveg-
ben, úgy fürkészi a tömeget, mintha keresne valakit.
Felsóhajtok.
– Aggódsz, hogy mégsem jön el? – kérdezi Jude.
Felkapom a fejem. Ennyire átlátszó?
–  Nem – felelem az órámra pillantva. Azt beszéltük meg, hogy
hatkor találkozunk. Még csak öt ötvenkettő van. Még csak nem is
késik. – Nem aggódom.
És ráeszmélek, hogy tényleg így van. Tényleg nem aggódom. Ré-
gebben mindig akkor csodálkoztam, ha Quint nem okozott csaló-
dást. Most az döbbentene meg, ha csalódást okozna.
 Itt lesz. Biztos vagyok benne.
És pont ezért vagyok ennyire ideges. Quint és én. Nem az iskolá-
ban fogunk találkozni, nem is önkénteskedés közben, hanem egy
karaokeesten. És igen, elvileg a gálát kellene terveznünk, ami meg-
indokolja a találkozást.
Tudom, hogy nem lenne szabad ennél többet látnom a dologba,
de képtelen vagyok megállni. Hiszen arról vagyok híres, hogy foly-
ton mindenbe többet látok!
Amikor a pincér megérkezik az italainkkal, rádöbbenek, ideges-
ségemben akaratlanul is mocorogni kezdtem.
Trish megáll nálunk, hogy odaadjon egy dalokkal teli mappát
meg egy csomó papírt, amire a nevünket írhatjuk a kiválasztott dal-
lal.
–  Örülök, hogy visszajöttetek! – szólal meg vigyorogva. – Hogy
van a fejed, drágám?
– Teljesen rendben – felelem, és megtapogatom a tarkóm. A puk-
li már hetekkel ezelőtt eltűnt.
– Akkor jó! Remélem, énekelsz megint. Szuper voltál az Instant
Karma!-val. – Előrehajol, sugárzó arckifejezéssel néz Arira. – És te!
Egész hónapban Louis Armstrong járt a fejemben miattad. Ugye
megint fogsz énekelni?
– Azt tervezem – cincogja Ari.
– Örömmel hallom. Ne feledjétek, ha valami nincs benne a map-
pában, azért még lehet, hogy megtalálom online! Szóljatok, hogy
mit szeretnétek!
Ránk kacsint, aztán továbbmegy. Ari nagy levegőt vesz, és magá-
hoz húzza a legfelső papírlapot. Azonnal ráírja a nevét és a kivá-
lasztott dal címét.
–  Oké, jobb, ha odaadom neki, még mielőtt meggondolom ma-
gam – szólal meg, és már mászik is kifelé a bokszból.
– Ari megint énekel?
Összerezzenek, oldalra kapom a fejemet.
 Quintet megriasztja a reakcióm, meglepetten hátralép. Aztán
felnevet.
– Bocsi! Nem akartalak megijeszteni.
– Nem! Dehogy! Csak… – Az órámra nézek: 17:59. – Nem hittem,
hogy…
– Hé, értékelem a pontosságot! – feleli.
Felvonom a szemöldökömet.
Quint vállat von.
– Legalábbis kezdem értékelni.
Quint és Jude összeérinti az öklét, elmotyognak pár fiús üdvöz-
lőmondatot. Ari helye üresen maradt ugyan a boksz túloldalán, Ju-
de mellett, Quint mégis mellém ül le.
Nagyot nyelek, és beljebb csúszom, hogy elférjen.
Ari idegesen rugózik a lábujjain visszafelé jövet, és miután leül,
elkezdünk a kiválasztott daláról beszélgetni. Kiderül, hogy sem
Quint, sem Jude nem ismeri, mire Ari drámai sóhajt hallat.
– Annyira jó! Nem értem, miért nem csináltak belőle kislemezt.
– Nagyon kíváncsi vagyok rá! – feleli Quint, és szerintem komo-
lyan is gondolja.
– Te is énekelsz? – kíváncsiskodik Ari.
Quint felnevet.
– Nem. Esélytelen.
– Ne már! – győzködi Ari. – Annyira csak nem lehetsz rossz.
– És még ha az is vagy – teszem hozzá –, nem feltétlenül az a lé-
nyeg, hogy jó legyél. Hanem hogy elengedd magad pár percre.
Leeresztem a kezemet, megrázom, eljátszom, hogy ellazulok.
– Oké – pillant rám Quint a szeme sarkából. – Te melyik dalt fo-
god elénekelni?
Felhúzom az orromat.
– Semelyiket.
– Vagy úgy.
– Mindegy, ez amúgy is egy munkamegbeszélés!
 Odatolom elé a füzetemet.
– Á, a Prudence-féle ötlettár. Sejthettem volna, hogy újra látom.
– Elkezdi lapozgatni, de aztán Carlos az asztalunkhoz jön, hogy
megkérdezze, mit szeretne inni. – Ó, mit is ittatok múltkor? Arra a
cseresznyésre gondolok.
– Shirley Temple? – kérdezi Ari.
– Az! – Quint csettint. – Egy Shirley Temple-t kérnék.
– Rendben – feleli Carlos.
Alattomos, félig kíváncsi pillantást vet felém, és tudom, hogy azt
szeretné tudni, járunk-e Quinttel. De hála a jó égnek nem szól egy
szót sem. Biztos, hogy belehalnék a szégyenbe, ha megjegyzést ten-
ne.
Carlos elsétál, Quint pedig Jude-hoz fordul.
– Azt mondtad, régen családostól jártatok karaokézni, nem?
–  Amikor gyerekek voltunk – feleli Jude. – De az már jó régen
volt.
Quint szeme felcsillan.
–  Talán énekelhetnétek közösen, vagy ilyesmi. A régi szép idők
emlékére!
– Ó! – csapja össze Ari a tenyerét. – Mi lenne, ha elénekelnétek a
Stop Draggin’ My Heart Aroundot Stevie Nickstől és Tom Pettytől?
Imádom azt a dalt! És olyan jók lennétek!
– Fúj! – fakadok ki, Jude pedig hüvelykujjal rám mutat:
– Tudod, hogy a húgom.
Ari leereszt.
– Ó! Hát… – Ismét felragyog a szeme. – Akkor énekelje el Pru és
Quint!
– Nem, nem, nem! – tiltakozik Quint. – Engem hagyjatok ki belő-
le! – Rám pillant. – Komolyan mondtam, hogy a karaokézás a
legrosszabb rémálmom.
Az egyik pincérnő megérkezik Quint szénsavas, rózsaszín italá-
val.
 Magam elé húzom a saját, párától csúszós poharamat, és bele-
kortyolok az italomba.
–  Nincs semmi, amivel meggyőzhetnénk, hogy felmenj a szín-
padra? – faggatja Ari. – Lehet, hogy élveznéd!
– Semmi – válaszolja Quint. – Rengeteg irigylésre méltó képessé-
gem van, de az éneklés nem tartozik közéjük.
– Nekem sem – szúrom közbe.
Quint különös pillantást vet rám.
– Lehet, hogy nem, de azért tök aranyos voltál odafent.
Megdermedek. Ami azt illeti, mindannyian megdermedünk. Le-
számítva Quintet, aki felkapja a kanalát, és megpróbálja kihalászni
az egyik cseresznyét a poharából. Könnyed volt a megjegyzés, de
most úgy mered a gyümölcsre, mintha színaranyból lenne.
– Köszi – felelem. – Igazán kedves tőled. És egy kicsit lekezelő is.
Quint rémülten felém fordul.
– Bóknak szántam!
– És meg is köszöntem. – Elvigyorodom, hogy tudja, csak húzom
az agyát. Felvillanyozódtam, mintha felkattintotta volna bennem a
kapcsolót. Aranyos. Aranyosnak tart… legalábbis éneklés közben. A
szívem táncot jár a mellkasomban. Talán mégis énekelhetnék vala-
mit ma este. – Az aranyos nagyon kedves jelző. Azért persze nem
remek. Mondhattad volna, hogy káprázatos voltam. Vagy… – Másik
melléknevet keresek. – Elragadó. De az aranyos is teljesen rendben
van. Rosszabb is lehetne.
– Elragadó? – ismétli lassan. – Komolyan, Prudence, néha olyan
érzésem van, mintha időutazó lennél egy korábbi évszázadból.
Felnevetek.
– A régimódi név buktatott le?
– Részben – feleli Quint.
Jude hangosan megköszörüli a torkát.
Quinttel mindketten meglepetten fordulunk oda hozzá és Ari-
hoz. Meredten néznek ránk, Jude egy kicsit mintha kínosan érezné
magát. Ari a szája elé kapta kezét, de még így sem tudja elrejteni
komisz mosolyát.
Jude a bokszunkkal szemközti, épp megüresedő asztalra mutat.
– Magatokra hagyjunk titeket egy kicsit, vagy…?
Elpirulok. Quint felnevet, de azért hallatszik rajta, hogy kínosan
érzi magát.
– Üdv az Encanto karaokekeddjén! – kiáltja Trish a mikrofonba,
és bár a vendégek nagy része nem törődik vele, hanem folytatják a
megkezdett beszélgetésüket, mi négyen nagy örömmel odafordu-
lunk felé. Ahogy legutóbb is, Trish elmagyarázza, hogyan működik
a karaoke, aztán beindítja a bulit Shania Twain Man! I Feel Like a
Womanjével.
Ügyes. Tényleg nagyon jól csinálja. Erős, rekedtes hangja van, le-
nyűgöző az előadása. Amikor körbepillantok, látom, hogy Carlos a
pultra támaszkodik, teljesen megfeledkezett a kezében tartott törlő-
rongyról. Már-már álmodozó pillantással figyeli Trisht.
Megbököm Arit az asztal felett, aztán odamutatok. Amikor ész-
reveszi Carlost, elbűvölve a szívéhez kapja a kezét.
Mindig örül a szerelem jeleinek, nem számít, hol és mikor, vagy
hogy kiről van szó. Még most is lelkes, hogy Carlos szemlátomást ta-
lált valakit, pedig hónapok óta odáig van érte, és a legvonzóbb idő-
sebb pasinak tartja.
Ez is egy olyan dolog, amit nagyra értékelek Ariban. Annyira
boldoggá teszi őt más emberek öröme!
Trish befejezi a dalt, a közönség lelkesen tapsol. Nagyon ügye-
sen előkészíti a terepet, ezt meg kell hagyni.
Utána egy férfi következik, egy számomra ismeretlen hiphop-
dalt énekel, aztán egy férfi és egy nő csábos duettet ad elő. Mind
nagyon ügyesek. Nem remekelnek, de egyáltalán nem rosszak. A
dalok jópofák, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a közön-
ség élvezze az előadásukat.
Aztán Trish Arit hívja a színpadra, és hirtelen helyette is ideges
leszek. Ari gyönyörűen énekel, de a fellépése… nem túl lenyűgöző.
Visszafojtott lélegzettel, némán drukkolok neki, ahogy megfogja
a mikrofont.
Felcsendül a melankolikus gitárriff.
Aztán Ari énekelni kezd.
Valóban feledhetetlen és lírai a dal, és Ari hangja elbűvölő.
Büszkeség tölti meg a szívemet, hogy láthatom, hallhatom őt. Alig
várom, hogy egy nap az ő dalait énekeljék egy ilyen mikrofonba.
– Nagyon ügyes! – suttogja Quint.
– Tudom – felelem, és azon merengek, vajon az a kis rándulás a
gyomromban irigységet jelez-e. De igazából Quint szavai jutnak
eszembe… hogy szerinte aranyos vagyok. Vigyorogva közelebb ha-
jolok hozzá. – Akár azt is mondhatjuk, hogy elragadó.
A szemembe néz. Összemosolygunk a korábbi viccen.
Nem akarom elszakítani a tekintetemet róla, de Ari hangja édes,
mégis erőteljes lüktetéssel követi a dalt a verzéből a refrénbe. Neki
szentelem a figyelmemet, és különös elégedettség tölt el. Annyira
azt érzem, hogy idetartozom, ebbe a pillanatba, erre a helyre. Ide, a
bátyámmal és a legjobb barátommal, miközben Quint könyöke
könnyedén az enyémhez ér, és ez az ismeretlen, mégis gyönyörű
dal megérinti a lelkemet.
Azt hiszem, értem, miért akar Ari annyira zenét szerezni. Külö-
nösmód segít megélni egy-egy pillanatot. Hirtelen csodássá, varázs-
latossá válik tőle a világ, minden a helyére kerül.
Fogalmam sincs, egyedül én érzem-e ezt. De az biztos, hogy ami-
kor Ari elhallgat, mind ujjongva tapsolunk neki.
 Harmincöt

Volt idő, amikor gyakran jártam a Hetedik utcai zálogházba, de so-

sem kerültem tegező viszonyba a tulajdonossal, Clarkkal, mint a
fémkeresőző nő. Gyakran hoznak ide zenei emléktárgyakat, úgy-
hogy a szüleim pár havonta beugrottak, és bennünket, gyerekeket
is magukkal rángattak, hátha jött új Beatles-poszter vagy valami
egyéb áru, hátha vannak olyan bakelitlemezek, amiket olcsón meg-
vehetnek, aztán drágán továbbadhatnak az üzletben. Sok éve anya
talált egy Beatles-mintás műanyag tányérkészletet, amit azóta is
használunk.
Idejárunk hangszerekért is. Innen szereztük Jude gitárját, Pen-
ny hegedűjét, sőt, még az én szintetizátoromat is.
De már évek óta nem jártam itt. Meglep, amikor az ajtót kinyit-
va azonnal megrohannak az ismerős illatok: pézsma, citromos fa-
ápolószer és szivarfüst. Még inkább meglepődöm, amikor a pult
mögött álló férfi szélesen elvigyorodik.
– Prudence Barnett? A mindenit, milyen gyorsan felnőttél! Néz-
zenek oda!
Az ajtótól pár lépésnyire megdermedek, és kínomban elmoso-
lyodom.
– Ööö… igen. Üdv!
– Gyere csak, gyere!
A karját lengeti, mintha a mozdulatok erejével próbálna köze-
lebb húzni. Nagydarab fickó. Akkora, mint Hagrid. Tudtam, hogy
így van, de azt hittem, csak felnagyítottam, mert most, hogy bele-
gondolok, egy kicsit féltem tőle gyerekként, pedig mindig nagyon
kedves volt velem és a testvéreimmel is. De valahogy mégis megret-
tentem, amikor egy közel két méter magas fickó üdvözölt, aki vagy
kétszer annyit nyom, mint az apukám. Borzas, őszes szálakkal teli
szakálla van, és tweed sildes sapkát visel. Ez is rémlik a gyerekko-
romból.
– Vártam már, hogy anyukád vagy apukád beugorjon. Nem hit-
tem, hogy téged küldenek majd, de örülök, hogy látlak. Hogy meg-
nőttél! El sem hiszem! – Csettint a nyelvével, majd felemeli az ujját,
hogy várjak. – Hozom a pénzt! Mindjárt jövök.
Pislogok egyet. Milyen pénzt?
De még mielőtt bármit mondhatnék, eltűnik hátul, van ott egy
kis iroda, aminek az ablakában sárga reluxa lóg. A pulthoz lépek,
ahol az ékszereket tárolja. Káprázik a szemem a számtalan bár-
sonydobozos gyémántgyűrűtől. A következő tárlóhoz lépek. Nyak-
láncok, órák, karkötők… és fülbevalók.
Mindet megnézem, de egyik sem Mayáé. Talán máshol tartja a
fél pár fülbevalókat, gondolom magyarázatot keresve.
Lehet, hogy van egy külön hely a hiányos ékszereknek?
Gyorsan körbenézek a helyiségben. A többi tárlóban antik szi-
vartartó dobozokat látok, porcelán dísztárgyakat, kézzel festett te-
áscsészéket, zsebkéseket, gyűjtői érméket, baseballkártyákat. Egy
tárlóban csak használt mobiltelefonok vannak. A falakon minde-
nütt festmények lógnak. A polcokon klarinéttól kezdve laptopokon
és bowlinggolyókon át asztali lámpákig minden van.
Az egyik pultra bizsukat tettek ki. Áttúrom őket, de nem látok
semmi olyasmit, ami a fülbevalóra hasonlítana, és ha Clark tényleg
több mint ezer dollárt fizetett érte, akkor kétlem, hogy csak úgy ki-
rakná ide.
– Meg is van! – lép ki Clark az irodából egy fehér borítékkal.
Letesz egy kézzel írott számlát is, majd kinyitja a borítékot, és
előveszi belőle a pénzt. Elkezdi átszámolni, minden bankót úgy tesz
le, hogy én is vele együtt számolhassak, de én csak a sárga papírla-
pot figyelem.
 
Gitárerősítő: 140 $
Karkötő (gyémánt, 1 ct): 375 $
Akkus fúró: 20 $
DVD-lejátszó: 22 $
Szintetizátor állvánnyal: 80 $
 
Alul apa aláírása és telefonszáma díszeleg.
Az utolsó tételen megakad a szemem. Egy szintetizátor. Az a bi-
zonyos szintetizátor, amiről azt mondtam Arinak, hogy megkaphat-
ja, de aztán kiderült, hogy már nincs meg.
Mert a szüleim csak utólag szóltak, hogy már eladták.
–  Hatszázharminchét. – Clark befejezi a számolást, aztán ismét
egy oszlopba rendezi a bankjegyeket, és visszacsúsztatja őket a bo-
rítékba. A számlával együtt átnyújtja nekem. Azonnal elveszem,
már érzem is a pénz súlyát. – Az evőeszközkészletre is volt már ér-
deklődő, de végül nem vették meg. Az öreged említette, hogy talán
behozna egy gitárt. Akusztikus? Azok nagyon mennek mostanában,
ha gondolod, szólj neki.
Evőeszközkészlet? Gitár?
–  Ööö… oké. Megemlítem neki. – Nyelek egyet. – Pontosan me-
lyik evőeszközkészletről is van szó?
– Ó, tudod! Ez a régi.
Megkerüli a pultot, és egy másik tárlóhoz terel, ahol előhúz egy
régi fadobozt. Amikor kinyitja, evőeszközöket látok benne: enyhén
foltos kanalakat, villákat és egy sor steakkést a doboztetőhöz rögzít-
ve. Vannak benne egyéb konyhaeszközök is, például egy merőka-
nál, meg azok a hatalmas villák, amiket hússzeletelésnél szokás
használni. Végigsimítok az egyik kanál nyelén, a belegravírozott
szőlőkön.
 Ismerem ezt a készletet.
– Minden rendben?
Visszanézek Clarkra.
– Igen. Persze. Csak… nem tudtam, hogy a szüleim ezt is eladják.
A dédnagymamámé volt. Minden hálaadáskor ezt használjuk.
Nem tudom eldönteni, hogy azért ráncolja a homlokát, mert ag-
gódik értem, vagy azért, mert a szentimentalitásom még a végén
árt majd az üzletnek.
–  Rengetegen adnak el ilyesmit – magyarázza. Úgy érzem, pró-
bál megnyugtatni. – Az ilyesfajta evőeszközök… Már-már értéke-
sebb, ha beolvasztják az ezüstért. Nem olyan keresett. Gyönyörű,
de csak a baj van vele a rozsdamentes acélhoz képest. Az emberek
már nem tudják, hogyan kell ezeket ápolni, vagy csak nincs idejük,
esetleg kedvük hozzá. Teljesen megértem őket.
Bólintok, de alig hallom, amit mond.
A szüleim eladják az ingóságaikat.
Tudtam, hogy kevés a pénz. Tudtam, hogy aggódnak a lemezbolt
bérleti díja miatt. De fogalmam sem volt, hogy idáig fajult a helyzet,
hogy kénytelenek mindenfélét eladni a megélhetésünk érdekében.
Miért nem mondták el?
– Segíthetek még valamiben? – kérdezi Clark.
Lenézek a kezemben tartott borítékra. Felmerül bennem, hogy
visszaadom. Nem szívesen sétálnék több száz dollárral a táskám-
ban egész nap. De nem akarom, hogy Clark rájöjjön, a szüleim nem
árulták el nekem ezt az egészet. Szégyellem, hogy ennyire fogal-
mam sincs a saját családom anyagi helyzetéről.
Úgyhogy inkább bájosan elmosolyodom, és elteszem a borítékot.
Vagy húsz kilóval nehezebbnek érzem a táskámat.
– Igazából lenne még valami – felelem, majd megköszörülöm a
torkomat. – Megismerkedtem egy hölggyel nemrégiben. A nevét
nem tudom, de rengeteg időt tölt a parton, fémkeresőzik.
– Ó, nyilván Lilára gondolsz! – Clark bólint. – Elképesztő, miket
talál. Egyszer behozott egy régi seriffjelvényt, persze nem igazi volt,
hanem olyan, amit a müzlisdobozokba raknak, de a harmincas
vagy a negyvenes évekből? Remek darab volt! Az ember sosem tud-
hatja, mi lapul odakint. Szóval, mi a helyzet a vén Lilával?
– Hát, talált valamit a parton, és kiderült, hogy az egyik barátnő-
mé. Egy gyémánt fülbevaló. Megkérdeztem, és azt mondta, itt adta
el.
Clark arcán felismerés suhan át, majd azonnal bánatos képet
vág.
– Ó, a mindenit! Egy barátnődé volt?
Bólintok.
– A nagymamájától kapta a fülbevalót, aki azóta már elhunyt. A
barátnőmnek még megvan a másik, de a párját elvesztette a nyár
elején a parton.
Clark nagyot sóhajt, majd a tarkóját kezdi masszírozni.
–  Ez kemény dió, Prudence. Tudom, melyik fülbevalóra gon-
dolsz, és igen, tényleg Lilától vettem meg, de… már eladtam. Pár
órát töltött csak a tárolóban, aztán már meg is vették.
Elönt a csalódottság.
– Én is meglepődtem, mert tudod, csak fél pár volt. De a nő, aki
megvette, azt mondta, medálnak használja majd, azt hiszem. És na-
gyon szép volt. Régi darab. Gyönyörű gyémánttal.
– Tudja esetleg, hogy ki vette meg?
Clark a homlokát ráncolva simogatja a szakállát.
–  Nem tudom a nevét. Néha bejön ide, de nem sokat beszélge-
tünk. Talán megnézhetem a feljegyzéseket, de… Nem is kell, emlék-
szem már, készpénzzel fizetett, úgyhogy egyébként sem lenne róla
semmi adatom.
– Készpénzzel? De hát elég drága volt, nem?
–  Nem volt olcsó, az biztos. De errefelé nem ritka, ha valaki
készpénzzel fizet. Mindegy is, nagyon sajnálom. Ha megint bejön,
megpróbálom elkérni a nevét és az elérhetőségét. Hátha meg tud-
nak egyezni valamiben a barátnőddel.
Szívesen elmondanám neki, hogy jogilag a nő kénytelen lenne
visszaszolgáltatni a fülbevalót, de… ez nem igazán számít most. Le-
het, hogy sosem találom meg azt a nőt. Talán sosem találom meg a
fülbevalót.
Úgy érzem, cserben hagytam Mayát, és hiába próbálom kima-
gyarázni ezt az egészet, valamennyire mégis felelősnek érzem ma-
gam azért, hogy ilyen veszteség érte. Ez bizony kozmikus igazságta-
lanságnak tűnik, épp az ellenkezője annak, amit szerettem volna.
Jude nem érdemelte meg, hogy ilyen szemétségeket mondjanak a
háta mögött, de Maya sem érdemelte azt, hogy elveszítse ezt a sze-
retett családi örökséget.
Legalábbis én így érzem.
És ha az univerzum másképp érez ezzel kapcsolatban, hát, ak-
kor felmerül a kérdés, mégis kinek az oldalán áll valójában.
 Harminchat

–  Siker! – üvölti Quint, miközben egy papírlapot lobogtatva rohan

felém.
Az egész délutánt Fortuna Beach központjában töltöttük, rögtön
azután indultunk, hogy Quint befejezte a délelőtti műszakját a
menhelyen. Épp a sétány egyik padján ücsörögve várom őt, kipipá-
lom a listámon azokat az üzleteket, amiknek a tulajdonosával már
beszéltem. Sok munka volt mindenhová benézni a főutcán, mesélni
a menhelyről meg a gáláról, és adományokat kérni, szponzorálási
lehetőséget ajánlani. Ha más nem, megkérni őket, hadd rakjunk ki
egy posztert a kirakatba, miután kinyomtatjuk őket.
A legtöbb üzletben nagyon lelkesen beleegyeztek a dologba. Per-
sze, volt, ahol azonnal kijelentették, hogy nem telik nekik ilyesmire,
akadt, ahol kifejezetten faragatlanul küldtek el, de azért a helyi vál-
lalkozások nagyja szívesen felajánlotta a segítségét. Az emberek
szeretnek ilyesmiben részt venni, ráadásul a tengerparti szemét-
szedés és az állatok szabadon eresztése miatt ismerősen is csengett
a nevünk. Szentül hiszem, hogy az anyagi problémáktól függetlenül
ez a lehető legjobb időpont a gála megrendezésére. Tudunk arra
építeni, amit már eddig elértünk.
Pont erre a figyelemelterelésre van szükségem azok után, ami a
zálogházban történt. Minden csendes, tétlenül töltött pillanatban
azonnal a táskámban cipelt, pénzzel teli borítékra gondolok, és a
családi evőeszközkészletre, ami soha többé nem kerül már az asz-
talra hálaadáskor.
 Mindig is tudtam, hogy nem vagyunk jómódúak. Tudtam, hogy
már akkor is anyagi gondokkal küszködtünk a lemezboltban, ami-
kor Jude és én még kicsik voltunk. De ez már kétségbeesésnek tű-
nik. Mi lesz akkor, ha már nem tudunk mit eladni? A számlákat ak-
kor is fizetni kell, és a lemezboltból nincs elég bevétel. Ez csak tűz-
oltás. Ezt nyilván a szüleim is tudják.
De… akkor mi jelentene valódi megoldást?
Nem tudok most ezzel foglalkozni. Itt a menhely és a gála, ezek
teljesen lefoglalják a gondolataimat.
Quint odaér hozzám, és legnagyobb meglepetésemre táncolni
kezd. Széles mozdulatokkal győzelmi táncot lejt, itt, a sétány kellős
közepén, a papírja meg-megvillan a napfényben. Olyan lelkes,
mintha meccsdöntő gólt szerzett volna a csapatának.
–  A Blue burgerezője nem egy, nem kettő, hanem három aján-
dékkosarat ajánlott fel a csendes árverésre! Lesznek benne aján-
dékkártyák, pólók a logójukkal és termoszok. Ezenfelül adnak ku-
ponokat is az ajándékcsomagokba, és… ezt figyeld!
Felhagy a tánccal, és úgy tartja a papírt, hogy én is lássam, pedig
ugyanazt a szponzori szerződést használtuk az összes vállalkozás-
nál, tudom, mi van benne. Megérinti a vonalat alul, ahová odafir-
kantott valamit.
Vállat vonok.
– Nem tudom elolvasni a kézírásodat.
Elkapja az orrom elől a papírt.
– Beleegyeztek, hogy ők szolgáltatják a kaját! Minisajtburgerek,
baby! JUHÚ! – Folytatja a táncolást, és teljesen megdöbbent, amikor
megragadja a kezemet, és felhúz a padról. Felkiáltok, ahogy meg-
pörget. – Nagyon jók vagyunk!
Nevetve hagyom, hogy még néhányszor megperdítsen, aztán
megérintem a vállát, hogy maradjon már nyugton.
– Oké, nyugi! Remek munka, de még mindig sok a dolgunk.
Quint arcáról sugárzik a boldogság. Hirtelen rádöbbenek, hogy
a derekamon maradt a keze.
Valami történik köztünk. Szikrák pattognak. Levegőért kapunk.
Gyorsan elhúzódom, és hátat fordítok neki. A fülem mögé simí-
tok egy tincset, aztán visszafordulok a padhoz, összeszedem a jegy-
zeteimet, úgy teszek, mintha ez az iménti pillanat, bármi volt is,
meg sem történt volna.
Biztos csak képzelődtem.
Quint egyetlen elegáns ugrással a padon terem – áh, amikor ő
csinálja, olyan könnyűnek tűnik! –, és leül a háttámlára, a térdére
könyököl.
– Oké. Mi a következő feladatom? Nagyon belejöttem.
Gyönyörű, napsütéses délutánunk van, az óceán felől sós szellő
fújdogál, a láthatárt bolyhos felhők pöttyözik. Az időjárás-jelentés
szerint nagy vihar vár ránk a héten, de egyelőre semmi jele, tele a
part napozókkal, a sétányon görkoriznak, mindenhol fagylaltkely-
heket látok, sirályok vijjognak, meg minden ilyesmi, amitől Fortuna
Beach igazi földi paradicsomnak tűnik az évnek ebben a szakában.
Végigfutom a vállalkozások listáját, és mosolygós jelet írok a
Blue burgerezője mellé.
–  Ez tényleg igazán nagylelkű volt tőlük. És nem kell fizetnünk
érte?
– Egy centet sem. Szerintem elég rosszul érintette őket mostan-
ság az az állatkínzásos dolog, és úgy gondolják, hogy ez segíthet
visszaszerezni a jó hírnevüket.
–  Mármint azokra a pletykákra gondolsz, hogy valami telepről
szerzik a húst?
Fellépek a padra, hogy leüljek mellé, a füzetet az ölembe ve-
szem.
– Mint kiderült, nem csak pletykák – feleli. – Tényleg valami ipa-
ri telepről szerzik a húst, hiába reklámozzák, hogy szabadon legel-
tetett, vidéki legelőn nevelt, szabadtartású… akármilyen állatok
azok. De nem csak erről van szó. A telepet megbüntették a köz-
egészségügyi szabályok megszegése miatt, elég durva dolgok tör-
téntek ott.
Quint megborzong.
Rámeredek, de csak a hirdetőtáblát meg a festékszóróval rajzolt
X-et látom magam előtt.
HAZUGSÁG.
–  Morgan segített felhívni a figyelmet a dologra – teszi hozzá
Quint. – Emlékszel arra a petícióra, amiről meséltem? A jelek sze-
rint az aktivisták már évek óta próbálták bezáratni ezt a helyet, és
végre sikerrel jártak. Elég menő, nem? Tisztára, mint az a sok társa-
dalomtudomány a gyakorlatban példa, amiket Mrs. Brickel emle-
get.
Az ajkamhoz érintem a tollamat, az óceánra meredek.
– Kérlek, ne haragudj meg, nagyra értékelem a munkádat a Blue
burgerezőjével, és szuper, hogy ennyi mindent adnának, de… sze-
rinted nem mutatna rosszul, hogy máris összeállunk velük, amikor
egy ilyen nagy botrányban érintettek? Mármint… állatkínzás, köz-
egészségügyi szabályok áthágása… mi pedig egy állatmenhely va-
gyunk.
–  Tudom, hogy ironikus – feleli Quint. Odapillantok rá. A tolla-
mat figyeli, a… számat. Gyorsan az óceán felé fordul. – De nem ter-
veztünk vegetáriánus menüt, csak azoknak, akik konkrétan azt ké-
rik, és a Blue biztosított róla, hogy már helyi farmokkal dolgoznak
együtt. Szeretnének mihamarabb túllépni ezen. – Vállat von. – Fon-
tos helyi vállalkozás. A hatvanas évek óta működik. Megérdemel-
nek egy második esélyt, nem?
Visszanéz rám. Elmosolyodom.
– Azt mindenki megérdemli.
Egy kicsit közelebb húzódik, lenéz a füzetre.
– Szóval, hogy haladunk?
– Ami azt illeti, remekül. A Kwikee nyomdája beleegyezett, hogy
ingyen kinyomják az összes szórólapot és posztert, egy csomó cuc-
cot szereztem a csendes árverezésre, és a főutcai pékségben már
delfin alakú kekszeket meg tengericsillagos tortákat terveznek
desszertnek.
– Milyen édesek!
A szememet forgatom a viccre, bár nem vagyok benne teljesen
biztos, hogy szándékos volt.
– Szóval az árverést és az ételt kipipálhatjuk. Úgyhogy marad a
műsor, a berendezés, a dekoráció, a műszaki dolgok… és a legna-
gyobb. – Felnézek a jegyzeteimből. – Ki kell találnunk, hol tartsuk
meg. Ó! És el kell döntenünk, hogyan árusítsuk a jegyeket, és
mennyit kérjünk értük.
–  Vannak honlapok, amiken keresztül lehet jegyet árusítani, és
szerintem be tudod úgy állítani, hogy közvetlenül a bankszámládra
folyjon be az összeg – feleli Quint. – Megkérdezem Shaunát, aztán
megnézem, össze tudom-e kötni a honlappal.
– Mennyit kérjünk érte?
Rám néz. Én vissza rá. Fogalmunk sincs. Mennyit szokás elkérni
egy adománygyűjtő gála jegyéért? Egy olyanért, ami egészen ele-
gáns, de azért nem túl puccos? Olyasmiért, amit tizenévesek szer-
veznek, akik még soha semmi ilyesmit nem csináltak korábban?
– Utánanézek – jegyzem fel magamnak a teendőt.
– Mi lenne, ha nem kérnénk túl sokat a jegyekért – veti fel Quint
–, de mindenkinek lenne lehetősége pluszban adakozni, amikor
megveszi? Egyfajta becsületkasszás dolog lenne. Fizess annyit,
amennyit szerinted megér a jegy.
Elgondolkozom. Egy kicsit kockázatos, mert mi van, ha senki
sem akar többet fizetni? De az is lehet, hogy jól járunk vele. Előfor-
dulhat, hogy többet fognak fizetni, mint amennyit mi kérnénk.
– Tetszik az ötlet – felelem. – Legalább nem nekünk kell kitalál-
ni, mennyit kérjünk. És mi vesztenivalónk van? – A „Jegyek” oldal-
hoz lapozok a füzetemben, és leírom Quint ötletét. Visszamegyek az
adománygyűjtéses részhez. – Ja, és arra gondoltam, hogy a csendes
árverés mellett lehetne tombola is. És valami nagy nyeremény. Va-
lami nagyon menő. Annyi sorszámot vehetnek, amennyit csak
akarnak, de azért mindenkinek lesz esélye nyerni, nem csak a leg-
gazdagabb személynek.
Quint elmélázva a hajába túr. Egy tincs visszahullik a homloká-
ba, amitől összerándul a gyomrom.
– Nagy nyeremény. Valami egyedinek kell lennie, amit nem ve-
hetnek meg bárhol. Mondjuk, eljöhetnek, és körbevezetjük őket a
menhelyen?
– Nem rossz ötlet… – felelem. – Vagy róluk nevezzük el a követ-
kező mentett állatot?
Bólogatunk, de valójában egyik ötlet sem tűnik… az igazinak.
– Erre még később visszatérünk – mondom, és csillaggal megje-
lölöm ezt a részt.
– Azon gondolkoztam – szólal meg Quint ismét –, hogy ha jól ala-
kul ez az egész, akkor innentől évente megrendezhetjük a gálát a
menhelynek.
– Igen, ez nekem is eszembe jutott már. Minden évben egyre na-
gyobb és jobb lehet.
Quint keresztezi a bokáit.
–  Nem félsz tőle, hogy egyszer nem a nagy terv szerint alakul-
nak majd a dolgok?
– Hát, a tengerparti szemétszedés nem volt akkora anyagi siker,
mint vártam. És a biológiaprojektünk is rémesen sikerült.
–  Igen, de mindkét alkalommal azt feltételezted, hogy szuper
lesz, nem? És most mégis biztos vagy benne, hogy a gála remekül
sikerül majd. Sosem adod fel.
Tengericsillagot rajzolok a papír sarkára, köré tekergőző hínárt.
Nem vagyok valami nagy művész, de sok-sok éve azt olvastam,
hogy ha jegyzetelés közben rajzolgat az ember, az segít az informá-
ció elraktározásában, és hozzászoktam a dologhoz.
– Miért adnám fel? – kérdezem. – Ha eleget próbálkozik az em-
ber, valami csak sikerül.
–  Szerintem a legtöbb ember nem így látja, de tetszik, hogy te
igen.
Összepréselem az ajkamat, nehogy szemérmesen elmosolyod-
jak.
– Hát, ez a gála határozottan nem lesz remek, ha nem találjuk ki
hamarosan, hogy hol rendezzük meg.
– Miért is nem szervezhetjük a menhelyre?
– A menhely döglött haltól bűzlik.
Quint felnyög.
– Néha iszonyúan magasak az elvárásaid, ugye tudod?
Szúrós szemmel rámeredek, de nem haragszom igazán.
– Na jó – fürkészi Quint a sétányt ihletért. – Talán lehetne itt, a
parton? Ennél szebb kilátás sehol sincs. És bérelhetnénk egy olyan
óriási sátrat, mint amit az esküvőkre szokás.
– Nem rossz ötlet – gondolkozom hangosan –, de mi lesz a mos-
dókkal? Mobilvécé?
Mindketten elfintorodunk.
– Felírom a talán listára – firkantom le. – Valószínűleg engedélyt
kellene kérnünk, de… témába vág.
– Várjunk csak! Lesz témánk?
Homlokráncolva nézek rá.
– A szerencsétlen sorsú tengeri állatok megsegítése?
– Az a célunk, nem a témánk.
– Majdnem ugyanaz.
Quint a fejét rázza.
– Nem, nem! Tényleg jó lenne egy téma. Komolyan. Mint a vég-
zős bálokon. Például „A tenger alatt”, vagy ilyesmi. – Csettint egyet.
– Én a kalózokra szavazok!
– Kalózok?
–  Gondolj csak bele! Csoki aranytallérokat osztogathatnánk az
ajándékcsomagokban, és minden munkatárs szemkötőt viselne.
 Megvárom, míg biztosra vehetem, hogy csak viccel, aztán felne-
vetek.
– Nem is tudom. Túlzásnak tűnik, hogy még téma is legyen.
Quint az ajkát biggyeszti.
–  Ugyan már! Mindenki imádja a tematikus bulikat. Tudod, a
gyerekeknek is mindig van valami… Én kicsi pónim, Batman, vala-
mi. Ugyanez lenne, csak felnőtt verzióban.
Ezzel még nem igazán győz meg.
– Azért lenne tök jó – érvel Quint hevesebben, mert látja, hogy
nem sikerült átadnia, amit szeretne –, mert mindent egységesítene.
A meghívókat, a posztereket, a dekorációt, még az ételt is! És
könnyebb lenne döntéseket hozni. A tengericsillag alakú sütit
válasszam, vagy a tengeralattjárósat? Hát válasszuk azt, ami job-
ban illik a témához!
– Tengeralattjáró? – Levegőért kapok, és Quint karjára csapok a
kézfejemmel. – Ez az! Ez lesz a témánk! A Beatles-féle Yellow Sub-
marine lesz az alapja! A szüleimnek van egy csomó tárgya, amit fel-
használhatunk dekorációnak. A hirdetéseken lehetne valami olyas-
mi, hogy… „Lépj be a sárga tengeralattjáróba, és tudd meg… miféle
állatok… akadnak be a hálóba”?
Quint felhorkant.
– Jól van, Shakespeare!
– Még dolgozom rajta.
Elhúzza a száját, és látom, hogy gondolkozik a dolgon. Végül bó-
lint.
– Jól van, nem bánom. De jövőre jöhetnek a kalózok!
Nevetve felírom a füzetlap tetejére, hogy Yellow Submarine –
Sárga tengeralattjáró, majd újra átnézem a listáimat – sok-sok ol-
dalnyit összeírtam. Remekül haladtunk a héten, mégis úgy érzem,
hogy amikor végre lehúzhatok valamit, máris két dolog kerül a he-
lyére.
–  Amint megvan a helyszín, megkezdhetjük a jegyárusítást, és
komolyabban hirdethetünk is. És fel fogom keresni a helyi sajtót is.
A Krónika tuti akar majd írni róla, és van egy rádióállomás a Pomo-
na Főiskolán, talán meginterjúvolnák anyukádat. Szerinted benne
lenne?
– Biztosan.
– Szuper!
Lefirkantok még pár dolgot. Ezer különböző irányba futnak a
gondolataim, úgy érzem, nem tudom őket elég gyorsan leírni.
Rendszereznem kell az ötleteket. Tervet kovácsolni!
– Mit szólsz a mozihoz?
– Hm?
–  Helyszínnek. Mi lenne, ha a Tenger Moziban tartanánk a gá-
lát?
Quint visszahúzza a lábfejét a pad ülőrészére. Egyre mozog a lá-
ba, rugózik a térde. Nem most látom őt így először, ezzel vezeti le
az izgatottság okozta energiatöbbletet. Kezdem azt gondolni, hogy ő
mozgással kezeli azt, amit én listaírással.
– Az előadást megtarthatjuk a nagyteremben – folytatja –, és van
az a hatalmas előcsarnok, ahová betehetjük az asztalokat. Néha es-
küvőket is szoktak ott tartani. És ott volt a nyolcadikos bálunk is.
Emlékszel?
– Nem mentem el.
– Ó! Hát… jó volt. És nem kellene a műszaki felszerelés miatt ag-
gódnunk. Biztos van ott minden, ami kell.
A toll végét rágcsálom.
– Nem is olyan rossz ötlet.
–  Ami, most már tudom, azt jelenti, hogy: „Hű, Quint, zseniális
vagy!” – Közelebb hajol. – Kezdek megtanulni Prudence-nyelven!
Felnevetek, aztán becsukom a füzetemet, a tollat a védőborítóra
akasztom.
– Odamenjünk megnézni?
– A moziba? Ne, várjunk estig!
 – Estig? De hát csak kétsaroknyira van. Miért ne menjünk most?
– Mert túl korán van még. Csak hétkor kezdődik a film.
Homlokráncolva nézek rá.
– Milyen film?
– A cápa különleges vetítése.
Megdermedek. Tátott szájjal meredek Quintre. Csúcsos uszonyt
és vért látok a vízben, és az a jellegzetes zene dübörög a mellka-
somban. Ba-dumm, ba-dumm, ba-dumm.
– Nem – felelem.
– De igen – vitatkozik velem Quint.
– Nem nézem meg.
– De igen! Már megvettem a jegyeket.
– De hát… – Habozok. – Tényleg?
Melegség önti el a mellkasomat, a torkomat, átterjed az arcomra
is, és úgy elpirulok, hogy Quint akár azt is hiheti, leégtem.
–  Igen. Ezekre a különleges vetítésekre mindig hamar elfogy a
jegy, és nem akartam lemaradni róla. Ne csináld már! Klasszikus!
És meg kell ismerkedned a fickóval, akiről a nevemet kaptam.
– Mármint Quint kapitánnyal? A cápavadásszal?
– Ki mással?
– Quint… már így is félek a cápáktól!
Felnevet, és vállal megbök.
– Egy gépcápa a hetvenes évekből. Szerintem túléled. És közben
felmérhetjük a mozit mint potenciális gálahelyszínt. Nagyon ered-
ményes lesz.
Felnyögök.
– Jaj, ne! Rájöttél a varázsszóra!
– Mondtam neked. Hamarosan folyékonyan beszélek majd Pru-
dence-nyelven.
A legkevésbé sem vagyok kíváncsi A cápára. Egész életemben itt
éltem, éveken át fürkésztem a hullámokat, hátha cápauszonyt lá-
tok, és hiába állította az összes statisztika, hogy a cápák valójában
nem annyira veszélyesek az emberre, és több esélye van, hogy re-
pülőgépszerencsétlenségben veszítsem el az életemet, vagy belém
csapjon a villám, mint hogy megharapjon egy cápa, mindig teljesen
biztos voltam benne, hogy ha valaha is cápatámadás történik For-
tuna Beachen, én leszek az áldozat.
Eléggé ismerem magamat ahhoz, hogy tudjam, rémes ötlet beül-
ni a leghíresebb cápatámadásos filmre. Tudom, hogy meg fogom
bánni.
Valamiért mégis kibuknak a következő szavak a számon:
– Jól van. Nyertél. Elmegyek.
Én is próbálom teljesen lazán kezelni a dolgot.
Quint két kézzel a levegőbe bokszol.
– Ez az! Zene füleimnek! – Leereszti a karját, tapsol egyet, aztán
a tenyerét dörzsöli. – Oké. A helyszínt egyelőre elintézettnek tekint-
hetjük. Hű, mindenre tudom ma a választ! Adj újabb feladatot! Mi-
re beállunk a sorba pattogatott kukoricáért, már meg is szerveztem
a gálát.
 Harminchét

Bármilyen más esetben iszonyúan ideges lennék. Most először me-

gyek moziba egy fiúval – legalábbis olyannal, aki nem a rokonom.
De nem gondolok sem Quintre, sem arra, hogy majd kiugrik a szí-
vem a helyéről, amikor rám néz. Még a filmre sem gondolok, amit
meg fogunk nézni, arra a filmre, amit egész életemben nagy ívben
kerültem.
Egyedül a gálára gondolok, ahogy elhaladunk a jegypénztár
előtt, és belépünk az előcsarnokba. A faborítású falakat fürkészem,
a büfét, a világítást. Menő régi mozi, az 1920-as évek végén épült,
még akkor, amikor fekete-fehér némafilmeket játszottak. Quintnek
igaza volt, az előcsarnok tényleg elég nagy ahhoz, hogy itt tartsuk a
vacsorát, és a mozi honlapján, a bérlésről szóló oldalon azt írták,
akár háromszáz ember is elfér itt. A díszlécek és a csillárok kelle-
mes art déco hangulatot árasztanak. A parketta ódivatú, a festék a
falon itt-ott megkopott, és mindenhol érezni a pattogatottkukorica-
illatot, de ezen valószínűleg túl tudok lépni.
– Akár működőképes is lehet a dolog – suttogom a büfénél Quint
felé hajolva. – Annál a falnál felállíthatjuk az árveréses asztalt, ez a
pult pedig jó lesz a desszerteknek. – Bólogatva az alsó ajkamhoz
érintem az ujjamat. – Tetszik.
Quint hümmög valamit.
– Vajasat kérsz?
Odapillantok rá, és beletelik egy pillanatba, mire felfogom, hogy
ő a következő a sorban.
 – Igen. Természetesen.
– Ó, akkor jó! Ha nemet mondtál volna, vehettél volna sajátot.
Az elsők közt érkeztünk, úgyhogy amint belépünk a terembe, le
is ülhetnénk középre, de állva maradok. Körbefordulok, szemügyre
veszem a kis karzatot odafent. Oda lehetne ültetni a korábbi támo-
gatókat, mondhatni, VIP-vendégek lennének. Elöl, a színpadon pe-
dig Rosa beszédet mondhatna. Tekintve, hogy ez egy mozi, még vi-
deót is készíthetünk a menhelyről és az állatokról. Megmutathatjuk
néhány mostanság bekerült betegünket és néhány gyógyult állat
szabadon eresztését.
Sugárzó mosollyal ülök le a helyemre.
– Van egy feladatom a számodra!
Quint kíváncsian, mégis óvatosan néz rám, de amint elmagyará-
zom, hogy készíthetne videót a gálára, máris odáig van az ötletért.
A terem lassan megtelik, és ugyanazoknak a helyi üzleteknek a rek-
lámjai mennek újra meg újra, miközben Quinttel azon tanakodunk,
hogy legyen-e élő zene (nem sikerült még egyetlen zenekart sem ta-
lálnom, amelyik hajlandó lenne ingyen játszani), vagy az is elég, ha
összeállítunk egy lejátszási listát. Átbeszéljük a holmik listáját, ami-
ket már nekünk ígértek az árverésre a különböző vállalkozások, és
megvitatjuk, hova kellene még elmenni. Végigveszem a tombolás
tervet is, bár abban továbbra sem vagyunk biztosak, mi lenne a fő-
díj.
Meglep, mennyire megtelik a terem, mire kihunynak a fények.
Teljesen más a hangulat, mint bármilyen egyéb filmen, amire eddig
beültem, és egyértelmű, hogy rengetegen minden évben eljönnek
erre a különleges vetítésre. Izgatottság szikrázik a levegőben,
ahogy elkezdődik a film. Nagy hatással van rám a zene, a
klasszikus ba-dumm, ba-dumm, ba-dumm, ami időközben összeforrt
a cápatámadásokkal. Nagyot nyelek, és közelebb húzódom Quint-
hez. Érzem, hogy rám pillant, de nem nézek vissza rá. Megint az jár
a fejemben, milyen rémes ötlet volt eljönni ide. Miért pont A cápát
kell megnéznünk? De most már nem menekülhetek, és… hát, már
nem is tűnik olyan rémesnek ez az egész, ahogy megérzem a Quint
vállából áradó meleget.
Éééés… most már ideges vagyok.
Az a rengeteg kérdés, amit korábban a szőnyeg alá söpörtem,
most hirtelen elárasztja a gondolataimat. Ez most egy randi? Miért
nem hívott meg senki mást? És tényleg, miért nem mondta, hogy
vegyek magamnak külön kukoricát? A kettőnk közti karfán egyen-
súlyozott óriási vödör jelentőségteljesnek tűnik.
De amikor Quintre pillantok, úgy látom, egyedül én gondolko-
zom ilyesmin. Teljesen belefeledkezik a filmbe, oda sem figyelve
dobálja a szájába a kukoricát.
A székembe süppedek, próbálom nem túlgondolni. Csak most az
egyszer ne gondold túl, Prudence!
A nézők teljesen odáig vannak a filmért. Nagyon bejön nekik. Az
első néhány perc múltán már mindenki kiabál: Ne, Chrissie! Ne
menj be a vízbe! Nagyot nyelek, lúdbőrzik a karom, amikor egyér-
telművé válik, mi fog történni a meztelenül fürdőző lánnyal a vász-
non. Elfordítom a fejemet, készen arra, hogy Quint vállába fúrjam
az arcomat, ha szükség van rá, ő pedig közelebb húzódik, mintha
arra biztatna, hogy használjam csak a vállát, egész nyugodtan.
És meg is teszem.
A film rémisztő… ugyanakkor nem az. Az egészben maga a gon-
dolat a legrosszabb, a tudat, hogy amikor felcsendül az ominózus
dallam, cápa van a közelben. Hamarosan már Quint karját szoron-
gatom, a pólójába kapaszkodom. Nem húzódik el.
A vásznon elkapják a cápát – egy tigriscápa az. A helyiek fel-
akasztják a kampóra, és Amity sziget polgármestere közli a sajtó-
val, hogy az utóbbi időkben történt támadásokért felelős ragadozó
elpusztult. A nézők körülöttünk azt kiabálják a polgármesternek,
hogy: Ez nem az a cápa! Kifütyülik őt.
– Szerencsétlen cápa – motyogom akaratlanul is.
 Quint értőn bólogat.
– Borzalmas, igaz?
Valóban borzalmas, mert a valóságban is megtörténik az ilyes-
mi.
Megy tovább a film. Turisták lepik el a strandokat. Brody rend-
őrfőnök fiai a vízbe gázolnak…
Egy kis kék kijelzőre leszek figyelmes. Homlokráncolva odané-
zek, elvonja a figyelmemet a filmről. Valaki az előttünk lévő sorban
a telefonját nyomkodja.
Előrehajolok. Csak nem… az Instagramot görgeti? Mi a franc?
Valaki mögöttem szintén felfigyel a dologra.
– Hé, kapcsold ki a telefont!
A mobil elsötétül.
Visszafordulok a vászon felé. Megint erősödik a zene. Brody
rendőrfőnök futásnak ered. A gyerekeknek fogalmuk sincs, hogy…
A kék képernyő ismét felvillan. Az illető arcát nem látom, a tele-
fonját viszont tökéletesen. Üzenetet ír egy Courtney nevű lánynak.
Ráérsz holnap? Kiárusítás lesz az Úszóbirodalomban.
Nem csak engem idegesít. Többen kiabálni kezdenek, de már
nem a filmre reagálnak, hanem a telefonozót szidják.
– Milyen bunkó!
– Miért nem bírsz viselkedni?
– Nézd inkább a filmet!
Quint a fejét rázza, ezt csak azért tudom, mert a hajamhoz érin-
tette a halántékát, miközben én egyre erősebben szorítottam a kar-
ját.
– Micsoda alak!
– Ja – motyogom az egyik kezemet az ölembe húzva. – Micsoda
alak.
Begörbülnek az ujjaim.
A készülék hirtelen felzúg. A lány megriad, elejti a telefont. A ze-
ne megy tovább, valami vidám popdal az, nagyon népszerű volt
gyerekkoromban.
Quint felhorkan.
– Azt hiszem, az a szám címe, hogy Rude 19 – néz rám derűsen. –
Illik is hozzá.
A lány próbálja felszedni a telefonját a földről, közben egyre
többen zúgolódnak, olyasmiket kiabálnak neki, hogy:
– Kapcsold már ki!
– Mit művelsz?
– Halkítsd már le!
Nagy nehezen felveszi a telefont, és kénytelen vagyok eltakarni
a számat, nehogy felnevessek, amikor már minden gombot meg-
nyom, balra-jobbra húzogatja az ujját a kijelzőn, átállítja rezgőre a
telefont oldalt a kapcsolóval. Semmi sem segít. Ami azt illeti, mint-
ha egyre erősödne is a zene. Why you gotta be so rude? 20
Végül a mozi egyik alkalmazottja bejön, és ragaszkodik hozzá,
hogy a hangoskodó elhagyja a termet.
A lány lehajtja a fejét szégyenében, ahogy kivezetik őt, a nézők
pedig üdvrivalgásban törnek ki.
 
 
A cápának annyi. A nap lenyugvóban. Jön a stáblista. Felgyúlnak a
mozi fényei, és a nézők lelkesen tapsolnak.
Hosszan felsóhajtok, megviselt a film. Kacsakagylóként tapadok
Quinthez. Valószínűleg maradandó nyomot hagytam a karján,
olyan erősen belevájtam az ujjaimat, de nem látszik rajta, hogy za-
varná a dolog.
Lassan felé fordítom a fejemet, látom, hogy vigyorog.
– Na? – kérdezi. – Milyen volt?
Nem tudom, mit feleljek. Bár iszonyúan féltem, tetszett a film. A
történet remek volt, ahogy a karakterek is. A cápa… hát, egy gépcá-
pa volt a hetvenes évekből, de a gondolata attól még riasztó ma-
radt.
 – Kérdeznék valamit.
Elengedem a karját, és teljesen felé fordulok. Leutánozza a moz-
dulatot, vár.
– Quint? – kérdezem.
– Igen?
– Nem, mármint ez a kérdésem. Quint? Anyukád, aki úgy odáig
van a tengeri állatokért, képes volt erről a fickóról elnevezni? Nem
elég, hogy cápavadász, még egy mogorva, faragatlan remete is!
Quint felnevet.
– Háborús hős!
– Egy bunkó! Az egész filmben gúnyolta meg bántotta azt a sze-
rencsétlen… Hogy is hívták a másik fickót?
– Hooper.
– Azt a szerencsétlen Hoopert, aztán a végén még fel is falja őt
egy cápa! Most komolyan, a szüleid megpróbálták alapból valami
traumával indítani az életedet? Miért nem a főszereplőről neveztek
el? Hogy is hívták a rendőrfőnököt…?
– Brody.
– Brody! Így kellett volna elnevezniük. Nem is rossz név.
– Teljesen normális név. De sajnos az már foglalt volt.
– Kit hívtak Brodynak?
– A kutyánkat.
– Van kutyátok?
–  Elpusztult, még kis koromban. Brody, a golden retriever. A
szüleim attól féltek, hogy ha Brodynak neveznek, akkor senki sem
érti majd az utalást, és azt fogják hinni, hogy a kutyáról kaptam a
nevemet. Úgyhogy… maradt a Quint.
Képtelen vagyok feldolgozni. A fejemet rázom, a továbbra is fu-
tó stáblista felé lendítem a karomat.
–  De hát cápavadász! Megtestesíti mindazt, ami ellen anyukád
küzd!
– Tudom, tudom. De akár hiszed, akár nem, nagyon szereti ezt a
filmet. És odáig volt Peter Benchley-ért is, azért a fickóért, aki a
könyvet írta, mert végül nagyon sokat tett a cápák védelme érdeké-
ben. – Halkabbra fogja, mintha valami titkot árulna el. – Szerintem
borzalmas bűntudat gyötörhette. Ó, és a szüleim A cápát nézték
meg az első randijukon. Egy évfordulós vetítés volt pont itt, a Ten-
ger Moziban. Úgyhogy… ez is egy ok. – Vállat von. – Már megbékél-
tem vele.
Ragyog a szeme. A terem gyorsan ürül. Pár alkalmazott megin-
dul az első sorokban, összesöprik a kukoricát és az elejtett csoma-
golópapírokat. Valószínűleg nekünk is ideje lenne megindulni, de
nem akarok felállni.
–  Mi történt Brodyval? – kérdezem, abban reménykedve, hogy
nem tapintok érzékeny pontra. – Mármint a kutyával.
–  Apám magával vitte a válás után – meséli Quint pattogatott
kukoricát majszolva. Alig a felét ettük meg annak az adagnak, amit
vett. – Pár éve elpusztult, és a mostohaanyám lecserélte őt egy… –
hatásszünetet tart – mopszra.
–  Ó! – Felvonom a szemöldökömet a drámai hanglejtésre, de
nem értem, miért így mondta. – És ez rossz dolog?
– Röhejes az egész – feleli. – Apám utálja az ölebeket. Legalábbis
régen utálta őket. Ha most megkérdeznék, akkor valószínűleg azt
mondaná, hogy a legaranyosabbak a világon, mert hát mégis mit
tehetne? A mostohaanyám odáig van azért a kutyáért! Guadalajará-
ból mentette meg, minden alkalommal elmondja, amikor megláto-
gatom őket. Szerintem így próbál közelebb kerülni hozzám. Valami
olyasmi, hogy hé, állatokat mentesz? Képzeld, én is! – Vállat von. –
Nem bántani akarom, tényleg próbálkozik.
– Kedveled őt?
–  Nincs vele baj. – Megeszik egy újabb marék kukoricát. – Lát-
szik, hogy tényleg nagyon szeretik egymást apámmal, úgyhogy örü-
lök a boldogságuknak. – Elhallgat, majd a szeme sarkából rám néz.
– Nagyon keresed a traumatikus gyerekkori élményt, mi?
 Hunyorítok az egyik szememmel, úgy érzem, rajtakapott.
– Csak annyira erősködtél korábban, hogy nem zavar, hogy apu-
kád újranősült, meg San Franciscóban él… Azt hittem, titkolsz vala-
mit.
– Hát, talán egy nap majd megismered őket, és akkor meglátod.
Nagyot dobban a szívem, és Quint, mintha csak rádöbbent vol-
na, mit mondott, azonnal elfordul.
– Ami azt illeti, apám eléggé haragszik rám most.
– Ó! Hogyhogy?
–  Általában nála szoktam tölteni a szünet utolsó két hetét. De
tegnap felhívtam, hogy szóljak, idén valószínűleg nem fogok tudni
menni.
Beletelik egy pillanatba, mire rádöbbenek…
– A gála miatt?
Bólint.
– Szeretnék itt lenni, hogy segítsek neked. Nem éreztem helyes-
nek, hogy elutazzak.
– Jaj, Quint! Fogalmam sem volt róla! Még semmi sincs kőbe vés-
ve. Elhalaszthatjuk addig, amíg…
–  Ne! – rázza a fejét. – Tényleg nem gond. Apám majd túlteszi
magát rajta. Már elkezdtük tervezni, hogy melyik hosszú hétvégén
megyek hozzá a következő tanévben, meg ott leszek majdnem az
egész téli szünetben is. – Ellágyulnak a vonásai, mintha zavarban
lenne, amikor beismeri: – Nem akarok most San Franciscóba men-
ni.
Úgy mondja, mintha valami egyéb is lapulna a háttérben.
Ne gondold túl, Prudence!
Quint megköszörüli a torkát, és körbenéz.
–  Jobb, ha megyünk – szólal meg, mire rádöbbenek, hogy már
csak mi ketten maradtunk a teremben. Összeszedjük a cuccunkat,
és felállunk. – Szóval azt leszámítva, hogy nem szeretted a karak-
tert, akiről a nevemet kaptam – kérdezi, miközben a székek között
sétálunk –, hogy tetszett a film?
– Hát… tiszta szerencse, hogy már témánál vagyunk a traumák-
kal! – viccelődöm. – Örülök, hogy elvittél búvárkodni, mert valószí-
nűleg az volt az utolsó alkalom, hogy bementem a vízbe.
– Azért pár hetet várj az ilyen kijelentésekkel! El fog múlni a fé-
lelem.
– Nem. Soha. Ha nem tudnád, hasonlítok egy fókára. Mármint a
víz alatt. Engem kapna el először.
Kissé komolyabban, de még mindig mosolyogva néz rám.
– Mind fókának tűnünk a víz alatt. Legalábbis egy cápa számá-
ra.
– Köszi a megerősítést, most már aztán tényleg soha többet nem
fogok úszni az óceánban.
– Majd meglátjuk! Elég meggyőző tudok lenni.
Felnyögök, mert nem igazán sikerült meggyőznie, de máris azon
merengek, ugyan mi mindent tudna tenni, amivel visszacsalhatna
a vízbe. Beleborzongok a fejemben megforduló számtalan lehető-
ségbe.
– Ha már így szóba jött a búvárkodás – szólal meg Quint ismét,
ahogy kisétálunk a teremből. – Hoztam neked valamit.
A farzsebébe nyúl, és előhúz egy fényes fotót. Egy kicsit meghaj-
lott attól, hogy egész nap a zsebében hordta, és a nyomtatási minő-
ség sem tökéletes, mégis nagyot ugrik a szívem, ahogy felismerem a
tengeri teknőst.
Az én teknősömet. Azt, amit búvárkodás közben láttunk. Quint-
nek sikerült úgy lekapnia, hogy pont felemeli a fejét, egyenesen a
kamerába néz, a napfény táncot jár odalent a homokon. Gyönyörű.
–  Bocsi, hogy egy kicsit meggyűrtem – szabadkozik Quint az
egyik hajlott sarkot simítgatva. – Nyomtathatok neked másikat, ha
gondolod.
– Életem végéig nagy becsben tartom – felelem a fotót dédelget-
ve.
 Viccnek szánom, de nem vagyok benne biztos, hogy tényleg az.
– Szavadon foglak! Azt akarom, hogy ezzel a képpel temessenek
majd el.
Felnevetek, és a füzetembe dugom a fényképet.
–  Köszönöm. De tényleg. Nagyon tetszik. És… na jó, talán egy
nap elmegyek majd megint búvárkodni. Talán. Még meglátjuk.
Quint vigyora kiszélesedik.
– Látod? Meggyőző vagyok.
Ismét megindul az ajtó felé, de megállítom, és inkább a büféhez
sietek.
– Mit csinálsz? – szól utánam.
– Megkérdezem, beszélhetnénk-e a főnökkel. Hátha lefoglalhat-
juk ezt a helyet a gálára.
– Most? Nem lehetne holnap?
– Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! – csiripelem.
De amikor bérlésről meg közösségi eseményekről kezdek el be-
szélni, a büfé pultja mögött álló fiú értetlenül néz rám, és azt feleli,
hogy a főnöke nincs most bent, talán próbáljam meg felhívni, vagy
ilyesmi.
– Én megmondtam – szólal meg Quint, ahogy az ajtó felé indu-
lunk.
– Pff! Egy próbát megért.
Bár még világosban érkeztünk, azóta már lement a nap, és a fő-
utca most a fákra és az ikonikus százéves épületek tetejére aggatott
égősorok ragyogó fényében tündököl. Időközben feltámadt a szél,
ide-oda rángatja a pálmákat a fejünk felett. Sűrű felhőréteg takarja
a csillagokat. Úgy tűnik, mégiscsak megérkezett a vihar.
Összefonom a karomat. Eszembe sem jutott kabátot hozni.
Quint a homlokát ráncolva figyeli a szelet.
– Biciklivel jöttél?
– Aha, erre van.
– Az enyém is.
 Végigsietünk a járdán, a fejünkre hullik az első néhány eső-
csepp.
– Szóval mikor lesz a következő… – Quint elhallgat, majd: – gála-
tervező találkozónk?
Felmerül bennem, hogy talán randit akart mondani.
– Holnap? – vetem fel. – Reggel felhívom a mozit, és ha sikerül
lefoglalni, akkor elkezdhetünk a marketingen dolgozni.
– Részemről rendben.
Szinte még be sem fejezi a mondatot, amikor igazán rákezd az
eső. A kövér, ritkás cseppek hirtelen viharos felhőszakadásnak ad-
ják át a helyüket. Meglepetten felkiáltok, és beugrom a legközelebbi
előtető alá. Quint behúzódik mellém, aztán csendben állunk, figyel-
jük, ahogyan a víz megtölti az elvezetőcsatornát, tócsába gyűlik a
járdán, elárasztja a lefolyókat. Az a néhány autó az utcán lelassít,
alig látszik a fényszórójuk a viharban.
Megdöbbent a heves esőzés, csak akkor eszmélek rá, hogy dide-
regve átkaroltam magamat, amikor Quint magához húz, és elkezdi
a vállamat dörgölni. Megfeszülök. Kis híján kisül az agyam.
– Prudence – szólal meg, mire felnézek rá. Elakad a lélegzetem.
Még sosem álltam hozzá ilyen közel. Még egyetlen fiúhoz sem áll-
tam ennyire közel. De azonnal látom rajta, hogy máson jár az esze,
mint nekem. Aggodalmas képet vág, a szemöldökét összevonja. – El-
megyek a menhelyre.
– Mi? – kérdezem.
Még ilyen közelről is szinte kiabálnunk kell, hogy halljuk egy-
mást a zuhogó esőben.
– Valószínűleg közelebb vagyunk, mint bármelyik önkéntes, és…
szeretnék ránézni az állatokra. Korábban is voltak már gondjaink a
megrekedő vízzel ilyen hatalmas viharokban. Biztos minden rend-
ben lesz, de azért csak jobb, ha odamegyek. Viszont először szeret-
ném, ha rendben hazaérnél. Odafussunk a biciklikhez?
Tágra nyílik a szemem, ahogy eszembe jutnak a kinti medencék.
Elképzelem, hogy a víz elönti az udvart, látom magam előtt az ott
ragadt, riadt állatokat.
– Igen – kiáltom. – Én is veled megyek.
 
 

19
A szó magyar jelentése: udvariatlan, goromba, undok.
20
Miért kell ilyen undoknak lenni?
 Harmincnyolc

Bicikliztem már esőben, de ekkora zuhéban még sosem. Ritka az

ilyesmi Fortuna Beachen, és azt hiszem, még sosem láttam ekkora
vihart. Mintha taposóaknákat kerülgetnénk, nem tócsákat, az elve-
zető felé zubogó víz több alkalommal is azzal fenyeget, hogy kiso-
dorja alólam a biciklit. Szerencsére nem vagyunk messze. Még a vi-
harban is kevesebb mint negyedóra alatt odaérünk. Az időjárás mi-
att kiürülnek az utak, ez is gyorsít a tempónkon.
Lehajítjuk a bicikliket a parkolóban, és az ajtóhoz rohanunk.
Quintnek van kulcsa, így hamarosan már zihálva tépjük le ma-
gunkról a sisakot odabent.
Bőrig áztunk. Úgy érzem, vizesebb vagyok most, mint amikor a
tengerben úsztunk. Hamarosan már didergek a légkondicionált
épületben.
De nincs értelme megszárítkozni. Quint egyenesen az udvarra
siet, az összebújó állatok sötét halmoknak tűnnek a helyükön.
A menhelyet dombok lábánál alakították ki, és azonnal megér-
tem, miért akart Quint mindenképpen idejönni. Az udvar hátsó fe-
lében már áll a víz, nincs hova elfolyjon.
Az állatok nagy része riadtan összezsúfolódott. Persze az is le-
het, hogy próbálják átaludni ezt az égszakadást, nem tudom megál-
lapítani, melyik.
De olyan állatok is vannak, amik úgy érzik, hogy ez a legjobb,
ami történhetett velük. Egy csapat oroszlánfóka úgy pancsol a víz-
ben, mintha most eresztették volna be őket a világ legjobb aqua-
parkjába.
– Mit csináljunk? – kérdezem. – Be kell vinnünk őket?
–  Lunát és Lennont igen – válaszolja Quint. – Szerintem nekik
még nincs elég vastag zsírrétegük, hogy megvédje őket idekint. A
többiek rendben lesznek, de a medencéket ki kell ürítenünk.
Feltételezem, hogy nem a víz miatt aggódik, hiszen mégiscsak
tengeri állatokról van szó, hanem a benne úszó faágak és egyebek
miatt, amiket az esővíz sodort magával. Nagy a sérülésveszély.
Bólintok, és munkához látunk.
Én felkészítem odabent az egyik állást, hogy be tudjuk vinni Lu-
nát és Lennont. Örömmel engedelmeskednek, amikor egy hatalmas
műanyag léccel beterelgetem őket az ajtón. Quint odakint marad,
az épülethez közelebb eső elkerített állásokba viszi az állatokat a
csordultig telt medencékből.
Pokrócot kerítek Lennonnak és Lunának, nehogy kihűljenek.
Nem volt olyan hideg az eső, de most, hogy idebent vannak, szeret-
ném őket mihamarabb megszárítani. Megkeresem a játékaikat is,
hátha attól jobban érzik majd magukat, de hiába dobom be hozzá-
juk, nem törődnek vele. Luna Lennonra fekszik, a nyakát a társa fe-
jéhez dugja. Nem tudom eldönteni, hogy fél-e, vagy csak fáradt.
Legalább biztonságban vannak. Bezárom a kapujukat, és már
félúton járok a hátsó ajtó felé, amikor különös bugyborékoló hang
üti meg a fülemet. Körbefordulok, próbálom kideríteni, honnan
jön, aztán a legközelebbi fal felé pillantok. Az az állás épp üres.
A padló közepén lévő lefolyó az.
Jön fel a víz odalentről.
Tágra nyílik a szemem.
–  Quint! – kiáltom. Megfordulok, végigrohanok a folyosón, és
épp akkor vetődöm ki az udvarra, amikor Quint becsukja a kerítést
az utolsó áthelyezett állatok mögött. – Quint, a lefolyók! A… Jön fel
a víz és… Mit csináljunk?
Egy pillanatra homlokráncolva néz rám, aztán elrohan mellet-
tem, hogy a saját szemével is lássa, mi történik. Aztán már telefonál
is az anyukájának. Zihálva magyarázza, hogy itt vagyunk a menhe-
lyen, biztonságos helyre vittük az állatokat, de jön fel a víz a csator-
nából. Hallom Quint anyukájának nyugodt hangját a vonal másik
végéről, elmagyarázza a fiának, mit csináljon.
Pontosan ott találjuk a mobilgátakat az ajtókhoz és a dugókat a
lefolyókhoz, ahol Rosa szerint lenniük kell. A következő pár perc-
ben teljes a káosz, Quinttel ide-oda rohangálunk az épületben, be-
dugaszoljuk az összes lefolyót. Az egyik legújabb betegünk, egy ele-
fántfóka épp azon alszik, és hosszasan tipródom, vajon otthagyha-
tom-e, hogy ő tartsa vissza a vizet, de végül Quinttel úgy határo-
zunk, hogy felébresztjük. Odébb tessékeljük, aztán bedugaszoljuk a
lefolyót.
Teljesen kimerülök, mire biztonságossá tesszük a menhelyet, és
minden állatról gondoskodunk. Mintha maratont futottam volna.
Egy kifejezetten nedves maratont.
– Felhívom megint anyámat – szólal meg Quint. Hozzám hason-
lóan ő is kifulladt. – Megkérdezem, tehetünk-e még valamit.
Bólintok.
–  Én körbejárok még egyszer, megnézem, mindenki rendben
van-e.
A cipőm csúszkál, csikorog a linóleumon, miközben ránézek az
állatokra az állásokban. A többségük alszik, nem is törődnek a vi-
harral, de Lennon és Luna ébren van. Luna még mindig rongyba-
baként fekszik Lennonon, az uszonyával eltakarja a szemét.
Kinyitom a kaput. Mindketten megriadnak. Lennon a csempé-
hez szorítja az uszonyát, próbál beljebb kúszni a sarokba, de így,
hogy Luna rajta fekszik, mozdulni sem tud. Most látom először fél-
ni őket. Általában felkapják a fejüket, amikor valamelyik önkéntes
megjelenik, és kajára számítanak. Bánom, hogy nem hoztam ma-
gammal pár halat.
– Sziasztok! – mormolom közelebb lépve.
 Folyamatosan emlékeztetnem kell magamat, hogy még mindig
vadállatok. Akár veszélyesek is lehetnek, főleg akkor, ha megijed-
nek.
De nem mozdulnak, miközben leülök melléjük a vizes csempé-
re. Magamhoz húzok egy kissé leeresztett strandlabdát, és feléjük
gurítom. Lepattan Lennon orráról. Meglepetten rázza a fejét. Sötét
van idebent, de nem annyira, hogy ne láthatta volna. Romlott volna
a látása az elmúlt pár napban?
Luna legurul róla, aztán mindketten felém csúsznak. Luna meg-
böki a combomat, és pár percig simogatom őket.
–  Nem semmi eső van odakint, mi? – Próbálok nyugodtan be-
szélni. – De semmi baj. Idebent biztonságban vagytok. És örülök,
hogy vigyáztok egymásra.
Az eső továbbra is a tetőt veri, de úgy tűnik, kezd egy kicsit
alábbhagyni a zuhogás.
– Prudence? – visszhangzik Quint hangja a hosszú folyosón.
– Itt vagyok hátul!
Felállok, mire az oroszlánfókák azonnal összebújnak.
Quint aggodalmas arckifejezéssel ér el hozzánk, de az állatok
láttán azonnal ellágyulnak a vonásai.
–  Bár erősebb lenne idebent a fény! – szólal meg. – Milyen re-
mek kép lenne!
–  Ahhoz azért elég jó, hogy megosszuk, nem? Lehet, hogy van,
aki kíváncsi, hogy bírjuk ezt a vihart.
Quint bólint, és előhúzza a telefonját. Amikor felvillan a vaku,
Luna ismét eltakarja a fejét az uszonyával, Lennon pedig értetlenül
felnéz Quintre.
– Mit mondott anyukád?
– Most már minden rendben lesz. Többet nem nagyon tehetünk
addig, amíg alább nem hagy a vihar. Örül, hogy itt vagyunk. Ő is
ide akart jönni, de mindent elöntött a víz, és nem tűnik biztonsá-
gosnak kocsiba ülni. Azt mondta, jobb, ha itt maradunk, amíg elvo-
nul a vihar.
Kisétálok Luna és Lennon állásából.
– Jobb, ha én is felhívom a szüleimet – felelem a recepció felé in-
dulva, ahol leraktam a telefonomat és a hátizsákomat, amikor ide-
értünk.
A telefon kétszer cseng ki, aztán anyukám frusztráltan beleszól.
Azt feltételezem, hogy miattam aggódik, de nem. Ellie, akit nyolc-
kor már próbáltak lefektetni, még mindig ébren van, nagyban el-
lenkezik az altatás ellen. Hallom, hogy visít a háttérben. Anya azt
feltételezte, hogy én még mindig a főutcán vagyok, hogy behúzód-
tam az Encantóba. Elmagyarázom, hogy Quinttel eljöttünk a men-
helyre az állatok miatt, és némi habozás után anya felajánlja, hogy
eljön értem.
Kedves tőle, főleg, hogy hallom, milyen kimerült.
– Nem kell – felelem. – Nem gond. Majd itt kivárom a vihar vé-
gét.
–  Jól van, drágám. Valószínűleg az lesz a legjobb. Vigyázz ma-
gadra, jó?
– Oké, anya. Felhívlak, ha van valami.
Leteszem, aztán megfordulok, és…
Szemben találom magamat Quinttel.
Az ajtóban áll, néhány lépésnyire tőlem.
Félmeztelenül.
Egy kopott, kék törülközőt tekert a derekára, egy másikkal a ha-
ját törli.
Felkiáltok.
– Te jóságos…! Mi a…? Miért…?
Lángoló arccal megpördülök. Könyökkel leverem a táskámat a
recepciós asztalról, hangos csattanással ér földet, kicsúsznak a tol-
laim meg a nyirkos füzeteim.
Bár már háttal állok Quintnek, szorosan le is hunyom a szeme-
met.
 – Hova lettek a ruháid?
Pillanatnyi csend áll be, majd… Quint elveszíti az önuralmát.
Hangos nevetésben tör ki, és képtelen abbahagyni. Összevont
szemöldökkel hallgatom a röhögését és azt, hogy levegő után kap-
kod.
Egy idő után a döbbenetem és a zavarom bosszúságba vált.
Megacélozom magam, és hátrafordulok annyira, hogy haragos
pillantást lövellhessek felé a vállam felett. Mintha észre sem venné.
A falnak dőlt, alig kap levegőt. Könnyek csíkozzák az arcát. Szó sze-
rint sír a nevetéstől.
–  Bocsi – zihálja, amikor úrrá lesz a hisztérián. – Csak… az ar-
cod! Istenem, Pru! – Letörli a könnyeit. – Sajnálom. Nem akartalak
megijeszteni. De… ugye láttál már félmeztelen pasikat korábban?
Jártál már a parton, igaz?
– De ez most más!
Toppantok. Hisztisen. Gyerekesen. De nem érdekel. Miért áll itt
szinte teljesen meztelenül?
Quint arcán továbbra is derű játszik, de legalább már nem ne-
vet ki.
– Mitől más? – kérdezi, egyértelmű, hogy húzza az agyamat.
Mert az, és kész, vágnám rá szívem szerint.
Mert azok mások, nem te.
Megköszörülöm a torkomat.
– Csak megleptél. Nem gond. Minden rendben.
– Nem traumatizáltalak, ugye?
– Az majd még kiderül.
Visszafordulok felé, de képtelen vagyok a szemébe nézni. In-
kább a szatirikus, A cápa ihlette poszterre meredek.
– Szóval mihez kezdtél a ruháiddal egész pontosan?
–  Betettem őket a szárítóba. Épp fel akartam menni, hogy hoz-
zak magunknak önkéntespólót.
Óóó! A szárító. Teljesen megkönnyebbülök a gyakorlatias válasz
hallatán. A mosó- és a szárítógépet az állatok pokrócaihoz és törül-
közőihez használjuk, eszembe sem jutott, hogy a saját ruhánkat is
betehetnénk.
– Értem. Oké. Remek ötlet.
Quint átnyújt egy törülközőt, és dörgölni kezdem a hajamat.
– Lehozom a pólókat – jelenti be.
Azért még hallom, hogy fel-felnevet felfelé menet.
Bemegyek a kis mosókonyhába, ahol a mosógép és a szárító
van, és becsukom magam mögött az ajtót. Olyan érzés lehámozni a
vizes pólómat és a farmeremet, mintha egy második bőrréteget
húznék le magamról. A melltartóm és a bugyim is nedves, de túl-
élem. Behajítom a cuccaimat a szárítógépbe. Quint pólóján és nad-
rágján landolnak. A csudába, de fura ez az egész! Megint elpirulok.
Lekapok egy másik törülközőt a polcról, és strandkendőként
magamra tekerem. Aztán beindítom a szárítógépet, és csak állok
ott, hallgatom a zúgást, a puffanásokat, azon merengek, mitévő le-
gyek. Nem fogom egy szál törülközőben illegetni magamat Quint
előtt, de legalább fél óra, mire megszáradnak a ruháink.
Amint ezt végiggondolom, villódzni kezd a lámpa.
Felpillantok.
Ismét villan egyet, majd elalszik.
Olyan sűrű sötétség telepszik rám, mintha egy fekete lyukba ke-
rültem volna. A szárítógép csikorogva leáll. A nehéz, vizes ruháink
még egyszer, utoljára puffannak egyet. Kísérteties csend honol a
menhelyen, csak az épület oldalát verő heves eső és egy-egy aggo-
dalmas csaholás töri meg.
– Prudence?
A törülközőt markolva kinyitom az ajtót, és kidugom a fejem a
folyosóra. Quint felém sétál, a telefonja zseblámpafunkciójának a
fénye övezi. Pólót szerencsére vett már fel, de a derekán még min-
dig ott a törülköző.
– Minden rendben? – kérdezi.
 – Igen. Az áram…
– Tudom. Tessék! – nyújt át egy sárga pólót.
– Van generátor?
– Nem hiszem.
Visszahúzódom a mosókonyhába, és én is bekapcsolom a telefo-
nomon az elemlámpát. Halvány fehér fénybe vonja a helyiséget,
miközben felhúzom a pólót, és szoknyaként megkötöm a törülközőt
a derekamon.
Elfintorodom. Hiába kötöttem meg a törülközőt a csípőmön, ki-
látszik az egyik combom. Nem mehetek ki így.
Eszembe jut, hogy van egy csomó pokróc is a mosógép mellett.
Kioldom a törülközőt, és inkább egy pokrócot csavarok magamra.
Máris jobban érzem magam: ez rendesen eltakarja a csípőmet, és a
bokámon is túl lóg. Egy kicsit hal- és tengervízszaga van, mert álta-
lában az állatoknál van az állásokban. Nem olyan rég még totál un-
dorítónak tartottam volna, de most hálás vagyok érte. Egyébként is,
sokszor én mosok a nap végén, úgyhogy tudom, hogy a törülköző-
ket és a pokrócokat is rendszeresen tisztítjuk.
Felkapom a telefonomat, és kinyitom az ajtót.
– Hogyan tovább? – kérdezem, aztán rádöbbennek, hogy Quint
a táskámat szorongatja.
A vállpántjánál fogva nyújtja felém.
– Leverted a recepción – magyarázza. – Gondoltam, hátha szük-
séged van rá.
– Köszi.
Elveszem tőle, de látom rajta, hogy zavarja valami.
– Mi a baj?
Megköszörüli a torkát, és átnyújt még valamit. Még két valamit,
ami azt illeti. Egy halványsárga borítékot, ami kiszakadt, és egy fe-
héret, tele pénzzel.
– Ezek is kiestek.
– Ó! – Nagyot nyelek. – A pénz a szüleimé…
 Úgy érzem, el kellene magyaráznom neki. Fura, ha valaki ennyi
pénzt hord magánál. De… nem akarom elárulni neki, mi történt a
zálogházban. Nem akarom, hogy tudja, a szüleim kénytelenek elad-
ni a cuccainkat. Egész nap sikeresen kerültem ezt a gondolatot, de
valahányszor eszembe jut, görcsbe rándul a gyomrom. Az aggoda-
lomtól. A bűntudattól. Egész nyáron a menhely megmentésével tö-
rődtem. Nem inkább a saját családomnak kellett volna segítenem?
Végül nem mondok Quintnek semmit, csak visszateszem a pénzt
a táskám egyik oldalzsebébe, ahová alapból raknom kellet volna, és
behúzom a cipzárt. Igazából Quintnek semmi köze az egészhez.
De a sárga boríték még mindig a kezemben van, és Quint
összevont szemöldökkel figyeli.
– Anyám egy ilyen köszönőlevelet írt múlt hónapban a támoga-
tóink egy részének, a te javaslatodra – magyarázza. – Segítettem fel-
bélyegezni a borítékokat…
Egyértelműen azért mondja ezt el nekem, hogy jelezze, tudja, mi
van a borítékban. Mintha próbálna vallomást kicsikarni belőlem.
És talán igaza is van. Nem lett volna szabad kinyitnom, megtar-
tani meg aztán főleg nem.
Felsóhajtok.
– Dr. Jindal ejtette el a múltkor, amikor behozta a leveleket. Fel-
vettem, és amikor megláttam, kinek címezték…
Megfordítom, hogy Quint is lássa Grace Livingstone nevét meg a
postai bélyegzőt, miszerint a címzett ELHUNYT.
Felismerés fut végig az arcán.
– Maya nagymamája.
– Tudom, hogy nem lett volna szabad kinyitnom, de… – Elhallga-
tok. De egészen pontosan mi? Úgy éreztem, az univerzum akar
mondani valamit? Megrázom a fejemet. – Nem lett volna szabad ki-
nyitnom. Sajnálom.
Quint elveszi az üdvözlőlapot, és egy pillanatig szemlátomást té-
pelődik. De aztán halovány mosoly ül ki az arcára.
 – Én is kíváncsi lettem volna. Majd azt mondom anyának, hogy
én nyitottam ki, mert egy iskolába járok a címzett unokájával. Sze-
rintem megértené.
Csordultig telik a szívem. Erre igazán nem számítottam.
– Köszönöm – suttogom.
Pillanatnyi csend után megváltozik a hangulat. Quint arcára
könnyed, nyugodt mosoly ül ki.
– Éhes vagy? – Hüvelykujjal a lépcső felé bök. – Van egy csomó
negyeddollárosom az automatához. Ehetünk Pringlest gyertyafény-
ben.
– Milyen romantikus! – felelem. – De kétlem, hogy az automaták
működnének áram nélkül.
Quint arca megrándul.
– A fenébe! Igazad lehet. Egyébként fogalmam sincs, van-e gyer-
tya valahol.
Vállat vonok.
– Menjünk, nézzük meg!
 Harminckilenc

A pihenőszobában áttúrjuk a fiókokat. Tele vannak evőeszközzel,

irodaszerekkel és mindenféle, az elmúlt egy évtizedben felhalmo-
zott éttermi szórólappal. Végül találunk két doboz tortagyertyát és
egy gyufát. Quint egy dekorációs célt szolgáló, homokkal és kagyló-
héjakkal teli tálba dugja a gyertyákat, majd meggyújtja őket. Még
sosem láttam olyan szülinapi gyertyákat, amik tovább égve marad-
tak volna, mint ameddig az ember elénekli, hogy boldog szülinapot,
éppen ezért úgy sejtem, nem fognak sokáig kitartani, de egyelőre
kellemes és szokatlanul vidám hangulatot teremtenek, miközben
odakintről továbbra is a szelet és az esőt halljuk. Mindkettőnk tele-
fonja merül, szóval úgy döntünk, jobb, ha nem pocsékoljuk az ak-
kumulátorok üzemidejét.
A szekrényeket áttúrva egyfajta pikniket rendezünk. Találunk
egy nyitott zacskó, megpuhult burgonyachipset, egy zacskó sós kré-
kert, mogyoróvajat, egy doboz Cheeriost meg némi mályvacukrot.
Bár korábban viccnek szántam a dolgot, most, hogy leülünk a
hosszú konferenciaasztalhoz, tényleg romantikusnak tűnik a dolog.
A vihar odakint az ablakokat rázza, idebent gyertyafény ragyog.
És tulajdonképpen tényleg itt ragadtunk… kettesben.
– Gondolod, hogy egész éjszaka itt leszünk? – kérdezem.
Próbálom leplezni a hangomban csendülő reményt. Mert hát, az
borzalmas lenne, nem igaz? Ki akar a hideg, kemény földön aludni,
ha otthon, biztonságban is tölthetné az estét a kellemes, meleg
ágyában?
 Mégsem sietek sehova.
– Nem tudom. Ha így megy tovább… – Quint az ablakra pillant. –
Nem valami rózsás a helyzet. Aggódtak a szüleid?
– Minden rendben. Azt mondták, maradjak a vihar végéig.
Quint bólint.
– Végül is tudunk a lenti takarókból valami ágyfélét csinálni. Le-
het, hogy nem lesz olyan nagyon kényelmes, de…
– Rosszabb is lehetne.
Ami igaz. Van tető a fejünk felett, van mit ennünk. Egészen me-
leg is van. Jelenleg fényforrásunk is akad, bár a gyertyák nagyon
gyorsan égnek.
– Legalább van gabonapelyhünk – jegyzem meg, és bekapok egy
marékkal.
Az első gyertya kialszik, a füst hosszan gomolyog az árnyékok
között. Mindketten a homokba szúrt kis gyertyakollekciót figyeljük.
Szinte mind csonkig égett már.
– Talán tartalékolhattuk volna őket – szólal meg Quint.
– Van valahol esetleg elemlámpa?
Quint elgondolkozik.
– Az lenne a logikus.
Ismét kutatni kezdünk, a telefonunk akkumulátorát merítve át-
túrjuk az összes szekrényt, fiókot és tárolóhelyiséget, amit csak ta-
lálunk. Végül sikerrel járunk. Találunk öt zseblámpát a mentőhálók
és egyebek mellett, de csak háromban működnek az elemek. Ha
már odalent vagyunk, annyi pokrócot veszünk magunkhoz,
amennyit csak elbírunk, aztán visszatérünk a pihenőszobába. Az
asztalt az egyik szekrénysorhoz toljuk, ezzel nyerünk annyi helyet,
hogy kiteríthessük a pokrócokat, és fekhelyet készítsünk belőlük.
Felmerül bennem, hogy talán két külön ágyat kellene csinálnunk,
de… nem szólok semmit, ahogy Quint sem.
– Mit csinálnál, ha nem épp itt lennél? – kérdezi Quint.
– Aludnék?
 – Tényleg? De hát még éjfél sincs!
– Korán kelős típus vagyok.
– Nem lep meg.
Leül a hevenyészett ágyunkra, és felteker pár törülközőt, azok
szolgálnak párnaként a háta mögött. Némi habozás után leülök az
ágy másik végébe, Quinttel szemben. Elég közel vagyunk egymás-
hoz ahhoz, hogy bensőségesnek tűnjön a helyzet, főleg a plafon felé
irányított zseblámpa fényében, de elég messze is ahhoz, hogy úgy
tehessek, mintha nem lenne tök kínos az egész.
– Oké – szólal meg Quint ismét –, ha nem aludnál, akkor mit csi-
nálnál?
–  Nem tudom. A gálát tervezném? Gondoskodnék róla, hogy
minden tökéletesen alakuljon?
Quint úgy csettint a nyelvével, mintha meg akarna szidni.
– Felmerült már benned, hogy esetleg túlteljesítesz?
Felhúzom az orromat.
– Jude rendszeresen emlékeztet rá, igen. De nem tudok mit csi-
nálni. Mindig akad tennivaló, és nem akarom beérni kevesebbel,
már ha érted, mire gondolok. Miért elégedjek meg valami közép-
szerűvel? Persze, nehéz eldönteni, hogy mikor elég, és hogyan
osszam be az időmet. Mint most, a nyáron. Annyit törődtem a
menhellyel, hogy szinte egyáltalán nem dolgoztam a biológiapro-
jekten.
–  Nekem is eszembe jutott már a dolog – feleli Quint csillogó
szemmel. – Reménykedtem benne, hogy már elfelejtkeztél róla.
– Határozottan nem felejtkeztem el róla. Továbbra is valami zse-
niálisat szeretnék csinálni. Ami azt illeti, eszembe jutott, hogy talán
a gálán keresztül bemutathatnánk, hogyan segítheti a környezetvé-
delmet az ökoturizmus. De még úgy is több tudományra lenne
szükség, ezért elakadtam. Végül inkább félretettem a dolgot, hogy a
menhelyre meg az adománygyűjtésre koncentráljak, pedig tudom,
hogy azzal, hogy várok vele, csak még több stressznek teszem ki
magamat.
– Mi? Te? Álljunk csak meg egy percre! – Quint összeesküvőn fe-
lém hajol. – Azt akarod mondani, hogy te, Prudence Barnett… halo-
gatsz valamit?
Úgy ejti ki, mintha valami borzalmas dolog lenne, és még hitet-
lenkedő képet is vág mellé.
Akaratlanul is felnevetek a drámai hang miatt, pedig tényleg
idegesít a tudat, hogy pár hét múlva be kell adni a javított feladatot.
– Határozottan nem – felelem nyomatékosan. – Csak… rengeteg
kutatómunkát végeztem.
– Aha, hát persze. – Quint rám kacsint, mire a szívem újabb vad
dobszólóba kezd. – Csak hogy tudd, amikor halogatok valamit, ne-
kem is mindig az a kifogásom, hogy kutatómunkát végzek.
– Nem halogatom a feladatot. Ezt a szót nem ismerem. De igaz,
ami igaz, nehéz beadandót írni a vadvilág megmentéséről, ha az
ember… tudod… akár segíthet is megmenteni a vadvilágot.
Quint fogai megvillannak, óriási mosolyra húzódik a szája.
– Ebben teljesen egyetértünk.
Ennek hallatán eszembe jut valami. Olyasmi, ami döbbenetes
módon egészen idáig egyszer sem fogalmazódott meg bennem.
Felidézem, amikor többször is megpróbáltam karmikus igazsá-
got szolgáltatni Quint tettei miatt a nyár elején. Amikor nem volt
hajlandó segíteni a biológiaprojektben, mert „más dolga volt”, meg
amikor elkésett a főutcai találkozónkról. Annyira dühös voltam rá.
Biztos voltam benne, hogy önző és lusta. Pedig nem így volt. Tény-
leg más dolga volt. Fókákat etetett. Tengeri vidrákat mentett.
Ezért sült el balul az összes próbálkozásom. Büntetés helyett az
univerzum megjutalmazta őt. Jegyet kapott a szorgalmi feladatára
Mr. Chaveztől. Talált egy húszdollárost.
Az orrom előtt volt a magyarázat, mégsem láttam. De az univer-
zum igen. Az univerzum tudta az igazat.
– Mi az? – kérdezi Quint, és rádöbbenek, hogy egészen idáig őt
bámultam.
Elpirulok, megrázom a fejemet.
–  Semmi. Elbambultam. – Beletelik egy pillanatba, mire felidé-
zem, miről beszélgettünk idáig. – A lényeg az, hogy… Ne érts félre,
továbbra is fontosnak tartom, hogy átírjuk a beadandót, és javít-
sunk a jegyünkön. Nem ronthatok az átlagomon, különben nem
vesznek fel a legjobb egyetemre.
– Hová akarsz menni?
– A Stanfordra – vágom rá. – Vagy a Berkeley-re. Mindkét helyen
nagyon jó gazdaságtudományi képzés van.
Quint elfintorodik.
– Gazdaságtudomány? Megnézted a legunalmasabb szakok listá-
ját, és csak ez előzte meg a politológiát?
– Már elnézést, de a gazdaságtan lenyűgöző dolog! Annak a pszi-
chológiája, hogy miért és hogyan költik az emberek a pénzüket,
hogy miért mennek csődbe bizonyos vállalkozások, míg mások vi-
rágzanak… És egy gazdaságtudományi diploma szinte minden terü-
leten hasznos lehet, úgyhogy bármit akarok is később csinálni, se-
gítségemre lesz. – Elgondolkozva hümmögök. – Néha azon gondol-
kozom, hogy ha valamelyik szülőmnek lenne egy kis affinitása az
ilyesmihez, akkor sokkal könnyebb életük lehetne. Sosem akarok
úgy aggódni a pénz miatt, mint ők.
Eszembe jut az a rengeteg pénz a táskámban. Az ezüst étkészlet
a zálogházban. Nagyot nyelek.
– Ezt megértem – feleli Quint. – Anya nem akarja, hogy ilyesmi
miatt fájjon a fejem, de ezt hiába is várja tőlem. A szenvedélye a
menhely, csak közben ebből él. Ha csődbe megyünk… – Nem kell
befejeznie. Vajon mit csinálna Rosa, ha nem a menhelyet irányíta-
ná? – De a pénz nem minden. Nagyon keményen dolgozik, és ren-
geteg nehézség árán tudunk csak fennmaradni, de szerintem nem
akarna mást csinálni.
Nem válaszolok. Persze, a pénz nem minden… de azért fontos.
El sem tudom képzelni, hogy olyan keményen dolgozzak, mint Rosa
vagy akár a szüleim, és mégis ilyen keveset profitáljak belőle, nem
számít, mennyire szeretem a munkámat.
–  Hadd találjam ki! – szólalok meg oldalra billentett fejjel. – Te
eddig egyáltalán nem gondolkoztál azon, mit és hol tanulnál szíve-
sen.
– Azért azt nem mondanám, hogy egyáltalán nem – feleli egy ki-
csit védekezően. – Lehet, hogy nincs ötéves tervem, mint egyesek-
nek…
– Tízéves terv.
– Elnézést! – Quint a szemét forgatja. – De jelenleg szinte biztos
vagyok benne, hogy kihagyok egy évet az egyetem előtt.
Elszörnyedve levegő után kapok, mire Quint egy pillanatra
őszintén aggodalmasnak tűnik.
–  Kihagynál egy évet? Ne már! Ez valójában azt jelenti, hogy
vagy túl lusta vagy az egyetemhez, vagy nem tudsz dönteni, hogy
hová mennél.
– Hé! Ne már! – Rám mutat. – Csak azért, mert neked más a ter-
ved, még ez sem rossz dolog.
– De hát csak elodázod az elkerülhetetlent! Ha egyetemre akarsz
menni, akkor menj egyetemre! Miért szórakoznál, miért pocsékol-
nál el egy egész évet az életedből, hogy… Európában utazgass, vagy
más klisés dolgot csinálj, amitől szerinted annyira „érett” leszel
majd egy évvel később.
Idézőjelet formálok az ujjaimmal a levegőben.
Quint összefonja a karját.
– Csak hogy tudd, a kutatások alapján azok az emberek, akik ki-
hagynak egy évet az egyetem megkezdése előtt, jobban teljesítenek.
Összehúzom a szememet, nem győzött meg.
– Nézz csak utána! – teszi hozzá szelíden.
– Nem akarom, hogy lemerüljön a telefonom – morgom.
–  Inkább nem akarod beismerni, hogy talán igazam lehet. Már
megint.
– Majd meglátjuk! – Fújok egyet. – Szóval, mit akarsz csinálni az
egyévnyi lustálkodás alatt? Mondd, hogy nem Európát akarod be-
járni!
– Ausztráliát. Szeretnék búvárkodni a Nagy-korallzátonynál, mi-
előtt túl késő.
Elkerekedik a szemem. Elgondolkozom a szavain.
– Oké, ez igazából egészen menő cél.
–  Tolmácsolnék Prudence-nyelvről: Zseniális ötlet, Quint! Min-
denképpen tedd ezt!
A fejemet csóválom.
– Lassan a testtel! Ehhez nem kell egy egész év. Miért nem mész
oda a nyári szünetben?
Quint mocorogni kezd, megigazítja a törülközőt a háta mögött.
Keresztbe teszi a lábát a bokájánál, aztán meggondolja magát.
–  Nem csak annyit akarok, hogy kibérelem a felszerelést, eltöl-
tök egy napot a korallzátonynál, aztán lehúzom a bakancslistámról.
Hanem… – Habozik, már-már komoly képet vág. – Szóval… a valódi
tervem, ha annyira kíváncsi vagy rá, az, hogy megszerzem a búvár-
igazolványt, és az egy év alatt elkészítem a portfóliómat. A… fotós
portfóliómat. – Egy szöszt piszkál a pokrócon. – Az egyetemen sze-
retnék művészetet és formatervezést tanulni. Talán fotós speciali-
zációval. Idővel a víz alatt készítenék fotókat, de ahhoz elég drága a
felszerelés, és nagyon jó ösztöndíjra lenne szükségem. Azt pedig
csak úgy kapom meg, ha…
Nem fejezi be, de már én is rájöttem az összefüggésre.
– Ha remek portfóliód van.
– Az egy dolog, hogy itt, a menhelyen fotókat készítek az állatok-
ról, de ha több víz alatti tapasztalatom lenne, amikor jelentkezem,
az szerintem nagyon sokat segítene.
Rámeredek. Ő valamiért már nem néz a szemembe. Ismét hatal-
masat változik a véleményem Quintről.
 – Egy nap akár még a National Geographicba is bekerülhetsz.
Elvigyorodik, ráncok gyűlnek a szeme sarkába, ahogy végre fel-
néz rám.
– Álmodozni, persze, szabad, de… Az ő fotósaik a legjobbak kö-
zül kerülnek ki. Nem hiszem, hogy képes lennék valaha…
–  Dehogynem! Így is lesz – jelentem ki meghökkentően mély
meggyőződéssel. – Annyira tehetséges vagy!
A hajába túr.
–  Á! Legfeljebb átlagos. De tényleg nagyon szeretem, szóval…
majd meglátjuk.
–  El sem hiszem, hogy beszóltál itt a tízéves tervemre, amikor
neked is végig megvolt a magad titka!
Láthatóan még mindig zavarban van, megmozgatja a vállát.
– Furcsa ilyesmiről beszélni. Mármint… azt mondani másoknak,
hogy búvárkodni akarsz a Nagy-korallzátonynál, és aztán víz alatti
fotózásból élnél? Elég elrugaszkodott álom.
– Dehogyis! Mármint, valakinek ezzel is kell foglalkoznia, külön-
ben sosem készült volna el az a sok menő dokumentumfilm a bi-
zarr tengeri élőlényekről, amiket Mr. Chavez megnézetett velünk.
– Igaz. Ez jó érv. – Már-már hálásan ragyog a szeme. – Ez is egy
olyan dolog, amit nagyon szeretek benned, Prudence. Igazi optimis-
ta vagy.
–  Inkább realistának tartom magamat, aki hajlandó keményen
dolgozni.
Elvigyorodik.
– Még jobb.
Felhevül az arcom. Most én sütöm le a szememet, az ujjaimat a
puha takaróba fúrom. Felhúzom és átkarolom a térdemet.
– Hinnem kell, hogy elég szorgalommal és erőfeszítéssel bármit
el lehet érni. És tudom, hogy nevetségesen maximalista vagyok, és
igen, valószínűleg mindent túlteljesítek. De nekem csak ennyi ju-
tott, úgyhogy… jobb, ha kihasználom.
 – Hogy érted azt, hogy csak ennyi jutott?
Megrándul az arcom. Hallgatnom kellett volna. Egy részem arra
késztet, hogy hátráljak ki a beszélgetésből, hogy mondjam azt, nem
számít, csak locsogok itt összevissza, de… felbátorodom attól, hogy
félhomályban ülünk, az eső zuhogásból dallamos kopogásba váltott
odakint, és Quint bevallotta az eddig titkolt nagy álmát. Vagy ha
nem is felbátorodom, de legalább úgy érzem, hogy nem baj, ha az
ember néha sebezhető egy kicsit.
– Vegyük például Jude-ot – szólalok meg, gondosan megválogat-
va a szavaimat. – Ő annyira kedves. Mindenki szereti. Bárkivel jól
kijön. Tudom, hogy én nem vagyok olyan. És ott van Ari, ő annyira
tehetséges, annyira szenvedélyesen szereti a zenét. Én nem szere-
tek semmit ennyire szenvedélyesen, leszámítva azt, hogy nagyon
szeretnék sikeres lenni. Kihozni magamból a legjobbat. Tervezge-
tek, összeszedett vagyok, és ha egy tanár beadandót írat velünk, ak-
kor megírom a lehető legjobb anyagot, amit valaha is látott. Ha gá-
lát kell szervezni, akkor olyan bulit csapok, amit soha senki nem fe-
lejt el. Ez nekem is megy. És ha le tudok nyűgözni másokat, akkor
talán nem fogják észrevenni, hogy nem vagyok sem szellemes, sem
gyönyörű, sem olyan, akivel… jól lehet szórakozni.
Elhallgatok, és a karom mögé rejtem az arcom alsó felét. Alig hi-
szem el, hogy kimondtam mindezt. Ugyanakkor jó érzés beismerni,
hogy a magabiztosságom valójában elterelő hadművelet. Azzal pa-
lástolom a mélyben meglapuló félelmet.
– Hát – szólal meg Quint úgy, mintha ő mondott volna túl sokat
–, azt azért nem mondanám, hogy… nem vagy gyönyörű.
Félig nevetésnek, félig köhögésnek tűnő hang tör ki belőlem.
Felnézek Quintre, de gyorsan el is kapom a pillantásomat.
– Kettős tagadás, roppant meggyőző.
Felnyög.
– Neked nem lehet megfelelni!
–  Egyébként meg – folytatom, ügyet sem vetve rá –, nem bókot
akartam kicsikarni belőled. De azért… köszönöm? Azt hiszem…
– Tudom, hogy nem. – Megköszörüli a torkát, és úgy érzem, őt is
ugyanúgy feszélyezi ez a beszélgetés, mint engem. – De mondanom
kellett valamit. Még sosem láttalak ennyire gátlásosnak semmivel
kapcsolatban. És komolyan gondolom. Tényleg…
Elhallgat.
Hevesen rázom a fejemet.
– Nem kell ilyeneket mondanod. Ne érts félre, nem az, hogy ocs-
mánynak tartom magam, vagy ilyesmi, de… egész nyáron forró-
nadrágos, bikinis lányok vesznek körbe. Tudom, hogy nem nézek ki
úgy, mint ők.
Quint hümmög, de nem tudom eldönteni, hogy egyetért-e ve-
lem, vagy sem. Amikor ismét megszólal, arra számítok, hogy megis-
métli ugyanazt a bókszerűséget: Nem mondanám, hogy nem vagy
gyönyörű. És igen, még mindig lángol az egész testem ezektől a sza-
vaktól. De ennél százszor jobb dolog hagyja el a száját. Olyasmi,
amit azt hiszem, még soha senki nem mondott nekem.
– Ha számít ez valamit, szerintem kifejezetten szórakoztató tár-
saság vagy. Legalábbis akkor, ha nem kritizálod minden egyes sza-
vamat és tettemet. – Gödröcskék jelennek meg az arcán. – Ami azt
illeti, nagyon jól szórakoztam veled ezen a nyáron.
Egymásra meredünk az elemlámpa fényében, az eső az ablako-
kon kopog. Elszorul a torkom. Meglepő módon könnyek szöknek a
szemembe, és remélem, elég sötét van ahhoz, hogy Quint ne vegye
észre. Nem tudhatja, fogalma sem lehet róla, milyen jólesik, hogy
ezt mondta. Hogy tudom, őszintén így gondolja.
– Egyébként meg… – Hangosan megköszörüli a torkát, megmoz-
dul a lába, egyik bokáját a másikra teszi. – Óriási szemöldököm
van.
Felhorkantok, és azonnal a szám elé kapom a kezemet.
– Mi van?
–  Igen. Ha esetleg nem vetted volna észre. – Felém hajol, az
egyik szemöldökére mutat. – Közelebb jöhetsz, ha ellenőriznéd.
– Ööö… Láttam már, de köszi.
–  Igen, pont ez az! Mindenki látta. Még az űrlények is látták a
Marson.
Felnevetek.
– Quint…
– Ne, meg se próbáld azt mondani, hogy nem olyan rossz a hely-
zet! Van otthon tükör. Tisztában vagyok az igazsággal. – Drámai só-
hajt hallat, majd ismét a szekrénynek dől. – Gyerekkoromban meg-
kértem anyukámat, hogy segítsen kiszedni.
– Ne már!
– De bizony. Nem volt hajlandó segíteni. Előadta a szokásos „így
vagy tökéletes” anyai dumát. Úgyhogy belopóztam a fürdőszobába,
elcsentem az egyik csipeszét, és kihúztam egy szálat. Csak egyetlen-
egyet. Annyira fájt, hogy elsírtam magamat. Komolyan, miért szen-
vednek ezzel a lányok?
– Ezt a kérdést én is gyakran felteszem magamnak.
– A lényeg, hogy képtelen voltam folytatni, amitől csak még ke-
servesebben sírtam, aztán anya rám talált, és megkérdezte, hogy
mégis mi ütött belém. Hiszen csak a szemöldökömről van szó. De az
a helyzet, hogy iszonyú gonosznak tűnök tőle. Aggódtam, hogy min-
denki szemétnek fog tartani, és senki sem akar majd barátkozni ve-
lem.
Elszorul a mellkasom az együttérzéstől.
–  Amikor elmeséltem ezt anyának, azt mondta, hogy… akkor
mosolyogjak. Mert az ember nem tűnhet gonosznak, ha mosolyog. –
Felfelé görbül a szája széle, de egyfajta bánat ül az arcán a történet-
től. – Megszívleltem a tanácsát. Azóta próbálok én lenni a srác, aki
mindig mosolyog. Jobb, mintha a gonosz szemöldökű srác lennék –
nevet fel egy kicsit önkritikusan.
A lehető legnagyobb szemétládának érzem magam, amiért kigú-
nyoltam Quintet a szemöldöke miatt a karaokeesten sok-sok héttel
ezelőtt.
Már nem is emlékszem, miért mondtam ilyen rémes dolgokat.
Hiszen tetszik a szemöldöke. Annyira kifejező! Felvonja, amikor
viccelődik. Összevonja, amikor bosszús. Na jó, amikor rám harag-
szik, akkor azért annyira nem tetszik.
Szeretném mindezt neki is elmondani, de bennem rekednek a
szavak. Kiszárad a torkom.
–  A lényeg az – szólal meg Quint ismét –, hogy szerintem min-
denkinek van olyan tulajdonsága, ami zavarba hozza.
– Végül is igen.
Krákogásnak is alig nevezhetem a szavaimat.
Quint a szemembe néz, és egy pillanatig… egy óráig… egy örök-
kévalóságig… egyikünk sem néz félre. Az a hamiskás félmosoly ül
az arcán. Az agyam felmondja a szolgálatot, csak ülök ott
lélegzetvisszafojtva, csapdába esve.
Quint pillantása egyetlen röpke másodpercre a számra siklik.
Összerándul a gyomrom. Mintha végtelenül messze ülnénk egy-
mástól.
Quint mély levegőt vesz, én pedig képtelen vagyok megmozdul-
ni, várom, hogy mondjon valamit, a nevemet, bármit…
De amikor megszólal, hadar, dőlnek belőle a szavak. Idegesnek
tűnik.
– Beszéljünk valami másról? A gáláról? A biológiaóráról? Vagy…
iskolai kirándulásról, ilyesmi?
Megnedvesítem az ajkamat. Ezek valóban biztonságosabb té-
mák, és egyértelműnek tűnik, hogy egyikünk sem fog mostanában
elaludni.
– Még ki kellene találnunk, mi legyen a nyeremény a tombolán –
vetem fel.
– Igaz. Tényleg. Valami felbecsülhetetlen értékű, amit azért meg-
engedhetünk magunknak.
Jó néhány percig morfondírozunk. Quint felvet pár dolgot, pél-
dául azt, hogy Ari írhatna egy dalt az illetőnek. Vagy a nyertes meg-
hívhatná a legközelebbi barátait a következő állat szabadon eresz-
tésére, egyfajta zárt körű buli lenne. Mind jó ötlet, tele lehetőséggel,
de valahogy egyik sem az igazi…
Körbenézek a pihenőszobában, hátha homlokon csókol a mú-
zsa, és megakad a pillantásom a hálóba gabalyodott tengeri teknő-
sön a sok szemét közt.
Levegőért kapok.
– Quint!
– Mi az?
Felpattanok, szorosabbra kötöm a takarót a derekamon, miköz-
ben keresztülvágok a helyiségen.
– Ezek! A fotóid!
Nem túl lelkesen, de ő is feláll.
– A fotóim?
–  Igen! Mi lenne, ha készíttetnénk pár egyedi nyomatot a men-
hely betegeiről? Mindegyiket aláírhatnád és beszámozhatnád.
Olyan gyönyörűek, tökéletesen átadják a menhely lényegét. Min-
denki odáig lenne érte!
– A mindenit, Pru! Milyen kedves lány vagy te! – Hiába viccelő-
dik, látom, hogy zavarba hoztam a dicsérettel. – De ne már! Ezek a
képek túl nyomasztóak. Senki sem akarná őket.
Elgondolkozom.
– Igen, tényleg nyomasztóak. De nagyon sok műremek nyomasz-
tó. És ezek a képek érzelmeket váltanak ki az emberből. Elkapod
ezeket a pillanatokat, érzéseket… – A szívemre teszem a kezemet,
eszembe jut, hogy elszorult a torkom, amikor először megláttam
ezeket az állatokat a képeken. – Szívszaggatóak a képek, de őszinték
is, és a lehető legnyersebben közvetítik, miért olyan fontos a men-
hely. Tudom, hogy nem eladásra készítetted őket, de azért egy tom-
bola más lenne… Mit szólsz?
Homlokráncolva nézi a képeket a falon.
 – Nem is tudom. Mármint, örülök, hogy szerinted jól sikerültek,
de… ezek csak… – Vállat von. – Lehangolóak. Egyébként sem va-
gyok valami nagy művész. Senki sem fizetne értük.
– Szerintem tévedsz. Biztos vagyok benne, hogy tévedsz. – Esdek-
lő mozdulattal megragadom a karját. Megfeszül. – És pont eléggé
személyesek is. Tökéletes lenne!
Quint elhúzza a száját. Azt hiszem, beadja a derekát, de valójá-
ban nem győztem meg.
– Esetleg felírhatjuk a talán listára.
Az ajkamat biggyesztem.
–  Jól van. A te alkotásaid. Nem dönthetem el én, hogy mihez
kezdj velük. – Leeresztem a kezemet, és a fejemet csalódottan ingat-
va visszafordulok a bekeretezett fényképekhez. – Azt csinálsz, amit
csak akarsz.
Quint nem válaszol.
Várok, arra számítok, hogy engedni fog. Hogy széttárja a karját,
és azt mondja: jól van, Prudence, nyertél! Használd a nyomorult fo-
tókat, ha ennyire fontos számodra!
De egyre nyúlik a csend.
Végül odapillantok rá.
Engem figyel, ragyog a szeme az elemlámpa halvány fényében.
– Mi az? – kérdezem.
Szólásra nyitja a száját, de habozik. Két másodpercig. Ötig. Az-
tán…
– Azt csinálok, amit csak akarok?
Azonnal gyanakodni kezdek. Összehúzom a szemem.
– Az észszerűség határain belül.
Quint hirtelen kifújja a levegőt.
– Ahhoz egy kicsit már késő.
Már épp rákérdeznék, mégis miről beszél, amikor lehajtja a fe-
jét, és az enyémhez érinti a száját.
Megdermedek.
 Az összes gondolatom kereket old, nem marad más, csak a men-
tális statikus zaj.
Bizsereg az ajkam. Quint épphogy csak hozzám ér. Tétován. Bi-
zonytalanul. Aztán már el is húzódik. Félig leeresztett szemhéjjal fi-
gyel, a reakciómra kíváncsi.
De… képtelen vagyok reagálni. Levegőt is alig kapok.
Quint Erickson megcsókolt.
Aggodalmas kifejezés ül ki az arcára. Olyan hangosan nyel, hogy
még én is hallom.
– Egy ideje már… szerettem volna ezt megtenni – szólal meg.
Egyfajta magyarázat lenne? Mentség? Aztán még inkább elhú-
zódik, összevonja a szemöldökét, azt a csodálatos szemöldökét, és
látom rajta, hogy zavarba jött, hogy rosszulesik neki ez az egész,
és… mégis miért nem tudok megmozdulni?
– De ha nem kellett volna… Talán rosszul értelmeztem… Ööö… –
Védekezően felhúzza a vállát. – Kérjek bocsánatot?
–  Ne! – Nagy nehézségek árán préselem ki magamból ezt az
egyetlen szót. Nagyon szeretném, ha elhallgatna, ha nem
visszakozna, ha nem nézne úgy, mint aki hibát követett el. – Csak…
csak megleptél. Ennyi.
Lassan felemeli és leereszti a fejét, már-már gépies a bólintás.
– Jól van. És ez egy kellemes meglepetés volt, vagy…?
Felnevetek, hirtelen rádöbbenek, mekkora őrület ez az egész.
Quint. Quint megcsókolt.
Megcsókolt engem.
– Pru…
Nem hagyom, hogy befejezze. Megragadom a vállát, és én is
megcsókolom őt.
 Negyven

– A tanév utolsó előtti napján.

– A tanév utolsó előtti napján? – ismétlem döbbenten. Próbálom
felidézni, hogy mégis mi volt olyan különleges a tanév utolsó előtti
napjában. De aztán a fejemet rázom. – Nem, az nem lehet! Ez nem
igaz, mert az utolsó napon kaptuk meg a jegyünket Mr. Chaveztől,
és akkor azt mondtad, hogy csak egy mazochista lenne hajlandó ve-
lem együtt dolgozni a biológiaprojekten a nyáron.
– Hát igen. Nem akkor jöttem rá, hogy tényleg tetszel. Akkor még
borzalmas embernek tartottalak. De a tanév utolsó előtti napján
lettél az a borzalmas ember, akivel azért szívesen csókolóznék.
Elképedek.
– Quint! – fakadok ki az arcomat a tenyerem mögé rejtve. – Most
komolyan!
Vállat von.
– Te kérdezted!
Kitör belőlem a nevetés, közben még mindig lángol az arcom. A
takarókon ülünk. Azóta sem jött vissza az áram, pedig a viharból
már csak szitáló eső maradt. Quint átkarolja a vállamat, olyan ter-
mészetes ez a pozíció, mintha már ezer éve így csinálnánk.
Fogalmam sincs, hány órája ülünk itt. Már túlestünk azon a
hagymázas állapoton, amikor minden iszonyúan viccessé válik,
meg azon, amikor csupa őszinte gondolatok hangzanak el, és most
mindketten álmosak vagyunk, ásítozunk, mégsem vagyunk hajlan-
dóak lehunyni a szemünket. Nem akarom, hogy véget érjen ez az
éjszaka.
– És mi jött be annyira? Az elképesztően részletes makett a főut-
cáról, vagy…
– A karaoke, nyilván.
Felnyögök.
– Ó! Akkor volt a karaokeest, tényleg! Amikor… – Megérintem a
fejemet hátul, ahogy eszembe jut az esésem. Aztán hitetlenkedő pil-
lantást vetek Quintre. – Bejönnek az agyrázkódást szenvedő lá-
nyok?
– Őszintén nem tudom, mi az, ami bejön. – Szórakozottan körö-
ket rajzol a felkaromra. – De volt benned valami… nem is tudom.
Volt egy pillanat, amikor úgy megmozgattad a válladat… – Megis-
métli a mozdulatot. – Meg ez a rúzs… – Az arcomhoz emeli a szabad
kezét, a hüvelykujját gyengéden az ajkamhoz nyomja, pedig telje-
sen biztos, hogy egy ilyen este után már semmi sem maradt a rú-
zsomból. Megborzongok. – Általában nem vagyok odáig a sminkért,
de az a rúzs… Az utóbbi időben épp ilyen árnyalatról álmodtam.
– Csak viccelsz!
– Fura?
Ráncok gyűlnek a szeme sarkába, és szeretném elmondani neki,
hogy az elmúlt nem is tudom, hány órában kiejtett szavai mind
roppant furák voltak.
– Lehet, hogy egy kicsit fura – ismerem el. – De nem panaszko-
dom.
Elvigyorodik, és a számra siklik a tekintete. Kezdem felismerni,
hogyan néz, mielőtt megcsókolna. A tenyerébe veszi az arcomat.
Lehajtja a fejét, én pedig felemelem a sajátomat, hogy félúton talál-
kozzunk. Duzzadt az ajkam. Huszonnégy órával ezelőtt még sosem
csókolóztam. Most a végtelenségig csókolnak.
–  Te jössz! – szólal meg Quint, miután elhúzódik, és az enyém-
nek dönti a homlokát. – Mikor akartál először megcsókolni?
Lehunyom a szemem, próbálom felidézni. Nehéz elképzelni,
hogy volt olyan időszak, amikor nem akartam megcsókolni.
– A búvárkodásnál.
– Ez az! – bokszol Quint a levegőbe. – Tudtam, hogy bejöttem ne-
ked aznap. Éreztem. – Csettint egyet. – Az ugyanaz a nap volt, ami-
kor segítettem megmenteni azt a tengeri vidrát is, ugye? Hű, micso-
da napom volt! – Vágyakozva sóhajt, mintha valami öregember len-
ne, aki épp felidézi a régi szép időket, amikor még élete teljében
volt, pedig csak pár hete történt a dolog. – Egészen varázslatos volt
végignézni, ahogyan életedben először búvárkodsz. Még sosem lát-
talak olyan boldognak, mint akkor.
Elmerengek.
– Nem is igazán boldog voltam, inkább lenyűgözött a látvány.
– Nem, nem. Boldog voltál. Már látom rajtad, ha az vagy.
– Ó! Miből?
– Látszanak a gödröcskéid. – Felcsillan a szeme, mintha az agya-
mat akarná húzni, de nyugodt, jámbor arckifejezést vág. – Amikor
gúnyosan mosolyogsz, nem látszanak annyira.
Hatalmasat dobban a szívem, képtelen vagyok elfojtani a vigyo-
romat. Zavarba jöttem, de nagyon boldog vagyok.
– Látod? – lök meg vállal. – Mint most!
Visszalököm. Aztán megakad a pillantásom az egyik ablakon, és
pislogok egyet.
– Nézd, Quint! Látod, amit én látok?
Elfordítja a fejét, és beletelik egy kis időbe, mire rájön, hogy mi-
ről beszélek. Hajnalodik. Épp csak rávetül a fény az ablakokra. Még
nem süt a nap, de már ígéri, hogy fog. Halvány, zöldesszürke fény
hasít keresztül a szitáló esőn.
– Mennyi az idő? – kérdezi.
Ösztönösen előkapná a telefonját, de aztán rájön, hogy mindket-
tőnk telefonja iszonyú régen lemerült már.
Az órámra pillantok.
– Mindjárt hat.
 Egymásra nézünk, rádöbbenünk, hogy egész éjszaka ébren vol-
tunk. És úgy tűnik, végre teljesen elvonult a vihar.
Hazamehetünk.
– Mondanám, hogy menjünk el palacsintázni – szólal meg Quint
–, de úgy sejtem, a legtöbb vendéglőben elvárják, hogy nadrág le-
gyen az emberen.
Kuncogva nekidőlök, a vállába fúrom az arcomat. Ha lett volna
egy kis eszünk tegnap este, felakasztjuk a ruháinkat. Mostanra va-
lószínűleg már megszáradtak volna, legfeljebb egy kicsit nyirkosak
lennének. De még mindig a szárítógépben vannak, nyilván tovább-
ra is facsarni lehet belőlük a vizet.
– Pedig annyira jól hangzik a palacsinta – felelem.
Átkarol. A nyakamhoz érinti az ajkát, épp a fülem alatt.
Megfeledkezem a palacsintáról, ahogy minden másról is.
Csakhogy pár másodperccel később ajtó csapódik odalent.
Mindketten összerezzenünk.
A zaj nyilván felébresztett néhány állatot is, mert a fókák csa-
holni kezdenek, a vidrák felnyüszítenek.
Aztán Rosa hangja csendül:
– Quint? – kiáltja.
Összenézünk. Egy kicsit csalódottak vagyunk, de aztán kibonta-
kozunk egymás karjából.
– Idefent vagyunk, anya! – kiáltja vissza Quint, miközben mind-
ketten felállunk, és megigazítjuk a pólónkat, megnézzük, tart-e még
a csomó a skót szoknyaként viselt törülközőn és a pokrócruhán,
ahogy nagyjából éjjel három óta utalunk a rögtönzött ruháinkra.
Halljuk, hogy Rosa felkocog a lépcsőn. Ide-oda ugráló fehér fény
előzi meg, és amikor megérkezik a pihenőszobába, olyan gyorsan
fordítja felénk a telefonját, hogy mindkettőnket elvakít vele. Quint-
tel felkiáltunk, magunk elé emeljük a karunkat, mintha hirtelen
napfénybe kerülő vámpírok lennénk.
Rosa leereszti a telefonját.
 –  Kidőlt az egyik fa az utcában, magával sodorta a vezetékeket
is. Láttam, hogy már dolgoznak a kijavításán. Egész éjjel áram nél-
kül ültetek itt?
–  Igen – erősíti meg Quint. – Nem sokkal azután ment el, hogy
ideértünk.
Rosa együttérző torokhangot hallat.
– Szegény gyerekek! Ha tudtam volna…
Elhallgat, mert hát mit is tehetett volna? Mentőcsapatot küld ér-
tünk?
– Minden rendben. – Quint megdörgöli a szemét. – De nem sokat
aludtunk.
–  Egyáltalán nem aludtunk – javítom ki. – Negatív mennyiségű
alvással kellett beérnünk az éjszaka folyamán.
Quint felnevet, mire én is kuncogásban török ki. Az álmatlan-
ságtól fáradt elménk szerint van valami nagyon vicces ebben a
mondatban.
Rosa kissé aggodalmasan járatja közöttünk a pillantását.
– Jól vagyunk – győzködi Quint.
– Remekül vagyunk – teszem hozzá.
Aztán el is pirulok, mert rögtön azon agyalok, vajon mennyire
árulkodik a remek szó arról, mivel töltöttük az éjszakát. Vajon a re-
mek automatikusan azt jelenti, hogy hét órán keresztül mindenféle
vallomásokat tettünk és csókolóztunk? Annyira… nagyon… sokat…
csókolóztunk!
És valahogy…
…mégsem…
…eleget…
…csókolóztunk.
– Ránéztél már az állatokra? – kérdezi Quint, pedig mindketten
hallottuk, hogy az anyukája még csak most jött meg.
– Nem. Gondoltam, először megnézem, rendben vagytok-e.
– Nincs véletlenül külső akkumulátorod? – kérdezem, felemelve
a lemerült telefonomat. – Fel kellene hívnom a szüleimet.
– Sajnos nincs. De használhatod a lenti telefont.
A homlokomat ráncolom.
– De hát nincs áram.
Rosa úgy fest, mint aki próbálja visszafojtani a nevetését.
– Ez igaz, drágám. De a vezetékes telefonok áram nélkül is mű-
ködnek.
– Mi? Ez meg hogy lehetséges? – Eltátom a számat, aztán Quint-
hez fordulok. – Te tudtad?
A fejét rázza, épp olyan döbbentnek tűnik, mint amilyen én va-
gyok.
– Fogalmam sem volt róla. Tisztára, mintha…
– Varázslat lenne!
Széttárja a karját, úgy kiáltja:
– Varázslat!
Megint vihogni kezdek.
Rosa megköszörüli a torkát.
–  Jól van. Prudence, menj, hívd fel a szüleidet! Quint… miért
vagy törülközőben?
– Teljesen átáztak a ruháink a viharban. Odalent vannak a szá-
rítóban, de az ugye nem működik.
–  Hacsak! – kapok levegő után. – A szárítógépek is működnek
áram nélkül?
– Nem – válaszolja Rosa.
Csalódottan csettintek.
Lemegyek a recepcióra, és felhívom a szüleimet, hogy minden
rendben, hamarosan hazamegyek, és lemerült a telefonom. Anya
emlékeztet, hogy legyek óvatos a biciklivel, még mindig víz alatt
vannak az utak, de ezt leszámítva mintha nem aggódna túlzottan.
Néha úgy érzem, ez a legidősebb gyerek – vagy esetünkben Jude-
dal gyerekek – sorsa. Nem babusgatnak, nem viszik túlzásba az ag-
gódást, nem járkálnak fel-alá éjszaka álmatlanul, ha kimaradunk.
Gondoskodunk saját magunkról. Most különösen hálás vagyok
ezért az önállóságért. Ha anya ragaszkodott volna hozzá tegnap es-
te, hogy eljön értem a tomboló viharban, lemaradtam volna életem
legcsodásabb éjszakájáról.
Ahogy leteszem a telefont, esetlenül dobbanó lépteket hallok a
lépcsőn. Quint a mosókonyhába viszi azt a rengeteg pokrócot, amin
ültünk. Amint észrevesz, megtorpan. Borzas a haja, egy kicsit puf-
fadt az arca attól, hogy egész éjjel nem aludtunk.
Rámosolygok. Hirtelen szégyenlősnek érzem magamat. Pont
ugyanolyan félénken, de lelkesen visszamosolyog.
Legszívesebben kikapnám a kezéből az egyik pokrócot, a fe-
jünkre teríteném, és…
Elsötétedik a pillantása, mintha pontosan tudná, mi jár a fejem-
ben. Mintha nem bánná.
De ekkor meghallom, hogy Rosa is lefelé tart, és Quinttel elhúzó-
dunk egymástól.
– Segítsek? – kérdezem.
– Van még pár pokróc odafent.
Épp elhaladok Rosa mellett a lépcsőn, amikor hirtelen kigyul-
ladnak felettünk a fények, és ahogy működésbe lép a légkondicio-
náló és a hűtő a pihenőszobában, a technológia örök zúgása
visszatér a falak közé.
– Ó! – mosolyodik el Rosa vidáman. – Máris jobb.
Nem, vágnám rá szívem szerint. Egyáltalán nem jobb.
De csak visszamosolygok rá, és felmegyek összeszedni a pokró-
cokat. Mire beérem Quintet a mosókonyhában, már működik a szá-
rítógép, Quint pedig a plédjeinket hajtogatja. Igazából nem piszko-
sak, úgyhogy nincs értelme kimosni őket. Lehajítom a többit a föld-
re, a kupac tetejére, és segítek neki. Fogalmam sem volt, hogy képe-
sek vagyunk ilyen bonyolult tangót járni a tekintetünkkel. Felné-
zek, mire elkapja a pillantását. Aztán ő néz fel. Összefonódik a te-
kintetünk. Mindketten elfordulunk.
 Quint nagyot nyel.
– Szóval… mi a terved mára?
Legszívesebben azt mondanám, hogy: A nap további részében
apránként végiggondolom majd az elmúlt éjszakát, szételemzem
minden egyes szavadat, felidézem minden egyes érintésedet, és addig
olvadozom minden egyes csókunk emlékétől, míg nem marad belő-
lem más, csak egy Prudence alakú tócsa.
De valójában azt felelem:
– Hazamegyek, lezuhanyozom, aztán valószínűleg megpróbálok
aludni pár órát.
– Jó terv – feleli, pedig úgy néz rám, mintha tudná az igazat.
Nem akarok aludni. Soha többé. Mi van, ha az álom elmossa
mindazt a csodát, ami kettőnk között történt?
A pokrócok elpakolása után kimegyünk az udvarra, hogy meg-
nézzük, hogy viselték az állatok az éjszakát. Elég korán van, egyik
önkéntes sem jött még be, hogy megkezdje a műszakját, úgyhogy
hármasban vagyunk Rosával. Ő már keményen dolgozik, egy part-
vissal a süllyesztett medencékbe söpri a vizet a tócsákból.
Az udvaron hatalmas rendetlenség uralkodik, főleg ott, ahol a
víz elárasztotta a betont. A fókák akár úszkálhatnának is, ha nem
lenne ennyi mocsok. Mindenütt gallyak, faágak, pálma- és egyéb le-
velek, sőt, még szemét is lebeg itt-ott, mert a szél felborította az
egyik szemetest. A drótkerítés egy részét szétnyomta egy óriási ág.
– Beletelik majd pár napba, mire mindent helyrehozunk – szólal
meg Rosa, miközben egy pillanatra felhagy a munkával, és a part-
vis nyelére támaszkodik. – És az a kerítés… Remélhetőleg a biztosí-
tó kifizeti.
– Más kár nem keletkezett? – kérdezi Quint.
–  Egyelőre nem láttam semmi egyebet. És úgy tűnik, mindenki
rendben van. Ez a legfontosabb. – Felénk fordul, aggódó anyai pil-
lantást vet ránk. – Mindketten kimerültetek. Felhívok pár önkén-
test, megkérdezem, be tudnának-e jönni. Menjetek haza, pihenje-
tek!
– Kibírom – feleli Quint, és úgy lendíti a karját, mintha a végtag-
jainak mozgatása bizonyítaná, hogy képes a munkára.
– Én is! – utánzom le a mozdulatot.
Rosát hidegen hagyja a dolog.
–  Menjetek haza! – szól ránk határozottan. A lábunkra siklik a
pillantása. – Csak előbb vegyetek fel nadrágot.
Mindketten nevetésben törünk ki. Alig tudjuk visszafojtani. Ro-
sa a szemét forgatva elhesseget bennünket.
Épp megfordulnánk, hogy visszamenjünk, amikor Quint elkapja
a kezemet.
– Nézd!
Követem a pillantását. Egy csapat oroszlánfóka új játékot talált
ki: teljes sebességgel az egyik óriási tócsához vágtáznak, hason
csúsznak rajta, és végül hatalmas csobbanással megérkeznek a me-
dencéjükbe. Felfedezték a csúszdázás örömeit.
Mind felnevetünk. Döbbenet, mennyire emberi a játékuk.
–  Hát – szólal meg Quint –, jól érzik magukat. Legalább ennyi
haszna volt a viharnak.
– Végül is igen – szorítom meg a kezét.
Visszabotladozunk a mosókonyhába. Egy kicsit még mindket-
tőnk nadrágja nyirkos, de úgy vagyok vele, hogy egy kis biciklizést
kibírok benne. Quint a fürdőszobába viszi a cuccait, hogy átöltöz-
zön.
Mire felöltözöm, és magamra csatolom a sisakomat, a nap is elő-
bukkan a horizonton. Egy kicsit még húzom az időt a parkolóban.
Képtelen lennék búcsú nélkül elmenni. Talán még egy csók belefér-
ne, mielőtt hazaindulok.
A következő pillanatban Quint kiront az épületből, nála van a
hátizsákom.
– Ezt majdnem itt hagytad.
Tágra nyílik a szemem, mert nemcsak a Nagyon Fontos Gálás fü-
zetem van benne… hanem a szüleim pénze is a zálogházból. Elszé-
gyellem magam, mennyire figyelmetlen voltam, de annyi minden
történt, nem csoda, hogy kiment a fejemből.
– Köszi! – felelem, aztán elveszem a táskát, és magamra kapom.
Mindkettőnk biciklije vizes és csupa sár, tegnap este csak úgy le-
hajítottuk őket. Quint a pólója szélével letörölgeti az enyémen a
nyerget, pedig a nadrágom is vizes.
– Milyen előzékeny valaki! – szólalok meg.
Vigyorogva átadja a biciklit. Kitámasztom. Ő is felállítja a saját-
ját, aztán ugyanúgy tesz.
Ellentétes irányba kellene indulnunk, ami azt jelenti, hogy…
egyikünk sem mozdul.
– Szóval… – szólal meg Quint.
– Szóval…
Nyúlik a pillanat, mindketten idétlenül, álmosan mosolygunk.
Megszorítom a kormányt.
– Köszi, hogy elvittél a filmre. És… minden mást is.
Quint mosolya kiszélesedik a minden más hallatán.
– Megismételhetnénk valamikor.
Elgondolkozva hümmögök.
–  Ragadjunk ott egy állatmenhelyen az év legdurvább vihará-
ban kaja és áram nélkül?
– Pontosan.
Felé hajolok.
– Ki nem hagynám.
Megragadja a tincseket a tarkómon, és megcsókol. Néhány röp-
ke pillanatra csak az ajkunk létezik, az ujjaink, a szívverésünk…
Aztán elveszítem az egyensúlyomat. A biciklim eldől, rázuhan
Quintére. Én magam is kis híján a földön kötök ki, de Quint a vál-
lamnál fogva megtámaszt. Alig kapunk levegőt, de már nevetünk.
– Na jó, talán tényleg ideje hazamennünk – ismeri el.
Még egyszer gyorsan, visszafogottan az enyémhez préseli a szá-
ját, de a mozdulatban további csókok ígérete lapul. Hamarosan sort
kerítünk rájuk. Legalábbis nagyon remélem. Aztán felállítja a bicik-
liket, és még mielőtt meggondolhatná magát, átveti a lábát a saját-
ján.
Én is ugyanígy teszek.
– Holnap találkozunk? – kérdezem.
– Igen.
Rákacsintok.
– Szép álmokat!
Aztán elrúgom magam, és tekerni kezdek. A szívem repes a
mellkasomban, zavarosak és ködösek a gondolataim, de közben te-
le vagyok energiával. Bódult, mégis boldog vagyok. Nevetve teszem
meg a hazafelé vezető utat.
 Negyvenegy

Azonnal elalszom – épphogy csak köszönök a családomnak, bedo-

bom a nyirkos, undorító ruháimat a szennyeskosárba, felveszem a
pizsamámat, és már be is zuhanok az ágyamba. Arra kelek, hogy
Jude a vállamat rázza.
– Pru, anya azt mondta, keltselek fel!
Felnyögök, a karommal eltakarom a szememet.
– Mégis miért?
– Mert ha tovább alszol, sosem fekszel le ma este, és örökre elto-
lódik az alvási ciklusod.
Felhúzom az orromat.
– Ha nem is örökre, legalább egy hétre! Gyerünk, már órák óta
alszol.
– De még mindig álmos vagyok.
– Túléled. Nem akarsz ebédelni?
Óóóó, ebéd! A megkorduló gyomrom válaszol helyettem.
Jude megértően bólint.
– Előszedem a szendvicsnek valót. – Megindul az ajtóhoz, aztán
„figyellek ám!” mozdulattal előbb a szeméhez emeli az ujjait, majd
rám mutat. – Ne aludj vissza!
– Nem fogok. Ébren vagyok. Már kelek is. Jól van.
De azért beletelik pár percbe, mire kimászok a kellemesen me-
leg takaró alól. Felkapom a telefonomat, amit hazaérkezéskor az
asztalra hajítottam, de továbbra is le van merülve. Hupsz! Bedu-
gom, aztán ránézek az órámra. Majdnem dél.
 Kinyújtóztatom a hátamat. Megdörgölöm a szememet. Köntöst
veszek a pizsamámra. Épp megkötöm az övet, amikor az előző éj-
szaka emlékei egy buldózer erejével megérkeznek.
Quint.
És Quint csókjai.
És Quint szavai.
És Quint mosolya.
És Quint karja.
És… most akkor járunk Quint Ericksonnal?
Nem beszéltünk járásról meg a barát-barátnő dologról, semmi
ilyen hivatalos nem történt. De hogyne lenne hivatalos? Hiszen
már az első randin is túl vagyunk! Mert így utólag elég egyértelmű,
hogy A cápa megnézése randi volt.
Vajon mit csinál most? Alszik? Álmodik? Rólam meg a vörös rú-
zsomról? Meglódul a szívem a gondolatra.
Alig várom, hogy újra lássam. Szívesen felhívnám, de nem ad-
tuk meg egymásnak a számunkat, és nem fogom felhívni a menhe-
lyet, hogy elkérjem Rosától.
Holnap mindketten dolgozunk. Addig majd szenvedek.
Mire leérek a földszintre, Jude már kipakolt egy csomó felvágot-
tat és szószt. Még paradicsomot is szelt, sőt, egy avokádót is, mert ő
ennyire csodás ember.
– Köszi! – hálálkodom, miközben mustárt nyomok egy szelet ke-
nyérre. – Alig ettem valamit tegnap.
Ellie beront hozzánk a nappaliból.
– Pru felébredt! – kiáltja, majd megragad, és a csípőmhöz nyom-
ja az arcát. – Egész éjjel nem voltál itthon! És annyi eső esett!
– Tudom – felelem a fejét simogatva. – Ez volt a legnagyobb vi-
har, amit életedben láttál?
Tágra nyílt szemmel néz fel rám.
– Azt hittem, meg fogsz fulladni!
– Nem. Nem fulladtam meg. Egyébként is, tudok úszni.
 – De nem olyan jól.
–  Hékás! Ezt meg honnan veszed? – Lefejtem a karját a dere-
kamról. – Éhes vagy?
– Nem. – A lábujjain rugózik. – Játszol velem?
Összerezzenek.
– Most nem. Szeretnék enni valamit.
Csalódottan biggyeszti az ajkát.
– Dámázzunk ebéd után! – javasolja Jude. – Menj, szedd elő a já-
tékot!
Ellie izgatottan bólint, aztán elszalad.
Jude megcsinálja a saját szendvicsét, aztán leül az asztalhoz.
– Milyen volt az éjszaka a menhelyen? Van ott egyáltalán ágy?
– Nem, kiterítettünk egy csomó pokrócot a földre.
– Kivel?
Felpillantok rá. Azt hitte, egész éjszaka egyedül voltam? A szüle-
im is ebben a hitben voltak?
– Ööö… Quint is ott volt.
Jude derűsen felvonja az egyik szemöldökét.
– Még valaki?
Nagyot nyelek, és rendezgetni kezdem egymás mellett a pulyka-
és sertéssonkaszeleteket, hogy tökéletes félholdsort alkossanak. Az-
az mindent megteszek, hogy ne kelljen Jude szemébe néznem.
– Persze. Az állatok is ott voltak. Volt, amelyik eléggé megijedt a
viharban. Még az áram is elment.
– Hű! Igazán traumatikus lehetett.
Én nem éppen a traumatikus szót használnám. Elmondjam Ju-
de-nak, mi történt? Általában mindent elmondok neki, de… még so-
sem kellett fiúkról mesélnem neki, és hirtelen zavarban érzem ma-
gamat. Hiába ő az egyik legjobb barátom, mégiscsak fiú. Ráadásul
ismeri Quintet. A saját szemével látta, mennyire nem kedveltük
egymást. Hogyan magyarázzam el, hogy ilyen gyorsan teljesen el-
lentétes irányt vettek a dolgok?
 – Nagy élmény volt – felelem.
Szerencsére nem kell további részleteket megosztanom vele,
mert anya egy kartondobozt a csípőjéhez préselve belép a konyhá-
ba.
– Nem akartok golfozni, ugye, gyerekek?
Mindketten ránézünk.
– Golfozni? – kérdezem, hátha rosszul hallottam.
Jude éppolyan értetlenül néz anyára, mint én.
– Mármint a sportra gondolsz? – kérdezi.
– Ezt nemnek veszem. Vannak ezek a régi golfütőink, még nagy-
apátoktól maradt ránk, de… talán ideje lenne megszabadulnunk tő-
le. Apátokkal próbáljuk egy kicsit rendbe szedni a házat, úgyhogy
ha van bármitek, amit már nem használtok…
Megpaskolja a doboz oldalát, ránk mosolyog, majd távozik.
Nagyot nyelek, eszembe jut a holminkért kapott zálogházi szám-
la.
–  Mindjárt jövök! – vetem oda Jude-nak, és a pulton hagyom a
félig megevett szendvicsemet.
A pénzzel teli boríték még mindig a táskámban van, amit az elő-
szobai padra hajítottam, amikor hazaértem. Emlékeztet a zálogházi
látogatásomra és mindenre, ami előtte történt. Az elveszett fülbeva-
lóra, a fémkeresőző nőre, az adománygyűjtő üvegből hiányzó pénz-
re.
A borítékot két kézzel szorongatva megkeresem anyát. A garázs-
ban találok rá, egy nyirkos ronggyal egy táskányi golfütőt tisztogat.
– Anya… Ez a tiétek.
Meglepetten felnéz.
– Mi ez? – kérdezi, és elveszi a borítékot.
Tágra nyílik a szeme, amikor meglátja benne a pénzt.
–  Beugrottam a zálogházba tegnap reggel, egy barátomnak ke-
restem valamit… de Clark azt hitte, a ti pénzetekért mentem be.
Úgyhogy odaadta. Itt a számla is, ezen rajta van, hogy mit adott el,
és mennyiért… – Habozok, majd hozzáteszem: – Az étkészlet még
nem kelt el, de valaki megvette a szintetizátort.
Visszahajtja a borítékot, majd rám néz, egy pillanatra aggodal-
mas képet vág, de aztán ellágyulnak a vonásai.
–  Csak régi vackok, amiket nem használunk. Olyasmi, amire
már nincs szükségünk. Ezt te is tudod, ugye?
–  Igen. Tudom. – Szorosabbra húzom a köntösömön az övet. –
De szükségünk van a pénzre, igaz?
Anya felsóhajt, majd az egyik golfütőre teszi a rongyot.
– Nem katasztrofális a helyzet, ha erre gondolsz. Elkezdett bein-
dulni az üzlet, hála az égnek, megjött a turistaszezon. Ki tudjuk fi-
zetni a számlákat. Minden rendben.
– De?
Összepréseli az ajkát.
–  Ahogy nőnek a gyerekek, egyre nehezebb elrejteni előlük a
dolgokat!
– Anya!
Bólint, majd a farmerjébe törli a tenyerét.
– Lucy szeretne idén megint focizni és kosarazni is, de ahhoz új
mezek és új cipők kellenek. Penny biciklije még egy nyarat nem bír
ki, és természetesen ott vannak a hegedűleckék is. És Ellie óvodai
nevelői megemlítettek egy tudományos nyári tábort következő hó-
napban, ahova Ellie persze nagyon-nagyon szeretne elmenni… – El-
kapja a pillantását. – Apátokkal mindig szerettünk volna megadni
nektek minden lehetőséget, minden élményt. De az élet drága. Egy
család fenntartása sok pénzbe kerül. És bármennyire szeretjük is a
lemezboltot… nem fogunk belőle meggazdagodni.
Az alsó ajkamba harapok. Nem kellene megkérdeznem, de…
– Anya… Volt már valaha, hogy azt kívántad…
Képtelen vagyok kiejteni a számon.
– Mit? – kérdez vissza. – Hogy bár ne születtetek volna meg?
– Hogy bár ne lennénk ennyien.
 Felnevet.
– A legidősebbnek könnyű ilyet kérdezni! – A farzsebébe dugja a
pénzzel teli borítékot, aztán a tenyerébe veszi az arcomat. – Soha,
Prudence. Te, Jude és a húgaitok sokkal boldogabbá tesztek minket,
mint bármennyi pénz. És… – Elereszt, aztán a golfütőkre pillant. –
Ha elcserélhetek pár régi kacatot arra, hogy a gyerekkorotok egy
kicsit jobb legyen, akkor gondolkozás nélkül megteszem. Ezek csak
tárgyak. De csak egyszer élünk.
Oldalra billenti a fejét, úgy tanulmányoz, mintha arra lenne kí-
váncsi, hiszek-e neki.
És azt hiszem, igen.
–  Átnézem ma a szobámat – jelentem ki. – Biztos van pár hol-
mim, amit oda tudok adni.
–  Csak ha úgy érzed – feleli. – Nem várom el, hogy lemondj a
dolgaidról.
– De szeretnék. Igazad van. Ezek csak tárgyak. – Habozok, elgon-
dolkozok. – Ó, és anya! Jobb, ha szólok… Gálát szervezek a men-
helynek. Egy kicsit puccos dologra gondoltam, adományokat aka-
runk gyűjteni. És már körbekérdeztem pár helyi üzletet, hogy tud-
nak-e ajándékkosarat adományozni a csendes árverésre. Szeretnék
valamit a Ventures Vinyltől is, főleg, hogy a Yellow Submarine a té-
mánk. De megértem, ha nem tudtok adományozni.
Anya arcán vigyor terül szét.
– Nézzenek oda! Mindig is tudtam, hogy igazi vállalkozószellem
vagy!
A szememet forgatom.
– Anya!
– Nem tudok mit tenni ellene, drágám. Nézem, ahogy felnőtök…
– Felsóhajt. – Hát, talán majd egy nap megérted. Mindegy is. Nem
tudom még, hogy belefér-e egy ajándékkosár. Megbeszélem apád-
dal. Jó lehetőség, hogy felhívjuk a figyelmet a boltra. De igazad van.
Tényleg oda kell figyelnünk most, hogy mire költünk, és nem tu-
dom, futja-e jelenleg jótékonykodásra.
– Tudom. Nem is várja el senki. De… – Felemelem az ujjamat. –
Ha már így témánál vagyunk, van pár ötletem az üzlettel kapcsolat-
ban, és Arinak is eszébe jutott néhány dolog. Olyasmi, amivel új vá-
sárlókat csalhatunk be, vagy legalább modernizálhatjuk egy kicsit a
boltot. Talán valamikor leülhetnénk, hogy megbeszéljük.
Elgondolkozva néz rám, a szája sarka épphogy csak felfelé gör-
bül.
– Szerintem mindketten nagyon örülnénk ennek apáddal.
Bólintok.
– Akkor összeírok egy üzleti tervet.
Anya felnevet, aztán visszatér a golfütők tisztogatásához.
– Tégy úgy!
Megakad a szemem az egyik polcon egy dobozon, a nagyma-
mám régi porcelán teáskészlete van benne, térkitöltő védi.
– A teáscsészéket is el akarjátok adni?
Anya követi a pillantásomat.
– Gondolkoztam már rajta.
– Oké… csak ne ma!
Felkapom a dobozt. Anya nem állít meg, nem kérdezi, mit aka-
rok vele, hagyja, hogy becipeljem a házba.
Eleanor a nappaliban van, tornyot épít dámakorongokból, egy
pirosat egy fekete követ.
–  Hé, Ellie! Amíg Jude-dal ebédelünk… nincs kedved teadélutá-
nosat játszani velünk?
A mosolya mindennél többet ér.
 Negyvenkettő

Másnap húsz perccel korábban érkezem, részben azért, mert tény-

leg totál eltolódott az alvási ciklusom. A tegnapi hosszú szunyóká-
lás és a korai fekvés után hajnali négykor már ébren voltam, ami
még nálam is nevetségesen korai.
Nem számít. Volt egy rakás kellemes emlékem, ami lefoglalt, mi-
re végül sikerült kimásznom az ágyból. Egészen hasznosan is töltöt-
tem ezeket a reggeli órákat… már amikor épp nem kötött le a hasz-
talan fantáziálgatás. Vidáman fordulok be a biciklimmel a parkoló-
ba, alig várom, hogy elmeséljem Quintnek, Rosának és a többi ön-
kéntesnek a gálával kapcsolatos új ötleteimet.
És hát… alig várom, hogy újra lássam Quintet. Egy teljes nap el-
telt, és egy részem attól tart, véletlen volt az egész. Talán csak ma-
gával ragadott bennünket a vihar keltette romantikus helyzet. Ta-
lán Quint rám néz ma reggel, és megbánja az egészet.
De valahányszor kételkedni kezdek, eszembe jut, mit mondott
azután, hogy legelőször megcsókolt. Egy ideje már szerettem volna
ezt megtenni.
Nem véletlen volt. Nem tévedés. És képtelen vagyok még egy
percet úgy eltölteni, hogy nem látom, hogy nem csókolhatom meg,
hogy nem bizonyosodhatok meg róla, tényleg valóságos mindez.
Hogy még mindig ugyanannyira bejövök neki, mint ő nekem.
Egyetlen autó áll csak a parkolóban, azt hiszem, Rosáé. A többi
önkéntes még nem érkezett meg. Lerántom magamról a sisakot, és
gyakorlatilag szökdécselve sétálok el az ajtóig.
 A recepció üres, úgyhogy gyorsan körbenézek az udvaron és az
alsó szinten. Senki sincs a konyhában és a mosókonyhában, az álla-
tok is egyedül vannak. Megállok, hogy üdvözöljem Lennont és Lu-
nát, de látom, hogy csak azért érdeklem őket, mert mindjárt jön a
reggeli.
–  Nemsokára visszajövök – suttogom. – Csak előbb látnom kell
Quintet, vagy felrobbanok.
Pont úgy sikkantok fel, mint Penny, amikor bevásárlásnál meg-
lát egy Sadashiv-fotót a kasszasoron az egyik bulvármagazin cím-
lapján. Egy kicsit kínos, de nem fogom vissza magam, gyakorlatilag
kocogva teszem meg a folyosó végéig vezető utat.
– Hahó! Van itt valaki? – kiáltok, pedig még csak a lépcsőn járok.
Épp elhaladok a pihenőszoba mellett, amikor Rosa kidugja a fe-
jét az irodájából, és pislogva rám néz. Zavarodottnak tűnik.
– Prudence!
–  Szia! – nézek rá sugárzó mosollyal. – Tudom, hogy korán jöt-
tem. Quint itt van már?
Egy pillanatig nem felel. Nem mozdul. Aztán megköszörüli a tor-
kát, és a válla felett visszapillant az irodájába.
– Igen – feleli lassan. Megfeszül az állkapcsa, amikor ismét rám
néz. – Ami azt illeti, örülök, hogy még a többiek előtt ideértél. Be-
szélhetnék… beszélhetnénk veled?
–  Persze! Én is szeretnék veletek beszélni! – Lelkesen
összecsapom a kezemet. – Leszerveztem a helyet a gálára! Már-
mint, igazából Quint ötlete volt, szóval nem arathatom le egyedül a
babért, de tökéletes lesz!
Követem Rosát az irodába.
Quint odabent van, az egyik alacsony könyvespolc szélébe ka-
paszkodik, a bokáját keresztbe tette.
Nagyot ugrik a szívem.
Lehajtott fejjel néz fel rám, és egy pillanatra, csak egy röpke pil-
lanatra felrémlik a történet, amit a szemöldökével kapcsolatban
mesélt, az, hogy attól félt, gonosznak fog tűnni tőle, és most egy ki-
csit megértem, hogy mire gondolt. De a pillanat tovaszáll, és nem,
nem is tűnik gonosznak. Inkább mintha ideges lenne.
Valószínűleg még nem mesélt az anyukájának kettőnkről.
Ezen igazán nem sértődhetek meg. Hiszen én sem mondtam el
senkinek, még Jude-nak és Arinak sem.
Rámosolygok.
Quint elkapja a tekintetét.
Oooooké… Hát nem pont erről a fogadtatásról álmodoztam
egész reggel, de… talán az anyukája még nem akarja, hogy járjon
valakivel? Nem mintha járnánk. Hivatalosan. Vagy valami. De hát
nyilván arrafelé tartunk. Az ember nem csókolózik hét órán keresz-
tül valakivel, ha nem akarja rendszeresíteni a dolgot.
Legalábbis én biztos vagyok benne, hogy rendszeresíteni aka-
rom.
– Szóval! – csiripelem lelkesen, hogy oldjam a feszültséget. – Fel-
hívtam a Tenger Mozit tegnap, meséltem nekik a menhelyről, és
hogy mit tervezünk a gálára, és benne vannak a dologban! Megen-
gedik, hogy ingyen használjuk a mozit, feltéve, hogy nem hétvégén
csináljuk, úgyhogy vettem a bátorságot, és lefoglaltam tizennyolca-
dikára, ami egy keddi nap. Tökéletes lesz! Van konyhájuk is, amit a
partiszervizhez használhatunk, rengeteg asztaluk és székük, amit
kitehetünk, és ahogy gondoltad is, tényleg minden megvan, amire
műszaki téren szükségünk lehet. A vezető, akivel beszéltem, na-
gyon örült, hogy részt vehetnek a rendezvény lebonyolításában.
Mondtam nekik, hogy szeretnénk évente megrendezni majd, és… –
Nagyot nyelek. Rosa a tarkóját dörgöli, aggodalmas képet vág. – Na-
gyon tetszik nekik a Yellow Submarine téma. Pár évente szoktak
Beatlesmozimaratont tartani, úgyhogy ki tudnak rakni pár posz-
tert, amit olyankor használni szoktak. – Quint állkapcsa megfeszül.
Meredten a földet bámulja. Kezd összeroppanni a mellkasom, és
ezt egyedül azzal tudom megakadályozni, ha tovább beszélek, úgy-
hogy így teszek. – És adnak egy randi témájú ajándékkosarat is az
árverésre mozijeggyel meg ingyenkukoricával. Ugye milyen… na-
gyon… rendesek?
Elernyed a vállam. Képtelen vagyok tovább beszélni. Nincs az a
lelkesedés, ami felülírhatná a tényt, hogy úgy érzem, a falnak be-
szélek. Két falnak. Miért nem néz rám Quint? Miért nem mosolyog
Rosa, miért nem helyesel, hogy milyen szuper ez az egész?
– Na jó, mi van? – kérdezem. – Az egyik állat? Minden oké Len-
nonnal? Lunával?
– Az állatok rendben vannak – feleli Rosa.
Összevont szemöldökkel a fiára pillant. Quint olyan erősen mar-
kolja a könyvespolcot, hogy elfehérednek az ujjai.
– Akkor mi a baj? A biztosító nem akar fizetni a viharkárokért?
– Nem, Prudence…
– Akkor miért vágtok mindketten ilyen siralmas képet?
Rosa nagy levegőt vesz. Ismét a fiára néz, talán arra vár, hogy ő
mondjon valamit, de Quint olyan szorosan összepréseli az ajkát,
hogy elkezdett rángatózni az egyik izom az állkapcsában.
– Prudence – ismétli Rosa a nevemet, miközben összekulcsolja a
kezét maga előtt. – Nem szeretnél elmondani nekünk valamit?
Rámeredek. Aztán Quintre pillantok. Megmozdul a válla, előre-
görnyed, de még mindig nem néz rám. Visszafordulok Rosához.
– Azt leszámítva, hogy milyen jól alakulnak a gála előkészületei?
Quint undorodó torokhangot hallat – ez az első reakciója azóta,
hogy ideértem. Kezdek bedühödni. Ismerem ezt a hangot. Régen fo-
lyamatosan ezt hallgattam tőle.
Rosa a homlokát masszírozza.
– Szerintem tudod, hogy nem erre gondolok.
– Fogalmam sincs, mire gondolsz. Quint, mi folyik itt?
Elereszti a könyvespolcot, de csak azért, hogy összefonja a kar-
ját. Legalább most már a szemembe néz, és visszavonom azt, amit
korábban gondoltam. Tényleg gonosznak tűnik.
 Pánik szorongatja a torkomat. Egy párhuzamos univerzumba
kerültem, ahol ez az egész nyár meg sem történt, és Quint továbbra
is megvet engem? Mit is mondott múltkor este, hogy rémesnek tar-
tott? Nem sértődtem meg rajta, mert elég egyértelműen kifejezte,
hogy már megváltozott a rólam alkotott véleménye. És nem is iga-
zán hibáztathattam, mert tényleg borzalmasan viselkedtem vele
egész évben.
De az akkor volt. Most miért néz rám így?
– Tegnap bejött a menhelyre egy hölgy – szólal meg Rosa. – Na-
gyon érdekes történetet mesélt egy elveszett fülbevalóról meg ren-
geteg pénzről, amit a tengerparti szemétszedő akción adományo-
zott nekünk. – Elhallgat, várja a reakciómat. Nem tudom, mit lát az
arcomon, de csalódottnak tűnik. – Látom, hogy nem kell elmesél-
nem a teljes történetet. Röviden arról van szó, hogy rosszul érezte
magát, amiért eladta a fülbevalót, ami nem az övé volt, de persze
akkor nem tudhatta, hogy valójában kinek a tulajdona. Bejött ide,
hogy helyrehozza a dolgokat. Hogy visszakérje a pénzt, amit ne-
künk adományozott, és visszavásárolja a fülbevalót, amit aztán a
jogos tulajdonosának adott volna. De ahogy azt mindketten tudjuk,
a pénz nincs itt. Úgyhogy, Prudence… mégis hová lett ezerkétszáz
dollár?
Tessék! Hát erről van szó!
Azt hiszik, én loptam el.
– Nem tudom.
Feszülten cseng a hangom, és úgy érzem, máris bizonyítottnak
tűnik a bűnösségem. Mert tudtam a fülbevalóról és a pénzről. Tud-
tam, hogy nincs itt a pénz.
–  Itt a lehetőség, hogy elmondd az igazat – feleli Rosa. Látom,
hogy próbál kedves lenni, de a nyugodt külső alatt harag tombol. –
A hölgy azt mesélte, beszélt veled, ezért valószínűleg te vagy az
egyetlen, aki tudott róla, hogy ekkora adományt kaptunk aznap.
A fejemet rázom.
 – Tényleg elmondta, hogy mennyit adományozott, de fogalmam
sincs, mi történt a pénzzel. Én nem vettem el.
– Láttalak! – csattan fel Quint. Olyan hangos, olyan durva a kiál-
tása, hogy összerezzenek tőle. Az anyukájától eltérően ő meg sem
próbálja palástolni a dühét. – Láttalak Shauna irodájában, ott tur-
káltál az üvegben! És ott volt az a rengeteg pénz a táskádban! Tény-
leg képes vagy azt mondani, hogy nem te voltál?
– Nem én voltam!
Most már én is üvöltök. Kétségbeesés lüktet az ereimben. Nem
hiheti azt, hogy én voltam… hiszen még csak véletlenül sem tettem
ilyesmit!
Persze, suttogja egy irritáló hang, igaz, ami igaz, tényleg el akar-
tam venni a pénzt aznap…
Nyelek egyet. Nem ez a lényeg. Ártatlan vagyok.
Quint ellöki magát a könyvespolctól, közelebb jön pár lépésnyit,
dühödten hadonászik beszéd közben.
– Ott álltál előttem egy csomó pénzzel a kezedben, és a szemem-
be hazudtál! Hogy tehetted ezt?
– Nem csináltam semmit! Mármint… igen, tudtam az adomány-
ról, és szerettem volna megszámolni a pénzt, hogy kiderüljön, pon-
tosan mennyi van ott, de amikor megtettem, közel sem volt annyi.
Csak… háromszázvalamennyi. Amit Shauna mondott másnap.
Quint pillantása metszővé válik. A szavai még annál is éleseb-
bek.
– Azt mondtad, nem volt időd megszámolni.
Összerándul a gyomrom.
– Hát…
Felvonja a szemöldökét, vár. De képtelen vagyok ránézni, ami-
kor így bámul. Lehunyom a szemem.
– Tényleg megszámoltam. De… a pénz nem volt ott. Az ezerkét-
száz dollár akkor már hiányzott. Nem én vettem el.
– Hát persze – vágja rá Quint. – És miben hazudtál még?
 – Semmiben!
Kinyitom a szememet, elszántan fordulok felé, rá akarom éb-
reszteni, hogy téved.
–  És mi van azzal, hogy átnézted a leveleinket? Mit kerestél
egész pontosan? Még több adományt? Még több pénzt? Olyasmit,
amit feltűnés nélkül elvehetsz?
– Ne kiabálj velem!
– Ne hazudj nekem!
– Quint, elég lesz! – szól rá Rosa, és megérinti a vállát.
Quint lerázza magáról, és elhátrál tőlem, végül már félig Rosa
asztalán ül, a karját ismét szorosan összefonja.
–  Értem, hogy anyagi problémáitok vannak otthon. Tudom,
hogy szeretnél segíteni a szüleidnek. De… most komolyan, Pruden-
ce? Egy állatmenhelytől lopsz? Az anyukámtól? Tőlem?
Kibuggyannak az első könnycseppek, végigcsorognak az arco-
mon. Gyorsan letörlöm, de hiába, nem tudom megállítani őket.
– Nem. Vettem. El. A pénzt!
– Akkor ki vette el? – kérdezi.
– Nem tudom! Talán senki. Talán elveszett.
Quint felhorkant, annyira gúnyos, annyira hitetlen a hang, hogy
legszívesebben megfojtanám.
– Ugyan már! Volt rá lehetőséged és indítékod is. Ezek a legalap-
vetőbb elemei egy bűnügyi nyomozásnak.
Haragosan meredek rá.
–  Az ártatlanság vélelme pedig a jogi eljárásokban a legalapve-
tőbb!
Quint a szemét forgatja.
–  Az lenne a legegyszerűbb, ha bevallanád. És visszaadnád a
pénzt.
– De nem én tettem! – tárom szét a karom.
Quint orrlyuka kitágul, apró repedés fut végig a páncélján. Ta-
lán kételkedik. Ha más nem, szeretne hinni nekem.
 Aztán elfordul, ismét megkeményednek a vonásai.
– Rengeteg dolgot el lehet mondani rólad, de nem hittem, hogy
ilyen mélyre süllyednél.
–  Igen? – kérdezem kihívóan. – Mégis mit lehet elmondani ró-
lam?
Hiba feltenni ezt a kérdést. Tudom, hogy rá fog harapni, és tu-
dom, hogy sosem leszek képes elfelejteni, amit mond majd, és egész
biztosan életem végéig bánni fogom, hogy rákérdeztem.
De nem futamodom meg. Talán azt akarom, hogy fájdalmat
okozzon. Talán úgy egyszerűbb lenne azt hinni, hogy amúgy sem
működött volna a kapcsolatunk.
A szemembe néz, de látom, hogy habozik. A jósága hadakozik a
haragjával. Előrelépek, ki akarom kényszeríteni belőle. Az sem ér-
dekel, hogy az anyukája is jelen van. Hallja csak ő is, lássa Quint
legrosszabb oldalát. Az én legrosszabb oldalamat. Mit számít?
– Mondd csak! – sziszegem összeszorított fogaimon keresztül. –
Két napja még csinos voltam, magabiztos és jó társaság. Mit gon-
dolsz rólam valójában?
– Hát, az egyértelmű, hogy hazug vagy – vágja rá villámokat szó-
ró szemmel. – Arrogáns. Kritikus. Ítélkező. Képmutató. Önző. És
őszintén, életem legnagyobb hibája volt megbízni benned.
– Quint! – szól rá Rosa figyelmeztetően, de már elkésett.
Quint már végzett.
Mi ketten is végeztünk egymással.
A fájdalomtól harag lobban a bensőmben. Üvölteni akarok Ro-
sával, mindkettejükkel. Azt akarom, hogy a karma előtörjön az uni-
verzum éteréből, és megbüntesse Quintet, amiért így elítél engem.
Mindkét kezemet ökölbe szorítom. Amilyen erősen csak tudom.
Korábban sosem működött a dolog Quinttel szemben. Ez a rémes,
álságos képesség mindig csődöt mondott, amikor Quintet próbál-
tam megbüntetni. De ezúttal konkrétan kegyetlen velem.
Ezúttal összetöri a szívemet.
 Ezúttal tényleg megérdemli.
A tenyerembe vájnak a körmeim.
Könnyek homályosítják a látásomat.
Meglepődöm, amikor Quint arca hirtelen fájdalmasan megrán-
dul. Elfordul, eltorzult arccal összeszorítja az állkapcsát. Egy pilla-
natra a mellkasához emeli a kezét, mintha valamiféle fájdalmat
érezne ott, de gyorsan le is ereszti. Már nem néz a szemembe.
És talán elcsépelt, talán naiv, de remélem… ó, mennyire nagyon
remélem, hogy az ő szíve is darabokra tört.
–  Prudence – szólal meg Rosa, és kettőnk közé lép. Talán attól
fél, hogy mindjárt törni-zúzni kezdek. – Jobb lesz, ha most elmész.
Elakad a lélegzetem. Hát ennyi. Kirúgnak. Ez nem egy fizetett
munka, mégis kirúghatnak.
Megfeszülő állkapoccsal kihúzom a táskámból a füzeteket és a
mappákat, amikben a gálával kapcsolatos feljegyzéseimet
összeszedtem. Rosa asztalára hajítom őket, aztán sarkon fordulok.
Gyakorlatilag futólépésben sietek le a lépcsőn, átvágok a kis re-
cepción.
Nekiütközöm valakinek az ajtóban. Shauna meglepetten elkap.
– A mindenit, csak óvatosan, kedveském! Jól vagy?
Kitörlöm a könnyeket a szememből. Képtelen vagyok ránézni. El
akarok menni innen.
Aztán megakad a pillantásom a nyakláncán, a mellkasához si-
muló, csillogó medálon.
Elakad a lélegzetem.
Maya fülbevalója az.
Shauna a nyakát nyújtogatja, idős arcán aggodalmas kifejezés
ül.
– Prudence?
A fejemet rázva elhátrálok tőle. Lebotorkálok a tornácról, aztán
megragadom a biciklimet. Átvetem a lábam az ülésen, és amilyen
gyorsan csak tudok, eltekerek, próbálom kizárni Quint kegyetlen
szavainak az emlékét.
Jó ember vagyok.
Önző. Kritikus.
Jó ember vagyok.
Ítélkező. Arrogáns.
Jó… ember… vagyok.
Hazug. Képmutató. Életem legnagyobb hibája.
Elmosódik előttem a világ. Képtelen vagyok továbbmenni. Fel-
húzódom a járdára, a biciklimet egy pálmafának döntöm, aztán le-
rogyok mellé. Zokogásban török ki.
–  Jó ember vagyok – mondogatom könnyek közt saját magam-
nak, vagy leginkább senkinek. Talán az univerzumnak, ha figyel
rám egyáltalán.
Mégis kínoz egy kérdés. Quint szúrós, gyűlöletes szavai. A vád-
jai. A saját aggályaim.
Hiszem, hogy jó ember vagyok.
De mi van, ha mégsem?
 Negyvenhárom

– Kosarat adományoztok – szólalok meg leesett állal. – Ugye ez csak

valami vicc?
Apa együttérző pillantást vet felém, miközben Ventures Vinyl-
ajándékutalványt dug egy borítékba.
–  Értem, hogy nem alakultak jól a dolgok a menhellyel, de ez
igazán nem az állatok hibája.
– Lopással vádoltak!
Becsúsztatja a borítékot a kosárba a John Lennon bólogatós ba-
ba, a gitár alakú karácsonyi dísz meg a többi zenei témájú cucc
mellé.
– Oké. Most komolyan, válaszolj teljesen őszintén! Jó munkát vé-
geznek ott? Megérdemlik az adományokat, vagy sem?
Összepréselem az ajkamat. Árulásnak érzem. A tulajdon szüle-
im – akik a családunkat alig tudják eltartani – úgy döntöttek, hogy
ajándékkosarat adományoznak a gála árverésére? Már az is épp
elég szörnyű, hogy kiragasztották a posztereket a bolt kirakatába,
és a gálát reklámozó szórólapok vannak a pénztárgép mellett. Még-
is kinek az oldalán állnak?
De nem mondhatom apának, hogy a menhelynek nincs szüksé-
ge pénzre, vagy hogy nem fogják hasznos dologra költeni a befolyt
adományokat. Eszembe jut Lennon, az én oroszlánfókám – akit már
közel három hete nem láttam, és teljes szívemből remélem, hogy jól
van –, és rögtön tudom, hogy apának igaza van. Csak azért, mert
Rosa és Quint megvádolt, hogy pénzt loptam tőlük, még nem kell az
állatokat büntetni. Ők szenvedtek már épp eleget.
Felnyögök.
– Jól van! Mindegy. Csinálj, amit akarsz!
– Általában azt szoktam. – Apa a bolt hangszórójából áradó dalt
dúdolva fejezi be a kosár összeállítását. – Hazaugrom, ebédelek
gyorsan. Te kérsz valamit?
– Nem kérek. Elvagyok így.
Elvagyok, jól vagyok, megvagyok. Manapság folyton ilyesmiket
mondok.
Morogva a pult mögé csörtetek. Jude egy lemezzel teli doboz
előtt áll, tegnap érkezett a szállítmány. Apa már hagyja, hogy ő
árazza be, megtanította, hogyan mérje fel a lemezek állapotát, ho-
gyan nézzen utána a piaci árnak. Épp egy Motown-album van a ke-
zében, de nem azt nézi, engem fürkész aggodalmasan.
Az „incidens” óta folyton aggódik. Ő tudja a leginkább,
mennyire összetört engem ez az egész. Azóta sem számoltam be
senkinek arról, ami Quint és köztem történt, mert ugyan minek is
tenném? De míg a szüleim azt hiszik, egyedül azért vagyok ilyen
feldúlt, mert megvádoltak valamivel, amit nem én követtem el, az-
tán még ki is rúgtak, Jude tudja, hogy ennél többről van szó. Pár-
szor, amikor bementem a hátsó helyiségbe, aggodalmas sutyorgá-
son kaptam őket Arival, és rögtön tudtam, hogy rólam van szó. Pró-
bálok rájuk sem hederíteni.
Legalább hittek nekem, amikor kijelentettem, hogy nem én lop-
tam el a pénzt. Talán Ari megfogalmazása volt a legtalálóbb…
– Lehet, hogy ambiciózus vagy, Pru, de nem az a fajta, aki pénzt
lopna egy küszködő nonprofit szervezettől. Ez a napnál is világo-
sabb.
Ettől egy kicsit jobban éreztem magamat. De el is gondolkoztat-
tak a szavai. Ha ez a napnál is világosabb, akkor Quint számára mi-
ért nem egyértelmű?
Quint végig ott volt velem. A tengerparti fesztiválon, a szemét-
szedésen, a gála megtervezésekor, a menhelyen a vihar éjszaká-
ján… Neki aztán főleg látnia kellett volna, milyen keményen dol-
goztam az állatok megsegítésén. Neki kellene a legjobban tudnia,
hogy nem loptam el azt a pénzt. Hogy nem tennék ilyesmit.
De nem állt ki mellettem. Nem hitt bennem. És nem csak ez a
baj… Gonosz is volt, a lehető legkegyetlenebb.
Még mindig könnyek szúrják a szememet, amikor eszembe jut,
miket mondott. Szándékosan úgy fogalmazott, hogy mély sebet ejt-
senek a szavai, és el is érte a célját.
Kevesebb mint két nap leforgása alatt átéltem életem legjobb és
legrémesebb pillanatát. Úgy összefonódtak az emlékek, hogy nehe-
zen idézem fel egyiket a másik nélkül.
– Szeretnéd te felragasztani a címkéket? – emeli fel Jude az ára-
zógépet.
– Nem.
Leülök a pénztárgép mögötti székre. Még egy keddi naphoz ké-
pest is alig van ma forgalom, ezért nem aggódom túlzottan, hogy
egy vásárló arra kér majd, üssem be a vásárlása értékét. Apa foly-
ton próbálja megtanítani, hogyan kell, de egyszerűen nem érdekel.
Alig várom, hogy vége legyen a nyárnak, és többé ne kelljen bejön-
nöm a boltba. Bele akarom vetni magam a házi feladatokba, az
egyetemi készülődésbe és a lehető legtöbb szorgalmi feladatba.
Amennyire csak tudom, le akarom foglalni magamat.
Addig pedig… egyik iszonyú nap követi a másikat.
Apa száz különféle dologra figyelmezteti Jude-ot a bolt működ-
tetésével kapcsolatban, mire végre elindul, pedig csak fél órára
akar elmenni. Egyikükkel sem törődöm, felébresztem a laptopot az
alvó állapotból. Meg van nyitva a beadandó, csak rám vár. Elolva-
som az utolsó mondatot, amit írtam. Vagy legalábbis megpróbáltam
végigírni.
Az ökoturizmus számos óceáni élőhelynek segíthet azáltal, hogy…
Egész pontosan… mi által is? Ködösek a gondolataim, ahogy
minden egyes alkalommal, amikor megpróbálok ezen a borzalmas
beadandón dolgozni. Beleszédülök, hogy utána kell olvasnom a té-
mának, jegyzetelnem kell, levonni a következtetéseket, aztán leírni
mindazt, amit kiderítettem. Iszonyúan soknak tűnik ez a munka.
Már csak pár nap van hátra a határidőig, amikor le kell adnunk az
átírt beadandót, de borzasztóan keveset haladtam. Valahányszor el-
akadok, arra gondolok, hogy beszélhetnék róla Quinttel, együtt biz-
tosan kitalálnánk valami zseniálisat, könnyű lenne, szórakoztató
és…
Aztán hirtelen vége szakad az álmodozásnak, és visszazuhanok
a valóságba.
Nem is értem, minek pazarlom erre az időmet. Quint nélkül Mr.
Chavez úgysem fogadná el az átírt beadandót.
A legrosszabb az egészben az, hogy már én sem vagyok benne
biztos, hogy érdekel. A biológia. Ez a beadandó. A jegyeim. Az
egész.
Félreteszem a feladatot, és ismét előkapom a telefonomat, hogy
megnézzem a menhely Facebook-oldalát. Egyfajta önsanyargatás
ez, aminek a mesterévé váltam az utóbbi időben. Quint nagyon
ügyesen frissíti, rengeteg korábban megbeszélt stratégiát alkalmaz.
Videót tölt fel a játszadozó oroszlánfókákról. Fotókat a korábbi be-
tegekről, mellé odaírja a különböző személyiségjegyeiket, és érde-
kes anekdotákat mesél. Interjúkat készít az önkéntesekkel, akik el-
magyarázzák, miért szeretnek ennyire tengeri állatokkal dolgozni.
A legtöbb feltöltött képet Quint készítette, legalábbis feltétele-
zem, mert ő maga ritkán szerepel a fotókon. De időről időre felbuk-
kan valamelyik képen a háttérben, slaggal kiöblíti az egyik meden-
cét, vagy vödörből hallal eteti a fókákat. Iszonyú vágy lesz úrrá raj-
tam a szemcsés, elkapott pillanatok láttán.
Tudom, hogy nem lenne szabad a menhely oldalát nézegetnem,
de képtelen vagyok megállni. Nem számít, mennyire fáj.
És bizony, nagyon fáj.
 Aztán a fájdalom feldühít.
A düh bánattá válik.
És kezdődik elölről az egész.
Hogy engedheti meg ezt az univerzum? Hogy ülhetek én itt, el-
árulva, csalódottan, míg Quint éli tovább az életét? A karma hátat
fordított nekem. Nincs igazság. Az univerzum nem oldoz fel.
Megakad a pillantásom egy bejegyzésen, ami Lunáról és Len-
nonról szól. A videón az orrukkal bökdösik a labdát egymásnak. El-
mosolyodom. A szövegben Lennon nevét elírták, Lenin lett belőle,
mint a diktátor, és azonnal tudom, hogy Quint írta. Elfacsarodik a
szívem.
Friss hírek: Lenin és Luna végleges otthonra találhat egy szuper
állatkertben! Nagyon örülünk neki, hogy együtt mehetnek oda, és
még sok-sok éven át barátok lehetnek (vagy akár még annál is
több…?). Amint kiderül, mikor és hogyan kerülnek oda, posztolunk
róla.
Nem tudom eldönteni, hogy örömmel vagy szomorúsággal tölt-e
el a hír. Mi van, ha többé sosem látom Lennont?
Megszólal a bejárati ajtó csengője.
– Szia, Ari! – köszön Jude.
– Szia, Jude! Pru!
Lezárom a telefonomat, és felnézek a sorok közt sétáló Arira,
aki az ujjaival végigsimít a tartókban álló lemezeken.
– Hát te? – kérdezem. – Ma szabadnapos vagy.
– Igen, de gondoltam, benézek. Hátha kell a lelki segély.
Ó… mert ma este van a gála. Nagyon próbálok elfelejtkezni róla,
de az univerzum folyton a képembe tolja.
Először megdöbbentett, hogy megtartják a gálát. Hogy képzelték
nélkülem? Hiszen az én ötletem volt! Az én terveim! Gyakorlatilag
az én gálám!
De tényleg megcsinálják, és borzalmasan idegesít, hogy szemlá-
tomást ügyesen reklámozzák. Mindenütt posztereket látok, nem-
csak a saját üzletünk kirakatában, hanem az egész városban. És
ááá, nem szívesen vallom be, de remekül sikerült a poszter. A rajz
és a betűtípus a Beatles Sárga tengeralattjáró című filmjének a
poszterére hajaz, és minden egyes szót helyesen írtak!
A sajtóban is erről beszélnek. Nemcsak a Krónikában, hanem a
helyi magazinokban és rádióadókon is szó esett már a gáláról. Rosa
még egy kellemes, életmód témájú műsorban is megjelent a helyi
tévéadón, hogy reklámozza a menhelyet és a céljaikat.
A bosszúálló énem szeretné, ha kudarcot vallanának. Azt szeret-
ném, ha a gála rémesen sikerülne. Ha Quint térden csúszva jönne a
segítségemet kérni.
De amennyire én látom, ez nem fog megtörténni. Talán mégsem
vagyok olyan pótolhatatlan, mint hittem.
– Szóval… – dobol Ari a pulton két kézzel. – Kedd van. A kérdés
tehát a következő: jöhet pár taco meg egy kis karaoke?
Jude olyan hangot hallat, mintha roppantul érdekelné a dolog,
de tudom, hogy csak belém akar lelket önteni. Megint próbál kirán-
gatni a rosszkedvemből.
– Az ötlet jó – felelem –, de ma este nem lesz karaoke.
Ari a homlokát ráncolja.
– Miért nem? Carlos leállította a dolgot?
– Nem, dehogy. De ma este Trish Roxby a Tenger Moziba viszi a
karaokefelszerelését. Ő szolgáltatja majd a műsort a menhely első
éves gáláján. – Morogva hozzáteszem: – A Facebook-oldalukon lát-
tam.
–  Karaoke? Egy gálán? – hüledezik Jude. A fejét csóválja. – Po-
csék lesz!
Nagy nehezen rámosolygok, mert látom, hogy nagyon igyekszik.
– Köszi, Jude. De szerintem egészen zseniális ötlet.
Ököllel a pultra csap.
– Ugye? Szerintem is, de reméltem, hogy nem kell beismernem.
A karaoke sokkal jobb, mint valami unalmas szimfonikus zenekar.
 Megrándul az arcom, de Jude valószínűleg nem veszi észre. Úgy
sejtem, a karaoke Quint fejéből pattanhatott ki. És tényleg jó ötlet.
Könnyedén kellemessé, emlékezetessé, egyedivé varázsolhat egy la-
pos, vontatott rendezvényt.
Gyűlölöm, hogy neki jutott eszébe, és nem nekem.
Gyűlölöm, hogy nem mehetek.
Jude megköszörüli a torkát.
–  Akkor esetleg D&D-zhetnénk? Áthívhatom a srácokat, csiná-
lunk pattogatott kukoricát, végre nektek is összerakjuk a karak-
tert…
Arival összenézünk.
–  Csak felvetettem – szabadkozik Jude. – Nem akarom, hogy
egész nap szomorkodj, Pru.
– Nem szokásom szomorkodni.
Ari elhúzza a száját.
– Az elmúlt pár hét nem számít.
– És meg is volt rá az okod, hogy szomorkodj – feleli Ari. – De ne
ma este! Menjünk el, nézzünk meg egy filmet a… Ó! Mindegy.
A Tenger Mozi az egyetlen mozi a városban, és Ari utál felhajta-
ni az autópályára, amin eljuthatnánk a nagy moziba. Ennek legin-
kább az az oka, hogy Fortuna Beachen kívül mindenhol utál vezet-
ni.
– Mi lenne, ha elmennénk betekerni vécépapírral a menhelyet,
míg ők buliznak? – veti fel Jude.
Megrándul a szám széle a mosolykezdeménytől.
– Köszi, srácok. Igazán értékelem, hogy így próbáltok felvidítani.
De nem akarok elmenni a menhelyre, és a főutca közelében sem
szeretnék lenni ma este.
–  Inkább belesüppednél az önsajnálatba? – kérdezi Ari. – Mert
azt nem engedem. Tudom már! Nézzünk csajos filmeket!
Jude-dal mindketten felnyögünk.
Általában nem ellenezném ennyire a dolgot, de a hányinger ke-
rülget a gondolatra, hogy azt nézzem, ahogy rendkívül vonzó em-
berek őszintén egymásba szeretnek.
– Jaj, ne már! Eltereli majd a figyelmedet… minden másról.
Szerencsére nem kell válaszolnom, mert ismét megszólal az ajtó
feletti kis csengő.
Jude felölti a vásárlóknak szánt arckifejezését.
– Üdv a Ventures Vi… Ó!
Az ajtó felé pillantok, és képtelen vagyok visszanyelni egy nyö-
gést. Valahogy éreztem, hogy egyre rosszabb és rosszabb lesz ez a
nap.
 Negyvennégy

Morgan kíváncsi pillantással figyeli az albumokat, miközben a pult-

hoz sétál. Már nincs rajta gipsz, a mankókat is elhagyta.
Aztán észrevesz, és megdermed.
Összehúzza a szemét.
Nekem megfeszül az állkapcsom.
Ari kínjában oldalra lép, hogy ne álljon a jeges pillantások ke-
reszttüzében.
– Ööö… segíthetek? – kérdezi Jude.
Morgan élesen beszívja a levegőt, majd odafordul felé. A men-
helytől kapott sárga önkéntespólót viseli, úgy érzem, engem gúnyol
vele.
– Az ajándékkosárért jöttem – magyarázza.
– Értem. Ott van.
Jude megkerüli a pultot, oda megy, ahol apa a kosarat hagyta.
Morgan megnézi, bólint, aztán magához veszi.
– Köszönjük, hogy ilyen nagylelkűek voltatok. – Visszanéz rám. –
Bár végső soron tartoztok nekünk.
Kiszárad a szám. Reméltem, hogy Quint és Rosa nem terjeszti el
a pletykát rólam és az eltűnt pénzről, de a jelek szerint ez túl nagy
kérés lett volna.
–  Már elnézést! – fakad ki Ari. – Prudence baromi sokat dolgo-
zott a menhelyért. Ti tartoztok neki!
Morgan gúnyosan felnevet.
– Ja. Persze. Azért adnék egy tanácsot! Ne vegyétek le a szemete-
ket a pénztárgépről!
Jude vicsorogva kikapja a kezéből az ajándékkosarat. Morgan
döbbenten felkiált.
– Tudod, mit? – szólal meg a bátyám. – Meggondoltuk magunkat.
Sok sikert az árveréshez!
Morgan pislogva néz előbb Jude-ra, majd a kosárra, aztán vállat
von.
– Jól van. Nem mintha akkora nyeremény lett volna.
–  Ne, várj csak! – szólalok meg. – Jude, add vissza neki! Ahogy
apa is mondta, ne az állatok bűnhődjenek azért, mert igaztalanul
megvádoltak valamivel.
Morgan csípőre tett kézzel felém fordul.
– Ó, igen, hallottam, hogy próbáltad tagadni. Nem semmi, főleg,
hogy szó szerint ott volt nálad a pénz.
–  Nem vettem el semmit – felelem. Csak nagy nehézségek árán
sikerül megőriznem a hidegvéremet. – Nem tudom, mi történt a
pénzzel, de nincs nálam, és soha nem is volt.
– Aha. Tudod, mi a legszomorúbb ebben az egészben? – Morgan
a kettőnket elválasztó pulthoz lép. – Az a rengeteg dolog, amit csi-
náltál, tényleg bevált. Ha nem loptad volna el a pénzt, az a tenger-
parti szemétszedés lett volna a legsikeresebb egynapos adomány-
gyűjtő akciónk. Tényleg segítettél volna az állatokon. Szomorú,
hogy előtört belőled az „önző ember”, és elrontottad az egészet.
Kénytelen vagyok visszanyelni a szavakat. Mondhatok bármit,
úgysem tudom meggyőzni az ártatlanságomról.
Mivel nem válaszolok, Morgan kikapja Jude kezéből az ajándék-
kosarat, és megindul vissza az ajtóhoz.
– Várj csak! – szólok utána.
Morgan megtorpan. Felsóhajt. Lassan, a homlokát ráncolva
visszafordul.
De nem érdekel, mit gondol. Megragadtak a fejemben a szavai,
eszembe juttatják azt, amit Rosa mondott hónapokkal ezelőtt.
 Próbálkoztak már adománygyűjtő akciókkal, de sosem jártak si-
kerrel. Sosem kaptak annyi pénzt, hogy megérje a fáradságot.
– Miért is? – kérdezem.
Morgan még csúnyábban néz.
– Mi?
– A menhely szervezett már adománygyűjtéseket. Évek óta pró-
bálnak még több pénzhez jutni. Aztán… jövök én, megszervezek
egyetlen tengerparti szemétszedést, és hirtelen az a legsikeresebb
egynapos adománygyűjtő akció, amit valaha is tartottatok?
– Nem, nem az volt a legsikeresebb – feleli Morgan rekedtes ne-
vetéssel. – Mert a pénz rejtélyes körülmények között eltűnt, mint
azt te is tudod.
– Pont ezt mondom én is! – Hirtelen már nem tudok nyugton ül-
ni, leugrom a székről, és megkerülöm a pultot. – Talán nem ez az el-
ső eset, hogy ez megtörtént. Ami azt illeti… fogadni mernék, hogy
rengetegszer megtörtént már. Mi van, ha valahányszor a menhely
adománygyűjtő akciót szervezett, a pénz egy része eltűnt? Ezért
nem jártatok soha sikerrel. – Két kézzel a hajamba túrok. – Ez az!
Így bizonyíthatom, hogy nem én voltam. Korábban is megtörtént
már, minden egyes alkalommal… jóval azelőtt, hogy én odamentem
önkénteskedni!
Morgan úgy néz rám, mintha farkat növesztettem volna.
– Most komolyan arról próbálsz meggyőzni, hogy…
– Nem próbállak meggyőzni semmiről! – csattanok fel. – Tudom,
hogy nem én voltam. Gondoltam, valaki rossz helyre tette, vagy a
fémkeresőző nő rosszul emlékezett, és mégsem adta oda azt a
pénzt. Mert mégis, miféle ember lopna egy állatmenhelytől?
Morgan gyilkos pillantást vet rám, de nem törődöm vele.
Ez a kérdés visszhangzik a fejemben, egész hónapban ennek
kellett volna. Hiszen ott voltak a jelek. A nyomok.
Tényleg megtörtént már korábban is?
Érthetetlen, hogy a korábbi adománygyűjtéseik ennyire szánal-
masan sikerültek. Hiszen az emberek szemlátomást szeretnének
segíteni a menhelynek. Fontos számukra az ott végzett munka.
De ha a pénz befolyt, akkor valaminek történnie kellett vele.
Ki tenne ilyesmit?
És miért?
Eszembe jut az, amit Quint mondott. A bűnügyi nyomozás alap-
vetései. Lehetőség és indíték.
Nyilván olyasvalakiről van szó, aki régóta ott van. Olyan régóta,
hogy Rosa már teljesen lemondott az adománygyűjtések szervezé-
séről. Olyasvalakiről, aki hozzáfért a befolyó összeghez.
Csak akkor fogom fel, hogy eddig fel-alá járkáltam, amikor hir-
telen földbe gyökerezik a lábam.
– Shauna – suttogom.
Morgan felnevet.
– Shauna? Az édes kis nagymama, aki a szabadidejében önkén-
tesként állatokon segít?
– Nem önkéntes. Alkalmazott, aki fizetést kap.
– Ó! Hát, akkor csakis bűnöző lehet.
–  Nézd, fogalmam sincs, hogy tényleg ő volt-e. De azt tudom,
hogy nem én voltam. És ő már évek óta ott van. Ráadásul ő csinálja
a könyvelést, ő kezeli az összes pénzt. Könnyedén elvehetett belőle.
És… – Felhördülök. – Amikor a tengerparton voltunk… Láttam nála
az üveget. Ő vitte vissza a menhelyre. Bármikor kivehetett belőle
bármennyit, és soha senki nem jött volna rá.
Morgan a szemét forgatja.
– Eleget hallottam. Végül is nem csodálom, hogy ilyesmivel pró-
bálkozol, de nem lenne egyszerűbb bevallani az igazat ahelyett,
hogy megpróbálod valaki másra kenni a dolgot? És pont Shaunára?
– És a csizmája?! Két nap sem telt el a szemétszedés után, és már
azt a vadiúj csizmát viselte! Vagyis vadiúj vintage csizmát. Mind-
egy. Nyilván nem volt olcsó. És pont azután, hogy kirúgtak, láttam
nála a fülbevalót, azt, ami korábban elveszett! Valódi gyémánt.
 Morganből kipukkan a nevetés.
– Most jön az, hogy a fülbevalót is ellopta?
–  Nem! Szerintem a zálogházból vette, és történetesen tudom,
hogy drága volt. Mindig azt hittem, hogy az ékszerei bizsuk, de ha
nem… akkor mégis miből fizeti őket? Rosától nyilván nem kaphat
olyan sokat.
Morgan vállat von.
– Járadékból? Nyugdíjból? Shauna már vagy húsz éve nyugdíjas.
Nyilván nincsenek anyagi gondjai.
A homlokomat ráncolom. Morgannek igaza van. Lehet, hogy
Shauna gazdagon ment nyugdíjba. Talán tényleg nem a pénzért
dolgozik a menhelyen, csak azért, hogy lefoglalja magát, és úgy
érezze, hogy valami hasznosat tesz.
Nagyot nyelek, mert előfordulhat, hogy tévedek. Talán szalma-
szálakba kapaszkodom, hogy tisztázzam a saját nevemet, és nyil-
ván semmiféle bizonyítékom nincs arra, hogy Shauna bármi
rosszat tett. Nem vádolhatom meg őt csak úgy.
Tudom, milyen érzés, ha ezt teszik az emberrel, úgyhogy nem
vagyok hajlandó így rátámadni valaki másra.
– Mi a vezetékneve? – kérdezi Jude.
Odafordulok hozzá. Teljesen el is felejtkeztem róla, hogy ők is itt
vannak Arival, de mindketten úgy merednek ránk Morgannel,
mintha a CSI: Fortuna Beach-i helyszínelők szereplői lennénk.
Fogalmam sincs, mi Shauna vezetékneve, de Morgan azt feleli:
– Crandon, azt hiszem.
Jude bepötyög valamit a telefonjába.
Morgan leteszi a kosarat, és összefonja a karját, úgy járatja a pil-
lantását Jude, Ari és énközöttem.
–  Ez az! – kiáltja Jude, mire mind összerezzenünk. Szélesen vi-
gyorog, de ahogy felnéz, gyorsan aggódó képet vág. – Mármint, iga-
zából borzalmas. De… Pru, ez elég lehet ahhoz, hogy legalább utá-
nanézzenek a dolognak.
 Átnyújtja a telefonját. Egy Los Angeles-i újságcikket talált, a nyi-
tókép Shaunát ábrázolja, elegáns kosztümöt visel. Jóval fiatalabb,
épp csak kezd őszülni a haja.
A főcím a következő: AZ ORANGE MEGYEI NONPROFIT SZERVEZET EJTET-
TE A VÁDAKAT A KÖNYVELŐ ELLEN, AKIT TÖBB MINT 200 000 $ ELSIKKASZTÁSÁ-
VAL GYANÚSÍTOTTAK.
– Ezt nem hiszem el! – fakad ki Morgan, és kikapja a kezemből a
telefont.
– Hé!
Próbálom visszaszerezni tőle, de hátat fordít nekem, és lejjebb
görget. Dohogva, a válla felett olvasom a szöveget.
A cikk szerint Shauna hat évig egy másik nonprofit szervezetnél
dolgozott, ahol hajléktalanoknak nyújtanak különféle szolgáltatáso-
kat, de aztán meggyanúsították, hogy sikkasztott, és a pénzből a sa-
ját kiadásait fedezte, még a számláit is abból fizette. Kirúgták, de a
vádakat végül ejtették.
–  Miért ejtették a vádakat? – kérdezi Ari, aki közben szintén
odajött hozzánk.
– Az nincs benne. – Morgan döbbenten visszaadja a telefont. – A
jogi csatározások nagyon drágák, és sok időbe telnek. Talán nem
akartak ezzel bajlódni.
– Vagy talán nem volt elég bizonyítékuk? – vetem fel.
Morgan a fejét rázza.
–  Az lenne a logikus, hogy amint ilyesmi derül ki valakiről,
könnyen találnak bizonyítékot. Valószínűleg a szervezet bankszám-
lájáról vásárolt online, meg az ő nevükben állított ki csekkeket…
a… – Maga elé mered. Eltátja a száját. – Ne! A gálára érkező adomá-
nyok!
– Miféle adományok? – kérdezem.
– Nagyon alacsony jegyárat határoztunk meg, de amikor valaki
megveszi a jegyet, teljesen opcionálisan adakozhat pluszban.
– És?
 – És senki sem adakozott. Teljes csőd az egész. Egy csomó jegyet
eladtunk, ma estére talán az összes elfogy, de pluszban senki nem
adott az égvilágon semmit. Quint majd megőrül ettől. Hallanod kel-
lene, mennyit panaszkodik, hogy milyen rémes ötlet volt ilyen ke-
veset kérni a jegyekért, és hogy mennyi pénztől esünk el ezzel.
– Le merném fogadni, hogy adakoznak! – szólal meg hirtelen iz-
gatottan Ari. – De a pénz mind Shaunához folyik be!
Morgan bólint.
–  Ő intézte az online értékesítést. Le merném fogadni, hogy a
menhelyet teljesen megkerülve egyenesen a saját számlájára kérte
a külön adományokat.
Undorodva a szám elé kapom a kezemet.
– Mégis ki lenne képes ilyesmit tenni?
Morgan Jude telefonjára mutat.
– A jelek szerint ő. Korábban is megtette már. – Morgan arca el-
sötétedik, ahogy rám néz. De nem megvető, hanem… bűntudatos?
Halkan káromkodik, a fejét csóválja. – Azt hiszem, tartozom neked
egy bocsánatkéréssel.
– Nem te rúgtál ki – felelem.
Felkapok egy szórólapot a pultról. Ezerszer megnéztem már. A
rajzolt sárga tengeralattjárót. Az élénk, retró betűtípust.
Töltsön egy estét a sárga tengeralattjárón a Fortuna Beach-i Ten-
geri Állatok Menhelyének megsegítéséért! Jó kaja, jó barátok és jó
karma!
– Ari, át tudnád venni a műszakomat? – Összehajtom és zsebre
teszem a szórólapot. – Össze kell kapnom magamat egy gálára.
 Negyvenöt

Morgan beleegyezik, hogy a mozi előtt találkozzunk. A hagyomá-

nyos értelemben nem csípte ki magát. A gálára igyekvő vendégek
koktélruhát és öltönyt viselnek, Morgan viszont csinos fekete nad-
rágban és egy flitteres tehénnel díszített pulóverben érkezett. Egye-
dül a csillogós szemceruzával vastagon kihúzott szeme és a koroná-
ra emlékeztető, bonyolult hajfonata jelzi, hogy egy elegánsabb ren-
dezvényre érkezett.
Én egy piros-fehér pöttyös ruhát viselek, amit múlt ősszel az
egyik nagybátyám második esküvőjére vettünk, hozzá piros kardi-
gánt és balerinát választottam. Ennél jobbat nem tudtam keríteni
ilyen gyorsan, és… hát, lelket önt belém, hogy úgy kiemeli a vörös
rúzsomat.
Erről álmodj, Quint Erickson!
Morgan végignéz rajtam, majd bólint. Nem vagyok benne telje-
sen biztos, pontosan mire adta az áldását. Talán arra, hogy nem vi-
selek semmilyen bőrből készült holmit.
– Tetszik a rúzsod – bókol, majd hozzáteszi: – Remélem, nem ál-
latokon tesztelték.
Felnevetek, hálás vagyok, amiért így megtörte a kínos csendet.
– Én is remélem – felelem, mert már kezd érdekelni az ilyesmi,
és nagyon szomorú lennék, ha le kellene mondanom a kedvenc
márkámról az életembe befurakodó új elvek miatt.
– Mehetünk?
Morgan nem várja meg a válaszomat, és még ki sem fújom ma-
gam, már csatlakozunk is a mozi bejáratához igyekvő mosolygó, iz-
gatott vendégek áradatához.
– Jegyek? – kérdezi az egyik önkéntes, ahogy belépünk az ajtón.
– Velem van! – szólal meg Morgan, magára vonva a lány figyel-
mét.
– Ó, szia, Morgan! – köszönti őt a lány. – Az önkénteseket a kony-
hában várják, ott kapják meg a feladatukat. – Homlokráncolva néz
rám, látom rajta, amikor felismer. – Prudence?
Már találkoztunk korábban a menhelyen, de nem mutatkoztunk
be egymásnak. Zavar, hogy ő tudja az én nevemet, míg ez fordítva
nem igaz.
Hírhedtté váltam?
Morgan megragadja a könyökömet, és egyetlen további szó nél-
kül behúz az előcsarnokba.
Nagyon jól néz ki. Ami azt illeti, kifejezetten szép lett. A fehér
abroszos, kerek asztalokat sárga futó díszíti. Középen sárga tenger-
alattjárót mintázó fürdőjátékok állnak, mellette egy-egy bekerete-
zett fotó a jelenleg a menhelyen gondozott állatokról.
Nem vitték túlzásba a dekorációt, mégis ünnepi a hangulat a
moziban. Amikor Quinttel elkezdtük megtervezni a rendezvényt,
sárga lufikat javasoltam, amire határozott nem volt a válasz. A je-
lek szerint a latexlufik nagyon károsak a tengeri állatok számára,
és most már biztos vagyok benne, hogy soha többé nem fogok örül-
ni egyetlen szülinapi lufinak sem. Léggömbök helyett sárga szer-
pentinszalagok tekeregnek a plafonon és az ajtókban. A gerendák-
ról kartondobozból kivágott tengeri állatok lógnak, a hátsó falat
egy festett polip foglalja el. Mindegyik karjában köszönőtáblát tart,
rajtuk a különféle szponzorok neve.
És persze ott vannak a fényképek is. Quint fotói. Profi munka:
matt papírra nyomtatták, aztán bekeretezték és állványra állították
őket. Azonnal tudom, hogy ő készítette a fényképeket, pedig ezeket
még sosem láttam. Elszorul a szívem, amikor látom, hogy Quint
mégsem fogadta meg a tanácsomat, legalábbis nem pont úgy, aho-
gyan én gondoltam. A tombolán nem horgászzsinórba tekeredett
fókákat és számtalan horoggal tűzdelt oroszlánfókákat ábrázoló ké-
peket lehet nyerni.
Hanem a rehabilitált állatok fényképeit. Akkor örökítette meg
őket, amikor már egészségesek, pancsolnak, a kinti medencék vala-
melyikében játszanak, vagy épp szabadon eresztik őket a parton, az
uszonyaik a homoknak csattannak, ahogy az óceán felé rohannak.
Elfacsarodik a szívem, amikor meglátok egy tengeri teknősről
készült felvételt. Épp lustán úszik a tengerben.
Az én teknősöm az.
A vendégek a fotók köré gyűlnek, elbeszélgetnek róluk, vigyo-
rognak, rámutatnak bizonyos részletekre. Az állatok tekintete kö-
vet, ahogy keresztülvágok az előcsarnokon.
Trish Roxby épp a felszerelését állítgatja egy kis emelvényen, de
szándékosan nem nézek a szemébe. Más sem hiányzik, mint hogy
kénytelen legyek karaokéról meg fejsérülésekről cseverészni. Ami
azt illeti, senkinek sem nézek a szemébe, pedig a legtöbb vendéget
felismerem. Így megy ez, ha kisvárosban él az ember.
Rengeteget gondolkoztam már azon, mit fogok mondani Quint-
nek, amikor újra látom, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy
alig várom-e a találkozást, vagy inkább rettegek tőle.
Az önkéntesek pattogatott kukoricát osztanak a vendégeknek, és
a moziterembe irányítják őket, mert hamarosan kezdődik az elő-
adás. Bár Morgannek segítenie kellene a rendezvény lebonyolításá-
ban, elvesz két adag kukoricát, és besétálunk a többiekkel együtt.
Amint belépek, észreveszem Quintet. A színpadon áll az óriási
vásznat keretező, vörös bársonyfüggönyök egyike előtt, Rosával, dr.
Jindallel és… Shaunával beszélget.
Olyan hirtelen fékezek le, hogy valaki nekem jön hátulról. Hal-
lom, hogy bocsánatot kér, de képtelen vagyok elszakítani a tekinte-
temet Quintről.
 Sötét farmert visel élére vasalt inggel és nyakkendővel.
És az ég szerelmére, annyira…
Inkább be sem fejezem a gondolatot.
Morgan oldalra húz, hogy ne álljunk az út közepén. Gyorsan
megtelnek a sorok. Rengetegen eljöttek. Kissé meglepetten konsta-
tálom, hogy tényleg bevált a dolog. Az ötletem, a terveim. Minden
bevált.
A vásznon épp egy diavetítés fut a különféle tengeri állatokról,
először olyan állapotban jelennek meg, ahogyan bekerültek a men-
helyre, sérülten, alultápláltan, aztán már jóllakottan, tisztán, ahogy
együtt játszanak a medencékben. Rengeteg képet illesztettek be a
betonon lustálkodó fókákról, és felvillan egy kis oroszlánfóka is,
épp kidugja a fejét a vízből. Tengeri vidrák fekszenek egymás he-
gyén-hátán. Valahányszor előtűnik egy újabb fotó, a teljes nézőkö-
zönség egy emberként olvadozik.
Hirdetések is mennek, a gála létrejöttét támogató vállalkozáso-
kat reklámozzák, és időnként egy-egy dián felbukkannak az önkén-
tesek is, akik segítettek megszervezni a rendezvényt. Quint áll a lis-
ta élén, az én nevem viszont sehol sincs. Ezt újabb árulásnak élem
meg.
Érzem, hogy valaki engem néz, mire visszafordulok Quinthez.
Rám mered, még a száját is eltátja döbbenetében.
Felszegem az államat, nem vagyok hajlandó félrenézni. Akár hi-
szi, akár nem, pontosan ugyanannyira megérdemlem, hogy itt le-
gyek, mint ő.
Becsukja a száját, és látom, hogy megfeszül az állkapcsa. Elsöté-
tül a pillantása, elfordul.
Izzad a tenyerem, próbálom elterelni a figyelmemet azzal, hogy
pattogatott kukoricát tömök a számba, de hiába ragadnak vajtól és
sótól az ujjaim, nem érzek semmit. Ennél hatásosabb figyelemelte-
relésre van szükségem.
Rosa magához vesz egy mikrofont a mozi egyik alkalmazottjá-
tól. Gondolom, hamarosan kezdenek.
Quint elhagyja a színpadot, végigsétál a székek mellett. Felém
tart. Szándékosan nem néz rám, ahogy elhalad mellettem.
Nagyot nyelek. Shauna is lejön a színpadról. Homlokráncolva fi-
gyelem. Ösztönösen ökölbe szorítom a kezemet.
Várok.
Eltelik három másodperc. Öt.
Semmi sem történik.
A vetítő leáll, a vászon elsötétedik. A fények kialszanak, csak a
színpad marad megvilágítva. Rosa középre sétál, mindenkinek
megköszöni, hogy eljöttek. Hálálkodik a szponzoroknak, az adomá-
nyozóknak, az önkénteseknek. Aztán a menhelyről, a céljaikról be-
szél, statisztikákkal illusztrálja, hogy pontosan hány állatnak segí-
tettek az elmúlt évek során, és kiemeli, mekkora szükségük van a
továbbiakban is a közösség segítségére.
Megfordulok, és kimegyek az ajtón, vissza az előcsarnokba. Ro-
sa hangja elhalkul mögöttem.
Quint a büfénél áll, egy másik önkéntesnek segít szalvétákat
rendezgetni a pezsgőspoharak előtt.
– Quint?
Megfeszül a gerince. Leteszi a szalvétákat, hangosan kifújja a le-
vegőt, és lassan felém fordul.
–  Ha nem azért jöttél, hogy visszaadd a pénzt, akkor remélem,
hogy legalább jegyet vettél.
A fogamat csikorgatom. Tényleg képes lenne jelenetet rendezni
egy idegen előtt? De aztán jobban megnézem az önkéntest a pult-
nál, és látom, hogy nem is idegen. Ezra az.
Könnyed mosolyra húzódik a szája, és játékosan a halántékához
érinti az ujjait.
– Csinos vagy, Prudence!
Szinte fel sem fogom, mit mond, annyira haragszom Quintre,
de… Ezra Kent javára szóljon, hogy ügyesen oldja a feszültséget. Ér-
zem, hogy elernyednek a csomók a vállamban, még ha csak egy ki-
csit is.
– Quint, beszélnünk kell.
– Igen? Miért van az az érzésem, hogy nem bocsánatot kérni jöt-
tél?
Azonnal ismét megfeszül a vállam.
– Mondjuk, azért, mert nincs miért bocsánatot kérnem?
A szemét forgatja.
–  Hallgasd végig! – csendül egy hang a hátam mögött. Morgan
jelenik meg mellettem csípőre tett kézzel. – Kiderült egy s más.
Quint meglepetten néz rá.
–  Mégis mi… – Nem fejezi be, ide-oda járatja a pillantását ket-
tőnk közt, egyre kíváncsibbnak tűnik. – Mi folyik itt?
Körbenézek. Az önkéntesek elkezdték megteríteni az asztalokat.
Túl sokan vannak itt, nem akarom, hogy bárki hallgatózzon.
– Beszélhetnénk valahol máshol? Azt hiszem, tudom, ki vette el
a pénzt, de ha tévedek… hát… Tudom, milyen borzalmas az, amikor
igaztalanul megvádolnak valamivel.
– De azért elég biztosak vagyunk benne, hogy igazunk van – te-
szi hozzá Morgan.
Quint homlokán elmélyülnek a barázdák. Látom, hogy végig-
gondolja. Nem hisz nekem, de… szeretne.
– Oké – feleli végül. – Legyen.
–  Ó, hála a jó égnek! – veti közbe Ezra. – Már a körmömet rág-
tam izgalmamban.
Quint odapillant rá, majd a keskeny pezsgőspoharakra néz.
– Megtennéd, hogy…
– Persze! – feleli Ezra, és már el is veszi a szalvétákat. – Csak me-
séld el a szaftos részleteket, ha megvagytok.
Quint bevezet bennünket Morgannel egy „Idegeneknek belépni
tilos” feliratú ajtón, el egy pihenőszoba mellett, ahol a Blue burge-
rezőjének a szakácsai sajtburgereket halmoznak óriási tálcákra.
Morgan elfintorodik, de nem szól semmit. Végül egy kis folyosón
kötünk ki, a mozi hátsó bejáratánál. A sarokban egy zsák szemét
várja, hogy kivigyék a sikátorba. Egy parafa táblára egy csomó kö-
telező kormányzati anyagot tűztek ki, diszkriminációval és szexuá-
lis zaklatással kapcsolatos előírások szerepelnek rajtuk. Ránézésre
már vagy harminc éve nem nyúlt hozzájuk senki.
– Nos? – kérdezi Quint a karját összefonva. – Hadd halljam! Ha
nem te loptad el a pénzt, akkor ki volt?
 Negyvenhat

Quint teljesen elsápad, mire végigolvassa a cikket, amit Jude talált a

neten.
– Hogyhogy nem tudtunk erről?
–  Nyilván nem írta bele az önéletrajzába – felelem. – Ha anyu-
kád nem nézett utána, akkor nem tudhatta.
– És mégis, ki akarna utánanézni a neten egy olyan cuki, kedves
idős asszonynak, mint Shauna? – teszi hozzá Morgan. – Ráadásul
anyukád rengeteg mindenben szuper, de nem épp üzletasszony. Ő
állatokat akar menteni, nem a könyvelés miatt aggódni. Valószínű-
leg örült neki, hogy valaki vállalja ezt a felelősséget, talán fel sem
merült benne, hogy utánanézzen Shaunának.
Quint lassan bólint, mintha ez logikus lenne. Visszaadja Mor-
gannek a telefont, aztán leereszti a karját. Zavarodottnak tűnik.
– Gyerekkorom óta itt van. Ha azóta lop…
Nem fejezi be. Ki tudja, mennyi pénzt sikkaszthatott el Shauna
az elmúlt években.
– Nem tudhatjuk biztosra, hogy tényleg lopott – szólalok meg. –
Valahogy be kell bizonyítanunk.
–  Viszont – veszi vissza a szót Morgan – ha tényleg lop, akkor
nagy eséllyel ma este, a gáláról is elszipkázza a pénzt.
Quint pislogva néz ránk.
– Ezt meg hogy érted?
– Tudod, úgy volt, hogy bárki adakozhat pluszban, amikor meg-
veszi a jegyét – magyarázom.
 – Igen, de… nem vált be. Senki sem… – Tágra nyílik a szeme, el-
löki magát a faltól. – Nem! Hiszen ezt ő mondta nekünk! Ő figyelte
az eladásokat. Ő rögzítette be a bankszámlaszámunkat a jegyeladá-
sokhoz.
–  Szóval simán megadhatta a saját számlaszámát az adomá-
nyokhoz – vonom le a következtetést.
Quint frusztrált hangot hallat, a hajába túr.
– Ezt nem hiszem el! Hogy tehette? Hiszen megbíztunk benne!
–  Ez egyelőre csak spekuláció – inti óvatosságra Morgan. – De
helytállónak tűnik.
Quint legyint, és teljesen megértem őt. Én azért ettől függetlenül
szeretnék bizonyítékot is. Szeretném, ha egyszer s mindenkorra
tisztáznánk a nevemet.
– Meg tudjuk nézni valahogy, milyen számlaszámhoz lettek hoz-
zárendelve a jegyeladások? Ha tényleg a saját számlájára kérte az
adományokat…
Quint bólint, megdörgöli az állkapcsát.
– Igen. Talán. Azt hiszem. Ööö… Egy pillanat!
Előveszi a telefonját, aztán odébb sétál, nem tűnik el a szemünk
elől, de elég messzire megy ahhoz, hogy ne lássam, mit csinál. Mor-
gannel összenézünk. Ez a folyosó pont szomszédos a moziterem-
mel, és bár hangszigetelt, elkapok ezt-azt Rosa beszédéből. Azt nem
tudom kivenni, hogy mit mond, csak a hangjában csendülő szenve-
délyt hallom.
Quint a füléhez emeli a mobilt, telefonál. A homlokomat ránco-
lom. A rendőrséget hívja?
Odabent, a teremben a vendégek üdvrivalgásban törnek ki.
Morgan nagy levegőt vesz.
– Kezdődik a vacsora.
Bólintok. Ma este már semmit sem oldunk meg. Jobb, ha hagy-
juk, hogy Rosa kiélvezze a gálát. Nem kell jelenetet rendeznünk.
Csakhogy én is szeretném kiélvezni a gálát. Szeretnék itt lenni,
részt venni az eseményen. Nem akarom, hogy amikor mások rám
néznek, azt az önző lányt lássák, aki hányattatott sorsú állatoktól
vette el a pénzt.
És ha Shauna tényleg bűnös, nem akarom, hogy akár még egyet-
len percig ártatlannak tűnjön.
Quint mintha egy örökkévalóságig telefonálna. Halkan beszél.
Sok az aha meg az oké, rengeteg, számomra értelmezhetetlen szám-
adatot mond.
Végül leereszti a mobilt, és kinyomja. Aztán csak áll ott, nekünk
háttal, vállal a falnak dől, a fejét lehorgasztja.
Nagyot nyelve veszem a bátorságot, hogy odalépjek hozzá.
– Quint? Mit derítettél ki?
Még inkább elfordítja tőlem az arcát, és a szájához emeli az ök-
lét. Hallom, hogy reszketegen kifújja a levegőt.
– Ööö… igen. – Továbbra is leszegett fejjel megfordul, a hátát a
falnak veti. Megvakarja az egyik szemöldökét. – Azzal a céggel be-
széltem, akik a jegyeladásokat intézik nekünk. Megnézték, és igen,
tényleg két különböző bankszámlaszámot adtak meg a ma esti ese-
ményhez. A Fortuna Beach-i Tengeri Állatok Menhelyéét és… Sha-
una Crandonét.
Lehunyom a szemem. Elemi erővel csap végig rajtam a
megkönnyebbülés. A megkönnyebbülés és az elégedettség. Ez nem
bizonyítja ugyan mindent kizáróan, hogy a szemétszedésen adomá-
nyozott pénzt is Shauna vette el, de azért elég egyértelműnek tűnik
a helyzet.
Csakhogy minden gondolatom tovaszáll, amikor kinyitom a sze-
memet, és látom, hogy Quint engem figyel, a szemében több érze-
lem kavarog, mint amennyit meg tudnék nevezni. Szemlátomást
nyomorultul érzi magát.
– Prudence – suttogja feszülten. És ekkor rádöbbenek, hogy lel-
kiismeret-furdalása van. – Annyira…
– Majd később! – vágok a szavába.
 Bár számtalanszor elképzeltem már az elmúlt hetekben, hogy
Quint a bocsánatomért könyörög, most, hogy itt vagyunk, nem tu-
dom, mihez kezdjek a mellkasomat szaggató érzelmekkel. Arro-
gáns. Ítélkező. Képmutató.
Összerezzen, és tudom, hogy elég durván a szavába vágtam, de
ő is durván vágta a fejemhez azokat a rémes jelzőket.
– Na jó! – csapja össze a kezét Morgan. – Mitévők legyünk?
–  El kell mondanunk anyámnak – feleli Quint. – Aztán nem tu-
dom. Gondolom, felhívjuk a rendőrséget.
Csend telepszik ránk, míg végiggondoljuk. Nagyon komolynak
tűnik ez az egész. És hát végső soron tényleg komoly dologról van
szó. Azt hittem, az adománygyűjtő üvegből eltűnő ezerkétszáz dol-
lár hatalmas dolog, de ha ez az egész tényleg évek óta így megy, ak-
kor akár több ezer dollárról is beszélhetünk. Több tízezer dollárról.
Talán még annál is többről. Komoly bűncselekményről van szó.
– Szerintetek börtönbe kerülhet? – kérdezem, és amint kiejtem a
szavakat, megsejtem, hogy Quint és Morgan is pont ugyanezen gon-
dolkozott.
Nehéz Shaunát rabruhában, egy börtöncellában elképzelni.
–  Valószínűleg – válaszolja Morgan. – Ha Rosa úgy dönt, hogy
vádat emel.
–  Ez már rajta múlik. – Quint kiegyenesedik, kihúzza magát. –
Jól van. Keressük meg anyát!
A mozi előcsarnoka izgatott beszélgetéssel telik meg. Trish je-
lenleg DJ-ként szórakoztatja az egybegyűlteket, a Beatles With a
Little Help from My Friends 21 című dala szól. Mi hárman megtorpa-
nunk, a zsúfolt helyiséget kémleljük. Bár sokan asztalhoz ültek
már, és nekiláttak a sajtburgerek elfogyasztásának, jó néhányan
még a csendes árverésre kitett holmik asztalánál lődörögnek, meg
Quint fotóit nézegetik. Páran Trishsel beszélgetnek, a karaokés
mappáját lapozgatják, talán próbálják összegyűjteni a bátorságu-
kat, hogy vacsora után elénekeljenek valamit.
 A menhely úgy dönthetett, nem fizeti ki a szakképzett felszolgá-
lók jelentős bérét: önkéntesek osztogatják az ételeket, jó néhányan
a sulinkba járó diákok, mind sárga pólóban cipelik a sajtburgerek-
kel teli tálcákat, szedik le az asztalokat és töltik újra a vizespohara-
kat. Valami azt súgja, hogy ezt is Quint intézte el. A népszerű Quint,
aki mindenkit elbűvöl, és ha segítséget kér, kap is.
Ez lett volna az est fénypontja, legalábbis számomra. A kajának
remek az illata. Az árverésre kitett holmik nagyszerűen festenek.
Mindenki adományozni akar, az elcsípett beszélgetések alapján Ro-
sa beszéde megérintette a vendégeket. Mindenki jól érzi magát. A
Fortuna Beach-i Tengeri Állatok Menhelyének legelső gálája min-
den szempontból hatalmas siker.
Akár még büszke is lennék magamra, hogy részese voltam a
megszervezésének, ha nem haragudnék úgy, amiért nem vihettem
végig a lebonyolítást.
–  Hű! – szólal meg a felénk tartó Ezra egy minisajtburgerrel a
kezében. Sárga önkéntespólót visel, de valami azt súgja, hogy nem
veszi túl komolyan a felszolgálói feladatokat. – Életemben nem et-
tem még ennél jobb minisajtburgert. Megkóstoltad már?
– Most nem kérek – inti le Quint a barátját. – Te, EZ, nem láttad
anyámat?
– Az előbb még ott volt – mutat Ezra a megfelelő irányba a sajt-
burgerrel, majd ismét beleharap. – Na, most akkor van itt valami
nagy rejtély, vagy mi? Várj! Ne mondd el, ki volt a tettes! Hadd ta-
láljam ki! – Felvonja az egyik erősen ívelt szemöldökét. – A vízimen-
tő csinálta, a medencében, egy kampóval!
Quint értetlenül bámul rá.
– Mi, még egy mosolyt sem érdemlek? – kérdezi Ezra a meglepe-
téstől hátraránduló fejjel. – Ne már! Már vagy, nem is tudom, tíz
perce agyalok ezen a viccen!
–  Tényleg? – kérdezi Morgan gúnyosan. – És ennél jobbal nem
sikerült előrukkolni?
 – Majd később elmesélek mindent, jó? – mondja Quint.
El akar lépni a barátja mellett, de Ezra megragadja a karját.
–  Állj csak meg, hékás! – Lekap egy pohár bort a bárpultról. –
Úgy nézel ki, mint akire ráférne egy kis pia. – Majd suttogva hozzá-
teszi: – Totál nem nézi senki, hogy hány évesek vagyunk!
–  Ööö… Nem kérek, köszi – feleli Quint, aztán nem törődik to-
vább Ezrával, az anyukáját keresi.
– Prudence? Gúnyos csaj, akinek nem tudom a nevét? – Ezra fe-
lém és Morgan felé tartja a poharat.
– Köszi, nem – felelem.
Morgan megvető pillantást vet Ezrára.
– Ahogy érzitek!
Ezra megdönti a poharat, és lehúzza a bor felét.
– Megvan, már látom! – szólal meg Quint.
Arra nézek, amerre mutat, és valóban, Rosa az egyik állvány
mellett áll. Egy pohár bort tart a kezében, épp a fotóra mutatva be-
szélget az egyik vendéggel.
Shauna is vele van. Teljesen nyugodt, ősz haját csinosan begön-
dörítette, a nyakában élénk színű selyemsál lóg. Óriási kővel díszí-
tett fülbevalót visel, még az előcsarnok másik végéből is látom.
Megint ökölbe szorítom a kezemet, rápróbálok a dologra. Gye-
rünk már, univerzum! Ha csak ezt az egyetlen gondot megoldanád
nekünk, sokkal egyszerűbb lenne ez az este…
De ahogy odabent a teremben, úgy idekint sem történik semmi.
Quint lassan nagy levegőt vesz, aztán megindul előre. Morgan-
nel követjük. Egyként vágunk át a helyiségen.
Quint félbeszakítja az anyukája beszélgetését.
– Anya! Beszélhetnénk veled?
Rosa meglepődik, olyan gyorsan megpördül, hogy nekimegy
Quint karjának. A bor kiloccsan a poharából, a parkettára ömlik.
– Ó, egek, ne haragudj! – szabadkozik szalvétát keresve.
– Nem baj – vágja rá Quint. – Anya…
 – Már kerestelek! – vág közbe Rosa továbbra is sugárzó arccal. –
Épp azt meséltem ennek az úriembernek, hogy mennyire érdekel
téged a fotózás, és hogy szeretnéd megszerezni a búvárigazolványt,
miután… – Észrevesz engem is, lehervad az arcáról a mosoly. Döb-
benet és zavarodottság keveredik az arcán. – Ó! Szia, Prudence! –
üdvözöl udvariasan, de jegesen. – Nem számítottam rá, hogy itt lát-
lak ma este.
– Én örülök, hogy itt van – jelenti ki Quint határozottan. – Ami
azt illeti, anya, szeretnék beszélni veled és Shaunával, ha lehet. –
Shaunára pillant. – Csak nem itt.
Rosa értetlenül néz ránk. A férfi, akivel eddig beszélgetett, meg-
köszörüli a torkát, és elmegy újratölteni a poharát.
Shauna is döbbentnek tűnik, ide-oda járatja Quint és köztem a
pillantását, és pontosan látom, mikor lódulnak meg az agyában a
fogaskerekek.
–  Nem ez a legalkalmasabb időpont – szólal meg Shauna kun-
cogva, de nem teljesen őszinte a mosolya. – Épp egy rendezvény
kellős közepén vagyunk. Menjetek, egyetek valamit, gyerekek, él-
vezzétek! Tudom, hogy milyen keményen dolgoztál, Quint. És végül
is te is, Prudence. Hiába… történt az, ami.
Gúnytól csöpögnek a szavai, mire haragos pillantást vetek rá.
– Shaunának igaza van – feleli Rosa. – Mennem kell beszélgetni
a vendégeinkkel…
– Egy perc az egész! – vágja rá Quint. – És nem várhat.
– Pedig muszáj lesz – jelenti ki Shauna. – Rosa, ott van Grace Li-
vingstone családja a kilences asztalnál. Legjobb lesz, ha részvétedet
nyilvánítod.
Megpördülök, és nemcsak Maya szüleit, hanem magát Mayát is
megpillantom, egyszerű szabású királykék ruhát visel, és szemláto-
mást halálra unja magát.
– Ó, igazad van! – Rosa a szívéhez érinti a kezét. – Grace annyira
bőkezű támogatónk volt. – Elhallgat, ismét hűvössé válik a hangja. –
De hát ezt te is tudod, nem igaz?
Lesújtó pillantást vet rám, mire elfut a méreg.
Shaunával a sarkában el akar lépni mellettünk, de Quint eléjük
áll.
– Nem akarok jelenetet rendezni – mondja. – De nagyon fontos.
Kérlek!
Shauna arca kezd vörösödni, villámokat szór a szeme. Hirtelen
teljesen másmilyennek tűnik. Dühös. Védekező. Váratlanul sarokba
szorítottuk.
– Nem akarsz jelenetet rendezni? – kérdezi, és Quinttől eltérően
ő bizony felemeli a hangját. Kezdjük magunkra vonni a figyelmet,
és úgy sejtem, pontosan ezt szeretné elérni. Felém lendíti a karját. –
Akkor mégis mit keres ő itt, Quint? És miért vagy vele? Hazug tol-
vaj! Nincs joga itt lenni, és szerintem jobb lenne, ha elmenne.
– Shauna! – sziszegi Rosa. Próbál rámosolyogni a legközelebb ál-
ló vendégekre. – Jól van, Quint. Rendben. Menjünk be a moziterem-
be, aztán elmondhatod, amit annyira el akarsz mondani!
–  Nem! – jelenti ki Shauna. – Ez a szokásos tinidráma, Rosa, a
társai kényszerítik. Tudom, hogy a fiad, de nem kell ezt eltűrnöd.
Igazán nem lenne szabad idehoznia ezt az egészet, hiszen annyit je-
lent nekünk… a menhelynek ez az est. Ennél több eszed is lehetne,
Quint! – Csettint a nyelvével. Egy kicsit a saját nagymamámra emlé-
keztet. – Most pedig, ha megbocsátotok…
Megpróbál ellépni Quint mellett, de ezúttal én is előrelépek,
összefonom a karomat. Remegek az adrenalintól és a dühtől. És
Quinttől eltérően engem nem zavar annyira a gondolat, hogy jele-
netet rendezünk.
Hiszen tudom, hogy vannak itt újságírók, akik hosszú cikket
akarnak írni a gáláról az e heti kiadásba. Lehet, hogy Quint nem ért
ezzel egyet, de én úgy gondolom, nem létezik rossz reklám. Ha elég
nagy jelenetet rendezünk, akár még a címlapra is kerülhetünk.
– Nem miattam van ez a dráma – szólalok meg olyan hangosan,
hogy még az is hallja, aki idáig úgy tett, mintha nem hegyezné a fü-
lét. – Hanem miattad, Shauna. Te loptad el a pénzt, ahogy az előző
munkahelyedről is loptál, sőt, a ma esti jegyeladások mellé adomá-
nyozott összegeket is elloptad. – Rosa felé fordulok, aki szemláto-
mást elszörnyedt és szégyelli magát, de egy nagyon kicsit kíváncsi-
nak is tűnik. – Ezért nincs soha annyi pénz a számlátokon, mint
amennyinek érzésed szerint lennie kellene. Shauna sikkaszt. Ko-
rábban is megtette már.
Rosa a fejét rázza.
– Mégis mit… Na jó! Ebből elég! Menjünk innen! Befelé a terem-
be! Gyerünk!
– Nem megyek sehova! – vágja rá Shauna. – És nem fogom eltűr-
ni, hogy alaptalanul megvádoljanak!
–  Utánakérdeztem a ma esti jegyeladásoknak – szembesíti őt
Quint. – És tudom, hogy egyenesen a saját bankszámládra kérted a
bevétel egy részét.
Többen is felhördülnek körülöttünk, és rádöbbenek, hogy már
mindenki minket figyel. Mindenki elhallgatott. Mindenki minket
néz. Még a zenét is leállították.
– De… Shauna már több mint egy évtizede velünk van – vitatko-
zik Rosa. – Biztosan észre…
Elhallgat, és tudom, hogy azon gondolkozik, tényleg észrevette-e
volna, ha Shauna meglopja. Bár mindig nagyon elfoglalt, ő az em-
bereket irányítja a menhelyen, az állatokról gondoskodik, nem fog-
lalkozik a pénzügyekkel. Ha pénzről van szó, egyszerűen csak aláír-
ja ott, ahol kell.
Ahol Shauna szerint alá kell írni.
Feldúltan Shaunára néz.
– Igaz ez?
–  Természetesen nem! – sziszegi Shauna. Ennél ügyetlenebbül
valószínűleg még sosem hazudott. Vöröslik az arca, levegőért kap-
kod, villámokat szór a szeme. – Ez a lány – mutat rám –, ez a lány
már az első naptól kezdve bajt kever!
Közelebb lép. Én nem mozdulok, szinte biztos vagyok benne,
hogy nem fog megütni így, ennyi ember gyűrűjében. A szemem sar-
kából látom, hogy Quint megfeszül mellettem, és megacélozom ma-
gam, mert sejtem, hogy Shauna valami szörnyűséget akar monda-
ni. Tudom, hogy ezúttal tényleg jogosan teszem, amit teszek. Én
semmi rosszat nem csináltam, Shauna viszont igen. Egyre csak
gyűlnek a hazugságai. Megérdemli a büntetést.
– És most ilyen iszonyú pletykákat terjeszt, hogy ellenem fordít-
son, csak azért, mert menteni akarja saját…
Ökölbe szorítom a kezemet.
Shauna a kiömlött borba lép, megcsúszik, felkiált. Kapálózni
kezd. Az egyik kezével megragadja a karomat, előreránt.
Mindketten elveszítjük az egyensúlyunkat.
Nem enged el.
Nem tudok megtámaszkodni.
A fejem az árverésre bocsátott holmikkal teli asztal sarkának
csapódik, és ezen a nyáron immár másodszorra elsötétedik előttem
a világ.

21
Egy kis baráti segítséggel.
 Negyvenhét

Amikor kinyitom a szememet, tündöklő fényeket és sárga szerpen-

tinszalagokat látok. Quint fölém hajol, az egyik kezét a fejem alá
dugta. Amikor a szemébe nézek, megkönnyebbülésében elmosolyo-
dik.
– Déjà vu – motyogja.
Egy nyögéssel felelek. Pont olyan rémesen lüktet a fejem, mint
amikor az Encantóban estem el, és a körülöttem lévők aggodalmas
megjegyzései nem segítenek a helyzeten.
–  Hagyjuk levegőhöz jutni! – kéri Quint, és int mindenkinek,
hogy lépjenek hátrébb.
Lassan felülök, az ujjaimat a halántékomhoz préselem, hátha
úgy alábbhagy a lüktetés.
–  Tessék, látjátok? – csendül egy éles hang. Shauna egy közeli
székben ül, egy üveg hideg vizet szorít a vállához. – Kutya baja. És
szeretném leszögezni, hogy nem támadtam rá. Baleset történt. Min-
denki látta.
– Elég legyen, Shauna! – szól rá Rosa élesen. – Egyébként is, más-
fajta per miatt aggódj!
Shauna döbbenten eltátja a száját.
– Képes lennél… mindazok után, amit a szervezetért tettem?
Rosa mellkasa kidülled, és tudom, hogy az utolsó csepp önural-
mára is szüksége van, nehogy üvöltözni kezdjen, mert még a végén
igen durva dolgokat vágna Shauna fejéhez. A számtalan vendég mi-
att megőrzi az önuralmát.
 –  Ma este nem hozok meg semmilyen döntést, de mindenkép-
pen felkeresem az ügyvédemet. És ha esetleg nem lenne teljesen
egyértelmű… ki vagy rúgva!
Shauna egy pillanatig még haragosan mered rá, aztán felhor-
kant. A pultra hajítja a vizespalackot, és felkapja az egyik félig teli
pezsgőspoharat, amit valaki otthagyott.
– Jól van. Majd meglátjuk, meddig húzza nélkülem a drágalátos
menhelyed!
– Ó, szerintem remekül megleszünk – feleli Rosa. – Talán végre
jól mennek majd a dolgok így, hogy többé nem lopsz tőlünk, vala-
hányszor csak alkalmad adódik rá.
Shauna erre már nem felel, felhajtja a pezsgőt, felpattan, és ke-
resztülviharzik a tömegen.
Mielőtt elmenne, megpróbálom még egyszer megbüntetni, ököl-
be szorítom a kezemet.
Semmi sem történik.
Nem is csak az, hogy semmi sem történik, a szorításom is gyen-
gének tűnik. Különös űr tátong a mellkasomban.
Lenézek a kezemre, rémült gondolatok cikáznak a fejemben.
Csak nem…?
– Töröljük fel! – szólal meg Morgan, és egy fehér vászonszalvé-
tát hajít a kiömlött italra, hogy feltakarítsa. – Már csak az hiányoz-
na, hogy még valaki megsérüljön.
Nem nagy dolog, de önzetlen. Jó cselekedet.
Könyörgök, ó, könyörgök…
Csettintek, majd visszafojtott lélegzettel várok.
– Vagy nagyon ügyetlen vagy, vagy nagyon szerencsétlen – jegy-
zi meg Morgan, miközben felkapja a szalvétát, majd egy üres tányé-
rokkal és piszkos borospoharakkal teli tálcára hajítja.
És… ennyi.
Nem jelentkezik a sors. Nem éri váratlan szerencse. Nem kap ju-
talmat.
 Talán ez nem volt elég nagy dolog ahhoz, hogy kiérdemelje vele
az univerzum figyelmét. Körbenézek, és látom, hogy egy férfi jó sok
pénzt dob az emelvényre kihelyezett adománygyűjtő dobozba.
Újra próbálkozom. Csettintek. Csettintek. Még egyszer csettin-
tek.
A férfi visszatér az asztalához. Ha jelentkezik is nála a jó karma
valamilyen formában, hát semmi jele.
– Ne! – suttogom. – Könyörgök, ne!
– Pru? – Quint homlokráncolva figyel. Még mindig engem tart, a
tenyerét a két lapockám közti részhez préseli. – Mi a baj?
Az ajkamat biggyesztem. Nem tudok mit tenni ellene.
– Eltűnt.
– Mi tűnt el?
Hiába tudom, hogy színtiszta melodráma, amit művelek, szipog-
ni kezdek. Nem érdekel. Volt, amikor úgy éreztem, hogy a karmikus
képességem átok, de… azért nagyrészt kellemes átok volt.
– Az univerzum – motyogom.
Quint szemöldöke még inkább összeszalad. Hosszan figyel, az-
tán az anyukájához fordul.
– Talán az lesz a legjobb, ha mentőt hívunk.
– Nem kell! – vágom rá. – Semmi bajom. Segítenél felállni?
– Nem vagyok benne biztos, hogy…
Nem törődöm vele, megragadom a karját, és elkezdek feltápász-
kodni. Hátratántorodik, de végül csak sikerül mindkettőnknek fel-
állni, és nem zuhanunk vissza a földre.
– Prudence? – Rosa elkapja a könyökömet. – El kellene menned
orvoshoz, főleg, ha ez már a második fejsérülésed a nyáron.
– Pff, jól van! – felelem. Nincs erőm tovább vitatkozni. Senkivel
sem. Ma este már nem. – Majd holnap elmegyek. Csak… kérlek, ne
hívjatok mentőt! Már így is elég fura ez az este.
Rosa összevonja a szemöldökét. Szemlátomást bizonytalan,
ezért, bizonyítandó, hogy kutya bajom, rámosolygok.
 – Jól vagyok. Tényleg!
Rosa nagyot sóhajt.
– Quint, hoznál neki egy kis vizet?
Quint körbepillant.
– Ezra! – mutat rá a barátjára a tömegben. – Víz?
– Gin-tonik, már hozom is! – feleli Ezra, és elsiet.
–  Csak viccel! – Quint félénken az anyukájára mosolyog. – Leg-
alábbis azt hiszem.
Rosa megragadja a kezemet.
– Nagyon bátor dolog volt tőled, hogy eljöttél ide ma este, főleg
azok után, ami történt. Sajnálom, hogy ilyesminek tettelek ki.
Őszintén bánom, ahogy veled viselkedtünk. Nem tudom, vissza
akarsz-e jönni ezek után, de szeretném, ha tudnád, hogy mindig
szívesen látunk a menhelyen.
Úgy teszek, mint aki elgondolkozik.
– Nincs szükségetek esetleg egy rendezvényszervezőre?
Felnevet.
–  Szerintem egyelőre senkit sem tudnánk teljes állásban alkal-
mazni, de ha mégis, mindenképpen neked szólok először.
–  Prudence valószínűleg remek menedzser lenne – szól közbe
Quint vigyorogva. – És úgy hallottam, épp megüresedett a pozíció.
Rosa felnyög.
– Kénytelen leszek keríteni valakit Shauna helyére. Bocsi, de in-
kább olyasvalakit próbálok majd keresni, akinek van egy kis ta-
pasztalata az ilyesmiben.
–  Csak keress rá az illetőre a neten! – figyelmeztetem. – Talán
azt is megnézhetnéd, büntetett előéletű-e.
Rosa bólint.
– Egy életre megtanultam a leckét.
–  Ami pedig engem illet… – Elmosolyodom. – Mindenképpen
visszajönnék. Szeretném a lehető legtöbb időt együtt tölteni Len-
nonnal, mielőtt új helyre költözik.
 Rosa szeme sarkába ráncok gyűlnek, és még mielőtt rádöbben-
hetnék, mire készül, magához ölel.
– Köszönöm, Prudence! – Sóhajtva elhúzódik, és végignéz a ben-
nünket figyelő vendégeken. Felnevet. – Hát… Határozottan emléke-
zetes marad ez az este, nem igaz? – Aztán int a tömegnek. – Kérem,
üljenek le, egyenek!
Ezután már összefolynak a pillanatok, és nem vagyok benne
biztos, hogy a tompán lüktető fejem vagy az egymást érő esemé-
nyek miatt. A vacsora után desszert következik. Bejelentik a csen-
des árverés nyerteseit, és kitörő örömmel nyugtázom, hogy a le-
mezbolt kosaráért jóval többet fizettek, mint amire számítottam.
Aztán jön a tombola Quint fotóiért. Nem lep meg, hogy ilyen sokan
vettek szelvényt, ahogy az sem, hogy a nyertesek őszintén örülnek,
amikor kiderül, hazavihetik valamelyik műalkotást. Az egyik nő
szó szerint felsikít örömében a száma hallatán.
Quintre pillantok. Minden pénzt megér az arckifejezése. Egy-
szerre zavarodott és büszke.
Az önkéntesek leszedik az asztalokat, elhúzzák a székeket az út-
ból, és elkezdődik a karaoke. Trish és egy csapat önkéntes előadja a
Yellow Submarine-t, hogy megalapozzák a hangulatot, és a refrént
már gyakorlatilag az egész terem együtt énekli velük.
Ennyi elég is ahhoz, hogy a komoly jótékony eseményből élettel
teli, szórakoztató este kerekedjen. Ez valóban egy olyan rendez-
vény, amiről még heteken át beszélnek és viccelődnek majd az em-
berek.
Quint zsenialitása nem merült ki annyiban, hogy elhívta Trisht
levezényelni a karaokét, még az is eszébe jutott, hogy ezzel is lehet
adományokat gyűjteni. A vendégeknek öt dollárt kell fizetniük,
hogy elénekelhessenek valamit, és természetesen az összes bevételt
a menhelyét kapja. Én biztos azt mondtam volna, hogy ez nem vá-
lik majd be, és hatalmasat tévedtem volna. Az emberek sorban áll-
nak, hogy felírhassák a nevüket és a választott dalukat a kis cetlik-
re.
Hallom, hogy a szomszédos asztaloknál nógatják egymást, min-
denki próbál megvesztegetéssel, hízelgéssel rávenni másokat, hogy
menjenek fel a színpadra. Vitatkoznak, melyik dalt énekeljék el, és
kinek van igazán rémes hangja. Az adomány nem riasztja el a ven-
dégeket, sőt, mintha bátorítaná őket az, hogy fizetniük kell.
Amikor egy aranyos, ősz hajú hölgy bottal felmegy a színpadra,
hogy elénekelje a Stardustot, az egyik kedvenc régi dalomat, egy ki-
csit irigykedem. Még mindig lüktet a fejem, nem vagyok olyan álla-
potban, hogy kiálljak énekelni. Nem tudnék mindent beleadni, úgy
pedig semmi értelme.
Ismét végignézek a tömegen, pár percenként eljátszom ezt,
mintha egy Quint megtalálására kalibrált radar rejtőzne bennem.
Folyton abban reménykedem, hogy ide fog jönni hozzám. Hiába ér-
tem el, amiért idejöttem, mégis azt érzem, hogy még nem végez-
tem. Még nem volt meg az este csúcspontja. Rengeteg mindent kel-
lene megbeszélnünk Quinttel, de valahányszor kiszúrom valahol,
mindig újabb és újabb vendégekkel beszélget, vigyorogva mutogat
valamelyik fotójára. Elemében van, és szeretnék örülni a sikerének,
de… felmerül bennem, hogy talán kerül engem.
Nagyon megbántott, de az elmúlt hetekben akárhányszor fantá-
ziáltam róla, egy dolog állandónak bizonyult. Igen, szeretném, ha
bocsánatot kérne. Igen, szeretném, ha könyörögne a bocsánato-
mért. Igen, szeretném hallani tőle, hogy mekkorát hibázott, amikor
nem bízott meg bennem.
De még ennél is jobban szeretném, ha továbbra is bejönnék ne-
ki.
Pont annyira, amennyire ő is bejön nekem.
De mi van, ha nem így van? Mi van, ha az elmúlt hetekben rá-
döbbent, hogy valójában sosem vágyott rám? Hogy az egész egy
óriási hiba volt, ahogyan azt mondta is.
Ki kell jutnom innen.
 Felállok. Kiosonok, míg senki sem figyel. Így nem kell elköszön-
nöm sem Morgantől, sem Rosától, sem senki mástól. A kijárat felé
sietek, nem nézek vissza Quintre, nehogy észrevegyen. Mert képte-
len lennék elviselni, ha észrevenne, de nem próbálna meg tartóz-
tatni.
Idővel szembe kell majd néznem vele. Ha tovább önkénteske-
dek a menhelyen, muszáj lesz megbeszélnünk azt, hogy így meg-
bántott. És hamarosan kezdődik a tanév is, nagy eséllyel megint
lesznek majd közös óráink. El kell majd fogadnom, hogy bármi tör-
tént is közöttünk, annak vége.
Ahogy elhaladok az immár üres árveréses asztal mellett, meg-
akad valamin a pillantásom.
Kis híján hasra esem. Valami csillog odalent, épp az egyik asztal-
láb mögött, szinte teljesen elrejti a terítő.
Leguggolok, felveszem.
Egy régi gyémánt fülbevaló lóg láncon. Nyilván tönkrement a
kapocs, amikor Shaunával elestünk.
A gyémánt hunyorog a fényben.
Halkan kuncogok.
– Szép munka, univerzum!
Megfordulok, kiszúrom Mayát ugyanannál az asztalnál, ahol ko-
rábban is láttam őt, a telefonjára mered. Odamehetnék, hogy átad-
jam neki, de nem igazán szeretném én learatni a babért azért, hogy
visszaszolgáltatom, ahogyan azért sem szeretném vállalni a felelős-
séget, hogy elveszett.
– Bocsi! – szólítom meg a mellettem elhaladó önkéntest. – Oda-
adnád ezt annak a lánynak, ott? Szerintem ő vesztette el.
– Ó, hát persze!
Az önkéntes kissé bizonytalanul veszi el a fülbevalót, de nem
kérdezősködik.
Maradok, amíg átadja az ékszert. Maya megdöbben, nem hisz a
szemének, aztán elképesztő boldogság rajzolódik ki az arcára. Sírva
fakad, úgy szorítja a fülbevalót a szívéhez, majd felpattan, és szoro-
san magához öleli az önkéntest.
Milyen kár, hogy nem Jude az, gondolom. Akkor már két embert
boldoggá tettem volna ma este.
A színpadon az idős hölgy a dal végéhez ér, és amennyire tőlem
telik, lelkesen tapsolok, de csak fél szívvel sikerül. A moziban jó
hangulat uralkodik, a zene is kellemes, és a vendégek sokkal önzet-
lenebbek, mint arra valaha is számítottam, de az én szívem tovább-
ra is darabokban van.
Elfordulok.
– A következő előadónk – szól bele Trish a mikrofonba – a men-
hely egyik legkedveltebb, legrégebbi önkéntese. Kérem, fogadják
nagy szeretettel… Quint Ericksont!
Olyan hirtelen pördülök meg, hogy kis híján elveszítem az
egyensúlyomat.
Csak nem azt mondta, hogy…?
És tényleg, Quint épp fellép a színpadra. Idegesen Trishre moso-
lyog, miközben elveszi tőle a mikrofont. Szemlátomást halálra ré-
mült.
Megköszörüli a torkát, hálásan bólogat, amiért a vendégek végig
tapsoltak, míg ő felment a színpadra.
–  Bocsi – szólal meg, és feszélyezetten integet a nézőközönség-
nek. – Nem érdemlik meg ezt a kínszenvedést, amit most okozni fo-
gok, de… nemes célért teszem, nem igaz? Úgyhogy… lássuk!
Néhányan nevetnek. Mások biztatóan kurjantanak neki.
Felcsendül a zene.
Összerándul a gyomrom.
– Dear Prudence… won’t you come out to play? 22
Hallom, hogy néhányan levegőért kapnak, érzem, hogy többen
is engem keresnek a tekintetükkel, és amikor megtalálnak, muto-
gatnak, suttognak.
Quint is a termet fürkészi. Amint megtalál, többé nem ereszt a
pillantása.
Kiszáradt szájjal hallgatom, és egy kicsit úgy érzem, kínosnak
kellene lennie, hogy a figyelem középpontjába kerültem, de nem
az.
Megbabonázva figyelem az előadást.
Bódultan.
És… egy kicsit aggódom, hogy talán mégsem azt jelenti ez az
egész, mint amit szeretném, hogy jelentsen.
– The sun is up, the sky is blue. It’s beautiful, and so are you, dear
Prudence… 23
Hevesen dobog a szívem, majd kiugrik a mellkasomból.
Quint énekhangja… nem túl jó, ezt elismerem. De ahogyan rám
néz, ahogyan elpirul, ahogyan elrontja a második verzét, és kényte-
len ránézni a monitorra a dalszöveget keresve, és annyira zavar-
ban van, annyira fél, aztán mégis ismét megkeres a tekintetével a
tömegben…
Teljességgel… lenyűgöz.
A dal véget ér, és végre újra merek levegőt venni. Talán azóta
visszafojtottam a lélegzetemet, hogy fellépett a színpadra.
Quint megköszörüli a torkát, és az állványra teszi a mikrofont.
Úgy hátrál el, mintha menekülni próbálna.
A moziban tapsvihar tör ki, ahogyan minden egyes dal után.
Quint legyint, egyfajta „jaj, köszönöm, de igazán nem kell” jellegű
legyintéssel, szokás szerint elbűvölő, aztán lelép a színpadról.
Még fel sem fogom, mit csinálok, már meg is indultam az aszta-
lok között.
Quint szájszéle felfelé görbül, ahogy meglát. Fájdalmasan bi-
zonytalannak tűnik, de nagyon reménykedőnek is.
–  Megfogadtam a tanácsodat – szólal meg, amint elég közel
érünk egymáshoz. – Arra gondoltam, hogy csak négy perc az életed-
ből, Quint. Túléled. Viszont lehet, hogy csak én éreztem így, de ez a
dal volt vagy két óra, nem?
 –  Odafent mindig hosszabbnak tűnnek a dalok. Karaokéidőtor-
zulásnak neveztem el a jelenséget.
– És ezt csak most mondod? – Lesüti a szemét, halkabbra fogja. –
Szóval… Milyen voltam?
Fogalmam sincs, mit feleljek. Gondolkozni is alig tudok, hát még
összefüggő mondatokat alkotni.
Úgyhogy felnevetek. Szégyenkezve a szám elé kapom a kezemet.
Quint grimaszol.
– Ilyen rossz voltam?
–  Nem! – felelem, és nagy bátran még egyet előrelépek. Zsebre
teszi a kezét, ő is közelebb lép. – Mármint, nem vagy egy John Len-
non. De rosszabbat is hallottam már.
–  Ebben kiegyezhetünk. – Behunyja az egyik szemét. – Beszél-
hetnénk? Mármint… valahol máshol?
Nagy levegőt veszek, és bólintok.
A moziterem üres, és kísértetiesen csendes is, miután Quint be-
csukja az ajtót. Messzebb sétálok egy kicsit a székek mellett, távo-
labb kell kerülnöm tőle, kell egy pillanat, hogy lenyugtassam viha-
rosan dübörgő szívemet, mielőtt visszafordulok hozzá.
Az ajtónak dől. Kiül az arcára, mennyire szenved.
–  Borzalmasan viselkedtem – szólal meg, mielőtt bármit is
mondhatnék. – Gonosz voltam. Bántani akartalak, egy csomó min-
dent a fejedhez vágtam, és… – Mély levegőt vesz. – Annyira sajná-
lom, Prudence! Nem gondoltam komolyan.
Elkapom a tekintetemet. Annyira hirtelen jött a bocsánatkérés,
hiszen még csak most énekelte el a dalt, összekuszálódnak az érzel-
meim. Egyetlen hatalmas érzelemgombolyag vagyok. Vágyom a bo-
csánatkérésére, igen, de nem érzem úgy, hogy megérdemlem. Való-
jában nem. Még nem.
– Biztos vagy benne? – kérdezem.
– Prudence…
– Nem, most komolyan. Nem mondhatod őszintén azt, hogy nem
gondoltál rólam ilyesmiket vagy ezerszer, mielőtt kimondtad. Kriti-
kus, ítélkező, önző…
Quint arca megrándul, lehorgasztja a fejét.
– Hát… igen, ezt gondoltam régen… de nem…
– Az a helyzet, Quint… – Megacélozom magamat. – Nem hiszem,
hogy igaztalanul vádoltál volna mindezzel.
Megrázza a fejét.
– Leszámítva a lopást. Nem én vettem el azt a pénzt. De… gon-
dolkoztam rajta.
Meglepetten visszanéz rám.
–  Nem magamnak vagy a szüleimnek. Arra gondoltam, hogy
visszavásárolnám Maya fülbevalóját. És őszintén, még mindig nem
tudom, ez lett volna-e a helyes döntés, vagy sem.
Elgondolkozva összevonja a szemöldökét.
– Hát, a helyes döntés az lett volna, ha elmondod anyámnak. Se-
gített volna visszaszerezni a fülbevalót.
Rámeredek, egy pillanatra teljesen meghökkenek. Hogy csinál-
ja? Én teljesen kikészültem ettől az erkölcsi dilemmától… Hogyan
tudja ő ezt ilyen egyszerűen, ilyen könnyedén megoldani?
– Nahát! – bukik ki belőlem. – Valószínűleg inkább neked kellett
volna adni.
Quint a homlokát ráncolja.
– A pénzt?
–  Nem. Mindegy. – Összeszorítom a szememet. Nem számít,
hogy én kaptam a kozmikus igazságosztó erőt, és az sem számít,
hogy valószínűleg nem én voltam a megfelelő ember erre a meg-
tiszteltetésre. Szinte biztos, hogy a képesség már a múlté. – Csak
azon gondolkoztam, hogy a te erkölcsi érzéked kifinomultabb, mint
az enyém.
Quint megvárja, míg ismét ránézek, aztán így felel:
– Ez elég érdekes megállapítás.
– Tudom.
 – De azért… köszi?
– Figyelj, a lényeg az, hogy az a sok minden, amit rólam mond-
tál… Nem akarom, hogy igaz legyen. – Elcsuklik a hangom, és tu-
dom, hogy bármelyik pillanatban elsírhatom magam. – Kedves és
megbocsátó szeretnék lenni. Olyasvalaki, aki a jót látja másokban,
nem pedig… folyton ítélkezik. – Bánatosan elmosolyodom. – És mel-
letted inkább vagyok ilyen, mint egyedül.
Megtörlöm a szememet, még mielőtt kibuggyanhatnának a
könnyek. Nagy levegőt veszek. Aztán Quint felé intek.
– Oké. Most, hogy mindezt elmondtam… jöhetsz megint te, ecse-
telheted tovább, mennyire sajnálod. Valószínűleg nem lett volna
szabad félbeszakítsalak.
Quint eddig feszült vonásai kezdenek ellazulni.
– Elég nehéz neked bókolni, remélem, tudod!
A mennyezet felé emelem a tekintetemet.
– Szóval nehéz természetű is vagyok?
– Igen! – vágja rá annyira vehemensen, hogy egy kicsit védekező
üzemmódba kapcsolok. – Igen, Prudence. Azt hiszem, az összes is-
merősöm közül veled a legnehezebb. – Széttárja a kezét, mint aki
tehetetlen. – Ennek ellenére… nagyon szeretnék csókolózni veled.
Felhorkanok, majd a tenyerembe temetem az arcomat.
– Quint!
Nevetve néz rám, amikor kipillantok az ujjaim közül. Nem moz-
dult el az ajtótól, mintha őrizné a kijáratot, nehogy úgy döntsek, in-
kább menekülőre fogom. De nincs olyan hely ezen a világon, ahol
szívesebben lennék, mint itt, pirulva, kínlódva, reménykedve.
Lassan leeresztem a kezemet. Quint még mindig mosolyog, de
már komolyabban.
–  Őszintén? – szólal meg ismét. – Tetszel nekem, Prudence. Na-
gyon is. És tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, amit nagyon saj-
nálok.
Bólintok.
 – Megbocsátok.
Quint tétovának tűnik.
– Nem kellene ilyen könnyen mennie.
Az ajtón túli előcsarnok felé intek.
– Épp most adtál szerenádot nekem egy csomó ember előtt! Még
jobban meg kellene nehezítenem?
Elgondolkozik, mintha erről már el is felejtkezett volna.
–  Igazad van. Még életemben nem csináltam ennél nehezebb
dolgot. Meg hát, elég romantikus gesztus is volt részemről.
Kuncogok egy sort, majd így szólok:
– Egyébként én is bocsánatot kérek. Az összes olyan alkalomért,
amikor nehéz volt velem.
Egymásra meredünk, az üres sor egy egész óceánnak tűnik kö-
zöttünk. Annyira szeretnék közelebb lépni hozzá, de képtelen va-
gyok elszakítani a lábamat a vörös szőnyegtől, és ő sem indul meg
felém. Úgyhogy csak állunk. Úgy érzem, egész évben így voltunk
egymással, reménytelenül megrekedtünk, iszonyú sok minden vá-
lasztott el bennünket egymástól.
–  Tudod, mit, Prudence? – szólal meg. – Ha már bocsánatot
kérsz… akkor legyen az a rúzs az oka.
Összerezzenek, az ajkamhoz emelem az ujjaimat.
Quint kétségbeesetten rázza a fejét.
– Most komolyan. Kegyetlenség!
Az alsó ajkamba harapok, mire ő felnyög. Elpirulok, képtelen
vagyok elfojtani a mosolyomat.
– Morgan szerint lehet, hogy állatokon tesztelték, szóval…
– Ha őket nem is, engem már biztosan kicsinált.
Hevesen lüktet a pulzusom.
– Quint?
– Prudence?
Megindulok felé, és ugyanebben a pillanatban ő is ellöki magát
végre az ajtótól.
 Középen találkozunk.
 
 

22 A Beatles Dear Prudence c. dalának részlete, magyarul: Drága Prudence… nem jössz ki játszani?
23
Süt a nap, kék az ég. Gyönyörű, ahogy te is, drága Prudence…
 Negyvennyolc

Prudence: 5
Quint: 5
Összességében: 5*
 
Átgondolt kivitelezés, lényegre törő fogalmazásmód és renge-
teg meggyőző érv, mindegyik alaposan alátámasztott és szé-
pen levezetett. Lenyűgöző! Kifejezetten örültem annak, hogy
közösen meg is valósították az ötleteiket a menhelyen. Reme-
kül kidolgozott tervvel hoznák be az ökoturizmust a környék-
re, úgy, hogy az egyszerre segítse az emberi közösséget, a he-
lyi vadvilágot és a környezetüket is. Ez a beadandó remek pél-
dája annak, hogy mi mindent lehet elérni, ha két ember félre-
teszi a nézeteltéréseit, és összedolgozik.
 
Nagyon büszke vagyok mindkettejükre! Szép munka!
 
– Elégedett vagy? – kérdezi Quint.
A bokszunkban ülünk, az Encantóban, a telefonján olvassuk el
Mr. Chavez e-mailjét.
Elhúzom a számat, elgondolkozom.
–  Hogy lehet, hogy összességében csillagos ötöst kaptunk, de
egyéniben csak egy sima ötöst érdemeltem? Miért?
–  Úgy – karolja át a vállamat –, hogy egymagad is nagyon jó
vagy, de velem együtt még jobb.
 Morgok egy sort, pedig… ezt igazából nem cáfolhatom.
Bezárja az e-mailt. A kijelzőn megjelenik a kezdőképernyő. Az
appok alatt egy rólam készült fotó a háttérkép, az, amit a Szabad-
ságfesztiválon, a parton készített. Amikor megmutatta, azt mondta,
talán ezt a fotóját szereti a leginkább. Részben azért, mert annyira
jók voltak aznap a fényviszonyok, de főleg azért, mert tökéletesen
látszanak a gödröcskéim.
Mondtam neki, hogy ez nagyon hízelgő lenne, ha nem sérült,
alultáplált úszólábúakkal kellene versenyeznem.
– Eléggé feszélyeztek – szólal meg Jude. Közém és Ari közé szo-
rult.
Vázlatfüzettel az ölében próbál valami új, rémisztő szörnyet ki-
találni, amit a D&D-kampányban használhat. Úgy tűnik, egyedül a
veszélyesnek tűnő szarvak tetszenek neki a lény fején. Minden
mást már százszor kiradírozott és újrarajzolt.
Rácsapok a vállára.
– Ismerd el, hogy szerinted is nagyon cukik vagyunk!
Jude felvonja a szemöldökét.
–  Az ewokok a nagyon cukik. Titeket inkább egy olyan filmhez
tudnálak hasonlítani, amit csak a tévében adnak le.
– Szerintem a tévéfilmek nagyon cukik – szól közbe Ari.
– Megvan! – kiáltja Ezra, a dalokkal teli mappán dobol az ujjai-
val. – Too Sexy. Ez az én dalom! Mindenféle szempontból.
– Mármint I’m Too Sexy? – kérdezi Morgan.
–  Nem – feleli Ezra. – Én vagyok a túl szexi! – Megpaskolja a
mellkasát. – De azért te sem vagy rossz.
Morgan arcán egy pillanatra undorodó kifejezés jelenik meg, de
aztán gonoszan felcsillan a szeme, és közelebb hajol Ezrához.
– Tudod, mi az, ami tényleg szexi?
EZ közelebb hajol hozzá.
– Az érettség – válaszolja meg Morgan a saját kérdését.
Ezra ajka ördögi vigyorra húzódik.
 –  Jóságos ég, tök igazad van! Például Quint anyukája kifejezet-
ten jó nő.
Quint felnyög, az egyik tenyere mögé rejti az arcát.
Ari felém néz, én pedig csak vállat vonok. Én sem igazán tudom,
mihez kezdjek Ezrával, de Quinttel alsós koruk óta legjobb barátok,
úgyhogy azt hiszem, párban járnak.
– Add csak ide az egyik papírt, Jude! Jude, a judomester! – poén-
kodik Ezra.
Jude felpillant a vázlatfüzetéből, de Ari már mozgásba lendült.
Beletörődő pillantással nyújt át egy karaokés cetlit Ezrának, aztán
elveszi tőle a mappát.
–  Kitaláltam valamit kettőnknek, Pru – szólal meg a dalok közt
lapozgatva. – Meg is van! Mit szólsz hozzá? – Feltartja a könyvet. –
Egy Of Monsters and Men-duett?
Vállat vonok.
– Nem ismerem.
–  Prudence! – Hátrarándul a feje. – Nem tudom, meddig leszek
képes barátkozni veled, ha nem kezdesz valamit a zenei műveltsé-
geddel!
Jude bólint.
– Még én is ismerem az Of Monsters and Ment.
Quintre nézek. Megrándítja a vállát.
– Bizony. Elég jók.
Morgan és Ezra is bólogat.
Visszafordulok Arihoz.
– Bocsi…?
Ari felsóhajt, és tovább lapozgatja a mappát.
–  Kerítek valamit, amire nem mondhatsz nemet. És nem John
Lennon és Yoko Ono lesz. Valami másnak is kell lennie itt.
– Figyelj csak! – fordulok vissza Quinthez. – Megkaptad már az
új órarendedet?
– Még nem. Miért?
 –  Csak felmerült bennem, hogy egy kémiaórára járunk-e majd.
Gondoltam, lehetnél a párom, ha nem a tanár akarja beosztani,
hogy ki kivel legyen.
Quint felvonja a szemöldökét.
– Csak egy mazochista jelentkezne önként a párodnak!
– Majd leszek én a párod! – ajánlkozik Ezra.
Összerezzenek, és könyörgő pillantást vetek Quintre, aki hüm-
mög egy sort, mintha ez valami hatalmas döntés lenne, és nagyon
át kellene gondolnia.
Megcsókolom. Azonnal ellágyul, megfeszül a karja, közelebb
húz magához.
Jude azt motyogja mellettem:
– Inkább hajítsanak Mordorban a Végzet Hegyébe, mint hogy itt
kelljen ülnöm, ebben a bokszban!
Elhúzódom Quinttől, és az asztal alatt megrúgom a bátyámat,
mire elneveti magát. Tudom, hogy el kell játszania az undorodó
testvért, hiába kedveli Quintet és örül a boldogságunknak.
Remélem, egy nap én is ilyen boldognak látom majd őt. És Arit
is, ami azt illeti.
–  Na? – kérdezem Quinttől, ahogy visszafordulok hozzá. – Mi
lesz, drága párom?
– Hé, hát nem láttad a zseniális előadásomat a cápauszonyleves-
ről? Ahogy hallottam, nagyon finom az a cucc!
Morgan jó hangosan felhördül.
– Micsoda barbár vagy!
Ismét Quint szemébe nézek.
– Könyörgök, ments meg!
Elvigyorodik.
–  Hát, valakinek csak párban kell lennie veled, úgyhogy akár
magamra is vállalhatom ezt a feladatot, hogy megkíméljek máso-
kat.
– Milyen nagylelkű vagy!
 – Próbálok karmikus jó pontokat szerezni.
–  Biztos vagyok benne, hogy az univerzum bőséggel megjutal-
maz majd.
– Tudod, mit? – kérdezi Quint. – Szerintem már megjutalmazott.
Ismét megcsókoljuk egymást, és önkéntelenül is elmosolyodom.
Tökéletesen, kozmikusan boldog vagyok.
Esküdni mernék, hogy az univerzum visszamosolyog.
 Köszönetnyilvánítás

Annyira… nagyon… hálás… vagyok!

Kezdeném azzal, hogy mennyire leköteleztek a kaliforniai Lagu-
na Beach Pacific Marine Mammal Centerében tevékenykedő önkén-
tesek és alkalmazottak, amiért megengedték, hogy bekukkantsak a
színfalak mögé a menhelyen, és hagyták, hogy órákon át bombáz-
zam őket a menhellyel és az ott gondozott állatokkal kapcsolatos
kérdéseimmel. Mire eljöttem, csordultig telt a szívem szeretettel
ezek iránt a gyönyörű állatok iránt, és zsongott a fejem csodálatos
igaz történetektől, amelyek közül rengeteg a könyvben szereplő kü-
lönféle állatok történetét inspirálta. Külön hálás vagyok Amanda
Waltersnek, a PMMC oktatójának, amiért megválaszolta többek
közt a viharokkal és az áradás esetén követendő előírásokkal kap-
csolatos kérdéseimet, és segített lektorálni a regény végleges verzi-
óját. Ha a könyvben szereplő állatok története megérintett, feltétle-
nül ajánlom, hogy kövesd a Pacific Marine Mammal Centert az Ins-
tagramon, @pacificmmc, vagy nézd meg a holnapjukat: paci-
ficmmc.org.
Hasonlóképpen hálás vagyok a Washington állambeli Tacoma
Point Defiance Zoo & Aquariumában dolgozó alkalmazottaknak,
amiért megfeleltek a további véget nem érő kérdésáradatra a ten-
geri állatokkal, az élőhelyükkel, a gondozásukkal és a rehabilitáció-
jukkal kapcsolatban. (Zárójelben megjegyezném, hogy bármiféle
tárgyi tévedés az állatokkal vagy a gondozásukkal kapcsolatban tel-
jességgel az én hibám vagy az írói szabadság számlájára írható.)
 Hálás vagyok Alexander Atwoodnak a zenei szakértelméért, fő-
leg abban a fejezetben segített rengeteget, amikor Ari szakzsargon-
nal megspékelve ömleng Elton John Daniel című számáról. (Alex re-
mek ukuleletanár is – köszi, Alex! –, és van egy YouTube-csatornája
a basszusgitározás iránt érdeklődőknek. A youtube.com/stepbys-
tepbass linken megtalálod.)
Nagyon köszönöm a spanyol ajkú olvasóimnak, akik a Twitteren
keresztül segítettek nekem kitalálni, hogy minek nevezzem el Car-
los éttermét. (Egy kicsit sajnálom, hogy a ¡Vamos Plátanos! meg a
Let’s Go Bananas! nem vált be, de azért csak túlteszem magam raj-
ta.) Nagyon köszönöm Alejandrának, hogy átnézte a szöveget, ne-
hogy valami bántó szerepeljen benne.
Ahogy mindig, a hálám ezúttal is üldözni fogja a Macmillan
Children’s Publishing Groupnál található kiváló csapatomat. Liz! Je-
an! Jon! Mary! Jo! Morgan! Rich! Brittany! Allison! Mariel! Minden-
ki más! Ti vagytok a legjobbak, annyira büszke vagyok, és hatalmas
megtiszteltetés, hogy a Macmillan biztosít otthont a könyveimnek.
Nagyon köszönöm a szerkesztőmnek, Anne Heauslernek is, aki
mindig megakadályozza, hogy igazán kínos hibák maradjanak a
szövegben. És a hangoskönyveimet felolvasó, tehetséges Rebecca
Solernek is, amiért ilyen fantasztikusan eleveníti meg a történetei-
met és a karaktereimet.
És ha már az otthonoknál tartunk: hatalmas köszönet illeti az
ügynökömet, Jill Grinberget és az egész csapatát: Sam Farkast, De-
nise Page-et, Katelyn Detweilert és Sophia Seidnert. Páratlanul tá-
mogatóak és lelkiismeretesek vagytok, és annyira örülök, hogy ve-
letek dolgozhatok!
És természetesen hálás vagyok a legjobb bétaolvasónak, akit egy
író valaha is kívánhat, Tamara Mossnak (@writermoss)! Tényleg
nem tudom, mihez kezdenék nélküled és a sokévnyi visszajelzés,
bátorítás és írós bölcsesség nélkül, amit megosztottál velem. Renge-
teg öleléssel jövök!
 És végül, de még csak véletlenül sem utolsósorban köszönetet
szeretnék mondani a férjemnek, Jessenek (akinek A cápa a kedvenc
filmje), továbbá a cápamániás lányomnak, Delaney-nek (akinek
most már szintén A cápa a kedvenc filmje) és a nem cápamániás lá-
nyomnak, Sloane-nak, akik mindketten rengeteg aranyos pillanatot
szolgáltattak Pru kishúgának a megalkotásához. Azt hiszem, vala-
mit csak jól csinálhattam, mert az univerzum határozottan rám
mosolygott, amikor az életem részévé váltatok.
 Marissa Meyer

a Renegades-trilógia, a Holdbéli krónikák-sorozat, a Wires and Ner-

ve: Volume 1 és a Wires and Nerve, Volume 2: Gone Rogue képregé-
nyek, valamint a The Lunar Chronicles Coloring Book New York
Times bestsellerszerzője. Önálló kötete, a Heartless – Szívtelen szin-
tén első helyet ért el a New York Times bestsellerlistáján. Marissa
hozta létre és vezeti a The Happy Writer podcastet. A Washington
állambeli Tacomában él a férjével és a két lányukkal.
 
www.universeofmarissameyer.com
 Méltatások

„Marissa Meyer Instant Karmája összességében egy elbűvölő

könyv, amitől azonnal a tengerpartra kívánkozik az ember… Quint
és Pru kapcsolata szórakoztató, kalandos ellenségekből szerelme-
sek történet, amit határozottan elégedetten tesz le az olvasó.”
– National Public Radio (NPR)
 
***
 
„Lényegében ez egy olyan romantikus történet, amit igazán érde-
mes elolvasni, és pluszpontot érdemel a tengeri élővilág megmenté-
séért küzdő menhelyek említése miatt. Remek olvasmány Rainbow
Rowell, Maurene Goo és Meg Cabot rajongóinak.”
– Booklist
 
***
 
„Az Instant Karma egy gyönyörű történet arról, hogyan tanuljunk
meg odafigyelni másokra, bízni bennük és élvezni az élet apró örö-
meit.”
– Ana S., amazon.com
 
***
 
„Hihetetlenül édes és elgondolkoztató!”
 – Aleks, amazon.com
 
***
 
„Abszolút ajánlom, ha valaki szórakoztató, könnyed történetet ke-
res!”
– M.N., amazon.com
 
***
 
„Összességében az Instant Karma egy elbűvölő kortárs YA történet,
ami fontos témákat boncolgat. Olyan könyvre készülj, amiről be-
szélni és gondolkozni akarsz majd, miután az utolsó oldalt is elol-
vastad.”
– Olivia F., amazon.com
 
***
 
„Ha gyors olvasmányra vágysz cuki karakterekkel és érdekes törté-
nettel, akkor mindenképpen olvasd el az Instant Karmát!”
– ATheReader, goodreads.com
 
***
 
„Egyike azoknak a könyveknek, amiknél komolyan elgondolkozom,
hogy inkább nem alszom, csak hadd fejezzem be!”
– elise, goodreads.com